Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, 2020

Írta: Sarah J. Maas
A mű eredeti címe: Catwoman – Soulstealer

A művet eredetileg kiadta:

Random House Children’s Books, a division of Penguin Random House,
LLC.

Copyright © 2020 DC Comics.

BATMAN and all related characters and elements
© & TM DC Comics. WB SHIELD: TM & © WBEI. (s20)
RHUS38091

Jacket photography by Howard Huang

Logo design by Stuart Wade
All rights reserved.

This translation published by arrangement with Random House Children’s

Books, a division of Penguin Random House, LLC.
DC COMICS BATMAN and all related characters and elements are
trademarks of © DC Comics.

Fordította: Szabó Krisztina

A szöveget gondozta: Egyed Erika

ISSN 2060-4769
EPUB ISBN 978-963-561-292-5
MOBI ISBN 978-963-561-293-2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Deák Dóri, Korom Pál

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást –
nem sokszorosítható.
 DC ICONS

Leigh Bardugo: Wonder Woman: Háborúhozó

Marie Lu: Batman: Az éjszaka rémei
Azoknak a nőknek, akik pokoli felfordulást csinálnak, és még élvezik is
KORÁBBAN
 1. FEJEZET

Nem lobbant lángra a vére a sebtében összetákolt arénában üvöltő

tömegtől. Nem rázta meg, nem izgatta, nem kezdett egyik lábáról a
másikra ugrálni. Nem, Selina Kyle csupán a vállával körzött… egyszer,
majd még egyszer.
Aztán várt.
A koszos folyosón az öltözőig elhallatszó heves éljenzés csupán távoli
mennydörgésnek tetszett. Viharnak, éppolyannak, mint ami az East Enden
söpört végig, amikor elsétált idáig a lakásától. Bőrig ázott, mire elérte a
titkos metrólejáratot, ami a föld alatti bűnbarlangba vezetett. Carmine
Falcone tulajdonában állt, ő volt Gotham City soros maffiafőnöke.
De ahogy a viharokat, Selina ezt a harcot is túléli.
Hosszú, fekete haja még nyirkos volt az esővíztől, amikor Selina
ellenőrizte, hogy szoros-e a feje tetején a konty. Egyszer elkövette azt a
hibát, hogy lófarokba kötötte a haját. A második utcai harcán. A másik
lány megragadta a copfot, hátrarántotta, és az a néhány pillanat, amíg
Selina nyaka védtelenül maradt, élete leghosszabb pillanatainak tűnt.
Ennek ellenére nyert, de hajszálon múlt. Viszont tanult belőle. Ahogy
azóta minden egyes küzdelemből, akár odafent az utcán történt, akár a
Gotham City alatt futó csatornahálózatban kialakított arénában.
Nem számított, kivel kell szembenéznie este. A kihívók mind variációk
voltak ugyanarra a témára: kétségbeesett emberek, akik túl sokkal tartoztak
Falconénak, és nem tudták megfizetni az adósságukat. Ostoba bugrisok,
akik az életüket kockáztatták, hátha kiválthatják magukat azáltal, hogy
szembenéznek a férfi egyik Leopárdjával.
A díj: többé nem kellett fél szemmel a hátuk mögé lesni, a rájuk
leselkedő árnyakat kémlelni. A bukás ára: jól megkapták a magukét,
ráadásul az adósságuk is megmaradt. És általában járt hozzá egy meghívó
is a Sprang folyó aljára. Esély a nyerésre: gyakorlatilag semmi.
Selina csak azért imádkozott, hogy bármilyen szerencsétlen flótással
kell is harcolnia ma este, Falcone gyorsabban biccentsen neki, mint
legutóbb. Az a küzdelem… Kénytelen volt húzni a kifejezetten kemény
meccset. A tömeg túlságosan fel volt ajzva, szórták a pénzt az olcsó
alkoholra és minden egyébre, amit a föld alatti bűnbarlangban árultak.
Selina több sérüléssel távozott a szokásosnál, és a férfi, akit félholtra
vert…
Nem az ő baja, ismételgette magának újra és újra, ennek ellenére az
ellenfelei véres arcát látta sokszor álmaiban, és ébren is. Hogy mihez
kezdett velük Falcone a küzdelem után, az nem az ő gondja volt. Amikor
otthagyta őket, még lélegeztek. Ennyit legalább elmondhatott.
Nem volt olyan ostoba, mint néhány másik Leopárd, hogy nyíltan
ellenszegüljön. Néhányan túl büszkék, túl buták vagy túl fiatalok voltak, és
nem értették, hogyan játsszák ezt a játékot. Nem, ő sokkal ravaszabban
lázadt Carmine Falcone ellen. A férfi azt akarta, hogy az ellenfeleik
haljanak meg. Selina úgy hagyta ott őket, hogy eszméletüket vesztették, és
olyan ügyesen csinálta, hogy senki sem akadékoskodott a tömegből.
Pengeélen táncolt, főleg, mert a húga élete múlt rajta. Tudta, ha túl sokat
ellenkezik, Falcone kérdezősködni kezd, felmerülhet benne a kérdés, ki
jelenti számára a legtöbbet, hol sújthat le rá úgy, hogy a legjobban fájjon.
Selina sosem hagyta volna, hogy odáig fajuljanak a dolgok. Sosem
kockáztatta volna Maggie épségét, még ha ezek a harcok miatta folytak is.
Minden egyes alkalommal.
Három év telt el azóta, hogy Selina csatlakozott a Leopárdokhoz, és
közel két és fél azóta, hogy bizonyított a többi lánybanda ellen. Mika, az
alfája ekkor mutatta be Falconénak. Selina nem merte kihagyni a
találkozót.
A lánybandákban egyszerű rend uralkodott: minden bandában az alfa
irányított, védelmezett, büntetett és jutalmazott. Az alfa parancsa törvény
volt. A parancsokat pedig a másod- és a harmadparancsnok tartatta be.
Onnan lefelé már zavarosabb volt a sorrend. A harc lehetőséget biztosított
arra, hogy az ember feljebb másszon a ranglétrán, de lejjebb is lehetett
esni, attól függően, milyen rosszul alakult a meccs. És egy alfát is ki
lehetett hívni, ha valaki elég ostoba vagy bátor volt hozzá.
 Selina a legkevésbé sem foglalkozott a ranglétra megmászásával,
amikor Mika elhozta Falconét arra a meccsre, amin megküzdött a
Farkasfalka másodparancsnokával, akinek a vére végül a sikátor betonjára
folyt.
Előtte csupán négy leopárdfoltot varrtak Selina bal karjának világos
bőrére, mindegyik egy-egy győztes harcnak állított emléket. Selina
megigazította fehér ujjatlan felsőjének az alját. Most, tizenhét évesen már
huszonhét folttal büszkélkedhetett két karján.
Még senki sem győzte le.
Épp ezt harsogta a meccs vezetője is. Selina ki tudta venni a dallamos
szavakat: A veretlen bajnok, a legádázabb Leopárd…
Keze az egyetlen holmira siklott, amit magával vihetett a küzdőtérre: az
ostorra.
Néhány Leopárd jellegzetes sminkkel vagy ruhában jelent meg, hogy
kitűnjön a ringből. Selinának nem igazán volt pénze ilyesmire. Egy
szájfény annyiba került, mint egy kis adag étel. Mikának viszont nem
tetszett, amikor Selina a régi tornadresszében és leggingsben jelent meg az
első hivatalos meccsén.
Úgy nézel ki, mint aki jazzbalettre jött, jelentette ki az alfája. Legalább
karmaid legyenek!
Mindenféle kisebb fegyvert be lehetett vinni a ringbe, csak a késeket és
a lőfegyvereket tiltották. Aznap este nem volt választék. Csak az ostor
jöhetett szóba. Egy rakás kellék tetején találták, ami még akkorról maradt
itt, amikor ez a hely egyfajta alternatív cirkuszként működött.
Tíz perced van, hogy megtanuld, hogyan kell használni! – figyelmeztette
Mika, majd magára hagyta Selinát.
Épphogy csak rájött, hogyan csattintson vele, amikor betuszkolták a
küzdőtérre. Első alkalommal az ostor inkább hátráltatta, mint segítette, de
a tömegnek nagyon tetszett. És valahol mélyen neki is megtetszett, ahogy a
csattanás kettéhasította a világot.
Úgyhogy megtanulta használni. Végül már a karja részének érezte, és
olyan előnyhöz juttatta, amiről korábban, vékony alkata miatt nem is
álmodhatott. Ráadásul növelte a ringben a drámai feszültséget.
Tompa puffanást hallott a fémajtón, tudta, hogy mennie kell.
Selina ellenőrizte a derekára erősített ostort, a fekete cicanadrágot, a
zöld edzőcipőt, ami jól illett a szeme színéhez, nem mintha bárki valaha is
megdicsérte volna ilyesmi miatt. Megmozgatta bekötözött keze ujjait.
Minden rendben volt.
Már amennyire lehetett.
Az izmai lazák, a teste hajlékony volt, hála a gimnasztikai
bemelegítésnek, amit még a régi tornaedzéseiről hozott, és a harcok előtt
elvégzett. A közelharc, az ostor és az akrobatikus mutatványok mellett,
amiket egyrészt azért használt, mert látványosak voltak, másrészt pedig
azért, hogy kibillentse a nehezebb ellenfeleket az egyensúlyukból, egy
meccs felerészben azon múlott, készen állt-e fizikailag a harcra.
A rozsdás ajtó megnyikordult, amikor Selina kinyitotta. Mika az új lányt
ápolta a folyosón, a pislákoló lámpafény megfosztotta az alfája egyébként
aranyszínű bőrét a szokásos ragyogásától.
Mika keskeny válla felett hátrapillantva végigmérte Selinát, fekete
fonata meglebbent a mozdulattól. Az előtte szipogó fehér lány óvatosan
letörölte a feldagadt orrából szivárgó vért. A kismacska egyik szeme
megduzzadt és vöröslött, a másikban ki nem csordult könnycseppek
gyűltek.
Nem csoda, hogy a tömeg így fel volt ajzva. Az jó kemény mérkőzés
lehetett, ahol egy Leopárdot ilyen csúnyán megvertek. Annyira brutális,
hogy Mika kénytelen volt megfogni a lány fehér karját, hogy az ne
dülöngéljen.
Falcone egyik kidobója intett az arénába vezető homályos folyosó
végéről. Selina becsukta maga mögött az ajtót. Nem hagyott hátra
értéktárgyat. Egyébként sem volt mit ellopni tőle.
– Csak óvatosan! – figyelmeztette Mika, amikor Selina elhaladt
mellette. Az ázsiai lány hangja halkan, kedvesen csengett. – A ma esti
eresztés keményebb a szokásosnál.
A kismacska felszisszent, elrántotta a fejét, ahogy Mika áttörölgette
fertőtlenítő kendővel felhasadt ajkát. Mika figyelmeztetően rámordult,
mire a kismacska bölcsen nyugton maradt, csak remegett kissé, miközben
az alfa kitisztította a sebet.
– Neked hagyta a legjobbat. Sajnálom! – tette hozzá Mika anélkül, hogy
hátrapillantott volna.
– Úgy szokta – felelte Selina hűvösen, bár háborgott a gyomra. –
Elbánok vele.
 Nem volt más választása. Ha veszít, akkor nem marad, aki vigyázzon
Maggie-re. Kibújni a harc alól? Esélytelen.
A Mikával való megismerkedését követő három évben az alfa
egyetlenegyszer sem vetette fel, hogy véget vetne a Carmine Falconéval
közös munkakapcsolatnak, hiszen Falconéval a hátuk mögött az összes
többi East End-i banda kétszer is meggondolta, hogy belépjen-e a
területükre. Még ha ez azzal járt is, hogy a Leopárdok kénytelenek voltak
küzdeni ezeken a meccseken, és szórakoztatni a közönséget.
Falcone heti rendszerességgel szolgáltatta a műsort, igazi római cirkuszt
rendezett, hogy Gotham City alvilága imádja és félje őt. Ezt a törekvését
az is segítette, hogy a városban rohangáló köpenyes jótevőknek
köszönhetően jó néhány hírhedt alakot bebörtönöztek.
Mika az öltözőbe kísérte a kismacskát, közben az állával Selina felé
intett, utasította, hogy induljon.
Selina nem engedelmeskedett azonnal, felmérte a folyosót, a kijáratokat.
Még idelent, Falcone felségterületének a szívében is simán halállal
lakolhatott, aki fegyvertelenül maradt. Főleg, ha valaki alfa volt, és annyi
ellenséggel büszkélkedhetett, mint Mika.
Három alak lépett be a folyosó túlsó végén álló ajtók egyikéből. Selina
válla kissé elernyedt a latin-amerikai lány láttán. Ani, Mika
másodparancsnoka érkezett meg két alacsonyabb rangú Leopárddal a
nyomában.
Helyes. Ők majd őrzik a kijáratokat, míg az alfájuk a lányt ápolja.
A betonpadló beleremegett a tömeg ujjongásába, a félig levált csempe
megrezdült a falon, és Selina még a csontjaiban és a lélegzetvételeiben is
érezte a dübörgést, ahogy az arénába vezető horpadt fémajtóhoz
közeledett.
A kidobó intett, hogy siessen már, de ő továbbra is nyugodtan lépkedett.
Peckesen.
A Leopárdok, ezek a harcok… ez volt a munkája. És jól is fizetett. Az
anyja elment, a húgáról pedig kiderült, hogy beteg, és egyetlen törvényes
munka sem fizetett volna ennyit, főleg ilyen gyorsan.
A Leopárdok nem kérdezősködtek három évvel ezelőtt. Nem
morfondíroztak azon, hogy szándékosan kötött-e bele a Pengelányba a
háztömb udvarán… majd egy újabba és újabba a bandából, egészen addig,
míg Mika oda nem ment, hogy felmérje a C épületben harcoló forrófejű
lányt.
Mika csak annyit mondott, hogy ha ilyesmit művel az East Enden, akkor
gyorsan utoléri a végzete, és hogy a Leopárdoknál lenne hely egy ilyen
harcos számára. Az alfa nem kérdezte, ki tanította meg harcolni, ki edzette,
hogy bírja a verést.
A kidobó kinyitotta az ajtót, és a tömeg immáron semmi által nem
tompított harsogása úgy száguldott be a folyosón, mint egy falkányi
veszett farkas.
Selina Kyle hosszasan kifújta a levegőt, felszegte az állát, és kilépett a
hangok, fények és harag kavalkádjába.
Kezdődjön hát a vérontás!

♦♦♦

Úgy feldagadt Selina keze, hogy alig tudta megfogni a kulcsot. A csörgés
betöltötte a lakóépület folyosóját, olyan hangos volt, mint egy átkozott
vacsorára hívó csengő. Az utolsó csepp önuralmára is szüksége volt, hogy
legalább addig ne reszkessen a keze, amíg bedugja a kulcsot a legfelső
zárba. Direkt nem nézett az alatta lévő három kulcslyukra, mindegyik egy-
egy megmászandó hegycsúcsnak tűnt.
Sokáig tartott a meccs. Falcone túl hosszan húzta.
Mika nem hazudott az ellenfelével kapcsolatban. A férfi maga is harcos
volt. Nem valami jól képzett, de nagydarab. Kétszer olyan nehéz, mint
Selina. És kétségbeesetten meg akarta váltani magát. Az nem kifejezés,
mennyire fájtak Selinának az ütései.
Végül Selina nyert. Nem nyers erejével, hanem az eszével. Amikor már
egyre több lett a sérülése, és egyre jobban szenvedett, amikor a férfi
kikapta a kezéből az ostort, amikor fél szemmel látott csak a vértől… a
fizikát hívta segítségül. A tanára büszke lett volna rá.
Már ha bemenne az órájára másnap. Vagy a következő héten.
A legfelső zár kattanva engedett.
Nagyobb, nehezebb ellenfelek ellen nem a nyers erő a legnagyobb
segítség. Nem, a saját arzenálja más dolgokból állt: gyorsaság, ügyesség,
hajlékonyság. Mindezeket leginkább a számtalan tornaedzésnek
köszönhette. És persze ott volt az ostor. Ezeket használta arra, hogy
meglepje az ellenfeleit, és kihasználta a sebességet, amivel egy
kilencvenkilós férfi nekironthatott, és ellene fordította. Néhány manőver,
és a vakon támadó férfi a földön találta magát. Vagy arccal előre
nekirohant az egyik oszlopnak. Esetleg rátekeredett az ostor a lábára, és
kirántotta alóla, miközben Selina gyomorszájon könyökölte.
Mindig az érzékeny részekre kell célozni. Ezt jóval azelőtt megtanulta,
hogy először betette a lábát a ringbe.
A bal szemével kissé homályosan látott, amikor mindkét irányba
végignézett a szürkéskékre festett folyosón, a graffitin, a tócsán, ami nem
víz volt. Egyik sem tűnt fenyegetőnek.
Viszont a folyosó árnyékos részei… Pontosan ezért volt négy zár az
ajtón. Ezért nem nyithatta ki Maggie semmilyen körülmények között.
Főleg az anyjuknak nem. Meg annak, aki az anyjukkal együtt érkezne.
Még mindig ott volt a horpadás a legutóbbi, fél évvel ezelőtti alkalom
miatt. Egy hatalmas, kör alakú mélyedés a kukucskáló mellett, ahová a
nyúzott anyjuk mellett álló izzadt férfi az öklével lesújtott, amikor Selina
nem volt hajlandó ajtót nyitni. Csak akkor mentek el, amikor egy
szomszéd megfenyegette őket, hogy kihívja a zsarukat.
Kedves emberek is élnek az épületben. Jó emberek. De ha kihívják a
zsarukat, azzal csak rontanak a helyzeten. A zsaruk kérdezősködnek.
Méghozzá az életkörülményeikkel kapcsolatban.
Most, hogy megnyugodott, senki sem húzódott be az árnyékba, Selina
visszafordult az ajtóhoz. A jelenlegi állapotában… Nagy nehezen
kinyitotta a második zárat is. Majd a harmadikat. Az utolsóval birkózott,
amikor felzúgott a lift a folyosó végén. A horpadt ajtó szétnyílt, és Mrs.
Sullivan lépett ki egyik kezében szatyrokkal, a másikban pedig a
kulcscsomóját szorongatva, fémkarmokként álltak ki az ujjai közül.
A tekintetük összeakadt, ahogy a vénséges vén fehér asszony
végigsántikált a folyosón. Selina üdvözlésképp biccentett, és imádkozott,
hogy a kabátja alatt viselt pulóver kapucnija eltakarja az arcát. Legalább a
hátára erősített ostort jól elrejtette. Mrs. Sullivan homlokán mély barázdák
képződtek, csettintett a nyelvével, és a saját lakásához sietett. Az ő ajtaján
öt zár sorakozott.
Selina elszöszmötölt az utolsó zárral, pontosan tudta, hogy a nő minden
mozdulatát árgus szemmel figyeli. Felmerült benne, hogy megmondja Mrs.
Sullivannek, nem azért ilyen lassú, mert ki akarja rabolni őt. Felmerült
benne, de aztán el is vetette az ötletet, amikor az öregasszony vicsorogni
kezdett.
Söpredék, ez a szó táncolt Mrs. Sullivan szemében, mielőtt becsapta a
lakása ajtaját, és a helyére kattant az összes zár.
Selinának túlságosan sajgott minden egyes porcikája ahhoz, hogy
feldühödjön. Rosszabbat is mondtak már rá.
Kinyitotta az utolsó zárat is, belépett a lakásba, és gyorsan becsukta,
majd kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Egyik zár követte a másikat, és
végül a láncot is a helyére akasztotta.
A lakásban félhomály uralkodott, csupán az udvari lámpák aranyfénye
szivárgott be a nappali/konyhájuk két ablakán. Selina biztos volt benne,
hogy akadnak olyanok Gotham Cityben, akiknek a fürdőszobájuk is
nagyobb, mint ez az egész lakás. De tőle telhetően legalább tisztán tartotta.
A levegőben paradicsomszósz és édes kenyér illata terjengett. Selina
bepillantott a hűtőbe, és látta, hogy Maggie valóban evett a kajából, amit
iskola után hozott neki. Méghozzá jó sokat.
Helyes.
Becsukta a hűtőt, kinyitotta a mélyhűtőt, és előhalászott egy csomag
borsót, amit a gyorsfagyasztott készételek mellett tároltak. Lüktető arcához
nyomta, és megszámolta a gyorsfagyasztott kajákat: csak három maradt.
Egész héten ebből kell gazdálkodniuk, ha az olasz kaja elfogy.
Selina a fagyasztott borsó csípős hidegségét élvezve bedugta az ostort a
mosogató alá, kibújt az edzőcipőjéből, és a nappali kopott zöld szőnyegén
át a folyosó felé sietett, ahonnan a fürdőszoba nyílt, szemközt pedig az
egyetlen hálószobájuk. A kis fürdőszoba sötét volt, üres. De balra meleg
fény derengett a nyitva hagyott ajtón túlról.
A farzsebében őrzött pénz még mindig nem volt elég, mert fizetni kellett
a lakbért, a kaját, Maggie vizsgálatait és a vizitdíjakat.
Selina mellkasa elszorult, ahogy vállal belökte az ajtót, és bedugta a
fejét a hálószobába. Ez volt az egyetlen színes helyiség a lakásban,
boglárkasárgára festették, és teleaggatták Broadway-poszterekkel, amikre
Selina szerencsésen rábukkant, miután újabb East End-i iskolát zártak be,
és kipakolták a színjátszókör kellékeit.
A poszterek most az ágyon fekvő lányt figyelték, aki egy rajzfilmfigurás
gyerektakaró alatt kucorgott, ami két számmal kisebb és tíz évvel régebbi
volt a kelleténél. Ahogy minden egyéb is a szobában, köztük a haloványan
derengő éjjeli fény, amit Maggie kérésére mindig égve kellett hagyni.
Selina nem hibáztatta. Maggie tizenhárom évesen elég pofont kapott
már ahhoz, hogy azt tegye, amihez csak kedve van. A szobát betöltő
nehézkes, reszelős lélegzetvételek is ezt támasztották alá. Selina némán
felkapta a jó néhány spray egyikét Maggie ágya mellől, és ellenőrizte a
dózisszámlálót. Volt még benne elég, ha ismét elkapná a köhögőroham.
Nem mintha Selina nem rohant volna lélekszakadva a nappali kanapéjáról,
amint meghallja a húga szaggató köhögését.
Miután bedugta a párásítót, Selina visszaosont a nappaliba, és leroskadt
egy repedezett műbőr borítású székre a konyha közepén álló kis asztal
mellé.
Mindene sajgott. Mindene lüktetett, égett, azért könyörgött, hogy
feküdjön le.
Az órára pillantott. Éjjel kettő. Már csak… öt óra, és kelhetnek, hogy
iskolába menjenek. Mármint Maggie. Selina ilyen arccal nem mehet be.
Előhalászta a pénzt a zsebéből, és kitette a műanyag asztalra.
Magához húzott egy kis dobozt az asztal közepéről, és beletúrt azzal a
kezével, ami egy hangyányit kevésbé fájt, mint a másik. Okosan kell majd
vásárolnia a piacon, hiszen az állam nem viszi túlzásba a segélyt. Annyit
határozottan nem adtak, hogy abból ő és a súlyos cisztás fibrózisban
szenvedő húga jóllakjon. Tanítás után Selina utánaolvasott a jótékony
hatású ételeknek az iskolai könyvtár számítógépén, míg várta, hogy
Maggie színjátszóköre véget érjen. Persze ezek nem gyógyíthatták meg a
húgát, de azért az segített, ha egészségesen étkezik. Bármit megtett volna.
Ha azzal időt nyernek. Ha azzal megkönnyítik Maggie életét.
Cisztás fibrózis… Selina nem emlékezett olyan időszakra, amikor ne
tudta volna, mit jelentenek ezek a szavak. Gyógyíthatatlan örökletes
betegség, amitől sűrű váladék tapad jó néhány szervre, főleg a tüdőre. Ez a
váladék felgyülemlik, és elzárja a légutakat, ahová bezárja a
baktériumokat, ami jó esetben csak fertőzéshez vezet. Legrosszabb esetben
tüdőkárosodáshoz és légzőszervi elégtelenséghez.
És persze a hasnyálmirigyen is ott az a váladék, és gátolja az ételek
lebontásában és a tápanyagok felszívásában szerepet játszó enzimek
működését.
 Selina egyszer rákeresett a súlyos cisztás fibrózisban szenvedők várható
élettartamára. Bezárta a böngészőt, és utána harminc percig hányt a
könyvtár vécéjében.
Megszámolta a pénzt az asztalon, és nyelt egyet.
Azok az egészséges ételek, amik Maggie-nek kellettek, nem voltak
olcsók. A gyorsfagyasztott, mikrózható kajákat vész esetére tartotta. Az
szemét. A friss olasz kaja, amit Maggie ma este evett, ritka finomságnak
számított.
És talán egyfajta bocsánatkérésnek is, amiért Selina itt hagyta a harc
miatt.
– Az arcod…
Selina felkapta a fejét a reszelős hang hallatán.
– Aludnod kellene!
Maggie göndör barna haja kócos volt, túlságosan vékony, sápadt arcán
párna nyoma látszott. Zöld szeme azonban tiszta volt – az egyetlen vonás,
amiben külsőleg hasonlítottak egymásra, hiába volt más az apjuk –, és
aggodalom csillant benne.
– Ne felejts el jeget tenni a kezedre! Különben holnap nem fogod tudni
használni.
Selina félmosolyt villantott a húgára, amitől még jobban fájt az arca, és
engedelmeskedett, áttette a borsót lüktető arcáról szétrepedt, duzzadt bőrű
kézfejére. A duzzanat azért már lejjebb ment a harc vége óta eltelt egy
órában.
Maggie lassan átvágott a szobán. Selina igyekezett nem összerezzenni
húga nehézkes légzése, halk torokköszörülése hallatán. A legutóbbi
tüdőfertőzés megviselte a húgát, máskor rózsás arca teljesen elsápadt.
– El kellene menned a kórházba – lehelte Maggie. – Vagy legalább hadd
tisztítsam ki a sebeket!
– Hogy érzed magad? – kérdezte Selina mindkét javaslatot figyelmen
kívül hagyva.
Maggie magához húzta a bankjegyköteget, és tágra nyílt szemmel
számolta a gyűrött húszdollárosokat.
– Jól.
– Megcsináltad a házidat?
Fancsali, bosszús pillantás volt a jussa.
– Igen. A holnapit is.
 – Jó kislány vagy!
Maggie szemügyre vette őt, zöld szeme túl figyelmes volt, túlságosan a
veséjébe látott.
– Holnap időpontunk van az orvoshoz iskola után.
– Igen, és?
Maggie megszámolta a pénzt, és gondosan beletette a kis dobozba a
segélykártyával együtt.
– Anya nem lesz ott.
Ahogy Maggie apja sem, bárki legyen is ő. Selina abban sem volt
biztos, hogy az anyjuk tudja egyáltalán. Selina apja pedig… Csak azt tudta
róla, amit az anyja az egyik monológjában elejtett, amikor épp be volt
állva, hogy egy közös barátjuk mutatta be őket egymásnak egy bulin.
Ennyi. Még a nevét sem ismerte.
Selina a jobb kezéről a balra tette a fagyasztott borsót.
– Nem, nem lesz. De én igen.
Maggie letakarított egy láthatatlan porszemet az asztalról.
– Nemsokára kezdődnek a meghallgatások a tavaszi darabra.
– Szeretnél jelentkezni?
Maggie enyhén megvonta a vállát.
– Meg akarom kérdezni az orvost, szabad-e.
Milyen felelősségteljes a húga!
– Melyik musicalt adják elő idén?
– A Carouselt.
– Azt láttuk már?
Maggie a fejét rázta, fürtjei ide-oda röpdöstek, a szája sugárzó mosolyra
húzódott.
Selina visszamosolygott rá.
– Jól sejtem, hogy holnap este megnézzük?
Pénteken, a filmezős estéjükön. A DVD-lejátszónak, amit a
Leopárdokkal egy kamionról szereztek, és persze a könyvtár gazdag
filmgyűjteményének hála.
Maggie bólintott. Broadway-musicalek. Maggie nem is olyan titkos
álma és az egész életét végigkísérő megszállottságának a tárgya. Selinának
fogalma sem volt, honnan eredhetett ez. Színházjegyekre sosem tellett
nekik. Maggie iskolája viszont rengeteg látogatást szervezett Gotham City
színházi előadásaira. Talán az egyik ilyen kiránduláson ébredt fel benne ez
a múlhatatlan szerelem. Még akkor sem hagyott alább, amikor a cisztás
fibrózis miatt nehézkessé vált számára az éneklés, a színpadi szereplés és a
tánc.
Tüdőátültetéssel talán megoldható lenne, de Maggie a hosszú-hosszú
lista legalján szerepelt. Hiába romlott vészesen az egészségi állapota
minden egyes hónappal, nem rakták előrébb. És a gyógyszerek, amikről az
orvosok azt hirdették, úttörőek, és évtizedekkel hosszabbíthatják meg a
CF-es betegek életét… Maggie számára egyik sem hozott javulást.
Selinának persze esze ágában sem volt beszámolni a húgának minderről.
Sosem éreztette vele azt, hogy bármilyen akadályok állnának előtte.
Selina mellkasa már attól elszorult, hogy Maggie szeretett volna részt
venni a meghallgatáson.
– Ideje lefeküdni – javasolta Selina a húgának, és letette a fagyasztott
borsót.
– Neked is – vágott vissza Maggie mogorván.
Selina halkan felnevetett, mire sajgó teste kínzó fájdalommal tiltakozott.
– Menjünk mindketten.
Összerezzent, ahogy felállt. Visszatette a borsót a fagyasztóba.
Épp megfordult, amikor vékonyka karok fonták át óvatosan a derekát.
Mintha Maggie tudta volna, hogy kék-zöld foltok virítanak a testén.
– Szeretlek, Selina – mondta halkan.
Selina csókot lehelt Maggie feje búbjára a zabolátlan göndör fürtökön
keresztül, és megsimogatta a húga hátát, hiába hasított éles fájdalom az
ujjaiba. De megérte… Megérte elviselni a fájdalmat azért, hogy a húgát
ölelhesse, miközben a hűtő egyenletesen zúgott mellettük.
Megérte.

♦♦♦

– Nem értem, hogy lehetett legutóbb sokkal olcsóbb a vizitdíj!

Nehéz volt nyugodtan beszélni, nem ökölbe szorítani a kezét a kórház
recepciós pultján.
Az idősödő, rózsaszín virágos kórházi ruhát viselő nő fel sem pillantott
a számítógépéről.
– Csak azt tudom mondani, amit a számítógépen látok. – Hosszú, lila
körmével a képernyőre mutatott. – És ezen az áll, hogy ma ötszáz dollárt
kell fizetniük.
Selina olyan erősen megfeszítette az állkapcsát, hogy fájt.
Hátrapillantott a válla felett Maggie-re, aki a fehér fal mellett álló
műanyag székben várakozott. Olvasott, de a szeme nem mozgott a könyv
lapjain.
Selina továbbra is halkan beszélt, tudta, hogy Maggie előrehajol majd,
hogy hallgatózzon.
– Múlt hónapban csak száz volt.
A lila köröm megkocogtatta a képernyőt.
– Dr. Tasker többféle vizsgálatot végzett ma. A biztosítás azt nem
fedezi.
– Erről nekem senki sem szólt.
De még ha szóltak volna is, Maggie-nek szüksége volt azokra a
vizsgálatokra. Csakhogy az eredmények… Selina elhessegette a
gondolatot, ahogyan azt is, amit az orvos néhány perccel ezelőtt mondott.
A nő végre felnézett a számítógép képernyőjéről, és szemügyre vette őt.
A duzzanat már lelohadt Selina arcán, a kék-zöld foltokat pedig ügyesen
eltakarta sminkkel és sötét hajzuhatagával. A nő összehúzta kék szemét.
– Szülő vagy gyám?
Selina csak annyit felelt:
– Nem tudjuk kifizetni a számlát.
– Ezt a biztosítóval kell megbeszélni.
Igen, de Maggie-nek még több olyan vizsgálatra lesz szüksége, mint ma.
A következő felülvizsgálat két hét múlva esedékes. A harmadik egy hónap
múlva. Selina összeadta a számokat, és bár összeszorult a torka, nagy
nehezen nyelt egyet.
– A kórház nem tehet semmit?
A nő gépelni kezdett, a billentyűk kopogtak.
– Ez a biztosítóra tartozik.
– A biztosító meg azt fogja mondani, hogy ez önökre tartozik.
A billentyűk kopogása abbamaradt.
– Hol van az anyukád?
A nő elnézett Selina mellett, mintha ott keresné az anyját néhány
méternyire tőlük.
Selina legszívesebben azt válaszolta volna, hogy nézzen be az East End-
i sikátorokba, ugyanis valószínűleg azok egyikében találja majd az
anyjukat élve vagy holtan. Helyette azonban felkapta a biztosítótársaság
kártyáját a pultról, és színtelen hangon válaszolt:
– Dolgozik.
Nem úgy tűnt, hogy sikerült meggyőzni a nőt, mindenesetre azt felelte:
– Elküldjük a lakcímetekre a számlát.
Selina erre már nem reagált, csak megfordult, és felkapta a húga nehéz
hátizsákját. A vállára vetette, és intett Maggie-nek, hogy kövesse a lifthez.
– Nincs ötszáz dollárunk – mormolta Maggie, miközben Selina a
kelleténél erősebben megnyomta a hívógombot.
Nem, ha kaját kell belőle venni, lakbért és még ezeket a vizsgálatokat is
ki kell fizetni, akkor a tegnapi harcért kapott összeg nem lesz elég.
– Ne aggódj miatta! – mondta, és közben azt figyelte, ahogy a szinteket
jelző fények egymás után felvillannak.
Maggie átkarolta magát. Nem jó ez így… Semmi jót nem jósoltak.
Selinát ismét a szokásos csőlátás-probléma kínozta, egyre ugyanaz járt a
fejében. Az az ötszáz dollár, a hülye vizsgálatok, az érzéketlen
arckifejezésű orvos, ahogy azt mondja: A CF nem gyógyítható, de
próbáljunk meg még néhány dolgot.
Selina majdnem megkérdezte: Mielőtt?
Maggie továbbra sem engedte le a kezét, tömzsi, kerek ujjvégei – újabb
szemétség a betegség részéről – olyan erősen mélyedtek a karjába, hogy
Selina összerándult.
Lefejtette a húga egyik kezét a karjáról, és összefűzte az ujjaikat. Jó
erősen megszorította, és egyikük sem engedte el a másikat a hazafelé
vezető úton.

♦♦♦

A szomszédok rendesen egymás torkának ugrottak. Alig öt perccel azután,

hogy Selina elindította a filmet, kiabálás és rikácsolás szűrődött át a hátuk
mögötti falon. A roskadozó, foltos kanapén kucorogtak, ami egyúttal
Selina ágyaként is szolgált. Maggie az egyik végében ült, a lábát feltette a
nővére ölébe. Selina félig a szomszédban kibontakozó részeges vitát, félig
pedig a musicalt figyelte az előttük lévő ősrégi tévén.
Carousel. A zene rendben volt, viszont mindenki egy kicsit túl könnyen
ítélkezett és túl sokat mosolygott, és a fickó egy irányításmániás,
szemétláda lúzer volt. Maggie feje mégis együtt mozgott a dalokkal, ide-
oda, fel és le.
A levegőben olcsó sajtos makaróni illata terjengett. Selina felajánlotta
Maggie-nek, hogy vesz rendes vacsorát, de Maggie haza akart jönni, azt
mondta, fáradt. A kórház óta ugyanaz a komor kifejezés ült az arcán. És
elég csípős volt már a levegő ahhoz, hogy Selina ne győzködje.
Nem mintha lett volna pénzük. De az orvos nem túl rózsás prognózisa
után ugyan mit számított még harminc dolcsi kiadás?
Selina a kinyithatós telefont nézte a dohányzóasztalon, amin a lábát
pihentette. Mika és a többi Leopárd tudta, hogy nem szabad zavarni őt
péntekenként. Tudták, hogy ez az egyetlen este, amikor Selina biztosan
nem megy sehová, nem számít, miféle munka várna rá, miféle veszély
fenyegeti őket.
De ha Mika most mégis felhívná, és azt mondaná, hogy Falcone újabb
összecsapást szervez, és sokat fizetne érte, akkor elvállalná. Akár hármat is
egyhuzamban.
Ugyanakkor… mégsem. Okosan kell csinálnia. Ha nagyon megsérül, a
kórházi szociális munkások szimatolni kezdenek. Megkérdezik, hol az
anyjuk, és nyilván felismerik a Selina karját díszítő tetoválásokat is.
Azokat a tetoválásokat, amiket egész évben elfedett a hosszú ujjú ruháival.
Még Maggie-nek sem mutatta meg, mindig ügyelt rá, hogy a
fürdőszobában öltözzön, és sose tűrje fel a ruhái ujját túlságosan, amikor
kezet mos.
A ringben viszont… ott közszemlére tette őket, hadd lássák csak az
ellenfelei. Látod, hányan estek már el? – vicsorogták a tetoválások
mindazoknak, akik észrevették. Te leszel a következő.
Puffanás hallatszott a hátuk mögötti falon, a két bekeretezett kép
megremegett. A nagyobbik őt és Maggie-t ábrázolta, a keretet lopták, a
fotót pedig az iskolai nyomtatón nyomtatták ki. A parkban ültek egy padon
egy csodálatos őszi napon, a fák ékkövekként ragyogtak körülöttük.
Maggie megkért egy arra haladó üzletasszonyt, hogy csináljon róluk képet
a telefonján. Nem lett túl jó a felvétel, de Maggie sugárzó arckifejezését
teljes mértékben megörökítette.
A második pedig Selináról készült öt évvel ezelőtt a levegőben, ahogy
tökéletes hátraszaltót ugrik a gerendán a rengeteg verseny egyikén, amin
részt vett. És amit megnyert. Az edzője az egyesületben próbálta rávenni,
hogy folytassa az első három év után, azt mondta, kivételesen tehetséges.
Csakhogy Maggie állapota romlani kezdett, az anyjuk otthagyta őket, és
amennyi időbe és pénzbe került edzeni és versenyezni… Nem tehette meg.
Így hát Selina felhagyott az edzésekkel, nem vette fel a telefont, amikor az
edzője hívta. Viszont mindent bevetett harc közben, amit tőle tanult.
A nézők is imádták. Talán még az ostornál is jobban. A kedvencük az
volt, amikor kézen átfordult hátrafelé, majd hátraszaltózott, egyenesen az
ellenfele vállára. Ott aztán a gravitáció és a nyak lábbal történő
megszorítása térdre kényszerítette az illetőt.
Káromkodássorozat hasított végig a lakáson, mire Maggie előrehajolt,
felkapta a távirányítót az asztalról, és feljebb vette a hangerőt.
– Ez a főszám – magyarázta a képernyőre meredve. – A musical
leghíresebb dala.
Az irányításmániás szemétláda valóban belefogott egy
végeláthatatlannak tűnő monológba.
– Most jött rá, hogy a felesége terhes, és teljesen kiborul.
– Én is nézem – vonta fel Selina a szemöldökét.
Maggie a fejét csóválva elmosolyodott.
– Te a szomszédokat hallgatod.
Rajtakapta. Selina egy elnézést kérő fintor után ismét a musicalre
összpontosított.
Merengés, tépelődés, mohó vágy a születendő fiával kapcsolatban,
hatalmas macsó baromság.
– Tényleg ezt akarják előadni az iskolában?
Maggie csendre intette. A dal megváltozott, a rohadék most azon
rágódott, mi lesz, ha lánya születik, még több macsó baromsággal
folytatta, immáron némi hímsovinizmussal vegyítve. A zene változásakor
Selina Maggie-t kezdte figyelni. A húga gyönyörű zöld szeme tágra nyílt,
ragyogott.
– Ez az a rész! – suttogta.
A zene elérte a tetőpontját, és a húga ajka mozogni kezdett,
végigtátogott minden egyes szót. Tátogott, mert vacakoló tüdeje nem
tudott volna elég levegőt bent tartani ahhoz, hogy kiénekelje a hangokat,
és a legutóbbi fertőzés óta már a hangokat sem tudta megtartani.
Maggie némán énekelt tovább, egyetlen szót sem vétett.
 Selina a képernyőre nézett. A hullámzó óceánra és a férfira, akiből
mennydörögve tört elő minden egyes hangja az álomnak, hogy
védelmezni, öltöztetni és etetni fogja ezt a gyereket. Hogy pénzt szerez,
bármi áron, ha kell, tolvajlással, ha lehet, becsületes munka útján. Ha
addig éljen is. Egy pillanatig úgy tűnt, még a szomszédok is
elcsendesedtek, hogy végighallgassák. Az egész lakóépület. Az egész East
End.
Selina visszapillantott a húgára. Maggie csukott szájjal bámulta őt. A
szeme könnyektől csillogott.
A húga arcára kirajzolódó megértés volt az utolsó csepp a pohárban, az,
ahogy Maggie könnyes pillantása végigvándorolt a Selina arcán
éktelenkedő foltokon…
Selina ülve maradt még egy percig. Kettőig. Ötig. Tízig.
Maggie ismét a filmet nézte. A szomszédok tovább folytatták az
üvöltözést és a szitkozódást.
Selina ráérősen felállt, gyengéden a kanapéra tette Maggie pokrócba
csavart lábát, és a fürdőszobába sietett. Vajon látta a húga, hogy közben
felkapta a telefonját?
Becsukta az ajtót, és teljesen kinyitotta a csapot. Sikerült lecsuknia a
vécé fedelét, mielőtt a lába felmondta a szolgálatot, és lerogyott rá, két
tenyerébe temette az arcát, és mély levegőket vett az ujjai között. A falak
megindultak felé, és képtelen volt elég gyorsan, elég mélyeket lélegezni…
Keze a mellkasára siklott, mintha azzal rávehetné valahogy a tüdejét,
hogy fogadjon be több levegőt – az övét és Maggie leharcolt, elgyengült
tüdejét is. Rengeteg másik kétségbeesett beteg vár tüdőtranszplantációra,
magyarázta ma délután az orvos. Nem támaszkodnék erre a lehetőségre.
Nem, erre csak az támaszkodhat, akinek elég pénze van arra, hogy
feljebb tetesse magát azon a listán. Vagy vegyen magának tüdőt a
feketepiacon.
Selina nagy kortyokban nyelte a levegőt, olyan erősen remegett a keze,
hogy leeresztette a térdére, amit aztán jó erősen megmarkolt. Legjobb
esetben is húsz évért küzdöttek. Legrosszabb esetben pedig…
Aggasztó, hogy Maggie állapota ilyen rohamosan súlyosbodik, és hogy
nem reagál a szervezete a gyógyszerekre, folytatta az orvos, inkább
beszélve az őt követő rezidensekhez, mint hozzájuk.
 Maggie nem kérdezte meg, hogy benne lehet-e a musicalben. Mert
tudta, pontosan tudta, hogy ez élteti, ez nyújt számára egy vékonyka
reménysugarat. És ebben az sem segített, hogy hányszor megy harcolni
érte Selina. Hogy hány boltot rabol ki a Leopárdokkal. A vér, a zúzódások
és megrepedt bordák nem szereztek a húgának új tüdőt, nem szolgáltak
gyógyírrel a betegségre, ahogy lehetőséget sem teremtettek arra, hogy
kiálljon az iskolai színpadra, és zengő hangon, szívből énekeljen.
Zokogás szorongatta Selinát, beleremegett minden egyes
lélegzetvételbe. Ismét eltakarta az arcát, mintha elrejthetné szökőárként
feltörő könnyeit, amiket konokul visszafojtott. Remegő kézzel felkapta a
telefonját a mosdókagyló keskeny pultjáról, az ujjai úgy reszkettek, hogy
alig tudta megírni Mikának az üzenetet: Megint harcolnom kell. Amint
lehet.
Mika néhány perccel később válaszolt: Ha pénz kell, tudok adni.
Csábító megoldás volt, de túl sok problémát szült volna. Nem tudta
volna visszafizetni Mikának. És bár bízott az alfájában, mégis csak az East
Enden élt.
Mindenkinek pénz kellett, és Mika még a végén könyörtelenül
behajtotta volna rajta.
Jó lesz a harc. Majd egy pillanattal később: De azért köszönöm.
Mika azonnal reagált: Aggódnom kellene valami miatt?
Nem mintha törődött volna vele, hanem mert ha valami fenyegette a
Leopárdokat, arról tudnia kellett.
Csak magánjellegű dolgok.
Hogy tisztában voltak-e a Leopárdok a húga betegségével, azt nem
tudta. Nem mondta el nekik, Mika pedig nem az a típus, aki mindenbe
beleüti az orrát.
Mika ezt írta vissza: Meggyógyultál eléggé tegnap este óta ahhoz, hogy
menjen?
Nem. Igen.
Selina kifújta a levegőt, már kevésbé kínozták a könnyek. Elzárta a
vizet, és hallgatózott. A musical tovább folytatódott, ahogy a szomszédok
veszekedése is.
Persze lophatott is volna pénzt. A Leopárdokkal már csinált ilyet. Még
élvezte is a kihívást, amit az a néhány betörés jelentett: jusson be, játssza
ki észrevétlenül az őröket vagy a biztonsági rendszert, ne hagyjon nyomot
maga után. De hogy egyedül csinálja… ilyesmire még nem volt példa. A
börtönt nem akarta megkockáztatni, a harc viszonylag biztonságos
alternatívát jelentett.
Mika csak ennyit felelt: Megkérdezem Falconét.
Selina összecsukta a telefonját, és lehúzta a vécét. Hála a jó égnek a
keze már nem remegett, mire visszament a nappaliba. A húga továbbra is
bebugyolálva feküdt a kanapén.
Maggie felkapta a távirányítót, és leállította a filmet. Vesébe látó
pillantásával végigmérte Selinát, a telefont is észrevette, amit Selina a
kezében szorongatott, és halkan megszólalt:
– Nem kérhetnél kölcsön?
Selina nem mert találgatni, hogy jött rá Maggie, csak a farzsebébe
csúsztatta a telefont.
– Nem.
Falcone gyakran küldte a Leopárdokat, beleértve őt is, olyan
emberekhez, akik tartoztak neki. Vagy azért, hogy emlékeztessék őket,
tartoznak neki, vagy hogy kiosszák a megfelelő büntetést, amikor az illető
a legutolsó figyelmeztetésre sem reagált. Mocskos, borzalmas dolog volt,
és inkább a halál, mint hogy Falcone adósa legyen.
– De…
– Nem.
Maggie ismét szólásra nyitotta a száját, a szemében zöld tűz égett, ám
ekkor kopogtak az ajtón.
Megdermedtek. Nem jó jel. Ilyen későn legalábbis semmiképp.
Újabb dörömbölés.
– Rendőrség!
 2. FEJEZET

Bassza meg!
Selina korábban már felmért minden egyes menekülési útvonalat a
lakásban. Az ablak felé nézett, a szoba másik végébe. Vajon képes lenne a
húga elég gyorsan lemászni a tűzlétrán ahhoz, hogy elszökhessenek?
Ha kell, cipeli is Maggie-t. Selina megrándult, mikor talpra ugrott, a
fájdalom végighasított a testén.
Maggie lerúgta magáról a takarót. Az ajtó ismét megremegett.
– Mit csináljunk? – lehelte Maggie.
Ha a Leopárdok miatt történik…
– Maria Kyle-t keressük – mondta a rendőr.
Selina kifújta a levegőt, Maggie ugyanígy. Hála a jó égnek! Ilyesmivel
volt már dolguk korábban. Jó néhány alkalommal.
Bújj el! – tátogta Maggie. A zsaruk nyilván kérdezősködni kezdenének,
ha meglátnák a sérüléseit. Selina a fejét rázta. De Maggie felállt, és némán
utasítva a hálószobára mutatott.
Ismét dörömböltek.
Selina odabicegett, és ellenőrizte, hogy valóban két tagbaszakadt rendőr
áll ott a Gotham City-i Rendőrkapitányságról. Az egyiknek sötét volt a
haja, a másik kopaszodott és bajuszt viselt. Selina a hálószobaszekrény
felé sietett.
A múltban megbízható búvóhelynek bizonyult, egy része elég mélyre
nyúlt ahhoz, hogy rejtve maradjon. Vagy Maggie-t bújtassa oda. Selina épp
bemászott a ruhák közé, amikor Maggie kinyitotta a bejárati ajtót, egymás
után kattantak a zárak.
Selina a fülét hegyezte, és hallotta, ahogy a húga tökéletesen adva a
zavarodott, álmából felvert lányt, halkan így szól:
– Anyukám nem jött haza ma este.
 – Bemehetünk? – kérdezte az egyik rendőr.
– Nem engedhetek be idegeneket – válaszolta a húga. – Még rendőröket
sem.
Csend. Majd női hang hallatszott:
– Na és, mi a helyzet a gyámüggyel, Maggie?
Selina szíve megdermedt. Amikor kinézett, nem állt odakint nő, nem
volt szó a gyámügyről…
– Miért? A-anyukám nincs itt – dadogta Maggie.
– Tudjuk – felelte a nő nyugodtan, ám nem túl kedvesen. – Az őrsön
van.
Selina gyorsan kimászott a szekrényből, csak úgy zörögtek a vállfák, és
fájdalom hasított végig rajta, ahogy átlépett a gondosan összehajtott
ruhakupacokon. A szoba valóságos aknamezőnek bizonyult most, hogy ki
kellett sietnie a folyosóra.
Kibotladozott a nappaliba, ahol Maggie a nyitott ajtó előtt állt. Odakint
két megtermett rendőr és egy kis termetű, világos hajú nő állt rosszul
szabott kosztümben. Mind ránéztek, a zsaruk összehúzták a szemüket a
kék-zöld foltok láttán, a nő arcizmai pedig rosszallóan megfeszültek.
– Nagyszerű! Örülök, hogy te is itt vagy – mondta a gyámügyes.
Maggie elhátrált Selina mellé. A rendőrök és a gyámügyes beléptek a
lakásba, és becsukták maguk mögött az ajtót. Selina tudta, hogy a
szomszédok valószínűleg hallgatóznak a falak túloldaláról. A gyámügyes
ismét megszólalt.
– Ma vittük be anyátokat. Nincs túl jó bőrben. – Körbepillantott a
lakásban. – De ezt nyilván ti is tudjátok.
– Igen – felelte Selina nyugodtan.
– Te sem vagy jó bőrben – tette hozzá a nő.
– Jól vagyok. Tegnap leestem a lépcsőn.
– Csúnya esés lehetett – jegyezte meg az egyik zsaru, és összefonta
vaskos karját.
Fegyver, gumibot és sokkoló lógott súlyos övéről.
– Nem tudjuk kifizetni az óvadékát – mondta Selina.
A gyámügyesnek volt pofája halkan felnevetni.
– Nem azért jöttünk – nézett végig rajtuk Maggie-vel –, hanem hogy
bevigyünk titeket.
– Maggie ártatlan – tolta Selina maga mögé a húgát.
 – Miben is? – kérdezte a másik zsaru, akinek húsos arcán most feljebb
szökött a szemöldöke.
Selina nem foglalkozott vele, a gyámügyessel nézett farkasszemet. Ezer
dollárt tartottak a mosogató alá erősített dobozban. Ha kenőpénzt
akarnak…
– Egyikőtök sincs bajban, Selina Kyle – mondta a gyámügyes, a
bürokratikus, mindig szabálykövető szorgos méhecske mintapéldánya. –
De mivel mindketten fiatalkorúak vagytok, és egyedül éltek itt – nézett
körbe a nő ismét olyan pillantással, amiből egyértelművé vált, hogy
tisztában van vele, évek óta kettesben vannak –, kénytelenek vagyunk
megfelelőbb körülményeket keresni mindkettőtöknek. Nagyon jó helyeket
találtunk számotokra.
Nevelőszülőknél. Külön-külön.
A szoba, a hangok, Selina teste… mind kissé távolinak tetszett hirtelen.
– Ez az otthonunk – jelentette ki Maggie halkan. – Jól megvagyunk itt.
– Az állam nem így gondolja – jegyezte meg az egyik zsaru, akinek
szőke bajsza sárgának tetszett tésztaképén. – Két kislány egyedül ebben a
házban?
A férfi a konyhába ment, és elkezdte kinyitogatni a szekrényeket.
Selina szíve a fa minden egyes nyikorgásával és csapódásával együtt
dobbant. Remegni kezdett a keze, amikor a férfi előregörnyedt, kinyitotta a
mosogató alatti ajtót, és bekukkantott. Letépte a ragasztószalagot, és a
pénzesdobozzal a kezében, kuncogva felállt. Kinyitotta a fedelet, és
mosolyogva szemügyre vette a pénzt. Felemelte a bankókat, átpörgette
őket. A társa halk, elismerő füttyentést hallatott.
– Csak nem fusimunkából van? – kérdezte Selinát.
Abból, ahogy végigmérte, Selina rögtön megsejtette, miféle munkára
gondolt a fickó.
– Nem – felelte.
Ennél többet nem mondott.
A férfi pontosan tudta, hol keresse a dobozt. Talán drogra számított.
Jobb rejtekhelyet kellett volna találnia neki, ügyesebben kellett volna
eldugnia a pénzt…
A gyámügyes megszólalt:
– Priuszod van.
 – Három évvel ezelőtt történt. – Selina hangja meglepően nyugodtan
csengett.
– Kétszer is bajba kerültél – folytatta a gyámügyes. – Nincs az a bíró,
aki megengedné, hogy itt maradj. – A hálószoba felé intett. – Menjetek,
pakoljatok össze! Hozzatok egy-két hétre elegendő holmit!
Maggie a fejét rázta.
– Nem megyek sehova.
Selina végignézte, ahogy a bajszos rendőr rámosolyog, és zsebre rakja
az ezer dollárt. A gyomra öklömnyire zsugorodott, a pulzusa ott lüktetett
minden egyes péppé vert tagjában.
Két korrupt zsaru a lakásban. Meg egy érzéketlen gyámügyes. Gondban
vannak. Nincsenek biztonságban.
– Maggie – mormolta a húgának –, menj, pakold össze a cuccodat!
A húga nem volt hajlandó megmozdulni.
Selina a nőhöz fordult, aki most összefonta vékony karját.
– A húgomnak komoly egészségügyi problémája van. Pont nem arra van
szüksége, hogy besuvasszák egy mocskos házba rengeteg másik gyerek
mellé.
– Minden egyes nevelőszülői házat rendszeresen ellenőrzünk tisztasági
és biztonsági szempontból. Bárhová kerül is, meg fog felelni számára.
Baromság. Hallotta a Leopárdlányoktól, hogy legjobb esetben is
csótányok tanyáznak az ilyen helyeken.
– Ami pedig Maggie különleges igényeit illeti – folytatta a nő, és jól
hallhatóan egyre fogyott a türelme, mert a szavai pattogóssá váltak –, egy
olyan nővérrel élni, akinek priusza van, szintén nem biztonságos.
– Magának fogalma sincs semmiről! – csattant fel Maggie.
Selina figyelmeztető pillantást lövellt a húga felé.
– Menj, pakold össze a cuccodat!
Maggie a fejét rázta, göndör, barna tincsei ide-oda szálltak.
– Nem megyek sehova.
– Mindjárt éjjel egy óra – próbált a lelkére beszélni a gyámügyes. –
Hadd vigyünk biztonságos helyre!
– Itt vagyok biztonságban – jelentette ki Maggie elcsukló hangon.
Annak hallatán, hogy Maggie hangja megbicsaklott a félelemtől, Selina
vére forrni kezdett.
Csak nyugodtan. Koncentrálj! Selina ismét bepróbálkozott:
 – Ha olyan későre jár, miért nem aludhatunk itt? Majd reggel eljönnek
értünk.
– Hogy aztán kiderüljön, elszöktetek? – kérdezte a sötét hajú férfi, az,
aki nem tette zsebre a pénzét. – Szó sem lehet róla. Hozzátok a holmitokat!
Indulás!
Nem maradt más lehetőségük. Nem volt más választásuk. Sehogyan
sem mászhattak ki a csávából.
Selina megérintette Maggie túlságosan vékony karját. Gyógyszer.
Maggie-nek magával kell vinnie az összes gyógyszerét…
Az érintésre elpattanhatott valami Maggie-ben. Rohanni kezdett.
Csakhogy nem a hálószoba, hanem a lakás ajtaja felé.
A világ egy pillanatra lelassult, meghajlott.
Selina csak azt látta, hogy törékeny kishúga elrohan a rendőrök mellett,
a haja csak úgy lobogott utána. Csak azt látta, ahogy a közelebb álló
rendőr, a bajszos, zsebében a pénzükkel utánaugrik, és óriási keze a húga
vékony karja után kap.
És ahogy az a kéz Maggie karjára kulcsolódott, ahogy a húga reszelősen
levegő után kapott, amikor a szorítás fájdalommal töltötte el őt, a lakást, az
egész világot…
Selina kifordult önmagából.
A fekete hajú rendőr került a padlóra először. Felütés, amikor a fickó
felkapja a fejét, aztán orrba könyökölés, és már el is terült. Azelőtt
eszméletét vesztette, hogy a szőnyegre hanyatlott volna.
A gyámügyes felrikoltott, de Selina már rá is vetette magát a bajszos
rendőrre, aki most felé pördült. Húsos keze még mindig Maggie karját
szorította. Selina nekirontott. A férfi azonnal eleresztette Maggie-t, és
mindkét karját arra használta, hogy ellökje magától Selinát. A falnak
ütköztek, és megrepesztették a gipszet.
– Te kis…
Csakhogy a férfi szavai hirtelen elhaltak, ahogy Selina kibújt a
szorításából, kicselezte az ügyetlen mozdulatot, amivel el akarta őt kapni,
és az ökle a rendőr arcába szállt.
A teste fájdalomtól égett, a sebei felszakadtak, zúzódásai iszonyúan
sajogtak.
– Futás! – üvöltötte Maggie-nek.
 Csakhogy a húga dermedten állt. Eltátotta a száját, a rémülettől
hullasápadttá vált.
Ezúttal vékony fehér kezek kulcsolódtak Maggie karjára. A gyámügyes.
– Nem megy sehova.
És annak a két kéznek, annak a hűvös, gyűlöletes arcnak a láttán…
Selina meglökte a nőt. Jó erősen.
Elég erősen ahhoz, hogy a gyámügyes az asztalnak essen, a székek
feldőljenek.
Maggie felsikoltott, Selina pedig feltartott öklökkel, behajlított térddel
megpördült.
Lassú volt. A bajszos rendőr addigra feltápászkodott. Selinának nem
maradt ideje arra, hogy kivédje a támadást. Iszonyú fájdalom hasított belé.
A férfi rosszindulatú, véres arcán mosoly terült el, ahogy a nyakához
nyomta a sokkolóját.
Gyötrelmes kín szántott végig rajta, majd a világ kibillent az
egyensúlyából.
Aztán minden megszűnt létezni.

♦♦♦

Selina a fénycső zúgására ébredt. A nyelve száraz, vastag súlyt képezett a

szájában, a feje lüktetett, a teste…
Egy székben ült. Odabilincselték az előtte álló fémasztalhoz.
Az őrsre került.
Selina halkan felnyögött, és felmérte a terepet. Kis helyiség volt.
Egyirányú tükör nélkül. Hangszóró, kamera vagy bármi egyéb nélkül.
Selina megrángatta az asztalhoz erősített bilincset, hogy tart-e.
Tartott.
Maggie…
A fémajtó sziszegve kinyílt. Selina megacélozta magát.
Nem a szőke gyámügyes volt az az olcsó kosztümében. És nem is a
zsaru, aki a kelleténél kissé hosszasabban figyelte őt.
Egy magas, vékony nő lépett be, a haja éjfekete volt, bőre az aranyló
méz színére emlékeztetett.
Selina Falcone elég sok üzletfelét látta már ahhoz, hogy tudja, a fehér
nadrágkosztüm kiváló minőségű. És a Mikával közös munkák során azt is
megtanulta, hogy az az egyszerű, elegáns arany ékszer a nyakában és a
fülében valódi és drága. A tökéletesre manikűrözött köröm, a divatosan
lépcsőzetesre vágott selymes hajzuhatag, a vörösre festett telt ajkak mind-
mind gazdagságról árulkodtak.
Nem gyámügyes volt.
A nő skarlátvörös körmével a kezében tartott, vastag aktát kocogtatta,
miközben az asztalhoz és az előtte álló üres székhez sétált. Selina aktája
volt a kezében.
Nem jó jel.
– Hol van Maggie?
A szavak halkan, reszelősen törtek elő belőle. Víz… vízre volt
szüksége. Meg fájdalomcsillapítóra.
– Talia vagyok.
– Hol… van… Maggie?
A sokkoló nyoma miatt az utolsó csepp energiájára is szüksége volt
ahhoz, hogy fel tudja tartani a fejét, még mindig fájdalom sugárzott a
nyakába, a gerincébe.
– Téged Selina Kyle-nak hívnak, tizenhét éves vagy. Három hét, és
tizennyolc leszel. – A nyelvével csettintett, ahogy leült az asztal túloldalán
álló fémszékbe, kinyitotta a vastag dossziét, és lapozgatni kezdte a
papírokat. Az asztal túl hosszú volt, Selina nem látta, mit olvas a nő. – Egy
ilyen fiatal lányhoz képest lenyűgöző, milyen hosszú listát tudhatsz
magadnak. – Hussanás, zizegés, sziszegés. – Illegális szerencsejáték, testi
sértés, rablás.
Szégyen és büszkeség kavargott Selinában. Szégyen mardosta, amikor
arra gondolt, hogy Maggie elé tárulhat a kendőzetlen igazság a bűneivel
kapcsolatban… tudta, képtelen lenne elviselni a húga arcára kiülő
kifejezést. Büszke volt magára, amiért mindezt megtette, amiért a tőle
telhető legügyesebben átvészelte a nehézségeket, és megadta a húgának,
amit csak lehetett.
Sikerült hűvösen, unottan felelnie:
– Utóbbi kettőért sosem ítéltek el.
– Nem, de a vádak itt vannak – vitatkozott Talia, és vörös körmével
ismét megkocogtatta a papírt. – Amiért viszont mindenképpen el fognak
ítélni néhány napon belül, az a súlyos testi sértés két rendőr és egy
közalkalmazott ellen.
 Selina rezzenéstelen arccal bámulta a nőt. Nem fog kijutni ebből a
szobából, sem az őrsről. De még ha sikerrel járna is, meg kellene találnia
Maggie-t. És a rendőrök is nyilván ott keresnék őt először.
Talia haloványan elmosolyodott, kivillant két túlságosan is fehér foga.
– A rendőrök miatt vagy tele sérülésekkel?
Selina nem felelt.
Talia ismét lapozgatni kezdte az iratokat, keresett valamit.
– Vagy a kék-zöld foltok és a széthasadt kézfej annak a nyoma, hogy
Carmine Falconénak harcolsz?
Selina hallgatott. A Leopárdoknak nem jár el a szája. Az első két
alkalommal sem mondott semmit, amikor itt járt. Most sem fog.
– Tudod, mit jelent Gotham Cityben az, hogy három hét választ el
csupán a tizennyolcadik életéved betöltésétől?
Talia előrehajolt, a karját megtámasztotta a fémasztalon. Enyhe
akcentussal beszélt, a hangja dorombolásként hatott.
– Onnantól lottózhatok?
Ismét az a mosolyféleség.
– Azt jelenti, hogy nagy szerencséd lesz, ha a bíró fiatalkorúként kezel.
Ez a harmadik súlyos vétséged. Mindenképpen rács mögé kerülsz. A
kérdés csak az, hogy a gyerekek vagy a nagylányok közé.
– Hol… van… Maggie?
Ettől a kérdéstől forrt a vére, ez üvöltő, vergődő követelés volt.
Talia hátradőlt a székében, és egy gemkapcsos iratcsomót tolt Selina
felé.
– A húgod nevelőotthonba került. A Boweryn, az East Enden.
Jóságos ég! Ha az ő lakóépületük lepukkantnak számít, hát a Bowery
maga a szeméttelep. Az ottani bandák… Még Falcone sem húz ujjat velük.
Selina megérintette az iratcsomót, amit Talia odacsúsztatott elé, a tetején
egy koszos, szűk hálószobáról készült fotóval. Maggie új hálószobája.
Begörbült ujjakkal fordította meg a papírt.
– A jó ég tudja, ki irányítja azt az otthont – elmélkedett Talia hangosan
Selina aktáját lapozgatva.
– Próbál felbosszantani, hogy egy hatalmas seggfej ellen elkövetett testi
sértést is a nyakamba varrhassanak?
Még azelőtt bukott ki Selina száján a halk, morgásszerű kérdés, hogy
meggondolhatta volna.
 Talia felnevetett, könnyedén, csilingelően.
– Gondolod, hogy menne? Bilincsbe verve?
Halk kattanás volt a válasz.
Selina megmozgatta immáron szabad csuklóját, és a fémasztalra ejtette a
kiegyenesített gemkapcsot. Ügyes trükk volt, megfordította a Maggie
nevelőotthonáról készült képet, hogy elvonja a nő figyelmét, közben a
tenyerébe vette a gemkapcsot. Azt használta gondosan a megfelelő szögbe
állítva ahhoz, hogy kinyissa vele a bilincset. Pár éve vett ő is egyet,
gyakorolni, megtanulni, hogyan működik a zár. Pontosan az ilyen
helyzetek miatt.
Talia ismét elmosolyodott, ezúttal szélesen, és elégedetten hümmögött.
– Ügyes lány vagy. – Állával Selina szabad keze felé bökött. – Azt
javaslom, tedd vissza. Tudod, milyen karót nyeltek tudnak lenni a
rendőrök az ilyesmivel kapcsolatban.
Selina pontosan tudta. Ahogy azt is, hogy még ha kiszabadítja is a másik
kezét, aztán beveri ennek a nőnek a képét, akkor sem fog kijutni sem a
helyiségből, sem az őrsről. Visszakattintotta a csuklójára a bilincset. Elég
óvatosan ahhoz, hogy szükség esetén ismét ki tudja szabadítani magát.
Talia minden egyes mozdulatát oldalra billentett fejjel követte, a haja
függönyként hullott alá.
– Azért jöttem, hogy alkut ajánljak, Selina Kyle.
Selina várt.
Talia becsukta az aktát.
– Van egy szakiskolám a hozzád hasonló fiatal nők számára. Kellenek
fizikai adottságok, igen. – A bilincs, a sérülések felé biccentett. – De főleg
az az elvárásom, hogy okosak legyenek. – A kezét az aktára tette. – Itt van
az összes jegyed. Az összes vizsgaeredményed. Tudják a cicamica
barátnőid, hogy osztályelső vagy, és minden állami vizsgán nagyszerűen
teljesítettél?
– Nem tudom, miről beszél. – Selina gondoskodott róla, hogy a
Leopárdok erről sose halljanak. Csak annyit mutatott meg magából, hogy
jól szerepelt a ringben az ostorral és a tornászgyakorlatokkal. Selina
előrehajolt. – A nagyszerű vizsgaeredmények nem segítenek megnyerni a
küzdelmeket.
A nő ismét felnevetett, halkan, buján.
 – Tudod, ha a gyakori hiányzás miatt nem estél volna el a lehetőségtől,
hogy idén végezz, akár válogathattál is volna az ösztöndíjak közül.
Esélytelen volt, hogy egyetemre menjen. Hiszen vigyáznia kell Maggie-
re!
– Az én iskolám új kezdetet jelenthetne – mondta Talia, és végighúzta a
körmét az aktán. Hosszú, vörös karomnak tűnt. – És jobb lenne, mint a
javítóintézet. Vagy a börtön.
Maggie minden egyes múló pillanattal egyre tovább kényszerült abban
az undorító otthonban maradni, mocskot, koszt lélegzett be.
– A lehetőség árnyoldala, még mielőtt megkérdeznéd, az, hogy az olasz
Dolomitokban van. És a húgod nem jöhet.
Selina pislogott, próbálta felfogni, mit mondott a nő. Egy iskola
Olaszországban. Maggie nélkül.
– Ha velem jössz – folytatta Talia –, akkor gondoskodhatok róla, hogy
ez az akta – paskolta meg az iratcsomót – eltűnjön. Méghozzá örökre.
Selina előbb az aktát, majd Talia gyönyörű vonásait fürkészte. Az
ilyesfajta ajánlatok nem járnak komoly kötelezettségek nélkül.
– Leszarom az aktát – jelentette ki Selina. – Azt akarom, hogy kijuttassa
Maggie-t abból a házból.
Talia pislogott egyet, csupán ez árulkodott a meglepettségéről.
– Helyezze el a húgomat olyan nevelőszülőknél, akik csakis róla
gondoskodnak. Jó embereknél, akik hajlandóak örökbe fogadni. Valahol a
kertvárosban, kellemes helyen. Ahol nincsenek bandák, erőszak, drogok.
Némaság.
Selina halkabban hozzátette:
– És azt akarom, hogy gondoskodjon róla, hogy anyám sose kaphassa
vissza Maggie-t.
Zúgott a fénycső odafent. Talia keze végigdörzsölte az akta durva
felületét, ahogy az ölébe húzta.
– Nem vagy abban a helyzetben, hogy követelésekkel állj elő.
Selina hátradőlt a székében, és közben végig a nő sötét szemébe nézett.
– Ha olyan nagyon akar a kis embercsempész klubjába, akkor megoldja.
Talia nevetésben tört ki. Csakhogy örömtelen volt a kacaja. Kuncogott
még egy sort, majd hátravetette a haját.
– Elintézem.
Selina elrejtette a döbbenetét.
 – Még egy feltételem van – mondta Talia, miközben felállt az asztaltól.
Hát persze hogy volt még valami. Selina minden egyes lélegzetvételét
árgus szemmel figyelte.
– Ma este indulunk – folytatta a nő. – És nem köszönhetsz el.
Selina egy pillanatig nem hallotta sem a szavakat, sem a fénycső
duruzsolását, sem Talia bézs magas sarkújának kopogását, ahogy a nő az
ajtóhoz vonult. Azt a nyomorult Carousel-dalt hallotta.
És még mindig az csengett a fülében, amikor Talia mély hangon
odavetette neki:
– Vedd le azt a bilincset!

♦♦♦

A magánrepülőtér felszállópályája üres volt. Csak egy fényes fehér gép állt
járó hajtóművel a kifutón, és a leeresztett lépcsőn túl már látszott a szinte
ragyogó belső faburkolat. Tökéletesen illett az Aston Martinhoz, amiből
Selina épp az imént szállt ki. Talia már hosszú léptekkel megindult a
repülő felé.
Selina a csuklóját dörzsölgetve a nő után sietett, és közben a baloldalt
kirajzolódó városkép felé pillantott.
A keleti láthatár már világosodott. Hajnalodott.
Sajgott a teste. Mindene fájt. Nem csak a csontja és a húsa.
Selina elhessegette a gondolatot. Alaposan megnézte magának Gotham
Cityt. A fényeket, az árnyakat.
Hűvös szél ostorozta az arcát, kirángatta összefogott haja tincseit. Épp
akkor érte be Taliát, amikor a nő megindult felfelé a magánrepülőgép
lépcsőjén. Légiutas-kísérő állt a tetején, a feltartott tálcán két pohárban
pezsgő gyöngyözött.
– A magáé a gép? – kérdezte Selina.
Talia megfogta a lépcső korlátját, és feltette elegáns cipőbe bújtatott
lábát az első lépcsőfokra.
– Igen.
Szóval, ez az iskola… Selina ismét a város felé pillantott. Arrafelé, ahol
reményei szerint Maggie-t épp a kertváros fái, nyílt légtere és csendje felé
vitték.
 Nagyot nyelt, és követte Taliát a repülőgép keskeny lépcsősorán. A
magánrepülőgépre.
– Maga Wayne vagy ilyesmi?
Wayne-ék rengeteget jótékonykodtak, kinézte belőlük, hogy elegáns
olasz iskolát alapítottak rossz útra tévedt fiatal nők számára.
Talia halkan felnevetett, és még arra sem méltatta, hogy megforduljon,
amikor felért a lépcső tetejére, elvette a pezsgőt a légiutas-kísérőtől, és így
felelt:
– Nem. A családnevem al Ghul.
KÉT ÉVVEL KÉSŐBB
 3. FEJEZET

Szellem volt. Lidérc.

Selina emlékeztette magát erre az apróságra a magánrepülőgép
lépcsőjén, ahonnan hunyorogva figyelte, ahogy a vakító déli napsütés
megcsillan a repülőtér hangárjain, és az arcába csapott Gotham City késő
augusztusi bűze.
Legalább ez nem változott az elmúlt két évben. Selina maga azonban…
A tízcentis bézs magas sarkú, ami olyan kellemesen kopogott a
lépcsőfokokon, miközben leereszkedett, csak a kezdet volt. Hosszú
aranyszőke haja, ápolt körmei és napbarnított bőre folytatta a sort. Aztán
persze ott volt a tökéletesre szabott krémszínű vászonkosztüm is, a
légiutas-kísérő kigőzölte számára fél órával a leszállás előtt. A legkevésbé
sem vészjósló, gondtalan gazdagság megtestesítőjévé vált.
Nyoma sem maradt annak a lánynak, aki két évvel ezelőtt véresen,
péppé verve mászott fel a repülőgép lépcsőjén. Nyoma sem maradt annak
a lánynak, aki foggal-körömmel küzdött, hogy biztonságban tudhassa a
húgát, és a lehetőségeihez mérten megőrizze az egészségét – főleg, hogy
Maggie-ről most gondoskodtak, egy szép házban élt a kertvárosban.
Nem, nyoma sem maradt annak a lánynak.
Az Árnyak Ligájának segítségével könnyedén visszatérhetett Gotham
Citybe, egyenes út vezetett afelé, amit el kellett végeznie. A Liga sokkal
nagyobb, sokkal halálosabb, mint bármelyik bűnszervezet ebben a
városban. Már-már legendás. Senkinek és semminek nem tartoznak
felelősséggel, valóságos természeti erőnek számítanak. Sokkal magasabb
rendű céljaik vannak, mint az anyagi javak. A Liga hatalommal
kereskedik, olyasmivel, ami országokat, magát a világot változtathatja
meg. Az okos bűnözők eltakarodnak az útjukból. A legokosabbak
meghajolnak előttük.
 Selina mély lélegzetet vett, megacélozta magát, és megmozgatta az
ujjait, hogy megszabaduljon a rajtuk végigfutó remegéstől. Nem volt helye
félelemnek, kétségeknek, tétovázásnak. Rengetegen figyelték.
A közeli drótkerítésen túl fotósok készítettek képeket róla nagy
távolságból is működő fényképezőgépeikkel.
Selina elhessegette az idegesség utolsó foszlányát is, és buja, hamiskás
pillantást küldött feléjük. Széles karimájú fekete kalapja – öltözékének
legfőbb éke – eltakarta a fél arcát. Még ennél is nagyobb szívességet tett a
fotósoknak, és levette a napszemüvegét, ahogy lelépett a lépcsőről, és a
várakozó fekete autó felé fordult.
És mert végre visszajutott ebbe a koszfészekbe, arra a helyre, ami
egyszerre volt pokol és az otthona, integetett nekik, és olyan ragyogó,
fehér mosolyt villantott, hogy az magát Gotham Cityt is felvillanyozhatta
volna.
Kattanás, reteszhang, kattanás.
Elgondolkoztak egyáltalán a fotósok a névtelen tippen, ami megsúgta
nekik, hogy az előkelő Holly Vanderhees hosszas európai tartózkodás után
ellátogat a városba? Vagy nem akartak ostobának tűnni azáltal, hogy
megkérdezik, ugyan ki ez a nő, aki épp most szállt le Gotham Cityben?
A számítógépes rendszerükön keresztül érkező információ rövid volt, de
részletes. A családjának mindenfelé vannak befektetései. Régóta
vagyonosak. A szülei meghaltak. Testvére nincs. Ő maga pedig
milliárdokat ér.
Selina elérte a kocsit és a sofőrt, aki nyitva tartotta számára az ajtót.
Évekbe tellett, mire sikerült elfojtania a késztetést, hogy hálája jeléül
biccentsen, hogy legalább annyival köszöntse az illetőt, hogy a szemébe
néz.
A férfi nem mert bemutatkozni. Nem tett semmit. Elég jól képzett volt
ahhoz, hogy tudja, funkciót tölt be.
Még most is, mindazok után, amit megtanítottak és elmondtak neki,
görcsbe rándult Selina gyomra.
Hazugság. Ez az egész szemenszedett hazugság. Az East Enden
születtem, ott nevelkedtem. A szavak a nyelvére tolultak, ahogy lehajolt,
hogy beüljön a kocsiba. Ez az egész szemenszedett hazugság.
De egyetlen szót sem kellett szólnia, a férfi már tudta, hogy az óváros
egyik luxuslakásába kell vinnie, amit Holly ki tudja, mennyi időre kibérelt.
Valószínűleg az egész gálaszezont itt tölti majd, tájékoztatta az ingatlanost,
aki majdnem elájult élete legnagyobb jutalékától.
Pihe-puha bőrülés fogadta, amikor beült a kocsi hátsó ülésére, és a sofőr
gondosan megvárta, míg behúzta simára gyantázott, aranybőrű lábát, csak
utána csukta be halkan az ajtót. A levegő huszonegy fokos volt, a
leeresztett tálcán két üveg behűtött víz várta, az anyósülés hátuljához
elegáns tabletet erősítettek, alatta a hálós részben pedig citromillatú
törlőkendők sorakoztak.
Nem mintha használni akarná őket. Miért is tenné tönkre a sminket,
amit leszállás előtt olyan gondosan felvitt az arcára? Szinte láthatatlan
alapozó, matt galambszürke szemfesték, leheletnyi szemceruza és merész,
lángvörös rúzs.
Ügyet sem vetett arra, hogy remeg közben a keze. Többször is le kellett
ráznia, mire elég biztosan tartotta a szemceruzát és a rúzst ahhoz, hogy
tökéletesen felvigye a sminkjét.
Az nem segít, ha az ember ideges egy küldetés előtt. Ezt mondogatta
magának újra és újra. Hiába volt már túl minden légzéstechnikai
gyakorlaton, amit tanítottak neki.
A sofőr beszállt, és bekapcsolta a rádiót, azt az adót, amit korábban kért,
ahol klasszikus zenét adtak. Ha már hamarosan a Gotham City-i
Operaházba jár majd, legalább tűnjön úgy, mintha érdekelné a dolog.
Rengeteg dolgot kellett sugároznia, hiszen a sofőr szája úgyis el fog
járni. Ahogy a repülőn a légiutas-kísérőké is. Pénzzel szinte bármit meg
lehet venni, de a hallgatást még az sem garantálhatja. Gotham Cityben a
hűséget éppúgy adják-veszik, mint a részvényeket a tőzsdén.
Ilyen helyeken nem létezik valódi hűség. Ezt is megtanulta az elmúlt
évek során.
A hatalmas kapuk szétnyíltak előttük, hogy az autó kigurulhasson a
magánrepülőtérről. Selina végigsimított a selymesen puha bőr Birkin-
táskán maga mellett. A táska, a cipő, a ruhák, az ékszerek, mind komoly
státuszszimbólumok voltak. Gazdagságról árulkodtak. És belépőjegyek,
méghozzá elsőrangúak, ha valaki be akart jutni azokba a körökbe, amik
felette álltak a Gotham City utcáin küszködő csőcseléknek.
A természet alapja az egyensúly, susogta neki egyszer Nyssa al Ghul, a
mentora és személyi kiképzője Olaszországban. Ha túlságosan eltolódna
az egyik irányba, végül mindig megtalálja a módját, hogy visszabillenjen a
helyére.
Gotham Cityben bizony hosszú-hosszú ideje a gazdagok és korruptak
felé billent a mérleg nyelve. Selina azért érkezett, hogy helyreállítsa az
egyensúlyt.
A kocsi szabályosan elhelyezkedő utcákon haladt, majd ráfordult a
Gotham folyón keresztülívelő, a belvárosba futó autóútra. Ahogy
átsuhantak a Brown Bridge-en, Gotham City déli csücskének látványa
tárult Selina elé, tele csillogó felhőkarcolókkal, amik lándzsaként döfték
keresztül a felhőtlen nyári égboltot. Ezek fölé már csak a Wayne-torony
magasodott. Valószínűleg a város minden egyes lakosa le tudta volna
rajzolni emlékezetből. A vendégszeretet szimbóluma, ahogy a képeslapok
hirdették.
A torony valójában mindent jelképezett, csak azt nem.
És mire Selina végez itt, a világ is rádöbben erre.
A híd acélgerendái közötti réseken át megpillantotta a Gotham folyó
sároskék vizét. Hány holttest fog ott úszni, mire végez?
Gotham City a szakadék szélén táncol. Csak egy kis lökésre van
szükség.
Micsoda szerencse, hogy a szenteskedő Batman épp máshol tartózkodik,
már hetek óta semmi hír felőle. És hogy Batwing meg még néhányan így is
alig tudják visszafogni a távollétét kihasználó csőcseléket.
Selina halkan felhorkant. Milyen szánalmas nevekkel illetik magukat
ezek az önkéntes jótevők!
Tekintete a folyóról a minden egyes szívdobbanással egyre közelebb
kerülő ragyogó metropoliszra siklott. Oda, ahol az East End sötétebb,
alacsonyabb épületei piszkították a láthatár szélét.
Otthon. Legalábbis régebben az volt. Nagyon régóta nem merengett az
otthon fogalmán. Nem volt hajlandó belegondolni, hol is van az, már ha
létezett egyáltalán ilyesmi számára.
Az Árnyak Ligájától kapott kegyetlen kiképzés rengeteg mindenre
megtanította. Megölte a kétségbeesett lányt, akit az utca nevelt, ő ott
maradt valahol a Dolomitok egyik szakadékának a mélyén. Az a lány
szépen elszivárgott, ahogy azoknak a vére is, akiknek a legyőzésére –
megbüntetésére – Nyssa és a többiek kiképezték.
 Birodalmakat fogsz térdre kényszeríteni, garantálta Nyssa egy
kifejezetten gyomorforgató bemutató után, amin azt tanította neki, hogyan
bírjon szóra másokat. Már-már ígéretként hangzott el, miközben Selina
kiokádta a belét.
Nem, az otthon többé nem létezett számára. De megérte. Azért jött haza,
hogy gondoskodjon róla, tényleg megérje – a kiképzés, a hallatlan ár. Nem
fog kudarcot vallani. Ezen a kulcsfontosságú küldetésen semmiképp.
Így hát Selina nyugtató lélegzetet vett, és a kocsi puha ülésén hátradőlve
szemügyre vette a csillogó várost.
És végül, oly sok idő után most először halványan elmosolyodott.
Hadd élvezze ki Gotham City a nyár utolsó napjait!
 4. FEJEZET

Mindig ugyanaz a rémálom kísértette.

