Borító

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Naomi Novik: A Deadly Education
Del Rey Books, New York, 2020

This translation is published by arrangement with Del Rey, an imprint of Random House, a
division of Penguin Random House LLC

Fordította: Heinisch Mónika

Borítóterv: Faceout Studio/Jeff Miller
Szerzőfotó: Beth Gwinn
Tördelte: Kozári Imre

Copyright © 2020 by Temeraire LLC

Hungarian translation © Heinisch Mónika, 2021
Borítógrafika © Shutterstock
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2021

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes

hozzájárulása szükséges.

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-566-109-1

Kiadja a Gabo Könyvkiadó

www.gabo.hu
gabo@gabo.hu
www.dibook.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Kleinheincz Csilla
Limnek, aki fényt hoz a sötétségbe
 1. fejezet:
Lélekfaló

Amikor Orion másodszor is megmentette az életemet, úgy döntöttem, hogy

meg kell halnia. Előtte sem nagyon kedveltem, de most aztán betelt a pohár.
Azzal kibékültem volna, ha különlegesen sokszor mentette volna meg az
életemet, mondjuk, tízszer vagy tizenháromszor – a tizenhármas számnak
már szép súlya van. Orion Lake, a személyes testőröm. Ez nem hangzott
rosszul. Ugyanakkor már majdnem három éve jártam a Solomanciába, és
addig semmi jelét nem mutatta kivételezésnek.
Lehet önzőségnek tartani, hogy gyilkos indulatokkal tekintettem a hősre,
aki rendületlenül életben tartotta az évfolyamunk kábé negyedét. Azok a
nyomoroncok, akik nem tudtak a segítsége nélkül életben maradni, azok
ráfaragtak. Csak úgy mellékesen megjegyzem: nem is volt cél, hogy mind
életben maradjunk. Leginkább az iskolát kellett táplálnunk.
Felmerülhet a kérdés, hogy én talán nem tartoztam közéjük? Nekem nem
volt rá szükségem az életben maradáshoz? Hiszen már kétszer is
megmentett. Nos, pontosan ezért kellett meghalnia. Ő idézte elő a robbanást
tavaly az alkímialaborban, amikor azzal a kimérával harcolt. Alig bírtam
kiásni magam a törmelékből, miközben ő körbe-körbefutott a kiméra után,
és a tűzokádó farkát csapkodta. Az a lélekfaló pedig alig öt másodperce
lehetett a szobámban, amikor Orion betörte az ajtót: valószínűleg a
sarkában volt, végigkergethette a folyosón. A lény csak előle menekült, és
pont hozzám sikerült befordulnia.
De ez nyilván senkit sem érdekelt volna. A kimérának talán nem rám fájt
a foga, hiszen legalább harminc gyerek zsúfolódott össze a laborban aznap,
de a zárkámban történt drámai mentőhadművelet egészen más megítélés alá
esik. A suli többi tanulójának szemszögéből én is bekerültem a
szerencsétlen görcsök közé, akiket Orion Lake-nek kellett tündöklő hősi
pályafutása során megmentenie, és ezt nem bírtam elviselni.
Nem túl nagyok a szobáink. Ezért a lélekfalóból maradt bugyborékoló,
lilás paca, amely fölött Orion görnyedve zihált, alig pár lépésnyire lohadt le
az íróasztalom előtti szék mellett. A tetemből csurgó váladékok
egyenletesen szivárogtak be a padlólapok közötti keskeny hézagokba, és
lassan, de biztosan beterítették az egész helyiséget. Az Orion kezéből áradó
egyre halványodó izzás megvilágította az arcát, amelyben semmi rendkívüli
nem volt: egy nagy, csőrszerű orr, amely majd egyszer elég drámai lesz, ha
az arc többi része utoléri a növésben, de most egyszerűen csak otrombának
látszott, és legalább három hete nem vágott, ezüstösszürke haja rátapadt
izzadt homlokára. Többnyire a rajongóiból álló áthatolhatatlan pajzs
mögött leledzik, ezért ilyen közel még sohasem kerülhettem hozzá.
Felegyenesedett, és megtörölte a homlokát.
– Mondd csak, Gal… Jól vagy? – kérdezte, csak hogy sót szórjon a nyílt
sebbe. Három éve ugyanabban a laborrészlegben tanultunk.
– Nem, hála neked és az itt nyüzsgő sötét szerzeteknek, akik iránt olyan
határtalanul lelkesedsz – csattantam fel ridegen. – Egyébként meg mi az,
hogy Gal? Soha nem hívtak Galnak! Galadriel. – Nem én találtam ki, nem
én voltam olyan botor. – Ha egynél több szótag már sok neked, akkor
legyen El.
Felkapta a fejét, és félig tátott szájjal meredt rám.
– Aha! Öhm. Saj… sajnálom – felelte felfelé ívelő hangon, mintha nem
értené, ami körülötte zajlik.
– Nem, nem – vágtam rá. – Én sajnálom. Nyilvánvalóan nem alakítom
elég meggyőzően a szerepemet. – Színpadiasan a homlokomra tapasztottam
a kezem. – Úgy megijedtem, Orion! – lihegtem, és a karjába vetettem
magam. Kissé megtántorodott. Nagyjából egymagasak voltunk. – Hála az
égnek, hogy időben megmentettél, nem bírtam volna el egyedül a
lélekfalóval! – Még egy szánalmas csuklást is produkáltam, miközben a
mellkasába eresztettem erőltetett zokogásom.
Hihetetlen, de annyira hozzászokhatott már az ilyen reakciókhoz, hogy
lagymatagon átkarolt, sőt meg is paskolta a vállam. Ekkor ráléptem a
lábára, könyökömmel a hasába döftem, és ellöktem magamtól. Fojtott hang
tört fel belőle, mint egy nyüszítő kutyából, hátratántorodott, és bambán
meredt rám.
– Nem kell a segítséged, te kiállhatatlan settenkedő! – förmedtem rá. –
Tartsd magad távol tőlem, vagy megkeserülöd! – Még egy lépéssel hátrébb
taszítottam, és becsaptam kettőnk között az ajtót, alig pár centivel Orion
karvalyorra előtt. Egy pillanatig kajánul gyönyörködhettem döbbent
arcában, aztán eltűnt a szemem elől, és a csupasz fémajtó vette át a helyét,
amelyben a kilincs és a zár helyén hatalmas, olvadt szélű lyuk tátongott.
Kösz szépen, te hős!
Dühösen néztem egy darabig, majd visszafordultam az íróasztal felé,
amely mellett a lélekfaló málladozott: sziszegett, mint egy lyukas fűtéscső,
és penetráns bűzt árasztott magából.
Olyan mérges voltam, hogy csak hatodszori próbálkozásra sikerült
bevetnem egy takarítóigét. A negyedik kísérlet után felálltam, és dühödt
kiáltással hajítottam az íróasztalon túli áthatolhatatlan sötétségbe a legutóbb
kapott, foszlott ősi tekercset: – Nem kell szkuvársereg! Nem kell
halandóláng-fal! Én csak egy rohadt takarítást akarok!
Válaszként egy rettenetes, vaskos kötet bukkant elő a semmiből, gyanús,
halvány, repedt bőrkötésben, hegyes sarkokkal, amelyek fülsértően súrolták
végig az asztal fémfelületét, miközben a tárgy felém siklott. Sertésbőrrel
boríthatták be, de valaki az emberbőr látszatát akarta kelteni, ami majdnem
olyan rossz. Érdekes módon a tömegek leigázásáról és irányításáról szóló
résznél nyílt ki. Végül is, egy rabszolgasereg biztosan kitakarította volna a
szobámat, ha megparancsolom.
Nem maradt más választásom, mint előhalászni anya egyik nyamvadt
kristályát. Leültem a nyikorgós, keskeny ágyra, és meditáltam tíz percig. A
lélekfaló bűze közben tovább kavargott körülöttem, beitta magát a ruhámba,
az ágyneműbe és a papírokba. Azt hihetnénk, hogy az ilyen szagok gyorsan
felszívódnak, hiszen a szobánk egyik fala a sötét, festőien misztikus űrre
nyílik, mintha egy fekete lyuk felé rohanó űrhajón utaznánk, de persze nem
így történt. Miután végre sikerült lecsillapítanom magamban az
összefüggéstelen, rúgkapálós szintig felhevült indulatokat, kilöktem az űrbe
az asztalomról a bőrkötéses könyvet – egy toll segítségével, biztos, ami
biztos –, és a lehető legnagyobb nyugalommal kinyögtem:
– Csak egy háztartási igét akarok a mocsok és a bűz eltakarításához.
Ekkor gorombán elém puffant egy másik, sokkal hatalmasabb kötet, az
Amunan Hamwerod, telis-tele óangol varázsigékkel – abból a nyelvből
voltam a leggyengébb –, ráadásul ki sem nyílt sehol.
 Ilyen a formám. Némelyik varázslónak az időjárásmágiához vagy az
átalakító igékhez van tehetsége, másoknak, mint a becses Orionnak is, a
bámulatos harci fogásokhoz. Nekem a tömegpusztításhoz van affinitásom.
Persze ez is az anyám hibája, akárcsak az idióta nevem. Anyám koszorús--
gyöngyös, kristályokkal bohóckodós fajta, aki holdfényben táncol az
Istennő tiszteletére. Szerinte mindenki szeretetre méltó, és a gonosztevőket
is csak a meg nem értettség és a boldogtalanság vezérli.
Masszázsterápiát is szokott vállalni mundánok részére, mondván: „olyan
relaxáló, amikor az emberek kisimulnak, kicsim.” A legtöbb varázsló nem
bajlódik mundán melókkal, mivel azokat alantasnak tartják, de ha mégis,
akkor valami üres munkát vállalnak. Ők azok, akik negyvenhat év után
feledhető pozíciókból mennek nyugdíjba, közülük kerülnek ki a látszólag
kábán és céltalanul kódorgó könyvtárosok, akik csak elvétve bukkannak fel
a könyvespolcok között, meg a rangsorban harmadik marketing-
alelnökök, akik csak a feletteseik jelenlétében vesznek részt az
értekezleteken. Külön varázslatok léteznek az ehhez hasonló munkák
megtalálására és létrehozására, így a varázslók is biztosíthatják maguknak a
hétköznapi szükségleteket, és marad idejük manát gyűjteni, meg az olcsó
lakásukból – belülről nézve – tizenkét szobás villát rittyenteni. De anya
más. Szinte semmit sem kér a profi masszázsért, azt a keveset is csak azért,
mert különben ferde szemmel néznének rá, abszolút jogosan.
Persze én pont az ellentéte lettem ennek az eszményi nőnek, ahogy
mindenki sejthette, aki legalább az egyensúlyelv alapjaival tisztában van,
ezért nem meglepő, hogy ha takarítani akarok, tűzvészvarázslatok
özönlenek felém. Nem mintha szabadon használhatnám az iskola által
bőszen osztogatott gyilkos igéket. Furcsamód senki sem tud egy
csettintéssel démonsereget idézni. Ahhoz rengeteg mágikus erőre van
szükség, és egy személyes démonhadsereg felállításához senki sem segít
manát gyűjteni – valljuk be: malia kell hozzá.
Mindenki – majdnem mindenki – használ időnként maliát, ezért
többnyire nem is csinálnak belőle nagy ügyet. Olyan ártalmatlannak tűnő kis
csalásokhoz használják, mint tortaszeletté varázsolni egy karéj kenyeret
anélkül, hogy előre begyűjtöttük volna a szükséges manát. Pedig az az erő
is jön valamiből, és ha nem magunk szedtük össze, akkor egy élőlényből
származik, hiszen élő és mozgó dolgokból a legkönnyebb erőt nyerni. A
lényeg a torta, kit érdekel, hogy közben a hátsó kertben egy hangyakolónia
csendben megdermed, elpusztul és lebomlik?
Anya még a teája melegen tartásához sem használna maliát, de a kevésbé
stréberek por és hangyák árán életük minden napjára biztosíthatnak
maguknak tortát, akár háromemeleteset is, és úgy is megérhetik a százötven
évet, hogy aztán békésen jobblétre szenderüljenek, feltéve, hogy a
koleszterinszintjük nem nyírja ki őket előbb. Aki viszont magasabb szinten
vetné be a maliát, például egy város lerombolásához vagy egy komplett
hadsereg lemészárlásához, vagy valami más haszontalan és gonosz dolgot
próbálna ki, amelyek nekem mind a kisujjamban vannak, csak úgy juthat
hozzá a szükséges erőhöz, hogy manát – életerőt, arkánenergiát, pixiport,
nevezzük akárminek, a mana csak az aktuális divatszó – szív le összetett,
érző és ellenállni próbáló dolgokból. Ettől az erő beszennyeződik, és a
varázsló szinte csak foggal-karommal vívott küzdelem árán tépheti ki a
manát, de az sem kizárt, hogy a zsákmány kerekedik felül.
Nekem ez nem jelentene különösebb gondot. Zseniálisan szipolyoznám
ki a maliát mindenkiből, ha lennék annyira buta és kétségbeesett. Ebben
persze anya keze is benne van: az úgynevezett kötődéses nevelést művelte,
vagyis konkrétan beburkolta az aurámat a saját csodálatos, kristálytiszta
aurájával, ezért sokáig egyáltalán nem érintkeztem a maliával. Amikor
elkezdtem apró békákat hazahordani, hogy a kibelezésükkel szórakozzam,
anya végtelen szelídséggel figyelmeztetett: – Nem, kicsim, élőlényeket nem
bántunk! – Aztán elvitt a falu sarki boltjába, és jégkrémmel jutalmazott
azért, hogy elengedtem az állatokat. Ötéves voltam, az erő amúgy is
legfeljebb a jégkrém megszerzése miatt kellett, ezért természetesen az
összes prédámat odavittem neki. Mire annyi idős lettem, hogy anya nem
befolyásolhatott többé, már ahhoz is elég érett voltam, hogy megértsem,
mi vár a maliát használó varázslókra.
Leginkább a végzősök indulnak el a romlás útján, a záróvizsgák
közeledtével, de páran a mi évfolyamunkból is. Néha, amikor Yi Liu rám
kapja a tekintetét, fehérnek látom a szemét. A körme pedig fekete, és
egyértelműen nem a körömlakktól. Jack Westing laza, vigyorgós szőke
amerikai fiúnak látszik, és a legtöbben szívesen lógnak vele, de ha
elmegyünk a szobája előtt és mélyen beszívjuk a levegőt, egész halványan
hullaház szagát érezhetjük. Én legalábbis érzem. A három ajtóval Jack
mellett lakó Luisa eltűnt még az év elején, és senki sem tudja, mi lett vele –
ami előfordul, de én szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a
maradványai ott vannak Jack szobájában. Pechemre általában jól ráérzek az
ilyen dolgokra.
Ha beadnám a derekam, és maliára fanyalodnék, démoni bestiák
förtelmes bőrszárnyaival suhannék végig a tanéveken – de legalábbis lenne
valamilyen szárnyam. A Solomancia előszeretettel bocsát ki malifikárokat
a világba, és őket szinte soha nem öli meg. Csak a többiek ajtaja alatt
csusszannak be lélekfalók a délután közepén, csak a mi bokánkat kapják el
a lefolyókból kicsusszanó vóriák zuhanyzás közben, és csak nekünk jutnak
olyan feladatkiírások, amelyek szétmarják a szemgolyónkat. Még Orion
sem menthet meg mindnyájunkat. Általában csak az évfolyamnak alig
negyede jut el a záróvizsgáig, és tizennyolc évvel ezelőtt – ami
valószínűleg nem véletlenül esik egybe Orion fogantatásával – mindössze
tizenketten végeztek, akik mind a sötét utat választották. Bandába
tömörültek, és leszámoltak a többi végzős évfolyamtárssal, hogy hatalmas
erőforrást biztosítsanak maguknak.
A többi diák családja persze rájött, mi történt – hiszen csak a vak nem
látta, az idióták nem engedték el az enklávisták gyerekeit sem –, és
levadászták a tucatnyi malifikárt. Mire anya a következő évben eljutott a
záróvizsgáig, mindegyik halott volt, és ez volt a Gyilkos Kezek, vagy a
hogyishívják csoport vége.
De a sunyi, éjszaka portyázó kis maliaszívók sem járnak jobban, hiába
választják meg bölcsen a célpontjaikat, hiába osonnak észrevétlenül. A
sármos Jack is már emberek életerejéből táplálkozik, ezért a végzés után öt
éven belül menthetetlenül rothadni kezd majd belülről. Biztos mindenféle
grandiózus terveket szövöget, hogy mivel akadályozza meg a szétesését, az
összes malifikár ezt teszi, de szerintem nem fogja fel, milyen lehetetlen
vállalkozás ez. Hacsak nem talál ki valami különleges megoldást, tíz vagy
legfeljebb tizenöt év múlva egy végső groteszk roham közepette egyszerűen
összeomlik majd. Amikor pedig kiássák a celláját, és találnak vagy száz
holttestet, mindenki csak a fejét csóválja majd, mondván: atyaég, pedig
olyan rendes srácnak tűnt!
Ebben a pillanatban viszont, miközben kínkeservesen rágtam át magam
a rettentő alapos óangol háztartási varázskönyv girbegurba betűkkel írt
oldalain, én is őszintén vágytam egy jó adag maliára. Mondjuk, ha néhány
bíbic rászabadulna a hántolatlan zabomra – amire nem sok esély van –, az
elég is lenne. Ehelyett csak hallgattam, ahogy a lélekfaló teteméből hatalmas
gázbuborékok pattannak ki a hátam mögött, távoli villámláshoz hasonlóan
szétpukkannak, és tehetetlenül szédelegtem a förtelmes bűztől.
A nap java részét az év végi vizsgákra való tanulással gürcöltem végig.
Három hét maradt a félévből, és ha rátettük a kezünket a mosdó falára, már
érezni lehetett a mozgásba lendült, közepes méretű fogaskerekek halk
zakatolását, ahogy egy fokozattal lejjebb eresztenek minket. Míg a
tantermek ugyanott maradnak, az iskola középpontjában, a kollégiumi rész
első évben az étkező szintjén van, aztán minden évben eggyel lejjebb kerül,
mintha egy hatalmas fémanya forogna egy csavar menetein lefelé, míg a
diplomaosztóra teljesen az aljára nem kerülünk. A következő évben mi
leszünk legalul, és ez igen nyomasztó gondolat. Rettegek attól, hogy
megbukhatok valamiből, hogy még pótvizsgákkal is gyötörnöm kelljen
magam.
A végigrobotolt délután után sajgott a hátam, a fenekem és a nyakam, és
az íróasztalomon lassan, sisteregve gyengült a fény, miközben a kötet fölé
görnyedve, hunyorogva próbáltam kisilabizálni a betűket, a karom pedig
zsibbadt az óangol szótár tartásától. Egyre jobban vonzott az a lehetőség,
hogy halandó lángfalat idézve semmisítsem meg a lélekfaló tetemét, a
varázskönyvet, a szótárat és az íróasztalomat, lehetőleg minden mással
együtt.
Malifikárként nem teljesen lehetetlen hosszú életet élni. Liunak jobb
kilátásai vannak, de sokkal óvatosabb is Jacknél. A felvételnél biztos arra
használta fel a rendelkezésére álló súlykvótát, hogy becsempésszen egy
zsák hörcsögöt vagy hasonló lényt, aztán tervszerűen feláldozza őket. Csak
néhány szál cigit szív el naponta, nem négy dobozzal. Meg is engedheti
magának, mert nincs egyedül: nagy a családja – egyelőre nem elég egy
önálló enklávé alkotásához, de már macskaugrásnyira van tőle –, és
állítólag sok köztük a malifikár: ez a stratégiájuk része. Két
ikerunokatestvére jövőre kezdi majd az iskolát, és Liu annyi maliát gyűjtött
már, hogy egész első évben védelmezni tudja őket. Diplomázás után pedig
lesz választási lehetősége. Félreteheti az igéket, és kereshet magának egy
hétköznapi foglalkozást a számlái rendezéséhez, hogy közben élvezhesse a
család többi tagjának védelmét és varázslatait. Ez esetben nagyjából tíz év
alatt teljesen meggyógyulhat a teste, és újra képes lesz manát használni. A
másik esetben hivatásos malifikárnak állhat, olyasfajta boszorkánynak, akit
az enklávék busásan megfizetnek a piszkos munka elvégzéséért, és senki
sem firtatja, honnan nyeri az erőt. Amíg nem nyúl bele valami nagy
kulimászba, mondjuk, az én igéimhez hasonlókba, békésen éldegélhet.
Nekem viszont az anyámon kívül nincs senkim, és egyetlen enklávé
sem epekedik azért, hogy támogathasson. A walesi Cardigan közelében
élünk, a Sugárzó Elme kommunában, amely saját sámánnal, két
szellemgyógyásszal, egy wicca-körrel és egy morris-táncos csoporttal
büszkélkedhet, és körülbelül ennek megfelelő valós erejük van, vagyis
nagyjából semennyi. Szívrohamot kapnának, ha látnák, hogy anya vagy én
tényleg varázsolunk. Vagyis inkább én. Anya mágiája kimerül abban, hogy
egy csapat önkéntessel összetáncol valamennyi manát – százszor mondtam
már neki, hogy kérjen érte pénzt, de nem hajlandó –, aztán tüneményes
boldogság és trallala kíséretében ingyen elosztogatja. Sok ebédmeghívást
kapunk, mert szeretik anyát. Ki ne szeretné? Egyszer még jurtát is állítottak
a látogatása tiszteletére, pont amikor a Solomanciát elvégezte, és három
hónapos terhes volt velem. Az én varázslataimat viszont nem támogatná
senki, és nem is védelmeznének meg a malifikárok tombolásával szemben,
még akkor sem, ha képesek volnának megoltalmazni. Utálnak. Anyámon
kívül nem szeret senki.
Apa a záróvizsga alatt halt meg, amikor ki akarta vinni anyát.
Záróvizsgának hívjuk, mert így nevezik az amerikaiak, akik az utóbbi
nagyjából hetven évben a suli üzemeltetési költségeinek oroszlánrészét
vállalták. Mondhatni, úgy táncolunk, ahogy ők fütyülnek. Ennek ellenére a
legkevésbé sem ünnepélyes esemény. A végzősöket egyszerűen belökik a
vizsgaterembe, a suli legalsó szintje alá, és onnan kell kijutniuk a felszínre,
miközben rengeteg éhes malifikária áll lesben. Nagyjából az emberek fele
megy át a vizsgán – vagyis azoknak a fele, akiknek sikerül addig életben
maradniuk. Apának nem sikerült.
Neki volt családja. Mumbai mellett laknak. Anya megtalálta őket, de
csak ötéves koromban. Apával semmiféle gyakorlatias témáról nem
beszélgettek, és terveket sem szőttek a diplomaosztó utáni időszakra,
amikor visszamennek a saját otthonukba. Az túl észszerű lett volna.
Nagyjából négy hónapig jártak csak egymással a suliban, de lelki társak
voltak, és úgy vélték, maga a szerelem megold mindent. Anyának ennyi
biztosan elég volt.
Szóval amikor felkereste apa családját, kiderült, hogy nagyon
gazdagok, palotáik, kincseik és dzsinnszolgáik vannak, és ami anya
szempontjából még fontosabb: egy ősi, szigorúan manaelvű hindu
enklávéból származnak, amely ugyan a brit Rádzs alatt megsemmisült, de
még mindig követik a szabályokat. Nem esznek húst, és még kevésbé
szívnak maliát. Anyám lelkesen költözött hozzájuk, és ők is izgatottan
fogadtak be minket. Nem tudták, mi történt apával. Utoljára az előző tanév
végén hallottak róla. A végzősök az utolsó előtti héten minden tanulótól
üzeneteket gyűjtenek. Én már megírtam az enyémet idénre, és a londoni
enklávéból származó tanulóknak is adtam belőle. Kedvesen velős volt: még
élek, jól tanulok. Rövidre kellett fognom, mert így biztosan belefért egy
borítékba más üzenetek mellé, elvégre könnyen hivatkozhattak volna
helyhiányra.
Az első év végén apa is üzent a családjának, ezért tudták, hogy legalább
addig életben maradt. Csakhogy soha nem végzett. Azoknak a sorát
gyarapítja, akik ennek az iskolának a szemétdombjára kerültek. Amikor
anya végre beszélhetett a családjával, és mesélt nekik rólam, úgy érezték,
mintha visszakaptak volna belőle valamennyit. Csak odaútra szóló
jegyeket küldtek, anya pedig elbúcsúzott a kommuna tagjaitól, és
hétköznapi holmijaival együtt engem is bepakolt.
Amikor viszont odaértünk, indiai dédanyám vetett rám egy pillantást,
hirtelen valami látomása támadt, és kijelentette, hogy árnylélek vagyok, aki
halált és pusztulást fog hozni a világ összes enklávéjára, ha nem állítják meg.
Nagyapám a testvéreivel együtt meg is próbált megállítani. Az volt az
egyetlen alkalom, amikor anya támadásra használta varázserejét. Csak
halványan emlékszem rá: a hálószobánkban állt négy férfival szemben, akik
ügyetlenül próbálták félrelökni az útból, hogy rám tegyék a kezüket. Nem
tudom, mi volt a szándékuk – addig egy légynek sem tudtak volna ártani –,
de dédanyám rohama igazán aggasztó lehetett.
Vitatkoztak egy kicsit, aztán az egész helyiséget elárasztotta valami
váratlan, irtózatos fény, amitől majdnem megvakultam. Anya a takarómmal
együtt felnyalábolt, mezítláb, hálóingben elhagyta a család lakóhelyét, a
rokonok pedig csak álltak és bánatosan lesték, de nem mertek utánamenni.
Elsétált a legközelebbi útig, és stoppolt. Egy arra haladó sofőr megállt, és
elvitt minket a repülőtérre. Aztán egy informatikai milliárdos, aki éppen a
magángépére készült felszállni, meglátta anyát, ahogy ott várakozott a
reptér előcsarnokában a gyerekét fogva, és felajánlotta, hogy magával
viszi. Még mindig visszajár a kommunánkba évente egyszer egy egyhetes
spirituális tisztításra.
Anyámmal így bánnak az emberek. Velem viszont nem. A dédmamám
csak első volt a rengeteg ember közül, akik mosolyogva üdvözöltek, de már
az első szó előtt lehervadt a mosoly az arcukról. Nekem senki sem ajánlana
fuvart, senki sem járna értem körtáncot a mezőn, hogy feltöltsön erővel,
senki sem tenne elém ételt, és – ami még fontosabb – senki sem harcolna az
oldalamon azok ellen, akik varázslókra vadásznak és belőlük akarnak
jóllakni. Anya nélkül otthon sem láttak volna szívesen. Hihetetlen, mennyi
látszólag kedves ember él a kommunánkban – azok a fajták, akik hosszú és
szívhez szóló leveleket írnak a politikusoknak, és a társadalmi
igazságosságtól kezdve a denevérek védelméig mindenért képesek síkra
szállni –, akik tizennégy éves koromban így áradoztak nekem: „Biztos
nagyon izgatottan várod az iskolát!” – hát hogyne –, meg: „Biztos várod
már, hogy a saját lábadra állhass, és bejárhasd a világot!” Blablabla.
Nem mintha visszavágynék oda. Szerintem aki még nem volt hasonló
helyzetben, el sem tudja képzelni, milyen borzasztó állandóan olyanok
között élni, akik minden baromságban hisznek, a manóktól kezdve az
izzasztókunyhókon át a karácsonyi dalokig, de az igazi varázslatokban
nem. Pedig a saját szemükkel is láthatták volna – megmutattam nekik.
Egyetlen kis tűzcsiholóige alkalmazása is rengeteg plusz manát igényel, ha
egy mundán les közben, aki meg van győződve róla, hogy csak egy ostoba
kölyök vagy, aki öngyújtót dugott a ruhája ujjába, és tuti el fogja rontani a
bűvészmutatványt. Még ha sikerül is egy látványosabb varázsigével
előrukkolni, rávágják, hogy „hűha”, meg „milyen menő”, és másnap már
csak arra emlékeznek, tyű, de ütős volt a gomba. Onnantól fogva még
jobban kerülnek. A suliban sem akartam lenni, de ott sem éreztem jól
magam.
Ez persze hazugság. Állandóan a hazatérésről ábrándozom. Napi öt
percet engedélyezek magamnak, amikor odaállok a falban lévő szellőző
elé, nem túl közel, épp csak annyira, hogy érezzem az áramlást. Behunyom
a szemem, és az arcomra szorítom a tenyerem, hogy ne érezzem az égett
olaj és az évek során felhalmozódott izzadság illatát. Elképzelem, hogy
más szagok szűrődnek befelé: a nyirkos föld, a szárított rozmaring és a
pirított, vajjal leöntött sárgarépa illata. Eljátszom, hogy hallom a szél
motozását a fák között, és pár percig elhiszem, hogy ha kinyitnám a
szemem, egy tisztáson feküdnék, és nézném a felhők mögé bújó napot.
Bármikor elcserélném a szobámat egy erdei jurtára, még akkor is, ha a
kéthetes szakadatlan esőzéstől minden holmimat belepi a penész. Még az is
sokkal jobb a lélekfaló mámorító szagánál. Még egyes emberek is
hiányoznak, amit nem hinnék el, ha más mondaná, mert három tanév után
még a savanyú képű, pengeszájú Philippa Waxot is megölelném.
Jó, azt azért nem, és abban is biztos vagyok, hogy hazatérés után egy
héten belül megváltoznának az érzéseim. Egyértelműen tudtomra adták,
hogy nem látnak szívesen, esetleg csak rövid, átmeneti időszakokra. Talán
még annyi időre sem, mert a végén még a fejembe veszem, hogy ott fogok
letelepedni. A kommunatanács – amelynek Philippa a titkára – biztosan
kitalálna valami ürügyet az eltávolításomra. A negatív szellemiséget
többször említették a meghallgatásom során. Akkor pedig anya életét is
tönkretenném, hiszen gondolkodás nélkül utánam jönne bárhová, hogy
együtt élhessünk.
Már a Solomanciába való felvételem előtt tudtam, hogy csak akkor van
némi esélyem egy nagyjából normális életre – ha egyáltalán kijutok erről a
helyről –, ha csatlakozom egy enklávéhoz, különben menthetetlenül
egyedül maradok. A független varázslók többsége legalább a barátaival
alapít egy klubot, hogy oltalmazzák egymást, manát gyűjtsenek, és kicsit
összedolgozzanak. Velem viszont hiába is barátkozna bárki – amire még
nem volt példa –, nem sok hasznomat venné. A hétköznapi emberek
felmosót akarnak a szekrényükbe, nem rakétakilövőt, nekem meg két órája
nem jön össze a felmosás.
Ha viszont az ember egy több száz fős, életerős enklávé tagja, és tegyük
fel, előmászik egy halálféreg a legközelebbi barlang mélyéből, vagy egy
másik enklávé támadásba lendül, jól jön egy olyan figura, aki könnyűszerrel
átvágja egy tehén nyakát, és akár a pokol összes tüzét is képes bevetni a
védekezéshez. Ha egy enklávé egy ilyen hírhedt és nagy hatalmú varázslót
tudhat a magáénak, akkor először is, meg sem támadják, vagy ha mégis,
nem kell tehenet áldozniuk, és nekem sem kell pszichikus mélyrepülésbe
kezdenem, amivel öt évet veszítek az életemből, és ami még rosszabb,
megríkatom az anyámat.
Csakhogy ehhez ilyesfajta hírnévre kell szert tennem. Semelyik
enklávéba nem fognak meghívni, sőt egy záróvizsgára alakuló szövetségbe
sem, ha az a kép él bennük, hogy a helyi hősre váró, bajba jutott kis
hercegnő vagyok. Azért biztosan nem fognak meghívni, mert kedvelnek.
Orion bezzeg nem szorul rá, hogy megkedveltesse magát. Ő több egyszerű
eklávistánál. Az anyjának jó esélye van rá, hogy New York következő
dominájává válasszák, a New York-i pedig feltehetőleg még mindig a
leghatalmasabb enklávé a világon. Orion apja kimagasló furfangmester.
Orionnak elég lenne fél szemmel odafigyelnie, a tananyag minimumát
teljesíteni, és diadalittasan sétálhatna ki az intézményből, hogy fényűzésben
és biztonságban töltse el a hátralévő életét, a legkiválóbb varázslók és
legcsodásabb furfangok körében.
Ő viszont azzal tölti az iskolaéveit, hogy hülyét csinál magából. A
mögöttem enyésző lélekfaló alighanem a negyedik hőstette volt ezen a
héten. A suli legostobább és legszerencsétlenebb tanulóit is megmenti,
akármilyen áron. Mert ennek is ára van. Akármennyire is vágyom
hazamenni a nap minden percében, jól tudom, mennyire eszméletlenül
szerencsés vagyok, amiért itt lehetek. Csak azért kerülhettem be, mert az
iskolánkat nagyrészt Manchester enklávéja építette valaha, a ködös
Eduárd-korszakban, és a jelenlegi brit enklávéknak aránytalanul sok fölös,
szétosztható helyük maradt. Ez a következő években talán változni fog –
Sanghaj és Dzsaipur enklávéja egyre hangosabban fenyegetőzik azzal,
hogy felépítenek a semmiből egy ázsiai iskolát, ha az újraelosztás során
nem biztosítanak nekik elegendő férőhelyet. De az Egyesült Királyságban
egyelőre minden független kölyök automatikusan az iktatási listára kerül.
Anya el tudta volna intézni, hogy levegyenek a listáról, de bolond lettem
volna engedni neki. Az enklávék azért építették az iskolát, mert kívül még
rosszabb. A szellőzőkben, csövekben és az ajtók alatt csúszó-mászó
malifikáriák nem a Solomanciában keletkeznek – utánunk jönnek az
iskolába, mivel idebent lakunk. Zsenge fiatal varázslókra vadásznak, akik
még csak próbálgatják használni a bennük buzgó friss manát. Az elsős
malifikária-tankönyvből megtudtam, hogy tizenhárom és tizennyolc éves
korunk között félévente egy nagyságrenddel fokozódik az ízletességünk,
ráadásul csak egy vékony, könnyen szakítható cukorhéjba van rejtve, nem
kivénhedt és rágós mágusbőrbe. Ezt a metaforát nem én találtam ki, hanem
szó szerint a könyvből vettem, amely nagy élvezettel és részletességgel
ecsetelte nekünk, milyen mérhetetlenül vonzó prédának látnak a
malifikáriák.
Szóval valamikor az 1800-as évek végén a híres furfangmester, Sir
Alfred Cooper Browning – gyorsan megjegyeztük a nevét, hiszen az egész
suli vele van kiplakátolva – előrukkolt a Solomancia ötletével. Annak
ellenére, hogy a plakátok csak unott megvetést váltanak ki belőlem, azt el
kell ismernem, hogy a felépítése hatékony. Az iskola alig-alig kapcsolódik
a való világhoz, csak egy közös pont van: a vizsgakapu, amelyet több
mágikus pajzsréteg és furfangkerítés védelmez. Ha mégis betévedne egy
kalandos kedvű malifikária, csak a vizsgateremig juthatna, amely nem
kapcsolódik az iskola többi részéhez, csak a helyiség fenntartásához
szükséges csöveken és szellőzőaknákon keresztül, amelyek szintén dugig
vannak pajzsokkal és kerítésekkel.
Így hát a malik zsákutcába kerülnek, és sokáig küszködnek, hogy
beljebb és feljebb kerüljenek, közben egymással is acsarkodnak, sőt
időnként fel is falják egymást. Mindhiába, a legnagyobbak és
legveszélyesebbek pedig fel sem tudják küzdeni magukat. Így hát egész
évben a vizsgaterem környékén lebzselnek, időnként elropogtatnak egy
másik malit, és várják a záróvizsgát, amikor végre jóllakhatnak. Idebent
sokkal nehezebben férnek hozzánk, mint a tágas külvilágban, mondjuk,
egy jurtában. Az iskola megépülése előtt még az enklávisták gyerekeinek
többségét is felfalták, a Solomancián kívül ragadt független kölykök közül
pedig ma is csak minden huszadik éli túl a kamaszkort. Ehhez képest a
negyedrész sokkal jobb arány.
Ezért a védelemért viszont fizetnünk kell. A munkánkkal, a
kínlódásunkkal és a félelmünkkel, amelyek manával táplálják az iskolát. A
fő fizetség pedig az a sok gyerek, akik időközben elhullanak. Szóval mégis
miféle jótevőnek hiszi magát Orion? Hogy tarthatja őt bárki is
megmentőnek? Hiszen a számlát előbb-utóbb benyújtják.
Csak épp erre senki sem szeret gondolni. Idén eddig alig húsz elsős halt
meg – az ilyenkor megszokott minimum százhoz képest –, ezért az egész
iskola a fantasztikus Orionért rajong, a New York-i enklávéba pedig már
ötször annyian jelentkeztek, mint korábban. Számomra persze szóba sem
jöhet, ahogy igazából a londoni sem. Nagyon dühítő, főleg mivel sokkal
inkább rólam kéne beszélniük. Már tízszer annyi pusztító- és uralóigét
tudok, mint az összes végzős tanuló együttvéve. Nem csoda, hiszen
minden alkalommal öt ilyen igét kapok, amikor fel akarom mosni azt a
tetves padlót.
Hogy valami jót is mondjak: ma kilencvennyolc hasznos háztartási igét
tanultam óangolul, sőt a kilencvenkilencediken is átrágtam magam, hogy
eljussak ahhoz, amelyik végre megszabadít a bűztől. A könyv nem
illanhatott el, amíg a lényeghez nem értem. Az iskola időnként lábon lövi
magát az ilyen trükkökkel, főleg amikor ilyen undorító, idegesítő és kisstílű
hangulatban van. A kilencvenkilenc varázsige gyötrelmes lefordítása és a
hátam mögött bűzölgő lélekfaló elég gyötrelmes volt ahhoz, hogy még több
hasznos igét nyerjek általuk.
Egy-két hét múlva majd hálás leszek. Egyelőre csak azt éreztem, hogy
fel kell állnom, és az aktuális kristálytartályomat bámulva le kell nyomnom
ötszáz tökéletes terpeszugrást, hogy legyen elég manám a padló
felmosásához, és ne öljek meg közben véletlenül senkit. Még egy kicsit sem
merek csalni. Itt nincsenek kiszívható hangyák és csótányok, én pedig, a
többi diákhoz hasonlóan, egyre erősebb leszek. Bámulatos egyedi
adottságom folytán a csalásnak feltehetően az lenne a vége, hogy mindkét
irányban elpusztítanám három-három szomszédomat, és az egész folyosót
frissen fertőtlenített, tündöklő hullaházzá változtatnám. Persze van még
tartalék manám: anyától kaptam egy halom kristályt, amelyeket a
gyógyítókörével együtt töltött fel, hogy mindig legyen mihez nyúlnom, és
még tölthessek is beléjük. Amikor van rá lehetőségem, én is tartalékolok.
De ezeket nem akartam takarításra fecsérelni. A tartalék a vészhelyzetekre
kell, amikor semmire sincs idő, meg a záróvizsgákra.
Miután felsikáltam a padlót, csináltam ötven fekvőtámaszt – az utóbbi
három évben példás formába lendültem –, és elmondtam anya kedvenc
maszatolóigéjét. Mindent betöltött a zsálya illata, de ez már sokkal
elviselhetőbb volt. Már majdnem vacsoraidő volt, mire végeztem. Baromira
szerettem volna lezuhanyozni, de semmiféle lefolyón felkúszó
csatornatöltelékkel nem akartam hadakozni, és a rossz előérzetem miatt
biztosra vettem, hogy valami csúfsággal találkoznék a mosdóban. Inkább
lecseréltem a pólómat, újrafontam a hajam, és lelocsoltam az arcomat a
kancsómból. A maradék vízben kiöblítettem a koszos pólómat, majd
felakasztottam száradni. Csak ez a két felsőruhám volt, és ezek is
szakadoztak. A ruháim felét elégettem elsőben, amikor a suliban töltött
második estémen kimászott az ágy alól egy névtelen árny, és csak a
gönceim feláldozásával tudtam manát szerezni. Így elég erőt nyertem
ahhoz, hogy megpörköljem az árnyat, és senkiből sem kellett életerőt
kisajtolnom. Akkor sem szorultam rá Orion Lake észvesztő mentőakcióira,
nem igaz?
Hiába igyekeztem tatarozni a külsőmet, amikor a gyülekezőponthoz
értem a vacsorához – merthogy csapatokban vonulunk a menzára, csak az
jár egyedül, aki megunta az életét –, Liu egyetlen pillantással felmérte, hogy
történt valami.
– Téged meg mi lelt, El?
– Dicső megmentőnk, Lake úgy döntött, hogy ma kipukkaszt egy lélekfalót
a cellámban, és rám hagyta a mocskot – válaszoltam.
– Kipukkasztotta? Fúj! – fintorgott Liu. Sötét boszorkány ugyan, de
legalább nem nyalja Orion talpát. Bírom, annak ellenére, hogy malifikár:
azon kevesek egyike, akik megtűrnek maguk mellett. Sokkal több ember
közül válogathatna, de ő mindenkivel udvarias.
 Ám pechünkre Ibrahim is ott volt – miközben a barátait várta, tüntetőleg
hátat fordított nekünk, jelezve, hogy nem tartozunk a köreihez –, és
fellelkesülve megfordult.
– Orion megmentett egy lélekfalótól? – kiáltotta. Vagyis inkább visította.
Őt már háromszor mentette meg; megjegyzem, rá is szorult.
– Bekergetett egy lélekfalót a szobámba, és ráhányta a padlómra –
szűrtem a fogaim között, de így is meghallották. Mire Aadhya és Jack is
csatlakozott hozzánk, már öten vonultunk felfelé a lépcsőn, és mindenki
értesült Orion csodatételéről, a vacsora végére pedig – a mi évfolyamunkból
ezúttal csak ketten rókáztak, mivel egyre biztosabban használtuk a
védővarázsokat és ellenszereket – az egész suli tudott mindent.
A legtöbb malifikáriának a nevét sem tudjuk. Irdatlanul sokféle jön-
megy. De a lélekfaló nagy fogás: volt olyan év, hogy egyetlen példány
tucatnyi diákkal végzett, és áldozatul esni neki nem valami dicső halál,
csupa drámai fényjáték (a támadó részéről) és fülsértő sikoly (az áldozat
részéről). Sokat lendített volna az ismertségemen, ha megölök egyet, és
kínálkozott is egy megfelelő alkalom. Huszonhat kompletten feltöltött
kristályt őrzök a párnám alatt egy kézzel faragott szantálfadobozban, és pont
ilyen helyzetekre tartogatom őket. Fél évvel ezelőtt, amikor meg kellett
foltoznom a foszladozó pulóveremet, de nem akartam elmerülni a horgolás
borzalmaiban, egy lélekzsigerelő igét is kaptam. Belülről sorvasztotta volna
el a lélekfalót – bűzös maradványok nélkül –, és csak egy üres kis
lidércfényt hagyott volna utána. Egyezséget köthettem volna a
furfangszakos Aadhyával, aki ügyesen bánik a bizarr alapanyagokkal. A
végén a lidércfény akár egész éjjel járőrözhetett volna nekünk. A legtöbb
mali utálja a fényt. Pont az ilyen előnyök segíthetnek minket elevickélni a
záróvizsgáig. De nem, sokkal fontosabb, hogy újabb trófeával
gazdagíthattam a dicső Oriont.
A nem egészen halálközeli élmény viszont előnyös helyet biztosított
nekem a vacsoránál. Legtöbbször a félig teli asztal túlsó végében kell
ülnöm, egy másik kiközösített tanulóval együtt, de az is előfordul, hogy
addig szállingóznak el mellőlem az emberek, amíg totál egyedül nem
maradok, ami még rosszabb. Ezen az estén viszont egy központi asztalnál
kötöttem ki a kvarclámpák alatt – hónapok óta ez volt az első jelentős D-
vitamin-adagom, egy tablettát leszámítva – Ibrahim, Aadhya és hat másik
népszerű gyerek mellett, sőt, még egy lány odaült hozzánk a kis Maui
enklávéból. Én viszont egyre idegesebb lettem Orion hőstetteinek áhítatos
ecsetelésétől. Néhányan megkértek, hogy meséljek a harcról.
– Semmi különös, beűzte a szobámba, feltépte az ajtómat, és mielőtt egy
mukkot szólhattam volna, felizzította. A büdös kupac ott maradt a
padlómon – fortyogtam, nem túl hatásosan. Mindenki úgy véli, Orion az
eszményi hős, aki mindannyiunkat megment. Pfuj.
 2. fejezet:
Mimikus

Vacsora után szükségem volt valakire, aki elkísér a műhelybe, mert meg
kellett javítanom az ajtómat. Rossz ötlet lett volna nyitva hagyni az ajtót
éjszakára, főleg egy tátongó lyukkal a közepén. Próbáltam lazán felhozni a
témát.
– Nem kell valakinek valami a műhelyből? – De nem jelentkezett
érdeklődő. A történetem hallatán számíthattak is rá, hogy lemegyek, és
mindnyájan csak azért vagyunk életben, hogy vállaljuk a végső nagy harcot.
Csak azok kerülnek ki élve innen, akik minden elérhető előnyt
kihasználnak, engem pedig senki sem kedvel annyira, hogy előzetes fizetés
nélkül szívességeket tegyen nekem.
– Én megyek! – mondta Jack, és széles vigyorral előredőlt, hogy rám
villantsa összes hófehér fogát.
Ha ebbe belemegyek, nincs is szükség sötétben ólálkodó szörnyekre. A
szemébe néztem, és keményen visszaszóltam:
– Na ne! Tényleg?
Kissé gyanakodva megdermedt, majd vállat vont.
– Várjunk csak! Most jutott eszembe, hogy be kell fejeznem az új
jóspálcámat – mondta vidáman, de hunyorogva. Nem akartam elárulni,
hogy ismertem a titkát. Meg kéne fizettetnem vele a hallgatásomat,
máskülönben addig nem nyugszik, amíg be nem tömi a számat, és könnyen
lehet, hogy amúgy is erre hajlik. Erről is Orion tehet.
– Mit ér meg ez neked? – kérdezte Aadhya. Éles eszű, gyakorlatias lány,
a velem is üzletelő ritka fajtához tartozik. Sőt, azon kevesek egyike, akik
egyáltalán szóba állnak velem. Az üzletben viszont brutálisan keményfejű.
Máskor értékeltem, hogy nem kerülgeti a forró kását, de most látva, milyen
szorult helyzetbe kerültem, kétszeres árat kért a közös kirándulásért, és meg
akart győződni róla, hogy én viselem majd a nagyobb kockázatot.
Összeráncoltam a homlokom.
 – Majd én elkísérlek – szólt át Orion a szomszédos asztaltól, ahol a New
York-i kölykök ültek. Amíg az asztaltársaságom a zsenialitását dicsérte
harsányan, ő végig lehajtva tartotta a fejét. Máskor is így tett egy-egy
látványos megmentő hadművelet után, és soha nem tudtam eldönteni, hogy a
visszafogottsága csak álca, vagy betegesen szerény, esetleg csak egy
balfácán, aki nem tud mit reagálni a hajbókolásra. Még a fejét sem emelte
fel, csak kiböffentette a mondatot az arcába hulló, bozontos haj alól, és
tisztára nyalt tányérját bámulta.
Szép húzás. Mivel nem utasíthattam vissza egy életmentő kísérőt a
műhelybe tett kiruccanáshoz, tovább erősítettem a látszatot, hogy ő
védelmez engem.
– Akkor menjünk! – mondtam feszülten, ő pedig felpattant. Ebben az
iskolában mindig az jár jól, aki azonnal végrehajtja a felmerülő tervet, főleg
ha szokatlan dologra készül.
A Solomanciát nem lehet valódi helynek nevezni. A falak, a padlók, a
plafonok és a csövek persze valódiak, a fizikai világban készítették őket
valódi vasból, acélból, rézből és hasonlókból, az iskolaszerte kiállított,
bonyolult tervrajzoknak megfelelően, de ha, mondjuk, London közepén fel
akarták volna húzni az épület pontos mását, az építkezés felénél egészen
biztosan összedőlt volna az egész. Biztos vagyok benne, hogy még annyira
magasra sem tudták volna felépíteni, hogy legyen honnan leomlania. Csak
azért működik, mert az űrbe építették. Elmagyaráznám, mi az az űr, de
fogalmam sincs. Talán már ti is tűnődtetek azon, milyen lehetett az
őskorban élni, amikor a barlanglakók megigézve bámulták a ragyogó
fénypontokkal teli, sötét eget a fejük fölött, és el sem tudták képzelni, mi
van odafent, és mi a jelentősége. Hát a Solomancia kollégiumi szobáiból mi
is hasonlóan bámultuk az űrt. Leszögezném, hogy semmi kellemes és
megnyugtató nincs benne.
Mivel az iskola szinte teljesen az űrben lebeg, nem korlátozzák a fizika
ősi törvényei. Ez megkönnyítette az építő furfangmesterek munkáját, mivel
elég volt meggyőzniük az intézményt, hogy működjön a szándékaik szerint.
Azért tűzték ki a tervrajzokat mindenhol, hogy rájuk pillantva a meg-
győződéseinkkel erősítsük az eredeti szerkezetet, ahogy a vonulásunk is
megerősíti a hatalmas lépcsőket és a végtelen folyosókat, meg az is, hogy
ott keressük a tantermeinket, ahol utoljára láttuk őket, várjuk a vizet a
csapból, és természetesnek vesszük, hogy lélegezni tudunk, annak ellenére,
hogy ha egy mérnök átnézné a vízvezetéket és a szellőzőrendszert,
valószínűleg nem találná elégségesnek a több ezer gyerek ellátásához.
Nagy és ravasz teljesítmény volt mindez Sir Alfred és társai részéről,
csak volt egy kis bökkenő: egy meggyőzhető helyet sokféleképpen meg
lehet győzni. Hatással van rá, ha hét ember egyszerre rohan a lépcsőn
ugyanarra az órára, mert hirtelenjében feleannyi idő alatt teszik meg az utat.
De az alattomos rettegés befolyásolja az épületet, amikor lemerészkedünk
egy pókhálókkal teli, nyirkos, megvilágítatlan pincehelyiségbe, attól tartva,
hogy valami rémség ránk veti magát. A malik pedig szívesen játszanak rá a
hiedelmeinkre. Ha szokatlan dolgot teszünk, például egyedül megyünk le a
műhelybe vacsora után, amikor minden épeszű ember kerüli azt a helyet, a
lépcsők és a folyosók hajlamosak egészen más járatokba vezetni az embert,
amelyeknek nyoma sincs a tervrajzokon. Azzal pedig, ami ott lappang, senki
sem akar megismerkedni.
Szóval, ha rendkívüli kirándulást akarunk tenni, a lehető leggyorsabban
kell elvégeznünk a dolgunkat, mielőtt bárki is túl sokat agyalhatna rajta.
Ezért legközelebb csak a szomszédos lépcsőház első fordulóján álltam
meg, megvártam, amíg Orion utolér, és körülnéztem, hogy van-e valaki
hallótávolságon belül. Csak ekkor förmedtem rá:
– Melyik részét nem érted annak, hogy hagyj békén?
Addig görnyedten, zsebre dugott kézzel sétált mellettem, de erre
kihúzta magát. – De… az előbb azt mondtad… hogy menjünk…
– Szóval a többiek előtt kellett volna leordítanom a fejedet, miközben azt
hiszik, hogy megmentetted az életem?
Megállt a lépcső kellős közepén, és megismételte a kérdést:
– Jobb lett volna…? – Két emelet között jártunk, nem mutatkozott
lépcsőforduló, és a legközelebbi valamirevaló fény egy sercegő kis
gázlámpa volt húsz lépéssel hátrébb, ezért még az árnyékunk is
besötétítette az alattunk lévő lépcsőszakaszt. Ez a lélegzetvételnyi
megtorpanás megfelelt egy keringőre való felhívásnak valami nagy
veszedelem irányába.
 A józan ész húzott tovább lefelé, és már két lépcsőfokkal lejjebb jártam,
amikor észrevettem, hogy Orion lecövekelt. El kellett kapnom a csuklóját,
hogy továbbrángassam.
– Ne most! Mi a franc ütött beléd? Miért provokálod ki a találkozást új,
izgalmas malikkal? – Elvörösödött, és még feszültebben bámulta a padlót,
miközben felzárkózott mellém. Mintha ezzel az ostoba felvetéssel érzékeny
pontra tapintottam volna. – Nem elégszel meg azokkal, amik az unalmas
hétköznapokon eléd kerülnek?
– Nem kerülnek.
– Tessék?
– Ők soha nem jönnek oda, ahol én vagyok.
– Micsoda? Téged nem támadnak meg? – hüledeztem. – Akkor hogy
került oda az a lélekfaló?
– He? A mosdóból kúszott elő. Csak a farka végét láttam, amikor
beslisszolt az ajtód alatt.
Szóval tényleg megmentett. Így még rosszabb. Ezen a felismerésen
dühöngtem, miközben tovább szökelltünk lefelé. Hát persze, mit is
gondoltam: pont a szuperhőst támadnák meg, aki fél kézzel darabokra
robbantja őket? Az ő viselkedése volt az érthetetlen. – Szóval úgy
gondoltad, ha már így alakult, akár hírnevet is kivívhatsz magadnak a
megmentésünkkel? – Ismét vállat vont, és fel sem nézett, vagyis nem
tapintottam rá a lényegre. – Vagy szeretsz a malikkal harcolni? –
ingereltem, mire ismét elpirult. – Te megzakkantál!
– Te nem szereted fejleszteni az affinitásodat? – mentegetőzött.
– Mármint a tömegpusztítást? Hát eddig még nem sok alkalmam volt
gyakorolni – vágtam rá.
Horkantott, mintha vicceltem volna. Nem is próbáltam meggyőzni.
Bárki állíthatja magáról, hogy nagy hatalmú sötét varázslónő, de senki sem
hiszi el neki, amíg kétséget kizáróan nem bizonyítja. – Egyébként honnan
szerzed az erőt? – fordultam megint Orion felé. Ezen már sokat törtem a
fejem. Az affinitásnak köszönhetően könnyebben elvégezhetünk egy-egy
varázslatot, de az árukat így is meg kell fizetnünk.
– Tőlük. Mármint a maliktól. Amelyiket megöltem, annak begyűjtöm
az erejét, és felhasználom a következő varázsigénél. Ha lemerülök,
kölcsönzök Magnustól, Chloétól vagy Davidtől…
A fogamat csikorgattam.
– Oké, kapiskálom. – A New York-i enklávé többi diákjának a nevét is
felsorolta. Hát persze, megosztják az erőt, és biztosan nekik is vannak
erőtartályaik, mint az én kristályaim, amelyekből töltekezhetnek, csak az
övék valami sokkal hatalmasabb, amit az elmúlt száz évben minden New
York-i diák töltögetett. Orion egy egész akkumulátorból meríthetett a
hőstetteihez, de ha a malifikáriák megöléséből – valamiképpen – manát
nyert, talán nem is szorult rá.
Közben leértünk a műhely szintjére. A végzősök csarnoka még lejjebb
volt, és halvány fény szivárgott belőle a lépcsőházon át. A tantermek
folyosójához vezető boltíves járat viszont feneketlen feketeségbe borult,
arrafelé kialudtak a lámpák. Miközben az utolsó lépcsőfokokat is megtettük,
komoran néztem a sötéten tátongó teret: Orion tétovázása miatt
belesétáltunk a csapdába. Ha őt kerülik a malik, az azt jelenti, hogy
elsősorban rám csorgatják a nyálukat odalent.
– Előremegyek – ajánlotta Orion.
– Ha úgy hiszed, jobb is lesz úgy. És a lámpát is fogd!
Nem vitatkozott, csak bólintott, kinyújtotta a bal kezét, és fényt pumpált
bele, ugyanazt az erőt, amivel elpusztította a lélekfalót, csak
visszafogottabb változatban. Viszketett a szemem a fénytől. Készen állt
bevetni magát a folyosóra, úgy kellett visszahúznom, hogy előbb
átvizsgálhassam a mennyezetet, a padlót, és végigtapogassam a falakat.
Azok az emésztők, amelyek már régóta nem ettek, átlátszóvá válnak, és ha
elég laposan terülnek el egy sík felületen, átsiklik fölöttük a tekintetünk, és
csak akkor eszmélünk rá a jelenlétükre, amikor már körénk fonták magukat.
A lépcsőfordulón mindig nagy a forgalom, ezért különösen kedvelik. Idén
év elején elkaptak egy másodikos fiút, aki éppen egy órára sietett: odalett a
lába és a bal karja nagy része. Aztán már nyilván nem sokáig élt.
De a lépcső környékén tiszta volt a levegő. Csak egy sugárc gubbasztott
az egyik gázlámpa alatt, a kisujjamnál is kisebb, még nekem sem elég nagy
zsákmány: csak két csavar, egy fél tabletta és egy tollkupak ragadt a
páncéljára. Riadtan menekült előlünk a falon, majd beugrott egy szellőzőbe.
Semmi sem figyelt fel a mozgására. Éjjel, a műhely szintjén lévő sötét
folyosókon ez egyáltalán nem számított jó jelnek. Lennie kellett volna ott
még valaminek. Hacsak nem várt ránk valami még nagyobb szörnyűség,
ami minden más rémet elijesztett a környékről.
Orion vállára tettem a tenyerem hátulról, és hátrafelé sandítottam,
miközben a műhely főbejárata felé araszoltunk – kettesben így lehetett
legbiztonságosabban haladni, és védekezni a lesben álló fenevadak ellen. A
legtöbb tanterem ajtaját nyitva hagyták, épp csak annyira, hogy az elforduló
kilincsek ne árulkodjanak az ólálkodókról, ugyanakkor ne is láthassunk be a
helyiségekbe a folyosóról. Több tucat ajtó sorakozott ott: a legalsó szinten a
műhelyen és az edzőtermen kívül kisebb tantermek követték egymást, a
végzősök szakszemináriumainak színhelyei. Második félévben viszont nem
voltak ilyen jellegű órák; a végzősök ilyenkor már csak a záróvizsgákra
készültek, vagyis a malik szabadon szunyókálhatnak a szemináriumi
helyiségekben.
Rühelltem, hogy Oriontól függ a biztonságunk. A legsötétebb folyosón is
könnyedén sétált, a műhelyhez érve csak kinyitott egy ajtót, és mielőtt kettőt
pislogtam volna, már be is lépett. Muszáj volt követnem, különben egyedül
maradtam volna a szurokfekete folyosón.
Alighogy betoppantam, erősen megmarkoltam Orion ingét, hogy ne
tudjon továbbmenni. Megálltunk a bejáratnál, és figyeltük, ahogy a kezéből
áradó fény visszaverődik a villogó fűrészfogakról, a tompa felületű
vassatukról, a kalapácsok fényes, obszidiánfekete fejéről és a fakó
rozsdamentes acélról, amelyből a hatalmas térben pedánsan elrendezett
asztalok és székek készültek. A gázlámpákat annyira letekerték, hogy
csupán apró kék jelzőfények maradtak. A szellőzők résein át láthatóvá vált
a sorok végén lévő zömök kemencékből eredő narancssárga és zöld,
émelyítő izzás. A helyiség annak ellenére furcsán zsúfoltnak tűnt, hogy nem
tartózkodott benne senki. Túl sok helyet foglaltak el a bútorok, mintha
megszaporodtak volna a székek. Mindnyájan szívből gyűlöltük a műhelyt.
Az alkímialabornál is rosszabb volt.
Sokáig álltunk egy helyben, és nem történt semmi. Végül szándékosan
ráléptem Orion sarkára, csak hogy megbüntessem.
– Aú! – jajdult fel.
– Ó, sajnálom – füllentettem.
 Döbbenten meredt rám. Mégsem volt annyira papucs.
– Esetleg magadhoz vennéd a cuccokat, hogy távozhassunk? – kérdezte,
mintha gondtalanul nekivághatnék a ládákkal és dobozokkal teli
műhelynek. A fal felé fordult, és felkapcsolta a villanyt. Természetesen nem
működött.
– Kövess! – szóltam rá, és odamentem a fémhulladék-tárolóhoz.
Felkaptam az oldalán lógó hosszú fogót, és óvatosan felnyitottam a fedelét.
Belenyúltam, és kihúztam négy jókora lapos darabot, amelyeket megráztam
és erősen hozzácsaptam a legközelebbi asztal oldalához. Ha egyedül
megyek, sokkal kevesebbet vettem volna ki, de mellettem volt Orion, akire
rásózhattam őket, és tartalékba is maradt pár, hátha tudok majd csereberélni.
A fémhulladékok után nem a logikusan következő drótos ládához
mentem, hanem megkértem Oriont, hogy nyúljon bele egy másik
tartályba, és vegyen ki belőle egy maroknyi csavart, anyát és szegecset,
amelyek az ajtóm megjavításában ugyan nem sokat segítettek, de értékesek
voltak, ezért egy részüket elcserélhettem Aadhyával az eldugott drótjaira, és
még maradt is nekem egypár. Beledugtam őket a nadrágom cipzáros
oldalzsebeibe. Aztán csak nem bírtam megállni: elcsórtam egy kombinált
fogót is.
A szerszámosládák zömök tartályok, elférne bennük egy emberi test is –
ami azt illeti, a bekerülésem óta kétszer ez elő is fordult. Az órákon használt
szerszámokat nem tarthattuk meg – nem szálltak le arról, aki megtette –,
ezért magánjellegű használatra csak tanítás után vihettük el őket, és ez
csaknem a biztos halált jelentette, mivel a szerszámosládákba a
legravaszabb malik másztak be. Ha óvatlanul nyitjuk ki…
Orion megfogta és felemelte az egyik tartály fedelét, miközben én még
mindig a stratégián morfondíroztam. Csak takarosan elrendezett
kalapácsokat, különféle méretű csavarhúzókat, csavarkulcsokat,
fémfűrészeket, harapófogókat találtunk benne, meg egy fúrót. Egyik sem
pattant ki, hogy szétcsapja Orion fejét, letépje egy ujját vagy kiszúrja a
szemét.
– Vegyél ki egy fogót, meg a fúrót is! – kértem, és visszanyeltem a
mélyről felfortyanó irigységet, nehogy elvonja a figyelmemet az éles
helyzetben. Egy fúró! A folyosónkon lakó diákok közül senkinek sem volt
ilyen eszköze. Egy végzős furfangoson kívül senkiről sem hallottam, aki
egynél vagy kettőnél többször látott volna fúrót.
Orion viszont egy kalapácsot kapott fel, könnyed mozdulattal
meglendítette, és átcsapott vele a vállam fölött, közvetlenül annak a
támadónak homlokára, amivé a mögöttem álló fakó fémszék átváltozott:
olvadt fémet idéző massza volt, recés ezüst fogsora ott húzódott, ahol a
szék ülőfelülete és háttámlája találkozott. Átbújtam Orion hóna alatt, és a
háta mögé penderültem. Lenyomtam és bezártam a szerszámosláda fedelét,
mielőtt még valami kimászhatott volna belőle. Megfordulva észrevettem,
hogy négy újabb szék húzta fel a lábát és indult el felénk. Túl sokan álltak
lesben.
Orion belekezdett egy fémmunkálóigébe. A legközelebbi mimikus
vörösen izzott fel. Orion újra lecsapott a kalapáccsal, és egy óriási lyukat
ütött a támadóba. Fülsiketítő sikoly szakadt ki a fűrészfogas szájból, és az
ellenség hátrazuhant. Társai viszont közben pengeéles végtagokat
növesztettek, és célba vettek – engem.
– Vigyázz! – kiáltotta Orion, de hiába: nem az volt a gond, hogy nem
vigyáztam. Ismertem egy igét, amellyel cseppfolyóssá lehetett változtatni a
csontokat, és akár próbálkozhattam is volna vele, ha lett volna egy tanknyi
felesleges manám, és nem áll mellettem Orion, akit a támadók első sorával
együtt elfolyósítottam volna. Egyetlen varázslatot engedhettem meg
magamnak. Hangosan elmondtam az óangol padlófelmosó verset, majd
félreugrottam, mert a négy álszék csúszni kezdett a nedves, szappanos
padlón, elsuhant mellettem, és Orion felé száguldott. Felkaptam két
fémhulladékot, és míg Orion az ellenséggel birkózott, az ajtóhoz rohantam.
Ha kell, a puszta kezemmel fogom formálni a drótot.
Nem volt rá szükség. Orion zihálva beért a lépcsőn, kezében két másik
hulladékdarabbal, a fogóval és a fúróval.
– Kösz szépen! – fújtatta bosszúsan. Keskeny, véres vágás húzódott végig
az egyik felkarján, de más baja nem esett.
– Tudtam, hogy elbánsz velük – közöltem fanyarul.
Negyedóráig baktattunk felfelé a mi kollégiumi folyosónk szintjére. Nem
beszéltünk, és nem támadtak ránk. A szobám felé haladva bekopogtam
Aadhya ajtaján, cseréltem vele egy-két drótot, és elárultam, hogy szereztem
fúrót – velem ugyan kevesen üzleteltek, de vele sokan, és ha fel tudtam
ajánlani valamit, ami neki hiányzott, még engedményeket is kaptam tőle –,
végül odaállítottam Oriont az ajtóm elé, hogy hozzáláthassak a javításhoz.
Megkínlódtam vele. Nagy nehezen lyukakat fúrtam az egyik fémdarabba, az
ajtón tátongó lyuk fölé drótoztam, és hozzáerősítettem. Aztán leültem, és a
vékonyabb drótból vaskos kötegeket fontam, hogy a kilincs és a zár horpadt
maradványait is a helyükre tűzzem. Aztán becsuktam az ajtót, és a belső
felén is megismételtem a műveletet a másik fémhulladékkal.
– Miért nem javítóigével oldod meg? – puhatolózott Orion a
kíméletlenül unalmas folyamat felénél. Előtte benézett az ajtó mögé, hogy
lássa, mi tart ilyen borzasztó sokáig.
– Javítóigét használok! – szűrtem ki a fogaim között.
Mindkét kezem lüktetett, még úgy is, hogy fogóval és fúróval
készítettem a lyukakat. Orion egyre tanácstalanabbul pislogott, mialatt az
utolsó girbegurba drótvéget is letekertem. Aztán közrefogtam tenyereimmel
a kétrétegű lyukat, és behunytam a szemem. A műhelymunka részeként
mind megtanultuk a készítő-javító varázslat legegyszerűbb formáját. A
legfontosabb általános igéket csak az órákon lehet elsajátítani. A javítás
pedig ezek közé tartozik, hiszen csak a beiktatásunk idején hozhattunk
bármit is magunkkal az iskolába, és az sem volt sok. A javítás ráadásul az
egyik legnehezebb varázslat, több tucat variációja létezik, mert nem
mindegy, mi az alapanyag, és mennyire összetett a javításra váró tárgy.
Csak a furfangosok értenek hozzá igazán, és ők is csak bizonyos
anyagokkal boldogulnak.
De legalább mindenki a saját nyavalyás nyelvjárásán mondhatja el.
– Készülj és javulj, vágyamhoz idomulj, lökd a vasat, acél hasad! –
mondtam. Mindannyian számos rigmust ismertünk a javításra. Tizenhét
koppintást is a szavak közé szőttem, hogy valahol a fémlemezekhez
szükséges huszonhárom és a drótokhoz való kilenc kopogás között kössek
ki. Aztán megcsapoltam a kínzóan aprólékos kézimunkáért járó manát. A
varázslat kelletlenül örvénylett az anyagokban. A fémdarabok sűrű, fémes
gyurmaszerűséggé alakultak, amelyeket bele tudtam nyomni az ajtóban
tátongó lyukba, és ahogy a felület elsimult és megkeményedett a tenyerem
alatt, a kilincs böffenésszerű, durva hanggal a helyére kattant mindkét
oldalon, és öblös bongással a kallantyú is felvette az eredeti pozícióját.
Fáradtan leengedtem a kezem, és megfordultam.
Orion a hálószoba közepén állt, és úgy nézett rám, mint valami egzotikus
lényre az állatkertben.
– Te manaelvű vagy?
Úgy kérdezte, mintha valami szektából jöttem volna. Elhűlve meredtem
rá.
– Nem szívhatja mindenki le a malifikáriákat!
– De… miért nem csapolsz… a levegőből, a bútorokból…?
Mindenkinek csupa luk az ágya…
Okkal csodálkozott. Idebent sokkal nehezebb volt csalni, mert nem
lehetett élőlényekből, hangyákból, csótányokból vagy egerekből csapolni,
hacsak nem hoztuk be őket magunkkal, ami elég nehézkes, mivel a
beiktatáskor csak azt hozhatjuk be, amit a testünkön viselünk. A legtöbben
azonban élettelen tárgyakból is képesek manát nyerni: némi hőt szívni a
levegőből, kibontani egy kicsit a faanyagból. Ezek sokkal kézenfekvőbb
források, mint egy élő ember, főleg ha csupa varázslóval vagyunk
körülvéve. A többség legalábbis így áll hozzá.
– Hiába csapolnék, nekem nem jön – közöltem.
Orion összevonta a szemöldökét.
– De Galadriel! – szólt rám ellágyulva, mintha a suli hosszas
aknamunkája után most ment volna el a maradék csöpp eszem is. Ezen a –
neki köszönhetően – borzalmas napon ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Megragadtam a grabancát. Nem a kezemmel – az erőmmel fogtam meg a
manáját, az életerejét, és alaposan megrángattam.
A legtöbb varázslónak nagy kihívás élőlényekből erőt nyerni.
Mindenféle szertartás kell hozzá: akaratirányítás, vudubabák,
véráldozatok. Temérdek véráldozat. Nekem viszont megy, mint a
karikacsapás. Orion életereje úgy vált el a szellemétől, mint a horogra
akadt, vízből kirángatott hal. Húznom kellett volna még egy kicsit, és lazán
megkaparinthattam volna minden begyűjtött, szaftos erejét. Sőt, az
erőmegosztási kötelékein keresztül az összes barátja manáját is
kiszipolyozhattam volna az enklávéból. Csontig szívhattam volna őket.
 Mire Orion arcára kiült a megrökönyödés, már el is engedtem, így a mana
gumikötélként visszacsapódott a testébe. Egy lépést hátratántorodott, és
közelharcra készülve, védekezőn fellendítette a kezét. Ekkor viszont már rá
se bagóztam, csak nehézkesen, a könnyeimmel küzdve lerogytam az ágyra.
Valahányszor ily módon szabadjára engedem az indulatomat, mindig
nyomorultul érzem magam utána. Beleszagolok az érzésbe, hogy milyen
könnyű lenne minden, ha nem küzdenék tovább önmagam ellen.
Orion tovább tartotta felemelt kezét, és miután mozdulatlan maradtam,
egyre bambább lett a tekintete.
– Te malifikár vagy! – nyögte ki aztán, mintha a puhatolózással
vallathatna.
– Tudom, hogy baromi nehéz – vágtam rá fogcsikorgatva, és még mindig
a sírás kerülgetett –, de öt percre próbálj normálisan gondolkodni! Ha
malifikár lennék, szárazra szívtalak volna odalent, és azt mondtam volna a
többieknek, hogy meghaltál a műhelyben. Nem fogtak volna gyanút. –
Láttam az arcán, hogy felzaklatta a lehetőség. Kormos kézfejemmel
megdörgöltem az arcomat. – Egyébként meg – tettem hozzá keserűen –, ha
malifikár volnék, mindnyájatokból kiszivattyúznék mindent, és elfoglalnám
az iskolát.
– Ugyan kinek kell az? – bökte ki Orion kis idő múlva.
Az orromba horkantottam egy nevetést. Na jó, ebben igaza van.
– Egy malifikárnak!
– Még annak sem – tette hozzá határozottan.
Ekkor, még mindig óvatosan, leengedte a kezét, de amikor felálltam az
ágyról, újból hátralépett. A szememet forgatva ugrottam közelebb hozzá,
most én emeltem fel a kezem, mint valami karmos mancsot, és rákiáltottam:
– Hú!
Dühösen nézett. A padlón felhalmozott maradék fémhulladékhoz
sétáltam, és betoltam a matrac alá, hogy az éjszaka folyamán ne vegye át a
helyüket észrevétlenül valami kellemetlen rémség. A fúrót és a fogót erősen
odaszíjaztam a tárolóládám fedeléhez, a két késem és az egy szem drága
kis csavarhúzóm mellé. Azért érdemes fedelek aljára rögzíteni őket, mert ha
meglazulnának, elég egy kicsit felemelni a fedelet, és rögtön látjuk a
himbálózó szíjakat. Mindig szisztematikusan ellenőrzöm, ezért régóta nem
ment tönkre egyetlen szerszámom sem: a Solomancia nem vesztegeti az
idejét.
Odamentem a mosdóhoz, és amennyire tudtam, újra leöblítettem a
kezem és az arcom: már csak egy egészen kevés víz maradt a kancsómban.
– Ha köszönetet vársz, akkor itt fogsz megaszalódni – mondtam
Orionnak törölközés után. Még mindig csak pislogott felém az egyik
sarokból.
– Már értem – bólogatott. – Nem vicceltél, amikor az affinitásodról
beszéltél, ugye? Szóval… manaelvű malifikár vagy?
– Micsoda baromság! Nem vagyok malifikár, és próbálom megőrizni ezt
az állapotot, ezért jobb lenne, ha távoznál – közöltem, és az utolsó szót jó
erősen megnyomtam, mivel szemlátomást nem értette. – Különben is,
lassan takarodó van.
Takarodó, más szóval villanyoltás vagy kijárási tilalom idején nem
lehetünk egymás cellájában, mert mindenféle szörnyűséget idézünk
magunkra. Ha nem így lenne, természetesen kettes-hármas csoportokban
éjszakáznánk és felváltva őrködnénk, a végzősök pedig tömegével túrnák
kifelé az elsősöket a legfelső szinten lévő szobáikból, hogy egy-két évvel
távolabb toljuk magunktól a záróvizsgákat. Az iskola megnyitása után
valószínűleg sorozatban történtek ilyen incidensek, miután a diákok
felfogták, hogy a lenti vizsgateremben hatalmas malihordák portyáznak.
Nem tudom, mivel érték ezt el az építők, de azzal tisztában vagyok, hogy ha
két vagy több gyerek tartózkodik egy szobában, mágnesként vonzzák a
szipolyozókat. Ha pedig valaki ráébred, mekkora bajba került, már nem
futhat ki a folyosóra, hogy visszameneküljön a szobájába. Elsőben
megpróbálkozott vele két lány, közeli szomszédaim. Az egyikük pont az
ajtóm előtt sikoltozott, és csak nagyon sokára hagyta abba. A másiknak nem
is sikerült kijutnia a szobából. Épeszű ember sohasem viszi vásárra a bőrét.
Orion továbbra is csak bámult, aztán hirtelen megszólalt:
– Mi történt Luisával?
Összeugrott a szemöldököm, nem értettem a kérdés lényegét, aztán
rájöttem…
– Azt hiszed, hogy én végeztem vele?
 – Nem is mali volt – vágta rá. – A szomszéd szobában lakom. Egyik
reggelre nyoma veszett. Észrevettem volna, ha mali jön érte. Kettőt is
fogtam korábban az ajtaja előtt.
Gyorsan átgondoltam a helyzetet. Ha elmondom neki az igazat,
levadássza Jacket. Ez egyrészt jó lenne, mert annyival kevesebb gond. Ha
viszont mindent letagad, ami valószínűsíthető, még ő is a nyakamon lenne
Orion mellett. Nem érte meg a kockázatot, és bizonyítékom sem volt.
– Hát… nem én tettem. Tudod, van azért idebent egy-két gyakorló
malifikár. A végzős évfolyamban legalább négy. – Igazából hatan voltak, de
csak hárman gyakoroltak nyíltan, és azért mondtam négyet, mert
bennfentesnek akartam tűnni, épp csak annyira, hogy hihető legyen, de
további firtatásra nem érdemes. – Miért nem őket zaklatod, ha nem köt le
eléggé a búslakodók és együgyűek pátyolgatása?
Megkeményedett az arca.
– Tudod, ahhoz képest, hogy kétszer is megmentettelek…
– Háromszor – helyesbítettem ridegen.
Erre nem számított.
– Öhm…
– A kiméra. Múlt év végén – tettem hozzá még zordabban. Mivel
nyilvánvalóan alaposan meg fog jegyezni magának, legalább tárolja el az
igazságot a fejében.
– Jól van, akkor háromszor. Legalább…
– Szó sem lehet róla.
Vörös arccal hallgatott el. Talán ekkor láttam először mérgesnek, addig
mindig csak az eltökélt és a görnyedt nyámnyila között váltakozott.
– Nem kértem segítséget, és ez így is marad – közöltem. – Legalább ezer
tanuló sóvárog utánad az évfolyamunkban. Menj, keress közülük valakit, ha
imádatra vágysz! – Megszólalt odakint a csengő: öt perc múlva villanyoltás. –
Ha nem vágysz, akkor is húzz innen! – Megragadtam az ajtót, eltoltam a
fényes, új – vagyis inkább a fakó új – reteszt, és kinyitottam.
Orionon látszott, hogy szívesen vágna vissza valami ütőssel a távozása
előtt, de nem jutott eszébe semmi. Soha nem volt korábban szüksége
csattanós válaszokra. Röpke vívódás után csak összevonta a szemöldökét,
és kivonult.
Felvidított, hogy a megjavított ajtóm kecsesen és hibátlanul záródott.
 3. fejezet:
Malifikár

