1

2
 SARAH J. MAAS megjelent kötetei:

AZ ÜVEGTRÓN-SOROZAT

THRONE OF GLASS – ÜVEGTRÓN

Első kötet

CROWN OF MIDNIGHT – ÉJKORONA

Második kötet

HEIR OF FIRE – A TŰZ ÖRÖKÖSE

Harmadik kötet

QUEEN OF SHADOWS – ÁRNYAK KIRÁLYNŐJE

Negyedik kötet

EMPIRE OF STORMS – VIHAROK BIRODALMA

Ötödik kötet

TOWER OF DAWN – A hajnal tornya

Hatodik kötetT

THE ASSASSIN’S BLADE – AZ ORGYILKOS PENGÉJE

Az Üvegtrón előzményei

TÜSKÉK ÉS RÓZSÁK UDVARA-SOROZAT

A COURT OF THORNS AND ROSES

Tüskék és rózsák udvara

A COURT OF MIST AND FURY

Köd és harag udvara

A COURT OF WINGS AND RUIN

Szárnyak és puszulás udvara

3
Írta: Sarah J. Maas
A mű eredeti címe: House of Earth and Blood
(Crescent City Book 1)
Text copyright © by Sarah J. Maas 2020. All rights reserved.
Map copyright © Virginia Allyn

Fordította: Szabó Krisztina

A szöveget gondozta: Molnár Eszter

A művet eredetileg kiadta: Bloomsbury Publishing Plc 2020

Cover illustrations and Interior art by Carlos Quevedo

Cover design by David Mann

ISSN 2559-8295
ISBN 978-963-561-370-0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó

Dávid
Korrektor: Széll Katalin

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye
nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában –
akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

4
 Tarannek –
Egem legfényesebb csillagának

5
I. RÉSZ
A MÉLYSÉG

9
 1.

EGY FARKAS VOLT A GALÉRIA AJTAJÁBAN.

Ami azt jelentette, hogy csütörtök van, ami azt jelentette, hogy
Bryce tényleg istentelenül fáradt lehet, ha Danika érkezése alapján
állapítja meg, milyen nap van.
A Griffin Régiségkereskedés súlyos fémajtaján puffanások
jeleztek, hogy a farkas ököllel veri. Bryce tudta jól, hogy a szóban
forgó ököl fémes lilára lakkozott körmökben végződik, és
igencsak ráférne már egy manikűr. Egy szívdobbanással később
fojtott női vakkantás hangzott a fémen túlról:
– A francba mar, B, nyisd ki! Rohadt meleg van idekint!
A szerény bemutatóterem asztala mögött ülő Bryce
elvigyorodott, és megnyitotta a bejárati ajtó kamerájának
videóképét. Borvörös tincset hegyes füle mögé simította, és
beleszólt a kaputelefonba:
– Miért vagy ilyen mocskos? Úgy nézel ki, mint aki a
szemétben kajtatott valami után.
– Mi a tökömet jelent az, hogy kajtat? – Danika egyik lábáról a
másikra ugrott, verejték csillogott a homlokán. Koszos kezével
letörölte, nedves fekete foltot hagyva maga után.

10
 – Te is tudnád, ha néha a kezedbe vennél egy-két könyvet.
Bryce hálás volt, hogy végre félbeszakíthatja a délelőtti
kemény kutatómunkát, és mosolyogva felállt az asztalától. A
galériának nem volt ablaka, így csak a teljes körű
megfigyelőrendszerre támaszkodhatott, ha ki akarta deríteni, ki jár
a vastag falakon túl. Még éles, feltündér-hallásával sem hallott
szinte semmit a vasajtón túlról, leszámítva persze, ha valaki épp
dörömbölt rajta. Az épület dísztelen homokkő falai a
legmodernebb technológiát és elsőrangú védővarázslatokat
rejtettek, ezeknek köszönhetően maradt fenn, és ezek védték a
rengeteg könyvet odalent az irattárban.
Mintha elég lett volna csupán a tűsarkúja alatti szintre
gondolni, halk hang csendült a bal kéz felőli, tizenöt centi vastag
irattárajtó mögül.
– Danika az?
– Igen, Lehabah.
Bryce megragadta a bejárati ajtó kilincset. Az igézetek ott
bizseregtek a tenyere alatt, füstként kúsztak végig szeplős,
aranybarna bőrén. A fogát csikorgatva állta, még mindig nem
szokott hozzá az érzéshez, hiába dolgozott mar egy éve a
galériában.
– Jesiba nem szereti, ha itt van – figyelmeztette Lehabah az
irattár megtévesztően egyszerűnek tűnő fémajtajának másik
oldaláról.
– Te nem szereted, ha itt van – javította ki Bryce, és
összehúzott, borostyánszín szemmel az irattár ajtajára sandított.
Tudta, hogy a kis tűzszellem ott lebeg a másik oldalon, és a fülét
hegyezi, mint mindig, amikor valaki odakint állt. – Menj vissza
dolgozni!
Lehabah nem válaszolt, valószínűleg lelebegett a lépcsőn, hogy
a könyveket őrizze. Bryce a szemét forgatva felrántotta a bejárati
ajtót, mire mellbe vágta a hőség. Olyan száraznak bizonyult, hogy
azzal fenyegetett, az életet is kiszívja belőle. És meg csak most
kezdődött a nyár.

11
 Danika nem csak úgy festett, mint aki a szemétben kajtatott
valami után, pont úgy bűzlött is.
Máskor egyenes, selymes zuhatagkent aláhulló, ezüstszőke
hajának tincsei kicsúsztak hosszú fonatából, begöndörödtek, és az
ametiszt-, zafír- és rózsaszínű sávokat fém- és ammóniaszagú,
sötét, olajos anyag pöttyözte.
– Nem sietted el – morogta Danika, majd bevonult a galériába.
A határa erősített kard minden egyes lepéssel ringott. Hajfonata
rátekeredett a markolat viharvert bőrborítására, és Bryce vette a
bátorságot, hogy kiszabadítsa, amint a lány megállt az asztal előtt.
Épphogy csak sikerrel járt, Danika vékony ujjai már csatolták
is ki a szíjakat, amik viseltes bőr motorosdzsekijére erősítettek a
kardot.
– Itt kell hagynom pár órára – jelentette be, miközben lehúzta a
fegyvert a hátáról, és megindult a bemutatóterem lambériája mögé
rejtett tárolóhoz.
Bryce az íróasztal szélének dőlt, és összefonta a karját,
ujjhegyei testhez álló, fekete ruhájához simultak.
– Már így is bűzlik minden az edzőcuccodtól. Jesiba délután
visszajön, és ki fogja hajítani a holmidat a szemétbe, ha itt találja.
És hálát adhatnak, ha csak ennyit tesz – az ember könnyedén
Hél bugyraiban érezheti magát, ha Jesiba Rogát provokálja.
A négyszáz éves varázslónő boszorkánynak született, de a
gyökereit megtagadva a Láng és árny házához csatlakozott, és
egyedül a Holtkirálynak felelt. A Láng és árny jól illett hozza,
varázslatai segítségével könnyedén felvehette a versenyt a
legsötétebb ház bármely varázslójával vagy nekromantájával.
Úgy hírlett, állattá változtatja azokat, akik nagyon dühítik.
Bryce nem mert rákérdezni, vajon a tucatnyi, akváriumban és
terráriumban elő lény eredetileg is állatnak született-e.
És Bryce igyekezett nem dühíteni a főnökét. Nem mintha a
vanírokkal biztosra lehetett volna menni. Az embereket és a
közönséges állatokat leszámítva közéjük tartozott Midgard összes
lakója, és még a leggyengébb is halálosnak bizonyulhatott.

12
 – Majd később elviszem – ígérte Danika, és megnyomta a
rejtett panelt, hogy kinyíljon az ajtó.
Bryce már vagy háromszor figyelmeztette, hogy a taroló nem a
szekrénye, de Danika mindig azzal vágott vissza, hogy az Óváros
közepén található galéria sokkal jobb helyen van, mint a farkasok
Odúja Holderdőben. És ezzel le is zárta a vitát.
A taroló ajtaja kinyílt, és Danika meglegyintette a kezét az orra
előtt.
– Az én edzőcuccom bűzlik? – Fekete bakancsával megbökte a
Bryce táncfelszerelését rejtő besüppedt sporttáskát a felmosó és a
vödör között. – Mikor mostad ki utoljára a ruhádat, baszki?
Bryce felhúzta az orrát, amikor megcsapta a régen használt
cipő és az izzadságtól bűzlő ruha szaga. Igen, tényleg elfelejtette
hazavinni a dresszt meg a harisnyát, amit két nappal korábban
viselt az ebédidei órán. Ennek leginkább az volt az oka, hogy
Danika videót küldött neki a konyhapultjukra kiborított
mámorgyökérhalomról, a háttérben dübörgött a zene az ablaknál
álló lejátszóból, és meglátta az utasítást, miszerint siessen haza.
Bryce engedelmeskedett. Annyit szívtak, hogy valószínűleg még
előző reggel is be volt állva, amikor bebotorkált a munkahelyére.
Más magyarázattal nem tudott előrukkolni arra, hogy miért
tartott tíz percig begépelnie egy kétmondatos e-mailt aznap
reggel. Betűről betűre kellett haladnia.
– Nem az a lényeg! – vágott vissza Bryce. – Amúgy is bajom
van veled.
Danika átrendezte a bedobált holmikat, hogy elférjen a saját
cucca is.
– Már bocsánatot kértem, amiért megettem a maradék
tésztádat. Majd este veszek még.
– Nem az, te barom, de ha már így szóba hoztad, kapd be! Az
lett volna a mai ebédem. – Danika kuncogott egy sort. – Hél
bugyraiban nem fájhat úgy semmi, mint nekem ez a tetkó –
panaszkodott Bryce. – Hátra sem tudok dőlni a széken.
Danika félig énekelve felelt:
– A tetováló figyelmeztetett, hogy pár napig érzékeny lesz.

13
 – Olyan részeg voltam, hogy a nevemet is rosszul írtam le a
nyilatkozatra. Nem voltam épp olyan állapotban, hogy megértsem,
mit jelent a „pár napig érzékeny lesz”.
Danika, aki ugyanolyan tetoválást csináltatott magának, mint
amilyen most Bryce hátán is végigfutott, persze már meggyógyult.
Az egyik előnye annak, ha valaki tiszta vérű vanír: könnyedén
meggyógyul az emberekhez meg a Bryce-hoz hasonló
félemberekhez képest.
Danika betuszkolta a kardját a kupiba.
– Megígérem, hogy segítek jegelni ma este a fájós hátadat.
Csak hadd zuhanyozzak le, tíz perc múlva itt sem vagyok!
Bryce azt már megszokta, hogy a barátnője be-beugrik a
galériába, főleg csütörtökönként, amikor pár utcával odébb végez
a reggeli őrjárattal, de még sosem használta az archívum teljes
körűen felszerelt fürdőszobáját.
– Mi ez rajtad egyáltalán?
Danika összevonta a szemöldökét, szögletes arca
összeráncolódott.
– Le kellett állítanom egy összeverekedő szatírt és éjrémet. –
Fehér fogait kivillantva vicsorgott, ahogy szemügyre vette a kezét
fedő fekete anyagot. – Kettőt találhatsz, melyik okádta rám a
nedveit.
Bryce horkantva az irattár ajtaja felé intett.
– Tiéd a fürdő. Van tiszta ruha a lenti asztal alsó fiókjában.
Danika mocskos ujjai az irattár ajtajának kilincsére fonódtak.
Aztán megfeszült az álla, a nyakán futó korábbi tetoválás – az
Ördögfalka jeleként szolgáló szarvas, vigyorgó farkas –
hullámzott a feszültségtől.
Nem a megerőltetéstől, döbbent rá Bryce, ahogy észrevette
Danika megmerevedő hátát. A tárolóra pillantott, Danika nem
csukta be az ajtót. A városban és messze földön híres kardot a
partvisnak és a felmosónak döntötte, az ősrégi bőrhüvely szinte
alig látszott ki a benzinnel teli kannától, ami a kinti
áramgenerátorhoz kellett.

14
 Bryce jó néhányszor eltöprengett már, ugyan minek Jesibának
egy régimódi generátor, de múlt héten az egész városban kihunyt
az elsőfény. Amikor elment az áram, egyedül a generátornak
köszönhették, hogy a mechanikus zárak kitartottak a sötétség leple
alatt zajló fosztogatások során, amikor azok a nyomorultak
kirohantak a Húspiacról, és ellenvarázslatokkal ostromolták a
galéria bejáratát, hátha át tudnak törni az igézeteken.
Viszont… Danika az irodában akarta hagyni a kardját.
Zuhanyozni akart. Megmerevedett a háta.
– Jelenésed van a városvezetés előtt? – kérdezte Bryce.
Bryce egy kezén meg tudta számolni, hányszor hívta Danikát
találkozóra az elmúlt öt évben – azóta, hogy gólyaként
összeismerkedtek a Crescent City-i Egyetemen – az a hét ember,
aki elég fontosnak bizonyult ahhoz, hogy a barátnője
lezuhanyozzon és átöltözzön. Danika általában még akkor is
bőrdzsekit, farmert és valamelyik éppen tiszta, zenekaros pólóját
viselte, amikor a nagyapjának, a valbarai farkasok Falkavezérének
vagy az anyjának, Sabine-nek jelentett.
Sabine-t persze iszonyúan dühítette, de hát bármit tett is
Danika – és Bryce –, azzal úgyis feldühítette a Holdsarlófalka
alfáját, aki a város Auxiliájának alakváltóit vezette.
Nem számított, hogy Sabine volt a valbarai farkasok
falkavezéri címének örököse, hogy évszázadok óta őt illette a cím,
ahogy az sem, hogy Danika hivatalosan csupán második az
öröklési sorrendben. Méghozzá azért nem, mert évek óta
keringtek a pletykák, hogy Danikát fogják örökössé kinevezni, az
anyját pedig egész egyszerűen kihagyják a sorból. A vén farkas az
unokájának adta a családi örökségnek számító kardot, hiába
ígérte, hogy a halálakor Sabine-é lesz. A penge holdfényes
éjszakában harsanó vonításként hívta Danikát a tizennyolcadik
születésnapján, magyarázta a Falkavezér a váratlan döntését.
Sabine sosem tette túl magát a megaláztatáson. Pláne, hogy
Danika mindenhová magával vitte a kardot, főleg, ha tudta, hogy
az anyja is ott lesz.

15
 Danika megtorpant a boltíves nyílásban, a zöld szőnyeggel
borított lépcső tetején, ami a galéria alatt található irattárba
vezetett – oda, ahol Lehabah éjt nappallá téve őrizte a
régiségkereskedés valódi kincseit. A CCE-n történelem szakot
végzett Danika valójában ezért ugrott be olyan gyakran: szerette
nézegetni a régi korok művészeti remekeit és könyveit, hiába
szívta a vérét Bryce az olvasási szokásai miatt.
Danika megfordult, karamellszínű szeme megrebbent.
– Philip Briggst ma kiengedik.
Bryce összerezzent.
– Mi van?
– Valami istenek verte formaság miatt engedik el. Valaki
elcseszte a papírmunkát. A megbeszélésen elmondják a
részleteket. – Megfeszítette keskeny állkapcsát, a lépcsősor
lámpáinak üvegén átragyogó elsőfény visszaverődött mocskos
hajáról. – Olyan szar ez az egész!
Bryce gyomra felfordult. Az emberek lázadása megmaradt
Pangera északi részén, a Haldren-tenger túloldalán található
hatalmas földrészen, de Philip Briggs mindent megtett, hogy
elhozza Valbarába is.
– De hát a lázadók bombagyárában tartóztattátok le őket a
falkával!
Danika toppantott egyet a zöld szőnyegen.
– Nyomorult bürokrácia!
– De hát fel akart robbantani egy klubot! Szó szerint
megtaláltátok náluk a Fehér Holló alaprajzát.
A város egyik legnépszerűbb szórakozóhelyét akarták
megtámadni, iszonyú sokan vesztek volna oda. Briggs korábbi
robbantásai nem öltöttek ugyan ekkora mértéket, de ugyanolyan
halálosak voltak, és egyetlen célt szolgáltak: hogy kirobbantsák a
háborút az emberek és a vanírok között, éppúgy, ahogy Pangera
hűvösebb éghajlatán. Briggs nem titkolta a célját, globális
konfliktust akart szítani, ami mindkét oldalon milliók életét
követelhette. Mindezt elfogadható áldozatnak tartotta, ha cserébe
az embereknek lehetőségük nyílik letaszítani a trónjukról az

16
elnyomóikat – a mágikus képességekkel rendelkező, hosszú életű
vanírokat és az Asztereket, akik a pangerai Örök Városból uralták
Midgard bolygót.
Csakhogy Danika Ördögfalkája elejét vette a robbantásnak.
Letartóztatták Briggst és a legfőbb támogatóit, akik mind a Kérek
csoportjához tartoztak, és megkímélték az ártatlanokat fanatikus
tetteiktől.
Crescent City Auxiliájának egyik legelitebb alakváltó
alakulataként az Ördögfalka az Óvárosban járőrözött, ügyeltek rá,
nehogy a részeg, tapizós turisták részeg, halott turistákká
váljanak, ha rossz célpontot választanának. Megvédték a bárokat,
kávézókat, koncerttermeket és üzleteket az éppen arra tévedő piti
bűnözőktől. És gondoskodtak róla, hogy a Briggshez hasonló
alakok rács mögé kerüljenek.
Elméletileg a 33. Birodalmi Légió is ugyanezért dolgozott, de a
kormányzó saját hadseregének legendás katonáit adó angyalok
csak csúnyán néztek, és Héllel fenyegetőztek, ha valaki
ellenszegült nekik.
– Hidd el – indult meg Danika csörtetve lefelé –, rohadt
világosan kifejtem majd a megbeszélésen, hogy Briggs szabadon
eresztése elfogadhatatlan!
Ehhez kétség sem fért. Még ha Danikának Micah Domitus
képébe kell vicsorognia, akkor is megérteti velük, amit akar.
Kevesen akadnak, akik hajlandóak lennének magukra haragítani
Crescent City arkangyalát, de Danika tétovázás nélkül megtenné.
És tekintve, hogy a város mind a hét vezetője jelen lesz a
megbeszélésen, ez nagy eséllyel be is fog következni. Könnyedén
puskaporossá vált a levegő, ha egy légtérben tartózkodtak. A
hivatalosan Lunathion nevet viselő metropolisz, Crescent City,
azaz Félholdváros hat alsó vezetője nem kifejezetten kedvelte
egymást. Mindegyik vezető a város egy-egy negyedét irányította:
a farkasok Falkavezére a Holderdőt, a tündér Őszkirály az Öt
Rózsát, a Holtkirály a Csontnegyedet, a Viperakirálynő a
Húspiacot, az Orákulum az Óvárost, és a szinte mindig
távolmaradásával tüntető, az Ezer víz házát és a mélyen nyugvó

17
Kék Udvart képviselő Folyókirálynő az Isztrosz folyó türkiz vizét,
amit csak nagyon ritkán hagyott el.
Az Aszfodéloszmezőkön lakó embereknek nem volt vezérük.
Nem kaptak helyet az asztalnál. Philip Briggs jó néhány
szimpatizánst magáénak tudhatott emiatt.
Micah, a Központi Üzleti Negyed vezetője irányította
mindannyiukat. Városi tisztségei mellett ő volt Valbara
arkangyala is. Az egész kibaszott tartomány ura, aki csakis a hat
Aszternek felelt az Örök Városban, egész Midgard bolygó lüktető
szívében és fővárosában. Ha van valaki, aki börtönben tarthatja
Briggst, az ő.
Danika leért a lépcső aljára, már nem is látszott a rézsútos
mennyezettől. Bryce elidőzött még az ajtóban, hallgatta, ahogy
Danika így szól:
– Szia, Syrinx!
Válaszképp a tizenöt kilós kiméra örömteli vakkantása szállt
felfelé a lépcsőn.
Jesiba két hónapja vette az alsóbbrendű lényt, akinek Bryce
nagyon megörült. Nem házi kedvenc! – figyelmeztette Jesiba.
Drága, ritka jószág, amit egyedül azért vettem, hogy segítsen
Lehabah-nak a könyvekre vigyázni. Ne akadályozd a munkában!
Bryce eddig nem tájékoztatta Jesibát, hogy Syrinxet jobban
érdekli az evés, az alvás és a hasa simogattatása, mint az értékes
könyvek őrzése. Igaz, hogy erre a főnöke is könnyedén rájöhetett
volna, ha veszi a fáradságot, és ránéz a könyvtár tucatnyi
kamerájának felvételeire.
– Mi van, hangya került a gatyádba, Lehabah? – kérdezte
Danika gúnyos mosollyal a hangjában.
A tűzszellem morogva válaszolt:
– Nincs gatyám. Sem semmilyen egyéb ruhám. Annak, aki
lángokból áll, nem szokása ilyesmit hordani, Danika.
Danika felvihogott. Még mielőtt Bryce eldönthette volna,
lemenjen-e levezetni a tűzszellem és a farkas közti meccset,
megcsörrent az íróasztalon álló telefon. Sejtette, ki lehet az.

18
 A szőnyegbe süppedő cipősarokkal a telefonhoz sietett, és
sikerült még azelőtt felvennie, hogy hangpostára kapcsolt volna,
megkímélve magát egy ötperces fejmosástól.
– Szia, Jesiba!
Gyönyörű, dallamos női hang felelt:
– Kérlek, add át Danika Fendyrnek, hogy ha továbbra is
szekrényként használja a tárolót, akkor tényleg gyíkká
változtatom!

19
 2.

MIRE DANIKA VISSZAÉRT A GALÉRIA BEMUTATÓTERMÉBE, Bryce

végighallgatta Jesiba enyhén fenyegető hangvételű fejmosását a
hozzá nem értéséről, kapott egy e-mailt egy idegesítő ügyféltől,
aki követelte, hogy Bryce iparkodjon a megvásárolt ősi urna
papírmunkájával, mert a hétfői koktélpartiján villogni akar vele a
hasonlóképp idegesítő barátai előtt, és jött két üzenet Danika
falkájától, az iránt érdeklődtek, ki fog-e nyírni valakit az alfájuk
Briggs szabadon eresztése miatt.
Nathalie, Danika harmadparancsnoka elég nyíltan fogalmazott:
Kiborult már Briggs miatt?
Connor Holstrom, Danika másodparancsnoka jobban
meggondolta, mit küld az éterbe, hiszen bármi bármikor
kiszivároghatott. Beszéltél már Danikával? – kérdezte.
Bryce épp visszaírt Connornak – Igen. Rajta vagyok az ügyön –
, amikor egy kisebb ló méretű szürke farkas lökte be mancsával a
vas irattárajtót, karma megcsikordult a fémen.
– Ennyire nem tetszett a ruhám? – kérdezte Bryce, és felállt a
székéből.
Ebben az alakjában csak Danika karamellszínű szeme maradt
ugyanolyan, csak az ellensúlyozta a farkas minden egyes

20
méltóságteljes lépéséből áradó fenyegetést, ahogy az íróasztalhoz
sétált.
– Rajtam van, ne aggódj! – Hosszú, éles agyarak villantak
minden szónál. Danika bolyhos füle megrebbent, ahogy meglátta
a kikapcsolt számítógépet és Bryce táskáját az asztalon. – Te is
jössz?
– Nyomoznom kell Jesibának. – Bryce felkapta a kulcscsomót,
ami az élete különböző részeibe vezető ajtókat nyitotta. – Már
megint azzal nyaggat, hogy keressem meg Luna kürtjét. Mintha
nem azt kerestem volna megállás nélkül az elmúlt egy hétben!
Danika a bemutatóterem egyik látható kamerájára pillantott a
tízezer éves, lefejezett táncoló faunszobor mögött. Dús farka
meglebbent.
– Egyáltalán minek az neki?
Bryce vállat vont.
– Annyira nem vagyok tökös, hogy rákérdezzek.
Danika a bejárati ajtóhoz vonult, ügyelt rá, nehogy akár a
szőnyeg egyetlen szálát is meghúzza a karmaival.
– Kétlem, hogy csupa szívjóságból visszajuttatná a templomba.
– Szerintem is előnyére akarja fordítani a helyzetet – hagyta
helyben Bryce.
Kiléptek az Isztrosztól egy háztömbnyire futó, csendes utcára.
A déli napfény felhevítette a macskaköveket, amiken Danika
áthatolhatatlan, bundás falat képezett Bryce és a járdaszegély
között.
A szent kürtöt az áramszünet alatt vitték el, ez volt a
katasztrófa legfontosabb híre: a tolvajok a sötétség leple alatt
betörtek Luna templomába, és ellopták az ősrégi tündérrelikviát a
hatalmas, trónon ülő istennő szobrának öléből.
Maga Micah arkangyal is szép kis summát ajánlott a
nyomravezetőnek, és ígéretet tett, hogy az igazságszolgáltatás elé
állítják a szentségtörő tolvajt.
Azaz keresztre feszítik.
Bryce mindig nagy ívben elkerülte a KÜN ennek helyet adó
terét. Bizonyos napokon, amikor épp olyan volt a széljárás és a

21
hőmérséklet, a vér és a rothadó hús bűze jó néhány háztömbbel
odébb is érezhető volt.
Bryce tartotta a lépést Danikával, ahogy a hatalmas farkas az
utcát fürkészte, orrával a veszély legapróbb jelét is megpróbálta
kiszimatolni. Bryce féltündérként sokkal kifinomultabb szaglással
rendelkezett egy átlagos embernél. Gyerekként hosszasan
szórakoztatta a szüleit azzal, hogy leírta, kinek milyen illata van a
kis hegyi városukban, Nidarosban. Az emberek képtelenek így
érzékelni a világot. Ugyanakkor Bryce labdába sem rúghatott a
barátnője mellett.
Danika az utcát szimatolva meglegyintette a farkát – és nem a
boldogságtól.
– Nyugi! – csitította Bryce. – Elmondod a vezetőknek, amit
kell, aztán majd ők döntenek.
Danika lesunyta a fülét.
– Már baszhatjuk, B. Az egészet.
Bryce összevonta a szemöldökét.
– Komolyan úgy gondolod, hogy a vezetők szabadon akarnak
ereszteni egy Briggs-féle lázadót? Úgyis találnak valami
apróságot, ami miatt visszahajíthatják a börtönbe. – Tette hozzá,
mert Danika továbbra sem volt hajlandó ránézni. – Tuti, hogy a
33. minden egyes lélegzetvételét figyeli. Ha csak sandán pislant, a
saját bőrén tapasztalhatja, miféle fájdalmat képesek az angyalok
okozni. Hél bugyraira, a kormányzó akár még az Umbra Mortist is
utánaküldheti!
Micah orgyilkosának ritka erő lakozott az ereiben, villámaival
szinte bármilyen fenyegetésen felülkerekedhetett.
Danika megcsillanó fogazattal vicsorgott.
– Én is elbánok Briggsszel.
– Tudom. Mindenki tudja, Danika.
Danika felmérte az előttük futó utcaszakaszt, elnézett a hat
trónoló Asztert – és az elesett nővérüknek emléket állító üres trónt
– ábrázoló poszter mellett, de végül csak fellélegzett.
Danikára mindig olyan terhek és elvárások nehezednek majd,
amiket Bryce-nak sosem kell elviselnie, és rohadtul hálás is volt,

22
hogy nem kell ilyesmivel szembenéznie. Ha elcseszett valamit,
Jesiba jó alaposan kiosztotta pár percben, és ezzel le is volt tudva
a dolog. Ha Danika cseszett el valamit, az bekerült minden
híradóba, és elterjedt a hálón is.
Sabine gondoskodott róla.
Bryce és Sabine azóta gyűlölték egymást, hogy az alfa
rávicsorgott egyetlen gyermeke selejtes félvér szobatársára első
nap az egyetemen. És Bryce azóta szerette Danikát, hogy új
szobatársa ennek ellenére kezet nyújtott neki, és azt mondta,
Sabine azért ilyen zabos, mert egy izmos vámpírban
reménykedett, akire a nyálát csorgathatta volna.
Danika ritkán hagyta, hogy mások – főleg Sabine – véleménye
letörje a magabiztosságát és a boldogságát, de az ilyen kemény
napokon… Bryce felemelte a kezét, és egyetlen nyugtató, hosszú
mozdulattal végigfuttatta Danika izmos oldalán.
– Gondolod, hogy Briggs téged vagy a falkát veszi majd célba?
– kérdezte Bryce összeránduló gyomorral. Danika nem egyedül
tartóztatta le Briggst, így a férfinak mindannyiukkal volt
elszámolnivalója.
Danika felhúzta az orrát.
– Nem tudom.
A szavak visszhangot vertek közöttük. Közelharcban
Briggsnek esélye sem lett volna Danika ellen. De a bombák
teljesen átírták a játékszabályokat. Ha Danika túl lett volna már a
Zuhanáson, és halhatatlanná vált volna, valószínűleg túlélné. De
mivel nem tette… mivel ő volt az egyetlen az Ördögfalkából, aki
nem tette… Bryce szája kiszáradt.
– Vigyázz magadra! – figyelmeztette halkan.
– Fogok – válaszolta Danika. Meleg tekintete továbbra is
felhősnek tűnt. De aztán oldalra rántotta a fejét, mintha csak vizet
akarna kirázni belőle, teljesen kutyaszerű volt a mozdulat. Bryce
gyakran csodálta Danikát, amiért ilyen könnyedén száműzi a
félelmeit, vagy legalábbis elég mélyre temeti őket ahhoz, hogy
továbblépjen. És igen, Danika most is témát váltott. – A testvéred
is ott lesz a megbeszélésen.

23
 Féltestvér. Bryce inkább nem javította ki. Féltestvér és tiszta
vérű tündérrohadék.
– És?
– Gondoltam, megemlítem, hogy találkozni fogok vele. – A
farkas vonásai megenyhültek kissé. – Meg fogja kérdezni, hogy
vagy.
– Mondd meg Ruhnnak, hogy el vagyok foglalva, és menjen a
francba!
Danika felnevetett.
– És egész pontosan hol fogsz nyomozni a kürt után?
– A templomban – sóhajtotta Bryce. – Most komolyan, napok
óta keresem, és az égvilágon semmit sem találtam. Nincsenek
gyanúsítottak, nem keringenek pletykák a Húspiacon, hogy eladó
lenne, még csak okát sem látom annak, hogy valaki el akarja
lopni. Elég híres dologról van szó ahhoz, hogy bárki tette is,
nagyon eldugja. – Homlokráncolva a tiszta égboltra pillantott. –
Már azon is elgondolkoztam, hogy talán köze van az
áramkimaradáshoz, hogy valaki pont azért vágta el a város
áramellátását, hogy a káoszban ellophassa. Nagyjából húsz ember
van ebben a városban, akinek van ennyi sütnivalója, és csak a
felének állnak rendelkezésére a megfelelő eszközök ahhoz, hogy
meg is valósítsa.
Danika farka megrezzent.
– Ha képesek ilyesmire, akkor jobb, ha távol tartod magad
tőlük. Add elő Jesibának, hogy keményen dolgozol, hadd higgye,
hogy keresed, aztán hagyd a fenébe! Vagy előkerül addigra a kürt,
vagy jöhet a következő hülye ötlete.
– Csak tudod… Olyan jó lenne megtalálni a kürtöt – vallotta be
Bryce. – A saját karrierem szempontjából.
Bármiről legyen is szó egész pontosan. Egy éve dolgozott már
a galériában, de egyedül undor ébredt benne, hogy milyen
pofátlanul sok pénzt szórnak el a gazdagok ősrégi szarokra.
Danika szeme megrebbent.
– Igen, tudom.

24
 Bryce ide-oda húzogatta az aranymedált – a három
összefonódó kör csomóját – a nyakában lógó finom láncon.
Danika a karmaival, a kardjával és fegyverekkel indult
járőrözni, Bryce mindennap viselt páncélját viszont egyedül ez
alkotta: egy Arkhéamulett, épphogy akkora, mint a körme,
Jesibától kapta a munkába állása napján.
Védőruha nyaklánc formájában – csodálta Danika, amikor
Bryce bemutatta neki, mennyire védi őt az amulett a különféle
mágikus tárgyak hatásától. Az Arkhé-amuletteknek megkérték az
árát, de Bryce nem hitegette magát azzal, hogy Jesiba ne a saját
céljait szem előtt tartva adta volna neki. Biztosítási rémálom lett
volna, ha Bryce-t nem védi semmi.
Danika a nyakláncra biccentett.
– Ne vedd le! Főleg akkor ne, ha a kürthöz hasonló szarok után
kutatsz!
Hiába hunyt ki már réges-régen a kürt elképesztő ereje, ha
nagy erőkkel bíró személy lopta el, Bryce-nak szüksége lesz
mágikus védelemre.
– Oké, persze – vágta rá Bryce, pedig Danikának igaza volt.
Egyetlenegyszer sem vette le a nyakláncot azóta, hogy megkapta.
Ha Jesiba valaha kirakja őt, valahogy meg kell tartania a láncot.
Danika jó néhány alkalommal felhívta erre a figyelmét, képtelen
volt megálljt parancsolni az alfaösztöneinek, mindenáron meg
akarta védeni őt. Bryce részben ezért szerette annyira – és ezért
szorult úgy el a mellkasa ebben a pillanatban a szeretettől és a
hálától.
Megrezzent a telefonja a táskájában, mire kihalászta. Danika
odapillantott, meglátta, ki hívja Bryce-t, és fülét hegyezve
megcsóválta a farkát.
– Egy szót se Briggsről! – figyelmeztette Bryce, majd fogadta a
hívást. – Szia, anya!
– Szia, kicsim! – Ember Quinlan tiszta hangja töltötte meg a
fülét, és Bryce a kettejüket elválasztó ötszáz kilométeres távolság
ellenére is elmosolyodott. – Csak rá akartam kérdezni, hogy akkor
jó lesz-e, ha jövő hétvégén meglátogatunk.

25
 – Szia, anyuci! – vakkantotta Danika a telefonba.
Ember felnevetett. Danika az első találkozásuk óta anyának
szólította, és Ember, akinek egyetlen gyereke született, nagy
örömmel fogadott még egy, Bryce-hoz hasonlóan akaratos és
engedetlen lányt.
– Danika is veled van?
Bryce a szemét forgatta, és odanyújtotta a telefont a
barátnőjének. Danika két lépés közt egy fényvillanás kíséretében
átváltozott, az óriási farkas karcsú emberalaknak adta át a helyét.
Kikapta Bryce kezéből a telefont, és vállával a füléhez szorította,
miközben foltos farmerjába tűrte a Bryce-tól kölcsönvett fehér
selyemblúzt. A nadrágról és a bőrdzsekiről sikerült levakarnia egy
jó adag éjrémtrutyit, de a jelek szerint a pólója menthetetlennek
bizonyult.
– Sétálunk egyet Bryce-szal – szólt bele Danika a telefonba.
Hegyes fülével Bryce tökéletesen hallotta, hogy az anyja azt
kérdezi:
– Hol?
Ember Quinlan sportot űzött a túlféltésből.
Igencsak egymásnak feszültek, amikor Bryce Lunathionbe
költözött. Ember csak akkor nyugodott meg, amikor rájött, ki lett
az elsőéves egyetemista Bryce szobatársa, majd előadást tartott
Danikának arról, hogyan vigyázzon a lányára. Randall, Bryce
mostohaapja megkönyörült rajtuk, és félóra elteltével leállította a
feleségét.
Bryce tudja, hogyan védje meg magát – emlékeztette Randall
Embert. Gondoskodtunk róla. És nem fogja elhanyagolni a
gyakorlást, amíg itt van, igaz, Bryce?
Nem hanyagolta el. Épp pár napja járt a lőtéren, végigvette az
összes dolgot, amit Randall – akit a maga részéről a valódi
apjának tartott – gyerekkorától kezdve tanított neki: összerakta a
fegyvert, a céltáblára fogta, ügyelt a légzésére.
Általánosságban véve kegyetlen gyilkológépnek tartotta a
fegyvereket, és hálás volt, hogy a Köztársaság szigorúan
szabályozza a használatukat. De tekintve, hogy a gyorsaságát és

26
néhány ügyes mozdulatot leszámítva nem sokkal védekezhetett,
megtanulta, hogy egy ember számára a fegyverek jelenthetik a
túlélés kulcsát.
– Az egyik utcai árushoz megyünk az Óvárosba, bárányköftét
akarunk enni – füllentette Danika. Mielőtt Ember folytathatta
volna a vallatást, hozzátette: – Hé, B ezek szerint elfelejtette
mondani, hogy jövő héten Kalaxosba utazunk, Ithannek ott lesz
naplabdameccse, megyünk szurkolni.
Ami csak félig volt igaz. Valóban volt meccs, de arról nem volt
szó, hogy mennek megnézni Connor öccsét, a Crescent City-i
Egyetem sztárjátékosát. Az Ördögfalka most délután tényleg a
CCE arénájába tartott, hogy szurkoljanak Ithannek, de Bryce és
Danika másodikos koruk óta nem vettek részt egyetlen meccsen
sem – akkor is csak azért, mert Danika akkoriban összejárogatott
az egyik védővel.
– Nagy kár! – felelte Ember. Bryce gyakorlatilag kihallotta az
anyja hangjából, ahogy a homlokát ráncolja. – Nagyon vártuk
már.
Solas tüze, ez a nő aztán ért a bűntudatkeltéshez! Bryce
összerezzent, majd visszaszerezte a telefonját.
– Mi is, de beszéljük meg jövő hónapra!
– De az még olyan sok idő…
– Basszus, épp szembejön velünk az egyik ügyfelünk – hazudta
Bryce. – Mennem kell!
– Bryce Adelaide Quinlan…
– Szia, anya!
– Szia, anya! – visszhangozta Danika, ahogy Bryce letette.
Bryce a tekintetét égnek emelve felsóhajtott, ügyet sem vetett a
felettük repülő, csapkodó szárnyú angyalokra, akiknek az árnyéka
végigtáncolt a napfényben fürdő utcákon.
– Mindjárt jön az üzenet. Három, kettő…
Megrezzent a telefon.
Akár azt is hihetném, hogy kerülsz minket, Bryce. Apádnak
nagyon rosszul fog esni – írta Ember.
Danika füttyentett egyet.

27
 – Hű, jól tolja!
Bryce felnyögött.
– Nem hagyom, hogy idejöjjenek, ha Briggst szabadon
engedik.
Danika mosolya lehervadt.
– Megértem. Amíg pont nem kerül az ügy végére, elhalasztjuk
a találkozót.
Hála Kthonának Danikáért – neki mindig mindenre volt terve.
Bryce visszadugta a telefont a táskájába, nem válaszolt az
anyja üzenetére.

Az Óváros szívében álló kapu kvarcboltíve tiszta volt, akár egy

befagyott tó vize. Amikor odaértek, a nap épp a felső szegélyét
érte, ami megtörte a fényt, és apró szivárványokat rajzolt a
körülötte álló épületekre. A nyári napfordulón a nap tökéletes
szögben érte a kaput, és az egész tér megtelt szivárványokkal,
annyival, hogy olyan érzés volt, mintha egy gyémánt belsejében
járnának.
A turisták ide-oda kóvályogtak, sokan beálltak a téren
keresztülkígyózó sorba, várták, hogy a hat méter magas
látványossággal fényképezkedhessenek.
Ez volt a város hét kapujának egyike, mindegyiket az északra
fekvő Lakón-hegységben bányászott óriási kvarctömbökből
faragták. Az óvárosi kaput gyakran Szívkapunak nevezték, hiszen
épp Lunathion kellős közepén állt, a többi hat kapu pedig egyenlő
távolságra magasodott tőle, mindegyik a fallal körülvett városból
kifelé futó utakra vezetett.
– Kellene egy külön sáv, ahol a lakosok átvághatnak a téren –
motyogta Bryce a turistákat és az árusokat kerülgetve.
– És meg kellene büntetni a turistákat, ha túl lassan mennek –
felelte Danika ugyanolyan halkan, de farkasvigyort villantott egy
fiatal emberpárra, akik felismerték őt, rámeredtek, majd fotózni
kezdték.

28
 – Vajon mit gondolnának, ha tudnák, hogy az éjrém különleges
nedve fed? – mormolta Bryce.
Danika belekönyökölt.
– Seggfej!
Szívélyesen odaintett a turistáknak, majd továbbment.
A Szívkapu másik oldalán az ételt és a turistáknak szánt
vackokat kínáló árusok kisebb hada között másik sor állt, ezek az
emberek arra vártak, hogy odaférhessenek a kapu déli oldalából
kiálló aranytömbhöz.
– Kénytelenek leszünk keresztülvágni rajtuk – mondta Bryce,
ahogy a szemöldökét összevonva fürkészte a hervasztó melegben
ácsorgó turistákat.
De Danika megtorpant, szögletes arcát a kapu és a tábla felé
fordította.
– Kívánjunk!
– Én ugyan be nem állok a sorba! – Általában elüvöltötték a
kívánságaikat, amikor késő este részegen botorkáltak hazafelé a
Fehér Hollóból az üres téren. Bryce megnézte a telefonján az időt.
– Nem fogsz elkésni a Comitiumból?
A kormányzó öttornyos erődje legalább negyedórányi sétára
volt tőlük.
– Ráérek még – válaszolta Danika, majd megragadta Bryce
kezét, és keresztülhúzta a tömegen, egyenesen a kapu valódi
turistalátványossága felé.
A kvarcból nagyjából egy méter magasan állt ki a tárcsázó:
tömör aranytömb, benne hét különböző drágakővel. Mind a város
különböző részeit jelölte, és alájuk vésték a negyedek jelét is.
Smaragd és rózsa az Öt Rózsának. Opál és szárnyak a KÜN-
nek. Rubin és szív az Óvárosnak. Zafír és tölgyfa a Holderdőnek.
Ametiszt és emberkéz az Aszfodéloszmezőknek. Tigrisszem és
sárkánygyík a Húspiacnak. És ónix – olyan sötét, hogy a fényt is
elnyelte – koponyával, keresztbe tett csontokkal a
Csontnegyednek.

29
 A kövek és a bevésett emblémák íve alatt kis kerek korong
emelkedett ki enyhén, a fémet elkoptatta már a számtalan kéz,
mancs, uszony és egyéb végtag.
Mellette felirat figyelmeztetett: Megérinteni csakis saját
felelősségre. Nem használható naplemente és napfelkelte között. A
szabályszegésért büntetés jár.
A sorban állók, akik pont arra vártak, hogy megérinthessék a
korongot, a jelek szerint nem bánták a veszélyeit.
Néhány nevetgélő tizenéves alakváltófiú – a szag alapján
valami macskafélék lehettek – húzta épp egymás agyát, a másikba
könyököltek, hogy az meg meri-e érinteni a korongot.
– Szánalmas! – jelentette ki Danika, ahogy elhaladt a sor, a
kötél és az unottnak tűnő városi őr, egy fiatal tündérnő mellett, és
meg sem állt a sor elejéig. Előhalászta a jelvényét a
bőrdzsekijéből, és felmutatta az őr előtt, aki megmerevedett,
ahogy rádöbbent, ki vágott be a sor elejére. Még csak rá sem
nézett az arany holdsarlóíjat és belefogott nyilat ábrázoló
emblémára, már lépett is hátra.
– Hivatalos Aux-ügyben járok el – jelentette ki Danika
lenyűgözően komoly képpel. – Egy perc az egész.
Bryce elfojtotta a nevetését, pontosan tudta, hogy a sorban
állók mind az ő hátukra merednek.
Danika vontatottan odaszólt a fiúknak:
– Ha nem csináljátok, akkor húzzatok innen!
A fiúk megpördültek, majd holtsápadttá váltak.
Danika elmosolyodott, szinte az összes foga kilátszott. Nem
volt kifejezetten kellemes látvány.
– A rohadt életbe! – suttogta az egyik.
Bryce a mosolyát is elfojtotta.
Sosem unt rá erre a csodálatra. Főleg azért, mert tudta, hogy
Danika megérdemli. Minden egyes átkozott nap kiérdemelte azt a
csodálatot, ami most az idegenek arcára is kiült, amint észrevették
lenszőke haját és azt a nyaktetoválást. Ahogy a félelmet is,
aminek hatására a város bűnözői kétszer is meggondolták, ujjat
húzzanak-e vele és az Ördögfalkával.

30
 Leszámítva persze Philip Briggst. Bryce néma imát mormolt
Ogenas kék mélységébe, arra kérte a tengeristennőt,
figyelmeztesse Briggst, nehogy Danika közelébe merészkedjen,
amennyiben tényleg szabadon engedik.
A fiúk elléptek, és csupán a másodperc törtrésze kellett ahhoz,
hogy Bryce-t is észrevegyék. Az arcukra kiülő csodálat helyét
azonnal színtiszta vágy vette át.
Bryce felhorkant. Álmotokban esetleg!
Egyikük elszakította a tekintetét Bryce-ról, és dadogva így
szólt Danikához:
– A… a történelemtanárom azt mondta, a kapuk eredetileg
kommunikációs célt szolgáltak.
– Minden lányt elcsábítasz az elképesztő érdekességeiddel, mi?
– válaszolta Danika anélkül, hogy hátrapillantott volna, a
legkevésbé sem hatotta meg vagy érdekelte, amit a fiú mondott.
A srácok vették az üzenetet, és visszasétáltak a sorba. Bryce
vigyorogva odalépett a barátnője mellé, és lepillantott a
tárcsázóra.
A tininek persze igaza volt. A város hét kapuja mind a
Lunathion alatt futó Ley-vonalakon állt, és azért építették őket
évszázadokkal korábban, hogy a különböző negyedekben
állomásozó őrök könnyedén kommunikálhassanak egymással. Ha
valaki a tárcsázó közepén lévő aranykorongra tette a kezét, és
megszólalt, hangja átfutott a többi kapuhoz, amiken felvillant
annak a negyednek a drágaköve, ahonnan a hang elindult.
Mindehhez persze szükség volt némi mágiára is – a tárcsázó
szó szerint kiszívta az illető ereiből a mágiát, röpke elektromosság
futott végig rajta, aztán odalett.
Bryce a fejük felett lévő bronztáblára nézett. A kvarckapuk
emlékművek voltak, de arra már nem emlékezett, hogy pontosan
melyik konfliktusnak vagy háborúnak állítottak emléket.
Mindenesetre az összes kapun ugyanaz a felirat díszelgett: Az erő
legyen mindig azoké, akik életüket adják a városért.
Tekintve, hogy ezt a kijelentést talán pont az Aszterek hatalma
ellen tették, Bryce-t újra és újra megdöbbentette, hogy a kapuk

31
még mindig álltak. A telefon feltalálása után már nem volt
szükség rájuk, és a kapuk új célt kaptak a gyerekek és a turisták
által, akiknek barátai a város más pontján álló kapuhoz mentek, és
ott súgtak mocskos szavakat egymásnak, vagy egyszerűen csak
csodálták, hogy ez a régi kommunikációs módszer még mindig
működik. Nem meglepő módon hétvégenként a részeg barmok –
és bizony ebbe a kategóriába tartozott Bryce és Danika is –
annyira zavarták a lakosokat a kapukon keresztüli üvöltözéssel,
hogy a város megszabta, mikor lehet használni őket.
Aztán elterjedt az az ostoba babona, miszerint a kapu valóra
váltja a kívánságokat, és ha az ember átad egy cseppet az erejéből,
azzal az öt istennek áldozik.
Ostobaság volt, Bryce tudta jól – de ha Danika ettől kevésbé
retteg Briggs szabadon eresztése miatt, hát, akkor teljesen
megérte.
– Mit fogsz kívánni? – kérdezte Bryce, amikor Danika
lebámult a sötét ékkövek alatti korongra.
A Rózsa smaragdja felvillant, és fiatal női hang sikkantott:
– Ciciket!
Körülöttük sorban mindenki felnevetett, mintha víz csorgott
volna végig a köveken, és Bryce is kuncogott egy sort.
Danika arca azonban teljesen elkomolyodott.
– Túl sok mindent szeretnék – mondta. Még mielőtt Bryce
rákérdezhetett volna, Danika vállat vont. – Szerintem azt fogom
kívánni, hogy Ithan megnyerje a ma esti naplabdameccset.
Azzal a koronghoz nyomta a tenyerét. Bryce figyelte, ahogy a
barátnője megborzong, halkan felnevet, majd hátralép.
Karamellszínű szeme fénylett.
– Te jössz!
– Tudod, hogy alig van mágiám, amit érdemes lenne
feláldozni, de jó – egyezett bele Bryce, akin nem tehetett túl még
egy alfa farkas sem. Attól a pillanattól fogva, hogy Bryce belépett
a szobájukba az első év elején, mindent együtt csináltak. Csak ők
ketten, és ez így is marad az idők végezetéig.

32
 Még a Zuhanást is közösen akarták végigcsinálni – ugyanazzal
a lélegzetvétellel akartak halhatatlanságba merevedni, miközben
az Ördögfalka tagjai lehorgonyozzák őket.
Persze nem valódi halhatatlanságról volt szó, idővel a vanírok
is megöregedtek és meghaltak, vagy természetes, vagy egyéb
okokból kifolyólag, de a Zuhanás után az öregedési folyamat
olyannyira lelassult, hogy fajtól függően akár évszázadokba is
telhetett, mire az illetőn megjelent az első ránc. A tündérek ezer
évig is élhettek, az alakváltók és a boszorkányok általában
ötszázig, az angyalok valahol a kettő között. A száz százalékban
embernek születettek mágia híján nem élhettek a Zuhanással. Az
átlagos élettartamú, lassan gyógyuló emberekhez képest a vanírok
végső soron halhatatlanok voltak – bizonyos fajok gyerekei
nyolcvanéves korukig még csak nem is számítottak felnőttnek. És
a többségükkel nagyon-nagyon nehéz lett volna végezni.
De Bryce ritkán gondolkozott azon, mi vár rá – hogy féltündér
származása miatt száz év jut-e majd neki, vagy ezer. Nem
számított, ha Danika végig mellette marad. Kezdve a Zuhanással.
Közösen vállalják majd a felnőtt erejükhöz vezető veszedelmes
ugrást, megbirkóznak mindazzal, ami a lelkük mélyén várja őket,
aztán visszavágtáznak az életbe, még mielőtt az oxigénhiánytól
agykárosodást szenvednének. Vagy holtan végeznék.
Míg Bryce épp csak annyi erőre számíthatott, amivel menő
bűvésztrükköket mutathat be, Danika tengernyi hatalom
örökösének tűnt, aminek köszönhetően azonnal Sabine fölé
kerülhet rangban – valószínűleg a tündérnemesekkel egy szintre
emelkedik, sőt, talán magát az Őszkirályt is túlszárnyalja majd.
Hallatlan volt, hogy egy alakváltó ennyi erővel bírjon, mégis az
összes bevett gyerekkori teszt ezt támasztotta alá: amint Danika
végigcsinálja a Zuhanást, elképesztő erővel bír majd a farkasok
között, a tengerentúli ősidők óta nem birtokolt ennyit senki.
Danika nem csak Crescent City Falkavezére lesz. Nem,
ugyanis az is benne volt a pakliban, hogy az összes farkas alfájává
válik. Az egész kibaszott bolygón.

33
 Danikát sosem érdekelte a dolog. Nem ez alapján tervezte a
jövőjét.
Miután éveken keresztül kíméletlen alapossággal
tanulmányozták a különböző halhatatlanokat, akik már
évszázadokban és évezredekben mérték a korukat, úgy döntöttek,
a huszonhét éves kor a megfelelő időpont arra, hogy megcsinálják
a Zuhanást. Épp még mielőtt véglegesen elmélyülnének az
arcredőik, ráncossá válnának, és őszülni kezdenének. Aki
értetlenül állt a dolog előtt, annak egyszerűen ennyit feleltek: Mi
érelme menő halhatatlannak lenni, ha már megereszkedett a
mellem?
Hiú némberek vagytok – sziszegte Fury, amikor először
elmagyarázták.
Fury huszonegy évesen esett túl a Zuhanáson, de nem azért,
mert ő maga határozott így. Egyszerűen csak megtörtént vagy
rákényszerítették – hogy a kettő közül melyik, azt nem tudták
pontosan. Fury csak álcaként járt az egyetemre valami küldetés
során, és az ideje nagy részét igazán elcseszett dolgokkal töltötte
Pangerában, amiért undorítóan sokat fizettek neki. Szándékosan
megkímélte őket a részletektől.
Orgyilkos – hajtogatta Danika meggyőződéssel. Még Juniper, a
barátságnégyszögük negyedik pontját alkotó kedves faun is
elismerte, hogy Fury nagy eséllyel zsoldos. Azt is gyakran
találgatták, vajon az Aszterek és a bábként működő Birodalmi
Szenátus is alkalmazza-e. De igazán nem érdekelte egyiküket
sem, mert Fury mindig kiállt mellettük, ha kellett. Meg néha
akkor is, ha nem.
Bryce az aranykorong fölé emelte a kezét. Danika hűvös
pillantással méregette.
– Csináld már, B, ne legyél ilyen beszari!
Bryce felsóhajtott, és a tárcsázóra tette a kezét.
– Azt kívánom, bár elmenne Danika körmöshöz! Rohadt
ocsmányak a karmai!
Villámlás futott végig rajta, enyhe vákuumot érzett a
köldökénél, majd Danika nevetve meglökte.

34
 – Te idióta barom!
Bryce átkarolta Danika vállát.
– Megérdemelted.
Danika köszönetet mondott a biztonsági őrnek, akit teljesen
felvillanyozott, hogy odafigyelt rá, majd a továbbra is fényképező
turistákra ügyet sem vetve továbbindultak. Egy szót sem szóltak
egészen addig, amíg el nem érték a tér északi szélét, ahonnan
Danika az angyalokkal teli égbolt és a KÜN tornyai felé indult, a
negyed szívében álló Comitium-komplexum felé, Bryce pedig
Luna háromsaroknyira található temploma felé.
Danika állával a Bryce mögötti utcák felé intett.
– Otthon találkozunk, oké?
– Légy óvatos! – Bryce kifújta a levegőt, és próbálta lerázni
magáról a rossz érzését.
– Tudok vigyázni magamra, B – vágta rá Danika, de a
szemében szeretet és Bryce mellkasát azonnal elszorító hála
fénylett, pusztán csak azért, mert volt valaki, akit érdekelt, hogy
életben van-e még.
Sabine egy rohadék. Soha egyetlen szóval sem említette, még
csak véletlenül sem, hogy ki lehet Danika apja, úgyhogy egyedül
a nagyapja maradt, aki túl idős és magának való volt ahhoz, hogy
megkímélje Danikát az anyja szemétkedéseitől.
Bryce a KÜN felé biccentett.
– Sok sikert! Ne idegesíts fel túl sok mindenkit!
– Tudod, hogy fel fogok – vigyorodott el Danika, de a
szemében nem tükröződött a derű.

35
 3.

MIRE BRYCE HAZAÉRT A MUNKÁBÓL, az Ördögfalka már ott volt a

lakásban.
Nehéz lett volna nem hallani a harsogó nevetést, ami már a
második emeleti lépcsőfordulóban megütötte a fülét – meg persze
a derűs csaholást. Egyiknek sem szakadt vége, ahogy felsétált
még egy emeletet a lift nélküli házban, és amiatt morgott, hogy
lőttek a kanapén töltött csendes estének.
Bryce olyan cifra igézetekkel nyitotta ki a kékre festett
vasajtót, hogy még az anyja is büszke lett volna rá, és
megacélozta magát a farkasokra jellemző parancsolgatás,
arrogancia és az élete minden területére kiterjedő kíváncsiskodás
ellen. És ezzel még csak Danikára készült fel.
A falka mindezt tökélyre fejlesztette. Leginkább azért, mert
befogadták Bryce-t, hiába nem tetoválták a jelüket a nyakára.
Bryce néha előre sajnálta Danika jövendőbeli párját, bárki
legyen is az. Szerencsétlen teljesen padlót fog majd. Kivéve
persze, ha ő maga is farkasféle – bár Danikát nagyjából annyira
érdekelték a farkassrácok, mint Bryce-t.
Azaz rohadtul semennyire.

36
 Bryce vállal jó erősen belökte az ajtót – elhajlott széle miatt
gyakrabban szorult, mint nem, és ezt főleg a randalírozó
ördögfiókáknak köszönhették, akik most elterültek a rozoga
kanapékon és fotelekben –, majd felsóhajtott, ahogy hat szempár
villant rá azonnal. És hat vigyor.
– Milyen volt a meccs? – kérdezte mindannyiuktól, miközben a
csálé kerámiatálba hajította a kulcsait, amit Danika félmunkát
végezve készített egy szabadon választható fazekaskurzuson.
A barátnője semmi konkrétumot nem mondott a Briggsszel
kapcsolatos megbeszélésről, csak annyit írt, hogy: Majd otthon
elmondom. Annyira azért nem mehetett rosszul a dolog, ha
visszaért a naplabdameccsre. Még fényképet is küldött Bryce-nak
a falkáról, ahogy a pálya szélén állnak, Ithan sisakos alakként
látszott a háttérben.
Maga a sztárjátékos is írt később: Legközelebb elvárom, hogy
te is velük gyere, Quinlan.
Csak nem hiányoztam, farkaskölyök? – válaszolta Bryce.
Még szép! – felelte Ithan.
– Nyertünk – jelentette ki Connor Bryce kedvenc helyéről a
kanapén. Szürke CCE naplabdás pólója felgyűrődött annyira,
hogy kilátsszon némi izom és napbarnított bőr.
– Ithané volt a győztes gól – tette hozzá Bronson, aki még
mindig a kék-ezüst mezt viselte Holstrom felirattal a hátán.
Connor öccse, Ithan az Ördögfalka nem hivatalos tagjának
számított. És egyúttal Bryce kedvence volt rögtön Danika után.
Üzenetben folyamatosan ugratták egymást, és beszólogattak a
másiknak, fényképeket küldözgettek, és derűsen zsémbeltek
Connor parancsolgató stílusa miatt.
– Már megint? – kérdezte Bryce, ahogy lerúgta tízcentis,
gyöngyházfehér magas sarkúját. – Nem akarná néha megosztani a
többiekkel a dicsőséget?
Normál esetben Ithan is ott ült volna a kanapén a bátyjával, és
rákényszeríti Bryce-t, hogy préselje be magát közéjük, hogy
onnan nézzék az aktuális műsort a tévében, de a meccsek estéjén
bulizni járt a csapattársaival.

37
 Connor szája széle félmosolyra rándult, amikor Bryce egy
kicsit hosszabban nézett a szemébe, mint amit a legtöbb ember jó
ötletnek tartott volna. Falkájának öt másik tagja, akik közül kettő
még mindig farkasalakban lengette dús farkát, bölcsen tartotta a
száját és a pofáját.
Mindenki tudta, hogy ha Danika nem lenne, Connor lenne az
alfa. De Connort ez nem zavarta. Sabine-nel ellentétben őt nem
érdekelte az ilyesmi.
Bryce odébb tolta a tartalék táncosruhájával teli táskát az
akasztón, hogy elférjen a retikülje, és a farkasokhoz fordult:
– Mit néztek ma este?
Bármit felelnek is, már elhatározta, hogy bekucorodik az
ágyába egy romantikus regénnyel. És becsukja az ajtót.
A kanapén pletykamagazint lapozgató Nathalie fel sem emelte
a fejét, úgy válaszolt:
– Valami jogi drámát arról, hogy egy csapat oroszlán nekimegy
egy gonosz tündérvállalatnak.
– Díjnyertes alkotásnak hangzik – jegyezte meg Bryce.
Bronson egyetértően morgott. A tagbaszakadt farkas inkább a
művész- és dokumentumfilmeket szerette. Nem meglepő módon
sosem engedték, hogy ő válasszon filmet falkás estékre.
Connor bőrkeményedéses ujjával végigsimított a kanapé
karfáján.
– Későn jöttél.
– Dolgoztam – vágott vissza Bryce. – Talán neked sem ártana
meg. És akkor nem lazsálnál folyton itt a kanapémon.
Nem volt kifejezetten fair dolog ezt mondani.
Danika másodparancsnokaként Connor az alfája
végrehajtójaként tevékenykedett. A város rendjének megőrzése
érdekében gyilkolt, kínzott, csonkított, aztán visszament és kezdte
elölről, még mielőtt lenyugodott volna a hold.
De sosem panaszkodott. Ahogy a többiek sem.
Mi értelme rinyálni – magyarázta Danika, amikor Bryce
megkérdezte, hogy képes elviselni ennyi kegyetlenséget –, ha
nincs választási lehetőséged, úgyis be kell lépni az Auxiliába? A

38
ragadozó alakváltókat már születésük előtt beosztották a különféle
Aux-falkákba.
Bryce igyekezett nem rápillantani a Connor nyakának oldalára
tetovált szarvas farkasra – a bizonyítékra, miszerint élete végéig
szolgálnia kell majd. Örökké hűséggel tartozik Danikának, az
Ördögfalkának, az Auxnak. Connor egy félmosollyal végigmérte
Bryce-t, mire ő a fogát csikorgatta.
– Danika a konyhában van. Felzabálja a pizza felét, pedig mi
még egy falatot sem ettünk.
– Ez nem igaz! – érkezett a fojtott válasz.
Connor mosolya kiszélesedett.
Bryce légzése kissé egyenetlenné vált a mosoly, a férfi
szemében villanó pajkos fény láttán.
A falka többi tagja kötelességtudóan a tévé képernyőjére
meredt, úgy tettek, mintha az esti híreket néznék.
Bryce nagyot nyelt, majd azt kérdezte:
– Van bármi, amit tudnom kellene?
Azaz: Katasztrófába torkollott a Briggs-megbeszélés?
Connor pontosan tudta, hogy érti. Mindig tudta. A konyha felé
biccentett.
– Majd meglátod.
Azaz: Nem ment túl jól.
Bryce összerezzent, majd nagy nehezen elszakította a tekintetét
Connorról, hogy a hosszúkás konyhába trappoljon. Végig magán
érezte Connor tekintetét.
És talán szándékosan ringatta a csípőjét. De csak egy kicsit.
Danika valóban épp egy szelet pizzát nyomott magába, tágra
nyílt szemmel figyelmeztette Bryce-t, hogy egy szót se szóljon.
Bryce kiolvasta a ki nem mondott kérést a pillantásából, és
bólintott.
A félig teli sörösüveg párakicsapódása lecsorgott a fehér
műanyag pultra, aminek Danika épp nekidőlt, a kölcsönkért
selyemblúz verejtéktől volt nyirkos a gallérnál. Danika hajfonata
végigkígyózott keskeny vállán, a színes csíkok szokatlanul

39
fakónak tűntek. Még máskor pirospozsgás, egészséges fehér bőre
is hamuszürkének tetszett.
Persze, a vacak konyhai világítás – két süllyesztett
elsőfénygömb – senkinek sem kedvezett, de… Sör. Kaja. A kint
maradó falka. És az az üres, elcsigázott pillantás a barátnője
szemében – igen, valami rossz történt a megbeszélésen.
Bryce kinyitotta a hűtőt, és kivett magának egy sört. A falka
mind másfélét szeretett, és mivel hajlamosak voltak csak úgy
beállítani, a hűtő tele volt különböző üvegekkel és dobozokkal,
sőt, mintha még egy… butykos mézsört is látott volna. Nyilván
Bronsoné.
Bryce kikapta Nathalie egyik kedvencét – egy zavaros, tejes
ízű, sok komlóból készült sört –, és lecsavarta a kupakot.
– Briggs?
– Hivatalosan is szabadlábra helyezték. Micah, az Őszkirály és
az Orákulum végignézett minden egyes jogszabályt és rendeletet,
de az égvilágon semmit sem találtak, amivel bezárhatták volna a
kiskaput. Ruhn még Declannel is végeztetett valami extra
keresést, de semmi. Sabine megparancsolta a Holdsarlófalkának,
hogy egész éjszaka figyeljék Briggst, meg még a 33. egy része is a
nyakába liheg majd.
A falkáknak heti egyszer kötelező jelleggel pihennie kellett, és
ma épp az Ördögfalka volt a soros – nem volt apelláta. Ha nem
így lett volna, Danika most biztos odakint lett volna, és árgus
szemmel figyeli Briggs minden egyes mozdulatát.
– Legalább mind egyetértetek – jegyezte meg Bryce. – Ez jó
dolog.
– Igen, amíg Briggs fel nem robbant valamit vagy valakit. –
Danika undorodva megrázta a fejét. – Akkora szívás ez az egész!
Bryce alaposan végigmérte a barátnőjét. Szája környéke
megfeszült, nyaka verejtéktől csillogott.
– Mi a baj?
– Nincs semmi baj.
Túl gyorsan vágta rá ahhoz, hogy hihető legyen.

40
 – Valami zavar. Ez a Briggs-dolog durva, de mindig
összeszeded magad egy ilyen után. – Bryce összehúzta a szemét. –
Mit titkolsz előlem?
Danika szeme fénylett.
– Semmit. – Meghúzta a sörösüveget.
Egyetlen magyarázat maradt csupán.
– Gondolom, Sabine kitett magáért ma délután.
Danika tovább ette a pizzát.
Bryce lenyelt két korty sört, és figyelte, ahogy Danika pislogás
nélkül mered a pult feletti pávakék konyhaszekrényre, aminek a
szélein már kezdett lepattogzani a festék.
A barátnője lassan rágott, majd tésztával és sajttal teli szájjal
így felelt:
– Sabine sarokba szorított a megbeszélés után. Pont azon a
folyosón, ahol Micah irodája van. Úgyhogy mindenki hallotta,
amikor elmondta, hogy múlt héten megöltek két doktoranduszt
Luna templomának közelében az áramszünet alatt. Az én
műszakomban. Az én területemen. Az én hibámból.
Bryce összerezzent.
– És egy hétbe telt, mire ez kiderült?
– Úgy tűnik.
– Ki ölte meg őket?
A Crescent City-i Egyetem diákjai mindig az Óvárost járták,
mindig bajba keveredtek. Bár ők maguk is oda jártak, Bryce és
Danika sokat siránkozott rajta, hogy nincs égig érő elektromos
kerítés az egyetem körül, hogy bezárja a CCE diákjait a saját
területükre. Legalább nem hánynák és hugyoznák össze az
Óvárost minden áldott péntek estétől vasárnap reggelig.
Danika ismét belekortyolt az italba.
– Fogalmunk sincs, ki tette. – Megborzongott, karamellszín
szeme elfelhősödött. – A szag alapján rögtön tudni lehetett, hogy
emberek, és még így is húsz percbe telt beazonosítani őket.
Szétszaggatták és félig megették őket.
Bryce próbálta nem maga elé képzelni a történteket.
– Miért?

41
 Danika nagyot nyelt.
– Azt sem tudjuk. De Sabine mindenki előtt elmondta, mit
gondol arról, hogy ilyen nyilvános mészárlás folyt az én orrom
előtt.
– Mit mondott a Falkavezér? – kérdezte Bryce.
– Semmit – válaszolta Danika. – Az öreg elaludt a
megbeszélésen, és Sabine nem ébresztette fel, mielőtt sarokba
szorított.
Mindenki úgy sejtette, hamarosan itt az idő. Hogy már csak
egy-két év, és a farkasok közel négyszáz éves jelenlegi
Falkavezére keresztülhajózik az Isztroszon a Csontnegyedbe,
hogy végső nyugalomra leljen. Elképzelhetetlen volt, hogy a
fekete csónak megbillenjen a szertartás során – olyan nincs, hogy
a lelkét méltatlannak találják, és a folyónak adják. Tárt karokkal
fogadják majd a Holtkirály birodalmában, el fogja érni a ködös
partszakaszt… aztán megkezdődik Sabine uralma.
Az istenek irgalmazzanak mindannyiuknak!
– Nem a te hibád, ezt te is tudod – mondta Bryce, és kinyitotta
a két legközelebbi pizzásdoboz kartonpapír fedelét. Kolbász,
pepperóni és húsgolyók az egyiken. A másikon különböző
felvágottak és büdös sajtok – nyilván Bronson rendelte.
– Tudom – mormolta Danika, majd felhajtotta a sör maradékát,
bevágta az üveget a mosogatóba, és keresett egy másikat a
hűtőben. Karcsú teste minden egyes izma pattanásig feszült.
Becsapta a hűtőajtót, és nekidőlt. Nem nézett Bryce szemébe,
ahogy halkan így szólt: – Háromutcányira voltam aznap este.
Három. Nem hallottam, nem láttam, nem éreztem a szagát annak,
hogy szétszaggatták őket.
Bryce felfigyelt rá, milyen csend uralkodik a másik
helyiségben. A falka ember- és farkasformában is kitűnő hallása
azt jelentette, hogy folyamatosan hallgatóztak – és úgy érezték,
joguk is van hozzá.
Majd később befejezik a beszélgetést.
Bryce kinyitotta a többi pizzásdobozt is, szemügyre vette a
kulináris felhozatalt.

42
 – Nem kellene megkönyörülnöd rajtuk, és adni nekik is egy
kicsit, mielőtt elpusztítod a többit?
Már volt szerencséje végignézni, ahogy Danika egy ültő
helyében benyomott három nagy pizzát. Ilyen hangulatban lehet,
hogy megdönti a saját rekordját egy negyedikkel.
– Kérlek, hadd együnk mi is! – könyörgött Bronson mély,
dörmögő hangján a másik szobában.
Danika meghúzta a sörösüveget.
– Gyertek, egyetek, vakarcsok!
A farkasok berontottak.
Bryce gyakorlatilag a konyha hátsó falához szorult az
őrületben, az oda erősített naptár összegyűrődött a háta mögött.
A rohadt életbe, pedig hogy szereti azt a naptárat! Crescent
City legszexibb agglegényei, cenzúrázatlan kiadás. Ebben a
hónapban a legelképesztőbb daemonaki volt a képen, akit Bryce
valaha látott, hokedlire tett lába volt az egyetlen oka annak, hogy
nem látszott belőle szó szerint minden. Bryce kisimította az
újonnan keletkezett gyűrődéseket a napbarnított bőrön, az
izmokon és az ívelt szarvakon, majd visszafordult, hogy
homlokráncolva figyelje a farkasokat.
Danika egy lépéssel odébb olyan mozdulatlanul állt a falkája
közepén, mint kő a folyóban. Bryce-ra vigyorgott.
– Jutottál valamire a kürttel kapcsolatban?
– Nem.
– Jesiba biztos boldog.
Bryce elfintorodott.
– Magánkívül van a gyönyörtől.
Két egész perc eltelt délután, mire a varázslónő fenyegetőzni
kezdett, hogy szamárrá változtatja Bryce-t, majd beült a sofőr
vezette kocsijába, és elment az istenek se tudják, hova. Talán
valami feladatot hajtott végre a Holtkirály és az uralma alatt álló
sötét ház megbízásából.
Danika elvigyorodott.
– Nem arról volt szó, hogy randid van hogyishívjákkal?
A kérdés végigvisszhangzott Bryce-on.

43
 – Basszus! Basszus! De. – Fájdalmas képpel a konyhai órára
pillantott. – Egy óra múlva.
Connor, aki magához vett egy egész doboz pizzát,
megmerevedett. A két hónappal ezelőtti első randit követően
egyértelművé tette, mit gondol Bryce pénzeszsák pasijáról. Aztán
Bryce egyértelművé tette, hogy leszarja Connor véleményét a
szerelmi életével kapcsolatban.
Bryce végig Connor izmos hátát figyelte, ahogy a férfi széles
vállát mozgatva kivonult a helyiségből. Danika a homlokát
ráncolta. Semmi sem kerülte el a figyelmét.
– Át kell öltöznöm – mondta Bryce összevont szemöldökkel. –
Egyébként Reidnek hívják, és ezt te is pontosan tudod.
Danika arcára ragadozómosoly ült ki.
– Kibaszott gyökér egy név az, hogy Reid.
– Egy, szerintem szexi név. Kettő, maga Reid is szexi.
Az istenek segítsék meg, Reid Redner tényleg elképesztően
nézett ki. Maga a szex viszont… elment. Átlagos volt. Sikerült
elélveznie, de nagyon meg kellett dolgoznia érte. És nem olyan
értelemben, ahogy néha szeretett megdolgozni érte. Sokkal inkább
a „Lassabban!”, „Ide tedd!”, „Csinálhatnánk más pózban?”
vonalak mentén. De még csak kétszer feküdtek le egymással. És
Bryce azt mondogatta magának, hogy időbe telik, amíg az ember
megtalálja a megfelelő ritmust a partnerével. Még akkor is, ha…
Danika kimondta.
– Ha megint előkapja a telefonját, és elkezdi nézegetni az
üzeneteit, miközben még szinte ki sem húzta a farkát, kérlek,
szoruljon már beléd annyi önérzet, hogy szétrúgod a seggét, és
hazajössz hozzám.
– Hél bugyraira, Danika! – sziszegte Bryce. – Hangosabban
nem tudnád mondani?
A farkasok elhallgattak. Még rágni is elfelejtettek. Aztán a
kelleténél egy decibellel hangosabban folytatták.
– Legalább jó munkája van – vágott vissza, mire Danika
összefonta karcsú, mégis elképesztő, veszedelmes erőt rejtő karját,
és lesajnáló pillantást vetett rá, amiből egyértelmű volt, mit

44
gondol. Igen, olyan munkája, amit apucitól kapott. Bryce
hozzátette: – És legalább nem valami elmebeteg alfalágyult, aki
háromnapos szexmaratont követel, aztán a párjának hív, bezár a
házba, és többé ki sem enged.
Épp ez tette Reidet – az embert, akivel tűrhető volt a szex –
tökéletessé.
– Rád férne egy háromnapos szexmaraton – szólt be Danika.
– Egyébként is a te hibád.
Danika legyintett.
– Tudom, persze. Az első és utolsó hibám, hogy összehoztalak
titeket.
Danika futólag, Reid apja cégén keresztül ismerte meg a férfit,
ahol másodállásban biztonsági felügyeletet végzett – egy óriási,
embertulajdonban lévő techmágia-vállalatnál a Központi Üzleti
Negyedben. Állítása szerint túl unalmas volt a munka ahhoz, hogy
részletesen elmagyarázza, de elég jól fizetett, hogy ne mondjon rá
nemet. Sőt, ennél többet is jelentett, hiszen ő maga választotta.
Nem pedig rákényszerítették. Amikor nem járőrözött vagy
teljesített egyéb feladatot az Auxnak, Danika gyakran a KÜN
óriási felhőkarcolójában időzött, és úgy tett, mintha normális
életet is élhetne. Hallatlan volt, hogy egy Aux-tag másodállást
vállaljon, főleg egy alfa, de Danika csak megoldotta valahogy.
Az is sokat nyomott a latba, hogy manapság mindenki be akart
szállni a Redner Vállalatba. Még Micah Domitus is nagy
befektetőnek számított a legkorszerűbb technológiák
kifejlesztésére irányuló kutatásokban, ami nem volt nagy
meglepetés, hiszen a kormányzó a kutatásoktól kezdve a
borászatokon át az iskolákig mindenbe befektetett. És tekintve,
hogy Micah rajta volt Sabine örökös feketelistáján, Danikát
valószínűleg még a szabad akarat látszatánál és a pénznél is
jobban motiválta, hogy felbosszanthatja az anyját, amiért egy
olyan, emberkézben lévő vállalatnak dolgozik, amit az arkangyal
is támogat.
Danika és Reid pár hónapja részt vett egy délutáni előadáson,
és ez pont egybeesett azzal az időszakkal, amikor Bryce szingli

45
volt, és folyamatosan panaszkodott is miatta. Danika az utolsó
szalmaszálba kapaszkodva megadta Bryce számát Reidnek, hátha
ezzel megőrizheti az ép elméjét.
Bryce végigsimított a ruháján.
– Tényleg megyek átöltözni. Nekem is hagyjatok egy szelet
pizzát!
– Nem vacsorázni mentek?
Bryce elfintorodott.
– De. Az egyik puccos helyre, ahol lazackrémet szolgálnak fel
kekszen, és képesek egy teljes fogásnak titulálni.
Danika megborzongott.
– Akkor tényleg egyél előtte.
– Egy szeletet! – mutatott Bryce Danikára. – Ne feledkezz meg
róla!
Végignézett a pizzásdobozokon, és kisietett a konyhából.
Zeldát leszámítva az Ördögfalka összes tagja emberi alakot
öltött, a pizzásdobozokat a térdükre vagy a viharvert kék
szőnyegre tették. Bronson valóban a kerámiapalackból vedelte a
mézsört, barna szemét az esti híradóra függesztette. Épp
belekezdtek a Briggs szabadlábra helyezéséről szóló hírbe, még
egy szemcsés felvételt is lejátszottak, amin egy fehér rabruhás
embert kísértek ki a börtönkomplexumból. Bárkinél volt is a
távirányító, gyorsan átkapcsolta a Fekete-folyó deltájáról szóló
dokumentumfilmre.
Miközben Bryce átvágott a nappalin a hálószobája felé,
Nathalie idiótán rávigyorgott. Tutira nem fogja békén hagyni a
Reid szexuális teljesítményével kapcsolatos hír után. Ráadásul az
egészet Bryce ágybeli képességeire fogja kihegyezni.
– Egy szót se! – figyelmeztette Bryce.
Nathalie összepréselte az ajkát, mintha alig tudná megfékezni a
kitörni készülő gonosz kacaját. Fényes fekete haja remegett a
visszafojtott nevetéstől, ónixszínű szeme már-már ragyogott.
Bryce szándékosan nem foglalkozott Connor erőteljes, arany
pillantásával, ami végigkövette őt a helyiségen.

46
 Farkasok. Ezek az istenek verte farkasok folyton beleütik az
orrukat a dolgába.
Még csak véletlenül sem lehetett volna őket összekeverni az
emberekkel, hiába tűntek ránézésre hasonlónak. Túl magasak
voltak, túl izmosak, túl mozdulatlanok. Még amikor a pizzát
falták, akkor is minden mozdulatuk tudatos és elegáns volt, néma
emlékeztető, hogy mire képesek, ha valaki keresztbetesz nekik.
Bryce átlépett Zach hosszú, kinyújtott lábán, és gondosan
kikerülte a testvére mellett heverő Zelda hófehér farkát. A fehér
farkasikrek emberalakban karcsúak és fekete hajúak voltak,
átváltozva pedig teljességgel rémisztőek. A Szellemek – az
elrebegett becenév mindenhová követte őket.
Úgyhogy igen, Bryce gondosan ügyelt, nehogy rálépjen Zelda
dús farkára.
Legalább a CCE naplabdás sapkáját ellenzővel hátrafelé viselő
Thorne küldött egy együttérző mosolyt Bryce felé a tévé
közelében álló lepusztult bőrfotelből. Ő volt az egyetlen, aki
értette, mennyire idegesítő tud lenni néha a falka. És aki pont
ugyanannyira törődött Danika lelkiállapotával, mint ő. Akit
ugyanannyira megviselt Sabine kegyetlensége.
Egy Thorne-hoz hasonló omega nem igazán számíthatott egy
Danika-féle alfa figyelmére. Nem mintha Thorne akár csak
véletlenül is szóba hozta volna a dolgot. De Bryce látta, hogy
amikor csak egy légtérbe kerülnek, Danika és Thorne folyton
egymás felé húz, két egymás körül keringő csillagra
emlékeztettek.
Szerencsére Bryce-nak sikerült elérnie a hálószobáját anélkül,
hogy bárki megjegyzést tett volna a majdnem-pasija
rátermettségét illetően, és határozottan becsukta maga mögött az
ajtót, hogy egyértelmű legyen, mind elmehetnek a francba.
Három teljes lépést tett meg az ócska zöld komód felé, amikor
nevetés harsant odakint. Egy pillanattal később veszedelmes, nem
teljesen emberi morgás vetett neki véget. Mély volt,
mennydörgésszerű és teljességgel életveszélyes.

47
 Nem Danikától jött, az övé maga volt a halál: halk, nyers és
hűvös. Ez Connortól származott. Tele tűzzel, hévvel és
érzelemmel.
Bryce letusolt, hogy megszabaduljon a portól és a mocsoktól,
ami megtelepedett rajta, valahányszor megtette a lakásuk és a
Griffin Régiségkereskedés keskeny homokkő épülete közötti
tizenöt utcányi távolságot.
Néhány ügyesen elhelyezett hullámcsatnak köszönhetően már
nem lapult le úgy súlyos, borvörös hajzuhataga, mint ahogy az a
nap végén megszokott volt, és gyorsan felvitt egy újabb réteget a
szempillaspirálból, hogy életet leheljen borostyánszínű szemébe.
Összesen húsz percébe telt zuhannyal, mindennel együtt, hogy
végül belebújjon fekete tűsarkújába.
Ez is csak azt jelezte, döbbent rá, mennyire nem érdekli a
randi. Hiszen egy teljes órát töltött minden áldott reggel a hajával
és a sminkjével. Nem számítva a félórás tusolást, ami után
ragyogó, szőrtelen és hidratált lett a bőre. Húsz perc előkészület,
amikor vacsorázni indult a Gyöngy és Rózsába?
Hát igen, Danikának igaza lehetett. És Bryce pontosan tudta,
hogy az a némber nézi az órát, és valószínűleg meg is fogja
kérdezni, hogy a rövid készülődési idő tükrözi-e, pontosan meddig
bírja Reid.
Bryce kipillantott otthonos kis hálószobája ajtaján a farkasok
irányába, majd visszanézett békés menedékére. Minden egyes
falat a Crescent City-i Balett legendás előadásainak poszterei
fedtek. Régen arról ábrándozott, hogy ő maga is felléphet majd a
légies vanírokkal, pörögve-forogva suhan keresztül a színpadon,
vagy megríkatja a nézőközönséget egy kínszenvedéssel teli
haláljelenettel. Egykor úgy képzelte, igenis kiérdemelheti
közöttük a helyét egy félember.
Hiába mondták el neki újra és újra, hogy nem megfelelő
testalkattal rendelkezik, akkor is imádott táncolni. Akkor is
teljesen magával ragadta, amikor részt vehetett egy táncelőadáson,
elmehetett munka után az amatőr táncórákra, és úgy követte a
CCB táncosainak pályáját, ahogy Connor, Ithan és Thorne figyelte

48
a kedvenc sportcsapatait. Soha semmi nem olthatta ki a tánc
mesés érzése iránti vágyat, akár táncórán mozdult, akár
szórakozóhelyen, akár odakint a nyomorult utcákon.
Junipert sem tántoríthatta vissza semmi. Úgy döntött, hogy ő
bizony erre teszi fel az életét, hogy egy faun igenis szembeszállhat
a fennálló renddel, és felléphet a tündérek, nimfák és szilfek
számára kialakított színpadon – aztán maga mögé utasítja mindet.
És meg is tette.
Bryce hosszan felsóhajtott. Ideje volt elindulni. A Gyöngy és
Rózsa húszperces sétára volt tőlük, ilyen magas sarkúban inkább
huszonöt. Felesleges lett volna taxiba szállni az Óvárosban
uralkodó csütörtök esti káoszban és tömegben, mozdulni sem
tudna a kocsi.
Gyöngy fülbevalót dugott a fülébe, és félig remélte, hogy
elegánsabbá varázsolja vele a már-már botrányos ruhát. De hát
mégiscsak huszonhárom éves, igazán kiélvezheti a megfelelő
helyeken igencsak gömbölyödő alakját. Mosolyogva pillantott
aranyszínű lábára, miközben megpördült a falnak döntött, teljes
alakját megmutató tükörben, hogy megcsodálja a feneke ívét a
szűk szürke ruhában, aminek mély szabású hátvonala felett
kikandikált a továbbra is sajgó tetoválás, majd kilépett a
nappaliba.
Danika kegyetlen kacaja túlharsogta a természetfilmet, amit a
farkasok néztek.
– Ötven ezüstmárkába fogadok, hogy a kidobók nem engednek
be így!
Bryce a falka kuncogása közepette bemutatott a barátnőjének.
– Bocs, hogy engem elnézve zavar a saját csontos segged,
Danika.
Thorne felnevetett.
– Azt Danika ellensúlyozza a megnyerő személyiségével.
Bryce a jóképű omegára vigyorgott.
– Ez lehet az oka, hogy én épp randizni megyek, ő pedig
egyetlenegyen sem volt… mióta is? Három éve?

49
 Thorne rákacsintott, majd kék tekintete a szemöldökét
összevonó Danikára siklott.
– Csak ez lehet az oka.
Danika elterült a székében, és feltette csupasz lábát a
dohányzóasztalra. Minden lábkörme más színben virított.
– Csak két év tel el – motyogta. – Rohadékok!
Bryce megpaskolta Danika selymes haját, ahogy elhaladt
mellette, mire Danika kivillanó fogakkal utánakapott.
Bryce kuncogva belépett a keskeny konyhába. Matatni kezdett
a fenti szekrényekben, meg-megcsörrentek a poharak, ahogy
egyre csak kereste a…
Á! Meg is találta a gint.
Felhajtott egy pohárkával. Aztán még eggyel.
– Húzós estére számítasz? – kérdezte az ajtófélfának dőlő
Connor, karját széles mellkasán összefonva.
A gin egy része Bryce állára cseppent, és már a határán volt,
hogy a kézfejével veszedelmesen vörös rúzsát is letörölje a
szájáról, de végül a pizzériától kapott egyik szalvétával itatta le a
nedvességet. Ahogyan azt illik.
Ezt az árnyalatot szopásvörösnek kellene hívni – jegyezte meg
Danika, amikor Bryce először magára kente. Mert nincs olyan
férfi, aki ne erre gondolna, amikor meglát. És valóban, Connor
tekintete is a szájára siklott.
– Tudod, hogy szeretem jól érezni magam csütörtökönként –
felelte Bryce a tőle telhető legközönyösebben. – Miért ne
kezdhetném korán?
Lábujjhegyen egyensúlyozva visszatette a gint a szekrénybe,
ruhája szegélye vészesen magasra csúszott. Connor a plafont
tanulmányozta, mintha hirtelen valami elképesztően érdekeset
talált volna ott, és csak akkor nézett vissza rá, amikor Bryce ismét
rendesen állt a lábán. A másik szobában valaki úgy felhangosította
a tévét, hogy az egész lakás beleremegett.
Köszi, Danika!
Ekkora hangzavarban még farkashallással sem lehetett
hallgatózni.

50
 Connor érzéki ajka felfelé rándult, de nem mozdult az ajtóból.
Bryce nagyot nyelt, elmerengett, mennyire lenne undorító a gin
maró ízét a pulton hagyott sörrel lemosni.
Connor megszólalt:
– Figyelj, régóta ismerjük már egymást…
– Begyakoroltad a szöveget?
Connor kihúzta magát, elszíneződött az arca. Az Auxilia
legfélelmetesebb, legveszélyesebb alakulatának, az
Ördögfalkának a másodparancsnoka elpirult.
– Nem.
– Pedig nagyon úgy hangzott az eleje, mintha begyakoroltad
volna.
– Elhívhatlak randira, vagy előbb össze kell vesznünk a
megfogalmazás miatt?
Bryce felhorkant, de összerándult a gyomra.
– Nem randizom farkasokkal.
Connor öntelten elvigyorodott.
– Tegyél kivételt!
– Nem. – De azért elmosolyodott.
Connor szavaiból csak úgy áradt az egyedül a halhatatlan
ragadozókra jellemző megingathatatlan arrogancia.
– Akarsz engem. Én is akarlak téged. Így van már egy ideje, és
ezt semelyik emberférfi nem felejtette el veled, nem igaz?
De, igaz. Ennek ellenére Bryce torkában dübörgő szívvel,
mégis nyugodtan felelt:
– Connor, nem randizom veled. Danika épp eleget
parancsolgat. Nincs szükségem még egy farkasra, főleg nem egy
férfira, hogy intézze az életemet. Nem kell még egy vanír, aki
beleüti az orrát a dolgomba.
Connor arany szeme elsötétült.
– Nem az apád vagyok.
Nem Randallre gondolt.
Bryce ellökte magát a konyhapulttól, és megindult Connor felé.
A mögötte lévő bejárati ajtó felé. El fog késni.
– Annak semmi köze ehhez, hozzád. A válaszom: nem.

51
 Connor nem mozdult, Bryce a közvetlen közelébe érve
lefékezett. Hiába viselt magas sarkút, hiába volt már alapból is
magasabb az átlagnál, Connor fölé tornyosult. Uralta az egész
helyiséget, pedig épp csak levegőt vett.
Ahogy az az alfalágyultakra jellemző. Ahogy Bryce tündér
apja is tette a tizenkilenc éves Ember Quinlannel, amikor
megkörnyékezte, elcsábította és próbálta megtartani. Annyira
korlátozni kezdte, hogy amint Ember rádöbbent, terhes lett tőle –
terhes lett Bryce-szal –, menekülőre fogta, még mielőtt a férfi
megérezhette volna, és bezárhatta volna az öt rózsabeli villájába,
amíg meg nem öregszik, és rá nem un.
Az öregedés olyan téma volt, amire Bryce inkább nem is
gondolt. Hiszen elvégezték rajta a vérvizsgálatokat, és amikor
kilépett a gyógyboszorkány rendelőjéből, már tudta, hogy nem
csak a vörös haját és a hegyes fülét örökölte tündér apjától.
Egy nap el kell temetnie az anyját és Randallt is. Ami teljesen
megszokott, ha valaki embernek születik. De felfordult a gyomra
a gondolattól, hogy ő maga ezt követően több száz évig él majd,
és csak fotókon és videókon láthatja az arcukat, hallhatja a
hangjukat.
Kellett volna egy harmadik feles is.
Connor nem moccant az ajtóból.
– Egyetlen randitól még nem fogok rád telepedni. Még csak
nem is kell randiznunk. Elmehetünk… pizzázni – fejezte be a
mondatot az egymásra halmozott dobozokra pillantva.
– Gyakran megyünk közösen ide-oda. – Ami így is volt.
Azokon az estéken, amikor Danikának Sabine-nel vagy a többi
Aux-parancsnokkal kellett találkoznia, Connor sokszor hozott
kaját, vagy találkozott Bryce-szal a lakás életteli háztömbjének
számtalan étterme közül valamelyikben. – Ha nem randi, akkor
mitől más?
– Próbakör lenne. Egy randihoz – szűrte Connor az
összeszorított fogai között.
Bryce felvonta a szemöldökét.
– Egy randi, amin eldöntöm, akarok-e veled randizni?

52
 – Elviselhetetlen vagy! – Connor ellökte magát az ajtófélfától.
– Később találkozunk.
Bryce magában mosolyogva kilépett mögötte a konyhából, és
összerezzent az iszonyatosan hangos tévé hallatán, amit a farkasok
nagyon-nagyon figyelmesen néztek.
Még Danika is tudta, hol húzódik az a határvonal, ameddig
súlyosabb következmények nélkül el lehet menni Connornál.
Bryce egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy megragadja a
másodparancsnok vállát, és elmagyarázza neki, hogy jobb lenne,
ha találna magának egy kedves, aranyos farkaslányt, aki szívesen
szül neki egy egész alomnyi kölyköt, és hogy valójában nem akar
egy ennyire elcseszett barátnőt, aki még mindig olyan
erőbedobással bulizik, hogy végül arra a szintre jut, mint a
sikátorokban okádó egyetemisták, ráadásul nem is teljesen biztos
benne, hogy képes lenne-e egyáltalán beleszeretni bárkibe, amikor
valójában csak Danikára van szüksége.
De nem nyúlt Connor után, és mire kiszedte a kulcsait az ajtó
melletti tálból, a férfi már visszazuttyant a kanapéra – már megint
Bryce helyére –, és épp meredten bámulta a képernyőt.
Danika elkapta a pillantását a szoba másik végéből, továbbra is
óvatos tekintetében derű csillant. Bryce-ra kacsintott.
– Tündökölj, te lotyó!
– Tündökölj, te seggfej! – felelte Bryce, könnyedén buktak ki a
száján az évek óta ismételgetett szavak.
De aztán Danika hozzátette, hogy: Szeretlek!, amikor Bryce
kilépett a koszos folyosóra, ő pedig kezével a kilincsen
megtorpant.
Beletelt pár évbe, mire Danika kimondta ezt a szót, és még
mindig ritkán hallotta tőle. Danika kezdetben nagyon utálta,
amikor Bryce ezt mondta neki, hiába magyarázta el, hogy ő egész
életében mondogatta, nehogy az legyen az utolsó alkalom, amikor
látja azt, akit annyira szeret. Nehogy ne tudjon elbúcsúzni a
számára legfontosabbaktól. És az egyik legelcseszettebb dolognak
kellett megtörténnie – egy totálkáros motorral, szó szerint

53
fegyverek kereszttüzében –, hogy Danika kimondja, de legalább
most már mondta. Legalább néha.
Nem is Briggs szabadon eresztéséről szólt ez az egész. Sabine
nyilván nagyon szemét lehetett vele.
Bryce cipősarka hangosan kopogott a lestrapált járólapon,
ahogy a folyosó végi lépcső felé sietett. Talán le kellene mondania
a randit Reiddel. Venni egy csomó fagyit a sarki boltban, aztán
összebújni Danikával az ágyban, és a kedvenc bugyuta
vígjátékaikat nézni.
Talán Furyt is felhívhatná, hátha hajlandó meglátogatni Sabine-
t.
De… ilyesmit sosem kérne tőle. Fury távol tartotta tőlük a
munkaügyeit, nekik pedig volt annyi sütnivalójuk, hogy nem
kérdezősködtek sokat. Csak Juniper feszegethette nála a határokat.
Ami azt illeti, teljesen ellentmondott a józan észnek, hogy ők
négyen összebarátkoztak: a farkasok jövendőbeli alfája, egy
orgyilkos, aki kisebb vagyonokért háborúzott gazdag ügyfelei
számára a tengerentúlon, egy elképesztően tehetséges táncos, az
egyetlen faun, aki valaha is kiállhatott a Crescent City-i Balett
színpadára, meg… ő.
Bryce Quinlan. Egy varázslónő asszisztense. A táncoskarrierről
álmodó, nem megfelelő testalkatú lány. Aki folyton páváskodó,
törékeny emberférfiakkal járt, akiknek fogalmuk sem volt, mihez
kezdjenek vele. Hát még Danikával, ha véletlenül elég messzire
jutottak a randik jelentette tűzpróbán.
Letipegett a lépcsőn, és homlokráncolva figyelte a pergő,
szürkéskék falfestékre remegő fényt vető elsőfénygömbök
egyikét. A tulajdonos a lehető legkevesebbet költötte a világításra,
valószínűleg lopta az elsőfényt ahelyett, hogy fizetett volna érte,
mint mindenki más a városban.
Ami azt illeti, az egész lakóépület egy ócska romhalmaz volt.
Danikának jobbra is tellett volna. Bryce-nak viszont
határozottan nem. És Danika eléggé ismerte már ahhoz, hogy
eszébe se jusson felajánlani, majd fizeti ő egyedül az egyik mesés
lakást a folyóparton vagy a KÜN-ben álló toronyházak egyikében.

54
Úgyhogy a diplomaosztó után csak olyan helyeket néztek, amiket
Bryce megengedhetett magának, és ez a lepusztult koszfészek volt
a legkevésbé szánalmas közülük.
Bryce néha azt kívánta, bár elfogadta volna a szörnyeteg apja
pénzét, bár ne pont akkor fogalmazott volna meg elvekre
hasonlító nézeteket, amikor az a rohadék temérdek aranymárkát
ajánlott, ha tartja a száját vele kapcsolatban. Akkor most odafent,
a magasban lebzselhetne a medence mellett, és olajtól csillogó
testű angyalokon legeltethetné a szemét, nem pedig a perverz
gondnokot próbálná elkerülni, aki a mellét bámulja, valahányszor
Bryce panaszkodik, hogy már megint eldugult a szemétledobó.
A lépcső aljában álló üvegajtó az esti sötétségbe burkolózó
utcára vezetett, tele turistával, mulatozóval és ködös tekintetű
helyi lakosokkal, akik hazafelé igyekeztek a lármás tömegben a
hosszú, forró nyári nap végén. Egy öltönyös-nyakkendős
drakiférfi rohant el Bryce mellett csípőjén ugráló oldaltáskájával,
ügyesen kikerült egy alakváltócsaládot – a végtelen égbolt és zöld
mezők illata alapján állatformában lovak lehettek –, akiket annyira
lefoglalt, hogy mindent lefényképezzenek, hogy észre sem vették,
mások is elhaladnának mellettük.
A sarkon két unott malákh állt a 33. fekete páncéljában,
szárnyukat szorosan izmos testükhöz húzták, nyilván azért,
nehogy valamelyik siető gyalogos vagy részeg idióta megérintse.
Ha valaki engedély nélkül megérinti egy angyal szárnyát, az
bizony hálás lehet, ha csak a kezét veszti el.
Bryce jó erősen behúzta maga mögött az üvegajtót, és átadta
magát az ősi, élettel teli városnak: a száraz, nyári forróságnak, ami
azzal fenyegetett, hogy egészen a csontjáig hatol; a
szórakozóhelyekről áradó zene ütemes dallamán és süvítésén
keresztülhasító dudálásnak; a háromutcányira folyó Isztrosz felől
érkező, a hajladozó pálmákat és ciprusokat borzoló szélnek; a
közeli türkiz tenger enyhén sós illatának; a kőhajításnyira lévő
park vaskerítésére felfuttatott jázmin csábító, éjpuha illatának; a
hányás, a húgy és az állott sör enyhe szagának; a sarki
ételárusoknál lassú tűzön sütött ínycsiklandó, füstölt, fűszeres

55
kérgű bárány aromájának… Mindez egyetlen csókként lehelt
életet belé.
Bryce igyekezett nem kitörni a bokáját a macskakövön, ahogy
beleszimatolt mindabba, amit Crescent City éjszaka kínálhatott,
mélyen belélegezte az illatokat, majd beleveszett a tömegbe.

56
 4.

A GYÖNGY ÉS RÓZSÁBAN ÖSSZPONTOSULT MINDEN, amit Bryce

gyűlölt ebben a városban.
De legalább Danika jött neki ötven ezüstmárkával.
A kidobók hagyták, hogy elsétáljon mellettük, fel a három
lépcsőfokon, és át az étterem bronztáblás, nyitott ajtaján.
De még ötven ezüstmárka sem számítana semmit, ha neki
kellene fizetnie az ételért. Nem, ez már határozottan aranyat
kívánt.
Reid persze megengedhette magának. A bankszámlája
egyenlegének hála valószínűleg rá sem pillant majd a csekkre,
csak átnyújtja fekete kártyáját.
Bryce az aranyozott terem közepén, a díszesen festett
mennyezetről lógó kristálycsillárok alatt ült, és megivott két pohár
vizet, valamint fél üveg bort, amíg várakozott.
Húsz perc múltán megrezzent a telefonja a fekete, selyem
kézitáskában. Ha Reid lemondja a találkozót, kinyírja. Tutira nem
fogja tudni kifizetni ezt a bort, legfeljebb akkor, ha egy hónapig
nem jár táncórára. Sőt, két hónapig.

57
 De nem Reid írt, és Bryce háromszor is végigolvasta az
üzeneteket, mire visszadugta a táskájába a készüléket, és töltött
magának egy újabb pohárral a nagyon-nagyon drága borból.
Reid gazdag és késik. Ezzel igazán jön neki.
Főleg, mert Crescent City felsőosztálya épp azzal szórakoztatta
magát, hogy a ruháján, a fedetlenül hagyott testrészein, a
tündérfülein, mégis szemmel láthatóan embertestén gúnyolódott.
Félvér – szinte hallotta a gondolataikban formálódó gyűlöletes
kifejezést. Legjobb esetben is alantas munkásnak gondolták.
Legrosszabb esetben zsákmánynak, aki később az egyik
konténerben végzi.
Bryce ismét előhúzta a telefonját, és negyedszerre is elolvasta
az üzenetet.
Connor írt: Tudod, hogy a beszéd nem az erősségem. Azt
szerettem volna mondani – mielőtt megpróbáltál összeveszni
velem, egyébként –, hogy szerintem megéri. Te meg én. Adni egy
esélyt magunknak.
Majd hozzátette: Odáig vagyok érted. Nem akarok mást.
Nagyon régóta így érzek. Egyetlenegy randit kérek! Ha nem
működik, megoldjuk. De legalább add meg nekünk az esélyt!
Kérlek!
Bryce még mindig az üzeneteket bámulta, kezdett szédülni
attól az istenek csapása bortól, amikor Reid végre megérkezett.
Háromnegyed órás késéssel.
– Bocs, kicsim! – hajolt oda hozzá, hogy puszit nyomjon az
arcára, mielőtt leült a székére. Makulátlan grafitszürke öltönyt
viselt, aranybarna bőre már-már ragyogott fehér inggallérja felett.
Minden egyes sötét hajszála tökéletesen állt a fején.
Reid fesztelen volt, mint minden gazdag családba születő,
kitaníttatott gyerek, aki előtt mindig minden ajtó kinyílt. Rednerék
azon kevés embercsalád közé tartoztak, akiknek sikerült a vanírok
társadalmi szintjére emelkedniük – és ennek megfelelően is
öltözködtek. Reid gondosan ügyelt a megjelenésére, mindenre
odafigyelt. Mint kiderült, minden egyes nyakkendőt úgy
választott, hogy kiemelje a zöldet mogyoróbarna szemében.

58
Öltönyeit mintha szálkás testére öntötték volna. Ha Bryce nem
foglalkozott volna annyit a saját külsejével, akár hiúnak is
titulálhatta volna őt. De Reid is ugyanazért járt személyi edzőhöz,
amiért Bryce táncolt – azon túl persze, hogy imádta csinálni –,
gondoskodni akart róla, hogy ha esetleg menekülnie kell egy
ragadozó elől az utcán, akkor képes legyen rá.
Azóta, hogy a vanírok eonokkal ezelőtt átmásztak az Északi
Résen, és átvették az uralmat Midgard felett – ezt az eseményt
nevezték a történészek Átkelésnek –, a prédáik számára a futás
volt a lehető legjobb opció. Már persze, ha nem volt náluk
fegyver, bomba vagy egyéb szörnyűség, amiket a Philip
Briggshez hasonló emberek azért fejlesztettek ki, hogy még egy
hosszú életű, gyorsan gyógyuló lénnyel is végezhessenek.
Bryce gyakran elmerengett, milyen lehetett az élet azelőtt,
hogy a bolygót megszállták a különböző világok lényei, akik mind
jóval fejlettebbek és civilizáltabbak voltak, akkor, amikor még
csak emberek és közönséges állatok éltek itt. Még a naptárukat is
az Átkeléshez igazították, az előtte és az utána lévő időszakokhoz:
e. k. és v. k. – emberek kora és vanírok kora.
Reid felvonta sötét szemöldökét a kis híján üres üveg láttán.
– Jó választás.
Háromnegyed óra. Egyetlen hívást vagy üzenetet sem eresztett
meg, hogy szóljon, késni fog.
Bryce a fogát csikorgatta.
– Történt valami a munkahelyeden?
Reid vállat vont, miközben magas rangú tisztviselőket keresett
az étteremben, hátha bratyizhat valakivel. Tekintve, hogy az apja
neve a KÜN három épületén díszelgett húsz láb magas betűkkel,
általában nyitottan fogadták a közeledését.
– A malákhim egy része aggódik a pangerai konfliktus miatt.
Biztosítanom kellett őket, hogy jó kezekben vannak a
befektetéseik. Elhúzódott a hívás.
A pangerai konfliktus – a harc, amit Briggs annyira szeretett
volna ide is elhozni. A bor, amitől Bryce az imént még szédelgett,
most megülte a gyomrát.

59
 – Az angyalok szerint ide is el fog érni a háború?
Mivel senki érdekeset nem talált, Reid felütötte a bőrkötéses
étlapot.
– Nem. Az Aszterek semmiképpen sem hagynák.
– Azt hagyták az Aszterek, hogy odaát kirobbanjon a háború.
Reid szája lefelé kunkorodott.
– Bonyolult ügyről van szó, Bryce.
Téma lezárva. Bryce hagyta, hogy Reid tovább tanulmányozza
az étlapot.
Aggasztó hírek érkeztek a Haldren-tenger túlpartjáról: az
emberi ellenállás készen állt rá, hogy az életét adja, semmint,
hogy behódoljanak az Asztereknek és az általuk „megválasztott”
szenátusnak. Már negyven éve dúlt a háború Pangera hatalmas
tartományában, városokat döntött romba, és egyre közelebb ért a
viharos tengerhez. Amennyiben a konfliktus erre a partra is elér, a
Valbara délkeleti szélén – a száraz, hegyvidékes terület formája
után Kéznek nevezett félsziget felénél – elhelyezkedő Crescent
City az elsők között kerül majd az útjába.
Fury nem volt hajlandó arról beszélni, amit odaát látott. Amit
odaát csinált. Hogy melyik oldalon harcol. A vanírok többségének
nem igazán tetszett, ha valaki meg akarta dönteni tizenötezer éves
uralmukat.
Az emberek többségének pedig nem igazán tetszett, hogy
tizenötezer éve gyakorlatilag rabszolgaként, zsákmányként,
élelemként és szajhaként tekintenek rájuk. Az mit sem számított,
hogy az elmúlt évszázadokban a Birodalmi Szenátus több jogot
szavazott meg nekik – az Aszterek jóváhagyásával, természetesen.
Ettől még az, aki felrúgta a szabályokat, visszakerült oda, ahonnan
indult: szó szerint a Köztársaság rabszolgája lett.
Legalább a rabszolgák nagyja Pangerában élt. Crescent Cityben
kevesen voltak, egész konkrétan a 33. harcos angyalai között, a
kormányzó külön hadseregében akadt csupán néhány,
csuklójukon az SPQM tetoválással, de nagyrészt ők is beolvadtak
a többiek közé.

60
 Bár a leggazdagabbak hatalmas seggfejek voltak, Crescent City
mégiscsak olvasztótégelynek számított. Egyike volt azon kevés
helyeknek, ahol ha valaki embernek született, nem feltétlenül volt
élethosszig tartó kétkezi munkára kárhoztatva. Persze, ez még
nem jelentette, hogy bármi egyéb járna neki.
Ahogy Bryce végigpillantott a termen, egy sötét hajú, kék
szemű tündérnőre lett figyelmes, a vele szemközt ülő selyemfiú
alapján valamiféle nemes lehetett.
Bryce sosem tudta eldönteni, kit gyűlöl jobban: a szárnyas
malákhimet vagy a tündéreket. De valószínűleg a tündéreket, akik
elképesztő mágiájuk és eleganciájuk miatt bárkivel bármit
megtehettek, amihez csak kedvük támadt. Ez az Ég és lélegzet
házának többségére is jellemző volt: az angyalokra, a fennhéjázó
szilfekre és a fortyogó elementálokra.
Pöcsfejek és rohadékok háza – mondogatta Danika mindig.
Persze lehet, hogy szerepet játszott a véleményformálásában az is,
hogy ő maga a Föld és vér házához tartozott, és az alakváltók
örökös harcban álltak a tündérekkel.
Két különböző ház gyermekeként Bryce kénytelen volt
lemondani a Föld és vér házáról, hogy elfogadhassa az apja által
kijárt civitast. Ez is része volt az árnak, amit a vágyott
állampolgári státuszért fizetett: az apja kérelmezte a teljes jogú
állampolgárságát, feltéve, hogy az Ég és lélegzetet jelöli meg saját
házaként. Gyűlölte az egészet, ahogy azt a rohadékot is, amiért
erre kényszerítette, de még az anyja is úgy gondolta, hogy megéri
meghozni ezt az áldozatot.
Nem mintha az embereknek olyan sok előnyük vagy oltalmuk
származott volna a Föld és vér házából. Annak a fiatal férfinak,
aki a tündérnővel ült egy asztalnál, semmiképpen.
Gyönyörű volt, szőke, húszévesnél semmiképp sem idősebb,
valószínűleg tízszer fiatalabb, mint az asztaltársa. Csuklójának
napbarnított bőrét nem csúfította a négybetűs tetoválás. Tehát a
saját szabad akaratából volt a nővel – talán azért, amit az
nyújthatott: szexért, pénzért, hatalomért. Ettől még persze
ostobaság volt. A tündérnő addig használja majd, amíg rá nem un,

61
vagy a fiú meg nem öregszik, aztán kiteszi, ő meg ácsingózhat
tovább a tündérvagyon után.
Bryce biccentett a nemes tündérnőnek, aki kivillantotta fehér
fogait a szemtelenség láttán. A tündér gyönyörű volt – de persze a
legtöbb az.
Bryce észrevette, hogy Reid őt nézi, vonzó arcán rosszalló
kifejezés ült. A fejét csóválta – Bryce miatt –, majd folytatta az
étlap tanulmányozását.
Bryce belekortyolt a borba. Intett a pincérnek, hogy hozzon
még egy üveggel.
Odáig vagyok érted.
Connor nem tűrné el, hogy vicsorogjanak rá, hogy
sugdolózzanak. Ahogy Danika sem. Nem egyszer nekimentek már
azoknak az ostoba barmoknak, akik ocsmányságokat mormoltak,
vagy azt hitték, ő is egyike a számtalan félvanír nőnek, akik a
testüket árulva kaparták össze a megélhetésükre valót a
Húspiacon.
Az ilyen nők nagy része még csak nem is álmodhatott a
Zuhanásról – vagy azért, mert nem érték meg a felnőttkort, vagy
azért, mert szerencsétlen csillagzat alatt születtek, és halandó
élettartam várt rájuk. Akadtak olyan született és annak nevelt
ragadozók, akik vadászterületként használták a Húspiacot.
Bryce telefonja épp abban a pillanatban rezzent meg, amikor a
pincér végre megérkezett az újabb üveg borral. Reid megint
rosszallóan összehúzta a szemöldökét, és Bryce nem is merte
megnézni az üzenetet egészen addig, amíg meg nem rendelte a
marhás-sajthabos szendvicset.
Danika írt: Ejtsd már azt a puha pöcsű nyomoroncot, és
szabadítsd meg Connort a szenvedéstől! Egyetlen randiba még
nem halsz bele. Évek óta vár, Bryce. Évek óta. Hadd örüljek
valaminek ma este!
Bryce összerezzenve dugta vissza a telefont a táskájába.
Amikor felpillantott, látta, hogy Reid a saját telefonját
nyomogatja, hüvelykujjai ide-oda siklanak, a halványan fénylő
képernyő megvilágítja finoman metszett arcát. Öt évtizede pont a

62
Redner Vállalat híres technológiai kutatólaborjában fejlesztették
ki a készülékeket, és a cég elképesztő vagyonra tett szert velük.
Mindenki azt mondogatta, új korszak nyílt a világ különböző
részeinek összekapcsolásában. Bryce úgy érezte, így legalább van
mire fogni, hogy miért nem akar valaki a másik szemébe nézni.
Meg hogy miért olyan rossz randipartner.
– Reid! – szólalt meg.
A férfi feltartotta az ujját.
Bryce megkocogtatta a borospohara talpát hosszú, vörös
körmével. Szándékosan nem vágta rövidre, mindennap elixírt
ivott, hogy jó erősek legyenek. Annyira persze nem hatásosak,
mint a karmok, de azért valamennyit lehet pusztítani velük.
Legalább annyit, hogy lehetősége nyíljon menekülni a támadó
elől.
– Reid! – szólt ismét.
A férfi tovább pötyögött, és csak akkor nézett fel, amikor
meghozták az első fogást.
Valóban lazackrém volt. Egy falatnyi kenyéren, fodros zöld
növények alkotta boltozat alatt. Kis páfrányoknak tűntek. Bryce
visszanyelte a nevetését.
– Egyél csak nyugodtan! – szólt oda Reid, és ismét pötyögni
kezdett. – Nem kell megvárnod.
– Egyetlen harapás az egész – motyogta Bryce, majd felemelte
a villáját, és azon morfondírozott, ugyan hogy a francba kell
illedelmesen megenni. Senki sem evett kézzel a teremben, de… A
tündérnő ismét gúnyosan elmosolyodott.
Bryce letette a villát. Gondosan négyzet alakúra hajtotta a
szalvétáját, mielőtt felállt.
– Megyek.
– Oké – vágta rá Reid, továbbra is a képernyőre meredve.
Nyilván úgy hitte, a mosdóba tart.
A szomszédos asztalnál ülő, jól öltözött angyal végignézett
Bryce csupasz lábán, megnyikordult a szék, ahogy hátradőlt, és a
fenekét is megcsodálta.
Pontosan ezért ügyelt rá, hogy erősek legyenek a körmei.

63
 – Nem, úgy értem, hazamegyek – magyarázta. – Köszönöm a
vacsorát.
Reid erre már felnézett.
– Mi? Ülj már le, Bryce! Egyél!
Mintha Bryce döntését a legkevésbé sem befolyásolta volna,
hogy Reid elkésett, és folyton a telefonját nyomkodja. Mintha
mindenképpen meg kellett volna etetnie, mielőtt megdugja.
– Nem megy ez nekünk.
Reid szája megfeszült.
– Tessék?
Bryce úgy sejtette, Reidet még sosem dobták. Bájos mosollyal
köszönt el:
– Ég veled, Reid! Sok sikert a munkában!
– Bryce!
De legalább annyi istenek verte önérzet szorult belé, hogy nem
hagyta Reidet magyarázkodni, nem fogadta el, hogy a szex csak
tűrhető, amikor gyakorlatilag csupán annyit kapott cserébe, hogy
egy olyan férfi hívta meg számára megfizethetetlen éttermekbe,
aki az együttlétet követően legördült róla, és előszedte a
telefonját. Úgyhogy felkapta a borospalackot az asztalról, és
megindult, de nem a kijárat felé.
Egyenesen a gúnyosan mosolygó tündérnőhöz és az emberi
játékszeréhez sétált.
– Tetszik, amit látsz? – kérdezte olyan hűvösen, hogy attól még
Danika is meghátrált volna.
A nő a magas sarkútól a vörös hajáig végigmérte, pillantása
elidőzött a kezében szorongatott boron, majd vállat vont, amitől
megcsillantak a strasszok hosszú ruháján.
– Kapsz egy aranymárkát, ha nézhetlek titeket – biccentett az
asztalnál ülő emberre.
A fiú Bryce-ra mosolygott, üres arckifejezése arról árulkodott,
hogy szétcsapta magát valami droggal.
Bryce a tündérre vigyorgott.
– Nem tudtam, hogy a tündérnők ilyen smucigok lettek. Régen
az a hír járta, hogy egy csomó aranyat fizettek nekünk, ha

64
eljátsszuk, hogy nem vagytok olyan vérszegények az ágyban, mint
egy kaszás.
A tündérnő napbarnított arca elfehéredett.
Fényes, hússzaggatásra alkalmas körmei az asztalterítőbe
mélyedtek. A vele szemközt ülő fiú meg sem rezzent.
Bryce a srác vállára tette a kezét – hogy megnyugtatásképp,
vagy csak azért, mert fel akarta bosszantani a tündért, abban ő
maga sem volt biztos. Könnyedén megszorította, újfent biccentett
a tündérnőnek, majd kivonult.
Meghúzta a borospalackot, és a bronzajtón kifelé menet
beintett a páváskodó hostessnek. És felmarkolt egy halom gyufát
is az állványon lévő tálból.
Bryce kilépett a fullasztóan forró utcára. Az utánaszálló
hangok alapján Reid lélekszakadva rohant bocsánatot kérni a
nemeshez.
Hát, basszus! Kilenc óra, ő kicsípte magát, és ha most
hazamegy, csak fel-alá járkál majd, amíg Danika le nem harapja a
fejét. És a farkasok is beleütnék az orrukat a dolgába, pedig a
legkevésbé sem akarta megbeszélni velük a történteket.
Így hát egyetlen választási lehetősége maradt. Ami szerencsére
a kedvenc opciója volt.
Fury az első csörgésre felvette.
– Mi van?
– A Haldren ezen a partján tartózkodsz épp, vagy a rossz
oldalon?
– Az Öt Rózsában vagyok. – A monoton, hűvös hangban némi
derű csendült, Furytől gyakorlatilag nevetésnek számított. – De
nem megyek tévét nézni a farkaskölykökkel.
– Ki a tököm vágyik arra?
Fury hallgatott a vonal másik végén. Bryce a Gyöngy és Rózsa
világos kőfalának dőlt.
– Azt hittem, randid van hogyishívjákkal.
– Borzasztóak vagytok Danikával, remélem, tudod!
Gyakorlatilag hallotta Fury sátáni vigyorát a telefonban.

65
 – Fél óra múlva találkozhatunk a Hollóban. Még be kell
fejeznem ezt a melót.
– Légy kíméletes a szerencsétlennel!
– Nem azért fizetnek.
Azzal megszakadt a hívás. Bryce elkáromkodta magát, és
imádkozott, hogy ne áradjon Furyből a vér bűze, amikor odaérnek
a kedvenc klubjukba. Másik számot tárcsázott.
Juniper zihálva vette fel az ötödik csörgésre, épp mielőtt
hangpostára kapcsolt volna a telefonja. Nyilván a táncteremben
volt, hogy még este is gyakoroljon. Ahogy máskor is. Ahogy
Bryce is szeretett, ha volt egy kis szabadideje. Csak táncolt,
táncolt és táncolt, a világ elmosódott, nem maradt más, csak a
zene, a légzése és a verejtéke.
– Ó, csak nem dobtad?
– Az a kibaszott Danika mindenkinek írt?
– Nem – válaszolta a kedves, imádnivaló faun –, de csak egy
órája kezdődött a randid. Mivel általában másnap reggel szoktál
hívni…
– A Hollóba megyünk – vágott közbe Bryce. – Félórád van
odaérni!
Letette, még mielőtt Juniper ezüstösen csilingelő nevetése
káromkodásra késztethette volna.
Danika megfizet még azért, hogy elmondta nekik! Hiába tudta
jól, hogy figyelmeztetni akarta őket, felkészíteni a lányokat, hogy
szükség esetén összekaparhassák Bryce-t. Ahogy Bryce is írt
Connornak Danikával kapcsolatban korábban az este folyamán.
A Fehér Holló ötperces sétára volt tőle, az Óváros szívében.
Így pont elég ideje maradt arra, hogy eldöntse, mi lenne jobb:
igazán keresni a bajt, vagy szembenézni azzal, amit egy órája
halogatott már.
A bajt választotta.
Méghozzá nem is keveset, kifizette érte a tárcájában lévő,
kemény munkával szerzett hét aranymárkát a vigyorgó drakinak,
aki aztán Bryce kinyújtott tenyerébe tett mindent, amit csak kért.
A nő megpróbált eladni neki valami új partidrogot is – Istennőnek

66
érzed majd magad a szinttől –, de a harminc aranymárka egyetlen
adagért jócskán túlmutatott Bryce anyagi korlátain.
Még így is maradt öt perce. A Briggs meghiúsult robbantási
kísérlete ellenére is bulizókkal teli Fehér Hollóval szemközt
előhúzta a telefonját, és megnyitotta a Connorral folytatott
beszélgetést. Az imént mámorgyökérre elszórt összegben fogadott
volna, hogy a férfi két másodpercenként nézi a telefonját.
Autók araszoltak el Bryce mellett, a hangrendszerükből áradó
basszus visszhangot vert a macskakövön és a ciprusfákon, a
lehúzott ablakok mögött ülő utasok alig várták, hogy kezdetét
vegye a csütörtök estéjük, és ihassanak, szívhassanak, együtt
énekelhessenek a zenével, üzenetet írhassanak a barátaiknak, a
dílerüknek, bárkinek, aki be tudja juttatni őket az Íjász út tucatnyi
klubjának egyikébe. Már így is hosszú sorok kígyóztak a
szórakozóhelyek, köztük a Holló bejárata előtt. A vanírok
izgatottan figyelték a fehér márványépületet, kiöltözött
zarándokokként álltak a templom kapuja előtt.
Merthogy a Holló valóban templom volt. Régebben legalábbis.
A romok köré épületet emeltek, de a táncparkettet valamilyen
réges-régen elfeledett isten templomának ősrégi kövezete
biztosította, és a díszes oszlopok is fennmaradtak. Ha valaki
odabent táncolt, azzal annak a névtelen istennek áldozott, akiről a
szőlőtövek között iddogáló, táncoló és üzekedő szatírokat és
faunokat ábrázoló vésetek árulkodtak. A mámor temploma – ez
lehetett régen. És ismét ez lett belőle.
Egy csapat puma alakváltó sétált el Bryce mellett, páran
visszafordultak, hogy hívogatóan rámorogjanak. Bryce ügyet sem
vetett rájuk, inkább odaosont a Holló személyzeti bejáratától balra
eső beugróba. Nekidőlt a csúszós kőnek, a könyökhajlatába
szorította a bort, megtámasztotta a lábát a háta mögötti falon, és a
közeli autóból áradó zene ritmusára bólogatva végül gépelni
kezdett: Pizza. Szombat este hatkor. Ha elkésel, annyi az
egésznek.
Connor azonnal válaszolni kezdett. Majd eltűnt a buborék.
Aztán megint megjelent.

67
 Végül megérkezett az üzenet.
Sosem foglak megváratni.
Bryce a szemét forgatta, majd azt pötyögte: Ne ígérj olyasmit,
amit nem tudsz megtartani!
Írás, törlés, írás. Majd: Komolyan gondolod? A pizzázást?
Úgy nézek én ki, mint aki viccelődni szokott, Connor?
Eszméletlenül néztél ki, amikor elindultál.
Bryce hirtelen kimelegedett, és az ajkába harapott. Elbűvölő,
arrogáns rohadék! Mondd meg Danikának, hogy a Hollóba
megyek Juniperrel és Furyvel. Két nap múlva találkozunk!
Megmondtam. Mi van hogyishívjákkal?
REIDet hivatalosan is ejtettem.
Helyes. Már kezdtem aggódni, hogy ki kell nyírnom.
Bryce gyomra összerándult.
Connor gyorsan hozzátette: Csak viccelek, Bryce. Nem leszek
alfalágyult, megígérem!
Még mielőtt válaszolhatott volna, ismét megrezzent a telefonja.
Ezúttal Danika írt: HOGY MERÉSZELSZ NÉLKÜLEM MENNI
A HOLLÓBA? ÁRULÓ!
Bryce felhorkant. Érezd jól magad a falkás estéden, lúzer!
NE ÉREZD JÓL MAGAD NÉLKÜLEM! MEGTILTOM!
Bryce tudta jól, hogy bár Danika majd belehal, hogy otthon
kell maradnia, a világ minden kincséért sem hagyná ott a falkáját.
Azon az egyetlen estén semmiképpen, amikor mind együtt
lehetnek, azon az estén, amikor a csapatszellemet építik. És főleg
nem egy ilyen elcseszett nap után. Azok után, hogy Briggst
szabad lábra helyezték, és nyomós oka volt bosszút állni az egész
Ördögfalkán.
Éppen ezért a hűségért szerették úgy Danikát a többiek, ezért
harcoltak érte olyan ádázul, ezért álltak ki érte, amikor Sabine
nyilvánosan merengett, vajon a lánya érdemes-e az örökösödési
sorban másodikra nehezedő státuszra és az azzal járó felelősségre.
A Crescent City-i farkasok hierarchiáját egyedül a dominancia
határozta meg, ritkaságszámba ment a háromgenerációnyi sor,
amit a farkasok Falkavezére, az Örökös és Danika alkotott,

68
bárminek számított is ő (az Örökös Örökösének?). Általában az
erőteljes, ősi vérvonallal magyarázták.
Danika számtalan órát töltött azzal, hogy más városok
domináns alakváltófalkáinak történelmét tanulmányozta. Miért
pont az oroszlánok uralkodnak Hilenében, miért épp a tigrisek
irányítják Korinthoszt, miért a sólymok vezetik Oiát? Örökölhető-
e a falkavezéri címet jelentő dominancia, vagy egyszerűen csak
megjelenik? Nem kizárólag ragadozó alakváltók vezethették
ugyan az Auxot, de szinte mindig közülük kerültek ki a fejesek.
Őszintén szólva, Bryce-t halálra untatta az egész. Ha Danika rájött
is, miért pont a Fendyr családnak jutott ennyi hatalom, nem
mesélte el Bryce-nak.
Visszaírt Connornak: Kitartást Danikához!
Connor csak ennyit felelt: Ő ugyanezt mondja rólad.
Bryce már épp el akarta tenni a telefonját, amikor ismét
felvillant a képernyő. Connor írt még egy üzenetet: Nem fogod
megbánni. Sok időm volt kigondolni, hogyan kényeztesselek.
Nagyon fogjuk élvezni.
Megszállott vagy. De azért elmosolyodott.
Menj, érezd jól magad! Pár nap múlva találkozunk. Írj, ha
épségben hazaértél!
Akkora lúzer volt, hogy kétszer is végigolvasta a beszélgetést,
és már épp azon gondolkozott, hogy megkéri Connort, ne
várjanak, találkozzanak inkább most, amikor hideg fém
nyomódott a nyakának.
– És meghaltál – duruzsolta egy női hang.
Bryce felkiáltott, próbálta csitítani az imént még boldogságtól
túlcsorduló szívét, ami egyetlen dobbanás alatt félelemmel telt
meg.
– Ne csinálj ilyet, bassza meg! – sziszegte Furynek, ahogy a
barátnője elhúzta a kést Bryce nyakától, és visszacsúsztatta a
hátára erősített tokba.
– Ne legyél élő céltábla! – felelte Fury halkan. Magas
lófarokba kötött hosszú, ónixszínű haja kiemelte világosbarna
arcának éles vonásait. Végignézett a Holló előtt várakozók során,

69
mélyen ülő, gesztenyebarna tekintete mindenen megakadt, és
halált ígért annak, aki az útjába mer állni. De alatta… hála a jó
égnek, a fekete bőrleggings, a szűk bársonyfelső és a menő csizma
nem bűzlött vértől. Fury végigmérte Bryce-t. – Alig van rajtad
smink. És az az emberfiú nem látta első pillantásra, hogy dobni
fogod!
– Túlságosan lefoglalta a telefonja.
Fury jelentőségteljesen Bryce telefonjára pillantott, amit még
mindig olyan erősen szorított, mint amikor az előbb
halálfélelemmel küzdött.
– Danika kicsinál téged, amikor elmondom neki, hogy így
rajtad ütöttem.
– Az ő hibája! – csattant fel Bryce.
Pimasz mosolyt kapott csupán válaszul. Bryce tudta, hogy Fury
vanír, de azt nem, hogy miféle. Fogalma sem volt, melyik házba
tartozik. Udvariatlanság ilyesmit kérdezni, és természetfeletti
gyorsaságát, ügyességét és reflexeit leszámítva sosem derült ki
róla semmi, nem látták más alakban, nem mutatott a
legalapvetőbb mágikus képességeknél többet.
De civitas volt. Teljes jogú állampolgár, ami azt jelentette,
hogy olyasminek kell lennie, amit erre méltónak találtak. A
képességei alapján a Láng és árny háza illett hozzá leginkább,
még akkor is, ha Fury határozottan nem volt sem daemonaki, sem
vámpír, sem pedig lidérc. Az biztos, hogy nem boszorkányból lett
varázslónő, mint Jesiba. Nekromanta sem lehetett, hiszen ő
életeket oltott ki, nem pedig illegálisan visszahozta a holtakat.
– Hol a hosszú lábú? – kérdezte Fury. Kikapta Bryce kezéből a
borosüveget, és meghúzta, úgy figyelte az Íjász út bulizóktól
hemzsegő klubjait és kocsmáit.
– Tudja a franc – válaszolta Bryce. Furyre kacsintva feltartotta
a mámorgyökérrel teli műanyag zacskót, megmozgatva a tizenkét,
sodort fekete cigarettát. – Szereztem cuccot.
Fury elvigyorodott, vörös ajkak és egyenes, fehér fogsor
villant. Leggingse hátsó zsebébe nyúlt, és előhúzott egy zacskót

70
tele fehér porral, ami izzón, irizálva csillogott az utcai lámpa
fényében.
– Én is.
Bryce összehúzott szemmel méregette a port.
– Ezt akarta eladni nekem a díler?
Fury megdermedt.
– Mit mondott, mit árul?
– Valami új partidrogot, istennőnek érzed magad tőle, valami
ilyesmi. Baromi drága volt.
Fury a homlokát ráncolta.
– Szint? Tartsd távol magad tőle! Nagyon veszélyes az a szar.
– Oké. – Bryce bízott annyira Fury ítéletében, hogy
megfogadja a tanácsot. Lepillantott a porra Fury kezében. – Nem
szívhatok olyat, amitől napokon át hallucinálni fogok. Holnap
dolgoznom kell.
És kénytelen lesz legalább eljátszani, hogy nem teljesen
tanácstalan azzal az istenek verte kürttel kapcsolatban.
Fury a fekete melltartójába dugta a zacskót. Ismét meghúzta a
borosüveget, aztán visszaadta Bryce-nak.
– Jesiba nem érzi majd rajtad, ne aggódj!
Bryce a karcsú orgyilkosba karolt.
– Akkor hadd forogjanak a sírjukban a felmenőink!

71
 5.

AZ, HOGY PÁR NAP MÚLVA RANDIJA VOLT CONNORRAL, nem

jelentette, hogy jól kell viselkednie.
Úgyhogy Bryce kiélvezett mindent, amit a Fehér Holló
szentélye kínálhatott.
Fury ismerte a tulajt, Risót – vagy munkakapcsolatban állt
vele, vagy a szabadidejükben szórakoztak együtt, bármit csinált is
olyankor a barátnője –, így sosem kellett várniuk, hogy
bejussanak. A színpompás lepke alakváltó mindig fenntartotta
számukra az egyik bokszot.
Az italaikat felszolgáló mosolygó, tarka ruhát viselő
pincéreknek a szemük sem rebbent a csillogó fehér porok sora
láttán, amiket Fury egyetlen kézmozdulattal rendezett el, de a
füstfellegeken sem akadtak fenn, amik Bryce egymástól elváló
ajkai között szálltak ki, ahogy hátrahajtott fejjel a kupolás, tükrös
mennyezetre nevetett.
Juniperre táncóra várt hajnalban, úgyhogy nem kért sem a
porból, sem a mámorgyökérből, sem az alkoholból. De azért
eltűnt egy jó húsz percre a széles mellkasú tündérférfival, akinek
elég volt egyetlen pillantást vetnie a sötétbarna bőrre, a finom
metszésű arcra, a göndör, fekete hajra és az elegáns patában
végződő, hosszú lábra, és gyakorlatilag térden állva könyörgött a
faun érintéséért.

72
 Bryce átadta magát a zene lüktető ritmusának, az eufóriának,
ami sebesebben száguldott végig a vérén, mint ahogyan egy
angyal lebukhat az égből, a testén végigcsorduló
verejtékcseppeknek, ahogy ott vonaglott az ősrégi táncparketten.
Járni alig tud majd másnap, búcsút inthet a fél agyműködésének,
de szent egek – még, még, még!
Nevetve hajolt rá a két omladozó oszlop közötti privát boksz
alacsony asztalára, nevetve egyenesedett fel, és dőlt neki a sötét
bőrrel bevont padnak, ahogy vörös körmével eleresztette addig
befogott orrlyukát, és nevetve döntötte magába a vizet meg a
bodzabort, mielőtt visszabotorkált a táncoló tömegbe.
Élvezte az életet. Kibaszottul élvezte, és alig várta azt a
nyavalyás pillanatot, amikor Danikával végigcsinálják a Zuhanást,
hogy aztán addig bulizzanak, amíg darabokra nem hullik
körülöttük az egész világ.
Juniper egy csapat szilflány között táncolt, akik a barátnőjük
sikeres Zuhanását ünnepelték épp. Ezüstös fejükön világító
neonkorona díszelgett, amit a barátnő a Zuhanás során generált
saját elsőfényadagjából töltöttek tele. Juniper szerzett valahogy
egy világító rúdból hajlított glóriát magának, hajára kék fény
vetült, ahogy a kezét nyújtotta Bryce-nak, majd összefont ujjal
táncolni kezdtek.
Bryce vére együtt lüktetett a zenével, mintha erre született
volna: azért a pillanatért, amikor dallammá, ritmussá, basszussá
válhatott, amikor testet öltött benne a dal. Juniper csillogó
szeméből kiolvasta, hogy a barátnője mindig is pontosan értette,
miféle szabadsággal, boldogsággal és fellélegzéssel jár a tánc.
Mintha a testük annyi hanggal telt volna meg, hogy majd
szétrepedt, alig bírták, és csakis a tánc fejezhette ki, csillapíthatta,
dicsőíthette megfelelőképp.
Férfiak és nők gyűltek köréjük, hogy figyeljék őket, vágyuk
verejtékként ülte meg Bryce bőrét. Juniper minden egyes
mozdulatát habozás nélkül az övéihez igazította, mintha kérdés és
válasz lettek volna, nap és hold.

73
 A csendes, csinos Juniper Andromeda – az exhibicionista. Még
a Holló szent, ősi szívében táncolva is kedves és szelíd volt, mégis
ragyogott.
Vagy talán csak a felszippantott fénylelő miatt tűnt úgy.
Bryce haja izzadt nyakára tapadt, magas cipősarkának
köszönhetően sajgott a lába, és a torka is fájt attól, hogy együtt
üvöltött a klubban dübörgő zenével. Valahogy küldött pár
üzenetet Danikának – és egy videót is, mert alig tudta elolvasni a
válaszokat.
Rohadt nagy bajban lesz, ha holnap még olvasni sem fog tudni
a munkahelyén.
Az idő lelassult, elmosódott. Az újjászületett templom oszlopai
között, az ütött-kopott kövezeten nem is létezett az idő.
Talán ideköltözik.
Felmond a munkahelyén, és ideköltözik a klubba. Dolgozhatna
táncosként a táncparkettet alkotó templomrom feletti
üvegkupoláról lógó fémketrecek egyikében. Ők biztosan nem
jönnének a baromságaikkal, hogy nem megfelelő a testalkata.
Nem, ők azért fizetnék, hogy azt csinálja, amit szeret, aminél
jobban semmi sem kelti életre.
Nem is rossz ötlet, gondolta Bryce, ahogy később
végigbotladozott azon az utcán, ahol lakott. Nem emlékezett rá,
hogy eljött a Hollóból, hogy elköszönt a barátaitól, nem tudta,
miképpen jutott el idáig. Taxival? De hát mindenét drogra
költötte. Lehet, hogy valaki kifizette helyette…
Mindegy. Majd holnap gondolkozik ezen. Már ha egyáltalán
képes lesz elaludni. Ébren akart maradni, táncolni az idők
végezetéig. Csakhogy… ó, kibaszottul fájt a lába. És tiszta kosz
volt, meg ragadt…
Megtorpant a házuk ajtaja előtt, nagyot nyögve kibújt a magas
sarkújából, és felkapta. Kód. Be kell ütnie a kódot, hogy bejusson.
Úgy fürkészte a számkódos panelt, mintha szempár nyílhatna
rajta, és elmondhatná neki a kódot. Bizonyos épületek képesek
erre.

74
 Basszus. Basszuuus! Előhúzta a telefonját, a vakító fény
bántotta a szemét. Hunyorogva nézte a pár tucatnyi
üzenetértesítést. Összemosódtak, hiába próbált összpontosítani,
hogy elolvasson legalább egyetlen betűt. Még ha valahogy fel is
tudná hívni Danikát, a barátnője biztos, hogy leharapná a fejét.
A kaputelefon sípolása még inkább feldühítené. Bryce
összerezzent, egyik lábáról a másikra ugrált.
Mi is a kód? A kód, a kód, a kóóóóód…
Ó, meg is van! Az elméje hátsó zugába rejtette.
Vidáman beütötte a számokat, majd zúgást hallott, ahogy a zár
halk, fémes kattanással kinyílt.
A homlokát ráncolta, amint megcsapta a bűz a lépcsőházban.
Az az istenek verte gondnok! Szétrúgja a seggét! Felnyársalja
ezzel az ócska, olcsó magas sarkúval, ami úgy szétcseszte a
lábát…
Fellépett az első lépcsőfokra, és elhúzta a száját. Fájni fog.
Mintha üvegcserepeken lépkedne.
Cipője hangos csattanással ért földet a kövezeten, és Bryce
suttogva megígérte, hogy majd holnap megkeresi. Mindkét
kezével megragadta a feketére festett fémkorlátot. Talán
felülhetne rá, és felkúszhatna rajta.
Hél bugyraira, de büdös van! Mégis mit esznek ezek a lakók?
Kit esznek? Remélhetőleg nem beszívott, eltompult elméjű
féltündér lányokat, akik még a lépcsőn sem képesek felmenni.
Ha Fury valami mást is belekevert a fénylelőbe, kinyírja.
Felhorkant, amikor elképzelte, hogy egyáltalán megpróbálná
kinyírni a hírhedt Fury Axtart, és közben lépésről lépésre küzdötte
fel magát.
Elgondolkozott rajta, hogy lefekszik inkább a második emeleti
fordulóban aludni, de iszonyú volt a bűz.
Talán Connor még nem ment haza. Akkor lenne csak igazán
szép estéje.
Az istenek szerelmére, mennyire vágyott már egy jó szexre.
Önfeledt, teljes hangerős szexre. Olyanra, hogy még az ágy is
összeroskadjon alattuk. Tudta, hogy Connorral ilyen lenne. Sőt,

75
annál is jobb. Vele tényleg nem csak testiségről lenne szó.
Észbontó lenne – már amennyi marad majd az agyából a ma este
után.
Ezért volt ilyen gyáva eddig, ezért nem gondolt rá azóta, hogy
Connor öt évvel ezelőtt nekidőlt a szobájuk ajtajának, amikor
beugrott köszönni Danikának és az új szobatársának, és
egyszerűen csak… meredtek egymásra.
A lehető legkínzóbb kísértés volt, hogy Connor négy szobával
lakott csak odébb az első évben. De Danika ráparancsolt a fiúra,
hogy várja meg, amíg Bryce kezdeményez, és bár akkor még nem
alakították meg az Ördögfalkát, Connor engedelmeskedett. Úgy
tűnt, Danika ma este engedélyt adott neki, hogy ő lépjen.
Az a drága, rémes Danika. Bryce elmosolyodott, ahogy félig
mászva feljutott a harmadik emeletre. Visszanyerte az
egyensúlyát, és előbányászta a kulcsát a táskájából, amit valami
csodának köszönhetően sikerült megőriznie. Imbolyogva
megindult előre a folyosón, amin egy másik lakással osztoztak.
Ó, Danika nagyon dühös lesz. Nagyon dühös lesz, hogy Bryce
nemcsak bulizott nélküle, hanem úgy szétcsapta magát, hogy már
olvasni sem tud. És a kapukódra sem emlékezett.
A villódzó elsőfény annyira szúrta a szemét, hogy a folyosón
botladozva hunyorgással enyhítette a fényárt. Le kellene
zuhanyoznia, már ha fel tudja idézni, hogyan fordítsa el a karokat.
Le kellene mosnia mocskos, zsibbadt lábát.
Főleg azok után, hogy belelépett egy hideg tócsába valamelyik
csöpögő mennyezeti vezeték alatt. Megborzongott,
megtámaszkodott a falon, de azért továbbtámolygott.
Bassza meg! Túl sok volt a drog. Még a tündérvére sem tudta
megszabadítani tőle elég gyorsan.
De csak elért az ajtajukig. A kulcs. Ja, igen, már a kezében van
a kulcscsomó.
Hat kulccsal. Melyik is a lakásé? Az egyik a galériát nyitja, az
egyik az irattár számtalan akváriumát és ketrecét, az egyik Syrinx
ketrecét, az egyik a robogója lakatját, az egyik magát a robogót
indítja be… és az egyik az ajtóhoz tartozik. Ehhez az ajtóhoz.

76
 A rézkulcsok csilingeltek, himbálóztak, megcsillant rajtuk az
elsőfény, aztán összemosódtak a folyosó festett fémjével.
Kihullottak elernyedő ujjai közül, hangosan csattantak a kövön.
– Basszuuuuuus! – A második szótag egyetlen hosszú sóhaj
volt.
Bryce megtámaszkodott az ajtófélfában, hogy ne végezze a
fenekén, és lehajolt a kulcsért.
Ujjvégei valami hűvöset, nyirkosat érintettek.
Lehunyta a szemét, igyekezett rábírni a világot, hogy ne
forogjon úgy. Amikor ismét kinyitotta, az ajtó előtti kövezetre
fókuszált.
Vörös tócsa. És a szag… nem a korábbi bűz volt.
Vér terült el előtte.
És a lakás ajtaja már nyitva volt.
A zárat szétroncsolták, a kilincset teljesen leszaggatták.
Vas… az ajtó vasból készült, a beszerezhető legjobb
védővarázslatokkal látták el, hogy kívül tartsa a nemkívánatos
vendégeket, a támadókat, a mágiát. Ez volt az egyetlen, aminél
Bryce engedte, hogy Danika fizessen. Nem akarta tudni,
mennyibe került, valószínűleg kétszer annyi lehetett, mint
amennyit a szülei egész évben keresnek.
Az ajtó most mégis egy összegyűrt papírlapra emlékeztetett.
Bryce eszeveszetten pislogva felegyenesedett. Basszák meg a
drogok a szervezetében, bassza meg Fury is! Megígérte, hogy
nem fog hallucinálni tőlük!
Soha többé nem iszik, nem pusztítja a testét drogokkal. Holnap
reggel azonnal meg is mondja Danikának. Soha többé. Soha.
Többé.
Megdörgölte a szemét, a szempillafesték elmosódott az
ujjhegyein. A véráztatta ujjhegyein…
A vér továbbra sem tűnt el. Ahogy a szétroncsolt ajtó sem.
– Danika! – krákogta. Ha a támadó még mindig odabent van…
– Danika!
Véres kéz – a saját keze – tárta szélesebbre a félig összegyűrt
ajtót.

77
 Sötétség fogadta.
Mellbe vágta a vér fémes szaga és az az iszonyú bűz.
Teste görcsbe rándult, minden izma megfeszült, minden
ösztöne arra sarkallta, hogy meneküljön, meneküljön,
meneküljön…
Tündérszeme hozzászokott a sötéthez, és felsejlett előtte a
lakás.
Az, ami maradt belőle.
Az, ami maradt belőlük.
Segítség… valahogy segítséget kell szereznie, de…
Betántorgott a szétvert lakásba.
– Danika? – Rekedt, elcsukló szóként bukott ki belőle a név.
A farkasok nem adták meg magukat harc nélkül. Egyetlen ép
bútordarab sem maradt, mindet szétszaggatták, széttörték.
Egyetlen test sem maradt ép. Kupacokban, cafatokban hevertek
szerteszét.
– DanikaDanikaDanika…
Fel kell hívnia valakit, segítségért kiáltani, idehívni Furyt, a
bátyját, az apját, Sabine-t…
Bryce ajtaját is széttörték, a küszöböt vér fedte. A
balettposzterek foszlányokban lógtak. És az ágyon…
A zsigereiben érezte, hogy nem hallucinál, valóban az van az
ágyán, hogy darabokra hasad a szíve a mellkasában.
Danika hevert ott. Szétszaggatva.
És az ágy végében, a szakadt szőnyegen még kisebb
cafatokban, mintha életét adta volna Danika védelmében… Bryce
tudta jól, hogy az volt Connor.
Az ágytól jobbra, Danikához legközelebb… Az volt Thorne.
Bryce mereven bámult maga elé. Nézte, csak nézte.
Talán megdermedt az idő. Talán eljött a vég. Nem érezte a
testét.
Kongó, visszhangzó csattanás hallatszott odakintről. Nem a
lakásból, a folyosóról.

78
 Bryce megmozdult. A lakás görbülni látszott, szűkült és tágult,
mintha életre kelt volna, a padló minden egyes lélegzetvétellel
emelkedett, de valahogy csak sikerült megindulnia.
A kis konyhaasztal darabokban hevert. Vértől csúszós, remegő
ujjakkal markolta meg az egyik falábat, nesztelenül a vállára
emelte. Kikémlelt a folyosóra.
Beletelt pár pislogásba, hogy kitisztuljon a résnyire szűkült
szemén keresztüli kép. Az az átkozott drog…
A szemétledobó nyitva volt. A szag alapján farkasvér fedte a
rozsdás fémajtót, a kövezeten nem emberi lábnyomok vezettek a
lépcső felé.
Ez a valóság. Újra és újra pislogott, nekitántorodott az
ajtónak…
Ez a valóság. Ami azt jelenti…
Mintha távolról látta volna magát, ahogy kiugrik a folyosóra.
Ahogy nekiesik a szemközti falnak, visszapattan róla, majd
botladozva futásnak ered a lépcső irányába.
Bármi gyilkolta is meg őket, nyilván hallotta, hogy Bryce
hazaér, elrejtőzött a szemétledobóban, és várta, hogy ráronthasson
vagy észrevétlen elszökhessen…
Ragyogó fehér köd ereszkedett Bryce látómezejére, ahogy
lefelé rohant a lépcsőn. Felperzselt minden gátlást, félresöpört
minden vészjelzést.
A lépcsőház aljában álló üvegajtó szilánkosra törött. Odakint
sikolyok harsantak.
Bryce a lépcsőfordulóból ugrott.
Térde megroppant, megrogyott, ahogy földet ért, csupasz talpát
szétszabdalták az előtér padlóját borító üvegcserepek. A sebek
szétnyíltak, ahogy kirontott az ajtón, és az utcát fürkészte…
Jobb kéz felől szájukat tátó lakosokat látott. Mások sikítoztak.
Az autók megálltak, a sofőrök és az utasok mind a ház és a
szomszédos épület közötti keskeny sikátor felé meredtek.
Arcuk elmosódott, megnyúlt, rémületük groteszkké vált,
különössé, elsöprővé és…
Ez nem hallucináció.

79
 Bryce végigsprintelt az utcán, követte a sikolyokat, a bűzt…
Majd szétrepedt a tüdeje, ahogy a szeméthalmokat kerülgetve
rohant a sikátorban. Bármit üldözött is, nem sokkal járt előtte.
Hol van már, hol van?
A logikus gondolatok szalagként lebegtek a feje felett. Úgy
olvasta, mint egy tőzsdefigyelőt a KÜN épületein.
Legalább egy pillantást hadd vessen rá, ha megölni nem is
tudja. Egyetlen pillantást, hogy azonosíthassa, Danikáért…
A sikátor végére ért, és kirontott a zsúfolt Központi sugárútra,
tele menekülőkkel és dudáló autókkal. Átugrott a kocsik
motorházteteje felett, egyiket mászta meg a másik után, minden
egyes lépés könnyed volt, mintha táncolna. Ugrás, pörgés,
hajlongás – a teste nem hagyta cserben. Egy újabb sikátorig
követte a lény rothadó bűzét. Majd még egyig, és még egyig.
Már majdnem az Isztrosznál jártak. Vicsorgás és üvöltés
rengette meg a levegőt Bryce előtt. Egy másik, innen nyíló
sikátorból érkezett, ami leginkább egy alkóvszerű zsákutcának
tűnt két téglaépület között.
Megemelte az asztallábat, azt kívánta, bár Danika kardját hozta
volna magával, és elgondolkozott, vajon Danikának volt-e ideje
előhúzni…
De nem. A kard a galéria tárolójában volt, ahol Danika Jesiba
figyelmeztetésére ügyet sem vetve hagyta. Bryce lendületesen
befordult a sarkon.
Minden csupa vér volt. Minden.
És az a valami a sikátor felénél… Nem vanír volt. Nem
olyasfajta lény, amivel Bryce korábban már találkozott.
Talán egy démon? Valami vad teremtmény volt sima, már-már
áttetsző szürke bőrrel. Négy hosszú, vékony lábon mászott, de
nagyjából emberszerűnek tűnt. És épp lakmározott valakiből.
Egy… egy malákhból.
Vér fedte az angyal arcát, eláztatta a haját, eltakarta duzzadt,
összezúzott vonásait. Fehér szárnya szétnyílt, eltörött, erős teste
ívbe feszült a kíntól, ahogy a lény a mellkasába mélyesztette

80
átlátszó, kristályszerű agyarait, könnyedén harapva át bőrt és
csontot…
Bryce nem gondolkozott, nem érzett semmit.
Gyorsan mozdult, ahogy Randall tanította, kényszerűségből
elsajátított kíméletlenséggel.
Olyan erősen vágta fejbe a lényt az asztallábbal, hogy nem
csak fa, csont is törött.
A teremtmény lerepült az angyalról, és megpördült, hátsó lába
kifacsarodott alatta, mellső lába – a karja – pedig keskeny árkokat
szántott a macskakövön.
Nem volt szeme. Csak sima felület a mély, keskeny nyílások –
az orra – felett.
És a halántékából szivárgó vér… áttetsző volt, nem vörös.
Bryce lihegett, a malákh artikulálatlanul, nyögve könyörgött
neki, ahogy a lény szaglászni kezdett.
Bryce egyre csak pislogott, próbálta kitisztítani a szervezetéből
a fénylelőt és a mámorgyökeret, kiélesíteni a látását…
A lény elrugaszkodott. Nem Bryce-ra támadt, hanem az
angyalra. Egyenesen a mellkasára és a hőn áhított szívére. A
nagyobb zsákmányra.
Bryce előreugrott, ismét meglendítette az asztallábat.
Belesajdult a tenyere, ahogy csontot ért. A lény felordított, vakon
rávetette magát.
Bryce félreugrott ugyan, de az éles, átlátszó agyarak fordulás
közben felhasították a combját.
Felsikoltott, elvesztette az egyensúlyát, és felfelé döfött,
amikor a teremtmény ismét ráugrott, ezúttal a nyakára célozva.
Az átlátszó fogak szétrepedtek a fán. A démon felrikoltott,
olyan hangosan, hogy Bryce tündérfüle kis híján széthasadt. Bryce
megkockáztatott egy pillantást…
Karmok csikorogtak, szisszenés hallatszott, és a lény
elmenekült.
Épp látta még, hogy átugrik annak a téglaépületnek a peremén,
aminek a malákh nekidőlt. Utána tudna menni, szemmel tarthatná
addig, amíg az Aux vagy a 33. meg nem érkezik…

81
 Egyetlen lépést tett csupán, amikor az angyal ismét felnyögött.
Kezét a mellkasához szorította, ernyedten tartotta. Nem elég
erősen ahhoz, hogy megállítsa a végzetes harapás nyomán kiömlő
vért. Hiába gyógyult gyorsan, még ha át is esett már a Zuhanáson,
elég súlyos sérüléseket szenvedett ahhoz, hogy életét veszítse.
Valaki felsikított az egyik közeli utcán, ahogy a lény egyik
házról a másikra ugrott.
Menj már, menj, menj!
Az angyal arcát úgy szétverték, hogy gyakorlatilag egyetlen
hatalmas duzzanatnak tűnt.
Az asztalláb az angyal vérének tócsájába esett, ahogy Bryce a
saját combsebe miatti fájdalomkiáltását elfojtva odaugrott a
férfihoz. Mintha savat öntöttek volna a bőrére, a csontjára.
Elviselhetetlen, áthatolhatatlan sötétség hasított keresztül rajta,
az egész bensejét elfedte.
Jó erősen nyomni kezdte az angyal sebét, nem foglalkozott a
nedves, szétszaggatott hússal, a széttört szegycsont egyenetlen
szélével. A lény szétmarcangolta, hogy felfalhassa a szívét…
– Telefon – zihálta Bryce. – Van telefonod?
Az angyal fehér szárnya teljesen szétzúzódott, vörös
cafatoknak tűnt. Mégis megmozdította kissé, hogy megmutassa
fekete farmerjának zsebét. A szögletes dudort benne.
Bryce nem tudta volna megmondani, hogy sikerült egyetlen
kézzel kihúznia. Még mindig akadozott, gyorsult, megdermedt az
idő. Minden egyes lélegzetvétellel fájdalom cikázott végig a
lábán.
De csak sajgó kezébe vette a fényes, fekete készüléket, vörös
körmei kis híján eltörtek, olyan erővel ütötte be a
segélyhívószámot.
Férfihang válaszolt rögtön az első csörgésre.
– Crescent City-i segély…
– Segítsen! – Bryce hangja elcsuklott. – Segítsen…
Rövid csend.
– Hölgyem, el kell mondania, pontosan hol van, és mi történt.

82
 – Az Óvárosban. A folyónál… Nem messze a folyótól, a
Hattyúfióka utca közelében… – Csakhogy az az ő címe. Már jó
néhány háztömbnyire jár onnan. Nem ismerte a keresztutcák
nevét. – Kérem… kérem, segítsen!
Az angyal vére átáztatta Bryce ölét, akinek vérzett a térde,
teljesen lehorzsolta.
És Danika
És Danika
És Danika
– Hölgyem, el kell mondania, pontosan hol van, egy percen
belül oda tudjuk küldeni a farkasokat.
Bryce erre felzokogott, és az angyal ernyedt ujjai sebes
térdéhez értek, mintha csak vigasztalni próbálná.
– Telefon – nyögte ki Bryce nagy nehezen, félbeszakítva a
segélyhívó munkatársát. – A telefonja… Nyomozzák le, nézzék
meg, hol vagyunk! Keressenek meg!
– Hölgyem, pontosan…
– Nyomozzák le a számot!
– Hölgyem, beletelik egy pillanatba, hogy…
Bryce előhívta a telefon menüjét, és ködös elmével addig
nyomogatta, amíg meg nem találta ő maga a számot.
– 112 03 0577.
– Hölgyem, ezek az adatok…
– 112 03 0577! – visította Bryce a telefonba. Újra meg újra. –
112 03 0577!
Más nem jutott eszébe. Csak ez az átkozott telefonszám.
– Hölgyem… szent istenek! – Megreccsent a vonal. – Már úton
vannak – lehelte a segélyhívó munkatársa.
Próbálta kifaggatni a férfi sebeivel kapcsolatban, de Bryce
elejtette a telefont, ahogy a drogok ismét maguk alá gyűrték,
lerántották, és megingott. A sikátor eltorzult, hullámzott.
Az angyal Bryce szemébe nézett, tekintete kínnal telt meg, és
Bryce úgy érezte, mintha a saját lelkébe nyerne épp bepillantást.
A férfi vére egyre csak ömlött az ujjai között. Nem állt el.

83
 6.

A FÉLTÜNDÉR NŐ ÚGY FESTETT, mint aki megjárta Hél bugyrait.

Nem, nem is Hél bugyrait, döbbent rá Isaiah Tiberian, ahogy a
légió fogdájának egyirányú tükrén keresztül figyelte őt. Magát a
halál birodalmát.
Azokra a katonákra hasonlított, akiket Pangera vérben úszó
harcmezeiről látott levánszorogni.
Immár órák óta ült a semmibe révedve a kihallgatószoba
közepén álló fémasztalnál.
Alig hasonlított arra a sikoltozó, vergődő nőre, akit Isaiah és a
csapata az óvárosi sikátorban találtak szakadt szürke ruhában,
olyan erősen vérző combsebbel, hogy felmerült benne, talán el fog
ájulni. Félig magánkívül volt – vagy az átélt iszonyattól, vagy a
veszteség fájdalmától, vagy a szervezetében lévő drogoktól.
Valószínűleg mindháromtól egyszerre. És tekintve, hogy nem
csupán információforrás volt a támadással kapcsolatban, hanem
veszélyt is jelentett saját magára, Isaiah úgy határozott, behozatja
a Comitiumtól pár háztömbnyire álló steril, föld alatti fogdába.
Gondoskodott róla, hogy szemtanúként legyen feltüntetve az
iratokon, ne gyanúsítottként.

84
 Mélyet sóhajtott, és ellenállt a késztetésnek, hogy a
megfigyelőablaknak támassza a homlokát. Csak a feje feletti
elsőfények szüntelen zümmögése törte meg a csendet.
Órák óta először lett egy kis nyugta. Úgy sejtette, hamarosan
véget ér.
Mintha magát Urdot kísértette volna a gondolattal: durva
férfihang csendült a háta mögötti ajtóban.
– Még mindig nem szólalt meg?
Két évszázadnyi, harcmezőn és egyéb helyeken szerzett
gyakorlat kellett ahhoz, hogy Isaiah ne rezzenjen össze a hang
hallatán. Hogy lassan forduljon hátra az angyal felé, akiről tudta
jól, az ajtófélfának dől szokásos fekete harci ruhájában. Egy olyan
angyal felé, akiről az észérvek és a múlt eseményei alapján tudta,
hogy a szövetségese, mégis minden egyes ösztöne az ellenkezőjét
bizonygatta.
Ragadozó. Gyilkos. Szörnyeteg.
Hunt Athalar szögletes, sötét szemét végig az ablakon tartotta.
Bryce Quinlanen.
Szürke szárnyának egyetlen tolla sem rezzent. Dél-Pangerában,
a 17. légióban ismerkedtek meg, és Isaiah azóta próbálta
figyelmen kívül hagyni, hogy Hunt mintha újra meg újra
mozdulatlanná dermedt volna. Maga volt a mennydörgés előtti
feszült csend, mintha a közelében az egész vidék visszafojtotta
volna a lélegzetét.
Azok után, amiket Hunt Isaiah szeme láttára művelt az
ellenfeleivel és a kiválasztott célpontokkal, nem csodálkozott
rajta.
Hunt tekintete Isaiah-ra siklott. Igaz is. Hiszen kérdezett tőle
valamit. Isaiah megmozgatta fehér szárnyát.
– Egyetlen szót sem szólt azóta, hogy behoztuk.
Hunt ismét végigmérte a nőt az ablakon keresztül.
– Megjött már a parancs, hogy vigyük át egy másik szobába?
Isaiah pontosan tudta, miféle szobára céloz Hunt. Azokat a
helyiségeket úgy alakították ki, hogy szóra bírják, akit kell. Még
ha csak egy tanúról van is szó.

85
 Isaiah megigazította fekete selyem nyakkendőjét, és fél szívvel
néma imát küldött az öt istennek, hogy szénfekete öltönyét ne
szennyezze vér, mire a nap felkel.
– Még nem.
Hunt biccentett, aranybarna arca kifürkészhetetlen maradt.
Isaiah végigmérte az angyalt, aki kérdés nélkül még csak
véletlenül sem árult el semmit. Most nem volt nála a koponyát
idéző sisak, amiről Crescent City összes folyosóján és utcáján
csakis suttogva kiejtett becenevét, az Umbra Mortist kapta.
A Halál Árnyéka.
Isaiah nem tudta volna megmondani, megkönnyebbüléssel
vagy aggodalommal tölti-e el Hunt hírhedt sisakjának hiánya. Szó
nélkül nyújtotta át Micah orgyilkosának a vékony aktát.
Ügyelt rá, hogy sötétbarna ujjai ne érjenek hozzá Hunt
kesztyűjéhez, ugyanis a bőrt még mindig vér fedte, szaga kezdte
betölteni a helyiséget. Az angyalét felismerte, a másik nyilván
Bryce Quinlané lehetett.
Isaiah állal a fehér csempés kihallgatószoba felé bökött.
– Bryce Quinlan, huszonhárom éves, félig tündér, félig ember.
A tíz évvel ezelőtti vérvizsgálat kimutatta, hogy halhatatlan
élettartam vár rá. Elhanyagolható erővel rendelkezik. Még nem
esett át a Zuhanáson. Teljes jogú civitasként szerepel a
nyilvántartásban. A saját fajtánk egy képviselőjével találtak rá a
sikátorban, puszta kézzel próbálta megakadályozni, hogy kiessen
a szíve a helyéről.
Olyan érzelemmentesen csengtek a szavak! De tudta jól, hogy
Hunt is pontosan tisztában van a részletekkel. Mindketten tudták,
mi történt, hiszen mindketten ott voltak a sikátorban. De még a
biztonságos megfigyelőhelyiségben is ostobák lettek volna
bármilyen bizalmas részletet hangosan kimondani.
Mindketten kellettek hozzá, hogy talpra állítsák Bryce-t, aki
Isaiah-ra rogyott – nem a bánattól, hanem a fájdalomtól.
Hunt vette észre elsőként, hogy felhasították a combját.
Még mindig teljesen meg volt veszve, vergődött, ahogy
visszaeresztették a földre. Isaiah azonnal gyógyboszorkányt hívott

86
az erősen vérző combsebhez. Az ütőerét érte a támadás. Istenek
verte csoda, hogy életben volt még egyáltalán, amikor kiérkeztek.
Hunt hosszasan átkozódott, ahogy letérdelt elé, és Bryce úgy
lendítette a lábát, hogy kis híján ágyékon találta.
De aztán Hunt levette a sisakot, hogy egyenesen a szemébe
nézzen.
És rászóljon, hogy a rohadt életbe is, nyugodjon már le.
Bryce ekkor teljesen elhallgatott. Üres tekintettel meredt
Huntra. Még csak össze sem rezzent, amikor Hunt a harci
ruhájában hordott kis elsősegélycsomag tűzőgépével összefércelte
a sebet. Nézte, nézte, egyre csak nézte az Umbra Mortist.
De Hunt nem maradt ott azután, hogy összetűzte a sebet.
Azonnal belevetette magát az éjszakába, hogy azt tegye, amihez a
legjobban ért: felkutassa az ellenségeiket, és eltörölje őket a föld
színéről.
Mintha csak most figyelt volna fel a véres kesztyűjére, Hunt
elkáromkodta magát, lehúzta és az ajtó melletti fémkukába
hajította.
Aztán végiglapozta Quinlan aktáját. Vállig érő fekete haja
eltakarta egyébként is kifürkészhetetlen arcát.
– A jól ismert, elkényeztetett partihercegnőnek tűnik – mondta
lapozgatás közben. Szája széle felfelé görbült, de a legkevésbé
sem derűsen. – És milyen meglepő, Danika Fendyr, maga a
Partikirálynő a lakótársa.
A 33. légióban senki sem használta ezt a kifejezést, hiszen
senki más sem merte volna Lunathionben, még a tündérnemesek
sem. De Isaiah nem tette szóvá, csak intett, hogy Hunt olvasson
tovább. Az angyal már azelőtt távozott a sikátorból, hogy rájöttek
volna, pontosan miféle tragédia történt.
Hunt továbbolvasott. Felvonta a szemöldökét.
– Urd bassza meg!
Isaiah kivárt.
Hunt sötét szeme elkerekedett.

87
 – Danika Fendry meghalt? – Továbbolvasott. – És vele együtt
az egész Ördögfalka. – A fejét rázva ismételte meg korábbi
szavait: – Urd bassza meg!
Isaiah visszavette az aktát.
– Teljesen, elképesztően elcseszett egy helyzet, barátom.
Hunt állkapcsa megfeszült.
– Nem bukkantam rá a démon nyomára.
– Tudom. – Hunt kérdő pillantására Isaiah hozzátette: – Ha
rábukkantál volna, akkor nem az akta lett volna az előbb a
kezedben, hanem egy levágott fej.
Isaiah – számos alkalommal – jelen volt, amikor Hunt
győzedelmesen visszatért a démonvadászatról, amire az éppen
aktuális arkangyalgazdája küldte.
Hunt szája megrezzent, mintha felidézte volna a legutóbbi
alkalmat, amikor így jelezte a diadalát, de végül csak összefonta
izmos karjait. Isaiah nem foglalkozott a testtartásából áradó
dominanciával. Megvolt a maguk hierarchiája az öt főből álló
harcoscsapatban, a triariiban – a Birodalmi Légió legelitebb
csapatában. Ők alkották Micah privát elitalakulatát.
Bár Micah Isaiah-t jelölte ki a 33. parancsnokává, hivatalosan
sosem mondta ki, hogy ő a triarii vezére. Isaiah ennek ellenére
mindig is úgy tekintett magára, mint aki a ranglétra legfelső fokán
áll, mint aki kimondatlanul is a triarii legjobb katonája, hiába visel
elegáns öltönyt és nyakkendőt. Hogy Hunt hol helyezkedik el…
Azt senki sem firtatta azóta, hogy két éve megérkezett
Pangerából. Isaiah nem is volt benne igazán biztos, hogy tudni
szeretné.
Hunt hivatalosan azt a feladatot kapta, hogy nyomozza le és
likvidálja a démonokat, amik az Északi Rés repedésein keresztül
beférkőznek a világukba, vagy amiket illegális idézés során
hoznak ide. Hunt képességeihez illő beosztás volt. Az istenek
tudják, összesen hány démont vadászott le az elmúlt
évszázadokban, kezdve a legelső pangerai csapatban – a 17.-ben –
, ahol együtt kellett a másvilágra küldeniük a lényeket.

88
 De Hunt a miatt a munka miatt kapta a becenevét, amit az
árnyak közt végzett az arkangyaloknak, jelenleg épp Micah-nak.
Egyedül neki felelt, a többiek pedig inkább nem álltak az útjába.
– Naomi letartóztatta Philip Briggst a gyilkosságokért –
mesélte Isaiah, megnevezve a 33. légió gyalogságának
parancsnokát. – Briggs pont ma került szabadlábra, és Danika
meg az Ördögfalka juttatta rács mögé. – Isaiah-t roppantmód
irritálta, hogy nem a 33. dicsekedhetett ezzel az eredménnyel.
Legalább ma este Naomi vette őrizetbe a férfit. – De fogalmam
sincs, hogy a francba tud egy Briggshez hasonló ember ilyen erős
démont megidézni.
– Gondolom, hamarosan kiderül – felelte Hunt komoran.
Az biztos, a rohadt életbe is!
– Briggs elképesztően ostoba, ha képes volt ilyen célpontot
választani rögtön a szabadulása után.
De a lázadó Kérek – egy nagyobb felkelési mozgalom, az
Ophion vadhajtása – vezére nem tűnt ostobának. Csak
fanatikusnak, aki bármi áron ki akart robbantani egy olyan
konfliktust, mint ami a tenger túlpartján tombolt.
– Lehet, hogy tudta, úgyis börtönbe zárjuk valami ürüggyel, és
megragadta az alkalmat – rukkolt elő egy lehetséges
magyarázattal Hunt. – Tisztában volt vele, hogy fogytán az ideje,
és mindenképpen oda akart szúrni egyet a vaníroknak.
Isaiah a fejét rázta.
– Borzalom az egész.
Az nem kifejezés. Hunt kifújta a levegőt.
– A sajtó hallott már róla?
– Még nem – válaszolta Isaiah. – És pár perce kaptam az
utasítást, hogy titokban kell tartanunk, még akkor is, ha holnap
reggel már mindenhol ez lesz a fő hír.
Hunt szeme megcsillant.
– Nincs kinek elmondanom.
Valóban, Hunt nem az a kifejezetten barátkozós típus. Hiába
élt itt már két éve, hiába volt a triarii tagja, nem nyílt meg. Egy

89
dologért küzdött szakadatlanul: a szabadságért. Pontosabban
annak halvány reménysugaráért.
Isaiah felsóhajtott.
– Sabine mikor ér ide?
Hunt a telefonjára pillantott.
– Elvileg lefelé tart épp… – Kivágódott az ajtó. Hunt szeme
megrebbent. – Most.
Sabine finom metszésű arcával és hosszú, ezüstszőke hajával
alig tűnt idősebbnek Bryce Quinlannél, de a szemében a
halhatatlanok tüze lobogott.
– Hol az a félvér ribanc…? – Éktelen haragra gerjedt, ahogy
megpillantotta Bryce-t az ablakon túl. – Megölöm…
Isaiah kinyújtotta fehér szárnyát, hogy elzárja a Falkavezér
örökösének útját mind az ajtótól, amin bejött, mind az attól pár
lépésnyire balra lévő kihallgatószoba bejáratától.
Hunt kényelmes pózt vett fel mellette. Villámok cikáztak az
öklén. Töredéke annak az erőnek, amit Isaiah szeme láttára az
ellenfeleikre mért. Villámaival akár az egész épületet
lerombolhatta volna.
Legyen szó egyszerű angyalról vagy arkangyalról, az erejük
mindig ugyanúgy mutatkozott meg: esőt, vihart, néha tornádót
idézhettek. Maga Isaiah is képes volt olyan szelet vetni, hogy
azzal féken tartsa a rájuk rontó ellenséget. Olyanról viszont senki
sem hallott, aki Hunthoz hasonlóan uralni tudta volna a
villámokat, ráadásul ilyen mértékben, hogy ekkora pusztítást
okozzon vele. Ez volt Hunt szerencséje és egyben veszte is.
Isaiah egyik hideg szellője megborzolta Sabine lenszőke
hajzuhatagát, egészen Huntig elért. Mindig is könnyedén
összedolgoztak, és ezzel Micah is pontosan tisztában volt, amikor
Isaiah mellé osztotta be Huntot, hiába futott töviskorona-tetoválás
mindkettejük homlokán. Hunt sötét haja elrejtette a szégyenbélyeg
nagy részét, de a homlokán lévő vékony, fekete csíkot még az sem
fedte.
Isaiah alig emlékezett rá, hogy nézett ki a barátja azelőtt, hogy
a pangerai boszorkányok megbélyegezték. Pokoli varázsigéiket

90
összedolgozták a tintával, hogy Hunt bűnei sose merülhessenek
feledésbe, és boszorkánymágiájukkal megfékezhessék az ereje
nagy részét. Glóriának nevezték, gúnyolva ezzel a dicsfényt,
amivel az emberek réges-régen az angyalokat ábrázolták.
Isaiah homlokán nem rejtette el semmi a Huntéval megegyező
tetoválást, ahogy azon a további kétezer angyalén sem, akik mind
olyan idealisták, bátrak és ostobák voltak két évszázaddal ezelőtt.
Az Aszterek tökéletes katonának és hűséges szolgának
teremtették a különleges képességekkel megáldott angyalokat, ők
pedig örömmel játszották a szerepet. Aztán jött Shahar, az
arkangyal, akit egykor Hajnalcsillagnak neveztek. Jött Hunt és
mindenki más Shahar elit 18. légiójában.
Lázadásuk kudarcra ítéltetett – és most az emberek lázadtak
immár több mint negyven éve. Más céllal, más csoportokban és
harcosokkal, de az ok gyakorlatilag ugyanaz volt: a Köztársaság
az ellenségük, a merev hierarchikus rendszer pedig úgy szar,
ahogy van.
Mielőtt az emberlázadók háborút robbantottak ki, az egyik
idiótának meg kellett volna kérdeznie a Bukott angyalokat, ők
hogyan vallottak kudarcot jóval az ő születésük előtt. Isaiah
határozottan el tudta volna mondani, mit ne tegyenek. Aztán
felvilágosította volna őket a következményekről is.
A másik tetoválást sem rejthették el ugyanis a jobb
csuklójukon: SPQM.
A hét csillaggal körbevett négy betű ott díszelgett a
Köztársaság minden egyes zászlaján és levélpapírján, ahogy
mindazoknak a csuklóján is, akik felett rendelkeztek. Még ha
Isaiah le is vágta volna a karját, a visszanövő végtagon ott
éktelenkedett volna a jel. Ilyen erővel bírt a boszorkánytinta.
A halálnál is rosszabb volt a sorsuk: örökké kellett szolgálniuk
azokat, akiket le akartak taszítani a trónjukról.
Isaiah úgy döntött, megkíméli Sabine-t attól, ahogyan Hunt a
problémás helyzeteket szokta intézni, és szelíden így szólt:
– Megértem, hogy gyászolsz, Sabine, de van bármiféle konkrét
okod arra, hogy holtan akard látni Bryce-t?

91
 Sabine vicsorogva Bryce-ra mutatott.
– Elvette a kardot. Az az önjelölt farkas elvette Danika kardját.
Tudom, hogy így van, mert nincs a lakásban… és engem illet.
Isaiah is látta, hogy a Fendyr család öröksége eltűnt. De nem
úgy tűnt, mintha Bryce Quinlannél lenne.
– Mi köze a kardnak a lányod halálához?
Düh és fájdalom kavargott Sabine eltorzult arcán. Végül
megrázta a fejét, és a kérdésre ügyet sem vetve azt felelte:
– Danika folyton bajba került. Képtelen volt befogni a száját,
egyszerűen nem tudta, mikor hallgasson az ellenségei közelében.
És lám, mi történt vele! Ez az ostoba kis ribanc még mindig él és
virul, Danika pedig nem. – Kis híján elcsuklott a hangja. –
Danikának több esze is lehetett volna.
– Mivel kapcsolatban? – kérdezte Hunt egészen kedvesen.
– Mindennel! – csattant fel Sabine. Ismét megrázta a fejét,
hogy száműzze a gyászos gondolatokat. – Kezdve ezzel a ribanc
lakótársával! – Fúriaként pördült Isaiah felé. – Mindent tudni
akarok!
Hunt hűvösen rászólt:
– Egy szót sem kell elárulnia neked, Fendyr.
A 33. Birodalmi Légió parancsnokaként Isaiah egy szinten állt
Sabine-nel a ranglétrán: mindketten tagjai voltak ugyanazoknak
az igazgatótanácsoknak, mindketten a saját felettesüknek, a saját
házuknak jelentettek.
Sabine szemfogai megnyúltak, ahogy végigmérte Huntot.
– Szóltam egy kibaszott szót is hozzád, Athalar?
Hunt szeme felcsillant, de Isaiah előhúzta a telefonját, pötyögni
kezdett, és nyugodtan közbevágott:
– Még érkeznek a jelentések. Viktoria épp úton van, hogy
beszéljen Miss Quinlannel.
– Majd én beszélek vele! – Sabine forrt a dühtől. Ujjai
begörbültek, mintha készen állna rá, hogy kitépje Hunt torkát.
Hunt rámosolygott, mintha épp erre buzdítaná, és az öklén
táncoló villámok egészen a csuklójáig nyúltak.

92
 Isaiah nagy szerencséjére kinyílt a kihallgatószoba ajtaja, és
egy tökéletesre szabott, sötétkék kosztümöt viselő, sötét hajú nő
lépett be rajta.
Az elegáns kosztüm és az öltöny, amit Viktoria és ő viselt,
jelmez volt. Egyfajta páncél is, igen, ugyanakkor ennek
segítségével próbálták eljátszani, hogy legalább részben normális
életet élnek.
Nem csoda, hogy Hunt sosem foglalkozott ilyesmivel.
Bryce rá sem pillantott a kecsesen közeledő gyönyörű
Viktoriára, akit minden ház tagja jó alaposan meg szokott nézni.
Persze Bryce már órák óta nem mozdult. A csupasz combjára
tekert fehér kötszert átáztatta a vér. Viktoria felhúzta kissé az
orrát, világoszöld szeme összeszűkült a homlokára tetovált sötét
glória alatt. A lidérc egyike volt azon keveseknek, akik két
évszázada együtt lázadtak a malákhimmal. Nem sokkal később
Micah-nak adták, és a büntetése nem merült ki a
homloktetoválásban és a rabszolgabélyegben. Nem volt ugyan
olyan szörnyű, mint amit Isaiah és Hunt élt át az Aszterek
börtönében, majd a különböző arkangyalok tömlöceiben a lázadás
leverését követő években, de az ő kínzása még akkor is
folytatódott, amikor Isaiah-éké már véget ért.
– Miss Quinlan! – szólalt meg Viktoria.
Bryce nem reagált.
A lidérc odahúzott egy fémszéket a faltól, és az asztal
túlfeléhez állította. Elővett egy aktát a blézeréből, leült, és
keresztbe tette a lábát.
– Tudja, ki felelős a ma esti vérontásért?
Bryce-nak még a légzése sem változott. Sabine halkan
felmordult.
A lidérc összekulcsolta alabástrom kezét az ölében, a
természetellenes elegancia jelezte egyedül a nyugodt felszín alatt
hullámzó ősi erőt.
Viknek valójában nem volt saját teste. Bár ő is a 18.-ban
harcolt, Isaiah csak akkor tudta meg, mi történt vele, amikor tíz
éve idejött. Hogyan szerezte Viktoria ezt a testet, kié volt

93
korábban? Nem kérdezte. Ő maga nem mesélte el. A lidércek úgy
cserélgetik a testeket, ahogy néhányan az autókat adják-veszik. A
hiúbbak gyakran átköltöznek egy másikba, általában az öregedés
első jelére, de Viktoria a szokásosnál tovább maradt ebben, azt
mondta, tetszik a felépítése, a mozgása.
Most pedig már azért nem költözött át másikba, mert nem
tehette. Micah ezzel büntette a lázadásáért, bezárta őt ebbe a
testbe. Örökre. Nem költözhetett másikba, nem cserélhette le
újabbra, szebbre. Vik kétszáz éve élt ilyen formában, kénytelen
volt elviselni a test mostanra szabad szemmel is látható lassú
kopását: a szeme körüli, egyre mélyülő ráncokat, a töviskorona-
homloktetoválás feletti barázdát.
– Quinlan sokkos állapotban van – jegyezte meg Hunt,
figyelemmel követve Bryce minden egyes lélegzetvételét. – Nem
fog beszélni.
Isaiah hajlott rá, hogy egyetértsen, de aztán Viktoria kinyitotta
az aktát, végigfutott egy papírt, és így szólt:
– A magam részéről úgy vélem, jelenleg nem uralja teljes
mértékben a testét, a tetteit.
Majd annyi drogot és alkoholt nevezett meg, amitől egy ember
szíve biztosan felmondta volna a szolgálatot. Ami azt illeti, egy
kevésbé erős vaníré is.
Hunt elkáromkodta magát.
– Van bármi, amit nem szívott fel vagy el ma este?
Sabine felhúzta magát.
– Félvér söpredék…
Isaiah Huntra pillantott. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy
megkérje.
Nem utasította – sosem mert semmit utasításba adni Huntnak.
Az angyal hirtelen robbanó dühe nyomán egész birodalmi hadi
csapatok végezték füstölgő hamuként. Bár a glória tizedére
csökkentette villámainak erejét, harcosként szerzett képességeivel
pótolta ezt a hiányt.
Most megrándult az álla, egyedül ezzel jelezte, hogy
beleegyezik Isaiah kérésébe.

94
 – Ki kell töltened néhány papírt odafent, Sabine. – Hunt fújt
egyet, mintha emlékeztetnie kellene magát, hogy Sabine
mégiscsak anya, aki ma este elveszítette egyetlen gyermekét, és
hozzátette: – Ha szeretnél egyedül lenni egy kicsit, nyugodtan, de
akkor is alá kell írnod…
– Szarok az aláírogatásra meg az egyedüllétre! Feszítsétek
keresztre azt a ribancot, ha kell, de vegyétek rá, hogy tegyen
tanúvallomást! – Sabine a kőre köpött, épp Hunt csizmája mellé.
Isaiah nyelvén megült az éter, ahogy Hunt hűvös pillantást
lövellt Sabine felé, ami a harcmezőn egyedüli figyelmeztetésként
szolgált az ellenfeleinek. Senki sem élte még túl azt, ami ezután
következett.
Mintha Sabine is rájött volna erre, ugyanis bölcsen kiviharzott
a folyosóra.
Megfeszített kezéből borotvaéles karmok nyúltak ki, belevágott
velük a fémajtóba.
Hunt mosolyogva figyelte távolodó alakját. Felkerült a
listájára. Nem ma fog lesújtani rá, nem is holnap, de valamikor a
jövőben mindenképpen… Még hogy az alakváltók jobban
kijönnek az angyalokkal, mint a tündérek!
– Felvételek igazolják, hogy a Fehér Hollóban tartózkodott –
magyarázta Viktoria épp kedvesen. – Azt is, hogy utána
hazasétált.
Lunathiont teljesen bekamerázták, sehol máshol nem akadt
ilyen kitűnő kép- és hangfigyelő rendszer, de Bryce egy régi
épületben lakott, és már évtizedek óta nem tartották karban a
folyosókon kötelező eszközöket. Elő fogják szedni a tulajdonost
azokért a szabályszegésekért, amik most szétcseszik az egész
nyomozást. Az épület rendszere egyetlen aprócska hangfelvételt
rögzített csupán – csak a hangot, semmi mást. Nem derült fény
egyébre, mint amit amúgy is tudtak már. Az Ördögfalka mobiljai
mind tönkrementek a támadás során. Egyetlen üzenetet sem
tudtak elküldeni.
– Amiről nincs felvételünk, Bryce – folytatta Viktoria –, az az,
hogy mi történt a lakásban. El tudja mondani?

95
 Lassan, mintha épp most szállna vissza a testébe, Bryce
Viktoriára emelte borostyánszín szemét.
– Hol vannak a hozzátartozói? – kérdezte Hunt érdes hangon.
– Az anya az ember, a mostohaapával egy északi hegyi
városban él. Mindketten peregrinusok – magyarázta Isaiah. – Az
apát nem regisztrálták, vagy nem volt hajlandó elismerni az
apaságot. Nyilván tündér. És valószínűleg magas rangú lehet, ha
annyit azért megtett, hogy megszerezte neki a civitas státuszt.
Az embernők szülte gyerekek általában peregrinussá váltak. És
bár akadt némi elegáns tündérszépség Bryce-ban, az arca alapján
határozottan embernek tűnt – aranyló bőr, szeplők az orrán és a
magas járomcsontján, telt ajkak. Még akkor is, ha a selymes,
vörös hajzuhatag és a hegyes fül tagadhatatlanul tündérvonás volt.
– Értesítették már az ember szülőket?
Isaiah beletúrt rövid, göndör, barna hajába. Hajnali kettőkor a
telefon éles hangja ébresztette, egy perccel később már rohant is
kifelé a kaszárnyából, és most kezdte érezni az álmatlan éjszaka
hatását. Valószínűleg közelgett a hajnal.
– Az anyja teljesen kiborult. Újra és újra megkérdezte, tudjuk-
e, miért támadtak a lakásra, hogy Philip Briggs volt-e. Látta a
hírekben, hogy valami apróság miatt kiengedték, és biztosra vette,
hogy ő tette. A 31. egy járőre épp most repül oda, egy órán belül a
szülők is a levegőben lesznek.
Viktoria hangja csendült a rádión, folytatta a kihallgatást:
– Le tudná írni a lényt, ami megtámadta a barátait?
Quinlan nem szólt semmit, tekintete üres maradt.
Az utcai kameráknak hála voltak elmosódott felvételeik, de a
démon gyorsabban mozgott, mint a szél, és volt annyi esze, hogy
a kamerák hatókörén kívül maradjon. Még nem tudták
beazonosítani, Hunt kiterjedt ismeretei sem segítettek. Csak egy
ködös, szürke foltot láttak, amit még a felvétel lelassításával sem
tudtak pontosan kivenni. És persze Bryce Quinlant, ahogy
mezítláb rohan az utcán.
– Ez a lány még nem fog tudni vallomást tenni – mondta Hunt.
– Csak az időnket pocsékoljuk.

96
 – Miért utálja Sabine ennyire Bryce-t, miért őt hibáztatja? –
kérdezte Isaiah. Amikor Hunt nem felelt, állal az asztal szélén álló
akták felé bökött. – Nézd meg Quinlanét! Egyetlen dolog van a
rovásán eddig, közszeméremsértés a nyári napforduló egyik
felvonulásán. Nagyon belemelegedett a dologba egy falnál, és
rajtakapták. Éjszakára bezárták, másnap kifizette a bírságot, és
egy hónapig közmunkát végzett, hogy ne maradjon róla
maradandó bejegyzés a nyilvántartásban.
Esküdni mert volna, hogy Hunt arcán mosoly suhan át. De
aztán Isaiah bőrkeményedéses ujjával megpaskolta a lenyűgözően
vastag másik aktát.
– Ez Danika Fendyr lajstromának az első része. Összesen hét
van. Kezdődött a kisebb lopásokkal tízéves korában, és egészen az
öt évvel ezelőtti nagykorúságáig folytatódik. Aztán döbbenetes
módon semmi. Szerintem Bryce-t belevitték a rosszba, és talán
pont ő volt az, aki jó útra terelte Danikát.
– Azért annyira nem felelősségteljes ő sem, hogy ne szívjon fel
annyi fénylelőt, amibe egy ló is beledöglene – jegyezte meg Hunt.
– Gondolom, nem egyedül bulizott. Barátokkal ment?
– Igen, kettővel. Juniper Andromedával, a városi balett-társulat
faun szólótáncosával, és… – Isaiah kinyitotta az ügyre vonatkozó
aktát, és elmormolt egy imát. – Fury Axtarral.
Hunt halkan elkáromkodta magát a bérgyilkos neve hallatán.
Fury Axtar fél tucat országban gyilkolhatott.
Köztük itt is.
– Fury Quinlannel volt ma este? – kérdezte.
Elégszer volt már dolguk Axtarral ahhoz, hogy tudják, jobb, ha
nem mennek a közelébe. Micah megparancsolta Huntnak, hogy
végezzen vele. Kétszer is. De túl sok nagy hatalmú szövetségese
volt, állítólag még a Birodalmi Tanácsban is akadt egy-kettő.
Végül Micah mindkét esetben rájött, nem biztos, hogy megérné
szénné égettetni Fury Axtart az Umbra Mortisszal.
– Igen – válaszolta Isaiah. – Fury is ott volt vele a klubban.
Hunt felvonta a szemöldökét. Ám ekkor Viktoria ismét
odahajolt Bryce-hoz.

97
 – Próbáljuk megtalálni a tettest. Tud nekünk segíteni ebben?
Egy üres porhüvely ült a lidérc előtt.
Viktoria olyan kedvesen dorombolt Bryce-nak, aminek
hatására mások a tenyeréből szoktak enni.
– Segíteni akarok. Meg akarom találni azt, aki ezt művelte. És
aztán megbüntetni.
Viktoria a zsebébe nyúlt, előhúzta a telefonját, és kijelzővel
felfelé az asztalra tette. A digitális tartalom azonnal megjelent a
képernyőn Isaiah és Hunt mellett. Ide-oda járatták a tekintetüket a
lidérc és a megnyitott üzenetek között.
– Ezt az ön telefonjáról töltöttük le. Át tudjuk beszélni őket?
Üveges szempár figyelte a linóleumpadlóból kiemelkedő kis
rejtett képernyőt. Ugyanazokat az üzeneteket tartalmazta, amiket
most Isaiah és Hunt is elolvashatott.
Az elsőt Bryce küldte: A tévé a farokcsóváló kölyköknek van.
Inkább csapd szét magad a nagylányokkal!
Majd egy rövid, sötét videó következett, remegett, ahogy
valaki fennhangon röhögött, amíg Bryce bemutatott a kamerának,
ráhajolt egy fehér porcsíkra – a fénylelőre –, és felszívta szeplős
orrába. Nevetett, úgy ragyogott, annyira élettel teli volt, hogy a
szomszédos helyiségben ülő nő kizsigerelt holttestnek tűnt hozzá
képest. Belevisított a kamerába:
– TÜNDÖKÖLJ, DANIKAAAAA!
Danika pontosan azt felelte, amire Isaiah számított. A
falkavezéri cím várományosa, akit csak messziről, hivatalos
rendezvényeken látott, és aki készen állt rá, hogy bajt keverjen,
bárhová is ment, így felelt: KIBASZOTTUL UTÁLLAK! NE
FÉNYLELŐZZ NÉLKÜLEM! KÖCSÖG!
Partihercegnő a javából.
Bryce húsz perccel később válaszolt: Az előbb dugtam
valakivel a mosdóban. Ne mondd el Connornak!
Hunt a fejét rázta. De Bryce csak ült ott, hagyta, hogy a
rezzenéstelen arcú lidérc felolvassa neki az üzeneteket.
Danika ezt írta vissza: Jó volt?!!?
Csak annyira, hogy ne legyek úgy felajzva.

98
 – Ez nem lényeges – mormolta Hunt. – Hívd vissza Viktoriát!
– Parancsot kaptunk.
– Szarok a parancsokra! Az a nő ott mindjárt összeroppan, és
nem úgy, ahogy szeretnénk.
Bryce ezután már nem válaszolt Danikának. Danika viszont
folyamatosan írogatott. Egyik üzenet jött a másik után a
következő két órában.
Vége a filmnek. Hol vagytok, nyomik?
Miért nem veszed fel a telefonodat? Felhívom Furyt.
Hol a PICSÁBAN van Fury?
Juniper sosem viszi el a telefonját, úgyhogy őt meg sem
próbálom. Hol vagy?!!!
Elmenjek a klubba? A falka tízkor megy haza. Ne kefélj
idegenekkel a mosdóban, mert Connor is velem jön.
BRYYYYCE! Remélem, jól felcsesz majd az 1000 értesítés,
amikor meglátod a telefonodat.
Thorne azt mondja, ne írogassak. Megmondtam neki, hogy
törődjön a saját kibaszott dolgával.
Connor azt mondja, rohadtul fel kellene már nőnöd, és nem
felszívni minden szart, amit Hél bugyraiban összekotyvasztanak,
mert ilyesmit csak lúzerek csinálnak. Nem tetszett neki, amikor
mondtam, hogy nem szívesen látnálak egy szentfazék rinyagéppel.
Jól van, öt perc, és indulunk. Nemsokára ott leszünk, te ribi!
Tündökölj!
Bryce pislogás nélkül meredt a képernyőre, megviselt arca
kórosan sápadtnak tűnt a monitor fényében.
– Az épület kamerái nagyrészt tönkrementek már, de az egyik a
folyosón készített hangfelvételt, csak képet nem – folytatta
Viktoria nyugodtan. – Lejátsszam?
Nem érkezett válasz. Úgyhogy Viktoria lejátszotta.
Fojtott vicsorgás és sikolyok áradtak a hangszóróból – elég
halkan ahhoz, hogy egyértelmű legyen, a folyosón lévő kamera
csak a lakásból érkező leghangosabb zajokat rögzítette. Aztán
valaki felüvöltött, vadul, mint egy farkas.
– Könyörgöm, könyörgöm…

99
 A szavak félbeszakadtak, de a folyosói kamera felvétele nem.
Danika Fendyr sikított. Valami lebucskázott, összetört a
háttérben, mintha nekihajították volna valamelyik bútornak. A
folyosói kamera még mindig működött.
Danika csak sikított, és sikított, és sikított. Csak a kamera félig
tönkrement rendszere miatt néha félbeszakadt a hang. A fojtott
nyögések, morgások kegyetlenségről, vérengzésről árulkodtak, és
Danika zokogva könyörgött kegyelemért, sírt, sikított, hogy
hagyja abba…
– Kapcsolja ki! – parancsolta Hunt, és már indult is kifelé. –
Most azonnal!
Olyan gyorsan mozdult, hogy Isaiah nem állhatta útját, azonnal
ott termett az övék mellett álló ajtónál, és már fel is tépte, mire
Isaiah egyáltalán kiugrott a folyosóra.
De továbbra is hallották a plafon hangszóróiból áradó recsegő
felvételen, ahogy Danika kegyelemért könyörög. Ahogy felfalják,
szétmarcangolják őt.
A gyilkos némasága éppolyan vérfagyasztó volt, mint a zokogó
Danika sikolyai.
Viktoria az ajtó felé fordult, ahogy Hunt dühtől elsötétült
arccal, szárnyait kitárva berontott. A Halál Árnyéka elszabadult.
Isaiah étert érzett. Villámok cikáztak Hunt ujjhegyein.
Danika véget nem érő, félig fojtott sikolyai betöltötték a
helyiséget.
Isaiah épp abban a pillanatban lépett be, amikor Bryce kiborult.
Szélből falat képezett saját maga és Vik köré, és nyilván Hunt
is hasonlóképp tehetett, amint Bryce felpattant a székről, és
felborította az asztalt, ami átrepült Viktoria feje felett, és a
megfigyelőablakba csapódott.
Állatias morgás töltötte be a szobát, ahogy Bryce felkapta a
széket is, amin eddig ült, és azt is a falhoz vágta, olyan erővel,
hogy a fémváz elgörbült, meggyűrődött.
Aztán a padlóra hányt.

100
 Ha Isaiah ereje nem védte volna Viktoriát, biztosan
beszennyezi döbbenetesen drága, rendelésre készült magas
sarkúját.
A hangfelvételnek akkor szakadt vége, amikor a folyosói
kamera ismét megreccsent, de ezúttal már teljesen kisült.
Bryce zihálva nézte a tócsát maga alatt. Aztán térdre rogyott
benne.
Ismét elhányta magát. Majd még egyszer. Aztán a térdére
hajolt, selymes haja a hányásba ért, ahogy ringatózni kezdett a
döbbent csendben.
Féltündér volt, alig mérhető erővel. Amit az imént az asztallal
és a székkel tett… A düh színtiszta, fizikai megnyilvánulása volt.
Még a legfegyelmezettebb tündér sem képes megálljt parancsolni,
amikor eluralkodik rajta ez az állatias düh.
Huntnak a szeme sem rebbent, magasra húzott szárnnyal lépett
oda hozzá, nehogy beleérjen a mocsokba.
– Bryce. – Letérdelt mellé. Bryce válla után nyúlt, de végül
leeresztette a kezét. Hány ember látta valaha, hogy az Umbra
Mortis teljesen békésen nyújtja felé a kezét? Hunt a tönkretett
asztal és szék felé biccentett. – Nem semmi.
Bryce még jobban összehúzta magát, napbarnított ujjai szinte
teljesen elfehéredtek, olyan erővel szorította a hátát, hogy biztosan
nyomot hagyott. Elcsukló, reszketeg hangon szólalt meg:
– Haza akarok menni.
Hunt sötét szeme megrebbent. De nem szólt egy szót sem.
Viktoria homlokráncolva szemügyre vette a felfordulást, majd
elment keríteni valakit, aki feltakarítja.
Isaiah válaszolt:
– Sajnos nem mehet haza. Bűnügyi helyszín, épp folyik a
nyomozás. – Arról nem is beszélve, hogy még ha mindent le is
locsolnak fertőtlenítővel, nincs az a vanír, aki képes anélkül
belépni oda, hogy megcsapná a mészárlás bűze. – Ráadásul nem is
biztonságos, amíg ki nem derítjük, ki tette ezt. És miért.
– S-sabine… – lehelte Bryce.

101
 – Igen, tudja – felelte Isaiah kedvesen. – Danika minden
hozzátartozóját értesítettük.
És néhány órán belül az egész világ tudni fogja.
A továbbra is Bryce mellett térdelő Hunt dörmögve így szólt:
– El tudjuk helyezni egy szobában, ahol van ágy és fürdő.
Hozhatunk váltásruhát.
Bryce ruhája úgy szétszakadt, hogy szinte mindene kilátszott, a
derekánál egy felhasadt rész alól kikandikált a hátán végigfutó
tetoválás. Még a Húspiac szajhái sem feltétlenül öltöztek ilyen
kihívóan.
Isaiah zsebében megrezzent a telefon. Naomi kereste.
A 33. gyalogságának parancsnoka feszülten beszélni kezdett,
miután Isaiah beleszólt.
– Eresszétek el a lányt! Most azonnal! Vigyétek ki innen, és
mindannyiunk érdekében mondom, hogy ne állítsatok rá senkit.
Főleg Huntot ne.
– Miért? A kormányzó ennek pont az ellenkezőjét parancsolta.
– Épp az előbb beszéltem telefonon Ruhn Danaannal –
válaszolta Naomi. – Teljesen kikelt magából, hogy nem
értesítettük az Ég és lélegzetet arról, hogy behozzuk a lányt. Azt
mondja, a tündérek hatáskörébe tartozik az ügy, meg ilyenek.
Úgyhogy leszarom, mit akar a kormányzó, később majd
megköszöni nekünk, hogy elkerültük ezt a kibaszott botrányt.
Most azonnal engedjétek el a lányt! Majd tündérkísérettel
visszajöhet, ha azt akarják azok a seggfejek.
Hunt, aki hallotta az egész beszélgetést, most egy ragadozó
rezzenéstelen pillantásával mérte végig Bryce Quinlant. A triarii
tagjaként Naomi Boreas egyedül Micah-nak felelt, és nem is
kellett volna magyarázkodnia, de hogy még a kormányzó
utasításának is ellenszegüljön a tündérek kedvéért…
– Ne vitatkozz, Isaiah! – tette hozzá, aztán lerakta.
Bryce üveges tekintetén hegyes tündérfüle ellenére sem
látszott, hogy hallotta volna a beszélgetést.
Isaiah visszatette a telefont a zsebébe.
– Szabadon távozhat.

102
 Bryce feltápászkodott, lába meglepően erősnek bizonyult,
hiába fedte kötszer az egyiket. Csupasz lábfejét vér és kosz
borította. Az előbbiből épp elég ahhoz, hogy Hunt így szóljon:
– Van egy gyógyboszorkányunk az épületben.
Csakhogy Bryce ügyet sem vetett rá, egyszerűen kibicegett a
nyitott ajtón a folyosóra.
Hunt addig figyelte a kijáratot, amíg a csosszanó léptek el nem
haltak.
Egy hosszú pillanatig egyikük sem szólalt meg. Majd Hunt
felsóhajtott és felállt.
– Melyik szobába vitte Naomi Briggst?
Isaiah nem tudott válaszolni, mert léptek dobbantak odakint a
folyosón, méghozzá igen gyorsan. Határozottan nem Bryce tartott
feléjük.
Isaiah és Hunt még az ehhez hasonló biztonságos helyeken is a
keze ügyében tartotta a fegyvereit, előbbi mindig keresztbe fonta a
karját, hogy könnyedén kihúzhassa a zakója alá rejtett fegyvert,
utóbbi pedig a combján, az oda erősített fekete markolatú kés
mellett tartotta a kezét. Ismét villámok cikáztak Hunt ujjain.
Sötét hajú tündérférfi rontott be a kihallgatószoba ajtaján.
Hiába viselt alsó ajkában karikát, hiába nyíratta fel egyik oldalt
hosszú, hollófekete haját, hiába varratta ki a karját bőrkabátja
alatt, nem rejthette el feltűnően vonzó arcára kirajzolódó
származását.
Ruhn Danaan állt előttük, a valbarai tündérek koronahercege.
Az Őszkirály fia és a Csillagkard, az ősi csillagfényű tündérek
híres sötét pengéjének jelenlegi tulajdonosa. Ez bizonyította a
herceg kiválasztott státuszát a tündérek között – bármit jelentsen
is ez.
Ruhn a hátán hordta a kardot, fekete markolata magába itta a
vakító elsőfényt. Isaiah egyszer azt hallotta, hogy a kardot egy
meteoritból bányászott irídiumból kovácsolták egy másik világban
– még mielőtt a tündérek átkeltek volna az Északi Résen.
Danaan kék szemében tűz égett – bár ő maga nem birtokolt
ilyesfajta mágiát. A tűzmágia gyakori volt a valbarai tündérek

103
körében, maga az Őszkirály is képes volt irányítani. De a pletykák
szerint Ruhn mágiája a tengerentúlon, Avallen szent
tündérszigetén uralkodó rokonaiéhoz hasonlított inkább:
árnyékokat és ködöt idézett, ami nem csupán a kézzelfogható
világot, hanem az elmét is elborította. Talán még telepata is volt.
Ruhn a hányásra pillantott, érezte a nemrégiben távozott tündér
illatát.
– Hol a francban van?
Hunt megdermedt a herceg hangjában csendülő rideg parancs
hallatán.
– Bryce Quinlant szabadon engedtük – válaszolta Isaiah. –
Néhány perce küldtük fel.
Ruhn nyilván egy oldalsó bejáraton jött be, ha elkerülték
egymást, és a recepción sem tudtak az érkezéséről.
Talán a mágiája segítségével, az árnyékok között érkezett.
A herceg az ajtó felé fordult, de Hunt utánaszólt:
– Mit érdekel annyira?
Ruhn dühbe gurult.
– Az unokatestvérem, te seggfej! Mi megvédjük a saját
fajtánkat.
Elég távoli rokon lehetett, hiszen az Őszkirálynak nem voltak
testvérei, a herceg mégis ismerte annyira Bryce-t, hogy most
közbeavatkozzon.
Hunt Ruhnra vigyorgott.
– Hol voltál ma este?
– Baszd meg, Athalar! – vicsorgott Ruhn. – Gondolom,
hallottad, hogy Danikával összevitatkoztunk a tanácsülésen.
Micsoda nyom! Szép munka! – Egyre pattogósabban ejtette ki a
szavakat. – Ha meg akartam volna ölni Danikát, biztosan nem
idézek meg egy kibaszott démont. Hol a francban van Briggs?
Beszélni akarok vele.
– Nemsokára itt lesz. – Hunt mosolya továbbra sem hervadt le,
és a villámok is ott táncoltak a kézfején. – És nem te fogod
először kikérdezni. – Majd hozzátette: – Apuci hatalma és pénze
eddig juttatott csak el, herceg.

104
 Nem érdekelte, hogy Ruhn irányítja az Aux tündérosztagát,
hogy éppolyan alaposan kiképezték, mint a legelitebb harcosaikat.
És hogy a hátán függő kard nem csupán dekoratív célokat
szolgált. Huntot mindez cseppet sem hatotta meg, ha nemesekről
és merev hierarchiáról volt szó.
– Jártasd csak tovább a pofádat, Athalar! – szólt vissza Ruhn. –
Meglátjuk, hova jutsz vele.
Hunt elvigyorodott.
– Reszketek a félelemtől.
Isaiah megköszörülte a torkát. Solas tüze, más sem hiányozna
még a mai estéhez, mint hogy a triarii egy tagja és a tündérherceg
összeverekedjen. Ruhnhoz fordult:
– Tudod esetleg, hogy Miss Quinlan ma esti viselkedése a
gyilkosság előtt szokatlannak minősül-e, vagy…
– A Holló tulajdonosa azt mondta, részeg volt, és felszívott egy
csomó fénylelőt – vetette oda Ruhn. – Bryce legalább heti egyszer
szétcsapja magát.
– Miért? – kérdezte Isaiah.
Ruhn összefonta a karját.
– Azt tesz, amihez csak kedve támad. Mindig is ilyen volt.
Elég keserűség csendült a hangjában ahhoz, hogy sejteni
lehessen, történt közöttük egy s más – méghozzá igen csúnya
dolgok.
– Egész pontosan mennyire is álltok közel egymáshoz? –
kérdezte Hunt gúnyosan.
– Ha arra vagy kíváncsi, dugom-e – gerjedt éktelen haragra
Ruhn –, akkor a válaszom nem, te seggfej! A rokonom.
– Távoli rokonod – jegyezte meg Hunt. – Úgy hallottam, a
tündérek szeretik tisztán tartani a vérvonalukat.
Ruhn állta a tekintetét. És amikor Hunt ismét elmosolyodott,
éter töltötte meg a helyiséget, vihar előszele futott végig Isaiah
bőrén.
Isaiah elgondolkozott, lenne-e elég ostoba ahhoz, hogy közéjük
álljon, amikor Ruhn megpróbálja kiverni Hunt fogát, Hunt pedig

105
füstölgő hamukupaccá változtatja a herceget, és gyorsan
közbeszólt:
– Csak a munkánkat próbáljuk végezni, herceg.
– Ha tényleg szemmel tartottátok volna Briggst, ahogy kellett
volna, akkor ez az egész talán meg sem történik.
Hunt valamivel szélesebbre tárta szürke szárnyát – úgy, ahogy
egy malákh akkor szokta, amikor közelharcra készül. És az a sötét
tekintet… A rettegett harcosé, a Bukott angyalé, aki szétverte a
harcmezőket, ahová kivezényelték. Aki egy arkangyal parancsára
gyilkolt, és olyan jól végezte a munkáját, hogy a Halál
Árnyékának nevezték érte.
– Vigyázz a szádra! – figyelmeztette Hunt a herceget.
– Ne merészelj Bryce közelébe menni! – vetette oda
vicsorogva Ruhn, majd kiviharzott az ajtón, minden bizonnyal az
unokatestvére nyomába eredt. Legalább valaki vigyáz Bryce-ra.
Hunt bemutatott az üres kijáratnak. Aztán mormolva így szólt:
– Mennyi ideig működik az a nyomkövető, amit a Quinlannel
megitatott vízbe tettetek?
– Három napig – válaszolta Isaiah.
Hunt szemügyre vette a combjára szíjazott kést.
– Danika Fendyr az egyik legerősebb vanír volt a városban,
pedig még a Zuhanás előtt állt. A végére úgy könyörgött, mint egy
ember.
Sabine sosem fogja túltenni magát a szégyenen.
– Nem tudok olyan démonról, amelyik így öl – gondolkozott
hangosan Hunt. – Vagy ilyen könnyedén eltűnik. Nem találtam a
nyomát. Mintha egyszerűen visszateleportált volna Hélbe.
– Ha Briggs áll a dolog mögött, hamarosan kiderül, miféle
démonról van szó – mondta Isaiah.
Már ha Briggsnek megered a nyelve. Amikor a bombakészítő
laborban ütöttek rajta, egyetlen szót sem szólt, hiába próbálkozott
a lehetőségeihez mérten mind a 33., mind pedig az Aux.
– Minden egyes szabad járőrcsapatot kiküldök, hogy
vigyázzanak a fiatalabb Aux-falkákra – tette hozzá Isaiah. – Ha

106
mégsincs semmi köze Briggshez, akkor lehet, hogy nem ez volt az
utolsó eset.
– És ha megtaláljuk a démont? – kérdezte Hunt komoran.
Isaiah vállat vont.
– Akkor gondoskodhatsz róla, hogy többé ne jelentsen
problémát, Hunt.
Hunt pillantása kiélesedett, veszedelmessé és eltökéltté vált.
– És mi lesz Bryce Quinlannel három nap múlva?
Isaiah homlokráncolva meredt az asztalra, az összezúzott
székre.
– Ha van esze, egy időre meghúzza magát, és soha többé nem
hívja fel magára egyetlen erős halhatatlan figyelmét sem.

107
 7.

A CSONTNEGYED KÖDÖS PARTVONALÁT szegélyező fekete lépcső

nyomta Bryce térdét, ahogy a fölé magasodó elefántcsontszínű
kapu előtt térdelt.
Az Isztrosz szürke tükörként terült el mögötte, csendes volt a
hajnal előtti sötétben. Éppolyan csendes és mozdulatlan,
amilyenné ő maga is vált, ahogy üresen sodródott tovább.
Köd gomolygott körülötte, mindent elfedett, kivéve az
obszidián lépcsőfokokat, amik egyikén ő is térdelt, és a hatalmas
csontkaput előtte. Egyedül a korhadó fekete csónak kísérte,
aminek penészfoltos, ősrégi kötelét cölöp híján a lépcsőre fektette.
Megfizette a díjat, így a csónak mindenképpen vele marad, amíg
el nem végzi, amiért jött. Amíg el nem mondja, amit kell.
Egy egész világ választotta el őt az élők birodalmától, a város
tornyait és felhőkarcolóit elrejtette a kavargó köd, már nem
hallotta a dudálást, a hangzavart. Hátrahagyta minden holmiját.
Itt, a kaszások és a holtak között úgysem menne velük semmire.
Hálás is volt, hogy hátrahagyhatja őket – főleg a telefonját, tele
haraggal és gyűlölettel. Még egy óra sem telt el Ithan legutóbbi
hangüzenete óta, ami felrázta őt az álomtalan kábulatból, amiben
az elmúlt hat éjszakát töltötte. Csak bámulta az anyjával közös

108
hotelszoba sötét mennyezetét, nem foglalkozott a hívásokkal, az
üzenetekkel.
Ithan szavai nyomot hagytak, amikor beosont a fürdőszobába,
hogy meghallgassa az üzenetét.
Ne gyere el holnap az Elhajózásra! Nem látunk szívesen.
Újra és újra végighallgatta, az első szavakat, amik visszhangot
vertek üres elméjében.
Az anyja nem ébredt fel a másik ágyban, amikor Bryce
nesztelen tündérléptekkel elhagyta a hotelszobát, beszállt a
személyzeti liftbe, majd kilépett az őrizetlen ajtón a sikátorba. Hat
napja nem hagyta el a hotelszobát, a semmibe révedve meredt a
virágos tapétára. És most, a hetedik hajnalon… Egyedül ez
bírhatta távozásra. Ezért felidézte, hogyan mozgassa a testét,
hogyan beszéljen.
Danika Elhajózása hajnalban kezdődik, utána következik a
falka többi tagjáé. Bryce pedig nem lesz ott. Még ha a farkasok
nem is tiltották volna meg, képtelen lenne elviselni. Képtelen
lenne végignézni, ahogy ellökik a fekete csónakot a parttól, benne
mindazzal, ami Danikából maradt, hogy a lelke megmérettessen,
és kiderüljön, érdemes-e belépni a folyón túli szent szigetre.
Nem volt itt semmi, csak a csend. A csend és a köd.
Ilyen lenne a halál? Némaság és ködfátyol?
Bryce megnyalta száraz, kicserepesedett ajkát. Nem
emlékezett, mikor ivott, mikor evett utoljára. Az anyja időről
időre nagy nehezen belediktált egy-két korty vizet.
Kialudt benne a fény. Teljességgel odaveszett.
Mintha saját magával nézett volna szembe épp: Sötétség.
Csend. Köd.
Felemelte a tekintetét, felnézett a kapura, amit egy réges-rég
halott leviatán csontjaiból faragtak, ami egykor az északi tengerek
mélyét járta. A köd sűrűbben gomolygott, hirtelen hűlni kezdett a
levegő. Valami ősi, rémisztő jöttét jelezte.
Bryce térdelt tovább. Lehajtotta a fejét. Nem látták szívesen az
Elhajózáson. Úgyhogy eljött ide búcsút venni. Megadni ezt
Danikának.

109
 Még a folyó is megremegett Bryce mögött, amint a ködben
lakozó lény előbukkant.
Bryce kinyitotta a szemét, és lassan felemelte a pillantását.

110
II. RÉSZ
A HASADÉK

112
 8.

HUSZONKÉT HÓNAPPAL KÉSŐBB

BRYCE QUINLAN KIBOTORKÁLT A FEHÉR HOLLÓ MOSDÓJÁBÓL.

Egy oroszlán alakváltó fúrta a nyakába a fejét, hatalmas
kezével a derekát szorította.
Három hónapja nem volt része ilyen jó szexben. Talán több is.
Lehet, hogy egy ideig megtartja.
Talán nem ártana kideríteni előbb a nevét. Nem mintha
számított volna. A klub másik végében lévő VIP-részlegbe kell
mennie, ott van találkozója… Mikor is? Ó, basszus! Most.
A zene ritmusa ott dübörgött a csontjaiban, visszhangot vert a
díszes oszlopok között, folyamatos hívószó volt, amivel Bryce
nem foglalkozott, ellenállt neki. Ahogy az elmúlt két év minden
egyes napján.
– Táncoljunk! – Az aranyhajú oroszlán szavai ott morajlottak a
fülében, ahogy a férfi megragadta a kezét, és a táncparkett ősi
kövezetén táncoló tömegbe akarta húzni.

113
 Bryce megvetette a lábát – már amennyire ez lehetséges volt a
tízcentis tűsarkúban.
– Köszi, de nem. Üzleti találkozóm van. – Nem hazudott, de
egyébként is visszautasította volna.
Az oroszlán szájának sarka megrándult, ahogy végigmérte
vészesen rövid fekete ruháját és csupasz lábait, amiket néhány
perce még köré font. Urd szerelmére, elképesztő az a járomcsont!
Ahogy az aranyszínű szempár is, ami most derűsen összehúzódott.
– Így jársz üzleti megbeszélésekre?
Igen, valahányszor a főnöke üzletfelei ragaszkodtak hozzá,
hogy a Hollóhoz hasonló semleges helyen találkozzanak, mert
féltek, hogy megfigyelik őket, vagy tartottak Jesiba varázslataitól
a galériában.
Bryce magától semmiképpen sem jött volna ide egyedül – de
egyébként is ritkán fordult meg errefelé mostanság. A normál
bárpultnál üldögélt szénsavas ásványvizet kortyolgatva, nem
pedig a VIP-részlegben, odafent a karzaton, ahol lennie kellett
volna, amikor a könnyed mosolyú, széles vállú oroszlán
megkörnyékezte. Valamivel le kellett vezetnie a minden egyes
múló pillanattal egyre növekvő feszültséget, úgyhogy szinte ki
sem ürült még a pohara, már rángatta is a srácot a mosdóba. Az
oroszlán örömmel állt a rendelkezésére.
Bryce elköszönt tőle:
– Köszi az élményt! – Bárhogy hívjanak is.
Beletelt egy pillanatba, mire a srác rájött, hogy komolyan
beszél, tényleg találkozója lesz. Napbarnított arca elvörösödött.
– Nem tudok fizetni neked – bukott ki belőle.
Most Bryce pislogott értetlenül. Aztán hátravetett fejjel
elnevette magát.
Nagyszerű!
A srác azt hiszi, Riso egyik szajhája. Szent prostitúció,
magyarázta egyszer Riso, hiszen a klub az élvezetek templomára
épült, neki pedig kötelessége ápolni a hagyományokat.

114
 – A ház ajándéka – búgta Bryce a srác arcát paskolva, majd a
hatalmas lenti helyiség feletti üvegkarzat ragyogó, aranyszínű
bárpultja felé fordult.
Szándékosan nem nézett a két megviselt oszlop között
megbúvó bokszra. Nem figyelte meg, kik ülnek ott. Juniper
biztosan nem, ő manapság túlságosan elfoglalt volt, legfeljebb
villásreggelizni ért rá néha, Fury pedig aztán semmiképpen sem,
hiszen nem vette fel a telefont, nem válaszolt az üzenetekre, a
városba pedig végképp nem jött vissza.
Bryce megmozgatta a vállát, száműzte ezeket a gondolatokat.
Az átalakított templomból a VIP-karzatra vezető, kivilágított
aranylépcső tetején őrködő jaguár alakváltók azonnal elhúzták a
fekete bársonyzsinórt, hogy beengedjék. Húsz üveg bárszék állt a
tömör arany pult mentén, de csak a harmaduk bizonyult
foglaltnak. Minden ház képviseletében ültek ott vanírok, ember
azonban egy sem.
Kivéve őt magát, már ha őt annak lehet egyáltalán számítani.
Az ügyfél már ott ült a bárpult túlsó végében, sötét öltönye
ráfeszült izmos testére, hosszú, fekete haját hátrafésülte, így jól
látszottak éles vonásai és tintafekete szeme.
Bryce gyorsan, mormolva felidézte a szükséges tudnivalókat,
ahogy odasétált a férfihoz, és remélte, nem az a típus, aki felfigyel
rá, hogy két percet késett.
Maximus Tertian: kétszáz éves vámpír; nincs sem felesége,
sem párja; Lord Cedrian, a leggazdagabb és – ha hinni lehet a
pletykáknak – a legrémesebb pangerai vámpír fia. A lordról
köztudott volt, hogy jeges hegyi erődjében szűz emberlányok
vérével tölti meg a kádját, hogy megfürödjön fiatalságukban…
Hasztalan információ! Bryce mosolyt varázsolt az arcára, leült
Tertian mellé, és rendelt egy pohár ásványvizet.
– Mr. Tertian! – Kezet nyújtott.
A vámpír mosolya olyan sármos volt, hogy Bryce rögtön tudta,
tízezer fehérnemű végezte miatta a padlón az évszázadok során.
– Miss Quinlan! – búgta a férfi. Megfogta Bryce kezét, és
csókot lehelt rá. Ajka éppolyan hosszan időzött a kézfején, hogy

115
Bryce még nem rántotta vissza a kezét. – Micsoda öröm, hogy
személyesen is találkozunk! – A vámpír szeme a nyakára, majd a
ruha által szabadon hagyott dekoltázsára vándorolt. – A
főnökének egy egész galériányi műalkotása van, de az igazi kincs
mégiscsak ön.
Ne már!
Bryce behúzta a nyakát, mosolyt kényszerített az arcára.
– Biztos minden lánynak ezt mondja!
– Csak az ínycsiklandóknak.
Tehát ha úgy akarja, azzal is véget érhet az este, hogy Tertian a
vérét szívja és megdugja. Inkább nem világosította fel, hogy ezzel
már megvan, leszámítva persze a vére kiszívását. Jó helyen volt az
ott, ahol jelenleg is.
Kihúzott a táskájából egy keskeny bőrmappát, pont olyat, mint
amiben a Holló csillagászati összegre rúgó számlái érkeztek a
legválogatottabb vendégeknek.
– Hadd hívjam meg az italára! – Bryce mosolyogva
odacsúsztatta Tertiannek a számlatartót.
Maximus végigfutotta a réges-régen halott vámpírúr ötezer
éves ónix mellszobrának tulajdonjogi iratait. Bryce igazi
diadalként élte meg az üzlet nyélbe ütését, heteken át puhatolózott
a potenciális vásárlóknál, elhúzta az orruk előtt a mézesmadzagot,
hogy ritka műkincset vehetnek még a riválisok előtt. Korán
kiszemelte Maximust, és a véget nem érő telefonbeszélgetések és
üzenetfolyamok során a férfi más vámpírurak iránti ellenszenvére,
törékeny egójára és elviselhetetlen arroganciájára alapozva
ügyesen játszotta ki a lapjait.
Nehezen palástolta most a mosolyát, ahogy Maximus – még
csak véletlenül sem Max – bólogatva olvasott. Hogy a privát
szféra illúzióját keltse a vámpír számára, Bryce megfordult a
széken, és lenézett a tömött földszintre.
Egy csapat lány elsőfénnyel feltöltött világítórúd-glóriával
táncolt az egyik oszlopnál, nevetgélve, énekelve adták körbe a
pezsgősüveget.

116
 Bryce mellkasa elszorult. Egykor ő is azt tervezte, hogy a
Hollóban ünneplik majd a Zuhanását. Éppolyan tenyérbemászó
akart lenni, mint ezek a lányok odalent, a Felemelkedését
követően addig akart bulizni, amíg ki nem dől, vagy ki nem rakják
a szórakozóhelyről.
Leginkább a buli érdekelte. Ahogy szinte mindenki mást is.
Inkább, mint a Zuhanás rituáléjával járó rettegés.
De szükséges rítus volt. Az elsőfényhálózatot a vanírok
Zuhanás közben generált tiszta, tömény fénye tartotta
működésben. És az elsőfény, az a nyers, elemi erejű mágia csakis
a Zuhanás közben keletkezik. Gyógyít, pusztít és minden egyébre
is képes.
A kinyert és elraktározott első ragyogást mindig gyógyításra
használták, a többit pedig átadták az erőműveknek, hogy
gondoskodhassanak a világítás, az autók, a gépek, a technológia
működéséről. Egy részét varázslatokhoz használták, egy részét
pedig megtartották a Köztársaság számára, bármiféle kétes
ügyletre akarták is használni.
Az elsőfény „felajánlása” kulcsfontosságú volt minden egyes
Zuhanás esetében, és részben ezért kellett egy kormányzati
központ steril szobájában végrehajtani, ahol a Zuhanás során
előtörő fényt azonnal elszipkázhatták, miközben az illető
halhatatlanná vált, és hozzáférést nyert a teljes hatalmához.
Mindezt az Eleuszisz-rendszer segítségével követték nyomon, ami
a világ minden egyes mágikus rezzenését érzékelte. Még az is
előfordult, hogy a családtagok egy szomszédos helyiségből
végignézték a folyamatot.
Maga a Zuhanás a könnyebbik rész, amikor valaki fejest ugrik
a saját erejébe. De amint eléri a mélyét, a halandó test felmondja a
szolgálatot. És elindul a visszaszámlálás.
Néhány perc marad csupán, mindenki versenyt fut az idővel,
hogy visszatérjen az élők közé, még mielőtt az agy teljesen leállna
az oxigénhiánytól. Hat perc áll mindenki rendelkezésére, hogy az
ereje mélyén végigszáguldjon egy lelki kifutón, és egyetlen,
kétségbeesett mozdulattal az élet felé ugorjon. Ha valakinek nem

117
sikerül eléggé felgyorsulni és megfelelően elrugaszkodni, az
lebucskázik a végtelen, sötét mélységbe, az ott váró halálba.
Éppen ezért kell valaki, aki Horgonyként szolgál: jelzőfény,
biztos pont, mentőkötél, ami visszarántja az illetőt, amint
elrugaszkodik a kifutóról. Ha valaki egyedül kezd neki a
Zuhanásnak, arra a biztos halál vár – ha eléri az ereje legalját, a
mélyponton megáll a szíve. Nem tudni, odalent tovább él-e a
lélek, örökre elveszve, vagy az élők világában hagyott testtel
együtt meghal.
Épp ezért általában egy családtag – szülő, testvér – vagy közeli
barát a Horgony. Olyasvalaki, aki semmiképp sem hagyna
odaveszni. Vagy egy állami alkalmazott, akinek jogilag
kötelessége segíteni. Vannak, akik szerint azt a hat percet
Keresésnek hívják, hogy abban a rövid időben szembe kell nézni
mindazzal, ami a lélek legmélyén rejtőzik. Ha valaki kifut az
időből, akkor viszont nincs menekvés.
A Felemelkedés után, az élet küszöbének átlépésekor, újfajta
erővel telítve érhető el a halhatatlanság, vagyis az öregedési
folyamat egy gleccser olvadási sebességével halad tovább, a test
pedig jóformán elpusztíthatatlanná válik attól a rengeteg, szabad
szemmel akár vakító elsőfénytől, amiben megfürdött. Végül,
miután a Zuhanásközpont modern energiapaneljei elszívták az
elsőfényt, egyetlen cseppnyi elsőfény marad csupán az illető
birtokában üvegbe zárva. Egyfajta szuvenír.
Manapság, amikor mindenki odáig volt az ilyen Zuhanás-
partikért, az újonnan halhatatlanná válók gyakran a bulizáshoz
használták fel a fényüket. Bryce is világító rudakat tervezett, meg
kulcstartókat, amikre a Csókold meg a ragyogó seggem! feliratot
íratta volna. Danika csak felespoharakat akart.
Bryce elzárta a mellkasát szorító régi fájdalmat, ahogy
Maximus az olvasás végeztével hangos csattanással becsukta a
számlatartót. Elővett egy ugyanolyan bőrmappát, és Bryce elé
csúsztatta a bárpult ragyogó aranyszínű lapján.
Bryce a benne lévő csekkre pillantott – Tertian úgy nyújtotta át
a döbbenetes összeget, mintha csak egy rágógumi csomagolását

118
hajította volna elé –, és ismét elmosolyodott. Még akkor is, ha
elszomorodott kissé, amiért nem fogja megkapni az eladás utáni
jutalékát. Ahogy semmi más után sem, amit Jesiba galériájából
értékesít. Az a pénz máshová folyt be.
– Öröm volt önnel üzletet kötni, Mr. Tertian.
Tessék. Kész is. Ideje hazamenni, bemászni az ágyba, és
megölelgetni Syrinxet. Az utóbbi időben ennél kellemesebb
ünneplést el sem tudott volna képzelni.
Ám ekkor erős fehér kéz csapott le a számlatartóra.
– Máris menne? – Maximus mosolya kiszélesedett. – Igazán
sajnálatos lenne, ha egy önhöz hasonló szépség már indulna is,
pedig épp most akartam rendelni egy üveg Seratot.
A dél-valbarai pezsgő ára nagyjából száz aranymárkánál
kezdődött. És a jelek szerint elhitette az ilyen mocskokkal, hogy
jár nekik a nők társasága. Bryce rákacsintott, próbálta elhúzni a
számlatartót, hogy a táskájába rakhassa.
– Biztos vagyok benne, hogy csak az ön számára lenne
sajnálatos, ha egy hozzám hasonló szépség itt hagyná, Mr.
Tertian.
A férfi nem eresztette a mappát.
– Amennyit a főnökének fizettem, akár feltételezhetném is,
hogy egyéb juttatások is járnak a műtárgy mellé.
Bryce ma este rekordot döntött, tíz percen belül kétszer nézték
kurvának. Nem nézte le a világ legősibb mesterségét, tisztelte és
néha sajnálta a művelőit, de gyakorta igen kellemetlen
helyzetekhez vezetett, amikor annak nézték. Mégis megőrizte a
hidegvérét.
– Sajnos vár rám egy másik találkozó is.
Maximus keze a csuklójára siklott, és olyan erősen
megszorította, hogy Bryce érezze, könnyedén szétroppanthatná az
összes csontját.
Bryce gyomra összerándult ugyan, de nem engedte, hogy ez az
illatán is érződjön. Volt már dolga efféle férfiakkal, sőt,
rosszabbakkal is.
– Engedjen el, kérem!