Vakító napsütés, olyan iszonyú hőség, ami a levegőt is kiszorítja a
tüdejéből, és a láthatár széléig futó homokos-cserjés síkság.
Majd az üvöltés. A sikoly. Robbanó homok és fém.
Vér és káosz. Fegyverropogás.
A világ másik oldalán… egy teljesen másik világban, egy teljesen másik
életben. Egy másfajta pokolban.
Mert Luke Fox számára nem a tűz és a kénkő jelentette a poklot. Hanem
hogy a reggel a kantinban még vele nevető barátai ebédidőre hullazsákban
végezték.
Minden egyes éjszaka ez az álom, ez a pillanat kísértette.
Egy év telt el azóta, hogy visszatért Gotham Citybe, és Luke még
mindig csak vánszorgott egykori önmaga felé.
Bárki volt is az az ember. Bárki szakadt is darabokra aznap, amikor a
húsa is elvált a bordáitól, ahol a golyóálló mellény nem védte. Mintha az
ellenség, akit le kellett győzniük, pontosan tudta volna, hol sújtson le a
rögtönzött robbanóeszközzel, ami végül az előttük haladó tank alatt
robbant fel, és fémrepeszeket küldött szerteszét a levegőben.
Keresztül rajta és a katonáin.
Megérte? A kemény kiképzés meg a három év a haditengerészetnél?
Sikerült változtatnia valamin?
Újra és újra feltette magának ezeket a kérdéseket. Kísértették minden
egyes lépését, minden egyes lélegzetvételét. És minden éjszaka kiűzték őt
Gotham City utcáira.
Luke kifújta a levegőt, izmos mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt.
A holdfény beszivárgott az ablakon keresztül, és megvilágította a
cikcakkos vonalat a bordájánál, a sebet, ami úgy elütött barna bőrétől. Az
eget kémlelte, tetőtéri lakásából zavartalan kilátás nyílt Gotham City
belvárosára.
Nem villant denevér alakú jel az éjszakában.
Luke nem tudta volna megmondani, hogy csalódott vagy sem.
Az órára pillantott az ágya mellett. Csupán két óra telt el azóta, hogy
egy nyugodt éjszakai járőrözés után visszamászott a lakásába. A jelek
szerint az augusztusi hőség még Gotham City legmocskosabb bűnözőit is
odabent tartotta.
Luke felhorkant, elképzelte, ahogy a közismert rosszfiúk a
légkondicionált mozit választják ahelyett, hogy megfélemlítenék az utca
népét.
Legalább a humorérzéke még megvolt. Nagyjából.
Bruce Wayne nem dicsekedhetett ilyesmivel. Legalábbis nem fedte fel
az elmúlt hónapokban, mióta együtt edzettek.
Az apja fejéből pattant ki az ötlet, a szokásos, tűzijátékkal megspékelt
július negyedikei családi sütögetés után tavaly nyáron a tengerparti
házban.
Az incidens után.
Luke az udvaron összegyűlt tömeg közepén állt, amikor a tűzijáték
durrogni kezdett a privát partszakaszuk felett, ahogy minden egyes nyáron,
amióta csak az eszét tudja. Csakhogy a korábbi nyarakkal ellentétben,
amikor most az első tűzijátékok felvillantak és felharsantak a sötét
égbolton, a teste teljesen bekattant, mintha be lett volna programozva, mint
az egyik kütyüje. Nem kapott levegőt, képtelen volt uralma alá gyűrni a
vegytiszta rettegést, ami elöntötte. Rátelepedett, mintha a föld meg akart
volna nyílni alatta, hogy elnyelje, mintha ismét a véráztatta sivatagba
került volna, és újra át kellett volna élnie a rémálmát.
Az volt az első igazi pánikrohama. Az éves családi buli kellős közepén.
Bruce állt mellette, amikor megtörtént. Azonnal felfigyelt a jelekre, és
szólt Luke apjának, hogy segítsen diszkréten visszakísérni a fiát a házba.
Amikor Luke végre ismét kapott levegőt, amikor a világ szép lassan
visszatért a rendes kerékvágásba, és a sivatag ismét elmaradt mögötte,
kibuktak belőle a szavak. Hogy képtelen volt megmenteni őket. A
csapatát. Elmondta, hogy fogalma sincs, tett-e valami hasznosat aznap,
vagy élete bármely másik napján. Az apja és Bruce ott ült vele,
végighallgatták. Mintha nem lett volna jobb dolguk.
 Ezután meglett a diagnózis: poszttraumás stressz, amit azon a bizonyos
estén a tűzijáték sercegése, robbanása és a villanó fények idéztek elő.
És a kezelés: csoportterápia heti egy alkalommal, és egyéni
foglalkozások háromnaponta. Amivel nem volt semmi baj, nagyon jót
tettek. Szükségesek voltak. Életbe vágóan fontosak.
De az apja olyan terápiát is javasolt, ami közte, Bruce és Luke között
maradt. Hogy látogasson el egy héttel később a Wayne-kastélyba. Az alatta
elterülő titkos terembe. Ha Luke szeretne valami hasznosat tenni, mondta
Bruce, abban ő talán segíthet.
Luke rengeteget tanult az azóta eltelt tizenhárom hónapban. Saját
magáról, arról, ami kísértette, és a Wayne-kastélyban élő férfiról.
Lemondott az alvásról, felkelt az ágyból, és az erkélyre trappolt. Hiába
járt hajnali négyre, a levegő továbbra is forrón, nyirkosan ölelte körbe a
bőrét. Ismét végignézett a városon, a fülét hegyezte, hátha felharsannak a
szirénák. Bármi, csak maga mögött hagyhassa az ágyát, a penthouse-t.
Bármi, csak csinálhasson valamit a hajnalt megelőző órákban, mert tudta,
hogy aludni képtelen.
De nem hallott semmit. Csak a fülledt hőség fogadta, és a némaság.
Még a csillagok is aprónak és fakónak tűntek, a csillagképek – amiket
pontosan felismert, akár a saját rokonait – elmosódtak a forróságban. A
nevük inkább ösztönszerűen, mintsem tudatos gondolatként futott át az
elméjén: Lant, Nyilas, Hercules…
Luke végigfuttatta a kezét rövid haján. Hagyta, hogy oldalt megnőjön
kissé, de ezt leszámítva még mindig olyan rövidre nyíratta, mint a
seregben.
Mozgásra lett figyelmes balról.
Minden érzéke kiélesedett, izmai felvették a laza támadóállást.
A legkreatívabb bűnözőket még a harminc emelet sem zavarná, ha úgy
döntenének, ki akarják rabolni Gotham City leggazdagabbjainak a széfjét.
Arany villant az erkélye szélén.
Nem, nem is az ő erkélyén, hanem annak az erkélynek a szélén, amelyik
a szomszédos tetőtéri lakáshoz tartozott, abban a sarokban, amire épp
rálátott onnan, ahol állt. Az arannyal együtt másra is figyelmes lett: hosszú
szőke hajra, aminek a vége enyhén bekunkorodott.
Csak két lakás volt idefent, és a másik hónapok óta üresen árválkodott.
Egészen tegnapig, jutott eszébe. A felső tízezer egyik tagja, régi vagyonos
család sarja, legalábbis ezt állították a pletykaoldalak, amikor este rájuk
nézett, hogy vajon nem kell-e bosszúságra számítania. Holly Vanderhees.
Luke átpillantott a korlát felett, a nyakát nyújtogatva próbálta jobban
megnézni magának a gyönyörű szőke haj tulajdonosát, de épphogy csak
látta.
Egy szomszéd kellemetlen fejlemény.
Meg kellett volna vennie a szomszédos lakást is, hogy üres maradjon.
Ostobaság volt. Olyan hiba, amit csak kezdők követnek el.
Mostantól óvatosnak kell lennie, amikor ki-be járkál a lakásból. Még a
végén a rendszertelen életmódját is meg kéne magyaráznia valamivel, ha a
nő kíváncsiskodik. És ha még pletykás is! Az ilyen előkelő hölgyek
általában azok. Luke nagy adag tisztelettel viseltetett irántuk. Nemegyszer
látta már, hogy néhány szó és pletyka segítségével sokkal hatásosabban
kicsinálják a másikat, mint a lázadók golyókkal és rögtönzött
robbanószerkezetekkel.
Az új szomszédja eltűnt a végig körbefutó erkélyen. Mintha fel-alá
járkált volna.
Első éjszaka egy új városban. Talán neki sem jön álom a szemére.
Egy pillanatra felmerült benne, hogy átvág a kis közös folyosón, és
bekopog hozzá. Bemutatkozik.
De nem követhetett el újabb hibát. Ha összebarátkozik valakivel, az
kérdéseket szül. Az a legjobb, ha Holly Vanderheesnek fogalma sincs róla,
ki él a szomszédban, ha sosem látja, sosem hallja Luke-ot. Egyszerűbb, ha
úgy tesz, mintha ott sem lenne.
Elképzelni sem tudta, Bruce hogy csinálja, hogyan tart egyensúlyt a férfi
(akiről a világ úgy hiszi, ismeri) és az önjelölt igazságosztó között (aki
Gotham City biztonságáért harcol). Luke rákérdezett erre az edzések
során, de Bruce nem bizonyult bőbeszédűnek.
Ez volt az egyik dolog, amire Bruce nem tanította meg.
Luke már azelőtt is rengeteget tudott a harcról, az ügyes, hasznos
kütyük elkészítéséről, hogy nekiláttak a közös munkának. Már azelőtt is
éppolyan szívesen edzette a testét, mint amilyen kedvvel az elméjét
pallérozta, hogy belépett a tengerészgyalogságba.
Ritka párosítás, mondogatta az anyja gyakran büszkeségtől sugárzóan.
Okos és jóképű! Luke mindig csak nevetett, legyintett arra, amit mondott.
Még ha az okossága hivatalosan bizonyítást nyert is. Már azelőtt zseninek
nyilvánították, hogy befejezte volna a középiskolát. Sokra ment vele a
tengerentúlon.
Mostanság határozottan nem használta semmire az eszét, amikor
eljátszotta a világ előtt a milliomos szívtiprót, akinek őt hitte a világ.
Lucius Fox, a Wayne Vállalat vezérigazgatójának fiaként könnyű munkát
szerzett a cég Alkalmazott Tudományok részlegén.
Valójában arra kellett a munkahely, hogy bejuthasson a Wayne-
toronyba, lemehessen az elzárt, föld alatti hetedik emeletre, és
szórakozhasson a ruhájával, a felszerelésével, a kütyüivel, amiket akkor
vett igénybe, amikor Gotham City legaljasabb bűnözőivel harcolt. Még
Bruce felszerelésén is változtatott, a kollégája nagyon nyitottan állt a
fejlesztésekhez. Közelebb is hozta őket egymáshoz a technológia iránti
érdeklődésük.
Bágyadt szürke fény szivárgott a keleti láthatárra. Ma este újabb
bokszmeccs várt rá. Az anyjának határozottan nem fog említést tenni róla,
amikor néhány óra múlva a villásreggelinél találkoznak.
Minden meccsel éveket veszel el az életemből, panaszkodott neki és az
apjának.
Csak félprofi mérkőzések, kelt néha a védelmére az apja. Ő tudta, hogy
az ökölvívás kiegyensúlyozza Luke-ot, jó néhány évig űzte azelőtt is, hogy
bevonult. Lecsendesítette az elméjét. És a visszatérése óta eltelt egy évben
ismét belevetette magát a bokszolásba. Ez is része volt a folyamatban lévő,
végtelenségbe nyúló felépülésének.
De csak a félprofi ligában, kötötte a lelkére az apja. Ahogy az Gotham
City elitjétől elvárható.
Hiába nem vesztett soha. Egyszer sem.
Egyetlenegy meccset sem.
Amit az anyja nem tudott, amit nem is tudhatott meg soha, hiába akarta
neki olyan nagyon elmondani, az az, hogy az apjával arra jutottak, a
mérkőzések nemcsak kiegyensúlyozottabbá teszik, hanem magyarázattal
szolgálhatnak azokra a sérülésekre is, amik az éjszakai tevékenykedéséből
fakadnak. A valódi munkájából.
Abból, hogy ő Batwing.
Ő maga találta ki ezt a nevet, részben azért, hogy tisztelegjen a Bruce-
szal közös edzések előtt, de főleg, mert ez volt az álruhája kedvenc része.
Ezen dolgozott a legtöbbet, és eszméletlenül élvezte, amikor meglephette
vele a gazfickókat. Attól csinálták csak igazán össze magukat a bűnözők,
ha felvillantotta a nagyobb távolságok áthidalására is alkalmas
visszahúzható szárnyakat.
És persze a segítségükkel könnyedén leszállhatott a tetőre, hogy aztán
visszaosonjon az épületbe. Ezt nyilván jócskán megnehezíti majd az új
szomszéd. Luke homlokráncolva figyelte Holly erkélyét, végül bement a
lakásba, és bezárta az ajtót. A légkondi azonnal jeges levegőt fújt a bőrére.
Valahogy csak eléri, hogy Holly azt higgye, Luke a létező
legunalmasabb alak.
A gardróbszobába ment, a lámpa automatikusan felkapcsolt. Luke a
teljes alakját keretbe foglaló tükörre pillantott a faberakáson. Egy rejtett
érintőpanel segítségével bejuthatott volna a mögötte rejtőző másik
gardróbba is, amit zsúfolásig töltött különféle gépesített álruhákkal,
fegyverekkel és egyéb felszerelésekkel. Helyette tornanadrágot húzott,
meg egy régi tengerészgyalogos pólót, majd leharcolt edzőcipőbe bújt, és
kiment a lakásból. Egy szinttel lejjebb teljes körű szolgáltatást nyújtó,
éjjel-nappal nyitva tartó edzőterem várta. Az éjszaka ezen szakaszában
biztosan üres lesz. Vagy a nappal ezen szakaszában. Bárminek számít is fél
öt.
Luke kifelé menet megpillantotta magát a tükörben. A bőre még mindig
verejtéktől csillogott, az arca kissé beesett volt. Az anyja biztosan aggódni
fog érte a villásreggelinél, túlságosan okos nő ahhoz, hogy ne vegye észre.
Főleg, ha Luke meg sem próbál megszabadulni az üres, üveges
tekintetétől.
Egy év eltelt már, és még mindig ugyanolyan volt.
Egy éve próbált hozzászokni a civil léthez és kezdeni valamit a
poszttraumás stresszével, hogy végre valami hasznosat tehessen, és
megakadályozza a város romba dőlését. Hogy tisztelegjen azoknak a
férfiaknak és nőknek az emléke előtt, akik nem tértek haza – leszámítva
azt, ami a fenyőkoporsóban visszajutott –, és persze a családjuk előtt, akik
elveszítették őket.
Luke vállal belökte az edzőterem ajtaját, a fénycsövek egy pillanatra
elvakították, a gépek felett a képernyőkön különféle hírcsatornák mentek.
Persze a hírekben sem mondanak semmi érdemlegeset, mindenfélével
kitöltik a rendelkezésre álló időt, mert a valóság… Ki venné meg a
reklámidőt, ha a valóságról számolnának be? Az amerikaiak nem akarják,
hogy megkérdőjeleződjön a hatalmas házuk és pazarló életmódjuk
létjogosultsága azáltal, hogy eléjük tárják, mekkora szegénységben él a
világ nagy része. Hogy milyen kétségbeejtő, milyen ocsmány tud lenni
máshol az élet.
A fenébe is, még ő sem képes túl hosszasan nézni az East Endet a saját
átkozott városában.
Az anyja is tisztában van mindezzel. Minden egyes nap ez ellen küzd.
Luke úgy sejtette, az anyja báli ruhái és remekbe szabott kosztümjei is
egyfajta páncélként funkcionálnak, tulajdonképpen ő is álruhában küzd az
igazságtalanság ellen, főleg színes bőrű nőként a társadalom krémjében.
Bár elmondhatná neki! Bár elmagyarázhatná, mekkora megtiszteltetés,
hogy az ő nyomdokaiba léphet, még ha másképpen harcolnak is
éjszakánként. Az anyja gálákon és tanácstermekben, a bájával és az
eszével győzködi Gotham City leggazdagabbjait, hogy adakozzanak a
jótékonysági szervezeteinek. Luke pedig a ringen kívül olyan helyeken
küzd, ahová kevesen merészkednek.
Luke azt a futópadot választotta, ahonnan látta, ha valaki belép az
edzőterembe – egy újabb lecke Bruce-tól: mindig légy résen –, fellépett rá,
majd benyomta azt a sebességet és dőlésszöget, amit szeretett. A teste
eszköz. Fegyver. Éppolyan, mint amilyenekkel a tengerentúlon harcolt.
És még amikor futni kezdett, amikor ismét verejtékcseppek csorogtak le
a testén, és égni kezdett a tüdeje széles mellkasában… még akkor sem
érezte.
Önmagát.
A bőre, a csontjai éppolyan távolinak tűntek, mint a csúcstechnológiás
álruha, amit éjszakánként magára öltött.
A nap szép lassan Gotham City fölé emelkedett. Az üvegfalakon túl
páratlan kilátás nyílt a városra.
Új napra virradt.
És ő ki fogja használni. Azokért a barátaiért, akik nem térhettek haza,
azokért az emberekért, akik itt élnek, ebben a városban… Ki fogja
használni ezt a napot.
 5. FEJEZET

Súlyos csend honolt a Régészeti Múzeumban. Az éjszaka legsötétebb

óráiban némaság lengte körbe a márványtermeket, éppolyan, már-már
tapintható, mint amilyen a hatalmas épületen kívül a fülledt hőség volt.
Csupán a klíma susogása és az álomittas őr kulcsának csörgése törte meg
időről időre a csendet.
Selina nem. Fekete csizmája egyszer sem csikordult meg a fehér padlón,
ahogy végigosont az óriási épület szárnyain és folyosóin. A sisakja végig
jelezte a riasztóberendezések szövevényét. Egyfajta ügyességi játék volt
ez, de nem kifejezetten nehéz. A szkenner folyamatosan az igényeinek
megfelelő információval látta el. A sisak füle, a hatalmas szemek… Fogta
az egyik szokványos sisakot – Halotti Maszknak hívják őket –, amit az
Árnyak Ligája a növendékeinek adott, és átalakította.
Cicus, gúnyolták. Cicamica. Növendékek és bérgyilkosok egyaránt ezt
suttogták, sziszegték és morogták az edzéseken, az ebédlőben, a
folyosókon. Elég volt egyetlen pillantást vetniük a karjára tetovált foltokra,
máris gúnyolni kezdték. Eleinte az öklével felelt, ám ezzel csak Nyssa
megvetését vívta ki. Az önuralom kulcsfontosságú. Az önuralom a lényeg.
Így hát Selina uralkodott magán. Nem foglalkozott a kötekedéssel, a
gyűlölt gúnynévvel.
És közben dolgozott a Halotti Maszkon. Ezzel töltötte az éjszaka
legcsendesebb óráit a Szentély laborjainak mélyén. Párszor megrázta
magát, megvágta az ujjait, miközben a drótokat nyeste, de végül Nyssa
megajándékozta őt az egyik ritka, jóváhagyó mosolyával, amikor az
átalakított sisakban jelent meg az edzésen. Macskafüleket mintázó
hangérzékelők. Óriási szemek. És pengeéles karmok a mászókesztyű
ujjainak a végén.
 A gúnyolódás abbamaradt. Főleg azután, hogy Selina felhasította
Tigrisnek, Nyssa és Talia egyik legádázabb bérgyilkosának és
kiképzőjének az oldalát, és ezzel rendezte a dolgokat.
És ez még azelőtt történt, hogy Nyssa megengedte, hogy elkezdjen az
ostorral edzeni.
A lábujjától a feje búbjáig feketébe öltözött Selina alig zihált, amikor
megállt a híres egyiptomi szárny bejárata előtt, és szemügyre vette a fénylő
lézerlabirintust.
A szokásos klisé volt: szabad szemmel szinte láthatatlan lézersugarak.
A sisak nélkül talán spray segítségéhez folyamodott volna. Még
nagyobb klisé.
Ám hiába vetített elé térképet a sisak a különböző csapdák és ajánlott
útvonalak megjelölésével, Selina azért alaposan tanulmányozta a
sugarakat. Felmérte a szögeket, az érkezések helyét, a lehetséges
buktatókat.
A kiállítási tárgy csupán tizenöt méterre volt tőle. Egyenesen elöl a
boltíves márványteremben. A kis bronz macskaszobor éjszaka is
kivilágítva emelkedett ki a környezetéből, tisztelettel adózva Básztet, a
harcosok macskafejű istennője, a gyermekek és macskák védelmezője
előtt.
A méretében egy samponosflakonnal vetekedő, közel háromezerkétszáz
éves szobrocska tökéletes állapotban maradt fenn. Ahogy a nyakrészét
díszítő drágakövek is, melyeknek köszönhetően szinte felbecsülhetetlen
volt az értéke.
De csak szinte. Ami azt illeti, valaki rakott rá árcédulát.
Olyan árral, amitől Selina elmosolyodott a sisakja alatt, és mozgásba
lendült.
A bal lábára nehezedett, felemelte a jobbat, és óvatosan átcsúsztatta a
ragyogó szenzorok közötti legnagyobb résen. Minden az egyensúlyon
múlott.
Már tornászként is a gerenda volt a legkedvesebb száma, ebben volt a
legügyesebb. Fogalma sem volt, miért. A csapattársai többsége rettegett,
félt tőle. Selina úgy gondolta, hogy talán a félelem megmérgezte az
egyensúlyérzéküket.
A teste többi részét is átpréselte a szenzorok közötti résen, és egy kis
szabad területen kötött ki. Az ostort szorosan rögzítette a lopáshoz,
háromszor is ellenőrizte, hogy biztosan ne essen le a csípője bal oldaláról
mozgás közben.
Az őrök még tíz percig nem jönnek ebbe a szárnyba. Ennél több időre
nem is volt szüksége. Főleg, hogy vette a bátorságot, és összezavarta a
kamerajelet egy egyszerű Üzemzavar: Vegye fel a kapcsolatot a
szolgáltatóval! üzenettel. A téves telefonszám vagy negyedórán keresztül
hátráltatni fogja az őröket.
A következő sugár fölött könnyedén lement hídba, és a világ egy
szívdobbanás erejéig tótágast állt, ahogy kesztyűs keze a márványpadlót
érintette. Elrúgta magát, a hasizmai megfeszültek, és már a levegőbe is
lendült a lába, hogy végül könnyedén földet érjen a másik oldalon.
Tánc. A mozdulatok egyfajta tánccá adódtak össze, ami idővel
megtetszett neki.
Ahogy az is tetszett neki, hogy elvehette azt a gyémántot a Gotham
Múzeumból három nappal ezelőtt. És az ékszereket egy üzletből öt nappal
korábban. Rövid táncok voltak, kisebb próbatételek.
A mai egy újabb lépés. Egy nagyobb.
Tekintve, hogy az a két betörés igencsak… kiábrándítónak bizonyult.
Persze, megszerezte, amit kellett. De senki sem szállt szembe vele.
Semmiféle kihívás nem került az útjába. És senki sem kereste később.
Selina a márványpadlóra ereszkedett, és átcsúszott egy alacsony sugár
alatt. Gondoskodni fog róla, hogy ma este másképp alakuljanak a dolgok.
Nagyobb tér nyílt előtte, amin túl még sűrűbben helyezkedtek el a
szenzorok. A terem közepén álló üvegtárlóhoz vezető utolsó rész.
Néhány óvatos meghajlással és lebukással elérhetné.
De abban mégis hol lenne az élvezet?
Élete legnagyobb részében megfosztották az élvezetektől. Csupán ritka
pillanatokban lehetett része bennük. És még azokat is beárnyékolta a
félelem, a rettegés. Ma este viszont… Megtanulta, hogyan szerezze meg
azt, amit akar. És ebbe a hogyanba beletartozott a saját szórakoztatása is.
Mély levegőt vett, ismét ellenőrizte, hogy az ostor megfelelően rögzítve
van-e, és előrelendült.
Izommemóriából hívta elő a mozdulatokat, pontosan, tökéletesen mérte
fel a terepet. Csodálatos volt.
A kézen átfordulásból hátraszaltóba csavarodott, majd a magasban
felhúzta a térdét, és bukfencezve átgurult az utolsó lézersugár felett. Épp
az üvegtárló előtt állt meg.
Selina hangosan fújtatott a sisakja alatt, és rávigyorgott a Básztet-
szoborra.
Esküdni mert volna, hogy az ősi rézdarab visszamosolyog rá. Mintha
csak biztatta volna: Gyerünk! Vegyél el!
Selina így is tett.
A megerősített acélkarmok kicsusszantak a fekete kesztyűből.
Tökéletesen élesek voltak. Készen arra, hogy kihasítsanak egy kört a
vastag üvegből. Selina egyik kezével elkapta az üveget, a másikat pedig
becsúsztatta a tárlóba, az ujjai a szoborra kulcsolódtak.
És ahogy tervezte, a riasztó ebben a pillanatban felharsant.

♦♦♦

Selinának hűlt helye volt, mire a rendőrség megérkezett. De még nem

végzett.
A Básztet-szobor az oldalán lógó táskába került, Selina pedig letérdelt a
felhőkarcoló tetejének a szélére, és beállította a puskája távcsövét.
Sosem lőtt másokra. Soha.
Hagyta, hogy Nyssa megtanítsa, hogyan kell használni a lőfegyvereket,
de megtartotta magának a gondolatait. Sosem említette, hogy a saját
szemével látta, milyen iszonyú és pusztító a hatásuk, hogy mekkora
fájdalommal és bánattal sújtották az East End-ieket.
Szerencse, hogy Nyssa most nem volt mellette. És hogy Selina arzenálja
ennél jóval bővebb volt.
De ehhez a feladathoz…
Selina visszaszámolt. Tudta, hogy mindjárt jönnek.
Az ujja épphogy csak megmozdult a ravaszon, ahogy a Gotham City-i
Rendőrkapitányság tizenegy emeletes épületének a tetejére fogta a puskát.
Ami őt illeti, számára ez volt a város legfontosabb építménye.
A kapitányság tetőfeljárójának ajtaja kivágódott, két férfi rontott ki
rajta. Selina hagyta, hadd merészkedjenek közelebb oda, ahova akarnak.
Az óriási reflektorhoz. Hagyta, hadd kapcsolják be. A fénysugár
lándzsaként döfött az égbe, denevérjel jelent meg a felhőkön.
Engedélyezett számukra egy pillanatnyi megnyugvást, mielőtt tüzelt.
 A puska erősen visszarúgott a vállára, de a hangtompítónak
köszönhetően maga a dörrenés puszta susogássá szelídült. Az üveg- és
fémcsörgés és a két rendőr üvöltése viszont már hangosnak bizonyult.
Selina egy pillanattal később ismét tüzelt, a gondos tervezésnek és az
éjjellátó távcsőnek hála a golyó pontosan olyan ívet írt le, mint tervezte. A
bal alsó oldalon ragyogó tápegység szétrobbant, és a golyó belefúródott a
tetőfeljáró téglafalába.
A férfiak ismét felkiáltottak és szitkozódtak, és felé pördültek.
Selina ekkor a helyére kattintotta a biztosítót, a vállára vette a fegyvert,
és a lépcső felé indult. Alig látszott többnek egy éjszakai árnynál.
Ezúttal keresni fogják.
Legalábbis remélte, hogy benne lesznek a játékban.
 6. FEJEZET

Luke meglepetten látta Alfred nevét a mobilján hajnali három órakor.

Leginkább azért lepődött meg, mert még sosem keresték egymást, hiába
adta meg Bruce Luke-nak az inasa telefonszámát vész esetére. Olyan
esetekre, ha Bruce netán nem térne haza többé, vagy szüksége lenne Luke-
nak valakire, aki diszkréten hazadobja. Hála a jó égnek, sosem kellett
tárcsáznia a számot, de ha Alfred hívja őt…
A hívás a telefonáló férfihoz méltóan udvariasan, de határozottan
zajlott.
– Alfred! – szólt bele Luke, azonnal felébredt, és felült az ágyban.
– Jó estét, Mr. Fox! – köszöntötte a száraz brit hang a vonal túloldaláról.
Luke letette a lábát a hűvös fapadlóra.
– Minden rendben Bruce-szal?
Jobb, ha rögtön a tárgyra térnek. A jelek szerint Alfred sem igazán akart
fecserészni.
– Igen. Jól halad a küldetésével.
Luke tudta jól, hogy az inas ennél többet úgysem árul el. Kinézett a
városra a hálószobaablakon, de nem igazán találta a megfelelő választ.
– Ennek örülök.
Hosszas hallgatás következett. Luke kicsit megrezzent. Ám ekkor
Alfred megszólalt:
– Gordon rendőrfőnök üzenetet küldött a szokásos módon, jelezve, hogy
beszélnie kell legalább az egyik denevérrel, aki ebben a városban repked.
Luke nem volt olyan ostoba, hogy megkérdezze, Gordon vagy Alfred
fogalmazott-e így.
– Történt valami?
– A rendőrfőnök úr azt állította, hogy sürgős ügyről van szó.
 Nem hangzott túl jól a dolog. Gordon közvetlen összeköttetésben volt a
Denevérbarlanggal, pontosan az ilyen problémák esetére. A telefon most
Alfrednál csörgött ki, hiszen Bruce olyan titkos küldetésre indult, hogy
még Luke-ot sem avatta be, mire készül.
Az elköszönés éppolyan kurtára sikeredett, mint a köszöntés, és Luke
megkönnyebbült, amikor a hívás véget ért.
Egészen idáig csendesnek bizonyult az éjszaka. Túlságosan is
csendesnek. Luke korán le is feküdt. Nem volt hajlandó olyan nőkkel
randizni, akikkel az anyja folyamatosan megpróbálta őt összehozni. Nem,
egyáltalán nem randizott senkivel. Nem, amikor még mindig csak
halovány mása volt régi önmagának; nem, amikor most már a Batwingre
nehezedő felelősség is a vállát nyomta. Úgyis csak jönnének az
elkerülhetetlen kérdések, és a fenyegetés, amit azokra jelentene, akikkel
együtt dolgozik, ha kiderülne a személyazonossága.
Öt perccel később már magán érezte az álruhája kényelmes súlyát.
Ahogy keresztülsuhant Gotham City utcáin, odafent az égen viharfelhők
gyülekeztek.
Víz csöpögött belőle Gordon gyéren megvilágított irodájának
járólapjára. A fehér bőrű, középkorú rendőrfőkapitány homlokráncolva
nézett fel rá, vörösesbarna bajsza megrándult. Nem csodálkozott, amikor
Luke kilépett az árnyakból.
– Milyen kedves, hogy eljött.
Luke várt, az arcát maszk fedte. A gyér fény táncot járt ezüstkék
páncélján, a mellkasán haloványan ragyogott a denevérjel.
Az álruha halkan duruzsolt és kattogott, minden egyes részét maga Luke
készítette a laborban, ő tervezte, alakította, javítgatta úgy, ahogy neki
tetszett. Rengeteg meglepetést rejtett el benne Gotham City legaljasabb
bűnözői számára.
– Hol a másik fickó? – kérdezte Gordon végül, barna szeme
összeszűkült vastag keretes szemüvege alatt. – Régóta nem láttam már.
Luke az asztalhoz sétált, az álruhája halkan zörgött. Bruce ajánlotta ezt a
fajta fémet, és az apja szerezte be.
– Titkos küldetésen van.
Felesleges Gordon orrára kötni, hogy ő maga sem tudja igazán, mit
takar ez pontosan.
– Csakugyan?
 Luke oldalra billentette a fejét, csupán ez jelezte a türelmetlenségét.
Igen, Bruce és Luke összedolgozott Gordonnal. Megállapodtak, hogy a
rendőrség rács mögé zárja azokat a gonosztevőket, akiket ők fülön
csípnek, és ha kell, erősítéssel szolgálnak. De ettől még nem tartoztak
beszámolási kötelezettséggel a rendőrségnek. Luke-nak nem igazán
tetszett, hogy össze kell dolgoznia a rendőrökkel. Amit akkor látott,
amikor beosont a kapitányság tetejéről, szintén nem erősítette a bizalmát.
Már majdnem észrevétlenül végigment a folyosókon, amikor kiszúrt egy
fekete srácot. Legfeljebb ha tizenöt lehetett, odabilincselték a fogda
folyosóján az egyik padhoz. Teljesen átázott, a ruhái vékony testére
tapadtak. A kölyök arca gondosan kifejezéstelen maradt, bár közben a
lábával a padlón dobolt nyilvánvaló idegességében. Nem csoda, hogy
aggódott, legalábbis annak a néhány szónak az alapján, amit Luke néhány
másodperccel azután hallott, hogy beugrott egy árnyékos alkóvba.
– Miért hoztad be? – kérdezte az előtte elhaladó rendőr.
A zsarunak, aki a srácot behozhatta, fogalma sem volt arról, hogy Luke
is ott van. Vöröslő, izzadt arcát törölgetve így felelt:
– Fűbirtoklásért.
– Rajtakaptad? – állt meg a másik rendőr.
A vöröslő arcú elvigyorodott.
– Számít az?
A zsaru szavai hallatán Luke vére zúgni kezdett a fülében.
A szülei már nagyon fiatalon elmagyarázták neki, hogy a világ nem
mindig igazságos, és hiába gazdagok, nem mindegy, hogyan viselkedik a
rendőrökkel. Azt mondták, ezt az ő érdekében kötik a lelkére. Néha a
rendőrök olyasmiket gondolnak, amiknek semmi köze hozzá személyesen,
mégis kihatással van rá. Rá és az összes többi fiúra, aki úgy néz ki, mint ő.
Mint az a srác a padon. Ahogy újabb pillantást vetett a fiúra,
elgondolkodott, vajon neki is megtanították-e ugyanezt.
Luke kilépett a folyosó árnyékos részéről, és odasétált, ahol a srác ült.
A zsaruk már majdnem a folyosó végén jártak, ám ekkor megtorpantak.
Káromkodás bukott ki belőlük, amikor meglátták őt. Bruce-szal sosem
jelentek meg nyilvánosan a rendőrkapitányságon. Soha.
Mit szólnának a rendőrök, ha tudnák, milyen a bőre színe az álruha
alatt? Luke is felfigyelt rá, milyen sok rács mögé jutott férfi bőre olyan,
mint az övé, de tudta, hogy a valódi bűnözők – azok, akik igazi fenyegetést
jelentenek Gotham Cityre – nem úgy festenek, mint ő.
Luke ügyelt rá, hogy nyugodalom áradjon a hangjából, hiába forrt az
ereiben a düh, amikor a fiúhoz fordult:
– Jól vagy?
A srác lassan felemelte a fejét. Tetőtől talpig végigmérte Luke-ot, kissé
megremegett. A nadrágjából továbbra is csöpögött a víz a padlóra, de nem
felelt semmit.
Luke megismételte a kérdést, jelezve, hogy mellette áll, főleg, hogy a
zsaruk csak a szemüket meresztették, nem mertek közelebb jönni.
– Jól vagy, haver?
A fiú továbbra sem szólt egy szót sem, de tágra nyílt a szeme, teljesen
elkerekedett, ahogy felfogta a kérdés értelmét. Luke biccentett.
Aztán a folyosó végén álló zsarukhoz fordult.
– Hozzanak neki takarót! Teljesen elázott.
A zsaruk csak pislogtak, a vörös arcú holtsápadttá vált. Aztán elsietett.
Luke megvárta, míg a takaróval visszatért, és az a srác vállára került.
Megnézte magának a férfi jelvényét – a nevét, az azonosítószámát –,
amikor elszaladt mellette. Miután Luke elhagyta a folyosót, felhívta a
város egyik legjobb ügyvédjét, aki véletlenül pont egy régi barátja volt az
elitgimiből. A lány nem kérdezett semmit, csak megígérte, hogy húsz
percen belül a kapitányságon lesz.
Luke még mindig próbálta lerázni magáról az eset emlékét, és
lenyugodni, miközben Gordont kérdezte:
– Miért nem használta a jelet ma este?
– Mert tönkrement.
Luke pislogott, de ezt persze Gordon nem láthatta.
– Miért is?
Gordon megmerevedett kissé, éles pillantással nézett végig Luke-on.
Luke eleget állt a saját nyomorult tükre előtt, pontosan tudta, hogy
inkább tűnik gépnek az álruhában, mint embernek. Főleg, hogy a
szemlencsék éppolyan halványkék fénnyel ragyogtak, mint a denevérjel a
mellkasán. Nem látszott az alatta rejtőző ember, és Luke ezt így is akarta.
Nem lehetett kitalálni, ki ő, és ezt imádta. Ami az ellenfeleit illeti… mint A
cápában: sokkal félelmetesebb, ha nem láthatják, mi ólálkodik a felszín
alatt. Hadd képzelje csak oda az elméjük a lehető legrosszabbat!
 Gordon fémtálcát tett az íróasztalára. Valami gurult és csikorgott a szélei
között. Egy golyó.
– Valaki kilőtte ma este. Épp amikor jelezni akartunk maguknak.
Luke odalépett a viharvert, papírokkal borított asztalhoz, és felkapta a
golyót.
– Milyen bűncselekményből akart kihagyni az illető?
Gordon állkapcsa megfeszült.
– Nem tudjuk biztosan, hogy a kettőnek köze van-e egymáshoz, de
betörtek ma éjszaka a Régészeti Múzeumba. Valaki ellopott egy egyiptomi
macskaszobrot, amit egy egész három millió dollárra becsülnek. Öt perccel
azután érkeztünk, hogy megszólalt a riasztó. Nem találtunk nyomokat,
felmentünk a tetőre, hogy jelezzünk, aztán… a semmiből két lövés dördült.
Mesterlövész lehetett. Az egyik golyó magát a reflektort lőtte ki, a
második a tápegységet.
Luke a Gordon asztalán álló lámpa fényéhez emelte a golyót.
– Le merném fogadni, hogy ennek a lopásnak köze van a múlt heti
félmilliós ékszerlopáshoz. Meg a tízkarátos gyémánthoz a Gotham
Múzeumból. – Megpörgette a lövedéket az ujjai között. – De annál a
kettőnél nem szólalt meg a riasztó.
Gordon levette a szemüvegét, és megtörölte félrecsúszott
nyakkendőjében.
– És?
Luke kinyitott egy panelt a bal karján, hogy hozzáférjen a páncélja
irányítóegységéhez. Beütött pár utasítást, mire a lencsék elmozdultak a
szeme előtt, felnagyították a golyót a tenyerében, leolvasták a különös
jegyeket, a méreteket.
– És – folytatta – ma este megszólalt a riasztó. És az illető hátrahagyta a
névjegyét. – Két ujja közé fogta a lövedéket. – Saját gyártmány. Nincs
rajta azonosító. Elsőrendű munka. – Visszaejtette a golyót a tálcára, halk
puffanással landolt. – Sokkal kifinomultabb fegyverrel lőtt, mint a
szokásos bűnözők.
Gordon visszatette a szemüvegét.
– Nem olyan, mint bármelyik nagyobb banda lövedékei. Harley Quinn
konyít a ballisztikához, mesterlövészeket meghazudtolóan lő. De nem fér
hozzá ilyen fegyverekhez. – Luke biccentett, Gordon tovább találgatott: –
Méregcsók nem használ hagyományos fegyvereket, Rébusz felől pedig
hónapok óta nem hallottunk. – A férfi megvakarta a fejét. – Gondolod,
hogy valaki új érkezett volna?
Luke az üres rendőriroda eső verte ablakára nézett. Igen, így gondolta.
– Ékszer- és műkincsrabló. Az első két bűncselekményt fényes nappal
követte el. Mintha a mai betörés… – Ismét felkapta a golyót, és méregetni
kezdte.
– Jelzés lenne, hogy nem eszmélünk elég gyorsan, ezért lebutította
számunkra a játszmát? – fejezte be helyette Gordon.
Luke felhorkant.
– Igen.
Ami… érdekes. Látta a lopásokról készült jelentéseket. Senki sem sérült
meg. Csak piszkosul drága holmik tűntek el. És ha az illető kilőtte a
Batman-jelet, akkor pontosan tudja, miféle darázsfészekbe nyúlt.
Vagy denevérfészekbe, végül is.
– Elvihetem? – Luke feltartotta a golyót.
Gordon megigazította a szemüvegét.
– Persze. Már lefuttattuk a vizsgálatokat. Megtarthatja. – Gordon állával
az ajtó felé bökött, egyfajta néma elbocsátásként. Luke vérnyomása
felszökött ennek láttán, de visszafogta magát. – És egyébként is – folytatta
Gordon, végigszántva ezüstcsíkos barna haján –, nem vagyok benne
biztos, hogy a rendőrkapitányság figyelmét akarták felkelteni ezzel.
Pontosan.
Luke agyának poros, régóta szunnyadó részei keltek most életre. A
tengerentúlon ballisztikai szakértő volt, és ez a lövedék, ez az új tolvaj…
Gyere, keress meg! – incselkedett vele a golyó.
És talán a levegőt kettéhasító villámlás vagy a késő augusztusi hőség
miatt, de Luke hajlott rá, hogy igent mondjon a kihívásra.

♦♦♦

Selina a faragott tölgy ajtófélfának dőlt, és figyelte, ahogy a

régiségkereskedő újabb számokat firkant a jegyzettömbjébe.
A férfi már húsz perce tanulmányozta a Básztet-szobrot, díszes
irodájának aranyfényei halványan ragyogtak csak, leszámítva persze a
szobor feletti, vizsgálódást segítő lámpát. Selina végig ott ácsorgott az
ajtóban, tetőtől talpig feketében, az arcát a Halotti Maszk fedte, meg a
pulóvere kapucnija.
– Milyen drámai! – jegyezte meg a férfi, amikor beengedte a hátsó
ajtón.
Selina nem szólt semmit, a hallgatás erejét választotta, meg az oldalán
lógó ostorét, az fenyegetőbbnek bizonyult minden szónál. Nem volt
különösebben nehéz rábukkanni a kereskedőre, főleg, hogy a régiségpiac
nagyrészt a zavarosban halászott, már ami a tulajdonjogokat illette. A
Régészeti Múzeumból ellopott szobor persze teljesen más lapra tartozott,
de Selina utánanézett a dolognak. Tudta, hogy ez a férfi gondoskodik róla,
hogy a szobrot pénz váltsa fel a kezében.
A férfi végül leeresztette a nagyítót a szeme elől, lehúzta a
gumikesztyűt, és végigsimított kopasz, fehér fején.
– Hát, az biztos, hogy valódi.
Selina várakozóan összefonta a karját.
A férfi összehúzta sötét, mélyen ülő szemét.
– Azt érti, ugye, hogy nehezen tudom elrejteni a nyomát, ha el kell
adnom? Az ilyesfajta diszkréció nem olcsó.
– Halljam az árát!
Hiába torzította el a sisak a hangját, Selina halkan, rekedtesen beszélt.
Az lehet, hogy a húga imádta igazán a színházat, de Selina is elsajátított
pár trükköt az elmúlt években.
A férfi ismét végignézett a szobron, majd vissza rá.
– Kilencszázezer.
– Ennél jóval többet ér.
– Mondtam már, a diszkréciónak ára van. Tulajdonlapot kell hamisítani,
külön gondoskodni arról, hogy eljuttassam a vevőnek… Ezek
összeadódnak.
Selina meg sem rezzent.
– Egy egész kettőt elfogadok.
A férfi kihúzta magát zöld bőrfotelében.
– Elfogadja a kilencszázat, mivel igencsak nehezen menne másik
kereskedőt találnia, aki hajlandó volna egyáltalán hozzáérni egy ilyen
lopott holmihoz. Főleg, hogy ilyen nyilvánosan kelt lába.
Ismét végigmérte Selinát, mintha azt latolgatná, vajon ő maga lopta-e el
vagy sem.
 Selina nem árult el semmit. Kis terpeszben állt a kék Aubusson-
szőnyegen, és könnyedén felelt:
– Igencsak nehezen menne ehhez hasonló műtárgyat találnia
mostanában, tekintve, hogy az egyiptomi kormány lesújtott a
régiségpiacra.
A férfi összekulcsolta ujjait, és leeresztette őket a faasztalra.
– Egymillió.
Selina a szemébe nézett.
– Egy egész kettő.
– Egymillió, ennél jobb ajánlatot nem kap.
Selina az asztalhoz sétált, léptei zaját elnyelte a vastag szőnyeg.
Bebugyolálta a szobrot a bársonyba, és visszatette a keskeny fadobozba,
amiben magával hozta.
– Meglátjuk, a londoni kereskedők egyetértenek-e.
Sarkon fordult, majd az ajtó felé indult, és néma csendben
visszaszámolt.
Öt. Négy.
Már majdnem az ívelt ajtónál járt. Három. Kettő…
Átlépett a küszöbön.
– Várjon!

♦♦♦

Gondoskodott róla, hogy a férfi elutalja a pénzt az offshore számlára,

mielőtt elhagyta az üzletet. Álmában sem gondolta volna, hogy egyszer
ennyi pénze lesz, még csak bele sem gondolt soha. De még ez sem volt
elég ahhoz, hogy végrehajtsa a tervét.
Selina nem ment vissza rögtön a hideg, tiszta tetőtéri lakásba.
Mintha mágnesként húzta volna valami a lábát, sétálva elindult a néma,
esőtől csúszós utcákon, végig árnyékban maradva. Nem volt nehéz dolga,
a nyomornegyed felé egyre gyérült a közvilágítás.
Végül az egyik nagyobb árnyékban állt meg, onnan nézett az előtte
magasodó épületek sötét útvesztőjére.
Felesleges lett volna bemenni az East End utcáinak labirintusába.
Elmenni egészen addig a lakóépületig. Úgysem élt ott senki, akire kíváncsi
lett volna. Határozottan nem nevezhette otthonnak, amit szívesen
meglátogatna.
Egy szívdobbanás erejéig összeszorult valami a mellkasában. Valami,
amit jó mélyre temetett. Úgy érezte, az offshore számlán lévő pénz súlyos
teherként nehezedik a vállára.
Mennyit segíthetne az a pénz az itt élőkön. Mennyi életet változtatna
meg. Mennyi mindenkit megmenthetne. Később. Erre később kerülhet
csak sor. Csak a nyitólépéseknél járnak a játszmában, rengeteg még a
tennivaló.
Selina azért elidőzött még egy darabig az East End határán.
 7. FEJEZET

Másnap reggel Luke apja a második csörgésre felvette a telefont.

Péntek volt, tehát Lucius Fox minden bizonnyal a fényes vezérigazgatói
asztala mögött ült a fényes vezérigazgatói irodájában, és a hétfői
igazgatótanácsi ülésre készített jegyzeteket, hogy aztán elugorjon egy
gyors golfjátszmára a klubba.
– Luke! – üdvözölte az apja.
Luke elmosolyodott a lakás alatti magánparkolóban. Ahogy máskor is,
ahogy valószínűleg mindig tenni fogja, amikor csak meghallja az apja
száraz hangját.
– Jó reggelt, apa!
Gyakorlatilag hallotta, ahogy az apja belekortyol a reggeli zöld
smoothie-ba. Agyserkentő, így nevezte az anyja. Ragaszkodott hozzá, hogy
az apja minden áldott reggel igyon egy pohárral. Luke-ot is próbálta
rávenni, még turmixgépet is vett neki. Luke-nak nem volt szíve – vagy
inkább bátorsága – megmondani neki, hogy az azóta eltelt három
hónapban elő sem vette a dobozból.
– Bejössz ma az irodába? – kérdezte az apja.
– Épp most indulok. – Luke kinyitotta a távirányítóval a metálszürke
Porsche 911-et. Megvárta, míg becsukódik mögötte az ajtó, és bezárja őt
az elegáns utastérbe. – Csak meg akartam kérdezni, hogy ráérsz-e egy-két
órára, mielőtt összesűrűsödnek a tennivalók.
– Új kísérlet?
Luke szinte látta maga előtt, ahogy az apja felül a bőrfotelben.
Megtiszteltetés volt – méghozzá igencsak jól megérdemelt –, hogy Bruce
az apját választotta vezérigazgatónak, de Lucius nem igazán titkolta, hogy
valódi szenvedéllyel mindig is az Alkalmazott Tudomány Részleg iránt
fog viseltetni.
 Luke beletette a telefonját az üres pohártartóba, bekötötte a biztonsági
övét, és Bluetoothszal kihangosította a hívást.
– Tudom, elkeserít, de nem.
Hosszas sóhaj felelt.
Luke elvigyorodott, felbőgette a motort, és kitolatott a parkolóhelyéről.
– Van egy lövedékem, amit elemezni kellene… Még mindig ott van a
gép?
– Lehet, hogy kicsit poros már, de elméletileg itt kell lennie.
– Szuper! Megtennéd, hogy…
– Már szólok is a karbantartóknak, hogy küldjék le a hetedikre.
Amit a Wayne Vállalat dolgozói a hetedik emeleten látnak… Luke tudta
jól, hogy az apja megfizeti őket. De azzal is tisztában volt, hogy ebben a
városban adják-veszik a hűséget, ezért a hetedik emelet leginkább egy üres
betonteremnek tűnt. Egészen addig, amíg meg nem nyomott pár gombot,
és kiderült, hogy mégsem az.
– Köszi, apa! – hálálkodott Luke, és felhajtott a garázs emelkedőjére,
majd ki a reggeli forgalomba, amiben a rá váró három kilométeres szakasz
egy örökkévalóságnak fog tűnni.
Arra számított, hogy az apja kérdezősködni fog a lövedékkel
kapcsolatban, úgyhogy igencsak meglepte a következő kérdés:
– Jössz a vasárnapi bulira?
– Milyen bulira?
– Amit a munka ünnepén tartunk! – Az apja halkabban hozzátette: –
Nem lesz tűzijáték. Még a szomszédban sem. Gondoskodtam róla, hogy az
egész városban csendtilalom legyen érvényben a helyi élővilág érdekében.
Sokat jelentett Luke számára, hogy az apja ilyen kíméletesen hozta
szóba a témát, és hogy ennyit tett érte. Éppen ezért nem kevés bűntudat
marcangolta, amikor kénytelen volt azt válaszolni, hogy nem tud menni,
mert dolgozik.
Az apja tudta, mire céloz.
– Egyetlen estére sem tudsz elszabadulni?
– Anya rávett, hogy kelts bűntudatot bennem?
Luke legszívesebben rádudált volna az előtte álló kocsira, ami meg sem
moccant a balra kanyarodó sávban, miközben a lámpa zöldre, majd ismét
pirosra váltott. De nem tette. Hiába volt Fox a családneve, bizonyos
dolgok alól ő sem mentesülhetett. Múlt hónapban például leintették a
rendőrök, pedig nem hajtott gyorsabban a megengedettnél.
Még mindig látta maga előtt a két rendőrt, ahogy megkerülik a Porschét.
Még mindig érezte a varrást a kormányon, belenyomódott a tenyerébe,
ahogy jól látható helyen tartotta a kezét, és jó erősen szorította, hogy
leküzdje a benne tomboló dühöt. Még mindig érezte, ahogy a pulzusa ott
lüktetett minden porcikájában, miközben a lehető legérthetőbben beszélt,
visszafogva magát. Lassan, nagyon lassan vette elő a pénztárcáját és a
forgalmit.
A zsaruk szeme elkerekedett, amikor meglátták a nevét és a címét. A
vezetőülés felőli rendőr téglavörössé vált, a szája elkeskenyedett, majd
motyogva elnézést kért, de mintha minden egyes szavának olyan íze lett
volna, mint a megkeseredett tejnek.
Beletelt pár órába, mire Luke megszabadult a remegéstől és a fortyogó
dühtől, annyira reszketett a keze. Még most is a fogát csikorgatta tőle. És
nem csak saját maga miatt.
– Egyáltalán nem próbálok bűntudatot ébreszteni benned – felelte az
apja szárazon –, csak pontosan tudom, hogy milyen arcot vág majd anyád,
amikor én elmondom, hogy nem leszel ott, és próbálom elkerülni a dolgot.
Luke felsóhajtott.
– Mennék, de most, hogy Bruce nincs itt… nem tehetem.
– Tavaly Bruce is eljött a bulira. Te is. Akkor ki vigyázott Gothamre?
Alfred?
Luke megszorította a kormányt.
– Miért olyan fontos, hogy idén ott legyek?
Hosszas hallgatás.
– Lehet, hogy meghívtunk néhány lányt, akik…
Luke felnyögött.
– Istenem, apa! Most komolyan? Már megint?
Mindennél jobban szerette a szüleit, és tudta, hogy elképesztően
szerencsésnek mondhatja magát, de… Azóta próbálták összehozni
valakivel, hogy a bakancsa a repülőtér aszfaltját érintette. Sokszor
előfordult, hogy véletlenül elfelejtkeztek róla, hogy nem áll szándékában
ismerkedni.
Az apja kuncogott egy sort.
Luke elfintorodott.
 – Jó néhány nagy értékű lopás történt az utóbbi időben. A munka
ünnepének hétvégéje tökéletes alkalomnak tűnik, hogy lecsapjon az illető,
a fél város a tengernél lesz. Főleg a gazdagok.
– Ó!
– Nem úgy tűnik, mintha nagyon aggasztana a dolog.
Az apja hümmögött.
– Az aggasztana, ha bizonyos illetők kiszabadulnának az Arkham
Elmegyógyintézetből. Lopások? Ezerszer inkább azt választanám, mint az
egyéb eshetőségeket.
Ezzel Luke is így volt. Nagyon durva dolgok történtek, míg ő a
tengerentúlon volt. Fogalma sem volt, hogy bírta Bruce egyedül.
– Majd kárpótollak érte… és anyát is.
– Azzal, hogy elmész jövő héten a Gotham Múzeum Gálára.
Luke ismét felnyögött.
– Alaposan kitervelted, mi?
Az apja felnevetett.
– Nem véletlenül lettem vezérigazgató!
Luke vagy hat méterrel előrébb jutott a széles sugárúton, ám a forgalom
miatt kénytelen volt ismét megállni.
– Mondd meg anyának, hogy elmegyek a gálára!
Egy ilyen eseményen… Támadt egy ötlete, és az agya sokkal jobban
felpörgött, mint bármilyen kávétól. Ó, igen, egy ilyen eseményen nagyon
érdekes lehetőségek adódhatnak.
– Helyes. Akkor ott találkozol anyáddal és az ifjú hölgyekkel.
Luke önkéntelenül is felnevetett.
– Jól van, jól van! – Grimaszolva figyelte a forgalmat. – Húsz perc, és
ott vagyok az irodádban!
– Hozhatnál egy hot dogot.
Luke felvonta a szemöldökét.
Az apja magyarázkodni kezdett:
– Ennek a spenótos smoothie-nak olyan íze van, mint a hideg
szemétnek.
Luke megállás nélkül kuncogott a Wayne-toronyig.

♦♦♦
Semmit sem talált a lövedéken. Egyetlen aprócska nyomot sem. Nem
tudta, honnan származott.
És semmi – az égvilágon semmi – sem történt a munka ünnepének
hétvégéjén. Mintha a bűnözők is elutaztak volna a tengerhez.
Hát mindenki elment a városból?
Luke egy kicsit szemétnek érezte magát, amiért ezt gondolja, csak hát,
amikor egy héttel később felfelé liftezett, és begörbített ujjain ott lógott a
frissen tisztított, bezacskózott öltöny, bármit szívesebben csinált volna,
mint hogy részt vegyen az éves Gotham Múzeum Gálán néhány óra múlva.
A gálaszezon első rendezvénye, a legflancosabb és legnagyobb
médiafigyelem övezte bál.
De megvolt rá az oka, hogy ott legyen, és imádkozott, hogy bejöjjön a
dolog, mivel a tolvaj nem adott életjelet az elmúlt egy hétben. Talán ez
most megváltozik, hiszen olyan csábító zsákmányt tárnak elé. Luke
magában mosolygott, ahogy kinyílt a liftajtó, és felbukkant előtte a
legfelső emelet napos folyosója.
És a rajta végigsétáló bombázó szőkeség.
Fiatal volt – talán húsz körüli, mindenesetre nem sokkal fiatalabb nála –,
és azonnal megtorpant, ahogy észrevette. Luke összeszedte magát annyira,
hogy félmosollyal köszöntse, amikor kilépett a liftből, és kinyújtott karral
ott tartotta neki.
– Új szomszéd? – kérdezte a lánytól, aki legörbülő szájszeglettel ismét
elindult.
Na, igen, a bombázó enyhe kifejezés volt. Az edzéshez viselt ruha nem
igazán rejtette el hosszú, vékony lábát. Könnyű sportdzsekije kiemelte
vékony derekát. És amikor megállt előtte, Luke közelről tanulmányozhatta
zöld szemét, és… hűha!
– Kíváncsi voltam, mikor futunk össze – szólalt meg halkan, hűvösen a
nő. Akcentusnak nyoma sem volt, valószínűleg az európai bentlakásos
iskoláknak köszönhetően. Luke svájci intézményekre tippelt. A lány
kinyújtotta napbarnított, gondosan ápolt kezét, méghozzá tenyérrel lefelé,
éppúgy, ahogy az anyja és Gotham City más előkelő hölgyei szokták.
Mintha nem is lenne olyan meglepő, ha úgy dönt, csókot lehel rá. – Holly
Vanderhees.
Az enyhe bőrkeményedések a tenyerén meglepték Luke-ot, amikor a
gyors kézfogást választotta. Valószínűleg CrossFitre jár. Még a hosszú ujjú
dzsekiben is látszott, milyen erős, karcsú a karja vonala.
– Tudom, ki vagy – válaszolta annak a mosolynak az árnyékával, amitől
a nők általában vagy elvörösödnek, vagy kuncogásban törnek ki.
Holly csak oldalra billentette a fejét, arany hajkoronája vele együtt
mozdult.
– Akkor te előnyben vagy.
Semmi kuncogás, semmi pirulás. Olyan nő, aki tudja, hogyan bánjon a
férfiakkal, hogyan érje el, hogy ők piruljanak. Érdekes. Úgyhogy Luke a
másik verziót választotta, a pajkos vigyort.
– Luke Fox.
A lift csipogni kezdett, szüntelenül követelte, hogy vagy szálljon ki,
vagy szálljon be valaki.
– Elengedheted – mondta Holly, és a hanghordozása… olyan nőről
árulkodott, aki hozzászokott, hogy parancsokat osztogasson.
És hogy engedelmeskednek neki. Régi vagyonos család sarja, talán
különféle titulusokkal is rendelkeznek a régi világból.
Luke elengedte a liftajtót, az pedig becsukódott.
– Sajnálom, hogy nem mentem át beköszönni. – A nyomaték kedvéért
felemelte a ruhazsákot. – Elég mozgalmas nyaram volt.
Holly ismét végignézett rajta elképesztő zöld szemével.
– Mész ma este a múzeumi gálára?
Munkaügyben, mondta volna legszívesebben, ám helyette
megkocogtatta a ruhazsákot.
– Most kezdek készülődni.
Holly felvonta a szemöldökét, sötétebb árnyalatú volt, mint szőke haja.
– Három órán keresztül készülődsz?
Luke fojtottan felnevetett.
– És ha igen?
– Felajánlanám, hogy viszek arcmaszkot, és csapunk egy jó kis bulit.
Luke ezúttal kuncogott.
– Te is jössz?
Bólintás.
– Valami jó tanács az új lánynak?
Több is akadt. Kezdetnek az, hogy inkább tartsa távol magát azoktól,
akik a gálákra járnak. De Holly valószínűleg ilyesmire született, erre
nevelték. Ami kissé kiábrándító, ha őszinte akart lenni magával.
 – Ne egyél semmit a tengeri herkentyűs tálról, miután Jaclyn Brooksfeld
megérkezik – felelte Luke. – Minden garnélát megfogdos, aztán ami nem
kell neki, visszateszi.
Holly rekedtesen felnevetett.
– Undorító. – Hátrapillantott a válla felett Luke ajtajára. – Egyedül élsz?
– A szüleim a saját házukban laknak a kertvárosban.
– A szüleid, mi? Fogadnak melléd bébiszittert, amíg itt vagy bent a
városban?
Luke a szemét forgatta.
– Nagyon vicces.
Holly halk nevetése végiggyűrűzött Luke testén. Aztán a lány elhajolt
mellette, és megnyomta a lift hívógombját.
– A te szüleid hol élnek? – kérdezte Luke.
Elég fiatalnak tűnsz ahhoz, hogy még egyetemista legyél.
Tudta, hogy rossz helyen tapogatózott, mert a lány megmerevedett.
– Jó néhány éve elhunytak.
Luke összerándult.
– Sajnálom – mondta. – Őszinte részvétem.
Ezt elképzelni sem tudta. Még azok után sem, amiken keresztülment. Ez
a veszteség… ezt sosem dolgozná fel.
Holly a lift kijelzőjén megjelenő, egyre növekvő számokat figyelte.
– Köszönöm.
Súlyos, kínos csend telepedett rájuk. Luke törte meg:
– Elvigyelek később a gálára?
– Nem kell, köszönöm. – Ismét felvillant az a halovány mosoly. – Már
intézkedtem.
Luke pislogott. Általában igennel feleltek az ilyen kérdéseire. Sőt,
máskor őt szokták megkérni.
– Mi járatban Gothamben?
Holly gondosan ápolt körmét vizsgálgatta, és az arcára unott kifejezés
ült ki, amit Luke számtalanszor látott már a gimiben, a gálákon, a
villásreggeliken.
– Meguntam Európát.
Csak olyasvalaki mondhat ilyesmit, akinek túl sok a pénze és túl kevés a
tennivalója. Olyasvalaki, aki sosem éhezett, sosem félt, sosem gondolt
bele, miképpen él a világ többi része.
 Vagy hogyan segíthetne rajtuk.
Lehet, hogy Luke úgy nőtt fel, hogy a lába előtt hevert a világ, de a
szülei nem. És gondoskodtak róla, hogy ő se vegye magától értetődőnek az
életkörülményeit. Batwingként, tengerészgyalogosként pedig még inkább
felfigyelt minderre, és nőttön-nőtt benne a hála. Holly hiányossága ezen a
téren pedig még szembeötlőbbé vált.
– Nem volt munkád, amivel elszórakoztathattad volna magad? –
kérdezte feszülten, remélve, hogy a lány az ellenkezőjét bizonyítja.
Ismét ugyanazt az unott arckifejezést kapta.
– Ugyan miért akarnék dolgozni?
Luke eleget hallott. Eleget látott. Ezerszer találkozott már ilyen
emberekkel. Velük együtt nőtt fel. Miért akarna dolgozni? Miért akarna
önkéntesként dolgozni egy jótékonysági alapítványnál, amikor egyszerűbb
átadni a pénzt, és dicsekedni vele? Az adományok egyébként is inkább
adózási célokat szolgálnak, nem kedvességből történnek. Hogy hányszor
hallotta már ezt! Holly is épp ilyen.
Luke búcsúzóul felemelte az öltönyét.
– Remélem, mi elszórakoztatunk majd!
Inkább csak érezte, mintsem látta, hogy Holly megfordul utána.
Kinyílt a liftajtó, ő a zárba csúsztatta a kulcsot, Holly pedig így szólt:
– Később találkozunk, Luke Fox!
Kihallotta a hangjából az ígéretet, és felmerült benne, hogy közli vele, ő
az utolsó nő Gotham Cityben, akit beengedne a lakásába. De aztán inkább
figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, tudta, hogy ez jobban zavarja majd
a nőt, mint bármilyen beszólás.
Hátrapillantott rá a válla felett, épp amikor a liftajtó becsukódott. Holly
már megint a körmét vizslatta, homlokráncolva meredt a tökéletlenségre,
amit találhatott.
Mekkora csalódás és milyen kár!
Gyönyörű, de elkényeztetett.
 8. FEJEZET

Arrogáns, és pontosan tudja, milyen vonzó. Selina arra jutott, leginkább

így jellemezné Luke Foxot. Szánalmasan könnyű volt megtéveszteni.
Elhitetni vele, hogy Selina elkényeztetett. Ő is éppolyan, mint a többi
ember, azt látja csak, amit látni akar.
És Holly két szívdobbanás alatt leolvasta róla, mire vágyik. Valakire, aki
őt szórakoztatja.
Ó, pontosan tudta, mit használ ki a Meguntam Európát meg az Ugyan,
miért akarnék dolgozni? megjegyzésekkel. Rájátszott arra, amiről tudta,
hogy Luke utálja, ami elől a férfi olyan kétségbeesetten próbált menekülni,
hogy még egy új szomszéd is izgalmasnak tűnt számára. Ugyanakkor…
Selina azért reménykedett, hogy legalább egy kicsit gyanakvóbb lesz. Egy
kicsit feltűnik neki, hogy a köröm, a haj, az akcentus nélküli szavak
hamisak.
Néha úgy érezte, az égvilágon semmi sem maradt Selina Kyle-ból.
Mintha tényleg, teljesen odaveszett volna, és a teste gyakorlatilag
alakváltó lenne. Most épp Holly. Most épp őt viseli, őt használja.
A gondolat végig visszhangzott benne, üres, hűvös érzést hagyva maga
után.
Gotham City leggazdagabbjai közül egyetlenegy sem vette észre az itt
töltött két hét alatt, hogy csak megjátssza magát. Elég volt megjelennie a
megfelelő éttermekben, a megfelelő adománygyűjtő esteken, és már
özönlöttek is a meghívások. Az idegen pénzzel megtömött Holly
Vanderhees jó úton járt, hogy a szezon üdvöskéje legyen.
Vajon rájönnek valaha ezek az idióták, hogy azokról az
összejövetelekről távoznak egy-egy smaragd karkötővel vagy Rolexszel
szegényebben, amiken ő is részt vesz? Ezek az apró lopások csak arra
kellettek, hogy felzaklassa őket. Hogy megkérdőjelezzék egymást.
 A lopásokhoz szükséges bűvészkedés nagy részét még Leopárd-korában
tanulta. Selina még mindig emlékezett az első lopására. Gyakran eszébe
jutott.

Remegett a keze.
Csak ez járt a fejében, ahogy ott ült a padon a parkban a déli
napsütésben, és figyelte az előtte elhaladókat. Hogy a remegő keze miatt
fog lebukni. Börtönbe zárják.
Özönlöttek mellette az emberek, ő pedig az arcukat, a ruhájukat, a
viselkedésüket tanulmányozta. Az időseket, a gyerekeket és azokat, akik
szegénynek tűntek, azonnal elvetette. Nem mondta el Mikának, miféle
szabályokat hozott, de nem is hitte, hogy az alfát érdekelné. Addig biztosan
nem, amíg Selina valami eladhatóval tért vissza. Olyasmivel, amivel
bizonyította, hogy van helye közöttük.
Selina az ősrégi szürke pulóver zsebébe dugta remegő kezét, a táskája
ott pihent mellette a padon. Egy órája ült már ott, a déli csúcsforgalom
előtt érkezett, amikor az emberek kétségbeesetten vágynak egy kis friss
levegőt szívni, mielőtt kénytelenek visszatérni lélekölő munkájukhoz a kis
park fölé magasodó irodaépületek egyikébe.
Mika azt mondta, kap valamennyit a pénzből. Bármit lop is el,
valamennyit kap a pénzből, amit fizetnek érte. Talán eleget ahhoz, hogy
rendes vacsorát adjon Maggie-nek. Talán még desszertet is.
Egy öltönyös férfi érkezett az óriási tölgyfák alól. Selina ellenállt a
késztetésnek, hogy kihúzza magát, miközben a férfi végigsétált a forgalmas
parki úton. A telefonja fölé hajolt, hüvelykujjai táncot jártak a képernyőn.
Drágának tűnő öltöny. Fényes cipő. Hátrafésült haj. És a legkevésbé sem
érdekelte a környezete, egyáltalán nem tartott tőle.
Selina végignézett a nadrágján. Nem látta pénztárca jelét az elülső
zsebekben, de… észrevette, hogy a zakója egyik oldalt kissé lejjebb lóg –
nehezebb. A férfi arrafelé tartott, ahol ő ült.
A vállára kapta a hátizsákját, előhúzta a kinyithatós telefonját, és a
hüvelykujjával nyomogatni kezdte a gombokat, közben sebesen megindult
előre.
És egyenesen nekiment. Jó erősen.
A férfi szitkozódni kezdett, a telefonja a betonra esett, Selina hátizsákja
pedig a levegőbe röppent, csak úgy szálltak a tollak, a gyűrött füzetek az
aszfaltúton. Selina felsikkantott, amikor nekiütközött, és megkapaszkodott
benne.
Pillanatnyi bűntudat kínozta, amikor a férfi odafordult, hogy megfogja,
hiszen az ő épségét tartotta fontosabbnak, nem a telefonjáét. De a fickó
csak futó pillantást vetett rá, aztán már az alattuk elterülő holmikat, köztük
a telefonját vizslatta.
Selina szíve olyan hangosan dobogott, hogy csodálkozott, hogy a férfi
nem hallja, amikor megszólalt:
– Annyira sajnálom…
Elhúzódott a férfitól, és a pénztárca, amit az a zakója belső zsebében
tartott, együtt siklott Selina gondosan elhelyezett kezével. Selina várta,
hogy a férfi észrevegye a súly hiányát. Hogy észrevegye, amikor a pulcsija
zsebébe tette a tárcát.
Csakhogy a férfit túlságosan lefoglalta, hogy a homlokát ráncolva a
telefonjáért nyúljon.
– Nézz már a lábad elé, te idióta! – csattant fel, amikor rádöbbent, hogy
megrepedt a telefon kijelzője.
Rohadék. És ahogy Selinára vicsorgott, amikor észrevette a rongyos
farmert, a foszladozó pulóvert… Meg is érdemelte, hogy megszabadítsa a
pénztárcájától.
Selina továbbra is csak pislogott, és elkezdte összepakolni a táskája
tartalmát, amit persze korábban csak félig cipzározott be.
– Elnézést! – motyogta ismét.
A férfi a fejét rázva nézte a telefonját, a felfordulást és őt, majd
elviharzott.
Selina egy pillanatig a földön guggolva figyelte. Várta, hogy
megtapogatja a zakóját, és rájön.
De nem jött rá, túlságosan dühös volt a tönkrement telefonja miatt.
Selina összesöpörte a cuccait, ezúttal rendesen felvette a hátizsákját, és a
park másik végébe indult. Mika már várt rá, Anival az oldalán.
Selina körbenézett a parkban, az utcákon, hátha rendőrt vagy járőrautót
lát. Nem volt ott semmi.
Odacsúsztatta a férfi tárcáját Mikának, aki határozottan, helyeslően
bólintott. Kényelmes tempóban sétálni kezdtek, maguk mögött hagyták a
helyet.
– Azt hittem, valami nyomi tornász vagy – szólalt meg Ani.
 Selina nem felelt. Már három hete volt a Leopárdokkal, tudta jól, hogy
jobb, ha befogja a száját.
Ani csak kuncogott, és meglapogatta a hátát.
– Legközelebb ugrálhatnál meg ilyesmi.
– Kicsit figyelemfelkeltő lenne – vitatkozott Mika.
A Leopárdok másodparancsnoka vállat vont.
– Igen, de menő lenne.

Egy héttel később Ani kívánsága teljesült. Kiraboltak egy műszaki boltot,
amihez óvatosság és hajlékonyság kellett, csak úgy tudták kikapcsolni a
riasztót és a kamerákat. És mivel Selina volt az egyetlen tornász közöttük,
rá hárult a feladat. Kétszáz dolcsi ütötte a markát aznap este, miután
végzett.
Már több mint öt év telt el az első lopásai óta. Éppolyan sokat tanult
Mikától és Anitól, mint a saját hibáiból. De miután bekerült a Ligába,
Nyssa és Talia még annál is többet tanított neki.
Kényszerítsd térdre Gotham Cityt!
A betörésekkel kezdte. Azokkal borzolta a kedélyeket. Persze a
készpénz is jól jött. Megtarthatta. Azt kezdett vele, amihez csak kedve
szottyant.
És ma este…
Az univerzumnak különös a humora, gondolta Selina, miközben az
edzőterembe ment, hogy bemelegítsen a régi tornászgyakorlatok és a
Ligában tanultak kombinációjával. Mert a ma esti fődíj… tulajdonosa a
szemközti lakásban él.
Azért választotta ezt a lakást, mert közel volt Gotham City
leggazdagabb, legnépszerűbb embereihez. Senki sem vonja kérdőre, ha
Luke Fox szomszédja.
Az East Enden gyakran volt szemtanúja annak, milyen ocsmányul
bánnak a színes bőrűekkel. Elgondolkozott, vajon Luke-nak szembe
kellett-e néznie valaha ilyesmivel. Azok alapján, amit látott és hallott,
Foxékat az elit részeként kezelték.
Luke szépfiú, nyilván mindig megkapta, amit akart. Valószínűleg csak
azért építette azt az izomzatot, hogy megcsodálhassa a tükörben. Rengeteg
ilyen akadt Gotham Cityben, és most, hogy vége a nyárnak, és kezdetét
veszi a gálaszezon, az összes örökös meg iparmágnás visszatér a városba a
tengerparti birtokáról. Ma estére már biztosan itt lesznek.
Selina belépett az edzőterembe, és rámosolygott a riporterre a kedvenc
futópadja feletti képernyőn. Onnan könnyedén szemmel tarthatta az ajtót.
A hírekben épp élőben közvetítettek a múzeum vörös szőnyegéről, már
nagyon várták, hogy néhány órán belül kezdetét vegye a gála. Ahol a
tízmillió dollárt érő, papírlapnál nem nagyobb festményt most kiállítják,
hála Luke Fox magángyűjteményének.
Selina elvigyorodott, amikor rálépett a futópadra, és összefogta
nevetséges, szőke haját.
Luke Fox megengedheti magának, hogy elveszítse a képet.