Kimerültem, de még fél órán át felüléseket csináltam a szobámban, hogy az

összegyűjtött manával védőburkot emelhessek az ágyam fölé. Nem
engedhetek meg magamnak ilyesmit minden éjjel, de ezen az éjszakán össze
voltam törve, és szükségem volt valamire, amitől kevésbé tűnök könnyű
prédának. Miután felállítottam, bemásztam az ágyamba, és úgy aludtam,
mint a tej, leszámítva azt a három alkalmat, amikor a bejárat körül
elhelyezett drótcsapdák figyelmeztetően az ajtónak csapódtak, de
természetesen semmi sem próbált bejönni.
Másnap reggel Aadhya kopogott be. Zuhanyozni és reggelizni hívott, ami
kedves volt tőle. Nem értettem, mi hajtja. Értékes volt a fúró, de azért nem
ennyire. A társaságának köszönhetően egy hét után végre alaposan le
tudtam tusolni, és a vizes kancsómat is újratöltöttem, mielőtt enni
indultunk. Aadhya csak annyit kért cserébe, hogy én is ügyeljek, amíg ő is
elvégzi a dolgait.
Akkor tisztult ki a kép, amikor már a folyosón sétáltunk.
– Szóval klappoltak a dolgok Orionnal tegnap este a műhelyben? –
kérdezte túláradóan locsifecsi stílusban.
Majdnem megálltam, de mégsem tettem.
– Nem randiztunk!
– Kért tőled valamit? Méltányos részesedést? – Aadhya belém fúrta a
pillantását.
Csikorgattam a fogamat. Általában tényleg ez volt a különbség a randi és
az alku között, de a mi esetünk kicsit eltért az átlagtól.
– Lerótt egy adósságot.
– Ja, értem – vágta rá Aadhya. – Orion, jössz reggelizni? – kurjantotta
oda a fiúnak, aki éppen akkor csukta be maga mögött a szobája ajtaját.
Gyanítottam, hogy Aadhya egy drótcsapdát tehetett a fiú ajtajára reggel,
ami jelezte neki, mikor indul fogat mosni. Szóval rajtam keresztül akart
közel kerülni hozzá. Ami akár vicces is lehetett volna, ha nem kezd
viszketni a tenyerem, hogy behúzzak egyet a szeme közé. Már csak az
hiányzott, hogy még többen tudják meg: Orion oltalmazása nélkül el
vagyok veszve. – Megyünk együtt?
Orion rám nézett, mire vasvillatekintettel jeleztem, hogy inkább
visszavonulhatna. – Persze – vágta rá a fiú érthetetlen módon. Biztos nem
volt szüksége társaságra, csak engem akart bosszantani. Aadhya másik
oldalán vonult, én pedig a megtorlás különböző formáit latolgattam
magamban. Nem hagyhattam ott őket, mert senki más nem várt csoportra, így
könnyen sebezhetővé váltam volna. A reggeli ugyan feleannyira sem
veszélyes, mint a vacsora, de akkor sem ajánlatos egyedül mászkálni. Nem
számít, ki miben reménykedik.
– Nem történt semmi szokatlan tegnap este a műhelyben? – kérdezte
Aadhya. – Ma reggel fémművességgel kezdek.
– Öhm, nem, semmi különös – felelte Orion.
– Normális vagy? – csattantam fel. Nincs szükség rá, hogy bárki is erőn
felül figyelmeztessen másokat a veszélyre, mindenki saját magára vigyáz,
de ha félrevezetünk vagy csőbe húzunk másokat, azzal elássuk magunkat. A
legtöbb diák szemében a hazug áruló még a malifikároknál is alávalóbb. –
Öt mimikus várt minket széknek álcázva – jelentettem.
– De már végük! – mentegetőzött Orion.
– Néhány még maradhatott ott, további morzsákra éhesen – ingattam a
fejem undorodva.
Aadhya nem örült a hírnek. Én sem lettem volna boldog, ha elsőként
kell a műhelybe lépnem, ahol jó eséllyel lesben állnak a korgó gyomrú
mimikusok. Ám most, hogy megtudta, legalább jobban fog ügyelni rá, hogy
ne érkezzen elsőnek, vagy legalább védje a hátát pajzzsal.
– Foglalok asztalt, ha hozod a tálcákat – ajánlotta az étkezőbe lépve.
Pechemre, gyorsan kapcsolt. Valahol megértettem. Ha valakinek egy csepp
esze is van, igyekszik valamilyen módon összebarátkozni Orionnal. Aadhya
családja New Jerseyben élt: ha bejut a New York-i enklávéba,
mindnyájuknak belépőt nyer. Nekem viszont túl nagy luxus lett volna
elidegeníteni magamtól egy olyan ritka emberpéldányt, aki hajlandó velem
mutatkozni. Komoran beálltam a sorba, megpakoltam magamnak és neki is
egy tálcát, és titkon abban bíztam, hogy Orion meglátja valamelyik
enklávista haverját, és dob minket. Ehelyett néhány almát rakott a harmadik
tálcára, elém nyújtotta a karját, és így szólt: – „Ç’est temps desoudre par
coup de foudre.” – Azzal megpörkölt egy csápot, amely egy éppen akkor
nyúlt ki az ínycsiklandónak látszó rántottával teli gőztálca alól. A szörny
förtelmes, émelyítő szaggal szívódott fel, a tálca körül pedig gomolygó zöld
felhő képződött, amely nyomban le is ülepedett a tojásokra.
– Ez a legbénább ige, amit valaha hallottam, és a kiejtésed is szörnyű –
mondtam orrhangon. Kikerültem a bűzölgő tojásos tálcát, és odasétáltam a
zabkásához.
– „Köszi, Orion, nem is láttam, hogy vérkolonc kinézett magának!” –
csúfolódott. – Említésre sem érdemes, Galadriel, tényleg, semmi gond!
– De láttam, és mivel még csak pár centire bújt elő, maradt annyi időm,
hogy vehettem volna a tojásból, ha nem ugrasz elém. Ha pedig annyira
hülye vagyok, hogy az első év végére nem tanultam meg, hogy
körültekintően közelítsek meg egy rántottás tálcát, akkor még a te osztatlan
figyelmed sem tarthat életben. Talán mazochista vagy? Miért teszel nekem
állandóan szívességet? – Felkaptam a mazsolás tálkát, beborítottam egy
kistányérral, és addig ráztam, amíg egyesével kéttucatnyit kiszórtam belőle.
Többször is megbökdöstem őket a villámmal, aztán továbbmentem a
fahéjtartóhoz, de elég volt messziről beszívnom a szagát, azonnal rájöttem,
hogy ma ki kell hagynom az ínyenc ízesítést. A tejszínről is lemondtam:
amikor kicsit félrebillentettem a tálkát, valami halványkék nyálkát láttam
fényleni a felületén. A barnacukor legalább rendben volt.
Mielőtt kijöttem a sorból, gyorsan körülnéztem, majd odavittem a két
tálcát az asztalhoz, ahol Aadhya várt. Jó hely volt, a harmadik asztal az
ajtótól, vagyis elég közel volt a kijárathoz, hogy kimenekülhessünk, mielőtt
ránk zárnák, és elég távol tőle ahhoz, hogy ne legyünk a frontvonalban, ha
valami betör a bejáraton. Aadhya védőkört vont az asztal köré, és óvóigét
mondott az evőeszközökre, sőt egy kancsó ép és tiszta vizet is szerzett
nekünk. – Szuperhős úrnak köszönhetően ma nincs tojás – intettem a
fejemmel Orion felé, miközben leraktam a tálcákat.
– Egy vérkolonc volt? Az egyik csúnyán elkapott egy végzőst, mielőtt
bejöttünk – mondta Aadhya, és egy másik asztal felé mutatott, ahol egy
idősebb fiú félájultan kornyadozott két barátja között, és hatalmas, véres
szívásnyomok sorjáztak körbe a karján, mint valami kígyószerű karkötő.
Barátai itatni próbálták, de ő csak nézett maga elé elhűlve és kocsonyásan
remegve. Néhányan már lemondó pillantásokat váltottak egymással a feje
fölött. Nem hiszem, hogy ehhez valaha hozzá lehet szokni, de az ilyen
veszteségek láttán a záróvizsgák küszöbén már csak a legérzékenyebb
virágszálak szeme lábad könnybe. Addigra bebiztosított szövetségesekkel
és megtervezett stratégiákkal kell rendelkezniük, és akármilyen
kulcsfontosságú személyt vesztettek el, valamilyen módon pótolniuk kell a
hiányt – a végzésig hátralévő szűk három hétben.
Meg is szólalt a végzősök első csengője – az ebédet eltérő időpontokban
fejezzük be, elsőként a végzősök, és ez persze egyáltalán nem jó nekik –, és
a sebesült fiút két barátja óvatosan az asztalra támasztotta. Ibrahim a
szomszédos asztal végében ült Yaakovval, aki a legjobb barátja volt itt a mi
kis aranyhal-akváriumunkban, bár mindketten tudták, hogy ha élve
kiszabadulnak, jó eséllyel soha többé nem állnak szóba egymással. Az
egyik végzős odafordult hozzájuk, és mondott nekik valamit: valószínűleg
megvesztegette őket, hogy maradjanak a barátjukkal a végsőkig. A jelek
szerint a tornateremben volt jelenésük, és ezt nem halaszthatták el: épp elég
tragédia volt nekik az, hogy röviddel a vizsgák előtt le kellett mondaniuk
egy csapattagról. Ibrahim és Yaakov egymásra nézett, majd bólintottak és
helyet cseréltek, vállalva a kockázatot. Nem túl okos dolog lógni év vége
környékén, de a záróvizsgára való felkészülés fontosabb a tanóráknál.
– Még mindig sajnálod, hogy kiiktattam? – kérdezte Orion. Gyászos,
feszült arccal nézte a másik társaságot, bár megesküdtem volna, hogy még
csak nem is ismeri a fiút. Mindenki más gondosan kerülte a látványt. Ki kell
porciózni az együttérzést és a szomorúságot idebent, ahogy az iskolai
felszereléseket is, ez alól csak a végtelen tartalékkal rendelkező, hős
enklávisták kivételek.
– Még mindig sajnálom, hogy nem ehettem rántottát – közöltem
hűvösen, és hozzáfogtam a zabkásához.
Ibrahim mégsem kötött olyan rossz alkut: mire megszólalt a mi első
csengőnk, a végzős fiú már meghalt. Ibrahim és Yaakov otthagyta a testét,
az asztalon keresztbe tett karral, arccal lefelé, mintha csak szunyókált volna.
Mire visszajövünk ebédelni, már csak hűlt helye lesz. Eszembe véstem az
asztalt és a környező asztalokat. A maradványokat eltüntető lények egy
része szívesen ólálkodott tovább az étkezőben újabb lakoma reményében.
Reggelenként nyelvórám szokott lenni, ötöt is tanulok. Ez úgy hangzik,
mintha valami nyelvmániás őrült lennék, de csak három szak létezik az
iskolában: inkantáció, alkímia és furfang. Ezek közül kizárólag az
inkantációt gyakorolhatjuk a saját cellánkban, legfeljebb egyszer-kétszer
kell meglátogatnunk a labort vagy a műhelyt. Az alkímiának és a
furfangnak stratégiai szempontból csak akkor van értelme, ha valakinek
konkrét affinitása van hozzájuk, mint Aadhyának, és akkor kétszeres
előnybe kerülhet, hiszen képességei fejlesztése közben viszonylag kevés
versenytárssal kell megküzdenie. Ha sikerül kikerülnie innen, okos, avatott
furfangmester lehet, affinitással a szokatlan alapanyagok terén és egy csomó
hasznos szövetségessel – és akkor talán még New Yorkba is szabad előtte
az út. Ha nem, akkor New Orleansban vagy Atlantában tuti befutó lehet.
Minél jobb enklávéba kerül be, annál nagyobb erőből töltekezhet. A New
York-i és londoni furfangosok erejéből még arra is tellett, hogy
megépítsék a Transzatlanti-átjárót, amelynek köszönhetően, ha, mondjuk,
mégis eljutnék New Yorkba, mindössze egyetlen ajtón kellene átlépnem, és
máris a birminghami New Streeten találnám magam, ahonnan egy rövd
vonatút után hazaérnék.
Persze nekem nem sok esélyem volt eljutni New Yorkba, hacsak nem
produkálok valami lenyűgözőt, de nagyon kétséges, hogy összejön-e
valaha, mivel egyre szenvedélyesebben fontolgattam, hogy megölöm az
első számú üdvöskéjüket. Végül is Európában is akadt egy csomó erős
enklávé. Ugyanakkor ők sem fogadnának tárt karokkal, ha a végzésre nem
szerzek egyértelmű hírnevet és tekintélyes varázslatlistát. Ha inkantálásra
adja a fejét az ember, vagy a nyelvi irányt kell választania egy kielégítő
igegyűjtemény összeállításához, vagy a kreatív írást, hogy létrehozhasson
egy sajátot. Elkezdtem a kreatív írást, de az affinitásom túl erős. Ha leülök
megírni egy mérsékelten hasznos varázslatot, nem működik. Mi több,
általában veszélyesen berobban az orrom előtt. Egyetlenegyszer fordult elő,
hogy ösztönösen teleírtam a papírokat, és folyamként áradtak a
gondolataim, mint anyának varázslatköltés közben, és olyan hatékony
igével rukkoltam elő, amellyel szupervulkánt robbanthattam volna ki.
Azonnal elégettem, de a megszületett varázslatok mindenképpen utat
találnak a világba, ahol valaki más még felhasználhatja őket. Végül is a
legtöbb varázslat, amit a suliban tanulunk, így jött létre. Remélhetőleg senki
sem ácsingózik pont a szupervulkán-beindító igére, de azért nem
kísérleteztem tovább.
Vagyis csak úgy szerezhetek különleges igéket, ha az űrből pottyannak az
ölembe. Nincs gyakorlati akadálya annak, hogy akár szünet nélkül lehet új
varázslatokat kérjünk, de ha az ember nem olvasgatja a már meglévőket,
egyszer csak arra ébred, hogy nagy részük hulladék lett, vagy megváltozott
a funkciója, esetleg szimplán csak kiüresedett. Ha pedig túl sok igét
olvasgatunk, és nem próbáljuk megtanulni és felhasználni őket,
összekeverednek a fejünkben, és előbb-utóbb szétfeszítenek minket. Igen,
naponta akár száz hasonló takarítótrükköt is megtanulhatok, de napi kilenc-
tíznél meghúztam a hasznos igék mennyiségének felső határát.
A tömegpusztító igéknél bezzeg nincs napi limit. Akár százat is
könnyedén elsajátítok egyetlen pillantásra, és soha nem felejtem el őket.
Talán ez a szerencsém, mert százat is magamévá kell tennem, mire egy
hasznos az utamba akad.
Márpedig ha valaki gyűjti és nem írja az igéket, szüksége van nyelvekre.
Az iskola csak olyan varázslatokat ad nekünk, amelyeknek nyelvét legalább
elméleti szinten ismerjük, de ahogy az már kiderülhetett, a sulit nem nagyon
érdeklik a személyes igényeink. Ha valaki tizenkét nyelvet beszél és az
iskolára bízza a döntést, nagyobb eséllyel kap olyan típusú igét, amilyet
szeretne. Minél több nyelvet sajátítunk el, annál több igét ajánlhatunk fel
másoknak olyanokért cserébe, amiket sehogy sem tudunk kisajtolni az
űrből.
A mandarin és az angol a tuti befutók: eleve beszélni kell az egyiket a
felvételi vizsgához, mivel az alaptantárgyakat ezeken a nyelveken oktatják.
Azok a szerencsések, akik mindkettőt ismerik, minden második, az
iskolában keringő igét jó eséllyel használni tudnak majd, és ezekhez
igazíthatják az órarendjüket. Liu angolul tanulja a történelmet és a matekot,
ezzel letudja a nyelvi követelményeket, a fennmaradó idejében pedig
mindkét nyelvből íróműhelybe jár. Nem csoda, hogy a legtöbb varázslószülő
már a gyereke születése pillanatában magántanárt fogad egyik, másik vagy
mindkét nyelvből. Anya persze azt akarta, hogy maráthit tanuljak, apa
miatt. Kösz, drága szülőm! Ez sem volt elég ahhoz, hogy Mumbaiban az
összes gyerek ne nézzen rám leprásként a dédanyám jóslata hallatán.
Anya mentségére legyen mondva, kétéves koromban kezdett el nyelvet
tanítani nekem, amikor még bízott benne, hogy apa családja befogad
minket. Az ő családja szóba sem jöhetett – ritkán beszélünk róla, de biztos
vagyok benne, hogy ő ezért ment a Solomanciába –, ugyanis kifogott
magának egy gonosz nevelőapát, méghozzá szó szerint: azon óvatos profi
malifikárok közé tartozott, akik már majdnem elsorvadtak. Szinte biztos,
hogy megmérgezte anya vér szerinti apját – bizonyíték nincs rá, de az
időzítés feltűnően gyanús volt –, hogy a kiváló gyógyítónak számító
feleségét, annak bánatát kihasználva elorozza magának. Én méltóságon
alulinak tartom az egyetlen áldozatra irányuló igéket, de ismerem ezt a
típust. Nagyanyám élete hátralévő részében új párját gondozta, míg
hároméves koromban el nem vitte egy váratlan szívroham.
Legutóbbi értesüléseink szerint a mostohaapa még mindig él és virul, de
a legkevésbé sem állunk közel egymáshoz. Régebben néha küldött nekünk
egy-egy bánatos, epekedő levelet, ártalmatlannak látszó borítékokban, hogy
megpróbálja behálózni anyát, én viszont hatévesen véletlenül kinyitottam
egyet, megcsapott az elmerángató ige, és ösztönösen visszaküldtem neki.
Olyan érzés lehetett neki, mintha szilánk fúródott volna a szemébe. Azóta
nem próbálkozott.
Hiába sült el balul az apa családjával való találkozás, anya nem mondott
le róla, hogy a közös nyelven keresztül valahogy kapcsolódhassak az
apámhoz valamikor a bizonytalan jövőben. Akkoriban ez is csak egy különc
dolognak tűnt, és gyerekként is határozottan éreztem, hogy nincs szükségem
több sajátságos tulajdonságra. Nem Cardiffban éltünk, az általános
iskolámat sem lehetett a kulturális sokféleség melegágyának nevezni. Egy
lány egyszer azt mondta, hogy olyan színem van, mint a bosszantóan
gyenge teának, ami nem is volt igaz, de levakarhatatlan lidércként fészkelte
bele magát a fejembe. A kommuna sem volt jobb. Rasszista sértéseket
ugyan nem vágtak a fejemhez a játszótéren, de tízéves koromban a
felnőttek felkértek, hogy csatlakozzak a független jógaedzésükhöz és
segítsek nekik hindiből fordítani, amit azonban nem ismertem.
 Persze hálás is lehetnék nekik, hiszen ez ébresztett rá, mennyire népszerű
a hindi. Amikor később rájöttem, hogy a nyelvek segítenek életben
maradni, nem nyavalyogtam többet a nyelvórák miatt, sőt még többet
követeltem, hogy már beiktatás előtt folyékonyan beszéljem. A hindi
ugyanakkor nem ad rugalmasságot, mert akik beszélik, rendszerint angolul
is tudnak, így legtöbbször angol igéket kérnek, azokkal jobban lehet
csereberélni. Ennek ellenére hasznosnak bizonyult – érdemes mindenféle
nyelvet beszélni. Ritka vagy kihalt nyelv esetében ugyan nehezen találunk
cserepartnert, de könnyebben hullanak az ölünkbe ritka különleges
varázslatok, sőt a hiányzóakat is jobban pótolják. Így találtam rá azokra az
idióta óangol takarítóigékre. A hindi viszonylag gyakori, ezért sokakkal
tudok csereberélni, de mivel nem tartozik a legjelentősebbek közé, az
emberek nem szoktak hindi varázslatokat kérni, csak úgy kapják őket, ezért
általában ütősebbek is. Aadhyát is úgy ismertem meg, hogy hindi igéket
cseréltem vele.
Jelenleg szanszkrit, latin, német, közép- és óangol nyelvet tanulok. Az
utóbbi három klassz átfedésben van. Tavaly franciát és spanyolt
választottam, de azokat már eléggé megismertem ahhoz, hogy elboldoguljak
az utamba kerülő igékkel. Ezek nagyjából annyira népszerűek, mint a hindi,
ezért inkább átnyergeltem a latinra, mert annak hatalmas a repertoárja. Az
óészakin is gondolkodtam, mert az aztán végképp ritka. Végül jobban
tettem, hogy lemondtam róla, mert különben előző nap egy ősi viking
takarítómágiás könyvet kaptam volna, amit akkor is el kellett volna
fogadnom, ha korábban még csak egy igével próbálkoztam, és nem
férhetnék hozzá semmi máshoz, amíg át nem verekszem magam rajta. Az
iskola sajátosan értelmezi a „nyelvtudást”. Az a legbiztosabb, ha első
negyedévben kezdünk bele újakba, mert akkor nem az évzáró vizsgák
küszöbén akadunk meg.
Orion elkísért a tanteremig. Először fel sem tűnt, mert túlzottan a
csoportra figyeltem, akikhez délelőtt önként csapódom: Nkoyóra és a
legjobb barátaira, Jowanira és Corára. Hozzám hasonlóan ők is egy csomó
nyelvet vettek fel, ezért nagyon hasonló volt az órarendünk. Nem voltunk
barátok, de megtűrtek maguk mellett a folyosón, negyedikként a sor végén,
azzal a feltétellel, hogy nem húzom az időt. Ebbe könnyen belementem.
 Mire konstatáltam, hogy hol ülnek, félig már meg is ettük a reggelit,
ezért sietve befaltam a maradékomat, nehogy egyedül hagyjanak.
– Öt perc múlva mennem kell – mondtam Aadhyának
figyelmeztetésképpen. Odaintette magához néhány barátját a
furfangszakról, akik éppen mellettünk vitték el a tálcáikat. Azóta, hogy
elmeséltük neki a műhelyben történteket, amúgy sem törte kezét-lábát, hogy
mihamarabb visszaülhessen a padba.
Sikerült Corával együtt kislisszolnom a menzáról. Vonakodva
megengedte, hogy csatlakozzak hozzá a kijáratnál – micsoda nagylelkűség!
–, és már kint voltunk a folyosón, amikor Nkoyo szeme döbbenten a hátam
mögé meredt. Kiderült, hogy Orion követett minket.
– Nyelvóra lesz! – förmedtem rá. Ő alkímiaszakos volt. Kétszer annyian
választották az alkímiát ebben az évben, mint máskor, mert a sok gyagyás
még affinitás híján is mindenáron a nagy megmentő közelében akart lenni.
Szerintem nem éri meg azt a plusz laboridőt. Ettől függetlenül Orion
időnként nyelvórákra is beült, ahogy mi sem hagyhattuk ki az
alkímiaórákat. Órarendváltoztatást csak év elején lehetett kérni, de ha túl
sok könnyű órát jelöltünk be, vagy túlzottan egy tárgyra fókuszáltunk, az
iskola a legnépszerűtlenebb órákra osztott be minket. A nyelvi labort
viszont a nyelvszakosok kapják meg hétfőnként elsőnek: ez hatalmas előnyt
jelent, akár kezdő, akár végzős az ember.
Csökönyösen nézett rám.
– A raktárba megyek. – Építőanyagokat a műhelyből kellett hozni,
alkímiaeszközöket a laborból, az olyan kevésbé egzotikus dolgokat pedig,
mint a ceruzák és füzetek, egy nagy tárolóhelyiségből a nyelvi laborok
folyosójának végéről.
– Veled mehetünk? – lelkendezett Nkoyo. Cora és Jowani csak a száját
tátotta, de Nkoyo gyorsan kapcsolt. Nyilvánvalóan megérte nekik késni az
óráról, ha cserébe egy jó nagy társasággal mehettek a raktárba, még ha
közben Orion le is lép – bárcsak mellőlem is lelépett volna! –, ezért sajnos
nekem sem maradt más választásom, hiába fortyogtam magamban.
Szereztem papírt és tintát, meg némi higanyt cseréhez, sőt egy lyukasztót is.
Hozzácsaptam egy gyűrűs irattartót, hogy legyen mibe lefűznöm az egyre
bőségesebb varázslatlistámat. Észrevettem, hogy három szem les ránk a
plafon egyik repedéséből, de biztos csak egy libbenő volt, aki nem mert
egyedül rátámadni egy ilyen nagy létszámú csoportra.
Utána Orion visszasétált velünk a legközelebbi nyelvteremig, bár nem
volt rá oka. A raktár melletti keskeny lépcsőház el szokott időnként tűnni –
nem szerepel a tervrajzokon, csak később alakították ki, amikor rájöttek,
milyen kényelmetlen fél kilométert baktatni a következő lépcsőig –, és ezen
a napon is hűlt helye volt, az ajtó viszont tárva-nyitva állt, és a lámpa is
égett odabent.
– Mit művelsz? – kérdeztem, és merész módon kint maradtam a
folyosón: a többiek már bementek a terembe, hogy lestoppolják a jobb
fülkéket. – Kérlek, mondd, hogy nem járni akarsz velem!
Ez nem tűnt túl valószínűnek. Ki akart volna járni velem? Nem mintha
csúnya lettem volna, sőt, a magam nyurga és nyugtalanító módján inkább
szépültem, mint általában a leendő sötét varázslónők, és minden jel arra
utalt, hogy meg is fogom őrizni ezt a hátborzongató szépséget, amíg hirtelen
groteszk banyává nem változom. A fiúkban néha tíz másodpercre felmerül,
hogy randiznának velem, aztán belenéznek a szemembe vagy váltanak
velem pár szót, és elkezdenek parázni attól, hogy kiszipolyoznám a
lelküket, vagy ilyesmi. Ahogy Orion esete is mutatja: elképesztően
goromba voltam vele, sőt szinte belelöktem a mimikusok szájába.
Felhorkantott.
– Hogy egy malifikárral járjak?
Ezen egy pillanatra én is felháborodtam, és kis híján újra leszidtam a
beskatulyázás miatt, de végül összeállt a fejemben a kép.
– Szemmel tartasz, mi? Hátha váratlanul aljasságokat kezdek művelni…
és ki kell nyírnod?
Karba fonta a kezét a mellkasa előtt, és hűvös pillantással méregetett, mint
az igazság bajnoka. Ez elég is volt válasznak. Alig bírtam megállni, hogy
tökön ne rúgjam. A kommunánk tagjai tizenhétféle nyugati stílusúra alakított
harcművészetet gyakoroltak mélységes buzgalommal, és bár közben
mindenféle belső központról, egyensúlyteremtésről és spirituális
erőcsatornázásról hadováltak, igazi rúgásokat és ütéseket is tanultunk. Nem
lettem szakértő, de könnyen szerezhettem volna kellemetlen perceket Orion
Lake-nek, tekintve, hogy terpeszállásban cövekelt le előttem.
 Csakhogy a hátam mögött lévő ajtón át egy kisebb tömeg lesett minket,
akiknek nagy része örült volna a lehetőségnek, hogy végleg kiközösíthet, és
rövidesen megszólalt az első csengő is. Ha pedig becsukódik az ajtó, egész
óra alatt kint téblábolhatok a folyosón. Nem fognak beengedni. Dühösen
elhátráltam Oriontól, és elfoglaltam egy üres nyelvi fülkét.
A Solomanciában nincsenek tanárok. Diákok viszont vannak bőven.
Minden helyre ketten pályáznak, és a kollégiumi celláink is alig két méter
szélesek. A bekerülőknek nem kell külső motiváció. Elvégre, ha az ember
tudja, milyen főzettel gyógyítsa meg a gyomra nyálkahártyáját, ha
véletlenül lúgfüsttel kevert almalevet iszik, az már önmagában jutalom. A
haladó arkánumokhoz komoly matektudás is szükséges, a történelmi kutatás
pedig páratlanul hasznos igékkel és receptekkel ajándékoz meg minket.
A nyelvórán ezért az ember egyszerűen bemegy a harmadik folyosó
mentén elrendezett nyolc nyelvi terem egyikébe. Bölcsen kellett
megválasztanunk a helyszínt, ha a mosdóhoz legközelebbi terembe
toppanunk be, vagy a lépcsőhöz közelihez, hogy tíz perc alatt elérjük a
menzát, alig akad normális – vagy bármilyen – szabad fülke. Ha mégis
sikerül lecsapnunk egyre, beülünk a hangszigetelt burokba, és
reménykedünk, hogy észrevesszük a hátunk mögött ólálkodó hívatlan
vendégeket, majd elmerülünk egy tankönyvben vagy feladatlapban,
miközben test nélküli hangok suttognak a fülünkbe az aznap esedékes
nyelven. Rendszerint irtó véres sztorikat mesélnek, esetleg a halálunkat
ecsetelik élvezettel. Az óangolomat akartam csiszolgatni, hogy
kiaknázhassam a régi háztartási varázskönyvből megtanult igéket, de alig
haladtam. Csak görnyedtem a jegyzetfüzetem egyik oldala fölött, és
fortyogott bennem a düh, miközben egy lágy hang alliteráló epikus
költemény formájában a fülembe súgta, hogyan fog végezni velem Orion
Lake, az „árnyas folyosók hőse” álmomban.
Vagyis ha megölöm, tulajdonképpen önvédelemből teszem, és ez
komolyan elgondolkodtatott. Lehet, hogy nem lesz más választásom. Az
emberek különösebb ürügy nélkül is könnyedén meggyőzik magukat a
veszélyességemről, sőt a gonoszságomról. Persze egyszerűen
leszívhattam volna Orion összes manáját, de tényleg nem akartam
malifikár lenni. Nem vonzott a lehetőség, hogy egyszer majd szörnyű
pillangóként kibújjak a végzet iskolaformájú, gigantikus gubójából, és a
próféciákat követve pusztulást meg gyászt hintsek szét a világban.
Hirtelen ráébredtem, hogy Luisa a probléma. Orion nem hiszi el, amit
mondtam róla. Ahogy én ki tudom szagolni, hogy ki használ maliát, és mit
művel vele, úgy neki is szinte tévedhetetlen érzéke van a… nem is tudom,
mihez. Igazsághoz? Irgalomhoz? Kiszagolja a szánalmasakat és elesetteket?
Akárhogy is volt, érezte, hogy hazudok, és bár nem tudta volna
megmondani, pontosan miben, valószínűleg gyilkosnak könyvelt el
magában. Én lényegtelen apróságnak tartottam az egészet, de ő nem. Én
maximum annyit tudtam Luisáról, hogy a ritka pechesek egyike, akik nem
varázslószülőktől származnak. Időnként a mundánok között is előfordul a
manatárolás képessége, de ritkán kerülnek be a suliba, általában előbb
felfalják őket. Biztos egy szomszédja jött volna az iskolába, de a beiktatás
előtt bekebelezte valami, és őt szippantották fel helyette, a halott gyerek
szülei pedig nem vesződtek az iskola értesítésével – el sem tudom képzelni,
miért. Szóval bizonyos értelemben szerencséje volt, az ő szemszögéből
viszont az történt, hogy egy reggelen kirántották a megszokott életéből, és
figyelmeztetés nélkül bepottyantották egy bentlakásos iskola fekete
lyukába, idegenek közé, ahonnan többé nem érintkezhetett a szüleivel,
ahonnan nem juthatott ki, és ahol egy malifikárhorda fente rá a fogát. A
sorsát mintha csak szándékosan úgy tervezték volna, hogy Orion szívének
húrjait megpengessék.
Amikor pedig múlt éjjel szemtanúja volt látványos dühkitörésemnek, azt
is felfedezte, hogy egy apokaliptikus szintig elfajult sötét boszorka rejtőzik
bennem. Mindebből pedig az következik, hogy ösztönei sugallatára készen
állt csírájában elfojtani el sem kezdődött rémuralmamat.
Ettől természetesen rögtön kedvem támadt felkerekedni, és
haladéktalanul gyakorlatba ültetni azt a bizonyos rémuralmat, de előbb
végig kellett ülnöm két nyelvórát és egy malifikária-tudományt, mindenki
kedvencét, a menza szintjén lévő hatalmas teremben.
Mivel előadás nem szokott lenni, nyelvtudástól függetlenül együtt
özönlünk be a csarnokba, ahol hatalmas, élénken részletezett
falfestmények borítják a falakat. A diplomaosztót ábrázolják, azt a
pillanatot, amikor a végzősök folyosója tekeregve lebukik a föld alá. A
lépcsőforduló éppen feltárul, a gigantikus márványcsarnok megtelik
változatos, a lakomára mohón várakozó lényekkel. Mindenki az
anyanyelvén kapja meg a tankönyvét, és együtt olvasunk. Az éppen
tanulmányozott malifikária lelibben a falról, és körberepül a színpad körül,
halálosztó képességeit fitogtatva. A festett, ideiglenes változat néha
önmagát meghazudtolva tényleg meggyilkol valakit az első sorokból, és
teleszívja magát a manájával.
Nekem szinte mindig az első sorban jut hely. Így legalább megfeszülten
figyelek.
Ezen a napon viszont sikerült a középső padok egyikébe ülnöm, és senki
sem szólt rám, hogy: Bocsi, ez a hely már foglalt! Így már ebéd előtt sikerült
lecsillapodnom, csak némi komor nyűgösség maradt bennem. A baj már
megtörtént, vagyis mindenki a megmentőmnek hitte Oriont, ezért nem
ugrálhattam, csak mélyen lélegeztem, és elszántan kerestem a megoldást.
Amint erre rávettem magam, máris körvonalazódott előttem az új,
nyilvánvaló stratégia.
Ebédnél direkt Aadhya mellé ültem, és odasúgtam neki:
– Elkísért az órámra! – Majd hozzátettem: – Bár nem hiszem, hogy
tényleg tetszem neki. – Ekkor Orion kivált a sorból, meglátott, és odajött az
asztalunkhoz. Leült velem szemben, és hunyorogva méregetett.
Még soha nem járt senkivel, legalábbis mivel hozzám még nem jutott el
ilyen pletyka, erre következtettem. Nem meglepő, hogy az állítólagos
udvarlása híre futótűzszerűen terjedt a suliban – még gyorsabban, mint
korábban a megmentésem híre. Mire elindultam az utolsó aznapi órámra az
alkímialaborba, egy Mika nevű – azt hiszem, finn – fiú, akivel még soha
nem beszéltem, foglalt két helyet a legjobb asztalnál, és a közeledésem
láttán odakiáltott nekem: – El! El! – Aztán a mellette lévő székre mutatott.
Micsoda változás! A laborba mindig futva érkezem, hogy nekem is
jusson normális hely, bár akkor még kevesen lézengenek bent, ezért
veszélyes a szinte üres teremben lenni, de jobb, mint későn érkezni, amikor
már mindenki helyet foglalt a barátainak, és csak a legrosszabb asztalok
maradnak, a szellőző alattiak vagy az ajtóhoz közeliek. Nem vagyok képes
hízelegni a helyekért, kiborít a gondolat, de a fenyegetettség is ugyanolyan
rossz, csak másféleképpen. Szóval most örültem, hogy egy félig üres
terembe érkezve még a legjobb asztalnál is akadt hely számomra, és nem
kellett alkudoznom sem érte.
Ez az eszményi állapot persze azon múlott, Orion eljátssza-e a ráosztott
szerepet, ám ő becsöngetés előtt betoppant, kapkodva körülnézett, és leült a
mellettem lévő székre.
Mika átnézett a fejem fölött, és Orion láttán reménykedve mosolygott.
Orion ebből semmit sem vett észre: bőszen tanulmányozta a kísérletemhez
való hozzávalókat és az előkészítés folyamatát.
A többség azért veszi fel az alkímiát, hogy ellenszereket és védelmező
elixíreket kotyvasszon, esetleg az alapfunkciót gyakorolja: olcsóbb
anyagokból aranyat gyártson. Nekem itt sem jutnak hasznos receptek:
marad megint a csere. A héten már több feladatot is visszautasítottam –
például az ólom radioaktív palládiummá változtatását, egy bőrön keresztül
felszívódó méreg gyártását, és élőlények kővé dermesztését –, végül
megkaptam a túlhevített plazmanyaláb előállítását, amit bizonyos
körülmények között még hasznosnak is tartottam. Például, könnyedén el
lehet vele hamvasztani csontokat, ami normális esetben fel sem merülne az
emberben, de Orion számára elég volt egy pillantás ahhoz, hogy ilyen
következtetésre jusson:
– Ez olyan forró, hogy a csontot is elporlasztja.
– Szóval te már próbáltad? – kérdeztem képmutatóan. – Ne áruld el! Én
is ki akarom próbálni!
Az óra alatt főleg engem figyelt, nem is foglalkozott a saját
feladatával. Idegesített, de az ingerültség mindig sokat lendít a munkámon.
Vassal, arannyal, vízzel, egy csiszolt lazúrkővel és fél teáskanál sóval
dolgoztam, ezeket kellett mennyiségük aránya szerint megfelelő távolságba
helyezni. Ha csak egy milliméterrel elvétjük, jaj nekünk. De nekem sikerült
elsőre helyesen elrendeznem. Óra közepén nem állhattam neki őrült módra
tornázni, ezért halkan elénekeltem három hosszú, bonyolult dalt – kettőt
angolul, kettőt maráthi nyelven –, és azzal gyűjtöttem magamnak manát.
Tenyérdörzsöléssel lángszikrát csiholtam, és mielőtt az összetevőkre
pottyantottam és hátraugrottam volna, odalöktem a rituálétálcámat Orionnak.
A vékony, kék láng egy nyeléssel mindent elemésztett, és hörögve
felcsapott. Végighullámzott a termen a forróság. A szellőzőkből sikolyok
harsantak, és kaparászó neszek futottak végig a mennyezeten.
Orionon kívül mindenki ösztönösen az asztala alá bújt. A papírtölcsérek,
amelyekben a saját hozzávalóit tartotta, már a hő közelségének hatására
meggyulladtak, ő pedig kétségbeesetten próbálta elfojtani a tüzet. Ettől
máris jobban éreztem magam.
Aztán még jobb kedvem támadt, amikor Nkoyo az óráról kifelé menet
vacsorázni hívott.
– Hat előtt tizenhárom perccel szoktunk összefutni, ha csatlakoznál –
mondta. Nem is kellett ügyelnem rá, hogy Orion ne hallja meg, mert
Nkoyo direkt jó hangosan beszélt.
– Ha Yi Liu is velem jöhet. – Orion remélhetőleg megunja majd, hogy
nem művelek semmi gonoszságot a szeme láttára, és tartottam tőle, hogy új
barátaim abban a pillanatban dobnak, hogy ő is megteszi. Liu örömmel
szélesítette a baráti körét – az ő kisugárzása kevésbé nyomasztó, mint az
enyém, de a népszerűsége nem éri el Jackét; jó mélyre kell csúszni a lejtőn,
mielőtt a malia elrejti a nyomokat –, és nem fogja elfelejteni, hogy amikor
alkalmam adódott, segítettem neki.
A folyosónkon értem utol Liut, aki éppen a szobájába sétált vissza óra
után. Ő is délutáni műhelymunkán volt. Beavattam. Bólintott, majd tűnődve
nézett maga elé.
– Orion ma ebéd után Luisáról kérdezősködött az íróműhelyben.
– Már megint – húztam el a szám. Jack engem fog hibáztatni érte, főleg
ha Orion nem száll le rólam. – Köszi. Hat előtt tizenhárom perccel
találkozunk.
Bár Jacket nem láttam sehol, ellenőriztem, hogy nem került-e ártóige a
zárkám ajtajára, és a szobámat is különös alapossággal mértem fel belépés
előtt, hátha Jack vérszemet kapott. De nem volt odabent semmi, ezért
vacsoráig több managyűjtő gyakorlatsort is le tudtam darálni.
Úgy terveztem, hogy egész évben szép lassan töltögetem a kristályokat,
hacsak nem adódik valami vészhelyzet vagy páratlan lehetőség – mint
amilyen a lélekfaló lehetett volna! –, aztán jövő év elején megfontoltan
felhasználom egyiket-másikat, hogy az év végére javítsak a megítélésemen,
és a rá következő év elején, a végzésre készülve már megbízható
szövetségeket alakítsak ki. Mindnyájan igyekszünk a lehető legtöbb manát
elraktározni két halálközeli élmény között; még az enklávék tagjai is. Ez
olyasvalami, amit nem igazán hozhatunk be magunkkal, akármilyen
gondosan tároljuk, mint, mondjuk én anya kristályaiban.
Persze bárki nyugodtan behozhatja az összes dédelgetett
energiatartályát, úgyis üresre szívja őket a mérhetetlenül manaéhes
beiktatóvarázslat, amellyel az iskola beszippant minket. Cserébe többet
hozhatunk más csomagokból. De nem sokkal többet, vagyis nem éri meg,
hacsak nem enklávistákról van szó, akik megengedhetik maguknak, hogy
harminc feltöltött energiatartályt csak úgy kidobjanak az ablakon plusz
negyed kiló holmiért. Anyának viszont a születésem óta mindig legfeljebb
tíz feltöltött kristálya volt, az elmúlt években pedig még kevesebb. Ezért
csak egy kis hátizsákkal jöttem be, és hoztam pár üres kristályt.
Ilyen szempontból tehát előrébb tartok másoknál. A legtöbb manatartály
sokkal nagyobb és nehezebb anya kristályainál, ezért sokan otthon hagyják
az üreseket, és ha mégis van nekik, azok sem tárolnak megfelelően, főleg ha
egy tizennégy éves alkotta meg őket a műhelyben. Ám még ezzel a helyzeti
előnnyel is nehéz a továbbjutás, főleg ha a malik folyton ugrásra készen
lesnek rám. Egyre nehezebb testmozgással feltölteni a kristályokat, mert
minél idősebb leszek, és minél jobb formába hozom magam, annál
könnyebben végzem ugyanazokat a gyakorlatokat. Ilyen szempontból
baromi idegesítő tud lenni a mana. Ugyanis nem maga a testmozgás számít.
Attól lesz belőle mana, hogy mennyit kínlódom érte fizikailag.
Jövőre szükségem lesz olyan szövetségesekre, akikkel megvédjük
egymást, és segítenek többet gyűjteni. Ha lenne ötven teli kristályom a
záróvizsgára, biztosan tudok egy ösvényt égetni magamnak és a
szövetségeseimnek a kapuig, sőt azon is túl, mindenféle extra ravasz
stratégia nélkül. A vizsga azon ritka alkalmak egyike, amikor tényleg
kapóra jön a halandóláng-fal – ami azt illeti, a suli is azzal takarítja ki az
éttermet és azzal súrolja fel évente kétszer a folyosókat. Mindez azonban
csak akkor lehetséges, ha tartom a tempót. Most például… dobpergés…
végzek kétszáz fekvőtámaszt vacsoráig.
Szívesen mondanám, hogy eszembe sem jutott Orion, de a
fekvőtámaszokra szánt idő nagy részét arra fecséreltem, hogy
megpróbáltam kitalálni, követ-e majd, amikor vacsorázni megyek. Hatvan-
negyven arányban a „nem” mellett döntöttem, de bevallom, csalódtam
volna, ha nem tűnik fel ezüstös szürke haja a találka színhelyén. Ő is ott
várt rám, Nkoyóval és Corával együtt, akik nem tudták levenni róla a
szemüket. Cora arcán féltékenység és zavarodottság viaskodott, Nkoyo
viszont közönyt erőltetett az arcára. Liu a folyosó felénél csatlakozott
hozzám, és Jowani is épp idejében sietett ki a szobájából, hogy
csatlakozzon a ballagó társasághoz.
– Ismertek valakit, aki szintén óangolul tanul? – kérdeztem, amint
elindultunk.
– A másodévesek között van valaki, nem? – vágta rá Nkoyo. –
Elfelejtettem a nevét. Jó buli?
– Ha szeretnél kilencvenkilenc takarítóigét – vontam vállat, mire három
társam együttérzőn mordult fel. Rajtam kívül valószínűleg senki sem cserélt
volna el szívesen egy ütős harcigét egy szerény vízidézésre. De persze az én
harcigéimet senki más nem tudja bevetni.
– Geoff Linds – szólalt meg Orion váratlanul. – New Yorkból – tette
hozzá, amikor ránéztünk.
– Nos, ha szüksége van kilencvenkilenc óangol cellatakarító versikére,
küldjétek hozzám – mondtam nyájasan. Orion összevonta a szemöldökét.
A vacsoránál még többet ráncolta a homlokát, mert kivételesen kedves
voltam hozzá. Még a nagy nehézséggel megszerzett melaszos tortámat is
felajánlottam neki – csekély veszteség, mert utálom a melaszos tortát –,
amit próbált minden erejével visszautasítani, ugyanakkor mégiscsak egy
olyan tizenhat éves világmegmentő volt, akinek minden elérhető kalóriát fel
kellett használnia, persze a szennyezettség gondos ellenőrzése után.
Akármekkora hős, a vérhas vagy a mártásban lappangó elbűvölő sztrichnin
őt is ledöntötte volna a lábáról. Különben sem kér az életmentésért cserébe
semmi hasznosat, mondjuk, plusz desszertet vagy mást. Azért némi
késéssel rávágta:
– Köszönöm. – A tekintetemet kerülve átvette és elmajszolta a tortát.
Utána is szorosan a sarkamban volt, miközben visszavittük a tálcáinkat a
futószalaghoz, a hatalmas felirat alá: TÁLCÁKAT A SÍNRE. Ezt a kiírást három
év után is értelmetlennek találom. Bár ez kisebbik gond, az igazi fejtörést
maga a sínezés okozza, mert a koszos tálcát egy lassan forgó, otromba
fémállvány sötét nyílásaiba kell helyezni, amely futószalagon halad körbe.
Ezt biztonságosan csak a túlsó végén lehet megtenni, mivel az edényeket és
tálcákat halandóláng-sugarakkal tisztítják meg, amelyek elijesztik a malikat,
de mire odaérünk, minden nyílás foglalt, viszont ha keresgélni kezdünk az
állványon, egy percig még ki vagyunk téve a szörnyek támadásának, ami
cseppet sem éri meg. Ezért általában a futószalag közepét célzom meg, ott a
sor is rövidebb.
Orion épp ezt a pillanatot választotta egy kis eszmecserére.
– Ügyes próbálkozás! – mondta a vállam fölött. – De már túl késő. Attól,
hogy barátságos modorra váltottál, még nem felejtek el semmit. Nem
akarod esetleg elmesélni, mi történt Luisával?
Ezek szerint nem fogta fel, hogy az egész iskola összeboronált minket.
Megint a szememet forgattam – persze csak elméletben, hiszen hülye
lettem volna levenni a pillantásom a futószalagról. – Hogyne.
Szenvedélyesen szeretnék több információt megosztani veled. Annyi
intelligencia és józan ítélőképesség szorult beléd, hogy vakon megbízom
benned.
– Ez meg mit jelentsen? – rivallt rám, ám ekkor egy hatkarú lény surrant
elő a felénk forduló, üres sínállványról, talán egy polip és egy leguán
szerelemgyereke, és rácuppant egy szomorú szemű elsős lány fejére. Orion
megpördült, és rávetette magát. Ugrás közben felkapott egy kést a lány
tálcájáról, és elsütött egy duzzasztóigét. Sejtettem, mi fog történni, és pont
ekkor találtam egy üres rekeszt, ezért gyorsan megszabadultam a tálcámtól,
és eliszkoltam onnan, mielőtt a lény holttestként felpuffadt volna, hogy
minden közel s távol állóra ráfröccsenjen.
Én viszont aránylag érintetlenül mentem vissza a szobámba, és
eldöntöttem, hogy a londoni enklávé három tagjával fogok reggelizni – akik
eddig emberszámba sem vettek. Nkoyo pedig felajánlotta, hogy másnap
latin nyelvű igéket csereberél velem a nyelvi laborban. Orion bűzcsíkot
húzva ment zuhanyozni. Még nem éreztem úgy, hogy teljesen
kiegyenlítettem a számlát, de alakult a dolog. Ezért, amikor tíz perccel
később bekopogott az ajtón, és beküldött egy adag miazmát a küszöb fölötti
résen, nagylelkűen kitártam előtte.
 – Oké, rendben. Mit adsz az információért?
De igazából csak az okét mondtam ki, mert nem Orion állt előttem,
hanem Jack. Rajta voltak még a polipszerű lény zsigerei, ezért hittem azt a
bűzről, hogy Orion – zseniális húzás. Egy élesre fent asztali kést vágott a
hasamba. Amikor összerogytam, a földre nyomott, és becsukta maga
mögött az ajtót. A vicsorgással kivillantak hófehér fogai, míg én agonizálva
kapkodtam levegő után, és gondolatban ostoroztam magam: Te idióta
barom állat! Éppen lefekvéshez készülődtem. Az ágyam egyik oszlopára
akasztottam a manakristályomat, ahol éjjel könnyen elérem, de most
túlzottan távol lengett tőlem. Jack fölém térdelt, két kezével félresimította
a hajamat, és megfogta az arcomat. – Galadriel! – búgta.
Önkéntelenül is átfogtam a kés markolatát a kezemmel, és próbáltam
akadályozni a mozgását, de aztán az egyik kezemmel el kellett engednem,
hogy legalább a másik, félig teli manakristályomat elérjem, amit egész
délután töltöttem. Az ágyam szélén lógott, pont ott, ahol a fejem volt a
fekvőtámaszok alatt, pár centivel a padló fölött. Ha hozzájutnék, belém
áramolhatna az összes felgyűlt manám. Jack csontjainak cseppfolyósítása
szemernyi bűntudatot nem okozna.
De nem értem el, hiába nyújtóztattam az ujjaimat. Próbáltam egy kicsit
elfordítani a testemet, de rettentően fájt. Jack tovább simogatta ujjbegyeivel
az arcomat. Ez legalább olyan gyötrelmet okozott, mint a késszúrás.
– Hagyd abba, te orbitális fasz! – suttogtam szaggatott hangon.
– Vegyél rá! – suttogta vissza. – Gyerünk, Galadriel, mire vársz? Olyan
szép vagy! És még sokkal szebb lehetnél! Én segítek neked! Bármit
megteszek érted. Remekül fogunk szórakozni! – Közben éreztem, hogy az
arcom vékony alumíniumfóliaként összegyűrődik. Elviselhetetlen volt. Azt
is utáltam, hogy ellen kell állnom, nem akartam tudomásul venni, hogy
nemet kell mondanom, akkor is, ha az a rohadt büdös kéjenc a bordáim
körül és egyre lejjebb matat, és ki akarja húzni a kést, amit a hasamba
döfött, hogy tovább kaszabolhasson.
Próbáltam elhitetni magammal, hogy ez a dolgok rendje: a malifikárok
fiatalon és groteszk módon halnak meg. Ebben a helyzetben a malifikárlétet
is vonzóbbnak kellett volna éreznem a halálnál, de nem éreztem annak. Ha
pedig ekkor nem vonzott, akkor sohasem fog, és hiába élem túl a támadást,
a következőt vagy az azutánit már nem fogom. Mindig ott lapult elmém
legmélyén a gondolat, mint afféle biztonsági szelep: azzal áltattam magam,
hogy megtenném, ha nem lesz más megoldás – de nem volt más megoldás,
mégsem engedtem neki.
– Rohadj meg, dédimama! – suttogtam, és dühödt sírás kerülgetett.
Felkészültem rá, hogy akár a kést még beljebb fogadva felnyúljak a
manakristályért, ám ekkor kopogtak az ajtón. Ugyan ki kopogna? Éjjel,
amikor mindenki a cellájában van, és a tanulócsoportok már…
Nyögni sem bírtam. Ujjammal az ajtóra mutattam, és ezt gondoltam:
Szezám, tárulj! Ostoba gyerekvarázslat volt, de a saját ajtómra használtam,
amit nem zártam be éjszakára, ezért rögtön kivágódott, és Orion ott állt a
küszöbön. Jack megfordult, felemelte vértől nedves és vörös kezét. A szájára
is kent egy kicsit, hogy még hátborzongatóbb legyen a látvány.
Visszaejtettem a fejem a földre, és hagytam, hogy a hatalmas hős tegye
a dolgát.
 4. fejezet:
Éji rémek

Hirtelenjében nem is találtam olyan taszítónak a perzselt hús szagát, amely

betöltötte a helyiséget, miközben Orion letérdelt mellém.
– Ugye nem… – kezdte, de nem fejezte be, mert egy pillantással
felmérte a választ.
– Szerszámosláda – feleltem. – Balra lent. Egy csomag.
Belenyúlt a ládámba – egy fél pillantással sem ellenőrizte a tartalmát
előtte –, és kihúzta a fehér borítékot. Feltépte, és kivette belőle a vékony
vászontapaszt. Teljes egészében anya készítette: ő szántotta fel a földet, ő
vetette el benne a lent, ő aratta le a saját kezével, ő szőtte és fonta belőle a
szálakat, és végig lehelgette bele a gyógyítóigéket.
– Az egyik oldalával töröld le a vért! – suttogtam. Orion feszült, riadt és
kétkedő arccal nézett a padlóra. – Nem baj, ha koszos lesz. Húzd ki a kést, és a
másik felét terítsd a sebre!
Szerencsére elájultam, amikor kihúzta a kést, és a következő tíz perc
ködbe veszett. Amikor magamhoz tértem, már rajtam volt a tapasz. Jack
kése rövid volt, nem hatolt át rajtam teljesen, ezért csak egy keskeny
bemeneti seb volt rajtam. A gyógyítótapasz halvány, fehér izzása is bántotta
a szememet, de éreztem, hogy összeforrasztja szétcincált belső részeimet.
Újabb tíz perc elteltével engedtem Orionnak, hogy az ágyhoz segítsen.
Miután lefektetett, kivonszolta a folyosóra Jack elüszkösödött holttestét.
Aztán a mosdótálamhoz ment, és lesikálta magáról a vért. Végül remegő
kézzel leült az ágyra. Dermedten bámulta az ujjait. – Ki… ki volt ez? –
Nagyobb megrázkódtatás látszott rajta, mint amit én éreztem.
– Te aztán senkinek nem jegyzed meg a nevét, mi? – kérdeztem. – Jack
Westing volt. Ő falta fel Luisát, úgyhogy lecsillapodhatsz. Ha nem hiszed,
nézz be a szobájába, fogsz találni maradványokat.
Erre felemelte a fejét.
– Tessék? Ezt eddig miért nem mondtad?
 – Azért, mert féltem, hogy egy szociopata malifikár le talál szúrni, és
amint az nyilvánvaló, nem volt alaptalan a félelmem – közöltem. – Amúgy
meg köszönöm, hogy olyan hangosan faggatóztál Luisáról, attól aztán
vérszemet kapott!
– Csodállak – tette hozzá egy idő után, kevésbé reszketegen. – Majdnem
meghaltál, és még mindig te vagy a leggorombább alak, akit életemben
ismertem. Egyébként szívesen. Megint.
– Mivel részben te vagy felelős ezért a helyzetért, ne várj hálát –
jelentettem ki. Kis időre behunytam a szemem. Ekkor váratlanul megszólalt
a kijárási tilalmat jelző ötperces figyelmeztető csengő. Nem is tűnt fel, hogy
ennyi idő telt el. Óvatosan megsimogattam a sebtapaszt. A felülésről még jó
ideig nem álmodozhatok. A vér viszont visszatért a testembe, ezért sokkal
jobban éreztem magam, de még anya csodatapasza sem tudott azonnal
eltüntetni egy szaggatott szélű szúrt sebet. Levettem a manakristályt, és a
nyakamba akasztottam. Ezen az éjjelen lemondhatok az alvásról, és igazi
erőt is fel kell majd használnom. Nem elég, hogy ellenálltam a sötét
oldalnak, de Jack is meghalt, ami nagy malíciaveszteség. A malik tuti
őrjöngenek.
Orion még mindig az ágyam szélén ült, mint aki odagyökerezett, és nem
mutatta jelét, hogy fel akarna állni.
– Mit művelsz? – kérdeztem bosszúsan.
– Tessék?
– Nem hallottad a figyelmeztető csengőt?
– Nem hagylak itt – közölte kioktatóan.
Végigmértem.
– Lövésed nincs az egyensúlyelvről, mi?
– Az csak egy elmélet, de még ha igaz is volna, nem hagyom, hogy
megszabja a tetteimet!
– Nagy dicsőség – húztam el a szám berzenkedve.
– Ja, bocs. Zavar, ha itt maradok, vagy hagyjalak magadra a szúrt sebbel,
hátha erre portyázik még valami? – Ezek szerint sikerült gúnyt
kiprovokálnom belőle.
– Dehogy zavar. – Végül is az én helyzetemen már nem ront. Gyakorlati
korlátai vannak annak, egyszerre hány malifikária képes berontani a
szobába, és nincs mit tagadni, különleges ajánlatként bekerültem az
éjszakai menübe. Nem árthat, ha Orion mellettem marad – hasonlóképpen,
mint ahogy jobb a pubertáson átesni az iskolán belül, mint azon kívül.
Pár perccel később megszólalt a villanyoltást jelző csengő is. Akármiért
is tartották távol magukat a malifikáriák Oriontól, az általam árasztott
vérszagnak képtelenek voltak ellenállni, nem beszélve a közös szobában
lebzselő diákok csábító erejéről. Az ajtón kívül már egymásnak is estek Jack
teste fölött: a váratlan lakoma mindenféle szerzetet odavonzott, amelyek
acsarkodtak és csámcsogtak. Orion a szoba közepén állt, és időnként ökölbe
szoruló kézzel hallgatta őket.
– Miért fecsérled az erődet? Feküdj le, amíg bejönnek – motyogtam.
– Jó ez így.
Végül elhaltak a hangok. Nemsokára megzörrent az ajtóm. Aztán valami
csillogó fekete, kátrányszerűen sűrű folyadék csurgott be a küszöbnél.
Orion hagyta egy darabig, aztán feltartott kezével rombusz alakú keretet
formált. Elskandált egy egysoros francia víztölcsérigét, majd a résen át halk
fütyüléssel ráfújt a kátrányra. Vízáradat ömlött ki a kezei közül, mintha
tűzoltótömlőből zúdult volna, és vékony olajréteggé változtatta a sűrű
folyadékot, amely így már könnyedén beszivárgott a padlólapok közé, és
cuppogva eltűnt a zárka közepén kialakított lefolyóban.
– Ha megfagyasztottad volna, be is tömte volna a nyílást – jegyeztem
meg.
Orion megint dühösen nézett rám, de mielőtt válaszolhatott volna,
hirtelen vákuumszerű hatás pukkant a fülemben: valami óriási dolog
érkezett a szellőzőn át.
Orion az ágyam elé ugrott és egy védővarázst lökött maga elé, épp
időben, mielőtt egy hamisítatlan elevenláng robbant ki a szoba egyik sötét
sarkából, karnyújtásnyira az űrtől. Az ide-oda csapkodó, korbácsszerű
lángtekervény felborította az íróasztalomat, és iszonyú erővel támadt ránk,
valóságos napkitöréseket okozva a védőpajzs felületén.
Elkaptam Orion karját, miközben port törölt le az ágyam fejtámlájáról,
hogy porördögöt kavarjon belőle egy varázslattal. Rám förmedt:
– Ha így folytatod, veled is végzek!
 – Hallgass ide, ez fontos! Ezt nem lehet elfojtani, hanem túl kell
hevíteni, hogy kiégjen!
– Láttál már ilyet?
– Van egy hívóigém, amivel tucatnyi ilyet elő tudok idézni – vallottam
be. – Azzal gyújtották fel az alexandriai könyvtárat.
– Neked mire kellett?
– Kértem egy igét, amitől világosabb lesz a szobám, te barom, és azt
kaptam! – Meg kell hagyni, az elevenláng kitűnően bevált világításra is. A
második év végi átrendezés után kétszer olyan magas szobát kaptam – az
iskola minden tanév végén megszabadul a feleslegessé vált szobáktól –, és
azóta nem láttam az ágyam fölött lévő mennyezeti sarkokat. Tömérdek
sugárclárva tekergett vakon körbe-körbe, menekültek a fény elől, és a
csapda, amit felragasztottam, amikor még sokkal magasabbra elláttam, kék
villanásokkal szétmorzsolta őket. – Az áttörésig hátralévő időt
veszekedéssel akarod tölteni?
Szótlanul vicsorgott, aztán egy elképesztő, alig négyszavas
hamvasztóigével rátámadt az elevenre – minden igéje frappáns fegyvernek
bizonyult –, amely sikoltva magas lángtoronnyá nyújtózott, és a varázslattal
együtt el is lobbant. Orion visszaült az ágyamra, elgyötörten kapkodta a
levegőt, a bőréből viszont már-már sztatikus elektromosság sistergett kifelé:
csordultig telt manával.
Egyetlen izzadságcseppet sem hullatott, mialatt végzett az egymás után
betörő további öt lénnyel. Volt köztük egy testetlen lidérc is, amely az ajtó
alatt tátongó nyíláson szivárgott be, egy hordányi visító vakondszerűség,
amelyek az ágy alól másztak elő, és elevenen akartak szétrágni minket. Mire
az utolsóval is végzett, Orion szinte világított az erőtől.
– Ha több manád van, mint kéne, tölthetnél egy kicsit a kristályaimba –
jegyeztem meg, főleg magamnak, nehogy az irigységtől lekaparjam
mindkettőnk arcát.
Levette az ágyam fölött lógó félig üres kristályt, forgatta egy kicsit a
kezében, aztán ránézett a nyakamban lógó példányra. – Várjunk csak… azt
hittem… te melyik enklávéból jöttél?
– Egyikből sem.
– Akkor hogy szereztél elmesugár-kristályokat? Kettő is van nálad.
 Összeszorítottam az ajkam, mert megbántam, hogy ebbe az irányba
tereltem a beszélgetést. Anya néha más varázslóknak is adott a
kristályaiból, ha valami jót érzett felőlük, és mivel ő elég tévedhetetlenül
ráérez az ilyesmire, sokkal híresebbek lettek a kristályai, mint amennyit a
bennük tárolt mana indokolt volna.
– Ötven van belőle – böktem ki végül. Azokat hoztam magammal ruhák,
tartalékok és eszközök helyett, minden más nélkülözhető volt. – Anyámtól
kaptam.
Tátott szájjal nézett rám.
– Gwen Higgins az anyukád?
– Igen, és cseppet sem sértő, hogy hihetetlennek tartod, ezért is
hangoztatom lépten-nyomon. – Anya amolyan klasszikus angol rózsa volt:
alacsony, rózsaszín, szőke, és középkorúvá érve enyhén gömbölyded. Apa
már tizennégy évesen száznyolcvanhárom centi volt – az anyja adott róla
egy fotót anyának az iskolába kerülése előtti időszakból –, és szénfekete
hajához, komoly, sötét szeméhez enyhén, érdekesen horgas orr társult.
Anya őszintén szokott áradozni arról, mennyire örül neki, hogy hasonlítok
rá, hiszen tovább láthatja őt bennem. Az én szemszögömből viszont ez azt
jelentette, hogy az emberek még akkor sem nagyon hitték, hogy a lánya
vagyok, ha elmondta. Egyszer jött egy látogató a jurtánkba, és egy órán
keresztül célozgatott rá, hogy jobb lenne, ha távoznék, és nem zavarnám a
nagy spirituális gyógyítót, mintha nem is ott laktam volna.
Orion viszont nem ezért hitetlenkedett. A különböző származású
varázslók gyakran kerülnek össze, hiszen az iskola olvasztótégelyként
működik, és az igazi különbséget nem ez jelenti, hanem az, hogy ki tartozik
enklávéba, és ki nem. Inkább azon lepődött meg, mint mindenki más is,
hogy a hatalmas spirituális gyógyító egy ilyen ijesztő ősmalifikárt szült, én
pedig pont ezért ügyeltem rá, hogy senki se tudja meg.
– Vagy úgy! – konstatálta Orion esetlenül, aztán felpattant, és ösztönösen
lángra lobbantott egy árnyékfajzatot, amely még annyira sem öltött testet,
hogy felismerhessem a fajtáját. Utána viszont tényleg töltött némi manát a
kristályomba, talán bocsánatkérésként is, de nem kizárt, hogy már
szétfeslett a teste az öltéseknél: egyetlen nekifutásra csurig duzzasztotta, és
felnyögött a megkönnyebbüléstől. Elfojtottam minden érzésemet, a ruhám
mellrészébe dugtam a kristályt a többi mellé, és előhalásztam egy üreset.
Az éjszaka vége felé sikerült aludnom egy kicsit. Vagy a malifikáriák
rettentek meg, vagy Orion végzett velük a szobám körül – ugyanis már fél
óra is eltelt két betörés között. További két kristályt töltött tele. Vonakodva
nekiadtam az egyiket. Idegesítő bűntudat motoszkált bennem, bár Orion
semmit sem kért cserébe. Ilyet még sosem láttam.

Végül az ébresztőm hangjára ébredtem fel. Újabb nap virradt ránk, és még
éltünk. Orion le sem hunyta a szemét, és sokkal fakóbbnak is tűnt.
Kínlódva, fogcsikorgatva ültem fel az ágyban, és a fiút kikerülve
megpróbáltam felállni.
– Feküdj le, majd megoldom! – mondtam neki.
– Mit oldasz meg? – kérdezte, és hatalmasat ásított.
– Ezt – vágtam rá. Az alvás ugyan nem pótolható, de anyának volt
néhány technikája, amelyekkel a legsúlyosabb álmatlansággal küzdő
emberek harmadik szemét szokta becsukni. Nyilván nem tudományos
módszer, de tényleg jobb közérzetet biztosít. Kevés varázslatot tudok
bemutatni anya tárházából, ám ezzel az egyszerű fogással megbirkózom.
Orion lefeküdt az ágyra, én pedig a kezébe adtam a neki ajándékozott
kristályomat, a szemére tettem a kezem, a szemöldöke közé nyomtam a
hüvelykujjamat, és hétszer elénekeltem neki a „belső szem altatódalát”.
Sikerült. Anya minden hasonló vérciki technikája hatékony. Orion már
aludt is.
Húsz percig durmolt, aztán felrezzent a reggelit jelző csengőre. Nem
húztam vissza az ágyba. Úgy nézett ki, mintha öt órát aludt volna.
– Segíts felkelni! – kértem. Ebben a suliban nincs betegszabadság.
Ha valaki egész nap a szobájában marad, csak azt éri el, hogy azok a
lények, akik éjjel nem jutottak semmiféle csemegéhez, délben újra
próbálkozhatnak egy nasival. Ezért egyetlen élő diák sincs a cellájában
napközben. Ebből adódóan mindenféle megfázást és influenzát
rendszeresen elkapunk. Nagyjából négyezer diák tanul a suliban, és az
elsősök lenyűgöző választékban hordják be a vírusokat és egyéb
fertőzéseket minden tanév elején. Amikor ezek már mindenkin
végigmentek, más rejtélyes nyalánkságok ütik fel a fejüket. Talán apró
malifikáriák. Cukiságok.
A kimerültségtől és a letaglózottságtól bele sem gondoltam, milyen
látszatot keltünk, ha együtt jövünk ki a szobából fáradtan és nyúzottan.
Másokat is felébresztett a csengő, a körülöttem lakók is velünk együtt
léptek ki a folyosóra, és persze mire a menzára értünk, körbefutott az
iskolán a hír. Olyan sebesen terjedt a pletyka, hogy a New York-i enklávé
egyik tagja reggeli után félrevonta Oriont, és számonkérte rajta, hogy mégis
hogy képzelte ezt.
– Orion, ez egy malifikár! – ért el hozzám a hangja. – Jack Westingnek
tegnap éjjel nyoma veszett, és El ajtaja előtt találták meg a cipője
maradványait. Megölte, érted?
– Én öltem meg, Chloe! – vágott közbe Orion. – Jack volt a malifikár. Ő
végzett Luisával.
A hír összezavarta Chloét, ezért nem nyaggatta tovább Oriont a
kiábrándító párválasztása miatt, ezért a nap végén Orion volt az egyetlen
ember a suliban, akinek sejtelme sem volt a románcunkról, és arról, hogy a
maradék józan eszünket eldobva még kufircoltunk is éjjel. Majdnem
szórakoztató volt. A New York-i enklávé tagjai nagyon aggódtak: láttam,
hogy az évfolyamtársaink a végzősöket is beavatják ebédszünetben, és
közben annyi londoni enklávista kezdett kedvesen viselkedni velem, hogy
csakis valami titkos döntésre tudtam gondolni.
Persze nem miattam csinálták. Ha Orion tényleg belém zúgott, akkor
rajtam keresztül vezetett hozzá az út. Én pedig már korábban
kinyilvánítottam a londoni csoportnak, hogy örülnék egy meghívásnak.
Konkrétan nem kértem, mert nem álltam készen egy lenéző visszautasításra,
de elárultam pár embernek, hogy anya London környékén él, és rövid távú
céljaim között szerepel, hogy csatlakozzam egy enklávéhoz. Elvetettem a
magot, amely a záróvizsgák közeledtével, ahogy egyre jelentősebb tűzerőt
mutatnék fel, ki is hajtana. Az emberek akkor szeretnek ajánlatot tenni,
amikor a másik szemlátomást hajlik az alkura.
Nyilván nevetséges volt, hogy ennyire pánikolnak és keresik a kegyeimet
egy alig kétnapos állítólagos szerelmi viszony miatt, de Orion pont ezt az
eszelős imádatot váltotta ki az emberekből. Mulatságos lett volna, ha nem
bizonyítja, hogy önmagamban teljesen értéktelen vagyok. Ráadásul az alig
begyógyult szúrt sebem is megmérgezte a hangulatomat.
Ettől függetlenül kihasználtam, hogy álló nap jó helyeket és kisebb
szívességeket ajánlanak fel nekem. Szükségem is volt erre az előnyre, hogy
átvészeljem a napot. Már túlteljesítettem az éves követelményt, és bár a
fennmaradt időt a záróvizsgákra való készüléssel akartam tölteni, pihenésre
kellett pazarolnom, míg a többi gürcölő tanuló körülöttem csak növelte az
esélyeit. Meg sem próbáltam tanulni, csak tartalékoltam az energiát, és este
fel is használtam valamennyit a kristályomból egy erőteljes éjjeli védőigéhez.
Úgy aludtam, mintha Égisz-pajzs lett volna az ajtómon.
Másnap reggel leesett a gyógyítótapasz. A sebhely is elhalványult, épp
csak egy kicsit sajgott. Annál jobban fájt a fejem a következő
műhelymunkás határidőm miatt. Ha ugyanis valaki nem végzi el időben a
kiszabott feladatot, a befejezetlen tárgy a megadott időpontban
megelevenedik, és a belepumpált erővel üldözni kezdi készítőjét. Aki
elővigyázatosságból kevés erőt pumpál a munkájába, vagy rosszul végzi el
azt, magára vonja a felhasználásra szánt nyersanyagok haragját: külön-
külön kelnek életre, és rátámadnak. Hatékony nevelési módszer. Hathetente
kapunk új feladatot. A legutóbbi projektnél három dolog közül
választhattam: készítek egy delejgömböt, amely bármilyen csoportot
őrjöngő, önmagára támadó csőcselékké változtat, alkotok egy óraműférget,
amely belerágja magát az ember fantáziájába, és éjjelente ráuszítja a
legszörnyűbb rémálmait, amíg bele nem őrül, esetleg létrehozok egy
varázstükröt, amely képes megmutatni a jövőt, és alkalmasint útbaigazítást
is ad.
Nem nehéz elképzelni, milyen tanácsokkal látna el, én is sejtettem. A
tükröt ráadásul tízszer olyan bonyolult volt elkészíteni, mint a másik kettőt.
De ha a másik kettő egyikét készítem el, tuti bevetésre fog kerülni
valamikor, ha nem általam, akkor mások által.
A keretet már kialakítottam sima vasból, és elkészítettem hozzá a hátsó
lemezt, amelyre a mágikus ezüst kerül majd. Arra viszont mérget vettem
volna, hogy az ezüstöt legalább tucatszor kell majd kiöntenem az áhított
eredményhez. A legmagasabb szintű alkímiát és inkantációt kellett
felhasználni hozzá, és bonyolította a helyzetet, hogy több tantárgyból is
kellett meríteni hozzá – kivéve, ha mindegyik tárgyból segített egy
szakértő, amire nem sok esélyt láttam.
De ezen a napon minden máshogy alakult. Aadhya mellém ült
reggelinél a hosszú padon, és felajánlotta, hogy velem jön a műhelybe.
– Ma semmit sem tudok csinálni a fáradtságtól, de nem húzhatom tovább
– mondtam neki, és vázoltam a feladatot.
– Bakker. Ezt te választottad? – kérdezte. – A varázstükör végzős
furfangszakosoknak való.
– A többi még rosszabb volt – vágtam rá, de nem fejtettem ki. A gömböt
egy tanóra alatt összetákoltam volna egy maroknyi üvegszilánkból. Igaz,
kellett volna valamelyik diáktársam vére is, de nem lehet kényeskedni. –
Neked mi a feladatod?
Aadhya egy pajzstartót készített, vagyis egy nyakba akasztható és
csuklóra köthető amulettet, amely tartotta az ember védőpajzsát, így
mindkét keze szabad maradhatott. Állati hasznos volt, és nem is tartott
sokáig elkészíteni: Aadhya ládájára pillantva rögtön láttam, hogy már fél
tucatot elkezdett, mert cserére is akart tartalékolni, hogy kihozza a legtöbbet
a projektből. Persze, ő furfangszakos, de akkor is irigylésre méltó.
Hunyorogva nézett rám, aztán így szólt:
– Könnyebb lenne kiönteni, ha egy furfangossal és egy alkimistával
együtt csinálnád.
– Utálok segítséget kérni – közöltem. Az igazat mondtam. – Alig három
hét van az év végéig. Mindenki elfoglalt.
– Én spórolhatok neked egy kis időt, ha találsz egy alkimistát – vetette
fel Aadhya, és nyilván az járt a fejében, hogy együtt dolgozhatna Orionnal.
– Ha aztán engeded használni a tükröt.
– Amikor csak szeretnéd – válaszoltam. Részemről előnyös alkut
kötöttem, olyannyira, hogy majd valami más módon kell kárpótolnom,
különben megharagszik, mert az első próba után nem fog neki tetszeni a
tükör, hacsak nem valami olyan eszközt hozunk létre, amely a legpompásabb
színben tünteti fel a jövőbeli terveinket, önmagunkat pedig mérhetetlenül
okosnak és szépnek – az első nagy koppanásig.
 Orionon kívül én sem tudtam másra gondolni, és vonakodva fel is
kértem segítőnek ebédnél. Gondoltam, kihasználom a kis helyzeti előnyt,
mielőtt rájön, hogy állítólag járunk, és kerülni kezd, felhagyva fehér
lovagokat meghazudtoló mentőakcióival. Tegnap magában motyogva ellen
őrzött kajaszünetekben, és nem tiltakozott, amikor Aadhya vagy Ibrahim
odarángatta az asztalomhoz. Nagyon irritáló volt, hagytam is, hogy Ibrahim
halálra zaklassa a kérdéseivel vacsora alatt – „Még mindig nem hiszem el!
Hogy végeztél egyedül egy lélekfalóval?”, „Adj tanácsot, légyszi, agonis-
taként az ezüstöt vagy az aranyat szereted jobban?”, és a többi –, de hülye
ötletnek bizonyult, mert a hangos hősimádat még jobban bosszantott, ezért
végül rászóltam Ibrahimra, hogy fogja be, ne viselkedjen úgy, mint egy
szédült sztárhajhász, vagy húzzon egy másik asztalhoz. Elhallgatott,
elszégyellte magát, de közben dühösen nézett rám. Én viszont keményen
álltam a tekintetét, és ettől az a balsejtelme támadhatott, hogy iszonyú
sorscsapás vár azokra, akik engem felbosszantanak. Összerezzent, és
látványosan a hátam mögé révedt, a semmibe.
Mindenesetre ebédidőben néhányszor odakaptam a hasamhoz, és össze-
összeránduló arccal álltam a sorban. Nem is kellett sokáig várnom Orionra,
akinek a mögöttem álló lányok készségesen és vigyorogva szorítottak
helyet a sorban. – Persze, Orion, gyere csak! – mondták neki, amikor
engedélyt kért tőlük.
– Jól vagy? – kérdezte tőlem.
– Alakul – feleltem. Nem hazudtam, ráadásul évődésnek sem volt utolsó
a hallgatózó többiek kedvéért. – De a műhelymunkával kicsit le vagyok
maradva. Aadhya megígérte, hogy segít, de egy alkimistára is szükség
lesz… ez olyan három tantárgyas projekt.
Nem véletlenül tűnt olyan kínosan fapados felkérésnek, mert valóban az
volt, ugyanakkor nem akartam finomkodni, és Orion sem tartott rá igényt.
– Segítek – vágta rá.
– Pompás – feleltem. – Ma este vacsora után? – Orion bólintott, és most
sem kért cserében semmit, még több vizet hajtva a malmomra. Egyszerre
lett úrrá rajtam az ingerültség és a nagylelkűség, ezért hozzátettem: – Nem
ajánlom a rizspudingot. – Orion erre körülnézett, és odasietett egy nyúlós
nyűvekkel teli tálcához. Ez a fajta fotyogva felbugyog a beledugott
kanalakon, és csontig leszopogatja az ember ujjait, ha nem rántja el
gyorsan. Úgy viszont hat másik sorban álló diákra is ráfröccsenne, és az ő
húsukat is élvezettel elmajszolná, tovább szaporodva.
Az asztalhoz mentem. Orion tíz perccel később érkezett. Halvány
szürkéskék füst gomolygott a nyomában, és félig üres volt a tálcája. Az
utána következőknek még kevesebb étel jutott, amiből arra következtettem,
hogy a nyűvek kinyúvasztásának egyszersmind a svédasztal is áldozatául
esett. Nem is fogják újratölteni, amíg az évfolyamunk utolsó képviselője el
nem halad előtte és meg nem érkeznek a másodikosok. Kicsit elfordulva a
szememet forgattam, aztán amikor Orion mellém ült, rátettem a második
dobozos tejemet és zsemlémet a tálcájára. Akkora zaj és kavarodás támadt a
hátam mögött a pultnál, hogy észrevétlenül tudtam repetát lopni.
Sarah és Alfie megkért, hogy üljek át a londoni enklávé asztalához.
Nekem viszont több eszem volt annál, mint hogy dobjam miattuk Liut és
Aadhyát, ezért összedugták a fejüket, és úgy döntöttek, hogy ők költöznek át
hozzánk. Ez nagy leereszkedés volt részükről, de így meglepően ütős
asztalnál találtam magam. Nkoyo, Cora és Jowani sok más nyugat- és dél-
afrikai diákkal alkottak szövetséget, Aadhyának viszont a furfangszakról
van rengeteg támogatója. Amíg az enklávistákra nem vethettem ki a
horgomat, ők voltak a legmagasabb rangú szövetségesek közel s távol, most
viszont ezt a korábbi hiányosságot is pótoltam.
Aztán Orion leült mellém. Aadhya úgy telepedett le a padra, hogy
amikor Orion elég közel ért, egy pillanat alatt le tudta olvasni az arcáról a
szándékát, és gyorsan arrébb csúszott. Ez volt a kegyelemdöfés. Mindenki,
aki látta, meggyőződött róla, hogy totálisan elbűvöltem Oriont, és
megállíthatatlanul gyűjtöttem az erőforrásokat ezzel a hatalommal azok
között, akik korábban épp csak megtűrtek. Tuti azt hitték, hogy
ugródeszkának használom a hőst magam és a csapatom számára, mert be
akarok kerülni valamelyik nagy enklávéba, és London nyitott is felénk.
Penge stratégia lett volna ettől az elméletben létező, ármányos Galadrieltől.
Chloe és Magnus – New Yorkból – egy perccel később hagyták ott a
sort. Féltucatnyian zsongták körül őket a szokásos utánfutóik közül, és
négyen foglaltak nekik helyet a legjobb asztalnál, ám amikor meglátták a
mellettem ülő Oriont, látványosan meggondolták magukat. Sietve pusmogtak
valamit egymás között, majd odajöttek hozzánk, elfoglalták a megmaradt
helyeket az asztalunk sarkainál – a két utánfutóval a szélen –, és hagyták,
hogy gyámoltalanná vált udvartartásuk többi tagja nélkülük csoszogjon
tovább a másik asztal felé.
– Ideadnád a sót, Sarah? – kérdezte Chloe mézesmázosan, de a szíve
mélyén valószínűleg tűzvészt kívánt a fejükre, ha kivetik a hálójukat
Orionra. Aztán hozzám fordult: – Jobban érzed magad, Galadriel? Orion
mondta, hogy Jack majdnem megölt.
Már csak ez hiányzott. Szerettem volna Orion érdemtelen fejére borítani
a tálcámat, leüvölteni Sarah, Alfie, Chloe és Magnus fejét, és felgyújtani az
egész brancsot. Nem volt köztük egy sem, aki miattam jött volna oda. Chloe
még a nevemet is megkérdezte valakitől, az biztos. Valami azt súgta, hogy
Aadhya, Nkoyo és Liu sem sokkal jobb náluk – bár abban biztos voltam,
hogy ha ennek vége, utána is hagyják majd, hogy az asztalukhoz üljek, mert
megmutattam nekik, hogy ha módom van rá, lerovom nekik az
adósságomat, és elég okosak is voltak ahhoz, hogy értékeljék a bizonyított
korrektséget. De ha Orionnak elege lesz belőlem, és átvándorol egy zöldebb
és sokkal ártatlanabbnak látszó legelőre, ők is csak hellyel-közzel fognak
megtűrni maguk mellett. Akkor az enklávisták is kimutatják majd, hogy
csak porszem vagyok a lábuk alatt, és kizárólag a vakszerencsének
köszönhetem, hogy egy kis időre látszólag befogadtak.
– Remekül vagyok, köszönöm – feleltem ridegen. – Chloe, ugye? Még
nem beszélgettünk.
Nkoyo hitetlenkedő pillantást vetett rám az asztal fölött – az
enklávistákkal senki sem viselkedik lekezelően, a nevük pedig közkincs –,
ám Orion gyorsan felkapta a fejét:
– Bocs… ez itt Chloe Rasmussen és Magnus Tebow, New Yorkból –
hadarta, mintha kényszerítették volna rá, hogy bemutasson a barátainak. –
Ő pedig Galadriel.
– Örvendek – bólintottam.
Alfie nyilvánvalóan azt szűrte le a viselkedésemből, hogy London
jobban tetszik, mint New York, ezért mosolyogva közelebb hajolt.
– El, te ugye London közelében laksz? Nem ismerjük esetleg a
családodat?
 – Félreeső helyen lakom – vágtam rá, és faarccal ültem tovább. Ha
kiejtem anya nevét, azonnal képben lesznek. Mindenki. De az ő nevére
még annyira sem akartam támaszkodni, mint arra, hogy Orion állítólagos
barátnője vagyok. Aki Gwen Higgins lányával akarna barátkozni, az velem
szóba sem állna.
Szóval inkább egész ebéd alatt gorombán viselkedtem az iskola
legnépszerűbb és legerősebb tanulóival, félig-meddig keresztülnéztem
rajtuk, csak Aadhyával és Orionnal vitattam meg a tükörfurfanggal
kapcsolatos kérdéseket, és latint gyakoroltam Nkoyóval. Egész jó üzletet
kötöttem vele előző nap. Adtam neki egy másolatot a halandóláng-igéből.
Extrém húzásnak tűnhet, de maga az ige nem szó szerint halandó lángot
vet be, hanem egy változtatható erősségű tűzvarázslat. A legtöbben imádják
az ilyeneket, mivel a siker szinte garantált, és mindig más eredményt hoz az
affinitás és a belepumpált manamennyiség fényében. A kétbalkezes
gyerekek is meg tudnak vele gyújtani egy gyufát, és látványosan
fejlődhetnek benne. A hozzám hasonlók tucatnyi gyerek életerejét is ki
tudták vele szívni, sőt levegőbe repíthetnék a fél iskolát. Szuperpraktikus!
Nkoyo számára fantasztikusan hasznos lángfa-ligetként szolgálhatott,
ezért valami hasonlóan értékes dolgot akart adni érte – nem is ellenkeztem.
Azt mondta, választhatok két varázslatot, és én ráböktem két kisebbre,
amelyekhez alig kellett mana: az egyik egy vízdesztilláló ige volt, amely
megtisztítja a koszos vizet, hogy ritkábban kelljen kimennem a mosdóba, a
másik egy elektronvonó ige, amivel össze lehet gyűjteni a környezetből a
szabad elektronokat egy erős áramütéshez. Az első sor láttán rögtön tudtam,
hogy illik az affinitásomhoz – kínzáshoz végképp ideális lenne –, és adhat
némi mozgásteret egy összecsapásban, egy rövid szünetet, amíg elfuthatok
vagy feltupírozhatok egy nagyobb varázslatot.
Jóformán én vagyok az egyetlen diák a suliban, aki hajlandó nagy
arkánumokat kicsire cserélni. Amúgy is elég nehéz kategorizálni őket, nem
is tanulunk erről, csak egyiket-másikat erősebbnek hisszük, és egyesek
kifulladásig képesek vitatkozni azon, hogy egy mérsékelten erős ige
nagynak vagy kicsinek számít. A lángfal viszont egyértelműen nagy, míg a
vízdesztillálás és a manakímélő áramütés határozottan kicsi, ezért Nkoyo
lelkiismeretesen hozzácsapott néhány szépségtrükköt: egy hajfonó-, egy
csinosító- és egy illatosítóigét, amelyekkel feltehetőleg arra célzott, hogy
sűrűbben is mosakodhatnék. Utalások nélkül is tisztában voltam ezzel, de ha
a bűz és a túlélés között kellett választanom, inkább vállaltam a bűzt. Amióta
a suliba járok, hetente legfeljebb egyszer zuhanyozom, sokszor még
ritkábban.
Elképzelhető, hogy ezért sincsenek barátaim, de ez a tyúk és a tojás
dilemmája: az, akinek nem segítenek a barátai tisztálkodni, nem engedheti
meg magának az ápoltságot, ebből a környezet látja, hogy nem védelmezik
elegen, és arra következtet, hogy értéktelen szövetséges. Ettől függetlenül
senki sem jár naponta zuhanyozni, és igyekszünk olyan embert hívni
magunkkal a mosdóba, akire szintén ráfér egy kis kozmetikázás, így a
számla mindig kiegyenlített. Csak az a bökkenő, hogy engem soha nem
hívnak. Nem bántam, hogy lesz néhány szépségtrükk a tarsolyomban, bár a
csinosítóigét nem mertem volna kipróbálni, mert attól féltem, hogy a végén
a nyakamon marad egy rakás őgyelgő kretén, akik csüggedten könyörögnek
azért, hogy szolgálhassanak.
Elégedettek voltunk az üzlettel, és nyitottak voltunk az újabb
csereüzletekre. Ugyanakkor sem Nkoyo, sem Aadhya nem akart a
londoniak vagy New York-iak fejére csinálni, ezért amikor mindenkit
levegőnek nézve velük beszélgettem, idegesen sandítottak az enklávisták
felé – akik nem értették, miért nem omlok a lábuk elé befogadásért
esedezve. Persze a hátuk közepére nem kívántak, de ott ült mellettem Orion,
és kócos fejét a tányér fölé lógatva lapátolta befelé a tőlem kapott repetát.
Sarah és Alfie felvették az angolos pózt, vagyis furcsa, pökhendi
önkritikával beszélgettek arról, hogy milyen nehézkesen haladnak az összes
tárgyból, mennyire reménytelen esetek, holott mindketten az élvonalba
tartoztak. Mit is várhatnánk olyanoktól, akik születésüktól fogva a világ
egyik legerősebb enklávéjában nevelkedtek? Chloe közben felvette a
védekezőtaktikát, és mindenféle Orionnal közös emléket mesélt New
Yorkból. A fiú időnként morrant egy szórakozott választ.
Magnus hallgatott. Nyilván nem volt annyira kulturált és művelt, hogy
pókerarccal hallgassa az idegesítően viselkedő embereket, ahogy bizonyára
azt sem élvezte, hogy folyton másodhegedűs a saját társadalmi csoportjában.
Ha Orion nincs, ő lett volna a legesélyesebb az évfolyam alfahímje címre.
Láttam rajta a kínlódást, de én is szenvedtem, és nem hiányzott hozzá még
az ő baja is. Ahogy anya mondaná, a harag rossz vendég: bejelentés nélkül
jön, és sokáig marad. Épp elkezdtem gyakorolni a nagy levegővétel és
központmegtalálás technikáját, hogy észszerűbb udvariassággal
fordulhassak az asztalnál ülő enklávistákhoz, és mindegyiknek mondjak
valami kedveset, amikor Magnus besokallt, és közelebb hajolt:
– Szóval, Galadriel… iszonyú kíváncsi vagyok rá, hogy… hogy tartottad
kint a malikat egész éjjel?
Arra célzott, hogy valami mágikus védőpajzzsal hódítottam meg
Oriont, azzal változtattam biztonságos szerelemszentéllyé a szobámat, a fiú
odaadó figyelméért cserébe. Logikus feltételezés, de felettébb kellemetlen,
főleg mivel a kérdés áthallatszott a szomszédos asztalokhoz is. Megint
dühbe gurultam, a szemébe néztem, és sziszegve vágtam rá – amikor
nagyon mérges vagyok, mindig sziszegek, akkor is, ha a válaszban nincs
„sz” betű:
– Nem tartottuk kint őket.
Bár ez volt az igazság, az én számból úgy hangzott, mintha a malikkal
együtt bujálkodtunk volna. Végül is Orion bizonyos értelemben ezt tette,
vagyis ebben sem hazudtam. Mindenki ösztönösen elhúzódott tőlem,
Magnus pedig, akit szinte orrba vágott lesújtó tekintetem, elsápadt.
Kellemes lakoma volt, na.
 5. fejezet:
Szirénpókok