119
 Az utolsó szót csak azért tette hozzá, mert tartozott annyival
Jesibának, hogy megpróbáljon udvariasnak tűnni – legalább
egyetlenegyszer.
Maximus végigmérte, és a pillantásából egyértelmű volt, hogy
azt gondolja, halhatatlan férfiként mindenhez joga van.
– Van, aki szereti, ha megdolgoztatják. – Ismét Bryce-ra
mosolygott. – Szerencsére én is ilyen vagyok. Nem leszek
hálátlan.
Bryce farkasszemet nézett Maximusszal, és gyűlölte magát,
amiért egy kis része legszívesebben összerezzent volna, hiszen
ragadozóként látta a férfit, önmagát pedig prédaként, aki hálás
lehet, ha egyáltalán menekülőre foghatja, mielőtt egészben
lenyelik.
– Köszönöm, de nem.
A VIP-karzat elcsendesedett, és a végiggyűrűző csendből
egyértelművé vált, hogy egy nagyobb, keményebb ragadozó sétált
be. Helyes.
Talán eltereli a vámpír figyelmét addig, amíg ő elhúzza a kezét.
Meg a csekket. Jesiba élve megnyúzná, ha itt hagyná.
Maximus valóban átpillantott Bryce válla felett, hogy
megnézze, ki érkezett. Keze megfeszült Bryce csuklóján. Épp
annyira, hogy ő maga is hátranézett.
Sötét hajú tündér sétált a bárpult másik végébe. És végig őt
nézte.
Bryce próbálta elfojtani kitörni készülő nyögését, ami a
legkevésbé sem hasonlított arra, amikor az oroszlán alakváltó
késztette nyögésre.
A tündér addig nézte őt, amíg Maximus kivillantotta hosszú
szemfogát, amit olyan nagyon Bryce-ba akart mélyeszteni. A
vámpír figyelmeztetően felmordult.
– Az enyém vagy. – Alig érthető torokhangon buktak ki belőle
a szavak.
Bryce csukott szájjal mélyet sóhajtott, ahogy a tündér helyet
foglalt a pultnál, és elmormolta a mögötte álló ezüst hajú szilfnek,
mit szeretne.

120
 – Csak az unokatestvérem – magyarázta Bryce. – Nyugi!
A vámpír pislogott.
– Mi?
Bryce kihasználta Maximus döbbenetét: ahogy enyhült a
szorítása, a lány a táskájába dugta a számlatartó mappát, és
ellépett. Legalább arra jó volt a tündérvére, hogy szükség esetén
gyorsan tudott mozdulni. Távozás közben hátravetette:
– Csak a rend kedvéért mondom, hogy nem jön be a birtokló-
agresszív típus.
Maximus ismét elvicsorodott, de látta, ki Bryce
„unokatestvére”. Nem merte követni.
Bár a külvilág azt hitte, csak távoli rokonok, senki sem mert
akár csak egy ujjal is Ruhn Danaan családtagjaihoz érni.
Ha tudnák, hogy Ruhn valójában a bátyja – na jó, az
igazsághoz az is hozzátartozott, hogy csak a féltestvére –, akkor
minden férfi nagy ívben elkerülné őt. De szerencsére a külvilág
úgy hitte, csak unokatestvérek, és Bryce örömmel megtartotta a
titkukat. Nem csak az apjuk miatt, és mert réges-régen
megesküdött, hogy hallgat. Nem csak azért, mert Ruhn volt a
törvényes utód, a kibaszott kiválasztott, Bryce pedig… egy senki.
Ruhn már a whiskey-jét kortyolgatta, vesébe látó kék szemét
Maximusra függesztette. És halált ígért.
Bryce-t elkapta a vágy, hogy hagyja, hadd kergesse Ruhn
vissza Maximust apuci horrorkastélyába, de keményen
megdolgozott ezért az üzletért, rávette ezt a seggfejet, hogy közel
a háromszorosát fizesse a mellszoborért, mint amennyit valójában
ért. És elég lett volna egyetlen telefonhívás, a bankár máris
elintézte volna, hogy Maximus csekkje Bryce táskájában
érvénytelenné váljon.
Úgyhogy Bryce odalépett Ruhnhoz, és elvonta a figyelmét a
vámpírról.
A bátyja fekete pólója és sötét nadrágja elég szűk volt ahhoz,
hogy sejtesse dagadó izmait, amiért a tündérek annyira odáig
voltak, és bizony a VIP-részleg jó néhány vendége őt bámulta.
Aranyló bőrét mindkét karján tetoválás fedte, épp elég színesek és

121
gyönyörűek voltak ahhoz, hogy feldühítse velük az apjukat. A
rengeteg karika sem tetszett neki Ruhn egyik hegyes fülében, sem
az, hogy derékig érő egyenes, fekete haját egyik oldalt felnyíratta.
Mind-mind egyértelműen közvetítette az üzenetet: Baszd meg,
apa!
Ruhn ettől még tündér volt. Ötven évvel idősebb Bryce-nál.
Valahányszor összefutottak, irányítani akarta őt, akár egyedül
volt, akár a barátaival. Azaz olyankor, amikor Bryce
semmiképpen sem tudta elkerülni őt.
– Nocsak, nocsak – szólalt meg Bryce, és biccentett a
pultosnak, aki újabb pohár ásványvizet tett le elé. Nagyot kortyolt,
hadd mossák el a buborékok az oroszlán- és alfalágyult utóízt. –
Látom, valaki úgy döntött, hagyja a fenébe azokat a hatásvadász
rockklubokat, és inkább a menőkkel bulizik. A kiválasztott kezd
felzárkózni.
– Mindig elfelejtem, milyen idegesítő vagy – mondta Ruhn
köszönés helyett. – És nem mintha közöd lenne hozzá, de nem
bulizni jöttem.
Bryce végigmérte a bátyját. Ma este nem volt nála a
Csillagkard – és ránézésre a csillagfényű vérvonal kézzel fogható
örökségét leszámítva szinte semmi sem árulkodott arról, hogy
Luna kiválasztottja, hogy a genetikája alapján a népük
felemelkedését kell szolgálnia. De hát eltelt pár év azóta, hogy
komolyabban beszélgettek volna. Talán Ruhn visszamászott oda,
ahonnan jött. Nagyon szomorú lenne, tekintve, mi minden történt
azért, hogy hátat fordítson a múltnak.
– Van bármiféle különösebb oka annak, hogy idejöttél, vagy
csak az én estémet akartad tönkretenni? – kérdezte Bryce.
Ruhn felhorkant.
– Látom, még mindig élvezed, hogy feslett titkárnőt játszhatsz.
Elkényeztetett pöcs! Néhány csodás évig a legjobb barátok
voltak, pazar párost alkottak az első számú anyaszomorító – értsd:
a nemzőjük – ellen, de annak már rég vége. Ruhn gondoskodott
róla, hogy így történjen.

122
 Bryce összevont szemöldökkel figyelte a zsúfolt táncparkettet,
a két rohadtul idegesítő tündért kereste, akik folyton Ruhn
nyomában loholtak.
– Egyáltalán hogy jutottál be?
Még a tündérherceg is sorba kell, hogy álljon a Holló előtt.
Bryce-nak egyszer volt szerencséje végignézni, ahogy az ajtónál
elküldtek pár öntelt tündérrohadékot.
– Jóban vagyok Risóval – válaszolta Ruhn. – Kedd esténként
együtt pókerezünk.
Naná, hogy Ruhnnak sikerült összehaverkodnia a klub
tulajdonosával. A különleges lepke alakváltó Riso a
személyiségével kompenzálta a méretét, mindig nevetett, ide-oda
repkedett a klubban, ott táncolt a tömeg felett. Úgy lakmározott a
jelenlévők boldogságából, mintha nektár lett volna.
A közeli barátait viszont nagyon is megválogatta, szeretett
érdekes emberekkel időzni, akik elszórakoztatták. Bryce és
Danika sosem fért be ebbe a csoportba, de Fury valószínűleg
bejáratos volt a pókerpartikra. Milyen kár, hogy Fury már nem
vette fel a telefont, ha Bryce kereste, így nem kérdezhette meg
tőle!
Ruhn Maximusra vicsorgott, ahogy az őket gyilkos pillantással
méregető vámpír az aranylépcsők felé indult.
– Riso felhívott pár perce, és azt mondta, itt vagy. Ezzel a
kibaszott görénnyel.
– Hogy mi? – Bryce hangja élesen csengett, de a legkevésbé
sem azért, mert tudta, hogy a diplomatikus tulajdonos más
szavakat használt. Riso inkább úgy fogalmazott volna, hogy:
Olyasvalakivel van, aki miatt leállhat a tánc. Riso nyilván így
képzelte Hélt.
– Riso nem kockáztathatja meg, hogy kidobja Tertiant –
magyarázta Ruhn. – De említette, hogy nyomul, és segítségre
lenne szükséged. – A bátyja szemében egy ragadozó pillantása
csillant. – Nem tudod, mit művel Tertian apja?
Bryce elvigyorodott, de tudta, hogy a szeméig már nem ér el.
Manapság egyik mosolya sem ért el odáig.

123
 – De tudom – felelte negédesen.
Ruhn undorodva rázta a fejét. Bryce előrehajolt, hogy felkapja
a poharát. Minden egyes mozdulat hatalmas önuralmat igényelt –
még a végén Ruhn arcába öntötte volna a vizet.
– Nem otthon kellene lenned? – kérdezte Ruhn. – Hétköznap
van. Hat óra múlva kezdődik a munkaidőd.
– Köszi, anyuci – vágta rá Bryce. Ami azt illeti, mennyeien
hangzott, hogy hazamehet, és végre leveheti a melltartóját. Ma is
hajnal előtt, verejtékben úszva és zihálva ébredt, és később sem
bizonyult kellemesebbnek a napja. Talán most estére kifáradt
annyira, hogy végre aludni is tudjon.
De amikor Ruhn nem mozdult, hogy elinduljanak, Bryce
felsóhajtott.
– Mondd már!
Nyilván más oka is volt annak, hogy Ruhn eljött, hiszen az
apjuk miatt mindig akadt valami.
Ruhn az italába kortyolt.
– Az Őszkirály azt akarja, hogy húzd meg magad. Valamivel
több, mint egy hónap múlva jön a csúcstalálkozó, és szeretné, ha
senki sem viselkedne forrófejűen.
– Mi köze a csúcstalálkozónak hozzám? – Valbara urai minden
évtizedben összeültek, hogy megvitassák az Aszterek által
megjelölt problémák és teendők listáját. Felváltva szerveztek
találkozókat a Köztársaság minden egyes tartományában, így
minden évre jutott egy, és Bryce figyelmét idáig egészen pontosan
nulla keltette fel közülük.
– Az Őszkirály a lehető legjobb magatartást várja mindenkitől,
akinek köze van a tündérekhez. Állítólag az Aszterek ideküldik a
kedvenc parancsnokaikat, és azt akarja, hogy rendes, engedelmes
alattvalóknak tűnjünk. Őszinte leszek, Bryce, pont leszarom. De
parancsba kaptam, hogy mondjam meg, a találkozó végéig ne…
keveredj bajba.
– Mármint ne csináljak semmi kínosat.
– Gyakorlatilag igen – felelte Ruhn, és ismét belekortyolt az
italába. – És vigyázz magadra, a csúcstalálkozók környékén

124
mindig elég feszült a helyzet! Hirtelen mindenki megjelenik, hogy
a saját érdekeit forszírozza. Légy résen!
– Nem is tudtam, hogy apucit érdekli a testi épségem. –
Korábban pont nem hatotta meg.
– Nem érdekli – felelte Ruhn elkeskenyedő ajkakkal, mire az
alsóban lévő ezüstkarika megmozdult. – De majd én elérem, hogy
érdekelje.
Bryce a bátyja kék szemében lángoló dühöt tanulmányozta –
nem felé irányult. Tehát Ruhn mégsem állt vissza az apjuk mellé.
Nem foglalkozott a kiválasztottságával. Bryce beleivott a vizébe.
– Mégis mióta hallgat ő rád?
– Bryce, a lényeg az, hogy kerüld a bajt, mindenféle
szempontból. Bármi oka legyen is, fontos számára ez a
csúcstalálkozó. Elég feszült miatta már egy ideje, és nem csak az,
hogy elvárja, vágja magát mindenki haptákba. – Felsóhajtott. –
Két éve nem láttam ilyen ingerlékenynek…
Elhallgatott, ahogy rádöbbent, mit beszél. De Bryce-nak
leesett, mire céloz. Két éve… Danika halála óta. Connor halála
óta.
Megrepedt a pohár a kezében.
– Nyugi! – mormolta Ruhn. – Nyugi!
Bryce képtelen volt elereszteni a poharat, megfékezni az elemi
erővel egyre feljebb és feljebb törő dühöt…
A nehéz kristálypohár szétrobbant a kezében, víz fröccsent az
arany bárpultra. A pultos megpördült, de nem jött oda. Egy
pillanattal később mindenki elkapta a tekintetét, hiszen mégiscsak
a valbarai tündérek koronahercege mellett ült.
Ruhn megragadta Bryce arcát.
– Lélegezz már, bassza meg!
Az a rémséges, hasztalan tündérvére engedelmeskedett Ruhn
parancsának, a vele született ösztönök átvették felette az uralmat,
semmi sem nyomhatta el őket, bármivel próbálkozott is.
Bryce mély levegőt vett, egyszer, majd még egyszer. Zihálva,
reszketve.

125
 A féktelen düh minden egyes lélegzetvétellel enyhült.
Elpárolgott.
Ruhn egészen addig farkasszemet nézett vele, amíg Bryce abba
nem hagyta a vicsorgást, amíg ki nem tisztult a látása, majd lassan
eleresztette az arcát, és ő maga is mély levegőt vett.
– Bassza meg, Bryce!
Bryce remegő lábbal felállt, megigazította a táskája pántját a
vállán, ellenőrizve, hogy Maximus felháborítóan nagy összegről
kiállított csekkje benne van-e még.
– Vettem az adást. A csúcstalálkozóig meghúzom magam, és a
lehető legstílusosabban viselkedem.
Ruhn a homlokát ráncolta, és az ismerős tündérkönnyedséggel
leugrott a bárszékről.
– Hadd kísérjelek haza!
– Felesleges.
Egyébként is, senki sem mehetett be a lakásába. Ami igazából
még csak nem is az ő lakása volt, de ez végső soron nem
számított. Csak az anyját és Randallt engedte be, meg néha
Junipert, ha a barátnője épp nem a táncteremben tartózkodott,
rajtuk kívül senkit. Az volt Bryce menedéke, és nem akarta, hogy
tündérillat szennyezze.
Ruhn nem foglalkozott a tiltakozásával, körbenézett a
helyiségben.
– Hol a kabátod?
Bryce megfeszítette az állkapcsát.
– Nem hoztam.
– Még épphogy csak tavaszodik!
Bryce elcsörtetett mellette, azt kívánta, bár csizma lenne rajta
tűsarkú helyett.
– Tiszta szerencse, hogy fűt a pia, nem? – Hazugság. Közel két
éve egyetlen kortyot sem ivott.
De Ruhn ezt nem tudta. Ahogy más sem. A bátyja utánaindult.
– Micsoda humorérzék! Nagyon megérte az oktatásodra
költeni.
Bryce megindult lefelé a lépcsőn.

126
 – Én legalább elmentem egyetemre, nem csak ültem otthon
apuci pénzén, hogy a pöcsfej barátaimmal videojátékozzak!
Ruhn felmordult, de Bryce már félúton járt a táncparkett felé.
Pár másodperccel később átvágott az oszlopok között táncoló
tömegen, lesietett az üveggel körbevett udvarra, amit két oldalról
még mindig a templom eredeti kőfalai határoltak. Nem figyelte,
követi-e Ruhn, amikor kilépett az óriási vaskapun, és intett a félig
farkas, félig deamonaki kidobóknak, akik visszaintegettek neki.
Jó srácok voltak, évekkel ezelőtt mindig gondoskodtak róla,
hogy Bryce a húzósabb estéken taxiba kerüljön. És hogy a sofőr
pontosan tudja, milyen sors vár rá, ha Bryce nem ér haza egy
darabban.
Egyutcányira jutott, mire megérezte Ruhnt maga mögött,
ahogy viharos dühvel követte. Nem elég közel ahhoz, hogy bárki
rájöjjön, együtt vannak, de elég közel, hogy Bryce pontosan
érezze az illatát, a mérgét.
Legalább távol tartotta az esetleges ragadozókat.
Amikor Bryce elérte az otthona csupa üveg, csupa márvány
előcsarnokát, Marrin, a medve alakváltó portás barátságosan
integetve beengedte a kétszárnyú ajtón. Bryce kezével az
üvegajtón megtorpant, és hátrapillantott a válla felett, oda, ahol
Ruhn a feketére festett lámpaoszlopnak dőlve megállt. A bátyja
felemelt kézzel, gúnyosan búcsút intett.
Bryce beintett neki, majd belépett az épületbe. Gyorsan
odaköszönt Marrinnek, aztán felliftezett a legfelső, ötödik
emeletre, és már lépett is ki a krémszínű folyosóra. Cipőjének
sarka belesüppedt az ő lakását és a szemköztit elválasztó puha,
kobaltkék futószőnyegbe. Sóhajtva nyitotta ki a táskáját, a kulcsát
kereste a fal melletti ébenfa asztalon álló tálba rejtett
elsőfénygömb fényében, ami átragyogott a rálógó fehér orchideán.
Kinyitotta az ajtót, először a kulccsal, aztán a kilincs melletti
ujjlenyomat-olvasóval. A súlyos zárak és védővarázslatok
szisszenve engedtek, majd Bryce belépett a sötét lakásba. Az
aromaterápiás párologtató orgonaillata körbeölelte, Syrinx pedig

127
üdvözlésképp nyüszített egyet, és rögtön követelni kezdte, hogy
eressze ki a ketrecből. Bryce az ajtónak rogyott.
Idegesítette, hogy Ruhn, a birtokló-agresszív alfalágyultak
kibaszott koronahercege még mindig odalent van az utcán, és a
hatalmas nappali Bryce-szal szemközti, padlótól mennyezetig érő
ablakát bámulja, arra várva, hogy felgyulladjon a fény.
Három perc múlva mindenképpen dörömbölni kezdene az
ajtón, ha nem kapcsolná fel a lámpát. Marrinnek több esze van
annál, semmint hogy útját állja. Ruhn Danaannak semmiképp. A
bátyját soha életében nem fogadta egyetlen zárt ajtó sem.
Bryce-nak nem volt hangulata megvívni ezt a csatát. Ma este
nem.
Felkattintotta az ajtó melletti kapcsolót, fényárba borítva a
világos faparkettát, a puha, fehér bútorokat és a színben
megegyező falat. Mind éppolyan tiszta volt, mint aznap, amikor
közel két évvel ezelőtt beköltözött. A saját fizetéséből álmában
sem engedhette volna meg magának.
Danika vette. Aztán Bryce-ra hagyta a nyomorult
végrendeletében.
Syrinx morogni kezdett, rázta a ketrecet. Még egy birtokló,
agresszív alfalágyult. De legalább kicsi volt, és bolyhos.
Bryce nagyot sóhajtva lerúgta a magas sarkúját, végre
kikapcsolta a melltartóját, és elindult, hogy kiengedje a kisállatot
a ketrecéből.

128
 9.

– KÖNYÖRGÖM!
A férfi nyögését alig lehetett érteni a száját, az orrát megtöltő
vértől.
– Könyörgöm!
Hunt Athalar kardjából vér csöpögött az Aszfodéloszmezőkön
álló nyomorúságos lakás szőnyegére. Az tarkította a sisak plexijét
is, bepöttyözte Hunt látómezejét, ahogy végignézett az egyetlen,
talpon maradó férfin.
Ha egészen pontos akart lenni, az illető térdelt.
A férfi barátai a nappali padlóján hevertek, egyikük immáron
csonknak számító nyakából még mindig spriccelt a vér. A levágott
fej a rozoga pamlagra repült, tátott szájú arca az évek hosszú sora
alatt lelapított ülőpárnára nézett.
– Mindent elmondok! – könyörgött a férfi zokogva, kezét a
vállsebére szorítva. – A többiek nem mondtak el mindent, de én el
fogok!
A férfi rettegése betöltötte a szobát, elnyomta a vér bűzét is,
éppolyan undorító volt, mint egy sikátor állott húgyszaga.

129
 Hunt kesztyűs ujjai szorosabbra fonódtak a kard markolatán. A
férfi felfigyelt rá, és remegni kezdett, nadrágján a vérnél
világosabb folt terjedt szét.
– Többet tudok! – próbálkozott ismét.
Hunt megvetette a lábát, hogy biztosan álljon a padlón, és
megsuhintotta a pengét.
A férfi belei a szőnyegre omlottak. Üvöltése nem szakadt félbe.
Úgyhogy Hunt sem hagyta abba.

Huntnak sikerült észrevétlenül visszajutnia a Comitium

kaszárnyájába.
Ilyen időben legalább ránézésre úgy tűnt, mintha aludna a
város. Ahogy maga a Comitium öt épülete is. De a 33. légió a
Comitium második csúcsos tornyában helyet kapó kaszárnyájának
kamerái mindent láttak. Mindent hallottak.
A fehér csempés falak gyér fénybe burkolóztak, ilyenkor
semmi sem utalt a mindig hajnaltájt kezdődő nyüzsgésre.
A sisak plexijén keresztül minden kiélesedett, a hangérzékelők
segítségével még a folyosót kétoldalt szegélyező csukott
hálószobaajtók mögül is hallott mindent: alacsony rangú őrök
valamilyen videojátékkal játszottak, igyekeztek visszafogottan
szidni egymást, egy nő telefonált, két angyal épp hevesen
egymásnak esett az ágyban, és jó néhányan horkoltak.
Hunt elhaladt a saját ajtaja mellett, a hosszú folyosó közepén
lévő közös fürdő felé tartott, ahová csak a társalgón keresztül
lehetett bejutni. Az észrevétlenség reménye azonnal elpárolgott,
ahogy meglátta a csukott ajtó alól kiszivárgó aranyszínű fényt, és
meghallotta a mögüle érkező hangokat.
Túl fáradt volt, és túl koszos ahhoz, hogy köszönjön, amikor
belépett a társalgóba, és a fürdő felé igyekezve elhaladt a kanapék
és székek mellett.
Naomi a tévével szemközti, viharvert zöld kanapén terült el,
fekete szárnyát széttárta. Viktoria mellette ücsörgött a fotelben,

130
épp a nap legfontosabb sporthíreit nézték. A kanapé másik
végében Justinian ült fekete legionáriuspáncéljában.
Amint Hunt belépett, elhallgattak.
– Szia! – üdvözölte Naomi. Sötét fonata a vállára lógott. A
szokásos fekete öltözékét viselte, a triarii feketéjét, de
veszedelmes fegyvereinek most nyomuk sem volt a gondosan
kialakított tokokban.
Úgy tűnt, Viktoria hajlandó elengedi Huntot köszönés nélkül.
Hunt éppen ezért őt szerette a legjobban Micah Domitus
legelitebb harcosai közül, már a 18. légióban megkedvelte, amikor
egyike volt azon kevés vanírnak, akik bár nem angyalok voltak,
csatlakoztak a felkelésükhöz. Vik sosem erőltetett semmit, ha
Hunt azt akarta, hogy békén hagyják. Justinian viszont…
Az angyal szippantott egyet a levegőből, megérezte a Hunt
ruháját, fegyvereit szennyező vér szagát. Hogy hány különböző
emberhez tartozott. Füttyentett egyet.
– Elbaszott egy alak vagy, remélem, tudod.
Hunt megállás nélkül haladt tovább a fürdő felé. Még csak fel
sem szikrázott benne a villám.
– Pisztollyal sokkal egyszerűbb lett volna – folytatta Justinian.
– Micah nem akart lőfegyvereket – felelte Hunt, és még az ő
fülének is üresen csengett a hangja. Évszázadok óta így volt már,
de ma este, a gyilkosságok után, tudva, hogy mivel vívták ki az
arkangyal haragját… – Nem érdemelték meg – javította ki magát.
Ahogy a sebes villámokat sem.
– Nem akarom tudni – morogta Naomi, és felhangosította a
tévét. A távirányítóval Justinianre, a triarii legifjabb tagjára
mutatott. – És te sem, úgyhogy kussolj!
Nem, tényleg nem akarták tudni.
Naomi – a triarii egyetlen olyan tagja, aki nem Bukott angyal
volt – Hunthoz fordult:
– Isaiah szólt, hogy Micah azt akarja, nyomozzatok valami
után az Óvárosban. Holnap reggeli után felhív a részletekkel.
Alig értette a szavakat. Isaiah. Holnap. Óváros.
Justinian felhorkant.

131
 – Sok szerencsét hozzá! – Meghúzta a sörösüvegét. –
Gyűlölöm az Óvárost, tele van elkényeztetett egyetemistával meg
rémes turistával.
Naomi és Viktoria egyetértően mormogott.
Hunt nem kérdezte, miért vannak még ébren, vagy hogy merre
van Isaiah, miért nem tudta személyesen elmondani, amit akart.
Valószínűleg az éppen aktuális jóképű pasijával időzik.
Micah azért szerezte be őt, hogy megerősítse Crescent City
védelmét, és Isaiah a 33. parancsnokaként több mint egy
évtizeddel ezelőtti érkezése óta ki is élvezte mindazt, amit a város
nyújthatott. Az elmúlt négy évben Hunt semmit sem látott itt, ami
megfogta volna, leszámítva, hogy tisztább és jobban szervezett
volt, mint bármelyik másik pangerai metropolisz, utcái gyakorta
önmagukba forduló, ráérős kacskaringók helyett egyenes
vonalakként futottak.
De legalább nem Ravilisben volt. Legalább Micah uralkodott,
nem Sandriel.
Sandriel – Pangera északnyugati negyedének arkangyal
kormányzója, Hunt korábbi tulajdonosa, még mielőtt Micah
cserélt vele, hogy Hunt megtisztíthassa Crescent Cityt az
ellenségeitől. Sandriel – Hunt halott szerelmének ikertestvére.
A hivatalos iratok alapján Huntnak az volt a feladata, hogy
levadássza az esetlegesen idetévedő démonokat. De tekintve,
hogy ilyesfajta katasztrófa csak évi egy-két alkalommal fordult
elő, elég egyértelmű volt, miért hozták ide. Sandrielnek, a
szerelme arcát viselő arkangyalnak is főleg orgyilkosként
dolgozott abban az ötvenhárom évben, amíg ő birtokolta.
Különös volt, hogy mindkét testvér arkangyali ranggal és
hatalommal bírt. Mindenki jó jelnek hitte. Amíg Shahar – amíg a
csapatait vezető Hunt – fel nem lázadt mindaz ellen, amit az
angyalok képviseltek. És közben elárulta a nővérét.
Sandriel Hunt harmadik tulajdonosa volt a Hermon-hegyi
kudarc után, és elég arrogáns ahhoz, hogy úgy higgye, hiába volt
képtelen megtörni az előző két arkangyal, ő majd sikerrel jár.
Először borzalmakkal teli börtönében próbálkozott. Aztán a

132
Ravilis szívében álló, véráztatta arénában, ahol olyan harcosok
ellen kellett küzdenie, akiknek esélyük sem volt ellene. Végül
megparancsolta, hogy tegye, amihez a legjobban ért: lopózzon be
ide-oda, és végezzen az ottlévőkkel. Egyikkel a másik után, évek,
évtizedek hosszú során át.
Sandrielnek határozottan megvolt rá az oka, hogy meg akarja
törni őt. A hermoni, túlságosan rövid csata során Hunt az ő
hadseregét semmisítette meg, villámai szénné égett porhüvellyé
változtatták a katonákat, még mielőtt azok egyáltalán fegyvert
ránthattak volna. Sandriel volt Shahar legfőbb célpontja, és
Huntnak adta parancsba, hogy végezzen vele. Bármi áron.
És Shahar sem véletlenül akart a nővére életére törni. A szüleik
szintén arkangyalok voltak, az ő címük szállt a lányokra, miután
egy orgyilkos valahogy szétszaggatta őket.
Hunt sosem feledte Shahar elméletét, miszerint valójában
Sandriel gyilkolta meg a szüleiket, aztán az orgyilkosra kente a
dolgot. Szerinte saját magáért és az ikertestvéréért tette, hogy
zavartalanul uralkodhassanak. Sosem tudták Sandrielre
bizonyítani, de Shahar abban a hitben halt meg, hogy ő tette.
Shahar, a Hajnalcsillag fellázadt miatta a többi arkangyal és az
Aszterek ellen. Igen, meg akarta szabadítani a világot a merev
hierarchiától, és ha sikerrel jártak volna, meg sem állnak egészen
az Aszterek kristálypalotájáig, de a húgán is bosszút akart állni.
Úgyhogy szabadjára eresztette Huntot.
Ostobák voltak. Elképesztően ostobák.
Nem számított, hogy Hunt elismerte, milyen bolond volt.
Sandriel hitte, hogy Hunt vette rá az ikertestvérét a lázadásra,
hogy ő fordította ellene Shahart. Hogy amikor a testvére kardot
rántott, és kettejük harca a megszólalásig hasonlító arcuk,
testfelépítésük és harci technikájuk miatt olyannak tűnt, mintha
valaki a saját tükörképével viaskodott volna, majd végül az
egyikük elesett, az valahogy Hunt kibaszott hibája volt.
Legalább Micah megváltást kínált számára. Bizonyíthatta
minden kétséget felülíró hűségét és behódolását az
arkangyaloknak, a birodalomnak, hogy egy nap lekerüljön a

133
fejéről a glória. Évtizedek álltak még előtte, sőt, valószínűleg
évszázadok, de tekintve, hogy a legidősebb angyalok kora közel
nyolcszázra rúgott… talán öregségére még épp visszanyerheti a
szabadságát. Lehet, hogy szabadon hal majd meg.
Amikor négy éve megérkezett Crescent Citybe, Micah alkut
ajánlott neki: egy-egy életet kell kioltania mindazon életekért,
amik a Hermon-hegyi csatában az ő lelkén száradtak. Meg kellett
fizetnie minden egyes angyalért, akit abban a vesztes csatában
megölt. Méghozzá egy újabb gyilkossággal. Egy halál minden
egyes halálért – magyarázta Micah. Amikor megfizetted az
adósságodat, Athalar, megbeszéljük, lekerülhet-e a tetoválás a
homlokodról.
Hunt sosem tudta meg, hány életnek vetett véget aznap. De
Micah-nak, aki szintén ott volt a harcmezőn, aki végignézte,
ahogy Shahar a saját nővére kezétől elesik, megvolt a lista.
Minden egyes elesett legionárius után fizetnie kellett. Hunt már
épp meg akarta kérdezni, hogy tudták megállapítani, melyik végső
csapást vitte be ő, amikor meglátta a számot.
Kétezer-kétszáztizenhét.
Lehetetlen, hogy ő maga végzett volna ennyi emberrel egyetlen
csatában. Igen, bevetette a villámait, és igen, egész csapatokat vert
szét, de ennyit?
Eltátotta a száját. Shahar tábornoka voltál – mondta Micah. Te
vezetted a 18. légiót. Úgyhogy nemcsak azokért az életekért fogsz
megfizetni, Athalar, amiket saját kezűleg oltottál ki, hanem
azokért is, amiket az áruló légiód vett el. Hunt nem felelt, mire
Micah ismét megszólalt: Nem kérek tőled lehetetlent. Bizonyos
küldetések többet érnek majd. Viselkedj rendesen,
engedelmeskedj, és el fogod érni ezt a számot!
Négy éve viselkedett rendesen. Engedelmeskedett. És a ma esti
után a szám egész pontosan nyolcvankettőre emelkedett.
Ennél többre nem számíthatott. Csak ez hajtotta. A többi
arkangyal még csak az esélyt sem adta meg neki. Ezért tett meg
mindent ma este, amire Micah utasította. Ezért tűnt minden olyan

134
távolinak, mintha messzire szállt volna a testétől, ezért töltötte
meg a fejét tompa zúgás.
Micah arkangyal. Az Aszterek által kinevezett kormányzó.
Király az angyalok között, ő maga hozta a törvényeket, főleg
Valbarában – olyan nagyon messze az Örök Város hét dombjától.
Ha úgy látta, hogy valaki fenyegetést jelent, vagy igazságot kell
szolgáltatni, akkor nem volt nyomozás, nem volt tárgyalás.
Elég volt parancsot adnia. Általában Huntnak.
A parancs mindig akta formájában érkezett a kaszárnyában
lévő postaládájába, birodalmi címerrel az elején. Nem szerepelt
rajta a neve. Csak az SPQM és a betűket körbeölelő hét csillag.
Az aktában benne volt minden, amire szüksége lehetett: nevek,
dátumok, bűntettek, és a határidő, amíg Huntnak teljesítenie
kellett azt, amihez a legjobban értett. Továbbá az utasítás, hogy
Micah milyen módszert tartott megfelelőnek.
A mai egyszerű volt: lőfegyver nélkül. Hunt értette a mögötte
húzódó, le nem írt parancsot: szenvedjenek. Így hát szenvedtek.
– Vár rád egy sör, miután kijöttél – szólalt meg Viktoria, és a
sisak plexijén át is a szemébe nézett. Mintegy mellékesen,
elvárások nélkül hívta.
Hunt a fürdőhöz ért, az elsőfények villódzva gyulladtak fel,
ahogy vállal belökte az ajtót, és az egyik zuhanyfülkéhez ment. A
lehető legforróbbra állította a vizet, majd visszasétált a
mosdókagylókhoz.
A felettük lévő tükörben egy kaszásra emlékeztető, szörnyű
alak jelent meg. Annál is rosszabb.
Vér pöttyözte a sisakot, bemocskolta a ráfestett ezüst koponyát.
Halványan csillant a harci ruhája számtalan bőrpikkelyén, a válla
felett kilógó ikerkardokon. Még szürke szárnyán is ott
éktelenkedett.
Hunt lehúzta a sisakot, megtámaszkodott a mosdókagylón.
Az éles fényben világosbarna bőre fakónak tűnt a homlokán
lévő fekete töviskorona alatt. A tetoválással megtanult már együtt
élni, a sötét szemében ülő pillantástól viszont hátrahőkölt. Üveges
volt. Üres. Mintha Hél bugyrait látta volna maga előtt.

135
 Orion – ezt a nevet kapta az anyjától. Hunter – vadász. Nem
hitte, hogy az anyja így tett volna, hogy annyi szeretettel becézte
volna Huntnak, ha tudja, mivé válik.
Hunt a vörös foltokra meredt, amiket a kesztyűje hagyott a
porcelán mosdókagylón.
Erős rántással lehúzta a kesztyűt, és a zuhanyfülkéhez ment,
ahol a víz már-már égetett. Megszabadult a fegyvereitől és a harci
ruhájától, további véres foltokat hagyva maga után a járólapon.
Aztán belépett a zubogó víz alá, és átadta magát a szüntelenül
perzselő forróságnak.

136
 10.

MÉG ALIG ÜTÖTT REGGEL TÍZET AZ ÓRA, és máris el volt cseszve a

keddje.
Bryce az arcára fagyott mosollyal állt a vasfa asztalánál a
galéria bemutatótermében, amíg a tündérpár nézelődött.
A kétszintes, lambériás teremben rejtett hangszórókból
kellemes hegedűmuzsika áradt, a szimfónia nyitánya, amire Bryce
azon nyomban átváltott, amint megszólalt a kapucsengő. A páros
öltözéke alapján – a nő bézs rakott szoknyát viselt fehér
selyemblúzzal, a férfi pedig szürke öltönyt – valószínűleg nem
értékelték volna a Bryce reggeli tornájára összeválogatott,
basszustól dübörgő zenét.
De már tíz perce nézelődtek, épp elég idő telt el ahhoz, hogy
udvariasan megkérdezze:
– Tudják már, pontosan mit szeretnének, vagy még csak
nézelődnek?
A fajtájához képest idősebbnek tűnő szőke tündérférfi leintette,
és a legközelebbi tárlóhoz vezette partnerét: egy márvány
dombormű állt benne, Morrah romjaiból, egy beomlott
templomból mentették ki. Nagyjából akkora lehetett, mint egy
dohányzóasztal, a nagyját egy ágaskodó hippokamposz töltötte ki.

137
A félig ló, félig hal lények egykor a pangerai Rhagan-tenger
égszínkék vizében éltek, amíg az ősi háborúk ki nem pusztították
őket.
– Nézelődünk – felelte a férfi hűvösen, és megérintette a nő
karcsú hátát, miközben közösen tanulmányozták az elképesztően
pontosan kialakított hullámvonalakat.
Bryce ismét mosolyt varázsolt az arcára.
– Csak nyugodtan. Szóljanak, ha segíthetek valamiben!
A nő biccentett köszönetképp, de a férfi elutasítóan felmordult.
A nő rosszallóan összevont szemöldökkel pillantott rá.
Tapinthatóvá vált a csend a kis galériában.
Amint beléptek, Bryce rájött, hogy a férfi le akarja nyűgözni a
nőt, vagy azzal, hogy valami felháborítóan drága holmit vásárol,
vagy azzal, hogy úgy tesz, mintha megtehetné. Talán előre
elrendezett párosításról volt szó, és épp ismerkedtek, mielőtt úgy
határoztak, továbblépnek a folyamatban.
Ha Bryce is tiszta vérű tündér lett volna, ha az apja elismeri
törvényes lányaként, akkor valószínűleg neki is hasonlót kellett
volna átélnie. Egy nap Ruhnnak is bele kell majd mennie egy
előre elrendezett házasságba, főleg így, hogy csillagfényű, már
csak a megfelelő fiatal nőre vártak, akiről úgy vélték, érdemes a
drágalátos uralkodói vérvonal folytatására.
Ruhnnak persze születhet gyereke korábban is, de csak akkor
ismerik el az uralkodóház tagjának, ha az apjuk úgy határoz. Ha
érdemes rá.
A tündérpár elhaladt egy mozaik mellett, ami korábban az
egykor mesés altiumi palota udvarát díszítette, majd megállt, hogy
a díszes jádeládikót tanulmányozza, ami régen egy mára a feledés
homályába vesző északi vidék hercegnőjéé volt.
Főleg Jesiba szerezte be a műkincseket, ezért utazott olyan
sokat, de maga Bryce is sok mindent felkutatott és vásárolt már.
Aztán szép kis haszonnal továbbadott rajtuk.
A pár épp elérte a setmeki termékenységi szobrokat, amikor
megszólalt a kapucsengő.
Bryce az asztalán álló órára pillantott.

138
 A délutáni ügyfél érkezéséig volt még három óra. Tekintve,
hogy mekkora összegek szerepeltek a műkincsek árcéduláin,
ritkaságszámba ment, hogy egyszerre többen is nézelődjenek a
galériában – de talán ma szerencséje lesz, és elad valamit.
– Elnézést! – mormolta Bryce, megkerülte a hatalmas asztalt,
és megnyitotta az utcai kamera képét a számítógépen. Szinte még
rá sem kattintott az ikonra, amikor ismét megnyomták a csengőt.
Bryce meglátta, ki áll a járdán, és megdermedt.
Tényleg elcseszett egy kedd volt.

Az Isztrosz folyótól egyutcányira álló keskeny, kétszintes

homokkő épületen egyetlen ablak sem akadt. Hunt Athalar csak a
súlyos vasajtó jobb oldalára erősített bronztábla alapján sejtette,
hogy valamiféle üzlethelyiség lehet odabent.
A Griffin Régiségkereskedés szavakat gravírozták bele
archaikus, vaskos betűkkel. Alattuk a tágra nyílt bagolyszempár
mintha fel akarta volna szólítani a vásárlókat, gondolják át, hogy
be akarnak-e lépni. Alatta kaputelefon volt, ugyanolyan bronzból
készült gombbal.
A szokásos öltönyt és nyakkendőt viselő Isaiah olyan
hosszasan meredt a kaputelefonra, hogy Hunt végül gúnyosan
megszólalt:
– Nem átkozták ám meg.
Pedig a tulajdonost ismerve nem lett volna meglepő.
Isaiah lesújtó pillantást vetett rá, és megigazította a
nyakkendőjét.
– Kellett volna innom még egy kávét – motyogta, majd
megnyomta a fémgombot. Halk csengést hallottak az ajtón túlról.
Senki sem szólt bele a kaputelefonba.
Hunt rejtett kamerát keresett az épületen. Nem látott egyet sem.
A legközelebbi kamera a háztömb közepénél, az óvóhely
krómozott ajtaján volt.

139
 Ismét végignézett a homokkő épületen. Olyan nincs, hogy
Jesiba Roga nem kamerázta be az egész helyet kívül-belül.
Megeresztett egy szikrányit az erejéből, a kis villámnyelvek
energiamezőt kerestek.
A reggeli napfényben szinte láthatatlan villám lepattant a
követ, a vakolatot, az ajtót szorosan fedő igézetről. Barátságtalan,
elmés varázslat, ami mintha halkan nevetett volna, hogy bárkinek
eszébe jut egyáltalán belépni.
– Roga nem aprózza el, mi? – mormolta Hunt.
Isaiah ismét megnyomta a kapucsengőt, erősebben is a
kelleténél. A parancsuk elég sürgető volt ahhoz, hogy kávé ide
vagy oda, még Isaiah is türelmetlen legyen.
Persze az is közrejátszhatott, hogy Isaiah csak hajnali négykor
tért vissza a kaszárnyába. Hunt nem kérdezősködött, csak hallotta
Naomit és Justiniant a társalgóban, ahogy arról pletykáltak, vajon
ez az új pasi azt jelenti-e, hogy Isaiah végre továbblép.
Hunt inkább nem világosította fel őket, hogy az teljességgel
kizárt. Isaiah csakis és kizárólag a nagylelkű heti apanázsért
engedelmeskedett Micah-nak, amit mindannyian megkaptak,
pedig a törvény egyértelműen kimondta, hogy a rabszolgáknak
nem kell fizetést adni. Isaiah valaki más szabadságáért gyűjtötte a
pénzt. Ahogy Hunt is azért tett meg mindent, amit Micah kért,
hogy elnyerje a sajátját.
Isaiah harmadszor is becsengetett.
– Talán nincs itt.
– Itt van – vágta rá Hunt. Érezte az illatát a járdán, az orgonát,
a szerecsendiót, és még valamit, amit nem ismert fel pontosan, de
az alkonykor elsőként felragyogó csillagokra emlékeztette.
És valóban, a következő pillanatban megreccsent a
kaputelefon, és a bársonyos női hang határozottan nem a galéria
tulajdonosához tartozott.
– Nem rendeltem pizzát.
Hiába ketyegett a fejében az óra, hiába voltak a körülmények
olyanok, amilyenek, Hunt kénytelen volt visszafojtani feltörő
nevetését.

140
 Isaiah megsuhogtatta a szárnyát, és elbűvölő mosollyal
beleszólt a kaputelefonba:
– A 33. légiótól érkeztünk. Bryce Quinlant keressük.
– Ügyfeleim vannak épp – felelte a hang immár élesebben. –
Jöjjenek vissza később!
Hunt szinte biztos volt benne, hogy a „jöjjenek vissza később”
azt jelenti, „menjetek a francba”.
Isaiah elbűvölő mosolya megfeszült.
– Sürgős ügyről van szó, Miss Quinlan.
Halk hümmögés, majd:
– Sajnálom, de kénytelenek lesznek időpontot foglalni.
Ráérnek mondjuk… három hét múlva? Április huszonnyolcadika
szabad. Beírom önöket délre.
Hát, volt vér a pucájában, ezt el kellett ismerni.
Isaiah megvetette a lábát. A szokásos légiós harci alapállást
vette fel, amit még egyszerű sorkatonaként vertek beléjük az első
napokon.
– Attól tartok, most azonnal beszélnünk kell.
Nem jött válasz. Mintha Bryce egyszerűen csak otthagyta
volna a kaputelefont. Hunt úgy felmordult, hogy a mögöttük
sétáló szerencsétlen faunférfi rohanni kezdett az utcán, finoman
ívelt patái csak úgy klaffogtak a macskakövön.
– Elkényeztetett partihercegnő. Mit vártál?
– Nem ostoba, Hunt – vitatkozott Isaiah.
– Amit eddig láttam tőle, másról árulkodik. – Mindaz, amit
akkor látott, amikor két éve végigfutotta az aktáját, plusz a reggeli
olvasmánya és az átnézett képek pontosan jelezték, mire számíthat
a mai találkozón. Fájhat majd Bryce feje, ugyanis hamarosan
rohadt komolyra fordul az ügy.
Hunt állával az ajtó felé intett.
– Nézzük meg, jön-e ki egyáltalán ügyfél!
Keresztülvágott az utcán, és nekidőlt egy ott parkoló kék
autónak. Valami részeg bulizó festővászonnak használta a
motorháztetőt, és egy szükségtelenül részletes, óriási hímvesszőt
rajzolt rá – méghozzá szárnyakkal. A 33. szárnyas kardját

141
ferdítette el, döbbent rá Hunt. Talán sikerült rátapintania a logó
lényegére.
Isaiah is észrevette, és nevetett is egy sort. Követte Hunt
példáját, és ő is nekidőlt az autónak.
Eltelt egy perc. Hunt rezzenéstelenül állt. Nem vette le a
pillantását a vasajtóról. Jobb dolga is volt mára, mint egy
elkényeztetett fruskával játszadozni, de ha egyszer parancsba
kapta, nem volt mit tenni. Öt perc múlva elegáns, fekete autó
érkezett, és a vasajtó kinyílt.
A tündérsofőr kiszállt az autóból, ami többe került, mint
amennyit a legtöbb embercsalád egy egész élet során megkeres.
Egy pillanat alatt a jármű másik oldalán termett, és kinyitotta a
hátsó ajtót. Két tündér vonult ki a galériából, egy nő és egy férfi.
A csinos nő minden egyes lélegzetvételéből könnyed
magabiztosság áradt, amit az egész életében élvezett vagyonnak és
kiváltságoknak köszönhetett.
Karcsú nyakában gyémánt nyaklánc lógott, mindegyik drágakő
akkora volt, mint Hunt körme. Érhetett legalább annyit, mint az
autó, ha nem többet. A férfi feszült arckifejezéssel bemászott a
kocsiba, és bevágta az ajtót, még mielőtt a sofőr a segítségére
lehetett volna ebben. A nő végigsietett az utcán tűsarkújában, már
a fülénél volt a telefonja, és panaszkodott is a vonal másik végén
lévőnek: Urd szerelmére, nem akarok több vakrandit!
Hunt visszanézett a galéria ajtajára, ahol egy formás, vörös
hajú nő állt.
Bryce csak akkor nézett rájuk, amikor a kocsi már befordult a
sarkon.
Oldalra billentette a fejét, selymes hajzuhataga fehér, szűk
ruhájának vállára omlott. Ragyogó mosolyt villantott, és integetett
nekik. Napbarnított nyakában megcsillant a finoman metszett
aranyamulett.
Hunt ellökte magát a parkoló autótól, és elindult felé, szürke
szárnyát szélesre tárta.
A borostyán szempár a tetoválásától a kemény katonai bakancs
orráig végigmérte Huntot. Bryce mosolya kiszélesedett.

142
 – Három hét múlva találkozunk! – mondta vidáman, aztán
bevágta az ajtót.
Hunt néhány lépéssel az út túloldalán termett. Egy autó
csikorogva vészfékezett, de a sofőrnek volt annyi esze, hogy ne
tenyereljen rá a dudára, ugyanis Hunt öklén villámok cikáztak,
ahogy rávágott a kaputelefon gombjára.
– Bassza meg, Quinlan, ne pocsékolja az időmet!
Isaiah hagyta, hogy a zaklatott sofőr elhaladjon, majd barna
szemét összehúzva megállt Hunt mögött.
Bryce mézesmázosan felelt:
– A főnököm nem szereti, ha legionáriusok vannak idebent.
Bocsi!
Hunt ököllel lesújtott a vasajtóra. Ugyanezzel a mozdulattal
korábban kocsikat tett tönkre, falakat vert szét, csontokat zúzott.
És még az ereiben tomboló vihar segítségére sem volt szüksége
hozzá. A vas meg sem rezzent, a villámok lepattantak róla.
Akkor nem fenyegetőzik. Inkább ott sújt le, ahol a legjobban
fáj, megy ez neki fizikai kontaktus nélkül is.
– Egy gyilkosság miatt jöttünk – mondta a kaputelefonba.
Isaiah összerezzent, végignézett az utcán és az égbolton,
hallotta-e valaki. A csend egyre nyúlt, Hunt pedig összefonta a
karját.
A vasajtó végül szisszent, kattant és résnyire kinyílt.
Telitalálat.
Beletelt egy pillanatba, mire Hunt hozzászokott a gyéren
megvilágított benti térhez a kinti verőfényes napsütés után, és
ahogy belépett a galériába, felmérte a teret, a kijáratokat, a
részleteket.
A kétszintes, lambériázott bemutatóterem padlóját végig puha,
fenyőzöld szőnyeg fedte. A terem széli alkóvokban lágy fényben
fürdő műkincseket helyzetek el: ősi freskók darabjait,
festményeket, olyan különös és ritka vanírok szobrait, akiknek
még Hunt sem tudta a nevét.

143
 Bryce Quinlan a helyiség közepén álló óriási vasfa íróasztalnak
dőlt, hófehér ruhája kihangsúlyozta minden egyes formás
porcikáját.
Hunt lassan elmosolyodott, kivillantotta a fogait.
Várta, hogy a nő rájöjjön, ki ő. Várta, hogy összerezzenjen,
hogy a pánikgombot, a fegyvert keresse, vagy bármit, amiről úgy
gondolja, megmentheti a Hunthoz hasonlóktól.
De lehet, hogy tényleg ostoba volt, mert a válaszmosoly
roppantmód negédesnek tűnt. Vörös körme lassan kopogott a
makulátlan falapon.
– Negyedórát kapnak.
Hunt inkább nem világosította fel, hogy ez a találkozó minden
bizonnyal jóval hosszabbra fog nyúlni annál.
Isaiah hátrafordult, hogy becsukja az ajtót, de Hunt tudta, hogy
már zárva van. Ahogyan az évek során összegyűjtött légiós
információk alapján azzal is tisztában volt, hogy az íróasztal
mögötti kis faajtó Jesiba Roga emeleti irodájába vezet – a csupa
üveg belső fal a bemutatóteremre nézett, ahol épp álltak –, a jobb
kéz felőli egyszerű vasajtón pedig az alattuk lévő szintre juthatnak
le, tele mindazzal, amit a legionáriusok elől el akartak rejteni. Azt
a két ajtót valószínűleg még erősebb védővarázslatokkal látták el,
mint a bejáratit.
Isaiah rá jellemző hosszas sóhajt hallatott.
– Gyilkosság történt a Húspiac szélén előző éjszaka. Úgy
tudjuk, ismerte az áldozatot.
Hunt felfigyelt minden egyes változásra a továbbra is az
íróasztal szélének dőlő Bryce-on: a szeme kissé elkerekedett, már
nem kopogott körmével az asztalon, és egyetlen pislogásából
kiderült, hogy rövid lista futott keresztül az elméjén, és egyik
opció sem tűnt kellemesnek számára.
– Kit? – kérdezte tömören, nyugodt hangon.
A számítógép mellett álló, kúp alakú párologtatóból gomolygó
párapamacsok szálltak, borsmenta erőteljes, tiszta illatát
árasztották. Hát persze hogy Bryce is megszállott aromaterápia-
hívő, akivel elhitették, hogy a márkáiért cserébe boldogabb lesz,

144
jobb az ágyban, esetleg nőni fog még egy agyféltekéje, hogy
kiegészítse a már meglévőt.
– Maximus Tertiant – válaszolta Isaiah. – Szemtanúk szerint
önnel találkozott két órával a halála előtt, a Fehér Holló VIP-
karzatán.
Hunt esküdni mert volna, hogy Bryce válla megereszkedett
kissé.
– Maximus Tertian meghalt – ismételte Bryce. Hunték
bólintottak. Bryce oldalra billentette a fejét. – Ki ölte meg?
– Erre próbálunk rájönni – válaszolta Isaiah tárgyilagosan.
Hunt hallott már Tertianről, arról a rémes vámpírról, akinek
nem lehetett nemet mondani, és akit gazdag, szadista apja
alaposan kitanított. És persze meg is védte borzalmas tetteinek
mindenfajta következményétől. Ha Hunt őszinte akart lenni, el
kellett ismernie, hogy jobb Midgardnak nélküle. Leszámítva
persze azt a kínszenvedést, amit át kell majd élniük, amikor
Tertian apja megtudja, hogy a drágalátos fiát megölték… Ez a mai
találkozó még csak a kezdet.
Isaiah folytatta a magyarázatot:
– Lehet, hogy ön volt az egyik legutolsó, aki még életben látta.
Elmesélné, pontosan mi történt? Bármilyen apróság hasznos lehet.
Bryce ide-oda járatta közöttük a pillantását.
– Arra kíváncsiak, hogy én öltem-e meg.
Hunt haloványan elmosolyodott.
– Nem úgy tűnik, mintha nagyon megrázta volna Tertian
halála.
Bryce borostyánszín szeme bosszúsan villant rá.
Hunt kénytelen volt elismerni, egy ilyen nőért sok elcseszett
dologra hajlandóak a férfiak.
Ő is ilyesmiket tett egykor Shaharért. Most ott virított a glória a
homlokán, a rabszolga-tetoválás a csuklóján. Elszorult a mellkasa.
– Biztos tudják már, hogy nem éppen barátságban váltunk el
Maximusszal – fogott bele Bryce. – Azért találkoztunk, hogy
elvégezzük a végső simításokat egy galériai ügyleten, és amikor

145
végeztünk, úgy gondolta, hogy jár neki némi… közösen eltöltött
idő velem.
Hunt tökéletesen értette a célzást. Cseppet sem mondott ellent
mindannak, amit eddig Tertianről és az apjáról megtudott.
Ráadásul kiváló indítéknak is tűnt.
– Azt nem tudom, a Holló után hova ment – folytatta Bryce. –
Ha a Húspiac szélén ölték meg, gondolom, azért ment oda, hogy
megvásárolja azt, amit tőlem nem kaphatott meg.
Hűvös, éles szavak.
Isaiah arckifejezése megkeményedett.
– Másképp viselkedett tegnap este, mint a korábbi találkozók
során?
– Csak e-mailben és telefonon érintkeztünk, de nem
mondanám. Tegnap este találkoztunk először személyesen, de
pontosan úgy viselkedett, ahogyan arra a korábbiak alapján
számítottam.
– Miért nem itt találkoztak? – kérdezte Hunt. – Miért pont a
Hollóban?
– Bejött neki, hogy úgy tesz, mintha valami titkos ügyletről
lenne szó. Azt állította, nem bízik a főnökömben, biztos rögzítené
a találkozót, de csak azt akarta, hogy felfigyeljenek rá, hogy
lássák, üzletet köt. Egy számlatartó mappában kellett odaadnom
neki a papírokat, ő pedig adott nekem egy másikat, ilyesmi. –
Hunt szemébe nézett. – Hogy halt meg?
Nyíltan rákérdezett, nem mosolygott, nem pislogott. Ez a lány
hozzászokott, hogy válaszolnak, engedelmeskednek neki,
hallgatnak rá. A szülei nem voltak gazdagok – legalábbis az aktája
szerint –, a tizenöt utcányira álló lakása mégis felháborító
vagyonról árulkodott. Vagy itt kereste meg, vagy valami kétes
dologgal, amire még a légió vigyázó szemei sem figyeltek fel.
Isaiah felsóhajtott.
– Sajnos nem áll módunkban részletezni.
Bryce a fejét rázta.
– Nem tudok segíteni. Tertiannel megkötöttük az üzletet,
nyomulni kezdett, végül távozott.

146
 A Holló összes felvétele és szemtanúja ugyanezt erősítette
meg. De nem is ezért jöttek ide. Nem ezért küldték őket.
– Mikor érkezett meg Ruhn Danaan herceg? – faggatta tovább
Isaiah.
– Ha mindent tudnak, miért kérdeznek ki? – Nem várta meg a
választ, rögtön folytatta: – Most jut eszembe, hogy be sem
mutatkoztak.
Hunt nem tudta kiolvasni Bryce gondolatait az
arckifejezéséből, nyugodt testtartásából. A légió fogdájában
történtek óta nem találkoztak, és akkor sem mutatkoztak be
egymásnak. Ki tudta venni egyáltalán Bryce az arcukat annyi
droggal a szervezetében?
Isaiah megmozgatta makulátlan, fehér szárnyát.
– Isaiah Tiberian vagyok, a 33. Birodalmi Légió parancsnoka.
Ő pedig Hunt Athalar, a…
Isaiah elhallgatott, mintha rádöbbent volna, milyen iszonyú
régen kellett már ranggal ellátva bemutatniuk egymást. Úgyhogy
Hunt kisegítette őt:
– A helyettese.
Ha Isaiah-t meglepte is, amit hallott, nyugodt, szépfiús arcán
semmi sem látszott belőle. A szó szoros értelmében Isaiah
valóban a felettese volt a triariiban és a 33.-ban is, még akkor is,
ha a Micah-nak elvégzett feladatok miatt Hunt egyedül a
kormányzónak felelt.
Persze Isaiah sosem kérkedett a rangjával. Mintha emlékezett
volna a Bukás előtti napokra, hogy akkoriban ki állt a ranglétra
élén.
Mintha számított volna egyáltalán ez az egész most.
Nem, egyedül az számított, hogy Isaiah legalább három tucat
birodalmi legionáriust ölt meg aznap a Hermon-hegyen. Hunt
pedig kénytelen volt minden egyes gyilkosságért megfizetni a
Köztársaságnak. Hogy teljesítse Micah alkujának rá eső részét.
Bryce pillantása a homlokukra vándorolt, az ott éktelenkedő
tetoválásra. Hunt várta a gúnyos megjegyzést, valamelyik
baromságot, amit még mindig szívesen a képükbe vágtak a Bukott

147
Légióval és a kudarcba fulladt lázadásukkal kapcsolatban. De
Bryce csak annyit mondott:
– És most mellékesben bűnügyeket derítenek fel? Azt hittem,
az az Auxilia dolga. Nincs jobb dolguk a 33.-ban, mint zsarut
játszani?
Isaiah-nak a jelek szerint nem tetszett, hogy van valaki ebben a
városban, aki nem esik hasra tőle, úgyhogy kissé kimérten felelt:
– Van bárki, aki megerősítheti, merre járt azután, hogy
elhagyta a Fehér Hollót?
Bryce Isaiah szemébe nézett. Majd Huntra villant a pillantása.
És Hunt továbbra sem látott keresztül az unalom maszkján, ahogy
Bryce ellökte magát az asztaltól, közelebb lépett hozzájuk, és
keresztbe font karral megállt előttük.
– A portás az épületben, ahol lakom… és Ruhn Danaan, de ezt
már tudják.
Hunt egyszerűen nem érhette fel ésszel, hogy képes valaki
ilyen tűsarkúban járni. Az is rejtély volt számára, hogy lehet ilyen
szűk ruhában lélegezni. Éppcsak olyan hosszú volt, hogy eltakarja
a combján azt a részt, ahol a seb tátongott két éve – már ha nem
fizetett a gyógyboszorkányoknak a heg eltávolításáért. Tekintve,
hogy mennyire ügyelt a megjelenésére, nyilván azonnal
eltávolíttatta.
A bulizós csajok nem szerették, ha sebhelyek csúfítják a
fürdőruhás összhatást.
Isaiah fehér szárnya megrebbent.
– Baráti viszonyban van Ruhn Danaannal?
Bryce vállat vont.
– Távoli unokatestvérem.
De a jelek szerint Bryce érdekelte a herceget annyira, hogy két
éve berontott a kihallgatószobába. És tegnap este is ott volt a VIP-
részlegben. Ha ennyire védi Quinlant, az is erős indíték lehet.
Még akkor is, ha Ruhn meg az apja gondoskodna róla, hogy Hél
bugyraiban érezzék magukat, ha kihallgatásra kerülne a sor.
Bryce arcára feszes mosoly ült ki, mintha neki is épp ez jutott
volna eszébe.

148
 – Jó szórakozást a vele való beszélgetéshez!
Hunt megfeszítette az állkapcsát, de Bryce már indult is a
bejárati ajtóhoz, úgy ringatta a csípőjét, mintha tökéletesen
tisztában lenne vele, milyen elképesztően néz ki a feneke.
– Egy pillanatig még rabolnánk az idejét, Miss Quinlan –
szólalt meg Isaiah. A parancsnok hangja nyugodt volt, de
ellentmondást nem tűrő.
Hunt elfojtotta a mosolyát. Isaiah dühe mindig szórakoztatónak
bizonyult. Már ha éppen nem ellene irányult.
A válla felett hátrapillantó Quinlan még nem jött rá erre.
– Igen?
Hunt Bryce-t méregette, miközben Isaiah végre belefogott,
hogy elmondja, valójában miért jöttek.
– Nem csak azért vagyunk itt, hogy kikérdezzük.
– Szeretnének venni valami szépet a kormányzónak? – mutatott
körbe Bryce a galériában.
Hunt szája széle felfelé rándult.
– Milyen érdekes, hogy pont őt említi! Hamarosan itt lesz.
Bryce lassan pislogott. Ezúttal sem adta jelét félelemnek, nem
lehetett érezni az illatán.
– Miért?
– Azt az utasítást kaptuk Micah-tól, hogy kérdezzük ki önt a
tegnap estéről, valamint gondoskodjunk róla, hogy rendelkezésre
álljon, és hívja fel a főnökét. – Tekintve, hogy milyen ritkán
kérték meg Huntot nyomozásban történő segédkezésre, baromira
meglepte az utasítás. De mivel Isaiah-val mindketten ott voltak
aznap este a sikátorban, ők voltak a legalkalmasabb jelöltek erre a
feladatra.
– Micah idejön. – Bryce nagyot nyelt.
– Tíz perc, és itt lesz – erősítette meg Isaiah. Bryce telefonja
felé biccentett. – Azt javaslom, hívja fel a főnökét, Miss Quinlan.
Bryce kissé kapkodva szedte a levegőt.
– Miért?
Hunt végül bevetette az aduászt is.

149
 – Mert Maximus Tertiannel pontosan ugyanúgy végeztek,
ahogy Danika Fendyrrel és az Ördögfalkával.
Cafatokra szaggatták.
Bryce szeme megrebbent.
– De… Philip Briggs ölte meg őket. Megidézte azt a démont,
hogy végezzen velük. És börtönben van. – A hangja éllel csendült.
– Két éve börtönbe zárták.
A börtönnél sokkal rosszabb helyre került, de ez most
részletkérdés volt.
– Tudjuk – válaszolta Hunt szándékosan rezzenéstelen arccal.
– Nem ölthette meg Tertiant. Mégis hogy lenne képes valaki
démont idézni a börtönből? – tette fel a költői kérdést Bryce. –
Akkor viszont… – Nagyot nyelve elhallgatott. Talán végre
rádöbbent, miért jön ide Micah. Jó néhány ismerőse lelte a halálát
nem sokkal azután, hogy találkozott vele. – Úgy gondolják, nem
Briggs tette. Hogy nem ő ölte meg Danikát és a falkáját.
– Ezt nem tudhatjuk biztosra – vágott közbe Isaiah. – De a
gyilkosság részletei sosem láttak napvilágot, így nyomós okunk
van azt feltételezni, hogy nem az akkori tettest utánozták.
Bryce hangja üresen csengett, ahogy azt kérdezte:
– Beszéltek már Sabine-nel?
– Ön beszélt már vele? – kérdezte Hunt.
– Lehetőség szerint próbáljuk elkerülni egymást.
Talán Bryce Quinlan egyetlen bölcs döntése. Hunt jól
emlékezett Sabine gyűlöletére, amivel két éve Bryce-t bámulta a
kihallgatószoba ablakán keresztül, és biztosra vette, hogy csak a
megfelelő idő elteltére vár, ami után Quinlan sajnálatos, idő előtt
bekövetkezett halála véletlennek tűnhet.
Bryce jó nagy ívben kikerülte őket, ahogy visszasétált az
íróasztalához. A javára szóljon, hogy nem sietett, nem roppant
össze. Nem nézett rájuk, csak felvette a telefont.
– Odakint várunk – ajánlotta Isaiah.
Hunt tiltakozni akart, de Isaiah figyelmeztető pillantást lövellt
felé.
Jól van. Majd később megütközik Quinlannel.

150
Bryce elfehéredő ujjakkal szorította a telefont, hallgatta, ahogy
kicseng. Egyszer, majd még egyszer. Aztán…
– Jó reggelt, Bryce!
Bryce a karjában, a lábában, a gyomrában érezte kalapáló
szívverését.
– Idejött két legionárius. – Nagyot nyelt. – A 33. parancsnoka
meg… – Kifújta a levegőt. – Az Umbra Mortis.
Felismerte Isaiah Tiberiant, elég gyakran szerepelt az esti
hírekben meg a pletykarovatban ahhoz, hogy mindenki azonnal
tudja, ha a 33. vonzó parancsnokával áll szemben.
És Hunt Athalart is felismerte, pedig ő sosem szerepelt a
tévében. Mégis mindenki tudta, ki Hunt Athalar. Hallott róla
gyerekkorában Nidarosban, amikor Randall a pangerai csatákról
mesélt. Suttogásra váltott, amikor Huntról beszélt. Az Umbra
Mortisról. A Halál Árnyékáról.
Az angyal akkoriban még nem Micah Domitust és a légióját
szolgálta, hanem Sandriel arkangyalt, az ő 45. légiójában repült. A
pletykák szerint démonvadászattal foglalkozott. És még annál is
rémesebb dolgokkal.
– Miért? – sziszegte Jesiba.
Bryce szorítása nem engedett a készüléken.
– Tegnap este valaki meggyilkolta Maximus Tertiant.
– Solas tüze…
– Ugyanúgy, ahogy Danikát és a falkát is.
Bryce száműzte a ködös emlékképet, és belélegezte az asztalán
álló párologtatóból áradó erőteljes, tiszta borsmentaillatot. Két
hónappal Danika halála után vette azt a nyomorult műanyag
kúpot, gondolta, csak nem árthat meg, ha aromaterápiával
próbálkozik a hosszú, csendes munkaórákban, amikor lecsaptak rá
a gondolatok, ellepték, és azzal fenyegettek, hogy elevenen
felfalják. A hét végén vett még hármat, és kitette a lakás
különböző pontjaira.

151
 – Úgy tűnik, mégsem Philip Briggs ölte meg Danikát – lehelte
Bryce.
Két éven át kapaszkodott abba, hogy a gyilkosságot követő
napokban elég bizonyítékot találtak Briggs elítélésére, aki a
lázadó bombarobbantó köre lebuktatása miatt akarta holtan látni
Danikát. Briggs tagadta a vádakat, de minden ellene szólt: az első
letartóztatása előtti hetekben fekete idézősót vásárolt valami
újfajta, szörnyű fegyverhez.
Az sem lehetett véletlen egybeesés, hogy Danikát a Verem
egyik démona gyilkolta meg – és bizony a veszélyes fekete só kell
ahhoz, hogy valaki Hél legmélyebb bugyrából idézzen meg egy
lényt. Logikusnak tűnt, hogy miután elengedték Briggst,
megszerezte a fekete sót, megidézte a démont, aztán Danikára és
az Ördögfalkára eresztette. A lény megtámadta a 33. arrafelé
járőröző katonáját is a sikátorban, és amikor végzett, Briggs
visszaküldte Hélbe. Bár sosem ismerte el a vádakat, ahogy azt
sem mondta el, pontosan miféle démonról volt szó, a lény két éve
nem bukkant fel. Azóta, hogy leültették Briggst. Ügy lezárva.
Bryce két éven keresztül kapaszkodott ezekbe a tényekbe.
Hiába hullott szét a világa, legalább a tettes rács mögé került.
Életfogytiglan. És minden egyes borzalmat megérdemelt odabent.
Jesiba hosszasan felsóhajtott.
– Megvádoltak bármivel?
– Nem. – Nem igazán. – A kormányzó idejön.
– Hogy kihallgasson? – kérdezte Jesiba némi hallgatás után.
– Remélem, nem. – Nem kívánt búcsút inteni egyik
testrészének sem. – Veled is beszélni akar.
– Tertian apja tudja már, hogy halott a fia?
– Nem tudom.
– El kell intéznem pár hívást – mondta Jesiba leginkább saját
magának. – Még mielőtt a kormányzó odaér.
Bryce megértette a lényeget: a főnökének azért kellett
telefonálnia, nehogy Maximus apja odaállítson a galériába, és
válaszokat követeljen. Nehogy Bryce-t hibáztassa a férfi haláláért.
Az katasztrofális következményekkel járna.

152
 Bryce a combjába törölte nyirkos tenyerét.
– A kormányzó hamarosan ideér.
Halk kopogás hallatszott az irattár vasajtaján, majd Lehabah
suttogása:
– BB? Jól vagy?
Bryce lefogta a telefon alját.
– Menj vissza őrködni, Lele!
– Az a kettő angyal volt?
Bryce a fogát csikorgatta.
– Igen. Menj le! Figyelj rá, hogy Syrinx csendben maradjon!
Lehabah olyan hangosan sóhajtott fel, hogy Bryce még a
tizenöt centi vastag fémen keresztül is hallotta. De a tűzszellem
nem kérdezősködött tovább, úgyhogy vagy visszament a galéria
alatti irattárba, vagy továbbra is hallgatózott. Bryce-t nem
érdekelte, melyik, csak a kiméra hallgasson.
– Mikor ér oda Micah? – kérdezte Jesiba.
– Nyolc perc múlva.
Jesiba elgondolkozott.
– Jól van.
Bryce kis híján eltátotta a száját, hogy Jesiba nem akarja az
időt húzni. Hiszen még egy ügyfél is meghalt!
De még Jesiba is tudta, hogy egy arkangyallal nem érdemes
ujjat húzni. Vagy talán mégiscsak szorult belé némi együttérzés,
és ezt Danika halálának említése most előhozta belőle. Akkor nem
tanúsított ilyesmit, amikor két héttel Danika halála után
ráparancsolt Bryce-ra, hogy menjen vissza dolgozni, vagy
disznóvá változtatja.
– Ugye nem kell külön szólnom, hogy zárj el mindent?
– Gondoskodom róla. – Már azelőtt megtette, hogy az
angyalok egyáltalán betették volna a lábukat a galériába.
– Akkor tudod, mi a dolgod, Quinlan – mondta Jesiba. A
háttérben ágynemű vagy ruha susogott, és két tiltakozó férfihang
hallatszott, majd elnémult a vonal.
Bryce fújt egyet, és mozgásba lendült.

153
 11.

AZ ARKANGYAL EGÉSZ PONTOSAN HÉT PERC MÚLVA CSENGETETT BE.

Bryce a zihálását csillapítva tizedszer is körbepillantott a
galériában, meggyőződött róla, hogy minden a helyén van, a
műkincseken nem ül por, és az illegális holmik odalent vannak…
Úgy érezte, kifutott az erő a lábából, a combjába visszatért a
régi sajgás, már-már csontig hatolt, de a keze meg sem rezzent,
ahogy elérte és kinyitotta a bejárati ajtót.
Az arkangyal elképesztően vonzó volt. Rémisztően,
szemérmetlenül vonzó.
Hunt Athalar és Isaiah Tiberian mögötte álltak – kis híján
ugyanolyan jóképűek voltak, és utóbbi ismét nyájas mosolyt
küldött felé, amiről nyilván azt képzelte, hogy elbűvölő. Előbbi
pedig… Hunt sötét pillantása előtt semmi sem maradt rejtve.
Bryce lehajtott fejjel hátralépett, hogy beengedje a kormányzót,
az ostoba tűsarkú megingott a szőnyegen.
– Üdvözlöm, őkegyelmessége! Erre tessék!
Micah Domitus szinte felfalta őt barna szemével. Ereje Bryce
bőrére telepedett, kiszippantotta a levegőt a teremből, a tüdejéből.
Éjjeli viharok, szex és halál egyvelege töltötte be a teret.

154
 – Ha jól sejtem, a munkaadója videoképernyőn keresztül
csatlakozik hozzánk – szólalt meg az arkangyal, és belépett a
vakítóan fényes utcáról.
A rohadt életbe, ez a hang… Selyem, acél és ősi kő.
Valószínűleg elég lenne mocskos szavakat suttognia valaki fülébe,
az illető máris elélvezne.
De meg sem kellett szólalnia, úgyis tudta mindenki, mi Micah,
hiszen a kormányzó minden egyes lélegzetvételéből, pislogásából
elképesztő erő áradt. Jelenleg tíz arkangyal uralta a Köztársaság
különböző tartományait, mind kormányzói rangot viselt, és csakis
az Asztereknek felelt. Egy erősebb angyal szükség esetén egy
egész épületet le tud rombolni. Egy arkangyal egy egész
metropolisszal is képes megtenni ugyanezt. Nem tudni, honnan
származik pontosan az a pluszerő, ami elválasztja a közönséges
angyalokat az arkangyaloktól. Néha előfordult, hogy örökölték, de
csak ha gondosan betartották az Aszterek szaporodásra vonatkozó
előírásait. Máskor teljességgel jelentéktelen vérvonalakban
bukkant fel.
Bryce nem sokat tudott Micah múltjáról, sosem figyelt igazán
történelemórán, lefoglalta, hogy a nyálát csorgassa az
igazságtalanul tökéletes arcvonásokra, a töritanár magyarázata
egyik fülén bement, a másikon ki is hussant.
– Miss Roga várja a hívásunkat – nyögte ki végül nagy
nehezen, és próbált nem túl hangosan lélegezni, miközben
Valbara kormányzója elhaladt mellette. Egyik makulátlanul fehér
tolla végigsimított Bryce csupasz bőrén, épp a kulcscsontja felett.
Ha nem állt volna ott a két másik angyal is, biztosan beleborzong.
Isaiah biccentett neki, ahogy követte Micah-t az asztal előtt álló
székekhez.
Hunt Athalar azonban nem sietett annyira. Bryce szemébe
nézett, majd a mellkasára pillantott, mintha a toll érintése nyomot
hagyott volna a bőrén. Mintha elsötétült volna a homlokán a
töviskorona-tetoválás.
És az arkangyalból áradó szexillat hirtelen rothadás bűzévé
vált.

155
 Az Aszterek és az arkangyalok más módszert is találhattak
volna arra, hogy korlátozzák a Bukottak erejét, mégis a
boszorkánymágiával átitatott, elbaszott koronára emlékeztető
homloktetoválást választották. És persze a csuklótetoválást:
SPQM.
Senatus Populusque Midgard.
A Midgard-i Szenátus és Nép. Ordas nagy baromság. Mintha a
szenátus nem báb lett volna, mintha az Aszterek nem
császárokként és császárnőkként uralkodtak volna örökké minden
és mindenki felett, miközben elrothadt lelkük egyik formát öltötte
a másik után.
Bryce elhessegette a gondolatot, ahogy becsukta Hunt mögött a
vasajtót. Kis híja volt csupán, hogy nem ért hozzá az angyal
szürke szárnyához. A férfi sötét szeme figyelmeztetően
megvillant.
Bryce rámosolygott, hátha azzal elmondhat mindent, amit
hangosan nem mert volna kiejteni azzal kapcsolatban, hogy így
lecsaptak rá. Rosszabbal is volt már dolgom nálad, Umbra Mortis.
Nézz csak mogorván, és vicsorogj, ha jólesik!
Hunt pislogott, ez jelezte csupán, hogy meglepődött, Bryce
pedig már fordult is vissza az asztalához, és igyekezett bicegés
nélkül tűrni a lábába hasító fájdalmat. Korábban felcipelt egy
harmadik széket is a könyvtárból, ami csak még jobban
kikészítette a lábát.
Nem merte megdörgölni a fehér ruha rejtette vastag, ívelt sebet
a combja felső részén.
– Megkínálhatom valamivel, őkegyelmessége? Kávéval?
Teával? Valami erősebbel?
A székek között álló kis asztalokra már kitette az ásványvizes
üvegeket.
Az arkangyal a középső széken foglalt helyet, tekintete
selyemlepelként ült meg az udvariasan mosolygó Bryce-on.
– Köszönöm, nem. – Bryce a leülő Huntra és Isaiah-ra
pillantott, mire Micah hozzátette: – Ők sem kérnek.

156
 Hát jó. Bryce megkerülte az íróasztalt, és a lapja alá csúsztatta
a kezét, hogy megnyomjon egy rézgombot. Néma imát küldött
Kthonának, hogy segítsen megőrizni nyugodt hangszínét,
miközben a gondolatai újra meg újra ugyanoda tértek vissza: Nem
Briggs ölte meg Danikát, nem Briggs ölte meg Danikát, nem
Briggs ölte meg Danikát…
A háta mögött elmozdult a lambéria, és hatalmas képernyő
jelent meg. Miközben bekapcsolt, Bryce felkapta az asztalon álló
telefon kagylóját, és tárcsázott.
Briggs szörnyeteg, aki bántani akart másokat, és megérdemli,
hogy börtönben üljön, de… ártatlanul vádolták meg a
gyilkossággal.
Danika gyilkosa továbbra is szabadlábon van.
Jesiba az első csörgésre felvette.
– Készen áll a képernyő?
– Bármikor kezdhetjük. – Bryce begépelte a megfelelő kódokat
a számítógépbe, ügyet sem vetve arra, hogy a kormányzó úgy
bámulja, mintha steak lenne, ő pedig… valami, ami steaket eszik.
Nyersen. Élvezettel nyögve. – Megjelenítelek.
Egy pillanat múlva megjelent Jesiba Roga a képernyőn, és
mindketten letették a telefont.
A varázslónő pangerai pompával díszített hotelbeli
lakosztályban ült: aranyozott díszítésű, fehér falak, elegáns,
krémszínű szőnyegek és halvány rózsaszín selyemfüggönyök,
továbbá egy akkora baldachinos tölgyfaágy, amin könnyedén
elférhetett a két férfival, akiket Bryce a korábbi hívás alkalmával
hallott.
Jesiba éppolyan szenvedéllyel szórakozott, mint amilyen
keményen dolgozott odaát a hatalmas tartományban, hogy újabb
műkincseket szerezzen be a galéria számára – vagy a különféle
ásatásokon, vagy azzal, hogy körbeudvarolta a nagyhatalmú
klienseket, akik ezeket a tárgyakat birtokolták.
Bár kevesebb mint tíz perc állt rendelkezésére, ami során még
fontos telefonhívásokat is bonyolított, Jesiba lágy esésű, sötétkék
ruhája tökéletesen állt rajta, bepillantást engedve gyönyörű

157
testének bizonyos tájékaira. Fülét és nyakát édesvízi gyöngyök
díszítették. Rövidre vágott, hamvasszőke haja ragyogott az
elsőfénylámpák aranyában, oldalt rövidebbre vágták, fent
hosszabbra hagyták. Könnyedén sikkes és lezser. Az arca pedig…
Az arca egyszerre volt fiatal és bölcs, bizalmasan érzéki, mégis
vészjósló. Halványszürke szemében vonzó, veszedelmes mágia
csillogott.
Bryce sosem kérdezett rá, miért fordított hátat Jesiba
évszázadokkal ezelőtt a boszorkányoknak. Hogy miért fogadott
hűséget a Láng és árny házának és vezetőjének, a Holtkirálynak,
ahogy arra sem, miféle munkát végzett neki. Most varázslónőként
utalt magára, még csak véletlenül sem boszorkányként.
– Jó reggelt, Micah! – köszönt Jesiba nyájasan. Hangja
kellemesen, megnyerően csengett a Láng és árny házának többi
tagjához, a kaszások reszelős, érdes vagy a vámpírok bársonyos
hangjához képest.
– Jesiba! – búgta Micah.
Jesiba halványan rámosolygott, mintha ezerszer hallott volna
már ilyesmit ezernyi különféle férfitól.
– Bár örömmel látok egy ilyen jóképű férfit, kíváncsi lennék,
miért szervezted meg ezt a találkozót. Vagy a Danika-dolog csak
kifogás volt, hogy beszélhess a drága Bryce-szal?
A Danika-dolog. Bryce megőrizte semleges arckifejezését,
főleg, hogy magán érezte Hunt figyelmes pillantását. Mintha az
angyal hallotta volna a dübörgő szívverését, érezte volna a tenyere
nyirkosságát.
Ennek ellenére Bryce unottan nézett vissza rá.
Micah hátradőlt a székében, keresztbe tette hosszú lábát, és
egyetlen futó pillantást sem vetett Bryce-ra, miközben így felelt:
– Akármennyire csábító is az asszisztensed, fontos dolgokat
kell megbeszélnünk.
Bryce nem foglalkozott a semmibe vételével, az érzéki
hangszínnel. Csábító – mintha desszert lenne egy tányéron.
Megszokta már, de… istenek verte vanír férfiak!

158
 Jesiba légies mozdulattal intett, hogy folytassa, ezüst körme
megcsillant a hotel lámpájának fényében.
– Ha jól gondolom, a triarii már tájékoztatta Miss Quinlant az
előző esti gyilkosságról – fogott bele Micah nyájasan. – Éppúgy
végeztek az áldozattal, mint két évvel ezelőtt Danika Fendyrrel és
az Ördögfalkával.
Bryce szándékosan nem mozdult, elfojtotta az érzéseit. Lopva
belélegezte a tőle pár centire lévő párologtató nyugtató
borsmentapamacsait.
– De van még egy összefüggés, amit nem említettek – folytatta
Micah.
A kormányzó két oldalán ülő angyalok alig észrevehetően
megmerevedtek. Számukra is újdonság lehetett a dolog.
– Valóban? – kérdezte Jesiba. – És fizetnem kell ezért az
információért?
Elképesztő, hűvös erő csapott végig a galérián, de az arkangyal
arca kifürkészhetetlen maradt.
– Megosztom veled ezt az információt, hogy közös erővel
dolgozhassunk.
Jesiba természetfeletti eleganciával vonta fel szőke
szemöldökét.
– Miért is?
Micah így felelt:
– Természetesen azért, hogy Bryce Quinlan megtalálhassa a
valódi gyilkost.

159
 12.

BRYCE MEGDERMEDT – olyan mozdulatlanná vált, hogy Hunt

elgondolkodott, vajon tudja-e, mennyire árulkodó ez. Nem az
idegességére, hanem a származására nézve. Csak a tündérek
tudnak ilyen mozdulatlanná válni.
Főnöke, a látszólag fiatal varázslónő felsóhajtott.
– A 33. olyan inkompetens manapság, hogy az én
asszisztensem segítségére van szükséged? – Kedves hangszíne
alig tompította a kérdés élét. – Mondjuk, erre már tudom is a
választ, ha tévesen ítélted el Philip Briggst.
Hunt nem mert elvigyorodni a kendőzetlen pimaszság hallatán.
Nem sokan engedhették meg maguknak, hogy így beszéljenek
Micah Domitusszal vagy bármelyik másik arkangyallal.
Végigmérte a négyszáz éves varázslónőt a képernyőn. Hallotta
ő is a pletykákat, miszerint Jesiba a Holtkirálynak felel, állattá
változtatja az őt bosszantókat, egykor boszorkány volt, aki
tisztázatlan okokból hátat fordított a fajtájának. Valószínűleg sötét
dolog állhatott a háttérben, ha a Láng és árny házában kötött ki.
– Nem tudok erről az egészről semmit – lehelte Bryce. – Azt
sem, hogy ki akarhatott végezni Tertiannel.
Jesiba pillantása kiélesedett.

160
 – Teljesen mindegy, az én asszisztensem vagy. Nem a 33.-nak
dolgozol.
Micah szája megfeszült. Hunt megacélozta magát.
– Udvariasságból hívtalak meg erre a beszélgetésre, Jesiba. –
Micah megvetően húzta össze barna szemét. – Valóban úgy tűnik,
hogy Briggs ítélete téves volt. De ettől még tény, hogy Danika
Fendyr és az Ördögfalka vette őt őrizetbe a laborjában, és minden
kétséget kizáróan fel akarta robbantani az ártatlanokkal teli, Fehér
Holló névre hallgató szórakozóhelyet. És bár eleinte egy apróság
miatt el kellett engedni, az elmúlt két évben sikerült elegendő
bizonyítékot felkutatni a korábbi bűneiről, így azokért is
megkapta a megfelelő ítéletet. Ennek megfelelően rács mögött
marad, és le fogja tölteni a büntetést, amit a mára semlegesített
Kér-szekta vezetőjeként elkövetett bűnökért, valamint az emberek
lázadásában játszott szerepéért kapott.
Quinlan mintha elernyedt volna megkönnyebbülésében.
Ám ekkor Micah így folytatta:
– Ez viszont egyben azt is jelenti, hogy veszélyes gyilkos
garázdálkodik a városban, aki vérengző démonokat idéz meg.
Hogy szórakozásból teszi, vagy bosszú vezérli, azt egyelőre nem
tudjuk. Elismerem, hogy a 33. és az Auxilia kimerítette a
rendelkezésére álló forrásokat. Alig több mint egy hónap múlva
kezdődik a csúcstalálkozó. Bizonyos résztvevők annak
bizonyítékát látják majd a gyilkosságokban, hogy nem tartom
kézben a város irányítását, hát még a tartományét, és fel akarják
majd használni ellenem.
Hát persze hogy nem a veszélyes gyilkos elfogása a lényeg.
Nem, csak a tekintélyét akarja megőrizni.
Bár messze volt még a csúcstalálkozó, Hunt és a triarii többi
tagja hetek óta ezzel foglalkoztak, felkészítették a 33. egységeit a
valbarai elöljárók tízévente esedékes találkozóját övező pompára
és szarakodásra. Az egész tartományból érkeznek majd vezetők,
hogy előadják sirámaikat, talán még vendégek is idesereglenek a
Haldrenen túl uralkodó seggfejek képviseletében.

161
 Hunt még egyetlen valbarai csúcstalálkozón sem vett részt, de
Pangerában rengeteget végigszenvedett, elég uralkodót látott már,
akik mind úgy tettek, mint akik legalább hírből ismerik a szabad
akaratot. A csúcstalálkozó általában arról szólt, hogy egy rakás
nagy hatalommal bíró vanír egy héten keresztül vitatkozott, majd
a regnáló arkangyal meghozta a törvényeket. Nyilván Micah is
hasonlóképpen jár majd el. Isaiah részt vett már az egyik ilyen
csúcstalálkozón, és figyelmeztette Huntot, hogy az arkangyal
szeret kérkedni a katonai erejével, a 33. ilyenkor tehát kénytelen
birodalmi pompába öltözve haptákba vágni magát.
Hunt már tisztíttatta is az arany mellvértjét. Hányinger
kerülgette a gondolattól, hogy kénytelen lesz felvenni a hivatalos
páncélt, mellkasán az Aszterek hétcsillagos címerével.
Jesiba az ezüst körmeit tanulmányozta.
– Ezúttal számíthatunk valami izgalmasra is a csúcstalálkozón?
Micah Jesiba unott arckifejezését fürkészve válaszolt:
– Beiktatjuk az új boszorkánykirálynőt.
Jesiba arcán egyetlen érzelem sem futott végig.
– Hallottam Hecuba haláláról – felelte a varázslónő. Hangjában
nem csendült bánat vagy elégedettség, tényszerű megállapítást tett
csupán.
Bryce Quinlan azonban megfeszült, mintha legszívesebben
rájuk ordított volna, hogy térjenek már vissza a gyilkosság
megvitatásához.
– És az Aszterek ideküldik Sandrielt, hogy ismertesse a
szenátus lázadással kapcsolatos jelentését – tette hozzá Micah.
Hunt fejéből minden egyes gondolat kiröppent. Még a máskor
rendíthetetlen Isaiah is megdermedt.
Sandriel idejön.
– Jövő héten érkezik a Comitiumba – folytatta Micah –, és az
Aszterek kérésére a csúcstalálkozóig vendégül látom.
Egy hónapig. Az a kibaszott szörnyeteg egy teljes hónapon
keresztül a városban lesz.
Jesiba ijesztő kecsességgel billentette oldalra a fejét. Lehet,
hogy nem kaszás volt, de pont úgy mozgott, mint ők.

162
 – És ugyan mennyiben tud hozzájárulni az asszisztensem a
gyilkos kézre kerítéséhez?
Hunt uralkodott magán – nem üvöltött, nem remegett meg,
nem fagyott le. Addig birkózott az érzelmekkel, amíg nem maradt
belőlük más, mint egy újabb hullám lelkének fekete, zavaros
tengerében. Erőt vett magán, és a beszélgetésre figyelt, nem
gondolt a város felé tartó pszichopatára.
Micah tekintete megállapodott Bryce-on, aki úgy elsápadt,
hogy szeplői vérfoltoknak tűntek az orrnyergén.
– A jelenlegi információink szerint Miss Quinlan az egyetlen,
aki a saját szemével látta a gyilkos által megidézett démont.
– Mi van az angyallal a sikátorból? – kérdezte Bryce merészen.
Micah-nak a szeme sem rebbent.
– Nem emlékszik a támadásra. Hátulról támadtak rá. – Még
mielőtt Bryce tovább faggathatta volna, így folytatta: – Tekintve,
hogy milyen kényes ügyről van szó, hajlandó vagyok úgymond
rendhagyó megoldásokhoz folyamodni, hogy megfékezzük a
gyilkost, még mielőtt valódi problémává válna.
Mármint az arkangyal jó színben akart mutatkozni a hatalom
gyakorlói előtt. Sandriel előtt, aki mindent jelent az Asztereknek
és a bábszenátusnak.
Egy szabadlábon garázdálkodó gyilkos, aki képes vanírokat és
embereket egyaránt könnyűszerrel gyilkoló démont idézni? Na,
pont az ilyesmit jelentené Sandriel örömmel az Asztereknek.
Főleg, ha ezzel megfoszthatná Micah-t a rangjától, amire aztán ő
maga csaphatna le. Mit számít Pangera északnyugati része egész
Valbarához képest? És ha Micah mindent elveszít, akkor a
rabszolgái is – Hunt, Isaiah, Justinian és még sokan mások – a
kormányzói cím örökösének birtokába kerülnek.
Sandrielnek esze ágában sem lenne tartani magát Hunt Micah-
val kötött alkujához.
Micah Hunthoz fordult, ajka kegyetlenül görbült.
– Kettőt találhatsz, Athalar, kit hoz magával Sandriel – mondta.
Hunt megdermedt. – Pollux is örömmel jelent majd.

163
 Hunt mindent megtett, hogy ura maradjon a légzésének, hogy
az arcán továbbra is közömbös kifejezés üljön.
Pollux Antonius, Sandriel triariijának parancsnoka – a Malleus,
ahogy gyakran nevezték. A Kalapács. Éppolyan kegyetlen és
kíméletlen, mint Sandriel. És egy kibaszott seggfej.
Jesiba megköszörülte a torkát.
– Még mindig nem tudni, miféle démon volt? – Hátradőlt a
székén, telt ajkát homlokráncolva csücsörítette.
– Nem – szűrte Micah összeszorított fogain keresztül.
Igazat felelt. Még Hunt sem tudta beazonosítani, pedig
összeszámolni sem tudta, hány démonnal volt már szerencséje
végezni. Számtalan különböző fajtájuk volt, mind-mind más
intelligenciahányadossal megáldva. Létezett macska-kutya
hibridre emlékeztető szörnytől kezdve minden, még emberszerű
alakváltó hercegek is, ők uralkodtak Hél sötétebbnél sötétebb
bugyraiban: a Mélységben, a Hasadékban, a Kanyonban, a
Szakadékban, a Katlanban, a Szurdokban, és mind közül a
legrémesebb helyen, a Veremben.
De nem kellett konkrétan beazonosítani ahhoz, hogy a
sebessége és a tettei alapján a Verem démonai közé sorolják a
lényt – talán magának a Csillagnyelőnek a kis kedvence lehetett.
Egyedül a Verem mélyén fejlődhetett ki egy ilyen szörnyeteg, ami
korábban sosem látott fényt, nem is volt szüksége rá.
Végül is nem számít, gondolta. Akár hozzászokott a démon a
fényhez, akár nem, Hunt akkor is sistergő húscafatokká
robbanthatja a képességével. Egyetlen gyors villám, és a
démonnak vagy inába száll a bátorsága, vagy fetrengeni fog
kínjában.
Quinlan hangja vágott keresztül Hunt gondolatainak viharán:
– Azt mondta, van egy másik összefüggés is a korábbi és a
mostani gyilkosság között. A… módszeren túl.
Micah ránézett. Quinlan javára szóljon, hogy állta a pillantását.
– Maximus Tertian és Danika Fendyr barátok voltak.
Bryce összevonta a szemöldökét.
– Danika nem ismerte Tertiant.

164
 Micah sóhajtva a fával borított plafonra emelte a tekintetét.
– Úgy sejtem, rengeteg dolog volt, amibe nem avatta be önt.
– Tudtam volna, ha Maximus Tertian a barátja! – kelt ki
magából Quinlan.
Micah ereje végigrobajlott a termen.
– Vigyázzon a szájára, Miss Quinlan!
Senki sem beszélhet így egy arkangyallal, legalábbis, ha
gyakorlatilag semmiféle erő nem csordogál az ereiben. Ez a kis
közjáték elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Hunt félretegye
Sandriel látogatásának gondolatát, és ismét a beszélgetésre
koncentráljon.
– Ráadásul ön is ismerte mind Danikát, mind Maximus Tertiant
– folytatta Micah. – Mindkét gyilkosság éjszakáján a Fehér
Hollóban tartózkodott. Már ez a hasonlóság is… érdekes.
Jesiba kihúzta magát.
– Azt akarod mondani, hogy Bryce gyanúsított?
– Egyelőre nem – válaszolta Micah hűvösen. – De bármi
előfordulhat.
Quinlan ökölbe szorította a kezét, ujjpercei elfehéredtek, ahogy
nyilván igyekezett visszafogni magát, és nem az arkangyal arcába
köpni. Végül úgy döntött, inkább másra tereli a szót.
– Miért nem nyomoznak az Ördögfalka többi tagjával
kapcsolatban? Egyikük sem lehetett célpont?
– Már utánanéztünk a dolognak, és nem találtunk ilyesmire
utaló nyomot. Éppen ezért továbbra is Danikára koncentrálunk.
– Komolyan úgy gondolja, hogy képes leszek bármit is
felfedezni, amit az Aux és a 33. nem tudott? – kérdezte Bryce
kimérten. – Miért nem kérik meg az Asztereket, hogy küldjenek
ide valakit, mondjuk az Ünőt?
A kérdés végighasított a helyiségen. Csak van Quinlannek is
annyi esze, hogy ne kívánjon ilyesmit! Jesiba figyelmeztető
pillantást lövellt felé.
Micah-t nem hatotta meg Lidia Cervos, a Köztársaság
leghírhedtebb kémvadászának – és megtörőjének – említése.

165
 – Ahogy már korábban említettem, nem szeretném, ha bárki
tudna ezekről az… eseményekről a városom falain túl.
Hunt értette mindazt, amit Micah nem mondott ki: bár az
Ünőként ismert szarvas alakváltó Sandriel triariijába tartozott,
közvetlenül az Asztereknek felelt, ráadásul Pollux szeretője is.
A Kalapács és az Ünő – az egyik a csatatérre, a másik a
Köztársaság ellenségeire mért csapást. Hunt találkozott párszor az
Ünővel Sandriel erődjében, és mindig felzaklatta az a
kifürkészhetetlen arany szempár. Lidia éppolyan gyönyörű volt,
mint amilyen kegyetlenül űzte a lázadó kémeket. Tökéletes párt
alkottak Polluxszal. Nála jobban talán csak a Hárpia illett volna a
férfihoz, de ha egy módja volt rá, Hunt inkább nem gondolt
Sandriel triariijának másodparancsnokára.
Elfojtotta egyre növekvő félelmét.
– A bűnügyi statisztikák alapján Danika valószínűleg ismerte a
gyilkosát – mondta Micah, majd szándékosan szünetet tartott,
amitől Quinlan jól felhúzta magát. – És bár vannak dolgok, amiket
nem mondott el önnek, mégiscsak jobban ismerte Danika Fendyrt,
mint bárki más. Úgy vélem, nincs olyan, akinek nagyobb rálátása
nyílna az ügyre.
Az elegáns hotelszobában ülő Jesiba most közelebb hajolt a
képernyőhöz. Minden mozdulata kecses volt, és elfojtott erőről
árulkodott.
– Rendben, kormányzó! Tegyük fel, hogy Bryce-nak a te
parancsodra az ügy végére kell járnia. Ez esetben kárpótlást kérek.
Micah arcára éles, riasztó mosoly rajzolódott ki, amit Hunt
mindig csak azelőtt látott, hogy az arkangyal darabokra szaggatott
valakit.
– Bár a Holtkirály fennhatósága alatt állsz, és úgy hiszed, sok
mindentől megvéd, attól még mindig a Köztársaság állampolgára
vagy.
És engedelmeskedni fogsz nekem. Ezt már nem tette hozzá.
Jesiba csupán ennyit felelt:
– Azt hinném, jól ismered a helyhatósági rendeleteket,
kormányzó! Az ötvenhetes paragrafus kimondja, hogy ha egy

166
kormánytisztviselő külső partner segítségét veszi igénybe, akkor
köteles megfizetni…
– Jól van! Küldd el a számlát! – Micah türelmetlenségéről
egyedül szárnyának finom susogása árulkodott. Legalább
kedvesen folytatta, ahogy Quinlan felé fordult: – Nincs más
lehetőségem, és hamarosan kifutunk az időből. Ön az egyetlen,
aki vissza tudja követni Danika utolsó napjainak eseményeit, és
kiderítheti, ki gyilkolta meg őt. Ön az egyedüli kapocs az
áldozatok között. – Quinlan a száját tátotta. – Úgy vélem, a galéria
alkalmazottjaként olyan embereket is szóra bírhat, akik a 33.-nak
és az Auxiliának nem voltak hajlandóak megnyílni. Isaiah
Tiberian jelenteni fogja nekem, hogy halad, és felügyeli a
nyomozást. – Barna szemével úgy méregette Huntot, mintha
olvasni tudna minden egyes megfeszülő izmából, mintha látná,
miféle pánik vegyült a vérébe Sandriel érkezésének hírére. – Hunt
Athalar gyakorlott démonvadász. Ő fogja védelmezni önt, amíg a
tettest keresi.
Bryce összehúzta a szemét, de Hunt egyetlen szót sem mert
szólni. Pedig szívesen pislogott volna, hogy jelezze nemtetszését –
és megkönnyebbülését. Legalább lesz indoka távol maradni a
Comitiumtól, amíg Sandriel és Pollux ott időzik. De hogy
gyakorlatilag bébiszitterkednie kell, és mit sem halad majd az
adóssága megfizetésével…
– Rendben – egyezett bele Jesiba. Szeme az asszisztensére
siklott. – Bryce?
Bryce borostyánszín szemében hűvös tűz lobogott, ahogy
halkan azt felelte:
– Megtalálom őket. – Egyenesen az arkangyal szemébe nézett.
– És aztán szeretném, ha eltörölné őket a kibaszott föld színéről.
Hát igen, Quinlannek volt vér a pucájában.
Ostoba volt, nyers modorú, de legalább bátor. Csakhogy ezzel
a kombinációval valószínűleg holtan végzi majd, még mielőtt
végigcsinálja a Zuhanást.
Micah elmosolyodott, mintha ő is pontosan ugyanerre a
következtetésre jutott volna.

167
 – Az igazságszolgáltatási rendszer alapján fogjuk kiróni a
gyilkosra a büntetést. – Semmit sem ígérő bürokratikus maszlag,
de az arkangyal ereje végigdübörgött a termen, mintha csak azt
ígérné Quinlannek, hogy úgy fog tenni, ahogyan kéri.
– Jól van – motyogta Bryce.
Jesiba Roga felvont szemöldökkel nézett az asszisztensére, ő is
felfigyelhetett rá, hogy Bryce arcán még mindig ott ég az a hideg
düh.
– Igyekezz nem meghalni, Bryce! Igazán nincs kedvem
betanítani valaki mást. – Azzal véget vetett a videohívásnak.
Bryce kihúzta magát lehetetlen cipőjében. Megkerülte az
asztalt, és a válla mögé söpörte selymes, vörös hajzuhatagát, a
tincsek göndör vége kis híján formás fenekét érte.
Micah felállt, tekintete lefelé siklott, mintha ő maga is
észrevette volna Bryce-nak ezt a bizonyos testtájékát, de aztán
csak annyit mondott:
– Akkor mindent megbeszéltünk.
Bryce ruhája olyan szűk volt, hogy Hunt látta megfeszülni a
combizmait, amikor kinyitotta a vasajtót az arkangyal előtt. A
lány arca enyhén összerándult, de a következő pillanatban már
nyoma sem volt a grimasznak.
Az arkangyal és a parancsnoka már odakint állt, amikor Hunt is
elérte Bryce-t, aki díjnyertes, mégis üres mosolyt villantott rá, és
már csukta is be az ajtót, pedig Hunt még ki sem lépett a poros
utcára. Gyorsan bedugta a lábát az ajtó és az ajtófélfa közé, és az
igézetek felzúgtak, végighasítottak a bőrén, ahogy próbálták
megkerülni őt. Bryce borostyán szeme rávillant.
– Mi van?
Hunt csípős mosolyt küldött felé, és nem udvariaskodott többé.
– Írj össze ma egy gyanúsítotti listát! Legyen rajta mindenki,
aki holtan akarhatta látni Danikát és a falkáját. – Ha Danika
ismerte a gyilkosát, akkor minden valószínűség szerint Bryce is. –
És szedd össze, merre járt Danika élete utolsó néhány napjában!
Bryce ismét elmosolyodott, mintha egyetlen nyomorult szót
sem hallott volna az egészből. Aztán megnyomhatott egy gombot

168
az ajtó mellett, mert a védővarázslatok hirtelen marni kezdtek,
mint a sav…
Hunt hátraugrott, villámai előpattantak, védték a nem létező
ellenség ellen.
Az ajtó bezárult.
– Keresni foglak – búgta Bryce a kaputelefonon keresztül. –
Addig ne zavarj!
Urd kegyelmezzen!

169
 13.

HUNT NEM SOKKAL KÉSŐBB MÁR a galéria épületének tetején volt

Isaiah-val az oldalán, és figyelte, ahogy a késő délelőtti nap
megcsillan Micah makulátlanul fehér szárnyán, és már-már
ragyogóvá varázsolja hajában az aranyfényű tincseket, miközben
az arkangyal szemügyre vette a fallal határolt várost.
Hunt inkább a lapos tetőt fürkészte, aminek egyhangúságát
csupán a szokásos gépészet és a galériába vezető ajtó törte meg.
Micah szárnya megrezzent, az egyetlen előjele annak, hogy
beszélni készült.
– Az idő ellenünk dolgozik.
– Tényleg úgy gondolja, hogy Quinlan képes megtalálni a
tettest? – kérdezte Hunt, éreztetve, mennyire bízik a nőben.
Micah oldalra billentette a fejét, egy prédáját felmérő ősi,
veszedelmes ragadozóra emlékeztetett.
– Úgy gondolom, minden rendelkezésünkre álló eszközt meg
kell ragadnunk, legyen az akármilyen szokatlan. – Sóhajtva
fordult ismét a város felé.
Lunathion a Rhagan-tenger partján álló ősi városok mintájára
épült, a megszólalásig hasonlított rájuk, még a homokkő falak, a
száraz éghajlat, a város határától északra húzódó távoli dombok

170
olajfaligetei és kis farmjai, sőt, a védőistennőnek épített központi
templom is ugyanolyan volt. Csakhogy azokkal a városokkal
ellentétben ez fejlődhetett: az utcák rendezetten futottak, nem
szövevényesen, és a modern épületek lándzsaként törtek az ég felé
a KÜN szívében, jócskán magasabbra, mint amit a szigorú
pangerai előírások megengedtek volna.
Micah-nak köszönhették, aki tisztelgett ugyan a hagyományok
előtt, mégis azt akarta, hogy a város továbbléphessen a jövőbe.
Még a Crescent City nevet is elfogadta, nem ragaszkodott a
Lunathionhöz.
Haladó szellemű férfi. Toleráns, mondogatták.
Hunt gyakran elmerengett, milyen érzés lenne kitépni a torkát.
Megszámolni sem tudta volna, hányszor fontolgatta már.
Szerette volna villámmal sújtani vonzó arcát, a kegyetlen,
követelőző rohadék tökéletes maszkját.
Talán igazságtalan volt.
Micah ezzel az erővel született, mindig is a bolygó
leghatalmasabb erőinek mozgása kötötte le. Már-már isten volt,
aki hozzászokott, hogy sosem kérdőjelezik meg a hatalmát, és ha
valami mégis fenyegetést jelentett rá, azzal azonnal leszámolt.
Egy másik arkangyal vezette, háromezer harcost számláló
lázadás éppen ilyesminek számított. Mégis, szinte mindenki
Bukott angyal volt a triariijában. A jelek szerint második esélyt
kínált nekik. Hunt elképzelni sem tudta, ugyan miért akar kegyes
lenni hozzájuk.
– Biztos, hogy Sabine is ráállítja az embereit az ügyre, és el fog
jönni az irodámba, hogy elmondja, pontosan mit gondol a Briggs-
féle fiaskóról. – Micah ide-oda járatta jeges pillantását közöttük. –
Azt akarom, hogy mi kerítsük kézre a gyilkost, ne a farkasok.
– Élve vagy holtan? – kérdezte Hunt hűvösen.
– Lehetőleg élve. De még holtan is jobb, mint ha szabadlábon
garázdálkodhatna.
Hunt megkockáztatta a kérdést:
– És ez a nyomozás beleszámít a kvótámba? Hónapokba telhet.

171
 Isaiah megfeszült. Micah szájszéle azonban felfelé görbült.
Egy hosszú pillanatig nem szólt semmit. Hunt még csak pislogni
sem mert. Majd Micah így felelt:
– Mit szólnál egy kis motivációhoz, Athalar? Ha gyorsan
megoldod az ügyet, még a csúcstalálkozó előtt, akkor leviszem
tízre a tartozásodat.
Mintha maga a szél is megtorpant volna erre.
– Tíz küldetésre? – nyögte ki Hunt nagy nehezen.
Döbbenetes volt. Hiszen Micah-nak nem kellett volna semmit
sem ajánlania. Egy szavába került volna csak, hogy Hunt
engedelmeskedjen.
– Tíz küldetésre – ismételte Micah, mintha nem épp bombát
robbantott volna Hunt életében.
Egyfajta átverés is lehetett, hiszen Micah évtizedekig is
húzhatja azt a tíz küldetést, de… Solas kibaszott tüzére!
– Senkinek egy szót se erről, Athalar! – tette hozzá az
arkangyal.
Isaiah-t nem is figyelmeztette, ez is jelezte, mennyire bízik a
parancsnokában.
– Rendben – felelte Hunt a tőle telhető legnyugodtabban.
Micah pillantása ekkor kíméletlenné vált. Tetőtől talpig
végigmérte Huntot. Majd a bakancsuk alatt húzódó galériára
pillantott. Nyilván az odabent lévő asszisztensre gondolt.
– Tartasd féken a farkadat meg a kezedet – morogta –, vagy
hosszú ideig kell majd nélkülöznöd mindkettőt.
Természetesen mindkettő visszanőne. A Zuhanás után a
halhatatlanok gyakorlatilag bármilyen testrészt vissza tudnak
növeszteni, ha nem fejezik le vagy csonkítják meg őket úgy, hogy
közben elvéreznek, de… elég fájdalmas lenne. Lassú. És Hunt
még pár hónapot sem töltött volna szívesen a férfiassága nélkül.
Egyébként sem vágyott túlzottan arra, hogy egy félemberrel
dugjon, ha a siker esetén csupán tíz gyilkosság választja majd el a
szabadságtól.
Isaiah mindkettejük nevében bólintott.
– Megtartjuk a szükséges szakmai távolságot.

172
 Micah a KÜN felé fordult, felmérte a folyó felől érkező szelet,
makulátlan szárnyai megrebbentek.
– Egy óra múlva legyél az irodámban! – szólt oda a
parancsnokának.
Isaiah mélyen meghajolt az arkangyal előtt, Huntnak felállt a
szőr a hátán a pangerai mozdulattól. Ő is kénytelen volt ugyanezt
tenni, különben kitépték volna a tollait, leégetik, felhasítják a
szárnyát. A Bukást követő néhány évtized igen kemény volt.
Az Aszterek tróntermét díszítő szárnyak is ezt tükrözték.
De Isaiah mindig is tudta, hogyan játsszák ezt a játékot, ő
valahogy eltűrte a protokollt, a hierarchiát. Megtanulta, hogyan
öltöznek, esznek és dugnak ők. Hunttal együtt bukott el,
mindennek köszönhetően mégis parancsnoki rangra emelkedett.
Senki sem lepődött volna meg, ha Micah a téli napfordulót követő
kormányzati ülésen azt javasolja az Asztereknek, hogy távolítsák
el Isaiah-ról a glóriát.
Neki nem kellett orgyilkost, mészárost, kínzómestert játszania.
Micah még csak hátra sem pillantott rájuk, mielőtt kilőtt a
levegőbe. Néhány pillanaton belül fehér ponttá vált az ég kékjén.
Isaiah felsóhajtott, homlokráncolva nézett a Comitium öt
csúcsos tornyára, a KÜN szívének üveg- és fémkoronájára.
– Gondolod, hogy átverés? – kérdezte Hunt a barátját.
– Micah nem mesterkedik. – Nem úgy, mint Sandriel és a többi
arkangyal. – Komolyan gondolja, amit mond. Nagyon kétségbe
lehet esve, ha ennyire motiválni akar.
– Az övé vagyok. Kívánsága számomra parancs.
– Most, hogy Sandriel idejön, talán rájött, hogy hasznára
lehetne, ha… hűséges lennél hozzá.
– Ez ugyanúgy rabszolgaság, csak más szavakkal.
– Akkor nem tudom, Hunt! Talán csak nagyvonalú akart lenni.
– Isaiah a fejét rázta. – Urd ezeket a lapokat osztotta, ne
kérdőjelezd meg!
Hunt felsóhajtott.
– Igen, tudom. – Ami azt illeti, valószínűleg minden felsorolt
magyarázatban volt némi igazság.

173
 Isaiah felvonta a szemöldökét.
– Gondolod, hogy képes leszel megtalálni a tettest?
– Nincs más választásom. – Most, hogy ilyen sok forog
kockán, semmiképp. Hunt megízlelte a száraz szelet, fél füllel
reszelős dalát hallgatta, azt, ahogy az utcát szegélyező szent
ciprusok között szárnyalt, amiből több ezernyit ültettek el a
városban a védőistennő tiszteletére.
– Meg fogod találni – mondta Isaiah. – Biztos vagyok benne.
– Csak ha el tudom felejteni, hogy Sandriel ideutazik. – Hunt
fújt egyet, mindkét kezével a hajába túrt. – Egyszerűen hihetetlen,
hogy idejön! Ráadásul azzal a rohadék Polluxszal.
Isaiah óvatosan fogalmazott:
– Ugye te is tudod, mekkora szívességet tett neked Micah
azzal, hogy Quinlant kell őrizned ahelyett, hogy ott kellene lenned
a Comitiumban Sandriellel?
Hunt pontosan tisztában volt ezzel, igen, hiszen Micah jól
tudta, hogy érez Sandriel és Pollux iránt, de azért a szemét
forgatta.
– És? Nyugodtan éltesd csak Micah-t, de azért ne feledd, hogy
tárt karokkal várja Sandrielt.
– Az Aszterek parancsolták, hogy jöjjön ide a csúcstalálkozóra
– vitatkozott vele Isaiah. – Szokásuk elküldeni egy másik
arkangyalt, hogy figyelje meg a találkozót. Legutóbb Ephraim
kormányzó jött. Micah őt is szívélyesen fogadta.
– Attól még egy egész hónapon keresztül itt lesz. Abban a
rohadt épületkomplexumban – mutatott Hunt a Comitium öt
épületére. – Lunathion nem neki való. Unatkozni fog itt.
A Bukott angyalok vagy meghaltak, vagy szerteszét küldték
őket, így Sandriel azzal szórakoztatta magát, hogy végigsétált
lázadó emberekkel teli börtönén, és kiválasztott egyet-kettőt, vagy
akár hármat is. Csakis azért állt a városa szívében az aréna, hogy
ott különféle módokon végezzen a rabokkal. Élet-halál harcok,
nyilvános kínzások, alsóbbrendű és közönséges állatok rájuk
eresztése… Semmi sem szabott határt a kreativitásának. Hunt a
saját szemével látta, a saját bőrén tapasztalta.

174
 A mostanság forrongó konfliktus nyilván megtöltötte a
börtönét. Sandriel és Pollux rohadtul élvezheti az arénából áradó
fájdalmat.
Hunt megdermedt a gondolatra.
– Pollux két lábon járó veszélyforrás lesz ebben a városban.
A Kalapácsról mindenki tudta, hogy a gyilkolás és a kínzás a
kedvenc időtöltése.
– Figyelni fogunk Polluxra. Micah pontosan tudja, milyen,
hogy mit művel. Az Aszterek hiába parancsolták meg, hogy
fogadja tárt karokkal Sandrielt, Pollux ámokfutását nem fogja
engedélyezni. – Isaiah elhallgatott, a távolba révedt, mintha
elgondolkozott volna valamin. – De elérhetjük, hogy egyáltalán ne
kelljen megjelenned, amíg Sandriel itt van.
Hunt felvonta a szemöldökét.
– Ha arra utalsz, ami miatt Micah levágná a tökömet, akkor
köszi, de inkább nem.
Isaiah halkan felnevetett.
– Micah megparancsolta, hogy nyomozz Quinlannel. És ez
nagyon-nagyon lefoglal majd. Főleg, ha azt akarja, hogy
megvédjük Bryce-t.
Hunt félig elvigyorodott.
– Annyira lefoglal, hogy nem lesz időm visszamenni a
Comitiumba.
– Annyira lefoglal, hogy a Quinlan lakásával szemközti épület
tetejéről kell majd vigyáznod rá.
– Rosszabb éjszakáim is voltak már. – Ahogy Isaiah-nak is. –
És legalább magyarázhatom a megfigyelését azzal, hogy a
védelme érdekében teszem.
Isaiah a homlokát ráncolta.
– Tényleg gyanúsítottnak tartod?
– Nem vetem el a lehetőséget – vont vállat Hunt. – Micah sem
tette. Amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője, addig az én
listámon rajta lesz. – Nagyon kíváncsi volt, ugyan kit ír majd fel
Quinlan a saját listájára. Amikor Isaiah bólintott, Hunt azt

175
kérdezte: – El fogod mondani Micah-nak, hogy állandó felügyelet
alatt tartom?
– Ha észreveszi, hogy nem alszol a kaszárnyában, akkor
elmondom neki. Addig pedig, amiről nem tud, az nem fáj.
– Köszi.
Hunt ritkán használta ezt a szót, szárnyas lényeknek pedig
főleg szűkmarkúan mérte, de most komolyan gondolta. Isaiah
mindig is a legjobb volt – a legjobb a Bukott angyalok közül, az
összes legionárius közül, akikkel Hunt valaha is együtt szolgált.
Isaiah-nak ilyen képességekkel és a tökéletes fehér szárnyával az
Aszter-őrségben lett volna a helye, de Hunthoz hasonlóan ő is a
nyomornegyedből származott. Az Aszterek elit kis légiójába
csakis magas rangúak kerülhettek be. Még akkor is, ha így le
kellett mondaniuk az Isaiah-hoz hasonló kiváló katonákról.
Hunt a maga szürke szárnyával és közönséges származásával
még a villámai ellenére sem jöhetett volna szóba. Már az is elég
megtiszteltetésnek számított, hogy csatlakozhatott Shahar elit 18.
légiójához. Az, hogy Shahar értékesnek tartotta – őt és Isaiah-t is
– már önmagában elég volt ahhoz, hogy beleszeressen. Az egész
18. ilyen volt, Shahar nem foglalkozott a származásukkal, egyedül
a képességeik alapján válogatott. A valódi értéket kereste.
Isaiah a KÜN, a Comitium felé intett.
– Menj, hozd el a cuccodat a kaszárnyából! Nekem még be kell
ugranom valahova, mielőtt találkozom Micah-val. – Hunt
pislogott, Isaiah pedig elfintorodott. – Ki kell hallgatnom Ruhn
herceget, hogy alátámasztja-e Quinlan alibijét.
Huntnak rohadtul semmi kedve nem lett volna hozzá, és tudta,
hogy Isaiah is pont ugyanígy van ezzel, de a szabály az szabály.
– Veled menjek? – ajánlkozott. Ez volt a legkevesebb, amit
megtehetett.
Isaiah szájszéle felfelé görbült.
– Tekintve, hogy amikor legutóbb össze voltatok zárva,
eltörted az orrát, inkább ne.
Bölcs döntés.
– Megérdemelte – jegyezte meg Hunt gúnyosan.

176
 Hála a jó égnek, Micah mulatságosnak találta a dolgot – az
Incidenst, ahogy Naomi nevezte. Ritkán rúgják szét a tündérek
seggét, úgyhogy titokban még a kormányzó is jól szórakozott a
múlt tavaszi nap-éj egyenlőség ünnepségén lezajlott
összezörrenésen. Egy egész hétre szabadságolta Huntot miatta.
Felfüggesztés – állította Micah, csakhogy a felfüggesztés mellé a
szokásosnál magasabb összegről kiállított csekket is kapott. És
onnantól három halállal kevesebbért kellett megfizetnie.
– Később felhívlak, hogy mi a helyzet – ígérte Isaiah.
– Sok sikert!
Isaiah elcsigázott, kimerült mosollyal reagált – egyedül ez utalt
a temérdek, tetoválással a homlokukon végigdolgozott évre –,
aztán elindult, hogy megkeresse Ruhn Danaant, a tündérek
koronahercegét.

Bryce végigviharzott a bemutatótermen, felszisszent a lábába

hasító fájdalomtól, aztán olyan erősen rúgta le a tűsarkúját, hogy
az egyik a falnak csapódott, és megingott egy ősi váza.
Hűvös hang csendült mögötte:
– Lennél olyan kedves, hogy lefotózod, amikor
megszorongatod Hunt Athalar tökét?
Bryce bosszúsan meredt az ismét életre kelő videoképernyőre
és a kamera elől továbbra sem mozduló varázslónőre.
– Tényleg bele akarunk keveredni ebbe, főnök?
Jesiba fesztelen, királynői mozdulattal dőlt hátra aranyozott
székében.
– A jó öreg bosszú már nem is mozgat meg?
– Fogalmam sincs, ki akarhatta holtan látni Danikát és a falkát.
Tényleg nem tudom.
Annak legalább volt valami logikája, hogy Briggs idézte meg a
démont, hiszen aznap engedték szabadon, Danika kibukott miatta,
ideges volt, aztán meghalt. De ha nem Briggs tette, ráadásul

177
Maximus Tertiant is holtan találták… Tényleg nem tudta, hol
kezdjen kutakodni.
De megteszi. Megtalálja a tettest. Kis részben azért, hogy
Micah Domitus kénytelen legyen elismerni, tévedett, amikor azt
sugallta, hogy ő is gyanúsított lehet az ügyben… Bryce a fogát
csikorgatta. Megtalálja a tettest, és az illető azt is megbánja majd,
hogy egyáltalán megszületett.
Bicegését palástolva az asztalhoz sétált. Nekidőlt a szélének.
– A kormányzó eléggé kétségbe lehet esve. – És az esze is
elmehetett, ha tőle kér segítséget.
– Nem érdekelnek a kormányzó hátsó szándékai – válaszolta
Jesiba. – Nyugodtan játssz bosszúszomjas nyomozót, Bryce, ha
akarsz, de ne feledd, hogy a munkádat is el kell végezned! Nem
sorolhatod hátra az ügyfeleket.
– Tudom. – Bryce az arcába harapott. – Ha a tettes elég erős
ahhoz, hogy megidézzen egy ilyen démont a piszkos munka
elvégzésére, akkor valószínűleg nekem is lőttek.
Felettébb valószínű, hogy így lesz, hiszen azóta sem döntötte
el, átessen-e egyáltalán a Zuhanáson, és ha igen, mikor.
Jesiba csillogó, szürke szeme végigpásztázta az arcát.
– Akkor tartsd Athalart magad mellett!
Bryce felhúzta magát. Mintha valami törékeny nő lenne, akinek
egy nagydarab, erős harcos védelmére van szüksége!
Pedig részben így volt.
Nagy részben.
Teljes mértékben és határozottan így lesz, ha azt a démont
ismét megidézik.
De annak tényleg nincs értelme, hogy összeírja a
gyanúsítottakat. A Hunttól kapott másik feladat viszont, hogy
sorolja fel, merre járt Danika… Már a gondolattól is megfeszült
minden izma.
Még ha el is fogadja Athalar védelmét, nem kell
megkönnyítenie a feladatot annak a beképzelt seggfejnek.
Jesiba telefonja megcsörrent, és a varázslónő a kijelzőre
pillantott.

178
 – Tertian apja az. – Figyelmeztető pillantást vetett Bryce-ra. –
Ha kevesebb pénz fog befolyni, mert te épp nyomozósdit játszol
az Umbra Mortisszal, teknőssé változtatlak! – A füléhez emelte a
telefont, és megszakította a videohívást.
Bryce nagyot sóhajtott, aztán megnyomta a gombot, hogy
ismét elrejtse a képernyőt a falban.
A galériára ereszkedő csend körbefonta, a csontjait marta.
Úgy tűnt, Lehabah most az egyszer nem hallgatózik. Nem
kopogott a vasajtón a feszült csendben. Az apró, megrögzötten
kíváncsi tűzszellem száját egyetlen suttogó szó sem hagyta el.
Bryce alkarral megtámaszkodott a hűvös asztallapon, arcát a
tenyerébe temette.
Danika sosem említette, hogy ismerné Tertiant. Még csak
szóba sem került a férfi, egyetlenegyszer sem. Ennyi alapján
kellene kibogoznia az ügyet?
Az egész gyilkosságnak semmi értelme nem volt, ha nem
Briggs idézte meg a vérengző démont. Miért pont az ő lakásukat
választotta a démon, amikor egy elméletileg megfigyelt épület
harmadik emeletén laktak? Csak szándékos lehetett. Danika és a
többiek, Tertiannel egyetemben ki lettek pécézve, és az, hogy
Bryce ismerte a vámpírt, kínos véletlen volt csupán.
Bryce az aranyláncon lógó amulettel játszadozott, ide-oda
húzogatta rajta.
Később. Majd este átgondolja, mert… Az órára pillantott.
Basszus!
Háromnegyed óra múlva újabb ügyfél érkezik, és tengernyi
papírmunkát kell még elvégeznie a tegnap megvásárolt Svadgard-
faragvány miatt.
Vagy talán az álláspályázaton kellene dolgoznia, amit egy
titkos, megtévesztő névvel ellátott fájlban tárolt a számítógépen:
Papíráru-táblázatok. Jesiba még csak véletlenül sem nyitná meg,
ugyanis az összes ilyen munkát Bryce-ra bízta, neki kellett
beszereznie a vécépapírtól kezdve a fénymásolópapírig mindent.
Sosem venné észre, hogy a valóban lényeges dokumentumok
között az egyik mappában – a Márciusi irodaszerszámlákban –

179
egyetlen táblázat sincs. Ott tárolta Bryce ugyanis a motivációs
levelét, az önéletrajzát és nagyjából tíz különböző munkahely
félig kitöltött jelentkezési lapját.
Voltak teljességgel esélytelenek is, mint a Crescent City-i
Szépművészeti Múzeum kurátorhelyettese. Nem is álmodhatott
ilyesmiről, hiszen nem volt sem képzőművészeti, sem
művészettörténész diplomája. És a legtöbb múzeum úgy gondolta,
hogy a Griffin Régiségkereskedéshez hasonló galériákat
illegálissá kellene tenni.
Más állások – mint a Miss Flancos Ügyvédnő személyi
asszisztense – pont ugyanolyanok lennének, mint amit itt csinál.
Más helyen és más főnöknek dolgozna, de ugyanazt a szart
kellene elviselnie.
De egyfajta menekülőutat jelentettek. Igen, kénytelen lenne
valamiféle megállapodást kötni Jesibával a tartozása miatt, és
egyébként sem volt igazán kíváncsi rá, vajon a főnöke
csúszómászóvá változtatná-e a felmondás említésére, de amikor a
jelentkezésekkel szórakozott, és vég nélkül javítgatta az
önéletrajzát… legalább jobban érezte magát. Néha-néha
legalábbis.
Viszont ha Danika gyilkosa ismét felbukkant, ha segít, hogy
megragadt ebben a továbblépést nem kínáló állásban… Akkor
csak az idejét vesztegeti az önéletrajzokkal.
A telefon sötét képernyője alig verte vissza a magasan a feje
felett világító lámpák fényét.
Bryce ismét felsóhajtott, beütötte a feloldáshoz szükséges
kódot, és megnyitotta a beszélgetést.
Nem fogod megbánni. Sok időm volt kigondolni, hogyan
kényeztesselek. Nagyon fogjuk élvezni.
Fejből tudta Connor összes üzenetét, de látni jobban fájt.
Annyira nagyon fájt, hogy minden egyes porcikájában érezte, még
lelkének sötét maradványaiban is. Úgyhogy mindig megnézte.
Menj, érezd jól magad! Pár nap múlva találkozunk.
A fehér képernyő égette a szemét. Írj, ha épségben hazaértél!

180
 Bezárta inkább az alkalmazást. És nem merte megnyitni a
hangpostáját. Ahhoz tényleg a havi mély depressziójában kellett
lennie, hogy ismét meghallgassa Danika nevetéssel teli hangját.
Bryce mély levegőt vett, majd még egyet és még egyet.
Megtalálja az elkövetőt. Danikáért, az Ördögfalkáért megteszi.
Bármit megtenne.
Ismét feloldotta a telefonját, és üzenetet pötyögött Junipernek
és Furynek. Nem mintha Fury válaszolt volna, nem, a csoportban
gyakorlatilag Bryce és June társalgott. Már megírta az üzenet felét
– Nem Philip Briggs ölte meg Danikát. Megint hasonló gyilkosság
történt, és… –, amikor kitörölte az egészet. Micah
megparancsolta, hogy tartsa a száját, és ha valaki feltöri a
telefonját… Nem kockáztathatja, hogy eltiltsák az ügytől.
Fury nyilván úgyis tudja már. Az úgynevezett barátnője pedig
arra sem méltatta, hogy… Bryce száműzte a gondolatot. Majd
személyesen elmondja Junipernek. Ha Micah-nak igaza van, és
tényleg van valamiféle kapcsolat Bryce és a kiválasztott áldozatok
között, akkor szólnia kell neki. Nem fog másokat is elveszíteni.
Bryce a zárt vasajtóra pillantott. Megdörgölte mélyre hatoló
fájdalommal sajgó combját, majd felállt.
Csupán a némaság szegődött társául lefelé menet.

181
 14.

RUHN DANAAN NAGY LEVEGŐT VETT az apja dolgozószobájának

óriási tölgyfa ajtaja előtt, hogy megnyugtassa és megacélozza
magát.
A legkevésbé sem azért tette, mert harmincsaroknyit futott az
óvárosi lebuj emeletén található nem hivatalos irodájából az Öt
Rózsa szívébe, az apja hatalmas márványrezidenciájáig. Kifújta a
levegőt, és bekopogott.
Több esze volt annál, mintsem hogy csak úgy benyisson.
– Szabad! – A hűvös férfihang átszivárgott az ajtón, ostorként
csattant Ruhnon, mire hangos szívdobogását leplezve belépett, és
becsukta maga mögött az ajtót.
Az Őszkirály dolgozószobája nagyobb volt, mint a legtöbb
családi ház. A falakat két emelet magasságban könyvespolcok
borították, tele vaskos kötetekkel és műkincsekkel – régivel és
újjal, mágikussal és közönségessel egyaránt. A téglalap alakú
helyiséget aranyló karzat szelte ketté, elöl és hátul is csigalépcső
vezetett fel rá; súlyos fekete bársonyfüggönyök állták a rezidencia
belső udvarára néző, hosszúkás ablakokon beszűrődő, délelőtti
napfény útját.
A terem hátuljában álló modell, a hét bolygó, a holdak és a nap
működő mása vonzotta Ruhn tekintetét. Tömör aranyból készült.
Gyerekként teljesen lenyűgözte, amikor még olyan ostoba volt,
hogy elhitte, érdekli az apját. Órákat töltött azzal, hogy a férfit
figyelte, aki fekete bőrkötéses naplóiba jegyezte le a

182
megfigyeléseit és a számításait. Egyetlenegyszer kérdezte csak
meg tőle, hogy egész pontosan mit keres.
Mintázatokat – felelte az apja.
Az Őszkirály a négy óriási munkaasztal egyikénél ült,
mindegyiken számtalan könyv meg üvegből és fémből készült
szerkezet hevert. Ezek segítségével kísérletezett, hogy elérje azt,
amit azokkal a mintázatokkal akart. Ruhn elhaladt az egyik asztal
mellett, rajta színjátszó folyadék bugyborékolt egy – az apja saját
erejének lángjával működtetett – égő fölé állított üveggömbben,
amiből ibolyaszín füst kígyózott felfelé.
– Védőfelszerelésben kellett volna jönnöm? – érdeklődött
Ruhn, miközben a felé az asztal felé haladt, ahol az apja épp egy
bonyolult ezüstállványra erősített, egy láb hosszú prizmát kémlelt.
– Mondd, mit akarsz, herceg! – Az apja kurtán fogalmazott,
borostyán szemét egyetlen pillanatra sem vette le a prizma feletti
vizsgálólencséről.
Ruhn inkább nem kérdezte meg, vajon mit gondolnának a
város adófizető polgárai, ha tudnák, pontosan mivel tölti a napjait
az egyik vezetőjük. A hat városvezetőt nem demokratikus úton
választották, mindegyiküket Micah jelölte ki. Még a tanácsokon
belül is léteztek tanácsok, így próbálták azt a látszatot kelteni,
hogy másoknak is van beleszólásuk a dolgokba, de valójában igen
egyszerűen működött a rendszer: a kormányzó uralkodott, a
városvezetők pedig az ő irányítása alatt igazgatták a negyedeiket.
A 33. légió csakis a kormányzónak felelt, az Auxilia pedig a
városvezetőknek, ez utóbbit negyedek és fajok alapján osztották
egységekbe. Onnan már zavarosabb volt a hierarchia. A farkasok
erősködtek, hogy az alakváltó falkák irányítják az Auxot, a
tündérek pedig ragaszkodtak hozzá, hogy ez a kiváltság valójában
őket illeti. Ez az ellentét igencsak megnehezítette a felelősség
megosztását – vagyis inkább a vállalását.
Ruhn immár tizenöt éve vezette az Aux tündérosztagát. Az apja
kiadta a parancsokat, ő pedig engedelmeskedett. Nem sok
választási lehetősége volt. Szerencsére egész életében azért
dolgozott, hogy veszedelmes, eredményes gyilkossá váljon.

183
 Nem mintha bármiféle öröme származott volna a dologból.
– Nagy szarban van a város – állt meg Ruhn az asztal
túloldalán. – Isaiah Tiberian meglátogatott. Mint kiderült,
Maximus Tertiant tegnap este meggyilkolták, pont úgy, ahogy
korábban Danikát és a falkáját.
Az apja állított a prizmakészülék egyik tárcsáján.
– Igen, kaptam róla jelentést ma reggel. Úgy tűnik, mégsem
Philip Briggs volt a gyilkos.
Ruhn megmerevedett.
– És ezt mikor is akartad elmondani?
Az apja felpillantott a prizmakészülékről.
– Talán beszámolási kötelezettséggel tartozom neked, herceg?
Nem, semmiképpen, rang ide vagy oda. Bár nagyjából
ugyanolyan erősek voltak, hiába született Ruhn csillagfényűnek,
hiába szerezte meg a Csillagkardot, egy kicsit mégis kevesebb
hatalommal bírt, mint az apja. Ötven éve esett át a Próbatételén és
a Zuhanáson, és azóta sem jött rá, vajon megkönnyebbülés vagy
átok, hogy gyengébbnek bizonyult az apjánál. Ha túlszárnyalta
volna, akkor előnyösebb pozícióból indulna, viszont az apja
riválisnak tekintené.
És látva, hogy mit művel az Őszkirály a riválisaival, jobban
járt, hogy nem lett az.
– Kulcsfontosságú információról van szó. Már szóltam Flynn-
nek és Declannek, hogy szigorítsák az őrjáratokat az Öt Rózsában.
Minden egyes utcát figyelni fogunk.
– Ezek szerint nem volt szükség rá, hogy szóljak, nem igaz?
Az apja közel ötszáz éves volt, szinte végig a magáénak
tudhatta az őszkirályi koronát, és már a kezdetektől fogva
rohadékként viselkedett. És még mindig nem látszottak rajta az
öregedés jelei, pedig a tündérek életereje szép lassan megfakul,
mint egy túl sokat mosott ing színe.
Tehát előttük állt még pár száz év, aminek során Ruhn herceget
játszik, kopog, és megvárja, amíg az apja engedélyt ad a
belépésre, térdet hajt, és engedelmeskedik.

184
 Nagyjából tucatnyi tündérherceg élt egész Midgardon, és a
többségükkel találkozott is már az évtizedek folyamán. De Ruhn
különlegesnek számított, ő volt ugyanis az egyetlen csillagfényű
herceg. Az egyetlen csillagfényű tündér.
Ruhnhoz hasonlóan a többi herceg is páváskodó, hiú király
alatt szolgált, akik a különböző tartományok városnegyedeinek
vagy vadonjainak vezetőjeként funkcionáltak. Voltak, akik
évszázadok óta vártak már a trónjukra, és úgy számolták az
évtizedeket, mint más a hónapokat.
Ruhn undorodott ettől az egésztől. Mindig is így érzett. Ahogy
azzal kapcsolatban is, hogy az előtte ülő rohadék pénzeli őt, tőle
kapta a lebuj feletti irodát és az öt rózsabeli villát tele
felbecsülhetetlen értékű műkincsekkel, miután a Próbatételén
elnyerte a Csillagkardot. Ruhn egy pillanatig sem lakott a
villában, helyette az óváros közelében álló házban élt a két
legjobb barátjával.
Amit szintén az apja pénzén vett.
Hivatalosan „fizetésként” kapta a pénzt az Auxilia
tündéregységeinek vezetéséért. De akkor is az apja aláírása
díszelgett minden egyes héten a csekken.
Az Őszkirály felemelte a prizmakészüléket.
– Mondott bármi érdemlegeset a 33. parancsnoka?
A találkozó kis híján katasztrófába torkollott.
Tiberian először Bryce előző esti hollétével kapcsolatban
faggatta, Ruhn már nagyon a határán volt, hogy szarrá veri az
angyalt, akár a 33. parancsnoka, akár nem. Aztán volt pofája az ő
hollétéről érdeklődni.
Ruhn nem árulta el a parancsnoknak, hogy alaposan
elgondolkozott, behúzzon-e Maximus Tertiannek, amiért úgy
megragadta Bryce kezét.
A húga leharapta volna a fejét, ha megteszi. És egyébként is
képes volt egymaga kezelni a helyzetet, megkímélve Ruhnt a
politikai rémálomtól, ami a két ház közötti véres viszállyal járt
volna. Nemcsak az Ég és lélegzet és a Láng és árny között, hanem
a Danaanok és a Tertianek között is. És ennek folyományaként az

185
összes valbarai és pangerai tündér és vámpír között. A tündérek
nem szarakodtak, ha vérbosszúról volt szó. Ahogy a vámpírok
sem.
– Nem – válaszolta Ruhn. – De Maximus Tertian pár órával
azután vesztette életét, hogy üzleti találkozón vett részt Bryce-
szal.
Az apja a száját húzva letette a prizmát.
– Szóltam, hogy figyelmeztesd azt a lányt, húzza meg magát!
Azt a lányt. Bryce mindig az a lány vagy a lány volt az
apjuknak. A férfi tizenkét éve nem ejtette ki a nevét, azóta, hogy
Bryce először és utoljára tiszteletét tette a rezidenciáján.
Az után a látogatás után minden megváltozott. Bryce akkor járt
itt életében először, szeleburdi tizenhárom éves lány volt, készen
arra, hogy megismerje végre az apját és annak népét. Hogy
megismerkedjen Ruhnnal, akit roppantmód érdekelt, hogy van
egy féltestvére, miután hatvan évig egyke volt.
Az Őszkirály ragaszkodott hozzá, hogy diszkréten intézzék a
találkozót, épp csak a nyilvánvalót nem mondta ki: Mindaddig,
amíg az Orákulum nem nyilatkozik a sorsodról. Ami utána történt,
az bizony teljes katasztrófa volt nemcsak Bryce, hanem Ruhn
számára is. Azóta is elszorult a mellkasa, ha eszébe jutott, hogy
Bryce dühödt könnyek közt hagyta el az apjuk rezidenciáját,
egyetlenegyszer sem nézett hátra a válla felett. Az, ahogyan az
apjuk Bryce-szal bánt, felnyitotta Ruhn szemét az Őszkirály
valódi természetével kapcsolatban… és az előtte ülő rideg
tündérférfi ezt bizony sosem feledte.
A következő három évben Ruhn gyakran meglátogatta Bryce-t
a szüleinél. Fénysugarat jelentett az életében – a legragyogóbbat,
ha őszinte akart lenni. Amíg ki nem robbant az az ostoba,
szégyenletes vita, aminek következtében minden darabokra
hullott, és Bryce meggyűlölte őt. Nem hibáztatta, tekintve, hogy
mit mondott neki, hiába bánta meg a szavait azon nyomban,
ahogy kiejtette őket a száján.
Most így felelt:

186
 – Bryce azelőtt találkozott Maximusszal, hogy
figyelmeztettem, viselkedjen. Épp az ügylet végén jártak, amikor
megérkeztem. – Amint a lepke alakváltó, Riso Sergatto
szokatlanul komoran felhívta, odarohant a Fehér Hollóba, nem
akart belegondolni, vajon mennyire bölcs lépés ez. – Tiberian
szerint én biztosítom az alibijét, és el is mondtam, hogy
hazakísértem Bryce-t, aztán jóval Tertian halála utánig maradtam.
Az apja arca kifürkészhetetlen maradt.
– Nem vet túl jó fényt a lányra, hogy mindkét éjszakán a
szórakozóhelyen tartózkodott, és órákkal a haláluk előtt
kommunikált az áldozatokkal.
Ruhn feszülten válaszolt:
– Bryce-nak semmi köze a gyilkosságokhoz. Ez az alibidolog
is felesleges kör volt, a kormányzó sem gondolja komolyan, hogy
benne lehet, mert Tiberian megesküdött, hogy a 33. őrzi őt.
Akár még hálásak is lehetnének, hogy ilyesmit tesznek, ha nem
lenne az összes angyal arrogáns seggfej. Szerencsére nem a
legarrogánsabb seggfej járt az imént Ruhnnál.
– Az a lány mindig is meglepő tehetséggel választotta ki azokat
a helyeket, ahol nem kellene lennie.
Ruhn elfojtotta a fellángoló dühöt, árnymágiája el akarta fedni
őt, elrejteni mások elől. Egy újabb oka annak, hogy az apja
lenézte őt: hiába volt csillagfényű, a mágiáját inkább anyai ágról
örökölte, a tündérektől, akik Avallen köd lepte északi szigetén
uralkodtak. A Tündérbirodalom szent szívében. Az apja szíve
szerint hamuvá perzselte volna Avallent. Megbocsáthatatlan
bűnnek tartotta, hogy Ruhn nem az ő tüzét örökölte, a valbarai
tündérek többségének erejét, hanem avalleni képességekkel bírt –
jóval többel is, mint amennyit megmutatott –, és így tűz helyett
árnyékokat idézett meg, közöttük járt.
Az apa és fia közt feszülő csendet egyedül a terem másik
felében álló bolygómodell fémes kattogása törte meg, ahogy a
bolygók tovaaraszoltak pályájukon.
Az apja felkapta a prizmát, és a három kristálycsillár egyikében
pislákoló elsőfényhez tartotta.

187
 Ruhn fojtottan így szólt:
– Tiberian azt mondta, a kormányzó titokban akarja tartani a
gyilkosságokat, de szeretném az engedélyedet kérni, hogy
figyelmeztessem anyámat. – Minden egyes szót úgy kellett
kierőszakolnia magából. Szeretném az engedélyedet kérni.
– Megadom – intett az apja. – Anyád komolyan veszi majd a
figyelmeztetést.
Ahogy mindenkinek engedelmeskedett egész életében.
Hallgatni fog rá, meghúzza magát, és nyilván örömmel fogadja
majd a Ruhn házától egyutcányira álló villájához küldött
pluszőrséget, amíg nem rendeződik a helyzet. Talán Ruhn vele
marad majd ma este.
Az anyja nem volt királynő – még csak hitves vagy pár sem.
Nem, az ő drága édesanyját egyetlen célra választották ki:
utódnemzésre. Az Őszkirály néhány évszázadnyi uralkodás után
úgy határozott, örököst kíván. Az avalleni udvarnak hátat fordító
egyik első rangú nemesi ház leányaként az anyja örömmel
teljesítette a kötelességét, hálás volt az őt onnantól fogva örökké
megillető privilégiumokért. Ruhn életének hetvenöt éve alatt
egyetlenegyszer sem hallotta, hogy akár egyetlen rossz szót is
szólt volna az apjáról. A saját életéről, amibe belekényszerült.
Még akkor sem féltékenykedett, amikor Ember és Ruhn apja
titkos, katasztrofálisan végződő viszonyt folytatott. Olyan sok nő
volt előtte és utána is, de egyiküket sem választották ki hozzá
hasonlóan hivatalosan, hogy továbbvigye a vérvonalat. Amikor
Bryce felbukkant, még vele is találkozott néhányszor, és mindig
kedves volt. Sőt, anyáskodó.
Ruhn nem tudta eldönteni, csodálja-e az anyját azért, mert
sosem kérdőjelezte meg aranyozott kalitkájának létjogosultságát.
Vajon Ruhnnal van valami baj, amiért ő úgy gyűlöli?
Talán sosem érti majd meg az anyját, mégis elképesztően
büszke volt rá, hogy az ő családjára ütött, hogy az árnyjáró
képessége megkülönböztette őt az előtte ülő seggfejtől, és
folyamatosan, örömtelin emlékeztette, hogy nem kötelessége
fennhéjázó szemétládává válni. Még akkor sem, ha az anyja

188
avalleni rokonai sem voltak sokkal jobbak. Főleg az
unokatestvérei nem.
– Talán felhívhatnád – javasolta Ruhn –, hogy te magad
figyelmeztesd. Biztosan értékelné, hogy aggódsz.
– Sajnos nem érek rá – felelte az apja nyugodtan. Ruhnt mindig
is megdöbbentette, az ereiben lobogó tűz ellenére milyen hűvös
tud lenni az apja. – Szólj neki te! És a továbbiakban ne szólj bele,
miféle kapcsolatot ápolok anyáddal!
– Nincs semmiféle kapcsolatotok. Kancaként meghágtad, aztán
kiküldted a legelőre.
Parázs izzott fel a teremben.
– Igencsak jól jártál azzal a meghágással, csillagfényű!
Ruhn nem merte kiejteni a nyelvére toluló szavakat. Hiába
növelted a befolyásodat a birodalomban és a többi király között az
én titulusom miatt, akkor is fáj, igaz? Hogy nem te, hanem a fiad
szerezte meg a Csillagkardot Avallen sötét szívéből, a Hercegek
Barlangjából. Hogy nem te, hanem a fiad állt ott a rég halott
csillagfényű hercegek szarkofágjai között, hogy ő találtatott
érdemesnek a kard kihúzására. Hányszor próbáltad te magad
kihúzni fiatalon? Mennyi időt töltöttél azzal, hogy ebben a
dolgozószobában azt kutasd, miképpen forgathatnád a kardot
anélkül, hogy te magad kiválasztott lennél?
Az apja ujjával magához intette.
– Szükségem van az adottságodra.
– Miért? – Ruhn csillagfényképessége alig volt több egyetlen
szikránál a tenyerében. Árnymágiája jóval izgalmasabb
adottságnak bizonyult. Még a város legmodernebb kameráinak
hőérzékelői sem látták, amikor az árnyékok között járt.
Az apja felemelte a prizmát.
– Ide irányítsd a csillagfényedet! – Válaszra sem várva
visszahajolt a prizma feletti fém vizsgálólencsére.
Ruhnnak általában igencsak koncentrálnia kellett, hogy
előhívja csillagfényét, és utána órákon át fájt a feje, de… Elég
kíváncsi lett ahhoz, hogy most kötélnek álljon.

189
 Mutatóujját a prizma kristályára tette, lehunyta a szemét, és a
légzésére koncentrált. Hagyta, hogy a bolygómodell fémes
kattogása mélyre húzza, le a saját bensejében található sötétségbe,
túl az árnyak kavargó forrásán, az alatta lévő üregbe. Ott
kucorgott egyfajta téli álmot alvó lényként az az egyetlen csepp
színjátszó fény.
Gondolatban gyengéden a tenyerébe vette, felébresztette,
ahogy óvatosan előhívta, úgy mozdult, mintha vizet hordana a
tenyerében. Végighaladtak magán Ruhnon, és az ereje izgatottan
ragyogott, melegen, édesen – ez volt talán az egyetlen dolog, amit
igazán szeretett magában.
Ruhn kinyitotta a szemét, és látta, hogy a prizma szerteszét
szórja az ujjhegyén táncoló csillagfényt.
Az apja egyik kezével állított a készüléken, a másikkal
jegyzetelt.
A csillagfény kezdett szertefoszlani, beleveszni a levegőbe.
– Még egy pillanat! – parancsolta a király.
Ruhn a fogát csikorgatta, mintha úgy képes lenne
megakadályozni, hogy a csillagfény kihunyjon.
A készülék ismét kattant egyet, és újabb jegyzet készült azon
az ősi, rideg nyelven. A tündérek ősi nyelvén. Az apja mindent
azon a félig elfeledett nyelven jegyzett le, amit a népük akkor
használt, amikor Midgardra jöttek az Északi Résen keresztül.
A csillagfény megborzongott, felragyogott, majd kihunyt. Az
Őszkirály bosszúsan morgott, de Ruhn alig hallotta, úgy lüktetett
a feje.
Összeszedte magát, és látta, hogy az apja épp befejezi a
jegyzetelést.
– Mire kellett egyáltalán?
– Azt tanulmányozom, hogyan mozog a fény a világban.
Szeretném tudni, hogyan lehet alakítani.
– Nem azért vannak a tudósaink a CCE-n, hogy az ilyen
baromságokkal foglalkozzanak?

190
 – Ők nem ugyanarra kíváncsiak, mint én. – Az apja szemügyre
vette Ruhnt. Majd bármiféle előjel nélkül hirtelen témát váltott: –
Ideje felmérni a házasságra alkalmas nőket.
Ruhn meglepetten pislogott.
– Nősülni akarsz?
– Ne játszd a hülyét! – Az apja becsukta a naplót, és hátradőlt a
székében. – Tartozol annyival a vérvonalunknak, hogy örököst
nemzz, és növeld a szövetségeseink számát. Az Orákulum azt
jövendölte, tisztességes és igazságos király lesz belőled. Ez az
első lépés, amit ezért megtehetünk.
Tizenhárom éves korában minden tündérnek, férfinak és nőnek
egyaránt el kell látogatnia a városi Orákulumhoz. Ez a felnőttkor
küszöbét jelentő két nagy rítus egyike: előbb az Orákulumhoz kell
elmenni, aztán túl kell esni a Próbatételen. A kettő között több év
vagy akár évtized is eltelhet.
Ruhn gyomra összerándult az első rítus emlékére, ami több
szempontból sokkal rosszabb volt, mint a szívszaggató
Próbatétele.
– Nem fogok megnősülni.
– A házasság politikai szövetség. Nemzz örököst, aztán
dughatod tovább azt, akit akarsz.
– Nem fogok megnősülni – mordult fel Ruhn. – Elrendezett
házasságról meg aztán főleg szó sem lehet!
– Azt teszed, amit mondok.
– Te sem vettél el senkit, bassza meg!
– Nem volt szükségem szövetségesre.
– Most viszont szükségünk van rá?
– Ha esetleg elkerülte volna a figyelmedet, háború dúl a
tengerentúlon. Napról napra súlyosbodik, és akár idáig is elérhet.
Nem kívánok biztosítékok nélkül harcba bocsátkozni.
Ruhn hevesen lüktető pulzussal meredt az apjára. A férfi
teljesen komolyan gondolta.
– Azért akarsz nősülésre kényszeríteni, hogy biztos
szövetségeseink legyenek a háborúban? – préselte ki magából
nagy nehezen. – Nem az Aszterek szövetségesei vagyunk?

191
 – Persze, azok vagyunk. De egy háború szürke zóna.
Könnyedén változhatnak az erőviszonyok. Bizonyítanunk kell,
milyen fontosak és befolyásosak vagyunk.
Ruhn elgondolkozott az apja szavain.
– Tehát nem a tündérek közül akarsz nekem feleséget
választani. – Az apja tényleg nagyon aggódhat, ha ilyen különös
dolgot fontolgat.
– Hecuba királynő múlt hónapban halt meg. A lányát, Hypaxiát
koronázták Valbara új boszorkánykirálynőjévé.
Ruhn is hallotta a hírekben. Hypaxia Enador fiatal volt, csupán
huszonhat éves. Egyetlen fotó sem készült róla, az anyja bezárta
őt az erődjébe a hegyek közt.
Az apja így folytatta:
– Az Aszterek a következő hónapban, a csúcstalálkozón fogják
hivatalosan is elismerni az uralmát. Elérem, hogy nem sokkal
később szövetséget kössön a tündérekkel.
– Talán Hypaxiának is lesz ehhez egy-két szava. Lehet, hogy ki
fog nevetni.
– A kémeim azt mondják, fontos számára, hogy az anyja
hosszú ideje jó barátságot ápolt a tündérekkel, és ifjú
uralkodóként elég bizonytalan lesz még ahhoz, hogy elfogadja a
segítő kezet, amit nyújtunk.
Ruhnnak nagyon az volt az érzése, hogy csapdába csalják,
hogy az Őszkirály hamarosan lesújt rá és nem ereszti.
– Nem veszem feleségül.
– A valbarai tündérek koronahercege vagy. Nincs választási
lehetőséged. – Az apja hűvös arckifejezése annyira emlékeztette
Bryce-ra, hogy Ruhn azonnal elfordult, egyszerűen képtelen volt
elviselni. Csoda, hogy senki sem jött még rá a titkukra. –
Továbbra sem találjuk Luna kürtjét.
Ruhn visszafordult az apjához.
– És? Mi köze a kettőnek egymáshoz?
– Azt akarom, hogy találd meg.
Ruhn a naplókra, majd a prizmára nézett.
– Két éve tűnt el.

192
 – És most szeretném, ha előkerülne. A kürt eredetileg a
tündéreké volt. A nyilvánosságot már nem érdekli annyira, most
jött el az ideje annak, hogy megszerezzük.
Az apja egyik ujjával megkocogtatta az asztallapot. Valami
kihozta a sodrából. Ruhn felidézte, mit látott az apja
napirendjében ma reggel, amikor az Aux tündérosztagának
vezéreként gyorsan átfutotta. Páváskodó tündérnemesekkel volt
találkozója, edzett a személyi testőrével, és…
– Látom, jól ment a találkozó Micah-val.
Az apja hallgatása megerősítette a feltételezését. Az Őszkirály
Ruhnra emelte vesébe látó borostyán tekintetét, végigmérte a
testtartását, az arckifejezését, mindent. Ruhn tudta, hogy az apja
sosem lesz elégedett vele, de a férfi most csak ennyit mondott:
– Micah szerette volna megbeszélni, hogyan védelmezzük a
várost, ha a tengeren túli konfliktus elér idáig. Egyértelművé tette,
hogy a tündérek… nem olyan erősek, mint régen.
Ruhn megdermedt.
– Az Aux tündéregységei pont olyan jó formában vannak, mint
a farkasok.
– Nem a katonai erőnkre gondolt, hanem arra, hogy mint nép
mennyire vagyunk erősek. – Az apja szavaiból undor áradt. – A
tündérek régóta gyengülnek, a mágiánk minden egyes
generációval veszít az erejéből. – Homlokráncolva Ruhnra
meredt. – Az első csillagfényű herceg képes volt megvakítani az
ellenségeit a csillagfényével. Te egy másodpercig alig tudod
megtartani azt a kis szikrát.
Ruhn megfeszítette az állkapcsát.
– Szóval a kormányzó provokált. És akkor mi van?
– Becsmérelte az erőnket. – Az apja haja lángra lobbant,
mintha folyékony lávává váltak volna a tincsei. – Azt állította, mi
mondtunk le a kürtről, aztán két éve még el is vesztettük.
– Ellopták Luna templomából. Nem elvesztettük! – Ruhn alig
tudott valamit a kürtről, az sem foglalkoztatta különösebben, hogy
két éve ellopták.

193
 – Hagytuk, hogy a népünk egyik szent ereklyéje olcsó
turistalátványossággá váljon – csattant fel az apja. – Azt akarom,
hogy kerítsd elő!
Hogy aztán Micah képébe dörgölhesse. Az apja nem volt több
egy szánalmas, rideg tündérférfinál.
– A kürtnek nincs semmilyen ereje – emlékeztette Ruhn.
– Szimbólum, és mint minden szimbólum, ez is különleges
erővel bír. – Az apja haja egyre fényesebben lángolt. Ruhn
elfojtotta a borzongását, izmai megfeszültek, mert eszébe jutott,
milyen, ahogy a király izzó keze a karjára fonódik, sisteregve
perzseli a húsát. Egyetlen árnyék sem tudta elfeledtetni vele soha.
– Kerítsd elő a kürtöt, Ruhn! Több szempontból is szükségünk
lesz rá, ha a háború erre a partra is elér.
Az apja borostyán tekintetében tűz égett. Nem avatta be Ruhnt
mindenbe.
Egyetlen dolog jutott eszébe, ami ennyire feldühíthette a férfit:
Micah nyilván ismét azt javasolta, hogy Ruhn váltsa le az apját az
Öt Rózsa városvezetői székében. Már évek óta keringtek erről
pletykák, és Ruhnnak szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy
Micah-nak van elég sütnivalója, hogy tudja, mennyire dühítené
vele az Őszkirályt. Tudta, ha a tündérek hanyatló erejét emlegetve
felbosszantja a tündérkirályt a csúcstalálkozó előtt, akkor az Aux
tündérosztaga háború nélkül is teljes harckészültségbe kapja
magát.
Ruhn elraktározta az információt.
– Miért nem te keresed meg a kürtöt?
Az apja kifújta a levegőt hosszú, keskeny orrán, mire a vad tűz
csillapodott kissé. A király Ruhn kezére biccentett, arra, ahol
korábban a csillagfény táncolt.
– Kerestem. Két éven keresztül. – Ruhn pislogott, de az apja
még nem fejezte be. – A kürt eredetileg Peliaszé, az első
csillagfényű hercegé volt. Lehet, hogy a hasonlóság a segítségedre
lesz, és ha utánaolvasol, olyasmiket is felfedezel, amik mások elől
rejtve maradtak.

194
 Manapság Ruhn csak a híreket meg az Aux-jelentéseket
olvasta. A gondolat, hogy ősrégi köteteket kell majd bújnia, hátha
felfigyel valamire, miközben odakint egy gyilkos garázdálkodik…
– Bajban leszünk a kormányzó előtt, ha rátesszük a kezünket a
kürtre.
– Akkor tartsd a szádat, herceg! – Azzal az apja ismét
kinyitotta a naplóját. Lezárta a beszélgetést.
Igen, puszta politikai egosimogatásról van szó. Micah
bosszantotta az apját, az erejét becsmérelte, ő pedig most
megmutatja, pontosan mire képesek a tündérek.
Ruhn a fogát csikorgatta. Innia kell valamit. Valami rohadt
erőset.
Zúgó fejjel indult meg az ajtó felé, a csillagfény megidézését
követő fájdalom minden egyes neki szánt mondattól új örvényt
vetett.
Szóltam, hogy figyelmeztesd azt a lányt, hogy húzza meg
magát!
Kerítsd elő a kürtöt!
A hasonlóság a segítségedre lesz.
Házasságra alkalmas nők.
Örököst nemzeni.
Tartozol ennyivel a vérvonalunknak.
Ruhn bevágta maga mögött az ajtót. Már félúton járt a
folyosón, amikor éles, rekedt nevetés bukott ki belőle. Legalább
ez a seggfej továbbra sem tudja, hogy hazudott arról, amit az
Orákulum évtizedekkel korábban mondott neki.
Ahogy folytatta kifelé az útját az apja rezidenciájáról, Ruhnnak
ismét a fülébe csengett, mit suttogott természetfeletti hangon az
Orákulum a füstből kiolvasva, miközben ő ott remegett előtte a
félhomályos márványteremben:
A királyi vérvonal veled ér véget, herceg.

195
 15.

SYRINX AZ ABLAKOT KAPARTA, összeráncolt arcát az üvegnek

nyomta. Az elmúlt tíz percben folyamatosan fújt, és Bryce, aki
már elhelyezkedett az L alakú ülőgarnitúra pihe-puha párnái közt,
és készen állt rá, hogy belemerüljön a kedvenc kedd esti
valóságshow-jába, végül csak odafordult hozzá, hogy megnézze,
mi baja.
A terriernél valamivel nagyobb kiméra fújtatott, és a padlótól a
mennyezetig érő üveget kaparta, a lenyugvó nap ragyogóvá
varázsolta aranyszínű drótszőrét. Oroszlánra emlékeztető, sötét
pamacsban végződő, hosszú farka ide-oda járt. Kis, lógó füle
teljesen kerek, bolyhos fejére lapult, redői és nyakának valamivel
hosszabb, sörénynek nem igazán nevezhető bundarésze remegett a
morgástól, és hatalmas, madárszerű karmokban végződő mancsa
épp…
– Elég legyen! Megkarcolod az üveget!
Syrinx hátrapillantott gömbölyded, izmos válla felett,
összeráncolt arca inkább emlékeztetett kutyára, mint bármi másra,
és összehúzta sötét szemét. Bryce hasonlóképp lesújtó pillantást
lövellt felé.

196
 Hosszú, különös és kimerítő nap állt mögötte, főleg, hogy még
Junipertől is kapott egy üzenetet, miszerint Fury elmondta neki,
Briggs ártatlan, új gyilkosság történt, és figyelmeztette Bryce-t,
hogy legyen óvatos. Valószínűleg egyik barátnője sem tudta, hogy
bevonták a gyilkos utáni nyomozásba, és hogy kirendeltek mellé
egy angyalt, de azért fájt egy kicsit, hogy Fury nem személyesen
vette fel vele a kapcsolatot. Hogy még June is üzenetet írt
ahelyett, hogy összefutottak volna.
Bryce úgy érezte, a következő nap is éppolyan fárasztó lesz, ha
nem rosszabb. Nem pont úgy képzelte a hőn áhított lazítást, hogy
megküzd egy tizenöt kilós kimérával.
– Az előbb sétáltattalak meg – emlékeztette Syrinxet. – És még
repetát is kaptál vacsoránál!
Syrinx felmordult, és ismét kaparni kezdte az ablakot.
– Rossz! – sziszegte Bryce. Fél szívvel ugyan, de legalább
megpróbált ráparancsolni.
Csakhogy mindketten tettették, hogy Bryce a domináns a kis
döggel való kapcsolatában.
Bryce nyögve feltápászkodott a párnák közül, és a parkettán
meg a szőnyegen át az ablakhoz trappolt. Odalent autók
araszoltak, pár kései ingázó vánszorgott hazafelé, és néhány
vendég sétált karöltve a háztömb folyó felőli végén található
elegáns éttermek felé. Odafent a lemenő nap vörösre, aranyra és
rózsaszínre festette az eget, pálmák és ciprusok lengedeztek a
balzsamos tavaszi szellőben, és… Egy szárnyas férfi ült a
szemközti tetőn. Őt bámulta.
Bryce azonnal felismerte a szürke szárnyat, a vállig érő sötét
hajat, a széles vállat.
Ő fogja védelmezni – így fogalmazott Micah.
Ezt a baromságot! Nagyon úgy érezte, a kormányzó még
mindig nem bízik benne, hiába van alibije.
Bryce ragyogó mosolyt küldött Hunt Athalar felé, és egy
erőteljes mozdulattal összerántotta a súlyos függönyöket. Syrinx
felnyüszített, ahogy beakadt közéjük, és kifarolt tömzsi kis

197
testével. Farka egyik oldalról a másikra lendült, Bryce pedig
csípőre tette a kezét.
– Tetszett a látvány?
Syrinx ismét nyüszögött, kivillantva összes hegyes fogát, majd
a kanapéhoz vonult, és levetette magát a bemelegített ülőpárnára,
ahonnan Bryce az imént kelt fel. Maga volt a megtestesült
kétségbeesés.
Egy pillanattal később megrezzent a telefon a
dohányzóasztalon. Épp, amikor elkezdődött a műsor a tévében.
Bár ismeretlen volt a szám, Bryce a legkevésbé sem lepődött meg,
amikor a kanapéra huppanva felvette, és Hunt mordult fel a vonal
túlsó végén:
– Húzd el a függönyt! Én is nézni akarom.
Bryce mindkét csupasz lábfejét feltette az asztalra.
– Nem tudtam, hogy az angyalok hajlandóak ilyen ócska
tévéműsorokat nézni.
– Inkább nézném a naplabdameccset, de beérem azzal, amit
kapok.
A gondolat, hogy az Umbra Mortis párkeresős valóságshow-t
néz, elég nevetségesnek bizonyult ahhoz, hogy Bryce megállítsa
az élő műsort. Legalább áttekerheti majd a reklámokat.
– Mit keresel a tetőn, Athalar?
– Parancsot teljesítek.
Az istenek kegyelmezzenek!
– A védelmezésem közben még nem kell belemásznod a privát
szférámba.
Azt elismerte ugyan, hogy bölcs dolog elfogadni Athalar
védelmét, de azért nem kell minden határvonalat átlépni közben.
– Ezzel nem mindenki értene egyet. – Bryce vitára nyitotta a
száját, de az angyal gyorsan folytatta: – Parancsot kaptam. Nem
szeghetem meg.
Bryce gyomra elszorult. Nem, Hunt Athalar valóban nem
szegheti meg a kapott parancsokat. Egyetlen rabszolga sem teheti,
akár vanír az illető, akár ember. Úgyhogy inkább másra terelte a
szót:

198
 – És mégis honnan szerezted meg a számom?
– Benne van az aktádban.
Bryce sarka koppant az asztalon.
– Felkerestétek Ruhn herceget? – Egy aranymárkát fizetett
volna, ha végignézheti, ahogy a bátyja és Micah orgyilkosa
egymásnak esik.
– Igen, Isaiah elment hozzá – morogta Hunt. Bryce
elmosolyodott. – Az előírásoknak megfelelően.
– Szóval hiába bízott meg a főnököd azzal, hogy nyomozzak a
gyilkos után, mégis úgy éreztétek, ellenőriznetek kell az alibimet?
– Nem én találtam ki a kibaszott szabályokat, Quinlan.
– Hmm.
– Húzd el a függönyt!
– Kösz, de nem.
– Akár be is hívhatsz, megkönnyítve ezzel a munkámat.
– Szó sem lehet róla.
– Miért?
– Mert a tetőről is ugyanolyan jól végezheted a munkádat.
Hunt nevetése végigfutott a csontjain.
– Parancsot kaptunk, hogy járjunk a gyilkosságok végére.
Szomorú, hogy nekem kell felvilágosítani téged erről, édesem, de
nagyon közelről meg fogunk ismerkedni egymással.
Bryce a fogát csikorgatta attól, ahogy Hunt az édesem szót
kiejtette – igazi követelőző, leereszkedő, öntelt férfiként.
Felpattant, Syrinx kíváncsi pillantásától kísérve a padlótól a
mennyezetig érő ablakhoz trappolt, és elhúzta a függönyt annyira,
hogy rálásson a szemközti épület tetején álló, telefont a fülére
szorító angyalra, aki enyhén széttárta szürke szárnyát, mintha a
szelet ellensúlyozná.
– Elhiszem, hogy beindít, ha játszhatod a bajba jutott hölgyek
védelmezőjét, de engem kértek fel a nyomozásra. Te csak
segítesz.
Még az utca túloldaláról is látta, ahogy Athalar a szemét
forgatja.

199
 – Mi lenne, ha átugranánk ezt a nyomorult „ki hol áll a
ranglétrán” kérdést?
Syrinx megbökte Bryce vádliját, majd kidugta az arcát a lába
mellett, hogy ő is megnézhesse magának az angyalt.
– Mi ez az állat?
– Kiméra.
– Drágának tűnik.
– Az is volt.
– Az a lakás is rohadt drágának tűnik. Jól fizethet a varázslónő.
– Így van. – Ami egyszerre volt igaz és hazugság.
Hunt kitárta a szárnyát.
– Most már te is tudod a számomat. Hívj, ha valami baj van, ha
rossz érzésed van, vagy szükséged van valamire.
– Mondjuk egy pizzára?
Tisztán látta, ahogy Hunt bemutat a feje felett. A Halál
Árnyéka, bizony.
– Pedig tényleg jó pizzafutár lenne belőled – búgta Bryce.
Persze a lunathioni angyalok nem süllyednének ilyen mélyre. Még
véletlenül sem.
– Húzd el azt a rohadt függönyt, Quinlan! – Azzal letette.
Bryce gúnyosan integetett. Aztán teljesen behúzta a függönyt.
Amint ismét lezuttyant a kanapéra, megrezzent a telefonja,
üzenetet kapott.
Vannak védővarázslatok a lakásodon?
Bryce a plafonra emelte a tekintetét, majd visszaírt: Hülyének
nézel?
Hunt azonnal válaszolt: Durva dolgok történnek a városban, és
a lehető legkiválóbb védelmet kapod ellene, mégis itt szórakozol
velem a határvonalak meghúzásával. Szerintem ez mindent
elmond az intelligenciahányadosodról.
Bryce a homlokát ráncolta, hüvelykujjai sebesen mozogtak a
képernyőn. Légy olyan kedves, és repülj el a picsába!
Még azelőtt rányomott a küldésre, hogy kételyek merülhettek
volna fel benne, vajon bölcs dolog-e ilyesmit írni az Umbra
Mortisnak.

200
 Nem érkezett válasz. Bryce öntelt mosollyal vette fel a
távirányítót.
Akkora puffanás hallatszott az ablak felől, hogy Bryce majd
kiugrott a bőréből ijedtében, Syrinx pedig csúszkálva a
függönyhöz rohant, kínkeservesen szűkölve.
Bryce viharos gyorsasággal megkerülte a kanapét, és elrántotta
a függönyt. Ugyan mi a francot dobhatott Athalar az ablaknak?
A Bukott angyal ott lebegett előtte, és dühösen meredt rá.
Bryce nem volt hajlandó meghunyászkodni, hiába dübörgött a
szíve. Kitárta az ablakot, lobogott a haja az erős
szárnycsapásoktól.
– Mi van?
Hunt sötét szeme meg sem rebbent. Lenyűgöző – ez volt az
egyetlen szó, amivel Bryce jellemezhette a férfi vonzó, karakteres
arcát, határozott vonalú járomcsontját.
– Rajtad áll, hogy megkönnyíted vagy megnehezíted a
nyomozást.
– De hát…
– Nem érdekel! – Hunt fekete hajába belekapott a szél.
Szárnyának suhogása és csapásai elnyomták a lenti forgalom
zaját. Az emberek és a vanírok most már őt figyelték. –
Felfogtam, hogy nem szereted, ha figyelnek, ha babusgatnak,
ilyesmi. – Összefonta izmos karját. – Egyikünknek sincs
beleszólásunk ebbe az egészbe. Úgyhogy mi lenne, ha nem
pocsékolnánk az időnket a határvonalak meghúzogatásával, és
inkább összeírnád a gyanúsítotti listát meg Danika utolsó ismert
tartózkodási helyeit?
– Mi lenne, ha nem osztanád be az időmet?
Bryce esküdni mert volna, hogy étert érez, ahogy a férfi
felmordult:
– Őszinte leszek veled.
– Ajajj!
Hunt orrlyukai kitágultak.
– Bármi áron megoldom ezt az ügyet. Még akkor is, ha oda kell
kötözzelek a kibaszott székhez, hogy megírd a listákat.

201
 Bryce elvigyorodott.
– Kikötözés. Menő.
Hunt szeme elsötétedett.
– Ne… baszakodj… velem!
– Igen, tudom, te vagy az Umbra Mortis.
Hunt fogai kivillantak.
– Nem érdekel, minek nevezel, Quinlan, csak csináld, amit
kell!
Kibaszott alfalágyult.
– Elég szar lehet ilyen karót nyelten élni a hosszú életedet. –
Bryce csípőre tette a kezét, nem foglalkozott vele, hogy a lábánál
ficánkoló, egy helyben ugrabugráló Syrinx teljesen aláássa a
tekintélyét.
Az angyal elszakította Bryce-ról a tekintetét, és felvont
szemöldökkel végigmérte az állatot. Syrinx ide-oda lengette,
ingatta a farkát. Hunt felhorkant, mintha képtelen lett volna
megállni.
– Okos kis állat vagy, mi? – Gúnyos pillantást lövellt Bryce
felé. – Úgy tűnik, okosabb, mint a gazdád.
Az alfalágyultak királya.
Syrinx tovább kellette magát.
Bryce-ra rátört az ostoba, ellenállhatatlan késztetés, hogy
elrejtse Syrinxet Hunt elől, mindenki és minden elől. Syrinx az
övé, senki másé, és nem igazán tetszett neki a gondolat, hogy
bárki beférkőzhet kettejük kis burkába…
Hunt ismét a szemébe nézett.
– Van bármiféle fegyvered? – Szemének tisztán férfias
csillogása elárulta, hogy azt feltételezi, nincs.
– Ha megint zaklatni mersz, megtudod – felelte Bryce
mézesmázosan, majd rácsukta az ablakot.

Hunt elgondolkozott, vajon mekkora bajba kerülne, ha az

Isztroszba hajítaná Bryce Quinlant.

202
 Ez után a reggel után úgy érezte, megérné elviselni Micah
büntetését, vagy azt, hogy Jesiba Roga disznóvá változtatja.
Épp egy lámpaoszlopnak dőlt, arcát a városban szitáló eső
nedvesítette, és olyan erősen megfeszítette az állkapcsát, hogy
már fájt. Az Óváros keskeny utcái ilyenkor mindig ingázókkal
teltek meg – vagy a számtalan üzlet és galéria egyikébe
igyekeztek, hogy felvegyék a munkát, vagy a KÜN tornyai felé
siettek, úgy egy kilométernyire nyugatra. Mind felfigyeltek a
szárnyára, az arcára, és jó nagy ívben elkerülték.
Hunt ügyet sem vetett rájuk, inkább megnézte a telefonján az
időt. Negyed kilenc.
Eleget várt már, hogy megejtse a hívást. Tárcsázta a számot, a
füléhez tartotta a telefont, és hallotta, ahogy kicseng, egyszer,
kétszer…
– Kérlek, mondd, hogy Bryce életben van még! – zihálta
Isaiah, amiből Hunt arra következtetett, hogy vagy a kaszárnya
edzőtermében van, vagy épp a pasija társaságát élvezi.
– Egyelőre.
Gép csipogott, mintha Isaiah csökkentette volna a futópad
sebességét.
– Akarom tudni, miért keresel máris? – Elhallgatott. – Miért
vagy a Sámson utcán?
Bár Isaiah valószínűleg a telefonja alapján nyomozta le, Hunt a
legközelebbi látható térfigyelő kamerára sandított. Valószínűleg a
járdát szegélyező ciprusokba és pálmákba is rejtettek párat, meg
talán a virágágyások nyirkos füvéből kiálló locsolófejekbe, vagy
akár azokba a vas lámpaoszlopokba, amelyek egyikének most
nekidőlt.
Valaki mindig figyelt. Az egész kibaszott városban,
tartományban, világon mindig volt valaki, aki figyelt, és a
kamerákra igézeteket és védővarázslatokat bocsátottak, hogy még
a bombatámadást is kibírják. Még ha a várost porig rombolja is az
Aszter-őrség kénköves rakétáinak veszedelmes mágiája, a
kamerák akkor is működőképesek maradnak.

203
 – Tudtad – szólalt meg Hunt halk, reszelős hangon, ahogy egy
csapat fürj röppent keresztül az utcán, nyilván egy apró
alakváltócsalád –, hogy a kimérák ki tudják nyitni a zárakat, az
ajtókat, és úgy teleportálnak ide-oda, mintha csak átsétálnának
egyik szobából a másikba?
– Nem…? – lihegte Isaiah.
A jelek szerint Quinlan sem tudta, különben minek tartotta
volna ketrecben a jószágot. Mondjuk, könnyen lehet, hogy inkább
csak valamiféle saját helyet akart neki biztosítani, ahogy a
kutyáknak szokás. Az biztos, hogy a kimérát csak egy rakás
igézettel lehetett volna rábírni, hogy maradjon egy helyben.
Az alsóbbrendűek, a vanírok azon csoportja, ahová a kiméra is
tartozott, rengeteg ehhez hasonló, izgalmas képességgel
rendelkeztek. Épp ezért kértek el értük olyan sok pénzt. És a
szenátus az Aszterekkel karöltve pont ezért nem volt hajlandó
megváltoztatni a törvényt, ami lehetővé tette, hogy adják-vegyék
őket. Az alsóbbrendűek túl veszélyesek, állították, nem értik a
törvényeket, és bizony problémákhoz vezetne, ha nem
korlátoznák az erejüket különféle varázslatokkal és mágiával
átitatott tetoválásokkal.
És persze túl sok pénzre lehetett szert tenni általuk, főleg a
hatalmon lévők családjának kasszájába folyt be rengeteg a
kereskedelem révén.
Úgyhogy ezek a lények alsóbbrendűek maradtak.
Hunt egyesével behúzta a szárnyait. A vízcseppek áttetsző
ékkövekként hullottak alá róla.
– Már most kész rémálom ez az egész.
Isaiah köhintett.
– Egyetlen éjszakája figyeled csak Quinlant.
– Tíz órája, hogy egészen pontos legyek. A kimérája hajnalban
ott termett mellettem, úgy tűnt, mintha bóbiskolnék, ezért a
seggembe harapott, aztán megint eltűnt, visszament a lakásba.
Quinlan meg pont akkor jött ki a hálószobájából, elhúzta a
függönyt, és azt látta, hogy egy kibaszott idiótaként fogdosom a

204
saját seggemet. Tudod te, milyen éles fogai vannak egy
kimérának?
– Nem. – Hunt esküdni mert volna, hogy kihallja Isaiah
hangjából a mosolyt.
– Amikor odarepültem, hogy elmagyarázzam, feltekerte a
zenéjét, és nem foglalkozott velem, úgy viselkedett, mint valami
elkényeztetett csitri. – És annyi varázslat védte a lakását, hogy egy
egész csapatnyi angyal sem juthatna be oda, úgyhogy Hunt meg
sem próbálkozott vele. Éjszaka ugyanis ellenőrizte az összes
ablakot. Végül kénytelen volt beérni azzal, hogy dühödt
pillantásokat lövellt a lakásba, és csak akkor tért vissza a
szomszédos tetőre, amikor Bryce fekete sportmelltartóban és
tangában kilépett a szobájából. A lány macskamód bazsalygott
Hunt visszavonulója láttán. – Legközelebb akkor láttam, amikor
futni ment. Távozáskor bemutatott.
– Úgyhogy a Sámsonra mentél szomorkodni? Most akkor
miféle vészhelyzet van?
– Az a vészhelyzet, te seggfej, hogy még a végén kinyírom,
mielőtt megtaláljuk a gyilkost. – Túl sok múlt ezen az ügyön.
– Csak dühös vagy, mert nem reszket a félelemtől, és nem is
alélt el tőled.
– Mintha azt akarnám, hogy bárki elaléljon…
– Hol van most Quinlan?
– A körmét csináltatja.
Rohadtul úgy hangzott, mintha Isaiah csak azért hallgatott
volna el, nehogy kipukkanjon belőle a nevetés.
– Akkor ezért vagy a Sámsonon kilenc előtt.
– És úgy bámulok befelé egy körömstúdióba, mint valami
perverz állat.
Az, hogy Quinlan nem épp a gyilkost keresi, éppúgy dühítette
Huntot, mint a viselkedése. És képtelen volt féken tartani a
gyanakvását. Nem tudta hogyan vagy miért végzett volna Quinlan
Danikával, a falkájával és Tertiannel, de valamiképpen
mindannyiukhoz köze volt. Ugyanazon a helyen járt mindkét
gyilkosság estéjén. Tud valamit – vagy tett valamit.

205
 – Leteszem. – Az a rohadék mosolygott! Hunt érezte. – Egész
hadseregekkel néztél szembe, túlélted Sandriel arénáját,
arkangyalokkal ütköztél meg. – Isaiah nevetett. – Egy
partihercegnővel csak könnyebb dolgod van! – Azzal letette.
Hunt a fogát csikorgatta. A körömstúdió ablaküvegén keresztül
tökéletesen látta Bryce-t az egyik márvány munkapultnál, kezét
egy csinos, vörösesarany pikkelyes draki nőnek nyújtotta, aki
újabb réteg festéket kent a körmére. Ugyan mennyi kell összesen?
Ilyen korán csak egy-két vendég volt, körmöket és karmokat
reszeltettek, festettek meg a fene se tudja, mi mindent csináltak
még velük odabent. De időről időre mindenki kipillantott. Huntra.
A recepción üldögélő, pávakék hajú sólyom alakváltó már
bosszús pillantással méregette, de nem mert kijönni, hogy
megkérje, ne zaklassa fel a vendégeket, és inkább távozzon.
Bryce rá sem hederített. Cseverészett és nevetgélt a körmét
ápoló nővel.
Amikor a lány kilépett a lakásából, Hunt pillanatokon belül a
levegőbe röppent. Fentről követte, mert pontosan tudta, hogy a
munkába igyekvők levideóznák, ha leszállna mellé az utcán, és
torkon ragadná.
Bryce egészen pontosan tizenöt saroknyi futott. Még bele sem
izzadt, már oda is kocogott a körömstúdióhoz a szitáló esőtől
nyirkos, feszes futóruhájában, és figyelmeztető pillantást vetett
Huntra, miszerint maradjon odakint.
Ez volt egy órája. Egy teljes órán keresztül csiszolták, reszelték
és vágták a körmét, de úgy, hogy attól még az Ünőt is kirázta
volna a hideg. Színtiszta kínzás lehetett.
Öt perc. Quinlannek öt kibaszott perce van még, aztán
kirángatja. Micah-nak nyilván teljesen elment az esze, más
magyarázatot nem látott arra, hogy pont Bryce segítségét kérte,
főleg, ha többet számít neki a körme, mint a barátai
gyilkosságának a felgöngyölítése.
Nem is értette, miért lepte meg annyira. Mindazok után, amit
életében látott, akikkel megismerkedett, és akiket elviselt, az
ilyesminek már réges-rég nem lenne szabad zavarnia.

206
 Ha valaki úgy néz ki, mint Quinlan, az bizonyára hozzászokik,
hogy az arca és a teste láttán a legkisebb ellenállás nélkül
megnyílnak előtte az ajtók. A félembersége járt némi hátránnyal –
vagyis, őszintén szólva, a világ jelenlegi állását tekintve igen
sokkal –, de azért elég jól boldogult. Sőt, a lakása alapján
kibaszott jól.
A draki nő félretette az eddig használt üveget, és csettintett
egyet karmos ujjaival Bryce körmei felett. Mágia szikrázott,
Bryce lófarokba kötött haja úgy lebbent, mintha száraz szél fújt
volna körülöttük.
A valbarai tündérekhez hasonlóan a drakik is a lángokat és a
szelet tudták leginkább az irányításuk alá vonni. Pangera északi
vidékein viszont Hunt olyan drakikkal és tündérekkel is
találkozott, akik vizet, esőt, ködöt tudtak megidézni – elemi
mágiával bírtak. De még a világtól visszavonult drakik és a
tündérek között sem találkozott olyannal, akinek villámai lettek
volna. Tudta, mert kutatott utánuk, fiatal korában kétségbeesetten
keresett olyanokat, akik megtaníthatják neki, hogyan uralja a
képességét. Végül kénytelen volt egyedül rájönni.
Bryce szemügyre vette a körmeit, és elmosolyodott. Aztán
megölelte a nőt. Megölelte. Mintha valami kibaszott hős lett
volna, amiért elvégezte a munkáját.
Hunt csodálkozott, hogy nem koptatta csonkig a fogát a sok
csikorgatással, mire Bryce megindult az ajtó felé, és integetett a
mosolygó sólyom alakváltónak a recepción, aki áttetsző esernyőt
nyújtott át neki, valószínűleg kölcsönbe az eső miatt.
Az üvegajtó kinyílt, és Bryce végre Hunt szemébe nézett.
– Ugye csak viccelsz, bassza meg? – robbantak ki Huntból a
szavak.
Bryce kinyitotta az esernyőt, és majdnem kiverte Hunt szemét.
– Miért, volt jobb dolgod is?
– Idekint kellett várnom az esőben.
– Nagy, kemény férfi vagy. Gondoltam, nem fogsz elolvadni.
Hunt felzárkózott mellé.

207
 – Azt mondtam, írd meg azt a két listát, nem azt, hogy menj el
egy istenek verte szépségszalonba!
Bryce megtorpant az egyik kereszteződésben, várta, hogy a
már-már összeérő lökhárítóval araszoló autók elhaladjanak előtte,
és kihúzta magát. Közel sem volt olyan magas, mint Hunt, mégis
sikerült valahogy lenéznie rá, miközben felfelé nézett.
– Ha olyan jó nyomozó vagy, akkor miért nem csinálod te
magad? Megspórolhatod nekem a fáradságot.
– Parancsot kaptál a kormányzótól. – Még számára is
nevetségesen hatottak a szavak. Bryce átment az utca túloldalára,
Hunt pedig követte. – És azt gondolnám, van személyes
motivációd is, hogy kiderítsd, ki áll a dolog mögött.
– Ne feltételezgess semmit a motivációimmal kapcsolatban!
Bryce kikerült egy tócsát, ami lehetett esővíz, de akár húgy is,
az Óvárosban lehetetlen volt egyetlen pillantással megállapítani.
Hunt visszafogta magát, és nem lökte bele.
– Bajod van velem? – kérdezte az angyal.
– Nem érdekelsz annyira, hogy bajom legyen veled.
– Ez kölcsönös.
Ekkor Bryce szeme tényleg megvillant, mintha távoli tűz
lobbant volna benne. Tanulmányozni kezdte Huntot, úgy mérte
végig, hogy attól az angyal valamiképpen – rohadtul nem értette,
hogyan, de – jelentéktelennek érezte magát.
Hunt nem szólt semmit, amíg be nem fordultak Bryce utcájába,
de akkor felmordult:
– Írd össze a gyanúsítottakat, meg Danika utolsó hetének
eseményeit!
Bryce a körmét nézegette, átmenetesnek tűnt a színe, alul
rózsaszín volt, a végeken levendulakék. Mint az égbolt
alkonyatkor.
– Senki sem szereti, ha nyaggatják, Athalar.
Elértek Bryce lakóépületének íves bejáratáig, ami, mint tegnap
este Hunt rájött, leginkább uszonyra hasonlított, és az ajtó kinyílt.
– Pá! – köszönt el Bryce vidáman, meglebbenő lófarokkal.

208
 – Ha valaki meglátja, hogy így szórakozol, Quinlan, még azt
hiszi, szándékosan hátráltatod a nyomozást – szólalt meg Hunt
mézesmázosan. Ha erővel nem bírja rá, hogy munkához lásson,
talán egy kis fenyegetéssel menni fog.
Főleg, hogy igazat mondott, hiszen még nem tisztázták a nevét.
A legkevésbé sem.
Bryce szeme ismét megvillant, és milyen rohadt jó érzés volt!
Úgyhogy Hunt félmosollyal hozzátette:
– Jobb, ha sietsz! Még a végén elkésel a munkából.

Rengeteg szempontból hasznosnak bizonyult elmenni a

körömstúdióba, de a legnagyobb előnye talán az volt, hogy jól
felidegesítette Athalart.
– Nem értem, miért nem engeded be az angyalt – szomorkodott
Lehabah egy régi tömbgyertya tetején. – Olyan jóképű!
Bryce a galéria könyvtárának kellős közepén ült, az előtte álló
asztalt beborították az ügyfelek papírjai. A szeme sarkából lesújtó
pillantást vetett a női testet mintázó lángra.
– Nehogy összeviaszozd a papírokat, Lele!
A tűzszellem morgott valamit, aztán csak azért is lezuttyant a
kanócra. Viasz csorgott lefelé a gyertya oldalán, Lehabah kócos,
sárga haja a feje felett lebegett, mintha tényleg láng lett volna,
amit épp kerekded női alakra formáltak.
– Csak ül ott a tetőn ebben a rémes időben! Hadd pihenjen
idelent a kanapén! Syrinx azt mondja, ha az angyal nagyon
unatkozik, kifésülheti a bundáját.
Bryce a festett mennyezetre sóhajtott – az éjszakai égbolt
szerető gonddal megalkotott mására. A terem közepén lógó óriási
aranycsillár robbanó napot idézett, és a többi lelógó lámpa
tökéletesen visszaadta a hét bolygó állását.
– Az angyal nem jöhet be – felelte Bryce, miközben
homlokráncolva a zöld bársonykanapén szendergő Syrinxre
pillantott.

209
 Lehabah bánatosan felsóhajtott.
– A főnök egy nap oda fog adni engem valami kaján
vénembernek, és akkor jól megbánod, hogy valaha bármit is
megtagadtál tőlem.
– Az a kaján vénember egy nap eléri, hogy dolgoznod kelljen,
és tényleg őrizni fogod a könyveit, aztán akkor bánod majd, hogy
az orrodat lógattad, amikor tulajdonképpen bármi egyebet is
csinálhattál volna.
Viasz hullott sercegve az asztalra. Bryce felkapta a fejét.
Lehabah hason feküdt a gyertyán, kezét lelógatta oldalt.
Vészesen közel került a dokumentumokhoz, amiknek a
kitöltésével Bryce az elmúlt három órában foglalatoskodott.
– Ne!
Lehabah úgy forgatta a karját, hogy látszódjanak az izzó húsba
tetovált betűk. Azt mondta, gyakorlatilag pillanatokkal a születése
után megbélyegezték. SPQM. Minden egyes természetszellem
karján ott díszelgett, legyen az tűz, víz, föld, bármilyen, nem
számított. Ezzel büntették őket, amiért kétszáz évvel ezelőtt
csatlakoztak az angyalok lázadásához, amikor tiltakozni
merészeltek, hogy ők csak peregrinusok. Alsóbbrendűek. Az
Aszterek esetükben még tovább is mentek, mint a rabszolgasorba
taszított, megkínzott angyalokkal. Kihirdették, hogy a lázadást
követően minden természetszellem – nem csak azok, akik Shahar
és a légiója mellé álltak – rabszolgasorba kerül, és kizárják őket az
Ég és lélegzet házából. Az összes leszármazottjuk is kitaszított és
rabszolga lesz. Örökkön örökké.
A Köztársaság történelmének egyik legelbaszottabb pillanata
volt.
– Vegyél meg Jesibától! – sóhajtotta Lehabah. – Akkor
odaköltözhetnék hozzád, és melegen tarthatnám a fürdővizedet
meg az ennivalódat.
Ennél sokkal többre is képes lenne, Bryce tudta jól. Lehabah
mágiája valójában túlmutatott Bryce-én. Persze ez szinte
mindenkire igaz volt, aki nem embernek született. És bár Lehabah

210
erősebb volt, mint Bryce, csupán parázsnak számított a tündérek
tüzéhez képest. Az apja tüzéhez képest.
Bryce félretette az ügyfelek adásvételi szerződéseit.
– Nem ilyen egyszerű, Lele.
– Syrinx azt mondta, magányos vagy. Felvidíthatnálak.
A kiméra erre a hátára fordult, és nyelvét kilógatva horkantott.
– Egyrészt az épület szabályzata tiltja, hogy tűzszellemeket
vigyek be. Vagy vízszellemeket. Kész rémálom biztosítási
szempontból. Másrészt nem olyan egyszerű, hogy csak megkérem
Jesibát. Lehet, hogy pusztán azért, mert meg merem említeni,
megszabadul tőled.
Lehabah a tenyerébe vette kerek arcát, és újabb viaszpöttyöt
csorgatott az asztalra, vészesen közel a papírokhoz.
– Syrie-t neked adta.
Kthona adjon türelmet ehhez!
– Hagyta, hogy megvegyem Syrinxet, mert épp szét volt
cseszve az életem, és kiborultam, amikor ráunt, és megpróbálta
eladni.
– Mert Danika meghalt – mondta a tűzszellem halkan.
Bryce egy pillanatra lehunyta a szemét, majd így felelt:
– Igen.
– Nem lenne szabad ennyit káromkodnod, BB.
– Hát akkor az angyal igazán nem fog tetszeni.
– Csatába vezette a népemet, ráadásul a házam tagja.
Megérdemlem, hogy megismerkedjek vele.
– Amennyire én tudom, az a csata rossz véget ért, és kirúgták
miatta a tűzszellemeket az Ég és lélegzetből.
Lehabah törökülésbe helyezkedett.
– Az, hogy ki melyik házba tartozik, nem egy
kormányrendeleten múlik. Csak névlegesen zártak ki minket.
Ebben igaza volt. Bryce mégis azt felelte:
– Az van, amit az Aszterek és a szenátusuk mond.
Lehabah évtizedek óta őrizte a galéria könyvtárát. Rossz
ötletnek tűnt egy tűzszellemre bízni egy könyvtárat, de a könyvek
harmada legszívesebben megszökött volna, megölt volna valakit,

211
és megette volna az illetőt – esetleg mindezt más sorrendben –,
így megérte egy élő lánggal őriztetni őket. Úgy tűnt, még a vég
nélküli csacsogást is megérte hallgatni.
Valami puffant a karzaton. Mintha az egyik könyv magától
lezuhant volna.
Lehabah sötétkékre színeződve rásziszegett. Papír és bőr
susogott, ahogy a kóbor könyv visszaugrott a helyére.
Bryce elmosolyodott, ám ekkor megcsörrent az irodai telefon.
Elég volt egyetlen pillantást vetnie a kijelzőre, és a tűzszellemre
sziszegve már nyúlt is a készülékért:
– Vissza a helyedre!
Lehabah épp visszaért az üvegbúrához, ahol lángok közepette
felügyelte a könyvtár vándorló könyveit, amikor Bryce beleszólt:
– Helló, főnök!
– Jutottál már valamire?
– Még nyomozok. Milyen Pangera?
Jesiba nem felelt, inkább témát váltott:
– Kettőkor ügyfél érkezik. Állj készen! És ne hagyd, hogy
Lehabah locsogjon! Neki is megvan a maga feladata. –
Megszakadt a vonal.
Bryce felállt az asztaltól, ahol egész délelőtt dolgozott. A
galéria alatti könyvtár tölgyfa berakása réginek tűnt, de a lehető
legmodernebb technológiával szerelték fel, és a legjobb
védővarázslatokat bocsátották rá. Arról nem is beszélve, hogy volt
benne egy állati jó hangrendszer is, amit gyakorta használatba
vett, amikor Jesiba a Haldren túloldalán tartózkodott.
Nem mintha táncolt volna idelent – már nem. Manapság csak
arra szolgált a zene, hogy ne kattanjon be az elsőfények
zümmögésétől. Vagy hogy kizárja Lehabah monológjait.
Minden falat könyvespolcok fedtek, csupán tucatnyi kisebb
akvárium és terrárium szakította meg a sorukat, bennük különféle
közönséges állatok: gyíkok, kígyók, teknősök, rágcsálók. Bryce
sűrűn eltöprengett, vajon emberek-e, akik felbosszantották Jesibát.
Egyikük sem tűnt úgy, mintha emberi tudat szorult volna belé,
ami még inkább ráijesztett, ha tényleg Jesiba műve volt. Nem csak

212
állattá változtak, de arra sem emlékeztek, hogy korábban másfajta
lényként éltek.
Lehabah természetesen mindet elnevezte, egyik név röhejesebb
volt, mint a másik. A Bryce-hoz legközelebb eső terráriumban élő
gekkók a Szerecsendió és Gyömbér nevet kapták. Lehabah szerint
nővérek voltak. Az emeleti fekete-fehér kígyó a Mák kisasszony
névre hallgatott.
De Lehabah sosem nevezte el a legnagyobb tartály aktuális
lakóját. Az óriási tartály a könyvtár egyik falától a másikig ért, az
üvegfelület másik oldalán sötét víz tátongott. Hála a jó égnek,
most épp üres volt.
Tavaly Bryce próbálta rávenni Jesibát, hogy szerezzen be pár
irizáló angolnát, hogy ragyogó szivárványfényükkel feldobják a
homályos kékséget. A főnökük nemet mondott, és vett inkább egy
kanos kelpie-t, ami egy részeg egyetemista eleganciájával
ostromolta az üveget.
Bryce gondoskodott róla, hogy nagyon gyorsan
odaajándékozzák az egyik ügyfélnek.
Most pedig lélekben felkészült az előtte álló munkára. Nem a
papírmunkára, nem az ügyfélre, hanem arra, amit este kell
csinálnia. Az istenek segítsék meg, amikor Athalar megneszeli.
Hogy milyen képet vág majd, amikor rájön, mit tervez…
Igencsak kellemes lesz.
Már ha Bryce túléli egyáltalán.

213
 16.

A MÁMORGYÖKÉR, amit Ruhn tíz perce szívott el Flynn-nel,

erősebb lehetett, mint amit a barátja állított.
Hegyes fülén különleges alakú tündérfejhallgatóval feküdt az
ágyon, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a dübörgő basszus és a
pezsgő, szárnyaló szintetizátordallam magával ragadja.
Bakancsos lába ütemre járt, hasán dobolt összefont ujjaival,
ismételt minden dallamot. Minden egyes lélegzetvétel mélyebbre
rántotta, mintha eddig a hajó kormányánál kapitányként működő
elméje most jó messzire került volna a megszokott helytől.
Teljesen feloldódott, csontjai és vére folyékony arannyá váltak.
Minden egyes hang végigfutott rajta. Minden stresszforrás, éles
szó és elfajult vita elszivárgott, kígyóként siklott le az ágyról.
Bemutatott a távolodó érzéseknek. Pontosan tudta, hogy azért
fogadta el Flynn mámorgyökerét, mert korábban órákon át
szenvedett az apja elcseszett parancsai miatt.
Az apja elmehet a fenébe!
A mámorgyökér puhán, édesen ölelte elméjét, lehúzta tündöklő
medencéjébe.
Ruhn alámerült, teljesen ellazult, hagyta, hogy magával ragadja
a zene, képtelen lett volna bármi egyebet tenni. Teste a matracba

214
süppedt, és végül már árnyékokban, csillagfényben zuhant. A
dallam kirajzolódott a feje felett, az aranyló szálak hangoktól
csillogtak. Mozog még a teste? Túl nehéz volt a szemhéja ahhoz,
hogy felemelje, és megnézze.
Orgona és szerecsendió illata töltötte be a helyiséget. Nő,
tündér…
Ha valamelyik lent bulizó csaj jött fel a szobájába, hogy
kellemes, sikamlós élményben legyen része a tündérek
hercegével, akkor baromi nagyot fog csalódni. Képtelen lett volna
bárkit is megdugni ilyen állapotban. Legalábbis úgy semmiképp,
hogy értelme is legyen.
Olyan elképesztően nehéznek érezte a szemhéját! Ki kellene
nyitnia. Hol a francban találja a teste vezérlőpultját? Még az
árnyékok is messze szálltak, nem tudta volna megidézni őket.
Az illat egyre erősebbé vált. Ismeri ezt az illatot. Éppolyan jól
ismeri, mint a…
Ruhn hirtelen felült, kipattant a szeme, és látta, hogy a húga áll
az ágya lábánál.
Bryce szája mozgott, whiskey-színű szemében száraz derű ült,
de Ruhn egyetlen szót sem hallott abból, amit mondott, egyetlen
szót sem…
Ó! Hát persze. A fejhallgató. A dübörgő zene.
Gyors egymásutánban pislogva, fogcsikorgatva igyekezett
ellenállni a drog hatásának, ami folyton vissza akarta rántani
magával, le, le, le a mélybe. Levette a fejhallgatót, és megállította
a zenét a telefonján.
– Mi?
Bryce a kopott fakomódnak dőlt. Legalább most normális ruhát
viselt. Még ha mintás volt is a farmer, a krémszínű pulóver pedig
kevés teret engedett a képzeletnek.
– Mondom, kiszakad a dobhártyád, ha ilyen hangosan
hallgatod a zenét.
Ruhn szédelegve összehúzta a szemét, pislogással próbálta
száműzni a húga fejénél, lábánál táncoló csillagfényt. Ismét

215
pislogott, elhessegette a látását ködösítő aurákat, és sikerrel is járt.
De a következő pislogás után megint visszatértek.
Bryce felhorkant.
– Nem hallucinálsz. Tényleg itt vagyok.
Szája végtelen távolságban volt tőle, de valahogy csak sikerült
megkérdeznie:
– Ki engedett be?
Declan és Flynn a legjobb harcosaikkal volt odalent. Jó néhány
akadt közülük, akiket nem akart egy háztömbben tudni a húgával.
Bryce ügyet sem vetett a kérdésére, összevont szemöldökkel a
szoba sarkába nézett. A koszos ruhahalomra, meg a ráhajított
Csillagkardra. A kard is csillagfénnyel ragyogott. Ruhn esküdni
mert volna rá, hogy az a nyomorult fegyver dalol. A fejét rázta,
mintha azzal kitisztíthatná a fülét, Bryce pedig így szólt:
– Beszélnünk kell.
Amikor Bryce legutóbb ebben a szobában járt, tizenhat éves
volt, és Ruhn órákig takarított előtte – az egész házban.
Megszabadult minden vízipipától és piásüvegtől, az összes női
fehérneműtől, ami végül nem került vissza a tulajdonosához, és
elrejtette a szex, a drogok meg minden egyéb idebent művelt
ostobaság szagát.
És Bryce pont ugyanott állt a legutóbbi látogatása alkalmával
is. Ott állt, amikor üvöltöttek egymással.
Összemosódott az akkor és a most, Bryce alakja összement és
kitágult, felnőtt arcába tizenéves, puha vonások vegyültek,
borostyánszínű szemében meleg és hideg fény váltakozott, Ruhn
nem látott semmi mást, csak a szeme előtt táncoló csillagfényt, a
csillagfényt, a csillagfényt.
– A rohadt életbe! – motyogta Bryce, és megindult az ajtó felé.
– Szánalmas vagy.
– Hova mész? – kérdezte Ruhn nagy nehezen.
– Hozok neked vizet. – Bryce feltépte az ajtót. – Így nem
tudunk beszélni.
Ruhnban ekkor felmerült, hogy nyilván valami fontosról lehet
szó, ha Bryce nem elég, hogy eljött, még arra is megpróbálja

216
rávenni, hogy koncentráljon. És bár van rá esély, hogy mégiscsak
hallucinál, nem hagyhatja, hogy a húga egyedül kószáljon ebben a
bűnbarlangban.
Iszonyúan hosszúnak és nehéznek tűnő lábbal botorkált utána.
A gyér folyosói világítás elrejtette a fehér falon éktelenkedő
legtöbb foltot, amik a több mint ötven éve lakótársként is
funkcionáló barátaival szervezett bulikon kerültek oda. Ebben a
házban még csak húsz éve laktak, azért költöztek ide, mert az
előző szó szerint kezdett szétesni. Őszintén szólva, nem volt
benne biztos, hogy ez a ház kibírja még két évig.
Bryce már félúton járt lefelé az ívelt lépcsősoron, a
kristálycsillár elsőfénye ragyogó glóriaként fénylett vörös haja
körül. Hogy nem vette észre eddig, hogy ferdén lóg a csillár?
Biztos azóta, hogy Declan ráugrott a korlátról, és ott hintázva itta
üvegből a whiskey-t. Nem sokkal később lezuhant, túl részeg volt
ahhoz, hogy megtartsa magát.
Ha az Őszkirály tudná, mit művelnek ebben a házban, sem ő,
sem pedig a többi városvezető nem engedné, hogy ők vezessék az
Aux tündérosztagát. És Micah sem forszírozná semmiképpen,
hogy ő vegye át az apja helyét a tanácsban.
De csak a szabadidejükben csapták szét magukat. Szolgálat,
ügyelet közben soha.
Bryce leért a földszinti tölgyfa padlóra, és megkerülte az
előszoba nagy részét elfoglaló sörpongasztalt. Poharak hevertek a
foltos furnérlemez asztallapon, amire Flynn a közítélet szerint
értékes műalkotást festett: egy óriási tündérférfi fejét, ami egyben
nyelt le egy angyalt, akinek már csak törött szárnyai látszottak ki
az összezárt fogak közül. Mintha megmozdult volna, amikor Ruhn
leért a lépcső aljára. Esküdni mert volna, hogy a festmény
rákacsint.
Igen, víz. Tényleg innia kell egy kis vizet.
Bryce átvágott a nappalin, ahol olyan hangosan dübörgött a
zene, hogy még Ruhn fogai is összekoccantak.

217
 Épp akkor lépett be, amikor Bryce elsietett az óriási, hosszú
helyiség végében álló biliárdasztal mellett, amit Aux-harcosok
álltak körbe, mellettük nők, teljesen belemélyültek a játékba.
Tristan Flynn, Lord Hawthorne fia egy közeli fotelből
irányított, ölében egy csinos driáddal. Üvegesen fénylő barna
szeme éppolyannak tűnt, mint amilyen Ruhné lehetett. Flynn
féloldalas vigyort villantott Bryce-ra, ahogy odaért. Általában elég
volt egyetlen pillantást vetnie a nőkre, és az erdei nimfához
hasonlóan mind Tristan Flynn ölébe akart mászni, ha pedig
dühösen nézett, az ellenségei szó szerint menekülőre fogták.
Pokolian vonzó és kibaszott veszélyes. Akár a Flynn család
mottója is lehetett volna.
Bryce nem állt meg mellette, nem hatotta meg Flynn klasszikus
tündérszépsége és dagadó izmai, de azért a válla felett
hátravetette:
– Mi a szart adtál neki?
Flynn előrehajolt, elhúzta rövid, gesztenyebarna haját a driád
hosszú ujjai elől.
– Honnan veszed, hogy én voltam?
Bryce továbbhaladt a helyiség vége felé, ahol boltíves
ajtónyíláson át a konyhába juthatott.
– Onnan, hogy te is totál kész vagy.
Ekkor Declan is bekapcsolódott a beszélgetésbe a nappali
másik végében álló kanapéról. Térdén laptopot egyensúlyozott, és
egy nagyon érdeklődő draki férfi tapadt rá félig, karmos ujjaival
épp végigszántott Dec sötétvörös haján.
– Nahát, Bryce! Minek köszönhetjük a megtiszteltetést?
Bryce hüvelykujjával Ruhnra bökött.
– Gondoltam, ránézek a kiválasztottra. Hogy megy a high-tech
szarakodás, Dec?
Declan Emmet általában senkinek sem hagyta, hogy
lekicsinyelje jövedelmező karrierjét, amit arra épített, hogy
feltörte a Köztársaság különféle oldalait, aztán istentelen
összegeket számlázott nekik, hogy feltárja a kritikus hibákat, most
mégis elvigyorodott.

218
 – Még mindig dől a lé.
– Szuper – vágta rá Bryce, majd belépett a konyhába, és eltűnt
a szemük elől.
Az Aux-harcosok egy része most a konyha felé bámult,
szemükben egyértelmű érdeklődés csillogott. Flynn halkan
felmordult:
– Eszetekbe ne jusson, seggfejek!
És ennyi elég is volt. Flynn-nek egyetlen csattanó indát sem
kellett megidéznie a nagyrészt tüzes képességekkel megáldott
valbarai tündérek közt ritkaságszámba menő földmágiájával. A
többiek azonnal visszatértek a biliárdozáshoz. Ruhn hálás
pillantást vetett a barátjára, és követte Bryce-t…
Csakhogy a húga már ott állt az ajtóban, vizespalackkal a
kezében.
– Rémesebb a hűtőtök, mint az enyém – nyomta Ruhn kezébe a
palackot, és visszalépett a nappaliba.
Miközben Ruhn a vizet kortyolgatta, a helyiség végében álló
hangfalakból újabb szám első dallamai csendültek, gitárok zúztak,
és Bryce oldalra billentett fejjel hallgatta, latolgatta.
Tündérösztön, hogy ennyire vonzotta a zene, hogy ennyire
imádta. Talán az egyetlen öröksége, amit nem bánt. Ruhn
emlékezett még a tini Bryce táncára. Mindig olyan elképesztően
boldognak tűnt. Sosem adódott alkalma rá, hogy megkérdezze,
miért hagyta abba.
Ruhn felsóhajtott, erőt vett magán, hogy végre koncentráljon,
és Bryce felé fordult:
– Miért vagy itt?
Bryce a kanapénál állt meg.
– Mondtam már, hogy beszélnünk kell.
Ruhn arcára semmi sem ült ki. Idejét sem tudta már, mikor
kereste fel Bryce utoljára.
– Ugyan miért kellene az unokatestvérednek megmagyaráznia,
miért jött? – kérdezte Flynn, majd belemormolt valamit a driád
csinos fülébe, amitől a nő a biliárdasztalnál álló három
barátnőjéhez ment. Keskeny csípőjét úgy ringatta, hogy Flynn ne

219
feledje, mit veszíthet, ha túl hosszasan megváratja. Flynn végül
csipkelődve hozzátette: – Tudja, hogy nálunk elbűvölőbb férfiakat
nem talál ebben a városban.
Egyik barátja sem jött rá az igazságra, vagy ha gyanakodtak is,
nem hozták szóba. Bryce hátravetette a haját, ahogy Flynn felkelt
a fotelből.
– Jobb dolgom is van…
– Mint nyomi tündérekkel lógni – fejezte be helyette Flynn a
szemközti fal beépített bárszekrénye felé menet. – Igen, tudjuk.
Százszor elmondtad már. És nézzenek oda, most mégis itt lógsz
velünk szerény hajlékunkban.
A gondtalannak tűnő Flynn egy nap megörökli majd az apja
címét, és ő lesz Lord Hawthorne. Éppen ezért az elmúlt
évtizedekben minden tőle telhetőt megtett, hogy elfelejtse ezt a
tényt – és a vele járó több száz évnyi felelősséget. Öntött magának
egy pohárba, majd egy másikba is, amit aztán Bryce-nak adott.
– Egészségedre, cukorfalat!
Ruhn a szemét forgatta. De… hiszen közel éjfélre járt, Bryce
eljött otthonról, és az Óváros egyik problémásabb utcájában járt,
náluk, odakint pedig egy gyilkos ólálkodott.
– Parancsot kaptál, hogy húzd meg magad… – sziszegte.
Bryce legyintett, a másik kezében szorongatott whiskey-be
pedig bele sem szagolt.
– Birodalmi kísérőm odakint vár. Nem kell aggódni, mindenkit
elijeszt.
Ruhn mindkét barátja megmerevedett. A draki férfi erre már
úgy döntött, otthagyja őket, és a mögöttük zajló biliárdparti
irányába indult, miközben Declan Bryce felé fordult.
– Ki? – kérdezte Ruhn.
Apró mosoly volt a válasz.
– Tényleg méltó ez a ház a kiválasztott számára? – kérdezte
Bryce körbelötykölve a whiskey-t a pohárban.
Flynn szája megrezzent. Ruhn figyelmeztető pillantást lövellt
felé, merje csak felhozni ezt a csillagfényű baromságot most! Az

220
apja rezidenciáján és udvarán kívül annyira ment vele, hogy a
barátai szétszívatták miatta.
– Bökd már ki, Bryce! – szólt rá fogcsikorgatva. Valószínűleg
azért jött, hogy feldühítse.
Bryce nem felelt rögtön.
Nem, ujjával kört rajzolt a kanapéra, és a legkevésbé sem
hatotta meg, hogy három tündérharcos lesi minden egyes
lélegzetvételét. Amióta Ruhn az eszét tudta, Tristan és Declan volt
a két legjobb barátja, és mindig kérdés nélkül kiálltak mellette.
Nem az volt a lényeg, hogy kiválóan képzett, ügyes harcosok is
voltak, bár többször megmentették már egymás irháját, mint
ahányszor Ruhn össze tudta volna számolni. Az, hogy közösen
estek túl a Próbatételükön, bebetonozta a barátságukat.
Maga a Próbatétel mindenkinél változó, akad, akinek egy
betegségből kell kilábalnia, vagy valamilyen személyes problémát
kell megoldania. Másnak meg kell ölnie egy sárkánykígyót vagy
egy démont. Minél erősebb tündérről van szó, annál nehezebb a
Próbatétel.
Ruhn épp az utálatos avalleni unokatestvérektől tanulta,
hogyan használja az árnyékokat, amikor két barátjával közösen
átestek a Próbatételükön, és kis híján otthagyták a fogukat. A
tetőpontot az jelentette, amikor Ruhnnak be kellett lépnie a
ködlepte Hercegek Barlangjába, és végül a Csillagkarddal a
kezében tért vissza – aztán mindannyiukat megmentette.
És amikor pár hét múlva bevállalta a Zuhanást, a sajátján
frissen túlesett Flynn horgonyozta le őt.
Declan mély, mennydörgésszerű hangját még a zene és a
beszélgetés zaja mellett is jól hallották:
– Mi a baj?
Bryce önteltsége egy pillanatra szertefoszlott. Tekintete
végigsöpört rajtuk: a lezser ruházatukon, azokon a pontokon,
ahová, tudta jól, a fegyvereket rejtették a házban, fekete
bakancsukon és a beledugott késeken. Majd Ruhn szemébe nézett.
– Tudom, mit jelent ez a nézés! – nyögte Flynn. – Nem akarod,
hogy halljuk.

221
 Bryce egy pillanatra sem vette le a szemét Ruhnról, miközben
így felelt:
– Pontosan.
Declan lecsukta a laptopját.
– Tényleg titkolózni akarsz, bassza meg?
Bryce ide-oda járatta a tekintetét a születésüktől fogva
elválaszthatatlan Declan és Flynn között.
– Nektek van a legnagyobb szátok a városban, pöcsfejek!
Flynn rákacsintott.
– Azt hittem, bejön a szám.
– Álmodozz csak, lordocska! – vigyorgott Bryce.
Declan elnevette magát, mire Flynn jó erősen belekönyökölt,
Bryce pedig a kezébe nyomta a whiskey-jét.
Ruhn meghúzta a vizespalackot, erőnek erejével tisztította az
elméjét.
– Elég ebből a szarakodásból! – csattant fel. A mámorgyökér
azzal fenyegetett, hogy ismét elhatalmasodik rajta, miközben
visszahúzta Bryce-t a szobájába. Amikor megérkeztek, megállt az
ágy mellett. – Mi van?
Bryce az ajtónak dőlt, a fa tele volt lyukakkal, ugyanis
Ruhnnak szokása volt a kését hajigálni rá.
– Tudnom kell, mit csinált mostanában a Viperakirálynő.
Ebből semmi jó nem sülhet ki.
– Miért?
– Mert beszélnem kell vele.
– Elment a kibaszott eszed?
Már megint az az idegesítő mosoly.
– Maximus Tertiant az ő felségterületén ölték meg. Eljutott
valami információmorzsa az Auxhoz a Viperakirálynő aznap esti
tevékenységével kapcsolatban?
– A főnököd vett rá erre? – Nagyon is Rogára vallott az
ilyesmi.
– Lehet. Tudsz valamit? – Ismét oldalra billentette a fejét, mire
az apjukéval megegyező selymes hajzuhataga követte a
mozdulatot.

222
 – Igen. Tertian pont úgy halt meg… mint Danika és a falkája.
Bryce arcáról teljesen lehervadt a mosoly.
– Nem Philip Briggs tette. Tudni akarom, mit csinált aznap este
a Viperakirálynő. Tud-e róla bármit az Aux.
Ruhn a fejét rázta.
– Miért folytál bele ebbe?
– Mert megkértek rá, hogy nézzek utána.
– Ne ártsd bele magad ebbe az ügybe! Mondd meg a
főnöködnek, hogy szálljon le róla! Ez az egész a kormányzóra
tartozik.
– És a kormányzó adta parancsba, hogy kerítsem elő a gyilkost.
Azt gondolja, én vagyok a kapocs a gyilkosságok között.
Nagyszerű. Egyszerűen fantasztikus. Isaiah Tiberian elfelejtette
megemlíteni ezt az aprócska tényt.
– Találkoztál a kormányzóval.
– Csak válaszolj a kérdésemre! Tud az Aux bármit arról, merre
járt a Viperakirálynő Tertian halálának éjszakáján?
Ruhn kifújta a benntartott levegőt.
– Nem. Azt hallottam, behívta az embereit az utcáról. Valami
megijesztette. De ennyit tudok csak. És még ha tudnám is, merre
járt a Viperakirálynő, akkor sem mondanám el. Tartsd távol
magad ettől az egésztől! Felhívom a kormányzót, és megmondom
neki, hogy többé nem játszol neki magánnyomozót.
Ugyanaz a hűvös kifejezés suhant át Bryce arcán, ami az
apjukén is szokott. Az, ami alapján egyértelművé vált Ruhn
számára, hogy vad, dühödt vihar kavarog a hűvös felszín alatt.
Apa és lánya ereje és fenyegető volta nem abban rejlett, amit
elszabadíthattak, hanem az önfegyelmükben, az ösztöneik feletti
kontrollban.
A külvilág vakmerőnek, elkényeztetettnek látta a húgát, de
Ruhn pontosan tudta, hogy már azelőtt kezébe vette a saját sorsát,
hogy ők ketten egyáltalán megismerkedtek volna. Bryce az a
típus, aki ha szemet vet valamire, semmi sem állhat az útjába. Ha
össze akar feküdni egy csomó mindenkivel, megteszi. Ha három

223
napig megállás nélkül bulizni akar, megteszi. Ha el akarja kapni
Danika gyilkosát…
– Kiderítem, ki tette ezt – jelentette ki Bryce csendes dühvel. –
Ha megpróbálsz az utamba állni, pokollá teszem az életedet.
– Az a démon, amit a gyilkos használ, veszedelmes. – Látta a
helyszínről készült fotókat. Még mindig teljesen kikészítette a
gondolat, hogy Bryce élete csupán perceken múlott, hogy a saját
részeg ostobasága mentette meg. Gyorsan folytatta, még mielőtt
Bryce közbeszólhatott volna: – Az Őszkirály megparancsolta,
hogy húzd meg magad a csúcstalálkozóig, de ez pont az
ellenkezője, Bryce.
– Hát, most már ez is a munkám része. Jesiba is beleegyezett.
És nem mintha ellentmondhatnék.
Nem. Senki sem mond nemet annak a varázslónőnek.
Ruhn a farmerja farzsebébe dugta a kezét.
– Mondott valamit Luna kürtjéről?
Bryce felvonta a szemöldökét a témaváltásra, de tekintve, hogy
mivel foglalkozik Jesiba Roga, volt értelme megkérdezni.
– Két éve kerestette velem – válaszolta Bryce gyanakodva. –
De nem jutottam semmire. Miért?
– Mindegy. – Megakadt a pillantása a húga nyakában lógó kis
aranyamuletten. Legalább Jesiba ennyi védelmet biztosított a
számára. Drága és erős védelmet. Az Arkhé-amuletteknek igen
borsos az áruk, hiszen olyan kevés maradt belőlük. A láncra
biccentett. – Ne vedd le!
Bryce a szemét forgatta.
– Mindenki hülyének néz ebben a városban?
– Komolyan mondom. Már az is elég, amit munkaidőben
csinálsz, de ha most egy olyan gyilkos után nyomozol, aki képes
egy ilyen démont megidézni, akkor semmiképp se vedd le azt a
nyakláncot! – Legalább arra figyelmeztetheti, hogy legyen észnél.
Bryce válasz nélkül kinyitotta az ajtót.
– Ha hallasz valamit a Viperakirálynőről, hívj fel!
Ruhn megdermedt, a szíve még mindig hangosan dübörgött.
– Ne provokáld!

224
 – Pá, Ruhn!
Elég kétségbeesett volt ahhoz, hogy megszólaljon:
– Elmegyek veled a…
– Pá! – Azzal már szaladt is lefelé a lépcsőn, a szokásos,
kibaszottul idegesítő módon odaintett Declannek és Flynn-nek, és
kivonult a bejárati ajtón.
A barátai kérdő pillantásokat vetettek a lépcső tetején álló
Ruhnra. Declan még mindig nem eresztette le a szájához emelt
whiskey-t.
Ruhn elszámolt tízig, ha másért nem, legalább azért, hogy ne
roppantsa ketté az első, kezébe akadó tárgyat, aztán átugrott a
korláton, és olyan keményen ért földet, hogy beleremegtek a
kopott tölgyfa deszkák.
Inkább csak érezte, mint látta, hogy a barátai kezüket a ruhájuk
rejtette fegyvereik ügyében tartva mögötte teremnek, italaikat
azonnal hátrahagyták, amint meglátták az arcára kiülő dühöt.
Ruhn kirontott a forgalmas éjszakába.
Épp időben ahhoz, hogy lássa, ahogy Bryce átvág az utca
túloldalára. És az a kibaszott Hunt Athalar várt rá.
– Mi a franc? – lehelte Declan, megtorpanva Ruhn mellett a
verandán.
Az Umbra Mortis dühösnek tűnt, karját keresztbe fonta,
szárnyát kitárta kissé, de Bryce ellibbent mellette, egyetlen
pillantást sem vetett rá. Athalar lassan megfordult, keze az oldala
mellé hullott, mintha ilyesmi hosszú, nyomorult élete során még
sosem történt volna vele.
És ez épp elég volt ahhoz, hogy gyilkos hangulat uralkodjon el
Ruhnon.
Átszelte a verandát és a kertet, majd kilépett az utcára, tenyerét
feltartva parancsolt megálljt a csikorogva fékező autónak. Keze a
motorháztetőt érte, ujjai begörbültek. Behorpadt alatta a fém.
A sofőr bölcsen nem kiabált.
Declannel és Flynn-nel a nyomában Ruhn elhaladt két parkoló
kocsi mellett, épp, amikor Athalar megfordult, hogy megnézze, mi
ez a zűrzavar.

225
 Hunt szemében felismerés csillant, és gyors félmosoly kúszott
az arcára.
– Herceg!
– Mit keresel itt?
Hunt állal Bryce felé intett, aki már el is tűnt szem elől az
utcán.
– Őrködöm.
– Egy nagy francokat fogod te őrizni! – Isaiah Tiberian ezt is
elfelejtette megemlíteni.
Hunt vállat vont.
– Nem az én döntésem. – A glória mintha elsötétedett volna a
homlokán, ahogy végigmérte Declant és Flynnt. Athalar szája
felfelé rebbent, ónixszínű szemében kimondatlan kihívás csillant.
Megremegett alattuk a járda, ahogy Flynn erőt gyűjtött. Hunt
tenyérbemászó vigyora kiszélesedett.
– Mondd meg a kormányzónak, hogy állítson rá valaki mást az
ügyre! – mondta Ruhn.
Hunt vigyora kiélesedett.
– Nem lehet. Én vagyok a szakértő a témában.
Ruhn dühbe gurult az arrogancia hallatán. Igen, Athalar az
egyik legjobb démonvadász, de bassza meg, még Tiberiannek is
jobban örülne, mint az Umbra Mortisnak.
Egy éve a 33. parancsnokának volt annyi esze, hogy nem
vetette magát közéjük, amikor Ruhn Athalarra támadt, mert
megelégelte a gúnyos megjegyzéseket Micah szokásos márciusi
nap-éj egyenlőség buliján. Eltörte Athalar egy-két bordáját, de az
a rohadék bevitt egy ütést, amivel széttörte Ruhn orrát, és csupa
vér lett a Comitium penthouse báltermének márványpadlója.
Egyikük sem volt annyira dühös, hogy a vendégekkel teli
teremben szabadjára engedje az erejét, az öklük is tökéletesen
megfelelt.
Ruhn végiggondolta, vajon mekkora bajba kerülne, ha megint
megütné a kormányzó orgyilkosát. Talán elég nagy botrány
kerekedne ahhoz, hogy Hypaxia Enador véletlenül se akarjon
hozzámenni.