♦♦♦

Selina járt már korábban is a Gotham Szépművészeti Múzeumban. Ezen a

héten is, természetesen, amikor felmérte a kijáratokat, a tető- és egyéb
ablakokat, meg a szomszédos utcákat a sötétség leple alatt. A véletlenül
arra tévedőknek csupán a közeli épületek szélén guggoló vízköpőnek
tűnhetett, vagy kósza lebbenésnek a szomszédos sikátorok árnyékainak
mélyén.
Öt napja figyelte a múzeumot, az őrök mozgását, a testfelépítésüket, a
fegyvereiket. Öt napja kovácsolta a tervet, mintha csak a helyére tolta
volna a bábukat a sakktáblán.
A Liga többi bérgyilkosa inkább a technológiára hagyatkozott, a menő
kütyüikre. De azok tönkremehetnek. És bár Selina is használni kívánta
őket az éjszaka folyamán, miután a gála vendégei távoznak, és Holly is
belebújik valami kényelmesebbe, azt akarta, hogy vakon is képes legyen
tájékozódni a múzeum bármely pontján.
A tervezés éppolyan élvezetes, mint maga a lopás. Selina mindig is így
érezte. Kitalálni, hogyan jusson be, megoldani a riasztó, az őrök, a
kijáratok problémáját… mindez lángra lobbantott benne valamit. Még
most, hogy a kiképzésének köszönhetően már főleg a rutinjára
támaszkodott.
Az első lépés: lássa csak Gotham City Hollyt a gálán, higgyék el, hogy
közéjük tartozik, miközben Selina arra használja ezt a néhány órát, hogy
kiderítse, hol állítják ki a képet, hogyan őrzik. A végsőkig vártak, csak a
gála előtt helyezték el egy szomszédos teremben, ahová a vendégek
pezsgővel a kezükben átsétálhattak, hogy magányosan, elmélázva
csodálhassák meg a műremeket. Vagy valami ehhez hasonló fennkölt
okból kifolyólag.
Így sokkal egyszerűbb volt közelebb jutnia, és feltűnésmentesen
felmérni a festményt. Amit azonnal meg is fog tenni, amint elbűvölte a
páváskodó idiótát, akivel táncol.
Az East Enden kíméletlen az élet, de ott legalább a valódi arcukat
mutatják az emberek. Nem kell hazugságok és illúziók útvesztőjében
tájékozódni, amit ezek az emberek szavakkal és csillogó vagyonnal
szőnek. Igen, ott is vannak megbízhatatlan alakok, de… még mindig
inkább az East End-ieket választaná.
A vezérigazgató megpörgette, a világ színek, csillogás és márvány élő
szalagjává változott. Mennyire más volt most, mint amikor először
pillantotta meg a múzeum nagytermét a kétoldalt ívelő lépcsővel, a
félemelettel, ahonnan az egészet be lehet látni, a csenddel, a titokzatosság
fátylával… Akkor az egész szentnek és sérthetetlennek tűnt.
Hetedikes korában járt itt először egy iskolai kiránduláson, és végig arra
koncentrált, hogy elrejtse a hasa korgását a suttogásokkal teli galériákban,
nem pedig magukra a műremekekre. Akkor az adományhalomból
előkotort rongyokat viselte, nem pedig aranyszínű átlapolt ruhát –
természetesen hozzáillő magas sarkúval –, ami többe került, mint amennyit
Gotham City legszegényebbjei egész évben megkeresnek.
Cipői most végigkopogtak a parkettákon, a hímzett tüllön és a
kreppselyem szöveten megcsillant a felettük lógó csillár és a zsúfolt
teremben elhelyezett számtalan gyertyatartó fénye.
– Jól sejtem, hogy ott lesz a Gyermekek Megmentéséért Gálán is?
A vezérigazgató egész jóképű férfi volt, ahhoz képest, hogy akár az apja
is lehetett volna. Milyen kár, hogy visszataszítónak találta a férfit, az egész
életét.
Selina mosolyt kényszerített vörösre festett ajkára.
– Csak ha ön is!
Érdeklődés csillant a férfi szemében, ugyanaz az érdeklődés, amit már a
terem túlsó feléből kiszúrt, és gyakori kihívó pillantásokkal erősített fel.
Egészen addig, amíg a férfi odasétált hozzá, és felkérte táncolni.
Undorítóan könnyen ment. Nevetségesen kiszámíthatóan.
 A vezérigazgató eddig a derekán pihentetett keze most kissé lejjebb
vándorolt. Selinának az utolsó csepp akaraterejére is szüksége volt, hogy
tovább mosolyogjon, és ne tépje le magáról a kezét.
– Ó, én ott leszek, Miss Vanderhees.
Holly gyönyörű volt, gazdag és fiatal. Épp ennek a férfinak az esete.
Milyen kár, hogy Selinának meg a vezérigazgató kétszázezer dolláros
Rolexe volt az esete.
Könnyedén kiválasztotta őt a tömegből. Nem hordott jegygyűrűt, és úgy
vonult mindenhová, mintha övé lenne a múzeum. Már hallott Hollyról,
hiszen az elmúlt két hétben Selina gyakorta megjelent Gotham City
legelőkelőbb éttermeiben és üzleteiben. A vagyonának köszönhetően
automatikusan tárt karokkal fogadták.
Az a klisé, miszerint a gazdag férfiak a titkárnőjüket vagy a légiutas-
kísérőjüket veszik feleségül, már a múlté, magyarázta neki Talia az első
leckék egyikén. A gazdagok csak a gazdagokban bíznak.
Nyssa pengék használatára és önuralomra tanította. Talia pedig minden
egyébre. A társadalom álarcaira, a szabályokra. Arra, hogyan játssza ki
őket.
A gazdag férfiak most már a saját köreikből keresnek feleséget,
magyarázta Talia. Te jó ég, mindennél jobban szerette, ha hallathatta a
hangját. Más vezérigazgatók, örökösnők között. Hogy megszilárdítsák a
hatalmukat, hogy még többet szerezzenek. Úgyhogy meg kell tanulnod
eljátszani ezt a szerepet.
Selina pedig megtanulta. És ez éppolyan nehéznek bizonyult, mint
amikor Nyssával edzett.
Köröm, haj, bőr, test, smink, az első jelek, jelentette ki Talia, ahogy
leültek az öltözőasztala elé az épületkomplexumban. Szemügyre vette
Selina rövid, csúnya körmeit. Kesztyűt hordasz majd edzésnél, és
megnöveszted! De ne túl hosszúra! És nem akarok körömszálkát látni.
Átnyújtott egy kis rózsaszín-ezüst tégelyt tele halvány rózsaszín krémmel.
A körömágyadra és a szádra. Vidd fel minden reggel és este!
Ezután jött az a rengeteg krém, gél és maszk az arcára. A hajára.
Kevés sminket használj, de azt ügyesen! Nem a férfiak, hanem a nők
miatt, utóbbiak azonnal észreveszik. Gyanakodni kezdenek. Arra kell, hogy
kiemelj dolgokat, nem arra, hogy felhívd magadra a figyelmet. Ne légy
merész túl sok helyen! Száj vagy szem, válassz!
 Ez másfajta páncél, mint amivel Talia féltestvére, Nyssa ruházta fel.
Másféle módszer, amivel be lehet törni egy zárt terembe.
Nyssa és Talia, ugyanannak a sötét érmének a két oldala. Az egyiket
vérontásra és harcra képezték ki, a másikat politikusnak, stratégának.
Együtt irányították a Liga olaszországi központját, ők felügyelték a
beszervezett fiatal nők képzését.
Ők ezeket a fegyvereket és meghívókat használják egymás közt,
mormolta Talia, miközben aranyszínű highlightert vitt fel Selina arcára.
Úgyhogy mi is használni fogjuk.
Selina hagyta, hadd vándoroljon lejjebb a vezérigazgató keze, még
mosoly is költözött a szája szegletébe. Sokan figyelték őket. Mind
kíváncsiak voltak az új nagyvilági nőre. A keringő gyorsult, féktelenné
vált a végéhez közeledvén.
A férfi arra figyelt, ahol a keze járt éppen. Selina még a hátát is ívbe
feszítette kissé, mintha élvezné, bátorítaná illetlen tapogatózását. Pedig
felfordult a gyomra, és forrt a vére.
Megtanulod, hogyan kell úgy beszélni, járni és táncolni, mint ők. Amikor
a többi növendékkel beszélsz az ebédlőben, elvárom, hogy úgy tedd, mintha
egy báróval társalognál épp. Amikor az edzésekre mész, elvárom, hogy úgy
libbenj, mintha épp egy bálon járnál.
És a tánc? – kérdezte Selina.
Talia három nappal később elvitte őt Velencébe. A karneválra. Selina
egyszerű fekete ruhát vitt magával, aminek a háta igencsak nyitott volt. És
eltette a fekete-arany álarcot is, amit Taliától kapott. Szükség esetére.
Selina elhessegette annak a bálnak az emlékét, ahogy a keringő a
végéhez közeledett. Ahogy a vezérigazgató keze még lejjebb siklott, az
övé pedig hozzáért a férfi vastag csuklójához. Végig a fickó szemébe
nézett, hogy elterelje a figyelmét a félig leeresztett szemhéja alóli
pislogásával, élénkvörös ajkával, a férfi így nem is vette észre, amikor az
óra lecsusszant a csuklójáról, ahogy Selina elhúzódott.
– Remélem, látjuk még egymást a gála előtt – susogta kajánul a
vezérigazgatónak.
Féloldalas kis mosollyal hangsúlyozta ki a szavakat, a bennük rejlő
ígéretet, aztán elfordult, és otthagyta a férfit a parkett közepén. Azt
kívánta, bár letörölhetné magáról a vezérigazgató érintésének az emlékét,
bár kiirthatná a férfias kölniillatot az orrából.
 Itt is éppolyan söpredék él, éppolyan hitvány alakok, mint az East
Enden. Csak ezek elegánsabban öltöznek.
Ettől még nagyobb elégedettség töltötte el az immáron a ruhája rejtett
zsebében pihenő Rolex gondolatára.
Selina számolta a lépéseit a márványpultig, az arcán semmitmondó
mosoly ült. Nem harsant kiáltás, és amikor szemérmesen hátrapillantott a
válla felett, látta, hogy a vezérigazgató még mindig őt bámulja, bár már
valaki mással táncolt.
Elkápráztatta, elvonta a figyelmét. Nem sokban különbözött ez a lopás
attól az elsőtől a parkban. De annál sokkal élvezetesebbnek bizonyult.
Selina magában mosolyogva a pultoshoz hajolt, és…
– Pezsgőt, két pohárral! – csendült egy mély férfihang a bárpultnál.
Selina a szeme sarkából pillantott a férfira, aki mellé állt. Tökéletesen
állt a tengerészgyalogos díszegyenruha Luke Foxon, aki erőltetett mosolyt
villantott rá.
Selina viszonozta a gesztust. Egy nagy büdös francokat fog elé vágni a
sorban!
– Legyen három! – mondta kedvesen a pultosnak.
A férfi biccentett, majd elsietett.
Selina megfordult, hogy a terem közepén keringőző párokat figyelje. A
többi vendég oldalt cseverészett most, hogy a díszvacsorának vége volt.
– Távol tartottam magam a tengeri herkentyűktől – mondta Luke-nak,
aki felvonta sötét szemöldökét.
– Bölcs döntés volt.
Ez a három szó nem igazán biztatta további csevejre. Főleg, hogy aztán
odahajított néhány bankót a pultosnak, és fehér kesztyűs kezével a két
pezsgőért nyúlt.
Selina is felkapta a sajátját, nem mert lepillantani a mesterien álcázott
zsebekre a ruhájában, hogy meggyőződjön róla, nem dudorodik ki a Rolex.
Meg a Cartier karkötő, amit egy nőtől csent el, akivel összeütközött a
tengeri herkentyűs asztalnál álló sorban. És a Harry Winston gyűrű a
boszorkától, aki olyan megvetően pillantott Selinára, amikor kezet fogtak.
Selina Luke második pohár pezsgője felé intett az állával.
– A kísérődnek?
Jobb is így. Talán a barátnője majd megvigasztalja, amikor rájön, hogy
eltűnt a festménye.
 Luke a táncparkett másik oldalán álló gyönyörű, idősebb színes bőrű nő
felé intett, aki egy szintén színes bőrű férfi mellett állt. Selina azonnal
felismerte, Lucius Fox volt az, épp egy idősödő fehér házaspárral
csevegett. Mindkét nő tele volt ékszerrel, de az, akit Selina Luke anyjának
tippelt, kifinomult ízléssel választotta meg a sajátját, nagyon jól illettek a
sötét zafírkék estélyihez.
– Anyámnak – javította ki Luke továbbra is kurtán, hűvösen. – Érezd jól
magad a gálán!
Szóval, tényleg felbosszantotta az a korábbi megjegyzése a „dögunalom
Európával” kapcsolatban.
Selina képtelen volt visszafogni magát.
– Hát fel sem kéred az új szomszédodat egy táncra? – búgta.
Luke belekortyolt a pezsgőbe, majd visszafordult hozzá. Nyilván csak
az időt húzta, hogy valami mentséget találjon.
Selina felpillantott rá a műszempillája alól, és fanyarul hozzátette:
– Bár, egy ilyen jóvágású katona már nyilván elígérkezett.
– Megígértem valaki másnak, hogy táncolok vele – felelte Luke merev
háttal. – Sajnálom.
Nem úgy hangzott, mint aki akár egy cseppet is sajnálja.
Selinát eléggé szórakoztatta a helyzet ahhoz, hogy hozzátegye:
– Csodálom, hogy eljöttél, ha ennyire nem érzed jól magad itt.
Merthogy Luke homlokán igencsak mély barázdák húzódtak, ahogy a
tömeget kémlelte.
– Tartoztam ennyivel egy hölgynek.
– Annak a hölgynek, akinek a pezsgőjét most a kezedben tartod.
Csak egy olyan fiú vonszolja el magát ide, hogy boldoggá tegye az
anyját, aki valóban imádja őt. Selina gondolatban feljegyezte, milyen
odaadó és hűséges Luke.
Még jól jöhet később. Talán.
Luke vállat vont, széles válla megemelkedett tökéletesre szabott
egyenruhájában.
– Jól érzem magam ezeken az összejöveteleken.
Újabb hazugság. Abból, ahogy Luke állkapcsa megfeszült, vagy
gyűlölte, hogy itt kell lennie, vagy Holly Vanderheest utálta nagyon.
Elindult a szülei felé, Selina pedig belekortyolt a pezsgőjébe.
 – Szólj, ha mégis marad hely a táncrendedben! – szólt utána affektálva,
kiélvezve az utolsó szó jogát.
Luke hátrapillantott a válla felett. Most már némi óvatosság csillant a
szemében.
Haszonleső, szerette volna Selina a fejéhez vágni. Ezen a szón
gondolkozol. Hogy haszonleső-e az a gazdag ember, aki rámászik egy
másik gazdagra.
A feszült mosoly alapján Selina tudta, hogy Luke döntésre jutott a
kérdésben, és mostantól távol tartja magát tőle. Luke szemében sikerült
bebetonoznia Hollyt olyasvalakiként, akit jobb elkerülni.
Tökéletes. Már csak az hiányozna, hogy a szomszédja ott
kíváncsiskodjon. Nem tűnt valószínűnek, hogy Luke becsengetne hozzá
mostanában egy kis cukorért.
Újabb elvégzett feladat, eggyel kevesebb akadály az útjában.
Selina ismét belekortyolt a pezsgőjébe, és szemügyre vette a
felékszerezett tömeget. Észrevette a cápaként köröző férfiakat, akik azon
tanakodtak, hogyan környékezzék meg most, hogy végre nem Luke-ra
figyel.
Az emberek azt látják, amit látni akarnak, magyarázta Talia. Mutasd
meg nekik a megfelelő illúziót! Légy te magad az illúzió! És sose fedd fel
az igazat, akkor se, amikor már rég végeztél! Akkor se, ha már nyertél!
Selina végignézte, ahogy egy fiatal, ránézésre örökségből élő férfi
elhatározza, hogy odamegy hozzá. Haloványan rámosolygott, felhajtotta a
pezsgőt, és letette a poharat maga mögé a pultra. Nem igazán vonzotta a
felszegett álla alapján valószínűleg dölyfös fiatal férfi. A gyér fényben
csillogó Piaget karóra viszont, ami épphogy csak kikandikált a szmoking
ujja alól… na az viszont igazán gyönyörű volt!
A gazdag férfiak meg a karóráik. Talia ezt is behatóan tanulmányoztatta
vele. Sosem kérdezte meg tőle, ő honnan tud ennyit róla. Ki tanította meg
erre. Talia sem mesélte el.
Selina megtanulta, miféle státuszszimbólumokat használnak a nők, és
milyeneket a férfiak arra, hogy jelezzék egymásnak, dúsgazdagok. De az a
húszezer dolláros óra a férfi csuklóján aprópénznek számított ahhoz a
tízmillió dolláros festményhez képest, ami ebben a múzeumban várt rá.
Luke Foxnak jó sok pezsgőre lesz még szüksége az éjszaka folyamán.
 ♦♦♦

Luke alig tudott odafigyelni a beszélgetésre, amit épp folytatott. Egyre

csak a helyiséget fürkészte, a veszély jeleire várt. De nem történt semmi.
Két gimis barátja – Elise és Mark, akik most közös fedezeti alapot
vezettek – azon vitatkozott, hogy melyik tévés valóságshow a legrosszabb.
Luke-nak egyik fülén beszálltak a szavak, a másikon meg ki, ahogy
máskor is, amikor a barátai abszurd témák megvitatásába bocsátkoztak.
Elise és Mark büszke volt erre. Még élvezték is.
De az ő locsogásukat fél füllel hallgatni még mindig jobb volt, mint
eleget tenni az apja kérésének, miszerint hozzon még pezsgőt az anyjának
a bárból, amit egészen nyilvánvalóan azért bízott rá, hogy összefusson
legalább az egyik fiatal hölggyel, akit megfelelőnek ítéltek számára.
Hát, így legalább elkerülhette azokat az idősebb nőket is, akik
ragadozótekintettel vizslatták. Luke ezt nehezen tudta elviselni,
megszokni. És mégis, amikor leadta élete leggyorsabb italrendelését, Holly
mellett találta magát a bárpultnál. Látta a kéjenc vezérigazgatót, akivel a
lány táncolt. Tökéletesen illettek egymáshoz.
Luke odaadta a pezsgőt az anyjának, majd gyorsan a barátaihoz iszkolt,
akik szokásukhoz híven az ablaknál ácsorogtak. Ők hárman minden iskolai
bulin és összejövetelen ezt a taktikát választották fiatalabb korukban. Az
elválaszthatatlan kis csapat. Mark, akit Luke hetedik óta ismert, titokban
évek óta szerelmes volt Elise-be. Elise-nek pedig, akit Luke
tulajdonképpen a legjobb barátjának nevezhetett, minderről halvány
fogalma sem volt.
Az aranybőrű, sötét hajú Elise rámosolygott, amikor Luke odasétált, de
tovább vitatkozott Markkal.
Úgy tűnt, Mark csakis az előtte álló Elise-t látja az egész bálteremben,
és csupán azzal törte meg feszült koncentrációját, hogy időről időre
beletúrt szőke hajába.
Végül azonban csak levette Elise-ről a szemét, és odafordult Luke-hoz.
– Nem vagy valami bőbeszédű ma, haver. – Aggodalom suhant át az
arcán, és barna szemében tejesen más figyelem csillant, mint amikor Elise-
t nézte. – Minden rendben?
Elise belekortyolt a pezsgőjébe, és a pohár széle felett figyelte Luke-ot.
Mark általában elég szókimondó volt, Elise azonban tudta, mikor
figyeljen, mikor használja a hallgatást éppolyan hatékonyan, mint a
szavakat. Pillanatnyi némaság után így szólt:
– Úgy nézel ki, mint amikor elsőben irodalomórán Mr. Bartleby azt
mondta, szerelmes szonetteket kell írnunk félévi beadandónak.
Akármilyen zseni volt is Luke, költő nem veszett el benne.
Mark hátravetett fejjel felnevetett. Luke elmosolyodott, és hálás
pillantást lövellt Elise felé a figyelemelterelésért.
– Éltem legrosszabb jegye volt. – Kegyelemhármas. – Szerintem
Bartleby szándékosan rossz jegyet adott rá, azért, amilyen képet akkor
vágtam, amikor kiadta a feladatot.
– Nem csak te jártál így – könyökölt bele Mark. – Azóta is úgy
gondolom, hogy jobbat érdemeltem hármasnál. Állati jó verset írtam.
– Mindketten azt kaptátok, amit megérdemeltetek – vitatkozott Elise. –
Te azért, mert a fánk iránti szerelmedet foglaltad versbe – bökött állával
Mark felé, majd Luke-ra mutatott. – Te meg azért, mert arról írtál, hogy
mennyire szeretsz nem írni szonetteket.
Luke és Mark a szemét forgatta.
– Nem értékelte a művészetünket – jelentette ki Mark.
Elise persze tökéletesen teljesítette a feladatot.
Luke végignézett a barátain. Mark és Elise voltak az egyetlenek, akik
támogatták őt, amikor bejelentette, hogy jelentkezik a hadseregbe. Amikor
Luke azt mondta, nem akar egyetemre menni, hogy ugyanazokkal az
elitegyetemes emberekkel kelljen szenvednie, helyette inkább tenni akar
valamit. Szolgálni a hazáját.
A többi barátjuk is úgy tett, mintha megértenék, de Luke tudta, hogy
úgy gondolják, rossz döntést hozott. Elise és Mark viszont tényleg mellette
állt. Amikor a tengerentúlon volt, írtak neki, videótelefonáltak vele.
Mindketten ott voltak, mikor hazajött. Mark elsírta magát, amikor
meglátta a Luke mellkasán éktelenkedő, gyógyulófélben lévő sebet. Elise
előhúzta a telefonját, és fizikoterápiát keresett. Sosem kérdeztek rá a
poszttraumás stresszre, de tudták, hogy abban szenved. És bár Luke nem
szégyellte, elképesztően hálás volt, hogy hagyták, akkor és úgy beszéljen
róla, amikor és ahogyan ő akar. Hogy nagyrészt kihagyták a barátságukból
a témát. Örült, hogy legalább valami nagyjából olyan, mint régen.
– Minden rendben – felelte Luke. Állta Elise fürkésző pillantását. A
lány mintha kiértette volna az igazságot a szavak mögül, és biccentett.
Luke Markra vigyorgott. – Ez még csak a szezon első gálája, de máris
halálra unom magam.
Elise sértetten a mellkasához kapta a kezét, arany karkötőin és gyűrűin
megcsillant a fény.
– Azt akarod mondani, hogy nem találod elég szórakoztatónak a
magasröptű vitánkat a tíz legjobb valóságshow-s szakításról?
Mark homlokráncolva figyelte őket, de képtelen volt palástolni, milyen
jól szórakozik.
Luke sem palástolta.
– Ha ti ketten is velem lennétek mindig, akkor nem lenne olyan rossz.
– Nincs az a pénz, amiért hajlandó lennék évi háromnál több ilyenen
részt venni – jelentette ki Mark. Elise mormogva fejezte ki egyetértését. –
Abszolút támogatom a jótékonysági szervezetek munkáját, de muszáj
bálozni is hozzá? A szüleim már el sem jönnek. – Bőrkeményedéses
kezével körbemutatott a teremben. Mark mindig is odavolt a vitorlázásért,
legalább hetente egyszer kihajózott a Sprang folyóra. – Nyáron azt
mondták, most már nekem kell eljárnom ezekre. Hogy ők már leszolgálták
az idejüket, és mostantól nekem kell képviselnem a családot.
És megbirkózni a felső tízezerrel. Ezt már hozzá sem kellett tennie.
Luke és Elise együttérzően fintorgott. Elise szülei sem voltak itt, de
ennek csupán az volt az oka, hogy az anyját, egy venezuelai
halászbirodalom örökösnőjét elszólította a munka. Amikor Marvezék
itthon tartózkodtak, mindig eljöttek az összes ilyen eseményre, ott
virítottak Luke szülei mellett, akikkel összebarátkoztak az elmúlt évek
során.
– Te szegény! – paskolta meg Elise Mark széles vállát. – Milyen sanyarú
sorsod van, elegáns ruhában kell mások piáját vedelned!
– Milyen sanyarú sorsod van – csatlakozott Luke is kuncogva –, ingyen
kaját kell enned, aztán viheted haza azt a flancos ajándékzacskót is!
Mark bemutatott nekik. Elise és Luke viszonozta a gesztust. Mögöttük
egy csapat idős hölgy felsikkantott, ahogy elhaladtak mellettük. Mark
üdvözlésképp felemelte a pezsgőspoharát. Visszafojtott nevetéssel várták,
hogy a felháborodott nők eltávolodjanak.
– Van, ami sosem változik – jegyezte meg Elise, és sötét szeme fénylett,
ahogy az idős asszonyokat figyelte.
 Mark viszont megint Luke-ot méregette. Bár Luke Elise-t érezte
közelebb magához, Mark volt az, aki gyakrabban felbukkant a
fizikoterápián az első néhány hétben, majd elkísérte őt a poszttraumás
stressz miatt a pszichológushoz, amikor Luke társaságra vágyott. Mindig
számíthatott rá, a nehezebb napokon, amikor nem akart egyedül menni,
elég volt felhívnia, és a barátja már ment is érte.
– De tényleg jól vagy? – kérdezte Mark ismét.
– Ha egyszer azt mondja, akkor jól van – szállt vitába vele Elise.
Mark leintette, és nem volt hajlandó levenni a szemét Luke-ról.
Mindig vigyáztak egymásra, de mióta Luke hazatért, Mark és Elise
lépett egy szintet védelmezés terén. Megmelengette Luke szívét, még a
folytonos civakodásukat is megérte elviselni érte.
– Jól vagyok – bizonygatta a barátainak. – Tényleg.
Úgy tűnt, ezúttal kielégítette a válasszal Markot, aki visszafordult Elise-
hez, hogy tovább vitázzanak, melyik valóságshow-szereplők fognak
összeverekedni a kedvenc műsoruk jelenleg futó évadában. Luke egy ideig
mosolyogva hallgatta őket, és megitta a második pohár pezsgőt is. Ez volt
az utolsó az estére.
Ma este semmi sem tompíthatta az elméjét.
Rengeteg kisebb lopás történt az elmúlt néhány hétben. Gotham City
elitje mind nyilvános helyen, vacsorákon és bulikon vesztette el az
értéktárgyait.
Luke az örökségét tette volna rá, hogy a város legújabb tolvaja is eljön.
Hogy már itt van közöttük, hiszen a szezonnyitó gála túl csábító terep
ahhoz, hogy ellenálljon neki.
Imádkozott, hogy igaza legyen. Mert ha az illető nem jön el, akkor
kénytelen lesz részt venni a következő gálán is. Meg az utána következőn
is. És összefüggéseket keresni. Megjegyezni az arcokat, a résztvevők
nevét.
Csapdát állított. Idő kérdése volt, hogy a tolvaj belesétáljon.
 9. FEJEZET

Selina csupán öt percet kockáztatott meg a festmény közelében a gálán.

Egy gyönyörű olajmágnásnő oldalán sétált be a hosszú terembe, aminek
a túlsó falán lógott a jellegtelen gyümölcsöstálról készült festmény.
Kötéllel vették körbe, és egy unott képű biztonsági is állt néhány
lépésnyire, nehogy bárki lefényképezze, vagy túl közel merészkedjen.
Az olajmágnásnő egészen jártas volt a művészetekben, és locsogott is
egy sort a különféle technikákról, amiket a festő alkalmazott. Selina
bólogatott, úgy hajolt közelebb, mintha alaposabban szemügyre akarná
venni. Valójában a kis festmény méretét és súlyát mérte fel.
Hangosan dübörgött a szíve, de csak sikerült halkan felvetnie a nőnek,
hogy talán valamelyik nap visszajöhetnének ismét megnézni a képet. A nő
erre az őrhöz fordult, és megkérdezte, meddig lesz kiállítva a festmény.
Csak a hétvégén, hölgyem.
Tehát valóban ma este kell lecsapnia.
Gondoskodott róla, hogy jó néhány ember, köztük Luke Fox is
szemtanúja legyen, mennyire imbolyog, amikor a mosdóba vonult az este
vége felé. Ki viszont már nem jött. Legalábbis nem az aranyszínű
ruhájában.
A biztonsági őrök fáradtak voltak már, alig várták, hogy
hazamehessenek, úgyhogy csak bepillantottak a mosdóba. Egyikük sem
nézett fel, oda, ahol Selina kinyújtózott az egyik fülke felett.
Selina csak akkor hagyta el a mosdót, amikor már elég idő eltelt ahhoz,
hogy a néhány éjszakázó biztonsági őr beleunjon a munkájába.
A terv legnehezebb, legkockázatosabb része az volt, amikor elrejtette a
Ligától kapott ruháját és a hozzá tartozó sisakot a mosdó szertárában. Egy
nappali látogatás során csinálta, óriási vászontáskában cipelte be őket,
majd addig várt a bálteremhez legközelebb eső mosdóban, amíg lehetősége
nem nyílt feltörni a szertár zárját. A sisakot és a ruhát is egy hatalmas
doboz vécépapír alá rejtette, ami egy másik doboz alatt állt – gondolván,
hogy ennyit csak nem használnak el huszonnégy óra alatt –, aztán azért
fohászkodott mindazon ősi isteneknek, akik esetleg figyeltek rá, hogy a
takarítók ne találják meg.
Nem találták. És most, hogy a múzeum sötét és néma volt, akár egy sír,
Selina az árnyékokba húzódva végigosont a termeken. Minden egyes
lépéssel izgatottabb lett.
Az ősrégi szobrok szemének kereszttüzében Selina kiszűrte azokat a
zajokat, amiket a sisak érzékelt: az öt teremmel odébb lévő őr köhögését,
az egyiptomi terem közepén álló szökőkút csobogását, a bepárásodott
tetőüvegen kapirgáló madarak neszét.
A beépített szemüveg lencséje tökéletes éjszakai látással ruházta fel, a
világ zölddé és sárgává vált. Nem látszott más, csak a műremekek és az
árnyak. Minden festmény értékes volt, de ahhoz, hogy a megfelelő
üzenetet küldje, nem lophatta el akármelyiket.
Ám először még ki kellett iktatnia a biztonsági rendszert.
Korábban betört a múzeum hálózatára, és letöltötte az épület alaprajzát,
amit aztán memorizált. Tudta, hogy van egy központi, föld alatti helyiség,
ahonnan mindent irányítanak. Az e-mail-szervereken talált üzenet alapján
az is kiderült számára, hogy két őr védi éjszakánként, és mindkettőnél van
külön segélyhívó. Túl kockázatos lett volna tehát kiiktatni őket. Ha meg az
egész biztonsági rendszert leállítja, valamelyik őr a múzeum egy másik
pontján nagyobb eséllyel veheti észre, hogy nem ég egyetlen piros lámpa
sem.
Kiválasztott hát egy részt. Átfésülte a tervrajzokat, hogy kiderítse, hol
futnak az épületben a riasztó vezetékei, és merre találja a gondosan
elrejtett pontokat, ahol hozzájuk lehet férni.
Újabb megoldásra váró, fogós feladvány. Olyan, amitől dobolni kezdett
a vére.
Selina nesztelenül végigosont a múzeum folyosóin, számolta a lépéseit a
legközelebbi zárt fali panelig. Könnyedén ellophatott volna félmillió dollár
értékű műtárgyat ma este. De az a tízmillió, amit a festmény ért… az
mindent vinne.
Körbenézett a folyosón, és megtorpant a gyakorlatilag láthatatlan, falba
épített panel előtt. Kétszer is megnézte magának, még a gálán, minden
egyes lépéssel és pillantással a zárat igyekezett felmérni.
Selina megnyomta a csípőjén függő szerszámövet egy helyen, amiből
aztán kisiklott egy kis tok. Különféle zártörő eszközök és egyéb hasznos
kis holmik voltak benne. Kiválasztott egyet, fél szemmel továbbra is a
folyosót figyelve, majd becsúsztatta a szerszámot a zárba.
Idióták. Csak úgy itt hagyták ezt a panelt, őrizetlenül. Persze az ő életét
megkönnyítette.
A panel egy kattanással kinyílt, kapcsolók és drótok szövevénye tárult
fel alatta. A sisak feltérképezte, és ellátta Selinát a megfelelő
információkkal ahhoz, hogy tudja, melyik drótot kell kiiktatnia.
Persze nem vághatta el. Azzal működésbe hozta volna az egész
rendszert.
De ha átköti őket… Selina előhúzott egy másik kütyüt az övéről, egy
USB-s vezetéket, aminek a másik végén egy kisebb port volt. Ezt bedugta
egy kis nyílásba a sisakja aljánál, az USB-t pedig magához a biztonsági
panelhez csatlakoztatta.
Azonnal információk áradata villant fel előtte. Biztonsági kamerák képe,
útvonalak…
A Halotti Maszk kiválogatta, amit kellett, és hamis, ismétlődő
képsorozatot generált a következő folyosókról. Így amikor majd Selina
belép, és elhalad a biztonsági szenzorok előtt, a fő számítógép továbbra is
a régi adatokat kapja meg. Ugyanez történik a falra erősített biztonsági
kamerák felvételeivel is.
Miután végzett, Selina kihúzta a vezetéket, és becsukta a panelt.
Már csak egy őrrel kellett elbánnia. A nyitott ajtó mellett balra állt. Látta
már az elmúlt két éjszaka. Félig mindig aludt, legalább óránként kétszer
elnyomta az álom. Az ostorcsattanás biztosan felébresztené. Selina
elvigyorodott a gondolatra.
Nesztelenül közelítette meg a termet, megmozgatta karmos ujjait. Csak
kiüti, nem öli meg. A férfinak semmi köze ehhez az egészhez. Nem
érdemelt rosszabbat egy fejfájásnál.
Egy apró lélegzetvétellel megacélozta magát, és a sarokhoz lopakodott.
Egy vihar előtti levegővétel. Aztán… Selina halálos csendben fordult be a
sarkon, és az őrre vetette magát, aki számításai szerint egylépésnyire állt
tőle balra.
Csakhogy az ujjai levegőt markoltak.
 A férfi már a földön hevert. Kiütve. Úgy tűnt, nem sebesült meg, csak
valami zöld por csillámlott az egyenruhája hajtókáján.
Selina megpördült, a térdét behajlította, és már kapott is a csípőjén
függő ostor után. A sisak szemüvegén keresztül a termet pásztázta…
Halk női nevetés szállt az egyik sötét sarokból. Abból a sarokból, ahol
Fox festményének is lennie kellett.
– Tudod – szólalt meg az idegen, és kilépett a fenti üvegablakon át
beszűrődő holdfénybe –, reménykedtem benne, hogy nő vagy.
Selina kihúzta magát, és a karmait bevonva odasétált a galéria másik
oldalán álló fiatal nőhöz.
A gyér fényben a nő vörös haja a vér sötét színét idézte, a bőre
holtsápadt volt. A számtalan zsebbel ellátott zöld kezeslábas viselője igen
szép arccal büszkélkedhetett. Fiatal volt, olyasmi idős, mint Selina,
tizenkilenc-húsz éves.
– Örülök, hogy elégedett vagy – szólalt meg Selina reszelős, torz
hangon, a Liga hangtorzítójának hála. A kis kép felé intett, ami előtt az
idegen állt. – De azt hiszem, az ott az enyém.
– Valójában – villant a nő élénk smaragdszín szeme derűsen, ahogy a
néhány lépéssel mögötte függő kép felé intett – Luke Foxé.
Sötétzöld kesztyűt viselt. Nem, nem is… indákat. Vékony indák fonták
körbe szorosan az ujjait. Természetes, élő organizmusok, szolgált
információval a sisak.
Lenyűgöző.
A nő oldalra billentette a fejét, súlyos vörös hajzuhataga áthullott
keskeny válla másik oldalára. Mintha kis fehér virágokat fontak volna
bele.
– És egyébként is, én voltam itt előbb.
– Azért jutottál be elsőként – magyarázta Selina, és előhúzta az ostort,
hagyva, hadd tekeredjen ki és nyúljon le egészen a márványpadlóig –, mert
kiiktattam a riasztót. Az enyém.
Az East End óta nem beszélt ilyen hangnemben senkivel. Azóta, hogy
Mika szabályait kellett betartania másokkal.
Az idegen felhorkant, a hajába fonódott virágok közül néhány bezárult.
Mintha azok is éltek volna.
– Tudtad, hogy van egy ganajtúróbogár-fajta, amelyik megvárja, míg
más bogarak felhalmozzák a készleteket, aztán elveszi azokat? Az állati
világban folyton ilyesmik történnek. Kleptoparazitizmusnak hívják.
Selina elmosolyodott, bár az idegen ezt nem láthatta.
– Méregcsók.
Az élő növények alapján nem lehetett más az idegen.
Selina hallotta és olvasta a pletykákat az őrült tudósról, aki növényi
alapú fegyverekre és mérgekre szakosodott. Nem tartozott egyik
bűnszervezethez sem, sőt, kifejezetten ellenezte, amikor megpróbálták
bevonni, csak a bolygó megmentése érdekelte. Bármi áron. A
legelrugaszkodottabb történetek szerint Méregcsók maga is növényi
organizmussá vált.
Talán a valóság mégsem áll olyan távol a legendáktól.
A Méregcsók csuklójára tekeredő indák vonaglani kezdtek, mint az
apró, támadásra kész kígyók.
– És te?
Selina épp elég színjátékkal találkozott már a Leopárdok és a Liga
körében, úgyhogy megindult a parkettán, egyenesen a festmény felé. Ki
akarta deríteni, a másik nő megveti-e a lábát, útját állja-e, hogy ne érhesse
el a festményt.
– Nem tartozik rád.
Alig három méter választotta el őket egymástól, amikor a fiatal nő
ellépett a festménytől, ki Selina ostorának a hatóköréből. Méregcsók aztán
felszegte az állát, és mogorván kijelentette:
– Elviszem ezt a festményt.
Bátor nő. Selina gúnyosan felnevetett, és majd egy méterre a
festménytől megtorpant.
– Hogy legyen miből finanszírozni a mentsük meg az esőerdőket
szarságot?
Halk sziszegés hallatszott, de mintha nem Méregcsók szájából tört volna
elő. Selina sisakja ismét lefuttatott egy vizsgálatot, de ugyanazt az
eredményt kapta, hogy élő organizmussal van dolga.
– Tudod, mennyi pénzt emésztett fel a gála ma este? És mégis, miért?
Ezért a múzeumért? Ezekért a halott, élettelen holmikért? – mutatott körbe
Méregcsók, az indái hullámoztak.
– Milyen szomorú! – cöcögött Selina, pedig jól tudta, miféle vadállatot
ingerel. Vagyis növényt, valójában. – Iszonyú.
 Ismét szemügyre vette a gyümölcsöstálat ábrázoló festményt. Jó
alaposan odaerősítették a falra. Pontosan úgy, ahogyan korábban látta.
Teljesen külön állt a biztonsági rendszertől. Amint hozzáérnek, vijjogni
kezd. Selina visszahúzta ugyan a karmait, de az ostort továbbra is a bal
markában szorította. Három menekülési útvonalat tervelt ki az őrök
helyzetétől függően, csakhogy Méregcsók újabb ismeretlent hozott az
egyenletbe.
– A halloweeni cuccok közül szerzed be ezt a rovarirtóruhát? – kérdezte
anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna Méregcsókra.
A másik nő kuncogott, mire Selina balra nézett. Méregcsók a fejét
ingatta, ahogy végignézett Selina Ligától kapott harcruháján, éjjellátó
szemüvegén, a sisakja érzékelőin.
– Igen, de most azt kívánom, bár inkább a szexi cicajelmezt
választottam volna!
Selina szája széle felfelé kunkorodott.
A rendbontás első számú szabálya: találj magadnak érdekes társakat!
Méregcsók a festmény közelében maradt, hiába lépett Selina éppen az
elé.
– Szövetkeztél valamelyik bandával vagy maffiózóval?
– Nem hódolok be senkinek.
Méregcsók helyeslően hümmögött.
– Miért jöttél Gothambe?
– Kíváncsiságból.
– Az nem olyasmi, ami a te fajtád vesztét okozza?
Selina felnevetett, ám a maszk elfojtotta a hangot. Nem maradt sok idő.
Minden egyes másodperc kockázatos volt, katasztrófához vezethetett.
Mégis felelt:
– Unatkoztam… És így könnyű pénzhez jutni.
Méregcsók elhagyta bal oldali helyét, és Selina mellé állt, közvetlenül a
festmény elé.
Selina kieresztette a karmait azon a kezén, amit maga mögé húzott, és
Méregcsók minden egyes lélegzetvételét árgus szemmel figyelte.
– A sisak miatt olyan, mintha valami kiborggal beszélgetnék – jegyezte
meg Méregcsók.
Selina az ajkába harapott, nehogy megint felnevessen.
Méregcsók a festményre mutatott egyik zöldbe burkolt ujjával.
 – Elmondom, mi lesz. Megosztozunk rajta, ötven-ötven százalék.
– Kilencven-tíz. Légy hálás, hogy kapsz egymilliót az én kínkeserves
munkámból!
Méregcsók a fejét rázta, vörös haján megcsillant a holdfény, és némelyik
virág ismét kinyílt.
– Hatvan-negyven.
– Nyolcvanöt-tizenöt, és ne vesztegesd tovább az időmet!
Méregcsók szólásra nyitotta a száját. És megkezdődött a vijjogás.
Selina Halotti Maszkja kiszámolta, mennyi időbe telik, mire odaérnek
az őrök: egy perc.
– Azt hittem, kiiktattad a riasztót! – sziszegte Méregcsók.
Az indák felfelé kúsztak a karján.
Selina a homlokát ráncolta a sisakja alatt, és átvette a jobb kezébe az
ostort.
– Igen, ki.
Tehát valaki várt már rájuk. Számított a lopásra. Kiszáradt a szája, és
közben mintha villámok cikáztak volna az ereiben.
– Hetvenöt-huszonöt, és ez a végső ajánlatom – jelentette ki Selina,
majd hátravetette a vállán az ostort, és a festményért ugrott.
A riasztók vijjogtak, ahogy leemelte a kis keretet a falról, és kirántott
egy vásznat a számszerövébe dugott összehajtott táskából, hogy óvatosan
betekerje vele a százéves festményt. Felesleges ellopni ezt a vackot, ha
menekülés közben tönkremegy.
Selina a táskába rejtette a festményt, gondosan belehelyezte a
kipárnázott résbe. Egy újabb ok, amiért ezt a képet választotta: elég kicsi
volt ahhoz, hogy könnyedén szállíthassa. A lencsék mozgásra lettek
figyelmesek. Nem a folyosóról, hanem az előtte álló Méregcsók irányából.
Selina épp időben kapta fel a fejét, és bukott le…
Feleslegesen.
Méregcsók kuncogva aranyszegélyű, softball méretű virágot hajított a
legközelebbi boltívhez. Halványzöld füst áradt ki a közepéből.
– Látványos – jegyezte meg Selina.
Méregcsók vigyorából csak egy fehér csík látszott.
– Remélem, van a maszkodban szűrő.
Volt. Selina a sarokban álló kis személyzeti ajtóra mutatott. Tárva-nyitva
állt, nyilván ott jutott be Méregcsók.
 – Ha olyan gyorsan futsz, ahogy a szádat jártatod, egy darabban
kijuthatunk.
Méregcsók nem felelt, csak sarkon fordult, és rohanni kezdett a
személyzet számára fenntartott ajtó felé.
Selina utánafutott, a táska ugrált az oldalán. Kezében az ostorral
hátranézett, épp akkor, amikor az őrök átrontottak a virágból áradó
spórafüggönyön, és köhögni kezdtek…
Egy pillanatra megtorpant az ajtónál. Épp annyi időre, hogy jól
megnézhessék őt, az álruháját és a festmény hűlt helyét. Épp annyi időre,
hogy meghajolhasson előttük, még azelőtt, hogy lehanyatlottak a
parkettára, miután belélegezték a zöld füstöt, amit nyilván Méregcsók
kotyvasztott a laborjában mindenféle növényekből.
Látványos és hatásos, ismerte el Selina, miközben kisietett az ajtón, és
Méregcsók után rohant a személyzeti folyosók útvesztőjében.
Nyssának és Taliának tetszene.

♦♦♦

A szirénák belehasítottak az éjszakába. Szerencsére Selina ruhája ellátta őt

a szükséges információkkal: a rendőrök a múzeum felé tartottak, nem
pedig feléjük, akik a közeli csendes, előkelő környékre menekültek, tele
nagykövetségekkel és régi vagyonos családok házával. A legutolsó hely,
amerre egy épelméjű bűnöző szökne, tekintve, hogy minden egyes
épületen biztonsági kamerák figyeltek, és minden második bejáratnál őr
állt.
Épp ezért menekültek fent a tetőkön.
Méregcsók könnyedén felmászott a múzeum mögötti épületre a
tűzlépcsőn, és a jelek szerint sem a futással, sem a magassággal nem akadt
problémája, mert tartotta az iramot Selinával, és habozás nélkül ugrott át
egyik épületről a másikra.
Háromsaroknyira jutottak, amikor egy kifejezetten széles köz akadt az
útjukba. Elég széles ahhoz, hogy érdemes legyen megfontolni, hogyan
jussanak át rajta. Selina lelassított, kissé lihegett ugyan, de nem igazán
erőlködött a tüdeje. Méregcsók már hangosabban zihált, a szeme fénylett.
Selina az épületek közötti távolságot tanulmányozta. A rendőrautók
akkor érkeztek meg a múzeumhoz, kék és piros fényük táncolt az égbolton
mögöttük, amitől Méregcsók haja sötétvörös és lila árnyalatokban játszott,
ahogy a hűvös éjszakai szellő az arcába fújta a selymes tincseket. A kis
virágoknak nyoma veszett, mintha visszabújtak volna, hogy a hajszálak
védelmét élvezzék.
– Túl messze van – jelentette ki Méregcsók zihálva, miután ő is
szemügyre vette a két épület közti távolságot. – Másszunk le az ereszen!
Az túl sok időbe telne, és túl messzire kerülnének onnan, ahová Selina
el akart jutni. Megrázta a fejét, majd a csuklóját is, és kieresztette a
karmait.
Méregcsók összerezzent, hátrált egy lépést. Bal kezét a kezeslábas egyik
zsebébe dugta, ahonnan kunkori rózsaszín szirmok álltak ki. Selina nem
volt rá kifejezetten kíváncsi, mire képes az a virág.
A két ház közötti rész felé intett karmos kezével.
– A mászáshoz kell – mozgatta meg az ujjait.
Különös, hogy magyaráznia kell, mit miért csinál. Különös, döbbent rá
Selina, hogy olyasvalakivé, olyasvalamivé vált, amit el kell magyarázni.
Lidérccé – ghūllá. Mindent feladott, hogy most viselhesse ezt a címet,
játszhassa ezt a szerepet, és eddig fel sem fogta, mennyire eltávolíthatja ez
másoktól. Hogy talán mássá válhat ő maga is.
Méregcsók pislogott, és leeresztette a kezét a zsebétől meg a benne
lapuló botanikai meglepetéstől.
– Ekkorát nem lehet ugrani.
– Ennél nagyobbal is megbirkóztam már.
Nem hazudott. Selina hátrálni kezdett a tetőn, számolgatta a távolságot,
a sebességet, ami ahhoz kellett, hogy átugorjon, és biztonságosan földet
érjen.
Sosem gondolt bele, amikor hosszan, teljes erőbedobásból futott neki az
ugrásokhoz a tornaedzéseken, hogy az máskor is jól jöhet majd. Ez csak
akkor ötlött fel benne, amikor elkezdett a Ligával edzeni.
Selina egészen a tető másik széléig hátrált, és Méregcsókra pillantott.
– Ha benne akarsz maradni a buliban, akkor kénytelen leszel tartani az
iramot.
Azzal sprintelni kezdett a tető széle felé, a teste izommemóriából
mozgott, az alapján az edzés alapján, ami a csontjaiba, a légzésébe is
beivódott.
– Felvágós – dohogott Méregcsók, amikor Selina elrohant mellette.
 A kezét a helyén tartotta, a lábai csak úgy falták a távolságot, a teste
megfeszült az ugrás előtt…

Ugorjátok át a szakadékot!
Hűvös, nyugodt parancs.
Selina ide-oda járatta a pillantását Nyssa al Ghul és a két gránithegy
között húzódó szakadék között. A Dolomitok csúcsai körülöttük éppolyan
érzéketlenül pillantottak rá, mint a mestere. Szerencsére a többi öt
növendék is tétovázott.
Nyssa felemelte napbarnított, hegekkel borított kezét, és a keskeny
kiszögellésre – meg az ösvényre – mutatott a szakadékon túl.
– Arrafelé juthattok haza. A mögöttetek lévő utat nem használhatjátok. –
Zord, félelmetes mosoly terült el az arcán. Épp az ellentéte a nővére, Talia
mézesmázos, szemérmes mosolyainak. – Vagy átugrotok, vagy mostantól itt
éltek.
Vagy meghalnak odalent a szakadék mélyén.
Selina tenyere izzadni kezdett, a reggelije kavargott a gyomrában. A
többi növendék a Liga fekete harcruhájában elkezdte felmérni a
távolságot, a szöget. A szelet.
Selina igyekezett a lehető legtöbbet megtudni a többiekről: kifigyelte a
mozgásukat, a reflexeiket, a magasságukat, a súlyukat, a kedvenc
fegyvereiket.
A valódi információt, azt, ami igazán számított… egyikük sem osztotta
meg a többiekkel: hogy honnan jöttek, miféle életet éltek addig, amíg Talia
al Ghul be nem kopogtatott hozzájuk. Selina csak azt tudta, hogy a világ
minden tájáról származnak. A fiúkat a jelek szerint máshol képezték ki.
Anaya, a mellette álló lány Indiából jött. Még Selinánál is kevesebbet
beszélt, hiába érkezett két hónappal Selina előtt a hegyek szívébe épített
kiterjedt luxus-épületegyüttesbe.
Ha Selina bárkire is szövetségeseként tekinthetett itt, az Anaya volt. Ő
volt az egyetlen, aki odaült mellé az ebédlőben, aki a párja volt az
edzéseken. Sosem kért semmit, nem hívta sehová, csak némán,
megbízhatóan mellette állt. Emiatt a többi növendék gyakran kétszer is
meggondolta, piszkálja-e bármelyiküket.
– Miután lemegy a nap – folytatta Nyssa angolul, dallamos akcentussal
–, fagyni fog idekint. Én nem tervezek itt maradni addig.
 Ti viszont itt maradtok. Ezt már nem kellett hozzátennie. Azzal Nyssa
futásnak eredt, vékony teste csak úgy falta a távolságot a köves földön.
Fekete haját szorosan hátrafonta az arcából. Nem volt olyan csinos, mint
Talia. Ha Taliát márványból faragták tökéletesre, hát Nyssát gránitból.
És amilyen szilárdan álltak a körülöttük magasodó gránitcsúcsok, olyan
magabiztosak voltak Nyssa léptei. Sosem látszott rajta semmiféle érzés,
leszámítva a hűvös kegyetlenséget. Ez ült most is az arcán, ahogy a
szakadék széle felé száguldott, majd elrugaszkodott. Nem volt nála sem
kötél, sem egyéb felszerelés. Semmi sem segítette, csupán a saját fagyos
akaratereje.
A kelet-európai növendék valami szláv nyelven káromkodott. Talán
szerbül. Azt is meg kellett tanulniuk, hogyan ismerjék fel a különféle
nyelveket.
Nyssa átrepült a szakadék felett, a teste tökéletes ívbe feszült. Az
egyetlen szépség, amit az al Ghul féltestvér valaha is a magáénak
tudhatott, az a mozdulatai tökéletessége. Őt elnézve már-már könnyűnek
tűnt a dolog. Kövek csikorgása közepette ért földet, könnyedén gurult
párat, majd felpattant.
Selina képtelen volt visszafojtani félmosolyát, ahogy Nyssa nekidőlt egy
sziklának, összefonta a karját – a harci ruhája poros volt a földet éréstől –,
és várt.
Selina nem nézett a többi ellenfelére, nem vett részt a néma vitában,
hogy ki menjen elsőnek, hogy ostobaság lenne-e, vagy azzal kivívnák
Nyssa elismerésének aprócska szikráját. Vagy hogy azt, aki utolsónak
ugrik, vajon gyávának nézik-e majd, vagy inkább okosnak, amiért
igyekezett tanulni a többiek hibájából.
Selina megfordult, visszasétált ugyanarra a pontra, ahonnan Nyssa
futásnak eredt. Majd hátrált még jó néhány lépést. Szemügyre vette Nyssa
lépteinek halovány nyomát. Azt, amilyen szögben ugrott. Anaya ugyanígy
tett mellette.
– Lehet, hogy meg akarnak majd ijeszteni – mormolta a lány, a
szövetségese halkan, hogy a többiek ne hallják.
Igaza volt. Valószínűleg kiabálnak majd, talán még ki is lépnek eléjük.
És persze, ezért nem jár büntetés. Nem, Nyssa még jutalomban is
részesítené őket. Ez is a képzés része, az ember mindig álljon készen a
harcra, ezt mondaná Nyssa. Ők mind eszközök, akik a Liga ügyét
szolgálják. Hulljon csak a férgese, mielőtt terepre küldenék őket.
Természetes kiválasztódás. A biológia mindig is Selina egyik kedvence
volt. Úgy tűnt, a Liga új szintre emelte a darwinizmust.
Nyssa karba tett kézzel várt. Valakinek mozdulnia kellett.
Selina még ilyen messziről is esküdni mert volna rá, hogy a nő az ő
szemébe néz. Provokálja. Kihívja.
A Leopárdokkal rengeteg tető között ugrott át tévékkel és egyéb lopott
holmival. De akkor csak tíz méter mély volt a szakadék, nem száz. Persze
az is ugyanolyan halálos lett volna.
Talán a Leopárdok miatt, akiket egy hónappal azelőtt hagyott ott, de
Selina Anayához fordult.
– Menj! – mormolta. – Indulj! Fedezlek.
Figyelmeztetés csillant Anaya gyönyörű, barna szemében, hosszú fekete
haja lebegett a hegycsúcsok között süvítő vad szélben. Bizalompróba.
Selina nyugodtan, határozottan nézett a másik lány szemébe.
– Indulj már! – ismételte, ahogy a négy másik növendék halovány
mosollyal az ajkán közelíteni kezdett feléjük.
Igen, biztosan rájuk akarnak ijeszteni. Elgáncsolni őket.
Anaya apró biccentéssel mély levegőt vett, és sprintelni kezdett.
Egy szőke növendék mozdult először. Felkapott egy követ, ügyesen csak
egy kicsit, hogy észre se lehessen venni, és hátrahúzta a karját…
Selina felkapott egy másik követ, és elhajította. Pont eltalálta a szőke
lány karját, akinek így kinyíltak az ujjai, és elejtette a követ, amit Anayára
hajított volna.
Anaya tovább rohant a szűk ösvényen. Következőnek a szerb növendék
támadt. Anaya elé akarta vetni magát, hogy az indiai lány kénytelen legyen
oldalra ugrani és veszíteni a lendületéből.
Selina azelőtt rávetette magát, hogy Anayának egyáltalán feltűnhetett
volna a mozdulat.
A szerb növendék fájdalmasan felnyögött, amikor Selina a lábára
taposott. A lány összegörnyedt, mintha meg akarná ragadni a saját lábát,
és egyenesen Selina várakozó könyökébe ütközött.
Selina ezerszer csinált már ilyesmit a ringben. És mindig ugyanúgy
folytatta: megragadta a szerb növendék kezét, és a másik két közeledő lány
felé lökte, mintha csak a ring kötele lenne ott. Mindhárman
hátratántorodtak.
Selina nem várt tovább. Nem hagyott időt számukra, hogy összeszedjék
magukat, megpördült és futásnak eredt.
Anaya már a hegyi levegőt szelte, a szél jobbra lökte őt…
Épphogy csak, de sikerült átugrania a túloldalra, és nagy nehezen
felhúzta magát a szakadék szélén. Nyssa még csak rá sem pillantott.
Nem, Nyssa Selinát figyelte, aki a keskeny ösvényen a szurdok felé
száguldott. A többi növendék eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy
felismerje a tervét, és most bosszúra készültek.
Selinának nem maradt annyi helye, mint Anayának, hogy nekifusson az
ugrásnak. A támadásaival hat métert vesztett. De ez nem állította meg,
rohant tovább a szakadék egyre közeledő széléhez. Hívogatta a mélység.
Fájdalom hasított a fejébe, csillagokat látott tőle. Megbotlott, de nem
állt meg, tovább futott, miközben további kövek értek földet mögötte. Nem
érdekelte, honnan jött a többi növendék, azt tudta, hogy ő honnan
származik. Hogy hol nevelkedett.
Vajon a többiek tudják, tudja Nyssa, hogy a fájdalom másodlagos
számára? A fájdalom régi jó barát. Jóval a harcok, a Leopárdok előtt
ismerkedett meg vele. Méghozzá az anyja jóvoltából.
Úgyhogy nem állította meg, hogy fejbe dobták. Az ilyesfajta fájdalom
sosem állhatott az útjába.
És amikor Selina elérte a szakadék szélét, elrugaszkodott, kicsit balra
tartva, mert számolt a széljárással, és csak a süvítő szelet hallotta, a saját
ziháló légzését, és csak a kínzó hideget érezte, meg az arcán lecsorgó vér
melegét.
Túl messze volt a szakadék másik széle. Még így is túl messze.
Minden egyes idegvégződése fájdalmasan nyilallt, amikor belecsapódott
a sziklába. Félig-meddig megkapaszkodott, de a gravitáció már húzta is
lefelé…
Anaya oda akart ugrani, de Nyssa kinyújtott karral elállta az útját.
Selina körmei törtek, piszkosul sajogtak, ahogy a sziklába vájta őket. És
bár Nyssa nem volt hajlandó segíteni rajta, a természet nem hagyta
cserben. Kiszögellést talált a sziklafal egy részén, és megkapaszkodott.
Nem eresztette.
 Nyssa nem segített Selinának, miközben remegő karral, lüktető fejjel
felfelé mászott.
Amikor végre biztos talajt érzett a lába alatt, amikor a halántékáról a
szürke kőre csöpögött a vér, ahogy zihálva mászott előre a szakadék
széléről Nyssához, felnézett a tanárára.
Nyssa közte és Anaya között járatta a pillantását. És Selina az égvilágon
semmit sem tehetett, amikor Nyssa a szurdokba taszította Anayát. Anaya
nem sikított. Némaság telepedett rájuk. Majd hangos csattanás
visszhangzott a gránitcsúcsok között.
Selina mozdulni sem tudott. Csak bámult Nyssára, akinek sötét
pillantása rettentő hűvös volt.
Nyssa nem magyarázkodott.
Egyetlen szóval sem.

Selina átugrott a két épület között, a karmaival megkapaszkodott a kőben.

A fém csikorgott, szikrázott. De nem hallotta saját teste puffanását a
fémtetőn. Csak a csattanást és a reccsenést, ahogy Anaya a szurdok aljára
zuhant. A rendőrök szirénái alig harsogták túl a Dolomitok között zúgó
szelet.
Selina feltápászkodott, és visszanézett oda, ahonnan Méregcsók oldalra
billentett fejjel méregette.
– Nem is rossz egy macskához képest – kiáltotta Méregcsók.
Selina lefújta a koszt a karmairól. Azután szerelte fel velük a kesztyűjét,
hogy visszatértek a Liga központjába, és az orvos megvizsgálta a
fejsérülését. Egyenesen a laborba ment, hiába lüktetett még a feje, hiába
volt olyan zsibbadt és néma minden porcikája. Fogta a különféle pengéket
és fémeket, amiket a növendékek számára hagytak ott. Kiválasztotta a
legerősebb fémet, amit csak talált, és munkához látott.
Selina intett Méregcsóknak, és igyekezett megzabolázni az ereit lángra
lobbantó izgalmat.
– Fejet lehajtani, végtagokat szorosan magadhoz húzni, amennyire
csak…
Ám ekkor Méregcsók hátralépett, az arcán döbbenet és félelem villant.
Selina megpördült, azonnal az ostorhoz kapott.
Mögötte a tetőfeljárónak dőlve, az árnyékok mélyén…
Selina elmosolyodott a maszk alatt.
 Méregcsók átkiáltott hozzá:
– Tartsd meg a festményt! – A Selina mögött várakozó férfira mutatott.
– És sok sikert hozzá… macska-nő.
Azzal Méregcsók sarkon fordult, és már rohant is az épületbe vezető
ajtó felé.
Selina Halotti Maszkja felmérte az előtte álló férfit.
Százkilencven centi. Kigyúrt. Legalábbis a kékesszürke álruha alapján.
És széles mellkasán jel ragyogott a sötétben…
Egy denevér.
Selina üdvözlésképp biccentett.
– Kíváncsi voltam, mikor bukkansz fel, Batwing.
 10. FEJEZET

Luke szemügyre vette az előtte álló nőt.

Tetőtől talpig fekete ruha, ami valamilyen csúcstechnológiás anyagból
készült. Magabiztos, atletikus, ügyes.
És az a sisak a fején…
A macska-nő tényleg találó elnevezés volt. A fülek a sötét sisakon, a
hatalmas lencsék, a karmok, amiket a lenyűgöző ugrás után húzott
vissza… Még a léptei is egy macska kecsességét idézték, ahogy közelebb
sétált Luke-hoz.
Az ostor azonban fájdalmat ígért.
Alaposan kiképezhették. Ez már az ugrásból is látszott, meg abból,
aminek Luke akkor volt szemtanúja, amikor a nő elmenekült
Méregcsókkal a múzeumból. A legkevésbé sem tetszett neki ez a párosítás.
Az előtte álló idegen merész volt. Rettenthetetlen. Szemmel láthatóan a
legkevésbé sem aggasztotta Luke megjelenése, miután ő ellökte magát a
faltól, és megálltak egymástól vagy három méterre.
A tolvaj, akire eddig vadászott.
– Add vissza a festményt! – mutatott a nő jobb csípőjénél lógó táskára.
– Mondd, hogy kérlek! – búgta a nő a sisak miatt mély, reszelős hangon.
Luke álruhája leolvasta a részleteket: a ruha tele volt meglepetéssel, de
alaposan elrejtette őket, mintha magát az anyagot is úgy alakították volna
ki, hogy semmit se lehessen leolvasni róla.
Csak az ostor készült természetes anyagokból, semmi trükk, csak amit
szabad szemmel is látni lehetett. Nyilván a védjegye lehet a fegyver. És
láthatóan nem kötődött Gotham City semelyik bűnszervezetéhez.
Luke kissé szélesebb terpeszbe állt, ügyesebben osztotta el a súlyát,
mielőtt kérdésekkel kezdte bombázni.
– Hogy hívnak?
 A nő oldalra billentette a fejét. Nem felelt.
– A jelek szerint te tudod az enyémet – folytatta kissé megnyerőbb
hangon. – Ez fordítva is így lenne fair.
A nő vékony volt, de a testtartása alapján egyértelműen látszott, hogy az
izmai kőkemények. A ruhája semmiben sem segítette az ugrást, csak a
karmokat használta hozzá.
Fémszaggató karmok. Jóságos ég!
– Használjuk azt a nevet, amit Méregcsók adott – felelte a nő, és Luke
esküdni mert volna, hogy közben nevetett. – Minden ügyes bűnözőnek van
valami jó kis neve Gothamben. Bővült eggyel a lista. – Úgy nézett végig a
karmain, mintha csak a manikűrjét ellenőrizné, az ostor lengedezett a
szélben. – Macskanő. Egész jól hangzik.
– Add vissza a festményt!
A nő megpaskolta a táskát az oldalán, majd így szólt:
– Miért lettél pont Batwing? Mert a Batman már foglalt volt?
– Kétféleképpen is lejátszhatjuk. Vagy…
– Visszaadom a festményt most rögtön, vagy elveszed tőlem? – Mintha
csettintett volna a nyelvével. – Milyen dolog az, hogy egy ilyen nagy, erős
férfi megfenyeget egy nőt?
Egek!
– Szerintem feladtad az ilyen kérdésekhez való jogodat, amikor elvetted
a festményt.
– Meg kell keresni a betevőre valót.
– Keress magadnak más munkát!
A nő megindult felé, tett néhány lépést. Határozottan közelebb került
Luke-hoz, mint Gotham City legrosszabbjai merészeltek. Elég közel
ahhoz, hogy Luke a táska után kapjon, már ha dacolni akarna az ostorral.
Pontosan ezért jött közelebb a nő. Hergelte.
– Amikor lopva közelítesz valahová – jegyezte meg a nő barátságosan –,
nem olyan jó ötlet éjjeli fényt viselni a mellkasodon.
Luke a fogát csikorgatta, a sisak felerősítette a fülében a hangot.
– Jelkép.
Minden egyes szóval egyre alaposabban felmérte a nőt, számolgatta,
mennyi hely van a tetőn, felidézte, hogyan mozgott, milyen nehéz a
festmény a táskában.
 – És a jelképeknek ereje van – mondta fel a nő a leckét. – Már el is
felejtettem, milyen unalmasak tudtok lenni, ti önelégült jótevők.
Luke lassan kifújta a levegőt, visszaszámolt tíztől. A temperamentuma.
Bruce szerint az a gyengéje. Kulcsfontosságú, hogy uralni tudja. Viszont
Bruce most nincs itt.
Amikor a Macskanő kinyújtotta szabad kezét, és a karma végével
megérintette a mellkasán ragyogó denevérjelet, Luke rávetette magát.
Vagyis akarta.
A nő karjára, hogy annál fogva kipenderítse, aztán az épületbe vezető
ajtó téglafalának nyomja. Csakhogy a nő karja már nem volt ott. Gyorsan
mozgott. Nagyon gyorsan. A karja és az ostor figyelemelterelésként
szolgált, míg rúgott egyet.
A világ dőlni kezdett…
Luke a tetőre zuhant, de azonnal fel is pattant. Fém csattant fémen, ott
visszhangzott a fejében, az éjszakában. Egy ütéskombinációt kapott az
arcába, ezúttal visszahúzott karmokkal. Luke feje hátrabillent, és ütésre
lendült a karja, amikor… Az ellenfele ugyanazt a cselt használta, amit ő
akart korábban. Megragadta Luke kinyújtott karját, megszorította,
lerántotta, és a földbe döngölte.
Az álruha az esés nagy részét tompította. Luke sok mindenre számított
az estével kapcsolatban, de erre semmiképp. Hogy szépen padlóra küldik.
Felugrott, az álruhája máris elemezte a nő technikáját, mutatta, mire
számíthat tőle azok után, amit eddig látott.
Csakhogy a Macskanő eltűnt. Nem, nem tűnt el. A tető sarkába ment, és
épp lefejtett valamit egy póznáról, ami nagyon úgy tűnt, mintha kamera
lenne…
Azt nem meri! Csak nem vette a bátorságot, hogy rögzítse az
összecsapást!
Csakhogy az idegen, ez a Macskanő ekkor búcsúzóul felemelte a
kamerát, és leugrott a tető széléről.
Mire Luke odabotladozott – az egója gyorsabban reagált, mint a teste –,
a nő eltűnt.

♦♦♦
Másnap reggel kiderült, hogy a videófelvétel viszont nagyon is megvan.
Amikor Luke hajnalban belépett az edzőterembe, és szemügyre vette a
gondosan elrendezett újságokat az állványon, homlokráncolva konstatálta
a címlapfotó feletti szöveget:

HA NINCS OTTHON A DENEVÉR, NYÁVOG A MACSKA

És ott volt ő maga, illetve Batwing. El kellett ismernie, hogy zseniális

kép volt. A felvétel egyik kockája. A fotón épp esés közben látszik, a
Macskanő diadalmas királynőként áll felette, aki a földre került.
Luke felkapta az újságot, és az edzőterem kukájába hajította az üres
vizespoharak és használt törlőkendők mellé.
Nem jó. Nagyon nem jó ez az egész.
Macskanő pontosan tudta, mit üzen majd ezzel Gotham City
bűnözőinek, azért szivárogtatta ki a képet.
Luke tisztában volt vele, hogy felesleges lenne megkérdeznie az
újságnál, ki küldte a képet. Beküldhették akár névtelenül is. Mindenesetre
megütötték vele a főnyereményt. Teljesen biztos, hogy nem árulják el,
honnan jött. Még akkor sem, ha tudják.
Luke a futópadra lépett, és a legmagasabb fokozatra állította a gépet.
Meg kell fékeznie a Macskanőt, méghozzá záros határidőn belül.
Még mielőtt Gotham City alvilága mozgolódni kezd.
 11. FEJEZET

Selina nem bánta a Macskanő nevet. A média meg egyenesen imádta, az

újságok címlapjára került.
Még két nappal később is ezen mosolygott. Főleg az a mellékszál
szórakoztatta, hogy a Fox-örökös elvesztette a festményét. Talán később
átugrik a szomszédba, hogy kiderítse, hogyan birkózik meg Luke a
veszteséggel. De csak miután végzett ezzel a munkával, persze. Már
majdnem feltörte az óriási ékszerüzlet biztonsági rendszerét, hogy átállítsa
a kamerákat, és a képernyőkön ugyanaz a felvétel játszódjon le újra és
újra.
Ha látnák most a régi szociális munkások! Új reklámarc Gotham City
veszélyeztetett fiataljait célzó programja számára.
A gondolattól Selina mosolya lehervadt a kis biztonsági irodában, ami
egy fél háztömböt elfoglaló hatalmas, többszintes üzlet hátsó felében
kapott helyet. A riasztó drótjait néhány óvatos mozdulattal elvágta már az
apró drótvágó segítségével.
Rossz a rendszer, ez az igazság. Mindig is az volt. Maggie is csak azért
jutott ki, mert Talia megmozgatta a megfelelő szálakat, vagy lefizette a
megfelelő embereket aznap este. Hány olyan gyerek van, akinek nincs
része ekkora szerencsében? Túl sok. A rohadt életbe is, túl sok! És míg a
város gazdagjai ékszereket aggatnak magukra, és behúzódnak a tetőtéri
lakásaikba, ahonnan rálátni a nyomornegyedre, a Maggie-hez hasonló
gyerekek éhesen mennek iskolába használt rongyokban, és a lelkük
mélyén pontosan tudják, hogy senki sem segít rajtuk.
Ezen változtathatsz, magyarázta neki Talia a heti rendszerességű
négyszemközti találkozókon, amiben minden növendék részesült.
Pontosan emiatt fogsz visszatérni, hogy felforgasd a rendszert.
És így is tett.
 Pisszenés sem hallatszott, amikor Selina végigsétált a sötét üzlet
ragyogó, szürke padlóján, el a boltíves mennyezetről lógó kristálycsillárok
alatt, és lement a viszonylag dísztelen alagsorba. Könnyedén eligazodott a
folyosók rengetegében, csak követnie kellett a súlyos, rácsos fémajtókat.
Gondolatban alaposan eltervezte a betörést, mégis meglepetésként érte
az alagsori páncélterem nagysága. Áthaladt az utolsó fémajtón is, és
belépett a kis helyiségbe, ahol egyetlen dolgot látott.
Selina csípőre tett kézzel szemügyre vette a betonba épített zárt
páncélszekrényt. Előtte állt a kihívás.
Próbáld meg! Mintha ezt suttogta volna. Mintha egy hatalmas, alvó
sárkány gömbölyödött volna össze a páncélszekrényben. Lássuk, van-e
merszed hozzá!
Az ereiben folyó, korábban halk zsongás most teljes erővel száguldó
elektromossággá vált.
Az üzlet annyival bölcsebbnek bizonyult a múzeumnál, hogy ők nem
tárolták az alaprajzukat és a számláikat holmi adatbázisokban. Holly
Vanderhees természetesen ellátogatott az üzletbe előző délután, de ha túl
sokat kérdezősködik az alagsori páncélteremmel kapcsolatban, akkor
visszakövethették volna hozzá a betörést. Így hát Selina kénytelen volt
kevésbé felkészülten belevágni, mint szerette, de persze ez is része volt az
izgalomnak, ez a pillanat, amikor ki kellett találnia, hogyan törje fel a
széfet. Hogyan járjon túl az eszükön. Ahogy a korai évektől kezdve az
East Enden is tette.
Selina szemügyre vette az óriási páncélszekrényt, a tömör betonfalat,
amibe építették, meg a kezében lógó üres sporttáskát.
– Teszek neked egy szívességet, és nem viccelődöm azzal, hogy te aztán
nem árulsz zsákbamacskát – szólalt meg Méregcsók gunyorosan Selina
mögött.
Selina felvonta a szemöldökét a Halotti Maszk mögött.
– Csak nem követsz?
Méregcsók vigyorogva közelebb lépett, ugyanúgy festett, mint legutóbb.
– A huszonöt százalékomat szeretném.
– Megkapod, amint elkel a festmény – fordult vissza Selina fém
ellenségéhez. – Egy-két héten belül meglesz.
– Érdekes volt a cikk a reggeli újságban – jegyezte meg Méregcsók, és
Selina mellé állt, hogy onnan tanulmányozza a páncélszekrényt. – Elsőre
nem tűntél ilyen önreklámozó típusnak.
Selina odalépett a páncélszekrényhez, és kesztyűs kezével végigsimított
a sima fémajtón. Gyémántfényű acél. Legalább tizenöt centi vastag.
– A média is csak egy fegyver – mormolta.
Természetesen nem kérdezősködtek, amikor egy anonim e-mailcímről
elküldte a felvételt, amin Batwing a földre kerül, és elveszti a
felbecsülhetetlen értékű festményt.
Méregcsók hümmögött.
– Batwing megszégyenítése nyilván csak hab a tortán.
Selina sanda pillantást vetett Méregcsókra, ám a nő ezt nem láthatta a
sisak miatt.
– Az is volt.
Nem ment bele, hogy valójában a többi bűnözőnek küldött üzenet volt a
lényeg. A felhívás.
– Egész pontosan miért is vagy itt? – kérdezte ehelyett szárazon.
Méregcsók kesztyűs kezével – amiről tényleg úgy tűnt, mintha indák
borítanák, nem szövet – megkocogtatta a matt fényű páncélszekrényt.
– Be akarok szállni.
– Egyedül dolgozom.
Selina letette kis táskáját a földre, leguggolt, kinyitotta, és kivett belőle
egy apró elektromágneses rezgést generáló kütyüt. Ő maga építette a Liga
laborjában, szándékosan olyan kicsire tervezte, hogy könnyedén magával
vihesse. Még sosem próbálta éles helyzetben.
Méregcsók a páncélszekrény melletti falnak dőlt, és egy rózsaszín
virágocskát tanulmányozott, ami úgy tűnt, a kesztyűjéből nőtt ki. Érdekes.
– Gondolj csak bele, összeállunk, megosztozunk a bevételen, és
felülkerekedünk Gotham City elitjén.
– Mikor legutóbb összetalálkoztál Gotham City elitjének egy tagjával,
elmenekültél.
Selina a páncélszekrény ajtaja mellé tette a kicsi, fekete, szögletes
gépezetet.
– Honnan tudhattam volna, hogy így elpáholod?
– Tehát az álruhája kiszűri a növényi mérgeidet.
– Fogalmazzunk úgy, hogy inkább kerülöm őt. – Méregcsók legyintett.
– Te viszont… Gondolj csak bele, mi mindent vihetnénk véghez együtt!
– Nekem mi hasznom származna belőle?
 – Lenne valaki, aki fedez. Együtt nagyobb célpontokra is lecsaphatnánk.
Többet kereshetnénk.
– Hogy finanszírozzuk az ökoterrorista terveidet a fák megmentése
érdekében.
– Hogy megállítsuk a pusztítást, még mielőtt túl késő lesz, még mielőtt
az egész bolygó sivárrá válik. Tudtad, hogy az állami és a szövetségi
kormányunk alkalmazottainak túlnyomó többsége is hazugságnak hiszi a
klímaváltozást?
– És úgy gondolod, ha rájuk támadsz, azzal változtatsz ezen?
– Ha nem jelennek meg, nem szavazhatnak arra, hogy elvegyék a
támogatást bizonyos ügynökségektől, meg hogy csővezetékeket nyissanak
meg.
Selina homlokráncolva figyelte Méregcsókot.
– De az is lehet, hogy mártírt csinálsz belőlük.
Méregcsók szája megfeszült, a virágai bezárultak.
– Már így is annyi pusztítást okoztak, hogy talán esélyünk sincs
visszafordítani a folyamatot. Egész ökoszisztémák tűnnek el. Ki harcol
értük? Ki szolgáltat igazságot az ügyükben?
Ugyanezt el lehetett mondani az emberekről, elsősorban a gyerekekről is
az East Enden.
Selina eljátszotta, hogy jó alaposan átgondolja a dolgot.
– Úgy érzem, neked több hasznod származna abból, hogy mellettem
vagy, mint fordítva.
Méregcsók bosszúsnak tűnt.
– Tisztességes az ajánlatom. Kisebb a kockázat egy betörésnél, ha el
tudod kábítani az őröket, és nem kell küzdened velük.
– Akkor miért nem szerzek magamnak pár doboznyit azokból a
gázokból?
Selina ellépett az elektromágneses kütyütől.
– Mert az én különleges egyvelegemet nem árulják a boltban, édesem.
– Valóban?
Méregcsók a kezét ölelő indákra mosolygott. Egyetlen mozdulatra sem
volt szükség, már felfelé kígyóztak a csuklóján.
Selina pislogott. Egyszer. Majd még egyszer.
– Az én mérgeim szerves vegyületek – magyarázta Méregcsók. – Mind
növényi alapú hibrid fegyver. Szerény személyem készíti őket a laborban.
– A zsebéből előhúzott egy rózsaszín orchideának tűnő növényt. – Elég
jeleznem, és ez a gyönyörűség azonnal elaltat.
A mindenit!
Selina hallgatott egy pillanatig, nehogy elárulja a hangja, mennyire
lenyűgözte őt, amit az imént hallott, majd így szólt:
– A pletykák szerint nem kell ilyen szép virágokkal bajlódnod. Te
magad is képes vagy ilyen mérgeket termelni.
Méregcsók egy szívdobbanásnyi ideig nem felelt, inkább visszatette a
zsebébe a virágot. Világos smaragdszínű füst tört elő, mintha a pórusain
keresztül áradt volna kifelé. A levegőben kígyózott, ott lebegett,
körbefonta Selinát.
– Egy barátom úgy gondolta, menő lenne virágokat dobálni –
magyarázta Méregcsók, miközben ott kavargott közöttük a zöld füst. – De
időnként azért szeretem a régi módon csinálni a dolgokat.
Selina elfojtotta feltörni készülő káromkodását. Hogy csinálja
Méregcsók, és miért… Nem ez volt a megfelelő időpont, hogy feltegye
ezeket a kérdéseket. Sem a megfelelő hely.
– Nagyon úgy tűnik, hogy sosem vehetem majd le melletted a
maszkomat. Nem épp ideális egy munkatárs esetében.
Csak a némaság felelt. Méregcsók füstje amilyen gyorsan jött, olyan
hirtelen el is párolgott.
Selina elmosolyodott a Halotti Maszk alatt. Hadd dolgozzon csak meg
Méregcsók a dologért!
– Még sosem vette fel a harcot Gotham Cityvel két nő – magyarázta
Méregcsók. – Mindegyik helyi nagymenő férfi.
– Tehát valószínűsíthető, hogy amint belépünk a területükre, le akarnak
majd nyomni minket.
– Batwinget megverted. – Az indák visszakúsztak, és ismét Méregcsók
kezére tekeredtek, éppolyan szorosan, mint egy kesztyű. – Lehet, hogy
kétszer is meggondolnák.
Selina ismét színpadiasan gondolkozott el, ujjait a gép gombjai felett
tartotta.
– Jól van – felelte halkan, mire Méregcsók elvigyorodott. – De be
akarok venni még valakit.
Méregcsók sötétvörös szemöldöke felszaladt.
– Harley Quinnt.
 Selina megnyomta a gombot, mire halk elektromos zúgás töltötte be a
helyiséget, még a sisakban is fájt tőle a füle. Fém csikordult.
Méregcsók elfehéredett.
– Miért?
Selina letette a vezérlőegységet, és odasétált a páncélszekrény immár
résnyire nyitott ajtajához.
– Mert nélküle nem húznánk sokáig.
A Méregcsók kesztyűjén élő virágok ismét bezárultak.
– Harley eléggé… labilis tud lenni.
Selina kinyitotta a páncélszekrény ajtaját. Halmokban állt bent a
készpénz. Csodálatos látványt nyújtott.
– Harley nemcsak merész taktikai érzékkel van megáldva, de
kifejezetten jól bánik a lőfegyverekkel és a robbanóanyagokkal.
– Tudom – felelte Méregcsók halkan.
Selina úgy tett, mintha nem számított volna a másik hangjában csendülő
lágyságra.
– Ezenkívül a múltbéli kapcsolatait is hozná.
Méregcsók pillantása teljesen elhűlt.
– Mármint Jokerre gondolsz.
Selina elkezdte beledobálni a pénzkötegeket a nyitott táskába.
– Miért, volt más kapcsolata is? – kérdezte ártatlanul.
– Nem. De őt életfogytiglanira ítélték, bezárták az Arkhambe – tette
hozzá kimérten.
– A leghírhedtebb csatlósaival egyetemben.
Méregcsók odaviharzott mellé, Selina pedig tovább pakolta a készpénzt
a táskájába.
– Elment az eszed, ha azt hiszed, jó ötlet Jokerrel szövetkezni…
– Márpedig összeállok Harley-val. És mivel ő Joker első számú csaja –
Méregcsók arcán erre ismét hűvös düh futott át, a kezén szorosabbra
fonódtak az indák, akár fájdalmas is lehetett –, a város összes bűnözője
kétszer is meggondolja majd, hogy keresztbe tegyen-e nekünk. Sem időm,
sem kedvem a szánalmas játszmáikkal szarakodni.
Méregcsók pislogott, aztán ő is pakolni kezdte a pénzt Selina táskájába.
Egy pillanattal később így szólt:
– Harley mindig benne van egy kis rendbontásban.
 – Tehát személyesen is ismered? – kérdezte ártatlanul, mintha csak most
jutna eszébe.
Pedig ez a legkevésbé sem így történt. Mindkettejükről rengeteget
olvasott, a problémás kapcsolatukról, a múltjukról. Többek voltak
barátoknál, de mégsem. A részletek – hogy ki akart többet barátságnál és
ki nem, hogy Harley korábbi kapcsolata Jokerrel szerepet játszott-e ebben
– zavarosak voltak.
Selina úgy sejtette, egyikük sem osztott meg nyilvánosan semmit ezzel
kapcsolatban. Az, hogy ő tudta, hol sújtson le érzelmileg, hogyan
manipuláljon másokat, csak egy újabb fegyver volt az arzenáljában. Főleg
most. Be kellett vetnie a megfelelő csapat összeállításához. Hiába
szövetkezett Harley korábban Jokerrel, most egyedül dolgozott. Ahogy
Méregcsók is. Mindketten pont olyan bűnözők voltak, akik neki kellettek.
Független, rettenthetetlen emberek. Hogy miért nem vonta be őket a
Liga, egyszerűen nem fért a fejébe.
– Semmi közöd hozzá – morogta Méregcsók. Épp úgy, ahogy Selina
várta. Méregcsók homlokráncolva folytatta: – Harley elég nyughatatlan,
mióta Batman, Batwing meg a többi jótét lélek fél Gothamet rács mögé
juttatta. – Köztük Jokert is. – De nem fog csatlakozni a kis
bűnszervezetünkbe, ha nem biztosítunk valamiféle… izgalmat.
Ezzel Selina is tisztában volt. Számított is rá. Benyomta az utolsó
pénzköteget is a táskába, majd becipzározta. Némán Méregcsók felé
nyújtott egy másikat, azt megtölthette ő magának.
– Olyan ajánlatot teszek neki, amit képtelen lesz visszautasítani.
Méregcsók elkezdte megtölteni a sporttáskát.
– Egész pontosan mire gondolsz? – kérdezte feszülten.
Selina a vállára vette a táskát, hogy hozzászokjon a súlyához.
– Kijuttatom Jokert Arkhamből.
Méregcsók arca zöldes színt öltött, és Selina úgy sejtette, ennek semmi
köze ahhoz, hogy ő maga is részben növényi alapú már.
– Az lehetetlen!
– Van, aki ugyanezt mondta volna arra, hogy a bolondját járatom
Batwinggel.
Méregcsók pénzt nyomott a táskájába.
– Jokernek rács mögött kell maradnia. – Selina esküdni mert volna,
hogy Méregcsók keze megremeg kissé. – Az ő rendbontása nem éppen… –
Megrázta a fejét, csak úgy szállt vörös haja. – Nem kifejezetten olyan,
amit szeretek. Vagy akarok.
– Nem érdeklik a fák?
Méregcsók gyilkos pillantást lövellt felé.
– Rossz ember.
– Sokan ugyanezt hiszik rólunk is.
Méregcsók ismét vadul megrázta a fejét.
– Én segíteni akarok a bolygón. Ő viszont… – Tovább tömködte a
táskáját bankókkal. – Nála nincsenek határok. Lelketlen.
– Hát, akkor jobb, ha leszállsz arról a magas lóról, ha szeretnéd a részed
a milliókból, amit megkeresünk majd… – Selina a hatás kedvéért megrázta
a pénztől súlyos táskát. – Csak Harley-val az oldalunkon vagyok hajlandó
végigcsinálni.
Méregcsók rámeredt.
– Egyáltalán honnan származol?
A három kilométerre északra fekvő negyedből. Selina vállat vont.
– Tőled is lehetne ugyanezt kérdezni. Tizenkilenc évesen diplomáztál…
Tavaly. Igazi zseni vagy botanikából, méregtanból. És biomérnök.
Méregcsók arcára nem rajzolódott ki büszkeség a szavak hallatán.
Ahogy szégyen sem. Csak feszült óvatosság.
– Miért nem tanultál tovább? – érdeklődött Selina.
Méregcsók megtöltötte a táskáját, becipzározta, és megindult kifelé.
– Történt pár dolog, ami ellehetetlenítette a tanulmányaim folytatását.
A fagyos, zárkózott szavak kizárták a további kérdések lehetőségét.
Selina kilépett a helyiségből, és a riasztót, a rendőrséget figyelte. Nem
hallott semmit.
– Miért választottál egyáltalán természettudományos pályát? – kérdezte
óvatosan.
Újabb tétova hallgatás. Ám ekkor Méregcsók is maga mögött hagyta a
páncélszekrény helyiségét, és válaszolt.
– Anyám tudós volt. Apám is. Aztán mindkettejüknek elképesztő állást
és fizetést ajánlott az egyik gyógyszercég, és kiderült, hogy a tudomány
iránti szeretetük éppolyan sekélyes, mint amilyenek ők maguk voltak,
minden tekintetben.
Gazdag, érzelmileg távolságot tartó szülők… Hogyan válhatott ilyen
szenvedélyessé a gyerekük, mint Méregcsók?
 Selina és Méregcsók közösen mászta meg a lépcsőt. A pénzzel teli táska
igencsak húzta Selina vállát.
– Melyik tudományággal foglalkoztak, mielőtt pályát módosítottak?
– A növények regenerációját kutatták. A laborban ismerkedtek meg.
Emiatt laborbabának is hívtak. – Halovány mosoly kúszott az arcára. –
Csak idő kérdése volt, hogy felbukkanjanak a gyógyszercégek. Aztán
annak adták el a kutatási eredményeiket, akik a legtöbbet fizettek, már
semmi mással nem foglalkoztak. Sem a kutatással, sem velem.
Selinának eszébe jutott pár ország, amit szintén érdekelne az ilyesfajta
tudományos kutatás.
– Sajnálom.
Kemény lehetett… Selina kemény kiképzést kapott, de azért átérezte,
milyen nehéz lehetett Méregcsók számára, hogy milyen nehéz lehet még
most is.
Méregcsók vállat vont, mintha azzal lerázhatná magáról a múlt súlyát.
– Gyakorlatilag a nagynéném nevelt azután, hogy eladták magukat. Ő
biztatott, hogy járjak azokra a tudományos órákra, amik érdekelnek. De
aztán meguntam őket, az egyetemen is. – Elhallgatott, mintha azon
gondolkozna, hogyan folytassa. Mennyit áruljon el. Selina nem szólt
semmit, hagyta, hadd döntsön ő. Méregcsók előhúzott egy virágot, ezúttal
egy sárgát, és tanulmányozni kezdte. – Az utolsó félévemben feliratkoztam
egy… radikális kísérletre egy ember-növény kapcsolatokat kutató tudós
mellé.
Selinának az a rémisztő érzése támadt, hogy tudja, hogyan ért véget a
történet.
Méregcsók zsebre rakta a virágot.
– Kiderült, hogy én leszek a tesztalany. – Zöld pillantása kőkeménnyé
vált. – Ki akarták deríteni, lehet-e ember-növény hibrideket létrehozni.
– Mi történt? – Selina gyakorlatilag lehelte a kérdést.
Méregcsók mosolya kissé kegyetlenné vált.
– Én. És a vezető kutató számára kiderült, pontosan mire képes egy
hozzám hasonló személy, miután lefolytatták az eljárásaikat az emberi
testen. Ez volt az első és egyben utolsó kísérletük. – Méregcsók az indákat
tanulmányozta a kezén. – Nem sokkal később rádöbbentem, hogy bár
borzasztó ez az egész, talán nem véletlenül történt. Talán azért alakult így,
hogy ezt a… – megbicsaklott a hangja – ezt az erőt a bolygó védelmére
fordíthassam. Hogy eltérítsem a jelenlegi, katasztrófához vezető útjáról.
Selina nem fordult el az elé tartott tükörtől. Két okos fiatal nő, akiket
mássá formáltak. Rosszabbá.
Ezt persze nem kötötte Méregcsók orrára. Egyelőre legalábbis. Helyette
így felelt:
– Szóval, várt rád a bűn útja.
– Az élet várt rám – javította ki Méregcsók, közben követve Selinát a
hátsó ajtóhoz, ahol korábban bejutott. – Tizenkilenc voltam, sosem jártam
egyetlen bulin sem, nem csókoltam meg egyetlen lányt sem, aki tetszett,
sosem csináltam semmit. Elvették tőlem a lehetőséget minderre.
Érthető. Teljesen érthető.
– És most megteszed mindezt? – incselkedett Selina.
Inkább csak hallotta, mintsem látta Méregcsók mosolyát.
– A csókolózós részét határozottan.
Selina felnevetett.
– Látom, megvannak a prioritásaid.
Halkan becsukta a fémajtót, miután kiléptek az óriási üzlet mögött
húzódó sikátorba. A bevásárlónegyed szívének utcái mindkét oldalt néma
csendbe burkolóztak.
Méregcsók felvont szemöldökkel pillantott a csukott ajtóra.
– Te hagyod itt a névjegyedet, vagy csináljam inkább én?
Selina kesztyűjén elővillantak a karmok. Fémcsikorgás és két mozdulat
volt a válasz a hátsó ajtón. Karomnyomokat hagyott.
Méregcsók szemügyre vette Selina munkáját.
– Egyszerű, de hatásos.
Selina visszahúzta a karmait. A sisak riasztórendszere mozgásra lett
figyelmes, mire megpördült…
Világító szemek, néma tappancsok és felfelé álló farok bukkant elő az
egyik horpadt kartondoboz mögül. Méregcsók követte Selina tekintetét, és
felhorkant.
– Rokonod?
Selina elmosolyodott a sisak alatt, és leguggolt. A kis kóbor macska
közelebb merészkedett, szürke bundája miatt beleolvadt a sötétségbe.
Selina kinyújtotta kesztyűs kezét, a macska pedig megszagolta, a bajsza
megremegett.
 – Túl vékony vagy, barátocskám – mondta a macskának ahelyett, hogy
válaszolt volna Méregcsók kérdésére, majd megvakarta a macska kis állát.
– Erős késztetést érzek rá, hogy lefotózzalak – jegyezte meg Méregcsók.
A macska elhúzta a pofáját, Selina pedig végigsimított sovány hátán. Az
állat belesimult a tenyerébe.
– Azt hittem, szereted az állatokat.
– Szeretem – válaszolta Méregcsók. – De arra nem számítottam, hogy te
is szereted őket.
A macska, most, hogy már kiélvezte a figyelmet, elszaladt a sikátorban.
Selina felállt, és figyelte, ahogy beleveszik a sötétségbe.
– Mindig is szerettem volna háziállatot. De sosem volt.
– Miért?
Erre nem felelhetett. Annyi mindent kellett volna elmagyaráznia. Túl
sok mindent. A titokzatosság létfontosságú, egy újabb fegyver. Még a
szövetségesek között is.
– Sokat költözködtem. Sosem nyílt rá lehetőségem.
Ez utóbbi persze nem volt szemenszedett hazugság. Rengeteg felelősség
nyomta a vállát akkoriban, és hiába könyörgött Maggie egy macskáért, az
csak egy újabb éhes száj lett volna. Az állatorvos is sokba került volna.
Nem lett volna felelősségteljes befogadni egy állatot. Most sem lenne az.
– Jobb, ha megyünk – szólalt meg Selina ismét a felettük húzódó sötét
égboltot kémlelve. – Kiiktattam ugyan a riasztót, de attól még
megláthatnak.
Méregcsók hüvelykujjával hátramutatott a válla felett, a sikátor végébe.
– Arra megyek.
Selina a másik irányba bökött állával.
– Én meg arra.
Méregcsók bólintott.
– Hogy vehetem fel veled a kapcsolatot?
– Második éjszaka követsz. Szerintem megtalálsz.
Méregcsók ismét felnevetett.
– Ezen a számon értesíts, hogy mi lesz a következő célpont. – Előhúzott
egy papírfecnit az overallja egyik zsebéből. – Eldobható telefon, de pár
napig még megtartom.
Selina elvette a papírt, összeért a kesztyűjük.
– Vond be Harley-t! Vagy inkább ne is gyere!
 Méregcsók gúnyosan szalutált, és megemelte súlyos táskáját.
– Köszi a pénzt!
Selina megvárta, míg Méregcsók eltűnik az árnyékokban, míg lépteinek
hangja a messzeségbe veszik.
Hosszú éjszaka állt előtte. Ez még csak a kezdet volt.
 12. FEJEZET

Luke újabb álmatlan éjszakára készülve ült az ágyában, és úgy meredt a

telefonjára, mintha attól tartana, meg akarja harapni.
Bruce: Minden rendben odahaza?
Látta a főcímet. Lehet, hogy Bruce fontos küldetést teljesít, de az biztos,
hogy szemmel tartja a várost. A városukat.
Luke magához húzta a telefont, levette a töltőről, és visszaírt: Semmi,
ami aggodalomra adhatna okot.
Azt persze „elfelejtette” megemlíteni, hogy ma két karmolásnyommal
találta szemben magát az egyik ékszerüzlet ajtaján, a pénzt és az
ékszereket ellopták. Teljesen kipucolták a helyet, csak egy-két kisebb
értékű holmit hagytak ott. Értő szemmel válogatott a tolvaj.
Vagy hatalmas lencséken keresztül.
Legalább senki sem sérült meg. De amikor a kiborult tulajdonos
meglátta a karmolásnyomokat, üvölteni kezdett, hogy miért nem kapja már
el a grabancát valaki ennek a Macskanőnek.
Buborék jelezte, hogy Bruce éppen pötyög valamit. Szólj, ha szükséged
van valamire!
Nem szól. Nemcsak azért, mert Bruce küldetést hajt végre, hanem mert
egyedül akarta elintézni ezt a dolgot.
Visszaírt. Úgy lesz.
Felmerült benne, hogy megkérdezi, hogy halad a küldetés, de… sosem
cseverésztek Bruce-szal. Nem olyan barátok, akik leülnek együtt meccset
nézni, bár néha együtt iszogattak, amikor Gotham City gazdag ifjaiként
kénytelenek voltak különféle gálákon megjelenni.
Luke néha úgy érezte, mindketten öregemberek már. Leharcoltak,
kimerültek, megtépázottak.
Végül letette a telefont, visszadugta a töltőre, és lekapcsolta a lámpát.
 A műremek, amit a Macskanő ellopott, természetesen biztosítva volt, de
a tény, hogy a tolvaj nem csak elkerülte a neki állított csapdát, még ilyen
nyilvánosan is tette… Luke a fogát csikorgatta.
Tőrbe csalja másképpen. És kideríti, ki van a sisak alatt.