Az ebédnél bemutatott műsorom után biztos voltam benne, hogy Oriont

enklávista haverjai a lehető leghamarabb félrevonják és kiokosítják arról,
hogy miért nem szabad velem járnia – ez esetben pedig kénytelen lesz
rádöbbenni, hogy miket pletykálnak rólunk. Akármennyire ki voltam
akadva, felfogtam, hogy nagyon szűk a mozgásterem, ezért, amikor
visszavittük a tálcáinkat, félrehívtam Aadhyát, és így szóltam hozzá: – Meg
tudnánk csinálni az ezüstöntést most azonnal, tanítás alatt? – Valószínűleg
azért egyezett bele, mert úgy érezte, egy komplett őrültnek nem mondhat
nemet. Ami Oriont illeti, ő csak vállat vont: – Ja, miért ne? – Így hát
mindhárman elindultunk a műhelybe, mielőtt valamelyik New York-i
megállíthatta volna Oriont.
A tanítási nap közepén könnyebb volt lejutni a műhelybe. A legtöbb diák
az év vége felé már kerülte azt a helyet, de legalább ki voltak világítva a
lépcsők és a folyosók, ráadásul másokkal is találkoztunk odalent: három
végzős kihagyta az ebédet, és lázasan dolgozott egy fegyveren, amelyet
nyilván a záróvizsgán akartak bevetni. Az egyik első padra telepedtünk le,
aztán Orion elkísért a projektládámhoz – odaadtam neki a kulcsot, és
engedtem, hogy kinyissa, mert ez mindig elég kellemetlen élmény –, ám
miután semmi sem ugrott ránk belőle, kivettem belőle a tükörkeretet, és az
összes kelléket a padhoz vittük, ahol Aadhya már beröffentette a kis
gázégőjét, nem tíz perc bénázással, ahogy én szoktam.
Miattam nem igyekezett volna, de Orion jelenlétében erős késztetést
érzett a villogásra, és sokkal ügyesebbnek bizonyult, mint hittem. Igazi
varázslatot nem volt hajlandó bemutatni, hiszen ahhoz a saját készletéből
kellett volna manát áldoznia, és azt nem teszi meg az ember csak úgy egy
viszonzott szívességért, viszont felajánlotta, hogy védőkört von körénk, ami
kritikus kérdés volt. Felállította a kerítést, Orion pedig biztos kézzel, lazán
kutyulta az ezüstöt, mintha nem abból az elképesztően nehezen
összegyűjtött, hatalmas készletből dolgozna, amit az előző hetek során
csempésztem ki az alkímialabor raktárszekrényeiből. Semmivel sem volt
kellemesebb, mint a műhelyből kölcsönözni. Orion laza mozdulatai viszont
arról árulkodtak, hogy ő bármikor hozzájuthat egy holdfényben nyíló
varádicshoz vagy egy zsák platinumforgácshoz. Biztos így is volt.
– Oké, Orion, légyszi, öntsd bele a közepébe, a lehető legmagasabbról!
– mondta Aadhya, aztán odafordult hozzám, és kioktató hangnemben
folytatta, amit kénytelen voltam lenyelni. – El, ügyelj rá, hogy húsz foknál
kisebb szögben döntsd meg a felületet! Fontos, hogy a közepe felé folyjon
az ezüst, és spirálformában töltse be. Szólok, ha jöhet az inkantáció.
Az inkantáció fizikai anyagba kényszerítése – az ige varázserejének
megőrzésével és folyamatosságának garantálásával – a legtöbb diák
számára a legnehezebb tananyag a furfangon belül, mivel az anyagok
fizikai természete ellenáll a velük szórakozó mágustanoncok szándékának,
így jókora erőt kell beleinvesztálni. Nem gondoltam ezt különösebb
gondnak, de az ördög a részletekben rejlett. Számítani lehetett rá, hogy
amint a varázslatom eléri az ezüstöt, annak elkezd bugyborékolni a felszíne.
Ha pedig buborékokkal keményedik meg, nem lehet majd tükörként
használni. Akkor aztán le kell csiszolnom a keretet, ismét begyűjteni az
anyagokat, és segítők nélkül próbálkozni újra. Egyedül az a célravezető, ha
tökéletesen egyenletesen juttatjuk az anyagba a varázslatot; ez a jó
furfangmesterek titka. Ezen kívül viszont az anyagfajták reakciójához is
érteni kell, hogy eredményesen noszogathassuk őket. Az meg nem az én
asztalom.
Én csak az erő mennyiségét tudtam növelni, történetesen egy római
malifikár kedélyes kis igéjével, amivel akár egy gödörnyi élő áldozatot is
pépesíteni lehetett. Ő ezek szerint még nehezebben csalta ki az életerőt az
emberekből, mint én, ugyanakkor az ő varázslata állt legközelebb egy
nyomáskamrához. Az inkantáció bő százhúsz latin nyelvű verssorból állt, és
felháborítóan sok manát igényelt, de égető szükségem volt a tükörre, és
Aadhya előtt úgy kellett tennem, mintha a kisujjamból ráznám ki az
egészet.
Úgy terveztem, hogy miután Orion nyilvánosan is ejt, nem csak hülye
kis ribancként fogok megmaradni a többi diák emlékezetében. Ezért kellett
magam mellé állítanom Aadhyát fő szövetségesként. Bazi nagy baráti köre
az egész sulit beszőtte, mindenféle amerikai, hindi és bengáli nyelven
beszélő tanuló és furfangszakos volt benne, és folyamatosan bővítette a
hálózatot, hogy még válogathasson is azok között, akik szívesen dolgoznak,
csereberélnek vagy furfangoznak vele. Tavaly nyélbe ütött egy nagy üzletet
néhány alkímiaszakos enklávistával, pár furfangszakos ismerősével, meg
egy-két szervizszakossal: így sikerült megjavítani kevesebb mint egy év
alatt a nagy alkímialabor mennyezetét, miután Orion a kimérával együtt a
fejünkre rántotta. Ha bebizonyítom neki, hogy jó hasznomat veheti a
záróvizsgán, elképzelhető, hogy a szövetségesem lesz, és még fényez is egy
kicsit, és senki sem fogja kétségbe vonni az igazmondását vagy az elméje
épségét. Jobb esélyünk lenne egy nagyobb csapat meghívójára is.
Amikor Orion csorgatni kezdte az ezüstöt, körkörös mozgással
félrebillentettem a tükröt, hogy a fém egyenletesen szétterüljön. Aadhya
tisztán és szabadon tartotta a szegélyét, egyetlen csepp sem futott ki, és
amikor az utolsó piros folt is eltűnt – pirosra színeztem a felületet, hogy
egyértelműen láthassuk, mikor vagyunk készen a lefedéssel –, Aadhya
megszólalt: – Kész! – Visszaraktam a tükröt az állványra, elmondtam a
tükörvarázslatot – csak arra félkristálynyi erőt használtam el –, majd a
tükör két szélére tettem a kezem, körülhatároltam a köztük lévő teret,
megköszörültem a torkom, és felkészültem a zúzóigére.
Természetesen pont ekkor hallatszott a kristálytiszta csilingelés a hátam
mögül, mintha melankolikus szélcsengő szólalt volna meg: egy szirénpók
esett az egyik fémpadra. A hátul ülő végzősök biztos korábban észrevették,
mert ők már felkapták a műhelymunkájuk kellékeit, és menekültek kifelé.
Hülyék lettek volna figyelmeztetni minket. Aadhya vett egy nagy levegőt,
és felkiáltott: – A rohadt életbe! – Ugyanekkor mintha egy másik
szélcsengő is megszólalt volna, nem összhangban az elsővel. Két
szirénpók is jött. Micsoda abszurd pech: az év második felében, a harmadik
vagy negyedik vedlésük után nem szoktunk szirénpókokkal találkozni,
ebben az időszakban már általában lent voltak a vizsgateremben, hálókat
szőttek, kisebb malifikáriákat majszoltak, és készültek a nagy lakomára.
Az új célpontra tartva megfordultam – inkább vállalom, hogy újra
elkészítem a tükröt, mint hogy sziréndaltól megbénult állapotban hagyjam a
véremet szépen lassan kiszivattyúzni a testemből –, ám ekkor Orion
felkapott egy közeli padon hagyott pörölyt, átugrott egy asztal fölött, és
természetesen mindenkit megelőzve lecsapott rájuk. Aadhya hangos
sikollyal, a fülét befogva bújt az asztal alá. Fogcsikorgatva merültem
mélyebbre az inkantációban, miközben Orion a kalapáccsal olyan lármát
csikart ki a szirénpókokból, mintha hat hatalmas orgona omlott volna össze.
Sikerült tökéletesen simára egyengetnem a tükör forró olajként fénylő
felületét, és még akkor sem inogtam meg a kántálásban, amikor egy irdatlan
szirénpókláb repült el a fejem fölött, nekicsapódott a falnak és visszapattant
róla, pont a mellettem álló munkaasztalra. Még ott is rángatózott egy
darabig, és valami földöntúli rémségekről szóló dalt csilingelt. Mire Orion
leengedte a pörölyt, és visszatántorogva a hogylétünk felől érdeklődött: –
Jól vagytok, lányok? –, az egész véget is ért, és az ezüstfelület buborékok
nélkül, laposan, fényesen, csodálatosan megszilárdult.
Aadhya reszketve mászott ki az asztal alól, és őszintén, rituálisan
megköszönte Orionnak a bátor leszámolást, miközben én becsomagoltam a
haszontalan, szemétre való tükröt. Talán bele is akart karolni Orionba a
műhelyből kifelé menet, de nem tette, és mire felért a lépcső közepére,
teljesen ki is józanodott. Odafordult hozzám:
– Jár még kredit ezért a tükörért? Mennyire vetemedett el? – Félig
lehúztam a védőrongyot, hogy megmutassam neki a felületet, és mire
ámulva kinyitotta a száját, már tudtam, mit fog mondani: – El sem hiszem!
Orion, mivel hoztad létre ezt a sima ezüstfelületet?
Felvittem a mágikus tárgyat a szobámba, és eltakartam vele egy
förtelmes foltot a falamon, amelyet egy elevenláng hagyott maga után.
Közben lejött róla a csomagolás, és mielőtt újra eltakartam volna, egy
rettenetes, világító félarc jelent meg a felületén kavargó mélységből,
mintha fortyogó kátránymedencéből nézett volna ki, és síri hangon ezt
mondta:
– Üdv néked, halálhozó Galadriel! Haragot vetsz és pusztulást aratsz,
enklávékat törölsz el a föld színéről, menedékeket rombolsz le,
gyermekeket szakítasz ki otthonukból, és…
– Jaja, megint a régi nóta – mondtam, és eltakartam. Egész éjjel
mormogott a lepel alatt, és időnként kísérteties jajgatásban tört ki, ragyogó
lila és neonkék fénybemutató kíséretében. Annyira fájt a hasam, hogy nem
bírtam aludni. A plafonon megjelenő, kaparászó kis malikat néztem, és a
végletekig kizsigereltnek éreztem magam. Reggel szinte magamon kívül
voltam a kábaságtól a fogmosás, reggeli és az első nyelvórák alatt, aztán
egyszer csak arra ocsúdtam, hogy felfortyanok valamin, amit Orion
történelemórán mond nekem, és akkor tudatosult bennem, hogy még mindig
mellettem van. Megint szívesen leharaptam volna a fejét, de idejében
visszafogtam magam, és sandítva szemügyre vettem. Biztos, hogy a barátai
már alaposan kioktatták velem kapcsolatban, és feltehetőleg könyörögve
kérték, hogy dobjon. Mégis, mit képzel?
– Azt hiszem, van egy jó hírem – szólítottam meg ingerülten az étkezőbe
menet, ugyanis tanítás után sem szakadt le rólam. – Ha valaha mégis
malifikárrá változnék, megígérem, hogy elsőként te fogod megtudni.
– Ha el akarnál fajulni, már megtetted volna, csak hogy elkerüld a
segítségemet – mordult rám, és annyira betalált, hogy önkéntelenül is
hangosan felnevettem. Chloe és Magnus épp ekkor érkeztek az étkezőbe a
másik irányból, és mindketten olyan zordan és lesújtóan néztek rám, mintha
a záróvizsga szörnyeivel akadtak volna össze.
– Orion, reméltem, hogy összefutunk – szólalt meg Chloe. – Akadt
egy kis gondom a fókuszfőzetemmel. Ebéd alatt ránéznél a receptre?
– Hogyne – vágta rá Orion. Hatásos támadás volt. Két választást hagytak
nekem: tovább kullogok Orion nyomában levakarhatatlan barátnőként, vagy
– amit végül meg is tettem – leülök egy üres asztalhoz a tálcámmal.
Annyira elvonta a figyelmemet, hogy túl korán érkeztem, és hiába is
akartam volna bárkihez puhatolózva csatlakozni. Leraktam a tálcámat egy
üres – de legalább viszonylag jó helyen lévő – asztal közepére, benéztem
alá, ellenőriztem az összes széket körülötte, és egy gyors tisztítóvarázslatot
is elvégeztem a felületén. Akadt rajta néhány gyanús folt, valószínűleg egy
végzős ebédjéből, de ha nem vetem be a tisztítóigét, talán valami nagyobb
szörnyűséget találok. Egy csipetnyi tömjén elégetésével a plafonon
ólálkodó esetleges további érdeklődőket is elüldöztem. Mire végeztem és
leülhettem, újabb diákok érkeztek az ételpult felől. Rögtön kiszúrták, hogy
Orion a New York-i enklávé asztalánál ül, én meg egyedül egy másiknál.
Háttal ültem a sornak. Ez a biztonságosabb – ha valakinek nincsenek
barátai –, mivel így közelebb lehetünk a mozgó diákok tömegéhez, és
jobban láthatjuk az ajtót is. Eltökélten falatozni kezdtem, előttem a nyitott
latinkönyvvel. Nem fogok kuncsorogni olyanoknak, akiket Orionnak
köszönhetően könnyen odavonzottam az asztalomhoz az elmúlt napokban.
Majd ők eldöntik, mit akarnak. Nem is baj, hogy Orion ma máshol ül,
legalább mindenki kimutatja a foga fehérjét. Még örültem is neki.
Már majdnem sikerült meggyőznöm magam. Majdnem. Nem kértem
Orion segítségéből, nem hiányzott a társasága, és nem hiányoztak a jó
szélben csatlakozó utánfutók sem, ugyanakkor… meghalni sem akartam.
Nem kívántam leugró koloncot a nyakamba, vagy padlóból kipattanó
anoxientaspórákat, és nem vágytam rá, hogy valami csúszómászó zuhanjon
a fejemre a mennyezet csempéi közül, ugyanis ilyen sorsra jutnak azok,
akik egyedül ülnek egy asztalnál. Az utóbbi három évben minden egyes
étkezés előtt alaposan meg kellett terveznem, hogyan fogom túlélni, és
borzasztóan belefáradtam – elegem lett mindenkiből, az ok nélküli,
igazságtalan gyűlöletből. Nem bántottam senkit. Próbáltam megfelelni, és
a végkimerültségig dolgoztam, nehogy bárkinek baja legyen velem.
Kimerítő ebben a dögletes intézményben vergődni, és örültem neki, hogy
naponta háromszor fél órát szusszanhatok, elvegyülhetek a diákok
tömegében, és úgy tehetek, mintha olyan lennék, mint bárki más, nem egy
népszerű enklávistalány, csak valaki, aki leülhet egy jó asztalhoz, rajzolhat
maga köré egy tisztességes védőkört, és néha az is előfordul, hogy valaki
nem széles ívben kikerül, hanem közelebb jön.
Ezen a napon azért nem terveztem meg ennyire az étkezést, mert
Orionnal együtt mentem be, és feltételeztem, hogy még egy ebédet
végigszínészkedek, de kiderült, hogy a földnél is butább vagyok. Én hívtam
ki a sorsot magam ellen. Ha várok egy kicsit, Liu, Aadhya vagy Nkoyo
asztalához is leülhettem volna. Talán. De talán ők is azt tették volna, amit
mindenki, akinek az asztala felé elindultam: odahívták volna magukhoz a
legközelebb őgyelgő tanulókat, nehogy maradjon nekem üres hely. Velük is
kakaskodnom kellett volna, mint előző nap az enklávistákkal, mintha abban
a hitben élnék, hogy egyenrangúak vagyunk. Nem voltunk azok. Bár együtt
nyomorgunk ezen a szar helyen, ők biztosan ki fognak jutni. Mindenféle
nagy hatalmú varázstárggyal rendelkeznek, meg a legjobb igékkel, védik
egymást, pumpálják egymásba az erőt, csak valami nagy pech miatt
bukhatnak meg. Egyébként várja őket otthon a gyönyörű enklávéjuk,
amelyet erős igék és lelkes, új őrszemtanoncok oltalmaznak. Csak
besétálnak a hálószobájukba, és elalszanak – nekik nem kell minden éjjel
segíteniük az anyjuknak védőköröket varázsolni az egyszobás jurta köré a
kaszabolós dögök ellen.
Alig voltam kilenc, amikor először megtámadtak. A malik ritkán
rontanak rá anyához hasonló, meglett varázslókra, a kisebbekre meg azért
nem fáj a foguk, mert bennük még nincs elég mana. De anya azon a héten
megbetegedett, heves láz rázta a testét, és miután delíriumba esett, a
kommuna egyik lakója kórházba vitte, én pedig egyedül maradtam.
Megettem a megmaradt hideg kaját, befeküdtem az ágyunkba, és
megpróbáltam elénekelni magamnak anya altatódalait, amelyeket minden
este hallottam tőle. Aztán valami kaparászás hallatszott a kerítés felől, és
apró szikrasugarak robbantak a bejárat előtt, az acélon csikorgó kés
hangjával. Magamhoz vettem a kristályt, amelyet anya a köre többi tagjával
együtt egész ősszel a nyakában viselt. Azt markolásztam, amikor a kaparó
befurakodott, először az ujjaival, aztán valami sokízületes végtaggal,
amelynek végén hámozókésszerű, hosszú karmok meredeztek.
Amikor beszakította az ajtót, felsikoltottam. Akkoriban még dédelgettem
egy olyan hagymázas elképzelést, hogy ha sikoltok, akkor valaki meg fog
menteni. Igazi gondtalan kiskölyök voltam, csak azzal törődtem, hogy én
szeretek-e valakit, vagy inkább utálok-e, ezért fel sem merült bennem, hogy
mások nem szeretnek engem, arra meg főképp nem gondoltam soha, hogy
ha nem szeretnek, a legjobb asztalnál is egyedül fognak hagyni az
étkezőben, és étlen-szomjan magamra maradok egy jurtában az anyám
nélkül, sőt a sikoltozásomra sem jönnek éjjel, amikor gyerekhangon, torkom
szakadtából üvöltök a villogó kés láttán. A második sikoly után sem jött
senki, amikor a kaparó másik karja is betekergett, és pengeujjaival úgy
hasogatta szét a védőköröket, mint az egérfogak a zsákot. Pedig biztos, hogy
hallották, mert az ajtón át láttam a domboldalon álló jurtákat, és tábortűz
körül ülő emberek körvonalai rajzolódtak ki közöttük.
Nem is baj, hogy nem láttam őket felállni és elindulni, mert a második
sikoly a torkomra fagyott, és a kaparó bejutott a jurtánkba, én pedig
megértettem, hogy egyedül ülök az asztalnál, és csak én menthetem meg
saját magamat, hiszen senkit sem érdekel a sorsom. Ők hoztak rossz
döntést, csak még nem tudták. Szerencséjük, hogy anya kristályát
markoltam, különben belőlük szereztem volna elég erőt a harchoz.
A kaparókat nem nehéz megölni, bármelyik valamirevaló elsős le tudja
őket szerelni egy primitív tompaütés-igével, amelyet második hónapban
mindnyájan megtanulunk malifikáriatudomány-órán, de én akkor még csak
kilencéves voltam, és kizárólag anya főzőigéjét ismertem, mert azt nagyon
gyakran hallottam. Egy állati típusú malin talán működött volna, de a
kaparókat nem lehet megfőzni: szinte teljesen fémből vannak.
Furfangmesterek alkotnak ilyeneket, és szándékosan vagy véletlenül annyi
értelmet csöpögtetnek a művükbe, hogy az egyszer csak felkerekedik:
elszökik manára vadászni, és közben páncélt és fegyvert szedeget magára. Ha
egy átlagos kilencéves varázsló kétségbeesésében főzőigével támadna le egy
kaparót, ellenfele talán szépen felforrósodna, és hideg pengék helyett izzó
késekkel szabdalná szét a gyereket. Nekem ellenben a kristály utolsó csepp
erejének felhasználásával sikerült elpárologtatnom a fémszörnyet.
Anya nem sokkal később hazajött. Hétköznapi betegségekre sem
gyógyítómágiát, sem gyógyszereket nem szeretett használni, mert szerinte a
betegség az élet része, és elég a pihenés, az egészséges étkezés és a ciklusok
tisztelete, ám a kórházban, az antobiotikumot csorgató infúzióra rákötve
egyszer csak arra ébredt az éjszaka közepén, hogy valamivel jobban van, és
eszébe jutott, hogy egyedül maradtam. Mire visszaért a jurtába, én már az
udvaron álltam, parázsló lángocskák maradványai között. A kaparó
fémrészei szinte azonnal cseppfolyóssá váltak, és sáros-csíkos
fémtéglalapként hömpölyögtek ki az ajtón, rámpához hasonlóan
hullámzottak le a dombról, hosszú cseppeket lövelltek szét, és az olvadt fém
helyenként a páfrányokat is lángra gyújtotta. Megint odakiáltottam az
embereknek, akik végül felkerekedtek, de csak a terjedő tűztől való
félelmükben, én meg figyelmeztettem őket, hogy maradjanak távol, mert
nem érdekel, ha meggyulladnak, sőt remélem is, hogy mind meghalnak, ha
pedig bármelyikük mégis közelítene, én magam fogom megpörkölni.
Anya utat tört magának köztük, és bevitt a jurtába. Akkor már egyforma
magasak voltunk, úgy kellett bevonszolnia. Sokáig sírt és ölelgetett forró,
izzadó karjával, én viszont rúgkapáltam, csapkodtam és ki akartam
szabadulni, aztán végül feladtam, és belecsimpaszkodva én is zokogni
kezdtem. Miután kimerülten az ágyra roskadtam, anya teát főzött és rendbe
hozta magát, és egy olyan varázsdallal ringatott álomba, amelytől az este
látott események másnap merő lidércnyomásnak tűntek.
Csakhogy a jurtánk előtt ott maradt a felforrt kaparó nyomában
megperzselődött ösvény. Valóság volt tehát, tényleg megtörtént, és onnantól
fogva nem volt megállás, mert már kilencéves koromban is pompás
lakomának láttak az éhes malik, és a tizennegyedik nyaram végére
éjjelenként öten is ránk támadtak. Anya nem volt többé dundi és rózsaszín.
A kommuna ügybuzgó női lakói gyakran szidták, hogy nem pihen eleget, és
engem még inkább korholtak, amiért több gondot okozok, mint amennyit
érek, bár fogalmuk sem volt róla, mennyit érek. Amikor felmerült anyában,
hogy nem szeretne a Solomanciába küldeni, mintha arra kért volna, hogy
nézzem végig, ahogy felfalják a malik, mielőtt engem is megesznek.
Ezért nem leszek biztonságban soha. Nem szusszanhatok. Még azt sem
hazudhatom magamnak, hogy ha kikerülök innen, minden rendben lesz.
Nem lesz rendben semmi, anya sem lesz rendben, ha együtt fogunk lakni,
mert a malik állandóan lesnek majd rám, az emberek pedig annyira utálnak,
hogy a sikoltozásomra sem jönnek segíteni. Ezért már leszoktam a
sikítozásról, de akkor ott az étkezőben szerettem volna felállni az asztalra és
rájuk üvölteni, pont ahogy annak idején ráordítottam a kommuna aljas
lakóira; el akartam mondani, hogy utálom őket, és öt perc békességért
szívesen felgyújtanám őket – miért ne tenném, hiszen ők is teljes lelki
nyugalommal végignéznék a tűzhalálomat. Kilencéves korom óta érlelődött
bennem az üvöltés, csak anya szeretete tudta megszelídíteni és bennem
tartani, de most már az sem volt elég. Anya sem volt elég. Egyedül nem
tudott megmenteni, ő sem volt rá képes, és ezúttal pár napra ostoba módon
elhitettem magammal, hogy vannak más kapcsolataim is, hogy mások is
segíthetnek a túlélésben – ennyi idő alatt megfeledkeztem róla, hogy
délibáb az egész.
Szóval ott ültem a tálcám és a könyvem fölé görnyedve, próbáltam
visszafojtani az üvöltést, és a szemem sarkából láttam, hogy Ibrahim felém
sandítva helyet foglal pár barátjával, arcán átsuhanó boldog vigyorral. Örült,
hogy Orion kiadta az utamat, és végül is én is erre vágytam, nem? Én
provokáltam ki azt a gúnyos mosolyt, hiszen le akartam pattintani, de akkor
is jobb lett volna, ha megrohad. Sarah és Alfie a londoniak asztalához ültek,
és gondosan kerültek a tekintetükkel, mintha hirtelen láthatatlanná váltam
volna.
Aztán Aadhya letette a tálcáját velem szemben, és leült. Egy pillanatra
összezavarodtam, és bambán pislogtam rá. Végül megkérdezte:
– Elcseréled az egyik tejedet valamiért? Az alsó tálcasor ocsmányul
festett, inkább elkerültem.
Egy pillanatra összeszorult a torkom, mintha megakadt volna benne egy
darab száraz kenyér. Aztán így feleltem:
– Ja, van egy extra adagom. – Átnyújtottam neki a másik doboz tejemet.
– Köszi – vágta rá, és adott egy zsömlét. Addigra már Liu is helyet
foglalt az asztalunknál egy írásórán szerzett barátjával. Aztán Aadhya mellé
ült néhány szervizszakos és pár Delhiből származó, angolt és hindit is
beszélő gyerek is, és mind köszöntek az asztaltársaságnak, amely megtűrt
magában engem is. Én is üdvözöltem őket, és érthetetlen módon egész
normálisnak hallottam a saját hangomat. Ekkor elment mellettünk néhány
mérsékelten szerencsétlen gyerek, akiket nem is ismertem, csak ültem az
asztaluknál előző héten – csak egy hét telt volna el azóta? Megálltak,
puhatolózva közelebb jöttek, és az egyik a padra mutatva megkérdezte: –
Foglalt? – Megráztam a fejem, ők pedig leültek, és bár tartottak némi
távolságot, mégiscsak a közelemben ültek. Végül arra járt Nkoyo is
Corával, meg pár másik barátjával együtt, és miközben odamentek egy
másik asztalhoz, odaköszöntek nekünk.
Nehezen tudtam visszafogni a kezem remegését, miközben óvatosan
apró darabokra tépkedtem a zsemlét, és minden cafatra rákentem egy
vékony sajtkrémréteget. Persze értettem, mire megy ki a játék. Pontosan
ez volt a célom, amikor Liu mellett akartam ülni és Aadhya segítségét
kértem a tükör elkészítéséhez. Megvillantottam előttük a
megbízhatóságomat, megmutattam, hogy ha a szerencse mellém szegődik,
kész vagyok megosztani azokkal, akik akár csak egy kis morzsát dobnak
nekem, és most reagáltak rá, sőt készen álltak több morzsát visszadobni.
Csak józanul cselekedtek, nem láthattak belém. Nem sejtettem semmiféle
csodát, nem kedveltek meg egy csapásra. De már nem akartam üvölteni,
mert legszívesebben sírtam volna, mint egy elsős év elején, akinek könnye-
taknya belefolyik a kajájába, míg az asztaltársai úgy tesznek, mintha nem
látnák.
Sikerült úgy átvészelnem az ebédet, hogy nem kerültem igazán kínos
helyzetbe. Aadhya megkérdezte, hogy megnézheti-e a tükrömet, én meg
igent mondtam, de hozzátettem, hogy valószínűleg átok került rá.
– Ne! Komolyan? – kérdezte.
– Ja, sajnos – feleltem. – Egész éjjel magyarázott, pedig nem is
kérdeztem. – Ha egy varázstárgy magától megnyilvánul, az alattomos
szándékokat mutat. Ezt Aadhya is tudta, és nem ok nélkül vágott bosszús
képet, hiszen ez azt jelentette, hogy a semmiért kockáztatta az életét, amikor
segített. – De megszereztem a szirénpóklábat – fűztem hozzá. A műhelyből
kifelé menet kaptam el, pont erre a pillanatra készülve. – Mit gondolsz,
tudnád valamire használni?
– Hogyne, szuper lenne! – enyhült meg Aadhya. A szirénpókok
páncéljából kiváló mágikus hangszereket lehet készíteni, ha az ember tud
velük bánni, márpedig Aadhyának ehhez volt affinitása. Megdumáltuk, mi
mindenhez kezdhet vele, és felajánlottam, hogy segíteni fogom egy
inkantációval, úgy legalább törleszthetek valamennyit. Liuval a történelem
záródogákról fecsegtünk, mivel mindketten részt vettünk az elitképzésben –
senki sem kívánkozik oda, hacsak nem akar végzős évfolyamelső lenni; az
iskola akaratunk ellenére szabja ki nekünk –, és mindkettőnknek húsz-
oldalas esszét kellett írnunk egy ősi mágikus civilizációról, de hogy még
cifrább legyen a történet, egy ismeretlen nyelvűről. Megállapodtunk abban,
hogy cserélünk: én írok a két Csou-dinasztiabeli enklávéról, ő pedig a
Pratishthana enklávéról, aztán lefordítjuk egymás fő forrásait.
Nagyjából ugyanakkor végeztünk az evéssel és takarítottuk le a
tányérjainkat, így senki sem maradt egyedül az asztalnál. Furcsa, reszketeg
állapotban mentem sínre rakni a tálcámat. Örültem, hogy Ibrahim áll
előttem: bámultam a tarkóját, és a gúnyos mosolyára gondoltam. Szerettem
volna megint haragudni rá, vagy csak egy kicsit neheztelni. De amikor
eltávolodott az állványról, rám nézett, és nem mosolygott, hanem meg volt
nyúlva az arca. Zavartan pillantottam rá, miközben Orion a hátam mögött
betolta a tálcáját egy rekeszbe, és bosszúsan megszólított:
 – Ez meg mit jelentsen? Valami problémád van Chloéval vagy
Magnusszal? – kérdezte, mintha én kerültem volna őket.
Rájöttem, hogy jogosan kérdezi. Ki ne ülne oda a New York-i enklávé
asztalához, ha megtűrik? Ki ne választaná inkább azt, mint hogy egyedül
ücsörögjön és mások leereszkedését várja?
– Aha, szóval az árnyékodban kellett volna kullognom – vágtam vissza.
– Bocs, nem tudtam, hogy függő státuszba kerültem. Azt hittem, először
rendesen térdre kell borulnom. Találj ki egy jelvényt, és osztogasd!
Legalább nézhetnéd, hogyan marakodnak rajta.
Pont olyan gonosznak éreztem magam, amilyen a megjegyzés volt.
Orion kicsit görcsösen elhátrált, és csak bámult: arca egyszerre volt mérges
és meglepett, és orcáin vörös foltok jelentek meg, a zöld pöttyök alatt,
amelyek valószínűleg a labormunka alatt fröccsentek rá.
– Tudod, mit? Menj a francba! – felelte fojtott hangon, majd gyorsan,
görnyedt vállal lelécelt.
Körülbelül öt csoportba verődtek a tanulók köztünk és az ajtó között, és
mindenki reményteljes és számító ábrázattal nézett a kivonuló hősre.
Ugyanazt a kalkulációt futtatták le az agyukban, amit én is minden nap
minden órájában, és mivel ők velem ellentétben nem csökönyös idióták
voltak, boldogan keresték Orion Lake kegyeit a túlélésük biztosítására. Még
azért is ölre mentek volna, hogy függő státuszba kerülhessenek tőle. Ő pedig
tudta ezt, mégis az én társaságomat kereste, és mivel már nem feltételezte,
hogy malifikárrá változhatok, valószínűleg azért tette, mert egyszerűen
együtt akart lenni valakivel, aki nem esik hasra előtte.
Kirázott a hideg a gondolattól: egy velejéig rendes ember képe sejlett fel
ebből, márpedig ő nem lehetett egyszerre rendes és gigantikusan nagy hős
is! Mással viszont nem tudtam magyarázni. Álltam az étkező közepén,
mialatt mindenki kifelé igyekezett, és egy kerek percig csak meredtem utána
ökölbe szorult kézzel, mert még mindig ki voltam akadva: haragudtam rá,
Chloéra és mindenki másra is körülöttem, még Aahdyára és Liura is, mert
majdnem elsírtam magam, amikor nagy kegyesen leültek az asztalomhoz.
Aztán utánamentem. Addigra a többiekkel együtt odaért a lépcsőhöz, de
nem ment fel a könyvtárba, mint mindenki más, hanem lefelé indult,
egyedül, hogy befejezzen valami alkímiafeladatot a laborban, afféle
tébolyultként. Vagy olyan idiótaként, aki jobban szereti a malik társaságát,
mint a talpnyalói hízelgését. Csikorgattam a fogam, de nem tehettem
semmit. Az első lépcsőszakasz közepénél értem utol.
– Csak emlékeztetnélek, hogy alig négy napja még sorozatgyilkosnak
tartottál. Akkor nem csoda, hogy nem fogtam fel, hogy szeretnéd, hogy
melléd üljek ebédnél.
Rám se nézett, csak feljebb rántotta a vállán a hátizsákot.
– Oda ülsz, ahová akarsz.
– Úgy is lesz – vágtam rá. – De mivel ennyire kiakadtál, legközelebb
előre bejelentem, hogy nem akarok az enklávista haverjaid asztalához ülni.
Ekkor már ingerülten nézett.
– Miért nem?
– Mert ők elvárják a térdre borulást.
Lassan kiegyenesedett a válla.
– Azt úgy hívják, hogy együtt leülni – helyesbített, és minden egyes szót
megnyomott. Fokozatosan enyhült a görnyedtsége. – Egy asztalhoz. Székekre.
Az emberek többsége nem háborúzik ebédnél, hanem eszik.
– Én más vagyok. Ráadásul már maga az ülésrend is hadüzenet, ha nem
vetted volna észre, ami elég gáz. Azt hiszed, mindenki az elragadó
személyiséged miatt akar a te asztalodnál ülni?
– Amire te persze immunis vagy – vetette közbe.
– Beletrafáltál – közöltem, de ő csak vigyorogva vizslatott hosszúra
nyúlt tincsei mögül, mint aki tudja, hogy füllentettem.
 6. fejezet:
Manifesztáció

Nem igazán tudom, hogyan szoktak az emberek a barátaikkal viselkedni,

mert nekem egy sem volt soha, de szerencsére Orionnak sem, ezért neki
sem voltak határozottabb elképzelései. Így jobb híján továbbra is
durvaságokat vágtunk egymás fejéhez, ami nekem könnyen ment, neki meg
üdítő új élményt nyújtott, mindkét irányban: nyilvánvalóan kisgyerekkora
óta belenevelték, hogy gálánsan bánjon az alacsonyabb rangúakkal.
– Szívesen reagálnék, de anyám nagyon ügyelt a jó modorra – közölte
másnap ebéd után, amikor távolabb rángattam a lefelé vezető lépcsőtől.
Hülye kis köcsögnek neveztem, amiért megint az alkímialaborban próbált
elbújni.
– Az enyém is, de hatástalanul – replikáztam, és fellökdöstem a könyvtár
felé vezető lépcsőn. – Nem érdekel, ha egyedül szeretsz ücsörögni egy
laborasztalnál, mint valami kísértet. Úgy is elég halálközeli élményt élek át
idebenn, hogy keresném a lehetőségeket.
Ha az embernek nincs műhelymunkás projektje – és védelmező barátai
–, igazi biztonságot csak a könyvtárban találhat, az volt a leghívogatóbb
menedék az egész intézményben. A magasra nyúló polcok belevesznek a
celláinkon kívül gomolygó sötétségbe, és nincs fölöttük annyi hely, hogy a
malik befészkelhessék magukat. Azon a szinte vízvezeték sincs. Aki vécére
akar menni, annak le kell sétálnia az étkezőhöz. Csak egészen parányi
szellőzők vannak. Dohszag és ódon papírszag terjeng, de azok nem
zavaróak. Mindenki szeret ott lógni, csak sajnos nem mindenkinek jut hely
az olvasóteremben. Ritka az igazi összetűzés a Solomanciában – magunkat
gáncsolnánk el –, de az enklávisták időnként összemarakodnak egy-egy
elsőrangú asztal vagy kiemelt olvasóhely miatt, főleg ha egy alváshoz is
alkalmas kanapéról van szó.
A félemelet szintjén van néhány kisebb olvasószoba, de mindegyiket
lefoglalta egy két-három kisebb enklávéból álló konzorcium, amelyik nem
elég ütőképes ahhoz, hogy a fő olvasóteremból hasítson le magának egy
ideális sarkot, de azért erős ahhoz, hogy kívül tartsa a betolakodókat.
Nkoyót elég gyakran meghívják arra a szintre a zanzibári és johannesburgi
tanulók. Akit nem hívnak, annak nem is érdemes felmennie, mert ha nagy
ritkán üresen is találjuk a zugokat, az első felbukkanó diák – akit legalább
három utánfutó fog követni – elüldözi onnan, még ha bőven van is hely.
Kivételesen nemcsak engem űznek el, hanem mindenkit, elvből: olyan
értékes kincs, hogy muszáj ellenőrzés alatt tartani.
Azokon kívül kizárólag a könyvállványok polcai és az állványok között
kialakított olvasókuckókban lehet dolgozni, de azok néha önkényesen
helyet változtatnak. Olykor kiszúrtunk egyet a könyvek teteje fölött, egy
jelzőtűzszerű zöld lámpaernyőt, ám mire befordulunk arra a sorra, már el is
tűnt. Ha mégis el tudunk foglalni egyet, és munka közben elszundítunk,
könnyen egy idegen, mohón sötét és homályos folyosón ébredhetünk,
amely tele van ismeretlen nyelven írott, málladozó tekercsekkel és
könyvekkel, és csak a jószerencse védhet meg minket az alamuszi
ólálkodóktól, miközben próbálunk visszajutni a helyünkre. A könyvtár
biztonságosabb, de nem biztonságos.
Sikerült szerválnom magamnak egy kuckót, egy ütött-kopott régi
asztalszörnyet, amely talán egyidős volt az iskolával. Egy kis beugróban
gubbasztott, amit észre sem vettek azok, akik nem mentek el a szanszkrit
inkantációk sorának legvégéig, hogy onnan forduljanak rá a következő
óangol inkantációs szekcióra. Arra szinte senki sem jár, jó okkal: már csak
morzsolódó tekercsek és faragott kőtáblák porosodnak a polcokon, totál
ismeretlen ősi alapnyelveken. Ha egy arra járó szerencsétlen véletlenül túl
hosszú ideig néz egy papiruszforgácsot, az iskola úgy dönthet, mostantól azt
a nyelvet kell tanulnia, és akkor aztán bajlódhat a varázsigék
kisilabilázásával. Így lehet belefulladni a varázslatokba: sorban kapunk egy
tucatnyit, amiket képtelenség megtanulni, hogy felhasználhassuk őket, de
nem ugorhatunk át másfajtákra, még cserebere útján sem. Akkor pedig az
addig megszerzett varázslatokkal kell gazdálkodnunk életünk végéig.
Tovább tetézi a bajt, hogy aki megragad a másodéves igék szintjén, annak
nincsenek túl jó életkilátásai. Az útvonal ráadásul a félemeleten lévő
kuckókat összekötő folyosók alatt bújik meg, ezért nagyrészt sötétségbe
vész.
 Ott találtam magamnak ideális helyet. Tavaly megkockáztattam, hogy
levágjam az utat, amikor egy különleges műhelymunka kedvéért a
szanszkrit, a hindi, a marathi, az óangol és a középangol nyelvű megkötő-
és kényszerítővarázslatok közös vonásait elemeztem. Tudom, lélekölően
hangzik, de az affinitásomnak pont megfelelt, és mentesített a nyelvi
záróvizsga alól. Egyébként egy olyan ötórás vizsga várt volna rám más
ízletes másodévesek társaságában, akik élvezettel szorítottak volna ki a
létező legrosszabb helyre. A téma félig-meddig garantálta a proto-indo-
európai szemináriumban való részvételt a következő évben, ahová mindig
legalább tíz diák járt – egészséges létszám egy végzős nyelvi csoportnak.
Viszont egy-két – pontosabban ötven – hivatkozásra is szükség van ahhoz,
hogy átmenjünk egy ilyen vizsgán. Az egyes nyelvi források felkutatása is
legalább fél órámba telt a munka minden egyes szakaszában.
Nem lehetett megtartani a könyveket – vagyis meg lehetett, éppenséggel
el lehetett őket rejteni egy sötét sarokban, be lehetett őket vinni a
szobánkba, vagy fel lehetett gyújtani. Senki sem állt volna elénk az ajtóban,
hogy fizessünk késedelmi díjat. De ha nem ügyelünk rájuk eléggé, másnap
már nem lesznek a helyükön, és nagy mázli kell ahhoz, hogy újra
megtaláljuk őket. Ezért én mindig visszarakom őket a helyükre, és elsős
korom óra hordok magamnál egy jegyzetfüzetet, amelybe felírom az összes
felhasznált könyv címét és iktatószámát, és belefirkantom, melyik sorban
találtam, hány oszlopnyira a végétől, a padlótól számított hányadik polcon,
és a közvetlen szomszédaik címét is feljegyzem. A legértékesebbeknek a
gerincét is lerajzolom vázlatosan színes ceruzával. Ennek köszönhetően
szinte bármikor megtalálom bármelyiket, a jegyzetfüzetet pedig jövőre, a
záróvizsga előtt valószínűleg jó sok manáért el fogom tudni adni egy
fiatalabb nyelvszakosnak. Ez az értéke a rengeteg belefektetett munkának.
Emiatt viszont, még mielőtt eszembe jutott volna asztalt keresni
magamnak, minden dolgozatírás idején rohantam a könyvtárba a lerövidített
ebéd után, hogy összeszedjem a szükséges könyveket, levigyem őket egy
üres tanterembe, negyven percig dolgozzak, majd visszavigyem, és
visszarakjam őket a polcokra, és végül vacsora után még egyszer
elvégezzem ezt az egészet, hogy összejöjjön a kétórás munka.
Életveszélyben sem tudtam volna saját olvasókuckót foglalni magamnak,
még a sötét zugokban lévő nyavalyás asztaloknál sem, ahol az ember csak a
saját manájával tud világítani.
Túl sok melót követelt egy ilyen egytantárgyas dolgozat apránkénti
összerakása, még úgy is, hogy a könyvek egyetlen sorban voltak, bár nem
egyetlen polcon. El kellett baktatni a szanszkritig, majd a modern indiai
nyelveken át a fő inkantációs sorig, és onnan rákanyarodni az óangolra.
Inkább megkockáztattam a rövidebb utat, és jutalomképpen feltárult
előttem a saját íróasztalom. Igen, egy közlekedő alatt van, de saját
lámpájának működtetéséhez elég egy csepp mana is, és emellett elég
takaros: tömör faasztal széles lappal, súlyos, faragott lábakkal, nyitott
oldalakkal, fiókok nélkül, vagyis nem nyújt búvóhelyet a maliknak.
Ráadásul két személy is elfér mellette, csak addig nem volt kit meghívnom.
Orion mindig kerülte a könyvtárat, mint a pestist, de mint kiderült, pont
ellenkező okból: amint belépett az olvasóterembe, minden második – az
ajtó felé néző – arc felemelkedett, és mosolyogva hívta magához. Mindenki
gyorsan végignézett a szomszédjain, és gondolatban kiválasztotta a két
leggyengébbet, akiknek fel lehetne szabadítani a helyét. Orionnak
megfeszült a válla. Értettem, miért bosszantja a helyzet, mégis rácsaptam a
hátára, hogy szedje össze magát.
– Ne csinálj úgy, mintha le akarnák harapni a fejed! Megvédelek,
ígérem – fűztem hozzá, persze csak viccesen, ám amikor bementünk a sorok
közé, hárman is a nyomunkba eredtek, és kénytelen voltam megfordulni, és
számonkérni a settenkedést. Orion passzív maradt.
– Nem leszek a kidobóembered – közöltem, amikor végre a harmadiktól
is megszabadultunk, aki már majdnem ott tartott, hogy második lánynak
jelentkezzen Orion kényeztetésére valamelyik sötét zugban – mert ugye mi
mást akart volna velem csinálni a könyvtárban, mint kamatyolni –, ám
sikerült félbeszakítanom a mondandóját, mielőtt a tárgyra tért volna. –
Egyedül is le tudod pattintani a feltüzelt rajongóidat.
– De te profi vagy benne! – tiltakozott, aztán lehiggadt. – Bocs, én
csak… – Elcsuklott a hangja, mielőtt folytatta: – Luisa is felkínálkozott.
Három nappal azelőtt, hogy… – Ismét elhallgatott.
– Hogy Jack megtámadta – fejeztem be. Orion bólintott. – Szóval azóta
érzed erkölcsi kötelességednek, hogy minden rászorulót a kegyeidben
részesíts! Nem is értem, hogy jut időd ennyi csajra.
– Nem! – Dühösen nézett rám. – Felidegesített, ezért leráztam. Aztán
mire észbe kaptam, meghalt, és azt sem tudtam, hogyan. Láttam magam
előtt, ahogy rátámad az a szemétláda, ő pedig tudja, hogy nem megyek oda
segíteni, hanem a sorsára hagyom, mert még mindig haragszom rá. Tudom,
hogy baromság. – Tényleg az volt, főleg mivel olyasmi miatt hibáztatta
magát, amiért nem volt felelős. Összeállt a fejemben a kép, és ezt ő is
észrevette. – Mi az? – kérdezte harciasan.
Felmerült bennem, hogy nem mondom meg neki. Biztos kedvesebb lett
volna. De én kiböktem:
– Azért halt meg, mert te nem adtad be a derekad. Vigasztalni akarta
magát valakivel, és Jack önként jelentkezett. – Elhűlve nézett rám. –
Jacknek engedély kellett, hogy erőt nyerhessen egy másik varázslóból. A
legtöbb malifikár így működik.
Orion émelyegni kezdett. Mialatt az asztalhoz vonultunk, nem is szólt
többet. Senki sem abajgatott minket, az út is rövidebb ideig tartott, mint
máskor. Egyébként minden harmadik szekrénynél meg szoktam állni, hogy
elolvassam a könyvek gerincén a feliratot, és ezzel erősítsem magamban,
hogy jó irányba haladok, sőt a fényeket is ellenőrizzem. A sulinak van egy
ilyen kedvenc trükkje is. Mivel nem lógnak foglalatok a mennyezetről,
könnyedén lebegő kis manafények világítják meg a szekrények közötti
sorokat. Néha vonakodva segítenek elolvasni a címeket, és ha felszállunk
vagy felmászunk a polcokra – nem mindenki pazarolhat manát arra, hogy
hereként himbálózzon –, követnek is minket, viszont ha nem használjuk
őket aktívan, fokozatosan elhalványulnak, és ez csak akkor tűnik fel,
amikor már majdnem kialudtak. Onnantól fogva pedig nekünk kell fényt
előállítanunk, mert ha továbbmegyünk, végleg kihunynak, és akkor
fordulhatunk vissza. Ezúttal viszont olyan hévvel ragyogtak Orion
jelenlététől, hogy csak oldalra kellett sandítanom, rögtön kiderült, hogy a
megfelelő irányba haladunk.
Egy plusz széket is találtam az asztalomnál. Orion körültekintés nélkül
foglalt helyet, és rögtön elkezdte kipakolni a táskáját. Belerúgtam a székébe,
úgy kényszerítettem, hogy segítsen átfésülni a hátunk mögött lévő polcokat,
és erősítse fel a fényeket, hogy átnézhessük a fülke falait, az asztal lábait, sőt
húzzuk is el a faltól és toljuk vissza.
– Ne már, a könyvtárban vagyunk! – sóhajtott végül elgyötörten.
– Bocs, hogy ilyen primitív óvintézkedésekkel nyaggatlak – vágtam rá
–, de tudod, nem mindenki sebezhetetlen hős.
– Ja, de paranoiás őrültnek sem kell lenni – ellenkezett. – Ugyan már,
hányszor ugrottak itt rád?
– Ezen a héten? Az a malifikár is számít, akit rám uszítottál? –
kérdeztem, és karba fontam a kezem.
– Azért örök hálával tartozol. – A szemét forgatta. – Hányszor ugrottak
rád eddig? Ötször? Hatszor?
Idegesen néztem rá.
– Mondjuk. Hetente.
Viszonozta a döbbent pillantást.
– Mi?
– Ha óvatos vagyok, akkor hetente kétszer ugranak rám. Ha nem
vigyázok, akkor ötször annyiszor. Nem vetted észre, hogy én vagyok az
évfolyam legfincsibb desszertje? Az egyedül lófráló lúzer a vödörnyi
manájával. De még ha népszerű is lennék, akkor is megtámadnának havonta
legalább egyszer, mint mindenkit.
– Lehetetlen – ellenkezett.
– Miért?
Felhúzta a pólója ujját, és megmutatott egy varázstárgyat a csuklóján:
egy bőrszíjra fűzött, kerek medalion volt, amit a felületes szemlélő akár
órának is láthatott. Ha kivillantja egy mundánokkal teli utcán, senkinek nem
tűnt volna fel. Amikor felnyitotta, kiderült, hogy tényleg óraféle, csak egy
csomó kis kerek ablakocskát vágtak a számlapjába, és így feltárult a
belseje, legalább hat szinten elhelyezett, miniatűr fogaskerekekkel.
Mindegyik másfajta fémből készült, és forgás közben zölden, kéken vagy
lilán világítottak. – Zizzenéssel jelzi, ha az enklávé egyik tagja bajba kerül.
Ebben a suliban tizenegy New York-i gyerek tanul most rajtam kívül.
– Ja, értem, szóval enklávistákra nem ugranak rá havonta –
bólintottam. – A rang és a hatalom előnyei! Döbbenetes. Ezzel osztjátok
meg az erőt? – Még egyszer ránéztem az óraszerűségre, mielőtt becsukta
volna. A fedélre vésett aprólékos rajz egy park kovácsoltvasból készült
kapuját ábrázolta, mögötte csillagkitörés-szimbólummal, körülötte
lenyűgözően kalligrafikus NY betűkkel.
– Szerinted a malifikáriákat érdekli, ki kicsoda? Foglalkoznak vele?
– Szerintem a legmélyebbre lógó gyümölcsöt szedik le, és ti sohasem
kerültök oda. Drága barátnődnek, Chloénak többen is fel szokták ajánlani,
hogy előkóstolják az ebédjét, és kellékeket hoznak a munkájához. Ha
belekezd egy feladatba, a suli legjobb tanulói pattannak oda segíteni, és
még viszonoznia sem kell nekik a szívességet. Esténként valószínűleg
ketten is elkísérik a szobájához, amikor úgy dönt, hogy itt hagyja a bérelt
helyét egy tanulósarokban, egy kényelmes kanapén. – Állammal az
olvasóterem felé intettem. – Szóval van erőelosztótok, és gondolom… –
Odanyúltam az inge aljához, és felhúztam az öve fölé. Ahogy sejtettem, egy
csúcstechnológiás pajzstartó rejlett a hasánál, amilyeneket Aadhya is
készített, csak Orion övéhez képest Aadhya remekművei körülbelül olyan
színvonalúak voltak, mint egy ötéves kölyök Pán Péter-témájú montázsa.
Halk kiáltással hátrébb ugrott, és úgy kapta el a kezemet, mintha attól
tartana, hogy le akarom vetkőztetni, de én közben elengedtem a pólóját.
Hangos horkantással az orra felé emeltem az ujjaimat, hogy távolabb
riasszam. – Álmodozz csak, úrifiú! Én nem csorgatom utánad a nyálam.
– Ja, most, hogy mondod… – morogta, bár ezzel egy időben el is pirult.
Letelepedtem, hogy csiszolgassam még egy kicsit a
történelemdolgozatomat és a Liunak szánt fordításaimat. Munka közben
eléggé bezárkózom, ezért Orionra sem nagyon figyeltem. Főleg mivel
közben folyamatosan ellenőriznem kellett a kijelölt védőkört. Neki persze
nem volt szüksége ilyesmire. Miután elkészültem az első vázlattal és a
nyersfordítással, felálltam nyújtózkodni: akinek van esze, az nem
merevedik bele az iskola székeibe. Ekkor vettem észre, hogy Orion
mellettem ül, és a laborfeladata ugyanazon oldalát bámulja.
– Mi az?
– Tényleg úgy gondolod, hogy másokra gyakrabban ugranak rá? –
kérdezte hirtelen, mintha mindvégig ezen rágódott volna.
– Ezek szerint mégsem vagy olyan penge – állapítottam meg, és
félrebillentettem a fejemet, mintha egy kiskutyához beszélnék. – Szerinted
miért vágyik mindenki egy enklávéba?
– A kinti világban. De most idebent vagyunk. Mindenkinek ugyanannyi
esélye van…
A mondat felénél felém fordult, és kimeresztette a szemét. Ledöbbent
attól, ahogyan végigmértem, és megrökönyödve hallgatta a saját szájából
felbugyogó, agyoncsépelt szólamokat. Elhallgatott, és megint bánatosan
nézett rám – jelzem, megérdemelte a hideg zuhanyt. Megint ráhorkantottam,
aztán felálltam, és nekiálltam kitartani egy könyöktámaszt. – Vagy úgy.
Tehát szerinted Luisának ugyanolyan esélyei voltak, mint Chloénak.
– Luisa eleve elcseszte! – fortyant fel Orion. – Nem tudott semmit, nem
készült fel. Ezért próbáltam vigyázni rá. Keress másik példát!
– Oké. Akkor szerinted nekem ugyanannyi esélyem van, mint Chloénak?
Ezt már magának sem tudta bemesélni, és láthatóan feldühödött.
Elfordította a fejét, és így szólt:
– Te egyedül is képes vagy elcseszni minden lehetőséget.
Felkeltem a földről.
– Akkor húzz a picsába, és hagyj békén! – Közben összeszorult a
torkom.
Rám se nézett, csak dohogott, mintha tréfának hinné az egészet.
– Tessék, itt a példa. Még mindig fröcsögsz rám, pedig már ötször
megmentettelek.
– Hatszor – helyesbítettem.
– Mindegy. Valószínűleg sejtelmed sincs, hányszor traktáltak az
ismerőseim az elmúlt három napban azzal, hogy vigyázzak veled, mert
malifikár vagy. Hát úgy is viselkedsz.
– Én? Hülye vagy? Láttad Jacket? A malifikárok kedvesen viselkednek!
– Na jó, kedvességgel aztán senki sem vádolhat. – Újra a könyvei fölé
görnyedt, de még mindig a homlokát ráncolta. Fel sem fogta, hogy éppen be
akartam neki húzni egyet. Még mindig szívesen megtettem volna, bele
akartam ordítani a képébe: nem adtam okot rá, hogy gonosznak tartsanak –
csakhogy ő nem is tartott annak. Csak akkor merült fel benne, hogy
malifikár lehetek, amikor komoly oka volt feltételezni, azóta viszont nem
tágított mellőlem, ráadásul emberségesen bánt velem, amit nagyra
értékeltem. Ezért húztam vissza az öklömet. Befejeztem a napüdvözletet,
visszamentem az asztalhoz, és folytattam az esszéírást.
Amikor a villanyoltásra figyelmeztető csengő megszólalt, és összeszedtük
a holminkat, puhatolózva megszólított:
– Visszajövünk holnap reggeli után?
– Nem mindenki engedheti meg magának, hogy átruházza a
szervizműszakot! – mondtam, jóval kevésbé dühösen. – A tiédet ki csinálja?
– Nekem nincs olyan – vallotta be ártatlanul, és csak akkor zavarodott
össze, amikor elhűlve ránéztem. Mindenki részt vett heti egy szervizórán,
még New York leendő dominájának fia sem kaphatott felmentést.
Maximum nem kellett személyesen megjelennie. Az enklávisták tizes
csoportokban szoktak lógni, és szívesen elcserélik a szervizműszakjukat
egy kívülállóval, akinek cserébe megígérik, hogy majd csatlakozhat
valamelyik szövetségükhöz a záróvizsgákon. Őket hívjuk – nem hivatalosan
– szervizszakosoknak. Ők szinte biztosan bekerülnek egy enklávéba végzés
után. Az elit körök ugyanis örömmel engednek be bárkit, aki vállalja a – szó
szerinti – szarpucolást, a szervizszakosok ráadásul felbecsülhetetlen értékű
tapasztalatot gyűjtenek a nagy enklávék által is használt infrastruktúrák
fenntartásában.
Viszont ez az egyik legbiztosabb út a halálhoz is. A szervizszakosok az
óráik felét kénytelenek ellógni, ezért folyton pengeélen táncolnak
továbbjutás és bukás között, és rengeteg elméletről és haladó igéről
lemaradnak. Ráadásul nekik kell bemenniük azokba a szobákba,
amelyeknek falán titokzatos lyuk tátong, ahol elrepedt egy cső vagy kiégett
egy lámpa. Ők hozzák helyre a megroggyant mágikus védőköröket,
amelyeken könnyen befurakodnak a malik. Olyan nincs, hogy valaki
jelentkezik szervizórára, aztán magasról tesz a műszakokra. Aki egy hét
késés után sem végzi el a feladatait, nem léphet be az étkezőbe, amíg be
nem pótolja. Ha pedig valaki megígéri másnak, hogy átvállalja, és nem teszi
meg, a megbízója nem léphet be az étkezőbe, ezért az enklávisták szemmel
tartják a kis segítőiket. Legalábbis a többség.
– Még a szervezést is valaki más intézte a New York-iak közül, mi?
Halványlila gőzöd sincs – raktam össze a képet. – Szomorú, Lake.
Legalább néha megköszönhetnéd csórikámnak. – Csórikám, haha. Én is
habozás nélkül beálltam volna szervizszakosnak, hiszen amúgy is egy
hatalmas célkereszt függött a hátamon. De olyan komoly versengés folyik a
helyekért, hogy két hét után feladtam, mert egyetlen enklávista sem akart
alkalmazni. Mivel messziről kerülnek, senkinek sem volt lehetőségem
nyalizni, de legyünk őszinték, nem a lehetőség hiánya volt az egyetlen
akadály.
Elvörösödött.
– Miből áll a műszakod?
– Labortakarításból – feleltem. Az alkímialabor-takarítás ugyanolyan
pocsék, mint bármelyik szervizműszak, de így is sokkal jobb, mint falakba
ütött lyukakat betapasztani vagy mágikus védőköröket javítani. Egyszer
megjavítottam egy foszladozó védővarázslatot az egyik szemináriumi terem
szellőzőnyílása fölött, a műhely közelében. Úgy meggyengült a védőereje,
hogy szó szerint lesben álltak mögötte a kitörni vágyó kaparók. A hátulról
nyomakodók a kerítéshez préselték az elöl lévőket: öt vagy hat
makiszempár bámult rám mohó sóvárgással, tűszerű fogaikról csöpögő
nyállal. Végül elegem lett, és a saját manámmal löktem őket vissza a
szellőzőbe, hogy eltűnjenek a szemem elől, amíg friss varázsszövéssel
befoltozom az új védelmet.
A takarítás közel sem ilyen veszélyes, még a laborokban sem. Időnként
egy kis hátramaradt savra vagy kontaktméregre bukkan az ember, de azzal
könnyű megbirkózni. A diákok többsége nem sokat bíbelődik a takarítással:
szappanos vizet töltenek egy vödörbe, elevenítőigét dobnak a rongyra vagy
a felmosóra, beledugják a vízbe, és az ajtóból nézik, ahogy a tárgy
felmossa a helyiséget. Ha nem vagyok hullafáradt, én inkább kézzel végzem
a feladatot. A kommunában mindenkit beosztottak takarítani, és anya nem
engedte, hogy mágiával oldjam meg, szóval nem rettenek meg a felmosótól
és a vödörtől. Régen persze ki voltam akadva. Most viszont emiatt
nemhogy veszítek, de még manát is nyerek, sőt alkalmasint használható
eszközöket is találok az elszórt holmik között. Persze azért nem teadélután
egy ilyen takarítás.
– Én is veled megyek – ajánlotta Orion.
– Micsoda? – kérdeztem, és elnevettem magam, bár nem viccelt. Ha ezt
valaki hallotta volna, végleg meggyőződik róla, hogy belém esett. – Ne is
engedd magad visszafogni.

A segítsége jócskán lerövidítette a szervizműszakomat, így a hétvége

hátralévő részét együtt töltöttük a könyvtárban. Be kell vallanom, hogy
nagy – igaz, kicsinyes és primitív – élvezetet okozott nekem a látvány,
ahogy a New York-i enklávé tagjai idegesen méregettek, valahányszor
elmentünk a kuckójuk előtt az olvasóteremben, étkezőbe menet vagy onnan
jövet. Már nem zavart. Ugyan nem jártunk Orionnal, de a barátom volt, nem
csak a képzeletem játszott velem. Most már volt esélyem bekerülni New
Yorkba. Ha befogadnak, semmiféle további szövetségest nem kell
keresnem. Magamra csattintok egy olyan erőelosztót, amilyen nekik van, és
úgy siklok a kapuig, majd onnan tovább a külvilágba, mintha korcsolyáznék.
Nem is kell érte megalázkodnom, elég lesz a visszafogott udvariasság.
Mégsem viselkedtem kedvesen, nem bátorítottam az enklávistákat,
akik ki akartak engesztelni, csak keresztülnéztem rajtuk. Azt is elég
gorombán. Szombat este, amikor elindultunk fogat mosni, Aadhya óvatosan
megkérdezte:
– Miben mesterkedsz, El?
Rögtön tudtam, mire céloz, de nem feleltem. Nem akartam, hogy észhez
térítsen az érveivel. Aadhya némi hallgatás után folytatta:
– Mindegy, a te dolgod. Tudod, én odakint nagyon népszerű voltam. Foci,
torna, millió barát. A beiktatás előtt egy évvel viszont anyám leült velem
szemben, és közölte velem, hogy idebenn vesztes leszek. Nem azt mondta,
hogy talán, hanem hogy biztos.
– Te nem vagy vesztes – ellenkeztem.
– Dehogynem. Vesztes vagyok, mert állandóan az jár a fejemben, hogy
hogyan fogok kijutni innen. Egy évünk maradt, El. Tudod, milyen a
záróvizsga. Az enklávisták kiválasztják közülünk a legjobbakat, pajzsokat és
erőelosztókat adnak nekik, eldobnak egy időlándzsát, vagy begyújtanak
egy forralót, és kihúznak a szabadba, a többieket pedig itt hagyják a malik
martalékául. És ki akar azok közé a többiek közé tartozni? Különben is,
mihez akarsz kezdeni utána? Felköltözöl egy kunyhóba a Sziklás-
hegységbe?
 – Építek egy jurtát Walesben – motyogtam, de persze tudtam, hogy
igaza van. Rátapintott a terveim lényegére, csak egy dologban tévedett. –
Engem nem akarnak, Aadhya. Csak Oriont.
– Na és? Használd ki, amíg lehet! – vágta rá. – Nézd, csak azért pörgök
ezen, mert komoly szívességet tettél nekem, és szerintem van elég eszed
ahhoz, hogy sértődés nélkül elfogadd, amit nyíltan a szemedbe mondok:
tudod, hogy taszítod az embereket.
– Miért, téged nem? – kérdeztem, és próbáltam félvállról venni a cseppet
sem hízelgő tényt.
– Rám is hat valamennyire, de anyám azt is tanácsolta, hogy legyek
kedves a kitaszítottakkal, mert veszélyes ostobaság kizárni bárkit is, sőt a
mézesmázosakkal kell leginkább vigyázni, mert többet akarnak tőlünk, mint
amit mutatnak. Igaza volt. Látod, hogy Jacky W maga volt Hannibal Lecter,
te pedig olyan vagány csajszi vagy, hogy New Yorkot és Londont is ejtenéd
miattam, csak mert egyszer sem kopasztottalak meg teljesen a cseréknél. –
Vállat vont.
Addigra kiértünk a mosdóba, ezért nem beszélhettünk tovább: végig
háborogtam magamban, amíg megmostam a fogam és az arcom és
őrködtem Aadhya mosakodása alatt. Visszafelé aztán nem bírtam tovább, és
kifakadtam.
– De… miért? Mivel riasztom el ennyire az embereket?
A szokásos válaszokra számítottam: goromba vagy, rideg vagy, aljas
vagy, dühös vagy – unásig ismételt érvek. Aadhya viszont csak rám nézett,
összeráncolta a homlokát, mintha őrlődne a válaszon, majd határozottan így
felelt:
– Olyan vagy, mint az ég eső előtt.
– Tessék?
Aadhya már hadonászott is a kezével, hogy megmagyarázza:
– Tudod, amikor már több kilométer távolságra vagy mindentől, és nem
vittél magaddal ernyőt, mert induláskor még szépen sütött a nap, és a pöpec
velúrcsizmádat vetted fel, aztán hirtelen elsötétül az ég, és tudod, hogy
mindjárt úgy fog esni, mintha dézsából öntenék, és kiakadsz… A rohadt
életbe! – bólogatott, mint aki el van alélva a zseniális hasonlatától. – Ilyen
érzés, amikor megjelensz. – Elhallgatott, és hátrasandítva ellenőrizte, hogy
hallja-e valaki, végül hirtelen hozzátette: – Tudod, a túl sok csalástól
zavaros lesz az emberek kisugárzása. Egy alkímiaszakos ismerősömnek van
egy szuper lélektisztító receptje…
– Én nem csalok! – szűrtem ki a fogam között. – Soha nem csaltam.
Aadhya kétkedve nézett rám.
– Komolyan?
Kösz a segítséget. Persze nem Aadhya tehetett róla. Neki száz százalékig
igaza volt. Arra kellett volna használnom az Orionnal való egyhetes
álrandizásomat, hogy legalább három különböző enklávéba meghívót
szerezzek, csak rajtam múlt, hogy kérvényezem-e, és Orion álbarátnőjeként
heti fél tucat újabb invitálást kaphattam volna, ha kitartok. Mert olyan
vagyok, mint az eső.
Ehhez képest másnap reggel, amikor Sarah megkérdezte, akarok-e a
vasárnapi ismétlő walesi csoportjával csereberélni, ridegen rávágtam: –
Bocsi, más dolgom van. – A csoport brit enklávistákból állt, akiknek
örökölt varázskönyvei zsúfolásig tele voltak csúcsszuper, többszörösen
tesztelt varázslatokkal, amelyeket még értékesebbé tett az, hogy teljesen
fonetikus nyelven íródtak, így a legtöbb igét a szavak külön ismerete nélkül
is bárki el tudta sajátítani, aki ki tudta olvasni a Llanfairpwllgwyngyll
nevet – ami egyébként még nem is teljes név. Kiaknázhattam volna a ritka
nyelv előnyeit, és egy nagyobb csoporttal csereberélhettem volna. Elég jól
ismerem a walesi nyelvet, a drága Ysgol Uwchradd Aberteifinek
köszönhetően, bár órákon kívül még sohasem használtam. Valahányszor
betértem egy boltba vagy egy kocsmába, angolul szóltak hozzám, és néha
még akkor is angolul folytatták, ha én walesi nyelven válaszoltam. Sarah-
nak is bujkált némi kétkedés a hangjában, amikor megszólított:
– Hallottam, hogy Walesben nőttél fel, ezért gondoltam rád –
fogalmazott. Ráadásul az olvasókuckójukba hívott csereberélni reggeli után,
és természetesen hozhattam egy barátomat is.
– Én nem bánom – mondta Orion, amikor helyet foglaltunk a
tálcáinkkal. Hallotta a beszélgetést.
– Én igen – vicsorogtam rá ádázul, és ha hozzátett volna még valami
lekezelő megjegyzést, a zabkását is a fejére borítom. Ő viszont csak
elvörösödve nézte a tálcáját, és jól láthatóan nyelt egyet. Kintről nézve úgy
érezte magát, ahogy én éreztem magam belül, amikor Aadhya először leült
mellém. Mintha ismeretlen élmény lenne számára, hogy valaki nem akar
belőle kisajtolni minden lehetőséget. Így is majdnem ráborítottam a
zabkását véletlenül, de aztán összeszorítottam a fogam, és még az aznap
reggel szerzett, félig teli tejszínes kancsómat is megosztottam vele.
Végeredményben tehát visszasüllyedtem az egy héttel korábbi – vagy
egy annál is rosszabb – helyzetembe, amikor Orion berontott a
hálószobámba amúgy fehérlovasan. Természetesen nem akartam belépőként
használni a barátságát sehová, és segítségként sem vehettem hasznát:
egyértelmű volt, hogy ő fog utolsóként kilépni a diplomakapun a záróvizsga
után. Közben jó úton jártam ahhoz, hogy már nem is szerény, hanem
mérhetetlen mértékben meggyűlöltessem magamat a suli összes
enklávistájával, a jelenlegi ütem szerint akár már ennek a tanévnek a
végére. Még ha Aadhya, Liu és Nkoyo nem is kerülnének szándékosan,
nyilván a túlélésre teszik le a voksukat. A következő évben óhatatlanul
megalakulnak a szövetségek, és biztos voltam benne, hogy mindhármukat
már az elején felkarolja majd egy csoport. Bármennyire is szívesen
hangoztatja Aadhya, mekkora vesztes, igazából makulátlan a hírneve;
akárcsak a másik kettőé. Az enyém viszont eleve be volt sározva, és lassan
teljesen belepte a saját buta gőgömből keletkezett szennyvíz.
Ha így, hát így: nem volt elég önuralmam nyelni egy nagyot, és játszani
a hízelgő hülye libát legalább addig, míg garantálom a saját életben
maradásomat, így nem maradt más választásom, mint felfedni a valódi
erőmet. Úgy legalább pár ember az igazi képességeim miatt fog választani,
és nem szabotálok egy csomó kínálkozó szövetséget.
Egyébként is végig ezt terveztem: beáldozok pár kristályt annak
érdekében, hogy valamiképpen megtoldozzam-foldozzam a hírnevemet, és
ennek most jött el az ideje, mivel a malifikáriák passzívabbá válnak
záróvizsga után. A kiszabaduló végzősök egy sereg malival végeznek
odalent, és a mocskos kis lények egymást is felfalják tébolyult
mohóságukban. A többi jóllakottan visszavonul egy csendes zugba, hogy
apró malifiókákat gyártson. A mi szintünkön a kártevőirtó megsemmisíti a
megmaradt példányokat. Az építők tudták, hogy néhány mali feljebb küzdi
magát, ezért elrendelték, hogy évente kétszer alaposan tisztítsák meg a
folyosókat és termeket. A harsány figyelmeztető kongásra mindnyájan
visszarohanunk a kollégiumi cellánkba, bezárkózunk, és amennyire lehet,
elbarikádozzuk az ajtónkat. Ekkor hatalmas halandóláng-falak jelennek
meg, és átlobognak az egész épületen, a tetőtől az alapokig, hogy
kifüstöljék a kétségbeesve menekülő malihordákat. Ugyanazzal takarítanak,
amivel bemelegítik a gépeket a záróvizsgák idején, mielőtt a kollégiumi
rész lefordul új helyére.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért nem vetik be ezt a kitűnő
rendszert a vizsgateremben a malik ellen, mielőtt bedobják a végzősöket.
Tulajdonképpen eredetileg így tervezték, de az iskola megnyitása után
körülbelül öt perccel elromlott a lenti gépezet, és azóta sem ment le senki a
vizsgaterembe megjavítani.
Mindenesetre ezért van az, hogy már a záróvizsga másnapján sor kerül a
beiktatásra: ez az év legbiztonságosabb napja a Solomanciában, és
onnantól egy-két hónapig viszonylagos nyugalom honol az intézményben.
Szóval, ha addig nem tudok kielégítő magyarázattal előrukkolni az
elvesztegetett erőmre – mondjuk, azzal, hogy végeztem egy lélekfalóval,
nem mintha haragudnék az incidens miatt –, az első negyedév feléig nem is
adódik majd jobb, addigra pedig már javában alakulnak körülöttem a
szövetségek.
Egész délelőtt alig dolgoztam valamit. Nem tudott lekötni a Csou
korabeli enklávék története, amelyek úgy háromezer évvel ezelőtt
elpusztították egymást, sokkal inkább azon rágódtam, mivel válthatnék ki
elismerést. Rendezhetnék egy látványos jelenetet egyik reggel az étkezőben,
mondjuk, egy sor asztal eltüntetésével, de iszonyodtam az ezzel járó
manapazarlástól, ami még rosszabb színben tüntetne fel a többiek előtt. Sőt,
talán azt hinnék, hogy töméntelen mennyiségű vesztegetni való erőm van,
és igen, az csak egy malifikárnál elképzelhető. Amúgy is szívesen vádoltak
ilyesmivel.
Aztán félbehagytam a saját dolgozatom írását, és nekikezdtem a Liunak
ígért fordításnak. Ezen a napon csak egy böszme hatkilós szanszkrit szótárt
találtam a szekrényen, de legalább a lapok közötti fulladozás eléggé
lefoglalta az agyamat, és nem kérődztem tovább a kérdésen. Úgy
döntöttem, hogy határidőt szabok magamnak, és kitalálok valamit a
következő hét elejére. Ha nem jön össze, úgy teszek, mintha megijesztett
volna valami, esetleg műhelymunka alatt, amikor Aadhya is láthatja…
Orion hirtelen megfordult, félbeszakítva a gondolataim folyamát, és
rájöttem, hogy már harmadszor figyel fel valamire. Addig nem vettem
észre, hiszen mindenki ötpercenként körülnéz, én is automatikusan ezt
csinálom. Csakhogy Orion máshogyan élt, mint én, és mielőtt
megkérdezhettem volna, mi baja van, felállt az asztaltól, otthagyta az összes
könyvét és egyéb holmiját, és visszafutott az olvasóterem állványai felé.
– Mi a szar ütött beléd, Lake? – kiabáltam utána, de talán már nem is
hallotta.
Megfeszített erővel akár utol is érhettem volna, de nem akartam
lélekszakadva futni egy ismeretlen célpont felé, mert az akár roppant
veszélyes is lehet. Ha pedig Orion jócskán eltávolodott már, a sorok
megnyúlnak előttem, hogy ne érhessem be, és egyedül rohanhatok a sötét
állványok között, ami pont annyira értelmes ötlet, mint ahogy hangzik.
Az asztalnál is maradhattam volna, de akkor nem derült volna ki, mi a
franc leselkedik ránk, és ha betör valami borzalom a könyvtárba, Oriont
kecsesen kikerülve egyenesen rám támadhatott volna. Amúgy is feltűnési
lehetőségre vártam: mi lehetett volna jobb ennél? Jócskán hozna elismerést
az, ha leteperek egy szörnyet az olvasóteremben – feltéve, hogy Orion nem
végez vele, mielőtt odaérnék. De akár az is előfordulhat, hogy én mentem
meg őt.
Még kábított ez a dicső látomás, miközben felálltam és követtem Oriont,
igaz, csak egészségesen óvatos iramban. Amikor visszaértem a szanszkrit
sorhoz, megütötte a fülemet az Oriont odacsábító zaj: halk sikolyok
szűrődtek ki az olvasóteremből. Fogalmam sem volt, mi volt a kiváltó ok, de
mivel sokan adták ki a hangot, nem lehetett apróság. Bölcs döntés volt
lassan menni: még a védikus kornál jártam, amikor Orion már befordult a
távolabbi inkantációs sorra, és ismét eltűnt a szemem elől. Visszaverődött a
sarkán az utolsó fénypont, és utána már csak egy hosszú, sötét járat
húzódott előttem.
Továbbra is lassan, az egyszerű feliratokra összpontosítva haladtam,
mert csak így tudtam megakadályozni, hogy a könyvtár csúnya trükkökkel
kínozzon. A sor viszont felfoghatatlanul lassan és nehézkesen engedett,
aztán még rosszabb lett a helyzet: tájékozódási pontok gyanánt ismerős
könyveket kerestem, és két címet is megpillantottam a kis katalógusomból,
amelyeket ugyanaz az író alkotott ugyanabban a korban, de most egy egész
könyvszekrény választotta el őket egymástól. Kénytelen voltam hangosan
felolvasni minden sor utolsó címkéjét, és hagytam hozzáütődni az ujjamat a
polcok végéhez, hogy a sor engedjen továbbhaladni.
Egyre érthetetlenebb lett minden, és egyre fülsiketítőbb sikolyok
érkeztek az olvasóteremből. Vörös és lila fények villantak a folyosó végén:
Orion beizzította harci varázslatát, amelyet már a kirobbanások ritmusából
is felismertem. Hatalmas küzdelem dúlt odabent. Az iskola örömmel dobta
be a diákokat az ilyesféle csataterekre, ha elég buták voltak ahhoz, hogy
önként odasétáljanak. Aztán felmerült bennem az egyetlen lehetséges
magyarázat: olyan malik bukkantak fel, akik jó eséllyel szállnak szembe
Orionnal. Én pedig neki akartam segíteni az olvasóteremben, és a mágiában
végső soron a szándék számít. Az iskola nagyon szeretne megszabadulni
Oriontól, hiszen felborította az egyensúlyt, és éheztette az intézményt.
Nem tetszett ez a helyzet, és még kevésbé tetszett az, hogy mennyire
nem tetszik. Ha a suliban az érdeken kívül más okokból is kötődni kezdünk
valakihez, az felhívás keringőre a végzetnek, még akkor is, ha történetesen
nem egy veszélyt kergető idiótát választunk. De már késő volt. Annyira
rosszul éreztem magam, hogy csak megfeszített erővel tudtam lelassítani a
lépteimet, nehogy bolond módra szaladni kezdjek. Inkább még jobban
lassítottam, és alaposan megszemléltem a polcokon sorakozó tárgyakat. Az
ösztöneim pont az ellenkezőjét sugallták, de csak így lehetett rávenni a
könyvtárat, hogy átengedjen magán. Minél hosszabbra nyúlt az út, annál
több szekrényre volt szükség, és annál több könyvet kellett a könyvtárnak
előhalásznia az űrből ugyanabban a témában, ha pedig elég lassan mentem,
minden gerincet elolvashattam, és biztosan kiszúrok köztük pár kivételesen
értékes és ritka varázskönyvet. Ezért inkább kénytelen volt továbbengedni.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy temérdek ismeretlen könyv és kézirat
jelenik meg a polcokon. Némelyiket soha nem látott számmal jelölték,
márpedig én alaposan kiismertem a szanszkrit sort két év alatt. Egyik-másik
szám furcsán gigantikusra nőtt, mert nagyon korán katalogizálták, és azóta
sem címkézték át. Az iskola tényleg nem akart a sor végére engedni.
Hunyorogva összpontosítottam, majd három polccal arrébb
megpillantottam egy vékony kötet aranyozott gerincét. Szinte teljesen elbújt
két nagy kupac pálmalevél-kézirat között, egy tőlem karnyújtásnyira, de
magasan lévő polcon, mindenféle jelzés nélkül.
A hiányzó címke azt jelenti, hogy a kötetet frissen húzták ki az űrből,
soha nem is állt polcon, azaz olyan értékes, hogy a sulinak gondosan
rejtegetnie kell. Ha pedig pálmalevél-kéziratok közé került, akkor akkora
kincs lehetett, hogy valaki évszázadokkal később lemásolta, sőt jelen
esetben még a gerinc aranyozásával is bíbelődött. Két lépésről szúrtam ki,
mivel villogott, és miközben közelebb jöttem, le sem vettem róla a
szemem. Egyik kezemmel megfogtam a szekrény szélét, felugrottam rá, és
lekaptam a kincset. A padlóra visszazökkenve hallani véltem a szekrény
neheztelő nyögését. Volt annyi eszem, hogy ne lessek bele a könyvbe
azonnal, hiszen akkor rögtön bekerült volna a gyűjteménybe.
Rendületlenül, előreszegezett tekintettel vonultam tovább, és a könyves
táskámba dugtam a zsákmányt. Egy simítással megállapítottam, hogy nem
akármilyen lelet. Nemcsak a borítóját aranyozták be, hanem körös-körül
arany mintát nyomtak, és egy pánt tartotta csukva.
A sor ezután gyorsabban engedett haladni. Egy pillanatra elmerültem
az önelégült érzésben, hogy legyőztem a könyvtárat. Kénytelen volt
valami nagy dolgot adni nekem, és most el kell engednie, mert nem akart
még több értékes zsákmányt átengedni. Ami persze hülyeség volt, de
szívesen áltattam vele magam. Idebent mindig mindenért fizetni kell.
A modern nyelvek részlegén már gyorsan végigfutottam. A könyvtár már
nem tudta megakadályozni, hogy Orion mágiájának legközelebb felvillanó
fényében láthatóvá váljon előttem a fő inkantációkig hátralévő szakasz. Még
gyorsabban futottam tovább, így megpillanthattam a sor végét a varázsfény
utolsó derengésében. Minimum kétszer annyi ideig tartott megtennem az
utat, mint Orionnak. A sikoltozás és a többi hang is sokkal erősebbé vált, és
egy magas, enyhén madárrikoltásra emlékeztető hang is vegyült a többi közé,
majd mélyebb morgás hallatszott, amikor befordultam a fő járatra. Miután
tettem még pár óvatos lépést, egy harmadik hang is megütötte a fülemet, a
kora téli avarban motozó szél fütyülésére hasonlított.
 Az első két hang talán közös forrásból származott; mókát és profitot
kereső, túlzottan kockafejű alkimisták mindenféle összeférhetetlen malikat
kereszteztek egymással a bestiális és hibrid kategóriában – már ha profitnak
lehet nevezni azt, hogy később a saját teremtményeik falják fel őket,
merthogy legtöbb esetben ez történik az ilyen hajlandóságú malifikárokkal.
Baromságnak hangzik farkast keresztezni egy verébrajjal, de attól még
nem lehetetlen. A harmadik hang viszont egyáltalán nem illett a képbe.
Nem pont olyan volt, mint a manifesztáció, amelyet anya ölt meg a
Bardsey-szigeten azon a nyáron, amikor gyalog végigvonszolt Wales nagy
régi zarándokútján – az inkább harangjáték volt–, mégis mintha valahogy
rokonságban állt volna vele.
Ha bármiféle manifesztáció létrejöhetett a suliban, az biztosan a
könyvtárat célozza meg. Mégis meglepett, miért pont az olvasóterem
közepén bukkant fel. Miért nem bújt el valamelyik vonzó kis sutban, hogy
éveken át eltűnt diákokból falatozzon? És miért pont akkor csendült fel,
amikor a másik – illetve a két másik, helyesbítettem gondolatban, ugyanis
most már egyértelműen az olvasóterem két különböző végéből érkezett a
rikoltás és a morgás, és a két forrás túl távol volt egymástól ahhoz, hogy
egy lénytől származzon. Ennek semmi értelme nem volt, főleg miután
Orion felkiáltott: – Magnus! Idézz sikampajzsot! – Az említett fegyver
ugyanis csak váladékokkal szemben hasznos, de azok cuppogáson kívül
nemigen adnak ki hangot. Vagyis négy mali is bujkálhatott a könyvtárban
egyszerre. Lehet, hogy a záróvizsgára melegítettek.
Ha pedig Magnus még mindig ott volt bent, és védőigéket sorjázott
menekülés helyett, az arra utal, hogy legalább egy mali megakadályozza a
New York-iakat és nyilván egy sereg másik tanulót is a teremből való
kijutásban. Ennél szebben becsomagolt lehetőséget nem is kaphattam volna
arra, hogy megvillantsam a képességeimet. Hirtelenjében még a
könyvespolcok közötti fő járat is kivilágított felszállópályaként nyúlt végig
előttem.
Nem rohantam, hogy azonnal a figyelem középpontjába kerüljek. Kicsit
lelassult a felfogásom a váratlan könyv miatt, de sosem volt annyira lassú. A
könyvtár a szanszkrit soron akart tartani, aztán az olvasóterembe akart
küldeni. Vagyis végül mégsem akadályozta meg, hogy megmentsem Oriont.
Csak onnan akart eltávolítani. Másfelé akart terelni, ezért mindent felkínált
nekem, amiről korábban csak csendben ábrándoztam az olvasókuckóban.
Ezért inkább megálltam a folyosó közepén, megfordultam, és
belenéztem a mögöttem gomolygó sötétségbe.
A könyvtári szellőzők a sorok közepe táján bújtak meg, régi, kopott,
padlóba süllyesztett sárgarézrácsok fedték őket. A vékony, sima vonalakon
meg-megcsillant a fény, miközben a sorokat róttam, a legfakóbb fényeket is
visszatükrözték. A mögöttem lévőt viszont nem láthattam. Nem hallottam a
régi, zsíros ventilátorok idegesítő reszelését, sem a forduló papírlapok
örökös zizegését, mintha a könyvek is elcsitultak volna, a sólyom elől
megbúvó fecskékhez hasonlatosan. A mögöttem dúló harc zörejei nem
nyomták el a háttérzajt. A lélegzetemet visszafojtva füleltem, és más
emberek légzésének halk, lágy, sötét és súlyos neszét is meghallottam.
Kihunytak a fények a magasban, de Orion következő varázslata új,
mélyvörös villámokat idézett. Minden porcikám megfeszült, mialatt a
mélyvörös fényben láthatóvá vált hat emberi szem – a szellőzőből kimászó,
áttetsző, fényes behemót testének hullámzó redői között tűntek fel
elszórtan, megannyi, levegő után kapkodó, tátott szájjal együtt.
Mivel malifikáriatudomány-órán általában az első sorban ülök, jól látom
a záróvizsga napját ábrázoló, központi falfestményt, rajta a kapu két
oldalán pöffeszkedő gigantikus bendőszájjal. Csak ők kaptak személyre
szóló nevet a malik közül: valamikor régen a New York-i enklávisták
Türelemnek és Bátorságnak nevezték el őket, és a nevek rajtuk ragadtak.
Csak dekorációs célokat szolgálnak, nem is tanulunk róluk. Nem is volna
értelme: nem lehet megakadályozni, hogy megöljenek. Ha elég gyorsan
rohanunk ki a kapun, nem érnek el. Vagy ha valami más előbb végez
velünk. A tankönyv egyetlen praktikus tanáccsal szolgált velük
kapcsolatban: ha megteheted, válassz mást. De ha akár csak egy kis csápjuk
a bokád köré fonódik, nincs menekvés. Egyedül legalábbis.
Orion varázslatának káprázatos fénye kihunyt a hátam mögött, én pedig
vakon meredtem a sötétségbe, amíg fel nem villant a következő, ragyogó
zöldekből és kékekből álló petárda. A bendőszáj még mindig ott volt.
Elorzott szemeivel pislogott felém, különféle árnyalatú és alakú barna
szemekkel, itt-ott kékkel és zölddel is, amelyek lágyan hullámzottak
ellentétes vagy azonos irányban a felületén, miközben teste egyre feljebb
hömpölygött a szellőzőnyílásban. Némelyik szem belesüppedt a masszába,
mások felszínre kerültek, és pupilláik összehúzódtak a világosságtól. Az
egyik döbbenten bámult, a másik szaporán pislogott, és üveges, tompa
tekintetek is akadtak közöttük. A másodikos tankönyv fél oldalt szentelt a
bendőszájaknak, és abból is csak annyi derült ki száraz, akadémikusi
stílusban, hogy senki sem tudja, mi történik azokkal, akiket felfalnak, de sok
kutató szerint a tudat igazából sohasem hal meg, csak a kimerültségtől
megnémul. További ajánlott olvasmány Abernathy, Kordin és Li
korszakalkotó tanulmánya A malifikáriatudomány folyóiratában, amelyből
kiderül, hogy bizonyos kommunikációs igékkel kapcsolatot lehet teremteni
egy bendőszáj rég megemésztett áldozatával, sőt választ is kaphatunk, de jó
eséllyel csak összefüggéstelen sikolyt.
Egyszer megpróbáltam rávenni anyát, hogy mesélje el, hogyan halt meg
apa kilencéves koromban. Nem akarta. Korábban mindig csak annyit
mondott:
– Sajnálom, szívem, nem lehet. Nem tudok róla beszélni.
A kaparó betörése utáni reggelen sokáig kuporogtam az ágyban feldagadt
térdeimet ölelgetve, és a kijáratban maradt fémes sávokat néztem, amelyeket
az első szörny hagyott maga után, aki rám támadott a sötétből.
– Ne mondd, hogy nem tudsz róla beszélni! Tudnom kell – erősködtem.
Így hát elmesélte, én pedig a nap további részét mély rohamokban rám törő
sírással töltöttem. Közben anya – mezítláb, ahogy szokott – a szertartásaival
foglalkozott, pakolászott és főzött. Hirtelen más jelentőséget nyert a jól
ismert himlőhelygyűrű a bokáján. Korábban tetszett, megbabonázott.
Egészen kicsi koromban mindig meg akartam érinteni, valahányszor
megláttam, és többször faggattam róla anyát, mint arról, hogy mi lett apa
sorsa. Arra a kérdésre sem akart válaszolni, csak korábban nem tudtam, hogy
a két kérdés valójában egy és ugyanaz.
A bendőszájakat csak úgy lehet megállítani, ha felkavarjuk a
gyomrukat. Önként kell beléjük rohannunk egy kellően erős pajzzsal, és
akkor van esélyünk a bendőjükbe hatolni, még mielőtt elkezdenének
megemészteni. Ha megleljük a közepüket, onnan elvileg szétrobbanthatjuk
őket. De a legtöbben nem jutnak be odáig, eddig mindössze három sikeres
próbálkozásról tudunk, mind varázslók köréhez köthető. Egy varázsló
egymagában legfeljebb figyelmét terelheti el. Apa is így tett. Elkapta a
szörny egyik csápját, elhúzta anyától, visszatömte a masszatestbe, és már
csak annyi ideje maradt, hogy elmondja anyának, szereti őt és engem is, a
hasában növekvő babát, akiről nem sokkal előtte szereztek tudomást. Ekkor
a rémség átütött a pajzsán, és bekebelezte.
Lehet, hogy pont ez a példány. Azt biztosan tudtam, hogy nem Türelem
vagy Bátorság. Ők gigantikusak voltak, alig mozdultak, ritkán faltak fel
diákokat, hacsak nem véletlenül. A záróvizsgák napját azzal töltötték, hogy
kisebb, óvatlanul a csápjaik közelébe tévedő bendőszájakat faltak fel, és
elkaptak néhány nagy malifikáriát is. Ez a példány egyértelműen sokkal
energikusabb volt. Az iskola folyosóin viszont még sosem járt bendőszáj.
Már amennyire ezt én tudhatom persze, de egy ilyen förtelem betörése
hagyott volna maga után szemtanúkat, akiket menekülésre késztetett a
szörnyeknek áldozatul eső, rengeteg sikoltozó és vonagló ember. Az iskola
bendőszájai örömmel várakoztak odalent a vizsgateremben az éves nagy
lakomára.
Mire újabb fénycsóva érkezett az olvasóteremből, a bendőszáj utolsó
nyúlványa is kiemelkedett a szellőzőből, a teste pár pillanatra szögletes
maradt a szűkös járattól, amelybe bepasszírozta magát, mielőtt újra
formátlan masszává folyt volna szét. Csak ült egy helyben és néma
szájakkal zihált, mintha a vadászterepre való feljutás is kimerítette volna.
Nem futottam el, nem volt rá szükség. Egy áldozattal még a kicsi
bendőszájak sem elégednek meg. Ha felfal engem, ott kellett volna ülnie,
amíg meg nem emészt, és mire tovább moccan, a többiek elmenekülnek.
Ezért akart távol tartani a könyvtár az olvasóteremtől, nehogy
figyelmeztethessek másokat. A bendőszájat akarta előnyös helyzetbe hozni,
hogy felzabálhassa Oriont az olvasóteremben lévő többi tanulóval együtt.
Nem beszélve arról a négy nagy hatalmú malifikáriáról, amelyek bizonyára
előle menekültek oda fel.
Óvatosan hátráltam pár lépést a sötétben az olvasóterem felé. Amikor
Orion következő varázslata elsült a hátam mögött, megint léptem egyet. A
bendőszáj összes szája hatalmas sóhajt hallatott, és megmozdult a roppant
test – távolodott tőlem. Megdermedtem, felmerült bennem, hogy talán
rosszul látom, de ekkor Orion elhajított egy kupolazárka-igét, és a fényes
redőkről visszaverődő, neonrózsaszín izzás ott maradt körülöttem, a
bendőszáj pedig váratlanul felgyorsulva átbucskázott magán, és szemei és
suttogó ajkai erre-arra bucskáztak.
Nem az olvasóterem felé ment, hanem a másik irányba, a folyosó végén
lévő lépcsőhöz, amely az elsősök lakóhelyére vezetett a könyvtárból. A
legfiatalabb tanulók ilyenkor a vackukon húzták meg magukat: azok,
akiknek nem segítenek enklávisták biztonságos asztalt találni az
olvasóteremben, hogy párokban vagy tömör triókban írhassák a leckéiket.
A bendőszáj el akart terülni a folyosójukon, hogy a lehető legtöbb
cellaajtót elrekessze, aztán elkezdte volna benyújtani csápjait a küszöbök
fölött, hogy kipiszkálja a lágy osztrigákat a kagylóikból.
Semmit sem tehettem értük. A leggyorsabb másik út az elsősök
szállására az olvasótermen át vezetett, az inkantációk során keresztül a
túloldali lépcső irányába: arrafelé esetleg időben átjuthattam volna a
kollégium másik végébe. De feltételeztem, hogy mire odaérnék, már nem
lenne kit figyelmeztetni. A túloldalon lakó kölykök sikolya elég riasztás
lenne.
Más választásom ugyanakkor nem volt, ahogy senkinek sem lett volna,
nem merült fel egyéb megoldás, hiszen a bendőszájakat nem lehet megölni.
Még az enklávék is csak védekezni tudnak egy közeledő bendőszájjal
szemben: összehúzzák magukat, bezárják a kapukat, és elkergetnek más
malikat, hogy a nagy rémség azok után vesse magát. A legnagyobb élő
varázslók sem végezhettek velük, nem is próbáltak, hiszen kudarcuk
eredményeképpen örökké emésztené őket a bendőszáj, és az nagyobb
gyötrelem egy lélekfaló támadásánál vagy egy lecsapó hárpiánál, aki a
fészkébe viszi az embert, hogy elevenen megetesse a fiókáival, sőt még
annál is rosszabb, mint amikor kvenlikek tépnek szét valakit. Így hát
valamirevaló, épeszű ember nem is próbálkozik ilyesmivel, kivéve, ha a
lány, akivel pár hónapja kezdett el járni, életveszélyben van, a hasában lévő
ismeretlen aprósággal együtt, aki még nem is ember, csupán egy éppen
osztódásnak indult sejthalmaz, de a férfi az anyjával együtt annyira szereti,
hogy egymillió évnyi kínszenvedést is vállal, ha azzal megmentheti őket.
 Ez a bendőszáj nem a szeretteimre fente a fogát. Nem is ismertem az
elsősöket. Tudtam, hogy ha a rém pár tucat diákkal teletömi magát, akkor
letelepszik emészteni és összeszedni magát az épület nehézkes
megmászása után. Feltehetőleg ott maradna a folyosójukon, és a
záróvizsgáig vele együtt tekeredne egy szinttel lejjebb minden évben. Ha
újra megéhezne, kicsit továbbkúszna a folyosón, és bekebelezne még
néhány elsőst, akinek nem volt hová mennie. Ők legalább időben
megkapnák a figyelmeztetést. Az első körben megevett elsősök sokáig
könyörögnének, sírnának és suttognának – vagy legalábbis a száj, ami
maradna belőlük.
Ekkor akaratlanul is megvilágosodtam: hiába állítom meg a bendőszájat,
senki sem fogja megtudni. Senki sem maradt a könyvtár állványai között,
mivel az olvasóteremből érkező robaj és sikoltozás elüldözte őket. Az
elsősök sem fognak kijönni a szobáikból az iszonyú ricsaj hallatán. Lassan
az első év végére értek, bőven volt idejük megtanulni, hogy akinek csepp
esze van, elbarikádozza az ajtaját. Rajtam kívül senki sem sejtette, hogy egy
bendőszáj ólálkodik a felső szinten, és nem is hinnék el nekem, hogy
megbirkóztam egy ilyen förmedvénnyel. Ráadásul fel kéne áldoznom a
nehezen összeszedett manatartalékom ki tudja hányad részét. Utólag már
nem kérkedhetnék semmivel. Persze, a legkisebb gondom a hírnevem lenne.
Az egész utolsó évet azzal tölthetném, hogy kétségbeesetten próbálok
összekaparni még néhány csepp manát, hogy egyáltalán nekifuthassak a
záróvizsgának, és legyen esélyem a túlélésre.
Nem akartam ezt tudomásul venni. Vonakodtam beismerni, mert túl nagy
volt a jelentősége. Idebent soha semmit nem adnak ingyen. De nem sokkal
előtte kaptam egy elképesztően értékes könyvet, és az olvasóteremben, a
hátam mögött ott volt minden, amiben valaha reménykedtem, a jövőbeli
túlélésem zálogai. Tisztában voltam vele, hogy nem a semmiért kaptam a
könyvet az iskolától – és pont a semmi ellentéte állt előttem. Kétszeresen is
meg akart vesztegetni. De miért volt erre szüksége? Nem vesződött volna
azzal, hogy megpróbál távol tartani a bendőszájtól, ha nem hinné úgy…
hogy van esélyem ellene. Hogy az eleve mészárlásra és pusztításra hivatott
varázslónő megölheti a legyőzhetetlennek hitt szörnyet.
 Épp időben fordultam meg, hogy lássam a folyosó nyílásán át kirepülő
Oriont, akinek csúcsszuper pajzstartója már nem izzott fehéren.
Belecsapódott abba, ami a túloldalon várta. Egy rilkefelhő fortyogott a
nyomában: a fülsiketítő vijjogás az ő szárnyaikból eredt, és vérzivatart
hullattak. Nekik ronthattam volna, hogy egy kristálynyi manával
megsemmisítsem őket, ahogy a kaparóval is tettem, és a végén hősiesen
zihálva állhattam volna Orion fölött, temérdek enklávista szeme láttára.
Akkor azt sem vonná kétségbe senki, amit a bendőszájról mesélek. Nem
kéne úgy tennem, mintha elkerülte volna a figyelmemet. Elmesélném
mindenkinek, hogy láttam, és még a hősi státusznál is többet szereznék. A
bendőszájakat ugyanis még a hősök sem próbálták megállítani.
Megfordultam, és elindultam a behemót felé. Haragudni akartam rá, de
inkább émelyegtem tőle. Anya sem tudná meg, mi történt velem. Nem lenne
szemtanúja a halálomnak. Néhányan talán hallanák a sikolyomat, fojtottan
az ajtó túloldaláról, de nem is sejtenék, hogy tőlem származik. Azok is
hamarosan úgyis sikoltozni kezdenének, akiknek fülét megcsapná a
sikolyom. Anyához elvileg nem juthatna el a hír, mégis megtudná – ahogy
azt is megtudná, ha maliát használok. Talán épp egy erdei meditációs kört
vezetne egy szép nyári estén. Csak behunyná a szemét, rám gondolna,
ahogy szokott, és rögtön tudná, mi történt velem, mit élek át. Egész további
életében ezzel az élménnyel kellene együtt élnie, magában hordozná,
akárcsak apa halálát.
A sírásom épp csak olyan volt, amilyet az iskolában megengedtem
magamnak: tágra nyílt szem, nagy pislogások, az államig szabadon csurgó
könnyek, amelyek nem homályosítják el a látásomat. A lépcsőház bejárata
fölött élesebb fény világított. Láttam a bendőszáj csillogó felületét, ahogy
irizáló visszatükröződésekkel vonaglott befelé. Nem hagyott maga után
semmit, semmiféle nyálkás csíkot. Még a port is eltüntette: követtem a
sima, tisztára törölt padlón, majd a lépcsőn és a lépcsőfordulón át egészen
az elsősök folyosójáig. Ott élesebb volt a fény. A szörny minden része
kirajzolódott, ahogy kimeresztette magából végtagjait az ajtók előtt, ölelésre
nyúló karok paródiájaként. Szélesre nyúlva nézett rám több tucat szemével,
némelyik szája halkan nyöszörgött, mások hangosan szuszogtak. Az
egyikük valami ilyesmit mondott: – Nyeg – mintha értelmes szó lenne.
 Megmarkoltam a kristályomat, és hozzákapcsoltam az energiáját a
szobában álló ládámban lapuló többiéhez. Elindultam a bendőszáj felé.
Nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok megérinteni, de nem is volt
rá szükség. Amikor elég közel értem, felém nyújtotta egyik csápját, átfogta
a derekamat, és közelebb húzott. Még a pajzson keresztül is borzalmas
érzés volt: egy iszonytató, izzadt férfi szorított magához mérhetetlen erővel,
ragacsos kezekkel. A közelemben lévő szájak érthetetlen szavakat
suttogtak, mintha egy részeg lihegett volna a fülembe, de mindkét irányból
egyszerre érkeztek a hangok. Nem tudtam elhúzódni tőle, az a dolog akart
engem, belém akart nyomulni, fel akart tárni. Küszködtem, hogy távolabb
kerüljek tőle. Nem szándékosan: az ösztöneim diktálták azt, hogy addig
vergődjek, amíg messzebbre nem tolom magam, ugyanakkor akármennyit
küzdöttem, arasznyit sem mozdultam. Tehetetlen voltam.
Csak annyi hasznom volt a pajzsból, hogy a bendőszájnak nem sikerült
teljesen belém hatolnia – egyelőre. Erőszakos nyelvként hatolt az ajkaim
közé, de összeszorítottam őket, ahogy a lábaimat sem tudta szétfeszíteni. De
tudtam, hogy előbb-utóbb elfáradok, és feladom. Nem bírhatom tovább
nála. A felháborodásból nyertem az ellenálláshoz szükséges energiát,
tudván, hogy nem fogok tudni örökké kitartani. Egy kicsit beljebb
nyomakodtam, mire a rémség egy darabja átbucskázott a fejem fölött, és
már nem olyan érzés volt, mintha egy undorító ember szorítana magához.
Eltűntek a szájak, a szemek és a kezek, aztán belek és szervek kerültek a
helyükre, de még mindig, határtalan mohósággal vágyott rám. Fel akart
tárni, a saját részévé tenni, belepréselni magába, én pedig haldokló lények
undorító, förtelmes, nedves belsejét láttam magam körül, amelyek soha nem
halnak meg igazán, még mindig bugyborékol a vérük. Már attól sikoltozni
kezdtem, hogy éreztem magam körül.
Tudtam, hogy senki sem jön értem, akármennyit kiáltozom, ezért eleinte
továbbhaladtam. Mélyebbre hatoltam a szörny testében, és úgy markoltam
bele, mintha köteleket fogtam volna, amelyeknek szakaszai
összepréselődtek, majd ugyanolyan gyorsan kifolytak a kezemből – mintha
húsban úsztam volna. De érezhetően áramlott bennem a mana, tajtékozva
zúdult rajtam át a védőigébe, amely pajzsként tartotta kívül a mohó
ellenséget, és nem is tudtam, mennyit használtam fel, mennyi maradt, volt-e
még annyi, hogy elpusztítsam a lényegét, ha majd eljutok oda, ahová
akartam jutni, és közben sikoltoztam, zokogtam, és vakon nyomakodtam
előre tényleges haladás nélkül, és már kibírhatatlannak éreztem az egészet.
A tankönyv helyesen írta: válassz bármi mást, bármilyen más halálnemet,
mert halott is szívesebben lettem volna, mint hogy továbbmenjek, pajzs ide
vagy oda.
Szóval megrekedtem. Megálltam, és bevetettem a legjobb,
legrövidebb igémet a tizenkilenc közül, amelyekkel egy teremnyi embert
meg lehetett ölni: három francia szóból állt – à la mort –, amelyeket
blazírtan kellett kimondani, egy kézmozdulat kíséretében, amit a legtöbben
elrontanak, pedig egy kis tévedés esetén is visszafelé sül el. Emiatt nehéz
volt félvállról venni. De nem érdekelt. Képes leszek ott a bensőjében inteni?
Sejtelmem sem volt. Nem is számított. Csak követtem az ösztöneimet, az
ige pedig lehelethez hasonló könnyedséggel csúszott le a nyelvemről.
Közben legyintettem is, bár talán csak gondolatban. Erre még ocsmányabbá
vált körülöttem az óriás rém, de a varázslat pillanata könnyed és helyes
érzés volt, ezért megint kimondtam, újra meg újra meg újra, csak hogy
megkönnyebbüljek. Más gyilkos varázslatokat is kipróbáltam, mind a
tizenkettőt, amit ismertem, hátha valamelyik egy csoda folytán véget vet
neki. De a szörny kitartott. Tovább terjedt körülöttem az enyészet és a
romlás, szervek lebegtek a loccsanó masszában, szemek dülledtek ki belőle
és a pajzsomra tapadva bámultak rám, de amikor átkot mondtam rájuk,
elködösültek és összehúzódtak, ezért folytattam. Vagdalkoztam és
pusztítottam, amíg a bendőszáj egyszer csak széthasadt fölöttem, és üres
zsákként omlott körém. Szétmállott a lábam körül, az utolsó szemei is
élettelenné váltak és kiüresedtek, majd mind önmagukba süppedtek, és a
masszával együtt eltűntek.
Úgy éreztem, több kilométert tapostam már benne, holott alig tettem
meg kétlépésnyi utat a találkozás helyszínéről. Pár méterre tőlem maradt
valami a padlón: egy kicsontozott csirkéhez hasonlító, groteszk halom, mint
egy magzatpózba dermedt ember. Aztán az a maradvány is szétfoszlott és
cseppekre mállott, majd vérrel, váladékokkal és rothadó húscafatokkal
árasztotta el a folyosót.
 Már zúdult is lefelé minden az enyhén lejtő padlón gondosan elhelyezett
lefolyókban, amelyeket pont erre az alkalomra terveztek, hogy hatékonyan
elszivároghasson a padlót beszennyező, szerencsétlen események összes
bizonyítéka. Már a puszta mennyiségtől is majdnem eltömődtek, már azt
hittem, szétpattannak a csövek, amikor a mennyezet permetezői hangos,
csikorgó dübörgéssel automatikusan bekapcsolódtak, és még a bendőszáj
mérhetetlen gyilkosságainak nyomait is el tudták tüntetni. El sem tudtam
képzelni, hány ember végleges pusztulását okoztam. A végén már nem is
számoltam a pusztítóigéket. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy
mindnyájan hálásak nekem. Mindegyik inkább engem választott volna.
Meg kellett szüntetnem a pajzsvarázslatot. Már nem volt indokolt a
védelem, ellenben égető szükségem volt minden csepp manára, amelyet
abba pumpáltam volna. Mégsem voltam képes visszavonni. Rothadás vett
körül. A permetezőkből nem csöppent már semmi, vér és sokféle más
folyadék csurgott lefelé, vörös és bűzös sárga pocsolyákat rajzoltak a cipőm
köré, igaz, a pajzs nem engedte őket hét és fél centinél közelebb. Nem is
akartam kinyúlni belőle.
Csak álltam egy helyben remegve, és még mindig patakzott a könnyem.
Meleg, ragadós takonycsíkot éreztem az arcomon lefolyni, és majdnem
elhánytam magam. Görcsbe rándult az egész gyomrom. Ekkor kiáltás
harsant a lépcső felől: – El! Galadriel! Ott vagy lent? – A hangtól hirtelen
mozgásba lendültem. Átnyúltam a pajzsom tetején, szétnyitottam és a földre
löktem, még néhány másodpercnyi manát elhasználva, ezzel leráztam
magamról a maradék mocskot is, ami összefolyt a többivel a padlón.
Orion leért a lépcső aljára, és zihálva lépett a folyosóra.
Megperzselődött: a feje egyik oldalán rövidre égett a haja. Amikor
meglátott, megállt, és mélyeket lélegzett. Úgy viselkedett, mint aki aggódik
miattam valami éjjeli kószálás miatt, ezért amikor meglátja, hogy jól vagyok,
haragra gerjed. – Örülök, hogy biztonságban kijutottál – förmedt rám élesen. –
Egyébként már vége.
Sírva fakadtam, és a tenyerembe temettem az arcomat.
 7. fejezet:
Nyomorúság