226
 – Tudod már, milyen démon volt? – morrant Ruhn az angyalra.
– Olyan, ami hercegecskéket eszik reggelire – válaszolta Hunt
gúnyosan.
Ruhn kivillantotta a fogát.
– Baszd meg, Athalar!
Villámok táncoltak az angyal ujjain.
– Könnyen jártatod a pofádat, amikor apád pénzel. – Hunt a
fehér házra mutatott. – Azt is ő vette?
Ruhn árnyai megnyúltak, hogy felvegyék a harcot az Athalar
öklén szikrázó villámokkal, és a mögötte parkoló autók
megremegtek. Az avalleni unokatestvérek megtanították, hogyan
szilárdítsa meg az árnyékokat, hogyan használja őket ostorként,
pajzsként, színtiszta kínként. Fizikaiként és mentálisként.
De a mágia és a drogok egyszerre sosem bizonyulnak jó
ötletnek. Kénytelen lesz hát az öklével küzdeni. Elég lenne
egyetlen ütés, egyenesen Athalar képébe…
– Nem ez a megfelelő hely és idő erre! – morogta Declan.
Nem, valóban nem. Még Athalar is észhez tért annyira, hogy
felfigyeljen a szájukat tátó, feltartott telefonjukkal mindent rögzítő
járókelőkre. És a keresztutcához közelítő vörös hajú nőre. Hunt
elvigyorodott.
– Viszlát, seggfejek! – Megindult Bryce után, mögötte
villámok cikáztak a járdán.
– Ne engedd a Viperakirálynő közelébe! – morogta Ruhn az
angyal hátának.
Athalar hátrapillantott a válla felett, szürke szárnyát behúzta. A
pislogás alapján Ruhn rájött, hogy az angyal nem tudta, mire
készül Bryce. Elégedetten megborzongott. De Athalar csak ment
tovább, elhaladt az épületekhez húzódó járókelők mellett, akik a
lehető legmesszebb akartak kerülni tőle. A harcos le sem vette a
szemét Bryce csupasz nyakáról.
Flynn ázott kutyaként rázta meg a fejét.
– Komolyan nem tudom megállapítani, hogy hallucinálok-e.
– Bár úgy lenne! – motyogta Ruhn. Egy egész halom
mámorgyökeret el kell majd szívnia, ha megint el akar lazulni. De

227
ha Hunt Athalar vigyáz Bryce-ra… Eleget hallott már ahhoz, hogy
tudja, mire képes Hunt az ellenségeivel. Amellett, hogy egy igazi
rohadék, hajthatatlan, eltökélt és teljességgel kegyetlen, ha ki kell
iktatni egy fenyegetést.
Engedelmeskednie kellett a parancsnak, és megvédeni Bryce-t.
Bármi történjék is.
Ruhn a távolodó alakjukat tanulmányozta. Ha Bryce
felgyorsított, Hunt tartotta a lépést. Ha lassított, Athalar
hasonlóképp tett. Bryce jobbra húzta, jobbra, jobbra… le a
járdáról, ki a szembejövő autók elé, és az angyal csak az utolsó
pillanatban lépett vissza a kormányt elrántó sofőr elől.
Ruhnt elkapta a vágy, hogy kövesse őket, kíváncsi volt az
akaraterejük ütköztetésére.
– Innom kell valamit – motyogta Declan.
Flynn egyetértett, és visszaindultak a házba, Ruhn pedig
egyedül maradt az utcán.
Tényleg véletlen lenne, hogy pont akkor folytatódtak a
gyilkosságok, amikor az apja megparancsolta neki, hogy kerítse
elő azt a tárgyat, ami egy héttel Danika halála előtt tűnt el?
Olyan… különösnek tűnt. Mintha Urd suttogna nekik,
terelgetné őket valamerre.
Ruhn ki akarta deríteni, miért. És ehhez először meg kellett
találnia a kürtöt.

228
 17.

BRYCE ÉPP SIKERESEN BECSALTA HUNTOT egy érkező autó elé,

amikor az angyal megszólalt:
– Elmagyaráznád, miért kell kutyaként követnem téged egész
éjszaka?
Bryce a farmerzsebébe nyúlt, és előhúzott egy darab papírt.
Némán átnyújtotta Huntnak, aki összevonta a szemöldökét.
– Mi ez?
– A gyanúsítottak listája – válaszolta Bryce. Hagyta, hadd
fusson végig Hunt a neveken, majd kikapta a kezéből a papírt.
– Mikor írtad össze?
– Tegnap este – válaszolta Bryce negédesen. – A kanapén.
Hunt állkapcsában megrándult egy izom.
– És mikor is akartad elmondani?
– Miután egy teljes napon keresztül azt feltételezted, hogy
ostoba, sekélyes liba vagyok, akit jobban érdekel a manikűrje,
mint a bűntény megoldása.
– De hát tényleg elmentél megcsináltatni a körmödet!
Bryce megmozgatta az ujjait Hunt arca előtt, hogy kérkedjen a
szép, színátmenetes körmeivel. Az angyal úgy tűnt, a
legszívesebben beleharapna.

229
 – És tudod, mi egyebet csináltam még tegnap este? – Hunt
hallgatása édesnek bizonyult. – Jó alaposan utánanéztem
Maximus Tertiannek. Mert rohadt biztos vagyok benne, hogy
Danika nem ismerte, hiába állítja a kormányzó az ellenkezőjét. És
tudod, mire jöttem rá? Hogy igazam van. És tudod, honnan
tudom, hogy így van?
– Kthona irgalmazzon! – motyogta Hunt.
– Megkerestem a Szikrán.
– A társkeresőn?
– A társkeresőn. Mint kiderült, a lelkük legmélyén még a bizarr
vámpírok is szerelemre vágynak. És mint kiderült,
párkapcsolatban van. Ettől persze még ugyanúgy megpróbált
felszedni, de ez most nem érdekes. Úgyhogy tovább kutakodtam,
és megtaláltam a barátnőjét.
– A rohadt életbe!
– Nincs a 33.-ban senki, aki elvégezné ezt a munkát? – Amikor
Hunt nem felelt, Bryce elvigyorodott. – Na, mit gondolsz, hol
dolgozik Tertian barátnője?
Hunt szemében düh fortyogott. Összeszorított fogain keresztül
préselte ki a választ:
– A Sámson utcai körömstúdióban.
– És mit gondolsz, ki csinálta meg a körmöm, és beszélt a
rohadt gazdag pasija elvesztéséről?
Hunt a hajába túrt. Annyira hitetlenkedett, hogy Bryce
kuncogott egy sort.
– Ne kibaszott kérdéseket tegyél fel, Quinlan – reccsent rá
Hunt –, hanem mondd el, amit megtudtál!
Bryce szemügyre vette gyönyörű, új manikűrjét.
– Tertian barátnőjének fogalma sincs, ki akarhatta
meggyilkolni a vámpírt. Azt mondta, a 33. feltett neki pár kérdést,
de ennyi. Úgyhogy elmondtam, hogy én is elvesztettem valakit. –
Nehezen sikerült elfojtania a hangja remegését, ahogy felvillant
előtte a vérben úszó lakás emléke. – Megkérdezte, kit, én pedig
elmondtam, és annyira döbbentnek tűnt, hogy rákérdeztem,
Tertian és Danika barátok voltak-e. Azt mondta, hogy nem. És

230
hogy biztosan tudta volna, ha igen, mert Danika elég híres volt
ahhoz, hogy Maximus felvágjon vele. Ő meg Tertian is két lépés
távolságra volt Danikától, legfeljebb a Viperakirálynőn keresztül
találkozhattak volna. Aki vasárnaponként jár megcsináltatni a
körmét.
– Danika ismerte a Viperakirálynőt?
Bryce felemelte a listát.
– Danika az Aux miatt rengeteg ember barátja és ellensége
volt. A Viperakirálynő is közéjük tartozik.
Hunt elsápadt.
– Komolyan úgy gondolod, hogy a Viperakirálynő ölte meg
Danikát?
– Tertianre épp az ő területén találtak rá. Ruhn azt mondta, a
Viperakirálynő visszahívta az embereit előző este. És senki sem
tudja, pontosan miféle hatalommal bír. Akár meg is idézhette azt a
démont.
– Azért ez elég durva vád.
– Pont ezért kell kérdezősködnünk egy kicsit. Ez az egyetlen
nyomunk.
Hunt a fejét csóválta.
– Jól van, el tudom képzelni. De akkor is a megfelelő
csatornákon keresztül kell felvennünk vele a kapcsolatot.
Napokba, akár hetekbe is telhet, mire hajlandó lesz találkozni
velünk. Talán még annál is több időbe, ha rájön, hogy őt
gyanúsítjuk.
A Viperakirálynőhöz hasonlók esetében még a törvények sem
voltak annyira kőbe vésve.
Bryce gúnyosan felnevetett.
– Nem kell úgy ragaszkodni a szabályokhoz!
– A szabályok azért vannak, hogy életben tartsanak minket.
Vagy követjük őket, vagy egyáltalán nem foglalkozunk a
Viperakirálynővel.
– Jól van – legyintett Bryce.
Hunt állkapcsában megint megrándult egy izom.

231
 – És mi van Ruhnnal? Belerángattad az unokatestvéredet a
dologba.
– Az unokatestvérem – felelte Bryce feszülten – képtelen lesz
ellenállni a késztetésnek, és el fogja mondani az apjának, hogy
egy tündért birodalmi nyomozásban való részvételre
kényszerítettek. Érdekes lehet a reakciója, hogy kivel veszi fel a
kapcsolatot.
– Mi… Azt hiszed, az Őszkirály áll a gyilkosságok mögött?
– Nem. De Ruhn parancsot kapott Maximus halálának estéjén,
hogy figyelmeztessen, kerüljem a bajt. Lehet, hogy az a vén
rohadék tud valamit. Érdemes lenne szólni az embereidnek, hogy
figyeljék. Nézzék meg, mit csinál, hova megy!
– Az istenekre! – lehelte Hunt, ahogy elhaladtak egy rájuk
meredő gyalogos mellett. – Komolyan azt akarod, hogy kövessük
az Őszkirályt, mintha nem szegnénk meg ezzel vagy tíz
különböző törvényt?
– Micah azt mondta, bármi áron derítsük ki az igazat.
– Az Őszkirály szabadon végezhet bárkivel, ha rájön, hogy
követi.
– Akkor figyelmeztesd a kémeidet, hogy húzzák meg magukat!
Hunt szárnya meglebbent.
– Ne játszadozz velem! Ha tudsz valamit, áruld el!
– Már reggel, a körömstúdió után mindent el akartam mondani.
– Bryce csípőre tette a kezét. – De aztán leharaptad a fejem.
– Leszarom, Quinlan. Ne csinálj ilyet többet! Mielőtt bármit is
teszel, szólj!
– Kezdem nagyon unni, hogy folyamatosan utasításokat adsz,
és megtiltasz dolgokat.
– Leszarom – ismételte Hunt.
Bryce a szemét forgatta, aztán elérték az épületet, ahol lakott.
Nem köszöntek el egymástól, és Hunt telefonnal a fülén a
levegőbe röppent, megcélozta a szomszédos épület tetejét.
Bryce felliftezett, és csendben végigvette a történteket.
Komolyan gondolta, amit Huntnak mondott, nem hitte, hogy az
apja állt volna Danika és a falka halála mögött. Afelől viszont

232
szemernyi kétsége sem volt, hogy másokat megöletett. Bármit,
csak az övé maradjon a korona.
Az apja városvezetőként udvariasságból viselhette az őszkirályi
címet – és ez igaz volt mind a hét tündérkirályra. Egyik királyság
felett sem uralkodtak valójában. Még Avallenen, a Szarvaskirály
zöld szigetén is fejet hajtottak a Köztársaság előtt.
A tündérek az alapítás óta a Köztársaság részét képezték, és
alávetették magukat a törvényeinek, de végső soron
kormányozhattak ők maguk, és megtarthatták a régi királyi,
hercegi és egyéb címeket. Továbbra is tisztelték és félték őket.
Nem annyira, mint az angyalokat és az ő pusztító, rémes, viharos,
égi erejüket, de ha akartak, a tündérek is tudtak fájdalmat okozni.
Kiszippanthatták a levegőt az illető tüdejéből, megfagyaszthatták,
belülről felperzselhették. Solas a tanúja, Ruhn és a két barátja is
képes Hél minden szörnyűségét az őket provokálókra szabadítani.
De Bryce ma este nem vágyott rá, hogy elszabaduljon a pokol.
Inkább be akart lopózni a midgardi megfelelőjébe.
Éppen ezért várt félórát, mielőtt kést rejtett volna fekete bőr
bokacsizmájába, és fekete nadrágja bőrdzseki takarta hátsó
zsebébe dugott valamit, amivel nagyobbat üthetett. A lámpát és a
tévét úgy hagyta, és a függönyt csak félig húzta be – épp annyira,
hogy Hunt ne lássa, ahogy kilép a bejárati ajtón.
A hátsó lépcsőt használva kiosont a kis sikátorba, ahol a
lelakatolt robogóját tartotta, nagy levegőt vett, hogy erőt gyűjtsön,
és a fejére húzta a sisakot.
Az autók alig mozdultak, miközben levette az
elefántcsontszínű Tűzfény 3500 robogó és a lámpaoszlop köré
erősített láncot, és végiggurult a macskakövön. Megvárta, amíg a
többi robogó, a pedicabek és a motorok elsuhannak mellette, majd
belevetette magát a forgatagba. A világ kiélesedett a sisak plexijén
keresztül.
Az anyja sokat panaszkodott a robogó miatt, könyörgött, hogy
a Zuhanásig autóval járjon, de Randall mindig kiállt Bryce
mellett. Persze egyiküknek sem számolt be a különféle
incidensekről, amiket a robogón elszenvedett, hiszen… Az anyja

233
csak emberi élettartammal számolhatott. Igazán nem hiányzott,
hogy Bryce évekkel rövidítse meg az életét.
Végiggurult a város egyik főútvonalán, átadta magát az autók
és gyalogosok közötti szlalomozás ritmusának. A világ aranyfény
és sötét árnyékok elmosódott egyvelegévé vált, odafent
neonfények izzottak, körülötte itt-ott utcai varázslatok villantak,
ragyogtak. Még az Isztrosz számtalan mellékfolyóján átívelő
hidakon is fények ragyogtak fel, ott táncoltak a zavaros
folyóvízen.
A Fő utca felett, a magasban ezüstös csillogás töltötte meg az
éjszakai égboltot, megvilágította a gomolygó felhőket, amik alatt
a malákhim bulizott és vacsorázott. Egyetlen vörös láng lobbant
csupán a halvány ragyogásban, hála a Redner Vállalat
felhőkarcolóján díszelgő óriási emblémának a negyed szívében.
Kevesen lézengtek ilyen későn a KÜN utcáin, és Bryce a tőle
telhető leggyorsabban hasított végig a sokemeletes épületek
közötti szurdokokban. Nem utcanév vagy jelzés alapján tudta,
hogy átért a Húspiacra, hanem abból, ahogyan megváltoztak az
árnyékok.
Semmiféle fény nem vetült az összezsúfolódó, alacsony
téglaépületek felett az égre. És az árnyékok is tartóssá váltak a
sikátorokban meg az autók alatt, a legtöbb utcai lámpát rég
tönkretették, és sosem javították meg.
Bryce lehúzódott egy szűk utcában, ahol horpadt
teherkocsikból épp tüskés, zöld gyümölccsel és rákszerű
lényekkel megtöltött ládákat pakoltak ki – utóbbiak mintha
nagyon is tudatában lettek volna a fogságuknak, és hogy
hamarosan forró vízben végzik majd az egyik ételárusító stand
fazekában. Bryce igyekezett kerülni könyörgő, kigúvadt, fekete
pillantásukat, amivel a falécek közül követték, ahogy leparkolt
egy jellegtelen raktártól pár lépésnyire. Levette a sisakját, és várt.
Az árusok és a vásárlók egyaránt őt fürkészték, hogy
kiderítsék, árul-e, vagy ő maga az áru. A Midgard méhének
mélyén elterülő óriási bűnbarlangban három különböző szintet
tartottak fenn a test gyönyöreinek. Nagyrészt emberekkel,

234
nagyrészt élőkkel tele, de Bryce hallott róla, hogy bizonyos
helyeken különleges kívánságokat is teljesítenek. Bármilyen fétist
kielégítettek, minden tabu jöhetett. A félvéreket nagyra becsülték,
gyorsabban és jobban gyógyultak, mint a rendes emberek. Jobb
hosszú távú befektetésnek bizonyultak. Olykor egy-egy vanírt is
sikerült rabszolgasorba taszítani, és annyi varázslattal megfékezni,
hogy szökésre még csak véletlenül sem nyílt esélye. Egyedül a
leggazdagabbak engedhették meg maguknak, hogy megfizessenek
néhány órát a társaságában.
Bryce a robogó műszerfalának órájára pillantott. Összefonta a
karját, és hátradőlt a fekete bőrülésen.
Az Umbra Mortis a földbe csapódott, és kör alakban
megrepesztette a macskakövet.
Hunt szeme gyakorlatilag izzott, ahogy az utcán fülüket-
farkukat behúzó járókelők előtt rámordult:
– Ki foglak nyírni!

235
 18.

HUNT BRYCE FELÉ VIHARZOTT, átlépett a földet érésekor szétrepedt

macskaköveken.
Amint Bryce kilépett az épület hátsó ajtaján, Hunt azonnal
megérezte az orgona- és szerecsendió-illatot, és amikor rájött,
pontosan hova indult azon a robogón…
Bryce-nak volt képe feltűrni a bőrdzsekije ujját, csupasz
csuklójára meredni, mintha valami istenek verte karórát nézne, és
így szólni:
– Két percet késtél.
Megfojtja. Valakinek már kibaszottul régen meg kellett volna
tennie.
Bryce úgy mosolygott rá, mint aki felhívást intéz hozzá, hogy
próbálja csak meg, aztán a robogót és a sisakot hátrahagyva
odalépett hozzá.
Hihetetlen. Kibaszottul hihetetlen!
Hunt felmordult:
– Az a robogó biztosan nem lesz ott, mire visszajövünk.
Bryce a szempilláját rebegtetve megigazgatta a sisak által
lelapított haját.

236
 – Micsoda szerencse, hogy ilyen látványos volt a belépőd!
Most már senki sem merne egy ujjal sem hozzáérni. Hiszen a
dühöngő Umbra Mortis kísér!
És valóban, a járókelők összehúzták magukat, ahogy rájuk
nézett, voltak, akik beléptek az egymásra halmozott ládák mögé,
amikor Bryce megindult a negyed háztömbjeit alkotó, a föld alatt
labirintusszerűen összekötött raktárak egyikének nyitott ajtaja
felé.
Még Micah sem állomásoztatott errefelé legionáriusokat. A
Húspiacnak megvoltak a maga törvényei, és azok betartatásának
módszerei.
Hunt fogcsikorgatva szólalt meg:
– Megmondtam neked, hogy vannak bizonyos szabályok,
amiket be kell tartanunk, ha fel akarjuk venni a kapcsolatot a
Viperakirálynővel…
– Nem a Viperakirálynő miatt jöttem.
– Mi? – A Viperakirálynő vaníremlékezet óta uralta a
Húspiacot. Hunt a többi civil és legionárius angyalhoz hasonlóan
rohadt messziről elkerülte a kígyó alakváltót, akinek állati alakja a
pletykák szerint vérfagyasztó volt. Még mielőtt Bryce
válaszolhatott volna, Hunt kifakadt: – Kezdem unni ezt a
szarakodást, Quinlan.
Bryce kivillantotta a fogát.
– Nagyon sajnálom – sziszegte –, hogy a törékeny egód
képtelen elviselni, hogy tudom, mit csinálok.
Hunt kinyitotta, aztán be is csukta a száját. Jól van, tényleg
hibás volt a mai feltételezése, de Bryce nem adta jelét, hogy akár
csak egy kicsit is érdekelné a nyomozás. Vagy hogy nem próbálja
meg hátráltatni.
Bryce egyetlen további szó nélkül a raktár nyitott ajtaja felé
sétált.
A 33. – vagy bármelyik másik légió – tagjaként az angyalok
céltáblával a hátukon járkáltak, és Hunt Bryce-t követve
ellenőrizte, hogy minden fegyvere ügyesen álcázott helyén van-e a
harci ruhájában.

237
 A testek bűze és a füst olajként ült meg a bőrén. Hunt szorosan
behúzta a szárnyát.
Bármiféle félelmet plántált is az utcán lévők szívébe, az nem
számított bent a vásártéren, tele roskadozó standokkal, árusokkal,
ételárusító bódékkal. Mindenütt füst terjengett, irritálta az orrát a
vér és a mágia szaga. Odafent, a hatalmas csarnok túlsó falán
magasra nyúló mozaik díszelgett, a darabokat egy ősi pangerai
templomból hozták el, majd a rémes minta ellenére restaurálták és
gondosan összeállították: a halál köpenyes, csuklyás alakját
ábrázolta, a koponya vigyorogva kémlelt ki a kámzsa alól, egyik
kezében kaszát tartott, a másikban homokórát. A feje felett a
Köztársaság legősibb nyelvén írott szavak álltak:
Memento Mori.
Emlékezz a halálra. Egyfajta felhívás volt a boldogságra, arra,
hogy úgy éljenek meg minden pillanatot, mintha az lenne az
utolsó, mintha még a lassan öregedő vanírok számára sem lenne
biztos, hogy eljön a holnap. Emlékezz a halálra, és kóstolj bele
minden élvezetbe, amit a világ kínálhat! Emlékezz a halálra, és
úgysem számít majd ez a sok illegális szar! Emlékezz a halálra, kit
érdekel, hányan szenvedik el a tetteid következményeit!
Bryce elsietett mellette, lengő fürtjei ragyogtak, akár egy rubin
belseje. A fények megvilágították dzsekijének kopott bőranyagát,
élesen kiemelték a nőies betűkkel írt, színes szavakat a hátán.
Hunt ösztönösen fordított – ez is az ősi nyelven íródott, mintha
maga Urd döntött volna úgy, hogy elé tárja ezt a két mondatot.
Szeretettel bármi lehetséges.
Egy ilyen magvas gondolat kibaszottul nevetségesnek hatott
egy ilyen helyen. A standoknál és az árnyékokban csillanó, Bryce-
t követő szempárok gyorsan elfordultak, ahogy észrevették Huntot
mellette.
Nehezére esett nem kirángatni Bryce-t ebből a koszfészekből.
Hiába akarta ő maga is megoldani az ügyet, hiába állt volna utána
már csak tíz csodás gyilkosság közte és a szabadság között, óriási
kockázatot vállaltak azzal, hogy ide jöttek. Mire megy a

238
szabadsággal, ha konténerben végzi az egyik raktár mögötti
sikátorban?
Talán erre játszott Bryce. Ide akarta csalni, hogy a Húspiac
végezzen vele. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy tényleg így van,
de azért rajta tartotta a szemét.
Bryce könnyedén eligazodott. A biccentések alapján ismert pár
eladót. Hunt mindegyiket alaposan felmérte: egy bonyolult kis
gépezeteket áruló fémműves; egy egzotikus gyümölcsöket kínáló
eladó; egy bagolyarcú nő számtalan tekerccsel és könyvvel,
amiknek a kötése minden volt, csak marhabőr nem.
– A fémműves segít megállapítani, hogy hamisítvány-e egy
műkincs – mormolta Bryce, ahogy átvágtak az egyik ételárustól
érkező gőzön és füstön. Huntnak fogalma sem volt, hogyan szúrta
ki, hogy megfigyeli. – A gyümölcsöt áruló nő duriánt szerez kora
tavasszal és ősszel, az Syrinx kedvence. Bűzlik tőle a lakás, de
odáig van érte.
Bryce kikerült egy tányérokkal, csontokkal és koszos
szalvétákkal teli szemetest, majd egy rozoga lépcsősoron
felmászott a csarnokon kétoldalt végigfutó galériaszintre, ahol pár
lépésenként ajtók sorakoztak.
– És a könyvek? – Hunt nem tudta megállni, csak rákérdezett.
Úgy tűnt, Bryce az ajtókat számolja ahelyett, hogy számokat
keresett volna. Hunt rádöbbent, hogy nincsenek számok.
– A könyvekről majd máskor mesélek – válaszolta Bryce.
Megállt egy borsózöld ajtó előtt, amiről itt-ott lepattogzott a
festék, és mély vágások tarkították. Hunt a levegőbe szimatolt,
próbálta kideríteni, mi vár rájuk odabent. Az orra alapján semmi.
Észrevétlen megacélozta magát, kezét a fegyverei közelében
tartotta.
Bryce nem kopogott, egyszerűen csak benyitott. Pislákoló
gyertyafény fogadta őket, és… tengerillat. Só. Füst, és még
valami, ami kiszárította a szemét.
Bryce végigsétált a zsúfolt folyosón, és belépett a nyitott,
mocskos nappaliba. Hunt homlokráncolva becsukta maga mögött
az ajtót, és követte a lányt, szárnyát szorosan behúzta, nehogy

239
véletlenül hozzáérjen a zsíros, málló falakhoz. Ha Quinlan
meghal, lemondhat a Micah-féle alkuról.
A fehér és elefántcsontszín gyertyák oldalán viasz csöpögött
lefelé, ahogy Bryce rálépett az elnyűtt zöld szőnyegre. Hunt
elfojtotta a fintorát. Az egyik fal mellett megrogyott, felszaggatott
kanapé állt, a másiknál félig kiomló belű, koszos bőrfotel, és a
szobában mindenütt, az asztalokon, a könyvrakásokon, a törött
székeken sóval teli üvegek, tálak és bögrék.
Fehér só, fekete só, szürke só különböző durvaságú
szemcsékkel: volt a már-már porállagútól kezdve a pelyheken
keresztül a nagyobb darabokig minden. Olyan sók, amikkel sötét
erők ellen lehetett védekezni. Démonok ellen. Rengeteg vanír
használt sótömböket alapkőnek a háza építésekor. A pletykák
szerint az Aszterek kristálypalotájának teljes alapzatát egyetlen
sótömb adta, egy természetes lelőhelyre épült.
Hél bugyraira! Még sosem látott ekkora gyűjteményt. Ahogy
Bryce bekukkantott a bal kéz felől nyíló, sötét folyosóra, ahol az
árnyak közt három ajtó is állt, Hunt sziszegve megszólalt:
– Könyörgöm, mondd, hogy…
– Fogd vissza a vicsorgást meg a szemforgatást! – torkolta le
Bryce, és bekiáltott a félhomályba: – Vásárolni jöttem, nem
behajtani!
Az egyik ajtó résnyire nyílt, és egy világos bőrű, sötét hajú
szatír sántikált feléjük, szőrös lábát nadrág fedte. Sildes sapkája
alatt apró, ívelt szarv lapulhatott. A patadobogásról viszont rögtön
felismerhető volt.
A férfi alig ért Bryce mellkasáig, aszott, torz teste feleakkora
volt, mint azoké a bikáké, akik Hunt szeme láttára téptek
cafatokra másokat a csatatereken. És akikkel maga is
szembenézett Sandriel arénájában. A férfi keskeny vágású, oldalt
kiszélesedő, kecskeszerű pupillája kitágult.
A félelemtől – mégpedig nem az ő jelenléte miatt, döbbent rá
Hunt.

240
 Bryce egy rózsaszín sóval teli ólomtálba dugta az ujjait,
felemelt pár darabot, és hagyta, hogy halk, üres kongással essenek
vissza a helyükre.
– Obszidiánt akarok.
A szatír megmozdult, patája halkan dobogott, és megdörgölte
szőrös, fehér nyakát.
– Nem árulok.
Bryce haloványan elmosolyodott.
– Tényleg? – Egy másik tálhoz lépett, megkeverte benne a
porított fekete sót. – Kiváló minőségű obszidiánsót egy darabban.
Pontosan hét font hét uncia legyen. Gyerünk!
A férfi nagyot nyelt.
– Illegális.
– A Húspiac mottóját ismételgeted, vagy azt próbálod
elmondani, hogy valamilyen érthetetlen okból kifolyólag nem
tudsz azzal szolgálni, amire szükségem van?
Hunt körbenézett a helyiségben. Fehér só a tisztításhoz,
rózsaszín a védelemhez, szürke a varázslatokhoz, vörös a…
Elfelejtette, mi a francra használják a vöröset. De az obszidián…
Bassza meg!
Kénytelen volt a több száz évnyi gyakorlatára hagyatkozni,
nehogy kiüljön a döbbenet az arcára. A fekete sóval démonokat
lehet közvetlenül megidézni, teljesen kihagyva a folyamatból az
Északi Rést, továbbá különféle sötét varázslatokhoz kell még. Az
a só, ami még a feketénél is durvább, az obszidián… Az valami
nagyot tud megidézni.
Idő és tér is elválasztotta őket Héltől, de az északi és a déli
sarkon található lezárt ikerportálokon – az Északi Résen és a Déli
Résen – keresztül el lehetett érni. Meg persze különböző erejű
sókkal, ha valaki olyan ostoba, hogy így akar démonokat idézni.
Hunt mindig is elbaszott dolognak gondolta az ilyesmit. A
sóhasználat legalább annyi előnnyel jár, hogy egyszerre csak
egyetlenegy démont lehet megidézni. Bár ha ilyenkor rosszul
alakulnak a dolgok, az idéző holtan végzi. És a kiéhezett démon
akár Midgardon is ragadhat.

241
 Ezért léteztek egyáltalán a világukban: a legtöbbet levadászták
a két nagy világ között dúló réges-régi háború után, de időről
időre csak elszabadult egy-egy démon. Sőt, szaporodtak is,
általában erőszakkal.
Ezekből a rémes egyesülésekből származtak a daemonakik. Az
utcákon Hél fajtiszta démonainak felhígult vérű, gyengébb
másaival és hibridjeivel lehetett találkozni. Többségük
kitaszítottként élt, de nem a saját hibájából, egyedül a genetika
miatt, és általában keményen dolgoztak, hogy beilleszkedjenek a
Köztársaságba. De még Hél legalacsonyabb rangú fajtiszta
démona is rettegésben tarthatott egy egész várost, ha elszabadult.
Immár évszázadok óta Hunt feladata volt levadászni őket.
A szatír nyilván nagyban játszhatott, ha még obszidiánsót is
árult.
Bryce a szatír felé lépett. A férfi hátrált. Bryce borostyánszínű
szemében vad derű táncolt, nyilván a tündérvérének köszönhette.
A legkevésbé sem emlékeztetett a körmével vacakoló
partihercegnőre.
Hunt megfeszült. Ennyire csak nem lehet ostoba, igaz? Hogy
megmutassa Huntnak, hogyan lehet könnyedén olyan sóhoz jutni,
amivel a Tertiannel és Danikával végző démont is megidézhették?
Elméjében újabb rovás került a „gyanúsított” oszlopba.
Bryce megvonta az egyik vállát.
– Idehívhatom a királynődet. Kíváncsi lennék, ő mit gondol
erről.
– N-nem vagy elég magas rangú ahhoz, hogy idehívd.
– Ez igaz – hagyta helyben Bryce. – Tényleg nem vagyok. De
le merném fogadni, hogy ha lemegyek a földszintre, és a
Viperakirálynőért kezdek kiabálni, akkor kivonszolja magát a
küzdőveremből, hogy megnézze, mi ez a rendbontás.
Solas tüzére, komolyan beszél, nem igaz?
Verejték gyöngyözött a szatír homlokán.
– Az obszidián túl veszélyes. Nem adhatom el jó szívvel.
– Philip Briggsnek is ezt mondtad, amikor elláttad őt anyaggal
a bombáihoz? – búgta Bryce.

242
 Hunt megmerevedett, a szatír pedig holtsápadttá vált. Huntra
pillantott, észrevette a tetoválást a homlokán, a harci ruháját.
– Nem tudom, miről beszélsz. A… a nyomozók felmentettek.
Nem adtam el Briggsnek semmit.
– Nyilván készpénzben fizetett, hogy ne lehessen visszakövetni
– folytatta Bryce. Ásított egyet. – Nézd, fáradt vagyok, és éhes,
nincs hangulatom játszadozni. Mondd meg, mennyibe kerül, aztán
itt sem vagyok!
A kecskére emlékeztető szempár Bryce-ra villant.
– Ötvenezer aranymárka.
Hunt visszafojtotta feltörni készülő káromkodását, Bryce pedig
elmosolyodott.
– Tudtad, hogy a főnököm ötvenezret fizetett, hogy egy falka
pokolfajzat széttépjen egy szatírt? Azt mondta, az volt nyomorult
élete legjobb perce.
– Negyvenöt.
– Ne vesztegesd az időmet ilyen ostoba ajánlatokkal!
– Harmincnál kevesebbről szó sem lehet. Ennyi obszidiánért
semmiképp.
– Tíz.
Tízezer aranymárka még mindig pofátlanul sok pénz volt.
Csakhogy az idézősók elképesztően értékesek voltak. Hány
démont vadászott le miattuk? Hány szétszaggatott holttestet látott
már a rosszul sikerült idézések nyomán? Vagy épp a jól sikerültek
nyomán, ha valakire rászabadították a démont?
Bryce felemelte a telefonját.
– Öt perc múlva fel kell hívnom Jesibát, és elmondani neki,
hogy megszereztem az obszidiánsót. Hat perc múlva, ha nem
hívom fel, valaki bekopog azon az ajtón. És nem értem fog jönni.
Hunt őszintén nem tudta megmondani, blöfföl-e Quinlan.
Valószínűleg nem mondta volna el neki, ha tényleg ilyen
megbízást kap a főnökétől, amíg ő odafent ücsörgött a tetőn. Ha
Jesiba Roga tényleg olyasmit akar, amire az obszidiánsó
következtetni engedett, akár saját magának, akár a

243
Holtkirálynak… Lehet, hogy Bryce nem követett el gyilkosságot,
de bűnsegéd volt benne.
– Négy perc – mondta Bryce.
Verejték csorgott le a szatír halántékán, beleveszett sűrű
szakállába. Csak a csend felelt.
Hunton a gyanakvása ellenére is kezdett eluralkodni az érzés,
hogy ez a megbízás vagy kibaszott jó buli lesz, vagy valódi
rémálom. Persze, ha végül megkapja, amit akar, akkor nem
érdekli, melyik.
Bryce nekidőlt a fotel rohadó karfájának, és pötyögni kezdett a
telefonján. A fiatal nő, akinek semmi kedve másokkal
kommunikálni.
A szatír Hunt felé pördült.
– Az Umbra Mortis. – Jól hallhatóan nyelt egyet. – A triariihoz
tartozol. Te minket védelmezel… a kormányzót szolgálod.
Még mielőtt Hunt válaszolhatott volna, Bryce feltartotta a
telefonját, hogy megmutasson neki egy képet két dundi, már-már
gömbölyű kölyökkutyáról.
– Nézd, mit fogadott örökbe az unokatesóm! – mondta. – Az
ott Ozirisz, a jobb oldali meg Széth.
Leeresztette a telefont, még mielőtt Hunt szólásra nyithatta
volna a száját, de sűrű szempillái alól felpillantott rá. Mintha ezt
sugallta volna: Kérlek, menj bele a játékba!
Úgyhogy Hunt azt felelte:
– Aranyos kutyák.
A szatír aggodalmasan felnyüszített. Bryce felemelte a fejét,
vörös hajzuhatagán ezüst fény játszott a telefon kijelzőjétől.
– A helyedben én már elfutottam volna a sóért. Talán jobban is
tennéd, tekintve, hogy maradt… – A telefonra pillantott, ujjai
végigsiklottak rajta. – Ó! Másfél perced.
Megnyitott egy csevegőprogramnak tűnő alkalmazást, és
pötyögni kezdett.
– H-húszezer – suttogta a szatír.
Bryce feltartotta az ujját.
– Épp az unokatesómnak írok. Két másodperc.

244
 A szatír úgy remegett, hogy Hunt szinte megsajnálta. Szinte,
mert ebben a pillanatban…
– Tíz, legyen tíz, a fene vigyen el! Tíz!
Bryce elmosolyodott.
– Igazán nem kell úgy kiabálni – mormolta, és megnyomott
egy gombot, amitől a telefonja csörögni kezdett.
– Igen? – A varázslónő az első csörgésre felvette.
– Hívd vissza a kutyáidat.
Hangos női nevetés csendült.
– Rendben.
Bryce leeresztette a telefont.
– Na, mi lesz?
A szatír elrohant hátra, patái hangosan csattogtak a kopott
padlón, és egy perccel később csomaggal a kezében jött vissza.
Penész- és földszaga volt. Bryce felvonta a szemöldökét.
– Rakd zacskóba!
– Nincs…
Bryce rámeredt. A szatír kerített zacskót. Egy foltos textil
bevásárlószatyrot, de még mindig jobb volt, mint kézben vinni a
tömböt az utcán.
Bryce méregetni kezdte a sót a tenyerében.
– Két unciával több.
– Hét és hét! Amit kértél. Hetesekbe van vágva!
Hét – a szent szám. Vagy szentségtelen, attól függ, kit imád az
illető. Hét Aszter, hét domb az Örök Városban, hét negyed és hét
kapu Crescent Cityben, hét bolygó és Hél hét bugyra a hét ott
uralkodó herceggel – egyik rémesebb, mint a másik.
Bryce oldalra billentette a fejét.
– Ha megmérem, és nem annyi…
– Annyi! – kiáltotta a szatír. – Hél sötétségére, annyi!
Bryce megnyomott egy gombot a telefonján.
– Átutaltam tízezret.
Hunt követte Bryce-t kifelé, maguk mögött hagyták a félig
dühöngő, félig remegő szatírt.

245
 Bryce vigyorogva nyitotta ki az ajtót, és Hunt már épp
válaszokat akart követelni, amikor a lány megtorpant. Amikor ő
maga is megpillantotta, ki áll odakint.
A magas, holdfehér bőrű nő aranyszínű nadrágruhát viselt,
smaragd karika-fülbevalója lejjebb ért véget, mint állig érő fekete
bubifrizurája. Telt ajkát olyan sötét lilára festette, hogy már-már
feketének tűnt, és elképesztő zöld szeme… Hunt már a szeme
alapján felismerte. Azt leszámítva minden szempontból
emberinek tűnt. Teljesen zöld volt, a jáde és az arany vonalak
márványszerűvé tették. Csupán a keskeny, a raktárépület fényében
résnyire szűkült pupilla törte meg a mintázatot. Egy kígyó szeme.
Vagy inkább egy Viperakirálynőé.

246
 19.

BRYCE A VÁLLÁRA VETTE A VÁSZONSZATYROT, és végignézett a

Viperakirálynőn.
– Csinos ruha.
A kígyó alakváltó elmosolyodott, kivillantak vakítóan fehér
fogai… és enyhén megnyúlt szemfogai. Egy kicsit vékonyabbak
is voltak a szokásosnál.
– Csinos testőr.
Miközben a kígyószempár Hunt minden egyes porcikáját
végigmérte, Bryce vállat vont.
– Odafent üres, de ahol kell, ott nagyon rendben van.
Hunt megdermedt, a királynő lila ajka viszont felfelé görbült.
– Még sosem hallottam, hogy valaki így jellemezte volna Hunt
Athalart, de biztos vagyok benne, hogy a tábornok értékeli.
Hunt állkapcsa megfeszült a már-már elfeledett rang hallatán.
Igen, a Viperakirálynő valószínűleg életben volt a Bukás idején.
Nyilván nem csak a 33. triariijának tagjaként meg a Halál
Árnyékaként ismeri őt, hanem Hunt Athalar tábornokként is,
Shahar arkangyal légióinak főparancsnokaként.
És Bryce két napja húzza az agyát. Most hátrapillantott rá a
válla felett, miközben Hunt a Viperakirálynőt és a mögötte álló

247
négy tündérférfit fürkészte. Disszidensek Bryce apjának
udvarából, jól képzett orgyilkosok, akik nemcsak a fegyverekkel
bánnak ügyesen, hanem a királynőre jellemző mérgekkel is.
Egyikük sem volt hajlandó tudomást venni Bryce-ról.
A Viperakirálynő oldalra billentette a fejét, pengeéles
bubifrizurája fekete selyemként lebbent. Odalent, a földszinten a
vásárlók mit sem sejtve sétálgattak, fogalmuk sem volt róla, hogy
a királynőjük megtisztelte őket a jelenlétével.
– Úgy látom, vásároltál.
Bryce megvonta kissé a vállát.
– Az alkudozás a hobbim. Az ön területe a legalkalmasabb
erre.
– Azt hittem, a főnököd túl jól fizet ahhoz, hogy így
lealacsonyodj. Meg hogy sókat használj.
Bryce mosolyt kényszerített az arcára, szívverését nyugodtan
tartotta, hiszen pontosan tudta, hogy a királynő megérezné a
változást. Ahogy a félelmet is. És valószínűleg tudja, miféle só
van a vállán lógó szatyorban.
– Attól, hogy jól keresek, még nem kell, hogy lehúzzanak.
A Viperakirálynő ide-oda járatta a pillantását közte és Hunt
között.
– Hallottam, hogy ti ketten együtt mutatkoztok a városban.
– Bizalmas információ – mordult fel Hunt.
A Viperakirálynő felvonta tökéletesre fazonírozott fekete
szemöldökét, és vele mozdult a kis szépségpötty is a szeme
sarkában. Aranyszínűre festett körmei megcsillantak, ahogy
nadrágruhája zsebébe dugta a kezét, és előhúzott egy öngyújtót,
amin a díszítésképp használt rubinok épp lesújtó mérges kígyót
mintáztak. Egy pillanattal később már a cigaretta is ott volt lila
ajkai között, és mindannyian néma csendben nézték az események
kibontakozását, az őrök a királynő minden egyes lélegzetvételét
figyelemmel követték, ahogy rágyújtott és mélyet szippantott.
Füst szállt sötét ajkai közül, ahogy így szólt:
– Érdekes dolgok történnek mostanában.
Bryce a kijárat felé fordult.

248
 – Jaja. Na, menjünk, Hunt!
Az egyik őr a lány elé lépett, közel két méter tündérelegancia
és izom.
Bryce azonnal megtorpant, Hunt pedig kis híján nekiütközött –
morgása valószínűleg az első és egyben utolsó figyelmeztetés volt
a férfi számára. De az őr éppcsak odakapta üres, lekötelezett
pillantását a királynőjére. Valószínűleg rászokott arra a titkos
méregre, amit a királynő a belső körében osztogatott.
Bryce a válla felett hátrapillantott a Viperakirálynőre, aki a
korlátnak dőlve még mindig a cigarettáját szívta.
– Jót tesz az üzletnek – jegyezte meg –, amikor
kulcsfontosságú pozíciót betöltő szereplők jönnek össze a
csúcstalálkozóra. Az elit, az uralkodó osztály tagjai, akiknek mind
megvan a maguk… érdeklődési köre.
Hunt elég közel állt a hátához ahhoz, hogy Bryce érezze, ahogy
az angyal erőtől duzzadó teste megremeg, és esküdni mert volna,
hogy villámok cikáznak végig a saját hátán. De Hunt csendben
maradt.
A Viperakirálynő kinyújtott kézzel a mögötte futó folyosó felé
intett, arany körme megcsillant a fényben.
– Folytassuk inkább az irodámban!
– Nem – válaszolta Hunt. – Megyünk.
Bryce közelebb lépett a Viperakirálynőhöz.
– Mutassa az utat, felség!
A királynő úgy tett. Hunt dühösnek tűnt Bryce mellett, de ő
egyre csak az előttük haladó nő lengő, fényes bubifrizuráján
tartotta a szemét. Az őrök pár lépés távolságból követték őket –
épp elég messziről ahhoz, hogy Hunt úgy érezze, biztonságban
elmotyoghatja:
– Borzalmas ötlet!
– Reggel még azért vinnyogtál, hogy nem csinálok semmi
hasznosat! – mormolta vissza Bryce, ahogy követték a
Viperakirálynőt egy boltív alatt, majd le egy hátsó lépcsőn.
Odalentről üvöltés és ujjongás hallatszott. – És most, hogy

249
csinálok valamit, azért is vinnyogsz? – Felhorkant. – Szedd már
össze magad, Athalar!
Az angyal állkapcsa ismét megfeszült, de aztán a szatyorra
pillantott, a sótömbre, ami húzta.
– Azért vetted a sót, mert tudtad, hogy ezzel felhívod magadra
a figyelmét.
– Azt mondtad, hetekbe telne összehozni vele egy találkozót.
Úgy döntöttem, nem szórakozunk ilyesmivel. – Megpaskolta a
szatyrot, keze tompán puffant a són.
– Kthona csöcsére! – motyogta Hunt a fejét rázva.
Egy szinttel lejjebb kiléptek a lépcsőházból, körülöttük tömör
betonfalak. Mögöttük a folyosó visszhangzott a küzdőverem
zajától. De a Viperakirálynő csak ment tovább egyenesen, el a
rozsdás fémajtók mellett. Végül kinyitott egy jelöletlen ajtót, és
belépett rajta, még csak hátra sem pillantott. Bryce képtelen volt
elfojtani öntelt mosolyát.
– Ne legyél már ilyen kibaszottul önelégült! – sziszegte Hunt. –
Lehet, hogy ki sem jutunk élve. – Igaz. – Majd én beszélek.
– Nem!
Gyilkos pillantással egymásra meredtek, és Bryce esküdni mert
volna, hogy Hunt szemében villámok futnak át. De aztán elérték
az ajtót, amin túl…
Bryce arra számított, hogy az ajtó mögött a Griffin
Régiségkereskedéshez hasonló elegancia és luxus fogadja,
aranyozott tükrök, bársonydíványok, selyemfüggönyök és a város
alapításakor készített tölgyfa íróasztal.
Nem ez a… rumli. Nem sokkal kellemesebb, mint egy lebuj
raktárhelyisége. A szűk szoba nagyját egy behorpadt fémasztal
töltötte ki, mögötte elnyűtt lila irodai szék állt, a felső sarokból
kikandikált a bélés, és a halványzöld festék is féltucat helyen
lepergett már a falról. Arról nem is beszélve, hogy vízfolt
terjengett a plafonon, amire az elsőfénnyel teli lámpatestek csak
még inkább felhívták a figyelmet. Az egyik falnál polc állt, volt
ott a mappáktól kezdve az italosládákon át az ottfelejtett fegyverig

250
minden, a szemköztinél pedig kartondobozok álltak magasabb
halomban, mint maga Bryce.
Elég volt egyetlen pillantást vetnie Huntra, és Bryce tudta,
hogy ő is ugyanazt gondolja: a Viperakirálynő, az alvilág úrnője, a
rettegett méregszakértő és a Húspiac vezetője ezt a nyomorult
lyukat hívja az irodájának?
A királynő leült a székre, és összefonta ujjait az asztalon
szétszórt papírok felett. A nagyjából húsz éve elavult számítógép
gömbölyű kőként ült előtte, rajta Luna kis szobrocskája állt, az
istennő épp az alakváltó arcára fogta íját.
Az egyik őr becsukta az ajtót, mire Hunt keze a csípője felé
siklott, de Bryce már le is ült az egyik ócska fémszékbe.
– Nem olyan elegáns, mint a főnöködé – jegyezte meg a
Viperakirálynő, olvasva Bryce hitetlenkedő arckifejezésében –, de
megteszi.
Bryce inkább nem ment bele, hogy bizony ez a hely a
legkevésbé sem illik ahhoz a kígyó alakváltóhoz, akinek
állatalakja egy holdfehér kobra opálként ragyogó pikkelyekkel, és
akinek az ereje a pletykák szerint… más volt. Valami kivételes,
ami a mérgébe vegyült, valami különös és ősi.
Hunt megfordította a széket, hogy elférjenek a szárnyai, és
leült Bryce mellé. A küzdőveremből érkező üvöltésbe
beleremegett a betonpadló a lábuk alatt.
A Viperakirálynő újabb cigarettára gyújtott.
– Azért jöttetek, hogy Danika Fendyrről kérdezzetek.
Bryce közömbös képet vágott. Athalar javára szóljon, hogy ő is
ugyanígy tett.
– Szeretnénk megérteni ezt az egészet – fogalmazott Hunt
óvatosan.
A királynő élvezettel húzta össze elképesztő szemét.
– Ha ez a mesétek, ám legyen! – Füst gomolygott ajkai közül. –
Viszont én nem fogok szarakodni veletek. Danika fenyegetést
jelentett számomra, több szempontból is, mint gondolnátok. De
okos is volt. Jól működött a kapcsolatunk. – Beleszívott a
cigarettába. – Biztos vagyok benne, hogy Athalar megerősíti –

251
folytatta gúnyosan, mire az angyal figyelmeztető pillantást vetett
rá –, hogy időnként a dolgok elintézéséhez az Aux és a 33.
kénytelen szövetségre lépni velünk, akik az árnyékok közt élünk.
– És Maximus Tertian? – kérdezte Hunt. – Őt az ön területének
határán ölték meg.
– Maximus Tertian egy elkényeztetett kis pöcs volt, de sosem
lennék olyan ostoba, hogy ilyesfajta harcba bocsátkozzak az
apjával. Csak egy fejfájást nyerhetnék vele.
– Ki ölte meg? – kérdezte Bryce. – Úgy hallottam, visszahívta
az embereit. Úgyhogy valamit csak tud.
– Óvatosságból tettem. – A királynő végighúzta nyelvét az alsó
fogsorán. – Mi, kígyók érezzük, ha valami készülőben van.
Mintha elektromos töltet kerülne a levegőbe. Most is érzem, az
egész városban jelen van.
Hunt villámai végigmorajlottak a helyiségen.
– És nem gondolta, hogy figyelmeztetnie kellene másokat?
– Figyelmeztettem az embereimet. Amíg az én negyedem
rendben van, nem érdekel, mi történik Lunathion többi részében.
– Milyen nagylelkű! – vetette oda Hunt.
– Mit gondol, ki ölte meg Tertiant? – kérdezte Bryce ismét.
A királynő vállat vont.
– Őszintén? Ez a Húspiac. Itt mindig történik valami.
Valószínűleg drogért jött, és ezt az árat fizette.
– Miféle drogért? – kérdezte Bryce ugyanabban a pillanatban,
amikor Hunt azt felelte:
– A toxikológiai vizsgálat alapján nem volt semmiféle drog a
szervezetében.
– Akkor nem tudok segíteni – válaszolta az alakváltó. – Én is
pont annyit tudok, mint ti.
Bryce inkább rá sem kérdezett a kamerák felvételeire, hiszen a
33. nyilván átfésülte már.
A Viperakirálynő előhúzott valamit az egyik fiókból, és az
asztalra hajította. Egy pendrive-ot.
– Az alibim Tertian halálának éjszakájára, valamint Danika és
a falkájának meggyilkolása idejére és az azt megelőző napokra.

252
 Bryce nem nyúlt a rúzsméretű fém pendrive-hoz.
A Viperakirálynő ajka ismét felfelé görbült.
– Tertian halálának éjszakáján a fürdőben voltam. Ami Danikát
és az Ördögfalkát illeti, az egyik üzletfelem épp aznapra
szervezett Zuhanásbulit a lányának. Végül három nap… Hát,
meglátjátok, mi lett belőle.
– A pendrive-on lévő videofelvételek igazolják, hogy épp egy
háromnapos orgián tartózkodott? – kérdezte Hunt erélyesen.
– Szólj, ha feltüzel, Athalar! – A Viperakirálynő ismét
beleszívott a cigarettájába. Zöld szeme Hunt ölére villant. – Úgy
hallottam, eszméletlenül jó vagy, ha félbeszakítod a kesergést.
Ne már! Hunt foga kivillant, ahogy némán vicsorogni kezdett,
úgyhogy Bryce közbevágott:
– Hagyjuk az orgiát meg Hunt ágybeli teljesítményét! Az
biztos, hogy van itt egy sóárus a piacon. – Megpaskolta a szatyrot
a térdén.
A Viperakirálynő elszakította tekintetét a továbbra is vicsorgó
Huntról, és éles hangon így felelt:
– Nem használom azt, amit árulok. Gondolom, ti ott az elegáns
galériátokban nem ilyen elvek mentén éltek. – Bryce-ra kacsintott.
– Ha egyszer megunod, hogy a varázslónő előtt hajbókolsz, tárt
karokkal várlak. Rengeteg ügyfelem van, akik szívesen térdre
vetnék magukat előtted. És még fizetnének is érte.
Bryce Hunt kezének melegét érezte a vállán.
– Nem eladó.
Bryce elhúzódott az érintése elől, és figyelmeztető pillantást
lövellt felé.
A Viperakirálynő így felelt:
– Mindenki eladó, tábornok. Csak ki kell deríteni az árat. –
Füst gomolygott az orrából, egy tüzet okádó sárkányra
emlékeztetett. – Egy-két nap alatt a tiédre is rájönnék, Athalar.
Hunt mosolya halálosan gyönyörű volt.
– Én talán már tudom is az önét.
A Viperakirálynő elmosolyodott.

253
 – Nagyon remélem. – Elnyomta a cigarettát, és Bryce szemébe
nézett. – Adok egy jó tanácsot a nyomozósdihoz. – Bryce
megfeszült a hűvös gúny hallatán. – Ott keresgélj, ahol a
legjobban fáj! Mindig ott lapulnak a válaszok.
– Köszönöm a tanácsot! – szűrte Bryce az összeszorított fogain
keresztül.
Az alakváltó csettintett aranyszínű körmével. Az iroda ajtaja
kitárult, és bekukkantott az egyik méregfüggő tündér.
– Végeztünk – jelentette ki a Viperakirálynő, és bekapcsolta
ősrégi számítógépét. – Kísérd ki őket! – Nehogy tovább
szimatoljanak.
Bryce a vállára vette a sótömböt, Hunt pedig felkapta és zsebre
rakta a pendrive-ot. Az őrnek volt annyi esze, hogy ellépjen az
útból, ahogy Hunt kiterelte Bryce-t az ajtón. A lány három teljes
lépést tett meg, amikor a Viperakirálynő ismét megszólalt:
– Ne becsüld alá az obszidiánsót, Quinlan! Hél legrémisztőbb
lényeit is meg tudja idézni.
Bryce hátán végigfutott a hideg. De felemelte a kezét, hogy
intsen egyet a válla felett, miközben kilépett a folyosóra.
– Hát, legalább nem unatkozom majd, nem igaz?

Egy darabban kijutottak a Húspiacról, hála az öt kibaszott

istennek – főleg magának Urdnak. Hunt nem értette teljesen, hogy
sikerült távozniuk a Viperakirálynő társaságából anélkül, hogy
mérgezett golyók fúródtak volna a gyomrukba, de…
Homlokráncolva vette szemügyre a vörös hajú nőt, aki most a
fehér robogót ellenőrizte, lát-e valami sérülést rajta. Még a
sisakhoz sem nyúltak egy ujjal sem.
– Hiszek neki – szólalt meg Hunt. Szó sem lehet róla, hogy
megnézze a videót a pendrive-on. Azonnal elküldi Viktoriának. –
Kétlem, hogy bármi köze volt ehhez az egészhez.
Quinlan és Roga viszont… Őket még nem húzta le a mentális
gyanúsítottlistájáról.

254
 Bryce a hóna alá kapta a sisakot.
– Egyetértek.
– Úgyhogy visszajutottunk oda, ahonnan indultunk. – Hunt a
legszívesebben elkezdett volna fel-alá járkálni, de uralkodott
magán, hiába tudta, hogy továbbra is több ezer gyilkosság áll még
előtte.
– Nem – szállt vele vitába Bryce. – Ez nem igaz. – A robogó
hátulján lévő kis csomagtartóba rakta a sóval teli szatyrot. – Azt
mondta, ott keresgéljünk, ahol a legjobban fáj.
– Csak valami baromságot mondott, hogy szórakozzon velünk.
– Valószínűleg – válaszolta Bryce, a fejébe húzta a sisakot,
majd felhúzta a plexit, és ismét kilátszott borostyánszínű szeme. –
De lehet, hogy véletlenül igaza volt. Holnap… – Lehunyta a
szemét. – Holnap gondolkoznom kell egy kicsit. De
mindenképpen a galériában, vagy Jesiba ki fog borulni.
Ezzel eléggé felkeltette Hunt érdeklődését ahhoz, hogy így
szóljon:
– Eszedbe jutott valami, ami nyomként szolgálhat?
– Még nem. Inkább csak egy irány. A semminél az is jobb.
Hunt állal a robogó csomagtartója felé biccentett.
– És mire kell az obszidiánsó? – Csak volt valami oka rá, hogy
megvette. Még ha ő maga imádkozott is érte, hogy a lány ne
akarja használni.
– Hamburgerfűszernek – válaszolta Bryce gúnyosan.
Jól van. Hiszen maga Hunt dobta fel a magas labdát.
– Egyáltalán miből vetted? – Nem hitte, hogy ennyi felesleges
pénz lenne Bryce bankszámláján.
Bryce felhúzta bőrdzsekijén a cipzárt.
– Jesiba számlájáról fizettem. Ennél több pénzt költ havonta
szépségápolási termékekre, kétlem, hogy felfigyel rá.
Huntnak fogalma sem volt, mit felelhetne erre, úgyhogy a fogát
csikorgatva szemügyre vette Bryce-t a járművén.
– Ugye tudod, hogy még robogóval járni is kibaszottul ostoba
dolog a Zuhanás előtt?
– Köszi, hogy figyelmeztetsz, anya!

255
– Inkább busszal kellene menned.
Bryce felkacagott, és elszáguldott az éjszakába.

256
 20.

OTT KERESGÉLJ, AHOL A LEGJOBBAN FÁJ!

Bryce inkább nem mondta el Athalarnak, milyen pontosnak
bizonyult a Viperakirálynő tanácsa. A gyanúsítottlistát már átadta
az angyalnak, aki nem kérdezett rá a másik kiosztott feladatra.
Azt tervezte, hogy összegyűjti Danikának a halálát megelőző
héten tett minden egyes lépését. De amint kinyitotta a galériát,
amint lement a könyvtárba, hogy összeírja a listát… Émelyegni
kezdett.
Úgyhogy inkább bekapcsolta a laptopját, és elkezdte átnézni a
másfél hónappal korábban kezdődő Maximus Tertian-féle e-
maileket. Lehet, hogy talál valami összefüggést – vagy legalább
egy elejtett megjegyzést, hogy mit tervezett a vámpír aznap estére.
De Danika utolsó napjainak emlékei minden egyes üzleti
hangvételű, nyájas e-mail újraolvasásakor ott dörömböltek elméje
beforrasztott ajtaján. Szellemként sziszegtek és suttogtak, és bár
Bryce megpróbált ügyet sem vetni rájuk, igyekezett Tertian e-
mailjeire koncentrálni, mégis…
Lehabah odapillantott rá az apró díványról, amit Bryce
ajándékozott neki még évekkel ezelőtt – hála a gyerekkori
babaháznak –, és ahol a kedvenc vanír drámáját nézte a tabletjén.

257
Üvegbúrája egy rakás könyv tetején állt mögötte, egy lila orchidea
szirmai hajlottak fölé.
– Igazán beengedhetnéd az angyalt, hogy segítsen dolgozni
azon, ami ennyire nem megy.
Bryce a szemét forgatta.
– Kezdesz aggasztóan odáig lenni Athalarért.
Lehabah felsóhajtott.
– Tudod te, hogy néz ki Hunt Athalar?
– Tekintve, hogy a lakásommal szemközti ház tetején él, úgy
gondolom, igen.
Lehabah megállította a műsort, és a kis dívány támlájának
döntötte a fejét.
– Mintha egy álomból lépett volna elő!
– Ja, szerintem egyetértene. – Bryce bezárta az e-mailt, amit
eddig olvasott, egyike volt a nagyjából száznak, amit Tertiannel
váltott, és az első, ahol a férfi flörtölni kezdett vele.
– Hunt elég jóképű ahhoz, hogy szerepeljen ebben a műsorban.
– Lehabah lábujjával kecsesen az elé állított tabletre mutatott.
– Sajnos a méretbeli különbségek miatt kétlem, hogy
működőképes lenne a dolog köztetek az ágyban. A farkát alig
tudnád átölelni.
Füst gomolygott a zavarba jött Lehabah körül, és a tűzszellem
kis kezével eloszlatta.
– BB!
Bryce kuncogott, majd a tabletre mutatott.
– Nem én nézek olyan sorozatot, ami gyakorlatilag pornó némi
cselekménnyel. Mi is a címe? Kéjes éjek?
Lehabah belilult.
– Nem ez a címe, és ezt te is tudod! És egyébként is, ez
művészet! Szeretkeznek. Nem pedig… – Fuldokolva elhallgatott.
– Dugnak? – segítette ki Bryce szárazon.
– Pontosan! – biccentett Lehabah szemérmesen.
Bryce felnevetett, hagyta, hadd űzze el a hang a múlt egyre
gyűlő szellemeit, és a tűzszellem a prüdériája ellenére csatlakozott
hozzá.

258
 – Kétlem, hogy Hunt Athalar szeretkezős típus – jegyezte meg
Bryce.
Lehabah a keze mögé rejtette az arcát, szégyenkezve
mormogott.
Hogy egy kicsit kínozza még, Bryce hozzátette:
– Szerintem ő inkább olyan, aki rávesz, hogy hajolj az asztalra,
és…
Megcsörrent a telefon.
Bryce a plafonra pillantott, már azt gondolta, Athalar valahogy
meghallotta őket, de… Nem. Annál sokkal rosszabb volt a
helyzet.
– Szia, Jesiba! – szólalt meg, és intett Lehabah-nak, hogy
menjen vissza az őrhelyére, hátha a varázslónő a könyvtár
kameráin keresztül figyeli őket.
– Bryce! Örülök, hogy Lehabah ilyen keményen dolgozik.
Lehabah gyorsan kinyomta a tabletet, és igyekezett ébernek
tűnni.
– A délelőtti pihenőjét töltötte – magyarázta Bryce. – Az még
neki is jár.
Lehabah hálás pillantást vetett rá, ami Bryce szívének mélyére
hatolt.
Aztán Jesiba elkezdte sorolni az utasításait.

Harminc perccel később a galéria bemutatótermében álló

asztalánál Bryce a csukott bejárati ajtóra meredt. Az óra ketyegése
betöltötte a teret, élesen emlékeztette minden egyes elvesztegetett
másodpercre. Minden egyes másodpercre, amit Danika és a falka
gyilkosa odakint tölthetett szabadon, míg ő idebent ült, és ostoba
papírokat tologatott.
Elfogadhatatlan. De hogy akár csak résnyire nyissa az ajtót, és
beengedje azokat az emlékeket…

259
 Tudta, hogy meg fogja bánni. Hogy hatalmas ostobaságot
művel. Mégis tárcsázta a számot, még mielőtt meggondolhatta
volna magát.
– Mi a baj? – Hunt hangja élesen csengett, vihar mennydörgött
benne.
– Miért gondolod, hogy valami baj van?
– Mert most hívtál fel először, Quinlan.
Ostobaságot művelt… tényleg rohadt nagy ostobaságot!
Megköszörülte a torkát, hogy előálljon valami magyarázattal,
például kajarendeléssel, vagy ilyesmi, de ekkor Hunt ismét
megszólalt:
– Találtál valamit?
Danikáért, az Ördögfalkáért képes rá. Meg fogja tenni. A
büszkesége nem számít.
– Szeretném, ha… segítenél valamiben.
– Miben? – De még mielőtt elhalt a hangja, máris dörömbölni
kezdett valaki az ajtón. Bryce azonnal tudta, hogy Hunt az, még a
kamera képét sem kellett megnyitnia.
Kinyitotta az ajtót, és már ott is voltak a szárnyak meg az eső
csókolta cédrus illata. Hunt fintorogva így szólt:
– Húzni fogod az agyam azzal, hogy beengedsz-e, vagy
megspóroljuk magunknak ezt a szórakozást?
– Gyere! – Bryce otthagyta Huntot az ajtóban, és az asztalához
sétált, ahol kihúzta a legalsó fiókot, és előszedett belőle egy
kulacsot, majd meghúzta.
Hunt maga csukta be az ajtót.
– Egy kicsit korán van még az iváshoz, nem?
Bryce nem szállt vitába vele, inkább meghúzta megint az
üveget, és leült a székébe.
Hunt végigmérte.
– Elmondod, mi ez az egész?
Udvarias, de határozott puffanások hallatszottak a könyvtárba
vezető vasajtón. Hunt behúzta a szárnyát, ahogy a súlyos fém felé
fordult.
Ismét kopogás töltötte meg a bemutatótermet.

260
 – BB! – szólalt meg Lehabah bánatosan az ajtó túloldalán. –
BB, jól vagy?
Bryce a szemét forgatta. Kthona irgalmazzon!
– Ki van ott? – kérdezte Hunt túlságosan is könnyedén.
Jött a harmadik kis kopogássorozat.
– BB? BB, mondd, hogy jól vagy!
– Jól vagyok! – kiáltotta Bryce. – Menj vissza, és végezd a
munkádat!
– A saját szememmel szeretnélek látni – kötötte az ebet a
karóhoz Lehabah, pontosan úgy hangzott, mint egy aggódó
nagynéni. – Addig nem tudok a munkámra koncentrálni.
Hunt szemöldöke összeszaladt, de közben a szája már felfelé
görbült.
Bryce így szólt:
– Egy, művészi szintre fejlesztette a dramatizálást.
– Ó, BB, annyira kegyetlen tudsz lenni…
– Kettő, nagyon kevesen tehetik be a lábukat az alagsorba,
úgyhogy ha jelented Micah-nak, végeztünk egymással.
– Ígérem, nem szólok neki – mondta Hunt óvatosan. – De ha
nagyon akar, Micah rábírhat a beszédre.
– Akkor ne adj neki okot a kíváncsiságra! – Bryce letette az
üveget az asztalra. Meglepően biztosnak bizonyult a lába. Hunt
még mindig fölé tornyosult. Az a rémes, összefonódó töviseket
ábrázoló tetoválás mintha kiszippantotta volna a fényt a
helyiségből.
Hunt megdörgölte az állát.
– Egy rakás csempészáru van odalent, mi?
– Csak rájöttél már mostanra, hogy itt a legtöbb dolog
csempészáru. A könyvek és tekercsek egy része az utolsó
fennmaradt példány. – Bryce csücsörített, majd halkan hozzátette:
– Rengetegen szenvedtek és haltak meg, hogy megőrizzék azt,
ami odalent van a könyvtárban.
Ennél többet nem mondott. A lenti könyvek nagy részét nem
tudta elolvasni, mivel régóta holt nyelveken íródtak, vagy olyan
elmés rejtjelezéssel, hogy csak jól képzett nyelvészek és

261
történészek tudnák megfejteni, de tavaly végre megtudta, mik
ezek. Azzal már eddig is tisztában volt, hogy az Aszterek és a
szenátus kiadta a parancsot az elpusztításukra. A többi példányt
meg is semmisítették. Voltak itt rendes könyvek is, amiket Jesiba
leginkább saját magának szerzett be, talán a Holtkirálynak. De
azok, amiket Lehabah őrzött… Azokért sokan gyilkolni is
hajlandók lettek volna. Sőt, gyilkoltak is.
Hunt bólintott.
– Lakat a számon.
Bryce végigmérte, majd a vasajtóhoz fordult.
– Legyen ez a szülinapi ajándékod, Lele! – motyogta a fémen
keresztül.
A vasajtó sóhajtva kinyílt, felfedve a fenyőzöld szőnyeggel
fedett lépcsősort, ami egyenesen a könyvtárba vezetett. Hunt
majdnem nekiütközött, ahogy a fényesen lángoló Lehabah
fellebegett közéjük, és csábosan így szólt:
– Szia!
Az angyal szemügyre vette az arcától nem messze lebegő
tűzszellemet. Lehabah akkora volt, mint Bryce tenyere, tüzes
tincsei ott kavarogtak a feje felett.
– Nahát, milyen gyönyörű vagy! – szólalt meg Hunt olyan
halkan és gyengéden, amitől Bryce minden egyes ösztöne fülelni
kezdett.
Lehabah felizzott, dundi karjával átfonta magát, és behúzta a
nyakát.
Bryce lerázta magáról Hunt hangjának hatását.
– Ne játszd a szégyenlőst!
Lehabah dühös pillantást vetett rá, de Hunt felemelte az ujját,
hogy Lehabah ráülhessen.
– Mehetünk?
Lehabah rubinvörösre váltott, de azért odalebegett Hunt
sebhelyes ujjára, leült, aztán a pilláit rebegtetve pislogott az
angyalra.

262
 – Olyan kedves, BB! – jegyezte meg Lehabah, miközben Bryce
lefelé ment a lépcsőn, és a napcsillár ismét életre kelt. – Nem
értem, miért panaszkodsz annyit.
Bryce hátrapillantott a válla felett, de Lehabah épp
holdborjúszemeket meresztett az angyalra, aki Bryce-ra
mosolyogva követte őt a könyvtár szívébe.
Bryce gyorsan előrefordult.
Talán Lehabah-nak mégiscsak igaza van Athalar külsejével
kapcsolatban.

Bryce minden egyes lépésre odafigyelt, hallotta Hunt szárnyának

susogását néhány lépéssel maga mögött. Érezte, hogy a levegő
megtelik az angyal lélegzetvételeivel, erejével, akaratával.
Jesibán, Syrinxen és Lehabah-n kívül csak Danika jött le ide
vele néhanapján. Syrinx felébredt annyira, hogy észrevegye,
vendégük érkezett, és kis oroszlánfarka nekiütődött a
bársonypamlagnak.
– Syrie azt mondja, kifésülheted – mondta Lehabah Huntnak.
– Hunt nem ér rá – vágott közbe Bryce, és az asztalhoz ment,
ahol a nyitva hagyott könyv hevert.
– Syrie tényleg beszél?
– Lehabah szerint igen – motyogta Bryce, és végignézett az
asztalon a… Ja, tényleg, Lehabah asztalára tette a listát!
Odasietett, cipőjének sarka a szőnyegbe mélyedt.
– Legalább ezer könyv van itt – mondta Hunt, ahogy
körbenézett a hatalmas polcokon.
– Ó, igen! – vágta rá Lehabah. – De a fele Jesiba
magángyűjteménye. Bizonyos könyvek nagyon régiek, egészen
a…
– Khm! – szólt közbe Bryce ismét.
Lehabah kinyújtotta a nyelvét, és félhangosan odasúgta
Huntnak:
– BB morcos, mert nem tudta megírni a listáját.

263
 – Azért vagyok morcos, mert éhes vagyok, és egész délelőtt
idegesítettél.
Lehabah leszállt Hunt ujjáról, és az asztalához lebegett, ahol
lezuttyant a babadíványra. Az angyalhoz fordult, aki úgy tűnt,
együttérzés és nevetés között őrlődik.
– BB úgy csinál, mintha gonosz lenne, de vajszíve van.
Megvette Syrie-t Jesibától, amikor el akarta ajándékozni valami
hadúr ügyfélnek a Farkaan-hegységben…
– Lehabah!
– De hát igaz!
Hunt végignézett a különféle terráriumokon és a bennük élő
hüllőkön, majd az óriási tartály üres vizén.
– Azt hittem, valami flancos háziállat.
– Ó, az is! – mesélte Lehabah. – Syrinxet kölyökként
elragadták az anyjától, aztán tíz évig adták-vették a világ minden
pontján, és végül Jesiba megvette házi kedvencnek, aztán Bryce
vette meg… mármint a szabadságát. Még okiratba is foglaltatta a
dolgot, hogy többé senki ne vehesse meg. – A kimérára mutatott.
– Most, hogy fekszik, nem látod rajta, de ott van a jobb mellső
mancsán a felszabadítási jel. A hivatalos C meg minden.
Hunt elfordult a zavaros víztől, hogy végigmérje Bryce-t, aki
erre összefonta a karját.
– Most mi van? Te feltételezgettél mindenfélét!
Hunt szeme megrebbent. Bármit jelentett is ez.
Bryce nagyon igyekezett nem nézni Hunt csuklójára és az
odatetovált SPQM-re. Vajon ő maga is épp ezzel küzdött, azon
gondolkozott, megkapja-e egy nap a C-t?
Ekkor Lehabah Hunthoz fordult:
– Te mennyibe kerülsz, Athie?
Bryce közbeszólt:
– Lele, ez nagyon udvariatlan kérdés! És ne hívd Athie-nak!
Lehabah füstölögni kezdett.
– Ugyanahhoz a házhoz tartozunk, és mindketten rabszolgák
vagyunk. A dédanyám az ő 18. légiójában harcolt a lázadás során.
Én igazán megkérdezhetem.

264
 Hunt arca teljesen üressé vált a lázadás említésére, de aztán
odasétált a kanapéhoz, hagyta, hogy Syrinx megszagolja az ujjait,
és megsimogatta a fejét bársonyos fülei között. Syrinx elégedetten
felnyögött, oroszlánfarka elernyedt.
Bryce igyekezett ügyet sem vetni az érzésre, ami a mellkasát
szorította a látványra.
Hunt szárnya megrezzent.
– Micah nyolcvanötmillió aranymárkát fizetett értem.
Bryce cipősarka megingott a szőnyegen, ahogy elérte Lehabah
helyét, és felkapta a tabletet. Lehabah ismét az angyalhoz lebegett.
– Én kilencvenezer aranymárkába kerültem – árulta el. – Syrie
kétszázharmincháromezer aranymárkába.
Hunt pillantása Bryce-ra villant.
– Annyit fizettél?
A dolgozóasztalnál ülő Bryce a mellette lévő üres székre
mutatott. Hunt most az egyszer engedelmeskedett.
– Kaptam tizenöt százalék alkalmazotti kedvezményt. És
megegyeztünk.
Ennyit erről.
Csakhogy Lehabah elkotyogta az igazat:
– Jesiba levon valamennyit a fizetéséből. – Bryce felmordult,
és nagy nehezen elfojtotta a késztetést, hogy megfojtsa a
tűzszellemet egy párnával. – BB háromszáz éves koráig fizeti
majd. Már persze ha megcsinálja a Zuhanást. Ha nem, akkor
előbb hal meg, mintsem visszafizesse.
Hunt lezuttyant a székre, szárnya végigsimított Bryce karján. A
bársonynál is puhább, a selyemnél is lágyabb volt. Az angyal
azonnal visszarántotta, mintha képtelen lenne elviselni az érintést.
– Miért? – kérdezte.
– Mert az a hadúr bántani akarta, meg akarta törni, és
harceszközt csinálni belőle – válaszolta Bryce –, és Syrinx a
barátom, és elegem volt abból, hogy elveszítem a barátaimat.
– Azt hittem, a bőröd alatt is pénz van.
– Nincs. – Megnyomta az utolsó hangot.
Hunt összevonta a szemöldökét.

265
 – De a lakásod…
– Danika lakása. – Bryce képtelen volt Hunt szemébe nézni. –
Befektetésként vette. Kettőnk nevére íratta. A haláláig nem is
tudtam róla, hogy létezik. Eladtam volna, de elsőrangú biztonsági
szolgáltatással és védővarázslatokkal járt…
– Megértem – válaszolta Hunt, és Bryce elfordult a szemében
csillanó kedvesség láttán. A szánalom láttán.
Danika meghalt, ő pedig magára maradt, és… Bryce nem
kapott levegőt.
Nem volt hajlandó pszichoterápiára járni.
Az első évben az anyja egyik időpontot foglalta neki a másik
után, de Bryce egyikre sem ment el. Inkább vett magának egy
aromaterápiás párologtatót, utánanézett a különféle
légzéstechnikáknak, és ennyivel el is intézte.
Tudta, hogy el kellett volna mennie. A terápia rengeteg
emberen segített már – rengeteg életet mentett meg. Juniper
tizenéves kora óta járt pszichológushoz, és mindenkinek
elmondta, milyen fontos és csodálatos dolog.
De Bryce nem ment el – nem azért, mert nem hitte, hogy
segítene. Nem, pontosan tudta, hogy segítene rajta, és
valószínűleg jobban érezné magát tőle. Vagy legalább tudná,
hogyan próbálja meg jobban érezni magát.
És pontosan ezért nem ment el.
Az alapján, ahogy Hunt őt figyelte, felmerült benne a gondolat,
hogy az angyal talán tudja – tudja, miért fújta ki olyan hosszan a
levegőt.
Ott keresgélj, ahol a legjobban fáj!
Az a ribanc! A Viperakirálynő elmehet Hélbe a csodás
tanácsaival együtt!
Bekapcsolta Lehabah tabletjét. A kijelzőn egy
összegabalyodott vámpír és farkas pár jelent meg, nyögve,
meztelenül…
Bryce felnevetett.
– Ennek a jelenetnek a kellős közepén állítottad meg, hogy
nyaggass, Lele?

266
 Könnyedebbé vált körülöttük a levegő, mintha Bryce bánata
oldódott volna az élvezettel nyögő vámpírnőt magáévá tevő
farkastól.
Lehabah rubinvörösen lángolt.
– Meg akartam ismerni Athie-t! – motyogta, és visszaslisszolt a
díványára.
Úgy tűnt, önkéntelenül, de Hunt is felnevetett.
– Nézed a Kéjes éjeket?
Lehabah felpattant.
– Nem az a címe! Te mondtad neki, hogy hívja így, Bryce?
Bryce az ajkába harapott, nehogy felnevessen, és megragadta a
laptopját, hogy előhívja a Tertian-féle e-maileket.
– Nem, nem én mondtam.
Hunt a rá jellemző óvatos derűvel vonta fel a szemöldökét.
– Pihenek egyet Syrie-vel – jelentette ki Lehabah. Amint
kiejtette a szavakat, valami nagyot puffant odafent a karzaton.
Hunt azonnal az oldalához kapott, valószínűleg a fegyvert kereste,
de ekkor Lehabah a korlát felé sziszegett: – Ne merészeljetek
megzavarni!
Hangos csusszanás töltötte meg a könyvtárat, amit aztán
puffanás és zizegés követett. Nem Mák kisasszony terráriumából
jött.
– Ne hagyd, hogy a könyvek rábeszéljenek, vidd őket haza
magaddal! – figyelmeztette Lehabah Huntot.
Az angyal félmosollyal válaszolt:
– Elég jó munkát végzel ahhoz, hogy ez ne történhessen meg.
Lehabah felragyogott, majd összegömbölyödött Syrinx mellett,
aki a meleget megérezve élvezettel dorombolni kezdett.
– Bármit megtennének, hogy kijussanak innen, bemásznának a
táskádba, a kabátod zsebébe, még le is ugranának a lépcsőn.
Kétségbeesetten ki akarnak jutni a nagyvilágba. – Lehabah lángja
a mögöttük álló, távolabbi polcok felé nyúlt, ahol az egyik könyv
épp a lépcsőre zuhant. – Rossz! – förmedt rá.
Hunt keze a combjára erősített kés közelébe siklott, miközben a
könyv, mintha csak valaki felvette volna, fellebegett a lépcsőn,

267
majd a polcra, és ismét a helyére került. Egyszer még felderengett
aranyfénye – már-már bosszúsan.
Lehabah dühösen figyelmeztető pillantást vetett rá, aztán
szőrmestólaként magára csavarta Syrinx farkát. Bryce a fejét
csóválta. Elég volt egyetlen pillantást vetnie oldalra a szeme
sarkából, és látta, hogy Hunt már őt nézi, de nem úgy, ahogy a
férfiak bámulni szokták.
– Mi ez a rengeteg állat? – kérdezte az angyal.
– Jesiba korábbi szeretői és riválisai – suttogta Lehabah a
szőrmetakaró alól.
Hunt szárnya megrebbent.
– Hallottam én is a pletykákat.
– Még sosem láttam, hogy Jesiba bárkit is állattá változtatott
volna – magyarázta Bryce –, de azért próbálok jóban lenni vele.
Nem hiányzik, hogy disznóvá váljak, ha megharagszik rám egy
elcseszett eladás miatt.
Hunt szája széle felfelé rándult, mintha nem tudná eldönteni,
hogy viccesnek vagy rémisztőnek találja a dolgot.
Lehabah kinyitotta a száját, valószínűleg azért, hogy elsorolja
Huntnak a könyvtárban élő minden egyes lény nevét, de Bryce a
szavába vágott, és így szólt:
– Azért hívtalak, mert elkezdtem összeírni a listát arról, mit
csinált Danika az utolsó napjaiban. – Megpaskolta a szóban forgó
papírt.
– Igen, és? – Hunt egy pillanatra sem vette le róla sötét
tekintetét.
Bryce megköszörülte a torkát, és bevallotta az igazat.
– Elég… ööö… nehéz. Visszaemlékezni. Gondoltam… talán
tehetnél fel kérdéseket. Hogy könnyebben… előjöjjenek az
emlékek.
– Á! Rendben.
Ismét csend telepedett rájuk, és Bryce már várta, hogy Hunt
emlékezteti, az idő ellenük dolgozik, hogy végeznie kellene a
rohadt munkáját, és ne legyen már ilyen puhány, blablabla.

268
 De Hunt a könyveket tanulmányozta, a terráriumokat, a
helyiség hátsó végéből nyíló fürdőszobaajtót, a mennyezetre
festett, csillagoknak álcázott lámpákat magasan a fejük felett.
Aztán ahelyett, hogy Danikáról faggatta volna, azt kérdezte:
– Művészettörténetet tanultál az egyetemen?
– Felvettem pár órát, igen. Szerettem régi dolgokról hallani. De
klasszikus irodalmat végeztem. – Hozzátette: – Gyerekként
tanultam a tündérek ősi nyelvét is.
Akkor kezdte el beleásni magát, amikor hirtelen felébredt
benne az érdeklődés a származása iránt. Amikor egy évvel
később, életében először elment az apjához, abban reménykedett,
hogy majd azzal lenyűgözheti. Miután minden olyan szarul
alakult, többé nem tanult nyelveket. Gyerekes reakció volt, de
nem érdekelte.
De legalább a munkájában segítette az, hogy megtanulta a
tündérek legősibb nyelvét. Annál a kevés tündérműkincsnél, ami
nem az ő csillogó kincstáruk részét képezte.
Hunt ismét körbenézett a helyiségben.
– Hogy szerezted ezt a munkát?
– Miután lediplomáztam, sehová sem akartak felvenni. A
múzeumba azért nem kellettem, mert nem voltam elég tapasztalt,
a többi galériát pedig nyomorultak vezetik, akik úgy gondolták,
hogy… ínycsiklandó vagyok. – Hunt szeme erre elsötétedett, de
Bryce szándékosan nem foglalkozott az érte fellobbanó dühvel. –
De a barátnőm, Fury… – Hunt megdermedt kissé a név hallatán, a
jelek szerint hozzá is elért már Fury hírneve. – Hát, volt valami
közös ügye Jesibával Pangerában. És amikor Jesiba megemlítette,
hogy új asszisztensre lenne szüksége, Fury gyakorlatilag lenyomta
a torkán az önéletrajzomat. – Bryce felhorkant az emlékre. –
Jesiba azért nekem adta a munkát, mert nem akart valami karót
nyelt, fontoskodó alakkal dolgozni. Előfordul, hogy mocskos a
meló, kétes ügyfelekkel. Olyan alkalmazott kellett neki, aki jól
kommunikál, és ért is egy kicsit a régi korok művészetéhez. Hát,
ennyi a történet.
Hunt végiggondolta, majd azt kérdezte:

269
 – Milyen kapcsolatban vagy Fury Axtarral?
– Fury Pangerában van. Azt csinálja, amihez a legjobban ért. –
Nem igazán a kérdésre felelt ezzel.
– Elmondta Axtar valaha, hogy mit művel odaát?
– Nem. És szeretném, ha ez így is maradna. Apám eleget
mesélt arról, milyen ott a helyzet. Nem szívesen gondolkozom
azon, mit lát és csinál ott Fury. – Vér, mocsok és halál, tudomány
a mágia ellen, gépek a vanírok ellen, vegyszer- és
elsőfénybombák, golyók és agyarak.
Randallnek kötelező volt bevonulni, ez várt minden nem
alsóbbrendű peregrinusra: minden embernek három évig kellett
szolgálnia a hadseregben. Randall sosem mondta ki, de Bryce
mindig is tudta, hogy a frontvonalon töltött évek mély nyomot
hagytak rajta, és nem csak szemmel látható értelemben. Senkinek
sem egyszerű a saját fajtáját ölni. De az Aszterek fenyegetése ott
lebegett a fejük felett: ha ellenszegülnek, az életükkel fizetnek.
Aztán a családjuk életével. A túlélők rabszolgasorba kerülnek, és
a csuklójukon örökké azok a tetovált betűk díszelegnek majd,
amik Hunt bőrét is csúfították.
– Nem lehet, hogy Danika gyilkosának volt valami köze…
– Nem – mordult fel Bryce. Lehet, hogy Furyvel nagyon
elcseszett most a kapcsolata, de ebben teljesen biztos volt. – Fury
ellenségei nem voltak Danika ellenségei. Amint Briggs rács mögé
került, Fury lelépett. – És Bryce azóta sem látta őt. Valami más
témát akart keresni, úgyhogy azt kérdezte: – Hány éves vagy?
– Kétszázharminchárom.
Bryce utánaszámolt, és a homlokát ráncolta.
– Olyan fiatal voltál, amikor fellázadtál? És már egy egész
légiónak parancsoltál?
Az angyalok kétszáz éve lázadtak fel sikertelenül, és Hunt
vanírként döbbenetesen fiatal volt ahhoz, hogy vezesse őket.
– Felbecsülhetetlen értékkel bírtam a képességeim miatt. –
Felemelte a kezét, ujjain villámok cikáztak. – Túl jól értek a
gyilkoláshoz. – Bryce egyetértően felmordult. Hunt végigmérte. –
Öltél már valaha?

270
 – Igen.
Hunt szeme meglepetten villant. De Bryce nem akart
belemenni, mi történt vele és Danikával az egyetem utolsó
évében, ami után mindketten a kórházban végezték – ő maga
szilánkosra törött karral –, és a lopott motor is totálkárosra tört.
Lehabah közbeszólt a könyvtár másik végéből:
– BB, ne titkolózz már annyit! Én is évek óta tudni akarom,
Athie, de sosem mesél semmi érdekeset…
– Ne firtasd, Lehabah!
Záporozni kezdtek rá a kis kiruccanás emlékei. Danika
mosolygó arca a kórházi ágy mellett. Thorne cipelte fel Danikát a
kollégium lépcsőjén, amikor hazaértek, hiába tiltakozott a
barátnője. A falka egy héten keresztül körbeugrálta őket, Nathalie
és Zelda egyik este kirugdosta a fiúkat, hogy csajos estét
tarthassanak, és filmet nézhessenek. De mindez mit sem számított
ahhoz képest, ami megváltozott közte és Danika között azon az
úton. Az utolsó védvonal is megszűnt, és felszínre tört az igazság.
Szeretlek, Bryce. Úgy sajnálom!
Csukd be a szemed, Danika!
Hatalmas űr tátongott a mellkasában.
Lehabah tovább morgott, de Hunt Bryce arcát figyelte.
– Fel tudsz idézni egy kellemes közös emléket Danika utolsó
hetéről?
Bryce egész testében érezte lüktető vérét.
– Sok… sok van arról a hétről.
– Válassz egyet, kezdjünk azzal!
– Így szoktad kikérdezni a tanúkat?
Hunt hátradőlt a székében, szárnyát eligazította az alacsony
háttámla körül.
– Így fogjuk megírni ezt a listát.
Bryce az angyal tekintetét figyelte, érezte erőteljes, vibráló
jelenlétét. Nagyot nyelt.
– A tetoválást a hátamon azon a héten csináltattuk. Hülyére
ittuk magunkat valamelyik este, annyira kész voltam, hogy csak

271
akkor jöttem rá, mit tetováltatott a hátamra, amikor átvészeltem a
másnaposságot.
Hunt szája megvonaglott.
– Remélem, legalább jól sikerült.
Bryce mellkasa iszonyúan fájt, de azért elmosolyodott.
– Igen.
Hunt előrébb húzódott, és megkocogtatta a papírt.
– Írd le! – Bryce engedelmeskedett. Hunt azt kérdezte: – Mit
csinált Danika, mielőtt elmentetek tetováltatni?
Nyugodtan ejtette ki a kérdést, de Bryce minden egyes
rezzenésére odafigyelt. Mintha keresett, felmért volna valamit,
amit Bryce nem értett.
Hálás volt, hogy elszabadulhat Hunt vesébe látó pillantásától,
úgyhogy felkapta a tollat, és írni kezdett, egyik emléket a másik
után. Szép sorban lejegyezte, mi mindenre emlékezett Danika
hollétéről abban az utolsó egy hétben: az a hülye kívánság az
óvárosi kapunál; a pizza, amit az étterem pultjánál állva nyomtak
be, miközben baromságokról dumálva üvegből vedelték a sört; a
fodrászszalon, ahol Bryce pletykamagazinokat olvasgatott,
miközben Danika felfrissíttette a lila, kék és rózsaszín csíkokat a
hajában; a két utcával odébb lévő bolt, ahol Thorne-nal rátaláltak
Danikára, aki úgy tömte magába a chipset, hogy még ki sem
fizette, aztán persze órákon át húzták vele az agyát; a CCE
naplabdaarénája, ahol Danika Ithan szexi csapattársait bámulta az
edzésen, és lestoppolta őket… Csak írt és írt, amíg a falak ismét
rádőlni nem látszottak.
Bryce térde folyamatosan járt az asztal alatt.
– Azt hiszem, ennyi elég lesz mára.
Hunt a listára pillantva szólásra nyitotta a száját, ám ekkor
Bryce telefonja megrezzent.
Hála Urdnak, épp a megfelelő pillanatban! Bryce lepillantott a
kijelzőn megjelenő üzenetre, és összevonta a szemöldökét. Az
arckifejezése elég érdekesnek bizonyult ahhoz, hogy Hunt
átpillantson a válla felett.
Ruhn írt: Találkozzunk fél óra múlva Luna templomában!

272
 – Az előző este miatt? – kérdezte Hunt.
Bryce nem válaszolt, csak visszaírt: Miért?
Ruhn azt felelte: Mert kevés olyan hely van, ahol nincsenek
kamerák a városban, és az az egyik.
– Érdekes – mormolta Bryce. – Szerinted szóljak neki, hogy te
is jössz?
Hunt vigyora maga volt a megtestesült gonoszság.
– Véletlenül se!
Bryce legszívesebben visszavigyorgott volna.

273
 21.

RUHN DANAAN AZ EGYIK MÁRVÁNYOSZLOPNAK DŐLT Luna templomának belső

szentélyében, és várta, hogy megérkezzen a húga. Turisták
sétáltak el mellette, fényképeket készítettek, de a maga köré vont
árnyékoknak köszönhetően egyikük sem vette észre, hogy ott van.
A terem hosszú volt, a mennyezet magas. Másképp nem is fért
volna be a hátsó végében trónoló szobor.
A kilenc méter magas Luna aranytrónon ült, magát az istennőt
pedig ragyogó kőből készítették nagy gonddal. Feltűzött, göndör
haját ezüsttiara díszítette, a közepén díszelgő teliholdat két
holdsarló tartotta meg. Szandálos lábánál ikerfarkasok feküdtek,
vészjósló tekintetük arra sarkallta a zarándokokat, gondolják meg
kétszer is, közelebb lépnek-e. Combközépig érő köpenyét az ölébe
vonta, eltakarva ott nyugvó karcsú ujjait. A trón hátulján tömör
aranyíj lógott, és egy ezüstnyilakkal teli tegez.
A farkasok és a tündérek is Lunát tartották védőistennőjüknek,
évezredekkel korábban még háborúztak is amiatt, vajon melyikük
kedvesebb az istennő szívének. És bár a farkasok kapcsolatát
Lunához meghökkentő pontossággal vésték a szoborba, a
tündérekre emlékeztető jelkép két éve eltűnt. Talán volt némi
ráció abban, hogy az Őszkirály vissza akarta szerezni a tündérek

274
dicsőségét. Nem olyan gőgös, gúnyos módon, ahogyan az apja
gondolta, de… Ruhnt is zavarta, hogy nincs ott a tündérek jelképe
a szobron.
Csoszogás törte meg a csendet a szentély ajtaján túl, majd
izgatott suttogás és fényképezőgép-kattogás töltötte be a teret.
– Magát az udvart az Örök Város egyik udvara után mintázták
– mesélte egy női hang, ahogy újabb csoport turista lépett be a
templomba, kiskacsaként követve az idegenvezetőt.
A csoport végében borvörös haj bukkant fel.
És a túlságosan is könnyedén felismerhető szürke szárny.
Ruhn a fogát csikorgatva az árnyak közt maradt. Legalább
Bryce eljött.
A csoport megállt a szentély közepén, az idegenvezető jó
hangosan beszélt, miközben mindenki szétszéledt, és úgy
villantak a vakuk, ahogyan Athalar villámai a sötétben.
– És itt is van Luna szobra! Lunathion védőistennőjét egyetlen
márványtömbből faragták, ami az északi Melanthosz folyó mellett
fekvő híres kalipriai kőfejtőből származik. Ötszáz évvel ezelőtt ezt
a templomot építették meg először a város alapjaira, és magát a
várost sem véletlenül itt hozták létre, az Isztrosz kanyarulata miatt
választották ezt a részt. Tudja valaki, milyen alakot ír le a folyó?
– Holdsarlót!1 – kiáltotta valaki, és a szavak visszhangot
vertek a márványoszlopokon, belevesztek az istennő lábánál, a
farkasok között álló tálból gomolygó tömjénfüstbe.
Ruhn látta, hogy Bryce és Hunt őt keresi a szentélyben, és
visszahúzta az árnyékokat annyira, hogy észrevegyék. Bryce
arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Athalar vigyorgott.
Rohadt jó. A turisták mind az idegenvezetőjükre figyeltek, így
senki sem vette észre, ahogy a különös páros átszeli a termet.
Ruhn addig tartotta az árnyakat, amíg Bryce és Hunt el nem érte
őt, majd őket is bevonta.
– Ügyes trükk – jegyezte meg Hunt.

1
A crescent szó holdsarlót jelent – a ford.

275
 Bryce nem szólt semmit. Ruhn próbált nem gondolni rá,
mennyire odáig volt régen Bryce, amikor megmutatta neki,
hogyan működnek az árnyai és a csillagfénye, amikor az ereje két
fele egyként dolgozott.
– Téged hívtalak – fordult Ruhn a húgához. – Őt nem.
Bryce belekarolt Athalarba. Nevetségesen festettek: Bryce az
elegáns munkaruhájában és magas sarkújában, az angyal pedig a
fekete harci ruhában.
– Tudom, rosszul érint, de összenőttünk. Legjobb barátok
vagyunk.
– A legeslegjobbak – visszhangozta Hunt, és egy pillanatra sem
lankadt a vigyora.
Luna sújtson le rá! Ennek biztosan nem lesz jó vége.
Bryce a turisták felé biccentett, akik továbbra is az
idegenvezetőt követték a templomban.
– Lehet, hogy a templom nincs bekamerázva, de ők készítenek
felvételeket.
– Az idegenvezetőre figyelnek – válaszolta Ruhn. – És akkora
zajt csapnak, hogy az elnyomja a beszélgetésünket. – Az árnyak
csak szem elől rejtették el, a hangját nem leplezték.
Az árnyékok közötti apró réseken át látták, ahogy egy fiatal pár
megkerüli a szobrot, de annyira lefoglalta őket a fényképek
készítése, hogy észre sem vették a sűrűbb sötétséget a távolabbi
sarokban. Ruhn mégis elhallgatott, Bryce és Athalar pedig követte
a példáját.
Miközben várták, hogy a páros elhaladjon, az idegenvezető
tovább beszélt:
– Egy perc, és közelebbről is szemügyre vesszük a szentély
építészeti csodáit, de először fordítsuk figyelmünket a szoborra. A
tegez természetesen aranyból készült, a nyilak pedig ezüstből, a
hegyük gyémánt.
Valaki elismerően füttyentett.
– Bizony! – értett egyet az idegenvezető. – Micah arkangyal
ajándéka volt, aki különböző jótékonysági szervezeteket,
alapítványokat és innovatív cégeket is támogat. – Így folytatta: –

276
Sajnos két évvel ezelőtt ellopták a templomból Luna kincseinek
egyharmadát. Meg tudja mondani valaki, hogy mi volt az?
– A kürt – válaszolta valaki. – Rengeteget beszéltek róla a
hírekben.
– Borzalmas lopás. Egy ilyen műkincs nem pótolható
egykönnyen.
A páros eltávolodott, mire Ruhn leeresztette összefont karját.
– Jól van, Danaan – fordult hozzá Hunt. – Térjünk a tárgyra!
Miért hívtad ide Bryce-t?
Ruhn az istennő kezéről fényképeket készítő turisták felé intett.
Egész pontosan a szobor ujjai felé, amik most csupán levegőt
markoltak – egykor ott feküdt a megrepedt elefántcsont
vadászkürt.
– Mert az Őszkirály megbízott Luna kürtjének felkutatásával.
Athalar oldalra billentette a fejét, Bryce viszont felhorkant.
– Ezért kérdeztél róla tegnap?
Ismét félbeszakították őket, amikor az idegenvezető a szentély
hátsó része felé sétálva így szólt:
– Kérem, kövessenek! Különleges engedélyt kaptunk, hogy
megnézzük azt a termet is, ahol a szarvasáldozatokat készítik elő,
hogy Luna tiszteletére elégessék őket.
A kavargó árnyékokon át Bryce a falban nyíló kis ajtóra nézett.
Miután a turisták távoztak, Hunt összehúzta a szemét.
– Egész pontosan mi ez a kürt?
– Egy rakás tündérmesés baromság – motyogta Bryce. –
Tényleg ezért rángattál ide? Miért, hogy segítsek lenyűgözni
apucit?
Ruhn morogva előhúzta a telefonját, ügyelt rá, hogy az
árnyékok szorosan körbefonják őket, és előhívta a képeket, amiket
előző este a Tündérlevéltárban fotózott. De még nem mutatta meg
nekik, előbb magyarázni kezdett Athalarnak:
– Luna kürtje Peliasz, az első csillagfényű herceg fegyvere volt
az első háborúkban. A tündérek a régi világukban készítették, és
az új otthonuk istennője után nevezték el. Az Átkelés után ezzel
harcoltak a démonok ellen. Haláláig Peliaszé volt. – Ruhn

277
megérintette a mellkasát. – Az ősömé, akinek az ereje az én
ereimben is folyik. Azt nem tudom, hogyan működött, hogyan
használta Peliasz a mágiájával, de a kürt elég problémássá vált a
démonhercegek számára ahhoz, hogy mindenáron meg akarják
szerezni.
Ruhn megmutatta a telefonját, a megvilágított kézirat
vakítónak tűnt a sűrű árnyékban. A rajzon a kürtöt a szájához
emelő sisakos tündér éppolyan tökéletesen festett, mint ezer évvel
korábban, amikor papírra vetették. Felette nyolcágú csillag
ragyogott, a csillagfényűek jelképe.
Bryce teljes mozdulatlanságba merevedett. A tündérek
mozdulatlanságába, mint ahogyan egy szarvas torpan meg az
erdőben.
Ruhn így folytatta:
– Maga a Csillagnyelő nemzett egy új rémet, hogy
levadásztassa vele a kürtöt. A saját iszonyú lényével és azzal a
vérrel hozta létre, amit Peliasz hercegből ontott ki valahogy a
harcmezőn. A szörny a fény és a sötétség összecsapásának
torzszülöttje.
Ruhn elhúzta az ujját a telefonon, és megjelent a következő
rajz. Az, amiért idehívta Bryce-t, amiért kockázatot vállalt.
Bryce összerezzent a groteszk, sápadt test, az átlátszó fogakat
kivillantó üvöltés láttán.
– Nem most látod először – vonta le a következtetést Ruhn
halkan.
Bryce megrázkódott, mintha csak vissza akarná rántani magát a
valóságba, és önkéntelenül megdörgölte a combját.
– Ez az a démon, ami megtámadta az angyalt aznap éjjel a
sikátorban.
Hunt éles pillantást vetett rá.
– Amelyik téged is megtámadott?
Bryce apró bólintással helyeselt.
– Mi ez?

278
 – A Verem legsötétebb részén él – válaszolta Ruhn –, olyan
fénytelen helyen, hogy a Csillagnyelő krisztallosznak nevezte el
az áttetsző vére és foga miatt.
– Még sosem hallottam róla – vetette közbe Athalar.
Bryce a rajzot tanulmányozta.
– De hát… Egy árva szó nem volt kibaszott démonokról,
amikor a kürtöt kerestem. – Ruhn szemébe nézett. – Senki sem
jött rá erre két évvel ezelőtt?
– Talán pont két évbe telt rájönni – válogatta meg Ruhn a
szavait. – Ez a kötet a Tündérlevéltár mélyén volt, azok között az
iratok között, amiket nem szabad digitalizálni. Nem találhattad
volna meg. És az egész nyavalyás kézirat a tündérek ősi nyelvén
íródott. – Az éjszaka nagy része ráment a fordításra. Persze a
mámorgyökér köde sem segített.
Bryce összevonta a szemöldökét.
– De hát a kürt széttört, gyakorlatilag hasztalan vacakká vált,
nem?
– De igen – helyeselt Ruhn. – Az első háborúk utolsó
csatájában Peliasz herceg összecsapott a Verem hercegével.
Három teljes napon keresztül harcoltak, mire a Csillagnyelő
végleg lesújtott. De Peliasz még meg tudta idézni a kürt erejét, és
visszaűzte a Verem hercegét, a fajtáját meg a seregüket Hélbe. És
véglegesen lezárta az Északi Rést, úgyhogy most már csak a rajta
futó kis repedéseken és idézősókkal jöhetnek át ide.
Athalar a homlokát ráncolta.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy ez a halálos erejű műkincs,
aminek a levadászására a Verem hercege szó szerint új démonfajt
hozott létre, csak hevert itt? Ebben a templomban? És egészen az
áramkimaradásig senki ezen a világon vagy Hélben nem próbálta
meg elvenni? Miért?
Bryce elkapta Hunt hitetlenkedő pillantását.
– A kürt kettéhasadt, amikor Peliasz lezárta az Északi Rést.
Megtört az ereje. A tündérek és az Aszterek éveken keresztül
próbálták mágiával, varázsigékkel meg minden ilyen szarsággal
megjavítani, de nem sikerült. Végül az Aszterek levéltárában

279
kerítettek neki kitüntetett helyet, de amikor pár évezreddel később
megalapították Lunathiont, ennek a templomnak adományozták.
Ruhn a fejét rázta.
– Tekintve, hogy a tündérek engedték, nyilván menthetetlennek
tartották, még apám is elfelejtkezett róla, milyen fontos volt
egykor. – Egészen addig a pillanatig eszébe sem jutott, amíg el
nem lopták, és amíg a fejébe nem vette, milyen ösztönző hatalmi
jelkép lehet egy esetleges háborúban.
– Amíg Jesiba el nem kezdte kerestetni velem, azt hittem, csak
másolat – tette hozzá Bryce. Ruhnhoz fordult. – Szóval úgy
gondolod, valaki megidézte ezt a démont, hogy a kürtre vadásszon
vele? De miért, ha egyszer hasztalan? És hogy magyarázza ez a
haláleseteket? Gondolod, hogy az áldozatok valahogy…
kapcsolatban álltak a kürttel, és ezért a krisztallosz rájuk támadt?
– Még mielőtt bármelyikük válaszolhatott volna, így folytatta: –
És miért telt el két év a támadások között?
Hunt hangosan gondolkozott:
– Talán a gyilkos megvárta, amíg elcsendesedik az eset, és újra
keresni kezdte a kürtöt.
– Fogalmam sincs – ismerte el Ruhn. – De úgy sejtem, nem
véletlen, hogy a kürt pont a démon felbukkanása előtt tűnt el, és
az, hogy most újrakezdődtek a gyilkosságok…
– Azt jelentheti, hogy valaki megint a kürtöt keresi – fejezte be
helyette Bryce homlokráncolva.
– A krisztallosz Lunathionbe jött, tehát a kürt valahol a város
falain belül kell, hogy legyen – tette hozzá Hunt.
Bryce szúrós pillantást vetett Ruhnra.
– Miért akarja az Őszkirály hirtelen olyan nagyon?
Ruhn megválogatta a szavait.
– Fogalmazzunk úgy, hogy büszkeségből. Azt akarja, hogy
megint a tündéreké legyen. És nem akarja nagydobra verni, hogy
keresem.
Athalar is felé fordult:
– De miért pont veled keresteti a kürtöt?
Az őket rejtő árnyak megremegtek.

280
 – Mert Peliasz herceg csillagfényű erejét beleszőtték magába a
kürtbe. És az én véremben is az folyik. Apám szerint lehet valami
természetfeletti képességem, amivel könnyebben megtalálhatom.
Amikor tegnap éjjel a levéltárban kutattam, ez a könyv…
valahogy szemet szúrt – vallotta be.
– Szó szerint? – vonta fel Bryce magasra a szemöldökét.
– Mármint olyan volt, mintha… ragyogott volna – magyarázta
Ruhn. – Nem tudom, bassza meg! De már órák óta ott voltam, és
amikor megéreztem a könyvet, amikor megláttam a kürtről
készült rajzot… Rátaláltam a magyarázatra. És a lefordított részek
megerősítették.
– Szóval a krisztallosz nyomon tudja követni a kürtöt –
összegezte Bryce csillogó szemmel. – De ezek szerint te is.
Athalar szája ferde vigyorra húzódott, máris elértette, mit akar
Bryce mondani.
– Ha megtaláljuk a démont, megtaláljuk, ki van emögött. És ha
megvan a kürt…
Ruhn elhúzta a száját.
– A krisztallosz ránk fog támadni.
Bryce felpillantott a mögöttük álló, üres kezű szoborra.
– Akkor jobb, ha csipkeded magad, Ruhn!

Hunt a Luna templomába vezető lépcsősor tetején álló oszlopok

egyikének dőlt, telefonját a füléhez szorította. Quinlant bent
hagyta az unokatestvérével, hogy telefonálhasson egyet, mielőtt
átbeszélik a részleteket. Legszívesebben odabent intézte volna a
hívást, de amikor előhúzta a mobilját, Bryce beszólt neki a szent
helyen történő mobilhasználat miatt.
Kthona irgalmazzon! Úgy döntött, inkább nem rendez
jelenetet, és küldi el a fenébe, ezért kisétált a ciprusok szegélyezte
udvaron át a főlépcsősorhoz.
Öt templomi növendék lépett ki az épület mögötti óriási
villából seprűkkel és locsolócsövekkel felszerelkezve, hogy

281
elvégezzék a templom lépcsőjének és a mögötte húzódó
kövezetnek a déli takarítását.
Felesleges, mondta volna legszívesebben a lányoknak. Mivel
ismét eső szitált a városban, a locsolócsövek szükségtelenek
voltak.
Fogcsikorgatva hallgatta, ahogy kicsöng a telefon.
– Vedd már fel, baszd meg! – motyogta.
Egy sötét bőrű, fekete hajú, fehér köpenyes, tizenkét évesnél
semmiképpen sem idősebb növendéklány eltátotta a száját, ahogy
a seprűjét a mellkasához szorítva elhaladt mellette. Hunt kis híján
megborzongott, ahogy rájött, nyilván a megtestesült haragnak
tűnhet most, és uralkodott az arckifejezésén.
A tündérlány vissza-visszanézett, a homlokán a vékony láncról
lógó holdsarló megcsillant a szürke fényben. Növő holdat visel
egészen addig, amíg nagykorúsága idején teljes jogú papnővé nem
válik, onnantól már Luna teljes körét hordja majd. És amikor
halhatatlan teste idősödni és gyengülni kezd, ciklusa elmúlik,
ismét lecseréli az ékszert, ezúttal egy fogyó holdra.
A papnők különféle okokból ajánlották fel magukat Lunának,
áldozták fel templomon kívüli életüket, és adták át magukat az
istennő örök szüzességének. Ahogy Lunának sem volt párja vagy
szeretője, úgy nekik sem lesz. Hunt mindig is úgy gondolta, hogy
a cölibátus iszonyúan unalmas lehet. Aztán Shahar teljesen elvette
az eszét, és már senki másra nem vágyott.
Megpróbált rámosolyogni az egyre távolodó és zsugorodó
növendékre. Meglepetten nyugtázta, hogy a tündérlány halványan
ugyan, de visszamosolyog. Volt benne kurázsi.
Justinian Gelos a hatodik csörgésre vette fel.
– Milyen bébiszitterkedni?
Hunt kihúzta magát.
– Ne legyél ilyen kárörvendő!
Justinian felnevetett.
– Biztos vagy benne, hogy Micah nem büntetni akar ezzel?
Hunt rengeteget gondolkozott ezen az elmúlt két napban. Az
üres utca túloldalán az Orákulum park esőtől puha füvének

282
pálmafái csillogtak a szürke fényben. Az Orákulum templomának
kupolás ónixépületét köd övezte, ami egészen a folyóig elért.
Az Orákulum park még most, a nap közepén is szinte üres volt,
leszámítva azokat a görnyedt, szendergő vanírokat és embereket,
akik a sétányokon és a kertekben tartózkodtak, várták, hogy
beléphessenek a tömjénfüstös folyosókra.
És ha nem azt a választ kapják, amit szerettek volna… Hát, a
fehér kőből épült templom, aminek Hunt most a lépcsőjén állt,
szolgálhat némi vigasszal számukra.
Hunt a válla felett hátrapillantott a hatalmas bronzajtókon túli
sötét templombelsőre. A tündöklő tűztálak sorának elsőfényében
épp ki tudta venni, hogy a belső szentély csendes sötétjében vörös
hajkorona csillan, olvadt fémként ragyog, ahogy Bryce hevesen
gesztikulálva beszélt Ruhnnal.
– Igen – felelte végül Hunt. – Szerintem nem büntetésből bízott
meg ezzel. Nem volt más lehetősége, és tudta, hogy több bajt
okoznék, ha Sandriel mellett kellene őrködnöm. – Meg Pollux
mellett.
Azt nem említette, miféle alkut kötött Micah-val. Hiszen
Justinianen is ott volt a glória, és Micah sosem mutatott
érdeklődést iránta, csak az érdekelte, milyen népszerű az angyal a
33. egyszerű legionáriusai között. Ha kötöttek is bármiféle alkut a
szabadságáért, az angyal hallgatott róla.
Justinian most fújt egyet.
– Hát igen, kezd elég feszültté válni a helyzet errefelé. Már
most ki van akadva mindenki, pedig Sandriel még meg sem jött.
Jobb helyen vagy ott, mint itt.
Üveges tekintetű tündérférfi botladozott el a templom lépcsője
mellett, és jó alaposan megnézte, ki állja el a bejáratot. Végül az
utca felé fordult, és az Orákulum park és az annak szívében álló
kupolás épület felé tántorgott. Egy újabb elveszett lélek, aki a füst
és a titokzatos jóslatok között keresi a válaszokat.
– Ebben azért nem vagyok annyira biztos – válaszolta Hunt. –
Szeretném, ha utánanéznél nekem valaminek. Egy régi démonnak,

283
a krisztallosznak. Keress rá az adatbázisokban, hátha kidobnak
valamit!
Máskor Viket kérte volna, de a lidérc épp a Viperakirálynő
alibijét bizonyító felvételt elemezte.
– Megnézem – mondta Justinian. – Megírom, mit találok. Sok
szerencsét! – tette hozzá.
– Szükségem is lesz rá – ismerte el Hunt. Méghozzá kurva sok
szempontból.
Justinian célzatosan hozzátette:
– Azért nem lehet olyan rossz így, hogy a társad ilyen
dekoratív.
– Mennem kell.
– Nem jár kitüntetés a legtöbbet szenvedőnek – erősködött
Justinian, hangja szokatlanul elkomolyodott. – Shahar két
évszázada halt meg, Hunt.
– Jól van. – Nem akart erről beszélni. Sem Justiniannel, sem
senki mással.
– Tényleg csodálatra méltó, hogy így kitartasz mellette, de
nézzük már egy kicsit reálisabban a…
Hunt letette. Megfordult a fejében, hogy az egyik oszlophoz
vágja a telefonját. De még fel kellett hívnia Isaiah-t és Micah-t a
kürt miatt. Bassza meg! Amikor két éve eltűnt, a 33. és az Aux
legjobb nyomozói nézték át a templomot, és az égvilágon semmit
sem találtak. Tekintve, hogy a templomban nem engedélyezték a
kamerák felszerelését, fogalmuk sem volt róla, ki vihette el az
ereklyét. Mindenki azt állította, otromba hecc az egész.
Leszámítva az Őszkirályt – legalábbis a jelek szerint.
Huntot akkoriban nem igazán érdekelte, hogy ellopták a kürtöt,
és gyerekként sem hatotta meg történelemórán, hogy mi történt az
első háborúk során. Danika és az Ördögfalka meggyilkolása után
pedig kisebb gondja is nagyobb volt ennél.
Nem tudta eldönteni, mi a rosszabb: hogy a kürt valószínűleg
fontos nyom az ügyben, vagy hogy kénytelen lesz összedolgozni
Ruhn Danaannal, ha meg akarja találni.

284
 22.

BRYCE MEGVÁRTA, amíg Hunt izmos háta és gyönyörű szárnyai

eltűnnek a belső szentély kapujában, majd Ruhn felé pördült.
– Az Őszkirály volt?
Ruhn kék szeme ragyogott az árnyékfészekben, vagy mi a
francnak hívta ezt itt körülöttük.
– Nem. Sok szempontból szörnyeteg, de nem ölte volna meg
Danikát.
Maga Bryce is erre jutott a múltkor este, de azért megkérdezte:
– Miért vagy benne ilyen biztos? Fogalmad sincs, mire játszik
hosszú távon.
Ruhn keresztbe fonta a karját.
– Miért kérné, hogy keressem a kürtöt, ha ő idézi meg a
krisztalloszt?
– Két nyomozó hatásosabb, mint egy? – Bryce szíve dübörgött.
– Nem ő áll emögött. Csak próbálja kihasználni a helyzetet,
hogy visszaállítsa a tündérek korábbi dicsőségét. Tudod, hogy
szereti ilyen baromságokkal áltatni magát.
Bryce végigsimított az árnyékok falán, a sötétség ködként
ömlött végig a bőrén.
– Tudja, hogy idejöttél találkozni velem?

285
 – Nem.
Bryce a bátyja szemébe nézett.
– Miért… – Nem találta a megfelelő szavakat. – Mit érdekel ez
az egész?
– Szeretnék segíteni neked. Ráadásul az egész város
veszélyben forog emiatt.
– Le sem tagadhatnád, hogy kiválasztott vagy!
Némaság telepedett rájuk, olyan feszültségtől terhes, hogy a
levegő is remegett. Bryce-ból kibuktak a szavak:
– Attól, hogy most összedolgozunk, még nem változik semmi.
Te kideríted, hol a kürt, én meg azt, hogy ki áll e mögött az egész
mögött. Kész, vége.
– Jól van – vágta rá Ruhn hűvös pillantással. – Nem mintha azt
hittem volna, hogy akár csak eszedbe jutna végighallgatni.
– Mégis miért tenném? – dühöngött Bryce. – Csak egy félvér
lotyó vagyok, nem igaz?
Ruhn megfeszült, arca elvörösödött.
– Te is tudod, hogy az csak egy ostoba vita volt, és nem úgy
gondoltam…
– De, kibaszottul úgy gondoltad! – sziszegte Bryce, majd
sarkon fordult. – Lehet, hogy úgy öltözöl, mint aki lázad apuci
szabályai ellen, de a lelked mélyén pont ugyanolyan vagy, mint a
többi nyomorult tündér, aki a kiválasztott seggedet nyalja.
Ruhn elvicsorodott, de Bryce már keresztül is furakodott az
árnyékokon, és pislogva igyekezett hozzászokni az őt köszöntő
fényárhoz. Egyenesen a kijárat felé indult, ahol Hunt állt.
– Menjünk! – vetette oda neki. Nem érdekelte, mit hallott, és
mit nem.
Hunt nem mozdult, fekete szeme megrebbent, ahogy a terem
árnyékos hátsó részébe nézett, oda, ahol Bryce úgynevezett
unokatestvérét ismét elrejtették az árnyak. De az angyal
szerencsére szó nélkül zárkózott fel a lány mellé, és Bryce is
hallgatott a továbbiakban.

286
Bryce gyakorlatilag futólépésben tért vissza a galériába. Részben
azért, hogy tovább kutasson a kürt után, részben pedig Jesiba
számtalan üzenete miatt. A főnöke tudni akarta, merre jár, meg
akarja-e tartani a munkáját, és hogy patkányként vagy inkább
galambként élné-e tovább az életét. Végül ráparancsolt, hogy
haladéktalanul térjen vissza, mert ügyfél érkezik.
Öt perccel azután, hogy Bryce visszaért, Jesiba ügyfele – egy
dühöngő, leopárd alakváltó seggfej, aki azt hitte, nyugodtan
fogdoshatja Bryce fenekét – bevonult, és megvett egy kis szobrot
Solasról és Kthonáról: a nap két, hegyet mintázó mell közé fúrta
férfiarcát. A szent képre egyszerűen csak az Ölelésként
hivatkoztak. Az egyszerűsített szimbólumot – két háromszög
felett egy kört – Bryce anyja is a nyakában viselte ezüstmedálon.
Bryce mindig nyálasnak és klisésnek tartotta az Ölelést, bármilyen
variációban látta is. Félóra és az alakváltó mocskos nyomulásának
kétszeri, egyértelmű visszautasítása után Bryce szerencsére ismét
magára maradt.
Csakhogy hiába kutatott ezután órákon át Luna kürtje után a
galéria adatbázisaiban, nem talált semmi újdonságot, csak azt,
amit amúgy is tudott, illetve amit a bátyja ma délelőtt mesélt. Még
a pletykásságáról híres Lehabah sem hallott semmit a kürtről.
Ruhn elméletileg visszament a Tündérlevéltárba, hátha a
csillagfénye rávezeti még valamire, és Bryce végül belátta, hogy
kénytelen lesz kivárni, talál-e valamit.
Hunt a tetőről őrizte, állítólag fel kellett hívnia a főnökét –
vagy minek nevezte magát Micah – meg Isaiah-t a kürttel
kapcsolatban. Nem próbált meg visszajönni a könyvtárba, mintha
érezte volna, hogy Bryce-nak most némi magányra van szüksége.
Ott keresgélj, ahol a legjobban fáj! Mindig ott lapulnak a
válaszok.
Bryce a reggeli, félig befejezett listára meredt.
Lehet, hogy magáról a kürtről nem sok újdonságot deríthet ki,
de azt igenis kinyomozhatja, hogy jön a képbe Danika.

287
 Remegő kézzel befejezte a listát Danika legutolsó ismert
tartózkodási helyeiről – legalábbis azokról, amikről tudott.
Mire a nap kis híján nyugovóra tért, és Syrinx készen állt, hogy
hazasétáljanak, Bryce a lelke maradékát is eladta volna egy
kaszásnak azért, hogy végre az ágya csendes nyugalmában
pihenhessen. Rohadt hosszú nap állt mögötte, rengeteg olyasmit
tudott meg, amit fel kellett még dolgoznia. A megírt listát az
íróasztala fiókjában hagyta.
Athalarnak is hosszú napja lehetett, mert szó nélkül követte őt
és Syrinxet odafentről.
Bryce nyolckor már ágyban volt, fogalma sem volt, mikor
nyomta el az álom.

288
 23.

MÁSNAP REGGEL BRYCE A GALÉRIA BEMUTATÓTERMÉBEN ÜLT az

asztalánál, és épp a Danika utolsó ismert tartózkodási helyeit
felsoroló listát bámulta, amikor megcsörrent a telefonja.
– Minden rendben a leopárdféle eladással – mondta Jesibának
köszönés helyett. Egy órával korábban írták alá a papírokat.
– Menj fel az irodámba, és küldj el egy fájlt a
számítógépemről!
Bryce a szemét forgatta, visszanyelte, hogy Nagyon szívesen!,
és azt kérdezte:
– Nem férsz hozzá?
– Gondoskodtam róla, hogy ez ne legyen fenn a hálózaton.
Bryce kitáguló orrlyukakkal feltápászkodott, lába lüktetett
kissé, miközben az asztal melletti fal kis ajtajához sétált. Tenyerét
a fémpanelhez érintette, mire az igézetek engedtek, és az ajtó
kitárult. Mögötte szűk, szőnyeggel borított lépcsősor futott felfelé.
– Ha azt akarom, hogy megcsinálj valamit, Bryce, akkor
megcsinálod. Nem kérdezősködsz.
– Természetesen, Jesiba – motyogta Bryce felfelé mászva.
Tegnap, amikor a leopárd alakváltót kerülgette, meghúzhatott
valamit a sérült lábában.

289
 – Szeretnél féreggé válni, Bryce? – mormolta Jesiba, és a
hangja rémisztően emlékeztetett egy kaszás reszelős szavaira.
Bryce legalább abban biztos lehetett, hogy Jesiba nem kaszás,
hiába dolgozott velük gyakran a Láng és árny házában. Hála az
isteneknek, soha egyikük sem jött el a galériába. – Esetleg
ganajtúró bogárrá vagy százlábúvá?
– Inkább szitakötő lennék. – Bryce belépett a kis, elegáns,
emeleti irodába. A bemutatóteremre néző fal tökéletesen
hangszigetelt üvegből készült.
– Vigyázz, mit kívánsz! – folytatta Jesiba. – Majd meglátod,
milyen gyorsan becsukod azt a nagy szádat, ha átváltoztatlak!
Hangod sem marad.
Bryce kiszámolta, mekkora az időeltolódás Lunathion és
Pangera nyugati partja között, és rájött, hogy Jesiba valószínűleg
épp most vacsorázhatott.
– Ilyen könnyen fejbe kólint az a pangerai vörösbor?
Már majdnem a fa íróasztalnál járt, mire felgyulladt az
elsőfény. Az egyik fénycső megvilágította a szétszerelt fegyvert
az asztal mögötti falrészen, az Istenölő Puska éppolyan fényesen
csillogott, mint aznap, amikor elkészítették. Bryce esküdni mert
volna, hogy az arany és a fém halkan felnyüszít – mintha a
legendás, veszedelmes fegyver még mindig csengett volna a
legutóbbi lövéstől.
Aggasztotta, hogy itt van, hiába szerelte szét Jesiba négy
különböző darabra, amiket aztán műkincsként tárolt az asztala
mögött. A négy darabot könnyedén össze lehetett szerelni, de így
legalább megnyugtatta az ügyfeleket, még ha közben emlékeztette
is őket, hogy kinek a felségterületén járnak épp.
Bryce tudta, hogy a varázslónő sosem számolt be nekik a
tizenöt centis, gravírozott aranygolyóról, amit a jobb oldali falba
épített páncélszekrényben tárolt, a festmény mögött. Jesiba még
neki is csak egyszer mutatta meg, hogy elolvashassa a hüvelybe
vésett szavakat: Memento Mori.
Ugyanezek a szavak jelentek meg a Húspiac mozaikján is.

290
 Hatásvadásznak tűnt, Bryce mégis csodálta egy kicsit a golyót
és a puskát – olyan ritka kincsek voltak, amikből csupán néhány
darab létezett egész Midgardon.
Bekapcsolta a számítógépet, Jesiba elsorolta az utasításait,
Bryce pedig elküldte a fájlt. Már félúton járt lefelé, amikor azt
kérdezte a főnökétől:
– Hallottál bármi újdonságot Luna kürtjéről?
Jesiba hosszan gondolkodott.
– Van bármi köze ahhoz a nyomozáshoz?
– Lehet.
Jesiba halk, hűvös hangja tökéletesen illett a házhoz, amit
szolgált:
– Nem hallottam semmit. – Azzal letette.
Bryce fogcsikorgatva tért vissza az asztalához a
bemutatóteremben. Lehabah a vasajtó túloldaláról suttogva
szakította félbe:
– Találkozhatok Athie-val?
– Nem, Lele.
Az angyal ma reggel sem jött közelebb hozzá. Nagyon helyes.
Ott keresgélj, ahol a legjobban fáj!
Megvolt a lista Danika legutolsó ismert tartózkodási helyeiről.
Sajnos Bryce pontosan tudta, mi a következő lépés. Rettegve
ébredt ma reggel. Megcsörrent a telefon a markában, és ő
megacélozta magát, hogy Jesiba mindjárt jól lecseszi, amiért
elrontott valamit a fájllal, de nem a varázslónő kereste, hanem
Hunt.
– Igen? – szólt bele.
– Újabb gyilkosság történt. – Hunt hangja feszült volt, hűvös.
Bryce kis híján kiejtette a telefont a kezéből.
– Ki…?
– Még nem tudom. De nagyjából tízutcányira történt innen, az
óvárosi kapunál.
Bryce szíve hangosan zakatolt, levegőt is alig kapott, úgy
kérdezte:
– Vannak szemtanúk?

291
 – Nincsenek. Menjünk oda!
Bryce keze megremegett.
– Dolgom van – hazudta.
Hunt hallgatott.
– Nem szórakozunk, Quinlan!
Ne! Ne, képtelen lenne rá, megint átélni, újra végignézni…
Bryce nagy nehezen levegőt vett, gyakorlatilag felszippantotta
a borsmentaaromát a párologtatóból.
– Jön egy ügyfél…
Hunt dörömbölni kezdett a galéria ajtaján, megpecsételve
Bryce sorsát.
– Indulunk.

Bryce izmai úgy megfeszültek, hogy szinte remegett, miközben

Hunttal az óvárosi kaputól pár utcányira található sikátort lezáró
mágikus kordon felé igyekeztek.
Próbált mélyeket lélegezni, az összes technikát kipróbálta,
amiről csak olvasott és hallott, hogy úrrá legyen a rettegésén, azon
az iszonyú, gyomorszorító érzésen. De egyik sem vált be.
Angyalok, tündérek és alakváltók siettek ide-oda a sikátorban,
voltak, akik rádióba vagy telefonba beszéltek épp.
– Egy futó találta meg a maradványait – mondta Hunt,
miközben elléptek előle, hogy be tudjon menni. – Azt gondoljuk,
valamikor előző este történhetett. – Óvatosan fogalmazva
hozzátette: – A 33. még mindig dolgozik az azonosításán, de a
ruhái alapján úgy tűnik, hogy Luna templomának egyik
növendéke. Isaiah épp a papnőknél van, hogy kiderítse, ki tűnt el.
A hangok monoton egyveleggé folytak össze. Bryce képtelen
lett volna feleleveníteni az ide vezető út minden részletét.
Hunt megkerülte a mágikus kordont, ami elrejtette a bűnügyi
helyszínt a kíváncsi szemek elől, körbenézett és elkáromkodta
magát. Megpördült, mintha csak most döbbent volna rá, mibe
rángatja vissza Bryce-t, de addigra már késő volt.

292
 Vér szennyezte az épület téglafalát, tócsába gyűlt a sikátor
repedt kövein, az pöttyözte a konténer oldalát, ami mellett vörös
cafatok hevertek halmokban, mintha valaki vödörből öntötte volna
ki őket. A mészárlás nyomai mellett szakadt köpeny hevert.
A monoton hang zúgássá erősödött. Bryce egyre távolabbról
figyelte a saját testét.
Danika harsányan hahotázott, Connor rákacsintott, Bronson,
Zach, Zelda, Nathalie és Thorne magából kikelve röhögött…
Aztán nem maradt semmi, csak a vörös cafatok. Mindannyian
így végezték, vörös cafatokból álló halmok maradtak csak abból,
akik ők voltak, amit egymásnak jelentettek.
Meghaltak, meghaltak, meghaltak…
Valaki megragadta a vállát. De nem Athalar. Nem, Hunt nem
mozdult, arcvonásai megkeményedtek.
Bryce összerezzent, ahogy Ruhn a fülébe suttogott:
– Jobb, ha nem látod.
Ez egy másik gyilkosság. Egy másik holttest. Egy másik évben.
Még egy gyógyboszorkány is térdelt a test előtt, pálcája
elsőfénytől ragyogott a kezében, ahogy próbálta összeilleszteni a
holttest – a lány – darabjait.
Ruhn odébb rángatta Bryce-t, vissza a kordon mögé, ki a nyílt
térre…
A mozdulat felrázta Bryce-t. Véget vetett a zúgásnak a fülében.
Kirántotta a karját a bátyja szorításából, nem érdekelte, ki látja,
nem érdekelte, hogy Ruhnnak az Aux tündérosztagának
vezetőjeként joga volt ott lenni.
– Ne érj hozzám!
Ruhn szája megfeszült, de átnézett Bryce válla felett Huntra.
– Mekkora seggfej vagy!
Hunt szeme megvillant.
– Figyelmeztettem idefelé jövet, mire számíthat. – Némileg
bánatosabban hozzátette: – Nem tudtam, hogy ilyen rémes lesz.
Tényleg figyelmeztette, nem igaz?

293
 Csakhogy Bryce annyira nem figyelt, hogy alig hallotta Hunt
szavait séta közben. Annyira kába volt, mintha felszívott volna
egy csomó fénylelőt.
Hunt hozzátette:
– Felnőtt nő. Nem kell helyette eldöntened, hogy mit képes
elviselni, és mit nem. – A sikátor vége felé biccentett: – Nem
kutatnod kellene? Majd szólunk, ha szükségünk van rád,
hercegecske!
– Baszd meg! – vágott vissza Ruhn. Árnyékok fonódtak a
hajába. Most már mások is kezdtek felfigyelni rájuk. – Szerinted
tényleg véletlen, hogy megöltek egy növendéket pont azután,
hogy ott jártunk a templomban?
Bryce fel sem fogta, mit beszélnek. Egyszerűen nem fogta fel.
Hátat fordított a sikátornak, a nyüzsgő nyomozóknak.
– Bryce… – szólt utána Ruhn.
– Hagyj békén! – vágta rá Bryce halkan, és elindult. Nem lett
volna szabad hagynia, hogy Athalar rákényszerítse, jöjjön el ide,
nem lett volna szabad látnia ezt, visszaemlékeznie.
Régen egyenesen a táncstúdióba ment volna, hogy addig
táncoljon és mozogjon, amíg a világ újra értelmet nem nyer.
Mindig is az volt a menedéke, így tette a helyére a világ darabkáit.
Amikor szar napja volt, elment a stúdióba.
Két éve nem tette be oda a lábát. Kidobta az összes táncruháját
és -cipőjét. A táskáit. Ami a lakásban volt, azt úgyis vér fedte –
Danikáé, Connoré és Thorne-é a hálószobában lévőt, Zeldáé és
Bronsoné a tartalékot, amit az ajtó mellett hagyott. Éppolyan
vérfoltok csúfították, mint…
Eső csókolta illatot érzett, ahogy Hunt felzárkózott mellé. És ő
is ott volt. Egy újabb emlék arról az éjszakáról.
– Bryce – szólalt meg Hunt.
Bryce – mondta neki akkor régen is. Roncs volt, szellem, aztán
Hunt ott termett, letérdelt mellé, és sötét szeméből semmit sem
olvashatott ki, miközben az angyal kiejtette ezt az egy szót.
Bryce nem árulta el neki, hogy emlékszik arra az éjszakára a
kihallgatószobában. Most meg aztán főleg nem akarta elmondani.

294
 Ha beszélni kényszerül valakivel, biztos, hogy robbanni fog.
Ha bármire kényszerítik, magával rántja az ősi tündérdüh, és
akkor…
Kezdett elködösödni a látása, izmai fájdalmasan rándultak,
ujjai úgy görbültek, mintha épp belemélyesztené őket valakibe…
– Sétáljunk egyet! – mormolta Hunt.
– Hagyj békén, Athalar! – Nem volt hajlandó ránézni. Képtelen
volt elviselni őt, a bátyját, bárkit. Ha a növendéket azért
gyilkolták meg, mert ők ott voltak a templomban, akár
figyelmeztetésképp, akár azért, mert a lány látott valamit a kürttel
kapcsolatban, ha szándékukon kívül veszélybe sodorták az
életét… Lába egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott. Hunt
tartotta az iramot.
Nem fog sírni. Nem fog szétesni és levegőért kapkodni az
utcasarkon. Nem fog sem sikítani, sem hányni, sem…
A következő keresztutcánál Hunt rekedten így szólt:
– Ott voltam aznap este.
Bryce nem állt meg, cipője csak úgy falta a járdát.
– Hogy élted túl a krisztalloszt? – kérdezte Hunt.
Nyilván ez jutott eszébe most a holttestet elnézve. Ugyan hogy
élte túl ő, egy szánalmas félvér, amikor egy tiszta vérű vanír
belehalt?
– Nem éltem túl – motyogta Bryce, miközben átvágott az
utcán, és kikerült egy autót a kereszteződés közepén. –
Elmenekült.
– De hát a krisztallosz lenyomta Micah-t, feltépte a
mellkasát…
Bryce majdnem megbotlott a járdaszegélyben. Tátott szájjal
megpördült.
– Az Micah volt?

295
 24.

MICAH DOMITUST MENTETTE MEG AZNAP ESTE.

Nem egy közönséges legionáriust, hanem magát az istenek
verte arkangyalt. Nem csoda, hogy a segélyhívó munkatársa
azonnal intézkedett, amint lenyomozta a számot.
A tudat végighasított rajta, körbefont és pontosított pár
homályos emléket.
– A kormányzót mentettem meg a sikátorban.
Hunt lassan, megránduló arccal bólintott.
– Miért akkora titok ez? – kérdezte Bryce élesen.
Hunt megvárta, amíg elhalad mellettük egy csapat turista, csak
azután válaszolt:
– Az ő érdekében. Nem vetne rá jó fényt, ha kitudódna, hogy
valami így felülkerekedett a kormányzón.
– Főleg, hogy egy félvér mentette meg?
– Soha senki nem használta ezt a szót közülünk, ezt ugye te is
tudod? De igen. Belegondoltunk, hogy festene, ha kiderülne, hogy
egy huszonhárom éves, a Zuhanás előtt álló ember-tündér nő
mentette meg az arkangyalt, aki képtelen volt megvédeni saját
magát.
Bryce fülében zúgott a vér.

296
 – Nekem miért nem mondtátok el? Az összes kórházat
végigjártam, hogy kiderítsem, túlélte-e. – Sőt, ennél többet is tett.
Folyamatosan kérdezősködött a harcos gyógyulásával
kapcsolatban, de vagy várakoztatták, vagy nem foglalkoztak vele,
vagy megkérték, hogy távozzon.
– Tudom – válaszolta Hunt Bryce arcát fürkészve. –
Bölcsebbnek tűnt titokban tartani. Főleg, hogy feltörték a
telefonodat közvetlenül azután, hogy…
– Szóval hagytátok volna, hogy tudatlanul éljem le az
életemet…
– Kitüntetést akartál érte, vagy mi? Felvonulást?
Bryce olyan hirtelen fékezett le, hogy Hunt kénytelen volt
széttárni a szárnyát, hogy ő is meg tudjon állni.
– Baszd meg! Azt akartam, hogy… – Próbált úrrá lenni éles,
remegő lélegzetvételein, de elvakították, egyre csak gyűlt a
feszültség a bőre alatt… – Tudni akartam – sziszegte, ahogy
továbbindult, miközben Athalar csak bámult rá –, hogy legalább
valami hasznom volt aznap este. Azt hittem, az Isztroszba
hajítottátok, hogy csak valami egyszerű legionárius volt, aki még
az Elhajózásra sem volt méltó.
Hunt a fejét rázta.
– Tudom, hogy szemét húzás volt. És sajnálom. Tényleg
sajnálom ezt az egészet, Quinlan. Sajnálom, hogy nem mondtuk
el, sajnálom, hogy rajta vagy a gyanúsítotti listámon, sajnálom,
hogy…
– Hogy miden vagyok rajta? – fröcsögte Bryce. Vöröset látott,
ahogy kivillantotta a fogát. Dühöngve folytatta: – Ez után az
egész után te komolyan egy kibaszott gyanúsítottnak tartasz
engem? – Az utolsó pár szót már üvöltötte, csakis a színtiszta
akaraterejének köszönhette, hogy nem vetette rá magát az
angyalra, és kezdte el szétmarcangolni az arcát.
Hunt felemelte a kezét.
– Mármint… Bassza meg, Bryce! Ez nem úgy hangzott, ahogy
akartam. Nézd… kénytelen voltam mindent számba venni,
minden egyes lehetőséget, de most már tudom, hogy… Solas,

297
amikor megláttam az arcodat a sikátorban, rájöttem, hogy nem
lehettél te, és…
– Takarodj a szemem elől!
Hunt az arcát fürkészte, aztán széttárta a szárnyát. Bryce
tapodtat sem mozdult, még mindig vicsorgott. A Hunt szárnyai
keltette szél meglebbentette a haját, és az arcába vágta a cédrus-
és esőillatot, ahogy az angyal felröppent.
Ott keresgélj, ahol a legjobban fáj!
Bassza meg a Viperakirálynő! Bassza meg ez az egész!
Bryce futásnak eredt – egyenletesen, gyorsan futott, még a
könnyű balerina sem zavarta, amire a tűsarkút cserélte a
galériában. Nem valahova vagy valami elől szaladt, csak…
mozognia kellett. Hallani, ahogy a talpa a járdán csattan, ahogy
kapkodja a levegőt.
Addig futott, amíg ismét meg nem hallotta maga körül a
hangokat, amíg a köd fel nem szállt, és végre képes volt
kiszabadulni elméje labirintusából. Nem tánc volt ugyan, de a
célnak megfelelt.

Bryce addig futott, amíg a teste megállásért nem könyörgött.

Addig futott, amíg meg nem rezzent a telefonja, és felmerült
benne, hogy talán maga Urd nyújtott aranyló, segítő kezet neki. A
hívás rövid volt, zihálással teli.
Néhány perccel később, ahogy elérte a Fehér Hollót, sétára
lassított. Végül megállt a személyzeti bejáró melletti beugróban.
Izzadság csorgott le a nyakán, be a ruhájába, átáztatta a zöld
anyagot, ahogy ismét előhúzta a telefonját.
De nem hívta fel Huntot. Az angyal nem zavarta meg, pedig
egyértelműen odafent volt.
Néhány esőcsepp hullott a járdára. Bryce remélte, hogy egész
éjszaka zuhogni fog Athalarra.
Ujjai megrezzentek a kijelzőn, és mélyet sóhajtott, tudta, hogy
nem kellene.

298
 Mégis megtette. Ugyanabban a beugróban állt, ahol utoljára
írogattak egymásnak Danikával, és megnyitotta a beszélgetést.
Égette a szemét.
Felfelé görgetett, túl az utolsó, boldog és viccelődő szavakon.
Egészen a naplabdameccsen készült fotóig, amit Danika aznap
délután küldött magáról és a falkáról tetőtől talpig CCE-s
szurkolói ruhában. A háttérben látszottak a játékosok a pályán,
köztük Ithan hatalmas alakja is.
Bryce tekintete visszavándorolt Danika arcára. Arra a széles
mosolyra, amit éppolyan jól ismert, mint a sajátját.
Szeretlek, Bryce. Előtört az utolsó egyetemi évük május közepi
napjának számtalanszor felidézett emléke, magával rántotta őt.
A forró út égette Bryce térdét a szakadt farmernadrágon
keresztül, lehorzsolt kezei remegtek a feje mögött, ahol a
parancsnak engedelmeskedve összefonta őket. Mintha kést szúrtak
volna a karjába. Eltört. A férfiak akkor sem hagyták, hogy
leeressze.
A lopott motorbicikli roncsként hevert a poros autóúton, a
jelzés nélküli kamion hatméternyire állt tőlük az út mentén. A
baleset után a puskát kirántották Bryce kezéből, és a hegyi út
mellett futó olajfaligetbe hajították. Danika megvédte őt a
becsapódástól, körbefonta Bryce-t. Ő szenvedte el az aszfalt
okozta fájdalmat kettejük helyett.
Háromméternyire tőle, kezét szintén a feje mögé emelve
Danika annyi sebből vérzett, hogy még a ruhája is teljesen átázott.
Hogy végezhették így? Hogy siklott félre ilyen rémesen minden?
– Hol vannak már azok a kibaszott golyók? – ordította a
kamionból kiszállt férfi a társainak, kezében a döbbenetes módon
(hála a jó égnek) üres fegyverrel.
Danika karamellszín szeme tágra nyílt, egyre csak Bryce arcát
fürkészte. Bánat, fájdalom, félelem és megbánás ült rajta.
– Szeretlek, Bryce. – Könnyek csorogtak az arcán. – Úgy
sajnálom!

299
 Még sosem ejtette ki korábban ezeket a szavakat. Soha. Bryce
végig ezzel nyaggatta az elmúlt három évben, de Danika sosem
volt hajlandó kimondani.
Bryce mozgásra lett figyelmes bal kéz felől. A férfi megtalálta a
lövedékeket a kamion vezetőfülkéjében. Bryce mégis végig
Danikát nézte. A gyönyörű, ádáz arcot.
Eleresztette a gyeplőt, mintha kulcsot fordított volna el a
zárban. Mintha a nap első sugarai jelentek volna meg a láthatár
szélén.
És ahogy a golyók egyre közelebb értek a várakozó fegyverhez
és az azt szorongató rémséges férfihoz, Bryce suttogva így szólt:
– Csukd be a szemed, Danika!
Bryce pislogott, a ragyogó emlék átadta a helyét a kijelzőn lévő
képnek. Danikáról és az Ördögfalkáról, ahogy évekkel később
olyan boldogok, fiatalok és élettel telik voltak.
Órák választották el csupán őket a valódi végtől.
Zuhogni kezdett az eső, és szárnyak suhogtak odafent, mire
Bryce-nak eszébe jutott a felette lebegő Athalar. Anélkül vonult
be a klubba, hogy akár egyetlen pillanatra is felnézett volna.

300
 25.

HUNT TUDTA, HOGY ELBASZTA. Ráadásul Micah előtt is nagy szarba

került – már ha Micah rájön, hogy kikotyogta, mi történt akkor
este valójában.
Nem hitte, hogy Quinlan telefonált volna akár a varázslónőnek,
akár Micah irodájába, és gondoskodni fog róla, hogy ne is tegye.
Talán vehetne neki egy új cipőt, táskát vagy bármi egyebet, ami
elég vonzó számára ahhoz, hogy tartsa a száját. Hunt nem ámította
magát, pontosan tudta, hogyan reagálna Micah akár egyetlenegy
ballépésre, fiaskóra.
Hagyta, hadd fusson keresztül Quinlan a városon, követte őt az
Óvárosból a kietlen, sötét Aszfodéloszmezőkre, majd be a KÜN-
be, és végül vissza az Óvárosba.
Végig felette repült, a dudáló autók, a dübörgő basszus és a
pálmák, a ciprusok közt susogó élénk áprilisi szél szimfóniáját
hallgatta. Odalent boszorkányok repültek seprűkön, néhányuk
olyan alacsonyan, hogy akár meg is érinthették volna az alattuk
lévő autók tetejét. Teljesen mások voltak, mint az angyalok, mint
maga Hunt is, akik mindig az épületek felett maradtak repülés
közben. Mintha a boszorkányok a nyüzsgés részévé akartak volna

301
válni, az angyalok pedig úgy emelkedtek ki a tömegből, hogy
elkerülték azt.
Justinian felhívta őt a krisztallosszal kapcsolatban, miközben
Quinlant követte, de mint kiderült, csak a nagy büdös semmit
találta. Pár legendát sikerült csak előásnia, ami megerősítette azt,
amit már amúgy is tudtak. Vik öt perccel azután csörgött rá, hogy
lerakta: a Viperakirálynő alibije sziklaszilárdnak bizonyult.
Aztán Isaiah hívta, közölte, hogy a sikátorban talált áldozat
valóban egy eltűnt növendék. Tudta, hogy Danaan gyanúja
megalapozott, nem lehet véletlen, hogy épp előző nap jártak a
templomban, a kürtről beszéltek, meg a démonról, ami
lemészárolta Danikát és az Ördögfalkát, és most az egyik
templomi növendék a krisztallosz karmai által lelte halálát.
Egy tündérlány. Gyakorlatilag gyereknek számított még. Sav
marta a gyomrát a gondolatra.
Nem lett volna szabad odavinnie Quinlant a gyilkosság
helyszínére. Nem lett volna szabad erőltetnie, de elvakította a
vágy, hogy minél hamarabb megoldja az ügyet, így bele sem
gondolt, miért ódzkodik annyira.
Csak akkor döbbent rá, amikor meglátta, hogyan néz Quinlan a
péppé marcangolt holttestre, amikor az arca holtsápadttá vált, és
nem a higgadtsága miatt hallgatott. Sokkos állapotba került. A
traumától. A rémülettől. És Hunt lökte bele.
Elbaszta, és Ruhn jogosan torkolta le érte, de… Bassza meg!
Elég volt egyetlen pillantást vetnie Quinlan hamuszürkévé váló
arcára, és tudta, hogy nem ő áll a gyilkosságok mögött, még csak
véletlenül sincs köze hozzájuk. És mekkora kibaszott seggfej volt,
hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmi. Még el is mondta neki,
hogy rajta volt a gyanúsítotti listáján.
Megdörgölte az arcát. Azt kívánta, bár ott lenne vele Shahar,
bár mellette repülne. Abban az öt évben, amíg a 18. légióban
szolgált nála, mindig átbeszélte vele a különféle stratégiákat,
elmondhatta neki a problémáit, és Shahar meghallgatta,
kérdéseket tett fel. Próbára tette, úgy, ahogy más soha.

302
 Egy óra alatt, mire eleredt az eső, Hunt már egy egész beszédet
megtervezett. Nem hitte, hogy Quinlan kíváncsi lenne rá, vagy
hogy beismerné, mit érzett ma, de bocsánatkéréssel tartozott neki.
A rabszolgaság és a háborúzás sok mindent kiölt belőle az elmúlt
évszázadokban, de szerette volna hinni, hogy azért az alapvető
tisztességet nem irtották ki belőle. Egyelőre legalábbis.
Elképzelni sem tudta viszont, hogy maradjon belőle
bármennyi, mire a végére ér annak a több mint kétezer
gyilkosságnak, ha mégsem tudja megoldani ezt az ügyet. Nem
tudta, érdemes lesz-e a szabadságra az a személy, aki addigra
válik belőle. Nem is akart erre gondolni.
De aztán Bryce-t felhívta valaki – hála a jó égnek, nem ő
telefonált valakinek, őt hívták –, és meg sem állt, miközben
felvette. Hunt túl magasan repült ahhoz, hogy bármit is halljon a
beszélgetésből, csak azt látta, hogy Bryce ismét irányt vált, és –
mint tíz perccel később rádöbbent – az Íjász út felé igyekszik.
Ahogy az eső rákezdett, Bryce megállt a Fehér Holló előtt, és
néhány percig a telefonját nyomkodta. De hiába volt Hunt látása
éles, akár a sasé, nem látta, mit csinál a készüléken. Úgyhogy a
szomszédos tetőről figyelt, és szánalmas lúzerként újra meg újra
előszedte a saját mobilját, hátha Bryce neki ír.
És amikor az esőből felhőszakadás lett, Bryce eltette a
telefonját, intett a kidobóknak, ahogy elhaladt mellettük, aztán
elnyelte őt a Fehér Holló – és még csak fel sem pillantott rá,
mielőtt belépett az épületbe.
Hunt leszállt, mire vanírok és emberek egyaránt odébb ugrottak
a járdán. És a félig farkas, félig daemonaki kidobónak volt mersze
kinyújtani a kezét.
– Jobbra van a sor – morogta a férfi Hunt balján.
– Bryce-szal vagyok.
A másik kidobó így szólt:
– Szar helyzet. Jobbra van a sor.
Hiába volt korán, a sor vége máris a következő keresztutcánál
járt.

303
 – A légió ügyében járok el – mondta Hunt, és keresni kezdte a
jelvényét, de hogy hova a francba tehette…
Résnyire nyílt az ajtó, és egy gyönyörű tündér pincérnő dugta
ki rajta a fejét.
– Riso azt mondja, engedjük be, Crucius.
Az elsőként megszólaló kidobó farkasszemet nézett Hunttal.
Hunt gúnyosan elmosolyodott.
– Majd máskor lerendezzük. – Aztán követte a nőt az épületbe.
A szex, a pia és a verejték szagának egyvelege szédítő
sebességgel keltette életre az ösztöneit, ahogy átvágtak az
üvegfalú udvaron, és felsétáltak a lépcsőn. A félig leomlott
oszlopok lila fényben fürödtek.
Még sosem járt idebent, mindig Isaiah-t vagy valaki mást kért
meg rá, hogy jöjjön be. Leginkább azért, mert tudta, hogy
szemernyit sem jobb ez a hely, mint a pangerai arkangyalok
palotái vagy vidéki kúriái, ahol a lakomák napokon át tartó
orgiákba torkollnak. Mindeközben a kúriáktól pár lépésnyire
éheznek az ott lakók, emberek és vanírok egyaránt a szemetet
túrják, hátha találnak valamit, amivel a gyerekeik éhségét
csillapíthatják. Elég jól ismerte a saját természetét, és hogy mi
hozza ki a sodrából, úgyhogy távol tartotta magát ettől a helytől.
Voltak, akik suttogni kezdtek, amikor elhaladt mellettük, de
Hunt végig Bryce-on tartotta a szemét, aki már ott ült az egyik
bokszban két díszes oszlop között, valami áttetsző italt iszogatott,
vodka lehetett, vagy gin. Ennyi illat között képtelen volt kivenni,
pontosan melyik.
Bryce felnézett rá a pohárról, épp belekortyolt.
– Te hogy jutottál be?
– Nyilvános helyen vagyunk, nem?
Nem felelt. Hunt felsóhajtott, és már épp leült volna, hogy
bocsánatot kérjen, amikor megérezte a jázmint és vaníliát, és…
– Elnézést, uram… Ó! Ööö… Khmm…
Egy csinos faun jelent meg fehér ujjatlan felsőben és olyan
rövid szoknyában, hogy kilátszott hosszú, csíkos lába és elegáns
patája. Finoman ívelt szarva épphogy csak kikandikált kontyba

304
tűzött, göndör hajából. Barna bőrén aranypor csillogott a klub
fényeiben. Az istenekre, milyen gyönyörű volt!
Juniper Andromeda: Bryce balett-táncos barátnője. Az ő aktáját
is olvasta. A táncos ide-oda járatta pillantását Hunt és Quinlan
között.
– Remélem… ööö… nem szakítottam félbe semmit…
– Épp menni készült. – Bryce felhajtotta az italát.
Hunt lehuppant az ülésre.
– Épp most érkeztem. – Kezet nyújtott a faunnak. – Örvendek.
Hunt vagyok.
– Tudom – felelte a faun érzéki hangon.
Juniper lágyan, de határozottan fogott vele kezet. Bryce öntött
magának a tiszta folyadékkal teli kancsóból, és nagyot húzott
belőle. Juniper odafordult hozzá:
– Rendeltél már kaját? Most lett vége a próbának, mindjárt
éhen halok!
A faun vékony volt, de szálkásan izmos is, pokolian erős
lehetett a kecses külső alatt.
Bryce felemelte a poharát.
– Ma folyékonyat vacsorázom.
Juniper összevonta a szemöldökét. De aztán Huntot is
megkérdezte:
– Kérsz enni?
– Naná!
– Bármit kérhetsz, kihozzák. – Felemelte a kezét, és intett az
egyik pincérnőnek. – Vegaburgert kérek sajt nélkül, sült
krumplival, de csak növényi olajban süssétek, és kérek még két
szelet pizzát is növényi sajttal. Köszönöm! – Az ajkába harapott,
majd magyarázkodni kezdett Huntnak: – Nem eszem állati eredetű
dolgokat.
Faunként a hús és a tejtermékek rémes választásnak tűntek.
Tejet csak a babák ittak.
– Megértem – felelte Hunt. – Zavarna, ha én viszont ennék?

305
 Évszázadokon át harcolt faunokkal vállvetve. Voltak, akik már
a hús látványától is rosszul voltak, másokat viszont nem érdekelt,
úgyhogy jobb volt rákérdezni.
Juniper pislogott egyet, de aztán megrázta a fejét.
Hunt a pincérnőre mosolygott, aztán leadta a rendelését:
– Kérek egy csontos marharostélyost sült zöldbabbal.
Miért is ne? Bryce-ra pillantott, aki úgy szorongatta a piáját,
mintha fehérjeturmix lenne.
Még nem vacsorázott, és bár eléggé elvonta Hunt figyelmét,
hogy élénk rózsaszín csipkés melltartóban és hozzá illő bugyiban
lépett ki reggel a hálószobájából, azért észrevette a nappali
ablakán keresztül, hogy kihagyta a reggelit, és mivel nem vitt
magával ebédet, és nem is rendelt semmit, mérget mert volna
venni rá, hogy délben sem evett. Úgyhogy Hunt így folytatta:
– Ő pedig bárányköftét kér rizzsel, pirított csicseriborsóval és
uborkával. Köszi!
Látta már párszor, mit ebédelt Bryce, és mindig pontosan
érezte, mit kér elvitelre. Bryce kinyitotta a száját, de a pincérnő
addigra már távozott. Juniper aggodalmasan figyelte őket. Mintha
pontosan tudná, mit fog Bryce…
– Fel is vágod nekem az ételt?
– Mi?
– Attól, hogy ilyen kemény seggfej vagy, még nem döntheted
el, mikor eszem, vagy hogy megfelelően gondoskodom-e saját
magamról. Én élek a testemben, én tudom, akarok-e enni!
Úgyhogy tartsd meg magadnak a birtokló, agresszív
viselkedésedet!
Juniper akkorát nyelt, hogy Hunt még a dübörgő zene mellett is
hallotta.
– Hosszú napod volt, Bryce?
Bryce ismét az italáért nyúlt, de Hunt gyorsabb volt, elkapta a
csuklóját, és az asztalhoz szorította, még mielőtt Bryce még több
alkoholt dönthetett volna magába.
– Vedd le rólam a kibaszott kezed! – vicsorgott Bryce.
Hunt odavetett egy félmosolyt.

306
 – Ne viselkedj már ilyen közhelyesen! – szólt rá. Bryce szeme
villámokat szórt. – Rossz napod van, erre idejössz vodkába fojtani
a bánatodat? – Felhorkant, eleresztette Bryce csuklóját, és kikapta
a kezéből a poharat. Az ajkához emelte, és a pohár pereme felett
Bryce szemébe nézett. – Legalább mondd, hogy jó ízlésed van a…
– Beleszagolt. Majd beleivott a folyadékba. – Ez víz.
Bryce keze ökölbe szorult az asztalon.
– Nem iszom.
– Én hívtam meg Bryce-t – szólt közbe Juniper. – Rég nem
láttuk már egymást, és később itt találkozom a társulat pár
tagjával, úgyhogy…
– Miért nem iszol? – kérdezte Hunt Bryce-t.
– Te vagy az Umbra Mortis. Biztos rájössz magadtól is. –
Bryce kicsusszant a bokszból, kényszerítve Junipert, hogy keljen
fel. – Bár az alapján, hogy azt hitted, megöltem a legjobb
barátnőmet, talán mégsem.
Hunt dühbe gurult, de Bryce folytatta:
– Kimegyek a mosdóba.
Aztán besétált az ősi táncparketten tomboló tömegbe, ami
azonnal el is nyelte, ahogy a helyiség másik végében, a két oszlop
közt álló távoli ajtó felé vette az irányt.
Juniper vonásai megfeszültek.
– Elkísérem.
Azzal ő is eltűnt, gyors és könnyed léptekkel távozott. Két férfi
is tátott szájjal bámult utána, de Juniper ügyet sem vetett rájuk. A
táncparkett közepén érte utol Bryce-t, elkapta a karját, és
megállította. Juniper elmosolyodott, éppolyan sugárzó volt, mint a
fények körülöttük, és a bokszra, a klubra mutatva beszélni kezdett.
Bryce arca kőkemény maradt. Annál is keményebb.
Ahogy a közeledő férfiak észrevették, milyen arcot vág,
meggondolták magukat, és mégsem mentek oda hozzá.
– Legalább engem jobb színben tüntet fel, ha dühös rád –
csendült gúnyos férfihang Hunt mellett.
Hunt meg sem próbált jó képet vágni az érkezőhöz.
– Mondd, hogy találtál valamit!

307
 A valbarai tündérek koronahercege a boksz szélének dőlt,
döbbenetesen kék szemét végig az unokatestvérén tartotta.
Nyilván az árnyékok segítségével lopakodott így Hunt mögé,
azért nem figyelt fel rá.
– Nem találtam. Felhívott a Holló tulajdonosa, hogy Bryce itt
van. Elég ramaty állapotban volt a bűntény helyszíne után ahhoz,
hogy ránézzek, jól van-e.
Ezzel az érveléssel Hunt sem szállhatott vitába. Úgyhogy
inkább nem mondott semmit.
Ruhn a táncolók tömegében mozdulatlanul álló két nő felé
biccentett.
– Tudtad, hogy régen ő is táncolt? Ha tehette volna, ő is balett-
táncos lesz, mint Juniper.
Hunt nem tudta, nem igazán emlékezett ilyesmire. Ezek
apróságok voltak az aktájában.
– Miért hagyta abba?
– Azt tőle kell megkérdezned. De Danika halála óta egyáltalán
nem táncol.
– A jelek szerint nem is iszik. – Hunt az otthagyott
vizespohárra pillantott.
Ruhn követte a tekintetét. Ha meglepetésként érte is a tény,
nem látszott rajta.
Hunt belekortyolt Bryce vizébe, és a fejét csóválta. Nem is
partihercegnő, csak hagyta, hogy a külvilág a lehető legrosszabbat
feltételezze róla.
Ahogy ő is tette. Hunt megmozgatta a vállát, szárnyai
megrebbentek, ahogy a táncparketten álló Bryce-t figyelte. Igen,
ezt most elcseszte. Méghozzá nem is kicsit.
Bryce a boksz felé nézett, és amikor észrevette az
unokatestvérét… A fagyos Hél bizonyos bugyrai melegebbek,
mint amilyen pillantást ő lövellt Ruhn felé.
Juniper is feléjük fordult.
Bryce egyetlen lépést tett csupán a boksz felé, amikor a klub
felrobbant.

308
 26.

AZ EGYIK PILLANATBAN ATHALAR MÉG RUHNNAL BESZÉLGETETT. Az

egyik pillanatban Bryce oda akart menni, hogy kiossza
mindkettőt, amiért alfalágyult módon próbálják védelmezni, még
távolról is majd’ megfojtják. Az egyik pillanatban Bryce még
igyekezett ellenállni a súlynak, ami azzal fenyegetett, hogy
lehúzza a túlságosan is ismerős sötétségbe. Futhatott bármennyit,
nem szabadult tőle, nem jutott levegőhöz.
A következőben szétrepedt a füle, kirántották a talajt a lába
alól, a plafon rájuk szakadt, mindenki üvöltött, vér fröccsent,
félelem ülte meg a levegőt, és Bryce már pördült is, hogy
Juniperre vesse magát…

Füle élesen, szüntelenül csengett.

A világ megdőlt.
Vagy talán csak azért érezte így, mert a tönkretett padlón
hevert, törmelékkel, szilánkokkal és testrészekkel körülvéve.
De Bryce nem mozdult, továbbra is Junipert takarta, aki lehet,
hogy sikított…

309
 Az az éles csengés csak nem ért véget. Túlharsogott minden
más hangot. Fémes ízt érzett a szájában – vért. Vakolat borította a
bőrét.
– Kelj fel! – Hunt hangja vágott keresztül a csengésen, a
sikolyokon, a visításon, és erős keze Bryce vállára kulcsolódott.
Bryce vergődni kezdett, Juniper után nyúlt…
De Ruhn addigra ott termett, vér szivárgott a halántékából,
ahogy segített felállni a barátnőjének…
Bryce alaposan végigmérte Junipert: vakolat, por és valaki más
vére fedte, de egyetlen karcolás sem esett rajta, egyetlen karcolás
sem…
Bryce Huntnak roskadt, aki megszorította a vállát.
– Ki kell jutnunk innen… Gyerünk! – mondta az angyal
Ruhnnak, úgy parancsolgatott a bátyjának, mint valami egyszerű
sorkatonának. – Lehet, hogy több is van.
Juniper kirántotta magát Ruhn karjából, és Bryce-ra üvöltött:
– Elment az eszed?
A füle… folyamatosan csengett a füle, lehet, hogy szivárgott az
agya, mert képtelen volt szóhoz jutni, nem emlékezett, hogyan
használja a végtagjait…
Juniper, meglendítette a kezét. Bryce nem érezte, ahogy az
arcát érte. Juniper úgy zokogott, hogy félő volt, darabokra hullik a
teste.
– Én túlvagyok a Zuhanáson, Bryce! Két éve megcsináltam! Te
még nem! Teljesen megbolondultál?
Meleg, erős kar préselődött a hasához, segített neki talpon
maradni. Hunt szája nagyon közel volt a füléhez, amikor az
angyal így szólt:
– Juniper, sokkot kapott. Hagyd!
Juniper ekkor Huntra förmedt:
– Ne avatkozz bele!
Körülöttük mindenki jajgatott, sikított, és még mindig
záporozott rájuk a törmelék. Az oszlopok kidőlt faként hevertek
mindenfelé. Mintha June is felfigyelt volna rá, mintha rájött volna,
hogy…

310
 A teste, az istenekre, képtelen volt működésre bírni…

Hunt nem tiltakozott, amikor Ruhn megadott egy közeli címet, és

rájuk parancsolt, hogy várják meg ott. Közelebb volt, mint Bryce
lakása, és ha őszinte akart lenni, nem volt benne biztos, hogy
Bryce beengedné. És ha megint sokkos állapotba kerül, és Hunt
nem jut át az igézeteken… Micah karóba húzza a fejét a
Comitium kapuján, ha Bryce életét veszti, amikor neki kellene
vigyáznia rá.
Lehet, hogy azért is megteszi, mert nem vette észre, miféle
támadás van készülőben.
Quinlannek mintha fel sem tűnt volna, hogy cipeli. Nehezebb
volt, mint amilyennek látszott, napbarnított bőre alatt több izom
húzódott, mint hitte.
Pár utcával odébb Hunt meg is találta az ismerős, fehér
oszlopos házat, a Ruhntól kapott kulcs nyitotta a zöldre festett
ajtót. Az óriási folyosót a hercegén kívül még két másik férfi illata
lengte körbe. A villanyt felkapcsolva egy látszólag háborút
átvészelő széles lépcsősort, kopott tölgyfaparkettát és veszélyesen
lógó kristálycsillárt látott.
Alatta sörpongasztal állt elképesztő tehetséggel megfestett
mintával – egy óriási tündérférfi egészben nyelt le egy angyalt.
Hunt nem foglalkozott a fajtájának címzett beszólással, és a
bejárattól balra nyíló nappali felé vette az irányt. A szemközti fal
mellett foltos kanapé állt, oda fektette Bryce-t, majd a minden
máshoz hasonlóan viharvert, folyóvízzel felszerelt bárszekrény
felé sietett, amit a távolabbi fal közepén építettek be. Víz… Vizet
kell vinnie Bryce-nak.
Évek óta egyetlen támadás sem érte a várost, azóta nem, hogy
lecsukták Briggst. Hunt érezte, ahogy a bomba ereje végighasít a
klubon, szétszaggatva a korábbi templomot és a benne lévőket.
Majd a nyomozók kiderítik, pontosan mi okozta a tragédiát, de…

311
 Még az ő villámai sem voltak elég gyorsak ahhoz, hogy
megakadályozzák. Nem mintha egy bomba ellen védelmet
nyújtottak volna, főleg nem egy ilyen váratlan támadás esetén.
Eléggel találkozott a csatatéren ahhoz, hogy tudja, hogyan kerülje
ki a robbanószerkezeteket, hogyan osszon halált a halálért
cserébe, de ezt nem valami messzi tankból lőtték ki rájuk.
Ezt elhelyezte valaki a klubban, és egy előre meghatározott
pillanatban felrobbantotta. Nem sok ember képes ilyesmire, és
Hunt listájának élén… ismételten Philip Briggs állt. Vagy
legalábbis a követői, hiszen Briggs maga még mindig az Adrestia
Fegyházban raboskodott. Majd később gondolkozik ezen, amikor
már nem forog vele a világ, amikor nem sisteregnek a villámok a
vérében, és nem szomjazik az ellenség életének kioltására.
Hunt visszafordult a kanapén ülő, semmibe révedő nőhöz.
Bryce zöld ruhája tönkrement, bőrét vakolat pora és valaki más
vére fedte, és a vörös foltot leszámítva sápadt volt az arca.
Hunt kikapott egy jégakkut a pult alatti fagyasztóból, és
konyharuhába csavarta. Egy pohár vizet tett a foltos fa
dohányzóasztalra, és átnyújtotta Bryce-nak a jégakkut.
– Nem semmi pofon volt.
A borostyánszínű pillantás lassan felé siklott. Vér száradt
Bryce fülének belsejére.
Hunt keresgélt egy darabig a szánalmas konyhában és a
fürdőszobaszekrényben, majd törülközőkkel és
elsősegélydobozzal tért vissza.
Letérdelt Bryce elé az ütött-kopott, szürke szőnyegre, és jó
szorosan behúzta a szárnyát, hogy ne borítsa fel a dohányzóasztalt
ellepő sörösdobozokat.
Bryce maga elé meredve tűrte, hogy Hunt megtisztítsa a fülét a
vértől.
Huntnak nem volt gyógymágiája, mint a boszorkányoknak, de
kapott annyi katonai kiképzést, hogy meg tudja vizsgálni Bryce
fülét. Tündérhallással iszonyú lehetett a robbanás, az embervér
pedig lassította a gyógyulási folyamatot. Szerencsére nem vérzett
már, és Hunt nem látott rajta sérülést.

312
 Ezután áttért Bryce bal fülére. Amikor végzett, észrevette,
hogy Bryce térde teljesen lehorzsolódott, és kövek ágyazódtak a
bőrébe.
– Juniperből igazgató lehet – szólalt meg végre Bryce rekedten.
– Az első faun a történelem során! Mindjárt kezdődik a nyári
szezon, épp beletanul két darab főszerepébe. Ötben szólótáncos.
Elképesztően fontos ez a szezon. Egy sérülés keresztbe tehet a
jövőjének.
– Ő már túlvan a Zuhanáson. Gyorsan felépült volna.
Hunt előszedett egy csipeszt a dobozból.
– Akkor is.
Bryce fel-felszisszent, ahogy Hunt óvatosan kiszedegette a
fém- és kődarabokat a térdéből. Keményen a földre zuhant. Már
robbant a klub, amikor Hunt még látta a mozgását. Azonnal
Juniperre vetette magát, megvédte a robbanástól.
– Csípni fog – figyelmeztette, ahogy homlokráncolva a
gyógykeveréket tanulmányozta. Menő, drága holmi. Csoda, hogy
van egyáltalán ilyesmijük, tekintve, hogy a herceg és a lakótársai
már mind túlestek a Zuhanáson. – De legalább nem marad heg
utána.
Bryce vállat vont, és az óriási, sötét tévéképernyőt figyelte
Hunt válla felett.
Hunt ráöntötte az oldatot a lábára, mire Bryce összerándult.
Hunt megragadta Bryce lábát, elég erősen ahhoz, hogy megtartsa,
hiába káromkodott Bryce.
– Én szóltam.
Bryce összeszorított fogain keresztül fújta ki a levegőt. A rövid
ruha széle felcsúszott a mozgástól, és Hunt azt mondogatta
magának, csak azért pillant le, hogy megnézze, megsérült-e
máshol is, de…
Széles, csúnya seb éktelenkedett Bryce egyébként sima,
zavarba ejtően tökéletes combján.
Hunt megdermedt.
Bryce nem gyógyíttatta meg.

313
 És az a bicegés, amire időről időre felfigyelt a szeme
sarkából… Nem az ostoba cipők miatt volt. Hanem emiatt. Hunt
miatt. A háborús ösztönök miatt, amik arra sarkallták, hogy
esetlenül összefércelje őt, mint valami katonát.
– Egyetlen férfi sem szokta húzni a száját, amikor a lábam
között térdel, Athalar – szólalt meg Bryce.
– Mi? – Ám ekkor felfogta a szavak értelmét, és rájött, hogy
még mindig Bryce lábszárát szorongatja, selymes bőre az ő
bőrkeményedéses tenyeréhez tapad. És arra is rádöbbent, hogy
valóban Bryce lába között térdel, sőt, még közelebb is hajolt az
öléhez, hogy lássa a sebhelyet.
Azonnal hátrarándult, semmit sem tehetett az arcába kúszó hő
ellen. Eleresztette Bryce lábát.
– Elnézést! – szűrte összeszorított fogai közt.
A Bryce tekintetében táncoló derűnek nyoma veszett, ahogy
azt kérdezte:
– Szerinted ki tette? Ki robbantotta fel a klubot?
Hunt a tenyerén érezte Bryce puha bőrének melegét.
– Fogalmam sincs.
– Lehet valami köze a nyomozásunkhoz?
Könnyek szöktek a szemébe a bűntudattól, és Hunt tudta, hogy
Bryce előtt felvillant a növendék holttestének emléke. Megrázta a
fejét.
– Valószínűleg nem. Ha valaki az utunkba akarna állni, akkor
sokkal hatásosabb lenne fejbe lőni minket, mint felrobbantani egy
klubot. Lehet, hogy a tulajdonos egyik vetélytársa volt. Vagy a
megmaradt Kérek akarják felverni a várost.
– Szerinted itt is ki fog törni a háború? – kérdezte Bryce.
– Vannak emberek, akik ezt szeretnék. Néhány vanír is. Azt
mondják, úgy legalább megszabadulhatnának az emberektől.
– Pangera bizonyos részeit teljesen tönkretette a háború –
motyogta Bryce. – Láttam a felvételeket. – Huntra nézett, a
kimondatlan kérdés ott lebegett közöttük. Mennyire volt rossz a
helyzet?

314
 – Mágia és gépek – felelte Hunt. – Nem jó ötlet keverni a
kettőt.
Végigszántottak rajtuk a szavak.
– Haza akarok menni – lehelte Bryce. Hunt levette a kabátját,
és a lány vállára terítette. Kis híján elveszett benne. – Le akarom
mosni magamról – mutatott a csupasz bőrét szennyező vérre.
– Rendben.
Ám ekkor kinyílt a bejárati ajtó. Egyetlen pár bakancsos láb
dobbant.
Hunt fordulás közben előkapta a combjához rejtett fegyvert, de
Ruhn sétált be árnyékokkal a nyomában.
– Rossz híreket hozok – mondta a herceg.

Bryce haza akart menni. Fel akarta hívni Junipert. Fel akarta hívni
az anyukáját és Randallt, hogy hallja a hangjukat. Fel akarta hívni
Furyt, kideríteni, hogy mit tud, még akkor is, ha Fury úgysem
venné fel, és nem válaszolna az üzeneteire. Fel akarta hívni
Jesibát, hogy rávegye, derítse ki, mi történt. De leginkább csak
haza akart menni lezuhanyozni.
Ruhn merev arccal, vértől pöttyözve állt meg az ajtóban.
Hunt visszadugta a pisztolyt a combjára erősített tokba, majd
leült Bryce mellé a kanapéra.
Ruhn a bárszekrényhez ment, és engedett magának egy pohár
vizet. Minden egyes mozdulata nehézkes volt, az árnyak ott
susogtak körülötte. De aztán felsóhajtott, és az árnyékok a
feszültséggel együtt eltűntek. Hunt megkímélte Bryce-t attól,
hogy neki kelljen válaszokat követelni.
– Gondolom, arról van szó, ki robbantott bombát a klubban.
Ruhn bólintott, és belekortyolt a vízbe.
– Minden jel lázadó emberekre utal. – Bryce ereiben
megfagyott a vér. Összenézett Hunttal. Tehát nem tévedtek nagyot
az iménti beszélgetésükkel. – A bombát valami új
robbanófolyadék formájában csempészték be a klubba, egy

315
borosrekeszben rejtették el. Kártyát hagytak a rekeszen, a saját
logójukat.
– Lehet bármi köze Philip Briggshez? – vágott közbe Hunt.
– Briggs még mindig rács mögött van – válaszolta Ruhn. Ezzel
igencsak szépített azon, amit a lázadók vezére most a vanírok keze
által elszenvedett az Adrestia Fegyházban.
– A Kérek viszont nincsenek – krákogta Bryce. – Danika fogta
el Briggst először. Még ha nem is ő ölte meg, a lázadó
tevékenysége miatt akkor is ül. Parancsba adhatta a követőinek,
hogy robbantsanak.
Ruhn a homlokát ráncolta.
– Én úgy gondoltam, szétszéledtek, beálltak más csoportokhoz,
vagy visszamentek Pangerába. De mondom a rossz hírt. A logó
mellett a rekeszen volt egy minta is. Az én embereim meg a tieid
is azt gondolták, hogy egy íves C betű, mint Crescent City, de
megnéztem én is a raktárról készült felvételt a bombarobbantás
előttről. Nehéz kivenni, de lehet, hogy valójában egy ívelt kürtről
van szó.
– Mi köze a kürtnek az emberek lázadásához? – értetlenkedett
Bryce. Aztán kiszáradt a szája. – Várj! Gondolod, hogy a kürttel
nekünk akartak üzenni? Hogy eltántorítsanak minket a kereséstől?
Mintha a növendék nem lett volna elég jelzésértékű?
– Csak nem véletlen egybeesés, hogy pont akkor robbantották
fel a klubot, amikor ott voltunk – gondolkozott Hunt hangosan. –
Vagy hogy a minta az egyik rekeszen kürt alakú, amikor pont
nyakig benne vagyunk a keresésében. Mielőtt Danika lekapcsolta,
Briggs pont a Hollót akarta felrobbantani. Igaz, a Kérek nem
mozgolódtak azóta, hogy börtönbe zárták őt, de…
– Lehet, hogy visszatértek – erősködött Bryce. – Ott akarják
folytatni, ahol Briggs abbahagyta, vagy talán még most is
utasításokat kapnak tőle valahogy.
Hunt komornak tűnt.
– Vagy végig Briggs egyik követője állt a háttérben, ő tervelte
ki a robbantást, Danika meggyilkolását, ezt a robbantást… Lehet,

316
hogy Briggs nem bűnös, viszont tudja, ki a felelős. Lehet, hogy
véd valakit. – Előhúzta a telefonját. – Ki kell hallgatnunk.
– Elment a kibaszott eszed? – förmedt rá Ruhn.
Hunt rá sem hederített, felállt és tárcsázott.
– Az Adrestia Fegyházban van, úgyhogy beletelhet pár napba,
mire beengednek – magyarázta Bryce-nak.
– Jól van.
Bryce inkább nem gondolt rá, mire számíthat ezen a
találkozón. Danikát mindig aggasztotta Briggs fanatizmusa az
emberek ügyével kapcsolatban, és nem igazán akaródzott erről
beszélgetnie. Igazi győzelemként élte meg, hogy lekapcsolhatta őt
és a Kéreket – a fő mozgalom, az Ophion vadhajtását –,
legitimálta vele az Ördögfalkát. Persze Sabine elismerését még
ezzel sem vívta ki.
Hunt a füléhez szorította a telefont.
– Szia, Isaiah! Igen, jól vagyok.
Bryce figyelte, ahogy az angyal kilép a folyosóra.
Ruhn halkan megszólalt:
– Az Őszkirály tudja, hogy te is keresed a kürtöt.
Bryce fáradtan felnézett a bátyjára.
– Mennyire dühös?
Ruhn komor mosolya nem bizonyult épp megnyugtatónak.
– Figyelmeztetett, hogy ne figyeljek rád, mert a szavaid, akár a
méreg.
– Ezt tulajdonképpen akár bóknak is vehetem.
Ruhn már nem mosolygott.
– Tudni akarja, mihez kezdesz a kürttel, ha megtalálod.
– Abból fogok inni, amikor meccs van.
Hunt horkantva felnevetett, ahogy a hívás végeztével visszajött
a szobába. Ruhn csak annyit mondott:
– Komolyan kérdezi.
– A templomnak adom – válaszolta Bryce. – Nem neki.
Ruhn végignézett rajtuk, ahogy Hunt visszaült Bryce mellé a
kanapéra.

317
 – Apám azt mondta, most, hogy már te is belekeveredtél egy
ilyen veszélyes ügybe, Bryce, szükséged lesz egy testőrre, aki…
folyamatosan melletted van. Veled él. Jelentkeztem a feladatra.
Bryce minden egyes porcikája sajgott.
– Szó sem lehet róla!
Hunt összefonta a karját.
– Mit érdekli a királyt, életben marad-e Quinlan?
Ruhn pillantása hűvössé vált.
– Én is ugyanezt kérdeztem tőle. Azt mondta, hogy Bryce
féltündérként az ő fennhatósága alá tartozik, és nem akar
problémás helyzeteket megoldani. Azzal a lánnyal csak a baj van,
így fogalmazott.
Bryce kihallotta a kegyetlenséget abból, ahogyan Ruhn az
apjukat utánozta. Maga előtt látta a férfi arcát, ahogy kiejti a
szavakat. Gyakran elképzelte, milyen lenne ököllel verni azt a
tökéletes arcot. Egy olyan sebhelyet ejteni rajta, mint amilyen az
anyja arcát is csúfította, kicsit és vékonyat, körömnyinél nem
hosszabbat, ami mégis örök emlékeztetőül szolgál arra, hogyan
pofozta fel őt, amikor iszonyú dühében túl messzire ment.
Az ütést követően Ember Quinlan menekülni kezdett – már
Bryce-szal a szíve alatt.
Rohadék. Vénséges, utálatos rohadék.
– Szóval zavarná a Quinlan csúcstalálkozó előtti halálával járó
PR-katasztrófa – jegyezte meg Hunt nyersen, undortól megfeszülő
vonásokkal.
– Ez ennyire meglep? – felelte Ruhn, majd Bryce-hoz fordult:
– Én csak átadtam az üzenetet. Azért gondold át, érdemes-e emiatt
ölre menni vele.
Esélytelen, hogy beengedje Ruhnt a lakásába, aztán a bátyja
parancsolgasson neki. Főleg akkor nem, ha a barátai is jelen
lennének. Már az is elég rémes, hogy ebben az ügyben össze kell
dolgoznia vele. És az istenek szerelmére, úgy hasogat a feje!
– Jól van – felelte fortyogva. – Azt mondta, testőrre van
szükségem, de nem azt, hogy pont neked kell ellátni ezt a
feladatot, igaz? – Ruhn feszülten hallgatott, Bryce pedig így

318
folytatta: – Akkor jól gondoltam. Majd Athalar velem lesz, és így
teljesítjük a parancsot. Elégedett vagy?
– Nem fog tetszeni neki.
Bryce öntelten elmosolyodott, hiába forrt a vére.
– Azt nem mondta, ki legyen a testőr. Fogalmazott volna
pontosabban az a rohadék!
Ezzel még Ruhn sem szállhatott vitába.

Ha Athalart meg is lepte, hogy kit választott Bryce lakótársul,

nem mutatta.
Ruhn figyelte, ahogy az angyal óvatosan ide-oda járatja
közöttük a pillantását.
Bassza meg! Athalar kezdene rájönni, hogy szorosabb közöttük
a kapcsolat, mint unokatestvérek közt szokás, hogy Ruhn apjának
nem lenne szabad ennyire odafigyelnie Bryce-ra?
– Te vetted rá apádat? – dühöngött Bryce.
– Nem – válaszolta Ruhn. Az apja sarokba szorította őt a
templomi látogatással kapcsolatban, miután eljött a klubból.
Őszintén, a király dühe alapján csoda, hogy Ruhn nem végezte
holtan. – Még én sem ismerem pontosan a kémhálózatát.
Bryce összevonta a szemöldökét, de a gesztusból grimasz lett,
ahogy felállt a kanapéról. Athalar végig a könyöke közelében
tartotta a kezét, hátha meg kell támogatnia.
Ruhn telefonja megrezzent, és előhúzta a zsebéből, hogy
rápillantson a kijelzőn megjelenő üzenetre. Meg a többire, amit
rázúdítottak.
Declan írt a Flynn-nel közös chatfolyamukba: Mi a franc
történt?
Mire Flynn azt felelte: A klubban vagyok. Sabine Amelie
Ravenscroftot küldte, hogy ő irányítsa a törmeléket emelgető és a
sebesülteken segítő Aux-falkákat. Amelie azt mondta, látott téged
elmenni, Ruhn. Jól vagy?

319
 Ruhn gyorsan válaszolt, csak hogy ne hívják fel: Jól vagyok.
Nemsokára visszamegyek a klubba.
Az öklébe szorította a telefont, ahogy Bryce a kijárati ajtó és
Hél azon túl fekvő bugyrai felé indult. Kék-piros szirénák
vijjogtak, fényük az előszoba tölgyfadeszkáira vetült.
De a húga megtorpant, még mielőtt a kilincsért nyúlt volna, és
hátrafordult, hogy azt kérdezze tőle:
– Miért voltál a Hollóban?
Hát tessék! Ha Ruhn most megemlíti Riso hívását, azt, hogy
rajta tartja a szemét, akkor Bryce leharapja a fejét. Úgyhogy
féligazsággal válaszolt:
– Szeretnék körbenézni a főnököd könyvtárában.
Hunt egy lépéssel Bryce mögött torpant meg. Lenyűgöző volt,
ahogy mindketten igyekeztek döbbent kifejezést varázsolni az
arcukra.
– Milyen könyvtárról beszélsz? – kérdezte Bryce, a
megtestesült ártatlanság.
Ruhn esküdni mert volna, hogy Athalar próbálja elfojtani a
mosolyát. Ruhn feszülten csak ennyit felelt:
– Arról, ami mindenki szerint a galéria alatt van.
– Most hallok róla először – vont vállat Hunt.
– Baszd meg, Athalar! – Ruhn olyan erősen megfeszítette az
állkapcsát, hogy már fájt.
Bryce ismét megszólalt:
– Értem, hogy szeretnél bejutni a menők klubjába, de nagyon
szigorú a rosta.
Igen, Athalarnak határozottan nehezére esett, hogy leplezze a
mosolyát.
– Meg akarom nézni a könyveket, hátha találok valamit a
kürttel kapcsolatban – morogta Ruhn. Bryce megdermedt a hangja
hallatán, hiszen némi dominanciát is csempészett a szavaiba. Nem
tartotta méltóságán alulinak, hogy bevesse a rangját. Ez elég
fontos volt ahhoz, hogy megtegye.
Bár Athalar gyilkos pillantásokat lövellt felé, Ruhn tovább
beszélt a húgához:

320
 – Kétszer átnéztem már a Tündérlevéltárat, és… – A fejét
csóválta. – Folyton eszembe jut a galéria. Lehet, hogy van ott
valami.
– Én már körülnéztem – felelte Bryce. – Homályos utalásokat
leszámítva semmi sincs a kürtről.
Ruhn megajándékozta a testvérét egy félmosollyal.
– Szóval elismered, hogy létezik a könyvtár. – Bryce a
homlokát ráncolta. Ruhn ismerte már ezt az elgondolkozó
arckifejezést. – Mi van?
Bryce átvetette a haját koszos, szakadt ruhás válla felett.
– Kössünk alkut! Bejöhetsz a galériába a kürt után nyomozni,
és segítek is neked mindenben. Ha… – Athalar Bryce felé kapta a
fejét, már-már kellemes látványnak bizonyult az arcára
kirajzolódó felháborodás. Bryce a Ruhn kezében szorongatott
telefonra biccentve folytatta: – Ha a rendelkezésemre bocsátod
Declant.
– Ahhoz be kell avatnom őt az ügy részleteibe. És amiről ő tud,
arról két másodperccel később Flynn is fog.
– Jól van. Mesélj el nekik mindent! És mondd meg Decnek,
hogy mindent tudni akarok Danika utolsó heteiről.
– Fogalmam sincs, hogy tudna ennek utánanézni – vallotta be
Ruhn.
– Az Odúban biztos tudják – szólt közbe Hunt, és
csodálatfélével fürkészte Bryce-t. – Mondd meg Emmetnek, hogy
törje fel az Odú adatbázisát!
Ruhn bólintott.
– Jól van. Később megkérem.
Bryce mosolya nem ért el a szeméig.
– Akkor holnap ugorj be a galériába!
Ruhn engedélyezett magának egy pillanatot, hogy úrrá lehessen
a döbbenetén, amiért ilyen könnyedén ment a dolog.
– Vigyázz magadra odakint! – mondta végül.
Ha Bryce-nak és Athalarnak igaza van, és tényleg a lázadó
Kérek léptek fel Briggs kérésére vagy az ő tevékenységének
emléket állítva… igazi politikai rémálom vár rájuk. Ha pedig neki

321
van igaza azzal kapcsolatban, hogy az a C valójában a kürtöt
ábrázolja, és ha a növendék meggyilkolásával őket akarták
elijeszteni a további kutatástól… akkor a mindannyiukat
fenyegető veszély sokat súlyosbodott.
Mielőtt továbbindult volna, Bryce negédesen így szólt:
– Mondd meg apucinak, hogy üdvözöljük… és hogy elmehet a
francba!
Ruhn ismét a fogát csikorgatta, mire Athalar megint
rávigyorgott. Szárnyas seggfej!
A páros kisétált az ajtón, és egy szívdobbanással később Ruhn
telefonja megcsörrent.
– Igen? – szólt bele.
Esküdni mert volna, hogy hallja, ahogy az apja megdermed,
mielőtt gúnyosan így szólt:
– Ilyen hangnemet ütsz meg a királyoddal szemben?
Ruhn inkább nem válaszolt. Az apja így folytatta:
– Mivel képtelen voltál tartani a szádat az ügyeimről, szeretnék
tisztázni valamit a kürttel kapcsolatban. – Ruhn megacélozta
magát. – Nem akarom, hogy az angyalokhoz kerüljön.
– Rendben. – Ha Ruhnnak is lesz bármiféle beleszólása a
dologba, akkor senki sem kapja majd meg a kürtöt. Visszaadják a
templomnak, és tündérőr fogja vigyázni éjt nappallá téve.
– Tartsd rajta a szemed azon a lányon!
– Csak őt figyelem.
– Komolyan mondom, fiam!
– Én is. – Hagyta, hadd hallja ki az apja az őszinte morgást a
hangjából.
– Koronahercegként titkokat fedtél fel a királyodról a lány és
Athalar előtt – folytatta az apja. – Minden jogom megvan rá, hogy
megbüntesselek érte, ezt te is tudod.
Hajrá! – mondta volna legszívesebben Ruhn. Hajrá, csináld
csak! És ha már ott vagy, fossz meg a rangomtól is! Úgyis velem
ér véget a királyi vérvonal.
Ruhn elhányta magát, amikor tizenhárom évesen tündérszokás
szerint elküldték az Orákulumhoz, hogy bepillantást nyerjenek a

322
jövőjébe, és meghallotta ezeket a szavakat. A rituálét korábban
házasságkötések és szövetségek kipuhatolására használták.
Manapság inkább a gyerek karrierjére voltak kíváncsiak, hogy
viszi-e valamire az életben. Ruhn – és évekkel később Bryce –
számára kész katasztrófába torkollott a látogatás.
Ruhn könyörgött az Orákulumnak, hogy mondja meg, úgy érti-
e, meghal, még mielőtt gyermeket nemzhetne, vagy esetleg
nemzőképtelen. Az Orákulum csak megismételte, amit korábban
mondott: A királyi vérvonal veled ér véget, herceg.
Nem volt mersze bevallani a királyának. Képtelen lett volna
elviselni az apja csalódottságát és dühét, úgyhogy inkább hazudott
neki. Az Orákulum azt mondta, jó és igazságos király leszek.
Az apja csalódott volt, de csak azért, mert a hamis prófécia
nem volt ennél nagyszabásúbb.
Úgyhogy igen. Az apja szívességet tesz neki, ha úgy dönt,
megfosztja a rangjától. Talán tudtán kívül beteljesíti a próféciát.
Egyetlenegyszer aggódott igazán, hogy mit jelentenek
valójában a szavak – akkor, amikor megtudta, hogy van egy húga.
Attól félt, az ő idő előtti halálát jelenti a jóslat. De a félelmeit
kioltotta a tény, hogy Bryce-t nem ismerték el hivatalosan a
királyi vérvonal tagjaként, és soha nem is fogják. Hatalmas
megkönnyebbülésére Bryce sosem faggatta, még akkor sem,
amikor az első pár évben jóban voltak, hogy ugyan miért nem
próbálta Ruhn meggyőzni az apjukat, ismerje el őt nyilvánosan.
Az Őszkirály így folytatta:
– Sajnos, ha megbüntetnélek, nem tudnád tovább keresni a
kürtöt.
Ruhn árnyai ott cikáztak körülötte.
– Akkor majd máskor.
Az apja felmordult, Ruhn pedig letette.

323
 27.

AZ UTCÁK MEGTELTEK A TOVÁBBRA is kaotikus Fehér Hollóból

kiszivárgó vanírokkal, akik mind tudni akarták, mégis mi a franc
történt. A különböző legionáriusok, tündérek és Aux-falkák
kordont húztak a hely köré, egy vibráló, átlátszatlan mágikus falat,
a tömeg mégis egyre gyűlt.
Hunt a mellette némán, üveges tekintettel sétáló Bryce-ra
pillantott. Csak most döbbent rá, hogy mezítláb van.
Mégis mióta? Nyilván a robbanás során vesztette el a cipőjét.
Felmerült benne, hogy ismét felajánlja, szívesen a karjába
veszi, esetleg visszarepülhetnek a lakására, de Bryce olyan
szorosan ölelte magát, hogy Hunt attól tartott, egyetlen szóval is
képes lenne véget nem érő dührohamot kiváltani belőle.
Ahogyan Ruhnra nézett, mielőtt kiléptek a tündér házából…
Hunt hálát adott, hogy Bryce nem mérget köpő vipera. Ruhn arca
biztosan szétmállott volna.
Az istenek segítsenek, amikor a herceg másnap megérkezik a
galériába.
Bryce portása azonnal felugrott, ahogy beléptek a makulátlan
előcsarnokba, azt kérdezgette, jól van-e, hogy ő is a klubban volt-
e. Bryce elmotyogta, hogy jól van, mire a medve alakváltó Huntra

324
fordította ragadozóra emlékeztető figyelmét. Amikor Bryce
észrevette, intett, megnyomta a lift gombját, és bemutatta őket
egymásnak. Hunt, ő itt Marrin; Marrin, ő itt Hunt, sajnálatos
módon a közeljövőben ő is itt fog lakni. Aztán belépett a liftbe, és
a végében megállva nekidőlt a krómozott korlátnak, mintha
máskülönben összecsuklana…
Már záródott az ajtó, amikor Hunt beszuszakolta magát. A
fülke túl kicsi volt, túl szűk a szárnyainak, pedig a lehető
legjobban behúzta őket, ahogy a felvonó felrepítette őket a
legfelső emeletre.
Bryce feje lehorgadt, válla megroggyant…
– Miért nem csinálod meg a Zuhanást? – bukott ki Huntból a
kérdés.
A liftajtó kinyílt, és Bryce nekidőlt, mielőtt kilépett az elegáns
krémszín és kobaltkék folyosóra. De aztán megtorpant a lakása
ajtajánál, és hátrafordult hozzá.
– A kulcs a táskámban volt.
A táskában, ami most a klub romjai közt hevert.
– A portásnál van pótkulcs?
Bryce megerősítően morgott, és úgy nézte a liftet, mintha
megmászandó hegy lenne.
Marrin vagy egy percig húzta Hunt idejét, megnézte, hogy
Bryce életben van-e a folyosón, a videoképernyőn keresztül
megkérdezte tőle, hogy áldását adja-e, Bryce pedig feltartotta a
hüvelykujját.
Mire Hunt visszaért, Bryce az ajtónak dőlve ült, és felhúzott
lába közt volt annyi hely, hogy kilátsszon az élénk rózsaszín
alsónemű. Hála a jó égnek a kamerák szögéből mindez nem
látszott, Hunt biztos volt benne ugyanis, hogy az alakváltó minden
egyes mozdulatukat árgus szemmel figyeli. Talpra segítette
Bryce-t, és átadta neki a pótkulcsot.
Bryce lassan a zárba csúsztatta a kulcsot, és az igézetekkel
ellátott leolvasóhoz érintette a kezét.

325
 – Vártam – mormolta, miközben kattantak a zárak, majd
felgyulladt odabent a gyér fény. – Együtt kellett volna
végigcsinálnunk a Zuhanást. Két év múlvára terveztük.
Hunt tudta, kiről beszél. Tudta, miért nem iszik már Bryce,
miért nem táncol, miért nem éli valójában az életét. Tudta, miért
nem tüntette el azt a sebhelyet csinos, formás combjáról.
Ogenasra és az ő összes szent misztériumára, Hunt pontosan
ugyanígy büntette magát a Hermon-hegyi csata csúfos kudarca
után. Akkor is büntette magát, amikor az Aszterek börtönében
kínozták, úgy gyötörte a saját lelkét, ahogyan arra egyetlen
birodalmi kihallgató sem lett volna képes.
Úgyhogy talán ostoba kérdés volt, mégis feltette, ahogy
bementek a lakásba:
– És most miért vársz vele?
Hunt belépett, és jó alaposan körbenézett Quinlan otthonában.
A nyitott tér kellemesnek tűnt odakintről, az ablakon túlról, de
idebent…
Akár ő, akár Danika rendezte be, nem sajnálta rá a pénzt: fehér,
vastag ülőpárnás kanapé foglalta el a nappali jobb kéz felőli
harmadát, előtte újrahasznosított fa dohányzóasztal állt, és egy
óriási tévé faragott tölgyfa szekrényen. A bal harmadban tejüveg
ebédlőasztal kapott helyet fehér bőrszékekkel, az utolsó harmadot
pedig a konyha alkotta – fehér konyhabútor, krómozott gépek és
fehér márványpultok. Minden makulátlanul tiszta, puha és
kellemes volt.
Hunt körbenézett, úgy állt a konyhasziget mellett, mint egy
odahajított bőrönd, miközben Bryce végigsétált a világos
tölgyfával burkolt folyosón, hogy kiengedje a ketrecében nyüszítő
Syrinxet.
Bryce félúton járt a folyosón, amikor anélkül, hogy hátranézett
volna, megszólalt:
– Danika nélkül… Együtt kellett volna végigcsinálnunk a
Zuhanást – ismételte. – Connor és Thorne horgonyzott volna le
minket.

326
 A Horgony kiléte sarkalatos pont volt a Zuhanás során,
kifejezetten személyes döntés. Hunt elhessegette a savanyú képet
vágó állami alkalmazott emlékét, akit ő kapott, mert neki ugyan
nem maradt egyetlen családtagja vagy barátja sem, aki
lehorgonyozhatta volna. Az anyja néhány nappal korábban életét
vesztette.
Syrinx végigrohant a lakáson, karmai kopogtak a világos
padlódeszkákon, és nyüszítve Huntra vetette magát, hogy
megnyalogassa a kezét. Bryce visszavonszolta magát a
konyhapulthoz.
Hunt elég nyomasztónak érezte a csendet ahhoz, hogy
megkérdezze:
– Danikával szeretők voltatok?
Két évvel ezelőtt az angyal már megkapta a választ, miszerint
nem, de a barátok nem gyászolják egymást úgy, ahogy Bryce
tette, nem zárják le magukat minden szempontból ilyen
alapossággal. Éppúgy, ahogy Hunt gyászolta Shahart.
Fémre záporozó száraztáp hangja töltötte meg a lakást, majd
Bryce letette a tálat, és Syrinx már ott is hagyta Huntot, hogy
habzsolás közben félig belevesse magát. Hunt körbefordult, ahogy
Bryce megkerülte a konyhaszigetet, kinyitotta az óriási fémhűtőt,
és szemügyre vette a benne lévő szűkös ellátmányt.
– Nem – felelte színtelenül, hűvösen. – Nem ilyen természetű
volt a kapcsolatunk Danikával. – Megszorította a hűtő
fogantyúját, ujjai elfehéredtek. – Connorral… Mármint Connor
Holstrommal… Mi ketten… – Elhallgatott. – Bonyolult volt.
Amikor Danika meghalt, amikor mind meghaltak… kihunyt
bennem a fény.
Hunt emlékezett rá, mi volt Bryce és az idősebbik Holstrom
fivér között. Ithan nem volt ott aznap este, és most Amelie
Ravenscroft falkájának másodparancsnokaként szolgált.
Szánalmas pótléka csupán annak, ami az Ördögfalka egykor volt.
A város is sokat vesztett aznap éjjel.
Hunt kinyitotta a száját, hogy elmondja Quinlannek, megérti.
Nemcsak a bonyolult párkapcsolatát, hanem a veszteség fájdalmát

327
is. Tudja, milyen az, amikor valaki reggel még barátokkal és a
szerelmével ébred, aztán a nap végére mindannyian holtan végzik.
Tudja, hogy csontig hatol, megmételyezi a vért, magát a lelket.
Hogy soha semmi nem hozhatja helyre az életét. Hogy hiába nem
iszik, hiába nem drogozik már, hogy hiába zárkózik el még attól
is, amit a legjobban szeret a világon – a tánctól –, mindez nem
hozhatja helyre az életét. De megakadtak a szavak a torkában.
Kétszáz éve is hallgatott, és most sem érezte úgy, hogy beszélni
szeretne róla.
Valahol a lakásban megcsörrent a vezetékes telefon, és egy
kellemes női hang azt trillázta: A hívó… Otthon.
Bryce lehunyta a szemét, mintha épp erőt merítene, majd
végigsietett a hálószobájába vezető sötét folyosón. Egy pillanattal
később olyan vidáman szólt bele a telefonba, hogy megérdemelte
volna érte a Midgard legjobb színésznője címet, bassza meg!
– Szia, anya! – Matrac nyikorgott. – Nem, nem voltam ott.
Beleesett a telefonom a vécébe a munkahelyemen… Ja, teljesen
tropára ment. Holnap veszek másikat. Igen, jól vagyok. June sem
volt ott. Mind jól vagyunk. – Csend. – Tudom… csak hosszú
napom volt a melóban. – Újabb csend. – Figyelj csak, nem vagyok
egyedül. – Rekedt nevetés. – Nem úgy! Ne reménykedj!
Komolyan mondom. Igen, szándékosan engedtem be. Kérlek, ne
hívd fel a recepciót! A neve? Nem mondom el! – Némi habozás. –
Anya! Holnap felhívlak. Nem mondom meg, hogy üdvözlöd.
Szia… szia, anya! Szeretlek!
Syrinx megette a vacsoráját, és most reménykedve meredt
Huntra – némán repetáért könyörgött, oroszlánfarka megrebbent.
– Nem! – sziszegte Hunt az állatnak, miközben Bryce visszajött
a nappaliba.
– Ó! – szólalt meg, mintha el is felejtette volna, hogy Hunt is
ott van. – Megyek, lezuhanyzom. Helyezd magad kényelembe a
vendégszobában! Használj nyugodtan bármit!
– Holnap elugrom a Comitiumba ruhákért. – Bryce úgy
bólintott ennek hallatán, mintha iszonyú súly húzná a fejét. –

328
Miért hazudtál? – Hunt úgy döntött, hagyja, hadd döntse el Bryce,
melyik hazugságot magyarázza meg.
Bryce megtorpant, Syrinx viszont továbbtrappolt a folyosón a
hálószoba irányába.
– Anyám annyira aggódna, hogy idejönne. Nem akarom, hogy
itt legyen, ha rosszra fordulnak a dolgok. És azért nem mondtam
el, ki vagy, mert az is további kérdésekhez vezetne. Így
egyszerűbb.
Egyszerűbb nem élvezni az életet, egyszerűbb mindenkit tisztes
távolságban tartani magától.
A Junipertől kapott pofon alig halványodott el az arcán.
Egyszerűbb rávetni magát a barátjára, hogy megvédje a robbanó
bombától, mint azt kockáztatni, hogy elveszíti őt.
– Rá kell jönnöm, ki tette, Hunt – mondta halkan.
Hunt belenézett Bryce fájdalomról, zaklatottságról árulkodó
szemébe.
– Tudom.
– Nem – vitatkozott Bryce rekedten –, nem tudod. Nem
érdekel, mi motiválja Micah-t, ha nem jövök rá, ki tette, felemészt.
– Nem a gyilkos, nem a démon, hanem a benne lakozó fájdalom
és gyász, amibe Hunt még csak most kezdett teljes egészében
bepillantást nyerni. – Rá kell jönnöm, ki tette.
– Kiderítjük – ígérte.
– Hogy lehetsz benne ilyen biztos? – Bryce a fejét csóválta.
– Mert nincs más választási lehetőségünk. Nincs más választási
lehetőségem. – Bryce értetlen pillantása láttán Hunt fújt egyet, és
elárulta: – Micah alkut ajánlott.
Bryce tekintete óvatossá vált.
– Miféle alkut?
Hunt megfeszítette az állkapcsát. Ha Bryce megnyílt előtte
valamelyest, ő is megteheti ugyanezt. Főleg, hogy most már
istenek verte lakótársak.
– Amikor idejöttem, Micah alkut ajánlott: ha megfizetek
minden egyes életért, amit a 18. légió aznap a Hermon-hegyen
kioltott, visszakapom a szabadságomat. Összesen

329
kétezerkétszáztizenhét életről van szó. – Megacélozta magát,
remélte, hogy Bryce kihallja belőle azt, amit nem igazán mondott
ki.
Bryce az ajkába harapott.
– Gondolom, a megfizetés azt jelenti, hogy…
– Igen – szűrte Hunt összeszorított fogain keresztül. – Azt
jelenti, amihez értek. Egy halál minden egyes halálért.
– Micah-nak több mint kétezer eltávolítandó személy áll a
listáján?
Hunt élesen felnevetett.
– Micah egy egész tartomány kormányzója, és még legalább
kétszáz évig élni fog. Valószínűleg kétszer annyian felkerülhetnek
még a listájára, mielőtt beadja a kulcsot. – Rémület szivárgott
Bryce szemébe, és Hunt maga sem tudta, hogy miért, de
mindenáron meg akart szabadulni tőle. – Ilyen ez a szakma. Az
övé is, meg az enyém is. – Beletúrt a hajába. – Nézd, én is tudom,
milyen rémes, de legalább felajánlott egy menekülőútvonalat. És
amikor megint elkezdődtek a gyilkosságok, kaptam egy újabb
ajánlatot: ha még a csúcstalálkozó előtt megtalálom a gyilkost,
akkor leviszi tízre az adósságomat.
Várta, hogy Bryce elítéli őt, undorodik majd tőle és Micah-tól,
de a lány csak oldalra billentette a fejét.
– Ezért voltál olyan erőszakos púp a hátam közepén.
– Igen – felelte Hunt feszülten. – És Micah megparancsolta,
hogy tartsam a számat. Úgyhogy ha egyetlen szót is szólsz…
– Lőttek az alkunak.
Hunt Bryce nyúzott arcát fürkészve bólintott. Bryce nem szólt
semmit, úgyhogy Hunt egy szívdobbanással később rákérdezett:
– Na?
– Na mi? – Bryce megindult a hálószobája felé.
– Na, nem fogod azt mondani, hogy egy önző szemétláda
vagyok?
Bryce ismét megtorpant, halovány derű költözött a szemébe.
– Miért kellene, Athalar, hisz épp az előbb mondtad ki
helyettem?

330
 Hunt képtelen volt visszafogni magát. Bár Bryce véres volt, és
törmelék fedte, mégis végigmérte. Minden egyes porcikáját, a
teste összes ívét. Próbált nem az élénk rózsaszín bugyira gondolni
a szűk, zöld ruha alatt. Végül ennyit mondott:
– Sajnálom, hogy gyanúsítottként kezeltelek. És még inkább
sajnálom, hogy elítéltelek. Azt hittem, partihercegnő vagy, és
seggfejként viselkedtem.
– Nincs azzal semmi baj, ha valaki partihercegnő. Nem értem,
miért csinál úgy a világ, mintha lenne. – De azért elgondolkozott
Hunt szavain. – Könnyebb, ha a legrosszabbat feltételezik rólam.
Legalább pontosan látszik, hogy mások milyenek.
– Azt akarod mondani, hogy komolyan seggfejnek tartasz? –
Hunt szájának széle felfelé görbült.
Bryce tekintete nagyon is komoly maradt.
– Rengeteg seggfejjel volt már dolgom, Hunt. Te nem vagy az.
– Korábban nem ezt mondtad.
Bryce válasz nélkül megindult a szobájába. Úgyhogy Hunt
utánaszólt:
– Szerezzek kaját?
Bryce még egyszer megtorpant. Úgy festett, mint aki nemet
akar mondani, de végül rekedtesen így felelt:
– Sajtburgert sajtos sült krumplival. És egy csokiturmixot.
Hunt elmosolyodott.
– Rendben.

A konyha másik végéből nyíló elegáns vendégszoba tágasnak

bizonyult, a szürke és a krémszín különböző árnyalataiban
rendezték be, itt-ott halvány rózsaszínnel és búzavirágkékkel
díszítve. Az ágy szerencsére elég nagy volt ahhoz, hogy Hunt
szárnyai is elférjenek – aki vette, mindenképpen vanír vendégekre
számított –, az ajtótól jobbra álló komód tetején a féloldalas,
csorba kék tálat drágának tűnő keretekbe foglalt fényképek vették
körbe.

331
 Szerzett maguknak hamburgert és sült krumplit, és Bryce olyan
mohósággal vetette rá magát a kajára, amit Hunt eddig csak a
frissen elejtett préda köré gyűlő oroszlánoktól látott. Hunt
odadobott Syrinxnek egy-két sült krumplit a fehér üvegasztal
alatt, mert abban biztos volt, hogy Bryce egy falaton sem hajlandó
megosztozni.
Úgy kimerültek, hogy egyikük sem szólalt meg, és amint Bryce
szürcsölve végzett a turmixszal is, összeszedte a szemetet, kidobta
a kukába, és bement a szobájába. Úgyhogy Hunt is visszavonult.
Emberillatot érzett, nyilván Bryce szülei után maradhatott, és
amikor kinyitotta a fiókokat, néhányban ruhákat talált – vékony
pulóvereket, zoknikat, nadrágokat, sportfelszerelésnek tűnő
darabokat… Kutakodott. Igen, a munkája része volt, de akkor is
kutakodott.
Becsukta a fiókokat, és szemügyre vette a bekeretezett képeket.
Ember Quinlan gyönyörű volt. Nem csoda, hogy az a seggfej
tündér addig űzte, hogy végül kénytelen volt megszökni előle.
Hosszú fekete hajjal keretezett arca címlapra illő volt: szeplős bőr,
telt ajkak és hangsúlyos járomcsont, ami csak még jobban
kiemelte sötét, feneketlennek tűnő szemét.
Bryce arca volt, csak más színben. Egy hasonlóképp vonzó
barna bőrű, sötét hajú férfi állt mellette, átkarolta Ember keskeny
vállát, és úgy vigyorgott a fényképkészítőre, mint a vadalma. Hunt
épphogy csak ki tudta venni a férfi szürke ingén lógó ezüstszínű
dögcédulát.
Hú, bassza meg!
Randall Silago Bryce nevelőapja? A legendás háborús hős és
mesterlövész? Elképzelni sem tudta, hogy siklott át e felett az
információ felett, amikor Bryce aktáját olvasta, igaz, évekkel
ezelőtt csak gyorsan átfutotta.
Nem csoda, hogy ilyen bátor lett a lánya. És Ember jobb
oldalán ott állt Bryce is.
Alig múlhatott hároméves, vörös haját két magas copfba
kötötték. Ember a lányát nézte – kissé bosszúsnak tűnt –, mintha
Bryce-nak is olyan csinos ruhát kellett volna viselnie, mint a két

332
felnőttnek. Bryce pedig ugyanolyan kihívóan nézett vissza rá,
kezét dundi csípőjére tette, lábát egyértelmű harci alapállásban
megvetve. Tetőtől talpig sár fedte.
Hunt felnevetett, és a komódon álló másik fényképre fordította
a figyelmét.
Két nőt – vagyis inkább lányt – ábrázoló gyönyörű felvétel
volt, vörös sziklákon ültek egy sivatagi hegyen, háttal a
fényképezőgépnek, vállvetve figyelték a cserjést és a homokot
odalent. Az egyik Bryce volt, Hunt azonnal felismerte a vörös
hajkoronát. A másik ismerős bőrdzsekit viselt, a hátára a
Köztársaság legősibb nyelvén a következőt írták: Szeretettel
bármi lehetséges.
Csakis Bryce és Danika lehetett. És Bryce most Danika
dzsekijét hordta.
Más, Danikáról készült fotót nem látott a lakásban.
Szeretettel bármi lehetséges. Ősi szólás volt, Hunt nem is
emlékezett, melyik istennek tulajdonították. Valószínűleg
Kthonának, tekintve, mi mindenért felelős az anyaistennő. Hunt
már réges-rég nem járt semmilyen templomban, nem figyelt a
túlbuzgó papnőkre, akik időről időre megjelentek a reggeli
beszélgetős műsorokban. Az öt isten közül egyik sem segített neki
soha – ahogy senki másnak sem, akit Hunt szeretett. Ami azt illeti,
Urd jó néhányszor átbaszta már.
Danika összefogott szőke haja Bryce hátára omlott, ahogy a
barátnője vállára hajtotta a fejét. Bryce bő, fehér pólót viselt,
bekötözött kezét a térdére fektette. Tele volt zúzódásokkal. És az
istenekre, hiszen egy kard hevert Danika mellett balra! Tiszta volt,
a hüvelyében, de… Hunt pontosan tudta, melyik kard az.
Sabine teljesen eszét vesztette, amikor kiderült, hogy eltűnt a
lakásból, ahol meggyilkolták a lányát. Valami farkasörökség volt.
A képen ott hevert Bryce és Danika mellett a sivatagban.
A szikla szélén, a világ tetején ülve katonának tűntek, akik épp
az imént járták meg Hél legsötétebb részeit, és most jól
megérdemelt pihenőjüket töltötték.

333
 Hunt elfordult a képtől, és megdörgölte a tetoválást a
homlokán. Erejének egyetlen szikrájával hűvös szelet keltett, ami
behúzta a súlyos szürke függönyt a padlótól mennyezetig érő
ablakon. Egyesével lehámozta magáról a ruhákat, és kiderítette,
hogy a fürdőszoba éppolyan tágas, mint maga a hálószoba.
Gyorsan lezuhanyzott, aztán félig megszáradt bőrrel bezuhant
az ágyba. Bryce és Danika pillanatnyi békébe dermedt alakja volt
az utolsó, amit látott, mielőtt magával ragadta az álom.

334
 28.

HUNT AZONNAL FELRIADT, ahogy férfiillatot érzett a szobájában, és

ujjai már rá is kulcsolódtak a párnája alá csúsztatott késre.
Kinyitotta az egyik szemét, megszorította a markolatot, felidézte,
merre vannak az ablakok és az ajtók, hogy mit használhatna
fegyverként szükség esetén…
Syrinx a mellette lévő párnán ült, és Hunt arcába nyomta
gyűrött pofáját.
Az angyal felnyögött, kirobbant belőle a levegő. Syrinx az arca
felé nyúlt a mancsával.
Hunt gyorsan elgördült előle.
– Neked is jó reggelt! – motyogta, és körbenézett a szobában.
Határozottan emlékezett rá, hogy előző este becsukta az ajtót.
Most tárva-nyitva állt. Az órára pillantott.
Reggel hét. Nem vette észre, hogy Bryce felkelt munkába
készülődni, nem hallotta tenni-venni a lakásban, és a kedvenc
zenéi sem dübörögtek.
Persze azt sem hallotta, hogy kinyílik a saját ajtaja. Úgy aludt,
mint akit fejbe vágtak. Syrinx Hunt vállára hajtotta a fejét, és
bánatosan felsóhajtott.
Solas kegyelmezzen!

335
 – Miért gondolom, hogy ha adok neked reggelit, az már a
második vagy a harmadik étkezésed lesz a mai nap?
A kiméra ártatlanul pislogott kerek szemével.
Hunt képtelen volt megállni, megvakarta a kis állat fejét idétlen
fülei közt.
A szobáján túl elterülő napfényes lakás csendbe burkolózott, a
fény a világos fa padlódeszkákat melengette. Hunt felkelt az
ágyból, felhúzta a nadrágját. Az előző esti eseményeknek
köszönhetően teljesen tönkrement az inge, úgyhogy a padlón
hagyta, és… Bassza meg! A telefonja. Felkapta az éjjeli
szekrényről, átpörgette az üzeneteket. Nem jött új hír, és hála az
isteneknek Micah-tól sem kapott megbízást.
Az ajtó melletti komódon hagyta a telefont, majd kisétált a
nappaliba.
Semmi mozgás, néma csend. Ha Quinlan fogta magát, és itt
hagyta…
Keresztülviharzott a helyiségen a másik feléből nyíló
folyosóra. A hálószobaajtó résnyire nyitva volt, mintha Syrinx
kiengedte volna magát, és…
Bryce mélyen aludt. A takarók összecsavarodva, félrevetve
hevertek, és Quinlan egy párnát ölelve hason feküdt az ágyon.
Szinte ugyanabban a pozícióban, mint előző este a klubban,
amikor Juniperre vetette magát.
Hunt biztosra vette, hogy sokan ingnek tartanák a mély
hátkivágású, halvány rózsaszín, csipkeszélű szürke hálóinget.
Syrinx eltrappolt mellette, felugrott az ágyra, és Bryce csupasz
vállához nyomta az orrát.
A hátán végigfutó tetoválás – egy ismeretlen ábécé cikornyás,
gyönyörű vonalai – minden egyes mély lélegzetvétellel
emelkedett és süllyedt. Az aranybarna bőrét pöttyöző zúzódások,
amiket Hunt észre sem vett előző este, tündérvérének hála mára
zöldes színben játszottak.
Ő meg itt bámulja. Mint valami perverz állat.

336
 Hunt a folyosó felé pördült, szárnyait hirtelen túl nagynak
érezte, bőrét túl szűknek, és ekkor kinyílt a bejárati ajtó. Egyetlen
gyors mozdulattal maga mögé kapta a kését…
Juniper libbent be, egyik kezében egy barna zacskóban az
illatok alapján csokis péksütemény lehetett, a másikban pótkulcsot
tartott. Azonnal megtorpant, ahogy észrevette Huntot a
hálószobába vezető folyosón.
Szája néma ó-t formázott.
Végigmérte Huntot, de nem úgy, ahogyan néhány nő tette, még
mielőtt felfigyelt volna a tetoválásokra, egyértelműen azon akadt
fenn, hogy egy félmeztelen férfi áll Bryce lakásában reggel
hétkor.
Hunt már épp szólásra nyitotta a száját, hogy mentegetőzzön,
miszerint mindez nem az, aminek látszik, de Juniper csak elsietett
mellette, kecses patái kopogtak a fa padlódeszkákon. Belépett a
hálószobába, és megrázta a zacskót, mire Syrinx teljesen bevadult,
ide-oda csapdosott kunkori farkával.
– Hoztam neked csokis croissant-t, úgyhogy kászálódj ki az
ágyból, és húzzál nadrágot a pucér fenekedre!
Bryce felemelte a fejét, és előbb Juniperre, aztán a folyosón
álló Huntra nézett. Nem húzta le a hálóinget csipkés pávakék
bugyijára, csak hunyorogva azt nyögte:
– Mi?
Juniper az ágyhoz vonult, és úgy festett, mint aki mindjárt
lezuttyan rá, de ekkor Huntra nézett.
Hunt megdermedt.
– Nem az, aminek látszik.
Juniper édesdeden rámosolygott.
– Akkor magunkra hagyhatnál egy kicsit.
Hunt kihátrált a folyosón a konyhába. Kávé. Igen, a kávéfőzés
jó terv.
Kinyitotta az egyik szekrényt, és előhalászott pár bögrét. A két
nő hangja kihallatszott a konyhába.
– Próbáltalak hívni, de nem kapcsolt a telefonod, gondoltam,
elvesztetted – magyarázta Juniper.

337
 Takaró zizegett.
– Jól vagy?
– Semmi bajom. A hírek alapján még mindig nem tiszta, mi
történt, de úgy sejtik, a pangerai lázadók állhatnak a robbantás
mögött, itt is bajt akarnak keverni. Van egy vidofelvétel a
raktárajtóból, az ő jelük volt az egyik borosrekeszen. Elvileg azon
keresztül juttathatták be.
Tehát az elmélet máig kitartott. Hogy van-e bármiféle köze a
kürthöz, az majd kiderül. Hunt megjegyezte, hogy amint Juniper
elmegy, rá kell kérdeznie Isaiah-nál a Briggs-féle látogatásra.
– A Hollónak annyi?
Sóhaj.
– Igen, rémes a helyzet. Fogalmam sincs, mikor nyithatnak ki
újra. Tegnap végre elértem Furyt, azt mondta, Riso olyan dühös,
hogy vérdíjat tűzött ki a tettes fejére.
Nem csoda. Hunt hallotta hírét, hogy hiába olyan vidám
természetű a lepke alakváltó, ha dühbe gurul, akkor nem fogja
vissza magát. Juniper így folytatta:
– Fury valószínűleg haza is jön. Tudod, hogy képtelen nemet
mondani a kihívásokra.
Solas tüze! Kibaszott rossz ötlet még Fury Axtart is
belekeverni ebbe az egészbe! Hunt kávébabot kanalazott a konyha
falába épített csillogó, krómozott gépbe.
Quinlan feszülten azt kérdezte:
– Szóval a jutalom reményében hazajön, de azért nem, hogy
velünk találkozzon?
Csend. Majd:
– Nem csak te vesztetted el Danikát aznap este, B. Mind
másképpen birkóztunk meg vele. Fury azzal reagál a fájdalomra,
hogy lelép.
– Ezt a terapeutád mondta?
– Nem vagyok hajlandó megint összeveszni ezen.
Újabb csend. Juniper megköszörülte a torkát:
– B, sajnálom, amit tettem. Ott van a nyoma az…
– Nem baj.

338
 – De, igenis…
– Nem. Megértem, én is…
Hunt bekapcsolta a gép kávédarálóját, hogy a két nő kettesben
beszélgethessen egy kicsit. Durva darabok helyett finom porrá
őrölte a szemeket, és amikor befejezte, Juniper épp azt mondta:
– Szóval az a szemet gyönyörködtető angyal, aki épp kávét
csinál neked…
Hunt a kávéfőzőre vigyorgott. Hosszú, hosszú ideje csakis
Umbra Mortisként és az Arkangyalok Pengéjeként jellemezték őt.
– Nem, nem és nem! – harapta le Bryce a barátnője fejét. –
Jesiba bizalmas munkát bízott rám, és Huntot jelölték ki testőrnek.
– Az is része a megbízásának, hogy félmeztelenül flangál a
lakásodban?
– Tudod, milyenek a vanír férfiak. Imádják mutogatni az
izmaikat.
Hunt a szemét forgatta, Juniper pedig felnevetett.
– Döbbenet, hogy egyáltalán beengedted, B!
– Nem igazán volt más választási lehetőségem.
– Hmmm.
Csupasz talpak csattantak a padlón.
– Ugye tudod, hogy hallja, amit mondunk? Valószínűleg úgy
felborzolta a tollait önelégültségében, hogy be sem férne az ajtón.
Hunt a pultnak dőlt, a kávéfőző morgott helyette is, ahogy
Bryce kilépett a folyosóra.
– Felborzoltam?
Bryce ügyet sem vetett a barátnője kérésére, miszerint vegyen
fel nadrágot. A hálóing halványrózsaszín csipkeszegélye minden
egyes lépéssel végigsimított a combja felső részén, kissé feljebb
csúszott, és kilátszott alóla az a vastag, iszonyú sebhely a bal
lábán. Hunt gyomra felfordult a gondolatra, hogy mit művelt
Bryce-szal.
– Idefent vagyok, Athalar! – szólalt meg Bryce gúnyosan.
Hunt a homlokát ráncolta.
De Juniper is Bryce sarkában volt, patái halkan kopogtak a fa
padlódeszkákon, ahogy felemelte a péksütis zacskót.

339
 – Csak ezt akartam elhozni. Mennem kell, mert mindjárt
kezdődik a próba… – Előhalászta a telefonját szűk, fekete
leggingsének zsebéből. – Ó, basszus! Már ott kellene lennem!
Szia, B! – Az ajtóhoz rohanva elképesztő pontossággal az asztalra
hajította a zacskót.
– Csak ügyesen! Később hívj fel! – szólt utána Bryce, és az
asztalhoz lépett, hogy szemügyre vegye, miféle békeajándékkal
érkezett a barátnője.
Juniper megállt az ajtóban annyira, hogy visszaforduljon
Hunthoz:
– Végezd a munkádat, Umbra!
Azzal eltűnt.
Bryce leült az egyik fehér bőrszékre az üvegasztalnál, majd
sóhajtva előhúzott egy csokis croissant-t. Beleharapott és
felnyögött.
– A legionáriusok is esznek croissant-t?
Hunt továbbra is a pultnak dőlt, nem mozdult.
– Komolyan kérdezed?
Rágás, csámcsogás, nyelés.
– Miért vagy fent ilyen korán?
– Mindjárt fél nyolc. Nem sokan tartanák korainak az
időpontot. De a kimérád kis híján az arcomra ült, úgyhogy mi más
választásom volt, mint felkelni? És pontosan hány embernek is
van kulcsa ehhez a lakáshoz?
Bryce eltüntette a croissant maradékát.
– A szüleimnek, Junipernek és a portásnak. Jut eszembe…
vissza kell adnom Marrinnek a kulcsot, és csináltatni egy másikat.
– Nekem is csináltass egyet!
Bryce már félig a szájához emelte a másik croissant-t, de most
letette.
– Szó sem lehet róla!
Hunt állta a pillantását.
– De igen! És az igézeteken is változtatnod kell, hogy én is be
tudjak jutni…
Bryce beleharapott a croissant-ba.

340
 – Nem merít ki a folyamatos alfalágyultság? Van amúgy
kézikönyvetek is hozzá? Titkos támogató csoportok esetleg?
– Alfa-mi?
– Alfalágyult. Birtokló-agresszív. – Bryce Hunt csupasz
felsőteste felé intett. – Tudod, olyan férfiak, akik a legkisebb
provokáció láttán letépik magukról az inget, akik húsz különböző
módon tudnak végezni másokkal, akiken csak úgy csüngnek a
nők, és amikor végre megdugjátok valamelyiket, totál elkap
titeket a párválasztósdi, onnantól kezdve egyetlen férfi sem nézhet
a nőre, nem szólhatnak hozzá, ti döntitek el, mit és mikor egyen,
mit vegyen fel, mikor találkozhat a barátnőivel…
– Mi a francról beszélsz?
– A kedvenc hobbitok a búslakodás, a harc és az üvöltözés,
nagyjából harminc különböző, tökélyre fejlesztett vicsorgás és
morgás szerepel a repertoárotokban, van egy csomó szexi
barátotok, és amint az egyik megtalálja a párját, a többi is
dominóként követi, és az istenek segítsenek, amikor gyereket is
vállaltok…
Hunt kikapta a croissant-t Bryce kezéből. Ezzel végre
elhallgattatta.
Bryce szájtátva bámulta előbb őt, aztán a péksütit, és ahogy
Hunt a szájához emelte, felmerült benne, hogy Bryce mindjárt
megharapja. De a fenébe is, milyen finom volt!
– Egy – kezdett bele, miközben kihúzott egy széket, és
megfordította, hogy le tudjon ülni rá. – Még véletlenül sem jutna
eszembe megdugni téged, úgyhogy hagyhatjuk is ezt az egész
szex, párválasztás, gyerekvállalás témát. Kettő, nincsenek
barátaim, úgyhogy kurvára nem lesz senki, akivel közösen lehetne
programokat szervezgetni. Három, ha már így szóba jött, hogy ki
mennyire öltözik fel… – Bekapta a croissant maradékát, és
jelentőségteljes pillantást vetett Bryce-ra. – Nem én járom körbe a
lakást bugyiban és melltartóban minden áldott reggel, mielőtt
felöltöznék.
Pedig milyen keményen dolgozott, hogy elfelejtse ezt a
bizonyos tényt! Hogy Bryce a reggeli futás után több mint egy

341
órán keresztül foglalkozik a hajával és a sminkjével, és közben
nem visel mást, csak hatalmas és kifejezetten mutatós fehérnemű-
kollekciójának a darabjait.
Hunt úgy sejtette, ilyen testtel megáldva ő maga is
hasonlóképpen tenne.
Bryce csúnyán nézett rá – a szájára, a kezére –, és felmordult:
– Az az én croissant-om volt!
A kávéfőző felcsipogott, de Hunt meg sem moccant a széken.
– Csináltatsz nekem is kulcsot! És adj hozzá az igézetekhez is!
Mert a munkámhoz tartozik, és a határozottság nem az
alfalágyultság első jele, hanem ahhoz kell, hogy gondoskodjak
róla, ne végezd holtan.
– Ne káromkodj annyit! Felzaklatod Syrinxet.
Hunt olyan közel hajolt, hogy látta az arany pöttyöket Bryce
borostyán szemében.
– Nálad mocskosabban még senkit sem hallottam beszélni,
édesem! És az alapján, ahogyan viselkedsz, szerintem inkább te
vagy az alfalágyult.
Bryce fújt egyet.
– Látod? – kérdezte Hunt gúnyosan. – Hogy is fogalmaztál?
Tökélyre fejlesztett vicsorgások és morgások repertoárja? – Intett
egyet. – Hát, tessék!
Bryce kopogni kezdett alkonyati égboltra emlékeztető
körmével az üveg asztallapon.
– Soha többé ne edd meg a croissant-omat! És ne nevezz
édesemnek!
Hunt rávigyorgott és felkelt.
– El kell mennem a Comitiumba a ruháimért. Hol leszel?
Bryce a homlokát ráncolta, nem felelt.
– A helyes válasz az – folytatta Hunt –, hogy velem. Bárhová
megyek akár én, akár te, mostantól kezdve a másik is ott lesz.
Felfogtad?
Bryce bemutatott neki. De nem szállt vitába vele.