♦♦♦

Selina délelőtt tizenegy körül sietett ki a lakásából, olyasvalakihez illően,

aki nem tudja, mihez kezdjen a sok szabadidejével. A karját jó néhány
bevásárlótáska holtsúlya húzta. Reménykedett, hogy nem szakadnak majd
ki a banki páncélszekrénye felé vezető úton, tekintve, hogy a
cipősdobozokat ropogós bankók és ékszerek töltötték meg.
Kinyílt a szemközti ajtó. Selinában felmerült, hogy sarkon fordul, és
úgy tesz, mintha épp most érne haza, ám ekkor megjelent Luke Fox.
Selina azonnal magára öltötte Holly személyiségét, a haját átvetette a
vállán. Luke az elegáns, sportos gazdag fiú megtestesítője volt a
makulátlanul fehér testhezálló pólójában meg a szürke nadrágjában. A
szemét napszemüveg takarta, de udvariasan a feje tetejére tolta, ahogy
szemügyre vette a bevásárlótáskákat.
– Most értél haza?
Csak nem remény csendült a hangjában? Miért, hogy ne kelljen együtt
lifteznie vele? Selina negédes mosollyal ajándékozta meg.
– Most megyek el – pontosított. Felemelte a táskákat. A dobozokat
borító selyempapír zizegett. – Visszaviszek, és kicserélek pár dolgot.
Luke pillantásából egyértelmű volt, hogy szerinte rengeteg dolog van
nála, nem csak pár. Minden körülmények között úriemberként viselkedve,
ennek ellenére megkérdezte:
– Segíthetek elvinni őket a kocsidig?
Selina legszívesebben igent mondott volna, mert Holly biztosan kapva
kapott volna az alkalmon, de ha Luke tényleg olyan okos, mint amilyennek
mindenki állítja, akkor nyilván rájönne a táskák súlya alapján, hogy nem
lehet bennük csupán cipő.
– Megoldom, köszönöm. – Színpadiasan megemelte a táskákat. – Jó kis
edzés.
Luke udvariasan elmosolyodott, majd a lifthez indult, és néma csendben
megnyomta a hívógombot.
 Selina kellemes sétatempóban követte.
– Ott leszel holnap a „Mentsük meg a méheket!” gálán?
Tízezer dollárnál kezdődött a jegy.
Luke a szeme sarkából rápillantott, ahogy a lift felfelé suhant az
épületben.
– Lehet.
Hú, tényleg nem kedveli őt. Selina megajándékozta Luke-ot egy
szándékosan szemérmes és önelégült Holly-mosollyal.
– És ha felkérlek táncolni, megint nemet mondasz?
– Lehet.
– Ezt az egy szót ismered? Lehet?
Mintha derűféleség táncolt volna Luke tekintetében, amikor egyenesen a
szemébe nézett, és affektálva így szólt:
– Lehet.
Talán mégsem annyira arrogáns, mint korábban hitte. Selinából halk
nevetés bukott elő. Kezdtek zsibbadni az ujjai a táskák súlyától, és hálás
volt, amikor a lift csilingelt, majd kinyílt az ajtaja, és beléptek. A korlátnak
dőlt, és letette a táskákat, de csak óvatosan, nehogy hangosan csattanjanak.
– Hallottam, hogy ellopták a festményedet – szólalt meg. Képtelen volt
ellenállni a csábításnak. – Sajnálom.
Luke a zsebébe dugta a kezét.
– Ez van. Ennél rosszabb dolgok is történnek ebben a városban nap mint
nap.
Selina csak nagy nehezen gyűrte le a késztetést, hogy ne pislogjon.
Határozottan nem erre a válaszra számított.
– A hadseregben szolgáltál, igaz?
Egy unalmas kérdés, hogy ismét kiegyenlítse a terepet. És határozottan
rossz téma, legalábbis az alapján, ahogy Luke háta megmerevedett. Tehát
érzékeny pontra tapintott.
– A tengerészgyalogságban – felelte Luke.
Selina a szempilláját rebegtette.
– Van különbség a kettő között?
Luke álla megfeszült.
– Igen. Van.
Selina is tudta jól, hogy van, és egy része szenvedett Holly felszínes,
együgyű személyiségének súlya alatt.
 Leértek az alagsorba, és Luke valóban előzékenyen viselkedett, tartotta
neki a liftajtót, míg Selina kivonult, és a fekete Mercedes felé indult, amit
a sofőrje otthagyott neki hétvégére. A slusszkulcs egyetlen kattintására
kinyílt a csomagtartó teteje, és feltárult a makulátlan belső tér.
Luke az övé mellett parkoló szürke Porschéhoz ment, de megtorpant,
miután kinyitotta az ajtót, mintha a belé nevelt udvariasság hirtelen
megrántotta volna a pórázát.
– Kellemes vásárlást! – búcsúzott tömören.
Selina intett gondosan ápolt kezével.
– Érezd jól magad a… bárhová mész is!
Luke beült a kocsiba.
– A szüleimmel villásreggelizek. Szokásos vasárnapi családi program.
Újabb meglepetés. Nem tűnt úgy, mintha fárasztónak tartaná a dolgot.
Selina egy pillanatig elgondolkozott rajta, hogy elmondja neki,
mennyire szerencsés – sokkal szerencsésebb, mint hiszi –, hogy a szülei
szeretik és látni akarják.
Egy pillanatig azon is elgondolkozott, hogy jó erősen végigkarcolja a
kulcsával a nyilvánvalóan hőn szeretett kocsi oldalát, pusztán csak azért,
mert a férfinak vannak szülei, akiket érdekel.
Ő egyszer sem kereste fel az anyját. Tudni sem akart róla. Hiába fért
hozzá a Liga eszközeihez, nem akarta tudni, mit csinál az anyja. Hol van.
Életben van-e. Az apja pedig zsákutca volt. Selina néha elgondolkodott,
vajon tudja-e egyáltalán, hogy van egy lánya. És ha igen, érdekli-e.
Legalább Maggie biztonságban volt, gondoskodtak róla az új kertvárosi
otthonában. Bár mindez, amit Selina Gotham Cityben csinált, azt
jelentette, hogy jócskán távol kell tartania magát a húgától.
Ettől persze még nem volt egyszerű megtenni.
Szánalmas. Teljességgel szánalmas, amiért ilyesmiken gondolkozik.
Amiért az a csendes, távoli fájdalom még mindig itt ólálkodik a
mellkasában. Dühében legszívesebben előkapta volna a Ligától kapott
kesztyűjét, hogy kivillantsa a karmait, és kaszabolni kezdjen.
Luke beindította a kocsit, a dübörgése betöltötte a mélygarázst. Nagyon
hasonlított a zúgásra Selina fejében.
Semleges arckifejezéssel beült a saját volánja mögé, és rádöbbent, hogy
Luke vár. Az időt húzza.
 Beletelt egy kis időbe, mire rádöbbent, hogy azt akarja, ő induljon el
előbb. Hogy tudja, biztonságban kiért a garázsból.
Arrogáns gazdag srác, ugyanakkor úriember is. Selina ismét bárgyún
odaintegetett, majd kitolatott a helyéről. Óvatosan, ahogyan a gazdag nők
szoktak, akik ritkán vezetnek saját maguk. Nem olyan ügyesen, amire az
izmai sarkallták. Selina egyik kedvence volt a Ligától kapott kiképzése
során, amikor vezetni tanult a halálosan kanyargós olasz utakon.
Lassan elindult kifelé a garázsból, mire Luke is kitolatott a Porschéjával.
Közvetlenül mögötte hajtott, hallhatóan nehezen féken tartva a türelmetlen
járművet.
Selinában felmerült, hogy kicsit hátrébb gurul, hogy hozzákoccanjon
Luke kocsijához, amikor felhajtott a forgalmas, napfényben fürdő utcára,
de akkor késve ért volna a bankba a pénzzel, ráadásul az is megeshetett
volna, hogy ki kell nyitnia a csomagtartót. Úgyhogy jobbra fordult, Luke
pedig balra. Selina a visszapillantó tükörben figyelte, ahogy a szomszédja
eltűnik a sarkon.
Talán később kezd vele valamit. Gondoskodik róla, hogy ne mehessen
be a lakásába.
Nem szerencsés, hogy ott lakik mellette valaki, aki kérdezősködhet,
főleg, ha képzett tengerészgyalogos az illető.
Később elgondolkozik ezen.

♦♦♦

A Coventry-negyed sikátora csendesnek bizonyult aznap este.

Biztonságosnak.
Selina korán érkezett, hogy saját kezűleg gondoskodjon erről. Ő is vett
egy eldobható telefont, hogy kapcsolatba léphessen Méregcsókkal, és
megmondja, hol és mikor találkoznak. Semmi többet.
Gotham City állóvize kezdett felkavarodni. A gazdagok aggódtak, az
alvilág pedig kihúzta magát, és figyelt.
Nézzétek! Nézzétek, milyen könnyű! – dorombolta nekik Selina az elmúlt
két hétben minden egyes lopással. Nézzétek, mi mindent viszek véghez, míg
ti meghúzzátok magatokat, és menekültök!
Bejött a terve. Nem olyan gyorsan, mint szerette volna, de… kezdtek
összefonódni a szálak. Talia büszke lenne rá. Talán még Nyssa is. A
mindkettejükre jellemző néma, hűvös módon.
Selina gyakran elmerengett, vajon a két nővér így született-e, vagy csak
kinevelték belőlük a melegséget, az emberséget.
Léptek zaja hallatszott a sikátorban.
Selina sisakja letapogatta a közeledő személyt, de nem talált semmit.
Látta, ahogy a nő kilép a sötétségből. A maszk máskor több
információval is ellátta: szívverés, magasság, fegyverek… de most semmit
sem látott.
És Selina rögtön tudta. Még mielőtt a nő teljesen kilépett volna a sikátor
gyér fényébe, Selina rádöbbent, hogy ez bizony nem Harley és nem
Méregcsók.
Hanem egy lidérc.
Egy ghūl.
Akit az Árnyak Ligájának sötét szívéből küldtek, hogy végezzen vele.
 13. FEJEZET

Gébics.
Selina hónapok óta nem látta a bérgyilkost. Nyssa és Talia Tokióba
küldte Gébicset, küldetésre, amiért Selina hálát adott.
Ahogy a finom csontú, gyönyörű nő feketében, a saját Halotti
Maszkjában kilépett a sötétből, Selina rögtön tudta, miért jött. Nem volt
pisztoly a kezében, nem, Gébics nem azzal gyilkolt. Ő szeretett fájdalmat
okozni. Élvezte ezt. Egy szadista állt előtte két tőrrel a kezében.
Nyssa leghírhedtebb bérgyilkosai így szerettek végezni a célpontjukkal.
Lassan, mély vágásokat ejtve szabdalták szét az áldozataikat.
Selina többször is részesült abban az élvezetben, hogy Gébics
gyakorlásra használta. A falhoz szorította őt a központ egy sötét
folyosóján, és jobb kezével a nyakához nyomta a tőrt, közben halkan
mormolva: Hol vannak a karmaid, cicus?
Hat méterre Selinától megállt. Selina egyetlen csuklómozdulatára
előcsúsztak a karmai. Hiába igyekezett uralma alá vonni hevesen kalapáló
szívét, nem járt sikerrel. Tudta, hogy az ellenfele minden egyes ijedt
dobbanásra felfigyel.
Gébics úgy alakította át a ruháját, hogy elférjenek rajta a különböző
tőrei. Halotti Maszkján csontfehér sávok húzódtak, közelről nem adtak ki
semmilyen mintát, olyan távolságból azonban, ahol Selina állt… halálfejet
formáztak.
Selina lassan lélegzett. Végignézett a sikátor minden egyes pontján: a
téglafalakon, a tőle jobbra álló konténeren, a szeméthalmokon, az ajtókon
és a lámpákon.
Várta, hogy Gébics elmondja, miért van itt.
Miért érkezett kivont tőrökkel.
Ám a bérgyilkos egy szót sem szólt.
 Egyetlen szót sem, csak egyenesen felé hajította az egyik tőrét.
Selina lebukott, oldalra gurult, és már ki is védte Gébics következő
dobását, a második tőrt, amit felé hajított. Azt várta, hogy Selina jobbra
ugrik, csakhogy Gébics nem látta a konténert, ami mögé Selina beugrott. A
tőr hangosan csattant az oldalán, és jó mélyen beleállt.
Selinának három szívdobbanásnyi idő állt a rendelkezésére, hogy
előhúzza a két rövid kardot, amit ügyesen leplezett a ruhája. A Liga
minden harci ruháját felszerelték vele. Az ostorral nem sokra menne egy
olyan jól képzett ember ellen, mint Gébics, legfeljebb annyit érne el, hogy
a másik feldarabolja a fegyverét.
Selina mély levegőt vett, majd kipördült a konténer mögül, épp időben,
hogy meglássa a harmadik tőr villanását. Meglendítette az egyik kardját,
amivel a tőrt ugyan eltérítette, de a becsapódás erejétől bizsergett a bőre,
hiába védte a kezét kesztyű.
Aztán Gébics ott termett, két hosszabb tőrrel a kezében. Fentről és
lentről is támadt.
Selina az egyik elől eltáncolt, a másikat kivédte.
Gébics elfordította a lábfejét, és már be is akasztotta Selina térde mögé.
Selina gyorsan elpördült az útból, és az esés lendületét használva kerülte ki
Gébics bal oldali tőrét, mielőtt az kibelezte volna.
Nem volt elég gyors.
Fém csikordult, és Selina hátrarántotta a fejét.
Egy hajszálon múlt, hogy elkerülte Gébics pengéjét, ami így a sisakját
szántotta végig. A bal oldali lencse meghasadt. Még egy ütés, és biztosan
átszakad.
Selina le akart sújtani Gébics hátára, de az orgyilkos egy támadó kígyó
sebességével, vele együtt fordult.
Nyugalom! A félelem halál. Csillapítsd a légzésedet, a szívverésedet!
Nyssa intelmei suttogtak az elméjében. Csakhogy nem fújhatta ki magát,
ugyanis Gébics rávetődött, és egyik ütést mérte a kardjaira a másik után.
Selina kénytelen volt hátrálni. Tudta jól, hogy pontosan oda tart, ahová
Gébics tervezte, az ellenfele felmérte, hol lehetne vele a legkönnyebben
végezni.
A sisakja bal lencséje eléggé megrepedt ahhoz, hogy gyakorlatilag nem
látott azzal a szemével. Akár le is hunyhatta volna. Gébics kihasználta ezt
a gyengéjét. Folyton balról támadt, Selina vakfoltjából, majd jobbra
váltott, mert tudta, hogy Selina a másik irányba figyel.
Fémes csattogások közepette táncoltak végig a sikátoron. Minél
hosszabban küzdenek, annál kisebb az esélye, hogy Selina élve megússza.
Selina azért jött haza, azért jött vissza ebbe a városba, hogy változást
hozzon, de ha elbukik…
Gébics átjutott a védelmi vonalán. Lefelé suhintott a tőrével, és eltalálta
Selina combját, aki összerogyott. Elfojtotta a sikolyát, tudta, hogy nem
lenne jó, ha a fájdalmára irányulna a figyelem. A mocskos aszfaltra
zuhant, és meleg vér szivárgott ott, ahol a ruha védőanyaga átengedte a
tőrt. Gébics felkészült az utolsó csapásra.
Bele akarta vágni a tőrét a megrepedt lencsébe, majd Selina
koponyájába.
Ekkor hatalmas csattanás visszhangzott végig a sikátoron. Már-már
dobhártyaszaggatónak bizonyult, mivel Selina a harc előtt felerősítette a
hangérzékelőit. A mennydörgésnél is hangosabb volt.
Az egyik pillanatban Gébics még Selina arcára célzott. A következőben
a földre rogyott. A koponyás sisak összetört. Vér szennyezte a szilánkokat.
Óriási fejsze hevert a földön a közelben. Tökéletesen hajították.
Ahogy a sisak darabjai lehullottak, előbukkant a világos bőrű, sötét hajú
orosz nő arca… Döbbenet ült rajta.
Selina letörölte a vért a sisakja lencséjéről, és felnézett a sikátort
határoló épületre.
Sápadt, platinaszőke nő nézett le rá. Egy másik fejszének dőlt, hajfonata
végigkígyózott kétszínű motorosdzsekije vállán.
Méregcsók jelent meg mellette, összerezzent a vérontás láttán.
– Cicaharc? – kérdezte Harley Quinn Selinára vigyorogva.

♦♦♦

Ezen a mocskos környéken nem riasztották a rendőröket, amikor Harley

fejszéje a fémnek csattant, és persze senki sem jött szimatolni. Selina
részben pont ezért választotta ezt a helyet, de most, hogy Gébics kihűlő
testéből vér szivárgott az útra, új tervet kellett kovácsolniuk.
Az ép lencsén keresztül nézte a közeledő Méregcsókot és Harley-t.
Előbbi a szokásos zöld kezeslábasát viselte, a nyakánál nem gombolta be a
ruhát, így kilátszott alóla a zöld kacskaringós tetoválás.
Harley fonatai a mellkasára lógtak, az egyiknek a végét kékesfeketére
festette, a másiknak cseresznyepirosra. Tökéletesen illett a
motorosdzsekijéhez. A hátára erősített fejsze minden egyes lépésére
ringott, de alig lehetett hallani, ahogy a mellkasán keresztülfutó fegyveröv
késeinek csattant, olyan hangosan mennydörgött a fekete katonai
bakancsa. Izmos combjára dobótőrt erősített a leharcolt fekete
farmernadrág fölé, és a gyűrődés alapján a kabátjában is biztosan lapult
egy.
– Régi barát? – kérdezte Harley felvont szemöldökkel, amikor
Méregcsókkal pár lépésnyire megálltak.
Az immár örökké döbbent arcú Gébicset tanulmányozta.
Nem. Soha.
– Szép dobás volt! – dicsérte meg Selina válasz helyett, és hálás volt a
maszk hangtorzítójáért, mert elnyomta az enyhe remegést, amit az váltott
ki, hogy újra meg újra lejátszotta maga előtt, ahogy Gébics feje dinnyeként
kettéhasad.
Selina elzárta a képet, lelakatolta.
Harley nem vette magához a közelben heverő fejszét. Helyette Selinát
mérte fel, aki úgy tett, mintha ő is ugyanígy tenne. Eleget kiderített már
Harley-ról ahhoz, hogy tudja, kivel van dolga. Hogy nem véletlenül célzott
ilyen pontosan, és hogy minden bizonnyal nem érinti meg Gébics halála,
rezzenéstelenül hagyja el a sikátort.
– Méregcsók barátnőm azt mondta, igénybe vennéd a szolgáltatásaimat.
Bár Harley hangja édesen csengett, már-már gyermekien, a zafír
szempárban megcsillanó fény… minden volt, csak édes nem.
Még egy lány a városban, aki kénytelen volt túl gyorsan, túl kemény
körülmények között felnőni. Csak Harley nem a Leopárdok útjába
vetődött. Nem, Harley útja Jokerrel és az ő pszichopata csatlósaival
kereszteződött.
Selina a falnak dőlt, nem foglalkozott a vérrel, összefonta a karját.
– Úgy hallottam, a magad ura vagy már. Kell egy harmadik a kis
csapatunkba.
Harley ide-oda járatta a pillantását Méregcsók és Selina között, előbbi
még mindig fintorogva figyelte Gébics testét.
– Mit akarsz csinálni?
 Selina kesztyűs ujjain vette számba a lehetőségeket.
– Lopás, rendbontás, hírhedtté válás… Mi egyébre vágyhat az ember
lánya?
Harley hátravetette fekete végű fonatát a válla felett.
– Méregcsók azt mondta, ki tudod juttatni Jokert Arkhamből.
Selina legszívesebben elhányta volna magát a gondolatra, hogy
szabadon eressze azt az embert, de vállat vont.
– Igen, és?
Harley két lépéssel közelebb jött, Méregcsókkal a sarkában, aki ide-oda
járatta közöttük tágra nyílt szemét. Harley épségét féltette, vagy a kis
csapatukat?
– Hogy akarod kiszabadítani?
Harley sminkje túl világos volt a bőrszínéhez képest, a szemceruzát túl
vastagon vitte fel. Mindez beteges kinézetet kölcsönzött számára,
kísértetieset.
Selina ellökte magát a faltól. Eleget kérdezgették az elmúlt években.
Egész életében. Nem fogja hagyni, hogy Harley Quinn is rákezdjen.
– Benne vagy, vagy sem?
– Hogy akarod kiszabadítani?
Selina hálás volt az arcát takaró sisakért, amikor átlépett Gébics testén.
– El fogom mondani, Quinn, amint eljön az ideje.
Sziszegés.
– Gondolod, hogy ennyi alapján beleegyezem?
Méregcsók közbeszólt:
– Láttam őt munka közben, Harley. Ha azt mondja, képes rá, akkor
képes rá.
Gébicsre nézett, a keze enyhén megremegett, ahogy hátrasöpörte vörös
haját. Ő ott állt végig Harley mellett. Látta, ahogy Harley halálos
pontossággal elhajítja a fejszét.
– Ki volt ez? – kérdezte fojtottan.
Selina hátrapillantott a válla felett Gébicsre, és összerezzent a lassan
terjedő vértócsa láttán.
– Nem tudom – hazudta… félig.
Persze, ismerte Gébicset, de a valóban lényeges, kulcsfontosságú
dolgokat… azokat nem tudta más, csak Talia és Nyssa. Úgy őrizték a
bérgyilkosaik titkait és múltját, mintha ékszerek lennének. Sokkal
értékesebbek, mint a valódi ékszerek.
Selina ismét a két lány felé fordult, csípőre tette a kezét, és a tőle telhető
leghűvösebb, legharciasabb hangon kérdezte:
– Nem akarsz egy egész halom pénzen ücsörögni, amikor a drágalátos
exed kiszabadul? Hogy tudd, többé nem kell függened tőle… sem senki
mástól?
Harley szeme megvillant.
– Valami bajod van az exemmel?
Selina a szemét forgatta a sisak alatt.
– Sosem árt, ha az ember anyagilag független. Nyilván te is valami
ilyesmiért kezdtél ilyen életmódot folytatni.
– Azért kezdtem ilyen életmódot folytatni, cicus, mert mindentől meg
akartam szabadulni.
– Ezt hívják manapság anarchiának?
Méregcsók könnyedén közéjük lépett.
– Jó buli lesz, Harley – jelentette ki elbűvölő vigyorral. – Nekem kell a
pénz, még ha neked nem is. Gondolj csak arra a rengeteg esőerdőre, amit
megmenthetnék!
Harley tekintete ellágyult kissé Méregcsók viccelődése hallatán, és
egyfajta válaszmosolyra húzódott a szája, de végül Selinához fordult.
– Ha magaddal rángatsz, de aztán kihátrálsz az ígéreted alól, akkor az,
amit vele tettem – biccentett Gébics teste felé –, mennyországnak fog tűnni
ahhoz a pokolhoz képest, ahova téged taszítalak.
Igen, igen, persze. Selina felhorkant.
– Jól van.
Megfordult, és elindult a sikátor vége felé.
– Ennyi? – csattant fel Harley. – Ezért rángattál ide minket?
– Igen – felelte Selina anélkül, hogy visszanézett volna. – Mindig
reggelre választom majd ki a célpontokat és a találkozóhelyet. – Intett
egyet a válla felett. – Csípjétek ki magatokat!
Harley halkan felmordult.
– Mit képzel ez magáról, hogy idejön az én városomba…
– Pont ugyanezt éreztem pár napja én is – magyarázta Méregcsók
halkan nevetve. Selina már kifelé tartott a sikátorból. – El fog múlni,
nekem elhiheted.
 – Múltkor is ezt mondtad, mikor olcsó tacót vettünk!
Selina visszafojtotta a nevetését menet közben, Méregcsók viszont nem.
– Ezt életem végéig hallgatni fogom, mi?
– De még mennyire! Még akkor is, amikor már vénasszonyként
kötögetünk a verandán.
Mire Selina elérte a sikátor végét, a másik két lány hangja mormolássá
halkult. Halk, kedves szavakat intéztek egymáshoz.
Szeretetteljes szavakat.
Méregcsók hajában lehullott csillagokként ragyogó apró, világos
virágok nyíltak.
Selina elraktározta magában az emléket, és beleveszett a sötétbe.

♦♦♦

Semmi nyoma. Két órája járőrözött már, és a Macskanő még mindig nem
bukkant fel.
Luke nem tudta eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Törte a fejét, vajon
merre járhat, de egy ilyen nagy városban… bárhol lehetett.
Eddig egész jól alakult az estéje.
Együtt vacsorázott Elise-szel és Markkal, akik végig civakodtak, már ha
éppen nem a Wayne Vállalatnál folytatott munkájával kapcsolatban
faggatták. Még bokszedzésre is eljutott pár órával korábban, és
összecsapott egy feltörekvő középsúlyú bokszolóval, akire ráfért némi
gyakorlás.
Imádott lejárni a terembe, főleg mert ott elérte a problémás tiniket a
városban. Az anyja irányította a jótékonysági szervezetet, ami a
fenntartását finanszírozta, és néha még ő maga is beugrott a ringbe, hogy
gyakoroljon.
Luke gyakran elgondolkodott, vajon az anyja szemében olyankor
felcsillanó boldogság megegyezik-e az övével. Hogy helytállt volna-e a
ringben, ha őt is megtanítják fiatalon az alapokra. Luke temperamentuma,
az eltökéltsége, a dobolás a vérében, ami egyre csak nyomta előre…
mindet az anyjától örökölte.
Más veteránok is lejártak edzeni. Az egyikük, egy százados a
csoportterápián is ott volt. Luke sosem említette a terápiát edzéseken, és a
nő sem beszélt vele azon kívül, hogy gyorsan köszönt és biccentett, de
azért jólesett ismerős arcot látni élete ezen területein is. Azokon kívül,
akiket a gimiben meg a gálákon látott. A seregbe különféle hátterű és
élettörténetű emberek kerültek. Luke még mindig nem szokott hozzá
teljesen, mennyire egyforma mindenki Gotham City előkelő köreiben.
A tengerentúlon túlságosan lefoglalta, hogy parancsokat kövessen, és
kemény munkával védje a hazáját, nem foglalkozott olyasmivel, hogy ki
honnan származik. Az számított csak, hogy az illető fedezi-e szükség
esetén. Nem sok olyan emberrel találkozott ebben a városban, akiről ezt
elmondhatta.
Az anyjával már hónapok óta beszélgettek róla, hogy jó lenne
valamilyen program keretén belül nyitni a veteránok felé a teremben. Az
anyja megbeszéléseket folytatott különféle terapeutákkal, veteránokkal,
profi bokszolókkal azzal kapcsolatban, hogyan lenne legszerencsésebb
beindítani a dolgot. És persze befektetőkkel és kormányhivatalnokokkal is
találkozott az anyagiak kapcsán. Az ő családjuk is tudta volna
finanszírozni a végtelenségig, de az anyja élvezte, ha pénzt facsarhatott ki
az istentelen profitot termelő cégekből, hogy ők is tegyenek végre valami
hasznosat a közösségért. Szerette rávenni az embereket, hogy aktivizálják
magukat, törődjenek másokkal.
Luke egy háromszintes épület szélén állt a sötétben, előtte a Gotham
folyó csillogó szalagja húzódott. Még mindig órák választották el a
hajnaltól. Megmozgatta a vállát, hogy laza maradjon, hajlékony. Már épp
elfordult volna a víztől, a körülötte ragyogó várostól, amikor mozgásra lett
figyelmes.
Nem az volt ugyan, akit keresett, de… Luke elmosolyodott.

♦♦♦

– Holttestet dobni a folyóba… Nagyon eredeti.

A három férfi megpördült, amikor Luke mögéjük lépett. A korhadó
mólóról leeső holttest nagyot csobbant.
Luke ruhájában volt kamera is, és gondoskodott róla, hogy be legyen
kapcsolva, felvette az arcukat, a furgont, amiben idehajtottak, még a testet
is, ami most már a folyó vizében lebegett.
– Le kellett volna súlyozni valamivel – tanácsolta közelebb lépve.
 Két férfi fegyvert rántott, és tüzet nyitott. A hang beléhasított, próbálta
visszarántani az emlékeibe, de Luke inkább a légzésére koncentrált, a
mozgására, amikor oldalra gurult. Nagyot nyikordult alatta a móló.
Ügyetlenül, kétségbeesetten lövöldöztek. Egyre csak tüzeltek és
tüzeltek, Luke ruhája suhogott, majd pulzált. Fülsértő hang hullámzott
belőle.
A hanghullám megállította a golyókat. A két férfi tüzelt tovább, hiába
hullottak a lövedékek a fára, koppanva, puffanva ütköztek a
hanghullámmal. Pillanatok alatt kiürítették a tárakat.
Ezután némaság borult rájuk.
A harmadik férfi – aki nem nyitott tüzet – a folyóba ugrott. Próbált
elúszni.
Luke vigyorogva feltápászkodott. Végignézett a két férfin, akik
hiábavalóan húzogatták a Glockok ravaszát. Felizzott a denevérjel a
mellkasán, készen arra, hogy újabb meglepetéseket tárjon eléjük.
– Ez nem a ti estétek – jelentette ki Luke.

♦♦♦

Húsz perccel később Luke már a gyalogos felüljáróról nézte, ahogy

Gordon és az emberei elráncigálják a három hitvány bűnözőt, a bőrig
ázottat is.
Öt perc alatt megkötözte őket. Kevesebb mint öt perc alatt. Ennél többet
várt a rendőrök kiérkezésére, míg vigyázott, nehogy a gyilkosok
kiszabaduljanak. Amint Gordon az utolsót is belökte a kocsiba, majd
becsapta a furgonajtót, Luke mélyet sóhajtott, és megfordult.
A híd túloldalán a Macskanő dőlt a korlátnak.
 14. FEJEZET

Macskanő teste sötét árnyéknak tűnt a lenti autóút fényében.

Luke éjjellátó sisakja több információval szolgált, mint a szeme.
Macskanő sisakjának a bal lencséje megrepedt. Vér szennyezte. A nő
ruhája megakadályozta, hogy egyebet is leolvasson róla, de a sisakot, a
mellkasát és a vállát pöttyöző szerves anyag félreismerhetetlen volt.
Mégis nyugodtnak tűnt. Higgadtnak.
– Te felelsz a holttestért, amit a vízbe dobtak?
Luke hangja halkan csengett, érdesen. Felmérte a nő fegyvereit: két
penge a hátára erősítve, beleépítve a ruhájába. Ostor az oldalán. Más nem.
A Macskanő halkan felnevetett.
– Nem. Kinek az emberei voltak?
Semmi köze hozzá.
– Miért jöttél ide?
– Gondoltam, unatkozol, ezért beköszönök.
Önkéntelenül jött Luke-nak a hasonlat: úgy játszik vele, mint macska az
egérrel.
– Miért véres a ruhád?
– Szeretnél DNS-mintát venni?
Igen. Nem hívta a kapitányság, hogy gond lenne, hogy valaki megsérült.
– Hencegni jöttél?
– Figyelmeztetni.
Bár Luke legszívesebben keresztbe fonta volna a karját, mégis a teste
mellett tartotta, hogy könnyedén elérje a fegyvereit.
– Mivel kapcsolatban? – szűrte összeszorított fogain keresztül.
A nő mozdulatlanul állt. Mint egy állat. Még az alaposan képzett,
veszedelmes Bruce sem állt sosem ilyen mozdulatlanul. Mintha bármelyik
pillanatban az árnyékba húzódhatott volna, hogy belevesszen.
 – Nagyon kemény játékosok tartanak Gotham City felé.
Jeges ijedtség kúszott végig Luke gerincén.
– Ők vittek be egy ütést ma este?
Beszéd közben ráközelített a sérült sisakra, és megvilágította. Hosszú,
kegyetlen vágás éktelenkedett az egyik oldalán, keresztülfutott a berepedt
üvegen. Nem semmi penge lehetett. És a Macskanő combja is megsérült,
bár nem tűnt túl mélynek a vágás. Túl vastagon fedte az alvadt vér ahhoz,
hogy látsszon a bőrszíne.
A Macskanő biccentett.
– Jönnek még.
– Te hívtad őket ide?
Nem felelt.
– Jönnek még – ismételte végül. – Rosszabbak, mint bármelyik helyi
bűnszervezet. Erősebbek, és a céljuk is veszedelmesebb. Tartsd nyitva a
szemed!
– Miért figyelmeztetsz? – kérdezte Luke.
A Macskanő ismét olyan mozdulatlanul állt, mint korábban.
– Mert nem éli túl a város, ha idejönnek.
– És ez nem tetszik neked?
A Macskanő végigmérte. Vagy legalábbis Luke úgy sejtette.
– Jó emberek is élnek Gothamben. Védd meg őket!
Luke úgy meglepődött, hogy képtelen volt válasszal előállni. Nem is
kellett. Mert az egyik odalent parkoló rendőrautó hirtelen felrobbant.
Dörrenés, tűz és kiabálás töltötte meg a világot.
Már nem a saját testében volt a gyalogos felüljárón. Homokban,
napfényben és vérben fürdött az út szélén. Megsebesült, a teste üvöltött a
fájdalomtól, de nem olyan hangosan, mint az emberei, a barátai…
Tompán érezte, ahogy a földre zuhan, nem kap levegőt, a ruhája
megbolondul, és egymás után küldi a belső jelentéseket: túl gyorsan ver a
szíve, túl gyorsan kapkodja a levegőt, egekben a vérnyomása…
Ne itt! Ne itt és ne most!
– Az a nyomorult! – hallott egy férfi… nem is, egy női sziszegést.
Egy másik világban, egy másik életben.
Mozdulnia kéne, fel kéne állnia, levegőt préselni a tüdejébe…
– Nem sérültél meg.
Csendes megállapítás.
 Luke a felüljáró korlátjáért nyúlt, hogy felhúzza magát. De mindhiába,
úgy remegett a keze, hogy még a ruhája sem tudott ellene mit tenni.
Hónapok óta nem történt vele ilyen, és legutóbb Bruce ott volt mellette,
segített neki kimenekülni. Most viszont…
Másfajta mattfekete sisakot látott maga előtt. Az illető felemelte Luke
fejét. Nem igazi arc volt. Nem emberi. Épp olyan embertelen, mint azok,
akik az út menti bombát elhelyezték…
A lencsék felcsúsztak a sisakban, alattuk árnyékba boruló smaragdszínű
szempár tűnt fel. Élénk. Átható. Emberi.
– Felrobbant egy autó – magyarázta a nő nyugodtan. – Harley Quinn
csinálta.
Luke ismerte ezt a nevet. Egy másik életben, egy új életben, a sivatagon
túl ismerte ezt a nevet.
– Üzenet volt, nekem küldte. Üres volt a kocsi, nem sérültek meg a
zsaruk.
Zsaruk. Harley.
A nő Luke arcát fürkészte, a sisakját. Ravaszan. Nyugodtan.
– Poszttraumás stressz – mormolta.
Luke nem akarta elismerni. A nő elmondaná másoknak. Az ilyesfajta
információ rengeteg pénzt ér. El kell kapnia. Most azonnal el kell kapnia,
és bevinni, még mielőtt kiadja őt.
A Macskanő eleresztette Luke arcát, és enyhén bicegve visszahátrált a
szemközti korláthoz. Dudálás hasított az éjszakába.
Mozdulni… mozgás, le kell tartóztatni őt!
Ám a teste nem engedelmeskedett. Nem volt hajlandó kiegyenesedni,
felállni.
A nő felmászott a korlátra. Combsérülése ellenére is kecsesen mozgott.
Mintha arra született volna, hogy a néhány centi széles fémen
egyensúlyozzon. A korláton állva visszahúzta a törött lencsét a szemére, és
így szólt:
– Nincs hasznom abból, ha meghalsz. Megőrzöm a titkodat.
És mielőtt Luke rávehette volna a testét, hogy engedelmeskedjen,
mielőtt teleszívhatta volna a tüdejét levegővel, a Macskanő leugrott.
Luke-ban megállt az ütő. Ám ekkor vonat húzott el alattuk az alagút
felé.
 Magányos, sötét alak állt rajta. Hátranézett, mintha őt figyelné. A
lángoló rendőrautó fénye ott táncolt az ezüstös vonaton.
Ahogy a vonat az alagúthoz közelített, a Macskanő a hátára feküdt, és
eltűnt a föld alatt.
Az alvilágba visszatérő királynő.

♦♦♦

Árnyék és fény villant és kavargott odafent, a vasúti kocsi robajlott alatta,

dübörgő rakétaként süvített a föld alatt.
Selina a hátán feküdt, kezét a feje mögé tette, és az elhaladó alagutat
figyelte. Komolyan gondolta, amit Batwingnek mondott. Megőrzi a titkát.
Ha a Liga bérgyilkosai Gotham Citybe jönnek, talán ő az egyetlen, aki
felveheti velük a harcot. Aki lefoglalhatja őket, míg ő végez a
küldetésével.
Pontosan tudta, mit akarnak, miért gondolták, hogy eljöhetnek azért,
ami az övé.
Nyssa és Talia gyakran küldött egymásra bérgyilkosokat, ugyanazokat a
megbízásokat adták nekik, hadd versenyezzenek. Legyenek csak állandó
készültségben. Derüljön ki, ki marad életben. Most sem volt másképp.
Selina elmerengett, vajon kit bosszantott fel Gébics, hogy ideküldték.
Vajon fogadott Talia és Nyssa, melyikük éli túl az összecsapást? Szokásuk
volt.
Batwing poszttraumás stressze viszont tényleg érdekesnek tűnt. Számára
iszonyú lehet, de a kirakósban érdekes darabkát jelentett. Persze, rendet
tenni Gotham City alvilágában kemény lelki megpróbáltatással jár, de
hogy ennyire rossz állapotba kerüljön tőle… Bármit látott is, nyilván…
Selina próbálta nem elképzelni. Még akkor sem, ha Batwing az ellenfele
volt.
Harley-nak halvány fogalma sem volt róla, hogy a kis pirotechnikai
mutatványa ilyen hatással lesz rá, Selina ebben teljesen biztos volt.
Nem, a robbanás hatalmas bemutatás akart lenni Selinának. Harley
minden bizonnyal követte őt ide, látta a zsarukat, aztán felrobbantotta a
kocsit, hogy figyelmeztesse Selinát, ne verje át őt és Méregcsókot. Egy kis
ízelítő mindabból, amire Harley képes, ha provokálják.
Sötét ló. De Selina megzabolázza. Valahogy.
 Mégis, az, hogy a földön látta Batwinget, remegve… Egy pillanatig
mintha nem is a felüljárón lett volna, hanem egy márvány-arany
fürdőszobában hányt, miközben egy emelettel lejjebb párok keringőztek a
fénylő parketten. Mert amit néhány perccel korábban művelt…

– Egyszerű mozdulat – mormolta Talia a fülébe, a fejét Selina vállára

hajtva.
Egy idősödő, túlsúlyos férfit néztek, aki bénultan feküdt a pihe-puha
ágyon. A szeme tágra nyílt a rémülettől, ahogy a fiatal nőt figyelte, akit
idevezetett a hálószobájába, míg odalent tovább zajlott a mulatság.
– Tudod, mit szeret csinálni – folytatta Talia, és jéghideg ujjait Selina
csuklójára kulcsolta. A kezében tartott tőrre. – Fizessen meg érte!
Selina adott neki egy esélyt. Fejben legalábbis. Titkos, néma esélyt, hogy
viselkedjen jobb emberként, mint amilyennek az aktája lefestette, és ne
hívja fel őt ide. Kerülje el ezt a pillanatot, hagyja, hadd meneküljön meg
ettől a helyzettől Selina, hadd kímélje meg az életét és győzze meg Taliát,
hogy túl kockázatos lett volna végezni vele. Rengeteg elfogadható
kifogással előrukkolt, készen állt rá, hogy belopózik a fürdőszobába, és
beindítja a tűzoltó berendezést, ám a férfi magával hívta.
Amikor becsukta a hálószoba ajtaját – miközben Selina úgy tett, mintha
a falakon függő műremekeket csodálná, ám az antik tükörben figyelte,
ahogy a férfi beleönti a kis fiola tartalmát a pezsgőspohárba, amit aztán
átnyújtott neki –, ő maga döntött a sorsáról.
Egy csókkal, amitől már-már öklendezett, átvitte a saját kábítószerét a
férfi szájára. Fel is szívódott, amikor a férfi megnyalta a száját utána. Mire
a vérébe került, már az ágyon feküdt, bénultan.
Talia nem sokkal ezután jött be a szobába, elefántcsontszínű álarca
eltakarta az arcát. Selina saját, fél arcát takaró éjfekete maszkja is a
helyén maradt.
Egy szinttel lejjebb Velence leggazdagabbjai csillogtak és táncoltak, a
karneváli mulatság a tetőfokára hágott. Ez az álarcosbál is minden évben
megrendezésre került, itt, ennek az embernek a szervezésében.
Selina a hegyekből idefelé vezető úton olvasta az aktáját, meg
öltözködés közben, míg Talia útmutatása alapján kicicomázta magát,
felvette a megfelelő beszédstílust és viselkedést. A karmolászó utcalánynak
nyoma veszett. Ahogy a mogorva, kőarcú harcosnak is.
 Talia feljebb emelte Selina csuklóját, helyette is tartotta a kést. Gyér
fény táncolt a pengén. Nem volt lőfegyver, ezen az első küldetésen
legalábbis nem.
A beavatási szertartáson.
Az első gyilkosságnak mindig penge által kell történnie. Nyssa mondta
neki azelőtt, hogy elindultak. Hogy érezze, milyen az, amikor véget vet
valaki életének. A lőfegyverek túl személytelenek, túl távoliak. A kés
viszont… ha azzal csinálja, komolyan kell gondolnia. Közel kell kerülnie.
– Begyakoroltad – suttogta Talia a fülébe, eljátszva Selinával a
mozdulatot. – Most mutasd meg, mit tanultál!
A férfi testőrei nem fognak közbelépni. Hiszen arra képezték ki őket,
hogy semmiféle fájdalomkiáltásra ne reagáljanak, ami ebből a szobából
érkezik. Arra, hogy tartsák távol magukat ettől a helytől.
Selina tudta, hogy Talia épp ezért választotta ezt a célpontot. Azokért az
áldozatokért, akiket Selina is képről képre végignézett. Gennyes seb a
társadalmunkban, így fogalmazott Talia. Ki kell metszeni ahhoz, hogy az
irányító elit megtisztulhasson. A férfiakra gondolt, akiket a hatalmuk, a
pénzük védett.
Talia eleresztette Selina kezét.
A penge fennmaradt.
És Selina felidézte az áldozatokat. Az arcukat, a holttestüket. Őt
valószínűleg nem ölte volna meg a férfi, hiszen csak úgy sütött róla a pénz
és az előkelő társadalmi rang, de akkor is megitatta volna vele a
kábítószerrel vegyített pezsgőt, elvette volna, amit akar, és feltételezte
volna, hogy túlságosan szégyellni fogja magát és fél majd ahhoz, hogy
kinyissa a száját. A többiek… őket nem vértezték fel a kiváltságosok
páncéljával. Elveszett, elfeledett lelkek, akiket senki sem hiányol, akikért
senki sem küzd.
Hűvös düh gyűrűzött végig rajta. Szétterjedt benne, dérként ropogott.
Rossz a rendszer, magyarázta Talia korábban. Mi vagyunk a gyógyír.
Nem remegett a penge, amikor Selina megsuhintotta.
Kijutott a szobából, végigment a folyosón, elsietett a mit sem sejtő őrök
mellett, Taliával a nyomában. Eljutott egy másik folyosóra, közel a fényűző
épület hátsó bejáratához, és bebotorkált a legközelebbi mosdóba. A kis,
nyitott ablakon éjszakai levegő áradt be, a csatorna csillogó szalagnak
tűnt, a lentről felszüremlő zene belevegyült a városban zajló mulatság
zsivajába.
És a hányás hangjaiba, ahogy Selina térdre hullott, és kiadta magából a
gyomra tartalmát.
Talia is besietett mögötte, némán becsukta az ajtót. Végignézte, ahogy
Selina újra és újra belehány a vécébe.
Végül papírtörlőt nyújtott neki.
– Töröld le a nyomát, aztán húzd le a vécét! Van tisztítószer a kézmosó
alatti szekrényben.
Selina tompán, zsibbadtan engedelmeskedett.
Nem szólt Taliához, miközben takarított. Miközben lemosta azt, ami
belőle maradt.
Ahogy a személyisége maradéka eltűnt a vécében, és kiömlött a
Velencei-lagúnába.

Selina pislogott egyet, amikor az állomásra beguruló vonat lassítani

kezdett alatta. Ideje volt továbbállni. Ismét távolinak érezte a testét, ahogy
lecsúszott a vagonról a félhomályos alagútba. Sajgó combja végig kínozta.
Eltöprengett, vajon Batwing is olyan rosszul alszik-e ma este, mint ő.
 15. FEJEZET

Két nappal később Selina a tizenkét szintes Devon Hotel árnyas tetején
állt. A Halotti Maszkját megjavította, a combján lévő felszíni seb pedig
begyógyult már annyira, hogy nem fájt, amikor járt. Selina tetőtől talpig
végigmérte Méregcsókot és Harley-t.
A két lány visszavigyorgott rá.
Selina előrelépett párat, és halkan megszólalt:
– Hol vannak a fegyverek?
Nem szóltak semmit, az arcukról lehervadt a vigyor.
– Hol – ismételte Selina – vannak a fegyverek, amiket kértem, hogy
hozzatok magatokkal?
Rámeredtek. Selina viszonozta a pillantásukat, bár a sisak miatt ők nem
láthatták.
Nyssa és Talia szívinfarktust kapna, ha a Liga bármelyik bérgyilkosa
ilyen felkészületlenül érkezik bevetésre. Aztán elevenen megnyúznák az
illetőt.
Selina a saját szemével látta, amikor megbüntették az engedetleneket.
Nem Talia csinálta, ő sosem mocskolta be makulátlan kezét, sőt nem is
Nyssa, pedig ő élvezte az ilyesmit, hanem a Liga bérgyilkosai, a társaik.
Hogy tudják, mit történik velük, ha ők is hasonlóképp kudarcot vallanak.
Az ilyen leckéket szerették a nővérek.
Harley a hotelben megrendezett, javában zajló „Mentsük meg Gotham
City látványosságait!” gálához vezető fémajtónak dőlt, és megpaskolta a
derekán a fegyvertartót, a rajta lógó két színes gömbbel. Gotham City
Sluggers-es baseballpólóját fegyverszíj keresztezte, amin hasonló, csak
kisebb golyók függtek, nagyjából akkorák, mint a karácsonyfadíszek.
Harley oldalra billentette a fejét, két fonata meglibbent a mozdulattól,
szinte egy ütemre a tíz emelettel lejjebb játszó zenekar dalával.
 – Ez nem elég?
Selina összetekert ostorral a kezében rámutatott. Jó erősen kellett
szorítania a fegyvert, nehogy megfojtsa a két lányt.
– Azt mondtam, fegyvereket hozzatok. Nem játékszereket.
Harley előrelépett, élénkvörös-fekete rövidnadrágja megcsillant a
tetőfeljáró felett égő lámpa gyér fényében. A neccharisnya semennyire
sem takarta a combjára tetovált mintákat, amik egészen a lábszárközépig
érő katonai bakancsáig futottak. Állatok borították a bőrét, volt a bömbölő
oroszlántól a pompás királylepkéig minden. Harley leakasztotta az egyik
gömböt.
– Majd meglátod, mennyire találják mókásnak ezeket a játékszereket a
fiúk és a lányok odalent – jegyezte meg veszedelmes mosollyal.
Bombákat aggatott magára. Kicsiket, amikkel valószínűleg nem lehet
felrobbantani semmi nagyobb dolgot, de némi fejetlenséget azért
okozhatnak.
Kinyilatkoztathatják általuk, hogy mit akarnak.
Selina elvigyorodott, bosszúsága elpárolgott.
– Úgy látszik, tévedtem.
Méregcsókhoz fordult. Smaragd kezeslábas fedte derekán szerszámöv
lógott, a kezét ezúttal is indák fonták körbe. A mellkasán vastagabb,
virágzó orchideákkal teli inda futott végig, szépségkirálynői szalagra
emlékeztetett.
Selina felvonta szemöldökét a maszk alatt.
– Ma este nincsenek rejtett varázsvirágok?
Méregcsók végigsimított a mellkasán futó indán.
– Gondoltam, ezúttal megmutatom ezeket.
Nem rossz. Ő is fegyverszíjjal érkezett, Harley bombáinak botanikai
másával.
Selina hümmögött.
– Van nálad valami más is, amivel harcolhatsz?
Méregcsók válaszképp rávillantott vigyora a veszedelmes szó
megtestesülése volt.
– Talán.
– Nem bocsátkozom harcba talán alapon.
– Úgy érzem magam, mintha épp megszidna az igazgató – motyogta
Méregcsók Harley-nak.
 Harley felvihogott. Selina a fogát csikorgatta, a másik kettő persze nem
látta.
– Nem lenne egyszerűbb ez az egész, ha elgázosítanám őket? – kérdezte
Méregcsók, és megpaskolta a mellkasán futó indát.
– Nem. – Selina szemügyre vette az övtáskát Méregcsók derekán.
Mintha mozgott volna. – Azt akarjuk, hogy tudják, ki áll a dolog mögött.
– Kik tudják? – faggatta Harley.
– Mindenki. – Selina Méregcsók mellé lépett. – Az meg mi?
Méregcsók rákacsintott.
– Kísérletféle.
Harley elvigyorodott.
– Gyilkos indák.
Selina felvonta a szemöldökét.
– Komolyan?
Méregcsók kinyitotta az övtáskát. Mocorgó zöld valami volt benne. Úgy
tekergett, mint egy kígyó.
– A növények emlékeznek… éreznek.
Ezt nála jobban senki sem tudhatja, gondolta Selina. Mintha Harley
tekintetét is némi bánat lágyította volna el. Talán neki is ez jutott eszébe.
De azonnal vége is lett az általános ellágyulásnak, amikor Méregcsók
belenyúlt az övtáskába, és egy zöld, kenderszerű inda fonódott az
alkarjára. Már-már szeretetteljesen.
Jóságos ég!
– Magról neveltem egészen mostanáig – magyarázta Méregcsók, és
végigsimított az indán, ami élő karperecként csavarodott az alkarjára. –
Úgy működik, mint az ostorod. – A Selina kezében szorongatott fegyver
felé biccentett. – Csak ez szeret szorítani. Jó erősen.
Harley egyik ujjával végigsimított az indán, végigkövette a
csigavonalakat. Selina esküdni mert volna, hogy mind a növény, mind
Méregcsók megborzongott… élvezték.
Mit meg nem adna Nyssa és Talia egy ilyen fegyverért!
– Jól van – pillantott Selina a tetőfeljáróra. – Emlékeztek a tervre?
– Igen, anyu! – csiripelte Harley.
Selina rá sem hederített.
– Megvannak a táskák?
Harley és Méregcsók feltartott két egyforma sporttáskát.
 – Készen álltok?
Méregcsók fegyverövén megerősítésképp ragyogni kezdtek a virágok.
Harley meg belenyúlt a táskájába, és előhúzott két szalagot, egy vöröset és
egy feketét. Gyors mozdulatokkal a fonataira kötötte.
– A bugyidhoz is illenek a szalagok? – bukott ki Selinából.
– Neked ott a macskajelmez – felelte Harley affektálva, miközben
megigazította a masnikat. – Nekem a színeim.
Méregcsók kuncogott egy sort.
– Mintha mindent irányítani akarnál, cicus!
Selina úgy döntött, ezt a megjegyzést is figyelmen kívül hagyja, és a
vállára vetette az ostort.
– Inkább az órákat vegyétek el, mint a tárcákat! Az ékszert, ne a
táskákat!
Selina kinyitotta az ajtót, és bemelegítésképp megmozgatta a csuklóját.
Harley mosolya ferde fehér csík volt vörös rúzsa alatt.
– Úgy beszél, mint egy előkelő hölgy, de úgy viselkedik, mint valami
bandita.
Az nem kifejezés!

♦♦♦

Luke majdnem elaludt beszélgetés közben. A nevezetességek

megmentésére szervezett gála volt eddig a legrosszabb parti, a zene, az
emberek, a virágok összemosódtak a többi összejövetellel, ahová az elmúlt
hetekben elrángatták. Már minden nő arcát megvizsgálta, lát-e sérülést
rajta, de semmi. Nem tűnt el semmilyen ékszer, nem viselt senki harci
ruhát.
Táncolt az összes fiatal nővel, aki odament hozzá, köztük a
szomszédjával, Hollyval is, aki éppolyan sekélyes volt, mint máskor.
Semmirekellő és sznob. De másodszorra már nem utasíthatta vissza a
táncot. Mégiscsak egymás mellett laktak. Nem akart éveken keresztül
kikukucskálni az ajtón, mielőtt elmegy otthonról, hogy megbizonyosodjon
róla, nincs ott a nő. Ennyit azért nem ért a dolog.
Talán erre a gálára sem érte meg eljönni. Órák teltek már el, és a
Macskanő még mindig nem bukkant fel. Mark és Elise Vermontba utazott
céges horgászútra, és a szülei sem tudtak eljönni ma este.
 Az anyja nevetett – szó szerint hahotázott – a villásreggelinél, amikor
Luke elmondta, hogy elfogadta a meghívást. Halálra fognak untatni az
építészek, figyelmeztette.
Igaza is volt.
Luke felhajtotta a vizét. Kocsival jött, ő maga vezetett, ezért nem ivott,
hogy ne tompuljanak el az érzékei. Nem látott semmit, és nem volt
szükség a ruhatárban hagyott sporttáskába rejtett álruhájára. Szerencsére
gondoskodott róla, hogy a parkolóinas elöl hagyja a Porschét. Könnyedén
meglóghatott. Nem a Macskanő, hanem Gotham krémje elől.
Például a két idősebbnek tűnő hölgy elől, akik épp az imént szúrták ki őt
a zsúfolt teremben. Luke úgy tett, mint aki nem veszi észre őket,
visszafordult az üvegpulthoz. A bálterem a Devon Hotel második szintjén
kapott helyet, óriási ablakai a Robinson Park déli szegélyére néztek.
Őszintén szólva, egy kis része hálás volt, amikor berúgták a bálterem
faajtaját. Számított rá, hogy eljön a nő. Számított a harci ruhára és a
sisakra, az ostorra a kezében.
Ahogy előresétált, elhallgatott a zene. Az emberek sikoltoztak vagy
elhallgattak.
De a másik két ember mögötte…
Bassza meg!
Bassza meg!
Méregcsók díszes kezeslábasban, egyik kezében sporttáska, a másikon
valamiféle inda. Ráadásul mintha mindkettő virágba borult volna. És
orchideákból állt a fegyveröve.
És Harley Quinn, a neccharisnyájában, a rövidnadrágjában és a
baseballpólójában, rendesen felszerelkezve kis bombáknak tűnő
gömbökkel.
Luke még nem részesült abban a szerencsében, hogy összefusson velük,
Bruce viszont igen. Harley éles elméjének köszönhetően megmenekült,
nem fogták el és zárták rács mögé, mint Jokert, bár összejátszott vele.
Bruce figyelmeztette őt a nő kiszámíthatatlan hangulatingadozásaira, és
persze a halálosan pontos célzóképességére. A jelek szerint dobta Jokert és
a csatlósait az érdekesebb társaságért. Luke olvasta Bruce aktáját
Méregcsók különféle mérgeiről.
Rosszul nézett ki a dolog. Nagyon rosszul.
Mindenki megdermedt a bálteremben. Moccanni sem mertek.
 Harley a feje fölé emelte egyik karját, és úgy mutatott a mennyezetre az
egyik apró, mégis halálos gömbjével, mintha csak nyújtózkodna.
– Kezdődhet a buli?
A hármas az ajtó közelében állt meg. Luke felmérte az útjukat álló
akadályokat, a lehetséges áldozatokat. Veteránként Luke Foxként szállna
szembe velük. El is várnák tőle, hogy szembeszálljon velük, de álruhában
sokkal többet tehetne. Több embert menthetne meg. Öt percbe telne
kiosonni a ruhatárba, és Batwingként visszatérni.
A Macskanő megmozdította a csuklóját, és az ostor azonnal reagált.
Erőteljes, félelmetes csattanás hasított keresztül a termen. A vendégek
riadtan felmorajlottak, és elhátráltak az ostor hatóköréből.
Luke kifelé araszolt a tömegből. Hála a jó égnek, hogy a szülei nem
jöttek el!
– Elmondom, mi lesz – szólalt meg a Macskanő halk, reszelős hangon. –
A táskákba dobjátok az ékszereket, a karórákat, a készpénzt. És nem
bántunk titeket.
– Csokit vagy csalunk! – emelte fel Harley az üres sporttáskáját maga
mellett.
Méregcsók odalépett a legközelebbi férfihoz. Halványlila füst áradt
belőle. A férfi szeme üvegessé vált, fehér arca bágyadttá, és már dobta is a
karóráját Méregcsók táskájába. A tárcája és a mandzsettagombjai ugyanott
végezték. A mellette álló nő is követte a példáját, vonásai éppúgy
elernyedtek, mint a férfié. Elbódították őket. Bruce aktája nem túlzott.
Luke épp akkor érte el a kis személyzeti ajtót, amikor az emberek
gyorsan elkezdték levenni az ékszereiket, és előkotorták az egyéb
értékeiket, csillogtak az ékkövek, villant az arany. Luke mérget vett volna
rá, hogy a biztonsági őrök öntudatlanok, nyilván kiütötte őket Méregcsók
egyik méregfelhője.
Hét ember állt a közelben, alkalmazottak és vendégek vegyesen, mind
az előttük kibontakozó jelenetre meredtek. Luke alig észrevehetően intett
nekik. Kifelé, kifelé, kifelé, mutatta. A csapat habozás nélkül
engedelmeskedett, lebuktak, és kisiettek az ajtón.
A trió senkit sem bántott. Úgy tűnt, nem akarják megölni azokat, akik
szerencsétlenségükre az útjukba tévedtek. Legalább ez jól alakult.
Luke követte a kis csapatot, és a hátsó lépcsősor felé terelte őket. Ezután
futólépésben megindult a ruhatárhoz. A ruhatárosokat piros-fekete csíkos
kábelkötegelővel a székükre kötözték. Harley Quinn színei. Négy perc…
négy perc, és elkészül.
Imádkozott, hogy ne szabaduljon el addig a pokol.

♦♦♦

Selina táskája egyre nehezebb lett, ahogy keresztülsétált a tömegen.

Ahova lépett, ékszerek és órák hullottak a táskájába.
A biztonsági őrök kint hevertek a folyosón, hála Méregcsók élő
ostorának, amit a nyakuk köré tekert, és az öntudatlanságig fojtogatta őket.
Csak a munkájukat végzik, magyarázta Méregcsók, amikor Harley
ráförmedt, hogy miért nem nyírja ki őket. Selina egyetértését fejezte ki,
mire Harley a szemét forgatta.
Anyámasszony katonái, gúnyolódott Harley, majd Méregcsókhoz
fordult: Ha most nem vagy hajlandó végezni velük, mi lesz akkor, amikor
életbe vágó lesz? Amikor megtámadod a politikusokat?
Méregcsók megmerevedett, nem felelt.
Selina állt ki a védelmében. Majd elintézi. Ahogy mi is elintézzük most
ezt a gálát.
Harley csettintett a nyelvével, és továbbment, Méregcsók pedig apró,
hálás biccentéssel köszönte meg a szavait. Selina igyekezett rá sem
hederíteni a mellkasában gyúló melegségre. A mosolyra, ami a sisak alatt
kiült az arcára.
Ahogy ott állt a bálteremben… szirénák harsantak a távolban. Ki kell
juttatnia a többieket.
– Zenét a kilépőnkre! – harsogta Harley a halálos csendbe burkolózó
tömegnek, és a szemközti falnál álló emelvény mozdulatlan zenekarára
mutatott. – Kérhetek számot?
A karmester halálsápadtan biccentett. Selina kuncogott, és egy idősebb
nő elé tartotta a táskáját, akivel fél órával ezelőtt elcseverészett. Jó látni,
hogy ennyi előkelőség megfordul errefelé, trillázta a nő.
Selina alig tudta visszafogni magát, nehogy a nő arcába öntse az italát.
A kelleténél keményebben tépte le a nőről a rubinos tiarát, és hajította a
táskába.
Luke Foxot sehol sem látta. Talán már hazament. Amikor korábban
táncoltak, úgy tűnt, a férfi halálra unja magát. De az is lehet, hogy csak
Holly volt rá ilyen hatással.
– Legyen a Don’t Stop Me Now a Queentől! – utasította Harley a
karmestert.
Közben az előtte álló pár úgy vetette le magáról az ékszereit, mint kígyó
a bőrét.
Méregcsók csettintett a nyelvével, a mérge továbbra is áradt belőle, és
elbódította az előtte állókat. Mind a félelem legapróbb jele nélkül
nyújtották át az ékszereiket.
– Jó választás! – dicsérte.
Selina is hajlott rá, hogy egyetértsen. Elfojtotta a nevetését, ahogy a
zenekar azonnal játszani kezdte a dalt. A zongorista keze úgy remegett,
hogy elvétette az első pár ütemet, de hamarosan belerázódott. Az énekes
nem volt ugyan Freddie Mercury, de ami hiányzott nála énekhang terén,
azt pótolta a hősiességével.
Selina hangérzékelői új információt közöltek: két percen belül ideérnek
a rendőrautók. Valószínűleg kommandósokat hoznak.
Harley a zene ütemére táncolt, fonatai ide-oda libbentek, ahogy a
vendégek között ugrabugrált. Méregcsók is ringatózott, az indája
kígyóként tekergett. Valaki ráeszmélt, hogy nincs nála fegyver, és mintha
elgondolkozott volna rajta, hogy megtámadja.
– Vége a bulinak! – szólt oda nekik Selina, és becipzározta a táskáját.
Két ugyanolyan cipzárhang követte az övét.
– Dobpergést kérek! – utasította Harley a zenekart.
És szentséges ég, a dobos engedelmeskedett! A zenekar pillanatnyi
szünetet tartott, pedig az énekes mostanra élte bele magát a dalolásba,
annyira, hogy Selina felnevetett. Közben az óriási ablakokon át lenézett az
utcára és a mögötte húzódó parkra. Intett a vendégeknek, hogy húzódjanak
a szemközti falhoz.
Harley az ablaknak hajította az egyik színes golyóbisát. Villanás,
lobbanás, majd… az üveg ezernyi szilánkra robbanva a földre hullott.
Valaki felsikoltott.
Az énekes meg sem rezzent.
A zenekar élvezi a dolgot, döbbent rá Selina. Harley füttyentett egyet, és
odahajította neki az egyik gömböt. Selina fél kézzel elkapta, és vigyorogva
a terem közepén függő csillár felé dobta. A zenekar talán éppúgy torkig
van a gazdag seggfejekkel, mint ő. Ezt az állat gitárszólót, ami még akkor
sem maradt abba, amikor a csillár hatalmas robajjal a földre zuhant,
semmiképp sem lehet valódi lelkesedés nélkül játszani.
A csillár törmelékei elzárták az utat az ablak felé, de Selina sprintelni
kezdett. Harley és Méregcsók néhány lépéssel előrébb járt már.
Mindketten kiugrottak az ablakon, a vendégek pedig túlkiabálták a zenét
és az üvegcsörömpölést.
Amikor Selina az ablakhoz ért, ismét kicsapódott az ajtó. Batwing jelent
meg a küszöbön, úgy ragyogott, mintha épp most készült volna el a ruhája,
és már emelte is a karját, hogy valamiféle beépített fegyverrel rálőjön.
Selina kiugrott a nyitott ablakon. Esés közben megfordult, és a
levegőből nézett a helyiség túlfelén álló Batwing szemébe.
Aztán mindkét kezével bemutatott neki.
A szabadesés két szívdobbanás erejéig a fülébe dalolt, utána ráesett az
alatta húzódó ponyvára, visszapattant, és elkapta a hotel nem messze álló
zászlórúdját. Rákulcsolta a lábát, és lecsúszott, egyenesen a kabrióba,
amiben Harley és Méregcsók várta ékszerektől duzzadó sporttáskákkal. A
sofőrülésben landolt.
Batwing épp abban a pillanatban ért az ablakhoz, amikor Selina
beindította és sebességbe tette a kocsit, majd tövig nyomta a gázpedált.
Batwing káromkodása hallatán biztos elájult pár előkelő hölgyemény
odabent.
Selina, Harley és Méregcsók elszáguldott Luke Fox Porschéjában.
 16. FEJEZET

Túl messzire mentek.

Luke-ot nem érdekelte a kabrióvá alakított autója, ami egész éjszaka
odakint állt, a parkolóinasnak hála kulccsal együtt. Nem, ez érdekelte a
legkevésbé. Viszont így, ilyen nyilvánosan meglopni és megfélemlíteni az
embereket! Nem számít, a társadalmi ranglétra melyik fokán állnak, vagy
hogy megengedhetik-e maguknak, hogy újat vegyenek az eltulajdonított
értékeik helyett. Ilyesmi egyszerűen nem történhet meg, nem is fog többé
megtörténni, ha rajta múlik.
Luke hátrapillantott a kétségbeesett, döbbent vendégekre, akik még a
bálteremben álltak. A zenekar gyorsan, fülét-farkát behúzva távozott.
– Rajta vagyok az ügyön – jelentette ki a helyiségben lévőknek.
– Elvette a gyémántomat! – visította egy halálsápadt nő. – Azonnal
kapja el őket!
Luke legszívesebben a szemét forgatta volna erre az önzésre, és
emlékeztette magát, hogy egész Gotham Cityért dolgozik, amikor kiugrott
a törött ablakon.
Bevonszolja mindhármat a Gotham City-i Rendőrkapitányságra.
A Macskanő lesz az első.

♦♦♦

Selina kilencvennel, száztízzel, majd százharminccal hajtott, a kocsi

gyönyörűen duruzsolt alatta, ahogy végigszáguldottak a Robinson Park
üres, kanyargós útján. Tomboló vére dalként lüktetett, édesen, akár a
meleg éjszaka.
Nincsenek szabályok. Nincsenek akadályok. Semmi sem tarthatja vissza
őket.
 Selina beleveszett az érzésbe, élvezte.
Harley vihorászott, gyöngyöket és karkötőket aggatott magára, párat
Méregcsókra is rádobott.
Mögöttük az égbolt pirosra és kékre váltott. Selina fokozta a tempót, a
motor sportos durrogása mennydörgésként hasított el a fák mellett.
Befordultak az egyik kanyarban, Méregcsók feljajdult, amikor Harley
nekicsúszott, ékszerek és gyöngyök csattantak egymásnak. Selina
belenézett a visszapillantó tükörbe, a szirénák és a fények alapján felmérte,
milyen közel járnak az üldözőik.
Fekete árny szállt az égen.
– Denevér a nyomunkban – kiáltott hátra Selina.
Harley és Méregcsók elhallgatott, megfordult a hátsó ülésen. Harley
káromkodott egy sort, a robbanógömbökkel teli fegyverövéhez nyúlt.
Batwing szélesre tárt szárnyakkal – denevérszárnyakkal – száguldott
utánuk.
– Milyen kreatív – motyogta Méregcsók.
A csípőjén hordott hosszú, halálos inda már a kezében kígyózott.
– Az álruhája megerősített páncél – kiáltotta Selina. – A szárnyakat
célozzátok!
A visszahúzható, mechanikus szárnyakat, amik segítségével hosszasan
siklott a levegőben.
Selina kockázatot vállalt azzal, hogy azt parancsolta nekik, lőjék le, de
túl sokat kérdezősködtek volna, neki pedig túl sokat kellett volna
magyarázkodni, ha azt mondja: Ne öljétek meg!
Hosszú gyöngysor lebegett Harley mögött, ahogy leakasztotta egyik
vidám színekben pompázó gömbjét, és egy baseballjátékos ügyességével
Batwing felé hajította. Batwing kitért előle, ügyesen elkerülte a gömböt,
ami felrobbant ott, ahová repült.
Mindez előhozta a poszttraumás stresszét, de nem lassította le.
Harley újabb gömböt dobott felé, majd rögtön utána egy harmadikat is.
Batwing ismét felröppent, kikerülte a bombákat. Egyre közelebb ért
hozzájuk.
– Még mindig túl messze van az indámhoz – kiáltotta át Méregcsók a
válla felett Selinának, aki a vezetéssel törődött. – Ha lefékezel…
Batwing felemelte a karját, rájuk lőtt. Nyilat küldött a hátsó kerekek
felé.
 Selina félrerántotta a kormányt. Harley káromkodott, nekicsapódott
Méregcsóknak, akinek az indája a másik lány köré fonódott, hogy
megtartsa az egyensúlyát.
A nyílvessző nem talált, visszapattant az aszfaltról.
– Ideje nagyban változtatni a hozzáállásán! – Harley az ajkát
biggyesztve igyekezett kiszabadulni Méregcsók indájából.
Batwing ismét felemelte a karját, újabb lövésre készült. Méregcsók
lelökte magáról Harley-t, és kiszabadította az indáját.
– Igazad lehet – sziszegte, és ő is a magasba lendítette a karját. – Már
elég közel jár.
Selina teljes mértékben egyetértett.
– Mindjárt előkészítem a terepet – kiáltotta Selina Méregcsóknak, és
újabb kanyart vett be, majd keresztülrepesztett a kis hídon, ami a Robinson
Parkot kettészelő Finger folyó túlpartjára juttatta őket. – Forduljatok előre,
és készüljetek! – A válla felett kiáltotta a parancsokat. – Biztonsági övet
bekötni!
Balra rántotta a kormányt, amikor Batwing újabb acélnyilat lőtt rájuk.
Méregcsók és Harley vigyorogva, szalutálva engedelmeskedett.
Amint elérték az út hosszú, egyenes szakaszát, Selina beletaposott a
fékbe. A biztonsági öv a testébe nyomódott, még az álruháján keresztül is.
Harley-ból szitokáradat bukott elő.
Batwing elszáguldott felettük, ahogy hirtelen lefékeztek, és védtelenül
maradt a háta.
Méregcsók kipattintotta a biztonsági övét, az első ülésre ugrott, és
megtámasztotta az alkarját a szélvédőn. Egyetlen pillanattal később már ki
is lőtt két hosszú zöld indát, keresztülhasítottak az éjszakán. Egy balra, egy
jobb ment. Robbanóanyagokra és gázokra nyilván Batwing is számított, de
két élő valami támadására?
Úgy tűnt, a meglepetés ereje Méregcsók malmára hajtja a vizet. Batwing
szélesre tárt szárnnyal fékezett, és megfordult. Csakhogy túl későn
eszmélt.
Méregcsók mindkét indája eltalálta. És bár Batwing ruhája valamilyen
elpusztíthatatlan anyagból készült, a szárnyai nem. Az indák úgy siklottak
keresztül a fémen és a drótozaton, mint forró kés a vajon, és Batwing az
óriási tölgyfák felé bucskázott.
 Harley örömujjongásban tört ki, ugrált ültében, és vállon veregette a
vigyorgó Méregcsókot, akinek a kesztyűin apró virágok nyíltak.
– Fenomenális! – lehelte Selina, és megkockáztatott egy pillantást
hátrafelé. A sisakja alatt hasonló vigyor rajzolódott ki az arcára, mint
Méregcsókéra. – Egyszerűen fenomenális!
Méregcsók meghajolt, már amennyire ez kivitelezhető volt a kocsi
anyósülésén.
Selina továbbra is vigyorogva sebességbe tette a kocsit, és rátaposott a
gázpedálra. A Porsche egy hullócsillag sebességével lőtt ki az éjszakába.

♦♦♦

A Porschét egy mellékutcában hagyták, majd visszametróztak az East

Endre. Selina egy graffitivel teli felszíni megállónál kiszállt a
metrókocsiból, Harley és Méregcsók pedig követte. Elhozták az összes
ékszert a kabrióból, zárt sporttáskáik hétköznapinak tűntek.
A megjelenésük azonban nem. Az utasok abban a pillanatban leszálltak,
ahogy ők beléptek a metrókocsiba. Hogy hívták-e a rendőröket vagy sem,
nem számított. Árkon-bokron túl járnak majd, mire a járőrkocsik
kiérkeznek.
Harley-t túlságosan lefoglalta a telefonja ahhoz, hogy felfigyeljen
minderre, még a peronon sétálva is a készüléket nyomkodta,
Méregcsóknak kellett odébb terelnie őt, ha fémoszlop vagy pad került az
útjába.
– Ezt nézzétek! – A képernyő fénye rávetült világos sminkjére. –
Mindenhol rólunk írnak.
Selina megtorpant a megálló lépcsőjénél, hogy végignézze Harley
feltartott telefonján a videót, amit valaki a gálán készített róluk.
Felfegyverkezve, mosollyal az arcukon rontottak be a bálterembe.
Legalábbis Harley és Méregcsók, az ő arcuk látszott.
– És itt van ez is! – eresztette lejjebb Harley a telefonját, hogy egy
másik videóhoz görgessen.
Selina ezúttal saját magát látta, ahogy kiugrik az ablakon. Lelassították a
felvételt, látszott, ahogy megpördül a levegőben, majd duplán bemutat
Batwingnek és mindenki másnak a gálán.
Selina pislogott. Még sosem látta magát… akció közben.
 Hirtelen felrémlett előtte az a régi kép, amin egy tornászbajnokságon a
gerendán ugrik. Annyi minden változott, mégis mennyi minden ugyanaz
maradt. Lerázta magáról a néma súlyt, ami azzal fenyegetett, hogy
magával rántja.
Méregcsók nevetve nézte a képernyőt, a csípőjével meglökte Selinát.
– A cicus vicces is tud lenni!
Selina visszalökte.
– Menjünk! Most is vesznek minket – biccentett a tőlük néhány méterre
lévő biztonsági kamera felé.
Harley elhajított egy kis bombát. Volt, nincs kamera.
Selina kuncogott.
– Hát, ez is egy megoldás.
Méregcsók felzárkózott mellé, és lecaplattak a mocskos lépcsőn az
alattuk húzódó útra.
– Mikor csapunk le legközelebb, hölgyeim?
– Három nap múlva – felelte Selina.
– Miért nem holnap? – kérdezte Harley izgatottságtól csillogó szemmel.
– Mert azt akarjuk, hogy mindenhová eljussanak a videók. – Selina a
telefon felé biccentett, amit Harley még mindig a kezében szorongatott. –
Nem akarjuk, hogy összefolyjanak a betörések.
Elérték a csendes, lepusztult utcát, lábaik csak úgy falták az aszfaltot.
– Addig meghúzzuk magunkat – jelentette ki Méregcsók. – Úgyis van
mit csinálnom a laborban.
– Akkor jó. – Selina elhallgatott. Méregcsókhoz fordult: – Az a szer,
amivel elbódítod az embereket… rajtunk miért nem használod?
Harley leeresztette a telefonját. Méregcsók Selina szemébe nézett.
– Egyrészt a sisakod miatt nem működne. Másrészt… – Méregcsók
vállat vont. – Ellentmond az elveimnek. Egy részüknek legalábbis.
– Miféle elveknek? – Selina képtelen volt visszafojtani a kérdést.
Méregcsók kesztyűs kézzel végigsimított a mellkasán virágzó orchideák
egyikén.
– Ne verd át a szövetségeseidet! – emelte fel élénk, átható zöld szemét.
Selina biccentett. Értette a szavakban rejlő fenyegetést. Ideje volt
indulni. Hosszú, kanyargós út vezetett hazafelé, ha el akarta kerülni a
kamerákat.
– Pár nap múlva elküldöm a következő célpont részleteit.
 A két nő homlokráncolva megtorpant.
– Hogy hívnak? – faggatta Méregcsók.
Selina nem volt benne biztos, hogy van még egyáltalán neve.
A név azt jelenti, hogy az ember tartozik valahová, hogy valaki. És ezt
vagy törölték belőle, vagy készséggel hagyta maga mögött őket.
– A Macskanő megteszi – felelte Selina nyájasan, hiába furakodott a
kérdés a lelke mélyére.
Harley a nyelvével csettintett.
– Titkok, a titkolózás nem jó buli…
Selina hűvösen leintette.
– Három nap. Álljatok készen!
Épp időben pillantott hátra ahhoz, hogy lássa, Harley belekarol
Méregcsókba.
– Hozzád menjünk, vagy hozzám, édes?
Méregcsók elpirult, és így felelt:
– Hozzám.
Határozottan több volt közöttük barátságnál. Még akkor is, ha a jelek
szerint nem konkretizálták, miféle kapcsolatban állnak.
Selina mellkasa elszorult, amikor eggyé vált az árnyakkal.
Sosem tapasztalhatta meg, milyen érzés, ha van valakije, ha együtt lehet
valakivel.
Persze ez most amúgy sem számított, hiszen káoszba akarta taszítani
Gotham Cityt, el akarta takarítani a mocskot. Ugyanakkor… elmerengett
rajta, milyen lehet.
 17. FEJEZET

Meglógtak. Kicselezték, aztán elszáguldottak az éjszakába.

Luke olyan dühös volt, hogy nem jött álom a szemére azon az éjszakán.
Sem a következőn. Ami persze még mindig jobb volt, mint a szokásos
rémálma. Nem segített a lelkiállapotán, hogy folyton a videófelvételt
játszották a hírekben. Ahogy a trió beront, aztán a Macskanő kiugrik az
ablakon, és bemutat neki.
Az a rengeteg rémült ember a bálteremben, akit nem tudott megvédeni.
A mínusz hetedik emelet mélyén Luke morogva forrasztotta össze a
második lyukat az álruhája szárnyán, csak úgy szálltak a szikrák.
Méregcsók tökéletesen célzott. Ő pedig úgy röppent eléjük, mint valami
nyomorult agyaggalamb.
Az indák elfonnyadtak és elhaltak, mielőtt visszaért velük a laborba
elemzésre. De az, hogy mozogtak, hogy Méregcsók irányította őket…
Jézusom! Talán tényleg igazak a pletykák, és mégsem teljesen ember.
Bruce nem tudott a dolog végére járni, hiszen csak egyetlenegyszer
találkozott Méregcsókkal, akkor is rövid időre, de azért lehetőségként ezt
is feltüntette a nő Denevérbarlangban tárolt aktájában.
Luke bele sem akart gondolni, milyen hatalmas erők akarják rátenni a
kezüket ezekre a képességekre. Hogy valami sokkal rosszabbá fejlesszék,
mint amilyen Méregcsók most.
Jelzőcsengő harsogta túl a hegesztőkészülék zúgását, mire Luke
kikapcsolta, és izzadt fejére tolta a védőálarcot.
– Igen? – kérdezte az üres helyiség falába és plafonjába épített
hangszórókat.
– Egy bizonyos Miss Vanderhees szeretné látni.
Luke összerándult.
Az asszisztense pontosított:
 – A tizenegyedik emeleti irodájában. Megmondtam, hogy most sok a
dolga, de azt mondta, megvárja.
Luke halkan felnyögött. Mégis, mi a fenét akar pont ő?
– Mondd meg neki, hogy…
Ha azt mondja, nem ér rá, képes visszajönni. Vagy otthon keresi, ami
azzal jár, hogy különféle időpontokban becsenget, és elkezd azon agyalni,
hol tölti az idejét Luke.
Felsóhajtott.
– Mondd meg neki, hogy negyedóra, és ott vagyok. Köszönöm!
Eléggé izzadt és koszos volt, le kellett zuhanyoznia. Lent is volt
fürdőszoba és váltásruha, egy szép öltöny, arra az esetre, ha az apja
megbeszélésre hívná.
– Úgy lesz, Mr. Fox!
Luke tizenkét percen belül fent volt, grafitszürke zakója kissé feszült a
vállán. Felszedett némi izmot magára az utóbbi hónapokban, kénytelen
lesz elvinni az öltönyt a szabójához. A halványlila ing mandzsettáját
igazgatta, amikor belépett a sarokirodába. Holly a makulátlan íróasztal
előtt ült az egyik székben.
Luke ügyelt rá, hogy csak semmitmondó vállalati levelek és meghívók
álljanak az íróasztal szélén. Fotók az anyjáról és az apjáról, meg Markról
és Elise-ről, valamint saját magáról, amikor tizenöt évesen először nyert
bokszmérkőzést. Minden mást, minden lényegest elzárt a mínusz
hetediken.
– Holly! – szólalt meg üdvözlésképp, miközben megkerülte az asztalt. –
Örülök, hogy látlak!
A kiképzésének köszönhetően, ösztönszerűen felfigyelt a nő
megjelenésére, ahogy mindenki máséra is, akivel összefutott: lazacszínű
blézer, hozzáillő ruha és sötétkék magas sarkú. Semmi különös.
Leszámítva a mosolya árnyékát. Az meglepte.
Ha másért nem, hát azért, mert volt benne némi él, amit korábban nem
látott. A pillantása… fürkészőnek tűnt.
Csak így lehetett jellemezni. Fürkésző, ravasz. Lehet, hogy egy
kibírhatatlan sznob, Luke-nak most mégis olyan érzése támadt, hogy talán
mégsem olyan sekélyes, mint elsőre gondolta. Talán csak megjátszotta
magát, hogy előnyre tegyen szert ezáltal.
 – Minek köszönhetem a látogatásod? – kérdezte Luke, és leült az
üvegasztal mögé.
Különösmód örült neki, hogy van közöttük valami.
Holly végignézett rajta zöld szemével.
– Kíváncsi voltam, hogy vagy. Hallottam az autódról.
Az érdekelte Luke-ot a legkevésbé.
A Porschét megtalálták, hála a nyomkövetőnek, amit ő maga szerelt be.
Gyönyörű gépezet tönkrement borítással. Szívesen átadta a rendőrségnek
bizonyítékképp.
– Jól vagyok – legyintett. És bár a legkevésbé sem volt hangulata ehhez
a beszélgetéshez, főleg, hogy még mindig jó néhány órát bele kellett ölnie
az álruhája megjavításába, ismét szemügyre vette Hollyt, a nő elfehéredő
kézfejét a széken. – Te hogy vagy?
Két napja ő is ott volt a gálán. Holly végigsimított a kulcscsontján,
mintha érezné az ékszert, amit nyilvánvalóan át kellett adnia.
– Felzaklattak a történtek, de jól vagyok.
Luke tudta jól, hogy jó néhány ember mondja ugyanezt. Az ő hibája,
hogy zaklatottak, hogy félnek. Ha gyorsabb lett volna…
– Csak pár bűnöző volt – mondta halkan. – Hamarosan elfogják őket.
Valami megcsillant Holly szemében.
– A fegyvereik elég komolynak tűntek.
Azok is voltak.
– A mi épületünkben jó a biztonsági rendszer – magyarázta. Felmerült
benne, hogy Holly talán megnyugvást keres nála. – És a gálákon is
fegyveres őrök szolgálnak majd ezentúl. – Elmosolyodott, még ha kissé
komoran is, de nyugodtan, képtelen volt elnyomni lelkének azt a részét,
ami mindig szeretett volna megnyugtatni, megvédeni másokat. Az a része,
amit sosem tudott kikapcsolni magában. – Hamarosan elfogják őket.
Ebben biztos vagyok.
A jelek szerint Hollynak csak ennyi kellett. Bólintott, és felállt. Luke is
felkelt. Holly pillantása Luke mögé vándorolt, a zsúfolt utcára.
Gyakorlatilag az iroda minden pontjáról lenyűgöző kilátás nyílt a városra.
– Nincsenek barátaim Gothamben – szólalt meg Holly, lágyabban, mint
korábban bármikor.
Luke nem lepődött meg ezen, de azért udvariasan reagált:
– Ó!
 Az anyja igazán büszke lenne rá.
Holly tovább tanulmányozta a várost.
– Úgy hallottam, hogy édesanyáddal nonprofit szervezetet alapítotok,
hogy ökölvívással segítsetek a veteránokon.
Luke az asztalon ülő kristályóra minden egyes ütését tisztán hallotta.
Holly megvonta egyik vállát.
– Szeretnék segíteni.
Luke pislogott. Megköszörülte a torkát.
– Ez igazán nagylelkű tőled.
– Nem! – pontosított Holly. – Mármint… – Korábban még sosem akadt
el a szava. – Mármint persze, adakozok is majd. – Csak nem elpirult kissé?
– De szeretnék segíteni. Az időmet áldoznám rá. Mármint önkéntesként.
Luke-ot teljesen megdöbbentette a felajánlás. De hiába kutatta, semmit
sem talált Hollyn, ami ne az őszinteségéről árulkodott volna. Most látta így
őt először. Talán ez volt a valódi ember a társadalmi páncél alatt.
De miért most? Miért pont a rablás után? Nyilván kirajzolódott a kérdés
az arcára, mert Holly így folytatta:
– Hallottam, hogy segítettél kijutni pár embernek a bálteremből a
múltkor. Biztonságba juttattad őket. – Luke nem kérdezte, honnan tudja, ki
mondta el neki. – Rájöttem, hogy… talán rosszul kezdődött az
ismeretségünk.
A szimbolikus olajág. És Luke eleget látott a személyből, akit máskor az
ő köreikben lavírozáshoz és védelemhez szükséges státuszszimbólumok
fedtek ahhoz, hogy elgondolkozzon rajta.
Az anyja biztosan kerítene neki munkát. Úgyhogy a szavait
megválogatva így felelt:
– Hivatalosan még nem indult el a projekt, még csak a tervezési
fázisban vagyunk. De mindenképpen szólni fogok. – Halkan hozzátette: –
Köszönöm.
Holly egy pillanatra összevonta a szemöldökét. Mintha belelátna.
Mintha tényleg látná Luke-ot. Valami megmoccant erre az emlékei közt, a
mellkasában. A következő pillanatban Holly megrázta a fejét, szőke haja
ragyogott a napfényben.
– Rendben. Később találkozunk!
Sarkon fordult toronymagas tűsarkúján, és az ajtó felé indult.
 Luke tudta jól, hogy annak, amit tesz, az égvilágon semmi köze az anyja
által belenevelt udvariassághoz, sem ahhoz, hogy átlagosnak kell tűnnie, és
elültetni a nő gyanakvását, miért jár néha olyan későn haza. Megkerülte az
asztalt, és így szólt:
– Van kedved átjönni este? Rendelünk valami kaját.
Holly megtorpant a küszöbön. Luke rádöbbent, hogy Holly valószínűleg
életében nem rendelt még kaját, és már nyitotta is a száját, hogy valami
mást ajánljon, ám ekkor Holly meglepő módon így szólt:
– Pizza?
Épp elég remény és megkönnyebbülés szorult a kérdésbe ahhoz, hogy
Luke elmosolyodjon.
– Hétkor. Hozzál valamit, amit szívesen innál!
Nála csak sör meg skót whisky volt, és nem hitte, hogy a nő ilyesmit
szokott inni.
Holly rávigyorgott. Luke még egyszer sem látott tőle ilyesmit.
– Köszönöm. Akkor hétkor!
És ahogy Holly egyenletes, magabiztos léptekkel kisétált, Luke
eltöprengett, vajon olyasfajta ajtót nyitott-e ki az imént, amit később
képtelen lesz becsukni.