Orion félig kísért, félig vitt a szobámba. Nem tudott egész úton cipelni,
mert olyan sokáig nem bírta el a súlyomat, és néhányszor le kellett tennie –
ilyenkor viszont pár lépés után mindig újra zokogni kezdtem, ezért
kétségbeesetten újra felkapott. Útközben valamikor rájött, hogy másvalami
is történhetett velem azon kívül, hogy elmenekültem az olvasóteremben
támadó malik bandája elől, és miután bevitt a szobámba, megkért, hogy
meséljek el mindent. Ő talán hitt volna nekem, és ha hisz, akkor másoknak
is elmondta volna, és végül is erről ábrándoztam. Vagy mégsem? A többiek
úgyis azt feltételezik, hogy elvettem az eszét, tehát megkérdeznék tőle,
hogy a saját szemével látta-e, és bevallaná, hogy nem.
Ez végül nem derült ki, mert nem akartam róla beszélni. Egyetlen
kérdésére sem válaszoltam, csak a legutolsóra. – Nem – mondtam, amikor
megkérdezte, hogy egyedül akarok-e maradni. Ezután óvatosan mellém ült
az ágyra, és pár perc múlva óvatosan puhatolózó mozdulatokkal átkarolta a
vállamat. Jobban lettem tőle, amitől megint csak elborzadtam.
Aztán valamikor elaludtam. Orion egész délután velem maradt, még
ebédidő alatt is, csak röviddel vacsora előtt ébresztett fel, amikorra már
teljesen összeragadt a szemem és fájt a torkom. Tompán és bambán mentem
a nyomában, szinte semmire sem figyeltem. Az volt a szerencsém, hogy
tapodtat sem mozdult mellőlem. Egy szemkocsány nyúlt fel a csatornából
az asztal alatt, amelyhez leültem. Egy másikat kellett volna választanom, de
nem bírtam ilyesmivel foglalkozni. A nagy nedves, zöld szemgolyó
megpördült, megvizsgálta Orion bokáját, és halkan visszasiklott a padló alá,
a többi részét nem is mutatta. Meg sem említettem.
– Visszacsapódott rá az átka, vagy mi? – kérdezte Aadhya.
– Nem tudom! – vágta rá Orion, a szokásosnál sokkal ziláltabban. – Nem
hiszem.
– Hallom, hogy megöltél egy manifesztációt a könyvtárban – vetette oda
neki Liu. – Azok osztódni is szoktak. Lehet, hogy félig leszívták.
 Orion beakasztotta az ujját a nyakamban lógó láncba, és kihalászta a
kristályt a pólóm alól: sötét volt, repedt és üres. Azért lett olyan, mert nem
védtem meg rendesen, amikor végre sikerült ledobnom magamról a
védővarázst, de ha egy manifesztáció betörte volna a pajzsomat, akkor is
hasonlóan nézett volna ki. Mégsem mondtam Liunak, hogy rosszul tippelt,
sőt nem szóltam semmit. Mintha az egész beszélgetés egy tévéképernyőn
zajlott volna, egy olyan műsorban, amit soha nem nézek, csupa ismeretlen
színésszel.
– Oké – szólalt meg végül Orion komoran. – Maradj itt vele, jó? – Azzal
levette a csuklójáról az erőelosztót, és felállt az asztaltól.
Az étkező egyik falához vonult, és felkapott egy felmosófejet, amely a
következő szervizműszakra várt. Körbement a helyiségben, és erősen
megkopogtatta vele az összes mennyezeti csempét. Az emberek riadtan
rikoltoztak, amikor a malik záporozni kezdtek a csempék alól, jóllehet
többnyire maradékokra áhítozó lárvák voltak. Orion nem foglalkozott
velük, csak az egyik sarokból előkerülő libbenőfészekkel. Miután mind a
kilenc libbenőt megölte, visszajött az asztalhoz, a mellkasomra tette a kezét,
és érzéseim szerint legalább egyévnyi manát lökött be enyhén szólva is
kiszipolyozott testembe.
Jelentős mennyiségű energiát tudok tárolni, de ez még nekem is sok volt.
Nem viseltem működő manaőrző kristályt, ezért nem volt hova áttöltenem
egy részét. Ha varázslóképességeim teljes birtokában lettem volna abban a
percben, előadhattam volna a régóta tervezett drámai jelenetet. Ha csak egy
kicsit kevesebb erőm van, biztos az egyik ösztönösen kínálkozó igét vetem
be, vagyis nyilvánvalóan egy jól begyakorolt gyilkolóigét. Ám mivel alig
voltam magamnál, csak annyit fogtam fel, hogy az nem lenne helyes, de ha
nem kezdek valamit a fölös erővel, manamérgezést fogok kapni. Ezért egy
könnyen áramló, ártalmatlan varázslatba folyattam bele: a kis meditációba,
amit anya minden reggel és este elvégeztetett velem, közvetlenül
fogmosás után. Úgy tanultam meg, hogy kiskoromban elénekeltette
velem az „Egyszerű ajándékok” című himnuszt, amely a meditációhoz
legközelebb álló inkantáció, azzal a különbséggel, hogy a meditációhoz
nem kellenek szavak. A lényege, hogy rendbe jövünk, jelentsen ez éppen
akármit. Párszor megkérdeztem anyától, hogy mi a baj velem, tényleg egy
szörnyeteg vagyok-e, ő meg mindig azt mondta, hogy amíg úgy érzem,
nincs baj velem, addig nincs is baj, és addig ismételtette velem a meditációt,
amíg jobb nem lett a közérzetem. Aki ezt értelmetlennek érzi, nyugodtan
keresse fel a kommunát, és beszéljen anyával. Ehhez a gyakorlathoz
általában nem kell mana, elég az elvégzés tiszta szándékával leülni. Én
annyira nem voltam rendben, hogy még a szándék sem tudott megszületni
bennem, de a hatalmas erőlöket a jelek szerint megoldotta a kérdést, mert
egyszeriben mintha a grabancomnál fogva felemeltem és jól megráztam
volna magam, egy-két kiadós pofonnal kiegészítve mindkét oldalról.
Huhogva talpra szökkentem, és vadul csapkodtam a karomat a levegőben.
Csak egyhónapnyi manát sikerült így elégetnem, és még tizenegy hónapnyi
feszítette belülről a testemet, ezért – még mindig ösztönöktől hajtva –
kilöktem magamból az igét, mire Orion kivételével mindenki felugrott az
asztaltól, és hozzám hasonlóan levegő után kapkodtak. Ezzel kilenc
hónapnyi erőtől szabadultam meg. Két újabb diák esett el és ejtette el a
tálcáját a közelben az erősugártól, és aztán végre elcsitult az áramlás.
Nehézkesen visszaroskadtam a padra. Kétségkívül újra önmagam
lettem, mert újra erőszakos indulatot éreztem. Az asztal körül ülők
feszengve örömködtek, felvidult az arcuk, kivéve Liuét, aki iszonyúan
remegett a túloldalon, és a kezét bámulta: normális színű lett a körme.
Döbbenten meredt Orionra.
– Mit műveltél? – vinnyogta.
– Nem tudom! – vágta rá Orion. – Még sohasem történt ilyen!
– Legközelebb először kérdezz! – szólaltam meg rekedten. Orion
aggódva nézett rám, ezért hozzátettem: – Egyébként jól vagyok. –
Kénytelen-kelletlen magamnak is beismertem, hogy jól vagyok, habár
egyelőre nem akartam jobban lenni. Soha nem értettem anya agymenéseit
arról, hogy hagyni kell a dolgokat a saját medrükben folyni, de talán most
először felfogtam, hogy miről beszélt. A Solomancia viszont egyáltalán
nem ideális közeg lelki mélyfúráshoz, és ezért rövidesen már többé-kevésbé
hálás is voltam. Vagyis inkább kevésbé. – Ne zsongjál már! – motyogtam, és
elfordultam Oriontól, hogy gyorsan ellenőrizzem a tálcámon lévő ételek
tisztaságát, mivel a pultnál nem vizsgáltam meg őket. A felét ki kellett
dobnom, holott farkaséhes voltam, hiszen az ebédet is kihagytam.
 Aadhya adott egy fél adag csokipudingot, és odavetette:
– Fizesd vissza, ha lehetőséged lesz rá. – Cora Nkoyo unszolására némi
habozás után átadta nekem az almát, amit későbbre akart félretenni. Orion
lassan leült mellém, már nem látszott olyan zaklatottnak. Liu tovább bámulta
a kezét, és párhuzamos sávokban csurogtak le a könnyek az arcán. Jól
tippeltem: mindig csak minimális maliát használt fel, mert ha nem porciózta
volna ki gondosan, a meditációvarázslatom nem tudta volna megtisztítani.
Ennek viszont talán még nálam is kevésbé örült. Már tapasztalatból tudta,
hova vezet, ha újra használni kezdi a maliát, márpedig előbb-utóbb
kénytelen lesz, vagy teljesen át kell alakítania az egész stratégiáját.
Orion még mindig körülzsongott. Vacsora után visszakísért a szobámba,
és természetesen be is akart jönni. Talán megint az egész éjszakát velem
akarta volna tölteni, az aljadék.
– Ismétlem: jól vagyok. Nem lehet, hogy valakinek valahol szüksége
lenne egy hős megmentőre? Miért nem a végzősök koleszában cirkálsz, ha
ennyire unatkozol?
Erre legalább felkapta a fejét.
– Szívesen – mondta. – Semmiség, tényleg. Most már a hetedik
alkalomnál tartunk…
– Hatodik – szűrtem a fogaim között.
– És a reggeli? – csattant fel.
Reggel nem mentettél meg semmitől – akartam mondani, de nem tudtam
biztosan, hogy igazam van-e, sőt egyáltalán nem akartam erről beszélni,
ezért hűvösen sarkon fordultam, bementem a szobámba, és becsaptam az
ajtót az orra előtt.
Aztán, mivel tényleg jobban voltam, és kitisztult a fejemből a kellemes és
kényelmes disszociatív köd, kárfelmérést tartottam, és eléggé ledöbbentem.
Az a kristály is elrepedt, amelyet a mana csatornázására használtam.
Tizenkilenc kristályt merítettem le teljesen. Már csak nyolc volt tele
manával. Túléltem egy bendőszáj megtámadását, és ettől mindent más
színben láttam. Leültem az ágyra a repedt kristályokat markolászva, és csak
bámultam őket. Egy dolog biztosan érezni, hogy elvileg akármennyi
elképesztő pusztító varázslatra képes lennék, és más dolog drámai módon
bizonyítani, még ha egyedül magamnak is bizonyítottam be.
 Talán nem is volt baj. Régóta dédelgettem az élénk és részletes
fantáziaképeket mindenféle drámai mentőakciókról – amelyeknek, őszintén
szólva, az utóbbi időben gyakori szereplője volt a hálás és bálványozó Orion
is –, és élethűen elképzeltem a diáktársaim reakcióját is, ahogy mély
megdöbbenéssel sajnálkoznak azon, hogy korábban nem fedtem fel előttük
az igazi énemet. Az igazi énem azonban most segítség nélkül megölt egy
bendőszájat, irgalmatlanul bevetette ellene a könyvek legerősebb és
legádázabb gyilkolóigéit, szóval a diáktársaim ennek láttán nem arra a
következtetésre jutottak volna, hogy érdemes lett volna kedvesnek lenniük
hozzám az elmúlt években. Nem, veszélyesen erőszakos alaknak tartanának,
akivel jobb lett volna jóban lenniük az évek során. Rettegtek volna tőlem.
Most már kétségem sem maradt felőle, akármennyit fantáziáltam az elmúlt
években az elismerésről. Hiszen én is megijedtem magamtól.
Felálltam, és elővettem a másodéves malifikáriatudomány-tankönyvet a
felső polcról – persze a polc alját és a fölötte lévő polc alját is megnéztem,
sőt az összes könyvet megsimítottam a kezemmel, mielőtt levettem azt az
egyet –, és megtaláltam benne a bendőszájakról szóló bejegyzést.
Hivatkoztak is benne a folyóirat cikkére. Az íróasztalnál ülve kikerestem,
majd felemeltem a fejem, és a parttalan sötétségbe meredve így szóltam:
– A malifikáriatudomány folyóirata 716. számának ép, olvasható, angol
nyelvű példányát kérem.
A részletesség azért kellett, hogy minél gyorsabban megkapjam. A
malifikáriatudomány folyóirata tudományoskodó és poros hangzású cím, de
valójában csak álca. Szenvedélyes és mohó olvasóközönség várja az új
információkat a ránk vadászó lényekről. A világ összes enklávéja támogatja
a kutatásokat, és cserébe minden hónapban doboznyi példányt kapnak a
lapból. Minden független varázsló, aki anyagilag megengedheti magának,
előfizet rá – akik pedig nem, azok másokhoz csatlakozva, klub formájában
osztoznak egy példányon.
A kérdéses példány nem volt annyira régi, talán húszéves. Orion anyja
akkor már a szerkesztőség tagja volt: OPHELIA RHYS-LAKE, NEW YORK, a
nyolcadik név az impresszum tetejétől számítva. Azóta feljebb tornászta
magát. A tartalom felét bendőszájakról szóló anyagok töltötték ki, a
történelmi rovat pedig a közelmúltban egy bendőszáj fölött aratott
győzelmet ecsetelte.
A kulturális forradalom idején a sanghaji enklávé néhány varázslóját
begyűjtötték és elküldték a hatóságok – nem azért, mert varázslók voltak,
hanem mert gyanúsan gazdagok –, és a védőkerítésük hirtelen meggyengült
a sok kiváló mágiahasználó hirtelen távozásától. Áttörte a kaput egy
bendőszáj, és egyetlen nap alatt megette a lakók felét. A többiek a maradék
józan eszükre hallgatva elmenekültek.
Idáig semmi szokatlan nincs a történetben. Ha elbukik egy enklávé,
többé-kevésbé ilyen sorsra jut. Nem mindig bendőszáj végez velük, de
meggyengült állapotukban mindig vészesen csábító célpontot jelentenek a
legszörnyűbb maliknak. Tíz évvel később viszont visszatértek a kiváló
varázslók, összeszedték a túlélőket és a megmaradt gyerekeket, és
elhatározták, hogy újra felépítik az enklávét.
Döbbenetes dolgot vittek véghez, mivel nem voltak írásos bizonyítékok
arról, hogy valaha bárki is legyőzött volna egy bendőszájat, de ők vállalták
a mérhetetlen kockázatot. Ráadásul egy enklávét nem lehet csak úgy pikk-
pakk felépíteni, főleg ha több ezer éves történelem van mögötte, és
temérdek mágikus kerítés őrzi.
A sorok között olvasva azt is megállapítottam, hogy egy igencsak
ambiciózus alak állt az egész vállalkozás mögött: a visszafoglalást „az
enklávé jövőbeli dominusa, szerzőtársunk, Li Feng” szervezte meg. A
csoport egy évig gyűjtötte a manát, talán annyit, amennyi ezer kristályomba
férne. Li nyolc nagy hatalmú független varázslót trombitált össze, a terv
sikeres megvalósítása esetén mindnyájuknak kulcspozíciót ajánlott az
enklávéban, majd önként jelentkezett a feladatra, hogy bemerészkedik a
bendőszáj belsejébe. Összekapcsolódott a körével, és többszörös pajzsréteg
alatt vitte véghez a rengeteg összegyűjtött manával serkentett műveletet.
Három napjába telt elpusztítani a szörnyet. Két varázsló is életét vesztette
a harcban, és egy harmadik is odalett pár nappal később.
Megerősítést kerestem, de a cikk elolvasásától csak még jobban
elcsüggedtem. Tizenhat éves voltam, és huszonkilenc manakristályom
volt, amelyeket főleg aerobikgyakorlatokkal töltöttem fel. A vak is láthatta,
hogy nem győzhettem volna le egy bendőszájat egy laza vasárnap délelőtti
sétán. Talán a Solomancia tudta, hogy van esélyem ellene, bár nem értette,
hogy lehet ez. Visszadobtam a folyóiratot a sötétbe, és az ágyamra
kuporodtam. Átfogtam a térdemet, és a dédanyám próféciáján merengtem.
Ha tényleg malifikárrá változom, ha tényleg elkezdem kirángatni az
emberekből a maliát, mint a nyúlós karamellát, és spriccelnek belőlem a
gyilkos igék, megállíthatatlan leszek. Talán szó szerint. Halált és pusztulást
hozok a világ összes enklávéjára, mint egy bendőszáj, mint a valaha élt
legnagyobb bendőszáj, és széttépem a többi varázslót, mert a riválisaim.
Ráadásul mindenki ezt várta tőlem, anyát leszámítva, aki még Hitlert
sem nevezte volna rossz embernek. Nem azért, mert különféle
ellenállhatatlan történelmi erők áldozatának tartotta, hanem azért, mert
szerinte könnyű az embereket nevezni gonosznak a döntéseik helyett, mert
ezzel csak igazoljuk a gonosz döntéseiket, hiszen ezzel mintegy meggyőzik
magukat arról, hogy semmi baj, mert a szívük mélyén még mindig
ugyanazok a jó emberek.
Lehet benne valami, de bizonyos számú aljas döntés után igenis
gonosznak kell nyilvánítanunk egy embert, és nem hagyhatjuk, hogy
további döntéseket hozzon. Minél erősebb valaki, annál kevesebb
mozgásteret kellene kapnia. Én mennyi esélyt kaptam? Mennyit használtam
fel belőle? Mennyi jó pontot kaptam azért, mert levadásztam a
bendőszájat? Vagy csak belekóstolhattam a gonosz hatalom ízébe, és ezzel
elindultam az irtózatos és elkerülhetetlen sors felé, amelyet több mint egy
évtizede előre látott valaki, aki pedig elvileg még szeretett is engem?
Azóta is magamban hordoztam azt a próféciát. Ez az egyik első
emlékem. Odaát Walesben akkor tél volt, hideg és nyirkos. A télre nem
emlékszem, csak a napsütésre. A ház belső udvarán állt egy négyszögletes
szökőkút, amelynek keskeny kis sugarán szivárvány táncolt, körülötte pedig
rózsaszín-lila cserepes virágok sorakoztak. Odagyűlt az egész család, akik
rám is hasonlítottak, a tükörképemre, amelyről csak nemrég tudtam meg a
diáktársaimtól, hogy valami nem stimmel vele, ott viszont semmi rossz nem
volt benne. Apa anyja letérdelt, hogy átöleljen, aztán eltolt magától és rám
nézett. Éhes könnyek folytak végig az arcán, miközben megszólított:
– Jaj, annyira hasonlít Arjunra!
 Dédanyám egy árnyékos helyen ült. Szerettem volna belenyúlni a
szökőkútba, megérinteni a szivárványt, de a rokonok odavittek az idős
asszonyhoz, aki rám mosolygott, és mindkét kezét felém nyújtotta, hogy
megfogja az arcom két oldalát. Én is elmosolyodtam, de a dédanyám arca
hirtelen megváltozott, mosolya lekonyult, fehér lett a szeme, és marathi
nyelven mondott valamit, amit én csak hetente egyszer gyakoroltam a
tanárommal, ezért nem értettem, csak annyit fogtam fel, hogy egyszeriben
mindenki levegőért kapkodott, vitatkozott és sírt, anyának pedig el kellett
húznia onnan, át kellett vinnie az udvar másik végébe. A saját testével
védelmezett, és félelmében kiabált, amitől már egyáltalán nem tűnt
otthonosnak a közeg.
Odajött a nagymamám is, beterelt minket a ház egyik kicsi, hűvös,
csendes szobájába, és megkérte anyát, hogy maradjon ott. Vetett rám egy
aggodalmas pillantást, majd kiment. Akkor láttam utoljára. Mire valaki
hozott nekünk egy kis vacsorát, én már megfeledkeztem zavaromról és
félelmemről. Vissza akartam menni a szökőkúthoz, de anya altatódalt
kezdett énekelni. Aznap éjjel férfiak csoportja jött be a szobánkba, köztük
nagyapám is. Lefordította a próféciát anyának, onnan tudtam meg én is,
mit jelent. Tucatnyiszor ismételte el neki, hogy meggyőzze, de nem ismerte
anyát, nem tudta róla, hogy soha nem fogja a kisebbik rosszat választani.
Nyomban a nagyobb rossz mellett döntött, vagyis hazavitt, tovább nevelt,
szeretett, és minden erejével óvott. Most pedig itt vagyok, és bármelyik nap
elindulhatok a megjósolt sors felé.
Még órákig borongtam volna a sérelmeimen, de egy csomó tűrhetetlen
aljamunka várt rám. Lemásztam az ágyról, és elkezdtem kondicionálni egy
kristályt, hogy legyen egy új főcsatornám. Bonyolult dalok éneklésével
gyűjtöttem manát, amelyek nyitott ajtókról, áramló folyókról és
hasonlókról szóltak, és mindvégig arra koncentráltam, hogy beléjük
vezessem és kihúzzam a végükön a manaszálakat. Amikor már annyira fájt
a torkom, hogy nem bírtam folytatni, abbahagytam, és megfogtam egy
kiürült kristályt, hogy újratöltsem. Felüléseket és terpeszugrásokat nem
végezhettem a hasi sebem miatt, ezért csak a horgolás maradt.
Nincs rá szó, mennyire utálok horgolni. Bármikor szívesebben csinálnék
ezer fekvőtámaszt egymás után. Mégis muszáj volt megtanulnom, hiszen
klasszikus iskolai managyűjtő módszer: csak egy apró, könnyű horgolótű
kell hozzá. A szokványos pokrócok olyan gyapjúfonalból készülnek, amely
szétszedhetővé és újrahorgolhatóvá teszi őket, nem kell hozzá újabb anyag.
Én viszont még ehhez is béna vagyok. Elfelejtem, hol tartok a mintában,
hányadik öltést hurkolom, milyen típusú öltést csinálok, mit akarok
készíteni, és miért nem szúrtam még ki a tűvel a szemem. Garantáltam
magamnak a habzó dührohamokat, amikor kilencedszer szedtem szét az
utoljára hurkolt száz öltést. Ugyanakkor tisztességes mennyiségű manát
kaptam érte.
Majdnem egy óráig folyattam kifelé a manát a kristályból, mire nagy
nehezen újra hajlandó volt tárolni. Akkor már mérgesen csikorgattam a
fogam, és valami váratlan szorongás is motoszkált bennem: lehet, hogy ez a
gonoszság előszobája? Igen, határozottan attól féltem, hogy a horgolás
gyötrelmei átlöknek a sötét oldalra. Szerencsére ez még számomra is
hihetetlenül ostobán hangzott. De muszáj volt valamennyi pluszmanát
létrehoznom, különben másnapra a kristály újra bezárul. És minden egyes
lemerült kristályomat hasonlóképpen fel kellett töltenem. El kellett
döntenem, hogy befektetem-e a szükséges energiát a megmentésükbe, vagy
lemondok az elvesztett erőről, és csak azokat töltöm tele, amelyekben még
maradt valamennyi. Nem hagyhattam utoljára a leszívott darabokat, mert
mire sorra kerültek volna, teljesen kimerülnek, és akkor többé nem lehet
őket újratölteni.
Egyre többször merült fel bennem, hogy Orion segítségét kérjem az
újratöltéshez. Csakhogy ha osztogatni kezd nekem a közös erejükből,
enklávistatársai előbb-utóbb kizárják. Nem is volna igazságtalan. Biztosan
használta őket szorult helyzetekben. Ezért is tudott merő hóbortból annyi
embert megmenteni, ezért nem kellett rágódnia azon, hogy van-e az adott
napra elegendő manája – ellentétben velem és a többi vesztessel. Ezt a jogot
viszont nem adták ingyen. Persze én is leszerződhettem volna New Yorkkal.
Mivel már amúgy is feltételezték, hogy egész hétvégén a könyvtárban
enyelegtünk, és Orion az én kedvemért hősködött a menzán, Magnus, Chloe
és a többiek talán meg is könnyebbültek volna, ha leköthetnek. Nekem meg
még több okom lett volna csatlakozni hozzájuk, mint előző nap.
 Persze végül nem tettem meg. Inkább vállaltam, hogy egy hónapig
dolgozom, és nyomasztóan szép levél- és virágmintákat horgolok rá. Ha
nem vigyázok, még a végén belehurkolom a dühömet is, és szó szerint
lelket ölök. Azért legalább jó sok műhelykreditet kaphatnék.
Megszólalt a lámpaoltást jelző csengő, de én nem hagytam abba. Az
előző napi szundikálásomnak köszönhetően megengedhettem magamnak,
hogy sokáig fenn maradjak. Csak egy újabb óra elteltével hagytam abba, és
elraktam a horgolótűt – legszívesebben belehajítottam volna a sötétbe, de
akkor talán soha nem kapom vissza, ezért inkább fogcsikorgatva
visszaszíjaztam a ládám fedelére –, majd jutalomképpen leültem az
ágyamra az egyetlen jó dologgal, ami aznap történt velem: a könyvtár
szanszkrit polcáról szerzett könyvvel.
Már első érintésre tudtam, hogy különlegesség, de a legrosszabbra is fel
voltam készülve, amikor kivettem a táskámból, hiszen elég volt
végigtekinteni a napomon – a hetemen, az évemen, az életemen –, nem lett
volna meglepő, ha az ígéretes külső mögött egy közönséges szakácskönyv
rejlik, esetleg eláztak és összeragadtak a lapjai, vagy valami féreg rágta
szét. A borító viszont csodálatosan ép volt, kézzel készült, sötétzöld
bőrkötését kifinomult, nyomott arany minták és áthajtható, hosszú fedél
egészítették ki, amely oldalról is megvédte a lapokat. Az ölembe raktam, és
lassan kinyitottam. Az első oldal – az én szemszögömből az utolsó, mivel
jobbról balra volt kötve – minden jel szerint arabul íródott, ezért
megdobbant a szívem.
Egy csomó ősi és mérhetetlenül erős szanszkrit inkantációt, amelyek
eredeti kéziratai évszázadokkal ezelőtt megsemmisültek, csak a bagdadi
enklávé ezer évvel ezelőtt készült másolataiból ismerünk. A kezemben lévő
kötet nem tűnt vagy érződött ezerévesnek, de ez nem jelentett semmit. A
varázskönyvek időnként lemásznak még az enklávék polcairól is, ha nem
katalogizálták őket megfelelően, és nem vigyázott rájuk egy rátermett
könyvtáros. Nem tudom, hová kerülnek, amikor eltűnnek, hogy a mi
szobánkból is látható űr nyeli-e el őket, vagy egy másik hely, de a
távollétükben nem öregszenek. Minél értékesebbek, annál valószínűbb,
hogy megszöknek: telítődnek az önvédelem vágyával. Ez a kötet annyira
újnak látszott, hogy feltehetőleg a megírása utáni években tűnt el a bagdadi
könyvtárból.
Lélegzet-visszafojtva lapoztam bele, egészen az első szanszkritból
másolt oldalig – amelyet számtalan megjegyzés tarkított a margón.
Elkönyveltem magamban, hogy kénytelen leszek arabul tanulni, mert a
könyv eldöntötte, hogy érdemes. A címlapon ehhez hasonló felirat
szerepelt: Ismerd meg a gandharai bölcs mesterművét. Éktelen rikoltás tört
fel a torkomból, és magamhoz szorítottam a könyvet, nehogy magától
elrepüljön.
Mindenki tudja, hogy az első ismert enklávéépítők varázslatait az
Aranykő-szútrák őrizték. Előtte csak véletlenszerűen alakultak enklávék.
Ha egy varázslóközösség elég hosszú ideig élt és dolgozott együtt valahol,
mondjuk, tíz generáción keresztül, akkor az a hely elkezdett eltávolodni a
világ többi részétől, és sajátságos módon kitágult. Ha a varázslók
módszeresen használtak ki- és bejáratként bizonyos pontokat, kialakult
belőlük az enklávék első és hátsó kapuja, és így az egész helyet ki lehetett
emelni a világból, és át lehetett rakni az űrbe, ahol például a Solomancia
is lebegett. Onnantól fogva ki lehetett zárni a malikat, akik nagyon nehezen
furakodtak be – vagyis sokkal biztonságosabb és kellemesebb volt odabenn
az élet, és könnyebb lett a varázslás is.
Ettől függetlenül kevés természetes enklávé létezett. Ritka az a
szerencsés felállás, hogy tíz generáció elég stabilan kövesse egymást a
történelemben. A varázslói státusz sem menti meg az életünket, ha leég a
városunk vagy valaki belénk döfi a kardját. Sőt, egy enklávé sem. Hiába
bújunk el odabent, ha az egyik bejáratot lebombázzák, az enklávénak is
annyi. Azt szerintem senki sem tudja, hogy tényleg felrobbanunk-e, vagy az
egész hóbelevanccal együtt az űrbe pottyanunk, de ez egy elvont elméleti
kérdés.
Másrészről viszont még mindig jobb egy enklávé, mint a kuporgás a
pincében. A londoni enklávé úgy vészelte át a légitámadásokat, hogy egy
csomó bejáratot nyitott a városban, és a megsemmisülőket rögtön pótolta.
Ennek most megvan a böjtje, mert egy független punk varázslókból álló,
londoni banda újabban abból tartja fenn magát, hogy régi kapukat kutat fel.
Felfeszítik őket, beférkőznek a résen az enklávé bélésébe – a technikai
részleteket nem igazán értem, és ők sem, de működik –, és létrehoznak
odabent egy műhelyt, amíg az enklávé tanácsa meg nem találja és ki nem
füstöli őket onnan, hogy aztán téglával befalazzák a nyílást. Pár embert
ismerek közülük, mert néha felkeresik anyát a gondjaikkal, amelyek
gyakran abból erednek, hogy félig létező helyeken tanyáznak, régi,
mocskos csatornákon keresztül csapolják meg az enklávé manáját, és
többnyire az abból elővarázsolt étellel és itallal táplálkoznak.
Anya helyrepofozza őket, és nem kér semmit cserébe, legfeljebb azt,
hogy üljenek végig egy sor meditációt, majd közli velük, hogy nem okos
dolog az enklávék körül ólálkodni, inkább költözzenek az erdőbe, mert ott
kiteljesedhet a szellemük, ahogy vele is történt. Néha hallgatnak is rá.
London viszont nem természetes enklávé; a legnagyobbak közül egy
sem az. Építették. Amennyire tudjuk, a világ legelső épített enklávéja az
Aranykő volt, úgy ötezer évvel ezelőtt. Tíz hasonló alakult meg egy
évszázad alatt Pakisztánban és Észak-Indiában, és három közülük a mai
napig fennmaradt. Állítólag mindegyiket az Aranykő-szútra írója építette,
egy Purocsana nevű fickó, aki a történészvarázslók szerint megegyezik a
Mahábhárata azonos nevű szereplőjével, Gandhara hercegének szolgájával.
Középkori forrásokban emiatt sokszor a gandharai bölcsként említik. A
Mahábháratában inkább gonosztevő, aki azért épít házat viaszból, hogy
elevenen elégethesse benne a herceg ellenségeit, és ez nehezen
összeegyeztethető az enklávéépítő hős képével, de hát a mundán források
előszeretettel tüntetik fel negatív színben a varázslókat. Talán csak
véletlenül, egy gyúlékony ház építése közben kanyarított magának egy
enklávét.
Mindent összevetve valószínű, hogy nem ugyanaz az ember alapította
mind a tíz enklávét. Ha valaki egyszer összeeszkábál egy takaros
lakóhelyet, nem igazán hajlik rá, hogy elköltözzön, és újrakezdjen mindent.
De az biztos, hogy létezett egy konkrét varázsigesorozat, amely hosszú időre
eltűnt.
Ettől még létesültek újabb enklávék. Miután a varázslók rájöttek, hogy
lehet enklávékat építeni, heves és tartós érdeklődés övezte a témát, és a
furfangmesterek olyan módszereket dolgoztak ki, amelyektől még jobbak és
nagyobbak lettek, az Aranykő-szútrák pedig kihasználatlanság miatt
egyszerűen elvesztek az idők folyamán. Nem sokat tudok a modern kori
enklávéépítészetről, szigorúan őrzik a titkaikat, de az biztos, hogy egyetlen,
alig két és fél centis könyvbe nem lehet belezsúfolni az egész folyamatot,
még széljegyzetekkel sem. A különbség akkora, mintha a Burzs Kalifa
építését mérnénk össze egy rönkházéval.
Bár ötezer éve finomítják az Aranykő varázsigéit, egyes építőelemei még
mindig világszerte ismertek, mert remekül használhatók, főként az elemek
manipulálásához és még szélesebb körben az anyagfázisokkal kapcsolatos
folyamatokhoz, ami sokkal fontosabb, mint amilyennek tűnhet. Ha gőzt
akarunk kapni, megfelelő mennyiségű hőt kell egy edény vízzel
elegyítenünk. Ám ez komoly manapazarlással jár. Mint amikor kilencéves
koromban egy egész kristályt elhasználtam a kaparó megsemmisítéséhez.
Azok a mázlisták azonban, akiknek hozzáférésük van Purocsana
fáziskontrolligéjéhez, kihagyhatják a középső lépést, amelyben a képzett hő
felmelegíti a környezetében lévő vizet, edényt, levegőt és a többit. Az
ember egyszerűen vesz egy vízzel teli edényt, és csak a kívánt mennyiségű
folyadékot párologtatja gőzzé, pont a szükséges mennyiségű manával.
Hatalmas dolog a manakontroll: az tette lehetővé az enklávék megépítését.
Nekem pedig sikerült megszereznem a fáziskontrolligét. Ott volt a könyv
tizenhatodik oldalán. Amikor remegő kézzel odáig jutottam az olvasásban,
felemeltem a fejem, és könnyekkel küszködve újból magamhoz szorítottam
a könyvet, hiszen ez azt jelentette, hogy talán mégis élve kikerülhetek a
suliból, amiben végletekig kimerített manakészletem láttán már kételkedni
kezdtem. Azon túl, hogy saját céljaimra is felhasználhatom, rengeteget érhet
a cserék során.
A Solomancián kívüli világban az Aranykő-féle fáziskontrollige
megvásárlásához annyi mana kellene, amennyit húsz eltökélt varázsló
nagyjából öt év alatt gyűjtene össze. Ez még nehezebb, mint amilyennek
hangzik. A manát nem lehet öt évig csak úgy raktározni, mintha betettük
volna egy bankba, aztán venni rajta egy igét egy közeli könyvesboltban.
Ilyen értékes igéket kizárólag barter útján lehet megszerezni: keresni kell
egy érdeklődő enklávét, amelyet érdekel valami olyasmi a mi kínálatunkból,
amit nem tudnak könnyebben előállítani maguk – rendszerint azért, mert
kellemetlen, fájdalmas vagy veszélyes –, majd miután öt éven át
elszenvedtük a létrehozásához szükséges kellemetlenséget, átadni nekik az
eredményt. Ezenfelül csak reménykedhetünk abban, hogy nem
visszakoznak, vagy nem csapnak hozzá a megállapodáshoz pár további
követelést, merthogy az sem ritka.
Nem is lapoztam tovább a fáziskontrollos résznél. Inkább bevizeztem a
legtisztább rongyomat, és óvatosan letöröltem a borítóra nyomott minta apró
zugaiban rekedt parányi porszemeket. Közben azt mondogattam a
könyvnek, hogy nagyon örülök neki, csodálatos ajándék, és már várom,
hogy eldicsekedhessek vele, aztán szívesen hazavinném az anyukámnak, aki
majd ad egy speciális bőrápoló olajat, a kommuna egyik tagjának kézműves
portékáját, és azzal rendesen meg fogom tisztítani. Nem is éreztem magam
hülyének közben. Anya mind a hét varázskönyvét így szokta kényeztetni, és
még egyet sem veszített el, noha független varázsló, a könyvei pedig mind
nagy erejűek. Mind a hetet egy szellősen elrendezett ládában tartja: ha talál
benne egy újat, ami időnként spontán módon megtörténik – csak anya
kedvéért –, úgy értelmezi, hogy valamelyik másik menni szeretne, ezért
lefekteti őket egy pokrócra a jurtánk tetején lévő nyílás alatt, mond rájuk egy
áldást, megköszöni a segítségüket, és elengedi azt, amelyik elvágyódik. Az
biztos, hogy amikor visszapakolja őket a ládába, megint heten vannak.
– Készítek egy különleges könyvládát, csak neked – ígértem ráadásként.
– Lógni akartam a műhelymunkáról, mert már mindent letudtam erre a
tanévre, de inkább visszamegyek és elkezdem. Tökéletesnek kell lennie,
ezért el fog tartani egy darabig. – Úgy aludtam el, hogy a karjaim közt
dédelgettem a könyvet. Biztosra akartam menni.
– Mi a szar?! El! – kiáltott fel Aadhya, amikor másnap reggel az első
csengetés előtt bekopogtam hozzá, és megmutattam neki. – Mit tettél érte?
Pedig már igyekeztem elfelejteni, mi volt az ára.
– Tegnap a könyvtár nagyon igyekezett marasztalni a malikkal együtt.
Egy felső polcra csúsztatta a könyvet, miután a címkeolvasással haladni
kezdtem a soron. Szerencsére kiszúrtam.
– Ez hihetetlen! – Sóvárogva nézte a kötetet. – Nem tudok szanszkritul.
De segítek neked eladni a fáziskontrolligét egy árverésen, ha szeretnéd.
– Árverésen? – kérdeztem. Csak a csereberéléshez akartam a segítségét
kérni.
 – Ja! Ez nem akármi! Nem lehet csak úgy lepasszolni. Begyűjtök pár
titkos ajánlatot, és a legtöbbet ajánló öt személy megkapja az általa kínált
dologért cserébe. Meg kell ígérniük azt is, hogy később nem kereskednek
vele ők maguk. Teszel rá másolásátkot?
– Nem – vágtam rá egyenesen. Azt kellett volna mondanom, hogy
persze, nem is akármilyet, kirázom a kisujjamból, de nem akartam.
– Megkéred Liut, hogy csinálja meg?
– Nem kell átok. Senki sem fogja sokszorosítani. Ez egy védikus
szanszkrit főarkánum. Egyébként csak úgy közlöm, hogy egy hét alatt öt
precíz másolatot tudnék készíteni belőle.
– Már meg is tanultad? – Aadhya hunyorogva nézett rám. – Mikor? Tegnap
még egy emberi mosogatórongy voltál.
– Vacsora után – mondtam zordan. Természetesen ez is az Orion-féle
erőlöketnek volt köszönhető.
Némi hallgatás után Aadhya folytatta:
– Oké. Bemutatod, hogy működik? Szerdán a műhelyben? Addig van pár
napom terjeszteni a hírt. Hétvégén le is bonyolíthatnánk az árverést. A
végzősök miatt minél előrébb kell hozni, mert a záróvizsga előtt még meg is
kell tanulniuk. Hé, ha mázlink van, mind az öt ajánlattevő végzős lesz, és egy
második árverést is rendezhetünk jövőre, miután elmentek!
– Jól hangzik – bólintottam. – Köszi, Aadhya. Mekkora részesedést
akarsz?
Egy darabig az ajkát rágcsálva fürkészett, aztán váratlanul bökte ki:
– Nem gond, ha csak az árverés után találom ki? Meglátjuk, mennyit
hoz, és mit tartunk méltányosnak. Lehet, hogy annyi csereáru jön be, hogy
nem is lesz szükség extrákra.
Olyan erővel szorítottam magamhoz a könyvet, hogy tudatosan kellett
enyhítenem.
– Nekem jó, ha ragaszkodsz hozzá – vágtam rá, könnyedséggel leplezve a
torkomban feszülő gombócot.
 8. fejezet:
Kúszó

Együtt mentünk ki a mosdóba készülődni, aztán reggeli felé menet

találkoztunk Nkoyóval és Orionnal.
– Atyaég! – hördült fel Nkoyo, amikor megmutattam neki a könyvet.
Ugyanis magammal vittem, és soha többé nem akartam elengedni; a
mellkasomra kötöttem egy hordozókendővel, elválasztva a többi könyvtől.
– Akarsz csereberélni? Ismerek néhány szomáliai lányt, aki szanszkritul
tanul.
Annyira boldog voltam, hogy amikor Chloe az iramot tartva félig
megfésült, félig zilált hajjal kiszáguldott a női mosdóból, és utánunk
kiáltott: – Várjatok, azonnal jövök! –, valami hirtelen támadt, roppant
nagylelkűséggel még rá is vágtam: – Rendben! – amúgy normális,
civilizált ember módjára, és rögtön meg is mutattam a könyvet. Illő
csodálattal adózott neki, bár azonnal sikerült elrontania a kerek öt perce
tartó barátságos kedélyemet, amikor egyértelmű arckifejezéssel Orionra
sandított: azt hitte, hogy ő szerezte nekem. Ekkor már nem rúghattam ki a
társaságból, ahogy ő sem lökhetett el Orion mellől, ez egyszerűen nem
jöhetett szóba, akármennyire szerettem volna.
Ennek ellenére továbbra is izgatottan vártam a reggelit. Úgy terveztem,
hogy az egész étkezés alatt terjeszteni fogom a hírt. Ha Aadhyával a sorban
állva arról fogunk pusmogni, hogy valami rendkívül értékes cserélnivalónk
van, az emberek odajönnek majd az asztalunkhoz kíváncsiskodni. Remek
kapcsolatteremtési módszer, főleg a többi szanszkritul tanuló diák felé,
ráadásul sok hasznos jövőbeli cserével kecsegtet. Csakhogy amikor
betoppantunk az étkezőbe, azonnal tudtam, hogy nem az én könyvem lesz a
legnagyobb hír. Egy végzős ült egyedül az egyik legjobb asztalnál. Teljesen
egymagában görnyedt a tálcája fölé.
A végzősök sosem ülnek egyedül, akármennyire utálják őket a társaik.
Az elsősök, sőt a másodikosok is ki szokták tölteni az asztaluknál lévő üres
helyeket a védettség miatt. A végzősök ugyanis sokkal fejlettebb
varázslatokhoz férnek hozzá, és a záróvizsga idejére szinte kicsattannak az
erőtől, főleg egy átlagos tizennégy éveshez képest. A gólyákra és
másodévesekre vadászó malik messze elkerülik őket. Ez a végzős viszont
olyan elszigetelten ült az étkezőben, hogy még a körülötte lévő asztaloknál
is csak görnyedt, kétségbeesett, kitaszított elsősök tanyáztak, a
negyedikesek messziről kerülték.
Nem ismertem fel, de Orion és Chloe dermedten bámulták.
– Ő nem… New Yorkból való? – kérdezte Aadhya halkan, Chloe pedig
kifejezéstelen arccal rávágta:
– Todd az. Todd Quayle. – Ettől még érthetetlenebbé vált a helyzet. Egy
enklávista kitaszított lett? Nem láttam jelét, hogy malifikárrá fajult volna,
vagy ilyesmi; teljesen normálisnak látszott.
Egy elsős éppen akkor tért vissza hozzánk a sínezőállványtól, ahová
gond nélkül becsempészte a tálcáját. Orion elkapta a karját, és közelebb
húzta.
– Mit csinált? – kérdezte, a végzős felé intve a fejével.
– Helyet orzott – mondta gyerek kajlán leszegett fejjel. Óvakodva leste
Oriont és Chloét túlnőtt frufruja alól, majd továbbsietett. Orion leengedte a
karját, láthatóan a rosszullét kerülgette. Chloe tiltakozva ingatta a fejét.
– Ez lehetetlen – mondta. – Kibaszottul lehetetlen. – De nem létezett más
hihető magyarázat.
Mindenki abban a szobában lakik, ahová a beiktatáskor bezuhant, és
később sem variálhatunk sokat, akkor sem, ha valaki meghalt. A kiürült
szobákat év végén, amikor az egész kollégium lejjebb süllyed, kitakarítják
ugyan, de a Solomancia dönti el, hogyan rendezi át a falakat, és hogyan
osztja fel újra a teret. Új szobára csak úgy lehet szert tenni, ha elfoglaljuk,
de nem gyilkosság útján. Be kell menni a kiszemelt szobába, és belelökni a
gazdáját az űrbe.
Senki sem tudja pontosan, mit jelent ez. Az űr nem vákuum, nem öl meg
rögtön, semmi ilyesmi. Előfordul, hogy valaki megbolondul, és megpróbál
magától, egyedül kirándulást tenni benne – hiszen egyszerűen csak bele kell
lépni. Elvégre időnként mindenki tárgyakat is kidobál a peremén. Olyan,
mintha egy ragacsot nyújtanánk ki az ujjaink között, aztán egy látszólag
tömör labdát formáznánk belőle, a nyomástól és mozdulatoktól függ
minden, csak itt épp az akaraterőnkkel gyurmázunk, nem a kezünkkel.
Az ilyenek viszont nem jutnak túl messzire. Bepánikolnak és
visszaszaladnak, és még soha egyik sem tudta elmesélni, milyen odaát. Ha
valaki nagyon elszánt, és nekifutásból indul, a lendület alkalmasint
messzebbre is viheti, még mielőtt visszafordulna, de ha onnan visszatérnek,
többé nem tudnak beszélni, legalábbis érthető módon nem. Beszédhez
hasonló hangokat hallatnak, de azt a nyelvet senki sem ismeri vagy érti.
Előbb-utóbb valahogy meghalnak, csak néhányuknak sikerül élve
kikerülniük az iskolából. Még mindig van varázserejük. Az igéiket viszont
senki más nem érti, ha pedig furfangosok vagy alkimisták, az általuk
készített dolgokat senki más nem tudja használni. Mintha valahogy
elferdültek volna.
Eddig juthat az, aki egyedül megy ki az űrbe. A belelökés viszont más –
mágiával olyan messzire lehet taszítani az áldozatot, hogy örökre nyoma
vész, még akkor is, ha ellenkezik. Ha pedig valaki ezt megteszi, azaz
villanyoltás után átmegy valaki másnak a szobájába, hogy belelökje a
sötétbe, mint egy fölöslegessé vált varázskönyvet, akárhogy sikoltozik,
könyörög és próbál visszakúszni, akkor a lakó eltűnése után a támadó az új
szobában töltheti az éjszakát anélkül, hogy megtámadnák a malik, hiszen
csak egy ember van a szobában, aki onnantól fogva a sajátjának tekintheti a
helyet.
Persze ez jócskán ront az illető népszerűségén a többi kollégista körében.
Ezt a bűnt ráadásul el sem lehet tussolni. Amint meglátják másnap reggel
kilépni az újonnan szerzett szobájából, rögtön tudják, mit tett. Orionon
látszott, hogy legszívesebben felöklelné Toddot. Kénytelen voltam tovább-
taszigálni az ételért sorban állók felé.
– Tegnap is lemaradtunk az ebédről. Ha érdekel, mi történt, reggeli után
odaülhetünk hozzá, bőven van hely mellette.
– Nem ülök helyorzó mellé – jelentette ki Orion.
– Akkor tűrd az égető kíváncsiságot! Ebédidőre már mindenki be lesz
avatva a legapróbb részletekbe is, majd elmondják.
– Ez csak valami tévedés lehet! – ismételte Chloe magas, reszketeg
hangon. – Biztos, hogy Todd nem helyorzó. Nem kell ilyesmit tennie!
Annabel, River és Jessamy szövetségese, köztük van az évfolyamelső is.
Miért vetemedne ilyesmire?
– Úgysem lesz itt sokáig. Amint leülünk, öt perc múlva megszólal a
végzősök csengője – tette hozzá Aadhya gyakorlatiasabban, Orion pedig
ökölbe szorította a kezét, és villámtempóban elhúzott az ételsor irányába.
Alábecsültem a pletykalánc erejét: még vissza sem vittük a tálcáinkat,
amikor már minden véres részlet kiderült. Todd egy Mika nevű fiút lökött
ki a suliból: az egyik utolsó kóbort, vagyis magányos gyereket, akinek
semmilyen szövetséghez nem sikerült csatlakoznia a záróvizsga előtt. Az a
kóbor, aki nem malifikár, kevés eséllyel jut ki élve a suliból, és Mika nem
volt malifikár, csak egy esetlen kamasz, aki nem sajátított el elegendő
szociális készséget, így még azt sem tudta elérni, hogy a többi nyomi
elnézze neki ezt a hiányosságát. Mondhatjuk, hogy mindez nem tűnik
főbenjáró bűnnek, amiért halált érdemelne, és én már csak azért is
egyetértek ezzel, mert jövőre talán én is ugyanabban a cipőben fogok járni,
ha nem kapom össze magam időben. A jelek szerint mégis szörnyű bűn
volt, és tökéletes célponttá tette.
Orion hagyta ott elsőként a sort, és nyílegyenesen Todd asztalához ment.
Lecsapta előtte a tálcáját, de nem ült le.
– Miért? – vágott a közepébe. – Van csapatod, övpajzsod, erőelosztód,
egy csomó manád… az előző negyedévben még egy szellemlándzsát
csináltál! Ez nem elég neked? Jobb szobára is vágytál?
Én is letettem a tálcámat Orion mellé, leültem, és ettem, amíg
lehetőségem volt rá. Aadhya is letelepedett, és követte a példámat. Chloe
viszont nem tartott velünk. Miután értesült a hírről a sorban, egy másik New
York-i csoport asztala felé vette az irányt. A többi New York-i ugyanis a
lehető legtávolabb húzódott Toddtól, éppen csak nem hátráltak ki az ajtón.
Chloénak több esze volt, mint Orionnak. Már az elején tudtam, hogy nem
azt a választ fogja kapni, amire vágyik, ha egyáltalán kap választ. Todd
nem is reagált a kérdésére. Gépiesen, a tálcája fölé görnyedve evett, és
remegő kézzel tuszkolta az ételt a szájába. Ő sem volt malifikár, és nem is
volt annyira szociopata, hogy szemrebbenés nélkül gyilkoljon. Fogalmam
sem volt, miért tette, de nem maliáért, az biztos. Talán kétségbeesésében.
– Hol volt a régi szobája? – kérdeztem.
 – A lépcső mellett – felelte Orion, és még mindig úgy leste Toddot,
mintha legszívesebben lyukat fúrna a koponyájába, hogy kihúzza belőle a
válaszokat.
Az tényleg egy szar szoba. A lépcső arra szolgál, hogy közlekedni
tudjunk a suliban, csakhogy a malik is erre használják. Szóval, ha valaki a
végzősök szintjén az első cellában lakik, az olyan, mintha első fogás lenne
egy menüsorban.
Ugyanakkor ez sem leküzdhetetlen akadály. Senki sem választja a
legelső fogást a sorban, ha fedő van rajta, főleg ha a következő tálcán egy
könnyebben hozzáférhető fogás kínálkozik. Márpedig elérhetőbb fogás
mindig akadt, hiszen Todd enklávista volt, aki akár minden éjjelre
felrakhatott egy jóféle pajzsot a szobájára, enklávistatársai pedig
szolidaritásból levegőnek nézték a szomszédait. Nem értettük, miért érte
meg neki sutba dobni a szövetségét és talán az egész életét – az enklávék
vonakodtak attól, hogy nyíltan támogassanak egy gyilkost vagy egy
malifikárt, márpedig lassan az egész iskola tudta, mit követett el.
– Válaszolj! – Orion Todd tálcájáért nyúlt, talán azért, hogy elhúzza előle
és ráborítsa az egész tartalmát. Todd viszont megfogta, Orion tálcájával
együtt felemelte, és mindent Orionra borított, ami rajta volt. Végül áthajolt
az asztal fölött, és ellökte. Ritkán fordult elő verekedés a suliban, mert
mindenki borzasztó mundán szokásnak tartotta, de egy száznyolcvan
centinél is magasabb srácnak, aki az elmúlt évben pofátlanul hagyta, hogy
mások plusz étellel hízelegjék körül, nem sok gyakorlásra van szüksége, ha
az ellenfele egy harmadéves csipszar. Orion hátrahőkölt, tej és rántotta
csöpögött róla; majdnem ráesett a szomszédos asztalra.
– Baszd meg, Orion! – vicsorgott Todd, és furcsán repedtfazék hangja
elrontotta a gengszteres kiállást. – Bele akarsz mászni a képembe? Az
iskola gigantikus hőse, aki mindenkiről lefejti a malikat? Képzeld, a valódi
tömegnek a felszínét sem kapargatod! Még mindig odalent vannak, és
neked köszönhetően éheznek. Nem jutnak apró falatokhoz, ezért idén nem
várják meg a lakomát. Egy hétig hallgattam minden éjjel a szarakodásukat a
lépcsőházban, aludni sem tudtam tőle. Némelyiknek már sikerült áttörnie. –
A halántékához nyomta az öklét, és fancsali lett az arca, mint egy zokogó
kisgyereké. Eleredtek a könnyei. – Tegnap egy rohadt bendőszáj kúszott el
az ajtóm előtt! Felment a lépcsőn! Nem találkoztál vele véletlenül,
szuperember?
Motyogás és elhűlt sikoltozás terjedt szét körkörös hullámként, és
hamarosan elérte a közeli asztalokat. Mindenkin iszonyú izgatottság lett
úrrá, feszülten lesték a kibontakozó drámát, néhányan a padokra is felálltak,
hogy átlássanak mások feje fölött, és ne maradjanak le egy részletről sem.
Todd kissé hisztérikusan felnevetett.
– Igen, engem is érdekel, meddig merészkednek! Már a raktárnál is
vigyázni kell! – kiáltotta, miközben gúnyosan drámai mozdulattal széttárta
a karját, és körbefordult, hogy a félemeleten ülők is jól láthassák. – De
marha szerencsések vagyunk, amiért Orion védelmez minket! Mihez is
kezdenénk nélküle?
Magam is hasonlóan gondolkodtam Orion hősi hadjáratáról, különösen
az eltelt hét fényében: lélekfaló az elsősök koleszának folyosóján,
mimikusok és szirénpókok a műhelyben, manifesztációk és egy bendőszáj a
könyvtárban. Todd nem beszélt hülyeséget. Éhségükben és
kétségbeesésükben kaparhattak maguknak valahol egy lyukat, és
valószínűleg azon keresztül nyomakodtak be az épületbe.
Orion nem felelt. Csak állt egy helyben, sápadtan és megrökönyödve. Az
arcáról tojás csurgott lefelé, haját zabkása lepte el. Mindenki óvatosan
méregette. Végül felálltam, és odafordultam Toddhoz:
– Te bezzeg csak szépen kivitorláznál innen. Mit bánod, hogy a malik
helyetted a szomszéd szobákban lakókat zabálják fel. Te így oldod meg a
dolgot. De mindenről Orion tehet, hogyne. Bocs, lemaradtam a
magyarázatról: miért is ér többet a te életed, mint bárki másé, akit ő
megmentett? Vagy mint Mikáé? Meddig üvöltött még, miután kilökted a
sötétbe? Hallottad egyáltalán? Vagy befogtad a füled, és másfelé néztél,
amíg abba nem hagyta?
Olyan síri csönd támadt a helyiségben, hogy hallottam Todd nyelésének
hangját, miközben véreres szemmel meredt rám. A többiek is lélegzet-
visszafojtva füleltek, nehogy lemaradjanak a príma pletykaüzemanyag
berobbanásáról. Felvettem a tálcámat, és Orion felé fordultam, aki még
mindig dermedten bámult. – Gyere! Átülünk egy másik asztalhoz. –
Aadhyának is intettem a fejemmel, aki szintén tátott szájjal nézett rám,
majd sietve felkapta a tálcáját, mögém állt, és onnan vizslatta tovább lopva
az arcomat. Orion lelassulva, nehézkesen követett minket.
Már csak rossz asztalok maradtak a legtávolabbi pontokon, az ajtók előtt
és a szellőzők alatt – nyilván senki sem lépett le korán az étkezőből, nehogy
lemaradjon az izgalmas jelenetekről –, de amikor Ibrahim mellett haladtunk
el, hirtelen kicsúszott egy mondat a száján a fagyos csendbe:
– Itt van hely, El! – Intett az asztalánál ülő tanulóknak, hogy húzódjanak
arrébb, és engedjenek minket leülni. Ekkor megszólalt a végzősök csengője,
és miközben helyet foglaltunk, hirtelen nyüzsgés és zaj töltötte meg a
termet, hiszen a legidősebbek igyekeztek utolérni magukat: belapátolták az
utolsó falatokat, felkapták a holmijukat, és rohantak kifelé. Todd is velük
tartott, szokatlanul elkülönülve – szinte egy üres gyűrű képződött körülötte
a térben.
Orion üres kézzel roskadt le a pad végére. Yaakov, aki a másik végén
kuporgott, tétován felemelte a szalvétáját, és odaadta nekem, hogy
továbbítsam Orionnak.
– Szörnyen festesz, Lake – közöltem, mire Orion törölgetni kezdte
magát. – Maradt még valakinek fölös kajája? – Megajándékoztam az egyik
zsemlémmel, és a többiek is lemondtak valamiről a kedvéért, még ha csak
egy fél minimuffinról vagy pár gerezd narancsról is. A mögöttünk lévő
asztaltól is átnyúlt egy gyerek, megkocogtatta a vállamat, és átnyújtotta
Orionnak szánt tejesdobozát.
Nehezen indult be a beszélgetés az asztalunknál. Mivel Orion is köztünk
ült, senki sem akarta az imént lezajlott eseményt taglalni, holott mindenkit
az érdekelt igazán. Aztán Aadhya csapott bele a lecsóba. Kiitta a müzlis
tálkája alján maradt tejet – ez idebent általános szokás volt, nem
modortalanság –, megtörölte a száját, és megkérdezte:
– Tanul itt valaki szanszkritul? Nem fogjátok elhinni, mit szerzett El!
Mutasd meg nekik! – Rám nézett, én pedig hirtelen nagyon örültem neki,
hogy korábban annyit dédelgettem és egy hordozóban tartottam a könyvet,
ugyanis a káosz közepette pár pillanatra meg is feledkeztem róla, és ha a
könyves táskámba dugom, holtbiztos, hogy suttyomban eltűnik.
– A bagdadi enklávé! – vágta rá azonnal Ibrahim két társával együtt,
amint előhúztam – az arabul beszélő diákok ugyanis hárompolcnyi
távolságból is azonnal kiszúrják a bagdadi enklávé könyveit –, és mivel a
nap vezető hírét nem vitathatták meg, ez is kapóra jött nekik.
Reggeli után nyelvóráim voltak, Orion meg alkímiára ment. A tálcámra
tolta az összeharácsolt reggelije után maradt szemetet, aztán mindkettőt
sínre rakta. Végül az ajtó felé menet halkan megszólalt. – Kösz. De tudom,
hogy nem gondoltad komolyan.
– Igenis komolyan gondoltam – vágtam rá bosszúsan, mert most már
nekem is magyarázatot kellett találnom a saját viselkedésemre. – Oké,
hogy mindig fizetni kell, de miért lenne Gyilkos Todd előnyösebb
helyzetben másoknál? Butaság volt összerúgnod a port a csapatoddal, de
hát ez történik, ha mindenáron igazságosztó akarsz lenni. Mit vársz, ölelést?
Na kapd össze magad, és húzz az órádra! – Még jobban felidegesített, hogy
mielőtt elindult volna felfelé a lépcsőn, hálásan visszanézett.
Ahogy arra számítani lehetett, amint aznap délelőtt leültem, egy arab
feladatlap bukkant fel az asztalomon. Egy szót sem értettem belőle, és
persze szótárat sem kaptam hozzá. A szöveget kísérő vidám
illusztrációkból – főleg abból, amely egy gyanútlan járókelők közé
behajtani készülő sofőrt ábrázolt – arra következtettem, hogy modern
arab nyelven írhatták. Szereznem kellett volna egy klasszikus arab
könyvet a könyvtárból óra előtt. Ha olyan nyelvvel találjuk szembe
magunkat, amit nem akartunk elkezdeni, legjobb, ha mihamarabb beadjuk
a derekunkat, és meghúzzuk a határokat. De ehhez túl elfoglalt voltam
előző nap.
Hamarosan beletörődtem a sorsomba, és később helyet foglalt a
közelemben egy szaúdi lány, aki reggel Ibrahim asztalánál ült. Kölcsönadta
a szótárát, ha cserébe korrektúrázom az év végi angoldolgozatát. Kezdetnek
kimásoltam az ábécét a jegyzetfüzetembe, aztán belevetettem magam a
feladatlapba, és minden kikeresett szót lemásoltam magamnak. Szerencsére
semmit sem értettem a mérgező tirádából, amit a nyelvoktató boksz a
fülembe akart csorgatni, amikor épp nem azt magyarázta vonakodva, hogy
mi a különbség a ‫ ﻗﺘﻞ‬és a ‫ ﺻﺮﺧﺎت‬kiejtése között. Biztos sok rendkívül
szaftos, horrorisztikus részletről maradtam le.
A nap hátralévő részében is folyamatosan kísértek a nem varázslással
kapcsolatos pusmogások a többi tanuló irányából. Kis fáziskéséssel
rádöbbentem, hogy rövid idő alatt notóriusan goromba szukából
enklávégyűlölővé avanzsáltam. Persze mindnyájan tudjuk, hogy ez a
társadalmi rendszer iszonyú igazságtalan, de senki sem mondja ki, mert akkor
az enklávisták többé nem invitálnák, és nem kerülhetne a kevésbé eltiportak
közé. Orion dicsfénye is megkophatott, ha az enklávisták egy része hitelt adott
Todd szavainak. Lehet, hogy hamarosan ketten fogunk kiközösítve ebédelni.
Hát az zseniális volna. Olyan mély ellenszenv vesz körül, hogy a nagy Orion
Lake-et is magammal tudom rántani a mélybe.
Amikor ebédidőben visszatértem az étkezőbe, nem sok jóra számítottam.
Azok az enklávisták, akik az utóbbi időben közeledni próbáltak hozzám,
most egy szóra sem méltattak, és ezúttal Sarah sem hívott meg a
tanulócsoportjába. Ám amikor otthagytam az ételsort, Aadhya is
megérkezett a műhelyből három másik furfangszakossal, és integetve
közeledett felém.
– Foglalsz nekünk helyet, El? – kurjantott át a termen. A sorban hátrébb
várakozó Nkoyo és a barátai is hallották. Nem tudom, hogy a kérdés
hatására tette-e, de Nkoyo is megszólított:
– Szerzek vizet, ha vonsz egy védőkört. – Bár Jowani és Cora váltott
egymással egy ideges pillantást, követték a vezetőjüket.
Mire felállítottam a védőkört és leültem, Aadhya is odaért a csapatával,
és plusz sütit is hoztak hálából, mivel azzal szoktuk megköszönni a
helyfoglalást. Nem mintha korábban lett volna ilyesmiről személyes
tapasztalatom, mivel mindenki gyorsan kimentette magát, amikor
megkértem, hogy nekem is foglaljon helyet. Liu is odasündörgött hozzám,
és némán leült a másik oldalamon. Még mindig enyhe sokkot tükröztek a
vonásai, de az arca egyre emberibb lett – legalább tízzel csúszott feljebb a
majdnem halott árnyalattól az egyszerűen sápadtig, hovatovább, a
higanylámpa barna sávokat is elővarázsolt a hajából.
– Megittál egy UV-főzetet, Liu? – kérdezte Aadhya egyik barátja. – Tök
jól nézel ki.
– Köszi – lehelte a lány, és a kajája fölé hajolt.
Amikor Orion és Ibrahim visszaért a laborból, alig volt már hely.
Néhányan szó nélkül arrébb csúsztak, hogy Orion mellém ülhessen. Már ez
ellen sem hadakoztam. A reggeli kirohanásom után akkor is egy párnak
tartanának minket, ha a fejére borítom a levesemet. Ha pedig tényleg bele
fog zúgni egy csajba, mindenkit a szerelmi háromszög fog lázban tartani év
végéig.
Todd is az étkezőben volt. Már nem közösítették ki olyan látványosan,
mint a nap elején: pár lúzer elsős pont az ő asztalának végében foglalt
helyet. A záróvizsgákra biztosan szerez majd magának szövetségeseket,
vagy ha mégsem, a régi társai lenyelik a keserű pirulát, és visszafogadják,
esetleg diplomázás után a felnőttekre bízzák az ügy elrendezését. Talán még
azt is meg fogja úszni. Nagy hatalmú, fontos emberek lehettek a szülei, ha
az iskolai szövetség, amelynek tagja volt, tuti befogadást ígérhetett az
enklávéba, az évfolyamelső megszerzéséhez ugyanis ilyen ajánlásokat
kellett tenniük. Majd meggyőzően elmeséli nekik, hogyan hömpölygött el a
bendőszáj a szobája előtt, és ők megértően hallgatják: a saját életét
mentette, az nem igazi gyilkosság. Mika amúgy is meghalt volna egy héten
belül. Logikus megoldás: beáldozni egy elsőst egy enklávistáért, akinek
esélye és jövője van. Már a puszta gondolattól is olyan dühös lettem, hogy
legszívesebben a saját kezemmel löktem volna bele Toddot a feneketlen
sötétségbe.
A tanulási időszakra nem volt különösebb tervem, de kimondatlanul is
feltételeztem, hogy megint be fogunk költözni Orionnal a könyvtárba.
Amikor viszont betoltuk az állványba a tálcáinkat, hirtelen így szólt
hozzám:
– Menj előre! Majd megkereslek.
– Ahogy gondolod – vágtam rá. Nem kellett lángésznek lennem ahhoz,
hogy kitaláljam, miben mesterkedik, mégsem mondtam el neki, hogy a
bendőszájnak már hűlt helye lesz a suliban, és csak egy agyalágyult
keresgélné tovább. Egyedül baktattam át a könyvtárba.
Továbbsiettem volna az asztalomhoz, de amikor beléptem,
megtorpantam a furcsán üres olvasóterem láttán. Mindenütt ocsmányul
megperzselődött asztalokat és puha székeket láttam, és a levegőben terjengő
füstszagba belevegyült valami förtelmes, mint a menzán kínált kelbimbó
szaga. Az persze sohasem volt mérgező. De a helyiség ettől függetlenül is
feltűnően kihalt volt. Az elsősök már nem a földön kuporogtak, hanem a
székek egy részét is el tudták foglalni. Rövid töprengés után ráébredtem
arra, amire a többiek: egy éhes bendőszáj számára a könyvtár az ideális
vadászmező. A többség hallgatott Todd figyelmeztetésére, és a
legelkeseredettebbek kivételével a raktárat is igyekezett kerülni.
Ezt a kitűnő alkalmat nem szalaszthattam el.
– Húzz innen! – förmedtem rá egy céltudatosabb elsősre, aki merészen
elfoglalta a leghívogatóbb fotel-asztal kombinációt, a dubaji enklávé
tagjainak fenntartott zugot, kihasználva, hogy azok messzire elkerülték a
könyvtárat.
A kölyök nem ellenkezett, tudta, hogy átlépett egy határt.
– Ülhetek a közeledben? – kérdezte. Ilyet még nem hallottam. Talán
abban bízott, hogy Orion is felbukkan.
– Felőlem – vontam vállat, a fiú pedig lekuporodott a padlóra a fotel
mellett.
Csúf repedés húzódott a bútor háttámlájának egyik sarkától a másikig, de
pont ez tetszett meg benne. Egy félig megégett pokróc maradványait
húztam elő a kanapé alól, és a horgolótűmmel javítani kezdtem. Fel kellett
áldoznom a horgolás miatt a tanulóidőm nagy részét és néhány réteg
fogzománcot, de sikerült pótolnom a takaró végét. Aztán hajtogattam belőle
egy párnát, néhány fonalmaradékkal odakötöztem a fotel szakadt részéhez,
és feláldoztam a horgolással szerzett manával együtt, hogy helyreállítsam a
háttámlát. Egyúttal az El nevet is ráapplikáltam. Az íratlan szabály szerint
aki megjavít egy bútordarabot az épületben, lestoppolhatja azt a tanév
végéig. Persze a rangosabb diákok könnyen felülbírálhatják ezeket a
döntéseket, de gyanítottam, hogy Orion Lake barátnőjével még az
enklávisták sem szállnak szembe, akármekkora enklávégyűlölő különc is, és
akárhányszor is csalódtak Lake-ben, amiért lúzereket mentett az ő
kontójukra.
Végül elővettem az Aranykő-szútrákat, hálásan megsimogattam, és a
tanulási időszak végéig hátralévő időt egy klasszikus arab szótár
keresésével töltöttem, hogy végre lefordíthassam az első oldalakat. Csak a
szokásos szöveg volt rajtuk, előszó és köszönetnyilvánítás a kiemelt
támogatóknak – jelen esetben az enklávé legkiválóbb varázslóinak –, és
azt is leírták, milyen nehéz volt pontos másolatot készíteni. Nem
profitáltam belőle túl sokat, legfeljebb gyakoroltam az arabot, márpedig
azt előre sejteni lehetett, hogy a nyelvi záróvizsgáim negyedét arab
tesztek fogják kitenni.
Orionnak híre-hamva nem volt. Még a délutáni laborfoglalkozást is
kihagyta. Csak vacsoránál láttam újra az étkezőben, ahol magányos
farkasként ült púposra rakott tálcája előtt. A jelek szerint az elsők között állt
be a sorba, ami ugyan nagy ételválasztékot biztosított neki, de az emberevő
szörnyek számára is csábító lehetőség volt. Mármint a legtöbb diák
esetében.
Nem faggattam arról, hol járt, de nem is kellett. Ibrahim nem is a mi
laborcsoportunkba tartozott, mégis eljutott hozzá a hír, hogy Orion minden
óráról lógott, és már azelőtt rákérdezett, hogy helyet foglalt volna az
asztalnál.
– Nem találtam meg – felelte Orion halkan, miután mindenki abbahagyta
a hangos ámuldozást a bejelentése után, hogy a bendőszájat akarta
felkutatni. Ez még egy hőstől is állati idióta ötlet volt. Orionnak a szeme se
rebbent. – Megnéztem a raktárban, a műhelyben, átkutattam az egész
könyvtárat…
Elengedtem a fülem mellett a gőgös beszámolót, és csak ettem tovább,
de Liu, aki hasonlóan gépiesen falatozott mellettem, lassan felemelte a
fejét a tálca fölött, és apránként egyre emberibb hangján félbeszakította a
frusztrált Oriont:
– Nem fogod megtalálni. – Orion ránézett. – A bendőszájak nem
bujkálnak. Ha itt lenne a suliban, zabálna. Mindenki pontosan tudná, merre
jár. Vagyis idefent nincs bendőszáj. Todd csak kitalálta, vagy hallucinált.
Ez az elképzelés mindenkit megnyugtatott.
– Azt mondta, hogy nem aludt – tiltakozott Nkoyo egyik barátja, de a
vacsora végére az összes diák meggyőzte magát arról, hogy nincs bendőszáj
a suliban, Todd meg egy kicsit flúgos. Szinte tapintható volt a
megkönnyebbülés a levegőben.
Én is kifújtam magam: legalább ejtik a témát végre. Ha pedig nincs
bendőszáj, az én leletem kerülhet a középpontba. Mire befejeztük az evést,
tizennégyen jöttek oda megnézni a szútrákat – köztük nyolc szanszkritos –,
és a nagy izgalom láttán a szanszkritul nem tanuló végzősök is kíváncsian
közelebb óvakodtak: a Liu családjához hasonló varázslócsoportok most
először szembesültek egy olyan zsákmánnyal, amellyel enklávét lehet építeni.
Rengeteget spórolnának, ha viszonylag olcsón rátehetnék a kezüket a
fáziskontrolligére.
Vacsora után elégedetten tértem vissza a könyvtárba, annak ellenére,
hogy még rengeteg pepecselés várt rám az arab szöveggel. Ibrahim
felajánlotta, hogy segít fordítani, és csak némi segítséget kért cserébe
angolból, amire nem is volt szüksége, úgyhogy talán csak ellensúlyozni
akarta a korábbi seggfej viselkedését. Némi habozás után belementem,
végül is én ültem le az ő asztalához.
Ebéd után velem tartott a könyvtárba egy barátjával, Nadiával együtt, aki
korábban a szótárt adta kölcsön. Lassan megint megtelt az olvasóterem, és a
dubaji kölykök nem voltak elragadtatva attól, hogy kisajátítottam az egyik
fotelt.
– Ez az én székem, kösz – kergettem el a benne ülő fiút. Most az egyszer
nekem is járt valami. De ahogy sejtettem, nem támadtak rám miatta, és az
ellen sem volt kifogásuk, hogy Ibrahim és Nadia a közelemben üljön a
padlón. Egyszerűen csak odébb húzódtak, hogy a székét vesztett gyereknek
jusson egy másik a módosított hierarchiában, és feltűnően kerültek a
tekintetükkel. Nem is bántam: legalább egymással beszélgettek, méghozzá
arabul. Egyelőre nem sokat értettem belőle, de már az is segített, hogy
éreztem a nyelv ritmusát, és sokkal kellemesebb volt egy nagy csoport
társalgását hallgatni, mint a Solomancia suttogását.
Sikerült átrágnom magam az arab feladatlapon, kártyákra jegyzeteltem a
nyelvtani szabályokat, majd elkezdtem fordítani a fáziskontrolligéhez írt
lábjegyzeteket. Reménykedtem, hogy hasznos tippeket is találok, mondjuk, a
varázslat bemutatásával kapcsolatban: minél régebbi egy ige, annál
tévesebbek lehetnek a tudat alatti feltételezéseink a pozícióról és az
intonációról, és minél erősebb a varázslat, annál valószínűbb, hogy szörnyű
dolgok sülnek ki az ilyen tévedésekből. Tippeket viszont sajnos nem
találtam, csak mindenféle baromságot arról, hogy a fáziskontrolligét csak a
teljesség kedvéért rakták bele, mert egy újabb arab nyelvű ige már sokkal
fejlettebb. Hát persze. Tudtommal Purocsana fáziskontrolligéje óta
feleannyira hatékony igékkel sem sikerült senkinek előrukkolnia. Ezért
kering még mindig a varázslók között az elavult szanszkrit nyelvezet
ellenére. Erősen gyanítottam, hogy az új arab verziót egy bagdadi varázsló
írta, és a fordító nála akart bevágódni.
Szóról szóra lefordítottam a dicséreteket, ismét csak hasznos tippekben
reménykedve, de hoppon maradtam. Azért volt némi reménysugár: minden
jel szerint sikerült lehorgonyoznom a könyvet. Többször is megsimogattam
a borítóját, hangosan kimondtam a lefordított szavakat, és a végére már
egész kényelmesen érezte magát a kezeim között, mintha az enyém lenne,
nem csak úgy céltalanul sodródott volna hozzám.
Orion ekkortájt érkezett meg a labormunkáról. A dubaji kölykök kicsit
tartottak tőle, és tökéletesen értettem, mit üzennek egymásnak a
tekintetükkel. Még ha enklávistaként általánosságban hátráltatta is őket, egy
átlagos hétköznapon azért mégiscsak szívesen ültek a közelében, hiszen
bármikor odapottyanhatott a könyvtárba egy malikkal teli zsákbamacska.
Pár perc után az egyik végzős intett az állával az egyik másodévesnek, aki
felkelt, és nyegle hangon megszólalt.
– Én lefekszem. Ülhetsz a helyemre, Orion. Mindenkinek jó éjszakát! –
Azzal továbbállt.
A többiek is rögtön angolra váltottak, és elkezdtek hálálkodni Orionnak,
amiért előző nap megmentette az irhájukat a könyvtárban, én viszont
közbevágtam:
– Hagyjátok, nem kell ez a smúzolás! Dolgoztál ma bármennyit is, Lake?
Vagy te leszel az első, aki megbukik a Solomanciában?
A szemét forgatva roskadt le a székre – aminek nem is szentelt
különösebb figyelmet, feltehetőleg hozzá volt szokva, hogy ülőhelyet
ajánlanak neki –, és így felelt:
– Örülök, hogy aggódsz értem. Jól haladok. Ma senki sem akarta
lerobbantani az arcomat a laborban.
Mindenki, aki hallotta – köztük Ibrahim és Nadia is –, bosszúsan és
zavartan mért végig. Néhány dubaji lány váltott pár szót arabul, amit le sem
kellett fordítanom. Kétség sem fért hozzá, hogy mazochista állatnak
tartották Oriont, amiért velem randizik. Nehezen fogtam vissza magam, mert
szívesen rájuk ugattam volna, hogy kösz, nem járunk, és Orionnak jobb is
így.
 Főleg dacból maradtam még egy órát. Annyi arabot zsúfoltam a fejembe,
amennyit aznap csak lehetett, de a többi feladatomhoz szükséges holmik a
szobámban maradtak, ráadásul még a manatartalékomon is dolgoznom
kellett. Mégis maradtam, hogy a gyönyörű könyvemen legeltessem a
szemem és feleseljek egy kicsit Orionnal. Szívesen állítanám, hogy nem
bírtam magam rávenni a távozásra, de ha muszáj-feladatokról van szó,
igencsak fejlett az önfegyelmem. Csak ahhoz nincs elég akaraterőm, hogy
elengedjem a kisstílű neheztelést: igazából csak azt vártam, hogy elég
dubaji diák fáradjon el és menjen lefeküdni, és további helyek
szabaduljanak fel, nehogy bárki kedvéért bármiről le kelljen mondanom.
Még ennél is kínosabb, de be kell vallanom, hogy bele sem gondoltam,
milyennek láthatják az idilli jelenetet a kívülállók, például a New York-iak
a terem túlsó végéből. Az ő szemszögükből úgy tűnhetett, hogy végre
horogra akadtam az egyik enklávénál, Orion meg utánam kullogott, ezért
héderelek olyan otthonosan a dubaji sarokban néhány lúzerrel, akiket azóta
én toboroztam a rangos csapatba.
Dubaj egyébként nem lett volna eszement választás. Viszonylag új és
kifejezetten nemzetközi csoport. Kitűnő hírnevet szereztek angol és hindi
inkantációikkal, és ennek tetejébe egy csomó furfangszakost és alkimistát is
magukhoz vonzottak. Ibrahim pont tökéletes összekötőnek látszott:
idősebb féltestvére már az Egyesült Arab Emirátusokban dolgozott az
enklávénak, és neki is jó esélye volt komoly megbízást szerezni, ha segít
nekik behálózni Oriont.
Szóval a New York-iaknak kézenfekvő lett volna erre a következtetésre
jutniuk, és ha jobban belegondoltam, a reakciójukat is könnyen
kiszámíthattam. Ám mivel nem gondoltam bele, csak ültem ott, mint egy
bunkó kocsmatöltelék a haverjaival, és magasról tojtam Magnus fejére,
amikor odajött a közelünkbe, a mellettünk lévő alkímiasorhoz. Az sem tűnt
fel, hogy maga jött el egy könyvért, és nem a hat utánfutója valamelyikét
küldte, akik alig várták, hogy szolgálhassák.
Kétlem, hogy magától indult el. Biztos régóta tanakodtak maguk között:
Hogy szabadulhatunk meg egy olyan problémától, mint Galadriel? Todd
még rontott is a helyzeten. Egy dolog volt, hogy hátat kell fordítaniuk egy
társuknak, az viszont már egészen más, hogy egy magamfajta lúzer csaj
mindenki szeme láttára nekiesik a menzán. Ennek tetejébe még ugyanazon
a napon Oriont is a Dubaj felé csábítottam, holott nekem is adott a New
York-iak erejéből, sőt – legalábbis Chloe szerint biztosan – szerzett nekem
egy hihetetlenül értékes varázskönyvet.
Magnus becsületére legyen mondva, nem akármilyen kúszót idézett
oda. Könnyedén elbánt volna velem, felesleges tagadni. Olyan volt, mint
egy kis gyűrött, csavart papírlap, amelyen elevenítőigék helyett akár
matekegyenletek is szerepelhettek volna. A könyvtár egy átlagos délutánon
amúgy is tele van papírfecnikkel, pláne olyankor, amikor egy irdatlan
támadás könyvek tucatjait semmisíti meg, és szétszórja a diákok jegyzeteit.
Az sem volt ritka, hogy ide-oda szálljanak. A szemem sarkából észleltem,
hogy közelebb sodródik egy fecni, de nem figyeltem fel rá. Még a
megszokott alappajzsom sem védett, hiszen egyrészt a könyvtár
olvasótermének egyik legjobb sarkában ültem, ahonnan jól láttam mindent,
ráadásul egy csomó másik szempár is figyelt körülöttem, másrészt
gondosan tartalékoltam a manát. Ha egy közönséges széken ülök, vagy
túlzottan elmerülök a feladatomban, lábamat a földön tartva, a kúszó
könnyen rácuppanhatott volna csupasz bokámra, és már fúrta is volna be
mágikus rostjait a szöveteim közé – sehogy sem akadályozhattam volna
meg, hogy kiszívja az összes életenergiámat.
Ám mivel tüntetőleg összekuporodtam a klassz és kényelmes
fotelemben, és magam alá húztam a lábam, a lénynek fel kellett kúsznia a
fotel lábán, és át kellett libbennie a karfáján is. Orion véletlenül pont akkor
nézett rám, magához rántott, és az egész dubaji csoport szeme láttára
letepert a földre, mielőtt szétporlasztotta volna a kúszót, véletlenül a
csodálatosan felújított fotelem háromnegyed részével együtt.
Szinte azonnal összeraktam, mi történt, főleg mivel Magnus
visszatelepedett a New York-i sarokba. Mindenki minket nézett, olyan
döbbenten, ahogy csak váratlan lángokat lehet nézni, de Magnus és a többi
New York-i érdekes módon sokkal lassabban fordult felénk. Csalódottnak is
látszottak amiatt, hogy szemlátomást túléltem az orvtámadást. Amire persze
nem volt bizonyítékom, Orion pedig öntelten nézett le rám, és határozottan
utálatos hangon megkérdezte:
 – Akkor ezzel együtt nyolc, ugye? – Rögtön biztosítottam róla, hogy ez
nem számít megmentésnek, mivel ezúttal a seggfej barátai akartak kinyírni.
– De azért köszi – szűrtem át a fogaim között. – Ennek örömére le is
fekszem. – A mellkasomhoz szorítottam a szútrákat, amelyeket addig
szerencsére az ölemben tartottam. Nyílegyenes vonalban hagytam el az
olvasótermet.
Nem akartam hálátlan vagy bunkó lenni, egyszerűen muszáj volt
elhagynom a könyvtárat. Haragudtam magamra, amiért olyan hülye voltam,
hogy megint meg kellett menteni az életemet, és dühös voltam a dubaji
kölykökre, ahogy mindenki másra is, mert perverz őrültnek tartották Oriont
az irántam érzett vonzalma miatt. Mindenekelőtt mégis Magnus háborított
fel, meg Todd, és az összes többi New York-i enklávista, mert aranytálcán
kínálták nekem az okot, hogy én is keresztbe tegyek nekik. Az életemre
törtek. A Solomancia szabályai szerint ez feljogosít a visszatámadásra.
Ha nem teszem meg, azt fogják hinni, hogy félek tőlük. Vagy egyetértek
velük, én is ugyanolyan hulladéknak tartom magam, mint ők, sőt helyeslem,
hogy elsöpörnek az útjukból. Hogy is álmodozhatok az ő köreikről?
Mire a lépcsőhöz értem, a harag könnyei már lefelé csurogtak az
arcomon. Szerencsém volt, hogy pár másik diák is a szobája felé tartott,
mert így legalább egy embert sikerült a homályos látóteremben tartanom
útközben, és így biztonságban eljutottam a szobámig, amelynek ajtaját nagy
döndüléssel csaptam be. Egy darabig fel-alá járkáltam, szorosan ölelve a
szútrákat. A szobán alig öt lépéssel át lehetett menni, aztán meg kellett
fordulni és visszaindulni. Képtelen voltam meditálni, dolgozni pedig meg
sem próbáltam. Tudtam, mi történne, ha toll és papír kerülne a kezem
ügyébe: úgy törne ki belőlem egy varázslat, mint egy szupervulkán.
Az a szörnyű, hogy ha valakinek olyan anyja van, mint az enyém, akkor
megtanul lecsillapodni. Rengeteg módszert tanított a haragom enyhítésére,
és tényleg működnek. Csak arra nem sikerült rávennie, hogy tényleg
akarjam is. Ezért előszeretettel fortyogok és tobzódom az indulatban, és
közben tudom, hogy az egész az én hibám, hiszen elvileg képes lennék
leállítani.
Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy még mentséget sem találtam a
New York-iak tettére. Az elmúlt években mindig meg tudtam magyarázni a
kihasználásokat, ellökéseket, megalázásokat azzal, hogy saját magukat
akarták előnyösebb helyzetbe hozni. Elhitettem magammal, hogy más is ezt
tette volna a helyükben. Mindnyájan életben akartunk maradni,
igyekeztünk épségben kikerülni az intézményből, akármilyen gonosszá és
elviselhetetlenné váltunk közben. Engem is ez vezérelt. Kirúgtam egy
elsőst egy fotelből, amit megjavítottam manával, hogy ott ülhessek egy
olyan csoport közepén, amelyik nem akart a körében látni, és mivel még
velük is otrombán viselkedtem, a New York-i tanulók még inkább
megriadtak. Szükségük volt Orionra: ha bajba kerültek, a csuklóján lévő
jelzőkészülék riasztotta őt, és rohant segíteni, és szükségük volt a hatalomra
is, amit a közös erőtartályukba pumpált. Milyen jogon tartottam erre igényt,
immár nyolcadszorra, és ki tudja, még hányszor? Miért érdemeltem meg
náluk jobban az életet?
De most már volt egy válaszom: még a késsel a hasamban sem
fanyalodtam maliára, sőt elintéztem egy bendőszájat, hogy megmentsem
a fél elsős évfolyamot, holott el is menekülhettem volna. Magnus viszont az
életemre tört, mert Orion kedvelt, Todd pedig puszta rettegésből
elpusztította Mikát, és mivel már megkaptam ezt a választ, elkezdtem
hinni abban, hogy talán mégis jobban megérdemlem az életet. Tudtam,
hogy a halált és a túlélést nem érdem szerint osztogatják, sőt az érdem
szinte semmit sem számít, de a lényeg, hogy a szívem mélyén érezni
kezdtem, hogy jobb ember vagyok Magnusnál és Toddnál – hurrá, ide az
érmekkel! –, csakhogy ez vajmi keveset segített, mert sürgősen ellenérvekre
lett volna szükségem, hogy miért ne töröljem el őket a föld színéről.
További egy órán keresztül járkáltam fel-alá. Fájt a hasam, vesztegettem
az időmet és energiámat, amelyek több hasznot is hozhattak volna, ha,
mondjuk, haladok valamelyik megkezdett feladatommal, vagy tovább
töltögetem a manatartályaimat. Ehelyett arról fantáziáltam, hogyan fog a
bocsánatomért könyörögni Magnus mindenki szeme láttára, hogyan
esedezik majd zokogva, hogy ne nyúzzam meg elevenen, főleg ha már egy-
két csíkot lehasítottam róla kezdetnek. Orion pedig majd áll mérgesen és
csalódottan, karba font kézzel, és a kisujját sem mozdítja Magnusért, és
eldobja értem a barátait és az otthonát. Párpercenként aztán rosszul lettem a
saját aljasságomtól, és hangosan leállítottam magam: – Oké, még
háromszor elmegyek oda-vissza, aztán meditálok. – Csakhogy minden
alkalommal megvolt a három oda-vissza, mégis elölről kezdtem a
képzelgést, és újraterveztem minden apró részletet. Néhány gúnyos
megjegyzést hangosan is kimondtam.
Nem vagyok agyalágyult, tudtam, hogy veszélyes dolgot művelek: már-
már varázsolok. Végül is így jön létre a mágia. Ott van az eredendő szándék,
kijelöljük a célt, összegyűjtjük a szükséges erőt, végül a lehető
legpontosabb útbaigazításokkal egy csatornába folyatjuk, legyen az
energia, szó, valamilyen nedv, fém vagy fa. Minél tisztább az útbaigazítás,
minél átjárhatóbb a csatorna, annál könnyebben jut el az erő a célhoz. Ezért
van az, hogy a legtöbb varázsló képtelen saját varázsigét vagy receptet
kifejleszteni. Én viszont bármikor utat vágok magamnak Mordorba, és az
sem ejt kétségbe, ha kifogy a mellkasomon lévő kilenc teli kristály, hiszen
rengeteg erőforrás áll rendelkezésemre. Végül is Magnus kiérdemelte a
halált, miért ne hozhatna hasznot?
Ez a gondolat világított rá, hogy le kell állnom, el kell engednem a
dolgot, különben olyan leszek, mint Magnus, Todd és Jack együttvéve, de
senki sem ad érte babérkoszorút. Zsigeri megérzés volt, mint amikor
sejtjük, hogy a hatodik keksz már nem tesz jót, meg fogjuk bánni, és végül
nem is esik jól, de csak azért is megrágjuk és lenyeljük.
Ezért nyitottam ajtót, amikor Aadhya bekopogott. Ellenőriztem, hogy ki
jött, és távolságot tartottam tőle, mert nem akartam kétszer egy nap
ugyanabba a csávába kerülni, ám aztán mégis beengedtem, bár egy
porcikám sem kívánta a társaságot. Amíg ott van, legalább nem tömöm ész
nélkül a számba a bosszúfantáziák kekszeit.
– Mi van? – kérdeztem kurtán, viszont nem nyersen; abban a
pillanatban ez volt a legnagyobb önfegyelem, amit fel tudtam mutatni.
Aadhya bejött a szobába, leste, ahogy becsukom az ajtót, és jó darabig
érthetetlenül csendes volt. Nem szokta kerülgetni a forró kását. Körülnézett
a szobában: soha nem járt még nálam. Sőt, Jacket és Oriont leszámítva még
senki sem járt nálam. Legfeljebb a cserebere kedvéért jött néhány tanuló a
szobám közelébe, de ők sem merészkedtek be az ajtón. Elég spártai volt a
berendezés. Elsőben végig azon ügyködtem, hogy a kis szekrényemből
plafonig érő polcos elemet csináljak, mert az összehasonlíthatatlanul
biztonságosabb minden bútordarabnál, amelynek zárt terei és sötét alsó
felülete van. Műhelykreditet is kaptam érte. Hasonló okból az íróasztalom
fiókjait is szétszedtem, lecseréltem fémre, és az asztal lábát és tetejét is
megerősítettem – ezért bírta ki az elevenláng támadását. Egy göcsörtös,
rozsdás fémállványt is készítettem az asztal tetejére a dolgozataimnak, az
elérhető legkönnyebb fémből. Más nem is volt a szobámban, csak az ágy, és
a lábánál a szerszámosláda, amelyben azokat a tárgyakat tartottam, amelyek
elég fontosak voltak ahhoz, hogy szanaszét hányt állapotban eltűnhessenek.
A tanulók többsége díszítette is valamivel a szobáját, mondjuk, fotókkal,
képeslapokkal, vagy újévkor kapott agyagtárgyakkal és rajzokkal. Nekem
sohasem ajándékoztak ilyeneket, és nem is akartam a készítésükre pazarolni
az időmet.
Nekem nem hiányzott semmi, elvégre egy egyszobás jurtában nőttem
fel, ahol csak néhány doboz hevert az ágyunk alatt, és anya íróasztala állt
a kerek ablak előtt. Csakhogy ott egy egész zöld világ integetett be az ajtón,
ez a szoba viszont csak a benne lakó szánalmas remetét tükrözte, egy
Mikához hasonló alakot, aki még egy szekrényt sem kockáztatott meg. Még
dühösebb lettem, amikor egy másik ember szemszögéből próbáltam nézni
a helyzetet. Magnusnak biztos volt steppelt ágytakarója és tartalék párnája
is, amelyeket más New York-i tanulók készíthettek valamikor az elmúlt
harminc évben, és a záróvizsgájuk előtt nekiajándékozták. Kellemes
hangulatú képek lóghattak a falán, mások rajzai, sőt talán egy igazi poszter
is, ha vágyott ilyesmire. Biztos, hogy a bútorai csiszolt, meleg árnyalatú
fából készültek, a fiókokat és a búvóhelyeket pedig kulcsra lehetett zárni.
Talán még egy frissen tartó ételesdoboza is volt, de megfelelő asztali
lámpája biztosan. Az ő tollai tuti soha nem tűntek el.
Mindezt akár ki is deríthettem volna. Már a szobájában kellett lennie,
közeledett a villanyoltás. Rávehettem volna, hogy nyissa résre az ajtaját,
aztán befurakodom, és elmondom neki, hogy tudom, mit akart elkövetni
ellenem, aztán kilököm a sötét űrbe – ahogy Todd tette Mikával, vagyis
inkább csak kilógatnám, hogy meggyőződjön az eltökéltségemről, és
megértse: bármikor átlökhetem, amikor akarom, és elfoglalhatom a
fényűző, kényelmes szobáját, elvégre ő és az enklávista haverjai szerint az
ilyesmi észszerű lépés.
 Megint ökölbe szorult a kezem, és már majdnem megfeledkeztem
Aadhya jelenlétéről, amikor váratlanul megszólalt:
– Te… te kicsináltál egy bendőszájat, El?
Mintha ráborított volna a fejemre egy vödörnyi frissen elolvadt jeget. Pár
pillanatra még a látásom is cserben hagyott, úgy éreztem, visszakerültem a
bendőszáj gyomrába, a mohó, förtelmesen pulzáló homályba, ezért a szoba
közepére siettem, és a padlón lévő lefolyóba okádtam. Félig megemésztett
vacsorám nedves, maró gyomorsavas darabokban hagyta el a
nyelőcsövemet. Borzalmas érzés volt, a daraboktól újra meg újra rám tört
az öklendezés, és két görcs között sírva fakadtam. Csak akkor tudtam
abbahagyni, amikor kiürült a gyomrom, de akkor is nehezen. Alig fogtam
fel, hogy Aadhya közben a hajamat tartotta, nehogy az arcomba hulljon:
szétzilálódott a fonott copfom. Miután abbamaradt az öklendezés, adott
egy pohár vizet, én pedig többször is kiöblítettem a számat, és kiköptem a
vizet.
– Nem maradt több a korsóban – közölte Aadhya. Ezután már csak egy
kicsit kortyoltam, és próbáltam azzal leöblíteni és lenyelni az utolsó adag
hányadékot a számból.
Visszahúzódtam a lefolyó pereméről, a falnak támaszkodtam, felhúztam
a térdem, és a számon keresztül lélegeztem, hogy ne érezzem a saját
leheletem szagát.
– Bocs – szólalt meg Aadhya. Felemeltem a fejem, és a szemébe
néztem. Nem messze ült tőlem a padlón, keresztbe tett lábbal, kezében a
korsóval. Már a pizsamáját viselte, vagy amit annak használt: egy kinőtt,
koszlott rövidnadrágot és egy hosszú ujjú felsőt, amelyet valami olcsó
varázslattal foltozott meg. Mintha lefekvéshez készülődve az ágyból ugrott
volna ki, hogy átjöjjön és kifaggasson. – Ugye, te voltál? – kérdezte.
Nem voltam olyan állapotban, hogy a helyes válaszon tanakodjam, vagy
azon, hogy mivel jár, ha elárulom neki. Csak bólintottam. Egy darabig
szótlanul ültünk a helyünkön. Hosszú időnek tűnt, de nem szólalt meg a
kijárást tiltó csengő, szóval mégsem lehetett olyan sok. Nem bírtam
gondolkodni, csak gubbasztottam és léteztem.
Végül megint Aadhya szólalt meg:
 – A következő negyedévre elkezdtem egy tükröt. Megkérdeztem Oriont,
hogyan öntötte a felületet, mitől lett olyan tökéletes, ő meg azt mondta, hogy
nem csinált semmi extrát. Amúgy sem tartozik a legjobb alkimisták közé.
Csak kísérletezik. Aztán eszembe jutott, hogy mondtál egy inkantációt a
varázslat után. Meg akartam keresni, de csak egy fejezetet találtam róla a
fémekről szóló kézikönyvemben, ott is csak azt írják, hogy butaság
inkantációkkal elsimítani az öntött felületet, mert az anyagok természetét
megerőszakolva a saját akaratodat kényszeríted rájuk, azt pedig csak a
leghatalmasabbak tehetik meg, nem is érdemes próbálkozni. Amúgy is
teljesen érthetetlen az egész. Kezdő inkantációszakos vagy, és máris
varázstükröt utaltak ki neked? Hogy lehet ez?
Horkantottam egyet, kicsit szipogva, mert folyt az orrom. Milyen
jellemző.
Aadhya kis ideig hallgatott, aztán hadarva folytatta, talán indulatosabban
is.
– És ott van a fáziskontrollige… azt mondtad, hogy vacsora után pár óra
alatt ledaráltad az egészet. Közben meg a végzősök, akik licitálni akarnak
rá, amiatt aggódnak, hogy meg tudják-e tanulni a záróvizsgáig. Egyébként
is: hogy kerül ide egy ilyen eszméletlen könyv? Ekkora szerencséje
senkinek sem lehet! Valami förtelmes vagy csodálatos dolgot tehettél érte.
Vasárnap meg olyan voltál, mint akin átment egy úthenger… Az pedig
kizárt, hogy Toddnak látomása lett volna. Csak egy bendőszájtól gyulladhatott
be ennyire. Bármi mást túlélt volna. – Kis szünet után hozzátette: – Hogyan
teremtetted elő a manát?
Nem volt kedvem beszélgetni. Amúgy is fájt a torkom. Odanyúltam a kis
dobozomhoz, kinyitottam, és megmutattam neki a kristályaimat: a két
repedtet, a két leszívottat, az előkészített üreseket, és az utolsó kilenc teli
kristályomat.
– Fekvőtámaszokkal – közöltem kurtán, majd lecsuktam és elraktam a
dobozt.
– Fekvőtámaszokkal – ismételte Aadhya. – Hát persze, mi mással? –
Szamárbőgésszerű röhögéssel fordította el a fejét. – Miért nem avatsz be
senkit? A világ összes enklávéja utánad csorgatná a nyálát.
 Felidegesített a hangjában rejlő vádaskodás, ugyanakkor sírógörcs is
kerülgetett. Felkeltem a földről, és levettem az egyik polcról a kicsi, félig
üres mézesüvegemet. Minden hétvégén leviszem az étkezőbe, hátha fel
tudom tölteni, de a méz nagyon ritka kincs, ezért ritkán eszem belőle.
Ezúttal azonban szükségem volt rá. Kivettem egy kiskanállal, elsuttogtam
anya torokgyógyító igéjét, aztán leöblítettem a pohárban maradt utolsó adag
langyos vízzel. Végül visszafordultam Aadhya felé, és gúnyosan
rámutattam.
– Helló, El vagyok, aki szó szerint hegyeket mozgat – mondtam. – Így
már hihető?
Aadhya felállt.
– Mutasd meg! Már elsőben jó lett volna, az enklávisták csak úgy
zúdították volna rád a manát. Egymás torkának ugrottak volna azért, hogy
hozzájuk csatlakozz…
– De én egyikhez sem akarok csatlakozni! – kiáltottam rekedten. –
Egyáltalán nem akarok velük közösködni!
 9. fejezet:
Ismeretlen