342
 29.

LEHET, HOGY MICAH DOMITUS SEGGFEJ, de legalább hétvégén nem

dolgoztatta a triariit, vagy ha valami miatt mégis muszáj volt,
akkor más napokon kárpótolta őket.
Jesiba Roga szótórában nem túl meglepő módon nem szerepelt
a szabad hétvége kifejezés. És mivel Quinlannek dolgoznia
kellett, Hunt úgy döntött, ebédidőben mennek el a Comitium
kaszárnyájába, amíg a legtöbb ember máshol tartózkodott.
A reggeli sűrű köd még nem szállt fel teljesen, mire Hunt
Bryce-t követve elérte a galériát. Nem kapott friss híreket a
robbantással kapcsolatban, és nem fedeztek fel további, a
krisztalloszra utaló támadásokat.
Hunt figyelme azonban egyetlen pillanatra sem lankadt,
mindenkit alaposan megnézett, aki csak elhaladt odalent a vörös
hajú nő mellett. A többség, amint észrevette a pórázon vonuló
Syrinxet, nagy ívben kikerülte Bryce-t. A kimérák
kiszámíthatatlan házi állatok, hajlamosak apróbb varázslatokat
végrehajtani és harapni. Igaz, hogy Syrinxet leginkább az
foglalkoztatta, miképpen csalhat ki még több kaját másoktól.
Bryce ma rövid fekete ruhát viselt, sminkje visszafogott volt,
inkább a szemfesték dominált, mint a rúzs. Páncél, döbbent rá

343
Hunt, ahogy Bryce Syrinxszel a munkába igyekvők és a turisták
között szlalomozott, meg a türelmetlenül dudáló autósokat
kerülgette a szokásos óvárosi forgalomban. Az öltözéke, a
frizurája, a sminkje mind-mind ugyanolyan volt, mint a bőr, a fém
és a fegyver, amit Hunt húzott magára reggelenként.
A különbség csak az volt, hogy ő nem viselt női fehérneműt
alatta.
Valamiért azon kapta magát, hogy leszáll mögé a macskakőre.
Bryce meg sem rezzent, egy pillanatra sem ingott meg
döbbenetesen magas tűsarkújában. Elképesztő, hogy nem törte ki
a bokáját az ősrégi utcákon. Syrinx üdvözlésképp fújt egyet, és
továbblépdelt, méghozzá olyan büszkén, akár egy birodalmi
felvonulás paripája.
– A főnököd folyton dolgoztat?
Bryce belekortyolt a szabad kezében egyensúlyozott kávéba.
Kriminális mennyiséget fogyasztott nap mint nap. Már azelőtt
felhajtott három csészével, hogy egyáltalán kitették volna a
lábukat a lakásból.
– Vasárnaponként szabad vagyok – válaszolta. A fejük felett
pálmalevelek susogtak a hűvös szélben. Bryce napbarnított lába
libabőrössé vált a hidegtől. – Sok ügyfelünk nagyon elfoglalt
hétközben, munkanapokon nem tudnak bejönni. Szombaton
áldoznak a kedvteléseiknek.
– Ugye legalább ünnepnapokon nem kell bemenned?
– A fontosabbakon zárva a galéria. – Bryce szórakozottan
megmozgatta a három csomót ábrázoló amulettet a nyakában.
Egy ilyen Arkhé-amulett belekerült vagy… Solas tüze,
kibaszott sokba! Huntnak eszébe jutott a könyvtárba vezető súlyos
vasajtó. Talán nem azért áll ott, hogy megakadályozza a tolvajok
bejutását… sokkal inkább, hogy megakadályozza a bent lévő
holmik kijutását.
Úgy sejtette, Bryce nem magyarázná el, miért kell ilyen
amulettet viselnie, úgyhogy inkább azt kérdezte:
– Mi a helyzet veled meg az unokatestvéreddel? – Aki a
délelőtt folyamán valamikor megérkezik majd a galériába.

344
 Bryce finoman meghúzta Syrinx pórázát, amikor a kiméra rá
akarta vetni magát az egyik pálmafa törzsén felfelé iszkoló
mókusra.
– Tinikoromban közel álltunk egymáshoz pár évig, aztán
csúnyán összevesztünk. Azóta nem nagyon állok vele szóba. A
kapcsolatunk… hát, te magad is látod, milyen lett.
– Min vesztetek össze?
A reggeli köd ott gomolygott mellettük, Bryce pedig hallgatott,
mintha azon tanakodna, mennyit áruljon el.
– Az apjáról kezdtünk el vitatkozni. Hogy mekkora rohadék az
Őszkirály, és mennyire az ujja köré csavarta Ruhnt. Végül már
egymás hibáit vetettük a másik szemére ordítva. Akkor hagytam
ott, amikor Ruhn azt mondta, hogy szégyentelen cafkaként
flörtölök a barátaival, és tartsam távol magamat tőlük.
Ruhn ennél sokkal ocsmányabb dolgot is mondott, jutott
eszébe Huntnak. Luna templomában Bryce azt mondta, félvér
lotyónak nevezte.
– Mindig is tudtam, hogy Danaan egy seggfej, de ezzel
magához képest is mélyre süllyedt.
– Igen – értett egyet Bryce halkan. – De… szerintem valójában
védeni akart. Igazából amiatt vesztünk össze. Pont ugyanúgy
viselkedett, mint az összes többi irányításmániás tündér. Ahogy az
apám is.
– Tartod vele a kapcsolatot? – érdeklődött Hunt. Vagy féltucat
olyan tündérnemes akadt, akik elég rémesek voltak ahhoz, hogy
annyi évvel ezelőtt menekülésre késztessék Ember Quinlant.
– Csak ha nagyon muszáj. Nincs olyan, akit jobban gyűlölnék
nála egész Midgardon. Sabine-t leszámítva. – Bryce égnek emelt
tekintettel felsóhajtott, és a körülöttük álló épületek felett
elsuhanó angyalokat és boszorkányokat figyelte. – A te listád élén
ki áll?
Hunt megvárta, amíg elhaladnak egy hüllőszerű vanír mellett,
aki épp a telefonját nyomkodta, megfigyelte, hol vannak a
kamerák az épületeken, a fákon és a kukákba rejtve.
– Sandriel.

345
 – Ó! – Nem akadt olyan ember Midgardon, akinek ne lett volna
elég Sandriel keresztneve, hogy tudja, kiről van szó. – Amit a
tévében láttam, az alapján elég… – Bryce elfintorodott.
– Bármit láttál is, az a kellemesebb verzió. A valóság tízszer
olyan rémes. Szadista szörnyeteg. – És ezzel még szépen fejezte
ki magát. Hozzátette: – Több mint fél évszázadon keresztül
voltam… kénytelen neki dolgozni. Aztán jött Micah. – Képtelen
volt kimondani, hogy az övék, hogy birtokolják. Sosem hagyta,
hogy Sandriel ilyesfajta hatalommal bírjon felette. – Ő meg a
triariijának a parancsnoka, Pollux új szintre emelték a
kegyetlenséget és a büntetéseket. – Megfeszítette az állkapcsát,
lerázta magáról a véres emlékeket. – De ezek nem forgalmas
utcára való történetek. – Sőt, sehová sem valók.
Bryce mégis őt fürkészte.
– Ha valaha beszélni szeretnél róla, Athalar, meghallgatlak.
Mintegy mellékesen mondta, arcára mégis őszinteség
rajzolódott ki. Hunt bólintott.
– Ahogy én is téged.
Elhaladtak az óvárosi kapu mellett, ahol a turisták már sorban
álltak, hogy fotót készíthessenek vagy megérinthessék a tárcsázó
korongját, lelkesen átadva az erejük egy cseppjét. Fogalmuk sem
volt, hogy pár utcával odébb holttestet találtak nemrég. A
gomolygó ködben a kvarckapu már-már földöntúlinak tűnt,
mintha ősrégi jégből faragták volna. Most egyetlen szivárvány
sem táncolt az épületeken, ilyen ködben semmiképp.
Syrinx megszaglászta az egyik kukát, tele a téren álló bódék
ételmaradékával.
– Megérintetted már a korongot, hogy kívánj? – kérdezte
Bryce.
Hunt a fejét rázta.
– Azt hittem, ilyesmit csak a gyerekek és a turisták csinálnak.
– Igen. De attól még jó buli. – Bryce hátravetette a haját a válla
felett, és elmosolyodott. – Amikor tizenhárom éves voltam,
kívántam. Akkor jártam először a városban, Ruhn hozott el.
Hunt felvonta a szemöldökét.

346
 – És mit kívántál?
– Hogy nőjön nagyra a mellem.
A Huntból előtörő nevetés száműzte a Sandriel említése után
visszamaradt árnyékokat. Szándékosan nem nézett Bryce
mellkasára, ahogy azt felelte:
– Úgy tűnik, valóra vált a kívánságod, Quinlan. – Enyhe
kifejezés. Rohadtul enyhe, csipkébe csomagolva.
Bryce kuncogott egy sort.
– Crescent City: ahol az álmok valóra válnak.
Hunt oldalba könyökölte, képtelen volt visszafogni magát,
egyszerűen hozzá kellett érnie.
Bryce elhessegette.
– Te mit kívánnál, ha tudnád, hogy valóra válik?
Hogy az anyja életben legyen, biztonságban, boldogan. Hogy
Sandriel, Micah, az összes arkangyal és az Aszterek holtan
essenek össze. Hogy teljesüljön az alkuja Micah-val, és
eltávolítsák róla a glóriát meg a rabszolga-tetoválást. Hogy a
malákhim merev hierarchiája összeomoljon.
De ilyesmit nem mondhatott. Nem állt készen rá, hogy mindezt
hangosan kimondja Bryce előtt.
Úgyhogy azt felelte:
– Mivel én tökéletesen elégedett vagyok a saját
adottságaimmal, azt kívánnám, bár ne lennél ilyen átkozottul
idegesítő.
– Rohadék! – De Bryce vigyorgott, és a fene vigye el, még a
reggeli nap is előbújt ennek láttán.

A Griffin Régiségkereskedés alatti könyvtárat még az Őszkirály is

megirigyelte volna.
Ruhn Danaan a közepén álló óriási asztalnál ült, még mindig
nem fogta fel, pontosan mekkora is ez a hely – ráadásul egy
tűzszellem rebegtette rá folyton a szempilláit, és azt kérdezgette,
mindegyik piercing belövése fájt-e.

347
 Bryce és Athalar az asztal túlfelén ült, előbbi egy laptopon
pötyögött, utóbbi egy rakás régi kötetet nézegetett. Lehabah
ránézésre egy játék babáknak készített díványon hevert, elé
tabletet állítottak, az egyik népszerű vanír drámát nézte.
– Most akkor körbenézel – szólalt meg Bryce anélkül, hogy
felpillantott volna a laptopról –, vagy csak ücsörögsz ott?
Athalar felröhögött, de nem szólt semmit, ujjával követte
tovább az egyik könyv szövegének sorát.
Ruhn gyilkos pillantást lövellt felé.
– Mit csinálsz?
– A krisztallosz után kutatok – válaszolta Hunt, elszakítva sötét
pillantását a könyvről. – Úgy egy tucat hatos típusú démont öltem
már meg az elmúlt évszázadokban, kíváncsi vagyok, van-e valami
hasonlóság.
– A krisztallosz hatos típusú? – kérdezte Ruhn.
– Feltételezem, hogy igen – felelte Hunt, és visszatért a
könyvhöz. – A hetes típus maguknak a hercegeknek van
fenntartva, és az alapján, amire képes, le merném fogadni, hogy
hatos. – Dobolni kezdett az ősrégi lapon. – De semmiféle
hasonlóságot nem találtam.
Bryce hümmögött.
– Talán rossz helyen nézelődsz. Talán… – Athalar felé
fordította a laptopot, ujjai repültek a billentyűzeten. – Olyasmit
keresünk, ami tizenötezer éve nem járt a világunkban. Az alapján,
hogy senki sem tudta beazonosítani, valószínűleg nem került be
túl sok történelemkönyvbe, és egyébként is csak pár könyv maradt
fenn. De… – Tovább pötyögött, és Ruhn a nyakát nyújtogatva
figyelte, miféle adatbázist hívott elő. – Hol is vagyunk épp? –
kérdezte Athalart.
– Egy könyvtárban.
– Egy régiségkereskedés könyvtárában, te hatökör! – Betöltött
az oldal tele régi vázákról, amforákról, mozaikokról és szobrokról
készült képekkel. Bryce beírta a keresőbe, hogy démon + tündér,
és Hunt elé tolta a laptopot. – Talán a régi műkincseken
megtaláljuk a krisztalloszt.

348
 Hunt morgott egy sort, de Ruhn felfigyelt rá, milyen
elismerően csillant a szeme, mielőtt elkezdte végignézni a
találatokat.
– Most találkozom először herceggel – sóhajtotta Lehabah a
díványon.
– Erősen túllihegik a dolgot – válaszolta Ruhn a válla felett.
Athalar egyetértően dörmögött.
– Milyen érzés kiválasztottnak lenni? – kérdezte a tűzszellem,
lángoló fejét égő öklére támasztva.
– Unalmas – ismerte el Ruhn. – Van a kard meg egy-két
izgalmasabb apróság, de azt leszámítva nem olyan érdekes.
– Megnézhetem a Csillagkardot?
– Otthon hagytam. Nem volt kedvem a turistákkal szórakozni,
minden sarkon megállítottak volna, hogy fotózkodjunk.
– Szegény hercegecske – gúnyolódott Bryce.
Hunt ismét egyetértően morgott, mire Ruhn felcsattant:
– Van valami hozzáfűznivalód, Athalar?
Az angyal felnézett a laptopról.
– Bryce mindent elmondott.
Ruhn elvicsorodott, de ekkor Bryce kettejüket fürkészve
közbeszólt:
– Történt valami köztetek?
– Ó, igen, meséljetek! – könyörgött Lehabah, és megállította a
műsort, hogy felüljön a díványon.
Hunt visszatért a keresési eredmények tüzetes
tanulmányozásához.
– Szétvertük egymást egy összejövetelen. Danaan még mindig
be van rágva miatta.
Bryce szótárba illően hozta az idióta vigyort.
– Miért verekedtetek össze?
– Mert egy arrogáns seggfej! – vágta rá Ruhn dühösen.
– Pontosan – válaszolta Hunt félmosolyra húzódó szájjal.
Bryce sokatmondó pillantást vetett Lehabah-ra.
– A fiúk meg a szokásos farokméregetés.
Lehabah fennhéjázó hangot hallatott.

349
 – Nem olyan civilizáltak, mint mi, hölgyek.
Ruhn a szemét forgatta, és meglepetten nyugtázta, hogy
Athalar hasonlóképpen tesz.
Bryce a könyvtár végeláthatatlan polcsoraira mutatott.
– Hát, kuzin – szólalt meg –, csak tessék! Lássuk,
megvilágosodunk-e a csillagfényedtől!
– Nagyon vicces – vágott vissza Ruhn, de azért a címeket
tanulmányozva elindult a polcok felé. Meg-megállt a
könyvespolcokba épített különböző akváriumok és terráriumok
mellett, de a bennük élő kis állatokat a legkevésbé sem érdekelte a
jelenléte. Nem merte megkérdezni, igazak-e a pletykák, főleg,
hogy Lehabah odakiáltott neki a díványról:
– A teknőst Marlene-nek hívják!
Ruhn aggodalmasan a húgára nézett, de Bryce épp a telefonját
nyomkodta.
Egy pillanattal később a fapanelek mögé rejtett hangszórókból
zeneszó hangzott fel. Ruhn figyelmesen hallgatta az első
dallamokat – egy gitár és két magas, fülbemászó női hang.
– Még mindig ezt a bandát hallgatod? – Gyerekként a húga
megszállottan rajongott ezért a népzenei alapokra építkező
párosért.
– Josie és Laurel zenéje még mindig jó, úgyhogy még mindig
hallgatom őket. – Bryce elhúzta az ujját a telefon kijelzőjén.
Ruhn tovább nézelődött.
– Mindig is jó ízlésed volt. – Hát tessék, kimondta… Mintha
kötelet vetett volna kapcsolatuk viharos tengerébe.
Bryce nem nézett fel, de némileg halkabban felelt:
– Köszi.
Athalar nagyon bölcsen hallgatott.
Ruhn a polcokat böngészte, várta, hátha hívószót érez valami
más, mint a húga iránt, aki az elmúlt néhány napban többet beszélt
vele, mint kilenc éven keresztül összesen. Voltak könyvcímek a
közös nyelven, a tündérek ősi nyelvén, a sellőkén, sőt, akadt pár
olyan ábécé is, amit fel sem ismert.
– Elképesztő ez a gyűjtemény.

350
 Ruhn az egyik kék, aranyozott fóliával bevont kötet felé nyúlt.
Az istenek igéje.
– Ne nyúlj hozzá! – figyelmeztette Lehabah. – Lehet, hogy
harap.
Ruhn gyorsan visszakapta a kezét, miközben a könyv magához
tért, és mozgolódni kezdett a polcon. Ruhn árnyai mormolni
kezdtek a bensejében, készen arra, hogy lecsapjanak. Nagy
nehezen rávette őket, hogy csillapodjanak.
– Miért mozog a könyv?
– Mert különleges… – fogott bele a magyarázatba Lehabah.
– Elég, Lele! – figyelmeztette Bryce. – Ruhn, engedély nélkül
ne nyúlj semmihez!
– A te engedélyed kell hozzá, vagy a könyvé?
– Mindkettő – válaszolta Bryce. Erre magasan a polcon
megmozdult az egyik kötet. Ruhn a nyakát nyújtogatva kémlelte,
és látta, hogy egy zöld könyv az… ragyog. Hívogatja. Az
árnyékok mormolni kezdtek, mintha biztatnák. Hát jó!
Pillanatok alatt odahúzta a rézlétrát, és meg is mászta. Bryce
mintha magára a könyvtárra szólt volna:
– Ne zavard!
Ruhn levette a könyvet a helyéről. A cím láttán a szemét
forgatta. A tündérek nagy szerelmi történetei.
Csillagfény, az persze! A könyökhajlatába szorította a könyvet,
lemászott a létrán, és visszatért az asztalhoz.
Bryce fuldokolni kezdett a nevetéstől a cím láttán.
– Biztos vagy benne, hogy a csillagfényed nem a nyálas
sztorikat találja meg? – Odakiáltott Lehabah-nak: – Ez neked
való!
Lehabah málnapirosra vörösödött.
– Borzalmas vagy, BB!
Athalar Ruhnra kacsintott.
– Kellemes időtöltést!
– Meglesz! – vágta rá Ruhn, és kinyitotta a könyvet.
Megrezzent a telefonja, még mielőtt belenézhetett volna.

351
Előhalászta a farzsebéből, és a kijelzőre pillantott. – Dec
kiderítette, amit tudni akartál.
Bryce és Athalar megmerevedett. Ruhn megnyitotta az e-mailt,
de megdermedtek az ujjai a kijelző felett, ahogy továbbküldte
volna.
– Ööö… még mindig ugyanaz az e-mail-címed? – kérdezte. –
A tiédet pedig nem tudom, Athalar.
Hunt elhadarta a sajátját, Bryce pedig hosszasan meredt rá,
mintha azon gondolkozna, meg akar-e nyitni még egy ajtót az
életébe. De aztán felsóhajtott.
– Igen – felelte.
– Elküldtem – jelezte Ruhn, és megnyitotta Declan
csatolmányát.
Egy rakás koordináta volt, meg a hozzá tartozó helyek. Danika
napi rutinja az Ördögfalka alfájaként nemcsak az Óvárosban
vezette ide-oda, azon túl is járt. Ráadásul rendszeres társasági
életet élt naplemente után. Volt a listán minden: a lakásuk, az
Odú, a városvezetés központi irodája a Comitiumban, egy
tetoválószalon, egy hamburgerező, egy rakás pizzéria, kocsmák,
koncertterem, a CCE naplabdaarénája, fodrászszalon,
edzőterem… Bassza meg, aludt ez a lány egyáltalán? A lista
minden helyet tartalmazott, ahol Danika a halálát megelőző két
hétben megfordult. Az asztalnál ülőkre telepedő csend alapján
Ruhn tudta, hogy Bryce és Hunt is a felsorolt helyeket böngészi.
Aztán…
Meglepetés villant Hunt sötét szemében, ahogy Bryce-ra
pillantott. Bryce azt mormolta:
– Danika nem csak járőrözött Luna templomának környékén…
Ezek alapján bent is volt a templomban abban a két napban,
amikor ellopták a kürtöt. És az áramszünet idején is.
– Gondolod, hogy látta, ki vette el, aztán az illető megölte őt,
hogy elvarrja a szálakat? – kérdezte Hunt.
Ilyen egyszerű lenne a magyarázat? Ruhn remélte, hogy igen.
Bryce a fejét rázta.

352
 – Ha Danika látta volna, hogy ellopják a kürtöt, biztosan
jelenti. – Megint felsóhajtott. – Danika általában nem a
templomban őrködött, de Sabine gyakran változtatgatta a
beosztását, hogy szemétkedjen. Lehet, hogy a démon megérezte
rajta a kürtöt, és levadászta.
– Nézd át megint! – biztatta Ruhn. – Lehet, hogy felfigyelsz
valamire, amire eddig nem.
Bryce elhúzta a száját, maga volt a megtestesült hitetlenség, de
Athalar megszólalt:
– A semminél ez is jobb.
Bryce hosszabban nézett az angyal szemébe, mint amit a
legtöbben bölcsnek tituláltak volna. Semmi jó nem sülhet ki
belőle, hogy Bryce és Athalar összedolgozik. Hogy
összeköltöztek.
De Ruhn nem szólt semmit, inkább olvasni kezdett.

– Találtál már jó szexjelenetet? – kérdezte Bryce Ruhntól mintegy

odavetve, miközben harmadszorra fésülte végig a Danika
tartózkodási helyeit tartalmazó listát. Az első pár hely, mint arra
rádöbbent, Philip Briggs bombakészítőlaborja volt a város mellett.
Az az este is szerepelt a listán, amikor lebuktatták őt.
Még mindig emlékezett rá, hogyan bicegett be Danika és
Connor a két évvel ezelőtti estén a lakásba, miután elkapták
Briggst és a Kéreket. Danika jól volt, de Connornak felhasadt a
szája, és monoklija is lett, ami arra engedett következtetni, hogy
kemény ütközet volt. Nem mesélték el, mi történt, Bryce pedig
nem kérdezte. Leültette Connort a szedett-vedett konyhaasztalhoz,
és ellátta a sebeit.
A férfi tekintete végig Bryce arcára, szájára tapadt, amíg ő
gyengéden megtisztogatta az ajkait. Már akkor tudta, hogy
változni fognak a dolgok, hogy Connornak elege van a
várakozásból. Hogy öt éve voltak ugyan barátok, és azóta
kerülgették egymást, de ennek vége, hamarosan lépni fog. Nem

353
számított, hogy ő épp Reiddel járt. Connor hagyta, hogy
gondoskodjon róla, a szeme szinte ragyogott, és Bryce tudta, hogy
eljött az idő.
Amikor Ruhn nem felelt rögtön a gúnyolódásra, Bryce
felnézett a laptopjáról. A bátyja tovább olvasott, mintha meg sem
hallotta volna őt.
– Ruhn!
Hunt is abbahagyta a kutakodást a galéria adatbázisában.
– Danaan!
Ruhn felkapta a fejét, pislogott.
– Találtál valamit? – kérdezte Bryce.
– Igen és nem – válaszolta Ruhn hátradőlve a székében. – Ez
egy háromoldalas beszámoló Peliasz hercegről és az arájáról,
Lady Helenáról. Nem is tudtam, hogy Peliasz egy Theia nevű
tündérkirálynő nagytábornoka volt, amikor az Átkeléskor ebbe a
világba jöttek, és hogy Helena a királynő lánya volt. Úgy tűnik,
Theia királynő is csillagfényű volt, és hogy a lánya is örökölte a
képességet. Theiának volt egy fiatalabb lánya is ugyanezzel az
adottsággal, de csak Lady Helenát említik. – Ruhn megköszörülte
a torkát, és felolvasta: – Az éjhajú Helena, kinek arany bőréből
csillagfény és árnyak áradtak. Ez alapján Peliasz több, egy időben
élő csillagfényű tündér egyike volt.
Bryce pislogott egyet.
– És? Mi köze ennek a kürthöz?
– A könyv megemlíti, hogy voltak bizonyos szent tárgyak,
amiket kizárólag a hozzájuk hasonló tündérek számára készítettek.
Hogy a kürtöt csak akkor lehetett használni, amikor csillagfény
járta át, amikor megtelt az erejével. Egy rakás baromság mellett a
könyv azt is állítja, hogy a csillagfénymágia átjárhatja és életre
keltheti ezeket a tárgyakat. Én biztos, hogy soha életemben semmi
ilyesmire nem voltam képes, még a Csillagkarddal sem. De itt az
áll, hogy a Verem hercegének emiatt kellett megszereznie Peliasz
vérét, így tudta csak létrehozni a kürtre vadászó krisztalloszt… A
vérében volt ez a képesség. De szerintem bármelyikük tudta volna
használni.

354
 Hunt megszólalt:
– De hiába kaparintotta volna meg a Verem hercege a kürtöt,
csak akkor használhatta volna, ha van egy csillagfényű tündére is,
akin keresztül működésbe hozhatja. – Biccentett Ruhnnak. – Bárki
akarja is most a kürtöt, ha megtalálja, te is kellesz hozzá.
Ruhn elgondolkozott.
– Ne feledjük, bárki idézi is meg a démont, hogy kerítse elő a
kürtöt, és vadássza le ezeket a személyeket, nincs nála a kürt.
Valaki más lopta el. Úgyhogy két különböző embert keresünk: a
gyilkost és azt, akinél a kürt van.
– Hát, a kürt úgysem működik – mondta Bryce.
Ruhn megkocogtatta a könyvet.
– A jelek szerint többé nem is fog. Itt az áll, hogy miután
meghasadt, a tündérek azt állították, csakis egyvalami javíthatja
meg: fény, ami nem fény; mágia, ami nem mágia. Gyakorlatilag
azt mondták ilyen bonyolultan, hogy a büdös életben többé nem
lesz működőképes.
– Szóval ki kell derítenünk, miért akarja bárki – vonta le a
következtetést Hunt homlokráncolva. – Apád miért is akarja?
Valamiféle tündérimázs-javítás miatt, hogy visszahozzuk a
Tündérbirodalom régi szép napjait?
Ruhn felhorkant, Bryce pedig haloványan elmosolyodott. Ha
Athalar ilyeneket mond, még a végén tényleg megkedveli.
– Gyakorlatilag igen. A tündérnép hanyatlásnak indult az
elmúlt pár ezer évben, legalábbis szerinte. Azt állítja, az őseink fél
gondolattal egész erdőket perzseltek hamuvá, ő pedig legfeljebb
egy ligetet tudna felégetni, mást nem nagyon. – Ruhn állkapcsa
megfeszült. – Teljesen kiborítja, hogy a kiválasztott ereje alig
több egy szikránál.
Bryce tudta, hogy az apja részben azért undorodik tőle annyira,
mert neki nem jutott semmilyen erő.
Ez is azt bizonyítja, hogy a tündérek befolyása egyre csökken.
Magán érezte Hunt tekintetét, mintha az angyal is megsejtette
volna a Bryce-on végigcsapó keserűséget. Félig hazudott csak,
amikor azt mondta:

355
 – Pont ezért nem érdeklem apámat én sem.
– Főleg, miután jártál az Orákulumnál is – fűzte hozzá Ruhn.
Hunt felvonta a szemöldökét, de Bryce már homlokráncolva
ingatta is a fejét.
– Hosszú történet.
Hunt megint őt nézte, azzal az elmerengő, vesébe látó
pillantással. Úgyhogy Bryce inkább Ruhn könyve felé fordult,
végigfutott pár sort, és megint visszanézett Ruhnra.
– Ez az egész rész a flancos avalleni unokatestvéreidről szól.
Árnyjárás, gondolatolvasás… Csodálom, hogy ők nem állítják
magukról, hogy csillagfényűek.
– Azt kívánják, bár azok lennének – motyogta Ruhn. –
Pöcsfejek!
Bryce halványan emlékezett rá, hogy Ruhn elmesélte neki,
pontosan miért érez így a rokonaival kapcsolatban, és végül csak
annyit kérdezett:
– Neked nem megy a gondolatolvasás?
– Gondolatátvitel – morogta Ruhn –, és semmi köze a
csillagfényű dologhoz. Sem ehhez az ügyhöz.
Ezzel Hunt is egyetérthetett, mert közbeszólt:
– Mi lenne, ha megkérdeznénk az Orákulumot a kürtről? Talán
ő látja, miért akar valaki egy tönkrement ereklyét.
Bryce és Ruhn kihúzta magát. De Bryce csak ennyit válaszolt:
– A misztikusokkal jobban járnánk.
Hunt megborzongott.
– A misztika sötét, elbaszott dolog. Előbb az Orákulumhoz
megyünk.
– Én ugyan nem – vágta rá Bryce.
Hunt szeme elsötétedett.
– Azért, ami az első látogatásodkor történt?
– Igen – felelte Bryce feszülten.
Ruhn is közbevágott, és így szólt Hunthoz:
– Akkor te mész!
Hunt felröhögött.
– Neked is rossz élményeid vannak, Danaan?

356
 Bryce azon kapta magát, hogy árgus szemmel fürkészi a
bátyját. Ruhn sosem említette neki az Orákulumot. De Ruhn csak
vállat vont, és bevallotta:
– Igen.
Hunt felemelte a kezét.
– Jól van, ti szerencsétlenek! Majd elmegyek én! Még sosem
jártam nála. Mindig is humbugnak tűnt.
Pedig nem az volt. Bryce száműzte az arany szfinx képét, aki
ott ült a földbe vágott lyuk előtt a félhomályos, fekete teremben,
azt, ahogyan az emberszerű női arc minden egyes lélegzetvételét
figyelemmel kísérte.
– Időpontot kell kérned hozzá – nyögte ki nagy nehezen.
Némaság telepedett rájuk. Rezgés törte meg, és Hunt sóhajtva
előhúzta a telefonját.
– Fel kell vennem – mondta, és feleletet nem várva felsietett a
könyvtár lépcsőjén. Nem sokkal később már be is csukódott
mögötte a galéria ajtaja.
Lehabah továbbra is a sorozatát nézte mögöttük, ahogy Ruhn
halkan így szólt Bryce-hoz:
– Engem sosem érdekelt, mennyi erőd van. Ugye tudod?
Bryce visszafordult Danika adataihoz.
– Igen, tudom. – Felvonta a szemöldökét. – Mi történt veled az
Orákulumnál?
Ruhn arcán látszott, hogy elzárkózik.
– Semmi. Azt mondta, amit az Őszkirály hallani akart.
– Mi? Azon vagy kiakadva, hogy nem olyan katasztrofálisan
sült el a dolog, mint nálam?
Ruhn felállt a székéből, piercingjei megcsillantak az
elsőfényben.
– Délután Aux-megbeszélésem van, fel kell készülnöm rá, de
később találkozunk.
– Jól van.
Ruhn megdermedt, mintha mondani szeretne még valamit, de
végül csak megindult a lépcső felé, aztán elment.

357
 – Az unokatestvéred igazi álompasi! – sóhajtott Lehabah a
díványán.
– Azt hittem, Athalar az igaz szerelmed – válaszolta Bryce.
– Mindketten nem lehetnek?
– Tekintve, hogy mennyire képtelenek osztozkodni, szerintem
egyikőtök sem járna jól.
A laptopon hangjelzés figyelmeztette, hogy e-mailje érkezett.
Mivel a telefonja darabokra törve hevert a Holló romjai közt,
Hunt e-mailt írt: Láttam, hogy elment az unokatestvéred. Öt perc,
és indulunk a Comitiumba!
Bryce visszaírt: Ne parancsolgass, Athalar!
Négy perc, édesem.
Mondtam már, hogy ne hívj édesemnek!
Három perc.
Bryce morogva felállt az asztaltól, és megdörgölte a lábát. Már
most kínozta a magas sarkú, és Athalart ismerve kénytelen lesz
gyalog megtenni az utat a Comitium épületkomplexumához. A
ruhája nevetségesen festett volna bármilyen más cipővel, de
szerencsére tartott váltásruhát a könyvtári asztal alsó fiókjában,
főleg az esős napokra, amikor a csapadék teljesen tönkretette
volna azt, amit épp viselt.
– Kellemes, hogy van társaságom idelent – jegyezte meg
Lehabah.
Bryce mellkasa elszorult kissé ennek hallatán, de végül csak
ennyit mondott:
– Később visszajövök.

358
 30.

HUNT MEGTARTOTTA A KELLŐ TÁVOLSÁGOT a mellette lépkedő

Bryce-tól, ahogy átvágtak a Comitium előcsarnokán a liftekhez,
amik felrepítik majd őket a 33. kaszárnyájába. A középen
elhelyezkedő üvegcsarnok többi liftsora a komplexum négy másik
tornyába vezetett: egy a városvezetők tanácstermeibe és a
Lunathion működtetéséhez szükséges helyiségekhez, egy Micah
lakosztályába és irodájába, egy az általános adminisztratív
szarakodás irodáihoz, egy pedig a nyilvános megbeszélésekhez és
rendezvényekhez használt termekhez. Több ezer ember élt és
dolgozott ezek között a falak között, de Quinlan még valahogy a
zsúfolt előcsarnokban is kitűnt a többi közül.
Piros, bőrhatású, lapos talpú cipőt vett fel, gombos fehér blúzát
szűk farmernadrágjába tűrte, selymes hajzuhatagát pedig magas
lófarokba kötötte, ami minden egyes lépéssel incselkedőn libbent
ide-oda, ahogy tartotta az iramot Hunttal.
Hunt a liftajtó melletti koronghoz érintette a kezét, ami
megadta számára az engedélyt, hogy eljusson a saját szintjére
harminc emelettel feljebb. Általában csak berepült a kaszárnya
földet éréshez kialakított erkélyére – részben azért, mert úgy
könnyebb volt, részben pedig azért, mert így elkerülhette azt a

359
rengeteg kíváncsiskodót, akik most a szemüket meresztették rájuk
az előcsarnokban. Nyilván azon morfondíroztak, vajon azért
hozza-e ide Quinlant, hogy megdugja, vagy azért, hogy
kihallgassa.
Az alacsony kanapén heverő legionárius nem leplezte túl
ügyesen, hogy lopva Quinlan fenekét bámulja. Bryce
hátrapillantott a válla felett, mintha valami sokadik érzék jelezte
volna számára, hogy valaki épp őt figyeli, és rámosolygott a
katonára.
A legionárius megdermedt. Bryce az alsó ajkába harapott,
szempilláit lejjebb eresztette kissé.
Hunt jó erősen megnyomta a lift gombját, miközben a férfi
félmosolyt küldött Bryce felé. Hunt biztos volt benne, hogy pont
ugyanígy mosolyog minden nőre, aki az útjába akad. Hiába volt
olyan híres a 33. légió, a legionáriusok alacsony rangú katonák
voltak egy óriási gépezetben, úgyhogy nem válogathattak.
Kinyílt a felvonó ajtaja, legionáriusok és üzletemberek
sereglettek kifelé. Akinek nem volt szárnya, nagyon ügyelt rá,
nehogy rálépjen valakinek a tollaira. És mindenki nagyon ügyelt,
nehogy véletlenül Hunt szemébe nézzen.
Nem az, hogy barátságtalan lett volna.
Ha valaki rámosolygott, megpróbálta viszonozni a gesztust. De
mind hallották róla a történeteket. Mind tudták, kinek dolgozott –
az összes gazdájának a nevét ismerték –, ahogy azt is, mit takart
ez a munka.
Inkább szálltak volna be a liftbe egy kiéhezett tigrissel.
Úgyhogy Hunt visszahúzódott, minimalizálta annak az esélyét,
hogy bármiféle kontaktusba kelljen kerülnie másokkal. Bryce
visszafordult a lift felé, lófarokba kötött haja kis híján képen
törölte Huntot.
– Figyelj már oda! – szúrta le Hunt, amikor a lift végre kiürült,
és beléphettek. – Kivered a szemem!
Bryce közönyösen nekidőlt az üvegfalnak. Hála a jó égnek,
senki más nem szállt be melléjük. Huntnak volt annyi esze, hogy
tudta, nem a véletlennek köszönheti.

360
 Egyetlen helyen álltak meg idefelé jövet, hogy vegyenek
Bryce-nak új telefont a klubban elvesztett helyett. Bryce még pár
márkával többet is költött rá, hogy megkapja az alap
védővarázslatokat a készülékre.
A csupa üveg és krómozott fém üzlet gyakorlatilag üres volt,
de Hunt észrevette, hogy rengeteg betérni szándékozó felfigyelt
rá, és inkább nem ment be. Bryce-t ez szemlátomást nem
érdekelte, és miközben várta, hogy az alkalmazott kihozza az új
telefonját, elkérte Huntét, azon nézte végig a hírfolyamokat, hátha
kiderült valami új a klubban történtekkel kapcsolatban. Valahogy
a fényképeknél kötött ki. Amik nem igazán léteztek.
– Harminchat kép van a telefonon – mondta Bryce színtelen
hangon.
Hunt összevonta a szemöldökét.
– És?
Bryce végiggörgette a siralmas gyűjteményt.
– A legrégebbi négy évvel ezelőtti. – Akkor érkezett meg
Lunathionban, akkor szerezte az első telefonját, és ízlelte meg,
milyen az élet anélkül, hogy egy szörnyeteg uralkodna felette.
Bryce öklendezni kezdett, ahogy megnyitott egy véres szőnyegen
heverő levágott lábról készült fotót. – Mi a franc ez?!
– Néha bűnügyi helyszínekre hívnak, és kell késztenem pár
képet bizonyítékként.
– Van olyan, amelyik az alku miatt…
– Nem – felelte Hunt. – Róluk nem szoktam képet csinálni.
– Harminchat fénykép van a négyéves telefonodon, és
mindegyik szétszaggatott holttestekről készült – konstatálta
Bryce. Valaki felsikkantott a bolt túlsó felében.
Hunt fogcsikorgatva torkolta le Bryce-t:
– Hangosabban nem tudnád, Quinlan?
Bryce a homlokát ráncolta.
– Más képet sosem csinálsz?
– Miről?
– Ó, nem is tudom… az életről? Egy szép virágról, egy finom
vacsoráról vagy valamiről?

361
 – Minek?
Bryce pislogott egyet, majd megrázta a fejét.
– Fura vagy.
És még mielőtt Hunt közbeléphetett volna, Bryce maga elé
emelte a telefont, fültől fülig érő vigyor rajzolódott ki az arcára,
lefényképezte magát, és visszaadta a készüléket.
– Tessék! Máris van egy képed, ami nem hulláról készült.
Hunt a szemét forgatta, de azért eltette a telefont.
A lift felzúgott körülöttük, kilőtt felfelé. Bryce az emeletszám
növekedését figyelte.
– Tudod, ki volt az a legionárius? – kérdezte mintegy
mellékesen.
– Melyik? Amelyik a traszk szőnyegre nyáladzott, amelyiknek
a földre lógott a nyelve, vagy amelyik úgy bámulta a feneked,
mintha bármelyik pillanatban megszólalhatna?
Bryce felnevetett.
– Nagyon ki lehettek éhezve itt a kaszárnyában, ha egyetlen
nőtől így kikészülnek. Szóval… tudod, hogy hívják? Azt, amelyik
beszédbe akart elegyedni a fenekemmel.
– Nem. Csak a 33.-ban háromezren vagyunk. – A szeme
sarkából Bryce-ra pillantott, aki továbbra is a gyarapodó
emeletszámot tanulmányozta. – Talán nem is érdemes olyan
férfiakkal ismerkedni, akik előbb nézik meg a fenekedet, mint
hogy odaköszönjenek.
Bryce felvonta a szemöldökét, ahogy a szám megállt, és kinyílt
előttük az ajtó.
– Pontosan ilyen emberekkel akarok ismerkedni. – Kilépett az
egyszerű folyosóra, Hunt pedig követte, és csak akkor döbbent rá,
hogy igazából ő tudja, merre mennek, Quinlan pedig csak tetteti a
magabiztosságot, amikor az megtorpant.
Hunt balra fordult. Lépteik visszhangot vertek a hosszú folyosó
sárgásbarna gránitlapján. A kő repedezett, itt-ott hiányzott belőle
egy-egy darab – a leejtett fegyverek, a mágikus farokméregetések,
a verekedések miatt –, de olyan fényesre polírozták, hogy látszott
benne a tükörképük.

362
 Quinlan végignézett a folyosón, az ajtókhoz tartozó neveken.
– Csak férfiak laknak itt, vagy vegyesen vagytok?
– Vegyesen – válaszolta Hunt. – De több a férfi a 33.-ban, mint
a nő.
– Van barátnőd? Barátod? Valaki, akinek a fenekét te
bámulod?
Hunt megrázta a fejét, próbálta útját állni az ereiben terjedő
jégnek, ahogy megállt a saját szobája ajtaja előtt, kinyitotta, és
maga elé engedte Bryce-t. Igyekezett nem gondolni arra, ahogyan
Shahar Sandriel kardjával a mellkasában a földre zuhant,
miközben mindkét angyal fehér szárnyából vér szivárgott.
Mindkét nővér sikított, arcuk szinte tükörképe volt egymásénak.
– Balkézről születtem. – Becsukta maguk mögött az ajtót, és
figyelte, ahogy Bryce szemügyre veszi a kis szobát. Az ágy elég
nagy volt ahhoz, hogy elférjen rajta a szárnyával, de azon kívül
csak egy szekrénynek meg egy komódnak jutott hely, egy
könyvekkel és papírokkal teli íróasztalnak, valamint a szerteszét
hagyott fegyvereknek.
– És?
– És anyámnak nem volt sem pénze, sem nemesi vérvonala,
amivel ezt ellensúlyozhatta volna. Nem álltak éppen sorba a nők,
hogy megkaphassanak, hiába vagyok ilyen döbbenetesen jóképű.
– Keserűen felnevetett, ahogy kinyitotta az olcsó fenyőszekrényt,
és elővett belőle egy nagy sporttáskát. – Volt egyszer valakim,
akit nem érdekeltek a rangok, de nem lett jó vége. – Minden egyes
szó égette a nyelvét.
Bryce átkarolta magát, körme a blúz vékony anyagába mélyedt.
Úgy tűnt, rájött, kire utal Hunt.
Körbenézett, mintha azon tanakodna, mire terelje a szót, és
végül annál állapodott meg, hogy:
– Mikor csináltad meg a Zuhanást?
– Huszonnyolc éves koromban.
– Miért pont akkor?
– Akkor halt meg anyám. – Bánat költözött Bryce szemébe, és
Hunt képtelen volt elviselni a látványt, képtelen volt feltépni a

363
sebet, úgyhogy hozzátette: – Teljesen elvesztem utána. Úgyhogy
szereztem egy állami Horgonyt, és megcsináltam a Zuhanást. De
nem számított. Örökölhettem akár egy arkangyal, akár egy pele
mágikus erejét, amint öt évvel később megkaptam a tetoválásokat,
engedelmeskednem kellett.
Hallotta, ahogy Bryce végigsimít a takaróján.
– Bánod az angyallázadást?
Hunt hátrapillantott a válla felett, Bryce az ágynak dőlt.
– Még senki sem kérdezte meg ezt tőlem. – Senki sem merte.
De Bryce állta a pillantását, úgyhogy Hunt beismerte: – Nem
tudom, mit gondoljak.
Hagyta, hogy a pillantása elmondja a többit. És egyetlen rohadt
szót sem fogok erről mondani ezen a helyen.
Bryce biccentett. Aztán végignézett a falakon – sem
festmények, sem poszterek nem díszítették.
– Nem szokásod otthonosabbá tenni a helyet, ahol laksz?
Hunt belegyűrte a ruháit a táskába, eszébe jutott, hogy Bryce-
nak van mosógépe a lakásban.
– Micah bármikor elcserélhet, ha úgy látja jónak. Balszerencsét
hoz, ha valaki így gyökeret ereszt.
Bryce megdörgölte a karját, pedig meleg volt a szobában, már-
már fullasztóan.
– Ha meghalt volna aznap este, mi történik veled? Meg az
összes Bukottal és rabszolgával, aki az övé?
– Átszáll a tulajdonjog arra, aki utána jön. – Minden egyes
kiejtett szót gyűlölt. – Ha nincs kijelölt örököse, akkor mindent
szétosztanak a többi arkangyal között.
– Akik nem tartanák a veled kötött alkuját.
– Biztosan nem. – Hunt rátért az íróasztala fiókjában lévő
fegyverekre.
Érezte, hogy Bryce minden egyes mozdulatát árgus szemmel
figyeli, mintha megszámolta volna az összes előhúzott pengét és
pisztolyt.
– Mit tennél, ha ismét szabaddá válnál? – kérdezte.

364
 Hunt ellenőrizte a pisztolyokhoz tartozó lövedékeket az
asztalon, mire Bryce odalépett, hogy közelebbről is szemügyre
vegye őket. Hunt bedobott párat a táskába. Bryce úgy vett fel egy
hosszú kést, mintha koszos zokni lenne.
– Azt hallottam, különlegesek a villámaid az angyalok között,
ilyesmire még az arkangyalok sem képesek.
Hunt behúzta a szárnyát.
– Igen, és?
Bryce vállat vont.
– Akkor miért Isaiah a 33. parancsnoka?
Hunt elvette Bryce-tól a kést, és a táskájába tette.
– Mert én túl sok embert magamra haragítok, és pont le is
szarom. – Már a Hermon-hegy előtt is így volt. Shahar
pozitívumként fogta fel. Tábornokká léptette elő. Hunt próbált
rászolgálni a dicsőségre, de kudarcot vallott.
Bryce arcára összeesküvő mosoly ült ki.
– Akkor mégiscsak van bennünk valami közös, Athalar.

Na jó. Mégsem olyan rémes ez az angyal. A robbantás után

macsóskodás nélkül rendbe rakta Bryce-t. És tényleg nyomós oka
volt rá, hogy meg akarja oldani az ügyet. Ráadásul Ruhnt is
folyamatosan felidegesítette.
Miután befejezte a pakolást, Huntot felhívta Isaiah, aki
tájékoztatta, hogy engedélyt kaptak a Briggs-féle látogatásra, de
beletelik pár napba, mire összekaparják Briggst, és áthozzák az
Adrestia Fegyházból. Bryce inkább nem foglalkozott vele, mit
jelent ez egész pontosan Briggs jelen állapotára nézve.
A valódi pozitívum az volt, hogy Isaiah azt is elmondta, az
Orákulum beszorította Huntot a napirendjébe, és másnap reggel
elsőként vele találkozik majd.
Bryce Huntot figyelte, miközben ismét beszálltak a liftbe, és
megrándult a gyomra, ahogy megindultak lefelé a Comitium
központi előcsarnokába. Bármiféle engedéllyel rendelkezett is az

365
angyal, valahogy be tudta állítani, hogy a lift ne álljon meg
minden egyes emeleten. Szuper!
Bryce sosem ismerte egyik malákhot sem, csak a járőröző
legionáriusokat látta, meg a páváskodó gazdag elitet a városban.
A többségük a KÜN tetőkön kialakított társalgóit részesítette
előnyben. És mivel a félvér lotyókat ilyen helyekre nem engedték
be, még sosem vihetett haza egyetlenegyet sem.
Hát, most mégis hazavihette az egyiket, de nem úgy, amiről
egykor az izmaikban gyönyörködve ábrándozott. Danikával
egyszer két teljes nyári hét ebédszünetét töltötték a légió
kiképzőhelyével szomszédos épület tetején. A hőségben a
férfiangyalok nadrágra vetkőzve küzdöttek egymással. És
megizzadtak. Nagyon-nagyon megizzadtak.
Danikával továbbra is minden egyes ebédszünetben odamentek
volna, ha nem buknak le az épület gondnoka előtt, aki perverznek
nevezte őket, és véglegesen lezárta a tetőt.
A lift lelassult, majd megállt, és Bryce gyomra ismét
megrándult. Kinyílt az ajtó, és egy rakás türelmetlennek tűnő
legionárius fogadta őket, akik mind gondosan közömbös
arckifejezést öltöttek, amint észrevették Huntot.
A Halál Árnyékát. Bryce látta a hírhedt sisakot a szobájában,
ott volt az asztala mellett. Hála az isteneknek, azt nem hozta
magával.
A lifteken túl a Comitium előcsarnoka zsúfolásig telt.
Mindenütt szárnyakat látott, glóriákat, meg azokat a csábító,
izmos testeket, és mindenki a bejárat felé fordult, a nyakukat
nyújtogatva próbáltak átlátni a többiek felett, de senki sem
röppent fel a levegőbe…
Hunt megdermedt a kaszárnya liftjét kis híján elzáró tömeg
szélén. Bryce egyetlen lépést tudott csupán megtenni felé, amikor
kinyílt a jobb kéz felőli felvonó ajtaja, és Isaiah rontott ki rajta, de
rögtön meg is torpant, amikor észrevette Huntot.
– Pont most hallottam…
Az előcsarnok másik végéből érkező erőhullámtól Bryce lába
kis híján összecsuklott.

366
 Mintha ez az erő földre kényszerítette volna a jelenlévőket,
mindenki letérdelt, és lehajtotta a fejét.
Nekik hármuknak pedig tökéletes rálátásuk nyílt az előcsarnok
óriási üvegajtajában, Micah oldalán álló arkangyalra.

367
 31.

SANDRIEL ABBAN A PILLANATBAN FORDULT HUNT, Bryce és Isaiah

felé, amikor Micah is. A sötét hajú nő szemében felismerés
csillant, ahogy tekintete megállapodott Hunton, Bryce-ra
egyáltalán nem nézett, rögtön Isaiah felé fordult.
Bryce természetesen felismerte őt. Elég gyakran szerepelt a
tévében ahhoz, hogy mindenki azonnal felismerje ezen a bolygón.
Egy lépéssel előrébb Hunt remegett a feszültségtől. Korábban
még sosem látta őt ilyennek.
– Térdelj le! – mormolta Isaiah, és térdet hajtott.
Hunt nem mozdult. Nem hajlandó, döbbent rá Bryce. A többiek
hátrapillantottak rájuk a válluk felett, ahogy továbbra is állva
maradtak.
Isaiah motyogva ismét megszólalt:
– Pollux nincs vele. Térdelj már le, bassza meg!
Pollux, a Kalapács. A feszültség egy része távozott, de Hunt
továbbra is állva maradt.
Elveszettnek tűnt, mint aki megrekedt a düh és a rémület
között. Ujjhegyein egyetlen szikrányi villám sem játszott. Bryce
közelebb lépett hozzá, lófarkát hátravetette. Előhúzta vadiúj

368
telefonját a zsebéből, és gondoskodott róla, hogy maximumon
legyen a hangerő.
Úgyhogy mindenki hallotta a hangos katt-katt-kattokat, ahogy
lefotózta a két arkangyalt, majd megfordult, úgy állt, hogy ő is
benne legyen a képben, és szelfizett egyet a háttérben álló
kormányzókkal…
Döbbent mormolás futott végig a csarnokon. Bryce oldalra
billentette a fejét, szélesen elmosolyodott, és készített egy újabb
képet.
Aztán a továbbra is remegő Hunthoz fordult, és a tőle telhető
legpimaszabbul így szólt:
– Köszi, hogy elhoztál megnézni őket. Mehetünk?
Esélyt sem hagyott rá, hogy Hunt reagáljon, belekarolt,
megfordultak, lőtt egy fotót a két kővé vált arcú arkangyallal és a
szemüket meresztő tömeggel a háttérben, majd a liftek felé húzta
Huntot.
Hát ezért volt olyan sietős pár legionáriusnak. Menekültek.
Talán volt egy másik kijárat az üvegajtón kívül. A tömeg
feltápászkodott.
Bryce megnyomta a gombot, és imádkozott, hogy elérhető
legyen valamelyik torony. Hunt még mindig remegett. Bryce jó
erősen megszorította a karját, lábával kopogott a padlón, ahogy…
– Magyarázatot követelek! – Micah állt mögöttük, elállta a
tömeg útját a liftek felé.
Hunt lehunyta a szemét.
Bryce nagyot nyelt és megfordult, megint kevés híja volt, hogy
képen törölje Huntot a copfjával.
– Hát, hallottam, hogy különleges vendég érkezik, úgyhogy
megkértem Huntot, hozzon el, hogy csinálhassak egy képet…
– Ne hazudjon!
Hunt kinyitotta a szemét, és lassan a kormányzó felé fordult.
– El kellett jönnöm pár holmimért és ruhámért. Isaiah
engedélyezte, hogy idehozzam őt.
Mintha a neve kiejtésével megidézte volna, a 33. parancsnoka
áttörte az őrök sorát.

369
 – Így igaz, őkegyelmessége! – mondta. – Huntnak el kellett
jönnie néhány holmijáért, és nem akarta megkockáztatni, hogy
magára hagyja Miss Quinlant közben.
Az arkangyal előbb Isaiah-ra nézett, majd Huntra. Aztán Bryce
felé fordult.
Micah végigmérte Bryce-t. Az arcát fürkészte. Bryce ismerte
már ezt a pillantást, ezt a lassú tanulmányozást.
Rohadt nagy kár, hogy Micah-ba nagyjából annyi melegség
szorult, mint egy hegyi tó mélyén élő halba.
Rohadt nagy kár, hogy fegyverként használja Huntot, és
jutalomfalatként lengeti be számára a szabadságát.
Rohadt nagy kár, hogy gyakran dolgozik az apjával városi meg
a házukat érintő ügyekben – és rohadt nagy kár, hogy az apjára
emlékezteti.
A rohadt életbe is!
– Örülök, hogy újra találkoztunk, őkegyelmessége! – mondta
Micah-nak.
A liftajtó ebben a pillanatban kinyílt, mintha valamelyik isten
kegyelmezett volna meg nekik, hogy emelt fővel távozhassanak.
Bryce betuszkolta Huntot, és már épp követte volna, amikor
hűvös, erős kéz ragadta meg a könyökét. A szempilláját
rebegtetve nézett fel Micah-ra, aki megállította a liftajtóban. Hunt
mintha levegőt sem vett volna már.
Mintha arra számított volna, hogy a kormányzó bármelyik
pillanatban elállhat az alkujuktól.
– Szeretném elvinni önt vacsorázni, Bryce Quinlan – mormolta
Micah érzékien.
Bryce kihúzta a karját az arkangyal kezéből, és belépett Hunt
mellé a liftbe. Aztán ahogy a lift bezárult, belenézett Valbara
arkangyalának a szemébe.
– Inkább nem.

370
Hunt tudta, hogy Sandriel idejön, de hogy pont ma összefusson
vele… Nyilván meg akarta lepni őket, ha Isaiah sem tudott az
érkezéséről. Óvatlan pillanatban akart rajtaütni a kormányzón és a
légión, hogy lássa, milyen ez a hely, mielőtt a pompával és
minden egyéb körülménnyel gondoskodnak róla, hogy a védelmi
vonalaik erősnek tűnjenek, a vagyonuk jelentősebbnek. Még
mielőtt Micah idehívhatta volna a többi légióját, hogy sokkal jobb
benyomást tegyenek rá.
Mekkora kibaszott balszerencse, hogy pont összefutottak vele!
Legalább Pollux nincs itt. Egyelőre.
A lift megint felfelé száguldott. Bryce nem szólt semmit, csak
átkarolta magát.
Inkább nem.
Hunt nem hitte, hogy Micah Domitus hallotta valaha ezeket a
szavakat.
Nem hitte, hogy bárki készített már így képeket Sandrielről.
Az arkangyal láttán egyedül az oldalát húzó kés súlyát érezte.
Az aréna bűzét, a vérét, az ürülékét, a húgyszagét, a homokét…
Aztán Bryce akcióba lendült. Eljátszotta a tiszteletlen, sekélyes
partihercegnőt, amit mindenkivel szeretett volna elhitetni, amit
maga Hunt is elhitt róla, fényképeket készített, menekülési
útvonalat készített elő neki…
Hunt a gombok mellett elhelyezett korongra tette a kezét, és
másik emeletet nyomott meg, bárhová vitte is őket eddig a lift.
– A leszállóról elmehetünk. – Hangja smirglipapír zörejére
emlékeztetett. Mindig elfelejtette, mennyire hasonlított egymásra
Sandriel és Shahar. Nem voltak ugyan egypetéjű ikrek, de a
színeik, a felépítésük szinte azonos volt. – De fel kell vegyelek
hozzá.
Bryce a csuklója köré csavarta selymes copfját, észre sem
vette, hogy ezzel odatartja elé aranyszínű nyakát.
Inkább nem.
Magabiztosan hangzott, amit mondott. Nem vidámnak, nem
kárörvendőnek, egyszerűen csak… határozottnak.

371
 Hunt még csak bele sem mert gondolni, miféle hatással lehet ez
a visszautasítás a Micah-val kötött alkujára, hogy vajon Micah
Huntot hibáztatja-e majd miatta.
– Nincs hátsó kijárat? – kérdezte Bryce.
– Van, de ahhoz megint le kellene mennünk.
Érezte, hogy Bryce-ból kitörni készülnek a kérdések, és még
mielőtt rázúdíthatta volna őket, megszólalt:
– Sandriel másodparancsnoka, Pollux még nála is rosszabb.
Mindenáron kerüld, miután idejön.
Képtelen lett volna felsorolni, miféle borzalmakat művelt
Pollux ártatlanokkal.
Bryce csettintett a nyelvével.
– Mintha amúgy nem tennék meg minden tőlem telhetőt, hogy
ne fussak össze velük!
Az előcsarnokban történtek után pedig volt rá esély. De Hunt
nem mondta el Bryce-nak, hogy Sandriel bizony szívesen áll
kicsinyes bosszút ballépésekért és apró kihágásokért is. Nem
mondta el, hogy Sandriel valószínűleg sosem felejti majd el Bryce
arcát. Talán már meg is kérdezte Micah-t, ki ő.
Az ajtó kinyílt, és feltárult előttük az egyik csendes felső szint.
A folyosó gyér fényben fürdött, pisszenés sem hallatszott, ahogy
Hunt bevezette Bryce-t az edzőtermi felszerelés közé. Széles
ösvény vezetett egyenesen az ablakok alkotta üvegfal felé, és az
azon túl nyíló, le- és felszállásra alkalmas erkélyhez. Korlát nem
volt, csak a kiálló szirt. Bryce meghátrált.
– Még soha senkit nem ejtettem le – esküdözött Hunt.
Bryce óvatosan követte őt az erkélyre. Száraz szél ostorozta
őket. Odalent a mélyben a város tele volt nézelődőkkel és híradós
furgonokkal. Felettük angyalok repültek, voltak, akik
leplezetlenül menekültek, mások a Comitium öt tornya körül
köröztek, hátha megpillanthatják Sandrielt.
Hunt lehajolt, és Bryce térde alá csúsztatta a kezét, a másikkal
pedig megtámasztotta a derekát, úgy vette a karjába. Bryce illata
elbódította az érzékeit, elmosta a bűzlő tömlöc emlékének
maradékát.

372
 – Köszönöm! – nézett Bryce szemébe. – Hogy kihoztál onnan.
Bryce tőle telhetően megvonta a vállát a karjában, de az arca
megrándult, ahogy Hunt közelebb lépett az erkély széléhez.
– Gyorsan kivágtad magad a helyzetből – folytatta Hunt. –
Nagyon sok szempontból nevetséges volt, de tartozom érte.
Bryce átkarolta Hunt nyakát, szorítása fojtogatásnak is beillett
volna.
– Te is segítettél nekem tegnap este. Kvittek vagyunk.
Hunt nem hagyta, hogy Bryce meggondolja magát, jó erősen
suhintott a szárnyával, és ellökte magát a teraszról. Bryce olyan
erősen kapaszkodott, hogy már fájt, Hunt pedig magabiztosan
tartotta. A vállán átvetett sporttáska esetlenül újra meg újra a
combjának ütődött.
– Nem nézel körbe? – kérdezte túlharsogva a szelet, ahogy
heves szárnycsapásokkal, gyorsan felfelé szállt a Központi Üzleti
Negyed szomszédos felhőkarcolója mellett.
– Még csak az kéne! – csendült Bryce hangja a fülében.
Hunt felnevetett, ahogy elérték a kívánt repülési magasságot a
KÜN csúcsai felett. Az Isztrosz tündökölve kanyargott a
jobbjukon, mögötte a Csontnegyed szigete ködbe burkolózott.
Balra épp látszottak a városfalak és az Angyalok kapuján túl
húzódó nyílt vidék. Arrafelé nem akadt egyetlen ház, épület vagy
út sem. Semmi, csak a légikikötő. De a jobbjukon álló kapun – a
Húspiacról kifelé vezető Kereskedők kapuján – túl a Nyugati út
egyenesen a lankás, ciprusokkal pöttyözött domboldal felé futott.
Kellemes, szemet gyönyörködtető város a kellemes, szemet
gyönyörködtető vidéken.
A pangerai városok leginkább ketrecnek tűntek, amiben a
vanírok foglyul ejthették és bekebelezhették az embereket – és a
gyerekeiket. Nem csoda, hogy az emberek fellázadtak. Nem
csoda, hogy vegyi fegyverekkel és gépekkel dúlták fel a
tartományt.
Dühvel teli remegés futott végig Hunt gerincén, ahogy eszébe
jutottak a gyerekek, és ismét lenézett a városra. A Központi Üzleti
Negyedet az Őr sugárút egyenes vonala választotta el az

373
Óvárostól. Luna templomának fehér köve ragyogott a napfényben,
a vele szemben álló fekete kupolás Orákulum temploma pedig
mintha egyfajta ellentétes tükröt tartott volna neki, elnyelte azt.
Holnap reggel oda vezet majd az első útja.
De aztán elnézett az Óvároson túlra, oda, ahol a zöld Öt Rózsa
csillogott a ködben. Óriási ciprusok és pálmák nyújtózkodtak az
ég felé, mellettük csillogó mágiasugarak robbantak. A
Holderdőben több tölgy állt, kevesebb mágikus kérkedéssel. Hunt
onnan már nem nézett tovább. Az Aszfodéloszmezők nem volt túl
kellemes látvány. Mégis luxuskörülményeket biztosított az ott
lakóknak a pangerai embernegyedekhez képest.
– Miért pont az Óvárosban laksz? – kérdezte jó néhány percnyi
néma repülés után, mialatt egyedül a szél dalát hallgatta.
Bryce még akkor sem nézett le, amikor Hunt óvatosan
ereszkedni kezdett az Óváros azon része felé, ahol Bryce lakása is
helyet kapott, egyutcányira a folyótól, és néhány saroknyira a
Szívkaputól. Még messziről is látta, ahogy az áttetsző kvarc jeges
lándzsaként csillogva tör a szürke égbolt felé.
– A város szíve – válaszolta Bryce –, miért ne akarnék ott
lakni?
– Az Öt Rózsa tisztább.
– És tele van páváskodó tündérrel, akik lenézik a félvéreket. –
Sziszegve ejtette ki az utolsó szót.
– A Holderdő?
– Sabine felségterülete? – Bryce élesen felnevetett, és
elhúzódott kissé, hogy felnézzen Huntra. Maréknyi szeplője
összehúzódott, ahogy az arcát ráncolta. – Őszintén, egy hozzám
hasonlónak gyakorlatilag csak az Óváros biztonságos. Egyébként
meg közel van a munkahelyemhez, és válogathatok az éttermek, a
koncertek, a múzeumok közül. El sem kell hagynom a kerületet.
– De hát… amikor reggel futni mész, bejárod az egész várost.
Miért változtatsz útvonalat olyan gyakran?
– Úgy nem unom meg, és mindig izgalmas.
Egyre tisztábban látszott Bryce épülete, az üres tető. A nagyját
egy tűzrakóhely, pár napozóágy és egy grill foglalta el. Hunt

374
bedőlt, körberepülte, könnyedén földet ért, és letette Bryce-t, aki
kapaszkodott még belé egy ideig, hogy visszatérjen a lábába az
erő, de aztán elhátrált.
Hunt megigazította a táskát, és megindult a tetőfeljáró ajtaja
felé. Kinyitotta Bryce előtt, feltárva az elsőfény melengette
lépcsősort.
– Komolyan gondoltad, amit mondtál? Micah-nak?
Bryce lesietett a lépcsőn, lófarka fel-le ugrált.
– Persze hogy komolyan gondoltam. Mi a fészkes fenéért
akarnék randizni vele?
– Valbara kormányzója.
– És? Csak azért, mert megmentettem az életét, még nem
rendelt neki a sors. Egyébként meg inkább dugnék egy szoborral.
Hunt elvigyorodott.
– Csak a rend kedvéért mondom, hogy azok a nők, akik voltak
már vele, nem értenének veled egyet.
Bryce a száját húzva nyitotta ki a lakása ajtaját.
– Mint már mondtam, én inkább nem.
– Biztos, hogy nem azért, mert próbálod kerülni…
– Látod, pont ez a baj! Te meg mindenki más ezen a világon
azt hiszitek, az a létezésem értelme, hogy egy hozzá hasonló pasit
találjak. Olyan nincs, hogy egyszerűen nem érdekel, hiszen miért
is ne akarnék egy nagy, erős férfit, aki megvéd engem? Hiszen ha
csinos szingli vagyok, akkor amint bármelyik hatalommal bíró
vanír érdeklődést mutat irántam, nekem muszáj ledobni magamról
a bugyit. Sőt, életem sem volt, amíg ő meg nem jelent, nem
tudtam, milyen a jó szex, sosem éreztem, hogy élek…
Hél sötét bugyraira, ez a nő!
– Úgy látom, érzékeny pontra tapintottam.
Bryce felnevetett.
– Úgy látom, van érzéked hozzá.
Hunt összefonta a karját. Bryce ugyanígy tett.
Még az a nyomorult copfja is összefonta volna, ha képes rá.

375
 – Akkor eljössz velem az Orákulumhoz holnap, vagy mi lesz?
– szűrte Hunt összeszorított fogain keresztül, ahogy lehajította a
sporttáskát. A ruhái és a fegyverei hangosan csattantak a földön.
– Jaj, nem, Athalar! – búgta Bryce, és a szavak végighasítottak
Hunt bőrén. Bryce mosolya gonosszá vált. Hunt megacélozta
magát, úgy várta, mivel folytatja. Csakhogy mindeközben nagyon
is kíváncsi volt rá. – Vele egyedül kell megküzdened.

376
 32.

MIUTÁN LETETTÉK A CUCCÁT A LAKÁSBAN, Hunt követte a

munkahelyére Bryce-t, aki azt tervezte, hogy átnézi Danika
Declantől kapott adatait, és összeveti a saját listájával – meg az
eddigi gyilkosságok helyszínével.
De a gondolat, hogy megint órákon át odalent kell ülnie, eléggé
zavarta Huntot ahhoz, hogy úgy döntsön, inkább a tetőről őrködik.
Friss, szabad levegőre volt szüksége. Még akkor is, ha továbbra is
angyalok repültek felette – távoztak a városból. Hunt szándékosan
nem nézett a háta mögött magasodó Comitium felé.
Bryce épp naplemente előtt, Huntéhoz hasonlóan komor
kifejezéssel az arcán, Syrinxszel a sarkában lépett ki a galériából.
– Semmi? – érdeklődött Hunt, ahogy földet ért mellette a
járdán.
– Semmi – erősítette meg Bryce.
– Majd holnap friss szemmel végignézzük újra.
Talán elsiklottak valami felett. Elég hosszú, borzalmas és
furcsa volt a mai nap, és Hunt igencsak készen állt rá, hogy
lerogyjon Bryce kanapéjára.
Nagyon igyekezett mintegy mellékesen feltenni a kérdést:
– Nagy naplabdameccs lesz ma este. Zavarna, ha megnézném?

377
 Bryce felvont szemöldökkel, a szeme sarkából pillantott rá.
– Mi az? – kérdezte, de képtelen volt megálljt parancsolni
felfelé görbülő szájszélének.
– Csak… annyira… férfi vagy. – Bryce felé intett. – A sporttal
meg mindennel.
– A nők is pont úgy szeretik a sportot, mint a férfiak.
Bryce a szemét forgatta.
– Nehezen tudom összeegyeztetni a naplabdát néző férfit azzal
a képpel, ami a Halál Árnyékáról él bennem.
– Sajnálom, hogy csalódást okozok. – Most Hunt húzta fel a
szemöldökét. – Miért, mit gondolsz, mivel töltöm a
szabadidőmet?
– Nem tudom. Gondoltam, a csillagokat nézve átkozódsz,
siránkozol és bosszút forralsz az összes ellenségeddel szemben.
Az nem kifejezés! De Hunt halkan felnevetett.
– Tényleg sajnálom, hogy csalódást okozok.
Bryce derűsen összehúzta a szemét, a nap utolsó sugarai
folyékony arannyá varázsolták az íriszét. Hunt nagy nehezen vette
csak rá magát, hogy az utcát fürkéssze körülöttük.
Egy saroknyira jártak Bryce lakásától, amikor Hunt telefonja
megcsörrent. Bryce megdermedt, és Hunttal együtt ő is a kijelzőre
nézett.
A telefon másodszorra is megcsörrent. Mindketten tágra nyílt
szemmel meredtek a névre, mellettük járókelők siettek el.
– Nem veszed fel? – kérdezte Bryce halkan.
Harmadszorra is kicsörgött.
Hunt tudta. Már azelőtt tudta, mit fog mondani, hogy
megnyomta a gombot.
Éppen ezért ellépett Quinlantől, mielőtt a füléhez emelte a
telefont, és színtelenül beleszólt:
– Helló, főnök!
– Munkám van ma este számodra – mondta Micah.
Hunt gyomra összerándult.
– Rendben.

378
 – Remélem, nem szakítom félbe a szórakozásodat Miss
Quinlannel.
– Természetesen nem – válaszolta Hunt feszülten.
Micah jelentőségteljes szünetet tartott.
– Ami az előcsarnokban történt, soha többé nem ismétlődhet
meg. Érthető voltam?
– Igen. – Hunt csak elvakkantotta a szót, de nem csak kiejtette,
komolyan is gondolta, mert akit Micah helyett kaphatott volna,
most épp a Comitiumban tartózkodott, a kormányzó
rezidenciáján. Sandriel napokon, heteken át büntette volna Huntot,
amiért nem volt hajlandó meghajolni, és megszégyenítette. Sőt,
hónapokon át kínozta volna.
Micah csak figyelmezteti most, megbízza ezzel a feladattal ma
este, hogy emlékeztesse, hol is áll a kibaszott ranglétrán, aztán el
van intézve a dolog.
– Helyes – mondta Micah. – Ott vár rád az akta a kaszárnyai
szobádban. – Elhallgatott, mintha csak érezné a Huntot perzselő
kérdést. – Még mindig áll az ajánlatom, Athalar. Ne kelljen
meggondolnom magam! – Azzal letette.
Hunt olyan erősen szorította össze az állkapcsát, hogy már fájt.
Quinlan aggodalmasan ráncolta a homlokát.
– Minden rendben?
Hunt visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.
– Igen. – Továbbindult. – Légiós ügyek. – Amivel nem
hazudott. Nem igazán.
Kinyílt az épület üvegajtaja. Hunt az előcsarnok felé biccentett.
– Menj csak fel! El kell intéznem valamit. Hívlak, ha megvan a
Briggs-féle látogatás időpontja.
Bryce összehúzta borostyánszínű szemét. Persze hogy átlátott
rajta. Vagy inkább kihallott a szavaiból mindent, amit nem ejtett
ki. Tudta, mit parancsolt neki Micah. De csak ennyit mondott:
– Jól van. – Az előcsarnok felé fordult, de azért a válla felett
még hozzátette: – Sok sikert!
Hunt nem válaszolt, csak kilőtt az ég felé, már a füléhez is
emelte a telefont, hogy felhívja Justiniant, és megkérje, őrködjön

379
pár órán keresztül. Justinian vinnyogott egy sort, hogy lemarad a
naplabdameccsről, de Hunt emlékeztette, ki a rangidős, mire az
angyal morogva megígérte, hogy tíz perc múlva ott lesz a
szomszédos tetőn.
Justinian nyolc perc múlva megjött. Bajtársát hátrahagyva Hunt
belélegezte a poros, száraz levegőt, és jobbján az Isztrosz pávakék
szalagjával megindult, hogy azt tegye, amihez a legjobban értett.

– Könyörgöm!
Mindig ugyanaz a szó. Az egyetlen szó, amit az Umbra
Mortisszal szemben ki szoktak ejteni.
Vér pöttyözte sisakján keresztül végigmérte az előtte kuporgó
puma alakváltót. A férfi karmos keze remegett, ahogy felemelte.
– Könyörgöm! – zokogta.
Hunt minden egyes szóval egyre távolodott a testétől.
Kinyújtott karja távolivá vált, a pisztoly, amivel a férfi fejére
célzott, egy darab fémmé redukálódott.
Egy halál minden egyes halálért.
– Könyörgöm!
A férfi rémes dolgokat művelt. Kimondhatatlan
szörnyűségeket. Megérdemelte. Ennél rosszabbat is érdemelt.
– Könyörgömkönyörgömkönyörgöm!
Hunt árnyék volt csupán, életfoszlány, halálos fegyver.
Nem volt ő semmi és senki.
– Könyö…
Hunt ujja begörbült a ravaszon.

Hunt korán ért vissza. Magához képest legalábbis.

Hála a jó égnek, senki sem jött be a kaszárnyai fürdőszobába,
amíg lemosta magáról a vért. Olyan hosszasan állt a forró
vízpermet alatt, hogy azt sem tudta, mennyi idő telik el.

380
 Tovább is maradt volna, ha nem tudja, hogy Justinian várja.
Úgyhogy összefoltozta, összekapta magát. Félig vánszorogva
lépett ki a tűzforró zuhany alól, vissza annak az angyalnak a
bőrébe, aki akkor volt, amikor nem kellett golyót repítenie valaki
más szeme közé.
Megállt pár helyen, mielőtt visszarepült Bryce lakásához. De
csak visszaért, átvette a stafétát Justiniantől, és tizenegykor
belépett Bryce ajtaján.
Bryce a hálószobájában volt, az ajtót becsukta, de Syrinx
nyivákolt egyet odabentről. Abból, hogy Bryce rászólt, maradjon
csendben, Hunt tudta, hogy hallotta, ahogy visszaért. Imádkozott,
hogy ne jöjjön ki a folyosóra. Még mindig képtelen volt a
beszédre.
Bryce ajtajának gombkilincse elfordult. De Hunt már a
szobájánál volt, és nem mert hátranézni a nappaliba, ahogy Bryce
fojtottan ennyit mondott:
– Megjöttél.
– Igen – préselte ki magából.
Még a helyiség másik feléből is érezte a kérdéseit. De Bryce
halkan csak ennyit mondott:
– Felvettem neked a meccset. Ha szeretnéd megnézni.
Hunt mellkasa iszonyúan elszorult. De nem nézett hátra.
– Jó éjt! – motyogta, miközben belépett a szobájába, és már be
is csukta maga mögött az ajtót.

381
 33.

AZ ORÁKULUM FEKETE TERME KÉNTŐL ÉS SÜLT HÚSTÓL BŰZLÖTT –

előbbi a helyiség közepén kialakított veremből áradó természetes
gázok miatt, utóbbi pedig egy halom bikacsonttól, ami a
szemközti falnál, az oltáron pörkölődött áldozatként Ogenasnak, a
titkok őrzőjének.
Az előző este után, azok után, amit tett, egy szent templom volt
a legutolsó hely, ahol Hunt lenni szeretett volna. A legutolsó hely,
ahová méltó volt betenni a lábát.
A hat méter magas ajtó bezárult mögötte, ahogy
keresztülvágott a néma termen, egyenesen a középen lévő verem
és a mögötte szálló füstfelleg felé. Szeme égett a különféle maró
illatoktól, és szelet idézett, hogy távol tartsa őket az arcától.
Valaki megmozdult a füst mögött.
– Kíváncsi voltam, mikor vetül a termemre a Halál Árnyéka –
csendült egy gyönyörű hang. Fiatal, tele fénnyel és derűvel, mégis
mintha ősi kegyetlenség vegyült volna bele.
Hunt megállt a verem szélénél, és úrrá lett a késztetésen, hogy
lenézzen a végtelen sötétségbe.
– Nem rabolom sokáig az idejét – ígérte. Hangját elnyelte a
helyiség, a verem, a füst.

382
 – Annyi időt áldozhatok rád, amennyit Ogenas kínál.
A füst kettévált, és Hunt élesen beszívta a levegőt a
kibontakozó lény láttán.
A szfinxek igen ritkák voltak, csupán pár tucat maradt a földön,
és mindegyiküket szolgálatra hívták az istenek. Senki sem tudta,
milyen idősek, és az előtte álló… Olyan gyönyörű volt, hogy Hunt
hirtelen azt sem tudta, mit kezdjen magával. Az aranyló
oroszlántest könnyed eleganciával mozdult, fel-alá járkált a verem
túloldalán, hol előbukkant a füstből, hol beleveszett. Aranyszín
szárnyait karcsú testéhez húzta, úgy ragyogtak, mintha olvasztott
fémből készültek volna. És a szárnyas oroszlántest felett… az
aranyhajú női arc még Shaharénál is tökéletesebb volt.
Senki sem tudta, hogy hívják. Csupán a titulusát használták: az
Orákulumot. Huntban felmerült, hogy talán már a saját nevét is
elfelejtette, olyan idős. A szfinx pislogott egyet hatalmas, barna
szemével, pillái végigsimítottak világosbarna bőrén.
– Tedd fel a kérdésedet, és elmondom, mit súg a füst! – A
szavak végigmorajlottak Hunt csontjain, vonzották őt. Nem úgy,
ahogyan néha hagyta, hogy egy gyönyörű nő vonzza, hanem úgy,
ahogyan a pók csalja be a legyet a hálójába.
Talán Quinlannek és az unokatestvérének mégis megvolt rá a
nyomós okuk, hogy ne akarjanak ide jönni. Hél bugyraira,
Quinlan még a fekete kőből épült templomot övező parkba sem
volt hajlandó betenni a lábát, inkább a szélén várakozott Ruhnnal.
– Ami itt elhangzik, az kettőnk között marad, ugye? – kérdezte.
– Amint az istenek megnyilvánulnak, én átadom azt, amit
üzennek. – Az Orákulum letelepedett a földre a verem mellett,
egymásra tette két mellső lábát, karmai megcsillantak a kétoldalt
álló tűztálak gyér fényében. – De igen, kettőnk között marad.
Egy rakás humbugnak tűnt a dolog, de Hunt felsóhajtott, és az
Orákulum hatalmas, barna szemébe nézve azt kérdezte:
– Miért akarja valaki Luna kürtjét?
Nem azt kérdezte, ki lopta el – a jelentésekből kiderült, hogy
ezt már megkérdezték tőle két évvel ezelőtt, és nem volt hajlandó
válaszolni.

383
 Az Orákulum pislogott egyet, szárnyai megrebbentek, mintha
meglepődött volna, de aztán ismét elnyugodott. Belélegezte a
veremből áradó gőzöket. Percek teltek el, és Hunt feje lüktetni
kezdett a különféle illatoktól – főleg a bűzlő kéntől.
Füst gomolygott, elrejtette előle a szfinxet, pedig pár lépésnyire
állt tőle csupán.
Hunt nagy nehezen megállta, hogy ne mozogjon.
Reszelős hang siklott elő a füstből.
– Hogy ajtót nyisson a világok között. – Huntot kirázta a hideg.
– Arra használná a kürtöt, hogy ismét megnyissa az Északi Rést.
A kürt eredetileg nem csupán átjárók bezárására szolgált, nyitni is
képes volt őket. Attól függött, mire akarja használni a tulajdonosa.
– De a kürt tönkrement.
– Meg lehet javítani.
Hunt szíve megdermedt.
– Hogyan?
Hosszú, hosszú hallgatás. Majd:
– Ezt homály fedi. Nem látom. Senki sem látja.
– A tündérlegendák szerint nem lehet megjavítani.
– Azok csak legendák. Ez pedig az igazság. A kürtöt meg lehet
javítani.
– Ki akarja megjavítani? – Meg kellett kérdeznie, akkor is, ha
ostobaság volt.
– Ezt is homály fedi.
– Ez sokat segít.
– Légy hálás, Villámok Ura, hogy megtudtál valamit. – Ez a
hang… ez a megszólítás… Hunt szája kiszáradt. – Szeretnéd
tudni, mit látok a jövődben, Orion Athalar?
Hunt összerándult a születési neve hallatán, mintha
gyomorszájon vágták volna.
– Kétszáz éve senki sem ejtette ki ezt a nevet – suttogta.
– A nevet, amit anyádtól kaptál.
– Igen – préselte ki magából Hunt, és gyomra összezsugorodott
az anyja arcának, a szemében ragyogó szeretetnek az emlékére. A

384
legkevésbé sem érdemelte meg a szeretetét, főleg úgy, hogy nem
volt ott mellette, hogy megvédje.
– Elmondjam, mit látok, Orion? – suttogta az Orákulum.
– Nem vagyok benne biztos, hogy tudni szeretném.
A füst felszakadozott annyira, hogy Hunt lássa, ahogy az
Orákulum érzéki ajkai nem teljesen e világi, kegyetlen mosollyal
szétválnak.
– Egész Midgardon könyörögnek, hogy elmondjam, mit látok,
te mégsem akarod tudni?
Felállt a szőr Hunt nyakán.
– Köszönöm, de nem. – Bölcs döntésnek tűnt megköszönni,
olyasminek, amivel ki lehet engesztelni egy istent.
Az Orákulum fogai ragyogtak, szemfoga elég hosszú volt
ahhoz, hogy húst tépjen vele.
– Elmesélte Bryce Quinlan, mi történt, amikor itt állt ebben a
teremben tizenkét évvel ezelőtt?
Hunt ereiben megfagyott a vér.
– Az Quinlan dolga.
Az Orákulum arcáról egy pillanatra sem hervadt le a mosoly.
– Arra sem vagy kíváncsi, hogy az ő jövőjében mit láttam?
– Nem. – Hunt teljesen őszintén felelt. – Az az ő dolga –
ismételte. Villámai életre keltek benne, küzdeni akartak az
ellenséggel, akit nem ölhetett meg.
Az Orákulum pislogott, sűrű szempillái lassan mozogtak fel-
alá.
– Olyasmire emlékeztetsz, ami réges-régen elveszett már –
mondta halkan. – Nem hittem, hogy ismét előbukkan.
Még mielőtt Hunt rákérdezhetett volna, pontosan mire gondol,
a Syrinx farkának nagyobb verziójára emlékeztető oroszlánfarok
meglebbent a padlón. Hunt mögött, az elbocsátás egyértelmű
jeleként, fantomszéllel kitárult az ajtó. De még mielőtt visszatért
volna a füstbe, az Orákulum így szólt:
– Jobban teszed, Orion Athalar, ha távol tartod magad Bryce
Quinlantől!

385
 34.

BRYCE ÉS RUHN AZ ORÁKULUM PARK SZÉLÉN VÁRTA HUNTOT,

csigalassan vánszorogtak a percek. És amikor az angyal ismét
előbukkant, amikor szeme Bryce arcát pásztázta… Bryce már
ebből tudta, hogy rossz híreket hoz. Bármit tudott is meg odabent,
nem lehet jó.
Hunt megvárta, amíg elsétálnak a park szomszédságában álló
csendes lakótömb mellett, és csak utána avatta be őket abba, amit
az Orákulum a kürtről mondott.
Szavai még mindig ott rezegtek a fényes reggeli levegőben,
ahogy Bryce felsóhajtott. Hunt ugyanezt tette mellette, majd így
folytatta:
– Ha valaki ennyi idő után kiderítette, hogyan javítsa meg a
kürtöt, akkor képes lesz annak ellenkezőjére, amit Peliasz herceg
tett. Megnyithatja az Északi Rést. Pokolian nyomós érv arra, hogy
eltegye láb alól mindazokat, akiknek eljárhat a szájuk.
Ruhn végigsimított hajának felnyírt részén.
– Mint a növendék a templomban… Vagy minket akart
figyelmeztetni, hogy ne szaglásszunk a kibaszott kürt után, vagy
azért tette, nehogy a lány elmondja, amire esetleg rájött.
Hunt bólintott.

386
 – Isaiah kikérdezte a többieket a templomban, azt mondták,
egyedül az a lány volt szolgálatban aznap este, amikor ellopták a
kürtöt, és akkor ki is kérdezték, de azt állította, semmit sem tud az
egészről.
Bűntudat marta, facsarta Bryce bensejét.
– Talán csak félt elmondani, amit tudott – vetette fel Ruhn. –
És amikor megjelentünk…
Hunt fejezte be helyette:
– Bárki keresi is a kürtöt, nem akarja, hogy ráakadjunk. Lehet,
hogy az illető kiderítette, ez a növendék volt beosztva aznap
éjszakára, és információt akart kicsikarni belőle. Biztosra akart
menni, hogy senki előtt sem fedte fel azt, amit tud, és
gondoskodni róla, hogy hallgasson. Méghozzá örökké.
Bryce a lány halálát is hozzáadta a listához, amin azokat a
dolgokat gyűjtötte, amiért a nyomozás végéig bosszút áll. Aztán
azt kérdezte:
– Ha a rekeszen tényleg a kürt jele volt, talán az Ophion vagy
akár a Kérek keresik a kürtöt, hogy elősegítsék vele a lázadásukat.
Hogy átjárót nyithassanak Hélbe, és visszahozzák ide a
démonhercegeket, egyfajta szövetségesként, hátha ők letaszítják
az Asztereket a trónról. – Megborzongott. – Milliók halhatnak
meg. – A dermedt csendet követően hozzátette: – Talán Danika
rájött a kürttel kapcsolatos tervükre, és ezért ölték meg. Ahogy a
növendéket is.
Hunt hamuszürke arccal dörgölte a tarkóját.
– Ahhoz, hogy egy ilyen démont megidézzenek, vanír
segítségére lenne szükségük, de ez is egy lehetséges magyarázat.
Vannak olyan vanírok, akik elkötelezték magukat az ügyük
mellett. Vagy talán valamelyik boszorkány idézte meg. Az új
boszorkánykirálynő az erejét próbálgatja, vagy ilyesmi.
– Kétlem, hogy egy boszorkány is benne lenne a dologban –
vágta rá Ruhn kissé élesen. Fülpiercingjei csillogtak a
napfényben. – A boszorkányok az Asztereknek
engedelmeskednek, évezredek óta töretlenül hűségesek.
Bryce vitába szállt vele:

387
 – De a kürtöt csak egy csillagfényű tündér használhatja… Te,
Ruhn.
Hunt szárnya susogott.
– Talán próbálják kikerülni ezt az egész csillagfényű dolgot.
– Őszinte leszek – szólalt meg Ruhn –, abban sem vagyok
biztos, hogy egyáltalán képes lennék működésre bírni a kürtöt.
Peliasz herceg tengernyi csillagfényhez fért hozzá. – A bátyja
összevonta a szemöldökét, mire tűszúrásnyi fény jelent meg az
ujjhegyén. – Én nagyjából ennyire vagyok képes.
– Hát, nem is fogod használni a kürtöt, még ha meg is találjuk,
úgyhogy nem számít – felelte Bryce.
Ruhn keresztbe tette a karját.
– Ha meg lehet egyáltalán javítani… Elképzelésem sincs,
hogyan. Olvastam olyasmit, hogy a kürtnek mintha saját tudata
lenne, mintha élne. Talán valamiféle gyógyító erővel? Talán egy
gyógyboszorkány tudna valami okosat mondani.
Bryce vitába szállt vele:
– Ők élőlényeket gyógyítanak, nem tárgyakat. És abban a
könyvben, amit a galéria könyvtárában találtál, az állt, hogy a
kürtöt csak egyvalami javíthatja meg, fény, ami nem fény, mágia,
ami nem mágia.
– Ez legenda – szúrta közbe Hunt. – Nem pedig az igazság.
– Annyit megér, hogy utánanézzek – válaszolta Ruhn, majd
megtorpant, és ide-oda járatta a pillantását Bryce és Hunt között.
Utóbbi óvatosan figyelte a húgát a szeme sarkából. Bármit
jelentett is ez. – Rákeresek pár gyógyboszorkányra, és diszkréten
meglátogatom őket.
– Jó – vetette oda Bryce. Amikor Ruhn megmerevedett,
tompította a szavak élét: – Jól hangzik.
Még ha ez volt is az egyetlen az egész ügyben, ami jól
hangzott.

388
Bryce kizárta a sorozatát néző Lehabah felőli hangokat, és
megpróbált a Danika mozgását ábrázoló térképre koncentrálni.
Próbálta, de kudarcot vallott, mert végig magán érezte Hunt
pillantását a könyvtárbeli asztal másik oldaláról. Egy órán belül
századjára. Bryce az angyal szemébe nézett, mire az gyorsan
elkapta a tekintetét.
– Mi van?
Hunt megrázta a fejét, és ismét a saját kutatására fordította a
figyelmét.
– Egész délután ezzel az elbaszott, fura kifejezéssel nézel rám.
Hunt dobolni kezdett ujjaival az asztalon, majd kibökte:
– El akarod mesélni esetleg, miért figyelmeztetett az
Orákulum, hogy tartsam távol magam tőled?
Bryce röviden felnevetett.
– Ezért tűntél olyan ijedtnek, miután kijöttél a templomból?
– Azt mondta, elárulja, mit látott veled kapcsolatban, mintha
valami baja lenne veled.
Borzongás kúszott végig Bryce gerincén ennek hallatán.
– Nem csodálom, ha még mindig dühös.
Hunt elsápadt, mire Bryce belefogott:
– Van egy szokás a tündérkultúrában: amikor a lányoknak
először megjön a vérzésük, vagy tizenhárom évesek lesznek,
elmennek valamelyik Orákulumhoz. Így bepillantást nyerhetnek
abba, miféle erő vár rájuk felnőtt korukban, és a szüleik
elkezdhetik már a Zuhanás előtt tervezni a házasságukat. A
fiúknak is el kell menni, szintén tizenhárom évesen. Manapság
már haladó szelleműek a szülők, úgyhogy csak egy régi
hagyomány az egész, arra kíváncsiak, miféle karrier áll a gyerek
előtt. Katona lesz, gyógyító vagy bármi egyéb, amit a tündérek
csinálnak, ha nem engedhetik meg maguknak, hogy egész nap
szőlőt eszegetve heverésszenek.
– A tündérek és a malákhim gyűlölik ugyan egymást, de
rengeteg ehhez hasonló baromságban hasonlítanak.
Bryce egyetértően hümmögött.

389
 – A tizenharmadik szülinapom előtt pár héttel jött meg az első
vérzésem. És anyukámnak volt ez a… Nem is tudom.
Kétségbeesése? Hirtelen attól félt, hogy elzárt a származásom egy
részétől. Úgyhogy felvette a kapcsolatot a vér szerinti apámmal.
Két héttel később megérkeztek a dokumentumok, hogy teljes
civitast kaptam. Volt viszont egy feltétele: az Ég és lélegzet házát
kellett választanom. Nem voltam hajlandó rá, de anyám nagyon
ragaszkodott hozzá, hogy tegyem meg. Egyfajta… védelemnek
tekintette. Nem is tudom. A jelek szerint elhitte, hogy apám meg
akar védeni, és megkérdezte tőle, szeretne-e találkozni velem.
Életemben először. Idővel lehiggadtam annyira az egész
házválasztósdival kapcsolatban, hogy rájöjjek, én is szeretnék
megismerkedni vele.
Huntnak átjött a lényeg a pillanatnyi hallgatásból.
– De nem lett jó vége a dolognak.
– Nem. Akkor találkoztam először Ruhnnal is. Idejöttem, az Öt
Rózsában töltöttem a nyarat. Találkoztam az Őszkirállyal. –
Könnyedén jött a hazugság. – Az apámmal is – tette hozzá. – Az
első pár napban nem volt olyan vészes a helyzet, mint amitől
anyám tartott. Tetszett, amit láttam. Még akkor is, ha néhány
tündérgyerek azt suttogta, hogy félvér vagyok, hiszen tudtam,
hogy ez az igazság. Sosem szégyelltem, mármint azt, hogy ember
vagyok. És mivel apám hívott meg, úgy voltam vele, legalább ő
akarta, hogy itt legyek. Nem érdekelt, mások mit gondolnak.
Aztán jött az Orákulum.
Hunt összerezzent.
– Rosszat sejtek.
– Katasztrófa volt. – Bryce nagyot nyelt az emlékre. – Amikor
az Orákulum a füstbe nézett, sikítani kezdett. Ki akarta vájni a
saját szemét. – Felesleges volt titkolózni. Bizonyos körökben
pontosan tudták, mi történt. – Később hallottam, hogy egy hétre
megvakult.
– Jóságos ég!
Bryce nevetett egy sort.
– Úgy tűnik, rémes jövő vár rám.

390
 Hunt nem mosolyodott el.
– Mi történt utána?
– Visszamentem a várakozóknak fenntartott előcsarnokba.
Csak azt hallottuk, hogy az Orákulum sikít, és engem szid, aztán
berohantak a növendékek.
– Úgy értem, apáddal.
– Hasztalannak nevezett, azt mondta, szégyent hozok rá, és
kiviharzott a templom VIP-bejáratán, hogy senki se jöjjön rá,
miféle kapcsolatban állunk. Mire kiértem, már beült a kocsiba, és
elment. Amikor visszaértem a házához, az utcán találtam a
holmimat.
– Seggfej! Danaannak nem volt hozzá egy-két szava, hogy
utcára tette az unokatestvérét?
– A király megtiltotta Ruhnnak, hogy közbeavatkozzon. –
Bryce szemügyre vette a körmeit. – Hidd el, Ruhn megpróbált
vitatkozni. De a király ráparancsolt. Úgyhogy taxival elmentem a
vasútállomásra. Ruhn legalább pénzt tudott a kezembe nyomni,
hogy kifizessem az utat.
– Anyukád teljesen kikelhetett magából.
– Igen. – Bryce elhallgatott, majd hozzátette: – Úgy látom, az
Orákulum továbbra is ki van akadva rám.
Hunt félmosollyal válaszolt.
– Akár büszke is lehetsz rá.
A körülmények ellenére Bryce visszamosolygott.
– Valószínűleg te vagy az egyetlen, aki így gondolja.
Hunt szeme ismét megállapodott az arcán, és Bryce tudta, hogy
a pillantásának az égvilágon semmi köze ahhoz, amit az
Orákulum mondott.
Bryce megköszörülte a torkát.
– Találtál valamit?
Hunt vette az adást, miszerint inkább nem beszélne tovább
erről, és felé fordította a laptopot.
– Napok óta nézem ezeket az ősrégi szarokat, és csak ennyit
találtam.

391
 A terrakotta váza közel tizenötezer éves volt. Nagyjából egy
évszázaddal Peliasz herceg ideje után készült, de a krisztallosz
akkor még nem tűnt el a népek emlékezetéből. Bryce elolvasta a
tömör katalóguscédulát, és így szólt:
– Egy mirsiai galériában van. – Azaz egy tenger és háromezer
kilométer választotta el Lunathiontől. Bryce odahúzta magához a
számítógépet, és rákattintott a bélyegképre. – De a képek is
megteszik.
– Lehet, hogy a számítógépek feltalálása előtt születtem,
Quinlan, de azért tudom, hogyan kell használni őket.
– Próbállak megkímélni, hogy ne kelljen tovább rombolnod az
Umbra Mortis-féle keményfiús imázsodat. Már csak az hiányzik,
hogy kitudódjon, mekkora kocka vagy!
– Kedves, hogy így aggódsz. – Összenéztek, és Hunt szája
széle felfelé rándult.
Mire Bryce lábujjai mintha begörbültek volna a magas
sarkújában. De csak egy nagyon kicsit.
Kihúzta magát.
– Jól van. Mesélj, mi ez!
– Jó jel. – Hunt a fekete-fehér mintára mutatott a terrakotta
égetett narancssárgáján. Egy krisztalloszdémon üvöltött rajta,
ahogy egy sisakos férfi harcos a fejébe döfte a kardját.
Bryce közelebb hajolt a képernyőhöz.
– Hogy értve?
– Ez azt jelenti, hogy a krisztalloszt meg lehet ölni a
hagyományos módszerrel. Amennyire én látom, nincs itt sem
mágia, sem semmilyen különleges ereklye, aminek segítségével
végeznek vele. Nyers erővel ölik meg.
Bryce gyomra összerándult.
– Lehet, hogy ez a váza csak művészi értelmezés. Az a lény
végzett Danikával és az Ördögfalkával, sőt, Micah-t is kicsinálta.
És te most azt akarod elhitetni velem, hogy valami ősi harcos
egyszerűen keresztüldöfte a kardját a fején?
Bár Lehabah nem állította meg a műsort, Bryce tudta, hogy a
tűzszellem minden egyes szóra odafigyel.

392
 – Talán a krisztallosz a meglepetés erejével is számolhatott
aznap este – vetette fel Hunt.
Bryce hiábavalóan próbálta elzárni a vörös cafathalmok, a
vérfoltos falak emlékét, az érzést, hogy hiába áll a két lábán,
zuhanni kezd, amint végignézett azon, ami a barátaiból maradt.
– Vagy csak egy művész baromsága, aki hallott valami túlzó
történetet a tűz mellett, és megmutatta, ő hogyan ábrázolná. –
Bryce topogni kezdett lábával az asztal alatt, mintha az segítene
valahogy csillapítani egyre hevesebb szívverését.
Hunt nem nézett félre, fekete szeméből erő, őszinteség
sugárzott.
– Jól van. – Bryce várta, hogy erősködni fog, kíváncsiskodni,
de Hunt némán visszahúzta maga elé a gépet az asztalon.
Hunyorogva nézte a képernyőt. – Különös. Itt az áll, hogy a váza
eredetileg Párthoszból származik. – Oldalra billentette a fejét. –
Azt hittem, Párthosz legenda. Az emberek meséje.
– Mert az emberek kőszerszámokat használó állatok voltak,
amíg az Aszterek meg nem érkeztek?
– Mondd, hogy nem hiszel abban a szánalmas összeesküvés-
elméletben, miszerint volt egy ősi könyvtár egy régi emberi
civilizáció szívében! – Amikor Bryce nem felelt, Hunt tovább
faggatta: – Ha tényleg volt ilyesmi, hol a nyoma?
Bryce ide-oda húzta az amulettjét a láncon, és biccentett a
képernyőn kirajzolódó fotó felé.
– Ezt a vázát egy nimfa csinálta – vitatkozott vele Hunt. – Nem
valami legendás, zseniális ember.
– Talán akkor még nem törölték el teljesen Párthoszt a föld
színéről.
Hunt félig leeresztett szempillái alól nézett rá.
– Most komolyan, Quinlan? – Amikor Bryce ismételten nem
felelt, állával az ő tabletjére bökött. – Hogy állsz a Danika
mozgásáról összeszedett adatokkal?
Hunt telefonja megrezzent, még mielőtt Bryce válaszolhatott
volna, de aztán a lány összeszedte magát, miközben a lemészárolt

393
krisztallosz képe összemosódott azzal, ami Danikával történt, ami
megmaradt belőle, és belefogott a válaszba:
– Még mindig próbálom kizárni azokat a dolgokat, amiknek
valószínűleg semmi közük nincs egymáshoz, de… Igazából az az
egyetlen érdekesség, hogy Danika őrködött Luna templománál.
Kivezényelték néha arrafelé, de sosem konkrétan a templomba. És
a halála előtt pár nappal mégis pont odaküldik? Ráadásul az
adatok alapján pont ott volt, amikor ellopták a kürtöt. A növendék
is ott volt aznap este. Valami összefüggés csak van ezek között.
Hunt letette a telefonját.
– Talán Philip Briggs felvilágosíthat minket ezzel kapcsolatban
ma este.
Bryce felkapta a fejét.
– Ma este?
Lehabah ezután már egyáltalán nem nézte a sorozatát.
– Most kaptam üzenetet Viktoriától. Elhozták az Adrestiából.
Egy óra múlva találkozhatunk vele a Comitium alatti
kihallgatószobában. – Végignézett a kettejük között heverő
különféle listákon. – Nem lesz könnyű dolgunk vele.
– Tudom.
Hunt hátradőlt a székében.
– Nem fog kedves dolgokat mondani Danikáról. Biztos vagy
benne, hogy bírni fogod a szemétkedését?
– Kibírom.
– Biztos? Mert már egy vázától is kiborultál, és kétlem, hogy
ezzel a fickóval szemtől szembe kerülni könnyebb lesz.
A falak megduzzadtak Bryce körül.
– Húzz innen! – A szavai szinte vágtak. – Csak azért, mert
most együtt dolgozunk, még nincs jogod beleavatkozni a
magánéletembe!
Hunt végigmérte. Mindent látott rajta. De végül csak
rekedtesen annyit felelt:
– Húsz perc múlva szeretnék elindulni a Comitiumba. Odakint
megvárlak.

394
 Bryce követte Huntot, nehogy hozzáérjen valamelyik
könyvhöz, és hogy a könyvek se próbálják megragadni őt, és
miután az angyal kiért az utcára, becsukta az ajtót.
Nekirogyott a vasnak, és lecsúszott a szőnyeggel borított
földre. Alkarját megtámasztotta a térdén.
Meghaltak – mind meghaltak. A miatt a régi vázára festett
démon miatt. Meghaltak, és már nincsenek farkasok az életében.
Nem hülyülnek együtt a lakásukban. Nem táncolnak részegen
idétlenül odakint az utcasarkokon, nem üvöltetik a zenét hajnali
háromkor, amíg a szomszédok meg nem fenyegetik őket, hogy
rájuk hívják a 33.-at.
Egyetlen barátja sem fogja azt mondani, hogy szeretlek, és
gondolja majd olyan komolyan. Syrinx és Lele odasomfordált
hozzá, a kiméra odakuporodott Bryce behajlított lábához, a
tűzszellem pedig ráhasalt Bryce alkarjára.
– Ne Athie-t hibáztasd! Szerintem a barátunk akar lenni.
– Leszarom, mit akar Hunt Athalar.
– June-t lefoglalja a balett, Furyt pedig gyakorlatilag elnyelte a
föld. Talán ideje másokkal is összebarátkozni, BB. Megint
szomorúnak tűnsz. Mint két téllel ezelőtt. Az egyik pillanatban
még jól vagy, a következőben meg már nem. Nem táncolsz, nem
mész el senkivel sehova, nem…
– Hagyjál, Lehabah!
– Hunt kedves. És Ruhn herceg is kedves. Danika viszont
sosem volt kedves velem. Mindig acsarkodott és vicsorgott. Vagy
úgy csinált, mintha itt sem lennék.
– Vigyázz a szádra!
A tűzszellem lemászott a karjáról, és odalebegett elé. Karját
összefonta kerek hasa előtt.
– Néha olyan rideg vagy, mint egy kaszás, Bryce.
Azzal faképnél hagyta, visszaröppent a könyvtárba, hogy útját
állja egy vaskos, bőrkötéses könyvnek, ami épp felfelé mászott a
lépcsőn.
Bryce hosszasan kifújta a levegőt, próbálta betömni a
mellkasában tátongó űrt.

395
 Hunt azt mondta, húsz perc. Úgyhogy húsz perce van, mielőtt
elindulnak kikérdezni Briggst. Húsz perc, hogy összekapja magát.
Vagy legalább úgy tegyen, mint aki sikerrel járt.

396
 35.

A COMITIUM ALATT FUTÓ FEHÉR PANELES, makulátlan folyosó

elsőfénnyel teli lámpatestek zümmögésével telt meg. Hunt fekete-
szürke viharként söpört előre a ragyogó fehér járólapokon, léptei
magabiztosan dobbantak a hosszú folyosó végén álló lezárt
fémajtó felé igyekezvén.
Bryce egy lépéssel lemaradva figyelte a mozgását, azt, ahogyan
az angyal keresztülvágott a világon, ahogyan a bejáratnál
állomásozó őrök még csak rá sem néztek az azonosítójára,
azonnal beengedték őket.
Egészen idáig nem is tudta, hogy ez húzódik a Comitium öt
ragyogó tornya alatt. Hogy vannak itt cellák. Kihallgatószobák.
Őt ötsaroknyira innen hallgatták ki Danika halálának az
estéjén. Egy olyan helyen, ahol mindenféle szabályokat kellett
betartani. Itt viszont… Bryce próbált nem gondolni arra, miért
tartják fenn ezt a helyet. Hogy miféle törvényeknek inthetett
búcsút az, aki átlépte a küszöböt.
A szagok hiánya arra utalt, hogy rendszeresen végigsúrolják a
helyet. A pár méterenként elhelyezett lefolyók alapján pedig…
Bryce inkább nem akarta tudni, mire utalnak a lefolyók.

397
 Ablaktalan helyiségbe jutottak, és Hunt a bal kéz felőli kerek
fémzárhoz érintette a tenyerét. Zúgás, szisszenés, és már lökhette
is be vállal az ajtót, hogy belessen, mielőtt biccent neki.
Az elsőfények darazsakként zúgtak a fejük felett. Vajon mire
használják majd az ő elsőfényét, legyen bármilyen kevés is?
Huntból nyilván kirobbant az energiával teli fény, amikor átesett a
Zuhanáson, valószínűleg egy egész várost lehetett üzemeltetni
vele.
Bryce néha elmerengett, vajon kinek az elsőfénye működteti a
telefonját, a hifijét, a kávéfőzőjét.
De nem ez a legjobb pillanat arra, hogy ostobaságokon
gondolkozzon, szidta meg magát, ahogy követte Huntot a
cellához, és végignézett az ott ülő fehér bőrű férfin.
Két széket állítottak a helyiség közepén lévő fémasztalhoz,
amihez Briggst bilincselték. Fehér rabruhája makulátlanul tiszta
volt, de…
Bryce végigmérte sovány, beesett arcát, és erősen uralkodnia
kellett magán, nehogy összerezzenjen. A férfi sötét haját rövidre
nyírták, és bár egyetlen zúzódás vagy karcolás sem látszott a
bőrén, mélykék tekintete… üres és reménytelen volt.
Briggs nem szólt semmit, ahogy Hunttal leültek vele szemben
az asztal túlfelére. Minden sarokban kamerák piros fénye
villogott, és Bryce biztos volt benne, hogy pár ajtóval odébb
hallgatja őket valaki.
– Nem raboljuk sokáig az idejét – mondta Hunt, mintha ő is
felfigyelt volna a férfi űzött tekintetére.
– Más sem maradt számomra, csak az időm, angyal. És még
mindig jobb itt lenni, mint… ott.
Ott, ahol az Adrestia Fegyházban őrzik őt. Ahol olyasmit
művelnek vele, ami ehhez a megtört, iszonyú tekintethez vezetett.
Bryce érezte, ahogy Hunt némán sürgeti őt, tegye fel az első
kérdést, ezért mély lélegzetet vett, és összeszedte magát, hogy
képes legyen megtölteni ezt a zümmögéssel teli, túlságosan szűk
helyiséget a hangjával.
Ám ekkor Briggs ismét megszólalt:

398
 – Milyen hónap van? Hányadika?
Rémület szorította Bryce gyomrát. Ez a férfi gyilkolni akart,
emlékeztette magát. Még ha úgy tűnik is, hogy nem ő végzett
Danikával, sok mindenkit meg akart ölni, hogy nagyszabású
háborút robbantson ki az emberek és a vanírok között. Hogy
letaszítsa az Asztereket a trónjukról. Ezért maradt rács mögött.
– Április tizenkettedike van – felelte Hunt halkan –, 15035-öt
írunk.
– Csak két év telt el?
Hiába volt kiszáradva a szája, Bryce nagyot nyelt.
– Azért jöttünk, hogy feltegyünk pár kérdést a két évvel ezelőtt
történtekkel kapcsolatban. Valamint a nemrégiben történtekről.
Briggs ekkor ránézett. Alaposan végigmérte.
– Miért?
Hunt hátradőlt, némán jelezte, hogy itt most Bryce kezében van
a gyeplő.
– Néhány napja bombát robbantottak a Fehér Holló klubban.
Figyelembe véve, hogy ön is pont azt akarta célba venni pár évvel
ezelőtt, a bizonyítékok arra utalnak, hogy a Kérek ismét
működésbe léptek.
– És azt gondolja, én állok mögötte? – Keserű mosoly görbült a
kemény vonású, szögletes arcon. Hunt megfeszült. – Azt sem
tudom, milyen évet írunk, kisasszony! Mégis azt hiszi, képes
voltam valahogy felvenni a kapcsolatot a külvilággal?
– Mi van a követőivel? – puhatolózott Hunt. – Ők nem tehették
az ön nevében?
– Miért tették volna? – Briggs hátradőlt a székében. – Cserben
hagytam őket. Cserben hagytam a népünket. – Biccentett Bryce-
nak. – Ahogyan az önhöz hasonlókat is, azokat, akik
nemkívánatosnak számítanak.
– Engem még csak véletlenül sem képviselt – vitatkozott vele
Bryce halkan. – Irtózom attól, amit tenni próbált.
Briggs reszelősen, megtörten felnevetett.
– Amikor a vanírok azt mondják, nem alkalmas egy munkára,
mert emberi vér folyik az ereiben, amikor a maga mellett ülő

399
seggfejhez hasonló férfiak megdugható és eldobható tárgynak
tekintik, amikor azt látja, hogy az anyját… Az anyja az ember,
ugye? Mindig az anya szokott az lenni. Amikor söpredékként
kezelik… Akkor rádöbben, hogy igen hamar elpárolognak ezek az
álszent érzelmek.
Bryce válaszra sem méltatta. Ahogy azokra az alkalmakra sem
volt hajlandó gondolni, amikor azt látta, hogy ügyet sem vetnek az
anyjára, hogy gúnyosan néznek rá…
– Tehát azt állítja, nem ön áll a bombatámadás mögött – vágott
közbe Hunt.
– Ahogy már mondtam – rángatta meg Briggs a bilincsét –,
csak azokkal találkozom napi szinten, akik szétszednek, mintha
már hulla lennék, hogy aztán napnyugta előtt összevarrjanak, és a
gyógyboszorkányaik mindent elsimítsanak.
Bryce gyomra felfordult. Még Hunt ádámcsutkája is fel-le
szánkázott, ahogy az angyal nagyot nyelt.
– A követőinek nem jutott volna eszébe, hogy bosszúból
felrobbantsák a klubot?
– Mégis kin álltak volna bosszút? – kérdezte Briggs.
– Rajtunk. Amiért Danika Fendyr gyilkosságának az ügyében
nyomozunk, és Luna kürtjét keressük.
Briggs kék szeme megrebbent.
– Szóval azok a seggfejek a 33.-ban végre felfogták, hogy nem
én öltem meg.
– Hivatalosan még semmi alól nem mentették fel – vetette oda
Hunt.
Briggs megrázta a fejét, és a tőle balra húzódó falra meredt.
– Semmit sem tudok Luna kürtjéről, és rohadtul biztos vagyok
benne, hogy egyik Kér katona sem tudott róla, viszont kedveltem
Danika Fendyrt. Még akkor is, amikor lebuktatott.

400
Hunt a sovány, meggyötört férfira meredt – árnyéka volt csupán a
két évvel ezelőtti keménykötésű felnőtt férfinak. Amit abban a
börtönben művelnek vele… A rohadt életbe!
Voltak tippjei, pontosan hogyan kínozhatják. Saját fájdalmának
emléke néha még mindig felverte álmából.
Bryce pislogva nézett Briggsre.
– Mi az, hogy kedvelte őt?
Briggs elmosolyodott, kiélvezte Quinlan döbbenetét.
– Heteken át cserkészett minket az ügynökeimmel. Kétszer
még találkoztunk is. Szólt, hogy adjam fel, ha nem teszem, be kell
vinnie. Ez az első alkalommal történt. Másodszorra
figyelmeztetett, hogy most már elég bizonyítéka van ellenem, és
muszáj bevinnie, de könnyebben megúszhatom, ha beismerem,
hogy miben mesterkedem, vessünk véget akkor és ott a dolognak.
Akkor sem hallgattam rá. Harmadszorra pedig… Magával hozta a
falkáját is, és pontot tett az ügy végére.
Hunt fékezte az érzelmeit, arcára közömbös kifejezést
varázsolt.
– Danika kesztyűs kézzel bánt önnel? – Bryce arcából kifutott a
szín.
Döbbenetes, Huntnak mennyire kellett uralkodnia magán, hogy
ne érintse meg a kezét.
– Megpróbálta. – Briggs csontos ujjaival végigsimított
makulátlan rabruháján. – A vanírokhoz képest korrekt volt. Lehet,
hogy valamennyire osztotta a nézeteinket. A módszereim nem
tetszettek neki, ez biztos, de úgy gondoltam, talán szimpatizál
velünk. – Ismét végignézett Bryce-on, olyan nyíltan, hogy
feldühítette vele Huntot.
Kénytelen volt visszafojtani a morgását, ahogy felfogta a
szavak értelmét.
– A követői is tudtak erről?
– Igen. Szerintem voltak, akiket futni hagyott aznap este.
Hunt fújt egyet.
– Elég merész dolog ilyesmit állítani egy Aux-vezérről.
– Már meghalt, nem? Kit érdekel?

401
 Bryce összerezzent. Olyan erősen, hogy Hunt ezúttal tényleg
felmordult.
– Danika nem szimpatizált a lázadókkal! – sziszegte Bryce.
Briggs szánakozva pillantott rá.
– Lehet, hogy akkor még nem – értett egyet –, de előfordulhat,
hogy már elindult az úton. Talán látta, hogyan viselkednek mások
a csinos félvér barátnőjével, és neki sem igazán tetszett. – Sokat
sejtető mosolyt küldött Bryce felé, aki csak pislogott, milyen
könnyedén kitalálta a férfi, miféle kapcsolat fűzte őt Danikához.
Minden bizonnyal leolvasta az arcáról az érzéseit.
Briggs így folytatta:
– A követőim tudták, hogy Danika később a hasznunkra lehet.
Többször is beszéltünk róla, míg le nem csaptak ránk. Aznap este
Danika és a falkája korrektül viselkedett velünk. Felvettük velük a
harcot, a másodparancsnokának még be is tudtunk húzni egyet-
kettőt. – Füttyentett egyet. – Connor Holstrom. – Bryce teljesen
megdermedt. – Igazi keménylegény volt. – Szájának kegyetlen
görbüléséből nyilván észrevette, mennyire megmerevedett Bryce
Connor nevének említésére. – Együtt volt Holstrommal? Igen
sajnálatos.
– Semmi köze hozzá! – A szavak éppolyan üresen csengtek,
mint amilyen üresnek Briggs tekintete tűnt.
Hunt mellkasa elszorult ennek hallatára. Arra, hogy milyen
tompa lett Bryce hangja.
– Ezt senkinek sem említette, amikor letartóztatták? – kérdezte.
Briggs fröcsögve válaszolt:
– Ugyan mi a fészkes fenéért adnék fel egy esetlegesen
szimpatizáns, elképesztő erővel bíró vanírt, mint amilyen Danika
Fendyr? Lehet, hogy rám ez várt – mutatott körbe a cellában –, de
az ügyünk tovább él. Tovább kell élnie, és pontosan tudtam, hogy
egy Danikához hasonló személy milyen erős szövetségesünk
lehetne.
– De miért nem említette a gyilkossági ügy tárgyalásán? –
vágott közbe Hunt.

402
 – A tárgyalásomon? Mármint azon a kétnapos színjátékon,
amit a tévében is közvetítettek? Az ügyvéddel, akit a kormányzó
utalt ki számomra? – Briggs nevetett, egyre csak nevetett. Hunt
emlékeztette magát, hogy a férfi régóta raboskodik,
elmondhatatlan kínokat élt át. Nem verheti be a képét. Még akkor
sem, ha Quinlan mocorogni kezdett a széken a nevetése hallatán.
– Tudtam, hogy úgyis rám kenik, nem számít, mit mondok. Hiába
mondok igazat, akkor is itt kötök ki. Úgyhogy reménykedtem
benne, hogy Danikának vannak olyan barátai, akik osztják a
véleményét, és inkább megtartottam magamnak, ami történt.
– Most mégis kiadja őt – emlékeztette Bryce.
Briggs erre viszont már nem felelt, inkább a horpadt fémasztalt
kezdte tanulmányozni.
– Két éve is elmondtam már, most is elismétlem: nem a Kérek
ölték meg Danikát és az Ördögfalkát. A Fehér Hollót talán
felrobbanthatták. Jól tették, ha ők voltak.
Hunt a fogát csikorgatta. Ő is ennyire elvesztette a
realitásérzékét, amikor Shahart követte? Ő is ennyire fanatikus
volt, azért vezette a 18. légió angyalait a Hermon-hegyre?
Hallgatott volna bárkire akkoriban, aki azt tanácsolja neki, hogy
ne tegye? Homályos emlék bukott a felszínre, ahogy Isaiah
pontosan ezt teszi Hunt hadi sátrában. Bassza meg!
– Sok vanír vesztette életét a robbanásban? – érdeklődött
Briggs.
Bryce undorodva elhúzta a száját.
– Nem – felelte, miközben felállt a székéből. – Egyetlenegy
sem. – Egy királynő magasztosságával ejtette ki a szavakat. Hunt
kénytelen volt maga is felállni.
Briggs cöcögött.
– Nagy kár.
Hunt keze ökölbe szorult. Teljesen bele volt bolondulva
Shaharba, az ügybe – ő sem volt jobb ennél az embernél?
– Köszönjük, hogy válaszolt a kérdéseinkre – mondta Bryce
feszülten. Nem várta meg Briggs válaszát, sietve megindult az

403
ajtó felé. Hunt egy lépéssel lemaradva követte, hiába bilincselték
Briggst az asztalhoz.
Az, hogy a találkozó ilyen hamar véget ért, azt sugallta
Huntnak, hogy Bryce osztozik a véleményében: tényleg nem
Briggs gyilkolta meg Danikát.
Már majdnem elérte a nyitott ajtót, amikor Briggs utánaszólt:
– Bukott angyal, igaz? – Hunt megtorpant. Briggs
elmosolyodott. – Minden tiszteletem az öné. – Tetőtől talpig
végigmérte Huntot. – Hol szolgált a 18. légióban?
Hunt nem felelt. Briggs kék szemében fény gyúlt.
– Egy nap leverjük a rohadékokat, testvérem!
Hunt a folyosó közepén járó, sietve lépkedő Bryce-ra pillantott.
Mintha képtelen lett volna ugyanazt a levegőt belélegezni, mint
amit az asztalhoz bilincselt férfi, mintha egyszerűen ki kellett
volna jutnia erről a helyről. Hunt járt már itt korábban, hogy
kihallgasson másokat, többször is, mint hogy össze tudta volna
számolni.
És az előző esti gyilkosság… Vele maradt. Egy adóssággal
kevesebb maradt ugyan, mégis vele maradt.
Briggs még mindig őt bámulta, várta, hogy Hunt reagál
valamit. Az angyal pár hete még biztosan egyetértett volna vele,
most mégis elpárologtak a szavak a nyelvéről.
Nem, ő maga sem volt jobb ennél az embernél.
És nem tudta, miféle alakká teszi ez őt.

– Szóval Briggst és a követőit lehúzhatjuk a listáról – nyugtázta

Bryce, ahogy maga alá húzta a lábát a nappalijában álló kanapén.
Syrinx már ott hortyogott mellette. – Vagy szerinted hazudott?
Hunt a kanapé másik végében ült, homlokráncolva figyelte a
kezdődő naplabdaközvetítést a tévében.
– Igazat mondott. Épp elég… rabbal volt már dolgom ahhoz,
hogy tudjam, mikor hazudik valaki.

404
 Kurtán ejtette ki a szavakat. Azóta feszült volt, hogy
ugyanazon a jelöletlen mellékajtón, ahol korábban bementek,
elhagyták a Comitiumot. Hunt azért választotta azt, mert úgy még
véletlenül sem futhattak össze Sandriellel. A papírokra mutatott,
amiket Bryce magával hozott a galériából, észrevette, hogy ott
van köztük az is, merre járt Danika a halála előtt, és a lista, amit a
lehetséges gyilkosokról összeírt.
– Ki is következik a listádon?
Bryce nem felelt, Huntot nézte oldalról, akinek a járomcsontján
a képernyő fénye játszott, elmélyítette az árnyékot erőteljes
vonalú álla alatt.
Tényleg jóképű. A hangulata pedig a jelek szerint iszonyúan
szar.
– Mi a baj?
– Semmi.
– Mondod te, miközben olyan hangosan csikorgatod a fogadat,
hogy még én is hallom.
Hunt felháborodott pillantást lövellt felé, majd izmos karját a
kanapé támlájára fektette. Már átöltözött, félórája értek haza,
miután gyorsan bekaptak valamit a közeli pirított tésztát és töltött
batyukat árusító bódénál, úgyhogy most puha szürke pólót és
fekete melegítőnadrágot viselt, meg egy hátrafordított, fehér
naplabdasapkát.
A sapka volt a legkülönösebb az egészben. Annyira hétköznapi
volt, olyan… pasis, jobb szó híján, hogy Bryce tekintete újra meg
újra odatévedt rá az elmúlt negyedórában. Sötét hajának kóbor
tincsei bekunkorodtak a sapka szélének mentén, az állítható pánt
szinte teljesen eltakarta a tetoválást a homlokán, és Bryce nem
tudta volna megmondani, pontosan miért, de az egész annyira…
Rémesen figyelemfelkeltő volt.
– Mi van? – kérdezte Hunt, amikor észrevette, hogy őt nézi.
Bryce előrehajolt, hosszú fonata előrecsúszott a vállán, és
felkapta Hunt telefonját a dohányzóasztalról. Lefotózta Huntot, és
saját magának is elküldte a képet, leginkább azért, mert úgy
gondolta, senki sem hinne neki, ha elmesélné, hogy maga Hunt

405
Athalar ült a kanapéján otthoni ruhában, hátrafordított
naplabdasapkában, és sört iszogatva nézte a tévéjét.
A Halál Árnyéka, hölgyeim és uraim!
– Idegesítő vagy! – szűrte Hunt összeszorított fogain keresztül.
– A te képed is az – felelte Bryce negédesen, és odahajította
neki a telefont. Hunt elkapta, ő is lőtt egy fotót Bryce-ról, aztán
letette a készüléket, és ismét a meccsre fordította a figyelmét.
Bryce egy percig nyugton hagyta, hadd nézze, aztán:
– Eléggé magad alatt vagy, amióta találkoztunk Briggsszel.
Hunt elhúzta a száját.
– Bocs.
– Miért kérsz bocsánatot?
Hunt ujjai kört írtak le a kanapé párnáján.
– Előhozott pár elég szar emléket. Arról… arról, ahogyan
Shahar lázadását segítettem.
Bryce elgondolkozott, felidézett minden egyes rémes szót és
gesztust a Comitium alatti cellából.
Ó! Ó! Óvatosan így szólt:
– Egyáltalán nem vagy olyan, mint Briggs, Hunt.
Az angyal sötét pillantása Bryce-ra siklott.
– Nem ismersz eléggé ahhoz, hogy ezt mondd.
– Önként és dalolva kockáztattál ártatlan életeket, hogy
előremozdítsd a lázadásodat?
Hunt szája elvékonyodott.
– Nem.
– Tessék, akkor meg is van a magyarázat!
Hunt állkapcsának izmai ismét mozogni kezdtek. Aztán így
szólt:
– De vak voltam. Nagyon sok mindennel kapcsolatban.
– Például mivel?
– Sok mindennel – adott kitérő választ. – Briggst elnézve, azt,
amit vele művelnek… Nem tudom, miért zavart most. Elég
gyakran jártam már odalent más rabokkal ahhoz, hogy…
Mármint… – Fel-le járt a térde. Anélkül folytatta, hogy Bryce-ra
nézett volna. – Te is tudod, miféléket kell csinálnom.

406
 – Igen – felelte Bryce halkan.
– Valamiért az, hogy így láttam ma Briggst, eszembe juttatta a
saját… – Ismét elhallgatott, és meghúzta a sörét.
Jeges, iszonyú rettegés töltötte meg Bryce gyomrát, felforgatta
benne a félórája felfalt pirított tésztát.
– Mennyi ideig csinálták ezt veled… a Hermon-hegy után?
– Hét évig.
Bryce lehunyta a szemét, ahogy a szavak végighullámzottak
rajta.
– Én is elvesztettem az időérzékemet – folytatta Hunt. – Az
Aszterek tömlöcei olyan mélyen vannak a föld alatt, olyan
sötétek, hogy a napok éveknek tűnnek, az évek napoknak, és…
Amikor kiengedtek, egyenesen Ramuel arkangyalhoz kerültem.
Az első… felügyelőmhöz. Két éven keresztül folytatta, amit azok
elkezdtek, aztán ráunt, és rájött, hogy sokkal hasznosabb lennék
számára, ha megszabadulnék a démonoktól, és azt tenném, amit
parancsol, ahelyett hogy ott rohadok a kínzókamráiban.
– Solas tüzére, Hunt! – suttogta Bryce.
Hunt továbbra sem nézett rá.
– Mire Ramuel úgy döntött, hogy orgyilkosként fogok dolgozni
neki, már kilenc éve nem láttam napfényt. Nem hallottam a szelet,
nem éreztem az eső illatát. Nem láttam füvet, folyót, hegyet. Nem
repültem.
Bryce keze úgy remegett, hogy összefonta a karját, ujjait a
testéhez szorította.
– Úgy… úgy sajnálom!
Hunt tekintete üvegessé vált, a semmibe révedt.
– Egyedül a gyűlölet segített elviselni. A Briggs-féle gyűlölet.
Nem a remény, nem a szeretet. Csak az a véget nem érő, vad
gyűlölet. Az arkangyalok iránt. Az Aszterek iránt. Az egész iránt.
– Végül csak Bryce-ra nézett, de a tekintete éppolyan üresnek
tűnt, mint amilyen Briggsé volt. – Úgyhogy igen. Lehet, hogy
sosem voltam hajlandó ártatlanokat gyilkolni Shahar lázadásáért,
de ez volt az egyetlen különbség köztem és Briggs között. Még
mindig csak ez a különbség.

407
 Bryce nem hagyott időt, hogy meggondolja magát, megfogta
Hunt kezét.
Észre sem vette, mennyivel nagyobb Hunt keze, amíg az övé rá
nem fonódott. Észre sem vette, mennyi bőrkeményedés van a
tenyerén, az ujjain, amíg végig nem dörzsölték a bőrét.
Hunt lepillantott a kezükre, Bryce alkonyszínű körmei éles
kontrasztot alkottak a férfi bőrének sötét aranyával. Bryce
visszafojtott lélegzettel várta, hogy Hunt elkapja a kezét, és azt
kérdezte:
– Még mindig úgy érzed, hogy egyedül a gyűlölet segít
átvészelni a napokat?
– Nem – felelte Hunt, és pillantása a kezükről Bryce arcára
siklott, azt tanulmányozta tovább. – Néha, bizonyos dolgoknál az
segít, de… Nem, Quinlan.
Bryce bólintott, de Hunt még mindig őt nézte, úgyhogy Bryce a
táblázatokért nyúlt.
– Nem mondasz semmit? – Hunt elhúzta a száját. – Te, akinek
mindenről és mindenkiről van véleménye, nem mondasz semmit
arról, amit az előbb elmeséltem?
Bryce hátravetette fonatát a válla felett.
– Nem olyan vagy, mint Briggs – felelte magától értetődően.
Hunt összevonta a szemöldökét. És elkezdte visszahúzni a
kezét.
Bryce jó erősen megszorította.
– Lehet, hogy te olyannak látod magad, de én is látlak, Athalar.
Látom, milyen kedves vagy, és… mindegy. – A nyomaték
kedvéért megszorította a kezét. – Látom mindazt, amiről most
olyan könnyedén elfelejtkezel. Briggs gonosz. Lehet, hogy régen,
amikor belekeveredett a lázadásba, nemes indokok vezérelték, de
gonosz. Te nem vagy az. Soha nem is leszel. Ennyi.
– A Micah-val kötött alkum nem éppen erről árulkodik…
– Nem olyan vagy, mint ő.
Hunt tekintetének súlya Bryce bőrére nehezedett, felhevítette
az arcát.

408
 A lehető legnyugodtabban visszahúzta a kezét, és próbált ügyet
sem vetni rá, hogy Hunt mintha nem szívesen engedte volna el.
Bryce előrehajolt, kinyújtotta a karját, és megpöckölte Hunt
sapkáját.
– Mi ez itt?
Hunt elhessegette a kezét.
– Egy sapka.
– Nem illik az „éjszakai vadász” szerepedhez.
Egy szívdobbanás erejéig Hunt néma csendben ült.
Aztán hátravetett fejjel felnevetett. Nyakának erős, napbarnított
bőrrel fedett izmai megmozdultak közben, és Bryce ismét
összefonta a karját.
– Ó, Quinlan! – Hunt a fejét rázta. Lekapta a sapkát, és Bryce
fejére nyomta. – Kíméletlen vagy.
Bryce elvigyorodott, és megfordította a sapkát, úgy, ahogy
Hunt is viselte, aztán pedáns mozdulatokkal rendezgetni kezdte a
papírokat.
– Nézzük végig még egyszer az adatokat. Briggsszel semmire
sem jutottunk, a Viperakirálynő sem vezetett sehová… Talán
elsiklottunk valami felett azzal kapcsolatban, hogy Danika Luna
templomában volt aznap este, amikor ellopták a kürtöt.
Hunt közelebb húzódott, combja hozzáért Bryce behajlított
térdéhez, és ránézett az ölében heverő papírokra. Bryce figyelte,
ahogy Hunt szeme ide-oda siklik a papírokon a helyeket
tanulmányozva. És próbált ügyet sem vetni a lábához érő
combjára. Az erős izmokra.
Aztán Hunt felemelte a fejét.
Elég közel volt ahhoz, hogy Bryce rádöbbenjen, nem is fekete
a szeme, hanem a barna legsötétebb árnyalata.
– Ostobák vagyunk!
– Legalább többes számot használtál.
Hunt felnevetett, de nem húzódott el. Nem mozdította erős
lábát.
– A templomnak vannak külső kamerái. Nyilván felvettek
mindent aznap este, amikor ellopták a kürtöt.

409
 – Ezt úgy mondod, mintha a 33. nem nézte volna át a
felvételeket két évvel ezelőtt. Azt mondták, hogy az
áramkimaradás miatt gyakorlatilag használhatatlanná váltak a
felvételek.
– Talán nem a megfelelő módon vizsgáltuk a felvételeket. Nem
a megfelelő dolgokat kerestük. Nem a megfelelő embereket
kértük meg, hogy nézzék meg. Ha Danika ott volt aznap este,
miért nem tudott róla senki? Ő maga miért nem mondta, hogy a
templomban volt, amikor ellopták a kürtöt? A növendék miért
nem szólt róla egy szót sem?
Bryce az ajkába harapott.
Hunt pillantása azonnal odasiklott. Bryce esküdni mert volna,
hogy a férfi szeme elsötétül. Hogy a combja erősebben simul a
lábához. Mintha kihívást intézett volna felé – vajon meghátrál-e?
Bryce nem tette, de rekedtesen csengett a hangja, amikor azt
kérdezte:
– Gondolod, hogy Danika tudhatta, ki lopta el a kürtöt, és
megpróbálta eltitkolni? – A fejét rázta. – Danika nem tett volna
ilyesmit. Gyakorlatilag nem is érdekelte, hogy ellopták a kürtöt.
– Nem tudom – válaszolta Hunt. – De kezdjük azzal, hogy
átnézzük a felvételeket, még akkor is, ha semmire sem megyünk
vele. És küldjük el valakinek, aki mélyreható elemzést tud
végezni rajta.
Lekapta a sapkáját Bryce fejéről, és visszatette a sajátjára,
továbbra is fordítva, és most is kis, kunkori tincsek kandikáltak ki
a szegélye alól. És mintha csak a rend kedvéért tette volna,
meghúzta Bryce fonatának a végét, majd két kezét a tarkója
mögött összefonva nézte tovább a meccset.
Bryce úgy érezte magát, mintha egy vödör hideg vizet
zúdítottak volna rá, amikor Hunt elhúzta a lábát.
– Mégis kire gondolsz? – kérdezte.
Hunt szája felfelé görbült.

410
 36.

A HÁROMSZINTES HOLDERDEI LŐTÉR VESZEDELMES, kreatív

ügyfélkört szolgált ki. Egy régi, négy háztömböt felölelő
raktárépületben alakították ki az Isztrosz mentén, és ez volt az
egyetlen lőtér a városban, ahol nagy hatótávolságú
mesterlövészpuskával is lehetett lőni.
Hunt pár hetente eljött, nehogy berozsdásodjon, általában az
éjszaka közepén, amikor senki sem mereszthette a szemét a
hallásvédőt és katonai védőszemüveget viselő Umbra Mortisra,
ahogy végigsétál a betonfolyosón az egyik elszeparált részre.
Későre járt, amikor eszébe jutott, hogy meg kellene szervezni
ezt a találkozót, aztán másnap Jesiba egy csomó munkát lőcsölt
Quinlanre, ezért úgy döntöttek, megvárják az éj leszálltát, hogy
kiderüljön, merre vezet az útjuk. Hunt egy aranymárkában
fogadott Bryce-szal, hogy egy tetoválószalonba, Bryce pedig két
márkára emelte a tétet, ő állította, hogy egy szándékosan
lepukkant hatást keltő rockbárba. De miután megérkezett a válasz
az üzenetére, itt kötöttek ki.
A mesterlövészeknek kialakított rész az épület északi felében
kapott helyet, egy súlyos fémajtó mögött, amin semmilyen hang
nem juthatott át. Befelé menet mindketten felkaptak egy-egy

411
elektromos hallásvédőt, ami a fegyverek dörrenését elnyomja, de
egymás hangját nem. Mielőtt beléptek volna, Hunt hátrapillantott
a válla felett Bryce-ra, ellenőrizte, hogy rendesen felvette-e a
hallásvédőt.
Bryce felfigyelt az őt végigmérő pillantásra, és kuncogott egy
sort.
– Tyúkanyó!
– Az hiányozna csak, hogy tönkremenjenek a csinos
fülecskéid, Quinlan.
Hunt nem hagyott időt a válaszra, kinyitotta az ajtót. Dübörgő
zene fogadta őket, és Hunt végigmérte a derékmagas üveg védőfal
mellett felsorakozó három férfit.
Lord Tristan Flynn épp mesterlövészpuskát fogott egy
humanoid alakú papír céltáblára, ami a terem messzi-messzi túlsó
végében állt, olyan messze, hogy egy halandó alig látta volna.
Tristan nem használta a távcsövet, inkább éles tündérlátására
támaszkodott. Danaan és Declan Emmet a közelben álltak,
puskával a vállukon.
Ruhn biccentett nekik, és intett, hogy várjanak egy kicsit.
– Nem fogja eltalálni – jegyezte meg Emmet, túlharsogva a
zene dübörgő basszusát, épphogy csak odapillantva Huntra és
Bryce-ra. – Egy centivel mellémegy majd.
– Baszd meg, Dec! – motyogta Flynn, majd lőtt. A lövedék
keresztülhasított a csarnokon, de a hangot felfogta a plafon és a
falak hangszigetelése, és a lőtér túlsó végében meglebbent a papír,
hullámzott a felsőtest.
Flynn leeresztette a puskát.
– Pont a golyóit találtam el, pöcsfejek! – A tenyerét nyújtotta
Ruhn felé. – Perkálhatsz!
Ruhn a szemét forgatva csapta rá az aranyérmét, aztán Hunt és
Bryce felé fordult.
Hunt a herceg két barátjára pillantott, akik hallásvédőjüket és
szemüvegüket lehúzva végigmérték őt. Bryce-szal hasonlóképp
tettek.

412
 Nem számított a gyomrában jelentkező tűszúrásnyi irigységre,
ahogy végignézett a három jó baráton. Elég volt egyetlen
pillantást vetnie Quinlan merev vállára, és tudta, hogy ő is
hasonlóképpen érez – mintha a látvány felelevenítette volna benne
a Danikával és az Ördögfalkával töltött éjszakákat, amikor jobb
dolguk nem lévén hülyeségekkel szívatták egymást.
Bryce gyorsabban lerázta magáról az érzést, mint Hunt, és
gúnyosan így szólt:
– Bocs, hogy félbe kell szakítanunk a kommandósdit, de felnőtt
dolgokról kell beszélnünk.
Ruhn letette a puskáját a tőle balra álló fémasztalra, és nekidőlt
az üveg védőfalnak.
Bryce az asztalhoz sétált, hogy szemügyre vegye az
unokatestvére fegyverét. Körmei ragyogtak a matt feketén.
Lopakodáshoz készült fegyver, úgy tervezték, hogy az árnyak
közé lehessen húzódni vele, és ne leplezze le a tulajdonosát azzal,
hogy megcsillan rajta a fény.
– Nem szeretném, ha kitudódna, amit most mondok.
Flynn rávigyorgott.
– Titkos információk. Menő! – Odalépett Bryce-hoz az
asztalnál, olyan közel, hogy Hunt megfeszült. – Máris felkeltetted
a figyelmemet.
Quinlannek veleszületett tehetsége volt hozzá, hogyan nézzen
le a fölé tornyosuló férfiakra, és bár Huntot iszonyúan idegesítette
vele, igazi élvezet volt látni, ahogy máson gyakorolja ezt a
képességét.
Flynn vigyora azonban csak kiszélesedett a királynői
pillantástól, főleg, amikor Bryce így szólt:
– Nem azért jöttem, hogy veled beszélgessek.
– Összetöröd a szívem, Bryce! – csipkelődött Flynn.
Declan Emmet felröhögött.
– Mit szólnál még egy kis kiberszarakodáshoz? – kérdezte tőle
Quinlan.
– Ha még egyszer szarakodásnak nevezed, Bryce, lesheted,
hogy segítsek neked – felelte Declan hűvösen.

413
 – Bocsi, bocsi! A technológiai… akármire gondoltam. –
Legyintett. – Meg kellene nézni a felvételeket Luna templomáról,
arról az éjszakáról, amikor ellopták a kürtöt.
Ruhn megdermedt, kék szeme megvillant, ahogy Hunthoz
fordult:
– Rájöttetek valamire a kürttel kapcsolatban?
– Csak próbáljuk összeszedni a lehető legtöbb információt.
Declan megdörgölte a nyakát.
– Jól van. Pontosan mit szeretnétek tudni?
– Mindent – vágta rá Hunt. – Bármire kíváncsiak vagyunk a
hang- vagy a hőkamerás felvételen, de már az is rengeteget
segítene, ha az áramszünet ellenére valahogy ki tudnád élesíteni a
videofelvételt.
Declan Ruhné mellé tette a puskáját.
– Lehet, hogy van pár szoftverem, ami segíthet, de nem ígérem.
Ha a nyomozók két éve nem találtak semmit, akkor nem sok esély
van rá, hogy én most felfedezek valami érdemlegeset.
– Tudjuk – felelte Bryce. – Mennyi időbe telik, amíg átnézed?
Declan fejben számolgatott.
– Szükségem lesz pár napra. Meglátjuk, mit találok.
– Köszönöm!
Flynn színpadias sóhajt hallatott.
– Most halljuk tőled először ezt a szót, B!
– Jobb, ha nem szoksz hozzá. – Bryce ismét végigmérte őket
azzal a hűvös, gúnyos közönnyel, amitől Hunt pulzusa mindig
olyan erősen lüktetett, mint a csarnok hangszóróiból áradó zene
ritmusa. – Egyáltalán hogy kerültök ti hárman ide?
– Nem csak eljátsszuk, hogy az Auxnak dolgozunk, Bryce.
Néha gyakorolnunk is kell.
– És hol a csapat többi tagja? – Bryce jó alaposan körbenézett.
Hunt meg sem próbálta elrejteni a derűjét. – Vagy ez csak a
lakótársaknak közös program?
Declan kuncogott egy sort.
– Nem mindenki kapott meghívót.
Bryce a szemét forgatta, aztán Ruhnhoz fordult:

414
 – Az Őszkirály biztos minden egyes lépésünkről jelentést kért.
– Összefonta a karját. – Ezt – mutatott körbe – tartsd vissza pár
napig!
– Arra kérsz, hogy hazudjak a királyomnak – mondta Ruhn
homlokráncolva.
– Arra kérlek, hogy egy ideig ne mondd el neki – válaszolta
Bryce.
Flynn felvonta a szemöldökét.
– Ezt értsük úgy, hogy az Őszkirály is gyanúsított?
– Ezt értsétek úgy, hogy nem akarom, hogy kitudódjon a dolog.
– Ruhnra vigyorgott, kivillantva összes fehér fogát, és inkább tűnt
vadnak, mint derűsnek. – Ezt értsétek úgy, ti barmok, hogy ha
eljár a szátok az auxos haverjaitoknak, vagy a részegen felszedett
egyéjszakás kalandokon, akkor nagyon fogok haragudni.
Őszintén szólva Hunt másra sem vágyott, mint pattogatott
kukoricával és sörrel hátradőlni, és végignézni, ahogy Bryce
puszta szavakkal kicsinálja ezeket a seggfejeket.
– Nagy a szád – felelte Ruhn, aztán a csarnok hátsó részében
lévő céltábla felé intett. – Miért nem tartasz egy kis bemutatót
Athalarnak, Bryce?
Bryce elvigyorodott.
– Anélkül is lóghatok fiúkkal, hogy bizonyítanám, elbánok az
ilyen nagy dolgokkal.
Hunt bőre megfeszült attól a vad élvezettől, ami Bryce
szemében villant, amikor kiejtette a nagy dolgok szavakat. Más is
megfeszült, nem csak a bőre.
– Húsz aranymárkába fogadok, hogy jobban lövünk, mint te! –
mondta Tristan Flynn.
– Csak a tetves gazdagoknak van húsz aranymárkájuk ilyen
idióta versengésekre – vágta rá Bryce, és borostyán szemében
derű táncolt, ahogy Huntra kacsintott.
Hunt vére forrni kezdett, teste úgy megfeszült, mintha Bryce
épp megragadta volna a farkát. De Bryce ekkor már a távoli
célpontot fürkészte.
Visszatette a hallásvédőt hegyes fülére.

415
 Flynn a tenyerét dörzsölte.
– Na, ezt már szeretem!
Bryce feltette a védőszemüveget, megigazította lófarokba
kötött haját, és felemelte Ruhn puskáját. Méregette egy darabig, és
Hunt képtelen volt levenni a szemét Bryce ujjairól, ahogy
végigsimított a felszínén, le egészen a tustalpig.
Hunt nagyot nyelt, Bryce pedig a vállához emelte a fegyvert,
méghozzá olyan magabiztosan, ahogyan azt egy legendás
mesterlövész mellett nevelkedett nőtől várná az ember.
Kibiztosította, és nem foglalkozott a távcsővel, ahogy hátraszólt:
– Hadd mutassam meg, miért mehettek el mind a picsába!
Három lövés harsogta túl a zenét, egyik a másik után, és Bryce
elképesztően ügyesen tűrte a fegyver visszarúgását. Hunt szája
teljesen kiszáradt.
Mind a céltáblát mutató képernyőre meredtek.
– Csak egyszer találtad el! – horkantott fel Flynn a céltábla
szívén ütött lyukat vizslatva.
– Nem csak egyszer – mormolta Emmet, ahogy Hunt is
észrevette, hogy a lyuk nem teljesen kör alakú. Nem, a széle két
ponton alig láthatóan kijjebb tolódott.
Három tökéletes célzással ellőtt golyó süvített keresztül
ugyanazon a kis lyukon.
Huntot a legkevésbé sem a félelemtől rázta ki a hideg, ahogy
Bryce visszaállította a biztosítót, letette a puskát az asztalra, és
levette a hallásvédőt meg a szemüveget.
Megfordult, és ismét Huntra nézett – újfajta aggodalom csillant
elégedetten összehúzott szemében. Egyfajta kihívást intézett felé.
Várta, miképpen reagál.
Hány férfi rohanhatott hanyatt-homlok, amikor megismerte ezt
az oldalát is, mert úgy érezték, hogy az alfalágyult egójukat
fenyegeti? Hunt már csak azért is gyűlölte őket, mert ilyesfajta
kérdés csillant Bryce szemében.
Bármiféle baromságot mondott is Flynn, nem hallotta. Felvette
a hallásvédőt, a szemüveget, és felkapta a puskát, amit Bryce

416
letett, a fém még őrizte a teste melegét. Nem hallotta, hogy Ruhn
mit kérdez tőle, ahogy odaállt lőni.
Nem. Hunt egyedül Bryce-t figyelte, ahogy kibiztosította a
puskát.
A kattanás visszhangot vert közöttük, olyan hangos volt, akár a
mennydörgés. Bryce nagyot nyelt.
Hunt elszakította róla a tekintetét, és lőtt. Sasszemével nem
szorult rá a távcsőre ahhoz, hogy pontosan a Bryce által ütött
lyukra lőjön.
Amikor leeresztette a fegyvert, látta, hogy Bryce elvörösödött,
szemébe melegség költözött, a whiskey színére emlékeztette. Alig
észrevehetően fénylett.
Nem hallotta, mit mondanak a többiek, csak azt fogta fel
halványan, hogy még Ruhn is elismerően káromkodik. Hunt végig
Bryce szemébe nézett.
Látlak, Quinlan – üzente némán. És minden tetszik.
Bryce félmosolya mintha azt felelte volna: Ez fordítva is igaz.
Hunt telefonja megcsörrent, és kénytelen volt elszakítani a
tekintetét arról a mosolyról, amitől mintha még a talaj is megdőlt
volna kissé. Ujjai meglepően remegtek, ahogy előhalászta a
készüléket a zsebéből. A kijelzőn az Isaiah Tiberian név villogott.
Azonnal felvette.
– Mi a helyzet?
Hunt tudta, hogy Bryce és a tündérek minden egyes szót
hallanak, ahogy Isaiah így felelt:
– Azonnal gyertek az Aszfodéloszmezőkre! Újabb gyilkosság
történt.

417
 37.

– HOL? – KÉRDEZTE HUNT telefonnal a fülén, egyik szemét

Quinlanen tartva, aki szorosan összefonta a karját, úgy hallgatta.
A korábbi fény nyomtalanul kihunyt a szemében.
Isaiah elmondta a címet. Jó három kilométernyire tőlük.
– Egy csapat már megérkezett, megkezdték a kiszállást –
magyarázta a parancsnok.
– Pár perc, és ott vagyunk! – vágta rá Hunt, majd letette a
telefont.
A három tündérférfi, aki szintén hallott mindent, gyors,
hathatós mozdulatokkal összepakolta a holmiját. Gyakorlottak
voltak. Rohadtul idegesítették Huntot, de azt el kellett ismernie,
hogy tényleg alaposan kiképezték őket.
Bryce viszont nyugtalankodni kezdett, keze megremegett az
oldalán. Hunt látta már rajta azt a komor kifejezést.
És megjátszott nyugalmat erőltetett magára, ahogy Ruhn és a
barátai rápillantottak.
Hunt akkor odavitte őt, gyakorlatilag erőszakkal rávette, hogy
menjen el vele a gyilkosság helyszínére.
– Gondolom, hallottátok a címet – mondta anélkül, hogy
ránézett volna a három tündérre. Nem várta meg, hogy

418
helyeseljenek, ellentmondást nem tűrően folytatta: – Majd ott
találkozunk!
Quinlan szeme megrebbent, de Hunt végig őt figyelte, ahogy
közelebb lépett hozzá. Sejtette, hogy Danaan, Flynn és Emmet
elhagyja a lőteret, de nem nézett oda, hogy meg is bizonyosodjon
erről, ahogy megállt Bryce előtt.
A mesterlövészpálya hűvösen, üresen ásított körülöttük.
Quinlan ismét begörbítette a kezét, ujjai ott doboltak az
oldalán. Mintha képtelen lenne lerázni magáról a rémületet és a
fájdalmat. Hunt halkan így szólt:
– Szeretnéd, ha intézném?
Pír futotta el Bryce szeplős arcát. Remegő ujjal mutatott az
ajtóra.
– Valaki meghalt ma este, amíg mi itt szarakodtunk!
Hunt megfogta Bryce ujját, és lehúzta kettejük közé.
– Ezért nem neked kell bűntudatot érezned. Hanem annak, aki
e mögött az egész mögött áll.
Az olyanoknak, mint amilyen ő maga is, akik vért ontanak az
éjszakában. Bryce megpróbálta visszarántani a kezét, és Hunt
elengedte, eszébe jutott, mennyire bizalmatlan Bryce a vanír
férfiakkal szemben. Az alfalágyultakkal szemben.
Bryce nagyot nyelt, ahogy elnézett Hunt szárnya mellett.
– Szeretnék odamenni a helyszínre. – Hunt várta, hogy
folytassa. Bryce reszketegen kifújta a levegőt. – Oda kell mennem
– mondta leginkább saját magának. Lába a továbbra is dübörgő
zene ritmusára járt a betonpadlón. Megrándult az arca. – De nem
akarom, hogy Ruhn és a barátai így lássanak.
– Hogy? – Hiszen teljesen természetes, sőt, várható volt, hogy
valakit kiborítson mindaz, amin Bryce keresztülment.
– Kibaszott roncsként. – Bryce szeme megvillant.
– Miért?
– Mert semmi közük hozzá, és ha meglátják, akkor úgy fognak
csinálni, mintha lenne. Tündérférfiak, sportot űznek belőle, hogy
olyasmibe üssék az orrukat, amibe nem kellene.
Hunt felnevetett.

419
 – Ez igaz.
Bryce ismét kifújta a levegőt.
– Oké – mormolta. – Oké. – Még mindig remegett a keze,
mintha véres emlékek árasztották volna el az elméjét.
Hunt ösztönösen vette a tenyerébe Bryce két kezét. Úgy
remegtek, mint poharak a polcon. Éppolyan törékenynek is tűntek,
hiába borította őket nyirkos, hűvös verejték.
– Mély levegőt! – mondta Hunt, és gyengéden megszorította
Bryce ujjait.
Bryce lehunyta a szemét, lehajtott fejjel engedelmeskedett.
– Még egyet! – parancsolta Hunt.
Bryce megtette.
– Még egyet!
Úgyhogy Quinlan mély levegőket vett, Hunt pedig egészen
addig nem eresztette el a kezét, amíg fel nem száradt róla a
verejték. Amíg Bryce fel nem emelte a fejét.
– Oké – ismételte, és ezúttal magabiztosan csengett a szó.
– Jól vagy?
– Ennél jobban nem leszek – válaszolta, de már tiszta volt a
tekintete.
Hunt képtelen volt fékezni magát, hátrasimította Bryce egyik
kósza tincsét. Selyemként siklott az ujjain, ahogy hegyes füle
mögé tűrte.
– Ezzel én is így vagyok, Quinlan.

Bryce hagyta, hogy Hunt a bűntény helyszínére repítse. Az

Aszfodéloszmezők sikátora a lehető legsiralmasabb látványt
nyújtotta: túlcsorduló konténer, gyanúsan csillogó tócsák, girhes
állatok kotorásztak a szemétben, és törött üveg csillant a
rozsdásodó lámpaoszlopról áradó elsőfényben.
A sikátor bejáratát kéken fénylő mágikus kordon torlaszolta.
Pár technikus és legionárius már a helyszínen dolgozott, köztük
Isaiah Tiberian, Ruhn és a barátai is.

420
 A sikátor épp a Fő utcáról nyílt, az Északi kapu árnyékában – a
Halandók kapujáéban, ahogy a legtöbben nevezték. Körülöttük
lakóépületek magasodtak, a többségük városi kézben volt, és
igencsak rájuk fért volna már a tatarozás. A sikátoron túl húzódó
zsúfolt sugárútról érkező hangok visszhangot vertek a málló
téglafalakon, a szemét émelyítő bűze megült Bryce orrában.
Próbálta minél kevésbé belélegezni.
Hunt körbenézett, és erős kezét Bryce derekán nyugtatva azt
mormolta:
– Nem kell megnézned, Bryce.
Amit érte tett az imént a lőtéren… Bryce sosem engedte, hogy
bárki ilyen állapotban lássa, még a szülei elől is eltitkolta azokat a
pillanatokat, amikor nem kapott levegőt. Általában bement a
fürdőszobába, lelépett pár órára, vagy elment futni.
Kis híján ugyanúgy úrrá lett rajta a menekülési vágy, mint a
mellkasát perzselő pánik és rettegés, de… Látta, milyen volt Hunt,
amikor múltkor a megbízása végeztével hazatért. Tudta, hogy ő
megérti majd.
És megértette. Egyetlen pillanatra sem hagyta magára.
Ahogy akkor sem, amikor látta, hogyan lőtt a céltáblára,
helyette ő maga is megmutatta, mire képes. Mintha ők ketten
hasonlóak lennének, mintha bármit odavethetne neki, Hunt úgyis
tudná kezelni. Mintha minden egyes kihívást veszedelmes, vad
vigyorral fogadna.
Esküdni mert volna, hogy még mindig az angyal kezének
melegét érzi a sajátján.
Bármiféle beszélgetést folytattak is az imént Isaiah-val, Flynn
és Declan most megindult a mágikus kordon felé. Ruhn nagyjából
háromméternyire állt tőlük, egy gyönyörű, sötét hajú
gyógyboszorkánnyal beszélt épp. Nyilván azt kérdezte tőle, hogy
mit sikerült megállapítania.
Amint Flynn és Declan bepillantottak a kordon ragyogó kék
széle mellett a holttestre, elkáromkodták magukat.
Bryce gyomra felfordult. Talán mégiscsak rossz ötlet volt
idejönni. Kissé nekidőlt Hunt kezének.

421
 Az angyal ujjai néma megerősítésként a derekához nyomódtak,
majd Hunt azt mormolta:
– Megnézhetem mindkettőnk helyett.
Mindkettőnk, mintha egy egységet alkotnának a kibaszott,
zűrzavaros világ ellen.
– Jól vagyok – esküdözött Bryce, és hála a jó égnek nyugodtan
ejtette ki a szavakat. Mégsem indult meg a kordon felé.
Flynn ellépett az elkordonozott testtől, és azt kérdezte Isaiah-
tól:
– Mikor történt?
– Azt feltételezzük, hogy nagyjából félórája halt meg –
válaszolta Isaiah komoran. – A ruhák maradéka alapján úgy tűnik,
Luna templomának egyik őre volt. Épp hazafelé tartott.
Némaság hullámzott körülöttük. Bryce mellkasa elszorult.
Hunt elkáromkodta magát.
– Hadd találjam ki, ő is szolgálatban volt azon az éjszakán,
amikor ellopták a kürtöt!
Isaiah bólintott.
– Ez volt az első, aminek utánanéztem.
Bryce nyelt egyet, és megszólalt:
– Akkor nagyon közel járunk valamihez. Vagy a gyilkos egy
lépéssel előttünk jár, kihallgat és kivégez mindenkit, aki tudhatja,
hová lett a kürt.
– Egyik kamera sem rögzített semmit? – kérdezte Flynn, vonzó
arcán most szokatlanul komoly kifejezés ült.
– Nem, semmit – válaszolta Isaiah. – Mintha pontosan tudta
volna, hol vannak. Vagy az, aki megidézte. Látókörön kívül
maradt.
Hunt végigsimított Bryce gerincén, egyetlen erős, megnyugtató
mozdulattal, aztán a 33. parancsnoka felé lépett, és halkan így
szólt:
– Ahhoz, hogy valaki minden egyes kamera helyét tudja ebben
a városban, köztük a mieinket is, elég magas beosztásban kell
lennie. – Szavai ott lebegtek a levegőben, egyikük sem mert ennél

422
pontosabban fogalmazni nyilvánosan. Végül azt kérdezte: –
Jelentette bárki, hogy démont látott?
DNS-technikus lépett ki a kordon mögül, fehér overalljának
térdét vér szennyezte. Mintha beletérdelt volna, amíg összeszedte
a mintát, ami most ott lógott kesztyűs kezében.
Bryce elkapta a tekintetét a nőről, és inkább a Fő utcára nézett.
Isaiah a fejét rázta.
– Egyetlen civil vagy őrjárat sem jelentkezett eddig.
Bryce alig hallotta őt, ahogy felsorakoztak elméjében a tények.
Fő utca.
Előhúzta a telefonját, és rákeresett a város térképére. Megjelent
a hely, ahol állt, vörös pont jelezte a hollétüket az utcák hálóján.
A férfiak még mindig arról beszéltek, milyen kevés bizonyíték
áll rendelkezésükre, miközben ő bejelölt pár helyet a térképen,
majd összehúzott szemmel lenézett a földre. Ruhn is odasétált
hozzájuk, beszállt a barátai által folytatott beszélgetésbe, Bryce
pedig kizárta a hangjukat.
Közben Hunt felfigyelt arra, mennyire lefoglalja valami, és
sötét szemöldökét magasra húzva odafordult hozzá:
– Mi az?
Bryce behajolt Hunt szárnyának árnyékába, és esküdni mert
volna, hogy az angyal szorosabban köré vonta.
– Bejelöltem a térképen, hol történtek a gyilkosságok.
Hagyta, hogy Ruhn és a barátai is közelebb lépjenek. Még a
kijelzőt is hajlandó volt megmutatni nekik, pedig remegett kissé a
keze.
– Itt állunk mi – mutatott Bryce előbb a villogó pontra, aztán
egy másik, közeli pöttyre. – Ott halt meg Maximus Tertian. – Egy
újabbra mutatott, a Központi sugárút közelében. – Ez itt a
növendék meggyilkolásának a helyszíne. – Elszorult a torka, de
leküzdötte, ahogy a néhány utcányira északra lévő utolsó pontra
hívta fel a figyelmüket. – Ez itt pedig… – Égettek a szavak.
Bassza meg! Bassza meg, ki kell mondania, hangosan ki kell
ejtenie…

423
 – Danika és az Ördögfalka halálának helyszíne – segítette ki
Hunt.
Bryce hálás pillantást vetett rá.
– Igen. Látjátok azt, amit én?
– Nem? – értetlenkedett Flynn.
– Nem valami előkelő tündér zseniképzőbe jártál? – kérdezte
Bryce. A homlokát ráncoló Flynn láttán lekicsinyítette a térképet.
– Nézzétek! Mindegyik valamelyik nagyobb sugárút közelében
történt. A Ley-vonalakon, azokon a természetes vonalakon,
amiken az elsőfény fut a városban.
– Az energiautak! – mondta Hunt fénylő szemmel. – Pont
keresztülfolynak a kapukon.
Igen, Athalar megértette. A tőlük hat méterre álló Isaiah felé
sietett, aki épp egy helyszínelős kabátot viselő magas, szőke
nimfával beszélt.
Bryce a tündérférfiakhoz, a tágra nyílt szemű bátyjához fordult:
– Lehet, hogy a démon megidézője a város alatt futó Ley-
vonalak erejét használja, onnan nyeri az erőt a rituáléhoz. Ha az
összes gyilkosság ilyen vonalak mentén történt, akkor
előfordulhat, hogy így jött át a démon a világunkba.
Az egyik Aux-csapat Ruhn nevét kiáltotta, mire a bátyja
elismerően biccentett Bryce-nak, majd odament hozzájuk. Bryce
nem foglalkozott azzal, miféle érzések kerítették hatalmukba a
testvére elismerése láttán, inkább Hunt felé fordult, aki továbbra is
Isaiah-hoz tartott, lábának dagadó izmai meg-megfeszültek.
Hallotta, ahogy menet közben odakiált a parancsnokának:
– Szólj Viktoriának, hogy nézze át a kamerák felvételét a Fő
utca, a Központi sugárút és az Őr sugárút környékén! Hátha talál
valami energiavillanást, bármilyen apró hőmérséklet-ingadozást,
ami démonidézéskor történik. – Lehet, hogy a krisztallosz rejtve
maradt, de a kamerák nyilván érzékelték az energiaáramlás és a
hőmérséklet változását. – És nézesd át vele az elsőfényhálózatot a
többi eset idején is! Talán rögzítettek valamit.
Declan a távolodó angyalt figyelte, majd így szólt Bryce-hoz:
– Tudod, mit művel, ugye?

424
 – Nagyon jól néz ki feketében? – kérdezett vissza Bryce
negédesen.
Declan felmordult.
– A démonvadászat csak álca! Ő végzi a kormányzó piszkos
munkáját. – Markáns állkapcsa egy pillanatra megfeszült. – Hunt
Athalar rosszat jelent.
Bryce a szempilláját rebegtette.
– Tiszta szerencse, hogy bejönnek a rosszfiúk.
Flynn halkan füttyentett. Declan azonban a fejét rázta.
– Az angyalok pont leszarnak mindenki mást, B. Ő nem azt
akarja, amit te. Talán még csak nem is azt, amit Micah. Légy
óvatos!
Bryce arrafelé bólintott, ahol a bátyja ismét a gyönyörű
gyógyboszorkánnyal beszélt.
– Ruhn már megtartotta a kiselőadást, ne aggódj!
A sikátor másik részében Hunt épp azt mondta Isaiah-nak:
– Hívj fel, ha Viktoria talál felvételeket! Köszi. – Úgy tette
hozzá, mint aki nem igazán szokott hozzá a szóhoz.
A távolban felhők gyülekeztek. Az éjszaka közepére jósolták
az esőt, de úgy tűnt, korábban érkezik.
Hunt visszasétált hozzájuk.
– Rajta vannak az ügyön.
– Majd meglátjuk, ezúttal jut-e valamire a 33. – motyogta
Declan. – Azért nem fogok addig fél lábon állni.
Hunt kihúzta magát. Bryce várta, hogy védelmébe veszi a
légiót, de az angyal végül vállat vont.
– Én sem.
Flynn állal a helyszínen dolgozó angyalok felé intett.
– Hol a lojalitás?
Hunt elolvasta a telefonja kijelzőjén felvillanó üzenetet, majd
zsebre rakta a készüléket.
– Nincs más választásom, lojálisnak kell lennem.
És végrehajtani azokat a gyilkosságokat, egyiket a másik után.
Bryce gyomra felfordult.

425
 Declan borostyán szeme a Hunt csuklóján lévő tetoválásra
siklott.
– Elbaszott egy dolog.
Flynn egyetértően mormogott. Legalább a bátyja barátai
egyetértettek vele az Aszterek politikájával kapcsolatban.
Hunt ismét végigmérte a két férfit. Felmérte őket.
– Igen – válaszolta halkan. – Az.
– Az évszázad eufemizmusa. – Bryce körbenézett a gyilkosság
helyszínén, teste ismét megfeszült, nem akarta látni.
Hunt a szemébe nézett, mintha észlelte volna, hogy
megdermedt, hogy megváltozik az illata. Alig észrevehetően
biccentett.
– Megyünk – jelentette be Bryce felszegett állal.
Declan integetett.
– Nemsokára hívlak, B!
Flynn csókot dobott neki.
Bryce a szemét forgatta.
– Sziasztok! – Elkapta Ruhn pillantását, és búcsút intett neki. A
bátyja visszaintegetett, aztán tovább folytatta a beszélgetést a
boszorkánnyal.
Egy teljes utcányira jutottak, mire Hunt túlságosan is félvállról
megkérdezte:
– Volt valami közted meg Tristan Flynn között?
Bryce pislogott.
– Miért kérdezel ilyesmit?
Hunt behúzta a szárnyát.
– Mert megállás nélkül flörtöl veled.
Bryce felhorkant.
– Te be akarsz számolni mindenkiről, akivel dolgod volt,
Athalar?
A férfi hallgatása eleget mondott. Bryce elvigyorodott.
De aztán az angyal megszólalt, mintha muszáj lenne beszélni
valamiről, hogy elvonja a figyelmüket a véres cafatokról, amiket
maguk mögött hagytak:

426
 – Nem volt dolgom olyannal, akiről érdemes lenne beszámolni.
– Elhallgatott, és mély levegőt vett, mielőtt folytatta. – Shahar
teljesen tönkretett.
Tönkretett. A szó hangos kongással hasított végig Bryce-on.
Hunt szeme könnybe lábadt az emlékektől, ahogy folytatta:
– Shahar tartományában nőttem fel, délkeletre Pangerától, és
ahogy egyre magasabbra küzdöttem magam a légiójában,
beleszerettem. Abba, ahogyan a világot szerette volna látni. Abba,
amilyenre az angyalhierarchiát változtatta volna. – Nagyot nyelt. –
Shahar volt az egyetlen, aki azt mondta, megfosztottak valamitől,
amiért fattyúnak születtem. Újra meg újra előléptetett, végül már a
jobbkezeként szolgáltam. A szeretője lettem. – Hosszasan kifújta
a levegőt. – Ő vezette a lázadást az Aszterek ellen, én pedig a
hadseregét, a 18. légiót. Tudod, mi lett a vége.
Mindenki tudta Midgardon. A Hajnalcsillag egy szabadabb
világba akarta vezetni az angyalokat – talán mindenki mást is –,
de ragyogása végül kihunyt. Egy újabb álmodozó, aki az Aszterek
cipőjének sarka alatt végezte.
– Szóval te meg Flynn…? – kérdezte Hunt.
– Elmeséled ezt a tragikus szerelmet, és azt várod, hogy a saját
nyomorúságommal feleljek rá?
Hunt hallgatása éppen elégnek bizonyult. Bryce felsóhajtott.
De… jól van. Neki is beszélnie kellett valamiről, hogy lerázza
magáról a gyilkosság helyszínének hatását. És hogy elűzze az
árnyékokat, amik Shahar említésére költöztek Hunt szemébe.
Úgyhogy egyedül ezért megfelelt a kérdésre.
– Nem. Sosem jöttem össze Flynn-nel. – Halványan
elmosolyodott. – Amikor tizenévesen meglátogattam Ruhnt,
teljesen kikészültem Flynn és Declan közelében. – Hunt szája
felfelé görbült. – Belementek a játékba, hagyták, hogy kihívóan
flörtöljek velük, és egy ideig fanatikus meggyőződéssel hittem,
hogy egy nap hozzámegyek Flynnhez.
Hunt felröhögött, mire Bryce belekönyökölt.
– Komolyan mondom! Két éven keresztül minden füzetembe
beleírtam, hogy Lady Bryce Flynn.

427
 Hunt eltátotta a száját.
– Ezt nem mondhatod komolyan!
– De bizony! Bizonyítani is tudom, otthon, a szüleimnél
megvan az összes füzetem, mert anyám semmit sem hajlandó
kidobni.
Bryce derűje elpárolgott. Azt már nem mesélte el Huntnak,
amikor utolsó éves egyetemistaként Danika meg ő összefutottak
Flynn-nel és Declannel az egyik kocsmában. És Danika ment haza
Flynn-nel, nehogy Bryce szétcsessze a barátságot közte és Ruhn
között.
– Kíváncsi vagy a legrémesebb kalandomra? – kérdezte Bryce
erőltetett vigyorral.
Hunt nevetett egy sort.
– Egy kicsit félek tőle, de hadd halljuk!
– Három hétig jártam egy vámpírral. Az első és utolsó alkalom,
hogy összejöttem valakivel a Láng és árny házából.
A vámpírok nagyon keményen dolgoznak azért, hogy mindenki
elfelejtse azt az aprócska tényt, miszerint mind Hélből
származnak, ők maguk is alacsonyabb rangú démonok. Hogy az
őseik elpártoltak a hét hercegtől az első háborúk idején, és
kulcsfontosságú információval látták el az Aszterek birodalmi
légióját, elősegítve győzelmüket. Árulók és köpönyegforgatók,
akik továbbra is megőrizték a démonok vérszomját.
– És? – vonta fel Hunt a szemöldökét.
Bryce összerezzent.
– És végig azon járt az eszem, vajon mit akar jobban, a véremet
vagy… tudod. Aztán felvetette, hogy esetleg mást is megízlelne,
miközben odalent van, már ha érted, mire gondolok.
Beletelt egy pillanatba, mire Hunt felfogta. Sötét szeme tágra
nyílt.
– Ó, bassza meg! Komolyan? – Bryce észrevette, hogy az
angyal a lábára, az ölére pillant. Tekintete mintha még inkább
elsötétült volna, kiélesedett benne valami. – Az nem fáj?
– Inkább nem kértem belőle.

428
 Hunt a fejét csóválta, talán nem tudta eldönteni, nevessen vagy
inkább a hideg rázza ki. De legalább visszatért a fény a szemébe.
– Többet nem voltál vámpírral?
– Véletlenül sem. Szerinte a legcsodásabb élvezethez némi
fájdalom is jár, úgyhogy ajtót mutattam neki.
Hunt helyeslően morgott. Bryce tudta, hogy nem kellene,
mégis óvatosan feltette a kérdést:
– Még mindig érzel valamit Shahar iránt?
Megrándult egy izom Hunt állkapcsában. Felnézett az égre.
– Életem végéig fogok.
A szavakban nem csendült sem vágyódás, sem bánat, Bryce
mégsem tudta, mihez kezdjen azzal, ahogyan összerándul a
gyomra.
Hunt végül ránézett. Pillantása üres volt, fénytelen.
– Hogyan is adhatnám fel az iránta érzett szerelmemet, ha ő
mindent feladott értem? A célunkért. – Megrázta a fejét. –
Valahányszor felszedek valakit, eszembe jut.
– Ó! – Hát, ezzel nem lehetett vitába szállni. Bármit mondana
is, önzőnek tűnne, nyafogónak. És talán ostobaság túl sokat látni
abba, ahogyan Hunt lába az övéhez ért, ahogyan a lőtéren nézett
rá, ahogyan átsegítette őt a pánikon, az egészen.
Hunt őt bámulta. Mintha mindent látott volna rajta. Nagyot
nyelt.
– Quinlan, ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem… – Egy
szemből érkező csapat félbeszakította. Bryce felfigyelt az
ezüstszőke hajra, hirtelen nem kapott levegőt. Hunt elkáromkodta
magát. – Szálljunk fel…
Csakhogy Sabine észrevette őket. Keskeny, fehér arcát vicsor
torzította.
Bryce gyűlölte, hogy megremeg a keze. A térde.
– Menj tovább, Fendyr! – figyelmeztette Hunt Sabine-t.
Csakhogy Sabine ügyet sem vetett rá. Bryce úgy érezte magát a
tekintete alatt, mintha jégszilánkokat zúdítottak volna rá.
– Hallottam, hogy megint előbújtál – dühöngött Sabine. – Hol a
picsában van a kardom, Quinlan?

429
 Bryce-nak semmi sem jutott eszébe, sem visszavágni nem
tudott, sem magyarázattal nem szolgálhatott. Hagyta, hadd
vezesse el Hunt Sabine mellett, az angyal izmos falat képezett
közöttük.
Hunt Bryce hátát fogva terelte őt előre.
– Menjünk!
– Ostoba ribanc! – sziszegte Sabine, és Bryce lábához köpött,
ahogy elhaladt mellette.
Hunt megdermedt, felmordult, de Bryce megragadta a karját,
némán könyörgött, hogy hagyja inkább. Hunt foga csillogott,
ahogy elvicsorodva hátranézett a válla felett Sabine-re, de Bryce
suttogva így szólt:
– Kérlek!
Hunt Bryce arcát fürkészte, már nyílt a szája, hogy tiltakozzon.
Bryce csak húzta előre, hiába égetett Sabine megvető pillantása
bélyeget a hátába.
– Kérlek! – suttogta Bryce ismét.
Hunt mellkasa kitágult, mintha az utolsó csepp önuralmára is
szüksége lenne ahhoz, hogy fékezze a dühét, de előrefordult.
Sabine halk, öntelt nevetése utánukgyűrűzött.
Hunt teste megfeszült, és Bryce még erősebben fogta a karját,
miközben elszorult a gyomra, olyan nyomorultul érezte magát.
Talán Hunt megérezte, talán az arcáról olvasta le, de a lába
egyenletes ritmusra talált. Keze ismét Bryce derekát melengette,
és jelenléte megnyugtatta a lányt, ahogy végre keresztülvágtak az
utcán.
Már félúton jártak a Fő utcán, amikor Hunt felnyalábolta őt, és
egyetlen szó nélkül a mozgalmas égbolt felé röppent vele.
Bryce az angyal mellkasára hajtotta a fejét. Hagyta, hogy a szél
zúgása csillapítsa azt, amit a fejében hallott.
Öt perccel később leereszkedtek Bryce épületének a tetejére, és
már indult is volna lefelé a lakásába, ha az angyal nem kapja el a
karját, hogy megállítsa.
Hunt az arcát fürkészte. A szemébe nézett.

430
 Mindkettőnk, így fogalmazott korábban. Egy egységet alkottak.
Egy csapatot. Kétfős falkát.
Hunt szárnya alig észrevehetően megrebbent az Isztrosz felől
érkező szélben.
– Megtaláljuk a tettest, Bryce. Esküszöm.
És valamiért hitt neki.

Bryce épp a fogát mosta, amikor megcsörrent a telefonja.

Declan Emmet.
Kiköpte a fogkrémet, majd felvette.
– Szia!
– Még mindig el van mentve a számom? Milyen kedves tőled,
B!
– Igen, igen, jól van. Mi a helyzet?
– Találtam valami érdekeset a felvételen. A város adófizető
lakossága teljességgel kikelne magából, ha megtudnák, hogy a
pénzüket másodrangú elemzőkre verik el ahelyett, hogy a hozzám
hasonlóknak fizetnének.
Bryce kitrappolt a folyosóra, majd a nappaliba – és meg sem
állt Hunt ajtajáig. Bekopogott, aztán azt mondta Declannek:
– El is mondod, mit találtál, vagy csak dicsekedsz?
Hunt kinyitotta az ajtót.
Solas. Kibaszott. Tüzére.
Nem volt rajta póló, és ránézésre ő is épp a fogát moshatta.
De Bryce-t pont nem érdekelte az angyal szájhigiénéje, ha
közben így néz ki.
Izmok, mindenhol csak izmok az elsőfényben ragyogó
aranybarna bőr alatt. Felháborító! Látta már korábban is
félmeztelenül, de akkor nem nézte meg – nem így.
Bryce nem egy kisportolt, gyönyörű férfitestet látott már
életében, de Hunt Athalar mindegyiken túltett.
Csakhogy Hunt az elveszett szerelméért kesereg, emlékeztette
magát. Ezt elég nyilvánvalóvá tette ma este. Úgyhogy Bryce nagy

431
nehezen felemelte a fejét, és látta, hogy Hunt arcán fültől fülig ér
a vigyor.
De az öntelt mosoly azonnal elpárolgott, amint Bryce
kihangosította Declant.
– Nem tudom, figyelmeztesselek-e, hogy inkább ülj le –
mondta épp Dec.
Hunt felvont szemöldökkel kilépett a nappaliba.
– Csak mondd már! – szólt rá Bryce.
– Oké, szóval elismerem, hogy könnyedén el lehet felette
siklani. Az áramszünet miatt a felvétel csak sötétség némi
hanggal. Átlagos városi hangok, ahogy a lakosság az
áramszünetre reagál. Úgyhogy szétszedtem az összes utcai hangot
a templom körül. Felhangosítottam azokat a háttérben, amiket a
kormányzati számítógépek talán nem tudtak, és a technikus nem
hallhatta. Tudod, mit hallottam? Nevetést, meg hogy egymást
biztatják, hogy érintsék meg.
– Könyörgöm, mondd, hogy nem lesz undorító a dolog! –
fohászkodott Bryce.
Hunt felhorkant.
– A Rózsakapunál lévőket hallottam. Az Öt Rózsában álló
Rózsakapunál arra biztatták egymást az ottlévők, hogy érintsék
meg a korongot a tárcsázón az áramszünetben, ki akarták deríteni,
működik-e még. Egyébként működik. De azt is hallottam, ahogy
óóó-znak a kapu éjszaka nyíló virágai láttán.
Hunt közelebb hajolt, illata körbefonta Bryce-t, megszédítette,
ahogy az angyal beleszólt a telefonba:
– A Rózsakapu a város másik végében van, nem ott, ahol Luna
temploma!
Declan felnevetett.
– Szevasz, Athalar! Élvezed Bryce vendégszeretetét?
– Mondd már! – förmedt rá Bryce fogcsikorgatva. És gondosan
jó messzire lépett Hunttól.
– Valaki kicserélte a templomi hangfelvételt a kürt ellopásának
idejéről. Kibaszott ügyes munka volt, úgy összefűzték, hogy
gyakorlatilag meg sem rezzen a számláló. Kiválasztottak egy

432
olyan hangfelvételt, ami szinte ugyanolyan lehetett, mint az, amit
a templom körül vettek fel, még az épületek állása meg minden
egyéb is egyezett. Tényleg nagyon ügyes munka. De nem
tökéletes. A 33.-nak hozzám kellett volna jönnie. Én biztosan
észreveszek egy ilyen hibát.
Bryce szíve hangosan vert.
– Ki tudod deríteni, ki tette?
– Már kiderítettem. – Declan hangjából kiveszett az öntelt él. –
Megnéztem, ki vezette az aznap esti felvételeket átnéző csapatot.
Csak ő dönthetett úgy, hogy kicseréli a hangot.
Bryce toppantott egyet a padlón, mire Athalar néma
megnyugtatásként végigsimított rajta a szárnyával.
– És ki tette, Dec?
Declan felsóhajtott.
– Nem mondom, hogy száz százalékig biztos vagyok benne…
de a nyomozásnak azt a részét Sabine Fendyr vezette.

433
III. RÉSZ
A KANYON

435
 38.

– LOGIKUS – JEGYEZTE MEG HUNT óvatosan, miközben a kanapé

ívelt karfáján ülő, az alsó ajkába harapó Bryce-t figyelte. Szinte
meg sem köszönte még Decnek, már le is tette a telefont. Így
folytatta: – A démon végig elkerülte a városi kamerákat. Sabine
tudja, hol vannak a kamerák, főleg úgy, hogy ő nézeti át a
felvételeket, ha bűntény történik.
Sabine ma esti viselkedése…
Hunt meg akarta ölni.
Látta, hogy Bryce a Viperakirálynő képébe nevet,
összeakasztja a bajszát Philip Briggsszel, a város három
legveszedelmesebb tündérharcosának húzza az agyát… Sabine
előtt mégis megingott.
Képtelen volt elviselni Bryce félelmét, nyomorát és bűntudatát.
Amikor Bryce nem felelt, Hunt ismét megszólalt:
– Logikus, hogy Sabine állhat e mögött az egész mögött.
Leült mellé a kanapéra. Nemrég felkapott egy pólót, hiába
élvezte a Bryce arcára kirajzolódó elismerést, ahogy jól megnézte
magának.
– Sabine nem gyilkolta volna meg a saját lányát.
– Tényleg így gondolod?

436
 Bryce átkarolta a térdét.
– Nem. – Az alvós rövidnadrágban és a túlméretezett, kopott
pólóban fiatalnak tűnt. Kicsinek. Fáradtnak.
– Mindenki tudja, hogy a Falkavezér elgondolkozott rajta,
kihagyja Sabine-t az öröklési sorból, és rögtön Danikát választja
örökösének. Ez elég nyomós indoknak tűnik. – Hunt
elgondolkozott, és hirtelen eszébe jutott egy régi emlék. Előhúzta
a telefonját. – Várj csak!
Isaiah a harmadik csörgésre vette fel.
– Igen?
– Milyen nehéz lenne hozzáférni a jegyzeteidhez, amiket
Danika halálának éjszakáján a megfigyelőszobában készítettél? –
Nem várta meg Isaiah válaszát, hozzátette: – Egész konkrétan arra
vagyok kíváncsi, leírtad-e, mit mondott nekünk Sabine.
Isaiah jelentőségteljesen hallgatott.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy Sabine ölte meg?
– Elő tudod szedni a jegyzeteidet? – erősködött Hunt.
Isaiah elkáromkodta magát, de nem sokkal később megszólalt:
– Jól van, megvan. – Hunt közelebb húzódott Quinlanhez, hogy
ő is hallja a parancsnokot, aki így folytatta: – Szeretnéd, ha az
egészet felolvasnám?
– Csak azt, amit Danikáról mondott. Leírtad?
Tudta, hogy leírta. Isaiah mindenről részletes feljegyzést készít.
– Sabine azt mondta, hogy: Danika folyton bajba került. –
Bryce megfeszült, mire Hunt szabad kezét a térdére tette, és
megszorította. – Képtelen volt befogni a száját, egyszerűen nem
tudta, mikor hallgasson az ellenségei közelében. És lám, mi
történt vele! Az az ostoba kis ribanc még mindig él és virul,
Danika pedig nem. Danikának több esze is lehetett volna. Aztán
megkérdezted tőle, Hunt, hogy mivel kapcsolatban lehetett volna
több esze, mire Sabine azt válaszolta, hogy: Mindennel! Kezdve
ezzel a ribanc lakótársával!
Bryce összerezzent, mire Hunt a hüvelykujjával végigsimított a
térdén.
– Köszi, Isaiah!

437
 Isaiah megköszörülte a torkát.
– Légy óvatos! – Azzal letették a telefont.
Bryce tágra nyílt szeme csillogott.
– Tényleg sokféleképpen lehet értelmezni azt, amit Sabine
mondott – ismerte el. – De…
– Úgy hangzik, mintha Sabine azt akarta volna, hogy Danika
fogja be a száját valamivel kapcsolatban. Talán Danika
megfenyegette, hogy kitálal a kürt ellopásáról, mire Sabine
megölte.
Bryce nagyot nyelve bólintott.
– De miért várt aztán két évig?
– Gondolom, ezt csak ő maga árulhatja el.
– Nem is tudom. És mi van, ha valaki másnál van, és ő akarja,
de…
– Ha Danika látta, ahogy Sabine ellopja, akkor érthető, miért
nem mondott semmit. Ugyanez vonatkozik az őrre és a
növendékre is. Valószínűleg túlságosan féltek ahhoz, hogy
megszólaljanak. És azt is megmagyarázná, miért cserélte ki
Sabine a felvételt. És miért borította ki annyira, amikor
felbukkantunk a templomnál, ami után elkezdett kivégezni
mindenkit, aki láthatott bármit aznap este. A bombát azért
robbanthatta, hogy megfélemlítsen vagy megöljön minket,
miközben úgy tűnik, mintha az emberek tették volna.
– De… Szerintem nincs nála – gondolkozott Bryce hangosan, a
lábujjaival babrálva. Sötét rubinvörösre festette őket. Nevetséges,
mondogatta magának Hunt. Véletlenül sem gondolt az
alternatívára, arra, hogy egyesével megízleli őket, majd szép
lassan elindul felfelé a formás, csupasz lábakon. Azokon a
csupasz lábakon, amik csupán centiméterekre voltak tőle, az
aranyló bőr ragyogott az elsőfényben. Erőnek erejével visszahúzta
a kezét Bryce térdéről, pedig az ujjai azért könyörögtek, hogy
megindulhassanak, végigsimíthassanak a combján. És feljebb.
Bryce mit sem sejtett Hunt mocskos gondolatairól, ahogy
tovább beszélt:

438
 – Nem értem, minek idézné meg Sabine a krisztalloszt, ha már
nála van a kürt.
Hunt megköszörülte a torkát. Kibaszott hosszú nap állt
mögöttük. És különös is, ha végül a gondolatai ilyen irányba
kalandoznak. Őszintén szólva már a lőtér óta errefelé kalandoztak.
Azóta, hogy látta, Bryce vérbeli profiként bánik a puskával.
Nagy nehezen összpontosításra késztette magát. Arra, hogy a
beszélgetésen gondolkozzon, ne azon, vajon Quinlan lába olyan
puha lenne-e a szája alatt, mint amilyennek tűnik.
– Ne feledd, hogy Sabine gyűlöli Micah-t! Azon túl, hogy
elhallgattatja az áldozatokat, a gyilkosságok alááshatják Micah-t.
Láttad, mennyire meg akarja oldani ezt az egészet még a
csúcstalálkozó előtt. Ilyen gyilkosságok történnek, ráadásul egy
ismeretlen démon által, miközben Sandriel itt van? Csúfot űznek
belőle. Maximus Tertian elég ismert volt ahhoz, hogy politikai
gondokat okozzon Micah-nak. Tertiant talán kifejezetten azért
ölték meg, hogy Micah-val szórakozzanak. Bassza meg, még az is
lehet, hogy Sandriellel mindketten benne vannak, azt remélik,
gyengének láttathatják őt az Aszterek szemében, ők meg aztán
inkább Sandrielt nevezik ki Valbara élére! Ő pedig könnyedén
kinevezheti Sabine-t a valbarai alakváltók falkavezérévé, nem
csak a farkasokévá.
Bryce elsápadt. Ilyen titulus nem létezett ugyan, de egy
kormányzónak jogában állt létrehozni.
– Sabine nem olyan. Hataloméhes, de nem ennyire.
Kicsinyesen gondolkozik… ő maga is kicsinyes. Hallottad, hogy
Danika eltűnt kardja miatt vinnyogott. – Bryce oda sem figyelve
befonta hosszú haját. – Felesleges találgatni, hogy mi
motiválhatja. Bármi lehet.
– Igazad van. És rohadt nyomós okunk van azt gondolni, hogy
ő ölte meg Danikát, de semmi konkrétum, amivel
megmagyarázhatnánk az újabb gyilkosságokat. – Figyelte, ahogy
Bryce hosszú, vékony ujjai belemélyednek a hajába. Aztán inkább
a tévé sötét képernyőjére nézett. – Ha rajtakapnánk a démon
társaságában, azzal bizonyítanánk, hogy köze van hozzá.

439
 – Gondolod, hogy Viktoria talál olyan felvételeket, amiket
kértél?
– Remélem – válaszolta Hunt. Elmerengett. Sabine… Bassza
meg, ha tényleg ő az…
Bryce felállt a kanapéról.
– Elmegyek futni.
– Éjjel egy óra!
– Futnom kell egy kicsit, vagy képtelen leszek elaludni.
Hunt felugrott.
– Épp most jöttünk egy gyilkosság helyszínéről, és Sabine a
véredet akarta ontani, Bryce…
Bryce a hálószobájába ment, és nem nézett hátra.
Két perccel később a futóruhájában jelent meg, és ott találta
Huntot az ajtóban, szintén edzőruhában. Bryce a homlokát
ráncolta.
– Egyedül akarok futni.
Hunt kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra.
– Rohadtul így jártál.

Bryce a lélegzését hallgatta, azt, ahogyan a lába a csúszós utakon

dobban, meg az üvöltő zenét a fülében. Olyan hangosra állította,
hogy leginkább zaj lett belőle. Fülsiketítő zaj basszussal. Sosem
hallgatta ilyen hangosan a reggeli futások során, de most, hogy
Hunt mellette volt, könnyedén tartva vele a tempót, felvehette a
hangerőt, és nem kellett amiatt aggódnia, hogy egy éjjeli vadász
kihasználja a lehetőséget.
Úgyhogy futott.
Végig a széles sugárutakon, a sikátorokon, a mellékutcákon.
Hunt nem maradt el mellőle, minden egyes mozdulata elegáns
volt, erőről árulkodott. Bryce esküdni mert volna, hogy villámok
szikráznak mögöttük.
Sabine. Ő ölte volna meg Danikát?

440
 Bryce képtelen volt elhinni. Minden egyes lélegzetvétellel
mintha üvegcserepek karistolták volna a torkát.
Rajta kell kapniuk. Bizonyítékot szerezni.
A lába sajogni kezdett, a combcsontja felső része mentén maró
érzés kínozta. Nem foglalkozott vele.
Az Aszfodéloszmezők felé fordult, az útvonal olyan ismerős
volt, hogy csodálkozott, nem mélyedtek még bele a lábnyomai a
macskakövekbe. Élesen fordult be a sarkon, elfojtotta a tiltakozó
lába miatt feltörő fájdalomkiáltást. Hunt szeme rávillant, de ő nem
nézett vissza rá.
Sabine. Sabine. Sabine.
Bryce lába égett, de nem állt meg. Átfutott az
Aszfodéloszmezőkön. Az Öt Rózsán.
Futott tovább. Lélegzett tovább. Nem mert megállni.

Bryce pontosan tudta, hogy Huntnak nagy erőfeszítésébe kerül

hallgatni, amikor végül egy órával később visszatértek a lakásába.
Kénytelen volt az ajtófélfába kapaszkodni, hogy talpon maradjon.
Hunt összehúzta a szemét, de nem szólt semmit. Nem tette
szóvá, hogy Bryce alig tudta végigfutni az utolsó tízutcányi
távolságot a bicegése miatt. Bryce pontosan tudta, hogy reggelre
még rosszabb lesz a sántítás és a fájdalom is. Minden egyes
lépéssel kiáltás akart felszakadni a torkából, de lenyelte, mélyre, a
lehető legmélyebbre száműzte.
– Jól vagy? – kérdezte végül Hunt feszülten, miközben felhúzta
a pólóját, hogy letörölje az arcáról az izzadságot. Bryce
túlságosan rövid ideig élvezhette a nevetségesen kidolgozott,
verejtéktől csillogó izmok látványát. Hunt végig mellette maradt,
nem panaszkodott, nem beszélt. Csak tartotta vele a tempót.
Bryce nagyon ügyelt rá, hogy ne dőljön a falnak, ahogy a
hálószobája felé sétált.
– Jól vagyok – zihálta. – Csak le kellett vezetnem ezt az
egészet egy kis futással.

441
 Hunt a lába után nyúlt, állkapcsában megrezzent egy izom.
– Gyakran előfordul?
– Nem – hazudta Bryce.
Hunt jelentőségteljes pillantást vetett rá.
A következő lépésnél már képtelen volt leplezni a bicegését.
– Néha – javította ki magát összeránduló arccal. – Teszek rá
jeget. Reggelre jobb lesz.
Ha tiszta vérű tündér lenne, pár óra alatt meggyógyulna.
Persze, ha tiszta vérű tündér lenne, akkor nem maradt volna ilyen
hosszan nyoma a sérülésnek.
Hunt hangja rekedtes volt, ahogy azt kérdezte:
– Megnézetted egyáltalán?
– Aha – hazudott Bryce ismét, és megdörgölte izzadt nyakát.
Még mielőtt Hunt leteremthette volna, hogy hazudik, hozzátette: –
Köszönöm, hogy eljöttél velem!
– Persze.
Nem volt éppen válasz, de hála az égnek Hunt nem szólalt meg
többször, miközben Bryce végigbicegett a folyosón, és becsukta a
szobája ajtaját.

442
 39.

BÁR A BEJÁRAT A NYÜZSGŐ ÓVÁROSBÓL NYÍLT, a gyógyboszorkány

rendelője szerencsére csendesnek bizonyult. A váróterem fehérre
festett falai ragyogtak a már-már folytonos járműforgalomra néző
ablakokon át beözönlő napfényben, és a fehér márványpulton álló
kis kvarc szökőkút csobogása kellemesen vegyült a plafonra
erősített hangszórókból áradó szimfóniával.
Ruhn öt perce várakozott már – a gyógyboszorkány még nem
végzett a betegével –, de abszolút kellemesnek találta a széke
melletti asztal párologtatójának levendulaillatú gőzét. Még az
árnyak is elszunnyadtak a bensejében. Az előtte álló fehér tölgyfa
dohányzóasztalon magazinok és brosúrák hevertek, utóbbiak az
égvilágon mindent kínáltak a termékenységi problémák
kezelésétől a hegek eltüntetésén át az ízületi gyulladás
fájdalmainak enyhítéséig.
A pulton túli keskeny folyosón kinyílt egy ajtó, és sötét,
enyhén kunkorodó, selymes hajkorona jelent meg.
– Kérem, hívjon, ha újabb tünetek jelentkeznek! – csendült a
dallamos hang.
Az ajtó becsukódott, valószínűleg azért, hogy némi magányt
biztosítson a betegnek.

443
 Ruhn felállt, úgy érezte, tetőtől talpig feketében teljesen elüt a
klinika puha fehér és krémszínű árnyalataitól, és a lehető
legmozdulatlanabbul várta, hogy a gyógyboszorkány odaérjen a
pulthoz.
Előző este, a bűntény helyszínén azért ment oda hozzá, hogy
megkérdezze, észrevett-e bármi érdekeset a holttesten. A józan
pillantású, intelligens nő lenyűgözte annyira, hogy megkérdezze,
eljöhet-e hozzá ma reggel.
A gyógyboszorkány halványan elmosolyodott, ahogy odaért a
pult túloldalára, sötét szemében az üdvözlés fénye gyúlt.
És persze volt még valami… Ez a szemet gyönyörködtető arc.
Nem a filmsztárok és a modellek gondosan ápolt bája. Nem, ez
bizony a szépség legtermészetesebb formája volt, a hatalmas,
barna szempártól a telt ajkakon át egészen a magas
járomcsontjáig, mindene szinte teljesen szimmetrikus volt. Hűvös
nyugalmat és figyelmet árasztott. Ruhn képtelen volt levenni róla
a szemét, még akkor sem járt sikerrel, amikor egy
széttrancsírozott holttest hevert mögöttük.
– Jó reggelt, herceg! – És még valami… Ez a kellemes,
gyönyörű hang. A tündérek kifinomult hallásuknak köszönhetően
nagyon érzékenyek a neszekre. Hallják a hangokban megbúvó
hangokat, a hangzatokat a hangzatokban. Ruhn egyszer majdnem
elmenekült egy randiról, mert a fiatal nimfa éles kuncogása
leginkább egy barna delfin füttyentéseire hasonlított. És az
ágyban… Bassza meg, hányan voltak, akiket nem a szex miatt
nem keresett, hanem mert elviselhetetlennek találta a hangokat,
amiket kiadtak! Össze sem tudta volna számolni.
Rámosolygott a gyógyboszorkányra.
– Üdv! – A folyosó felé biccentett. – Tudom, hogy elfoglalt, de
reméltem, tud szakítani rám pár percet, hogy beszéljünk az ügyről,
amin dolgozom.
A gyógyboszorkány lenyűgözően mozdulatlanul állt sötétkék
nadrágjában és fehér pamutblúzában, aminek háromnegyedes ujja
kiemelte ragyogóan barna bőrét.

444
 A boszorkányok különös, semmihez sem fogható csoportot
alkottak. Bár embereknek tűntek, figyelemre méltó varázserejük
és hosszú életük vanírrá tette őket, képességeik főleg női ágon
öröklődtek. Mindannyian civitasok voltak. Az erejüket egy ősi
forrástól örökölték, ami a boszorkányok állítása szerint egy
háromarcú istennő volt, de időről időre előfordult, hogy mágiával
nem rendelkező családokban is születtek boszorkányok. A
képességeik igen különbözőnek bizonyultak, akadt látnokoktól
kezdve harcosokon át bájitalkészítőkig minden, de Crescent
Cityben leginkább a gyógyítók kerültek előtérbe. Az oktatásuk
elég alapos és hosszú volt ahhoz, hogy az előtte álló fiatal
boszorkány különösnek hasson. Nagyon tehetségesnek kell lennie,
ha máris egy klinikán dolgozik, pedig egyetlen nappal sem lehet
idősebb harmincnál.
– Nemsokára jön egy másik betegem – mondta a boszorkány,
és kipillantott a zsúfolt utcára Ruhn válla felett. – De utána
ebédszünetem van. Tudna várni félórát? – A mögötte nyíló
folyosó felé intett, aminek a másik végében egy üvegajtón át
napfény szűrődött be. – Van egy zárt udvarunk. Kellemes nap
van, akár odakint is várhat.
Ruhn beleegyezett, és a pulton álló táblára pillantott.
– Köszönöm, Miss Solomon.
A boszorkány pislogott, sűrű, bársonyos szempillái
megrebbentek a meglepetéstől.
– Ó, nem… Ez a nővérem klinikája. Nyaralni ment, és
megkért, hogy tartsam a frontot, amíg ő odavan. – Egy királynő
eleganciájával intett ismét a folyosó felé.
Ruhn követte őt, és próbálta nem túl mélyen beszippantani a
boszorkány eukaliptusz- és levendulaillatát.
Ne legyél perverz!
Ahogy a boszorkány elérte és vállal kinyitotta a kertajtót, a
napfény bekúszott éjsötét hajába. Palakővel borított belső udvar
várta őket, körben lépcsőzetes gyógynövényágyásokkal. Valóban
kellemes napra virradtak, a növények susogtak, hajladoztak a
folyó felől érkező szellőben, nyugtató illatuk mindent átjárt.

445
 A boszorkány egy kovácsoltvas asztalra és a hozzá illő
székekre mutatott egy mentaágyás mellett.
– Nemsokára jövök!
– Rendben – válaszolta Ruhn.
A boszorkány nem várta meg, hogy leüljön, máris visszament a
klinikára.
A félóra gyorsan eltelt, főleg mert vagy Dec, vagy Flynn
hívogatta, de az Aux-parancsnokok is rá-rácsörögtek. Ruhn épp
letette a telefonját, hogy végre átadhassa magát pár percnyi illatos
nyugalomnak, amikor ismét kinyílt az üvegajtó.
Azonnal felpattant, ahogy észrevette, milyen nehéz tálcát cipel
a boszorkány, rajta gőzölgő teáskannával, csészékkel, meg egy tál
sajttal, mézzel és kenyérrel.
– Arra gondoltam, ha már úgyis ebédszünetet tartok, akár
együtt is ehetünk – magyarázta, miközben Ruhn elvette tőle a
tálcát.
– Igazán nem kellett volna fáradnia azzal, hogy nekem is hoz
valamit – mondta. Óvatosan letette a tálcát az asztalra, gondosan
ügyelve rá, hogy ne borítsa fel a teáskannát.
– Semmiség az egész. Egyébként sem szeretek egyedül enni. –
A boszorkány leült vele szembe, és elkezdett megteríteni.
– Ez milyen akcentus? – Nem a városiakra jellemző pattogós
módon beszélt, inkább úgy, mintha minden egyes szavát gondosan
megválogatná.
A boszorkány sajtot pakolt egy szelet kenyérre.
– A tanítóim Pelium ősi részéről származnak, a Rhagan-tenger
mellől. Gondolom, tőlük vehettem át.
Ruhn öntött magának egy kis teát, aztán a boszorkány csészéjét
is teletöltötte.
– Az az egész vidék ősi.
A boszorkány barna szeme felcsillant.
– Valóban.
Ruhn megvárta, amíg a boszorkány belekortyol a teájába, majd
így folytatta:

446
 – Beszéltem már erről pár másik gyógyboszorkánnyal is a
városban, de senki sem tudott válaszolni. Én is tudom, hogy
szalmaszálakba kapaszkodom. De még mielőtt bármit mondanék,
szeretném megkérni, hogy kezelje… diszkréten azt, amit most
elmondok.
A boszorkány szőlőt és datolyát szedett a tányérjára.
– Nyugodtan megkérdezhet bármit. Egy szót sem szólok róla
senkinek.
Ruhn belélegezte a tea illatát – borsmenta, édesgyökér és még
valami, egy leheletnyi vanília és valami… fás. Hátradőlt a
székében.
– Rendben. Tudom, hogy nincs sok ideje, úgyhogy rögtön a
tárgyra térek. Mit gondol, van bármilyen eljárás, amivel meg lehet
javítani egy olyan tárgyat, amit korábban senki sem tudott
helyrehozni? Sem a boszorkányok, sem a tündérek, sem maguk az
Aszterek. Meg lehetne valahogyan… gyógyítani?
A boszorkány mézet csepegtetett a sajtra.
– Ez a tárgy mágiával készült, vagy egyszerű holmi, amit aztán
később erővel itattak át?
– A legenda szerint mágiával készült, és csakis csillagfénnyel
lehet használni.
– Ó! – Kristálytiszta pillantással végigmérte Ruhnt, felfigyelt a
külsejére. – Tehát tündérereklye.
– Igen. Az első háborúkból származik.
– Luna kürtjére gondol? – Egyik boszorkány sem jött rá ilyen
gyorsan.
– Olyasmi – adott kitérő választ Ruhn, és hagyta, hogy a
tekintete közvetítse az igazat.
– Sem mágia, sem a hét szent csillag ereje nem tudta
megjavítani – összegezte a boszorkány. – Nálam jóval bölcsebb
boszorkányok is megnézték, és ők is lehetetlen feladatnak találták.
Ruhn gyomra csalódottan összerándult.
– Arra gondoltam, talán egy gyógyboszorkánynak eszébe jut
valami, tekintve, hogy pontosan mivel foglalkozik.

447
 – Értem, miért gondolta. Ez a klinika tele van olyan csodákkal,
amikről még én sem tudtam, amikről a tanítóim sem tudtak.
Lézerek, kamerák, gépek, amik éppúgy belelátnak a testbe,
ahogyan a mágiám. – Szeme minden egyes szóval egyre
fényesebben izzott, és Ruhn egyszerűen képtelen lett volna
elfordulni tőle. – És talán… – Oldalra billentette a fejét, egy
hajladozó levendulával teli ágyásra pillantott.
Ruhn csendben maradt, hagyta, hadd gondolkozzon. Telefonja
megrezzent egy üzenet miatt, és gyorsan kikapcsolt minden
jelzést.
A boszorkány megdermedt. Vékony ujjai összerándultak az
asztalon. Egyetlen mozdulat volt csupán, egyetlen rezzenésnyi
reakció, ami azt jelentette, hogy valami a helyére került csinos
fejében. De nem szólt semmit.
Amikor ismét Ruhn szemébe nézett, pillantása sötét volt. Tele
figyelmeztetéssel.
– Lehetséges, hogy a modern kor egészségügyi vívmányaival
valaki megjavíthat egy ilyen erős, tönkrement ereklyét. Ha nem
tárgyként kezeli, hanem élőlényként.
– Mégis hogyan? Valamiféle lézerrel javítanák meg?
– Lézerrel, gyógyszerrel, bőrátültetéssel, szervátültetéssel… a
jelenleg is folyó kutatások rengeteg ajtót megnyitottak előttünk.
Bassza meg!
– Segít bármit az az információ, hogy az ősi tündérek szerint a
kürtöt csakis olyan fénnyel lehet megjavítani, ami nem fény,
mágiával, ami nem mágia? Jellemez ez bármilyen modern
technológiát?
– Elismerem, ebben nem vagyok olyan jártas, mint a nővéreim.
Az én gyógyítási képességeim a legősibb praktikákon alapszanak.
– Semmi gond – mondta Ruhn, és felállt a székéből. –
Köszönöm, hogy időt szakított rám!
A boszorkány meglepő őszinteséggel nézett rá. A legkevésbé
sem félt tőle, és egyáltalán nem nyűgözte le.
– Biztos vagyok benne, hogy már most is így tesz, de azért
figyelmeztetném, hogy legyen óvatos, herceg!

448
 – Igen, tudom. Köszönöm! – Megdörgölte a tarkóját, és
megacélozta magát. – Gondolja, hogy a királynője talán szolgálhat
válasszal?
A gyógyboszorkány ismét oldalra billentette a fejét, gyönyörű
haja a vállára omlott.
– A… Ó! – Ruhn esküdni mert volna, hogy a boszorkány
tekintetét bánat ködösíti. – Mármint az új királynő.
– Hypaxia. – A név vibrálni látszott a nyelvén. – Nagyon
sajnálom, hogy elvesztették az előző királynőjüket.
– Én is – válaszolta a boszorkány. Válla egy pillanatra mintha
beesett volna, fejét fantomsúly húzta. Hecubát nagyon szerette a
népe, elvesztése hosszasan fájdítja majd a szívüket. A boszorkány
az orrán keresztül kifújta a benntartott levegőt, és kihúzta magát,
mintegy lerázva magáról a bánat béklyóját. – Hypaxia az anyját
gyászolja. Csak a csúcstalálkozói bemutatkozása után fogad majd
látogatókat. – Halványan elmosolyodott. – Talán akkor
megkérdezheti tőle személyesen.
Ruhn arca megrándult. De legalább nem kellett meglátogatnia
a nőt, akit az apja el akart vetetni vele.
– Sajnos ez elég súlyos ügy ahhoz, hogy nem várhat a
csúcstalálkozóig.
– Akkor imádkozni fogok Kthonához, hogy máshol válaszokra
találjon.
– Remélhetőleg meghallgatásra lel a fohásza. – Ruhn
megindult az ajtó felé.
– Remélem, találkozunk még, herceg! – mondta a
gyógyboszorkány, és visszatért az ebédjéhez.
Nem flörtölésből ejtette ki a szavakat, nem intézett hozzá nyílt
meghívást. De Ruhn még akkor is a hanghordozásán és a
búcsúban rejlő ígéreten merengett, amikor jóval később a
Tündérlevéltárban orvostudományi áttörések után kutatott.
És ráeszmélt, hogy meg sem kérdezte a boszorkány nevét.

449
 40.

KÉT NAPBA TELT, mire Viktoria felfigyelt valami különösre a

városi kamerákon és az elektromos hálózaton. De amikor így
történt, nem hívta fel Huntot. Nem, inkább küldött valakit.
– Vik azt mondta, vigyelek el az irodájába, abba, amelyik a
labornál van – mondta Isaiah üdvözlés gyanánt, ahogy leszállt a
galéria tetején.
Hunt a lefelé vezető ajtónak dőlve mérte végig a parancsnokát.
Isaiah szokásos ragyogása megkopott, szeme alatt árnyak
húzódtak.
– Ilyen rossz most, hogy Sandriel ott van?
Isaiah behúzta a szárnyát. Jó szorosan.
– Micah kordában tartja, de egész éjszaka rémült emberekkel
foglalkoztam alvás helyett.
– Katonákkal?
– Katonákkal, személyzettel, alkalmazottakkal, a közelben
lakókkal… Mindenkit megrémisztett. – Isaiah a fejét csóválta. –
Nem hajlandó megmondani, mikor érkezik Pollux, ezzel is kínoz
minket. Tudja, miféle rettegést szül a jelenléte.
– Talán szerencsénk lesz, és az a rohadék Pangerában marad.
– Ennyire sosem vagyunk szerencsések, nem?

450
 – Igaz. Ennyire tényleg nem. – Hunt keserűen felnevetett. –
Még mindig van egy hónap a csúcstalálkozóig. – Egy hónap, amíg
el kell viselniük Sandriel jelenlétét. – Ha… Ha bármire szükséged
van, szólj!
Isaiah pislogott egyet, tetőtől bakancsorrig végigmérte Huntot,
akinek nem lett volna szabad elszégyellnie magát, hogy a
parancsnoka arcára meglepettség ült ki az ajánlat hallatán. Isaiah
tekintete a bakancsuk alatti, járólappal fedett tetőre siklott, mintha
azon morfondírozna, mégis mi vagy ki állhat ennek az
önzetlenségnek a hátterében. De végül csak annyit kérdezett:
– Gondolod, hogy Roga tényleg állattá változtatja az exeit meg
az ellenségeit?
Mivel Hunt alaposan megfigyelte már a könyvtár tartályaiban
élő állatokat, csupán ennyit tudott felelni:
– Remélem, hogy nem.
Kiváltképp a varázslónő asszisztense miatt, aki azt tettette,
hogy nem nyomja el mindjárt az álom az asztalánál, amikor Hunt
húsz perce lenézett, hogy megkérdezze, minden rendben van-e.
Bryce komor volt, amióta Declan előállt a Sabine-nel
kapcsolatos megdöbbentő felfedezésével. Hunt azt javasolta,
óvatosan közelítsék meg a jövendőbeli Falkavezért, és úgy tűnt,
Bryce is inkább megvárná, talál-e Viktoria bármiféle démoni
jelenlétet, bármiféle bizonyítékot, hogy Sabine valóban használta-
e a Ley-vonalak erejét démonidézéshez, tekintve, hogy ő maga
nem volt elég erős az ilyesmihez. Ahogy a legtöbb alakváltó sem,
egyedül Danika képezett kivételt közöttük. Egy újabb indok,
amiért az anyja féltékeny lehetett rá – és egyúttal motiváció is.
Ruhn felől nem hallottak, előző nap annyit írt nekik, hogy
tovább kutat a kürt után. De ha Vik talált valamit…
– Miért nem Vik jön el, hogy elmondja, mit talált? – kérdezte
Hunt.
– Személyesen akarja megmutatni. És nem hiszem, hogy Jesiba
örülne neki, ha Vik idejönne.
– Milyen figyelmesek vagytok!
Isaiah vállat vont.

451
 – Jesiba segít nekünk, szükségünk van az erőforrásaira.
Ostobaság lenne a határait feszegetni. Nem akarom, hogy
bármelyikünket disznóvá változtassa, ha túl sokszor a
tyúkszemére lépünk.
És tessék, már megint az a jelentőségteljes, túlságosan is
hosszú pillantás. Hunt vigyorogva feltartotta a kezét.
– Miattam nem kell aggódnod.
– Micah kicsinál, ha veszélybe sodrod a nyomozást.
– Bryce már megmondta Micah-nak, hogy nem kíváncsi rá.
– Biztos, hogy nem fogja egyhamar elfelejteni. – Bassza meg,
ezt Hunt is pontosan tudta. A múlt heti gyilkosság, amit Micah
elrendelt, büntetés volt, amiért Hunt és Bryce megszégyenítette őt
a Comitium előcsarnokában… Azóta sem tette magát túl rajta. –
De nem arra gondolok. Hanem hogy ha nem jövünk rá, ki áll e
mögött az egész mögött, ha kiderül, hogy tévedsz Sabine-nel
kapcsolatban, akkor nem csak a büntetésed enyhítését
kockáztatod, Micah személyesen téged fog felelőssé tenni.
– Hát persze. – Hunt telefonja megrezzent, és előhúzta a
zsebéből.
Fuldokolni kezdett. Nemcsak a Bryce-tól kapott üzenet miatt,
miszerint: Remélem, tudod, hogy a galéria teteje nem kakasülő,
hanem attól is, amire a nevét átírta a névjegyek közt, valószínűleg
akkor, amikor Hunt mosdóba vagy zuhanyozni ment, és otthagyta
a telefonját a dohányzóasztalon: Bryce igazi sztár.
És a nevetséges névhez hozzáadta a képet is, amit a
telefonszaküzletben, fülig érő vigyorral készített magáról.
Hunt elfojtotta dühödt morgását, és válaszolt: Nem dolgoznod
kellene?
Bryce igazi sztár pár másodperc múlva már vissza is írt: Mégis
hogy dolgozzak, ha ott dobogtok felettem?
Hunt azt kérdezte: Honnan tudod a kódomat? A kamera
aktiválásához nem kellett, de ahhoz, hogy a névjegyek közé
bejusson, mindenképpen kellett a hétjegyű számkombináció.
Figyelek. Majd egy pillanattal később: Előfordulhat, hogy
láttam párszor, miközben az egyik hülye naplabdameccset nézted.

452
 Hunt a szemét forgatta, és válasz nélkül zsebre rakta a telefont.
Hát, legalább már nem olyan hallgatag, mint az előző néhány
napban.
Isaiah fürkésző tekintetével találta szemközt magát.
– Ugye tudod, hogy rosszabb is van a halálnál?
Hunt a Comitium felé nézett, ahol az arkangyalnő is
tartózkodott.
– Tudom.

Bryce összevont szemöldökkel meredt kifelé a galéria ajtaján.

– Nem jósoltak esőt. – Homlokráncolva felnézett az égre. –
Valaki nyilván hisztis.
– Az időjárásba beavatkozni törvényellenes – mondta fel a
leckét a mellette álló Hunt, üzenetet pötyögve a telefonján. Bryce
felfigyelt rá, hogy nem változtatta meg az új nevet, amit beírt
magának. És azt az abszurd fotót sem törölte ki, amit hozzáadott a
névjegyéhez.
Gúnyosan eltátogta Hunt szavait, majd hangosan hozzátette:
– Nincs nálam esernyő.
– Gyorsan odarepülünk a laborba.
– Könnyebb lenne kocsit hívni.
– Ilyenkor? Esőben? – Elküldte az üzenetet, és zsebre rakta a
telefonját. – Egy órába telne végigmenni a Központi sugárúton.
Az eső zuhogva söpört végig a városon.
– Akár a villám is belém csaphat odafent!
Hunt ragyogó szemmel nyújtotta a kezét.
– Micsoda szerencse, hogy ettől megvédhetlek!
Villámokkal az ereiben végül is igaza lehetett.
Bryce felsóhajtott, és felvont szemöldökkel a ruhájára nézett,
meg a fekete, bőrhatású magas sarkúra, ami nyilván tönkremenne
ebben az időben.
– Ilyen ruhában nem repülhetek…
Sikkantva fejezte be a szót, ahogy Hunt felröppent vele.

453
 Sziszegő macskaként csüngött rajta.
– Zárás előtt vissza kell érnünk Syrinxért!
Hunt átrepült a túlzsúfolt, eső áztatta utcák felett, ahogy
vanírok és emberek egyaránt kapuk és ponyvák alá ugrottak az
időjárási viszonytagságok elől. Egyedül azok maradtak kint,
akiknél volt esernyő, vagy mágikus pajzsot tudtak vonni maguk
fölé. Bryce Hunt mellkasába temette az arcát, mintha az
megmenthette volna az esőtől – vagy a rémisztő zuhanástól. De
csak Hunt illata lengte körbe, az arcán érezte testének melegét.
– Lassíts! – parancsolt rá, és ujjait az angyal vállába, nyakába
mélyesztette.
– Ne legyél már ilyen nyuszi! – mormolta Hunt a fülébe,
dallamos hangja Bryce testének minden egyes csontján
végigsimított. – Nézz körbe, Quinlan! Élvezd a látványt! – Végül
hozzátette: – Szeretem az esős várost.
Bryce továbbra is a mellkasához nyomta a fejét, úgyhogy Hunt
megszorította.
– Gyerünk már! – biztatta, túlharsogva a sivító dudák és a
tócsákon áthajtó kerekek zaját. Már-már duruzsolva hozzátette: –
Veszek neked egy turmixot, ha megteszed!
Bryce lábujjai begörbültek a cipőjében a mély, hízelgő hang
hallatán.
– Fagyiért esetleg – motyogta Bryce, mire Hunt felnevetett, ő
pedig résnyire nyitotta az egyik szemét. Nagy nehezen a másikat
is kinyitotta. Olyan erősen szorította Hunt vállát, hogy kis híján
felsértette a bőrét, kénytelen volt szembeszállni az összes
ösztönével, mind arra késztette, hogy húzza össze magát, de csak
körbenézett a városban hunyorogva, az arcát ostromló csapadékon
keresztül.
A márványépületek holdkőként ragyogtak az esőben, a szürke
macskaköves utcákat mintha ezüstös kékre csiszolták volna,
tükröződött rajtuk az elsőfények aranya. Jobbra az Óváros, a
Holderdő és az Öt Rózsa kapuja úgy emelkedett ki az elterülő
városból, mint egy tekergőző szörnyeteg íves gerince, ami épp
most töri át egy tó felszínét, kristályaik olvadó jégként ragyogtak.

454
Ilyen magasról a sugárutak – és az alattuk futó Ley-vonalak –
dárdaként hasították keresztül a várost.
A szél a pálmákat tépte, ide-oda rángatta a leveleiket,
sziszegésük már-már túlharsogta a szinte mozdulatlan
forgalomban araszoló mogorva sofőrök dudálását. Mintha az
egész város megdermedt volna egy pillanatra – leszámítva őket,
ahogy sebesen átszáguldottak felette.
– Nem is olyan rossz, mi?
Bryce belecsípett Athalar nyakába, és az angyal válaszképp
érkező nevetése végigsimított a fülén. Talán egy kicsit közelebb
préselődött testének tömör falához. Talán ő is erősebben szorította
Bryce-t. Csak egy nagyon kicsit.
Némán figyelték, ahogy az ősi kő és tégla fényes fémnek és
üvegnek adja át a helyét az épületek sorában. Az autók is
elegánsabbá váltak, a lestrapált taxik helyett sötétített üvegű,
fekete szedánokat láttak, bennük egyenruhás sofőrök járatták a
motort az első ülésen, míg a magasra törő épületek közt kígyózó
sorokban vártak. A jóval tisztább utcákon kevesebben jártak, és
nem szólt semmiféle zene, egyetlen étterem sem akadt tele étellel,
itallal és nevetéssel. A város makulátlan, rendezett csücskében
repültek, ahol nem az volt az érdekes, mi van körben, hanem hogy
mi van odafent. Az épületek felső részét ölelő esőfüggönyön túl
fények és ragyogó színes spirálok foltja tűnt fel. Bal kéz felől
vörös fény villant, és Bryce-nak nem kellett odanéznie ahhoz,
hogy tudja, a Redner Vállalat központja az. Két éve nem hallott
Reid felől, azóta, hogy Danika meghalt – még részvétet sem
nyilvánított. Pedig Danika az ő cégénél dolgozott félállásban.
Nyomorult!
Hunt a felé a hatalmas betonépület felé vette az irányt, amit
Bryce próbált száműzni az emlékei közül, és könnyedén landolt
egy második emeleti erkélyen. Az angyal épp kinyitotta az
üvegajtót, valamiféle beléptetőt tartva az érzékelő elé, amikor így
szólt:
– Viktoria lidérc.

455
 Bryce majdnem rávágta, hogy: Tudom, de csak bólintott, és
követte Huntot az épületbe. Nem sokat beszéltek arról az
éjszakáról. Arról, hogy mire emlékszik.
Teljes erővel ment a légkondi, és Bryce azonnal átkarolta
magát, vacogott a foga attól, hogy a viharból egyenesen a csípős
hidegbe léptek.
– Szedd a lábad! – javasolta Hunt, letörölve az esőt a saját
arcáról. Mással nem segített rajta.
Egy szűkös liftezéssel és két folyosóval később Bryce egy kis
parkra néző, tágas iroda ajtajában didergett.
Figyelte, ahogy Hunt és Viktoria kezet fog a lidérc ívelt üveg
íróasztala felett.
Hunt felé intett:
– Bryce Quinlan, bemutatom Viktoria Vargost.
Viktoria javára szóljon, hogy úgy tett, mintha most
találkoznának életükben először.
Annak az estének a nagyja elmosódott emlékként élt Bryce-
ban. De emlékezett a kopár helyiségre, ahogy arra is, hogy
Viktoria lejátszotta a felvételt.
Legalább most már képes volt értékelni a szépségét: a sötét haj,
a világos bőr és a lenyűgöző zöld szem mind pangerai örökség
volt, szőlőskertekről és faragott márványpalotákról mesélt. Az a
kecsesség viszont, amivel Viktoria mozgott… Nagyon idős
lehetett, ha sikerült ilyen gyönyörűen, gördülékenyen mozognia.
Ilyen könnyedén irányítania a testet.
Az ő homlokára is glóriát tetováltak. Bryce elleplezte a
meglepettségét, az emlékeiben nem bukkant fel ez a részlet.
Tudta, hogy a természetszellemek is részt vettek az angyalok
lázadásában, de arról nem hallott, hogy rajtuk kívül bárki más is
hadba vonult Shahar Hajnalcsillag-zászlaja alatt.
Melegség ragyogott Viktoria szemében, ahogy azt búgta:
– Örvendek.
Athalar valahogy még jobban nézett ki csuromvizesen, pólója
hozzátapadt minden egyes kemény, gondosan formált izmához.
Bryce kinyújtotta a kezét, és pontosan tudta, hogy az esőnek

456
köszönhetően most a fejére lapul a haja, és valószínűleg a sminkje
is szétfolyt az arcán.
Viktoria erősen, de barátságosan rázta meg a kezét, és
elmosolyodott. Rákacsintott.
– Mindenkire ilyen flörtölősen mosolyog, úgyhogy ne érezd
magad különlegesnek – morogta Hunt.
Bryce letelepedett a két ugyanolyan, fekete bőr karosszék
egyikébe az asztalnak ezen az oldalán, és a szempilláját rebegtette
Huntra.
– Rád is így szokott?
Viktoria felnevetett, hangja dallamos volt, kellemes.
– Ezt megérdemelted, Athalar!
Hunt a homlokát ráncolta, és lezuttyant a másik karosszékbe –
abba, aminek alacsony volt a támlája, és Bryce rájött, hogy a
szárnyakkal rendelkezők számára alakították így ki.
– Isaiah azt mondta, találtál valamit – fektette térdére a bokáját
Hunt.
– Igen, de nem pont azt, amire kíváncsi voltál. – Viktoria
megkerülte az asztalt, és egy aktát nyújtott Bryce-nak. Hunt
odahajolt a válla fölé, hogy ő is lássa. Szárnya hozzáért Bryce
fejéhez hátul, de nem rántotta vissza.
Bryce hunyorogva kémlelte a szemcsés fotót, azt az egyetlen
karmos lábat a jobb alsó sarokban.
– Csak nem…
– A Holderdőben kapta el a kamera, tegnap este. A
hőmérsékletingadozást figyeltem a fő sugárutakon, ahogy
kértétek, és felfigyeltem rá, hogy két másodpercre leesett a
hőmérséklet.
– Idézés történt – nyugtázta Hunt.
– Igen – értett egyet Viktoria. – A kamera csak ezt a kis képet
kapta el a lábról, a démon nagyrészt rejtőzködött. De tényleg az
egyik sugárút mentén volt, ahogy sejtettétek. Van még pár ilyen
szemcsés képünk máshonnan is tegnap estéről, de azokon még
ennyi sem látszik, egy karom csak a teljes láb helyett.