♦♦♦

Szüksége volt alibire estére. Nem rendeztek semmiféle partit vagy

vacsorát, ahol Holly Vanderhees megjelenhetett volna. A múltkori eset
után további értesítésig az összes gálát elhalasztották.
Elment hát Luke Fox munkahelyére, részben azért, hogy ránézzen,
milyen, miután ellopta a kocsiját, részben pedig azért, hogy emlékeztesse
őt és a pletykalapokat, hogy igenis ott volt a gálán két nappal ezelőtt, és
annyira megrémült, úgy ráijesztettek… bla, bla, bla.
Selinát határozottan felkészületlenül érte, hogy miután felajánlotta a
segítségét Hollyként, Luke elgondolkozott rajta, és valóban hálás volt érte.
Ahogy arra sem számított, hogy amikor végignézett rajta remekbe szabott
öltönyében, rádöbbent, ez a férfi tényleg kijuttatott pár embert a teremből.
És ennek semmi köze nem volt a bankszámláján csücsülő összeghez.
Azóta is a hazáját szolgálja, hogy hazatért.
Ezt saját magáról a legkevésbé sem mondhatta el.
 Kissé gyorsabban vert a szíve, mint szerette volna, amikor hétkor
bekopogott az ajtaján. Főleg, amikor meglátta Luke-ot feszes sötétkék
pólóban és farmerben, ahogy ajtót nyitott.
A férfi mosolyogva beljebb invitálta, és sokkal melegebb volt az
arckifejezése, mint korábban bármikor. Selina drága cicanadrágot, hosszú
ujjú pólót és sportdzsekit vett fel. Lezser, de minőségi darabokat.
– Van valami kívánságod a pizzával kapcsolatban? – kérdezte Luke,
ahogy az üveg ebédlőasztalon heverő telefonja felé indult.
Az ő lakása kellemesebb volt, mint Hollyé. Barátságosabb.
Holly felmérte a kijáratokat, az ablakokat. Ugyanaz a nyitott tér
dominált, mint nála: egyetlen óriási helyiségben volt a konyha, a nappali
és az ebédlő, a falak pedig üvegből készültek, amik az épületet körbeölelő
teraszra néztek. Jobbra, az ebédlőrész mellett hosszú folyosó nyílt, pont
olyan, mint az övé, nyilván ott volt a mosdó, a nagy hálószoba meg a két
vendégszoba, mindegyik külön fürdőszobával. A szürke különböző
árnyalataiban pompázó falak, bőrből és krómozott fémből készült bútorok,
vastag, meleg szőnyegek és lágyan ívelt lámpák. Gázkandalló égett az
óriási, síkképernyős tévé alatt, amin épp egy vetélkedő főcíme ment.
Ha tényleg ugyanolyanra építették a két lakást, akkor a széf Luke
gardróbszobájában lesz, a falba építve. Nem mintha bármi egyebet el akart
volna lopni tőle.
– Szép lakás – jegyezte meg, és követte őt a nyitott konyhába. Csupa
carrarai márvány és fekete szekrény. – És ööö… – Amikor utoljára pizzát
evett… Nem is emlékezett rá. Határozottan nem olyan volt, mint amit
Gotham Cityben készítenek. Nem, ő vékony tésztás, egyszerű pizzát evett
Olaszországban, olyan finomat, hogy mind a tíz ujját megnyalta utána.
Előtte pedig egy olcsó helyre járt az East Enden. Már az emlék elég volt
ahhoz, hogy összefusson a nyál a szájában. Persze ezt nem mondhatta el
Luke-nak. – Sima sajtos jó lesz.
– Nem baj, ha a felét kolbásszal és pepperonival kérem?
Selina figyelte, ahogy Luke tárcsázza a számot.
– Csak ha az egészet úgy kéred!
Luke derűs pillantást vetett rá a szeme sarkából, majd leadta a rendelést.
– Húsz perc – tájékoztatta.
Selina biccentett, és a kabátja zsebébe dugta a kezét.
– Nem hoztál semmit inni.
 – Nem igazán szoktam inni – vallotta be.
Tényleg nem, sem Selinaként, sem Hollyként. Látta, mit tett az anyjával
az ital. És bár iszogatott pezsgőt a gálákon és mimosa koktélt a
villásreggeliken… sosem vitte túlzásba. Sosem ivott annyit, hogy
elveszítse a fejét.
– Megértem – felelte Luke. – Én sem. – Újabb piros pont, ismerte el
Selina. Luke kinyitotta az óriási hűtőt, és szemügyre vette a tartalmát. –
Üdítő? Gyümölcslé? Víz?
– A víz tökéletes lesz.
Leült a márvány konyhaszigethez, és a tévét figyelte a helyiség másik
végében.
– Melyik napjainkban is létező országban játszódik a legtöbb
Shakespeare-darab Anglia után? – kérdezte a műsorvezető.
– Olaszország – felelte Selina, miközben Luke letette elé a pohár vizet.
A játékos ugyanezt a választ adta. Luke felvonta a szemöldökét, de nem
szólt semmit.
Újabb kérdés következett.
– Ki volt a templomos lovagok utolsó nagymestere?
Luke és Selina egyszerre felelt:
– Jacques de Molay.
Selina Luke-ra mosolygott, és a legkevésbé sem kellett megjátszania
magát.
– Nem gondoltam volna, hogy szereted a vetélkedőket.
– Csak azért, mert jól fésült vagyok, még tudhatok pár dolgot, nem?
Még mielőtt Selina reagálhatott volna, a műsorvezető újabb kérdést tett
fel.
– Melyik a legnagyobb ország a világon, ahol nincs egyetlen állandó
folyóvíz vagy természetes tó sem?
Selina válaszolt a kérdésre, épp azt mondta, amit Luke:
– Szaúd-Arábia.
Helyesen feleltek. Luke ravaszul elmosolyodott.
– A vesztes fizeti a vacsorát – ajánlotta felcsillanó sötét szemmel.
Teljesen más, döbbent rá Selina. Nem olyan arrogáns gazdag fickó, mint
akinek hitte. Nem henceg, nem fitogtatja, hogy igazi hős. Gyengéd… és
kedves. Kevés ilyen férfival találkozott idáig, eszmélt rá.
Így hát Selina Luke vizespoharához koccintotta a sajátját.
 – Ha tudnád, mire vállalkozol! – búgta.

♦♦♦

Holtverseny lett a vége. Még pár olyan kérdésre is tudták a választ, amire a
játékosok nem. Luke-ot nem lepte meg a dolog, mert szinte mindig így
alakult, amikor vetélkedőt nézett, az viszont kellemes meglepetésként
szolgált, hogy Holly is jártas sokféle témában. Az összes kérdésre helyesen
felelt. Mire megjött a pizza, ismét a nőt tanulmányozta.
Az előítéleteire hagyatkozott volna korábban? De hát Holly olyan
rohadt jól adta az unott, lelketlen örökösnőt. Akihez viszont az irodájában
volt szerencséje… csupán egy futó pillanatig… belelátott.
A lány az illemet sutba vágva felfalt három szelet pizzát. Időnként
belekortyolt a vízbe, és csak tömte magába a pizzát, Luke alig tudott lépést
tartani vele.
Egyik vetélkedőt a másik váltotta, és ismét kiújult a versenyszellemük.
A műsor végén megint döntetlenre álltak, és Holly rámosolygott.
Őszinte, békés mosollyal. Olyasfélével, amit a média és az elit
valószínűleg sosem láthatott. Fiatalabbnak tűnt tőle… csinosabbnak.
Holly felállt a sarokkanapéról, ahová fél órája átköltöztek, hogy a
kandalló és a tévé közelében legyenek.
– Köszi a vacsorát! – nyújtózkodott.
– Csodálkozom, hogy jutott nekem is.
Holly halkan felnevetett.
– Legközelebb kettőt rendelünk.
Legközelebb. A szó egyfajta meghívásként lógott közöttük a levegőben.
És ahogy Luke odakísérte Hollyt a bejárati ajtóhoz, kibukott a száján:
– Úgy lesz.
Becsukta az ajtót, hallgatta, ahogy Holly visszasétál a saját lakásába, és
bezárja maga mögött az ajtót.
Amikor néhány órával később Luke belebújt az álruhájába, és
nekivágott az éjszakának, az arcán még mindig halvány mosoly ült.
 18. FEJEZET

– Siess! – sürgette Méregcsók a bank alagsori folyosójának közepéről

Harley-t, aki épp robbanószerkezeteket helyezett el a páncélterem
ajtajánál.
– Megyek már, megyek! – motyogta Harley. – Elég egyetlen rossz
mozdulat, cukorfalatkáim, és nekünk is annyi.
Méregcsók toppantott a márványpadlón.
– Tudom, hogy működnek a robbanóanyagok.
– Akkor miért nem te csinálod?
– Gyorsabban átütnék a betont az indáim, mint amilyen sebességgel te
mozogsz.
Selina a felfelé vezető lépcsőnél állt, nem foglalkozott a két lány játékos
civakodásával, csak a felettük elterülő sötét bank neszeire figyelt. A
riasztót elvágták, és ügyeltek, hogy ne csapódjon le a súlyos fémajtó a
lépcső tetején.
Méregcsók elkábította az éjjeliőrt a virágaival, és most… Selina nem
hallott semmit.
Selina felemelte a kezében szorongatott fényképezőgépet – Harley
elhátrált odáig, ahol Méregcsók állt –, és letette a gondosan elhelyezett
állványra.
– Készen álltok? – kérdezte Selina a két lánytól.
Harley válaszképp átkarolta Méregcsók vállát. Mindketten vigyorogtak,
mint a vadalma. Selina kicsit odébb állt meg, összefont karral, és így szólt:
– Most!
Fény villant előttük és mögöttük is, a fényképezőgép lekapta a
pillanatot, amikor a páncélterem ajtaja felrobbant.
Na jó, kisebbfajta robbanás volt csak. Olyasmi, mint amikor Selina
használta a saját mágneses rezgést generáló gépét. Titkos recept alapján
készült a robbanószer, tájékoztatta Harley, amikor Selina kérdezte. Aztán
amikor a macskákkal meg a kíváncsiságukkal ugratta, Selina már nem
figyelt rá.
Kis adagokban volt képes elviselni Harley-t. Kis adagokban tudta
kezelni és élvezni a társaságát.
– Tényleg úgy gondoljátok, hogy a médiának kelleni fog ez a fotó? –
kérdezte Méregcsók az oszladozó füstben.
Kesztyűs kezével félresöpörte a szürke felleget. Selina felkapta a
sporttáskáját, és belépett a füstcsíkok közé.
– Kinek ne kellene? – kérdezett vissza Harley.
Selina szemügyre vette a homályos páncéltermet, beindult a sisakja
éjjellátó funkciója. Gébicsről nem hallott a média. Nem tudta, ez jó vagy
rossz. Vajon mikor jut Nyssa és Talia fülébe? Mikor tűnődnek el ezen az
egészen? Mikor küldenek valakit, akinek a segítségével próbára tehetik?
– Az újságok imádni fogják – jelentette ki, és odasietett az egyik
széfhez. Könnyedén feltörte a kezdetleges zárat. Az ékszereket a táskájába
szórta. – Gotham elitje pedig azt hiszi majd, hogy már nem partikra járunk,
hanem bankokba, és folytatják a gáláikat.
Harley a homlokát ráncolva hessegette a füstöt.
– Tudnék mit kezdeni egy új tiarával.
Selina kuncogva nyitott ki egy újabb széfet.
– Mit szólsz ehhez?
Csillogó smaragd nyakéket tartott a kezében.
Harley szeme tágra nyílt. Selina odahajította neki az ékszert.
– Amiért kinyitottad a páncéltermet.
Harley elkapta a nyakláncot.
– Anyám imádná – lehelte.
Ez volt az első alkalom, hogy az anyját említette. És bár a kérdések
problémákat szülhettek, Selina mégsem tudta lenyelni:
– Jóban vagytok?
Harley zsebre tette a nyakláncot.
– Nála jobban senkit sem imádok ezen a világon. – Méregcsókra
kacsintott. – Téged leszámítva, édesem. – Harley az állával Selina felé
bökött, fonatai meglebbentek. – Te jóban vagy anyukáddal?
Nem. Soha. Még véletlenül sem. Selina vállat vont.
– Szóra sem érdemes az a nő.
 Igazat mondott. Harley tekintete ellágyult, az arcára elviselhetetlen
kifejezés ült ki.
Méregcsók, hogy megkímélje Selina lelkét, a táskájába készpénzt
gyömöszölve közbeszólt:
– Szóval, ezután még néhány partira lecsapunk?
Selina azt kívánta, bár ne lenne rajta a sisak. Hogy hálás pillantást
vethessen Méregcsókra.
– Ugye nem csalódottságot hallok a hangodban? – Selina széfről széfre
járt, a papírokat és különféle vackokat otthagyta, csak az ékszerek
érdekelték. – Szerencsétlen Batwingnek fogalma sem lesz, merre keressen
minket.
Méregcsók hümmögött.
– Mit tudunk róla? Az biztos, hogy nem bántunk el vele véglegesen
legutóbb.
Selina nyugodtan felelt.
– Majd leszámolunk vele, amikor eljön az ideje.
– Fellógathatnánk egy lámpaoszlopra a beleivel – tette hozzá Harley, és
közben tovább törte a zárakat, és söpörte az értékes holmikat a táskájába.
Selina úgy sejtette, komolyan beszél.
– Felhasználhatnánk, hogy kiderítsük, ki valójában Batman –
gondolkozott Méregcsók hangosan. Becipzározta a táskáját. –
Összedolgoznak. Talán elmondaná.
– Kínozzuk meg? Benne vagyok! – lelkesedett Harley.
– Vannak egyéb módszereim, amikkel szóra bírhatjuk – pontosított
Méregcsók gyorsan. – Nem kell rögtön víz alá nyomni.
Nyilván azokra a természetes mérgekre gondolt, amikkel a gálán rávette
a vendégeket, hogy nyújtsák át az ékszereiket.
Selina közbevágott, még mielőtt a két lány belemélyedhetett volna a
témába:
– Nem része a tervünknek. Kerüljük el!
– Miért? – Harley mosolya kissé baljóslatúvá vált.
– Mert ő majd foglalkozik a maffiafőnökökkel meg a bandákkal
helyettünk. Eltakarítja őket az utunkból. Ha elbánunk vele, akkor mind
előmászik a csatornából, hogy megvesse a lábát Gotham egy részén. Ha
viszont Batwing továbbra is visszatartja az áradatot… – Selina vállat vont.
– Jókora fejfájástól véd meg minket, miközben mi kifosztjuk a várost.
 Nem tűnt úgy, hogy sikerült meggyőzni a táskáját becipzározó Harley-t.
– Mi van, ha a következő helyen ott lesz? – kérdezte Méregcsók.
Selina elmosolyodott a sisak alatt.
– Akkor tovább játsszuk a szokásos játékot: kicselezzük és elhúzunk.
– De… – vitatkozott volna Méregcsók.
– Hidd el – vágott közbe Selina a vállára kapva a sporttáskáját –,
játszadozni vele, az őrületbe kergetni sokkal élvezetesebb, mint megölni.
Harley szólásra nyitotta a száját, Selina azonban felemelte a kezét,
ugyanis a sisakja vészjelzést adott le.
– Hamarosan társaságunk lesz.
Léptek döndültek. Nem az őrök, nem hallott ugyanis kulcscsörgést meg
az egyéb rájuk jellemző zajokat.
Méregcsók előhúzott két baseball-labda nagyságú virágot az övéről, az
aranyszirmok kitárultak. Várakoztak.
Selina leoldotta az ostort az oldaláról. A sisak továbbra is friss
információkkal látta el.
– Nyolcan jönnek, határozott léptekkel – mormolta Selina Harley-nak és
Méregcsóknak. – Valószínűleg férfiak. Csapatban, nem sorban. Mindjárt
ideérnek…
– Nahát, cicus, micsoda barátokkal érkeztél! – vigyorgott gúnyosan a
magas, vékony férfi a csapat közepén.
Mindegyikük elnyűtt, foltos, sötét ruhát viselt. Bűnözők. Nyilván egy
kisebb bandából. Nem látszott rajtuk semmilyen jelzés, ami alapján be
lehetett volna azonosítani őket.
– Egy nagyra nőtt páfránnyal – lépett be a férfi a terembe.
Méregcsók megmerevedett, virágai még jobban kinyíltak. A férfi
csúfondáros pillantást vetett Harley-ra, és így folytatta: – Meg egy
lestrapált ribanccal.
Selina a fogát csikorgatta, nehezen fojtotta vissza az indulatait. Ha
Méregcsók ki tudna ütni párat a virágaival, Harley meg felrobbantaná a kis
bombáit… azzal kiegyenlítődnének az erőviszonyok. Úgy sem lenne
rózsás a helyzet, de a maradékkal elbánna. Bár némiképp komplikálná a
dolgokat, ha elbánnának valamelyik maffiafőnök bandájával.
Harley a gúnyolódásra ügyet sem vetve előrelépett, és az ajkát
biggyesztve megszólalt:
 – Tényleg ezt akarod, Ralph? Nem találkoztunk, nem is tudom, hónapok
óta, és most fogod magad, és beszólogatsz? Nekem és az új barátaimnak
is?
Méregcsók továbbra is a férfiakra meredt, a keze ügyében tartotta a
virágokat és az indákat. Harley gyors pillantást vetett Selinára,
egyértelműen ki lehetett olvasni a szavakat kék szeméből.
Bízz bennem!
Mégis, miért? Hogy megölesse magukat? Pár perc alatt
kimenekülhetnek. Már ha addig nem érnek ide a zsaruk.
Harley ismét előrelépett, és megint Selinára pillantott.
Bízz bennem!
Ami ellentmondott Selina kiképzésének, ösztöneinek. Nem emlékezett
rá, mikor bízott meg utoljára bárkiben is. Saját magát leszámítva.
Méregcsók alig hallhatóan figyelmeztette Selinát:
– Ne ellenkezz!
Selina felmérte a férfiakat. Harley kedves mosolyát.
Harley eléggé ismerte ezeket a fickókat ahhoz, hogy tudja, az erőszak
vagy nem válna be, vagy jó nagy szarba kerülnének miatta.
Bízz bennem!
Bár Selina szíve összevissza vert, engedelmeskedett.
Ralph ismét gúnyosan rájuk vigyorgott.
– A barátaiddal nem fizettetek. Van akinek… nem tetszik a dolog.
– Egy szót se! – lehelte Méregcsók.
Harley intett a háta mögött, egyértelmű volt az üzenete: Kussoljatok! Az
ujja köré csavarta a fonata végét.
– Szívecském, hiszen te is tudod, hogy csak arra vártunk, legyen elég
megfelelő szajré, amit aztán annak rendje és módja szerint átadhatunk.
Meg a nagy büdös francokat! Szó nem lehet róla, hogy pénzt adjon
ezeknek a nyomorultaknak, ezt a pénzt…
– A főnöknek most kell – jelentette ki Ralph. A mögötte álló férfiak
közelebb léptek. Ralph Selinára mutatott. – Azt akarja, hogy hódoljon be.
Selina továbbra is az ostort markolta. Harley figyelmeztető, Maradj
csendben! pillantást lövellt felé, majd ismét Ralphra vigyorgott.
– Akkor miért nem megyünk hozzá? – paskolta meg Harley a
sporttáskát. – Személyesen viszem el neki.
Ralph elgondolkozott.
 – Jaj már, Ralphy! – búgta Harley. – A csajod meg én régóta ismerjük
egymást. – Hüvelykujjával Selinára bökött a válla felett. – A cicus új itt.
Nem ismeri még a szabályokat.
Selina tartotta a száját. Nagyon is jól ismerte a szabályaikat. És épp
újakat kovácsolt.
– Adjátok ide a táskákat, és majd mi odamegyünk.
– Ajánlom, hogy átadd szívélyes üdvözletemet Falconénak! –
csücsörített Harley.
Falcone.
A név végighasított Selinán.
Ezek a férfiak… Falcone emberei?
Nyilván újak, mert sem az arcukat, sem a nevüket nem ismerte.
Ralph fegyvert fogott Harley-ra. Méregcsók megmerevedett, az indái
kígyóztak.
– Mondd meg annak a mutánsnak – vicsorgott Ralph Méregcsók felé –,
hogy fogja vissza a növényeit!
Harley odasétált hozzá. A fegyverhez.
– Itt van a szajré. – Átadta a táskát a Ralph mellett álló férfinak. –
Menjünk!
Selina döbbenetére a férfiak utat nyitottak Harley-nak, aki a háta mögött
begörbített ujjakkal jelzett nekik. Gyertek! Siessetek!
Selina Méregcsókkal az oldalán vállra vette nehéz sporttáskáját, felkapta
a fényképezőgépet és az állványt, és követte őt.
Fegyverek kereszttüzében sétáltak fel a lépcsőn.
– Tudjátok, mi a legrosszabb a bűnözőlétben? – kérdezte Harley, amikor
felértek a lépcső tetejére, ahonnan a fő folyosó nyílt, és megfordult, hogy
lenézzen az őket követő, a hátukra fegyvert fogó férfiakra.
Selina odaért mellé, majd egy pillanattal később Méregcsók is. Épp
időben ahhoz, hogy lássák, ahogy Harley rácsap az ajtó melletti vörös
gombra.
– Az ember sosem tudhatja, kiben bízzon – válaszolta meg saját kérdését
Harley, mire a tizenöt centi vastag fémajtó becsapódott.
És bezárta őket.
Lövések fojtott zaja hallatszott odabentről, a Harley által bezárt férfiak
kiáltásai távolinak tűntek.
 – És ez jobb volt, mint a harc? – csattant fel Méregcsók, elhátrálva a
súlyos ajtótól meg a vörös pánikgombtól, ami megmentette őket.
A kezében tartott virágok ismét bezáródtak, és gyorsan zsebre tette őket.
– Igen, ha számításba veszed, hogy Ralphnál akkora bomba volt, ami
mindannyiunkat kinyírhatott volna.
– Nem, nem volt – fordult Selina a hátsó kijárathoz vezető folyosó felé.
– Láttam volna.
Megkocogtatta a sisakját.
– Hidd el nekem, hogy volt nála. A ruhája… csak leplezte a
csúcstechnológiás álcázóanyagot, amit Falcone a feketepiacon lopott.
Egyetlen mozdulat, és nekünk annyi. Valószínűleg épp most gondolkozik
el rajta, hogy fel kellene robbantania az ajtót. Úgyhogy jobb, ha sietünk!
Falconénak tehát ilyesmi is van már az arzenáljában.
Ami elfogadhatatlan. Rengeteg szempontból.
Ugyanakkor… Harley megmentette őket. Selina vállal belökte a hátsó
ajtót, és kilépett az üres sikátorba. Még csak őrszemet sem hagytak hátra.
Falcone jobban tette volna, ha okosabb embereket bérel fel.
– Köszi, Harley! – szólalt meg Méregcsók halkan.
Harley legyintett.
– Falcone dührohamot fog kapni, amikor meghallja, mit tettünk.
Selina elindult a sikátorban, a szirénák már vijjogtak a távolban. Falcone
erősebb lett tehát. Persze a közelében sem járt annak a világszintű
hálózatnak és a végtelen erőforrásnak, amivel a Liga rendelkezett, de elég
hatalommal bírt ahhoz, hogy többet jelentsen helyi fenyegetésnél.
– Elbánunk Falconéval – jelentette ki Selina inkább saját magának,
mintsem a többieknek címezve a szavait. Majd pillanatnyi hallgatás után
hozzátette: – Köszi, Harley!
Harley csak vigyorgott.
 19. FEJEZET

Három héttel később Selina belépett az épületbe, ahol lakott. Igyekezett

leplezni a bicegését, a lába sajgását. Harley egyik szerkezete túlságosan is
jól működött, és egy nagy betondarab Selina combjának repült. Az
álruhája szerencsére megvédte attól, hogy látható nyomot hagyjon rajta az
eset, viszont a csont nagy valószínűséggel megzúzódott. Méregcsók
ragaszkodott hozzá, hogy megnézze a sérülést. Még Harley is elnézést
kért.
Csakhogy Holly Vanderhees nem biceghetett, így hát Selina
fogcsikorgatva leplezte a magas sarkú miatt az egész lábát kínzó lüktetést,
ahogy felfelé ment a lifttel a mélygarázsból. Harci ruhában semmiképp
sem léphetett be az épületbe, pedig igencsak nehezére esett lehámozni
magáról a sikátorban, és belebújni a jelenleg viselt hosszú ujjú ruhába…
De azért sikerrel járt.
A lift megállt a földszinten, és Selina együgyű mosolyt varázsolt az
arcára. Remélte, hogy a hamarosan belépő illetőnek nem tűnik majd fel a
haját csatakossá változtató izzadság éjjel egykor.
A zúzódásokat látta meg először. A feldagadt szemet, ajkat. És egyetlen
szívdobbanással később már nyúlt volna Luke Fox után, de visszafogta
magát, még mielőtt hozzáért volna a férfi szürke, cipzáros
sportdzsekijének az ujjához. Luke pislogott egyet ép szemével, minden
mozdulata fájdalomról és fáradtságról árulkodott, amikor belépett a liftbe.
– Mi történt? – hördült fel Selina.
Ha Gotham City szánalmas kis bűnözői közül ártott neki valaki…
– Bunyóztam ma este.
– Ki támadott meg?
Luke a lift falának dőlt, az arcát teljesen szétverték. A lift élénk
fényében még rosszabbnak látszott.
 – Nem úgy. Bokszmérkőzés. Félprofi.
Most Selina pislogott. Tehát nem támadták meg.
– Ki nyert?
– Én – nevetett Luke halkan, reszelősen.
Tehát nem csak látszatból vannak ezek az izmok. Selina nem akart
belegondolni, miféle sérülések bújhatnak meg Luke ruhái alatt. Nyelt egy
nagyot.
– Miért bokszolsz?
Istentelenül sok pénze van. Selina soha be nem tette volna a lábát a
ringbe, ha nem állt volna az éhezés küszöbén annyi évvel ezelőtt.
– Mert… segít – felelte Luke, de nem fejtette ki bővebben a dolgot.
Segít. Tengerészgyalogos volt. Talán a harc segített neki megbirkózni
mindazzal, amivel kellett. Selinában felmerült, hogy talán Batwing is
katona. Hogy talán hasonló okokból küzd a bűnözők ellen.
A lift felért az emeletükre. Némaságba burkolóztak.
Selina is járt a tengerentúlon. Csak míg Luke harcolt ezért az
országért… Selina megtanulta, hogyan rombolja szét.
Ezért jött ide, hogy destabilizálja és aláássa.
Súlyos űr nehezedett a gyomrára, ahogy lassan kisétált a liftből.
– Tudok segíteni ellátni a sebeidet?
Luke a fejét rázta, de megrándult a mozdulatra.
– Megleszek.
Selina végigmérte, a melegítőnadrágot, a kabátot, ami elrejtette a férfi
összevert testét.
– Hadd hozzak egy kis jeget!
Ellopta a kocsiját, a festményét, a képébe hazudott… Ez volt a
legkevesebb, amit tehetett érte. Ha nem lett volna gazdag fiú, Selina úgy
fogalmazott volna, hogy jó ember. Ritka kincs.
– Köszönöm – felelte Luke.
És egy pillanat erejéig Selina visszakerült a mocskos, veszélyes
folyosóra, amikor Luke hiába igyekezett, nem tudta rendesen előhúzni a
kulcsát.
Az ujjai véresek voltak, feldagadtak. Selina elkapta a kulcsot, mielőtt a
földre esett volna, szó nélkül bedugta a zárba, kinyitotta az ajtót, és
felkapcsolta a villanyt.
 – A fagyasztó legalsó fiókjában, bal oldalt van a jeges borogatás –
nyögte nagy nehezen Luke, majd lerogyott a kanapéra.
A kézfeje összevérezte a sötét bőrhuzatot.
Selina elővette a jeges borogatást, hiába tiltakozott a lába minden egyes
mozdulat miatt, és még papírtörlőt is szerzett, hogy letörölje a vért. Luke a
kanapé hátának dőlt, a borogatást a szeméhez nyomta, és egy szót sem
szólt, miközben Selina a vért törölte a bőréről.
Csak akkor szólalt meg, amikor Selina felállt, az állkapcsát
összeszorítva, hogy a sajnálatát eltitkolja.
– Hol jártál ilyen későn?
– Randin – hazudta.
Luke megmerevedett.
– Kivel?
Selina a mosogató alatti kukába dobta a véres papírtörlőt.
– Attól félek, ha elmondanám, rávetnéd magad a Wayne Vállalat
adatbázisára, és utánanéznél, úgyhogy… inkább maradjon az én titkom.
– Ezzel azt feltételezed, hogy érdekel.
Hát akkor…
– Jobbulást! – mondta Selina kissé fagyosan, és az ajtó felé indult.
– Holly…
Selina faképnél hagyta. És bár gyűlölte magát érte, a kelleténél tovább
szöszmötölt az ajtajával, hátha Luke utánajön.
Nem jött.

♦♦♦

– Robbantsuk fel a színpadot, amin azt a gyerekszépségversenyt tartják!

– Uramatyám, Harley!
– Mi van? Nyilván nem akkor, amikor a kölykök rajta vannak. De
undorítóak azok a versenyek.
Selina nem is értette, hogy került ide. Felhívta Méregcsókot, hogy
másnapra újabb célpontot talált, de ahelyett, hogy Méregcsók rámondta
volna az áment, majd letette volna, áthívta. Hogy lógjanak együtt.
Ő pedig eljött. Álruhában és sisakban. Méregcsók a Robinson Park
elhagyatott csarnoka mellett álló hatalmas üvegházban alakította ki a
laborját, ami tele volt növényekkel.
 Mintha egy álomba csöppent volna: fák nőttek a padlóból, áttörték az
üvegmennyezetet, vastag leveleik tetőt alkottak. A lelógó indák, páfrányok
és csörgedező patakok cserjésében virágokkal szegélyezett utak vezettek.
Néhány madár álmosan jó éjszakát kívánt a többinek.
Selina esküdni mert volna, hogy az állatkertből valamelyik héten, az
egyik vidám kalandjuk során kiszabadított állatok némelyike most ragyogó
szemmel bujkál a fák és túlméretezett gyökerek között.
A levegő édes volt, és meleg, nem feltétlenül kellemes. Friss föld illata
terjengett. Gyönyörű hely volt, bár aggasztó.
Labor és lakás egyszerre, legalábbis a távolabbi kőfalnál megbúvó kicsi,
nyílt füves rész alapján, ahol épp ültek, az üvegház egy olyan részén, amit
nem nőttek be teljesen a növények. Méregcsók és Harley elterült a
bársonyos moha alkotta kanapéféleségen, Selina pedig esküdni mert volna,
hogy egy hatalmas mérges gombán ül.
De legalább az összes élő bútor az ősrégi tévéképernyő felé fordult,
amin épp valami kaszabolós horror ment.
Selina legkisebb problémájának az a fejtörő bizonyult, vajon hogy
sikerült Méregcsóknak elektromosságot és kábeltévét szereznie ide.
– Ha gyerekek is vannak a versenyen – szólalt meg Selina, és
összerezzenve mozgatta fájós lábát néhány bemelegítő tornászgyakorlattal,
amit ülve is lehetett végezni –, akkor nem kockáztatjuk meg.
Harley a szemét forgatta.
– Nem vennéd le a sisakodat?
– Nem.
A két nő egymásra nézett.
– Ocsmány vagy, vagy mi? – kérdezte Harley kihívó pillantással.
Selina elégszer találkozott Harley-hoz hasonló emberekkel a
Dolomitokban.
– Nem – ismételte.
Harley felhorkant, de visszafordult a tévéhez.
– Miért rohannak ezek az idióták mindig felfelé, amikor jön a gyilkos? –
kérdezte Méregcsók, talán hogy elterelje a szót.
Selina hálás pillantást lövellt felé, de persze Méregcsók ezt nem láthatta.
Harley kinyújtóztatta tetovált, neccharisnyás lábát a virágokkal
pöttyözött füvön.
 – Mert nem értenek a robbanószerekhez, és nincs egy rakás gyilkos
növényük, amit mindenhová magukkal cipelhetnének?
Méregcsók kuncogott, és megpaskolta Harley fehérre festett arcát.
– Okostojás!
Harley elhessegette a kezét, és visszafordult a film felé, Méregcsók
azonban egy pillanatra még rajta felejtette a tekintetét. Gyengédség
költözött a szemébe, és vágyakozás.
Méregcsók észrevette, hogy Selina őt nézi, és feszülten rámosolygott.
Selina csak oldalra billentette a fejét. Megőrzi a titkát. Ha Harley nem akar
többet annál, ami kialakult közöttük, bármi legyen is erre az oka, akkor
nem Selina dolga, hogy kommentálja, Méregcsók egyértelműen másképp
érez.
Méregcsók mosolya félelmetes vigyorrá változott.
– De most komolyan, tényleg fura, hogy csak Macskanőnek hívunk. Ha
eltaláljuk a neved, megmondod, hogy jól tippeltünk-e?
– Talán. – A Selinára úgysem gondolnának sosem. Ám még mielőtt
Méregcsók találgatni kezdett volna, ő kérdezett: – Mennyi időbe telt
megcsinálni ezt az egészet?
A laborra mutatott, a zsúfolt erdőre. A fák és a virágok között repkedő
kis szentjánosbogarakra, amiknek kezdett hűvös lenni odakint.
– Két év.
– Télen is itt élsz?
A rengeteg lyuk és repedés miatt nagyon kemény lehet telente.
Méregcsók vállat vont, és mocorogni kezdett a mohakanapén.
– Nem igazán van más lehetőségem. És jól érzem magam itt. Inkább
otthonom ezt, mint bármilyen más hely.
Selina nagyon is jól ismerte ezt az érzést. Nem mintha akadt volna olyan
hely élete során bármikor is, ami tényleg az övé lett volna, ahol igazán
otthon érezte volna magát. Nem, számára Maggie jelentette az otthont, már
ha az otthon lehet egy személy.
Régi, ismerős fájdalom kerítette hatalmába, úgyhogy tovább
kérdezősködött:
– Nincs másik személyiséged szuper lakással és menő állással?
Harley figyelmeztető pillantást vetett Selinára, a fonatai meglebbentek.
– Mi ez a sok kérdés, cicus?
Méregcsók felelt Selinának:
 – Nincs. Csak amit te is látsz. – Kissé gyengédebben hozzátette: – És
nincs senkim… senki, akit meg kellene védenem. Azzal, hogy titokban
tartom a kilétemet.
Harley a mohakanapé karfájába nyomta vörös-fekete körmét, de
továbbra is a tévét nézte.
Selinának feltűnt a reakciója. Visszafojtotta a kikívánkozó szavakat.
Tudom, milyen… amikor ilyen súly nyomja az ember vállát. Amikor sisakot
kell viselni. Hogy biztonságban tudhassuk a szeretteinket. Tudta jól, hogy
Harley-nak úgysem tetszene. Fenyegetésnek érezné azokra nézve, akiket ő
véd meg az álnévvel, a sminkkel, a ruhával. Az anyja nyilvánvalóan
egyike ezeknek a személyeknek. De rajta kívül ki még?
– Mi a kedvenc kajád? – kérdezte Méregcsók.
Selina pislogott.
– Ööö… nincs olyan.
Tényleg nem volt. Olyan kevés étel adatott nekik, hogy nem engedhette
meg magának, hogy kedvence legyen. De amikor mindketten felvont
szemöldökkel néztek rá, kijavította magát:
– A pizza. Ha mindenképpen választani kell. – És mert nem tudta, mi
egyebet mondhatna, visszakérdezett: – A tiéd?
– A málna.
– Vegán – súgta színpadiasan Harley. – Ne hagyd, hogy főzzön neked!
Méregcsók belekönyökölt.
– Azt mondtad, ízlik a szejtántaco!
– Vegán sajttal, vegán tejföllel és vegán hússal? Nyami! Isteni volt!
Selina kuncogott.
– Ebben Harley-nak adok igazat.
Méregcsók bemutatott mindkettejüknek. Harley csókot küldött neki.
Különös volt ott ülni az egzotikus csodaországban ezzel a két nővel, és
csak… ellenni. Nem csinálni semmit, csak beszélgetni és lazítani.
Szánalmasnak tűnt, sőt, valószínűleg tényleg szánalmas is, de Selinának
sosem voltak barátai. A Leopárdok nem számítottak ilyen szempontból.
Nem az, hogy nem voltak érzelmeik, de a hűségük inkább a túlélésről meg
a szabályokról szólt, mintsem őszinte érzésekről.
A Ligában pedig nem létezik a barátság. Csak elkötelezettség – Nyssa,
Talia és a Cél iránt. Izzó, a lélek legmélyéről fakadó elkötelezettség a két
nő iránt, akik bármi áron készek voltak visszabillenteni a világot az
egyensúlyi állapotba.
Alaposan kitanították Selinát.
Mégis… jól érzi magát, döbbent rá Selina, amikor Harley és Méregcsók
civakodni kezdett a film főhősének ostobaságán. Jólesik más fiatal nők –
barátok vagy akárminek nevezze is – társaságában időzni. Főleg, hogy
mindkettő olyan magasról tesz mindenre.
Selina szólásra nyitotta a száját, hogy elmagyarázza, ő hogyan lépne
meg a filmbéli gyilkos elől, vagy inkább hogyan vadászná le a
nyomorultat. De nem nyílt rá lehetősége.
Valami betörte az ősrégi üveget, begurult a sűrű fűre a tévé és közéjük.
Selinának egyetlen szívdobbanásnyi ideje maradt, hogy rádöbbenjen, mi
az. Gránát. Házilag készített. Halálos.
Harley felkiáltott, ám ekkor Méregcsók mozgásba lendült, olyan
gyorsan, hogy Selinában még fel sem merült, hogy a bombára kellene
ugrania.
Zöld villant, csattant…
Egy vastag inda, amit Selina gyökérnek nézett a fűben, felkapta a
gránátot, és visszahajította oda, ahonnan jött. Alig jutott ki az üvegházból,
már robbant is.
Selina rávetette magát két társára, amikor az üveg betört, és rájuk
zúdult.
Majd csend lett.
– Bassza meg! – zihálta Harley. – Bassza meg!
Menniük kellett. Azonnal ki kellett jutniuk…
Egy szívdobbanással később valami súlyos ért földet a fűben. Az inda
ismét megmozdult, ám hirtelen megdermedt. Még néhány méterről is
tisztán kivehetőek voltak a téglára írt szavak:

Vegyétek figyelmeztetésnek.
Legközelebb több lesz.
Nektek annyi, ribancok!

Figyelmeztetés. A gránátot figyelmeztetésnek szánták.

Selina Harley-t és Méregcsókot védelmező teste nem akarta felfogni.
Egyre csak azt harsogta: Menekülnünk kell! Támadni! Ki kell jutnunk!
 Mély levegőt vett, hogy megnyugodjon. Majd még egyet. Úgy tűnt, a
társai ugyanezt teszik.
– Megsérültetek? – kérdezte Selina, amikor a szívdobogása csillapodott
annyira, hogy felálljon, és lesöpörje magáról az üvegcserepeket.
Egyik sem sértette fel a ruháját, de a másik kettő… Méregcsók vérzett.
Hosszú vágások éktelenkedtek csupasz karján és lábán. Ott, ahová Selina
teste nem ért el.
Mindketten felnéztek rá. Úgy bámulták, mintha most látnák életükben
először.
– Elénk ugrottál – szólalt meg Harley.
– Védőruhában vagyok – felelte Selina. Méregcsókra mutatott. – Jobb
lesz, ha kitisztítjuk a sebeket.
Harley felállt, és észrevette a vért, az üvegszilánkokat Méregcsókon.
Sápadt arca még jobban elfehéredett.
Méregcsók a fogát csikorgatta, sziszegve küzdött a sebekből szivárgó
vérrel.
– Van… van balzsam és kötszer a mosogató melletti szekrényben –
mondta. – Az segít. Én… készítettem.
Harley mozgásba lendült, félig futólépésben tette meg a szekrényig
vezető utat.
Selina az üvegház mögöttük húzódó falához sétált, a sötétet kémlelte.
Semmi. Nyomát sem látta annak, aki a bombát meg a mocskos üzenetet
küldte.
– Ennek a helynek annyi – jelentette ki. Harley visszarohant a
balzsammal és a kötszerrel. – El kell menned innen.
– Majd ha kitisztítottuk a sebeket – vágta rá Harley, és letérdelt a fűbe,
hogy szemügyre vegye a Méregcsók fehér lábát csúfító hosszú vágást.
Selina sisakja jelezte, hogy nincs üveg a sebekben. Elismételte a két
nőnek. Harley nem foglalkozott vele, balzsamot simított a vágásra. Mire
Harley a kötszerért nyúlt, a bőr elkezdett összeforrni.
Selina pislogott.
– Hogyan…
– A természetnek mindenre van válasza – felelte Méregcsók még mindig
remegve.
Harley tovább folytatta a kenegetést, fonatai ide-oda lebegtek
magabiztos, hathatós mozdulatai nyomán.
 – Bárkitől jöhetett ez az üzenet – jegyezte meg Selina.
– Batwingtől? – kérdezte Harley anélkül, hogy felnézett volna.
– Nem az ő stílusa – felelte Selina. Túl gyáva módszer volt ez
Batwinghez képest. Nem, ő eléjük állt volna, hogy rács mögé zárja őket. –
A rendőrök pedig elözönlötték volna a helyet. Ez valami senkiházi bűnöző
volt, akinek nem tetszik, hogy bemerészkedtünk a területére. – Selina
körbenézett a gyönyörű laborban, a menedékben, amit Méregcsók
teremtett. – Sajnálom. El kell költöznöd. Méghozzá most rögtön. A
rendőrségnek már nyilván jelezték, hogy robbanás történt a parkban. És ha
valaki megtalál itt…
– Felfogta! – csattant fel Harley. – Mi lenne, ha inkább segítenél
ahelyett, hogy a szádat jártatod?
Selina megmerevedett, de aztán a mohakanapéhoz ment, lesöpörte az
üveget, majd lehúzta a kesztyűjét. Az ujját a tejszerű balzsamba nyomta, és
bekente Méregcsók felkarját.
– Bárki lehetett – szólalt meg Méregcsók, amikor Harley végzett az
egyik lábával, és munkához látott a másikon. – Falcone is, azért, amit pár
hete tettünk az embereivel.
Selina elgondolkozott rajta.
– Lehetséges. És pont ezért okosan fogunk visszavágni.
Méregcsók szeme csillogott… bosszú izzott benne. Harley-éban is.
Mögöttük a fűben a gyűlölködő üzenet mintha neonfényként világított
volna.
– Egész pontosan mire gondolsz? – Méregcsók a növényei felé fordult, a
laborját kémlelte.
Az otthonát, döbbent rá Selina. Valójában ez volt Méregcsók otthona.
Különös, hűvös irigység hasított végig Selinán. Az állával Harley felé
intett.
– Neveket akarok. Joker három legjelentéktelenebb csatlósáét. A lehető
legjelentéktelenebbeket, akik biztosan rács mögött vannak.
Harley szemének veszedelmes csillogása felélénkült.
– Miért?
Selina Méregcsók másik oldalára ment, hogy bekenje a jobb karját is.
– Mert nekünk is üzenetet kell küldenünk.
– Hogy akarod kiszabadítani őket?
 – Azt bízd rám! Csak hozzál olyan robbanóanyagokat, amiken még a
beton és az acél sem fog ki.
Miután Selina végzett Méregcsók jobb karjával, átnyúlt felette a
kesztyűjéért.
– Mi az a zúzódás? – kérdezte Méregcsók a fekete szélű lila folt láttán,
ami kikandikált Selina ruhája alól.
Selina felhúzta a kesztyűjét.
– Semmi.
A Leopárd-tetoválások.
Talia el akarta tüntetni őket lézerrel. Selina egyedül ebben mondott
ellent neki. Mindent feladott, saját magát, a szeretteit. De a tetoválásokat…
Taliának élve meg kellett volna nyúznia ahhoz, hogy lekerüljenek róla. Ezt
vele is közölte, így, szó szerint.
Talia vállat vont, és affektálva elmagyarázta, hogy ha ilyen szánalmas
dolgokhoz ragaszkodik a múltjából, akkor nem fogja tudni megfelelően
szolgálni a Liga célját.
Taliának fogalma sem volt az igazságról.
Méregcsók pillantásából egyértelmű volt, hogy nem hisz neki, Harley
azonban felsóhajtott, és repkedő fonatokkal felpattant.
– Majd nálam elleszel. Szedd össze a legfontosabbakat, és indulás!
Méregcsók hosszasan fürkészte a saját maga teremtette mennyországot.
Határozottan szomorúnak tűnt. A növények… a barátai voltak. A családja.
De nem egy üvegház volt a megfelelő hely olyasvalakinek, aki ennyi
embert felbosszantott.
 20. FEJEZET

Luke tudta, hogy néha igazi seggfejként viselkedik. Tegnap este pedig
tényleg, igazán az volt, amikor ahelyett, hogy megköszönte volna
Hollynak a segítségét, olyasmit mondott, amit nem is gondolt komolyan.
De dühös volt, még mindig az egekben volt a vérnyomása a háromhetes
pokol után, amit azzal töltött, hogy Macskanőt meg a társait üldözte.
Három hét alatt hat betörés. Bankok, ékszerüzletek… Csoda, hogy
maradt még bármi értékes Gotham Cityben Macskanő meg a drágalátos
barátnői után.
Aztán ott voltak a kisebb akcióik: a kikötőben tönkretették a
konténereket, az állatkertből és a cirkuszból kieresztették az állatokat…
Egyszerűen nem volt semmiféle logika, tervszerűség a támadásaikban.
Volt, amit pénzért csináltak, volt, amit egyszerűen csak zavarkeltés
céljából.
És ami a legrosszabb, Gordon azt mondta neki előző este, épp mielőtt
Luke ringbe szállt volna, hogy bizonyos bűnözők a Macskanő oldalára
állnak. Hála az újságban megjelent fotóknak. A féktelen tombolásuk
megörökítésének. Az újságok és a kisstílű bűnözők az alvilág új
királynőjének nevezték a nőt.
Úgyhogy dühösen érkezett a meccsre. Nem koncentrált. Nyert, de jó
alaposan megverte az ellenfele. És amikor Holly bejött hozzá, sajgott a
teste, és már eleve ki volt kelve magából. Aztán a nő mintegy mellékesen
megjegyezte, hogy randizni volt. És Luke rosszul reagálta le.
Felkelt volna bocsánatot kérni, de szétvert teste nem engedelmeskedett.
Szó szerint nem tudott felkelni a kanapéról. Ott is aludt, a fene vigye el.
Amikor másnap reggel felébredt, és bekopogott Hollyhoz, a lány nem
nyitott ajtót.
 A telefonszámát nem tudta, különben biztosan ír neki, és arra kéri,
találkozzanak. Nem írásban kért volna bocsánatot, tartozott annyival, hogy
szemtől szemben kövesse meg.
De aztán eltelt a nap, a nagy részét alvással töltötte, meg focimeccseket
nézett, azt, ami épp ment a tévében. Ebédidőben is átvánszorgott a
szomszédba, és kopogott, de hiába. Vacsoránál ugyanígy.
Ha Holly úgy döntött, nem foglalkozik vele, hát Luke megértette.
Még mindig a kanapén feküdt, amikor leszállt az este. Azon
gondolkozott, hogy a fenébe fogja felvenni az álruháját, amikor a
focimeccset félbeszakították a legfrissebb hírekkel. A Blackgate Börtön
füstölgött az éjszakai égbolt alatt. Luke káromkodva elolvasta a képernyő
alján a szalagcímet, majd a szobájába rohant.

JOKER HÁROM CSATLÓSA

KISZABADULT A BÖRTÖNBŐL,
A MACSKANŐT GYANÚSÍTJÁK

♦♦♦

Selina Méregcsókkal és Harley-val a nyomában belépett a kikötőben a kis

kocsmába. Joker három csatlósa narancssárga kezeslábasban két lépéssel
lemaradva követte őket. Mindenki megdermedt a sötét, lambériás
helyiségben. Még a hangszórókból bömbölő rockzene is elhallgatott
hirtelen.
Selina szándékosan várt hetekig a bankrablást követően. Szándékosan
választotta ezt a kocsmát. Tudta, hogy a Carmine Falconéhoz hasonló
emberek járnak ide, olyan emberek, akik jó néhány vezetőnek feleltek a
városban, és itt találkoztak, ha semleges terepre vágytak.
A Méregcsók otthonába hajított gránát kissé felgyorsította Selina terveit.
A zsaruk nem jártak ide. Nem mertek kiszállni. Még a korruptak sem.
Méregcsók és Harley kihúzta magát Selina mellett, aki körbenézett a
helyiségben: fényes tölgypadló, eredeti mennyezetlapok az 1800-as
évekből, régi és jelenlegi maffiafőnökök fotói a falon, aranyszínű fényt
árasztó gömblámpák a lambérián. Ahhoz képest, hogy bűnözők jártak ide,
meglepően sok energiát fektettek a hely eredeti miliőjének a megőrzésére.
És most mind rájuk meredtek, felemelt itallal a kezükben.
 Selina így szólt az összegyűltekhez:
– Elmondom, mi lesz.
A karmai kicsusszantak a kesztyűből, megcsillantak a gyenge fényben.
Az ostor húzta az oldalát, könyörgött, hogy használja. De még nem.
Egyelőre nem.
– Nem álltok az utunkba, segítetek, ha kell, cserébe bővelkedni
fogtok… – A három megbilincselt férfihoz lépett. Egy igencsak erőteljes
karmolás nyomán szétpattantak a bilincsek. Egyik a másik után. –
Jutalmakban.
Joker csatlósai elvigyorodtak, a csuklójukat forgatták.
– Ha viszont úgy döntötök, az utunkba álltok – folytatta Selina halkan,
és a hozzájuk legközelebb ülő férfihoz lépett a díszesen faragott
tölgypultnál –, ha megpróbáltok átverni, szintén bővelkedni fogtok… – A
férfi megremegett vörös bársonyszékén, ahogy Selina óvatosan végighúzta
egyik karmát borostás arcának oldalán. Majd a másikon is. Halkan
felnevetett. – Csak büntetésben.
Megfordult, és biccentett Harley-nak és Méregcsóknak.
– Ribanc! – sziszegte valaki hátulról.
Selina a szemét forgatta.
Csakhogy… ismerte ezt a hangot.
Megtorpant.
A helyiség néma volt, akár a sír.
A sisak beazonosította a beszélőt, de nem volt szüksége az információra.
Egy idősödő, túlsúlyos olasz férfi ült a dartstábla közelében álló asztalnál.
Carmine Falcone.
A férfi, aki miatt idejött.
Még mindig ugyanúgy nézett ki, még mindig ugyanolyan túlságosan
szűkre szabott öltönyt viselt, még mindig hátranyalta a haját, és fehér
arcán ugyanaz a gúnyos mosoly ült. Sasorra borvirágos volt. Selina
kíváncsi lett volna, hogy a Leopárdok neki felelnek-e még. Hogy Mika
megszabadult-e tőle.
Odasétált.
– Most aztán megkapod, seggfej! – mormolta Méregcsók.
Falcone javára szóljon, hogy még csak össze sem rezzent. Rávigyorgott
Selinára, és belekortyolt a sörébe. Soha senkitől nem rettent meg. Soha
senki nem szállt szembe vele.
 De hát egyszer mindent el kell kezdeni, gondolta Selina.
Leakasztotta az ostort, és az dalolni kezdett.
Egyetlen csattanás, és Falcone kezében összetört a söröspohár. A
másodiknál a nyakára tekeredett az ostor, és lerántotta őt az asztal alá, úgy
vergődött ott, mint egy befogott malac.
Négy embere talpra ugrott a közeli asztaloknál, fegyvert rántottak.
Méregcsók és Harley azonban már rájuk is fogta a saját fegyverét, Joker
csatlósai pedig harcra készen megkerülték a két nőt.
Méregcsók kezében vérvörös virág ragyogott a kocsma aranyfényében.
A bankrablás után új modellt készítettem, magyarázta Selinának korábban.
Olyan virágot, amivel egyszerre több embert is le tudott fegyverezni, nem
csak a legközelebb állót. És Méregcsók nem elégedett meg ennyivel. A
másik kezén inda tekergőzött. A végén éles tüskék sorakoztak.
A Méregcsókhoz legközelebb lévő férfi összerezzent a csuklóján
tekergőző növény láttán. A Harley előtti pedig elsápadt a lány kezében
tartott, a színei alapján gyermekjátékra emlékeztető kis fémgolyó láttán.
Selina szorosabban fogta Falconét az ostorral, ahogy közelebb sétált. A
férfi mindhiába igyekezett kiszabadítani vaskos nyakát. Selina
végighasított a hátán, szétszabdalta az öltönyt és a kockás inget alatta.
Szőrös, izzadt test köszöntötte.
– Az East End az enyém – jelentette ki halkan.
Mindig is az övé volt.
És bár az ostor továbbra is a nyakára fonódott, Falcone felüvöltött,
amikor Selina végighúzta egyik karmát a gerince mentén. A bőre szétnyílt,
vér csordult ki.
Az ostor Selina egyetlen csuklómozdulatára engedett.
Falcone remegett, nyögdécselt.
Selina csupán ennyit mondott:
– Tedd össze a két kezed, amiért nem a nyelvedet vágtam ki!
Aztán az ajtó felé indult. Harley és Méregcsók halovány vigyorral az
arcán hátrált ki, a fegyverüket továbbra is Falconéra és az embereire
fogták.
– Kívánj nekik jó éjszakát, Méregcsók! – szólalt meg Selina, miután
kilépett a kocsma ajtaján.
Joker csatlósai betanított kutyaként követték őket.
Méregcsók halk, csilingelő kuncogást hallatott.
 – Jó éjt!
Szirom hullott csendesen a földre, majd sziszegés hallatszott, és…
Kiáltások és üvöltések harsantak.
Mire Harley és Méregcsók is kilépett az éjszakába, és Selina után
siettek, a kocsmára néma csend ereszkedett. Kegyetlen fejfájás kínozza
majd őket, mikor magukhoz térnek. És rádöbbennek, hogy Selina nem
hívta rájuk a rendőröket, míg ki voltak ütve.
Bár láthatná Falcone arcát, amikor magához tér! Amikor rádöbben,
hogy vége az uralmának. Egy ilyen megszégyenülés után mindenképpen.
Harley már-már szökdécselve haladt elöl a repedezett járdán, Méregcsók
pedig Selinába karolt.
– Mi lesz ezután?
Selina észak felé nézett.
– Behódolnak.

♦♦♦

Gordon egy órán keresztül visszatartotta a rendőreit, hogy Luke szemügyre

vehesse a szöktetés helyszínét a Blackgate Börtönben. Az álruhája mindent
kielemzett, Méregcsóknak az őrök kiiktatására szolgáló gázától kezdve
egészen a robbanóanyagokig, amiket Harley helyezett el a betonfalnál. Az
egészet a Macskanő szervezte meg.
Elszabadult. Féktelenül robogott előre.
Odabent a börtönben a rabok a rácsokat zörgették, gúnyolódtak,
miközben Gordonnal a sarkában elhaladt mellettük kifelé menet. Voltak,
akik Gordonra köptek, de a rendőrkapitány ügyet sem vetett rájuk.
– Eddig mindent megúsztak – szólalt meg Gordon feszülten. –
Feszegetik a határokat.
Luke is tudta. És a Macskanő figyelmeztette, hogy ennél sokkal
rosszabb érkezik hamarosan Gotham Citybe. Azóta sem mentek ki a
szavak a fejéből.
– Ha volt mersze meglépni ezt, talán maga Arkham lesz a következő.
– Ennyire senki sem ostoba.
– Összedolgozik Harley-val. Ma este kiszabadította Joker három
csatlósát. Lehet, hogy Joker kiszabadítására készül, vagy azért, hogy
kedveskedjen vele Harley-nak, vagy azért, hogy az adósává tegye Jokert.
 Luke ereiben meghűlt a vér erre a gondolatra.
Gordon a fejét rázta, és kinyitotta a lezárt ajtót, hogy kijussanak a börtön
várótermébe. Zsúfolásig telt rendőrrel, mind Batwinget bámulta, ahogy
elhaladt mellettük. Az álruhája kék villámnak tűnt a fénycsövek alatt.
– Azt nem hagyhatjuk – torpant meg Gordon a börtön bejáratánál.
A távolban, a börtönt határoló kerítésnél vakuk villantak, riporterek
igyekeztek a legjobb helyre verekedni magukat, hogy elkaphassák a
távozását. Luke megnyomott egy gombot a ruháján, előhúzta a szárnyakat
a repülésre. Úgy kerülhette el legkönnyebben a riportereket és a
kérdéseiket, ha felröppen az égbe, és elsiklik felettük.
– Kézben tartom a dolgot – felelte Luke, és kinyomakodott a súlyos
kapun. – Bízzon bennem!
Úgy látta, nem igazán győzte meg Gordont, de a férfi ennek ellenére
bólintott.
Luke három futólépés után kitárta szárnyait, és elrúgta magát a földtől.
De még mennyire, hogy kézben tartja a dolgot!

♦♦♦

– Szeretném, ha rendeznél egy gálát – mondta Luke az apjának másnap

reggel, a férfi íróasztalára támaszkodva. – Kérlek!
Lucius Fox felvont szemöldökkel félretette a papírt, amit olvasott.
– Akarom tudni, miért?
Luke végigsimított a haján.
– Tudom, hogy hatalmas szívesség. De ígérem… ígérem, hogy senkinek
sem esik bántódása. Muszáj, hogy gálát szervezz három nap múlva.
Gyűjtsünk pénzt a cirkusznak, az állatkertnek, a börtönnek, azoknak a
nyilvános helyeknek, amik megsínylették Macskanő és bűnöző barátnői
tevékenységét!
– Jól sejtem, hogy egy nagyon értékes tárgyat is el akarsz majd
árverezni?
– De még mennyire! – Luke papírokat tolt az apja elé. – Kérd meg
anyát, hogy hívja meg ezeket az embereket!
Ugyanaz a vendéglista volt, mint minden egyes alkalommal, amikor a
Macskanő felbukkant valamelyik gálán. Az apja átfutotta.
 – Anyád rengeteget aggódik amiatt, hogy visszaszoksz-e a civil életbe,
úgyhogy nagyon boldog lesz, még akkor is, ha ilyen szűkös időkeretet
adtál.
– Ha valaki, akkor anya meg tud szervezni egy összejövetelt három nap
alatt.
– Valóban csodálatos nő.
Luke nem először kívánta, bár tudná az igazat az anyja Batwingről,
Bruce-ról. Mindenről.
Keresztbe fonta a karját, és fel-alá járkált az apja elegáns irodájában.
– Nagyon felidegesített, mi? – kérdezte az apja.
Luke tudta jól, hogy nem az anyjáról beszél. Hosszú pillantást vetett a
férfira.
– Túl messzire ment.
Tényleg túl messzire.
– Csak óvatosan, Luke! Ha csaliként használod magad… – Az apja
felsóhajtott. – Légy óvatos!
Luke-nak esze ágában sem állt megfogadni a tanácsot, de azért bólintott.
 21. FEJEZET

A Fox-birtok tündöklő kertté változott, a folyosókon és a bálteremben

halmokban álltak a fehér virágok és a gyertyák. A sarkokban karcsú
nyírfák, a boltíves mennyezeten krémszínű selyemkendők. Selina még
életében nem járt ilyen gyönyörű helyen. A velencei paloták
köszönőviszonyban sem voltak ezzel. Sőt, még Talia saját luxuslakrésze
sem ért fel hozzá.
Nemcsak a gazdagság jeleiről volt szó, hanem arról, hogy még a
bálterem is otthonosnak hatott, ahogy minden egyéb helyiség is. Minden
egyes szoba tele volt olyan helyekkel, ahol szívesen összekucorodott volna
délutánonként. Ízléses, elegáns, kellemes otthon tárult a szeme elé.
Az óriási, boltíves helyiség egyik végében zenekar játszott, a táncparkett
már zsúfolásig telt, most még inkább, mint egyéb alkalmakkor, bár a
zenekar is jobbnak tűnt.
Ennél már csak egy figyelemreméltóbb dolog akadt: a gyémánt-zafír
nyaklánc az üvegtárlóban, szemközt a zenekarral, a hosszú, téglalap alapú
bálterem másik végében.
Selina alig figyelt Luke-ra, hiába az ő otthonáról volt szó. Érkezéskor
már látta őt az egyik boltív alatt, ahol szinte minden vendéget köszöntött.
Mindenki hálásnak tűnt, amiért a bekötőút mindkét kapujánál őrök
strázsáltak, ahogy az ajtókban is.
Selina kihívásként tekintett rájuk.
Tizenötmillió dollár. Ennyit ért a Fox-nyakék.
Hogy ilyen biztonsági elővigyázatosságok mellett lophatja el? Az már
csak hab a tortán.
Selina hosszú ujjú vörös ruhában volt. Gyorsan felmérte a báltermet,
elkerülte Luke-ot, helyette inkább az anyját köszöntötte. Igencsak erőt
kellett vennie magán, hogy a szemébe nézzen a kedves, ragyogó nőnek,
aki szeretettel köszöntötte őt az otthonában, a nőnek, akitől lopni készült.
És a magas, jóvágású férfinak mellette, aki pont ugyanúgy festett, ahogy
Luke fog néhány évtized múlva, és minden egyes vendéget úgy köszöntött,
mintha közeli jó barátja lenne.
Selina gyorsan átesett a köszönésen, és belevetette magát a tömegbe,
még mielőtt Luke végzett volna a hozzá lépő vendéggel, és odafordulhatott
volna hozzá. Hagyta, hogy ringó csípője beszéljen helyette.
Nem találkoztak, nem beszéltek egymással az óta az éjszaka óta, pedig
Luke kétszer is bekopogott az ajtaján. Nem volt kedve kinyitni.
Az elmúlt két órában végig magán érezte a tekintetét. Számtalan férfival
táncolt ez idő alatt, együtt ivott és evett Gotham City előkelő dámáival.
Most, ahogy egy idősödő üzletemberrel táncolt, szemérmes, semmitmondó
mosollyal az arcán, ismét érezte, hogy Luke őt bámulja a terem másik
végéből.
Épp egy vénemberrel beszélgetett. Nem is baj. Úgy tűnt, a férfi lyukat
beszél a hasába, bár Luke mintha tényleg figyelt is volna rá. Selina nem
foglalkozott a felé vetett pillantásokkal. Talán nem volt fair részéről, talán
kicsit faragatlanul viselkedett, de…
Még mindig hallotta azokat a hűvös szavakat. Hogy nem érdekli, mit
csinál Selina. Nem érdekelte, bocsánatot kér-e vagy sem. Az ő hibája volt,
hogy másfajta reakcióban reménykedett.
A dal véget ért, és Selina kilépett jelenlegi táncpartnere öleléséből, csak
egy mosollyal búcsúzott. Még mielőtt elindulhatott volna, mély hang
csendült mögötte.
– Szabad lesz?
Az idős férfi kedvesen meghajolt, és elhátrált.
Selina felnézett Luke-ra. Aki visszabámult rá.
– Szia! – szólalt meg kissé rekedtesen.
A tengerészgyalogos díszegyenruhát viselte, szokás szerint
szívdöglesztő volt.
Ha Selina jelenetet rendezne azzal, hogy faképnél hagyja, magára
irányítaná a figyelmet. A nyakék forgott kockán, és azzal csökkentette
leginkább a lelepleződés esélyét, ha látják itt, de igazán nem figyelnek fel
rá.
– Szia! – köszönt vissza Selina, és odanyújtotta a kezét, hogy Luke
megfoghassa.
 Táncpartnere néma maradt, átkarolta a derekát, megfogta a kezét, és
vezetni kezdte.
Selina összerezzent, amikor édes, régi jazzdal töltötte be a báltermet.
Ne ezt a dalt! Csak ezt ne!
Nem a Carouselből volt, de… Hányszor hallotta Maggie-t, ahogy a tőle
telhető legügyesebben eljátszotta, elénekelte? Hányszor lassúzott a
húgával a konyhában erre a számra?
A teste távolivá vált, a ruha fojtogatta.
Minden egyes ütemmel, dallammal mintha kést döftek volna a
gyomrába. Alig tudott Luke-ra, bárkire nézni. A mellkasát szorító
fájdalommal küzdve kiszemelt magának egy pontot Luke válla felett, és
azt bámulta.
Luke visszafogta magát az első versszak és a refrén alatt, de aztán így
szólt:
– Nem szereted a jazzt?
A kérdés kiszakította az emlék homályából annyira, hogy ránézzen. Az
ezer évvel ezelőtt volt. Egy másik világban. És ebben az új világban…
– Ami azt illeti, nagyon szeretem.
És ez igaz is volt.
– Akkor miért vágsz ilyen savanyú képet?
Selina nem magyarázhatta el. Részleteiben semmiképp.
– Valaki, akit… Nagyon szerette ezt a dalt. – Megrázta a fejét. – Régi
emlék.
Ennél többet nem árulhatott el.
Luke nyelt egyet.
– Sajnálom, hogy olyan idiótán viselkedtem múltkor.
Selina megmerevedett.
– Nem számít.
Luke a homlokát ráncolta.
– Dehogynem! Sosem a legjobb formámat nyújtom meccs után, fájt
mindenem, ki voltam merülve, és amikor megemlítetted, hogy randizni
voltál…
– Szóval az én hibám, hogy úgy rám förmedtél?
Egy idősebb pár odakapta feléjük a fejét. Luke egy kicsit távolabb
vezette őt, és halkan, feszülten így szólt:
– Nem ezt mondtam.
 – Dehogynem!
Selina állkapcsa megfeszült, és elfordult, egérutat keresett a
táncparkettről, olyat, amire nem figyelnek fel.
Luke megköszörülte a torkát.
– Hülyén reagáltam. Ezt próbálom elmagyarázni.
– Mit érdekel egyáltalán?
Hűvösen, érzelemmentesen törtek ki belőle a szavak. Egyáltalán nem
olyan dallamos, affektált stílusban, ahogyan Holly beszélt.
– Azt hittem, barátok vagyunk – fogalmazott Luke óvatosan.
Selina ismét ránézett, és a hangjában semmiféle könnyedség, derű nem
csendült.
– Nekem nincsenek barátaim.
Luke állkapcsában megrándult egy izom.
– Hát, ezen próbálok változtatni. – Selina nem felelt, mire így folytatta:
– És igyekszem bocsánatot kérni.
Selina a zenekart figyelte Luke háta mögött, az arca hűvös nyugalmat
árasztott.
– Holly! – szólalt meg Luke.
Gyűlölte ezt a nevet. Kezdett nagyon elege lenni belőle.
Luke felsóhajtott.
– Sajnálom. Komolyan mondom.
Tényleg őszintén csengett a hangja.
Selina lassan belenézett a csillogó barna szempárba.
Nem rejtette el a tekintetében ülő óvatosságot. Az óvatosságot és…
kimerültséget.
Holly. Luke azt hiszi, Hollyval táncol.
Nem számít. Hiszen annyi feladat sorakozik még előtte, ha térdre akarja
kényszeríteni ezt a várost. Hiszen olyan iszonyú súllyal nyomja a vállát a
küldetése. Fel sem tudta idézni, milyen régóta.
Luke rekedtes hangon folytatta:
– Néha még mindig úgy érzem, mintha ott lennék. A tengerentúlon.
Éjszakánként sokszor sem fizikailag, sem szellemileg nem tudok
különbséget tenni. Napközben pedig úgy érzem… csak félig vagyok itt. –
Nagyot nyelt, mintha nem tudná, hová akar kilyukadni. – Még tanulom,
hogyan viselkedjek normálisan. Már ha van olyan egyáltalán.
 Selina hagyta, hadd ülepedjenek le a szavak, az őszintesége, aztán Luke
vonzó arcát fürkészve így szólt:
– Normálisnak lenni csapda.
Luke pislogott.
Selina suttogva folytatta, ahogy a dal a végéhez közeledett:
– Ne sétálj bele!

♦♦♦

Két órával ezelőtt az utolsó vendégeket is hazavitte a sofőrjük. A szülei fél

órával utána lefeküdtek, és Luke is kimerültséget tettetett. Ám az óra kettőt
ütött, és ő még mindig a bálterem árnyai között rejtőzött. Az álruhája
fényét levéve figyelte, ahogy a terem másik végében lévő nyaklánc a
verandára vezető üvegajtón át beszűrődő holdfényben ragyog.
Már több mint egy órája várt. Hallgatta, ahogy az alkalmazottak
lekapcsolják a villanyokat, és vagy hazamennek, vagy visszavonulnak a
saját szobájukba a hatalmas házban.
A nő nem bukkant fel az összejövetelen. Ez némi csalódással töltötte el
Luke-ot. Talán nem kihívásként, hanem öngyilkossági kísérletként
értékelte a fokozott biztonsági intézkedéseket. Luke hazaküldte az őröket.
Nem akarta, hogy a Macskanő rádöbbenjen, ez az egész egy csapda.
Két óra tíz perc.
Negyed három.
Aztán…
Luke éppolyan mozdulatlanul állt, mint mellette a szobrok, amikor
megjelent a nő. Nesztelenül osont be az üvegajtón át a verandáról. Tehát
kiiktatta a ház riasztórendszerét. Érdekes.
A Macskanő átvágott a parkettával borított termen, alig volt több
árnyéknál. Minden egyes mozdulata könnyed volt, kecses. Precíz és
határozott. Az oszlopon álló üvegtárló előtt megtorpant, szemügyre vette a
benne tündöklő nyakéket. Előcsúsztak a karmai.
Luke izmai megfeszültek, az ösztönei ugrásra sarkallták. Mégis
mozdulatlanul nézte, ahogy a Macskanő kört rajzol az üvegre. Ahogy
alátartja a tenyerét, hogy elkapja az üvegkört, mielőtt összetörhetett volna
a padlón. Szakértő, gyors mozdulatokkal dolgozott.
 Nem volt nyoma sem Harley-nak, sem Méregcsóknak. Az üvegajtón túli
palaszürke veranda üresen állt, csak a cserepes bukszusokon és a
gondozott gyepen csillogott a harmat a holdfényben.
Talán nem akart osztozkodni a barátaival a ma esti szajrén.
A Macskanő ismét szemügyre vette a báltermet, mintha hallgatózna.
Luke továbbra is az árnyékba húzódott, az előtte lévő oszlop eltakarta a
testét, a páncélját. A nő visszafordult a tárlóhoz és a benne lévő
nyaklánchoz. Bedugta a kezét a kör alakú lyukon át, amit vájt, a karmain
megcsillant a fény, ahogy az ékszerért nyúlt.
Luke mély levegőt vett. Megvolt a bizonyíték, az álruhájába épített
kamera felvette. A lopási szándék bebizonyosodott. Behajlította a térdét,
készen állt, hogy elrugaszkodjon.
Olyan gyorsan történt a támadás, hogy Luke-nak beletelt egy pillanatba,
mire rádöbbent, mi folyik.
Nem ő volt.
Nem ő támadott rá a Macskanőre.
Egy vékony, feketébe öltözött nő ugrott elő a sötétből. Odafentről, a
falon körbefutó, kupolás mennyezet alatti ablakok egyikéből.
Amikor a nő nesztelenül földet ért, rákényszerítve a Macskanőt, hogy
ugorjon hátra, és ütközzön neki a tárló kőoszlopának, Luke alaposabban
szemügyre vette a napbarnított nő félig a fekete csuklya és félig a szája elé
erősített sál mögé rejtett arcát. Már tudta, ki az.
Tigris.
Az Árnyak Ligájának egyik leghírhedtebb, legveszedelmesebb
bérgyilkosa.
 22. FEJEZET

A Liga egy – igencsak befolyásos – tagja érkezett Gotham Citybe. Luke

elolvasta Bruce aktáját Tigrisről, ahogy a Liga összes ismert
bérgyilkosáról.
A nő az egész világot körbegyilkolta, és gyakran igencsak ocsmány
módon.
Tökéletesen képviselte a Ligát, a szervezetet, ami kiterjedtebb,
vagyonosabb és sokkal veszedelmesebb volt, mint Gotham City bármelyik
bűnözője. Szerencsére a Liga errefelé még nem próbálta kiterjeszteni az
uralmát. Luke vére megdermedt az ereiben a gondolatra, hogy Tigris talán
a kezdet.
A Macskanő elgurult, a karmaival mélyen felszántotta a parkettát, hogy
egyensúlyvesztés nélkül felpattanjon.
Hosszasan bámultak egymásra, a csuklya miatt Tigrisből csupán a
szeme látszott.
Sokkal keményebb játékosok tartanak Gotham City felé, mondta
korábban a Macskanő. Figyelmeztette Luke-ot. Rosszabbak, mint Joker és
a csatlósai. Szörnyűségek, mint az Árnyak Ligája. És ha a Liga ennyi év
után most szemet vet Gotham Cityre…
A szülei is itt vannak. Odafent alszanak. Luke-nak egyetlen
szívdobbanásnyi ideje maradt dönteni: figyelmeztesse őket, hogy
menjenek a pánikszobájukba, vagy akadályozza meg a Macskanő és Tigris
harcát.
A Macskanő mozgásba lendült, mielőtt döntésre juthatott volna.
Egyenesen Tigrisre vetette magát. A bérgyilkos szélesebb terpeszbe állt.
Macskanő úgy tett, mintha balra akarna mozdulni, majd jobbra rohant. Ki
a nyitott ajtón a verandára. Elkerülte az üvegcsörömpölést, amitől Luke
szülei vagy az alkalmazottak felkelhettek volna, hogy megnézzék, mi
folyik itt.
Vagy hatméternyire jutott a palaszürke járólapokon, mire Tigris
utánaeredt. Luke is kirohant, de azonnal meg is torpant, amikor a
bérgyilkos a Macskanőre ugrott.
Azonnal véget kellett volna érnie a harcnak. Csakhogy a Macskanő nem
hagyta magát.
Fekete forgószélként küzdöttek, fegyverek nélkül. Öklökkel,
lábfejekkel, végtagokkal. Egyikük sem nyúlt fegyver után, Macskanő
oldalán is érintetlenül lógott az ostor. Gyorsak voltak. Olyan átkozottul
gyorsak, hogy alig tudta követni a mozdulataikat.
A Macskanő, hiába volt ő a védekező fél… állta a sarat. Ha Tigris ki
akarta rúgni alóla a lábát, fürgén kikerülte a támadást. Ha ököllel a sisakos
arcát ütötte volna, a Macskanő kivédte a csapást. Ütés, elmozdulás, hárítás,
újra meg újra.
Luke nem talált szavakat.
Még soha senkit sem látott így harcolni.
Amikor Tigris iszonyú csapást mért a bordájára, kibírta. Nem botlott
meg. Tovább mozgott. És a Macskanő ütései is halálosnak tűntek, éppúgy,
ahogy Tigriséi, de azt a harcstílust már látta korábban. Bármiféle képzést
kapott is a Macskanő, az ökölvívás is része volt. És tornászgyakorlatokat is
végzett az alapján, hogy milyen könnyedén hajolt, mozgott.
Táncolt, gyönyörűen kerülgette az ellenfelét. Mindazt, amit a ringben
tanult, átformálta. Felerősítette. Luke hatig számolta a felismert
technikákat és manővereket. Csak addig, amíg a Macskanő támadásba nem
lendült, újra meg újra… Ütés, döfés, lebukás, rúgás…
Nem fogták vissza magukat.
Amikor a Macskanő támadásba lendült, és Tigris kénytelen volt lépésről
lépésre hátrálni, Luke rádöbbent, ki fog nyerni.
Tigris gyönyörűen harcolt, életre kelt pengének tűnt. A Macskanő
viszont halálosan komolyan küzdött. Mintha nem az életét féltette volna,
hanem valami mást. Valamit, ami ösztönözte, koncentrálásra késztette.
Luke előre látta a támadást, ami véget vetett a küzdelemnek.
Tigris ütött – elég erősen ahhoz, hogy megrepessze az ellenfele bordáját
–, tökéletesen hajtotta végre a mozdulatot.
 A Macskanő hagyta, hadd higgye, hogy célt ér. Ám ahogy Tigris ökle a
hasához közelített, megpördült. Egyik kezével Tigris védtelenül maradt
karját ragadta meg. A másikkal a hátát.
Még Luke is hallotta, ahogy felnyögött, amikor áthajította a bérgyilkost
a vállán. A verandáról lefelé vezető három lépcsőfokra hajította Tigrist.
Kő repedt, csont tört.
Tigris egy pillanatig mozdulatlanul feküdt. Döbbenten. Vagy talán
összezúzva, Luke nem tudta eldönteni. A Macskanő azonnal rajta termett.
És ezúttal penge is volt nála. Előhúzta a hátán elrejtett rövid kardot. Luke
el is felejtette, hogy ezzel is felszerelték a ruháját. A penge élesen csillant
a hold fényében, amikor felemelte.
Ideje volt mozgásba lendülni. Luke kilőtt egy acélnyilat az álruhája
karrészéből. És pont amikor a penge lesújtott, a nyílt eltalálta a kard
közepét. A Macskanő felkiáltott döbbenetében, a kard a fűbe repült. Luke
felé pördült, a sisakja lencséi mintha bosszúsan ragyogtak volna.
Ahogy Luke elindult felé, rádöbbent, hogy Tigris azért nem mozdul,
mert a Macskanő eltörte a gerincét.
– Ne! – szólalt meg.
Macskanő nem mozdult.
– Ennek semmi köze hozzád – mondta.
Luke a Macskanő arcára célzott a következő nyíllal.
– Lehet, hogy értékes információk birtokában van.
– Bizonyára – felelte a Macskanő. – De nem érdekel.
– Megölöd, amiért belépett a területedre?
Tigris halk nevetést hallatott.
– Halott vagy – szólalt meg erős akcentussal.
A Macskanő visszafordult a bérgyilkoshoz, úgy billentve oldalra a fejét,
amiről Luke rögtön tudta, hogy rosszat jelent. Ám még mielőtt Luke vagy
a Macskanő megmozdulhatott volna, Tigris a szájához emelte a kezét. Az
arca eltorzult a fájdalomtól, és…
Méreg.
A Macskanő odaugrott, mintha ki akarná rántani a kapszulát Tigris
szájából. A bérgyilkos mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt.
– Halott vagy, azok után, hogy elloptad – nevetett a Macskanőre.
És elhallgatott. A szeme megmerevedett. Már nem látott.
 A Macskanő egy hosszú pillanatig Tigris testére meredt. Már csak egy
test volt. Holttest.
– Bassza meg! – lehelte.
– Úgyis meg akartad ölni – jegyezte meg Luke hűvösen, a sisakja által
elmélyített hangján.
A Macskanő felállt, ellökte magát Tigris összezúzott, ernyedt testétől, és
felvette a fűből a kardját. Egyetlen ügyes mozdulattal ismét elrejtette az
álruhájában.
– Csak meg akartam sebesíteni, hogy ne álljon az utamba egy darabig.
– Mert a törött gerinc nem garantálta ezt?
Luke esküdni mert volna, hogy a Macskanő megrándult.
– Hiba volt.
Luke nem dolgozta még fel teljesen, amit látott. Egy holttest feküdt
közöttük. Luke ugyanis odafent maradt, a lépcső tetején, a Macskanő
pedig a fűben állt.
Macskanő a szülei házában, a gyerekkori otthonában. Azon a gyepen,
ahol a szüleivel focizott, ahol az anyjával baseball-labdát dobálgatott, ahol
piknikeket, kerti partikat szerveztek, ahol leszánkázott a tóig. A nő
egyszerűen nem tartozik ide. Erre a helyre. És a szülei egyetlen emelettel
feljebb alszanak…
A szülei. Ha az anyja megtalálja a holttestet a birtokon, ha egyáltalán
tudomást szerez róla, akkor válaszokat fog követelni. Olyasféléket,
amiktől Luke nagyon-nagyon messze akarta tartani őt.
És ez iszonyú fizetség lenne a ma esti segítségükért cserébe.
Nem mintha a Macskanő tisztában lett volna ezzel. Fogalma sem volt
róla, hogy az előtte álló férfi egy milliárdos fia, akitől már kétszer is lopott,
és harmadszorra is megpróbálta meglopni.
– El kell vinnünk innen a testet, hogy máshol találják meg a zsaruk –
szólalt meg.
– Nem akarsz bilincsbe verni? – Huncut, rekedtes kérdés.
– Ő támadt meg téged, aztán megölte magát. De ha börtönbe akarsz
menni, akkor persze, csak tessék!
Csend.
– Gondolj rá szívességként! Nem tartóztatlak le, te pedig segítesz
elcipelni innen ezt a hullát.
– Miért?
 Luke a házra mutatott.
– Mert Foxék az egyik rendes család a városban, és nem fogom
kockáztatni, hogy a Liga itt szaglásszon a kedvenc bérgyilkosa után.
Rosszullét kerülgette a gondolatra, hogy a Liga idejön, és elragadja a
szüleit.
– Milyen nemes hozzáállás! – horkant fel a Macskanő, de azért
odalépett Tigris lábához. Megfogta. – Na, mi lesz?
Luke elfintorodott a sisakja alatt, végiggondolta a dolgot. A Macskanő
nyilván kifáradt a harctól, és most, hogy a keze is tele, könnyű célpont
lenne, ráadásul bizonyítéka is van arra, hogy miért akarja rács mögé
juttatni. Ugyanakkor…
Néma csendben harcolt. És kijött az udvarra. Talán a kockázatot, az
áldozatok számát akarta minimalizálni. És akár azért volt, mert ő is tudta,
hogy Luke szülei jó emberek, akár nem, értékelte mindezt.
Odalépett Tigris fejéhez, és kesztyűs kezét a nő válla alá csúsztatta.
– A birtok határán túl, az út mellett erdő van.