Imádom, amikor lefekvéskor tör rám az egzisztenciális krízis, olyan

pihentető. Az utolsó csengő után még legalább egy óráig feküdtem ébren, és
mérgesen bámultam az ajtó mellett pislákoló kék gázlángot. Ötpercenként
azt mondogattam magamnak, hogy el kell lazítanom ökölbe szorult
kezemet és el kell aludnom, de hiába. Megpróbáltam felkelni, hogy
igyak egy pohár vizet – Aadhya annyira megsajnálhatott a
kiborulásomért, hogy kikísért a mosdóba újratölteni a korsómat –, aztán a
matekházival is kísérletet tettem, de továbbra is elkerült az álom.
Azóta rágtam anya fülét, hogy szeretnék egy enklávéhoz csatlakozni,
amióta fel bírtam fogni, hogy ha a világ minden részéről, még a messzi
Japánból is érkeznek enklávista varázslók a jurtánkhoz tanácsot kérni,
valószínűleg szívesen látnának minket a köreikben. A kaparó támadása után
anya meg is látogatott egyet. London nem érdekelte, de kíváncsi volt egy
régi, gyógyításra szakosodott enklávéra Brittanyban. Alig egy napot volt
távol, aztán értem jött az iskolába, és csak ennyit mondott: – Sajnálom,
szívem, nem lehet. – Faggattam, hogy miért, de csak rázta a fejét. Ezután
kerek perec megmondtam neki, hogy én márpedig végzés után egy
enklávéba megyek, ha valamelyik hajlandó befogadni, ő pedig csak nézett
rám, és így szólt: – Persze, azt teszed majd, amit helyesnek érzel, drágám. –
Egyszer – még mindig a rosszullét kerülget, ha visszagondolok rá – tizenkét
éves koromban még sírva ordibáltam is vele, hogy ha igazán szeretne,
elvinne egy enklávéba, de igazából alig várja, hogy valami elkapjon, hiszen
őt nem hibáztatná senki, az ő a tökéletes hírnevén nem esne csorba. Aznap
délután három mali is próbálkozott.
Előttem nyugodtnak látszott, de amikor visszament a fák közé, ahol
nem láttam, a rosszullétig zokogott – vagyis nem láttam volna, ha nem
megyek utána, hogy tovább kiabáljak vele. Visszamentem a jurtához, és
elhatároztam, hogy elvitetem magam a legközelebb támadó malival, hiszen
alávaló gyerek vagyok. Mégsem tettem. Élni akartam.
 Még mindig élni akarok. És azt akarom, hogy anya is éljen. Egyedül
pedig nem leszek képes életben maradni. Ezért nincs más hátra, fel kell
fednem a többiek előtt a lapjaimat, és tudatnom kell az enklávistákkal, hogy
nyitott vagyok az ajánlataikra: a legtöbbet ígérő elvihet fődíjként, mint
valami nukleáris fegyvert a malik – vagy akár egy másik enklávé –
megsemmisítésére, a befogadó csoport hatalmának növelésére. A
biztonságuk garantálására.
Todd is ezt akarta, és Magnus is. Biztonságban akartak lenni. Talán nem
is olyan pofátlanul nagy kívánság ez. Csakhogy eleve bizonytalanságból
indulunk, és a biztonság megszerzéséhez és megtartásához ők időnként
kilöknének egy másik gyereket a sötétbe. Az enklávék egymást is kilökték
volna érte. Ráadásul ők nem elégedtek meg a biztonsággal. Kényelmet és
luxust is akartak, felesleget és túlzást, de közben minden lépésnél a
garantált biztonság vezérelte őket, főleg mivel egyre csábítóbb célponttá
váltak – a fenyegetést pedig csak úgy tarthatták távol, ha elég hatalmat
halmoztak fel, hogy mindenkit távol tarthassanak, aki az ő tulajdonukra
ácsingózik.
Amikor az enklávék megépítették a Solomanciát, még nem volt
iktatóige, amely behúzta volna a gyerekeket az enklávékon kívüli világból.
Aztán átírták a szabályokat, és úgy tettek, mintha ez a tanulók számára lenne
hatalmas megtiszteltetés, de persze nem volt az. Ágyútöltelékek lettünk,
emberi pajzsok, hasznos vérfrissítés, kegyencek, takarítók és szobalányok,
és a lúzerek azért végezték a rabszolgamelót, hogy egy szövetségbe, majd
egy enklávéba kerülhessenek, és ezalatt az enklávisták többet alhattak,
ehettek, és több segítséget kaphattak, mintha nélkülünk éltek volna az
intézményben. Mi cserébe az esély illúzióját kaptuk. Valójában viszont csak
arra nyertünk esélyt, hogy hasznot hajthassunk nekik.
Miért is változtattak volna? Miért éreznének együtt velünk? Nem
vagyunk a gyerekeik. Mi a többi gazella vagyunk, akik velük együtt
próbálnak menekülni az oroszlánfalka elől. Ha gyorsabbnak vagy
erősebbnek bizonyulunk az ő gyerekeiknél, az ő gyerekeiket falják fel. Ha
nem idebenn a suliban, akkor majd kint, ahol történetesen úgy is
dönthetünk, hogy szeretnénk részesülni az enklávéjukban felhalmozott
fényűzésből. Ha egy kívülálló túl erősnek bizonyul, akár az életükre is
törhet. Ezért olyan szívtelenek velünk. Legalábbis amíg rá nem írjuk a
nevünket a pontozott vonalra. Érthető. Nem hibáztathatjuk őket azért, mert
a saját gyerekeiknek akarják garantálni a jövőt. Megértem, totál átérzem.
Továbbra is szerettem volna csatlakozni. Jó lett volna, ha egy nap
lányom születik, aki jó esélyekkel vág neki az életnek, akinek nem kell
magára hagyva üvöltenie, amikor megtámadják a szörnyek. Én sem akartam
egyedül lenni éjjel. Biztonságot akartam, és a nagyobb kényelemmel is
kiegyeztem volna, sőt alkalmasint a luxusba is belekóstoltam volna. Egész
életemben azután sóvárogtam. Még azt is szívesen eljátszottam volna, hogy
minden szép, jó és igazságos úgy, ahogy van, és elhittem volna Orion
elbizakodott zagyválásait is az egyforma lehetőségekről.
Mégsem tudtam eljátszani, mivel nem abban a hazugságban nőttem fel,
és a lelkem mélyén nem is vágytam közéjük. Nem akartam biztonságot,
kényelmet és luxust olyan áron, hogy más gyerekek halnak meg miatta a
suliban. Persze az összefüggés nem ilyen egyszerű, hogy ha én bekerülök
egy enklávéba, akkor más tanulók meghalnak, mivel akkor is sokan fognak
meghalni, ha nem kerülök be. De attól, hogy egy differenciálegyenlet
negyvenhatodikrendű, még pontosan lehet tudni, hogy melyik oldalán van a
bűnös.
Talán mindvégig tudtam, már a bekerülésem előtt is, különben már
elsőben az ajtókat ledöntve mindenki előtt bemutattam volna a
képességeimet – amit Aadhya számonkért rajtam. Ehelyett három éve
halasztgattam, és egyre bonyolultabb terveket szőttem a drámai
lelepleződésemre, közben pedig az első adandó alkalommal, amint
enklávista gyerek került az utamba, visszaváltottam bunkóba. Oriont pedig
teljes erőből próbáltam elűzni magamtól. Ha nem egy páratlan idióta, akit
pont a bunkóság hoz lázba, már sikerült volna. Aadhya mondata pedig –
„Nem árulom el senkinek!” – egyfajta melengető ígéretnek hangzott, amit
hálásan elfogadtam, pedig rá kellett volna ripakodnom: De! De! Mondd el
mindenkinek!
Ha viszont mégsem fogad be egyetlen enklávé sem, tényleg nem akarom
felfedni magam. Ha elterjed a diákok között, hogy végeztem egy
bendőszájjal, néhányan megkeresik majd azt a cikket a magazinban, amit én
is elolvastam a témáról, és rájönnek, ki vagyok, és mire vagyok képes.
Akkor Magnusra sem haragudhatnék, hiszen minden második enklávista ki
akarna lőni. Főleg, ha a fülükbe jutna dédanyám jóslata. Én pedig még
mindig élni akarok.
Az ezekhez hasonló vidám és megnyugtató gondolatok miatt legfeljebb
három órát aludtam több részletben, különféle csodálatos lidércnyomások
szorításában, amelyekben visszakerültem a bendőszáj bendőjébe, és két
rémálom között ébren is fojtogattak a félelmek: mennyi esélyem van
egyedül, kilenc kristállyal élve kijutni a suliból, ha a vizsgaterem zsúfolásig
tele van malifikáriákkal. Közben egyre éhesebb is lettem, mivel a nappal
megevett táplálék zömét kihánytam. Még mindig fájt a torkom, és alig
bírtam nyitva tartani a szemem.
Aadhya addig minden reggel bekopogott az ajtómon mosdóba menet.
Félig-meddig fel voltam rá készülve, hogy azon a reggelen nem jön, de ő
ugyanúgy végigment az ajtók előtt, és engem is szólított. Liu kidugta a
fejét, és visszakiáltott:
– Várnátok egy percet? – Megálltunk az ajtaja előtt, megvártuk, hogy
összeszedje a fogkeféjét, a mosdókesztyűjét és a fésűjét, és mivel ő is jött,
nem aggódtam amiatt, hogy olyan dolgokról kell beszélnem, amikről nem
akarok. Inkább a történelemdolgozatokról társalogtunk Liuval a mosdó felé
menet, aztán Aadhyával őrködtünk a tükröknél, amíg Liu dühödten küzdött
a gubancokkal derékig érő hajzuhatagában. Úgy tűnt, háromévnyi tökéletes
frizura árát kell visszafizetnie egyszerre. A malia sokat dob az ember
megjelenésén, amíg egyszer csak kegyetlenül elcsúfítja.
– Legjobb, ha levágom az egészet – szűrte hangosan a fogai között.
Észszerű megoldás volt, nemcsak azért, mert a hajápolással egy csomó időt
elfecsérelt, hanem azért is, mert a rövidebb haj jóval kevesebb kapaszkodót
nyújt a maliknak. Idebent a leggyakoribb frizura a félig kinőtt séró: amikor
lehetőségünk van rendes ollót vagy hajnyírót használni, a lehető
leggyorsabban a lehető legrövidebbre vágjuk a hajunkat. Az enyém csak
azért ér vállig, mert szinte soha nem jutok jó ollóhoz. Nem túl jó ötlet
elfajult ollókkal közelíteni olyan létfontosságú testrészekhez, mint a szem
és a nyak.
Bármennyire szeretnénk holtbiztos módszert annak megállapítására, hogy
elfajult-e egy eszköz, azt még nem találták fel. Az egyik végzős, egy Okot
nevű szudáni szervizszakos az iktatási súlykorlátja java részét arra
fordította, hogy behozza az akkumulátoros borotváját és hozzá egy kézzel
tekerős töltőt. Fantasztikus üzletet csinált az évek során a ketyere
kölcsönzéséből, az év elején pedig felajánlotta egy ötfős elsős
társaságnak, akik azóta is minden szabadidejükben neki gyűjtötték a manát
a záróvizsgára. Mostanra sikerült is szövetségre lépnie három johannesburgi
enklávistával.
A teljes leborotválást kevesen engedhetik meg maguknak, de bizonyos
szempontból a hosszú haj is drága, és általában egy összegben törleszt érte
az ember, általában amikor teljes erőből rohan, és a legrosszabb pillanatban
kibomlik a haja. Még az enklávisták sem kockáztatják meg, hogy loboncot
növesszenek. Liu haja egyfajta erőfitogtatás volt: azzal bizonyította a
környezetének családja hatalmát. A malia használata nélkül viszont túl nagy
nehézségekbe ütközött fenntartania és gondoznia.
Aadhya gyorsan rám pillantott, hogy figyelek-e még, majd megtörte a
mosdó rideg csendjét.
– Ezt komolyan mondod?
– Hát lassan ott tartok! – engedte le a kezét Liu, és fáradtan, elkeseredve
zihált.
– Én megveszem, ha gondolod – ajánlotta Aadhya. – Jövőre, első
negyedévben készítek neked cserébe valamit.
– Tényleg? – kérdezte Liu.
– Persze! Olyan hosszú már, hogy húrokat készíthetek belőle a
szirénpóklantomba.
– Majd átgondolom – mondta Liu, és valamivel lelkesebben cibálta ki a
gubancokat a hajából. Aadhya csak bámulta. Liu nem volt köteles azonnal
döntésre jutni: fontosak a társak a mosdóban és az asztalnál, de azért nem
olyan súllyal esnek latba, mint a szövetségesek. Ha pedig Aadhyának
ennyire kell Liu haja, akkor más diákok körében is kapós lesz. Mondjuk, a
furfangszakosoknál, akik csúcsfegyvereket eszkábálnak a záróvizsgára, és
némelyikük extrákat vagy akár egy szövetségi helyet is tud biztosítani
Liunak.
Amikor én következtem a zuhanyzásban, már javában törtem a fejem.
Egyre inkább éreztem, hogy Aadhya lenne a legmegfelelőbb partner egy
szövetséghez. Egyedül ő tudott valamit a hátteremről, és ő legalább vágyott
az én társaságomra a mosdónál. Pedig én távolról sem voltam ideális
választás neki. Az ő helyében én tuti nem magamat választottam volna: ha
sikerül a jövő év első felében elkészítenie a szirénpóklantot, biztos legalább
egy tucat ajánlatot fog kapni az enklávistáktól. Senki másnak nem lesz ilyen
eszköze a suliban, mert hangszert a mérete miatt senki sem hoz be,
legfeljebb egy apró furulyát, de a fúvós hangszereknek nem sok hasznát
venni a záróvizsgákon, mivel a levegőt futáshoz és esetleges sikoltozáshoz
kell tartalékolni. Egy ilyen kinccsel akár garantált ajánlást is szerezhetett
egy enklávétól, amelyhez hasonlót Todd és csapata is belengethetett az
évfolyamelsőnek. Az enklávék szívesebben fogadták be a saját gyerekeik
iskolai szövetségeseit, de azok közül sem vettek be mindenkit.
Egyre biztosabbnak tűnt, hogy egyáltalán nem fogok szövetségi ajánlatot
kapni enklávistáktól, és erősödött a megérzésem, hogy akkor sem mennék
bele, ha felkérnének. Még azt a stratégiát sem ajánlhattam fel Aadhyának,
hogy összerakok egy stabil, kicsi csoportot, amelyet legalább egy lúzerebb
enklávista kiválaszthatna, hogy épségben kijusson innen. Ha azt akartam,
hogy egyáltalán megfontolja a velem való társulás lehetőségét, ettől a naptól
fogva egészen újévig rengeteg jó pontot kellett gyűjtenem.
Ezért, miután elvégeztük a dolgunkat, miközben másik gyerekre vártunk
a találkahelyen, hogy reggelizni indulhassunk, lazán felvetettem:
– Liu, csak egy ötlet… neked nincs szükséged a fáziskontrolligére?
Mindketten rám néztek. Liu lassan válaszolt.
– A családom biztos tudná használni, de… – De nem olyan gazdagok,
hogy előnyös pozícióba juttassák. Legalább annyira magára volt utalva
idebent, mint mi. Kapott néhány levedlett cuccot egy idősebb
unokatesójától, aki hat éve végzett, és ennyi. Ráadásul azokat is használta
már előtte egy másik diák, aki elsős korunkban tette le a záróvizsgát, és
közvetítőként szolgált cserébe azért, hogy Liu bekerüléséig nála lehessenek
a cuccok.
– Mondjuk, a hajadért cserébe – folytattam. – Aadhya rendez nekem egy
árverést az igére, részesedést is kap.
Ez persze egyben azt is jelentette, hogy az öt ajánlat közül egyet
elveszítek, ráadásul még vonzóbb jelöltté teszem Aadhyát az enklávisták
számára, hogy bevonják a saját szövetségeikbe. Egy varázslóhajjal készült
szirénpóklant természetesen ellenállhatatlan lehetőséget jelentett. De ezt az
esélyt én sem szalaszthattam el: Aadhya az adósom lenne, és…
– Vagy add nekem! – fordult Aadhya hirtelen Liu felé. – El meg neked
adja az igét. A záróvizsgán bevethetnénk a lantot. Írhatnál rá néhány
varázsdalt, El pedig énekelhetne.
Csak álltam, és bámultam rá. Liu is eléggé megrökönyödött, nem is ok
nélkül. Ez szövetségkötési ajánlat volt. Idebent egyébként nem szokás csak
úgy bármit is adni egymásnak. Ha kölcsönadunk valakinek egy tollat, az
tintaveszteséget jelent, és azt a tintát a raktárból kell pótolnunk. Ezért, aki
kölcsönkérte, annak vissza kell fizetnie. Az ember onnan tudja, hogy valaki
járni akar vele, hogy nem kéri el az ellenértéket. Csakhogy egy pár szakíthat
bármikor. A szövetségesekkel viszont nem lehet szakítani, hacsak nem
követnek el valami rettenetes bűnt, mint Todd, vagy közösen úgy nem
döntenek, hogy befejezik. Ha ejtjük egy szövetségesünket, legyen akár egy
közutálatnak örvendő, fura lúzer csaj, semelyik másik szövetségben nem
fognak nekünk helyet biztosítani. Ha nem bízunk abban, hogy a társaink
kitartanak mellettünk az év végéig, akkor hogyan bízhatnánk rájuk az
életünket a záróvizsgán?
Liu kérdőn nézett rám: nem tudta, hogy helyeslem-e az ajánlatot. Még
bólintani sem bírtam. Megint a sírás kerülgetett, vagy talán a hányás, de ez
nem derült ki, mert ekkor irgalmatlan sikoly remegtette meg a jobb oldali
dobhártyámat. A fél világ megnémult, és egy – alighanem végzetes
harapásra készülő – mali üszkös, torz maradványa húzott el mellettem
bámulatos körívet leírva a levegőben, és azonosíthatatlan, parázsló
hamukupacként omlott a padlóra.
– Most már szándékosan nem figyelsz? – rivallt rám Orion a hátam
mögül. Elhessegettem azzal a kezemmel, amellyel nem épp a fülemet
védtem a fülsiketítő sikolytól.
Az ajánlat egész reggeli alatt ott lebegett fölöttünk a levegőben, nem
beszélhettünk róla, főleg nem mások füle hallatára. Az olyan lett volna, mint
nyíltan smárolni: egyeseknek belefért, de én nem tartoztam közéjük.
Ugyanakkor semmi más nem járt a fejemben, főleg mivel láttam Liun, hogy
ő is rágódik rajta: egészen más szemmel nézett azokra a tanulókra, akik
közel merészkedtek az asztalunkhoz, hogy egy pillantást vessenek a
fázisváltóigére. Nem egyszerű kíváncsisággal vizslatta őket, nem is piaci
portékaként tekintett rájuk, hanem talán azt latolgatta, hogy mennyire
értékes ajánlatot tehetnének a hajáért, és mi hasznosat rakhatnak le az
asztalra. Okos döntés volt Aadhya részéről, hogy már akkor ajánlatot tett,
mielőtt mások is ráugrottak volna a fázisigére. Ha együtt mutatkozunk és a
többiek előtt is felfedjük az összetartozásunkat, még időben olyanra
igazíthatják az ajánlatokat, hogy rajtam kívül a másik kettőnek is megérje –
az egész szövetségnek, nemcsak nekem személyesen.
Vagyis okos döntés volt megelőzni mindenkit, már ha tényleg komolyan
gondolta, de ezt még mindig alig hittem el. Aadhya viszont nem úgy festett,
mint aki meg fogja gondolni magát. Bőségesen evett a reggeliből, jól
eltársalgott az árverés iránt érdeklődő tanulókkal – nálam sokkal lazábban
–, és meglebegtette a pajzstartóprojektet is, meg a többi apránként
elkészített tartalékát, amelyek említésére Liu is hegyezni kezdte a fülét.
Ennek ellenére nem tudtam eldönteni, merre fog hajlani, márpedig az
ajánlat egyértelműen trióra vonatkozott. Aztán egyszer csak a reggeli
közepénél úgy döntöttem, hogy ha nemet mond, megkérem Aadhyát, hogy
keressen helyette egy másik személyt, aki szívesen csatlakozna, vagy
legalábbis elméletben, feltételes módban rábólintana egy ilyen hármasra.
Nem volt túl vagány húzás, de Aadhya is tudta, hogy nem sok választásom
van, úgyhogy mindegy.
Furcsa volt a szövetségkötés gondolata, sehogy sem fért a fejembe.
Mindig fontosnak tartottam megőrizni a méltóságomat, habár a méltóság
vajmi keveset ér, ha igazi szörnyek lapulnak az ágyunk alatt. Nálam a
barátokat is a méltóság helyettesítette. Elsőben kábé egy hónap után
feladtam, hogy találjak akár egyet is. Mindenki visszautasított, akit
megkörnyékeztem, csak a legnyomorultabb helyzetűek fogadtak el, hozzám
pedig soha nem közeledett senki. Ez történt velem minden iskolában, ahová
jártam, ahogy minden klubban, tanfolyamon és játékban is.
Beiktatás előtt reménykedtem, hogy idebent máshogy alakulnak majd a
dolgok, talán varázslók között más lesz. Ostoba gondolat volt, hiszen más
varázslótanoncok is jártak korábban mundán iskolába – ha egy szülő nem
tartozik enklávéba, a legészszerűbb lépés, ha a legnagyobb mundán suliba
küldi a gyerekét, hiszen a malifikáriák köztudottan kerülik a mundánokat.
Persze a hétköznapi halandókat is meg tudják sebezni – egy kaparó
könnyen felhasítja az ember hasát, akár van benne mana, akár nincs –, de
őket védelmezi egy elképesztően erős dolog: nem hisznek a mágiában.
Mondhatjuk, hogy az emberek is hisznek mindenfélében a
Kígyóistennőtől kezdve a teológiai szempontból kétes angyalokon át az
asztrológiáig, de lévén, hogy meghatározó éveimet a világ leghiszékenyebb
emberei között töltöttem, én tudom a különbséget. A varázslók nem a
bizalmukat vetik a mágiába, hanem hiszik, hogy van, ahogy a mundánok is
hisznek az autókban. Senki sem társalog egy tábortűz mellett elmélyülten
arról, hogy léteznek-e autók a valóságban, hacsak nem szippantottak valami
durvább anyagot, ami egyébként – nem véletlenül – gyakran kiderül olyan
mundánokról, akik mégis találkoztak malikkal.
Egy mágiatagadó szeme láttára varázsolni sokkal nehezebb. Ami még
rosszabb: ha a hitetlenségük mértéke meghaladja a varázsló önbizalmát
vagy manáját, és félresikerül az ige, a legközelebbi bevetésnél valószínűleg
még nehezebb lesz bemutatni a trükköt, akár jelen van a hitetlen, akár nincs.
Ha ez párszor megismétlődik, akár örökre is elveszíthetjük a varázslás
képességét. Az sem teljesen lehetetlen, sőt nagyon is elképzelhető, hogy
egy csomó felfedezetlen varázsló mászkál odakint a világban, olyanok, mint
Luisa volt, akik képesek elég manát tárolni néhány varázslathoz, de mivel
mundán környezetben nevelkedtek, mégsem igazán fogékonyak a mágiára,
mert nem kezelik tényként annak működését, így nekik nem is működik.
Egy malinak pedig, amely csak a mágiának köszönheti létezését, mielőtt
bekebelezné a mundánokat, lényegében meg kell győznie őket arról, hogy
várakozásaikkal ellentétben létezik és cselekszik. Középiskolai éveim vége
felé egy mérhetetlenül elbizakodott fonalkobold üldözőbe vett tornaóra után.
A tanár patkánynak hitte, amikor meglátta, és ütlegelni kezdte egy
krikettütővel. Amikor abbahagyta, a mali tényleg úgy nézett ki, mint egy
péppé vert patkány, pedig én akkor sem tudtam volna egy krikettütővel
agyonverni egy fonalkoboldot, ha egész nap kalapálom. A nyereség tényleg
nem éri meg a kockázatot, hiszen egy mali szemszögéből a mundánok se
nem jó ízűek, se nem táplálóak, ezért ha tehetik, inkább elbújnak előlük.
Ezért is küldenek annyi varázslógyereket mundán iskolába.
 Anya mágusszemmel nézve tényleg a világ végén lakott – minden
enklávétól túl messze az együttműködéshez vagy csereügyletekhez –,
vagyis nem volt módom más varázslógyerekekkel ismerkedni, és akkoriban
azzal magyaráztam a mundánok irántam tanúsított ellenszenvét, hogy
megérzik a manát, vagy ilyesmi. De nem. A varázslógyerekek sem
kedveltek.
Oké, alig öt napja Orion kiszemelt magának, de ő annyira furcsa, hogy
ez nem számít. Egyre biztosabb voltam benne, hogy a jól bejáratott,
agresszíven goromba viselkedésem pont az ellentéte annak, ahogyan mások
barátokat szereznek. De most már talán Aadhyát és Liut is a barátomnak
nevezhetem. Nem tudhattam biztosan, és azt sem, hogy ha igaz, mit is jelent
pontosan? Mindig úgy képzeltem, hogy az első barát megszerzését valami
diadalmasan sugárzó sikerélmény fogja kísérni, de nem így történt. Talán
még mindig arra vártam, hogy megkapjam valakitől azt a vacak
barátságkarkötőt, amit én soha senkitől nem kaptam a cserkészlányok
között. Egy szövetség viszont, amelyben figyelünk egymásra és igyekszünk
megmenteni egymás életét, annyival nagyobb horderejű dolog volt, hogy
nyilvánvalóan sok közbülső lépés maradt ki.
Nkoyo is gondolkodóba ejtett, miközben vele és a barátaival nyelvórára
siettünk. Corával és Jowanival kapcsolatban nem voltak kételyeim: ők
fikarcnyival sem szerettek jobban, mint azelőtt. Ugyanakkor olyan nagy
volt közöttük a kontraszt, hogy Nkoyo sokkal inkább barátnak, vagy
legalább barátságosnak tűnt hozzájuk képest. Úgy döntöttem, hogy
összeszedem minden bátorságomat, és a lehető leglazább hangon
rákérdezek, mintha nem is befolyásolna a válasz:
– Tudsz olyan csoportról, akik latint ismételnek a záróvizsgára?
– Persze – vágta rá lazán, és úgy láttam, nem is sokat rágódott a
válaszon. – Páran össze szoktunk ülni csütörtökönként tanulóidőben a
laborban. Egy jófajta ige két másolata a beugró.
– Megfelelne nekik az a tűzfal, amit veled is cseréltem? – kérdeztem, és
próbáltam az ő laza hangulatát tükrözni, feltételezve, hogy tárt karokkal
fogadnak, és a fizetség is elég lesz…
– Ó, több is, mint megfelelő – közölte. – Inkább kisebb, praktikus igéket
szoktunk vinni. Én például legközelebb papiruszjavító varázslattal megyek.
 – Van egy középkori bőrcserzőigém – jegyeztem meg. Valójában egy
nagyobb ige része volt, amellyel elátkozott kötést lehetett tenni a
varázskönyvekre, hogy szipolyozzák a manát a varázslókból, amikor a
könyvből tanult varázslatokat végzik: elsőrangú technika volt észrevétlen
manalopáshoz. Ettől függetlenül a bőrcserzőige önmagában is működött.
Nkoyo vállat vont és bólintott, hogyne, miért ne, közben pedig odaértünk
a nyelvi csarnok ajtajához. Egymás után dugtuk be az előző napi házi
feladatunkat az osztályzónyílásba, vagyis az ajtó melletti fémfalban
létrehozott, vékony postaládaszerű résbe. Elég jól időzítettünk, mert nem
lett volna bölcs dolog akkor leadni a házit, amikor befelé tolonganak a
diákok a terembe, mivel könnyen beszorulhat az ember, ha valami ellenség
nyúlik ki a résen. Túl korán sem jó leadni, mert akkor még nagyobb az
esély rá, hogy valami kiugorjon belőle. Ha viszont akár csak tíz
másodperccel az óra kezdete után adjuk le, elkésünk, és automatikusan jön
a rossz jegy.
Ha leromlanak a nyelvi jegyeink, pótfeladatsort kapunk, vagyis
ugyanazokat a feladatokat kell akár napokig vagy akár hetekig
megcsinálnunk. Ez talán nem tűnik nagy büntetésnek, ám mivel mindnyájan
varázslás céljából tanulunk nyelveket, valójában elég brutális. Amikor
legközelebb igét kérünk, olyan anyagot kapunk, amelyre elméletileg
felkészülhettünk, mégsem vagyunk igazán képben, és addig nem is
léphetünk tovább, amíg le nem faragjuk a hátrányt az idióta pótfeladatokkal,
és utol nem érjük az aktuális leckét.
Beadtam az arab feladatlapot, majd leültem egy fülkébe, és kinyitottam
az ott várakozó mappát, hogy szembesüljek a sorsommal. Három arab
feladatlapot találtam benne, meg egy förtelmes klasszikus szanszkrit kvízt,
amelyre azt írták, hogy húszperces, de nekem az egész órára szükségem
volt hozzá. Alig oldottam meg elég kérdést ahhoz, hogy görbüljön a jegy,
amikor megszólalt a csengő. Sietve ráfirkantottam a nevemet a lapra, és
begyömöszöltem a cuccaimat a könyves táskámba, amelyet aztán átfogtam,
mint egy kosarat. Még épp időben be tudtam állni a sorba, és az utolsó
csengő előtt becsúsztattam a résbe a lapot. Éjszakára is maradt három
feladatsor, vagyis kevesebb időm jut a manaépítésre, holott már így is
megcsappant a készletem.
 Ugyanakkor még ez sem tudta elrontani a hangulatomat, amely az
utóbbi időben olyan agresszívan lengett erre-arra, hogy kezdtem jojónak
érezni magam. Hozzászoktam az általános indulathoz és levertséghez, meg
ahhoz, hogy lehajtott fejjel koslatok fel-alá. A boldogság hasonlóan
letaglózott, mint a düh. Mégsem tiltakoztam ösztönösen, amikor az
íróműhelyórára belépve megláttam a forgolódó Liut, aki nekem foglalta le a
szomszéd asztalt. Odasiettem, és letettem a táskát a székeink közé. Ha
olyasvalaki ül a túloldalon, aki nem tiltakozik, akkor talán lophatok
magamnak pár percet, hogy rendezzem a soraimat.
Leültem, és elővettem az aktuális projektemet, egy csapnivaló villanellát,
amelyben gondosan kikerültem a dögvész szót, mert olyan erőszakosan
befurakodott minden versszakába, hogy biztosan éreztem: ha leírnám az
egészet, ékesszólóan valami ismeretlen járványt szabadítanék az
iskolára. Valószínűleg én voltam az egyetlen diák, aki minden erejével
próbálta megakadályozni, hogy az esszéi új varázsigékként bontakozzanak
ki.
Nagyjából öt perce dolgoztam a versen, amikor eszembe jutott, hogy ha
tényleg barátok lennénk Liuval, akkor már beszélgetnénk.
– Min dolgozol? – kérdeztem tőle. Unalmas kérdés volt, mint az
udvarias társalgás általában, de erre legalább egyértelmű választ adhatott.
Rám sandított, és így felelt:
– Örököltem egy daligét a dédanyámtól. Ahhoz próbálok angol szöveget
írni.
Varázsigéket szinte lehetetlen lefordítani. Nem is biztonságos venni,
mondjuk, egy hindi igét, átírni urdu írásmóddal és odaadni valakinek, hogy
tanulja meg. Négyből, mondjuk, három alkalommal működne, de a
negyedik már halálos lenne. A daligék az egyedüli kivételek. Azokat sem
fordítjuk szó szerint, inkább új igét írunk az új nyelven, de ugyanarra a
dallamra és témára. Ez rendszerint nehezebb, mint nulláról írni egy új igét,
és többnyire hatástalan is, ahogy az írásbeli feladatok többsége sem
ültethető át sikeresen a gyakorlatba. Néha csak az eredeti ige silány
koppintását kapjuk meg. Időnként viszont, ha az új dalige önmagában is
ütős, szinte dupla hatékonysággal működik: az új ige is eredményt hoz, és a
régi ige hatásának nagy része is megmarad. Azok bámulatos erejű
varázslatok.
Számomra viszont az volt a lényeg, hogy újabb eszközzel gazdagíthattuk
az Aadhya által javasolt szövetséget.
– Meghallgatod? – kérdezte Liu, majd felemelte a kis zenelejátszóját, a
kijelző nélküli fajtát, amely viszont egy töltéssel egymillió óráig játssza a
zenét. Akármilyen menő kütyü volt is, a suliban csak kurblis töltővel
lehetett életet lehelni a gépekbe, azt az energiát pedig közvetlen
manaépítésre is használhattuk, ezért nem tekergetett senki a semmiért.
Bedugtam a fülhallgatót, és meghallgattam. Szöveget nem hallottam, amit
nem is bántam, hiszen nem tanulhattam meg hirtelenjében mandarinul is.
Halkan dúdoltam a dallamot, és a lábamon ütöttem hozzá a ritmust, hogy
beleverjem a fejembe. Szöveg nélkül is varázsigének érződött: finom volt,
de fokozatosan építkezett. Nehéz lenne körülírni, miben különbözik egy
dalige egy sima daltól, de talán úgy lehet érzékeltetni, mintha egy tömör
tárgy helyett egy üres csészét tartana az ember a kezében. Egy idő után érzi,
hogy erőt gyűjthet vele, sőt még azt is, hogy mennyit. Ez a csésze konkrétan
elég mély volt, sőt mintha egy kút nyílt volna meg benne, amelybe ha érmét
vagy kavicsot ejtek, sokáig visszhangzik a koppanása. Kivettem a
fülhallgatót, és megkérdeztem Liutól:
– Ez egy manaerősítő?
Átható tekintettel nézett rám. Aztán összerezzent, és így felelt:
– Kizárt, hogy hallottad korábban! – Vagyis olyan családi igét mutatott,
amellyel még nem kereskedtek, és feltehetőleg arra tartogatták, hogy majd
egy saját enklávé felállításához szükséges varázslatra cseréljék.
– Nem hallottam – válaszoltam. – Csak ilyen érzésem támadt.
Bólintott, és merengve fürkészte az arcomat.
Később együtt mentünk át történelemórára, és egymás mellé húzódtunk a
kényelmetlen asztaloknál. A történelemtermek az étkező szintjén, elég
magasan kaptak helyet, nem közvetlenül egymás mellett. Azért rühelltük a
történelmet, mert elképesztően unalmas könyvekből kellett tanulni, és a
nyelvi laborral ellentétben itt fülkék sem voltak, ezért minden halk neszt,
suttogást, köhögést és fingást hallottunk a többiek felől, nem beszélve a
bútorok folyamatos nyikorgásáról. A terem elején monoton, vibráló
oktatóvideó ment folyamatosan, amelyből alig hallottunk valamit, de nem is
baj, mert a tartalom kilencven százaléka teljesen használhatatlan volt, és
még a jegyünkbe sem számított bele, kivéve néhány alattomosan
elcsöpögtetett információt, amelyek csillió ponttal kecsegtetőn váratlanul
felbukkantak egy-egy dolgozatban. Az órákra vagy ebéd előtt került sor,
amikor már mindenkinek kopogott a szeme az éhségtől és alig bírt
koncentrálni, vagy ebéd után, amikor teli hassal elálmosodott. Én mindig
ebéd előtt mentem, mert biztonságosabb volt, de kínlódtam is rendesen.
Attól, hogy valaki mellettem, sőt velem volt, százszor elviselhetőbbé vált
az óra. Negyedóránként váltva egymást néztük az előadást és jegyzeteltünk,
közben pedig az év végi dolgozatainkon ügyködtünk. Már lefordítottuk
egymás forrásait, és láttam, hogy Liu felhasználja a munkámat, vagyis
mégis megérte gürcölni velük. Nekem is jól jöttek az ő fordításai. Legalább
volt még egy okom jó fejnek tartani azon kívül, hogy megtűrt maga mellett.
Liu angolul tanulta a történelmet, hogy az ott szerzett tudást a nyelvi
feladataihoz is felhasználhassa, és rugalmasabban választhassa meg az óráit,
szóval elég sok ponton fedte egymást az órarendünk. Addig viszont szinte
soha nem ültünk egymás mellett. Néha előfordult, hogy be kellett szereznie
valamit, és késett egy kicsit, ezért már csak köztem és egy beteges, köhögő
diák között választhatott, esetleg ülhetett volna még az egész órán a
nadrágjában matató fiú mellé – aki egyszer az én padtársam is akart lenni,
de többször nem próbálkozott, mert olyan gyilkos tekintettel meredtem rá,
hogy tüstént kihúzta a kezét a gatyájából –, és olyankor engem választott.
Többnyire viszont azok mellett ült, akikkel átsétált az előző órájáról, és ők
elég sokan voltak, mivel rajta kívül még egy tucat mandarinul beszélő
tanulta angolul a történelmet, és ők is szívesen látták maguk mellett, még
ha néha meg is csapta őket a malia enyhe szele.
Ezen a napon abszolút nem érződött. Láttam rajta, hogy jó ideje nem
használja. Nemcsak az arcszíne és a szeme csillogása lett elevenebb, hanem
valahogy lágyabbnak, visszafogottabbnak is tűnt, akár egy házába
visszahúzódó csiga. Felmerült bennem, hogy talán valami utóhatás lehet, de
nem kizárt, hogy belőle eredt a változás – valószínűleg belőle, mert anya
meditációigéje is hasonló hatást szokott kiváltani. Az olyasfajta gyakorlatok
nemigen férnek össze a maliával. Talán a családja kényszerítette Liut
maliahasználatra, hiszen stratégiai szempontból sokat profitálhatott belőle, és
ha egy kosárnyi feláldozandó lénnyel érkezett a suliba, amennyit csak a
súlykorlát engedett, nem is nagyon volt más választása.
Nem kérdeztem meg, miben mesterkedik, vagy van-e terve egyáltalán.
Mivel lopva használta a maliát, és még nem voltunk szövetségesek, egy
ilyen kérdéssel elijeszthettem volna, főleg mivel a helyi malifikárölő hős
állítólagos barátnője szegezte volna neki. Azt is tudtam, hogy ha nem merít
újra a régi erőforrásából, nagyon hátrányos helyzetben fog nekivágni az
utolsó évnek. Ha végig az volt a terve, hogy a megmaradt áldozataiból
merítsen maliát, akkor aligha raktározott el manát az elmúlt években.
Szívderítőbb hátterű szövetségest is választhattam volna, de nem
érdekelt. Őt akartam, meg Aadhyát, és nem csak azért, mert nem volt más
választásom. Arra vágytam, hogy együtt menjünk ebédelni egy közös
tanulással átkínlódott délelőtt után, és melengette a szívemet a gondolat,
hogy egy csapatba tartozzunk. Nemcsak arról volt szó, hogy szükségem volt
rájuk az életben maradáshoz, hanem őket is élve akartam látni.
– Jó lenne – szólaltam meg váratlanul, mialatt az étkező felé sétáltunk. –
Ha te is benne vagy. – Nem kellett részleteznem, mire gondolok. Tudtam,
hogy neki is ugyanaz jár a fejében.
Egy darabig nem reagált, aztán óvatosan kibökte:
– Mana terén nem állok túl jól.
Szóval igazam volt: nem akart visszatérni a maliához, és meg volt lőve.
De… legalább elárulta. Nem akart téves elképzeléseket táplálni bennünk.
– Én sem. De a dalige és a fáziskontrollige miatt kevesebbre lesz
szükségünk – feleltem. – Az sem baj, ha Aadhya ugyanígy áll.
– A dalt még nem tudom egyedül bevetni – mentegetőzött Liu. –
Ugyanis a nagymamám… A szüleim nagyon keményen robotolnak,
gyakran dolgoznak be enklávéknak. A nagymamám nevelt fel. Tőle kaptam
az igét, amit behoztam, de nem bizonyult jó ötletnek. Ez egy haladó ige,
csak néhány nagyon erős varázsló képes használni a családunkban. De úgy
gondoltam… hogy ha sikerül lefordítani, akkor talán könnyebb lesz.
– Ha a következő negyedév végére nem sikerül összehoznod egy
használható fordítást, leadok pár másik nyelvet, és felveszem a mandarint –
ajánlottam.
 Liu rám nézett.
– Tudom, hogy jól énekelsz, de ez kemény dió.
– Nem lesz gond – vágtam rá határozottan. Szinte minden eget-földet
rengető igémhez alapfeltétel a manaerősítés, holott eleve rengeteg erőt
emésztenek fel. Ez lenne a valaha szerzett leghasznosabb darabom: egy
inkantáció, amely kellően elkülöníti a felerősítés folyamatát, hogy
elválaszthassam a sikoltozással és öldökléssel járó lépésektől, de
párhuzamosan zajlik velük.
Nagy levegőt vett, és bólintott.
– Akkor… ha Aadhya is beleegyezik…
Nem folytatta. Bólintottam, és egy darabig csak néztünk egymásra, a
folyosón bandukolva, aztán Liu rám mosolygott, vagyis éppen csak
bátortalanul megremegett a szája sarka, és én is visszamosolyogtam rá.
Különös érzés volt így mozgatni az arcomat.
– Akarsz ebéd után a töridogán dolgozni? – kérdeztem. – Van egy kis
zugom a könyvtárban, a nyelvi részen.
– Oké – felelte. – De Orion is veled lesz? – És ő végre nem úgy értette ezt
a kérdést, hogy együtt lóghat-e majd a nagy hőssel, hanem tényleg csak
annyit akart tudni, hogy elférünk-e mind.
– Böhöm nagy asztal. Jól elleszünk, csak szerzek egy összecsukható
széket. – Ebéd után rákérdeztem Orionnál is, aki foghegyről odavetette:
– Nekem még maradt odalent egy kis dolgom.
– Tényleg dolgod van, vagy szívesebben lapítasz odalent, hogy ne
kelljen normális érintkezésbe lépned másokkal? – provokáltam. – Ne
aggódj, Liu sem fog szemétkedni! – Nem voltam hajlandó dobni Liut Orion
kedvéért, főleg mivel igazából nem is jártunk.
– Nem, semmi bajom vele – válaszolta. – Kedvelem, jó fej. Tényleg
dolgom van.
Nem hangzott túl meggyőzően, de nem akartam feszegetni a dolgot.
Amúgy sem tartozott nekem elszámolással. Megvontam a vállam.
– Ha lehet, ne önts magadra savat, vagy ilyesmi.
Hatékony volt a közös tanulásunk Liuval: szinte a dolgozatok felén
átrágtuk magunkat.
 – Ma este vacsora után lesz egy projektem lent a laborban, de holnap
megint összeülhetünk tanulni – mondta, miközben kisétáltunk. Bólintottam,
és elképzeltem, hogy a vacsora utáni időszakra Aadhyát vagy akár Nkoyót
kérem fel tanulótársnak. Voltak társaim, többes számban, akiket
elhívhattam a könyvtárba, és ha nemet mondtak, nem azért tették, mert el
akartak utasítani, hanem mert tényleg nem volt nekik alkalmas. Szinte
örültem is, hogy Aadhya nemet mondott a meghívásra ebédidőben, mert
valami furfangfeladatot kellett elvégeznie a szobájában, és egyértelműen
látszott rajta, hogy nem kifogásokat keres.
– Azért lefekvés előtt még köszönj be! – kérte. – Ha van kreditetek,
lemehetnénk egy kicsit nassolni. – Liuval együtt bólintottunk. Maradt még
lehetőségünk átgondolni, bőven volt időnk megbeszélni, mielőtt eldöntjük,
hogy fejest ugrunk-e a vállalkozásba.
Az összes délutáni órán erről ábrándoztam, és nem engedtem, hogy
belerondítson a jelenet, ahogy Magnus és Chloe Orionnal beszélgetett
ebédnél az étkező előtt, és megkérték, hogy utána menjen a New York-
iakkal a könyvtárba.
– Hozd Elt is! – mondta Chloe, vagyis arra utasította Oriont, hogy
kínáljon fel nekik ezüsttálcán egy újabb próbálkozáshoz.
– Nem lehet, nekem… a laborban van dolgom – ellenkezett Orion.
– A laborban? – kérdezte Magnus. – Nem valamelyik szobában?
Orion tényleg úgy beszélt, mintha kibúvót keresne, de Magnus rám
sandított, hogy egyértelművé tegye, kit tart felelősnek az ürügyért. Orion
látszólag közömbösen visszakérdezett:
– He? Nem, nem valamelyik szobában. – Épp csak annyira volt hihető,
mint korábban.
– Persze, oké – vágta rá végül Magnus. – Galadriel is ott lesz veled a
laborban?
– Azt már nem! – szóltam közbe élesen. Ha már egyszer rólam
kérdezősködik, az a minimum, hogy részt veszek a beszélgetésben. –
Hátravan még egy dolgozatom.
– Nem csatlakoznál hozzánk a könyvtárban, El? – kérdezte tőlem Chloe.
– Van még hely az asztalunknál. – Az invitálás mélységes kétségbeesésről
árulkodott, mivel az enklávisták senkit sem szoktak meghívni. Legfeljebb
azt mondják, hogy velük mehetsz, de azt is határtalan lenézéssel.
Magnuson látszott, hogy felettébb bosszantja a kényszerhelyzet.
– Nem – válaszoltam. Aztán köszönés nélkül bementem az étkezőbe, és
Orion is faképnél hagyta őket, hogy utolérjen engem a sorban.
– Csak azt ne mondd, hogy Chloe nyalizni próbált! – szólalt meg.
– Nem, szívből jövő, tiszta és nagylelkű felajánlás volt – vágtam rá. – És
egyenesen a szívemet célozta meg. Az a kúszó nem véletlenül támadott meg
tegnap este pont engem.
– Ja, értem… szóval azért édesgetnek magukhoz, hogy minél
közelebbről mérhessék rád a gyilkos csapást, csak úgy minden ok nélkül –
állapította meg. Volt képe cinikusan beszélni hozzám. – Ne röhögtess már!
Mégis szeretnéd, hogy megvédjelek? És a legújabb gonosz merénylő
Chloe Rasmussen?
– Tudod, mit akarok? Belenyomni a fejedet a krumplipürébe – feleltem,
és bosszúszomjasan felkaptam az utolsó két virslit a gőztálcáról. Aztán az
asztalnál mégis adtam neki egyet. Nem tehetett róla, hogy egy arrogáns és
vérszomjas zsizsikekkel teli zsákban nőtt fel. Megdöbbentem, amikor Chloe
tényleg odajött hozzám a könyvtárban, miközben az olvasóterem állványai
felé sétáltam.
– Még mindig nem érdekel – közöltem ridegen.
– Nem. Figyelj, El! – emelte fel a hangját. Kikerültem, és továbbálltam
az inkantációs sorhoz, de oda is követett, és elkapta a karomat. –
Abbahagynád ezt a borzalmas viselkedést öt másodpercre? – sziszegte.
Elképedtem a pofátlanságán, de tovább akadékoskodott. – Ne menj… ne
menj az olvasózugodba!
Megálltam, és a szemébe néztem. Kerülte a tekintetemet. Kissé
űzöttnek és már-már bűnbánónak látszott, ráadásul időnként hátrasandított
az olvasóterem felé. Halvány fények vettek körül minket, de a New York-i
sarokból minden bizonnyal láttak minket, legalább részben. Magnust is
felfedeztem köztük az egyik kanapén.
– Csak… gyere, és ülj le közénk, jó? – kérte Chloe. – Vagy inkább menj
a szobádba.
– Meddig leszek ott biztonságban? Fogadjunk, hogy Magnus oda
irányítja a következő csapást. – Életszerűen elképzeltem, hogy odavonulok
az enklávé olvasózugához, és kilapítom az orrát. Ráférne egy takaros kis
ütés fentről egyenesen az arca közepébe, és a reccsenés zene lenne a
fülemnek. – Ja, várj! Félne, hogy Oriont is megsemmisíti. Nem lenne
semmi, ha ti magatok lőnétek ki nagy igyekezetetekben, hogy
megakadályozzátok, hogy lecsapjam a kezetekről.
Chloe arca megrezzent. – Igent mondtál Dubajnak?
– Nem kértek fel. Lefoglaltam az egyik foteljüket, mert szeretném, ha
rám ragadna egy kis arab. De még ha fel is kérnek, és igent is mondok, az
sem jogosít fel titeket arra, hogy kúszókkal támadjatok rám! – szűrtem a
fogam között, mert úgy láttam, van képe megkönnyebbülni.
– Tessék? Dehogy is! Mi nem… – A mondat közepén valószínűleg
ráébredt, hogy a tagadás hatástalan, ezért taktikát váltott. – Nézd, Magnus
azt hitte, hogy malifikár vagy. A kúszót csak egy maliaszívóige mozgatta.
Hacsak nem vagy nehézfegyverzetű malifikár, legfeljebb annyi kárt
tehetett volna benned, hogy egy kicsit émelyegsz.
Már-már lovagias cselekedetként állította be. Elkerekedett a szemem.
– De én manaelvű vagyok! – Chloe szája tátva maradt, és olyan
döbbentnek látszott, mintha ez az eshetőség fel sem merült volna benne.
Valószínűleg sem neki, sem a társainak nem jutott eszébe. A kúszónak az
volt a célja, hogy kicsattanó új malivá változzon. Ha olyan képződményt
alkotunk, amelyik képes önállóan erőt gyűjteni, ez lesz a vége.
Megszidhatjuk, hogy viselkedjen rendesen, de ha nem tud szipolyozni a
jóváhagyott forrásokból, kábé ötven százalék a valószínűsége, hogy onnan
fogja kiszívni az erőt, ahonnan tudja. Mivel Magnus azzal a titkos
reménnyel bocsátotta útjára azt a példányt, hogy csontszárazra fog szívni
engem, a gonosz boszorkányt, az esély még az ötvennél is nagyobb volt.
Vagyis megölt volna.
Chloe is kénytelen volt egyetérteni velem. Betegesen elsápadt, de csak
önző okokból: ha egy képződmény pusztítóvá válik, akkor elsőként a
készítőjére támad rá, és mindenki másra, aki hozzájárult a megalkotásához.
Valami apró sebezhetőséget hoz létre, amelyen keresztül kiszívhatja az övéi
manáját. Persze azért nem sajnáltam meg Chloét.
– És most milyen meglepi vár az asztalomon? Egy doboz zajatka? –
förmedtem rá.
 Nagyot nyelt, és kissé remegő hangon válaszolt.
– Nem… egy örökalvás-ige. Egy hipnózisvarázst akartak rád rakni
Jenniferrel, hogy feltegyenek pár kérdést…
– Feltéve, hogy addig nem zabál fel semmi.
Chloéban volt annyi becsület, hogy szégyellje magát.
– Nagyon sajnálom, tényleg. Egész héten erről vitatkoztunk… a többség
nem gondolta komolyan, csak nagyon aggódtunk… De ha te manaelvű
vagy, az… csodás! Eszméletlen! – mondta őszintén – persze, ennél már csak
az eszméletlenebb, hogy a társa véletlenül majdnem megölt –, és
rendületlenül darált tovább. – Komolyan mondom, még csak nem is
sejtettük, de a többség már be akart fogadni. Ha megtudják, hogy manaelvű
vagy, lefogadom, hogy öten azonnal beszavazunk, azaz Orionnal együtt
hatan. Az pedig a többség. Megkaphatod az egyik garantált helyet, és…
– Köszi szépen! – hálálkodtam hitetlenkedve. – Azután, hogy kétszer is
rám támadtatok?
Elhallgatott, és beharapta a száját.
– Magnus bocsánatot fog kérni, ígérem – mondta kisvártatva, mintha
máris tárgyalnánk, mintha biztosnak vehetné, hogy…
Mintha azt hinné, hogy lecsapok a garantált helyre a New York City
enklávéban, ami egyébként a legnagyobb vágyam volt egész életemben, és
aminek elérésére különféle stratégiákat találtam ki az elmúlt hat évben, ő
pedig csak úgy egyszerűen, feltételek nélkül átnyújtotta nekem.
Mégis – rám jellemző módon – iszonyatos haragra gerjedtem, nem is
Chloe, hanem anya irányába, aki nem is volt ott, hogy sugárzó, meleg
mosolyával gyönyörködjön bennem, mint azon ritka alkalmakkor, amikor
igazán boldoggá tettem. Mint tizenkét éves koromban, amikor nagyon
összevesztünk a csalással kapcsolatban, mert nem értettem, miért ne
sajtolhatnám ki az utolsó csepp életet is az erdőben talált haldokló
madárból, ezért elhúztam otthonról. Egy órával később kelletlenül
visszasompolyogtam a jurtához, és még kelletlenebbül bevallottam neki,
hogy csak egy fán ülve néztem a madár lassú kimúlását, sőt el is temettem.
Borzalmas volt beismerni, és még jobban felbosszantott az arcán felragyogó
büszkeség. Úgy éreztem, mintha megadtam volna magam, és azt mindennél
jobban gyűlöltem.
 Most pedig ugyanígy gyűlöltem ezt az érzést – anya örömteli mosolya a
távollétében is kísértett, a boldogsága, amiért nem fogom elfogadni Chloe
ajánlatát, azt a felbecsülhetetlen dolgot, amelyről olyan holtbiztosan
kijelentettem, hogy mindenáron elérem. Csakhogy nem fogadhattam el. Az
enklávéval társulni szaralakság lett volna Liu halk vallomása után: Mana
terén nem állok túl jól. Nem is csak azért, mert Aadhyával együtt engem
akartak, Chloe viszont csak Orionra ácsingózott. Nekem is jobban megérte
velük társulni. Amikor ők szövetséget ajánlottak, az életüket kínálták fel.
Készen álltak mindent egy lapra feltenni, és tőlem is ugyanezt kérték. Chloe
hozzájuk képest semmit sem tett le az asztalra.
– Nem bocsánatkérésre van szükségem – közöltem sértődötten. – Nem
megyek New Yorkba.
Chloénak lefagyott az arca.
– Akkor… Londonba mész? – kérdezte remegő hangon. – Todd… Todd
miatt döntöttél így? De hát őt kirúgjuk, tök egyértelmű, egy New York-i
sem…
– Nem Todd miatt! – vágtam közbe még ingerültebben, mert válaszolni
sem volt joga, főleg nem úgy, mintha megkéseltem volna. – Egyetlen
enklávéhoz sem csatlakozom.
Chloe teljesen összezavarodott.
– De… te és Orion nem… – Még arra sem volt képes, hogy befejezze a
kérdést.
– Nem, nem járunk! Nem is értem, mire ez a nagy felhajtás. Nem mintha
bármi közöd lenne hozzá, de nem randizunk Orionnal, és még ha
randiznánk is, két héttel ezelőtt még a nevemet sem tudta. Milyen alapon
ígérsz nekem garantált helyet? És ha egy hónap múlva összejön egy berlini
lánnyal?
Reméltem, hogy erre már eléggé magába fog szállni, de egyáltalán nem
látszott rajta megnyugvás. Csak valami furcsa, reszketeg kifejezés honolt az
arcán, amikor váratlanul így szólt:
– Orion rajtad kívül soha senkivel nem lógott.
– Ja, persze, bocs. Elfelejtettem, hogy nem szabad együtt mutatkoznotok
a plebsszel.
 – Nem így értettem! – tiltakozott. – Velünk sem szokott lógni! – Elég
bizarr volt ezt az ő szájából hallani, mivel az utóbbi három évben szinte
folyamatosan vele láttam Oriont. Az arcom tükrözhette a véleményemet,
mert megrázta a fejét. – Ismer minket, az anyukája megkérte, hogy
vigyázzon ránk, de nem… nem beszél egyikünkkel sem. Evéskor és órák
alatt muszáj valahová ülnie, ezért közénk ül, de egy szót sem szól, csak ha
kérdezzük. Soha nem jön csak úgy oda hozzánk, egyikünkhöz sem… itt
sem, a szobáinknál sem, és nem is tanul együtt senkivel az enklávéból!
Veled viszont igen.
Metszőn néztem rá.
– És Luisával mi volt?
– Luisa állandóan könyörgött neki, hogy hadd kövesse mindenhová, ő
pedig sajnálatból nem rázta le – magyarázta Chloe. – Azért próbálta
kerülni, ha lehetett. A születésünk óta ismerem, de csak azért tudja a
nevemet, mert az anyukája másodikban szótanítókártyákkal beleverte a
fejébe. Gyerekkorunkban sem érdekelte semmi más, csak a malivadászat.
– Jogos, végül is miért menne a Nyalókavárosba, ha malikra is
vadászhat? – kérdeztem borzongva.
– Szerinted ez vicces? Óvodás korunkban bejött a terembe egy
szívóféreg. Az óvó néni úgy vette észre, hogy Orion egy sarokban
kuncogott, és amikor megkérdezte, min nevet, két kézzel felemelte és
megmutatta a férget. Ide-oda tekergőzött, és kapkodott a szájával, hogy
megharaphasson valakit. A nagy sikoltozás közben Orion felpattant, és
véletlenül széttépte. Szanaszét fröcsköltek a belei! – Önkéntelenül is
összerándult az arcom. Fúj. Chloe is elfintorodott az emléktől. – Tízéves
korában már beosztották a kapuba őrködni. Nem az enklávé döntése
alapján, hanem mert ő szórakoztatónak találta. Rhys magisztra egy szem
gyereke, csecsemőkora óta hordta más családokhoz játszani és barátkozni,
de ő mindenhonnan megszökött, lement a kapuba, és leste a malikat. Ő
nem… normális.
Akaratlanul is felnevettem, nem tudtam visszafojtani. Ha sikerül,
helyette pofon vágtam volna.
– Azt mondod, negatív szellemisége van? – vihogtam.
 – Nem gonoszkodom! Azt hiszed, nem akartuk szeretni? Neki
köszönhetem az életemet! Azon a nyáron, amikor kilencéves voltam,
lúglégyinvázió volt a városunkban. Nem nagy ügy, mi? – tette hozzá,
mintha szégyellné magát, hogy ilyen jelentéktelen apróság ennyire
megmaradt az emlékezetében. – A nagyobb gyerekeknek bent kellett
maradniuk, amíg a tanács eldöntötte, mi a teendő. A tizenegy év alatti
gyerekeket viszont nem bántották a dögök. Épp az enklávé központjával
szemközti játszótéren játszottam, amikor manacsordulásom volt.
Olvastam a manacsordulásról a „Bennünk növekvő mana” című kedélyes
kis füzetkében, amit anya rám tukmált, de soha nem tapasztaltam magamon.
A legtöbb gyereknél időnként kiugrások jelentkeznek a manatároló-
kapacitásban, de ritkán áraszt el bárkit is akkora manaözön, amekkorát nem
bír el. Chloe a jelek szerint más helyzetben volt.
– A csúszda alatt… – kezével egy zárt teret mutatott – …játszottam pár
barátommal. Mundánok nem voltak köztük. Egyszer csak egy egész csapat
lúglégy rám támadt. Rágni kezdték a pajzsot, amit anya rám erőltetett.
Olyan sokan voltak… – Elhallgatott, és nyelt egyet. – A barátaim sikoltozva
menekültek. Nem tudtam védekezni. Úgy éreztem, mintha az orromon, a
számon és a fülemen is jönne ki a mana. Egyetlen ige sem jutott eszembe.
Néha még most is visszatér a rémálmaimban – tette hozzá, és elhittem neki.
Önkéntelenül is átfogta magát a karjával, és megereszkedett a válla. –
Orion a játszótér szélén sétált, kavicsokat rugdosott, nem játszott senkivel.
Berohant a csúszdához, és leégette rólam a legyeket. Őt láttam a
legcsodásabb embernek a világon.
Veszettül ragaszkodtam a haragomhoz, de éreztem, ahogy lassan párolog.
Nem akartam együttérezni Chloéval. Kiskoromban egyetlenegyszer lepték
el lúglegyek a kommunánkat. Anya egész nap ült és az ölében tartott, és
megállás nélkül énekelt, hogy fenntartsa a pajzsunkat, amíg fel nem adták
és tovább nem szálltak. Ha elment volna a hangja, mindketten meghalunk.
Chloét egy egész enklávé védelmezte, pajzsa mögött ott volt a csoport
erőtartaléka, és ha Orion nem menti meg, akkor biztosan odaszaladt volna
egy felnőtt gyerekfelügyelő segíteni. Az volt az egyetlen rossz élménye
életében, nem az ezernyi szörnyűség sorában az első. Ugyanakkor… nem
tudtam teljesen kívülállóként szemlélni: egy kilencéves, akiből túlcsordul a
mana, felhőként lepik el a lúglegyek, és érzi, ahogy átrágják magukat a
húsához… én is összehúztam magam, és emlékeimben hallottam, ahogy egy
kaparó a küszöbömnél próbálkozik.
De rögtön visszatért az epés hangulatom, amikor Chloe sietve tovább
mesélt:
– Hónapokig követtem utána, próbáltam barátkozni vele, kértem, hogy
csináljunk együtt dolgokat. Mindig nemet mondott, csak az anyja kérésére
tett meg bármit is. Nem csak engem utasított el. Mindnyájan
próbálkoztunk. Néhányunkat a szülők is megkértek rá, de nem az vezérelt
minket, hogy a leendő domina előtt jó színben tűnjünk fel, vagy ilyesmi.
Őmiatta akartuk. Tudtuk, hogy különleges, és mind hálásak voltunk neki. De
ő ebből semmit nem vett észre. Nem nézett le minket, nem akart mogorva
lenni, csak… nem érdekelte. Eddig soha nem érdekelte senki.
Végigmutatott rajtam, és őszintén döbbentnek látszott.
– Aztán egyszer csak elkezd veled beszélgetni, és mindenféle ürügyet
kitalál, hogy követhessen. Egyik nap segít megjavítani az ajtódat, másnap
malifikárnak hisz, harmadnap meg azért rohan hozzád, mert megsérültél.
Melléd ül ebédkor, még a könyvtárba is veled tart, ha hívod. Tudod,
hányszor kértem, hogy jöjjön velem a könyvtárba? Kétszer jött el, elsőben,
az első héten, és szerintem azóta sem volt ott fenn. Úgy hallottuk, még
szervizórákat is csinált veled! Szóval igen, eléggé ki vagyunk borulva.
Nincs vita köztünk, hogy érdemes-e neked garantált helyet adni. Ha Orion
tényleg szeret valakit, akkor egyikünk sem gondolkozik, sőt az enklávé
tagjai számára is egyértelmű a helyzet. Csak azon vitáztunk, hogy
malifikár vagy-e, aki esetleg művelt valamit Orionnal.
Befejezte a litániát, és dacosan elhallgatott, mintha azt várná, hogy
leordítom a fejét, én viszont csak álltam egy helyben, kiábrándító módon,
mint mindig. Megint némítóan erős volt bennem valami. Nem a harag.
Magnusra dühös voltam, amikor mocskosul és gátlástalanul önző módon az
életemre tört, mert rácuppantam Orionra, stratégiailag fontos kincsükre. Ó,
nagyon is élveztem azt az édes, ropogós, jogos dühöt, a kedvenc drogom
volt: majdnem a gyilkosságig hajtott! Ez az érzés híg sárnak tűnt ahhoz
képest, és csak kifárasztott.
 Arra már rájöttem, hogy Orion olyasvalakivel akart lenni, aki nem
fehér paripás hercegként tekint rá. Csak azt nem értettem, hogy miért. Most
hirtelen olyan erővel hasított belém a felismerés, hogy megfájdult tőle a
hasam. Chloe, Magnus és a többiek, valószínűleg az egész enklávé azt
hangoztatta, hogy Orion valami emberfeletti szörnykaszaboló hős, aki
semmi mást nem szeret, csak éjjel-nappal életeket menteni, és egyáltalán
nem törődik a saját igényeivel. Azért találták ki ezt a hazugságot, mert ezt
akarták tőle, mindenáron. Persze szívesen hízelegtek neki és kényeztették
cserébe, mindenből a legjobbat kapta – hiszen nekik is mindenből a legjobb
jutott, nem áldoztak fel érte semmit. Nekem is buzgón ajánlgatták azt a
felbecsülhetetlen helyet az enklávéban, bárkinek odaadták volna, akire
Orion rámosolyog, akár még Luisát is bevették volna, mert Orion
megszánta. Potom ár cserébe.
Kétségbeesetten ragaszkodtak Orionhoz, és tőlem pont ugyanolyan
hévvel próbált megszabadulni a kommuna. Orion sorsa hasonlóan
borzalmas volt, mint az enyém, csak annak a fordított mása. Megfeszítve
próbálta megadni nekik, amit akartak, próbált beilleszkedni abba a
gyönyörű hazugságba, amit kitaláltak róla, és engedelmesen nézte a
memóriakártyákat, amelyekkel az anyja a fejébe verte, kikkel kell
udvariasnak lennie. De barátkozni nem bírt velük. Természetesen átlátta,
hogy csak addig maradhat a barátjuk, amíg fenntartja a hazugságot. Chloe
csillogó szemmel ecsetelte, milyen csodálatos Orion, és mennyire próbáltak
vele barátkozni.
Mégsem tudtam haragudni rá. Szívesen üvöltöttem volna vele, sőt fel is
gyújtottam volna az egész enklávét, de csak megszokásból. Leginkább arra
vágytam, mohón és csillapíthatatlanul, hogy megváltoztassam a
hozzáállását, ahogy magammal kapcsolatban is meg akartam változtatni
mások érzéseit és gondolatait. Legszívesebben megragadtam volna, hogy
megrázzam, és megkérjem: csak öt másodpercre tekintsen úgy Orionra – és
rám is –, mint egy személyre. De kizárt, hogy ezt elérjem, mert akkor fel
kéne adnia önmagát. Ha Orion egy személy lenne, nem tartozna Chloénak
azzal, hogy a semmiért cserébe magán viseli azt a kis riasztót, és azonnal
pattan, ha neki vagy valamelyik igazi barátjának segítségre van szüksége.
Ha személyként kezelik, ugyanannyi joga lett volna megijedni vagy
önzőnek lenni, mint a többieknek, és az áldozataiért járt volna valami
cserébe. Ilyen alkuhoz nem fűlt Chloe foga, ugyebár? Ő nem rohant volna
Orionhoz, ha a fiú kerül bajba. Az ellenkező irányba szaladt volna.
Tovább álltam egy helyben, Chloe ábrázata pedig egyre bizonytalanabbá
vált: valószínűleg meghallotta a távoli viharfelhők halk dörgését.
– Persze – préseltem ki sajgó torkomon. – Nem lehetek más, csak
malifikár. Ez az egyetlen elképzelhető indok, amiért jobban szereti az én
társaságomat, mint a magadfajta fafejűekét. – Chloe hátrahőkölt. – Tartsátok
fenn azt a helyet az enklávéban annak, aki akarja is. De azért köszönöm,
hogy megmentettél attól az élménytől, hogy a barátaid a fejemben
turkáljanak. Cserébe elárulom neked a titokzatos kapcsolatteremtési
technikámat. Normális emberi lényként bánok Orionnal. Ti is
megpróbálhatnátok, talán nem menne olyan rosszul, mielőtt tovább
szórakoztok az én kontómra.
 10. fejezet:
Grogler