457
 A fotó elmosódott volt ugyan, de mégiscsak azokat a
borotvaéles karmokat ábrázolta, amiket Bryce míg él, nem
feledhet.
Sok önuralmába telt nem megérinteni a lábát. Nem felidézni az
áttetsző fogakat, ahogy belemarnak.
Mindketten Bryce-ra néztek, aki nagy nehezen annyit mondott:
– Ez a krisztalloszdémon.
Hunt széttárta kissé a szárnyát, hogy körbefonja, de nem szólt
semmit.
– Nem mindegyik gyilkosság éjszakáján találtam hőmérséklet-
ingadozást – mondta Vik elkomorodva. – De találtam egyet
Maximus Tertian halálának estéjéről. Tíz perccel korábban és két
utcával odébb, mint ahol megtaláltuk. Videofelvétel nincs, de
ugyanaz a hétfokos esés két másodperc alatt.
– Mást is megtámadott tegnap este? – Bryce hangja még a saját
fülének is távolian csengett valamelyest.
– Nem – válaszolta Viktoria. – Legalábbis nem tudunk róla.
Hunt egyre csak a képet tanulmányozta.
– Volt valami konkrét úti célja a krisztallosznak?
Viktoria egy másik dokumentumot nyújtott át. A Holderdő
térképe volt, tele parkokkal és folyómenti sétányokkal, palotának
beillő villákkal és komplexumokkal, amiket vaníroknak és gazdag
embereknek építettek, a legjobb iskolákkal és a város néhány
legelőkelőbb éttermével. A középpontjában pedig nem más állt,
mint az Odú. Nagyjából hat vörös pötty szegélyezte. A lény a
hatalmas falak körül járt. Épp Sabine felségterületének a szívében.
– Solas tüzére! – lehelte Bryce, végigfutott a hideg a gerincén.
– Ha odabent lenne, amire vadászik, biztosan átjut az Odú
falain – merengett Hunt halkan. – Talán csak egy régi illatot
követett.
Bryce végighúzta az ujját a különböző pöttyökön.
– De minta nem rajzolódik ki?
– Lefuttattam a programot, de csak azt találta, amire ti ketten is
rájöttetek az utak alatti Ley-vonalakkal meg a hőmérséklet

458
zuhanásával kapcsolatban. – Viktoria felsóhajtott. – Úgy tűnik,
keresett valamit. Vagy valakit.
Vér, csont, belek, kiontva, szétszaggatva, darabokban…
Üveg vágott a talpába, éles fogak tépték a bőrét…
Meleg, erős kéz ragadta meg gyengéden a combját.
Megszorította.
De amikor Bryce Huntra pillantott, az angyal Viktoriát nézte,
hiába maradt a keze Bryce csupasz lábán, miközben szárnyával
továbbra is körbefonta kissé.
– Hogy vesztetted nyomát?
– Az egyik pillanatban még ott volt, a következőben már nem.
Hunt hüvelykujja végigsimított Bryce lábán, épp a térde felett.
Ösztönös, megnyugtató mozdulattal.
Túlságosan is elvonta Viktoria figyelmét, hogy előrehajolva
rámutasson egy másik pontra a térképen, ám felemelve zöld
tekintetét ő is felfigyelt Hunt kezére. Pillantása óvatossá vált, de
csak annyit mondott:
– Ez az utolsó ismert tartózkodási helye, legalábbis a kamerák
alapján. – A Rózsakapu az Öt Rózsában. Messze Sabine
felségterületétől. – Ahogy már mondtam, az egyik pillanatban
még itt volt, a következőben nyoma veszett. Két különböző
egység és egy Aux-falka vadászott rá egész nap, de hiába.
Hunt elhúzta a kezét Bryce lábától, helyére hideg kúszott. A
lánynak elég volt egyetlen pillantást vetnie az angyal arcára, és
már látta is, miért fújt visszavonulót: Viktoria figyelmeztető
pillantással nézett a szemébe.
Bryce kopogni kezdett alkonyszínű körmével a karosszék króm
karfáján.
Hát, legalább már tudta, mi lesz vacsora után a programjuk.

459
 41.

TOVÁBBRA IS ESETT.
Hunt nem tudta eldönteni, hogy áldás-e, hiszen a vízhez kötődő
vanírok kivételével gyakorlatilag senki sem járt az utcákon, vagy
rohadt nagy pech, mert biztosan elmosta a városban járó démon
szagát.
– Gyere… már! – nyögte Bryce.
Csupán percek voltak hátra napnyugtáig, ahogy Hunt a galéria
bejárata melletti falnak dőlve azon tanakodott, előhúzza-e a
telefonját, hogy levideózza az előtte kibontakozó jelenetet: Syrinx
a padlóba mélyesztett karmokkal, teljes hangerővel vinnyogott,
Bryce pedig a hátsó lábánál fogva próbálta kihúzni az ajtón.
– Ez csak… egy kis… víz! – szűrte Bryce összeszorított fogain
keresztül, és ismét megrántotta.
– Íííssz! – visított vissza Syrinx.
Bryce korábban kijelentette, hogy hazaviszik Syrinxet a
lakására, mielőtt átmennek az Öt Rózsába nyomozni.
Most ismét felnyögött, lába megfeszült, ahogy felemelte a
kimérát.
– Igenis… haza… megyünk!

460
 A zöld szőnyeg megemelkedett, de Syrinx karmai kezdték
elengedni, hiába kapaszkodott minden erejével.
Kthona irgalmazzon! Hunt nevetgélve szívességet tett Jesiba
Rogának, még mielőtt Syrinx a lambériának esett volna neki, és
hűvös szellővel vette körbe a kimérát. A koncentrálástól
összeráncolt homlokkal felemelte Syrinxet a szőnyegről, és egy
viharos széllökéssel a saját karjába repítette.
Syrinx pislogott egyet, majd felfújta magát, kivillantotta éles,
fehér fogait.
– Eszedbe ne jusson, te kis dög! – szólt rá Hunt nyugodtan.
Syrinx harákolt, majd elernyedt.
Amikor Hunt Bryce-hoz fordult, látta, hogy ő is pislog.
Rávigyorgott.
– Te visítozol még?
Bryce morgott valamit, a szavakat elnyomta az eső verte
éjszaka zaja. Syrinx megfeszült Hunt karjában, ahogy kiléptek a
nedves estébe. Bryce becsukta és bezárta mögöttük az ajtót.
Enyhén bicegett, mintha a kimérával való huzavona során megint
megerőltette volna a combját.
Hunt szótlanul átnyújtotta neki Syrinxet, és a kiméra
gyakorlatilag lyukakat karmolt Bryce ruhájába. Hunt tudta, hogy
Bryce-nak fáj a lába. Ő volt az oka, meg a fércmunkája. De jól
van, ne nézesse meg, ha ennyire ostoba! Jól van…
Mindebből semmit sem mondott ki hangosan, ahogy Bryce
máris lelapuló hajjal szorosan átkarolta Syrinxet, és közelebb
lépett hozzá. Hunt pontosan érzett minden egyes pontot, ahol
összeért a testük, ahogy a karjába kapta, megsuhintotta a szárnyát,
és fellőtt a viharos égboltra. Syrinx végig fújtatott és sziszegett.
Mire víztől csatakosan a konyhába értek, Syrinx
mindkettejüknek megbocsátott, Bryce még pluszpontokat is
kapott, amiért a szokásosnál több kaját borított a táljába.
Bryce sportruhát öltött, és félórával később már a Rózsakapu
előtt álltak. A rózsák, a lilaakác és a számtalan többi virág
ragyogott az esővíztől a kapu mögötti körforgalmat szegélyező
lámpaoszlopok elsőfényében. Egy-két autó gurult végig csupán az

461
íves úton, de gyorsan el is tűntek valamelyik kisebb utcában vagy
a Központi sugárúton, ami átfutott a kapun, majd a hosszú, sötét
Keleti útban folytatódott.
Hunt és Bryce az esőtől hunyorogva kémlelte a teret, a kaput, a
körforgalmat.
Nyomát sem látták a Vik videofelvételein ólálkodó démonnak.
Hunt a szeme sarkából figyelte, ahogy Bryce megdörgöli a
combja felső részét, és uralkodik összeránduló arcizmain. A fogát
csikorgatta, de visszanyelte a leszúrást.
Nem volt hangulata egy újabb kiselőadáshoz, amiben Bryce azt
ecseteli, milyen korlátozó alfalágyultként viselkedik.
– Na jó! – szólalt meg Bryce. Lófarokba tűzött tincsei vége
bekunkorodott az esőben. – Mivel te vagy a beteges alak, akinek
tucatnyi helyszínelős fotó van a telefonján, hagyom, hogy te
nyomozz.
– Nagyon vicces. – Hunt előhúzta a telefonját, és csinált a
vizes, dühös Bryce-ról egy képet, majd előhívta azt a fotót, amit
Vik nyomatairól készített.
Bryce közelebb hajolt, hogy ő is megnézze, testének melege
hívogató dalnak tűnt. Hunt teljesen mozdulatlanul állt, nem volt
hajlandó beadni a derekát. Bryce felemelte a fejét.
– Az a kamera, ott – mutatott a kapura erősített tíz közül az
egyikre. – Az kapta el az elmosódott részt.
Hunt a Rózsakaput és környékét fürkészve bólintott. Sabine
nem bukkant fel. Nem mintha azt várta volna, hogy a jövendőbeli
Falkavezér a nyílt ég alatt egyfajta vásártéri sarlatánként
démonokat idézget. Főleg nem egy ilyen nyilvános helyen, ami
általában dugig volt turistával.
Az elmúlt évszázadokban, amióta a tündérek úgy döntöttek,
hogy virágokkal és kúszónövényekkel futtatják be a saját
kapujukat, a Rózsakapu az egyik legnépszerűbb
turistalátványosságnak számított, ezrek zarándokoltak el ide
minden egyes nap, hogy a borostyán mögött megbúvó tárcsázónak
adják erejük egy cseppjét, és kívánjanak, meg hogy lefotózzák a

462
burjánzó zöld növényzetben fészkelő lenyűgöző lényeket. De
ilyen későn, ilyen időben még a Rózsakapu is néma volt. Sötét.
Bryce megint megdörgölte az istenek verte combját. Hunt a
frusztrációját lenyelve azt kérdezte:
– Gondolod, hogy a démon elhagyta a várost?
– Imádkozom, hogy ne így legyen.
A széles Keleti út lándzsaként hasított keresztül a sötétségen, a
dombok, a ciprusok rengetege között. Itt-ott elsőfény égett, azok
jelezték a szőlőskertek, legelők és olajfaültetvények szövetét
pöttyöző tanyákat és villákat. Az összes olyan helyet, ahol
kellemesen el lehet bújni.
Bryce Hunt közelében maradt, ahogy keresztülvágtak az utcán,
és besétáltak a körforgalom közepén kialakított kis parkba, az
esőtől csúszós utcákat fürkészve.
– Látsz bármit?
Hunt rázni kezdte a fejét, de megdermedt. Mégiscsak felfigyelt
valamire a kapu márványkörének túloldalán. Előhúzta a telefonját,
a kijelző fénye az arcába világított.
– Lehet, hogy tévedtünk a Ley-vonalakkal kapcsolatban.
– Hogy értve?
Megmutatta Bryce-nak a város térképét, és végighúzta az ujját
az Őr sugárúton. Aztán a Központin. Majd a Fő utcán.
– A krisztallosz ezeknek az utcáknak a környékén bukkant fel.
Azt hittük, azért, mert közel vannak a Ley-vonalakhoz. De arról
megfeledkeztünk, mi van közvetlenül az utcák alatt, ahonnan a
démon könnyedén előjöhet, és ahol eltűnhet anélkül, hogy bárki
észrevenné. A tökéletes hely ahhoz, hogy Sabine megidézzen
valamit, aztán ide-oda küldözgesse. – A kapu másik felére
mutatott. A csatornafedélre.
Bryce felnyögött.
– Ugye csak viccelsz?!

463
– Az istenek szerelmére, de büdös! – sziszegte Bryce az alattuk
zubogó víz zaját is túlharsogva, ahogy arcát a könyökhajlatába
szorítva térdelt Hunt mellett, és lefelé nézett a nyitott
csatornanyíláson. – Mi a franc?
Hunt csuromvizes volt, és Ogenas tudja, miben térdelt a járdán,
mégis el kellett fojtania a mosolyát, ahogy elemlámpájának a
fénye óvatosan végigsiklott az alattuk futó járat nedves tégláin,
majd magán a zavaros, sötét folyamon, ami a rácsokon keresztül
beözönlő esőnek köszönhetően most igencsak felgyorsult.
– Ez egy csatorna – felelte. – Mit vártál, milyen lesz?
Bryce bemutatott neki.
– Te vagy a harcos-nyomozó-akármi. Nem tudnál lemenni oda,
hogy nyomokat keress?
– Gondolod, hogy Sabine ilyen könnyen követhető nyomokat
hagyott maga után?
– Talán vannak karomnyomok vagy ilyesmi.
Bryce szemügyre vette az ősrégi köveket. Hunt nem értette,
miért erőlködik. Hiszen mindenhol karomnyomok és karcolások
voltak, valószínűleg azok a piti bűnözők hagyták maguk mögött,
akik az elmúlt évszázadokban odalent éltek és vadásztak.
– Ez nem valami helyszínelős sorozat, Quinlan. Nem ilyen
egyszerű a dolog.
– Senki sem szereti, ha leereszkedő seggfej módjára beszélnek
vele, Athalar.
Hunt szája felfelé görbült. Bryce az odalent húzódó sötétséget
tanulmányozta, szája megfeszült, mintha puszta akaraterővel
rábírhatná akár a krisztalloszt, akár Sabine-t arra, hogy
megjelenjen. Hunt már írt Isaiah-nak és Viknek, hogy
szereltessenek pluszkamerákat a kapura és a csatornanyílásra, meg
még egy csomó másik helyre a környéken. Ha bármelyik akár
csak egy centit is mozdul, azt tudni fogják. Arra nem merte
megkérni őket, hogy kövessék Sabine-t. Egyelőre nem.
– Le kellene mennünk – jelentette ki Bryce. – Talán
megérezzük Sabine illatát.
– Még nem csináltad meg a Zuhanást – mondta Hunt óvatosan.

464
 – Hagyjál már ezzel a védelmező maszlaggal!
Hél sötét bugyraira, ez a nő!
– Csak egy rakás fegyverrel vagyok hajlandó lemenni oda. –
Most csak két pisztoly és egy kés volt nála. – Démon ide vagy
oda, ha Sabine odalent van…
Lehet, hogy Hunt erősebb Sabine-nél, de a boszorkányok
igézetei a glória tintájának hála lefojtották az ereje nagy részét,
ezért úgymond meg volt kötve a keze.
Így hát maradt a puszta fizikai erő, és bár abban is ő volt
előnyben, Sabine veszedelmes volt. Motivált. És éppolyan
alattomos, akár egy kígyó.
Bryce összehúzta a szemöldökét.
– Tudok vigyázni magamra.
A lőtéren látottak alapján Huntnak szemernyi kétsége sem volt
efelől.
– Nem rólad van szó, édesem. Én nem akarom holtan végezni.
– Nem tudsz megvédeni minket a villámizéddel?
A villámizé hallatán Hunt ismét elfojtotta a mosolyát, és csak
annyit mondott:
– Víz van odalent. Nem tűnik bölcs dolognak villámokat
szórni.
Bryce lesújtó pillantást vetett rá. Hunt ugyanolyat lövellt
vissza.
Olyan érzése volt, mintha kiállt volna valamilyen próbát,
amikor Bryce halványan elmosolyodott.
Hogy szabaduljon attól a kis mosolytól, Hunt visszanézett az
alattuk futó mocsokra.
– Az összes csatorna az Isztroszba folyik. Talán az Ezer víz
népe látott valamit.
Bryce felvonta a szemöldökét.
– Már miért láttak volna?
– A folyó jó rejtekhely egy hullának.
– De a démon otthagyta az áldozatait. Úgy tűnik, nem akarja
elrejteni őket… sem ő, sem Sabine. Ha tényleg Micah-t akarja
besározni ezzel, akkor miért is tenné?

465
 – Az csak egy elmélet – vitatkozott Hunt. – Van egy
ismerősöm az Ezer vízben, aki talán tud valamit.
– Akkor menjünk le a kikötőbe! Éjszaka amúgy is kevésbé
vonjuk magunkra a figyelmet.
– De kétszer olyan valószínű, hogy összefutunk egy vacsorát
kereső ragadozóval. Megvárjuk, amíg feljön a nap. – Az istenek
szerelmére, így is rengeteget kockáztattak azzal, hogy idejöttek.
Hunt egy hangos puffanás kíséretében visszatette a fém
csatornafedelet a nyílásra. Elég volt egyetlen pillantást vetnie
Bryce bosszús, koszos arcára, és felnevetett. Még mielőtt
meggondolhatta volna magát, így szólt: – Jól érzem magam veled,
Quinlan. Akármennyire rémes ez az ügy, akármilyen borzalmas
minden, régóta nem éreztem magam ilyen jól. – Vagy talán még
soha.
Esküdni mert volna, hogy Bryce elpirul.
– Ha még egy darabig velem lógsz, Athalar – felelte Bryce,
miközben megpróbálta levakarni a lábáról és a kezéről a koszt,
ami a csatornanyílás melletti térdeléskor került rá –, talán
megszabadulsz attól a karótól, amit lenyeltél.
Hunt nem felelt. Csak egy kattanás hallatszott.
Bryce megpördült, és rádöbbent, hogy Hunt kezében ott a
telefonja. És épp lefényképezte őt.
Hunt fehér vigyort villantott az eső áztatta sötétben.
– Inkább legyek karót nyelt, mint hasonlítsak egy vízbe fúlt
patkányra.

A tetőre érve Bryce lemosta a fenti csap alatt a cipőjét, a kezét.

Nem akarta bevinni az utca mocskát a házba. Még Huntot is
rávette, hogy vegye le a bakancsát a folyosón, és nem foglalkozott
vele, az angyal a zuhany felé veszi-e ez irányt, már rohant is a
saját szobájába, hogy megeressze a vizet.
Ruháit a sarokba hajította, és a még elviselhető legmelegebb
fokozatra állította a zuhanyt, hogy aztán sikálja, szappanozza,

466
majd megint sikálja magát. Amikor eszébe jutott, hogy ott térdelt
a mocskos utcán, és telibe kapta a csatorna bűzét, megint
átdörgölte magát.
Hunt húsz perccel később bekopogott.
– Ne felejtsd el a lábujjaid között is megmosni!
Hiába volt csukva az ajtó, Bryce eltakarta magát.
– Húzzál innen!
Hunt nevetése túlharsogta a vízzubogást.
– Elfogyott a szappan a vendégszobában – mondta Hunt. – Van
valahol másik?
– A folyosón, a beépített szekrényben. Vigyed, ami kell!
Hunt mormogva megköszönte, és már ott sem volt. Bryce
ismét megmosta és beszappanozta magát. Undorító. Ez a város
egyszerűen undorító! És az esőtől csak még rosszabb lett.
Aztán Hunt megint bekopogott.
– Quinlan!
A komor hang hallatán Bryce elzárta a vizet.
– Mi a baj?
Bryce maga köré tekert egy törülközőt, és a márványpadlón
csúszkálva az ajtóhoz sietett. Hunt félmeztelenül dőlt a
hálószobája ajtófélfájának. Ha nem vág olyan komoly képet,
Bryce biztosan az izmain legeltette volna a szemét.
– Nem kellene megmagyaráznod valamit?
Bryce nagyot nyelt, és tetőtől talpig végigmérte őt.
– Mivel kapcsolatban?
– Hogy mégis mi a franc ez. – Kinyújtotta a kezét. És kitárta
hatalmas öklét.
Egy csillogós, lila egyszarvú volt benne.
Bryce kikapta a kezéből a játékot. Hunt sötét szemében derű
csillant, ahogy Bryce ráförmedt:
– Miért turkálsz a holmim közt?
– Miért van egy doboznyi egyszarvú a beépített
szekrényedben?
– Ez egy egyszarvú pegazus. – Végigsimított az orgonalila
sörényen. – Zselémámor.

467
 Hunt csak meredt rá. Bryce elnyomakodott mellette, és kilépett
a folyosóra, ahol a beépített szekrény ajtaja még mindig tárva-
nyitva állt, a játékai pedig az egyik alsóbb polcra kerültek. Hunt
egy lépéssel lemaradva követte. Továbbra is félmeztelenül.
– Itt van a szappan – mutatott Bryce a szemmagasságban lévő
halomra. – Te mégis úgy gondoltad, hogy leveszed a dobozt a
legfelső polcról?
Esküdni mert volna, hogy Hunt arcára pír kúszik.
– Valami csillogós lilát láttam.
Bryce pislogott egyet.
– És azt hitted, szexuális segédeszköz?
Hunt nem felelt.
– Szerinted a beépített szekrényben tartom a vibrátoromat?
Hunt keresztbe fonta a karját.
– Tudni akarom, miért van egy doboznyi játékod.
– Mert szeretem őket. – Gyengéden visszatette Zselémámort a
dobozba, és kihúzott egy narancs- és citromsárga játékot. – Ő az
én pegazusom, Barackos Álom.
– Huszonöt éves vagy.
– És? Csillognak és puhák. – Óvatosan megszorította Barackos
Álmot, majd visszatette a dobozba, és előhúzott egy harmadikat,
egy vékony lábú egyszarvút mentazöld bundával és rózsaszín
sörénnyel. – Ő pedig Habcsók hercegnő. – Majdnem elnevette
magát, ahogy az Umbra Mortis elé tolta a csillogó játékot.
– Nem is illik a neve a színéhez! Mi ez a sok kajanév?
Bryce végigsimított a játékpóni horpaszán csillogó rózsaszín
feliraton.
– Mert olyan cukik, hogy a legszívesebben beléjük harapnék.
Amit hatévesen meg is tettem.
Hunt szája megrezzent.
– Ne már!
– Ananászcsillámnak hívták, olyan puha volt a lába, úgy
csillogott, hogy képtelen voltam ellenállni, és… beleharaptam.
Kiderült, hogy tényleg zselé van benne, de nem ehető. Anyám
kénytelen volt felhívni a toxikológiai tájékoztatót.

468
 Hunt szemügyre vette a dobozt.
– És megtartottad őket, mert… Miért is?
– Mert boldoggá tesznek. – Hunt továbbra is zavaros pillantása
láttán hozzátette: – Jól van. Ha nagyon mélyre akarsz ásni,
Athalar, akkor elmondom: miután elkezdtem ezekkel játszani, a
többi gyerek már nem kezelt szörnyszülöttként. Ötéves koromban
a Csillagfényű Tünemények álltak minden lány téli napfordulós
kívánságlistájának első helyén. És nem mind egyenlő. Szegény
Habcsók hercegnő közönséges, akár egy varangyosbéka.
Zselémámor viszont… – Rámosolygott a lila pegazusra, ahogy
előtört az emlék. – Anyukám évek óta először ment el Nidarosból,
hogy megvegye őt az egyik nagyvárosban, kétórányira tőlünk. Ő
volt a legmenőbb Csillagfényű Tünemény. Nem csak egyszarvú
volt, nem csak pegazus… mindkettő egyszerre! Felmutattam a
suliban, és azonnal elfogadtak.
Hunt szeme felragyogott, ahogy Bryce óvatosan visszatette a
dobozt a felső polcra.
– Soha többé nem nevetek rajtuk – ígérte.
– Helyes. – Bryce visszafordult felé, és eszébe jutott, hogy még
mindig csak törülköző van rajta, Hunt pedig félmeztelen.
Felkapott egy szappant, és a kezébe nyomta. – Tessék!
Legközelebb, ha a vibrátoraimra vagy kíváncsi, csak szólj,
Athalar! – A hálószobája felé biccentve rákacsintott. – A bal
oldali éjjeliszekrényben vannak.
Hunt arca ismét elvörösödött.
– Nem is… Rohadt idegesítő vagy, ugye tudod?
Bryce csípővel becsukta a beépített szekrény ajtaját, és
visszatrappolt a szobájába.
– Inkább legyek rohadt idegesítő – vetette hátra pimaszul
csupasz válla felett –, mint egy mások cuccai közt turkáló
perverz!
Még a fürdőszobában is hallotta Hunt morgását.

469
 42.

AZ ISZTROSZ FOLYÓ MÉLYKÉKEN RAGYOGOTT a délelőtti fényben, a

vize elég tiszta volt ahhoz, hogy lássák a halvány kavicsok és a
lengedező növények között megcsillanó kőzettörmeléket. Több
száz évnyi Crescent City-i lelet rozsdásodott odalent, amiket újra
meg újra kiszedegettek a különféle lények, akik abból éltek, hogy
a folyóba zúdított szemétben kutakodtak.
A városvezetés állítólag egyszer súlyos büntetéssel akarta
sújtani azokat, akik bármit is a folyóba dobnak, de a
kincsvadászok meghallották, és annyit nyavalyogtak, hogy a
Folyókirálynő kénytelen volt leszavazni a javaslatot, amikor
benyújtották.
Odafent angyalok, boszorkányok és szárnyas alakváltók
suhantak el, messzire elkerülték a Csontnegyed homályos ködét.
Az előző esti eső kellemes tavaszi napnak adta át a helyét, most
nem látszottak a pislákoló fények a folyó felszíne alatt, azok
csakis az éj leszállta után bukkantak elő.
Bryce homlokráncolva figyelte a rakpart köve mellett haladó
rákot – valami óriás kék tarisznyarák lehetett –, ahogy a
sörösüvegek között kutakodik. Az előző esti ivászat nyoma.
– Voltál már lent a sellővárosban?

470
 – Nem. – Hunt szárnya megrezzent, hozzáért Bryce vállához. –
Örülök, hogy idefent maradhatok. – A folyó szele hűvösen
lebbent mellettük, hiába volt egyébként meleg. – Te?
Bryce megdörgölte a karját Danika régi, puha bőrdzsekijében,
próbálta valamelyest felmelegíteni.
– Sosem hívtak meg.
És a többséget soha nem is fogják. A vízi népek hírhedten
zárkózottak voltak, felszín alatti városukat – a Kék udvart –
nagyon kevés szárazföldi láthatta. Naponta egy üveg
tengeralattjáró ment le és fel, és csakis a meghívottak utazhattak
rajta. És még ha valaki bírta is tüdővel, vagy a technológia
segítségével képes lett volna rá, akkor sem volt olyan ostoba,
hogy leússzon. A vízben cserkésző lények mellett semmiképp.
Pár száz méterre vörösesbarna haj bukkant elő a vízből, és a
félig pikkelyes, izmos kar tulajdonosa integetett, mielőtt ismét
eltűnt, éles, szürke körmökben végződő ujjai csillogtak a
napfényben.
Hunt Bryce-ra pillantott.
– Ismersz sellőket?
Bryce szájszéle felfelé görbült.
– Amikor elsős voltam az egyetemen, lakott egy az emeleten.
Keményebben bulizott, mint mi együttvéve.
A sellők rövid időre képesek teljesen emberalakot ölteni, de ha
túl sokáig húzzák, örökké úgy maradnak, pikkelyeik kiszáradnak
és elporladnak, kopoltyújuk odaveszik. A Bryce-szal egy
emeleten élő lány kapott egy óriási kádat, hogy ne kelljen
mindennap visszamennie az Isztroszhoz.
A félév első hónapjának végére a sellő bulizónává alakította a
szobáját. Bryce és Danika örömmel ellátogatott hozzá,
nyomukban Connorral és Thorne-nal. Az év végére úgy
szétcseszték az egész emeletet, hogy mindegyiküket keményen
megbírságolták.
Bryce ügyelt rá, hogy még azelőtt hozzájusson a levélhez, hogy
a szülei kihalásszák a postaládából, és pisszenés nélkül kifizette,

471
hiába volt kénytelen egész nyáron fagylaltot árulni a helyi
fagyizóban.
Sabine meglátta a levelet, kifizette a büntetést, és arra
kényszerítette Danikát, hogy egész nyáron szemetet szedjen az
Aszfodéloszmezőkön.
Ha söpredékként viselkedsz – mondta a lányának –, akkor
töltheted azzal az egész napot.
A következő ősszel Bryce és Danika természetesen
szemeteskukának öltözött az őszi nap-éj egyenlőségre.
Az Isztrosz vize elég tiszta volt ahhoz, hogy Bryce és Hunt
lássa az egyre közelebb úszó izmos férfitestet, hosszú farkának
végén a vörösesbarna pikkelyek kifényesített rézként ragyogtak a
fényben. Fekete sávok vágtak keresztül rajta, a minta felkúszott a
mellkasára, a karjára. Mintha valamiféle vízi tigris lett volna.
Felkarjának és mellkasának csupasz bőre igencsak lebarnult,
nyilván sok-sok órát tölthetett a felszín közelében vagy az egyik
part menti rejtett öböl szikláin napozva.
A férfi feje áttörte a vizet, karmos ujjaival hátrafésülte állig érő
vörösesbarna haját, és Huntra vigyorgott.
– Ezer éve nem láttalak!

Hunt a vízben lebegő sellőférfira mosolygott.

– Micsoda szerencse, hogy nem foglalt le a flancos új rangod,
és tudtál ránk időt szakítani!
A férfi legyintett, mire Hunt intett Bryce-nak, hogy lépjen
előre.
– Bryce, ő itt Tharion Ketos. – Bryce közelebb lépett a rakpart
betonszéléhez. – Régóta barátok vagyunk.
Tharion ismét Huntra vigyorgott.
– Azért nem olyan régóta, nem vagyok olyan vén, mint te!
Bryce félmosolyt küldött a férfi felé.
– Örülök, hogy megismerhetlek!
Tharion világosbarna szeme felcsillant.

472
 – Részemről a szerencse, Bryce.
Az istenek irgalmazzanak! Hunt megköszörülte a torkát.
– Hivatalos ügyben jöttünk.
Tharion odaúszott a rakpart széléhez, farkának óvatlan
csapásával belelökte a rákot a kék folyamba. Megkapaszkodott
karmos kezével a betonban, és könnyedén kiemelte hatalmas
testét a vízből. A füle alatti kopoltyúrések bezáródtak, ahogy
átváltott az orron és szájon való lélegzésre. Megpaskolta maga
mellett az immár vizes betont, és Bryce-ra kacsintott.
– Ülj csak le ide mellém, Hosszú Lábú, és mesélj!
Bryce felnevetett.
– Már érzem, hogy csak a baj lesz veled!
– Erről vagyok híres.
Hunt a szemét forgatta. De Bryce leült a férfi mellé, a jelek
szerint nem érdekelte, hogy teljesen át fog ázni a bőrdzseki alatt
viselt zöld ruhája. Lehúzta bézs tűsarkúját, és belógatta a lábát a
vízbe, óvatosan pancsolt. Egyéb körülmények között Hunt
messzire húzta volna őt a folyó szélétől, és jól leszúrta volna,
hogy örülhet, ha csak a lábát veszti el, amiért a folyóba lógatja.
De így, hogy Tharion velük volt, a folyó egyetlen lakója sem
merészkedett volna a közelükbe.
– A 33.-ban vagy az Auxban szolgálsz? – kérdezte Tharion
Bryce-tól.
– Egyikben sem. Tanácsadóként segítek Huntnak az ügyben.
Tharion hümmögött egy sort.
– És mit szól hozzá a pasid, hogy a híres Umbra Mortisszal
dolgozol?
Hunt leült a férfi másik oldalára.
– Kicsit sem átlátszó, Tharion.
Bryce szája mégis széles mosolyra húzódott.
Majdnem ugyanolyan volt, mint amikor reggel Hunt bedugta a
fejét a szobájába, hogy indulhatnak-e. Természetesen azonnal a
bal oldali éjjeliszekrényre siklott a tekintete. Bryce tekintetében
pedig vad fény csillant, mintha pontosan tudta volna, mire gondol
épp.

473
 Határozottan nem szexuális segédeszközöket keresett, amikor
előző este kinyitotta a beépített szekrényt. De amikor meglátta a
lila csillámot, és… jó, lehet, hogy tényleg megfordult a fejében a
gondolat, aztán már húzta is le a dobozt, még mielőtt
átgondolhatta volna, mit művel.
És most, hogy már tudta, merre találja, képtelen volt nem az
éjjeli szekrényre nézni, és elképzelni Bryce-t az ágyán. Ahogy a
párnáknak dől, és…
Lehet, hogy kissé kényelmetlenül telt miatta az éjszakája.
Tharion a tenyerén megtámaszkodva hátradőlt, megmutatta
izmos hasát, és ártatlanul azt kérdezte:
– Rosszat mondtam?
Bryce felnevetett, nyíltan legeltette a szemét a sellő kidolgozott
izomzatán.
– Nincs pasim. Érdekelne a lehetőség?
Tharion elvigyorodott.
– Szeretsz úszni?
És nagyjából ennyit bírt Hunt egyetlen kávéval a
szervezetében.
– Tudjuk, hogy elfoglalt vagy, Tharion – szűrte összeszorított
fogain keresztül, épp elég fenyegetően ahhoz, hogy a sellő
elforduljon Bryce-tól –, úgyhogy nem is húznánk az idődet.
– Ó, csak nyugodtan! – felelte Tharion, és szemében színtiszta,
tesztoszteronnal teli kihívás csillant. – A Folyókirálynő kimenőt
adott délelőttre, úgyhogy ráérek.
– A Folyókirálynőnek dolgozol? – kérdezte Bryce.
– Egyszerű szolgáló vagyok az udvarában, de igen.
Hunt előrehajolt, hogy elkapja Bryce pillantását.
– Thariont nemrég léptették elő a hírszerzés parancsnokává. Ne
hagyd, hogy a sármjával meg a pimaszságával átverjen!
– A sárm és a pimaszság a két kedvencem – kacsintott Bryce
Tharionra.
A férfi mosolya kiszélesedett.
– Csak óvatosan, Bryce! Még a végén megkedvellek, és
magammal viszlek odalentre.

474
 Hunt figyelmeztető pillantást vetett Tharionra. A sötétebb
sellők régen pontosan így tettek. Lerángatták emberi arájukat a víz
alatti udvarokba, és többé nem eresztették őket, a nők kénytelenek
voltak ottmaradni az óriási, levegővel teli dómokban, amikben a
sellők palotáinak és városainak egy része volt, többé nem jöhettek
fel a felszínre.
Bryce legyintett, elhessegetve a rémes időszak emlékét.
– Ha megengeded, feltennénk néhány kérdést.
Tharion lustán intett karmos, hártyás kezével. A sellők
különféle, élénk mintát viseltek: más-más színben, csíkokkal,
foltokkal vagy egy színben, és a farkuk is különböző volt, akadtak
hosszú, rövid és vékony uszonyok. A mágiájuk általában ahhoz az
elemhez kapcsolódott, amiben éltek, de akadtak, akik képesek
voltak vihart vetni. A Folyókirálynő félig sellő, félig
folyószellemként állítólag ennél sokkal veszedelmesebbre is képes
volt. Ha feldühítik, valószínűleg egész Lunathiont el tudta volna
mosni.
A legenda szerint Ogenas lányaként jött a világra, a világot
körbeölelő folyóban, a visszahúzódó Óceánkirálynő testvéreként,
aki az öt nagy midgardi tengert uralta. Hunt úgy vélte, ötven
százalék esélye van annak, hogy tényleg igaz ez az istennő-dolog.
Ettől függetlenül a város lakói minden tőlük telhetőt megtettek,
hogy ne bosszantsák fel. Még Micah is gondosan, tisztelettel
ápolta a kapcsolatukat.
– Láttál bármi különöset mostanában? – kérdezte Hunt.
Tharion farka önkéntelenül is megkavarta a csillámló vizet.
– Miféle ügyön dolgoztok? Gyilkosság?
– Igen – válaszolta Hunt.
Bryce vonásai megfeszültek.
Tharion karmai kopogtak a betonon.
– Sorozatgyilkos?
– Válaszolj már, te seggfej!
Tharion Bryce-ra pillantott.
– Remélem, tökön rúgod, ha veled is így beszél!
– Még élvezné is – motyogta Hunt.

475
 – Hunt megtanulta már, hogy nem érdemes felbosszantani –
felelte Bryce negédesen.
Tharion huncut mosolyt villantott Bryce-ra.
– Na, erre kíváncsi lennék!
– Hát persze! – morogta Hunt.
– Van bármiféle köze ennek az egésznek ahhoz, hogy a
Viperakirálynő múltkor visszahívta az embereit?
– Igen – felelte Hunt óvatosan.
Tharion szeme elsötétült, emlékeztetve őket, hogy a férfi
igencsak veszélyes tud lenni, ha épp olyan kedve van, és a folyó
lakói nem véletlenül nem húznak ujjat a sellőkkel.
– Valami nagy szar van, mi?
– Próbáljuk útját állni – mondta Hunt.
A sellő komoran bólintott.
– Hadd kérdezzek körbe!
– De csak óvatosan, Tharion! Minél kevesebben tudnak róla,
annál jobb.
Tharion visszacsusszant a vízbe, ismételten megzavarva a
szerencsétlen rákot, ami azóta visszamászott a rakpartra. A sellő
erős farka ide-oda járt, könnyedén egy helyben tartotta őt, ahogy
végigmérte Huntot és Bryce-t.
– Szóljak a királynőmnek, hogy jó lenne visszahívni az
embereinket?
– Nem illenek az eddigi sorba – válaszolta Hunt –, de nem
árthat, ha figyelmezteted őt.
– És pontosan mire figyelmeztessem?
– Egy régi démonra, krisztallosznak hívják – magyarázta Bryce
halkan. – A Verem szörnye, maga a Csillagnyelő nemzette.
Tharion egy pillanatig hallgatott, napbarnított arca elsápadt.
Majd:
– Bassza meg! – Beletúrt vizes hajába. – Körbekérdezek –
ígérte ismét.
Hunt mozgásra lett figyelmes a folyón. Fekete csónak
sodródott a ködös Csontnegyed felé.

476
 A Fekete kikötő sötét kardként állt ki a város világos
partszakaszából, tintaszín boltívei alatt gyászolók csoportja állt,
azért imádkoztak, hogy a csónak biztonságban átérjen a letakart
fenyőkoporsóval a víz túloldalára.
A fekete vízi jármű körül széles, pikkelyes hátak törték meg a
folyó felszínét, vonaglottak, köröztek. Várták a végső ítéletet – és
az ebédet.
Tharion követte Hunt pillantását.
– Öt márkába fogadok, hogy eldől!
– Ez undorító! – sziszegte Bryce.
Tharion meglengette a farkát, és játékosan vizet fröcskölt
Bryce lábára.
– A te Elhajózásodra nem fogadok majd, Hosszú Lábú.
Megígérem! – Hunt felé is locsolt némi vizet. – Azt pedig már
tudjuk, hogy a te csónakod úgyis azonnal felfordul, még a partot
sem kell elhagynia.
– Nagyon vicces.
Sárga fényvisszaverő mellényt viselő vidra ügetett el mögöttük,
fogai közt lezárt viasz postacsövet szorongatott. Szinte oda sem
pillantott rájuk, beugrott a folyóba, és eltűnt. Bryce az ajkába
harapott, éles sikkantás tört fel belőle.
A félelmet nem ismerő, bolyhos hírvivőknek még Hunt is
nehezen állt ellen. Bár valódi állatok voltak, nem alakváltók, az
ereikben folyó ősi mágiának hála meghökkentően intelligensek
voltak. A technológiamentes kommunikáció révén találták meg a
helyüket a városban, üzeneteket vittek a három nagy területen
élők, a folyó sellői, a Csontnegyed kaszásai és maga Lunathion
lakosai között.
Tharion felnevetett a Bryce arcára kirajzolódó őszinte öröm
láttán.
– Gondolod, hogy a kaszások is így olvadoznak tőlük?
– Le merem fogadni, hogy még maga a Holtkirály is felsikkant,
amikor meglátja őket – vágta rá Bryce. – Részben miattuk
akartam ideköltözni.
Hunt felvonta a szemöldökét.

477
 – Tényleg?
– Gyerekként láttam őket először, és úgy gondoltam, ők a
legvarázslatosabbak az egész világon. – Bryce arca ragyogott. –
Sőt, még mindig így gondolom.
– Tekintve, hogy mivel foglalkozol, ez azért jelent valamit.
Tharion oldalra billentett fejjel figyelte őket.
– Milyen területen dolgozol?
– Régiségekkel kereskedem – válaszolta Bryce. – Ha találsz
valami izgalmasat a mélyben, szólj nyugodtan!
– Azonnal küldök majd egy vidrát.
Hunt felállt, és a kezét nyújtotta Bryce-nak, hogy felsegítse.
– Jelentkezz, ha találsz valamit!
Tharion pimaszul tisztelgett neki.
– Még találkozunk! – búcsúzott. Kopoltyúrései kinyíltak, és
lebukott a vízfelszín alá. Figyelték, ahogy a folyó közepe felé
úszik, ugyanazon az útvonalon, ahol a vidra is, majd megindul
lefelé, le a mélybe a távoli, ragyogó fények felé.
– Nagy nőcsábász – mormolta Bryce, ahogy Hunt felhúzta, és
szabad kezével a könyökénél fogva megtartotta őt.
Hunt nem eresztette el rögtön, Bryce melege még a bőrdzsekin
keresztül is égette.
– Látnád, milyen, amikor emberalakot ölt! Van ám felfordulás.
Bryce felnevetett.
– Honnan ismered?
– Volt egy sor gyilkosság tavaly. – Bryce szeme elsötétült,
ahogy rájött, miről beszél. Tele volt vele a média. – Tharion húga
volt az egyik áldozat. Elég fontos ügy volt ahhoz, hogy Micah
engem is bevonjon. Együtt dolgoztam Tharionnal abban a pár
hétben.
Micah három adósságot engedett el érte.
Bryce arca megrándult.
– Ti ketten kaptátok el a gyilkost? Ezt sosem mondták a
hírekben, csak hogy elfogták. Semmi több nem derült ki, még az
sem, hogy ki tette.
Hunt elengedte a könyökét.

478
 – Igen, mi kaptuk el. Egy megvadult puma alakváltó volt.
Átadtam Tharionnak.
– Gondolom, a Kék udvarig már nem jutott el.
Hunt végignézett a ragyogó vízfelszínen.
– Nem, odáig már nem.

– Kedves veled Bryce, Athie?

– Ne már! – nyögött fel Bryce a galéria bemutatótermének
íróasztalánál ülve, és tovább kattintgatott az iratok között, amiket
Jesiba küldött.
Hunt elterült az asztal túlfelén álló székben, maga volt a
megtestesült angyali arrogancia, ahogy azt kérdezte a nyitott
vasajtóban leskelődő tűzszellemtől:
– Mit tennél, ha azt mondanám, hogy nem, Lehabah?
Lehabah belebegett a boltív alá, de a bemutatóterembe már
nem mert kijönni, hiszen Jesiba megláthatta volna.
– Egy hónapon át odaégetném az ebédjét!
Hunt felnevetett, és a hang végigsiklott Bryce csontjai mentén.
A lány önkéntelenül is elmosolyodott.
Valami nehéz puffant, még egy szinttel a könyvtár felett is
hallották, mire Lehabah azonnal leszáguldott a lépcsőn, és
rásziszegett:
– Rossz!
Bryce Huntra pillantott, az angyal épp a pár estével ezelőtti
fotókat nézte át a démonról. Haja a homlokába lógott, a sötét
tincsek fekete selyemként csillogtak. Bryce ujjai begörbültek a
billentyűzeten.
Hunt felnézett.
– Több információra van szükségünk Sabine-ről. Már
önmagában az a tény is gyanús, hogy kicserélte a felvételt a kürt
ellopásának éjszakájáról, és persze az is, amit aznap este mondott
a megfigyelőhelyiségben, de ezek még nem feltétlenül jelentik,

479
hogy gyilkos. Konkrét bizonyítékok nélkül nem állhatok ezzel
Micah elé.
Bryce megdörgölte a tarkóját.
– Ruhn sem jutott semmire a kürttel kapcsolatban, úgyhogy
nem tudjuk előcsalni a krisztalloszt.
Csend borult rájuk. Hunt a térdére fektette a bokáját, és
kinyújtotta a kezét a mellette álló szék felé, ahová Bryce Danika
kabátját tette, mert lusta volt felakasztani.
– Láttam a vendégszobai képen, hogy Danika ezt viselte. Miért
tartottad meg?
Bryce hosszan felsóhajtott, hálás volt a témaváltásért.
– Danika folyton itt hagyta a holmiját a tárolóban, nem akart
visszamenni sem a lakásba, sem az Odúba. Azon a napon is itt
hagyta a kabátot, amikor… – Bryce fújt egyet, és a fürdőszoba
felé pillantott, ahol Danika néhány órával a halála előtt átöltözött.
– Nem akartam, hogy Sabine-é legyen. Meglátta volna, mi van a
hátulján, és azonnal kidobja.
Hunt felemelte a kabátot, és felolvasta:
– Szeretettel bármi lehetséges.
Bryce bólintott.
– Ugyanezt jelenti a hátamon a tetoválás is. Valami flancos
ábécével, amit Danika online talált, de… Valamiért nagyon fontos
volt számára ez a mondat. Állítólag ezt mondta neki az Orákulum.
Aminek az égvilágon semmi értelme, mert Danika aztán
egyáltalán nem volt az a csöpögős típus, de… – Bryce a nyakában
lógó amulettel játszadozott, ide-oda húzogatta a láncon. –
Valahogy mégis megérintette. Úgyhogy a halála után
megtartottam a kabátot. És elkezdtem hordani.
Hunt óvatosan visszatette a dzsekit a székre.
– Megértem… hogy fontosak a személyes holmik. – Úgy tűnt,
ennyiben hagyják a dolgot, de aztán mégis folytatta: – Emlékszel
a naplabdasapkára, amit úgy kinevettél?
– Nem is nevettem ki! Csak nem tűnsz olyan férfinak, aki
ilyesmit hord.

480
 Hunt felnevetett, már megint úgy, hogy Bryce libabőrössé vált
tőle.
– Az volt az első dolog, amit megvettem, miután ideköltöztem.
Az első fizetésemből, amit Micah-tól kaptam. – Hunt szájszéle
felfelé görbült. – Megláttam az egyik sportboltban, és annyira
hétköznapinak tűnt! Elképzelésed sincs, mennyire más Lunathion,
mint az Örök Város. Mint Pangera. És az a sapka…
– Megtestesítette ezt?
– Igen. Új kezdetnek tűnt. Egy lépésnek a normális élet felé.
Legalábbis valami olyasmi felé, ami egy hozzám hasonló számára
normálisnak mondható.
Bryce nehezen állta meg, hogy ne nézzen Hunt csuklójára.
– Neked akkor ott a sapkád… nekem meg Zselémámor.
Hunt mosolyától még a félhomályban úszó galéria is
felragyogott.
– Csodálkozom, hogy nincs tetoválásod Zselémámorról.
Hunt végignézett Bryce-on, tekintete elidőzött a rövid, testhez
álló zöld ruhán. Bryce lábujjai begörbültek.
– Honnan veszed, hogy olyan helyen sincs, ahol nem láthatod,
Athalar?
Bryce látta, hogy Hunt végiggondolja minden egyes porcikáját,
amit látott már. Amióta beköltözött, Bryce nem flangált
alsóneműben a lakásban öltözködés előtt, de pontosan tudta, hogy
a korai napokban látta őt. Ahogy azt is, hogy Hunt rádöbbent,
nagyon kevés kifejezetten intim hely maradt csak rajta, ahol egy
tetoválás megbújhat.
Esküdni mert volna, hogy Hunt hangja egy-két oktávval
elmélyült, amikor azt kérdezte:
– Miért, van?
Ha valaki másról van szó, Bryce azt felelte volna: Miért nem
nézed meg te magad?
Ha valaki másról van szó, akkor már az asztal másik felén állt
volna. Az ölébe mászott volna. Kicsatolja az övét. Aztán a farkára
ül, és addig lovagol rajta, amíg mindketten nyögnek, zihálnak
és…

481
 Bryce nagy nehezen visszafordult a munkájához.
– Van pár férfi, aki válaszolhat erre a kérdésre, ha olyan
nagyon kíváncsi vagy. – Bryce-nak fogalma sem volt, hogy
csenghetett ilyen nyugodtan a hangja.
Hunt hallgatása már-már tapintható volt. Bryce nem mert
átlesni a monitor felett.
De az angyal pillantása végig rajta maradt, égette őt.
Bryce szíve hangosan dübörgött, lüktetését az egész testében
érezte. Veszélyes, ostoba, vakmerő…
Hunt hosszasan, feszülten fújta ki a levegőt. Megnyikordult
alatta a szék, ahogy megmozdult, szárnyai zizegtek. Bryce
továbbra sem mert ránézni. Őszintén nem tudta, mit művelne, ha
megtenné.
Ám ekkor Hunt rekedtesen így szólt:
– Koncentráljunk Sabine-re!
Mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna Bryce-ra.
Igen. Hát persze. Nyilván. Mégsem fekhet össze az Umbra
Mortisszal. Az okok listája hosszú volt, kezdve azzal, hogy az
angyal még mindig az elvesztett szerelme után siránkozott, a
végén pedig az állt, hogy az istenek verte kormányzó tulajdonát
képezte. És a kettő között még milliónyi egyéb akadály állt.
Még mindig képtelen volt Huntra nézni, ahogy a férfi ismét
megszólalt:
– És van bármiféle ötleted, hogyan szerezzünk róla több
információt? Akár csak pillanatnyi betekintést abba, hogy épp mi
van vele?
Kezdenie kellett valamit a kezével, a túlságosan is
felforrósodott testével, úgyhogy Bryce kinyomtatta, aláírta és
dátumozta a Jesiba-féle iratokat.
– Nem hozhatjuk be hivatalos kihallgatásra, különben tudni
fogja, hogy gyanakszunk rá – felelte Bryce, és végül csak
odanézett Huntra.
Az angyal arca kipirult, és a szeme… Kibaszott Solas, fekete
tekintete ragyogott, és egyetlen pillanatra sem hagyta el Bryce
arcát. Mintha arra gondolt volna, milyen lenne megérinteni őt.

482
 Megízlelni.
– Igaz – mondta kissé nyersen, és a hajába túrt. Pillantása
veszített intenzitásából, a benne égő tűz hamvadni látszott. Hála
az isteneknek!
Bryce-nak eszébe jutott valami, és fojtottan, rémülettől
összeránduló gyomorral folytatta a korábbi gondolatot:
– Úgyhogy nekünk kell elvinni a kérdéseket Sabine-hez.

483
 43.

A FARKASOK ODÚJA TÍZ HÁZTÖMBNYI TERÜLETET ÖLELT FEL a

Holderdőben, az óriási villát egy elvadult, erdős-füves rész köré
építették, ami a legenda szerint már akkor is ott nőtt, amikor még
senki egy ujjal sem nyúlt hozzá. A hatalmas mészkő boltívekbe
épített vaskapukon keresztül Bryce belátott az elzárt parkba, ahol
a reggeli napfény épp nyílásra biztatta az álmos virágokat. A
játszadozó, egymásra ugráló, saját farkukat kergető
farkaskölykökre ősz pofájú idősek vigyáztak, akik már rég maguk
mögött hagyták az Aux kegyetlen napjait.
Bryce gyomra felfordult, elég erőteljesen ahhoz, hogy hálás
legyen, amiért nem reggelizett. Alig jött álom a szemére előző
este, ahogy újra meg újra végiggondolta a tervet. Hunt
felajánlotta, hogy megcsinálja ő maga, de Bryce nem hagyta. Ide
kellett jönnie, ki kell állnia – Danikáért.
A szokásos harci ruháját viselő Hunt pár lépésnyire állt tőle,
éppolyan némán, amilyen az idefelé vezető úton volt. Mintha
tudta volna, hogy Bryce-nak még az is nehezére esik, hogy
megfékezze a lába remegését. Bryce azt kívánta, bár edzőcipőt
vett volna fel. Cipőjének magas sarka megfájdította a combsebét.

484
Megfeszített állkapoccsal tűrte a kínt, ahogy ott álltak az Odú
előtt.
Hunt sötét szeme végig a kapunál strázsáló négy őrön időzött.
Három nő volt, és egy férfi. Mind emberalakban, tetőtől talpig
feketében, lőfegyverekkel, hátukon hüvelybe csúsztatott karddal.
Mindegyikük nyakán ónixrózsát ábrázoló tetoválás díszelgett, a
szirmokon három karomnyommal, ez jelezte, hogy a Fekete Rózsa
farkasfalka tagjai.
Bryce gyomra háborgott a páncélos vállak felett kibukkanó
kardmarkolatok láttán. De elhessegette az emléket, amiben a lila
és rózsaszín csíkos, ezüstszőke hajfonat folyamatosan rátekeredett
a felbecsülhetetlen értékű ősi kard markolatára.
Bár fiatalnak számítottak, az Ördögfalka nagy tiszteletnek
örvendett, generációk óta a legtehetségesebb farkasok voltak. És a
legerősebb alfa vezette őket, akit csak Midgard a hátán hordott.
A Fekete Rózsa falka a nyomukba sem ért. Kurvára nem ért a
nyomukba. Szemükben ragadozókra emlékeztető derű csillant,
ahogy felfigyeltek Bryce-ra.
Bryce szája kiszáradt. És aztán csontszárazzá vált, ahogy egy
ötödik farkas lépett elő a kaputól balra nyíló üveg előcsarnokból.
Az alfa szorosan összefonta fekete haját, kiemelve szögletes
arcformáját. Bryce-ra és Huntra vicsorgott. Athalar keze
észrevétlen a combjára erősített kés nyeléhez siklott.
Bryce a lehető legnyugodtabban köszönt:
– Helló, Amelie!
Amelie Ravenscroft kivillantotta a fogát.
– Mi a francot akarsz?
Hunt szintén elvicsorodott.
– A Falkavezérhez jöttünk. – Felmutatta a légiósjelvényét, az
arany csillogott a napfényben. – A kormányzó képviseletében.
Amelie arany szeme Huntra siklott, végignézett a tetovált
glóriáján. Látta, hogy kezét a késén pihenteti, és tudnia kellett,
hogy csuklója belsejére az SPQM betűket tetoválták. Elhúzta a
száját.

485
 – Hát, legalább érdekes társaságot választottál, Quinlan.
Danikának tetszett volna. Hél bugyraira, talán még hármasban is
csinálhattátok volna. – Amelie vállal nekidőlt az előcsarnok
oldalának. – Ilyesmiket műveltetek, nem? Hallottam rólatok meg
arról a két daemonakiról. Jellemző.
Bryce arcára üres mosoly kúszott.
– Igazából három daemonaki volt.
– Ostoba ribanc! – vicsorgott Amelie.
– Vigyázz a szádra! – mordult rá Hunt.
Amelie falkája körülötte őgyelgett, árgus szemmel figyelték
Huntot, de nem mozdultak. A jelek szerint ilyesfajta előnyökkel
jár, ha az ember az Umbra Mortisszal mutatkozik.
Amelie gyűlölettől csöpögőn felnevetett. Nem csak őt utálja,
döbbent rá Bryce. Hanem az angyalokat is. A Föld és vér háza a
legjobb napokon is az Ég és lélegzet riválisának számított – a
rosszabb napokon pedig az ellenségének.
– Vagy mi lesz? Belém ereszted a villámaidat? – kérdezte
Hunttól. – Mert ha igen, akkora szarban leszel, hogy a gazdád
élve elás benne. – Halvány mosollyal pillantott a Hunt homlokát
ölelő tetoválásra.
Hunt megdermedt. Csakhogy akármilyen érdekes lett volna is
végignézni, ahogy Hunt Athalar gyilkol, okkal jöttek ide, ezért
Bryce így szólt a falkavezérhez:
– Igazán bájos vagy, Amelie Ravenscroft. Szólj a főnöködnek,
hogy a Falkavezérhez jöttünk! – Még a szemöldökét is felvonta,
hogy tudatosítsa benne, épp most parancsolt rá, és tudta, hogy az
alfa éktelen haragra gerjed majd miatta.
– Fogd be a pofád – förmedt rá Amelie –, mielőtt kitépem a
nyelvedet!
Az Amelie mögött álló barna hajú férfi gúnyosan megszólalt:
– Miért nem mész megint dugni valakivel a mosdóba, Quinlan?
Bryce minden egyes szót kizárt. De Hunt halk nevetése törött
csontokat ígért:
– Mondtam, hogy vigyázzatok a szátokra.

486
 – Hajrá, angyal! – vicsorgott Amelie. – Lássuk, mire vagy
képes!
Bryce-nak minden erejére szüksége volt, hogy legyűrje a rátörő
pánikot és rettegést, levegőt is alig kapott, de Hunt csendesen
ennyit felelt:
– Hat kölyök játszik odabent, látják a kaput. Tényleg azt
akarod, hogy szemtanúi legyenek a köztünk kibontakozó harcnak,
Amelie?
Bryce pislogott. Hunt még csak oda sem pillantott rá, továbbra
is a dühöngő Amelie-hez beszélt:
– Gyerekek előtt nem fogom a szart is kiverni belőled.
Úgyhogy vagy beengedsz, vagy hivatalos paranccsal jövünk
vissza. – Hunt szeme meg sem rebbent. – Kétlem, hogy Sabine
Fendyr nagyon örülne a B opciónak.
Amelie farkasszemet nézett vele, de a többiek megfeszültek. E
miatt a gőgös arrogancia miatt választotta Sabine őt a Fekete
Rózsa falka alfájává, még Ithan Holstromot is megelőzte, aki most
Amelie másodparancsnokaként szolgált. Sabine olyat akart,
amilyen ő maga, hiába volt Ithan erősebb. És talán valaki olyat,
aki kicsit kevésbé alfa, hogy könnyedén az irányítása alatt
tarthassa.
Bryce arra számított, hogy Amelie rájön, Hunt csak blöfföl a
paranccsal. Várta, hogy gúnyos megjegyzést tesz, vagy kivillantja
az agyarait.
De Amelie lekapta a rádiót az övéről, és beleszólt:
– Vendégek jöttek a Falkavezérhez. Gyere értük!
Bryce régen könnyedén átléphetett az Amelie sötét feje felett
magasló kapun, órákon át játszott mögötte a kölykökkel a fűben
és a fák között, amikor Danikának vigyáznia kellett rájuk.
Messzire száműzte az emléket, hogy milyen volt végignézni,
ahogy Danika a bolyhos kölykökkel és a sivalkodó gyerekekkel
játszott, akik még a lába nyomát is imádták. A jövendőbeli
vezérüket, a védelmezőjüket, aki új magasságokba emeli majd a
farkasokat.

487
 Bryce mellkasa úgy elszorult, hogy már fájt. Hunt ekkor már
odapillantott rá, felvonta a szemöldökét.
Képtelen rá. Itt lenni. Bemenni.
Amelie elmosolyodott, mintha ő is rájött volna erre. Megérezte
a rettegését, a fájdalmát.
És a látvány, hogy ez a kibaszott ribanc állt ott, ahol egykor
Danika… Minden elvörösödött Bryce előtt, ahogy gúnyosan
megszólalt:
– Nagyon örülök, hogy ilyen kevés bűntény történik
mostanában, Amelie, és nincs más dolgod, mint őrt játszani a
kapunál.
Amelie lassan elmosolyodott. Léptek csattantak a kapu másik
oldalán, épp mielőtt kinyílt volna, de Bryce nem mert odanézni,
mert közben Amelie így szólt:
– Tudod, néha azt gondolom, köszönetet kellene mondanom…
Mindenki azt mondja, ha Danika figyelmét nem vonja el, hogy a
részegen leírt baromságaidra válaszolgasson, akkor észrevette
volna, hogy támadás közelít. És akkor most nem ott lennék, ahol.
Bryce körme a tenyerébe vájt. De az isteneknek hála a hangja
nyugodtan csengett:
– Danika ezerszer jobb farkas volt, mint te. Nem számít, hova
kerültél, sosem leszel ott, ahol ő volt.
Amelie elfehéredett a haragtól, összeráncolta az orrát, száját
felhúzta, hogy kivillantsa egyre nyúló fogait…
– Amelie! – morogta egy férfihang a kapu boltívének
árnyékából.
Az istenekre! Bryce ökölbe szorította a kezét, hogy ne
remegjen, ahogy a fiatal férfira nézett.
Ithan Holstrom ide-oda járatta a pillantását közte és Amelie
között, ahogy odasétált az alfájához.
– Nem ér ennyit. – Kimondatlan szavak lobogtak a szemében.
Bryce nem ér ennyit.
Amelie felhorkant, visszafordult az előcsarnok felé, és egy
alacsony, barna hajú nő megindult a nyomában. A falka omegája,

488
ha Bryce jól emlékezett. Amelie vicsorogva hátravetette a válla
felett Bryce-nak:
– Takarodj vissza a szeméttelepre, ahonnan előmásztál!
Aztán becsapta az ajtót. És Bryce-szal most már Connor öccse
állt szemközt.
Ithan arcán cseppnyi kedvesség sem látszott. Aranybarna haja
hosszabb volt, mint amikor legutóbb látta, de akkor még
másodikos volt a CCE-en, a naplabdacsapatban játszott.
Ez a hatalmas, izmos férfi már túlesett a Zuhanáson.
A bátyja nyomdokaiba lépett, és csatlakozott ahhoz a falkához,
ami Connoréké helyébe lépett.
Hunt bársonyosan sima szárnyának érintésére Bryce megindult
előre. Minden egyes lépéssel egyre hevesebben dobogott a szíve,
ahogy közeledett a farkashoz.
– Ithan – préselte ki magából Bryce.
Connor öccse egy szót sem szólt, sarkon fordult, és a sétány
mellett sorakozó oszlopok felé fordult.
Bryce úgy érezte, mindjárt elhányja magát, és minden olyan
lesz: a mészkő járólapok, a világos oszlopok, a parkba és a villa
központjába vezető üvegajtó.
Nem lett volna szabad megengednie, hogy Athalar vele jöjjön.
Ott kellett volna hagynia valamelyik háztetőn, hogy ne láthassa,
mennyire szétesik néhány pillanaton belül.
Ithan Holstrom ráérősen lépkedett, szürke pólója ráfeszült
igencsak széles, izmos hátára. Connor halálakor öntelt húszéves
volt, Danikához hasonlóan történelem szakos és a CCE
naplabdacsapatának sztárjátékosa – a pletykák szerint abban a
pillanatban profi játékossá vált volna, ahogy a bátyja rábólint. Már
a középiskola után beállhatott volna a profik közé, de Connor, aki
azóta nevelte az öccsét, hogy a szüleik öt évvel korábban
meghaltak, ragaszkodott hozzá, hogy előbb szerezzen diplomát,
majd utána foglalkozhat a sporttal. Ithan imádta a bátyját, és
mindig engedett, hiába könyörgött Bronson Connornak, hogy
hagyja már, hadd legyen a kölyökből profi játékos.
Connor árnyéka – ezzel cukkolták Ithant.

489
 Azóta igencsak megizmosodott. És kezdett nagyon is
hasonlítani a bátyjára, még aranybarna hajának a látványa is felért
egy késdöféssel Bryce mellkasába.
Odáig vagyok érted. Nem akarok mást. Nagyon régóta így
érzek.
Bryce nem kapott levegőt.
Egyedül ezeket a szavak látta, hallotta, mintha egy kibaszott
nagy lyuk tátongott volna a tér-idő kontinuumban ott, ahol
Connornak kellett volna lennie, egy olyan világban, ahol soha, de
soha nem történhet semmi rossz…
Ithan egy másik, kétszárnyú üvegajtó előtt torpant meg.
Kinyitotta az egyik felét, az izmok megmozdultak a karján, ahogy
kitárta előttük.
Hunt lépett be elsőként, nyilván egyetlen szempillantás alatt
felmérte a helyet.
Bryce nagy nehezen felnézett Ithanre, miközben elhaladt
mellette.
Ithan fehér fogai világítottak, ahogy rávicsorgott.
Már nyoma sem volt az öntelt fiúnak, akit Bryce folyton
ugratott; nyoma sem volt a fiúnak, aki Bryce-on próbálta ki a
flörtölési technikáit, hogy aztán bevethesse őket Nathalie-nál, aki
mindig csak nevetett, amikor Ithan randira hívta, azt mondogatta,
várjon még pár évet; nyoma sem volt a fiúnak, aki folyamatosan
azzal nyaggatta Bryce-t, mikor fog végre járni a bátyjával, és nem
fogadta el válaszként azt, hogy soha.
Megedzett ragadozó lépett a helyébe. Aki még csak véletlenül
sem feledkezett meg a kiszivárgott üzenetekről, amiket Bryce
azon a rémes estén küldött és kapott. Miszerint megdugatta magát
valami random sráccal a klub mosdójában, miközben Connort –
Connort, aki épp azelőtt öntötte ki neki a szívét – lemészárolták.
Bryce lesütötte a pillantását, gyűlölte, minden egyes pillanatát
gyűlölte ennek az elcseszett látogatásnak.
Ithan elmosolyodott, kiélvezte Bryce szégyenét.
Connor halála után Ithan megszakította a tanulmányait a CCE-
n. Abbahagyta a naplabdázást. Bryce ezt csak onnan tudta, hogy

490
látta az egyik meccset két hónappal később, és a kommentátorok
még mindig erről beszéltek. Senki, sem az edzői, sem a barátai,
sem a falkája tagjai nem tudták meggyőzni, hogy térjen vissza. A
jelek szerint hátat fordított a sportnak, és egyszer sem nézett
vissza.
Bryce azóta nem látta őt, utoljára a gyilkosságok előtti
napokban találkoztak. Az utolsó fotója róla az volt, amit Danika
lőtt a meccsen, ahogy Ithan épp a háttérben játszik. Az a fénykép,
amivel előző este órákon át kínozta magát, hogy felkészüljön
mindarra, amit a hajnal hoz.
Korábban több száz közös fotó készült róluk.
Még mindig ott voltak a telefonján, mint egy kígyókkal teli
kosár, és várták, hogy belé marhassanak, ha véletlenül felnyitja a
fedelét.
Ithan kegyetlen mosolya egyetlen pillanatra sem hervadt le az
arcáról, ahogy becsukta mögöttük az ajtót.
– A Falkavezér épp pihen. Sabine-nel beszélhettek.
Bryce Huntra pillantott, aki aprót bólintott. Pontosan úgy
alakult a dolog, ahogy tervezték.
Érezte a mögötte lépkedő Ithan minden egyes lélegzetvételét,
ahogy megindultak a lépcső felé, amiről Bryce tudta jól, felviszi
őket Sabine első emeleti irodájába. Hunt is érezte Ithan jelenlétét,
és éppannyi villámmal vette körbe a kezét, a csuklóját, hogy a
fiatal farkas egy lépéssel lemaradjon.
Legalább Bryce most valami hasznát is vette az
alfalágyultaknak.

Ithan nem ment el. Nem, úgy tűnt, őrzi és némán kínozza őket az
egész nyomorult látogatás során.
Bryce ismert minden egyes lépést Sabine irodája felé az első
emeleten, de azért Ithan előrement: fel a széles mészkő lépcsőn,
amit annyi karmolásnyom és barázda csúfított már, hogy senki
sem próbálta kijavítani, végig a magas plafonú, világos folyosón,

491
aminek az ablakai a zsúfolt utcára néztek, egészen a kopott
faajtóig. Danika itt nőtt fel – és amint beiratkozott az egyetemre,
el is költözött. Diplomázás után már csak a farkasok hivatalos
rendezvényeire és ünnepnapok alkalmával tért vissza.
Ithan komótosan sétált. Mintha érezte volna Bryce nyomorát,
és azt akarta, hogy a lehető leghosszabban szenvedjen.
Végül is Bryce megérdemelte. Tudta, hogy megérdemli.
Próbálta száműzni a fel-felvillanó emléket.
A huszonegy nem fogadott hívást Ithantől a gyilkosságot
követő első néhány napban. A fél tucat hangüzenetet. Az elsőn
pánikba esve zokogott, néhány órával a történtek után hagyta a
hangpostáján. Tényleg igaz, Bryce? Meghaltak?
Aztán az üzenetek aggodalomba váltottak: Hol vagy? Minden
rendben? Felhívtam az összes nagyobb kórházat, és egyikben sem
vagy ott, de senki nem mond semmit. Kérlek, hívj fel!
A végére, amikor Ithan az utolsó hangüzenetet hagyta, nem
maradt más, csak a pengeéles ridegség. A Légió nyomozói
megmutatták az üzeneteket. Connor gyakorlatilag szerelmet
vallott, te végre beleegyeztél, hogy elmész vele randizni, aztán
megdugattad magad a Holló mosdójában valami idegennel?
Miközben ő meghalt? Ugye ez csak egy ízléstelen vicc? Ne gyere
el holnap az Elhajózásra! Nem látunk szívesen.
Bryce nem írt vissza, nem kereste őt. Képtelen volt elviselni a
gondolatot, hogy szembe kell néznie vele. Hogy látnia kell a
gyászt és a fájdalmat az arcán. A farkasok mindennél többre
becsülték a hűséget. Az ő szemükben Bryce és Connor kapcsolata
sorsszerű volt. Gyakorlatilag egy párnak számítottak. Idő kérdése
volt csupán. A korábbi pasik nem számítottak, ahogy Connor női
sem, mert akkor még semmit sem mondtak ki.
De aztán Connor végül randira hívta. És Bryce igent mondott.
Ráléptek az útra.
A farkasok szemében Bryce Connoré volt, Connor pedig
Bryce-é.
Írj, ha épségben hazaértél!

492
 Bryce mellkasa egyre jobban elszorult, a falak dőlni kezdtek
felé, összenyomták…
Kényszerítette magát, hogy nagy levegőt vegyen. A bordái is
megfeszültek, úgy teleszívta a tüdejét. Aztán kifújta, addig
erőltetve, amíg vele együtt távozott a gyomorgörcsöt okozó pánik,
ami savként marta végig a testét.
Bryce nem farkas. Nem az ő párkapcsolati szabályaik szerint
játszik. És ostoba volt, félt, hogy mit jelent a beleegyezése a
randiba, Danikát meg igazán nem érdekelte, hogy Bryce lefeküdt-
e valakivel, ha egyszer semmit sem jelentett, de… Bryce sosem
szedte össze a bátorságát, hogy elmagyarázza mindezt Ithannek,
miután látta és hallotta, miféle üzeneteket hagyott neki.
Mindet megtartotta. Fontos részét képezte a rituálénak, aminek
során érzelmileg kikészítette magát. A mélypont természetesen
mindig az volt, hogy elolvasta Danika utolsó, idétlenül boldog
üzeneteit.
Ithan bekopogott Sabine ajtaján, majd kinyitotta, és feltárult
előttük a napfényes, fehér iroda, aminek ablakai az Odú parkjának
élénkzöldjére néztek. Sabine az asztalánál ült, lenszőke haja már-
már ragyogott a napfényben.
– Van bőr a képeden, hogy ide mertél jönni.
Bryce torkában felszáradtak a szavak, ahogy végignézett a
sápadt arcon, a tölgyfa íróasztalon összekulcsolt karcsú kezeken,
az elképesztő erőt rejtő keskeny vállon. Danika igazi futótűz volt,
az anyja rideg jég. És ha Sabine ölte meg őt, ha Sabine tette
mindezt…
Zúgás hangzott fel Bryce fejében.
Hunt nyilván megérezte rajta, az illatán, mert odalépett mellé,
miközben Ithan továbbra is odakint maradt a folyosón, és így
szólt:
– A Falkavezérrel szerettünk volna beszélni.
Sabine szemében harag villant.
– Miről?
– A lányod meggyilkolásáról.

493
 – Foglalkozz a saját kibaszott dolgoddal! – vakkantotta Sabine.
Az asztalán álló pohár megremegett. Bryce-t a hányinger
kerülgette, próbált arra koncentrálni, hogy visszafojtsa a sikolyát,
és ne vesse rá magát a nőre.
Hunt szárnya végigsimított Bryce hátán, mások számára
semmitmondó érintés volt csupán, de a tollak melege, puhasága
erőt kölcsönzött Bryce-nak. Danika. Danikáért megteszi.
Sabine szemében tűz lobogott.
– Hol a picsában van a kardom?
Bryce nem volt hajlandó válaszolni, még azzal sem torkolta le
Sabine-t, hogy az a kard Danikáé volt, és örökké az övé is marad,
csupán ennyit mondott:
– Az információink alapján Danika Luna templomában
teljesített szolgálatot aznap éjjel, amikor ellopták a kürtöt.
Szeretnénk, ha a Falkavezér megerősítené ezt. – Bryce végig a
szőnyegre meredt, róla lehetett volna mintázni a rémült,
szégyenteljes megalázkodás szobrát. Hadd ássa csak meg Sabine a
saját sírját!
– Mégis mi köze ennek Danika halálához?
Hunt nyugodtan válaszolt:
– Feltérképeztük, merre járt Danika, mielőtt a
krisztalloszdémon végzett vele. Kivel találkozott, mit láthatott,
mit tehetett.
Újabb horog: hátha reagál a démon fajtájára, amit egyelőre
nem hoztak nyilvánosságra. Sabine-nek a szeme sem rebbent.
Mintha pontosan tudta volna már, mi az – talán pont azért, mert ő
maga idézte meg. Persze az is előfordulhat, hogy egyszerűen nem
érdekeli, gondolta Bryce.
– Danika nem volt a templomban aznap este – sziszegte
Sabine. – Semmi köze a kürt ellopásához.
Bryce legszívesebben lehunyta volna a szemét a hazugság
hallatán, ami mindent megerősített.
Sabine ujjperceiből karmok siklottak elő, beleálltak az
asztalába.
– Ki mondta nektek, hogy Danika a templomban volt?

494
 – Senki – hazudta Bryce. – Úgy emlékeztem, ő maga mondta,
hogy…
– Úgy emlékeztél? – vicsorgott Sabine, és szándékosan
fejhangon beszélt, Bryce-t imitálva. – Elég nehéz pontosan
felidézni a dolgokat, ha drogozol, iszol és ismeretlenekkel dugsz.
– Igaz – lehelte Bryce, miközben Hunt felmordult. – Rossz
ötlet volt idejönni. – Hagyott némi időt Huntnak, hogy
tiltakozzon, majd levegőért kapkodva sarkon fordult.
Fogalma sem volt, hogy sikerült végig egyenes háttal mozogni,
nem elhányni magát.
Alig hallotta, ahogy Hunt megindul utána. Képtelen volt
Ithanre nézni, ahogy kilépett a folyosóra, és észrevette őt a
szemközti falnál.
Lement a lépcsőn. Nem mert a farkasokra nézni, akik mellett
elhaladt.
Tudta, hogy Ithan a nyomában van, de nem érdekelte,
egyszerűen nem érdekelte…
– Quinlan! – Hunt hangja keresztülvágott a márványlépcsőn.
Bryce még egy lépcsőfordulónyit jutott, amikor Hunt ismét
rászólt: – Quinlan!
Elég élesen csengett a hangja ahhoz, hogy megtorpanjon. Hogy
hátranézzen a válla felett. Hunt Bryce arcát fürkészte, tekintetében
aggodalom fénylett, nem pedig diadal, hiába kapták Sabine-t
hazugságon.
De Ithan ott állt közöttük a lépcsőn, kőkemény pillantással.
– Tudni akarom, mi ez az egész!
– Bizalmas ügy, seggfej – felelte Hunt gúnyosan.
Ithan morgása végigzengett a lépcsőn.
– Újra megtörtént – mondta Bryce halkan, pedig tudta jól, hogy
számtalan kamera van körülötte, nem felejtette el Micah
parancsát, miszerint hallgasson. Reszelős hangon folytatta: –
Próbáljuk kideríteni, miért, és hogy ki áll a dolog mögött. Eddig
három gyilkosság történt. Pont ugyanúgy. Légy óvatos!
Figyelmeztesd a falkádat is!

495
 Ithan arcáról továbbra sem lehetett olvasni. Ez volt az egyik
nagy előnye naplabdajátékosként is – az ellenfelei nem látták
rajta, mire készül. Zseniálisan játszott, és igen, baromi beképzelt
volt, de a sok-sok órányi edzéssel és a brutális önfegyelemmel
kiérdemelte, hogy arrogáns lehessen. A vonásai ridegek maradtak.
– Szólok, ha hallok valamit.
– Megadjuk a számunkat? – kérdezte Hunt hűvösen.
Ithan szája megrándult.
– Az övé megvan. – Bryce képtelen volt a szemébe nézni,
főleg, amikor Ithan így folytatta: – Ezúttal veszed majd a
fáradságot, hogy válaszolj?
Bryce sarkon fordult, és lerohant a lépcsőn az előcsarnokba.
A farkasok Falkavezére ott állt. Mamutfenyőből készült botjára
támaszkodva beszélgetett a recepcióssal. Danika nagyapja
felemelte ráncos arcát, ahogy Bryce hirtelen lefékezett előtte.
Meleg, barna szempár… Danika szeme nézett rá.
Az idős férfi szomorúan, barátságosan rámosolygott. Rosszabb
volt, mint bármelyik vicsorgás.
Bryce nagy nehezen fejet hajtott, majd kirohant az üvegajtón.
A kapuig szerencsére senki mással nem találkozott. Kis híján
az utcára is kijutott, amikor Ithan utolérte, Hunt csupán egy
lépéssel volt lemaradva mögötte.
– Nem érdemelted meg Connort.
Akár elő is húzhatta volna a kést, amit, Bryce tudta jól, a
bakancsában rejteget, hogy a mellkasába döfje.
– Tudom – felelte rekedten.
A kölykök még mindig játszottak, ott ugrabugráltak a magasra
nőtt fűben. Ithan az emelet felé biccentett, ahol Sabine irodája
pont a zöldellő parkra nézett.
– Hoztál pár kibaszott ostoba döntést, Bryce, de sosem hittem
volna, hogy hülye vagy. Holtan akar látni. – Talán ezzel is
megerősödött a feltételezésük.
Csakhogy ennek hallatán elpattant valami Bryce-ban.
– Én is így érzek iránta. – Bryce a kapura mutatott, képtelen
volt elfojtani a feltörő dühöt, ahogy rádöbbent, hogy minden jel

496
Sabine-re mutat. – Connor szégyenkezne, amiért tűröd Amelie
ámokfutását. Amiért tűröd, hogy egy ilyen utolsó senki legyen az
alfád.
Ithan ujjain karmok csillantak.
– Soha többé ne vedd a szádra a nevét!
– Menjünk innen! – mondta halkan Hunt. Villámok cikáztak a
szárnyán.
Ithan úgy festett, mint aki legszívesebben kitépné az angyal
torkát, de Hunt addigra már Bryce mellett járt, követte a
napfényben fürdő utcára. Bryce nem mert Amelie-re és a falkájára
nézni a kapunál, mind vicsorogtak, gúnyosan nevettek.
– Söpredék vagy, Quinlan! – kiáltotta Amelie, ahogy
elhaladtak mellette, és a barátai hangosan felröhögtek.
Bryce képtelen volt hátrafordulni, hogy kiderítse, vajon Ithan is
velük nevet-e.

497
 44.

– SABINE HAZUDOTT ARRÓL, hogy Danika a templomban járt. De ha

ő idézi meg a démont, kell egy bombabiztos terv az elkapására –
mondta Hunt Bryce-nak húsz perccel később, ebéd közben. Az
angyal addigra már felfalt három tál gabonapelyhet, egyiket
nyomta be a másik után. Bryce hazafelé jövet végig hallgatott. A
séta teljes időtartalmára szüksége volt ahhoz, hogy összekapja
magát.
Bryce ide-oda tologatta a saját tálkájában úszkáló puffasztott
rizsszemeket. Semmi kedve nem volt enni.
– Elegem van a várakozásból. Tartóztasd le!
– Sabine, nem hivatalosan ugyan, de a Holderdő vezetője, és
gyakorlatilag a farkasok Falkavezére – intette Hunt óvatosságra. –
Hiába nem ő viseli a címet, minden egyéb jogköre megvan.
Óvatosnak kell lennünk. Katasztrofális következményekkel járhat,
ha elcsesszük.
– Jól van. – Bryce ismét megpiszkálta a gabonapelyhet. Tudta,
hogy üvöltenie kellene, visszarohannia az Odúba, hogy kinyírja
azt a nyomorult ribancot. A fogát csikorgatta. Sem Tharion, sem
Ruhn nem jelentkezett időközben.

498
 Hunt megkocogtatta az asztal üveglapját, és szemügyre vette
Bryce arcát. Majd hála a jó égnek, témát váltott.
– Azt értem, mi van közted meg Ithan között, de Amelie-nek
mi baja veled?
Bryce elég fáradt lehetett már, mert végül azt felelte:
– Láttad az aznap esti üzeneteket? Minden újság címlapján ott
volt, miután kiszivárogtak.
Hunt megdermedt.
– Igen – felelte halkan – Láttam.
Bryce vállat vont, a gabonapelyhet kavargatta a táljában.
Körbe-körbe, újra meg újra.
– Amelie… érzett valamit Connor iránt. Már gyerekkoruk óta.
Szerintem még mindig nem tette túl magát rajta.
– Ó!
– És… azt már tudod, mi volt velem és Connorral.
– Igen. Sajnálom.
Gyűlölte ezt a szót. Annyiszor hallotta már, hogy egyszerűen
meggyűlölte.
– Azt hiszem, amikor meglátta az aznap esti üzeneteket,
Amelie rájött, Connor miért nem viszonozta soha az érzelmeit.
Hunt a homlokát ráncolta.
– De hát már két év eltelt!
– És? – Bryce aztán a legkevésbé sem érezte magát jobban az
idő múlásától.
Hunt a fejét csóválta.
– Még mindig felhozzák? Azokat az üzeneteket?
– Persze. – Bryce felhorkant, a fejét rázta. – Csak keress rám
online, Athalar! Minden egyes profilomat törölnöm kellett. –
Felfordult a gyomra a gondolattól, az émelyítő pániktól
megfeszült, elszorult minden egyes izom és ér a testében.
Valamivel jobban kezelte már ezt az érzést, mint korábban, de
nem sokkal. – Gyűlölnek. Szó szerint gyűlölnek. Néhány
farkasfalka még dalt is írt, és feltöltötték, az a címe, hogy Az
előbb dugtam valakivel a mosdóban. Ne mondd el Connornak!.
Valahányszor látnak, eléneklik.

499
 Hunt vonásai jéghideggé váltak.
– Melyik falkák?
Bryce a fejét ingatta.
Esélytelen, hogy megnevezze őket, ha Hunt arcán ilyen gyilkos
kifejezés ül.
– Nem számít. A legtöbben seggfejek.
Ennyire egyszerű az egész, mint arra rádöbbent. A legtöbben
seggfejek, és ez a város bizony tele van velük.
Bryce néha elmerengett, mit gondolnának mások, ha tudnák,
hogy két téllel ezelőtt valaki ezer kinyomtatott dalszöveget küldött
az új lakására, plusz egy albumborítót, amit az aznap esti
képekből állítottak össze. Ha tudnák, hogy el akarta égetni őket,
ezért felment a tetőre, de végül csak lefelé bámult a széléről. Néha
elmerengett, mi lett volna, ha nem hívja fel őt Juniper csak úgy,
hirtelen jött ötlettől vezérelve aznap este, hogy megkérdezze,
hogy van. Épp akkor, amikor Bryce megfogta a korlátot.
Egyedül a vonal másik végén csengő barátságos hang
akadályozta meg, hogy leugorjon a tetőről.
Juniper végig beszélt hozzá, semmiségekről fecsegett. Egészen
addig, amíg a taxija meg nem állt Bryce épülete előtt. Csak akkor
volt hajlandó letenni, amikor már odafent állt a tetőn Bryce-szal,
és nevettek. Csak azért tudta, hol találja, mert Bryce elmotyogta,
hogy odafent ül. És talán azért rohant át hozzá, mert Bryce hangja
olyan üresen csengett, amikor elmondta.
Juniper ott maradt vele, hogy elégessék a dalszövegről készült
nyomatokat, aztán lementek a lakásba, és addig tévéztek az ágyon
fekve, amíg elnyomta őket az álom. Bryce egyszer felébredt, hogy
kikapcsolja a tévét, és elmenjen a mosdóba, és amikor visszaért,
Juniper ébren volt, őt várta.
A barátnője három napig egyetlen pillanatra sem hagyta
magára.
Sosem beszéltek erről. De Bryce kíváncsi lett volna, Juniper
elmondta-e Furynek, hogy egy hajszálon múlott csupán, és milyen
keményen dolgozott azért, hogy ne tegyék le a telefont, miközben

500
átrohant a mit sem sejtő Bryce-hoz, mert érezte, hogy valami
nagyon-nagyon-nagyon nincs rendben.
Bryce nem szívesen gondolt arra a télre. Arra az éjszakára. De
örökké hálás lesz Junipernek azért az érzésért – azért a szeretetért,
ami visszatartotta őt attól, hogy iszonyú, ostoba hibát kövessen el.
– Igen – értett egyet Hunt –, a legtöbben seggfejek.
Huntnak tulajdonképpen rosszabb volt, mint neki. Sokkal
rosszabb.
Két évszázadnyi rabszolgaság, amit épphogy csak sikerült
egyfajta elcseszett megváltásért való küzdelemnek álcázni. Micah
alkuja, akár levitte a számot, akár nem, gyalázatos volt.
Bryce bekapott egy kanálnyi immár átázott rizspelyhet.
Kérdezett valamit, bármit, csak hogy kitisztuljanak a gondolatai.
– Te találtad ki ezt a nevet? A Halál Árnyékát?
Hunt letette a kanalát.
– Olyannak nézek én ki, mint aki saját maga áll elő ilyen
nevekkel?
– Nem – ismerte el Bryce.
– Csak azért hívnak így, mert ilyesmit kell csinálnom. És jó is
vagyok benne. – Vállat vont. – Inkább a Halál Szolgájának
kellene hívniuk.
Bryce az ajkába harapott, és megevett még egy kanál
rizspelyhet.
Hunt megköszörülte a torkát.
– Tudom, hogy nehéz volt ez a mai látogatás. És tudom, hogy
eleinte nem úgy viselkedtem, Quinlan, de örülök, hogy te is ezen
az ügyön dolgozol. Tényleg… nagyszerű vagy.
Bryce elraktározta az érzést, amit a dicséret a szívében
kiváltott, azt, hogy eloszlatta a rátelepedő ködöt.
– Apám drakónparancsnok volt a 25. légióban. A hároméves
katonai szolgálata alatt végig a frontvonalon állomásoztatták.
Tanított nekem pár dolgot.
– Tudom. Mármint nem azt, hogy megtanított neked dolgokat.
Hanem hallottam apádról. Randall Silago, igaz? Ő tanított meg
lőni.

501
 Bryce bólintott, különös büszkeség járta át.
– Nem harcoltam mellette sosem – mondta Hunt –, de
hallottam róla, amikor legutóbb a frontra küldtek, nagyjából
huszonhat éve. Mármint a mesterlövészi képességeiről. Mit szól
ehhez…? – Intett Bryce felé, a körülöttük elterülő városra.
– Szeretné, ha hazaköltöznék. Szó szerint meg kellett
küzdenem vele azért, hogy eljöhessek az egyetemre.
– Mármint fizikai értelemben kellett vele harcolnod?
– Igen. Azt mondta, ha le tudom nyomni, akkor meg tudom
magam védeni annyira, hogy megálljam a helyem a városban. A
jelek szerint jobban odafigyeltem, mint hitte.
Hunt halk nevetése végigsiklott a bőrén.
– És ő tanított meg mesterlövészpuskával lőni is?
– Puska, pisztoly, kés, kard. – De Randall a lőfegyverekhez
értett igazán. Kíméletlenül edzette, újra meg újra meg újra meg
kellett csinálnia a gyakorlatokat.
– És használtad bármelyiket valaha gyakorláson kívül?
Szeretlek, Bryce.
Csukd be a szemed, Danika!
– Amikor muszáj volt – felelte rekedtesen. Nem mintha ment
volna vele bármire, amikor igazán számított.
Megrezzent a telefonja. A Jesibától érkező üzenet láttán
felnyögött.
Félóra múlva odaér az egyik ügyfél. Ha nem vagy ott,
készülhetsz a pocoklétre.
Bryce érezte, hogy Hunt figyeli, miközben letette a kanalát, és
elkezdett visszaírni. Ott leszek…
Jesiba írt még egy üzenetet, mielőtt Bryce válaszolhatott volna:
És hol vannak a tegnapi papírok?
Bryce kitörölte, amit írni akart, és új mondatot kezdett:
Meglesz, amint…
Újabb üzenet Jesibától: Délre legyen kész.
– Valaki dühös – jegyezte meg Hunt, mire Bryce elfintorodott,
felkapta a tálját, és a mosogatóhoz sietett.

502
 Séta közben folyamatosan jöttek az üzenetek, és velük együtt
fél tucat fenyegetés, miszerint különböző szánalmas állatokká
változtatja, úgyhogy valaki tényleg nagyon feldühítette Jesibát.
Amikor elérték a galéria ajtaját, Bryce kinyitotta a rendes és a
mágikus zárakat, majd felsóhajtott.
– Talán jobb lesz, ha ma délután a tetőn maradsz. Valószínűleg
figyelni fog a kamerákon. Nem tudom, látott-e korábban odabent,
de…
Hunt Bryce vállára tette a kezét.
– Értem, Quinlan. – Fekete kabátja megrezzent, és előhúzta a
telefonját. – Isaiah hív – mormolta, és biccentett az immár nyitva
álló bejárati ajtóra, amin keresztül látszott, hogy Syrinx a
könyvtár ajtaját karmolássza, és nyivákolva üdvözli Lehabah-t. –
Később benézek majd – mondta.
Bryce tudta, hogy csak azután repült fel a tetőre, hogy ő
bezárta maga mögött a galéria ajtaját. Negyedórával később
üzenetet kapott tőle: Isaiah szeretné kikérni a véleményemet egy
másik üggyel kapcsolatban. Épp oda megyek. Justinian vigyáz
rád. Pár óra, és jövök.
Bryce azt válaszolta: Justinian szexi?
Mire Hunt: Most akkor ki is a perverz?
Bryce szája mosolyra rándult.
Hüvelykujja ott lebegett a billentyűzet betűi felett, már épp
válaszolni akart, amikor megcsörrent a telefonja. Sóhajtva a
füléhez emelte.
– Miért nem állsz még készen az ügyfél fogadására? – förmedt
rá Jesiba.

Rémesen indult a nap. Amikor Hunt órákkal később a galéria

tetején őrködött, ezen merengett. Igen, hazugságon kapták Sabine-
t, és minden jel arra mutatott, hogy ő a gyilkos, de… Bassza meg!
Fel sem fogta, milyen kemény menet lesz ez Quinlannek, hiába
tudta jól, hogy Sabine gyűlöli. Ahogy azt sem sejtette, hogy a

503
többi farkas is ki van akadva rá. Nem lett volna szabad odavinnie.
Egyedül kellett volna mennie.
Teltek-múltak az órák, és Hunt végig ezen rágódott.
Gondosan körülnézett, hogy senki se repüljön a tető felett,
aztán előhívta a 33. archívumából a fájlt. Valaki összerakott egy
rövid videót, nyilván azért, hogy jobban el tudják képzelni a
démont, ne csak egy lábujj vagy egy karom alapján.
A krisztallosz elmosódott, szürke foltként robbant ki a
lakóépület ajtaján. Arról nem készült felvétel, ahogy behatolt az
épületbe, úgyhogy vagy odabent idézték meg, vagy a tetőn
keresztül jutott be, és a közeli kamerák sem rögzítették. De arról
volt videó, ahogy szilánkosra törte az ajtót, olyan gyorsan, hogy
gyakorlatilag szürke füstnek tűnt.
És aztán… aztán megjelent ő. Bryce. Mezítláb rohant kifelé az
üvegszilánkokon, asztallábbal a kezében, arcát vegytiszta düh
torzította.
Hunt két évvel ezelőtt is látta a felvételt, de érthetőbbnek tűnt
most, hogy már tudta, Randall Silago képezte ki. Bryce
keresztülugrott az autókon, végigszáguldott az utcákon, éppolyan
gyorsan, ahogy egy tündérférfi tette volna. Arca vérfoltos volt,
ajka vicsorra húzódott, de a morgását nem hallhatta.
Még a rossz minőségű felvételen is látszott, milyen homályos a
tekintete. A szervezete a drogokkal küzdött.
Ebéd közben megkérdezte, tud-e az üzenetekről, úgyhogy
biztosan nem emlékszik rá, hogy Hunt ott volt vele a
kihallgatóhelyiségben. És bassza meg… tudta, hogy minden
napvilágot látott, ami a telefonján volt, de sosem gondolt bele,
milyen lehet számára.
Bryce-nak igaza van, a legtöbben seggfejek.
A lány végigfutott a Fő utcán, átcsúszott egy autó
motorháztetején, aztán véget ért a felvétel.
Hunt kifújta a levegőt. Ha tényleg Sabine áll e mögött az egész
mögött… Micah engedélyt adott neki, hogy kiiktassa a tettest. De
lehet, hogy maga Bryce fogja megtenni.

504
 Hunt a folyó túloldalán gomolygó, épphogy csak kivehető
ködfal felé sandított, amin még a délutáni napfény sem hatolt át.
A Csontnegyed.
Senki sem tudta, mi zajlik a Szunnyadó Városban. Vajon a
holtak ott kóborolnak a mauzóleumok között, a kaszások
járőröznek és királyként uralkodnak, vagy nincs ott más, csak köd,
faragott kő és csend? Senki sem repült el felette – senki sem mert.
Hunt néha úgy érezte, a Csontnegyed figyeli őket, és voltak,
akik úgy hitték, a halott szeretteik az Orákulumon és a kókler
vásári látnokokon keresztül kommunikálnak velük.
Két évvel ezelőtt Bryce nem volt ott Danika Elhajózásán. Hunt
alaposan körbenézett. Crescent City legfontosabb emberei mind
tiszteletüket tették, Bryce azonban nem. Vagy azért, nehogy
Sabine ott helyben megölje őt, vagy valami egyéb oknál fogva.
Azok után, amit ma látott, az előbbire tippelt.
Úgyhogy Bryce nem látta, ahogy Sabine az Isztroszba lökte a
régi fekete csónakot, közepén a szürke selyemmel borított
dobozzal – mindazzal, ami Danikából maradt. Nem számolta a
másodperceket, ahogy a csónak besiklott a zavaros vízbe, nem
fojtotta vissza a lélegzetét egyként a parton állókkal, azt várva,
vajon elkapja-e a csónakot a gyors áramlat, ami a Csontnegyed
partjára viszi, vagy megdől, és a folyónak, a benne úszó
lényeknek adja Danika hitványnak bizonyuló maradványait.
Danika csónakja egyenesen a folyó túlsó partján álló, köd lepte
sziget felé úszott, a Holtkirály méltónak találta, és nem egy ember
sóhajtott megkönnyebbülten. Pont az Elhajózást megelőző napon
látott napvilágot az épület rémes folyosói kamerájának
hangfelvétele, amin Danika kegyelemért könyörög.
Hunt úgy sejtette, az Elhajózáson részt vevők fele abban
reménykedett, hogy Danika könyörgése azt jelenti, a folyóban
végzi, hogy gyávának titulálhatják majd a néhai gőgös és vad
alfát.
Sabine nyilván pontosan tisztában volt ezzel, és csak azt várta
meg, hogy a feltáruló folyókapu mögött megjelenjen a
Csontnegyed kavargó köde, hogy a hajót láthatatlan kezek

505
behúzzák, aztán távozott. Az Ördögfalka többi tagjának
Elhajózását nem nézte végig.
Hunt és mindenki más viszont igen. Akkor látta utoljára Ithan
Holstromot. Zokogva tolta be a bátyja földi maradványait a kék
vízbe, annyira kikészült, hogy a naplabdacsapattársainak kellett
megtartaniuk őt. A hűvös pillantású férfi, aki ma kísérte őket, a
legkevésbé sem emlékeztetett arra a fiúra.
Tehetséges – mondogatta Naomi mindig Ithannel kapcsolatban,
amikor hosszasan ecsetelte, mit gondol az Aux-falkákról, és arról,
felérnek-e a 33.-hoz. Azon túl, hogy a naplabdapályán milyen
tehetséget mutatott, Ithan Holstrom ügyes harcos is volt, aki a
Zuhanás után kis híján elérte Connor erejét. Naomi mindig azt
mondogatta, hogy bár Ithan öntelt, megbízható is: jóindulatú, okos
és hűséges.
És a jelek szerint egy kibaszott szemétláda.
Hunt a fejét rázta, ismét a Csontnegyed felé pillantott.
Vajon Danika Fendyr ott bolyong a ködös szigeten? Egy része
legalább? Emlékszik a barátnőjére, aki még annyi évvel a halála
után sem engedi, hogy bárki meggyalázza az emlékét? Tudja,
hogy Bryce bármit megtenne, még akár azt is hagyná, hogy ismét
eluralkodjon rajta a videón megörökített düh, csak hogy
elpusztítsa a gyilkosát? Még akkor is, ha az a személy nem más,
mint Danika anyja?
Hűséges a halálig és azon túl is.
Hunt telefonja megcsörrent, a kijelzőn ismét Isaiah neve jelent
meg, de Hunt nem vette fel azonnal. Előbb lepillantott a galéria
tetejére a bakancsa alatt, és elgondolkozott, vajon milyen érzés
lehet, ha valakinek ilyen barátja van.

506
 45.

– GONDOLOD, HOGY KINEVEZNEK IGAZGATÓVÁ AZ ÉVAD VÉGÉN? –

Bryce a telefont a füle és a válla közé szorítva lerúgta magáról a
cipőjét a lakás ajtajában, és a csupa ablak falrészhez sétált. A
póráztól megszabaduló Syrinx azonnal az etetőtáljához rohant,
várta a vacsorát.
– Kétlem – felelte Juniper lágyan, csendesen. – Eugenie baromi
jó idén. Szerintem őt választják majd következő évre igazgatónak.
Nem tettem magam oda a szólóimnál rendesen, érzem.
Bryce kinézett az ablakon, és megpillantotta Huntot ott, ahol az
angyal mondta, hogy várni fog, amíg ő jelzi, hogy biztonságban
megérkezett a lakásba. Odaintett neki.
– Te is tudod, hogy szenzációs vagy. Ne csinálj úgy, mintha te
nem lennél baromi jó!
Hunt felemelte a kezét, majd felröppent, és az ablak előtt
elrepülve rákacsintott. A Munin & Huginba tartott.
Hiába győzködte Bryce-t, hogy csatlakozzon a triarii többi
tagjához a kocsmában, így végül mind az öt istenre megeskette őt,
hogy a távollétében nem hagyja el a lakást, és nem nyit ajtót
senkinek.
Legalábbis szinte senkinek.

507
 A rövid beszélgetés alapján Bryce azt szűrte le, hogy Huntot
gyakran meghívják a kocsmába, de még sosem ment el. Miért
pont most döntött úgy, hogy életében először elfogadja a
meghívást? Talán Bryce kezdett az agyára menni. Nem érezte,
hogy így lenne, de lehet, hogy Huntnak szüksége volt egy szabad
estére.
– Végül is mondhatjuk, hogy egész jól teljesítek – ismerte el
Juniper.
Bryce csettintett a nyelvével.
– Akkora humbug ez az „egész jól teljesítek” duma!
– Gondolkoztam, B – szólalt meg Juniper óvatosan. – Az
oktatóm megemlítette, hogy táncórákat fog szervezni, ahová bárki
beiratkozhat. Talán elmehetnél.
– Az oktatód a város legnépszerűbb tanára. Úgysem jutnék be
– hárított Bryce, miközben az ablaka alatt elhaladó autókat és
gyalogosokat figyelte.
– Tudom – felelte Juniper. – Épp ezért kértem meg, hogy
tartson fenn neked egy helyet.
Bryce megdermedt.
– Elég sok dolgom van mostanában.
– Heti kétszer két óráról lenne szó. Munka után.
– Köszönöm, de most jó így.
– Nem, Bryce, te voltál a jó. Kifejezetten jó voltál.
Bryce a fogát csikorgatta.
– Azért mégsem elég jó.
– Danika halála előtt nem érdekelt. Menj el az órára! Nem
felvételi, tényleg csak táncóra olyanoknak, akik szeretik csinálni.
Ami rád igaz is.
– Igaz volt.
Juniper olyan mély levegőt vett, hogy a telefon is belerezzent.
– Danikának összetörne a szíve, ha azt hallaná, hogy már nem
táncolsz. Még azért sem, hogy jól érezd magad.
Bryce színpadiasan hümmögött egy sort, mint aki valóban
fontolóra veszi a dolgot.
– Meggondolom.

508
 – Helyes! – felelte Juniper. – Elküldöm a részleteket.
Bryce másra terelte a szót:
– Van kedved átjönni, és béna műsorokat nézni? Kilenctől
kezdődik a Tengerparti kalandok.
– Az angyal is ott van? – kérdezte Juniper hamiskásan.
– Elment sörözni a gyilkospajtásaival.
– Triariinak hívják őket, Bryce.
– Ja, ezzel ők is szívesen dicsekednek. – Bryce elfordult az
ablaktól, és a konyha felé vette az irányt. Syrinx az etetőtálkája
mellett várt, ide-oda lengette oroszlánfarkát. – Mit számít, hogy itt
van-e Hunt?
– Sokkal gyorsabban odaérnék.
Bryce felnevetett.
– Szégyentelen vagy! – Kaját lapátolt Syrinx tálkájába. A
kiméra körme kopogott a kövön, ahogy egy helyben toporgott,
minden egyes darabkát megszámolt. – De nincs szerencséd,
szerintem valaki másért van odáig.
– Ez inkább neked kellemetlen.
– Ugyan már! – Kinyitotta a hűtőt, és előhúzta a kaját. Szóval
ma este nyúleleség lesz a vacsora. – Nemrég megismerkedtem egy
olyan szexi sellővel, hogy beleőszültél volna, mire megszámolod
a tízmillió kockát a hasán.
– Jaj, ne túlozz már! De azért értem.
Bryce ismét felnevetett.
– Melegítsek neked vegaburgert, vagy mi legyen?
– Szívesen átmennék, de…
– De gyakorolnod kell.
Juniper felsóhajtott.
– Sosem leszek igazgató, ha egész este a kanapén heverészek.
– Megsérülsz, ha túlhajtod magad. Már így is heti nyolc
előadásod van.
Juniper lágy hangja megkeményedett.
– Semmi bajom. Mit szólsz mondjuk a vasárnaphoz? – Az
egyetlen naphoz, amikor a társulat nem tart előadást.

509
 – Oké, persze – felelte Bryce. Elszorult a mellkasa annyira,
hogy hozzátegye: – Hívj, ha ráérsz!
– Foglak.
Gyorsan elköszöntek, és Bryce még szinte le sem tette, már
tárcsázta is a következő számot.
Fury telefonja azonnal hangpostára kapcsolt. Nem hagyott
üzenetet, inkább letette a telefont, és kinyitotta a hummuszos
dobozt, aztán a maradék tésztát, majd végül a sertéspörköltet, ami
talán már meg is romlott. A mágia frissen tartotta ugyan a legtöbb
ételt a hűtőben, de még annak is megvoltak a korlátai.
Bryce morogva kiöntötte a pörköltet. Syrinx homlokráncolva
figyelte.
– Ezt még te sem ennéd meg, barátocskám – mondta neki.
Syrinx meglengette a farkát, aztán megindult a kanapé felé.
A lakásra telepedő csend egyre súlyosabbá vált.
Egyetlen barát – ennyi maradt a korábbi haveri köréből. Fury
egyértelművé tette, hogy Bryce nem érdekli őt a továbbiakban.
Úgyhogy most, hogy azt az egy szem barátját túlságosan
lefoglalta a karrierje, és nem tudott vele rendszeresen találkozni,
főleg a hamarosan beköszöntő nyári hónapokban nem, amikor a
társulat egész héten előadásokat tart… Igazából nem maradt
senkije.
Bryce fél szívvel beleevett a hummuszba, kissé nyálkás répákat
tunkolt a krémbe. A ropogás betöltötte a lakást.
Az önsajnálat túlságosan is ismerős hulláma közelített, ezért
Bryce kivágta a répát és a hummuszt a kukába, majd a kanapéhoz
trappolt.
Addig kapcsolgatott a csatornák között, amíg meg nem találta a
helyi híreket. Syrinx reménykedve nézett fel rá.
– Ma este csak ketten vagyunk, pajtás – mondta Bryce, ahogy
lezuttyant mellé.
A híradóban Rigelus, az Aszterek Ragyogó Keze jelent meg, és
aranyozott pulpitus mögött állva az új kereskedelmi törvényekről
beszélt. Mögötte az öt másik Aszter trónolt a kristályteremben,
arcuk hűvös volt, sütött róluk a vagyon, a hatalom. A hetedik trón

510
szokás szerint üresen maradt, rég elvesztett nővérüknek állított
emléket. Bryce csatornát váltott, egy másik hírműsorra kapcsolt,
ahol az emberek építette mechák egy sáros harcmezőn az elit
birodalmi légiókkal harcoltak. Egy újabb adón éhező emberek
álltak sorba kenyérért az Örök Városban, a gyerekek keservesen
sírtak az éhségtől.
Bryce átkapcsolt egy olyan műsorra, ahol megtekintés nélkül
vásároltak nyaralókat, és anélkül nézte, hogy egyáltalán felfogta
volna, mi történik benne.
Mikor olvasott utoljára? Nem munkaügyben vagy a
kutatómunka részeként, hanem a saját szórakoztatására? A
Danikával történtek előtt rengeteget olvasott, de az agyának az a
része egyszerűen kikapcsolt.
El akart űzni mindenféle nyugalmat és békét. Az üvöltő tévé
társául szegődött, szétverte a csendet. Minél ostobább volt a
műsor, annál jobban bevált.
Bryce befészkelte magát a kanapéra, Syrinx pedig szorosan a
lábához kucorodott, simogathatta bársonyosan puha fülét. A
kiméra hozzádörgölőzve jelezte, hogy ne hagyja abba.
A csend egyre nyomasztóbbá, sűrűbbé vált. Bryce szája
kiszáradt, végtagjai könnyűvé, üressé váltak. Az Odúban történtek
emléke azzal fenyegetett, hogy újra meg újra lejátszódik előtte,
Ithan hűvös arcával az előtérben.
Bryce az órára pillantott. Épp csak fél hatra járt.
Felsóhajtott. Lehabah téved, ez nem olyan, mint az a tél. Soha
semmi nem lesz olyan rossz, mint az első tél Danika nélkül. Nem
hagyja, hogy olyan rosszra forduljon a helyzet.
Felállt, mire Syrinx bosszúsan fújt egyet, hogy megzavarta.
– Nemsokára jövök! – ígérte neki, és a folyosóra, a ketrecre
mutatott.
A kiméra vészjósló kifejezéssel vonult be a ketrecbe, görbe
karmával behúzta maga mögött a fémajtót.
Bryce lelakatolta, újfent fogadkozott, hogy nem marad ki
sokáig, aztán visszavette a tűsarkúját. Megígérte Huntnak, hogy
nyugton marad – az istenekre esküdött.

511
 Azonban az angyal nem tudta, hogy Bryce már egyikhez sem
imádkozik.

Hunt a sör feléig jutott, amikor megcsörrent a telefonja.

Még fel sem vette, már tudta, mi történt.
– Elment, mi?
Naomi halkan felnevetett.
– Igen. Jól ki van csípve.
– Ahogy mindig – morogta Hunt a halántékát dörgölve.
A faragott tölgyfa pultnál ülő Vik kecsesen felvonta a
szemöldökét, glóriája megrebbent a mozdulattal. Hunt a fejét
rázta, és előhúzta a tárcáját. Nem lett volna szabad eljönnie ma
este. Annyiszor hívták már az elmúlt négy évben, mégsem jött,
túlságosan is a 18. légióban töltött idejére emlékeztette volna.
Csakhogy ezúttal, amikor Isaiah a szokásos kibúvót ajánlva
felhívta (Tudom, hogy nemet fogsz mondani, de…), Hunt
rábólintott.
Nem tudta, miért, de eljött.
– Hova megy? – kérdezte.
– Követem – válaszolta Naomi, zúgott a szél a vonal másik
végén. Nem kérdezősködött, amikor Hunt egy órája felhívta, és
megkérte, hogy vigyázzon Bryce-ra, feladva a saját helyét az esti
sörözésen. – Úgy látom, az Öt Rózsa felé tart.
Talán az unokatestvéréhez, hogy megkérdezze, jutott-e
valamire.
– Ne maradj le, és légy résen! – intette a társát. Persze tudta,
hogy semmi szükség a figyelmeztetésre. Naomi volt az egyik
legtehetségesebb harcos, akit ismert, vele senki sem húzhatott
ujjat. Elég volt egyetlen pillantás szorosra font fekete hajára, a két
kezét tarkító színes tetoválásokra és az izmos testén hordott
számtalan fegyverre, és a többségnek inába szállt a bátorsága.
Talán még Bryce is engedelmeskedett volna, és nyugton marad,
ha Naomi parancsol rá. – Írd meg, merre jársz!

512
 – Úgy lesz. – Megszakadt a hívás.
Hunt felsóhajtott.
– Tudhattad volna, barátom – mondta Viktoria.
A Hunt oldalán ülő Isaiah meghúzta a sörét.
– Hagyhatod, hogy Naomi elintézze.
– Az az érzésem, hogy akkor elszabadulna a pokol, és végül
úgyis én lennék kénytelen véget vetni a szórakozásuknak.
Vik és Isaiah kuncogott egy sort, Hunt pedig ezüstmárkát tett a
pultra. Viktoria tiltakozva felemelte a kezét, de Hunt nem
foglalkozott vele. Lehet, hogy mind rabszolgák, de a nyavalyás
italát ki tudja fizetni.
– Később találkozunk!
Isaiah búcsúzóul megemelte a sörét, Viktoria pedig
mindentudó mosollyal ajándékozta meg, aztán Hunt átverekedte
magát a zsúfolt kocsmán. Justinian épp biliárdozott hátul, így csak
intett neki. Hunt sosem kérdezte meg tőlük, miért az utcaszinten
lévő, szűkös kocsmát kedvelik a legtöbb angyal által látogatott
tetőtéri létesítmények helyett. Úgy tűnt, ma este sem fogja
kideríteni ennek az okát.
Huntot nem érte váratlanul, hogy Bryce meglépett. Őszintén
szólva csodálkozott, hogy eddig várt.
Vállal kilökte az ólomüveg ajtót, és kilépett a fülledt levegőjű
utcára. Odakint újrahasznosított tölgyfa hordóknál iszogattak a
vendégek, egy harsány alakváltócsapat – talán farkasok vagy
valamilyen nagyobb macskafélék lehettek – cigarettafüstöt fújt.
Hunt homlokráncolva tűrte a bűzt, ami követte őt fel az égbe,
aztán ismét összevonta a szemöldökét, ahogy meglátta a nyugatról
érkező felhőket. A szél már esőtől terhes illatot hozott.
Fantasztikus.
Naomi átküldte neki a koordinátáit az Öt Rózsából, és Hunt öt
perc repülés után megérkezett az egyik éjkertbe, épp kezdett
feléledni az egyre halványuló fényben. Naomi fekete szárnya sötét
foltnak tetszett a leszálló éjben, ahogy egy holdliliommal teli
szökőkút felett lebegett. A biolumineszcens virágok már kinyíltak,
és halvány, kék fénnyel derengtek.

513
 – Arra! – mondta Naomi, kemény arcvonásait bearanyozta a
növényekből áradó lágy fény.
Hunt biccentett.
– Köszi!
– Sok sikert!
Ez a két szó elég volt ahhoz, hogy aggodalmat keltsen
Huntban, aki köszönés nélkül végigviharzott a sétányon.
Csillagtölgyek szegélyezték, csillogó leveleik élő mennyezetként
borultak a feje fölé. A halovány fény ott táncolt a kősétányon
ballagó Bryce haján, körülötte mindenütt éjjel nyíló virágok
tündököltek. Az alkonyati levegő édes, hívogató jázminillattal telt
meg.
– Egy óra nyugalmam sem lehet?
Bryce meg sem rezzent, ahogy Hunt leszállt mellé, és felvette
vele a lépést.
– Friss levegőre volt szükségem. – Bryce megcsodált egy
kibomló páfrányt, aminek levelein minden egyes ér felragyogott.
– És van valami konkrét úti célod is?
– Csak… kijöttem.
– Ó!
– Várom, hogy elkezdj kiabálni. – Bryce továbbsétált az éji
sáfrányok mellett, a lila szirmok csillámlottak az élénk színű
moha közt. Mintha miatta ébredt volna fel a kert, mintha őt
köszöntötte volna.
– Majd kiabálok, amikor kiderül, mi volt olyan fontos, hogy
megszegd az ígéretedet.
– Semmi.
– Semmi?
– Semmi sem fontos.
Olyan halkan ejtette ki az utolsó szót, hogy Hunt jó alaposan
szemügyre vette.
– Jól vagy?
– Aha. – Tehát határozottan nem. – Zavar néha a csend –
vallotta be Bryce.
– Hívtalak, hogy gyere el velem.

514
 – Nem akartam a triariival kocsmázni.
– Miért?
Bryce ránézett a szeme sarkából.
– Civil vagyok. Nem tudnák elengedni magukat.
Hunt tiltakozni akart, de Bryce jelentőségteljes pillantást lövellt
felé.
– Jó – ismerte el Hunt. – Lehet, hogy tényleg így van.
Csendben sétáltak néhány lépést.
– Igazán visszamehetsz iszogatni. Az az ijesztő angyal, akit
bébicsősznek küldtél, tud rám vigyázni.
– Naomi már elment.
– Keménynek tűnik.
– Az is.
Bryce halványan rámosolygott.
– Te meg ő…?
– Nem. – Igaz, Naomi olykor-olykor célzott rá. – Bonyolítaná a
helyzetet.
– Mmm.
– A barátaiddal akartál találkozni?
Bryce a fejét rázta.
– Manapság csak egy barátom van, Athalar. És ő nem ér rá.
– Szóval egyedül indultál útnak. De minek?
– Hogy sétáljak ebben a kertben.
– Egyedül.
– Tudtam, hogy úgyis lesz bébiszitterem.
Hunt azelőtt mozdult, hogy végiggondolta volna, mit tesz,
megragadta Bryce könyökét. Bryce felnézett rá.
– Most jön az, hogy elkezdesz kiabálni?
Villámlás hasított keresztül az égbolton, végigcsapott Hunt
erein is, ahogy közelebb hajolt, és azt mormolta:
– Szeretnéd, ha kiabálnék, Bryce Quinlan?
Bryce nagyot nyelt, szemében arany tűz lobbant.
– Talán?
Hunt halkan felnevetett. Nem próbálta meg a testén végigcsapó
hőhullám útját állni.

515
 – Megoldhatjuk.
Egyedül azt látta, ahogy Bryce tekintete a szájára siklik. Ahogy
pír rajzolódik ki szeplős arcára, arra ösztökélve őt, hogy ízlelje
meg minden egyes rózsás porcikáját.
Minden és mindenki megszűnt létezni körülöttük, egyedül ez
maradt – egyedül Bryce.
Nem hallotta, ahogy megrezzennek mögötte az éjsötét bokrok.
Nem hallotta az ágak reccsenését.
Csak akkor eszmélt fel, amikor a krisztallosz rávetette magát,
és a vállába mélyesztette a fogait.

516
 46.

A KRISZTALLOSZ EGY TEREPJÁRÓ EREJÉVEL CSAPÓDOTT HUNTNAK.

Bryce tudta, hogy Huntnak csakis egyetlen dologra van ideje:
vagy előhúzza a fegyverét, vagy ellöki őt az útból. Az angyal őt
választotta.
Jó néhány méterrel odébb zuhant az aszfaltra, a csontjai is
belesajdultak, és megdermedt. Az angyal és a démon a földre
esett, a krisztallosz olyan üvöltést hallatva szegezte Huntot a
talajhoz, hogy az éjkert is beleremegett.
Rosszabb volt. Sokkal rosszabb annál az éjszakánál.
Vér spriccelt, majd kés csillant, ahogy Hunt előrántotta a
hüvelyből, aztán a lény szürkés, már-már áttetsző bőrébe
mélyesztette.
Hunt keze villámokat szórt – csakhogy a sötétbe vesztek.
A körülöttük lévők sikítottak, végigrohantak az úton,
menekülésre buzdító kiáltásaik visszhangot vertek a ragyogó
növényzet közt. Bryce alig hallotta őket, ahogy feltérdelt.
Hunt megfordult, lerúgta magáról a lényt, rá az útra, és közben
kirántotta belőle a kést is. Áttetsző vér csöpögött a pengéről,
ahogy maga elé tartotta, szétmarcangolt karját kinyújtva védte
Bryce-t. Villámok szikráztak fel és hunytak ki az ujjhegyein.

517
 – Hívj segítséget! – lihegte anélkül, hogy akár egyetlen
pillanatra is levette volna a szemét a démonról, ami lépett egyet,
kristályszerű karmai megcsillantak, ahogy kezét az oldalsebéhez
kapta.
Bryce még sosem látott ehhez foghatót.
Ilyen túlvilági, ősi, dühöngő lényt. Annak a bizonyos
éjszakának az emlékeit elhomályosította a düh, a fájdalom, a
drogok, úgyhogy most ez a valódi, színtiszta változat volt…
A telefonjáért nyúlt, de a lény ekkor Huntra vetette magát.
Az angyal pengéje célt ért. Csakhogy ez mit sem számított.
Ismét az útra zuhantak, és Hunt felüvöltött, amint a démon
állkapcsa az alkarjára kulcsolódott, és csont roppant.
A villámok teljesen elhaltak.
Mozdulni. Mozdulnia kell…
Hunt szabad ökle csonttörő erővel csapódott a lény pofájába,
de a kristályfogak nem eresztették.
Ez a lény olyan könnyedén legyűrte őt! Danikával is ilyen
könnyedén végzett? Csak marcangolta és marcangolta?
Hunt felnyögött, homlokát ráncok barázdálták a fájdalomtól, az
erőlködéstől. A villámoknak nyomuk veszett. Egyetlenegy sem
szikrázott fel többé.
Bryce minden egyes porcikája remegett.
Hunt ismét a démon pofájába bokszolt.
– Bryce…
Bryce nagy nehezen megmozdult. De nem a telefonjáért nyúlt,
hanem a fegyverért Hunt csípőjén.
A vak démon észrevette őt, orrlyukai kitágultak, ahogy Bryce
ujjai a pisztoly markolatára fonódtak. Bryce kibiztosította a
fegyvert, és talpra kecmeregve felemelte.
A lény eleresztette Hunt karját, és Bryce-ra vetette magát. Ő
meghúzta a ravaszt, de elkésett vele. A démon oldalra ugrott,
kikerülte a golyót. Bryce hátraesett, a lény felüvöltött és ismét
támadásba lendült…
A démon feje oldalra bicsaklott, áttetsző vér patakzott, amint a
kés markolatig csúszott benne, épp a szája felett.

518
 Hunt ismét a lényen termett, előhúzott egy hosszú kést, amit
eddig a harci ruhája hátán rejtegetett, és egyenesen a démon
koponyájába döfte a pengét, a gerinc irányába.
A lény küszködött, Bryce után akart kapni, áttetsző fogait Hunt
vérének vöröse szennyezte. Bryce valahogy a járdán kötött ki, és
hátrafelé kúszott, miközben a démon próbálta rávetni magát –
nem járt sikerrel, ugyanis Hunt mindkét kezével megmarkolta a
kést, és megforgatta.
A moha lepte fák elnyelték a kitörő nyak reccsenésének
hangját.
Bryce továbbra is rajta tartotta a pisztolyt.
– Menj onnan!
Hunt eleresztette, hagyta, hogy a démon a mohás útra
zuhanjon. Fekete nyelve kilógott áttetsző fogakkal teli pofájából.
– Csak a biztonság kedvéért – mondta Bryce, majd elsütötte a
fegyvert. Ezúttal nem hibázott.
Szirénák vijjogtak, szárnyak töltötték meg az égboltot. Bryce
füle csengett. Hunt kihúzta a pengét a lény koponyájából, és egy
karral jó erősen lesújtott rá. A levágott fej elgurult. Hunt ismét
mozdult, és a fej kettéhasadt. Majd negyedekbe.
Egy újabb döféssel a démon gyűlöletes szívét is felnyársalta.
Az áttetsző vér kiömlött szérumként szivárgott szerteszét.
Bryce egyre csak a szétvágott fejet bámulta, azt a szörnyű,
rémes testet.
Erős alakok szálltak le melléjük, a fekete szárnyú malákh
azonnal Hunt mellett termett.
– Bassza meg, Hunt, mi a…
Bryce alig hallotta a szavakat. Valaki talpra segítette. Kék fény
villant, és mágikus kordont húztak köréjük, elzárták az utat
mindazok elől, akik nem menekültek el. Sikítania kellett volna,
rávetni magát a démonra, puszta kézzel széttépni a holttestét. De
csak a lüktető csend maradt a fejében.
Körbenézett a parkban, ostobán és lassan, mintha
megpillanthatná valahol Sabine-t.

519
 Hunt felnyögött, és Bryce épp abban a pillanatban pördült meg,
ahogy az angyal arccal előrezuhant. A fekete szárnyú elkapta,
izmos teste könnyedén elbírta Hunt súlyát.
– Hívjatok gyorsan gyógyboszorkányt!
Hunt vállából ömlött a vér. Ahogy az alkarjából is. Vér meg
valami ezüstös nyálka.
Bryce tudta, mennyire éget az a nyálka, mintha eleven tűz
lenne.
Fényes, fekete csigás tincsek röppentek el mellette, és Bryce
pislogott, ahogy egy kék gyógyboszorkány-overallt viselő formás,
fiatal nő leakasztotta a válláról a táskát, és letérdelt Hunt mellé.
Az angyal kétrét görnyedt, az alkarját szorította, és erősen
zihált. Áttetsző és vörös vér pöttyözte szürke szárnya
megereszkedett.
A gyógyboszorkány kérdezett tőle valamit, jobb karján
megcsillant a seprű és harang jelvény a kordon kék fényében.
Barna keze egyetlen pillanatra sem lankadt, ahogy egy csipesz
segítségével apró kukacnak tűnő valamit húzott elő egy nyirkos
mohával teli üvegből, és Hunt alkarjára tette.
Hunt arca megrándult, foga kivillant.
– Kiszívja a mérget – magyarázta egy női hang Bryce mellett.
A sötét szárnyú angyal. Naomi. Tetovált ujjával Hunt felé
mutatott. – Méregtelenítő piócák.
A pióca fekete teste gyorsan megduzzadt. A boszorkány egy
másikat tett Hunt vállsebére. Majd egy újabbat az alkarjára.
Bryce nem szólt semmit.
Hunt arca sápadt volt, szemét lehunyta, mintha a légzésére
koncentrált volna.
– Azt hiszem, a méreg hatástalanította az erőmet. Amint belém
harapott… – Felszisszent a testén végighasító fájdalomra. – Nem
tudtam előhívni a villámaimat.
Bryce hirtelen rádöbbent, mi történhetett. Mennyi mindent
megmagyarázott! Például azt, hogy volt képes a krisztallosz
felülkerekedni Micah-n. Ha lesből támadt az angyalra, és jó
alaposan beleharapott, akkor nem maradt más, csak a fizikai ereje.

520
Micah valószínűleg nem is tudta, mi történt. Nyilván a sokknak, a
gyors támadásnak tulajdonította a dolgot. Talán a harapás
hatástalanította Danika és az Ördögfalka természetfeletti erejét is.
– Bryce! – Naomi Bryce vállára tette a kezét. – Megsérültél?
A gyógyboszorkány lehúzta a mérget kiszívó piócát Hunt
válláról, visszadobta az üvegbe, és egy másikat tett a helyére.
Halvány fény lengte körbe a kezét, ahogy felmérte Hunt további
sérüléseit, majd elkezdte meggyógyítani. Nem nyúlt a táskájában
ragyogó, elsőfénnyel teli üvegcsékhez, amiket rengeteg gyógyító
csodaszerként használt. Mintha szívesebben használta volna a
saját ereiben folyó mágiát.
– Jól vagyok.
Hunt teste magától is meggyógyulhatott volna, de jóval több
idő alatt. És Bryce tudta jól, hogy ha benne marad a méreg, talán
egyáltalán nem gyógyul meg a seb.
Naomi beletúrt tintafekete hajába.
– Jobb, ha megvizsgál a gyógyboszorkány.
– Nem.
Naomi ónixszínű pillantása kiélesedett.
– Ha Hunt képes hagyni, hogy segítsen rajta a
gyógyboszorkány, akkor te is…
Elképesztő, hűvös erő söpört végig a környéken, a kerten, az
egész városnegyeden. Naomi megpördült, ahogy Micah leszállt.
Némaság borult rájuk, mindegyik vanír elhátrált, amint az
arkangyal a halott démon és Hunt felé indult.
Naomi volt az egyetlen, akinek volt mersze odamenni hozzá.
– Én őrködtem Hunt érkezése előtt, és az égvilágon semmilyen
jele nem volt, hogy…
Micah tekintetét a démonra szegezve elsétált mellette. A
gyógyboszorkány javára szóljon, hogy nem hagyta abba a munkát,
Hunt azonban nagy nehezen felemelte a fejét, hogy feleljen Micah
kérdéseire.
– Mi történt?
– Lesből támadott – felelte Hunt rekedten.

521
 Micah fehér szárnya mintha ragyogott volna az erőtől. És
bármennyire visszhangzott is a csend Bryce fejében, bármennyire
távolinak érezte is a testét a lelke maradékától, előrelépett. Meg
egy nagy francokat fogja ez az egész veszélybe sodorni Hunt és
Micah alkuját!
– Az árnyékból ugrott elő – szólalt meg.
Az arkangyal végignézett rajta.
– Melyikőtöket támadta meg?
Bryce Huntra mutatott.
– Őt.
– És melyikőtök ölte meg?
Bryce ugyanazt a választ adta:
– Ő.
Hunt azonban közbeszólt:
– Közösen csináltuk.
Bryce csúnya pillantást vetett rá, hogy hallgasson, de Micah
addigra már a démon hullája felé fordult. Homlokráncolva
megmozgatta a cipője orrával.
– Titkoljátok el a sajtó elől! – adta ki a parancsot. – A
csúcstalálkozóra érkezők sem tudhatják meg. – A kimondatlan
szavak ott lebegtek körülöttük: Sandrielnek egy szót se!
– Nem fog bekerülni az újságokba – ígérte Naomi.
Micah a fejét rázta, és kinyújtotta a kezét.
Még mielőtt Bryce pisloghatott volna, fehér láng robbant a
démon és a feje körül. Egyetlen pillanattal később már csak hamu
maradt utána.
– Meg kellett volna vizsgálnunk, hogy bizonyítékokat… –
tiltakozott volna Hunt.
– A sajtó nem tudhat róla – vágta rá Micah, majd az
angyalparancsnokai felé fordult.
A gyógyboszorkány elkezdte leszedegetni a piócákat, és
bekötözte Huntot. A selyemkötszert korábban már átitatta a
mágiájával, hogy a bőr és az izom összeforrjon, megelőzte a
fertőzést. Amint a seb meggyógyul, a kötszer semmivé foszlik,
mintha soha nem is létezett volna.

522
 A hamu továbbra is ott hevert a földön, nevetségesen lágynak
tűnt a démon által elkövetett szörnyűségekhez képest. Vajon ez a
démon ölte meg Danikát, vagy egyike csupán annak a több
ezernek, ami az Északi Rés túloldalán várakozik?
Itt lenne a kürt, ebben a parkban? Valaki valahogy, tudtán kívül
közel került hozzá? Vagy talán az, aki keresi – Sabine? – üzenetet
akart közvetíteni a krisztallosz által? Igencsak messze jártak a
Holderdőtől, de Sabine az egész városban járőrözik.
A fegyver még mindig sütötte Bryce tenyerét, a rúgásába
belerándultak a csontjai. A gyógyboszorkány lehúzta véres
kesztyűit. Hunt öklén villámok cikáztak, jelezve, hogy
visszatérőben az ereje.
– Köszi! – hálálkodott a boszorkánynak, aki csak legyintett.
Néhány pillanat alatt visszapakolta a méreggel teli piócákat az
üvegekbe, és már el is tűnt a mágikus kordon mögött.
Hunt Bryce szemébe nézett. A hamvak, a sürgölődő tisztek és a
harcosok megszűntek létezni körülöttük, nem maradt más, csak
fehér zaj.
Naomi feléjük indult, hajfonata ott lengedezett mögötte.
– Miért pont téged támadott meg?
– Mindenki engem akar – tért ki a válasz elől Hunt.
Naomi úgy nézett végig kettejükön, hogy Bryce rögtön tudta,
egyetlen pillanatra sem sikerült megtéveszteni, de inkább
továbbment, hogy egy auxos tündérnővel beszéljen.
Hunt próbált felállni, és Bryce odalépett, hogy a kezét nyújtsa.
Hunt a fejét rázta, grimaszolva megtámaszkodott a térdén, és
felállt.
– Úgy tűnik, sikerült Sabine elevenjére tapintani – mondta. –
Nyilván rájött, hogy a nyomában vagyunk. Ez most vagy
figyelmeztetés volt, mint a klub felrobbantása, vagy egy sikertelen
kísérlet arra, hogy megszabaduljon a problémától, ahogy a
növendék és az őr esetében.
Bryce nem válaszolt. Szél kerekedett, megmozgatta a
hamvakat.

523
 – Bryce! – Hunt közelebb lépett, sötét szeme a sérülés ellenére
is tiszta maradt.
– Egyszerűen nem értem – suttogta végül Bryce. – Hiszen
olyan gyorsan megölted… megöltük.
Hunt nem szólt semmit, hagyta, hadd gondolja végig, hadd
mondja ki.
– Danika erős volt – folytatta Bryce. – Connor is erős volt.
Mindketten fel tudták volna venni a küzdelmet ezzel a démonnal,
és túlélték volna. Aznap este az egész Ördögfalka ott volt. Még ha
a méreg hatástalanította is az erejük egy részét, az egész falka
képes lett volna… – Elszorult a torka.
– Még Mic… – Hunt észbekapott, és az arkangyalra pillantott,
aki még mindig a parancsnokaival beszélt oldalt. – Ő sem élte
volna túl.
– Én viszont igen. Most már másodszor.
– Talán a tündérek képesek védekezni ellene.
Bryce a fejét rázta.
– Nem hiszem. Egyszerűen… nem áll össze a kép.
– Majd holnap végiggondoljuk. – Hunt Micah felé biccentett. –
Szerintem a ma este bizonyította, hogy ideje megosztanunk vele a
Sabine-nel kapcsolatos gyanúnkat.
Bryce-t a rosszullét kerülgette. De azért biccentett.
Megvárták, amíg Micah parancsnokainak a nagy része elindult,
hogy teljesítsék a különféle feladataikat, aztán megindultak az
arkangyal felé. Hunt arca minden egyes lépésnél megrándult.
– Beszélnünk kell – morogta.
Micah összefonta a karját. Aztán Hunt gyorsan, lényegretörően
elmagyarázta neki. Hogy mit gondolnak a kürtről, Sabine-ről,
hogy mire gyanakszanak. Hogy a kürtöt talán meg lehet javítani,
de azt még mindig nem tudják, miért akarja, miért szeretne átjárót
nyitni egy másik világba.
Micah tekintete bosszúsból dühös lett, majd kifejezetten jeges.
Amikor Hunt a végére ért, a kormányzó végignézett rajtuk.
– Ennél több bizonyíték kell.
– Megszerezzük! – ígérte Hunt.

524
 Micah végigmérte őket, arca éppolyan sötét volt, mint maga a
Verem.
– Akkor gyere hozzám, ha van valami konkrét bizonyítékod!
Vagy ha megtalálod azt a kürtöt! Ha valakinek ennyire fontos,
akkor nagy eséllyel tudja, hogyan javítsa meg. Nem fogom
hagyni, hogy egy hataloméhes ribanc veszélybe sodorja ezt a
várost. – Bryce esküdni mert volna, hogy a Hunt homlokára
tetovált tövisek sötétebb színezetet kaptak, ahogy farkasszemet
nézett az arkangyallal. – Ne baszd el, Athalar! – Majd egyetlen
további szó nélkül megsuhintotta a szárnyát, és kilőtt az éjszakai
égbolt irányába.
Hunt kifújta a levegőt, és a hamvakra nézett.
– Rohadék!
Bryce megdörgölte a karját. Hunt szeme azonnal odasiklott rá,
észrevette a mozdulatot. A Bryce-t kirázó hidegnek semmi köze
nem volt a tavaszi éjszakához. Sem a pillanatokon belül kitörő
viharhoz.
– Gyere! – mondta Hunt halkan, sérült karját mozgatva, hogy
kipróbálja, mennyire nyerte vissza az erejét. – Szerintem annyit
még kibírok, hogy visszarepüljünk hozzád.
Bryce szemügyre vette az elfoglalt csapatot, a nyomkövető
alakváltók már indultak is, hogy bizonyítékokra vadásszanak a fák
között, még mielőtt az eső elmossa őket.
– Nem kellene válaszolnunk pár kérdésre?
Hunt kinyújtotta a kezét.
– Tudják, hol találnak minket.

Ruhn nem sokkal a húga és Athalar távozása után ért az éjkertbe,

legalábbis Naomi Boreas, a 33. gyalogság parancsnoka szerint. A
józan természetű angyal annyit mondott, hogy mindketten jól
vannak, majd megfordult, hogy meghallgassa az irányítása alá
tartozó osztagparancsnok jelentését.

525
 A krisztalloszból csupán egy felégetett folt maradt, és pár
csepp áttetsző vér, mintha vízcseppek ültek volna meg a kövön és
a mohán.
Ruhn odalépett egy út melletti faragott sziklához. Leguggolt,
előhúzta a kését a bakancsából, és az ősrégi mohára tapadó
különös vérfolt felé nyúlt a pengével.
– Én nem tenném.
Felismerte a kellemes hangot, a magabiztos, nyugodt beszédet.
Hátrapillantott a válla felett, és látta, hogy a gyógyboszorkány áll
mögötte, akivel legutóbb a klinikán találkozott, göndör, sötét haja
kiengedve keretezte gyönyörű arcát. A vért nézte.
– A méreg a nyálában van – magyarázta –, de azt nem tudjuk,
miféle szörnyűségek lehetnek magában a vérében.
– A mohára nem volt hatással.
– Igen, de ezt a démont külön feladatra nemzették. Lehet, hogy
a vére hatástalan egy tudattal nem rendelkező lényre, de minden
másra nézve veszélyes.
Ruhn meglepődött.
– Felismerte a démont?
A boszorkány pislogott egyet, mintha rajtakapták volna.
– Meséltem, milyen idős tanítóim voltak. Ősi szövegeket
kellett tanulmányoznom.
Ruhn felállt.
– Már évekkel ezelőtt is nagy hasznát vettük volna.
– Akkor még nem fejeztem be a tanulmányaimat. – Ami nem
számított igazán válasznak. Ruhn összevonta a szemöldökét. A
boszorkány elhátrált. – Gondolkoztam, herceg – szólalt meg
ismét, továbbra is hátrálva. – Arról, amire megkért. Utánanéztem,
és van néhány érdekes… kutatás. Pár napra el kell utaznom a
városból személyes ügyben, de amikor visszajövök, és alaposan
utána tudok járni, elküldöm önnek.
– Ruhn! – Flynn kiáltása túlharsogta a körülöttük ügyködő
nyomozócsapat zsivaját.

526
 Ruhn hátrapillantott a válla felett, hogy szóljon a barátjának,
várjon már két istenek verte pillanatot, de ekkor mozgásra lett
figyelmes a boszorkány irányából.
Nem is látta a fának döntött seprűt, most azonban határozottan
felfigyelt rá, ugyanis a boszorkány felröppent az égbe, haja sötét
függönyként lebegett utána.
– Az meg ki? – kérdezte Flynn a távolba vesző boszorkány felé
biccentve.
– Nem tudom – válaszolta Ruhn halkan, az éjszakába meredve.

527
 47.

KÉT SAROKRA JÁRTAK BRYCE LAKÁSÁTÓL, amikor lecsapott a vihar,

és pillanatokon belül átáztatta őket. Hunt alkarjába és vállába
fájdalom hasított, ahogy földet ért a tetőn, de lenyelte. Bryce még
mindig remegett, arckifejezése elég távolinak tűnt ahhoz, hogy ne
eressze el őt rögtön, miután letette az eső áztatta kövezetre.
Bryce felnézett rá, amint észrevette, hogy továbbra is a derekát
öleli.
Hunt képtelen volt visszafogni magát, hüvelykujja
végigsimított Bryce bordáján. És másodszorra is megtette, nem
tudott megálljt parancsolni magának.
Bryce nyelt egyet, és Hunt a torka minden egyes rezzenését
figyelemmel követte. A nyakán esőcsepp gördült, a pulzusa
lágyan lüktetett alatta.
Még mielőtt Hunt bármit tehetett volna, Bryce előrehajolt, és
átkarolta. Jó szorosan magához ölelte.
– Elég szar volt a ma este – mondta Hunt csuromvizes
mellkasának.
Hunt is átölelte, fel akarta melegíteni Bryce remegő testét.
– Igen, az volt.
– Örülök, hogy nem haltál meg.

528
 Hunt nevetett, arcát Bryce nyakába fúrta.
– Én is.
Bryce ujjai begörbültek Hunt gerincénél, gyengéd
felfedezőútra indultak. Hunt minden egyes érzékszervével erre az
egyetlen érintésre koncentrált. Hirtelen mind életre kelt.
– Be kellene mennünk az esőről – mormolta Bryce.
– Valóban – válaszolta Hunt. De nem mozdult.
– Hunt.
Nem tudta volna megmondani, hogy a neve figyelmeztetés,
kérés vagy valami több annál. Nem is érdekelte, ahogy orra Bryce
esővíztől nedves nyakát érintette. Bassza meg, olyan jó az illata!
Megismételte a mozdulatot, egyszerűen képtelen volt
türtőztetni magát, betelni az illatával. Bryce felszegte kissé az
állát. Épp annyira, hogy jobban hozzáférhessen a nyakához.
Ez az, igen! Hunt kis híján kinyögte a szavakat, ahogy Bryce
puha, csodálatos nyakába fúrta az arcát, mohón, akár egy
nyomorult vámpír, hogy szagolhassa, megízlelhesse őt.
A vágy felülírta minden ösztönét, minden egyes fájdalommal
teli emléket, minden esküt.
Bryce ujjai megfeszültek a hátán – simogatni kezdte. Hunt kis
híján felmordult.
Nem gondolkozott, ajka végigsimított azon a ponton, ahová
korábban az arcát fúrta. Bryce enyhén ívbe feszült, a megerősített,
bőr harci ruha alatt Hunt keményen sajgó öléhez simult.
Hunt elfojtott egy újabb nyögést Bryce nyakánál, és
szorosabban ölelte meleg, puha testét. Keze lefelé siklott, le a
tökéletes, csodás fenékre, ami az első kibaszott nap óta kínozta őt,
és…
A tető fémajtaja kivágódott. Hunt előrántotta a fegyverét,
ahogy Sabine kilépett és rámordult:
– Hátra!

529
 48.

HUNT ALAPOSAN VÉGIGGONDOLTA A LEHETŐSÉGEIT.

Sabine fejére fogta a fegyvert. Aki pedig Bryce szívére célzott.
Melyikük a gyorsabb? Ez a kérdés zúgott a fejében.
Bryce felemelt kézzel engedelmeskedett Sabine utasításának.
Hunt nem tehetett mást, követte, Bryce mögé lépett, hogy a lány a
mellkasához nyomódjon, és átkarolhassa a derekát, magához
szorítva őt. Vajon képes lenne elég gyorsan felröppenni ahhoz,
hogy elkerüljön egy golyót?
Bryce nem élné túl, ha közelről szíven lőnék. Pillanatok alatt
meghalna.
– Hol a kis démonpajtásod? – kérdezte Bryce a doboló esőben.
Sabine berúgta maga mögött a tetőtéri ajtót. Kikapcsolta a
kamerákat, döbbent rá Hunt. Nyilván, máskülönben már itt lenne
a légió, Marrin szólt volna nekik. Minden bizonnyal valami békés
felvételt vetítettek végtelenítve – ahogy Luna templománál is.
Ami azt jelentette, hogy senki, az égvilágon senki nem tudja, mi
történik.
Hunt lassan felemelte ép karját Bryce remegő, átázott teste
mentén.
– Eszedbe ne jusson, Athalar! – förmedt rá Sabine.

530
 Hunt karja megdermedt, még mielőtt eltakarhatta volna Bryce
mellét – az alatta dobogó szívet. A harci ruhája elég páncélszerű
volt ahhoz, hogy visszaverjen egy golyót. Hogy ő fogja fel a
becsapódás erejét. Inkább ő veszítse el a karját, úgyis visszanőne,
mint hogy Bryce…
Gondolni is képtelen volt az utolsó szóra.
– Megmondtam, hogy ne ártsátok bele magatokat! – sziszegte
Sabine. – De nem hallgattatok rám, odajöttetek az Odúba, olyan
kérdéseket tettetek fel, amikhez nem volt jogotok!
– Azért kérdeztük, mert megölte Danikát, maga kibaszott
elmebeteg! – vicsorgott Bryce.
Sabine teljesen megdermedt. Majdnem olyan mozdulatlanná
vált, mint amire a tündérek képesek.
– Hogy mit csináltam?
Hunt tudta, hogy Sabine arcára mindig kiül az összes érzelme,
sosem próbálta meg palástolni őket. Őszintén megdöbbent. Esővíz
csorgott keskeny arcán, ahogy dühöngve így folytatta:
– Azt hiszed, megöltem a saját lányomat?
Bryce annyira remegett, hogy Hunt kénytelen volt erősebben
szorítani, ahogy felcsattant:
– Megölte, mert ő lett volna a következő Falkavezér, ellopta a
kürtöt, hogy aláássa Danika hatalmát, és azzal a démonnal
megöletett bárkit, aki megláthatta, és hogy megszégyenítse
Micah-t még a csúcstalálkozó előtt…
Sabine halk, üresen csengő nevetést hallatott.
– Ezt a baromságot!
Hunt is felmordult:
– Letörölted a templomi felvételt a kürt ellopásának idejéről.
Bizonyítottuk. Hazudtál nekünk arról, hogy ott volt-e Danika
aznap éjjel. És a halála éjszakáján arról panaszkodtál, hogy a
lányod képtelen volt befogni a száját. Már csak azt kell
bebizonyítanunk, hogy közöd van a krisztalloszdémonhoz, és
akkor egyértelmű lesz, hogy te ölted meg Danikát.
Sabine leeresztette a pisztolyát, visszakattintotta a biztosítót a
helyére. Remegett az épphogy csak elfojtott dühtől.

531
 – Nem loptam el semmit, ti ostoba barmok! És nem öltem meg
a lányomat.
Hunt nem merte leereszteni a fegyverét. Nem merte elengedni
Bryce-t.
Sabine hűvösen, bánatosan folytatta:
– Védtem őt. Danika lopta el a kürtöt.

532
 49.

– DANIKA NEM LOPOTT EL SEMMIT! – suttogta Bryce, ahogy

végigömlött rajta a hideg. Egyedül a derekát átkaroló Huntnak
köszönhette, hogy talpon volt még, az angyal teste meleg falat
képezett a háta mögött.
Sabine világosbarna szeme – éppolyan árnyalatú, amilyen
Danikáé volt, csak semmiféle melegség nem lakozott benne –
könyörtelennek bizonyult.
– Szerinted miért cseréltem ki a felvételeket? Azt hitte, az
áramszünet majd elrejti, amit tett, de túlságosan ostoba volt, nem
gondolt arra, hogy a hangfelvételen hallatszik, ahogy elhagyja az
őrhelyét, és ellopja a kürtöt, aztán egy perccel később visszamegy
és őrködik tovább, mintha nem köpte volna arcon épp az
istennőnket. Hogy ő okozta-e az áramszünetet, vagy csak
kihasználta a lehetőséget, azt nem tudom.
– Miért lopta volna el? – Bryce alig tudta kipréselni magából a
szavakat.
– Mert Danika egy elkényeztetett kislány volt, érdekelte, hogy
megúszhatja-e. Amint megtudtam, hogy ellopták a kürtöt,
ránéztem a videókra, és minden egyes adatbázisban kicseréltem a
felvételt. – Sabine mosolya kegyetlenül villant. – Eltakarítottam

533
utána, ahogy egész életében tettem. Ti ketten meg olyan
kérdéseket tettetek fel, amikkel veszélybe sodortátok azt a
minimális méltóságot, ami az emlékét övezheti.
Hunt kitárta kissé a szárnyát.
– Utánunk küldted azt a démont ma este…
Sabine két világos szemöldöke összeugrott.
– Miféle démont? Egész este itt vártam rátok. Végiggondoltam,
milyen kibaszott ostobák voltatok, hogy eljöttetek az én Odúmba,
és úgy döntöttem, emlékeztetlek titeket, hogy jobban teszitek, ha
nem ütitek bele az orrotokat ebbe az ügybe. – Elvicsorodott. –
Amelie Ravenscroft az utca túloldalán áll telefonnal a kezében, ha
esetleg átlépsz egy határvonalat, Athalar. Azt mondta, nem semmi
kis műsort adtatok az előbb. – Gonosz, mindentudó mosoly
rajzolódott ki az arcára.
Bryce elvörösödött, hagyta, hogy Hunt bizonyosodjon meg
Sabine szavainak igazáról. Abból, ahogy az angyal megfeszült,
már tudta is, hogy igaz.
Sabine így folytatta:
– Amit pedig a halálának az estéjén mondtam: Danika képtelen
volt befogni a száját, bármiről volt is szó. Tudtam, hogy ellopta a
kürtöt, és valaki nyilván megölte miatta, mert eljárt a szája. –
Hűvösen felnevetett. – Mindent azért tettem, hogy megvédjem a
lányomat. A vakmerő, arrogáns lányomat. Te pedig a
legrosszabbat hoztad ki belőle.
Hunt morgásába beleremegett az éjszaka.
– Vigyázz a szádra, Sabine!
Az alfa felhorkant.
– Megbánjátok még, hogy ujjat húztatok velem. – A tető
széléhez sétált, ereje halvány fénnyel ragyogott körülötte, ahogy
felmérte ugyanazt a távolságot, amin Bryce másfél éve olyan
ostobán szintén elgondolkozott. Csakhogy vele ellentétben Sabine
könnyedén földet érhet a járdán. Hátranézett keskeny válla felett,
fogai nyúlni kezdtek, ahogy visszaszólt: – Nem öltem meg a
lányomat. De ha veszélyeztetitek az emlékét, titeket meg foglak.

534
 Aztán egy halvány villanás kíséretében ugrott. Hunt a tető
széléhez rohant, de Bryce tudta, mit lát: egy farkast, ahogy
könnyedén földet ér a járdán, és egyetlen szempillantás alatt
beleveszik a sötétbe.

535
 50.

HUNTNAK EGÉSZEN MÁSNAP REGGELIG FOGALMA SEM VOLT, milyen

borzalmas hatással voltak a Sabine-től hallottak Bryce-ra. Nem
ment futni. Kevésen múlt, hogy egyáltalán időben felkelt.
Ivott ugyan egy csésze kávét, de nem ette meg a tojást, amit
Hunt csinált. Három szót alig szólt hozzá.
Az angyal tudta, hogy nem rá haragszik. Tudta, hogy Bryce
épp… feldolgozza az információt.
Nem mert rákérdezni, van-e ennek a hallgatásnak bármi köze
ahhoz, amit a tetőn csináltak. Nem ez volt a megfelelő pillanat rá.
Még akkor sem, ha nagyon-nagyon hideg zuhanyt kellett vennie
utána. És kénytelen volt a saját kezébe venni a dolgokat. Bryce
arcát látta maga előtt, az ő illatát érezte, az ő ziháló nyögése
csengett a fülében, úgy, mint amikor hozzásimult, miközben
elélvezett, olyan hevesen, hogy csillagokat látott.
De ez zavarta a legkevésbé, ez a valami kettejük között. Bármi
legyen is az.
Hála a jó égnek semmi sem szivárgott ki a parkban történtekkel
kapcsolatban.
Bryce munka után is hallgatott. Csak turkált a Hunt által
készített vacsorában, majd kilenc előtt lefeküdt aludni. Az biztos,

536
hogy nem volt lehetőség ölelkezni, amiből egymáshoz simulás lett
volna.
A következő nap ugyanígy telt. Ahogy az utána következő is.
Hunt hajlandó volt időt adni Bryce-nak. Az istenek látták a
lelkét, néha neki magának is szüksége volt rá. Valahányszor
Micah-nak gyilkolt.
És több esze is volt annál, mintsem hogy felvesse, Sabine talán
hazudik, hiszen a holtakat a legkönnyebb hibáztatni. Sabine
szörnyeteg ugyan, de Hunt sosem tartotta hazugnak.
A nyomozásuk egyik zsákutcából a másikba futott, és Danika
halála… miért is történt? Egy ősi ereklyéért, ami nem is működik.
Ami tizenötezer éve nem működik, és soha nem is fog.
Danika maga akarta volna megjavítani és felhasználni a kürtöt?
Hogy miért, arra ötlete sem volt.
Tudta, hogy Bryce-t is ugyanezek a gondolatok kínozzák. Öt
átkozott napig alig evett. Elment dolgozni, aludt, aztán megint
elment dolgozni.
Hunt minden egyes reggel csinált neki enni. Ő pedig minden
alkalommal érintetlenül hagyta az étellel teli tányért.
Micah egyszer hívta csak Huntot, megkérdezte, sikerült-e
bizonyítékot szerezniük Sabine-nel kapcsolatban. Hunt csupán
annyit felelt, hogy: „Zsákutca volt”, mire a kormányzó letette,
tapintható volt a dühe, hogy még mindig nem sikerült megoldani
az ügyet.
Ez két napja történt. Hunt még várta a következményeket.
– Azt hittem, ősi, veszedelmes fegyverekre vadászni izgalmas
– morgott Lehabah a kis díványról, miközben fél szemmel valami
igazán bárgyú tévéműsort nézett.
– Én is – motyogta Bryce.
Hunt felnézett a bizonyítékokról szóló jelentésből, amit épp
átfutott, és már pont válaszolni akart, amikor megszólalt a csengő.
Ruhn arca jelent meg a képernyőn, és Bryce nagyon-nagyon
hosszú sóhajt hallatott, mielőtt egyetlen szó nélkül beengedte.

537
 Hunt megmozgatta merev vállát. Még lüktetett egy kicsit a
karja, annak a halálos méregnek az utóérzeteként, ami
megfosztotta az erejétől.
Egy pillanattal később a herceg fekete bakancsa jelent meg a
zöld szőnyeggel borított lépcsőn, a jelek szerint felfigyelt a nyitott
könyvtárajtóra, és tudta, hogy idelent vannak. Lehabah azonnal
keresztülsuhant a helyiségen, szikrákat szórt maga után,
teljességgel felragyogott.
– Felség!
Ruhn megajándékozta egy félmosollyal, de a tekintete azonnal
Quinlanre siklott. Rögtön észrevette rajta a csendes, bánatos
kimerültséget. Vagy csak kihallotta a hangjából, ahogy Bryce így
szólt:
– Minek köszönhetjük a megtiszteltetést?
Ruhn leült velük szembe a könyvekkel teli asztalhoz. A hátán,
hüvelyben viselt Csillagkard nem verte vissza a könyvtár fényeit.
– Csak meg akartam kérdezni, mi a helyzet. Találtatok valami
újat?
Egyikük sem mesélt neki Sabine-ről. A jelek szerint Declan
sem mondott semmit.
– Nem – válaszolta Bryce. – Te megtudtál bármit a kürttel
kapcsolatban?
Ruhn figyelmen kívül hagyta a kérdést.
– Mi a baj?
– Semmi. – Bryce háta megmerevedett.
Ruhn úgy festett, mint aki mindjárt vitába száll az
unokatestvérével, úgyhogy Hunt szívességet tett mindkettejüknek
– és saját magának is, ha őszinte akart lenni – azzal, hogy
közbeszólt:
– Épp arra várunk, hogy visszaszóljon az Ezer víz házának
egyik tagja a démontámadásokkal kapcsolatban. Találtál valamit
arról, hogy a krisztallosz képes hatástalanítani a mágiát? – Napok
teltek el, Hunt mégis folyton ezen gondolkozott, hogy milyen
érzés volt az, amikor egyszerűen csak kihunyt az ereiben a
képessége.

538
 – Nem. Még mindig csak annyit tudok a krisztallosz
születéséről, hogy az első csillagfényű herceg véréből és magából
a Csillagnyelő lényéből készítették. A mágiát hatástalanító
képességeiről semmit sem találtam. – Ruhn biccentett neki. –
Találkoztál valaha ilyen démonnal?
– Soha. A boszorkányok varázslatai és a gorszi kő
hatástalanítja a mágiát, de ez más volt. – Mindkettővel volt már
dolga. Mielőtt a homlokára tetovált boszorkánytintával
megzabolázták az erejét, a Dolos-hegységben fejtett gorszi kőből
készült béklyóval fékezték meg, egy különleges fémmel, ami
képes megakadályozni, hogy az illető hozzáférjen a mágiájához.
Általában a birodalom fontosabb ellenségein használták őket – az
Ünő például rendszeresen élt vele, amikor a kihallgatóival
megtörték a lázadó kémnek és vezetőnek álló vanírokat. A 33.
kaszárnyájában évek óta terjengett a hír, miszerint a lázadók
próbálják permetezhető formába alakítani a fémet, hogy
ráfújhassák a vanír harcosokra a csatatéren.
Ruhn arra a könyvre mutatott, amit ő hagyott ott napokkal
korábban az asztalon, azóta is a csillagfényű tündérekről szóló
résznél volt nyitva.
– Ha a Csillagnyelő a saját lényét adta a krisztallosznak, az
magyarázat lehet arra, hogyan képes a démon mágiát nyelni.
Hiszen Peliasz herceg vérének köszönhetően képes keresni a
kürtöt.
Bryce a homlokát ráncolta.
– Szóval a kiválasztottérzéked nem bukkant a kürt nyomára?
Ruhn meghúzta az ezüstkarikát az alsó ajkában.
– Nem. De ma reggel üzenetet kaptam attól a
gyógyboszorkánytól, akivel nemrég megismerkedtem, attól, aki
meggyógyította Huntot a kertben. Szalmaszálakba kapaszkodunk,
de azt mondta, nemrég napvilágot látott egy viszonylag új
gyógyszer. Szintetikus gyógyító mágia. – Hunt és Bryce kihúzta
magát. – Elég kemény mellékhatásai lehetnek, ha nem vigyáznak
vele. Sem a konkrét formulához nem fért hozzá, sem a

539
kísérletekhez, de a kutatásai alapján kis híján kétszer olyan
hatásos, mint az elsőfény.
– Gondolod, hogy egy ilyen szer meg tudná javítani a kürtöt? –
kérdezte Bryce.
– Lehetséges. Magyarázat lenne arra a hülye talányra, hogy
csak az javíthatja meg a kürtöt, ami fény, de nem fény, mágia, de
nem mágia. Egy szintetikus szer valami ilyesmi lenne.
Bryce szeme megrebbent.
– És már… elérhető?
– A jelek szerint az elmúlt évek során elérhetővé vált. De senki
sem tesztelte még tárgyakon, úgyhogy ki tudja. Ha a valódi mágia
nem tudja megjavítani, talán a szintetikus igen.
– Még sosem hallottam szintetikus mágiáról – vetette közbe
Hunt.
– Én sem – ismerte el Ruhn.
– Szóval lehetséges, hogy meg tudjuk javítani a kürtöt –
gondolkozott hangosan Bryce –, de maga a kürt nincs a
birtokunkban. – Felsóhajtott. – És még mindig nem tudjuk, hogy
Danika heccből lopta-e el a kürtöt, vagy esetleg volt vele valami
konkrét terve.
Ruhn felkapta a fejét.
– Hogy mit csinált Danika?
Bryce arca megrándult, aztán gyorsan beavatta a herceget
mindabba, amit megtudtak. Amikor a végére ért, Ruhn hátradőlt a
székében, arcának minden egyes vonására őszinte döbbenet
rajzolódott ki.
Hunt törte meg a csendet:
– Akár poénból lopta el Danika a kürtöt, akár valami célja volt
vele, az tény, hogy ő tette.
– Gondoljátok, hogy magának akarta? – kérdezte Ruhn
óvatosan. – Hogy megjavítsa és használja?
– Nem – válaszolta Bryce halkan. – Nem, az lehet, hogy
Danika elhallgatott előlem dolgokat, de ismertem őt. Sosem akart
volna egy olyan veszélyes fegyvert, mint a kürt, olyasmit, ami így
veszélybe sodorhatja a világot. – Megdörgölte az arcát. – A

540
gyilkosa még mindig szabadlábon van. Danika nyilván azért lopta
el a kürtöt, hogy az illető ne férjen hozzá. Őt aztán megölte, de a
kürtöt továbbra sem találta, tekintve, hogy még mindig a
krisztallosszal keresteti. – Ruhn kardja felé intett. – Az az izé nem
tudna segíteni abban, hogy megtaláld? Még mindig úgy
gondolom, hogy a kürttel tudnánk legkönnyebben elkapni a
tettest.
Ruhn a fejét csóválta.
– A kard nem így működik. Azt leszámítva, hogy nem
használhatja bárki, a kardnak semmi ereje a kés nélkül.
– Miféle kés? – kérdezte Hunt.
Csikorgott a fém, ahogy Ruhn előhúzta a kardot, és letette
maguk közé az asztalra. Bryce hátradőlt, el tőle, ahogy egy
cseppnyi csillagfény végigsuhant a vércsatornán, és megcsillant a
hegyén.
– Menő – jegyezte meg Hunt, mire Ruhn, aki felvont
szemöldökkel Bryce-t nézte, rosszalló pillantást vetett rá. Nyilván
azt várta, hogy Bryce hasra esik majd a kardtól, ami régebbi ennél
a városnál, sőt, már azelőtt létezett, hogy a vanírok először
betették a lábukat Midgardra.
– A kardnak van egy párja – magyarázta Ruhn. – Egy hosszú
pengéjű kés, amit ugyanannak a meteoritnak az irídiumából
kovácsoltak, ami lezuhant a régi világunkban. – Abban a világban,
amit a tündérek maguk mögött hagytak, hogy az Északi Résen át
Midgardra utazzanak. – De a kés eonokkal ezelőtt elveszett. Még
a Tündérlevéltárban sincs szó arról, hogyan tűnt el, csak annyit
tudni, hogy valószínűleg az első háborúk idején történhetett.
– Egy újabb ostoba tündérprófécia – motyogta Bryce. – Mikor
kés és kard ismét egymásra talál, a népünk is újból egyesül.
– Szó szerint fel van vésve a Tündérlevéltár bejárata fölé,
bármit jelentsen is ez a baromság – tette hozzá Ruhn. Bryce
halványan rámosolygott.
Hunt elvigyorodott. Bryce mosolya olyan volt, mint egy kis
napsütés a hosszú, esős napok után.

541
 Bryce úgy tett, mintha észre sem vette volna a vigyorát, de
Ruhn mogorva pillantást vetett rá. Mintha ismerte volna Hunt
minden egyes mocskos gondolatát Bryce-szal kapcsolatban,
mindent, amit azért tett, hogy kielégítse magát, miközben azt
képzelte, az ő szája öleli, az ő keze, az ő puha teste.
Bassza meg… Hatalmas nagy szarban találta magát, ami nem
eresztette. Ruhn felhorkant, mintha ő is pontosan tisztában lenne
ezzel, majd eltette a kardot.
– Szeretném megnézni a Tündérlevéltárat – sóhajtotta Lehabah.
– Az a rengeteg ősi történet, az a sok csodálatos tárgy!
– Jó alaposan őrzik, csak a tiszta vérű örökösök láthatják –
jegyezte meg Bryce, jelentőségteljes pillantást lövellve Ruhn felé.
Ruhn felemelte a kezét.
– Próbáltam rávenni őket, hogy változtassák meg a szabályokat
– magyarázkodott. – De hiába.
– A nagyobb ünnepeken látogatók is bemehetnek – mondta
Lehabah.
– Csak az előre engedélyezett listáról – vitatkozott Bryce. – És
a tűzszellemek nincsenek rajta.
Lehabah az oldalára fordult, és tüzes tenyerébe támasztotta a
fejét.
– Engem beengednének. Ranthia Drahl királynő leszármazottja
vagyok.
– Ja, én meg a hetedik Aszter – vágta rá Bryce szárazon.
Hunt nagyon ügyelt rá, hogy ne reagáljon ennek hallatán.
Napok óta az első szikra volt, amit Bryce-tól látott.
– Pedig így van! – erősködött Lehabah, majd Ruhnhoz fordult.
– A szépanyám dédanyja volt, az elementálháborúban taszították
le a trónról. A családunk kegyvesztetté vált…
– Minden alkalommal más a sztori – mondta Bryce Huntnak,
akinek csak megrándult a szája széle.
– Nem is! – vinnyogta Lehabah. Most már Ruhn is mosolygott.
– Visszanyerhettük volna a címünket, de az ükanyámat elűzték az
Örök Városból, amiért…
– Elűzték.

542
 – Igen, elűzték. Azzal a koholt váddal, hogy megpróbált
elcsábítani egy hitvest a hamis királynőtől. Forogna a hamvaiban,
ha tudná, mi lett az utolsó leszármazottjából. Gyakorlatilag
kalitkába zárt madár vagyok.
Bryce belekortyolt a vizébe.
– Most jön el az a pillanat, fiúk, hogy megkér titeket, váltsátok
meg a szabadságát.
Lehabah karmazsinvörössé vált.
– Ez nem igaz! – Bryce-ra mutatott. – A dédanyám együtt
harcolt Hunttal az angyalok ellen, és akkor az egész népemet
rabságba taszították.
A szavak hatalmasat csattantak Huntban. Mindenki ránézett.
– Sajnálom. – Semmi más nem jutott eszébe.
– Ó, Athie! – röppent oda hozzá Lehabah rózsaszínre pirulva. –
Nem úgy értettem… – A tenyerébe támasztotta az arcát. – Nem
téged hibáztatlak.
– Én vezettem mindenkit a háborúba. Nem tudom, ki mást
lehetne hibáztatni azért, ami a népeddel történt. – A szavak
éppolyan üresen csengtek, mint amilyennek érezte őket.
– Téged Shahar vezetett – szólalt meg Ruhn, akinek kék
pillantása elől semmi sem maradt rejtve.
Hunt megfeszült, hogy Shahar nevét hallja a hercegtől. De
aztán Quinlanre nézett, hogy megkínozza magát az ő arcára
kirajzolódó egyetértéssel is.
Egyedül bánat ült rajta. És egyfajta megértés. Mintha tisztán
látta volna őt, ahogy ő is látta Bryce-t a lőtéren, felfigyelt minden
egyes törött darabkára, és nem érdekelte, hogy vannak egyenetlen
részek. Bryce magas sarkújának orra hozzáért Hunt bakancsához
az asztal alatt. Apró megerősítés, hogy igen, látja, miféle bűntudat
kínozza, miféle fájdalom, és nem hátrál meg előle. Hunt mellkasa
elszorult.
Lehabah megköszörülte a torkát, és Ruhnhoz fordult:
– Jártál valaha az avalleni Tündérlevéltárban? Úgy hallottam,
nagyobb annál, mint amit ide hoztak. – Egyik tüzes tincsét az
ujjára tekerte.

543
 – Nem – válaszolta Ruhn. – De a ködös sziget tündérei még az
ittenieknél is zárkózottabbak.
– Szeretik gyűjteni a pénzt – jegyezte meg Lehabah, és Bryce-
ra nézett. – Mint te, BB. Mindig csak magadra költesz, nekem
soha semmit nem veszel.
Bryce elhúzta a lábát.
– Kéthetente veszek neked epres cuccot a vízipipádba!
Lehabah összefonta a karját.
– Azt nem igazán mondanám ajándéknak.
– Mondja a tűzszellem, aki bezárkózik a kis üvegbúrájába,
egész éjszaka pöfékel, és mindig azt mondja, hogy hozzá se
szóljak, amíg el nem fogyott az egész. – Öntelten hátradőlt, és
Hunt kis híján ismét elvigyorodott a Bryce szemében csillanó
szikra láttán.
Bryce felkapta az angyal telefonját az asztalról, és még mielőtt
Hunt tiltakozhatott volna, lefotózta. Aztán Lehabah-t is. Majd
Syrinxet.
Ha Ruhn észrevette is, hogy róla nem készített képet, nem szólt
egy szót sem. De Hunt esküdni mert volna, hogy elmélyültek a
szobában az árnyékok.
– Csak azt szeretném, ha értékelnél egy kicsit, BB – mondta
Lehabah.
– Az istenek irgalmazzanak! – motyogta Bryce. Erre még Ruhn
is elmosolyodott.
A herceg telefonja megcsörrent, és gyorsan fel is vette, még
mielőtt Hunt elolvashatta volna, ki keresi.
– Flynn!
Hunt épphogy csak hallotta Flynn hangját:
– Vissza kell jönnöd a kaszárnyába! Ketten összeverekedtek
valami baromságon, hogy valakinek a csaja összefeküdt valaki
mással, őszintén, pont leszarom, de rendesen kicsinálták egymást.
Ruhn felsóhajtott.
– Negyedóra, és ott vagyok – mondta, aztán letette.
– Tényleg ilyen apró-cseprő verekedésekkel kell foglalkoznod?
– kérdezte Hunt.

544
 Ruhn végigsimított a Csillagkard markolatán.
– Miért ne?
– Herceg vagy.
– Nem értem, miért kell ezt úgy mondanod, mintha valami
sértés lenne – morogta Ruhn.
– Miért nem… fontosabb dolgokkal foglalkozol? – kérdezte
Hunt.
Bryce válaszolta meg a kérdést:
– Mert apuci fél tőle.
Ruhn figyelmeztető pillantást lövellt felé.
– Az erejét és a rangját tekintve is felettem áll.
– Mégis már a kezdetektől fogva gondoskodott róla, hogy a
markában tartson, mintha valami állat lennél, amit be kell törni. –
Bryce él nélkül ejtette ki a szavakat, Ruhn mégis megfeszült.
– Egész jól ment is a dolog – felelte Ruhn feszülten –, amíg
meg nem jelentél a színen.
Hunt megacélozta magát a kettejük között kitörni készülő vihar
ellen.
Bryce azt felelte:
– Te is tudod, hogy életben volt, amikor legutóbb csillagfényű
herceg született. Megkérdezted tőle, mi történt vele? Miért halt
meg még a Zuhanás előtt?
Ruhn elsápadt.
– Ne legyél már ostoba! Baleset érte a Próbatétele közben.
Hunt közömbös arcot vágott, Bryce pedig hátradőlt a székében.
– Ha te mondod.
– Még mindig elhiszed azt, amit gyerekként megpróbáltál
beadni nekem?
Bryce összefonta a karját.
– Fel akartam nyitni a szemed, hogy lásd, ki ő valójában,
mielőtt neked is túl késő lesz.
Ruhn pislogott, aztán kihúzta magát, és a fejét csóválva felállt
az asztaltól.
– Hidd el, Bryce, régóta tudom, ki ő valójában! Egy kibaszott
fedél alatt kellett élnem vele. – Ruhn a mindenfélével teli asztalra

545
biccentett. – Ha hallok valamit a kürtről vagy erről a szintetikus
gyógyító mágiáról, szólok. – Hunt szemébe nézett, és hozzátette:
– Csak óvatosan!
Hunt félmosolyt küldött a herceg felé, hogy tudja, pontosan
tisztában van azzal, mitől intette óva. És pont leszarja.

Két perccel Ruhn távozása után ismét megszólalt a csengő.

– Mi a francot akar már megint? – motyogta Bryce, felkapta a
tabletet, amin Lehabah az idióta műsorait nézte, és megnyitotta a
kinti kamera képét.
Felsikkantott. Egy vidra állt ott fényvisszaverő, sárga
mellényben a hátsó lábán, kis mancsát a lenti csengőre tette, amit
Bryce az alacsonyabb vevők számára szereltetett fel Jesibával.
Abban reménykedve, hogy egy nap bolyhos, bajszos hírvivő áll
majd az ajtóban.
Egy szempillantással később felugrott a székéből, tűsarkúja
csak úgy repítette felfelé a szőnyegen.
Az üzenet, amit a vidra Thariontól hozott, rövid volt, és
kedves.
Szerintem érdekesnek találod majd. Csók: Tharion
– Csók? – kérdezte Hunt.
– Nyilván téged csókoltat – mondta Bryce még mindig a vidra
miatt mosolyogva. Egy ezüstmárkát adott neki, amiért cserébe
bajuszrebbenést és egy kis, fogakat villantó mosolyt kapott.
Határozottan a nap fénypontja. A hété. Az évé.
Őszintén, az egész életéé.
A bemutatótermi asztalnál Bryce levette Tharion levelét a
halom tetejéről, Hunt pedig elkezdte átnézni a papírokat.
Ahogy megpillantotta a Hunt kezében lévő fotót, Bryce
elsápadt.
– Az egy holttest?
– Ez maradt abból, amit Tharion kiszedett egy szobek
barlangjából.

546
 Bryce képtelen volt a gerincén végigfutó borzongás útját állni.
A több mint hét és fél méteres, százharminc kilós szobekek a
folyó legveszedelmesebb csúcsragadozói. Gonoszak, erősek, és a
fogaik könnyedén kettéroppanthatnak bárkit, egy kifejlett
szobektől a legtöbb vanír meghátrálna.
– Tharion teljesen kattant.
Hunt felnevetett.
– De még mennyire!
Bryce homlokráncolva nézte a rémes fotót, majd elolvasta
Tharion jegyzeteit.
– Azt mondja, a törzsön lévő harapásnyomok nem egyeznek a
szobekek fogazatával. Az áldozat már halott volt, amikor az
Isztroszba dobták. A szobek nyilván gyors vacsorát látott benne,
és lehúzta a barlangjába, hogy később megegye.
Bryce szája kiszáradt ugyan, de nyelt egyet, és ismét a
holttestre nézett.
Egy driád nő volt.
Mellkasát felhasították, szívét és belső szerveit eltávolították,
és harapásnyomok látszottak az egész…
– Olyan sebek, mint amilyeneket a krisztallosz rajtad is ejtett.
És a sellőlabor szerint a bomlás alapján olyan ötnapos lehet a
holttest.
– Az pont az az este, amikor megtámadott minket.
Bryce végigolvasta az elemzést.
– Tiszta méreg volt a sebekben. Tharion azt írja, érezte a
holttestben, nem is kellettek hozzá a laboratóriumi vizsgálatok. –
Az Ezer víz házának legtöbb tagja érzi, mi van mások testében,
tudja, miféle betegség, gyengeség zajlik bennük, és a jelek szerint
a méreg is ezek közé tartozik. – És amikor megvizsgálták,
kiderült… – Bryce fújt egyet. – Hogy hatástalanítja a mágiát. –
Csak a krisztallosz lehetett. Bryce összerezzent, és továbbolvasott:
– Utánanézett az azonosítatlan holttesteknek, amiket a sellők az
elmúlt években találtak. Kettő volt ugyanilyen sebekkel, és ezzel a
tiszta méreggel akkoriban, amikor… – Bryce nagyot nyelt. –
Amikor Danika és a falka meghalt. Egy driád és egy róka

547
alakváltó. Mindkettőt eltűntnek jelentették. Ebben a hónapban öt
áldozatot találtak ilyen sebekkel és méreggel. Mindegyikük
eltűnését bejelentették, de csak hetekkel a haláluk után.
– Szóval olyan emberek, akiknek nem lehetett sok közeli
barátjuk és családtagjuk – mondta Hunt.
– Előfordulhat. – Bryce ismét szemügyre vette a fotót.
Kényszerítette magát, hogy megnézze a sebeket. Némaság
burkolta be őket, amit egyedül Lehabah tévéműsorának távoli
hangjai törtek meg.
– Nem ez ölte meg Danikát – mondta Bryce halkan.
Hunt végigszántott a haján.
– Lehet, hogy több krisztallosz is volt már…
– Nem – erősködött Bryce, és letette a papírokat. – Nem a
krisztallosz ölte meg Danikát.
Hunt összevonta a szemöldökét.
– De hát ott voltál a bűntény helyszínén. Te magad láttad.
– A folyosón láttam, nem a lakásban. Danika, a falka és a többi
három áldozat mind cafatokban végezték. – Kimondani is alig
tudta, nemhogy ismét felidézni.
Az elmúlt öt napban… nem volt könnyű dolga. Egyedül az
lendítette túl a Sabine-féle katasztrófán, azon a döbbenetes
dolgon, amit Danikáról mondott, hogy egyik lábát rakta a másik
elé. És ha egész idáig mást kerestek, mint amit kellett volna…
Bryce felemelte a képet.
– Nem egyeznek a sebek. A krisztallosz a szívedet akarta, a
szerveidet. Nem pedig egy… egy halommá változtatni téged.
Danika, az Ördögfalka, Tertian, a növendék, a templomi őr…
egyiküknek sem voltak ilyen sebei. És egyiküknek sem volt ilyen
méreg a szervezetében. – Hunt csak pislogott. Bryce hangja
elcsuklott. – Mi van, ha valami más is átjutott? Mi van, ha
megidézték a krisztalloszt, hogy kerítse elő a kürtöt, de valami
más is volt ott azon az éjszakán? Ha valaki képes megidézni a
krisztalloszt, miért is ne idézhetne meg többfajta démont?
Hunt elgondolkozott.

548
 – Nem jut eszembe egyetlen olyan démon sem, ami így széttépi
az áldozatait. Persze lehet, hogy egy másik ősi rém az, egyenesen
a Veremből. – Megmasszírozta a nyakát. – De ha a krisztallosz
végzett ezzel a driáddal, ha az ölte meg ezeket az embereket,
akiknek a teste a csatornán keresztül a folyóba jutott, akkor minek
idézett volna meg valaki két különböző démont? Már a
krisztallosz is pokolian veszélyes. – Szó szerint.
Bryce a levegőbe emelte a kezét.
– Fogalmam sincs. De ha eddig mindenben tévedtünk Danika
halálával kapcsolatban, akkor először azt kell kiderítenünk,
hogyan halt meg. Olyasvalakire van szükségünk, akinek nagyobb
rálátása van erre a dologra.
Hunt megdörgölte az állát.
– Van valami ötleted?
Bryce lassan bólintott, rettegés ülte meg a gyomrát.
– Ígérd meg, hogy nem akadsz ki!

549
 51.

– KIBASZOTT ROSSZ ÖTLET MEGIDÉZNI EGY DÉMONT – lehelte Hunt,

ahogy a lakás behúzott függönyein túl leszállt az est. – Főleg,
hogy ezzel kezdődött minden baj.
A nappaliban álltak, levették a fényeket, gyertyák pislákoltak
körülöttük. Syrinxet takarókba bugyolálták, és bezárták a
ketrecébe Bryce hálószobájában, fehér sóból védőkört szórtak
köré.
Előttük, a világos padlón annak teljes ellentéte hevert penésztől
és rothadt földtől bűzölögve.
Bryce valamikor ledarálta az obszidiánsót – vélhetően a
kibaszott konyhai darálóján. Ahhoz képest, hogy tízezret költött
rá, nem kezelte éppen áhítatosan. Úgy hajította be a
konyhaszekrénybe, mintha csupán egy zacskó chips lenne.
Huntnak eszébe sem jutott, hogy Bryce egyszer majd föl akarja
használni. A lány most két kört rajzolt az obszidiánsóval. Az
ablaknál lévő olyan másfél méter átmérőjű lehetett. A másik
akkora, hogy ők ketten beleférjenek.
– Nem fogom azzal pocsékolni az időmet, hogy a városban
szimatolva próbálom kideríteni, miféle démon gyilkolta meg

550
Danikát – mondta Bryce. – Megkímélem magam, ha egyenesen a
forráshoz megyek.
– A forrásnál fel fogsz kenődni a falra. Ha nem, akkor pedig
letartóztatnak, amiért démont idézel lakóövezetben. – Bassza
meg! Neki magának kellene letartóztatnia, nem?
– Be akarsz köpni az őrségnek, Athalar?
– Én vagyok az őrség!
Bryce felvonta sötétvörös szemöldökét.
– Ki gondolta volna, Halál Árnyéka? – Belépett Hunt mellé a
sókörbe. Hosszú copfja megakadt a bőrdzseki gallérján, a vörös
tincsek a gyertya aranyfényében fürödtek.
Hunt ujjai megrezzentek, mintha a selymes hajzuhatagért
akarna nyúlni. Hogy beletúrjon. Az ökle köré tekerje, hátrahúzza a
fejét, és Bryce ismét felkínálja a nyakát Hunt szájának. A
nyelvének. A fogainak.
– Azt nyilván tudod, hogy az én dolgom megakadályozni, hogy
ezek a démonok átlépjenek a világunkba – morogta Hunt.
– Nem eresztünk szabadon egyetlen démont sem – sziszegte
vissza Bryce. – Pont olyan biztonságos, mint egy telefonhívás.
– Tehát a szentségtelen számával fogod megidézni? – Sok
démonnak volt külön száma, mintha egyfajta ősrégi e-mail-
címmel bírtak volna.
– Nem, nincs rá szükségem. Tudom, hogyan találjam meg ezt a
démont. – Hunt válaszolni akart, de Bryce közbevágott: – Az
obszidiánsó majd megtartja.
Hunt szemügyre vette a köröket, és felsóhajtott. Jól van. Bár
Bryce-szal vitatkozni már-már előjátéknak számított, ő sem
szívesen pocsékolta az idejüket.
Ekkor csökkenni kezdett a hőmérséklet a helyiségben.
Méghozzá igen gyorsan.
És ahogy Hunt lehelete pamacsban szállt a levegőben,
emberalakú férfi jelent meg, tele sötét erővel, amitől felfordult a
gyomra…
Bryce vigyorogva nézett fel Huntra, akiben viszont megállt az
ütő.

551
 – Meglepetés!

Bryce-nak teljesen elment az esze. Ki fogja nyírni ezért – már ha

nem halnak meg mindketten a következő pár másodpercben.
– Ki ez?
Jegesedni kezdett a szoba. Semmi sem védhetett meg attól a
hidegtől, amit ez a démon magával hozott. Áthatolt minden egyes
ruharétegen, karmos ujjakkal rántotta ki a lélegzetet Hunt
tüdejéből. Bryce csupán egy reszketeg lélegzetvétellel jelezte,
hogy ő is rosszul érzi magát, de továbbra is a helyiség másik
végében lévő kör felé nézett. A férfira, aki a sötét határvonalon
belül állt.
– Aidas – szólalt meg a lány halkan.
Hunt mindig is olyasminek képzelte a Katlan hercegét, mint
amilyenek azok az alantasabb démonok voltak, akiket az elmúlt
évszázadokban üldözött: pikkelyesnek, karmosnak vagy
agyarasnak, duzzadó izmokkal, vad, állatias dühvel vicsorogva.
Nem pedig egy karcsú, fehér bőrű… szépfiúnak.
Aidas hullámos, szőke haja lágyan omlott a vállára, mégis
tökéletesen keretezte finom csontozatú arcát. Nyilván azért, hogy
kiemelje kék opálra emlékeztető szemét, sűrű arany szempilláit,
mely utóbbiak most lejjebb ereszkedtek, ahogy épphogy csak
pislantott egyet. Telt, érzéki ajkai elváltak egymástól, és
kivillantak túlságosan fehér fogai.
– Bryce Quinlan.
Hunt keze a fegyvere felé siklott. A Katlan hercege ismerte
Bryce nevét – az arcát. És ahogyan bársonyos hangon kiejtette a
nevét, az éppúgy volt kérdés, mint üdvözlés.
Aidas Hél ötödik szintjén uralkodott, a Katlanban. Csupán
ketten álltak felette: a Szurdok hercege, és a Veremé, a hetedik és
egyben legerősebb démonherceg. Maga a Csillagnyelő, akinek
nevét sosem ejtették ki az Északi Résnek ezen az oldalán.

552
 Senki sem merte volna, hiszen a Verem hercege volt az első és
egyetlen, aki képes volt végezni egy Aszterrel. Az, ahogy
lemészárolta a hetedik szent csillagot – Siriust, a Farkascsillagot –
az első háborúk alatt, még mindig a kedvenc balladának számított
a háborús tábortüzek körül. És annak köszönhette borzalmas
címét is, amit a gyilkosság után Siriusszal tett: így lett belőle
Csillagnyelő.
– Legutóbb macska voltál – mondta Bryce.
Ennyit mondott csak.
Hunt annyira vette le csupán a tekintetét a Katlan hercegéről,
hogy lássa, Bryce fejet hajt.
Aidas a testére feszülő öltöny zsebébe dugta a kezét, az anyag
feketébb volt, mint a Katlan, ahol lakozott.
– Akkor még nagyon fiatal voltál.
Hunt kénytelen volt megvetni a lábát, nehogy meginogjon.
Bryce találkozott már a herceggel. Mégis hogyan?
Tisztán kirajzolódhatott a döbbenete az arcára, mert Bryce
olyasfajta pillantást lövellt felé, amit egyedül Nyugodj már le,
basszus!-ként értelmezhetett, de csak ennyit felelt:
– Tizenhárom voltam, azért az nem olyan nagyon fiatal.
Hunt visszanyelte a morgását, amivel ellentmondott volna.
Aidas oldalra billentette a fejét.
– Nagyon szomorú is voltál.
Beletelt egy pillanatba, hogy Hunt megértse a szavakat. A múlt
egy darabkáját, a jelen egy darabkáját.
Bryce megdörzsölte a kezét.
– Inkább rólad beszéljünk, felség!
– Azt mindig szívesen teszem.
A hideg égette Hunt tüdejét. Csupán percekig bírják ilyen
hőmérsékleten, mielőtt az öngyógyító képességük akadozni kezd.
És bár Bryce ereiben tündérvér csorog, ő bizony nagy eséllyel fel
sem épülne. A Zuhanás nélkül Bryce-ban maradandó kárt okozna
a fagy. Ahogy az ujjak, a végtagok elvesztése is.
– A kollégáid kezdenek mozgolódni a sötétben – mondta Bryce
a démonhercegnek.

553
 – Valóban? – Aidas homlokráncolva pillantott fényes
bőrcipőjére, mintha egészen a Veremig lelátna. – Talán nem a
megfelelő herceget idézted meg, mert én most hallok erről
először.
– Ki idézi meg a krisztalloszdémont, hogy a városban
vadásszon? – Érzelemmentes, metsző szavak. – És ki ölte meg
Danika Fendyrt?
– Ó, igen, hallottunk róla… arról, hogyan sikított Danika,
amikor széttépték.
Bryce hallgatása eleget elárult Huntnak arról, miféle belső
sebre tapintott rá Aidas. A Katlan hercegének arcára kirajzolódó
mosoly alapján ő is pontosan tisztában volt vele.
Bryce így folytatta:
– Tudod, milyen démon tette?
– Bármit állítanak is a mítoszaitok, nem látok mindent, ami
Hélben történik.
– De azért tudod? – kérdezte Bryce kimérten. – Vagy akár azt,
hogy ki idézte meg?
Aidas arany szempillája megcsillant, ahogy pislogott egyet.
– Gondolod, hogy én küldtem?
– Nem állnál most itt, ha így gondolnám.
Aidas halkan felnevetett.
– Ezúttal elmaradnak a könnyek.
Bryce haloványan elmosolyodott.
– Azt mondtad, ne hagyjam, hogy sírni lássanak.
Megszívleltem a tanácsot.
Mégis mi a pokol történhetett azon a találkozón tizenkét évvel
ezelőtt?
– Az információnak ára van.
– És mi az ára? – Bryce szája kezdett kékes színt ölteni.
Hamarosan meg kell szakítaniuk a kapcsolatot.
Hunt teljesen mozdulatlanul várt, miközben Aidas Bryce-t
tanulmányozta, aztán az angyal felé siklott a tekintete.
Pislogott – de csak egyetlenegyszer. Mintha egészen idáig fel
sem figyelt volna a jelenlétére. Mintha nem érdekelte volna

554
annyira, hogy észrevegye, így, hogy Bryce állt előtte. Hunt
megjegyezte ezt az apróságot, ahogy Aidas azt mormolta:
– Ki vagy te?
Nem kérdés volt, parancs, hogy válaszoljon.
– Valaki, akin a szememet legeltetem – válaszolta Bryce,
belekarolt Huntba, és közelebb húzódott hozzá. Hogy melegért
vagy bátorságért, azt Hunt nem tudhatta. Bryce már remegett. –
És nem eladó. – A Hunt homlokán futó glóriára mutatott.
– A kedvenceim szeretik kitépni a tollakat, jó üzlet lenne.
Hunt gyilkos tekintettel meredt a hercegre. Bryce erre lesújtó
pillantást vetett Huntra a szeme sarkából, de a hatást némileg
felülírta vacogó foga.
Aidas elmosolyodott, és ismét végigmérte Huntot.
– Egy Bukott harcos, akinek az ereiben… – Aidas
meglepetésében felvonta fazonírozott szemöldökét. Kék opál
szeme összeszűkült, majd a legforróbb lángként felragyogott. –
Hát mit csinálsz pont te fekete koronával a fejeden?
Hunt nem merte jelezni, mennyire meglepte a kérdés. Még
sosem hallotta, hogy így utaltak volna rá korábban – fekete
koronaként. Glóriaként, boszorkánytintaként, szégyenbélyegként
igen, de így sosem.
Aidas ide-oda járatta közöttük a tekintetét. Óvatosan. Nem
hagyta, hogy Hunt válaszoljon, ocsmány mosolya ismét visszatért.
– A hét herceg a sötétségben lakozik, és nem mozgolódik. Nem
érdekel bennünket a birodalmatok.
– El is hinném, ha a fajtáddal együtt nem zörgettétek volna
folyamatosan az Északi Rést az elmúlt két évtizedben – felelte
Hunt. – És ha nem nekem kellett volna utánatok takarítanom.
Aidas mély levegőt vett, mintha megízlelte volna a levegőt,
ami eljuttatta hozzá Hunt szavait.
– Eszedbe sem jut, hogy talán nem az én embereimről van szó?
Az Északi Rés más helyekre is nyílik, más birodalmakba is, igen,
de más bolygókra is. És mi Hél, ha nem egy távoli bolygó, ami a
tér és az idő egy résén át összeköttetésben áll a tiétekkel?

555
 – Hél egy bolygó? – Hunt szemöldöke visszacsúszott a helyére.
Az általa kivégzett és kezelt démonok nagy része erről vagy nem
tudott, vagy nem akart beszélni.
Aidas megvonta egyik vállát.
– Éppolyan valóságos, mint Midgard, de a többségünk jobb
szeretné, ha azt hinnétek, nem így van. – A herceg Huntra
mutatott. – A te fajtádat, Bukott, az Aszterek hozták létre
Midgardon. De a tündérek, az alakváltók és számos egyéb faj a
saját világából származik. Az univerzum hatalmas. Vannak, akik
úgy hiszik, végtelen. Hogy az univerzumunk egyike csupán a
számtalannak, hogy annyi van, akár csillag az égen, homokszem a
tengerparton.
Bryce olyasfajta pillantást vetett Huntra, amiből egyértelmű
volt, ő is azon mereng, vajon mit szívhat a démonherceg a
Katlanban.
– Próbálod elvonni a figyelmünket – fonta össze a karját Bryce.
Dér kúszott végig a padlón. – Tehát nem te zörgeted az Északi
Rést?
– Az alacsonyabb rangú hercegek tesznek ilyesmit, egyestől a
négyes szintig – válaszolta Aidas ismét oldalra billentve a fejét. –
Minket, akik valódi sötétségben élünk, nem érdekel a napfény,
nincs rá szükségünk. De nem ők küldték a krisztalloszt. Ilyesmi
nem szerepel a terveinkben.
Hunt felmordult.
– A fajtád egykor itt akart élni. Mi változott volna?
Aidas kuncogott egy sort.
– Rémesen szórakoztató történeteket szőttek számotokra az
Aszterek. – Bryce-ra mosolygott. – Mi vakít el egy orákulumot?
Bryce arca teljesen elsápadt az Orákulumnál történt látogatása
említésére. Hogy honnan tudott minderről Aidas, azt Hunt csak
találgatni tudta, de Bryce már vissza is vágott:
– Miféle macska látogat el egy orákulumhoz?
– Megnyerő nyitás volt. – Aidas ismét zsebre rakta a kezét. –
Nem tudtam, minek örülnél most, hogy már felnőttél. – Huntra

556
vigyorgott. – De lehetek olyan is, ha az jobban tetszik, Bryce
Quinlan.
– Vagy van egy jobb ötletem, inkább ne mutatkozz sehogy! –
vágta Hunt a démonherceg fejéhez.
Bryce megszorította a karját. Hunt olyan erősen Bryce lábára
lépett, hogy a lány kénytelen volt abbahagyni.
Aidas csak nevetett.
– Zuhan a hőmérséklet. Jobb, ha távozom.
– Kérlek! – szólalt meg Bryce. – Csak mondd el, mi ölte meg
Danikát! Kérlek!
Halk nevetés.
– Futtassátok le újra a teszteket. Találjátok meg a köztest!
Halványulni kezdett, mintha valóban egy szakadozó
telefonhívás lett volna.
– Aidas! – bukott ki Bryce-ból, és a kör szélére lépett. Hunt
elfojtotta a késztetést, hogy visszarántsa maga mellé. Főleg így,
hogy sötétség emésztette Aidas testének körvonalát. – Köszönöm!
Amit aznap tettél.
A Katlan hercege megtorpant, mintha megkapaszkodott volna
kissé ebben a világban.
– Csináld meg a Zuhanást, Bryce Quinlan! – Megvillant. – És
keress meg utána!
Aidas már majdnem semmivé foszlott, amikor hozzátette,
szavai szellemként hasítottak keresztül a szobán:
– Az Orákulum nem látta. De én igen.
Csend nyomakodott a helyébe, ahogy a helyiség olvadni
kezdett, a dér eltűnt.
Hunt Bryce felé pördült.
– Először is – dühöngött –, baszd meg a meglepetésedet!
Bryce összedörgölte a kezét, igyekezett meleget lehelni
beléjük.
– Ha elárulom, nem hagyod, hogy megidézzem Aidast.
– Mert kibaszottul halottnak kellene lennünk! – Tátott szájjal
meredt Bryce-ra. – Megőrültél?

557
 – Tudtam, hogy nem bántana. Ahogy senkit sem, aki velem
van.
– El akarod mesélni esetleg, hogyan találkoztál Aidasszal
tizenhárom évesen?
– Hát… azt már mondtam, milyen rossz vége lett a dolgoknak
köztem és a vér szerinti apám között, miután elmentem az
Orákulumhoz. – Hunt haragja lanyhult a Bryce arcára kirajzolódó
fájdalom láttán. – Úgyhogy utána, amikor épp kisírtam a két kis
szememet a templomkert egyik padján, megjelent mellettem egy
fehér macska. Természetellenesen kék volt a szeme. Meg sem
kellett szólalnia, már tudtam, hogy nem macska, de nem is
alakváltó.
– Ki idézte meg?
– Nem tudom. Jesiba azt mondta, a hercegek be tudnak
surranni a Rés repedésein, olyankor közönséges állatok formáját
öltik. De akkor olyan alakban is kell maradniuk, az erejük
odaveszik, csak beszélni tudnak. És csak pár órára tudnak
maradni.
Hunt szürke szárnya megremegett.
– Mit mondott Aidas?
– Megkérdezte, hogy: Mi vakít el egy orákulumot? Én pedig
visszakérdeztem, hogy: Miféle macska látogat el egy
orákulumhoz? Hallotta a sikítást befelé menet. Gondolom,
felkeltette az érdeklődését. Azt mondta, ne sírjak. Hogy csak
azoknak okozok vele örömet, akik rosszat tettek nekem. Hogy ne
ajándékozzam meg őket a bánatommal.
– Miért ment el a Katlan hercege az Orákulumhoz?
– Azt nem mondta el. De ott maradt velem, amíg össze nem
szedtem a bátorságomat, hogy visszamenjek apám házába. Mire
eszembe jutott megköszönni, már nem volt ott.
– Furcsa. – És… jó, igen, így már értette, miért volt mersze
Bryce-nak megidézni őt, ha a múltban kedves volt hozzá.
– Talán hatással volt rá a macskatest, és tényleg kíváncsi lett
rám.

558
 – Úgy tűnik, hiányoztál neki. – Azért mondta, hogy többet
szedjen ki belőle.
– Úgy tűnik – hagyta rá Bryce. – De nem sok mindent mondott,
amin elindulhatunk.
Bryce tekintete üvegessé vált, ahogy az előttük álló üres körre
nézett, majd előhúzta a telefonját a zsebéből. Hunt még épp látta,
kit tárcsáz: Declan Emmet.
– Szia, B! – A háttérben zene dübörgött, férfinevetés harsant.
Bryce nem udvariaskodott.
– Azt a tippet kaptuk, hogy újra le kellene futtatni mindenféle
tesztet. Gondolom, ez azt jelenti, hogy a pár évvel ezelőtti
áldozatokon és bűnügyi helyszíneken. Van valami ötleted, mit
kellene újra megnézni?
A háttérben Ruhn azt kérdezte: Bryce az? De Declan csak
ennyit felelt:
– Mindenképpen végeznék illatvizsgálatot. Ruhák kellenek
hozzá.
– Nyilván két éve is végeztek illatvizsgálatot – felelte Bryce.
– A simát vagy a Mimirt? – kérdezte Declan.
Hunt gyomra elszorult. Főleg, ahogy Bryce azt felelte:
– Mi a különbség?
– A Mimir jobb. És viszonylag új módszer.
Bryce Huntra pillantott, aki lassan megrázta a fejét. Bryce
halkan azt mondta a telefonba:
– Senki sem végzett Mimir-vizsgálatot.
Declan habozott.
– Hát… főleg tündértechnológiáról van szó. A fontosabb
ügyeknél kölcsönadjuk a légiónak. – Elhallgatott. – Valakinek
szólnia kellett volna.
Hunt megacélozta magát, ahogy Bryce azt kérdezte:
– Két éve is hozzáfértetek már?
Declan ismét hallgatott.
– Ó… basszus!
Majd Ruhn vette át a telefont:

559
 – Bryce, határozott utasítást kaptunk, miszerint ezen a vonalon
nem nyomozhatunk tovább. Parancsba lett adva, hogy a tündérek
tartsák távol magukat az ügytől.
Feldúltság, düh, a veszteség fájdalma – mindez egyszerre terült
szét Bryce arcán. Ujjai begörbültek az oldala mellett.
Hunt így szólt, tudva, hogy Ruhn úgyis hallja:
– Az Őszkirály egy igazi rohadék, remélem, tudjátok.
– Meg is fogom mondani neki! – vicsorgott Bryce, aztán
letette.
– Mi van? – kérdezte Hunt.
Csakhogy Bryce már rohant is kifelé a lakásból.

560
 52.

BRYCE VÉRE FORRT, AHOGY VÉGIGROHANT AZ ÓVÁROSON, végig az

eső áztatta utcákon egészen az Öt Rózsába. A villák ragyogtak az
esőben, a palotának beillő otthonok előtt tökéletes pázsitok és
kertek álltak, és mindet kovácsoltvas kerítés védte. Az Aux
kőarcú tündér- vagy alakváltóőrei strázsáltak az összes sarkon.
Mintha az itt élők attól rettegtek volna, hogy a peregrinusok és
Crescent City maréknyi rabszolgája folyton azon törné a fejét,
mikor rabolhatja ki őket.
Bryce elrohant a Tündérlevéltár óriási márványépülete mellett,
aminek számtalan oszlopát lecsüngő virágfátyol borította. Rózsa,
jázmin, lilaakác – mind évszaktól függetlenül, örökösen virágzott.
Egészen a rózsaszín rózsákkal borított villáig sprintelt, a négy
tündérharcos által védett kovácsoltvas kapuig.
Azonnal elé léptek, ahogy lefékezett, a macskaköves út
csúszott az esővíztől.
– Engedjetek be! – szűrte összeszorított fogai között, lihegve.
A szemük sem rebbent.
– Van időpontja őfelségéhez? – kérdezte az egyik.
– Engedjetek be! – ismételte Bryce.

561
 Tudta. Az apja tudta, hogy vannak tesztek, amikkel meg
lehetne állapítani, mi ölte meg Danikát, és semmit sem tett.
Szándékosan kimaradt az ügyből.
Találkoznia kell vele. Tőle magától hallani. Nem érdekelte,
mennyi az idő. A fényes fekete ajtó zárva volt ugyan, de égett a
villany odabent. Tehát itthon volt. Itthon kellett lennie.
– Időpont nélkül semmiképpen – mondta ugyanaz az őr.
Bryce feléjük lépett, és keményen visszapattant. Hőfal védte a
komplexumot, nyilván az előtte álló tündérférfiak műve lehetett.
Az egyik őr nevetett. Bryce arca felhevült, szeme szúrni kezdett.
– Mondjátok meg a királyotoknak, hogy Bryce Quinlan váltana
vele pár szót. Gyerünk!
– Gyere vissza, ha van időpontod, félvér! – vetette oda az egyik
őr.
Bryce rávágott a pajzsukra. Még csak meg sem rezzent.
– Mondjátok meg neki…
Az őrök megdermedtek, ahogy sötét és erős hatalom lüktetett
fel Bryce mögött. Villám hasított végig a macskakövön. Az őrök
keze a kardjuk felé siklott.
Hunt hangja maga volt a mennydörgés:
– A hölgy látni kívánja őfelségét.
– Őfelsége nem elérhető. – Az őr szemmel láthatóan észrevette
Hunt homlokán a glóriát. Az arcára kirajzolódó gúnyos mosoly az
egyik legocsmányabb dolog volt, amit Bryce valaha látott. – Főleg
nem egy Bukott söpredéknek és egy félember lotyónak.
Hunt feléjük lépett.
– Ismételd meg!
Az őr gúnyos mosolya meg sem rezzent.
– Egyszer nem volt elég?
Hunt keze ökölbe szorult a teste mellett. Megtenné, döbbent rá
Bryce. A földbe döngölné ezeket a seggfejeket érte, ha kell,
átküzdi magát a kapun, hogy ő beszélhessen a királlyal.
Ruhn jelent meg a sarkon árnyak közt, fekete haja a fejéhez
tapadt. Flynn és Declan a nyomában loholt.

562
 – Vissza! – parancsolta Ruhn az őröknek. – A rohadt életbe is,
elég legyen!
Csakhogy az őrök nem engedelmeskedtek.
– Erre még ön sem utasíthat bennünket, herceg.
Ruhn árnyai fantomszárnyakként kavarogtak a vállánál, de így
szólt Bryce-hoz:
– Vannak olyan csaták, amiket érdemes vele megvívni. De ez
nem olyan.
Bryce messzebbre sétált a kaputól, hiába hallottak az őrök
nyilván minden egyes szót.
– Szándékosan nem segített Danika ügyében.
Hunt közbeszólt:
– Ezt akár egy birodalmi nyomozásba történő beavatkozásként
is fel lehet fogni.
– Húzz már a picsába, Athalar! – mordult rá Ruhn. Bryce karja
után nyúlt, de ő ellépett előle. Megfeszítette az állkapcsát. –
Tudod, hogy az udvar tagjának számítasz. Óriási zűrbe keveredtél.
Úgy döntött, hogy a biztonságod érdekében ejti az ügyet, nem ás a
mélyére.
– Mintha eddig nem tett volna magasról a biztonságomra!
– Ahhoz eléggé érdekelte, hogy azt akarta, ott éljek veled, és
vigyázzak rád. De te inkább Athalart akartad szexi lakótársnak.
– Magának akarja a kürtöt – csattant fel Bryce. – Semmi köze
hozzám a dolognak. – A vaskerítésen túli épületre mutatott. –
Menj, és mondd meg annak a rohadt szemétládának, hogy ezt nem
felejtem el! Soha. Kétlem, hogy érdekelné, de azért mondd meg
neki!
Ruhn árnyékai megdermedtek, lehullottak a válláról.
– Sajnálom, Bryce. Sajnálom, ami Danikával…
– Ne! – dühöngött Bryce. – Ne ejtsd ki előttem a nevét! Soha
többé ne ejtsd ki előttem a nevét!
Esküdni mert volna, hogy a bátyja arcán olyasfajta fájdalom
suhant át, amit még az árnyai sem tudtak palástolni, de sarkon
fordult, és látta, hogy Hunt összefont karral figyeli.

563
 – A lakásnál találkozunk – vetette oda, és egyetlen további szó
nélkül ismét futásnak eredt.

Elég elbaszott egy dolog volt nem közölni Hunttal, kit idéz meg.
Ezt elismerte.
De nem olyan elbaszott, mint elzárni az utat a
tündérvizsgálatok elől, ahogyan az apja tette.
Bryce nem haza ment. Félúton járt, amikor rájött, hogy
valahova máshová akar menni. A Fehér Holló továbbra is zárva
volt, de a régi kedvenc whiskey-zős helye is megteszi.
A Léthé nyitva volt, tárt karokkal várta. Ami nagyszerű hírnek
bizonyult, tekintve, hogy kegyetlenül lüktetett a lába, és
felhólyagosodott a talpa, amiért a hülye balerinában futott.
Azonnal levette, amint lehuppant a kocsma bőrrel bevont
bárszékére, és nagyot sóhajtott, ahogy csupasz talpa a sötét fapult
mentén futó hűvös réz lábtartót érintette.
A Léthé mit sem változott az elmúlt két évben, amióta nem járt
bent. Ugyanaz az optikai illúzió köszöntötte fekete, szürke és
fehér kockákkal. A cseresznyefa oszlopok még mindig faként
magasodtak, hogy faragott, íves mennyezetalapot alkossanak a
tejüvegnek és a fekete fémnek odafent, ahol már minden csupa
egyenes vonal és szögletes él volt.
Bryce öt perce írt egy üzenetet Junipernek, meghívta egy italra.
Még nem kapott választ. Úgyhogy a híreket nézte a bárpult felett,
épp a sáros pangerai harcmezők jelentek meg a képernyőn, a
mechák tönkrement játékként hevertek szerteszét, és ameddig a
szem ellátott, mindenütt emberek és vanírok feküdtek, már varjak
lakomáztak belőlük.
Még az ember kisegítőfiú is megtorpant és odafordult, arca
megfeszült, ahogy végignézett a pusztításon. A pultos
elvakkantott utasítására ismét mozgásba lendült, de Bryce látta,
hogyan csillan a fiatal férfi barna szeme. Miféle düh és
elhatározás ül benne.

564
 – Miért is ne? – motyogta, és belekortyolt az előtte lévő
whiskey-be.
Éppolyan fanyar és pocsék volt, mint amilyenre emlékezett,
végigmarta a nyelőcsövét. Pontosan erre vágyott. Ismét beleivott.
Valamiféle lila főzet koppant a pulton a pohara mellett.
– A lábadra – mondta Hunt, ahogy leült a mellette lévő
bárszékre. – Idd meg!
Bryce szemügyre vette az üvegfiolát.
– Elmentél egy gyógyboszorkányhoz?
– Van egy klinika a sarkon. Gondoltam, maradsz még egy
darabig.
Bryce belekortyolt a whiskey-be.
– Jól gondoltad.
Hunt közelebb tolta a gyógyitalt.
– Vedd be, mielőtt megiszod a maradékot!
– Nem is mondasz semmit arra, hogy megszegem a saját
alkoholtilalmamat?
Hunt a pultra hajolt, behúzta a szárnyát.
– A te tilalmad, bármikor feloldhatod.
Jól van. Bryce a gyógyitalért nyúlt, kihúzta belőle a dugót, és
felhajtotta. Elfintorodott.
– Olyan íze van, mint a szőlős üdítőnek.
– Mondtam, hogy csinálja édesre.
Bryce a szempilláját rebegtette.
– Mert én is olyan édes vagyok, Athalar?
– Mert tudtam, hogy nem innád meg, ha sósborszeszíze lenne.
Bryce felemelte a whiskey-t.
– Ez másról árulkodik.
Hunt intett a csaposnak, kért egy vizet, majd visszafordult
Bryce-hoz:
– Pompásan alakult az este, mi?
Bryce kuncogott, újfent belekortyolt a whiskey-be. Az
istenekre, milyen borzalmas az íze! Mégis miért vedelte úgy
régen?
– Mesésen.

565
 Hunt beleivott a vízbe. Hosszan nézte őt, aztán így szólt:
– Figyelj, ha szeretnéd, ülök itt veled, amíg leiszod magad a
sárga földig, de hadd mondjam el előbb, hogy jobban is lehet
kezelni az ilyesmit.
– Köszi, anyu!
– Komolyan mondom.
A pultos újabb whiskey-t tett elé, de Bryce nem ivott bele.
Hunt óvatosan fogalmazott:
– Nem te vagy az egyetlen, aki elveszített valakit, akit szeretett.
Bryce a tenyerébe támasztotta a fejét.
– Mesélj róla, Hunt! Halljuk végre a teljes, vágatlan szerelmi
sztorit!
Hunt farkasszemet nézett vele.
– Ne legyél már seggfej! Beszélgetni próbálok veled.
– Én pedig inni próbálok – emelte fel Bryce a poharát, hogy hű
legyen a szavához.
Megrezzent a telefonja, mire mindketten odapillantottak.
Juniper visszaírt végre.
Nem tudok, bocsi. Próba. Majd újabb rezgés jött Junipertől.
Várjunk csak, miért is iszol te a Léthében? Megint iszol? Mi
történt?
Hunt halkan így szólt:
– Talán a barátnőd is próbál a tudtodra adni valamit.
Bryce ökölbe szorította a kezét, de aztán kijelzővel lefelé a
ragyogó tejüvegre tette a telefont.
– Nem úgy volt, hogy elmeséled a csodálatos barátnőd
szívszaggató történetét? Mit gondolna arról, hogy rám másztál, és
gyakorlatilag rátapadtál a nyakamra a múltkor?
Azon nyomban megbánta a szavakat, amint kiejtette őket.
Rengeteg oka volt rá, hogy megbánja, és még csak nem is az volt
a legsúlyosabb, hogy egyszerűen képtelen volt elfelejtkezni arról a
pillanatnyi őrületről odafent a tetőn, amikor Hunt szája a
nyakához ért, ő pedig kezdett teljesen kikészülni.
Hogy mennyire jó érzés volt – az, ahogyan Hunt hozzáért.

566
 Hunt egy hosszú pillanatig rámeredt. Hő tolult Bryce arcába.
De aztán az angyal csak annyit mondott:
– Otthon találkozunk. – A szavak visszhangot vertek közöttük,
ahogy letett egy másik lila gyógyitalt a pultra. – Ezt félóra múlva
idd meg!
Aztán eltűnt, elhagyta az üres kocsmát, és kilépett az utcára.

Hunt épp letelepedett a kanapéra, hogy naplabdameccset nézzen,

amikor Bryce két zacskóval a kezében besétált a lakásba. Épp
ideje volt.
Syrinx levetette magát a kanapéról, és odarohant hozzá, hátsó
lábára emelkedve puszit követelt. Bryce engedelmeskedett, és
megborzolta a kiméra arany bundáját, mielőtt felnézett a kanapén
ülő Huntra, aki a sörébe belekortyolva kurtán biccentett.
Bryce szintén biccentett, nem nézett igazán a szemébe, és a
konyhába sietett. Úgy tűnt, javult a lába, de azért bicegett még egy
kicsit.
Hunt Naomit küldte maga helyett az utcára, hogy figyelje azt a
puccos whiskey-zős helyet, amíg ő a feszültséget levezetendő
elment a konditerembe.
Rám másztál.
A szavak nem tágítottak. Ahogy az igazság sem: egyetlen
pillanatra sem gondolt Shaharra, amíg odafent voltak a tetőn.
Ahogy a következő néhány napban sem. Amikor aznap este a
keze a farkára kulcsolódott, ahogy a következő esték mindegyikén
is, nem az arkangyalra gondolt. Még csak véletlenül sem.
Ezzel Quinlannek is tisztában kellett lennie. Tudnia kellett,
miféle sebet szakít fel.
Úgyhogy két lehetősége maradt, vagy elkezd vele üvöltözni,
vagy elmegy edzeni. Inkább az utóbbit választotta.
Ez két órája történt. Azóta Hunt feltakarította az obszidiánsót,
megsétáltatta és megetette Syrinxet, aztán leült a kanapéra várni.

567
 Bryce a pultra tette a zacskókat, Syrinx ott maradt a lábánál,
hogy megnézze, mit vett. A támadások között Hunt oda-
odapillantott a vásárolt holmikra. Zöldségek, gyümölcsök, hús,
zabital, tej, rizs, egy vekni barna kenyér…
– Várunk valakit? – kérdezte.
Bryce előhúzott egy serpenyőt, és a tűzhelyre tette.
– Gondoltam, csinálok magunknak kései vacsorát.
Háta egyenes volt, válla merev. Hunt akár azt is gondolhatta
volna, hogy dühös, de a tény, hogy épp vacsorát főzött nekik,
másról árulkodott.
– Bölcs döntés főzni, miután whiskey-t vedeltél?
Bryce lesújtó pillantást vetett rá a válla felett.
– Próbálok valami kedveset tenni, de nem könnyíted meg a
dolgomat.
Hunt felemelte a kezét.
– Jól van. Bocsi.
Bryce visszalépett a tűzhelyhez, állított a hőfokon, és kinyitott
egy tálca darált húst.
– Nem vedeltem whiskey-t – mondta. – Közvetlenül utánad én
is eljöttem a Léthéből.
– És hova mentél?
– Egy raktárba a Holderdő közelében. – Elkezdte összeszedni a
fűszereket. – Ott tárolom Danika egy csomó holmiját. Sabine ki
akarta hajítani, de megszereztem, még mielőtt megtehette volna. –
Bryce darált húst öntött a serpenyőbe, majd a harmadik zacskóra
mutatott, amit az ajtónál hagyott. – Ellenőrizni akartam, hogy van-
e bármiféle nyoma ott a kürtnek, találok-e bármit, amit akkor nem
vettem észre. És elhoztam Danika pár ruháját, azokat, amik az én
szobámban voltak aznap este, és nem vitték el bizonyítékként.
Tudom, hogy vannak ruhák régebbről, de azt gondoltam… Talán
ezeken is van valami nyom.
Hunt szólásra nyitotta a száját, hogy pontosan mit akart
mondani, azt ő maga sem tudta, de Bryce folytatta:
– Aztán elmentem bevásárolni. Mert úgy tűnik, az itthon tárolt
szószok nem számítanak ételnek.

568
 Hunt sörrel a kezében a konyhába trappolt.
– Segítsek?
– Ne! Bocsánatkérésképpen főzöm. Menj, nézd a meccset!
– Nem kell bocsánatot kérned.
– Seggfej voltam. Hadd főzzek valamit, hogy kiengeszteljelek!
– Az alapján, hogy mennyi chiliport öntöttél a serpenyőbe, nem
vagyok benne biztos, hogy el akarom fogadni ezt a
bocsánatkérést.
– Bassza meg, elfelejtettem a köményt! – Bryce a serpenyő felé
pördült, lejjebb vette a hőfokot, és beleszórta, majd belekeverte a
fűszert az illata alapján darált pulykának tűnő húsba. Felsóhajtott.
– Teljesen szétestem.
Hunt várt, hagyta, hadd szedje össze a gondolatait.
Bryce könnyed, gyors mozdulatokkal hagymát vágott.
– Őszintén, már a Danikával történtek előtt sem voltam teljesen
rendben, és… – Egyenletes karikákat vágott a hagymából. –
Azóta sem javult a helyzet.
– Előtte mi volt a baj?
Bryce a serpenyőbe szórta a hagymát.
– Félember vagyok gyakorlatilag használhatatlan diplomával.
Az összes barátom előtt fényes jövő állt, kezdtek magukkal
valamit. – Elhúzta a száját. – Én titkárnő vagyok elegánsabb
megnevezéssel. És nincs semmiféle hosszú távú tervem. –
Megkeverte a hagymát. – A bulizás meg hasonlók alatt éreztem
csak azt, hogy kiegyenlített terepen járunk. Amikor nem
számított, hogy Fury valami bérgyilkos, Juniper ilyen
elképesztően tehetséges, Danika pedig egy nap mindenható farkas
lesz.
– És a szemedre vetették ezt valaha?
– Nem. – Borostyán szeme végigmérte Huntot. – Nem, sosem
tettek volna ilyesmit. De attól még nem felejtettem el.
– Az unokatestvéred azt mondta, régen táncoltál. És hogy
abbahagytad Danika halála után. Nem akartál abba az irányba
mozdulni?
Bryce a széles csípőjére mutatott.

569
 – Azt mondták, a félember testem túl ormótlan. Hogy a mellem
túl nagy, és a fenekemet akár reptéri leszállópályaként is lehetne
használni.
– Tökéletes a feneked. – Kicsúsztak a szavak. Azt már inkább
nem ecsetelte, a többi testrészét mennyire vonzónak tartja. Hogy
imádni akarja őket. Kezdve a fenekével.
Pír jelent meg Bryce arcán.
– Hát, köszönöm. – Megkeverte a serpenyő tartalmát.
– De kedvtelésből sem táncolsz már?
– Nem. – Pillantása fagyossá vált. – Már nem.
– És nem gondoltál arra, hogy munkahelyet válts?
– Dehogynem gondoltam. Tíz önéletrajzot rejtettem el a
munkahelyi számítógépemen, de képtelen vagyok koncentrálni
rájuk, hogy befejezzem bármelyiket. Ráadásul annyi idő eltelt az
állások meghirdetése óta, hogy valószínűleg már be is töltötték
őket. Arról nem beszélve, hogy meg kellene győznöm Jesibát,
továbbra is fizetném az adósságomat. – Tovább kevergette az
ételt. – Már egy emberélet is hosszúnak tűnik, egy halhatatlané
pedig… – A füle mögé tűrte a haját. – Fogalmam sincs, mihez
kezdjek.
– Kétszázharminchárom éves vagyok, és még én sem jöttem rá.
– Igen, de te… te csináltál már valamit. Harcoltál valamiért.
Lettél valaki.
Hunt megérintette a rabszolga-tetoválást a csuklóján.
– És nézd, mire jutottam vele!
Bryce elfordult a tűzhelytől.
– Hunt, tényleg nagyon sajnálom azt, amit Shaharról mondtam.
– Nem számít.
Bryce állal Hunt nyitott hálószobaajtaja felé bökött, a
Danikáról és róla készült fotó épp látszott a komódon.
– Anyukám csinálta a képet, aznap, amikor kiengedtek minket
a rosque-i kórházból.
Hunt tudta, hogy Bryce valami fontosat akar mesélni neki, és
készséggel eljátszotta a ráosztott szerepet.
– Miért voltatok kórházban?

570
 – Danika az illegális állatkereskedelem történetéről írta a
szakdolgozatát utolsó évben. Felfedezett egy valódi
csempészbandát, de sem az Aux, sem a 33. nem akart segíteni
neki, úgyhogy elmentünk, hogy mi ketten intézzük el a dolgot. –
Bryce felhorkant. – Öt kígyó alakváltó vezette a bandát,
rajtakaptak, amikor megpróbáltuk kiszabadítani az állatokat.
Beszóltunk nekik, aztán onnantól lejtmenetnek indult a dolog.
Nem csoda.
– Mennyire?
– Motoros üldözés és baleset történt, három helyen eltört a jobb
karom, Danikának pedig megrepedt a medencecsontja. És kétszer
lábon is lőtték.
– Az istenekre!
– Látnod kellett volna az alakváltókat.
– Megölted őket?
Bryce tekintete elsötétedett, színtiszta tündér ragadozónak tűnt
tőle.
– Nem mindet. Azokat, akik meglőtték Danikát… elintéztem.
A többit a rendőrség kapta el. – Solas tüzére! Huntnak az volt az
érzése, hogy ennél több is történt. – Tudom, hogy mindenki azt
hiszi, Danika anyakomplexusos, vakmerő partikirálynő volt,
tudom, hogy Sabine is ezt hiszi, de… Azért ment oda
kiszabadítani az állatokat, mert szó szerint képtelen volt aludni
éjszaka, tudva, hogy egyedül rettegnek a ketrecekben.
A partikirálynő – gúnyolta mindig Hunt és a triarii Danikát a
háta mögött.
Bryce így folytatta:
– Danika mindig ilyesmiket csinált, segített olyanokon, akikről
Sabine azt gondolta, jóval alatta állnak. Részben azért csinálta,
hogy felbosszantsa az anyját, igen, de leginkább segíteni akart.
Ezért volt rendes Philip Briggsszel meg a csoportjával, ezért adott
nekik olyan sok esélyt. – Hosszan kifújta a levegőt. – Nehéz
természetű volt, de jólelkű.
– Na és te? – kérdezte Hunt óvatosan.
Bryce a hajába túrt.

571
 – Legtöbbször olyan hűvösnek tűnik minden, mint amikor
Aidas itt volt. Legtöbbször semmi mást nem akarok, csak
visszamenni. Hogy minden úgy legyen, ahogy akkor volt.
Képtelen vagyok továbblépni.
Hunt egy pillanatra rajta felejtette a szemét.
– Vannak a Bukottak közül olyanok, akik elfogadták a glóriát
és a rabszolga-tetoválást. Pár évtized után egyszerűen elfogadták.
Már nem küzdenek ellene.
– Te miért küzdesz még mindig?
– Mert igazunk volt, még mindig igazunk van. Shahar csak a
jéghegy csúcsa volt. Vakon követtem egy olyan csatába, amit nem
nyerhettünk meg, de őszintén hittem abban, amit képviselt.
– Ha most újra megtehetnéd, ha újra Shahar zászlaja alatt
vonulhatnál… megtennéd?
Hunt elgondolkozott. Általában nem merengett túl sokat azon,
ami akkor és azóta történt.
– Ha nem lázadtam volna fel vele, akkor nyilván jött volna egy
másik arkangyal, aki észrevesz a villámaim miatt. Valószínűleg
parancsnokként szolgálnék az egyik pangerai városban, és
reménykednék benne, hogy egy nap összespórolok annyit, amivel
megválthatom magam. De ilyen képességekkel sosem engednének
el. Nem sok választásom volt, be kellett állnom valamelyik
légióba. Erre az útra kényszerültem, és a villámok, a gyilkosság…
Sosem akartam jó lenni az ilyesmiben. Ha tehetném, azonnal
feladnám.
Bryce szemében megértés villant.
– Tudom. – Felvont szemöldökkel pontosított: – Hogy milyen
az, amikor jó vagy valamiben, amiben nem akarsz az lenni. Hogy
azonnal feladnád a képességedet. – Hunt oldalra billentette a fejét.
– Mármint, nézz rám, elképesztő tehetséggel vonzom a
seggfejeket!
Hunt felnevetett, Bryce pedig így folytatta:
– De nem válaszoltál a kérdésemre. Fellázadnál megint, tudva,
hogy mi fog történni?
Hunt felsóhajtott.

572
 – Épp ezt akartam elmagyarázni, hogy még ha nem lázadtam
volna fel, akkor is ugyanúgy végeztem volna, mint most, csak egy
kicsit mézesmázosabb verzióban. Továbbra is legionárius vagyok,
akit a tehetsége miatt használnak, csak most épp hivatalosan is
rabszolga vagyok, ahelyett hogy más választás híján szolgálatra
kényszerülök. Az egyetlen különbség, hogy most Valbarában
szolgálok, hiú reményt táplálok egy alku miatt, amit az
arkangyallal kötöttem, és reménykedem benne, hogy egy nap
feloldozást nyerek az állítólagos bűneim alól.
– Nem gondolod, hogy bűnt követtél el.
– Nem. Az arkangyalok hierarchiája baromság. Igazunk volt,
hogy fellázadtunk.
– Még akkor is, ha mindent elveszítettél?
– Igen. Úgyhogy azt hiszem, ez a válaszom. Megtenném, még
akkor is, ha tudnám, mi lesz a vége. És ha valaha szabaddá
válok… – Bryce abbahagyta az étel kevergetését. Pislogás nélkül
nézett a szemébe, ahogy Hunt folytatta: – Mindenkire emlékszem,
aki ott volt azon a harcmezőn, aki lesújtott Shaharra. Az összes
angyalra, az Aszterekre, a szenátusra, a kormányzókra…
Mindenkire, aki ott volt az elítélésünkkor.
A mögöttük lévő pultnak dőlt, és meghúzta a sörösüveget,
hagyta, hogy Bryce kitalálja a többit.
– És miután végeztél velük? Utána mi lesz?
Hunt pislogott egyet, annyira meglepte, hogy Bryce nem riad
meg, nem ítéli el.
– Mármint feltéve, hogy túlélem.
– Feltéve, hogy túléled az arkangyalokkal és az Aszterekkel
való összecsapást, mit tennél?
– Nem tudom. – Félmosoly kúszott a szájára. – Talán közösen
kitalálhatjuk, Quinlan. Több évszázadunk van rá.
– Már ha megcsinálom a Zuhanást.
Hunt összerezzent.
– Inkább nem tennéd? – Olyan ritka volt ez, olyan nagyon-
nagyon ritka, hogy egy vanír nemet mondjon a Zuhanásra, és
inkább halandó életet éljen.