♦♦♦

Luke szinte rögtön rádöbbent, hogy bár Tigris karcsúnak tűnt, a bő fekete
ruha alatt kemény izmok rejtőztek. Nehéz izmok.
Néma csendben cipelték Tigris holttestét a Macskanővel, keresztül a
gyepen, el a díszkert mellett, át a sűrű cserjésen, majd végül a
birtokhatáron, be a mögötte húzódó erdőbe. Vakon is eltalált volna oda, de
azért időről időre megállt, mintha feltérképezné a környezetét.
És amikor közel fél kilométerre jártak a fenyőfák között, Luke
megszólalt:
– Itt jó lesz. Nincs olyan messze az út.
Meglepő módon a Macskanő gyengéden tette le a bérgyilkos lábát. Luke
kifújta a levegőt, és ugyanígy tett. Az őket körülvevő fák között süvítő szél
elragadta a hangot. A fenyőfák úgy hajladoztak, mintha részegen
táncolnának.
Macskanő a bérgyilkost bámulta. Elég hosszasan ahhoz, hogy Luke
kinyissa az egyik panelt az álruhája karrészén, és titkos üzenetet küldjön a
Gotham City-i Rendőrkapitányságra. Beütötte az első két számjegyet,
majd…
 Halk, elsuttogott arab szavak hangzottak fel. Először azt hitte, Tigris
még életben van. Ám aztán rádöbbent, hogy a dallamos, gyönyörű szavak
tőle származnak. A Macskanőtől.
Szinte tökéletesen beszélt arabul.
Azóta nem hallott senkit ilyen jól beszélni ezen a nyelven, hogy
hazatért. Érződött némi amerikai akcentus, ugyanaz, ami akkor is, amikor
ő beszélte.
Nem szólt semmit, leengedte a kezét a karján lévő paneltől. Nem
indította el a hívást.
Miután a Macskanő befejezte, letérdelt, és kesztyűs kézzel lezárta Tigris
nyitott szemét. Amikor a Macskanő felállt, egy hosszú pillanatig a
holttestre bámult, majd így szólt:
– Tanított a Ligában.
Minden gondolat elszállt Luke fejéből. Macskanőt a Liga képezte ki,
maga Tigris. Ami azt jelenti…
A Macskanő felemelte a fejét, a holdfény megvilágította a szemét fedő
lencséket.
– Ghūl vagyok, ahogy ő is. Mármint az volt. – Megmozgatta kesztyűs
kezeit, mintha le akarná rázni róluk a bérgyilkos emlékét. – Így hívják
magukat a Liga bérgyilkosai. Amikor véget ér a kiképzésünk, a legutolsó
feladatunk megásni a saját jövendőbeli sírunkat, és elmondani a halotti
imánkat. Szürkülettől pirkadatig ott fekszünk benne. És amikor végül
kimászunk a földből… ghūlokká válunk. Lidércekké.
Luke nem kérdezte, hányan térnek vissza a saját sírjukhoz, hogy
belefeküdjenek.
A Macskanő nem csupán ügyes ékszertolvaj.
Hanem képzett gyilkos.
Az Árnyak Ligájából.
– Az ima… – folytatta a Macskanő, inkább saját magához beszélve,
mintsem Luke-hoz. – Ez volt a temetési szertartás. Ez minden lidércnek
jár.
– De nem akartad megölni ma este.
Pedig Tigris azért jött, hogy megölje őt, valamiért, amit ellopott.
Csend telepedett rájuk.
– Ha a Ligától jöttél, miért dolgozol össze Harley-val és Méregcsókkal?
– faggatta Luke.
 A Macskanő úgy fürkészte, mintha azon tanakodna, mit feleljen.
– Otthagytam őket.
Beletelt egy kis időbe, mire Luke felfogta a szavait.
– Senki sem hagyja ott a Ligát.
– Én igen.
Ezért küldtek utána bérgyilkost.
– Miért?
– Nyssa és Thalia al Ghul mindig is az apjuk nyomdokába akart lépni. –
A férfi mániákus ökoterrorista volt. Nem olyan, mint Méregcsók, aki
szeretné megmenteni a bolygót, hogy együtt élhessenek az emberek a
növényekkel és az állatokkal. Nem, al Ghul el akarta törölni a föld színéről
az emberiséget. A Macskanő vállat vont. – Rájöttem, hogy már nem illek
közéjük.
Ezért figyelmeztette hát a múltkor. Hogy rosszabbak jönnek… Nyssa és
Talia ügynökeként, vagy… hogy levadásszák az előtte álló nőt.
– Szóval otthagytad őket – mondta Luke.
Apró biccentés.
Luke látni akarta az arcát. Tudni, kivel beszél, ki harcolt fekete
szélvészként ma este, kinek volt mersze otthagyni a Ligát, ki merészelt
szembeszállni velük…
– Ami pedig a másik kérdésedet illeti, hogy miért dolgozom
Méregcsókkal és Harley-val… – Vállat vont. – Mivel már nem tartozom a
Ligához, pénzre volt szükségem, hogy megalapozzam a jövőmet
Gothamben.
Luke pislogott, megfeszült az állkapcsa. Hát persze. Azért.
A Macskanő így folytatta:
– Elloptam valami értékeset Nyssától, amikor eljöttem. – Tigris
figyelmeztetése visszhangzott Luke fejében. – Eddig azon gondolkoztam,
kinek adhatnám el. De addig is kell a pénz, amíg túl nem adok rajta.
– Mi lenne, ha szereznél magadnak rendes munkát?
Macskanő halkan felnevetett.
– Iszonyatosan naiv tőled, hogy ilyesmit mondasz.
Luke megmerevedett, de ahelyett, hogy rávetette volna magát, felemelte
a karját, és végre tárcsázta a rendőrség számát.
Kurtán elmagyarázta, hogy holttestre bukkant ezen a helyen, letette, és
morogva a Macskanő felé fordult:
 – Eszedbe ne jusson menekülőre fogni!
Ugyanis le akarta tartóztatni. Ott helyben. Megnyomott egy gombot a
ruháján, mire beindultak a különféle funkciók, felkészült a hajszára. Egy
kattanás kíséretében leoldotta az övéről a denevérbilincset.
Újabb halk nevetés.
– Még mit nem!
Luke ruhája két másik alakot érzékelt. Épp, amikor a gázmaszkot viselő
Harley Quinn megmarkolta két zsonglőrlabdaszerű bombáját, egyet-egyet
mindkét kezével. És Méregcsók is leemelte az egyik orchideáját a
mellkasán keresztülfutó indáról. Füst szállt belőle. Nem azért, hogy
elbánjanak vele, hanem hogy segítse a szökésüket.
– Szia, szépfiú! – szólalt meg Méregcsók vontatottan.
Harley csak vigyorgott.
Valami megcsillant Macskanő ujjhegyein.
A nyaklánc. A Fox-nyaklánc.
Nyilván akkor vette el, amikor Tigris másodszorra is a tárlónak csapta.
Túl gyorsan mozdulhatott ahhoz, hogy Luke lássa.
A gyémántok kék tűzzel égtek a holdfényben.
– Örök hálám érte – szólalt meg a Macskanő, és elhátrált.
Luke fojtottan így szólt:
– Biztos forrásból tudom, hogy a nyaklánc utánzat.
Előző nap készíttette. Cirkóniából és festett rézből. Ért összesen pár száz
dolcsit.
A Macskanő halkan felnevetett, a hangot berregés követte.
Motorbiciklik. Nem messze az úton. Hátralépett a füstbe.
– Persze, én is tudom. – Azzal eltűnt.
Luke a füstbe ugrott, kerülgette a fákat a néma útig.
Macskanő Harley Quinn egyik motorján elszáguldott az éjszakába. Túl
gyorsan ahhoz, hogy utolérje, még akkor is, ha beveti a szárnyait. El kellett
volna kapnia. Oda kellett volna bilincselnie Tigrishez, és megvárni a
zsarukat. Sőt… igazából nem is tudta, mit kellett volna tennie.
A Liga egyik lelketlen bérgyilkosa.
Idejött, hogy eladjon valamit, amiért a Liga gyilkolni is hajlandó, és
Gotham City alvilága szíves örömest megvenné.
Luke gyomra felfordult. Eszébe jutott, hogyan harcolt a Macskanő. Az a
halk nevetés. Az őszinte, hűvös nyíltság, amivel vele beszélt.
 És a hő, ami elöntötte őt, amitől megfeszült a bőr a húsán. Az adrenalin.
A harc miatt. Amiatt érezte így magát. Még akkor is, ha ő maga nem
küzdött. Még akkor is, ha csak állt ott a szemét meresztve, miközben a
Macskanő harcolt. Gyönyörű volt, kecses és teljességgel tiltott gyümölcs.
Bajban volt. Méghozzá hatalmas nagy bajban.
 23. FEJEZET

Selina másfél hónapja menekült.

Pénzt lopott Nyssától. Feltörte a széfet a nő dolgozószobájában, és
ellopta a kártyáját a pénztárcájából, mindezt percekkel azelőtt, hogy
elindult a küldetésre, amit a Ligától kapott. Aztán kisétált a főhadiszállás
ajtaján.
Nem tudta, mennyi időbe tellett, hogy rájöjjenek, ki tette. Valószínűleg
Talia illesztette össze a kirakós darabkáit. De mostanra már nyilvánvalóvá
vált, hogy Selina nem Görögországba utazott vonattal, ahogy azt
meghagyták neki, hanem Svájcba, ahol kivette az összes pénzt, nyitott egy
szép új svájci bankszámlát, és Holly Vanderheesszé vált.
Haj, köröm, ruhák. Cipők, táskák, ékszerek. Kocsik, lakások, privát
repülőgép. A legutolsót természetesen csak bérelte, de minden egyebet –
magát a személyiséget is, amit felépített – Nyssa mocskos pénzéből fizette.
Csak azt bánta, hogy nem volt ideje ellopni Taliáét is.
És amit Selina magával hozott, az, amit azért kap… Megérte. Abszolút
megérte.
– Szóval ez az egész cécó egy utánzat miatt volt? – üvöltötte túl Harley
a motor zúgását, ahogy elszáguldottak az éjszakába.
Selina tudta, hogy csapdába sétál. Hogy Luke Fox az ostoba
bocsánatkéréseivel tudta-e, hogy felhasználják a családját, arról fogalma
sem volt. Nem is érdekelte. Viszont érdekes, hogy Batwingnek számít a
Fox család. Elraktározta az információt, hogy később elmerengjen rajta.
Batwing volt a gond. Nagyrészt azért, mert tetszett neki. Persze,
kitöltötte azt az álruhát, de… ettől függetlenül is tetszett neki. Az a
rendíthetetlen vágy, ami arra sarkallta, hogy bármi áron megvédje a
városban élő ártatlanokat. Hogy ennek érdekében felülkerekedjen a saját
problémáin. Ami azt jelentette, hogy fenyegette mindazt, amiért Selina
dolgozott.
Látta, hogy ő is felcsigázta Batwinget, és ezt könnyedén ki is
használhatta volna, de…
– Kihívást intézett felénk – felelte Selina. – És nem hagyjuk
megválaszolatlanul.
Éppen ezért kérte, hogy Méregcsók és Harley maradjon hátra.
Felesleges lett volna egy utánzat miatt kockáztatni az épségüket. Úgyhogy
ők itt vártak, a birtok szélén, hogy felszedhessék őt.
Tigris felbukkanása viszont váratlanul érte.
Ó, Nyssa és Talia biztosan nagyon dühös! Éktelen haragra gerjedhettek.
És most, hogy Gébics és Tigris halott…

– Kelj fel, te szánalmas féreg! – Tigris lángoló, fekete szeme alig látszott ki
a csuklya alól. – Gondolod, hogy az ellenségeink hagyják, hadd fújjuk ki
magunkat?
A főhadiszálláson mindig minden rólunk szólt, nekünk, minket,
magunkért volt. A kegyetlen versenyszellem ellenére a tanárok szavaiból
mindig a vagy ők, vagy mi mentalitás áradt, mindent úgy terveztek meg,
hogy az ember azt érezze, ide tartozik. Hogy részese ennek az egésznek.
Mi. Minket. Miénk.
Selina a kiképzőközpont matracán feküdt, alig kapott levegőt, úgy
sajgott a varrat az oldalán, de összeszedte magát. Igyekezett lassítani
zakatoló szíve ritmusán, és felkelni.
– Túl lassú vagy! – sziszegte Tigris, és Selinára vetette magát.
Épp annyi ideje maradt, hogy felemelje két karját, felhúzza a térdét. Épp
csak annyi, hogy felugorjon, majd el Tigris útjából, de annyi már nem,
hogy kivédje a rúgást, aminek következtében ismét a padlón végezte. Aztán
a nyakán találta el, és most tényleg kiszorult a levegő a tüdejéből, majd
kapott egy gyomrost, amitől végleg a földre került, és összegömbölyödött.
– Szánalmas! – nevetett rajta Tigris.
Nevetett, aztán otthagyta.

Selina azóta gyűlölte. És még jobban meggyűlölte, amikor látta, hogy más
növendékek nem állnak talpra. Nem jutnak lélegzethez. Soha többé.
 Nyssa és Talia sosem büntette meg Tigrist, amiért meggyilkolta a
növendékeket a kiképzés során. Nyssa azt mondta, ez csak a természetes
kiválasztódás. Talia pedig megsimogatta Tigris sötét haját.
A jó ég tudja, hányszor kívánta, bár átharaphatná Tigris torkát.
Tudta jól, hogy Tigris élvezte volna ma este, hogy meggyilkolhatja.
Szerencsére a magabiztossága lett a veszte. Nem számított rá, hogy Selina
megmutatja, mire képes, hogy igenis győzni akar majd, és iszonyúan
dühös lett, amikor rádöbbent, hogy kénytelen védekezni. Amikor
rádöbbent, hogy Selina az előírtnál többet edzett a Ligánál, és minden
egyes összecsapásnál tanulmányozta Tigris harcstílusát. És amikor a
lépcsőre hajította, amikor véletlenül eltörte a gerincét…
Selina lelkének sötét, szétmarcangolt része élvezte. Hogy csapást
mérhetett rá. Hogy megfizetett neki. Mindannyiuk nevében.
Selina nem gyászolta. Azért mondta el az imát, mert… nem is tudta
pontosan, miért. Talán az az ostoba gondolat vezérelte, hogy ha ő elesik,
valaki érte is megteszi ugyanezt. Hogy legalább elismeri, létezett, hogy
Selina Kyle létezett.
De nem akart ezen morfondírozni, túl sokat gondolni lelke vér pöttyözte
szilánkjaira.
– Végeznünk kellett volna vele, amikor lehetőségünk nyílt rá – sziszegte
Harley. – És úgy beállítani, mintha azzal az akárkivel megölték volna
egymást. – Elhallgatott. – Ki volt az a nő egyáltalán?
– Valaki csatlósa – hazudta Selina, de csak félig, hiszen Tigris valóban
Nyssának és Taliának felelt.
Méregcsók is túlüvöltötte a motorzúgást:
– Akkor tényleg meg kellett volna ölnünk Batwinget.
Selina nem felelt. Nehéz volt a két nőt kordában tartani, nehogy
megragadják a lehetőséget, és végezzenek Batwinggel. Nem fogták fel,
hogy ha a Liga közelít, akkor szükségük van egy hősre. Selinának
szüksége volt Batwingre. Hogy távol tartsa a Ligát, ameddig csak tudja.
Meg voltak számlálva a napjai. Szorította az idő.
Tudta, hogyan vadássza le Nyssa és Talia a bérgyilkosait. Ő maga is
segített nekik ebben korábban.
Először küldik az előőrsöt: Gébicset.
Aztán próbára teszik: ez volt Tigris.
A következő lépés…
 Nem sok ideje maradt a következő lépésig. És egy egész hadseregre lesz
szüksége ahhoz, hogy szembenézzen vele.
Selina felpillantott a távoli város fényei miatt alig látható csillagokra.
Egy hadsereghez pénz kell. És némi egészséges félelem.

♦♦♦

– Mondd csak el még egyszer, miért jöttünk ki ide a tetőre a hidegben! –

Méregcsók lehelete fehér pamacsokban távozott a szájából, ahogy az
alattuk húzódó sikátort tanulmányozva ült Selina mellett.
A nyár végül csak átadta a helyét az ősz hűvösének. Ennyivel könnyebb
volt, búcsút inthettek a fullasztó melegnek.
– Mert fedezned kell, míg pár percig elbeszélgetek az egyik
senkiházival.
Méregcsók ásított egyet, és átrendezte színpompás, ragyogó virágait
előttük a tetőcserepeken. Kis indája meleg zsebében lapult.
– A növények nem szeretik a hideget.
– Hát, gyakorlatilag még mindig ember vagy, úgyhogy nem számít.
– Van, hogy nem így érzem – vallotta be Méregcsók.
Fogalma sem volt, mennyire átérzi Selina a szavait. De ha Selina ezt
elárulja, túl sok kérdéssel kellett volna megküzdenie. Így hát Selina
felkapta az újságot, amit magával hozott. Korábban azt mondta
Méregcsóknak, hogy a várakozáshoz kell. A keresztrejtvényt már
megfejtette benne, Méregcsók gyakran odahajolt, és ellopta tőle a tollat, és
ő maga is beírt ezt-azt. Selina széthajtotta az újságot, és átlapozta a
nemzetközi szalagcímeket.
Kíváncsi miau hallatszott a tető másik feléről, mire Méregcsók derűsen
kuncogni kezdett. Selina leeresztette az újságot, és rámosolygott a szürke
cicára, ami odatrappolt hozzájuk.
– Te követsz engem – mondta a macskának, ahogy az odadörgölőzött
Selina lábához, és bebújt a lába közé.
Méregcsók lehajolt, és megsimogatta a macska hátát.
– Tudtad, hogy a szabadjára engedett házimacskák több milliárd madár
és emlős haláláért felelősek évente? Kis bundás barátunk hidegvérű
gyilkos.
Selina elmosolyodott, megvakarta a macska bajszos pofáját.
 – Reszketek a félelemtől.
Méregcsók homlokráncolva nézett le a macskára.
– A madarak is.
A macska pislogva nézett Méregcsókra, mintha ő maga is a homlokát
ráncolná, aztán elsietett a sötétbe. Selina elmosolyodott, majd ismét
felkapta az újságot, és lapozgatni kezdte.
Méregcsók elvigyorodott.
– Úgy csinálsz, mint aki mindig komoly meg mélabús, de tuti, hogy a
sisakod alatt folyton mosolyogsz.
Selina legyintett, és kiegyenesítette a saját súlya alatt meghajló újságot.
Megállt a tudományos rovatnál, felsóhajtott unalmában, és megkocogtatta
a címlapsztorit.
– Gondolod, hogy ez az egész csak hókuszpókusz?
Méregcsók odahajolt, és átfutotta a cikket.
– A Ley-vonalak?
Selina vállat vont, lepillantott a sikátorba. Üres volt.
– „Természetes energiavonalak, melyek autópályaként hálózzák be a
Földet.” Elég nagy humbugnak tűnik.
Méregcsók magához húzta az újságot.
– Pedig ezek tényleg léteznek. Rengeteg kutatást végeztem, vannak
olyan pontok, ahol olyan erős ez az energia, hogy ha egy dombon
keresztülfut egy ilyen vonal, akkor üresben is fel tudja vinni neked az autót
a dombtetőre.
– Ez biztos valami átverés.
Méregcsók homlokráncolva nézett rá az újság felett.
– Ez a tudományos rovat. Nem közölnek hókuszpókusz híreket, ahogy te
nevezted. – Méregcsók elhallgatott egy pillanatra, mintha valami belső
vitát próbálna elrendezni. Selina a lehető legmozdulatlanabbul ült.
Méregcsók végül biccentett, inkább magának, mintsem neki, és így szólt: –
Gotham mellett is van egy Ley-vonal.
Selina átfutotta a cikket.
– Erről nem írnak.
– Mert nem tudják, hogy itt van. Mármint mi a tudományos
közösségben tudjuk, de… nem jártatjuk a szánkat az újságoknak.
Valamelyik szemét vállalat úgyis megtalálja a módját, hogy elpusztítsa a
Ley-vonalakat.
 – Valószínűleg. – Selina gondosan összehajtotta az újságot, és letette. –
Van kedved kimenni oda? Élőben kipróbálni ezt az autódolgot?
Méregcsók elgondolkozott, majd az állával a sikátor felé bökött.
– Velük mi lesz?
Selina felhorkant, amikor két alak lépett be a sikátorba.
– Nem fog sokáig tartani.
Átugrott a tető téglafalán, le az ereszcsatornán, és egyenesen Carmine
Falcone két, a ranglétrán nagyjából középen elhelyezkedő embere elé
pottyant.
Mire Méregcsók mérgei leszivárogtak a tető szélén, hogy kiüssék a két
férfit, Selina vigyorgott. Csak idő kérdése volt, hogy átadják a főnöküknek
Selina figyelmeztetését, miszerint jön a Liga, hogy ellopja azt, amit a
Macskanő Gotham City alvilágának árul. És porig rombolják a várost,
mire végeznek. Nem fognak szövetséget kötni, nem érdekli őket a pénz.
Mert amit Selina árul… nagyon értékes. És hogy visszaszerezzék, hogy
ne kerüljön rossz kezekbe, a Liga gondoskodik róla, hogy Gotham City
minden egyes simlis alakját és bűnözőjét elmossa a hamarosan megérkező
vérfürdő. Már ha nem készülnek fel rá. Ha nem állnak készen arra, hogy
visszavágjanak. Ha megelégszenek azzal, hogy ágyútöltelékek, férgek
maradnak.
Gotham City el fog esni… de nem a betolakodó idegenek miatt.
Hanem Selina miatt.

♦♦♦

– Jól sejtem, hogy lopott a kocsi? – Méregcsók homlokráncolva meredt a

Range Rover fekete bőrbelsőjére.
Úgy ült ott, mintha képtelen lenne elviselni, hogy hozzáér a bőrhuzat.
– Igen – felelte Selina lágyan.
A sisakját ónix álarcra cserélte, ami alatt láthatóvá vált az arca alsó fele,
ám a haját továbbra is vastag fekete pulóverének a kapucnija alá rejtette.
Méregcsók meglepő módon egy szót sem szólt, amikor Selina előkerült a
kocsival, és a sisak a hátsó ülésen pihent. Azonban most úgy tűnt, eddig
tartott a csend.
– Tudod te, milyen borzalmas dolgokat művel a bőripar napi szinten?
Mennyit mészárolnak?
 – Ezért vagy vegán – felelte Selina.
Méregcsók a mellettük elsuhanó, elmosódott várost figyelte.
– Nem nevetsz ki?
– A te életed. Az, hogy te mit eszel, nincs hatással arra, mit eszem én.
Méregcsók szemügyre vette őt.
– Tényleg kell az az álarc?
Selina felhorkant.
– Kis lépésekben haladunk.
Méregcsók vállat vont, és az előttük húzódó sötét út felé fordult. A Ley-
vonal negyven percre, nyugatra feküdt a várostól. Nagyrészt egysávos úton
kellett haladniuk, amit nem szegélyeztek sem fák, sem semmi egyéb.
Kietlen síkság vette körbe őket.
– Ez régen erdő volt – mutatott Méregcsók a reflektorfényben feltűnő
fűcsomókra. – Az 1900-as évek elején vágták ki, hogy Gotham
könnyebben terjeszkedjen.
– Nem nőtt vissza?
– Mint látod.
Selina a homlokát ráncolta.
– A városnak új fákat kellett volna ültetnie.
– Akkoriban magasról tettek az ilyesmire. Most is.
Selina elgondolkozott.
– Mennyibe kerülne visszaültetni ide az erdőt?
– Sokba. És rengeteg időbe telne, mire növekedésnek indulna.
Elég szomorúan és lemondóan csenget a hangja ahhoz, hogy Selina így
feleljen:
– Hát, a bevételünk egy részét… akár erre is fordíthatnánk.
Több zöld terület nem árthat. A legkevésbé sem.
Méregcsók hosszasan tanulmányozta Selinát, ő pedig az utat figyelte,
nem kel-e át rajta szarvas vagy valamilyen vadállat, időt hagyva ezzel
Méregcsóknak a válaszra.
Méregcsók kissé halkabban felelt:
– Sosem volt sok barátom.
Selina hálás volt, amiért az útra figyelhetett.
– És bár elég sok kockázattal jár a mi kis hármasunk… – Méregcsók
hangja továbbra is gyengéd maradt. – Idejét sem tudom, mikor
szórakoztam ilyen jól utoljára. – Nyelt egyet. – Olyan gyorsan kijártam az
iskolát, hogy sosem nyílt lehetőségem… tudod… normális életet élni.
Bulizni meg a korombeliekkel barátkozni.
– Akár negyvenöt is lehetek, nem tudhatod.
Selina gyakran úgy érezte, annyi is. És ő sem csinált semmi olyasmit
fiatalabb korában, amit a társadalom normálisnak tart.
De Maggie-nek megpróbálta megteremteni a lehetőséget. Amennyire
csak tőle tellett. Az, hogy Maggie-t boldoggá tehette, kárpótolta azért,
hogy ő nem élhetett normális tinédzseréletet. Általában legalábbis.
– Nem vagy negyvenöt! – kacagott Méregcsók. – Ami látszik belőled,
az alapján határozottan nem. És nem is úgy beszélsz.
Selina is felnevetett.
– Harley folyton panaszkodik, hogy modorosan fogalmazok.
– Csak önmagát adja.
– Mi van veletek? Történt valami régebben? – kérdezte óvatosan.
Hetek óta furdalta a kíváncsiság. Selina esküdni mert volna, hogy még a
kocsi sötétjében is látta, ahogy Méregcsók elpirul.
– Összejöttünk. Harley egyike volt az elsőknek, akikkel
megismerkedtem, miután vége lett az iskolai dolgoknak, és belekezdtem
ebbe. Mármint a Méregcsók-dologba. És belezúgtam… nagyon.
– És Harley?
Méregcsók vállat vont.
– Szerintem figyelemelterelés vagyok számára. Annyi minden kísérti. –
Méregcsók felemelte a kezét, és az indák elhúzódtak, előbukkant a csupasz
keze. – Nehéz együtt lenni, amikor egyikőtök szó szerint mérgező.
– Azt hittem, uralmad alatt tartod a mérgeidet – jegyezte meg Selina,
akit továbbra is lenyűgözött, amivé Méregcsók vált, hiába volt az iszonyú
múltja.
Az indák ismét Méregcsók kezére fonódtak.
– Igen. De néha elveszítem felettük az uralmamat… És kockázatos, ha
valaki hozzám ér.
Borzalmasan magányos lehetett, emiatt aggódni folyamatosan. Talán ez
volt a legmegbocsáthatatlanabb mindazok közül, amit a tudósok műveltek
vele.
Méregcsók elhessegette a saját szavait.
– Amúgy sem számít. Harley sosem akarta tisztázni a kapcsolatunkat.
Azt mondta, Joker után inkább szabad lenne, de… Nem tudom, hogy
tényleg arról van-e szó, hogy nem akar senki mellett lehorgonyozni, vagy
inkább attól fél, Joker bosszút áll azon, akivel összejön.
Milyen nemes.
– De azt hittem, már szakítottak.
– Igen. De nem vagyok benne biztos, hogy Harley teljesen túltette
magát rajta. Joker megérintette egy sérült részét, egy olyat, amihez én
képtelen vagyok hozzáférni.
Méregcsók szeme megrebbent.
Méregcsók igazán jó barát volt.
– Harley jobbat érdemel Jokernél.
Olyasvalakit, mint te, tette hozzá Selina némán.
Méregcsók az ülése karfáján dobolt, az indák ide-oda mozogtak közben.
– Joker szörnyeteg. Sőt, annál is rosszabb! Nem tudom, találkoztál-e
vele valaha, de… – Méregcsók megdörgölte az arcát.
– Eleget hallottam róla ahhoz, hogy tudjam, milyen borzalmas.
Már a gondolattól végigfutott Selina hátán a hideg.
– Gonosz. Joker gonosz – erősködött Méregcsók.
– Harley mégis vele akar lenni? – Ez egyszerűen kicsúszott Selina
száján, még mielőtt megálljt parancsolhatott volna magának.
Hetek óta dolgozott Harley-val és Méregcsókkal, és még mindig
döbbenetesnek találta a dolgot. Méregcsók okos, vicces és kedves. Igen,
fájdalommal teli múlt áll mögötte, igen, bűnöző, és határozottan fanatikus,
de… Selina egyszerűen nem értette. Miért rohanna vissza Harley
Jokerhez? Főleg így, hogy itt van neki Méregcsók.
– Ezt én is szívesen megkérdeztem volna Harley-tól az elmúlt egy év
minden egyes napján – felelte Méregcsók rekedtesen.
– És miért nem tetted?
Nem mintha rám tartozna, emlékeztette magát Selina, pedig azzal
győzködte magát, hogy csak azért kíváncsi, mert jobban meg akarja
ismerni a szövetségeseit.
– Mert ha számonkérem Harley-t, azzal elüldözöm, és inkább vagyok
mellette, és tartom rajta a szemem, mint hogy teljesen kizárjon az életéből.
– Méregcsók halk, bánatos nevetést hallatott. – Szánalmas, tudom.
– Nem, egyáltalán nem az – felelte Selina, és komolyan is gondolta. –
Ha szeretsz valakit… akkor teszel ilyesmit. A jó és a rossz közötti utat
választod. Egyáltalán nem szánalmas.
 Isten látta a lelkét, ő is rengeteg ilyesmit tett. Boldogan. Most is
megtenné.
Méregcsók kibámult az ablakon.
– Nem vagyok benne biztos, hogy Harley tudja-e egyáltalán… hogy
még mindig így érzek iránta. Hogy még mindig többet akarok tőle,
kettőnknek. Meglepően jól titkolja az ilyesmit.
Selina nem mondta, hogy neki nem úgy tűnt, mintha Harley bármiféle
jelét adta volna, hogy viszonozza Méregcsók érzelmeit. Nem volt ilyen
kegyetlen.
– Kérlek, ne hozd szóba előtte! – bukott ki Méregcsókból.
– Nem fogom. – Selina olyan hosszasan tanulmányozta Méregcsókot,
ameddig csak le merte venni a szemét az útról. – Nekem sem voltak
barátaim soha – ismerte be halkan. Körbeintett a kocsiban, és a kis
utazásukra utalva így folytatta: – És nem csináltam ilyesmit sem. Soha.
– Miért nem?
Selinában felmerült, hogy hazudnia kellene. Szeretett is volna hazudni.
De aztán így felelt:
– Mert volt valami, amiről gondoskodnom kellett. És minden időmet,
energiámat felemésztette. A barátkozás olyan luxusnak számított, amit
nem engedhettem meg magamnak.
Méregcsók nagyot nyelt.
– És mi történt? Azzal a valamivel, amiről gondoskodnod kellett?
Selina továbbra is nyílegyenesen haladt előre a sötétben.
– Áldozatot hoztam, és nem kell többé gondoskodnom róla.

♦♦♦

Méregcsók szólt Selinának, hogy mikor álljon meg, rámutatott egy

elhagyatott gyárra, ami jéghegyként tornyosult előttük a sötétség
tengerében. Poros bekötőút vezetett a betonról a raktárhoz, csak úgy
csikorgott a föld a Range Rover kerekei alatt, ahogy megközelítették.
– Azért hoztál ide, hogy megölj? – kérdezte Selina, és leparkolt a
kocsival.
Méregcsók felnevetett.
– Ha ilyesmire pályáznék, nem próbálkoztam volna már meg vele
korábban?
 Kinyitotta az ajtót, és kiszállt, Selina pedig követte.
Az éjszaka csípős volt, a csillagok ragyogtak odafent, a tiszta égbolton.
Nyugodtan, némán, biztosan.
Méregcsók mély levegőt vett.
– Már el is felejtettem, milyen a tiszta levegő!
– Én is – mormolta Selina.
Néma csendben bámulták az égbolton tündöklő csillagtakarót.
Selina mozgást észlelt a szeme sarkából, és épp időben fordult oda,
hogy lássa, ahogy Méregcsók felemeli a fejét, arca a holdfényben fürdött.
Fehér virágok nyíltak a kezét borító és vörös hajában végigfutó indákon,
mintha a csillagoknak akarnának kedveskedni. Már-már ragyogtak a
szirmok, úgy tűnt, belső fény világítja meg őket.
Méregcsók Selina felé pillantott, a szájára, amiről Selina tudta jól, hogy
eltátotta.
– Nem minden mellékhatása borzalmas vagy veszedelmes az
átalakulásomnak.
Még több virág nyílt a hajában, és végül már virágkorona ült a fején.
– Gyönyörű – suttogta Selina.
Méregcsók széles, meleg mosollyal fordult felé.
– Köszönöm.
Olyan hálásan ejtette ki ezt a szót, hogy Selina elgondolkozott, mikor
mondhatott neki valaki utoljára ilyesmit. Selina mellkasa elszorult a
gondolatra. Az érzést elhessegetve megköszörülte a torkát, és így szólt:
– Szóval, hol ez a Ley-vonal? A gyár alatt? Azt hittem, egyértelműbb
lesz.
Méregcsók biccentett, a virágok bezárultak, visszabújtak a hajába.
– Az emberek mindig is vonzódtak a Ley-vonalakhoz, bár nem tudják,
miért vannak, és mik azok. Nincs tudományos magyarázata, honnan tudták
az ősi népek, hogy azok a vonalak ott vannak. Csak azt tudjuk, hogy a
világ csodáinak nagy részét ezekre építették. Stonehenge az egyik
leghíresebb. Néhány vonalon lehet érezni az energiát, a rajta fekvő
kövekben.
– Én nem érzek semmit.
Méregcsók intett, és elindult a pusztaság kellős közepén álló, fából és
fémből épült raktár felé. Selina minden egyes részletet megfigyelt séta
közben. Egyszintes épület, a magasan ülő ablakok nagy része betört, a
bádogtető megereszkedett. A deszkafalak itt-ott megrepedtek vagy
hiányoztak, az épületbe vezető murvás utat benőtte a gaz és a fű. Nagyon
régóta nem járt itt senki.
– Lehet, hogy ránk fog omlani – figyelmeztette Méregcsók.
Megtorpantak a kis előtérben, ami az épület egyik feléből állt ki. Az
acélajtó üvegét kosz fedte. – Úgyhogy ne menj beljebb, de a vonal errefelé
fut, nagyjából… itt. – A fűre mutatott a lába alatt, a holdfény megcsillant
az üvegcserepeken. – Érzed?
Selina odaállt, ahová Méregcsók mutatott. De még mindig nem érzett
semmit.
– Kénytelen leszek elhinni neked. – A kocsira mutatott. – Domb nincs,
amin kipróbálhatnánk a dolgot.
– Tudom. Csak el akartam szabadulni egy kicsit a városból.
– Gondolhattam volna. – Selina az ajkába harapott. – Szóval soha senki
nem hasznosította a Ley-vonalak energiáját? Sem itt, sem máshol?
Méregcsók a fejét rázta, vörös haja selyemfolyóként lengte körbe.
– Nem. Miért?
Selina megindult egyenesen a füvön és a törmeléken, arrafelé, ahol a
Ley-vonal futott.
– Hallottál már a Lázár-kútról?
Néma csend. Selina hátrapillantott a válla felett.
– Nem, mi az? – kérdezte Méregcsók, és az indái is mozgolódni kezdtek
a csuklóján, mintha azok is kíváncsiak lennének.
Selina továbbsétált a vonalon.
– Csak néhány tucatnyi van a világon. Regeneráló hatású természetes
medencék. És mind Ley-vonal felett van.
– Még sosem hallottam róluk.
– Mert a tulajdonosaik így akarják.
– És még te viccelődtél korábban a hókuszpókusszal!
Selina vállat vont.
– A legendák szerint a Lázár-kút vizének segítségével kordában tartható
az öregedés és a betegségek. Még a halálból is visszahoz.
– Nyilván ezért védik úgy a tulajdonosaik. Beszélő név.
Selina biccentett, megpördült az egyik lábán – ahogy oly sokszor tette
korábban edzéseken a gerendán –, és visszasétált a vonalon Méregcsók
felé.
 – De ha egyszer használják, a kút ereje örökre odaveszik. Úgyhogy
egyszeri ütőkártya.
– És te honnan tudsz róluk, ha ekkora titok övezi őket?
Selina megtorpant.
– Ahol kiképeztek… – Méregcsók megfeszült a szó hallatán, azért, amit
jelentett. Kiképezték. Ebből az egyetlen szóból kitalálta, mi Selina. Hogy
Falconénál és Jokernél sokkal veszedelmesebb erőknek felel. – Volt egy
Lázár-kút a katakombákban. Éjjel-nappal őrizték. Először a többi diáktól
hallottam róluk, ők pedig állítólag a tanárok sugdolózásából szereztek
tudomást róla.
Nyssa és Talia soha egyetlen szóval sem említette.
Méregcsók összefonta a karját.
– Nem csodálom, hogy a gazdag és befolyásos emberek magukénak
akarnak tudni egy ilyen természeti csodát és ajándékot.
Selina lesütötte a pillantását.
– Én sem.
– Ha tudtál a Ley-vonalakról, miért tettetted az ellenkezőjét? – kérdezte
Méregcsók.
– Nem tudtam róla sokat, csak pletykákat hallottam. És te vagy a
tudománymániás – tette hozzá. – Ki akartam deríteni, hogy többet tudsz-e.
– Selina a földet túrta a cipője orrával. Egyetlen rezzenésnyi energiát sem
talált, legalábbis a csizmája vastag talpán keresztül nem érezte. – És…
talán én is szerettem volna elszabadulni a városból egy éjszakára.
Míg Harley azt csinálja, amit a szabadidejében szokott, bármi legyen is
az.
Méregcsók elmosolyodott, a virágai ismét kinyíltak.
– Legközelebb egész nyugodtan rákérdezhetsz őszintén.
Selina felnevetett.
– Igen, erre már én is rájöttem.
 24. FEJEZET

Luke gondosan megköszönte a szüleinek, hogy megtartották a gálát, és

elnézést kért a törött üvegért.
Csak egy részeg vendég, aki nem ment haza időben, magyarázta az
anyjának, aki olyan pillantást vetett rá, amiből elég egyértelmű volt, hogy
kételkedik a szavában, de nem kérdezett semmit. Az apja sem
kérdezősködött, amikor Luke ragaszkodott hozzá, hogy utazzanak el a
provence-i villájukba. Csak annyit mondott, hogy szól, tankolják meg a
magánrepülőgépet, és délben már úton lesznek. Mivel magyarázta ezt az
anyjának, Luke nem tudta. De jó erősen magához szorította Luke-ot,
mielőtt elhagyta a birtokot. Luke-ban felmerült, hogy az apja talán
aggódik, soha többé nem látja őt. Hogy eszébe jutott a telefonhívás, ami az
éjszaka közepén ébresztette, amikor a robbanószerkezet miatt Luke a
tábori kórházban kötött ki.
Néhány órával később a szülei már az Atlanti-óceán felett repültek.
Ez három napja történt. Luke azóta ki sem tette a lábát Bruce
kastélyából. Vagyis, egész pontosan a Wayne-kastély alól. Minden egyes
aktát elolvasott, amiben szó esett a Ligáról.
Tigris: elhunyt. Ezt ő maga írta be a rendszerbe. Aztán átfésülte Bruce
feljegyzéseit, hátha talál valamit a Macskanőről.
De nem talált, még véletlenül sem. Addig nem is Macskanő néven
futott, amíg ide nem jött. És vagy túl fiatal volt ahhoz, hogy nevet
szerezzen magának a Ligában, vagy Nyssa és Talia titokban tartotta a
létezését, miközben várták, hogy ráereszthessék a világra.
Csak ehelyett ő eresztette ki saját magát.
És bármit akart is eladni Gotham City alvilágának… Luke nem
vállalhatta a kockázatát. Hiába egyensúlyozott jó és rossz között a
Macskanő – hiszen egyik pillanatban még készen állt rá, hogy megöljön
egy másik nőt, a következőben pedig temetési szertartással tisztelte meg –,
Luke biztos volt benne, hogy a tervét mindenáron végre akarja hajtani. És
mindeközben veszélybe sodorná Gotham Cityt.
Vagy mégsem? Még mindig ezen morfondírozott, amikor aznap éjjel
végül hazatért a saját lakásába. A Macskanő figyelmeztette, hogy védje
meg Gotham Cityt a Ligától. Védje meg a jó embereket itt.
Ez egyszerűen nem fért a fejébe.
És vészesen fogyott az ideje. A Gotham City-i Rendőrkapitányság
összejövetelt szervezett estére, hogy tisztelettel adózzanak a rendőrség
munkája előtt. Minden jelentősebb rendőr, politikus és támogató ott lesz.
Ideális célpont a Macskanő számára. Olyasféle, amivel megint üzenhet.
Luke mindenképpen meg akarta ragadni a lehetőséget, hogy elkapja. És
véget vessen ennek az őrületnek.
Már szólt Gordonnak, hogy extra biztonsági intézkedésekre lesz
szükség: fegyveres őrökre, bombakereső kutyákra, fémkereső kapukra,
mesterlövészekre a szomszédos épületek tetején. Mindenre gondolniuk
kellett.
Odahaza Luke kinyitotta a hűtőt, majd homlokráncolva bámulta az üres
polcokat. Ja, igen, kaja… azt nem vett. Az elmúlt napokban Alfred
gondoskodott róla, az idős férfi szendvicseket vitt neki, teát, meg időről
időre tortát vagy egyéb sütit.
Alfred szolgálata nem csupán ennyiben merült ki. A közte és Bruce
között kialakult bizalom… ritka kincsnek számított. Nem könnyen lehet
ilyesmire bukkanni, ilyesmit felépíteni. Bruce nagyon-nagyon kemény árat
fizetett érte, olyasfélét, amit Luke elképzelni sem tudott. Olyat, ami azóta
is kísértette Bruce-t, hiába teltek el évtizedek a szülei meggyilkolása óta.
Luke becsukta a hűtőajtót, és a kattanás kis híján elnyomta a lift
csilingelését odakint a folyosón.
Ami azt jelentette…
Szánalmas. Tényleg szánalmasan viselkedik, döbbent rá, amikor
odarohant a kukucskálóhoz, és végignézte, ahogy Holly a lakásához megy.
Ismét bevásárlótáskák voltak nála, méghozzá jó nehezek.
A szülei partija óta nem látta. Az óta a különös, feszült beszélgetés óta.
Ami azért normális volt. Maga Holly is viszonylag normális.
Nem olyan, mint az a hűvös nő, akitől Luke a fogát csikorgatta, aki
bérgyilkosokkal harcolt, majd faképnél hagyta őt. Akinek az arcát nem
látta soha, de halk nevetése mégis kísértette.
Normális. Neki az kell, azt akarja. Hiába figyelmeztette Holly, hogy
normálisnak lenni csapda, nem érdekelte.
Luke kitárta az ajtaját. Holly kulccsal a kezében, tágra nyílt szemmel
megpördült. Luke összerezzent. Talán túl lelkes volt ezzel az ajtónyitással.
És egy kicsit túl nyomulós.
Megtámaszkodott az ajtófélfában.
– Helló!
Nagyszerű! Csodás alakítás.
Holly végignézett rajta, és a teste ellazult, visszafordult kinyitni az
ajtaját, és bedobta a táskáit. Hangos puffanással értek földet.
– Neked is!
Nem a legmelegebb fogadtatás. Nagyjából úgy hangzott, mint Bruce
köszönései.
– Milyen volt a vásárlás?
Luke elméjében űr tátongott, nagyon igyekezett összekaparni valami
kérdést, egy értelmes mondatot.
Holly felvonta a szemöldökét.
– Izgalmas.
Luke toppantott. Mezítláb.
– Ettél már?
Holly nem felelt. Most kissé megfeszült a válla.
– Nem – felelte végül óvatosan.
– Pizza? – kérdezte Luke, és igyekezett nem túlzottan kétségbeesettnek
tűnni.
Holly elgondolkozott. A holmijára pillantott maga mögött, majd
visszanézett Luke-ra.
– Öt perc és átöltözöm – felelte. Luke megfeszítette az izmait, nehogy
elernyedjenek megkönnyebbülésében. Holly halovány mosollyal
hozzátette: – És most kettőt rendelj!
És bár a Macskanő mély, buja hangja továbbra is ott csengett Luke
fülében, a Holly arcára kirajzolódó őszinte mosolyféleségtől minden más
megszűnt létezni.

♦♦♦
– Mozdulni sem tudok! – nyögte Luke negyven perccel később, és
megpaskolta teli hasát.
Hollyval jókora távolságra ültek egymástól a kanapén. Ment a tévé a
beüzemelt kandalló felett, és Luke kellemesebbnek találta a lakását, mint
az utóbbi időben bármikor.
Holly feltette gondosan ápolt lábát a bőrhuzatú puffra, és kinyújtózott.
– Érzem, hogy jön a kajakóma.
Luke rámosolygott, közben lépegetett a csatornák között.
– Van kedved megnézni egy filmet?
Könnyedén, hirtelen jött a kérdés, akár randira hívást is jelenthetett
volna, ha máskor, máshol teszi fel.
Holly ismét megmerevedett. Luke felkészült a visszautasításra, ám a nő
így felelt:
– Persze.
Luke végigmérte.
– Nagyon… barátságos vagy.
– Jobban szeretnéd, ha nem lennék?
– Nem, csak… a családi gála után nem voltam benne biztos, hogyan is
állunk mi ketten.
Holly szólásra nyitotta a száját, ám ekkor Luke telefonja megrezzent
közöttük a kanapén, és a lány pillantása lefelé siklott.
A telefon kijelzőjén a Bruce Wayne név jelent meg nagy betűkkel.
Fenébe! Luke bocsánatkérően grimaszolt, majd besietett a hálószobába, és
becsukta az ajtót. Sikerült felvennie, mielőtt hangpostára kapcsolt volna.
– Helló!
Gyakorlatilag hallotta, ahogy Bruce a homlokát ráncolja.
– Helló!
Luke belépett a gardróbszobájába, és azt az ajtót is becsukta. A
biztonság kedvéért.
– Mi a helyzet?
Hosszas, súlyos csend következett.
– Mi a fészkes fene folyik ott?
Hát, tessék. Itt a telefonbeszélgetés, amitől hetek óta tartott.
– Ura vagyok a helyzetnek.
– Nem úgy tűnik.
Luke a fogát csikorgatta.
 – Nem tartozom neked magyarázattal.
– Nekem nem, de Gotham City lakosságának igen.
– Ura vagyok a helyzetnek – ismételte Luke.
– Szerinted ura vagy a helyzetnek, amikor három nő súlyos károkat
okoz Gothamben? Méregcsók, aki eddig nagyrészt ártalmatlan volt.
Megszállott környezetvédő, igen, de alapvetően ártalmatlan. – Luke
esküdni mert volna, hogy hallja, ahogy Bruce az ujjain számol. – Harley
Quinn, aki annyira azért nem volt ártalmatlan, de nem mutatkozott, mióta
az exe bevonult Arkhambe. Szóval, amennyire én látom, a jövevény, a
Macskanő, vagy minek is hívod, ő irányít.
– Tudom.
– El kell kapnod – folytatta Bruce.
– Tudom! – csattant fel Luke.
Bruce ismét jelentőségteljesen hallgatott.
– Jobb, ha visszamegyek.
– Ne! – morogta Luke. – Nem kell. Egyrészt ura vagyok a helyzetnek,
másrészt pedig megvan a magad feladata.
Amiről Bruce azóta sem számolt be Luke-nak.
Luke-ot elfogta kissé a bűntudat, de tényleg csak egy kicsit. Mert hiába
fajult el a helyzet, a gondolat, hogy Bruce megküzd a Macskanővel…
felfordult tőle a gyomra. Kicsit. Épp annyira, hogy ne akarja, hogy Bruce
hazajöjjön, akárhol tart is a küldetésében.
Bruce halkan felsóhajtott.
– Hívj fel, ha szükséged van valamire!
Luke-ban felmerült, hogy emlékezteti Bruce-t, nem a beosztottja vagy
ilyesmi, de végül csak ennyit mondott:
– Persze, úgy lesz.
Bruce el sem köszönt, csak letette.
Luke felsóhajtott, és a beépített tölgyfa polcokra meredt a szekrényében.
Nem, tényleg nem tartozott magyarázattal Bruce-nak. Sem a múltban, sem
a jövőben nem fog. A várost viszont igenis meg kell védenie, legalább
nagyjából.
Összeszedte magát, majd mélyet sóhajtott, és visszament a nappaliba.
– Bocs! – szabadkozott.
Letette a telefont a dohányzóasztalra, és visszaült a kanapéra.
Holly felvonta tökéletesre fazonírozott szemöldökét.
 – A barátod?
– A főnököm, vagy… valami olyasmi?
– Azt hittem, apád a vezérigazgató.
– Igen, de a Wayne családé a cég.
– És hát, Bruce Wayne-nel együtt oszlopos tagjai vagytok a
beleszülettünk a jóba klubnak.
– Te talán nem?
Holly pislogott egyet.
– A fiúknál más.
Luke hátradőlt.
– Ja, hogyne! Mondja az a lány, aki arról panaszkodott, hogy Európa
unalmas.
Holly a szemét forgatta.
– Azt csak a hatás kedvéért mondtam.
– Akkor miért jöttél ide?
Holly arcáról eltűnt a derű. Elhallgatott, zöld szeme ismét óvatossá,
hűvössé vált.
Luke tovább erőltette a témát, bár félt attól, hogy idiótán hangzik, amit
mond.
– Rosszul végződött kapcsolat miatt, vagy ilyesmi? – kérdezte a tőle
telhető legtermészetesebben.
Holly nagyot nyelt.
– Így is fogalmazhatunk. Szerettem volna… tiszta lappal kezdeni.
Luke a feje mögé tette két kezét.
– Hát, örülök, hogy így alakult.
– Csak nem barátságos vagy velem?
Luke nevetett.
– Nagyon vicces! – A tévére mutatott az irányítóval. – Válassz filmet!
Bármelyik lehet.
Kihívás, próbatétel. Ez csillant Holly zöld szemében.
– Jól van. Legyen a Carousel.
– A musical?
– Ismered?
– Láttam egy előadást belőle a Broadwayen pár éve. – Vállat vont. –
Legyen akkor a Carousel.
– Ne, ne, nézzünk inkább valami olyat, amit te szeretnél…
 – Kihátrálnál most, hogy a szavadon fogtalak?
Holly keresztbe fonta a karját. Luke nevetett, rányomott a
streamingszolgáltatójára, és kikereste a filmet. Kezdetét vette a nyitány, és
Luke esküdni mert volna, hogy Holly elmosolyodott.

♦♦♦

Homok, vér és sikolyok.

Luke teste lángolt, a repeszek karmokká váltak, a húsába vájtak, és
szétszaggatták. Végtagok hullottak az égből, vér fröccsent, és az égvilágon
semmit sem tehetett azokért, akik egymás után haltak meg körülötte, míg a
világ tótágast állt, a füle zúgott, és tudta, hogy sosem mehet már haza,
sosem látja többé az anyját és az apját, sosem jut haza…
– Luke!
Itt fog meghalni, ezen a helyen, ahová azért jött, hogy bizonyítson
valamit… saját magának, a szüleinek, a világnak. Hogy bizonyítsa, nem
egy elkényeztetett gazdag kölyök, hogy betömje a fekete lyukat a saját
lelkében. És most mindenütt lyukak tátonganak rajta, elvérzik…
– Luke!
Képtelen volt megfékezni. A vért, a halált. Képtelen volt megmozdulni,
hogy segítsen a fájdalomtól üvöltő barátainak. És azoknak, akik olyan
mozdulatlanná merevedtek, és egyáltalán nem üvöltöttek.
– LUKE!
Az üvöltésre már felfigyelt, de valójában a fájdalom rántotta ki. Sajgott
az arcra, és pislogva kapkodott levegőért, próbált rájönni, hol van, mi ez a
kékes derengés…
– A lakásodban vagy, Gotham Cityben – mondta egy magabiztos női
hang. – Életben vagy.
Luke remegett, képtelen volt véget vetni a reszketésnek, az arcát lángba
borító szégyennek, a feltörő rosszullétnek… Futásnak eredt. Nem a
fürdőszoba, hanem az erkély irányába. Friss levegő. Friss levegőre volt
szüksége.
Épp elérte az ajtót, amikor két erős, karcsú kéz ragadta meg a pólóját, és
megállásra kényszerítette.
– Luke!
– Friss levegő – nyögte ki valahogy.
 A lány eleresztette, de továbbra is rajta tartotta a kezét. Átkarolta a
derekát.
Holly.
Holly Vanderhees.
A korláthoz segítette. Hagyta, hadd támaszkodjon meg rajta, hadd
horgassza le a fejét a csípős szélben, hadd meredjen a mélységbe, hogy
összeszedje, megacélozza magát.
– Biztos elnyomott az álom…
Igaz. Miután vége lett a filmnek, átkapcsolt a kábeltévés hírcsatornára,
Holly meg ott maradt vele nézni, és Luke olyan kellemesen érezte magát,
olyan jó meleg volt.
– Hozhatok valamit?
Holly hangja mély, meleg dorombolásként hatott. Ismerős volt. A
hangszín… a nyugalom…
– Jól vagyok – felelte Luke rekedten. Nyilván kiabált korábban. –
Csak… – Ismét mély levegőt vett, a légzésére figyelt, ahogy a terapeuta
tanította. – Előfordul néha. Mióta hazajöttem.
Holly néma maradt, mire Luke odapillantott. De nem látta rajta a
szánalmat, amire számított. Sem félelmet. Csak… meglepettséget. És
valami egyebet, amit nem tudott értelmezni. De ez néhány szempillantás
múlva már el is tűnt. Holly letörölte Luke homlokáról a verejtéket. Majd a
halántékáról is. Az arca egyik oldaláról. És a másikról.
Könnyek.
– Megértem – mondta halkan. – Anyám… erőszakos volt.
Luke fejéből kiröppentek a rémálmok, a rémület.
– Sajnálom.
De már meghalt az anyja, emlékeztette magát Luke. Legalább nem
kellett azon vívódnia, hogy levadássza, hogy rács mögé juttassa.
– Még mindig emlékszem rá. Amikor részegen vagy betépve jött haza.
Néha mindkettő. Még mindig hallom a… beszédeit. Még mindig
emlékszem rá, hogy remegtem félelmemben, mert tudtam, mi következik.
Családon belüli erőszak a társadalom mindegyik rétegében történik.
Még a legmagasabban is. Holly szavai erre emlékeztették, és Luke rosszul
lett tőle.
– Egyszer eltörte a karomat. Tízéves voltam. És ostoba klisé, de azt
mondtam a kórházban, hogy leestem a fáról.
 Luke gyomra kavargott, ahogy odapillantott Holly karjára, amit a lány
most megérintett, mintha még mindig érezné a törést.
– Apád nem…?
A lány mindkét szülője meghalt már, Luke veszélyes vizekre evezett
azzal, hogy rákérdezett, de…
– Nem volt ott. Nem is tudta, hogy megtörtént. – Luke rámeredt. Holly
állta a tekintetét. Halkan folytatta: – Tudom, milyen az, ha rémálmok
gyötrik az embert.
Luke nagyot nyelt, a szívverése végre kezdett lelassulni, a légzése
csillapodott. Hollyra, a hangjára koncentrált.
– Mindketten túléltük – szólalt meg reszelősen. – Mindketten
kijutottunk onnan.
Ismét ugyanaz a különös érzelem csillant Holly szemében.
– Igen – felelte.
A karja Luke-éhoz ért. Az a kar, ami annyi fájdalmat, annyi borzalmat
élt át.
Luke végignézett összeérő karjukon. Az ujjakon, amik olyan gyengéden
törölték le a könnyeket az arcáról. Az ujját Holly álla alá csúsztatta, és
felemelte a lány arcát, aki ránézett.
Luke-ot nem érdekelte, ki nézi őket a körülöttük álló épületekből,
odalentről az utcáról. Nem érdekelte semmi, közelebb hajolt hozzá, és
megcsókolta.
Vagy legalábbis megpróbálta.
Holly elhúzódott.
Luke gyomra összerándult, az arca azonnal felhevült, ahogy Holly
elhajolt.
Visszautasította.
Rosszul végződött az előző kapcsolata, ezt mondta. És a grimasz
alapján, amit akkor látott, amikor együtt táncoltak arra a dalra legutóbb,
még nem tette túl magát, akárki törte is össze a szívét.
– Sajnálom – bukott ki Hollyból.
– Felesleges bocsánatot kérned. – Holly döntése. Mindig is az ő döntése
lesz, hogy meg akarja-e csókolni vagy sem. – Semmi gond.
A zöld szempár végigsiklott rajta.
– Nem rám van szükséged, Luke.
– Ne gondold, hogy tudod, mire van szükségem!
 Önkéntelenül buktak ki a száján a szavak.
Holly nagyot nyelve elhátrált az erkélytől. Égett az arca.
Luke továbbra is rekedtesen folytatta:
– Megrémít?
Ez a rémálom, amit képtelen vagyok uralni?
– Nem… egyáltalán nem. – És annyira őszintén csengett a hangja, hogy
Luke legszívesebben elhitte volna neki. Holly továbbra is az ajtó felé
hátrált. – Zűrös életet élek. Te pedig jó ember vagy, Luke.
Ahogy ezt mondta…
– Bajba keveredtél?
Valahogy segít rajta, ha más nem, Batwingként.
– Zűrös életet élek – ismételte. – Nem lenne fair, ha bármivel
hitegetnélek.
És mielőtt Luke kideríthette volna, mit ért ez alatt, Holly faképnél
hagyta.

♦♦♦

Luke a bajt kereste Gotham City mocskos bűnözőivel. Tenni akart valamit
a megállításuk érdekében. Ezt rögtön tudta, amikor felébredt másnap.
Amikor felvette a szmokingját a rendőrkapitányság estjére. Amikor
megérkezett, és táncolt a partin.
És közben végig rá várt. Arra a nőre, aki megadhatta neki a harcot,
amire vágyott.
Látta Tigrissel harcolni. Tudta, hogy mindent beleadhatna, Macskanő
akkor sem törne meg. De ma vége lesz ennek az egésznek. Nem
szórakozik többet, nem hagyja, hogy elosonjon mellette. Ha ma este
felbukkan a két barátnőjével, akkor bilincsben távoznak.
Luke igyekezett a feladatára koncentrálni, és nem folyton Holly felé
pillantani. Holly felé, aki gyönyörű volt a tengerzöld ruhájában, akin végig
azt látta, hogy szeretne odamenni hozzá. Luke gondosan ügyelt rá, hogy ne
nyíljon rá alkalma. Mindig volt táncpartnere.
Tudta, hogy szemét módon viselkedik. Hogy Elise éretlen, gyermeteg
baromnak nevezné, de nem érdekelte. Kisebb gondja is nagyobb volt
annál, hogy megcsókolta a szomszédját. Vagy hát, megpróbálta.
 Úgyhogy Luke a tömeg kellős közepén állt pezsgővel a kezében, amikor
Gordon felállt, hogy köszöntőt mondjon. Eljött a pillanat, hogy a
Macskanő, Harley és Méregcsók lecsapjon. Mindenki a rendőrfőnökre
figyelt, és forogtak a kamerák.
Azonban a szmokingot viselő, vörösesbarna haját most az egyszer
hátranyaló Gordon gond nélkül előadhatta a beszédét arról, miféle
erőfeszítéseket tesz a rendőrkapitányság, hogy valódi kapcsolatot létesítsen
a lakossággal, és zavartalanul éltethette azokat az egyenruhás férfiakat és
nőket, akik fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy biztonságosabbá tegyék a
várost. A beszéde egy része baromság volt, de a nagy része Gordon őszinte
reményéből és hitéből fakadt, miszerint a Gotham City-i
Rendőrkapitányság képes lesz felülemelkedni a múltján és a jelenlegi
helyzetén, és jobbá válik majd. Csak annyi időre hallgatott el, amíg
lepillantott a telefonjára, majd emelte poharát az összegyűlt rendőrökre.
Luke a tömeggel együtt szintén így tett.
Követte az asztalánál ülőket – a városvezetés tagjait – Gordon irányába,
aki most az emelvény bal oldalán állt, és halkan beszélt az őt körbefogó
embereknek.
Senki sem vette észre, hogy Luke félrehúzódik, miközben Gordon
halkan bejelentette:
– Nem akarom, hogy bárki pánikba essen amiatt, amit most elmondok.
Mindenki viselkedjen úgy, mintha minden rendben lenne!
Luke szívverése felgyorsult.
Gordon így folytatta:
– Egy órával ezelőtt kirabolták az otisburgi vegyi üzemet.
A Macskanő nem jön el, döbbent rá Luke Gordon szavai hallatán.
Kihasználta, hogy a város összes jelentős zsaruja és minden erő ezen a
helyen összpontosul. És persze hogy itt összpontosult, hiszen…
– Szemtanúk igazolják, hogy Méregcsók egy egész kamionnyi
vegyszerrel hajtott el. – Bassza meg! Bassza meg! Gordon nagyot nyelt.
Olyan halkan folytatta, hogy Luke kénytelen volt közelebb hajolni: – És
Harley Quinn épp most használta a robbanószerekkel kapcsolatos
tapasztalatait, hogy felrobbantsa a Blackgate Börtön falának egy újabb
szakaszát. Joker bandájának kulcsembereit szabadította ki. A másod-,
harmad- és negyedparancsnokait.
Luke ereiben meghűlt a vér.
 – Most azonnal kell cselekednünk! – mondta Gordon. – De egy szót se!
Még azelőtt el kell csípnünk őket, hogy a média megsejti, mi történt.
Gordon emberei kérdésekkel bombázták őt, Luke pedig a kijárat felé
vette az irányt.
Holly elkapta a pillantását, ahogy elhaladt mellette, a szemöldöke
felszaladt. Mintha észrevette volna Gordon kis tájékoztatóját, és látta
volna, hogy Luke hallgatózik.
Luke hűvös, unott pillantást vetett rá, és kivonult. Mihamarabb akcióba
kellett lendülnie. Mert ha Joker legfőbb csatlósai kijutottak a börtönből,
akkor nagyon-nagyon rossz dolgokra számíthatnak.
 25. FEJEZET

Luke ismerte a nevüket, a hosszú-hosszú bűnlajstromukat.

Komolyan, akár viccesnek is felfoghatta volna, hogy Mosoly, Filkó és
Vigyor triójával nézzen szembe. Csakhogy ezek a bűnözők a legkevésbé
sem voltak jóindulatú bohócok.
Luke keresztülrepült az East End felett, az álruhája adatokkal látta el az
odalent lévő emberekkel kapcsolatban. Egyik magassága, súlya és kinézete
sem felelt meg Joker három fő csatlósáénak.
A szíve hangosan kalapált a mellkasában, hiába igyekezett csendesíteni.
Közvetlenül harc előtt mindig ezt az izgalmat érezte… Miután hazatért,
voltak éjszakák, amikor ez volt az egyetlen érzelem, ami elfogta.
Könnyebben vetette bele magát akkoriban Gotham City sötét részeibe.
Tudta, hogy ez az adrenalinlöket várja.
Azóta kiegyensúlyozottabbá vált, de még most, ahogy a szárnyai
elkapták a légáramlatot, és felfelé szállt… igen, még most is imádta ezt az
érzést. Imádta, ahogy egyre nőtt, mintha meg akarná tölteni az egész
világot, majd beszűkült, és koncentrálódott… amikor megpillantotta őket.
Már csak a három férfira figyelt, aki végigsétált a sikátoron. Egyikük
vállán baseballütő volt, a másik mintha láncot tekert volna a kezére, a
harmadik… hosszú, veszedelmes kés csillant a gyenge fényben. Még az
overalljuktól sem szabadultak meg.
Luke bedőlt, lelassított.
Három egy ellen, nem is olyan lehetetlen küldetés. Csakhogy ezek nem
egyszerű emberek voltak.
Sötét, nedves folt szennyezte a középen haladó magas, vékony fickó,
Filkó hátát. Vér. Nem az ő vére, jelezte Luke ruhája. Valaki másé. A Filkó
kezében lógó láncon szintén vér éktelenkedett.
Jézusom!
 Vigyor széles, masszív vállán hordott baseballütőjének végéből szögek
álltak ki. Jó nagyok.
Luke lejjebb ereszkedett, egyre közelebb ért a sikátor másik végéhez.
Az ő malmára hajtja a vizet, ha hátulról támad rájuk. Ez ellentmondott
mindannak, amit a ringben tanult, és még ezekkel a bűnözőkkel szemben
is gyávaságnak érezte, de… ott volt még a karcsú, átlagos magasságú
Mosoly, Joker másodparancsnoka. Hatalmas kést tartott a kezében. Mosoly
nem éppen a kellemes személyisége miatt lett rangban a második. Luke
tudta jól, hogy azért kapta a nevét, mert mosolyogva gyilkolt. Mosolyogva
rabolt. Mosolyogva végezte el a gonoszságokat, amiket Joker parancsolt
neki.
Mosollyal kellett nagyon vigyázni. Miatta vette lejjebb a ruhája fényét
Luke a sötétben, miatta ért földet szinte hangtalanul a sikátorban, és miatta
húzta elő a bataranget a ruhájából. Átalakította az egyszerű fémet a
laborban. A fegyver a ruhája jelzésére annyi feszültséget adott le, mint egy
sokkoló.
Az egyik barátja a tengerentúlon mesterlövész volt. Luke számtalanszor
beszélgetett vele arról, hogyan számítja ki a távolságot, hogyan veszi
figyelembe a szelet, a fényeket, a mozgást. A lány sosem vétett el egyetlen
lövést sem.
A három férfi elérte a sikátor végét, még mindig nem vették észre, hogy
Luke ott van mögöttük.
Luke felkészült, és előkapott még két bataranget a támadáshoz, azt
számítgatva, merrefelé mozdul majd a másik kettő. Nem akarta megölni
őket. Egy életre elég vérontást látott a tengerentúlon. Még mindig erről
beszélt a csoportterápián a többiekkel.
Ezeknek a bűnözőknek az áldozatai igazságot érdemeltek, valódi
igazságszolgáltatást, tárgyalóteremben. Nem önbíráskodást. És bár
elcseszett, gonosz lelkek… de nekik is kijárt a tárgyalás.
Luke Mosoly sovány teste felé hajította a bataranget, csakhogy Joker
helyettese nyilván meghallotta az elektromos töltés sistergését. Luke nem
számított rá, hogy Mosoly ilyen gyorsan megragadja Filkót, és Joker
negyedparancsnokát maga elé rántva megpördül.
Emberi pajzsként használta őt.
A batarang mellkason találta Filkót, és el is kábította. Filkó lánca
hatalmas csörgéssel zuhant a betonra, Filkó is követte. Teljességgel kiütve.
 Ahogy arra Luke számított is, Vigyor a társa felé pördült ahelyett, hogy
menedéket keresett volna. Luke elhajította a második bataranget is, oda,
ahová tervezte. Vigyor a baseballütőjével együtt puffant a földön.
Mosoly felmérte a sikátort, sápadt, sovány arcára vicsor ült ki.
– Gyere csak, mutasd magad! – suttogta cérnavékony hangon.
Ügyetlenül utánozta Joker természetes, vérfagyasztó hangját. – Senki sem
szereti a partigyilkosokat!
Intett hosszú késével. A pengén megcsillant az utcai lámpa fénye.
Egy egy ellen, kiegyenlítettebbek lettek az esélyek.
Luke kilépett az árnyékból, mellkasán felvillant a jel. Mosoly arcára
alattomos vigyor rajzolódott ki, és ugrabugrálni kezdett, összevissza,
kiszámíthatatlan lépésekkel. Luke rengeteg embert látott már ilyesmit
csinálni, akik azt hitték, járatosak a boksz világában. Persze ezzel csak a
saját egyensúlyukat borították fel.
– Kapj el, ha tudsz! – suttogta Mosoly, és futásnak eredt.
Fusson csak. Luke már tárcsázta is a rendőrség számát. Hamar
megtanulta, hogy ha nem gondoskodik két eszméletét vesztett bűnözőről,
mielőtt a harmadik nyomába ered, bottal ütheti a nyomukat. Pár perc alatt
odakötözte Filkót és Vigyort az egyik oszlophoz. A szirénák már csupán
néhány háztömbbel odébb vijjogtak.
Helyes.
Most, hogy a környéket elözönlötték a járőrautók, Luke felröppent, és
az utcákat fürkészte.
Legfeljebb öt perc telhetett el. Csakhogy Gotham Cityben rengeteg
minden történhet öt perc alatt. Rengeteg a csatornanyílás, és a város
legaljasabb bűnözői bizony szerettek arrafelé menekülni.
Ott! Egy férfi rohant a kikötő felé, a késén megcsillant a fény a sötétben.
Okosan csinálta, de látszott, hogy nem kapott megfelelő kiképzést. Nem
tudta, hogy ez a csillogás felhívhatja rá a figyelmet.
Mosoly befordult a kikötői raktárak labirintusának egyik sarkán. A
csónakkikötő felé tartott. Luke jobbra dőlt, és leszállt az árnyékok közé, a
férfi menekülési útvonalától északra. Hamar rádöbbent, hogy Mosoly
valahogy keresztülfutott a raktárakon, nem pedig megkerülte őket. Amint
földet ért, felvillantak a vészjelzések a sisakjában, majd…
Lebukott, és hátraugrott, amikor Mosoly rátámadt.
Nem volt elég gyors.
 A penge végighasított az oldalán. Átvágta a fémet. És a húsába vájt.
Luke elkáromkodta magát, de kizárta a fájdalmat, hiába folyt meleg vér
az álruhájába.
Egy védőruha nélküli embert könnyedén ki lehetett volna belezni ezzel a
mozdulattal.
Mosoly a pengére vigyorgott, a rajta látható vérre.
– Tudod te, mennyit fizetnek majd ezért a DNS-mintáért?
Luke vére egyre csak ömlött a sebből. Vészesen gyorsan. Véget kellett
vetnie a harcnak.
– Sajnos te ezt már sosem tudod meg – felelte Luke, és támadásba
lendült.
Mellkasán felizzott a jel, éppolyan fényesen, ahogy egy fényképezőgép
vakuja. Elvakította Mosolyt, összezavarta… Luke nekicsapódott. A
tenyerét a könyökébe vágta, mire az ellenfele széttárta az ujjait, és elejtette
a kést. Ezután kíméletlen balhoroggal megütötte Mosoly arcát.
Csont tört, vér fröccsent.
De Luke még nem végzett. Ahogy Mosoly jobbra dőlt, Luke kihasználta
a bűnöző egyensúlyvesztését, és kisöpörte alóla a lábát. Mosoly hatalmas
csattanással, nyögve ért földet a deszkákon. Luke azonnal rajta termett, a
batarangje leadta a feszültséget a férfi mellkasába.
Mosoly a deszkákra roskadt, az orrából folyt a vér. Elvesztette az
eszméletét.
Luke nem mert leállni, és hagyni, hogy csökkenjen az adrenalinszintje.
Az oldalából csorgó vérrel és a minden mozdulatától sajgó sebbel az
oldalán nem tehette.
Nagy nehezen ismét tárcsázta a rendőrséget, majd a sötét folyóba
hajította Mosoly kését, lemosva ezzel a saját DNS-ét. A vállára vette a
bűnözőt, és kicipelte a kikötőből. Ha otthagyja, rengeteg piti bűnöző
ráakadhatott volna.
Luke minden egyes lépésnél a fogát csikorgatta. De végül sikerrel járt.
Mire odakötözte Mosolyt egy postaládához, és a férfi nyöszörögve
magához tért, kiérkeztek a rendőrök is, neki pedig sikerült felugrania az
egyik közeli háztetőre.
Gotham City sosem tűnt még ilyen hatalmasnak. Végtelennek.
Kénytelen lesz hazatérni, csak utána kockáztathatja meg, hogy megáll és
kifújja magát. Alig bírta összeszedni magát annyira, hogy földet érjen, és
visszahúzza a szárnyait.
A Macskanővel találta magát szembe. Buja nevetés tört fel belőle.
– Vártál rám ma a gálán?
Igen. A Macskanő meg bolondot csinált a rendőrségből azon az estén,
amikor pont tisztelettel kellett volna adózni előttük.
Luke rávetette magát, csakhogy a teste épp abban a pillanatban döntött
úgy, hogy emlékezteti, megvannak a maga határai. És ma este bizony
elérte őket, sőt, túl is feszítette a húrt. Az előrelendülésből hátratántorodás
lett. Egyre csak dőlt, dőlt hátrafelé, magával ragadta a sötétség.
Karmos kezek kaptak utána, amikor a tető széléhez ért.

♦♦♦

Luke nem emlékezett, hogy jutottak ide. Hogy miért nem lökte le a nő
inkább a tetőről, hogy szétloccsanjon odalent az utcán.
A fájdalomtól minden ködösnek tetszett. Nyilván mélyebb a seb az
oldalán, mint hitte. Homályosan érzékelte, hogy félig-meddig cipelik.
Hogy egy karcsú test segít neki talpon maradni, átsegíti az akadályokon…
Fogalma sem volt, hova kerültek, amikor a Macskanő bevezette őt egy
kicsi, mégis tiszta lakásba. Sötét volt, és néma. Csak azt tudta, hogy ez
bizony nem az ő otthona. Végigfutott a hideg a gerincén.
A hálószoba, ahová bezárkóztak, szintén rendezett és tiszta volt.
Kellemes, de nem felvágós szoba, a régi festéken, a kopott komódon nem
a gazdagság jelei látszottak. A matrac, ahová a Macskanő lehajította őt,
halkan nyikorgott Luke álruhás súlya alatt.
Valamit beadott neki, mielőtt elindultak, erre Luke emlékezett. A nyaka
és a válla közt kilátszó keskeny bőrfelületbe nyomta bele az adrenalint,
vagy valami hasonló vegyületet. Annyira visszanyerte az erejét tőle, hogy
mozogni tudjon. És úgy tűnt, most kezdett hatni rá igazán. Kezdtek
kitisztulni a dolgok.
Macskanő felkapcsolt egy kis lámpát, aranyfénybe vonta fekete ruháját.
Leült mellé, és így szólt:
– Vagy összevarrom neked itt, vagy elvihetlek kórházba.
Luke nagy nehezen kipréselt magából egy félmosolyt.
– És ezt csak most ajánlod fel?
 Macskanő nem felelt, helyette kinyitott egy kis rekeszt az övén, és
kötszernek és helyi érzéstelenítőnek tűnő holmikat húzott elő.
– Tudod, hogyan kell használni az ilyesmit? – kérdezte Luke.
– A Ligánál tanultam – válaszolta Macskanő, és előrehajolt, hogy
megvizsgálja az álruhán keresztül is látszó sebet. – Le tudnád venni?
Luke habozott. A sisak és az álruha külön-külön is levehető volt, de a
ruha levétele több mozgást igényelt, mint amennyire Luke képesnek érezte
magát, és így elterülve, ha ráadásul még barna bőrét is megmutatja… Hát,
határozottan leszűkítené a lehetséges személyek listáját, akiket a
Macskanő Batwinghez társíthatott. Rengeteg fekete férfi él Gotham
Cityben, de hányan férnek hozzá ilyesfajta technológiához?
Macskanő nem várta meg, míg elhatározásra jut. A beadott szer vagy
talán a vérveszteség miatt nem tudott elég gyorsan reagálni, nem tudta
megakadályozni, hogy acélkarmát elővillantva levágja a véres fém egy
részét. Éppolyan könnyedén lyukasztotta ki a páncélját, ahogy a szülei
birtokán kör alakú lyukat vájt az üvegtárlóba.
Luke elnehezült fejjel figyelte, ahogy a Macskanő eltávolítja az egymást
fedő fémlapokat, és leteszi őket az ágyra.
– Ezeket magaddal kell majd vinned, nehogy gond legyen a DNS-
mintából – javasolta.
Igaza volt. Ha valaki összeveti a mintát a tengerészgyalogság
adatbázisával, lőttek az álcájának.
Macskanő átállított valamit a sisakja lencséjén, és a sebet
tanulmányozta.
– Nem látok benne idegen testet – jegyezte meg, inkább magának,
mintsem Luke-nak.
– Fel tudja mérni a sisakod?
– Többek között.
Luke felszisszent, amikor a Macskanő lefertőtlenítette a bordái mentén
végigfutó vágást. Hogy ne kelljen arra gondolnia, mit fog csinálni
hamarosan azzal a tűvel meg fonallal, tovább kérdezősködött:
– Honnan szerezted ezt az álruhát?
Macskanő beleszúrta az injekciós tűt, hogy érzéstelenítse a seb körüli
részt.
– Én magam készítettem. – Talán megszánta kicsit, mert tovább mesélt,
mintha el akarná vonni Luke figyelmét az öltésekről. – Mindig is érdekelt
a tudomány, a technológia. – Reszelős nevetése tompán tört elő a sisakból.
– Gyerekként megnyertem az állami tudományos versenyt. A Liga
valószínűleg jóval korábban felfigyelt rám, mint ahogy én tudomást
szereztem a létezésükről.
Luke elraktározta az információt. Az állami verseny. Tehát minden
valószínűség szerint Amerikában nőtt fel. Szólásra nyitotta a száját, de
azzal a lendülettel be is csukta. Ha elismerte volna, hogy ő maga is odáig
van a természettudományokért, azzal csak még többet elárul magáról.
– Egy örökkévalóságba telhetett megcsinálni ezt a ruhát.
– Az alapmodellt a Ligától kaptam. – A fény megcsillant a fel-alá
mozgó tűn. Luke igyekezett ügyet sem vetni arra a különös érzésre, ahogy
a fonal összehúzta elérzéstelenített bőrét. – Aztán az igényeimnek
megfelelően átalakítottam.
– Például hozzáadtad a füleket meg a karmokat.
Ismét reszelős nevetés töltötte be a helyiséget.
– Például.
– Miért pont macska?
– Miért pont denevér?
Ezzel megfogta.
– Alkalmazkodtam a már meglévő dizájnhoz.
– A… kollégád dizájnjához, gondolom.
Luke elfojtotta a késztetést, hogy vállat vonjon, tekintve, hogy a
Macskanő épp tűt szúrt a bőrébe.
– De most komolyan, miért pont a macskamotívumot választottad?
Még néhány öltést követően a Macskanő végzett, elvarrta a fonalat.
Luke megkockáztatott egy pillantást: rendezett, precíz varrat futott végig a
bordái mentén. Macskanő hátradőlt, és visszarakta a tűt meg a maradék
fonalat a műanyag tartóba, ahonnan korábban előszedte. Ugyanígy tett az
injekciós tűkkel és törlőkendőkkel is. Átnyújtotta Luke-nak, aki csak
pislogott.
Igaz, hiszen az ő vére szennyezi őket. Az ő DNS-e. Macskanő mégis
átadta neki. A saját kezét is lefertőtlenítette, letörölte róla Luke nyomát.
– Kaptam egy ostoba gúnynevet a Ligában – felelte végül. – Úgyhogy
magamévá tettem a szimbólumot. Rájöttem, hogy tetszik. A többi
bérgyilkosnak is megvolt a saját egyéni vonása, szóval elkészítettem ezt –
mutatott végig a karmain, a macskafüles sisakon –, hogy az enyém is
szemmel látható legyen.
– Lenyűgöző.
– Te magad készítetted az álruhádat?
Az őszinte válasz túl sok kérdést szült – és túl sok választ kívánt –
volna.
– Bizonyos részeit igen.
Ezzel nem is hazudott igazán. Hiszen a technológia egy részét tényleg
mások készítették. Például a robotok a laborban.
Macskanő oldalra billentette a fejét, Luke pedig követte a pillantását a
saját oldalára. Nem az öltéseket nézte, hanem a hegeket, amik, döbbent rá,
kilátszanak. A mellkasán végigfutó hosszú sebhely végét, ami épp a bordái
alatt ért véget.
Mozdulatlanul tűrte, hogy a Macskanő végighúzza rajta egyik karmát,
bizsergett tőle a bőre.
Várta a kérdéseket, már a nyelvén volt a hazugság, hogy az egyik
alvilági alaknak köszönhető, nem pedig a testén – a lényén – végigszántó
repesznek.
De a Macskanő csak ennyit kérdezett:
– Ki sebesített meg ma este?
Fagyosan bukott ki belőle a kérdés, de nem Luke felé irányult ez a
ridegség, hanem afelé, akinek a sebet köszönhette. Mintha le akarná
vadászni, megfizetni érte.
Luke hálás volt, hogy maszk fedi az arcát, ugyanis meglepetésében jó
néhányat pislantott. Végül előrukkolt a válasszal:
– Szerintem ismered. Tekintve, hogy te szabadítottad ki.
A Macskanő egy pillanatra megmerevedett.
– Tehát elkaptad.
– Mindet elkaptam.
Némaság telepedett rájuk.
Macskanő felállt, az ablakhoz sétált, és még a függönyt is elhúzta a
leeresztett redőny előtt. Teljességgel kizárta az utcai lámpák fényét. Aztán
kihúzott egy fiókot, előhalászott két pulóvernek tűnő ruhadarabot, és
benyomta őket az ajtó és a padló közötti résbe. Még így is könnyedén
visszatalált az ágyhoz, mintha úgy ismerné a szobát, akár a tenyerét.
 A vaksötétben Luke hallotta a szisszenést, a kattanást, ahogy levette a
sisakot. Hallotta a halk suhogást, ahogy leomlott a haja. Érezte a könnyű
sisak súlyát a matracon mögöttük. Dübörgő szívvel várt.
– Vedd le a sisakod! – szólalt meg a Macskanő halkan.
Luke önkéntelenül is engedelmeskedett. Az oldalába iszonyú fájdalom
hasított a mozdulatra, de csak felemelte két kezét, és lehúzta a fejéről a
sisakot. Hűvös levegő cirógatta a bőrét.
Egyikük sem látott semmit a sötétben.
– Le kellene tartóztassalak – nyögte ki nagy nehezen.
– Valóban – hagyta rá a Macskanő, és Luke esküdni mert volna, hogy
mosolyog. – De nem fogsz.
– Nem lenne szabad ezt csinálnunk.
– Nem is csinálunk még semmit.
A hangjában csengő fanyar derű hallatán Luke végre rendesen
odafordult felé. Felemelte a kezét oda, ahol az arcát sejtette, és
végigsimított rajta. Puha, meleg bőr köszöntötte. És hátrafogott haja…
egyenes volt. Selymes, dús.
Luke végigsimított a nyakán, a haja tövétől lefelé. Esküdni mert volna,
hogy a Macskanő szaggatottan szedi a levegőt. Végighúzta az ujját az
álruhája nyakrészén.
– Miért mentettél meg ma este?
Fém és bőr szisszent, ahogy lehúzta a kesztyűjét. Karcsú ujjak érintették
Luke combján pihenő kezét. Megfordította, és megcirógatta a
bőrkeményedéseket a tenyerén.
– Mert ugyanannak az érmének vagyunk két oldala.
– Tényleg? Ennyire hasonlítanánk egymásra? – Képtelen volt megállni,
hogy ne simítson végig a nyakán. Hüvelykujja megállapodott a Macskanő
kulcscsontjai közötti mélyedésben, a nő szívverése végigvisszhangzott
Luke bőrén. – Próbálod feldúlni a városomat. Én meg akarom menteni.
Az álruhán keresztül Luke alig érezte, ahogy a Macskanő végighúzza a
kezét a combján, a hasán, a mellkasán.
– Olyan sok minden van itt, amit érdemes megmenteni?
– Te magad mondtad, hogy élnek jó emberek itt, és hogy védjem meg
őket.
– Mi van a korrupcióval, a rosszul működő rendszerekkel? Azokat is
érdemes megmenteni?
 – Azok is a város részei, és a rossz emberek mindig csak profitálnak
abból, ha káosz tör ki.
– Nem folyamatos káoszról lenne szó – vitatkozott Macskanő. – Csak…
átmenetiről.
– Csak olyan hosszú legyen, hogy a lehető legjobb áron eladhasd, amit
Nyssától loptál?
Luke ismét kihallotta a Macskanő hangjából a mosolyt.
– Talán. – Luke szólásra nyitotta a száját, ám ekkor a Macskanő ismét
megszólalt: – Nem unalmas folyton a jófiúk oldalán küzdeni?
– Nem. Már azelőtt is ez mozgatott, hogy álruhát öltöttem volna.
Macskanő keze most a mellkasát fedezte fel, lefelé siklott a rajta
végigfutó hegen. Luke megborzongott, ahogy ujjai végigsimítottak a széles
hegen.
– Micsoda nemes hős valaki!
Ismét végigsimított a hegen.
– Miért vagy itt?
Luke nem Gotham Cityre gondolt, hanem erre a szobára. Hogy miért
van vele.
Macskanő keze megdermedt. Luke a száján érezte a leheletét, és
rádöbbent, milyen közel kerültek egymáshoz. A combján érezte, hogy csak
úgy árad belőle a meleg. Nem az a hidegvérű teremtés volt az árnyékból,
hanem egy élő, izzó nő.
– Lehetek máshol is, ha szeretnéd.
Fel akart kelni, és Luke testébe fájdalom hasított, ahogy előrelendült, és
megragadta a karját, visszarántotta az ágyra. Az álruhája könnyedén hajlott
a keze alatt, bár kemény volt, olyan anyagból készült, amit Luke nem
ismert fel. A teste viszont…
– Ne… – szólalt meg.
– Mit ne? – dorombolta a Macskanő.
– Ne hagyj itt a sötétben! – kérte halkan.
És a Macskanő tudta jól, hogy nem szó szerint értette. Ne hagyj egyedül
a sötétben! Ezen a helyen, ahol mindketten létezünk, bár különböző célokat
szolgálunk!
Macskanő végigsimított Luke arcán. Az orrán, a száján.
És ahogy elhúzódott volna, Luke megragadta a kezét, összefűzte az
ujjaikat, és megcsókolta.
 ♦♦♦

A csók gyengéd volt, de határozott. És Selina rádöbbent, hogy talán

teljesen elment az esze, ugyanis átadta magát neki. Visszacsókolta
Batwinget.
Meleg volt… olyan nagyon meleg.
Nem emlékezett, mikor ölelte valaki így utoljára.
Amikor meglátta őt a tetőn, amikor Batwing megingott, és ő észrevette,
hogy vér szivárog az oldalából, ösztönösen megmentette. Most pedig
ösztönösen átkarolta a nyakát, és hozzásimult.
Itt, a sötétben, a csendben hagyta magát. Belélegezte a férfi illatát.
Batwing nyelve néma kérésként simított végig az ajkán, és Selinából
apró nyögés szakadt fel, ahogy a férfi megízlelte. Gyengéden… majd
mélyebben.
A sebhely, az az iszonyú heg, ami végigfut a mellkasán…
Selina el akarta mondani neki. Hogy tudja.
Hogy azt is tudja, milyen lehetetlen a párosuk…
Batwing az alsó ajkába harapott.
Minden gondolat elszivárgott Selina fejéből. Nem érdekelte. Nem
érdekelte semmi, csak ez a szoba, a férfi vele szemben, és…
Nem. Ez nem igaz. Soha nem is lesz igaz.
Batwing megérezte, hogy valami megváltozott. Elhúzódott tőle, ám az
ajka még mindig közel maradt az övéhez.
– Minden rendben?
Batwing zihált, reszelősen kapkodta a levegőt.
Még nem. Selina még nem engedhette meg magának, hogy hibázzon.
Előrehajolt, és megcsókolta a férfit. Egyszer, majd még egyszer.
Batwing a hajába fúrta a kezét, a teste megremegett, ahogy átadta magát
a csóknak, Selinának.
Ő pedig az ölébe csúszott, és a férfi keze végigsiklott a hátán, egyre
lejjebb…
Batwing nem reagált elég gyorsan, mintha fel sem fogta volna, hogy a
kattanás Selina karján nem jelent jót. Mire a kis tű átszúrta a bőrét, mire
felnyögött döbbenetében, Selina már leugrott róla.
– Meg… – szólalt meg.
 Majd elhallgatott.
A vaksötétben Selina nem látta, csak hallotta, ahogy hirtelen kifújja a
levegőt, majd izmos teste hátrahanyatlik a matracra. Öntudatlanul.
Selina felkapta a sisakját, és a fejére tette, de a lencséket nem húzta
vissza a helyére.
A kimondatlan bizalom ígérete volt… nem nézni oda.
És nem is nézett. Még akkor sem, amikor kinyitotta a hálószoba ablakát,
és eltűnt az éjszakában.
 26. FEJEZET

Harley búvóhelye az elhagyott föld alatti metróállomáson pontosan úgy

nézett ki, ahogy Selina képzelte: kaotikus volt, színpompás, tele különféle
fegyverekkel.
Úgy tűnt, hogy a cirkusz az uralkodó motívum. A különböző viharvert
bútordarabokon kívül élénk színű, tűznyelőket és kötéltáncosokat ábrázoló
régi poszterek, a boltíves mennyezet alatt futó fényfüzérek díszítették a
teret, meg egy régi vörös, sárga és kék csíkos sátorvászon, amit függönnyé
alakítottak, hogy elrejtsék a kis fürdőszobát a kerek helyiség másik
felében.
Selina nem tudta, miért jött ide. Elmúlt három óra, és számítani lehetett
rá, hogy már alszanak, de… beszélnie kellett valakivel. Akárkivel.
A gondolat, hogy visszatérjen a lakásába, és fel-alá járkáljon a
makulátlan padlón az éjszaka hátralévő részében, elég bosszantónak tűnt,
így ahelyett, hogy északnak indult volna, inkább ide jött.
Méregcsók fél perccel azután nyitotta ki a horpadt fémajtót, hogy Selina
bekopogott rajta. Vörös haját kócos kontyba tűzte, pisze, szeplős orrán
fekete keretes szemüveg ült, egyik válláról régi pulóver lógott, amin
megkopott betűkkel A növények is emberek! felirat díszelgett.
– Mi a baj?
Selina a mocskos ajtófélfának dőlt.
– Már be sem köszönhetek?
– Hajnali negyed négykor?
De azért Méregcsók a régi metróalagút sötétjébe kémlelve beljebb
invitálta.
Selina ismét szemügyre vette a helyiséget, észrevette a falnak tolt
íróasztalt, tele a már jól ismert, kisebbfajta zsonglőrlabdákkal. Volt, ami
félig készült még csak el, darabokban hevert a fényben a nagyító alatt.
Harley dobótőrökkel teli szíja egészen a földig lógott a székről.
– Tökélyre vitte a fékezhetetlen bűnöző búvóhelye dolgot… – jegyezte
meg Selina.
– Az önkifejezés magasiskolájaként éli meg. – Méregcsók az indákkal
befont asztalra mutatott, amit egy oroszlánszelídítő poszteréhez toltak.
Roskadozott a papíroktól, a könyvektől és… a növényektől. – Az ott az
egyetlen önkifejezés, ami nekem megengedett – jegyezte meg kuncogva. –
Az egyetlen hely, amit Harley nem „dekorálhat ki”.
A növények ragyogtak, tekeregtek a felettük duruzsoló lámpa fényében.
– Házi kedvencek?
– Barátok – pontosított Méregcsók. Odatrappolt az asztalhoz, és
rámosolygott a hét cserepes növényre. – Elizabeth, Emma, Fanny,
Catherine, Anne, Marianne és Elinor.
Selina felvonta a szemöldökét a sisakja alatt.
– Austen-hősnők után nevezted el őket?
Méregcsók arca felragyogott, éppolyan fényesen, mint a lelógó,
tündöklő fényforrások.
– Imádlak! Soha senki nem jött rá az utalásokra, még Harley is
megkérdezte, hogy mégis, mi a francról beszélek.
Selina felhúzta a sisak lencséit, és szemügyre vette a négy növényt.
– Én inkább Brontë felé húzok.
Méregcsók legyintett.
– Fúj, Mr. Rochester undi! Darcy ezerszer jobb.
Selina elvigyorodott, és beleegyezően biccentett.
– Hogyhogy fent vagy ilyenkor?
Méregcsók az asztalon heverő papírok és könyvek által félig eltemetett
laptopra mutatott.
– Dolgozom.
– Hol van Harley?
Nem úgy tűnt, mintha ő is a föld alatti cirkuszban tartózkodna.
Méregcsók lehuppant az asztal előtt álló forgószékbe, és megpördült.
– Fogalmam sincs. Pár órája elrohant. Még nem jött vissza. –
Aggodalom sötétítette el a tekintetét. – De gyakran csinál ilyesmit.
Igyekszem fékezni a kíváncsiságomat.
 Úgy tűnt, Méregcsók mindig fékezi a kíváncsiságát, sosem akar semmit
sem erőltetni, ha Harley-ról van szó. Némaság borult rájuk. Méregcsók
felnézett. Várakozóan.
Selina kifújta a levegőt.
– Lehet, hogy csókolóztam valakivel, akivel nem kellett volna.
Méregcsók arcán veszedelmes vigyor terült el.
– Na, mesélj!
Selina tudta jól, hogy a másik pontosan tudja, kiről van szó. Átszelte a
viharvert, csillagmintás kék szőnyeget, és elhaladt a három hatalmas
kalapács mellett, amiket a vörös bársonnyal bevont szófának döntöttek.
– Egyszerűen csak… megtörtént. Nem is tudom.
– Jó volt?
Selina sóhajtva a boltíves kőmennyezet felé emelte a tekintetét.
– Igen. Istenem, de még mennyire!
Méregcsók tetőtől talpig szemügyre vette.
– Szóval, azért jöttél, hogy elmeséld az izgalmas részleteket?
– Azért jöttem, hogy… nem is tudom. – Selina a fémajtóra pillantott. –
Hagylak dolgozni. – Elfintorodott, most már kétségbeesetten menekült
volna. – Egyáltalán min dolgozol?
– Finomítok a gyógyítóbalzsamon, amit a múltkor használtunk. És ne
válts témát!
Selina azonban tovább kérdezősködött:
– El akarod adni a formulát?
Méregcsók legyintett.
– Rengeteg ostobaság kellene az engedélyeztetéshez, úgyhogy
semmiképpen sem adhatom el. Főleg, hogy rólam van szó.
– Küldhetnél mást, aki képvisel… Nem kellene felfedned magad.
– És hagyjam, hogy más zsebelje be az elismerést? Szó sem lehet róla!
– Inkább elkészíted ezt a lenyűgöző krémet, és megtartod magadnak?
Méregcsók a homlokát ráncolta, és feltette csupasz lábát az asztalra. Az
egyik növény – talán Emma? – felé nyúlt zöld indájával, és
megcsiklandozta. Méregcsók felnevetett, a lábujjai begörbültek. Ám végül
lehervadt a mosoly az arcáról, és így felelt:
– Én döntöttem úgy, hogy ezen az úton indulok el. Viselnem kell a
következményeit.
 – De sávot azért válthatsz… meg irányt. Rengeteg… rengeteg ember
van, akinek nagyon jól jönne az a balzsam. Valahogy csak megoszthatnád
velük.
– Tudom – tette le a lábát Méregcsók a kék szőnyegre. – Szerintem
kifejezetten jól jönne azoknak, akik égési sérüléseket szenvednek. Az én
esetemben legalábbis bevált.
Selina felvonta a szemöldökét, és Méregcsók makulátlan bőrét vizslatta.
Méregcsók összerezzent.
– Lehet, hogy saját magamon kísérleteztem…
– Megégetted magad?
Méregcsók legyintett.
– Csak egy kicsit.
– Jesszus! – nyögte Selina. – Kellene neked egy rendes labor.
Méregcsók megmerevedett.
– Volt rendes laborom. Csak felrobbant.
– Úgy értem, egy olyan, ahol mások is vannak. Kutatók, akik
segíthetnek neked.
– Ha neked lesz rendes munkád, akkor vállalok én is.
Selina elmosolyodott.
– Jogos.
Méregcsók ravasz pillantást lövellt felé.
– De még mindig nem részletezted a csókot.
Selina hátrapillantott a fémajtóra, és oldalazni kezdett felé.
– Ne merészelj itt hagyni a részletek nélkül! – pirított rá Méregcsók.
Keresztülmasírozott a helyiségen, ügyesen kerülgetve a rengeteg holmit.
Volt ott a lehajított neccharisnyától a rózsaszín parókákon át a cintányéros
majmon át minden. Levágódott a vörös szófára a régi tévé előtt, és
megpaskolta maga mellett a kopott bársonyanyagot. – Jöhet a csajos
dumaparti!
– Még sosem csináltam ilyet – ismerte be Selina a szófa felé indulva.
– Akkor jó. Mert én sem – jelentette ki Méregcsók Selinára mosolyogva.