Nem kerestem más helyet a munkához. Tudtam, hogy úgysem végeznék el

semmit, ezért faképnél hagytam Chloét, és a lépcső felé indultam, aztán
egészen a kollégiumi szintünkig rohantam lefelé, bár több eszem is lehetett
volna. A hétvégén beröffent a súrolórendszer, és a gépzsír bevonta a
tengelyben lévő fogaskerekeket, amelyek némi előzetes lengedezéstől meg
is lazultak kissé. A lépcső is gleccsertempóban együtt mozgott a
fogaskerekekkel, mint valami páternoszter, amely bármikor irányt
változtathat. Megfizettem az óvatlanságomért: a lépcsőfordulótól pár fokkal
feljebb orrfacsaró, opálfényű nyálka jelent meg, egy nemrég megölt rém
maradványa, én pedig túl sietősen léptem rá, megcsúsztam, és kénytelen
voltam bukfencben a pihenőre vetni magam, nehogy fejjel előre tovább-
bucskázzak a lépcsőn.
Sántikálva közelítettem meg a szobám ajtaját, és némi késéssel jöttem rá,
hogy közben elhaladtam Aadhya ajtaja előtt. Visszafordultam, és
bekopogtam.
– El vagyok – mondtam. Résnyire nyitotta az ajtót, meggyőződött róla,
hogy én vagyok, aztán észrevette a vért.
– Mi történt? – kérdezte. – Kérsz kötszert?
Összeszorult a torkom. Szinte örültem is neki, hogy leestem a lépcsőn.
Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy Chloét neveljem.
– Nem, nem éri meg, csak egy horzsolás – mondtam. – Hülye voltam,
elbotlottam a lépcsőn. Jössz a lányvécéhez?
– Persze – vágta rá Aadhya, aztán elkísért a mosdóba. Őrködött, amíg
lemostam a vért a könyökömről és a még sebesebb térdemről. Megint
nagyon fájt a hasam. Nem érdekelt.
Liu nem sokkal a visszaérkezésünk után bukkant fel, és hárman
indultunk fel a lépcsőn – ezúttal óvatosabban – az étkezőbe. A fő ételsort és
az asztalokat már egy paraván mögé bújtatták, és a tisztítótüzek füstjének
szagát is érezni lehetett arrafelé – az öntisztító sütők persze meg sem
közelítik a halandólángot –, de a büfénél lézengett néhány diák. Persze a
büfé elnevezés erős túlzás, mivel csak néhány automatáról volt szó,
amelyekhez mindenki heti három zsetont használhatott fel. Nekem már
huszat sikerült összegyűjtenem: a plusz kalórialöket nem érte meg azt a
kockázatot, hogy egyedül próbálkozzak, hacsak nem maradtam napok óta
hoppon a fő ételsoron, és nem kezdtem el kóvályogni vagy lelassulni az
éhségtől.
Azt persze nem választhattuk meg, hogy mi jöjjön ki a gépekből.
Szennyezett élelem ritkán került elő belőlük, mivel csupa előre becsomagolt
kajáról volt szó, de a legtöbb elég – olykor ehetetlenül – régi volt. Egyszer
kaptam egy első világháborús fejadagot. Mivel már kóvályogtam, ki is
bontottam, mégsem bírtam rávenni magam, hogy a kekszen kívül bármit
megkóstoljak belőle, a keksz pedig csak egy egész éves hajóutakra szánt,
bitang kemény tengerészkétszersült volt. Ezen a napon valami
harmadosztályú csipszet szereztem, egy javarészt ripityára tört
mogyoróvajas kekszekkel teli zacskót, meg a főnyereményt, egy Mars-
szeletet, amely csak három éve járt le. Liu egy zacskó sós medvecukrot
kapott, ami kimondhatatlanul förtelmes, de a skandináv tanulók szinte
bármit szívesen odaadnak érte, meg egy zacskó csipszet és egy doboz
tartósított húst. Aadhya egy kisebb csomag halvát kapott, egy teljesen friss
lazacos onigirit, amelyen elképesztő módon reggeli dátum volt, és egy
egész doboz gesztenyekrémet, méghozzá olyan hatalmasat, hogy
beleremegett a gép, amikor leesett.
– Reméljük, szerzek valamit, amire rá lehet kenni – mondtam, és
bedobtam egy újabb zsetont. A régóta őrizgetett zsetonok általában valami
nagyon jót vagy nagyon rosszat csaltak ki. Ezúttal szerencsém volt:
temérdek zabkeksz érkezett, pompás narancssárga műanyagzacskóban.
Töltöttünk magunknak langyos teát és kávét a kannákból, és felmentünk
Aadhya szobájába megosztani a zsákmányt. Megcsapolta a lámpáját
működtető gázvezetéket a bunsenégője használatához, azon főztük meg a
húst az alkímiás főzőpohárban, és közben befaltuk az onigirit és a
gesztenyekrémmel jó vastagon megkent zabkekszet is, sőt, elfogyott a halva
és a törött mogyoróvajas keksz is. A megfőtt húst a csipsszel együtt ettük
meg, és Mars-szeletekkel koronáztuk meg a fényűző lakomát. Végül
Aadhya leült az asztalához a lant testét tökéletesíteni, Liuval pedig
elfoglaltuk az ágyat, hogy befejezzük a dolgozatainkat.
Alig szóltunk egymáshoz: nem volt vesztegetni való időnk. Elég volt,
amennyit addig mondtunk, meg is pecsételtük kézfogással. Amíg a hús főtt,
mindkettőjüknek vittem egy-egy kristályt a szobámból. Amikor már későre
járt, horgolással bővítettem a tartalékomat, Liu a szőnyegen jógázott,
Aadhya pedig szudoku-rejtvényekkel aratott manát. Az első csengőnél
kimentünk a mosdóba, és tisztálkodás után a lányok és fiúk mosdóját
elválasztó falhoz sétáltunk, ahová felírtuk a nevünket: Liu kínai betűkkel,
én pedig hindi és angol nyelven. Nem mi voltunk a legelsők, de majdnem:
még csak három szövetséget véstek fel, bár senkit sem ismertem belőlük.
Visszafelé Liu megvárta a szobája ajtaja előtt, amíg én is az enyémhez
érek, aztán mindketten megvártuk, hogy Aadhya is az övéhez siessen,
majd integetve búcsúztunk el egymástól.
Jól aludtam. Ritkán emlékszem álmokra, ami valószínűleg minden
szempontból jobb így, ám aznap reggel már a csengő előtt felébredtem, és
félálomban anyát láttam az erdőben, ahogy ül, és aggódva néz felém.
Hangosan megszólítottam: – Semmi baj. Minden rendben, anya, egyetlen
enklávéba sem állok be. Igazad volt. – Örültem, hogy meg tudtam neki
üzenni, mert nem akartam, hogy idegeskedjen, ő viszont továbbra is
nyugtalanul, némán mozgatta a száját, miközben felém nyújtotta a kezét. –
Barátokat szereztem, anya! Aadhyát, Liut és Oriont. Vannak barátaim! –
Álmomban bepárásodott a szemem, és mosoly ült ki az arcomra, amely
felkelés után sem akart lekonyulni. Elvileg a Solomanciából lehetetlen a
külvilággal kommunikálni, mert az üzenetigékkel együtt bizonyosfajta
malik is közlekedhetnek a csatornán keresztül, ezért nem voltam benne
biztos, hogy tényleg láttam-e anyát, de bíztam benne. Szívesen
eldicsekedtem volna neki.
Ettől még nem akartam a keblemre ölelni az egész világot. Amikor
mosakodás után visszafelé sétáltam, láttam Chloét kijönni a szobájából, és
megint elfogott a düh. Orion nem volt ott a találkozási pontnál, és Ibrahim
azt mondta, hogy a fiúmosdóban sem látta aznap reggel. Mereven
eltökéltem, hogy soha nem fogok várni rá, de annyira fortyogott bennem
az indulat, hogy odaszóltam Aadhyának és Liunak:
 – Foglaljatok nekünk két helyet, jó?
Odamentem Orion ajtajához, és hangosan dörömböltem rajta. Meg
kellett ismételnem, mire végre tompa zörejt hallottam odabentről, és Orion
a legkisebb óvintézkedés nélkül, csupasz felsőtesttel, égnek álló hajjal,
csapzottan és álmosan ajtót nyitott.
– Gyerünk, Lake, a reggeli magától nem fog elfogyni! – siettettem, ő
pedig összefüggéstelenül motyogva megfordult. Belebújt az edzőcipőjébe,
felkapott egy pólót a padlóról, aztán eldobta – hatalmas kék folt
éktelenkedett az elején –, és végül egy másikat rángatott magára.
Kitántorgott a mosdóba.
– Mi van, beszívtál tegnap este? – kíváncsiskodtam, amikor leértünk a
lépcsőn. El kellett kapnom, és tovább kellett lökdösnöm az étkező szintjére,
mert az alkímialabor és a másodikos kollégium szintjén is le akart fordulni.
A rekreációs anyagok szippantgatása elég népszerű időtöltés az
alkímiaszakosok között, de Orion határozottan, sőt sértődötten felelt:
– Nem! Alig aludtam valamit. – Megerősítésként jókorát ásított, már
attól féltem, hogy kiakad az állkapcsa.
– Értem – bólintottam kétkedve. Az első év végére mindnyájan
hozzászokunk a rendszeres alvásmegvonáshoz, mert addigra az
alkalmazkodásra képtelenek kiszelektálódnak. – Túlzottan lefoglal a világ
megmentése, mi? Menj, ülj le Aadhya és Liu mellé, viszek neked tálcát!
Én nem voltam éhes, hiszen előző este hatalmas desszertorgiát
tartottunk, ezért magamnak csak egy kis zabkását mertem, az ügyesen
megszerzett tojásos-szalonnás szendvicset pedig átpasszoltam Orionnak.
Megint bökdösnöm kellett, és aztán is félig lehunyt szemmel ette a szenyát,
még Ibrahimnak sem válaszolt, amikor kérdezett tőle valamit. Evés után
újra lebicsaklott a feje.
Aadhyával az előadásomról beszéltünk, amit aznap műhelymunkán
készültem tartani. Néha elhallgatott, ránézett Orionra, és megkérdezte:
– Be van állva, vagy mi? – Orionnak már tiltakozni sem volt ereje.
Vállat vontam.
– Állítólag nem. Keveset aludt.
Szerencsére reggel a nyelvi laborban kezdett, ezért oda tudtam terelgetni,
és belöktem a szomszéd fülkébe. Azonnal az asztalra tette a fejét, és
miközben a testetlen hangok franciául ecsetelték neki az erőszakos
halálnemeket, elaludt. A mappájában csak egyetlen, baromi könnyű
feladatlap volt, amit én is könnyen ki tudtam tölteni neki. Úgy láttam, az óra
végére, amikor egy rázással felébresztettem, végre összeszedte magát egy
kicsit. – Köszi… – motyogta a kitöltött feladatlap láttán, aztán odavitte az
enyémmel együtt a nyíláshoz, és sikerült leadnia őket anélkül, hogy levágta
volna valami az ujjait.
– Szívesen – feleltem. – Össze tudod kaparni magad a következő órára?
– Ja, persze – vágta rá tétován.
– Átkísérjelek? – mértem végig.
– Nem, nem kell… Mit jelentsen ez? – morogta.
– Tessék?
– Miért vagy ilyen kedves? Haragszol rám valamiért?
– Nem! – Már éppen tájékoztattam volna róla, hogy sokszor vagyok
normális és kedves, vagyis alkalmasint, és egyáltalán ez nem a harag jele,
aztán rájöttem, hogy igaza van, de nem rá vagyok mérges, hanem a
haszontalan enklávista haverjaira. Oriont sajnálom. Ezt én is szívből
gyűlöltem volna. – Már nem is lehetek jókedvű néhanapján? Előre be kell
jelentenem a hatóságoknak? – csattantam fel. – Menj, és zuhanj a
szemétkürtőbe, mit bánom én! Indulok a műhelybe. – Megkönnyebbültnek
láttam, miközben pufogva otthagytam.
A műhely amúgy sem volt felemelő hely, de a záróvizsga felé közeledve
még kellemetlenebb volt ott tartózkodni, így ezen a napon is: a padló
negyedóránként megremegett, és olyan forróság tombolt odabent, hogy
néhány fiú le is vette a pólóját. Erre az időszakra mindenki, aki csak tehette,
befejezte már az utolsó projektjét, és inkább lógott az órákról, de az én
bemutatómra meglepően nagy tömeg jelent meg. Aadhya kiosztotta a
legjobb helyeket, elsősorban a végzősöknek: ki akarta választani az öt
legjobb ajánlattevőt, de titokban azt tervezte, hogy miután lediplomáztak,
tart egy második aukciót is.
Közben óvatosan végeztem egy gyötrelmes nyújtó gyakorlatsort
managyűjtéshez – a fájdalom is rásegített erre –, majd magamhoz vettem az
alapanyagnak szánt fadarabot. Nem akartam fecsérelni az energiámat, ezért
a bemutatóval egyúttal el akartam kezdeni a szútráknak ígért ládát is. Csak
egyetlen könyv tárolására lesz alkalmas, és nemcsak azért, mert jelezni
akartam ezzel is, mennyire becses a számomra, hanem azt akartam, hogy a
tároló könnyű legyen, hogy kivihessen a kapun a záróvizsga terméből.
Aadhyával olyanra terveztük a ládát, hogy magának a könyvnek a kicsit
nagyobb mása legyen, fából kifaragva, a gerinc készítéséhez pedig egy szép
darab amarantfát kaptam tőle.
– Az igével cseppfolyósítom a fában lévő lignint, hogy be lehessen
görbíteni – tájékoztattam a hallgatóságot, aztán körbeadtam a fadarabot,
hogy mindenki meggyőződhessen róla: tényleg igazi, tökéletesen egyenes
és tömör, másfél centi vastag fa, pont, aminek látszik. Miután visszakerült
hozzám, megfogtam, és egy vizualizációs gyakorlattal elkezdtem az
inkantációt. Aadhyától megtudtam, hogy a lignin nevű szilárdítóanyag
viszonylag kis mennyiségben van jelen a fa sejtjeinek falában, vagyis csak
keveset kellett átalakítani, mégis elképedtem azon, hogy milyen kevés
manát emésztett fel a művelet. Még a felét sem használta fel annak, amit
előtte gyűjtöttem, és a fa máris készségesen hajlott a kezemben. A
formázáshoz használt széles acélcső köré tekertem, Aadhyával együtt
megfelelő alakba rögzítettük, aztán ugyanazzal az igével vissza is
szilárdítottam. Leszedtük a rögzítést, és máris a kezünkben volt a helyes kis
ív – pompásan belesimulhatott a szútrák gerince. Pár percet vett igénybe az
egész.
Mindenki izgatott suttogással adta tovább az ívbe hajlított deszkát. A
második bemutatóhoz Aadhya egy kis eszközzel díszítést vésett a fadarab
tetejére, aztán a tartalék anyagai közül előhalászott egy apró tölcsért és egy
ezüstcsíkot. Cseppfolyósítottam az ezüstöt, ő pedig ráöntötte a vésett
mintára. Még kicsit kísérleteztem is: folyamatosan visszaszilárdítottam,
amint a vésetbe csurrant, nehogy túlcsorduljon a peremen. Csodálatosan
működött.
Egyre többen kérték, hogy mutassak hasonló trükköket, és nem volt
ellenérvem: még mindig maradt elég manám. Tanakodtunk Aadhyával,
hogy mit csinálhatnánk még, aztán hirtelen egy alkimistaszakos végzős lány
kitalálta, hogy nitrogént kéne cseppfolyósítanom, amit a körülöttünk lévő
levegőből is kinyerhetek. Biztos hallatlanul hasznos lett volna, de nem
tudtuk, mi történne utána a nitrogénnel. Nem kizárt, hogy azonnal
elpárolgott volna. Közben viszont néhány végzős fiú önként jelentkezett,
hogy felmászik egy padra, és levesz egy bádogdobozt az egyik magasan
lévő polcról, azzal a feltétellel, hogy megtarthatják azt, ami utána benne
marad. Beleegyeztem. Így volt igazságos, ha egyszer megkockáztatták,
hogy mindenféle garantált nyereség nélkül közel tolják a fejüket a
mennyezethez.
Pont akkor ismétlődött meg a földrengés, amikor az első fiú fent volt,
csakhogy ezúttal nem is maradt abba. Sőt, egyre jobban elfajult, egyre
vadabbul lengett ki, már-már a záróvizsga napját idézte, és elkezdtek a
tárgyak lehullani a falakról és a szekrényekről, még a székek is felborultak.
A fiú guggolva próbálta megtartani egyensúlyát a padon, majd leugrott, és
épp időben kapta el egy barátja kezét ahhoz, hogy a polcokról az asztal felé
omló három bádogdoboz ne temesse maga alá. Az egyik tároló kinyílt, és
egy halom tekergőző rézrágcsáló-kölyök hullott a padlóra, mint nem kívánt
meglepetés egy „itt a piros, hol a piros” játékban.
Addigra viszont már mindnyájan az ajtó felé futottunk. Szerencsére a
könyvhordozó kendőt egy pillanatra sem vettem le. Felkaptam az újonnan
gravírozott könyvgerincet, és Aadhyával együtt hagytuk magunkat
kisodortatni a menekülő diákokkal a folyosóra. Mindenki a lépcsők felé
iramodott. Lentről jövő fenyegetés esetén az egyetlen észszerű dolog felfelé
menekülni – ebből következik, hogy Oriont lefelé láttam nyargalni a
lépcsőn. Alattunk már csak a végzősök kollégiuma volt, az alatt pedig a
vizsgaterembe vezető lépcsősor, amely hamarosan megnyílik.
– Lake, te barom, felfelé! – kiáltottam utána, de addigra eltűnt, még csak
le sem lassított. Fogcsikorgatva néztem Aadhyára, aki viszonozta a
pillantást. – Átvennéd ezt? – kérdeztem komoran, és levettem a hordozót.
– Nem lesz semmi baja! – próbált lebeszélni Aadhya, de közben átvette
tőlem a kendőt. Még az amarantfadarabot is elkapta.
– Dehogynem! Beverem a fejét egy téglával – morogtam, aztán utat
törtem magamnak a lépcsőn az emberáradattal szemben, és megpróbáltam
utolérni Oriont. Amikor kijutottam a tömegből, sokkal rosszabbnak éreztem
a csikorgást. A lépcsőház fala annyira remegett, hogy hangos zümmögés
keletkezett benne. – Orion! – kiáltottam ismét, de a fiúnak nyoma veszett,
és a hatalmas lármában valószínűleg nem is hallotta volna meg.
 Mivel vele ellentétben én nem voltam határtalan manával rendelkező,
nemes hős, és vele ellentétben több eszem volt, mint egy kezeletlen
nyugágynak, lassan és óvatosan araszoltam lefelé. Nem menekültek többen
felfelé. A tanév vége felé minden végzős a lakóhelyén maradt lámpaoltás
után. A végzősök kollégiumának folyosóját követően még hangosabb lett a
kellemetlen, reszelő zaj. Biztos voltam benne, hogy Oriont odalent fogom
megtalálni, és a gondolattól elborzadtam.
Már majdnem leértem a következő szintre, amikor felbukkant, és szó
szerint felém repült. Valami felkapta és eldobta. Nekicsapódott a falnak, és
zihálva esett a lábam elé. Kissé kábultan nézett fel rám. A következő
pillanatban egy gigantikus, áttetsző, tapogatózó medúzacsáp fordult be a
sarkon, és keresni kezdte. Orion felült, és nekilátott csapkodni a kezében
lévő vékony fémrúddal. A drámai jelenetet leginkább úgy lehet érzékeltetni,
mintha egy zselével teletöltött, hatalmas edénybe óvatosan beledugnánk egy
fogvájót, aztán kirántanánk belőle. Ha a mélyedés akár egy másodpercnél
tovább megmarad, nagyobb hatást fejtettünk ki, mint Orion azzal a
fémrúddal a medúzacsápon.
Értetlenül és csalódottan nézett a rúdra: feltehetőleg valami hatástalanná
vált varázstárgy volt. A csáp ekkor akadálytalanul támadt a karjára. Meg
kellett érintenem – épp csak a bal kisujjam hegyével –, hogy beleküldjem a
Nkoyótól kapott elektrosokkigémet. Ettől visszahúzódott, én pedig
elkaptam Orion karját, és segítettem neki talpra kecmeregni, sőt néhány
lépcsőfokkal feljebb is araszoltunk. Ekkor szembeszegült velem.
– Nem, muszáj… – nyögte.
– Szétloccsantanod az agyad a lépcsőházban? – vicsorogtam, és
lenyomtam a fejét, mert a csáp újra támadott.
– Allumez! – kiáltotta Orion, és a kettőnk között lévő rúd váratlanul izzó
fehér lángokat lövellt ki magából. Majdnem lepörkölte a szempillámat.
Fenékre estem, és lecsúsztam a lépcsőn a következő fordulóig, ahonnan
csodásan lehetett látni a lépcsőház alját és az ott tekergőző irdatlan,
kocsonyás csáprengeteget. Mindent körbefontak, amit csak értek, a korlát
összes szakaszára ráfonódtak, és a szellőzőket is eltömítették. Teljes
erőbedobással nyújtóztak és kapaszkodtak, hogy áthúzhassák a lépcsőház
legalsó sarkában lévő, csótányméretű kis nyíláson a falon túl lesben álló
mali többit részét. Ami azt jelentette, hogy jó esélye van az egész
lépcsőházat szétfeszíteni. Nem emlékeztem rá, hogy valaha láttam volna a
tervrajzokon, mi van a lépcsőház falának túloldalán, de ebben a pillanatban
egy záróvizsgás horda nyomult odaát, ami azt jelentette, hogy
valamiképpen utat találtak maguknak a csarnoktól a lépcsőházig, akárhány
pajzs és kerítés akadályozta őket, és a lépcsőház volt az utolsó
védvonalunk. Ha ez az egy átjut, az összes haverja követi. Akár azonnal
elkezdődhet a záróvizsga.
Csakhogy mivel a végzősök szintjét egyelőre semmi sem választotta el a
suli többi részétől, az éhesen várakozó malik az egész iskolát lerohanták
volna.
Egy kusza, rémült sikoltás után azonosítottam a lépcső alján heverő,
leeresztett masszadarabokat, és ráordítottam:
– Ne, várj! – De elkéstem. Orion éppen akkor kaszabolta le a feje fölött
suhogó csápot. A hatalmas végtag sisteregve hullott a padlóra, a többi rész
pedig visszatekeredett a masszába, és benyomult a közepébe. Később
látványos, görbe ívbe tekeredve bukkant elő ismét, és elegánsan négy
csáppá alakította magát, amelyek mindegyike akkorára nőtt, mint a levágott
darab, és mohón keresték az újabb kapaszkodókat, hogy kihúzzák
gazdájukat a lyukon.
Orion lejjebb támolygott, és magához húzott, hogy álljak fel.
– Menjünk innen! – Már készen állt volna felfelé menekülni, amikor a
hajánál fogva én is elkaptam, és megrántottam. – Aú! – nyüszített, és
majdnem levágta a karomat a lángoló karddal. – Mi a fenét…
– Ez egy grogler, te agyatlan sügér! – ordítottam rá.
– Nem, ez egy hüd… jaj, ne, ez tényleg grogler! – Orion pár pillanatig
szédülten, szájtátva állt egy helyben. Volt pár pillanatunk, mivel a grogler
éppen nem velünk foglalkozott, hanem azzal, hogy széttépje az iskolának
nevezett, extra méretű, ínycsiklandó csemegével teli zacskót magának és a
vizsgateremben ólálkodó malitársainak.
– Te hogy tudtál eddig életben maradni? – gúnyolódtam. Az igazsághoz
azért hozzátartozik, hogy a grogler méretei mellett szinte láthatatlanná vált a
csápjai közepén végigfutó rózsaszín szalag, és a nagy vörös csomó is, amely
valahol az irdatlan massza közepén helyezkedett el. Valószínűleg már azelőtt
kinövesztette millió csapkodó csápját, hogy Orion leért volna az alsó
szintre. A groglerek nem türelmesek, és nem is túl jó stratégák, viszont a
jelek szerint nagyfokú éhséggel jól motiválhatók. – Nos?
– Öhm… – motyogta. – Gondolkodom.
– Min? – kérdeztem. – Fagyaszd le, nem kérdés!
– Nincs jó fagyasztóigém!
– Hogy érted azt, hogy nincs jó fagyasztóigéd? – néztem rá mérgesen. –
New Yorkból jöttél!
Mintha elszégyellte volna magát, a bajsza alatt morgott tovább.
– Ha lefagyasztom őket, nem nyerek manát belőlük.
Az egész lépcsőház megremegett alattunk.
– Kit érdekel? – kérdeztem. – Majd a következőből nyersz.
– Ezért nem is tanultam meg egyet sem!
– Jaj, a Nagy Anyaistennő szerelmére! – vinnyogtam a lehető
legtöményebb undorral. Aztán megragadtam a kristályomat egy
vizualizációs gyakorlathoz, és közben merítettem a jócskán
megfogyatkozott manakészletemből is. Egy végzős lány azt mondta a
műhelyben, hogy a levegő több mint fele nitrogén, ezért ráképzeltem egy
pár milliméteres kérget a grogler bőrére.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Orion. Tudomást sem vettem róla,
pedig nehéz volt úgy egy pontra koncentrálnom, hogy rettentően fájt a
hasam a lépcsőn való leeséstől, és úgy csípett a lehorzsolt könyököm és
térdem, hogy könnyek szöktek a szemembe. Orion veszett ügynek ítélte az
erőfeszítéseimet, lerohant a lépcsőn, és egymás után kapdosta el a csápokat:
kitépte őket, megkötőigét tett rájuk, és próbálta az egész lényt egyetlen
nagy labdává összegyurmázni, visszapréselve az erre-arra óriás amőbaként
kitüremkedő masszát.
– Felkészültem – krákogtam.
– Mire? – szűrte ki a fogai közül, és újabb csápot préselt vissza a
kocsonyás tömegbe.
– Menj arrébb! – förmedtem rá fogcsikorgatva. Mialatt hátranézett, a
csápnak sikerült kiszabadulnia, és úgy hozzávágódott, hogy majdnem
lelökte a lépcsőn. Ez épp elég volt ahhoz, hogy félreálljon az útból, én pedig
elskandáltam a fáziskontrolligét, és megpróbáltam a magam elé képzelt
nitrogént cseppfolyósítani.
Biztos, hogy sikerrel jártam, mert a mana szemlátomást áramlott
valamerre: a nagy nehezen megtöltött kristályom azonnal félig lemerült.
Feltételeztem, hogy a nitrogén azonnal el is forrt, mert nem volt látható
eredmény, csak némi hideg légáramlat csapott meg, semmi több.
Helyesebben valami mégis: a grogler bőre zúzmarássá vált, és nyomban
szét is repedt, mint egy tavacska felszíne tavasszal. A massza összeomlott,
és a folyékony belek hatalmas tócsává áradtak. Belefolytak a lépcső alján
lévő rácsos lefolyóba, és keskeny örvényt alkotva egy utolsó nagy
szörcsögéssel lecsurogtak. Egyetlen csáp parányi csutkája maradt hátra: azé,
amely elsőként nyúlt ki a lépcsőház sarkán, mint egy szirmot bontó
póknövény. A neonrózsaszín vénát övező irizáló zselé pont úgy nézett ki,
mint az elsős tankönyv harmadik fejezetének klasszikus illusztrációja.
Beszívott spagettiként húzódott vissza a nyíláson.
Orion felült.
– Ha! – kiáltott, mintha ő győzte volna le, és diadalmasan nézett fel rám
a lépcsőn.
– Lake, kimondhatatlanul utállak! – sisteregtem, aztán leültem,
nekitámaszkodtam a falnak, és átfogtam fájó hasamat. Orion
meghunyászkodva talpra állt, a zsebéből elővett gittszerű anyaggal
betapasztotta a falban tátongó lyukat, alkalmazott egy gyors készítő-javító
varázslatot, végül felsétált hozzám, és azt hiszem, megpróbált felemelni és
az ölében vinni. Gyilkos tekintettel meredtem rá, és intettem, hogy inkább
csak segítsen felkelni.
Mire felértünk az épület következő szintjére, megint ásítozni kezdett,
mintha nem előtte kapott volna egy iszonyatos adrenalinlöketet. Nem kis
fájdalom gyötört, mégis legalább tízszer olyan éber voltam, mint ő.
Végigmértem bicegő alakját.
– Mi ütött ki ennyire? Ilyen borzalmas rémálmok gyötörtek, vagy… –
Miközben bűnbánóan rám nézett, összeállt a fejemben a kép, és semmit sem
kellett bevallania. – Te barom, képes voltál őrjáratozni éjjel? Csak azért,
mert rád nyüszített az a pitiáner, vérszomjas paca?
Orion kerülte a tekintetemet.
 – Todd igazat mondott – mondta halkan.
– Mi?
– A vizsgateremben lévő malikról… – folytatta. – Nemcsak a grogler jött
ki. Valahogy áttörtek a védelmen odalent, és próbálnak bejutni az iskolába.
Éjjel a legrosszabb. Már hétszer tömtem be azt a nyílást a falban…
– És nem aludtál ötvenöt órája, ami megmagyarázza azt is, miért
kaszaboltad tíz percig egy grogler csápjait.
– Ez kétszer akkora volt, mint egy rendes grogler! – védekezett. – Azt
hittem, egy hüdra jellegű mali!
– Addig még elfogadható a tévedés, amíg le nem vágod az első csápját.
Hányat csaptál le? Hetet? És még mindig küszködtél, amikor odaértem. Ha
szétzúzta volna a lépcsőházat, még segítettél is volna neki. – Merev vonalba
feszült a szája, és éreztem, hogy az egész teste megfeszül a vágytól, hogy
dérrel-dúrral faképnél hagyjon, amit biztosan meg is tett volna, ha nem ránt
magával engem is. – Mi is az értelme ennek a küldetésnek? Hiába
álmodoztál arról, hogy diadalmenetben hagyod el a sulit, állati kevés
esélyed van, ha már a malihorda első támadásakor elbuksz.
– Befejeznéd? Miféle diadalmenetben? – csattant fel. – Csak arról van
szó, hogy… az én hibám. Mondtam már. Megsértettem az egyensúly elvét,
és…
– Aha, szóval most már léteznek számodra a valóság alaptörvényei –
állapítottam meg. – Hallgass már, Lake! Mindnyájan tudjuk, hogy
mindennek ára van. Amikor épp mások életét mentetted meg, senki sem
tiltakozott, ugye?
– Csak te – vágta rá szárazon.
– Majd párás szemmel idézem fel, miközben felfal a horda a záróvizsgán!
– közöltem. – Három éve játszod itt a hőst a fehér lovon, teljes
erőbedobással. Azzal nem ellensúlyozhatod ennek következményeit, hogy
egy hétig még eszelősebben nyomatod a nemes lovag szerepét! Ez is az
egyensúly elvéből következik.
– Jól van, meggyőztél. Akkor szerintem alszom egyet. Az biztos sokat
fog segíteni – jegyezte meg gúnytól fröcsögve.
Ingerülten néztem rá.
 – Hát többet érsz el vele, mint ha segítesz egy groglernek szétszaggatni
az iskolát! – Ő is dühösen nézett vissza rám. Aztán megint ásított egyet.
 11. fejezet:
Végzősök

Mire visszaértünk az emeletre, már majdnem véget ért az ebéd. Szokás

szerint mindenki az étkezőben tartózkodott, a műhelyben történt malőr
ellenére: kevés dolog tarthatta vissza az embereket az evéstől, és amúgy is
abbamaradt a szörnyű csikorgás és remegés. Aadhya és Liu foglaltak
nekünk széket, sőt kaját is készítettek nekünk a tálcájukra, habár ez azt
jelentette, hogy egy szinte teljesen üres asztalnál kellett ülniük, amíg mi
nem csatlakoztunk. Elég rizikós volt két széket fenntartani olyan
tanulóknak, akik az ételsor lezárásáig még az étkezőbe sem jutottak be,
főleg amikor valami nagy katasztrófa készülődött odalent. Sajnos még
Ibrahimra is hálával kellett tekintenem, mert ott maradt velük, holott a
legtöbb barátja már talált valami ürügyet a távozásra, és elhúzott más
asztalok felé. Persze hamar kiábrándított.
– Az biztos nem szokványos grogler volt – közölte határozottan, miután
beavattuk őket. – Valami új változat lehetett. – Persze, mert ha szokványos
lett volna, akkor az ő drágalátos Orionjuk szarvashibát követett el, ami
természetesen elképzelhetetlen volt számukra. Ha lett volna egy kis fölös
kajám vagy erőm, biztosan hozzávágok valamit. De ahhoz túlzottan fájt
mindenem.
Szerencsére ültek az asztalnál józan emberek, akik a fontos részletekre
koncentráltak.
– Egész pontosan hogy foltoztátok be a rést a lépcsőház falán? –
kérdezte Aadhya Oriontól. – Egyszerű készítő-javítóval?
– Ja – felelte Orion fáradtan. – Az apám tömítőreceptjével. – Letette a
kanalat, amellyel a szájába lapátolta a maradékot, elővette a gittszerű
anyagot, és odatolta Aadhya elé.
Aadhya egy kis darabot az ujjai közé vett, szögletes alakúra nyújtotta,
feltartotta a fény felé, lenyomta az asztalra, ide-oda hajtogatta, gyúrogatta,
majd kinyújtotta és újra összetekerte, mielőtt visszaadta Orionnak. – Ne
érts félre, nem rossz cucc, de elég primkó. Több helyen is beletömködted
a falba? – Megrázta a fejét. – Lehetetlen, hogy kitartson addig, amíg
lezajlik az év végi leforgás. Őszintén szólva szerintem az első
fogaskerekek megmoccanásánál kihullik.
– Vasárnapig sem húzzuk ki, ha a malik tovább dörömbölnek rajta –
motyogtam, éppen csak kapargatva a krumplipürém tetejét. Komolyan
eszembe jutott, hogy hátradőlve csak nyalogassam, mint a fagyit, és még
annyira se használjam a testem izmait, hogy a számhoz emeljem az
evőeszközt és visszategyem az asztalra. – Ki kell találnunk, hogy tartsuk
vissza őket, amíg rendesen befoltozzuk a nyílást. És rengeteg emberre lesz
szükség ahhoz, hogy elég manát gyűjtsünk hozzá.
– Emlékszel, amikor betörtek az alkímialaborba? – kérdezte Ibrahim
Oriontól a fejem fölött. – Be kell jelentenünk az omlást, és embereket kell
toboroznunk, mert manát kell gyűjtenünk a kár kijavításához.
Mozdulatlanul, hasonló hangerővel vágtam közbe:
– Ibrahim, kioperálom a belső szerveidet, amíg alszol. – Láttam, hogy
megremeg a keze az asztalon.
– Nem lehet! – tiltakozott Liu. Erre már felkaptam a fejem. – A végzősök
nem tudhatják meg.
– He? – kérdezte Orion. A könyökömmel az asztalra támaszkodtam, és a
kezembe temettem az arcomat. Naná, hogy igaza volt. A végzősök ellenünk
fognak dolgozni. Nekik csak jó, ha már a kollégiumuk lezárása előtt
kilyukad a vizsgaterem fala, hiszen a malik úgy nemcsak közülük, hanem
egy sokkal bőségesebb menüből válogathatnak, amelyben ők a legrágósabb és
legállottabb fogások. Ha megtudnák, hogy ennyire meggyengültek a
védőigék, valószínűleg lemennének a lépcsőház aljára, és ők maguk
rombolnák tovább a falat. Ugyanazokkal az indokokkal, amelyekre Todd
hivatkozott: jogos reakció, önvédelem, nem volt más választásuk, egyébként
is Orion tehet mindenről. Nem is kell, hogy sokan legyenek, az is nagy
csapás, ha elegen vannak.
Ezzel mindnyájan tisztában voltunk. Még a kimerült Orion is felfogta
egy idő után, abbahagyta az evést, és az asztalra görnyedt. A következő tíz
percben egyikünk sem szólt egy szót sem, aztán megszólalt a végzősök
csengője. A távozásuk után megkérdeztem:
 – Akkor hogy legyen? Hány embert avathatunk be úgy, hogy gond
nélkül befoltozhassuk a falat?
A lehetséges ötletek közül az volt a legéletképesebb, hogy acéllá
változtatjuk a lépcsőház vasfalait.
– Tudom, hogy őrülten hangzik, de ez csak egy kiindulási pont – tette
hozzá Aadhya bátorítóan. – Vigyünk le a lépcső aljához egy hordozható
olvasztótégelyt és egy nagy adag szenet. Gyújtsuk meg, El vesse be a
fáziskontrolligét, olvassza meg vele a károsodott fal egy részét, épp csak egy
negyeddolcsi méretűt, ami nem hagy túl nagy lyukat az igazán veszélyes
maliknak az áttöréshez. Ismerek egy varázslatot, amellyel szenet lehet
fecskendezni a vasba, és rögtön acéllá változik. Azt majd alkalmazom az
olvadt vason, El pedig visszaszilárdítja. Összedolgozhatnánk, ahogy az
ezüsttel is tettük a bemutatón – fűzte hozzá felém fordulva. – Ha közben
átsiklik valami az egyik lyukon, Orion elintézi.
Eszelősen elszállt terv volt, de amennyire abban a helyzetben láttuk, az
lett volna az egyetlen másik megoldás, ha a műhelyben külön darabokból új
falat készítünk, lecipeljük a lépcsőházba, és szépen megkérjük a malikat,
hogy maradjanak távol, amíg kicseréljük a roncsolt részt. Persze előbb a
végzősöknek kéne udvarolnunk, hogy a következő három napban kerüljék a
műhelyt, amíg összeszedünk nagyjából tíz furfangszakos diákot a falak
elkészítéséhez.
– Mennyi manára lenne szükség? – kérdezte Ibrahim.
– Jó sokra – vágtam rá. – A fáziskontrollige nagyon olcsó a
teljesítményéhez képest, de azért nincs ingyen. Ha valaki komplett
vasfalakat akar cseppfolyósítani, az egészen más, mint egy darab ezüstöt
megolvasztani vagy kivonni valamelyik kémiai anyagot a fából.
Szerencsére van megoldás. – Megfordultam, és nyomatékosan Orionra
néztem.
Pislogott néhányat.
– Nem tudom, hogy átjön-e elég mali ahhoz, hogy végig biztosíthassam
nektek a manát.
– Kérj az enklávéd erőelosztójából! – javasoltam. – Nem hinném, hogy
tiltakoznának, olyan rengeteget tettél bele.
– Hát… megkérhetem Magnust…
 – Tessék? Mi? – kérdeztem. – Miért kell bárkitől kérned?
Egy pillanatig feszengett, aztán egy nagy nyelés után folytatta:
– Nem… én nem tudok másra figyelni… ha szabadon hozzáférek az
erőtartályhoz, csak úgy használom. Ezért blokkolták az elosztómat. – Próbált
fesztelenül beszélni, de azért lesütötte a szemét.
Egyikünk sem szólt semmit. Ibrahim mélyen elborzadva meredt rá.
Ebben a pillanatban rajta is erőt vehetett az emberi gyengeség: Orion Lake-
et a saját enklávéja zárta ki az erőtartalékból, mert alapfokon sem tudja
kontrollálni a manát. Ez olyan, mintha kiderült volna, hogy pelenkát hord,
mert alkalmanként még bepisil.
Csakhogy a valóságban inkább arról volt szó, hogy rendszeresen
pelenkaviselésre és bepisilésre kényszerítették azért, hogy az
enklávistatársai gondtalanul élvezhessék az elosztórendszerbe áramoltatott
manát, és a telhetetlen, önző seggfejek iszonyatos mennyiségű manát
szívhassanak le tőle, valahányszor elbánik egy malival. Legszívesebben
letéptem volna az erőelosztót a csuklójáról, és közvetlen közelről Chloe
fejéhez vágtam volna. Felvilágosítottam volna róla, hogy Orion jogosan
tartja magát távol tőlük, és egyikünk sem fog közösködni velük, és ha
kijutunk a suliból, inkább mind egy walesi jurtába költözünk, a többi New
York-i varázsló pedig nyugodtan felgyújthatja magát, és siránkozhat,
amennyit akar.
De a haragtól beszélni sem tudtam. Bosszantó módon megint
alábecsültem Ibrahimot, mert ezúttal ő törte meg a csendet:
– De… nem te vagy az, aki… úgy hallottam, a maliktól nyered a
manát…
Orion alig láthatóan vállat vont, és kerülte a tekintetünket.
– Mindenki tesz manát a közösbe. Nem nagy ügy. Bármikor tudok
szerezni, ha kell.
– De… – nyögte Ibrahim.
– Később – szóltam rá, ő pedig rám nézett, és valószínűleg leszűrte az
ábrázatomból, hogy igen, ezt a mérhetetlen sok szemétséget öt másodpercig
sem tűröm tovább a szükségesnél, csak jussunk túl ezen az időszakon, amikor
csak napok választanak el a váratlan és szörnyűséges haláltól. Lehiggadva
fordultam Orionhoz. – Ne Magnust. Kérjük meg Chloét.
A lángész Chloe csak ennyit reagált a tervünkre:
– De várjatok, miért nem nyújtunk be egy szervizkérvényt?
Teljesen jogosnak és egyértelműnek tartotta a felvetést, Orion pedig
megdörgölte az arcát, és kissé tanácstalanul nézett rám, mintha ez az ötlet
soha nem merült volna fel benne. Talán tényleg ráfért egy kiadós alvás.
Mindenki végignézett a többiek döbbent arcán, és mindenkién ugyanaz
tükröződött: Te tényleg ilyen hülye vagy? Aztán én kérdeztem meg:
– Te így szoktad?
– Nem értem – rázta a fejét Chloe. – Hogy máshogy? Igen, rendszeresen
benyújtok kérvényeket.
Magam sem értettem, miért ért váratlanul. A szervizkérvényen, amelyet
első év közepe óta nem sikerült kitöltenem, van egy mező a nevünknek.
Azt hittem, a lapok egyszerűen bekerülnek egy nagy dobozba, ahonnan az
aljas véletlen alapján húznak ki egy-egy jelöltet, de kiderült, hogy egy külön
erre a célra kijelölt ládában gyűlnek valamelyik félreeső gondnoki
helyiségben, és csak a szervizszakosok tudnak róluk, akik a saját kezükkel
szedik ki őket. Ha látják, hogy, mondjuk, a New York-i enklávé egyik tagja
töltötte ki, gyorsan megszervezik neki a javítást vagy takarítást. Igazából
nem volt ebben semmi meglepő, már ugrottam is a következő mezőre. –
Oké, próbálta ezt már valaki a záróvizsgák idején?
– Nem! – vágta rá Chloe, mintha sértegettem volna. – Tudom, hogy az
év közepén és végén nem ajánlott szervizkérvényeket leadni. De mindenki
beláthatja, hogy életveszélyben vagyunk!
– Abszolúte – bólintottam. – Különösen az, aki lemegy a javítást
elvégezni, ezért egyetlen szervizszakos sem fogja vállalni. Az egész más
úgy, hogy szánnak fél órát az idejükből az íróasztali lámpád
megjavítására, Rasmussen, de a záróvizsgás hordával nem szállnak
szembe a két szép szemedért. Nem beszélve róla, hogy valószínűleg a
végzősök osztják ki a műszakokat. Szóval hajlandó vagy segíteni nekünk,
vagy nem?
Chloe észhez tért, főleg miután tettem pár csípős és találó megjegyzést
arra, hogy Orion hogyan bővíti a New York-i manakészletet, és látta
rajtam, mennyire szívesen vágnám teljes erőből a képébe Orion karkötőjét.
Egy hasznos javaslattal viszont tudott szolgálni.
– Azért ne próbáljuk meg előbb ezt? – Még úgy is meg kellett
fontolnunk, hogy burkoltan talán arra célzott vele: a feladat jócskán
meghaladja a szakértelmünket.
Az volt az igazi szándéka, hogy még fél tucat New York-i kölyköt bevon
a küldetésbe, köztük Magnust is, akik mindegyikének egy csomó végzős
barátja volt. Csak akkor egyezett bele, hogy ezzel egyelőre kivár, amikor
megállapodtunk egy próbakörben. Szerintem biztos volt benne, hogy
felsülünk, és úgyis be fogjuk látni, hogy igaza van. Akármilyen cél is
vezérelte, örültem a gyakorlási lehetőségnek, főleg ha ő biztosítja hozzá a
manát.
Másnap, amikor tanulóidőszak alatt összejöttünk a műhelyben, Chloe
odaadta nekem és Aadhyának az erőelosztót. Miután a csuklómra csatoltam,
próbaképpen megrángattam, és úgy nyílt meg felém a manacsatorna, mintha
egy csövön keresztül rám ömlene az Atlanti-óceán vize. Tudtam, hogy az
enklávisták szégyentelenül több manához jutnak, mint mások, de nem
sejtettem, hogy ennyivel többhöz. Akkor sem apadt volna túlzottan le, ha
lerombolok vele egy-két várost. Nagyon kellett ügyelnem, nehogy
féktelenül szipolyozni kezdjem, mintha nekem sem lenne az alapfoknál
fejlettebb a manakontrollom. Folyton az járt a fejemben, hogy az összes
kristályomat megtölthetném egy slukkal, akár kétszer is.
Orion a kellékesládákat körbejárva összegyűjtötte a szükséges eszközöket,
és nem is tétovázott többet, mint máskor. Ezen a reggelen mintha kevésbé
lett volna elcsigázott: előző nap korán ágyba parancsoltam, mondtam neki,
hogy akit éjjel nem falnak fel a malik, az vasárnap úgyis fel lesz falva, az
iskola összes többi diákjával együtt, ha nem tartóztatja fel őket javítás
közben.
– Én még mindig azt javaslom, hogy vonjunk be több embert – jegyezte
meg Chloe, és idegesen nézett körbe. A műhely teljesen kihalt volt, mivel
az előző napi cirkusz után senki sem merészkedett le, hacsak nem volt
halaszthatatlan dolga; amúgy sem fordult elő, hogy Chloe tíz főnél kisebb
csoporttal lézengett volna az intézmény bármely területén. Ibrahim és Liu is
velünk tartott – vagyis Liu őrködött, Ibrahim pedig Orion körül sertepertélt
a helyiségben, és próbált pár szót váltani vele –, de ennyiben ki is merült a
létszám.
– Készen állsz? – kérdezte Aadhya, és rá sem hederített Chloéra.
Előadtam a fázisváltó inkantációt, és sikerült elfolyósítanom egy – nyilván
valami félresikerült projektből megmaradt – kovácsoltvasdarab első pár
centijét. Aadhya felhevítette alatta az olvasztótégelyt, és amint a fém
belefolyt, laza mintázatban ráhintette a kormot, és közben homlokráncolva
koncentrált az összeolvasztásukra. Végül biccentett, megbillentette a tégelyt
a vasat tartó rúd vége fölött, én pedig visszatömörítettem az anyagot szilárd
formába.
Megszilárdult. Igaz, éppen csak hogy. A fémmassza heves sistergéssel
lyukat égetett a munkapad felületébe, és lepottyant az alatta lévő polcra. Ott
egymásra rakott üvegtáblákat fúrt át, felgyújtotta az őket takaró kátrányos
ponyvát, majd onnan is továbbfolyt, felemésztette a polcot, lehullott a
padlóra, azt is átégette, és végül eltűnt.
Kiáltozás és csapkodás támadt – részben az én irányomból –, aztán
Aadhya magához vett négyet az Oriontól kért porok közül, összekeverte
őket, és a hevesen terjedő lángokra szórta. Miután kihűlt a fém, a lyuk köré
gyűltünk, és idegesen belenéztünk. Egy nyugtalanítóan vékony padlót
égetett át a folyékony fém. A sötétben csak annyit láttam, legalábbis abból a
tisztes távolságból, hogy egy nagyon rozsdás cső húzódik odalenn, fölötte
egy öt ősrégi fiolából álló gyűrű, olyasféle furfang, amelyhez hasonlókat
már csak múzeumokban látni. Forgott és egyenletesen fröcskölt magából
mindenféle alkímiai anyagot a cső tetején lévő nyílásba.
– Szerintetek megpróbál majd egy mali ott átjönni? – kérdezte Ibrahim.
– Inkább tapasszuk be, nem akarom tudni – vágta rá Aadhya. – Orion,
tudnál még… – Ekkor döbbentünk rá, hogy Orion semmit sem tud
biztosítani nekünk, mert nincs ott. Az ajtónál volt, és épp egy siklócsúszót
próbált ártalmatlanítani, amit a szívében – vagy inkább az
emésztőrendszerében – dédelgetett éhes álom űzött fel a műhelybe a
sikolyok hallatán.
– Mit? – szólalt meg az összecsapás végén, éppen csak egy kicsit
zihálva, miután kilökte a rémség maradványait a folyosóra. A lény úgy
próbált meg kicsúszni a szorításából, hogy levedlette a külső bőrét, Orion
viszont megragadta az ernyedt foszlányokat, ráhúzta a fejére, csomót kötött
rá, és fulladásig szorította vele. Elvileg nem így kellett volna megölni, de
elég jól működött a módszer.
Jól tettük, hogy gyakoroltunk. Csak többszöri nekifutásra sikerült
rávennem a fémet, hogy szilárduljon vissza teljesen, és még nehezebb volt
rábírnom, hogy ugyanazt a formát öltse fel, mint előtte, és nem is sikerült
maradéktalanul. Több lyukat ugyan nem fúrt a padlóba, de egy csomó torz
fémkupacot hagyott az asztal felszínén, amelyek egyáltalán nem látszottak
acélnak.
Chloe hirtelen megszólalt:
– Hé, ha ez acél, akkor nem kellene hajtogatni? – Kiderült, hogy az apja
is furfangmester volt, azért ismerték egymást Orion apjával.
Aadhya utánanézett a kohászati tankönyvben, amelyet magával hozott,
és rájött, hogy Chloe helyesen beszél.
– Oké, megvan. Vizionáld úgy a végleges formát, mint egyetlen vékony,
többszörösen összehajtogatott réteget, leveles tésztához hasonlót, tehát nem
masszív tömbként.
Ezzel a mentális képpel már többé-kevésbé megfelelő anyagot
alakítottam ki. Azután viszont még nehezebb volt megtalálni a közös
ütemet Aadhyával, hogy zökkenőmentesen, folyamatos átmenetekkel
alakítsuk tovább a vasat. Nagyjából a rúd fele csinos kis másfél-három
centis darabokra esett szét, és szétszóródott az asztalon.
Ekkor megéreztük a ritmust, és tizenöt centit cseréltünk ki megállás
nélkül, majd egyszer csak könnyebbé vált a munka, mintha csak fával vagy
ezüsttel dolgoztunk volna. Aadhya hangosan felnevetett.
– Atyaég, ez fantasztikus! – emelte fel a rudat, amelynek fele már az új
acél fényével tündökölt, és felszínén hullámos vonalak húzódtak végig,
egészen a kemény részig, ahol átváltott a régi, megfeketedett vasba. –
Idenézzetek! Eszméletlen!
Önkéntelenül elmosolyodtam, és még Chloe is kelletlenül elámult,
amikor körbeadtuk a rudat.
– Oké, holnap tanulásidő alatt megcsináljuk – döntöttem végül.
Összecsomagoltunk egy nagy zsák kormot, ami bőséges mennyiségben állt
rendelkezésre a műhely környékén, majd visszaindultunk a lépcső felé.
 Amint azonban a lépcsőházba értünk, hangok ütötték meg a fülünket a
mélyből. Az előző napi kalamajka után még kevésbé értettük, mit keresne
bárki is odalent a nap közepén. Orion megállt, aztán halkan elindult lefelé a
lépcsőn, én pedig a többiekkel együtt a nyomába eredtem. Chloe kicsit
sóvárogva nézett fel a lépcső magasabban fekvő részére, de egyedül nem
mert elindulni felfelé.
Léptek hangja szűrődött fel hozzánk, amikor elértük a végzősök
kollégiumának szintjét. Elkaptam Oriont, és lehúztam a lépcsőről. A folyosó
egyik sötét zugába húzódtunk be, mert három végzős közeledett. Nem
ismertem őket, suttogó hangjuk sem volt ismerős. – …elég egy jó nagy ütés
a befoltozott falra… – hullámzott a levegőben, ahogy elhaladtak előttünk.
Ennyit is elég volt hallanunk a beszélgetésből.
– Hé! Skacok! Támadt egy ötletem! Javítsuk meg most! – vetette fel
Aadhya, amint a léptek hallótávolságon kívül értek.
– Igen. Most jó lenne – helyeselt Ibrahim halkan, miközben bólogattunk.
– Ez a legjobb pillanat.
– Több manát is vehettek ki a tartályból, ha arra hivatkoztok, hogy
hiányzás miatt pótolnotok kell – ajánlotta fel Chloe.
Lementünk a lépcső legaljára, és munkához láttunk. Azonnal kiszúrtuk,
hol kapargatták meg a végzősök Orion javításait. Megrepedt a fal,
helyenként ki is domborodott, mintha nagy erejű lények dörömböltek volna
rajta a másik oldalról.
Aadhya begyújtott az olvasztótégely alá, felmarkolt egy adag kormot, és
munkához látott a külső falon: vas a tégelybe, acél ki. Én sem estem ki a
ritmusból, és az átváltozás ezúttal is olyan könnyedén áramlott, mint a
műhelyben. Gépiesen folytattam, és körülbelül a fal felénél tartottunk,
amikor Aadhya megszólalt:
– Bocsi, de kell egy kis szünet. – Ránéztem, és láttam, hogy nagyon
kókadozik. Letette a tégelyt, beletörölte a kezét a kormos zsák külsejébe,
aztán nagy sóhajjal leroskadt az utolsó előtti lépcsőfokra.
– Nekem sem ártana – szólaltam meg, és leültem mellé. Vele ellentétben
én jól éreztem magam, csak szomjúság kínzott. Liu a saját kulacsából kínált
minket vízzel, én pedig legszívesebben megittam volna az egészet. Még a
hasam sem fájt annyira. Eszembe jutott, hogy a tegnapi kis szeánszommal
talán felgyorsíthattam a gyógyulást: anya gyógyítóigéi a saját testemen
működtek a legjobban, és ha egy olyan technikát vetettem be, amellyel,
mondjuk, több fehérvérsejtet küldhettem a sérült izmokhoz némi
javítómunkára, a mágiám is felerősödött. A hasi szúrás majdnem egy hete
történt, és a lenvászon tapasz még mindig hatott.
Az új falszakaszok nagyon különböztek a régiektől, a ragyogó,
kacskaringós minták egész szépre sikerültek. Chloe viszont komoran nézte
őket a lépcső felől, ahol Ibrahimmal együtt kuporgott.
Orion nyugtalanul mászkált ide-oda, fel és le a lépcsőn, végigsimította
kezével a falmaradvány rücskös felületét, majd ellenőrizte az
összeköttetéseit az újjal. Chloe nézte egy darabig, aztán felénk fordult
Aadhyával. Már azt hittem, mondani akar valamit, ám ő türelmetlenül
felpillantott a lépcsőre:
– Skacok, azt hiszem, visszajönnek!
Felálltunk. Lassultak a léptek a fejünk fölött, amikor a fent lopakodók
rájöttek, hogy valaki van odalent. Amint befordultak a sarkon, rögtön harci
feszültség támadt, mert a két hátul haladó, magas fiú inkantációra emelt
kézzel közeledett. Az elöl lépkedő lány és fiú behajlította a térdét, a
csuklójuk külső felén pajzstartót viseltek, a csoport közepén, védett helyen
haladó másik lány pedig egy tűzostor nyelét fogta. Vagyis egy rettentően
sokoldalú fegyvert forgatott, amely a láng erején felül kinetikus energiával
is pusztított. Aki ügyesen forgatta, különféle tárgyakat tekerhetett körbe
vele és elégethette őket, vagy a csattogtatásával bedarálhatta a malikat –
esetleg az embereket is –, szabaddá téve maga előtt az utat. Egy ravaszul
felállított végzős szövetséggel álltunk szemben, akik alighanem hónapok
óta gyakoroltak együtt. Amikor az összes tanuló összeverődik az
étkezőben, és bőszen lapátolja befelé a kaját, nem sok különbség
mutatkozik a végzősök és a többiek között, de ott a lépcső alján, ahogy
szemtől szemben álltunk velük, fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, mekkora
különbséget jelenthet egy év.
Orion azonnal mozgásba lendült, és elénk vetette magát. Kissé
esetlennek hatott, ahogy vézna testével fenyegette a támadókat, de amikor
kezét ökölbe szorítva rájuk förmedt, mintha mégis megrettentek volna.
 – Talán kerestek valamit? – Mivel nem válaszoltak, lassan bólintott. –
Inkább keressétek az emeleten. Indulhattok is.
– Ez új acél! – szólalt meg hirtelen az első sorban lévő lány. Orion válla
fölött a falat kémlelte. – Kicserélik a burkolatot!
– Te Victoria vagy Seattle-ből, igaz? Én Chloe vagyok New Yorkból –
mondta váratlanul Chloe a csoport közepén érkező lánynak, de a könnyed
hanghordozás alatt idegesség remegett. – Megsérült a lépcsőház, a malik át
tudnak jönni a vizsgateremből. Ezért borult ki Todd Quayle is. Éppen
javítjuk. Orion nem akarta, hogy még több diáknak essen bántódása.
A seattle-i Victoria nem hatódott meg.
– Persze, azt akarja, hogy lent maradjanak, és nekünk essen bántódásunk
– állapította meg. – Figyu, Orion, esetleg segíthetnél a záróvizsgán
leszerelni az általad feltüzelt hordát! Azt mondják, hogy tegnap
kinyiffantottál egy kamionméretű groglert. Ki tudja, lehet, hogy el sem
fogunk férni odalent.
– Még mindig több esélyetek van, mint egy frissen beiktatott elsősnek,
főleg mivel nem féltek lerombolni a védőigéket és tömegesen beengedni a
malikat – morfondíroztam. – Ha sikerül, az iskolának annyi. A malik
befészkelnék magukat a kollégium folyosóira, talán a takarítóberendezést is
elrontanák, mint lent, a csarnokban. Legalább kétszer annyian halnának meg,
mint eddig. Egyikőtök sem akar majd gyereket?
– Kösz az aggódást, de azt a kort először meg kell érni – vágta rá
Victoria. – Inkább menjetek fel a ti szintetekre, és készüljetek fel a csatára!
Ezt a falat rövidesen megnyitjuk.
– Nem, nem nyitjátok meg! – ellenkezett Orion.
– Azt hiszed, megállíthatsz minket? – kérdezte a lány, de közben már
lendítette is a tűzostorát. Az egész azonnal belobbant, és a vége brutálisan
vágta a falhoz Oriont, majd a fennmaradó részével a bokájától a nyakáig
betekerte. – Elkaptam! Zúzzátok a falat, romboljátok, amivel csak tudjátok!
– mondta idegesen, mert Orion közben vadul hánykolódott, hiába tartotta
erősen két kézzel. Mégis látszott, hogy a tűzostor nem fogja egykönnyen
elengedni. – Lev, készítsd elő a lendítőt! – tette hozzá. Akkor vettem észre,
hogy egy kis horgonyszimbólumot viselnek az övükön: vagyis olyan
varázslatot használnak, amely egyenes vonalban az iskola egy másik,
magasabban fekvő részéhez kapcsolja őket, ezért amint áttörik a falat,
adnak egy kis jelet, és a horgony magához lendíti őket, mielőtt a malik
beözönlenek a lépcsőházba.
– Meg is van! – felelte Lev elöl, Chloe pedig sikoltva félreugrott, amikor
a hátulról érkező fiúk tűzcsóvákat izzítottak, és nekicsapták őket a burkolat
sérült részének. A lángok belepték a felületet, és szikrák hullottak
mindenkire.
– Orion! – kiáltotta Ibrahim, és a társához ugrott. Kezére védővarázst
idézve megpróbálta meglazítani rajta az ostort, az viszont iszonyú erősen
tartott: gyorsabban égette át a pajzsát, mint ahogy bármivel is
meggyengíthette volna.
Liu mandarin nyelven kiáltott fel, és pajzsot idézett fölénk – nem
akármilyet, rugalmasan fogadta a becsapódásokat, és kis lávaerecskékben
folyatta le magáról a tüzet. Nem volt akkora, hogy az egész falat befedje,
csak hármunkat tudott oltalmazni.
– A fal! Meg tudod javítani a támadott felületet, mielőtt áttörnek?
Aadhya rám nézett. Az igék készen álltak a nyelvemen, egyetlen szóval
ezerféleképpen elpusztíthattam volna mind az öt végzőst, vagy a
változatosság kedvéért bebörtönözhettem volna az elméjüket, hogy
tehetetlen rabszolgát csináljak belőlük. Még maliát sem kellett volna
használnom hozzá. Chloe a saját pajzsa mögé kuporodott, de még mindig
nyitva volt az erőelosztó, és folyóként áramlott a mana. Rákényszeríthettem
volna őket, hogy javítsák meg helyettünk a falat, még fel is mostak volna
utána. Bárcsak én moshattam volna olyan tisztára a saját elmémet, miután
végeztem!
– Azonnal meg kell csinálnunk az egész hátralévő részt – közöltem
Aadhyával komoran. – Ki tudod tágítani azt a tégelyt?
Kigúvadt a szeme.
– Ha ledöntöd az egész falat, valami át fog jönni!
– Ha átjön, végzős barátaink elmenekülnek a lendítővel, Orion pedig
leszereli – közöltem. – Összekeverhető a szén egy nekifutásra?
Aadhya nagyot nyelt, de bólintott.
– Igen, a folyamatnak van egy apasztó… – Elhallgatott, félbeszakítva
saját ösztönös érvelését. Felkapta a tégelyt, és felpattintotta a végét, hogy a
teljes méretére kinyíljon. – Kész. – Felálltam, a falra mutattam, és kavargó
vastócsává változtattam a megmaradt négy panelt.
Az addigi ténykedésünk alatt semmi nem próbált meg áttörni. Amikor
leszedtem a maradék burkolatot, ennek hátborzongató okára is fény derült.
A végzősök egyik tűzcsóvája áthatolt a hirtelen támadt résen, és gyönyörű
csillogással visszaverődött egy argonet fejének sima, páncélos felületéről. A
fej teljesen kitöltötte a túloldalon lévő szerelőaknát. Csukva volt a szeme, a
jelek szerint békésen szundikált, mielőtt nekikezdett volna az áttörésnek. Az
egyik, nagyjából harminc centi széles karma egy létra tetején nyugodott.
Útközben csak nehezen préselhette át magát. Feje két oldalán ismerős,
szivárványszínekben játszó nyálka csillogott – a jelek szerint a gloglert
használta síkosítónak.
– Úristen! – nyögte Chloe. Az argonet egyik szeme kinyílt, aztán még
hat, és végül mind a kilenc. Amint rádöbbent, hogy tálalva van a vacsora,
elkezdte behúzni magát.
– Lev! – kiáltotta az egyik fiú. Egyszer csak hangos pukkanás
hallatszott: a végzősök meghúzták a lendítőt, és szinte felrepültek a lépcsőn
– mind az öten, a tűzostort markoló Victoriával együtt. Az ostor még
visszanyúlt egy pillanatra, de Victoria nagyon koncentrálhatott, mert nem
tört el, hanem a körbetekert Oriont is magával rántotta, sőt Ibrahimot is, aki
még mindig próbálta lefejteni társáról a fegyvert. Pár perccel később
Ibrahim fojtott üvöltését hallottam valahonnan fentről: elengedhette az
ostort, és kizuhant a húzóerőből.
Chloe felsikoltott:
– Tedd vissza a falat! Tedd vissza a falat! – Közben megfordult, és
felrohant a lépcsőn. Aadhya már az egész zsák kormot rászórta az
olvasztótégelyre, és kétségbeesetten kavargatta, de az acél még nem volt
teljesen kész. Az argonet befúrta a nyíláson hatalmas, karmos végtagját, és
a könyöke még bent sem volt, amikor már Aadhya után kapott.
Szerencsénkre Chloe nem állította le a manautánpótlást. Az argonetre
mutattam, és elszavaltam egy negyvenkilenc szótagú átkot, amellyel pár
ezer évvel korábban egy malifikárcsoport széttépte a Kangra szent
templomát vigyázó őrsárkányt. A malik a templom titokzatos
arkánportartalékát akarták megszerezni. Kiderült, hogy a por a sárkány
levedlett és összezúzott pikkelyeiből állt – amit nem ártott volna a papoknak
szélesebb körben terjeszteni, megelőzhették volna a hasonló dőre
próbálkozásokat.
Az argonet megrökönyödve nézte, ahogy karmai szétmorzsolódnak.
Nem igazán fogta fel, mi történik a testével, ezért továbbnyomakodott
befelé. Szerencsére az igém gyorsabban hatott, mint ahogy a mali be tudta
préselni magát, ezért mire a fejét is benyomta a nyíláson eltűnt karja
helyére, a széttöredezés már a nyakánál tartott. A kezemet feljebb emelve
még az egyik tenyérnyi, kilazult fogát is ki tudtam húzni, mielőtt a varázslat
továbbterjedt az állkapcsán.
Aadhya és Liu a lyuk pereméhez sétált, és velem együtt tátott szájjal
bámult át rajta. Aadhya megszorította a keverőkanál markolatát. A porladás
lejjebb terjedt az aknába ékelődött testen, és nem kívánt mértékben tárta fel
az argonet belsőségeit. Liu végül élesen beszívta a levegőt, és így szólt:
– Gyorsan! Siessünk! – Ekkor én is rádöbbentem, hogy kihúztuk a dugót
a palack szájából, és…
Aadhya megpördült, és elkeseredetten dolgozott tovább a
szénvarázslaton. Liu feszülten a rés egyik oldalára állt, és az akna teteje fölé
idézte a pajzsát. Pár pillanat múlva rémült sikoly szakadt fel a torkából: egy
kisebb gébicsraj nem várta meg, amíg az argonet teljesen szétmállik, hanem
átrágták magukat a teste maradványain. Felrepültek az aknán, és
nekicsapódtak Liu pajzsának, mint verebek a túl tisztára mosott ablaknak.
Irizáló-villogó csőrükkel azonnal csipkedni kezdték a felületét.
Nem tehettünk mást, folytatnunk kellett a munkát. Aadhya elkiáltotta
magát:
– Kész! – Levitációval feljuttatta az olvasztótégelyt a nyílás tetejére, és
megdöntötte. A folyékony fém lecsorgásakor ismét kimondtam a
fázisváltóigét, és egy nagy lappá tömörítettem a fémet, amely a régi falból
kiszedett darab helyére simult.
Egy gébicsnek végül mégis sikerült egy elég nagy lyukat fúrnia Liu
pajzsán, és besurrant az utolsó kis résen, miközben lezártam a falat. Az
egyik faroktolla megakadt az illesztésben. Aadhya már kifulladt, de már
zihálva gyűjtötte egy saját védővarázslathoz, amely valószínűleg túl későn
kezdett volna hatni, hogy valamelyikünk ne veszítsen legalább fél kilót a
testéből. Ugyanakkor a gébics olyan sebesen szállt tovább, hogy nem is
próbált visszafordulni és ránk támadni – izgatott csiripeléssel röppent
feljebb a lépcsőházban, az emberekből álló terüljasztalkám irányába.
Rosszul döntött. Mi még tátott szájjal, adrenalintól remegve bámultunk
utána felfelé, amikor csiripelése elhalkult, egyszer csak éles rikoltásba
torkollott, majd abbamaradt. Valami szörnyű kaparó, zörgő lárma vette át a
helyét, és egyre erősödött. Mire összekaptuk volna magunkat, már meg is
jelent a lépcsőfordulóban Orion, aki egy gőztálcán szörfözve csúszott le a
lépcsőn, és tekebábokként sodort el minket.
A jó hír az volt, hogy az új acélfal szilárdan tartott. Érintésre olyan volt a
felülete, mint egy pajzzsal védett furfangtárgyé, kissé szappansíkos: a
javítás beépült az intézmény általános védelmi varázslatai közé, a sérülést
sikerült kijavítani. Mindezt egyértelműen megállapíthattam, mert az arcom
úgy nekinyomódott a fémnek, hogy szó szerint éreztem a rikoltozást és
vinnyogást a túloldalról, ahogy a többi várakozó mali visszamenekült az
aknába, majd valami halk durranás és kattanás is hallatszott, amikor valami
védőmechanizmus mozgásba lendült odalent.
– Aú! – jajdult fel mellettem Liu.
– Hát igen… – nyögte Aadhya, és lefordult rólunk. Kénytelen volt
elugrani a rázuhanó tűzforró olvasztótégely útjából, hiszen azonnal szénné
égett volna tőle, de sikerült rajtunk landolnia. Felült, és csüggedten fordult a
tégely felé: a jobb sarka harmonikaszerűen a falhoz préselődött. – Jaj, ne!
– Öhm… bocs! – szólalt meg a fölénk kerekedett Orion. Egyik kezében
a döglött gébicset markolta, a másikban a viharvert gőztálcát. Ő került a
rakás tetejére. – Jöttem, amint tudtam.
– Lake, egy szép napon még kinyiffantalak! – szűrtem ki a számnak azon
a sarkán, amelyik nem volt a falhoz lapítva.
– Figyelj… – bökött meg Liu puhatolózva, miközben felfelé
botladoztunk a lépcsőn. Orion valahol a hátunk mögött cipelte a teljes
méretre kinyitott olvasztótégelyt – amelyet nem sikerült ismét
összehajtogatni –, és folyamatosan szabadkozott Aadhyának, aki már tudta,
hogyan jöhet ki győztesen ebből a helyzetből: sokkal több alapanyagot fog
igényelni, mint amennyit a tégely megjavítása igényel, és még a
gébicstetemet is elteheti magának, mert azt is megkapta ajándékba Oriontól.
A csőrt alighanem a szirénpóklanthoz akarta felhasználni, az argonet fogát
pedig odaadtam neki hangolókulcsnak. Ha elkészül, iszonyatosan erős
mágikus eszköz lesz. – Az affinitásod…
– Úgy jegyezheted meg, hogy „imádni és félni” – mondtam.
– Tessék? – kérdezte Liu.
– „S imádni és félni fog minden” – idéztem. Továbbra is értetlenül
meredt rám. – Galadriel A Gyűrűk Urából.
– Az a hobbitos film? Soha nem láttam. Onnan kaptad a neved?
– Örülök, hogy barátok lettünk, Liu – jegyeztem meg, részben mivel úgy
éreztem, végre kimondhatom ezt a kockázatos szót. Ha nem jól fogadja,
még mindig érvelhetek azzal, hogy csak vicceltem. De igazából nagyon is
komolyan gondoltam mindkét fronton. Én sem láttam a filmeket. Anya
születésem óta minden évben felolvasta nekem a három könyvet az elsőtől
az utolsó lapig, de annyira taszította a filmekben lévő tömény erőszak, hogy
nem engedte nekem megnézni. A kommuna összes többi tagja látta viszont.
Sok elmés megjegyzésük volt az eltérésekről.
Liu kurtán, félénken elmosolyodott.
– Nincs ellenemre – közölte. – De… a malia nem játszik. – Nem
kérdésként tette hozzá.
– Nem – sóhajtottam mélyen, hevesen. – Semmi malia. Nem tudom…
kis léptékben csinálni. – Jelentőségteljesen ránéztem.
Nagyot nézett, majd lesütötte a szemét, átfogta a felsőtestét, és
megdörzsölte a felkarját.
– Senki sem tudja – mondta halkan. – Lehetetlen.
Váratlanul Chloe jött velünk szembe a lépcsőn. Az alkímialabor szintjére
igyekezett, ahonnan kihívta Magnust két másik New York-i gyerekkel
együtt, az ő nyomukban pedig gyakorlatilag az egész évfolyam elhagyta a
laborfoglalkozást, hogy segítsen. De az sem kizárt, hogy csak közönséget
akartak maguk köré, amikor megrohamozzák a kaput, és megpróbálnak
kiszökni. Megsértődhettem volna totális döbbenetén, amikor meglátott
minket és kifakadt: – Te jó ég, ti életben vagytok! – Valami mégis azt
sugallta, hogy tényleg örül ennek.
A tömegből mindenki tudni akarta, mi történt, de olyan sokan voltak,
hogy jó darabig nem tudtak meg semmit, ugyanis mindenki a többiek feje
fölött ordítozva ismételte ugyanazokat a kérdéseket, és a válaszok is
totálisan kioltották egymást. Végül tölcsért formáltam a kezemből, és
elkiáltottam magam:
– Lezártuk a lépcsőházat. Semmi sem fog feljönni! – Ez, mint
legsürgetőbb válasz, megnyugtatta a többséget, és tüstént csillapodott a
lárma.
– Mi történt az argonettel? – kérdezte Chloe, miközben a sokasággal
együtt felfelé indultunk. Senki sem kívánkozott vissza az órájára, és lassan
vacsoraidő volt. Nyelt egyet, és hadarva, a tekintetemet kerülve hozzátette:
– Sajnálom, hogy… de segítséget akartam hívni.
– Liu védővarázst idézett, és addig Aadhyával lezártuk a falat –
meséltem, de nem nyugtattam meg, hogy minden rendben van, holott
biztosan azt akarta hallani. Jól sejtettem, hogy nem fűlt a foga a
küldetéshez. Pont úgy szökött el, ahogy az enklávisták menekülnek a
kemény helyzetek elől – hagyják, hogy a kíséretük fogja fel a csapást.
Végül is erre tartották őket, az utánfutók pedig azért vállalták, mert
kétségbeesetten keresték a kapaszkodókat a záróvizsgán, és nem tudtak
mást felajánlani cserébe az enklávistáknak. Így hát a saját testükből alkottak
pajzsot, és ha kitartottak a záróvizsgáig, legalább a legelszántabbak
reménykedhettek abban, hogy kapnak egy-egy megüresedett helyet az
enklávisták szövetségeiben. Nagyon nem volt ez így rendben, és ezt Chloe
is tudta.
Nem várta, hogy megismételjem a megnyugtató hazugságot. Csak ennyit
fűzött hozzá halkan:
– Örülök, hogy jól vagy. – Aztán Magnusszal együtt továbbállt.
 12. fejezet:
A záróvizsgás horda

Még nem szólalt meg a vacsorát jelző csengő, vagyis nem nyílt meg az
ételsor, de olyan sokan voltunk, hogy senki sem szorongott, hiszen nem
magányos farkasok tévelyedtek tanítási idő alatt az étkezőbe. Összetoltunk
hat asztalt, védőkört vontunk köréjük, lecsekkoltuk őket, aztán leültünk és
vártuk, hogy kirakják a kaját, közben meg pletykáltunk.
– Mi történt a végzős barátainkkal? – kérdeztem Oriontól.
– Gondolom, valahol a könyvtárban bujkálnak – felelte. – Ezen a szinten
szabadultam ki a lendítőigéből, őket viszont tovább húzta fel a lépcsőn.
– Vacsora után tíz perccel újra lejönnek majd, és megpróbálják
szétbarmolni az új falat – közölte Magnus. Chloéval együtt a mi
asztalunkhoz ültek, de a mondatot csak Orionnak címezte, mintha
egyedül ő kergette volna el a végzősöket. – Ítélőszéket kéne rájuk hívnunk.
Akármennyi irodalomóra szól a Legyek uráról, az a regény is csak
annyira valósághű, mint a nevemet ihlető könyv. Az idebenn tanulók sem
szoktak csak úgy tömegesen lemenni állatba. Mindnyájan tudtuk, hogy nem
engedhetjük meg magunknak az eszetlen acsarkodást. Persze időnként
valakinek elborul az agya, de ha tovább tart a kelleténél, egy éhes rém
kiszagolja és elintézi az illetőt. Ha egy diák különösen riasztó dolgot akar
szervezni, például összetrombitálna egy malifikárbandát, és valaki időben
megneszeli, de nincs elég ereje a rendbontó megállításához, ítélőszéket
hívhat rá – ami csak fellengzős kifejezés arra, hogy feláll egy asztalra a
menzán, és elordítja magát, hogy Tom, Dick vagy Kylo átállt a sötét oldalra,
ezért mindenkinek segítenie kell leszerelni őket.
De ez nem igazságszolgáltatás. Senkinek sem ítélnek ötven rituális
botütést a seggére, ha rosszat csinált. Todd is ott járkált még velünk egyik
óráról a másikra, evett és valószínűleg aludt is, bár remélhetőleg nem túl
jól. Ha engem zaklatnak, az én bajom, ha én zaklatok valakit, az ő baja.
Senki nem foglalkozott azzal, amivel nem kellett foglalkoznia,
mindenkinek elég volt a maga baja. Csak akkor lett volna érdemes
ítélőszéket kérni, ha a felszólaló jó eséllyel meggyőzi az összes többi
diákot, hogy a vádlott az ő életükre is közvetlen és hatalmas fenyegetést
jelent.
Csakhogy ez nem ilyen eset volt.
– A végzősök mellettük fognak állni – mondta ki Aadhya, mivel ez a
jelek szerint Magnus fejében nem állt össze.
Magnus nem szívesen hallotta ezt. A vak önhittség elhitette vele,
hogy ha az ő életét közvetlen veszély fenyegeti, ítélőszéket kérhet, és
persze mindenki egyetért majd vele, ahogy Chloe szervizkérvényeit is
gond nélkül jóváhagyják.
– A végzősök sem fordulhatnak szembe az összes többi tanulóval –
védekezett. – Nem engedhetik meg maguknak a háborúskodást egy héttel a
záróvizsga előtt.
– Mi sem – közöltem. – Különben is, mi értelme lenne? Az az öt tanuló
egy hét múlva vizsgázik. Azért akarod megbüntetni őket, mert mások kárára
akarták növelni az esélyeiket? Szerintem a mi évfolyamunkban is sokan
hajlanának erre. – Döbbenten nézett rám: nem feltételezte volna, hogy
képes vagyok párhuzamot vonni.
Orion nem szállt be a vitába, inkább felállt az asztaltól. Megnyílt a sor,
és mindnyájan megindultunk az erényesek jutalmáért, vagyis azért, hogy
elsők lehessünk a friss, forró ételekkel megrakott ételpult mellett. Orion
ellenőrizte előttünk a sort, és közben lecsapott néhány malit. Mindnyájan
púposra halmozott tálcákkal tértünk vissza az asztalhoz. Némán
falatoztunk: talán egy, de lehet, hogy három éve nem ettünk ilyen jót, még
az enklávisták sem.
A suli összes többi tanulója a mi asztalunk köré gyűlt, és valamikor az
ebédidő közepén az ambiciózus végzős banda is visszatért a könyvtárból:
talán megunták, hogy hiába várják a féktelen sikoltozást és mészárlást.
Először csak bámultak az ajtóból, majd egy rövid eszmecsere után lassan
elindultak a sor felé. Rengeteg ellenséges pillantás szegeződött rájuk
útközben, mert akkor már mindenki tudta, mivel próbálkoztak. Aadhyának
persze megint igaza lett: a többi végzős nem neheztelt rájuk. Sőt, mire
megtöltötték a tálcáikat, már minden végzős asztalnál szorítottak nekik
helyet, mi több, vigyáztak is rájuk evés közben, azzal a hálával, amit az
emberek az életüket megkönnyíteni próbáló társaik iránt éreznek.
– Újra fognak próbálkozni – ismételte Magnus, és szúrósan nézett rám. –
Ha az új fal erősen tart, majd más lépcsőházakat fúrnak meg. Ha nem
csapunk a kezükre, a többi végzős is segíteni fog nekik.
– Nem, nem fognak – vágta rá Orion halkan. Az asztalra támaszkodott,
hogy felálljon, de én is résen voltam: hátulról belerúgtam a térdébe, mire ő
hangosan és élesen felnyögött, visszaroskadt a székére, és zihálva átfogta a
térdét. – El, ez kurvára fáj! – visított.
– Fájt úgy, mint amikor gőztálcával falhoz lapítanak? – szűrtem ki a
fogam között. – Hagyd a drámai jeleneteket, Lake! Nem fogsz hamarabb
levizsgázni.
Az asztalnál ülők fele, akik addig felém villogtatták a szemüket, most
Orion felé fordultak, akinek addigra már gyanúsan vörös lett az arca. Bárki
levizsgázhat előbb, csak a végzősök kollégiumában kell lennie, amikor
felgördül a függöny. Ez kábé annyira okos ötlet, mint kiszökni az iskolából,
de nem lehetetlen és nem is tilos.
Orion konokul összeszorította a száját.
– Én húztam őket csőbe…
– És minket is csőbe húzol, ha megfosztod a malikat az idei végzős
évfolyam felétől – vágtam rá. – Mire lenne az jó? Feltéve, hogy nem falnak
fel előbb.
– Figyelj, ha nem a végzősök szedik szét a lépcsőházakat, akkor majd a
malik megteszik. Ha nem most, akkor a következő félévben vagy talán
negyedévben. Végső elkeseredésükben, főleg ha éheznek, szünet nélkül
fogják döngetni a kerítéseket. Nemcsak az a lényeg, hogy a végzősök
kijussanak, hanem meg is kell ritkítani a malikat a csarnokban.
– A kapu legfeljebb fél óráig van nyitva. Még ha Türelem és Bátorság
életben is hagy, nem fogsz tudni annyi malit megölni, hogy jelentős csapást
mérj rájuk, sőt, nagyobb lesz a tér, ami a malifiókáknak kedvez –
világosítottam fel. – Vagy szeretnél leköltözni a csarnokba? Hamar
megéhezel majd, és akkor bizony malikra kell fanyalodnod. Érted, nemcsak
az erejüket fogod leszívni, hanem felfalod a testüket is. Tudom,
türelmetlenül várod, hogy szobrot állítsanak neked, de addig ne legyél buta,
mint a kő, légyszíves!
– Ha van jobb ötleted, hallgatom – vágott vissza.
– Nem kell jobb ötlet ahhoz, hogy tudjam, mennyire szar a tiéd! –
tiltakoztam.
– Nekem van jobb ötletem! – Nem a mi asztaltársaságunkból szólalt fel
valaki: a vita alatt odajött hozzánk Clarita Acevedo-Cruz, és megállt az
asztalunk végében. Még soha nem beszéltem vele, de mindenki jól ismerte:
ő volt a végzős évfolyamelső.
Az első években az iskola bőkezűen osztogatta az akadémiai címeket.
Az étkező falán négy hatalmas, aranyozott keretű plakát lógott, mind a négy
évfolyamé, és a tetejükön fényes betűkkel feltüntették a végzés évét. A
nevek minden negyedév végén szép szabályosan masírozni kezdtek, és a
megfelelő sorrendbe rendeződtek. A gyakorlat nem vált be, mert fokozta az
erőszakot a suliban, egyeseknek például kedvük támadt megölni a náluk
jobban teljesítő tanulókat. Ezért később már csak a végzősök utolsó aktuális
sorrendjét rakták fel újévkor, a többi plakát pedig üres maradt. Az
évfolyamelsőnek választott tanulók – akik mindig kepesztettek azért, hogy
az élre törhessenek – a lehető legjobban dugdosták a jegyeiket. Persze
könnyen ki lehetett következtetni, kik ők, mert látványosan könyököltek a
legjobb jegyekért, de az mindig talány maradt, hol tartanak. Szinte
kizárólag a masszív egóval és egy díjnyertes telivér lendületével rendelkező
egyedeknek sikerült az évfolyamelső pozíció közelébe kerülniük, és még ha
nem is voltak őrült zsenik ennek tetejébe, a kíméletlen törtetésnek
köszönhetően felvették a versenyt az őrült zsenikkel.
Clarita nem harsonaszóval lett évfolyamelső, sőt annyira titkolózott,
hogy még csak nem is sejtette senki, hogy versenyben van a címért.
Időnként szervizszakosoktól is átvállalt extra műszakokat, amikor azoknak
szükségük volt némi szabadidőre, ezért a legtöbben őt is szervizszakosnak
hitték. Az a húsz diák is, aki alatta végzett a sorban, folyamatos, heves, sőt
időnként vérszomjas rivalizálással töltötte az elmúlt négy évet, meglesték
egymás dolgozatait, és szabotálták egymás műhelymunkáit. Amikor végül
felkerült a lista a plakátra Clarita nevével az élen, a hír napokig lázban
tartotta az egész iskolát. Mindenki hasonlóan reagált: „Az a bumburnyák
csaj… honnan is?” Aztán valamilyen spanyolajkú országra tippeltek.
Igazából Argentínából jött, az anyja időnként szervizmunkákat végzett a
saltai enklávénak, de legalább két hétbe telt, mire a pontos információ is
körbefutott a sulin, mivel alig tudtunk róla valamit. Addig könnyű volt
keresztülnézni rajta: alacsony volt, vékony, rideg, és mindig –
visszatekintve egyértelműen szándékosan – fakó bézs és szürke ruhákat vett
fel.
Briliáns stratégia volt. Ha az első tízben végez, akkor is mindenki
megrökönyödött volna a semmiből való feltűnésén, és nagyobbat szólt
volna azoknál, akik nagy csinnadrattával masíroztak a csúcs felé. Három és
fél éven keresztül véka alá rejtette a fényét, hébe-hóba szervizműszakokat is
vállalt a kiszabott iskolai feladatain kívül, és soha nem dicsekedett a
jegyeivel, projektjeivel és vizsgáival, vagyis sokkal több önfegyelme volt,
mint bármelyik másik kamasznak, akik az érdemjegyek – meg a túlélés –
bűvöletében éltek.
A fegyelme ki is fizetődött: garantált helyet kapott New Yorkban. Senkit
sem érdekelt, mennyire unalmas, ha képes volt hat főarkánumot sorozatban
elsütni, ugyanis Clarita ezt tervezte utolsó végzős szemináriumi
projektjének. Arról is tudomást szerzett mindenki, mert miután a sorrend
megjelent a falon, Clarita kirakott egy iratgyűjtőt az ajtaja mellé a falra,
amelyben benne volt az összes, három és fél év alatt szerzett jegye, így
bárki odamehetett, és tüzetesebben is megvizsgálhatta. Talán akkor hozta be
az összes elmulasztott kérkedését.
Kár, hogy Todd csapattársa volt. Orion nem akart erről beszélni, de
annyit sikerült leszűrnöm, hogy Todd apja magas rangot töltött be az
enklávé tanácsában, és bármit is mondott Chloe a könyvtárban, a többi New
York-i végzős annyira tartott a következményektől, hogy nem merték
kirúgni a szeme fényét. Valószínűleg Todd legalább egy-két kitűnő
védelmező furfangtárgyat birtokolt, amelyet a szövetség használni akart.
Claritának pedig végképp nem volt beleszólása, hacsak nem akart hátat
fordítani az egész szövetségnek – a garantált helyével együtt, amelyet már
nem cserélhetett újra a záróvizsga küszöbén.
Szóval nem tehetett róla, hogy Todd a nyakán maradt, és kénytelenek
voltunk komolyan venni. A környező asztaloknál is mindenki abbahagyta a
sutyorgást, és feszülten hegyezte a fülét.
– Végeztem egy kis számítást – közölte Orionnal. – A könyvtárban
nyilvántartják az összes beiktatott és lediplomázott diák nevét. Hatszáz
életet mentettél meg a bekerülésed óta. – A csend még jobban szétterjedt,
csak egyetlen suttogáshullám törte meg, amikor a többi diák megismételte a
hallottakat. Tudtam, hogy Orion röhejesen sok tanulót mentett meg, de nem
is sejtettem, hogy ennyit. – Csak az idei évben több mint háromszázat.
Ezért vagyunk mindnyájan annyira éhesek, nemcsak a malifikárok. Nem
normális, hogy már akkor üres az ételpult, amikor csengetés előtt betéved
valaki az étterembe.
Orion felállt, Clarita szemébe nézett, és megfeszítette az állkapcsát.
– Nem bántam meg.
– Én sem bánom – felelte Clarita. – Csak a gonoszok bánnák. De azt a
manát vissza kell fizetnünk. Kilencszáz végzős maradt. Egy szokványos
évben a végzősök fele jut ki. Viszont ha ennek tetejébe még a megmentett
életek árát is meg kell fizetnünk, akkor alig százan fogunk sikeresen
levizsgázni. Nem igazságos, hogy csak a végzősök viseljék ezt a terhet.
– Szóval engedjük be a malikat az iskolába? – kérdezte Chloe. – Akkor ti
mind kijuthattok, viszont minden elsős meghal, és addig hullanak, amíg az
iskola be nem zár, hogy teljes körű irtást végezhessen, ha egyáltalán képes
rá. Ez annyira igazságos lenne?
– Ki mondott ilyet? – csattant fel Clarita. – Ha a ti holttesteiteken
taposva jutnánk ki, malia keletkezne, akár mi vagyunk felelősek a
halálotokért, akár nem. A többségünk nem akarja ezt. – Nem fordult meg,
hogy az étkező túlsó végében ülő Toddra nézzen, de mind értettük a
célzást. A helyében én is dühöngtem volna, hiszen három és fél évig
kaptatott a hegycsúcs felé, és ez lett az eredménye. Most már nemcsak azért
aggódhatott, hogy mennyire pótolhatónak fogja ítélni Todd, hanem azért
is, mert végérvényesen összefonódott a nevük. Mindenki úgy fogja
emlegetni őt, mint az évfolyamelső, aki szövetségben maradt egy hely-
orzóval, ha mégoly csekély volt is ebbe a beleszólása.
– Én nem akarom – szögezte le. – Viszont az életünkkel sem akarunk
fizetni a ti életetekért. Ezt hallom a végzősöktől. Nem azt, hogy romboljuk
le az egész iskolát, hanem hogy próbáljuk meg bevonni az évfolyamotokat
a záróvizsgánkba. Orion közületek mentette meg a legtöbb gyereket.
Chloe teste megrándult, és többen is megfeszültek a mi asztalunknál. –
Komolyan? Mind hajlandóak lennétek rá? Korábban vizsgázni, hogy
megmentsétek a szegény kis elsősöket? Ha nem… – a drámai hatás
kedvéért spirált rajzolt a kezével – …ne prédikáljatok arról, hogy
gonoszak vagyunk, mert nem akarunk meghalni! Ez nem segít senkin.
Tudjuk, mit kell tennünk, ha nem akarjuk vérrel megfizetni. Munkával kell
fizetnünk.
Clarita visszafordult Orionhoz.
– Több mint négyezren vagyunk idebenn. Az tízszer annyi, mint ahány
varázsló a Solomanciát építette. Alig több mint egy hetünk van hátra.
Mindnyájan együtt dolgozunk, maximális mennyiségű manát gyűjtünk, te
pedig lemész a vizsgaterembe, és megjavítod a takarítóberendezést. A gép
ki fogja söpörni a csarnokot a záróvizsga előtt, épp csak annyira, hogy ne
haljon meg mindenki az évfolyamunkból. Így közösen fizethetjük vissza az
adósságot. – A végére már fel kellett emelnie a hangját, mert mindenki
felhergelten pusmogott a teremben.
Kétségkívül jól hangzott a terv. Ha nem számítjuk azt a kihívást, hogy le
kell jutni a takarítógéphez, maga a javítás nem jelenthetett leküzdhetetlen
technikai kihívást. Semmi újdonságot nem kellett kitalálnunk. Az iskola
egész területén kifüggesztett, részletes tervrajzokon a halandólángot
generáló motoros takarítóberendezések is szerepeltek. A legjobb
furfangszakosok simán előállíthatják a cserealkatrészeket, a legjobb
szervizszakosok pedig könnyedén fel tudják őket szerelni.
Az egyre erősödő hangzavar azt sugallta, hogy mindenkit lázba hozott a
lehetőség. Ha tényleg be tudnánk indítani a tisztítótüzeket a
vizsgateremben, nem csak az idei végzősök járnának jól. Évekre
megtizedelné a malikat az iskolában, aztán újra végre lehetne hajtani a
műveletet a mi záróvizsgánk előtt, majd a másodéveseké előtt is.
Csakhogy sajnos a gép megközelítésének kihívása megoldhatatlannak
látszott. Először 1886-ban romlott el. Az első szerelőcsapatnak – az
enklávisták eredetileg úgy képzelték az iskola karbantartását, hogy felnőtt
varázslóknak fizetnek, akik időnként csak úgy besétálnak a vizsgakapun,
majd feljönnek, haha – örökre nyoma veszett, és nem is javítottak meg
semmit. A második, sokkal nagyobb csoportnak sikerült megjavítania a
berendezést, de csak ketten jutottak ki élve, és rémisztő történeteket
meséltek. Addigra a legidősebb bendőszájak beköltöztek a vizsgaterembe,
több száz más hajmeresztő rémséggel együtt – akiknek volt elég eszük
ahhoz, hogy rájöjjenek: ha átpasszírozzák magukat a kapun, csak le kell
feküdniük a padlóra, és várni a zsenge, fiatal varázslótanoncokból álló éves
rendszerességű lakomát. Aztán 1888-ban sem sikerült a takarítás. Mágikus
védőkörök óvták a gépet, de a malik valahogy átjutottak rajtuk. Gondolom,
egész évben nem volt más dolguk, csak ültek a berendezés körül, és
rongáltak.
Addigra az enklávék már olyan hévvel hibáztatták egymást, hogy Sir
Alfred személyesen vezetett egy nagy csapatot a masinához, amelyet
végérvényesen meg akart javítani. Akkortájt ő volt Manchester dominusa –
az iskola megépítésével nyerte el a címet –, és a közmegegyezés szerint ő
számított a legnagyobb élő varázslónak. Utoljára akkor látták, amikor
sikoltva elnyelte Türelem vagy Bátorság – a szemtanúk beszámolói
különböztek abban, hogy a kapunak melyik oldalán állt az érintett
bendőszáj – a fél csapatával együtt. Ennek a „végleges” javításnak is csak
három évig volt hatása.
A záróvizsga előtt álló diákok szülei tettek még néhány elkeseredett
kísérletet, ám ők is kivétel nélkül odavesztek, és a javítás is elmaradt.
Manchester káoszba süllyedt, miután odaveszett a dominusa és a
tanácstagjainak nagy része, és a világ többi enklávéja is őrjöngött. Sokan
megpendítették, hogy sorsára hagyják az iskolát, de akkor visszakerültek
volna az eredeti helyzetbe, vagyis minden második gyerekük meghalt
volna. Ennek tetejébe a londoni enklávé rendezett egy puccsféleséget,
átvette az irányítást a Solomancia fölött, és megduplázta a férőhelyek
számát – jóval kisebbek lettek a kollégiumi szobák –, hogy független
diákok is bekerülhessenek. Hasonló elvek vezérelték őket, mint a
végzősöket, akik most magukkal akarták vinni a mi évfolyamunkat is a
záróvizsgára.
Nagyszerűen bevált az ötlet. Szinte minden enklávista tanuló élve kerül
ki az intézményből – a túlélési arányuk általában nyolcvan százalék körül
mozog, ami jelentős javulás a negyven százalékhoz képest, amit otthon
tudtak volna produkálni. Annyi gyengébb és kevésbé védett varázsló vette
őket körül, még a vizsgateremben is, hogy a malik sem tudták az összes
árral szemben úszó lazacot összefogdosni. Ez a legnagyobb eredmény, amit
a hatalmas és zseniális varázslók egy évszázad vagy még hosszabb idő alatt
fel tudtak mutatni. Ez idő alatt pedig senki sem próbálta újra megjavítani a
tisztítógépet.
Persze a teremben ülő végzősök, akik izgatottan, boldogan, elégedetten,
sőt rajongva néztek a szenzációs Claritára, a terv szülőanyjára, egy
pillanatra sem aggályoskodtak azon, hogy Orion kénytelen lesz horogra
akasztani magát a kedvükért. Még maga Orion sem, akin világosan láttam:
készen áll rábólintani, miután kitisztult a feje a meglepetéstől.
Szándékos csikorgatással toltam hátra a székemet, és Oriont megelőzve
felálltam.
– Azért egy pillanatra felmerült benned, hogy szépen megkérd Oriont a
feladatra? – kérdeztem hangosan. Clarita és Orion szinte megrendülten
bámult rám. – Már bocs, de érdekelne, hogy a kérlek szó szerepelt-e ebben a
csodálatos ötletben, főleg mivel Lake a kulcsfigurája, és az alapötlet az,
hogy feláldozza magát mindnyájunkért. Hatszáz életet már megmentett,
szóval most már kötelessége a többit is? Tud valaki olyan esetről, hogy
jutalmat kapott volna a tettéért? – Mérgesen körbevillant a szemem a
teremben, és azok, akik óvatlanul belenéztek, mind remegve sütötték
szemüket a padlóra. – Tőlem sem kért soha semmit, holott már tizenegyszer
megmentett. De hogyne, ez csak természetes, menjen le a vizsgaterembe
egyedül, és javítsa meg a takarítógépet. Egyik kezével szerel, a másikkal
távol tartja a malikat, ugye? Nem furcsa ez? Különben is, hogyan képzelitek
ezt a manővert? Nem furfangszakos, és egyetlen szervizműszakot sem
csinált soha.
– Építünk neki egy gólemet… – kezdte Clarita.
– Aha, egy gólemet! – vágtam közbe megvetően. – Mert a korábban
próbálkozó hatalmasoknak ez eszébe sem jutott. Fogd be, és fordulj el, te
túlfejlett lemming! – förmedtem Orionra, aki ingerülten fújtatott, mert
tényleg szólni akart hozzám. – Senki sem élheti túl, ha egyedül lemegy oda,
még te sem, és egy gólem sem számít semmit, mert túl lassú a hordával
szemben. Ez nem hősiesség, hanem öngyilkosság. A halálod után sem
lennénk beljebb… legfeljebb a végzősök kerülnének egy kicsit jobb
pozícióba, azaz a többiek helyett is eldönthetnék, mi legyen a folytatás. –
Halk moraj hullámzott végig a helyiségen.
Clarita összepréselte a száját. Igen, erre a lehetőségre is gondolt, és
cseppet sem tetszett neki, hogy felhívom rá a figyelmet. – Akár igazad is
lehet – vallotta be. – Ha segítség kell neki, tegye az általa megmentett
tanulók nevét egy kalapba, húzzon ki közülük egy párat, és kísérjék el ők.
Akár te is vele mehetnél, ha már a tizenegyediknél tartasz!
– Egyedül is boldogulok – vágott közbe Orion szükségtelenül. – A
gólemhez sem engedem közel a malikat.
– Szétesik, mire a terem feléig jutsz. És képzeld, én is lemegyek – tettem
hozzá Clarita felé fordulva, aki nyilvánvalóan el akart rettenteni. – De nem
azért, hogy a fáradozásainkért cserébe felfaljanak, és sorsot sem fogunk
húzni. Ha egyáltalán működőképes a terv, a végzősöknek kell lemenniük,
méghozzá a legjobbaknak. Akkor van esélyünk megjavítani a gépet, ha
Orion lepattintja rólunk a malikat, és az iskola összes felhalmozott manája a
rendelkezésünkre áll.
Nem voltam biztos benne, hogy Clarita komolyan gondolja a javaslatot,
vagy csak szalmaszálak után kapdosott, amellyel legrosszabb esetben is
annyit elérhetett legalább, hogy megszabadulnak Oriontól. A remény
viszont hatásos likőr, főleg ha valaki más veszi meg nekünk. A berlini
enklávé néhány végzős tagja heves suttogásba kezdett, és amikor
elhallgattam, egyikük felállt az asztaluknál lévő padra, és hangosan
megszólalt angolul:
– A Berlin garantál egy helyet annak, aki lekíséri Oriont! – Átnézett
Edinburgh és Lisszabon szomszédos asztalaira. – Hajlandó más enklávé is
ilyen ígéretet tenni?
A kérdés körbeszáguldott a helyiségen, közben jó pár tucat nyelvre
lefordították. A végzős enklávisták összedugták a fejüket, majd a
válaszadással megbízott személyek egymás után álltak fel rábólintani. Ettől
drasztikusan átalakult az egyenlet. A legjobb tanulók mindig is azért
küzdöttek a Solomanciában, hogy ilyen üzleteket üthessenek nyélbe az
enklávistákkal: hogy segíthessenek nekik a malikkal szemben kifelé
menet, és cserébe otthont kapjanak tőlük a kapun kívül. A többségüknek
nem is járt garantált hely a fáradozásaiért. A három legjobbnak igen, de az
alattuk lévő csőcseléknek meg kellett elégednie a szövetségekkel és a
reménnyel, hacsak nem próbáltak meg egy kicsi enklávékban garantált
helyet szerezni, és ott is csak a tíz legjobb tanulót fogadták tárt karokkal.
Ezért taposták annyira egymást az évfolyamelső pozícióért.
Közben a szervizszakos diákok egészen más egyezségeket kötöttek: a
legjobbak tuti lakóhelyre számíthattak, de már rengeteget robotoltak eddig
is, és életük hátralévő részében is ez várt rájuk. Valójában nem is ők lettek
enklávisták, hanem a gyerekeik. Egy ilyen ajánlat azonban számukra
jelentett esélyt, holott az ilyesféle álmaikat a szervizszakosok már elsőben
feladták.
Bárki láthatta, mely végzősök fontolták meg a váratlan ajánlatot, és mely
enklávékat szemelték ki maguknak, elég volt figyelni, hogy melyik asztal
felé fordítják a fejüket. Rengetegen mozdultak meg. Clarita is összeszűkült
szemmel odasandított, de nem a New York-i asztal felé, ahol az egyik
végzős lány felállt bejelenteni, hogy csatlakoznak a kezdeményezéshez,
hanem egy szélső asztal irányába, ahol Todd ücsörgött az elsősökből álló
szánalmas kis kíséretével.