573
 Bryce zöldségeket és fűszereket szórt a serpenyőbe, majd
bedobott egy csomag instant rizst a mikróba.
– Nem tudom. Kellene hozzá egy Horgony.
– Mi van Ruhnnal? – Bár egyikük sem vallotta volna be, Bryce
unokatestvére gondolkodás nélkül szembeszállna akár a Verem
összes szörnyetegével is, hogy megvédje őt.
Bryce megvetéstől csöpögő pillantást lövellt felé.
– Kibaszottul szó sem lehet róla.
– Juniper? – Valaki, akiben megbízik, akit szeret.
– Megtenné, de valahogy nem érzem helyesnek. És nem nekem
való az sem, hogy kijelölt Horgonnyal csináljam végig.
– Én is azt használtam. Teljesen rendben volt. – Észrevette a
Bryce szemében csillanó kérdéseket, úgyhogy gyorsan elejét vette
a kíváncsiskodásnak. – Talán egyszer meggondolod magad.
– Talán. – Bryce az ajkába harapott. – Sajnálom, hogy
elveszítetted a barátaidat.
– Sajnálom, hogy te is elvesztetted a tieidet.
Bryce köszönetképp bólintott, majd ismét kevergetni kezdett.
– Tudom, hogy mások nem értik. De olyan… mintha kihunyt
volna bennem egy fény, amikor megtörtént. Danika nem a
testvérem volt, nem a szeretőm. De ő volt az egyetlen, aki mellett
önmagam lehettem, és sosem éreztem azt, hogy elítél. Az
egyetlen, akiről tudtam, hogy mindig felveszi a telefont, vagy
visszahív. Az egyetlen, aki bátorságot öntött belém, nem
számított, mi történt, mennyire rossz, kínos vagy rémes volt, és
tudtam, hogy ő mellettem áll. Hogy ha elszabadul a pokol, vele
megbeszélhetem, és akkor minden rendben lesz.
Fénylett a szeme, és Huntnak minden önuralmára szüksége volt
ahhoz, hogy ne szelje át a kettejüket elválasztó néhány métert,
hogy megragadja a kezét, miközben Bryce így folytatta:
– De… Most semmi sincs rendben. Sosem beszélhetek többé
vele. Úgy érzem, mindenki azt várja, hogy mostanra legyek túl
rajta. De nem megy. Valahányszor szembetalálkozom a
valósággal, legszívesebben menekülnék. Hogy ne kelljen a saját
életemet élni. Képtelen vagyok táncolni, mert rá emlékeztet, arra,

574
hogy mennyit táncoltunk a klubokban, az utcán, az albérletben, a
kollégiumban. Nem vagyok hajlandó többet táncolni, mert annyira
boldoggá tett és… És nem akartam, most sem akarok ilyesmit
érezni. – Nagyot nyelt. – Tudom, hogy szánalmas.
– Nem az – válaszolta Hunt halkan.
– Sajnálom, hogy lefárasztalak a nyavalygásommal.
Hunt szájszéle felfelé rándult.
– Nincs ellenemre, hogy lefárassz, Quinlan.
Bryce a fejét rázva felhorkant.
– Jaj, így olyan furán hangzik!
– Te fogalmaztál így. – Bryce szája megrezzent. És a fenébe is,
mert ettől a mosolytól bizony elszorult Hunt mellkasa. De csak
annyit mondott: – Tudom, hogy úgyis mész tovább, Quinlan,
akkor is, ha minden szar.
– Mitől vagy ebben ilyen biztos?
Hunt nesztelen léptekkel vágott keresztül a konyhán. Bryce
hátrahajtotta a fejét, hogy továbbra is a szemébe nézhessen.
– Mert úgy csinálsz, mintha nyegle és lusta lennél, de a lelked
mélyén nem adod fel. Mert tudod, hogy ha megteszed, akkor ők
nyernek. Akkor azok a seggfejek nyernek, akiknek akkor is
beszóltál. Úgyhogy azzal tudsz igazán bemutatni nekik, ha éled az
életedet, méghozzá örömmel.
– Ezért harcolsz te is.
Hunt végigsimított a homloktetoválásán.
– Igen.
Bryce hümmögött egy sort, és ismét megkeverte a serpenyő
tartalmát.
– Hát akkor, Athalar, úgy tűnik, egy darabig még egy
csónakban evezünk.
Hunt rámosolygott, sokkal őszintébben, mint jó ideje bárkire is.
– Nem is hangzik olyan rosszul – felelte.
Bryce tekintete melegebbé vált, szeplős arca elpirult kissé.
– Azt mondtad, otthon. Még a kocsmában.
Így volt. Hunt próbált elfelejtkezni róla.
Bryce folytatta:

575
 – Tudom, hogy elvileg a kaszárnyában kellene laknod, vagy
ilyesmi, amihez Micah épp ragaszkodik, de ha valahogy sikerül
megoldanunk ezt az ügyet… Az a szoba a tiéd lehet.
Végighasított Hunton az ajánlat. És képtelen volt bármi mással
előrukkolni, mint azzal, hogy:
– Köszönöm. – És ennél több nem is kell, döbbent rá.
A rizs megfőtt, és Bryce két tányérba osztotta, majd rászedte a
húst is. Átnyújtotta neki az egyiket.
– Nem valami ínyenc kaja, de… tessék. Sajnálom, ami történt.
Hunt szemügyre vette a gőzölgő húst és rizst. Kutyáknak is
tálaltak már ennél gusztusosabban ételt. De azért elmosolyodott,
és a mellkasa ismét megmagyarázhatatlanul elszorult.
– Bocsánatkérés elfogadva, Quinlan.

Egy macska ült a komódon.

Kimerültség húzta Bryce szemhéját, olyan súlyossá változtatta,
hogy kinyitni alig tudta.
A hajnal előtti égboltot idéző szempár odaszegezte.
Mi vakít el egy orákulumot, Bryce Quinlan?
Szája szót formázott, de az álom visszahúzta.
A macska kék szeme ragyogott. Mi vakít el egy orákulumot?
Bryce keményen küzdött, hogy a kérdés, a sürgetés hallatán
kinyissa a szemét.
Tudod – próbálta válaszolni.
Az Őszkirály egyetlen lánya – szemétként kihajítva.
A macska vagy akkor, annyi évvel ezelőtt a templomnál jött rá,
vagy követte őt, és látta, kinek a villájába próbált meg bemenni.
Megöl, ha rájön.
A macska megnyalta a mancsát. Akkor csináld meg a
Zuhanást!
Bryce ismét beszélni próbált. Az álom szorosan tartotta, de
nagy nehezen csak kinyögte: És aztán?
A macska bajsza megrezzent. Mondtam már. Keress meg!

576
 Bryce szemhéja lejjebb ereszkedett, hogy visszamerüljön az
álomba. Miért?
A macska oldalra billentette a fejét. Hogy befejezzük ezt az
egészet.

577
 53.

MÁSNAP REGGEL MÉG MINDIG ESETT AZ ESŐ, és Bryce úgy vélte, ez

rossz előjel.
Rémes nap ígérkezett. Ahogy az előző este is rémes volt.
Syrinx nem volt hajlandó kimászni a takaró alól, hiába próbálta
Bryce kicsalogatni azzal, hogy még a sétáltatás előtt kap reggelit,
és mire sikerült kivonszolnia az utcára, miközben Hunt az
ablakból figyelte őket, az addig kellemesen kopogó esőt mintha
már dézsából öntötték volna.
Az épület ajtajának sarkában kövér varangyosbéka ült a kis
kiugró alatt, várta, hogy valamelyik kis termetű, szerencsétlen
vanír elrepüljön mellette. Szemügyre vette a vizet fröcskölve
elhaladó Bryce-t és Syrinxet, utóbbi bajszát mozgatva fújt egyet,
és közelebb araszolt az épület széléhez.
– Rémes – motyogta Bryce a kabátja csuklyáján doboló
esőben, érezte, hogy a varangy figyeli, miközben végigsétálnak az
utcán. Ahhoz képest, hogy nem volt nagyobb az öklénél,
rengetegféleképpen tudott bosszúságot okozni. Méghozzá
mindenféle természetszellemnek. Lehabah még a könyvtárba
zárva is gyűlölte a varangyokat, és rettegett tőlük.

578
 Bryce fekete cicanadrágja és fehér pólója még a sötétkék
esőkabát ellenére is gyorsan átázott. Mintha valahogy felfelé esett
volna az eső. Megült a zöld gumicsizmájában is, minden egyes
lépéssel cuppogott a záporzó esőben, a pálmák pedig hajladoztak,
fütyültek odafent.
Az eddigi legesősebb tavasz – állították a híradóban tegnap
este. Bryce egyetértett.
A varangyosbéka még mindig ott ült, miután Syrinx
rekordgyorsasággal elvégzett reggeli dolgai után visszatértek, és
előfordulhat, hogy Bryce csizmája szándékosan csattant olyan
nagyot az egyik közeli tócsában.
A varangy kiöltötte rá a nyelvét, de azért odébb ugrált.
Hunt a tűzhelynél állt, az illatok alapján szalonnát sütött.
Hátrapillantott a válla felett, ahogy Bryce lehámozta magáról az
esőkabátot, és összevizezte a padlót.
– Éhes vagy?
– Nem, köszi.
Hunt összehúzta a szemét.
– Enned kellene valamit, mielőtt elindulunk.
Bryce legyintett, és kaját öntött Syrinx táljába.
Amikor felállt, Hunt tányért nyújtott neki. Szalonna, tojás és
egy vastag szelet barna pirítós.
– A héten ötször hagytad ott a kedvenc kajáidat – mondta
reszelősen. – Nem kezdjük ezt megint!
Bryce a mennyezetre emelte a tekintetét.
– Nem hiányzik, hogy egy pasi megmondja, mikor egyek.
– És mi lenne, ha egy barát mondaná, hogy érthető módon
rossz éjszakád volt, és elviselhetetlenül viselkedsz, amikor éhes
vagy?
Bryce a homlokát ráncolta. Hunt továbbra is felé nyújtotta a
tányért.
– Nem baj az, ha ideges vagy – mondta. Az ajtónál hagyott
papírzacskó felé biccentett, Danika ruhái felé, amik már
összehajtogatva várták, hogy elküldjék őket a vizsgálatra. Hunt

579
félórája rácsörgött Viktoriára, hogy kérje el a Mimir-technológiát
a tündérektől. Azt a választ kapta, hogy Declan már elküldte.
– Nem vagyok ideges. Ezek csak ruhák – felelte. Hunt
rámeredt. Bryce felmordult. – Nem vagyok az! Veszítsék csak el a
ruhákat, mit számít?
– Akkor egyél!
– Nem szeretem a tojást.
Hunt szája felfelé rándult.
– Nagyjából három tucatot megettél már, amióta ismerlek.
Tekintetük összefonódott.
– Ki tanított meg főzni? – Mert az tuti, hogy Hunt sokkal
jártasabb a konyhában, mint ő. A tegnap esti szánalmas vacsora is
ezt bizonyította.
– Magamtól tanultam. Hasznos, ha valaki katona. Bármelyik
légiós táborban népszerűvé lehet válni vele. Egyébként meg két
évszázadom volt rá. Elég szánalmas lenne, ha még mindig nem
tudnék főzni. – Közelebb nyomta a tányért. – Egyél, Quinlan!
Nem hagyom, hogy elveszítsék a ruhákat.
Bryce-ban felmerült, hogy Hunt fejére borítja a kaját, de végül
elvette, és lehuppant az étkezőasztal végében álló székre. Syrinx
odafutott hozzá, várakozásteljesen figyelte a szalonnát.
Egy pillanattal később egy bögre kávé is termett az asztalon,
még mindig kavargott benne a tejszín.
Hunt rávigyorgott.
– Az hiányozna csak, hogy a megfelelő ellátmány nélkül
kelljen útnak indulnod.
Bryce bemutatott neki, és felkapta Hunt telefonját az asztalról,
hogy készítsen pár fotót: a reggeliről, a kávéról, az angyal idióta
vigyorgásáról, Syrinxről maga mellett, meg a saját morcos
képéről. De azért csak megitta a kávét.
Mire betette a bögrét a mosogatóba, miközben Hunt épp a
reggelijét falta mögötte az asztalnál, Bryce rájött, hogy
könnyedebbé váltak a léptei, mint az utóbbi időben bármikor.

580
– Ne veszítsd el őket! – figyelmeztette Hunt Viktoriát, aki épp az
asztalán álló zacskóban turkált.
A lidérc felnézett a fakó, szürke zenekaros pólóról, aminek
elején egy sikító, köpenyes alak díszelgett. The Banshees.
– Vannak ruháink Danika Fendyrtől és a többi áldozattól a
bizonyítékok közt.
– Tudom, de azért használd ezeket – mondta Hunt. Hátha
valaki babrált az itteni bizonyítékokkal, meg hadd érezze Quinlan,
hogy hozzájárult a dologhoz. Bryce a galériában volt, épp valami
fennhéjázó vevővel bajlódott Naomi felügyelete alatt. –
Megkaptad a Mimir-technológiát Declantől?
– Ahogy már a telefonban is elmondtam, igen. – Vik ismét a
zacskóba nézett. – Felhívlak, ha találunk valamit.
Hunt odatolt elé egy papírt az asztalon.
– Nézd meg, hogy ezek közül a démonok közül van-e
valamelyiknek nyoma rajtuk.
Viktoria elsápadt a szavak láttán, glóriája élesen kirajzolódott a
homlokán.
– Gondolod, hogy egy ilyen démon tette?
– Remélhetőleg nem.
Hunt összeírt pár lehetséges démont, ami együtt dolgozhatott a
krisztallosszal, mind ősi és rémséges volt, rettegése minden egyes
felírt szóval egyre súlyosbodott. A többségük esti rémmesékben is
szerepelt. Bármelyik jutna is át Midgardra, annak katasztrofális
következményei lennének. Eddig kettővel kellett szembenéznie,
és mindkétszer épphogy csak túlélte.
Hunt ismét a zacskó felé biccentett.
– Komolyan mondtam, ne veszítsd el a ruhákat! – ismételte.
– Kezdesz elpuhulni, Athalar?
Hunt a szemét forgatta, és az ajtó felé indult.
– Csak szeretném, ha a helyén maradna a tököm.

581
Viktoria aznap este jelzett Huntnak, hogy még mindig fut a
diagnosztika. A tündérek Mimir-technológiája elég alapos volt
ahhoz, hogy hosszú időt vegyen igénybe. Hunt imádkozott, hogy
ne legyen olyan rémes az eredmény, mint amitől tartott.
Megírta üzenetben Bryce-nak, aki épp befejezte a munkát, és
felnevetett, ahogy észrevette, hogy a lány ismét megváltoztatta a
nevét a telefonjában: Bryce igazi királynő.
Éjfélig fent maradtak, valami valóságshow-t néztek egy csomó
szexi vanírról, akik egy korona-szigeteki tengerparti klubban
dolgoztak. Először nem volt hajlandó rá, de az első óra végeztével
ő nyomta meg a gombot, hogy jöjjön a következő rész. Majd a
következő.
Az sem ártott meg, hogy már nem a kanapé két ellentétes
végében ültek, hanem egymás mellett, és a combja Bryce-énak
nyomódott. Előfordulhat, hogy a lány befont hajával is
játszadozott közben. Bryce pedig hagyta.
Másnap reggel Hunt épp követte Bryce-t a lift felé, amikor
megcsörrent a telefonja. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a
számra, máris grimaszolva vette fel.
– Üdv, Micah!
– Negyedóra múlva az irodámban akarlak látni.
Bryce megnyomta a lift hívógombját, Hunt viszont a tetőre
vezető ajtóra mutatott. Majd elviszi őt a galériába, aztán átmegy a
KÜN-be.
– Rendben – felelte óvatosan. – Miss Quinlan is csatlakozzon
hozzánk?
– Csak te. – Azzal letette.

582
 54.

HUNT A HÁTSÓ BEJÁRATON ÁT ÉRKEZETT MEG A TORONYBA,

gondosan elkerült minden olyan helyet, ahol összefuthatott
Sandriellel. Isaiah nem vette fel a telefont, és több esze is volt
annál, mint hogy addig hívogassa, amíg fel nem veszi.
Amikor megérkezett, Micah kifelé bámult az ablakon, ereje
már viharként forrt a helyiségben.
– Mégis miért futtatsz tündérteszteket régi bizonyítékokon a
laborban? – kérdezte az arkangyal.
– Alapos okunk van azt feltételezni, hogy nem a már
beazonosított démon áll Danika Fendyr halála mögött. Ha
kiderítjük, pontosan mi ölte meg, talán elvezet ahhoz, aki
megidézte.
– Két hét múlva kezdődik a csúcstalálkozó.
– Tudom. A lehető legkeményebben dolgozunk.
– Valóban? Bryce Quinlannel whiskey-zgetni egy kocsmában
munkának számít?
Seggfej.
– Rajta vagyunk az ügyön. Ne aggódjon!

583
 – Sabine Fendyr felhívott. Hogy leordítsa a fejemet, amiért
gyanúsítottként kezeltétek. – Az égvilágon semmi emberség nem
volt a szemében. Egyedül a hűvös ragadozó látszott.
– Hibáztunk, és ezt el is ismerjük, de alapos okunk volt azt
feltételezni, hogy…
– Tegyetek… pontot… az ügy… végére.
– Meglesz – mondta Hunt fogcsikorgatva.
Micah hűvösen végigmérte. Majd így szólt:
– Sandriel kérdezősködött rólad… és Miss Quinlanről is. Igen
nagylelkű ajánlatokat tett. – Hunt gyomrát hirtelen ólomsúly
húzta. – Eddig visszautasítottam. Megmondtam neki, hogy
túlságosan értékes vagy a számomra.
Micah lehajított egy aktát az asztalra, majd visszafordult az
ablakhoz.
– Ne kelljen meggondolnom magam, Hunt!

Hunt átolvasta az aktát, értette a kimondatlan parancsot. A

büntetését. Sabine-ért, amiért túl sokáig tartott a nyomozás, amiért
egyáltalán megszületett. Egy halál minden egyes halálért.
Beugrott a kaszárnyába, hogy magához vegye a sisakját.
Micah jegyzetet írt számára a célpontok és a bűntetteik listája
mellé. Lőfegyver nélkül.
Úgyhogy Hunt elhozott pár fekete markolatú tőrt, meg a hosszú
nyelű kését is.
Minden egyes mozdulat gondos volt. Szándékos. Minden egyes
rezzenéssel, ahogy felöltötte fekete harci ruháját, elcsendesítette
az elméjét, egyre távolabb és távolabb került magától.
Telefonja megrezzent az asztalán, és csak annyi időre pillantott
rá, hogy elolvassa, mit írt neki Bryce igazi királynő: Minden
rendben?
Hunt felhúzta fekete kesztyűjét.
A telefonja ismét megrezzent.
Húsos batyus levest rendelek ebédre. Kérsz te is?

584
 Hunt megfordította a telefont, hogy ne lássa a kijelzőt. Mintha
ezzel megakadályozhatná valahogy, hogy Bryce rájöjjön, mit
csinál. Több évszázad rutinjával szedte össze a fegyvereit. Aztán a
fejébe húzta a sisakot.
A világ hűvös számítássá vált, a színek megfakultak.
Csak ekkor vette kézbe a telefonját, hogy visszaírjon Bryce-
nak: Nem, köszi. Később találkozunk.
Mire odaért a kaszárnya leszállójához, Bryce visszaírt. Előtte
számtalanszor felvillant a buborék, hogy ír valamit, de mindig
eltűnt, hogy aztán ismét felbukkanjon. Mintha tíz különböző
üzenetet fogalmazott volna meg, mire végül megállapodott annál,
hogy: Oké.
Hunt kikapcsolta a telefonját, vállal kilökte az ajtót, és kilépett
a nyílt térre.
Sötét folt volt a fényben. Egy árnyék a nap előtt.
Egyetlen szárnycsapással felröppent. Nem nézett vissza.

Valami nem stimmelt.

Bryce abban a pillanatban tudta, hogy rájött, Hunt már egy
órája van a Comitiumban, és még nem írt semmit.
Ez az érzés egyre súlyosbodott, amikor semmitmondó
válaszokat kapott az üzeneteire. Nem említette, miért hívták be,
mire készül.
Mintha valaki más írt volna helyette.
Tucatnyi különböző választ fogalmazott meg, amikor megjött
az a Huntra legkevésbé sem jellemző üzenet.
Kérlek, mondd, hogy minden rendben!
Küldj 1-est, ha segítségre van szükséged!
Megbántottalak valamivel?
Mi a baj?
Elmenjek a Comitiumba?
Tényleg nem kérsz levest? Valaki ellopta a telefont?

585
 És így tovább, és így tovább, megírta, majd kitörölte a
válaszokat, és végül oda jutott, hogy: Aggódom. Kérlek, hívj fel!
De nem volt joga aggódni, ilyesmit követelni.
Úgyhogy végül egy szánalmas Oké-nál állapodott meg.
És azóta sem hallott felőle. Egész nap mániákusan nézegette a
telefonját.
De semmi.
Az aggodalom görcsben tartotta a gyomrát. Meg sem rendelte a
levest. Egyetlen pillantást vetett a tetőkamerák képére, és látta,
hogy Naomi ül ott egész nap feszült arckifejezéssel.
Bryce három körül felment hozzá.
– Tudod, hova ment? – kérdezte, szorosan átkarolva magát.
Naomi végignézett rajta.
– Semmi baja – válaszolta. – Hunt… – Elhallgatott, mintha
kiolvasott volna valamit Bryce arcából. Meglepetés suhant át a
tekintetén. – Semmi baja – mondta az angyal kedvesen.
Mire Bryce hazaért, és Naomi elfoglalta őrposztját a
szomszédos épület tetején, már nem hitt neki.
Ezért úgy döntött, a fene essen az egészbe. A francba az
óvatoskodással, a hidegvérrel, az egésszel!
Ahogy az óra mutatója a nyolcas felé vánszorgott, Bryce a
konyhában állva azt írta Huntnak: Kérlek, hívj fel! Aggódom
miattad.
Tessék. Hadd menjen az éterbe vagy bárhova, ahol az üzenetek
keringenek!
Még egyszer utoljára megsétáltatta Syrinxet. Közben végig a
telefonját szorongatta, mintha minél erősebben szorítaná, annál
valószínűbb lenne, hogy Hunt válaszolni fog.
Tizenegykor feladta, és tárcsázta az ismerős számot. Ruhn az
első csörgésre felvette.
– Mi a baj?
Bryce-t nem is érdekelte, honnan tudja.
– Nem… – Nagyot nyelt.

586
 – Bryce! – Ruhn hangja kiélesedett. Zene szólt a háttérben, de
változni kezdett, mintha Ruhn csendesebb helyre ment volna,
bárhol volt is épp.
– Láttad ma Huntot valamerre? – Bryce hangja cincogásként
hangzott.
A háttérben Flynn érdeklődött:
– Minden rendben?
– Mi történt? – kérdezte Ruhn.
– Mármint láttad Huntot a lőtéren vagy valahol…
Elhallgatott a zene. Ajtó csapódott.
– Hol vagy?
– Otthon. – Hirtelen rádöbbent, mekkora ostobaság volt
felhívni őt, pont Ruhntól megkérdezni, tudja-e, mit csinál a
kormányzó orgyilkosa.
– Öt perc, és…
– Nem, ne gyere ide! Jól vagyok. Csak… – Égett a torka. –
Nem találom. – Mi van, ha Huntból nem maradt más, csak egy
halom csont, hús és vér?
Amikor súlyossá vált a csend, Ruhn halkan, mégis határozottan
így szólt:
– Ráállítom Decet és Flynnt…
A védővarázslatok felzúgtak, kinyílt a bejárati ajtó.
Bryce megdermedt, ahogy az ajtó lassan kitárult. Ahogy Hunt
harci feketében, a híres sisakkal a fején besétált.
Mintha minden egyes lépésre teljes mértékben koncentrálnia
kellett volna. És a szaga…
Vér.
Nem a sajátja.
– Bryce?
– Visszajött – lehelte a telefonba. – Holnap felhívlak – mondta
a bátyjának, és letette.
Hunt megállt a szoba közepén.
Vér szennyezte a szárnyát. Ott fénylett a bőrruhán, az pöttyözte
a sisak plexijét.
– Mi… mi történt? – nyögte Bryce.

587
 Hunt ismét megmozdult.
Elsétált mellette, a rengeteg különböző vér szaga megtöltötte a
levegőt. Az angyal nem szólt egy szót sem.
– Hunt! – Bármiféle remény öntötte is el az imént, most valami
élesebbé változott.
Hunt a szobája felé ment, nem állt meg. Bryce mozdulni sem
mert. Hunt lidérc volt, démon, a… a halál árnyéka.
Ez a férfi sisakban, harci ruhában… Bryce nem ismerte őt.
Hunt elérte a szobáját, és még csak rá sem nézett, ahogy
becsukta maga mögött az ajtót.

Képtelen volt elviselni.

Egyszerűen képtelen volt elviselni azt a színtiszta, térdgyengítő
megkönnyebbülést Bryce arcán, amikor besétált a lakásba. A
dolga végeztével visszajött ide, mert azt hitte, Bryce már alszik, és
lemoshatja magáról a vért anélkül, hogy vissza kelljen mennie a
Comitium kaszárnyájába, de Bryce ott állt a nappaliban. Rá várt.
Ahogy belépett a lakásba, és Bryce meglátta, megérezte a
vért…
Az arcára kiülő rémületet és fájdalmat sem volt képes elviselni.
Látod, mit tett velem ez az élet? – kérdezte volna
legszívesebben. De ahonnan ő jött most, ott nem voltak szavak.
Mostanáig csak sikolyok léteztek. A három férfiból szakadtak ki,
akiket az elmúlt órák leforgása alatt Micah utasításainak
megfelelően kivégzett.
Hunt a fürdőszobába sietett, és a lehető legforróbbra állította a
zuhanyt. Levette a sisakot, az erős fény vakította a szemét a plexi
tompítása nélkül. Aztán levette a kesztyűt is.
Bryce olyan rémültnek tűnt! Nem csoda. Eddig valójában fel
sem foghatta, mi ő, ki ő. Hogy miért húzódnak úgy el tőle mások.
Miért nem néznek a szemébe.
Hunt lehámozta magáról a ruháját, kék-zöld foltjai már
gyógyultak. A drogbárók, akiket ma este kivégzett, bevittek pár

588
ütést, mielőtt felülkerekedett rajtuk. Mielőtt a földre szegezte
őket, és felnyársalta a pengéire.
Aztán otthagyta őket, órákon keresztül ordítottak kínjukban.
Meztelenül a zuhany alá lépett, a fehér csempéken már
gyöngyözött a gőz.
A forró víz savként marta a bőrét.
Elfojtotta a kiáltását, a zokogását, a nyöszörgését, nem ugrott
ki a perzselő zuhatag alól.
Nem csinált semmit, hagyta, hogy mindent elégessen.

Micah bevetésre küldte. Megparancsolta Huntnak, hogy öljön

meg valakit. Többeket is, a szagok alapján. Mindegyik kioltott
élet beleszámított vajon abba az undorító tartozásba?
Ez volt a munkája, amit a kormányzónak végzett, az út a
szabadság felé, ugyanakkor… Bryce sosem gondolt bele igazán.
Hogy miféle hatással van mindez rá. Hogy miféle
következményekkel jár.
Nem a szabadság felé vezetett ez az út. Hanem Hél bugyraiba.
Bryce nem mozdult a nappaliból, várta, hogy Hunt befejezze a
zuhanyzást. Egyre csak zubogott a víz. Eltelt húsz perc. Harminc.
Negyven.
Egy teljes óra múltán Bryce azon kapta magát, hogy bekopog a
vendégszoba ajtaján.
– Hunt?
Nem érkezett válasz. Ömlött tovább a víz.
Bryce résnyire nyitotta az ajtót, bekémlelt a sötét hálószobába.
A fürdőszobaajtó tárva-nyitva állt, gőz áramlott ki rajta. Olyan
sok, hogy teljesen bepárásította a hálószobát.
– Hunt? – Bryce előrelépett, a nyakát nyújtogatva nézett be a
vakító fényben úszó fürdőszobába. Nem látta Huntot a
zuhanyfülkében.
Átázott szürke szárnyra lett figyelmes az üveg mögött.
Gondolkozás nélkül mozdult, nem érdekelte semmi.

589
 Egyetlen szívdobbanás alatt a fürdőszobában termett, ajkán
Hunt nevével, a legrosszabbra készülve, és azt kívánta, bár
magával hozta volna a telefonját a konyhapultról…
De Hunt ott volt.
Meztelenül ült a zuhanyfülkében, fejét a térde közé hajtotta.
Víz ömlött a nyakára, a szárnyára, végigcsorgott a haján.
Aranylóan barna bőre dühödt vörössé vált. Bryce belépett a
zuhanyfülkébe, és felszisszent. A víz forró volt. Égetett.
– Hunt! – szólalt meg. Az angyalnak a szeme sem rebbent.
Bryce ide-oda járatta a tekintetét közte és a zuhanyfej között.
Hunt teste meggyógyította az égéseket – a bőre meggyógyult,
majd ismét leforrázódott, meggyógyult, leforrázódott.
Kínszenvedés lehetett.
Elfojtotta a kiáltását, ahogy benyúlt a zuhany alá, a már-már
forrásközeli hőmérsékletű víz átáztatta a felsőjét, a nadrágját, és
lejjebb tekerte a hőmérsékletet.
Hunt nem mozdult. Rá sem nézett. Rengetegszer csinálta már
ezt, döbbent rá Bryce. Valahányszor Micah elküldte, valahányszor
a korábban szolgált arkangyalok megbízták valamivel.
Syrinx kíváncsian bejött hozzájuk, megszagolta a véres
ruhákat, majd elterült a fürdőszobaszőnyegen, fejét mellső lábaira
fektette.
Hunt nem jelezte, hogy észrevette Bryce jelenlétét.
De mélyebbeket lélegzett. Könnyedebben.
És Bryce nem tudta volna megmondani, miért teszi, de felkapta
a sampont, meg a levendulás szappant a csempézett falfülkéből.
Aztán letérdelt elé.
– Meg foglak fürdetni – mondta halkan. – Ha szabad.
Apró, mégis iszonyúan egyértelmű bólintás volt az egyetlen
reakció. Mintha a szavak még mindig túlságosan nehéznek
bizonyultak volna.
Bryce sampont nyomott a kezébe, majd Hunt hajába fúrta az
ujjait. A sűrű tincsek súlyosnak bizonyultak, ő pedig gyengéden
masszírozta, és végül hátrahajtotta Hunt fejét, hogy leöblíthesse.

590
Ekkor végre ránézett. Tekintetük összefonódott, ahogy Hunt a
vízsugárba hajtotta a fejét.
– Pont úgy nézel ki, mint ahogy én érzem magam – suttogta
Bryce elszoruló torokkal. – Minden egyes áldott nap.
Hunt pislogott, ez volt az egyetlen jele annak, hogy hallotta.
Bryce elhúzta a kezét a hajától, és felkapta a szappant. Hunt
meztelen, döbbent rá, és ő ezt valamiképpen elfelejtette. Teljesen
meztelen. Bryce bele sem gondolt, inkább elkezdte beszappanozni
Hunt nyakát, széles vállát, két izmos karját.
– Az alsóbb tájékaidat meghagyom neked – mondta Bryce
felhevülő arccal.
Hunt csak nézte őt azzal a nyers őszinteséggel. Sokkal
intimebb volt, mint amikor az ajka a nyakához ért. Mintha tényleg
mindent látott volna, ami Bryce egykor volt, amilyen lett, és
amivé még válhatott.
A lehető legalaposabban lemosta Hunt felsőtestét.
– A szárnyaidat nem tudom megmosni, ha a falnak dőlsz.
Hunt egyetlen erőteljes, elegáns mozdulattal ellökte magát a
földtől.
Bryce nem nézett arra, ami épp szemmagasságba került vele.
Arra az igencsak méretes valamire, ami Huntnak mintha fel sem
tűnt volna, vagy egyszerűen nem érdekelte.
Úgyhogy ő sem foglalkozik vele, határozta el. Felállt a
záporozó vízben, és gyengéden megfordította Huntot. Hátulról
sem csodálta meg. Az izmait, a tökéletes alakját.
Tökéletes a feneked – mondta neki Hunt korábban.
Ahogy a tiéd is – tudta volna most már őszintén felelni.
Beszappanozta Hunt szárnyát, sötétszürkének tűnt a víztől.
Hunt annyival magasabb volt nála, kénytelen volt lábujjhegyre
emelkedni, hogy elérje a szárnya tetejét. Néma csendben fürdette,
és Hunt továbbra is lecsüngő fejjel megtámaszkodott a csempén.
Pihennie kellett, megnyugtató feledésbe süppedni. Úgyhogy
Bryce lemosta a szappant, és gondoskodott róla, hogy minden
egyes tolla tiszta legyen, majd az angyal mellett elnyúlva elzárta a
zuhanycsapot.

591
 Csak a lefelé folyó víz hangja törte meg a gőzzel teli
fürdőszoba csendjét.
Bryce felkapott egy törülközőt, és egyetlenegyszer sem
pillantott le, ahogy Hunt felé fordult. A dereka köré tekerte a
törülközőt, majd lehúzott egy másodikat is a zuhanyfülke melletti
rúdról, és elkezdte dörgölni Hunt napbarnított bőrét. Óvatosan
leitatta a vizet a szárnyáról. Aztán megtörölte a haját is.
– Gyere! – mormolta. – Vár az ágy.
Az arca alapján Hunt kezdett egyre inkább tisztában lenni a
környezetével, de nem ellenkezett, amikor Bryce kirángatta a
zuhanyfülkéből. Víz csöpögött Bryce átázott ruháiból, a hajából.
Hunt hagyta, hogy kivezesse a hálószobába, a komódhoz, ahová a
holmiját tette.
Bryce elővett egy fekete alsónadrágot, és leguggolt, szemét
szándékosan a földre szegezte, ahogy kifeszítette a derékrész
gumiját.
– Lépj bele!
Hunt engedelmeskedett, először az egyik lábával, majd a
másikkal is. Bryce kiegyenesedett, végighúzta az alsónadrágot
Hunt erős combjain, és eleresztette a rugalmas derékrészt, halkan
csattant. Egy másik fiókból fehér pólót húzott elő, és
homlokráncolva tanulmányozta a szárnyak számára készített
bonyolult vágásokat. Végül letette a pólót.
– Marad az alsónadrág – jelentette ki, és elhúzta a takarót az
ágyon, amit Hunt minden reggel olyan gondosan bevetett.
Megpaskolta a matracot. – Aludj szépen, Hunt!
Az angyal ismét engedelmeskedett, halk nyögéssel kúszott be a
takaró alá.
Bryce lekapcsolta a fürdőszobában a villanyt, sötétségbe
borítva a hálószobát, és visszatért oda, ahol Hunt feküdt, továbbra
is őt bámulva. Bátorságát összeszedve kisimított egy nyirkos
tincset az angyal arcából, ujjai megérintették azt a gyűlöletes
tetoválást. Hunt lehunyta a szemét.
– Annyira aggódtam miattad! – suttogta Bryce, és ismét
megsimogatta a haját. – Annyira… – Képtelen volt befejezni a

592
mondatot. Úgyhogy csak hátralépett, hogy visszamenjen a saját
szobájába, száraz ruhát vegyen, és talán ő maga is aludjon
valamennyit.
De ekkor meleg, erős kéz kulcsolódott a csuklójára.
Megállította.
Bryce visszanézett, és látta, hogy Hunt ismét őt bámulja.
– Mi az?
Az enyhe rántás mindent elárult.
Maradj!
Bryce mellkasa fájdalmasan elszorult.
– Oké. – Nagy levegőt vett. – Oké, persze.
És valamiért túlságosan kockázatosnak tűnt a gondolat, hogy
elmenjen a saját hálószobájáig, hogy akár egyetlen pillanatra is
magára hagyja őt. Mintha Huntnak ismét nyoma veszhetett volna,
ha elmegy átöltözni.
Úgyhogy felkapta a fehér pólót, amit korábban az angyalra
akart adni, és elfordult, lehámozta magáról a saját felsőjét és
melltartóját, aztán behajította a fürdőszobába. Hangos csattanással
értek földet a csempén, elnyomva Hunt puha pólójának a
zizegését, amit magára húzott. A térdéig ért, eleget takart ahhoz,
hogy lehúzza az átázott melegítőnadrágot és a bugyiját is, és azt is
a fürdőszobába dobja.
Syrinx már felugrott az ágyra, összegömbölyödött a lábánál. És
Hunt is odébbhúzódott, hogy elég helyet hagyjon neki.
– Oké – ismételte Bryce, leginkább saját magának.
A takaró meleg volt, Hunt illatát árasztotta – eső csókolta
cédrust érzett. Próbálta nem túl feltűnően belélegezni, ahogy ülő
pozícióba helyezkedett az ágytámlánál. Ahogy azt is palástolta,
mennyire megdöbbent, amikor Hunt a combjára hajtotta a fejét, és
átölelte őt, karját a párnán pihentetve.
Mint egy gyerek, aki az anyja ölébe hajtja a fejét. Egy barát,
aki megnyugtató érintésre vágyik, hogy tudja, élő-lélegző lény.
Valaki, aki jó, hiába kényszerítik arra, amire.
Bryce óvatosan ismét kisimította Hunt haját a homlokából.

593
 Hunt lehunyta a szemét, de azért valamennyire belehajolt az
érintésbe. Néma kérést intézett felé.
Úgyhogy Bryce tovább simogatta a haját, újra meg újra, amíg
Hunt lélegzetvételei el nem mélyültek, egyenletessé nem váltak,
és erős teste elernyedt mellette.

A mennyország illatát érezte. Az otthonét, az örökkévalóságét,

azét a helyét, ahol lennie kellett.
Amikor Hunt kinyitotta a szemét, női puhaság, meleg és lágy
lélegzetvételek fogadták.
A gyér fényben látta, hogy félig Bryce ölében fekszik, aki
maga is kidőlt az ágytámlánál, feje oldalra bicsaklott. Egyik keze
még mindig Hunt hajában volt, a másik a takarón, Hunt karja
mellett.
Az óra fél négyet mutatott. Nem az lepte meg, mennyi az idő,
hanem hogy magához tért már annyira, hogy felfogja.
Bryce gondoskodott róla. Megmosdatta, felöltöztette,
megnyugtatta őt.
Hunt óvatosan elhúzta az arcát az ölétől, és rádöbbent, hogy
Bryce lába csupasz. Hogy semmit sem visel az ő pólója alatt. És
hogy csupán centiméterekre volt tőle az arca.
Izmai alig tiltakoztak, ahogy felült. Bryce meg sem rezzent.
Az ég szerelmére, hiszen még alsónadrágot is adott rá!
Felforrósodott az arca, de kimászott az ágyból, Syrinx
kinyitotta a fél szemét, hogy megnézze, mi ez a nagy mozgás.
Intett az állatnak, és átsétált a matrac másik oldalára.
Bryce megmozdult, ahogy a karjába vette, és átvitte a saját
szobájába. Miután a saját ágyára került, morogva tiltakozott a
hideg lepedő miatt, de Hunt gyorsan betakarta, és otthagyta, még
mielőtt magához térhetett volna.
Már a nappali közepén járt, amikor Bryce telefonja felvillant a
konyhapulton.
Hunt képtelen volt uralkodni magán, ránézett.

594
 Ruhn egymás után küldött üzenetei töltötték meg a képernyőt,
mindegyik az elmúlt néhány órában érkezett.
Athalar jól van? Majd később: Jól vagy?
Aztán egy órája: Felhívtam az épületedet, és a portás biztosított
róla, hogy mindketten odafent vagytok, úgyhogy feltételezem, hogy
rendben vagytok. De azért hívj fel reggel!
Aztán félórával ezelőtt, mintha csak eszébe jutott volna:
Örülök, hogy felhívtál. Tudom, hogy szarul alakultak a dolgok
kettőnk között, és hogy ez nagyrészt az én hibám, de ha szükséged
van rám, itt vagyok. Bármikor, Bryce.
Hunt a Bryce hálószobájába vezető folyosó felé nézett.
Felhívta Ruhnt – hát vele beszélt telefonon, amikor visszaért.
Megdörgölte a mellkasát.
A saját ágyában ismét elnyomta az álom, ahol meleg
fantomérintésként még mindig ott érezte Bryce illatát.

595
 55.

A HAJNAL ARANY SUGARAI ÉBRESZTETTÉK BRYCE-T. A takaró meleg

volt, az ágy puha, Syrinx még horkolt…
A saját szobájában volt. A saját ágyában.
Felült, felébresztve Syrinxet. A kiméra bosszúsan felmordult,
és mélyebbre fúrta magát a takaró alá, a rend kedvéért még jól
bordán is rúgta Bryce-t a hátsó lábával.
Bryce kimászott mellőle az ágyból, és néhány pillanat
leforgása alatt már maga mögött is hagyta a szobáját. Hunt
nyilván áthozta ide valamikor. Nem volt olyan állapotban, hogy
ilyesmit tegyen, és ha valamiképpen kényszerítették, hogy megint
elmenjen…
Felsóhajtott, amikor meglátta a szürke szárnyat a vendégszoba
ágyán. Az aranybarna bőrt az izmos háton. Emelkedett és süllyedt.
Még mindig aludt.
Hála az isteneknek! Bryce megdörgölte az arcát, már felesleges
lett volna visszafeküdni, úgyhogy a konyhába trappolt, és nekiállt
kávét főzni. Jó erősre vágyott, aztán egy gyors futásra. Oda sem
figyelve, emlékezetből csinálta, és miközben a kávéfőző felzúgott,
zörgött, felkapta a telefonját a pultról.

596
 Az értesítései nagy részét Ruhn üzenetei tették ki. Kétszer is
elolvasta őket.
Mindent otthagyott volna, hogy átjöjjön. Ráállította volna a
barátait Hunt keresésére.
Kérdés nélkül megtette volna. Tudta jól – szándékosan
felejtette el korábban.
Azt is tudta, miért. Pontosan emlékezett, hogy a sok-sok évvel
korábbi veszekedésük utáni reakciója jogos volt ugyan, de túlzó.
Ruhn próbált bocsánatot kérni, Bryce pedig felhasználta ellene. És
Ruhn nyilván bűnösnek érezte magát annyira, hogy nem
kérdőjelezte meg, miért zárta ki az életéből. Nem jött rá, hogy
nemcsak a miatt a kis sértődés miatt zárkózott el előle, hanem
mert félt. Egyenesen rettegett.
Ruhn megbántotta őt, és pokolian megrémisztette, hogy
ilyesfajta erővel bír felette. Hogy annyi mindent szeretne tőle,
annyi mindent elképzelt a bátyjával közösen – kalandokat,
nyaralásokat, hétköznapi pillanatokat –, és Ruhn bármikor
elveheti ezt tőle.
Bryce hüvelykujjai ott lebegtek a telefonja billentyűzete felett,
mintha a megfelelő szavakat keresné. A Köszönöm rendben lenne.
Sőt, még a Később felhívlak is megfelelne, hiszen inkább szóban
kellene tolmácsolnia a háláját.
Mégsem mozdultak az ujjai, a szavak megjelentek, majd a
semmibe vesztek.
Hagyta, hadd szóródjanak szerteszét, és inkább a másik
üzenetre fordította a figyelmét – arra, amit Junipertől kapott.
Madame Kyrah azt mondta, nem mentél el az órájára. Mi a
franc, Bryce? Könyörögnöm kellett neki, hogy tartsa fenn neked a
helyet. Nagyon dühös volt.
Bryce a fogát csikorgatta. Ezt írta vissza: Sajnálom. Mondd
meg neki, hogy épp a kormányzónak dolgozom egy ügyön, és
közbejött valami!
Bryce letette a telefont, és visszafordult a kávéfőző felé. Egy
pillanattal később megrezzent a telefonja. Juniper nyilván a
reggeli próbára indult.

597
 Ezt a nőt nem érdeklik a kifogások. Nagyon sokat dolgoztam
azért, hogy megkedveljen, Bryce.
June határozottan dühös volt rá, ha Bryce-nak hívta B helyett.
Bryce visszaírt: Komolyan sajnálom, na! Mondtam, hogy csak
gondolkozom rajta. Nem kellett volna azt mondanod neki, hogy ott
leszek.
Juniper dühösen felelt: Jól van. Most mennem kell.
Bryce felsóhajtott, és nagy nehezen lefejtette az ujjait a
telefonjáról. Helyette a forró kávéval teli bögrét vette a kezébe.
– Szia!
Megpördült, és látta, hogy Hunt csípővel a márvány
konyhaszigetnek dől. Az izomzatához és a szárnyaihoz képest az
angyal igencsak nesztelenül tudott közlekedni, ezt kénytelen volt
elismerni. Pólót és nadrágot húzott, de a haja még mindig kócos
volt.
Bryce rekedtesen szólalt meg, térde remegett egy kicsit:
– Hogy érzed magad?
– Megvagyok. – A szóban nem lapult él, csupán néma
beletörődés és kérés, hogy ne erőltessék a témát. Úgyhogy Bryce
előhalászott egy másik bögrét, a kávéfőző alá tette, és
megnyomott pár gombot, hogy működésbe hozza a gépet.
Hunt pillantása úgy söpört végig rajta, mintha tényleg
megérintette volna. Bryce lepillantott, és rádöbbent, miért.
– Ne haragudj, elvettem az egyik pólódat! – szabadkozott, és az
öklébe gyűrte a fehér anyagot. Az istenekre, hiszen nincs rajta
bugyi! Vajon Hunt tudja?
Hunt tekintete Bryce csupasz lábára siklott, és elsötétült kissé.
Határozottan tudta.
Ellökte magát a konyhaszigettől, és megindult felé. Bryce
megacélozta magát, hogy pontosan miért, azt ő maga sem tudta,
de…
Hunt elsétált mellette. Egyenesen a hűtőhöz ment, ahonnan
tojást és szalonnát vett elő.

598
 – Lehet, hogy klisés alfalágyult dumaként hangzik – mondta
anélkül, hogy ránézett volna, miközben serpenyőt tett a tűzhelyre
–, de tetszik, hogy a pólómban látlak.
– Határozottan klisés alfalágyult duma – válaszolta Bryce,
hiába görbültek be a lábujjai a világos parkettán.
Hunt tojást ütött egy tálba.
– Valahogy mindig a konyhában lyukadunk ki.
– Nem bánom – kortyolt bele Bryce a kávéjába –, ha te főzöl.
Hunt felhorkant, majd megdermedt.
– Köszönöm – mondta halkan. – Amit tettél.
– Szóra sem érdemes – felelte Bryce, és ismét beleivott a
kávéba. Eszébe jutott, hogy Huntnak is főzött, és az immár teli
bögréért nyúlt.
Hunt elfordult a tűzhelytől, ahogy Bryce odanyújtotta neki a
bögrét. Ide-oda járatta a pillantását a bögre és Bryce arca között.
És ahogy hatalmas keze a bögrére kulcsolódott, előrehajolt,
felemésztve a kettejük közötti távolságot. Ajka Bryce arcához ért.
Gyorsan, könnyedén, kedvesen.
– Köszönöm – mondta ismét, ahogy elhúzódott, és visszatért a
tűzhelyhez. Mintha észre sem vette volna, hogy Bryce képtelen
mozdulni, képtelen bármit is kinyögni.
Elvakította a vágy, hogy megragadja őt, magához húzza az
arcát, és minden egyes porcikáját megízlelje. Ujjai megrezzentek
az oldalán, már-már érezte alattuk a kemény izmokat.
Huntnak ott a réges-rég elveszített szerelme, akit még mindig
úgy szeret. Ő pedig olyan régen szexelt már. Kthona csöcsére,
hiszen már hetek teltek el azóta, hogy összejött azzal az oroszlán
alakváltóval a Holló mosdójában! És most, hogy Hunt itt lakott,
nem merte kinyitni a bal oldali éjjeliszekrényét, hogy
gondoskodjon magáról.
Mondogasd csak ezt magadnak! – csendült egy halk hang.
Hunt hátizmai megmerevedtek. Keze megdermedt, bármit
csinált is előtte.

599
 Bassza meg, hiszen érzi az ilyesmit, nem igaz? A legtöbb vanír
férfi érzi, ahogy valakinek az illata megváltozik: a félelemé és a
vágyé a két legerősebb.
Hunt az Umbra Mortis. Tízmillió oka van, miért nem szabad
kikezdenie vele. És az Umbra Mortisnak nem szokása együtt járni
valakivel – nem, nála két választási lehetőség van, mindent vagy
semmit.
Hunt reszelősen így szólt:
– Mire gondolsz? – Nem fordult vissza a tűzhelytől.
Rád. Rád gondolok, mint valami kibaszott idióta.
– Kiárusítás van ma délután a dizájnerboltokban – hazudta
Bryce.
Hunt hátrapillantott a válla felett. Bassza meg, hogy elsötétült a
szeme!
– Tényleg?
Csak nem búgást vélt felfedezni a hangjában?
Bryce önkéntelenül is hátralépett egyet, és nekiment a
konyhaszigetnek.
– Igen – mondta, de képtelen volt elszakítani róla a tekintetét.
Hunt szeme még sötétebbé vált. De nem szólt semmit.
Bryce levegőt sem kapott rendesen, amikor az angyal így
nézett rá. A tekintete egyértelműen jelezte, hogy érzi, mi megy
végbe a testében.
Megkeményedtek a mellbimbói a pillantása alatt.
Hunt természetfeletti mozdulatlansággal állt. Tekintete lejjebb
siklott. Észrevette a mellét. A combját, amit most összeszorított –
mintha azzal véget vethetne az épp kialakuló kínzó lüktetésnek
közöttük.
Arcára vad kifejezés költözött. Úgy festett, mint egy ugrásra
készülő puma.
– Nem tudtam, hogy így feltüzelnek a ruhaleárazások, Quinlan.
Bryce kis híján felnyüszített. Nagy nehezen mozdulatlan
maradt.
– A kis dolgokat is meg kell becsülni, Athalar.

600
 – Erre szoktál gondolni, amikor kinyitod a bal oldali
éjjeliszekrényedet? A kiárusításokra? – Felé fordult. Bryce
egyetlen pillanatra sem merte elkapni a tekintetét.
– Igen – lehelte. – Arra a rengeteg ruhára, ahogy a testemhez
tapadnak. – Fogalma sem volt, mi a francot beszél.
Mégis hogy szökhetett meg az összes levegő a lakásból, a
városból?
– Talán vehetnél új alsóneműt – mormolta Hunt Bryce csupasz
lába felé biccentve. – Úgy látom, kifogytál.
Bryce képtelen volt megálljt parancsolni a képnek, ami lángba
borította az egész testét: Huntot látta maga előtt, ahogy hatalmas
kezével megragadja a csípőjét, felrakja őt a pultra, ami épp a
gerincének nyomódik, feltolja Bryce pólóját – vagyis igazából a
saját pólóját –, és szélesre tárja a lábát. Előbb a nyelvével elégíti
ki, aztán a farkával, addig kényezteti, amíg már zokog, sikít az
élvezettől, bánta is ő, csak érintse már meg, legyen benne…
– Quinlan. – Hunt mintha remegett volna. Mintha egyedül a
színtiszta önuralom tartotta volna egy helyben. Mintha őt is épp
ugyanaz a perzselő kép gyötörte volna, és csak azt várná, hogy
bólintson rá.
Mindent megbonyolítana. A nyomozást, amit Shahar iránt érez,
Bryce életét…
De a pokolba is mindezzel! Majd később kitalálják, mi legyen.
Majd…
Füst töltötte meg a levegőt körülöttük. Undorító, orrfacsaró
füst.
– Bassza meg! – sziszegte Hunt, és visszapördült a tűzhely felé,
ahol a tojást hagyta.
Mintha egy boszorkány igézete tört volna meg, Bryce pislogott
egyet, és a szédítő hőség elpárolgott. Ó, az istenekre! Hunt
nyilván teljesen kikészült érzelmileg az előző este után, ő pedig
még a jobb napjain is egy rakás szerencsétlenség, és…
– Felöltözöm, mindjárt indulnom kell – mondta nagy nehezen,
majd a hálószobájába rohant, még mielőtt Hunt visszafordulhatott
volna az odakozmáló reggelitől.

601
Teljesen elment az eszem – mondogatta magának Bryce a zuhany
alatt, a fürdőszobában, amíg Syrinxszel túlságosan is csendben
elsétáltak a munkahelyére, Hunt pedig a fejük felett repült.
Megtartotta a szükséges távolságot. Mintha ő is épp ugyanarra a
következtetésre jutott volna.
Beenged valakit, megadja neki a lehetőséget arra, hogy
fájdalmat okozzon, és az illető végül pontosan ezt is fogja tenni.
Bryce képtelen lett volna rá. Képtelen lett volna elviselni.
Mire elérte a galériát, beletörődött ebbe a ténybe. Felpillantott,
és látta, hogy Hunt lefelé száll. Syrinx boldogan nyivákolt, és a
gondolat, hogy Bryce egy egész napot lesz kénytelen Hunttal
összezárva tölteni, és egyedül Lehabah állhat közéjük…
Rohadt hálás volt Urdnak, hogy megcsörrent a telefonja,
miközben a galériaajtót nyitotta. De nem Ruhn hívta, hogy mi
újság, sőt, nem is Juniper akarta fejmosásban részesíteni a
kihagyott táncóra miatt.
– Jesiba!
A varázslónő nem udvariaskodott.
– Nyisd ki a hátsó ajtót! Gyerünk!

– Jaj, BB, olyan rémes! – suttogta Lehabah a gyér fényben fürdő

könyvtárban. – Egyszerűen rémes.
Bryce az óriási, enyhén megvilágított tartályra meredt, és még
az ő karján is felállt a szőr, ahogy végignézett a környezetét
felmérő legújabb lakón. Hunt összefont karral fürkészte a
félhomályt. Egy órával ezelőtt teljességgel nyoma veszett a
gondolatnak, miszerint Bryce szívesen megszabadulna a ruháiktól.
Sötét, pikkelyes mancs csapódott a vastag üvegnek,
elefántcsontszínű karmok karistolták. Bryce nagyot nyelt.

602
 – Szeretném tudni, hol talált bárki nøkkot az itteni vizekben. –
Azok alapján, amiket eddig hallott, csak az északi jeges
tengerekben éltek, főleg Pangerában.
– Ennél még a kelpie is jobb volt – suttogta Lehabah, és
remegő sárga lánggal bebújt a kis díványa mögé.
Mintha csak meghallotta volna őket, a nøkk megállt az üveg
előtt, és elmosolyodott.
A közel két és fél méteres nøkk akár egy sellőférfi pokolbéli
párja is lehetett volna. Emberszerű vonások helyett kiálló alsó
állkapoccsal bírt, túlságosan széles, ajkak nélküli szájjal, tele
tűszerű fogakkal. Szokatlanul nagy szeme opálos volt, mint
néhány mélyben élő halé. Csontos, hegyes farka már-már
áttetszőnek tűnt, és ívelt, izmos testben folytatódott. Mellkasát és
fejét nem fedte szőr, mancsának négy ujja tőrszerű karmokban
végződött.
A tartály a könyvtár egész oldalát elfoglalta, így csak akkor
menekülhettek a nøkk elől, ha az leúszott az alját borító sötét
kövekhez. A lény ismét végighúzta karmait az üvegen. Az SPQM
tintája fehéren ragyogott zöldesszürke bőrén.
Bryce a füléhez emelte a telefonját. Jesiba az első csörgésre
felvette.
– Igen?
– Van egy kis probléma.
– A Korsaki-szerződéssel? – Jesiba halkan beszélt, mintha nem
akarta volna, hogy meghallják.
– Nem. – Bryce a nøkkra sandított. – El kell tüntetnünk ezt a
borzalmat a tartályból.
– Megbeszélésem van.
– Lehabah rohadtul fél.
A levegő halálos a nøkkokra nézve – ha pár másodpercnél
tovább kikerülnek a vízből, a létfontosságú szerveik elkezdenek
leállni, a bőrük pedig leválik, mintha megégne. Bryce mégis
felment a kis lépcsőn a tartály jobb oldalához, hogy
meggyőződjön róla, a víz feletti rácsba épített etetőnyílás fedele
zárva van. Maga az etető egy négyzet alakú rész volt, amit be

603
lehetett ereszteni a vízbe; a tartály felett, hátul kapott helyet a
panel, amivel irányítani lehetett, és Bryce háromszor is megnézte,
ki van-e kapcsolva a gépezet.
Amikor visszatért a könyvtárba, egy könyv mögött
összegömbölyödve talált rá Lehabah-ra, a tűzszellem lángja
sercegő sárga volt.
– Gyűlöletes, rémisztő szörnyeteg – suttogta Lehabah a
díványa mögül.
Bryce lepisszegte.
– Nem tudnád odaadni valami macsó lúzernek Pangerában?
– Most leteszem.
– De hát…
A hívás megszakadt. Bryce az asztal melletti székre rogyott.
– Most már az idők végzetéig megtartja – mondta a
tűzszellemnek.
– Mivel fogjátok etetni? – kérdezte Hunt, ahogy a nøkk ismét
az üvegfalat ostromolta, igyekezett kitapasztalni iszonyú
mancsaival.
– Az emberhúst szereti – suttogta Lehabah. – Lerántják az
úszókat a tavak mélyére, vízbe fojtják őket, aztán lassan
lakmároznak a holttestükből hosszú-hosszú napokon…
– Marhával – válaszolta Bryce. A tartály tetejére vezető
lépcsősort elzáró kis ajtóra pillantva felfordult a gyomra. – Kap
pár steaket naponta.
Lehabah összehúzta magát.
– Nem tehetnénk elé függönyt?
– Jesiba leszaggatná.
– Idepakolhatunk pár könyvet az asztalra – ajánlotta Hunt –, és
nem fogod látni.
– Akkor is tudni fogja, hol vagyok. – Lehabah duzzogva nézett
Bryce-ra. – Nem tudok úgy aludni, hogy itt van!
Bryce felsóhajtott.
– Mi lenne, ha azt játszanád, hogy valami elvarázsolt herceg
vagy ilyesmi?

604
 A tűzszellem a tartályra mutatott. A vízben lebegő, a farkát ide-
oda járató nøkkra. Épp rájuk mosolygott.
– Hél egyik hercege.
– Mégis ki akarna nøkkot háziállatnak? – kérdezte Hunt, ahogy
lehuppant a székre Bryce-szal szemközt.
– Egy olyan varázslónő, aki úgy döntött, a Láng és árny
házához csatlakozik, és állattá változtatja az ellenségeit. – Bryce a
kisebb akváriumok és terráriumok felé intett, amiket a polcokba
építettek körülöttük, majd megdörgölte folyamatosan sajgó
combját a rózsaszín ruha alatt. Amikor végre összeszedte magát,
és a konyhabeli fiaskó után előmerészkedett a szobájából, Hunt
hosszasan méregette. De végül nem szólt semmit.
– Meg kellene nézetned egy gyógyboszorkánnyal a lábadat –
mondta most. Nem nézett fel a jelentésből, amit Justinian küldött
át neki reggel, hogy kikérje a véleményét. Bryce megkérdezte,
miről van szó, mire Hunt rávágta, hogy bizalmas, és ezzel véget is
vetett a kíváncsiskodásnak.
– Semmi baja a lábamnak. – Bryce oda sem fordult Hunthoz,
gépelte tovább a Korsaki-szerződést, amit Jesiba annyira szeretett
volna már aláíratni. Unalmas papírmunka, de egyszer meg kell
csinálni.
Főleg, hogy újfent zsákutcába futottak. Viktoria nem értesítette
őket a Mimir-vizsgálat eredményéről. Hogy miért lopta el Danika
a kürtöt, ki akarta megkaparintani annyira, hogy megölje érte…
Bryce-nak ötlete sem volt. De ha Ruhnnak igaza van a kürt
megjavításával kapcsolatban… Akkor mindez bizony szoros
összefüggésben áll.
És bár egy krisztalloszdémont megöltek ugyan, a Hélben
várakozókat megidézhették még, hogy a kürtre vadásszanak. És
ha ők kudarcot vallottak, pedig szó szerint azért hozta létre őket a
pokol hercege, hogy levadásszák a kürtöt… Mégis hogyan
találhatná meg akkor ő?
Aztán ott voltak persze azok a rémes gyilkosságok, amelyek
során valami véres cafatokká szaggatta az áldozatokat… és bizony

605
nem a krisztallosz volt az. Hunt már kérvényezte, hogy ismét
átnézhesse a felvételeket, de még nem kaptak semmit.
Hunt telefonja megrezzent, az angyal előhalászta a zsebéből,
ránézett a kijelzőre, és vissza is tette. Az asztal túloldaláról Bryce
épp csak annyit látott, hogy üzenet jelent meg rajta.
– Nem írsz vissza?
Hunt elhúzta a száját.
– Csak az egyik kollégám cseszeget. – A szeme megrebbent,
amikor Bryce-ra nézett. És amikor Bryce vállat vonva
rámosolygott, Hunt épphogy észrevehetően nyelt egyet. Kissé
rekedtesen folytatta: – El kell mennem egy kis időre. Naomi
őrködik majd. Eljövök érted, ha már mennél haza.
Még mielőtt Bryce faggatni kezdhette volna, Hunt lelépett.

– Tudom, hogy rég beszéltünk – mondta Bryce a válla és a füle

közé szorítva a telefont.
Hunt odakint várta, ahogy az ajtót kaparó Syrinxre mosolygott,
és bezárta a galériát. A kiméra tiltakozva nyivákolt, amikor rájött,
hogy Bryce még nem viszi magával, és Hunt lehajolt, hogy
megvakarja bolyhos, aranyszínű fejét, mielőtt Bryce becsukta az
ajtót, és bezárta őt.
– Meg kell néznem a naptáramat – mondta Bryce, és
üdvözlésképp biccentett Huntnak.
Gyönyörű volt ma ebben a rózsaszín ruhában, gyöngyökkel a
fülében, haját szintén gyöngyökkel díszített hajtűkkel két oldalt
hátrafogva.
Bassza meg, a gyönyörű még csak nem is a megfelelő szó volt
rá.
Amikor kilépett a szobájából, Hunt szóhoz sem jutott.
Bryce mintha észre sem vette volna, hogy Hunt felfigyelt rá,
bár nyilván tudta, milyen lenyűgözően fest minden egyes nap. Ma
valahogy a szokásosnál is szebben ragyogott, mintha élénkebbek
lettek volna a színei, borostyán szeme fénylett, bőre kipirult.

606
 És az a rózsaszín ruha… Egész nap elvonta a figyelmét.
Ahogy a reggeli események is a konyhában. Minden tőle
telhetőt megtett, hogy ne foglalkozzon vele – hogy elfelejtse, kis
híján könyörgött, Bryce érintse meg, és hadd érintse meg ő is.
Mégis egész nap kínozta a vágy.
Össze kell szednie magát. Tekintve, hogy az elmúlt héten
igencsak lelassult a nyomozás üteme, nem engedhette meg
magának, hogy bármi elvonja a figyelmét. Nem bámulhatta
minden egyes pillanatban, amikor a lány másfelé nézett. Ma
délután Bryce lábujjhegyre állt, nyújtózkodva próbált levenni egy
könyvet a könyvtár egyik magasabbik polcáról – mintha a
rózsaszín lett volna a kibaszott kürt, ő pedig egy
krisztalloszdémon.
Egy pillanat alatt felpattant a székéből, egy szívdobbanással
később Bryce mellett termett, és levette neki a könyvet a polcról.
Bryce csak állt ott, amikor átnyújtotta neki a könyvet. Nem
hátrált el, ide-oda járatta a pillantását a felkínált könyv és Hunt
arca között. Hunt vére zúgni kezdett a fülében, nem fért a bőrébe.
Ahogy reggel sem, amikor meglátta Bryce megkeményedő
mellbimbóját, és megérezte, milyen mocskos gondolatokat forgat
a fejében.
De aztán Bryce elvette a könyvet, és otthagyta. A szeme sem
rebbent, mintha észre sem vette volna, milyen ostobán viselkedik
Hunt.
És az elmúlt pár órában sem javult a helyzet. Amikor nemrég
rámosolygott… Hunt félig megkönnyebbült, hogy egy perccel
később el kellett jönnie a galériából. A visszaúton, az Isztrosz
csípős levegőjét belélegezve kapta meg Viktoria üzenetét:
Találtam valamit. Gyere negyedóra múlva a Munin & Huginba!
Felmerült benne, hogy szól a lidércnek, várjon. Hogy elodázza
az elkerülhetetlen rossz hírt, és még pár napig élvezi azt a
gyönyörű mosolyt Bryce arcán, a szemében lángra lobbanó
vágyat… A fülébe csengett Micah figyelmeztetése. Két hét
választotta el őket a csúcstalálkozótól, de Hunt tudta, hogy

607
Sandriel jelenléte a szokásosnál is türelmetlenebbé tette Micah-t.
Ha sokáig húzza az időt, annyi lesz az alkujuknak.
Úgyhogy bármit talált is Vik, bármilyen rossz hír várt is rá…
Valahogy meg kell küzdenie vele. Felhívta Bryce fantasztikust,
hogy vonuljon ki a fantasztikus fenekével hozzá.
– Nem is tudom, anya – mondta Bryce a telefonba, és
felzárkózott Hunt mellé, ahogy megindultak az utcán. A lemenő
nap fénye aranyra és narancssárgára festette a várost, még a
mocskos pocsolyákat is bearanyozta. – Persze hogy hiányzol, de
talán inkább a következő hónapban?
Pár utcával odébb elhaladtak egy kis sikátor mellett, ahol a
neontáblák a benti kis teaházak és ezeréves kajaárusok felé
csábítottak. Jó néhány tetoválószalon is volt arrafelé, a művészek
vagy vendégek egy része odakint dohányzott a részeg idióták esti
rohama előtt.
– Mi…? Ezen a hétvégén? De vendégem van… – Csettintett a
nyelvével. – Nem, hosszú történet. Inkább egyfajta… lakótárs?
Hogy hívják? Ööö, Athie. Nem, anya! – Felsóhajtott. – Ezen a
hétvégén tényleg nem érek rá. Nem, nem próbállak lerázni titeket
már megint. – A fogát csikorgatta. – Mi lenne, ha
videochatelnénk? Mmhmm, igen, persze hogy összehozzuk. –
Bryce ismét összerezzent. – Jól van, anya. Szia!
Bryce fintorogva Hunt felé fordult.
– Anyukád elég… kitartónak tűnik – fogalmazott Hunt
óvatosan.
– Hétkor videochatelek a szüleimmel. – Arcát az ég felé
fordítva felsóhajtott. – Szeretnének megismerni téged.

Viktoria már a kocsmában volt, amikor megérkeztek, egy pohár

whiskey állt előtte. Komor mosolyt villantott rájuk, majd aktát tolt
eléjük, ahogy helyet foglaltak a bal oldalán.
– Mit találtál? – kérdezte Bryce, és kinyitotta a krémszínű
mappát.

608
 – Olvassátok el! – mondta Viktoria a kocsma kameráira
pillantva. Mindent rögzítenek.
Bryce biccentett, megértette a figyelmeztetést, és ahogy
lehajtotta a fejét, hogy olvasson, Hunt is közelebb húzódott.
Képtelen volt megállni, valamelyest szélesebbre tárta a szárnyát
Bryce háta körül.
Aztán teljesen meg is feledkezett róla, amint végigfutotta a
vizsgálat eredményeit.
– Itt valami tévedés lehet – szólalt meg gyorsan.
– Én is ugyanezt mondtam – vágta rá Viktoria, keskeny arcán
semleges kifejezéssel.
A tündérek Mimir-vizsgálata valamilyen szintetikus szer
nyomát észlelte. Nem szerves volt, nem technológiai eredetű, nem
mágikus – hanem a három kombinációja.
Találjátok meg a köztest! – ezt javasolta Aidas.
– Danika dolgozott a Redner Vállalatnak – mondta Bryce. – Ők
mindenfélével kísérleteznek. Az megmagyarázná ezt?
– Talán – felelte Viktoria. – De most már elkezdtem mindent
megvizsgálni a Mimirrel, a többiektől is. Az előzetes vizsgálatok
ugyanezt az eredményt hozták Maximus Tertian ruháján is. –
Viktoria homloktetoválása összeugrott, ahogy a lidérc a
szemöldökét ráncolta. – Nem tiszta mágia, technológia vagy
szerves anyag. Hibrid, és van valami benne, ami miatt a másik
három kategóriában sem jeleznek semmit a tesztek. Mintha
valami álcázná.
Bryce a homlokát ráncolta.
– De pontosan mi?
Hunt elég jól ismerte Viktoriát ahhoz, hogy kiolvassa a lidérc
szeméből a figyelmeztetést.
– Valamiféle… szer – válaszolta Viktoria. – Amennyire meg
tudtam állapítani, leginkább orvosi célokra használják, nagyon kis
mennyiségben, de lehet, hogy kijutott a városba is, és ott már a
biztonságosnál jóval nagyobb dózisokban használhatták.
– Danika nem élt volna ilyesmivel.

609
 – Persze hogy nem – mondta gyorsan Viktoria. – De
kapcsolatba került vele, az összes ruháján ott van. Hogy ez a
halálakor történt-e, vagy korábban, azt nem tudjuk. Le fogjuk
futtatni a vizsgálatot az Ördögfalkától és a két legutóbbi áldozattól
vett mintákon is.
– Tertian a Húspiacon járt – mormolta Hunt. – Ő akár élhetett
is vele.
De Bryce másfajta válaszokat követelt:
– Hogy hívják? Ezt a szert?
Viktoria az eredményekre mutatott.
– Pont úgy, ahogy jellemezzük. Szint.
Bryce oldalra kapta a fejét, hogy Huntra nézzen.
– Ruhn azt mondta, a gyógyboszorkány egy szintetikus
gyógykészítményt említett, ami akár meg is javíthatná a… – Nem
fejezte be a mondatot.
Hunt érezte, hogy a szeme elsötétül, akár a Verem, űzött
pillantás költözik belé.
– Lehet, hogy ugyanarról van szó.
Viktoria feltartotta a kezét.
– Mint már mondtam, még folyik a vizsgálat a többi áldozaton,
de… gondoltam, jobb, ha tudjátok.
Bryce leugrott a bárszékről.
– Köszi!
Hunt egészen addig nem mozdult, amíg Bryce az ajtóhoz nem
ért, majd azt mormolta:
– Ne terjeszd a hírt, Vik!
– Már kitöröltem a fájlokat a légiós-adatbázisból – válaszolta
Vik.

Gyakorlatilag némán sétáltak vissza a galériába, felvették

Syrinxet, aztán hazamentek. Hunt csak a konyhában, a pultnak
dőlve szólalt meg:
– Egy nyomozás időigényes. Jó nyomon járunk. Ez is valami.

610
 Bryce kifürkészhetetlen arccal borított eledelt Syrinx tálkájába.
– Mit gondolsz erről a szint nevű cuccról?
Hunt alaposan megfontolta a szavait.
– Ahogy te is mondtad, lehet, hogy Danika csak a Rednernél
találkozott vele. Tertian élhetett vele rekreációs drogként a halála
előtt. Azt pedig egyelőre nem tudjuk, ott van-e a többi áldozat
ruháján.
– Többet akarok tudni róla – jelentette ki Bryce, előhúzta a
telefonját, és már tárcsázott is.
– Lehet, hogy nem éri meg ezzel…
Ruhn felvette.
– Igen?
– Az a szintetikus gyógyszer, amiről a gyógyboszorkánytól
hallottál. Mit tudsz róla?
– Pár napja átküldött egy-két kutatási anyagot. A Redner
megvágta a többségét, de azért átolvasom őket. Miért?
Bryce Hunt nyitott hálószobaajtaja felé pillantott – a Danikával
közös képére a komódon, döbbent rá Hunt.
– Valami szintnek nevezett anyag nyomát találták Danika
ruháján, egy viszonylag új szintetikus gyógyszerről van szó. Úgy
tűnik, kijutott a városba is, és nagyobb adagokban illegális
szerként használják. Felmerült bennem, hogy esetleg ugyanarról
van szó.
– Igen, a kutatási anyagok a szintről szólnak. – Papírzörgés
hallatszott a háttérben. – Elképesztő dolgokra képes. Megvan az
összetevők listája is, persze ezt is megvágták, de…
Ruhn hallgatása felért egy bombarobbanással.
– De mi? – kérdezte Hunt olyan közel hajolva, hogy hallotta
Bryce dübörgő szívverését.
– Az obszidiánsó is szerepel az összetevők listáján.
– Obszidián… – Bryce Huntra pislogott. – Lehet, hogy a
szinttel idézték meg a démont? Ha valakinek magától nincs elég
ereje, akkor a drog obszidiánsó-tartalma képessé tenné arra, hogy
előhívjon egy krisztalloszhoz hasonló lényt?

611
 – Nem vagyok benne biztos – válaszolta Ruhn. – Elolvasom az
egészet, aztán szólok, mire jutottam.
– Oké. – Bryce kifújta a levegőt, és elkezdett fel-alá járkálni,
mire Hunt elhátrált tőle. – Köszi, Ruhn!
Ruhn hallgatása ezúttal mást jelentett.
– Nincs mit, Bryce. – Azzal letette.
Hunt Bryce szemébe nézett.
– Ki kell derítenünk, ki terjeszti ezt a cuccot – mondta Bryce. –
Tertiannek tudnia kellett a halála előtt. Úgyhogy elmegyünk a
Húspiacra. – Mert ha van olyan hely ebben a városban, ahol egy
ehhez hasonló drog elérhető, akkor az a pöcegödör az.
Hunt nagyot nyelt.
– Nagyon óvatosnak kell lennünk…
– Válaszokat akarok. – Bryce a beépített szekrény felé ment.
Hunt az útjába állt.
– Majd holnap elmegyünk. – Bryce megtorpant, kinyitotta a
száját. De Hunt a fejét rázta. – Ma este pihenj!
– Ez nem…
– De igen, Bryce, várhat. Beszélj ma este a szüleiddel!
Felveszek valami normális ruhát – tette hozzá a harci ruhájára
mutatva. – És aztán holnap elmegyünk a Húspiacra
kérdezősködni. Megvár. – Hunt önkéntelenül is megragadta Bryce
kezét. Végigfuttatta a hüvelykujját a kézfején. – Élvezd ki, hogy
beszélhetsz a szüleiddel, Bryce! Életben vannak. Ne mondj le
ezekről a pillanatokról! Ilyesmi miatt ne! – Bryce még mindig úgy
festett, mint aki vitatkozni akar, elmenni levadászni a szintet,
úgyhogy Hunt folytatta: – Bár én is megtehetném!
Bryce egy (örökkévalóságig tartó) pillanatra lenézett Hunt az
övét szorongató kezére, majd azt kérdezte:
– Mi történt a szüleiddel?
Hunt elszoruló torokkal válaszolt:
– Anyám sosem mesélte el, ki az apám. Ő maga pedig…
Alacsony sorból származó angyal volt. A nagyobb hatalommal
bíró angyalok villáit takarította, akik nem bízták volna sem az
emberekre, sem más vanírokra a munkát.

612
 Fájdalom hasított a mellkasába az anyja gyönyörű, lágy vonású
arcának emlékére. Gyengéd mosoly, sötét, határozott vonalú
szempár. Még most, kétszáz évvel később is hallotta az
altatódalait.
– Éjt nappallá téve dolgozott, hogy etetni tudjon, és
egyetlenegyszer sem panaszkodott, mert tudta, hogy ha megtenné,
elveszítené a munkáját, és ott voltam neki én. Amikor gyalogos
katona lettem, minden egyes rézpénzt hazaküldtem neki, de nem
volt hajlandó elkölteni. A jelek szerint valaki megtudta, hogy ezt
teszem, azt hitte, van egy csomó pénz a lakásában, és egyik
éjszaka betört hozzá. Meggyilkolta, a pénzt pedig elvette. Azt az
ötszáz ezüstmárkát, amit az élete során összeszedett, meg az ötven
aranymárkát, amit én küldtem neki ötévnyi szolgálat alatt.
– Annyira sajnálom, Hunt!
– Egyik hatalmas, körberajongott angyalt sem érdekelte, hogy
megölték anyámat, hiába dolgozott nekik. Senki sem nyomozott
utána, ki tette, nem kaptam kimenőt, hogy meggyászolhassam.
Semmit sem jelentett számukra. De nekem… nekem ő jelentett
mindent. – Sajgott a torka. – Nem sokkal később megcsináltam a
Zuhanást, és csatlakoztam Shaharhoz. Azon a napon érte
küzdöttem a Hermon-hegyen… Az anyámért. Az ő emlékéért. –
Shahar fogta ezeket az emlékeket, és fegyvert kovácsolt belőlük.
Bryce ujjai nyomást gyakoroltak az övéire.
– Figyelemre méltó asszonynak tűnik ez alapján.
– Az is volt. – Hunt végül elhúzta a kezét.
Bryce ekkor rámosolygott, és annyira megfeszült a mellkasa,
hogy már fájt.
– Jól van. Videochatelek a szüleimmel. Majd később játszunk
legionáriust.

Bryce takarítással töltötte az este nagy részét. Hunt segített neki,

felajánlotta, hogy elrepül a legközelebbi drogériába, és vesz
instant takarítóvarázslatot, de Bryce leintette. Állítása szerint az

613
anyja annyira rendmániás volt, hogy észrevette volna a
különbséget a varázslattal kitakarított és a kézzel tisztára súrolt
fürdőszoba között. Még egy videohívás alatt is.
A tisztítószer szaga az, ami alapján tudom, hogy rendesen
elvégezték a munkát, Bryce – imitálta érzelemmentes, komoly
hangon, amitől Hunt aggódni kezdett kissé.
Bryce-nak végig a keze ügyében volt Hunt telefonja,
fényképeket csinált róla, ahogy takarított, Syrinxről, aki kiszedte a
vécépapír-gurigákat a tartóból, és szétmarcangolta őket a frissen
porszívózott szőnyegen, magáról, ahogy Hunt a vécé fölé hajolt
mögötte, és épp a belsejét takarította.
Mire kikapta a készüléket Bryce kesztyűs kezéből, megint
megváltoztatta a nevét, ezúttal Bryce menőbb nálamra.
De hiába húzódott mosolyra Hunt szája, végig Micah hangját
hallotta, mind a kimondott, mind pedig a kimondatlan
fenyegetések ott visszhangoztak a fejében. Találd meg a tettest!
Tegyetek… pontot… az ügy… végére. Ne kelljen meggondolnom
magam! Eredményeket akarok látni, vagy leveszlek az ügyről!
Vagy hagyom, hogy Sandriel visszavásároljon. Vagy te és Bryce
Quinlan is nagyon megbánjátok!
Amint megoldják az ügyet, vége, nem igaz? Még mindig
marad tíz gyilkosság, amit el kell végeznie Micah-nak, akár
évekbe is telhet. Kénytelen lesz visszamenni a Comitiumba. A
33.-ba.
Újra és újra azon kapta magát, hogy Bryce-t bámulja takarítás
közben. Elővette a telefonját, és róla is készített pár fotót.
Hunt túl sokat tudott már. Túl sok mindenre rájött. Mindenről.
Mindarról, ami a glória és a rabszolga-tetoválás nélkül az övé
lehetett volna.
– Kinyithatok egy üveg bort, ha némi folyékony bátorságra van
szükséged – ajánlotta Bryce, ahogy a szüleit hívva leültek a
számítógépe elé a konyhaszigetnél. Hazafelé jövet vett egy
zacskónyi péksütit is a sarki üzletből, Hunt úgy sejtette,
stresszoldásnak.

614
 Bryce arcát fürkészte. Ez az egész – hogy felhívják a szüleit,
hogy összeérő combbal ülnek egymás mellett… A rohadt életbe
is!
Sebesen gurult lefelé a lejtőn. És képtelen volt fékezni magát.
Még mielőtt Hunt kinyithatta volna a száját, hogy felvesse,
talán hibát követnek el, női hang csendült:
– És ugyan miért lenne szüksége folyékony bátorságra, Bryce
Adelaide Quinlan?

615
 56.

GYÖNYÖRŰ, A NEGYVENES ÉVEI KÖZEPÉT TAPOSÓ NŐ JELENT MEG a

képernyőn, fekete hajzuhatagába nem vegyült még ősz hajszál,
szeplős arcán épp kezdtek meglátszani az emberi élettartam jelei.
Az alapján, amit Hunt látott, Ember Quinlan egy viharvert zöld
kanapén ült a tölgyfa burkolatú fal előtt, hosszú, farmeres lábát
maga alá húzta.
Bryce a szemét forgatta.
– Szerintem a legtöbb embernek szüksége van némi folyékony
bátorságra, ha rólad van szó, anya! – De azért elmosolyodott.
Széles mosollyal, ami különös dolgokat művelt Hunt
egyensúlyérzékével.
Ember sötét szeme Huntra siklott.
– Szerintem Bryce összetéveszt saját magával.
Bryce legyintett.
– Apa hol van?
– Hosszú napja volt a munkában, kávét főz, hogy ne aludjon el.
Ember még a videohíváson keresztül is határozottan uralta a
terepet, és magára vonta a figyelmet.
– Te pedig nyilván Athie vagy – mondta.

616
 Még mielőtt Hunt válaszolhatott volna, egy férfi ült le Ember
mellé a kanapéra.
Bryce felragyogott, Hunt korábban sosem látta még ilyennek.
– Szia, apa!
Randall Silago két kávét tartott a kezében, az egyiket átadta
Embernek, miközben visszavigyorgott a lányára. A feleségétől
eltérően rajta nyomot hagytak az évek vagy a háború: összefont,
fekete haját ezüst sávozta, barna bőrét durva sebhelyek
szabdalták. De sötét szeme barátságos volt, ahogy belekortyolt az
italába – a csorba, fehér bögrén a Klisés apás vicc helye felirat
díszelgett.
– Még mindig félek attól a puccos kávéfőzőtől, amit a téli
napfordulóra kaptunk tőled – mondta köszönés gyanánt.
– Konkrétan háromszor megmutattam már, hogyan kell
használni.
Az anyja a nyakában lógó ezüstmedállal játszadozva
kuncogott.
– Apád régimódi.
Hunt rákeresett, mennyibe kerül az itteni beépített gép – ha
Bryce akár egy kicsit is hasonlót vett nekik, akkor a fizetése
igencsak nagy részét rákölthette. Annyi pénzt, amennyivel nem is
rendelkezett. Legalábbis úgy, hogy ennyivel tartozik közben
Jesibának.
A szüleinek valószínűleg nem mondta el, nyilván nem fogadták
volna el az ajándékot, ha tudják, hogy a pénzt arra is költhette
volna, hogy visszafizesse a boszorkánynak a tartozása egy részét.
Randall Huntra pillantott, a melegség valami hűvösebbnek,
keményebbnek adta át a helyét. A híres mesterlövész nézett most
rá, a férfi, aki megtanította a lányának, hogyan védje meg magát.
– Nyilván te lehetsz Bryce lakótársféléje.
Hunt látta, hogy a férfi felfigyel a tetoválásaira – a homlokán, a
csuklóján. Randall arcára kiült a felismerés.
Mégsem vicsorodott el. Nem rezzent össze.
Bryce bordán könyökölte Huntot, emlékeztetve, hogy nem
ártana, ha végre megszólalna.

617
 – Hunt Athalar vagyok – mondta, majd Bryce-ra pillantott. –
Bryce és Lehabah Athie-nak hív.
Randall lassan letette a kávéját. Igen, tényleg felismerte az
imént. De most a lányára nézett összehúzott szemmel.
– És egész konkrétan mikor is akartál erről beszámolni?
Bryce beletúrt a pulton heverő péksütis zacskóba, és előhúzott
egy csokis croissant-t. Beleharapott, úgy válaszolt:
– Nem olyan menő, mint gondolod, apa!
– Kösz! – horkant fel Hunt.
Ember nem szólt semmit. Meg sem mozdult. De Bryce minden
egyes harapását figyelemmel követte.
Randall Hunt szemébe nézett a kamerán keresztül.
– Meridanban állomásoztál, amikor ott szolgáltam. Én voltam a
felderítő, amikor elintézted azt a zászlóaljat.
– Kemény ütközet volt. – Hunt csupán ennyit felelt.
Árnyak sötétítették Randall szemét.
– Igen, az volt.
Hunt elzárta az egyoldalú mészárlás emlékét, hogy hány ember
és az a néhány vanír szövetségesük lelte halálát a kardja és a
villámai által. Akkor még Sandrielt szolgálta, és ő kegyetlen
parancsot adott: ne ejtsen foglyokat. Aznap Polluxszal küldte őt a
légió elé, hogy elfogja a hegyszorosban táborozó kisebb
lázadócsapatot.
Hunt a lehetőségeihez mérten igyekezett a legjobbat kihozni a
parancsokból. Gyorsan végzett velük.
Pollux viszont elidőzött velük. És minden egyes pillanatát
kiélvezte.
És amikor Hunt már képtelen volt tovább hallgatni a Pollux
kegyelméért sikoltozó embereket, az ő életüknek is véget vetett.
Pollux dühöngött, úgy összeverekedtek, hogy mindketten vért
köptek a sziklás talajra. Sandrielnek nagyon tetszett a dolog, de
azért pár napra tömlöcbe záratta Huntot büntetésképp, amiért túl
korán véget vetett Pollux szórakozásának.
A pult alatt Bryce morzsás keze Huntéhoz ért. Az után a csata
után senki sem mosta le róla a vért, senki sem fektette le. Vajon

618
jobb vagy rosszabb lett volna, ha már akkor is ismeri Bryce-t?
Úgy harcolni, hogy tudja, visszatérhet hozzá?
Bryce megszorította az ujjait, vajas süteménymorzsák
maradtak utána, majd kinyitotta a zacskót, hogy előhúzzon egy
második croissant-t.
Ember figyelte, ahogy a lánya a péksütemények között válogat,
és közben ezüstmedáljával játszadozott – egy kört ábrázolt két
háromszög felett. Az Ölelés, döbbent rá Hunt. Solas és Kthona
egyesülése. Ember a homlokát ráncolta.
– Mégis miért – kérdezte Bryce-tól – laksz te együtt Hunt
Athalarral?
– Kirakták a 33.-ból a fura divatérzéke miatt – válaszolta Bryce
a croissant-on nyammogva. – Mondtam neki, hogy engem nem
zavarnak az unalmas fekete göncei, és hagytam, hogy itt
maradjon.
Ember a szemét forgatta. Pont ugyanúgy, ahogyan az imént
Bryce.
– Te ki tudsz belőle húzni egyenes válaszokat, Hunt? Mert
nekem a huszonöt év alatt még egyetlenegyet sem sikerült.
Bryce lesújtó pillantást vetett az anyjára, aztán Hunthoz
fordult.
– Erre nem kell válaszolnod.
Ember felháborodottan csettintett a nyelvével.
– Bár mondhatnám, hogy a nagyváros tette ezt a lányommal, de
már az egyetem előtt is ilyen pimasz volt.
Hunt képtelen volt visszafojtani halk nevetését. Randall
hátradőlt a kanapén.
– Tényleg így volt – hagyta helyben Randall. – Látnod kellett
volna a veszekedéseiket. Szerintem nem volt olyan nidarosi lakos,
aki ne hallotta volna, ahogy üvöltöznek egymással.
Visszhangoztak tőlük az istenek verte hegyek.
Mindkét Quinlan nő homlokráncolva nézett rá. Pont
ugyanolyan arckifejezéssel.
Ember mintha átpillantott volna a válluk felett.
– Mikor takarítottál utoljára, Bryce Adelaide Quinlan?

619
 Bryce megmerevedett.
– Húsz perccel ezelőtt.
– Port látok a dohányzóasztalon.
– Ez. Nem. Igaz.
Ember szemében huncut derű táncolt.
– Athie tud ZSM-ről?
Hunt önkéntelenül is megdermedt. ZSM? Egy ex? Bryce sosem
említett egyetlen… Ó, hát persze! Hunt elvigyorodott.
– Jóban vagyunk Zselémámorral.
Bryce morgott valamit, amit Hunt inkább eleresztett a füle
mellett.
Ember közelebb hajolt a képernyőhöz:
– Jól van, Hunt. Ha megmutatta neked ZsM-et, akkor nyilván
kedvel. – Bryce szerencsére nem magyarázta el a szüleinek,
hogyan bukkant rá Hunt a gyűjteményére. Ember így folytatta: –
Mesélj magadról egy kicsit!
– Hunt Athalarral beszélsz – mondta Randall színtelen hangon
a feleségének.
– Tudom – felelte Ember. – De csak a rémes háborús
történeteket hallottam. A valódi férfira vagyok kíváncsi. És az
őszinte válaszra, hogy miért laksz a lányom vendégszobájában.
Bryce takarítás közben figyelmeztette már: Egyetlen szót se
szólj a gyilkosságokról!
De Hunt úgy sejtette, Ember Quinlan kopóként szimatolja ki a
hazugságokat, úgyhogy az igazság egy eltorzított verziójával állt
elő.
– Jesiba és a főnököm elő akar keríteni egy ellopott ereklyét.
Már csak két hét van hátra a csúcstalálkozóig, a kaszárnya tömve
van vendégekkel, úgyhogy Bryce nagylelkűen felajánlotta, hogy
itt lakhatok, amíg a közös munka zajlik.
– Na persze! – vágta rá Ember. – A lányom, aki sosem hagyta,
hogy a többi nidarosi gyerek a drágalátos Csillagfényű Tünemény
pónijával játsszon, csak nézhették a nyavalyás játékokat, most
önként és dalolva felajánlotta a vendégszobát, mert olyan jószívű.

620
 Randall térddel megbökte a feleségét, némán figyelmeztette,
talán hozzászokott már, hogy neki kell békefenntartót játszania a
két makacs nő között.
– Ezért mondtam neki, hogy igyon valamit, mielőtt felhívunk
titeket – jegyezte meg Bryce.
Ember a kávéjába kortyolt. Randall felkapott egy újságot az
asztalról, és lapozgatni kezdte.
– Szóval e miatt az ügy miatt nem látogathatunk meg
hétvégén? – kérdezte Ember.
Bryce arca megrándult.
– Igen. Nem olyasmi, amire elkísérhetnétek.
Randall tekintete kiélesedett, felsejlett benne a harcos.
– Veszélyes?
– Nem – hazudta Bryce. – De nem árt, ha egy kicsit óvatosan
kezeljük a dolgot.
– És két ember társaságában ez nem menne, igaz? – kérdezte
Ember mogorván.
Bryce a mennyezet felé pillantva felsóhajtott.
– Ha a szüleim társaságában érkeznék – vitatkozott –, az
igencsak aláásná a menő régiségkereskedő imázsomat.
– Egy régiségkereskedő asszisztense vagy – javította ki az
anyja.
– Ember! – figyelmeztette Randall.
Bryce szája megfeszült.
A jelek szerint nem először beszéltek erről. Vajon látta Ember
a lánya szemében megvillanó fájdalmat?
Huntnak elég volt ahhoz, hogy közbeszóljon:
– Bryce jóval több mindenkit ismer itt a városban, mint én, és
profin intézi a dolgokat. Nagy segítség a 33. számára.
Ember nyíltan végigmérte őt.
– Micah a főnököd, igaz?
Udvariasan fogalmazta meg, mi számára Micah.
– Igen – válaszolta Hunt. Most már Randall is őt nézte. – Az
eddigi legjobb.
Ember pillantása a Hunt homlokán futó tetoválásra siklott.

621
 – Ez még nem jelent sokat.
– Anya, mi lenne, ha nem mennénk bele? – Bryce felsóhajtott.
– Hogy megy a fazekasság?
Ember szólásra nyitotta a száját, de Randall ismét megbökte a
térdét, némán könyörgött, hogy hagyja a témát.
– A fazekasság nagyon jól megy – válaszolta Ember feszülten.

Bryce tudta, hogy az anyja kitörni készülő vihar.

Hunt kedves volt velük, sőt, barátságos, pedig pontosan
tisztában volt vele, hogy az anyja mindenáron próbálja kideríteni,
mégis miért van itt, és mi a helyzet kettejükkel. Hunt mégis
érdeklődött Randall munkája iránt a szervezetnél, ahol
társigazgatóként a katonai szolgálat során traumatizált
embereknek segítettek, és kérdezett az anyjától is az útmenti
standról, ahol a különféle zöldségágyakon heverő pufi
agyagbabákat árulta.
Az anyja és Hunt épp azt vitatta meg, hogy kik a szezon
legjobb naplabdajátékosai, Randall pedig az újságját lapozgatta,
néha-néha szólt csak közbe.
Bryce-t teljesen kiborította, amit Hunt anyukájáról megtudott.
Épp emiatt a szokásosnál tovább tartott a hívás. Hiszen Huntnak
igaza volt. Megdörgölte a combját a pult alatt – valamikor,
takarítás közben megint meghúzta –, beleharapott a harmadik
croissant-ba, és így szólt Randallhez:
– Továbbra sincs olyan jó, mint a tiéd.
– Költözz haza – mondta az apja –, és akkor mindennap eheted.
– Jó, jó, tudom – vágta rá, és harapott még egyet.
Megmasszírozta a combját. – Azt hittem, te vagy a menő szülő.
De még anyánál is többet nyaggatsz.
– Mindig is rosszabb voltam anyádnál – mondta kedvesen. –
Csak ügyesebben titkoltam.
Bryce Hunthoz fordult:

622
 – Ezért kell rajtam ütniük, ha meg akarnak látogatni. Nem
engedném be őket az ajtón.
Hunt Bryce ölére – a combjára – pillantott, majd Emberhez
fordult:
– Próbáltad már rávenni, hogy menjen el gyógyboszorkányhoz
a lábával?
Bryce pontosan ugyanabban a pillanatban fagyott le, mint az
anyja.
– Mi a baj a lábával? – Ember szeme a képernyő aljára siklott,
mintha látta volna valahogy Bryce lábát a kamera hatósugarán túl.
Randall hasonlóképpen tett.
– Semmi – válaszolta Bryce haragos pillantást lövellve Hunt
felé. – Csak egy túlbuzgó angyallal van gond.
– A két évvel ezelőtti seb – válaszolta Hunt. – Még mindig fáj
neki. – Megmozgatta a szárnyait, képtelen volt elfojtani a
türelmetlen gesztust. – És továbbra is ragaszkodik a futáshoz.
Ember szemébe aggodalom költözött.
– Miért teszel ilyesmit, Bryce?
Bryce letette a croissant-ját.
– Senkinek semmi köze hozzá.
– Bryce! – szólalt meg Randall. – Ha fáj, akkor el kell menned
gyógyboszorkányhoz.
– Nem fáj – szűrte Bryce összeszorított fogai között.
– Ezért dörgölted a lábadat a pult alatt? – kérdezte Hunt
gúnyosan.
– Azért dörgöltem, hogy meggyőzzem, ne rúgjon fejbe,
seggfej! – sziszegte Bryce.
– Bryce! – kapott levegő után az anyja. Randall szeme tágra
nyílt.
Hunt viszont csak nevetett. Felállt, felkapta az üres
péksüteményes zacskót, gombócba gyűrte, majd az egyik imádott
naplabdajátékos tehetségével a szemetesbe hajította.
– Szerintem még mindig benne van a Bryce-ra támadó démon
mérge. Ha nem nézeti meg a Zuhanás előtt, akkor évszázadokon
keresztül fájdalmai lesznek.

623
 Bryce felpattant, nem hagyta, hogy az arca megránduljon a
combjába hasító fájdalomtól. Sosem beszéltek erről – hogy a
krisztallosz mérge még mindig a lábában lehet.
– Nem kell, hogy eldöntsd, mi a legjobb nekem, te…
– Alfalágyult? – fejezte be helyette Hunt, majd a mosogatóhoz
ment, és megeresztette a vizet. – Társak vagyunk. A társak
vigyáznak egymásra. Ha rám nem hallgatsz az istenek verte lábad
miatt, akkor talán a szüleidre fogsz.
– Milyen súlyos a helyzet? – kérdezte Randall halkan.
Bryce visszafordult a számítógép felé.
– Jól vagyok.
Randall a padlóra mutatott mögötte.
– Állj arra a lábadra, és úgy mondd!
Bryce nem volt hajlandó megmozdulni. Hunt töltött egy pohár
vizet, és elmosolyodott, maga volt a megtestesült
férfielégedettség.
Ember a kanapén mellette heverő telefonjáért nyúlt.
– Megkeresem a legközelebbi gyógyboszorkányt, és
megkérdezem, be tud-e szorítani holnapra…
– Nem megyek gyógyboszorkányhoz! – vicsorgott Bryce, és
elkapta a laptop tetejét. – Nagyon jó volt beszélgetni, de fáradt
vagyok. Jó éjt!
Randall tiltakozni kezdett, szeme Emberre villant, de Bryce
lecsapta a laptop tetejét.
A mosogatónál álló Huntról lehetett volna mintázni az öntelt
angyali arrogancia szobrát. Bryce a hálószobája felé indult.
Az anyja legalább két percet várt, mielőtt videochaten kereste a
telefonján.
– Apád áll az ügy mögött? – kérdezte Ember méregtől
csöpögőn. Még a kamerán keresztül is tapintható volt a dühe.
– Nem Randall áll mögötte – felelte Bryce szárazon, és
lehuppant az ágyára.
– A másik apád! – csattant fel Ember. – Az ilyesmi tőle szokott
bűzleni.
Bryce semleges arckifejezést öltött magára.

624
 – Nem. Jesiba és Micah összedolgozik. Hunttal csak eszközök
vagyunk.
– Micah Domitus szörnyeteg – lehelte Ember.
– Az összes arkangyal az. Arrogáns seggfej, de azért annyira
nem vészes.
Ember szeme felizzott.
– Ugye vigyázol?
– Igen, még mindig szedem a fogamzásgátlót.
– Bryce Adelaide Quinlan, pontosan tudod, miről beszélek!
– Hunt vigyáz rám. – Még ha most ilyen kellemetlen helyzetbe
taszította is azzal, hogy megemlítette a szüleinek a lábát.
Az anyját azonban mindez nem nyugtatta meg.
– Kétségem sincs afelől, hogy az a varázslónő azonnal
veszélybe sodorna, ha ezzel még több pénzt szerezhet. Micah sem
jobb. Lehet, hogy Hunt vigyáz rád, de ne feledd el, hogy ezek a
vanírok csak magukkal foglalkoznak. Bassza meg, hiszen Micah
orgyilkosa! És Bukott angyal. Az Aszterek gyűlölik. Még
rabszolgasorba is került miatta.
– Azért rabszolga, mert elbaszott világban élünk. – Ködös düh
homályosította a látását, de pislogva úrrá lett rajta.
Az apja a konyhából kiáltott, megkérdezte, hol van a mikrós
pattogatott kukorica. Ember visszaüvöltött, hogy ugyanott, ahol
mindig is volt, de a szeme egyetlen pillanatra sem hagyta el a
telefon kameráját.
– Tudom, hogy le fogod harapni miatta a fejemet, de kérlek,
hadd mondjam végig!
– Az istenek szerelmére, anya…
– Lehet, hogy Hunt jó lakótárs és nagyon kellemes látvány, de
ne feledd, hogy vanír férfi. Nagyon-nagyon erős vanír férfi, hiába
tartják kordában a tetoválások. Ő és a hozzá hasonló férfiak
halálosak.
– Igen, és még csak véletlenül sem hagynád, hogy erről
megfeledkezzek. – Nehezére esett nem nézni az anyja arcát
csúfító apró sebhelyre.

625
 Régi árnyak sötétítették az anyja fénylő szemét, és Bryce arca
megrándult.
– Az, hogy egy idősebb vanír férfival látlak…
– Nem vagyunk együtt, anya…
– Megint úgy érzem magam, mint akkor, Bryce. – Beletúrt
sötét hajába. – Sajnálom.
Az anyja akár szíven is üthette volna ennyi erővel.
Bryce azt kívánta, bár átnyúlhatna a kamerán, hogy köré fonja
a karját, belélegezhesse lonc- és szerecsendió-illatát.
Aztán Ember így szólt:
– Telefonálok párat, és foglalok neked időpontot egy
gyógyboszorkányhoz a lábad miatt.
Bryce a homlokát ráncolta.
– Köszi, de ne!
– El fogsz menni, Bryce!
Bryce elfordította a telefont, és kinyújtotta a lábát a takarón,
hogy az anyja is láthassa. Megmozgatta a lábfejét.
– Látod? Minden rendben.
Az anyja arca olyan acélosan keménnyé vált, mint a jegygyűrű
az ujján.
– Attól, hogy Danika meghalt, neked még nem kell
szenvedned.
Bryce az anyjára meredt, aki olyan tehetségesen tapintott rá a
dolgok velejére, és néhány szóval teljesen kikészítette őt.
– Semmi köze hozzá.
– Baromság, Bryce! – Az anyja szemében könnyek csillogtak.
– Szerinted Danika azt akarná, hogy egész életedben sántikálj?
Szerinted azt akarta volna, hogy ne táncolj többé?
– Nem akarok Danikáról beszélni. – Megremegett a hangja.
Ember undorodva megrázta a fejét.
– Elküldöm a gyógyboszorkány címét és számát, amikor
megvan az időpontod. Jó éjt!
Azzal egyetlen további szó nélkül letette.

626
 57.

FÉLÓRÁVAL KÉSŐBB BRYCE MÁR ÁTÖLTÖZÖTT az alvós

rövidnadrágjába, és épp az ágyán duzzogott, amikor kopogás
hangzott fel.
– Kurvára elárultál, Athalar! – kiáltotta.
Hunt kinyitotta az ajtót, és az ajtófélfának dőlt.
– Nem csoda, hogy ideköltöztél, ha ennyit veszekszel
anyukáddal.
Bryce-on ellenállhatatlan vágy lett úrrá, hogy megfojtsa az
angyalt, de végül csak ennyit felelt:
– Anyám sosem hátrált meg egyetlen vitától sem. Nyilván
eltanultam tőle. – Összevont szemöldökkel nézte Huntot. – Mit
akarsz?
Hunt ellökte magát az ajtótól, és közelebb sétált. A szoba
minden egyes lépéssel szűkülni látszott. Szökött a levegő. Hunt a
matrac végénél állt meg.
– Elmegyek veled a gyógyboszorkányhoz.
– Nem megyek.
– Miért?
Bryce mély levegőt vett. Aztán átszakadt a gát.

627
 – Mert amint eltűnik a sebhely, amint nem fáj, Danika is
eltűnik. Az Ördögfalka is eltűnik. – Elrántotta a takarót, felfedve
csupasz lábát, és feljebb húzta a selyem rövidnadrágot, hogy
megmutassa a teljes, egyenetlen sebhelyet. – Az egész csak emlék
lesz, valami álom, ami egy pillanatig létezett, aztán nyoma veszik.
De ez a sebhely és a fájdalom… – Szúrt a szeme. – Nem
hagyhatom, hogy nyoma vesszen. Nem hagyhatom, hogy nyomuk
vesszen.
Hunt lassan ült le mellé az ágyra, mintha lehetőséget szeretne
biztosítani számára, hogy ellenkezzen. Haja a homlokába, a
tetoválásra lógott, ahogy szemügyre vette a sebhelyet.
Végigfuttatta rajta bőrkeményedéses ujját.
Bryce lába libabőrössé vált az érintésétől.
– Nem fogod kitörölni Danikát és a falkát azzal, hogy segítesz
magadon.
Bryce a fejét csóválva az ablak felé fordult, de Hunt ujjai az
állára fonódtak. Gyengéden visszafordította magához az arcát.
Sötét, feneketlen tekintete lágy volt. Megértő.
Hányan láthatták ilyennek a szemét? Hányan láthatták őt magát
ilyennek?
– Anyukád szeret téged. Nem tudja elviselni a gondolatot, hogy
fájdalmaid vannak, biológiailag képtelen rá. – Eleresztette az állát,
de a tekintetük továbbra is összefonódott. – Ahogy nekem sem
megy.
– Alig ismersz.
– A barátom vagy. – A szavak ott lebegtek közöttük. Hunt
ismét leszegte a fejét, mintha úgy elrejthetné az arckifejezését,
miközben hozzátette: – Már ha szeretnéd, hogy az legyek.
Bryce egy pillanatig csak meredt rá. Csak úgy felajánlotta.
Csendesen, védtelenül. Kitörölte vele az ereiben csorgó bosszúság
utolsó cseppjét is.
– Még nem jöttél rá, Athalar? – Az angyal arcán lebegő óvatos
remény kis híján tönkretette Bryce-t. – Azóta barátok vagyunk,
hogy azt hitted, Zselémámor vibrátor.

628
 Hunt hátravetett fejjel felnevetett, Bryce pedig hátrébb csúszott
az ágyon. Megigazgatta a párnákat, és bekapcsolta a tévét.
Megpaskolta maga mellett a matracot.
Hunt vigyorogva, szemében korábban sosem látott fénnyel ült
át mellé. Aztán előhúzta a telefonját, és csinált róla egy képet.
Bryce fújt egyet, mosolya elhalványult, ahogy Huntot
fürkészte.
– Anyukám sok mindenen keresztülment. Tudom, hogy nem
könnyű vele, de köszönöm, hogy ilyen rendes voltál.
– Kedvelem anyukádat – válaszolta Hunt, és Bryce hitt neki. –
Hogy ismerkedett meg apukáddal?
Bryce tudta, hogy Randallre gondol.
– Anya elmenekült a vér szerinti apámtól, amikor rájött, hogy
terhes. Kthona korinthoszi templomában kötött ki, tudta, hogy a
papnők befogadják, megvédik, hiszen állapotosként szent
kiválasztott volt, vagy mi a fene. – Bryce felhorkant. – Ott szült
meg, és életem első három évét a templom falai közt töltöttem.
Anyukám mosott rájuk az eltartásunkért cserébe. A lényeg az,
hogy a vér szerinti apám pletykákat hallott, miszerint gyereket
szült, és utánaküldte az embereit. – A fogát csikorgatta. – Azt
mondta nekik, hogy ha gyereket találnak ott, ami kétségkívül az
övé, akkor vigyék elé. Bármi áron.
Hunt szája elkeskenyedett.
– A rohadt éltbe!
– Minden egyes állomáson voltak kémei, de a papnők
kijuttattak a városból, remélték, hogy egészen a Föld és vér
házának központjáig vihetnek Hilenébe, ahol anyukám
menedékért folyamodhat. Még apám sem merné megsérteni a
területük határát. De az háromnapnyi út, és egyik korinthoszi
papnő sem tudott volna megvédeni minket tündérharcosok ellen.
Úgyhogy öt órát vezettünk Solas oiai templomához, ott
megpihentünk, és felvettük a szent őrünket.
– Randallt. – Hunt elmosolyodott. De aztán felvonta a
szemöldökét. – Várjunk csak… Randall a nap papja volt?

629
 – Nem egészen. Egy évvel azelőtt tért vissza a frontról, de
amiket szolgálat közben tennie kellett… Kikészítette. Nem is
kicsit. Nem akart hazamenni, képtelen volt a családja elé állni.
Úgyhogy növendéknek állt Solas templomában, remélte, hogy
valamiképpen megfizethet a múltjáért. Két héttel az esküje előtt a
főpap megkérte, hogy kísérjen el minket Hilenébe. Több pap is
képzett harcos, de Randall volt az egyetlen ember köztük, és a
főpap úgy gondolta, anyám nem bízna egy vanír férfiban. Épp
mielőtt elértük volna Hilenét, apám pribékjei a nyomunkra
bukkantak. Azt hitték, egy védtelen, hisztérikus nőt találnak majd.
– Bryce ismét elmosolyodott. – Helyette egy legendás
mesterlövész fogadta őket, és egy olyan anya, aki szükség esetén
hegyeket mozgatott volna meg a lánya védelmében.
Hunt kihúzta magát.
– Mi történt?
– Amire egy ilyen helyzetben számítanál. A szüleim
eltakarítottak maguk után. – Huntra pillantott. – Kérlek, ne mondd
el senkinek! Ez… Senki sem kérdezősködött a tündérek után, akik
nem tértek vissza Crescent Citybe. Nem szeretném, ha most
eszébe jutna valakinek.
– Tartom a számat.
Bryce komoran elmosolyodott.
– Ezután a Föld és vér háza szó szerint Kthona
kiválasztottjának nyilvánította anyámat, Randallt pedig Solasénak,
és blabla, vallásos baromságok, de gyakorlatilag hivatalos
védelmi végzést hoztak, amivel még apám sem mert
szembeszállni. Randall végre hazament, minket is magával vitt, és
nyilván nem esküdött fel Solasra. – Bryce melegen elmosolyodott.
– Év végén megkérte anyám kezét. Azóta is undorítóan
szerelmesek egymásba.
Hunt visszamosolygott.
– Jó azt hallani, hogy néha a jó emberek boldogan élnek.
– Igen. Néha előfordul. – Feszült csend telepedett rájuk. Az
ágyában voltak, Bryce ágyában, és reggel még arról álmodozott,

630
hogy Hunt a konyhapultnál letérdel elé… Bryce nagyot nyelt. –
Öt perc múlva kezdődik a Kéjes éjek. Akarod nézni?
Hunt lassan elmosolyodott, mintha pontosan tudta volna, miért
nyelt akkorát Bryce, de csak széttárt szárnnyal hátradőlt a párnán.
Egy ragadozó, aki szívesen kivárja, hogy a préda jöjjön el hozzá.
A rohadt életbe már!
Hunt rákacsintott, és a feje mögé támasztotta a karját. A
mozdulattól végighullámoztak a bicepsze izmai. Szeme csillogott,
mintha ezzel ő is pontosan tisztában lenne.
– Naná!

Hunt fel sem fogta, mennyire meg akarta kérdezni. Hogy

mennyire hallani akarta Bryce válaszát.
Barátok. Még csak véletlenül sem fedte le azt, ami kialakult
közöttük, de igaz volt.
A magas ágytámlának dőlt, miközben a buja műsort nézték.
Mire a rész feléhez értek, Bryce elkezdett megjegyzéseket tenni az
együgyű történetre. Hunt pedig csatlakozott hozzá.
Aztán egy másik műsor kezdődött, egy valóságshow, amiben
különböző vanírok az erejüket és az ügyességüket tették próbára,
és olyan természetesnek tűnt, hogy azt is megnézik. Az egész
túlságosan is természetes volt. Hagyta, hogy magával ragadja az
érzés.
A legveszélyesebb dolog, amit valaha tett.

631
 58.

BRYCE ÉPP FELÖLTÖZÖTT MÁSNAP REGGEL, hogy munkába induljon,

amikor az anyja írt, elküldte a gyógyboszorkányhoz foglalt
időpont részleteit. Ma tizenegykor. Ötsaroknyira van a galériától.
Kérlek, menj el!
Bryce nem írt vissza.
Biztosan nem megy el a gyógyboszorkányhoz.
Hiszen más programja van a Húspiacon.
Hunt várni akart estig, de Bryce tudta, hogy az árusoknak
könnyebben megered a nyelvük a nyugodtabb napközbeni
órákban, amikor nem kell a szokásos esti kuncsaftokat
megnyerniük maguknak.
– Ma megint elég csendes vagy – mormolta Bryce a raktár
zsúfolt folyosóit taposva. Ez volt a harmadik hely, ahová
ellátogattak, az előző kettőről hamar kiderült, hogy felesleges
időpocsékolás.
Nem, az árusok nem tudtak semmiféle drogról. Nem, ez csak
egy sztereotípia a Húspiaccal kapcsolatban, ami egyáltalán nem
tetszik nekik. Nem, nem érdekli őket márka az információért
cserébe, mert tényleg semmi hasznosat nem tudnak.

632
 Hunt mindig lemaradt pár standdal odébb, senki sem akart
volna egy legionáriussal és Bukott rabszolgával beszélni.
Most szorosan behúzta a szárnyát.
– Nem felejtettem el, hogy épp most kellene a
gyógyboszorkánynál lennünk.
Nem lett volna szabad megemlítenie.
– Ha jól emlékszem, nem engedtem meg, hogy beleüsd az
orrodat a dolgomba.
– Visszajutottunk ide? – Hunt felnevetett. – Azt hittem, azok
után, hogy úgy összebújtunk a tévé előtt, legalább elmondhatom,
mit gondolok, és nem fogod leharapni a fejemet.
Bryce a szemét forgatta.
– Nem bújtunk össze.
– Egész pontosan mire vágysz? – kérdezte Hunt, miközben
szemügyre vett egy ősi késekkel teli standot. – Egy pasira, egy
párra, egy férjre, aki csak ül majd, nem lesz semmiféle saját
véleménye, és mindenbe beleegyezik, amit csak mondasz, sosem
kér tőled semmit?
– Persze hogy nem!
– Attól még, hogy férfi vagyok, és van véleményem, nem
leszek valami őrült, irányításmániás pöcs.
Bryce Danika bőrdzsekijének a zsebébe süllyesztette a kezét.
– Anyukám rengeteget szenvedett az őrült, irányításmániás
pöcsök miatt.
– Tudom. – Hunt tekintete ellágyult. – De nézd meg őt és
apukádat! Ő is elmondja, mit gondol. És elég őrültnek tűnik, ha a
kettőtök védelméről van szó.
– Elképzelésed sincs! – morogta Bryce. – Amíg be nem
iratkoztam a CCE-re, egyetlen randira sem mehettem el.
Hunt felvonta a szemöldökét.
– Tényleg? Azt hittem… – Megrázta a fejét.
– Mit hittél?
Hunt vállat vont.
– Hogy az összes emberfiú térden kúszott utánad.

633
 Nehéz volt megállni, hogy ne nézzen rá, amikor meghallotta,
hogyan ejti ki az emberfiú szót, mintha valami más fajról lenne
szó – hiszen ő egy felnőtt malákh férfi.
Végső soron tényleg így is volt, a szó szoros értelmében, de az
a cseppnyi férfiarrogancia…
– Hát, ha szerettek is volna, nem mertek. Gyakorlatilag
istenítették Randallt, és bár sosem szólt egy szót sem, mind úgy
gondolták, hogy egy ujjal sem érhetnek hozzám.
– Engem ez nem tántorított volna el.
Hunt hangja mélyebben csengett, mire Bryce arcába hő tolult.
– Hát, leszámítva azt, hogy rajongtak Randallért, más is
voltam. – Hegyes fülére mutatott. Magas termetére. – Az
embereknek túl tündér vagyok. Így jártam, mi?
– Legalább formálódott az egyéniséged – mondta Hunt,
miközben szemügyre vett egy standot tele különféle színekben
pompázó opálokkal: fehérrel, feketével, vörössel, kékkel, zölddel.
Irizáló erek futottak végig rajtuk, mintha magának a földnek az
ütőereit őrizték volna.
– Ezek meg mire jók? – kérdezte a fekete tollú, emberszerű nőt
a pult mögött. Egy szarka volt.
– Szerencsét hoznak – válaszolta a szarka, és tollas kezével a
tálcákat megtöltő kövekre intett. – Fehér a boldogságért, zöld a
gazdagságért, vörös a szerelemért és a termékenységért, kék a
bölcsességért… Válassz egyet!
– A fekete mire jó? – kérdezte Hunt.
A szarka ónixszínű szájszéle felfelé görbült.
– A szerencse ellentétére. – Megkocogtatta az egyik fekete
opált az üvegfedél alatt. – Rejtsd az ellenséged párnája alá, és
figyeld, mi történik vele!
Bryce megköszörülte a torkát.
– Akármilyen érdekes is ez az egész…
Hunt átnyújtott egy ezüstmárkát.
– A fehérért.
Bryce felvonta a szemöldökét, de a szarka rögtön elmarta a
márkát, és egy fehér opált tett Hunt kinyújtott tenyerébe. Már

634
mentek is tovább, nem foglalkoztak a szarka hálálkodásával,
amiért megtisztelték őt a vásárlásukkal.
– Nem gondoltam volna, hogy babonás vagy – jegyezte meg
Bryce.
Hunt megállt a standsor végén, és elkapta a kezét. A tenyerébe
nyomta az opált, a kő meleg volt az érintésétől. A varjútojás
méretű kő csillogott a magasról rájuk ömlő elsőfényben.
– Rád fér egy kis boldogság – mondta halkan.
Valami felizzott Bryce mellkasában.
– Ahogy rád is – felelte, és megpróbálta visszaadni Huntnak az
opált, de az angyal ellépett tőle.
– Ajándék.
Bryce arca ismét felhevült, és még csak véletlenül sem nézett
Huntra, ahogy elmosolyodott. Még akkor sem, ha az arcán érezte
a férfi tekintetét, miközben a kabátja zsebébe csúsztatta az opált.

Ostobaság volt megvenni az opált. Magával ragadta a pillanat.

Valószínűleg baromság volt, de Bryce legalább zsebre tette.
Nem tett megjegyzést arra, mennyire berozsdásodott már, hiszen
kétszáz éve eszébe sem jutott bármiféle ajándékkal meglepni egy
nőt.
Shahar elmosolyodott volna az opál láttán – aztán hamarosan el
is felejti. Rengeteg ékszere volt alabástrompalotájában: naplabda
méretű gyémántok, téglaként egymásra helyezett smaragdtömbök,
rubinnal töltött kádak. Egy kis fehér opál, még ha boldogságot
kívánnak is vele, olyan lett volna, mint egy homokszem a több
kilométer hosszú tengerparton. Shahar értékelte volna az
ajándékot, de végül eltűnt volna valamelyik fiók mélyén. És
valószínűleg maga Hunt is elfelejtkezett volna róla, hiszen annyira
eltökélten hajszolta a céljukat.
Hunt megfeszítette az állkapcsát, ahogy Bryce egy kikészített
bőrökkel teli standhoz sétált. Egy tizenéves – az illata alapján
valamilyen macska alakváltó – nyúlánk emberformában figyelte

635
őket a hokedlijéről. Barna hajfonata a vállára simulva futott lefelé,
már-már elérte a kezében tartott telefont.
– Szia! – köszöntötte Bryce, és a borzas takarókra mutatott. –
Mennyibe kerül?
– Húsz ezüst – válaszolta az alakváltó éppolyan unott hangon,
mint amilyennek ő maga is tűnt.
Bryce elvigyorodott, és végigsimított a fehér bundán. Hunt
bőre megfeszült. Ő maga is érezte valamelyik este azokat az
ujjakat, ahogy álomba simogatták. Még most is érezte, ahogy
Bryce a birkabőrt érintette.
– Húsz ezüst egy havasibirka-bőrért? Nem kevés az egy kicsit?
– Anyám hétvégéken dolgoztat. Még a végén megharagudna,
ha annyiért adnám el, amennyit ér.
– Milyen rendes tőled! – kuncogott Bryce. – Ez most furcsán
fog hangzani, de lenne egy kérdésem.
Hunt nem ment oda, hagyta, hogy Bryce kibontakozzon. A
pimasz, gyakorlatias partihercegnő, aki új drogokat keres.
Az alakváltó szinte fel sem nézett.
– Igen?
– Tudod esetleg, hogy szerezhetnék valami… kellemeset
errefelé? – kérdezte Bryce.
A lány forgatni kezdte gesztenyeszínű szemét.
– Na, jó, hadd halljuk!
– Mit? – kérdezte Bryce ártatlanul.
Az alakváltó megemelte a telefonját, úgy pötyögött tovább
szivárványszínű körmeivel.
– Azt a béna színjátékot, amit mindenkinek előadtál itt meg a
másik két csarnokban. – Felemelte a telefonját. – Mind bent
vagyunk egy közös beszélgetésben. – Körbemutatott a piacon. –
Kaptam vagy tíz figyelmeztetést, hogy ti ketten jönni fogtok, és
nyomi kérdéseket fogtok feltenni drogokról vagy miről.
Bryce köpni-nyelni nem tudott, Hunt talán most először látta
így. Úgyhogy odalépett mellé.
– Jól van – mondta a tininek. – Tudsz bármit?
A lány végigmérte.

636
 – Gondolod, a Vipera hagyná, hogy a szinthez hasonló szarokat
terjesszenek itt?
– A többi züllött és törvénybe ütköző dolgot hagyja – szűrte
Hunt összeszorított fogain keresztül.
– Igen, de nem ostoba – válaszolta az alakváltó, és hátravetette
a fonatát a vállán.
– Szóval hallottál róla – nyugtázta Bryce.
– A Vipera arra kért, mondjam meg nektek, hogy ocsmány
dolog, nem kereskedik ilyesmivel, és soha nem is fog.
– De van, aki igen? – kérdezte Bryce feszülten.
Nem állt jól a szénájuk. Nagyon nem lesz jó vége ennek az
egésznek…
– A Vipera azt is mondta, hogy adjam át, nézzetek körül a
folyónál. – Megint írogatni kezdett a telefonján, valószínűleg
azért, hogy elmondja a Viperának, hogy elismételte, amit kellett.
– Ott árulnak ilyen szarokat.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Bryce.
A lány vállat vont.
– Kérdezzétek a sellőket!

– Vegyük sorra a tényeket! – indítványozta Hunt, ahogy Bryce a

Húspiac kikötője felé viharzott. – Még mielőtt odarohanunk a
sellőkhöz, és megvádoljuk őket, hogy drogot terjesztenek.
– Késő – vágta rá Bryce.
Hunt képtelen volt megakadályozni, hogy húsz perce egy
vidrával üzenetet küldjön Tharionnak, és most sem tudott volna az
útjába állni, hogy ne menjen a folyó partjára várni.
A kikötőtől pár lépésnyire Hunt elkapta a karját.
– Bryce, a sellőknek egyáltalán nem tetszik, ha hamisan
vádolják meg őket…
– Ki mondta, hogy hamis a vád?
– Tharion nem drogdíler, és biztos, hogy nem árulna olyan
kemény dolgokat, amilyennek a szint tűnik.

637
 – De lehet, hogy tudja, ki az, aki igen. – Bryce lerázta magáról
a kezét. – Eleget szerencsétlenkedtünk már! Válaszokat akarok.
Most azonnal! – Összehúzta a szemét. – Te nem szeretnéd, hogy a
végére járjunk? Hogy enyhítsék az ítéletedet?
Már hogyne szerette volna, mégis így felelt:
– A szintnek valószínűleg semmi köze ehhez az egészhez. Nem
kellene…
Bryce addigra már elérte a kikötő deszkáit, de nem mert
lenézni a kavargó vízre. A Húspiac kikötője hírhedt volt arról,
hogy errefelé szabadulnak meg a holttestektől. És itt portyáztak a
vízi dögevők is.
Víz csobbant, majd izmos férfitest ült fel a dokk végére.
– Undorító ez a folyószakasz – jegyezte meg Tharion köszönés
helyett.
Bryce nem mosolyodott el. Csak annyit mondott:
– Ki árul szintet a folyóban?
Tharion arcáról lehervadt a vigyor. Hunt visszakozni kezdett,
de a sellő így felelt:
– Nem a folyóban, Hosszú Lábú. – Megrázta a fejét. – A
folyón.
– Szóval tényleg igaz. Most akkor… mi is ez a cucc?
Gyógyszer, ami kijutott a laborból? Ki áll mögötte?
Hunt Bryce mellé lépett.
– Tharion…
– Danika Fendyr – válaszolta Tharion gyengéd pillantással.
Mintha tudta volna, mit jelentett Danika Bryce számára. – A
halála előtti napon tudtam meg. Épp errefelé látták őt üzletet
kötni.

638
 59.

– EZT MEG HOGY ÉRTED? Danika adta el?

Tharion a fejét rázta.
– Nem tudom, hogy adta, vette vagy mit csinált, de pont
azelőtt, hogy a szint megjelent az utcákon, látták őt egy Aux-hajón
az éjszaka kellős közepén. Egy láda szint volt a fedélzeten.
– Mindig visszajutunk Danikához – mormolta Hunt.
Bryce feje zúgott, de leküzdötte, és így szólt:
– Lehet, hogy épp lefoglalta.
– Lehet – hagyta rá Tharion, majd beletúrt vörösesbarna
hajába. – De a szint… kemény cucc, Bryce. Ha Danikának köze
volt hozzá…
– Nem volt. Sosem tett volna ilyesmit. – Olyan hevesen
dobogott a szíve, hogy úgy érezte, mindjárt elhányja magát.
Hunthoz fordult. – De így már érthető, miért találták meg a
ruháján, ha tényleg le kellett foglalnia az Aux számára.
Hunt komor képet vágott.
– Lehet.
Bryce összefonta a karját.
– Mi ez a cucc egyáltalán?

639
 – Szintetikus mágia – válaszolta Tharion, ide-oda jártatva
közöttük a tekintetét. – Gyógyászati segédeszköznek hozták létre,
de a jelek szerint valaki rájött, hogy szuperkoncentrátumként
erősebbé teszi az embereket a legtöbb vanírnál. Rövid ideig hat
csak, de nagyon eredményes. Évszázadokon át igyekeztek
létrehozni, de lehetetlennek tűnt. A többség úgy volt vele, olyan,
mintha alkímiával próbálkoznának, nagyjából annyi esélye van,
mint arannyá változtatni valamit. De a modern tudomány sikerrel
járt. – Oldalra billentette a fejét. – Van ennek valami köze a
démonhoz, amire vadásztok?
– Előfordulhat – felelte Hunt.
– Szólok, ha kapok bármilyen egyéb jelentést – ígérte Tharion,
aztán búcsúra nem várva visszaugrott a vízbe.
Bryce a déli napfényben fürdő folyóra meredt, a fehér opált
szorongatta a zsebében.
– Tudom, hogy nem ezt akartad hallani. – A mellette álló Hunt
óvatosan fogalmazott.
– Az ölte meg, aki a szintet csinálja? Ha tényleg azért volt ott a
hajón, hogy lefoglalja a szállítmányt? – A füle mögé simított egy
tincset. – Lehetséges lenne, hogy a szintet áruló személy és az, aki
a kürtöt keresi, egy és ugyanaz, ha a szint megjavíthatja a kürtöt?
Hunt az állát dörgölte.
– Végül is. De az is lehet, hogy zsákutca.
Bryce felsóhajtott.
– Nem értem, miért nem említette ezt az egészet.
– Lehet, hogy nem volt olyan fontos dolog – találgatott Hunt.
– Lehet – mormolta Bryce. – Lehet.

Bryce megvárta, amíg Hunt lemegy az épülethez tartozó

konditerembe, csak utána tárcsázta Fury számát. Ő maga sem
értette, miért próbálkozik. Fury hónapok óta nem fogadta a
hívásait.
Már majdnem hangpostára kapcsolt, amikor Fury felvette:

640
 – Szia!
Bryce az ágyra rogyott, úgy bukott ki belőle:
– Döbbenet, hogy felvetted.
– Épp két munka között vagyok.
Vagy Juniper leharapta a fejét, amiért meglépett.
– Azt hittem, visszajössz lenyomozni, ki áll a Holló
felrobbantása mögött – mondta Bryce.
– Én is, de úgy tűnt, nem kell átkelnem a Haldrenen ahhoz,
hogy ezt megtegyem.
Bryce az ágytámlának dőlt, kinyújtotta a lábát.
– Szóval tényleg az emberlázadás miatt volt? – Talán a C,
amiről Ruhn úgy gondolta, a kürt lehet, nem volt több egyszerű
betűnél.
– Igen. De a részletek és a nevek titkosítottak.
Olyan sokszor hallotta Furytől ezt a mondatot régebben, hogy
Bryce már nem is számolta.
– Legalább azt mondd meg, hogy megtaláltad-e őket!
Fury nagy eséllyel épp a fegyvereit élezte az asztalon abban az
elegáns hotelben, ahol épp megszállt.
– Az előbb mondtam, hogy épp két munka között vagyok,
nem?
– Gratulálok?
Bryce-t még mindig kirázta a hideg Fury halk nevetésétől.
– Végül is. – Fury elhallgatott. – Mi a helyzet, B?
Mintha ezzel elintézhette volna a kétévnyi hallgatást.
– Említette neked Danika valaha a szintet?
Bryce esküdni mert volna, hogy valami nehéz, fémes tárgy
csattan a háttérben. Fury halkan felelt:
– Ki beszélt neked a szintről?
Bryce kihúzta magát.
– Szerintem terjedni kezdett errefelé. Találkoztam ma egy
sellővel, aki azt mondta, látták Danikát egy ládányival az egyik
Aux-hajón, pont a halála előtt. – Kifújta a levegőt.
– Veszélyes, Bryce. Nagyon veszélyes. Ne szórakozz vele!

641
 – Dehogy! – Az istenekre! – Két éve semmilyen droghoz nem
nyúltam. – Majd hozzátette, mert egyszerűen képtelen volt
megálljt parancsolni magának: – És ezt te is tudtad volna, ha
hajlandó vagy felvenni a telefont, vagy meglátogatni.
– Dolgom volt.
Hazug! Hazug és rohadt gyáva!
– Csak azt akartam tudni, említette-e neked Danika valaha a
szintet a halála előtt, mert nekem egy szót sem szólt – szűrte
Bryce összeszorított fogain keresztül.
Fury hallgatott.
– Említette, igaz? – Bryce még most sem értette, miért hasít
úgy a mellkasába a féltékenység.
– Talán annyit említett, hogy valami ocsmány dolgot
terjesztenek – felelte Fury.
– És te sosem mondtad el senkinek?
– De igen. Neked. A Fehér Hollóban, aznap este, amikor
Danika meghalt. Valaki megpróbálta eladni neked, a rohadt életbe
is! Szóltam, hogy tartsd távol magad tőle.
– És nem gondoltad, hogy meg kellene említened vagy akkor,
vagy Danika halála után, hogy ő figyelmeztetett rá?
– Egy démon szaggatta szét, Bryce. Nem tűnt úgy, mintha köze
lett volna bármilyen droglefoglaláshoz.
– És ha mégis?
– Hogyan?
– Nem tudom, csak… – Bryce toppantott az ágyon. – Nekem
miért nem szólt?
– Azért, mert… – Fury elhallgatott.
– Mert miért? – csattant fel Bryce.
– Jól van! – felelte Fury, hangja élesen csengett. – Danika azért
nem szólt neked, mert nem akarta, hogy a közelébe kerülj. Hogy
még csak eszedbe se jusson kipróbálni.
Bryce felpattant.
– Ugyan mi a jó büdös francért akartam volna…
– Mert szó szerint mindent kipróbáltál már.

642
 – De hát ott voltatok, és ti is mindent kipróbáltatok velem, ti
is…
– A szint szintetikus mágia, Bryce. Hogy pótolja a valódi
mágiát. Ami neked nincs. Az emberek nagyjából egy órára
vanírerőhöz jutnak általa. És teljesen szétcseszhet. Ráfügghetsz
vagy még rosszabb. A vaníroknak még ennél is kockázatosabb,
eszméletlen szárnyalás és szupererő, de könnyedén rossz vége
lehet. Danika nem akarta, hogy egyáltalán tudjál róla.
– Mintha olyan kétségbeesetten szeretnék nagy és kemény
vanír lenni, hogy beszednék valami…
– Danika meg akart védeni. Mindig ezt tartotta szem előtt. Még
ha saját magadtól kellett is megvédenie.
A szavak felértek egy pofonnal. Bryce torka elszorult.
Fury felsóhajtott.
– Nézd, tudom, hogy ez most durván hangzott. De higgy
nekem, jobb, ha nem kerülsz a szint közelébe. Ha tényleg sikerült
nagyobb mennyiségben előállítani egy hivatalos laboron kívül,
sőt, még sűrűbb koncentrációban, akkor nagy a baj. Tartsd távol
magad tőle, és mindenkitől, aki ilyesmit árul!
Bryce keze remegett, de azért csak kinyögte, hogy „Jól van”,
anélkül hogy úgy hangzott volna, egyetlen lélegzetvétel választja
el csupán a sírástól.
– Most mennem kell – mondta Fury. – Dolgom van ma este.
De pár nap múlva visszamegyek Lunathionbe. Ott kell lennem két
hét múlva a csúcstalálkozón, valami külső létesítményben tartják
pár órára a várostól.
Bryce nem kérdezte, miért kell Fury Axtarnak megjelennie a
valbarai vezetők csúcstalálkozóján. Nem is igazán érdekelte, hogy
Fury visszajön.
– Esetleg elmehetnénk kajálni – vetette fel Fury.
– Jól van.
– Bryce! – A neve egyszerre volt lecseszés és bocsánatkérés.
Fury felsóhajtott. – Később találkozunk!
Bryce torka égett, de azért letette. Mély lélegzeteket vett. Fury
elmehet a pokolba! Bryce átköltözött a kanapéra, felnyitotta a

643
laptopját, és előhívta a keresőt, csak azután tárcsázta a bátyja
számát. Ruhn a második csörgésre felvette.
– Igen?
– Szeretném, ha nem kezdenél el kioktatni, figyelmeztetni meg
ilyenek, jó?
Ruhn hallgatott, majd:
– Jó.
Bryce kihangosította a hívást, és alkarral megtámaszkodott a
térdén. A kurzor a keresősáv felett állapodott meg.
– Mi van Athalarral? – kérdezte Ruhn.
– Semmi – felelte Bryce, és megdörgölte a szemét. – Nem az
esetem.
– Az érdekelt volna, hogy ő miért nincs ott, nem az, hogy
jártok-e, de azért jó tudni.
Bryce a fogát csikorgatva bepötyögte a szintetikus mágia
szavakat a keresősávba. Ahogy megjelentek a keresési
eredmények, megszólalt:
– Athalar épp az izmain dolgozik, hogy még vonzóbb legyen.
Ruhn felnevetett. Bryce átfutotta a találatokat: kis, rövid cikkek
voltak arról, hogyan használható a szintetikus gyógyító mágia az
emberi orvoslásban.
– Az a gyógyboszorkány, aki elküldte neked a cikkeket a
szintetikus mágiáról… Mondott bármit arról, miért vagy hogyan
juthatott ki a cucc a városba?
– Nem. Szerintem őt jobban érdekli az, hogy honnan
származik, és hogy tud-e ellenszert készíteni. Azt mondta,
elkezdett dolgozni a krisztalloszméreggel, amit Athalarból szedett
ki a múltkor, azt tesztelgette a szinttel, hátha sikerül jutnia
valamire. Úgy gondolja, hogy a gyógyító mágiája valamiféle
stabilizátorként funkcionálhat az ellenszerben, de több méregre
lenne szüksége az elkészítéséhez. Nem tudom. Elég bonyolult
dolognak tűnt. – Fanyar humorral hozzátette: – Ha esetleg megint
összefutnál egy krisztallosszal, kérjél már tőle egy kis mérget, jó?
– Csak nem belezúgtál, Ruhn?
A bátyja felhorkant.

644
 – Hatalmas szívességet tesz nekünk. Szeretném meghálálni
valamilyen módon.
– Jól van. – Bryce tovább kattintgatott, talált egy szabadalmi
kérelmet a Redner Vállalattól, már tíz évvel ezelőtt szerették
volna levédetni a szert. Jóval azelőtt, hogy Danika elkezdett nekik
dolgozni.
– A kutatási anyagok alapján csak nagyon kis mennyiségben
bocsátják ki, még a gyógyboszorkányok számára is, hiába
gyógyításra használnák. Borzalmasan drága és bonyolult az
előállítása.
– Mi van, ha… Mi van, ha a formula és egy szállítmány két éve
kiszivárgott a Rednertől, és Danikát küldték oda, hogy nyomozza
le? És talán rájött, hogy aki el akarta lopni a szintet, meg akarja
javítani a kürtöt, úgyhogy elvette a kürtöt, még mielőtt az illető
rátehette volna a kezét. És ezért ölték meg.
– De miért tartotta titokban? – kérdezte Ruhn. – Miért nem
csukta le az illetőt?
– Nem tudom. Csak egy elmélet. – A semminél jobb.
Ruhn ismét elhallgatott. Bryce érezte, hogy Komoly
Beszélgetésben lesz része hamarosan, úgyhogy megacélozta
magát.
– Szerintem ez elképesztő, Bryce. Hogy még mindig érdekel
annyira Danika és az Ördögfalka, hogy ennyire beleásod magad.
– Nem emlékszel, hogy a főnököm és a kormányzó rám
parancsolt?
– Amúgy is elkezdtél volna utánajárni, amint meghallod, hogy
nem Briggs tette. – Ruhn felsóhajtott. – Danika egyszer a szart is
majdnem kiverte belőlem.
– Nem is!
– Dehogynem. Összefutottunk a Redner-torony
előcsarnokában, amikor elkísértem Declant valami puccos
megbeszélésre a vezetőséggel. Várjunk csak… te jártál Redner
pöcsfej fiával, nem?
– De igen – felelte Bryce feszülten.
– Fúj! Undorító, Bryce.

645
 – Inkább meséld el, hogy törölte fel Danika a padlót a
szánalmas képeddel!
Már-már hallotta Ruhn mosolyát a vonal másik végéről.
– Nem tudom, hogy vesztünk össze rajtad, de megtörtént.
– Mit mondtál?
– Miért feltételezed, hogy én kezdtem? Ismerted egyáltalán
Danikát? Nála nagyobb pofája senkinek sem volt. – Csettintett a
nyelvével, és Bryce mellkasa elszorult az elismerő hang hallatán.
– Mindegy is, megkértem, hogy mondja meg neked, sajnálom.
Mire azt felelte, hogy menjek a picsába a bocsánatkérésemmel
együtt.
Bryce pislogott egyet.
– Nekem nem említette, hogy összefutottatok.
– Nem éppen összefutottunk. – Ruhn füttyentett. – Még át sem
esett a Zuhanáson, mégis kis híja volt, hogy az előcsarnok másik
végében kössek ki. Declannek… közbe kellett avatkoznia, hogy
megakadályozza.
Tényleg Danikára vallott az ilyesmi. Még ha minden más, ami
az utóbbi időben kiderült, nem is.

646
 60.

– ELÉG SOK A FELTÉTELEZÉS – mondta Hunt egy órával később a

kanapén, miután a mellette ülő Bryce megosztotta vele a legújabb
elméletét. Hunt szemöldöke minden egyes kiejtett szóval egyre
magasabbra szaladt.
Bryce végignézte a Redner Vállalat honlapjának minden
oldalát.
– Danika mellékesben a Rednernél dolgozott. Szinte sosem
beszélt arról, mit csinált ott. Valami biztonsági dolgot. – Bryce
előhívta a bejelentkezési képernyőt. – Talán a régi felhasználói
fiókjában találunk valamit arról, hogy pontosan milyen
feladatokat látott el.
Bryce keze csak egy kicsit remegett, miközben begépelte
Danika felhasználónevét, amit annyiszor látott régen a telefonján,
hogy megjegyezte: dfendyr.
DFendyr – Defender. Védelmező. Eddig fel sem figyelt rá.
Fury durva szavai visszhangoztak a fejében, de Bryce ügyet sem
vetett rájuk.
Begépelte Danika egyik béna jelszavát: 1234567. Semmi.
– Tényleg elég sok a feltételezés az elméletedben – ismételte
Hunt figyelmezetésképp. Hátradőlt a kanapén. – Jobb lenne, ha

647
inkább Danaannal keresnénk a kürtöt, nem pedig ezt a drogot
követnénk.
Bryce vitába szállt vele:
– Danikának köze volt ehhez a szint cucchoz, és soha egyetlen
szóval sem említette. Szerinted ez nem fura? Nem gondolod, hogy
van valami a háttérben?
– Philip Briggsről sem mondta el az igazat – mondta Hunt
óvatosan. – Ahogy azt sem említette, hogy ellopta a kürtöt. Lehet,
hogy sok mindent titkolt előled.
Bryce nem felelt, inkább beírt egy másik jelszót. Majd egy
újabbat. És még egyet.
– Látnunk kell a teljes képet, Hunt! – erősködött Bryce, és
újfent megpróbált belépni. Neki kellett látnia a teljes képet. –
Minden mindennel összefügg valahogy.
Csakhogy minden egyes jelszó hibás volt. Danika összes bevett
kombinációja.
Bryce lehunyta a szemét, lába gyors ritmust járt a szőnyegen,
ahogy felmondta a leckét:
– Elég nagy dózisban alkalmazva a szint megjavíthatja a kürtöt.
A szintetikus mágia egyik alapanyaga az obszidiánsó. A
krisztalloszt obszidiánsóval lehet megidézni… – Hunt hallgatott,
miközben Bryce végigvette, amit tudtak. – A krisztalloszt azért
teremtették, hogy a kürtöt kutassa. A krisztallosz mérge
hatástalanítja a mágiát. A gyógyboszorkány mérget akar, hátha
azzal el tudja készíteni a szint ellenszerét a mágiájával, vagy
valami ilyesmi.
– Mi van?
Bryce kinyitotta a szemét.
– Ruhn mondta. – Elmesélte, hogy Ruhn félig viccelődve azt
mondta, szerezzenek még mérget a gyógyboszorkánynak.
Hunt tekintete elsötétült.
– Érdekes. Ha a szint tényleg veszélyes droggá válik a
városban… akkor valóban szereznünk kellene mérget a
boszorkánynak.
– Na és a kürt?

648
 Hunt állkapcsa megfeszült.
– Továbbra is keressük. De ha ez a drog berobban, nemcsak a
városban, hanem az egész tartományban, a világon… Akkor
létfontosságú az ellenszer. – Hunt Bryce arcát fürkészte. – Hogy
szerezhetnénk neki?
– Ha megidézzük a krisztalloszt… – lehelte Bryce.
– Akkora kockázatot nem vállalunk! – morrant rá Hunt. – Majd
valamilyen más módon megszerezzük a mérget.
– Tudok vigyázni magamra…
– Én nem tudok vigyázni magamra, Quinlan. Ha veszélyben
vagy, akkor semmiképp.
A szavak végiggyűrűztek közöttük. Érzelmek csillantak Hunt
szemében, Bryce-nak csak össze kellett szednie a bátorságát, hogy
olvasson benne.
De ekkor Hunt telefonja megrezzent, és megemelte a csípőjét a
kanapén, hogy előhúzza a nadrágja farzsebéből. A képernyőre
pillantott, és megrezzent a szárnya, beljebb húzta kissé.
– Micah? – kérdezte Bryce félve.
– Csak valami légiós baromság – mormolta Hunt, aztán felállt.
– El kell mennem egy kicsit. Naomi majd figyel rád. – A
számítógép felé intett. – Ha szeretnéd, próbálkozz tovább, de
gondolkozzunk egy kicsit, Bryce, mielőtt bármiféle drasztikus
lépésre szánjuk el magunkat a méreg megszerzése érdekében!
– Jól van, értettem.
A jelek szerint ez elegendőnek bizonyult, mert Hunt távozott,
de előtte még összeborzolta Bryce haját, és lehajolt, hogy suttogva
így szóljon:
– ZsM büszke lenne rád. – Ajka épp megérintette a füle íves
részét, mire Bryce lábujjai begörbültek a papucsában, és még
jóval Hunt távozása után sem ernyedtek el.
Miután megpróbálkozott még egy pár jelszóval, Bryce
felsóhajtott, és lecsukta a laptopot. Kezdtek közeledni az
igazsághoz. Érezte.
De vajon készen áll-e rá?

649
A vérzése másnap reggel úgy robbant be, mintha egy istenek verte
vonattal ütközött volna, és végső soron illett is az alkalomhoz,
tekintve, hogy milyen napot írtak.
Amikor kilépett a nappaliba, Hunt épp reggelit csinált, a haja
még mindig borzas volt. Bryce közeledtére megdermedt. Aztán
felé fordult, végignézett rajta. Természetfeletti szaglása elől
semmi sem maradhatott rejtve.
– Vérzel.
– Háromhavonta, óramű pontossággal.
A tiszta vérű tündérek ritkán véreznek, az emberek havonta, ő
pedig megállapodott valahogy a kettő között.
Leült az egyik székre a konyhapulthoz. Vetett egy pillantást a
telefonjára, de nem jött üzenet sem Junipertől, sem Furytől. Még
az anyja sem torkolta le, amiért nem ment el a
gyógyboszorkányhoz.
– Szükséged van valamire? – Hunt tányért nyújtott felé, rajta
tojással és szalonnával. Aztán egy bögre kávét.
– Már vettem be fájdalomcsillapítót. – Belekortyolt a kávéba. –
De azért köszi.
Hunt morgott valamit, majd a saját tányérját is megtöltötte.
Leült a pult másik oldalára, és befalt pár falatnyi reggelit, mielőtt
így szólt:
– A szintet meg az ellenszert leszámítva szerintem a kürt a
közös pont. Arra kellene koncentrálnunk, hogy azt megtaláljuk. A
templomi őr halála óta nem történt újabb gyilkosság, de kétlem,
hogy az illető feladta a keresést, tekintve, hogy mennyi energiát
belefektetett már. Még mindig úgy gondolom, hogy ha
megtaláljuk a kürtöt, akkor a gyilkos megspórolja nekünk a
hajtóvadászatot, és ő maga jön el hozzánk.
– Vagy talán már megtalálta, hova rejtette Danika. – Bryce
bekapott egy falatot. – Talán csak a csúcstalálkozóra vár, vagy
ilyesmi.

650
 – Lehet. Ha így van, akkor ki kell derítenünk, kinél van.
Méghozzá záros határidőn belül.
– De hát még Ruhn sem talált semmit! Danika semmiféle
nyomot nem hagyott hátra, hogy hova rejthette. Sehol sincs
rejtekhely, ahol a halála előtt járt.
– Akkor ma térjünk vissza a kiindulási ponthoz. Vegyünk sorra
mindent, amit eddig kiderítettünk…
– Ma nem megy. – Bryce megette az utolsó falatokat is, és a
mosogatóhoz vitte a tányérját. – Találkozóim vannak.
– Szervezd át őket!
– Jesiba ma akarja.
Hunt hosszasan nézte őt, mintha átlátott volna minden egyes
szaván, de végül bólintott.
Bryce nem foglalkozott az angyal arcára kirajzolódó, a
hangjában csendülő csalódottsággal és aggodalommal, ahogy
Hunt így szólt:
– Jól van.

Lehabah felsóhajtott.
– Nagyon gonosz vagy ma, BB! És ne fogd a vérzésedre!
A galéria könyvtárának szívében álló asztalnál Bryce épp a
homlokát masszírozta a hüvelyk- és mutatóujjával.
– Bocsi!
A telefonja sötét és néma volt mellette az asztalon.
– Nem hívtad le Athie-t ebédelni.
– Nem akartam, hogy elterelje a figyelmemet. – Könnyedén
bukott ki a száján a füllentés. Hunt sem akadékoskodott a korábbi
átlátszó hazugsága hallatán, miszerint Jesiba figyelni fogja ma a
galéria kameráit, úgyhogy maradjon inkább odafent a tetőn.
De hiába szerette volna ma kartávolságra tartani Huntot és
mindenki mást is, hiába mondta, hogy ma nem tudja a kürtöt
keresni, mégis órák óta bújta a különféle szövegeket róla. Az

651
égvilágon semmi újat nem talált, csak ugyanazt az információt,
újra meg újra.
Halk kaparászás hasított végig a könyvtáron. Bryce magához
húzta Lehabah tabletjét, és feltolta a hangerőt, dübörgött a zene
odalent.
Hangos, dühödt puffanás hallatszott. A szeme sarkából Bryce
látta, ahogy a nøkk elúszik, áttetsző farka ide-oda járt a homályos
vízben.
Ki gondolta volna, hogy a lény ennyire irtózik a popzenétől?
– Meg akar ölni – suttogta Lehabah. – Érzem.
– Kétlem, hogy finom falat lennél – vágta rá Bryce. – A fél
fogára nem lennél elég.
– Tudja, hogy egy pillanat alatt végem, ha víz alá kerülök.
Egy újabb kínzási forma, döbbent rá Bryce már a legelején.
Jesiba ezzel is engedelmességre akarta bírni Lehabah-t, még
ketrecen belül is ketrecben tartani őt, ahogy az összes állatot is
idelent. Mégis hogy lehetne jobban ráijeszteni egy tűzszellemre,
mint egy több százezer liter vízzel teli rémisztő tartállyal?
– Téged is meg akar ölni – suttogta Lehabah. – Nem
foglalkozol vele, és ezt gyűlöli. Látom a dühöt és az éhséget a
szemében, amikor rád néz, BB. Légy nagyon óvatos, amikor
eteted!
– Az vagyok.
Az etetőnyílás olyan kicsi volt, hogy egyébként sem fért volna
be rajta. És mivel a nøkk nem merte kidugni a fejét, hiszen félt a
levegőtől, egyedül a karjai jelentettek fenyegetést, ha nyitva volt a
nyílás fedele, és leeresztették az etetőrácsot a vízbe. De a nøkk
mindig a tartály alján maradt, megbújt a kövek között, amikor
Bryce beadta neki a steakeket, hagyta, hogy lustán lesüllyedjenek.
Vadászni akart. Valami nagy, szaftos, rémült prédára vágyott.
Bryce a homályos tartályra pillantott, amit három beépített
fényszóró világított meg.
– Jesiba nemsokára ráun, és akkor odaajándékozza valamelyik
ügyfélnek – hazudta Lehabah-nak.

652
 – Miért gyűjt egyáltalán minket? – suttogta a tűzszellem. – Én
talán nem számítok külön személynek? – A csuklóján lévő
tetoválásra mutatott. – Miért ragaszkodnak ennyire ehhez?
– Mert egy olyan köztársaságban élünk, amelyik úgy döntött,
hogy megbüntet mindent, ami fenyegetést jelent rá nézve, és
példát statuál veletek, hogy másoknak eszükbe se jusson
fellázadni. – Érzelemmentesen ejtette ki a szavakat. Hűvösen.
– Belegondoltál már, milyen lenne… az Aszterek nélkül?
Bryce figyelmeztető pillantást lövellt felé.
– Hallgass, Lehabah!
– De BB…
– Hallgass, Lehabah! – A könyvtár tele volt kamerával,
mindegyik hangot is rögzített. Igen, csak Jesiba látta a
felvételeket, de hogy ilyesmiről beszéljenek itt…
Lehabah a kis díványhoz lebegett.
– Athie beszélgetne velem erről.
– Athie rabszolga, akinek nincs már sok vesztenivalója.
– Ne mondj ilyet, BB! – sziszegte Lehabah. – Mindig van mit
veszteni.

Bryce-nak rossz kedve volt. Talán Ruhnnal vagy Juniperrel történt

valami. Hunt látta, hogy a lány gyakran a telefonjára pillant
reggel, mintha hívást vagy üzenetet várna. Csakhogy egyik sem
érkezett. Legalábbis, amennyire Hunt meg tudta állapítani a
galéria felé sétálva. És a napnyugta előtti távozáskor Bryce arcára
kiülő zárkózott, kemény arckifejezés alapján a nap folyamán sem
keresték.
De nem hazafelé indult. Hanem egy pékségbe.
Hunt a közeli tetőkről követte, figyelte, ahogy besétál a
kékeszöldre festett üzlethelyiségbe, majd három perccel később
fehér dobozzal a kezében kijön.
Aztán a folyó felé indult, kerülgette a nap végét élvező
alkalmazottakat, turistákat és vásárlókat. Ha tudta is, hogy Hunt

653
követi, nem érdekelte. Nem nézett fel, ahogy a parti sétány
fapadja felé vette az irányt.
A lenyugvó nap bearanyozta a Csontnegyed ködét. A kövezett
sétánytól néhány méternyire ott magasodtak a Fekete kikötő sötét
boltívei. Ma nem állt alattuk gyászoló család arra várva, hogy az
ónixcsónak elvigye a koporsót.
Bryce a folyóra és a Szunnyadó Városra néző padon ült,
mellette a fehér, péksüteményes dobozzal, és ismét elővette a
telefonját.
Huntnak elege lett, nem akarta kivárni, hogy Bryce végre
méltóztasson beszélni vele arról, mi nyomasztja, úgyhogy halkan
leszállt, és leült a fadeszkákra a doboz másik oldalán.
– Mi a helyzet?
Bryce a folyóra meredt. Kimerültnek tűnt. Mint amikor első
éjszaka látta őt a légió fogdájában. Bryce nem nézett rá, úgy felelt:
– Danika ma lenne huszonöt éves.
Hunt megdermedt.
– Ma… ma van Danika születésnapja.
Bryce a maga mellé tett telefonjára nézett.
– Senkinek sem jutott eszébe. Sem Junipernek, sem Furynek,
még az anyjának sem. Tavaly eszükbe jutott, de… gondolom,
egyszeri alkalom volt.
– Szólhattál volna nekik.
– Tudom, hogy elfoglaltak. És… – A hajába túrt. – Őszintén
szólva, azt hittem, eszükbe fog jutni. Azt akartam, hogy jusson
eszükbe. Még valami hülye üzenet is megtette volna, hogy
„hiányzik” vagy bármi.
– Mi van a dobozban?
– Csokis croissant – felelte Bryce rekedten. – Danika mindig
azt akart a szülinapjára. Az volt a kedvence.
Hunt a dobozról Bryce-ra nézett, majd a folyó túlpartján
magasodó Csontnegyedre. Hány croissant-t evett is meg Bryce az
elmúlt hetekben? Talán részben azért, mert a combsebéhez
hasonlóan ez is Danikához fűzte. Mire Hunt visszanézett, Bryce
szája megfeszülő, remegő vonallá vált.

654
 – Rémes – mondta érzelmektől terhes hangon. – Rémes, hogy
mindenki… továbblép, elfelejti. Azt várják, hogy én is
elfelejtsem. De képtelen vagyok rá. – Megdörgölte a mellkasát. –
Képtelen vagyok elfelejteni. És kibaszott fura dolog lehet, hogy
vettem a halott barátnőmnek egy csomó szülinapi croissant-t. A
világ csak továbblépett. Mintha sosem létezett volna.
Hunt egy hosszú pillanatig Bryce-t fürkészte. Majd megszólalt:
– Shahar is ilyen volt számomra. Sosem találkoztam hozzá
foghatóval. Azt hiszem, abban a pillanatban beleszerettem, amikor
megláttam a palotában, hiába állt rangban annyival felettem, hogy
akár maga a hold is lehetett volna. De ő is észrevett engem. És
valamiért engem választott. Annyi angyal közül pont engem. – A
fejét csóválta, szivárogtak belőle a szavak, ahogy előkúsztak a
régóta zárva tartott dobozból. – Bármit megtettem volna érte. Meg
is tettem. Bármit, amit kért. Aztán elszabadult a pokol, és amikor
elmondták, hogy vége, nem voltam hajlandó elhinni. Hogy
halhatott volna meg? Mintha azt mondták volna, hogy többé nem
süt a nap. Egyszerűen… nem maradt semmi, ha ő nincs többé. –
Végigszántott a haján. – Nem fog vigasztalni, de nagyjából ötven
évbe telt, mire tényleg elhittem. Hogy vége. És még most…
– Még most is ennyire szereted?
Hunt rezzenéstelenül állta Bryce tekintetét.
– Anyám halála után maga alá gyűrt a gyász. De Shahar…
kimentett onnan. Először éreztem azt, hogy élek. Hogy tudom, ki
vagyok, miféle lehetőségek lakoznak bennem. Mindig szeretni
fogom, ha másért nem, hát ezért biztosan.
Bryce a folyóra nézett.
– Eddig fel sem fogtam – mormolta –, hogy te meg én tükrök
vagyunk.
Huntnak sem tűnt fel. De ekkor egy hangot hallott a múltból.
Pont úgy nézel ki, mint ahogy én érzem magam minden egyes nap.
Ezt suttogta neki, miután lemosdatta a Micah-féle küldetés után.
– Ez olyan rossz dolog?
Bryce szájszéle félmosolyra rándult.
– Nem. Nem az.

655
 – Nem zavar, hogy az Umbra Mortis az érzelmi ikertestvéred?
Ekkor Bryce ismét elkomolyodott.
– Annak hívnak, de nem az vagy.
– Akkor mi vagyok?
– Rohadt idegesítő. – Bryce mosolya ragyogóbb volt, mint a
lenyugvó nap fénye a folyón. Hunt felnevetett, de Bryce
hozzátette: – A barátom. Aki legalja műsorokat néz velem a
tévében, és elviseli a baromságaimat. Az vagy, akinek nem kell
magyarázkodnom olyankor, amikor a leginkább számít. Teljes
valómban látsz engem, és nem menekülsz előlem.
Hunt rámosolygott, hagyta, hogy a gesztus jelezze a szavak
hallatán benne gyúló fényt.
– Ez jól hangzik.
Bryce arcán pír jelent meg, és sóhajtva a doboz felé fordult.
– Hát, Danika – mondta –, boldog szülinapot!
Letépte a ragasztószalagot, és felhajtotta a tetőt.
Azonnal lehervadt a mosolya. Gyorsan lecsukta a dobozt, még
mielőtt Hunt megnézhette volna, mi van benne.
– Mi a baj?
Bryce a fejét rázta, fel akarta kapni a dobozt, de Hunt elmarta
tőle, az ölébe vette és kinyitotta.
Fél tucat croissant volt benne gondosan elrendezve. És a
legfelsőn csokimázzal, művészi betűkkel egyetlen szó állt:
Söpredék.
Nem a gyűlöletes szó dühítette fel. Hanem az, ahogyan Bryce
keze remegett, ahogy elvörösödött az arca, és a száját vékony
vonallá préselte.
– Dobd ki! – suttogta.
Nem lobbant benne hűséges dac, nem gurult dühbe. Sütött róla
a kimerült, szégyenteljes fájdalom.
Hunt elméje elcsendesedett. Szörnyű, szörnyű csend ülte meg.
– Dobd ki, Hunt! – suttogta Bryce ismét. Könnyek csillogtak a
szemében.
Úgyhogy Hunt fogta a dobozt, és felállt.

656
 Nagyon is sejtette, ki áll emögött. Hogy ki íratta át az üzenetet.
Ugyanaz, aki ezt a szót – hogy söpredék – kiáltotta Bryce után,
amikor eljöttek az Odúból.
– Ne! – könyörgött Bryce, de Hunt már a levegőbe röppent.

Amelie Ravenscroft a barátaival nevetgélt, épp meghúzta a

sörösüveget, amikor Hunt berobbant a holderdei kocsmába.
Többen felkiáltottak, hátraestek, mágia lobbant.
De Hunt csak őt látta. Az előbukkanó karmokat, ahogy Amelie
rámosolygott. Hunt kiszámított mozdulattal tette le a
péksüteményes dobozt a fapultra.
Elég volt egyetlen telefonhívást intéznie az Auxhoz, máris
megadták neki az alakváltó tartózkodási helyét. És Amelie a jelek
szerint már várt rá, vagy legalábbis Bryce-ra, ugyanis a pultnak
dőlve így szólt:
– Nocsak, micsoda…
Hunt a nyakánál fogva a falhoz szegezte.
Amelie falkájának a morgása, ahogy az útjukba állított
villámfalat ütlegelték, háttérzajjá fakult. Félelem csillogott Amelie
tágra nyílt, döbbent szemében, amint Hunt rávicsorgott.
De végül az angyal csak ennyit mondott halkan:
– Nem beszélsz vele, nem mész a közelébe, még csak nem is
gondolsz rá többé, soha a büdös életben! – Érintésébe annyi
villámot vezetett, hogy tudta, fájdalom cikázik át Amelie testén.
Az alakváltó fuldoklott. – Megértetted?
Többen telefonáltak, a 33. légiót vagy az Auxiliát hívták.
Amelie Hunt csuklóját karmolászta, cipőjével Hunt sípcsontját
rugdalta, mire ő szorosabban fogta.
Villámok fonták körbe Amelie nyakát.
– Megértetted? – Hangja jeges volt. Teljesen nyugodt. Az
Umbra Mortis hangja.
Egy férfi jelent meg Hunt látómezejének a szélén. Ithan
Holstrom.

657
 Csakhogy Ithan Amelie-t figyelte, ahogy azt lehelte:
– Mit műveltél, Amelie?
Hunt továbbra is az alakváltó arcába vicsorgott, miközben csak
annyit mondott:
– Ne játszd a hülyét, Holstrom!
Ithan ekkor észrevette a péksüteményes dobozt a pulton.
Amelie vergődött, de Hunt szorosan tartotta, amíg a
másodparancsnoka felnyitotta a doboz tetejét, és belenézett.
– Mi ez? – kérdezte Ithan halkan.
– Az alfádat kérdezd! – szűrte Hunt összeszorított fogain
keresztül.
Ithan teljesen megdermedt. De bármit gondolt is, Huntot nem
érdekelte, inkább ismét belenézett Amelie lángoló tekintetébe.
– Nem basztatod. Soha többé. Felfogtad?
Amelie úgy festett, mint aki legszívesebben leköpné, mire Hunt
egy újabb enyhe villámot indított útnak, belülről kínozva őt.
Amelie arca megrándult, sziszegett, fuldoklott. De végül csak
bólintott.
Hunt azonnal eleresztette, de az ereje továbbra is a falhoz
szegezte. Végigmérte először őt, majd a falkáját. Aztán Ithant,
akinek az arcán egyfajta fájdalmas kifejezés vette át a rémület
helyét, nyilván rádöbbenhetett, milyen nap van, és összerakta a
kirakós darabkáit – végiggondolta, ki akart mindig csokis
croissant-t ezen a napon.
– Mind szánalmasak vagytok – mondta Hunt.
Aztán távozott. Beletelt némi időbe, mire hazarepült.
Bryce a tetőn várta, telefonnal a kezében.
– Nem – mondta annak, akivel épp beszélt. – Nem, visszajött.
– Helyes – hallotta Isaiah hangját, és úgy tűnt, a férfi
hozzátenne még valamit, de Bryce letette, és átkarolta magát.
– Kibaszott idióta vagy!
Hunt nem tiltakozott.
– Megölted Amelie-t? – Félelem, valódi félelem ült az arcán.
– Nem. – A szó mennydörgésként bukott elő belőle, villámok
szisszentek a nyomában.

658
 – De hát… – Bryce megdörgölte az arcát. – Én nem…
– Ne mondd, hogy alfalágyult vagyok, birtokló-agresszív vagy
bármi, amit szoktál!
Bryce leeresztette a kezét, arca megmerevedett a rémülettől.
– Nagyon nagy bajba kerülsz emiatt, Hunt. Biztos, hogy nem
úszod meg…
Őt féltette. Miatta rettegett.
Hunt odalépett hozzá. Megfogta a kezét.
– A tükröm vagy. Te magad mondtad.
Remegett. Valamiért remegve várta a választ.
Bryce lenézett a kezére Hunt tenyerében, és azt felelte:
– Igen.

Másnap reggel Bryce üzenetet írt a bátyjának. Mi a

gyógyboszorkányod száma?
Ruhn azonnal elküldte, nem kérdezősködött.
Bryce egy perccel később remegő kézzel felhívta a klinikát. A
józan hangú boszorkány be tudta szorítani – méghozzá azonnal.
Úgyhogy Bryce nem teketóriázott, nehogy meggondolja magát,
felhúzta a futós rövidnadrágját és pólóját, és írt Jesibának:
Orvoshoz kell mennem ma délelőtt. Ebédre a galériában leszek.
Hunt épp reggelit készített odakint. Amikor Bryce némán
rámeredt, felvonta a szemöldökét.
– Tudom, honnan szerezhetünk krisztalloszmérget a
gyógyboszorkány ellenszeréhez – szólalt meg végül Bryce.

659
 61.

A GYÓGYBOSZORKÁNY MAKULÁTLANUL TISZTA, fehér klinikája kicsi

volt, nem olyan, mint a nagyobb létesítmények, ahová Bryce
korábban járt. A városban háztömbönként legalább egy helyen
felbukkanó, szokásos kék neontábla helyett egy odakint lógó,
aranyozott fatábla szolgált cégérül, arra festették fel gondosan a
seprűt és harangot ábrázoló címert. Ez volt talán az egyetlen
régimódinak tűnő dolog.
A pult mögött futó folyosón ajtó nyílt, és a gyógyboszorkány
lépett ki rajta: göndör fekete haját kontyba kötötte, kiemelve
elegáns vonású barna arcát.
– Nyilván Bryce-hoz van szerencsém – szólalt meg, és széles
mosolya azonnal megnyugtatta Bryce-t. Huntra pillantott,
biccentett neki, de nem hozta szóba a korábbi találkozójukat az
éjkertben, csak visszafordult Bryce-hoz: – A társa is bejöhet, ha
szeretné. Elfér a szárnyával a vizsgálóban.
Hunt Bryce-ra pillantott, aki látta a kérdést az arckifejezésében:
Szeretnéd, ha veled mennék?
Bryce a boszorkányra mosolygott.
– A társam is nagyon szívesen bejönne.

660
Hiába volt kicsi a klinika, a fehér vizsgálót a legmodernebb
technológiával szerelték fel. Az egyik falnál számítógépek
sorakoztak, a műtőlámpa hosszú karja a másikra forgatva állt. A
harmadik falnál különféle tinktúrákat, bájitalokat és porokat láttak
vékony üvegfiolákban, a negyedik fal krómozott szekrényében
pedig minden valószínűség szerint sebészeszközöket tároltak.
A legkevésbé sem hasonlított a lambériázott rendelőkhöz,
amikben Hunt Pangerában járt, ahol a boszorkányok még mindig
nemzedékről nemzedékre szálló vasüstben főzték a bájitalokat.
A boszorkány megpaskolta a fehér bőrrel bevont
vizsgálóasztalt a helyiség közepén. Műanyag oldalán rejtett
panelek csillogtak, kiegészítő részek a különböző formájú és
méretű vanírok számára.
Hunt leült a magányos, fából faragott székre a szekrény
mellett, miközben Bryce kissé sápadtan helyet foglalt az asztalon.
– A telefonban azt mondta, hogy a krisztalloszdémon
sebesítette meg, és azóta sem gyógyult meg, a méreg még mindig
önben van.
– Igen – felelte Bryce halkan. Hunt gyűlölte a szóban csendülő
fájdalmat.
– És engedélyt ad rá, hogy a kiszívott mérget felhasználjam a
szint ellenszerének kifejlesztéséért végzett kísérleteim során.
Bryce Huntra pillantott, aki bátorítóan bólintott.
– Nagyon fontosnak tűnik, hogy legyen ellenszerünk a szintre –
felelte Bryce –, úgyhogy igen, engedélyt adok rá.
– Nagyszerű. Köszönöm! – A gyógyboszorkány átnézett egy
űrlapot, ezt Bryce valószínűleg a honlapon töltötte ki még
ideérkezés előtt, valamint átfutotta a kórtörténetét is, amit
civitasként az aktájához kapcsoltak. – Jól látom, hogy közel két
éve történt a támadás?
Bryce a blúza aljával játszadozott.
– Igen. A seb… ööö… beforrt, de még mindig fáj. Ha futok
vagy túl sokat gyalogolok, éget a csont mentén.

661
 Hunt legszívesebben bosszúsan felmordult volna, de elfojtotta
a késztetést.
A boszorkány a homlokát ráncolta, és felnézett az aktából,
hogy Bryce lábára pillantson.
– Mikor jelentkezett először a fájdalom?
– Rögtön a legelején – válaszolta Bryce, nem nézett Huntra.
A gyógyboszorkány Huntra pillantott.
– Ön is jelen volt a támadás során?
Bryce szólásra nyitotta a száját, de Hunt megelőzte:
– Igen. – Bryce odakapta a fejét. Hunt végig a boszorkányt
nézte. – Három perccel az eset után érkeztem meg. A krisztallosz
foggal feltépte a combját. – Kibuktak belőle a szavak,
megállíthatatlanul tört fel belőle a vallomás. – Egy légiós
egészségügyi tűzővel a lehetőségekhez mérten összeférceltem a
sebet. – Hunt nem értette, miért dübörög úgy a szíve, miközben
folytatja. – A sebbel kapcsolatos egészségügyi feljegyzés tőlem
származik. Ezután nem részesült másfajta kezelésben. Éppen
ezért… – Nagyot nyelt a torkát szorongató bűntudat ellen. –
Éppen ezért néz ki a sebhely úgy, ahogy. – Bryce szemébe nézett,
a tekintetével közvetítette a bocsánatkérését. – Az én hibám.
Bryce rámeredt. Még csak véletlenül sem tűnt elítélőnek,
megértés ült csak ki az arcára.
A boszorkány ide-oda járatta közöttük a pillantását, mintha
azon tanakodna, hagyjon-e nekik egy kis időt.
De aztán Bryce-hoz fordult:
– Tehát nem ment el gyógyboszorkányhoz a későbbiekben?
Bryce továbbra is Hunt szemébe nézett, és azt felelte:
– Nem.
– Miért?
Tekintetük továbbra is egymásba kapcsolódott, ahogy Bryce
rekedtesen válaszolt:
– Mert azt akartam, hogy fájjon. Hogy minden egyes nap
emlékeztessen. – Könnyek csillogtak a szemében. Előbuggyantak,
de Hunt nem értette, miért.
A boszorkány kedvesen nem tette szóvá a könnyeket.

662
 – Rendben. A miértek és a hogyanok nem olyan fontosak, mint
az, ami jelenleg a sebben van. – Összevonta a szemöldökét. –
Belefér ma a kezelés, és ha itt marad utána, megnézheti, ahogy a
mintával dolgozom. Ahhoz, hogy hatásos ellenszer készülhessen,
stabilizálni kell a mérget, csak úgy tud kölcsönhatásba lépni a
szinttel, hogy aztán visszafordítsa a hatását. A gyógyító mágiám
képes erre, de jelen kell lennem ahhoz, hogy ezt a stabilitást
fenntartsam. Próbálok rájönni, hogyan tudnám állandósítani a
mágia stabilizáló hatását, hogy az ellenszert máshova is el
lehessen vinni, és széles körben felhasználhatóvá váljon.
– Bonyolultan hangzik – felelte Bryce, és elfordult végül
Hunttól, aki úgy érezte, mintha egy meleg láng hunyt volna ki,
amikor Bryce elfordította róla a tekintetét.
A boszorkány felemelte a kezét, fehér fény ragyogott az
ujjhegyein, majd a semmibe veszett, mintha csak gyorsan
ellenőrizni akarta volna, készen áll-e a mágiája.
– A tanítóim a mágiahasználat legősibb formáit is jól ismerték.
Rengeteg különleges módszert tanítottak nekem.
Bryce az orrán keresztül kifújta a levegőt.
– Jól van. Akkor kezdjünk neki!
Csakhogy a boszorkány elkomorult.
– Bryce, fel kell nyitnom a sebet. El tudom érzésteleníteni,
hogy azt ne érezze, de a méreg, ha tényleg olyan mélyre hatolt,
mint sejtem… Nem használhatok méregtelenítő piócákat, hogy
kiszívassam velük. – Hunt felé intett. – Az ő sebe akkor éjjel friss
volt, még nem terjedt szét a méreg. Az önéhez hasonló mély és
régi seb esetében viszont… A méreg egyfajta organizmus, önből
táplálkozik. És nem akar majd egykönnyen távozni, főleg azok
után, hogy ilyen régóta bevette magát a testébe. A saját
mágiámmal kell kihúznom a testéből. Könnyen meglehet, hogy a
méreg rá akarja majd venni, állítson meg. Ezt fájdalommal érheti
el.
– Fájni fog? – kérdezte Hunt.
A boszorkány arca megrándult.

663
 – Eléggé ahhoz, hogy a helyi érzéstelenítés mit se érjen. Ha
szeretné, lefoglalhatok egy sebészeti központot, hogy elaltassuk,
de az beletelik egy-két napba…
– Ma csináljuk. Most azonnal – jelentette ki Bryce. Tekintete
ismét Huntra siklott, aki csupán határozott biccentéssel
ösztönözhette.
– Jól van – egyezett bele a boszorkány, és kecsesen a
mosdókagylóhoz sietett, hogy megmossa a kezét. – Lássunk
hozzá!

Pont olyan súlyos volt a helyzet, mint sejtette. Még annál is

rosszabb.
A boszorkány felmérte Bryce lábát, előbb egy géppel, aztán az
erejével is, és a kettőből kép rajzolódott ki a távolabbi falra
erősített képernyőn.
– Látja azt a sötét csíkot a combcsont mentén? – A boszorkány
egy cikcakkos vonalra mutatott, mintha elágazó villám hasított
volna végig Bryce combján. – Az a méreg. Valahányszor fut vagy
túl hosszan gyalogol, beszivárog a környező területekre, és
fájdalmat okoz. – A fehér részre mutatott felette. – Az ott mind
hegszövet. Előbb át kell vágnom, de az gyors lesz. A méreg
kivonása viszont eltarthat majd egy darabig.
Bryce a remegését leplezve bólintott. Már aláírt vagy fél tucat
nyilatkozatot.
Hunt a széken ült, őket figyelte.
– Jól van – mondta a boszorkány, és ismét megmosta a kezét. –
Öltözzön át, és kezdhetjük! – A Hunthoz közeli fémszekrény felé
nyúlt, amíg Bryce levette a rövidnadrágját. A pólóját.
Hunt elfordította a tekintetét, a boszorkány pedig segített
Bryce-nak felvenni a könnyű pamutruhát, amit aztán hátul
megkötött rajta.
– Nagyon szép tetoválás – dicsérte a gyógyboszorkány. – De
nem ismerős az ábécé. Mit jelent?

664
 Bryce még mindig érzett minden egyes tűszúrást, amivel a
hátán futó vonalakért fizetett.
– Szeretettel bármi lehetséges. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy
semmi sem választhat el minket a legjobb barátommal.
Hümmögő egyetértés hangzott fel, ahogy a gyógyboszorkány
ide-oda járatta a tekintetét Bryce és Hunt között.
– Nagyon erős a kötelékük.
Bryce nem javította ki a gyógyboszorkányt, aki azt feltételezte,
hogy a tetoválás Huntról szól. A tetoválás, amihez Danika
ragaszkodott részegen egyik éjszaka, azt állítva, hogy ha egy
másik nyelven fogadnak örök barátságot, akkor nem lesz olyan
nyálas a dolog.
Hunt visszafordult hozzájuk, és a boszorkány azt kérdezte tőle:
– Fáj a glória?
– Csak amikor felkerült.
– Milyen boszorkány tetoválta önre?
– Valamilyen birodalmi boszorka – préselte ki magából Hunt. –
Az egyik Vén.
A boszorkány arca megfeszült.
– A munkánk egyik sötétebb oldala, hogy kénytelenek vagyunk
glórián keresztül megkötni másokat. Fel kellene hagyni a
gyakorlattal.
Hunt félmosolya nem ért el a szeméig.
– Szeretné levenni rólam?
A boszorkány teljesen megdermedt, Bryce-nak pedig elakadt a
lélegzete.
– Mit tenne, ha levenném? – kérdezte a boszorkány halkan.
Sötét szemében kíváncsiság csillogott, és ősi erő. – Megbüntetné
azokat, akik fogságban tartják?
Bryce figyelmeztetni akarta őket, hogy veszélyes vizekre
tévedtek, de Hunt szerencsére azt felelte:
– Nem azért jöttünk, hogy a tetoválásomról beszélgessünk.
De ott lobogott a szemében a válasz. A megerősítés. Hogy
igen, megölné azokat, akik ezt tették vele. A boszorkány aprót
biccentett, mintha ő is kiolvasta volna.

665
 Visszafordult Bryce-hoz, és megpaskolta a vizsgálóasztalt.
– Rendben. Feküdjön a hátára, Miss Quinlan!
Bryce remegve engedelmeskedett. A boszorkány leszíjazta
előbb a felsőtestét, majd a lábát, és megigazította a műtőlámpa
karját. Műszerasztal zörgött, ahogy a boszorkány odacipelt egy
tálcányi csillogó ezüsteszközt, vattakorongokat és egy üres
üvegfiolát.
– Először el fogom érzésteleníteni – mondta, és már ott is volt
kesztyűs kezében a fecskendő.
Bryce erre még erősebben remegett.
– Lélegezzen mélyeket! – utasította a boszorkány, és
kipöckölte a levegőbuborékokat a fecskendőből.
Szék csikorgott, majd meleg, bőrkeményedéses kéz
kulcsolódott Bryce-éra.
Hunt a szemébe nézett.
– Nagy levegő, Bryce!
Bryce mélyet szippantott a levegőből. A tű a combjába
mélyedt, a szúrástól könny futotta el a szemét. Olyan erősen
szorította Hunt kezét, hogy érezte, ahogy megreccsen a csont.
Hunt meg sem rezzent.
A fájdalom gyorsan elmúlt, zsibbadás terjedt szét a lábán.
Mélyre hatolt.
– Érzi? – kérdezte a boszorkány.
– Mit?
– Akkor jó – vágta rá a boszorkány. – Hozzákezdek. Feltehetek
egy kis függönyt, ha…
– Nem – felelte Bryce fogcsikorgatva. – Csinálja csak!
Ne húzzák az időt! Ne várjanak tovább!
Látta, ahogy a boszorkány megemeli a szikét, majd enyhe,
határozott nyomást érzett a lábán. Bryce ismét megremegett,
összeszorított fogain keresztül, erősen fújta ki a levegőt.
– Nyugalom! – intette mozdulatlanságra a boszorkány. – Épp
átvágom a hegszövetet.

666
 Hunt sötét pillantása Bryce-éba fúródott, aki kényszerítette
magát, hogy Huntra gondoljon a lába helyett. Ott volt aznap este.
A sikátorban.
Előbukkant az emlék, eloszlott kissé a fájdalom, a rémület, a
veszteség köde. Erős, meleg kezek ragadták meg. Ahogy most is
tartották. Beszélt hozzá. Aztán teljes mozdulatlanság következett,
mintha a hangja harang lett volna. Aztán azok az erős, meleg
kezek a combjához értek, körbefonták, miközben ő zokogott,
sikított.
Itt vagyok – mondogatta újra meg újra. Itt vagyok.
– Azt hiszem, a hegszövet nagy részét el tudom távolítani –
magyarázta a boszorkány. – De… – Halkan elkáromkodta magát.
– Luna az égben, ezt nézzék!
Bryce nem volt hajlandó odanézni, de Hunt szeme a Bryce
mögötti képernyőre, az ott látható véres sebre siklott. Megrándult
egy izom az állkapcsában, épp eleget jelezve arról, mi van a
sebben.
– Nem értem, hogy képes lábra állni – mormolta a boszorkány.
– Jól értem, hogy nem szedett rá fájdalomcsillapítót?
– Csak ha nagyon súlyos volt a helyzet – suttogta Bryce.
– Bryce… – A boszorkány habozott. – Teljesen
mozdulatlannak kell maradnia. És a lehető legmélyebben
lélegezzen!
– Oké. – Bryce hangja cincogásnak tűnt.
Hunt megszorította a kezét. Bryce nagy levegőt vett…
Valaki savat öntött a lábába, felizzott a bőre, olvadni kezdett a
csont…
Be és ki, be és ki – a levegő sivított a fogai közt. Ó, az
istenekre, ó, az istenekre…
Hunt összefonta az ujjaikat, megszorította.
Égetett, egyre csak égetett, égetett, égetett…
– Amikor odaértem a sikátorba aznap este – mondta Hunt
Bryce zihálását túlharsogva –, tiszta vér voltál. Mégis őt próbáltad
védelmezni. Nem hagytad, hogy odamenjünk hozzá, csak miután

667
megmutattuk a jelvényünket, és bebizonyítottuk, hogy a légiótól
jöttünk.
Bryce nyüszített, légzése nem segített a borotvaéles fájdalmon,
ami újra meg újra belemart…
Hunt megsimogatta a homlokát.
– Azt gondoltam: Bár engem is valaki ilyen védelmezne! Ilyen
barátot szeretnék én is. Szerintem azért voltam olyan kiállhatatlan
az elején, mert… mert valahol tisztában voltam ezzel, és féltem
attól, mit jelent.
Bryce képtelen volt megálljt parancsolni az arcán csorgó
könnyeknek.
Hunt tekintete egy pillanatra sem hagyta el az övét.
– A kihallgatószobában is ott voltam. – Ujjai Bryce hajába
szántottak, gyengéden, nyugtatóan. – Végig ott voltam.
A fájdalom mélyre hatolt, és Bryce nem tudta elfojtani feltörő
sikolyát.
Hunt lehajolt hozzá, hűvös homlokát az övéhez szorította.
– Végig tudtam, ki vagy. Sosem felejtettem el.
– Elkezdem kivonni és stabilizálni a mérget – magyarázta a
boszorkány. – Most rosszabb lesz, de hamarosan vége.
Bryce nem kapott levegőt. Semmi egyébre nem tudott
gondolni, csak Huntra, a szavaira, a lábába hasító fájdalomra, a
lelkét keresztülszelő sebre.
– Menni fog! – suttogta Hunt. – Menni fog, Bryce!
Nem ment. És ahogy Hél elszabadult a lábában, nekifeszült a
kötelékeknek, hangszálai belesajdultak a helyiséget megtöltő
sikolyba.
Hunt egy pillanatra sem eresztette el.
– Mindjárt kint van – sziszegte a boszorkány, felnyögött a
megerőltetéstől. – Tartson ki, Bryce!
Kitartott. Huntba kapaszkodott, a kezébe, a lágy pillantásába.
Méghozzá minden erejével.
– Itt vagyok – mormolta Hunt. – Itt vagyok, édesem.
Még sosem ejtette ki ezt a szót így. Folyton gúnyolódott,
ugratta vele. Bryce mindig is idegesítőnek találta.

668
 De ezúttal nem. Most, hogy Hunt a kezét fogta, a szemébe
nézett és támogatta, nem. Átélte vele együtt a fájdalmat.
– Mély levegőt! – parancsolt rá. – Menni fog. Együtt kibírjuk.
Kibírják – együtt. Együtt kibírják ezt a rémes életet. Ezt a
rémes világot. Bryce zokogott, de ezúttal nem csak a fájdalomtól.
És Hunt, mintha megérezte volna, ismét lehajolt. Száját az
övéhez érintette.
Leheletnyi csók volt – ajka pillekönnyen érintette Bryce-ét.
Csillag ragyogott fel Bryce-ban a csókra. Régóta szunnyadó
fény töltötte meg a mellkasát, az ereit.
– Solas tüzére! – suttogta a boszorkány, és a fájdalom elmúlt.
Mintha átkattintottak volna egy kapcsolót, a fájdalom
egyszerűen semmivé foszlott. Elég meglepő volt ahhoz, hogy
Bryce elforduljon Hunttól, és lepillantson magára, a vérre, a
tátongó sebre. Akár el is ájulhatott volna a látványra – vagy
tizenöt centi hosszan vágás éktelenkedett a lábán –, ha a
boszorkány nem féregként tartotta volna azt a valamit a
csipesszel.
– Ha a mágiám nem stabilizálná, folyékony lenne – mondta a
boszorkány, miközben óvatosan az üveg felé vitte a mérget, azt az
áttetsző, fekete foltos férget. Úgy kígyózott, mintha élne.
A boszorkány az üvegbe tette, rázárta a kupakot, a mágiája
lüktetett. A méreg azonnal folyékonnyá vált, de továbbra is
vibrált. Mintha a kiutat keresné.
Hunt még most is Bryce-t nézte. Éppúgy, ahogy eddig.
Egyetlen pillanatra sem fordult el tőle.
– Kitisztítom a sebet, és összevarrom, aztán
megpróbálkozhatunk az ellenszerrel – mondta a boszorkány.
Bryce alig hallotta a nőt, mégis bólintott. Alig hallott bármit
Hunt vele maradó szavain túl. Itt vagyok.
Ujjai Huntéira fonódtak. Hagyta, hogy a szeme mindent
elmondjon, amit sajgó torka képtelen lenne. Én is itt vagyok.

669
Félórával később Bryce felülhetett, Hunt a karjával és a
szárnyával is átölelte, és mindketten azt figyelték, ahogy a
boszorkány ragyogó, fényes mágiája az üvegfiolában lévő
méregfolyadék köré fonódik, vékony szállá sodorja.
– Elnézést, amiért az ellenszer tesztje nem minősül hivatalos
egészségügyi vizsgálatnak – mondta, ahogy odasétált az áttetsző
műanyag dobozban heverő fehér pirulához. Felemelte a fedelét, és
ráhajította a méregszálat. Szalagként tekergőzött, majd
megdermedt a tabletta felett, mielőtt a boszorkány lecsukta a
doboz tetejét. – Amit odakint használnak, az sokkal töményebb
ennél – magyarázta –, de kíváncsi vagyok, hogy ha ennyi
gyógyító mágiával összetartom, átszövöm a mérget, akkor
hatásos-e a szint ellen.
A boszorkány óvatosan leeresztette a mágiával átfont mérget a
tablettára. Egyetlen szempillantás alatt eltűnt, a pirula beszívta.
De a boszorkány arca továbbra is megfeszült az összpontosítástól.
Mintha arra koncentrált volna, mi megy épp végbe a pirulában.
– Tehát a mágiája stabilizálja a mérget abban a tablettában? –
kérdezte Bryce. – És megállítja a szintet?
– Gyakorlatilag igen – válaszolta a boszorkány szinte oda sem
figyelve, még mindig a pirulára koncentrált. – Nagyon kell rá
koncentrálnom, hogy stabilizáljam, amíg semlegesíti a szintet.
Éppen ezért szeretném kivonni magamat a képletből, hogy bárki
használhassa, akkor is, ha nem vagyok jelen.
Bryce ezután elhallgatott, hagyta, hadd dolgozzon a
boszorkány nyugalomban.
Semmi sem történt. A pirula csak hevert ott.
Elelt egy perc. Kettő. És már épp a harmadik is letelt, amikor…
A tabletta elszürkült. Majd semmivé foszlott, apró szemcsék
maradtak belőle csupán, amik aztán szintén a semmibe vesztek.
És végül nem maradt semmi.
– Sikerült? – törte meg Hunt a csendet.
A boszorkány az immár üres dobozra nézett.
– Úgy tűnik. – Bryce felé fordult, homlokán verejték
gyöngyözött. – Szeretnék tovább kísérletezni, és megoldást találni

670
arra, hogy az ellenszer úgy is működjön, hogy a mágiám nem
stabilizálja a mérget. Ha szeretné, küldhetek egy fiolával, miután
végeztem. Vannak, akik szeretik megtartani a megpróbáltatások
ehhez hasonló emlékeztetőit.
Bryce elgondolkozva bólintott. És rádöbbent, hogy halvány
fogalma sincs, merre tovább.

671
 62.

JESIBÁT LÁTSZÓLAG NEM ZAVARTA, amikor Bryce elmagyarázta,

hogy szeretné kivenni a nap hátralévő részét is. Csak azt
követelte, hogy másnap reggel legyen ott, különben szamárrá
változtatja.
Hunt hazarepítette a gyógyboszorkány klinikájáról, még a
tetőről lefelé vezető lépcsőn is cipelte, és bevitte az ajtón. A
kanapén tette le, és ragaszkodott hozzá, hogy Bryce ne keljen fel
onnan, bújjon oda mellé, fészkelje be magát a melegébe.
Bryce talán ott is maradt volna egész délután és este, ha Hunt
telefonja nem csörren meg.
Hunt épp főzött, amikor felvette.
– Szia, Micah!
Bryce még a szoba túlfeléről is hallotta az arkangyal hűvös,
gyönyörű hangját:
– Az irodámba! Most azonnal! Bryce Quinlant is hozd
magaddal!

672
Amíg átöltözött a harci ruhájába, majd magához vette a sisakját és
a fegyvereit, Hunt azon tanakodott, mondja-e Bryce-nak, hogy
szálljon vonatra, és tűnjön el a városból. Tudta, hogy ez a
találkozó Micah-val nem lesz kellemes.
Bryce bicegett, eléggé fájt még a sebe, ezért Hunt hozott neki
egy bő melegítőnadrágot, és ott, a nappali kellős közepén segített
felvenni. Bryce egy hónappal későbbre kapott felülvizsgálati
időpontot, és Huntban most felmerült, hogy talán nem kísérheti
majd el. Vagy azért, mert addigra pontot tesznek az ügy végére,
vagy azért, ami a Comitiumban vár rájuk, bármi legyen is az.
Bryce egyetlen lépésig jutott, Hunt már fel is nyalábolta,
kicipelte a lakásból, és felröppent vele az égbe. Bryce alig szólalt
meg, és Hunt követte a példáját. A ma délelőtt után mire mentek
volna szavakkal? Az a túlságosan is rövid csók mindent
elmondott. Ahogy a fény is, amire esküdni mert volna, hogy ott
ragyog Bryce szemében, amikor elhúzódott tőle.
Átléptek egy határvonalat, és nem tehettek úgy, mintha meg
sem történt volna.
Hunt a kormányzó tornyának egyik erkélyén landolt – a
Comitium öt tornya közül a középsőn. A kormányzó irodájának
máskor zsúfolt folyosója most csendesnek bizonyult. Rossz jel.
Hunt egészen az irodáig cipelte Bryce-t. Ha a többiek menekülőre
fogták, vagy Micah rájuk parancsolt, hogy menjenek innen…
Ha Sandriel épp itt tartózkodik, ha rájön, hogy Bryce
megsérült…
Hunt haragja élő, veszedelmes dologgá változott. Villámai a
bőrét feszítették, tekeregtek benne, akár egy támadásra készülő
kobra.
Óvatosan letette Bryce-t a csukott tejüveg ajtó előtt. Megvárta,
amíg biztosan áll a lábán, csak utána engedte el, és hátralépett,
hogy arcának minden egyes vonását végigmérje.
Bryce szemében aggodalom fénylett, épp elég ahhoz, hogy
Hunt odahajoljon, és csókot leheljen a halántékára.

673
 – Fel a fejjel, Quinlan! – mormolta Bryce puha bőrére. –
Valahogy a nálad magasabbakra is le tudsz nézni, csillogtasd meg
most is ezt a képességedet!
Bryce kuncogott, és könnyed mozdulattal rácsapott Hunt
karjára, aki félmosollyal az arcán elhúzódott, kinyitotta az ajtót,
majd kezét Bryce derekára téve beterelte őt. Tudta, hogy hosszú
ideig ez lesz az utolsó mosolya, de a fene vigye el, nem hagyja,
hogy Quinlan rájöjjön erre! Még úgy sem, hogy meglátták, ki van
Micah irodájában.
A kormányzó asztalától balra Sabine állt összefont karral,
merev háttal, maga volt a megtestesült hűvös düh. Mellette
Amelie-t látták, feszült arckifejezéssel. Hunt pontosan tudta, miért
hívatta a kormányzó.
Micah az ablaknál állt, vonásai undortól jegesnek tűntek. Isaiah
és Viktoria az asztal másik oldalán maradt. Utóbbi szeme
figyelmeztetően megvillant.
Bryce tétován járatta ide-oda közöttük a pillantását.
Hunt halkan így szólt Micah-hoz, Sabine-hez:
– Quinlannek nem kell itt lennie.
Sabine ezüstszőke haja ragyogott az elsőfénylámpák alatt.
– Ó, dehogynem! Azt akarom, hogy végig itt legyen.

– Nem fogom megkérdezni, hogy igaz-e – fordult Micah Hunthoz,

ahogy Bryce-szal megálltak a helyiség közepén. Becsukódott
mögöttük az ajtó. Zár kattant.
Hunt megacélozta magát.
– Hat kamera van a kocsmában – folytatta Micah. – Mindegyik
felvételén látszódik, mit tettél, mit mondtál Amelie
Ravenscroftnak. Jelentette a viselkedésedet Sabine-nek, ő pedig
egyenesen hozzám jött.
Amelie elvörösödött.
– Csak megemlítettem – javította ki a kormányzót. – Nem
vinnyogtam, mint valami kölyök.

674
 – Ez tűrhetetlen! – sziszegte Sabine Micah-nak. – Komolyan
azt gondolod, hogy ráküldheted az orgyilkosodat az egyik falkám
tagjára? Az örökösömre?
– Elmondom újra, Sabine – felelte Micah unottan –, hogy nem
én küldtem rá Hunt Athalart. Saját szabad akaratából tett így. –
Bryce-ra pillantott. – A társa nevében cselekedett.
Hunt gyorsan közbeszólt:
– Bryce-nak semmi köze ehhez az egészhez. Amelie
szemétkedett, én pedig úgy döntöttem, elmegyek hozzá. –
Rávicsorgott a fiatal alfára, aki nagyot nyelt.
– Megtámadtad a parancsnokomat! – csattant fel Sabine.
– Megmondtam Amelie-nek, hogy tartsa távol magát Bryce-tól
– mordult fel Hunt. – Hogy hagyja békén. – Oldalra billentette a
fejét, képtelen volt visszafojtani a szavakat. – Vagy nem tudod,
hogy Amelie a lányod halála után célba vette Bryce-t? Kínozza
vele? Söpredéknek hívja?
Sabine arca meg sem rezzent.
– Mit számít, ha így van?
Hunt feje zúgni kezdett. Bryce viszont csak állt ott, lesütötte a
szemét.
Sabine Micah-hoz fordult.
– Meg kell büntetned. Szórakozol itt a lányom gyilkosságának
felderítésével. Hagytad, hogy ezek ketten beleüssék az orrukat,
hogy engem gyanúsítsanak a megölésével. És most ez. Egy
hajszál választ el attól, hogy az egész város előtt elmondjam, még
a rabszolgáidat sem tudod féken tartani. A vendéged nyilván
nagyon érdekesnek találná ezt az apróságot.
Micah ereje felzúgott Sandriel említésére.
– Athalar megkapja a büntetését.
– Most azonnal! Itt helyben! – Sabine arca teljességgel
farkasszerű volt. – Ahol láthatom.
Sabine régóta reménykedhetett ebben, felhasználta az Amelie-
vel történteket. Nyilván úgy rángatta ide a farkast. Sabine
megesküdött, hogy megfizetnek, amiért őt vádolták Danika
meggyilkolásával. És úgy tűnt, állja a szavát.

675
 – A farkasok közötti rangod még nem hatalmaz fel arra –
felelte Micah rémisztő nyugalommal –, hogy megmondd a
Köztársaság egyik kormányzójának, mit tegyen.
Sabine nem hátrált meg. Jottányit sem engedett.
Micah felsóhajtott. Csalódottan nézett Hunt szemébe.
– Ostobán viselkedtél. Azt hittem, legalább neked több eszed
van ennél.
Bryce remegett. Hunt nem mert hozzáérni.
– A hagyományok alapján, ha egy rabszolga szabad polgárra
támad, automatikusan halálbüntetés vár rá.
Hunt visszafojtotta keserű nevetését Sabine szavai hallatán. Hát
nem ezzel büntetik az arkangyalok már évszázadok óta?
– Könyörgöm, ne! – suttogta Bryce.
És talán együttérzés lágyította az arkangyal vonásait, ahogy
Micah így szólt:
– Azok régi hagyományok. Pangeraiak, nem valbaraiak. –
Sabine szólásra nyitotta a száját, tiltakozni akart, de Micah
felemelte a kezét. – Hunt Athalarra büntetés vár. És meg is fog
halni, úgy, ahogyan az angyalok szoktak.
Bryce bicegve Micah felé lépett. Hunt a vállánál fogva
megragadta, megállította.
– Az Eleven Halál – mondta Micah.
Hunt vére megdermedt. De lehajtotta a fejét. Abban a
pillanatban felkészült a következményekre, hogy tegnap
süteményesdobozzal a kezében felröppent az égbe.
Bryce a komor arcú Isaiah-ra nézett, tőle várt magyarázatot. A
parancsnok hozzá és a zavarodott Amelie-hez intézte szavait:
– Eleven Halálnak nevezzük, amikor egy angyal szárnyát
levágják.
Bryce a fejét rázta.
– Ne, könyörgöm…
De Hunt Micah sziklaszilárdságról tanúskodó szemébe nézett,
látta benne, hogy a kormányzó korrektül jár el. Térdre ereszkedett,
levette a kabátját, az ingét.

676
 – Nem muszáj vádat emelni – vitatkozott Amelie. – Sabine,
nem akarom ezt az egészet! Hagyjuk inkább!
Micah Hunt felé lépett, kétélű kard jelent meg a kezében.
Bryce az arkangyal elé vetette magát.
– Könyörgöm… könyörgöm… – Könnyek illata töltötte meg az
irodát.
Viktoria azonnal Bryce mellett termett, visszafogta őt. A lidérc
olyan halkan suttogott, hogy Hunt alig értette, mit mond:
– Vissza fog nőni. Beletelik majd pár hétbe, de visszanőnek a
szárnyai.
Viszont kegyetlenül fájni fog. Olyan nagyon, hogy Hunt most
mélyeket lélegzett, megacélozta magát. Visszavonult a lelke
mélyére, oda, ahol átvészelt mindent, amit élete során elkövettek
ellene, minden megbízást, minden alkalmat, amikor ki kellett
oltania valaki életét.
– Sabine, ne! – próbálkozott Amelie. – Már így is elég
messzire mentünk.
Sabine nem szólt semmit. Csak állt ott.
Hunt kitárta a szárnyát, felemelte, jó magasra a háta fölé, hogy
könnyedén le lehessen vágni.
Bryce kiabálni kezdett valamit, de Hunt csak Micah-ra nézett.
– Csinálja!
Micah még csak nem is biccentett, már lendítette is a kardot.
Hunt kétszáz éve nem érzett olyan fájdalmat, mint ami most
végighasított rajta, kínnal sújtva minden egyes…

Hunt Bryce sikítására tért magához.

Ez épp elég motivációt biztosított ahhoz, hogy nagy nehezen
rendet tegyen a gondolatai között, hiába kínozta fájdalom a hátát,
a lelkét.
Nyilván csak egy pillanatra veszíthette el az eszméletét, mert
továbbra is vér spriccelt a Micah irodájának padlóján lehullott
faágként heverő szárnyaiból.

677
 Amelie úgy festett, mint akit a rosszullét kerülget, Sabine
vigyorgott, Bryce pedig ott termett mellette, nadrágját, kezét Hunt
vére áztatta, ahogy azt zokogta:
– Az istenekre, az istenekre…
– Akkor ezt tisztáztuk – vetette oda Sabine Micah-nak, aki épp
megnyomott egy gombot a telefonján, hogy gyógyboszorkányt
hívasson.
Hunt megfizetett a tettéért, végeztek, és most hazamehet
Bryce-szal…
– Ez szánalmas, Sabine! – Bryce szavai keresztülhasítottak a
helyiségen, vicsorogva nézett a Falkavezér örökösére. – Szégyent
hoz minden egyes farkasra, akit valaha is hátán hordott a föld.
– Nem érdekel, mit gondol rólam egy félvér – felelte Sabine.
– Nem érdemelte meg Danikát! – morogta Bryce remegve. –
Egyetlen pillanatra sem érdemelte meg őt!
Sabine megtorpant.
– Nem egy önző, gerinctelen kölyköt érdemeltem lányomnak,
de nem így alakult, nem igaz?
Bryce mordulása távolról hasította keresztül Hunt fájdalmát.
Nem tudott időben utánakapni, Bryce felpattant, arca megrándult
a gyógyulófélben lévő lába miatt.
Micah odalépett elé. Bryce zihált, összeszorított fogakkal
zokogott. Micah éppolyan mozdíthatatlanul állt előtte, akár egy
hegy.
– Vigye innen Athalart! – parancsolta az arkangyal nyugodtan,
a szavaiból egyértelmű volt, hogy elbocsátja őket. – Hogy az
otthonába vagy a kaszárnyába, az nem érdekel.
A jelek szerint azonban Sabine maradni készült, hogy kiossza
Bryce-t. Halkan, méregtől csöpögőn szólalt meg:
– Tudtad, hogy előző télen felkerestem a Holtkirályt?
Válaszokat akartam kapni a lányomtól, bármiféle energiaszikra
maradt is belőle a Szunnyadó Városban.
Bryce a tündérek mozdulatlanságával dermedt meg. Rettegés
költözött a szemébe.

678
 – Tudod, mit mondott? – Sabine arcán nyoma sem volt az
emberségnek. – Azt mondta, hogy Danika nem jön oda. Hogy
nem engedelmeskedik a hívásomnak. A szánalmas lányom még
csak találkozni sem hajlandó velem a túlvilágról. Mert szégyelli,
amit tett. Azt, ahogyan meghalt, szánalmasan, sikítva, úgy
könyörögve, mint a te fajtád. – Sabine szinte remegett a dühtől. –
És tudod, mit mondott a Holtkirály, amikor ismét azt követeltem,
hogy hívja oda?
Senki sem mert megszólalni.
– Azt mondta, hogy te, te söpredék, alkut kötöttél vele. Érte.
Hogy te odamentél hozzá Danika halála után, és nekiadtad a
helyedet a Csontnegyedben, hogy Danika biztonságban átérjen.
Hogy aggódtál, talán nem fogadják be, amiért ilyen gyáván érte a
halál, és könyörögtél, hogy vegye be helyetted.
Erre még Hunt fájdalma is megszűnt létezni.
– Nem ezért mentem oda! – csattant fel Bryce. – Danika élete
egyetlen kibaszott pillanatában sem viselkedett gyáván! –
Elcsuklott a hangja az utolsó elkiáltott szónál.
– Nem volt hozzá jogod! – fakadt ki Sabine. – Gyáva volt,
gyáván halt meg, és azt érdemelte, hogy a folyóban végezze! – Az
alfa már visított. – És most eonokon át szégyenkeznie kell miattad!
Mert nem ott kellene lennie, te ostoba ribanc! És most szenved
miatta!
– Elég legyen! – Micah szavai parancsként csendültek. Kifelé!
Sabine hűvös, érzelemmentes nevetést hallatott, majd sarkon
fordult.
Bryce végigzokogta, ahogy Sabine a döbbent Amelie-vel a
nyomában kivonul.
– Sajnálom – mormolta utóbbi, mielőtt becsukta az ajtót.
Bryce utánaköpött.
Ez volt az utolsó, amit Hunt azelőtt látott, hogy ismét magával
ragadta a sötétség.

679
Bryce sosem bocsát meg nekik. Egyiküknek sem.
Hunt öntudatlan maradt, amíg a gyógyboszorkányok Micah
irodájában ellátták, összevarrták a sebét, hogy a szárnycsonkokból
ne folyjon vér a padlóra, majd növekedést segítő kötszerrel
bekötözték a sebeket. Nem használtak elsőfényt – a jelek szerint
az Eleven Halál esetében nem volt megengedett. Kikerülnék vele
a büntetést.
Bryce végig ott térdelt Hunt mellett, fejét az ölébe húzta. Nem
foglalkozott vele, amikor Micah azt mondta neki, hogy a másik
megoldás Hunt valódi halála lett volna – az, hogy hivatalosan,
visszavonhatatlanul meghal.
Egy órával később, amikor már Bryce ágyában feküdtek, Hunt
haját simogatta, és az angyal mélyen, egyenletesen lélegzett.
Hatóránként add be neki a gyógyító főzetet – adta utasításba a
gyógyboszorkány. A fájdalmat is enyhíti.
Isaiah és Naomi cipelték haza őket, Bryce szinte meg sem
várta, hogy arccal lefelé a matracra fektessék Huntot, már rájuk is
szólt, hogy menjenek.
Nem várta, hogy Sabine megérti, miért adta fel a
csontnegyedbeli helyét Danikáért. Sabine sosem figyelt Danikára,
amikor arról beszélt, hogy egy nap dísztemetést követően pihen
majd ott a háza többi nagy hősével együtt. Apró energiaszikraként
örökké fog élni. Továbbra is a hőn szeretett város részét képezi
majd.
Bryce látta már, milyen, amikor megbillen a csónak. Sosem
feledhette Danika könyörgését a lakás előtti folyosó kamerájának
hangfelvételén.
Képtelen volt megkockáztatni, hogy a csónak ne érjen át a
túlpartra. Danika esetében semmiképpen.
Úgyhogy az Isztroszba dobta a holtmárkát, azzal fizetett a
Holtkirálynak – a színtiszta vasérme egy réges-rég letűnt,
tengerentúli királyságból származott. Ezzel lehetett megfizetni,
hogy egy halandó is átkelhessen a csónakkal.
Aztán a folyótól néhány méternyire letérdelt az omladozó
kőlépcsőre, a Csontkapu boltíve alá, és várt.

680
 A Holtkirály feketében, halálos csendben érkezett meg néhány
pillanattal később.
Rég volt már, hogy egy halandó be merte tenni a lábát a
szigetemre.
A hang egyszerre volt idős és fiatal, férfié és nőé, kedves és
gyűlölettel teli. Bryce még sosem hallott ilyen rémeset – és
csábítót.
Szeretném elcserélni a helyemet.
Tudom, miért vagy itt, Bryce Quinlan. Hogy kinek az útját
kívánod biztosítani. Derűs hallgatás. Nem szeretnél egy nap te
magad is itt pihenni a tiszteletre méltó holtak között? Továbbra is
a befogadás felé áll a mérleg nyelve, ha így haladsz tovább, tárt
karokkal várunk majd, amikor eljön a te időd.
Szeretném elcserélni a helyemet. Danika Fendyrért.
Ha megteszed, Midgard egyetlen Csendes Birodalma sem
fogad majd be. Sem a Csontnegyed, sem az Örök Város
Katakombái, sem az északi Nyár-szigetek. Egyik sem, Bryce
Quinlan. Ha elcseréled az itteni nyugvóhelyedet, azzal lemondasz
az összes többiről is.
Szeretném elcserélni a helyemet.
Fiatal vagy, a gyász súlya húz. Gondolj bele, hogy az életed
hosszúnak tűnik, de csupán az örökkévalóság egy rebbenése.
Szeretném elcserélni a helyemet.
Biztos vagy benne, hogy Danika Fendyrt nem várjuk tárt
karokkal? Ennyire nem bízol a tetteiben, hogy alkut akarsz kötni?
Szeretném elcserélni a helyemet. Zokogva ejtette ki a szavakat.
Nincs visszaút.
Szeretném elcserélni a helyemet.
Akkor mondd ki, Bryce Quinlan, és az alku megköttetik! Mondd
ki hetedik és utolsó alkalommal is, hadd hallják esküdet az
istenek, a holtak és mindenki, aki közöttük van. Mondd ki, és úgy
lesz!
Bryce nem tétovázott, tudta, hogy ez az ősi hagyomány.
Utánanézett a galéria archívumában. A holtmárkát is onnan lopta

681
el. Maga a Holtkirály adta Jesibának, ezt mesélte a varázslónő,
amikor hűséget fogadott a Láng és árny házának.
Szeretném elcserélni a helyemet.
És úgy lett.
Bryce nem érzett különbséget később, amikor visszaküldték a
folyó túlpartjára. Sem az azt követő napokban. Még az anyja sem
látott rajta semmit, észre sem vette, hogy Bryce kilopózott a
hotelszobájukból az éjszaka kellős közepén.
Az elmúlt két évben Bryce időről időre elmerengett, vajon
álmodta-e csupán, de aztán átkutatta a galériában a fiókot, ahol a
régi érméket tartották, és látta az üres, sötét foltot, ahol régen a
holtmárka volt. Jesiba nem vette észre, hogy eltűnt.
Bryce szerette úgy gondolni, hogy vele együtt tűnt el az ő
lehetősége is arra, hogy végső nyugalomra helyezzék. Azt
képzelte, hogy a bársonytokokban megbúvó érmék jelképezik
mindazoknak a lelkét, akiket szeret, és örökre egymás mellett
lesznek. Az övé pedig hiányzott, lebegett, szertefoszlik a halála
pillanatában.
De amit Sabine állított, hogy Danika szenved a
Csontnegyedben… Bryce nem volt hajlandó elhinni. Mert ha
elhiszi… Nem. Danika megérdemelte, hogy a Csontnegyedbe
kerüljön, nem volt mit szégyellnie, akár egyetért vele Sabine és a
többi seggfej, akár nem. Akár egyetért vele a Holtkirály vagy
bárki, aki eldönti, érdemes-e a lelkük az örök nyugalomra, akár
nem.
Bryce végigsimított Hunt selymes haján, az angyal
lélegzetvételeinek hangja megtöltötte a szobát.
Rémes. Ez a kibaszott, ostoba világ, amiben élnek.
Rémes, tele borzalmas emberekkel. És mindig a jók fizetnek
meg miattuk.
Bryce magához vette a telefonját az éjjeliszekrényről, és
elkezdett üzenetet pötyögni.
Egy pillanattal később már el is küldte Ithannek, nehogy
meggondolja magát. Két éve ez volt az első üzenete számára. Még
mindig azon a rémes éjszakán írt üzenetek, aztán az a hűvös,

682
távolmaradásra felszólító parancs látszott legalul az öt évre
visszamenő beszélgetésben.
Mondd meg az alfádnak, hogy Connor azért nem figyelt fel rá
soha, mert tudta, mekkora féreg! És mondd meg Sabine-nek, hogy
ha legközelebb összetalálkozom vele, megölöm!
Bryce lefeküdt Hunt mellé, nem mert hozzáérni az angyal
sebes hátához.
Megrezzent a telefonja. Ithan visszaírt: Semmi közöm ahhoz,
ami ma történt.
Bryce azt válaszolta: Undorodom tőletek. Mindannyiótoktól.
Ithan erre már nem írt vissza, és Bryce lenémította a telefonját,
mélyet sóhajtott, majd Hunt vállának támasztotta a homlokát.
Rendbe hozza ezt az egészet. Valahogy. Valamikor.

Hunt szeme résnyire nyílt, a fájdalom egyenletesen lüktetett a

testében. Már nem volt olyan éles, valószínűleg valamilyen
gyógyitallal vagy főzettel enyhítették a kínt.
A szokásos súly, ami eddig a hátát húzta, most eltűnt. A hiány
gőzerővel csapott le rá. De közben halk, női lélegzetvételek
töltötték meg a sötétséget. Orrában a mennyország illata telepedett
meg, megnyugtatta. Csillapította a fájdalmat.
Szeme hozzászokott a sötétséghez, és már ki tudta venni, hogy
Bryce szobájában van. Hogy ő maga is ott fekszik mellette. Az
ágy mellett egészségügyi felszerelések és fiolák hevertek. Mind
Hunt számára, és ránézésre a többségét használatba is vették már.
Az óra hajnali négyet mutatott. Hány órán keresztül ült itt
mellette, ápolta őt Bryce?
Kezét összekulcsolta a mellkasán, mintha az istenek segítségét
kérve nyomta volna el az álom.
Hunt Bryce nevét tátogta, nyelve száraz volt, akár a smirgli.
Fájdalom hasított a testébe, de nagy nehezen kinyújtotta a
karját. Átkarolta Bryce derekát, és maga mellé húzta. Bryce
halkan felnyögött, és Hunt nyakába fúrta az arcát.

683
 Valami megmoccant Hunt lelke mélyén, befészkelte magát.
Amit Bryce ma mondott és tett, amit felfedett a világ előtt,
miközben érte könyörgött… Veszélyes volt. Mindkettejükre
nézve. Annyira nagyon veszélyes!
Ha bölcsebb lenne, most elhúzódna valahogy. Még mielőtt a
kettejük között alakuló kapcsolat elkerülhetetlenül szörnyű véget
ér. Ahogy minden más is a Köztársaságban.
Hunt mégsem tudta elhúzni a karját. Mégsem tudott uralkodni
az ösztönein, mélyen beszívta Bryce illatát, hallgatta halk
lélegzetvételeit.
Nem bánta, amit tett. Cseppet sem bánta.
De eljöhet még a nap, amikor ez nem így lesz. És talán nem is
kell sokat várni már rá.
Hunt kiélvezte Bryce közelségét. Az illatát, a lélegzetvételei
hangját.
Minden egyes pillanatát kiélvezte.

684
 63.

– UGYE, ATHIE JÓL VAN, BB?

Bryce a szemét dörgölve tanulmányozta a számítógép
képernyőjét a galéria könyvtárában.
– Az alvás majd segít rajta.
Lehabah elsírta magát reggel, amikor Bryce bevánszorgott, és
elmesélte neki, mi történt. A lány szinte észre sem vette, hogy
nem fáj a lába – hogy teljességgel nyoma veszett a fájdalomnak.
Otthon akart maradni, Huntot ápolni, de amikor felhívta Jesibát,
egyértelmű volt a válasz: Nem.
A délelőtt első felében álláshirdetések űrlapjait töltögette.
Aztán egytől egyig be is küldte őket. Fogalma sem volt, hol
végzi majd, de ki kell szabadulnia innen. Ez lesz az első lépés
kifelé a rengetegből. Ma tett már néhányat ezen kívül.
Ruhn az első csörgésre felvette, és azonnal odasietett Bryce
lakására.
Hunt még aludt, amikor a bátyjára bízva eljött. Nem akarta,
hogy a kibaszott légióból bárki is ott legyen a lakásában. Nem
akarta viszontlátni sem Isaiah-t, sem Viktoriát, sem a triarii többi
tagját.

685
 Amint megpillantotta Hunt megcsonkított hátát, Ruhn
öklendezni kezdett. De megígérte, hogy követi az összeírt listát,
beadja a gyógyszert, ápolja a sebet.
– Micah kegyes volt – mondta Ruhn az egyik fülbevalóját
piszkálva, amikor Bryce ebédidőben hazaugrott. – Tényleg
nagyon kegyes. Sabine-nek joga volt Hunt halálát kérni.
Rabszolgaként Huntnak nem voltak jogai. Semmiféle joga nem
volt.
– Halálom napjáig emlékezni fogok rá – válaszolta Bryce
fojtottan. Arra, ahogy Micah kardja megvillant. Ahogy Hunt
felkiáltott, mintha a lelkét hasítanák ketté. Ahogy Sabine
elmosolyodott.
– Nekem kellett volna elhallgattatni Amelie-t. – Árnyak
rebbentek a helyiségben.
– Hát, nem te tetted. – Bryce kimérte a főzetet, amit egészkor
kellett beadni Huntnak.
Ruhn a kanapé támlájára fektette kinyújtott karját.
– De szeretném, ha én tehetném.
Bryce a bátyja szemébe nézett.
– Miért?
– Mert a húgom vagy.
Bryce nem tudott mit felelni – egyelőre legalábbis.
Esküdni mert volna, hogy fájdalom villan Ruhn szemében a
hallgatására. Egy perccel később már ott sem volt, és épphogy
csak visszaért a galériába, amikor Jesiba telefonált, és dühöngeni
kezdett, hogy Bryce még nem készült fel a kettőkor esedékes
találkozóra a bagoly alakváltóval, aki hárommillió aranymárkáért
akart megvenni egy márványszobrocskát.
Bryce úgy folytatta le a találkozót, és adta el a szobrot, hogy
közben csak a felét hallotta annak, amit a vevő mondott.
Aláírt, pecsételt, viszlát.
Háromkor visszatért a könyvtárba. Lehabah a vállát
melengette, ahogy felnyitotta a laptopot.
– Mit keresel a Redner Vállalat honlapján?
Bryce a két kis mezőre meredt:

686
 Felhasználónév. Jelszó.
Begépelte, hogy dfendyr. A kurzor ott lebegett a jelszó felett.
Valaki felfigyelhet rá, hogy próbál belépni. És ha végül sikerrel
jár, valakit értesíthetnek is. De… Megérte vállalni a kockázatot.
Más lehetősége nem maradt.
Lehabah elolvasta a felhasználónevet.
– Van valami köze ennek az egésznek a kürthöz?
– Danika rájött valamire, valami nagy dologra – gondolkozott
Bryce hangosan.
Jelszó. Mi lehetett Danika jelszava?
A Redner Vállalat biztosan azt mondta neki, hogy írjon be
valamit véletlenszerűen, tele különleges karakterekkel.
Danika gyűlölte, ha megmondják, mit csináljon, úgyhogy
nyilván az ellenkezőjét tette.
Bryce beírta, hogy SabineSzemét.
Nem talált.
Bár legutóbb is megpróbálta már, mégis ismét bepötyögte
Danika születési dátumát. A saját szülinapját. A szent számokat.
Semmi.
Megrezzent a telefonja, a kijelzőn Ruhn üzenete villant fel.
Felébredt, jó fiúként bevette a gyógyitalt, aztán tudni akarta,
hol vagy.
Ruhn külön üzenetben hozzátette: Egész rendes férfi.
Bryce azt felelte: Igen, tényleg az.
Ruhn ismét írt: Megint elaludt, de a történtekhez képest
tulajdonképpen jól volt.
Egy ideig nem írt semmit, majd: Azt mondta, köszönjem meg a
nevében. Mindent.
Bryce háromszor is elolvasta az üzeneteket, aztán ismét
felnézett a képernyőre. És beírta az egyetlen jelszót, ami eszébe
jutott. A szavakat, amik ott díszelegtek a bőrdzseki hátulján, amit
az elmúlt két évben folyamatosan hordott. A szavakat, amiket ősi
ábécével a hátára tetováltattak. Danika kedvenc idézetét, amit az
Orákulum a tizenhatodik születésnapján mondott neki.

687
 A tündérek ősi nyelvével hiába próbálkozott. Az Aszterek
hivatalos nyelvével sem jutott semmire.
Úgyhogy beírta a közös nyelven.
Szeretettel bármi lehetséges.
A bejelentkezési képernyő eltűnt. És megjelent a fájlok listája.

A jelentések nagy része Rednerék legújabb projektjeiről szólt: a

telefonok nyomkövetésének fejlesztéséről; a különféle alakváltók
átváltozási sebességének összehasonlításáról; a mágikus gyógyítás
és a Redner-féle gyógykészítmények hatékonyságának
elemzéséről. Unalmas, bevett tudományos kutatások.
Bryce már ott tartott, hogy feladja, amikor észrevett egy
almappát: Bulimeghívók.
Danika soha életében nem volt olyan összeszedett, hogy
megtartson ilyesmiket, mappába meg aztán főleg nem
csoportosította volna őket. Az ilyesmit vagy rögtön kitörölte, vagy
hagyta, hogy ott rohadjon a postaládájában megválaszolatlanul.
Elég különösnek tűnt ahhoz, hogy Bryce rákattintson, és egy
rakás almappát talált benne. Az egyiknek a Bryce nevet adták.
Egy mappa az ő nevével. Egy másik mappába rejtve. Pontosan
úgy, ahogyan Bryce a saját állásjelentkezéseit rejtegette ezen a
gépen.
– Ez meg mi? – suttogta Lehabah a vállán.
Bryce megnyitotta.
– Nem tudom. Én sosem küldtem neki meghívót a munkahelyi
címére.
A mappában egyetlen fénykép árválkodott.
– Miért van itt egy kép a régi kabátjáról? – kérdezte Lehabah. –
El akarta adni?
Bryce egyre csak a képet bámulta. Aztán megmozdult,
kijelentkezett a felhasználói fiókból, és felrohant a
bemutatóterembe, ahol felkapta a bőrdzsekit a székről.

688
 – Nyom – zihálta Lehabah-nak, ahogy leszáguldott a lépcsőn.
Újra meg újra végigtapogatta a kabátot a varrás mentén. – A kép
egy kibaszott nyom…
Valami keményre tapintott. Egy dudorra. Épp a szeretet szó Z
betűjének függőleges vonalán.
– Szeretettel bármi lehetséges – suttogta Bryce, és kikapott egy
ollót az asztalon álló tartóból. Danika még Bryce nyomorult
hátára is rátetováltatta a nyomot, az ég szerelmére! Lehabah a
válla felett figyelte, ahogy Bryce a bőrbe vág.
Kis, vékony fém téglalap hullott az asztalra. Egy pendrive.
– Miért rejtett el ilyesmit a kabátjában? – kérdezte Lehabah, de
Bryce már mozdult is, remegő kézzel bedugta a pendrive-ot a
laptop portjába.
Három jelöletlen videót talált rajta.
Bryce megnyitotta az elsőt. Lehabah-val néma csendben
nézték.
Lehabah suttogása betöltötte a könyvtárat, még a nøkk
kaparászását is túlharsogta:
– Az istenek segítenek meg!

689
 64.

HUNT VALAHOGY KIKÁSZÁLÓDOTT AZ ÁGYBÓL, és bizonyította, hogy

eléggé életben van, úgyhogy Ruhn távozott. Szemernyi kétsége
sem volt afelől, hogy a tündérherceg felhívta az unokatestvérét, és
tájékoztatta, de nem számított, Bryce negyedórán belül hazaért.
Arca holtsápadt volt, annyira hamuszürke, hogy a szeplők
vérfoltoknak tűntek rajta. Ezenkívül minden stimmelt, még a
fekete ruhájából sem állt ki egyetlen szál sem.
– Mi az? – Hunt azonnal az ajtónál termett, összerezzent a
hirtelen mozdulattól. Eddig a kanapén ücsörgött, az esti híradót
nézte, amiben Rigelus, az Aszterek Ragyogó Keze épp ügyesen
megfogalmazott beszédet tartott a pangerai lázadásról. Beletelik
majd egy-két napba, mire ismét fájdalom nélkül tud járni. Aztán
ki kell várnia azt a néhány hetet, amíg visszanő a szárnya. Azután
pár nap még, mire repüléssel próbálkozhat. Holnap valószínűleg
megkezdődik az az elviselhetetlen viszketés is.
Emlékezett minden egyes nyomorúságos pillanatra, milyen
volt, amikor először vágták le a szárnyát. Az összes túlélő Bukott
angyal átesett ezen. Mindegyiküknek el kellett viselni a sértést,
hogy a szárnyukat trófeaként és figyelmeztetésként közszemlére
tették az Aszterek kristálypalotájában.

690
 De Bryce először csak annyit kérdezett:
– Hogy érzed magad?
– Jól. – Hazugság. Syrinx ott somfordált a lábánál, és egyre
csak dörgölőzött. – Mi a baj?
Bryce szó nélkül becsukta az ajtót. Behúzta a függönyt.
Elővette a telefonját a kabátzsebéből, megnyitott egy e-mailt –
amit ő maga küldött saját magának –, és rányomott a csatolt fájlra.
– Danika elrejtett egy pendrive-ot a kabátja bélésében –
magyarázta Bryce remegő hangon, aztán visszavezette Huntot a
kanapéra, és segített neki leülni, miközben a videó töltött. Syrinx
is felugrott, összegömbölyödött Hunt mellett. Bryce a másik
oldalán foglalt helyet, olyan közel, hogy összeért a combjuk.
Mintha észre sem vette volna. Egy szívdobbanással később már
Hunt sem figyelt rá.
A szemcsés, néma felvételen egy gumiszobát láttak.
A video alján a következő felirat díszelgett: Mesterséges
felerősítés erőrendellenesség kezelésére, 7-es tesztalany.
Egy túlságosan vékony, könnyű köpenyt viselő embernő ült a
szobában.
– Mi a franc ez? – kérdezte Hunt. De már tudta.
Szint. Ez a szint klinikai vizsgálata során készült.
Bryce felmordult – nézd tovább!
Egy fiatal, laborköpenyes drakiférfi lépett be a helyiségbe,
kezében egy tálcával. A videó felgyorsult, mintha valaki
sietségében felgyorsította volna a felvételt. A drakiférfi
megvizsgálta a nőt, majd beadott valamit a karjába.
Aztán kiment. Bezárta az ajtót.
– Csak nem…? – Hunt nagyot nyelt. – Szintet adott be neki?
Bryce halk, megerősítő torokhangot hallatott.
A felvétel folytatódott. Eltelt egy perc. Öt. Tíz.
Két vanír lépett be a helyisége. Két kígyó alakváltó, akik
felmérték a melléjük bezárt nőt. Hunt gyomra felfordult. És még
rosszabbul lett, amikor meglátta a rabszolga-tetoválást a karjukon,
rájött, hogy rabokról van szó. Abból, ahogy a falhoz húzódó nőre
mosolyogtak, azt is tudta, miért zárták el őket.