♦♦♦

Luke nyögdécselve ébredt, hasogatott a feje, az oldala pedig lüktetett,

sajgott.
 Napfény szivárgott be a függöny mellett. Nem otthon volt. Azt nem
tudta, hol máshol van, csak azt, hogy a Macskanő elkábította és itt hagyta.
Enyhe virágos illat – az ő illata – maradt utána az orrában.
Luke a sisakja után kapott. Visszafojtotta a kiáltását, fájt, ahogy
meghúzódott a bőr az oldalán. A fejébe nyomta a sisakot, és a szeme elé
húzta a lencséket. Összeszedte a ruhája darabkáit, amiket a Macskanő
levágott. A seb összevarrásához használt készlettel együtt a szerszámöve
zsebeibe dugta. Nem hagyhatott hátra DNS-mintát.
Kinyitotta a hálószoba ajtaját, odébb rúgta a gyapjúpulóvereket, amikkel
a Macskanő kizárta a fényt. Nem maradt más utána, csak az érzés, ahogy
hozzásimult, az ajka melege, a hajának, a bőrének az illata…
Luke a fogát csikorgatva csatolta fel magára az övet, és arrafelé
viharzott, amerre a bejárati ajtót sejtette. Gordon rendőrfőnök konyhájába
rontott be. Ahol Gordon, a tizenéves lánya meg a kisfia reggelizett éppen.
Gordon lányából halk, riadt kiáltás szakadt fel, a fia örömujjongásban tört
ki, Gordon pedig… leejtette a gabonapehellyel teli kanalat a kis
konyhaasztalra.
– Jó reggelt! – Luke csak ennyit tudott kipréselni magából, aztán indult
is tovább az asztal melletti bejárati ajtó felé.
Gordon összeszedte magát annyira, hogy feleljen:
– Magának is jó reggelt!
– Batwing! – suttogta a fia áhítattal, boldogan.
Luke elmosolyodott a sisakja alatt, és összeborzolta a fiú sötét haját,
amikor elhaladt mellette.
Gordon lánya szúrta ki először az oldalán a sebet.
– Jól vagy?
Gordon tekintete is a csupasz bőrre, az öltésekre siklott. Felpattant a
székéből.
– Jóságos ég…
Luke tudta, hogy Gordon tartja a száját – ahogy a két gyerek is –, de
azért nem lepte volna meg, ha kiderül, a döbbenet egy része a Batwing-
álruha alól kikandikáló barna bőrnek szól.
– Jól vagyok – felelte Luke, ahogy elérte a bejárati ajtót. – Kutya bajom.
– Gordon fia felé pillantott. – Csak meg akartam győződni róla, hogy
minden rendben a környéken.
 Tágra nyílt szemmel bámulták, ahogy kinyitotta az ajtót, és kilépett a
folyosóra.
Ó, a Macskanő pontosan tudta, kinek a lakására hozza. Luke nem tudta,
dühöngjön vagy nevessen.
A szája bizony mosolyra húzódott… Luke elfojtotta, és gyorsan lesietett
a lépcsőn. A legközelebbi tető felé igyekezve rádöbbent, hogy átaludta az
éjszakát. És egyetlenegyszer sem ébredt fel. Nem gyötörte rémálom.
 27. FEJEZET

Harley a sikátor téglafalának dőlt, amikor Selina és Méregcsók másnap

este megérkezett. Most nem rövidnadrágot és neccharisnyát viselt, hanem
kétszínű cicanadrágot és csizmát. Mindkét kezében egy-egy
zsonglőrlabda-bombát tartott.
– Új ruha? – kérdezte Selina, Méregcsók azonban megdermedt mellette.
Ideges lett.
– Nem lopunk többet – jelentette ki Harley kemény, hűvös vonásokkal.
– Hát, biztos vagyok benne, hogy a Gotham Régészeti Múzeum nagyon
csalódott lesz, amiért lemondjuk a ma esti találkozót – felelte Selina, és
felmérte a távolságot Harley és Méregcsók között.
Méregcsók nem említette, hogy baj lenne, amikor felhívta őt délután a
találkozó időpontjával és helyszínével kapcsolatban, de…
Selina jókora távolságban megtorpant.
Harley végig rajta tartotta a szemét. Mintha Méregcsók nem is létezne.
– Most azonnal ki akarom szabadítani Jokert Arkhamből.
Selina kényelmes távolságra tartotta a kezét a fegyvereitől, de nem
merte kivillantani a karmait. Még nem. Az harcot jelentene, és nem tenne
jót a terveinek, ha ma összeverekedne Harley-val.
Megszégyenítette Gordont és a Gotham City-i Rendőrkapitányságot.
Nem számít, rájött-e a férfi, hogy ő hagyta ott Batwinget tegnap este a
vendégszobájában. Csak idő kérdése, hogy Macskanő nyomába eredjenek.
Ahogyan az is, hogy Nyssa és Talia serege megérkezzen. És magával
hozza a teljes pusztulást.
– Várjunk még egy-két napot – felelte Selina nyugodtan, a lehető
legunottabb hangon.
– Most csináljuk! – csattant fel Harley. – Már kétszer bizonyítottuk,
hogy ki tudunk szabadítani valakit. És biztos kézből tudom, hogy a pasim
tud rólunk, hallott a kis gothami bevásárlókörútjainkról, és igencsak dühös,
hogy húzzuk az időt.
Méregcsók összerezzent a pasim szó hallatán, de hűvösen csupán ennyit
felelt:
– Arkham más, mint a városi börtön, Harley.
– Az ő pártját fogod? – mordult rá Harley.
Selina megsajnálta Méregcsókot az arckifejezése miatt, azért szólalt
meg:
– Előbb el kell adnunk egy részét annak, amit elloptunk. Több pénz kell
ahhoz, hogy megkenjük a megfelelő…
– Akkor szerezd meg azt a nyomorult pénzt! Most azonnal!
Harley mindkét bombájával Selinára célzott.
– Harley! – vakkantotta Méregcsók.
– Fogd be! – vicsorgott Harley, és egy pillanatra sem vette le a szemét
Selináról, csak hüvelykujjával előrelépett a bomba kioldóján. – Fogd már
be, Méregcsók!
Selina felmérte a kettejük közötti távolságot. Harley bombája biztosan
célt érne.
– Akárhol tárolod is a lopott cuccaid, odamegyünk. Indulás!
Méregcsók elsápadt. Használd a méregfelhőidet! – könyörgött Selina
némán. Vess véget ennek…
Harley biztos távolságban maradt. Pontosan tudta, hogy ha közelebb
jönne, és Selina elérné, azonnal kikapná a kezéből a bombákat.
– Mutasd az utat, Macska!
Selina Méregcsókra nézett, aki figyelmeztetően – és bocsánatkérően –
megrázta a fejét.
Szerelem… éppolyan mérgező, mint Méregcsók növényei.
– Rendben, menjünk – felelte Selina, és elindult.

♦♦♦

Az a bizonyos raktár a kikötőben olyan romos volt, hogy még a legutolsó

bűnözők sem foglalkoztak vele. Nem szaglásztak, nem kukkantottak be az
alsó szintre, ahol a ládák álltak.
Harley végig a keze ügyében tartotta a bombáit, míg Selina telepakolta a
sporttáskáját kisebb lopott holmikkal. Méregcsók remegő kézzel segített.
Amikor elkészültek, Harley ráparancsolt:
– Keress rá vevőt!
Selina így tett. Harley ott zihált mögötte, ahogy végigvezette őket a
nyomornegyed labirintusán, el egészen az elhagyatott halfeldolgozó üzem
Bowery folyóval határolt részéig. Egy eldobható telefonról tárcsázta annak
a férfinak a számát, aki ott kereskedett mindazzal, amit törvényesen nem
lehetett értékesíteni. Amikor beléptek a bűzlő hodályba, Selina így szólt:
– Most pedig várunk.
– Meddig? – vakkantotta Harley.
A szemfestéke elkenődött, volt, ahol könnyeket idézve futott végig az
arcán.
– Egy óránál biztosan nem többet – válaszolta Selina nyugodtan.
Méregcsók Selina mellé lépett.
– Harley, rakd le a bombákat! Most már itt vagyunk. Minden rendben.
Harley Méregcsókra célzott az egyik bombával.
– Meg egy nagy fenéket!
Selina halkan felnevetett, kezdett elszakadni nála a cérna.
– Mégis, mivel tart sakkban az a rohadék, hogy ilyen könnyedén a
barátaid ellen fordulsz?
Méregcsók ellen, aki valami, számomra érthetetlen okból kifolyólag
szeret téged?
Harley nevetése rekedtes volt… szaggatott.
– Amikor kieresztettük Joker embereit, tudod, mit tettek? Egyenesen
anyámhoz mentek.
Selina szíve kihagyott egy ütemet.
– Batwing elkapta őket.
– Batwing elkapta őket – ismételte Harley gúnyosan, majd a földre
köpött. – A pasid nem volt elég gyors. Órákon át szabadlábon voltak. És
mivel az én pasim tudja, ki vagyok, gondoskodott róla, hogy azok a
nyomorultak egyenesen anyámhoz menjenek.
Selina gyomra felfordult. Hát ott járt Harley előző este, ezért nem volt
otthon.
– Ugye jól…
– Ne csinálj úgy, mintha érdekelne! – Harley mellkasa veszett tempóban
emelkedett és süllyedt. – Azt mondták neki, mondja meg nekem, hogy ha
nem szabadítjuk ki most azonnal, akkor gondoskodik róla, hogy anyám
megtudja, miféle elképzelései vannak az igazságról.
Selina torkát epe marta. Könyörgőre fogta:
– Tedd el a bombákat, Harley! Ha anyádat is belerángatják, nem
szórakozunk. Ma este kiszabadítjuk. Csak tedd el a bombákat!
Harley kék szemében kétségbeesés villant a düh mögött.
– Bántani fogja…
– Tudom – lehelte Selina. – De nem hagyom. Megígérem.
– Szart sem érnek az ígéreteid! – sziszegte Harley. – Azt hiszed, nem
tudjuk, hol voltál tegnap este? Hogy kivel voltál?
Selina dühös pillantást lövellt Méregcsók felé. Ennyit arról, hogy nem
vágja át a szövetségeseit. Sajnálom, tátogta Méregcsók.
Selina visszafordult Harley-hoz.
– Nem arról van szó, amire gondolsz.
– Ez is része a tervnek? – gúnyolódott Harley. – Hogy összefekszel az
ellenséggel?
– Tedd el a bombákat, Harley! – szólt rá Selina.
Méregcsók remegett mellette, úgy festett, mint aki mindjárt oda fog
hányni a mocskos betonra. A hangja ennek ellenére tisztán, nyugodtan
csengett:
– Ha Joker kiszabadul, Harley, te is pontosan tudod, milyen
borzalmas…
– Egy ujjal sem ér hozzád – csattant fel Harley. – Mondtam már neked.
Te és anyám biztonságban vagytok.
– De mi van másokkal? – kérdezte Méregcsók remegő hangon. – Velük
mi lesz?
– Ki nem szarja le? – Harley bal hüvelykujja megmozdult a bombán.
– Én! – lehelte Méregcsók. – Én nem szarom le, Harley!
Selina közbevágott:
– Ha a vevő meglátja a bombákat, búcsút inthetsz a kenőpénznek.
Harley dühödt pillantást vetett rá.
– Mi lenne, ha megmutatnánk neki, mi van a sisakod alatt…
A raktárajtók füstfelleget árasztva kivágódtak, és egy pillanattal később
betörték az ablakokat.
A Gotham City-i Rendőrkapitányság kommandósai megszállták a
helyet.
 28. FEJEZET

Selina korábban felmérte a kijáratokat és a védhető pozíciókat a raktárban.

Most egy óriási gép felé gurult. Harley káromkodva elhajította a bombáit.
Éles villanással és csattanással robbantak, üveg csörömpölt, por hullott a
plafonról. Méregcsók Harley mellé rohant, előrántott pár gyönyörű
virágot. A rendőrök felé hajította őket, mire a csarnokot azonnal füst
töltötte meg.
Csakhogy a rendőrség is felmérte a kijáratokat. És az ajtón berontó
kommandósok mindegyike maszkot viselt. Méregcsók ennek ellenére
további virágokat hajított feléjük, indái le-lecsaptak az áthatolhatatlannak
tetsző füstben.
A rendőrség az összes kijáratot őrizte. Gordon nem kockáztatott. De a
legközelebbi ablak, nagyjából hatméternyire tőlük…
– Ide! – kiáltotta Selina a füstben Harley-nak és Méregcsóknak. –
Gyertek!
Harley felhúzta a gázmaszkot, amit Méregcsók nyomott a kezébe, és
vakon dobálta a bombáit a füstbe. A rendőrök egymásnak üvöltöztek, hogy
hátráljanak, ne lőjenek.
Harley karján vércsík csörgedezett. Eltalálták. Nem esett komolyabb
baja, de Méregcsók azért a karjára nyomta a tenyerét. Azonnal véresek
lettek Méregcsók fehér ujjai meg a csuklója.
Csúszva fékeztek le a gép mögött, amibe Selina kapaszkodott. Selina az
ablakra mutatott.
– Odakint egy másik egység vár. De arra kell menekülnünk.
Meglephetjük őket, ha átugrunk az ablakon.
– Lelőnek, mielőtt odaérnénk – vágta rá Méregcsók, miután felmérte a
távolságot és a minden bizonnyal a sikátorban várakozó egységet.
 – Nyerek nektek időt – zihálta Selina. – Ti csak fussatok! Ne álljatok
meg!
Harley szemügyre vette Selinát. A kommandósok kiáltásai egyre
közelebbről hallatszottak a gyárban.
– Na és te?
– Azt hittem, nem érdekel.
Selina esküdni mert volna, hogy Harley kék szeme bűnbánóan villan.
– Mennünk kell! – parancsolt rájuk Méregcsók. – Most azonnal!
Selina nem figyelmeztette őket még egyszer, hanem egyenesen az ablak
felé rohant. Csapda várta őket odakint, méghozzá nem is kicsi. Előhúzta a
pengét a hátáról, másik kezével pedig kioldotta az ostort. Mellette zöld
villant a füstben. Méregcsók indaostora.
Selina elérte az ablakot.
– Robbantsd fel, Harley!
Bomba repült, az utolsó, amit Harley magával hozott. Még záporoztak
rájuk az üvegszilánkok, amikor Selina felugrott egy ládára az ablak alatt,
megragadta a párkányt, és fellendült, hogy kiugorjon.
Felfegyverkezett, maszkos kommandós osztag várt a hátsó ajtónál
néhány méterrel odébb, és már emelték is a fegyverüket, arrafelé pördülve,
ahol Selina földet ért.
– FEGYVERT LETENNI, ÉS…
Selina nem hallotta a mondat végét. Megcsattintotta az ostorát, ami
keresztülszállt a levegőn, elkapta a legközelebbi fegyvert, és kirántotta a
rendőr kezéből.
A többiek tétováztak, láthatóan teljesen megdöbbentette őket a különös
fegyver, a mozdulat…
Két pár láb csattant Selina mögött. Harley és Méregcsók. Nem húzták az
időt, Harley azonnal tőrt hajított az előtte álló döbbent kommandósok felé,
de Selina alig vette észre a vakmerő támadást, megint lecsapott az ostorral,
és újabb fegyvert vert ki a rendőrök kezéből…
Méregcsók és Harley átjutott a tűzvonalon. Néhány ugrással később már
fent is voltak egy konténeren, majd átugrottak egy sor rendőrautón. Harley
vészesen pontosan célzott a késeivel, Méregcsók indája pedig csak úgy
csattogott a levegőben.
Selina nem nézte tovább, hogy meddig jutnak, hogy mi történik, amikor
elérik a Sprang folyót a raktáron túl, a kikötő szélén. De hallotta a
csobbanásokat, bár alig hallhatóan az előtte álló rendőrök üvöltésétől.
Eddig tartott ki a meglepetés ereje. Most már ráfogták a fegyvereket.
– Fegyvert letenni! – parancsolt rá az előtte álló rendőr, és közelebb
lépett.
Az ajtó kivágódott Selina mögött, kommandósok rontottak ki rajta,
teljesen körbevették. Harminc férfi. Felfegyverkezve. És akár ölhettek is.
Selina végignézett a számtalan fegyveren, golyóálló mellényen.
A kardja hangos csörömpöléssel ért földet. Az ostor is követte.
És Selina lassan felemelte két kezét, ahogy a Gotham City-i
Rendőrkapitányság kommandósai közelebb léptek hozzá.
 29. FEJEZET

Még alig hajnalodott, Luke már felkelt, és lement az edzőterembe. Épp

időben ahhoz, hogy bekapcsolja a kora reggeli híreket, és elolvassa a
főcímet, aminek láttán azonnal ki is kapcsolta a futópadot.

MACSKAKAROMMAL
AZ ARKHAM ELMEGYÓGYINTÉZETBE

Luke mozdulni sem bírt. Nem bírt a kijárat felé rohanni, fel a lakására,
be a gardróbszobába, ahol az álruhája volt, egyszerűen nem tudta, mit
tegyen, amikor meglátta a homályos felvételt.
A Macskanő: dobálta magát és üvöltött, teljesen megvadult, ahogy
beráncigálták a rendőrfurgonba. Egyáltalán nem az a nyugodt, hűvös nő
volt, akit megismert. Nem, nem ült be nyugodtan a furgonba, a karmai
mélyen végigszántottak a fémen, ahogy megbilincselve, leláncolva
betaszították. Visított, nevetett…
Arkham Elmegyógyintézet.
Néhányan próbálták már átneveztetni az intézményt, megszabadulni az
ominózus névtől, de valahogy csak megmaradt, ahogy a félelemmel teli
pusmogások is. Olyan hely volt, ahová az elmebeteg bűnözőket zárták, a
legborzasztóbb alakokat. Még a Blackgate-ben sem olyan szigorú
biztonsági rendszer és az előírások, mint ott.
Mégis odakerült a Macskanő. A hírműsor élőben tudósított Arkhamből.
Az újságírókat behívták a kis kihallgatószobának tűnő helyiségbe. Luke
számára ismerős volt a hűvös szoba. A fénycsövek, a fehér falak, az
alacsony plafon, amitől minden zöldnek, betegesnek hatott. Most még
rosszabb volt, hogy a tudósítók is bezsúfolódtak oda, és az üres asztalt
nézték, ahol nem volt más, csak a bilincs helye. A láncoké.
 Az égvilágon semmit sem tehetett. Sem Luke Foxként, sem
Batwingként. Még ha Batwingként azonnal fel is hívja Gordont,
esélytelen, hogy időben utolérje. Leállítsa.
Macskanő a bolondját járatta a Gotham City-i Rendőrkapitánysággal,
egyre csak feszegette a határokat, és végül… végül az ajtó kivágódott, és
bevezették. Még mindig sisakot és álruhát viselt, megbilincselték, fegyvert
fogtak rá. Egy kisebb hadseregnyi kommandós kísérte és nyomta le az
asztalnál álló székbe.
Szembekerült a kamerákkal.
Az ügyész követte, az arcát mintha kőből faragták volna.
És Luke tudta. Tudta, mi fog történni annál az asztalnál. Tudta, miért
hívták oda a média képviselőit.
– Gotham Cityben – szólalt meg az ügyész a kamerák kereszttüzében,
miután odalépett az asztalhoz láncolt Macskanő mögé – nem toleráljuk
azok jelenlétét, akik a lakosság biztonságát, boldogságát és jólétét
fenyegetik.
Arkham Elmegyógyintézet. Nyilván szándékosan vitték oda. Hogy azt a
látszatot keltsék, nem tervszerű volt mindaz, amit az elmúlt hetekben tett.
– Harley Quinnt és Méregcsókot is letartóztatták? – kérdezte az egyik
riporter.
A sötét hajú ügyész a Macskanőre meredt, aki teljesen mozdulatlanul ült
a székében. Várt. Készenlétben.
Luke azt kívánta, bár olvashatna az arcából. Bár láthatná, mi zajlik a
sisak alatt.
– Ők még szabadlábon vannak, de miután ma példát statuálunk, talán ők
is bölcsebbnek találják, ha feladják magukat.
Luke gyomra felfordult, a szíve dübörgött a mellkasában.
– Ne csináld! – suttogta az edzőterem zúgással teli csendjében. – Ember,
ne csináld!
– A városban tevékenykedő bűnözők túl régóta bújnak álarc mögé –
folytatta az ügyész. – Arra használták az álarcot, hogy félelmet és káoszt
szítsanak. De nem mindenhatóak. Nem istenek. – Az ügyész a sisak két
oldalára tette világosbarna kezét. – És ma megtesszük az első lépést afelé,
hogy bebizonyítsuk, ők is csupán halandók a maszk alatt.
Luke földbe gyökerezett lábbal állt az edzőteremben, kapkodta a
levegőt.
 Mintha a helyiségben mindenki visszafojtott lélegzettel várta volna,
hogy az ügyész leemelje a Macskanő fejéről a sisakot.
Luke a szőke hajkoronát látta meg először.
Aztán a zöld szempárt, tele smaragd tűzzel.
És ekkor a térde felmondta a szolgálatot, a padlóra rogyott. Holly
Vanderheest látta a képernyőn.
Az ügyész döbbenten elhátrált. Holly haloványan rámosolygott. Majd a
kamerába nézett.
Luke nem várta meg, amíg a média képviselői rádöbbennek, ki ő.
Kirohant az edzőteremből, fel a lépcsőn, be a lakásába, hiába tiltakozott az
oldala. Csak annyira fékezett le, hogy kikapja a szerszámait a
konyhaszekrényből, és néhány másodperc múlva már ki is rontott a
lakásából. Egyenesen Holly ajtajához ment, és valamelyest hálás volt,
amiért a keze meglepően biztosnak bizonyult, ahogy feltörte a zárat.
Holly lakása még mindig árnyékos volt a kora reggeli fényben. Tiszta.
Semmi különös. Az övének a tükörképe, bár a berendezés és a
műalkotások némileg nőiesebbek voltak. Valószínűleg bútorozottan vette
ki a lakást.
Luke a hálószobába rohant, alig hallotta a lépteit, úgy zúgott a feje.
Holly… az a Holly, akivel együtt táncolt, nevetett, akit megpróbált
megcsókolni.
Nem rám van szükséged, ezt mondta. Tudván, hogy ki ő. Luke-ot pedig
gazdag srácnak tartotta…
A szomszédja. Végig itt volt.
A hálószoba tiszta volt, a hatalmas ágyat megvetették, úgy tűnt, minden
a legnagyobb rendben. De a gardróbszoba… Luke besietett. Végignézte a
ruhákat, a cipőket, és végül megakadt a szeme a tükrön. Odalépett, és
végigsimított a fán. Nem volt kar, sem gomb, mint nála.
De hát a lakás az övének a tükörképe. A gombnak tehát a másik oldalon
kellett lennie.
Azonnal megtalálta.
Szisszenés és kattanás, és már nyílt is a titkos helyiség ajtaja. A sötét
szobában lassan felkapcsolódtak a lámpák. Apránként tárult elé a látvány.
A különféle fegyverek a falakon.
A fém munkapad, Macskanő szerszámai mindenütt, drótok és
fémdarabok.
 A szemközti sarokban csillogó ékszerhalmok. A rengeteg készpénz.
Az aranyrudakkal teli cipősdobozok.
Cipősdobozok.
Hányszor látta Hollyt ki-be mászkálni cipősdobozokkal teli
bevásárlótáskákkal? Mindig olyan nehéznek tűntek. És amikor felajánlotta,
hogy cipeli helyette, a lány nemet mondott.
Tudta, hogy Luke rögtön rájött volna, nem cipőket visz magával.
Ugyanannak az éremnek a két oldala, ezt mondta.
Tudnia kell, hogy ő Batwing. Hogy mindketten szerepet játszanak,
hazudnak. Egyikük a fényt, másikuk a sötétséget szolgálja.
Holly, meg a szomorú mosolya. Aki mintha gyűlölte volna a gazdag,
befolyásos embereket, mégis ott élt közöttük.
Luke egyre csak a fejét törte. Egészen őszig egyszer sem hallott Holly
Vanderheesről. Egyetlenegyszer sem. Magánrepülőgépen érkezett
augusztusban. Mintha szellem szállt volna le közéjük a fellegek közül. Egy
lidérc.
Egy ghūl.
Holly a Liga bérgyilkosa.
És… Holly valójában sosem létezett.
Luke már épp sarkon fordult volna, amikor megakadt a szeme egy
papírfecnin Macskanő munkapadján. Beljebb lépett a helyiségbe, amit
körbelengett a lány illata, ugyanaz a virágos illat, amire korábban ébredt.
Az ő neve állt a papíron.
Luke.
Dobogó szívvel kapta fel a papírfecnit. A szája teljesen kiszáradt, ahogy
megfordította, és elolvasta a négy szót:
Védd meg a várost!
Luke azelőtt mozdult, hogy elgondolkodhatott volna rajta. Percek alatt
felöltözött, és már ült is be a cserekocsijába, egy ezüst BMW i8-asba.
Végigrepesztett a városon.
Egyenesen a Wayne Vállalathoz tartott.
Már azzal túllépte a határt, hogy megfordult a fejében, hogy kiszabadítja
a nőt Arkhamből. Bruce szétrúgná a seggét. De ami fontosabb, illegális
dolgot tenne. Ugyanakkor… a Macskanő azt akarta, hogy megtalálja a
papírt.
 Hogy ha megtörténik vele az, ami ma történt, akkor Luke tudja. Tudja,
hogy tökéletesen tisztában volt vele, ki élt a szomszédos lakásban. És hogy
a sok-sok héttel ezelőtti parancsa továbbra is érvényben van.
Védd meg a várost!
Luke gyomra felfordult, összerándult az emléktől, ahogy a Macskanő
végigsimított a mellkasát csúfító hegen. Tudta, hogy egy repesz tépte szét.
Odavitte, abba a szobába, megcsókolta, mert tudta, hogy Hollyként nem
léphet rá arra az útra, de Macskanőként…
Valódi lett volna?
Azt mondta, egy csúnya szakítás miatt jött ide.
De nem egy férfival szakított, hanem a Ligával.
Utána kell járnia a dolognak.
És azzal kezdi, hogy amit csak lehet, kiderít Holly Vanderheesről.
 30. FEJEZET

Olyan könnyű volt megalkotni Holly Vanderheest. Selina nem igazán

bánkódott, amiért el kell engednie. Tudta, hogy a világ épp azon
tanakodik: Ki ez a nagyvilági bűnkirálynő?
Valószínűleg Harley-nak és Méregcsóknak is ez jár a fejében.
Amikor leült a mocskos magánzárkájában Arkhamben, és számolta az
órákat meg az őt gúnyosan bámuló őröket, és igyekezett megkülönböztetni
egymástól az ordításokat a háromszintes börtönrészlegben, Selina azon
töprengett, vajon megbocsát-e neki Harley és Méregcsók. A
hazugságokért. Azért, hogy egy gazdag seggfej, akiket annyira utálnak.
Mostanra a média nyilván megtalálta a közösségi oldalakon hónapokkal
ezelőtt létrehozott profilokat: a provence-i nyarakat, a partifotókat, ahová
olyan ügyesen odaszerkesztette a saját arcát a gálák vacsoraasztalánál, a
jachtokon meg a klubokban lévő nők helyére. Ahhoz képest, hogy sosem
létezett, Holly igencsak nyilvános életet élt.
Teltek-múltak az órák, egyik a másik után.
Elvették az álruháját, a sisakját. Fehér overallba öltöztették. Az
öltözőben a fegyőrnő nem tett megjegyzést a tetovált karjára, amikor
felvette a hosszú ujjú pólót, amit a világos kezeslábas alatt viselt. Selina a
vállára terítette a durva gyapjútakarót a hideg cella priccsén.
Legalább nem vitték le a föld alá, ahová az intenzív kezelésben részesülő
rabokat szokás. De a hideg, a bűz őt is elérte, áradt a padlóból. Mintha a sír
hívogatta volna.
Nem foglalkozott vele. Ennél rosszabbat is kibírt már. Itt, a női rabok
számára fenntartott szárny óriási, boltíves cellájában figyelhetett.
Hallgatózhatott.
Órákon át.
Számolta a másodperceket, gyűjtötte az erőt, megacélozta az elméjét.
 Mert amint Gordon levetette róla a sisakot, és a világ elé tárta az arcát,
Nyssa életbe léptette a hajtóvadászat utolsó fázisát.
Selina aludt. Evett. És összeszedte magát.
Már majdnem hajnalodott, amikor megtörtént.
Az elmegyógyintézetben üvöltések harsantak, káosz tört ki, és Selina
néhány másodperc alatt rádöbbent, hogy Nyssa nem egy vagy két
legtehetségesebb bérgyilkosát eresztette rá, hogy azok fejezzék be a
munkát.
Egy egész hadsereget küldött.
 31. FEJEZET

A támadás tökéletesen zajlott, éppúgy, ahogy Selinát is tanították rá.

Először a külső falak robbantak. Selina legalábbis érezte, hogy ez történik,
mert az óriási, U alakú épület megremegett, és törmelék hullott alá. Az
őrök a robbanás felé rohantak. Egyenesen a rájuk váró bérgyilkosok
karjába, akik aztán kivégezték őket. Egytől egyig mindegyiket. Az összes
gúnyos, korrupt rohadékot, aki az elmúlt órákban a cellája rácsát zörgette,
bámulta őt, és olyasmiket suttogott, amik után semmiféle szánalmat nem
érzett már irántuk, amikor a sikolyaik elnémultak a füsttel teli folyosókon.
Teljes csend telepedett rájuk, Selina tisztán hallotta az épületrészt
betöltő kattanást.
Az ajtók kinyíltak. Felkérés és kihívás.
Selinának kétsége sem volt afelől, hogy a nyugati szárnyban, a
férfirabok celláival ugyanez történik.
A válláról a földre csúszott a takaró, ahogy kilépett a folyosóra, ami
megtelt füsttel. A kiszabadult rabok nem néztek vissza rá, miközben
elrohantak mellette, és belevesztek a füstbe. Nem nézték meg azt, ami felé
Selina most tartott, amit az egyik mennyezeti lámpára akasztottak egy
kiiktatott biztonsági kamera közelében.
Az álruhája.
De se sisak, se kesztyű. Ahogy szerszámöv és ostor sem. Csak a
csizmáját hagyták ott néhány méterrel odébb, a fal mellett. Nyssa azt
akarta, hogy saját magaként vívja meg ezt az utolsó csatát. A Halotti
Maszk nélkül. Technológia nélkül.
Amikor a legutolsó rab is eltűnt, Selina leemelte az álruhát a helyéről.
Nesztelenül kibújt a fehér overallból, és felhúzta a harci feketét. A haját –
ostoba, festett haját – nem kötötte össze. Nem volt mivel.
 Selina a folyosó falának dőlt, és a keleti szárnyból kivezető, füsttel teli
folyosót figyelte.
A Liga néhány pillanattal később érkezett, lidércek léptek elő a füstből.
Nem viseltek megkülönböztető jegyeket. Mind ugyanolyan feketében,
sisakkal a fejükön jöttek, a kezükben egyforma kard.
Egy egység, a halálos bosszúállók csapata. A Liga kegyetlen, igazságot
osztó ökle.
A füstben nem tudta megszámolni, hányan lehetnek még azon a tízen
túl, akik megtöltötték a folyosó végét.
Selina ellökte magát a dísztelen fehér faltól, a karja lazán lógott az
oldalán.
– Elárultad élőhalott társaidat – szólalt meg az, aki a csapat legelején
állt. Az akcentusa alapján ausztrál lehetett. – Ezért visszaküldünk a föld
alá.
Selina elmosolyodott.
– Nem siettétek el.
A bérgyilkos folytatta:
– Lopással és árulással vádolunk. Tagadod?
– Nem tagadom.
A vezető bérgyilkostól balra álló alak megfeszült, mintha megrántották
volna a pórázát. Az ausztrál ismét megszólalt:
– Add vissza, amit elloptál, amit ezeknek az istentelen, szerencsétlen
alakoknak akartál eladni, és cserébe a Liga gyors halált kínál neked.
Egyértelmű volt a fenyegetés: ha nem teszi… akkor bizony nagyon-
nagyon hosszasan fog haldokolni.
Selina halkan felnevetett.
– És egész pontosan mit is loptam el?
Az időn kívül. Mert abból igen sokat nyert magának. Túl sokat is.
– Nem késleltetheted a halálodat ostoba kérdésekkel! – csattant fel a
bérgyilkosok vezére, és előhúzta a háta mögül a kardját, épp olyat, mint az
a kettő volt, amit Selinától vettek el. – Pontosan tudod, mit loptál el.
Selina felvonta a szemöldökét.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy Nyssa nem emlékszik a formulára?
Csend.
Selina felhorkant.
 – Talán jobban oda kellett volna figyelnie az elrabolt tudósokra, és nem
kivégeztetni őket, amint elkészültek.
Selina maga törte ki a nyakát az egyiknek a többi bérgyilkos
fegyverének ropogása közepette. Egy pillanattal azután, hogy a férfi
suttogva könyörgött neki, ne tegye. Elmagyarázta, mire kényszerítette őt
Nyssa, hogy min kellett tíz éven át titokban dolgoznia, miközben sem a
napfényt, sem a családját nem láthatta. És tudta jól, hogy ha ellenszegül,
Nyssa megöleti őket. Így hát a férfi a Liga főhadiszállása alatt dolgozott.
Megtette, amit Nyssa parancsolt neki.
A két másik kutatóval együtt rájött, hogyan regenerálhatják a Lázár-
kutat. Kifejlesztettek egy olyan vegyületet, amivel a semmiből is
létrehozhatnak egyet, hogy újra és újra és újra használhassák a kutat.
Halhatatlanságot kínálnának annak, aki a legtöbbet ígéri. Feltámasztanák a
holtakat.
A világ legveszélyesebb fegyverét tartanák a kezükben.
A férfi elmondta Selinának, hol tárolják az adatokat, és mi a jelszó.
Könyörgött, hogy szabadítsa ki. Akadályozza meg, hogy Nyssa a világra
szabadítsa ezt a borzalmat. Hogy eladja a legaljasabbaknak.
Nyssa közvetlenül azután lépett be a vérfoltos szobába, hogy
számonkérje Selinát, miért nem végezte el a feladatát. Selina kitörte a
tudós nyakát, mielőtt Nyssa befejezhette volna a mondatot.
És most, ahogy azok előtt a bérgyilkosok előtt állt, akik őt magát is
kiképezték, kínozták, és ezzé a valamivé változtatták… Selina felszegte az
állát.
– Add át a formulát! – mordult rá a vezér. – Most azonnal!
Selina ismét elmosolyodott.
– Késő.
A bérgyilkosok megindultak felé, egyként vonultak végig a füstös
börtönfolyosón.
Selina folytatta:
– Tudtátok, hogy az itt töltött hetekben a betöréseimnek hála nagyon
érdekes vevőkkel ismerkedtem meg? Olyanokkal, akik bármit
megtennének azért, hogy ne haljanak meg?
A bérgyilkosok megtorpantak. Nem a szavai hallatán, hanem az alak
láttán, aki Selina mögül lépett ki a füstből. Annak az embernek a láttán,
akivel a formuláról alkudozott. Felért az alsó szintről. Épp időben.
 Joker rekedtes nevetést hallatott, fehér overallja lógott vékony testén,
ahogy Selina mellé lépett, és affektálva így szólt:
– Nagyon köszönöm, hogy bebizonyítottátok, valóban létezik a formula.
– Gúnyosan meghajolt. A füst elhomályosította az arcát, a testét, ahogy
Selinához fordult: – Áll az alku.
Majd csettintett a nyelvével.
Még a Liga bérgyilkosai is összerezzentek meglepetésükben, amikor
Joker elvetemült bűnözőhadserege előugrott mögöttük, és támadásba
lendült a folyosón.
 32. FEJEZET

Ezért ragaszkodott hozzá Selina, hogy Méregcsók Harley-t is bevonja. Ez

az egész, minden egyes lépése ezt a célt szolgálta.
Ezt a pillanatot, ezt a kockázatos lépést. Ezt a szövetséget Jokerrel.
Hogy az ő hadserege, ami most már Selina hadserege volt, küzdjön érte,
amikor Nyssa légiója a fejét akarja majd venni.
A Liga bérgyilkosai hűvös precizitással dolgoztak, Joker emberei pedig
tüzes káoszt szítottak. Nem voltak szabályok, nem voltak átléphetetlen
határvonalak.
Az őrület közepette Joker kinyújtotta karcsú kezét.
– A formulát, ha kérhetem!
Selina háta borsódzott a férfi könnyed, magas hangjától. Oldalra
billentette a fejét.
– Találkozzunk egy óra múlva Szent Miklós szobránál!
A városközpontban, ha az ember követi az Arkhamnek is otthont adó
külvárosból kiinduló hosszú utat. Könnyedén oda lehetett találni a
bűnbánó tolvajok védőszentjének márványszobrához.
Megfordult, hogy elinduljon, ám Joker elkapta a karját, és hosszú,
vékony ujjai épp eléggé a húsába martak ahhoz, hogy fájjon.
– Ha nem vagy ott – ziháló nevetést hallatott –, képzelheted, mit teszek
veled és a hozzád tartozókkal.
Selina lenézett az őt fogva tartó kézre, majd fel a fehér, szögletes arcra,
ami épphogy csak kivehetőnek bizonyult a füstben.
– Soha többé ne érj hozzám! – figyelmeztette.
Joker sötét szemében kegyetlenség és őrület kavargott.
– Nagyszerűen fogjuk érezni magunkat mi ketten! – ígérte.
A szavak végigszántottak Selina gerincén. Lerázta magáról Jokert.
– Ne késs!
 A folyosót megtöltötték a két csapat egyre hangosabb kiáltásai. A
bérgyilkosok képzettebbek, Joker emberei azonban többen voltak. És vad
kétségbeesés űzte őket.
Felugattak a fegyverek, fülsiketítővé vált a zaj a szűk helyen. Selina
végigsétált a mögöttük futó üres folyosón. Jobbra fordult, majd kilépett a
külső téglafalon ejtett lyukon, amin túl ott várta a napsütéses ősz, a száraz
füves terület. A tátongó lyukak a gótikus stílusú kerítésen.
Szirénák harsantak a távolban. Még mindig özönlöttek a rabok,
lökdösődve rohantak kifelé a lándzsás tetejű vaskerítésen, majd
futólépésben haladtak tovább a hosszú úton, ami levezette őket a dombról,
ahová Arkham épült, be a városba.
Selina tudta, hogy nem mindenki a szabadulás reményében megy
Gotham Citybe. Voltak, akik csak jól akarták érezni magukat.
Selina kinyitotta a panelt a ruhája karján, és olyan számot tárcsázott,
amit már évek óta nem. Beszéd közben elsétált Arkham fölé magasodó,
hatalmas épületétől, aztán lefutott a száraz füvön, el a csupasz fák mellett.
Már eddig is meg voltak számlálva a napjai.
Ajándékba kapta ezt az időt.
És kezdett kifutni belőle.

♦♦♦

Elszabadult a pokol. Luke javában benne volt a Holly utáni nyomozásban,

amikor megkapta az értesítést.
Hazugság volt. Az egész hatalmas hazugság volt.
Aztán ahogy végignézte az arkhami robbantásokat, a sivár utat elözönlő
rabokat, akik Szent Miklós viharvert szobra mellett bejutottak a városba…
Volt egy másik álruhája az irodában. Percek alatt felvette, és már kint is
volt, ott repült az épületek között. Egy egész hadsereg rendőr száguldott
végig az utcákon.
Minél gyorsabban oda kellett érnie. Életek múltak rajta.
Luke elkapott egy erős széllökést, magasra röppent, és arrafelé repült,
ahol füst terjengett a horizonton. Már visszhangzott a fegyverropogás a
dombon, amin Arkham, az óriási gótikus szörny ült.
Káosz. Teljes káosz uralkodott. És a város minden egyes bűnözője
arrafelé vette az irányt, hogy kimenekítsen valakit, hogy belevesse magát
ebbe a háborúba…
Ő szervezte meg. Luke valahogy érezte, hogy „Holly” azért vonult be
Arkhambe, hogy ez a csetepaté kitörjön.
Ahogy az épületek között szállt, kiszúrta Gordon kocsiját néhány
rendőrségi furgonnal és golyóálló autóval, csupán pár sarok választotta el
őket a dombok felé – Arkham felé – vezető úttól. Luke feléjük száguldott,
a szárnyai határait feszegette.
Gordon mintha megkönnyebbülten felsóhajtott volna, amikor földet ért.
Néhány rendőr döbbenten a fegyveréhez kapott. A rendőrfőnök intett
nekik, hogy eresszék le a fegyvert, és az előtte lévő képernyőkre mutatott,
amik több városi kamera élő közvetítését mutatták.
– Zárjátok le azt az utat most rögtön! – vakkantotta a kezében tartott
rádióba. A beszélgetés másik végén lévő illető megkérdezte, mégis
hogyan. – Barikádokkal! – üvöltötte Gordon.
Luke végignézett a képernyőkön, az utat mutató videókon. Elkéstek.
Arkham mocskának nagy része beszabadult már a városba. Elözönlötték az
utcákat. Mindenki menekült, be a boltokba, a lakóépületekbe, bárhová,
csak ne kerüljön az útjukba.
– A kórház! – lehelte Luke a Coventry-negyed határától néhány
saroknyira lévő épületre mutatva, ami épp az út mellett állt. – Küldje őket
a kórházba…
Felkészült a felszállásra, az álruhája felzúgott. Ám ekkor Gordon
elkáromkodta magát. Luke ránézett a kórház előtti biztonsági kamerák
felvételeire. A csőcselék akkor fordult be a sarkon. Végigvonultak az
utcákon. Baseballütőkkel, bokszerekkel, ólmosbottal felszerelkezve.
Bármivel, ami a kezük ügyébe került. Kieresztették a karmukat.
Luke szíve kihagyott egy ütemet, amikor a Leopárd lánybanda a kórház
védtelen, őrizetlen bejárata felé indult.
– Azonnali erősítést a Gotham City-i Kórházba! – üvöltötte Gordon a
rádiójába.
Luke a vállára tette a kezét, hogy elhallgattassa. Mert a Leopárdok…
Az egyik Mika Ikedo volt. A Leopárdok alfája. És épp védekező
pozíciót vett fel a kórház bejáratánál.
Mögötte Ani Hernandez, a másodparancsnoka.
Tiffany McBride, a harmadparancsnoka.
 Minden egyes bejáratot, minden egyes alacsonyan lévő ablakot
Leopárdok őriztek.
A Leopárdok tartották a frontot.
– Hihetetlenek! – sziszegte Gordon. – Megvédik a kórházat, hogy
Falcone emberei megkaparinthassák a gyógyszereket!
Ismét a rádiója után nyúlt.
– Nem, nem azért csinálják – felelte Luke halkan. A lányok, akik között
egészen fiatalok, tizennégy évesek és idősebbek, huszonnyolc évesek is
voltak, most előrefordultak, és rezzenéstelenül, bátran szembenéztek az
utcákon végigvonuló arkhami csőcselékkel. – Segélyhívásra jöttek.
Gordon pislogva ránézett, és leeresztette a rádióját.
– A Macskanő.
Luke bólintott.
– De miért? – Gordon a képernyőket kémlelte, hátha felbukkan
valamelyiken. – Miért nem Arkhambe hívta őket, hogy menjenek el érte?
Luke nem felelt. Gordon a város különböző pontjaira vezényelte az
embereit.
Egy gúnynév miatt, ezt mondta neki, amikor az álruhájáról kérdezte. Ez
a macska dolog abból jött, hogy a többi bérgyilkos gúnynevet aggatott rá.
A Leopárdok magukra tetováltatták a győzelmeiket. Ha bármi is
macskás gúnynevet eredményezhetett, hát… Sosem látta Holly karját. Még
a kora őszi melegben is hosszú ujjú ruhát viselt. Minden ruhájának hosszú
volt az ujja.
Hogy elrejtse a tetoválásokat.
A karját díszítő leopárdfoltokat.
– El kell kérnem a gépét – lehelte Luke, és nem várt engedélyre,
magához ragadta a legközelebbi laptopot, majd néhány kattintással
megnyitotta a rendőrségi adatbázist, mellette pedig egy böngészőt.
Állami Természettudományi Verseny. Megnyert egy állami versenyt.
Gyakorlatilag üvegcipellőt hagyott maga után. Átgörgette a cikkeket.
Megnézte minden egyes tudományos verseny győztesét, a fotójukat…
És meg is találta.
Nem Holly Vanderheest, a nagyvilági örökösnőt.
Hanem Selina Kyle-t, belvárosi kölyköt és bandatagot.
Tizennégy évesen, sötét hajjal, mosoly nélkül emelte fel a verseny
megnyeréséért járó trófeát. A többi cikk különféle tornászbajnokságokról
szólt. Győzelmekről. A dátumok összecsengtek, és az arca… Ő volt az.
Szenvedélyes, összpontosító.
Luke bepötyögte a nevét a Gotham City-i Rendőrkapitányság
adatbázisába. Selina Kyle. Kitöröltek róla mindent. Luke bepötyögött
néhány hátsó kaput aktiváló kódot, és visszahozta őket.
Gotham City legveszélyesebb, leghátrányosabb helyzetű részén
született. Az anyja drogos volt, az apját nem ismerte. Az anyja verte.
Legalább ez igaznak bizonyult. Jelenleg épp életfogytiglani
börtönbüntetését töltötte emberrablási és emberölési kísérlet miatt.
De Holly… Selina… Ő bizony éltanuló volt. Minden
vizsgaeredményével az élmezőnyt erősítette. A legokosabb gyerek volt a
tankerületében. Minden tankerületben. Tehetséges tornász. És a Leopárd
banda tagja.
Lopás. Súlyos testi sértés. Egyik vád követte a másikat.
Carmine Falcone föld alatti bűnbarlangjának veretlen bajnoka. Két
évvel ezelőtt, tizenhét évesen, a harmadik súlyos kihágása után eltűnt.
És hogy miért követte el ezt az utolsó, végzetes bűnt…
Luke gyomra összerándult, amikor visszanézett a kórházra, ahol a
Leopárdok megjelentek, miután egy korábbi tagjuk kétségbeesetten
könyörgött nekik. Nemcsak azokat védték, akik képtelenek lettek volna
megvédeni magukat, hanem…
Hanem…
Luke magához szorította Gordon laptopját, és felröppent az égbe.

♦♦♦

Selina a kórházba rohant. El a dühöngő, lázongó rabok mellett, a rendőrök

mellett, akik nem voltak olyan ostobák, hogy megpróbálják az útját állni,
el a pánikba esett lakosság mellett. Selina egészen Arkhamtől futott,
lélegzetvételei éles szúrásként jelentkeztek a mellkasában.
Mika és Ani már ott volt. A bejáratnál várták.
Nem szóltak egy szót sem, amikor végignéztek rajta, a harci ruháján,
szőke hajkoronáján.
Ani arcát új sebhely csúfította, de ezt leszámítva mindketten ugyanúgy
néztek ki. Mindketten ugyanolyanok maradtak, míg Selina… idegen volt
ebben a testben, ezekben a ruhákban. Önmagának is idegennek tűnt.
 Mika biccentett, és ellépett az üvegajtó elől.
A korábbi alfája a második csörgésre felvette a telefont. Nem kérdezett
semmit, amikor Selina elmagyarázta a helyzetet. Amikor könyörgőre
fogta. Amikor szívességet kért, mint veretlen bajnokuk, aki soha, egyetlen
parancsot sem szegett meg, aki mindig mindent megtett, amit Mika valaha
kért tőle.
Úgyhogy Mika beleegyezett. Minden Leopárdot magával hozott, akit
csak tudott.
Selina hálája jeléül biccentett a korábbi alfájának, majd Aninak is,
belépett a kórház üvegajtaján, és teljes erőből futásnak eredt.
 33. FEJEZET

Két éve nem látta Maggie-t. A kórházi ágyon fekvő fiatal nő önmaga
árnyéka volt. Emléke csupán annak, aki a húga volt egykor.
Gépek duruzsoltak és csipogtak halkan, a szoba félhomályos, csendes
volt. A falhoz állított székekben két negyvenes férfi aludt. Maggie örökbe
fogadó szülei.
Itt voltak a lányukkal.
Az utolsó napjaiban. Az utolsó óráiban.
Maggie bőre túlságosan ráfeszült törékeny csontjaira. Gyönyörű, göndör
haja megritkult, lelapult.
Selina a mellkasához kapta a kezét, mintha képtelen lenne visszafojtani
a lelkében dúló vihart. Kicsúszott a lába alól a talaj, ahogy a húgát
bámulta.
A cisztás fibrózis teljesen tönkretette.
Az ágya mellett csövek futottak, gépek álltak, infúziók és monitorok
őrködtek öntudatlan húga felett.
Mennyi technikai vívmány. Mégsem tudják életben tartani.
Gyógyíthatatlan a betegsége.
És a lányuk mellett alvó két férfi… Tudták, hogy Maggie beteg, amikor
örökbe fogadták. Hogy már nincs sok ideje hátra. Hogy drága lesz,
kemény és fájdalmas. Mégis befogadták az otthonukba. Két éven keresztül
harcoltak a húgáért. Minden áldott nap. Minden egyes dollárjukkal. És
amikor megérkezett az első névtelen adomány egy hónappal ezelőtt,
amikor Maggie összes kórházi számláját rendezték… elsírták magukat.
Selina tudta, mert ott állt az árnyékban a gyönyörű, kertvárosi otthonuk
előtt aznap este, amikor a konyhában kinyitották a levelet.
De a világ összes pénze, az a rengeteg lopott készpénz, ékszer és
műalkotás sem volt elég ahhoz, hogy megálljt parancsoljon a húga tüdejét
tönkretevő, az életét felemésztő betegségnek. Az lassan elragadta ezt a
gyönyörű, drága lelket.
Selina tisztában volt mindezzel, jóval azelőtt, hogy visszatért. Még
mielőtt odaadta nekik a pénzt.
A Liga számítógépeinek segítségével végig rajta tartotta a szemét
Maggie-n, feltörte Gotham City gyámügyi jelentéseinek rendszerét a húga
új otthonával kapcsolatban, belenézett az egészségügyi nyilvántartásba is,
hogy lássa, mit gondolnak az orvosok, milyen kezeléseket írnak elő neki.
Ez volt az ő titkos lázadása, amit még Nyssa és Talia figyelő szeme elől
is elrejtett. Senki sem tarthatta a kapcsolatot a külvilággal, el kellett
vágniuk mindenféle köteléket, ami a múltjukhoz fűzte őket. Persze, lehet,
hogy rájöttek, miféle trükköt használt a számítógépeiken, hogy kitörölje a
böngészési előzményeit, de nem szóltak érte. Mindig megvárta az éjszaka
közepét, amikor még a bérgyilkosok is álomra szenderültek, és bekapcsolta
az egyik gépet a központ föld alatti termében.
Fél évvel ezelőtt egyik este szokás szerint leült, hogy ránézzen Maggie-
re. Elmosódottan érzékelte csak a szavakat, ahogy elolvasta az orvos
legutolsó feljegyzését.
Várható élettartam: legfeljebb pár hónap.
Valójában az orvos megjegyzése volt, ami igazán összetörte a szívét:
Most már az a feladatunk, hogy a lehető legkényelmesebbé tegyük számára
ezt az utolsó időszakot.
Selina belépett a Ligába, elment a bérgyilkosok palotájába. Mindent
feladott, mindent elveszített, hogy állja a Taliának adott szavát. Az életét, a
lelkét áldozta, hogy biztonságban, boldogságban tudhassa Maggie-t. De
még ez sem bizonyult elegendőnek. És nem számít, mennyi vért ontott a
Ligáért, nem menthette meg a húgát.
Azonban valami más igen.
Felidézte, miről beszélt a tudós: a Lázár-kút.
Nem érdekelték a következmények, hogy miféle árat kell majd fizetnie
érte, Selina egyenesen Nyssához ment másnap reggel. Elmagyarázta, hogy
Maggie haldoklik.
Selina másfél évig tanult, hogy képes legyen egész birodalmakat
lerombolni. Megásta a saját sírját, megtartotta a saját temetési szertartását,
és visszatért a holtak közül. Mindent megtett, amit Nyssa és Talia akart. És
mégis, amikor arra kérte Nyssát, hogy használja a kutat a húgán, hogy
mentse meg Maggie-t, Nyssa csak nevetett.
Így működik a modern időkben a természetes kiválasztódás. A kutat nem
használhatjuk önző célokra. Olyasvalakire, aki ilyen keveset ér. Még ha a
kút működne is, akkor sem használnám olyan gyengeségek erősítésére,
mint amilyen egy családi kötelék.
Természetes kiválasztódás.
A szavak mélyre hatoltak Selina elméjében. Beleégtek.
Talán vissza kellene menned tanulni, ha még mindig ilyesmik
aggasztanak, gondolkozott Nyssa hangosan.
Selina arca megkeményedett, hallotta, ahogy kiejti a távoli, udvarias
szavakat, amikkel meggyőzte Nyssát, hogy ez teljességgel felesleges,
elfogadja Nyssa döntését. Aztán tervet szőtt. Nyssa gyűlöletes szavai miatt
tervet kovácsolt.
Emlékezett a kutató jelszavára, az utasításaira. Hogy hogyan juthat
hozzá a formulához. Hogyan lophatja el. Megölte őt. Ezért a nőért… ezért
a Ligáért.
De most jóváteszi. Megmenti Maggie-t, és teljesíti a haldokló férfi
kívánságát. Nem, nem fog rossz kezekbe kerülni a formula.
Selina újra eljátszotta a tőle elvárt engedelmes, csendes szerepet.
Rengeteg sikeres küldetést hajtott végre, úgy tűnt, Nyssa elfelejtette a
kérését. És aztán az új küldetést megelőző estén… betört a laborba.
Ellopott minden aktát és feljegyzést. Mindent, amit a tudós és a társai
felfedeztek, letöltött egy pendrive-ra, majd letörölte Nyssa gépéről.
Taliáéról is, sőt, a Liga biztonsági mentéseiből is eltávolította.
Néhány parancssor elég is volt ahhoz, hogy bejusson Nyssa
bankszámlájára. Óriási összeget utalt át az új svájci bankszámlájára, amit a
legutóbbi küldetésén nyitott. Arra kellett a pénz, hogy útnak indulhasson.
Hogy hozzáférhessen ahhoz, amit akart.
Hajnalban indult, kisétált a Liga főhadiszállásának bejáratán.
De előbb tönkretette a kutat. A tudósok aktái alapján rájött, hogyan
tegye. Egy része azt kívánta, bár láthatná Nyssa arcát, amikor belép a föld
alatti laborba, és rádöbben, hogy a kútnak annyi. Soha többé nem
használhatja.
Selina persze már árkon-bokron túl járt, mire Nyssa rájött. De tudta,
hogy előbb vagy utóbb úgyis rátalálnak. És hogy Nyssa és Talia a szokásos
módszerével akarja majd levadászni. Úgyhogy Gotham Citybe jött. Nem
azért, mert egykor az otthona volt, hanem mert ezen a helyen élt egy
zseniális ifjú biokémikus, aki éjszakánként a természet érdekében önjelölt
igazságosztóként tevékenykedett.
A Liga felfigyelt már Méregcsókra, gondolkoztak rajta, bevonják-e.
Nyssa azt akarta, hogy dolgozzon a Lázár-projekten.
Selina viszont azt akarta, hogy Méregcsók megmentse a húgát.
Aggodalmas susmus hallatszott a kórházi folyosóról, mikor Selina
belépett Maggie szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. A húga
szülei nem ébredtek fel. Maggie továbbra is öntudatlanul hevert, nehezen
lélegzett.
Selina közelebb sétált az ágyához, a keze minden egyes lépéssel egyre
jobban remegett, a vágy és a rettegés újra és újra kést döfött a szívébe.
Minden kérdés, amit Méregcsóknak a Ley-vonalakkal kapcsolatban
feltett… megválaszolatlan maradt a Lázár-kutakon dolgozó tudósok
számára, akik csak azt tudták, hogy a kutak a Ley-vonalakon képződnek.
Méregcsók tudtán kívül megválaszolta mindet. És tudtán kívül segített
neki ellopni legutóbb azokat a vegyszereket.
Volt, amiből robbanóanyagot készítettek, igen. De sem Harley, sem
Méregcsók, sem a Gotham City-i Rendőrkapitányság nem kérdezte meg,
mi történt a kamionnal, amin a többi vegyszer volt, amit Selina kért, hogy
lopjon el.
Azok a vegyszerek mind ahhoz kellettek, hogy elkészítsen egy kutat. A
városon kívül futó Ley-vonalon.
Jól járt vele a kapcsolattartója az újságnál, annyi tippet és fotót küldött a
Macskanőről. Így aztán nem is kérdeztek semmit, amikor a névtelen
jótevőjük arra kérte őket, hogy írjanak cikket a Ley-vonalakról. Ami
alapján beszélgetést kezdeményezhetett Méregcsókkal anélkül, hogy a
lányban kérdések merülhettek volna fel Selina hirtelen jött érdeklődésével
kapcsolatban, amikor kérdezősködni kezdett aznap este a tetőn.
Nem bánt meg semmit. Azt sem, hogy felhasználta Harley-t és
Méregcsókot. Hogy végig hazudott nekik.
Az égvilágon semmit sem bánt.
Selina odalopakodott Maggie ágya mellé. A húga bőre sárgás volt, az
ajka túl fehér a lélegeztetőmaszk alatt. Selina az álruhája segítségével
óvatosan kiadott egy gyenge elektromágneses hullámot, amitől a gépek és
a monitorok elhalkultak. Gyengéden kihúzta Maggie karjából az infúziós
tűt, és a karjába vette a húgát.
Olyan könnyű volt. Olyan vékony.
Selina tűzoltófogásban a vállára vette a húgát, hogy szabadon maradt
kezével kinyithassa az ajtót, és kiléphessen. Maggie szülei ezúttal sem
ébredtek fel, és Selina nem nézett hátra, amikor becsukta maga mögött az
ajtót.
A kórházi folyosók kihaltnak bizonyultak. Egyedül egy nő ült a lift
melletti pultnál. Selina emlékezett rá. A recepciós megnyúlt, nyúzott,
gyűlöletes arcára.
Elsápadt a félelemtől és a döbbenettől, amikor Selina Maggie-vel a
vállán elsétált mellette.
– D-de hát nem…
Selina magabiztosan lépkedett tovább.
– Dehogynem.
A nő jó alaposan megnézte az arcát. Az övét és Maggie-ét is. Felismerés
csillant a szemében. A pulton álló telefonért nyúlt.
– Csak nyugodtan! – mondta Selina, amint elérte a lépcsőház ajtaját. –
Hívja csak őket!
Nem várta meg, mit tesz a nő, kirúgta a fémajtót. A lépcsőn káosz
uralkodott. Orvosok, nővérek, betegek és hozzátartozók rohangáltak fel-le,
kétségbeesetten igyekeztek menekülni az utcákon úrrá lett őrület elől.
A terve utolsó darabkája: teljes őrület Gotham Cityben, hogy elfedje a
nyomát, amikor akcióba lép. Mindezt az Arkham Elmegyógyintézet
lakóinak köszönhette, akiket az Árnyak Ligája szabadított ki.
Selina egyik kezét végig szabadon tartotta, hogy visszatartsa az őrjöngő
embereket, miközben lesietett a földszintre a beton lépcsőházban.
Gyorsan kellett cselekednie. Lehet, hogy Maggie tüdeje nem bírja
sokáig gépek nélkül. A Ley-vonalra épült régi gyár és az alatta kiépített
kút háromnegyed óra távolságra volt.
– Tarts ki! – lehelte Selina a lépcsőházban uralkodó hangzavarban. –
Tarts ki!
A hét Leopárd tágra nyílt szemmel meredt rá, amikor kirontott a hátsó
bejáraton a sikátorba. A szomszédos utcát füst töltötte meg, és ide-oda
rohanó alakok. Az ajtót őrző egyik Leopárd baseballütőjéről már vér
csöpögött. Néhány méterre egy öntudatlan, arkhami fehér kezeslábast
viselő férfi hevert.
A Leopárdok végigmérték Selinát, Maggie-t a vállán, és egyikük az
ellenkező irányban lévő utca felé mutatott.
– Ott megtartottuk neked a rendet.
Selina mellkasát majd összeroppantotta a hála, kiszorult belőle a levegő,
így csak egy biccentésre telt tőle. A Leopárdok itt maradnak, vigyáznak a
kórházra, amíg a rendőrség ismét az uralma alá nem vonja a várost. Mika
megesküdött. Képtelen lett volna szavakba önteni, mennyire hálás volt
ezért is. Az otthona maradványáért, ami jött, amikor hívta.
Selina a csendes utca felé indult, a lehető legegyenletesebben kocogott,
hogy ne okozzon kárt Maggie-ben. Pár napja néhány saroknyira hagyta a
Mercedesét, kifejezetten erre az alkalomra. Senki sem állt az útjába, ahogy
átvágott a megvadult utcán, autósok dudáltak egymásra, voltak, akik
kiszálltak, és úgy menekültek. Tehát nem ez lesz a megfelelő útvonal.
Selina befordult egy másik sikátorba, és kényelmesebb tempóban futott
tovább. Már látta is, a fekete Mercedes ott parkolt az utcán, tele egynapi
parkolási bírsággal. A slusszkulcsot az alvázra ragasztotta, a csomagtartó
alá.
– Tarts ki! – ismételte a húgának.
Tizenöt méter. Tíz. Öt.
– Selina!
Több mint két éve nem hallotta a nevét. Idegenül, súlyosan hullámzott
végig rajta. Nem érdekelte, hogy jött rá Harley.
Selina. Majdnem ő maga is eltátogta a nevet, csak hogy megízlelje.
Hogy ismét hallja. Nyssa és Talia nem használta. A többi bérgyilkos
cicusnak nevezte, vagy annak egy változatának.
Harley Quinn most befordult a sarkon, vérző, duzzadt ajka gúnyos
mosolyra húzódott.
Két dobótőrt szegezett rá.
– Állj! – Harley parancsa rekedtes morgásként tört fel belőle. Vér fedte
a térdét, a karját. – Azt mondtam, állj meg!
Selina továbbsétált az autó felé.
– AZT MONDTAM, ÁLLJ MEG!
Selina megtorpant, épp akkor pillantott hátra a válla felett, amikor
Méregcsók odaért Harley mellé. Vér csorgott le a halántékán, a kézfeje
kisebesedett, indaostora cafatokban lógott a derekán. Sápadt arcbőre
alapján kifogyott a mérgekből is.
Harley továbbra is Selinára fogta a tőröket.
– Hazudtál! Hazug vagy!
Selina nem felelt. Maggie halkan, reszelősen lélegzett a fülénél.
– A Liga tagja vagy – folytatta Harley. Könnyek sávozták világos
sminkjét. – És kihasználtál engem, minkettőnket, hogy eljuss hozzá. –
Jokerhez. – Csellel rávettél minket, hogy harcoljunk érted, hogy tegyük
meg ezt neked. – Szabad kezével a kaotikus városra mutatott.
Méregcsók ide-oda járatta közöttük a tekintetét, fájdalomtól eltorzult
arca hamuszürkévé vált.
– Arkhamhez rohantunk, amikor megláttuk a robbanást. Hogy
kijuttassunk – sziszegte Harley. – Elmentünk Szent Miklós szobra mellett.
Vagy legalábbis megpróbáltunk. És tudod, mit láttunk?
Selina nem felelt. Maggie reszelős lélegzetvételei visszhangoztak a
fülében.
Harley remegett… a dühtől. Éktelen haragra gerjedt.
– Láttuk, ahogy megérkezik a pasim, rád várt. De a rendőrség érkezett
meg helyetted.
Selina másodszor is tárcsázott idefelé jövet. Egyenesen Gordon
rendőrfőnököt hívta. Figyelmeztette, ki érkezik majd a szoborhoz.
Harley végig Selinán tartotta a tőreit.
– Bántották! A helyettesei halottak. És visszaráncigálták Arkhambe.
Visszaráncigálták, miután felültetted, te hazug dög!
Az utolsó szavakat már visította.
Maggie felébredt, slejmmel teli lélegzetvétel hangzott, és Selina idegei
pattanásig feszültek a szavak hallatán, amiért feltartóztatták, amiért Harley
ilyen nem normális módon ragaszkodott Jokerhez. A Méregcsók arcára
kirajzolódó fájdalom és félelem láttán.
Csak gyűlt és gyűlt benne a düh, amíg végül árhullám lett belőle,
cunami, és magasra hágott, hatalmas robajjal csapódott le benne. Már nem
próbálta megfékezni. Többé nem.
– Akkor hagyd, hadd ráncigálják vissza! – csattant fel Selina, a
kiabálása keresztülhasított a káoszon. – Hagyd, hogy ott rohadjon meg!
Tegyél valamit végre magadért, a családodért! Menekülj, amíg teheted,
még mielőtt túl késő lesz, Harley!
 – Szart sem értesz! – sziszegte Harley. – Fogalmad sincs erről az
egészről, nem ismersz engem, nem tudod, min mentem keresztül…
– Gondolod? – Selina a csuklóján látszódó leopárdfoltra mutatott. –
Szerinted nem tudom, milyen az, amikor úgy érzed, nincsenek opciók,
nincs választási lehetőséged, nem segít senki megvédeni azokat, akiket
szeretsz?
Szorosabban markolta Maggie-t, megigazította pehelysúlyú húgát a
vállán.
Méregcsók határozott hangon közbeszólt:
– Igaza van, Harley. Mi ketten… elmehetünk. Segítsünk neki! Nem
látod, hogy az a kislány beteg? – Maggie-re mutatott. – Segítsünk neki!
Aztán te meg én kitalálunk valamit, rajtad is segítünk…
– Fogdbefogdbefogdbe! – üvöltötte Harley. Méregcsók összerezzent,
elhátrált. Harley továbbra is Selinára célzott. – Nincs szükségem – a
hangja elcsuklott – segítségre!
Pedig volt. Mindannyiuknak elkélt volna némi segítség.
– Rakd le a tőröket! – könyörgött Méregcsók, a hangja már-már
kétségbeesetten csengett.
Maggie ismét reszelős, szörcsögő lélegzetet vett. Menni kellett.
Selinának nem volt erre ideje. Meg kellett kockáztatnia. Nem maradt más
lehetősége.
Maggie-re ügyelve a lehető legegyenletesebben indult el ismét a kocsi
felé. Nem foglalkozott a Méregcsók arcára kiülő iszonyú kifejezéssel, a
döbbenettel, a fájdalommal, amiért hátat fordított. Selina végül, anélkül,
hogy visszafordult volna, talán Méregcsók miatt, talán mindannyiuk miatt,
de így szólt:
– Az egész világnak jobb, ha Joker rács mögött marad. Neked is, Harley.
Selina érezte a becsapódást a vállában, és fájdalom hasított belé. Vér
pöttyözte a kocsi ablakát. Megingott, halk nyögés tört fel belőle, a lába
összecsuklott…
Nem foglalkozott vele. Nem foglalkozott a fájdalommal, a testén, a
csontjain végighasító döbbenettel. Egy, majd még egy lépést botladozott.
Aztán továbbsétált.
Maggie-t szorongatta. Érezte a hátába állt dobótőrt, épp a válla felső
részén, a hegye kiállt elöl.
 Nem hallotta, mit üvölt Méregcsók, ahogy azt sem, amit Harley
válaszképp kiáltott. Előhúzta az elrejtett kulcsot, kinyitotta a kocsit, és
óvatosan befektette Maggie-t a hátsó ülésre. Vér szennyezte Maggie
kórházi ruháját, csupasz, pálcikavékony lábát.
A húga nem tért magához. Selina eligazgatta csupasz lábát a világos
bőrülésen, hogy biztosan ne legyen baja, majd becsukta az ajtót. A
mozdulattól fájdalmas kiáltás hagyta el az ajkát. Selina remegő kézzel
nyúlt a késért, kezdett sokkos állapotba kerülni, tompán üvöltött a belseje a
fájdalomtól.
Veretlen volt a ringben. Megtanulta, hogyan viselje, ahogy újra és újra
megütik, sosem került padlóra, sosem adta fel.
A fogát csikorgatva, a sikolyát visszanyelve rántotta ki a tőrt, és a
tenyerét a vérző sebre tapasztotta, és a lehető legerősebben szorította. A
vezetőülés felőli ajtó sima kallantyújáért nyúlt. Nem fog padlóra kerülni.
Most semmiképpen. Kinyitotta az ajtót, és grimaszolva tűrte, ahogy
iszonyú fájdalom hasított a vállába a mozdulatra.
Harley ismét Selinára fogott egy dobótőrt.
– Kinyírlak, te…
Vörös és zöld villant. Méregcsók lépett a kés elé.
– Elég legyen, Harley! – könyörgött. – Hagyd abba!
– El az utamból! – Harley hangja megremegett.
Méregcsók kitárta a karját, megvetette a lábát.
– Könyörgöm neked! Barátodként könyörgöm, hogy ne hajítsd el azt a
tőrt! Ne támadd meg a barátunkat!
Elmentek érte. Arkhambe. Hogy megmentsék. Selina elhessegette a
gondolatot. Háromnegyed óra. Ennyi van Maggie és a kút között. De lehet,
hogy a húgának nem maradt ennyi ideje.
Selina beült a vezetőülésre, és a véres késsel lehasított egy hosszú
darabot a biztonsági övből. Néhány kíméletlen mozdulat, pár fájdalmas
nyögés után már a vállára feszült. Elállította a vérzést. Annyira, amennyire
lehetett.
Remegő ujjakkal nyúlt a kocsi indítógombjáért. Alig tudta sebességbe
rakni a váltót. Ám amikor a kocsi motorja felzúgott, dorombolni kezdett
alatta… Méregcsók halványzöld füstje – az utolsó vésztartaléka –
kígyózott a lábuknál. Az utolsó virágok is bezárultak Méregcsók
szétszabdalt indáin. Eltűntek.
 És Harley zokogva nyúlt Méregcsók felé. Méregcsók válla remegett.
Sírt. Selina barátnője sírt, miközben a méregfelhő emelkedni kezdett
felettük.
Selina kigurult a parkolóhelyről, csúcsra járatta a motort, és elindult az
utcán. Mielőtt befordult a másik utcára, belenézett a visszapillantó tükörbe.
Méregcsók átkarolta Harley-t, ahogy a mérgei kifejtették a hatásukat, és
gyengéden a betonra fektette őt. A kés a földre hullott. Aztán nem maradt
más, csak a zöld füst.
 34. FEJEZET

Még mindig csordogált a vér Selina vállán. A sebre nyomta a kezét, hogy
elállítsa a vérzést, de a fájdalom…
A Mercedes motorjának a határait feszegette.
Minden bukkanónál iszonyú fájdalom hasított belé. A motorzúgás és az
út zaja miatt nem hallotta Maggie lélegzetvételének a hangját, hiába
szerelték fel a kocsit zajszűrő technológiával. Nem merte levenni a szemét
az útról annyira, hogy hátranézzen rá. Nem merte, ugyanis a sebességmérő
160-at mutatott… 180… 190.
Kerülgette a többi autóst, a riadt és ügyetlen sofőrök rádudáltak, amikor
elhúzott mellettük. Az adrenalintól kiélesedett a látása. Vér csorgott le
rajta elöl és hátul is.
Már 210-zel hajtott… 230… 240.
Elérte a csendesebb utakat, simák voltak, egyenletesek. Selina kikerülte
az előtte haladó és a szembejövő autókat, ha kellett, a leállósávban ment.
Piros lámpák, stoptáblák… ügyet sem vetett rájuk.
Végül csak feltárult előtte a lepusztult, füves táj és az egyetlen út, ami
keresztülvezetett rajta. Már csak tizenöt kilométer választotta el a gyártól.
Az idő lelassult és felgyorsult, meghajlott, tekergett a hátralévő távon.
Amíg a betonfalhoz nem ért. Tizenöt méter repedezett aszfaltút terült el a
betonfaltól a gyár bejáratáig.
Selinának arra sem maradt ereje, hogy káromkodjon, hogy péppé verje a
kormánykereket. Alig tudta hátrafordítani a fejét, hogy ránézzen Maggie-
re. A húga mellkasa még mindig emelkedett, épphogy csak. Minden egyes
lélegzetvételért meg kellet küzdenie.
Még ne! Most ne!
Selina nagy nehezen kikecmergett a kocsiból, és megtette a hátsó ajtóig
vezető két lépést. Maggie ernyedten hevert az ülésen.
 Száz lépés. Száz lépés választotta el a megváltástól.
Selina összeszedte magát, próbálta leküzdeni a vállát hasogató
fájdalmat. Csakhogy a szédelgés, az elhomályosuló látása… Tudta, mivel
jár a vérveszteség. Tudta, hogy amennyi kifolyt belőle az idevezető út
során…
Most már az ő percei is meg voltak számlálva.
És az elkészített Lázár-kút csupán egyetlen embernek elegendő
folyadékot tartalmazott. Egyetlenegynek elegendőt. De ez nem rémítette
meg. Nem annyira, mint Maggie ziháló lélegzetvételei. Soha semmi nem
rémítette meg annyira, mint az. Soha semmi nem is fogja.
Tizenöt méter. Száz lépés.
Selina megacélozta magát. Engedélyezett magának három mély
lélegzetvételt, hiába hasított végig a fájdalom a vállán, a testén.
Száz lépés.
Maggie-ért nyúlt. Visszafojtotta a sikolyát, ahogy felemelte a húgát, és
az ép vállára tette.
Egy lépés. Még egy. Majd még egy.
Végig a repedezett úton, felettük a nyílt ég, ahonnan a csillagok
figyelték őket.
Nyssa bérgyilkosai bármelyik pillanatban odaérhetnek. Valószínűleg
nyomkövetőt tettek a ruhájába, mielőtt átadták neki Arkhamben. Nem
merte az idejét vesztegetni azzal, hogy átöltözzön.
Kilencven lépés.
Selina vére a barna földre hullott.
Nyolcvan.
Maggie mozdulatlanul lógott a vállán… olyan nagyon mozdulatlanul.
Selina minden egyes lépéstől, rázkódástól csillagokat látott.
Hetven. Hatvan. Ötven.
Mindent, minden egyes holmit ezért lopott el.
Most már az a feladatunk, hogy a lehető legkényelmesebbé tegyük
számára ezt az utolsó időszakot.
Nem volt hajlandó elfogadni ezt. Negyven lépés.
Selina felgyorsított. Ha odaér, ha be tudja kapcsolni a gépet… akkor
még végezhet, mielőtt a Liga rátalál. Odaadhatja Maggie-nek a Mercedes
kulcsát, és ráveheti, hogy meneküljön.
Harminc lépés. Húsz.
 Ott magasodott előttük az elhagyatott gyárépület, a bejárata egy hosszú,
keskeny folyosóra vezetett, ahonnan újabb ajtó nyílt, onnan juthattak be
magába a gyárrészlegbe. Abba a helyiségbe, amit Selina kúttá változtatott.
A padlóba vájt üreg most tele volt vegyszerekkel és vízzel, amiket a
szabad estéin hordott ide. Mellette a szerkezet, amit a megvásárolt
gépekkel, villás targoncával és egyéb hasznos masinákkal helyezett el.
Nem bérelt fel senkit. Nem kockáztathatta meg, hogy eljárjon a szájuk.
Tíz lépés.
Selina lelassult, a teste remegett, az ereje úgy szivárgott el, ahogy a
vállsebéből a vér.
Öt.
Felemelte a kezét, hogy lenyomja a súlyos ajtó fémkilincsét.
Maggie légzése a fülében… csak nem elhallgatott?
Erre a sajátja is elakadt.
A húga a halál szélén állt. Épp a kapujában. A kút visszahozhatja őt
ebből a kapuból. Vissza is fogja hozni! Még ha…
Maggie mellkasa emelkedett, süllyedt. Épphogy csak, alig
észrevehetően. Megkönnyebbülés öntötte el Selinát, de ez azzal
fenyegetett, hogy elgyengíti a térdét.
Remegő ujjai a kilincsre kulcsolódtak. Épp akkor, amikor kinyílt az
ajtó… belülről.
Selina Batwinggel találta szemben magát. Luke Foxra meredt, aki
sisakban, a mellkasán ragyogó denevérjellel állta el a gyárrészlegbe vezető
utat.

