Professional Documents
Culture Documents
This translation is published by arrangement with Del Rey, an imprint of Random House, a
division of Penguin Random House LLC
ISBN 978-963-566-109-1
Vacsora után szükségem volt valakire, aki elkísér a műhelybe, mert meg
kellett javítanom az ajtómat. Rossz ötlet lett volna nyitva hagyni az ajtót
éjszakára, főleg egy tátongó lyukkal a közepén. Próbáltam lazán felhozni a
témát.
– Nem kell valakinek valami a műhelyből? – De nem jelentkezett
érdeklődő. A történetem hallatán számíthattak is rá, hogy lemegyek, és
mindnyájan csak azért vagyunk életben, hogy vállaljuk a végső nagy harcot.
Csak azok kerülnek ki élve innen, akik minden elérhető előnyt
kihasználnak, engem pedig senki sem kedvel annyira, hogy előzetes fizetés
nélkül szívességeket tegyen nekem.
– Én megyek! – mondta Jack, és széles vigyorral előredőlt, hogy rám
villantsa összes hófehér fogát.
Ha ebbe belemegyek, nincs is szükség sötétben ólálkodó szörnyekre. A
szemébe néztem, és keményen visszaszóltam:
– Na ne! Tényleg?
Kissé gyanakodva megdermedt, majd vállat vont.
– Várjunk csak! Most jutott eszembe, hogy be kell fejeznem az új
jóspálcámat – mondta vidáman, de hunyorogva. Nem akartam elárulni,
hogy ismertem a titkát. Meg kéne fizettetnem vele a hallgatásomat,
máskülönben addig nem nyugszik, amíg be nem tömi a számat, és könnyen
lehet, hogy amúgy is erre hajlik. Erről is Orion tehet.
– Mit ér meg ez neked? – kérdezte Aadhya. Éles eszű, gyakorlatias lány,
a velem is üzletelő ritka fajtához tartozik. Sőt, azon kevesek egyike, akik
egyáltalán szóba állnak velem. Az üzletben viszont brutálisan keményfejű.
Máskor értékeltem, hogy nem kerülgeti a forró kását, de most látva, milyen
szorult helyzetbe kerültem, kétszeres árat kért a közös kirándulásért, és meg
akart győződni róla, hogy én viselem majd a nagyobb kockázatot.
Összeráncoltam a homlokom.
– Majd én elkísérlek – szólt át Orion a szomszédos asztaltól, ahol a New
York-i kölykök ültek. Amíg az asztaltársaságom a zsenialitását dicsérte
harsányan, ő végig lehajtva tartotta a fejét. Máskor is így tett egy-egy
látványos megmentő hadművelet után, és soha nem tudtam eldönteni, hogy a
visszafogottsága csak álca, vagy betegesen szerény, esetleg csak egy
balfácán, aki nem tud mit reagálni a hajbókolásra. Még a fejét sem emelte
fel, csak kiböffentette a mondatot az arcába hulló, bozontos haj alól, és
tisztára nyalt tányérját bámulta.
Szép húzás. Mivel nem utasíthattam vissza egy életmentő kísérőt a
műhelybe tett kiruccanáshoz, tovább erősítettem a látszatot, hogy ő
védelmez engem.
– Akkor menjünk! – mondtam feszülten, ő pedig felpattant. Ebben az
iskolában mindig az jár jól, aki azonnal végrehajtja a felmerülő tervet, főleg
ha szokatlan dologra készül.
A Solomanciát nem lehet valódi helynek nevezni. A falak, a padlók, a
plafonok és a csövek persze valódiak, a fizikai világban készítették őket
valódi vasból, acélból, rézből és hasonlókból, az iskolaszerte kiállított,
bonyolult tervrajzoknak megfelelően, de ha, mondjuk, London közepén fel
akarták volna húzni az épület pontos mását, az építkezés felénél egészen
biztosan összedőlt volna az egész. Biztos vagyok benne, hogy még annyira
magasra sem tudták volna felépíteni, hogy legyen honnan leomlania. Csak
azért működik, mert az űrbe építették. Elmagyaráznám, mi az az űr, de
fogalmam sincs. Talán már ti is tűnődtetek azon, milyen lehetett az
őskorban élni, amikor a barlanglakók megigézve bámulták a ragyogó
fénypontokkal teli, sötét eget a fejük fölött, és el sem tudták képzelni, mi
van odafent, és mi a jelentősége. Hát a Solomancia kollégiumi szobáiból mi
is hasonlóan bámultuk az űrt. Leszögezném, hogy semmi kellemes és
megnyugtató nincs benne.
Mivel az iskola szinte teljesen az űrben lebeg, nem korlátozzák a fizika
ősi törvényei. Ez megkönnyítette az építő furfangmesterek munkáját, mivel
elég volt meggyőzniük az intézményt, hogy működjön a szándékaik szerint.
Azért tűzték ki a tervrajzokat mindenhol, hogy rájuk pillantva a meg-
győződéseinkkel erősítsük az eredeti szerkezetet, ahogy a vonulásunk is
megerősíti a hatalmas lépcsőket és a végtelen folyosókat, meg az is, hogy
ott keressük a tantermeinket, ahol utoljára láttuk őket, várjuk a vizet a
csapból, és természetesnek vesszük, hogy lélegezni tudunk, annak ellenére,
hogy ha egy mérnök átnézné a vízvezetéket és a szellőzőrendszert,
valószínűleg nem találná elégségesnek a több ezer gyerek ellátásához.
Nagy és ravasz teljesítmény volt mindez Sir Alfred és társai részéről,
csak volt egy kis bökkenő: egy meggyőzhető helyet sokféleképpen meg
lehet győzni. Hatással van rá, ha hét ember egyszerre rohan a lépcsőn
ugyanarra az órára, mert hirtelenjében feleannyi idő alatt teszik meg az utat.