691
 A nőre vetették magukat.
Csakhogy a nő is támadásba lendült.
Olyan gyorsan történt az egész, Hunt alig tudta követni. A
videót szerkesztő személy visszatekerte és lelassította a felvételt.
Úgyhogy most Hunt ütésről ütésre végignézhette, ahogy az
embernő a két vanírférfira veti magát.
És darabokra szaggatja őket.
Lehetetlen. Teljességgel lehetetlen. Hacsak…
Tharion azt mondta, a szint rövid időre a legtöbb vanírnál is
erősebbé teszi az embereket. Elég erőssé ahhoz, hogy
felülkerekedjenek rajtuk.
– Van róla elképzelésed, mennyire akarhatják ezt a lázadók? –
kérdezte Hunt.
Bryce állal a képernyő felé bökött. A felvétel még nem ért
véget.
Két másik férfit is beküldtek. Nagyobbak voltak, mint az
előzőek. És ők is darabokban végezték.
Cafatokban.
Az istenekre!
Aztán jött még kettő. Majd három. Majd öt.
És végül az egész szoba vörössé vált. A vanírok az ajtót
kaparták, könyörögtek, hogy engedjék ki őket. Könyörögtek,
miközben előbb a társaikat, majd őket magukat is lemészárolták.
Az embernő fejét a mennyezet felé fordítva ordított. Dühében,
fájdalmában vagy valami mástól, hang nélkül Hunt nem tudta
megmondani, miért.
Azt viszont tudta, mi jön ezután. Pontosan tisztában volt vele,
mégsem tudta elszakítani a tekintetét.
A nő saját maga ellen fordult. Saját magát is széttépte. Végül ő
is cafatokban hevert a földön.
A videó véget ért.
Bryce halkan így szólt:
– Danika nyilván rájött, min dolgoznak a laborban. Szerintem
valaki, akinek köze van ezekhez a vizsgálatokhoz… Eladhatták
vajon a formulát valamilyen drogbárónak? Bárki gyilkolta is meg

692
Danikát, a falkát és a többieket, nyilván beállt a szinttől. Vagy
beadta valakinek, és ráeresztette az áldozataira.
Hunt a fejét csóválta.
– Lehetséges, de mi köze ennek a démonokhoz és a kürthöz?
– Talán pusztán a méregből előállítható ellenszer miatt idézték
meg a krisztalloszt. Az illető is el akarta készíteni a saját
ellenszerét, ha esetleg a szint ellene fordul. Lehet, hogy az
egésznek semmi köze a kürthöz – találgatott Bryce. – Talán ezt
kerestük eddig is. Két másik ehhez hasonló videó van még két
másik emberi tesztalannyal. Danika nekem hagyta őket hátra.
Sejtenie kellett, hogy valaki vadászik rá. Amikor lefoglalta az
Aux-hajón a szinttel teli ládát, rájött, hogy hamarosan lecsapnak
rá. Nem volt másfajta démon a krisztallosz mellett, csak valaki
ebből a világból. Valaki, akit telenyomtak szinttel, és azzal az
erővel törte át a lakásunk védővarázslatait. Azért volt ereje ahhoz,
hogy végezzen Danikával és az egész falkával.
Hunt alaposan végiggondolta a szavait, úgy kellett
megküzdenie az egymással versenyt futó gondolataival.
– Előfordulhat, Bryce. De a kürt eltűnt, és van egy szer, ami
megjavíthatja, akár véletlen egybeesés ez az egész, akár nem. És
még csak közelebb sem jutottunk a megtalálásához. – Nem, csak a
bajhoz jutottak jóval közelebb. Így folytatta: – Micah most
megmutatta, milyen az, ha átlépünk egy határt. Megfontoltan kell
utánajárnunk ennek a szint dolognak. Ezúttal biztosra kell
mennünk. És óvatosan dolgozni.
– Egyikőtök sem talált semmi ehhez foghatót. Miért kellene
nekem lassítani, ha egyszer ez az egyetlen nyom, ami Danika és
az Ördögfalka gyilkosához vezethet? Ez az egész összefügg,
Hunt. Biztos vagyok benne.
És mert Bryce újra szólásra nyitotta a száját, hogy tovább
tiltakozzon, Hunt kimondta az egyetlen dolgot, amivel tudta, hogy
leállíthatja.
– Bryce, ha utánamegyünk ennek az egésznek, és tévedünk, ha
Micah megtudja, hogy megint elcsesztük, akkor a kútba eső alku

693
lesz a legkisebb problémám. Lehet, hogy a következő büntetését
túl sem élem.
Bryce összerezzent.
Hunt minden egyes porcikája tiltakozott, de kinyújtotta a kezét,
és megérintette Bryce térdét.
– A szint borzalmas, Bryce. Még… még sosem láttam ehhez
foghatót. – Mindent megváltoztat. Mindent. Fogalma sem volt,
hogyan kezdjen egyáltalán megbirkózni mindazzal, amit látott.
Telefonálnia kellene… Muszáj telefonálnia ezzel kapcsolatban. –
De ha nyomára akarunk bukkanni a gyilkosnak, esetleg még a
kürtnek is, és biztosítani akarjuk a jövőnket – mert igenis lesz
olyan, hogy ők ketten, Hunt mindent elkövet majd, hogy valóra
váljon –, ésszel kell csinálnunk. – A felvétel felé biccentett. –
Küldd el nekem! Eljuttatom Viknek a titkosított szerverre.
Meglátjuk, mit tud előbányászni a klinikai vizsgálatokról.
Bryce az arcát fürkészte. Hunt kis híján térdre borult előtte a
vonásaira kirajzolódó őszinteség láttán. Azt várta, hogy vitatkozni
fog, dacol majd vele. Idiótának nevezi.
De Bryce csak annyit mondott, hogy „Oké”, aztán nagyot
sóhajtott, és a kanapé támlájának roskadt.
Olyan kibaszottul gyönyörű volt, hogy Hunt elviselni is
képtelen volt. Alig bírta ki a halk kérdést:
– Pontosan miféle jövőre gondoltál, Athalar?
Nem hátrált meg Bryce kutató pillantása elől.
– Olyanra, ami jól végződik – válaszolta Hunt ugyanolyan
csendesen.
Bryce nem kérdezte meg. Hogy mégis hogyan. Mégis hogyan
lehetne ilyesmi lehetséges a számukra. Mit tenne azért, hogy
elérje.
Szája felfelé görbült.
– Jó tervnek tűnik.
Egy pillanatig, egy örökkévalóságig csak bámultak egymásra.
És annak ellenére, amit az imént láttak, ami a lakáson túl a
világban ólálkodott, Hunt azt kérdezte:
– Tényleg?

694
 – Tényleg. – Bryce a tincsei végével játszadozott. – Hunt.
Megcsókoltál… a gyógyboszorkány klinikáján.
Hunt tudta, hogy nem lenne szabad, hogy bődületes ostobaság,
mégis azt kérdezte:
– Igen, és?
– Komolyan gondoltad?
– Igen. – Még sosem ejtett ki ennél igazabb szót a száján. –
Szeretnéd, ha komolyan gondolnám?
Szívverése felgyorsult, szinte megfeledkezett a hátát kínzó
fájdalomról, ahogy Bryce azt felelte:
– Pontosan tudod a választ, Athalar.
– Szeretnéd, ha ismét megtenném? – Bassza meg, vagy egy
oktávot mélyült a hangja.
Bryce szeme tiszta volt, ragyogott. Bátran, reményteljesen
nézett rá, minden ott táncolt a tekintetében, amitől Hunt képtelen
volt bármi másra gondolni, ha Bryce is a közelében tartózkodott.
– Én szeretném megtenni. – Bryce hozzátette: – Ha
megengeded.
A pokolba is, persze! Hunt félmosolyt kényszerített magára.
– Adj bele mindent, Quinlan!
Bryce halkan felnevetett, és felnézett rá. Hunt még nagy
levegőt sem mert venni, nehogy megijessze. Syrinx a jelek szerint
vette a lapot, mert elvonult a ketrecébe.
Bryce remegő kézzel nyúlt Hunt hajához, hátrasimított egy
tincset, majd végigfuttatta ujjait a glórián.
Hunt megragadta remegő ujjait.
– Mi az? – mormolta. Képtelen volt ellenállni a kísértésnek,
száját Bryce sötét körmeihez nyomta. Hányszor gondolt már arra,
hogy ezek a kezek érintik? Az arcát simogatják, végigsiklanak a
mellkasán, a farkára kulcsolódnak?
Bryce jól hallhatóan nyelt egyet. Hunt ismét megcsókolta az
ujjait.
– Nem lett volna szabad megtörténnie… ennek az egésznek
kettőnk között – suttogta a lány.

695
 – Tudom – felelte Hunt, és újfent csókot lehelt Bryce remegő
ujjaira. Gyengéden kiegyenesítette őket, felfedve Bryce tenyerét.
Azon is végigsimított az ajkával. – De hála Urdnak, bassza meg,
hogy megtörtént!
Bryce keze már nem remegett. Hunt felnézett a kezéről, és
látta, hogy Bryce szemében könnyek csillognak – és a tekintete
megtelt tűzzel. Összefonta az ujjaikat.
– Az ég szerelmére, csókolj már meg, Quinlan!
Megtette. A pokolba is, de még mennyire, hogy megtette.
Szinte ki sem ejtette még a szavakat a száján, amikor Bryce
végigsimított az arcán, megragadta a nyakát, és magához vonta.

Amint Hunt ajka az övéhez ért, Bryce-on eluralkodott a vágy.

Nem tudta, hogy a szexmentesen töltött hetek vagy maga Hunt
tehet róla, de rávetette magát. Csakis így lehetett jellemezni azt,
ahogyan a hajába túrt, ahogyan az övéhez szorította a száját.
Nem óvatos, édes volt a csókjuk. Az övék nem. Az övék
sosem.
Bryce szája már az első érintésre szétnyílt, és Hunt nyelve
azonnal betört, heves, elszánt mozdulatokkal fedezte fel. Hunt
felnyögött, ahogy megízlelte – és a hang lángra lobbantotta.
Bryce feltérdelt, ujjait Hunt puha tincsei közé fúrta, és nem
tudott betelni vele, Hunt ízével – az esővel, a cédrussal, a sóval, a
színtiszta villámmal. Hunt lassan, egyenletesen simított végig
Bryce csípőjén, hiába ostromolta a száját tüzes, elmélyült
csókokkal.
Nyelve táncot járt Bryce-én. Bryce felnyüszített, mire Hunt
sötéten felnevetett, és a keze Bryce ruhájának a hátára vándorolt,
végig a gerince mentén, bőrkeményedései érdesen karistolták a
bőrét. Bryce a kezéhez simult, Hunt pedig elhúzódott tőle.
Még mielőtt Bryce megragadhatta volna az arcát, Hunt ajkai a
nyakát érintették. Nyitott csókokat lehelt rá, gyengéden harapdálta
a füle alatti érzékeny pontokat.

696
 – Mondd el, mit akarsz, Quinlan!
– Mindent! – Nem tétovázott. Szemernyit sem.
Hunt a fogával simított végig a nyakán, Bryce pedig zihálni
kezdett, csakis erre az érzésre tudott koncentrálni.
– Mindent?
Bryce végighúzta a tenyerét Hunt mellkasán. Le egészen a
nadrágjáig – az ott feszülő igencsak hosszú keménységig. Urd
irgalmazzon! A tenyerébe vette a farkát, mire Hunt felszisszent.
– Mindent, Athalar.
– Hála az égnek, bassza meg! – lehelte a nyakába, mire Bryce
felnevetett.
Nevetésének azonnal vége szakadt, ahogy Hunt ismét birtokba
vette a száját, mintha a hangot is meg akarta volna ízlelni.
Nyelvek, fogak, lélegzetvételek, ügyesen kikapcsolt melltartó a
ruha alatt. Bryce végül az ölébe ült, nekidörgölőzött annak a
gyönyörű, tökéletes keménységnek odalent. Ruhája a derekáig
csúszott, a melltartója eltűnt, aztán Hunt szája és fogai a melléhez
értek, szívogatta, harapdálta, csókolta, és semmi, semmi, semmi
nem volt még soha ilyen jó, ilyen helyes.
Bryce-t nem érdekelte, ha olyan hangosan nyög, hogy még a
Verem összes démona is meghallja, mert ekkor Hunt áttért a
másik mellére, és teljesen a szájába vette a mellbimbóját. Bryce
lefelé nyomta a csípőjét, a gyönyör hullámként növekedett benne.
– Bassza meg, Bryce! – mormolta Hunt a mellére.
Bryce erre Hunt nadrágjának dereka alá csúsztatta a kezét.
Csakhogy ekkor Hunt megragadta a csuklóját. Milliméterekre
torpant meg attól, amit heteken át akart a kezében, a szájában, a
testében tudni.
– Még nem – morogta Hunt, és végighúzta a nyelvét Bryce
mellének alsó részén. Megelégedett azzal, hogy ő kényeztette. –
Előbb én jövök.
A szavai elvágtak minden logikus gondolatot.
Bryce tiltakozása szertefoszlott, ahogy Hunt a ruhája alá
csúsztatta a kezét, és végigsimított a combján. Feljebb. Szája

697
ismét Bryce nyakára tapadt, ahogy ujjával felfedezőútra indult
Bryce bugyijának csipkés elején.
Hunt újfent felszisszent, amikor rájött, hogy a bugyi teljesen
átázott, a csipke mit sem segített annak leplezésében, hogy Bryce
mennyire vágyik már erre, rá. Végighúzta rajta az ujját – majd
megismételte a mozdulatot visszafelé. Aztán megállapodott ott,
ahol a lány combjai összeértek. Hüvelykujjával gyengéd nyomást
helyezett rá az anyagon keresztül, mire nyögés szakadt fel Bryce
torkának mélyéről.
A nyakán érezte, hogy Hunt elmosolyodik. Hüvelykujjával
lassú köröket írt le, minden egyes mozdulat kínzó élvezetet
jelentett.
– Hunt. – Nem tudta volna megmondani, hogy az angyal neve
könyörgés volt-e, vagy kérdés.
Hunt félrehúzta az alsóneműjét, úgy ért hozzá.
Bryce ismét felnyögött, Hunt pedig tovább cirógatta,
fogcsikorgató óvatossággal mozgatta két ujját fel és alá.
Megnyalta Bryce nyakát, ujjai kíméletlenül játszadoztak vele.
– Ízre is olyan csodás vagy, mint tapintásra, Bryce? – suttogta a
bőrére.
– Kérlek, most azonnal derítsd ki! – nyögte zihálva.
Hunt nevetése végigmennydörgött rajta, de ujjai egy pillanatra
sem torpantak meg lassú felfedezőútjukon.
– Még nem, Quinlan.
Egyik ujja lejjebb csúszott, és nem is mozdult onnan, ott
körözött tovább.
– Csináld már! – szólt rá. Ha nem érzi most azonnal magában
akár az ujjait, akár a farkát vagy bármit, talán még könyörgőre is
fogja.
– Milyen parancsolgatós valaki! – mormolta Hunt a nyakára,
aztán ismét birtokba vette a száját. És ahogy ajkai Bryce-éit
érintették, harapdálva, kínozva, belecsúsztatta az ujját.
Mindketten felnyögtek.
– Bassza meg, Bryce! – mondta ismét. – Bassza meg!

698
 Bryce szeme kis híján fennakadt, ahogy megérezte magában
Hunt ujját. Ringó csípővel igyekezett mélyebbre csúsztatni, és
Hunt engedelmeskedett, szinte teljesen kihúzta az ujját, aztán egy
másikkal együtt visszanyomta.
Bryce megrándult, körmei Hunt mellkasába mélyedtek. Hunt
mennydörgésszerű szívverése hevesen lüktetett a tenyere alatt.
Bryce a nyakába fúrta az arcát, harapott, nyalt, eszeveszetten
vágyott az ízére, miközben Hunt ismét kihúzta és visszacsúsztatta
az ujjait.
– Úgy megduglak, hogy az istenek verte nevedre sem
emlékszel majd – lehelte a fülébe.
Az istenek szerelmére, igen!
– Ugyanerre számíthatsz te is – nyögte rekedten.
Gyönyör ragyogott fel benne, vad és zabolátlan dal, és Bryce
meglovagolta Hunt kezét, hogy elérje. Hunt másik kezével a
fenekét fogta meg.
– Nehogy azt hidd, hogy erről itt megfeledkeztem! – mormolta,
és a hatás kedvéért bele is markolt. – Terveim vannak a gyönyörű
fenekeddel, Bryce. Mocskos, mocskos terveim.
Bryce ismét felnyögött, és Hunt ujjai újra meg újra
belehatoltak.
– Élvezz el, édesem! – mormolta a mellére, nyelvét végighúzta
a mellbimbóján, épp abban a pillanatban, amikor ujja begörbült,
megérintve azt az istenek verte pontot.
És Bryce engedelmeskedett. Ajkán Hunt nevével hátrahajtotta
a fejét, és elengedte magát, teljes önkívületben lovagolt a kezén,
és mindkettejüket a kanapénak nyomta.
Hunt felnyögött, Bryce pedig elnyelte a hangot nyitott szájú
csókjával, ahogy testének minden egyes idegszála csodálatos
csillagfénnyel telt meg.
Aztán nem maradt más, csak a lélegzetvételek és Hunt – a
teste, az illata, az ereje.
A csillagfény visszaszorult, és amikor Bryce kinyitotta a
szemét, azt látta, hogy Hunt a fogát kivillantva hátraveti a fejét.
De nem az élvezettől. Hanem a fájdalomtól.

699
 Nekilökte a kanapénak. Egyenesen a kanapénak taszította a
sebes hátát. A rémület jeges vízként zubogott végig rajta, kioltva
az ereiben lobogó tüzet.
– Ó, az istenekre! Annyira sajnálom…
Hunt résnyire nyitotta a szemét. Az a nyögés, miközben Bryce
elélvezett, fájdalmat jelzett, ő pedig annyira kikészült Hunttól,
hogy észre sem vette…
– Megsérültél? – kérdezte, és gyorsan fel akart ugrani az
öléből, már nyúlt, hogy kihúzza magából Hunt ujjait, amik
továbbra is mélyen benne voltak.
Hunt másik kezével elkapta a csuklóját, és megállította.
– Túlélem. – Szeme elsötétedett, ahogy Bryce csupasz mellére
nézett, ami még mindig centiméterekre volt a szájától. A ruha a
derekára csúszott. – Van, ami elvonja a figyelmemet – mormolta,
és előrehajolt Bryce ágaskodó mellbimbója felé.
Vagy legalábbis megpróbált. Grimasz terült szét az arcán.
– A pokol bugyraira, Hunt! – vakkantotta Bryce, elrántotta a
kezét a szorításából, leszállt az ujjairól, kis híján kiesett az öléből.
Hunt meg sem próbált ellenkezni, ahogy Bryce megragadta a
vállát, és megnézte a hátát.
Friss vér szivárgott át a kötszeren.
– Elment az eszed?! – üvöltött rá Bryce, és gyorsan
körülnézett, van-e valami a közvetlen közelében, amivel
elállíthatná a vérzést. – Miért nem szóltál?
– Ahogy mondani szoktad – zihálta Hunt enyhén remegve –, az
én testem. Én döntöm el, meddig mehetek el.
Bryce ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megfojtsa őt, de
inkább felkapta a telefonját.
– Hívom a gyógyboszorkányt.
Hunt ismét elkapta a csuklóját.
– Még nem végeztünk.
– De még mennyire, hogy igen, bassza meg! – dühöngött
Bryce. – Nem fogok lefeküdni veled, miközben dől belőled a vér!
– Eltúlozta kissé a helyzetet, de azért mégis!

700
 Hunt szeme sötét volt – tűz égett benne. Úgyhogy Bryce jó
tizenöt centivel a seb alatt megnyomta a hátát. Hunt arca erre
összerándult a fájdalomtól, és ez el is döntötte a vitát.
Bryce megigazította a fehérneműjét, visszahúzta a ruháját a
mellkasára és a karjára, és tárcsázta a nyilvános
gyógyboszorkányszámot.

A gyógyboszorkány egy óra leforgása alatt megérkezett és

távozott. Bryce remegő térddel fogadta a hírt, miszerint Hunt sebe
rendben van.
Aztán Huntnak volt képe megkérdezni, hogy élhet-e szexuális
életet.
A boszorkány javára szóljon, hogy nem nevette el magát. Csak
annyit felelt: Amikor ismét tud repülni, akkor már biztonsággal
élhet szexuális életet is. Aztán a kanapén éktelenkedő folt felé
biccentett, aminek az eltüntetéséhez mágikus takarítóigézetre lesz
szükség. Azt javaslom, hogy bármiféle… tevékenység okozta is a
ma esti sérülést, jobb, ha várnak vele addig, amíg meggyógyul a
szárnya.
Úgy tűnt, Hunt vitatkozna, úgyhogy Bryce gyorsan kikísérte a
boszorkányt a lakásból. Aztán segített az angyalnak lefeküdni.
Akármennyit kérdezősködött is, eléggé imbolygott menet közben.
Kis híján az ágyra zuhant. Megválaszolt pár üzenetet a telefonján,
aztán mire Bryce lekapcsolta a villanyt, már álomba is merült.
Szexuális élet, na persze!
Mindannak ellenére, amit megtudott és látott a szinttel
kapcsolatban, Bryce mélyen aludt a saját ágyában.
De háromkor felébredt. És már tudta, mitévő legyen.
Hiába járt későre, elküldte az e-mailt a kérésével, és húsz
percen belül választ is kapott: meg kell várnia a 33. engedélyét.
Bryce a homlokát ráncolta. Erre nem volt ideje!
Kilopakodott a szobájából. Hunt ajtaja csukva volt, a
szobájában sötétség honolt.

701
 Nem jött ki körülnézni, ahogy Bryce kiosont a lakásból.
És a régi otthona felé indult.

Két éve nem járt már ezen a környéken.

Ahogy befordult a sarkon, és meglátta a villogó fényeket, a
rémült tömeget, tudta.
Tudta, melyik épület lángol a háztömb közepén.
Valaki nyilván észrevette, hogy bejelentkezett ma Danika
felhasználói fiókjába a Redner Vállalatnál. Vagy talán az e-mail-
fiókját figyelték, és látták az üzenetet, amit az épület
tulajdonosának küldött. Bárki tette is, gyorsan cselekedett, rájött,
hogy ide akar jönni, hátha Danika további nyomokat hagyott a
lakásban.
Kell, hogy legyen még nyom. Danika elég okos volt ahhoz,
hogy ne egy helyre tegyen mindent, amit felfedezett.
Rémült, zokogó emberek – a korábbi szomszédai – zsúfolódtak
össze az utcán, ölelkeztek, hitetlenkedve néztek fel a lángokra.
Tűz nyaldosott minden egyes ablakpárkányt.
Az ő hibája – ő hozta ezt azokra, akik most az égő otthonukat
figyelték. Bryce mellkasa elszorult, alig enyhült a fájdalom,
amikor az elhaladó vízi nimfa jelentette a tűzoltócsapatának, hogy
minden lakó biztonságban van.
Bryce okozta ezt az egészet.
Ugyanakkor… ez azt jelentette, hogy közeledik.
Ott keresgélj, ahol a legjobban fáj! – ezt tanácsolta neki a
Viperakirálynő hetekkel ezelőtt.
Azt hitte, az alakváltó arra céloz, ami neki okoz fájdalmat. De
talán végig a gyilkosról volt szó.
És most, hogy elkezdtek utánajárni a szintnek… A jelek szerint
érzékeny pontra tapintott.
Bryce félúton járt hazafelé, amikor megrezzent a telefonja.
Előhúzta a sebtében megfoltozott kabátból, a fehér opál

702
nekikoccant a kijelzőnek a zsebében, és lélekben már készült is
Hunt kérdéseire.
De az üzenet Thariontól jött.
Pont most bizniszelnek a folyón. Ott áll egy hajó, jelez. Épp a
Fekete kikötőn túl. Ha öt perc múlva ott vagy, oda tudlak vinni.
Bryce az öklébe szorította a fehér opált, és visszaírt: Szintet
adnak el?
Tharion azt felelte: Nem, vattacukrot.
Bryce a szemét forgatta. Három perc, és ott vagyok.
Aztán futásnak eredt. Nem hívta Huntot. Sem Ruhnt.
Tudta, mit mondanának. Ne menj oda nélkülem, Bryce! Várj!
De nem maradt vesztegetni való ideje.

703
 65.

BRYCE JÓ ERŐSEN SZORÍTOTTA THARION DEREKÁT, csoda, hogy a

sellő kapott még levegőt. Alattuk hullámszelő ugrált a folyó
árjával szemben. Csak az időről időre a sötét vízfelszín alatt
felbukkanó derengések jelezték, hogy van körülöttük bármi vagy
bárki.
Bryce habozott, amikor a sellő odaért a mólóhoz, a matt fekete
hullámszelő halkan duruzsolt. Vagy ez, vagy úszol, Hosszú Lábú –
állította választás elé Tharion.
Bryce a hullámszelőt választotta, de az elmúlt öt percben
igencsak bánta már.
– Odafent! – mormolta a sellőférfi, és már le is kapcsolta az
egyébként is halk motort. Nyilván lopakodó jármű lehetett a
Folyókirálynő flottájából. Vagy talán Tharion, a hírszerző
parancsnok sajátja.
Bryce végignézett a vízen ringatózó kis bárkán.
Köd gomolygott körülöttük, lebegő gömbökké varázsolta a
bárka maréknyi elsőfényét.
– Ha jól számolom, hatan vannak – jegyezte meg Tharion.
Bryce az előttük húzódó sötétségbe kémlelt.
– Nem látom pontosan, kik lehetnek. Emberalakúak.

704
 Tharion teste megremegett, majd a hullámszelő a sellő által
gerjesztett áramlatnak köszönhetően lassan előreúszott.
– Ügyes trükk – mormolta Bryce.
– A hölgyek mindig elalélnak tőle – motyogta vissza Tharion.
Bryce akár még kuncogott is volna egy sort, ha nem érnek oda
épp a bárkához.
– Maradjunk széllel szemben, hogy ne érezzenek meg minket!
– Tudom, hogy maradjak észrevétlen, Hosszú Lábú! – De azért
engedelmeskedett.
A bárkán lévők csuklyát viseltek a szitáló esőben, de ahogy
közelebb értek…
– Az ott a Viperakirálynő! – szólalt meg Bryce fojtottan. Ebben
a városban egyedül ő engedhette meg magának, hogy azt a
nevetséges lila esőkabátot viselje. – Hazug szemétláda! Azt
mondta, nem kereskedik szinttel.
– Nem meglepő – morogta Tharion. – Mindig benne van
mindenféle kétes ügyletben.
– Igen, de vajon most vásárol vagy árul?
– Ezt csak egy módon deríthetjük ki.
Közelebb sodródtak. Észrevették, hogy a bárkára
kígyószemeket festettek. És a jármű hátuljában egymásra pakolt
ládák…
– Árul – vonta le a következtetést Tharion. Állával a
Viperakirálynő mellett álló magas alak felé bökött, aki a jelek
szerint heves vitába bonyolódott valakivel mellettük. – Azok
pedig ott a vásárlók. – Biccentett a félig az árnyékok közé húzódó
alak felé, aki a magassal vitatkozott. – Valószínűleg nem értenek
egyet az árban.
A Viperakirálynő szintet árul. Végig ő állt volna a dolog
mögött? Hiába volt alibije, mégis ő tehetett Danika és a falka
haláláról? Vagy egyszerűen csak rátette a kezét a cuccra, miután
kijutott a laborból?
A vitatkozó vevő szemmel látható undorral rázta a fejét. De a
társa nem foglalkozott azzal, amit mondott, odahajított a

705
Viperakirálynőnek egy sötét táskaszerűséget. A királynő
belenézett, és kihúzott belőle valamit. Arany csillant a ködben.
– Ez rohadt sok pénz – mormolta Tharion. – Le merném
fogadni, hogy az egész szállítmányra elég.
– Közelebb tudunk menni, hogy kihallgassuk őket?
Újabb biccentés után még előrébb úsztak. A bárka egyre
nagyobbá vált, de a rajta lévők az adásvételre koncentráltak, nem
a járművön túli árnyékokra.
A Viperakirálynő épp azt mondta:
– Szerintem ez épp elengedő lesz a céljaitokhoz.
Bryce tudta, hogy hívnia kellene Huntot és Ruhnt, minden
egyes legionáriust és Aux-tagot ide kellene csődítenie, még
azelőtt le kellene zárni ezt az egészet, hogy még több szint kerül
az utcákra vagy még rosszabb kézbe. Például olyan
fanatikusokéba, amilyen Philip Briggs és a csürhéje.
Bryce előhúzta a telefont a kabátzsebéből, megnyomott egy
gombot, hogy ne villanjon fel a képernyő. Egy újabb
gombnyomással előhívta a kameraalkalmazást. Készített pár fotót
a hajóról, a Viperakirálynőről, a vele szemben álló magas alakról.
Hogy ember volt, alakváltó vagy tündér, azt nem tudta
megmondani a kabát és a kapucni miatt.
Bryce kikereste Hunt számát.
A Viperakirálynő így szólt a vevőihez:
– Azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete, nem
gondoljátok?
A magasabbik nem felelt. Csak mereven hátat fordított a
társainak, minden egyes mozdulatából sütött, mennyire nem
tetszik neki ez az egész. Az elsőfények megvilágították az arcát a
kapucni alatt.
– A rohadt életbe! – suttogta Tharion.
Bryce fejéből az összes gondolat kiröppent.
Nem maradt más, csak az üvöltő csend, ahogy Hunt vonásai
kibontakoztak a sötétből.

706
 66.

BRYCE-NAK FOGALMA SEM VOLT, hogyan jutott fel a bárkára. Mit

mondott Tharionnak, amiért az hajlandó volt odamenni. Hogyan
mászott át a hullámszelőről magára a hajóra.
De gyorsan történt. Olyan gyorsan, hogy Hunt csupán három
lépést tehetett, az átázott Bryce már ott is termett, és úgy érezte,
mindjárt elhányja magát.
Fegyverek kattantak, felé fordultak. Bryce nem látta őket.
Csak Huntot látta, aki tágra nyílt szemmel felé pördült.
Persze hogy nem ismerte fel a távolból. Nem volt meg a
szárnya. De az izmos testfelépítés, a magasság, az, ahogyan a fejét
tartotta… Mind rá vallott.
És a társa mögötte, az, aki átadta a pénzt – Viktoria. Justininan
lépett ki az árnyékok közül mögöttük, szárnyát feketére festette,
hogy elrejtse a holdfényben.
Bryce félig hallotta csak Thariont maga mögött, aki azt mondta
a Viperakirálynőnek, hogy a Folyókirálynő nevében le van
tartóztatva. Félig hallotta csak, hogy a Viperakirálynő kuncog.
Azt viszont pontosan hallotta, ahogy Hunt a nevét lehelte:
– Bryce.

707
 – Mi a franc ez? – suttogta. Eső ostorozta az arcát. Nem hallott,
nem kapott levegőt, gondolkozni sem tudott, elcsuklott a hangja. –
Mi a franc ez, Hunt?
– Pontosan az, aminek tűnik – csendült egy hűvös, mély hang
Bryce mögött.
Fehér szárnyak vihara kelt, és a földet érő Micah bukkant elő a
ködből, mellette Isaiah, Naomi és hat másik angyal állig
felfegyverkezve, fekete légiósöltözékben. De egyikük sem
próbálta ártalmatlanítani a Viperakirálynőt és a csatlósait.
Nem, mind Hunt és a társai felé fordultak. Rájuk fogták a
fegyverüket.
Hunt előbb a kormányzóra nézett, majd a Viperakirálynőre.
– Te kibaszott ribanc! – mordult fel halkan.
A Viperakirálynő kuncogott. Micah-hoz fordult:
– Jössz nekem eggyel, kormányzó!
Micah az álla rándításával nyugtázta a dolgot.
Viktoria a királynőre sziszegett, a glória összeráncolódott a
homlokán.
– Felültettél minket!
A Viperakirálynő összefonta a karját.
– Tudtam, hogy megéri kivárni, ki lesz kíváncsi erre a szarra,
amikor kitudódik, hogy hozzáfértem egy szállítmányhoz –
magyarázta a szintre mutatva. Mosolya színtiszta méreg volt,
ahogy Huntra nézett. – Reméltem, hogy te leszel az, Umbra
Mortis.
Bryce szíve hangosan dübörgött.
– Miről beszél?
Hunt visszapördült hozzá, arca fagyos volt a reflektorfényben.
– Nem így kellett volna történnie, Bryce. Az elején talán még
ez volt a terv, de aztán láttam azt a videót ma este, és
megpróbáltam megakadályozni, de egyszerűen nem hallgattak
rám…
– Ez a három jómadár úgy gondolta, szinttel könnyedén
visszaszerzik majd, amit elvettek tőlük – vette vissza a szót a

708
Viperakirálynő. Kegyetlen hatásszünetet tartott. – Az erőt, amivel
felülkerekedhetnek a gazdáikon.
Bryce lába alól kicsúszott a világ.
– Ezt nem hiszem el – mondta.
Csakhogy a Hunt szemében villanó fájdalomból tudta, hogy a
vak, ostoba bizalom, amivel az ártatlanságát védte, teljesen
kikészíti az angyalt.
– Pedig így igaz – szólalt meg Micah ridegen. – Ezek hárman
néhány napja hírét vették a szintnek, és azóta próbáltak valahogy
hozzájutni, hogy aztán szétosszák a többi, lázadásra készülőnek.
Hogy a segítségével megszabaduljanak a glóriájuktól, és
bevégezzék, amit Shahar a Hermon-hegyen elkezdett. – A
Viperakirálynő felé biccentett. – Ő pedig volt olyan kedves, hogy
tájékoztatott a tervükről, miután Justinian megpróbált beszervezni
egy nőt, aki az ő… hatása alatt áll.
Bryce a fejét rázta. Úgy remegett, hogy Tharion megragadta a
derekát.
– Mondtam, hogy rájövök, mivel lehet téged megvásárolni,
Athalar – mondta a Viperakirálynő.
Bryce elsírta magát.
Gyűlölt minden egyes könnyet, minden egyes remegő, ostoba,
ziháló lélegzetvételt. Gyűlölte a Hunt szemében látott fájdalmat,
ahogy az angyal őt figyelte, egyedül csak őt, és így szólt:
– Sajnálom.
Bryce csak azt kérdezte:
– Napokkal ezelőtt?
Csend.
– Már napokkal ezelőtt rájöttél, mire képes a szint? – kérdezte
ismét.
A szíve, az az ostoba, kibaszott szíve megrepedt, és csak repedt
tovább, repedt tovább…
– Micah megbízott valamivel – magyarázta Hunt. – Három
drogbáróról volt szó. Elmondták, hogy két éve kiszivárgott egy
kis mennyiségű szint a Redner-laborból az utcára. De gyorsan
elfogyott, túl gyorsan is. Azt mondták, hogy két évig próbálták

709
lemásolni, aztán végre valaki rájött a képletre, elkezdték gyártani,
és hogy ez felerősítené az erőnket. Egészen idáig eszembe sem
jutott, hogy bármi köze lenne az ügyhöz. Azt sem tudtam,
pontosan milyen hatása van, amíg nem láttam a klinikai
vizsgálatról készült felvételt.
– Hogy? – Bryce egyetlen kiejtett szava keresztülhasított az
esőn. – Hogy szivárgott ki?
Hunt a fejét rázta.
– Nem számít.
– Danika Fendyr – válaszolta Micah hűvösen.
Bryce hátrált egy lépést, egyenesen Tharion karjába.
– Az lehetetlen!
A gyengédség, amivel Hunt kiejtette a szavakat, teljesen
összetörte Bryce-t.
– Danika árulta, Bryce. Ezért látták őt azon a hajón egy
ládányival. Nagyjából egy hete jöttem rá. Ellopta a képletet, eladta
a cuccot, aztán… – Elhallgatott.
– Aztán mi? – suttogta Bryce. – Aztán mi, Hunt?
– Aztán ő maga is használta. A rabjává vált.
Bryce úgy érezte, rosszul lesz.
– Danika sosem tett volna ilyesmit. Sosem tett volna semmi
ilyesmit.
Hunt a fejét csóválta.
– De megtette, Bryce.
– Nem.
Micah nem szakította félbe őket, úgyhogy Hunt folytatta:
– Vedd sorra a bizonyítékokat! – Hangja pengeélesen csendült.
– Olvasd vissza az utolsó üzenetváltásotokat. A szervezetedben
aznap este talált drogok mindennaposak voltak számotokra. Mit
számított még egy fajta? Ami kis adagban még intenzívebb
élményt nyújtott? Ami ellazította Danikát egy hosszú nap után,
azután, hogy Sabine megint szétszedte? Ami ízelítőt nyújtott,
milyen lenne a farkasok Falkavezérének lenni, amitől megkapta
azt az erőt, hiszen várt, hogy veled együtt csinálja meg a
Zuhanást?

710
 – Nem.
Hunt hangja elcsuklott.
– Bevette, Bryce. Minden jel arra mutat, hogy ő ölte meg azt a
két egyetemistát aznap este, amikor ellopták a kürtöt. Látták,
ahogy ellopja, mire utánuk eredt, és meggyilkolta őket.
Bryce-nak eszébe jutott, hogy elsápadt Danika, amikor az
egyetemisták haláláról beszélt neki, hogy milyen űzötté vált a
tekintete.
– Nem igaz.
Hunt a fejét rázta. Mintha azzal visszacsinálhatná, elfelejthetné.
– A drogbárók, akiket megöltem, azt mondták, látták Danikát a
Húspiacon. Szintről beszélt. Ott ismerte meg Maximus Tertiant, ő
is a rabjává vált. A barátnőjének fogalma sem volt róla.
– Nem.
Hunt ekkor Micah-ra nézett.
– Gondolom, most már megyünk. – Kinyújtotta a csuklóját.
Hogy megbilincseljék. És igen, gorszi kő csillant Isaiah kezében,
vaskos, mágiafojtó béklyó.
Az arkangyal így szólt:
– A többit nem meséled el neki?
Hunt megdermedt.
– Felesleges. Menjünk!
– Mit meséljen el? – suttogta Bryce. Tharion figyelmeztetően
megszorította a karját.
– Hogy tudja, hogyan halt meg Danika – felelte az arkangyal
hűvösen. Unottan. Mintha már ezerszer végigjátszotta volna ezt,
ezernyi különféle verzióban. Mintha magától jött volna rá.
Bryce Huntra nézett, és kiolvasta a választ a szeméből. A fejét
rázta, zokogott.
– Nem!
– Danika szinttel élt a halála éjszakáján – mondta Hunt. – Túl
sokat vett be. Teljesen megőrjítette. Lemészárolta a saját falkáját.
Aztán saját magával is végzett.
Csak Tharionnak köszönhette, hogy állva maradt.
– Nem, nem, nem…

711
 – Ezért nem hallatszott semmi a gyilkosról, Bryce.
– Az életéért könyörgött…
– Saját magának könyörgött, hogy hagyja abba végre –
vitatkozott Hunt. – Egyedül az ő morgását lehetett hallani.
Danika. Danika ölte meg a falkát. Ő ölte meg Thorne-t. Ő ölte
meg Connort.
Aztán saját magát is darabokra szaggatta.
– De a kürt…
– Nyilván csak azért lopta el, hogy felidegesítse vele Sabine-t.
Aztán valószínűleg eladta a feketepiacon. Semmi köze nem volt
ehhez az egészhez. Danikának csak a szint számított.
Micah közbevágott:
– Biztos forrásból tudom, hogy Danika ellopta a szint klinikai
vizsgálatának felvételeit a Redner-laborból.
– De a krisztallosz…
– A szint egyik mellékhatása, ha nagy dózisban használják –
magyarázta Micah. – A hirtelen jött erőteljes mágiával az
összetevőként megtalálható obszidiánsónak köszönhetően a szer
használója átjárókat is tud nyitni. Danika is épp ezt tette,
véletlenül megidézett egy krisztalloszt. A szintben lévő fekete
sónak önálló akarata is lehet. Egyfajta tudata. Épp annyi van a
szint vegyületében, mint amennyi a krisztallosz szentségtelen
száma. Nagy dózisú szint esetében a sókristályok átveszik az
uralmat, és megidézik a krisztalloszt. Ezért láttuk őket az utóbbi
időben, már kikerült a drog az utcára, az ajánlottnál gyakran jóval
nagyobb dózisban. Ahogy azt sejtettétek is, a krisztallosz a főbb
szervekből táplálkozik, és a csatornákon keresztül szabadul meg a
holttestektől, úgy kerülnek a vízbe. A két legutóbbi áldozat, a
növendék és a templomi őr egy szinttel betépett illető miatt járt
pórul.
Ismét némaság borult rájuk. Aztán Bryce megint Hunthoz
fordult.
– Tudtad.
Hunt állta a pillantását.
– Sajnálom.

712
 Bryce visítani kezdett.
– Tudtad!
Hunt már ugrott volna – egyetlen lépésig jutott.
Fegyver csillant a sötétben, a fejéhez nyomták, megállították
vele.
Bryce ismerte azt a fegyvert. A fekete csőre gravírozott
ezüstszárnyakat.
– Még egy mozdulat, angyal, és kinyírlak.
Hunt felemelte a kezét, de végig Bryce-t figyelte, ahogy Fury
Axtar kilépett a szinttel teli ládák árnyékából.
Bryce nem kérdezte meg, hogy jutott ide Fury úgy, hogy még
Micah sem vette észre, honnan tudta egyáltalán, hogy ide kell
jönnie. Fury Axtar folyékony éjszaka volt – és arról vált hírhedtté,
hogy a világ összes titkát ismeri.
Fury eloldalazott Hunt mellett, és Bryce-hoz hátrált. A
combján viselt tokba tette a fegyvert, szokásos, testhez álló fekete
ruhája esőtől csillogott, állig érő fekete hajából eső csorgott.
– Takarodj a szemem elől! – fordult a Viperakirálynőhöz.
Alattomos mosoly.
– Az én hajómon vagyunk.
– Akkor menj odébb, hogy legalább ne lássam a képedet!
Bryce már megdöbbenni sem tudott, amikor a Viperakirálynő
engedelmeskedett Fury parancsának.
Csakis egyetlen dologra volt képes: Huntot bámulni.
– Tudtad – ismételte.
Hunt pillantása az övét fürkészte.
– Nem akartam, hogy fájjon. Nem akartam, hogy tudd…
– Tudtad, tudtad, tudtad! – Hunt kiderítette az igazat, és közel
egy héten keresztül egyetlen szót sem szólt. Hagyta, hogy azt
ismételgesse, mennyire szerette a barátnőjét, hogy milyen
nagyszerű volt Danika, a saját farkát kergettette vele. – Folyton
azt mondogattad, hogy időpocsékolás lenne a szinttel
foglalkozni… – Épphogy csak ki tudta ejteni a szavakat. – Mert
addigra már tudtad az igazat. Mert hazudtál. – A droggal teli
ládák felé emelte a karját. – Mert megtudtad az igazat, aztán

713
rájöttél, hogy inkább magadnak akarod a szintet? És amikor
segíteni akartál a gyógyboszorkánynak ellenszert készíteni… Azt
is magadnak akartad. Azért csináltad ezt az egészet, hogy megint
fellázadj?
Hunt térdre borult, mintha a megbocsátásáért könyörögne.
– Először igen, de az egész csak a pletykákon alapult, hogy
mire képes ez a szer. Aztán ma este láttam a felvételt, amit
megtaláltál, és nem akartam többé, hogy létrejöjjön ez az üzlet.
Tudtam, hogy nem helyes, egyáltalán nincs rendjén. Még ha van
is ellenszer, túl veszélyes. Rájöttem, hogy ez az egész nem a
megfelelő útra visz. De te meg én, Bryce… Veled akarok lenni.
Közös életet szeretnék veled. Te vagy a megfelelő út számomra. –
A rideg arcú, megbilincselt Justinianre és Viktoriára mutatott. –
Írtam nekik, hogy lefújom, de berezeltek, felvették a kapcsolatot a
Viperakirálynővel, és ragaszkodtak hozzá, hogy ma este történjen
meg az átadás. Esküszöm, azért jöttem ide, hogy megállítsam
őket, hogy véget vessek ennek az egész szarnak, még mielőtt
katasztrófába torkollik. Sosem…
Bryce kikapta a fehér opált a zsebéből, és Hunthoz vágta.
Olyan erősen, hogy nekicsapódott Hunt fejének. Vér serkent a
halántékán. Mintha maga a glória vérzett volna.
– Soha többé nem akarlak látni! – suttogta, ahogy Hunt a vérrel
pöttyözött opálra meredt a fedélzeten.
– Emiatt felesleges aggódni – mondta Micah, mire Isaiah
előrelépett, a gorszikő bilincs ametiszttűzként ragyogott.
Ugyanolyan volt, mint ami Viktoria és Justinian csuklóját is
ölelte.
Bryce képtelen volt úrrá lenni a remegésén, ahogy Tharionnak
dőlt. Fury néma erőként lüktetett mellette.
– Bryce, sajnálom – mondta Hunt, ahogy a komor Isaiah
rákattintotta a bilincset. – Képtelen voltam elviselni a gondolatot,
hogy…
– Elég legyen! – torkolta le Fury. – Már épp eleget mondtál és
tettél. – Micah-ra nézett. – Bryce végzett veled.
Mindegyikőtökkel. – A Tharion járműve mellett álló

714
hullámszelőhöz rángatta Bryce-t, a sellőférfi pedig védte őket
hátulról. – Ha még egyszer zaklatod, téged foglak meglátogatni,
kormányzó.
Bryce fel sem fogta, hogy ráteszik a hullámszelőre. Fury odaült
elé, és beindította a motort. Tharion is felült a saját járművére,
hogy mögöttük hajtva őrizze őket a part felé menet.
– Bryce! – kiáltott utána Hunt ismét, ahogy Bryce Fury kis
csuklójára fonta az ujjait. – Már így is összetört a szíved, még
csak véletlenül sem akartam…
Bryce nem nézett vissza rá, ahogy a szél a haját lobogtatta, és a
hullámszelő megindult előre az esőben, a sötétségben.
– BRYCE! – üvöltötte Hunt.
Nem nézett vissza.

715
 67.

RUHN MÁR AZ ÉPÜLET ELŐCSARNOKÁBAN VOLT, amikor Fury kitette

Bryce-t otthon. Tharion még a kikötőben elvált tőlük, azt mondta,
visszamegy, hogy segítsen bevinni a lefoglalt szintszállítmányt,
Fury pedig elég gyorsan távozott ahhoz, hogy Bryce tudja,
gondoskodni akar róla, nehogy a Viperakirálynő rátegye a kezét
egy részére.
Ruhn egy szót sem szólt, miközben felmentek a lifttel.
De Bryce tudta, hogy Fury beavatta.
Hogy ő hívta ide.
A barátnője írt valakinek, miközben visszafelé sétáltak a
kikötőből. És aztán Bryce észrevette az őrködő Flynnt és Declant
a háztömb tetején, mesterlövészpuskákkal felszerelkezve.
Már a lakásban jártak, és a bátyja még mindig nem szólt egy
szót sem. Odabent minden sötét volt, üres és idegen. Hunt minden
egyes ruhadarabja, holmija támadásra kész kígyónak tűnt. A
legrémesebb az a vérfolt volt a kanapén.
Bryce a nappali közepén járt, amikor lehányta a szőnyeget.
Ruhn azonnal ott termett, karja és árnyai átfonták.
Bryce érezte a zokogását, hallotta, mégis távolinak tűnt. Az
egész világ távolinak tűnt, ahogy Ruhn felnyalábolta, és a

716
kanapéhoz vitte, elkerülve azt a részt, ahol Bryce teljesen átadta
magát Huntnak. De Ruhn nem tett megjegyzést sem a vérfoltra,
sem az esetleges szagokra.
Nem igaz. Nem lehetett igaz.
Hogy nem jobbak, mint a drogosok. Erre célzott Hunt. Hogy
Danikával nem voltak jobbak két drogosnál, akik mindent
felszívtak és bevettek, amihez csak hozzájutottak.
De nem így volt. Sosem volt így. Ostobák voltak, de csak
szórakoztak, elterelték a figyelmüket, levezették a feszültséget,
sosem állt mögötte sötét indok…
Bryce olyan hevesen remegett, hogy úgy érezte, mindjárt
kettéroppannak a csontjai.
Ruhn erősebben szorította, mintha azzal összetarthatná
valahogy.
Amikor megmutatta neki a klinikai vizsgálat felvételeit, Hunt
nyilván rájött, hogy kezd közel kerülni az igazsághoz. Úgyhogy
hazudozni kezdett arról, hogy boldogság várhat rájuk, hogy
valamiféle jövő áll előttük, elterelte Bryce figyelmét a szájával, a
kezével. És aztán a triarii tagjaként megkapta a figyelmeztetést a
régi lakása tulajdonosától, miszerint szeretne visszamenni
körülnézni – aztán kiszökött, hagyta, hadd higgye Bryce, hogy
alszik. Valószínűleg egy villámcsapás gerjesztette a tüzet.
Bryce-nak eszébe jutott, hogy a vízi nimfa azt mondta, nem
történt személyi sérülés – maradt tehát némi tisztesség Huntban,
meghúzta a vészjelzőt, hogy figyelmeztesse a lakókat? Bryce
próbált hinni benne, hogy így történt.
De amint Hunt felégette az épületet, hogy semmiféle
bizonyíték ne maradjon, elment a Viperakirálynőhöz
megvásárolni azt, amire a lázadásához szüksége volt. Bryce nem
hitte el azt a baromságot, miszerint Hunt meggondolta magát az
ügylettel kapcsolatban. Egyetlen pillanatig sem hitte el. Tudta,
hogy iszonyú fájdalom vár Huntra. Nyilván bármit hajlandó lett
volna kiejteni a száján.
Danika gyilkolta meg az Ördögfalkát. Thorne-t és Connort. És
aztán magával is végzett.

717
 És most Danika szégyenben él a Szunnyadó Város
mauzóleumai közt. Szenved. Méghozzá Bryce miatt.
Nem igaz. Nem lehet igaz.
Mire Fury visszajött, Bryce már órák óta meredt ugyanarra a
pontra a falon. Ruhn otthagyta őt a kanapén, hogy váltson pár szót
az orgyilkossal a konyhában.
De Bryce hallotta a suttogásukat.
Athalar a Comitium alatti fogdában van – mondta Fury.
Micah nem végezte ki?
Nem. Justininan és Viktoria… Az angyalt keresztre feszíttette, a
lidérccel meg valami nagyon elbaszott dolgot csinált.
Meghaltak?
Annál is rosszabb. Justininanből még mindig folyik a vér a
Comitium előcsarnokában. Adtak neki valamit, amivel lelassítják
a gyógyulását. Ha szerencséje van, hamarosan meghal.
És mi van a lidérccel?
Micah kitépte a testéből, és üvegdobozba zárta a lényét.
Justinian keresztjéhez tette. A pletykák szerint a Melinoë-árokba
akarja hajítani a dobozt… Viktoriát, hogy a tenger mélyére
süllyedjen, aztán megőrüljön az elzártságtól és a sötéttől.
A rohadt életbe! Nem tudnál tenni valamit?
Elárulták a Köztársaságot. Rajtakapták őket. Úgyhogy nem.
De Athalart nem feszítették keresztre Justininan mellett?
Szerintem Micah valami más büntetést talált ki a számára.
Valami rosszabbat.
Mi lehet rosszabb annál, amin a másik kettő keresztülmegy?
Hosszú, borzalmas szünet. Rengeteg minden, Ruhn Danaan.
Bryce hagyta, hogy végigfolyjanak rajta a szavak. A kanapén
ülve a tévé sötét képernyőjére meredt. Aztán belenézett az
önmagában tátongó sötét verembe.

718
IV. RÉSZ
A SZAKADÉK

720
 68.

HUNT VALAMIÉRT ARRA SZÁMÍTOTT, HOGY KŐBÖRTÖNBE ZÁRJÁK.

Nem tudta, miért, hiszen rengetegszer járt már a Comitium
alatti fogdában, hogy lehozza azt a néhány ellenséget, akit Micah
életben akart tartani, de valahogy úgy képzelte, éppolyan lesz a
büntetése, mint akkor, Pangerában, hogy olyan lesz, mint az
Aszterek sötét, mocskos börtöne, olyasmi, mint Sandriel
palotájában.
Nem egy fehér cella, aminek fémrácsai mágiával duruzsolnak,
hogy elnyomják Hunt erejét. A folyosó falára erősített képernyőn
a Comitium csarnoka látszott, a vaskeresztre feszített test, amiből
vér csöpögött az alá állított üvegdobozra.
Justinian időről időre felnyögött, lábának vagy kezének ujjai
megremegtek, ahogy lassan fulladozott, teste hiábavalóan
igyekezett megterhelt tüdejét menteni. A szárnyát már levágták.
Ott hevert alatta a márványpadlón.
Viktoria, akinek láthatatlan lényét üvegdobozba zárták,
kénytelen volt végignézni mindezt. Elviselni, hogy Justinian vére
a börtönére csöpög.
Hunt a kis priccsen ült, és a büntetésük minden egyes pillanatát
végignézte. Látta, hogyan sikított Viktoria, amikor Micah

721
kirántotta őt a testből, amiben olyan sokáig raboskodott. Hogyan
küzdött Justinian, még akkor is, amikor a kereszthez szorították
brutálisan bántalmazott testét, még akkor is, amikor a vasszegek
átdöfték. Még akkor is, amikor felállították a keresztet, és üvölteni
kezdett a fájdalomtól.
A folyosón kivágódott egy ajtó. Hunt nem állt fel a priccsről,
hogy megnézze, ki az. A halántéksebe begyógyult már, de nem
törölte le az arcára, az állkapcsára csorgó vért.
Egyenletes, lassú tempóban dobbantak a lépek odakint. Isaiah.
Hunt ülve maradt, ahogy egykori társa megállt a rács előtt.
– Miért? – Az angyal vonzó arca most nem volt elbűvölő, nem
ült rajta melegség. Csak düh, kimerültség és félelem.
Hunt pontosan tudta, hány kamera van körülötte, de nem
érdekelte.
– Mert valahol meg kell húzni a határt.
– Ott a határ, hogy meghalsz. Hogy mindenki, akit szeretünk,
meghal. – Isaiah a háta mögötti képernyőre mutatott, Justinian
megkínzott testére, Viktoria vérben fürdő dobozára. – Úgy érzed,
jó úton jársz, Hunt? Megérte?
Amikor Hunt bemászott az ágyba, és megkapta Justinian
üzenetét, hogy megejtik az adásvételt, rádöbbent, hogy nem éri
meg. Még a gyógyboszorkány ellenszerével sem. A Bryce-szal
töltött hetek után nem. Azok után, amit a kanapén tettek,
semmiképp.
– Semmi sem változott a Hermon-hegy óta, Isaiah – felelte
mégis, mert igaz volt. – Semmi sem lett jobb.
– Mikor terveltétek ki ti hárman ezt a szart?
– Miután megöltem azt a három drogbárót. Miután elmondták,
mire képes a szint. Miután elmondták, miféle erőt kölcsönzött
Danika Fendyrnek, amikor a megfelelő adagban vette be. Úgy
döntöttünk, eljött az idő. A francba Micah kibaszott alkuival!
Nem fogunk halállal fizetni a halálért. Csak akkor vesszük el
valakinek az életét, ha mi úgy döntünk.
Tudták, hogy egy hely van, egyetlen személy, aki
megszerezheti a szintet. Hunt pár napja csendben meglátogatta a

722
Viperakirálynőt. A méregbarlangjában talált rá, elmondta, mit
akar. Az évszázadokon át félretett fizetésének hála Vik meg tudta
fizetni az árat.
Huntnak eszébe sem jutott, hogy a kígyó az arkangyal
zsebében van. Vagy szeretne közelebb férkőzni hozzá.
Isaiah a fejét rázta.
– És azt gondoltad, hogy majd ti hárman, te, Vik és Justinian,
meg azok az idióták, akik hajlandóak beállni mögétek, beveszitek
a szintet, aztán mi lesz? Megölitek Micah-t? Sandrielt?
Mindannyiukat?
– Így terveztük. – A csúcstalálkozón akartak akcióba lendülni.
És utána meg sem álltak volna egészen Pangeráig. Az Örök
Városig. Befejezték volna, amit olyan régen elkezdtek.
– Mi lett volna, ha ellenetek fordul, ha túl sokat vesztek be, és
széttépitek magatokat?
– Ellenszert akartam szerezni. – Hunt vállat vont. – De már
bevallottam mindent, úgyhogy ne nyaggass a kihallgatással!
Isaiah rávágott a cella rácsaira.
Szél süvített körülötte a folyosón.
– Egyszerűen képtelen voltál elengedni a dolgot, leszolgálni az
idődet, bizonyítani, hogy…
– De hát megpróbáltam megakadályozni, a rohadt életbe is!
Azért mentem a bárkára, mert rájöttem… – Hunt a fejét rázta. –
Mindegy, most már nem számít. De tényleg megpróbáltam.
Láttam a felvételt, mit tesz a szint azzal, aki beveszi, és még
ellenszerrel is túlságosan veszélyes. De Justinian és Vik nem volt
hajlandó annyiban hagyni. Mire Vik átadta a Viperakirálynőnek
az aranyat, már csak annyit akartam, hogy hagyjuk egymást
békén.
Isaiah undorodva megrázta a fejét.
– Lehet, hogy te elfogadod a pórázt, de én soha! – mordult fel
Hunt.
– Én sem – sziszegte Isaiah. – De van okom rá, hogy küzdjek a
szabadságért, Hunt. – Megvillant a szeme. – Azt hittem, neked is
van.

723
 Hunt gyomra felfordult.
– Bryce-nak semmi köze ehhez az egészhez.
– Persze hogy nem. Mindenki szeme láttára törted össze a
szívét. Egyértelmű, hogy fogalma sem volt róla.
Hunt összerezzent, sajgott a szíve.
– Micah nem fogja őt…
– Nem. Kibaszottul szerencsés vagy, hogy nem. Nem fogja őt
keresztre feszíteni azért, hogy téged büntessen. De nem lehetsz
olyan naiv, hogy azt hidd, eszébe sem jutott.
Hunt beleborzongott a megkönnyebbülésbe, képtelen volt
elejét venni.
– Micah tudja, hogy meg akartad akadályozni a dolgot –
mondta Isaiah. – Látta az üzeneteket, amiket Justiniannel írtatok
egymásnak. Ezért vannak ők odakint az előcsarnokban, te meg
idebent.
– Velem mihez fog kezdeni?
– Még nem döntötte el. – Isaiah arca valamelyest ellágyult. –
Azért jöttem le, hogy elbúcsúzzak. Ha esetleg később már nem
tehetjük.
Hunt bólintott. Elfogadta a sorsát. Megpróbálta, elbukott, és
most megfizet érte. Ismét.
Még mindig jobb így végezni, mint lassan felemészteni a lelkét
azzal, hogy Micah parancsára egyik életet veszi el a másik után.
– Mondd meg Bryce-nak, hogy sajnálom! – szólalt meg Hunt.
– Kérlek!
Hiába történt Vikkel és Justiniannel az, ami, hiába várt rá is
kegyetlen vég, végül mégis Bryce arca kísértette. A Hunt miatt
ejtett könnyek.
Jövőt ígért neki, aztán fájdalmat, kétségbeesést, bánatot rajzolt
az arcára. Még sosem gyűlölte magát ennyire.
Isaiah ujjai a rácsok felé indultak, mintha Hunt kezéért nyúlna,
de aztán leeresztette.
– Meg fogom.

724
– Három nap eltelt már – mondta Lehabah. – És a kormányzó még
mindig nem jelentette be, mihez kezd Athie-val.
Bryce felnézett a könyvből, amit a könyvtárban olvasott.
– Kapcsold ki a tévét!
Lehabah nem tette, ragyogó arcát a tablet kijelzője felé
fordította. A Comitium előcsarnokában készült híradói felvétel, a
keresztre feszített triariikatona mostanra rothadó hullája felé.
Hiába beszéltek a bemondók és az elemzők vég nélkül
baromságokat, nem szivárgott ki, miért végeztette ki Micah ilyen
brutálisan az egyik legjobb katonáját. Sikertelen puccs, ennyit
mondtak. Huntról nem tettek említést. Nem lehetett tudni, él-e
még.
– Életben van – suttogta Lehabah. – Tudom. Érzem.
Bryce végigfuttatta ujját a szöveg egyik során. Tizedik
alkalommal próbálta elolvasni az elmúlt húsz percben, azóta, hogy
elment a futár, és átadta neki az ellenszert, amit a
gyógyboszorkány a lábából kinyert krisztalloszméregből készített.
A jelek szerint sikerült megoldania, hogy a jelenléte nélkül is
működőképes legyen. Bryce-t mégsem nyűgözte le a dolog. A
fiola arra emlékeztette, ami közte és Hunt között történt aznap.
Felmerült benne, hogy kidobja, de úgy döntött, inkább elzárja a
széfbe Jesiba irodájában, az Istenölő Puska tizenöt centis
aranylövedéke mellé. Élet és halál, megváltás és pusztítás lakozott
most egymás mellett.
– Violet Kappel azt mondta a reggeli híradóban, hogy lehetnek
még önjelölt lázadók…
– Kapcsold ki azt a tabletet, Lehabah, mielőtt behajítom a
kibaszott tartályba!
Éles szavai keresztülhasítottak a könyvtáron. A ketrecükben
motoszkáló állatok megdermedtek. Még Syrinx is felriadt a
szendergéséből.
Lehabah fénye halvány rózsaszínre tompult.
– Biztos vagy benne, hogy az égvilágon semmit sem
tehetünk…

725
 Bryce becsapta a könyvet, és magával cipelte a lépcső felé.
Lehabah szavait elnyomta a bejárati ajtó csengője. Bryce-nak a
szokásosnál több dolga volt ma, már összesen hat ügyfél
vesztegette azzal az idejét, hogy olyasmiről kérdezősködött, amit
esze ágában sem volt megvenni. Ha még egy idiótát el kell
viselnie…
A monitorra pillantott. És teljességgel megdermedt.

Az Őszkirály végignézett a galérián, a felbecsülhetetlen értékű

műkincsekkel teli bemutatótermen, a Jesiba irodájába vezető
lépcsőn és a földszintre néző ablakon. Olyan hosszasan bámulta
az ablakot, hogy Bryce-ban felmerült, talán átlát a sötétített
üvegen, egészen a Jesiba íróasztala mögötti falra erősített Istenölő
Puskáig. Érzi veszedelmes jelenlétét, ahogy a mellette, a fali
széfben őrzött aranylövedékét is. De aztán továbbsiklott a
tekintete a Bryce jobbján álló zárt vasajtóra, és végül
megállapodott magán Bryce-on.
Még sosem látogatta meg. Ennyi év alatt egyetlenegyszer sem.
Most miért tette?
– Mindenhol kamerák vannak – jegyezte meg Bryce az asztala
mögött ülve. Gyűlölte a hamu- és szerecsendió-illatot, ami
magával rántotta tizenkét évvel korábbra, a zokogó tizenhárom
éveshez, aki akkor volt, amikor utoljára beszélt a férfival. – Ha
esetleg eszedbe jutna ellopni valamit.
Az Őszkirály ügyet sem vetett a pimaszságára, kezét fekete
farmerének zsebébe dugva, némán fürkészte tovább a galériát.
Bryce apja káprázatos volt. Magas, izmos, és a Bryce-éval
megegyező színű, selymes, hosszú vörös haj alatt lehetetlenül
gyönyörű arc bújt meg. Csupán pár évvel tűnt idősebbnek nála,
fiatalosan öltözött, fekete farmert és hozzá illő, hosszú ujjú pólót
viselt. De borostyán pillantása idős korról és kegyetlenségről
árulkodott, ahogy végül megszólalt:
– A fiam elmesélte, mi történt a folyón szerda éjszaka.

726
 Bryce-nak fogalma sem volt, hogy sikerült sértésként odavetnie
azt az enyhén megnyomott fiam szót.
– Ruhn jó kutya.
– Ruhn herceg úgy vélte, tudnom kell, mert talán… veszélyben
foroghat az életed.
– Mégis vártál három napot? Remélted, engem is keresztre
feszítenek?
Az apja szeme megvillant.
– Azért jöttem, hogy elmondjam, gondoskodtam a
védelmedről, és a kormányzó tudja, hogy ártatlan vagy, egy ujjal
sem merne hozzád érni. Még azért sem, hogy Hunt Athalart
büntesse. – Bryce felhorkant. Az apja megdermedt. – Igencsak
ostoba vagy, ha azt hiszed, ez nem lenne elég ahhoz, hogy végül
megtörjék Athalart.
Ruhn nyilván erről is beszámolt. A közte és Hunt között
kibontakozó katasztrófáról. Bármi volt is az. Bárminek lehet is
nevezni, hogy Hunt így kihasználta.
– Nem akarok erről beszélni. – Sem az apjával, sem senki
mással. Fury megint eltűnt, és bár Juniper írt, Bryce rövidre zárta
a beszélgetést. Aztán az anyja és Randall kezdte el hívogatni. És
jöttek a hatalmas hazugságok.
Bryce maga sem tudta, miért hazudik Hunt szerepéről. Talán
mert túl fájdalmas lett volna elmagyarázni, milyen ostoba volt,
hogy közel engedte magához, olyan rohadtul vak volt, hagyta,
hogy az orránál fogva vezessék, pedig mindenki figyelmeztette,
még maga Hunt is elmondta, hogy a halála napjáig szeretni fogja
Shahart. Teljesen kikészítette, hogy Hunt az arkangyalt és a miatta
kirobbanó felkelést választotta kettejük helyett… Képtelen volt
erről beszélni az anyjának. Ha megteszi, biztos, hogy a
továbbiakban még annyira sem tudja élni az életét, mint eddig.
Úgyhogy visszajött dolgozni, mert hát mi mást tehetett volna?
Egyetlen helyről sem érkezett visszajelzés, ahova beadta az
önéletrajzát.
– Nem fogok erről beszélni – ismételte meg.

727
 – Márpedig fogsz. A királyoddal. – Felszikrázó erejétől
pislákolni kezdtek az elsőfények.
– Nem vagy a királyom.
– Jogilag igen – mondta az apja. – Féltündér állampolgár vagy.
Tehát ebben a városban tartózkodva, valamint az Ég és lélegzet
házának tagjaként az én fennhatóságom alá tartozol.
Bryce egymáson kocogtatta a körmeit.
– És miről szeretne őfelsége beszélgetni?
– Keresed még a kürtöt?
Bryce pislogott egyet.
– Számít ez?
– Veszélyes ereklye. Csak azért, mert te megtudtad Danikával
és Athalarral kapcsolatban az igazat, nem jelenti, hogy aki fel
akarja használni, végzett.
– Ruhn nem mesélte el? Danika heccből lopta el a kürtöt.
Egyik betépett pillanatában elhagyta valahol. Zsákutcába
jutottunk. – Az apja felvont szemöldökére magyarázólag
hozzátette: – A krisztalloszt Danika idézte meg véletlenül, meg a
többiek, akik beszedték a szintet, hála a benne található fekete
sónak. Felesleges volt a kürtöt keresni. Senki sem volt a
nyomában.
Bryce képtelen volt eldönteni, kit gyűlöl jobban: Huntot,
Danikát vagy saját magát, amiért nem látott át a
hazugsághálójukon. Amiért nem akart átlátni rajta. A gyűlölet
megmételyezte minden egyes lépését, lélegzetvételét. Ott lángolt
mélyen benne.
– Még ha egyetlen ellenségünk sem keresi, akkor is érdemes
gondoskodni róla, hogy a kürt ne kerüljön rossz kezekbe.
– Csakis tündérkézbe juthat, igaz? – Bryce hűvösen
elmosolyodott. – Azt hittem, már ráállítottad a kiválasztottadat.
– Más dolgok kötik le az idejét. – Ruhn nyilván elküldte a
francba.
– Hát, ha van ötleted, hova hányhatta el Danika a szinttől
beállva, hallgatlak.

728
 – Cseppet sem jelentéktelen az ügy. Hiába használhatatlan a
kürt régóta, akkor is különleges helyet foglal el a tündérek
történelmében. Nagyon sokat jelentene a népemnek, ha
előkerülne. Úgy gondolom, a te szakmai háttereddel egy ilyen
kutatás érdekesnek bizonyulhatna számodra. Ahogy a
munkáltatódnak is.
Bryce visszanézett a számítógépére.
– Ja, persze.
Az apja megdermedt, aztán felizzott az ereje, elfojtott minden
egyes hangfelvevőt, mielőtt így szólt:
– Tudod, nagyon szerettem anyádat.
– Igen, annyira, hogy sebet ejtettél az arcán.
Bryce esküdni mert volna, hogy az apja összerezzen.
– Ne hidd, hogy nem gyötört bűntudat minden egyes azóta
eltelt pillanatban. Szégyenkezem.
– Ki hitte volna.
Az apja ereje végigmennydörgött a termen.
– Nagyon hasonlítasz rá. Jobban is, mint gondolnád. Sosem
bocsátott meg senkinek semmiért.
– Ezt bóknak veszem. – Ott lobogott, tombolt a tűz a fejében, a
csontjaiban.
Az apja halkan annyit mondott:
– A királynőmmé tettem volna. Már elkészíttettem a papírokat.
Bryce pislogott egyet.
– Ez megdöbbentően szembemegy az elitizmusoddal! – Az
anyja sosem említett ilyesmit, még csak nem is utalt rá. – Gyűlölte
volna, ha királynőnek kell lennie. Nemet mondott volna.
– Szeretett eléggé ahhoz, hogy igent mondjon. – Teljes
magabiztosság csengett az apja szavaiban.
– Gondolod, hogy ezzel megmásíthatod, amit tettél?
– Nem. Semmi sem másíthatja meg, amit tettem.
– Hagyjuk már ezt a siránkozást! Azért jöttél ide ennyi év után,
hogy ilyen baromságokkal tömd a fejem?

729
 Az apja hosszasan nézett rá. Aztán az ajtóhoz sétált, és némán
kinyitotta. De még mielőtt a délutáni napfényben ragyogó vörös
hajjal kilépett volna az utcára, így szólt:
– Azért jöttem ide ennyi év után, hogy elmondjam, olyan vagy
ugyan, mint anyád, de jobban hasonlítasz rám, mint hinnéd. –
Bryce-éval megegyező borostyán szeme megrebbent. – És ez nem
jó dolog.
Becsukódott az ajtó, a galéria homályba borult. Bryce a
számítógép képernyőjére meredt, bepötyögött pár szót.
Még mindig nem érkezett hír Huntról. Nem említették a
hírekben. Egyetlen pletyka sem keringett arról, az Umbra Mortist
börtönbe zárták-e, megkínozták, életben van-e, vagy meghalt.
Mintha soha nem is létezett volna. Mintha Bryce álmodta volna
csupán.

730
 69.

HUNT CSAKIS AZÉRT EVETT, MERT A TESTE AZT KÖVETELTE, azért

aludt, mert nem volt más elfoglaltsága, és végig a folyosói tévé
képernyőjét nézte a cellája rácsain túl, mert ő volt az oka, hogy ez
történt vele, Vikkel és Justiniannel, és nem csinálhatta vissza.
Utóbbi testét Micah otthagyta.
Justiniant hét teljes nap után szedik majd csak le a keresztről,
aztán az Isztroszba dobják. Az árulóknak nem jár Elhajózás, a
folyóban élő lények gyomrában végzik.
Viktoria dobozát már a Melinoë-árokba hajították.
A gondolat, hogy fogságba esett a tenger fenekén, Midgard
legmélyebb pontján, és nincs körülötte más, csak a sötétség, a
némaság és az a szűk, iszonyúan szűk börtön…
A lidérc szenvedéséről szóló álmok hatására Hunt a vécécsésze
fölé hajolva elhányta magát.
Aztán jött a viszketés. A háta közepéről indulva végigsugárzott
a visszanövő vázon, és viszketett, viszketett, egyre csak viszketett.
Növekedésben lévő szárnya még mindig annyira sajgott, hogy ha
megvakarta, iszonyú fájdalom hasított belé, kénytelen volt
megfeszített állkapoccsal tűrni a múló órákat.

731
 Felesleges, hajtogatta némán a testének. Kibaszottul felesleges
visszanöveszteni a szárnyát, hiszen csupán órák vagy napok
választják el a kivégzésétől.
Isaiah hat nappal ezelőtti látogatása óta senki sem jött el hozzá.
Figyelte a tévé képernyőjén a napfény változását, az alapján
számolta az időt.
Bryce-tól egyetlen hang nem sok, annyi sem érkezett. Nem
mintha reménykedni mert volna benne, hogy valahogy
megpróbálja meglátogatni, legfeljebb csak azért, hogy térden állva
esdekelhessen a lány bocsánatáért. Hogy elmondhassa, amit
szeretne.
Talán Micah hagyja, hogy idelent rohadjon meg. Hogy Vikhez
hasonlóan megőrüljön, a föld alatt, repülés nélkül, soha többé nem
érezve friss levegőt az arcán.
A folyosói ajtó felszisszent, és Hunt pislogva tért magához a
némaságból. Még kegyetlenül viszkető szárnya is felhagyott a
kínzásával.
Csakhogy az egyetlen szívdobbanással később odaérő női illat
nem Bryce-hoz tartozott.
Mégis ugyanolyan jól ismerte – amíg él, nem felejti el. Ez az
illat kísértette a rémálmaiban, úgy felkorbácsolta a dühét, hogy
gondolkozni sem tudott többé.
Északnyugat-Pangera arkangyala mosolyogva lépett Hunt
cellája elé. Megszokhatatlan volt, mennyire hasonlít Shaharra.
– Ismerősnek tűnik a helyzet – szólalt meg Sandriel. Hangja
lágy volt, gyönyörű. Dallamos. Ahogy az arca is.
A színében a frissen szántott földre emlékeztető szempár mégis
elárulta. Pillantása éles volt, évezredes kegyetlenség és már-már
zabolátlan hatalom formálta. A fájdalom, a vérontás és a
kétségbeesés éltette. Mindig is ez volt a különbség közte és
Shahar között – a szemük. Az egyikben melegség ült, a másikban
halál.
– Hallom, meg akarsz ölni, Hunt – mondta az arkangyal,
összefonva vékony karját. Csettintett a nyelvével. – Tényleg
megint ezt a régi játékot űzzük?

732
 Hunt nem felelt. Csak ült a priccsén, és állta Sandriel tekintetét.
– Tudod, amikor lefoglalták a holmidat, találtak néhány
érdekes dolgot, amit Micah nagy kegyesen megosztott velem is. –
Előhúzott valamit a zsebéből. Hunt telefonját. – Egészen
konkrétan ezt.
Intett egyet, mire Hunt telefonjának képernyője kivetült
mögötte a tévére, a vezeték nélküli kapcsolat nyomán ujjainak
minden egyes mozdulata látszott a különféle programokban.
– Az e-mailjeid persze iszonyúan unalmasak. Sosem törölsz ki
semmit? – Nem várta meg, hogy válaszoljon, folytatta: – De az
üzenetek… – Ajka felfelé görbült, ahogy a legfrissebb
beszélgetésre nyomott.
Úgy tűnt, Bryce-nak volt ideje még egyszer, utoljára
megváltoztatnia a nevét.
Bryce szerint Hunt szuper azt írta:
Tudom, hogy nem fogod látni. Nem is értem, minek írok neked.
Egy perccel később azt írta: Csak… Ismét szünet következett.
Mindegy. Bárki figyeli is ezt, mindegy. Nem kell ezzel foglalkozni.
Aztán semmi egyéb. Hunt fejébe iszonyú, iszonyú némaság
költözött.
– És tudod, mit találok még teljességgel lenyűgözőnek? –
kérdezte Sandriel, ahogy bezárta az üzeneteket, és megnyitotta a
fényképeket. – Ezeket. – Kuncogott. – Nézd ezt a sok képet! Ki
gondolta volna, hogy képes vagy ilyen… közönségesen
viselkedni?
Elindította a diavetítés funkciót. Hunt csak ült ott, ahogy a
fotók felvillantak a képernyőn.
Még sosem nézte végig őket. A képeket, amiket ő és Bryce az
elmúlt hetekben készített.
Ott volt ő maga, sört iszogatott Bryce kanapéján, és Syrinxet
simogatva nézte a naplabdameccset.
Aztán reggelit csinált Bryce-nak, mert rájött, mennyire élvezi,
hogy így gondoskodhat róla. Bryce lőtt róla még egy képet,
miközben a konyhában dolgozott: a fenekéről. Az előtérben pedig

733
a saját keze látszott, ahogy hüvelykujját felfelé fordítva
kinyilvánította, tetszik neki a látvány.
Hunt akár még fel is nevetett, el is mosolyodott volna, ha nem
jelenik meg a következő fotó. Ezúttal ő készített képet a mondat
közepén tartó Bryce-ról.
Aztán jött egy kettejükről az utcán, Hunt határozottan
bosszúsnak tűnt, amiért lefényképezik, Bryce pedig idegesítően
vigyorgott.
A fotó, amin a lány mocskosan, ázottan éktelen haragra gerjed
a csatornalejárónál.
Fénykép Syrinxről, ahogy szétvetett lábakkal fekszik a hátán.
Lehabah-ról a könyvtárban, címlaplányként pózolt a kis
kanapéján. Aztán egy olyan kép, amit Hunt odafentről készített a
lemenő nap fényében fürdő folyóról. Bryce tetovált hátáról a
fürdőszobai tükörben, miközben a lány csábosan rákacsintott a
válla felett. Egy sárga mellényes vidráról, aztán Bryce
boldogságtól ragyogó arcáról egy pillanattal később.
Nem hallotta, mit beszél Sandriel.
Viccből kezdtek el képeket csinálni, de valóságossá váltak.
Kellemessé. Volt még pár kettejükről. És egyéb képek, amiket
Hunt készített. Az ételeikről, egy érdekes graffitiről az egyik
sikátorban, felhőkről meg olyasmikről, amiket addig észre sem
vett, de most valamiért meg akarta örökíteni. És olyanok is
akadtak, amiken a kamerába nézett és mosolygott.
Bryce mintha kivirult volna, a mosolya gyengédebbé vált.
Egyre közelebb jártak a jelenlegi dátumhoz. Ott ültek a
kanapén, Bryce Hunt vállára hajtotta a fejét, és szélesen
mosolygott, ő pedig a szemét forgatta. De átkarolta a lányt. Ujjai
könnyedén a hajába fúródtak. Aztán jött egy fotó, amin Bryce
Hunt naplabdasapkáját viselte. Majd egy nevetséges jelenet
Zselémámorról, Barackos Álomról és Habcsók hercegnőről Hunt
ágyán. A komódján. A fürdőszobájában.
És még néhány fotó a folyópartról. Hunt halványan emlékezett,
hogy megkért valami elhaladó turistát, fényképezze le őket. A
különféle képek egyesével megjelentek.

734
 Először egy olyan kép, amin Bryce még beszélt, ő meg
grimaszolt.
Aztán egy olyan, amin Bryce mosolygott, Hunt pedig őt nézte.
A harmadikon Bryce még mindig mosolygott – és Hunt még
mindig őt nézte. Mintha ő lenne az egyetlen élőlény ezen a
bolygón. Az egész galaxisban.
Dübörgött a szíve. A következő néhány képen Bryce felé
fordította az arcát. Összefonódott a tekintetük. Bryce mosolya
elhalványult.
Mintha rádöbbent volna, hogyan néz rá Hunt.
A következőn már a földre pillantva mosolygott, miközben
Hunt továbbra is rajta tartotta a szemét. Titkos, gyengéd
mosollyal. Mintha tudta és a legkevésbé sem bánta volna.
Aztán az utolsón Bryce Hunt mellkasának döntötte a fejét, és
átkarolta a derekát. Hunt a karjával és a szárnyával is ölelte. És
mindketten mosolyogtak.
Őszinte, széles mosollyal. Mintha azokká váltak volna, akik a
homloktetoválás, a szívfájdalom, az egész nyomorult világ nélkül
lehettek volna.
Egy valódi élet lenyomatai. Ezek a fotók egy olyan személyt
ábrázoltak, aki valóban élt, méghozzá igencsak kellemes életet.
Emlékeztetőül, milyen az, ha valakinek otthona van, ha van
valaki, akit érdekel, él-e vagy hal. Olyasvalaki, aki már azzal is
mosolyra fakasztja, hogy belép a szobába.
Még sosem volt része ilyesmiben. Senkivel.
A képernyő elsötétült, és a vetítés elölről kezdődött.
És ezúttal Hunt látta, milyen hűvös volt az elején Bryce
pillantása. Hogy még a nevetséges képeken és beállásoknál sem
ért el a mosoly a szeméig. De minden egyes képpel egyre
fényesebben csillogott a tekintete. Felvillanyozódott. Ahogy ő
maga is. Aztán jöttek az utolsó képek, amikor Bryce már szó
szerint ragyogott a boldogságtól.
Még sosem látott nála gyönyörűbbet.
Sandriel macskamód vigyorgott.

735
 – Tényleg erre vágytál végül, Hunt? – A képekre intett. Bryce
mosolygó arcára. – Hogy felszabadulj, elvegyél valakit, és
unalmas, egyszerű életet élj? – Kuncogott. – Ugyan mit mondana
erre Shahar?
Nem fájt a neve. És még csak fel sem szikrázott a bűntudat,
amiről Hunt azt hitte, végigperzseli majd.
Sandriel telt ajka felfelé görbült, csúfos másolata volt az
ikertestvére szájának.
– Milyen egyszerű, kedves kívánságok, Hunt! De az élet nem
így működik. A hozzád hasonlók számára nem.
Hunt gyomra összerándult. Rádöbbent, hogy Sandriel
kínzásképp mutatta meg a képeket. Hogy emlékeztesse őt egy
lehetséges életre. Arra, amit megízlelt Bryce-szal ott, a kanapén
aznap este. Amit elhajított magától.
– Tudod – folytatta Sandriel –, ha tovább játszod az
engedelmes ölebet, Micah idővel a felszabadításodat kérte volna.
– A szavak egyesével ostorozták. – De nem tudtál türelemmel
lenni. Okosan cselekedni. Ehelyett – intett a képek felé – inkább a
szánalmas kis bosszúdat választottad. – Újabb kegyetlen mosoly
ült ki az arcára. – Úgyhogy most ide jutottunk. Ide jutottál. –
Szemügyre vette a fotót, amit Hunt Bryce-ról és Syrinxről
készített, miközben a kiméra kivillantotta éles kis fogait, és
ábrázata ijesztően emlékeztetett egy vigyorra. – A lány egy
darabig valószínűleg kisírja a szemét. Aztán elfelejt, talál valaki
mást. Talán akad majd egy tündérférfi, aki hajlandó
lealacsonyodni hozzá.
Hunt érzékei fellázadtak, dühe felkorbácsolódott.
Sandriel vállat vont.
– Vagy egy konténerben végzi a többi félvérhez hasonlóan.
Hunt keze ökölbe szorult. Sandriel hangjában nem csendült
fenyegetés. Csak leírta, milyen iszonyúan bánik a világuk a
Bryce-hoz hasonlókkal.
– A lényeg az – folytatta Sandriel –, hogy tovább fog lépni.
Ahogyan te és én is, Hunt.

736
 Hunt erre végül csak elszakította a tekintetét Bryce-ról meg az
életükről, az otthonukról készített fotókról. Az életükről, amire
még mindig olyan kétségbeesetten, ostobán vágyott. Ismét
viszketni kezdett a szárnya.
– Mi?
Sandriel mosolya kiélesedett.
– Nem mondták el?
Rémület fojtogatta Huntot, ahogy az arkangyal szorongatta
telefonjára nézett. Ahogy rádöbbent, miért hagyták életben, és
miért kapta meg Sandriel a holmiját.
Már Sandrielé volt.

Bryce épp tizenegy után lépett be a szinte üres kocsmába.

Egyfajta fantomvégtagként hiányzott az őt őrző komor férfi, de
nem foglalkozott vele, szándékosan nem gondolt rá, ahogy
kiszúrta a whiskey-t iszogató Ruhnt a pultnál.
Csak Flynn jött el vele, de őt is lefoglalta, hogy elcsábítsa a
nőt, akivel épp billiárdozott, úgyhogy csak egy óvatos, szánakozó
biccentésre telt tőle Bryce irányába. Bryce nem foglalkozott vele,
lehuppant a Ruhn melletti bárszékre, ruhája csikorgott a bőrön.
– Szia!
Ruhn a szeme sarkából rápillantott.
– Szia!
A pultos odasétált, néma kérdésként vonta fel a szemöldökét.
Bryce a fejét rázta. Nem akart addig maradni, hogy meg is igyon
valamit, legyen szó vízről vagy bármi másról. A lehető
leggyorsabban túl akart esni ezen az egészen, aztán hazamenni,
levenni a melltartóját, és melegítőnadrágba bújni.
– Azért jöttem, hogy megköszönjem – mondta. Ruhn csak
bámult rá. Bryce a naplabdameccset nézte a pult fölé erősített
tévén. – A múltkorit. Akkor este. Hogy vigyáztál rám.
Ruhn hunyorogva a mennyezetlapokra nézett.
– Most mi van? – kérdezte Bryce.

737
 – Csak ellenőrzöm, ránk szakad-e az ég, hiszen megköszöntél
valamit.
Bryce meglökte a bátyja vállát.
– Seggfej!
– Fel is hívhattál volna, vagy írhattál volna egy üzenetet. –
Belekortyolt a whiskey-be.
– Gondoltam, felnőttesebb lenne személyesen megmondani.
A bátyja alaposan végigmérte.
– Hogy érzed magad?
– Voltam már jobban is. – Majd elismerte: – Kibaszottul
ostobának érzem magam.
– Nem vagy az.
– Tényleg? Fél tucat figyelmeztetést kaptam, még tőled is,
hogy vigyázzak Hunttal, én meg a képetekbe röhögtem. – Bryce
fújt egyet. – Számítanom kellett volna rá.
– Mentségedre szóljon, hogy én sem hittem, Athalar még
mindig ilyen kegyetlen. – Kék szeme fellángolt. – Azt hittem, az
utóbbi időben már más a fontos számára.
Bryce a szemét forgatta.
– Ja, te is, meg a drágalátos apuci is.
– Meglátogatott?
– Igen. Mondta, hogy én is olyan szemétláda vagyok, mint ő.
Apja lánya. A hasonlók vonzzák egymást, meg ilyenek.
– Egyáltalán nem hasonlítasz rá.
– Hagyd, Ruhn, átlátok rajta! – Megkocogtatta a pultot. –
Mindegy, csak azért jöttem, hogy ezt elmondjam. – Biccentett a
Ruhn oldalán lógó Csillagkardra, aminek fekete markolata nem
verte vissza a helyiségben égő elsőfényeket. – Járőrözöl ma este?
– Majd csak éjfél után. – Tündéranyagcseréjének hála a
whiskey addigra rég kiürül a szervezetéből.
– Hát… sok sikert! – Bryce le akart ugrani a bárszékről, de
Ruhn elkapta a könyökét, és megállította.
– Pár hét múlva összejövünk néhányan, hogy megnézzük a
naplabdadöntőt. Gyere el te is!
– Inkább nem.

738
 – Akkor gyere el az elejére! Ha nem érzed jól magad, nem baj.
Bármikor elmehetsz.
Bryce Ruhn arcát tanulmányozta, az ajánlaton gondolkozott. A
felé nyújtott békejobbon.
– Miért? – kérdezte halkan. – Miért próbálkozol még mindig?
– Miért löksz el magadtól még mindig, Bryce? – Ruhn hangja
feszült volt. – Nem csak arról a vitáról van szó.
Bryce nagyot nyelt, elszorult a torka.
– A legjobb barátom voltál – mondta. – Még Danika előtt te
voltál a legjobb barátom. És… Már nem számít. – Már rég rájött,
hogy az igazság nem számít, nem hagyja, hogy számítson. Vállat
vont, mintha azzal enyhíthetné a mellkasát szorító nyomást. –
Talán újrakezdhetnénk. De csak próbaképpen!
Ruhn arcán mosolykezdemény jelent meg.
– Akkor eljössz megnézni a meccset?
– Elvileg Juniper átjön aznap, de megkérdezem, van-e kedve. –
Ruhn kék szeme csillagként fénylett, ezért Bryce gyorsan
közbevágott: – De nem ígérek semmit.
Ruhn még mindig vigyorgott, amikor Bryce lekászálódott a
bárszékről.
– Foglalok majd neked helyet.

739
 70.

FURY A KANAPÉN ÜLDÖGÉLT, amikor Bryce visszatért a kocsmából.

Pontosan ott, ahol korábban Hunt szokott.
Bryce a bejárati ajtó mellett álló asztalra hajította a kulcsait,
ráeresztette Syrinxet a barátnőjére, és így szólt:
– Szia!
– Neked is szia! – Fury pillantására Syrinx azonnal megtorpant,
oroszlánfarkát lengetve letette bolyhos hátsóját a szőnyegre, és
várta, hogy őt is hajlandó legyen köszönteni. Egy pillanattal
később Fury ezt meg is tette, megvakarta a kiméra bársonyos,
gyűrött fülét.
– Mi a helyzet? – Bryce lerúgta a tűsarkúját, megforgatta
párszor sajgó lábfejét, és hátranyúlt, hogy lehúzza a ruhája
cipzárját. Az istenekre, elképesztő érzés volt, hogy végre nem
kínozza a lába, egyáltalán nem érzett fájdalmat. A hálószobájába
trappolt, még mielőtt Fury válaszolhatott volna, mert tudta, hogy
úgyis hallani fogja.
– Híreket hoztam – mondta Fury mintegy mellékesen.
Bryce lehámozta magáról a ruhát, nagyot sóhajtott, ahogy a
melltartó is lekerült róla, és belebújt egy melegítőnadrágba meg
egy régi pólóba, majd összefogta a haját.

740
 – Hadd találjam ki! – szólt ki a hálószobából, miközben
felvette a papucsát. – Végre rájöttél, hogy unalmas ez a sok
fekete, és szeretnéd, ha segítenék normális ruhákat keresni neked.
Halk nevetés.
– Nagyon vicces!
Ahogy Bryce kilépett a hálószobából, Fury végigmérte azzal a
gyors orgyilkospillantással.
Egyáltalán nem olyan volt, mint Hunt.
Még amikor együtt buliztak is, Fury szeme végig hűvösen
csillogott. Számító és távolságtartó maradt. Hunt tekintete
viszont…
Bryce megálljt parancsolt a gondolatnak. Az
összehasonlításnak. Az ereiben lobbanó tomboló tűznek.
– Az van – állt fel Fury a kanapéról –, hogy pár nappal
korábban indulok a csúcstalálkozóra. És arra gondoltam,
elmondok valamit, mielőtt elmegyek.
– Hogy szeretsz, és gyakran írsz majd?
– Az istenek szerelmére, rémes vagy! – túrt Fury fényes
bubifrizurájába. Bryce-nak hiányzott a hosszú lófarok, amit a
barátnője még az egyetem alatt viselt. Az új fazontól Fury
valahogy még veszedelmesebbnek tűnt. – Már akkor is ilyen
rémes voltál, amikor megismerkedtünk azon a hülye órán!
– Igen, de imádod. – Bryce a hűtő felé indult.
Fury felhorkant.
– Na, jó, elmondom, de csak akkor, ha előbb megígéred, hogy
nem csinálsz hülyeséget.
Bryce ujjai megdermedtek a hűtő fogantyúján.
– Már sokszor elmondtad, hogy a hülye a második nevem.
– De most komolyan beszélek. Szerintem nem is lehet mit
tenni, de meg kell ígérned.
– Megígérem.
Fury Bryce arcát tanulmányozta, majd a konyhapultnak dőlt.
– Micah elajándékozta Huntot.
A Bryce ereiben lobbanó tűz elhamvadt.
– Kinek?

741
 – Szerinted? Annak a kibaszott Sandrielnek, ki másnak?
Bryce nem érezte a karját, a lábát.
– Mikor?
– Azt mondtad, nem csinálsz hülyeséget.
– Az hülyeség, hogy tudni akarom a részleteket?
Fury a fejét rázta.
– Ma délután. Az a rohadék tudta, hogy visszaadni Huntot
Sandrielnek súlyosabb büntetés, mint nyilvánosan keresztre
feszíteni, vagy egy dobozba zárni a lelkét, amit aztán a tengerbe
hajít.
Ez így igaz. Számtalan okból kifolyólag.
– Sandriel és a többi angyal holnap délután indul a
csúcstalálkozóra – folytatta Fury. – És biztos forrásból tudom,
hogy amint jövő héten véget ér a találkozó, Sandriel visszamegy
Pangerába, hogy tovább folytassa az Ophion-lázadók elleni
harcot. És Huntot is viszi magával.
És akkor sosem nyerheti el a szabadságát. Amit Sandriel tenni
fog vele… De megérdemli. Rohadtul megérdemel mindent.
– Ha annyira aggódsz, hogy valami hülyeséget csinálok, miért
mondtad el egyáltalán? – kérdezte Bryce.
Fury sötét pillantása ismét végigsiklott rajta.
– Mert… gondoltam, jobb, ha tudod.
Bryce visszafordult a hűtőhöz. Egy rántással kinyitotta.
– Hunt maga alatt vágta a fát.
– Szóval ti ketten nem…
– Nem.
– Érzem rajtad az illatát.
– Egy hónapon keresztül együtt éltünk. Nem csoda, hogy
érzed.
Bryce pofátlanul sok ezüstmárkát fizetett ki, hogy eltávolíttassa
Hunt vérét a kanapéról. Ahogy minden más nyomát is annak, amit
ott csináltak.
Kis, erős kéz vágta be a hűtő ajtaját. Fury vadul rámeredt.
– Ne szórakozz már, Quinlan!

742
 – Nem szórakozom. – Bryce megmutatta a barátnőjének az
igazi arcát. Azt, amiről az apja beszélt. Ami nem nevetett, amit
nem érdekelt senki és semmi. – Hunt hazudozik. Hazudott nekem.
– Danika is csinált pár elbaszott dolgot, Bryce. Te is tudod.
Mindig is tudtad, mégis csak nevettél rajta, inkább a másik
irányba néztél. Nem vagyok benne biztos, hogy Hunt arról is
hazudott.
Bryce elvicsorodott.
– Már túl vagyok rajta.
– Min?
– Mindenen. – Ismét kinyitotta a hűtőt, és elhessegette Furyt az
útból. Meglepő, de Fury hagyta. – Miért nem mész vissza inkább
Pangerába? Legalább két évig megint nem kell foglalkoznod
velem.
– De hát foglalkoztam veled!
– Rohadtul nem! – sziszegte Bryce. – June-nal folyton
beszélgetsz, amikor én hívlak, sosem veszed fel, az üzeneteimre is
alig válaszolsz.
– June más.
– Igen, tudom. Ő különleges.
Fury pislogva nézett rá.
– Majdnem meghaltál aznap éjjel, Bryce. Danika meghalt. –
Az orgyilkos nagyot nyelt. – Én adtam neked drogot…
– Én vettem a mámorgyökeret.
– Én meg a fénylelőt. Leszarom, Bryce. Túl közel kerültem
hozzátok, és rossz dolgok történnek, amikor ezt teszem.
– Juniperrel mégis beszélsz? – Bryce torka elszorult. – Én nem
érem meg a kockázatot?
– Juniperrel olyasmi van köztünk, amihez kurvára semmi
közöd – sziszegte Fury. Bryce elfojtotta a késztetést, és nem
tátotta el a száját. Juniper sosem említette, semmiféle megjegyzést
nem tett arra, hogy… – Előbb tépném ki a saját kibaszott
szívemet, mint hogy ne beszéljek vele többé, jó?
– Értem, értem – mondta Bryce. Hosszan kifújta a levegőt. – A
szerelem mindennél fontosabb.

743
 Milyen nagy kár, hogy Hunt nem jött rá erre! Vagy talán rájött,
és az arkangyalt választotta, akihez a szíve húzott, meg az
ügyüket. Milyen nagy kár, hogy Bryce ostobán még mindig hitt a
szerelemben – és hagyta, hogy elvakítsa.
Fury hangja elcsuklott.
– Danikával a barátaim voltatok. Két ostoba, nyavalyás kölyök,
aki berontott a tökéletes életembe, aztán egyikőtöket
lemészárolták. – Fury kivillantotta a fogát. – És. Ezzel. Nem.
Tudtam. Mit. Kezdeni.
– Szükségem volt rád. Itt volt rád szükségem. Danika meghalt,
de mintha téged is elveszítettelek volna. – Bryce szeme égni
kezdett, de nem küzdött ellene. – Elmentél, mintha mit sem
számított volna ez az egész.
– Pedig számított. – Fury felsóhajtott. – Bassza meg, Juniper
semmit sem mondott el? – Bryce hallgatására ismét elkáromkodta
magát. – Sok lelki szart feldolgoztam már a segítségével. Tudom,
hogy elcseszett dolog volt csak úgy lelépni. – Végigszántott a
haján. – Csak… nagyobb a szar, mint gondolnád, Bryce.
– Hagyjuk!
Fury oldalra billentette a fejét.
– Felhívjam Junipert?
– Ne.
– Most ugyanaz lesz, mint két téllel ezelőtt?
– Nem. – Juniper nyilván elmesélte neki, mi történt akkor este
a tetőn. A jelek szerint mindent elmesélnek egymásnak.
Bryce kivett a hűtőből egy üveg mandulavajat, lecsavarta a
tetőt, és kanállal enni kezdte.
– Hát, érezd jól magad a csúcstalálkozón! Két év múlva
találkozunk!
Fury nem mosolyodott el.
– Ne kelljen megbánnom, hogy elmondtam!
Bryce belenézett a barátnője sötét szemébe.
– Túl vagyok rajta – ismételte.
Fury felsóhajtott.

744
 – Jól van. – Megrezzent a telefonja, és lepillantott a kijelzőre,
mielőtt így szólt: – Egy hét, és visszajövök. Csináljunk valamit,
mit szólsz? Esetleg üvöltözés nélkül.
– Jól van.
Fury az ajtó felé indult, de megállt a küszöbön.
– Idővel jobb lesz, Bryce. Tudom, hogy az elmúlt két év szar
volt, de idővel jobb lesz. Én is voltam már ilyen helyzetben, és
esküszöm, hogy jobb lesz.
– Oké. – És mert Fury általában hűvös arckifejezését most
valódi aggodalom váltotta fel, Bryce hozzátette: – Köszi.
Fury még be sem csukta az ajtót, már a fülén volt a telefon.
– Igen, megyek már – mondta. – Mi lenne, ha befognád,
hagynád, hogy a vezetésre koncentráljak, és akkor talán időben
odaérnék, te nyomorult!
Bryce a kukucskálón keresztül figyelte, ahogy a lifthez megy.
Majd átszelte a szobát, és az ablakból végignézte, hogy Fury
beszáll egy elegáns fekete sportkocsiba, beindítja a motort, és
elszáguld.
Bryce Syrinxre pillantott. A kiméra megmozgatta kis
oroszlánfarkát.
Huntot eladták. Annak a szörnyetegnek, akit mindenkinél
jobban gyűlölt, akitől mindenkinél jobban félt.
– Túl vagyok rajta! – mondta Syrinxnek.
A kanapéra nézett, és szinte látta Huntot ott ülni, fején a
megfordított naplabdasapkával, ahogy a meccset nézi a tévében.
Szinte látta a mosolyát, ahogy hátranéz rá a válla felett.
Az ereiben lobogó tűz megtorpant – és irányt változtatott. Nem
fog még egy barátot elveszíteni.
Főleg Huntot nem. Huntot semmiképp.
Nem számít, mit tett, mit és kit választott, még ha most látja is
utoljára… Akkor sem engedi, hogy ez történjen. Később elmehet
a pokolba, de most akkor is megteszi. Huntért.
Syrinx felnyüszített, kört írt le, karmai kopogtak a parkettán.

745
 – Megígértem Furynek, hogy nem csinálok hülyeséget –
mondta Bryce Syrinx tetoválásának a nyomára meredve. – Azt
nem mondtam, hogy okosat sem fogok.

746
 71.

HUNTNAK EGY TELJES ÉJSZAKA ÁLLT A RENDELKEZÉSÉRE, hogy

kihányja magát.
Egyetlen éjszaka a cellában, ami élete hátralévő részének
utolsó biztonságos pontja lesz.
Tudta, mi lesz a csúcstalálkozó után. Miután Sandriel
visszaviszi őt a kastélyába Északnyugat-Pangera ködös,
hegyekkel tarkított vidékén. A közepén álló, szürke kőből épült
városba.
Mégiscsak leélt ott több mint ötven évet.
Sandriel úgy hagyta a diavetítést a folyosói tévé képernyőjén,
hogy Hunt újra meg újra meg újra kénytelen legyen Bryce arcát
nézni. Azt, ahogyan a végén nézett rá, mintha nem lett volna
teljességgel hasztalan Hunt élete.
Nem csak azért hagyta ott, hogy azzal kínozza, amit elvesztett.
Emlékeztető volt. Hogy kit vesz majd célba, ha
engedetlenségen kapja. Ha ellenáll. Ha dacolni mer.
Mire eljött a hajnal, Hunt nem hányt már. Megmosta az arcát a
kis kézmosóban. Hoztak neki váltásruhát. A szokásos fekete
páncélját. Sisak nem járt hozzá.

747
 Háta végig viszketett öltözés közben, az anyag végigkaristolta
a növekvő szárnyakat. Hamarosan teljesen visszanőnek majd.
Egyheti alapos fizikoterápia után ismét a levegőbe röppenhet.
Már ha Sandriel kiengedi egyáltalán a börtönéből.
Egyszer már elvesztette Huntot, hogy kifizethesse az
adósságait. Hunt nem hitte, hogy ismét előfordulhat ilyesmi.
Sandriel előbb mindenképpen megtöri őt, amiért az ő seregét
támadta a Hermon-hegyen. Amiért Shaharral kis híján teljesen
tönkretették.
Napnyugta előtt jöttek el érte. Mintha Sandriel azt akarta volna,
hogy egész nap szenvedjen.
Hunt hagyta, hogy ismét megbilincseljék gorszi kővel. Tudta,
mire képes a béklyó egyetlen rossz mozdulatára. Vére és csontjai
szétmállanak, agya folyékony formában távozik az orrán
keresztül.
A tíz másikkal körülvett, felfegyverzett őr kivezette a cellából,
el a felvonóig. Ahol Pollux Antonius, Sandriel triariijának arany
hajú, napbarnított parancsnoka várakozott mosollyal az arcán.
Hunt jól ismerte azt az élettelen, kegyetlen mosolyt. Mindent
megtett, hogy elfelejtse.
– Hiányoztam, Athalar? – kérdezte Pollux. Tiszta hangja
meghazudtolta a benne lakozó szörnyeteget. A Kalapács képes
újra meg újra lesújtani a harcmezőn, és élvezetét leli a vérontás
minden egyes pillanatában. A félelemben és a fájdalomban. A
legtöbb vanír nem élte túl a vele történő találkozást. Az emberek
közül egy sem.
De Hunt nem hagyta, hogy akár egy pillanatra is kiüljön az
arcára a gúnyosan mosolygó, jóképű férfi iránt érzett dühe,
gyűlölete. Bosszúság csillant Pollux kobalt tekintetében, fehér
szárnya megrebbent.
Sandriel a Comitium előcsarnokában várt, a lemenő nap utolsó
sugarai ott fénylettek göndör tincsein.
Az előcsarnokban. Nem a felette lévő leszállópályán. Hogy
látnia kelljen…
Hogy látnia kelljen…

748
 Justinian még mindig a kereszten függött. Teste rothadt.
– Gondoltuk, szeretnél elbúcsúzni – mormolta Pollux a fülébe,
miközben keresztülvágtak az előcsarnokon. – A lidérc persze már
a tenger mélyén van, de biztos tudja, hogy hiányolod.
Hunt hagyta, hogy a férfi szavai keresztülsöpörjenek rajta,
távozzanak. Ez csak a kezdet. Mind a Kalapácstól, mind pedig
magától Sandrieltől.
Amint a közelébe értek, az arkangyal Huntra mosolygott, és az
arcára kirajzolódó kegyetlenségtől Pollux vigyora már-már
kellemesnek tűnt. De nem szólt semmit, az előcsarnok ajtaja felé
fordult.
Golyóálló jármű állt odakint, a hátsó ajtó tárva-nyitva. Rá várt,
hiszen repülni semmiképpen sem tudna. A Pollux szemében
csillogó gúny alapján Hunt megsejtette, ki fogja elkísérni.
A Comitium mind az öt épületéből sereglettek az angyalok az
előcsarnokba.
Micah-t sehol sem látta – gyáva féreg! A rohadék valószínűleg
nem akarta magán érezni az általa okozott rémület mocskát. Isaiah
viszont ott állt az összegyűlt tömeg közepe táján, arcán gyászos
kifejezéssel. Naomi komoran bólintott.
Ennél többet nem mert, egyedül így búcsúzhattak.
Az angyalok némán figyelték Sandrielt. Polluxot. Őt. Nem
azért jöttek, hogy gúnyolják, hogy tanúi legyenek a
kétségbeesésének és a megszégyenítésének.
Ők is búcsúzni akartak.
Az üvegajtóhoz vezető minden egyes lépés egy egész életet
ölelt fel, lehetetlennek tűnt. Minden lépés iszonytató volt.
Az ő hibája, ő hozta ezt a saját és a társai fejére, és meg is fizet
érte, újra meg újra meg…
– Várjanak! – csendült női hang az előcsarnokban.
Hunt megdermedt. Mindenki más is megdermedt.
– Várjanak!
Ne! Ne, nem lehet itt! Képtelen lenne elviselni, hogy így lássa
őt, remegő térddel, egyetlen hajszálnyira attól, hogy ismét

749
elhányja magát. Hiszen Pollux sétál mellette, Sandriel lépked
előtte, és elpusztítják…
Bryce mégis itt volt. Feléjük rohant. Hunt felé.
Vonásai megfeszültek a félelemtől és a fájdalomtól, de tágra
nyílt szemét egyetlen pillanatra sem vette le róla, ahogy ismét
Sandriel, az egész, angyalokkal teli előcsarnok felé kiáltott:
– Várjanak!
A tömeg kettévált a ziháló Bryce előtt. Sandriel megállt, Pollux
és az őrök azonnal éberré váltak, és Hunt is kénytelen volt
megállni velük együtt.
Bryce csúszkálva lefékezett az arkangyal előtt.
– Kérem! – zihálta Bryce. Megtámaszkodott a térdén,
összefogott haja lelógott a válláról, ahogy próbált lélegzethez
jutni. Már egyáltalán nem bicegett. – Kérem, várjanak!
Sandriel úgy nézett rá, akár egy szúnyogra, ami a feje körül
repked.
– Igen, Bryce Quinlan?
Bryce továbbra is lihegve kihúzta magát. Egy hosszú pillanatig,
egy örökkévalóságig Huntra nézett, majd így szólt Északnyugat-
Pangera arkangyalához:
– Kérem, ne vigye el!
Hunt képtelen volt elviselni a hangjában csendülő könyörgést.
Pollux halk, utálatos nevetést hallatott.
Sandrielnek nem tetszett a dolog.
– Nekem ajándékozták. Tegnap írtuk alá a papírokat.
Bryce előhúzott valamit a zsebéből, mire a körülöttük álló őrök
azonnal a fegyverük után kaptak. Pollux kezében is ott termett a
kard, veszedelmes pontossággal fogta Bryce-ra.
De nem lőfegyver volt, nem kés. Csak egy papírdarab.
– Akkor hadd vegyem meg öntől!
Teljes csend.
Sandriel ekkor felnevetett, a hang zengő volt, dallamos.
– Tudod te, mennyibe…
– Kilencvenhétmillió aranymárkát fizetek.

750
 Megmozdult a padló Hunt lába alatt. A körülöttük lévők levegő
után kaptak. Pollux pislogott egyet, ismét szemügyre vette Bryce-
t.
Bryce Sandriel felé nyújtotta a papírt, de a malákh nem vette
el. Bár Hunt jó néhány lépéssel az arkangyal mögött állt, éles
szemének hála el tudta olvasni az írást.
Fedezetigazolás. Egy csekk a banktól, Sandriel nevére. Közel
százmillió márka értékben.
Egy csekk Jesiba Rogától.
Rémület hasított Huntba, szóhoz sem jutott. Hány évvel
hosszabbította meg Bryce az adósságát?
Nem érdemelte ezt. Nem érdemelte meg Bryce-t. Egyetlen
pillanatra sem. Ezer év alatt sem tudná kiérdemelni…
Bryce meglengette a csekket Sandriel orra előtt.
– Tizenkétmillióval több, mint amennyiért korábban eladta őt,
igaz? Úgyhogy…
– Én is tudok számolni.
Bryce továbbra is nyújtott karral állt. Gyönyörű arcán remény
sugárzott. Aztán megemelte a kezét, mire Pollux és az őrök újfent
megdermedtek, de csak a nyakához nyúlt, hogy levegye az
amulettet.
– Tessék. Hogy még vonzóbb legyen az ajánlat! Egy Arkhé-
amulett. Tizenötezer éves, nagyjából hárommillió aranymárkát ér.
Az az apró nyaklánc hárommillió aranymárkát ér?
Bryce a papírral együtt kinyújtotta a nyakláncot, az aranyon
megcsillant a fény.
– Kérem!
Nem hagyhatja. Még azért sem, ami a lelkéből megmaradt.
Hunt kinyitotta a száját, de az arkangyal elvette a Bryce ujjairól
lógó láncot. Sandriel ide-oda járatta a pillantását kettejük között.
Mindent leolvasott Hunt arcáról. Szája kígyómosollyal görbült.
– A húgom iránti hűséged volt az egyetlen jó dolog benned,
Athalar. – Öklébe zárta az amulettet. – De úgy tűnik, a fotók nem
hazudtak.
Az Arkhé-amulett aranyfolyammá olvadva csorgott le a földre.

751
 Valami megszakadt Hunt mellkasában a Bryce arcát torzító
kétségbeesésre.
Most szólalt meg először a nap folyamán, halk szavait Bryce-
hoz intézte:
– Menj innen, Bryce!
De Bryce zsebre tette a csekket. És térdre hullott.
– Akkor vigyen el inkább engem!
Rémület ingatta meg Huntot, olyan hevesen, hogy egyetlen
szót sem tudott kipréselni magából, ahogy Bryce könnyes
szemmel Sandrielre nézett, és azt mondta:
– Vigyen el engem helyette!
Pollux lassan elvigyorodott.
Ne! Már így is elcserélte örök, csontnegyedbeli nyugvóhelyét
Danikáért. Nem hagyhatja, hogy a halandó életét is feladja. Érte
ne…
– Ne merészeld! – Férfiüvöltés hasított keresztül a helyiségen.
Ruhn jelent meg árnyakkal körülvéve, mögötte Declan és Flynn.
Nem voltak olyan ostobák, hogy a fegyverük után nyúljanak,
miután felmérték Sandriel őreit. Felismerték Pollux Antoniust, a
Kalapácsot, aki Bryce-ra fogta a kardját, készen arra, hogy
Sandriel egyetlen biccentésére átdöfje a szívét.
A tündérek koronahercege Bryce-ra mutatott.
– Kelj fel a földről!
Bryce nem mozdult. Csak elismételte Sandrielnek, amit az
imént mondott:
– Vigyen el engem helyette!
Hunt abban a pillanatban mordult Bryce-ra, hogy: Hallgass
már!, amikor Ruhn az arkangyalra vicsorgott:
– Egyetlen szavával se foglalkozzon…
– Sandriel… – könyörgött Hunt.
– Az életedet ajánlod – mondta Sandriel Bryce-nak –, pedig
senki sem kényszerít, senki sem kötelez.
Ruhn előreugrott, az árnyékok kibontakoztak körülötte, de
Sandriel felemelte a kezét, mire szélfalba ütközött. Ereje
szétkergette a herceg árnyait, semmivé foszlottak.

752
 Hunt sem mozdulhatott, ahogy Bryce Sandriel szemébe nézett,
és azt felelte:
– Igen. Hunt szabadságáért cserébe felajánlom, hogy átveszem
a helyét. – Remegett a hangja, elcsuklott. Tudta, mennyit
szenvedett Hunt az arkangyal karmai közt. Tudta, hogy rá még
ennél is rosszabb sors várna.
– Mindenki ostobának tartana, ha elfogadnám az ajánlatodat –
gondolkozott Sandriel fennhangon. – Egy félvér, akinek sem
ereje, sem reménye arra, hogy bármiféle erőhöz jusson, mindezt
az egyik legerősebb malákhért cserébe, aki valaha is az égboltot
sötétítette. Az egyetlen midgardi harcosért, aki villámokkal bír.
– Sandriel, könyörgöm! – esdekelt Hunt. Kitépték a levegőt a
torkából, elfojtották a szavait.
Pollux ismét elmosolyodott. Hunt rávicsorgott, ahogy Sandriel
végigsimított Bryce arcán, letörölte a könnyeit.
– De én ismerem a titkodat, Bryce Quinlan – suttogta Sandriel.
– Tudom, miféle kincs vagy.
Ruhn közbevágott:
– Most már elég…
Sandriel ismét megsimogatta Bryce arcát.
– Az Őszkirály egyetlen lánya.
Hunt térde megremegett.
– A rohadt életbe! – lehelte Tristan Flynn. Declan is
holtsápadttá vált.
– Igen, micsoda kincsre tehetnék szert! – mormolta Sandriel.
Bryce unokatestvérének arcára rémület ült ki.
Nem, nem is az unokatestvére. A bátyja. Ruhn a bátyja, Bryce
pedig…
– Ugyan mit gondol apád arról, hogy a fattyú lánya ilyen sok
pénzt kér kölcsön Jesiba Rogától? – folytatta Sandriel, és
kuncogni kezdett, ahogy Bryce zokogásban tört ki. – Mekkora
szégyent hozna a királyi házra, hogy eladtad az életedet egy ilyen
hitvány varázslónőnek!
Bryce könyörgő tekintete Huntra tévedt. Az Őszkirály
borostyán szeme.

753
 Sandriel így folytatta:
– Gondoltad, hogy biztonságban vagy tőlem? Hogy azok után,
amit az érkezésemkor műveltél, nem fogok alaposan utánad
nézni? Az én kémeimnél nincsenek jobbak. A lehetetlent is
kiderítették. Az élettartam-vizsgálatod eredményét, és azt, hogy ki
lehet az apád. Még akkor is, ha rengeteget fizetett azért, hogy
eltemesse.
Ruhn előrelépett, vagy felülkerekedett Sandriel szelén, vagy
hagyták neki, hogy megtegye.
Megragadta Bryce karját, és talpra rántotta.
– Bryce a tündér királyi ház női tagja és a Köztársaság teljes
jogú civitasa. Ezennel elismerem, hogy a húgom, a rokonom.
Ősi szavak. Olyan törvényeket idézett, amiket sosem
változtattak meg, hiába gondolkodott már másképpen a nép.
Bryce Ruhn felé pördült.
– Nincs jogod hozzá…
– Az aszteri áldással elfogadott tündértörvények alapján –
folytatta Ruhn – Bryce az én tulajdonom. Az apámé. És nem
engedem meg, hogy elcserélje az életét Athalarért.
Hunt lába kis híján felmondta a szolgálatot a
megkönnyebbüléstől. Még akkor is, ha Bryce ellökte magától
Ruhnt, bele akarta mélyeszteni a körmét, és rámordult:
– Nem vagyok a tulajdonod…
– Az én vérvonalamhoz tartozó tündérnő vagy – vágta rá Ruhn
hűvösen. – A tulajdonom vagy, ahogy az apánké is, amíg hozzá
nem mész valakihez.
Bryce Declanre nézett, Flynnre, akiknek komoly arckifejezése
alapján azonnal rájöhetett, hogy ők bizony nem fognak mellé
állni.
– Sosem bocsátok meg! – sziszegte. – Soha nem fogok…
– Végeztünk – fordult Ruhn Sandrielhez.
Elrángatta Bryce-t, és a barátai rögtön a nyomukba szegődtek.
Hunt próbálta az emlékezetébe vésni Bryce arcát, hiába
torzította kétségbeesés és düh.
Ruhn ismét megrántotta, de Bryce szabadulni próbált.

754
 – Hunt, megtalálom a módját! – ígérte felé nyújtott kézzel.
Pollux felnevetett. Sandriel unottan elfordult tőlük.
De Bryce továbbra is felé nyúlt, hiába próbálta Ruhn az ajtó
felé rángatni.
Hunt a kinyújtott ujjakat figyelte. A Bryce szemében ülő
kétségbeesett reményt.
Senki sem küzdött még érte. Senkinek sem számított még
annyira, hogy ilyesmit tegyen.
– Hunt! – rimánkodott Bryce remegve. Ujjai megfeszültek. –
Megtalálom a módját, hogy megmentselek!
– Elég legyen! – parancsolt rá Ruhn, és megragadta a derekát.
Sandriel az előcsarnok ajtaja felé indult, az odakint várakozó
járműhöz.
– Jobban jártál volna, ha elvágod a húgod torkát, amíg teheted,
herceg – vetette hátra neki. – Tapasztalatból mondom.
Bryce keserves zokogása Hunt szívét ostorozta, miközben
Pollux megtaszította, hogy mozgásra késztesse.
Bryce sosem adná fel a küzdelmet, sosem adná fel a reményt.
Úgyhogy miközben elhaladt mellette, Hunt bevitte a végső
csapást, hiába hullott darabokra minden egyes kiejtett szóval:
– Nem tartozom neked semmivel, ahogy te sem nekem. Ne
keress soha többé!
Bryce a nevét tátogta. Mintha ő lenne az egyetlen személy a
csarnokban. A városban. A bolygón.
Hunt csak azután lélegzett fel, hogy beültették a golyóálló
furgonba, béklyóját a fémfalhoz láncolták, Pollux ott vigyorgott
vele szemközt, és a sofőr megindult a tőlük ötórányi autózásra, a
Pszamathé-sivatag szívében álló, a csúcstalálkozónak öt nap
múlva otthont adó város felé.

Ruhn végignézte, ahogy Pollux beülteti Athalart a rabszállítóba.

Ahogy a jármű felzúg és elhúz, ahogy az előcsarnokban

755
összegyűlt tömeg szétszéled, jelezve, hogy vége ennek a kibaszott
katasztrófának.
Aztán Bryce kirántotta magát a szorításából. Ruhn pedig
hagyta. Színtiszta, tömény gyűlölet torzította a húga arcát, ahogy
elismételte:
– Ezt sosem bocsátom meg neked.
– Van róla fogalmad, mit művel Sandriel a rabszolgáival? –
kérdezte Ruhn hűvösen. – Tudod, hogy az ott Pollux Antonius, a
kibaszott Kalapács volt?
– Igen. Hunt mindent elmondott.
– Akkor egy kibaszott idióta vagy. – Bryce neki akart menni,
de Ruhn dühöngeni kezdett. – Nem fogok bocsánatot kérni, amiért
megvédtelek Sandrieltől és saját magadtól! Megértem, komolyan.
Hunt a… nem is tudom, mit jelentett számodra. De az utolsó, amit
akarna, az az, hogy…
– Baszd meg! – Bryce egyenetlenül kapkodta a levegőt. –
Baszd meg, Ruhn!
Ruhn állával elbocsátón a kijárat felé intett.
– Panaszkodj valaki másnak! Nehezen találsz majd olyat, aki
egyetért veled.
Bryce keze ökölbe szorult a teste mellett. Mintha meg akarná
ütni, karmolni, szíve szerint darabokra szaggatná.
De csak odaköpött Ruhn lábához, és elvonult. Hátra sem
nézett, miután odaért a robogójához, csak elszáguldott.
– Mi a franc volt ez, Ruhn? – szólalt meg Flynn halkan.
Ruhn mély levegőt vett. Gondolni sem akart rá, miféle alkut
kötött Bryce a varázslónővel, hogy ennyi pénzt adjon kölcsön
neki.
Declan a fejét ingatta. Flynn pedig… csalódottság és fájdalom
suhant át az arcán.
– Miért nem mondtad el nekünk? A húgod, Ruhn? – Flynn az
üvegajtóra mutatott. – A kibaszott hercegnőnk.
– Nem az – morogta Ruhn. – Az Őszkirály nem ismerte el,
soha nem is fogja.
– Miért? – kérdezte Dec.

756
 – Mert a balkézről született lánya. Mert nem szereti. Kurvára
nem tudom! – dühöngött Ruhn. A saját motivációjáról nem
számolhatott be, soha nem is fog. Arról a mélyen gyökerező
félelemről, hogy mit jelenthet az Orákulum jóslata Bryce számára,
ha valaha is nemesi ranghoz jut. Mert ha a királyi vérvonal
Ruhnnal ér véget, és Bryce hivatalosan is a családjuk
hercegnője… Akkor a jóslat beteljesedésekor már nem lesz ott.
Egyáltalán. Ruhn pedig bármit megtett volna, hogy megmentse
ettől a végtől. Még akkor is, ha az egész világ meggyűlöli érte.
A barátai rosszalló arckifejezése láttán felcsattant:
– Csak annyit tudok, hogy parancsba kaptam, senkinek se
mondjam el, még nektek se!
Flynn összefonta a karját.
– És gondolod, hogy eljárt volna a szánk?
– Nem. De nem vállalhattam a kockázatot. És Bryce sem
akarta, hogy bárki tudja. – Nem ez volt a megfelelő idő és hely
arra, hogy ezt megvitassák. – Beszélnem kell vele.
Ruhnnak fogalma sem volt, képes lesz-e elviselni, ami a
beszélgetésük után vár rá.

Bryce a folyóhoz tartott. A Fekete kikötő boltívei felé.

Leszállt az est, mire egy villanyoszlophoz láncolta a robogót.
Az éjszaka elég balzsamos volt ahhoz, hogy hálás legyen Danika
bőrdzsekijének melegéért, ahogy a sötét mólón állva az Isztrosz
túlpartjára meredt.
Lassan térdre rogyott, és lehajtotta a fejét.
– Annyira elbaszott ez az egész helyzet – suttogta, és remélte,
hogy a szavak eljutnak a víz túloldalára, a ködfal mögött megbúvó
sírokhoz és mauzóleumokhoz. – Annyira, de annyira elbaszott,
Danika!
Kudarcot vallott. Teljességgel kudarcot vallott. És Hunt…
Hunt…

757
 Bryce a tenyerébe temette az arcát. Egy ideig csak a pálmák
között süvítő szelet hallotta, a mólónak csapódó folyóvíz
csobbanását.
– Bár itt lennél! – engedte meg magának Bryce, hogy végre
kiejtse a szavakat. – Minden egyes nap ezt kívánom, de ma
különösen.
A szél elhallgatott, a pálmák megdermedtek. Mintha még a
folyó is megtorpant volna.
Hideg közelített, végigfutott Bryce hátán. Minden egyes
érzékszerve, a tündérerővel megáldott és az emberi egyaránt
riadót fújt. A ködöt kémlelte, fekete csónakot várt, azért
imádkozott. Annyira lefoglalta, hogy észre sem vette a támadót.
Nem látta, hogy a krisztalloszdémon pofáját eltátva kiugrik az
árnyékok közül, és az örvénylő vízbe sodorja.

758
 72.

KARMOK ÉS FOGAK MINDENHOL. Szét akarták tépni, megragadni,

lehúzni.
A folyó szurokfeketének tetszett, és nem volt ott senki, az
égvilágon senki, aki látta volna, aki tudná… Égő fájdalom hasított
végig a karján, és Bryce felsikoltott, víz tolult a torkába.
Aztán a démon széttárta a karmait. Eleresztette.
Bryce rúgkapált, vadul ellökte magától, a felszín… bármerre
lehetett… az istenekre, rossz felé fog elindulni…
Valami a vállánál fogva megragadta, elhúzta, és Bryce sikított
volna, ha marad még levegő a tüdejében…
Levegő ölelte az arcát, nyílt és friss, aztán férfihang csendült a
fülében:
– Semmi baj, itt vagyok.
Ha nem köp éppen vizet, ha nem tör rá köhögőroham, Bryce
biztosan zokogni kezd. Hunt is ugyanezt mondta neki, de most
nincs itt, és a férfi, aki ezt suttogta… Declan Emmet.
– Végeztünk vele! – kiáltotta Ruhn pár méterrel odébb.
Bryce vergődött, de Declan szorosan tartotta, és azt mormolta:
– Minden rendben.

759
 Csakhogy rohadtul nem volt rendben semmi. Huntnak kellett
volna itt lennie. Neki kellett volna Bryce mellett lennie, szabadon,
valahogy igenis segítenie kellett volna rajta…
Fél pillanatba telt, hogy Declan kiemelje őt a vízből.
Ruhn komor arccal segített neki, és megeresztett egy
káromkodássorozatot, miközben Bryce ott remegett a mólón.
– Mi a büdös kurva élet volt ez? – zihálta Tristan Flynn
puskáját a fekete vízre szegezve, készen arra, hogy a legkisebb
fodrozódásra is golyózáport zúdítson rá.
– Jól vagy? – kérdezte Declan. Arcán víz csorgott, vörös haja a
fejéhez tapadt.
Bryce összeszedte magát annyira, hogy végignézzen a testén.
Seb tátongott a karján, de karmok ejtették, nem a méregtől
csöpögő fogak. Máshol is voltak rajta karmolások, de…
Declan azonnal letérdelt elé, kezét fény övezte, ahogy a Bryce
karját csúfító vágás fölé emelte. Ritka volt, hogy egy tündér
gyógyító mágiával rendelkezzen. Nem olyan erős, mint egy
gyógyboszorkány ereje, de igazán hasznos. Bryce-nak fogalma
sem volt róla, hogy Dec képes erre.
– Mégis mi a jó büdös francért álltál a Fekete kikötőben
naplemente után? – kérdezte Ruhn.
– Térdeltem – mormolta Bryce.
– A kibaszott kérdésen nem változtat.
Bryce a bátyja szemébe nézett, miközben összezárult a sebe.
– Egy kis nyugalomra vágytam.
Flynn motyogott valamit.
– Mi van? – Bryce összehúzta a szemét.
Flynn összefonta a karját.
– Mondom, még csak egy órája tudom, hogy hercegnő vagy,
máris az agyamra mész.
– Nem vagyok hercegnő – mondta Bryce, ugyanabban a
pillanatban, amikor Ruhn felcsattant:
– Nem hercegnő!
Declan felhorkant.

760
 – Tök mindegy, ti barmok! – A gyógyítás végeztével
elhúzódott Bryce-tól. – Tudhattuk volna. Te vagy az egyetlen, aki
úgy fel tudja húzni Ruhnt, mint az apja.
– Honnan jött ez a lény? – vágott közbe Flynn.
– A jelek szerint – válaszolta Bryce –, ha valaki nagy
mennyiségű szintet vesz be, akkor tudtán kívül megidézhet egy
krisztalloszdémont. Valószínűleg szerencsétlen véletlen volt.
– Vagy inkább rád küldték – vitatkozott Flynn.
– Lezárták a nyomozást – mondta Bryce közömbösen. – Vége.
A tündérúr szeme ritka dühvel villant.
– Talán mégsem.
Ruhn letörölte a vizet az arcáról.
– Velem maradsz, arra az esetre, ha Flynn-nek mégis igaza
van.
– Meg egy nagy francokat! – Bryce felállt, ömlött róla a víz. –
Köszi, hogy megmentettél. És kösz, hogy úgy kibasztál velem
meg Hunttal az előbb. De tudod, mit? – Vicsorogva előhúzta a
telefonját, letörölte róla a vizet, és reménykedett, hogy kitartott a
varázslat, amiért annyit fizetett. Szerencséje volt. Addig keresgélt,
amíg meg nem találta Ruhn névjegyét. Megmutatta neki. – Te? –
Elhúzta az ujját, és kitörölte. – Nem létezel többé számomra.
Esküdni mert volna, hogy a bátyja, aki mindig beintett a
világnak, most összerezzen.
Decre és Flynnre nézett.
– Kösz, hogy megmentettetek!
Nem követték. Bryce alig tudta megfékezni a remegését
annyira, hogy hazavezesse a robogót, de valahogy csak sikerrel
járt. Feljutott az emeletre, még Syrinxet is megsétáltatta utána.
A lakás túlságosan néma volt Hunt nélkül. Senki sem jött el a
holmijáért. Ha eljöttek volna, a naplabdasapkáját nem találják
meg. A dobozban lapult Zselémámor mellett.
Bryce kimerülten hámozta le a ruháit, és szemügyre vette
magát a fürdőszobai tükörben. Tenyerét a mellkasához emelte,
oda, ahol az elmúlt három évben az Arkhé-amulett súlya húzta.

761
 Haragosvörös vonalak csúfították ott, ahol a krisztallosz
belekarmolt, de Declan mágiája még mindig dolgozott, így
reggelre nyoma sem lesz.
Bryce megfordult, hogy megnézze, épen maradt-e a tetoválás a
hátán. Az utolsó dolog, ami Danikából maradt. Ha az a kibaszott
démon szétcseszte…
Kis híján elsírta magát, amikor látta, hogy semmi baja. Amikor
végignézett az ősi, kisilabizálhatatlan betűket alkotó vonalakon, és
tudta, hogy bár pokollá vált az élete, ez mégis megmaradt. A
szavak, amikhez Danika ragaszkodott, hogy rátetoválják, Bryce
pedig túlságosan szétcsapta magát ahhoz, hogy tiltakozzon.
Danika valami brosúrából választotta az ábécét a szalonban, de
rohadtul nem hasonlított semmire, amit Bryce ismert. Lehet, hogy
a tetoválóművész találta ki, és azt mondta, azt jelenti, amit Danika
akar:
Szeretettel bármi lehetséges.
Ugyanazok a szavak, amik a lábánál heverő kabáton
díszelegtek. Ugyanazok a szavak, amik nyomként szolgáltak
Danika Redner-fiókjához, a pendrive megtalálásához.
Baromság. Az egész egy hatalmas baromság. A tetoválás, a
kabát, az amulett elvesztése, Danika elvesztése, Connor és az
Ördögfalka elvesztése, Hunt elvesztése…
Bryce hasztalan próbálta kirántani magát a gondolatörvényből,
a forgatagból, ami újra meg újra meg újra körberepítette, amíg
végül minden összefolyt.

762
 73.

A LEGUTOLSÓ CSÚCSTALÁLKOZÓT, AMIN HUNT RÉSZT VETT, Pangera

egyik ősi, hatalmas palotájában tartották, ami tele volt a
birodalom kincseivel: selyemszőttesekkel, színtiszta aranyból
készült falikarokkal, drágakövektől csillogó kupákkal és a
legkülönlegesebb fűszerekbe forgatott, ínycsiklandó húsokkal.
Ezt most egy konferencia-központban rendezték.
Az óriási, üveg és fém épületkomplexum elrendezése egy rakás
egymás mellé és tetejére pakolt cipősdobozra emlékeztette
Huntot. A főépület háromszintes volt, a csarnok hátuljában
található hagyományos és mozgólépcsőket a Köztársaság vörös
lobogóiba öltöztették, a hozzájuk vezető hosszú utat pedig fehér
padlószőnyeg fedte.
Tízévente minden egyes midgardi tartomány megtartotta a
maga csúcstalálkozóját, amin részt vettek az ott élő különféle
vezetők, valamint az Aszterek képviselője és néhány idelátogató,
az aktuális témában jártas tisztségviselő. Ez a mostani találkozó
sem volt más, csak kisebb. Bár Valbara jóval kisebb Pangeránál,
Micah négy különböző csúcstalálkozót tartott, a birodalma
minden negyedének egyet. Ez volt az első, a délkeleti terület
számára, aminek szívében Lunathion vezetői uralkodtak.

763
 A hely maga a Pszamathé-siavatag közepén helyezkedett el, jó
ötórányi autóútra Crescent Citytől – egy angyal maximális
sebességével egy óra, helikopterrel pedig röpke félóra alatt
lehetett megközelíteni –, és még külön tömlöcöt is kialakítottak a
veszélyes vanírok számára.
Hunt ott töltötte az elmúlt öt napot, az idő múlását az étel
alapján tartotta számon: kapott reggelit, ebédet és vacsorát.
Legalább Sandriel és Pollux nem jött le hozzá, hogy kínozza.
Legalább ennyi nyugalmat biztosítottak neki. Szinte oda sem
figyelt, amikor az autóút során a Kalapács hergelni próbálta. Alig
érzett, alig hallott valamit.
Ma reggel azonban fekete öltözék érkezett a reggelizőtálcával.
Fegyvert nem kapott, de az egyenruha is egyértelmű üzenetet
hordozott: kirakatba akarták tenni, kigúnyolni vele a birodalmi
Triumphus diadalmenetet. Sandriel meg akarta mutatni, hogy
visszaszerezte őt.
Hunt mégis engedelmesen átöltözött, hagyta, hogy Sandriel
őrei rátegyék a gorszi béklyót, teljesen elfojtva ezzel az erejét.
Néma csendben követte az őröket, fel a lifttel, majd ki a
hatalmas, birodalmi pompával feldíszített előcsarnokba.
Mindegyik ház vanírjai képviseltették magukat, nagy részük
elegáns ruhát viselt, vagy olyasmit, amit egykor az udvarokban
hordtak. Angyalok, alakváltók, tündérek, boszorkányok… A
lépcsőkhöz vezető vörös futószőnyeget különféle küldöttségek
szegélyezték. Fury Axtar is ott volt a tömegben, a szokásos,
orgyilkoshoz illő bőrruháját viselve fürkészte az egybegyűlteket.
Nem nézett Hunt felé.
Huntot a lépcső melletti angyalküldöttséghez vitték – Sandriel
45. légiójának tagjaihoz. A triariijához. Pollux állt előttük,
parancsnoki címét aranypáncélja, kobaltszín köpenye és öntelt
vigyora jelezte. Mely utóbbi csak kiszélesedett, ahogy Hunt is
elfoglalta helyét az őrök között.
Sandriel triariijának többi tagja majdnem olyan rémes volt,
mint a Kalapács. Hunt sosem felejtkezett meg egyikükről sem: a
Hárpiaként ismert vékony, világos bőrű, fekete hajú nőről, a

764
Pokolfajzatnak nevezett kőarcú, fekete szárnyú férfiról és a
Sólyom névre hallgató gőgös, hűvös pillantású angyalról. Ügyet
sem vetettek Huntra. Ami, mint azt már megtanulta, sokkal
kellemesebb, mint amikor felé fordítják a figyelmüket.
Az Ünőt, a triarii utolsó tagját sehol sem látta – persze
előfordulhat, hogy a kémvadász munkája túl értékesnek bizonyult
az Aszterek számára ahhoz, hogy Sandriel iderángassa
Pangerából.
A futószőnyeg másik oldalán Isaiah állt a 33. légióval. A
triariija maradékával. Naomi lenyűgözően festett az
egyenruhájában, állát felszegte, jobb kezét légiós díszkardjának
markolatán pihentette, a szárnyas keresztvas csillogott a reggeli
napfényben.
Isaiah tekintete összeakadt Huntéval. A fekete páncélban szinte
csupasznak számított a 33. díszegyenruhás parancsnokához
képest: bronz mellvért, váll-lap, láb- és alkarvért… Hunt
emlékezett még rá, milyen nehezek. Hogy milyen ostobán érezte
magát mindig a Birodalmi Hadsereg díszegyenruhájában. Mint
valami díjnyertes csataló.
Az Őszkirály Auxilia-serege az angyaloktól balra kapott helyet,
páncéljuk könnyebb volt ugyan, de éppolyan díszes. Velük
szemben álltak az alakváltók a legszebb ruhájukban. Amelie
Ravenscroft még csak véletlenül sem mert Hunt felé nézni. Az
előcsarnokot kisebb vanírcsoportok töltötték még meg: sellők és
daemonakik. Embereknek Hunt nyomát sem látta. Ahogy vegyes
származású sem volt jelen.
Hunt igyekezett nem gondolni Bryce-ra. Arra, ami az
előcsarnokban történt.
A tündérek hercegnője. Balkézről született hercegnője
igazából, de akkor is az Őszkirály egyetlen lánya.
Rettenetesen haragudott Huntra, amiért hazudott neki, de a
jelek szerint ő maga is sok mindenről hallgatott.
Dobszó – Hél bugyraira, istenverte dobszó – hangzott fel. Egy
pillanattal később a trombitások is becsatlakoztak. A Köztársaság

765
pergő, gyűlöletes himnusza töltötte meg az óriási üveghelyiséget.
Mindenki kihúzta magát, amint gépkocsisor állt meg az ajtó előtt.
Hunt nagy levegőt vett, ahogy elsőként Jesiba Roga jelent meg,
teltkarcsú testén combközépig érő fekete ruhában, fülében és
nyakában ősi arany csillogott, áttetsző, éjsötét köpenye
fantomszéllel lebegett mögötte. Még tűsarkújában is a Láng és
árny házának hátborzongató kecsességével mozgott.
Talán ő mondta el Bryce-nak, hogyan adja el a lelkét a
Szunnyadó Város urának.
A szőke varázslónő szürke szemét végig a lépcsők felett lógó
három zászlón tartotta: baloldalt Valbara zászlaja lógott,
jobboldalt Lunathion címere, a holdsarló íjjal és nyíllal. Középen
pedig az SPQM és az egymást tükröző csillagívek – a Köztársaság
lobogója.
Másodiknak a boszorkányok érkeztek, lépteik hangosan
dobbantak. Fiatal, barna bőrű nő sietett végig lágy esésű, azúrkék
díszruhájában, fekete hajfonata úgy csillogott, mintha magát az éjt
szőtték volna össze.
Hypaxia királynő. Alig három hónapja viselte az anyja arany-
vörös hamvasszeder koronáját, és bár gyönyörű arcát nem
barázdálták ráncok, sötét szemében gyászról árulkodó, kimerült
pillantás ült.
A pletykák szerint Hecuba királynő a Heliruna-hegység északi
erdeinek mélyén nevelte fel őt, távol a Köztársaság ártalmaitól.
Hunt arra számított, hogy egy ilyen személy kényelmetlenül érzi
majd magát a tömeg és a birodalmi pompa láttán, vagy legalább
eltátja kissé a száját, de a boszorkány felszegett állal,
magabiztosan lépkedett. Mintha számtalanszor csinált volna már
ilyesmit.
A csúcstalálkozó kezdetén hivatalosan is elismerik a valbarai
boszorkányok királynőjeként. Az utolsó formaság, mielőtt
valójában megörökli a trónt. De…
Hunt alaposan szemügyre vette Hypaxia arcát.
Hiszen ismeri! A gyógyboszorkány a klinikáról. A szeme
sarkából futólag Huntra pillantott, ahogy elhaladt mellette.

766
 Ruhn tudta vajon? Hogy kivel találkozott, ki mesélt neki a
szinttel kapcsolatos kutatásokról?
Megérkeztek a sellővezetők is, Tharion szénfekete öltönyben
jelent meg egy lobogó fátyolszerű, pávakék ruhát viselő nő
mellett. Nem maga a Folyókirálynő volt az – ő ritkán hagyta el az
Isztroszt. A gyönyörű, sötét bőrű nő akár a lánya is lehetett volna.
Valószínűleg tényleg a lánya volt, olyan értelemben, hogy a sellők
mind anyjuknak tartották a Folyókirálynőt.
Tharion hátrafésülte vörösesbarna haját, csupán egy-két kósza
tincs lógott a homlokára. Uszonyát lábakra cserélte, de még akkor
is magabiztosan lépkedett, amikor tekintete Huntra siklott.
Együttérzés fénylett benne.
Hunt nem foglalkozott vele. Nem felejtette el, ki vitte Bryce-t a
bárkára aznap este.
Tharion javára szóljon, hogy nem rettent vissza Hunt
pillantásától. Arcára szomorú mosoly ült ki, majd előrefordult, és
követte a boszorkányokat a félemeletre, a konferenciaterem tárva-
nyitva álló ajtaja felé.
Aztán megérkeztek a farkasok. Sabine a hajlott hátú Falkavezér
mellett sétált, támogatta az idős férfit, akinek barna szeme
üvegessé vált a kortól, egykor erőtől duzzadó teste most botja fölé
görbült. A galambszürke kosztümöt viselő Sabine gúnyosan
Huntra mosolygott, és a hagyományos lépcső helyett a
mozgólépcső felé terelte az idős Falkavezért.
Csakhogy a Falkavezér megtorpant, amikor észrevette, hová
akarja vinni a lánya. És visszahúzta őt a rendes lépcső felé. Aztán
elkezdte megmászni, egyik fájdalmas lépést követte a másik.
Büszke vénember.
A tündérek is kiszálltak fekete autóikból, kiléptek a szőnyegre.
Az Őszkirály ónixkoronát viselt vörös haján, az ősrégi kő még a
reggeli napfényben is megszilárdult éjként fénylett.
Hunt nem értette, hogy nem jött rá korábban. Bryce sokkal
inkább hasonlított az apjára, mint Ruhn. Persze, rengeteg tündér
rendelkezett ilyen színekkel, de az Őszkirály rideg arckifejezése…
Számtalanszor látta már Bryce-on is.

767
 Az Őszkirály volt ott vele aznap az Orákulumnál, nem pedig
valami nyomorult főuracska. Ő hajította ki a tizenhárom éves
lányát az utcára.
Hunt keze ökölbe szorult a teste mellett. Cseppet sem
hibáztatta Ember Quinlant, amiért menekülőre fogta, miután
megpillantotta a felszín alatt lakozó szörnyeteget. Miután
megérezte a rideg, erőszakos természetet. És rádöbbent, hogy a
gyermekét hordja a szíve alatt. Egy lehetséges trónörököst, aki
megbonyolíthatja a tisztavérű, kiválasztott fiúörökös életét. Nem
csoda, hogy az Őszkirály ilyen könyörtelenül vadászott rájuk.
Az apjától egy lépéssel lemaradó Ruhn megdöbbentő hatást
keltett. Az ő külsejével hercegi öltözékében, Csillagkarddal az
oldalán akár az első csillagfényűek közé is tartozhatott volna.
Egyike lehetett volna azoknak, akik oly régen elsőként léptek át
az Északi Résen.
A király egyetlen pillantást sem vetett Huntra, ahogy
elhaladtak mellette. Ruhn viszont igen.
Végignézett a Hunt csuklóján éktelenkedő béklyón, a 45. légió
triariiján körülötte. És alig észrevehetően megrázta a fejét. A
külső szemlélő számára undornak tűnhetett, megrovásnak. Hunt
azonban kiolvasta belőle a valódi üzenetet.
Sajnálom.
Hunt uralkodott az arcvonásain, közömbös képet vágott. Ruhn
továbbsétált, fején ott csillogott az arany nyírfaleveleket mintázó
korona.
Aztán mintha az egész csarnok egyként vett volna levegőt.
Megdermedtek.
Az angyalok nem autóban érkeztek. Nem, ők az égből szálltak
alá.
Az Aszter-őrség negyvenkilenc angyala fehér-arany
díszegyenruhában masírozott végig az előcsarnokon, kesztyűs
kezükben dárdát szorongattak, fehér szárnyuk csak úgy ragyogott.
Mindegyikük erre született, gondosan választották ki őket az
élethosszig tartó szolgálatra. Egyedül a legfehérebb, legtisztább
szárnyakat fogadták el. Egyetlen apró folt sem csúfíthatta őket.

768
 Hunt mindig is beképzelt seggfejeknek tartotta őket.
Elfoglalták helyüket a szőnyeg mentén, vigyázzba álltak,
szárnyukat felhúzták, dárdáikat az üvegmennyezet felé fordították,
hófehér köpenyük a földet súrolta. Aranysisakjuk tetején a fehér
lószőr frissen fésültnek tűnt, rostélyukat leeresztve tartották.
Azért küldték őket Pangerából, hogy mindannyiukat, köztük a
kormányzókat is emlékeztessék, miszerint a pórázukat tartó urak
mindent szemmel tartanak.
Ezután Micah és Sandriel érkezett meg egymás mellett.
Mindketten kormányzói páncélban.
A vanírok letérdeltek előttük. Az Aszter-őrség azonban állva
maradt, ők csakis hat uruk előtt hajtottak térdet, dárdáik
egymásnak tükörképet mutató tüskefalként védték az elvonuló
kormányzókat.
Senki sem mert megszólalni. Még levegőt venni is alig mertek,
ahogy a két arkangyal elhaladt mellettük.
Mind nyomorult férgek voltak csupán a lábuk alatt.
Az elhaladó Sandriel mosolya végigperzselte Huntot. Közel
ugyanolyan mélyen érintette, mint Micah iszonyú csalódottsága és
kimerültsége.
Azt meg kellett hagyni, hogy Micah jól megválasztotta a kínzás
módját. Sandriel nem fogja hagyni, hogy egyhamar életét veszítse.
Évtizedeken át tart majd a kínszenvedés, miután visszatérnek
Pangerába. Esélye sem lesz halálalkura vagy a szabadsága
megváltására.
És ha akár csak egyetlenegyszer is ellenszegül, Sandriel tudni
fogja, hol sújtson le. Kit támadjon.
A kormányzók felsétáltak a lépcsőn, szárnyuk kis híján
összeért. Hogy miért nem alkottak egy párt, Hunt sosem értette.
Micah elég tisztességes volt ahhoz, hogy éppolyan rémesnek
tartsa Sandrielt, mint mindenki más. De akkor is meglepő volt,
hogy az Aszterek nem utasították őket a vérvonaluk egyesítésére.
Nem lett volna példa nélküli egy ilyen parancs. Sandriel és Shahar
is hasonló egyesülés útján született.

769
 Talán azért hagytak fel az Aszterek ezzel a szokással, mert
valószínűleg maga Sandriel végzett a szüleivel, hogy ő és a húga
megszerezhesse a hatalmat.
Amint a kormányzók elérték a konferenciatermet, az
előcsarnokban összegyűltek is megmozdultak. Először az
angyalok indultak el a lépcső felé, majd a tömeg többi tagja is
beállt mögéjük a sorba.
Hunt a 45. triariijának két tagja közé szorult – a Pokolfajzat és
a Sólyom közé, akik mindketten csúfondárosan mosolyogtak rá –,
és igyekezett mindent felmérni, ahogy beléptek a terembe.
Óriásinak bizonyult, körben végig asztalok futottak
lépcsőzetesen lefelé, a terem aljáig, ahol a kerek asztalnál a
vezetők kaptak helyet.
Hél Verme. Az volt, nem más. Csoda, hogy egyik
démonherceg sem állt ott.
A farkasok Falkavezére, az Őszkirály, a két kormányzó, a
Folyókirálynő gyönyörű lánya, Hypaxia királynő és Jesiba a
központi asztalnál foglalt helyet. A rangban utánuk következők –
Sabine, Ruhn, Tharion, egy idősebbnek tűnő boszorkány – a
hozzájuk legközelebb eső körben ültek le. Jesibát senki sem
kísérte a Láng és árny házából, még egy vámpír sem. Mögöttük
rang szerint sorban töltötték fel a helyeket, az összesen hét
asztalkör kifelé haladva egyre nőtt. Az Aszter-őrség a legfelső
szinten állt meg a fal mellett, kettő őrizte a három kijárat
mindegyikét.
Hél hét bugyra, nem más.
A teremben több videoképernyő is helyet kapott, kettő magáról
a mennyezetről lógott, és minden asztalon számítógép is állt,
valószínűleg azért, hogy a résztvevők informálódhassanak. Hunt
meglepetésére Fury Axtar a harmadik körben foglalt helyet,
hátradőlt a székében. Egyedül volt, senki sem kísérte.
Huntot a fal mellé állították, két Aszter-őr közé, akik ügyet sem
vetettek rá. Hála az égnek, hogy onnan pont nem látta Polluxot
meg Sandriel triariijának többi tagját.

770
 Hunt megfeszült, ahogy felvillantak a videoképernyők. Az
összegyűltek azonnal elhallgattak, ahogy meglátták, mi rajzolódik
ki eléjük.
Hunt jól ismerte a kristálytermeket, a több emelet magas,
kupolás mennyezet felé törő faragott kvarcoszlopokat, a rajtuk
táncoló elsőfényt. Az aranyemelvényen ívesen elhelyezett hét
kristálytrónt, az üresen állót a sor végén. A mögöttük ragyogó
várost, a gyérülő fényben fürdő dombokat, a közöttük sötét
szalagként kígyózó Teverét.
Mindenki felállt, ahogy az Aszterek megjelentek előttük. Aztán
letérdeltek.
Hunt esküdni mert volna, hogy még közel tízezer kilométeres
távolságból is végigcsap az erejük a konferenciatermen. Hogy
elszívják a meleget, a levegőt, az életet.
Amikor először eléjük járult, azt hitte, soha semmi nem lehet
rosszabb náluk. Páncélját Shahar vére szennyezte, torka sajgott a
csatatéren való üvöltözéstől, mégis az volt élete legrémesebb
pillanata. Annyira földöntúliak voltak. Mintha ő maga kérészéletű
lett volna, ereje egyetlen szellő a hurrikánjukkal szemben. Mintha
az űr mélyére hajították volna.
Mindannyiukban egy szent csillag ereje dolgozott, mind
képesek lettek volna porrá zúzni ezt a bolygót, hűvös
tekintetükben mégsem csillant fény.
Hunt leeresztett szempillái alól fürkészte, ki mer felnézni a
szürke szőnyegről, ahogy a hat Aszter végigmérte őket: Tharion
és Ruhn. Declan Emmet. És Hypaxia királynő.
Senki más. Még Fury és Jesiba sem.
Ruhn Hunt szemébe nézett. Majd halk férfihang csendült a
fejében: Merész.
Hunt elfojtotta a döbbenetét. Tudta, hogy akadnak telepata
tündérek, főleg az avalleniek között. De még sosem beszélgetett
eggyel sem. Főleg fejben nem. Ügyes trükk.
Anyai ágról származik a képesség, de titokban tartottam.
És most rám bízod ezt a titkot?

771
 Ruhn egy pillanatig hallgatott. Nyilvánosan nem beszélhetek
veled. Ha szükséged van valamire, szólj! Megteszem, amit lehet.
Újabb döbbenet, éppúgy hasított végig a testén, mintha az
egyik villáma lett volna. Miért segítenél rajtam?
Mert minden tőled telhetőt megtettél volna, nehogy Bryce
Sandrielhez kerüljön. Láttam az arcodon. Ruhn habozott, majd
kissé bizonytalanul hozzátette: És már nem tartalak akkora
seggfejnek.
Hunt szájszéle felfelé görbült. Ahogy én sem téged.
Ezt vehetem bóknak? Újabb hallgatás. Hogy bírod, Athalar?
Jól. Ő hogy van?
Visszament dolgozni, legalábbis a ráállított őrszemek szerint.
Akkor jó. Nem hitte, hogy képes lenne tovább beszélgetni
Bryce-ról anélkül, hogy teljesen össze ne zuhanjon, úgyhogy
inkább másra terelte a szót: Tudtad, hogy az a gyógyboszorkány
Hypaxia királynő?
Nem. Fogalmam sem volt, bassza meg!
Lehet, hogy Ruhn mondott volna még mást is, ám ekkor az
Aszterek megszólaltak. Egyként, ahogy mindig tették. Ők maguk
is egyfajta telepátiával rendelkeztek.
– Saját régiótok ügyeit megtárgyalandó ültetek össze. Az
engedélyt erre ezennel megadjuk. – Hypaxiára néztek, aki
lenyűgöző módon higgadt maradt, még csak meg sem rezzent,
ahogy a hat Aszter az egész világ szeme láttára végigmérte, és így
szólt: – Hivatalosan is elismerünk a néhai Hecuba Enador
királynő örököseként, és most, hogy ő többé már nincs köztünk, a
valbarai boszorkányok királynőjévé nevezünk ki.
Hypaxia komoran fejet hajtott. Jesiba arcáról semmit sem
lehetett leolvasni. Sem bánatot, sem dühöt a maga mögött hagyott
örökséggel kapcsolatban. Úgyhogy Hunt megkockáztatott egy
pillantást a homlokát ráncoló Ruhn irányába.
Az Aszterek ismét körbenéztek a teremben, és mind közül
Rigelus, a Ragyogó Kéz tűnt a legönteltebbnek. A karcsú fiútest
egyenesen nevetségesnek tűnt a benne rejlő iszonyú erőhöz
képest. Az Aszterek egyként így folytatták:

772
 – Kezdjetek hát hozzá! Az istenek áldása és a mennyek összes
csillaga ragyogjon le rátok!
A jelenlévők még mélyebben fejet hajtottak, hálásak voltak
azért, hogy egyáltalán létezhettek az Aszterek jelenlétében.
– Reményeink szerint sikerül véget vetni ennek az értelmetlen
háborúnak. Sandriel kormányzó hitelesen tanúsíthatja, miféle
pusztítást hozott magával. – Lassan, rémisztően néztek körbe a
teremben. És Hunt tudta, hogy őt figyelik, amikor így folytatták: –
És akadnak mások is, akik beszámolhatnak erről.
Egyetlen dologról lehetett beszámolni: hogy az emberek
pazarlóak és ostobák, a háború az ő hibájuk, az ő hibájuk, az ő
hibájuk, és pontot kell tenni a végére. Mindenáron meg kell
akadályozni, hogy ide is elérjen. Senki sem szimpatizálhat a
lázadó emberekkel, nem vizsgálhatják meg az emberek helyzetét.
Csakis a vanírok álláspontja létezik, a jók álláspontja, semmi más.
Hunt Rigelus szemébe nézett a központi képernyőn. Jeges szél
hasított végig a testén, Sandriel figyelmeztette, hogy forduljon el.
De Hunt nem tette. Esküdni mert volna, hogy az Aszterek
vezetője elmosolyodik. Hunt vére megdermedt az ereiben – nem
csak Sandriel szelétől –, és lesütötte a szemét.
A birodalmat úgy építették fel, hogy örökké tartson. Több mint
tizenötezer év óta fennállt. Nem ez a háború fogja
összeroppantani.
Az Aszterek egyként búcsúztak:
– Ég veletek! – Ismét apró mosoly ült ki az arcukra, a
legrosszabb Rigelusé volt, aki még mindig Huntot nézte. Majd
elsötétültek a képernyők.
A teremben tartózkodók – még a két kormányzó is – egyként
sóhajtottak fel. A távolabbi sarokból érkező hangok és bűz alapján
valaki elhányta magát. És igen, egy leopárd alakváltó rohant ki az
ajtón, kezét a szájára tapasztva.
Micah hátradőlt a székén, tekintetét az előtte álló faasztalra
szegezte. Egy darabig senki sem szólalt meg. Mintha
mindannyiuknak össze kellett volna szedniük magukat. Még
Sandrielnek is.

773
 Aztán Micah kihúzta magát, szárnyai susogtak, ahogy tiszta,
mély hangon így szólt:
– Ezennel megnyitom a valbarai csúcstalálkozót. Éljenek az
Aszterek és a bennük ragyogó csillagok!
A teremben lévők megismételték a szavait, de igencsak fél
szívvel. Mintha mindenki tudta volna, hogy hiába választja el őket
egy tenger Pangerától, hiába vannak olyan nagyon messze a sáros
harcmezőktől és a hét dombra épült város tündöklő
kristálypalotájától, nem menekülhetnek.

774
 74.

BRYCE IGYEKEZETT NEM TÖRŐDNI AZZAL, hogy Hunt és a világ

többi része megtudta, mi és ki ő valójában. Legalább a sajtó nem
vette hírét, bármilyen apró megkönnyebbülést hozott is ez.
Mintha jelentett volna bármit is, hogy fattyú hercegnő. Mintha
jelentett volna ez bármit a személyére nézve. Pontosan a Hunt
arcára kirajzolódó döbbenet volt az oka, hogy nem mondta el
neki.
Összetépte Jesiba csekkjét, és vele együtt a több évszázadnyi
adósságot.
Nem számított már úgysem.
Huntot elvitték.
Tudta, hogy életben van. Látta a híradó felvételét a
csúcstalálkozót megnyitó felvonulásról. Hunt éppúgy festett, mint
az előtt, hogy minden katasztrófába torkollott. Egy újabb,
kisebbfajta kegy.
Szinte fel sem figyelt a többi érkezőre: Jesibára, Tharionra, az
apjára, a bátyjára… Nem, végig egyetlen pontra meredt a
tömegben, az immár újra kinőtt szürke szárnyakra.
Szánalmas. Teljességgel szánalmasan viselkedik.

775
 Megtette volna. Örömmel helyet cserélt volna Hunttal, hiába
tudta, mit művelne vele Sandriel. Mit művelne vele Pollux.
Talán tényleg idióta, ahogy Ruhn is mondta. Naiv.
Talán szerencséje volt, hogy élve kisétálhatott a Comitium
előcsarnokából.
Talán a krisztallosztámadással fizetett a ballépéseiért.
Az elmúlt pár napban a törvényeket bújta, hátha tehet valamit
Huntért. De nem tehetett. Már megpróbálkozott azzal a két
dologgal, amivel elnyerhette volna a szabadságát: felajánlotta,
hogy megveszi vagy átveszi a helyét.
Nem hitte el Hunt utolsó szavait, duma volt az egész. Ő is
ugyanezt mondta volna a helyében. A lehető legundorítóbban
viselkedik, ha azzal biztonságban tudhatja Huntot.
Bryce a bemutatóterembeli asztalánál ült, és az üres képernyőt
bámulta. A városban nyugalom uralkodott az elmúlt két napban.
Mintha mindenki a csúcstalálkozót figyelte volna, pedig csak
Crescent City néhány vezetője és polgára ment oda.
Ő maga is mindig megnézte a híreket, hátha ismét
megpillanthatja Huntot – de nem járt sikerrel.
Éjszakánként az ő szobájában aludt. Felvette az egyik pólóját,
bemászott az illatát őrző takaró alá, és úgy tett, mintha ő is ott
feküdne mellette a sötétben.
Három napja levél érkezett a galériába, a feladó a Comitium
volt. Bryce dübörgő szívvel tépte fel, hátha Huntnak sikerült
üzenetet küldenie…
A fehér opál hullott ki belőle az asztalra. Isaiah szűkszavúan
írt, mintha tudta volna, hogy minden egyes levelet elolvasnak:
Naomi találta a bárkán. Feltételeztem, hogy szeretnéd
visszakapni.
Majd, mintha némi gondolkozás után írta volna oda: Sajnálom.
Bryce betette az opált az íróasztala fiókjába.
Most sóhajtva kinyitotta, hogy ránézzen a felhős drágakőre.
Egyik ujjával végigsimított hűvös felszínén.
– Athie nyomorultul fest – jegyezte meg Lehabah Bryce feje
mellett lebegve. A tabletre mutatott, ahol Bryce a nyitóünnepség

776
harmadik visszanézésekor kimerevítette a képet Hunt arcán. – És
te is, BB.
– Köszi.
Syrinx nyújtózkodott, ásítozott Bryce lábánál. Görbe karmai
csillogtak.
– Mihez kezdünk most?
Bryce összevonta a szemöldökét.
– Hogy érted?
Lehabah a levegőben lebegve átkarolta magát.
– Visszatérünk a rendes kerékvágásba?
– Igen.
Villogó szemét Bryce-ra vetette.
– Ugyan, mi számít rendes kerékvágásnak?
– Elég unalmasan hangzik, az biztos.
Lehabah enyhén elmosolyodva halvány rózsaszínre váltott.
Bryce visszamosolygott rá.
– Jó barát vagy, Lele. Igazán jó barát. – Ismét felsóhajtott, mire
a tűzszellem lángja meglebbent. – Sajnálom, hogy én nem mindig
voltam olyan jó barátod.
Lehabah elvörösödve legyintett.
– Átvészeljük ezt az egészet, BB. – Leült Bryce vállára, melege
átszivárgott Bryce meglepően hideg bőrére. – Te, én meg Syrie.
Együtt átvészeljük.
Bryce felemelte az ujját, Lehabah pedig két apró, ragyogó
kezébe vette.
– Úgy legyen!

777
 75.

RUHN ARRA SZÁMÍTOTT, hogy a csúcstalálkozó heves érzelmekkel

teli, kegyetlen, már-már veszélyes lesz – hogy minden egyes
pillanatban kérdéses lesz, kitépik-e valakinek a torkát. Ahogy
minden eddigi csúcstalálkozón, amin részt vett.
Úgy tűnt, ezúttal az egyedüli ellensége az unalom.
Sandriel két órán keresztül ecsetelte, hogy az Aszterek minden
házból még több csapatot várnak. Felesleges is lett volna
vitatkozni, semmi sem változott volna.
Az Aszterek kiadták a parancsot.
Ezután az új kereskedelmi javaslatokról esett szó. Újra meg
újra meg újra körbejárták a témát, végül még Micah is
belebonyolódott, hogy ki mit csinált és kapott, és Ruhn idővel
eltöprengett, hogy az Aszterek talán kínzásnak találták ki ezeket a
találkozókat.
Vajon hány Aszter-őr szunyókált a maszk mögött? A különféle
delegációk alacsonyabb rangú tagjai el-elbóbiskoltak. Athalar
viszont éber volt – az orgyilkos minden egyes percben hallgatta
őket. Figyelt.
Talán ez volt a kormányzók célja: halálra untatni őket, hogy
kétségbeesetten véget akarjanak vetni a megbeszélésnek, és végül

778
mind beleegyezzenek olyasmibe, ami nem is válik majd
előnyükre.
Néhányan azért kitartottak. Például Ruhn apja, a sellők és a
boszorkányok.
Különösen egy bizonyos boszorkány.
Hypaxia királynő keveset beszélt, de Ruhn észrevette, hogy ő
is minden egyes szóra odafigyel, gyönyörű, barna szeme
fiatalsága ellenére is körültekintésről, intelligenciáról árulkodott.
Ruhn teljesen megdöbbent, amikor meglátta őt az első nap – az
ismerős arcot ebben a környezetben, koronával, királynői
palásttal. Heteken át beszélgetett a várható jövendőbelijével, és
halvány fogalma sem volt róla.
Még aznap sikerült befurakodnia a boszorkányköre két tagja
közé az ebédlőben, és igazi seggfejként válaszokat követelt.
– Miért nem szóltál semmit? Miért nem mondtad el, ki vagy?
Hypaxia olyan elegánsan tartotta a tálcáját, akár egy jogart.
– Nem kérdezted.
– Mégis mi a fenét kerestél azon a klinikán?
A barna szempár megrebbent.
– Úgy hallottam, ébredezik a gonosz a városban. Azért jöttem,
hogy szemügyre vegyem én magam… de csak diszkréten. – Hát
ezért volt ott a templomi őr meggyilkolásának helyszínén,
döbbent rá Ruhn. És azon az estén, amikor Athalart és Bryce-t
megtámadták a parkban. – És kíváncsi voltam, milyen…
hétköznapi életet élni. Még mielőtt elkezdődik ez az egész – intett
a koronájára.
– Tudod, mit vár apám tőled? És tőlem?
– Sejtem – felelte hűvösen. – De jelenleg nem tervezek ilyen…
változtatásokat az életemben. – Biccentett, majd elindult. –
Senkivel sem.
És ennyivel el is intézte. Jól kiosztotta Ruhnt.
Ma megpróbált odafigyelni. Igyekezett nem a boszorkányt
nézni, akinek, hála a jó égnek, semmi kedve feleségül menni
hozzá. Megérezte volna a gyógyítóképességével azt, ami miatt ő
lesz a vérvonalának utolsó leszármazottja? Nem akarta tudni.

779
Elzárta az Orákulum jóslatának emlékét. De legalább nem csak ő
nem foglalkozott Hypaxiával. Jesiba Roga sem szólt hozzá
egyetlen szót sem.
Persze a varázslónő egyébként sem beszélt sokat, csak
megerősítette, hogy a Láng és árny házát a halál és a káosz élteti,
ezért nekik nincs problémájuk egy elhúzódó, pusztító háborúval.
A kaszások mindig szívesen átviszik a holtak lelkét, jelentette ki.
Erre még az arkangyalok is elképedtek.
Ahogy kilencet ütött az óra, és mind elfoglalták a helyüket a
teremben, Sandriel így szólt:
– Micah-t elszólítja a kötelesség, később csatlakozik majd
hozzánk.
Egyetlen személy – vagyis inkább hat – szólíthatta el Micah-t
ettől a csúcstalálkozótól. De Sandriel szemlátomást szívesen
levezényelte a napi megbeszéléseket, és így folytatta:
– A sellőkkel kezdünk, akik elmagyarázhatják, miért
ellenkeznek olyan szűklátókörűen a csatorna megépítése ellen,
amin a tankokat és az utánpótlást szállíthatnánk.
A Folyókirálynő lánya tétován az ajkába harapott. Tharion
Ketos parancsnok volt az, aki gúnyosan megfelelt Sandriel
kérdésére:
– Úgy vélem, nem éppen szűklátókörűségről árulkodik, amikor
azt mondjuk, hogy a háborús gépezetek tönkreteszik az
osztrigatelepeinket és a hínárerdeinket, és ez tönkreteszi a
halászatunkat.
Sandriel szeme megvillant, de mézesmázosan így szólt:
– Ezt kompenzálni is fogjuk.
Tharion nem hagyta magát.
– Nemcsak a pénzről van szó, hanem a bolygónk állapotáról is.
– A háború áldozatokat kíván.
Tharion összefonta a karját, izmai duzzadtak fekete, hosszú
ujjú pólója alatt. A kezdeti felvonulás és az első nap
végeláthatatlan megbeszélései után mindannyian kényelmesebb
öltözéket választottak a csúcstalálkozó további részére.
– Tudom, milyen áldozatokkal jár egy háború, kormányzó.

780
 Merész férfi, hogy Sandriel szemébe nézve ki mer jelenteni
ilyesmit.
Hypaxia királynő halkan, de határozottan szólalt meg:
– Tharion aggodalmának van létjogosultsága. És precedense is.
– Ruhn kihúzta magát, ahogy minden szempár a
boszorkánykirálynő felé fordult. Sandriel viharos tekintete őt sem
futamította meg. – Kétezer éve, a Sorvak-háborúban elpusztultak
a korall- és hínártelepek a Rhagan-tenger keleti határán, és azóta
sem regenerálódtak. Az abból megélő sellőket is kompenzálták.
De csak néhány idény erejéig. – Teljes csend uralkodott a
teremben. – Ezer idényt is kifizetnének, kormányzó? Kétezret? Mi
van azokkal a lényekkel, akik a javaslata szerint elpusztítandó
helyeken élnek? Őket hogyan fizetik ki?
– Alsóbbrendűek. Még az alsóbbrendűeknél is
alsóbbrendűbbek – felelte Sandriel hűvösen, a legkevésbé sem
hatották meg a hallottak.
– Midgard gyermekei. Kthona gyermekei – felelte a
boszorkánykirálynő.
Sandriel fogait kivillantva elmosolyodott.
– Ne fárasszon a vérző szívű maszlaggal!
Hypaxia nem mosolygott vissza rá. Csak állta Sandriel
pillantását. Nem intézett kihívást felé, csak őszintén végigmérte.
Ruhn teljesen megdöbbent, hogy Sandriel fordult el elsőként, a
szemét forgatva igazgatni kezdte a papírjait. Még az Őszkirály is
pislogott egyet. Aztán összehúzott szemmel az ifjú királynőt
kezdte fürkészni. Nyilván azon gondolkozott, hogy merhetett
ilyesmit tenni egy huszonhat éves boszorkány. Vagy mit tudhat
Hypaxia Sandrielről, amiért az arkangyal visszavonulót fújt. Hogy
tényleg megfelelő ara lenne-e a boszorkánykirálynő Ruhn számára
– vagy csupán bosszúságot hozna.
Az asztal túlfelén ülő Jesiba Roga halványan Hypaxiára
mosolygott. Most először nézett a fiatal boszorkányra.
– Később megvitatjuk a csatorna kérdését – zárta le a témát
Sandriel feszülten, és letette a papírokat. – Az utánpótlás

781
útvonalának kérdése viszont… – Azzal belefogott egy újabb
beszédbe arról, hogyan egyszerűsítené a háború menetét.
Hypaxia az előtte nyugvó papírokra fordította a tekintetét. De
aztán felnézett a második asztalkörre.
Tharionra.
A sellőférfi halvány, titokzatos mosollyal jutalmazta – hálásan,
méltányolva a segítségét.
A boszorkánykirálynő biccentett, szinte alig mozdult az álla.
A sellő megemelte a papírját, és megmutatta, mi van rajta:
nagyjából húsz vonal állt egymás mellett – mintha strigulázott
volna valamit.
Hypaxia szeme tágra nyílt, szemrehányóan és hitetlenkedve
csillogott, és Tharion gyorsan leeresztette a papírt, mielőtt bárki
más észrevehette volna. Majd behúzott egy újabb strigulát.
A boszorkánykirálynő elpirult.
Ám ekkor az apja beszélni kezdett, úgyhogy Ruhn nem
foglalkozott többé a jelenettel, helyette kihúzta magát, és
igyekezett úgy tenni, mint aki figyel. Mint akit érdekel ez az
egész.
Nem mintha végül számítana. Sandriel és Micah úgyis
megkapja, amit akar.
És minden marad a régiben.

Hunt úgy unta magát, hogy őszintén attól félt, ki fog folyni az
agya a fülén keresztül.
De próbálta kiélvezni a nyugalom és viszonylagos kényelem
utolsó napjait, hiába tartotta őt szemmel Pollux a terem másik
végéből. Várta, hogy ne kelljen többé civilizáltan viselkednie.
Hunt tudta, hogy Pollux számolja az órákat, mikor vetheti rá
magát.
Úgyhogy valahányszor az a seggfej rámosolygott, Hunt
visszavigyorgott.

782
 Legalább a szárnya meggyógyult már. A lehetőségeihez mérten
próbálgatta is, kinyújtotta, megfeszítette. Ha Sandriel
megengedné, hogy a levegőbe röppenjen, elbírta volna.
Valószínűleg.
A fal mellett állva értelmezni az elhangzottakat felért egyfajta
kínzással, de Hunt azért végighallgatta a megszólalókat. Még
akkor is odafigyelt, amikor a többségnek szemmel láthatóan nagy
erőfeszítésébe került, hogy ne aludjon el.
Remélte, hogy a vitázó delegációk – a tündérek, a sellők, a
boszorkányok – kitartanak a csúcstalálkozó végéig, és nem
gondolnak arra, hogy ez az egész illúzió csupán, hiszen az
Aszterek könnyűszerrel kiadhatnak egy új rendeletet a
kereskedelmi törvényekkel kapcsolatban. Ahogyan a háborúról is
hoztak egy új határozatot.
Csak még pár nap, ennyit akart Hunt. Legalábbis ezt
mondogatta magának.

783
 76.

BRYCE AZ ELMÚLT HÁROM NAPOT A GALÉRIA KÖNYVTÁRÁBAN

töltötte, jócskán zárás utánig maradt, és már hajnalban visszajött.
Teljesen felesleges lett volna a lakásban időznie, hiszen a hűtő
üres volt, Syrinxet pedig mindenhová magával vitte. Ennyi erővel
a munkahelyén is múlathatta az idejét, amíg az otthonában kongó
ürességet érez csupán.
Jesibát lefoglalta a csúcstalálkozó, nem nézegette a galéria
kameráit. Nem látta a könyvtár minden felületét elborító
kajásdobozokat, hogy a minibár sajttal telt meg, és hogy Bryce
lezser ruhában jött be dolgozni. Meg a könyvtár végében lévő
fürdőszobában zuhanyzott. Lemondta az összes ügyfelet. És elvett
egy másik Arkhé-amulettet Jesiba irodájának fali széfjéből – a
tartományban található egyetlen darabot. Hiszen már csak öt
maradt az egész világon.
Idő kérdése volt csupán, hogy Jesiba elunja magát, megnyissa a
tucatnyi kamera képét, és mindenre rájöjjön. Vagy megnézze a
naptárukat, és észrevegye az új időpontokat.
Bryce-nak két helyről is visszaszóltak az állásjelentkezésével
kapcsolatban, úgyhogy most két interjú is várt rá. Persze ki kellett
találnia valamit, amit beadhat majd Jesibának. Időpontja van a

784
gyógyboszorkányhoz, fogkőeltávolításra kell mennie, vagy valami
hasonló hétköznapi, de szükséges dolgot kell elvégeznie. És ha
megkapja valamelyik állást, ki kell gondolnia, hogyan fizeti vissza
Syrinx árát – olyan terv kell, amivel Jesiba egóját simogathatja, és
a varázslónőnek nem jut eszébe Bryce-t valamilyen rémes állattá
változtatni, amiért egyáltalán felmerült benne a távozás gondolata.
Bryce felsóhajtott, és végigsimított a jogi szakszöveggel teli
köteten, aminek a megfejtéséhez szakirányú diploma
szükségeltetett. Még sosem látott ennyi ennélfogvát,
következésképpent, ezért az alábbit meg többek között, de nem
kizárólagot. De azért tovább kutatott.
Ahogy Lehabah is.
– Na és ez, BB? – A tűzszellem felizzott, és az előtte lévő lapra
mutatott. – Itt az áll, hogy: Egy bűnelkövető büntetése szolgálati
időre mérsékelhető, amennyiben…
– Azt már két napja megnéztük – szakította félbe Bryce. – De
visszajutunk vele a rabszolgasághoz.
Halk kaparászás töltötte meg a helyiséget. Bryce félig
leeresztett szempillái alól nézett a nøkkra, ügyelt rá, nehogy a lény
észrevegye, őt figyeli.
A nøkk azért rávigyorgott. Mintha tudott volna valamit, amit
Bryce nem.
A következő pillanatban Bryce is ráeszmélt.
– Van egy másik eset is alatta – mondta Lehabah. – Egy
embernőt felszabadítottak, miután…
Syrinx morogni kezdett. De nem a tartályra. Hanem a zöld
szőnyeges lépcsősorra.
Nyugodt léptek puffantak. Bryce azonnal felpattant, a
telefonjáért nyúlt.
Cipő bukkant elő, majd sötét farmer, aztán…
Hófehér szárnyak. Igazságtalanul gyönyörű arc.
Micah.
Bryce fejéből minden egyes gondolat kiröppent, ahogy az
arkangyal belépett a könyvtárba, szemügyre véve a polcokat, a
rézkarzatra és az alkóvokba vezető lépcsőket, a tartályt és a benne

785
vigyorgó nøkkot, a robbanásszerűen fényes naplámpát a
mennyezeten.
Nem jöhet le ide! Nem láthatja meg ezeket a könyveket…
– Őkegyelmessége! – bukott ki Bryce száján.
– Nyitva volt a bejárati ajtó – mondta Micah. Pillantása olyan
erőteljesnek bizonyult, mintha fejbe vágta volna Bryce-t egy
téglával.
Hát persze hogy a zárak és az igézetek nem állhatták útját.
Semmi sem állhatta Micah útját.
Bryce csillapította heves szívverését annyira, hogy azt felelje:
– Szívesen fogadom odafent, őkegyelmessége, ha szeretné,
felhívom Jesibát is.
Jesibát, aki jelenleg a csúcstalálkozón van, ahol neked is
lenned kellene.
– Idelent is megteszi. – Az angyal az egyik magas polchoz
sétált.
Syrinx remegett a kanapén, Lehabah elbújt egy kisebb
könyvrakás mögé. Még az állatok is meghúzták magukat a
különféle ketrecekben és kisebb akváriumokban. Csak a nøkk
mosolygott.
– Foglaljon helyet, őkegyelmessége! – kínálta Bryce hellyel, és
gyorsan felkapta a kajásdobozokat, ügyet sem vetve rá, hogy
chiliolaj ömlik fehér pólójára. El kellett vonnia valahogy Micah-t
azoktól a polcoktól és az értékes könyvektől.
Az arkangyal nem foglalkozott vele, a szemmagasságban lévő
köteteket tanulmányozta.
Urd irgalmazzon! Bryce a már így is csordultig telt kukába
hajította a kajásdobozokat.
– Van néhány lenyűgöző műremekünk odafent. Talán meg
tudja mondani, pontosan mit keres. – Bryce Lehabah-ra pillantott,
aki ijesztő ciánkék színt öltött, és megrázta a fejét, némán
hallgatásra intve a tűzszellemet.
Micah behúzta a szárnyát, és Bryce-hoz fordult.
– Hogy mit keresek?
– Igen – lehelte Bryce. – Ha…

786
 A férfi jeges tekintete odaszegezte a földhöz.
– Önt keresem.

A mai megbeszélések voltak az eddigi legrosszabbak.

Leglassabbak.
Sandriel élvezettel vezette őket körbe-körbe, szájából csak úgy
dőltek a hazugságok és a féligazságok, mintha előre élvezné, hogy
hamarosan tőrt döfhet beléjük: hiszen nemsokára fejet kell
hajtaniuk az ő és az Aszterek kívánalmai előtt.
Hunt a falnak dőlt a díszegyenruhás Aszter-őrök között, és
figyelte, ahogy az óra mutatója a négyes felé közeledik. Ruhn úgy
festett, mint akit félórája elnyomott az álom. Az alacsonyabb
rangú meghívottakat már elküldték, néhányan maradtak csupán.
Még Naomit is visszavezényelték Lunathionbe, hogy nézzen rá a
33. légióra. Csak a vezetők és legszükségesebb kísérőik maradtak.
Mintha mindenki tudta volna, hogy vége. Hogy a köztársaság
átverés. Valaki vagy uralkodik, vagy fejet hajt.
– Ha új kikötőt létesítenénk Valbara keleti partján – mondta el
Sandriel századjára –, akkor biztonságos bázist építhetnénk a vízi
légiónk számára…
Valakinek megrezzent a telefonja.
Hunt meglepetésére Jesiba Roga húzta elő a készüléket szürke
ruhája felett viselt, megegyező színű blézere belső zsebéből.
Elfordult ültében, úgy tartotta a telefont, hogy a balján ülő
kíváncsi férfi ne láthassa a kijelzőt.
Néhány vezető észrevette, hogy Roga máshová figyel. Sandriel
mit sem sejtve tovább beszélt, de Ruhn magához tért a hangra, és
most a varázslónőt figyelte. Ahogy két sorral hátrébb Fury is.
Jesiba hüvelykujjai táncot jártak a telefonján, vörösre festett
ajka megfeszült, ahogy felemelte a kezét. Erre még Sandriel is
elhallgatott.

787
 – Elnézést, hogy közbevágok, kormányzó – szólalt meg Roga –
, de van valami, amit látnia kell, amit mindannyiunknak látnunk
kell.
Hunt nem tudta volna megmagyarázni, miért rándul össze a
gyomra a félelemtől. Bármiről lehetett szó a telefonon. Mégis
kiszáradt a szája.
– Mi az? – kérdezte Sabine a terem másik végéből.
Jesiba ügyet sem vetett rá, inkább Declan Emmet felé fordult.
– Ki tudod vetíteni a képernyőkre azt, ami a telefonomon van?
– mutatott a terem számtalan monitorára.
Declan, aki eddig félig bóbiskolt Ruhn mögött, azonnal kihúzta
magát.
– Igen, persze. – Volt elég esze ahhoz, hogy először Sandrielre
pillantson, és bár az arkangyal égnek emelte a tekintetét, végül
bólintott. Declan egy szempillantás alatt kinyitotta a laptopját.
Homlokráncolva figyelte azt, ami megjelent rajta, de azért
megnyomott egy gombot.
Mire tucatnyi videokamera képe jelent meg előttük – mind a
Griffin Régiségkereskedésből. A jobb alsó sarokban, egy ismerős
könyvtárban… Hunt elfelejtett levegőt venni.
Főleg, hogy Jesiba telefonja ismét megrezzent, és üzenet jelent
meg a képernyőkön, úgy tűnt, egy megkezdett beszélgetés
folytatása. Hunt szíve kihagyott egy ütemet a név láttán: Bryce
Quinlan.
És amikor meglátta az üzenetet, teljesen megállt a szíve.
Látszik már?
– Mi a franc? – sziszegte Ruhn.
Bryce a kamera előtt állt, épp egy pohár bort töltött. Mögötte, a
könyvtár közepén lévő asztalnál pedig Micah ült.
– Azt mondta, megbeszélése van… – mormolta Sandriel.
A kamerát az egyik könyvbe rejtették, épp Bryce feje felett.
Declan megnyomott pár gombot a számítógépén, és
kinagyította azt a bizonyos videoadást. Még néhány
billentyűleütést követően a hozzá tartozó hang is betöltötte a
konferenciatermet.

788
 – Kér valamit a borhoz? Sajtot? – kérdezte Bryce épp a válla
felett, könnyed mosolyt lövellve Micah felé.
Micah kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál, a könyveket
fürkészte.
– Hálás lennék érte, igen.
Bryce hümmögött, és miközben a zsúrkocsin matatott, titokban
a telefonját nyomkodta.
A következő, Jesibának írt üzenet felvillant a konferenciaterem
képernyőin.
Egyetlen szó, amitől Hunt ereiben megfagyott a vér.
Segíts!
Nem pimasz, elbűvölő kérés volt. Ez tisztán látszott, amikor
Bryce a kamerába nézett.
Félelem ült a tekintetében. Egyértelműen félelemtől csillogott.
Hunt minden egyes ösztöne riadót fújt.
– Kormányzó – fordult az Őszkirály Sandrielhez –,
magyarázatot kérnék!
Még mielőtt Sandriel válaszolhatott volna, Ruhn, szemét végig
a képernyőn tartva, halkan kiadta a parancsot:
– Flynn, most azonnal küldj egy Aux-egységet a Griffin
Régiségkereskedésbe!
Flynn már húzta is elő a telefonját, ujjai gyors táncot jártak.
– Micah nem tett semmit! – torkolta le Sandriel a
tündérherceget. – Csak kimutatta, milyen rémes az ízlése a nők
terén.
Huntból morgás tört elő.
Sandriel hűvös szele sújtott volna le rá, tudta jól, ha a hangot
nem rejti el a Declanből és Ruhnból feltörő ugyanolyan morgás.
Tristan Flynn épp ráförmedt valakire:
– Azonnal menjetek a Griffin Régiségkereskedéshez! Igen, ami
az Óvárosban van. Nem… csak menjetek már! Mert parancsba
adtam, bassza meg!
Ruhn újabb utasítást vakkantott a tündérúrnak, de Micah ekkor
ismét megszólalt:

789
 – Látom, keményen dolgozik. – Az asztalra mutatott. –
Kiskaput keres?
Bryce nagyot nyelve elkezdett megpakolni egy tányért Micah-
nak.
– Hunt a barátom.
Hiszen… hiszen jogi szakkönyvek hevertek az asztalon. Hunt
gyomra összerándult.
– Ó, igen! – felelte Micah, hátradőlve a székében. – Ezt igazán
nagyra becsülöm önben.
– Mi a jó büdös franc ez? – sziszegte Fury.
– A végsőkig hűséges, és még azon túl is – folytatta Micah. –
Hiába bizonyította minden, mégsem hitte el, hogy Danika csak
egy drogos kurva volt.
Sabine és jó néhány farkas felmordult. Hunt hallotta, ahogy
Amelie Ravenscroft odaszól Sabine-nek:
– Oda kellene küldenünk egy farkasfalkát.
– A legjobbak itt vannak – mormolta Sabine, egy pillanatra
sem vette le a szemét a képernyőről. – A legjobb biztonsági
csapatokat idehoztam. Csak párat hagytam hátra.
Ám ekkor, mintha gyufa lobbant volna lángra, Bryce teljesen
megváltozott. A félelme heves, tüzes haraggá változott. Hunt
máskor roppantmód örült volna ennek a perzselő pillantásnak.
Most azonban nem.
Használd már a kibaszott fejedet! – könyörgött neki némán.
Ésszel csináld!
Bryce hagyta, hogy Micah sértése megtorlatlan maradjon, és
inkább a sajtokra és szőlőre fordította a figyelmét.
– Ki tudja, mi az igazság? – felelte végül színtelenül.
– E könyvtár filozófusainak nyilván megvolt a maguk
véleménye a témában.
– Danikával kapcsolatban?
– Ne játssza az ostobát! – Micah mosolya kiszélesedett. Az
őket körbevevő könyvekre mutatott. – Tudja, hogy egyenes út
vezet a kivégzéshez azért, mert ezeket a könyveket őrzi?
– Kissé túlzásnak tűnik pár könyv miatt.

790
 – Emberek adták életüket ezekért a könyvekért – mormolta
Micah, és ismét a körülöttük álló magas polcokra mutatott. –
Tiltott kötetek, ha nem tévedek, a többségüknek csakis az Aszter-
archívumban lenne szabad létezniük. Evolúció, matematika,
elméletek, miszerint a vanírok és az Aszterek nem is
felsőbbrendűek. Olyan írások, amelyek állítólag az Aszterek
érkezése előtt tevékenykedő filozófusoktól származnak. – Halk,
ocsmány nevetés. – Hazugok és eretnekek, akik bevallották, hogy
tévednek, amikor az Aszterek megkínozták őket az igazságért.
Élve elégették őket, a gyalázatos írásaikat használták gyújtósként.
Itt mégis fennmaradtak ezek a kötetek. Az ősi világ minden
tudása. Egy olyan világról, ami még az Aszterek előtt létezett. És
egy olyan világ elméletei, ahol a vanírok nem urai az ön
fajtájának.
– Érdekes – mondta Bryce, de továbbra sem fordult hátra.
– Egész pontosan mi van abban a könyvtárban? – kérdezte
Ruhn Jesibától.
Jesiba nem felelt. Egyetlen szót sem ejtett ki. Szürke szeme
azonban szörnyű halált ígért.
Micah tudtán kívül is megfelelte a herceg kérdését, ahogy
tovább beszélt:
– Tudja egyáltalán, mi veszi körbe, Bryce Quinlan? Ez itt a
Parthoszi Nagy Könyvtár.
A szavak végigvisszhangzottak a termen. Jesiba még csak a
száját sem nyitotta ki.
Bryce javára szóljon, hogy így felelt:
– Idétlen összeesküvés-elméletnek tűnik. Parthosz az emberek
esti meséje.
Micah kuncogott.
– Mondja az a nő, akinek Arkhé-amulett lóg a nyakában.
Azoknak a papnőknek az amulettje, akik egykor Parthoszban
szolgáltak, azt védték. Szerintem pontosan tudja, mi van itt, és
hogy annak a könyvtárnak a maradványai közt tölti a
mindennapjait, aminek nagyját a vanírok tizenötezer éve
felégették.

791
 Hunt gyomra felfordult. Esküdni mert volna, hogy hűvös szellő
árad Jesiba irányából.
Micah elgondolkozva folytatta:
– Tudta, hogy az első háborúk során, amikor az Aszterek
kiadták a parancsot, pont Parthoszban vívta meg egy bukásra ítélt
emberhadsereg az utolsó csatáját? Menteni akarták azt, amivel
bizonyíthatták, milyenek voltak, mielőtt a Rések megnyíltak…
ezeket a könyveket. Százezer ember vonult csatába aznap, tudván,
hogy meg fognak halni, és elveszítik a háborút. – Micah mosolya
kiszélesedett. – Mindezt pusztán azért, hogy a papnők
kimenthessék a legfontosabb köteteket. Hajóra szálltak velük, és
eltűntek. Kíváncsi lennék, miképpen jutottak Jesiba Rogához.
A varázslónő, akinek a titkait felfedte a képernyőkön, nem
szólalt meg. Nem kommentálta azt, amit Micah állított. Lehet
ennek bármi köze ahhoz, amiért elhagyta a boszorkányokat? Vagy
amiért a Holtkirályhoz csatlakozott?
Micah hátradőlt a székén, szárnyai susogtak.
– Régóta sejtem, hogy itt rejtegetik azt, ami Parthoszból
megmaradt. Kétezer évnyi emberi tudás az Aszterek érkezése
előttről. Elég volt egyetlen pillantást vetni a polcokra, máris
tudtam, hogy így igaz.
A teremben lévők még csak nem is pislogtak, ahogy felfogták
az igazságot. Jesiba a képernyőkre mutatott, és remegő hangon
így szólt Tristan Flynnhez, Sabine-hez:
– Mondjátok meg annak a nyomorult Auxnak, hogy siessenek!
Mentsék meg a könyveket! Könyörgöm!
Hunt a fogát csikorgatta. Hát persze hogy a könyvek
fontosabbak Jesiba számára, mint Bryce.
– Az Aux még csak véletlenül sem fog ilyesmit tenni – mondta
Sandriel hűvösen. A megdermedő Jesibára mosolygott. – És
bármit tartogat is Micah a kis asszisztensed számára,
semmiségnek fog tűnni ahhoz képest, amit az Aszterek művelnek
majd veled, amiért azt a hazugsággal teli szemetet rejtegetted…
Bryce ekkor felkapta a sajttálat és a pohár bort.
– Kormányzó úr, én csak alkalmazott vagyok itt.

792
 Végül csak Micah felé fordult. Sportos öltözéket viselt:
leggingst és hosszú ujjú, fehér pólót. Neonrózsaszín edzőcipője
elsőfényként világított a homályos könyvtárban.
– Menekülj! – biztatta Flynn a képernyőt, mintha Bryce
meghallhatta volna. – Menekülj már, Bryce, bassza meg!
Sandriel rosszallón meredt a tündérharcosra.
– Tisztességtelen eljárással vádol egy kormányzót? – Csakhogy
kétség csillogott a szemében.
A tündérúr ügyet sem vetett rá, tekintete ismét a képernyőre
tapadt.
Hunt képtelen volt megmozdulni. Bryce letette a sajttálat és a
bort.
– Engem keresett, hát itt vagyok – mondta Micah-nak egy
félmosoly kíséretében. – Nagyon unalmas lehetett az a
csúcstalálkozó. – Összekulcsolta a kezét a háta mögött, róla
lehetett volna mintázni a nemtörődömség szobrát. Az arkangyalra
kacsintott. – Csak nem megint randira akar hívni?
Micah nem láthatta azt, amit a Declan által kinagyított második
kameraszög számukra láthatóvá tett: hogy Bryce ujja megmozdult
a háta mögött. A lépcső felé mutatott. Némán, kétségbeesetten
sürgette Lehabah-t és Syrinxet, hogy meneküljenek. Egyik sem
mozdult.
– Ahogy ön mondta akkor nekem – felelte Micah könnyedén –,
inkább nem.
– Nagy kár.
Lüktetett a csend a konferenciateremben.
Bryce ismét mutogatni kezdett a háta mögött, már remegtek az
ujjai. Könyörgöm – rimánkodott a kezével. Könyörgöm,
meneküljetek, amíg elterelem a figyelmét!
– Foglaljon helyet! – mutatott Micah az asztal túloldalán álló
székre. – Akár civilizáltan is megejthetjük a dolgot.
Bryce a szempilláját rebegtetve engedelmeskedett.
– Egészen pontosan mit is?
– Luna kürtjének átadását.

793
 77.

BRYCE TUDTA, hogy ez az egész minden bizonnyal rossz véget ér.

De ha Jesiba látta az üzeneteit, talán nem feleslegesen tart ki.
Talán mindenki tudni fogja, mi történt vele. Talán meg tudják
menteni a könyveket, már ha a védővarázslatok fel tudják venni a
harcot egy arkangyal haragjával. A galéria igézetei nem tudták.
Bryce nyugodtan azt felelte Micah-nak:
– Fogalmam sincs, hol lehet a kürt.
Micah mosolya meg sem rezzent.
– Próbálja csak meg újra!
– Fogalmam sincs, hol lehet a kürt, kormányzó úr?
Micah megtámasztotta erős alkarját az asztalon.
– Kíváncsi rá, mit gondolok én?
– Nem, de gondolom, azért el fogja mondani. – Bryce szíve
veszettül dobogott.
Micah felnevetett.
– Szerintem már rájött. Ugyanakkor, amikor pár nappal ezelőtt
én is.
– Igazán hízelgő, hogy ennyire okosnak tart.

794
 – Nem önt. – Újabb hűvös nevetést hallatott. – Danika Fendyr
volt okos. Ellopta a kürtöt a templomból, és ön eléggé ismerte őt
ahhoz, hogy rájöjjön, mit tett vele.
– Minek kellett volna Danikának a kürt? – kérdezte Bryce
ártatlanul. – Hiszen tönkrement.
– Kettéhasították. És ha jól sejtem, már tudja, mi javíthatja
meg. – Bryce szíve mennydörgésszerűen dübörgött, ahogy Micah
azt morogta: – A szint.
Bryce felpattant, térde enyhén remegett.
– Akár kormányzó, akár nem, ez itt magánterület. Ha szeretne
máglyán elégetni a könyvekkel együtt, akkor hozzon házkutatási
parancsot!
Bryce a lépcső aljához ment. Syrinx és Lehabah viszont nem
mozdult.
– Adja ide a kürtöt!
– Mondtam már, hogy fogalmam sincs, hol van.
Bryce feltette a lábát az első lépcsőfokra, de Micah ott termett,
és megragadta a pólóját a nyakánál.
– Ne hazudj! – sziszegte.

Hunt egyetlen lépésnyit tudott lebotorkálni a lépcsőn, Sandriel

már meg is állította, szele visszalökte a falhoz. Végigkígyózott a
torkán, megdermesztette a hangszalagjait. Kénytelen volt némán
figyelni a kibontakozó eseményeket.
Micah inkább tűnt állatnak, mint angyalnak, ahogy Bryce
fülébe morgott:
– Szeretnéd tudni, hogy jöttem rá?
Bryce megremegett, ahogy a kormányzó birtokló mozdulattal
végigsimított a gerince ívén.
Hunt vöröset látott az érintés miatt, amiért Micah olyan
öntelten mozdult, amiért Bryce tágra nyíló szemében színtiszta
rémület ült.

795
 Bryce-nak több esze volt annál, mintsem hogy menekülni
próbáljon, miközben Micah felfelé is végigsimított a hátán,
minden egyes mozdulata határozottságot sugallt.
Hunt olyan erősen szorította az állkapcsát, hogy már fájt,
hatalmas, ziháló kortyokban kapkodta a levegőt. Megöli.
Valahogy megszabadul Sandrieltől, és megöli azt a kibaszott
Micah-t ezért az érintésért…
Micah ezúttal a Bryce nyakában lógó vékony láncon futtatta
végig az ujjait. Egy új amulett, döbbent rá Hunt.
Micah-nak fogalma sem volt a tőle pár méterre lévő kameráról,
ahogy azt mormolta:
– Láttam a felvételt rólad a Comitium előcsarnokában.
Sandrielnek adtad az Arkhé-amulettedet. Ő pedig tönkretette. –
Széles keze Bryce nyakára fonódott, aki szorosan lehunyta a
szemét. – Ebből jöttem rá. Hogy te is tudod az igazat.
– Nem tudom, miről beszél – suttogta Bryce.
Micah erősebben szorította őt, de akár Huntot is fojtogathatta
volna, olyan nehezen kapott levegőt.
– Három éven keresztül hordtad azt az amulettet. Minden egyes
nap minden egyes órájában. Ezt Danika is pontosan tudta. Ahogy
azt is, hogy az égvilágon semmiféle ambíció nem szorult beléd, és
sosem szednéd össze magad annyira, hogy más munkát keress.
Úgyhogy nem vennéd le az amulettet.
– Maga megőrült! – nyögte ki Bryce.
– Valóban? Akkor magyarázd el, ugyan miért támadt rád a
krisztalloszdémon egy órán belül azután, hogy levetted magadról
az amulettet!
Hunt megdermedt. Bryce-t aznap megtámadta egy démon?
Elkapta Ruhn pillantását, mire a herceg holtsápadtan bólintott.
Időben odaértünk – csupán ennyit mondott neki Danaan
gondolatban.
– Pechem volt? – próbálkozott Bryce.
Micah még csak el sem mosolyodott, továbbra is Bryce nyakát
szorongatta.

796
 – Nem pusztán nálad van a kürt. Te magad vagy a kürt. – Ismét
végigsimított a hátán. – Te lettél a hordozója aznap este, amikor
Danika finom porrá őrölte, összekeverte a boszorkánytintával, és
úgy leitatott, hogy nem kérdezősködtél, hagytad, hogy a hátadra
tetováltassa.
– Mi van? – fakadt ki Fury Axtar.
Az istenek basszák meg! Hunt továbbra sem szólalhatott meg,
ezért elvicsorodott.
Csakhogy Bryce így felelt:
– Nagyon menőn hangzik, kormányzó úr, de ez a tetoválás azt
jelenti, hogy…
– Nem e világi a nyelv, amin íródott. Az univerzumok nyelve.
És konkrét parancsot jelent, amivel működésbe hozható a kürt, ha
nyers erőt irányítanak magára a tetoválásra. Ahogy egykor a
csillagfényű herceg is működésbe hozta. Hiába nem rendelkezel a
bátyád képességével, a vérvonalad és a szint majd kompenzál,
amikor használom rajtad az erőmet. Ha erővel töltjük meg a
tetoválást, vagyis téged, az gyakorlatilag felér azzal, hogy
megfújjuk a kürtöt.
Bryce orrlyukai kitágultak.
– Tudod, kit fújjál meg, te seggfej! – Olyan gyorsan vetette
hátra a fejét, hogy még Micah sem védhette ki a támadást, és
Bryce koponyája az orrának csapódott. Az arkangyal
hátratántorodott, így Bryce-nak lehetősége nyílt megpördülni és
menekülőre fogni…
Azonban Micah továbbra sem eresztette.
Egyetlen lökéssel a földre taszította, és Bryce pólója
szétszakadt hátul.
Hunt kiáltása a torkában ragadt, Ruhné viszont
végigvisszhangzott a konferenciatermen, ahogy Bryce
végigcsúszott a szőnyegen.
Lehabah felsikoltott, Syrinx pedig felmordult, mire Bryce nagy
nehezen rájuk parancsolt:
– Bújjatok el!

797
 Az arkangyal megtorpant, szemügyre vette a földön elterülő
nőt maga előtt.
A tetoválást a hátán. A sötét tintában ott rejlett Luna kürtje.
Bryce talpra kecmergett, mintha lett volna hová menekülnie,
hová bújnia a kormányzó és annak iszonytató ereje elől. A
helyiség másik feléig jutott, felfelé szaladt a karzatra vezető
lépcsőn…
Micah szélsebesen mozgott. Megragadta Bryce bokáját, és
keresztülhajította őt a könyvtáron.
Hunt még sosem hallott annál borzalmasabbat, mint ahogy
Bryce felsikoltott, amikor nekicsapódott a faasztalnak, és az
összetört alatta.
– Meg fogja ölni, bassza meg! – lehelte Ruhn.
Bryce hátrafelé mászott az asztal törött darabjain keresztül,
vértől szivárgó szájjal suttogta Micah-nak:
– Te ölted meg Danikát és a falkát.
Micah elmosolyodott.
– És élveztem is minden egyes másodpercét.
A konferenciaterem megremegett. Vagy talán csak maga Hunt.
Aztán az arkangyal Bryce-ra vetette magát, és Hunt egyszerűen
képtelen volt elviselni a látványt, azt, ahogy Micah a nyakánál
fogva megragadja, és ismét elhajítja Bryce-t, neki a polcoknak.
– Hol van már a kibaszott Aux?! – üvöltött Ruhn Flynnre.
Sabine-re.
Sabine szeme elkerekedett. Teljesen megdöbbentették a
hallottak.
Bryce csigalassúsággal mászott hátrafelé, megint fel a karzat
lépcsőjére, a könyvekbe kapaszkodva húzta magát tovább. Az
egyik sebből vér szivárgott a leggingsére, csont csillant a beleálló
fadarab alatt.
– Miért? – zihálta félig zokogva.
Lehabah közben a könyvtár hátuljában lévő fürdőszoba
fémajtajához osont, és ki is nyitotta, mintha némán jelezni akarta
volna Bryce-nak, hogy oda meneküljön – bezárhatják magukat
oda, amíg megérkezik a felmentősereg.

798
 – Rájöttél a kutatásod során, hogy a Redner Vállalat
befektetője vagyok? Hogy hozzáférek az összes kísérlethez?
– Ó, bassza meg! – szakadt ki Isaiah-ból a terem mélyének
túlsó oldalán.
– És rájöttél – folytatta Micah –, hogy pontosan mit csinált
Danika a Redner Vállalatnál?
Bryce még mindig felfelé hátrált a lépcsőn. De nem volt hova
menekülnie.
– Részidőben biztonsági őrködött.
– Ezt mondta neked? – Micah önelégülten elmosolyodott. –
Danika kerítette elő azokat az embereket, akiket Redner meg akart
találni. Olyanokat, akik inkább rejtve maradtak volna. Például az
Ophion-lázadók egy csoportját, akik a szintetikus mágia egy
formulájával kísérleteztek, hogy az emberek árulását segítsék
vele. A rég elfeledett történelem mélyére ástak, és rájöttek, hogy a
krisztalloszdémon mérge hatástalanítja a mágiát… a mi
mágiánkat. Úgyhogy ezek az észlény lázadók úgy döntöttek,
kutatni kezdenek a miértek után, izolálták a méreg által
megtámadott fehérjéket. A mágia forrását. Rednert az emberkémei
figyelmeztették, és Danika már ment is, hogy megkeresse a
kutatást és a mögötte álló embereket.
Bryce levegőért kapott, még mindig felfelé kúszott. A
konferenciaterem teljes némaságba burkolózott, ahogy azt felelte:
– Az Aszterek ellenzik a szintetikus mágiát. Hogy folytathatott
egyáltalán Redner ilyen kutatásokat?
Hunt megremegett. Bryce az időt húzta.
Úgy tűnt, Micah készséggel válaszol.
– Redner tudta, hogy az Aszterek azonnal leállítanák, ha
szintetikus mágiát próbálna előállítani, hogy én magam is azonnal
véget vetnék a kísérleteknek, úgyhogy gyógyszerkutatásként adta
elő a dolgot. Befektetési lehetőséget ajánlott nekem. A legelső
kísérletek sikerrel zárultak, az emberek gyorsabban gyógyultak
tőle, mint bármilyen gyógyboszorkány vagy tündér erejétől. De a
későbbi kísérletek már nem a terv szerint alakultak. Mint kiderült,
a vanírok megőrülnek a szertől. És ha egy ember túl sokat vesz

799
be… Hát, igen. Danika a hozzáférése segítségével ellopta a
kísérletek felvételeit, és úgy sejtem, rád hagyta őket, igaz?
Solas tüzére! Bryce egyre feljebb és feljebb mászott a lépcsőn,
bele-belekapaszkodott az ősrégi, értékes könyvekbe.
– Hogy jött rá, mit művelsz valójában?
– Mindig olyasmibe ütötte az orrát, amibe nem kellett volna.
Mindig meg akarta védeni a gyengéket.
– A hozzád hasonló szörnyetegektől – sziszegte Bryce továbbra
is felfelé haladva. Még mindig az időt húzta.
Micah arcán ocsmány mosoly terült szét.
– Nem titkolta, hogy figyelemmel követi a szintkísérleteket,
hiszen annyira szeretett volna segíteni a gyenge, védtelen
félember barátján. Rajtad, aki semmiféle erőt nem örökölt.
Felmerült benne, vajon a szint segítségével fel tudnád-e venni a
harcot a világot uraló ragadozókkal. És amikor látta, miféle
borzalmakat szülhet a szint, aggódni kezdett a kísérleti alanyok
miatt. Aggódott, milyen hatással lehet a szer az emberekre, ha
kijut a laborból. Csakhogy a Redner-alkalmazottak szerint
Danikának is megvolt a maga kutatása. Senki sem tudta, mivel
foglalkozik, de eltöltött némi időt a laborokban munkaidő után.
Nyilván minden rajta van a pendrive-on, amit Bryce talált.
Hunt nagyon remélte, hogy Bryce biztos helyre rejtette. Vajon
miféle döbbenetes információk lapulhatnak még rajta?
– Nem árult szintet azon a hajón, igaz? – kérdezte Bryce.
– Nem. Addigra már rájöttem, hogy szükségem van valakire,
aki korlátozások nélkül hozzáfér a templomhoz, hogy ellopja a
kürtöt, rám túl könnyen felfigyelnének. Úgyhogy amikor ellopta a
szintkísérletek felvételeit, végre felhasználhattam őt.
Bryce még eggyel feljebb kúszott.
– Te juttattad ki a szintet a városba.
Micah követte.
– Igen. Tudtam, hogy Danika folyton hőst akar játszani,
úgyhogy utánaküldtem, hadd védje Lunathion mocskát, nehogy a
saját vesztüket okozzák vele. A nagy részét meg is szerezte, de
nem mindet. Amikor elmondtam neki, hogy láttam őt a folyón, és

800
közöltem vele, úgysem hinné el senki, hogy a partikirálynő meg
akarja tisztítani az utcákat a drogtól, kénytelen volt kötélnek állni.
Felajánlottam, hogy elfelejtem ezt az egészet, ha tesz nekem egy
apró szívességet a megfelelő időpontban.
– Te okoztad az áramszünetet aznap este, amikor Danika
ellopta a kürtöt.
– Igen. De alábecsültem Danikát. Már jóval azelőtt gyanússá
vált számára a szint iránti érdeklődésem, hogy kijuttattam a
laborból a szert, és amikor megzsaroltam, hogy lopja el a kürtöt,
nyilván rájött, miféle összefüggés van a kettő között. Hogy a szint
megjavíthatja az ereklyét.
– És ezért megölted? – Újabb lépcsőfok, újabb kérdés, hogy
időt nyerjen.
– Azért öltem meg, mert elrejtette előlem a kürtöt, még mielőtt
megjavíthattam volna a szinttel. Hogy így segítsek a népemen.
– Azt hittem, a puszta erőd is elég erre – mondta Bryce, mintha
hízelgéssel próbálta volna menteni a bőrét.
Az arkangyal egy pillanatra őszintén elszomorodott.
– Ahhoz még az én erőm is kevés. Nem tudom
megakadályozni, hogy a háború Valbara partjait is elérje. Ehhez a
mi világunkon túli segítségre van szükség. A kürt portált nyit,
amin keresztül egy egész hadsereget idézhetek meg, hogy
eltöröljem a lázadó embereket a föld színéről, és véget vessek a
féktelen pusztításuknak.
– Miféle világból jönne az a sereg? – kérdezte Bryce
elsápadva. – Hélből?
– Hél nem hajolna meg előttem. De az ősi történetek egy olyan
világról mesélnek, ami igenis fejet hajtana az erőm előtt… és a
kürt előtt. – Elmosolyodott, ridegen, akár egy mélytengeri hal. –
Aki a kürt teljes erejét bírja, az bármit megtehet. Talán még
Aszterré is válhat.
– Az ő hatalmukkal születni kell, nem elvenni – csattant fel
Bryce, pedig ekkor már tényleg hamuszürkévé vált az arca.
– A kürt segítségével nincs szükség arra, hogy valaki egy
csillag erejét örökölje, anélkül is uralkodhat. Ezt az Aszterek is

801
belátnák. Tárt karokkal fogadnának. – Újabb halk nevetést
hallatott.
– Te ölted meg azt a két egyetemistát is.
– Nem. Őket egy szinttől beállt szatír mészárolta le, amíg
Danika ellopta a kürtöt aznap este. Nyilván emésztette is a
bűntudat.
Bryce remegett. Ahogy Hunt is.
– Szóval odamentél a lakásunkra, hogy megöld őt és az
Ördögfalkát?
– Megvártam, amíg Philip Briggs szabadlábra kerül.
– Ott volt a fekete só a laborjában, egyértelműen gyanúba
keverte őt – mormolta Bryce.
– Igen. Amint kijutott, elmentem Danika lakására, a közös
lakásotokra, megfosztottam az Ördögfalkát az erejétől, és beadtam
Danikának a szintet. Aztán végignéztem, ahogy széttépi őket,
majd saját maga ellen fordul.
Bryce most kezdett csak rá igazán a sírásra.
– De még akkor sem mondta el neked, hol a kürt.
Micah vállat vont.
– Kitartott.
– És aztán mi történt? Megidézted a krisztalloszt, hogy
eltüntesd a nyomaidat? Hagytad, hadd támadjon rád a sikátorban,
nehogy a triariid rád gyanakodjon? Vagy csak ürügyet kerestél,
hogy szemmel tarthasd a nyomozást, és senkiben se ébredjen
gyanú? Aztán vártál két kibaszott évet?
Micah a homlokát ráncolta.
– Az elmúlt két évben a kürtöt kerestem,
krisztalloszdémonokat idéztem, hogy segítsenek ebben, de nem
akadtam a nyomára. Aztán rájöttem, hogy nem kell nekem
dolgozni ezért. Hiszen te, Bryce Quinlan, jelentetted a kulcsot a
kürt megtalálásához. Tudtam, hogy Danika elrejtette valahová, és
ha lehetőséget biztosítok számodra, hogy bosszút állj, te majd
elvezetsz hozzá. Az én erőm kevés volt ahhoz, hogy megtaláljam,
de te… te szeretted őt. És úgy hittem, a szeretet ereje elhozza
hozzám a kürtöt. Táplálni fogja az igazságszolgáltatás iránti

802
vágyadat, és egyenesen elvezet hozzá. – Felhorkant. – De megvolt
az esélye, hogy nem jutsz sokra… egyedül legalábbis. Úgyhogy
bogarat ültettem az Őszkirály fülébe is.
A teremben mindenki a kifejezéstelen arcú tündérférfira nézett.
– Zsinóron rángatott, bassza meg! – morogta Ruhn az apjának.
Az Őszkirály borostyán szemében féktelen harag lobbant. De
még mielőtt megszólalhatott volna, Micah így folytatta:
– Tudtam, hogy elég megjegyzést tenni a tündérek hanyatló
erejére, a kürt elvesztésére, és beletaposok annyira az önérzetébe,
hogy megparancsolja a csillagfényű fiának, keresse meg.
Bryce hosszan kifújta a levegőt.
– Ha én nem járok sikerrel, akkor Ruhn talán igen.
Ruhn pislogott.
– Minden alkalommal, amikor… amikor a kürtöt kerestem… –
Elsápadt. – Mindig Bryce-hoz akartam menni. – Megfordult
ültében, hogy Huntra nézzen, és gondolatban így folytassa: Azt
hittem, a galériában van valami elrejtve, valamilyen információ,
de… bassza meg, hiszen ő az!
A csillagfényű kapcsolatod vele és a kürttel olyan erős lehet,
hogy még az Arkhé-amulett erejét is felülmúlta – felelte Hunt. Ez
elég szoros köteléket feltételez, herceg.
– És a krisztalloszok megidézése az elmúlt hónapokban? –
záporoztak Bryce kérdései. – A gyilkosságok?
– Azért idéztem meg a krisztalloszt, hogy motiváljalak titeket,
de gondoskodtam róla, hogy ne készüljenek róla felvételek –
válaszolta Micah ráérősen –, tudtam, hogy a kürttel való
kapcsolata nyomra vezet majd titeket. Tertiannek, a növendéknek
és a templomi őrnek pedig szintén azért adtam be szintet, azért
hagytam, hogy széttépjék magukat, hogy ösztönözzelek. Tertian
ürügyet szolgáltatott arra, hogy bevonjalak a nyomozásba, a másik
kettő pedig arra kellett, hogy a kürtre terelje a figyelmedet. Két
olyan embert támadtam meg, akik szolgálatot teljesítettek a
templomban aznap este, amikor Danika ellopta.
– És a robbantás a Fehér Hollóban, a kürtjellel a ládán? Az is
egy kis ösztönzés lett volna?

803
 – Igen, és az emberekre akartam terelni vele a gyanút, hogy ők
állnak az egész mögött. A város több pontján is helyeztem el
bombákat, ahová feltételeztem, hogy eljuthatsz. Amikor Athalar
telefonja jelezte, hogy a klubban vagytok, tudtam, hogy az istenek
is velem vannak. Úgyhogy távolról felrobbantottam a bombát.
– Belehalhattam volna!
– Talán. De fogadni mertem volna, hogy Athalar megvéd. És
miért is ne szítsak egy kis káoszt, miért ne hergeljem tovább
egymás ellen az embereket és a vanírokat? Könnyebben
meggyőzhetek mindenkit, hogy van ráció a tervemben, tényleg
véget lehet vetni így a konfliktusnak. A többség számára
egyébként túl nagynak tűnne a fizetendő ár.
Hunt beleszédült a hallottakba. A teremben senki sem szólt
egyetlen szót sem.
Bryce lelassult, arca megrándult a fájdalomtól.
– És a lakásunk? Azt hittem, Hunt tette, de nem, igaz? Az is te
voltál.
– Igen. A tulajdonos kérése a triariihoz futott be. És hozzám.
Tudtam, hogy Danika nem hagyott ott semmit, de addigra már,
Bryce Quinlan, élveztem a vergődésedet. Tudtam, hogy Athalar
hamarosan le fog bukni a szinttel, és feltételeztem, hogy úgyis a
legrosszabbat fogod hinni róla. Hogy az ereiben futó villámok
segítségével ártatlan életeket sodort veszélybe. Hiszen gyilkos.
Gondoltam, érdemes lenne emlékeztetni téged erre. Váratlan
szerencse, hogy közben Athalarnak még bűntudata is támadt.
Hunt nem foglalkozott a felé vetett pillantásokkal. Annak a
nyomorult seggfejnek esze ágában sem volt betartani az alkujuk rá
eső felét. Ha megoldja az ügyet, Micah meggyilkolja.
Mindkettejüket meggyilkolja. Kibaszott bábként rángatták.
– Mikor kezdtél rám gyanakodni? – kérdezte Bryce rekedten.
– Aznap éjjel, amikor a krisztallosz megtámadta Athalart a
kertben. Később rájöttem, hogy valószínűleg hozzáért Danika
valamelyik holmijához, ami korábban hozzáért a kürthöz.
Hunt megérintette Danika bőrdzsekijét aznap. Rákerült az
illata.

804
 – Amint eltüntettem Athalart az útból, ismét megidéztem a
krisztalloszt, és rögtön utánad ment. Egyesegyedül az változott,
hogy végre, végre levetted azt az amulettet. Aztán… –
Felnevetett. – Végignéztem Hunt Athalar képeit arról az
időszakról, amit veled töltött. Láttam azt is, amit a hátadról
készített. A tetoválásról, ami néhány nappal Danika halála előtt
került oda, legalábbis a Danika utolsó tartózkodási helyeiről
készült lista alapján, amit Ruhn Danaan küldött neked és
Athalarnak. Természetesen az ő felhasználói fiókjához is
könnyedén hozzáférek.
Bryce a szőnyegbe markolt, mintha hirtelen karmokat
növesztett volna.
– Honnan veszed, hogy a kürt egyáltalán működni fog így,
hogy a hátamon van?
– Nem számít, milyen fizikai formát ölt. Lehet kürt alakú,
nyaklánc vagy boszorkánytintába kevert por, az ereje megmarad.
Hunt némán elkáromkodta magát. Bryce-szal sosem mentek el
a tetoválószalonba. Bryce azt mondta, tudja, miért ment oda
Danika.
– Danika tisztában volt vele, hogy az Arkhé-amulett elrejt
majd, még a mágia és a démonok elől is – folytatta Micah. –
Azzal az amulettel még a krisztallosz számára is láthatatlan
maradtál, pedig azért született, hogy levadássza a kürtöt. Úgy
sejtem, Danika azt is tudta, hogy Jesiba Roga hasonló
védővarázslatokkal látta el ezt a galériát, és talán a lakásotokra is
tetetett néhányat, a régire is, meg arra is, amit rád hagyott, hogy
mindenképpen rejtve maradj.
Hunt a galéria előtti utcarész kamerafelvételére nézett. Hol a
francban van már az Aux?
– És azt hitted, senki sem jön majd rá? – dühöngött Bryce. –
Mi van Briggs tanúvallomásával?
– Briggs egy őrült fanatikus, akit Danika egyszer már
rajtakapott, hogy bombát akar robbantani. Senki sem hinne neki,
hiába vallaná magát ártatlannak. – Főleg, hogy Micah rendelte ki
számára az ügyvédet.

805
 Bryce felpillantott a kamerára. Mintha meg akart volna
győződni róla, hogy működik még.
– Szándékosan kérdezgeti, hogy teljes vallomást szedjen ki
belőle – suttogta Sabine.
Hiába feszült meg Hunt teste a rémülettől, most büszkeség
söpört végig rajta.
Micah ismét elmosolyodott.
– És ezzel el is érkeztünk idáig.
– Szánalmas alak vagy – vágta rá Bryce.
Micah ekkor a kabátzsebébe nyúlt. Előhúzott egy fecskendőt.
Tele tiszta folyadékkal.
– Hiába szidsz, attól még ugyanúgy használni fogom a kürtöt.
Hunt lélegzete reszelősen járt ki-be a mellkasában.
Micah előrelépett.
– A kürt maradéka most a te testedben van. Amikor beadom
neked a szintet, a gyógyító komponensek megkeresik és
megjavítják mindazt, ami tönkrement. És a kürt ismét teljessé
válik. Végre kiderül, működik-e.
– Képes lennél portált nyitni egy másik kibaszott világba
Crescent City kellős közepén – sziszegte Bryce tovább hátrálva –,
csak hogy kiderítsd, működik-e?
– Ha igazam van, az előnyök túlszárnyalják majd az esetleges
áldozatokat – felelte Micah nyugodtan, ahogy folyadékcsepp
jelent meg a tű végén. – Igazán sajnálatos, hogy nem éled majd túl
a szint mellékhatását, és nem láthatod a saját szemeddel.
Bryce egy alacsony polc felé ugrott a lépcsőn, de Micah egy
széllökéssel útját állta.
Arca megrándult, ahogy az arkangyal odahajolt fölé.
– Ne!
Ez nem történhet meg, Hunt nem hagyhatja, hogy
megtörténjen.
Csakhogy Bryce semmit sem tehetett. Hunt sem tehetett
semmit az ellen, hogy Micah a lány combjába döfje a tűt. És a
fecskendő teljes tartalmát belenyomja. Bryce sikított, vergődött,
de Micah csak ellépett tőle.

806
 Nyilván nem tartotta már olyan szorosan a mágiájával, mert
Bryce a szőnyeggel borított lépcsőfokokra roskadt.
Az a rohadék az órára pillantott. Megnézte, mennyi ideje van,
amíg Bryce nekiáll széttépni magát, akinek a megkínzott testén
lassan gyógyulni kezdtek a sebek. Felrepedt ajka teljesen
helyrejött, combjának csontig hatoló sebe azonban jóval lassabban
forrt össze.
Micah mosolyogva a Bryce hátán látható tetoválás után nyúlt.
– Kezdhetjük?
Csakhogy Bryce ismét megmozdult, és ezúttal Micah nem
nyúlt utána időben, le tudott kapni egy könyvet a polcról, hogy jó
erősen magához szorítsa.
Aranyló fény robbant elő a könyvből, valóságos buborék,
amiről Micah keze visszapattant. Az arkangyal újra próbálkozott,
de a pajzs nem engedett.
Hála az isteneknek! Ha még néhány percig kibírná, amíg
megérkezik a felmentősereg… De ugyan mit tehetne egy Aux-
falka egy arkangyal ellen? Hunt nekifeszült láthatatlan
kötelékeinek. Lázasan gondolkozott, mit lehetne tenni, maradt-e
bárki abban a nyomorult városban, aki segíthet…
– Hát jó – mondta Micah továbbra is mosolyogva, miután
ismét megpróbált áttörni az arany pajzson. – Másképpen is
rávehetlek, hogy engedelmeskedj.
Bryce remegett az arany buborékban. Hunt szíve megdermedt,
ahogy Micah levonult a karzat lépcsőjén. Egyenesen a kanapé
mögött kuporgó Syrinx felé tartott.
– Ne! – lehelte Bryce. – Ne…
A kiméra vergődni kezdett, beleharapott az arkangyalba, aki a
grabancánál fogva megragadta.
Bryce lehajította a könyvet. Az arany buborék szertefoszlott.
De amikor megpróbált ránehezedni a gyógyulófélben lévő lábára,
összerogyott. Még a szint sem tudta olyan hamar helyrehozni,
hogy elbírja a súlyát.
Micah továbbsétált Syrinxszel. Egyenesen a tartályhoz ment.

807
 – KÖNYÖRGÖM! – sikította Bryce. Újra megpróbált lábra
állni. Újra meg újra meg újra.
Micah egyetlen pillanatig sem habozott, kinyitotta az ajtót, ami
mögött a kis lépcső a nøkk tartályának tetejéhez vezetett. Bryce
véget nem érően sikított.
Declan átváltott arra a kameraképre, ami a tartály tetejét vette –
épp abban a pillanatban, amikor Micah kinyitotta az etetőnyílást.
És a vízbe hajította Syrinxet.

808
 78.

NEM TUD ÚSZNI.

Syrinx nem tud úszni. Esélye sincs kimászni, megmenekülni a
nøkk elől…
Alulról Bryce csak Syrinx veszettül, kétségbeesetten rúgkapáló
mancsainak alját látta, ahogy a kiméra próbált a felszínen
maradni. Elejtette a könyvet, az arany buborék szétpattant, és
megpróbált felállni.
Micah kilépett a tartály lépcsőjéhez vezető ajtón. Ereje egy
pillanattal később Bryce-ba csapódott, aki megpördült tőle, arccal
a szőnyeggel borított lépcsőnek zuhant. Háta védtelen maradt
Micah előtt.
Szabadulni próbált, lába enyhülő fájdalma mit sem számított a
vérében szerteszét futó, bizsergő zsibbadáshoz képest. Syrinx
fuldoklik, meg fog…
Micah a lány fölé tornyosult.
Bryce kinyújtotta a karját – a polc felé. Bizsergő ujjai
végigsimítottak a címeken. A szent számról, Az eleven halottak,
Lélegzetek könyve, Az ezerarcú királynő…
Syrinx egyre csak kapálózott, kapálózott, még mindig olyan
keményen küzdött…

809
 Aztán Micah perzselő lángja csapódott Bryce hátába. A kürtbe.
Bryce sikított, pedig a tűz nem égetett, sokkal inkább
beleivódott a tintába, nyers erő töltötte meg őt, a láng jéggé vált,
és mozgó gleccserként, recsegve-ropogva indult meg a vérében.
Mintha a levegő felemésztette volna önmagát a könyvtárban,
egyre kevesebb és kevesebb és kevesebb lett belőle…
Vad hullámban szakadt ki belőle. Bryce felsikoltott, az ereit
belepő dér sistergő, izzó kínná változott. Odafent üveg törött.
Majd nem történt semmi.
Az égvilágon semmi. A földön fekve reszketett, jég csípte és
tűz perzselte a testét.
Micah körbenézett. Várt.
Bryce alig kapott levegőt, remegve várta, hogy portál nyílik,
hogy valamiféle lyuk jelenik meg, ami egy másik világba vezet.
De semmi sem történt.
Micah szemében csalódottság villant.
– Érdekes – jegyezte meg.
Ezzel az egy szóval eleget mondott, és Bryce tudta, hogy újra
meg fogja próbálni. És újra. Nem számít, hogy életben van-e,
vagy cafatokban hever, mert széttépte magát. A testén akkor is ott
lesz a kürt tintája – maga a kürt. Ha kell, Micah a holttestét is
magával vonszolja, csak hogy rájöjjön, hogyan nyisson átjárót egy
másik világba.
Bryce a kikötői krisztallosztámadást követő órákban jött rá,
amikor meglátta magát a tükörben. Gyanússá vált neki, hogy a
hátán viselt tetoválás azért nem hasonlít egyetlen általa ismert
írásmódra sem, mert valójában nem ábécé. Legalábbis nem
midgardi. Ismét végigvette az összes helyet, ahol Danika élete
utolsó hetében járt, és egyedül a tetoválószalont nem nézték meg.
Aztán arra is rádöbbent, hogy az amulett védelme nélkül támadtak
rá. Ahogy Huntot is megtámadta a krisztallosz a parkban, miután
megérintette Danika kabátját a galériában. Rákerült Danika illata,
amibe erősen belevegyült a kürté.
Bryce megfeszült, próbált ellenállni, ahogy Micah láthatatlan
ereje szorította. Ujjai végigsimítottak egy sötétlila könyvgerincen.

810
 Syrinx, Syrinx, Syrinx…
– Talán több sikerrel járnék, ha kivágnám belőled a kürtöt –
mormolta Micah. Combján kiszabadult a kés a tokjából. – Sajnos
ez fájni fog.
Bryce beakasztotta az ujjait a könyv gerincének tetejébe.
Kérlek!
A könyv nem moccant. Micah letérdelt hozzá.
Kérlek! – esdekelt a könyvnek. Kérlek!
A kötet az ujjai felé mozdult.
Bryce lekapta a polcról, és kinyitotta.
Zöld fény robbant elő belőle. Egyenesen Micah mellkasába.
Az arkangyal keresztülrepült a könyvtáron, be a fürdőszoba
nyitott ajtaján.
Ahol Lehabah várt a fürdőszobaajtó árnyékában, kezében egy
kis könyvvel, amit már ki is nyitott, hogy egy újabb kirobbanó
erőhullámmal becsukja az ajtót.
A könyv ereje sziszegve végigfutott a fürdőszobaajtón, és
lezárta azt. Foglyul ejtve az arkangyalt odabent.

Amikor Ruhn felébredt reggel, nem számított rá, hogy kénytelen

lesz végignézni a húga halálát.
És az apja… Ruhn apja egyetlen szót sem szólt, miközben ez a
rémálom kibontakozott.
Bryce három szívdobbanás erejéig csak feküdt a lépcsőn,
miközben a lábsebe végre összeforrt, és a csukott
fürdőszobaajtóra meredt. Akár vicces is lehetett volna, hogy
bezártak egy már-már isteni erővel bíró lényt egy fürdőszobába,
ha nem lett volna olyan kibaszottul rémisztő.
Valaki fojtott hangon felmordult Ruhn mögött:
– Segíts rajta!
Hunt. Nyakizmai megfeszültek, úgy küzdött Sandriel szorítása
ellen. És végig az arkangyalt nézte, ahogy tovább vicsorgott:
– Segíts rajta!