♦♦♦

Túl későn ért a kórházba, ott már nem csípte el. Hogy mit fog tenni, ha
elkapja, nem tudta. De Selina fogta a húgát, Maggie Kyle-t, és eltűnt.
Maggie örökbe fogadó szülei magukon kívül voltak. A lány egy órát sem
bír ki a különféle gépek nélkül, azok tartották életben.
A pár nem tudta, ki vitte el a lányukat. Aludtak.
Luke kinyitotta Gordon laptopját, és kutatni kezdett. A kórházi
felvételek alapján Selina Maggie-vel a vállán hagyta el az épületet, tíz
perccel korábban. Aztán talált egy utcai felvételt is, ahogy Selina
Mercedesben keresztülszáguld egy piros lámpán. De hogy mégis hová…
 Aztán erre is rájött. Megtalálta a tulajdoni lapot. A gyárnak a tulajdoni
lapját, amit Selina Kyle több mint egy hónapja vásárolt meg. Készpénzt
ajánlott érte, de mivel a gyárban korábban vegyszerekkel dolgoztak, az
esetleges környezetvédelmi problémák miatt fel kellett tüntetni a
tulajdonos nevét.
Luke iderepült. Húsz perccel Selina előtt érkezett.
Elég korán ahhoz, hogy megtalálja odabent a Lázár-kutat. Bruce-szal
tanulmányozták ezeket egyszer, a Wayne Vállalat egészségügyi részlegén
indították volna az esetleges projektet. Aztán mindketten arra jutottak,
hogy igazából csak legenda, és lehetetlen létrehozni. Most mégis ott volt
egy előtte, éppolyan, amilyet a legendák és a pletykák részleteztek.
És a kút szélén a magas, boltíves fémplafonra erősített csigákon fémrács
– egy ágy – himbálózott. Hogy beereszthessék a sötét, enyhén színváltós
folyadékba, ami olyan sötét volt, hogy még a magasan lévő, koszos
ablakokon át beszűrődő fény sem hatolt át rajta.
A kút mindent megváltoztathatna. Főleg a sebesült katonák számára, a
tengerentúlon és itthon.
Az egész világra nézve pedig tényleg óriási hatással lett volna. Pont
ezért tanulmányozták Bruce-szal, hogy vajon létre lehet-e hozni ilyesmit.
De ha rossz kezekbe kerül…
Luke meghallotta, hogy egy kocsi fékez, és elfordult a gépezettől.
Amikor kinyitotta az ajtót, minden egyes szó elszivárgott a fejéből. Az
összes követelőző kérdés, az összes szitokszó elszállt.
Selina arca holtsápadt volt. Vér szennyezte a ruháját. A hátán seb
éktelenkedett, átszúrták a vállát. Vérzett.
Mégis a vállán tartotta a húgát. Elfehéredő ujjakkal szorította őt.
Megszúrták, mégis idecipelte a húgát.
És a pillantása, ahogy könnyek gyűltek a szemébe, és kicsordultak…
Kimerült volt. Kétségbeesett.
Selina láthatóan azt hitte, hogy Luke az útját állja, hogy ne menthesse
meg a húgát.
Aki halálos beteg. Gyógyíthatatlan.
Selina azért alkotta meg a kutat, hogy megmenthesse a húgát. Rájött,
hogyan kell, elvette a megfelelő vegyszereket, hogy dolgozhasson, és
pénzt lopott, hogy megvegyen minden egyebet, amire szükség volt, még
káoszt is szított Gotham Cityben. Olyan szövetségeseket gyűjtött, akik
képesek voltak felvenni a harcot a Liga hadseregével, akikről tudta jól,
hogy eljönnek érte… azért, amit ellopott. Amit a szövetségeseknek kínált a
támogatásukért cserébe: a Lázár-kút receptje.
– Kérlek! – suttogta Selina.
Egyetlen szó. Egyetlenegy. Könnyek csorogtak az arcán, keresztül a
kosz- és vérrétegen.
Kérlek!
Luke szíve meghasadt.
A távolban porfelleg szállt. Előtte pedig egy fekete terepjáró hasított
szélsebesen feléjük.

♦♦♦

Selina felfigyelt a kocsira. A porfelhőre, a sebességre.

Kifut az időből.
– Ki… – szólalt meg Luke, és fegyver után kapott az álruhája oldalához.
– A Liga bérgyilkosai. Legalább kettő. – Selina szavai rekedten,
elcsuklóan buktak ki a száján. – Nyssa legjobbjai.
Luke felé fordult, és levette a sisakját. Megmutatta neki az arcát. Azt,
amit Selina már olyan jól ismert, amiről azóta tudta, hogy a sisak alatt
rejtőzik, hogy Luke-on úrrá lett a poszttraumás stressz okozta roham az
erkélyen.
– Megölnek – mondta Luke.
Selina halkan felnevetett.
– Nekem már úgyis mindegy.
És mintha a szavak ígéretek lettek volna, összecsuklott. Maggie
törékeny teste lecsúszott róla, próbálta megfogni, de… Luke azonnal ott
termett. Egyetlen gyors mozdulattal lekapta róla Maggie-t, még mielőtt a
földre zuhanhatott volna.
Selina térdre hullott a koszos földön, forgott vele a világ, fájdalom
gyötörte.
Luke az ernyedt Maggie-vel a karjában kiegyenesedett, a lány csigás
fürtjei végigomlottak az álruhája fémlapjain. Selina térdelve figyelte,
ahogy Maggie mellkasa megemelkedik… épphogy csak. Hallotta, hogy a
kocsi gyorsan közelít.
 Luke a szemébe nézett egy pillanatra. Az arcát fürkészte. Majd Maggie-
vel a karjában sarkon fordult, és bement a gyárba. A kúthoz.
Selina nagy nehezen felhúzta magát. Feltápászkodott. Valahogy sikerült
egyik lábát a másik elé tennie, és követni Luke-ot az épületbe. Végig a
keskeny folyosón. Át a nehéz ajtón, ami a gyárrészlegbe vezetett.
Pokolian nehéz volt mindent a helyére tenni. De a gyárban volt elég
működő gépezet ahhoz, hogy átalakíthassa, amit kellett.
A leereszthető platform is egyike volt ezeknek, egykor arra használták,
hogy belemártsák a különféle holmikat azokba a vegyszerekbe, amik a
helyiség közepén található óriási kádat töltötték meg.
Selina megkapaszkodott az ajtófélfában. Luke óvatosan rátette Maggie-t
a platform rácsos ülőrészére a kút szélén.
Luke visszafordult hozzá. A medence mellett álló gépek fényesek, újak
voltak. Maga Selina építette őket.
– Mondd, mit…
Murva csikordult odakint. A motorzúgás elhalt.
Ideértek.
Luke azonnal Selina mellett termett, a külső ajtót figyelte a folyosó
végén. Az autót, ami épphogy csak látszott a fémlemez apró ablakán át.
Ne most!
Luke odapördült hozzá. Az arcát fürkészte, barna szeme fényesen
csillogott.
Megcsókolta Selinát. Csak egyszer, gyorsan, könnyedén. Ígéret volt ez,
és búcsú, döbbent rá Selina, amikor Luke így szólt:
– Húzom az időt, ameddig csak tudom.
Még mielőtt megszólalhatott volna, Luke otthagyta. Becsukta az ajtót,
és ráhúzta a súlyos külső reteszt. Bezárta őt.
 35. FEJEZET

Luke gondosan választotta meg, hol vegye fel a harcot az ellenféllel. A

sisakját újfent a fejébe nyomta, és érezte, ahogy az életre kel, és
feltérképezi a keskeny folyosó összes előnyös és hátrányos részét.
Előbbiekből nem sok volt. Utóbbiakból túlságosan is sok.
Ebben a pillanatban a Liga három bérgyilkosa lépett be a külső ajtón,
napfény érkezett velük együtt. Fénycsóva, ami elvakította őt, mielőtt ismét
sötétség borult volna rájuk.
Luke szemügyre vette az arcukat, és felfordult a gyomra. Két nő és egy
férfi.
Nyssa al Ghul nem a jobbak közül küldött párat. A három legjobb
bérgyilkosát vezényelte ide, hogy végezzék ki Selinát, és szerezzék vissza
a kút formuláját.
Cheshire. Onyx. Rictus.
Cheshire vad, széles vigyora sosem hervadt le az arcáról, még akkor
sem, amikor a sötét hajú bérgyilkos kegyetlen gyilkosságokat hajtott végre.
És a pengéjével hasonló mosolyokat hagyott az áldozatai arcán.
Onyx és Rictus, két hírhedt gyilkos, egyforma tetoválást viseltek a
nyakukon. A férfi és a nő is tökéletesen mozdulatlanul, nyugodtan bámulta
Luke-ot. Élő szellemek, ezek voltak ők is. Még Luke sem tudta
megjegyezni az összes áldozatukat, olyan hosszú volt a lista.
Nem kell hosszasan küzdenie velük. Csak elég időt kell nyernie.
Luke terpeszbe állt, biccentett a három bérgyilkosnak, akik mind
ugyanolyan fekete harci ruhát viseltek, mint Selina szokott. Egyik sem
bajlódott sisakkal. Azt akarták, hogy Selina lássa az arcukat, amikor
megölik. Azt akarták, hogy tudja, ki végez vele.
Cheshire gonosz vigyora alapján Luke pontosan tudta, mit tenne a nő
Selina testével, miután kivégezte. Ő maga is ugyanarra a sorsra jutna. Sőt,
talán még Maggie is.
Ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy összeszedje magát. Hogy
megerősítse.
Három egy ellen. Ennél rosszabb helyzetben is volt már, de akkor nem
veszedelmes gyilkosokkal kellett szembenéznie. Régi ellenfeleit nem arra
képezték ki, hogy életeket oltsanak ki.
Luke nyugodtan vette a levegőt. Felkészült a küzdelemre. A
bérgyilkosok észrevették a vérnyomokat a folyosón. A Luke mögötti
ajtóhoz vezettek, ahhoz az ajtóhoz, amit az élete árán is megvéd.
Sokatmondó pillantást váltottak, majd hűvös, ravasz mosoly ült ki az
arcukra.
Mire támadtak, Luke készen állt.

♦♦♦

Minden egyes lélegzetvételért keményen meg kellett küzdenie. A keze

minden egyes mozdulata, ahogy a különféle gépeket kapcsolgatta, minden
egyes lépés, amit egyiktől a másikig megtett, kemény koncentrációt
igényelt.
Selina felmondta magában a lépéseket, elismételte magának, mit kell
tennie.
Először a Ley-vonalakat kell működésbe hozni. A bal oldali géphez
ment, felkattintott három kapcsolót. Egyet, hogy áramot kapjon a gép.
Egyet, hogy energiát vonjon el a Ley-vonalakból. Egyet, hogy a medencébe
vezesse azt.
A második géphez botladozott. A zöld gomb összekeveri a vegyszereket.
A piros leállítja.
Maggie mozdulatlanul hevert a rácson. Olyan nagyon mozdulatlanul. A
folyadék mögötte örvényleni, kavarogni kezdett, a legsötétebb zöld és
fekete keveredett. A fény apró halacskákként siklott ide-oda benne.
Selina a harmadik, egyben utolsó géphez bukdácsolt, a
botkormányoshoz. Behúzni a platformot. Beleereszteni a medencébe.
Belevezetni a Ley-vonalak teljes erejét. A vegyszerek elfolynak,
felszívódnak.
Selina alig tudta megszorítani a botkormányt. Balra húzta. Gépek
zúgtak, fém csörgött. És a rácsos platform, rajta az öntudatlan Maggie-vel,
elindult lassan a medence közepe felé. Három méterrel alatta ott kavargott
a folyadék.
A zárt ajtón át kiáltások, puffanások hallatszottak be a folyosóról.
Kegyetlen… kegyetlen lehetett a harc. Selina lelke mélyén fellángolt
valami, sajogni kezdett. Luke nem fogja sokáig bírni.
Ahogy ő sem. De nem is neki kell túlélnie.
Maggie elérte a medence közepét, és Selina előretolta a botkormányt.
Maggie csigalassúsággal ereszkedni kezdett a medencébe. A sötét víz
szinte alig fodrozódott, amikor elnyelte őt.
Selina légzése nehézkessé vált. Sőt, lehetetlenné. A térde felmondta a
szolgálatot, és Selina nem ellenkezett, a földre csúszott, de még akkor is
szorította a botkormányt.
Nem számított. Egyáltalán, semmi sem számított.
Nem félt. Sötétség kúszott a látómezeje szélére. A keze a botkormányról
a feje feletti billentyűzetre siklott, és beütötte az utolsó néhány parancsot.
Halk zúgás töltötte be a termet. Fény villant a vízben.
Ez az egész… Ezt az egészet Maggie-ért tette.
Maggie-ért.
Selina nagy nehezen felfelé tolta a botkormányt. Remegő ujjvégeivel
érte csak el.
A platform lassan kiemelkedett a kútból. Maggie átázott kórházi ruhája
a testére tapadt…
De már nem volt törékeny.
Nem volt sovány.
Meggyógyult.
A mellkasa egyenletesen, mély lélegzetvételekkel emelkedett és
süllyedt.

♦♦♦

Luke tudta, hogy neki annyi. Óriási szerencséje volt, hogy egy gyors
mozdulattal ki tudta ütni Cheshire-t az elektromos batarangjével. A nő úgy
dőlt el, mint egy zsák. Ezután már nem ült az arcán torz mosoly. Luke úgy
sejtette, nem is fog akkor sem, amikor a rendőrség begyűjti.
Koncentrálj! Lélegezz! Követte a terapeutája tanácsát. Felkapta Cheshire
elejtett tőrét, és a másik kettőre fogta.
 Onyx és Rictus csak nevetett. Majd támadásba lendült. És szétrúgták a
seggét. Ha az egyikre vetette volna magát, a másik támadt. Amikor az
egyik elugrott, a másik sújtott le. Társak voltak, egyformán harcoltak.
Késeik Luke álruháját szabdalták. Vére az övékkel keveredett. De talpon
maradtak. Hátrafelé terelték őt, az ajtóhoz. Játszadoztak vele, és ezt
mindhárman tudták.
Luke úgy tett, mintha Onyxot akarná megtámadni, ám helyette Rictusra
vetette magát. Azonnal átláttak rajta, és könnyedén hárították. Rictus
balhorga a bordáján csattant, és Luke hátratántorodott, aztán Onyx tőre
elől kellett hátraugrania. Rictus halkan kuncogott.
A hangja azonban azonnal elhalt, amikor Luke válla felett, az ajtó kis
ablakán át fény villant. A bérgyilkosok arca megfeszült, lehervadt róla a
vigyor.
A kút működésbe lépett.
Luke látta, ahogy Onyx és Rictus összenéz. Vége volt a játszadozásnak.
Egy emberként vonták elő két rövid kardjukat hátulról. Ugyanolyan
pengéjük volt, mint a Selináénak.
Egy emberként mérték fel őt.
Luke-nak csak annyi ideig kellett feltartóztatnia őket, hogy Selina
befejezhesse a folyamatot, és kijuttassa onnan a húgát. Nem is tűnt olyan
csúf végnek. Megvédelmezni a városát, azokat, akiket szeret… Elejétől
kezdve ennyire vágyott csupán.
Úgyhogy ez egyáltalán nem tűnt csúf végnek.
A bérgyilkosok előreléptek, elváltak egymástól. Szeretnének gyorsan
végezni vele. Hogy amilyen hamar csak tudnak, berontsanak a Luke
mögötti ajtón.
De ő addig harcol, ameddig csak bírja. A fény kihunyt mögötte.
Ameddig csak bírja.
Nagy nehezen kihúzta magát.
– Fejezzük be! – lihegte.
Rictus és Onyx elmosolyodott. Nem szólaltak meg. Egyetlen szót sem
szóltak azóta, hogy megérkeztek. Ráfogták a pengéket, egymás tükörképei
voltak.
Luke felmérte a két bérgyilkos sérüléseit. Ha kiiktatja az egyiket, azzal
támadási felületet hagy a másiknak, de ha Selinának csak eggyel kell
felvennie a harcot, talán… Luke mély levegőt vett, a lábát behajlította, és
nem foglalkozva a fájdalommal, felkészült a támadásra.
Valami szisszent, fém csörrent, és végigcsúszott a folyosón a
bérgyilkosok mögött. Füst áradt belőle. Egy szempillantás alatt megtöltötte
a folyosót. A bérgyilkosok megpördültek, de már repültek is a tőrök.
Onyx mélyet lélegzett, és a padlóra zuhant, összeesett a repedezett,
vérfoltos járólapokon. Rictus talpon maradt. Nyilván kapott valami
kezelést, amivel kiszűrte a mérgeket, olyan képességgel rendelkezett,
amivel még Onyx sem. Megpördült, és felemelte a kardját, épp, amikor
Méregcsók kilépett a füstből. Luke egyik földre hullott batarangje volt a
kezében.
A bérgyilkos közöttük járatta a pillantását. Méregcsók egy pillanatra
sem vette le a szemét Rictusról, véres arca sápadtnak tűnt. Odakiáltott
Luke-nak:
– Segíts neki!
Luke nem tiltakozott. Odapördült a mögötte álló ajtóhoz, és elhúzta a
reteszt. Minden egyes porcikája sajgott, de átjutott az ajtón. Belülről
bezárta. Kipillantott az ablakon, és látta, hogy Méregcsók a dühödt
bérgyilkos felé int. Rictus válaszképp felemelte a karját.
Luke körbenézett a helyiségben. A gépek már működésbe léptek. A
rácsról sötét folyadék csöpögött a medence szélére. És a lány, aki
csuromvizesen immár ült rajta… Maggie az arcát dörgölte, és halk
sikkantás szakadt ki belőle a kezét borító folyadék láttán. Mindene olyan
volt, a kórházi ruhája, a teste.
Luke egy szót sem szólt, gyakorlatilag levegőt sem kapott, ahogy
összehasonlította az immár ülő, egészséges lányt az elsorvadt, beteges
testtel, amit percekkel korábban látott. A lány összerándult, nyilván őt
magát is megdöbbentette mindez, kezét a szívéhez kapta.
Maggie Kyle mély lélegzetet vett. Csodálkozott. A medencét nézte, a
gyárépületet maga körül, barna szemöldöke összeszaladt, amikor a másik
irányba fordult, a gépek felé…
Luke ugyanabban a pillanatban vette észre Selinát, amikor Maggie.
Az ernyedt, élettelen testet a harmadik gép mellett. Smaragd szeme a
plafonra meredt. Nem látott. Nem pislogott.
Maggie zokogása keresztülhasított a csarnokon.
Ahogy Luke szívén is.
 Maggie lába megcsúszott a járólapon a folyadéktól, ahogy a nővéréhez
rohant.
Selinához, aki a földön hevert.
Holtan.
 36. FEJEZET

Maggie zokogva rázta Selina vállát. Zokogva meredt az élettelen

szempárra, a sápadt arcra.
Luke fejéből minden gondolat kiröppent. Helyüket némaság vette át.
A sivatagban történtek óta nem töltötte el ekkora csend. Az emlékek
előtörtek, kavarogtak körülötte, a mellkasa elszorult…
Selina tudta. Tudta, hogy a vésztartalékait használja fel. Hogy a
medencében csupán egyetlenegy embernek elegendő vegyszer van.
És ez a nő túl minden hazugságon, gúnyolódáson és megtévesztésen…
Luke leküzdötte a rázúduló kétségbeesést, a sivatagi nap és a rengeteg vér
felvillanásait. Maradj itt!
Nem tudta pontosan, hogy ez a néma utasítás kinek szól, neki vagy
Selinának.
Maggie Selina véres mellkasára hajtotta a fejét, mintha szívdobogás
hangját keresné. Nővéréével megegyező zöld szeme Luke-éba fúródott.
Nem döbbent meg, nem lepődött meg, hogy ott látja őt, Batwinget. Csak
pánik csillant a szemében, kétségbeesett gyász.
Csinálj valamit! Luke sarkon fordult, és körbenézett az épületben. A
kiképzése során tanult pár elsősegélynyújtó praktikát, tudta, hogyan tartsa
életben a sebesült katonákat addig, amíg eljuttatják őket a tábori kórházba,
vagy amíg az orvosok odaérnek.
Selina szíve leállt. Szétszedhetné valamelyik gépet, hogy biztonságosra
redukálja az elektromosságot a vezetékekben, és akkor talán…
Kivágódott az ajtó. Luke megpördült, keze az utolsó megmaradt
batarangre siklott. Méregcsók volt az. Zihált, vérben fürdött, de életben
volt. Rictus nem bukkant fel mögötte.
Méregcsók azonnal Selinára nézett. Majd észrevette Maggie-t, aki épp
felemelte a fejét. Úgy tűnt, a lányra továbbra sincs hatással a társaság.
Luke nézte, ahogy Méregcsók rájön az igazságra Maggie smaragdzöld
szeme és immár egészséges végtagjai láttán. Ahogy rájön, ki Maggie.
Hogy mi célt szolgált ez az egész.
Méregcsók kábultan előrelépett.
– Ez egy Lázár-kút – suttogta a gépeket, a medencét és a benne maradt
pár tíz centiméternyi folyadékot vizslatva.
Méregcsók megállt mellette. Luke nagy levegőt vett, és belekezdett az
egyetlen magyarázatba, amit a mellét szorító pánik ellenére fel tudott
hozni.
– Maggie haldoklott. Ha ki tudjuk szedni a vezetékeket a gépekből,
újraéleszthetnénk…
Maggie odafordult hozzájuk. A gépekre, a medencére nézett.
– Használjátok, mentsétek meg vele!
Luke és Méregcsók egyszerre nézett a medencére.
– Nem maradt benne elég folyadék – felelte Méregcsók.
– Próbáljuk meg! – vágta rá Luke rekedten.
– Kérlek! – esedezett Maggie.
Ugyanezt a szót használta a nővére is. Ugyanezt a kétségbeesett
könyörgést, hogy szánja meg őt, mentse meg azt az embert, akit Selina
jobban szeretett a saját életénél. A saját lelkénél.
Méregcsók ismét a medencére pillantott, a gépekre. A maradék
vegyszerekkel, mérgekkel, a Ley-vonal természetes erejével…
– Nem sok esélyt látok rá – mondta, de már indult is a gépekhez.
– Azért csak próbáljuk meg! – vágta rá Luke.
Maggie négykézláb hátrahúzódott, amikor Luke a karjába kapta Selina
élettelen testét. Ha képes lett volna rá, ő indítja be a gépet, de kavarogtak a
gondolatai, a teste sajgott a fájdalomtól, minden egyes mozdulat hatalmas
erőfeszítésébe került… Felemelni a véres Selinát… Tett már ilyet
korábban, azon a napon… amikor a halott barátját cipelte. Mélyeket
lélegzett, birkózott az emlékekkel, a teste megint ellene fordult.
Méregcsók felkattintott pár kapcsolót, tanulmányozta, elemezte a
látottakat.
– Siess! – suttogta Maggie, aki közben talpra kecmergett, és két gép
közé lépett.
– Ennél gyorsabban nem megy – sziszegte Méregcsók összeszorított
fogai között, a keze villámgyorsan száguldott a gépeken. Végül így szólt: –
Kész. Rakd a rácsra!
Luke megfeszítette az állkapcsát, és erőt vett magán, mélyeket lélegzett,
hogy lenyugodjon, és engedelmeskedett. Selina haja lelógott a platform
széléről, túlságosan sápadt arca a mennyezetre meredt. Az ajka halálosan
fehér volt.
Halálosan… merthogy valóban meghalt. Ez a gondolat visszhangzott
Luke-ban. Szinte észre sem vette, ahogy Méregcsók végigszalad a gépek
mellett, a kapcsolókat kattintgatja, és karokat húzgál.
– Külön töltés a megcsapolt Ley-vonalnak – motyogta Méregcsók. –
Okos cicus!
És ahogy Méregcsók teljes testsúlyával nekifeszült a karnak, és
meghúzta egyszer, majd még egyszer… fehér szikrák villantak odalent, a
folyadék mélyén.
Méregcsók végzett, és most a következő géphez ugrott.
– Vörös vagy zöld?
– Zöld – felelte Luke, pedig úgy zúgott a feje, hogy alig jutottak eszébe
a szavak. – Azt jelenti, mehet!
Méregcsók Nem mondod! pillantást lövellt felé, majd lenyomta a zöld
gombot.
A medence megremegett, nyikorgott. Maggie halkan felnyüszített.
– Nem fog leesni? – kérdezte Méregcsók az állával Selina és a platform
felé bökve, amikor megragadta a botkormányt, ami nyilván arra szolgált,
hogy a medencébe húzzák a rácsot.
Luke lepillantott az élettelen arcra, és gyengéden lecsukta Selina
szemét. Az arca alsó feléről felcsúszott az álarc. Luke lehajolt, csókot
lehelt Selina ajkára, és a fülébe súgta:
– Kérlek!
– Ezt igennek veszem – mondta Méregcsók.
A platform meglódult, Selina teste megremegett. A teste… a teste…
Luke mélyen szedte a levegőt, hogy leküzdje a kétségbeesést, olyan
érzése volt, hogy mindjárt rádőlnek a falak.
Méregcsók megmozdította a botkormányt, a platform süllyedni kezdett.
Egyre lejjebb és lejjebb került a szinte üres tartályban, a rozsdás falak
körbezárták Selinát. Egyenesen a sekély folyadék felé tartott.
Mintha a sötét folyadék felemelkedett volna, hogy befogadja. Teljesen
beborítsa.
 Épphogy csak elfedte a testét.
– És most? – lehelte Maggie a gépeknél álló Méregcsók mellé lépve.
Fény villant a vízben, éles, vakító.
– Nem tudom – vallotta be Méregcsók.
A folyadék egyre fogyott, mintha Selina magába itta volna, mintha
felhasználódott volna, a Ley-vonal energiája elpárologtatta volna…
Selina teste apránként tűnt elő. A folyadék lemosta a vért, már látszott a
ruhája vállán ütött lyuk.
Ahogy a maradék folyadék is eltűnt, Méregcsók rávágott a karra, és
felemelte a platformot. Selina egyre közelebb került hozzájuk.
A bőre a ruhán ejtett lyuk alatt… meggyógyult. Kisimult.
Az arcának ismét egészséges színe lett.
De a szívdobogása, a mellkasa…
Luke sisakja felmérte Selinát.
Nem talált életjelet.
Egyetlenegyet sem.
A platform feléjük lendült, nyikorogva állt meg. Luke odalépett, lekapta
róla Selinát, és lefektette a földre. Saját testét dermedtnek, távolinak
érezte.
Képtelen lenne ismét elviselni. Nem is fogja még egyszer…
– Selina! – könyörgött Maggie. – Selina!
Nem mozdult. Nem nyitotta ki a szemét.
Méregcsók a csuklójáért nyúlt.
– Nincs pulzusa.
A sebek begyógyultak, de több nem történt. Luke gyomra felfordult, epe
tolult a torkába. Ne, még egyszer ne, még egyszer ne…
– Nem lélegzik – kiáltotta Maggie, és elnyomakodott Méregcsók
mellett, letérdelt a nővére mellé. – Segítenünk kell rajta!
Maggie azonnal kiegyenesedett, összefonta az ujjait, és Selina
mellkasára tette a kezét. Nyomást gyakorolt rá, egyszer, kétszer… Luke
végül már nem is számolta hányszor ismételte el a mozdulatot, mielőtt
hátrahajtotta a nővére fejét, levegőt fújt a szájába, és várt. Majd ismét
nyomkodni kezdte a mellkasát. A szívét.
De hiába.
Méregcsók elsápadt. Pislogás nélkül meredt Selinára. Maggie-re, aki
próbálta újraéleszteni a nővérét. Ismét magabiztosan befújta a levegőt a
szájába.
Nem sikerült. A kút… nem hozta vissza. És Selina…
Maggie összeszorított fogakkal zokogott.
– Térj magadhoz! – Csigás fürtjei minden egyes alkalommal ugráltak,
ahogy kétségbeesetten nyomást gyakorolt Selina mellkasára. – Térj
magadhoz!
Luke alig érezte a karját, a kezét, amikor Maggie után nyúlt.
– Már el…
– Ne merészelj ilyesmit mondani! – üvöltötte Maggie, és ellökte a kezét.
Ismét belefújt Selina szájába. Mindhiába.
Maggie üvöltésére mintha valami a helyére kattant volna. Helyre került,
kitisztult Luke fejében.
– Csináld tovább! – mondta a lánynak. – Ne hagyd abba!
A legközelebbi vezetéket kereste, amit szétvághatott, hogy előhúzza
belőle a kábelt, és töltést szerezzen. Persze nem indíthatta újra Selina
szívét, nem kockáztathatta meg, hogy belehaljon az áramütésbe…
Maggie tovább folytatta a szívmasszázst, és könnyek közt így szólt:
– Minden egyes nap minden egyes órájában küzdöttél értem. – A keze
újra és újra Selina mellkasára csapódott. – Összeverve jöttél haza, loptál,
harcoltál, csakis értem! És amikor elvittek Peterhez és Hirokihoz, amikor
láttam, milyen szép helyen élnek, hogy ők maguk milyen kedvesek, és te
nem jöttél vissza… Tudtam, hogy azt is értem tetted. A rendőrök azt
mondták, börtönbe kerültél, de nem hittem nekik. És tudtam… amikor
múlt hónapban pénz jött, amikor ki lett fizetve minden számla, egyszerűen
tudtam… tudtam, hogy te voltál az. Megoldottad. Tudtam, hogy te voltál.
Maggie újfent levegőt fújt Selina élettelen tüdejébe.
Vele szemközt Méregcsók arcán könnyek csorogtak, ahogy némán
figyelte őket. Luke a legközelebbi villanykábelhez ugrott, kinyitott egy
panelt a ruháján, és előhúzott egy kis csatlakozót.
Maggie válla remegett, de tovább dolgozott.
– Küzdöttél értem, akkor is, amikor senki más nem tette. Küzdöttél
értem. És szeretlek! – Maggie reszketve beszívta a levegőt, majd a sarkára
ült. – Küzdj tovább! – suttogta. – Csak még egyszer, utoljára!
Selina mellkasa nem mozdult.
Luke felhasította a vezetékek műanyag borítását, és kivillant az a
rengeteg fémhuzal. Iszonyú, fájdalmas űr telepedett a lelkére, a fejében
némaság honolt.
Maggie előrevetette magát, és üvöltve lecsapott Selina mellkasára.
– KÜZDJ TOVÁBB! – Ismét rávágott, egyenesen a néma szívére. –
KÜZDJ…
Selina teste ívbe feszült a padlón, a szeme kipattant.
Luke sisakjában felvillantak az értékek, de ügyet sem vetett rájuk. Ügyet
sem vetett, mert Selina levegőért kapott, köhögött, majd
összegömbölyödve az oldalára fordult…
Maggie átkarolta, zokogás rázta. Selina egy pillanatig csak feküdt ott, és
ekkor Luke odapillantott a sisak kiírásaira. Nehogy a hirtelen
mozdulatlanság bajt jelezzen. De ismét volt szívhang, egyenletes dobolás.
Luke kezéből kiesett a drót.
Selina lassan felemelte a kezét, és gyengéden Maggie hátára tette. A
húga elhúzódott, és Selina némán felnézett Maggie arcára. Zöld szeme
végigjárt minden egyes ívet és szeplőt, minden egyes zabolátlan csigás
hajfürtöt és egészséges, ragyogó bőrt.
Könnyek csordultak ki Selina szeme sarkából.
Maggie előredőlt, és ismét megölelte őt.
Selina ezúttal már két karral húzta magához, és jó erősen magához
szorította.
Méregcsók érzelemmel teli, mégis tiszta hangja csendült:
– Ez azt jelenti, hogy maradt még nyolc életed?
 37. FEJEZET

A tölgyek szegélyezte utat beborította a vörös, az arany, a narancsszín, az

ég világoskéken terült el a gyönyörű őszi látvány felett.
Luke és Selina a fák árnyékában állt, a takaros fehér házat nézték a
másik oldalon, a pirosra festett ajtóhoz vezető krizantémokat, a fekete
spalettás, széles ablakok alatt futó színpompás virágágyásokat. Ennél
szebbet elképzelni sem lehetett volna, és az utca is ugyanolyan gyönyörű
volt.
Halk, mégis élettel teli. Családok időztek odakint, gyerekek fociztak
üvöltözve hátul az udvarokon. Luke és Selina a Liga bérgyilkosaitól
kölcsönvett fekete terepjáró motorháztetejének dőlt, azzal jöttek ide. Luke
végigsimított Selina ujjain, amikor Maggie odaszaladt az ajtóhoz, és
becsengetett. Egyszer, majd még egyszer. Lábujjhegyre állt, csigás haja
vele együtt lebbent.
Egészséges volt. Gyógyult. Sértetlen.
Kinyílt az ajtó, egy ázsiai férfi jelent meg. Térdre hullott Maggie láttán.
Maggie átkarolta a nyakát, szorosan magához húzta. Egy szempillantással
később fehér bőrű, magas, szőke férfi bukkant elő. Elég volt egyetlen
pillantást vetnie a férjére, a karjában tartott lányra, és ő is letérdelt.
Átölelte mindkettejüket.
Luke Selinára pillantott a szeme sarkából. Ezüstös könnyek csillantak a
nő szemében, az ajkán halovány, mégis boldogságtól ragyogó mosoly
játszott. Élettől ragyogó.
Luke korábban már levette a sisakját, az álruháját, és most a fekete
edzőruhában volt, amit alatta szokott viselni. Selina viszont… rajta még
mindig a szakadt harci ruhája volt. Tiszta volt ugyan, de ettől függetlenül
ők csak az árnyai voltak ennek a környéknek. Az éjszaka szilánkjai. Nem
tartoztak ide.
 – Biztos, hogy nem akarsz köszönni nekik? – kérdezte Luke, amikor
Maggie és az apukái felálltak.
A két férfi teljes döbbenettel az arcán, mégis hálásan nézte a lányt.
Selina a fejét rázta. Végig a családon tartotta a szemét, ahogy bementek
a házba, és becsukódott mögöttük az ajtó. Maggie-vel néhány perce
köszöntek el egymástól a terepjáróban. A lány nagyon győzködte a
nővérét, hogy ismerkedjen meg az örökbe fogadó szüleivel, de Selina
kedvesen hárított. A visszatérése túl sok kérdést vetett volna fel,
valószínűleg sokan szimatolnának Maggie és a családja körül.
Maggie sírt, azt kérdezte, mikor láthatja őt újra. Luke igyekezett nem
belenézni a visszapillantó tükörbe, amikor Selina csókot lehelt a húga
arcára.
– Meglepetés – mondta Selina Maggie-nek.
Luke még sosem hallotta ilyen hangon beszélni, mint a húgával. Ilyen
gyengéden. Kedvesen.
– De mikor? – rajzolódtak mély barázdák Maggie homlokára.
Selina kisimított egy göndör tincset Maggie arcából.
– Olyan akaratos vagy!
Maggie szemébe ismét könnyek gyűltek.
– Egy hét múlva?
Selina ezúttal a homlokát puszilta meg.
– Hamarosan.
– Mi lesz a pénteki filmezéssel?
Öröm… öröm csillant Selina szemében.
– Vedd fel újra a ritmust, Maggie! Aztán meglátjuk.
– Gyere be, ismerkedj meg Hirokival és Peterrel! Kedvelni fogod őket.
Talán téged is örökbe fogadnának…
Selina nevetett.
– Menj csak be! Iszonyúan aggódnak miattad. – Szorosan magához
ölelte a húgát. – Hamarosan újra látjuk egymást. Megígérem!
Maggie végül vonakodva kiszállt a kocsiból, és két csoszogó lépés után
futni kezdett a gyönyörű ház felé, ami immár biztonságban elrejtette őt.
– Így kevesebb baj érheti – mondta Selina a csukott ajtóra meredve.
Luke végigmérte.
– Na és, Holly Vanderhees? Vele mi lesz?
Selina odafordult hozzá, a szája megfeszült. Nem válaszolt.
 – Mikor jöttél rá? Hogy ki vagyok? – kérdezte Luke.
– Aznap este, amikor kint voltunk az erkélyen.
Amikor megcsókolta… vagy legalábbis megpróbálta. Luke felvonta a
szemöldökét.
– Szóval Batwinget hajlandó vagy megcsókolni, de Luke-ot nem?
Esküdni mert volna, hogy Selina elpirult.
– Ez érdekel? Nem az, hogy milyen volt a halál, mit láttam, hanem hogy
miért inkább az egyik énedet csókolom meg, mint a másikat?
– Mondd csak, milyen volt a halál, Selina?
– Semmi közöd hozzá, olyan volt!
Luke elvigyorodott, és megdörgölte az állát.
– Komolyan kérdeztem… mi lesz Hollyval?
– Hát, biztos vagyok benne, hogy telesírja majd a kispárnáját, amiért
többé nem férhet oda olyan könnyen a gálákon felszolgált tengeri
herkentyűs tálakhoz…
Luke felnevetett, Selina pedig elindult az anyósülés felőli ajtóhoz, és
megfogta a kallantyút. A fejét oldalra billentette, a haja végigomlott a
vállán.
– Szerinted mi lenne a legjobb Holly számára?
– Hát, tekintve, hogy a lakása most már bűnügyi helyszín…
– Nagy kár. – Selina kinyitotta az ajtót, és beült. – Rengeteg pénz volt
ott.
Luke ismét felnevetett, majd a kocsi másik oldalához ment, és beszállt.
– Azt tudom. – Bedugta a slusszkulcsot a helyére, és Selinára pillantott.
A lány az ajtónak dőlt, őt figyelte. – Tehát Holly Vanderhees eltűnik… és
mi lesz a Macskanővel? – Felvonta a szemöldökét. – Vagy a macskából
újra Leopárd lesz?
Selina elismerő nevetést hallatott.
– Rendesen utánajártál a dolognak.
– Hozzád hasonlóan az én informatikai ismereteim is… átlagon felüliek.
Selina az idefelé vezető úton mindent elmagyarázott Luke-nak és
Maggie-nek. Hogy mit csinált a Ligánál, hogy mit lopott el. Hogyan lopta
el. Luke-nak volt egy olyan érzése, hogy a húga miatt kihagyta a véres,
kegyetlen részleteket, de ő maga sejtette, mik történhettek még vele.
– Még megvannak a tetkóid, igaz? – biccentett Luke Selina karja felé.
 Selina lehúzta a cipzárját, épp csak annyira, hogy megmutathasson két
fekete szélű, lila foltot a vállán. Fekete-lila leopárdfoltok.
– Mennyi van? – kérdezte Luke, ahogy a lány visszahúzta a helyére a
ruhát.
Selina bekapcsolta a biztonsági övet.
– Huszonhét.
Luke kifújta a levegőt.
– A veretlen bajnok, mi?
– Úgy hallom, te is az vagy.
Luke lustán rávigyorgott.
– Lehet.
Csend borult rájuk, csupán a motor duruzsolt, a fények villództak. És a
mosolya… Luke hagyta, hadd maradjon ott az arcán. A csontjaiban is
érezte.
– Szóval, most elviszel a legközelebbi rendőrőrsre, vagy…?
– Tekintve, hogy milyen rosszul sültek el a dolgok mindenki számára,
amikor legutóbb letartóztattak, inkább kihagynám.
Selina zöld szemében óvatosság csillant.
– Várom is, hogy üvöltözz velem Arkham miatt.
Luke felhorkant, majd elindult, és lassan végiggurult a néma utcán.
– Meghaltál. Ezzel meglakoltál a bűneidért. – A szeme sarkából Selinára
pillantott. – Tervezel még olyan kalandokat, amikre nem számítok?
Selina elmerengett.
– Talán.
– Ugyan mihez is kezdhetne valaki, aki gazdag, és még sikerrel is járt?
Selina felvonta a szemöldökét.
– Nem vagyok gazdag. – A mellettük elsuhanó utcát figyelte. – A pénzt
Maggie-nek adtam. Legalábbis a nagy részét. A többit pedig…
– A többivel mi lett?
Selina a fogát szívta, mintha nem igazán akarta volna elismerni.
– A gyerekkórháznak. Hogy olyan gyerekeket gyógyítsanak, akiknek a
családja nem engedheti meg magának a kezeléseket.
A sarkon piros lámpa várta őket, így Luke lelassított. Parkolóállásba
tette a sebességváltót.
– A gazdagoktól lopsz, Robin Hood?
Selina bosszús pillantást lövellt felé.
 – Ha ez valami új gúnynév akar lenni, akkor…
Luke megragadta Selina arcát, és megcsókolta. A lámpa zöldre váltott,
és a mögöttük álló autós dudálni kezdett, de Luke nem mozdult, nem
érdekelte semmi, mivel Selina ajka szétnyílt, és a lány átkarolta a nyakát.
Amikor Luke elhúzódott, Selina éppúgy zihált, ahogy ő. Luke az ajkával
végigsimított Selináén. Egyszer. Majd még egyszer. Képtelen volt megálljt
parancsolni magának.
– Hadd vigyelek el egy igazi randira!
Azelőtt buktak ki a szájából a szavak, hogy végiggondolhatta volna
őket.
Selina elhúzódott, és szemügyre vette őt. Luke végül sebességbe tette a
váltót, és elindult.
– Semmi pizza meg vetélkedő? – kérdezte Selina.
– Csalódottnak tűnsz.
– Az is vagyok.
Luke nevetett.
– Ha be tudsz lopózni az épületbe, akkor csak tessék! Akár minden este
átjöhetsz.
– Egy hírhedt bűnözőt szeretnél vendégül látni?
– Gondolkoztam már rajta.
– Tényleg?
Luke ráfordult egy széles útra, a terepjáró besorolt a rengeteg kocsi
közé.
– Talán Gotham City jövőjét mégsem úgy lehet biztosítani, ha vég
nélküli macska-egér harcot játszunk az alvilággal.
Selina nem felelt, ezért Luke odafordult hozzá. A lány arcán komoly
kifejezés ült. Merengő. De a szeme… fénnyel telt meg. A valódi arca
Holly, a maszk alatt.
Selina arca.
Luke folytatta:
– Ha jól sejtem, akkor ez a rengeteg lopás… Most, hogy Maggie
biztonságban van, gondolom, nem az a célod, hogy aláásd Gotham City
stabilitását. Addig legalábbis semmiképp, amíg ő itt él.
– Ez így van – felelte Selina.
– A gond csak az, hogy rengeteg bűnöző hiszi most azt, hogy te
irányítasz. Átverted Jokert. Ezt nem fogják elfelejteni. Ő maga sem.
 – És?
– És, azonfelül, hogy ez intő jel, miszerint vigyázz magadra, felmerült
bennem, hogy talán Gotham City jövőjét mégsem úgy lehet biztosítani, ha
egyesével levadászunk minden bűnözőt. Hanem inkább azzal, ha újfajta
kapcsolatot alakítunk ki az alvilág új úrnőjével.
Luke vadul vigyorogva biccentett Selina felé.
Selina elgondolkodott, és az alsó ajkába harapott, ami igencsak elterelte
Luke figyelmét.
– Azt hittem, komolyan veszed a törvény szavát.
Luke Selina felé nyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé.
– Komolyan is veszem. Viszont így vagy úgy, de mindig lesz sötétség.
Még mindig korrupt a város, a törvény mindkét oldalán. Helyrehozhatnánk
a dolgot.
Selina biccentett.
– Ráférne már pár nagyobb változtatás a Gotham City-i
Rendőrkapitányságra egy ideje. – Felvonta a szemöldökét. – Gordon
rendőrfőnök nem fog kiugrani a bőréből örömében, hogy velem
szövetkezel.
– Ha jól gondolom, ez is arra ösztönöz, hogy igent mondj. – Amikor
Selina nem felelt, Luke hozzátette: – Gordon rendes fickó. Támogatna
minket, ő tényleg szeretné jobbá tenni a dolgokat. Az ártatlanokat pedig
meg kell védeni.
Selina zöld szemében fény táncolt.
– Valóban. – Luke tudta, hogy a maga módján Selina is meg akarja őket
védeni. – Tehát újfajta kapcsolatot akarsz kialakítani – ismételte Luke
tenyerét fixírozva.
– Ha Gotham City úrnője is úgy akarja – felelte Luke széles mosollyal.
– Már ha nem foglalt a hölgy.
És amikor Selina összefűzte az ujjaikat… pontosan azt a választ adta,
amiben Luke reménykedett.
 38. FEJEZET

– Egy ijesztő Audrey Hepburnre hasonlítasz ebben a napszemüvegben.

– Pont ez a cél – felelte Selina, és hátrasöpörte fekete haját. Ebben az
órában legalább tizedszerre lepődött meg, hogy megváltozott a színe.
Olyan lett, mint az eredeti. Tekintve, hogy mindenki a szőke Holly
Vanderheest keresi majd, a sötét hajú Selina Kyle jobban el tudott vegyülni
a tömegben. – Te meg úgy nézel ki, mint egy részeg méhész!
Méregcsók valóban széles karimájú kalapot viselt, ami eltakarta az
arcát, óriási napszemüvege pedig vetekedett Selináéval. Bő, fehér tunikája
csak úgy fodrozódott az őszi szellőben, ahogy a folyóparti kávézóban az
italukat kortyolgatták. Selina lattét kért, Méregcsók pedig szójatejes chait.
Senki sem foglalkozott velük, nem tűnt valószínűnek, hogy pont egy
hipszter kávézóban keresik majd a Macskanőt és a tettestársait.
Méregcsók a ruhájára mutatott.
– Ez a vasárnapi lazítós göncöm.
Selina elmosolyodott, és belekortyolt az italába. Luke előző éjszaka
betört a lakásába, és elhozott pár holmit, aztán lecsempészte a Liga
terepjárójában várakozó Selinának. A kocsitól nem sokkal később
megszabadult, de a dugig tömött táskákat megtartotta. És amikor kinyitotta
őket…
Egy levél hullott ki az egyikből.
Az új kapcsolatunkra! Csupán ennyi állt benne. Selina hosszasan
mosolygott, miután elolvasta.
Megigazította fekete blézerének hajtókáját, majd lesöpörte a láthatatlan
szöszt sötét farmerjáról. Lezserebb összhatást nyújtott, mint Holly
kosztümjei és elegáns ruhái. A Liga harci ruhájához képest meg aztán
főleg. Azt reggel behajította a Sprang folyóba, és eldöntötte, hogy a Halotti
Maszkot sem szerzi vissza Arkhamből.
 Ideje volt megalkotni a saját álruháját és sisakját, olyat, ami tökéletesen
megfelel az elképzeléseinek.
– Gondolom, nem csak azért hívtál ide, hogy igyunk egyet egy
túlárazott kávézóban – jegyezte meg Méregcsók.
Selina felnézett. Méregcsók előző nap a saját lopott autójában távozott a
gyárból, így nem hallotta, amikor mindent elmagyarázott Maggie-nek és
Luke-nak. De még mielőtt őt is beavatná…
– Mi történt Harley-val?
Méregcsók lehunyta a szemét, majd a chait meglötykölve a folyó felé
fordult.
– Ott maradtam, amíg meg nem érkeztek a rendőrök. Gondoskodtam
róla, hogy ne bántsák. Mire magához tért, szerintem rájött, mit művelt.
Hogy Maggie életét kockáztatta. Eléggé… nagy pofonként érhette.
Nagyon sok minden más is. Úgyhogy önként elment a rendőrökkel, így
utánad tudtam menni. Arkhamben hatalmas a felfordulás, ezért máshová
vitték. Kezelni fogják a… amiatt, amiért a Jokerhez hasonló emberekhez
vonzódik. Akarja is, hogy kezeljék. És tárgyalás vár rá.
– Sajnálom.
Selinának nem jutott eszébe más, amit erre mondhatott volna.
– Nem hibáztatlak azért, amit tettél. Harley pedig… nincs jól. Ezzel
tisztában voltam már egy ideje, és most már ő is tudja, de… – Méregcsók
Selina vállára meredt, arra a pontra, ahol átszúrta őt a penge. – Az, hogy
hagytam, hogy ezt csinálja… Ezzel nem tudok együtt élni. Úgyhogy ha ez
azt jelenti, hogy most egy kicsit vissza kell vonulnia, még ha rácsok mögé
is…
– Ismerek valakit, aki elrendezheti, hogy jó terapeutát kapjon, és rendes
bírót – ajánlotta Selina. – Hogy megfelelő kezelésben és támogatásban
részesüljön.
Maga Luke mondta ezt előző este. Hogy segít, bármit kell is elrendezni.
Ráncba szedik a dolgokat, aztán kitalálják, mi legyen a várossal. Mert egy
dologban igaza volt: így, hogy Maggie itt él, ide jár iskolába… szó sem
lehet róla, hogy bűnözők uralják az utcákat! Ártatlan, jó emberek is élnek
ebben a városban, és valakinek értük is meg kell harcolnia. Macskanőként,
Gotham City úrnőjeként Selina is segíthetne lefektetni bizonyos
szabályokat. Úrrá lehetne a káoszon.
 – Köszönöm – felelte Méregcsók. Nagyot nyelt. – És te meg a húgod…
teljesen megértem. Ez az egész – intett a folyó mellett álló felhőkarcolók, a
kávézó felé, kettejük között – azért volt, hogy megmenthesd őt.
– Igen.
Méregcsók várakozó hallgatására Selina elhelyezkedett a székében,
aztán elmesélte a múltját. A nap íves pályát írt le az égen, a pincérnő új
italokat hozott nekik, és hűvös őszi levegő vette őket körbe, mire Selina
befejezte.
Méregcsók fújt, majd füttyentett egyet.
– Hát, nem semmi életed volt!
Selina felhorkant. Méregcsók átvetette dús fonatát a válla mögött.
– Őszinte volt? Amit… irántunk éreztél? Tényleg barátként tekintettél
ránk?
– Nem így terveztem – vallotta be Selina. – De igen, őszintén a
barátaimnak tartottalak titeket. Még most is annak tartalak.
Méregcsók egy utolsó, nagy korttyal kiürítette a poharát.
– A Liga utánad fog jönni.
– Igen, ez teljesen biztos. Főleg most, hogy megsemmisítettem a
formulát, az összes feljegyzést, mindent. – Selina tudta, hogy Méregcsók
nem árulja el azt, amire rájött. Amennyire a Liga tudta, ő nem is járt a
gyárban. – Addig viszont – nyújtózott ki Selina – valamiből meg kell élni.
– Ó!
Selina elmosolyodott.
– Lett egy macskám.
Egészen pontosan keresett egyet. Azt a szürke kis kóbor macskát.
Szívfacsaróan kevés ételt kellett ajánlania neki ahhoz, hogy előző este
Selina karjába ugorjon. És hogy ott is maradjon, és végigdorombolja a
hazafelé vezető utat. Jane-nek nevezte el.
Méregcsók felvonta a szemöldökét.
– És a macskák olyan sokba kerülnek?
Selina mosolya vigyorrá szélesedett.
– Természetesen. Főleg, ha új búvóhelyen élnek, amit a gonosztevő
lakótársammal közösen szeretnék kialakítani.
Egy kulcscsomót tett az asztalra kettejük közé.
Méregcsók felnevetett, felkapta a kulcsokat, és megcsörgette őket.
 – Harley-tól loptam az ötletet. Két föld alatti szint egy másik elhagyott
metróállomáson. Az alsót kialakíthatjuk labornak – magyarázta Selina. –
Odafent pedig lehet három hálószoba.
– Három?
– Egy a vendégeknek – felelte Selina. – Vagy egy újabb lakótársnak.
Amikor már úgy érzi, felkészült rá.
Otthon. Mindhármuk számára. Hogy úgy élhessenek, ahogy
szeretnének, a saját szabályaik szerint.
Méregcsók heves pislogás közepette behúzta a nyakát, és az arcát
elfordítva felelt:
– Köszönöm!
Ez volt a legkevesebb, amit Selina megtehetett értük. Ha Harley
kiszabadul, ha az a rendes bíró nem büntetni meg nagyon, és ha részesül a
terápiában, amire nemcsak szüksége van, de most már akarja is… Selina
Méregcsók érdekében imádkozott érte, hogy Harley rendbe jöjjön. Hogy
képes legyen maga mögött hagyni Jokert, a múltját, ami olyan régóta
kísértette és ilyen iszonyú tettekre sarkallta. Hogy végre észrevegye a nőt,
aki ott van az orra előtt, és aki végig várt rá.
És talán ezúttal nem próbálna meg végezni Selinával közben.
De ezen majd holnap gondolkozik. Egy másik napon. Egy másik héten.
Méregcsók kihúzta magát, szeplős arca felvillanyozódott.
– Egy olyan búvóhely sok pénzbe kerül. – Behajlított ujján ott lógott a
régi gondnokkulcs. A fém megcsillant a napfényben. – Mi lesz a
következő húzásunk?
Selina a folyó felé nézett, a nap épp lemenőben volt. És egy
szívdobbanás erejéig nyugodt, elégedett csend borult rá, körbefonta a
csontjait, felhevítette a vérét. Mintha a láthatár széle felé igyekvő nap, a
megnyúló árnyak… nem is a véget jelentenék. A legkevésbé sem.
A város most fényben és sötétségben úszott… és várta őt.
Először érezte a sajátjának. Nyitottnak és határtalannak. Olyan útnak,
amit kedve szerint kövezhetett ki. Ahogyan megálmodja.
És otthonnak.
Selina elmosolyodott.
– Van pár múzeumi kiállítás, amit már nagyon szeretnék megnézni.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Elképesztő megtiszteltetés volt, hogy felkértek, írjam meg Selina

történetét, és a kezdetektől igazi álomfeladatnak éreztem. De a könyv nem
jöhetett volna létre jó néhány ember segítsége nélkül. A lehető
legmélyebb, örök hálával tartozom:
Csodálatos férjemnek, Joshnak: Kilenc élet sem lenne elég veled.
Szeretlek.
Annie-nek, az én hű négylábú társamnak (azaz Batdognak): Örömöt
hozol minden napomba (még akkor is, ha folyamatosan kajáért és
jutalomfalatért kuncsorogsz). Sajnálom, hogy ezernyi fotót készítek rólad,
miközben alszol, de túl édes vagy ahhoz, hogy ellenálljak a késztetésnek!
Tamar Rydzinskinek, a menő ügynökömnek, aki fáradhatatlanul
dolgozik értem: Igazi királynő vagy!
Mindenkinek a Laura Dail Literary Agencynél: A legcsodásabb
munkatársak vagytok, akikkel valaha volt szerencsém együtt dolgozni!
Chelsea Eberlynek, egyedülálló szerkesztőnek, akinek köszönhetően
ilyen csodás volt ezen a projekten dolgozni, és akinek sikerült olyan
formába öntenie a történetet, hogy igazán büszke lehessek rá. Mindent
köszönök!
A Random House csodás csapatának: Michelle Naglernek, Lauren
Adamsnek, Kerri Benvenutónak, Hanna Leenek, Kate Keatingnek,
Elizabeth Wardnak, Aisha Cloudnak, Kathy Dunn-nak, Adrienne
Waintraubnek, Regina Flathnek, Alison Impey-nek, Stephanie Mossnak,
Jocelyn Lange-nak, Jenna Lettice-nek, Barbara Bakowskinak, Tim
Terhune-nek, Mallory Matney-nek, Felicia Fraziernek, Mark Santellának,
Emily Bruce-nak, Becky Greennek, Kimberly Langusnak és Cletus
Durkinnek. Köszönöm a kemény munkátokat!
Hálás vagyok a csodás DC/Warner Bros. csapatnak is: Ben Harpernek,
Melanie Swartznak, Shoshana Stopeknek és Thomas Zellersnek, akik
rengeteg kulcsfontosságú információval és útmutatással láttak el. Afua
Richardsonnak: Köszönöm a gyönyörű Selina-képet!
Örök szeretettel és hálával adózom a lenyűgöző Nic Stone-nak
felbecsülhetetlen és alapos visszajelzéseiért. És hatalmas köszönet illeti
Jason Reynoldsot is, amiért időt szakított rám, és rendkívül fontos
meglátásokat osztott meg velem.
Köszönöm, köszönöm, köszönöm, Cassie Homer, hogy ilyen briliáns
asszisztens vagy! Steph Brown, Lynette Noni, Alice Fanchiang, Jennifer
Armentrout, Roshani Chokshi, Christina Hobbs és Lauren Billings,
köszönöm, hogy ilyen csodás barátok vagytok! Louise Ang: ahogy
máskor, most is köszönöm a ragadós lelkesedésedet és kedvességedet!
Charlie Bowater: az alkotásaid mindig inspirálnak és megindítanak,
iszonyúan hálás vagyok, hogy az útjaink keresztezték egymást!
Jennifer Kelly, Alexa Santiago, Kelly Grabowski, Rachel Domingo,
Jessica Reigle, Laura Ashforth, Sasha Alsberg és Diyana Wan: mind
különleges emberek vagytok, és nagyon szerencsésnek érzem magam,
hogy ismerhetlek titeket!
Köszönöm a családomnak, akik szeretnek és támogatnak: Hálás vagyok,
amiért velem vagytok.
És végül szeretném megköszönni neked is, kedves olvasó! Szívből jövő
hálával tartozom, hogy elolvastad Selina történetét. Remélem, arra
ösztönöz, hogy te is pokoli felfordulást csinálj (lehetőleg nem illegálisat!)
… és még élvezd is!
 A SZERZŐRŐL

Sarah J. Maas az Üvegtrón- és a Tüskék és rózsák udvara-sorozat #1 New

York Times és USA Today bestsellerszerzője. Az Üvegtrón első változatát
tizenhat évesen írta, és már harminchat nyelven elérhető. New Yorkban
nőtt fel, most Pennsylvaniában él a férjével és a kutyájával.
sarahjmaas.com
Instagram: @therealsjmaas
Az éjszaka rémei Gotham City elitjére
vadásznak.
Bruce Wayne következik a listájukon.
 Olvass tovább, hogy kiderítsd, hogyan indul Bruce története a bestseller DC
ICONS-sorozatban!

Ahogy Bruce bevette az újabb kanyart, a vijjogás hirtelen fülsiketítővé vált,

és az utca végi házak közelében vörös és kék fények villogtak. Fehér
úttorlaszok és sárga rendőrségi szalag zárta le a kereszteződést. Bruce még
ilyen távolságból is látta az összezsúfolódó tűzoltóautókat és fekete,
kommandós terepjárókat, a reflektorok előtt ide-oda rohanó rendőrök
sziluettjeit.
A kocsijában ismét felcsendült a géphang, és átlátszó térkép vetült a
szélvédőre.
– Jelentős rendőri tevékenység az úton. Alternatív útvonal javasolt.
Bruce mellkasát rettegés szorította össze.
Elhessegette a térképet, és hirtelen lefékezett az úttorlasz előtt, épp abban a
pillanatban, amikor fegyverropogás félreismerhetetlen hangja rázta meg az
éjszakát. Túlságosan is jól emlékezett erre a hangra. Szédülni kezdett szülei
halálának az emlékére.
Újabb rablás. Gyilkosság. Erről van szó.
De aztán megrázta a fejét. Nem, biztosan nem. Túl sok rendőr gyűlt ide
ahhoz, hogy egyszerű rablásról legyen szó.
– Szálljon ki a járműből, és tegye fel a kezét! – üvöltötte egy rendőr a
megafonba, a hangja visszhangzott az épületek között. Bruce a nő felé kapta
a fejét. Egy pillanatig azt hitte, neki szól az utasítás, de aztán észrevette, hogy
a nő háttal áll neki, és meredten bámulja a BELLINGHAM VÁLLALAT
táblával ellátott sarki épületet. – Körülvettünk, Éjjáró! Ez az utolsó
figyelmeztetés!
Egy másik rendőr Bruce kocsijához rohant. A karjával széles mozdulatokat
írt le, jelezte, hogy forduljon meg. A hangja pániktól élesen csengett, ahogy
figyelmeztette:
– Azonnal forduljon vissza! Nem biztonságos itt!
Mielőtt Bruce válaszolhatott volna, vakító tűzgolyó robbant a rendőr
mögött. Az egész utca beleremegett. Bruce még a kocsiban ülve is érezte a
robbanás hőjét. Az épület minden ablaka egyszerre robbant ki, millió szilánk
záporozott a járdára. A rendőrök behúzták a nyakukat, felemelt karjukkal
védték a fejüket. Az üvegcserepek jégesőként zuhantak Bruce kocsijának
szélvédőjére.
 Az úttorlaszon túl fehér autó fordult be nagy sebességgel a sarkon. Bruce
azonnal látta, hova tart az autó, az úttorlaszok közötti kis rés felé, amin épp
most gurult be a kommandósok egyik terepjárója.
A kocsi egyenesen a rés felé száguldott.
– Azt mondtam, menjen innen! – üvöltött a rendőr Bruce-ra. Az arcán
vékony vércsík csörgedezett. – Felszólítom, hogy távozzon!
Bruce hallotta, ahogy a menekülésre használt autó gumija az aszfalton
csikorog. Ezerszer járt az apja garázsában, segített neki bütykölni a világ
legjobb autóinak számtalan különféle motorját. A WayneTechnél Bruce-t
teljesen lenyűgözték a rendelésre gyártott motorok, a fejlesztés alatt álló
repülőgépek, a lopakodótechnológia és mindenféle új jármű tesztjei.
Tudta, bármi van is a motorháztető alatt, a Gotham City-i
Rendőrkapitányság csak álmodozhat arról, hogy hasonlóan gyors motorral
rendelkezzen.
Sosem kapják el őket.
Én viszont igen.
Valószínűleg az ő Aston Martinja volt az egyetlen, ami képes volt felvenni
a versenyt a bűnözők autójával, az egyetlen, amiben elég lóerő volt ahhoz,
hogy üldözőbe vegye őket. Bruce tekintete végigkövette az utat, amin az autó
sofőrje minden valószínűség szerint végig akart száguldani, és megállapodott
az utca végi, az autópályát jelző táblán.
El tudom kapni.
A fehér menekülőautó átszáguldott az úttorlaszok közötti résen, két
rendőrkocsit is meghúzott közben.
Nem, most nem szöktök meg. Bruce rátaposott a gázra.
Az Aston Martin motorja dobhártyaszaggatóan hangosan felpörgött, és az
autó megindult előre. Az üvöltöző rendőr hátratántorodott. Bruce látta a
visszapillantó tükörben, hogy felpattan, majd két feltartott karjával előreinti a
rendőrautókat.
– Ne lőjetek! – kiáltotta. – Civil a közelben… Ne lőjetek!
A menekülőautó éles kanyart vett az első kereszteződésben, Bruce pedig
néhány pillanattal később száguldva követte. Az utca cikcakkban haladt
tovább, majd egy széles kanyarral az autópálya felé vezetett, és az Éjjáró rá is
fordult a felvezetőre, csupán füst maradt utána, meg két fekete keréknyom az
úton.
Bruce szorosan a nyomában haladt, az autó azonnal feltérképezte a
környezetet, és tökéletes ívben kanyarodott rá az autópályára vezető útra.
Kétszer megkocogtatta a szélvédőt ott, ahol az Éjjáró fehér autója volt.
– Kövesd! – adta ki az utasítást Bruce.
 Halhatatlanok lánya. A halál lánya. A
barátságuk az egész világot megváltoztatja.
 Olvasd tovább, hogy kiderítsd, hogyan kezdődik Diana csatája a bestseller DC
ICONS-sorozatban!

Nem azért versenyzünk, hogy veszítsünk!

Diana alig észrevehetően hintázott a lábujjain a kezdővonalnál, vádlija
megfeszült, akár az íj húrja, és az anyja szavai visszhangoztak a fülében.
Zajos tömeg gyűlt össze a neméziai játékok kezdetét jelentő
birkózómérkőzésekre és gerelyhajításokra, de a valódi látványosságot a
futóverseny jelentette, és a lelátókon most mindenki arról pusmogott, hogy a
királynő lánya is benevezett a versenyre.
Hippolüté arcára nem ült ki meglepetés, amikor megpillantotta Dianát az
aréna homokján összezsúfolódó futók között. A hagyományoknak
megfelelően leereszkedett a páholyából, hogy szerencsét kívánjon a futóknak
a versenyhez, viccelődött, kedvesen bátorította őket. Dianának csak kurtán
odabiccentett, nem részesítette különleges kegyben, de azért odasúgta neki,
olyan halkan, hogy csakis a lánya hallhassa:
– Nem azért versenyzünk, hogy veszítsünk!
A Diana mellett álló Rani arcán sugárzó mosoly terült szét.
– Sok sikert!
Ő mindig kedves volt, bájos, és persze első.
Diana balján Thüra felhorkant, és a fejét rázta.
– Szüksége is lesz rá!
Diana ügyet sem vetett rá. Hetek óta várt erre a versenyre, a szigeten
keresztülvezető útra, aminek során magához kellett vennie a Bana-Mighdall
óriási kupolás épületénél lógó egyik vörös zászlót. Ha teljes erőből kellett
volna futniuk, biztos, hogy esélye sem lett volna. Még nem birtokolta teljes
amazonerejét. Idővel az is eljön, ígérte az anyja. De persze az anyja rengeteg
ígéretet tett neki.
Ez a verseny más volt. Stratégiai érzéket kívánt, és Diana készen állt.
Titokban régóta edzett már, együtt sprintelt Maeve-vel, és olyan útvonalat
tervezett magának, ami keményebb terepen vezetett át, de határozottan
egyenesebben jutott a sziget nyugati csücskébe. Még arra is vetemedett,
hogy… azért a kémkedés szót nem használta volna… mindenesetre
információt gyűjtött a versenyben részt vevő többi amazonról. Ő volt a
legkisebb, és persze a legfiatalabb is, de sokat nőtt az elmúlt egy évben, és
most már majdnem olyan magas volt, mint Thüra.
 Nincs szükségem szerencsére, gondolta. Van tervem. Végigpillantott a
rajtvonalnál álló amazonokon, akik háborúba készülő seregre emlékeztették,
és kijavította magát: Persze azért egy kis szerencse elkélhet. Meg akarta
szerezni a babérkoszorút. Értékesebb volt, mint bármilyen uralkodói korona
vagy tiara, mivel nem adhatták neki csak úgy oda, ki kellett érdemelni.
Kiszúrta Maeve vörös haját és szeplős arcát a tömegben, és elvigyorodott,
igyekezett magabiztosságot sugározni. Maeve visszamosolygott, és mintha a
levegőt próbálta volna lenyomni két kezével.
– Csak nyugodtan! – tátogta.
Diana a szemét forgatta, de azért bólintott, és igyekezett nyugodtabban
lélegezni. Rossz szokása volt túl gyorsan nekiindulni, és túl hamar
elpocsékolni a sebességét.
Száműzte a gondolatait, és nagy nehezen a pályára összpontosított,
miközben Tekmessza végigsétált előttük, és szemügyre vette a futókat. Dús
fürtjei között ékkövek csillogtak, barna karján ezüst karkötők villantak.
Hippolüté legbizalmasabb tanácsadója volt, csakis a királynőnek felelt, és
úgy mozgott, mintha övvel rögzített indigókék ruhája háborús páncél lenne.
– Csak óvatosan, Pikszis! – mormolta Tek Dianának, ahogy elhaladt
mellette. – Nehogy megrepedj!
Diana hallotta, hogy Thüra ismét felhorkan, de nem volt hajlandó
összerezzenni a becenév hallatán. Nem fogsz így vigyorogni, amikor felállok
a pódiumra! – fogadkozott.
Tek felemelt kézzel csendet kért, majd meghajolt Hippolüté előtt, aki az
amazontanács két másik tagja között ült a királynői páholyban, a magas
emelvényen, ahol a királynő színeire, élénkvörösre és kékre festett
selyemfüggönyök nyújtottak árnyékot. Diana tudta, hogy az anyja azt akarta,
ő is ott üljön mellette, és a verseny kezdetét várja vele ahelyett, hogy ő maga
is beszálljon a küzdelembe. De mindez mit sem számít majd, ha
diadalmaskodik.
Hippolüté a lehető legapróbb mozdulattal biccentett, igazán elegáns volt
fehér tunikájában és lovaglónadrágjában, a fején egyszerű koronával.
Nyugodtnak tűnt, fesztelennek, mintha bármelyik pillanatban leugorhatna,
hogy ő maga is beszálljon a versenybe. Minden szempontból fenséges volt.
Tek az aréna homokján összegyűlt futókhoz fordult.
– Kinek a tiszteletére versenyeztek?
– Az amazonok dicsőségéért! – felelték egyként. – A királynőnk
dicsőségéért!
 Diana szíve hangosabban vert. Még sosem ejtette ki ezeket a szavakat
korábban, versenyzőként nem.
– Kinek adunk hálát mindennap? – harsogta Tek.
– Hérának! – válaszolták kórusban. – Athénének, Démétérnek, Hesztiának,
Aphroditének, Artemisznek!
Azoknak az istennőknek, akik létrehozták Themüszkirát, és menedékként
Hippolütének ajándékozták.
Tek elhallgatott, és a sorban álló amazonok még több nevet elsuttogtak:
Oyáét, Durgáét, Freyjáét, Máriáét, Jáelét. Olyan neveket, amiket egykor a
halál kapujában kiáltottak, a csatában elhullott harcos nők utolsó imáját,
azokat a szavakat, amik végül erre a szigetre vezették őket, és új életet
leheltek beléjük, hogy amazonokká válhassanak. Diana oldalán Rani a
démonokkal küzdő hét istenanyáról suttogott, majd az ajkához emelte a
szögletes amulettet, amit mindig magán hordott.
Tek felemelte vérvörös zászlaját, egy ugyanolyat, amit a futóknak Bana-
Mighdallból kell elhozniuk.
– Vezessen a sziget igaz győzelemre benneteket! – kiáltotta.
És elejtette a vörös selymet. A tömeg felzúdult. A futók a keleti boltív felé
iramodtak. A verseny ezennel kezdetét vette.
Diana és Maeve számított rá, hogy a boltívnél beszorulnak majd az
emberek, Dianát mégis frusztrálta kissé, hogy a futók eltömítették az alagút
kőbejáratát. Fehér tunikák és izmos végtagok rengetege tárult elé, léptek
visszhangoztak a kőfalakon, mindenki egyszerre próbált kiszabadulni az
arénából. Aztán csak kijutottak az útra, és már rohantak is keresztül a
szigeten, minden futó a saját útvonalán.
Nem azért versenyzünk, hogy veszítsünk!
Diana lába ezeknek a szavaknak az ütemére mozgott, csupasz lábfeje
csattogva ért a laposra döngölt földútra, ami a kübeliai rengetegbe vezette, a
sziget északi partjára.
Általában lassú lenne az erdőben az út, rengeteg kidőlt fa és
összetekeredett inda gátolná a haladásban, kénytelen volna pengével
keresztülhasítani rajtuk, már ha nem bánná, hogy ez lelassítja. Csakhogy
Diana alaposan megtervezte az útvonalát. Egy órával azután, hogy belépett a
rengetegbe, már ki is rontott onnan az elhagyatott tengerparti útra. A haja
lobogott a szélben, az arcát sós víz permetezte. Mély levegőt vett, megnézte,
hol jár a nap. Nyerni fog, nem egyszerűen jó helyezést ér el, meg fogja
nyerni a versenyt.
 Egy héttel ezelőtt feltérképezte az utat Maeve-vel, titokban kétszer is
végigfutottak rajta a kora reggeli szürkületben, amikor a nővéreik még csak
ébredeztek, amikor a konyhai tüzeket még épp csak meggyújtani készültek,
és egyedül azoknak a kíváncsi pillantásától kellett tartaniuk, akik korán
keltek, hogy vadászni induljanak vagy kivessék a hálókat a tengerbe. De a
vadászok a délebbre fekvő erdőkben és mezőkön portyáztak, és senki sem
halászott a szigetnek ezen a felén. Nem lehetett kihajózni sem, csak a
meredek, acélszínű sziklák futottak le egyenesen a tengerig, és a kis,
barátságtalan öblöt is csak egy olyan keskeny úton lehetett megközelíteni,
hogy az ember kénytelen volt oldalazva, a hátát a sziklának nyomva araszolni
lefelé.
Az északi partvidék szürke volt, komor és zord, de Diana úgy ismerte,
mint a tenyerét, minden titkos részét, a szirteket, a barlangokat, a
dagálytócsákat, tele tengeri csigával és kökörcsinnel. Ez megfelelő hely volt,
ha az ember magára akart maradni. A sziget a kedvünket keresi, mondta az
anyja egyszer. Ezért volt Themüszkirán itt-ott vörösfa, máshol pedig
kaucsukfa, ezért tölthette az ember az egész délutánt a fejét mélyre hajtó
pónin a füves területeken, és az estét teveháton, a holdfényes,
sárkánygerincet idéző homokdűnéken. Ez mind-mind azt tükrözte, milyen
életet éltek az amazonok, mielőtt erre a szigetre jöttek, megelevenedett a
szívük egy darabkája.
Diana néha elmerengett, vajon Themüszkira északi partvidéke azért
formálódott-e ilyenné, hogy ő a határait feszegethesse a meredek
sziklafalakon mászva, hogy legyen egy olyan hely, ahová elmenekülhet, ha
épp túl terhes számára Hippolüté lányának lenni.
Nem azért versenyzünk, hogy veszítsünk!
Az anyja ezt nem fenyegetésnek szánta. De ha veszít, az többet jelent
puszta vereségnél, és ezt mindketten tudták, és nem csak azért, mert ő a
hercegnő.
Már-már magán érezte Tek vesébe látó pillantását, hallotta gúnyos hangját.
Csak óvatosan, Pikszis! Ezt a becenevet adta neki. Pikszis. Az egy kis
agyagedényke, amiben ékszereket meg az ajkat vörösítő mázat tartották.
Maga a név ártalmatlan, és mindig szeretetteljesen ejtette ki, vagy legalábbis
Tek ezt állította. Mégis minden egyes alkalommal fájt Dianának.
Emlékeztette arra, hogy nem olyan, mint a többi amazon, és soha nem is lesz
olyan. A nővérei tapasztalt harcosok voltak, fájdalomból kovácsolt pengék,
akiket tökéletessé edzettek, miközben átkerültek az öröklétbe. Mindegyikük
kiérdemelte a helyét Themüszkirán. Minden egyes amazon, leszámítva
Dianát, aki a szigeten született, mert Hippolüté gyermeket kívánt. Őt az anyja
maga formázta agyagból, üressé, törékennyé. Csak óvatosan, Pikszis! Nehogy
megrepedj!
Diana egyenletesen vette a levegőt, tartható tempót diktált magának. Ma
semmiképpen, Tek! Ma engem illet a babérkoszorú!
Röpke pillantást vetett a láthatár szélére, hagyta, hogy a tengeri szellő
lehűtse a homlokán gyöngyöző verejtéket. A vízpárán keresztül egy hajó
fehér sziluettjére lett figyelmes. Elég közel jött a határhoz, ezért Diana látta a
vitorláját. Kis hajó volt, szkúner talán? Nehezen maradtak meg Diana fejében
a hajózás részletei. Főárbóc, hátsó árbóc, ezernyi név a vitorlákra, meg az a
rengeteg csomófajta! Más, ha az ember ott lehet a hajón, és magától Teutától
tanulja a fortélyokat, aki illír kalózokkal hajózott, és megint más, ha az
Epheszeum könyvtárában, üveges szemmel kell bámulni a brigantinokat és
karavellákat ábrázoló rajzokat.
Diana és Maeve néha azzal szórakoztatták magukat, hogy hajókat vagy
repülőket próbáltak kiszúrni, egyszer még egy óceánjáró kövér pacáját is
látták a horizonton. De a halandók többsége tudta jól, hogy tanácsos távol
tartani magát az Égei-tenger ezen pontjától, ahol az iránytűk pörögni kezdtek,
és a műszereik hirtelen nem engedelmeskedtek nekik.
Úgy tűnt, ma vihar készülődik a ködös határvonalon túl. Diana nagyon
sajnálta, hogy nem állhat meg, hogy szemügyre vegye. Themüszkirán az eső
mindig unalmasan lágyan, kiszámíthatóan kopogott, köszönőviszonyban sem
volt a vészjósló mennydörgéssel, a távoli villámlások ragyogásával.
– Nem hiányoznak a viharok? – kérdezte Diana egy délutánon, amikor
Maeve-vel a palota napfényben fürdő felső erkélyén hallgatták a távoli
égzengést.
Maeve a crossbarryi csatában vesztette életét, utolsó szavaival Kildare-i
Szent Brigittához imádkozott. Amazonszemmel újoncnak számított, és
Corkból érkezett, ahol gyakorta tomboltak viharok.
– Nem – felelte Maeve dallamos hangján. – A finom teát, a táncot, a fiúkat
hiányolom, de az esőt határozottan nem.
– Mi is szoktunk táncolni! – vitatkozott Diana.
Maeve csak nevetett.
– Másképp táncol az ember, ha tudja, hogy nem él örökké. – Kinyújtózott,
a szeplői sűrű virágporfellegnek tűntek fehér bőrén. – Az egyik előző
életemben biztos macska voltam, mert másra sem vágyom, csak hogy a világ
legnagyobb napsugarában szunyókálhassak.
Csak nyugodtan! Diana ellenállt a késztetésnek, hogy előrerohanjon.
Nehéz volt tartalékolni az erejét úgy, hogy a kora reggeli napfény ott táncolt
a vállán, és a szél tolta hátulról.
Erősnek érezte magát. De persze könnyű erősnek érezni magunkat, amikor
egyedül vagyunk.
Hirtelen morajlás rázta meg az eget a hullámok felett, hangos fémes
csattanás, mintha egy ajtót vágtak volna be. Diana léptei bizonytalanná
váltak. A kék horizonton füstoszlop gomolygott, a tövében lángnyelvek
csaptak fel. A szkúner égett, az orra szilánkosra törött, egyik árbóca
kettérepedt, a vitorla végigomlott a korláton.
Diana önkéntelenül is lelassított, de aztán erőt vett magán, és továbbfutott.
Az égvilágon semmit sem tehetett a szkúnerért. A repülők lezuhannak. A
hajók zátonyra futnak. A halandók világában ez természetes. Ott bármilyen
szörnyűség megtörténhet, és gyakran meg is történik. Az emberi élet
szenvedések áradata, ami sosem érheti el az ő partjaikat. Diana az úton
tartotta a szemét. A messzeségben már látta, ahogy a Bana Mighdall-i
hatalmas kupolán játszadozik a napfény. Előbb megszerzi a vörös zászlót,
aztán a babérkoszorút. Ez volt a terv.
Valahonnan kiáltás hangját hozta a szél.
Csak egy sirály, figyelmeztette magát. Egy lány volt az! – erősködött a
fejében egy másik hang. Lehetetlen. Az emberi kiáltás nem hallatszódhat el
ilyen messzire, nem igaz?
Nem számít. Úgysem tehet semmit.
A tekintete mégis visszasiklott a láthatár szélére. Csak megnézem
közelebbről, magyarázkodott magának. Úgyis rengeteg időm van még.
Vezetek.
Nem volt rá jó oka, hogy elhagyja a régi szekérutat, esztelenség volt
kimenni a sziklás kiszögellésre, mégis megtette.
 MÉLTATÁSOK
„Macskanő-történet a Maasra jellemző módon… Démoni.”
– Entertainment Weekly –

„Maas igazán tehetségesen alkot ádáz női főhősöket… Nagyszabású

kalapemelés az összes olyan rossz lány előtt, aki tudja, hogyan érezze jól
magát.”
– Kirkus Reviews –

„Korábban még sosem látott Macskanő-sztori.”

– Nerdist –

„Maas Macskanőjében tökéletes arányban keveredik a tehetség, a

ravaszság és a vágy, hogy remek főhőssé váljon, akit olyan erős, jól ismert
karakterek vesznek körbe, mint Harley Quinn, Méregcsók és Batwing.”
– SLJ –

„Sarah J. Maas mindig jól hozza az erős, független, okos és hűséges

hősnőket!”
– Francesca, Goodreads –

„Nagyon élveztem, és határozottan nem számítottam rá, hogy ilyen ütős

lesz.”
– Teresa, Amazon –

„A könyv tele van szellemes párbeszédekkel, meglepő és szívfacsaró

pillanatokkal. Lebilincselő történet!”
– Lauriane Durand, Amazon –
#☺placeholder002
 Tartalom
KORÁBBAN
1. FEJEZET
2. FEJEZET
KÉT ÉVVEL KÉSŐBB
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJEZET
16. FEJEZET
17. FEJEZET
18. FEJEZET
19. FEJEZET
20. FEJEZET
21. FEJEZET
22. FEJEZET
23. FEJEZET
24. FEJEZET
25. FEJEZET
26. FEJEZET
27. FEJEZET
28. FEJEZET
29. FEJEZET
30. FEJEZET
31. FEJEZET
 32. FEJEZET
33. FEJEZET
34. FEJEZET
35. FEJEZET
36. FEJEZET
37. FEJEZET
38. FEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A SZERZŐRŐL
ELŐZETESEK
BATMAN
WONDERWOMAN
MÉLTATÁSOK