***

Mindenki részletesen kidolgozott tervekkel indul neki a suli utolsó hetének –

nálunk azt nevezik pokoli hétnek –, még azok is, akik nem végzősök. Ha
nem lett volna elég a záróvizsga, a sok dolgozat és projekt, no meg az
egyre izgatottabb malifikáriatömeg, ilyenkor kötötték a legtöbb alkut is. A
végzősök eladták az összes maradék ingóságukat, amelyeket nem akartak
felhasználni a vizsgateremben, a többiek pedig megszabadultak a
feleslegessé vált dolgaiktól, vagy azoktól, amelyeket helyettesíthettek egy
távozó végzős pompásabb holmijával. Akik megengedhették maguknak a
tárgyak és a mana halmozását az év végi kereskedéshez, őrülten próbáltak
hatalmas üzleteket nyélbe ütni; de a többiek is mérgezett egérként
rohangáltak, és kétségbeesetten próbáltak legalább egy kicsi csereberét
lebonyolítani.
 Reméltem, hogy ezúttal én is sikerrel járok. Egyrészt Aadhya javában
szervezte nekem az árverést, másrészt adtam egy kis higanyt egy
másodéves alkímiaszakosnak a félig megégett pokrócáért, mivel sikerült
szereznie még egyet egy végzőstől, aki cserébe egy három csepp
életerőelixírt tartalmazó kis fiolát adott neki. Lefejthettem és horgolhattam
belőle egy új pólót, amire égető szükségem volt, sőt közben manát is
gyűjthettem.
Lehet, hogy nevetséges volt ilyesmivel bíbelődni az évnek ebben a
szakaszában, még szokványos körülmények között is, hiszen bármely
órában újabb malifikáriahordák ugorhattak ránk, néha szó szerint, mint a
visítóvirágok, amelyek péntek reggel törtek ki a legközelebbi lánymosdó
kagylóiból. Csakhogy az év többi részében, ha ajánlanak is új pólót, hat
csemegeautomata-zsetonomba került volna, már ha sikerül egyáltalán
cserélnem, és nem pedig a fél takarómat kell felhasználnom és félig
betakarózva aludnom. Ilyen körülmények szülték a kínzó
ekkiniharapásokat, amelyek nyomai a szegény vagy inkább szerencsés
másodévesek bokáját ékesítették széles gyűrű alakban koszos, foszladozó
zoknijuk fölött, vagy rosszabb esetben a bénító skorpiómarásokat,
amelyeket elevenen felfalás követett. Ha az ember nem elég dörzsölt az év
végi csereberénél, életveszélyes vermet is áshat magának.
Persze tudtam, hogy én közben egy még életveszélyesebb vermet ások
magamnak, konkrétan a vizsgaterembe készülök leereszkedni. Öröm volt
az ürömben – vagyis bocs, fényes érme a trágyakupacban –, hogy egyetlen
vizsgát sem kellett végigülnöm. A műhelymunkával már végeztem, Liu
elvállalta a történelemdolgozatom megírását, Chloe összeszervezett egy
tucatnyi alkímiaszakos gyereket, hogy írják meg helyettem és Orion helyett
a végső laborbeszámolóinkat, sőt az egyébként mihaszna, felfuvalkodott
Magnus is megparancsolta néhány diáknak, hogy csinálják meg helyettünk a
matek- és nyelvi vizsgákat. A suli kegyetlen bosszút állt az el nem végzett
munkákért, de a csalás egyáltalán nem zavarta. Pénteken egyetlen órámra
sem mentem be, csak malifikáriatudományra, talán valami morbid
hangulattól hajtva, és sokáig bámultam a vizsgacsarnokról készült hatalmas
freskót. Megkönnyebbültem a felismeréstől, hogy ezúttal legalább a
bendőszájakhoz nem kell közel mennünk. A berendezés ugyanis pont a
kapukkal átellenes falnál helyezkedett el.
A nap hátralévő részét szervezkedéssel töltöttem.
– Elkészítem nektek a könyvládát, ígérem, amint túl leszünk ezen a
hajcihőn. Ti még ennél is sokkal fontosabbak vagytok – mondtam a
szútráknak, és bűnbánóan megsimogattam a borítójukat, mielőtt átadtam a
kötetet Aadhyának: ő vigyázott rá a távollétemben. – Csak megmentem a
tanulók életét, semmi különös. – Talán kicsit túloztam, de jobb félni, mint
megijedni. A könyv ezer évre kikerült a körforgásból, miközben rengeteg
enklávista könyvtáros és több száz független varázsló kutatta kétségbeesve
a benne szereplő igéket. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy
megszereztem, és miután ráéreztem a fáziskontrollige ízére, még erősebb
vágy fűtött, hogy a többit is lefordítsam. – Aadhya nagyon fog rád vigyázni,
ígérem.
– Úgy van – bólintott Aadhya, és két kézzel óvatosan átvette tőlem a
könyvet. – Az égvilágon semmi bajuk nem lesz a távollétedben. Közben
farigcsálom még egy kicsit a láda gerincrészét, gondoskodom róla, hogy
pont megfelelő méretre legyen csiszolva. – Látványos mozdulatokkal
összehajtogatott egy selyemszalagot, és a szútrák gerincére simította,
hozzászorítva a lila amarántfadarabot. Aztán a tarisznyába tette a kötetet,
amelyből az imént előhúztam, és a párnája alá dugta. Rátette a kezét, és úgy
folytatta, hogy nem is nézett rám. – Tudod, El, rengeteg végzős fog most
próbálkozni, mivel az enklávék garantált helyeket ajánlottak.
Nem is tudom, javaslat volt-e vagy kérés. Talán valahol a kettő között.
Már nem csak rólam volt szó, mert El szövetségben állt Aadhyával és
Liuval, a nevünk egy sorban szerepelt a legközelebbi mosdó melletti falon, a
lámpa alatt. Ez nem semmi. Épp ellenkezőleg, ez minden, számomra
legalábbis. Ha pedig nem jövök fel többé a vizsgateremből, a szövetségem
is eláshatja magát. Ezért Aadhyának joga volt nyomást gyakorolni rám, azt
sugallani, hogy szerinte nem kéne vállalnom a kockázatot, hiszen őket is
érinti.
De nem szórakozásból készültem leruccanni az alagsorba. Mindenkinek
az élete a berendezés megjavításától függött, és mivel a szövetségeseim
voltak, bizonyos szintig muszáj volt támogatniuk engem. Talán el is kellett
volna kísérniük. A záróvizsga napján legfeljebb tizenöt percünk van
onnantól, hogy belépünk a csarnokba, odáig, hogy kilépünk a kapun. Nem
léphetünk közösségre valakivel, aki nem hajlandó balra fordulni, amikor a
társai azt kiáltják: – Balra! – Bármit is mondott Aadhya, valószínűleg arra
akart rávenni, hogy kérjem meg őt és Liut, tartsanak velem.
Az ágyon ülve átkulcsoltam a karjaimmal a térdemet. Jó lett volna egy
ürügy, amellyel kihúzhatom magam a kutyaszorítóból. Egy gyerekesen
nyüszítő kis részem a lelkem mélyén legszívesebben számonkérte volna
Aadhyán az ajánlat másik felét. Persze hogy jó lett volna őt és Liut a hátam
mögött tudni az ismeretlen végzősök helyett, akiknek kiváló stratégiai
kifogásaik voltak arra, hogy hátrahagyjanak, ha valami félresikerül.
Ugyanakkor nem akartam őket is kitenni ennek a veszélynek. Szinte biztos
voltam benne, hogy nem térek vissza, ahogy a többi bátor vállalkozó sem. Tíz
vagy tizenöt tanuló fejest ugrik a vizsgaterembe segítség nélkül, hogy
megjavítsa a berendezést? Legfeljebb egy a százhoz az esélyünk. Talán
mégis inkább Walesben kellett volna maradnom.
Végül így szóltam Aadhyához:
– Nem hagyhatom, hogy Orion egyedül merüljön le a végzős évfolyam
legvérszomjasabb pirájái közé. Valakinek fedeznie kell. Különben hagynák,
hogy megmentse az életüket, aztán levágják a lendítőről, és ott hagyják,
hogy kénytelen legyen velük együtt végigcsinálni a záróvizsgát. Ő pedig a
malikon kívül semmi másra nem fog tudni odafigyelni.
El tudtam képzelni róluk, hogy bepróbálkoznak ilyesmivel, de azért
nem aggódtam halálra magam. Ha sikerül megjavítanunk a gépet, a
végzősök valószínűleg babérkoszorúval koronázzák meg Oriont.
Mindnyájan egy megtisztított teremből, garantált enklávés helyekkel
fognak lediplomázni. Ugyanakkor elég hihető volt ahhoz, hogy ürügyként
hivatkozzak rá, amiért egyedül, őt és Liut hátrahagyva megyek.
Muszáj volt lemennem. Orion elvállalta, ez ellen nem tehettem semmit.
A hülyéje még gólem nélkül is lement volna. Amint azt Clarita is olyan
szívélyesen kifejtette, nem tehettem mást, mint hogy vele megyek, és
biztosítom neki a lehetőséget a küzdelemre.
Mert most már volt esélye, elvégre egy tucat végzőssel készült
leereszkedni, ráadásul a legjobbakkal, akik tényleg el tudták végezni a
javítást. Ezt pedig én csak azzal tehettem számára lehetővé, hogy
odavetettem magam koncnak.
Nem mintha én lettem volna a suli bámulatos hőse. Persze, azt
feltételezték, hogy járok Orionnal, de azt senki sem hitte, hogy belezúgtam.
Biztosak voltak benne, hogy csak kihasználom, mert olyan elvetemült fajta
vagyok. Mindig a legrosszabbat, sosem a legjobbat várták tőlem. Amikor
jelentkeztem a javítóbrigádba, azzal azt sugalltam, hogy igazából mégsem
olyan rohadt nagy őrültség az egész. Azt hihették, hogy patikamérlegre
tettem az eshetőségeket, és hideg fejjel hoztam döntést, miután rájöttem,
hogy így járhatok legjobban lúzerként, elvégre Orion nélkül semmi
kilátásom nem lenne bekerülni egy enklávéba.
Mindnyájan az életünkkel játszottunk a suliban, ez volt a kérlelhetetlen
realitás. Legfeljebb azzal trükközhettünk, hogy kiszúrjuk az alkalmakat,
amikor érdemes kockáztatni. Állandóan jelekre és információkra éhesen
kémleltük egymást. Szerinted ez a legjobb asztal, amit választhatunk?
Szerinted arra az órára üljek be? Mindenki lecsapott az összes
megszerezhető előnyre. Amikor kijelentettem, hogy lemegyek, az azt
jelentette, hogy legalább egy józannak mondható diák úgy vélte, hogy van
egy hangyányi esélye kijutni, aztán az enklávék megédesítették az egészet
az ajánlatukkal. Azért lett végül több jelentkező, mint hely, mert én
lenyomtam a mérleg egyik serpenyőjét.
Ha visszavonom az ajánlatomat, ki tudja, hány végzős gondolta volna
meg magát? Esetleg felmerült volna bennük, hogy titokban kettős játszmát
űzök: talán csak meg akartam szabadulni egy tucatnyi élvonalbeli
végzőstől, a többieket pedig elég hosszú időre visszarettenthettem attól,
hogy szétszedjék az iskola épületét, vagy az én évfolyamomat is magukkal
cibálják a záróvizsgára. Jobban belegondolva nem is lett volna rossz
megoldás, és a csapatba jelentkező zsenikben is felmerülhetett, ezért fél
szemmel engem lestek, hátha az utolsó pillanatban kivonom magam a
műveletből.
Clarita is jelentkezett, akárcsak David Pires, a még mindig neheztelő
második évfolyamelső, szerencsétlenebb kifejezéssel „a lecsúszott”, akit én
hajlamos voltam pont így szólítani. Ő is inkantátor volt, de soha nem
rejtegette csodálatos képességeit, sőt kérkedett is velük azoknak, akik
legalább fél percre szóba álltak vele. Az összes érdemjegyét trófeaként
lobogtatta, mintha már a zsebében lenne az évfolyamelső cím. Engem már
elsőben kiokosított, amikor véletlenül ledöntöttem a nagy műgonddal
felállított könyvoszlopát az olvasóteremben. Üvöltve kérdezte, hogy
tudom-e, ki ő – persze nem tudtam, de később sem nagyon érdekelt.
Gyanítottam, hogy csak azért csatlakozott az expedícióhoz, mert
elégedetlen volt a garantált helyével a sydney-i enklávéban, és további
lehetőségek közül akart válogatni. Amúgy is izmos egó kell ahhoz, hogy
valaki az évfolyamelső pozícióhoz közelítsen, de az övét még szteroidokkal
is felturbózták.
Az első önkéntesek jelentkezését követően a berlini fiú összegereblyézett
néhány végzős enklávistát a nagyobb helyekről, az egyértelműen
legnagyobb hatalmúak közül, és a könyvtárba hívta őket – ahol Orionra
tekintettel engem is megtűrtek. Átbeszéltük a helyzetet Claritával, Daviddel
és a harmadik kézenfekvő jelölttel, Vu Vennel. Ő összesítettben csak a
tizenötödik helyet foglalta el a végzős évfolyamban, és sokkal többet kellett
miatta fordítani a megbeszélés alatt, mert ő volt az egyetlen, aki egyáltalán
nem beszélt angolul. Azzal védekezett, hogy mandarin az anyanyelve, így
felvehette a sanghajit – az igazi anyanyelvét – nyelvi követelményként, és
gyakorlatilag semmit sem kellett csinálnia abból a tárgyból. Így is alig
görbültek a jegyei a műhelymunkán és a matekon kívül.
Ha figyelembe vesszük, hogy a legjobb húsz tanuló mindegyike szinte
kitűnő volt mindenből, és rengeteg pluszfeladat vállalásával vívta ki a
rangját, elképzelhetjük, milyen jegyeket szerzett Vu Ven a furfangos
műhelymunkáival. Már garantált helye volt a bangkoki enklávéban, ám
amint a Sanghaj posztot ajánlott, azonnal jelentkezett a gépjavításra.
Nem sok beleszólásom volt a tervezésbe, csak bosszantottam a végzős
enklávistákat, amikor azt hajtogattam, hogy a záróvizsga reggeléig nem
vághatunk bele a vállalkozásba.
– Ne röhögtesd ki magad! – szólt rám ridegen a dzsajpuri enklávé egyik
tagja. – Csak a reggeli csengő után hagyhatjuk el a szobánkat, és onnantól
csak két óra van hátra a záróvizsgáig. Annál több időre van szükségünk. Mi
van, ha valami félresikerül?
 – Akkor mindnyájan ott döglünk meg, és a többieknek a suliban a
szokásosnál nehezebb dolguk lesz pár évig, amíg helyre nem billen az
egyensúly. Kussolj, Lake! – tettem hozzá Orionnak, aki szólásra nyitotta a
száját, hogy mondjon valami hülyeséget, például hogy ő már akár aznap
este készen áll lemenni. – Sajnálom, de semmilyen agyafúrt gyilkosságot
nem tartalékolhattok a kudarcunk esetére.
Akár egymás torkának is ugorhattunk volna, csakhogy Clarita, David és
Ven ezúttal nem az enklávisták oldalán álltak, mivel ők semmilyen B-tervből
nem profitálhattak volna. Ven még azt is meglebegtette, hogy annál jobb,
minél több időnk van az alkatrészeket megépíteni és a beüzemelést
gyakorolni.
Ettől eltekintve a terv tisztán körvonalazódott. Kellett egy
furfangosokból és szervizesekből álló csapat, akik megépítik az
alkatrészeket és elvégzik a javítást, és pár inkantátor, akik munkavégzés
közben védelmezik őket. Orion harci megbízást kapott: minél többször ki
kellett ugrania a védőpajzsból és elég malit kinyúvasztania ahhoz, hogy
elég ideig fenn maradhasson a pajzs a javításhoz. Az alkimistáknak nem
kedvezett a szerencse, már ha egyáltalán lehetett annak nevezni. A
berendezésnek nagyjából egy liter közönséges iskolai kenőanyagra volt
szüksége, amelyet a szervizszakosok is meg tudtak főzni a hatalmas
üstjeikben.
– Van egy használható védővarázslatom – mondta Clarita fanyarul, amit
meg is értettem, miután elővette és vonakodva megmutatta nekem és
Davidnek: a saját kezével írta le, és soha hasonlót sem láttam. Rengeteg
védővarázs létezik, amelyeket körben állva fel lehet erősíteni, de
mindegyik átfolyik egy főidézőn, és ha az a személy elesik, az egész pajzs
megy a levesbe. Clarita eleve úgy tervezte a védőigéjét, hogy több ember
idézze meg, és egy egész csoportot óvjon. Angolból és spanyolból szőtte, és
szinte egy dalhoz vagy színdarabhoz hasonlított: minden idézőnek más és
más szerep jutott. Egyes sorokat és versszakokat egyedül vagy közösen is el
lehetett mondani, láncolatba fűzve, így időnként egyszerre szusszanhattunk.
Sőt, nem is kellett mindent szó szerint mondani, hanem improvizálhattunk,
csak az alapvető ritmust és jelentést kellett megtartanunk, ami nem kis
előnyt biztosít harci helyzetekben, amikor az ember hirtelenjében nem
tudja, melyik jelzőt kéne használnia.
Biztosan összefacsarodott a szíve, hogy ezt az értékes igét csak úgy oda
kellett adnia. Olyan erős varázslat volt, hogy minimum egy szövetséget
szerezhetett volna magának vele, de még akár többet is. A saját
védővarázslatom első osztályú volt, de csak egyszemélyes. Ráadásul szinte
közkincsnek számított, mivel anya találta ki, és ő ingyen osztogatta az igéit
mindenkinek, aki csak kérte. Van egy varázsló, aki évente néhány
alkalommal ellátogat a kommunánkba, átveszi és kiküldi a másolatokat a
feliratkozóinak. Ő persze nem ingyen teszi. Sokat kiabáltam anyával
emiatt, de szerinte az a varázsló szolgáltatást nyújt, és ha azért kért valamit,
akkor az az ő dolga.
– Négy inkantátor elég lesz? – kérdezte David, és hunyorogva nézett fel a
lap aljáról, mielőtt én a negyedéig eljutottam volna.
– Öt kell – helyesbített Clarita, és nem túl kedvesen nézett rám. Ha még
egy embert be kellett vonni, akkor csökkent a hatékonyság, hiszen minél
nagyobb területet kellett védeni, annál több manára volt szükség, és annál
nehezebben tarthatta távol Orion a pajzsnak csapódó malikat. De lakatot
tettem a számra – nem akartam a zsenialitásommal kérkedni.
A soron következő, ötödik inkantátor már garantált hellyel rendelkezett
Sacramentóban, és mivel nem volt olyan ütődött, mint Pires, nem is
jelentkezett önként. A hetedik viszont Maya Wulandari volt, a kanadai
nyelvszakos lány, aki angolt és spanyolt is tanult, de nem kapta meg a hőn
áhított felajánlást Torontóba. A torontói az a ritka típusú enklávé volt,
amely roppant civilizált módon megengedte az újoncoknak, hogy a
családjukat is magukkal vigyék, ami Maya esetében azt jelentette, hogy az
öccse és a húga már enklávistaként került volna be az iskolába.
Az ilyen enklávék viszont kegyetlenül válogattak. Ha Maya a legjobb
három között végzett volna, garantált helyet kap a torontói enklávistáktól,
de a legjobb tíz között legfeljebb egy szövetségre számíthatott, esetleg
alapos megfontolásra. Máshol könnyebben tudott volna garantált helyet
szerezni, de inkább vállalta azt a rizikót, hogy végzés után megpróbálja
meggyőzni az enklávé tanácsát, mennyire jól járnak, ha befogadják őt a
családjával együtt. Aztán emelte a tétet: nyíltan kért egy helyet a
torontóiaktól. Rábólintottak, hogy ha nem is tér vissza a kiruccanásról,
amelyet már hivatalosan is – felettébb drámai módon – küldetésnek
neveztünk, akkor is az övének tekintik a helyet, és a családja később
elfoglalhatja.
A sorban következő inkantátor, aki önként jelentkezett és egyaránt
beszélt spanyolul és angolul, Angel Torres volt, a szerencsés tizenhármas
számmal: ő sem teljesített elég jól ahhoz, hogy bárhol garantált helyet
kapjon, hiába küzdött foggal-körömmel három évig minden egyes jegyért,
hiába gürcölt igáslóként, hiába aludt öt órákat éjjelenként, hiába teljesített tíz
plusz igét hetente, és hiába vállalt extra kreditet hozó projekteket minden
tantárgyból.
Így állt össze az ötfős csapat. Ven átfutotta az önkéntesek listáját, és
kiválasztott öt furfangost és tíz szervizszakost, a plakátos helyezésekkel
nem törődve. A végzős enklávisták lazaságot színlelve sandítottak át a
válla fölött, és igazából nagyon is figyelték, kiknek a nevét ugorja át, és
kiket húz alá gondolkodás nélkül. Nehéz volt megbízható véleményhez jutni
a legkiválóbb furfangosokról és szervizesekről, ezért minden hasonló
információ nagyon értékes volt, nem is annyira az iskolán belül, inkább az
új tagokat toborzó enklávék körében. Ven nyilván a mandarinul beszélőkre
koncentrált, akiket nem igazán ismertem, csak Csen Jangot, a kétnyelvű
szervizszakost, aki Liu példáját követte: angolul hallgatta a matekot, az
írástechnikát és a történelmet, hogy elkerülje a nyelvórákat, és több ideje
maradjon a műhelymunkára.
A többi tanuló a szokásos pánikolós, őrült hangulatban töltötte a pokoli
hetet, főleg mivel a feladataikon felül közös manatartalékot kellett építeniük
a küldetéshez, naponta háromszor, minden étkezés után. Az összes nagyobb
enklávénak volt az intézményben egy jókora manatartaléka, amelyet több
generáció töltögetett, és az enklávisták gazdálkodhattak belőlük: valamelyik
felső szinten lévő tanteremben vagy a könyvtárban őrizték őket, és a
pontos helyét csak a végzős enklávisták ismerték. Tíz nagy enklávé adott
erőelosztót a csoportunknak – Chloe ugyanazt a New York-it adta vissza
nekem –, és cserébe mindnyájan töltöttünk manát az akkumulátorjaikba. Az
étkezőben olyan szorgalmasan fekvőtámaszoztak a tanulók, mintha katonai
gyakorlatot tartanának és éppen valami büntetést kéne végrehajtaniuk.
 A csapatunk a műhelyben töltötte az egész hetet, de nálunk sem volt
kisebb a pánik és az őrület. Természetesen a furfangosoknak jutott a
legnehezebb feladat: a munkájuk zömét előre el kellett végezniük, ezért mi
szállítottuk nekik az ételeket és a nyersanyagokat, és megvédtük őket az
ellenünk irányuló napi öt malitámadástól, ami gyakorlásnak sem volt
utolsó. Clarita ellenségessége is enyhült velem szemben, miután egy szerdai
gyakorlóórán bevetettük a védőigéjét. Kissé későinek tűnt az időpont,
mivel a záróvizsga vasárnapra esett, de lehetetlen volt annál gyorsabban
haladni. Csapatban varázsolni nem olyan, mint oktatóval jógázni, aki végig
biztat, és hagy minket a saját tempónkban haladni. Inkább olyan, mint
négy, szinte ismeretlen emberrel együtt megtanulni egy tánckoreográfiát
egy goromba rendező utasításai szerint, aki azonnal ránk ordít, ha csak az
egyik lábujjunk rossz irányban áll.
Éppen önelégülten végigmértük egymást, amikor hirtelen szétrobbant a
fejünk fölött a nagy szellőzőakna, és egy fa méretű sziszemüle csapott le
ránk tekeregve: szó szerint teljesen körbecsavart minket lüktető, kígyószerű
végtagjaival, és megpróbálta széttépni a kört, de látványos kudarcot vallott.
Bevallom, felsikítottam, ami elég megalázó volt, mert a többiek egy
másodpercre sem álltak le. Az utóbbi hat hónapban folyamatosan
akadályfutásokat végeztek a tornateremben, ezért ha valaki álmukban
meglepte volna őket, és szétcsapott volna egy lufit a fejük mellett, még
azelőtt megölték volna, hogy kinyitják a szemüket.
David Pires csak ennyit mondott:
– Megvan! – Azzal kilépett az igéből, és hagyta a többieknek, hogy
megtartsák a pajzsot. Nagy levegővétellel készült elszavalni lehengerlő
sorait, ám mielőtt még belekezdhetett volna, Orion már szét is hasította a
sziszemülét, mintha csak egy színpadi függönyt húzna el, majd rólunk is
lehántotta a csoffadt maradványokat.
Amikor pénteken újra felállítottuk a védőfalat, már majdnem olyan
erősnek éreztük a védelmét, mint az iskola védőigéit, amikor a lépcsőház
alját tataroztunk. Éppen bőszen gratuláltunk egymásnak, amikor a
javítóbrigád hangos visítozásba kezdett mögöttünk, ugrándoztak és
ölelgették egymást, és miután kábé öt percig ordítva követeltük, hogy
avassanak be minket is, Jang és a másik angolul beszélő – a texasi Ellen
Cheng – elmesélte, hogy Ven rájött, hogyan választhatja szét a berendezést
három összecsukható darabra. Ez azt jelentette, hogy ott helyben
felépíthették, és öt perc alatt beállíthatták a helyére.
Egyszeriben a csoport összes végzős tagja rájött, hogy mégis elég jó
esélyünk van élve megúszni a kalandot, és ez esetben bámulatos hősökként
kerülünk ki a Solomanciából, sőt akármelyik enklávéban szívesen látnak,
ahová csak vágyunk. A záróvizsga napján már eszelősen versengtek
egymással a szervizszakosok, hogy ki tudja leggyorsabban végrehajtani a
feladatot: végül úgy döntöttek, csak négyen mennek le, hogy a védőpajzs
szorosabb maradhasson – ketten dolgozni, ketten pedig erősítésként, ha a
többiek esetleg nem tudnák távol tartani a malikat. Ven, Ellen és Kaito
Nakamura pedig azért kísértek minket, hogy beavatkozzanak, ha váratlanul
újabb alkatrészre lenne szükség.
Nagyon is jól jött a pozitív fordulat, mert máskülönben szinte biztos,
hogy legalább a csapat fele megfutamodott volna a sarkalatos pontnál –
vagyis a leereszkedésnél.
Az iskola felépítésének pont az volt a lényege, hogy az általunk lakott
rész teljesen el legyen szigetelve a kapuk területétől. Ha könnyű lett volna
lejutni, akkor könnyű lett volna feljutni is. A szervizakna, amelyet a
lépcsőház külső oldalán láttunk, és amely tele volt argonetekkel, egyáltalán
nem szerepelt a tervrajzokon. A szervizszakos végzősök sem tudták
elképzelni, hova vezet, vagy hogy mi biztonsággal átjuthatunk-e a
pajzsokon, amelyeket a malik ellen elhelyeztek benne. Csak feltételezték,
hogy nem esne bántódásunk, mert eredetileg valószínűleg azoknak a
hivatásos szerelőknek építették, akik elvileg bejöttek volna kijavítani a
dolgokat, de egyetlen kézikönyvükben, még a legrégebbiekben sem találtak
róla egy sort sem.
Végül is logikus: ha mindenki megfeledkezett róla, és már senkinek sem
jutott eszébe, akkor többnyire meg is semmisült, és legalább annyival
kevesebb érzékeny pontja maradt az épületnek. Feltehetőleg a
vizsgateremben várakozó malik hozták vissza a létezésbe az elkeseredett,
kollektív éhségükkel, amely folyton a tanulók felkutatására sarkallta őket.
Mi pedig most csak azon az egy úton juthattunk le hozzájuk: a sötétben
ereszkedve az ismeretlen felé.
 Amikor a záróvizsga napján megszólalt a reggeli csengő, Orion eljött
értem, és együtt mentünk le a végzősök szintjére, amelynek
lépcsőfordulójában találkoztunk a többiekkel. Ven mindenkinek adott egy
övhorgonyt a lendítőigéhez, amely remélhetőleg élve kiránt minket a
mélyből, a horgonyos végét pedig Todd régi szobájának lefolyójához
erősítették, pont a lépcsővel szemben. Tizenhárman meneteltünk le a
lépcsőház aljába, és a szervizes csapat vezetője, Vinh Tran egy kaparókéssel
óvatosan és egyenletesen szervizajtót hasított a gyönyörű új acélfalamból.
Eleinte úgy nézett ki, mint egy fém csapóajtót ábrázoló nagy, lapos plakát,
de ahogy ide-oda simogatta és közben valami inkantációt mormogott az
orra alatt, egyre inkább a fal részének látszott. Kivett a zsebéből egy vastag
rézkilincset, bedugta az ajtó egyik végében lévő kicsi, kerek, fekete lyukba,
és egyetlen gyors mozdulattal felnyitotta, egyúttal védekezésre emelt kézzel
hátrébb is ugrott.
Nem volt szükség pajzsra, mert nem ugrott ki semmi. Orion odament a
csapóajtóhoz, egy lámpával a fején belenézett – miközben mi elborzadva
néztük –, és végül hátraszólt:
– Tiszta a levegő. – Visszahúzta a fejét, majd lábbal előre bemászott.
Bár a rettenthetetlen hős előrement, senki sem sietett másodikként
utánaugorni. Váltottunk egymással pár lapos pillantást, aztán egyre több
tekintet szegeződött rám. Nem vártam meg a bökdösést, inkább sietve
megszólaltam:
– Nos? Haladjunk, mielőtt Lake túl messzire jut! – Úgy tettem, mintha
teljesen blazírtan merülnék alá egy hosszú, förtelmesen tátongó
várbörtönbe.
Mindnyájan tudtuk, hogy az iskola hatalmas, reggeltől estig
császkálhattunk volna benne. De miközben az étkező felé mentünk, nem
ugyanazt éreztük, mint amikor egy végtelen létrán ereszkedtünk lefelé egy
keskeny aknában, amelyben a hátunk érintette a falat, és a könyökünk is
minduntalan megakadt. Bár egy ember sokkal kisebb egy argonetnél, a jelek
szerint az eltelt napokban jócskán összezsugorodott a járat, remélhetőleg
azért, hogy megint felszívódjon. Fullasztó hőség volt odabent, és a falak a
fogaskerekek forgásának ütemében vibráltak körülöttünk. A túloldalon hol
halkabban, hol hangosabban csobogott a folyadék a csövekben, de soha
nem vált olyan egyenletessé, hogy fehér zajjá szelídüljön. Csak az Orion
kezéből kiszűrődő fény biztosított némi világosságot.
Most nem jelentkezett a hangos cuppogás, amelyet a fal megjavítása után
hallottunk. Miután megtettem a létrán lefelé az első, saccra párezer
kilométert, megálltam, és nekidőltem a falnak, hogy vegyek néhány nagy
levegőt és pihentessem a karomat. Alig pár másodperces zihálás után
megütötte a fülemet egy egészen tompa hang. Pont a nyakam
magasságában a fal egy apró, alig egy centi magas eleme elkezdett
félrecsúszni.
Nem vagyok hülye, nem csücsültem ott várakozva. Sietve
továbbmásztam lefelé, mire a fal ismét bezárult, ezért nem is láttam, mi
akart kijönni azon a helyen, de biztos voltam benne, hogy az akna
tisztántartására kifejlesztett furfangtárggyal van összefüggésben. Sejtésem
szerint bonyolultabb lehetett egy suhanó pengénél: elég okos volt ahhoz,
hogy kiszúrja a behatoló legérzékenyebb pontját, ami nem kis teljesítmény,
ráadásul meg tudta különböztetni az embereket a maliktól, ezért
továbbengedett minket. Igyekeztem nem a szívemre venni, hogy velem
kapcsolatban kétségei támadtak.
Többet nem álltam meg. Újabb évszázadnyi mászás után hirtelen fény
áradt szét a lábam alatt, belőlem pedig a megkönnyebbülés halk, de
robbanásszerű sóhaja szakadt fel. Orion kijutott a túloldalon, és mivel
nem támadt azonnal üvöltés és csikorgás, feltételeztem, hogy aránylag
biztonságban van. A fejem fölül is hasonló sóhajok érkeztek.
Egy keskeny helyiségbe lyukadtunk ki, amelynek falait és padlóját
csaknem egy centi vastag koromréteg fedte, és egy nem is olyan régi tűzből
maradt füst szaga töltötte be. Erősen gyanítottam, hogy azoknak a
bizakodó maliknak a maradványai között álltunk, amelyek az argonet
mögött összegyűltek, miközben az aknában újra életre kelt a furfangtárgy.
Minden más helynél jobban gyűlöltem ezt az iskolát, részben azért, mert
időnként emlékeztetett minket arra, micsoda lángészek építették, akik a
gyerekeik életét akarták megmenteni, és mérhetetlenül szerencsések
vagyunk, hogy az ő művük minket is megvéd. Még akkor is, ha újabb
hasznos fogaskerékként nyertünk felvételt.
 Mert én is az voltam, ahogy a csapat többi tagja is: mi voltunk a
negyedik javítóbrigád, akiket az enklávisták leküldtek a vizsgaterembe,
hogy mentsék meg az utódjaikat. Csak a mi hősünk nem volt fogaskerék, az
a csodalény, aki közben vadász üzemmódra váltott, és csillogó szemmel,
kiélesedett tekintettel fürkészte a falakat. Az egyik kezében tartott kicsi
boszorkányfény visszaverődött ezüstös hajáról és savószínű bőréről,
amelyen egyre több lett a fekete folt, ahogy tapogatózott, és valószínűleg
egy csapóajtót keresett a vastag koromrétegben. Bár fogalmam sem volt,
miből gondolja, hogy van csapóajtó: inkább azok hoztak magukkal
csapóajtót, akiket leküldtek ide, mert egy maradandó átjáró bődületes
gyenge pontot jelentett volna. Leginkább azt érte volna el vele, hogy fémes
döngéssel jelzi a maliknak az érkezésünket. Nem mintha megakasztotta
volna az ilyesmi: annyira elszántan kereste a továbbvezető utat, hogy
amikor megböktem a vállát, szórakozottan ellökte a kezem. Ezért a fülét is
megpöcköltem, amivel végre magamra vontam a figyelmét, és amikor rám
nézett, mérgesen visszabámultam rá, majd felmutattam az aknába,
amelyben a többiek még mindig ereszkedtek lefelé, mire végre magába
szállt és leállt, hogy velem együtt bevárja őket.
Különös alakú helyiség volt: hosszú és keskeny, enyhén íves. Kisvártatva
ráébredtem, hogy az iskola régi külső falának a belső terébe juthattunk. A
szervizelésre alkalmas átjárók egy része, amelyet az évek során felfedeztem,
ilyen köztes terekben bújt meg, és nem szerepelt a tervrajzokon. Sejtettem,
hogy a szervizszakos diákok ugyanúgy számontartották őket, ahogy én a
könyvtári köteteket.
Következőként Vinh érkezett meg az aknából. Azonnal a belső falhoz
sétált a kis ezüst tölcsérjével, amelyet itt-ott a fémfalakra helyezett,
nagyjából a magasságuk felénél, és hallgatózott. Mire a többiek is leértek,
talált egy ígéretes pontot. Letörölte róla a kormot, majd elővett egy rongyot
és egy kis csöpögtető fiolát. Három csepp folyadékot engedett a rongyra, és
amikor kis körökben megtörölte a falat, fényleni kezdett a fémfelület, aztán
homályosan áttetsző, egyirányú üveggé változott, és egymás után
leguggolva mindnyájan átnézhettünk a szomszéd terembe, hogy lássuk, mi
vár ránk.
 Gyerekkoromban rendszeresen elrángattak rögbimeccsekre. A
legtöbben nem is tartják igazi walesinek azt az embert, aki nem mutat
szenvedélyes érdeklődést a rögbi iránt, ezért én nyilván agresszíven
tiltakoztam, de anya időnként kapott ingyenjegyet, és ragaszkodott hozzá,
hogy az élmény kedvéért vele tartsak. Egyszer még a cardiffi nemzeti
stadionba is eljutottunk, a világ egyik legnagyobb stadionjába, ahol
hetvenezer ember ordította együtt, hogy „Gwlad! Gwlad!” Körülbelül
akkorának láttam a szomszéd helyiséget, csakhogy most a pályára
készültünk kirohanni, a tömeg pedig arra várt, hogy felfalhasson minket.
Az iskola forgó tengelyének hatalmas központi oszlopa egészen kicsinek
tűnt, ahol átfúrta a csarnokot. A zsíros-feketére színeződött fémalap félig-
meddig kilátszott az egykor csilivili márványburkolat alól, amelyet
különféle malik és varázslatok szaggattak szét. Vékony bronzoszlopok
futottak fel a falak tetejére, küllőkké változtak, és létrehozták a biciklikerékre
emlékeztető mennyezetet. Az oszlopok között is sok helyen lemorzsolódott
a márványréteg, kilátszott a fém, a plafon közepén tátongó gigantikus lyuk
pedig komoly szerkezeti kárról árulkodott. A legtöbb helyen ragacsos, fénylő
hálók is szövődtek a bronzoszlopok és a központi oszlop között,
mindenféle magasságban, mintha egy bonyolultan kidolgozott drapéria
hullott volna le róla. Biztosan a szirénpókok is ott bujkáltak valahol ugrásra
készen.
De szerencsénk volt: a malik már lemondtak róla, hogy felmásszanak az
aknán. Inkább minél jobb pozícióba igyekeztek helyezkedni, közel
férkőztek a csarnok elcsúsztatható falaihoz, amelyek a végzős szint
lesüllyedése után nyílnak majd ki. A szűkösebb kamra után már szabad volt
az út, és Vinh némán felhívta a figyelmünket két hatalmas, páncélozott
hengeralakzatra a falnál, amelyekből csövek és kábelek jöttek ki, középen
pedig két nagy üvegelem kötötte össze őket. Az volt a végcélunk. A
berendezéshez viszonylag tiszta volt az út.
Észszerű módon a terem legkevésbé forgalmas részére, a kapuval
szemközti falra helyezték el. A hivatalos záróvizsga-kézikönyv mindenkit
óva intett attól, hogy oda húzódjon vissza, akár annyi időre, hogy elmondjon
egy komplexebb varázslatot. Fölöttébb vonzónak és biztonságosnak tűnhetett,
de onnan nem véletlenül maradtak távol a malik is: mindig rossz ötlet
eltávolodni a menekülő diákok nyájától. Annak persze nem jelentett gondot,
aki sarki fényt tudott idézni, amivel mindenkit a helyére fagyaszthatott,
hiszen mire kiolvadtak, kisurrant a kapun. De aki erre képes volt, az más,
hét percnél rövidebb varázslatot is bevethetett, és akkor biztosan nem
szakították félbe. Az általános szabály szerint, ha valaki elcsatangol a
nyájtól, azt elkapják desszertnek, amikor végül mégis futni kezd a kapu
felé, hiszen a nyáj közben kijutott, így az elkóboroltakra irányulhat a
teremben portyázók osztatlan figyelme.
Mi is erre számíthattunk, és mondhatom, felemelő érzés volt. A malik
nem voltak közvetlenül az utunkban, de még mindig rengetegen
nyüzsögtek, kaparva, markolászva másztak minél magasabbra a kupacban,
és az éhségtől a maradék óvatosságukat is levetkőzték. Borzalmas látványt
nyújtott a tekergő massza, mint amikor az ember az erdőt járva borztetemre
bukkan, amelyet telhetetlen dögevő hangyák, bogarak, patkányok és
madarak lepnek el. A Seattle-ből érkezett Victoriának igaza volt, amikor
amiatt aggódott, hogy mozogniuk sem kell majd. Ha a végzősöket
beledobják abba a tébolyult masszába, a malik minden oldalról rájuk
rontanak, és pillanatok alatt széttépik őket. Nem csoda, hogy olyan fancsali
volt az arcuk, amikor sorban egymás után kilestek a kémlelőn.
Ez legalább nyilvánvalóvá tette, hogy végre kell hajtanunk a tervet.
Nem egyeztettünk. Felsorakoztunk Orion mögött, Vinh újabb átjárót
nyitott, és gondosan a lendítőige végéhez erősítette, hogy amint visszaránt
minket a horgony, bezáródjon és eltűnjön mögöttünk.
A vizsgaterembe való belépésről nem sokat tudok mesélni. Nem volt
annyira rossz, mint egy bendőszájjal találkozni? Amúgy is olyan őrültségre
vállalkoztunk, hogy a malik eleinte nem is reagáltak ránk. A falaknál
tolakodókat túlzottan lefoglalta a marakodás, a többi meg nyegle
opportunista volt, akik védekezőn húzták meg magukat a sarkokban, amíg
a szerencse arra nem sodort egy falatot. Az igazi szörnyek némán
gunnyasztottak: Türelem és Bátorság a kapu két oldalán motyogott
magában, értelmetlen kis dalocskák foszlányait, mint bóbiskoló babák,
szemeik majdnem lecsukódtak, nyúlványaik léhán matattak, de nem értek el
semmit, mert mindenki távol tartotta magát tőlük.
 Eredetileg úgy terveztük, hogy odarohanunk a berendezéshez, Orion
lepattintja rólunk a malikat, és amikor odaérünk, felállítjuk a védővarázst.
Látván viszont, hogy semmi sem ugrik azonnal ránk, Clarita egyszerűen
sétálni kezdett, lassan és módszeresen, egyenes testtartással. Mi is követtük.
A falnál kuporgó malik felkapták a fejüket, és ránk néztek, ám mivel senki
sem követett el még ilyen ostobaságot, nem tudták értelmezni a látványt.
Sajnos rengeteg olyan mali van, aki ha akarna, sem tudna felfogni semmit,
tulajdonképpen csak nagyra nőtt orrok, amelyek kiszagolják a közelükben
lévő finom manaadagokat. Néhány apró lény végül csak elindult felénk,
lábuk kaparászva, reszelősen kopogott a padlón.
Ez elég volt ahhoz, hogy néhány behorpadt hasú kajéna kimásszon az
alvó kupacból, és méricskélni kezdjen minket. Állkapcsuk oldalán vékony,
ibolyaszínű nyálpatak csurrant ki, amikor elkezdtek felénk iramodni.
Megszaporáztuk lépteinket, és ekkor kiderült, hogy a mennyezeten lévő
hatalmas lyuk nem is hatalmas lyuk, hanem egy irdatlan éjszárnyú, aki
elengedte a plafont, és lejjebb vitorlázott.
– Oké, gyerünk! – szólalt meg Orion, miközben a kardszerű fegyver
világítani kezdett a kezében, mi pedig rohatunk tovább.
A kajénák azonnal utánunk vetették magukat. A legidiótább korcsok közé
tartoztak: ránézésre volt bennük gepárd, hiéna, vízibölény, orrszarvú, és
egy sereg más lény is. A dicsőséges gyarmatosítók idejében hozta össze
őket néhány vadászati kihívásokra ácsingózó barom, akik enklávét
állítottak fel Kenyában. Sikerült felbőszíteniük ezzel egy helyi
mundánokkal élő független alkimistát, aki elvállalt nekik egy-két munkát,
így bejárása volt az enklávéba. Ő fejlesztette tovább a kajénákat a bénító
harapás bájos tulajdonságával, és szabadon engedte őket. Az volt az enklávé
kellemetlen és véres végnapja, a kajénák viszont túlélték, és azóta itt-ott
őrzőkutyák helyett tenyésztik őket. Bizonyíthatóan nem malik – ha ugyanis
rendesen felnevelünk egyet, akkor még éhesen sem öl meg senkit manáért.
Legtöbbször viszont nem rendesen nevelik őket, sőt a tenyésztőknek pont az
a céljuk, hogy a manáért öljék meg a betolakodókat. Anya sokszor
siránkozott keserves sorsuk miatt.
Ebben a pillanatban cseppet sem sajnáltam őket. Ha nem küzdök friss
hasi sebbel, elég jó kondiban szoktam lenni, de nem töltöttem sprinteléssel
az elmúlt fél év összes tornaóráját. Hátul kullogtam. A csuklómon viselt
erőelosztóval annyi mana birtokába jutottam, hogy akár egy egész
kontinensnyi kajénát elpusztíthattam volna, nemhogy három rühes,
csontsovány példányt, de ha megfordulok varázsolni, különválok a
csapattól, körbevesznek, és még ha el is jutok a többiekhez, elpazarolok
egy csomó, javításra tartalékolt közös manát.
Az első kajéna viszont már kaparászni kezdte a személyes
védőpajzsomat, és ha tovább várok, esetleg átfúrhatta volna rajta a fogait.
Kerestem egy megfelelő pontot a megforduláshoz, amelyet egy márvány- és
csonttörmelékből álló halom mögött meg is találtam, ám ekkor Ellen
elbotlott egy törött padlólapban, és elterült alig két lépéssel előttem. A
lendület továbbvitt, és végül nem fordultam meg – már nem volt értelme.
Ellen sikolya akkorra már elhaló szörcsögésbe fulladt, és tudtam, hogy nem
akarok képet társítani ahhoz a hanghoz. Amíg nem néztem oda, addig nem
kellett meghalnia, és nem kellett éreznem semmit vele kapcsolatban,
felidézve azt a két nappal korábbi pillanatot, amikor biztatott, hogy
minden rendben lesz. Nem engedhettem meg magamnak az érzéseket.
Odaértem a géphez, és beálltam David mellé. A falnál feltornyosult
malitömeg hatalmas, amőbaszerű szörnyként felénk fordult, és púpozódva
vagy inkább kocsonyásan hullámozva közeledni kezdett. Akik korábban a
legtávolabb voltak a faltól, igyekeztek a lehető leggyorsabban haladni, és
kihasználni váratlan helyzeti előnyüket, míg azok, amik korábban a fal
tövében várakoztak, be akarták hozni őket. Clarita már varázsolni kezdett.
Én is végigmondtam a soraimat, felállítottuk a védőfalat, és közben a
javítóbrigád szaggatni kezdte a csiszolt sárgarézburkolatot a berendezésről.
Ven ekkor mondott valamit mandarinul, ami nagyon cifra káromkodás
lehetett, és ezért nagyon lehangolt.
A magam védelmében leszögezném, a végzősök bőven adtak okot a
gyanakvásra, és közvetlenül a záróvizsga küszöbén érthető is volt a
bizalmatlanságom. Visszatekintve azt vallom, hogy akkor sem álltak volna
elő életképesebb B-tervvel, ha előző este megyünk le, legfeljebb sokkal több
idejük lett volna a dolgoknak elfajulni. Ha pedig még jobban elfajultak
volna, egészen biztosan mind örökre ott maradunk a csarnokban.
 Ezzel kapcsolatban igazam lett volna. Normál esetben tényleg
odavesztünk volna. Maroknyian voltunk egy záróvizsgás horda
szorításában. Az egész iskola manatartaléka áramlott belénk, ezért akár
húsz percig is fenntarthattuk Clarita védőpajzsát a veszettül dörömbölő
malikkal szemben. Csakhogy azután elfogy az energia, elillan a pajzs, és
darabokra cincálnak.
De ez nem normál eset volt, mert Orion is velünk jött.
Brutális volt ott állni és tartani a pajzsot, hallgatni a hátam mögött
elkeseredetten kalapáló szerelőket, miközben fogalmam sem volt, mi a
probléma, és meddig tart kijavítani. A védők közül mindenki elvesztette a
fonalat – ahogy elvesztettük Ellent is, és Csent is, aki csak az ötödik
leggyorsabb futónak bizonyult a szerelőcsapatból. Csak úgy kerülhettünk
volna képbe, ha rávesszük Vinht, hogy közvetítsen franciául, de ő éppen a
padlón térdelt, és az egész felsőtestét belógatta a gépbe. Dobozhangon
mennydörögve sürgette Vent és Kaitót, akik lázasan tépték szét az egyik
furfangtárgyat, amelyet olyan hosszasan és nagy műgonddal raktak össze a
műhelyben. Nagyon bántam, hogy nem szántam időt a mandarintanulásra.
Orion viszont szüntelenül hajtotta végre hőstetteit, és valahányszor
lekaszabolt egy malit, friss manát zúdított belénk. Elméletben a pajzs
mögött kellett volna maradnia, és csak akkor kiugrani, ha valami roppant
veszélyes lény akar támadni, amely akár a pajzsot is ledöntheti. De még egy
korty vízért sem húzódott vissza a pajzs mögé. Ott állt kint, jól láthatóan, és
az orrunk előtt mészárolta le a malikat, én pedig tehetetlen sóbálványként
álltam egy helyben, hiszen nem volt más feladatom, mint tartani azt a
rohadt pajzsot, ami igen kevés erőfeszítést igényelt, minekutána Orion
védvonalán szinte egyetlen mali sem jutott át, így nem is támadhattak ránk.
Ilyen erővel akár tévén vagy egy vastag üvegfalon keresztül is nézhettük
volna a küzdelmeket.
Aztán egy ponton a malik elkezdtek visszahúzódni. Nem tudtam felmérni,
mennyi idő telhetett el, talán tíz perc, talán száz év – érzésre biztosan száz
év volt. Orion levegő után kapkodott, csöpögött az izzadság a hajából, hátán
hatalmas verejtékfoltok látszottak, és körülötte, csaknem fél méter
szélességben, szabályos félkörbe rendeződtek a lelapult, ledöfött, megégett,
széttépett vagy más módon megsemmisített malik. A túloldalon
összesereglett rémek mohó szemekből, nyáladzó szájakból és villogó
fémdarabokból álló, szinte összefüggő falat alkottak. Már csak a dögevők
mozogtak: hatan voltak, és örömmel hurcolták el Orion áldozatait. A többi
csak állt egy helyben hosszú percekig. Aztán az egyik újra próbálkozott, és
akkor sem Orionra támadt, hanem megpróbálta kikerülni őt, hogy ránk
ronthasson.
Nekiiramodott az első, és még egy tucat jött vele. Megpróbálták
kihasználni, hogy Orion mással van elfoglalva. Mi viszont gond nélkül
tartottuk a pajzsot, legalábbis nekem nem esett nehezemre, amíg David Pires
össze nem esett. Épp csak egy pillanatra láttam elszürkülő arcát: szerintem
már halott volt, amikor a pajzson keresztüldőlve földre rogyott. Legalábbis
reméltem. Négy különböző mali rontott rá azonnal, majd a következő
pillanatban még tíz. Orion elindult feléjük, de mire odaért és a malik
szétszóródtak előtte, Davidből nem maradt semmi, még egy vérfolt sem;
mintha elpárolgott volna.
Száz mali próbálta kihasználni a frissen támadt nyílást, és
megrohamozott minket. Orion képtelen volt az egész áradatot egyszerre
megállítani. A meggyengült pajzsra vetődtek rá. Sok többvarázslós ige
azonnal kihuny, amint valaki távozik belőle. Clarita igéjét nem lehetett ilyen
könnyen elrontani, ahogy egy beszélgetés is gond nélkül folytatódhat a
többiek között, ha egy személy elhagyja a szobát. Még gyakoroltuk is, hogy
mi a teendő, ha egyikünk kiesik. Azt viszont nem gyakorolhattuk be, mi
történik, ha már száz éve tartjuk fenn a pajzsot a folyamatos támadások
ellenében, és Maya, aki köztem és David között áll, egyszer csak fojtottan
felnyög, majd szintén kihullik a körből. Kihúzta a kezét az enyémből,
hátratántorodott pár lépést, aztán kezét a mellkasára tapasztva a földre
omlott.
Clarita feszült hangon szavalta David sorait, én pedig hozzátettem Maya
részét, és közben messzebbre nyújtottam a kezem, hogy megfogjam Clarita
kezét, és ne szakadjon meg a vonal – hárman maradtunk, Angel Torresszel a
túloldalon. A pajzs egy pillanatra megrezzent, mint pára a nyári országút
fölött, és ekkor egy termetes kamionra emlékeztető, gigászi szívóféreg
kirobbant a malik tömegéből, és nekünk rontott. Irdatlan orsóhalként
csapódott a pajzsnak, közvetlenül az orrom előtt. Kerek pofa meredt rám,
sarlakkokra emlékeztető fogsorral, amelyet fluoreszkáló neonrózsaszín máz
vont be, és minden egyes foga át akarta fúrni a pajzsot, hogy az apró
nyílásokon át belém vájhasson.
Mivel a védővarázslat olyan volt, mint egy beszélgetés, felidéztem
magamban, hányféleképpen utáltak ki egy-egy beszélgetésből az emberek,
és milyen lenézően halkították le a hangjukat, amikor közeledtem hozzájuk.
Próbáltam élethűen elképzelni, hogy David és Maya nem is ájultak ki a
körből, hanem egyszerűen csak elfordultak, hogy a szívóféreg ne hallja, amit
mondanak, és nehogy csatlakozni tudjon, mivel undorodtak tőle, és azt
akarták, hogy elhordja az irháját. Ez a gondolat sokat segített, és miközben
fogcsikorgatva suttogtam el David sorait, a haragtól felhevülten még több
manát pumpáltam a pajzsba, egészen addig, míg a szívóféreg le nem
csúszott róla és a földre nem roskadt. Rögtön rátámadtak a háta mögött
nyomakodó kisebb malik, és széttépték.
Clarita oldalra fordult és rám nézett, pont amikor Vinh diadalmas
kurjantással kimászott a gépből a hátunk mögött. Nem nézhettünk körül, de
hallottam, ahogy az egész javítóbrigád együtt mondja végig az utolsó
skandálást – ez volt az első ismerős lépés. Olyan irdatlan manamennyiség
zúdult át rajtuk, hogy még az én hátamat is megcsapta, mint a sztatikus
elektromosság hulláma, aztán Vinh és Jane harsány dörrenéssel
visszanyomták a gép hátsó burkolatát, a többi szerelő pedig megfordult, és
megmarkolta a vállunkat, jelezve, hogy elkészültek.
– Allons, allons! – kiáltotta Vinh, de nem volt szükségem parancsra.
Kaito segített Mayának felállni a földről, én meg ordítottam, mint egy
hülye:
– Orion, gyere ide! Orion! Orion Lake, hozzád beszélek, te szánalmas
keletlen fánktészta, indulunk! Orion! – Ha valaki azt hinné, túltoltam, annak
akár igaza is lehetne, hiszen a megszólított alig több mint fél méterre állt
tőlem, mégsem volt elég. Még arra sem hivatkozhatott, hogy egy ádáz csata
kellős közepén van, mert éppen akkor takarított el egy újabb gyűrűt maga
körül, aztán egyszerűen guggolt és várt.
Szerencsére akadtak még körülöttünk józan emberek. A Clarita másik
oldalán álló Angel lehajolt, és a szabad kezével felmarkolt egy kupac
márványszilánkot a földről, amivel aztán megdobta Oriont. Sajnos még egy
négyéves is jobban dobott volna nála, ezért épp csak a cipője sarkát találta
el. Ennyi viszont elég volt Orionnak, hogy azonnal megforduljon és
megcélozza Angelt – akit szerencsére még védett a pajzs –, aztán
elkerekedő szemmel kapott észbe, és kénytelen volt visszafordulni, hogy
leszerelje a két malit, akik még előtte ugrottak rá.
– Lake, te barom! – ordítottam dühösen, de szerencsére nem borult el
teljesen az agya, csak elintézte a két malit, és visszafordult hozzánk.
Angelhez rohant, megfogta kinyújtott kezét, és akkor végül Ven
megránthatta az övére akasztott lendítőt.
Soha nem próbáltam még lendítőigét. Annak, aki eszementen vágyott
arra, hogy gumikötéllel ugrándozzon le a világ legmagasabb
sziklacsúcsairól, jó mulatság lehetett. Én a legkevésbé sem vágytam rá,
ezért egész úton torkom szakadtából sikítottam, miközben a horgonykötél
irdatlan sebességgel visszarántott minket a szörnyek hordáján keresztül,
amelyeket pajzsunk utolsó maradványa ellökött az utunkból, majd a
varázslat felhúzott minket a gyötrelmesen szűkös szerelőaknán, ide-oda
csapkodva minket a falak közt. A leghangosabban viszont annál a
különleges szakasznál visítottam, amikor kibukkantunk a lépcsőházban,
bevágódtunk Todd szobájába, és a közös lendületnek köszönhetően
túllendültünk a célon. A csapat fele egy darabig a nyílt űrben lebegett
felakasztva, a lehetetlen közeg ott tátongott a lábunk alatt. Éppen amikor
egy egészen másfajta sikoly kívánkozott volna ki belőlem, a lendítő ismét
megfeszült, és visszarántott minket Todd szobájába, és végül mindnyájan a
végzősök kollégiumának folyosóján kötöttünk ki.
Azokban a percekben észre sem vettem volna, ha átprogramozzák az
agyamat, és elvesztem a kommunikációs képességemet. Remegve térdeltem
a kövezeten, a hasamat fogtam, és úgy éreztem, mintha műanyagból lenne
az arcom, és félig-meddig leolvadt volna a csontjaimról. A folyosó teljes
hosszában ajtócsapkodástól döngött, mert a végzősök fürtökben rohantak
meg minket, némelyek ledöbbenve bámultak, mégsem lassítottak, és eleinte
annyira szét voltam esve, hogy nem is esett le a tantusz…
– Graduación! – kiáltotta Clarita, majd Angellel és Mayával együtt
különböző irányokban szétszéledtek. Maya próbált lépést tartani velük, és
bár még mindig dermedt és kék volt, elvegyült a tömegben. A szerelőbrigád
többi tagja is a szövetségeseihez rohant.
Orion megfogta a vállamat, mire rémülten felsikoltottam: mintha tűkkel
szurkálták volna keresztbe-kasul a testemet.
– Lemaradtunk a csengőről! – próbálta túlkiabálni a lármát.
Bólintottam, feltápászkodtam, és követtem. Vállammal törtem utat a
negyedikesek között Orion nyomában, aki felszökkent a lépcsőre. Ekkor
kiáltás ütötte meg a fülemet:
– El! Orion! – Megdermedtem: Clarita a szobája ajtajában állt, amely
még épp látható volt a folyosó kanyarulatánál, és nekünk integetett. –
Mielőtt felérnétek, elkezdődik a tisztítás! Megőrültetek?
Haboztam, de Orion kettesével szedte a lépcsőfokokat, és már el is tűnt
a fordulóban, én pedig a fejemet csóváltam Clarita felé, és igyekeztem
utolérni. Nem volt túl jó döntés. Hamar szem elől tévesztettem, és még a
fele utat sem tettem meg a műhelyig, amikor a vibráló korlátba
kapaszkodva meg kellett állnom kifújni magam. A lépcső ringatózó
hajóként mozgott előre-hátra, és rettenetesen felkavarta a gyomromat.
Ennek ellenére továbbhaladásra kényszerítettem magam, és Orion egyszer
csak újra megjelent, megragadta a karomat, és felfelé húzott. Ezúttal nem
rivalltam rá, csak az egyik karommal szorosan átfogtam sajgó hasamat,
botladozva igyekeztem lépést tartani Orionnal, és hagytam, hogy
megtartson.
Mielőtt felértünk volna a műhely szintjére, felerősödtek a kaparászó
hangok, és alighogy felértünk, apró malik áradata rohamozott meg minket a
folyosóról visítva, tekeregve és szökdécselve, de olyan rémülten szaladtak,
hogy még egy kiadós lakoma kedvéért sem akaródzott nekik megállni.
Újabb malicsapatok érkeztek mindkét irányban a lépcsőn, mindegyik
másfelé menekült, sokan egymásnak ütköztek, és egyetlen nagy iszkoló
hordává változtak. Morogva felvonszoltam magam az utolsó
lépcsőfokokon a műhely szintjére, és zihálva megálltam, de ekkor a malik
ricsaját hatalmas robajlás nyomta el, mintha valaki erősítőt kötött volna egy
tábortűzhöz, és a zaj egyszerre érkezett fentről és lentről. A lépcsőház éles
körvonalú árnyékokkal telt meg az egyre vakítóbb fényben. Orion még
mindig a karomat szorongatva, dermedten állt mellettem, aztán behúzott a
műhely szintjére. De ott sem volt hová bújnunk. A halandóláng már ott volt
előttünk, kékes-fehér tömege suttogó, recsegő függönyként padlótól
plafonig kitöltötte a folyosót, elsodort és megégett malik árnyékai
pöttyözték, végső haláltusájukat vívó, málladozva szökdécselő sötét lények
és épített apró robotok, amelyek csörömpöve estek szét, mert elvesztették
erőforrásukat. A közeledő tűztől óriás pókokhoz hasonló, sztatikus
elektromos kisülések terjedtek szét a magasban elnyúló burkolatpaneleken
és a padlócsempéken.
Orion szaggatottan, szabálytalanul lélegzett. Odalent a csarnokban
egyszer sem láttam ijedtnek, legalábbis nem vettem észre, csakhogy a
halandóláng nem mali volt: a malikkal együtt minden mást is elemésztett,
ami az útjába került, amiben akár mana, akár malia volt. Hasztalan ellene
mindenféle harci mágia, mivel a halandólángot nem lehet legyőzni. Orion
mégsem esett pánikba, bár azzal az egyetlen dologgal kellett szembenéznie,
amitől tényleg félt. Csak állt egy helyben, és bambán nézte, mintha nem
tudná elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet vele.
Kihúztam magam, behunytam a szemem, hogy felkészüljek a
varázslásra, de közben el kellett löknöm magamtól – ugyanis a kezem után
nyúlkált, amire égetően nagy szükségem volt.
– Mi a fenét művelsz? – kérdeztem, és megpróbáltam kiszabadítani a
kezem, de ő eszelősen szorította. Tényleg fogalmam sem volt róla, mit
akar, miért fogdossa a kezemet, abban a pillanatban, amelyet élete utolsó
pillanatának hitt, és amint egy pillanatnyi figyelmet szenteltem neki,
olyan egyértelmű lett az egész, hogy totál idiótának éreztem magam.
– Mégis járunk? – kiáltottam rá dühösen, ő pedig eltökélt és feszült
arccal felém fordult, megfogta az államat, és megcsókolt.
A helyzet indokolta összes erőt bevetve megrúgtam a térdemmel, mivel a
hangommal takarékoskodnom kellett, és a földre nyomtam, hogy a tűzáradat
felé fordulhassak, és felidézzem a saját halandólángfalamat, amely épp
időben alkotott védelmező tűzfalat körülöttünk.
 13. fejezet:
Halandóláng

Iszonyú forróság volt a kétes menedékben, de nem kellett sokáig

kitartanunk. A tisztítófal alig egy perc alatt továbbgördült, vidáman
zabálva a folyosó mocskát. Ekkor elengedtem a saját falamat – kissé
vonakodva szüntettem meg, jó lett volna, ha megsemmisít valamiféle
támadót, de végül nyomtalanul eltűnt –, és ketten maradtunk a frissen
felperzselt járatban, amelynek minden szellőzőjéből az elszenesedett
malifikárok enyhe, égett gombára emlékeztető szaga áradt.
Határozottan, egyenes tartással néztem a távolodó lángfal után, mintha
fel lennék készülve rá, hogy bármelyik pillanatban visszafordulhat. Persze
erre semmi esély nem volt: az év végi takarítás mindig gyors és alapos. A
halandólángfalak párokban indulnak, majd egymástól eltávolodva haladnak
tovább a folyosón következő párig, amelyek mind úgy illeszkednek időben
és térben, hogy ne hagyjanak semmiféle rejtekhelyet a maliknak. Abban a
pillanatban, amikor elhaladt körülöttünk a fal, a lépcsőháznál lévő két újabb
fal találkozott a fordulóban. Rögtön ki is aludtak, és valószínűleg a rajtunk
áthaladó fal fejezte be annak az emelet végigperzselését. Mégis szívesebben
néztem a halandólángfal után, hátha mégis visszafordul, mint Orionra,
mert akkor látnám az arckifejezését, és valamit mondanom kéne neki.
Aztán majdnem felborultam, amikor a folyosó ringani és hullámzani
kezdett a lábam alatt. A védőfalamat képező gyűrűn kívül még mindig
izzottak a falak és a járólapok a forróságtól, ezért le kellett guggolnom a
szűkös helyen Orion mellé, és átfogtuk egymást az egyik kezünkkel. Úgy
kapaszkodtunk, mint egy esetlen, kétfejű szörfös, aki próbál fennmaradni a
hullám tetején, nehogy megperzseljék a falak. Legalább nem hallottam,
amit Orion mondott. Százszor hangosabban indultak be a fogaskerekek,
mint az előző években, amikor még a szobám menedékéből hallottam őket,
és ezúttal a külső lépcsőház rettentő nyikorgással tényleg mozgásba lendült.
Lassan feltűnt a mi szintünk lépcsőfordulója, továbbgördült lefelé, aztán
eltűnt. Már nem láttam, amikor a lépcső súlyos, fémes döngéssel bekattant
az új helyére, és végül megszűnt a csikorgó, dübörgő zaj.
A következő pillanatban egyszerre kapcsolt be az összes locsoló, és a
folyosó gőzfelhőkkel telt meg. Csuromvizesek lettünk a nyirkos
ködgomolyagok között, amelyek olyan sűrűek voltak, hogy egy darabig
szinte nem is láttunk és nem is kaptunk levegőt tőlük. A falak azonban már
felszívták a nedvességet, és az elszívóvákuum is tompa morajjal itta fel a
fölösleget. Csak mi maradtunk csuromvizesek a kipucolt folyosón, mint két
fulladozó patkány. Megszólalt a tanév végét jelző csengő, és csattanások
visszhangoztak a fejünk fölötti és a lábunk alatti folyosókon, ahogy a cellák
ajtajai nyíltak és csukódtak.
Valahonnan a mélyből tompán még hallatszott csikorgó-őrlő hang,
ahogy a végzősök szintje tovább tekeredett az iskola aljáig. Ha a
takarítóberendezés elvégezte a dolgát, Clarita, Ven és a többiek szinte üres
vizsgaterembe léptek be, hiszen az óriás halandólángfal keresztbe-kasul
kitakarította. Legfeljebb kisebb malik bújtak meg a nagyobb testűek vagy a
törmelékhalmok alatt. Talán néhány szirénpók is megmenekült a
kagylóháza miatt. Lehet, hogy Türelem és Bátorság is megúszta, mivel
nekik legalább egy hétig kellett volna halandólángban fürödniük, hogy
kimúljanak. A vékonyabb csápjaik viszont biztosan megsemmisültek, ahogy
a felszínükön lévő szemek is. Feltehetőleg minden végzős könnyedén
átfuthatott a kapuhoz.
De lehet, hogy felsültünk a küldetéssel, és a végzősök egy éhező
hordával néztek farkasszemet, amely feltüzelt darázsrajként, állkapcsát
csattogtatva várta őket. A következő év végéig – amikor is mi következünk
– nem derülhetett ki a válasz. Megértük az utolsó évünket, vagyis
megugrottuk az első nagy akadályt. Csakhogy Orion változtatott az
esélyeken, sőt fenekestül felforgatta az iskola szabályrendszerét. Amikor
újra megfogta a vállamat, már nem söpörtem le a kezét.
– Megmentetted az életemet – mondta kissé elhűlve. Fogcsikorgatva
fordultam vissza hozzá, hogy belenézzek a szemébe és megmondjam neki,
hogy nemcsak ő lehet hasznos tagja a közösségnek, aztán mégis inkább
hallgattam, mert egy gyakran látott, totál összetéveszthetetlen
arckifejezéssel nézett rám: férfiak néztek így sokszor anyára. Nem azzal a
közönséges, sanda sóvárgással; anyára nem csorgatják nyálukat a férfiak.
Inkább mintha valami istennő állna előttük, akitől legfeljebb egy fenséges
mosolyt remélnek, amennyiben méltónak bizonyulnak rá – nekem pedig
soha nem fordult meg a fejemben, hogy akár csak megközelítő imádattal
néz majd valaki rám.
Fogalmam sem volt, mihez kezdjek vele, legfeljebb az merült fel
bennem, hogy még erősebben megrúgom és elfutok. Minél többször
gondoltam rá, annál több kedvem volt hozzá, de nem maradt rá esélyem,
ezúttal ugyanis ő taszított le engem a földre, egyenesen egy félig fagyos,
félig tűzforró pocsolyába, és hatot lőtt a fejünk fölé, hogy kinyúvassza a
nyammogófalkát, amely a jelek szerint az általam létrehozott, biztonságos
kis héjnak köszönhetően valahogy túlélte a takarítást egy mennyezeti panel
mögött, és most lelkesen ugrott le, hogy kiadós lakomával ünnepelje meg
megmenekülését.
Ebben a pillanatban egyszerre tizenketten is megjelentek a lépcsőházban.
Látták, hogy Orion lába előtt kuporgok, aki hősiesen áll fölöttem, ujjai körül
derengő füsttel, körülöttünk pedig takaros körben nyammogók tetemei
füstölnek. Az utolsó éppen akkor pottyant le.

***

Kedves Olvasó, úgy elrohantam onnan, mint állat.