811
 A fém fürdőszobaajtó még a könyv mágiájával sem tarthatja
bent Micah-t sokáig. Talán néhány percnyi időt nyertek. És a
Bryce szervezetében dolgozó szint… Mennyi ideje maradt, amíg
maga ellen fordul, és cafatokra szaggatja a saját testét?
Lehabah Bryce mellé rohant, Hunt pedig ismét Sandrielre
mordult:
– Menj, és állítsd meg!
Nem számít, milyen istentelenül gyors, még Sandrielnek is egy
órába telne odaérni. Helikopterrel is fél óra az út.
Fuldoklás hallatszott, ahogy Sandriel erősebben fogta Huntot,
elnémítva őt.
– Micah tartományában vagyunk. Nincs jogom beavatkozni az
ügyeibe.
Athalar sötét szeme izzott, ahogy nagy nehezen kinyögte:
– Baszd… meg!
Sandriel triariijának összes tagja Hunt felé fordította
veszedelmes figyelmét. De úgy tűnt, az angyalt a legkevésbé sem
érdekli. Hiszen Bryce épp azt zihálta Lehabah-nak:
– Indítsd be a tartály etetőplatformját!
A vérében keringő szintnek hála végre beforrt a combján
éktelenkedő seb. És Bryce már fel is pattant, rohanni kezdett.
A fürdőszobaajtó megremegett. Bryce egyetlen pillantást sem
vetett rá, ahogy bicegve a tartályhoz vezető lépcsőhöz sprintelt.
Felkapta a kést a földről. Micah kését.
Ruhnnak emlékeztetnie kellett magát, hogy lélegezzen, amint
Bryce megindult felfelé a lépcsőn, letépve egy darabot
szétszaggatott pólójából, és a combjára kötözve azt, hogy legyen
hova tenni a kést. Rögtönzött fegyvertartót készített.
Declan átváltott a tartály tetején lévő kis helyiség kamerájára, a
víz a rácsos padlót nyaldosta. Közel egyméteres, négyzet alakú
lyuk nyílt a sötétbe, a kis platformot lánc erősítette a tartály
tetejéhez. Lehabah a vezérlőberendezéshez lebegett.
– Nem támadta meg – zokogott a tűzszellem. – Syrie csak
lebeg ott mozdulatlanul, meghalt…

812
 Bryce letérdelt, és gyors egymásutánban mély lélegzeteket vett.
Sebesen, egyre sebesebben…
– Mit csinál? – kérdezte Hypaxia királynő.
– Hiperventilál – mormolta Tharion. – Hogy több levegőt
juttasson a tüdejébe.
– Bryce! – könyörgött Lehabah. – De hát…
Aztán Bryce egy utolsó, hatalmas levegővétel után beugrott a
vízbe.
Be a nøkk felségterületére. Az etetőplatform vele együtt
mozdult, a lánc letekeredett vele a sötétbe, és elszáguldott Bryce
mellett, ő pedig megragadta a vasszemeket, megindult lefelé,
egyre mélyebbre úszott…
Bryce-nak nem volt mágiája. Sem testi ereje, sem
halhatatlansága. Semmi sem védte a nøkktól a tartályban, ahogy a
fürdőszobaajtót áttörni készülő arkangyaltól sem. A szinttől, ami
mindenképpen elpusztítja, ha a másik kettő kudarcot vallana.
A húga, az ő vakmerő, vadóc húga tökéletesen tisztában volt
mindezzel, mégis a barátja megmentésére sietett.
– Ez a Próbatétele – mormolta Flynn. – Ez az ő kibaszott
Próbatétele.

813
 79.

A JÉGHIDEG VÍZ KI AKARTA SZIPKÁZNI AZT A KEVÉS LEVEGŐT IS Bryce

tüdejéből.
Nem gondolt a hidegre, gyógyult lábának még érződő
sajgására, a két szörnyetegre a könyvtárban. Az egyik legalább
fogságba esett a fürdőszobaajtó mögött.
A másik viszont…
Bryce végig Syrinxre figyelt, nem hagyta, hogy a rémület úrrá
legyen rajta, hogy megfossza a levegőtől, ahogy a kiméra ernyedt
teste után nyúlt.
Nem fogadja el ezt. Egyetlen pillanatra sem.
Tüdeje égni kezdett, küzdött a feszítő érzés ellen, ahogy az
etetőplatform felé úszott Syrinxszel – az egyetlen dolog felé, ami
kimentheti őt a vízből, a nøkk karmai közül. Ujjai a lánc köré
fonódtak, a platform emelkedni kezdett a felszín felé.
Bryce elszoruló tüdővel tartotta Syrinxet a platformon, ami
egyre feljebb és feljebb repítette őket…
A nøkk kirobbant a talajmenti kövek árnyékából. Mosolygott.
Tudta, hogy Bryce bejön Syrinxért. Hetek óta figyelte őt a
könyvtárban.

814
 Csakhogy ekkor az etetőplatform Bryce-szal együtt áttörte a
vízfelszínt, és Bryce nagy kortyokban nyelte az édes, éltető
levegőt, ahogy kiemelte Syrinxet, és azt zihálta Lehabah-nak:
– Szívmasszázs…
Karmos mancsok kulcsolódtak a bokáira, felsértették a bőrét,
visszarántották. Bryce lefejelte a platform fém szélét, majd ismét
elnyelte őt a hideg víz.

Hunt nem kapott levegőt, miközben a nøkk olyan erősen a tartály

falának taszította Bryce-t, hogy megrepedt az üveg.
A becsapódástól Bryce magához tért a döbbent dermedtségből,
épp abban a pillanatban, amikor a nøkk az arca után kapott.
Bryce balra úszott előle, de a nøkk karmai még mindig a vállát
markolták, a bőrébe mélyedtek. A combjára erősített kés után
nyúlt…
A nøkk kikapta a kést a kezéből, és a víz sötétjébe hajította.
Hát itt a vége. Így hal meg Bryce. Nem Micah keze által, nem a
testében dolgozó szinttől – a nøkk fogja darabokra szaggatni.
És Hunt nem tehetett semmit, semmit, semmit, ahogy a lény
újfent Bryce arca felé kapott…
Bryce ismét megmozdult. Nem az eltűnt fegyver után ugrott,
hanem mintha támadásba lendült volna.
Jobbjával a nøkk hasának alját célozta, és benyúlt a szinte
láthatatlan elülső réteg alá. Olyan gyorsan, hogy Hunt nem is volt
benne biztos, mit csinál. Aztán Bryce elforgatta a csuklóját, és a
nøkk megfeszült a fájdalomtól.
Buborékok szöktek meg Bryce szájából, ahogy erősebben
szorította a lény golyóit…
A veremben ülő minden egyes férfi összerezzent.
A nøkk eleresztette Bryce-t, lesüllyedt a tartály aljára. Bryce-
nak csak ennyire volt szüksége. Visszaúszott a megrepedt
üveghez, megtámasztotta a lábát, és ellökte magát.

815
 Kisiklott a nyílt vízre. Vér szivárgott utána a fejsebéből, pedig
a szint már gyógyította is a vágást, annak köszönhette csupán,
hogy nem vesztette el az eszméletét.
A platform ismét megindult lefelé a vízbe. Lehabah irányította.
Egy utolsó mentőháló. Bryce delfinúszással hajtotta előre magát,
karját kinyújtotta maga előtt. Minden egyes kígyózó ütemnél vér
kavargott.
A tartály köves alján a nøkk összeszedte magát, és rávicsorgott
a menekülőre. Opálos szemében düh lángja lobbant.
– Ússz, Bryce! – morogta Tharion. – Ne nézz vissza!
A platform megállt, ennél lejjebb már nem lehetett ereszteni.
Bryce fogcsikorgatva úszott. Nyilván iszonyúan nehéz volt
megállni a késztetést, hogy ne vegyen levegőt.
Gyerünk! – biztatta Hunt. Gyerünk!
Bryce ujjai a platform aljára kulcsolódtak. Majd a szélére. A
nøkk előrontott a mélyből, iszonytató arcán düh és halál játszott.
– Nehogy megállj, Bryce! – figyelmeztette Fury Axtar a
képernyőt.
Bryce nem állt meg. Egyre feljebb és feljebb emelte a kezét,
úgy mászott felfelé a láncon, minden egyes méterért megküzdött.
Már csak három méter választotta el a felszíntől. A nøkk elérte
a platform alját.
Másfél méter. A nøkk felfelé indult a lánc mentén, már Bryce
sarkában járt.
Bryce áttörte a felszínt, élesen beszívta a levegőt, karja a láncot
markolta, húzta magát, egyre csak húzta…
A mellkasa már kint volt a vízből. A hasa is. A lába.
A nøkk kinyúlt a vízből, utánakapott.
Azonban Bryce-nak sikerült kartávolságon kívül kerülnie.
Hangosan zihált, víz hullott alá róla a rács alatt kavargó felszínre.
Fején a seb nyom nélkül begyógyult.
A nøkk képtelen volt elviselni a levegőt, úgyhogy visszabukott
a víz alá, épp akkor, amikor az etetőplatform megállt, és elzárta a
tartályba vezető utat.

816
 – Hél bugyraira! – suttogta Fury, és remegő kézzel
megdörgölte az arcát. – Hél kibaszott bugyraira!
Bryce a mozdulatlan Syrinxhez rohant, és Lehabah-ra morrant:
– Volt valami?
– Nem, szerintem…
Bryce hozzáfogott a szívmasszázshoz, két ujját a kiméra átázott
mellkasára tette. Befogta a pofáját és az orrába fújt. Majd
megismételte a mozdulatsort. Újra. És újra.
Nem szólt egy szót sem. Nem könyörgött egyetlen istennek
sem, ahogy próbálta újraéleszteni.
A helyiség túlfelét mutató videoképen a fürdőszoba ajtaja
izzott Micah támadásai alatt. Bryce-nak menekülnie kellett. Most
azonnal indulni, vagy szilánkosra törött csontdarabokként végzi…
Csakhogy Bryce nem menekült.
Tovább küzdött a kiméra életéért.
– Tudunk beszélni hozzá? – kérdezte Ruhn Declant és Jesibát.
– Fel tudjuk venni vele a kapcsolatot? – A képernyőre mutatott. –
Mondd meg neki, hogy azonnal meneküljön!
– Egyirányú a kapcsolat – felelte a hamura vált arcú Jesiba
halkan.
Bryce folytatta a szívmasszázst, átázott hajából víz csöpögött,
bőre kéknek tetszett a tartály fényében, mintha ő maga is hulla lett
volna. Hátán egyedül a fekete sportmelltartó szakította meg a
mintát – a kürtöt.
Még ha ki is jut a galériából, ha valahogy túléli a szintet, Micah
akkor is…
Syrinx megrándult, vizet hányt. Bryce felzokogott, de már
fordította is oldalra a kimérát, hadd köhögje ki. Syrinx
rángatózott, ismét hányt, minden egyes lélegzetért megküzdött.
Lehabah közben már odarángatott a lépcső tetejére egy pólót az
íróasztal egyik fiókjából. Most Bryce-nak adta, aki lecserélte rá
szétszaggatott pólóját, a karjába vette a gyenge Syrinxet, és
megpróbált felállni.
Fájdalmasan felnyögött, kis híján elejtette Syrinxet, ahogy vér
ömlött a lábából a vízbe alattuk.

817
 Hunt csak a fejsebére koncentrált, észre sem vette, hogy a nøkk
felhasította a lábszárát – és a leggings alól kivillanó hús még
mindig szét volt marcangolva. Lassan gyógyult. A nøkk támadása
nyilván csontig hatolt, nagyon súlyos lehetett a sérülés, ha a
szintnek még mindig nem sikerült begyógyítania.
– Menekülnünk kell! – mondta Bryce. – Most azonnal, még
mielőtt kiszabadul.
Nem várta meg Lehabah válaszát, nagy nehezen
feltápászkodott, a karjában cipelte Syrinxet.
Sántított, méghozzá nem is kicsit. És lassan, olyan lassan indult
meg a lépcső felé. A fürdőszoba ajtaja ismét felhevült, a fém
vöröslött, ahogy Micah megpróbálta szétolvasztani, hogy
kijusson.
Bryce összeszorított foggal zihált, minden egyes lépésnél
felszisszent. Igyekezett úrrá lenni a fájdalmon, amit a szintnek
még nem sikerült enyhítenie. Próbálta szétmarcangolt lábbal
lecipelni a közel tizenöt kilós kimérát a lépcsőn.
A fürdőszobaajtó fényárban lüktetett, szikrák hullottak a
résekből. Bryce kijutott a könyvtárba, majd egyetlen lépést tett a
bemutatóterembe vezető lépcső felé, és felnyögött.
– Hagyd már! – mordult fel az Őszkirály. – Hagyd már ott a
kimérát!
Hunt tudta, hogy nem fogja, pedig Bryce még meg sem tette a
következő lépést. Inkább hagyná, hogy egy arkangyal megnyúzza,
mint hogy magára hagyja Syrinxet.
És látta, hogy ezzel Lehabah is tökéletesen tisztában van.

Bryce a lépcsősor harmadánál járt, a könyvtár másik végében álló

fürdőszobaajtó résein szikrák hullottak szerteszét, amikor
rádöbbent, hogy Lehabah nincs vele.
Megtorpant, levegőért kapott, úgy kínozta a lábszára, még a
szint sem csillapította a fájdalmat, és hátranézett, le a könyvtárba
vezető lépcsősor aljára.

818
 – Hagyd már a könyveket, Lehabah! – könyörgött.
Ha túlélik, kinyírja Jesibát, amiért a tűzszellemnek egyáltalán
eszébe jutott tétovázni. Kinyírja.
Lehabah mégsem mozdult.
– Lehabah! – förmedt rá Bryce, a név parancsként bukott ki a
száján.
– Nincs elég időd, BB – mondta Lehabah halkan, szomorúan.
Bryce felfelé lépett, fájdalom csapott végig a lábszárán.
Minden egyes mozdulattal szétnyílt a seb, csatát vívott az őt
gyógyítani próbáló szinttel. Még mielőtt a szer szétzilálja az ép
elméjét. Lenyelte a kiáltást, és így szólt:
– Akkor is meg kell próbálnunk.
– Nem nekünk – suttogta Lehabah. – Csak neked.
Bryce érezte, hogy teljesen elsápad.
– Nem teheted. – Elcsuklott a hangja.
– Dehogynem – felelte Lehabah. – A varázslat nem tartja már
bent sokáig. Hadd nyerjek neked egy kis időt!
Bryce fogcsikorgatva ment tovább.
– Valahogy megoldjuk. Együtt is ki tudunk jutni…
– Nem.
Bryce visszanézett, és látta, hogy Lehabah halványan
mosolyog. Még mindig a lépcső aljában volt.
– Hadd tegyem meg érted, BB! Érted és Syrinxért.
Bryce képtelen volt megálljt parancsolni a rátörő zokogásnak.
– Szabad vagy, Lehabah.
A szavak végigvisszhangoztak a könyvtáron, Bryce sírt.
– Múlt héten megállapodtam a szabadságodról Jesibával. Ott
vannak a papírok az asztalomban. Bulit akartam szervezni neked,
hogy meglepjelek. – A fürdőszobaajtó meggörbült, elhajlott. –
Megvettelek, és most felszabadítalak, Lehabah.
Lehabah mosolya nem hervadt le.
– Tudom – válaszolta. – Belestem a fiókodba.
És bár egy szörnyeteg igyekezett szabadulni mögöttük, Bryce
fuldokló nevetést hallatott, úgy könyörgött:
– Szabad vagy, nem kell ezt tenned! Szabad vagy, Lehabah.

819
 Lehabah mégsem mozdult a lépcső aljából.
– Akkor hadd tudja meg a világ, hogy a felszabadításom után
elsőként a barátaimon segítettem!
Syrinx megmozdult Bryce karjában, halk, fájdalmas hang tört
elő belőle. Bryce úgy érezte, az ő lelke is éppilyen hangot ad ki,
képtelen volt elviselni ezt a döntést, ezt a pillanatot. Azt suttogta:
– Szeretlek, Lehabah.
Az egyetlen szó, ami valaha is számított.
– És én is örökké szeretni foglak, BB. Menj! – lehelte a
tűzszellem.
Bryce engedelmeskedett. A fogát csikorgatta, sikoly tört elő
belőle, de felvonszolta magát és Syrinxet a lépcsőn. A tetején álló
vasajtó felé. A haladék felé, amit nyerhetnek általa, ha a szint nem
fordul ellene közben.
A fürdőszobaajtó megnyikordult.
Bryce hátrapillantott – csak még egyszer. A barátjára, aki még
akkor is mellette állt, amikor mindenki más elhagyta. Aki még
akkor is vidám maradt, amikor Bryce-t elnyelte a körülöttük lévő
sötétség.
Lehabah mély, határozott rubinvörössel égve mozgásba
lendült.
Először felfelé intett a karjával. Majd lefelé suhintott.
Megpördült, haja csigavonalban mozgott a feje felett. Táncolt,
hogy megidézze az erejét. Bármiféle aprócska mágiával
rendelkezik is egy tűzszellem.
Lehabah teste felragyogott.
Bryce pedig mászott tovább. Minden egyes fájdalmas lépésnél
hallotta, ahogy Lehabah azt suttogja, már-már kántálja:
– Ranthia Drahl, a Zsarátkirálynő leszármazottja vagyok.
Velem van, és nem félek.
Bryce elérte a lépcső tetejét.
Lehabah azt suttogta:
– A barátaim mögöttem vannak, és meg fogom védeni őket.

820
 Bryce sikítva lökte be a könyvtár ajtaját. Csattanva csukódott
be, az igézetek bezárták, elvágták Lehabah hangját. Bryce
nekidőlt és zokogva, a fogát szorítva a földre csúszott.

Bryce elérte a bemutatótermet, és bezárta maga mögött a vasajtót.

Hála az isteneknek – hála a kibaszott isteneknek!
Hunt mégsem tudta levenni a szemét a könyvtár videoképéről,
ahol Lehabah még mindig mozgott, még mindig az erejét
gyűjtötte, és újra meg újra elismételte a szavakat:
– Ranthia Drahl, a Zsarátkirálynő leszármazottja vagyok.
Velem van, és nem félek.
Lehabah ragyogott, éppolyan fényesen, akár egy csillag szíve.
– A barátaim mögöttem vannak, és meg fogom védeni őket.
A fürdőszobaajtó teteje begörbült, kinyílt.
És Lehabah szabadon eresztette az erejét. Három ütést vitt be.
Tökéletesen célzott.
Nem a fürdőszobaajtó és a mögötte lévő arkangyal volt a
célpontja. Nem, Lehabah nem tudta volna lelassítani Micah-t.
Több százezer liter víz viszont igen.
Lehabah tündöklő támadásai az üvegtartálynak csapódtak. Épp
annál a repedésnél, amit Bryce okozott, amikor a nøkk nekivágta.
A lény felfigyelt a mozgásra, elvált a kövektől. Rémülten
összerándult, ahogy Lehabah ismét lesújtott. Újra meg újra. Az
üveg még jobban megrepedt.
Aztán Lehabah nekirontott.
Apró testét a repedésnek nyomta.
Újra és újra elsuttogta ugyanazokat a szavakat. Egyetlen
mondattá váltak, imává, kihívássá.
– A barátaim velem vannak, és nem félek.
Hunt nagy nehézségek árán visszanyerte annyira az uralmát a
teste felett, hogy a szívére tegye a kezét. Egyedül így
tiszteleghetett, miközben Lehabah suttogása áradt a
hangszórókból:

821
 – A barátaim velem vannak, és nem félek.
A 33. légió angyalai egymás után álltak fel. Ruhn és a barátai is
követték őket. És ők is a szívükre tették a kezüket, miközben a
házuk legapróbb tagja újra és újra az üvegnek rontott,
aranyszínben ragyogott, a nøkk pedig menekülni próbált, olyan
helyet keríteni magának, ahol túlélhette azt, ami most rá várt.
Lehabah újra és újra elsuttogta:
– A barátaim velem vannak, és nem félek.
Az üvegen pókhálószerű repedés futott végig.
A konferenciateremben mindenki talpra ugrott. Egyedül
Sandriel nem vette észre, ő végig a képernyőre szegezte a
tekintetét. Mind felálltak, úgy nézték végig, hogy a tűzszellem
feláldozza magát és a nøkkot a barátai védelmében. Ennyit
tehettek meg érte, ezzel tiszteleghettek előtte.
Lehabah még mindig az üvegnek feszült. Remegett a
félelemtől. Mégsem állt meg. Egyetlen pillanatra sem.
– A barátaim velem vannak, és nem félek.
A fürdőszobaajtó kivágódott, és a görbe fém utat engedett
Micah-nak, aki úgy ragyogott, mintha frissen kovácsolták volna,
mintha magát a világot is képes lenne szétszaggatni. Körbenézett
a könyvtárban, szeme megakadt Lehabah-n és a megrepedt
tartályfalon.
A tűzszellem megpördült, hátát az üvegnek nyomta.
– Ezt Syrinxért kapod! – sziszegte Micah-nak.
Lángoló, kis tenyerével az üvegre vágott.
Több százezer liter víz zúdult a könyvtárba.

822
 80.

VÖRÖS FÉNYEK LOBBANTAK, villogó színbe öltöztették a világot.

Üvöltés harsant odalentről, megremegett a galéria.
Bryce tudta.
Tudta, hogy a tartály szétrobbant, hogy a víz elsodorta
Lehabah-t. Hogy a nøkk is életét vesztette, hiszen levegő érte. És
azzal is tisztában volt, hogy Micah-t ez sem tartóztathatja fel
sokáig.
Syrinx még mindig nyüszített a karjában. A galéria padlóját
üvegszilánkok borították, Jesiba emeleti irodájának üvege
összetört.
Lehabah meghalt.
Bryce ujjai begörbültek a teste mellett. A vészjelző vörös fénye
öntötte el a látómezejét. Örült, hogy ott dolgozik benne a szint.
Minden egyes pusztító, dühöngő, jeges cseppjének örült.
A bejárati ajtó felé mászott, csikorogtak alatta az üvegcserepek.
Ujjhegyein üres, hűvös erő lüktetett.
Megragadta a kilincset, és felhúzta magát. Felrántotta az ajtót,
beeresztette a késő délután arany fényét.
De nem ment ki.
Nem ezért nyert időt neki Lehabah.

823
Hunt tudta, hogy Lehabah azonnal meghalt, éppúgy, ahogy egy
vödör vízbe nyomott fáklya is kialszik.
Az áradat a karzatra hajította a nøkkot, ott vergődött, miközben
a levegő kikezdte a bőrét. Még Micah-t is visszasöpörte a
fürdőszobába.
Hunt csak meredt maga elé. A tűzszellem többé nem létezett.
– Bassza meg! – suttogta Ruhn.
– Hol van Bryce? – kérdezte Fury.
A galéria földszintje üres volt. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt,
de…
– A kurva életbe! – suttogta Flynn.
Bryce felfelé rohant a lépcsőn. Jesiba irodájába. Csakis a
szintnek köszönhette, hogy sprintelni tudott. Egyedül egy ilyen
szer írhatta felül a fájdalmat. És a józan észt.
Amint belépett az irodába, Bryce letette Syrinxet a földre – és
átugrott az asztalon. A szétszedett fegyvert akarta a falról.
Az Istenölő Puskát.
– Meg fogja ölni – suttogta Ruhn. – Meg fogja ölni azért, amit
Danikával és a falkával tett.
Még mielőtt a szint eluralkodik rajta, ez a legkevesebb, amit
Bryce megtesz értük. Elméjének, életének utolsó tiszta
pillanataiban.
Sabine halálos csendbe burkolózott, de vadul remegett.
Hunt térde megrogyott. Képtelen volt végignézi. Nem is fogja.
Micah ereje végigmennydörgött a könyvtáron. A vizet
szétválasztva vágott át a helyiségen.
Bryce lekapta az Istenölő Puska négy részét a falról, és az
asztalra hajította őket. Kinyitotta a széf ajtaját, és benyúlt.
Előhúzott egy üvegfiolát, felhajtott valamit. Újabb szer lett volna?
Ki tudja, mit tárol odabent a varázslónő? Majd előhúzott egy
karcsú aranylövedéket.

824
 Tizenöt centiméter hosszú volt, egyik oldalára egy vigyorgó,
szárnyas koponyát gravíroztak. A másik oldalára két egyszerű
szót:
Memento Mori.
Emlékezz a halálra. Most inkább tűnt ígéretnek, mintsem szelíd
emlékeztetőnek a Húspiacról.
Bryce a fogai közé vette a lövedéket, ahogy felkapta a puska
első darabját. Majd a helyére illesztette a másodikat.
Micah a megtestesült halálként viharzott fel a lépcsőn.
Bryce a nyitott belső ablak felé pördült. Kinyújtotta a kezét,
mire a puska harmadik része – a cső – széttárt ujjai közé röppent
az asztalról, olyan mágiával irányította, amivel egyébként,
természetes úton nem bírt, de most az ereiben folyó szintnek
köszönhetően hozzáfért. Néhány mozdulattal a helyére illesztette.
Az aranylövedékkel a foga közt a széttört ablakhoz rohant,
menet közben szerelte össze a puskát, miután láthatatlan széllel
magához rántotta az asztalról az utolsó darabját is.
Hunt még sosem látott senkit úgy fegyvert összeszerelni, hogy
az illető oda sem néz, és közben a célpontja felé rohan. Mintha
ezredjére csinálta volna.
De hiszen így is van, döbbent rá Hunt.
Lehet, hogy Bryce az Őszkirálynak köszönhetően fogant meg,
az apja viszont Randall Silago. És a legendás mesterlövész jól
kitanította.
Bryce a helyére kattintotta az utolsó darabot is, majd hasra
vágódva csúszott tovább, úgy töltötte be a lövedéket. A lyukként
tátongó ablaknál lefékezett, feltérdelt, és a vállának támasztotta az
Istenölőt.
És az a két másodperc, amíg Bryce felkészült a lövéshez, az a
két másodperc, amíg nagy levegőt vett, Lehabah-nak
köszönhetően állt a rendelkezésére, Hunt tudta jól. A tűzszellem
az életével fizetett érte. Ezt ajánlotta fel Lehabah Bryce-nak, és ő
megértette, elfogadta.
Nem menekülésről volt szó. Nem, Micah elől nem lehet
elmenekülni.

825
 Lehabah azért nyert Bryce-nak két másodpercet, hogy
megölhesse az arkangyalt.
Micah kirobbant a vasajtón. A fém a galéria lambériájába
fúródott. A kormányzó a nyitott bejárati ajtó felé pördült. A
csapda felé, amit Bryce azzal készített elő, hogy kinyitotta.
Nem nézett fel. Ideje sem volt arrafelé pillantani, Bryce ujja
már görbült is a ravaszon.
Aztán Micah nyomorult fejébe eresztette a golyót.

826
 81.

AZ IDŐ MEGGÖRBÜLT, MEGNYÚLT.

Hunt úgy érezte, mintha hátrafelé zuhanna, pedig a fal mellett
állt, és egyetlen izmát sem mozdította.
A legközelebbi asztalon mégis megdőlt a kávésbögre, a
folyadék a végtelenségbe nyúlóan loccsant kifelé…
Egy arkangyal, egy világhatalom halála megrenget teret és időt.
Egyetlen másodperc órává nyúlhat. Nappá. Évvé.
És Hunt mindent látott.
Látta a teremben tartózkodók végtelenül lassú mozdulatait, a
végiggyűrűző döbbenetet, Sandriel dühét, Pollux sápadt
hitetlenségét, Ruhn rémületét…
Az Istenölő lövedék még mindig befelé száguldott Micah
koponyájába. Még mindig roncsolta a csontot, az agyvelőt, és
magával rántotta az időt is.
Aztán Bryce felállt az iroda kitört ablakában. Két kezében
kardot szorított.
Danika kardját – nyilván a galériában hagyhatta élete utolsó
napján. És Bryce Jesiba irodájába tette, ott rejtegette két évig.
Hunt Sabine arcának minden egyes apró rezdülésére felfigyelt:

827
arra, ahogy kitágul a pupillája, ahogy lenszőke haja meglebben,
amint összerezzen az elveszett ereklye láttán…
Bryce kiugrott az ablakon, le a bemutatóterembe.
Hunt minden egyes mozdulatát figyelemmel követte: Bryce
testét ívbe feszítve a feje fölé emelte a kardot, majd az
arkangyalra vetődve lesújtott vele.
Esküdni mert volna, hogy az ősi fém a levegőt is kettéhasítja.
Ahogyan aztán magát Micah-t is.
A kard kettészelte az angyal fejét, ahogy Bryce végighúzta
rajta, utat vágott a testében. Szétbontotta. Erre a feladatra csakis
Danika kardja volt alkalmas.
Hunt kiélvezte Bryce életének utolsó pillanatait, mielőtt a szint
átveszi felette az uralmat. Ez volt az első jel? Ez az őrület, ez a
színtiszta, eszeveszett düh?
Bryce. Az ő Bryce-a.
A barátja és… minden egyéb, amivé a közöttük kialakult és
annál többet jelentő kapcsolat nyomán vált. Bryce az övé,
ahogyan Hunt Bryce-é, és ezt neki is el kellett volna mondania,
ott, a Comitium előcsarnokában meg kellett volna mondania, hogy
csakis ő számít, örökké csak ő fog számítani, és megkeresi, akkor
is, ha ezer évbe telik, megkeresi, és igenis átélnek mindent, amivel
Sandriel gúnyolta.
Bryce még mindig a levegőben volt, még mindig Micah testét
szelte ketté. Az arkangyal vére felfelé záporozott.
Ha normális ütemben telik az idő, szétfröccsent volna. De
ebben az eltorzult világban Micah vére rubinbuborékokként szállt
felfelé, végigpermetezte Bryce arcát, megtöltötte sikoltó száját.
Ebben az eltorzult világban Bryce sebekkel teli, megkínzott
arca a szintnek hála begyógyult, mire végigvágta Micah testét.
Kettévágta őt.
A zöld szőnyegen ért földet. Hunt azt hitte, csont reccsen majd.
De Bryce lábszára teljesen meggyógyult. A szint utolsó ajándéka,
mielőtt elpusztítja őt.
De a szeme… nem látott benne őrületet, önpusztító dühöt.
Egyedül a rideg bosszúvágy csillogott benne.

828
 Micah testének két darabja szétesett, és Bryce ismét
megmozdult. Ismét lesújtott. Kettémetszette a törzsét. Majd a
fejét.
A riasztó vörös fényei még mindig villogtak, de még úgy is
látszott a Bryce-t borító vér. Fehér pólója immár vörösben
játszott. A tekintete mégis tiszta maradt. Még mindig nem vette át
felette az uralmat a szint.
– Működik az ellenszer – mormolta Hypaxia. – Az dolgozik
benne.
Hunt ekkor megingott.
– Úgy volt, hogy csak a mérget küldi el – mondta a
boszorkánynak.
Hypaxia egy pillanatra sem vette le a tekintetét a képernyőről.
– Rájöttem, hogyan stabilizáljam a mérget anélkül, hogy jelen
lennék, és… inkább az ellenszert küldtem el neki. Ha… ha esetleg
szüksége lenne rá.
Bryce pedig felhajtotta, akár egy üveg whiskey-t.
Hypaxia klinikáján közel három percbe telt, mire az ellenszer
teljesen lebontotta a szintet. Sem Hunt, sem pedig a
boszorkánykirálynő nem vette le a szemét Bryce-ról, hogy
számolhassák a perceket, amíg a szint teljesen eltűnik a testéből.
Bryce nyugodtan a rejtett tárolóhoz sétált. Előhúzott egy piros
kannát. Majd az összes benzint a kormányzó feldarabolt
holttestére locsolta.
– A rohadt életbe! – suttogta Ruhn újra meg újra. – A rohadt
életbe!
A többiek a teremben még levegőt sem mertek venni túl
hangosan. Még Sandriel is némán figyelte, ahogy Bryce kivesz
egy doboz gyufát az íróasztala fiókjából.
Meggyújtott egyet, és a kormányzó testére hajította.
Lángok lobbantak. A műtárgyakon felragyogtak a tűzvédő
varázslatok.
Már senki sem menthette meg. Senki sem gyógyíthatta meg
Micah-t. Azok után, amit Danika Fendyrrel, az Ördögfalkával és
Lehabah-val tett, semmiképp.

829
 Bryce a tűzre meredt, arcát még mindig az arkangyal vére
pöttyözte. És végül felnézett. Egyenesen a kamerába. Az őt
figyelő világra.
Maga volt a megtestesült bosszú. A harag sajgó szíve. Senki
előtt nem hajtott fejet. Hunt villámai felzúgtak a kegyetlen,
gyönyörű arc láttán.
Az idő felgyorsult, a lángok Micah testét emésztették,
szétporlasztották a szárnyát. Csupán hamu maradt utána.
Szirénák vijjogtak a galéria előtt, ahogy az Auxilia végre
odaért.
Amint az első tündér- és farkascsapatok megjelentek, Bryce
becsapta a bejárati ajtót.
Senki, még Sandriel sem szólt egy szót sem, ahogy Bryce
elővette a porszívót a tárolóból. És véglegesen kitörölte Micah-t a
világból.

830
 82.

GÁZROBBANÁS, MAGYARÁZTA BRYCE AZ AUXNAK a kaputelefonon

keresztül, úgy tűnik, a feletteseik nem számoltak be nekik a
részletekről. Igen, kutya baja. Csak van még egy kis személyes
elintéznivalója.
Az arkangyalról egy szót sem szólt.
Ahogy az összeporszívózott, majd hátul a kukába hajított
hamvakról sem.
Visszament Jesiba irodájába, hogy Syrinxet ölelgesse,
simogassa a bundáját, megpuszilja még mindig nedves fejét, és
újra meg újra elsuttogja neki:
– Semmi baj. Nincsen semmi baj.
Az ölében fekvő kimérát végül elnyomta az álom, és amikor
Bryce megbizonyosodott róla, hogy egyenletesen lélegzik,
előhúzta a telefonját a leggingse hátsó zsebéből.
Hét nem fogadott hívás várta, mind Jesibától. És egy csomó
üzenet. Az első néhányat szinte fel sem fogta, de abban, ami egy
perce érkezett, ez állt: Ugye jól vagy?
Ujjai távolinak tűntek, vér zúgott a fülében. De azért visszaírt:
Jól. Láttad, mi történt?
Jesiba azonnal válaszolt.

831
 Igen. Mindent láttam. Majd a varázslónő hozzátette: Ahogy a
többiek is a csúcstalálkozón.
Bryce csak annyit írt vissza: Helyes.
Aztán lenémította a telefonját, visszadugta a zsebébe, és
lemerészkedett a könyvtár vízben úszó romjaiba.
Lehabah-nak nyoma sem maradt a nagyrészt víz alá kerülő
könyvtárban. Még egy hamufolt sem.
A nøkk teteme a karzaton terült el, kiszáradt bőre elporladt,
egyik karmos mancsával még mindig a korlát vasrúdjait markolta.
Jesiba annyi védővarázslattal látta el a könyvtárat, hogy a
könyvek és a kisebb akváriumok és terráriumok megmenekültek
az áradat elől, bár a lakóik szinte teljességgel eszüket vesztették.
Maga az épület viszont…
Dübörgött a csend Bryce körül.
Lehabah nincs többé. Nem csendül hang a vállánál, nem morog
senki a rendetlenség miatt.
És Danika… Bryce elzárta a Micah által felfedett igazságot. A
kürt a hátán megjavult, használhatóvá vált. Ő azonban ugyanúgy
érezte magát, ha nem lett volna az az iszonyú energiarobbanás,
amit az arkangyal kieresztett, nem is tudta volna, hogy működik.
Legalább portál nem nyílt. Legalább ennyi szerencséje volt.
Tudta, hogy közeleg a világ. Hamarosan ott toporog majd a
küszöbén.
Könnyen lehet, hogy meglakol azért, amit tett.
Úgyhogy Bryce felvánszorgott a lépcsőn. A lába meggyógyult.
A fájdalmai elmúltak, a szint kiürült a szervezetéből…
Belehányt az asztala melletti kukába. Az ellenszerben található
méreg éppúgy égetett, mint amikor felhajtotta, de nem hagyta
abba. Végül már csak nyál jött ki a szájából.
Fel kellene hívnia valakit. Bárkit.
A csengő továbbra is néma maradt. Senki sem jött, hogy
megbüntesse azért, amit tett. Syrinx még mindig aludt, szorosan
összegömbölyödött. Bryce keresztülvágott a galérián, és kinyitotta
a külvilágba vezető ajtót.

832
 Ekkor hallotta meg a sikolyokat. Felkapta Syrinxet, és
futólépésben megindult arra, amerről jöttek.
És amikor odaért, ráébredt, miért nem jött senki sem érte, sem
a bőrére tetovált kürtért.
Ennél sokkal nagyobb problémájuk is volt.

A csúcstalálkozó káoszba torkollott. Az Aszter-őrség elrepült,

valószínűsíthetően azért, hogy parancsot kérjenek uraiktól,
Sandriel pedig tátott szájjal meredt a képernyőre, amin Bryce
Quinlan úgy porszívózta fel a kormányzó hamvait, mintha csak
véletlenül kiborított volna némi chipset a szőnyegre.
Mindez eléggé elvonta a figyelmét ahhoz, hogy Hunt végre
megmozdulhasson. Leült egy üres székre Ruhn és Flynn mellé.
– Eddig is rossz volt a helyzet, de ez már tényleg súlyos –
szólalt meg halkan.
A szavait igazolta, hogy az Őszkirály ráparancsolt Declan
Emmetre és még két technikusra, hogy hat különböző
számítógépen felügyeljenek mindent, a galériától kezdve a
híreken át az Aux-csapatok mozgásáig a városban. Tristan Flynn
megint telefonált, épp vitatkozott valakivel a tündérhelyőrségnél.
Ruhn megdörgölte az arcát.
– Ezért megölik.
Hiszen meggyilkolta a kormányzót. Bizonyította, hogy egy
tűzszellem és egy félember nő képes szembeszállni egy
kormányzóval, és legyőzni őt.
Abszurdum. Mintha egy kis hal lemészárolna egy cápát.
Sabine még mindig a képernyőt bámulta, éppolyan vakon, mint
a vénséges vén Falkavezér, aki épp a lánya mellett szunyókált a
székében. Egy kimerült, megfáradt farkas, készen arra, hogy
utoljára hunyja le a szemét. Amelie Ravenscroft sápadtan,
remegve nyújtott át Sabine-nek egy pohár vizet. A farkasok
jövendőbeli Falkavezére rá sem hederített.

833
 A terem túlfelében Sandriel telefonnal a fülén felállt. Nem
nézett senkire, miközben felsétált a veremből kivezető lépcsőn, és
távozott. A triariija azonnal a nyomába eredt, Pollux már
összeszedte magát annyira, hogy a rá jellemző gőggel lépkedjen.
Hunt gyomra felfordult a gondolatra, hogy Sandrielt csupán
néhány pillanat választja el a valbarai arkangyali címtől. Pollux
széles vigyora is ezt a feltételezést erősítette. Bassza meg!
Ruhn Huntra pillantott.
– Ki kell találnunk valamit, Athalar.
Bryce-szal kapcsolatban. Hogy megvédjék a
következményektől. Már ha lehetséges egyáltalán. Ha az Aszterek
nem indultak meg még ellene, ha nem épp most adnak parancsot
Sandrielnek. Hogy elsöpörjék azt a fenyegetést, amivé Bryce vált,
függetlenül a hátára tetovált kürttől.
Legalább Micah kísérlete kudarcba fulladt. Legalább ennyi
szerencséjük volt.
– Ezért megölik – ismételte Ruhn, mintegy saját magának.
Hypaxia királynő leült Hunt másik oldalára, és figyelmeztető
pillantással felmutatott egy kulcsot. Hunt béklyójába dugta, a
gorszi kő nagyot puffant az asztalon.
– Azt hiszem, nagyobb problémáink is vannak – mutatott a
városi kamerák képére, amit Declan kivetített.
Csend gyűrűzött végig a konferenciatermen.
– Ugye ez nem az, aminek hiszem? – kérdezte Ruhn.
Micah kísérlete a kürttel mégsem fulladt kudarcba.

834
 83.

BRYCE EGYETLEN PILLANTÁST VETETT AZ ÓVÁROSI SZÍVKAPURA, és

Syrinxszel a karjában futólépésben megindult haza.
Micah sikerrel használta a kürtöt. És átjárót nyitott a Szívkapu
belsejében, felhasználva a kvarcfalak mágiáját. Amint Bryce
meglátta, hogy mi siklik ki a Szívkapuban tátongó űrből,
rádöbbent, hogy Micah nem egy ismeretlen világba nyitott portált,
ahogyan azt tervezte. Hanem egyenesen Hélbe.
Sikolyok harsantak, ahogy szárnyas, pikkelyes démonok
röppentek ki a kapuból – egyenesen a Veremből érkeztek.
Hazaérkezve Bryce ráüvöltött Marrinre, hogy meneküljön le a
pincébe, és vigye magával az összes lakót is, akit csak tud. Hívja
fel a családját, a barátait, figyelmeztesse őket, hogy menjenek
biztos helyre – az óvóhelyekre, ha tehetik, és a lehető legjobban
felfegyverkezve húzzák meg magukat.
Syrinxet a lakásában hagyta, kitett neki egy hatalmas tál vizet,
és levette az eleséggel teli doboz tetejét. Meg tudja oldani a saját
etetését. Takarókat halmozott a kanapéra, közéjük dugta a
kimérát, puszit nyomot szőrös fejére, aztán felkapta, amire
szüksége volt, és már rohant is kifelé.

835
 A tető felé sietve húzta magára Danika bőrdzsekijét, majd a
hátára kötötte a Fendyr család kardját. Hunt egyik pisztolyát a
nadrágja derekába dugta, a puskáját a vállára vette, és teletöltötte
a zsebét lőszerrel. Megfagyott a vér az ereiben, ahogy körbenézett
a városban. Rosszabb volt, mint hitte – sokkal, de sokkal
rosszabb.
Micah nem csak a Szívkapun nyitott portált Hélbe. Minden
egyes kapun átjárót nyitott. Mind a hét kvarc boltív Hél kapujává
vált.
Odalentről sikolyok harsantak, ahogy démonok rontottak ki az
átjárókból, egyenesen a védtelen városba.
Sziréna vijjogott. Figyelmeztetés – és egyben parancs is.
Az óvóhelyek megnyíltak, automata, harminc centi vastag
ajtajuk félrecsúszott, hogy beengedje az oda gyűlőket. Bryce a
füléhez emelte a telefonját.
Juniper most az egyszer elsőre felvette.
– Az istenek szerelmére, Bryce…
– Menj biztos helyre!
– Ott vagyok, ott vagyok – zokogta Juniper. – Épp ruhapróbán
voltam pár bőkezű támogatóval, és mind a háztömb óvóhelyén
vagyunk, és… – Juniper ismét felzokogott. – Bryce, azt mondják,
előbb be fogják zárni az ajtót.
Rémület hasított végig Bryce-on.
– Másoknak is be kell jutniuk. Minden egyes pillanatra
szükségük van.
Juniper tovább sírt.
– Én is megmondtam nekik, de teljesen megőrültek, nem
hallgatnak rám. Nem akarják beengedni az embereket.
– Kibaszott rohadékok! – lehelte Bryce, és lenézett a saját
tömbjében lévő óvóhelyre, a befelé áramló lakosokra. Az
óvóhelyek ajtaját kézzel is bármikor be lehet csukni, de egy órán
belül mindegyik automatikusan lezár majd. És egészen addig úgy
is marad, amíg meg nem oldják a problémát.
Juniper hangja elcsuklott.

836
 – Nem hagyom, hogy bezárják az ajtót. De Bryce, ez az… – A
vonal szakadozni kezdett, Juniper nyilván beljebb ment az
óvóhelyre. Bryce észak felé pillantott, a színházak felé. Alig
néhány utcányira voltak a Szívkaputól. – Teljes káosz…. – Újabb
recsegés. – Biztonság…?
– Biztonságban vagyok – hazudta Bryce. – Maradj az
óvóhelyen! Ameddig csak lehet, tartsátok nyitva az ajtókat!
Csakhogy a drága, eltökélt, bátor Juniper egyedül nem lesz
képes visszatartani a pánikba esett tömeget. Főleg a kicicomázott
lakosokból állót nem, akik mind meg vannak győződve róla, hogy
nekik igenis joguk van megmenekülni, még ha ezért mások
életével fizetnek is.
Juniper hangja ismét megreccsent, úgyhogy Bryce csak annyit
mondott:
– Szeretlek, June! – Azzal letette.
Írt gyorsan egy üzenetet Jesibának, hogy szó szerint
elszabadult a pokol, és amikor nem kapott rögtön választ,
hozzátette, hogy odamegy. Mert valakinek muszáj.
Démonok röppentek fel az égre a holderdei kapuból. Bryce
csak remélhette, hogy az Odút már lezárták. De az Odút számtalan
őr és erős varázslatok védték. A város bizonyos részeit viszont az
égvilágon semmi.
Ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy lerohanjon a tetőre vezető
lépcsősoron. Végigszaladjon az épületen.
És kirontson a káoszban úszó utcára.

– Minden kapuból démonok özönlenek – jelentette Declan,

túlharsogva a telefonjukba ordító különféle vezetők és csapataik
zaját. A kapuk boltíve alatt most átjáró tátongott, mintha
láthatatlan ajtó nyílt volna bennük.
Hunt csak hatot látott a képernyőkön, hiszen a Csontnegyedben
nincsenek kamerák, de Declan azt feltételezte, hogy az Isztrosz
túlpartján található Holtak kapujában is ugyanaz a sötétség tátong.

837
Jesiba Roga nem próbálta felvenni a kapcsolatot a Holtkirállyal,
szemét a képernyőkre függesztette. Arca hamuszürkévé vált.
Nem számít, gondolta Hunt, ahogy átnézett Declan válla felett.
A Csontnegyed lakói már meghaltak.
Egyik hívást indították a másik után – rengetegre nem érkezett
válasz. Sabine parancsokat vakkantott Amelie-nek, mindketten
fülükre szorított telefonnal igyekeztek elérni a városi falkák alfáit.
A konferenciaközpont minden egyes képernyőjére a Crescent
City-i kamerák közvetítette rémálom vetült ki. Hunt nem tudta,
hova nézzen. Egyik kép rosszabb volt, mint a másik. Rémisztő
pontossággal ismerte fel a kapukon át a városba özönlő lehető
legszörnyűbb démonokat. Még ő is nehezen végzett velük.
Lunathion lakosságának esélye sem volt ellenük.
Nem olyan kifinomult, intelligens démonok voltak, mint Aidas.
Nem, ezek az ágyútöltelékek. A Verem szörnyei. A könnyű
prédára vágyó vadállatok.
Az Öt Rózsában már felragyogtak a villák színjátszó
védővarázslat-buborékai. Kizártak mindenkit, aki olyan szegény
vagy szerencsétlen volt, hogy az utcán érte a vész. Az Auxot is
oda vezényelték, a város leggazdagabb polgárainak vassal védett
falai elé. Hogy védjék azokat, akik már így is biztonságban
voltak.
Hunt Sabine-re mordult:
– Mondd meg a falkáidnak, hogy vannak védtelen otthonok,
ahol szükség van rájuk…
– A vészforgatókönyv szerint járunk el! – vicsorgott rá Sabine.
Amelie Ravenscroftba legalább szorult annyi jóérzés, hogy
elvörösödött szégyenében, és leszegte a fejét. De nem mert
felszólalni.
– Baszd meg a vészforgatókönyvedet! – morogta Hunt. A
képernyőkre mutatott. – Azoknak a seggfejeknek védővarázslatuk
és pánikszobájuk is van a villákban. Az utcán lévőknek nincs
semmijük.
Sabine nem foglalkozott vele tovább. De Ruhn ekkor az apjára
parancsolt:

838
 – Vezényeld ki a csapatainkat az Öt Rózsából! Küldd őket oda,
ahol szükség van rájuk!
Az Őszkirály állkapcsa megfeszült ugyan, de így felelt:
– Nem véletlenül ilyen a vészforgatókönyv. Nem fogjuk
védtelenül hagyni őket a káoszban.
– Ugye nem gondolják komolyan, bassza meg?! – fakadt ki
Hunt.
A délutáni nap szép lassan a horizont felé süllyedt. Nem akart
belegondolni, mennyivel súlyosbodik a helyzet, amikor leszáll az
est.
– Nem érdekel, hogy nem akarják! – üvöltötte Tharion a
telefonjába. – Mondd meg nekik, hogy menjenek ki a partra! –
Elhallgatott. – Akkor mondd meg, hogy akit lehet, vigyenek le a víz
alá!
A terem másik végében Isaiah is telefonált.
– Nem, az az időgörbület csak egy félresiklott varázslat volt,
Naomi. Igen, attól nyíltak ki a kapuk. Nem, vidd a 33.-at az
Óvárosba! Haladéktalanul vidd őket az óvárosi kapuhoz! Nem
érdekel, ha mindenkit széttépnek… – Isaiah elhúzta a telefont a
fülétől, és a kijelzőre pislogott. Ezután Hunt szemébe nézett. – A
KÜN ostrom alatt áll. A 33.-at épp lemészárolják. – Inkább nem
találgatott, vajon Naomi is áldozatul esett-e, vagy egyszerűen csak
elhagyta a telefonját a küzdelemben.
Ruhn és Flynn egyik számot tárcsázta a másik után. Senki sem
vette fel. Mintha a városban maradó összes tündérvezető is életét
vesztette volna.
Sabine-nek végül sikerült elérnie valakit.
– Ithan… jelentést kérek!
Declan szótlanul kihangosította Sabine telefonját a terem
hangszóróin. Ithan Holstrom lihegése töltötte be a teret, a
helymeghatározás szerint a védővarázslatokkal ellátott,
bevehetetlen Odú mellett volt. Nem e világi, vad morgások
szakították félbe a szavait, nem a farkasoktól érkeztek.
– Mindenhol ott vannak, bassza meg! Alig tudjuk őket
visszatartani…

839
 – Tartsátok a frontot! – parancsolta Sabine. – Tartsátok a
frontot, és várjátok a további utasításokat!
Emberek és vanírok egyaránt menekültek, gyermekeiket a
kezükben cipelték a fellelhető, még nyitott óvóhelyek felé.
Rengeteget bezártak már a bent lévő, eszüket vesztett lakosok.
Hunt Isaiah-hoz fordult:
– Mennyi idő, mire a 32. ideér Hilenéből?
– Egy óra – válaszolta az angyal a képernyőt, a mészárlást, a
pánikba esett várost figyelve. – Nem érnek ide időben.
És ha Naomira sem számíthatnak, akár megsérült, akár életét
vesztette… Bassza meg!
Flynn mennydörgésszerűen üvöltött valakivel a telefonon:
– Azonnal vegyétek körbe a Rózsakaput! Hiszen tálcán
nyújtjátok nekik a várost!
Hunt a vérontást figyelve végigvette a város rendelkezésére
álló maréknyi lehetőséget. Hadseregekkel kell körbevenni a Hélbe
nyíló hét kaput – és ki kell találniuk, hogyan zárják le az átjárókat.
Hypaxia felállt a székéből. Komor elhatározással
tanulmányozta a képernyőket, és nyugodtan így szólt a
telefonjába:
– Öltözzetek fel, és induljatok! Bemegyünk. – Mindenki felé
fordult. Az ifjú királynő mintha észre sem vette volna. További
parancsokat adott a vonal másik végén lévő illetőnek: – A
városba! Most!
– Mindegyikőtöket lemészárolják – sziszegte Sabine.
És egyébként is túl késő lesz, mire odaérnek – de Hunt ezt már
nem tette hozzá.
Hypaxia letette a telefont, és a bal kéz felőli fal képernyőjére
mutatott, az óvárosi közvetítésre.
– Inkább halok meg úgy, mint ő, mint hogy itt ücsörögve
végignézzem, ahogyan ártatlanokat gyilkolnak.
Hunt arrafelé fordult, amerre a királynő mutatott, felállt a szőr
a nyakán. Mintha előre sejtette volna, mit fog látni.
Merthogy az utcán Danika bőrdzsekijében, egyik kezében
karddal, a másikban pisztollyal nem más futott, mint Bryce.

840
 Nem a veszély elől, hanem egyenesen felé.
Újra és újra elkiáltotta magát.
Declan rácsatlakozott a videokamerákra, egyikről a másikra
ugrott, hogy követni tudják Bryce-t az utcán.
– Lehet, hogy meg tudom keresni és el tudom választani az ő
hangját a háttérzajtól – mondta mintegy saját magának. Aztán…
– Menjetek az óvóhelyekre! – kiabálta Bryce. Szavai
visszhangot vertek a helyiség minden egyes zugában.
Lebukott, megsuhintotta a kardot, lőtt. Úgy mozgott, mintha
egész életében az Auxszal edzett volna.
– Menjetek már! – üvöltötte, majd megpördült, hogy célba
vegyen egy szárnyas démont, ami elállta a nevetségesen
aranyszínű délutáni nap fényét. Eldördült a pisztoly, mire a lény
felvonított, és bemenekült egy sikátorba. Declan ujjai táncot jártak
a billentyűzeten, végig a képernyőn tartotta Bryce-t.
– Hova a francba megy? – fakadt ki Fury.
Bryce tovább futott. Lőtt. Nem hibázta el.
Hunt szemügyre vette a környéket, és rájött, merre tart Bryce.
Crescent City legvédtelenebb környékére, tele emberekkel,
akik semmiféle mágiával, semmiféle természetfeletti képességgel,
erővel nem bírnak.
– Az Aszfodéloszmezőkre megy – jelentette be Hunt.

Rosszabb volt, mint Bryce hitte.

A karja zsibbadt már attól, hogy a fegyver minden egyes
lövésnél visszarúgott, bűzlő vér fedte, és mindenhol vég nélkül
fogak csattogtak, bőrszárnyak csapkodtak, dühödt, fénytelen
szemek villantak. A délután élénk naplementébe csapott, az ég
rövid időn belül éppolyan vérvörössé vált, mint az utcák.
Bryce teljes erőből futott, fájt minden lélegzetvétel, mintha
késsel szurkálták volna az oldalát.
Kifogyott a golyó a pisztolyából. Nem pazarolta az idejét arra,
hogy nem létező lőszert keressen a ruhájában. Nem, inkább

841
nekihajította a fegyvert a szárnyas, fekete démonnak, ami épp
lecsapni készült rá, eltérítette a röppályáját, és lekapta a puskát a
válláról. Hunt puskáját. Körbefonta a cédrus- és esőillat, ahogy
meghúzta a csövet, és mire a démon eltátott pofával visszapördült
felé, már lőtt is.
Szétrobbant a feje, vörös vér fröccsent.
Bryce futott tovább, egyre beljebb küzdötte magát a városba.
Elszaladt a még nyitva lévő óvóhelyek mellett, az ott lévők tőlük
telhetően igyekeztek védeni a bejáratot, hogy időt nyerjenek a
befelé igyekvők számára.
Újabb démon ugrott le az egyik tetőről, ívelt karmai felé
kaptak…
Bryce felfelé lendítette Danika kardját, és gyomortól nyakig
felhasította a foltos, szürke bőrt. A démon a járdára zuhant
mögötte, bőrszárnya megreccsent a saját súlya alatt, de Bryce
addigra már továbbrohant.
Ment előre. Mennie kellett előre.
Az a rengeteg gyakorlás Randall-lel, minden egyes óra, amit az
otthonát körbeölelő hegyek sziklái és fenyői között töltött, minden
egyes óra a városi sportcsarnokban, minden, de minden erre
készítette fel.

842
 84.

HUNT KÉPTELEN VOLT LEVENNI A SZEMÉT A KAMERAKÉPRŐL, amin

Bryce keresztülküzdötte magát a városon. Valahol balra Hypaxia
telefonja csörrent, és a boszorkánykirálynő azonnal, még az első
csörgés vége előtt felvette. Hallgatott.
– Mi az, hogy tönkrementek a seprűk?
Declan kihangosította a hívását a hangszórókon át, hogy mind
hallják a vonal másik végén lévő, remegő hangú boszorkányt.
– Szilánkosra törtek, felség. A konferenciaközpont
fegyvertárában is minden tönkrement. A pisztolyok, a kardok…
még a helikopterek is. Az autók. Mindent elpusztítottak.
Rémület kavargott Hunt gyomrában, ahogy az Őszkirály azt
mormolta:
– Micah.
Az arkangyal nyilván a távozása előtt tette, csendben,
észrevétlen. Sejtette, hogy hátráltatnia kell majd őket, amíg a kürt
erejével kísérletezik. Bryce-szal.
– Nekem van helikopterem – mondta Fury. – Valamivel odébb
tartom.
Ruhn felállt.

843
 – Akkor induljunk! – Még így is félórába telik majd, mire
odaérnek.
– Kész mészárszék a város – mondta Sabine a telefonjába. –
Tartsátok a frontot a Holderdőben és az Öt Rózsában!
Minden Aux-csapatot bevontak a hívásba, hallották egymást.
Declan néhány gombnyomással kihangosította Sabine telefonját a
konferenciateremben, hogy az Aux őket is hallja. De bizonyos
falkák már egyáltalán nem reagáltak.
– Küldjél már egy kibaszott farkasfalkát az Óvárosba! –
mordult rá Hunt Sabine-re. Még Fury helikopterével is túl későn
ér majd oda. De ha valaki oda tudna menni Bryce-hoz, mielőtt
egyesegyedül beleveti magát az Aszfodéloszmezők jelentette
kriptába…
Sabine visszaüvöltött:
– Nem maradt farkas, akit az Óvárosba küldhetnék!
Ám ekkor a farkasok Falkavezére végre felébredt, és vénséges
vén, bütykös ujjával a képernyőre mutatott. A kamerák képére. És
így szólt:
– Egy farkas maradt azért az Óvárosban.
Mindenki odanézett, ahová a Falkavezér mutatott. Arra, akire
mutatott.
Bryce rohant előre a vérontás kellős közepette, kardja minden
egyes suhintásnál, lebukásnál és vágásnál megcsillant.
Sabine elcsukló hangon felelt:
– Danika kardját érzed, apa…
A Falkavezér vakon pislogott a képernyőre megfáradt
szemével. Keze ökölbe szorult a mellkasán.
– Farkas. – Megérintette a szívét. Bryce tovább küzdött, hogy
elérje az Aszfodéloszmezőket, még mindig az óvóhelyre terelte a
lakosokat, szabad utat biztosított nekik. – Igazi farkas.
Hunt torka fájdalmasan elszorult. Isaiah felé nyújtotta a kezét.
– Kérem a telefonod!
Isaiah nem kérdezősködött, szó nélkül átnyújtotta a készüléket.
Hunt tárcsázta a számot, amit azért jegyzett meg, mert nem merte
elmenteni. Újra meg újra kicsengett, de végül csak felvették.

844
 – Gondolom, valami fontosról van szó.
Hunt nem mutatkozott be, csak belemordult a telefonba:
– Tartozol nekem egy istenek verte szívességgel.
A Viperakirálynő dallamos hangjában derű csendült:
– Valóban?

Két perccel később Hunt felállt a székéből, meg akart indulni

Ruhn mögött Fury helikopteréhez, amikor Jesiba telefonja
megcsörrent.
– Bryce az – jelentette a varázslónő feszülten.
Hunt azonnal a képernyők felé kapta a fejét, és valóban, Bryce
a melltartója pántja alá dugta a telefont a vállánál, valószínűleg
kihangosította. Épp hátrahagyott autókat kerülgetett az
Aszfodéloszmezők határán. A nap lassan lenyugodott, mintha
még Solas is magukra hagyná őket.
– Hangosítsd ki és kapcsold be a hívást az Aux-beszélgetésbe!
– utasította Jesiba Declant, majd felvette. – Bryce?
Bryce erősen zihált. Puskája kurta mennydörgésekkel ropogott.
– Mondd meg mindenkinek a csúcstalálkozón, hogy erősítésre
van szükségem…! A Halandók kapuja melletti óvóhelyhez
megyek épp.
Ruhn leugrott a lépcsőn, és egyenesen a középső asztalnál lévő
hangszóróhoz sietett.
– Bryce, vérfürdő van ott! – mondta. – Menekülj be az
óvóhelyre, mielőtt mindet lezárják…
Bryce puskája eldördült, ismét elhullott egy démon. Csakhogy
újabbak és újabbak rontottak ki a kapuból, be a városba, éppolyan
vérvörössel szennyezték az utcákat, mint ahogy a színpompás
naplemente az eget.
Bryce behúzódott egy kuka mögé, onnan lőtt egymás után
többször. Majd újratöltötte a fegyvert.
– Nincs erősítés az Aszfodéloszmezőknél – válaszolta Sabine.
– Minden falka a…

845
 – Gyerekek vannak itt! – üvöltötte Bryce. – Kisbabák!
Csend borult a teremre. A mélyre hatoló rémület úgy terjedt
szét Huntban, akár tinta a vízben.
Majd ziháló férfihang áradt a hangszórókból:
– Megyek, Bryce.
Bryce véres arca összerándult, ahogy azt suttogta:
– Ithan?
Sabine felmordult:
– Holstrom, maradj a kibaszott helyeden…
Csakhogy Ithan megismételte, ezúttal sürgetőbben:
– Bryce, megyek már! Tarts ki! – Elhallgatott. Majd hozzátette:
– Mind megyünk.
Hunt térde megremegett, ahogy Sabine Ithanre üvöltött:
– Megszegitek a felettesetek egyértelmű…
Ithan megszakította a hívást. Aztán minden egyes, az irányítása
alatt álló farkas bontotta a vonalat.

A farkasok három perc alatt az Aszfodéloszmezőkre érhetnek.

Három perc Hélben, a mészárlás és a halál közepette. Három
perc, amíg teljes erőből futnak, a lehető leggyorsabban, hogy
megmentsék a legvédtelenebbeket.
Az embergyerekeket.
A sakálok is csatlakoztak hozzájuk. A prérifarkasok. A
vadkutyák és a közönséges kutyák. A hiénák és a dingók. A
rókák. Ilyen a természetük. Mindig is ilyen volt. Megóvják a
védekezésre képteleneket. A kicsiket, a fiatalokat.
Akár alakváltó, akár valódi állat, az igazság ott lapul minden
egyes kutyaféle lelkének mélyén.
Ithan Holstrom ennek tudatában száguldott az
Aszfodéloszmezők felé, ez lángolt a szívében. Imádkozott, hogy
időben odaérjen.

846
 85.

BRYCE TUDTA, HOGY CSAK A VAKSZERENCSE TARTJA ÉLETBEN. És a

színtiszta adrenalin, attól célzott olyan pontosan. Nyugodtan.
Csakhogy a napfény minden egyes sarkon egyre gyérült, Bryce
lábmozgása lassult. Reakcióideje megnövekedett. Karja sajgott,
ólmossá vált. Minden egyes lövés nehezebb volt, mint az előző.
Csak egy kicsit kell kitartania, nem kell sok. Még egy kicsit,
amíg mindenkit beterel a hamarosan záródó óvóhelyekre az
Aszfodéloszmezőkön. Már nem tart soká.
A háztömb felénél lévő óvóhely még nyitva volt, tartották az
ajtót a befelé siető embercsaládoknak. A Halandók kapuja néhány
utcával északabbra állt, továbbra is Hélre nyitva.
Úgyhogy Bryce megvetette a lábát a kereszteződésben, eltette
Danika kardját, és a vállához emelte Hunt puskáját. Hat lövedéke
maradt.
Ithan hamarosan ideér. Bármelyik pillanatban felbukkanhat.
Démon ugrott elő az egyik sarok mögül, karmos ujjai
végigszántottak a macskakövön. Az elsülő puska Bryce vállának
csapódott. A démon még zuhant, végigsiklott a földön, amikor
Bryce kiválasztotta a következő célpontot, és ismét lőtt. Újabb
démon hullott el.

847
 Négy lövedék maradt.
Mögötte az emberek parancsokat üvöltöztek. Siessetek! Be az
óvóhelyre! Hagyjátok a táskát, fussatok!
Bryce rálőtt a kereszteződésbe berepülő, az óvóhely felé tartó
démonra. Hat méterre a bejárattól ért földet. Az emberek végeztek
vele.
Az óvóhely nyitott bejáratán túl gyerekek visítottak, kisbabák
sírtak.
Bryce ismét tüzelt. Újra. Meg újra.
Újabb démon robbant ki az egyik sarok mögül, felé száguldott.
A fegyver kattant.
Kifogyott. Vége. Kiürült.
A démon rávetette magát, eltátott pofájában borotvaéles fogsor
villant. Bryce nyakára célzott. Épp meg tudta emelni a puskát,
hogy a démon pofájába nyomja. Fém és fa csikorgott, és a világ
megdőlt, ahogy a lény belecsapódott.
A démonnal együtt ő is a macskakőre zuhant, még a csontjai is
belesajdultak. A démon ráharapott a puskára. Kettéroppantotta.
Bryce nagy nehezen kigurult a démon alól, miközben az
kiköpte a puska darabjait. A rém nyáladzva indult meg utána a
vérben úszó utcán. Mintha minden egyes lépést élvezettel tett
volna meg.
A hüvelybe dugott kard Bryce alá szorult, úgyhogy a combjára
erősített késért nyúlt. Mintha bármire is menne vele, mintha
megállíthatná…
A démon hátsó lábára ereszkedett, felkészült a gyilkolásra.
Remegett a föld Bryce mögött, ahogy elforgatta a csuklóját,
felfelé tartva a pengét…
Kard döfte keresztül a démon szürke fejét.
Hatalmas kard volt, több mint egy méter hosszú, és egy magas,
páncélos férfi tartotta. Kék fény ragyogott a pengén. Ahogy a
fényes, fekete páncélon és a hozzá illő sisakon is. A férfi
mellkasán egy lesújtó kobraminta izzott.
A Viperakirálynő egyik tündértestőre.

848
 Hat másik rohant el mellette, remegett a macskaköves talaj a
lépteik alatt, mindegyikük pisztolyt és kardot szorongatott. Nem
úgy tűnt, mintha elbódította volna őket a méreg. Halálosan
precízek voltak.
És a Viperakirálynő tündértestőreivel együtt megjelentek a
farkasok, a rókák és a különböző kutyafélék, hogy ők is
belevessék magukat a küzdelembe.
Bryce talpra kecmergett, biccentett az őt megmentő harcosnak.
A tündér megpördült, fémmel borított kezével elkapta a démon
vállát, és egyetlen dobhártyaszaggató üvöltéssel széttépte.
Kettészaggatta a démont.
Csakhogy Hél rémei tovább száguldottak feléjük, zengett tőlük
az ég. Úgyhogy Bryce ismét előhúzta Danika kardját a hátáról.
Erőt imádkozott a karjába, megvetette a lábát, ahogy újabb
démon rohant végig az utcán, egyenesen felé. A kutyaféle
alakváltók felvették a harcot a démonokkal körülötte, bunda,
fogak és karmok pajzsát alkották a hátuk mögött lévő óvóhely és a
feléjük tartó horda között.
Bryce úgy tett, mint aki balra akar ugrani, és felfelé hasított a
kardjával, ahogy a démon bedőlt a cselnek. Csakhogy a penge
nem szelte ketté a csontot, nem jutott el az alatta megbújó puha,
sebezhető szervekig. A lény felüvöltött, megpördült és újra
támadott. Bryce a fogát csikorgatta, harcra készen emelte a
kardját, de a démon túlságosan feldühödött ahhoz, hogy
észrevegye, Bryce csupán a figyelemelterelés.
Ugyanis egy óriási szürke farkas támadt rá hátulról.
Ithan fogak és karmok hurrikánjaként mart bele a démonba,
olyan gyorsan és kíméletlenül, hogy Bryce egy pillanatra
megdermedt. Már el is felejtette, milyen hatalmas farkasként – az
összes alakváltó vagy háromszor akkora, mint a közönséges
állatok, de Ithan még náluk is nagyobb volt. Ahogyan a bátyja is.
Ithan kiköpte a démon torkát, és visszaváltozott, a farkas egy
villanás kíséretében magas férfivá alakult. Ugyanannyi vér áztatta
sötétkék pólóját és farmernadrágját, mint Bryce ruháit, de még
mielőtt megszólalhattak volna, Ithan barna szemében

849
figyelmeztetés villant. Bryce megpördült. A zuhanórepülésben
támadó démon bűzlő leheletével találta szemközt magát.
Lebukott, felfelé szúrt a karddal. A démon visítása kis híján
fülsiketítőnek bizonyult, ahogy ráesett a pengére. Kibelezte saját
magát.
Vér pöttyözte Bryce edzőcipőjét, szakadt leggingsét, de
gondoskodott róla, hogy a démon feje elváljon a nyakától, csak
azután fordult vissza Ithanhez, aki épp kivonta kardját a hátára
erősített hüvelyből, hogy újabb démont hasítson ketté.
Összenéztek, pillantásukban ott ült az összes szó, amit Bryce ki
akart mondani. Ithan szemében is ugyanezeket látta, ahogy a férfi
rájött, kinek a kabátját viseli, kinek a kardját forgatja.
Bryce komoran rámosolygott.
Később.
Ha valahogy túlélik, ha kibírnak még pár percet, és sikerül
bejutniuk az óvóhelyre… Majd akkor megbeszélik.
Ithan bólintott, megértette.
Bryce érezte, hogy már nem egyedül az adrenalin hajtja, ahogy
ismét belevetette magát a vérontásba.

– Négy perc, és bezáródnak az óvóhelyek – jelentette Declan a

konferenciateremnek.
– Hol van már a helikopter? – kérdezte Ruhn Furyt. Felállt,
Flynn pedig követte.
Axtar a telefonjára nézett.
– Már elindult…
Kivágódott a verem tetején álló ajtó, Sandriel lépett be viharos
széllel. Sem a triariija, sem Pollux nem követte, egyedül vonult le
a lépcsőn. Senki sem szólalt meg.
A Hypaxia és az immár álló Ruhn között ülő Hunt megacélozta
magát, ahogy Sandriel odapillantott rá. A gorszi béklyó ott feküdt
előtte az asztalon.

850
 De Sandriel nem reagált, csak visszament a helyére a legalsó
asztalhoz. Hunt úgy sejtette, kisebb gondja is nagyobb most ennél.
Az arkangyal ide-oda járatta tekintetét a képernyők, videoadások
és hírek között, és így szólt:
– Semmit sem tehetünk a városért így, hogy a kapuk Hélre
nyílnak. Parancsot kaptunk, hogy maradjunk itt.
Ruhn vitatkozni kezdett:
– De hát szükség van…
– Itt kell maradnunk. – Sandriel szavai mennydörgésként
visszhangoztak a teremben. – Az Aszterek segítséget küldenek.
Hunt összeroskadt a székében, Ruhn pedig leült mellé.
– Hála a kibaszott égnek! – motyogta a herceg, és remegő
kézzel megdörgölte az arcát.
Nyilván ideküldik az Aszter-őrséget. És még néhány csapatot.
Talán Sandriel triariija is Lunathionbe ment. Lehet, hogy
elmebeteg seggfejek, de legalább a csatában megállják a helyüket.
Bassza meg, egyedül a Kalapács is áldás lenne most a városnak.
– Három perc, és bezáródnak az óvóhelyek – jelentette Declan.
A Declan által kihangosított hangsávok általános káoszát egy
alakváltó üvöltése harsogta túl, menekülésre figyelmeztetett
mindenkit. Hogy fújjanak visszavonulót a horda ellen felállított
védvonaltól, és amilyen gyorsan csak lehet, rohanjanak a még
nyitott fémajtó felé.
Csakhogy az emberek még mindig menekültek. A felnőttek
gyerekeket és házi állatokat cipeltek az egyautós garázsok
ajtajánál alig nagyobb bejárat irányába. A Viperakirálynő harcosai
és pár farkas a kereszteződésben maradt.
– Két perc – mondta Declan.
Bryce és Ithan vállvetve harcolt.
Ha az egyik megbotlott, a másik vigyázott rá. Ha az egyik
tőrbe csalt egy démont, a másik kivégezte.
Sziréna vijjogott a városban. Figyelmeztetés. Bryce és Ithan
tovább tartotta a sarkot.
– Fél perc – jelezte Declan.
– Gyerünk már! – sürgette őket Hunt. – Indulj már meg, Bryce!

851
 Bryce kibelezett egy démont, és végre az óvóhely felé pördült.
Ithan vele tartott. Helyes, bemegy, aztán ott kivárhatja, amíg az
Aszter-őrség megérkezik, és eltakarítja ezeket a mocskokat a föld
színéről. Talán azt is tudják, hogyan zárják le az átjárókat a
kapukban.
Az óvóhely ajtaja záródni kezdett.
– Túl messze vannak – mondta Fury halkan.
– Odaérnek – felelte Hunt fogcsikorgatva, pedig ő is a lassan
záródó ajtó és az arrafelé rohanó két alak közti távolságot
méregette. Bryce haja vörös zászlóként lobogott mögötte.
Ithan megbotlott, de Bryce elkapta a kezét, még mielőtt
eleshetett volna. Csúnya vágás éktelenkedett Ithan oldalán, vér
áztatta a pólóját. Hogy képes egyáltalán futni még…?
Az ajtó félig becsukódott már. Minden egyes pillanattal egyre
szűkült a rés.
Karmos, emberszerű kezek kulcsolódtak a szélére belülről.
Több pár is.
Aztán fiatal, barna hajú alakváltó termett ott, farkasszerű
arccal, a fogát csikorgatva igyekezett odázni az elkerülhetetlent.
Mögötte minden egyes farkas ugyanúgy megragadta a tolóajtót,
próbálták lelassítani.
– Tizenöt másodperc – suttogta Declan.
Bryce futott, egyre csak futott.
Az Ithan falkájába tartozó farkasok kezéből egyesével csúszott
ki az ajtó. Végül már egyedül a fiatal farkaslány tartotta, lábát a
betonfalnak támasztva, üvöltve küzdött az ajtóval…
Ithan és Bryce az óvóhely felé rohant, a farkas egyedül a
bejáratra figyelt.
Már csak egy méter maradt. Nem elég ahhoz, hogy mindketten
beférjenek. Bryce szeme Ithan arcára villant. Pillantása bánatossá
vált. Eltökéltté.
– Ne! – lehelte Hunt. Pontosan tudta, mire készül.
Bryce egy lépéssel lemaradt. Épp annyira, hogy előhívja
tündérerejét, és előretaszítsa Ithant. Hogy megmentse Connor
Holstrom öccsét.

852
 Ithan Bryce felé pördült, szemében düh, kétségbeesés és
fájdalom csillant, kinyújtotta felé a kezét, de elkésett.
A fémajtó hatalmas csattanása mintha az egész városon
végigvisszhangzott volna.
És nem véletlenül, hiszen az összes óvóhely ajtaja ugyanígy
becsapódott.
Bryce túl gyorsan futott ahhoz, hogy megálljon. Nekicsapódott
a fémajtónak, felnyögött a fájdalomtól.
Megfordult, arca teljesen elsápadt. Próbálta felmérni a
lehetőségeit, de nem maradt egy sem.
Hunt azonnal olvasott az arcában. Bryce-nak most először
fogalma sem volt, mitévő legyen.

Bryce teljes testében remegve húzódott be az óvóhely előtti kis

beugróba. A napfény élénk narancsra és rubinszínűre festette az
eget – mintha a világ még egyszer, utoljára csatakiáltást hallatna,
mielőtt teljesen leszáll az éj.
A démonok már elhaladtak mellette, de újabbak érkeznek
majd. Nem fog sok időbe telni. Amíg a kapuk átjárót jelentenek
Hélbe, jönni fognak.
Valaki – valószínűleg Ithan – dörömbölni kezdett mögötte az
óvóhely ajtaján. Mintha karmaival át akarta volna metszeni, utat
nyitni neki, hogy bejuthasson. Nem foglalkozott a hanggal.
A Viperakirálynő tündérharcosai villanó fémmé és fénnyé
váltak messze tőle az utcán, még mindig küzdöttek. Volt, amelyik
elesett, gőzölgő, véres páncélhalommá vált.
Ha valahogy eljutna a lakásáig, az igézetek megvédenék őt és
mindenkit, akit sikerülne magával vinnie. De húsz utca választotta
el tőle. Ennyi erővel akár húsz kilométer is lehetett volna.
Hirtelen eszébe jutott valami, forgatta, ízlelgette a gondolatot.
Megpróbálhatja. Meg kell próbálnia.
Bryce nagy levegőt vett, hogy megacélozza magát. Danika
kardja úgy remegett a kezében, akár egy nádszál a szélben.

853
 Menni fog. Valahogy megoldja.
Kiugrott a vértől csúszós útra, kardját támadásra készen
feltartotta. Nem nézett vissza az óvóhelyre, mielőtt futásnak eredt,
a város térképét felidézve kereste a legrövidebb utat. Morgást
hallott a sarkon túlról, és még épp időben tartotta fel a kardját,
hogy felvegye a küzdelmet a démonnal. Félig levágta a fejét, de
már futott is tovább, mielőtt a démon földet érhetett volna.
Mozgásban kell maradnia. El kell jutnia az Óvárosba…
Halott alakváltók és a Viperakirálynő katonái hevertek az
utcákon. Körülöttük emberi holttestek. A többségük darabokban.
Újabb démon bukott le a vöröslő égből…
Bryce felsikoltott, ahogy a rém hátralökte, olyan erősen
nekicsapta az egyik kocsinak, hogy szétrobbant az üvege.
Egyetlen másodperc állt csupán a rendelkezésére, hogy felrántsa
az anyósülés felőli ajtót, és bemásszon, mert a démon ismét
lesújtott rá. A kocsit támadta.
Bryce nagy nehezen átmászott a kartámasz és a manuális váltó
között, próbálta elérni a sofőrülés felőli ajtót. Megrántotta a
kallantyút, és félig kiesett az utcára. A démont lefoglalta, hogy
szétkaszabolja a gumikat a másik oldalon, észre sem vette, ahogy
Bryce sprintelni kezd.
Az Óváros. Ha eljutna az Óvárosba…
Két démon száguldott felé. A fény egyre fogyatkozott, és
Bryce nem tehetett mást, menekülnie kellett.
Magára maradt. Teljesen egyedül maradt odakint.

854
 86.

A VÁROS KEZDETT ELCSENDESEDNI. Valahányszor Declan előhívta

egy másik negyed hangjait, egyre kevesebb és kevesebb sikolyt
hallottak, egyesével haltak el.
De Hunt tudta jól, hogy nem a megnyugvás miatt, amiért
megmentették őket.
A kapukban tátongó átjárók továbbra is nyitva voltak. A
naplementét véraláfutásra emlékeztető, lila égbolt váltotta. El
tudta képzelni, miféle szörnyetegeket küldenek majd Hélből, ha
beköszönt a teljes sötétség. Olyanokat, amik nem szeretik a fényt,
amik sötétségben születtek, megtanulták, hogyan vadásszanak az
árnyak közt.
Bryce még mindig odakint volt. Egyetlen hiba, egyetlen rossz
lépés, és holtan végzi. Nem fog meggyógyulni, nem fog
regenerálódni a teste. Hiszen még nem esett át a Zuhanáson.
Átjutott az Óváros határvonalán. De nem biztonságos helyet
keresett. Nem, egyenesen a Szívkapu felé szaladt, ahol már
elapadt a démonok áradata, mintha Hél valóban azt várta volna,
hogy leszálljon az éj, és rájuk szabadíthassa a második hullámot.
Hunt szíve hangosan dübörgött, ahogy Bryce egyutcányira a
kaputól megtorpant. Ahogy behúzódott a közeli óvóhely
beugrójába. A fölé erősített lámpa elsőfényében fürödve csúszott
le a földre, ernyedten tartotta a kardot.

855
 Hunt ismerte ezt a testtartást, azt, ahogyan a fejét csüggesztette.
A katonák tartották így magukat, akik keményen, derekasan
küzdöttek. Azok a katonák, akik kimerültek, de most, ebben az
utolsó pillanatban a maradék erejüket is összeszedik, hogy még
egyszer, utoljára megvessék a lábukat.
Hunt vicsorogva nézett a képernyőre.
– Kelj fel, Bryce!
Ruhn a fejét rázta, egyértelmű rettegés ült az arcán. Az
Őszkirály nem szólt semmit. Nem tett semmit, csak nézte a lányát
a kameraképen, amit Declan a központi kijelzőre vetített.
Bryce a pólója alá nyúlt, előhúzta a telefonját. Úgy remegett a
keze, hogy alig tudta megtartani. De csak megnyomott egy
gombot a kijelzőn, és a füléhez emelte a készüléket. Hunt azt is
pontosan tudta, mit csinál. Ez az utolsó lehetősége, hogy
elköszönjön a szüleitől, a szeretteitől.
Halk csörgés hallatszott a konferenciateremben. A középen álló
asztaltól. Hunt Jesibára nézett, de a varázslónő telefonja sötét
maradt. Ahogy Ruhné is. Mindenki elhallgatott, amint Sandriel
előhúzott egy telefont a zsebéből. Hunt mobilját.
Sandriel Huntra pillantott, elernyedtek az arcizmai a
döbbenettől. Az összes gondolat kiröppent Hunt fejéből.
– Adja oda neki a telefont! – szólt rá Ruhn halkan.
Sandriel a képernyőre meredt. Töprengett.
– Adja már oda azt a kibaszott telefont! – parancsolta Ruhn.
Hunt legnagyobb döbbenetére Sandriel engedelmeskedett.
Remegő kézzel vette fel.
– Bryce?
A kamera képén látta, ahogy Bryce szeme tágra nyílik.
– Hunt? – Olyan rekedt volt a hangja. – Azt… azt hittem,
hangpostára kapcsol…
– Hamarosan ott a segítség, Bryce.
Huntot teljesen összetörte a színtiszta rémület Bryce arcán, aki
a nap utolsó sugarait figyelte.
– Nem… Nem, addigra már túl késő lesz.

856
 – Nem lesz. Fel kell kelned, Bryce. Biztonságos helyre menni.
Ne menj a kapu közelébe!
Bryce remegve az ajkába harapott.
– Még mindig nyitva van…
– Menj a lakásodba, és maradj ott, amíg meg nem érkezik a
felmentősereg!
A Bryce arcára kirajzolódó pánikkal vegyes rémület egyfajta
nyugalommá keményedett ennek hallatán. Koncentrálni kezdett.
Helyes.
– Hunt, fel kell hívnod anyámat.
– Ne kezdj el búcsúzkodni…
– Fel kell hívnod anyámat – ismételte Bryce halkan. – El kell
mondanod neki, hogy szeretem, hogy neki köszönhetően lettem
az, aki. Az ő ereje, bátorsága és szeretete miatt. És sajnálom azt a
sok szart, amin keresztül kellett mennie miattam.
– Ne…
– Apámnak pedig mondd meg… – suttogta. Az Őszkirály
megdermedt. Hátranézett Huntra. – Mondd meg Randallnek –
pontosított Bryce –, hogy büszkén nevezem apának! Hogy ő volt
az egyetlen, aki valaha is számított.
Hunt esküdni mert volna, hogy egyfajta szégyen suhan át az
Őszkirály arcán.
– Bryce, most azonnal menedéket kell keresned! – könyörgött
Hunt.
Bryce semmi ilyesmit nem tett.
– Mondd meg Furynek, hogy sajnálom a hazugságot! Hogy
idővel elmondtam volna neki az igazat. – A terem másik végében
lévő orgyilkos arcán könnyek csorogtak. – Mondd meg
Junipernek… – Bryce hangja elcsuklott. – Mondd meg neki, hogy
köszönöm… azt az éjszakát ott a tetőn! – Bryce visszanyelte a
zokogását. – Mondd meg neki, hogy most már tudom, miért nem
hagyhatta, hogy leugorjak! Azért, hogy eljussak ide… hogy
segíthessek ma másokon.
Hunt szíve darabokra törött. Fogalma sem volt, eszébe sem
jutott, hogy Bryce ilyen rosszul érezte magát…

857
 A Ruhn arcára kiülő színtiszta gyötrelem alapján a bátyja sem
tudott róla.
– Mondd meg Ruhnnak, hogy megbocsátok! – folytatta Bryce,
és ismét remegni kezdett. A herceg arcát könnyek sávozták. –
Réges-régen megbocsátottam neki – magyarázta Bryce. – Csak
nem tudtam, hogyan mondjam el. Mondd meg, hogy sajnálom,
amiért eltitkoltam az igazat, és csak azért tettem, mert szeretem, és
semmit sem akartam elvenni tőle! Mindig is ő lesz a jobb kettőnk
közül.
A Ruhn arcára kiülő fájdalom zavarodottságnak adta át a
helyét.
De Hunt egyszerűen nem bírta tovább. Képtelen volt akár csak
egyetlen további szót is végighallgatni.
– Bryce, kérlek…
– Hunt. – Az egész világ elcsendesedett. – Rád vártam.
– Bryce, édesem, menj vissza a lakásodba, ha csak egyetlen
órát vársz, akkor…
– Nem – suttogta Bryce, és lehunyta a szemét. Kezét a
mellkasára tette. A szíve fölé. – Rád vártam… itt bent.
Hunt ekkor már képtelen volt tovább visszafojtani a saját
könnyeit.
– Én is rád vártam.
Bryce elmosolyodott, pedig ismét zokogásban tört ki.
– Kérlek! – könyörgött Hunt. – Kérlek, Bryce! El kell menned
onnan, most azonnal! Mielőtt még több démon jön.
Mire Bryce kinyitotta a szemét és feltápászkodott, leszállt a
valódi éj. Az utca végén álló kapu felé fordult.
– Megbocsátok… azért a szint dologért. Mindenért. Nem
számít. Már nem.
Véget vetett a hívásnak, és az óvóhely beugrójának falához
támasztotta Danika kardját. Óvatosan letette mellé a telefonját is.
Hunt felugrott a helyéről.
– BRYCE…
Bryce futva indult meg a kapu felé.

858
 87.

– NE! – ISMÉTELTE RUHN, ÚJRA MEG ÚJRA.

– Ne, ne…
De Hunt semmit sem hallott. Semmit sem érzett. Amint Bryce
letette, teljesen összeomlott.
Bryce átugrott a kaput övező kerítésen, majd megtorpant az
óriási boltív előtt. A benne tátongó rémisztő, fekete űr előtt.
Halvány ragyogás vonta körbe.
– Mi történik? – suttogta Fury.
A fény megrebbent, egyre erősödött az éjszakában.
Eléggé ahhoz, hogy megvilágítsa Bryce karcsú kezét a
mellkasa előtt, és benne a tündöklő, lüktető fényt.
A fény a mellkasából jött – onnan hívta elő. Mintha mindig is
ott lakozott volna benne.
Bryce lehunyta a szemét, arca nyugodt volt.
Haja emelkedni kezdett. Törmelék szállt a levegőben körülötte.
Mintha megszűnt volna körülötte a gravitáció.
A kezében tartott fény olyan erős volt, hogy hozzá képes a
világ szürkének, feketének tűnt. Bryce lassan kinyitotta a szemét,
a borostyán úgy izzott, akár a hajnal első valódi sugarai. Ajka
lágy, titkos mosolyra húzódott.

859
 A fölé tornyosuló kapura pillantott. Kezében a fény még
erősebben ragyogott.
Ruhn térdre rogyott.
– Bryce Quinlan vagyok – mondta a kapunak, a benne tátongó
űrnek, Hél egészének mögötte. Hangja nyugodt volt, bölcs és
derűs. – A csillagfényű tündérek örököse.
Mintha kirántották volna a talajt Hunt lába alól, ahogy Bryce
kezében felizzott a fény – a csillag, amit összetört szívéből hívott
elő –, éppolyan vakítóan, akár a nap.

Danika az aszfalton térdelt, kezét összefonta véráztatta haja

mögött. A két lőtt sebéből már nem szivárgott vér, de Bryce tudta,
hogy a golyók továbbra is ott vannak a combja felső részében.
Elviselhetetlenül fájhatott, hogy térdelnie kell.
– Te ostoba ribanc! – vetette oda a kígyó alakváltó, és
döbbenetes precizitással kinyitotta a pisztolya tölténytárát. Már
hozták a golyókat, amint a társa megtalálja őket, megtölti a
fegyvert.
Bryce karjában másodlagossá vált a fájdalom. Minden
másodlagossá vált a pisztolyhoz képest.
A motor tízméternyire füstölgött tőlük, a puska még messzebb
került a száraz növényzetben. A kamion távolabb állt az úton, a
raktér tele rémült állatokkal, akiket az istenek se tudják, hova
akartak vinni.
Kudarcot vallottak. Az őrült mentőakciójuk kudarcba fulladt.
Danika a kígyó alakváltóra emelte karamellszínű szemét.
Ennek az iszonyú csempészbandának a vezérére. A férfira, akinek
azt köszönhették, hogy a százhatvan kilométer per órás
sebességnél kitörő lövöldözésnek vége szakadt, és ők húzták a
rövidebbet. Danika irányította a motort, karját Bryce lába köré
hurkolta, hogy megtartsa, miközben ő célba vette az ellenséget a
puskájával. Két személyautót kilőtt, benne ugyanilyen gyűlöletes
férfiakkal, akik szintén bántani akarták azokat az állatokat,

860
kereskedni velük. Már épp utolérték a sebesen száguldó kamiont,
amikor az előttük álló férfinak sikerült kilőnie a motor egyik
gumiját.
A motor felborult, és Danika egy farkas sebességével reagált.
Bryce köré fonta magát, ő szenvedte el a becsapódás fájdalmának
nagyját.
Bőre lehorzsolódott, medencecsontja megrepedt.
– Bryce – suttogta Danika, arcán könnyek csorogtak most,
hogy rádöbbent, mennyire elbaszták. – Bryce, szeretlek. És
sajnálom.
Bryce a fejét rázta.
– Ne sajnáld! – Őszintén így gondolta.
Ekkor megérkezett a kígyó alakváltó társa, lövedékekkel a
kezében. Bryce csontjai beleremegtek a visszhangba, ahogy a férfi
a pisztolyba töltötte őket.
Danika már zokogott.
– Szeretlek, Bryce.
A szavak végiggyűrűztek közöttük. Kettéhasították Bryce szívét.
– Szeretlek – ismételte Danika.
Még sosem ejtette ki ezt a szót. Az egyetem négy éve alatt
egyetlenegyszer sem. Senkinek sem, Bryce tudta jól. Még Sabine-
nek sem mondta soha.
Főleg Sabine-nek nem.
Bryce figyelte, ahogy Danika büszke, ádáz arcán könnyek
peregnek. Zár nyílt Bryce szívén. A lelkén.
– Csukd be a szemed, Danika! – mondta halkan. Danika
rámeredt.
Egyedül érte. Egyedül Danikáért teszi meg, kockáztatja meg
ezt.
Megremegtek a kavicsok Bryce körül. Felfelé lebegtek. Danika
szeme elkerekedett. Bryce haja is emelkedni kezdett, mintha víz
alá került volna. Vagy ki a mélyűrbe.
A kígyó alakváltó megtöltötte a fegyverét, majd Danika arcára
fogta. A társa egy lépéssel mögötte vigyorgott.

861
 Bryce farkasszemet nézett Danikával. Nem nézett félre, ahogy
elismételte:
– Danika, csukd be a szemed!
A remegő Danika engedelmeskedett. Szorosan lehunyta a
szemét.
A kígyó alakváltó kibiztosította a pisztolyt, egyetlen pillantást
sem vetett Bryce-ra, az ég felé szálló kövekre.
– Igen, jobb is, ha becsukod a szemed, te…
Bryce felrobbant. Vakító fehér fény tört elő belőle, szabadjára
engedte a szíve rejtett zugából.
Egyenesen a kígyó alakváltó szemébe. A férfi felüvöltött, az
arcát kaparta. Bryce napként ragyogva mozdult.
Fájdalmát feledve egyetlen szívdobbanás alatt megragadta a
férfi karját. Kicsavarta, hogy a fegyver a kinyújtott tenyerébe
essen. Még egy mozdulat, és a csempész elterült az aszfalton.
Bryce a szívébe eresztette a Danikának szánt golyót.
A társa térdelve, a szemét kaparva ordított. Bryce ismét tüzelt.
A férfi kiáltása elhalt.
De Bryce továbbra is izzott. A kamion vezetőfülkéje felé rohant,
ahol az utolsó kígyó most próbálta beindítani a motort. Danika
remegett a földön, keze még mindig a fején volt, szemét
összeszorította a fény ellen.
A kígyó alakváltó felhagyott a próbálkozással, menekülőre
fogta, rohanni kezdett az úton. Bryce célba vette, pont úgy, ahogy
Randall tanította, és várta a megfelelő pillanatot.
Ismét eldördült a fegyver. A férfi a földre zuhant.
Bryce egy hosszú pillanatig még ragyogott, a világ fehéren
izzott.
Lassan, óvatosan visszahúzta magába a fényt. Elnyomta a
titkot, amit a szüleivel olyan régóta őriztek. Az apja elől, az
Aszterek elől, egész Midgard elől.
Ruhn elől.
Egy csillag tiszta fénye – egy másik világból. Réges-régről. Az
ősi tündérek képessége született újjá benne. Fény volt, de csakis

862
annyi, nem több. Nem Aszter volt, aki a csillagok döbbenetes
erejét birtokolta. Csakis a fényt kapta.
Bryce-nak mindez nem számított. De a csillagfényű-képességek,
a cím – ezek Ruhn számára mindig is sokat jelentettek. Amikor
először találkoztak, meg akarta osztani vele a titkát. Ruhn kedves
volt, örült neki, hogy lett egy húga. Bryce azonnal tudta, hogy
rábízhatja ezt a titkot, ezt a rejtett erőt.
De aztán látta, milyen kegyetlen az apjuk. Hogy Ruhn csakis a
csillagfényére támaszkodhat, még ha sokat nem is ér el vele.
Látta, mennyire büszke rá a bátyja, hogy csillagfénnyel született,
hogy Urd kiválasztottja, hogy az isten megáldotta – hiába nem
vallotta be nyíltan.
Képtelen volt elmondani Ruhnnak az igazat. Még azután is
titkolta, hogy minden darabokra hullott. Soha senkinek nem
mondja el – az égvilágon senkinek. Danikát leszámítva.
Ismét felderengett a kék égbolt, az olajfák, a színek visszatértek
a világba, ahogy Bryce a csillagfénye utolsó sugarait is
visszazárta a mellkasába. Danika az aszfalton remegett.
– Danika! – szólalt meg Bryce.
A barátnője leeresztette a kezét az arcától. Kinyitotta a szemét.
Bryce azt várta, hogy rettegni fog, az anyja újra meg újra
figyelmeztette, mi fog történni, ha valaki tudomást szerez a
titkáról. Arról a különös, rémisztő fényről, ami egy másik világból
származik.
De Danika arcán csak csodálat ült.
Csodálat… és szeretet.

Bryce a kapu előtt állva tartotta az eddig a szívében rejtegetett

csillagot, és hagyta, hogy egyre fényesebben ragyogjon.
Szabadon, tisztán áramlott kifelé a mellkasából.
Bár az átjáró néhány méternyire tátongott tőle, Hél pedig egy
lépéssel mögötte, Bryce-t különös nyugalom öntötte el. Olyan

863
régóta titkolta már a fényt, végig rettegett, hogy valaki rájön, és
most megkönnyebbült.
Az elmúlt hetekben olyan sokszor hitte, hogy Ruhn rá fog
jönni. Attól félt, már-már gyanús, mennyire nem érdeklik az első
csillagfényűek, Peliasz herceg és Theia királynő. És amikor Ruhn
az asztalra tette a Csillagkardot a galériában, és az felragyogott,
duruzsolni kezdett, Bryce kénytelen volt elhúzódni, nehogy
megérintse, nehogy feleljen néma, édes dalára.
Az ő kardja – az ő kardja, és Ruhné. Az ereiben csorgó
fénnyel, a szívében szunnyadó csillaggal a Csillagkard nem
nemesként tekintett rá, méltó tündérként, hanem rokonként. Azok
rokonaként, akik olyan nagyon régen a kardot kovácsolták.
A hasonlók vonzzák egymást. Még a lábában lévő
krisztalloszméreg sem olthatta ki magát a lényét. A fényhez nem
fért hozzá, de azt, ami a vérében csörgedezett, nem írhatta felül.
Amint a méreg távozott a lábából, és Hunt ajka akkor először az
övéhez ért, érezte, hogy ismét felébred benne. Felszabadul.
És most itt állt, egyre fényesebben ragyogó csillagfénnyel a
kezében.
Hasztalan képesség, gondolta gyerekként. Nem ment vele
sokra, csak arra volt jó, hogy elvakítson másokat, ahogyan az apja
embereivel is tette, amikor megpróbálták elkapni őt, az anyját és
Randallt, ahogyan az Orákulummal is tette, amikor a látnok a
jövőjét kémlelte, és csak az izzó fényt látta, ahogyan azokkal a
csúszómászó csempészekkel is tette.
Az apja egyedül a rendíthetetlen tündérarroganciája és
sznobsága miatt nem jött rá az Orákulumnál tett látogatása után.
Eszébe sem jutott, hogy a sors tiszta vérű tündéreken kívül bárkit
is ilyesmivel áldjon meg.
Megáldjon – mintha ettől a képességtől különleges lett volna.
Pedig nem. Ősi erő volt csupán, semmi több. Bryce-t nem
érdekelte sem a trón, sem a korona, sem a palota, ami vele járt.
Semmi.
Ruhn viszont… Lehet, hogy azt mondta volna, őt sem, de
amikor először mesélt a Próbatételéről, arról, hogyan nyerte el a

864
kardot ősi, avalleni nyugvóhelyéről, felragyogott az arca a
büszkeségtől, amiért képes volt kivonni a hüvelyből.
Úgyhogy Bryce hagyta, hadd legyen övé a cím és a kard. A
lehető leggyakrabban próbálta felnyitni Ruhn szemét az apjuk
valódi természetével kapcsolatban, még akkor is, ha az apja egyre
inkább megvetette miatta.
Halála napjáig megtartotta volna ezt az izzó, ragyogó titkot. De
most rájött, mit kell tennie a városért. A világért.
A fény maradéka is kiszivárgott a mellkasából, mind ott volt
már a tenyerében.
Még sosem próbálta korábban teljesen előhívni magát a
csillagot. Csak felragyogott, elvakított másokat, de sosem vonta ki
magából az izzó magot. Bryce térde megremegett, a fogát
csikorgatva igyekezett egy helyen tartani a fényt.
Legalább beszélhetett Hunttal még egyszer, utoljára. Nem hitte,
hogy felveszi. Azt hitte, hangpostára kapcsol a telefon, és majd ott
elmond mindent, amit akar. Mindazt, amit továbbra sem mondott
ki neki hangosan.
De nem gondolt erre, ahogy a kapu kvarc boltíve felé lépett.
Csillagfénnyel született, ő hordozta a kürtöt, ami ismét
használhatóvá vált, és megtelt a fényével.
Csak beválik a terve.
A kvarc a kapuban vezető anyag. Prizma. Képes magába szívni
és megtörni a fényt és az erőt. Bryce lehunyta a szemét, felidézte a
kaput övező szivárványokat Danika életének utolsó napján,
amikor együtt eljöttek ide. És kívántak.
Csak beválik a terve. Csak teljesül az utolsó kívánsága.
– Záródj be! – suttogta Bryce remegve.
Azzal a kapu áttetsző kristálykövébe nyomta a csillagfényét.

865
 88.

HUNT FEJÉBŐL, SZÍVÉBŐL MINDEN EGYES SZÓ KIRÖPPENT, ahogy

Bryce a kapuba nyomta izzó csillagfényét.
Fehér fény robbant ki a kapu áttetsző kvarckövéből.
Betöltötte a teret, többutcányira elért. Az utolért démonok
felüvöltöttek, ahogy elvakította őket, majd menekülőre fogták.
Mintha eszükbe jutott volna, kihez tartozott egykor ez a fény.
Hogy a csillagfényű herceg ezzel vette fel a harcot a hordáik ellen.
A csillagfényű vérvonal újjászületett – kétszer is.
Ruhn arcából kifutott a vér, ahogy továbbra is térdelve a húgát,
a tündöklő kaput figyelte. Azt, amit Bryce ezzel feltárt a világ
előtt. Amit magáról elárult.
Ruhn riválisává vált. Fenyegette mindazt, amit örökölhetett.
Hunt tudta jól, miképpen rendezik a tündérek a vitás
trónigényeket.
Bryce egy csillag fényével bírt, az első háborúk óta senkiben
sem volt ilyen erős. Jesiba úgy festett, mint aki szellemet lát. Fury
tátott szájjal meredt a képernyőre. Amikor a vakító fény
elhalványult, Hunt lélegzete elakadt.
A Szívkapuban tátongó űr szertefoszlott. Bryce valahogy
keresztülfolyatta a fényét a kürtön – és bezárta az átjárót.

866
 A konferenciaterem döbbent csendben figyelte, ahogy a ziháló
Bryce a kapu oldalának dőlve lecsúszik a pala utcakőre. A kristály
boltív még mindig ragyogott. Átmeneti menedéket biztosított, a
démonok kétszer is meggondolják majd, hogy
odamerészkedjenek-e, hiszen félték a csillagfényű leszármazottat.
Csakhogy a többi kapuban nyitva maradt a portál.
Telefon csörgött, a terem hangszórói kimenő hívást
közvetítettek. Hunt körbenézett, hogy kiderítse, ki telefonál, és
rájött, hogy az Őszkirály kezében van a készülék. A férfit
szemlátomást elvakította az arcát torzító düh, az sem érdekelte, ha
mindenki hallja a hívást. Declan Emmet meg sem próbálta
elnémítani a hangszórókat, ahogy Ember Quinlan felvette a
telefont, és így szólt:
– Kivel…
– Végig tudtad, hogy csillagfényű tündér, és hazudtál nekem
róla! – förmedt rá a király.
Ember azonnal felelt:
– Több mint húsz éve várom ezt a hívást.
– Te ribanc…
Halk, elkínzott nevetés csendült.
– Szerinted ki csinálta ki a pribékjeidet annyi évvel ezelőtt?
Nem én meg Randall. Már a markukban volt, a nyakát
szorongatták. Ránk pedig fegyvert fogtak. – Ismét felnevetett. –
Rájött, mit akarnak tenni velem. Randall-lel. Mire fogta magát, és
elvakította őket.
Mi vakít el egy orákulumot?
Fény. Olyan fény, amivel a csillagfényűek bírnak.
Bryce még mindig levegő után kapkodva, a boltíves kapunak
dőlve ült. Mintha a csillag megidézése, a kürt használata az utolsó
csepp erejét is felemésztette volna.
Ruhn mormolni kezdett, inkább magának, mint bárki másnak:
– A könyvekben végig az állt, hogy több csillagfényű is volt az
első háborúkban. Elmondtam Bryce-nak, ő meg… – Lassan
pislogott. – Már tudta.

867
 – Azért hazudott, mert szeret – szűrte Hunt összeszorított
fogain keresztül. – Hogy megtarthasd a címedet.
Mert ahhoz képest, amennyi csillagfényű erő Ruhnba szorult…
Bryce valódi csillag volt. Ruhn hamura vált arca fájdalmasan
megrándult.
– Ki tudta még? – vallatta az Őszkirály Embert. – Azok a
kibaszott papnők?
– Nem. Csak én és Randall – válaszolta Ember. – És Danika.
Bryce-szal nagy bajba kerültek egyetemista korukban, és akkor
kiderült. Akkor is elvakította a férfiakat.
Huntnak eszébe jutott a fotó a vendégszoba komódján – az eset
után készült. A két lány közelsége és kimerültsége nem a
megvívott és megnyert csata eredménye volt, hanem a felfedett
veszedelmes titoké.
– A teszteken nem látszott, hogy bármiféle erővel bírna –
sziszegte az Őszkirály.
– Igen – felelte Ember halkan. – Ez igaz is.
– Magyarázatot követelek!
– Csillagfénnyel született. Csak a fénnyel, semmi többel.
Nekünk sosem számított, de a te népednek… – Ember
elhallgatott. – Amikor Bryce tizenhárom éves lett, beleegyezett,
hogy meglátogat. Hogy megismer, kideríti, érdemes vagy-e arra,
hogy elárulja, miféle képességgel bír, vajon fenyegetve éreznéd-e
magadat.
Hogy kiderítse, képes lenne-e a férfi elviselni, hogy az erő egy
félember fattyúban született újjá, nem pedig Ruhnban.
De Ruhn arcára nem ült ki félelem.
Sem irigység, sem kétség.
Hunt csakis bánatot látott rajta.
– De aztán megismerkedett a fiaddal. És azt mondta, hogy
amikor látta, mennyire büszke rá, hogy kiválasztott, rájött, hogy
képtelen lenne megfosztani őt ettől. Hiszen azt is felismerte, hogy
te egyedül ezt értékeled benne. És hiába kellett lemondania
mindenről, ami járt volna neki, hiába tudott volna irányítani vele

868
téged, ha elárulja, képtelen lett volna ezt tenni Ruhnnal. Sokkal
jobban szereti őt, mint amennyire téged gyűlöl.
Ruhn arca megrándult.
– Te meg kihajítottad az utcára, mint valami szemetet! – vetette
oda megvetően Ember. Újabb szívszaggató nevetést hallatott. –
Remélem, végre viszonozza a szívességet, te nyomorult seggfej! –
Azzal letette.
Az Őszkirály keresztülhajította a termen az előtte álló
vizeskancsót, olyan erővel, hogy darabokra tört a falon.
Hunt vére felzúgott, amint eszébe jutott egy hetekkel korábbi
beszélgetés: amikor arról beszélt, milyen az, ha az embernek
olyan ereje van, amit valójában nem akar. Legnagyobb
meglepetésére Bryce egyetértett, aztán mintha rájött volna, hogy
majdnem elszólta magát, és viccelődni kezdett, milyen
fenomenális képességgel vonzza a seggfejeket. Elterelte a szót,
elrejtette az igazságot.
Puha, női kéz érintette Huntét. Hypaxia királynőé. Hunt
meglepetten odanézett rá, és a boszorkány sötétbarna szeme
felragyogott. Ereje meleg dalként áramlott végig rajta. Szétzúzott
mindenféle falat, akadályt, amit felépítettek benne. Érezte, ahogy
a homlokát övező glória varázslatára koncentrál.
Hetekkel ezelőtt megkérdezte Hunttól, mit tenne, ha levenné
róla. Kit ölne meg.
Az első számú célpontja itt volt velük a teremben. Hunt szeme
Sandriel felé siklott, és Hypaxia biccentett, mintegy
megerősítésként.
Csakhogy Bryce továbbra is a kapunak dőlve ült. Mintha
próbálná összeszedni magát. Mintha azon gondolkozna, mégis
hogyan lesz képes ezt még hatszor véghezvinni.
A szomszédos utcák démonai nem mertek odamenni, miután
észrevették az óvárosi kapuból áradó csillagfényt, még mindig
ragyogott. Igen, emlékeznek a csillagfényűekre. Vagy hallották a
legendákat.
Aidas tudja. Évek óta figyelte Bryce-t, várta, hogy felfedje
magát.

869
 Hypaxia ereje némán, észrevétlen áradt át Huntba.
Sandriel a zsebébe dugta a telefonját. Mintha eddig az asztal
alatt használta volna.
Ruhn is észrevette. A tündérek koronahercegének halk szavai
dühről árulkodtak:
– Mit művelt?
Sandriel elmosolyodott.
– Elintéztem egy problémát.
Hunt ereje felzúgott. Sandriel elmondta az Asztereknek, mit
látott. Nemcsak azt, ami Bryce ereiben ragyogott, hanem azt is,
ami a kürttel történt.
Valószínűleg már el is kezdték megtenni a megfelelő lépéseket.
Gyorsan. Még mielőtt bárki más is elmerenghetne Bryce
képességével kapcsolatban. Hogy mit jelenthet az a világ többi
lakója számára, ha egy félember nő, a csillagfényű tündérek
örököse immár a testében hordozza a kürtöt. És egyedül ő képes
használni…
Hunt hirtelen rádöbbent az igazságra.
Hát ezért tetováltatta Danika Bryce-ra. Egyedül a csillagfényű
vérvonal használhatja a kürtöt.
Micah úgy hitte, a szint és Bryce vérvonala elég lesz ahhoz,
hogy ő is használja a kürtöt, így nem kell majd neki magának is
csillagfényűnek lennie. És valóban sikerült megjavítani a kürtöt,
de csakis azért működött, mert Bryce a csillagfényű vérvonal
leszármazottja. A tárgy és a használója most összeforrt.
Ha Bryce úgy akarja, ajtót nyithat bármelyik világba,
bármelyik létsíkra. Ahogy azt Micah is szerette volna. Csakhogy
egy ilyen erő – főleg, ha egy félember bírja – veszélyezteti az
Aszterek korlátlan uralmát. És az Aszterek azonnal leszámolnak
azzal, ami fenyegetést jelent a hatalmukra nézve.
Zúgás ébredt Hunt csontjaiban.
– Nem ölhetik meg! – vicsorgott Ruhn. – Rajta kívül senki sem
tudja bezárni azokat a kibaszott kapukat!
Sandriel hátradőlt a székében.

870
 – Még nem csinálta meg a Zuhanást, herceg. Úgyhogy igenis
megölhetik. – Hozzátette: – És ahogy látom, egyébként is teljesen
kimerült. Kétlem, hogy akár egyetlen további kaput is be tudna
zárni, nem hogy hatot.
Hunt ujjai begörbültek.
Hypaxia ismét a szemébe nézett, és halványan elmosolyodott.
Felhívás és bátorítás. Mágiája végigragyogott Hunton, a
homlokán.
Sandriel jelentett az Asztereknek – hogy végezzenek Bryce-
szal.
Az ő Bryce-ával. Hunt egyedül Sandriel tarkóját látta maga
előtt.
És amint a homlokán Hypaxia mágiájának köszönhetően
szertefoszlott a glória, felállt.

871
 89.

MEGREMEGETT A KONFERENCIATEREM.
Ruhn elterelte Sandriel figyelmét, végig beszélt, amíg Hypaxia
királynő felszabadította Huntot a glória fogsága alól. Érezte az
erejét az asztal alatt, látta, hogy Athalar glóriája felragyog, és
felfogta, mit csinál a boszorkány Hunt kezét fogva.
Hunt szemében csakis jéghideg, halálos veszedelem csillant,
ahogy a glóriatetoválás szertefoszlott a homlokán. Az Umbra
Mortis valódi arca.
Sandriel megpördült, de túl későn döbbent rá, ki áll mögötte.
Immár homloktetoválás nélkül. Az arkangyal arcán egyfajta
színtiszta rémület suhant át, ahogy Hunt rávicsorgott.
Villámok gyűltek a kezében. Megrepedtek a falak. Törmelék
zuhant alá a plafonról.
Sandriel túl lassan mozdult.
Ruhn tudta, hogy a triariija hátrahagyásával aláírta a saját
halálos ítéletét. És abban a pillanatban pecsételte meg, amikor
elárulta, hogy az Aszterek kereszttüzébe taszította Bryce-t.
Még az arkangyalereje sem menthette meg Athalartól. Attól,
amit Bryce iránt érzett.

872
 Athalar villámai végigsiklottak a padlón. Sandriel épphogy
csak fel tudta emelni a karját, hogy megidézzen egy viharos
széllökést, Hunt már rá is vetette magát.
Villám csapott a helyiségbe, az egész terem beleremegett.
Ruhn az asztal alá bukott, magával húzta Hypaxiát is. Kő
záporozott a fejük feletti lapra. Flynn hosszasan káromkodott
mellettük, és Declan is ott guggolt, a testével védte a laptopját.
Fullasztó porfelhő vette körbe őket. Ruhn nyelvén éter ült.
Villámok robbantak, végighasítottak a termen, recsegtek-
ropogtak.
Aztán az idő megmoccant, lelassult, csak nyúlt és nyúlt…
– Bassza meg! – nyögte Flynn zihálások közepette, minden
egyes szó egy örökkévalóságig tartott, mégis egyetlen
szemvillanás alatt véget ért, a világ ismét megdőlt, lelassult,
vonszolta őket. – Bassza meg!
Végül nyoma veszett a villámoknak. A törmelékfelhő lüktetett,
vibrált.
Az idő a rendes medrében folyt tovább, és Ruhn kimászott az
asztal alól. Tudta, mit talál majd az örvénylő, elektromossággal
töltött felhőben, amire mindenki meredt. Fury Axtar fegyvert
fogott arra a pontra, ahol az arkangyal és Hunt állt, sötét haját
törmelék fehérítette.
Hypaxia felsegítette Ruhnt. Tágra nyílt szemmel fürkészte a
felhőt. A boszorkánykirálynő nyilván tisztában volt vele, hogy
Sandriel megölné, amiért felszabadította Huntot. Kockáztatott,
abban bízva, hogy az Umbra Mortis éli túl az összecsapást.
A törmelékfelhő foszladozni kezdett, a villámok eltűntek a
poros levegőben. Hypaxia jól számított. Hunt arcát vér pöttyözte,
tollait fantomszél lebegtette.
Sandriel haját markolta, úgy lógott a kezéből az arkangyal
levágott feje.
Sandriel szája még mindig sikolyra nyílt, füst szállt az ajkai
közül, nyakán a bőr úgy szétroncsolódott, hogy Ruhn tudta, Hunt
puszta kézzel tépte szét.

873
 Hunt lassan maga elé emelte a fejet, mintha a Rhagan-tenger
réges-régi hőseinek egyike lenne, aki épp végignéz a lemészárolt
lényen. Egy szörnyetegen.
A földre ejtette az arkangyal fejét, ami puffant egyet, és oldalra
dőlt, továbbra is füst szállt a szájából, az orrlyukaiból. Hunt
elevenen felperzselte belülről a villámaival.
A teremben tartózkodó angyalok mind féltérdre ereszkedtek.
Meghajoltak. Még a tágra nyílt szemű Isaiah Tiberian is. Senki
sem bírt ilyesfajta erővel az egész föld kerekén. Évszázadok óta
nem látta senki így szabadjára eresztve.
Két kormányzó vesztette életét egyetlen nap leforgása alatt. Az
egyikkel Ruhn húga végzett, a másikkal a húga… bármije volt is
Hunt. Az apja arcára kiülő csodálat és félelem elegyéből Ruhn
tudta, hogy az Őszkirály most elgondolkozott. Azon töpreng,
vajon vele végez-e Hunt következőnek azért, ahogyan Bryce-szal
bánt.
Bryce-szal, az ő csillagfényű húgával.
Ruhn nem tudta, mit gondoljon erről az egészről. Hogy Bryce
azt hitte, többre tartja ezt a kiválasztott-baromságot, mint őt. És
amikor összevesztek, hát azért hagyta, hogy idáig fajuljanak a
dolgok, hogy sose kelljen elárulnia neki, mi ő valójában? Hátat
fordított a kiváltságoknak, a megbecsülésnek, a dicsfénynek –
egyedül miatta.
És hányszor figyelmeztette őt az Őszkirállyal kapcsolatban,
hogy az apjuk megölte az utolsó csillagfényűt… Emiatt is
rettegett egész életében.
Hunt vadul az Őszkirályra vigyorgott.
Ruhnt beteges elégedettség töltötte el annak láttán, hogy az
apja elsápad.
De aztán Hunt Furyre nézett, aki még mindig a törmeléket
söpörte sötét hajából, és felmordult:
– Basszák meg az Aszterek! Hívd ide azt az istenek verte
helikoptert!

874
Minden egyes döntés, minden egyes utasítás egy réges-rég néma
helyről érkezett Hunt bensejében.
Felizzott benne az ereje, az ereiben zúgó villámok recsegve-
ropogva igyekeztek szabadulni, égetni akartak, kettéhasítani a
világot. Elnyomta, azt ígérte nekik, hogy amint elérik a várost,
kiereszti őket – de ahhoz előbb oda kellett repülniük.
Fury remegett kissé – mintha elfelejtette volna, pontosan mire
is képes Hunt. Vadállati elégedettséggel tette Sandriellel azt, amit,
úgy magával ragadta a düh, hogy nem maradt más, csakis a
villámai, az ellensége és a fenyegetés, amit Bryce-ra nézve
jelentett. De Fury csak annyit mondott:
– Most száll le a helikopter a tetőn.
Hunt bólintott, és anélkül adta ki az utasítást a többi angyalnak,
hogy egyáltalán rájuk nézett volna:
– Indulunk!
Egyikük sem tiltakozott a parancsa ellen. Magasról tett rá,
hogy meghajoltak előtte – bármit jelentsen is a mozdulat. Csak az
érdekelte, hogy a lehető leggyorsabban Lunathionbe repüljenek.
Fury már a kijáratnál volt, telefonját a füléhez emelte. Hunt
utánasietett, át a suhogó szárnyakkal és dobogó lábakkal teli
termen, de azért hátranézett a válla felett.
– Danaan, Ketos… jöttök? – Szüksége volt rájuk.
Ruhn rögtön felugrott, Tharion viszont megvárta, amíg a
Folyókirálynő lánya bólint, csak azután emelkedett fel. Amelie
Ravenscroft Sabine rosszalló tekintetére ügyet sem vetve
előrelépett, és így szólt:
– Én is veletek megyek.
Hunt ismét bólintott.
Flynn már mozgásba lendült, nem érezte szükségét, hogy
kijelentse, csatlakozik a hercegéhez – hogy megmentse a
hercegnőjét. Declan a képernyőkre mutatott.
– Én majd figyelek rátok, amíg ti odakint vagytok.
– Nagyszerű – felelte Hunt az ajtó felé menet.

875
 Az Őszkirály és a farkasok Falkavezére, a két jelen lévő
városvezető Sabine-nel egyetemben a terem aljában maradt.
Jesiba és Hypaxia lesz kénytelen gondoskodni róla, hogy
tisztességesen viselkedjenek. A két nő eddig tudomást sem vett
egymásról, de ellenszenv sem sugárzott róluk. Huntot nem is
érdekelte.
Némán mászta meg a tetőre vezető lépcsőt, társai a sarkában
jártak. Félórányi helikopterútra voltak a várostól.
Annyi minden balul sülhet el addig. És amikor odaérnek…
vérfürdő vár rájuk.
A rotorlapátok szele hátrafújta Fury haját, ahogy átvágott a
leszállóhelyen. Flynn szorosan a nyomukban volt, végignézett a
helikopteren, majd lenyűgözve füttyentett.
Katonai helikopter volt, nem luxusjármű. A két ajtóban
géppuska kapott helyet, a földre táskákat erősítettek, bennük
különféle fegyverekkel.
Fury Axtar arra számított, hogy a csúcstalálkozó kellemetlen
véget ér. Elmarta a fejhallgatót a távozó pilótától, majd karcsú
testével becsusszant a pilótafülkébe.
– Veled megyek – mutatott Hunt a helikopterre, ahogy az
angyalok körülöttük a levegőbe röppentek. – Még nem bírnák a
szárnyaim a repülést.
Ruhn beugrott a helikopterbe Flynn és Amelie mögött, Tharion
pedig odaült a bal oldali géppuskához. Hunt a tetőn maradt,
parancsokat üvöltött a távozó angyaloknak. Vegyétek körbe a
várost! A felderítőcsapat menjen a portálhoz! A túlélőket küldjétek
tíz kilométerre a városfaltól, ott legyenek ellátva! Nem
gondolkozott azon, milyen könnyedén magára öltötte a vezetői
szerepet.
Aztán beugrott a helikopterbe, és elfoglalta a jobb oldali
géppuskát. Fury egyik kapcsolót kattintotta át a másik után a
műszerfalon. Hunt rekedten kérdezte tőle:
– Tudtál arról, ami Bryce-szal és Juniperrel történt a tetőn?
Teljesen kikészítette, amikor Bryce megemlítette, hogy
egyáltalán eszébe jutott leugrani. Mennyire közel járt ahhoz, hogy

876
elveszítse, pedig még nem is ismerte! Ruhn feléjük fordult,
elkínzott arcáról leolvashatta, hogy ő is ugyanígy érez.
Fury tovább folytatta az előkészületeket.
– Bryce nagyon sokáig szellemként élt, Hunt. Eljátszotta, hogy
nem, de az volt. – A helikopter végül a levegőbe emelkedett. – Te
hoztad vissza az élők közé.

877
 90.

A KAPU RAGYOGÓ KVARCÁNAK DŐLŐ BRYCE EGÉSZ TESTÉBEN

REMEGETT, mozdulni sem bírt a kimerültségtől.
Sikerült. Valahogy sikerrel járt.
Nem álmélkodott, nem rettegett attól, miféle következménye
lesz, amikor az apja és az Aszterek rájönnek. Fogalma sem volt
róla, meddig tündököl majd a csillagfénye a kapuban. Talán kitart
addig, amíg megérkezik a felmentősereg. Talán volt értelme.
Talán elért valamit.
Minden egyes lélegzetvétel égette a mellkasát. Már nem kell
sokáig várnia. Hogy a segítségre vagy a végre, azt nem tudta.
De hamarosan eljön. Bárhogy végződik is, Bryce tudta, hogy
hamarosan eljön.

– Declan azt mondja, Bryce még mindig az óvárosi kapunál van –

szólt hátra Fury a válla felett.
Hunt a csillagokkal teli horizontra meredt. A város sötét
árnyéknak tűnt, amit egyedül a szívében halványan ragyogó fény
tört meg. Az óvárosi kapu. Bryce.

878
 – És Hypaxia szerint Bryce mozdulni is alig tud – tette hozzá
az orgyilkos, közönyös hangjában meglepetés csendült. – Úgy
tűnik, teljesen kimerült. Segítség nélkül biztosan nem jut el a
következő kapuig.
– De a kapuban lévő fény biztonságban tartja? – harsogta túl
Ruhn a menetszelet.
– Amíg a démonok félnek a csillagfénytől, igen. – Fury
átirányította a hívást a helikopter hangszóróira. – Emmet,
hadigépeket látok a radaron nyugatra. Tudsz róluk valamit?
Hála a rohadt égnek! Valaki mégiscsak a segítségükre indult.
Ha minden kapuhoz oda tudják vinni Bryce-t, és képes
keresztülfolyatni a csillagfényét a kürtön, akkor véget vethetnek a
mészárlásnak.
Beletelt némi időbe, mire Declan válaszolt, hangja recsegve
áradt a Hunt feje feletti hangszórókból.
– Birodalmi tankok. – Declan habozása miatt Hunt erősebben
szorította a géppuskát.
Hypaxia pontosított:
– Az Aszter-őrség az. Kénköves rakétarendszerekkel
felszerelve. – Hangja élesebben csendült, ahogy az Őszkirályhoz
és a farkasok Falkavezéréhez fordult: – Vezényeljék ki a
csapataikat a városból!
Hunt ereiben megfagyott a vér.
Az Aszterek tényleg küldtek valakit, hogy intézze el a
démonokat. És velük együtt Bryce-t is.
Porrá akarták zúzni a várost.
A kénköves rakéták nem egyszerű bombák voltak vegyszerből
és fémből. Színtiszta mágiából álltak, az Aszter-őrség készítette
őket: a szelet, az esőt és a tüzet irányító angyalmágiájukat
sűrítették bele, elsőfénnyel rögzítették, és gépekkel lőtték ki. Ahol
földet értek, pusztulás virágzott. És hogy még halálosabbá tegyék,
gyógyulást lassító igézetekkel ötvözték őket. Még a vanírokra is
hatással voltak. Egyedül az hozott némi enyhülést a támadás alatt
állók számára, hogy a rakéták elkészítése beletelik némi időbe,

879
úgyhogy egy időre mindig abbahagyták a támadást. Persze
ostobaság ilyesminek örülni.
Fury átkattintott pár kapcsolót a műszerfalon.
– Egyes, kettes és hármas Aszter-csapat, itt Fury Axtar.
Vonuljanak vissza! – Nem kapott választ. – Ismétlem: vonuljanak
vissza! Akció lefújva!
Semmi. Declan hangja csendült:
– Az Aszter-őrség az. Nem fognak engedelmeskedni neked.
Az Őszkirály hangja recsegett a hangszóróban:
– A Birodalmi Parancsközpont nem fogadja a hívásainkat.
Fury irányt váltott, dél felé száguldott. Hunt ekkor látta meg
őket. A fekete tankokat a láthatár szélén, mindegyik akkora, mint
egy kisebb ház. Oldalukra a birodalmi címert festették.
Mindhárom Crescent Cityt vette célba. Épp a határnál álltak meg.
A fém rakétavetők a tetejükön már irányba álltak.
Kénköves rakéták robbantak ki belőlük, aranyló fénnyel,
ívesen repültek át a fal felett. Ahogy az első becsapódott, Hunt
már csak azt remélte, hogy Bryce időközben otthagyta a kaput, és
menedéket keresett.

Bryce zihálva fuldoklott a törmelék között. Mozdulni próbált – de

nem járt sikerrel. A gerince…
Nem, a lába beszorult a beton és a vas alá. Hallotta a dörrenést
egy perccel ezelőtt, a pangerai háborúkról szóló közvetítéseknek
hála felismerte a kénkő aranyszínű, ívelt csíkját, és sprintelni
kezdett a téglaépítésű koncertterem nyitott ajtaja felé, remélte,
hogy van pincéje. A tér felénél járt, amikor a bomba becsapódott.
Zúgott, búgott a füle. Élesen csengett.
A kapu még mindig állt, még mindig védte őt a belőle áradó
fénnyel. A saját fényével, ha pontos akart lenni.
Úgy tűnt, a legközelebbi kénköves rakéta valamivel odébb
csapódott be, de még ez is elég közel volt ahhoz, hogy teljesen

880
szétrombolja a teret, és ledöntsön néhány épületet, hiába nem
zúzta őket porrá.
Mozdulnia kell. Elmenni innen. A többi kapuban még mindig
nyitva vannak az átjárók. Oda kell valahogy jutnia, lezárni azokat
is.
Húzni kezdte a lábát. Legnagyobb meglepetésére a kisebb
sérülései már gyógyultak is, jóval gyorsabban, mint életében
valaha. Talán a hátán viselt kürt segített felgyorsítani a
folyamatot.
Fel akarta emelni a ráesett betontömböt.
Meg sem moccant.
Fogcsikorgatva, zihálva újra próbálkozott.
Kénköves rakétákkal támadták a várost. Az Aszter-őrség
vaktában lőtte őket a fal túloldaláról, vagy a kapukat, vagy a
démonokat célozták. Csakhogy egyúttal a saját népükre is tüzet
nyitottak, nem foglalkoztak azzal, kit találnak el…
Bryce mély, nyugtató levegőket vett. De nem nyugtatták meg.
Ismét megpróbálta felemelni a betont, belereccsent a körme.
Azonban úgy tűnt, legfeljebb a lába levágása árán szabadul.

Az Aszter-őrség újratöltötte a rakétavetőket a tankok tetején.

Hiperkoncentrált mágia izzott fel körülöttük, mintha a kénkő
szabadulni igyekezett volna az elsőfény szorításából. Mintha
angyali pusztítással szeretett volna lesújtani a védtelen városra.
– Megint tüzelni fognak – suttogta Ruhn.
– A kénkő nagyrészt a Holderdőbe csapódott be – jelentette
Declan. – Bryce életben maradt, de bajban van. Beszorult egy
betontömb alá. Rohadtul próbál kiszabadulni.
– AKCIÓ LEFÚJVA! – sikította Fury a mikrofonba.
Senki sem válaszolt. A rakétavetők ismét az ég felé
emelkedtek, újabb célpontok felé fordultak.
Mintha tudnák, hogy Bryce még életben van. Addig
bombázzák a várost, amíg életét nem veszti, és bármit megölnek,

881
ami az útjukba kerül. Talán abban reménykednek, hogy közben a
kapukat is eltalálják, és az átjárók megszűnnek létezni.
Jeges, veszedelmes nyugalom lett úrrá Hunton.
– Repülj magasabbra! – fordult Furyhez. – Olyan magasra,
amennyire csak a helikopter bírja.
Fury tudta, mire készül. Hunt ilyen gyenge szárnyakon nem
tudott repülni. De nem is akart.
– Kapaszkodjatok! – figyelmeztette őket Fury, és élesen
bedöntötte a helikoptert. Felfelé szálltak, fel, egyre feljebb, és
mind a fogukat csikorgatták, ahogy a súly lefelé húzta őket.
Hunt megacélozta magát, visszavonult arra a helyre, ahol
átvészelte a csatákat, a tömlöcökben és Sandriel arénájában töltött
éveket.
– Készülj, Athalar! – kiáltotta Fury.
A harci gépek megtorpantak, a rakétavetők tüzelésre készen
álltak.
A helikopter átrepült Lunathion fala felett. Hunt kioldotta
magát a géppuska elől. A Csontnegyed köde kavargott alattuk,
ahogy átrepültek az Isztrosz felett.
Danaan szemében hála csillogott. Megértette, hogy erre csakis
Hunt képes.
Feltűnt alattuk az Óváros és a szívében álló, tündöklő kapu.
Hunt csupán erre várt. Nem tétovázott. Nem félt.
Szárnyait szorosan behúzva kiugrott a helikopterből. Innen
nem volt visszaút. Az utolsó repülése.
Éles látásával épp ki tudta venni Bryce-t odalent, ahogy
összegömbölyödött, mintha az megmentené az őt hamarosan
darabokra szaggató haláltól.
Egyik kénköves rakétát lőtték ki a másik után, a legközelebbi
az Óváros felé tartott, halálos, arany erővel ragyogott. Hunt már
lefelé zuhant, amikor rájött, hogy nem pont oda repül a lövedék –
vagy tíz háztömbnyivel odébb fog becsapódni. De még az is túl
közel volt. Bryce még így is hatósugáron belül marad, és a sűrű
angyalerő szét fogja tépni.

882
 A kénkő célt ért, az egész város beleremegett az iszonyú
becsapódásba. A halál szökőárjában egyik épület robbant fel a
másik után.
Hunt széttárt szárnyakkal, előtörő villámokkal vetette magát
Bryce-ra, ahogy a világ darabjaira hullott.

883
 91.

MEG KELLETT VOLNA HALNIA.

Mégis az ő ujjai görbültek a törmeléken. Az ő lélegzete volt
olyan reszelős.
A kénkő szétrombolta a teret, a város füstölgő romhalmazzá
változott, a kapu mégis állt. Bryce fénye azonban kihunyt, a kvarc
visszaváltozott jeges fehérré. Tüzek gyúltak Bryce körül, reszkető
fénybe vonták a pusztulást körülötte.
Hamupamacsok hullottak alá, összekeveredtek a parázzsal.
Bryce füle halkan zúgott, de nem olyan erősen, mint az első
robbanás után.
Lehetetlen. Hiszen látta a ragyogó, arany kénköves rakétát,
ahogy elhúz felette, tudta, hogy pár háztömbnyivel odébb fog
becsapódni, és hamarosan eljön érte a halál. Nyilván a kapu védte
meg valahogy.
Bryce nagy nehezen, nyögve feltérdelt. Legalább már nem
bombázták őket. Csupán egy-két épület maradt állva. Az autók
roncsai még mindig lángoltak körülötte. A csípős füst széles
oszlopban emelkedett felfelé, eltakarta az esti csillagokat.

884
 És… és az árnyékokban démonok mozdultak. Hányinger égette
a torkát. Fel kell állnia. Addig kell mozdulnia, amíg a földön
vannak.
Csakhogy a lába nem engedelmeskedett. Megmozgatta a
lábujjait az edzőcipőjében, hogy képes-e még rá, de… képtelen
volt felállni a földről. A teste nem volt hajlandó végrehajtani az
utasításait.
Hamudarab hullott szakadt leggingse térdrészére.
Beleremegett a keze. Nem is hamu volt.
Hanem szürke toll.
Bryce megfordult, hogy hátranézzen. Minden gondolat
kiröppent a fejéből. Sikoly szakadt fel belőle, olyan mélyről, hogy
felmerült benne, talán a szétszakadó világ hangja.
Hunt a földön hevert, háta véres volt, szétégett, és a lába…
Cafatok maradtak belőle csupán. Jobb keze helyén vérfoltok
szennyezték a járdát. És a hátán, ahol a szárnyai voltak…
Véres lyuk tátongott.
Bryce ösztönösen mozdult, átküzdötte magát a betonon, a
fémen, a véren.
Hunt védte meg őt a kénkőtől. Valahogy megszökött
Sandrieltől, és idejött. Hogy megmentse őt.
– Könyörgömkönyörgömkönyörgömkönyörgöm!
Bryce megfordította Huntot, élet jelét kereste, lélegzetvételét…
Hunt szája megmoccant. Épphogy csak látható volt.
Bryce felzokogott, az ölébe húzta az angyal fejét.
– Segítség! – kiabálta. Csak a tűz nyaldosta sötétségből
felhangzó földöntúli vonítások feleltek. – Segítség! – kiáltotta
ismét, de úgy berekedt, hogy a tér túlsó felébe alig érhetett el a
hangja. Randall mesélt neki az Aszter-őrség kénköves rakétáinak
iszonyú erejéről. Hogy az összesűrített angyalmágiába oltott
igézetek lelassítják a vanírok gyógyulását, akik így elvéreznek.
Meghalnak.
Annyi vér borította Hunt arcát, hogy alig látszott alatta a bőr.
Bryce csak a nyaka alig észrevehető lüktetéséből tudta, hogy
életben van még.

885
 És a sebek, amiknek már gyógyulniuk kellett volna… Vér
szivárgott és ömlött belőlük. Ütőerek pattantak el. Létfontosságú
ütőerek…
– SEGÍTSÉG! – üvöltötte.
De senki sem felelt.

A kénköves lövedékek lerántották a helikoptert.

Csakis Fury ügyességének köszönhették, hogy bár lezuhantak,
életben maradtak, pedig kétszer meg is pördültek, mielőtt földet
értek valahol a Holderdőben.
Tharion feje vérzett, Fury lábán seb éktelenkedett, Flynn és
Amelie eltörte pár csontját, Ruhn pedig… Inkább nem
foglalkozott a saját sérüléseivel. Ugyanis a füsttel teli, lángoló
éjszaka vicsorgással telt meg. Legalább a kénköves bombák nem
záporoztak rájuk – legalább ennyi megadatott. Ruhn imádkozott,
hogy az Aszter-őrségnek hosszú időbe teljen újabbakat gyártani.
Egyedül a puszta akaraterejének köszönhette, hogy mozgásba
lendült.
A becsapódáskor két fegyverrel teli táska kiszabadult a
helyéről, és elveszett. Flynn és Fury gyorsan kiosztotta a maradék
pisztolyokat és késeket, miközben Ruhn felmérte az egyetlen
épségben maradt géppuskájuk állapotát, amit az imén szaggatott
le a helikopter padlójáról.
Hypaxia hangja reccsent a csodával határos módon sértetlen
rádióból:
– Már látjuk, mi történik az óvárosi kapunál – mondta.
Ruhn megdermedt, úgy várta a híreket. Reménykedni sem
mert.
Amikor utoljára látta Athalart, az angyal Bryce felé zuhant,
miközben az Aszter-őrség egyfajta elcseszett tűzijátékként
ragyogó arany rakétákat lőtt rájuk a városfalon kívülről. Aztán a
város több pontját érintő robbanások szétszaggatták a világot.

886
 – Athalar elesett – jelentette Declan komoran. – Bryce túlélte. –
Ruhn néma imát mormolt Kthonának ezért a kegyért. Majd némi
szünet után: – Tévedtem, Athalar is él, de épphogy csak. A
sérülései… Bassza meg! – Jól hallatszott, ahogy Declan nyel
egyet. – Nem hiszem, hogy túl fogja élni.
Tharion a vállára kapott egy puskát, a távcsövön keresztül
kémlelte a sötétséget.
– Vagy egy tucat démon mér fel épp minket abból a
téglaépületből.
– Hat másik erre – tette hozzá Fury, aki szintén a puskája
távcsövével kémlelt körbe. Amelie Ravenscroft erősen húzta a
lábát, ahogy egy villanás kíséretében farkassá változott, és a
sötétségre vicsorgott.
Ha nem zárják le a többi kapuban az átjárót, akkor csak két
opciójuk maradt: a visszavonulás vagy a halál.
– Kezd felébredni a kíváncsiságuk – mormolta Flynn. Egy
pillanatra sem eresztette le a szeme elől a távcsövet. – Van valami
tervünk?
– A folyó a hátunk mögött van – szólalt meg Tharion. – Ha
szerencsénk van, a népem a segítségünkre siet.
A Kék udvar elég mélyen volt a felszín alatt ahhoz, hogy
sértetlenül átvészelje a kénkő haragját. Ők még felvehetik a
harcot.
Csakhogy Bryce és Hunt továbbra is az Óvárosban volt, ezért
Ruhn így felelt:
– Harmincutcányira vagyunk a Szívkaputól. A folyó mentén
haladunk majd, úgy fordulunk rá a Fő utcára. Én legalábbis arra
indulok – tette hozzá. A többiek komoran bólintottak.
Mondd meg Ruhnnak, hogy megbocsátok – réges-régen
megbocsátottam neki.
Ezek a szavak visszhangzottak Ruhn vérében. Menniük kell,
még akkor is, ha a démonok egyesével levadásszák őket. Remélte,
hogy időben a húgához ér, és lesz még kit megmentenie.

887
Bryce Hunt fölé hajolt, az angyal élete épp elfolyóban volt
körülöttük. És a parázsló, fojtogató csendben azt suttogta:
– Hiszem, hogy okkal történt. Hiszem, hogy ez az egész okkal
történt. – Végigsimított Hunt véres haján, remegett a hangja. –
Hiszem, hogy nem feleslegesen történt.
A kapura nézett. Gyengéden letette Huntot a törmelék közé.
Feltápászkodva ismét elsuttogta:
– Hiszem, hogy okkal történt. Hiszem, hogy ez az egész okkal
történt. Hiszem, hogy nem feleslegesen történt.
Maga mögött hagyta a vérző Huntot. A törmeléket, a pusztulást
kerülgette. A kapu körül álló kerítés elgörbült, levált. Maga a
kvarc boltív azonban továbbra is állt, bronztáblája és a tárcsázó
drágakövei épségben maradtak. Bryce megállt előttük.
– Hiszem, hogy nem feleslegesen történt – suttogta újra.
A tárcsázó bronzkorongjára fektette a tenyerét.
A fém meleg volt Bryce ujjai alatt, ahogy akkor is, amikor
Danika az utolsó napján megérintette. Ereje végigcikázott rajta,
elszipkázta a használati díjat: a mágiája egyetlen cseppjét.
A kapukat kommunikációs eszközként használták a múltban –
egyedül az őket összekötő erőnek hála továbbították a szavakat.
Mind Ley-vonalakon álltak. Egy valóságos energiamátrixon.
A kapu nem csupán prizma volt. Hanem egyfajta vezeték.
Bryce pedig a kürtöt viselte a bőrén. Már bizonyította, hogy be
tudja zárni vele a Hélbe nyíló portálokat.
– Halló! – szólt bele a tárcsázó ékkőívének közepén álló kis
távbeszélőrendszerbe.
Senki sem felelt. Így folytatta:
– Ha hall valaki, azonnal menjen a kapuhoz! Bármelyik
kapuhoz.
Még mindig semmi.
– Bryce Quinlannek hívnak – mondta. – Az Óvárosban vagyok.
És… azt hiszem, rájöttem, hogyan vethetünk véget ennek az
egésznek. Hogyan hozhatjuk helyre.
Csend.

888
 Egyetlen ékkő sem villant fel, hogy jelezze, valamelyik
körzetben ott tartózkodik valaki a kapunál, és megérinti a
korongot. Nem érkezett hang.
– Tudom, hogy most nagyon rossz – próbálta ismét. – Tudom,
hogy nagyon-nagyon rossz, sötét van és… tudom, hogy
lehetetlennek tűnik. De ha valaki oda tud menni egy másik
kapuhoz, akkor… Kérem! Kérem, tegye meg!
Bryce reszketve beszívta a levegőt.
– Semmit sem kell tenni – mondta. – Csak megérinteni a
korongot. Ennyit kérek csak, valakit a másik oldalon. – Remegett
a keze, ahogy egyre erősebben nyomta a fémet. – A kapu
energiaátviteli eszköz, egy villámhárító, ami a város összes többi
kapujához elér. És szükségem van valakire a másik oldalon, aki
csatlakozik hozzám ezen az energiavonalon keresztül. – Nagyot
nyelt. – Szükségem van egy Horgonyra. Hogy megcsinálhassam a
Zuhanást.
Elsuttogta a szavakat.
Bryce reszelős hangja túlharsogta a körülötte támadni készülő
démonok zaját.
– Az általam generált elsőfény eljut majd az összes többi
kapuba is ezen keresztül. Minden fel fog ragyogni, a démonok
elmenekülnek. Mindent meggyógyít majd, amihez csak hozzáér.
Mindenkit, akihez csak hozzáér. És… – Mély levegőt vett. –
Csillagfényű tündér vagyok, Luna kürtjét viselem a testemen. Az
általam generált elsőfénnyel be tudom zárni a Hélre nyíló
portálokat. Itt már megcsináltam, úgyhogy máshol is képes
vagyok rá. De ehhez valamilyen kapcsolódási pontra van
szükségem… és a Zuhanásom erejére.
Nem felelt senki. Semmi sem mozdult, csak a szörnyetegek a
legsűrűbb árnyékokban.
– Könyörgöm! – esdekelt Bryce elcsukló hangon.
Némán imádkozott, hogy a hat további ékkő valamelyike
felvillanjon, hogy azt jelezze, valamelyik körzetben valaki
válaszol a könyörgésére.
De csak a recsegő semmit hallotta.

889
 Egyedül volt. És Hunt haldoklott.
Bryce várt öt másodpercet. Tízet. Senki sem felelt. Senki sem
jött.
Visszanyelte a zokogását, reszketegen levegőt vett, és
elengedte a korongot.
Hunt egyre nehezebben kapott levegőt. Bryce remegő kézzel
visszamászott hozzá. De a hangja nyugodt volt, ahogy ismét az
ölébe húzta a fejét. Megsimogatta véráztatta arcát.
– Minden rendben lesz – mondta. – Jön a felmentősereg, Hunt.
A gyógyboszorkányok már úton vannak. – Lehunyta a szemét,
nehogy kibuggyanjanak a könnyei. – Minden rendbe jön –
hazudta. – Haza fogunk menni, Syrinx ott vár ránk.
Hazamegyünk. Te meg én. Együtt. És átéljük azt a jövőt, amit
ígértél. De csak akkor, ha kitartasz, Hunt.
Hunt mellkasa megremegett, ahogy levegőt vett. A halál
küszöbén járt. Bryce fölé hajolt, beszívta az illatát, az erejét. És
aztán kimondta – azt az egyetlen szót, ami mindennél többet
jelentett. A fülébe súgta, erejének utolsó cseppjével küldte útjára.
Azt az utolsó igazságot, amit hallania kellett.
Hunt lélegzetvételei elhúzódtak, megritkultak. Már nem volt
sok hátra. Bryce képtelen volt megálljt parancsolni a könnyeinek,
Hunt arcára hullottak, tiszta sávokat hagyva maguk után, ahogy
lemosták a vért.
Tündökölj! – suttogta neki Danika. Egyenesen a szívébe.
– Megpróbáltam! – suttogta vissza Bryce. – Danika,
megpróbáltam.
Tündökölj!
Bryce sírt.
– Nem ment.
Tündökölj! Sürgetőn, élesen csattant a szó. Mintha… Mintha…
Bryce felemelte a fejét. A kapura nézett. A táblára és a
drágakövekre.
Várt. A lélegzetvételeit számlálta. Egy. Kettő. Három.
A kövek sötétek maradtak. Négy. Öt. Hat.

890
 Az égvilágon semmi sem történt. Bryce nagyot nyelt, és
visszafordult Hunthoz. Még egyszer, utoljára. Hunt elmegy, és
aztán ő is követi, amint újabb kénkő hullik rájuk, vagy a démonok
összeszedik a bátorságukat, és megtámadják.
Ismét levegőt vett. Hét.
– Tündökölj! – Ez az egy szó töltötte meg az Óvárost. Crescent
City minden egyes negyedét.
Bryce a kapu felé kapta a fejét, ahogy Danika hangja ismét
felcsendült.
– Tündökölj, Bryce!
A Csontnegyed ónixköve sötét csillagként tündökölt.

891
 92.

BRYCE ÖSSZERÁNDULÓ ARCCAL UGROTT TALPRA, a kapu felé rohant.

Fogalma sem volt, hogyan lehetséges mindez, de Danika ismét
azt mondta:
– Tündökölj!
Aztán Bryce nevetett, zokogott, úgy kiáltotta:
– TÜNDÖKÖLJ, DANIKA! RAGYOGJ, RAGYOGJ,
RAGYOGJ!
Bryce tenyérrel a kapu bronzkorongjára csapott.
És ahogy a lelke összefonódott a barátnőjéével, akit nem
felejtett el, aki még a halálában sem felejtette el őt, Bryce
belekezdett a Zuhanásba.

Döbbent csend töltötte meg a konferenciatermet, ahogy Bryce

alábukott a saját erejébe. Declan Emmet egy pillanatra sem nézett
fel a megfigyelés alatt tartott kameraképről, szíve hangosan
dübörgött.
– Lehetetlen – mondta az Őszkirály. Declan hajlott rá, hogy
egyetértsen vele.

892
 Sabine Fendyr azt mormolta:
– A Holtkirály azt mondta, csak egy kis energiaszikra maradt
Danikából. Egy nagyon kicsi a lényéből.
– Lehet egyáltalán egy halott lélek Horgony? – kérdezte
Hypaxia királynő.
– Nem – felelte Jesiba a Holtkirály küldöttjének
megfellebbezhetetlenségével. – Nem lehet.
Csend gyűrűzött végig a termen, ahogy rádöbbentek, minek
lesznek szemtanúi. Egy mentőkötél nélküli, magányos
Zuhanásnak. Teljes szabadesésnek. Bryce ennyi erővel akár egy
sziklaszirtről is leugorhatott volna abban a reményben, hogy
biztonságban földet ér.
Declan elszakította a tekintetét a videoképről, és a három
számítógép egyikén kirajzolódó grafikonra pillantott, ami Bryce
Zuhanását mérte az Eleuszisz-rendszer segítségével.
– Kezdi elérni a korábban felmért mágiaszintjét. – Épphogy
csak túl a nullán.
Hypaxia átpillantott a válla felett, hogy ő is szemügyre vegye a
grafikont.
– De nem lassít.
Declan hunyorogva kémlelte a monitort.
– Gyorsul. – A fejét ingatta. – De… de hát alacsony erejűként
sorolták be. – Ha szemétkedni akart volna, azt is mondhatta volna,
hogy Bryce ereje elhanyagolható.
– A kapura viszont ez nem igaz – mondta Hypaxia halkan.
– Ezt meg hogy érti? – mordult rá Sabine.
Hypaxia suttogva felelt:
– Nem hiszem, hogy az ott egy emléktábla. A kapun. – A
boszorkány a ragyogó kvarcra erősített táblára mutatott, a bronz
élesen elvált a fehéren izzó kőtől. – Az erő legyen mindig azoké,
akik életüket adják a városért.
Bryce még mélyebbre zuhant az erejében. Túl az átlagos,
tekintélyes szinten.
– Az a tábla egy áldás – mondta Hypaxia királynő.

893
 – A kapuk ereje – mormolta Declan levegő után kapkodva. –
Az az erő, amit a hozzáérők átadtak… Minden egyes lélek, aki
lemondott a mágiája egy cseppjéről.
Hiába próbálta hozzávetőlegesen kiszámolni, hány évszázad
alatt hányan érinthették meg a kapukat a városban. Hogy hányan
adták át az erejük egy cseppjét, mintha csak érmét hajítottak volna
egy szökőkútba. Hányan kívántak a feláldozott mágiáért cserébe.
Mindenféle ház. Mindenféle faj. Milliónyi, milliónyi
mágiacsepp segítette most ezt a magányos Zuhanást.
Bryce egyik szintet haladta meg a másik után. Az Őszkirály
elsápadt.
– Nézzétek a kapukat! – mondta Hypaxia.
A városi kapuk kvarca felragyogott. Vörösen, majd
narancsszínben, arannyal, fehérrel.
Elsőfény robbant ki belőlük. Sávokban sugárzott minden
irányba.
A fénycsíkok végigfolytak a kapuk alatti Ley-vonalakon, amik
a fő sugárutak mentén kötötték össze őket. Tökéletes, hatágú
csillagot formáztak. Terjedni kezdtek. Ívben futottak a városfalak
mentén. Elvágták a kifelé igyekvő démonok útját.
Fény ért fényt, majd újabb fényt, és újabbat.
Végül az egész várost körbevette. Minden egyes utca
ragyogott.
És Bryce még mindig Zuhant.

Boldogság volt, élet, halál, fájdalom, dal és némaság.

Bryce zuhant az erőbe, az erő zuhant belé, és nem érdekelte,
nem érdekelte, nem érdekelte, mert Danika zuhant vele együtt,
Danika nevetett, ahogy a lelkük összefonódott.
Itt van, itt van, itt van…
Bryce aranyfényben, az univerzum szívének dalában
száguldott.
Danika boldogan felkiáltott, Bryce pedig visszhangozta.

894
 Danika vele volt.
És ezzel megelégedett.

– Elhagyta Ruhn szintjét – lehelte Declan, egyszerűen el sem

hitte. Hogy a barátja partihercegnő húga magát a herceget is
túlszárnyalta. Túlszárnyalta Ruhn Danaant, bassza meg!
Declan királya halálosan mozdulatlanul figyelte, hogy Bryce
elszáguld Ruhn szintje mellett. Hiszen ez megváltoztathatja a
rangsort. Egy elképesztő hatalommal bíró félember hercegnő,
akinek csillagfény folyik az ereiben… Hél bugyraira!
Bryce végre lassítani kezdett. Közelített az Őszkirály
szintjéhez. Declan nyelt egyet.
Bryce fénye beragyogta a várost. A démonok menekültek előle,
visszafutottak a portálok felé, inkább a ragyogó kapukkal néztek
szembe, mintsem itt ragadjanak Midgardon.
Fény tört elő a kapukból, a hét sugár egyetleneggyé olvadt a
város szívében – az óvárosi kapu felett. Az erő útvonala. Bryce
akaratáé.
A Midgard és Hél közötti átjárók szűkülni kezdtek. Mintha
maga a fény is iszonytató lett volna számukra. Mintha az a tiszta,
zabolátlan elsőfény helyrehozhatta volna a világot.
És így is lett. A kénkő által szétvert épületek összeálltak. A
törmelék falakat, utcákat, szökőkutakat alkotott. A sebesültek
ismét éppé váltak.
Bryce még inkább lelassult.
Declan a fogát csikorgatta. A kapukban tátongó lyukak egyre
kisebbek lettek.
A démonok rohantak vissza Hélbe a szűkülő átjárókon. A város
egyre több pontja épült fel, ahogy a kürt bezárta a portálokat.
Ahogy Bryce bezárta a portálokat, hiszen a kürt ereje őt járta át,
felerősítette az általa generált elsőfény.
– Szent istenek! – suttogta valaki.

895
 A világok közötti lyukak résnyire szűkültek. Majd annyi sem
maradt belőlük.
A kapuk üresen álltak. Az átjáróknak nyomuk veszett.
Bryce végre megállt. Declan szemügyre vette az erejének
pontos számát, épp egy tizeddel az Őszkirályé felett.
Declan halkan felnevetett, azt kívánta, bár Ruhn is itt lenne,
hogy lássa a férfi döbbent arckifejezését.
Az Őszkirály arca megrándult, és Declanre mordult:
– A helyedben én nem lennék olyan önelégült, fiam!
Declan megfeszült.
– Miért?
Az Őszkirály sziszegve felelt:
– Mert lehet, hogy az a lány a kapuk erejével eddig soha nem
látott szintet ért el, de a Felemelkedést már nem fogja tudni
megcsinálni.
Declan ujjai megdermedtek a laptopja billentyűin.
Az Őszkirály örömtelen nevetést hallatott. Nem gonoszságból,
döbbent rá Declan – egyfajta fájdalom csendült benne. Nem
gondolta volna, hogy ez a rohadék ilyesmit is képes érezni.
Bryce a kőre rogyott a kapu mellett. Declannek nem kellettek
orvosi műszerek ahhoz, hogy tudja, leállt a szíve.
A halandó teste meghalt.
Az Eleuszisz-rendszert figyelő monitor elkezdett
visszaszámolni a hat perctől. Ez jelezte, mennyi ideje van még
arra, hogy sikerrel vegye a Keresést és a Felemelkedést, hogy
hagyja, hadd haljon meg a halandó, öregedő teste, hogy
szembenézzen azzal, ami a lelke mélyén lakozik, aztán teljes
erejének birtokában visszaszáguldjon az életbe. És halhatatlanként
bukkanjon elő.
Ha sikeresen Felemelkedik, az Eleuszisz-rendszer regisztrálni
fogja, végigköveti a folyamatot.
Az Őszkirály rekedtesen így szólt:
– Egyedül kezdett neki a Zuhanásnak. Danika Fendyr meghalt,
nem valódi Horgony. Bryce nem fog tudni visszajönni az élők
közé.

896
 93.

AZ ÉLET BÖLCSŐJÉBEN JÁRT.

Szilárd talaj volt a lába alatt, és egy egész világot érzett maga
felett, tele távoli, hunyorgó fényekkel. De a tenger fenekén járt. A
sötét hasadékban, ami mély árkot vont a föld felszínére.
Nem számított. Semmi sem számított. Hiszen Danika állt
előtte. Ő ölelte.
Bryce elhúzódott annyira, hogy ránézzen a barátnője gyönyörű,
szögletes arcára. A lenszőke hajkoronára. Ugyanolyan volt, még
az ametiszt, zafír és rózsaszín csíkok is benne voltak. Valahogy
elfelejtette Danika arcának pontos vonásait, de… ott voltak.
– Eljöttél! – mondta Bryce.
Danika haloványan elmosolyodott.
– Segítséget kértél.
– Akkor most… életben vagy? Mármint odaát.
– Nem. – Danika megrázta a fejét. – Nem, Bryce. Ez, amit
most látsz… – Magára mutatott. Az ismerős farmerre és a régi,
zenekaros pólóra. – Ez csak a szikra, ami megmaradt. Ami odaát
nyugodott.
– De hát te vagy az! Te!

897
 – Igen. – Danika felpillantott a fejük felett örvénylő sötétségre,
a teljes óceánra. – És már nincs sok időd a Felemelkedésre, Bryce.
– Nem fogok Felemelkedni – horkant fel Bryce.
Danika pislogott.
– Ezt meg hogy érted?
Bryce ellépett tőle.
– Nem fogom megcsinálni. – Mert ha elbukik, hontalan lelke itt
ragad. A teste meghal odafent a világban, és a lelke, amit elcserélt
a Holtkirállyal, itt bolyong majd ezen a helyen. Danikával.
Danika összefonta a karját.
– Miért nem?
Bryce dühösen pislogott.
– Mert túl nehéz! Nélküled. Egyszerűen túl nehéz nélküled.
– Ez baromság! – vicsorgott Danika. – Szóval fogod magad, és
feladsz mindent? Bryce, meghaltam. Vége. És képes lennél
elcserélni az egész életedet ezért a kis darabért, ami megmaradt
belőlem? – A karamell szempár csalódottan rebbent. – Az én
barátnőm nem tenne ilyet.
Bryce hangja elcsuklott.
– Együtt kellett volna megcsinálnunk. Együtt kellett volna
leélnünk az életünket.
Danika vonásai ellágyultak.
– Tudom, B. – Megfogta a kezét. – De végül nem így alakult.
Bryce lecsüggesztette a fejét, úgy érezte, darabokra hullik.
– Hiányzol. Minden egyes nap minden egyes pillanatában.
– Tudom – ismételte Danika, és a szívére tette a kezét. –
Éreztem. Láttam.
– Miért hazudtál a kürtről?
– Nem hazudtam – felelte Danika. – Csak nem mondtam el.
– A tetoválásról hazudtál – vitatkozott Bryce.
– Hogy biztonságban tudjalak – válaszolta Danika. – Hogy
biztonságban tudjam a kürtöt is, igen, de főleg azért, hogy neked
ne essen bántódásod, ha velem megtörténik a legrosszabb.
– Hát, tényleg megtörtént veled a legrosszabb – mondta Bryce,
és azonnal megbánta, mert Danika összerezzent.

898
 De aztán a barátnője így szólt:
– Elcserélted értem a helyedet a Csontnegyedben.
Bryce elsírta magát.
– Ez a legkevesebb, amit megtehettem.
Danika szeme is könnybe lábadt.
– Nem hitted, hogy átjutok? – Kemény, fájdalmas vigyor
rajzolódott ki az arcára. – Seggfej!
De Bryce addigra már remegett a sírástól.
– Ezt… ezt a kockázatot nem vállalhattam.
Danika odébb simította Bryce tincsét.
Bryce szipogott egyet, és így folytatta:
– Megöltem Micah-t azért, amit tett. Veled. Lehabah-val. –
Belesajdult a szíve. – Ő is… ő is a Csontnegyedben van?
– Nem tudom. És igen, láttam, mi történt a galériában. –
Danikának nem kellett részleteznie. – Mind láttuk.
Ez a két szó mellbevágónak bizonyult. Mind láttuk.
Bryce ajka megremegett.
– Connor is veled van?
– Igen. És a falka többi tagja is. Időt nyertek nekem a kaszások
ellen. Hogy eljussak a kapuhoz. Visszatartják őket, de már nem
sokáig, Bryce. Nem maradhatok itt veled. – Megrázta a fejét. –
Connor többet akart volna számodra ennél. – Hüvelykujjával
végigsimított Bryce kézfején. – Nem akarta volna, hogy feladd.
Bryce megtörölte az arcát.
– Nem is tettem. Egészen idáig. De most… Annyira elbaszott
ez az egész. Annyira belefáradtam, hogy így érzem magam.
Elegem van.
– Na és az angyal? – kérdezte Danika halkan.
Bryce felkapta a fejét.
– Mi van vele?
Danika mindentudó mosolyt villantott Bryce-ra.
– Ha szeretnél úgy tenni, mintha nem lenne szerető családod,
jól van, de akkor is ott az angyal.
Bryce elhúzta a kezét Danikától.
– Tényleg egy pasival próbálsz rávenni a Felemelkedésre?

899
 – Hunt Athalar tényleg csak egy pasi neked? – Danika mosolya
gyengéddé vált. – És miért érzed úgy, hogy gyengévé tesz, ha
elismered, hogy van valaki, akiért érdemes visszamenni, és az
illető véletlenül épp férfi? Valaki, aki mellett úgy érezted, hogy
egyáltalán nem olyan elbaszott ez az egész.
Bryce összefonta a karját.
– És akkor mi van?
– Meggyógyult, Bryce – mondta Danika. – Meggyógyítottad az
elsőfényeddel.
Bryce lélegzete remegve szakadt ki belőle. Az egészet azért
csinálta, mert ebben a lehetetlenben reménykedett.
Nagyot nyelt, lenézett a talajra, ami nem föld volt, hanem a
lényének, a világnak az alapja.
– Félek – suttogta.
Danika ismét megragadta a kezét.
– Ez a lényeg, Bryce! Az életé. Hogy úgy élj, úgy szeress, hogy
közben tudod, holnap az egész eltűnhet. Ettől lesz minden
annyival értékesebb. – A tenyerébe vette Bryce arcát, és
összeérintette a homlokukat.
Bryce lehunyta a szemét, és beszívta Danika illatát, ami
valahogy még ebben a formában is megmaradt.
– Nem hiszem, hogy menne. Hogy feljutnék.
Danika elhúzódott, felnézett a lehetetlenül messzi világra
odafent. Aztán az előttük húzódó útra. A kifutóra. A végén
szabadeséssel az örök sötétségbe. A semmibe. De csak annyit
mondott:
– Csak próbáld meg, Bryce! Egyetlenegyszer. Minden egyes
lépésnél veled leszek. Még ha nem is látsz. Mindig veled leszek.
Bryce nem nézett a túlságosan rövid kifutóra. A végtelen
óceánra felettük, ami elválasztotta őt az élettől. Inkább Danika
arcvonásait véste az emlékezetébe, mintha korábban sosem tehette
volna.
– Szeretlek, Danika – suttogta.
Danika nagyot nyelt. Fejét színtiszta farkasmozdulattal
billentette oldalra. Mintha hallgatózna.

900
 – Bryce, sietned kell! – Megragadta a kezét, és megszorította. –
Most kell döntened!

A Bryce életének végét jelző számláló két percet mutatott.

Élettelen teste ott hevert a halványan ragyogó kapu melletti
kövezeten.
Declan végigsimított a mellkasán. Nem merte felhívni Ruhnt.
Még nem. Képtelen lett volna.
– Nem tudunk segíteni rajta valahogyan? – suttogta Hypaxia a
némaságba burkolózó teremben. – Bárhogyan?
Nem. Declan az elmúlt négy percben Midgard minden egyes
nyilvános és magánadatbázisát végignézte, hátha csodára lel.
Semmit sem talált.
– Azon túl, hogy Horgony nélkül kezdett hozzá – szólalt meg
az Őszkirály –, mesterséges erőforrást használt, hogy eljusson arra
a szintre. A teste biológiailag nem alkalmas a Felemelkedésre.
Még valódi Horgonnyal sem tudna úgy nekifutni, hogy elég
nagyot ugorjon.
Jesiba komor bólintással jelezte egyetértését, de nem szólt
semmit.
Declan emlékei a saját Zuhanásáról és Felemelkedéséről
zavarosak, ijesztőek voltak. Mélyebbre jutott, mint amire
számított, de még így is a saját szintjén maradt. Hiába
Horgonyozta le őt Flynn, rettegett, hogy nem fog visszajutni.
Bár a rendszer energiaszikraként Danika Fendyrt is jelezte
Bryce mellett, nem volt mentőkötél az életbe, nem volt valódi
Horgony. Ő maga nem élt. Danika csupán a bátorságot önthette
Bryce-ba, hogy magányosan is megkísérelje a Zuhanást.
Az Őszkirály így folytatta:
– Utánajártam. Évszázadokon át kutattam a témában. Ezrek
próbáltak meg az elmúlt korokban mesterséges úton mélyebbre
jutni a saját erejüknél. Egyik sem jutott vissza az életbe.

901
 Egy perc maradt hátra, a másodpercek csak úgy repültek a
visszaszámlálón.
Bryce még mindig nem jutott el a Felemelkedésig. Még mindig
a Keresésnél járt, szembenézett azzal, ami a lelkében lakozott. Ha
megpróbálkozott volna már a Felemelkedéssel, akkor az óra
megdermed, jelezve, hogy belépett a Köztes Térbe – a halált és az
életet elválasztó sávba. De a számláló nem torpant meg. Továbbra
is fogytak a másodpercek.
Persze nem számított. Bryce mindenképpen meghal, akár
megpróbálja, akár nem.
Fél perc maradt. A jelen lévő méltóságok lehajtották a fejüket.
Tíz másodperc. Az Őszkirály megdörgölte az arcát, figyelte a
visszaszámolót. Bryce életének utolsó másodperceit.
Öt. Négy. Három. Kettő.
Egy. A milliszekundumok a nulla felé száguldottak. A valódi
halál felé.
Az óra 0,003-nél dermedt meg.
Vörös vonal rajzolódott ki az Eleuszisz-rendszer grafikonjának
alján, a semmi felé száguldott.
– Nekifut – suttogta Declan.

– Gyorsabban, Bryce! – Danika a sarkában loholt.

Egyik lépés követte a másikat, ahogy Bryce végigszáguldott a
mentális kifutón. Az egyre közeledő vége felé.
– Gyorsabban! – üvöltötte Danika.
Egy lehetőség. Egyetlenegy lehetősége van.
Bryce futott. Futott, futott, egyre csak futott, ütemesen mozgó
karral, fogcsikorgatva.
Lehetetlennek tűnt, szinte esélye sem volt.
De azért megpróbálta. Most utoljára, Danikával az oldalán
megpróbálta.
Egymaga kezdett hozzá a Zuhanáshoz, mégsem volt egyedül.
Sosem volt egyedül. Soha nem is lesz.

902
 Hiszen Danika ott él a szívében, Hunt mellette áll.
Közeledett a kifutó végéhez. A levegőbe kell ugrania. El kell
kezdenie Felemelkedni, vagy a semmibe zuhan. És örökké ott
ragad.
– Meg ne állj! – sikította Danika.
Úgyhogy Bryce nem állt meg.
Rohant előre. A nagyon is végleges, halálos szakadék felé.
A kifutó minden egyes méterét kihasználta. Az utolsó
centimétereket is.
Aztán elrugaszkodott.

Declan egyszerűen nem hitt a szemének, az Őszkirály térdre

hullott. Bryce emelkedni kezdett, erőhullám taszította felfelé.
Kijutott a legmélyéről.
– Ez nem… – lehelte az Őszkirály. – Ez nem lehetséges.
Hiszen egyedül van.
– Nem, nincs egyedül – suttogta Sabine, durván faragott arcán
könnyek csorogtak.
Az az erőhullám Danika Fendyr volt, ő lökte Bryce-t felfelé –
és közben semmivé foszlott.
Declan tudta, hogy többé sosem tér vissza, sem ezen a világon,
sem a ködlepte szigeten.
És lehet, hogy Bryce agya túl sokáig maradt oxigén nélkül,
még akkor is, ha tényleg visszatér az élők közé. De a hercegnője
megküzdött minden egyes centiméterért felfelé, ereje
folyamatosan változott, felvillant mindenki, akinek köszönhette:
sellők, alakváltók, drakik, emberek, angyalok,
természetszellemek, tündérek…
– Hogyan lehetséges ez? – tette fel a költői kérdést az
Őszkirály. – Hogyan?
A farkasok vénséges vén Falkavezére válaszolt, reszketeg
hangja túlharsogta a grafikon csipogását.

903
 – A világ legerősebb mozgatórugójával. Semelyik világban
nincs erősebb nála. – A képernyőre mutatott. – Azzal, ami a
halálon túl is hűséget jelent, évek során sem kopik meg. Ami még
a reménytelenség tengerében is megingathatatlan marad.
Az Őszkirály a vén Falkavezér felé fordult, a fejét csóválta.
Még mindig nem értette.
Bryce már a közönséges boszorkányok szintjénél járt. Még
mindig túlságosan messze az élettől.
Declan mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából, és az óvárosi
teret közvetítő kamerakép felé pördült.
Hunt Athalar épen, egészségesen, villámokkal övezve térdelt
Bryce élettelen teste felett. Újra meg újra lenyomta a mellkasát –
szívmasszázsban részesítette.
Hunt összeszorított fogain keresztül, mennydörgés közepette
szűrte Bryce-nak:
– Hallottam, amit mondtál. – Le és fel, le és fel. Izmos karjai
rendületlenül dolgoztak. – Kibaszottul gyáva vagy, hogy csak
akkor vallottad be, amikor már majdnem meghaltam! – Villámai
Bryce-ba hasítottak, akinek a teste ívben megfeszülve
felemelkedett a földről, ahogy Athalar próbálta újraindítani a
szívét. A fülébe vicsorgott: – Gyere és mondd a szemembe!
Sabine egyetlen mondatot suttogott a teremnek, az
Őszkirálynak, és Declan szíve megtelt reménnyel, ahogy
meghallotta.
Ez volt a magyarázata a vén Falkavezér szavainak. Magyarázat
az Őszkirály kérdésére, miszerint hogyan lehetséges mindez még
a Declan számítógépén kirajzolódó statisztikák ellenére is. Hunt
Athalar is ezért küzdött olyan pokolian, hogy beindítsa Bryce
Quinlan szívét.
Szeretettel bármi lehetséges.

904
 94.

BRYCE TENGER VOLT, ÉG, KŐ, VÉR, SZÁRNYAK, fÖLD, CSILLAGOK,

sötétség, fény, csont és láng. Danika megszűnt létezni. Feláldozta
azt, ami a lelkéből, az erejéből maradt, hogy segítsen Bryce-nak
elrugaszkodni a kifutóról, hogy meglökje őt a Felemelkedés során.
– Szeretlek – suttogta, mielőtt szertefoszlott, mielőtt keze
kicsúszott Bryce tenyeréből.
És Bryce-t nem törte össze, hogy végső búcsút kell venniük
egymástól. Nem a fájdalomtól üvöltött így. Hanem dacból.
Felfelé száguldott. Érezte a felszínt a közelben. A vékony
határmezsgyét az élet és e között a hely között. Ereje változott,
táncot járt a különböző alakok és képességek között. Erőteljes
farokcsapással jutott feljebb. Óriási szárnyak suhintásával pördült
meg, lőtt ki felfelé. Minden volt egyszerre – mégis önmaga
maradt.
Aztán meghallotta. Hunt hangját. Hogy miféle kihívást intézett
Bryce szavaira.
Ott volt. Rá várt.
Azért küzdött, hogy ismét verni kezdjen a szíve. Már elég
közel járt a mezsgyéhez ahhoz, hogy lássa. Hunt már azelőtt is a
szívéért harcolt, hogy ott hevert volna előtte holtan.

905
 Bryce elmosolyodott ezen a köztes helyen, és végül Hunt felé
fordult.

– Gyerünk már! – nyögte Hunt továbbra is szívmasszázsban

részesítve Bryce-t, a lélegzetét számolta, hogy mikor vezetheti
bele ismét a villámait.
Nem tudta, mióta van Bryce odalent, de már halott volt, amikor
ő épen, gyógyultan magához tért az újjászületett városban. Mintha
soha egyetlen mágikus bomba vagy démon sem pusztított volna
idebent.
Látta a ragyogó kaput, a vakító fényt – az elsőfényt –, és tudta,
hogy csakis a Zuhanás közben keletkezik ilyen erő. És amikor
meglátta Bryce élettelen testét a kapu mellett, azonnal rájött, hogy
valahogy nekikezdett a Zuhanásnak, kitört belőle a gyógyító
elsőfény, és a kürt segítségével bezárta a Hélre nyíló portálokat a
többi kapuban.
Úgyhogy Hunt ösztönösen cselekedett. Tette az egyetlen
dolgot, ami eszébe jutott. Hunt megmentette Bryce-t, Bryce
megmentette Huntot, és most Hunt…
Egy pillanattal később az ereje megérezte Bryce-t. Felismerte
őt, mintha saját magát látta volna a tükörben.
Hogyan hozott magával ennyi erőt, hogyan volt képes egyedül
Felemelkedni… Huntot nem is érdekelte. Elbukott, túlélt,
átküzdötte magát minden egyes próbatételen, kínzáson és
rémségen – ezért a pillanatért. Hogy most itt lehessen.
Az egész érte volt. Bryce-ért.
Egyre közelebb és közelebb ért az ereje. Hunt megfeszült,
újabb villámot küldött Bryce szívébe. A lány élettelen teste ívbe
feszülve ismét felemelkedett a földről.
– Gyerünk már! – ismételte Hunt, és újrakezdte a
szívmasszázst. – Várok rád!
Születése pillanata óta várt rá.

906
 És mintha csak meghallotta volna, Bryce visszarobbant az
életbe.

Meleg volt, biztonságban, otthon.

Fény áradt – körülötte, belőle, a szívében.
Bryce rádöbbent, hogy lélegzik. És ver a szíve.
Mindkettő másodlagossá vált. Mindig is másodlagos lesz Hunt
mellett.
Halványan észlelte, hogy az óvárosi téren térdelnek. Hunt
szürke szárnya parázsként ragyogott, ahogy köréjük fonta, úgy
szorította magához. És a bársonyosan puha szárnyak alkotta falon
belül Bryce úgy ragyogott, akár egy virágbimbóba zárt nap.
Lassan felemelte a fejét, elhúzódott annyira, hogy Hunt arcára
nézzen. Hunt őt figyelte, szárnyait úgy tárta ki, ahogyan a szirmok
nyílnak hajnalban. Homlokát nem övezte tetoválás. A glória a
múlté volt.
Bryce remegő kézzel simított végig a puha bőrfelületen. Hunt
némán letörölte Bryce könnyeit.
Rámosolygott. Szívének, lelkének összes fényét belesűrítette a
mosolyba. Hunt végigsimított az állkapcsa mentén, a tenyerébe
vette az arcát. Gyengéd tekintete elűzte a kétségek maradékát.
Bryce Hunt mennydörgő szívére fektette a kezét.
– Jól hallottam, hogy kibaszottul gyávának hívtál?
Hunt a csillagok felé vetett fejjel felnevetett.
– És ha igen?
Bryce visszafordította maga felé.
– Nagy kár, hogy az a sok gyógyító elsőfény nem tanított
jómodorra.
– Abban hol az élvezet, Quinlan?
Bryce lábujjai begörbültek attól, ahogyan Hunt kiejtette a
nevét.
– Hát, akkor kénytelen leszek…

907
 Ajtó nyílt az utcán. Majd még egy és még egy. És Crescent
City lakosai botladoztak ki rajtuk megkönnyebbülten zokogva
vagy néma döbbenettel. Tátott szájjal bámultak. Bryce-ra és
Huntra.
Bryce elengedte Huntot, és felállt. Ereje különös, mély kút volt
alatta. Nem csak az övé volt – hanem mindannyiuké.
Felpillantott Huntra, aki most úgy nézett rá, mintha nem hinne
a szemének. Bryce megfogta a kezét. Összefűzte az ujjaikat.
És együtt léptek előre, hogy köszöntsék a világot.

908
 95.

SYRINX A LAKÁS NYITOTT AJTAJÁBAN ÜLT, aggodalmasan nyüszített,

ahogy Bryce és Hunt kilépett a liftből.
Bryce végignézett az üres folyosón, a kimérán.
– De hát becsuktam az ajtót… – kezdett bele, mire Hunt
felnevetett, ám Syrinx már rohant is feléjük.
– Majd később elmagyarázom, milyen képességei vannak –
mormolta Hunt, ahogy Bryce beterelte a hisztérikus Syrinxet a
lakásba, letérdelt elé és átkarolta.
Hunttal két teljes percet töltöttek az Óvárosban, majd kezdetét
vette a sírás – amikor az óvóhelyekről kibotorkáló lakosok
rádöbbentek, hogy a szeretteik nem jutottak időben biztonságba.
A Bryce hátára tetovált kürt jól végezte a dolgát. Egyetlen
portál sem maradt nyitva a kapukban. És Bryce elsőfénye – a
kapukon keresztül – meggyógyított, helyrehozott mindent: az
embereket, az épületeket, magát a világot.
A lehetetlenre azonban még az sem volt képes. A holtakat nem
támaszthatta fel.
És rengeteg, rengeteg holttest hevert az utcákon. Nagyrészt
darabokban.
Bryce szorosabban ölelte Syrinxet.

909
 – Semmi baj – suttogta, és hagyta, hogy a kiméra megnyalja az
arcát.
Csakhogy volt baj. Méghozzá nem is kevés.
Minden, ami történt, amit Bryce tett és felfedett, a kürt a
testében, az a rengeteg halott, Lehabah halála, és aztán Danika,
Danika, Danika…
Elfúló szavaiból zihálás lett, majd remegve zokogás. A
mögötte álló Hunt mintha csak erre várt volna, a karjába kapta
őket Syrinxszel.
A hálószobájába vitte, letette a matracra, és végig ölelte őt és
Syrinxet, aki kibújt Bryce karjából, hogy Hunt arcát is
megnyalogassa.
Hunt megérintette Bryce haját, a tincsek közé fúrta az ujjait, ő
pedig Hunthoz bújt, magába szívta az erejét, az ismerős illatot, és
azon csodálkozott, hogy egyáltalán eljutottak idáig, hogy
valamiképpen túlélték…
Hunt csuklójára pillantott. A homlokáról nyomtalanul eltűnt a
glória, a rabszolga-tetoválás azonban ottmaradt.
Hunt is észrevette, hogy felfigyelt rá.
– Megöltem Sandrielt – mondta halkan.
Tekintete nyugodt volt – tiszta. Összefonódott Bryce-éval.
– Megöltem Micah-t – suttogta Bryce.
– Tudom. – Hunt szája széle felfelé görbült. – Majd
emlékeztess, hogy ne tegyek neked keresztbe!
– Nem vicces!
– Ó, tudom én, hogy nem az. – Könnyed, gyengéd mozdulattal
húzta végig a kezét a haján. – Nehéz volt végignézni.
Bryce-nak felidézni esett nehezére.
– Hogy ölted meg Sandrielt? Hogy szabadultál meg a
tetoválástól?
– Hosszú történet – mondta. – Szeretném, ha előbb te mesélnél
el mindent.
– Nem, előbb te!
– Szó sem lehet róla! Szeretném tudni, hogy voltál képes
eltitkolni, hogy egy csillag van benned.

910
 Lenézett Bryce mellkasára, mintha megpillanthatná a bőre alatt
izzani. De amikor felvonta a szemöldökét, Bryce is követte a
pillantását.
– Hát, ez nekem is új – sóhajtotta.
És valóban, V nyakú pólója alól épphogy kilátszott egy fehér
folt – egy nyolcágú csillag – a két melle között.
Hunt felnevetett.
– Nekem tetszik.
Valahol Bryce-nak is tetszett. De így szólt:
– Csak csillagfény, nem valódi erő.
– Igen, de most már azzal is bírsz. – Belecsípett Bryce
oldalába. – Méghozzá nem is kevéssel, ha érzékeim nem csalnak.
És az a kibaszott kürt… – Végigsimított a lány gerincén, hogy
nyomatékot adjon a szavainak.
Bryce a szemét forgatta.
– Tök mindegy.
Ám ekkor Hunt elkomorodott.
– Meg kell tanulnod uralni.
– Most mentettük meg a várost, és máris azzal jössz, hogy
dolgoznom kell?
Hunt ismét felnevetett.
– Régi beidegződés, Bryce.
Tekintetük ismét találkozott, és Bryce Hunt szájára pillantott,
olyan közel volt az övéhez, az íve olyan tökéletes. Majd fel a
szemére, olyan hevesen pillantott rá.
Minden okkal történt. Bryce hitt benne. Ezért… Huntért.
És bár igencsak elcseszett utat kellett bejárnia, a gyász és a
kétségbeesés fénytelen folyosóin keresztül… Itt volt előtte a fény.
Az igazi fény. Ami felé a Felemelkedés során száguldott.
És csókot akart ettől a fénytől. Méghozzá most rögtön.
Vissza akarta csókolni, rászólni Syrinxre, hogy menjen be egy
kicsit a ketrecébe.
Hunt sötét szemébe már-már vad pillantás költözött. Mintha
leolvasta volna ezeket a gondolatokat Bryce arcáról, megérezte
volna az illatán.

911
 – Legutóbb belekezdtünk valamibe, Quinlan – mondta
berekedve. Határozott pillantást lövellt Syrinx felé, mire a kiméra
leugrott az ágyról, és kivonult a folyosóra, oroszlánfarka úgy
lengett ide-oda, mintha csak azt mondaná: Épp ideje már.
Amikor Bryce visszanézett Huntra, az angyal a száját figyelte.
És hirtelen rádöbbent, hogy Hunt ölében ül. A saját ágyán. És a
fenekét nyomó keménység alapján erre Hunt is ráébredt.
Mégsem tettek semmit, csak nézték egymást.
Úgyhogy Bryce közelebb húzódott Hunt merev férfiasságához,
ő pedig erre felszisszent. Bryce felnevetett.
– Elég egyetlen csábos pillantás ahhoz, hogy… Hogy is
fogalmaztál pár hete? Feltüzeljen?
Hunt egyik kezével ismét végigsimított Bryce hátán, minden
egyes mozdulata szándékos volt.
– Már régóta feltüzelsz. – A derekánál állt meg, hüvelykujja
gyengéden, kínzón simított végig Bryce bordája mentén. Minden
egyes mozdulatára egyre sajgóbb vágy lüktetett Bryce lába között.
Hunt lassan elmosolyodott, mintha pontosan tisztában lenne
ezzel. Majd közelebb hajolt, és csókot nyomott Bryce arcéle alá.
– Készen állsz? – lehelte Bryce kipirult bőrére.
– Az istenekre, de még mennyire! – zihálta Bryce. És amikor
Hunt a füle alatt csókolta meg, az ő teste pedig kissé ívbe feszült,
hozzátette: – Mintha azt mondtad volna, úgy megdugsz, hogy a
saját nevemre sem emlékszem majd.
Hunt megemelte a csípőjét, Bryce-nak nyomva a farkát, és bár
több réteg ruha volt közöttük, mégis végigperzselte.
– Ha ezt akarod, édesem, ezt fogod kapni.
Ó, az istenekre!
Nem kapott rendesen levegőt. Képtelen volt bármi egyébre
gondolni, mint Hunt szájára a nyakán, a kezére és arra az óriási,
gyönyörű farkára, amit nekinyomott. Magában akarta tudni. Most
azonnal. Érezni akarta, szüksége volt rá, hogy a melege, az ereje
körbevegye. Benne legyen.
Bryce úgy fordult, hogy lovaglóülésben üljön az ölén, végig
Hunt teljes hossza mentén. Elégedetten nyugtázta, hogy az angyal

912
is éppúgy kapkodja a levegőt, mint ő. Hunt két keze a derekára
siklott, hüvelykujjával egyre csak simogatta és simogatta, mintha
motor lenne, ami egyetlen parancsára mozgásba lendülne.
Bryce odahajolt, ajkával végigsimított az övén. Egyszer.
Kétszer.
Hunt beleremegett az önmegtartóztatásba, ahogy hagyta, hadd
fedezze fel Bryce a száját.
De aztán Bryce elhúzódott, és a tekintete találkozott Hunt
ködös, tüzes pillantásával. Megakadtak a torkán a szavak, ezért
remélte, hogy Hunt megérti őket, ahogy csókot nyomott immár
makulátlan homlokára. Puha, röpke csókot lehelt minden egyes
pontra, ahol korábban a tetoválás húzódott.
Hunt elhúzta tőle egyik remegő kezét, és Bryce dübörgő szíve
fölé fektette. Bryce nagyot nyelt, meglepte, hogy szúr a szeme.
Meglepte, hogy Huntéban is könnyek csillognak. Túlélték,
eljutottak ide. Együtt.
Hunt közelebb hajolt, birtokba vette Bryce száját. Bryce
középen találkozott vele, átkarolta a nyakát, ujjait a sűrű, selymes
tincsek közé fúrta.
Éles csörgés hasított a lakás csendjébe.
Nem érdekli, a világon semmi nem érdekli…
A hívó… Otthon.
Bryce erősen zihálva elhúzódott.
– Felveszed? – kérdezte Hunt torokhangon.
Igen. Nem. Talán.
A hívó… Otthon.
– Addig fog hívogatni, amíg fel nem veszem – mormolta
Bryce.
Merev végtagokkal mászott ki Hunt öléből, ő pedig ujjaival
végigsimított a hátán, miközben felállt. Bryce próbált nem
gondolni az érintésből kiérzett ígéretre, mintha Hunt is éppolyan
vonakodva engedné el, ahogyan ő az angyalt.
Kiszaladt a nappaliba, és felvette a telefont, mielőtt
hangpostára kapcsolt volna.

913
 – Bryce? – Az anyja sírt. Egy vödör jeges vízként oltotta ki a
maradék vágyát is. – Bryce?
Fújt egyet, visszasétált a hálószobába, és bocsánatkérő
pillantást lövellt Hunt felé, aki csak legyintett, miközben zizegő
szárnnyal hátrahanyatlott az ágyra.
– Szia, anya!
Az anyja zokogása hallatán úgy érezte, ő is mindjárt rákezd
megint, úgyhogy tovább mozgott, a fürdőszobába ment. Mocskos
volt: rózsaszín edzőcipője szinte feketéllett, nadrágja elszakadt,
véres lett, a pólója gyakorlatilag cafatokban lógott róla. A jelek
szerint ennyire volt képes csupán az elsőfény.
– Jól vagy? Minden rendben?
– Jól vagyok – mondta Bryce, és megengedte a vizet a
zuhanyzóban. Hideget folyatott. Lehámozta magáról a ruháit. –
Minden oké.
– Mi ez a víz?
– A zuhany.
– Megmentesz egy várost, megcsinálod a Zuhanást, és még
utána sem vagy képes százszázalékosan rám figyelni?
Bryce kuncogva kihangosította a telefont, majd letette a
mosdókagylóra.
– Mennyit tudsz? – Felszisszent a jeges víz miatt, ahogy beállt
a zuhanyrózsa alá. De legalább elűzte a maradék hőt a lába közül,
és az elméjét ködösítő szédítő vágyat.
– A vér szerinti apád felhívatott Declan Emmettel, hogy
mondjon el mindent. Gondolom, az a rohadék végre rájött, hogy
ez a legkevesebb, amit megtehet.
Bryce melegebbre állította a zuhanyt, és besamponozta a haját.
– Mennyire dühös?
– Biztosan ki van kelve magából. – Bryce anyja hozzátette: –
Az is kitudódott, hogy… ki az apád. – Bryce szinte hallotta, ahogy
az anyja a fogát csikorgatja. – Tudják, pontosan mennyi erővel
bírsz. Annyival, mint ő, Bryce. Többel, mint ő. Ez sokat számít.
Bryce próbálta hideg fejjel kezelni a tényt, pontosan hol kötött
ki az erejének hála. Majd később megbirkózik vele.

914
 Kimosta a sampont a hajából, és a balzsam után nyúlt.
– Tudom.
– És mihez kezdesz vele?
– Strandtémájú étteremláncot nyitok.
– Úgy látom, hiába is reménykedtem, hogy ez a rengeteg erő
tisztességes nőt farag belőled.
Bryce kinyújtotta a nyelvét, pedig az anyja nem láthatta, és
balzsamot nyomott a kezébe.
– Elhalaszthatnánk holnapig ezt az egész nagy erő, nagy
felelősség dolgot?
– Igen, csak a te szótáradban a holnap a soha szinonimája. –
Az anyja felsóhajtott. – Bezártad a portálokat, Bryce. És ha arra
gondolok, amit Danika érted tett… – Elcsuklott a hangja. – Majd
arról is holnap beszélünk.
Bryce kimosta a balzsamot a hajából. És rádöbbent, hogy az
anyja nem tudja, mi történt Micah-val. Hogy mit tett vele Bryce.
És hogy mit tett Micah Danikával.
Ember tovább beszélt, Bryce pedig tovább hallgatta, de a
rémület repkényként lepte el a bensejét, végigszivárgott az erein,
körbefonta a csontjait, és jó erősen szorította.

Hunt is vett egy gyors, jeges zuhanyt, és rendes ruhát húzott.

Elmosolyodott, ahogy meghallotta, hogy Bryce elzárja a zuhanyt,
és még mindig az anyjával beszél.
– Igen, Hunt is itt van. – Bryce szavai végigszálltak a folyosón,
a nappalin, be Hunt szobájába. – Nem, anya. Ő sem. – Fiók
csapódott. – Ehhez semmi közöd, és kérlek, soha többé ne tegyél
fel ilyen kérdéseket nekem!
Hunt meg tudta tippelni, mit kérdezett Ember a lányától az
imént. És ami azt illeti, pontosan arra készült Bryce-szal, mielőtt
megcsörrent a telefon.
Nem érdekelte, hogy az egész város látja, meg akarta csókolni,
miután Bryce fénye eltompult, miután leeresztette a szárnyát, és

915
Bryce ott volt a karjában, és úgy nézett rá, mint aki ér valamit.
Mintha csakis rá lenne szüksége. És kész.
Még soha senki nem nézett rá így.
És amikor visszajöttek, Bryce az ölébe került az ágyon, és látta,
hogy elpirul Hunt szája láttán, akkor már tényleg készen állt, hogy
megtegyék ezt az utolsó lépést is. Hogy egész nap, egész éjjel
mást se csináljanak.
Tekintve, hogy Bryce elsőfénye meggyógyította, most már
határozottan készen állt a szexuális életre. Kínozta a vágy érte –
Bryce-ért.
Bryce felnyögött.
– Perverz vagy, anya, remélem, tudod! – Felmordult. – Hát, ha
olyan rohadtul érdekel, akkor miért hívtál fel? Nem gondoltad,
hogy talán épp nem érek rá?
Hunt elmosolyodott, a Bryce hangjában csendülő pimaszságtól
megint félig felállt neki. Egész kibaszott nap el tudná hallgatni
Bryce gúnyos megjegyzéseit. Vajon mennyi maradna belőle, ha
megint levetkőztetné? Ha nyögésre késztetné?
Első alkalommal a kezével elégítette ki. Most viszont…
Rengeteg más módot eszelt ki, ahogyan előcsalhatja belőle azt az
orgazmust jelző gyönyörű, ziháló hangot.
Hagyta, hogy Bryce lerendezze a beszélgetést az anyjával,
megálljt parancsolt a saját farkának, és előkapott egy eldobható
telefont az alsóneműs fiókjából, hogy felhívja Isaiah-t, akinek a
száma azon néhány közé tartozott, amit fejből tudott.
– Hála a kibaszott isteneknek! – nyögte Isaiah, amikor
meghallotta Hunt hangját.
Hunt elmosolyodott az angyal rá nem jellemző
megkönnyebbülése hallatán.
– Mi történt veletek?
– Velünk? – Isaiah ugatásszerűen felnevetett. – Mi a franc
történik veled?
Túl sok ahhoz, hogy elmesélje.
– A Comitiumban vagy?

916
 – Igen, és ez a hely egy istenek verte őrültekháza. Épp az előbb
jöttem rá, hogy én vagyok a rangidős.
Tekintve, hogy Micah hamuként végezte egy porszívóban, és
Sandriel sem örvendhetett sokkal jobb állapotnak, valóban Isaiah
volt a rangidős, őt nevezte ki Micah a 33. parancsnokává.
– Gratulálok az előléptetéshez, haver!
– Előléptetés, meg a francokat! Nem vagyok arkangyal. És
ezek a seggfejek is pontosan tudják. – Isaiah ráordított valakire a
háttérben: – Akkor hívd fel a kibaszott karbantartókat, hogy
takarítsák fel! – Felsóhajtott.
– Mi történt azokkal a rohadt Aszter-katonákkal, miután ránk
lőtték a kénkövet a fal túloldaláról? – kérdezte Hunt. Eszébe jutott
már, hogy odarepül, és ráereszti a villámait a tankokra.
– Nincsenek ott. Már rég elmentek. – Isaiah komor hangjából
Hunt rögtön tudta, hogy ő is szívesen kivette volna a részét egy
jófajta, régimódi megtorlásból.
– Naomi? – kérdezte Hunt megacélozva magát.
– Életben van. – Hunt néma imát mormolt Kthonának ezért a
kegyért. Aztán Isaiah így szólt: – Figyelj, tudom, hogy kimerültél,
de ide tudnál jönni? Szükségem lenne a segítségedre, hogy rendet
teremtsek. Elég gyorsan vége lesz az arcoskodásnak, ha látják,
hogy mindketten urai vagyunk a helyzetnek.
Hunt próbált nem felfortyanni. Úgy tűnik, kénytelen lesz
elnapolni azt, hogy Bryce-szal meztelenül lássák egymást.
Hiszen a rabszolga-tetoválás a csuklóján azt jelentette, hogy
még mindig engedelmeskednie kell a Köztársaságnak, hogy még
mindig nem a maga ura. És nem állt túl jól a szénája, ha
végiggondolta, kihez kerülhet. Szerencsésnek mondhatja majd
magát, ha egyáltalán Lunathionben maradhat, annál, aki átveszi
Micah helyét, talán lopott pillanataik lehetnek majd Bryce-szal.
Már ha kiteheti majd egyáltalán a lábát a Comitiumból.
Bassza meg, ha egyáltalán életben lesz még azok után, amit
Sandriellel tett.
Hunt remegni kezdett. Az is nyomtalanul elpárolgott, ami a
vágyából maradt.

917
 De azért áthúzta a fején a pólót. Valahogy túléli – valahogy
visszajut ehhez a közös élethez Quinlannel, amibe még csak most
kóstolt bele. Képtelen volt megálljt parancsolni magának,
lepillantott a csuklójára.
Pislogott egyet. Majd még egyet.

Bryce épp elköszönt perverz anyjától, amikor a telefon sípolni

kezdett egy másik bejövő hívás miatt. Ismeretlen számról
keresték, tehát valószínűleg Jesiba hívta, ezért Bryce megígérte
Embernek, hogy másnap beszélnek, és átváltott a másik hívásra:
– Szia!
Fiatal férfihang csendült:
– Minden hívást így fogad, Bryce Quinlan?
Ismerte ezt a hangot. Ahogy a nyúlánk tizenéves fiútestet is,
akihez tartozott, a porhüvelyt, ami egy ősrégi behemótot rejtett.
Egy Asztert. Meg nem tudta volna mondani, hányszor látta és
hallotta már a tévében.
– Üdvözlöm, őfényessége! – suttogta.

918
 96.

RIGELUS, AZ ASZTEREK RAGYOGÓ KEZE KERESTE AZ OTTHONI

SZÁMÁN. Bryce keze úgy remegett, hogy alig tudta a fülénél tartani
a telefont.
– Szemtanúi voltunk a mai tetteinek, és szerettük volna
hálánkat kifejezni – közölte a dallamos hang.
Bryce nagyot nyelt, azon merengett, tudja-e valahogy az
Aszterek leghatalmasabbika, hogy épp egy szál törülközőben áll,
és a hajából víz csorog a szőnyegre.
– Nagyon… szívesen?
Rigelus halkan felnevetett.
– Szokatlan nap áll ön mögött, Miss Quinlan.
– Igen, őfényessége.
– Számunkra is rengeteg meglepetést tartogatott.
Tudjuk, ki vagy, mit tettél.
Bryce mozgásra ösztökélte a lábát, a nappali felé indult. Hunt
már a hálószobája ajtajában állt, arca elsápadt. Karja ernyedten
lógott az oldala mellett.
– Hogy érzékeltessük, mennyire hálásak vagyunk, szeretnénk
tenni önnek egy szívességet.

919
 Bryce-ban felmerült, hogy talán a kénkő is szívesség volt. De
csak annyit felelt:
– Ez igazán nem szükséges…
– Már megtörtént. Reményeink szerint kielégítőnek találja
majd.
Bryce tudta, hogy Hunt minden egyes szót hall, ahogy odasétál
hozzá.
De csak kinyújtotta a csuklóját. A tetovált csuklóját, ahol a
rabszolgajelen most egy C betű díszelgett.
Felszabadították.
– Ó… – Bryce megragadta Hunt csuklóját, majd az arcát
fürkészte. Csakhogy nem látott örömöt rajta, hiszen Hunt hallotta,
ki van a vonal túlsó végén, és rájött, kitől kapta a szabadságát.
– További reményünk, hogy ez emlékeztetőül szolgál majd az
ön és Hunt Athalar számára. Nagyon szeretnénk, ha a városban
maradnának, és békében, elégedetten élnék le a hátralévő
napjaikat. Ha az ősei képessége a saját örömükre szolgálna. Az
önre tetoválttal pedig inkább nem foglalkozna.
Mutogasd csak nyugodtan a csillagfényedet, és soha, de soha
ne használd a kürtöt!
Midgard legnagyobb idiótájaként megkérdezte:
– Mi van Micah-val és Sandriellel?
– Micah kormányzó önhatalmúlag cselekedett, a lázadók
konfliktusához való erőszakos hozzáállása a birodalom ártatlan
lakosságának életét fenyegette. Sandriel kormányzó pedig csak azt
kapta, amit megérdemelt, hiszen képtelen volt az uralma alatt
tartani a rabszolgáit.
Félelem csillant Hunt szemében. Bryce biztos volt benne, hogy
ugyanez tükröződik az övében is. Semmi sem ilyen könnyű –
ilyen egyszerű. Ez valamiképpen csapda.
– Ezek természetesen kényes témák, Miss Quinlan.
Amennyiben napvilágot látnak, minden érintettnek rengeteg
problémát okoznának.
Neked okoznának problémákat. Elpusztítunk.

920
 – Mindkét eset szemtanúit értesítettük a lehetséges
következményekről.
– Rendben – suttogta Bryce.
– Teljes felelősséget vállalunk Lunathion szerencsétlen
pusztulásával kapcsolatban. Sandriel arról értesített bennünket,
hogy a város üres, így hát odaküldtük az Aszter-őrséget, hogy
intézzék el a megszálló démonokat. A kénköves rakétákhoz csak
végső esetben folyamodunk, mindannyiunk épsége érdekében.
Elképesztően szerencsés, hogy sikerült megoldást találnia.
Hazudik. Ez a vénséges rohadék hazudik. Tökéletes bűnbakot
talált: egy halottat. A Hunt arcán villanó dühből rögtön tudta,
hogy ő is ugyanígy vélekedik.
– Valóban nagy szerencsém volt – nyögte ki Bryce.
– Igen, talán az ereiben folyó erőnek köszönheti. Egy ilyen
képességnek messzemenő következményei lehetnek, ha nem
megfelelően bánnak vele. – Elhallgatott, mintha csak
elmosolyodott volna. – Remélem, sikerül mind a váratlan erejét,
mind pedig az önben lévő fényt… diszkréten használnia.
Ne feszegesd a határokat!
– Mindenképpen – mormolta Bryce.
– Helyes – felelte Rigelus. – Gondolja, hogy kapcsolatba kell
lépnem az édesanyjával, Ember Quinlannel is, hogy a
diszkrécióját kérjem?
A fenyegetés élesen ragyogott, akár egy kés pengéje. Egyetlen
ballépés, és tudják, hol sújtsanak le először. Hunt keze ökölbe
szorult.
– Nem – mondta Bryce. – Nem tudja, mi történt a
kormányzókkal.
– És soha nem is fogja megtudni. Senki más sem fog tudomást
szerezni róla, Bryce Quinlan.
Bryce ismét nagyot nyelt.
– Így van.
Halk nevetés hangzott fel.
– Ebben az esetben áldásunkat adjuk önre és Hunt Athalarra.

921
 Azzal letette. Bryce úgy meredt a telefonra, mintha attól
tartana, szárnyakat növeszt, és repkedni kezd a szobában.
Hunt lerogyott a kanapéra, az arcát dörgölte.
– Élj csendben, normálisan, fogd be a szádat, sose használd a
kürtöt, és akkor nem fogunk kinyírni téged és mindenkit, akit
szeretsz.
Bryce a kanapé ívelt karfájára ült.
– Megszabadultunk pár ellenségtől, lett belőle kétszer annyi. –
Hunt felmordult, Bryce pedig oldalra billentette a fejét. – Miért
van rajtad a bakancsod?
– Isaiah-nak szüksége van rám a Comitiumban. Az angyalok
folyton szembemennek vele, elkelne neki a támogatás. – Felvonta
a szemöldökét. – Van kedved ijesztő seggfejt játszani velem?
A történtek és annak ellenére, hogy az Aszterek folyamatosan
figyelik őket, Bryce elmosolyodott.
– Már tudom is, mit veszek fel!

Két lépést tettek meg a tetőn, amikor Bryce megérezte az ismerős

illatot. Lenézett az utcára, és meglátta, ki fut odalent. Elég volt
egyetlen pillantást vetnie Huntra, az angyal a karjába kapta, és
lerepítette a járdára. Bryce titokban mélyet szippantott az illatából,
orra hozzáért Hunt izmos nyakához.
Abból, ahogy Hunt végigsimított a gerincén, mielőtt letette őt,
egyértelmű volt, hogy felfigyelt rá. De aztán Bryce Ruhn előtt
találta magát. Fury és Tristan Flynn előtt.
Fury egy szempillantás alatt a nyakába ugrott, olyan erősen
szorította, hogy Bryce csontjai beleroppantak.
– Idióta vagy, de nagyon szerencsés! – nevetett Fury halkan. –
És okos is, basszus!
Bryce elmosolyodott, nevetése a torkában ragadt, ahogy Fury
elhúzódott. Ám ekkor hirtelen eszébe jutott valami, és már nyúlt is
a telefonjáért… De nem tudott, elhagyta valahol a városban.
– Juniper…

922
 – Biztonságban van. Most megyek hozzá. – Fury megszorította
a kezét, aztán biccentett Huntnak. – Szép munka, angyal! – Azzal
már el is szaladt, eggyé vált az éjszakával.
Bryce visszafordult Ruhnhoz és Flynnhez. Utóbbi tátott szájjal
meredt rá. Bryce azonban a bátyját figyelte, aki teljesen
mozdulatlanul, némán állt. Szakadt ruhái alapján sejtette, hogy
elég rossz állapotba kerülhetett, mielőtt az elsőfény mindent
meggyógyított. Valószínűleg keresztülküzdötte magát a városon.
Aztán Ruhnból dőlni kezdett a szó:
– Tharion visszament a Kék udvarba, hogy segítsen kihozni
azokat, akiket oda evakuáltak, Amelie meg az Odúba, hogy
megnézze, jól vannak-e a kölykök, de már majdnem… Már
kevesebb mint egy kilométerre voltunk, amikor meghallottam a
holdvárosi kaput. Mármint hallottam belőle a hangodat. Annyi
démon volt ott, hogy nem fértem oda, de aztán meghallottam
Danikát, és jött az a fény és… – Elhallgatott és nagyot nyelt. Kék
szeme ragyogott az utcai lámpák fényében, messze volt még a
hajnal. Az Isztrosz felől érkező szellő belekapott fekete hajába. És
ahogy Ruhn szeme könnybe lábadt, csodálattal telt meg, Bryce
előrevetette magát. Átkarolta a bátyját, és jó erősen magához
szorította.
Ruhn egy pillanatig sem habozott, azonnal visszaölelte. Úgy
remegett, hogy Bryce tudta, sír.
A csoszogó léptek alapján Flynn magukra hagyta őket, és a
cédrusillatú szellőből egyértelmű volt, hogy Hunt a levegőbe
emelkedett, fent várt rá.
– Azt hittem, meghaltál. – Ruhn hangja éppúgy remegett,
ahogy a teste. – Vagy tíz kibaszott alkalommal hittem azt, hogy
meghaltál.
Bryce kuncogott egy sort.
– Örülök, hogy csalódást okozhatok ezen a téren.
– Fogd be, Bryce! – Könnyek közt vette szemügyre Bryce
arcát. – Ugye… jól vagy?
– Nem tudom – vallotta be Bryce. Ruhn arcára aggodalom ült
ki, de Bryce nem merte beavatni a részletekbe, Rigelus

923
telefonhívása után semmiképp. Hiszen annyi kamera vette őket
körbe! Ruhn megértően grimaszolt. Igen, majd később beszélnek
a különös, ősi csillagfényről Bryce ereiben. Arról, hogy mit jelent
ez mindkettejük számára. – Köszönöm, hogy értem jöttél.
– A húgom vagy. – Ruhn meg sem próbált halkan beszélni.
Nem, büszkeség csendült a hangjában. És a fene vigye el, szíven
ütötte Bryce-t. – Persze hogy jövök, és megmentelek. – Bryce
karon vágta, de Ruhn mosolya óvatossá vált. – Komolyan
gondoltad, amit Athalarnak mondtál? Velem kapcsolatban? –
Mondd meg Ruhnnak, hogy megbocsátok!
– Igen – vágta rá Bryce tétovázás nélkül. – Minden szót
komolyan gondoltam.
– Bryce! – Ruhn arca elkomorult. – Komolyan azt hitted,
jobban érdekelne ez a csillagfényű szarság, mint te? Őszintén azt
hiszed, érdekel, melyikünk az?
– Mindketten azok vagyunk – mondta Bryce. – Azt olvastad,
hogy előfordult már egyszer ilyesmi.
– Leszarom – mosolyodott el Ruhn halványan. – Nem érdekel,
hogy hercegnek, csillagfényűnek, kiválasztottnak vagy bármi
másnak hívnak-e. – Megragadta Bryce kezét. – Egyedül az
érdekel, hogy a bátyádnak nevezhessem magam. Már ha
megengeded – tette hozzá halkan.
Bryce rákacsintott, pedig elviselhetetlenül elszorult a szíve.
– Még meggondolom.
Ruhn elvigyorodott, de aztán ismét elkomorodott az
arckifejezése.
– Ugye tudod, hogy az Őszkirály találkozni akar majd veled?
Készülj fel!
– Azt hittem, most, hogy szereztem egy rakás flancos erőt, nem
kell senkinek sem engedelmeskednem. És csak azért, mert neked
megbocsátottam, neki még nem fogok. – Neki sosem fog.
– Tudom. – Ruhn szeme csillogott. – De résen kell lenned.
Bryce felvonta a szemöldökét, elraktározta a figyelmeztetést,
és így szólt:

924
 – Hunt mesélt a gondolatolvasásról. – Csak érintőlegesen
került szóba, amikor a tetőre menet gyorsan elmesélte, mi történt a
csúcstalálkozón és utána.
Ruhn haragos pillantást lövellt a szomszédos tetőre, ahol Hunt
állt.
– Athalarnak kurva nagy a szája.
És Bryce nagyon szerette volna, ha birtokba veszi vele a teste
különböző pontjait, de ezt inkább nem említette meg. Csak az
hiányozna, hogy Ruhn ráhányjon a tiszta ruhájára.
A bátyja így folytatta:
– És nem gondolatolvasás. Csak… gondolatátvitel. Telepátia.
– Drágalátos apánk tudja?
– Nem. – És aztán a bátyja azt mondta az elméjében: És
szeretném, ha ez így is maradna.
Bryce meghökkent. Hát ez rémes. Légy oly kedves, és húzzál a
fejemből, tesó!
Örömmel. Ruhn telefonja megcsörrent, és a kijelzőre pillantva
elfintorodott.
– Fel kell vennem.
Igaz is, hiszen mindannyiuk előtt rengeteg munka állt, hogy
helyrehozzák a várost – kezdve azzal, hogy gondoskodnak a
halottakról. Hány Elhajózás vár rájuk a közeljövőben… Bryce
gondolni sem akart rá.
Ruhn hagyta, hogy ismét megcsörrenjen a telefon.
– Átjöhetek holnap?
– Igen – válaszolta Bryce vigyorogva. – Hozzáadatom a
nevedet a vendéglistához.
– Igen, tudjuk, kibaszott sztár vagy. – Ruhn a szemét forgatta,
majd felvette a telefont. – Szia, Dec! – Elindult az utcán arrafelé,
ahol Flynn várt, búcsúzásképp Bryce-ra vigyorgott.
Bryce felnézett az utca túloldalán álló épület tetejére. Ahol az
angyal várt rá árnyékként az éjszakai égbolt előtt.
De már nem a Halál Árnyékaként.

925
 97.

HUNT AZNAP ÉJJEL A COMITIUM KASZÁRNYÁJÁBAN MARADT. Bryce

már nem is számolta, hány órán keresztül dolgoztak, először
éjszaka, aztán a felhőtlen nap során, és napnyugtára úgy kimerült,
hogy Hunt ráparancsolt Naomira, vigye őt haza. Valószínűleg
őrködnie is kellett, hiszen egy sötét szárnyú alak állt a szomszédos
tetőn a hajnalt megelőző szürke fényben, és amikor Bryce
bekukkantott Hunt szobájába, látta, hogy az ágya bevetve maradt.
De Bryce nem foglalkozott az előző napi munkával, sem
mindazzal, ami előttük állt. Újjá kellett szervezni a városvezetést,
Elhajózásokat biztosítani a holtak számára, és várni a nagy
bejelentést, hogy melyik arkangyalnak adják az Aszterek a
Valbara feletti uralmat.
Nem sok esélyük volt rá, hogy valaki normálisat kapjanak, de
Bryce most emiatt sem aggódott, csak kilépett a még mindig
félhomályos utcára, és a pórázát rángató Syrinxre ügyet sem vetve
a zsebébe csúsztatta új telefonját. Tegnap győzedelmeskedett a
papírformával szemben, úgyhogy ki tudja, talán az istenek újabb
kegyben részesítik őket, és meggyőzik az Asztereket, hogy ne
pszichopatát küldjenek rájuk.

926
 Legalább Huntnak nem kell több halálalkut kötnie. Nincs miért
vezekelnie. Nem, most már szabad, és a triarii valódi tagja lehet,
ha úgy szeretné. Még nem döntötte el.
Bryce integetett Naominak, az angyal pedig visszaintett.
Tegnap túl fáradt volt ahhoz, hogy az őrzése ellen tiltakozzon, ami
azért kellett, mert Hunt nem bízott annyira sem az Aszterekben,
sem az apjában, sem semmilyen hatalommal bíró személyben,
hogy elhiggye, nagy ívben elkerülik majd. Miután Syrinx
elvégezte a dolgát, és visszafordult a lakás felé, Bryce a fejét
rázta.
– Még nem reggelizünk, barátocskám – mondta, és a folyó felé
indult.
Syrinx morcosan nyivákolt, de azért ott ügetett mellette,
mindent megszagolt, ami csak az útjába került, mire feltűnt
előttük az Isztrosz széles sávja. A korai órának köszönhetően a
folyómenti sétány üresnek bizonyult. Tharion tegnap felhívta
Bryce-t, biztosította róla, hogy szükség esetén a Folyókirálynő
teljes támogatását élvezi.
Bryce-nak nem volt mersze megkérdezni, hogy ezt a
támogatást annak köszönheti-e, hogy az Őszkirály balkézről
született lánya, hogy csillagfényű tündér, vagy hogy Luna kürtjét
viseli magán. Talán mindhárom szerepet játszott.
Bryce leült az egyik fapadra a rakparton, a Csontnegyed
kavargó ködfalat alkotott a víz túlfelén. A sellők eljöttek, és
rengeteg lakost kimentettek. Még a vidrák is megragadták a
legkisebbeket, levitték őket a Kék udvarba. Az Ezer víz háza helyt
állt a vészben. Ahogy az alakváltók is.
A tündérek azonban… Az Öt Rózsa szenvedte a legkisebb kárt.
A tündérek szenvedték el a legkevesebb veszteséget. Nem csoda,
hiszen az ő pajzsaik emelkedtek a magasba legelőször. És nem
nyíltak meg, senkit sem engedtek be.
Bryce elhessegette a gondolatot, ahogy Syrinx a fán kopogó
karmokkal felugrott a padra, majd szőrös hátsójával lezuttyant
mellé. Bryce előhúzta a telefonját a zsebéből, és üzenetet írt

927
Junipernek: Szólj Madam Kyrah-nak, hogy ott leszek a következő
táncóráján!
June szinte azonnal válaszolt: Nemrég megtámadták a várost,
te meg ezen gondolkozol? Néhány pillanattal később hozzátette:
De azért szólok.
Bryce elmosolyodott. Hosszú percekig ültek Syrinxszel
csendben, figyelték, ahogy a fény szürkévé, majd a leghalványabb
kékké változik. Aztán arany fénycsík jelent meg az Isztrosz
nyugodt felszíne felett.
Bryce feloldotta a telefonját. És még egyszer elolvasta Danika
utolsó, boldog üzeneteit. A fény a folyóra vetült, bearanyozta a
felszínt.
Bryce szeme szúrt, ahogy halvány mosollyal elolvasta Connor
utolsó szavait is:
Írj, ha épségben hazaértél!
Bryce pötyögni kezdett. Szinte napra pontosan két évbe tellett
megírni a választ.
Hazaértem.
Elküldte az üzenetet az éterbe, remélte, hogy megtalálja az
útját az aranyló folyó túlpartján álló ködös szigetre.
Aztán kitörölte a beszélgetést. És kitörölte Danika üzeneteit is.
Minden egyes ujjmozdulattal egyre könnyebbé vált a szíve, együtt
szárnyalt a felkelő nappal.
Miután megtette, miután szabadon eresztette őket, felállt,
Syrinx pedig leugrott mellé a járdára. Hazafelé indult, de a szeme
sarkából fényvillanásra lett figyelmes a folyó túlpartján.
A hajnal egy pillanatra, egyetlenegyre csupán, szétoszlatta a
Csontnegyed ködét. Füves part tárult fel. Gyönyörű, békés
dombok. Nem kő és ború, hanem fény és zöld. És azon a
gyönyörű parton, mosolyogva nem más állt, mint…
Ajándék a Holtkirálytól, amiért megmentette a várost.
Bryce arcán könnyek csorogtak, ahogy végignézett a szinte
kivehetetlen alakokon. Mind a hatan ott voltak – a hetedik örökké
szertefoszlott, feladta az öröklétet. De a legmagasabb, aki középen
állt, felemelte a kezét, hogy integessen…

928
 Bryce az ajkához emelte a kezét, gyengéd csókot repített felé.
És amilyen gyorsan a köd szétvált, olyan hirtelen össze is
zárult. Bryce mégis tovább mosolygott, egész úton hazafelé.
Megrezzent a telefonja, Hunt írt neki. Hazaértem. Hol vagy?
Syrinx úgy húzta, hogy válaszolni alig tudott. Sétáltatom
Syrinxet. Mindjárt ott leszek.
Helyes. Épp reggelit csinálok.
Bryce vigyora kis híján kettéhasította az arcát, ahogy
meggyorsította a lépteit, Syrinx pedig szó szerint rohant. Mintha ő
is tudta volna, mi vár rájuk. Ki vár rájuk.
Egy angyal volt a lakásában. Ami azt jelentette, hogy a hét
bármelyik istenek verte napja lehet. Ami azt jelentette, hogy
boldogság költözött a szívébe, ahogy az előtte elterülő szabad utat
figyelte.

929
 EPILÓGUS

A FEHÉR MACSKA, AMINEK SZEME KÉK OPÁLKÉNT RAGYOGOTT, leült

az Orákulum park egyik padjára, és megnyalta mellső lábát.
– Ugye tudod, hogy valójában nem vagy macska? – Jesiba
Roga csettintett a nyelvével. – Nem kell nyalnod magad.
Aidas, a Katlan hercege felemelte a fejét.
– És ha élvezem, hogy nyalhatom magam?
Jesiba vékony szája derűsen megrándult, de a csendes park, a
harmattól csillogó óriási ciprusok felé fordult.
– Miért nem mondtad el nekem az igazat Bryce-ról?
Aidas kieresztette a karmát.
– Senkiben sem bíztam. Még benned sem.
– Azt hittem, Theia fénye örökre kihunyt.
– Ahogy én is. Azt hittem, biztosra mentek, és az ereje
nyomtalanul szertefoszlott Peliasz herceg pengéje által az utolsó
harcmezőn. – Szemében ősi düh lobbant. – De Bryce Quinlanben
tovább él a fénye.
– Meg tudod különböztetni Bryce és a bátyja csillagfényét?
– Sosem fogom elfelejteni, pontosan hogyan, milyen
árnyalatban ragyogott Theia fénye. Még mindig ott dalol a
véremben.

930
 Jesiba hosszasan tanulmányozta a macskát, majd a homlokát
ráncolta.
– És Hunt Athalar?
Aidas néma maradt, ahogy egy látogató elbotorkált mellettük,
remélve, hogy megelőzi a tömeget, ami azóta sereglett az
Orákulum parkba és Luna templomába, hogy portálok nyíltak az ő
világába a kvarckapukon át, és a Verem rémei alaposan ki is
használták a lehetőséget. Amelyiknek sikerült visszatérnie, az épp
a büntetését szenvedte el Aidas egyik fivére keze által. Hamarosan
ő is megy, hogy a segítségükre legyen.
Végül így felelt:
– Szerintem Athalar apja büszke lenne.
– Milyen szentimentális vagy!
Amennyire csak macskaalakban tehette, Aidas vállat vont.
– Természetesen nem kell egyetértened velem – mondta, és
leugrott a padról. – Mégiscsak te ismerted őt a legjobban. – Bajsza
megrezzent, ahogy oldalra billentette a fejét. – Mi a helyzet a
könyvtárral?
– Már elköltöztettem.
Aidasnak több esze is volt annál, mintsem hogy megkérdezze,
hol rejtette el. Úgyhogy csak annyit felelt:
– Helyes.
Hél ötödik hercege megtett néhány métert, mire Jesiba
megszólalt:
– Ezúttal ne verj át minket, Aidas!
– Nem tervezem – válaszolta, ahogy köddé válva belépett a
világok közötti résbe. Hél sötét dalként hívta őt haza. – Hiszen
csak most kezd izgalmassá válni!

931
 KÖSZÖNETNYÍLVÁNÍTÁS

EZ A KÖNYV MÁR A KEZDETEKTŐL FOGVA RENGETEG szeretetmunkát

igényelt, és pont ezért túl sok embernek kell köszönetet
mondanom ahhoz, hogy belesűrítsem ebbe a néhány oldalba, de
megteszem, ami tőlem telik! Végtelen hála és szeretet illeti a
következőket:
A rendkívüli szerkesztő Noa Wheeler. Noa, hol is kezdjem? A
segítségeddel olyan történetté vált ez a könyv, amire büszke
vagyok, neked köszönhetően jobb íróvá váltam, és minden egyes
fázisnál iszonyú sokat dolgoztál! Elképesztő vagy, öröm veled
dolgozni, és megtiszteltetés, hogy a szerkesztőmnek nevezhetlek.
Tamar Rydzinski: Köszönöm, hogy ennek az (igencsak hosszú)
útnak minden egyes lépésén támogattál. Belevaló, valóságos
királynő vagy!
Az egész Bloombury-csapat: Laura Keefe, Nicole Jarvis,
Valentina Rice, Emily Fisher, Lucy Mackay-Sim, Rebecca
McNally, Kathleen Farrar, Amanda Shipp, Emma Hopkin, Nicola
Hill, Ros Ellis, Nigel Newton, Cindy Loh, Alona Fryman, Donna
Gauthier, Erica Barmash, Faye Bi, Beth Eller, Jenny Collins,
Phoebe Dyer, Lily Yengle, Frank Bumbalo, Donna Mark, John
Candell, Yelena Safronova, Melissa Kavonic, Oona Patrick, Nick
Sweeney, Diane Aronson, Kerry Johnson, Christine Ma, Bridget

932
McCusker, Nicholas Church, Claire Henry, Elise Burns, Andrea
Kearney, Maia Fjord, Laura Main Ellen, Sian Robertson, Emily
Moran, Ian Lamb, Emma Bradshaw, Fabia Ma, Grace Whooley,
Alice Grigg, Joanna Everard, Jacqueline Sells, Tram-Anh Doan,
Beatrice Cross, Jade Westwood, Cesca Hopwood, Jet Purdie,
Saskia Dunn, Sonia Palmisano, Catriona Feeney, Hermione
Davis, Hannah Temby, Grainne Reidy, Kate Sederstrom, Jennifer
Gonzalez, Veronica Gonzalez, Elizabeth Tzetzo. Megtiszteltetés,
hogy ti adtok ki. Köszönöm a támogatásotokat, és külön hálás
vagyok Kamilla Benkónak és Grace McNameenek, amiért ilyen
keményen dolgoztak a könyvön!
A külföldi kiadók: Record, Egmont Bulgaria, Albatros, DTV,
Könyvmolyképző, Mondadori, De Boekerij, Foksal, Azbooka
Atticus, Slovart, Alfaguara és Dogan Egmont. Köszönöm, hogy
eljuttatjátok a könyveimet az országotokba és a lenyűgöző
olvasóitokhoz!
Hatalmas ölelés és tapsvihar Elizabeth Evansnek, a
hangoskönyv felolvasójának, aki olyan hűen és szívvel-lélekkel
kelti életre a karaktereimet. Hatalmas öröm és megtiszteltetés,
hogy együtt dolgozhatunk!
Köszönöm az elképesztően tehetséges Carlos Quevedónak a
borítómunkát, ami olyan tökéletesen elkapta a könyv lényegét, és
Virginia Allynnek a város fantasztikus térképét!
Szó szerint képtelen lettem volna megírni ezt a könyvet, ha
nincsenek a barátaim és a családom.
Úgyhogy szívből köszönöm, J. R. Ward, amiért megosztottad
velem a bölcsességedet, amikor leginkább szükségem volt rá,
amiért ilyen hihetetlenül kedves vagy, és inspirálsz (és amiért nem
bánod, hogy mindkettőnknek van egy Ruhnja!).
Lynette Noni: Tényleg te vagy a legjobb. A LEGJOBB. A
nagyszerű meglátásaid, a nagylelkűséged, az általánosságban vett
szuperséged – csajszi, eszméletlenül szeretlek!
Jenn Kelly, nem tudom, mihez kezdenék nélküled. A családom
tagja lettél, és mindennap hálát adok érted. Steph Brown, az én

933
drága barátom, jéghokirajongó-társam, és az egyetlen ember,
akinek mindig sikerül megnevettetnie – imádlak!
Köszönöm Julie Eshbaugh-nak, Elle Kennedynek, Alice
Fanchiangnak, Louisse Angnak, Laura Ashforthnak és Jennifer
Armentroutnak, hogy igazi fénysugarak az életemben. És mint
mindig, köszönök mindent, Cassie Homer! Hatalmas ölelés és
köszönöm illeti Jillian Steint a sok segítségért. Szívből jövő hála
az elképesztően tehetséges és menő Quisai Akoudnak az ütős
elképzeléseiért és a páratlan honlapkészítő képességeiért. És
hatalmas köszönöm Danielle Jensennek, amiért elolvasta a
szöveget, és ilyen fontos visszajelzéseket adott!
Végtelen hála illeti a családomat (azokat, akikhez születtem, és
akik közé házasság révén kerültem!), amiért támogatnak és
megingathatatlanul szeretnek. (És Lindának, aki csokis croissant-
ra vágyik a szülinapján.)
Az én nagyszerű, kedves és csodás olvasóimnak: Hol is
kezdjem a hálálkodást? Miattatok csinálom, miattatok kelek fel
mindennap izgatottan, hogy írhatok. Örökké hálás leszek
mindannyiótoknak.
Annie-nek, aki mellettem/a lábamnál/az ölemben ült, amíg
éveken át dolgoztam ezen a könyvön, és sok-sok szempontból
inspirációként szolgált, amikor megalkottam Syrinx karakterét.
Örökkön örökké szeretlek, kiskutyám!
Josh: Kétlem, hogy képes lennék mindent szóba önteni, még ha
további 800 oldal állna is a rendelkezésemre. Te vagy a legjobb
barátom, a lelki társam, az, aki miatt igaz szerelemről tudok írni.
Te tartottál össze az elmúlt egy évben, mellettem álltál életem
néhány legnehezebb pillanatában, és egyszerűen nem találom a
szavakat, amelyekkel leírhatnám, mennyit jelent ez számomra.
Életem legszerencsésebb napja volt, amikor megismertelek, és
annyira hálás vagyok, amiért a férjem vagy – és ilyen csodálatos
apja a fiunknak.
És végül Taran: Tényleg te vagy az egem legfényesebb
csillaga. Amikor nehéz volt, amikor minden sötétnek tűnt, rád
gondoltam – a mosolyodra, a nevetésedre, a gyönyörű arcodra –,

934
és ez segített átvészelni. Valószínűleg nagyon-nagyon sokáig nem
olvasod még ezt, de tudd, hogy neked köszönhetem a céljaimat, a
motivációmat, az örömömet – annyi örömöt okozol, hogy minden
áldott nap majd szétreped a szívem. Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
és mindig büszke leszek rá, hogy az anyukád lehetek.

935