Nem volt nehéz: mindenki Orionnal akart beszélni, a hőstetteire volt
kíváncsi, el akarták meséltetni vele, hogyan mészárolta le a malikat, hogyan
javítottuk meg a takarítógépet, és hogyan mentettük meg a végzősöket –
szinte biztos voltam benne, hogy a nap végére már homályba vész, hogy
nem egyedül vitte véghez mindezt, hanem egy csapat tagjaként, azt meg
végképp elfelejtik, hogy én is benne voltam. Ha mellette akartam volna
maradni, valószínűleg a derekába kellett volna kapaszkodnom,
levakarhatatlan borostyánhajtásként, de a tömeg talán még akkor is elsodort
volna mellőle.
Csak arra kellett vigyáznom, hogy a megfelelő irányba sodródjak, és
megtehessem azt, amire minden józan diák sort kerített az év végén: vagyis
bemenjek a műhelybe, ahol volt két csodás percem teljesen egyedül, mielőtt a
többiek beözönlöttek volna. Az év végén minden tartalékos ládát
kitisztítottak és teljesen feltöltöttek, ezért a malik miatt sem kellett
aggódnom. A nagy kemence mellett öt, nehéz tűzálló szövetből készült
kovácskötény lógott. Felkaptam az egyiket, amely szemre Aadhya mérete
volt, leterítettem a munkapadra, és elkezdtem megtölteni.
Először a könyvesláda-alapanyagokra repültem rá, mert ha eltökéljük,
hogy elkészítünk valamit, muszáj kihasználnunk az ilyen ritka alkalmakat,
amikor elsőként érünk a raktárba az újrafeltöltés után, ugyanis ilyenkor a
legnagyobb a siker esélye. Azonnal találtam négy újabb amarántfadarabot,
két ezüstrudat a berakáshoz, néhány súlyos acél sarokpántot, és egy tekercs
titániumhuzalt, amelyből szerettem volna olyan varázsdrótot készíteni a
ládára, amely akárhány kinyitás után biztosan a helyén tartja a fedelet.
Még egy LED-es fénycsík is előkerült. A varázskönyvek rajonganak az
elektronikáért, ezért ha olyan könyvládát készítenék, amely kinyitáskor
világít, szinte biztos, hogy nem szökne el tőlem a kötet, hacsak nem tojom
le magasról.
Amint telepakoltam a kötényt, mások is szállingózni kezdtek, de még
utána is maradt pár percem különféle holmik felmarkolására úgy, hogy nem
kellett féltenem a megszerzett zsákmányt, mivel az újonnan érkezők a
legértékesebb csereárukra vadásztak, például titániumrudakra és
gyémántforgáccsal teli zsákokra. Úgy döntöttem, nem versengek velük:
inkább átgondoltam, mire lenne szüksége Aadhyának a lantjához, és
találtam egy zsák vékony fémhuzalt, egy csomag csiszolópapírt, meg két
hatalmas üveg tiszta gyantát. Felnyaláboltam mindent, és kislisszoltam,
miközben odabent egyre gyűlt a tömeg.
A másik irányba indultam vissza, és a túloldali lépcsőházon keresztül
igyekeztem az iskola átellenes felére. Semmi kedvem nem volt a rajongó
tömegben utat törni magamnak, mert biztos, hogy még ott zsongtak Orion
körül, és különben is, mivel lejjebb ereszkedett az emeletünk, azt is el
tudtam képzelni, hogy a másik lépcsőforduló időközben közelebb került a
szobámhoz, és még egy sereg kifogást fel tudtam volna hozni. Az év végén a
lépcsőkön is állandó volt a nyüzsgés, mindenki őrült módra kajtatott az
épületben tartalékok után, ennek ellenére viszonylag háborítatlanul
lejutottam a végzősök szintjére. Alattunk már nem lakott senki.
 A kollégiumunk folyosója egész kulturáltan festett. Aki ott ragadt, az
lemaradt a legjobb tartalék anyagokról – többnyire az enklávisták, akik
hozzá voltak szokva, hogy a kisujjukat sem kell mozdítaniuk, ezért inkább a
forró és aránylag veszélytelen zuhanyt választották, vagy csak lézengtek a
frissen kitakarított folyosón, és csapatokba verődve locsogtak. Némelyik
még biccentett is felém, amikor elmentem mellette, és egy dublini lány meg
is szólított:
– Szereztél egy kovácskötényt? Micsoda mázli! Nem akarod elcserélni?
– Aadhyának viszem, a sárga lámpától számított kilencedik szobában
lakik – közöltem. – Biztos szívesen kölcsönadja majd.
– Rendben, látom, már eldöntötted. Akkor sok szerencsét! – felelte, és
rövid biccentéssel gratulált, mintha én is egy embertársa volnék, vagy
olyasmi.
Visszavittem a zsákmányt a szobámba, ahová óvatosan léptem be, mivel
a távollétemben nem barikádoztam el az ajtót a halandólángok elől beszökő
malik előtt. Még mindig bőségesen áramlott a mana a csuklómon viselt
erőelosztóból, és egyáltalán nem volt bűntudatom, amiért használtam belőle
a feltárófényigémhez. Végignéztem vele a szobám összes zugát, és
feltámasztottam az oldalára az ágyat, hogy alatta is ellenőrizhessek
mindent. Jól is tettem: egy titokzatos gubót találtam gondosan elrejtve az
egyik nagy, rozsdás rugó belsejében, amely szívesen okozott volna nekem
kellemetlen meglepetést. Kiborítottam a befőttesüvegből a szögeket és a
csavarokat az asztalra, és a gubót tettem a helyükre. Talán Aadhya tud vele
kezdeni valamit, vagy eladom egy alkimistaszakos diáknak.
Találtam még pármaroknyi féreg típusú malifikáriát a polcokon a
tankönyveim között, és amíg azokkal bajlódtam, egy parányi iszkiri ugrott
le az íróasztalomról, ahol tüstént befúrta magát a dolgozataim közé. Nem is
próbált elemózsiához jutni, csak rohant tovább a padló közepén lévő
lefolyóhoz. El akartam intézni, de túl gyors volt, nem értem utol.
Lecsusszant két rács között, hevesen rázva fényes, fullánkos hátsó felét, és
már átfúrta magát, mire eszembe jutott, mit küldhetnék utána, ami nem
olvasztja meg a padló egy részét és nem öl meg valakit, aki éppen arra sétál
a folyosón. Hát mindegy. Így fogják megint ellepni az intézményt, és az
első negyedév végére már megállíthatatlan lesz a szaporulat. Nincs mit
tenni ellene.
Fáradtan visszaeresztettem az ágyat a helyére, és pont akkor csapódott
le nagy döngéssel, amikor valaki bekopogott. Azonnal megszüntettem a
feltárófényt, és az ösztöneim azt súgták, hogy tegyek úgy, mintha nem
lennék a szobámban, mintha, mondjuk, kilőttem volna magam a Holdra, de
biztos voltam benne, hogy az ajtó repedésein keresztül látták a fényt,
különben is, épp azelőtt csaptam hatalmas zajt az ágyammal. Összeszedtem
magam, és odasétáltam az ajtóhoz. Miközben résnyire nyitottam, az
alkalomhoz illő, csípős megjegyzéseket kerestem, de végül egy sem kellett,
mert csak Chloe jött át.
– Helló! Láttam a fényt. Hallottam, hogy Orionnal túléltétek, ezért
gondoltam, megnézem, hogy vagy. Minden rendben?
– Mondjuk úgy, hogy a körülményekhez képest minden oké, bár tekintve,
hogy senki nem számított rá, hogy élve előkerülök, tulajdonképpen még
jobban is vagyok. – Nagy levegőt vettem, nehézkesen leválasztottam
magam az áramló manáról, levettem az erőelosztót a csuklómról, és átadtam
neki.
Némi hallgatás után puhatolózva megjegyezte:
– Ha esetleg… meggondolnád magad a helyről…
– Köszi – vágtam közbe, de nem gondoltam meg semmit, ezért elvette az
erőelosztót.
Azt hittem, végeztünk, és jó is lett volna. Chloe lezuhanyzott, nedves
sötétszőke haját két ezüstcsattal hátratűzte az arcából, és nemrég valaki
csinos kis bubifrizurát is vágott neki. Kék nyári ruhát viselt pörgős
szoknyával és sokszíjas szandállal – ilyesféle öltözéket csak egy enklávista
engedhetett meg magának az év utolsó hónapjában. Egyetlen folt sem
éktelenkedett rajta, és majdnem a térdéig ért, vagyis nem sokat hordta, mert
nem nyúlt ki és nem ment össze.
Én bezzeg a két szakadt pólóm egyikét viseltem, amelyek az elmúlt
napok kalandjaitól csak még rongyosabbak lettek, ezenkívül a koszos,
foltos katonagatyámat, amit vastag övvel tudtam csak a helyén tartani, és
amelynek száraira két csíkot varrtam alul, hogy hosszabb legyen, a lábamon
meg a hatéves tépőzáras szandálom éktelenkedett, amelyet csere útján
kaptam másodikban, miután kinőttem azt, amelyikben az iskolába érkeztem.
Akkoriban túl nagy volt, de időközben már a legtágabbra kellett állítanom a
tépőzárakat. A hajam nagyrészt kibolyholódott a nyegle copfból, amelybe a
vizsgaterembe való kirándulás előtt fontam. Ráadásul négy napja nem
zuhanyoztam, hacsak nem számítjuk annak a folyosón végigfutó permetet.
Amúgy sem érdekelt az öltözködés, de még ha fel is tudtam volna öltözni
rendesen, annyira az ellentétét képviseltem Chloénak, mintha az elmúlt
időszakban egy egész sövénylabirintuson húztak volna végig.
Chloe nem búcsúzott el illendően, csak állt tovább az ajtóban az
erőelosztóval kezében. Már majdnem elküldtem, hogy ágyba zuhanhassak
végre, és alhassak legalább tizenkét órát, amikor kifakadt:
– Sajnálom, El. – Nem feleltem, mert nem értettem pontosan, miért kér
bocsánatot. Aztán folytatta. – Az ember… tudod, csak úgy megszokja a
dolgokat. Nem is gondol bele, mi mennyire jó. Vagy jó-e egyáltalán. –
Nyelt egyet. – Nem akar erre gondolni. Ahogy a társai sem.
– Nem merül fel, hogy tehetnénk valamit ellene. – Ellágyult arccal,
szomorú szemmel nézett rám. Alig láthatóan vállat vontam. – Mert úgy van
kitalálva, hogy ne tehess ellene semmit.
Megint hallgatott, mielőtt folytatta volna. – Nem tudom, mit
változtathatnék. De rontanom sem kell a helyzeten. Én viszont… – Hirtelen
összevissza fészkelődött, kínlódva elfordította az arcát, beharapta a száját. –
Hazudtam. A könyvtárban. Nem amiatt… nem azért aggódtunk, hogy
esetleg malifikár vagy. Szerettünk volna emiatt aggódni, mert utáltunk.
Folyton arról beszéltünk, hogy milyen ocsmány és goromba alak vagy, és
hogyan próbálod magadra cuppantani Oriont. Aztán kiderül, hogy pont
fordítva van. Aznap, amikor Orion bemutatott minket egymásnak, úgy
éreztem, elég annyit tennem azért, hogy barátok legyünk, hogy
leereszkedőn hagyom, hogy beszélj hozzám. Mintha különleges lennék.
Pedig nem vagyok az. Csak szerencsés. Orion a különleges – tette hozzá,
valami fújtatás, talán nevetés kíséretében. – Ő viszont azért akar a barátod
lenni, mert letojod. Téged nem érdekel, hogy különleges, sem az, hogy én
szerencsés vagyok. Nem tüntetsz ki kedvességgel azért, mert New Yorkból
jöttem.
 – Én senkivel sem vagyok kedves – közöltem mogorván, és kezdtem én is
kényelmetlenül feszengeni a nagy szóáradattól, mert úgy éreztem, ez még
őszinte bocsánatkérésnek is túlzás.
– Azokkal vagy kedves, akik kedvesek veled – folytatta. – Azokkal, akik
nem képmutatóak. Én nem akarok képmutató lenni. Annyira… sajnálom. Jó
lenne… összejárni. Ha te is akarod.
Ja, persze, pont egy gazdag enklávistalánnyal akartam haverkodni, aki
állandóan az orrom alá dörgölhette a sok fényűző dolgot, amelyben sosem
volt részem, és amelyek után még akkor is sóvárogtam, ha közben a
helyettük választott dolgok sokkal értékesebbnek bizonyultak. Ugyanakkor
kiderülhetett volna Chloe Rasmussenről, hogy rendes ember és jó barát, és
akkor be kellett volna látnom, hogy ami számomra elérhetetlen, az nem
feltétlenül összeegyeztethetetlen a számomra fontos dolgokkal. Persze
már a gondolatra is ösztönösen hőbörögtem, de egyre biztosabban éreztem,
hogy ha rávágom, hogy Nem, és most mehetsz, csak ráerősítek a rólam
kialakult képre, vagyis önmagának ártó otromba, pökhendi alaknak
bizonyulok.
– Ja. Oké – feleltem kelletlenül, és ezzel sikerült elérnem valami jót is, hogy
egy utolsó szemérmes mosoly után végre közölte, hogy fáradtnak látszom,
ezért inkább megy és hagy pihenni, aztán tényleg elment. Végre becsukhattam
az ajtót, lefekhettem az ágyra, és olyan mélyen és sokáig alhattam, mintha
halott lennék, ami egyébként csak egy hajszálon múlt.
Viszont később megint bekopogtak.
– Ébren vagy, El? – kérdezte Liu. A sürgető hang kirángatott az álomból,
miatta és Aadhya miatt hajlandó voltam felkelni. Ebédet is hoztak a
menzáról. Átadtam Aadhyának a kovácskötényt és a lanthoz talált
anyagokat. Ők is szuper kellékeket gyűjtöttek össze, még ha nem is voltak
az én zsákmányomhoz mérhetők. Liu még jegyzetfüzeteket és tartalék
tollakat is talált nekem, miközben összeszedett párat magának.
– Akarsz mesélni? – kérdezte Liu, miután befaltam az ételt, és
végignyúltam az ágyon.
– A gép máshogy romlott el, mint gondolták, ami lehet, hogy izgalmas,
de több mint egy órán át kellett javítani – mondtam a plafont bámulva. –
Befelé menet elvesztettünk egy furfangost, Pires meg elesett a pajzs tartása
közben. Későn értünk vissza, és a műhely szintjén elkapott minket a láng,
de még mielőtt odaért volna hozzánk, Orion megcsókolt. – Ez utóbbit nem
akartam hozzátenni, csak úgy kicsúszott a számon. Liu izgatottan
felsikoltott, és befogta a száját.
– De hogy éltétek túl a tisztítótüzet? – kérdezte Aadhya szenvtelen
arccal.
Liu meglökte Aadhya térdét, és közbeszólt:
– Hagyd már! Klassz volt? Jól csókol? – Nyomban el is pirult, kuncogni
kezdett, és eltakarta az arcát.
Ha belegondoltam volna, biztos én is ugyanolyan színre váltok.
– Nem emlékszem!
– Jaj, ne már! – nyögte Aadhya.
– Tényleg nem! Én… – Gyötrődve felültem, a térdemre támasztottam az
arcomat, és motyogva fejeztem be. – Megrúgtam és ellöktem, mert tűzfalat
kellett állítanom. – Aadhya úgy nevetett, hogy leesett az ágyról, Liu meg
tátott szájjal bámult, és helyettem is le volt sújtva.
– Nem járunk Orionnal, csak barátok vagyunk! – szűkölte Aadhya a
padlóról, és fel sem kelt. Csúfolódva ismételte a szavaimat, amelyeket a
szövetségkötésünk előtti estén mondtam nekik: nem akartam, hogy a
feltételezéseik miatt csatlakozzanak hozzám. – Na, te meg a randizás!
– Köszi, ettől máris jobban érzem magam – feleltem. – Nem hazudtam!
Nem én akartam vele járni!
– Ja, végül is érthető – vágta rá Aadhya. – A fiúk már csak ilyenek: két
hétig is képesek járni valakivel úgy, hogy nem árulják el neki.
Ezen mindhárman röhögtünk, majd miután Aadhya is visszaült közénk,
Liu óvatosan újra faggatózni kezdett.
– És akarod? – kérdezte komolyan. – Anyám nagyon rossz ötletnek
tartotta.
– Az én anyám azt mondta, hogy a fiúknak van egy kedvenc titkos
malijuk az alsógatyájukban, és ha kettesben maradsz velük, kiengedik –
mondta Aadhya. Visítva nevettünk, még ő is. – Tudom, ökörség. De direkt
így mondta, és figyelmeztetett, hogy mind a négy év alatt tegyek úgy,
mintha ez igaz lenne, mert ha hagyom, hogy egy fiú teherbe ejtsen, igaz is
lesz.
 Liu megborzongott, és átfogta a térdét a karjával.
– Az én anyám felrakatott nekem egy spirált.
– Én is kipróbáltam. Nagyon görcsöltem tőle – vágta rá komoran
Aadhya.
Nyeltem egyet. Eddig nem foglalkoztam ilyesmivel, mert fel sem merült
bennem a lehetőség.
– Anyám három hónapos terhes volt velem a záróvizsgája idején.
– Úristen! – szörnyülködött Aadhya. – Iszonyú lehetett!
– Apám meghalt, miközben segített neki kijutni – folytattam halkan,
mire Liu megfogta a kezem. Összeszorult a torkom. Addig nem mondtam el
senkinek.
Egy darabig csendben ültünk, aztán Aadhya szólalt meg:
– Ezek szerint te vagy az egyetlen ember, aki kétszer is levizsgázik. –
Ezen megint nevettünk. Kivételesen nem éreztük úgy, hogy kísértjük a
sorsot, amiért a záróvizsgáról merünk beszélni. Visszafeküdtem, hogy
vacsoráig pihenjek még egy kicsit, és néha el is bóbiskoltam, miközben az
első negyedéves terveinkről beszélgettünk, meg arról, ki mennyi manát tud
összegyűjteni. Mialatt Liu a költségvetést írta, sóvárogva gondoltam vissza
az erőelosztóra, és a helyét dörzsölgettem a csuklómon. Valahol
megértettem Chloét és az összes többi New York-it. Hozzájuk csak úgy
ömlött a mana, végeláthatatlanul. Én sem éreztem a mögötte rejlő munkát.
Olyan volt, mintha friss levegő csapna meg. Csak pár órára lehetett az
enyém, de máris hiányzott.
Folyton elszunyókáltam és felriadtam. Nem is értettem, miért, hiszen
Aadhya és Liu megértették volna, ha végig alszom, vigyáztak is rám, és fel
is ébresztettek vacsora előtt.
– Gondoljuk át, hogy mit tudnánk még használni, és kit lenne érdemes
bevonni! – javasolta Aadhya. – Remélhetőleg gyorsan elkészülök a lanttal,
és valami mást is tudok csinálni az első negyedévben. Át kéne futnunk
egymás varázslatlistáját is.
– Nekem van még valamim – szólalt meg Liu halkan. Felállt, kiment az
ajtón, és ebben a pillanatban nagy méltatlankodás közepette rájöttem, miért
nem alszom mélyebben: egy másik kopogást is vártam. Dühösen meredtem
az ajtóra. Pár perc múlva be is kopogtak, de csak Liu jött vissza egy kis
dobozzal a kezében. Keresztbe tett lábbal leült a földre, maga elé vette a
dobozt, kinyitotta, és kiemelt belőle egy kis fehér egeret. Az állat
megszimatolta az ujjait, mocorgott köztük egy kicsit, de nem támadta meg.
– Van egy familiárisod! – kiáltott fel Aadhya. – Atyaég, de cuki!
– Ő nem familiáris – közölte Liu. – Vagyis nem volt az. Még csak most
kezdem… tízen vannak. – Kerülte a tekintetünket. Tulajdonképpen nyíltan
bevallotta, hogy a nem hivatalos malifikárszak felé kacsintgat. Másért nem
hozott volna be tíz egeret, hogy a saját tartalékából etesse őket. – Az
állatokhoz van affinitásom.
Rájöttem, hogy ezért késztették erre a szülei: tudták, hogy életben tudja
tartani az áldozatait. És ezért is gyűlölte annyira, még három év után is,
hogy nem volt hajlandó folytatni.
– És familiárist fogsz csinálni belőle? – kérdeztem. Nem tudtam
pontosan, hogy működik az ilyesmi. Anyának csak spontán familiárisai
akadtak: néha odatévedt egy gondoskodásra szoruló állat a jurtánkhoz, anya
segített rajta, az állat pedig ott maradt, és egy darabig segített neki, mielőtt
visszament volna a vadonba. Nem is próbálta megtartani őket.
Liu bólintott, és az ujja begyével megsimogatta az egér fejét.
– Ha akarjátok, mindkettőtöknek betaníthatok egyet. Éjszakai állatok,
képesek őrködni, amíg alszotok, és kiszagolják a szennyezett ételt. Ez a
példány két napja hozott nekem egy elvarázsolt korallgyöngyökből készült
nyakláncot. Hsziao Hszingnek hívják. – Engedte, hogy megfogjuk, és
érzékeltem a kis állat testében dolgozó manát: a szeme felülete már
kékesen fénylett, és ha lapos szögben néztük, a bundája is. De nem félt, csak
kíváncsian szimatolt. Miután mindnyájan simogattuk egy kicsit, Liu
elengedte és hagyta szabadon szaladgálni a szobában. Az egér mindent
megszimatolt, ezer helyre bedugta az orrát. Felmászott az asztalra, aztán
eljutott oda, ahol korábban az iszkiri bujkált, és akkor inába szállt a
bátorsága. Gyorsan visszaszaladt Liuhoz, aki átvizsgálta a helyet, és
megmutatta neki, hogy tiszta. Aztán megsimogatta, megdicsérte az állatot,
és a derekára kötött kis zsákból adott neki pár aszalt gyümölcsöt. Az egér
bemászott a pólója elülső zsebébe, és boldogan majszolta a csemegét.
– Másoknak is betanítasz néhányat? – kérdeztem szinte révülten. –
Értékes csereáru lenne. – Addig nem sok időm volt állatokkal foglalkozni,
főleg miután anya lenevelt róla, hogy felboncoljam őket. A kommuna
kutyáit zömmel levegőnek néztem, és ők sem törődtek velem. A cuki
macskás videókat soha nem szerettem. Ezért nem is fogtam fel, mennyire
kiéheztem olyan mozgó élőlények látványára, akik nem törnek az életemre.
Ritka tünemény volt a familiáris a suliban: drága mulatság volt
belekalkulálni a súlyba, és még drágább odabent gondjukat viselni. Ha
választani kell, hogy mi eszünk, vagy a macskánkat etetjük, saját magunkat
választjuk, máskülönben a következő mali a macskánkkal együtt felfal
minket. Az egereket viszont nem is volt olyan drága etetni. Egyszerűen nem
gondoltam még rá, hogy ilyesmit is akarhatnék.
– Igen, miután betanítottam egyet az unokatestvéreimnek – felelte Liu.
– Ma este jönnek.
Megint elcsodálkoztam, mert olyasmire emlékeztetett, amit tudtam,
egyelőre mégsem hittem el: végzősök lettünk. Már csak egy évünk volt
hátra. Vagyis ezen a napon újakat iktattak be.
– Nem választhatnánk most egyet? – kérdezte Aadhya. Ugyanúgy
lenyűgözte a kis jószág, mint engem. – Kell nekik valami? Mondjuk,
ketrec?
Liu felállt, és bólintott.
– Kell egy zárt tér, ahol napközben elbújhatnak aludni, amikor nem
vagytok a szobában. Oké, gyertek most, és válasszatok! Naponta legalább
egy órát kell velük játszanotok egy hónapon keresztül, hogy a tiétek
legyenek. Megmutatom, hogy kell nekik manát adni: bele kell tenni a
csemegébe, amit kapnak. – Leemeltem a lábam az ágyról, és felvettem a
szandálomat. Liu kinyitotta az ajtót, ám ekkor mindhárman hátrahőköltünk,
mert Orion állt velünk szemben, mint valami kísértet. Ő is összerezzent,
vagyis nem lesben állt. Egyértelmű volt, hogy csak azért várakozott, mert
össze akarta szedni a bátorságát a kopogáshoz.
– Én megyek, és megnézem most, Liu – mondta Aadhya hangosan. –
Azt hiszem, tudom, honnan kerítek neki zárt helyet. – Továbbtaszigálta az
újból elpiruló és tekintetével Oriont kerülő Liut a folyosón, majd Orion
háta mögé kerülve vadul mutogatni kezdett rá, és eltúlzott szájmozgással
üzent valamit, amit könnyű volt értelmezni: KEDVENC TITKOS MALI!
Majdnem odarohantam a párnámhoz, hogy belefojtsam a hisztérikus
röhögést. A lányok végül felszívódtak a folyosón.
Orion úgy nézett, mintha szívesen elmenekülne, amit meg is értettem, de
végül is ő megtehette volna, mivel ő nem a saját szobájában volt.
Lezuhanyzott, átöltözött, levágta a haját, meg is borotválkozott.
Gyanakvóan méregettem szőrtelen állát. Tényleg senkivel sem akartam
járni a suliban. Nem feltétlenül a teherbe esés miatt: nem akartam, hogy
bármi elterelje a figyelmemet. Orion eleve elterelte, és ehhez hozzáadódott
az a szorongás, hogy mikor használja ki újra a közelségemet, és mikor
csókol meg újból.
– Ide hallgass, Lake! – kezdtem, de ő ugyanakkor szólalt meg:
– Figyelj, El!
Megkönnyebbülten sóhajtottam.
– Értem. Csak ki akartad pipálni a dolgot, mielőtt meghalsz.
– Nem!
– Igazából nem akarsz járni velem, ugye?
– Én… – Tanácstalanul, elkeseredve nézett rám, mielőtt folytatta. – Ha
te… akkor én sem… tőled függ.
Elkerekedett a szemem.
– Miért azt emlegeted, ami tőlem függ? A te részed nem tőlem függ.
Vagy azt a bizarr lúzerrománcot gyakorlod, amikor az egyik fél képtelen
megkérdezni a másikat, hogy mit szól a dologhoz? Mert abból nem kérek.
– Az isten szerelmére… – Feszülten és bosszúsan elhallgatott, majd a
hajába túrt a kezével: ha nem nyírja le, olyan fonalbáb haja lett volna, mint
Einsteinnek. Aztán a tekintetemet kerülve folytatta: – Próbálom elérni, hogy
ne rúgj ki az életedből. – Ekkor végre leesett a tantusz. Időközben rajta
kívül Aadhya és Liu is mellém állt. Olyan volt, mint megtapasztalni a
manaözönt, rögtön annyira beépült az életembe, hogy szinte érzékelni sem
tudtam, milyen volt az élet nélküle – amíg újra el nem veszítem. Neki
viszont csak én voltam, neki soha nem volt más, ahogy nekem sem, de
közben egymás mellé sodort minket az élet, és nem akart többé elveszíteni,
ahogy én sem cseréltem volna el sem őt, sem Aadhyát, sem Liut egy New
York-i posztra.
Persze továbbra is kibírhatatlanul hülyén adta elő magát.
 – Lake, ha akarnék járni veled, nem azért tenném, mert ez a
szövetségünkbe való belépésed ára, vagy ilyesmi – közöltem.
– Te tényleg ilyen ostoba vagy? – kérdezte mérges arccal. Felháborodva
néztem vissza rá, ezért úgy folytatta, mintha egy buta póninak magyarázna. –
Én szeretném. Ha te akarod, én is akarom. Ha te nem akarod, akkor… én
sem akarom.
– Hát igen, valami ilyesmiről szólna – mondtam, és megint gyanút
fogtam. Riasztóan úgy beszélt, mintha akarná. – Különben csak zaklatás.
Akkor most megkérdezed, vagy nem? Ne aggódj, én semmilyen
körülmények között nem rúglak ki az életemből! – tettem hozzá, bár
sejtelmem sem volt, mit fogok válaszolni, ha tényleg megkérdezi. – Odalent
azért rúgtalak félre az utamból, mert volt egy olyan érzésem, hogy
szeretnéd, ha megmenteném az életedet, és a rend kedvéért meg kell
jegyeznem, hogy ezúttal rajtam volt a sor.
– Ha jól sejtem, tizenhárom megmentésnél tartunk, tehát van mit
behoznod – mondta karba fonva a kezét a mellkasa előtt, de kicsit máshogy
sült el: túlzottan is megkönnyebbült.
– Kicsinyes zsonglőrködés a számokkal – közöltem fennhéjázva.
– Szerintem pedig hasznos az ilyesmit számontartani – vágta rá, és
amikor már megnyugodtam volna, hogy végre megint biztonságos vizeken
hajózunk, leengedte a kezét, és láthatóvá vált sápadt arca, amelyen csak a
járomcsontok környékén volt némi pír. – El… szeretném megkérdezni…
De nem… itt. Csak miután… csak ha…
– Ne is próbálkozz! Nem ígérem meg, hogy járni fogok veled – vágtam
közbe nyersen, mielőtt ismét zátonyok felé sodródtunk volna. – Ha nem
kérdezed meg most, akkor ennyi elég is mára! Talán, majd ha élve
kikerültünk innen, átvágsz egy tavon, hogy feltedd a kérdést, én meg
látványosan elgondolkodom, de addig tartsd meg a Disney-filmes
fantáziaképeidet… – az agyam ide beszúrta: meg a titkos kedvenc malidat,
amivel nem sokat segített – …magadnak.
– Jól van, jól van, oké! – mondta egytized bosszúsággal és kilenctized
megkönnyebbüléssel a hangjában. Nehezen bírtam visszafogni a szám
szélét, hogy ne kunkorodjon vigyorra, mert akaratlanul is ugyanaz jutott
eszembe: örök hálám, Aadhya. Az anyja egy valóságos zseni volt. –
Megkérhetlek, hogy gyere velem vacsorázni egy óra múlva?
– Nem, tökfej! – vágtam rá, pedig már meg is feledkeztem a vacsoráról.
– Mindjárt kezdődik a beiktatás. Maximum fél óránk van. – Azonnal
elszégyellte magát, de mentségére legyen mondva, ez a záróvizsganap teljesen
a feje tetejére állt. Fintorogtam egyet, és végignézem magamon. –
Zuhanyoznom kell. Meg felvenni egy kevésbé mocskos pólót.
– Kérsz egy másikat? – kérdezte puhatolózva. – Nekem van néhány
tartalékba.
A beszélgetésből egyértelműen kiderült, hogy alig várja, hogy pólót
hozhasson nekem, bennem viszont az óvatosság küzdött az új póló iránti
sóvárgással, és a szobájában tett korábbi látogatásomból úgy emlékeztem,
hogy indokolatlanul sok holmival rendelkezik.
– Oké, rendben – mondtam röpke sóhajjal. Így legalább egyetlen diák
sem fog már kételkedni benne, hogy járunk.

***

Nem tévedtem, Oriont tényleg nem kellett bátorítani: a tőle kapott pólón
Manhattan ezüstösen csillámló körvonalai látszottak, és valahol a sziget
közepén színes csillámok emelkedő örvényével jelöltek meg egy pontot,
valószínűleg az enklávé főhadiszállását: afféle jellegtelen, szerény viselet.
Legszívesebben hozzávágtam volna a fejéhez, de a ruha tiszta volt, sőt
enyhe mosószerszag áradt belőle – biztos becsomagolva, egy fiókban várta
az utolsó évet. Legalább volt okom magára hagyni Oriont a lánymosdó
előtt, hogy azonnal felvehessem. Tiszta pólót húzni a tisztára sikált
testemre: földöntúli öröm volt.
Miután kijöttem, Aadhyát és Liut is kihívtuk a szobájukból. Benéztem
Liu nagy egeres terráriumába. Aadhya már megjelölte a kiválasztott állatát
egy neonrózsaszín filccel.
– Ma este te is lecsaphatsz valamelyikre – ígérte Liu.
Furcsa érzés volt a lépcsőn járni, mert már nem ringott és remegett
összevissza, mintha egy hosszú tengeri utazás után leszálltam volna egy
hajóról. A fogaskerekek visszagördültek a helyükre, csak a szerkezet kisebb
részei kattogtak halkan, a maguk módján mérték a következő év végéig
hátralévő időt. Mindenki egy nagy áradatban masírozott felfelé, ezért
tulajdonképpen már azelőtt belekerültünk a várakozó tömegbe, hogy
felértünk volna az étkező szintjére.
Az ételsor még zárva volt, és minden második asztal a falnál állt
összecsukva, hogy szabadon maradjon a középső nagy terület, ahonnan
keskeny járatok vezettek az összes lépcsőház elé. A fejünk fölé került az
elsősök vadonatúj kollégiumi szintje, amely szinte szó szerint ugyanolyan
volt, mint a régi, és várta az űrön keresztül remegve érkező, újdonsült
diákokat.
Épp időben érkeztünk. Pár pillanattal később megkezdődött a beiktatás:
éreztük, ahogy a sok test egymás után megérkezik az intézménybe, enyhén
pukkantgatott tőle a fülünk, mivel kis csomagokban kiszorították a levegőt
az iskolából, és az elsősök szintjén szinte azonnal csapkodni kezdték az
ajtókat. A Luisánál kevésbé balszerencsések számtalanszor hallhatták
megérkezésük előtt, hogy akármennyire émelyegnek vagy sokkosak,
azonnal ki kell rohanniuk a szobájukból, és meg se álljanak az étkezőig.
Mind a négy ajtón özönlöttek befelé, némelyiknek papírzacskó is volt a
kezében, amelybe futás közben is újra meg újra belehányt. A beiktatás
körülbelül annyira élvezetes, mint a lendítés, csak tovább tart.
Nagyjából tíz perc múlva már mind az étkező közepén kuporogtak
reszketve. Egészen kicsinek látszottak. Én sem tartoztam a legmagasabbak
közé a bekerülésemkor, de nem rémlett, hogy ilyen alacsony lettem volna.
Köréjük gyűltünk, átnéztük a plafont és a lefolyókat, és óvatosan vizet
töltöttünk nekik a poharakba. A frissen beiktatottakat még a legaljasabb
tanulók is védelmezték. Ha mást nem, önző okokból: amint lehiggadtak és
ittak egy kis vizet, azonnal neveket kezdtek kiabálni, mert leveleket hoztak
a külvilágból, főleg az enklávistáknak.
Biztos voltam benne, hogy nekem senki sem írt. Senkihez sem tudtunk
közel kerülni, mert valahányszor anya elvitt egy másik varázslócsaládhoz,
hogy játsszak együtt a gyerekeikkel, szégyent hoztam rá. Arra pedig nem
volt pénze, hogy valaki egy másik csomag helyett az ő levelét hozza be
nekem. Csak a gyógyítást tudta cserébe felajánlani, ami egy másik varázsló
számára elvileg érhetett annyit, mint egy grammnyi csomag, de ő soha nem
kért azért semmit. Meg is mondta előre, hogy nem tudja, fog-e tudni
küldeni valamit, én meg csak legyintettem, hogy nem baj.
De még ennek tudatában is jelen akartam lenni, mert közvetve is felemelt
a hangulat. Aadhya egy fekete bőrű lánytól kapta meg a levelét, akinek
millió fonatba rendezték a haját – és minden fonat végére rafinált módon
parányi védőgyöngyöt fűztek. Liu odahozta hozzám az unokatestvéreit,
hogy bemutassa őket: a két teljesen egyforma, bödönfrizurás fiú mélyen
meghajolt előttem, mintha felnőtt volnék, és ők talán annak is láttak. Másfél
fejjel alacsonyabbak voltak nálam, kerek arcuk tele volt lágy vonásokkal. A
szüleik tömhették őket, mint a libát, hogy felkészítsék őket erre a kegyetlen
négy évre.
Aztán elkiáltotta magát egy fiú, akinek hallatszott a hangján, hogy még
mindig mutál.
– Üzenetet hoztam Gwen Higginstől? – Eleinte nem is hallottam, de
mivel a név említésére mindenki jelentőségteljesen elhallgatott, a fiú
megismételte.
Aadhya odajött hozzám, magával hozta a levelét, és a közvetítőjét, egy
Pamyla nevű fekete bőrű lányt Newarkból. A lány szülei részben azért
vállalták be, hogy a súlykorlátból feláldoznak egy kicsit egy levél kedvéért,
mert tudták, hogy automatikusan szereznek vele egy idősebb barátot a
gyereküknek a suliban.
– Gondolod, hogy arról a Gwen Higginsről van szó? Ide járna a
gyereke? – kérdezte Pamyla Aadhyától bizakodva.
Aadhya közömbösen hallgatta, Liu meg a fejét rázta.
– Ha itt is van, rejtőzködik. Nem akarja, hogy gyógyítóvarázslatokért
nyaggassák.
Ekkor megszólalt a fiú:
– A lányának, Galadrielnek? – Erre Aadhya és Liu is felém fordult,
méghozzá kétszer egymás után, a maroknyi többi diákkal együtt, akik
eléggé figyeltek ahhoz, hogy hallják a fiú szavait. Végül Aadhya
indulatosan vállba bökött. Sokan lopva pillantottak körbe az étkezőn,
mintha arra gyanakodnának, hogy esetleg egy másik Galadriel nevű lány is
jár a suliba. Fogcsikorgatva odamentem a mutáló fiúhoz. Még ő is kétkedve
nézett rám.
 – Én vagyok Galadriel – közöltem, és kezet nyújtottam. Apró, pucolt
mogyoróra emlékeztető tárgyat rakott a tenyeremre, amely talán még egy
grammot sem nyomott. – Téged hogy hívnak?
– Aaronnak? – mondta, mintha inkább kérdezte volna. – Manchesterből?
– Na gyere! – legyintettem, majd intettem neki a fejemmel, és a
bámészkodó tömeg előtt visszavezettem az eredeti helyemre. Nem volt
hová bújni: még Aadhya és Liu is döbbenten meredt rám, és Aadhya arca
azt sugallta, hogy négyszemközt majd alaposan megmossa a fejemet. Kissé
vonakodva mutattam be Aaront a többieknek, ő pedig azonnal beszédbe
elegyedett a másik három elsőssel. Liu unokatestvérei tökéletesen beszéltek
angolul, épp olyan folyékonyan, mint Aaron vagy Pamyla. Aadhya
boldogan mutogatta a levelében elrejtett, elvarázsolt kis aranylemezkét. –
Ezzel fogom körbetekerni az argonetfogból készült hangolókulcsot a
lanton!
Liu egy majdnem lapos, bélyeg nagyságú fémdobozt kapott, amelyben
illatos kenőcs volt. Belemártottuk a kisujjunk hegyét, és az alsó ajkunk alá
kentük.
– A nagymamám méregfogója – magyarázta. – Akár egy hónapig is
fennmarad, ha óvatosan mostok fogat. Ha bizsereg az ajkatok a szátokhoz
közelítő kajától, inkább ne egyétek meg!
Ezt jelentette a beiktatás a tanulóknak. Halvány reménysugár tűzött be az
iskolába, a szeretet és törődés jele; emlékeztetőt kaptunk arról, hogy a
túloldalon is van valami, sőt egy egész világ, ahol kölcsönösen megosztjuk
a barátainkkal, amink van. Csak nekem korábban nem ezt jelentette.
Először vettem részt benne igazán, és ettől könnyek tolultak a szemembe.
Nehéz volt visszafognom a nyelvemet, hogy ne akarja folyton a balzsamot
nyalogatni.
Orion kezében is volt csomag, amikor odalépett hozzánk: egy vaskos
boríték és egy kisebb tasak. Éneklő hanghordozással suttogott a fülembe,
amikor mellém ért.
– Lebuktál! – Átkarolta a nyakamat, és rám vigyorgott. Elfintorodtam, de
akaratlanul el is mosolyodtam, miközben széttekertem a saját kicsi
levelemet. Bele volt fűzve egy olyan kicsi gyöngybe, mint amilyenek
Pamyla fürtjeinek végét díszítették, és amikor kihúztam, mintha egy
vékony, szinte áttetsző hagymahéjcsík akadt volna a kezembe. Ujjnyi
távolságban halvány hajtásnyomok szabdalták szét: ott téphettem el, hogy
apránként megegyem. A számhoz emeltem, és beszívtam mézre és
bodzavirágra emlékeztető illatát. Anya átitatta a lélekélénkítő igéjével. Már
az az egy szippantás is jót tett. Lenyeltem a boldogság kemény gombócát a
torkomból, mire a hasamat kezdte melegíteni. Lejjebb engedtem a
héjdarabot, hogy elolvassam a rajta lévő írást. Anya olyan kicsi és halvány
betűkkel rótta fel a betűket, hogy másodpercekig silabizáltam azt az
egyetlen sort.
Drága kislányom, szeretlek, légy bátor – írta –, és óvakodj Orion Lake-
től!
 A GABO Kiadó
e-könyveiről

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A

legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe
öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás
élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb
tartalmakat.
Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa
könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem
akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja
számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook
rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb
verziószámú, javított másolatot érheti el.
Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe,
amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük,
ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-
könyveinkben, azt jelezze az info@gabo.hu e-mail címen.

További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu

Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

 Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is

NAOMI NOVIK
RENGETEG
A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon.

1. FEJEZET

A mi sárkányunk nem falja fel az elrabolt lányokat, akármit is mondjanak

róla a völgyön kívül. A nálunk megpihenő vándoroktól mi is halljuk a
rólunk szóló pletykákat: hogy mi emberáldozatot mutatunk be egy igazi
sárkánynak. Ez persze távol áll a valóságtól. Igaz, hogy varázsló és
halhatatlan, de ember, és az apáink csoportba verődve végeztek volna vele,
ha meg akart volna ölni valakit közülünk tízévenként. Ő véd meg minket a
Rengetegtől, és ezért hálásak vagyunk neki, de ennek is megvan a határa.
Természetesen nem falja fel az elhurcolt lányokat, bár időnként úgy
érezzük. Elviszi őket a tornyába, és tíz évvel később elengedi, csakhogy
addigra a lányok gyökeresen megváltoznak. Előkelő ruhákat hordanak, úgy
beszélnek, mint udvaroncok a palotából, és mivel tíz évig együtt éltek egy
toronyban egy férfival, mindenki lemond róluk, annak ellenére, hogy a
lányok állítása szerint soha egy ujjal sem nyúlt hozzájuk. Mi mást
mondhatnának? Nem is ez a probléma gyökere – végül is a Sárkány
búcsúzóul egy ezüsttel teli erszényt ad nekik, így aztán bárki szívesen
feleségül venné őket, akár a kétes múltjukkal együtt is.
Csakhogy ők nem akarnak férjhez menni. Sőt, maradni sem akarnak
nálunk.
– Elfelejtik, hogyan kell itt élni – mondta egyszer apám váratlanul.
Együtt zötykölődtünk a nagy, üres szekér bakján, miután kiszállítottunk
egyheti tűzifát. Dvernyikben laktunk, amely sem a legnagyobb, sem a
legkisebb falu a völgyben, és nem is a Rengeteghez legközelebbi. Hét
mérföld választja el tőle. A hegyre felvezető út legmagasabb pontjáról tiszta
időben végigkövethettük szemünkkel a folyó vonalát, egészen a Rengeteg
pereméig, a fák sötét fala előtt elterülő, világosszürke, égett talajú irtásig. A
Sárkány tornya a másik irányban magasodott, tisztes távolságban. Mintha
egy fehér krétadarabot szúrtak volna a földbe a nyugati hegyeknél.
Kicsi voltam akkor – ötévesnél aligha idősebb –, de azt tudtam, hogy ha
lehet, a Sárkányt nem említjük, sem az általa elhurcolt lányokat, ezért
megragadt a fejemben, amikor apám megszegte ezt a szabályt.
– Csak a félelemre emlékeznek – folytatta. Ezzel le is zárta a témát.
Nyelvével csettintett a lovaknak, mire azok szapora léptekkel levittek
minket a hegyről, vissza a fák közé.
Nem sokat értettem az egészből. Mindnyájan féltünk a Rengetegtől.
Ugyanakkor a völgy volt az otthonunk. Hogy is hagyhattuk volna el az
otthonunkat? A lányok mégis elmentek. Miután a Sárkány kiengedte őket a
tornyából, kis ideig a családjukkal laktak – egy hétig, legfeljebb egy
hónapig, soha nem tovább. Aztán fogták a hozományként kapott ezüstöt, és
továbbálltak. Többnyire Kraliába költöztek, hogy az Egyetemre járjanak.
Sokan feleségül mentek egy városi férfihoz, mások tudósok vagy
kereskedők lettek, bár egyesek azt híresztelték, hogy Jadviga Bach, akit
hatvan évvel ezelőtt rabolt el a torony ura, kurtizán lett, többek között egy
báró és egy herceg szeretője. Ám az én születésem idején már csak tehetős
öregasszonyként élt, aki káprázatos ajándékokat küldött unokahúgainak és
unokaöccseinek, de soha nem látogatott haza.
Tehát nem egy emberevőnek adtuk át a lányainkat, de nem is volt sokkal
szívderítőbb a helyzet. Kevés falu volt a völgyben, és a Sárkány nem vitt el
akárkit: kizárólag tizenhét éves lányokat, akik egy bizonyos évben, két
október között születtek. Az én évemben tizenegy lány közül választhatott,
ami kockajátékban igen kevés nyerési esélyt biztosított volna nekünk.
Mindenki azt mondja, hogy akik Sárkánylányt nevelnek, máshogy szeretik
őt; nem tehetnek róla, sejtik, hogy egyszer el fogják veszíteni. Én azonban
nem így éltem meg, a szüleim sem így viszonyultak hozzá. Mire elég idős
lettem, hogy felfogjam a veszélyt, már mindannyian tudtuk, hogy Kasját
fogja elvinni.
 Csupán a tudatlan átutazók jegyezték meg Kasja szüleinek, milyen szép,
okos vagy kedves a lányuk. A Sárkány nem mindig a legszebb lányt vitte el,
hanem azt, aki valamilyen téren a legkülönlegesebb volt. Könnyen kiszúrta
a legszebbet, a legokosabbat, a legjobb táncost, a legfinomabb modorút,
jóllehet, alig váltott velük néhány szót a döntéshozatal előtt.
Kasjában pedig minden megvolt, amit akart. Sűrű, aranyló búzaszínű
haja befonva a derekáig ért, meleg barna szeme volt, a nevetése dallamára
pedig mindenkinek énekelni támadt kedve. Neki jutottak eszébe a legjobb
játékok, mindig történeteket és táncokat talált ki; egész ünnepi lakomákat
meg tudott főzni, és ha fonalat sodort az apja juhainak szőréből, a szál
simán, egyetlen csomó vagy görcs nélkül jött le a rokka kerekéről.
Úgy említem őt, mint valami meseszereplőt, de az igazság pont a
fordítottja volt: ha anyám fonalat szövő hercegnőkről, bátor
libapásztorlányokról vagy folyótündérekről mesélt, mindig Kasját
képzeltem magam elé, így élt a fejemben. Balga és fiatal voltam még, ezért
attól a tudattól, hogy hamarosan elveszítem, nem kevésbé, hanem még
jobban szerettem.
Kasja azt mondta, nem bánja. Nem gyötörte félelem, erről Vensza, az
anyja gondoskodott. – Bátornak kell lennie – mondta egyszer anyámnak,
miközben nógatta a lányát, hogy másszon fel egy félelmetesnek tűnő fára,
anyám pedig könnyes szemmel ölelte át.
Mindössze háromháznyira laktunk egymástól. Három fiútestvérem volt,
egyedüli lányként születtem a családunkba, mindhárman jóval idősebbek
voltak nálam. Kasja állt a legközelebb a szívemhez. A bölcsőtől fogva
együtt játszottunk, eleinte anyáink konyhájában, elvonulva, hogy ne
legyünk láb alatt, később a házunk előtt, az utcán, és végül, amikor már elég
idősek voltunk hozzá, kiszaladtunk a sűrűbe. Nem akartam bent maradni a
házban, amikor vele is rohanhattam kézen fogva az ágak alatt. Úgy
képzeltem, hogy a fák leeresztik karjukat, és úgy óvnak minket. Fogalmam
sem volt róla, milyen lesz, ha elszakítják tőlem.
A szüleim akkor sem aggódtak volna miattam, ha Kasja nincs velem,
mivel tizenhét évesen vézna kancacsikó voltam nagy lábbal, gubancos,
koszos-barna hajjal, és azzal az egyetlen szembetűnő képességemmel, ha
lehet így nevezni, hogy egy nap alatt bármit el tudtam tépni, be tudtam
koszolni vagy el tudtam veszíteni, amit felvettem. Anyám tizenkét éves
koromra felhagyott minden reménnyel, és engedte, hogy a bátyáim levetett
ruháiban mászkáljak, kivéve ünnepnapokon, amikor az otthonról való
elindulás előtt húsz perccel át kellett öltöznöm, majd az ajtónk előtti padon
kellett üldögélnem, amíg neki nem vágtunk a templomba vezető útnak. Így
sem lehettek biztosak benne, hogy mire a faluba érünk, nem szakítja el a
ruhámat egy ág, vagy nem sározom be magam.
– Egy szabóhoz kell feleségül menned, kicsi Agnyeskám – hangoztatta
apám nevetve, amikor éjjel hazajött az erdőből, és én maszatos arccal,
legalább egy lyukkal a ruhámon, kendő nélkül elébe szaladtam. Ő így is
szívesen felkapott és megcsókolt. Anyám csak halkan sóhajtozott. Melyik
szülő sajnálná, hogy a Sárkánynak szánt lányában annyi hiba van?

A kiválasztás előtti utolsó nyár hosszú volt, meleg és könnyekkel teli. Kasja
nem sírt, csak én. Estig barangoltunk az erdőben, minden aranyfényű napot
a lehető leghosszabbra nyújtottunk, majd éhesen és fáradtan hazamentem,
és azonnal le is feküdtem a sötétben. Anyám bejött, megsimogatta a
fejemet, és halkan énekelt, amíg bele nem aludtam a sírásba. Otthagyott egy
tányér ételt az ágyam mellett, arra az esetre, ha az éhség felébresztene
éjszaka. Nem is próbált vigasztalni, mit mondhatott volna? Mindketten
tudtuk, hogy akármennyire szereti Kasját és az anyját, Venszát, óhatatlanul
is ott van egy apró kis örömcsomó a hasában – nem az én lányom, nem az
én egy szem lányom. Persze én sem szerettem volna, hogy másképp
érezzen.
Jóformán az egész nyarat együtt töltöttük Kasjával. Régóta így volt.
Kisebb korunkban a többi falusi gyerekkel együtt futottunk neki a fák
sűrűjének, ám ahogy nődögéltünk, és Kasja egyre szebb lett, azt mondta az
anyja: „Kerüljétek a fiúkat! Nektek és nekik is az lesz a legjobb.” Én
viszont nem tágítottam Kasja mellől, anyám pedig eléggé szerette Kasját és
Venszát ahhoz, hogy ne próbáljon meg elszakítani minket egymástól, hiába
volt biztos benne, hogy végül csak annál inkább szenvedni fogok.
 Az utolsó napon egy tisztásra bukkantam a sűrűben, ahol arany és
lángvörös lombkoronák susogtak a fejünk fölött, és érett gesztenyék
borították a talajt. Gallyakból és száraz levelekből kis tüzet gyújtottunk, és
azon sütöttünk meg egy-egy maroknyit. Másnap kezdődött október hava,
amikor is nagy ünnepséggel tanúsítottuk megbecsülésünket pártfogónk és
urunk iránt. Másnap érkezett a Sárkány.
– Milyen jó volna trubadúrnak lenni! – szólalt meg Kasja háton fekve,
csukott szemmel. Egy dallamot dúdolt. Az ünnepségre egy vándor énekest
is meghívtak, aki aznap délelőtt odakint, a zöldben gyakorolta dalait. A
hűbérrel megrakott szekerek egész héten gurultak befelé a faluba. – Bejárni
egész Polniát, és a királynak énekelni!
Merengve mondta ezt, de nem úgy, ahogy az álmokat kergető kölykök
beszélnek. Úgy mondta, mint aki tényleg el akarja hagyni a völgyet, örökre.
Odanyúltam, és megfogtam a kezét. – És minden tél közepén hazajönnél –
feleltem – elénekelni nekünk a dalokat, amelyeket megtanultál. –
Szorongattuk egymás kezét, és próbáltam kizárni a tudatomból, hogy a
Sárkány által elhurcolt lányok soha nem akarnak visszajönni.
Természetesen akkor még szívből gyűlöltem a varázslót. Pedig nem volt
rossz uraság. Az északi hegység túloldalán a Sárga-mocsár bárója ötezres
sereget tartott fenn Polnia határainak megvédésére. Négytornyú kastélyban
lakott a feleségével, aki vérvörös drágaköveket és fehér rókabundát hordott,
pedig birtoka semmivel sem volt gazdagabb a mi völgyünknél. A férfiak
hetente egyszer kötelesek voltak az ő földjén dolgozni, a legjobb földeken,
a legrátermettebb fiaikat pedig elvitte katonának. Amikor a katonái a
környéken bóklásztak, a felnőtté serdült lányoknak bent kellett maradniuk a
házakban, társaságban. És még ő sem számított rossz úrnak.
A Sárkány egyetlen toronyban lakott, udvaroncok nélkül, azzal az
egyetlen lánnyal, akit éppen elvitt. Nem volt szüksége seregre, hiszen a
saját munkájával, a mágiájával szolgálta a királyt. Időnként el kellett
mennie az udvarba, megújítani a hűségesküjét, és az uralkodó bizonyára
hadba is hívhatta volna, de többnyire azt a feladatot hagyta meg neki, hogy
itt maradjon, felügyelje a Rengeteget, és megóvja a királyságot annak
gonoszságától.
 Csak akkor lett tékozló, amikor könyvekről volt szó. Falusiakhoz képest
igen olvasottnak számítottunk, mivel a könyvekkel házaló kereskedők ide, a
Polnia legszélső sarkában lévő völgybe is eljöttek – hiszen a Sárkány akár
aranyat is hajlandó volt fizetni értük. A vándorkereskedők mindenféle
szakadt és olcsó könyvet is betuszkoltak az öszvéreikre kötött
nyeregtáskákba, és néhány fillérért eladták őket nekünk. A mi völgyünkben
szegény háznak számított az, amelyben nem volt legalább két-három könyv
kiállítva a falon.
Mindez jelentéktelen, szánalmas apróságnak tűnhetett, és sokan talán fel
sem tudták fogni, hogy a lányainkat odaadjuk egy ilyen embernek, de ez
csak azok számára volt érthetetlen, akik távol éltek a Rengetegtől. Én
viszont megértem a Zöld Nyarat, amikor a forró szél egészen a falunkig
hozta a Rengeteg virágporát, a mi legelőinkre és kertjeinkbe. A növények
vad burjánzásba fogtak, de furcsán eltorzultak. Aki evett belőlük, az indulat
betege lett, rátámadt a családjára, és végül örökre eltűnt a Rengetegben,
hacsak le nem kötözték.
Hatéves voltam ekkor. A szüleim tőlük telhetően próbáltak védeni, de
még így is élénken az emlékeimbe vésődött a mindent átható, nyúlós
félelem érzete, a rettegő emberek látványa, és a gyomromat vég nélkül
mardosó éhség. Addigra feléltük az előző évről maradt utolsó tartalékainkat
is, és csak a tavaszban bíztunk. Az egyik szomszédunk evett néhány szem
zöldbabot, mert kis híján belebolondult az éhségbe. Emlékszem a házukból
kiszűrődő sikoltásokra aznap este, és emlékszem arra is, ahogy az apám
átrohan segíteni, és menet közben felkapja a vasvillát a csűr mellől.
Annak a nyárnak az egyik napján kiszabadultam fáradt, vézna anyám
felügyelete alól, és mivel nem tudtam még felmérni a veszélyt, berohantam
a Rengetegbe. Egy szélvédett zugban találtam egy félig kiszáradt
vadszederhajtást. Félrehajtottam a kemény, halott ágakat, hogy eljussak a
növény védett szívébe, és néhány csodaszámba menő szedret szedtem a
markomba, amelyek nem voltak torzak, éppen ellenkezőleg: egészek,
lédúsak és tökéletesek. Minden egyes szem íze élvezettel áradt szét a
számban. Kétmaroknyit is befaltam, a maradékot pedig a szoknyámba
szedtem. Miközben hazasiettem, a lila gyümölcslé átáztatta a ruhám, anyám
pedig iszonyodva sírva fakadt maszatos arcom láttán. Nem betegedtem
meg. A vadszedernek sikerült valahogy kibújnia a Rengeteg átka alól, az íze
is pazar volt. Anyám könnyeitől viszont megijedtem. Utána évekig
tartottam a vadszedertől.
Abban az évben elhívták a Sárkányt a palotába. Korán visszajött,
kilovagolt a szántásra, és egy mágikus tűzzel megsemmisített minden
megrontott termést és mérgezett növényt. Ennyi lett volna a feladata, ám ő
az összes házba betért, ahol valaki megbetegedett, és megitatta az
embereket egy varázsfőzettel, hogy ismét önmaguk legyenek.
Megparancsolta, hogy a nyugatabbra lévő falvak lakói, akik
megmenekültek a csapástól, osszák meg velünk a terményeiket, és abban az
évben az adóbevételét is felajánlotta, hogy senki se éhezzen. A következő
tavasszal, mielőtt vetni kezdtünk volna, még egyszer kiment a legelőre, és a
maradék elfajzott növényeket is elégette, nehogy ismét gyökeret verjenek.
Ám hiába mentett meg minket, a szívünkbe nem lopta be magát. Soha
nem jött ki a tornyából áldomást inni az emberekkel aratás idején,
ellentétben a Sárga-mocsár bárójával, és soha nem vásárolt apró
csecsebecséket a vásáron, mint a báró felesége és lányai. Időnként
csepűrágók tévedtek a vidékre, előadást tartottak, vagy énekesek keltek át a
hágón Roszia felől. Ő egyikre sem volt kíváncsi. Amikor a szekerek elvitték
neki az adót, a torony kapuja magától kinyílt, és a szállítók úgy raktak le
minden portékát a pincébe, hogy nem is találkoztak vele. A falunk
elöljárónőjével soha nem váltott pár szónál többet, sem a völgy legnagyobb
városának, Olsankának a polgármesterével, pedig a város közelebb esett a
toronyhoz. Egyáltalán nem vágyott közszeretetre, sem arra, hogy
megismerjék.
Avatott mestere volt a sötét mágiának. A legtisztább éjszakákon is
feltűnhettek villámok a tornya körül, akár télen is. Az ablakaiból kibocsátott
fehér lidércfények végigsuhantak az utak és a sötét folyó fölött, majd
beáramlottak a Rengetegbe, hogy rajtuk keresztül őrködhessen. Időnként
pedig, amikor a Rengeteg elfogott valakit – egy pásztorlányt, aki a nyáj
terelgetése közben túl közel merészkedett a vadon pereméhez, egy vadászt,
aki megrontott forrásvízből ivott, vagy egy szerencsétlenül járt utazót a
hágó felől, akinek füttye éles karmokkal tépett az ember elméjébe –, a
Sárkány értük, áldozatokért is lejött a tornyából, és akiket ő elvitt, azok
soha többé nem tértek vissza.
Nem gonosz volt, hanem távoli és ijesztő. Gyűlöltem, mert arra készült,
hogy elvigye Kasját, és haragom hosszú évekig nem csillapodott.
Az érzéseim azon az utolsó éjjelen sem változtak. Kasjával megettük a
gesztenyét. Lement a nap, kialudt a tűz, ám amíg a zsarátnok izzott, nem
mozdultunk a tisztásról. Másnap nem kellett sokat gyalogolnunk. Az aratási
ünnepséget rendszerint Olsankában tartották, de a kiválasztás éveiben
mindig abban a faluban, ahonnan a varázsló lányt választott magának, hogy
a családoknak kevesebb gondjuk legyen az utazással. Kasja pedig ott élt a
mi falunkban.
Másnap még jobban gyűlöltem a Sárkányt, miközben magamra öltöttem
új, zöld ünnepi ruhámat. Anyám remegő kézzel fonta be a hajam. Tudtuk,
hogy a Sárkány Kasját fogja választani, mégis féltünk. Magasra emeltem a
szoknyámat, miközben a tőlem telhető legóvatosabban felszálltam a
szekérre, gondosan ügyeltem a szálkákra, és engedtem, hogy apám
felsegítsen. Igyekeztem példásan viselkedni. Nem sok értelme volt, mégis
szerettem volna megmutatni Kasjának, hogy szeretetből megpróbálom
növelni az esélyeit. Nem szándékoztam elcsúfítani magam a mágus
szemében bandzsítással vagy görnyedt tartással, ahogy sokan tették.
A falu melletti szérűn gyűltünk össze a többi lánnyal, és mind a
tizenegyen felsorakoztunk. Az ünnepi asztalokat négyszög alakban
állították fel, és roskadásig megrakták, mert nem voltak elég nagyok ahhoz,
hogy az egész völgy hűbéradónak szánt terményeit elhelyezzék rajtuk.
Mindenki az asztalok mögött várakozott. A sarkokban gúlákban halmozták
fel a búzát és a zabot a füvön. Csak a lányok állhattak ki a rét közepére, a
családjaikkal és az elöljárónőnkkel, Dankával, aki idegesen járkált fel-alá
előttünk, némán gyakorolva az üdvözlőbeszédet.
Nem nagyon ismertem a többi lányt. Nem Dvernyikből származtak.
Hangtalanul, merev tagokkal álltunk legszebb ruhánkban, befont hajjal, és
az utat figyeltük. Még semmi nyomát nem láttuk a Sárkánynak. Vadul
cikázott a képzeletem. Arra gondoltam, hogy ha megérkezik, Kasja elé
vetem magam, és megmondom neki, hogy vigyen el inkább engem, vagy
közlöm vele, hogy Kasja nem akar vele menni. De tudtam, hogy nem
vagyok elég bátor hozzá.
Aztán a maga szörnyűséges módján megérkezett. Nem az út felől jött,
hanem egyszerűen kilépett elénk a levegőből. Pont abba az irányba néztem,
amikor megjelent: ujjak bukkantak elő a semmiből, aztán egy kar és egy
láb, végül egy fél ember, olyan lehetetlenül és természetellenesen, hogy
képtelen voltam másfelé nézni, bár fájdalmasan összeszorult a gyomrom. A
többiek szerencsésebbek voltak. Észre sem vették, amíg meg nem tette az
első lépést felénk, és akkor mindannyian próbálták leplezni ijedt
összerezzenésüket.
A Sárkány nem hasonlított egyetlen falubeli férfihoz sem. Öregnek,
görnyedtnek és ősznek kellett volna lennie, végtére is már száz éve élt a
tornyában. Ám ő magas volt, egyenes tartású, sima állú, feszes bőrű. Ha
csak az utcán pillantom meg, egyszerű fiatalembernek tartottam volna,
nálam alig idősebbnek, sőt talán még rá is mosolyogtam volna az ünnepi
asztalok fölött, hátha felkér táncolni. Ugyanakkor volt valami
természetellenes az arcában: a szeme körüli, hollófészekszerű barázdák
megviseltségre utaltak, ha a koráról nem is árulkodtak. Így sem voltak
taszítóak a vonásai, ám a belőle sugárzó ridegség elcsúfította. Minden
porcikája azt sugallta: Nem közületek való vagyok, és nem is akarok közétek
tartozni.
Előkelő öltözéket viselt. A brokát árából, amelyből zubbonya készült,
egy egész család egy éven keresztül elélhetett volna, még az
aranygombokat leszámítva is. Ennek ellenére a varázsló olyan vékony volt,
mintha az elmúlt négy évben háromszor semmisült volna meg minden
termése. Mereven, egy vadászkutya idegességével tartotta magát, olybá
tűnt, semmire sem vágyik jobban, mint hogy gyorsan továbbálljon. Nekünk
ez volt életünk leggyászosabb napja, ám neki nem volt türelme hozzánk.
Amikor az elöljáró asszony, Danka, meghajolt előtte, és belekezdett a
mondandójába – Uram, hadd mutassam be neked ezeket a… –, a varázsló
félbeszakította:
– Igen, essünk túl rajta!
Apám meleg tenyerét éreztem a vállamon. Megállt mellettem, és enyhén
meghajolt. Anyám mindkét oldalon megszorította a kezemet. Vonakodva
hátrébb léptek, a többi szülővel együtt. Mind a tizenegyen ösztönösen
közelebb húzódtunk egymáshoz. Kasjával a sor vége felé álltunk. Nem
mertem megfogni a kezét, de elég közel álltunk egymáshoz, így összesimult
a karunk. Közben undorodva lestem a Sárkányt, és még jobban utáltam,
amikor végigsétált a sor előtt, ujjával felemelte a lányok állát, és belenézett
az arcukba.
Nem mindnyájunkkal váltott szót. A mellettem álló lányhoz nem beszélt
– ahhoz, aki Olsankából érkezett, pedig az ő apja, Borisz a völgy első
számú lótenyésztője volt. Ragyogó vörösre festett gyapjúruhába öltöztették,
és fekete haját két gyönyörű, fényes varkocsba fonták, vörös szalagokkal.
Amikor rám került a sor, a varázsló összeráncolta a homlokát – fekete
szeme még jobban kihűlt, vértelen ajka lebiggyedt –, és megkérdezte:
– Mi a neved, leány?
– Agnyeska – feleltem, vagy legalábbis próbáltam felelni, de kiszáradt a
szám. Nyeltem egyet. – Agnyeska… – mondtam újra suttogva – …uram. –
Felforrósodott az arcom. Lesütöttem a szemem. Észrevettem, hogy
akármennyire vigyáztam, három nagy sárfolt is terjedt felfelé a ruhámon
alulról, a szegély felől.
A Sárkány továbblépett. Aztán Kasját megpillantva úgy torpant meg,
ahogy egyikünk előtt sem tette addig. Kezét az álla alatt tartotta, elégedett
mosolyra húzta vékony, konok száját, Kasja pedig bátran, rezzenéstelenül
viszonozta a tekintetét. Nem próbált reszelős vagy vinnyogó hangon
válaszolni, inkább határozottan és dallamosan. – Kasja, uram.
A varázsló ismét rámosolygott, de semmi kedélyesség nem volt a
mosolyában, inkább valami macskaszerű elégedettség. A sor maradékát már
csak felületesen nézte át, a Kasja után álló két lányra szinte rá sem
pillantott. Hallottam, ahogy a mögöttünk álló Vensza lélegzete elakad, talán
a sírást próbálta visszafojtani, miközben a Sárkány megfordult, és
ugyanazzal az elégedett tekintettel ismét Kasja elé állt. Aztán megint
összevonta a szemöldökét, elfordította a fejét, és egyenesen a szemembe
nézett.
Megfeledkeztem magamról, és mégis megfogtam Kasja kezét, jóformán
kiszorítottam belőle a vért. Kasja viszonozta a szorítást. Hirtelen elengedte
a kezem, én pedig sietve összekulcsoltam magam előtt, felhevült arccal,
rettegve. A varázsló szeme még jobban összeszűkült. Aztán felemelte a
kezét, és ujjai között apró, kékesfehér, gömb alakú láng jelent meg.
– Nem akart semmi rosszat – jegyezte meg Kasja, hihetetlenül bátran,
ahogy én nem tudtam megvédeni őt. Remegő, de jól hallható hangon
beszélt, miközben én úgy reszkettem, mint egy halálra vált nyúl, és a
gömböt bámultam. – Kérlek, uram…
– Hallgass, leány! – szólt rá a Sárkány, és felém emelte a kezét. – Vedd
el!
– Én… mit? – kérdeztem, és akkor sem lehettem volna döbbentebb, ha
az arcomba vágja a varázslángot.
– Ne állj ott, mint egy félnótás! – rivallt rám. – Vedd el!
Annyira remegett a kezem, hogy amikor felemeltem és megpróbáltam
elvenni a lánggömböt, önkéntelenül is hozzáértem az ujjaihoz,
akármennyire irtóztam tőle. Mintha láztól égett volna a bőre. A lánggömb
azonban hűvös volt, mint a márvány, és az érintése sem okozott sérülést.
Meglepődtem, milyen nagy megkönnyebbülés árasztott el, és csak
bámultam az ujjaim között tartott lángot. A Sárkány bosszús arccal
méregetett.
– Nos – szólalt meg végül barátságtalanul –, akkor te vagy az,
gondolom. – Visszavette a gömböt a kezemből, és egy pillanatra a markába
rejtette. Olyan gyorsan tűnt el, ahogy előkerült. Elfordult, és Danka felé
folytatta. – Küldd fel az adóbevételt minél hamarabb!
Még mindig nem értettem. Alighanem mindenki döbbenten állt, a
szüleim is. Minden túl gyorsan történt, és én sem tudtam magam túltenni
azon, hogy egyáltalán felkeltettem a figyelmét. Arra sem maradt idő, hogy
megforduljak és elbúcsúzzak, mert a csuklómnál fogva megragadott. Csak
Kasja mozdult. Láttam, hogy tiltakozva utánam akar nyúlni, ám a Sárkány
türelmetlenül és sürgetően vonszolt maga után, és végül felemelt a
levegőbe.
Rám tört az öklendezés, ezért a szám elé kellett tennem a másik kezemet,
amikor a levegő kidobott minket magából. A mágus elengedte a karomat,
mire térdre estem, és hányni kezdtem, bár még azt sem tudtam, hol vagyok.
Viszolyogva motyogott valamit az orra alatt – beszennyeztem a bőrcsizmája
hosszú, elegáns orrát –, és azt mondta: – Haszontalan! Hagyd abba a
háborgást, leány, és takarítsd fel a mocskot! – Elsétált tőlem, csizmája sarka
visszhangozva kopogott a kőlapokon.
Ott álltam egy helyben reszketve, amíg meg nem bizonyosodtam róla,
hogy nem fogok többet hányni, aztán a kezemmel megtöröltem a számat,
felemeltem a fejem, és körülnéztem. Kőpadlóra kerültem, de nem
akármilyenre: hófehér márványpadló volt vékony, ragyogó zöld erezettel
csipkézve. Egy kicsi, kerek helyiségben kötöttem ki, amelybe keskeny,
résszerű ablakok engedték be a fényt, túlzottan magasról ahhoz, hogy
kiláthassak rajtuk. Élesen befelé ívelt a mennyezet a fejem fölött. A torony
csúcsa volt ez.
Semmiféle bútor nem volt a szobában, és felmosásra alkalmas eszköz
sem. Végül kénytelen voltam a ruhám aljával feltörölni, az amúgy is
bekoszolódott már. Egy ideig fokozódó riadalommal ültem egy helyben, ám
mivel semmi sem történt, felkeltem, és félénken végigsétáltam a folyosón.
Bármelyik ajtón szívesen kimentem volna, csak azon nem, amelyiken a
Sárkány távozott – ha lett volna más út. De nem volt.
Ugyanakkor sejtettem, hogy ő már messzebb jár. Az ürességtől kongó
folyosó ugyanolyan hideg márványpadlóját lelógó lámpások rideg fehér
fénye világította meg. Nem igazi lámpások voltak, hanem derengő fényű,
simára csiszolt kődarabok. Egyetlen ajtó nyílt a folyosón, a végén pedig,
egy boltív alatt lépcső vezetett lefelé.
Kinyitottam az ajtót, és idegesen benéztem. Semmiképp sem akartam
úgy továbbmenni, hogy fogalmam sincs, mi van odabent. Ez a bejárat
viszont csak egy csupasz helyiségbe vezetett, ahol egy keskeny ágyon, egy
kisasztalon és egy mosdótálon kívül nem volt semmi. Szemközt hatalmas
ablak tárult a szemem elé, és rajta keresztül az ég. Odaszaladtam, és
áthajoltam a párkány fölött.
A Sárkány tornya a birtoka nyugati határán, magas hegyek lábánál állt.
Kelet felé az egész völgy hosszát látni lehetett, a falvakat és szántásokat is,
és az ablakból az Orsó teljes vonalát végig tudtam követni, ahogy ezüstös-
kéken végigfutott középen, a mellette haladó poros, barna úttal
párhuzamosan. Az út és a folyó együtt vezettek át a Sárkány birtokának
túlsó végébe, időnként eltűntek egy erdőfoltban, majd újra kibújtak ilyen-
olyan falvaknál, míg végül az út teljesen eloszlott a Rengeteg hatalmas,
fekete labirintusa előtt. A folyó egyedül merészkedett be a vadon
mélységeibe, és többé nem is bukkant fel.
Láttam Olsankát, a toronyhoz legközelebb eső várost, ahol
vasárnaponként a nagyvásárt tartották. Apám kétszer is elvitt oda magával.
Távolabb Ponyec és Radomszko ölelte körbe egy-egy tó partját, és az én
Dvernyikem is feltűnt terebélyes, zöld szérűjével. Még az ünnepre
megrakott, nagy, fehér asztalokat is láttam, amelyeket a Sárkány
közömbösen hagyott ott. Térdre rogytam, a párkányra támasztottam a
homlokom, és sírtam, mint egy gyerek.
Csakhogy most nem jött oda hozzám az anyám, hogy megsimogassa a
fejemet. Apám nem húzott fel magához a földről, és nem nevettetett meg,
hogy elapadjanak a könnyeim. Addig zokogtam, amíg kibírhatatlanul fájni
kezdett a fejem, kihűlt és elgémberedett a lábam a fájdalmasan kemény
padlón, patakzott az orrom, és nem volt mivel megtörölnöm.
Erre a célra a szoknyám egy másik részét használtam, és közben leültem
az ágyra. Megpróbáltam kitalálni, mihez kezdjek. Üres volt a szoba, de
tiszta, és friss levegő töltötte meg, mintha csak most költöztek volna ki
belőle. Bizonyára így is volt. Egy másik lány lakott benne tíz évig,
kettesben a völgyre nyíló kilátással. Aztán hazament elbúcsúzni a
családjától, és én kaptam meg a szobáját.
Egy festmény lógott az ággyal szemközti falon, vaskos, aranyozott
keretben. Nem értettem, miért került oda, hiszen túl nagy volt a kicsi
szobába, sőt nem is volt igazán kép, csak egy széles, világoszöld sáv, a
szélein szürkésbarna, középen egy lágyan kanyargó, fényes, kékes ezüst
vonallal. Keskeny ezüstszálak húzódtak a kerettől a kép közepéig. Sokáig
néztem, azon töprengve, vajon az is mágikus tárgy-e. Soha nem láttam
hozzá hasonlót.
Az ezüstvonal mellé azonban ismerős mintázatban kis köröket is
festettek, és egy idő után rájöttem, hogy a festmény a völgyet ábrázolja,
szélesen kiterítve, ahogyan egy madár láthatja a magas égből. Az ezüst
vonal az Orsó volt, ahogy a hegyektől a Rengetegig kacskaringózott, a
karikák pedig a falvakat jelképezték. Ragyogó színekben pompázó, fényes
festékkel készítették a képet, amely itt-ott magasabbra türemkedett ki. Még
hullámokat és a napfény csillogását is látni véltem a vízen. Vonzotta a
tekintetem, nem is bírtam levenni róla. Ugyanakkor volt benne valami
kellemetlen is. A keret dobozba zárta az élő völgyet, és ahogy néztem, én is
bezárva éreztem magam.
Elfordítottam az arcom. Egyre inkább azt éreztem, hogy nem
maradhatok a szobában. Semmit sem reggeliztem, sőt előző nap sem
vacsoráztam, mindennek hamuíze volt. Szégyenkezve vallottam be
magamnak, hogy mardossa a gyomromat az éhség, hiszen az
elképzelhetőnél is rosszabb fordulat történt, nem is lett volna szabad evésre
gondolnom. A toronyban nem voltak szolgák, így senkitől sem várhattam
ételt. Ekkor felötlött bennem egy kínzó gondolat: mi van, ha a Sárkány azt
várja, hogy gondoskodjak az ő vacsorájáról?
Aztán egy még rosszabb gondolat ütötte fel a fejét: mi lesz vacsora után?
Kasja hitt a visszatérő lányoknak, akik azt állították, hogy a Sárkány egy
ujjal sem nyúlt hozzájuk. – Már száz éve rabol el szüzeket – jelentette ki
határozottan. – Legalább az egyikük bevallotta volna ennyi idő alatt, és
elterjedt volna a híre.
Mégis, pár héttel korábban négyszemközt megkérdezte az anyámat, mi
történik az újdonsült asszonyokkal az esküvő után. Kicsikarta belőle azt,
amit a saját anyjától kellett volna hallania az esküvője előtt. Az ablakon
keresztül hallottam meg a beszélgetésüket, amikor éppen hazafelé sétáltam
az erdőből. Megálltam az ablak mellett, és miközben hegyeztem a fülem,
forró könnyek csurogtak le az arcomon. Mérges voltam, féltettem Kasját.
De most én néztem szembe azzal a sorssal – és én nem voltam bátor,
nem tartottam magam képesnek arra, hogy mélyeket lélegezzek, nehogy
görcsösen bezáruljak, ahogy anyám tanácsolta Kasjának, hogy ne fájjon
annyira. Egy szörnyűséges pillanatra elképzeltem, ahogy a Sárkány arca
közel hajol az enyémhez, még közelebb, mint a kiválasztáskor; szeme
hideg, fekete kőhöz hasonlóan fénylik, és vaskeménységű ujjai furcsán
felmelegszenek. Elképzeltem, ahogy lehúzza a ruhát a bőrömről, és közben
megjelenik az arcán az a lenéző, elégedett vigyor. Mi van, ha az egész teste
úgy lángol, mint az ujja, ha parázsként fogja égetni a bőrömet, minden
tagomat, miközben rám fekszik, és…
Leráztam magamról a gyötrelmes gondolatokat, és felálltam az ágyról.
Visszanéztem, majd körbe a szűkös, zárt szobában, ahol még elbújni sem
lehetett, és végül kisiettem a folyosóra. A végében kezdődő csigalépcső
olyan szoros spirálba rendeződött, hogy nem lehetett látni, hová és meddig
vezet. Akármilyen butaság egy lépcsőtől félni, én meg voltam rémülve.
Majdnem visszamentem a szobámba. Végül egyik kezemet a falon tartva,
lassan leereszkedtem a lépcsőn. Minden fokon megálltam, és füleltem,
mielőtt továbbindultam volna.
Miután egy darabig így óvakodtam lefelé, és nem ugrott rám senki,
lassan kezdtem végtelenül ostobának érezni magam, és megszaporáztam a
lépteimet. Csakhogy ezután újabb fordulók következtek, semmi pihenő, így
megint megijedtem. Ezúttal attól, hogy egy mágikus lépcsőre tévedtem,
ahol a végtelenségig fogok járni. A lépteim egyre jobban felgyorsultak,
majd három lépcsőfoknyi sodródás után egy pihenőre érkeztem – ahol
egyenesen a Sárkánynak rohantam neki.
Vékony voltam ugyan, de az apám a falu legmagasabb embere volt, és
én felértem a válláig. A Sárkány pedig nem volt hórihorgas. Kis híján
együtt bukdácsoltunk le a lépcsőn. Azon kaptam magam, hogy
ránehezedek, a köpenyébe kapaszkodom, és riadt arcába nézek. Kis ideig
annyira meg volt lepődve, hogy gondolkodni sem tudott, és úgy festett,
mint egy hétköznapi ember, akire ráugrott valaki. Az esetlen pillanatban
ellágyultak a vonásai, kinyílt a szája, és elkerekedett a szeme.
Magam is annyira megdöbbentem, hogy mozdulni sem bírtam, csak
meredtem rá tehetetlenül. Ő közben összeszedte magát. Harag torzította el a
vonásait, miközben lehámozott magáról, és talpra állított. Ekkor jöttem rá,
mit tettem, és a kétségbeesésemnek utat engedve kifakadtam: – A konyhát
keresem.
– Valóban? – kérdezte nyájas hangon. Már semmi lágyság nem volt az
arcában, kemény volt és indulatos. Nem akarta elengedni a karomat.
Fájdalmasan megszorított, maga felé rántott, és fölém hajolt. Alighanem
szeretett volna fölém magasodni, és feldühítette, hogy képtelen rá. Ha lett
volna időm gondolkodni, összehúztam volna magam, de túlzottan fáradt és
riadt voltam. Ezért az arca ott volt közvetlenül az enyém előtt, lehelete az
ajkaimat érte, és inkább csak éreztem, semmint hallottam, ahogy hidegen,
ádázul ezt suttogja: – Inkább majd odavezetlek.
 – Én… egyedül is… – dadogtam remegve, és próbáltam elhúzódni tőle.
Elfordult, és elkezdett húzni maga után lefelé a lépcsőn, körbe, körbe és
körbe. Öt kört is megtettünk, mire elértünk egy másik fordulóhoz. Újabb
három kör után halványultak a fények, és végül kijutottunk a torony legalsó
szintjére, egyetlen hatalmas, csupasz falú, sziklából faragott kazamatába,
ahol egy lefelé fordított szájhoz hasonló tűzhely fogadott, tele kénkövesen
izzó lángokkal.
Odavonszolt a tűzhelyhez, és egy vak és rémült pillanatig szentül hittem,
hogy bele akar hajítani a tűzbe. Nagyon erős volt, sokkal erősebb, mint
ahogy elsőre látszott, a lépcsőn is könnyedén húzott maga után lefelé.
Csakhogy én nem engedtem a tűzbe vetni magamat. Nem voltam afféle
kényes kisasszony, egész életemben fák között szaladgáltam, ágakra
másztam, tüskés bokrokon verekedtem át magam, és a pániktól csak még
erősebbé váltam. A tűzhely közelébe érve felsikoltottam, majd küszködve,
karmolva birkóztam a varázslóval, amíg le nem tepertem a földre.
Én is a padlóra kerültem. Bevertük a fejünket a kőlapokba,
összegabalyodtak a tagjaink, és pár pillanatig mozdulni sem tudtunk a
kábaságtól. A lángok recsegve-ropogva ugráltak mellettünk. Ahogy
alábbhagyott bennem a kétségbeesés, észrevettem, hogy a tűzhely melletti
falból kicsi vasajtók nyílnak, előttük keresztben sütőnyárs van, fölöttük
pedig egy nagy, széles polc, rajta mindenféle főzőedényekkel. Ez csak a
konyha volt.
Egy idő után, szinte csodálkozó hangon így szólt: – Megháborodtál?
– Azt hittem, bele fogsz dobni a tűzbe – feleltem, még mindig
szédelegve, aztán elfogott a nevetés.
Nem igazi nevetés volt – valamiféle hisztéria tört ki rajtam, kimerültem,
eltikkadtam az éhségtől, a bokám és a térdem megsebesült attól, ahogy
levonszolt a csigalépcsőn, és úgy fájt a fejem, mintha megrepedt volna a
koponyám. Mégis, képtelen voltam abbahagyni.
Ő viszont nem tudta ezt. Csak annyit észlelt, hogy az újonnan
kiválasztott, tyúkeszű falusi lány kineveti őt, a Sárkányt, a birodalom
legnagyobb mágusát, urát és parancsolóját. Nem hiszem, hogy bárki nevetni
mert volna rajta az elmúlt száz évben. Feltápászkodott a földről, elrúgta a
lábát az enyémtől, és talpra szökkenve, macska módra felbőszülve lenézett
rám. Én egyre csak kacagtam, mire hirtelen elfordult, és otthagyott a földön,
mintha fogalma sem volna, mit kezdjen velem.
Miután elment, abbahagytam a nevetést, és valahogy kevésbé éreztem
magam üresnek és riadtnak. Végtére is nem dobott tűzre, sőt meg sem ütött.
Felkeltem a padlóról, és körülnéztem. Olyan fény áradt a tűzhelyből, hogy
alig láttam valamit, főleg mivel más fényforrás nem volt a helyiségben.
Hátat fordítottam a lángoknak, mire feltárultak a nagy terem részletei.
Boltozatokkal és alacsonyabb válaszfalakkal volt kisebb fülkékre osztva, és
benne különféle állványokon üvegpalackok fénylettek. Bizonyára bort
tartott bennük. A nagybátyám egyszer hozott egy üveggel a nagymamám
házába, a téli napfordulóra.
Mindenhol tárolt valamit: szalmába burkolt almát hordókban, burgonyát,
répát és paszternákot zsákokban, összefonva felakasztott hagymát a falon.
A helyiség közepén egy felállított könyvet találtam az asztalon, mellette
kialudt gyertyát, tintatartót és pennát. A könyvben a teljes raktárkészlet
nyilvántartását megtaláltam, határozott kézírással jegyezték fel. Az első
oldal aljára olyan apró betűkkel róttak fel valamit, hogy még egy gyertya
meggyújtása után is nehezen tudtam elolvasni:
„Reggeli nyolckor, ebéd egykor, vacsora hétkor. Az ételt otthagyni a
könyvtárban, öt perccel korábban, így a nap folyamán egyszer sem kell vele
találkozni – nem volt szükséges megneveznie, kire céloz. Bátorság!”
Felbecsülhetetlen értékű tanács, és az utolsó mondat olyan volt, mintha
egy barát ütögette volna meg a hátamat. Miután magamhoz öleltem a
könyvet, lassan enyhülni kezdett a magányom. Úgy láttam, délutánra
fordult az idő, és a Sárkány nem evett a falunkban, ezért nekiláttam a
vacsorakészítésnek. Nem jeleskedtem a főzésben, de anyám addig tartott
maga mellett a konyhában, amíg össze nem tudtam állítani egy tisztességes
ételt, és mivel rendszeresen én gyűjtögettem a családi éléskamrába, meg
tudtam különböztetni a frisset a rothadttól, és tudtam, mikor érik egy
gyümölcs édessé. Soha nem dolgoztam még ekkora készletből. A fiókok
túlcsordultak a fűszerektől, amelyek együtt úgy illatoztak, mint a téli
napfordulóra készült torta. Az egyik hordó csordultig tele volt friss, puha,
szürke sóval.
 A helyiség végében volt egy különösen hideg terület, ahol felakasztott
húsokat találtam: egy egész szarvas húsát és két nagy nyulat, egy szalmával
teli dobozban pedig tojásokat fedeztem fel. A tűzhelyen egy frissen sült
kenyér hevert, konyharuhába csavarva, mellé pedig egy egész lábos
nyúlból, hajdinából és apró szemű borsóból álló egytálételt készítettek elő.
Megkóstoltam. Egészen ünnepi íze volt, sós és enyhén édes, szinte elolvadt
a számban. Ezt az ajándékot is a könyvben üzenő névtelennek
tulajdonítottam.
Fogalmam sem volt róla, hogyan kell ilyesféle pompás ételeket
készíteni, és elcsüggedtem, amikor belegondoltam, hogy a Sárkány ezt várja
el tőlem. Annak azonban nagyon örültem, hogy otthagyták nekem.
Felraktam a lábost a tűzhely fölötti polcra melegedni – közben leöntöttem
egy kicsit a ruhámat is –, és feltettem főni két tojást is egy kisebb edényben.
Találtam egy tálcát, egy mély tálat, egy tányért és egy kanalat. Amikor
elkészült a nyúlhús, kiszedtem a tálcára, és kenyeret szeltem hozzá. Fel
kellett szeletelnem, mert amíg a hús melegedett, nem bírtam az
éhségemmel, így letéptem és elcsócsálgattam a kenyér egyik csücskét.
Előkerestem egy kis vajat, majd almát is sütöttem fűszerekkel; ezt anyámtól
tanultam a téli vasárnapi vacsorák alkalmával. Olyan sok sütő volt, hogy
minden egyszerre készült el. Még a büszkeség is elöntött egy kicsit, amikor
teleraktam a tálcát: olyan volt, mint egy ünnepi ételsor, bár szokatlan, és
csupán egy embernek elegendő.
Óvatosan elindultam vele felfelé a lépcsőn, de hirtelen eszembe jutott,
hogy nem tudom, merre van a könyvtár. Jobban belegondolva
kikövetkeztethettem volna, hogy az emeleten van, ám erre csak azután
jöttem rá, hogy többször körbevittem a tálcát egy hatalmas, kör alapú
teremben, ahol nehéz függönyök takarták az ablakokat, és egy masszív,
trónszerű szék magasodott az egyik falnál. A túloldalon volt egy másik ajtó,
de amikor kinyitottam, csak egy előcsarnokot találtam mögötte, valamint a
torony hatalmas ajtaját – háromszor akkora volt, mint én, vastag fáját vas
pántolta.
Megfordultam, és visszamentem a folyosón át a lépcsőig, onnan fel az
egyik fordulóig, ahol ismét feltűnt a márványpadló, de valami puha,
bolyhos anyag lepte. Először láttam szőnyeget életemben. Ez nyelte el a
Sárkány lépteit. Idegesen lopakodtam végig a folyosón, majd
bekukkantottam az első ajtón. Sietve kihátráltam: a termet hosszú asztalok
töltötték meg, körülöttük különös üvegek és bugyborékoló főzetek,
mindenféle természetellenes színű szikrákat hányva, amelyek nem
tűzhelyből származtak. Egyetlen pillanatot sem akartam odabent eltölteni.
Így is sikerült beakasztanom és eltépnem a ruhámat az ajtónál.
A folyosó végén lévő ajtó egy könyvekkel teli helyiségbe nyílt. Fapolcok
töltötték meg a falakat a padlótól a mennyezetig, zsúfolásig telepakolva
kötetekkel. Sűrű porszag csapta meg az orromat, mivel csak néhány
keskeny ablaknyílás engedett be fényt. Annyira örültem a könyvtárnak,
hogy egy darabig észre sem vettem az ott lévő Sárkányt. Súlyos székben ült,
kiterített könyv hevert előtte egy kisasztalon. A hatalmas könyv lapjai alkar
hosszúságúak voltak, és felfordított borítójáról jókora aranylakat függött.
Megdermedtem a látványtól, és úgy éreztem, hogy a könyvbe író
titokzatos személy elárult. Valamiért azt feltételeztem, hogy a Sárkánnyal
kényelmesen kerülgetjük majd egymást, és észrevétlenül lerakhatom a
vacsoráját. Fel sem emelte a fejét, hogy rám nézzen, én viszont ahelyett,
hogy odaosontam volna a tálcával a terem közepén lévő asztalhoz, hogy
pillanatok alatt eliszkoljak a helyiségből, a küszöbön állva megszólítottam.
– Hoztam… hoztam vacsorát. – Addig nem akartam távozni, amíg el nem
küld.
– Tényleg? – kérdezte maró hangon. – És egy gödörbe sem estél bele
útközben? Egészen elképesztő! – Csak ekkor nézett fel rám, és összevonta a
szemöldökét. – Vagy mégis beleestél?
Lenéztem a ruhámra. Az egyik folt még a hányás után maradt –
próbáltam letisztítani a konyhában, de nem igazán sikerült –, a másik az
orrom kifújásától. A ragu is rácsöppent pár helyen, és a mosogatódézsánál
is lelocsoltam magam, amikor az edényeket törölgettem. A ruha szegélyén
még rajta voltak a reggeli sárfoltok, és csak ekkor vettem észre, hogy pár
helyen ki is lyukadt. Anyám kora reggel befonta, feltekerte és összetűzte a
hajamat, de a frizura javarészt szétcsúszott, és az egyik gubancos hajcsomó
félig a nyakamra lógott.
Nem vettem észre. Számomra nem volt ebben semmi szokatlan,
leszámítva azt, hogy reggel ünnepi ruhát öltöttem. – Én csak… főztem és
mosogattam… – mentegetőztem.
– Nálad semmi sem koszosabb ebben a toronyban! – jelentette ki a
Sárkány. Igaza volt, mégis gorombán hangzott. Elvörösödtem, és lehajtott
fejjel odamentem az asztalhoz. Leraktam mindent, és végignéztem az
ételeken. Összeugrott a gyomrom, amikor észrevettem, hogy mialatt a
folyosókon tébláboltam, kihűltek a fogások, kivéve a vajat, amely
megpuhult, majd szétolvadt a tálkán. Még a csodálatos sült almám is
megkeményedett.
Viszolyogva néztem az ételeket, és próbáltam döntésre jutni:
visszavigyem a tálcát? Vagy nem zavarja? Megfordultam, és majdnem
felkiáltottam az ijedtségtől: a Sárkány közvetlenül a hátam mögött állt, és az
ételeket nézte. – Már értem, miért féltél attól, hogy megsütlek – közölte, és
odahajolt az asztalhoz. Felemelt egy kanállal a raguból, megtörve a
dermedő zsírréteget a tetején, aztán visszarakta az egészet. – Ennél még te
is jobb vacsora lettél volna.
– Nem vagyok a főzés mestere, de… – Már éppen elmagyaráztam volna,
hogy nem is vagyok annyira tehetségtelen szakácsnő, csak nem ismertem
még ki magam a toronyban, ám a mágus egy horkantással félbeszakított.
– Jó vagy te egyáltalán valamiben? – kérdezte gúnyosan.
Ha szolgálatra nevelnek, ha egyszer is belegondolok, hogy
kiválaszthatnak, és felkészültem volna rá, ha kicsit kevésbé vagyok fáradt
és nyomorult, ha nem bízom el annyira magam a konyhában, ha nem korhol
annyit a szakadt kinézetem miatt, ahogy korábban a falum lakói is, csak
éppen dorgáló szeretet helyett viszolygó rosszindulattal a hangjában… ha
bármelyik másként történik, ha nem futok bele a lépcsőn, ha nem derül ki,
hogy nem áll szándékában tűzre vetni… akkor egyszerűen csak elpirultam
volna, és kimenekülök.
Így viszont zaklatottan vágtam le az asztalra a tálcát, és felkiáltottam: –
Akkor miért hoztál el? Miért nem Kasját választottad?
Alighogy kimondtam, azonnal befogtam a számat, elszégyelltem
magam, és elszörnyedtem. Már éppen azon voltam, hogy mindent
visszaszívok, bocsánatot kérek, és bevallom, hogy nem gondoltam
komolyan, nem kellett volna Kasját választania helyettem, inkább megyek,
és hozok egy másik tálca ételt, ám ő türelmetlenül közbevágott: – Kit?
 Megrökönyödve néztem rá. – Kasját. – Úgy nézett rám, mintha megint
újabb jelét adtam volna az ostobaságomnak, én pedig zavaromban
elfelejtettem, milyen nemes szándék vezérelt. – Őt akartad elhozni. Okos…
bátor… kitűnő szakácsnő, és…
Minden pillanattal egyre bosszúsabb lett. – Igen – szólt közbe. –
Emlékszem arra a lányra: nem volt lóarcú, nem volt slampos, és gondolom,
ő nem is óbégatna itt most velem. Elég legyen! Ti, falusi lányok, mind
fárasztóak vagytok az elején, ki jobban, ki kevésbé, de te mesteri szintre
emeled az ügyetlenséget!
– Akkor ne tarts itt! – förmedtem rá mérgesen és sértetten. A lóarcú jelző
különösen sértett.
– Legnagyobb sajnálatomra – folytatta –, kénytelen vagyok.
A csuklómnál fogva megpördített. Szorosan a hátam mögött állt, és
kinyújtotta a karomat a tálca fölé. – Lirintalem! – mondta. Az idegen szó
lefolyt a szájából, és élesen csengett a fülemben. – Mondd velem együtt!
– Micsoda? – kérdeztem, hiszen először hallottam ezt a szót. A varázsló
azonban még közelebb húzódott, a fülemhez tette a száját, és
hátborzongatóan azt mondta: – Mondd ki!
Egész testem remegett, és mivel mindenképpen meg akartam szabadulni
tőle, vele együtt mondtam: – Lirintalem! – A Sárkány továbbra is az étel
fölött tartotta a kezem.
Remegni kezdett a levegő a vacsora fölött. Borzalmas volt, mintha az
egész világ egy tó volna, amelybe kavicsokat dobálhat. Mire kisimultak a
levegő hullámai, átalakult az összes fogás. A főtt tojások helyét egy sült
csirke vette át, a nyúlragu helyét egy nagy tál főtt, zsenge tavaszi bab, bár
hét hónap telt el a szezonja óta, a sült alma helyén pedig egy papírvékony
almaszeletekkel teli tortácska díszlett, tetején kövér mazsolákkal és
mézbevonattal.
Elengedett. A támasza híján megtántorodtam, belekapaszkodtam az
asztal szélébe, és kiszorult minden levegő a tüdőmből, mintha valaki a
mellkasomra ült volna. Kifacsart citromnak éreztem magam. Csillagok
villantak fel a látóterem szélén, és én félájultan előrehajoltam. Mintha csak
messziről láttam volna, ahogy a meglepődés és a bosszús mogorvaság
különös egyvelegével arcán a tálcát nézi.
 – Mit tettél velem? – suttogtam, amikor ismét levegőhöz jutottam.
– Hagyd abba a nyafogást! – vágta rá elutasítóan. – Primitív kis
boszorkányság. – A meglepettség, ami korábban kiült az arcára, mostanra
teljesen eltűnt, és miközben leült az asztalhoz vacsorázni, az ajtó felé intett
a kezével. – Jól van, távozz! Már látom, hogy mérhetetlen sok időmet fogod
elfecsérelni, de mára legyen elég.
Ennek a parancsnak legalább szívesen engedelmeskedtem. Nem is
próbáltam felvenni a tálcát, hanem lassan kiosontam a könyvtárból, és
karommal átfogtam a felsőtestemet. Még mindig tántorogtam a
gyengeségtől. Legalább fél órámba telt felcammogni a lépcsőn a torony
tetejére, aztán egyenesen a szobámba mentem, és becsuktam az ajtót.
Odahúztam az ajtó elé a fésülködőasztalt, és leroskadtam az ágyra. Lehet,
hogy a Sárkány megfordult az ajtó előtt, amíg aludtam, de én egy árva
hangot sem hallottam.