De az alattomos rettegés befolyásolja az épületet, amikor lemerészkedünk
egy pókhálókkal teli, nyirkos, megvilágítatlan pincehelyiségbe, attól tartva,
hogy valami rémség ránk veti magát. A malik pedig szívesen játszanak rá a
hiedelmeinkre. Ha szokatlan dolgot teszünk, például egyedül megyünk le a
műhelybe vacsora után, amikor minden épeszű ember kerüli azt a helyet, a
lépcsők és a folyosók hajlamosak egészen más járatokba vezetni az embert,
amelyeknek nyoma sincs a tervrajzokon. Azzal pedig, ami ott lappang, senki
sem akar megismerkedni.
Szóval, ha rendkívüli kirándulást akarunk tenni, a lehető leggyorsabban
kell elvégeznünk a dolgunkat, mielőtt bárki is túl sokat agyalhatna rajta.
Ezért legközelebb csak a szomszédos lépcsőház első fordulóján álltam
meg, megvártam, amíg Orion utolér, és körülnéztem, hogy van-e valaki
hallótávolságon belül. Csak ekkor förmedtem rá:
– Melyik részét nem érted annak, hogy hagyj békén?
Addig görnyedten, zsebre dugott kézzel sétált mellettem, de erre
kihúzta magát. – De… az előbb azt mondtad… hogy menjünk…
– Szóval a többiek előtt kellett volna leordítanom a fejedet, miközben azt
hiszik, hogy megmentetted az életem?
Megállt a lépcső kellős közepén, és megismételte a kérdést:
– Jobb lett volna…? – Két emelet között jártunk, nem mutatkozott
lépcsőforduló, és a legközelebbi valamirevaló fény egy sercegő kis
gázlámpa volt húsz lépéssel hátrébb, ezért még az árnyékunk is
besötétítette az alattunk lévő lépcsőszakaszt. Ez a lélegzetvételnyi
megtorpanás megfelelt egy keringőre való felhívásnak valami nagy
veszedelem irányába.
A józan ész húzott tovább lefelé, és már két lépcsőfokkal lejjebb jártam,
amikor észrevettem, hogy Orion lecövekelt. El kellett kapnom a csuklóját,
hogy továbbrángassam.
– Ne most! Mi a franc ütött beléd? Miért provokálod ki a találkozást új,
izgalmas malikkal? – Elvörösödött, és még feszültebben bámulta a padlót,
miközben felzárkózott mellém. Mintha ezzel az ostoba felvetéssel érzékeny
pontra tapintottam volna. – Nem elégszel meg azokkal, amik az unalmas
hétköznapokon eléd kerülnek?
– Nem kerülnek.
– Tessék?
– Ők soha nem jönnek oda, ahol én vagyok.
– Micsoda? Téged nem támadnak meg? – hüledeztem. – Akkor hogy
került oda az a lélekfaló?
– He? A mosdóból kúszott elő. Csak a farka végét láttam, amikor
beslisszolt az ajtód alatt.
Szóval tényleg megmentett. Így még rosszabb. Ezen a felismerésen
dühöngtem, miközben tovább szökelltünk lefelé. Hát persze, mit is
gondoltam: pont a szuperhőst támadnák meg, aki fél kézzel darabokra
robbantja őket? Az ő viselkedése volt az érthetetlen. – Szóval úgy
gondoltad, ha már így alakult, akár hírnevet is kivívhatsz magadnak a
megmentésünkkel? – Ismét vállat vont, és fel sem nézett, vagyis nem
tapintottam rá a lényegre. – Vagy szeretsz a malikkal harcolni? –
ingereltem, mire ismét elpirult. – Te megzakkantál!
– Te nem szereted fejleszteni az affinitásodat? – mentegetőzött.
– Mármint a tömegpusztítást? Hát eddig még nem sok alkalmam volt
gyakorolni – vágtam rá.
Horkantott, mintha vicceltem volna. Nem is próbáltam meggyőzni.
Bárki állíthatja magáról, hogy nagy hatalmú sötét varázslónő, de senki sem
hiszi el neki, amíg kétséget kizáróan nem bizonyítja. – Egyébként honnan
szerzed az erőt? – fordultam megint Orion felé. Ezen már sokat törtem a
fejem. Az affinitásnak köszönhetően könnyebben elvégezhetünk egy-egy
varázslatot, de az árukat így is meg kell fizetnünk.
– Tőlük. Mármint a maliktól. Amelyiket megöltem, annak begyűjtöm
az erejét, és felhasználom a következő varázsigénél. Ha lemerülök,
kölcsönzök Magnustól, Chloétól vagy Davidtől…
A fogamat csikorgattam.
– Oké, kapiskálom. – A New York-i enklávé többi diákjának a nevét is
felsorolta. Hát persze, megosztják az erőt, és biztosan nekik is vannak
erőtartályaik, mint az én kristályaim, amelyekből töltekezhetnek, csak az
övék valami sokkal hatalmasabb, amit az elmúlt száz évben minden New
York-i diák töltögetett. Orion egy egész akkumulátorból meríthetett a
hőstetteihez, de ha a malifikáriák megöléséből – valamiképpen – manát
nyert, talán nem is szorult rá.
Közben leértünk a műhely szintjére. A végzősök csarnoka még lejjebb
volt, és halvány fény szivárgott belőle a lépcsőházon át. A tantermek
folyosójához vezető boltíves járat viszont feneketlen feketeségbe borult,
arrafelé kialudtak a lámpák. Miközben az utolsó lépcsőfokokat is megtettük,
komoran néztem a sötéten tátongó teret: Orion tétovázása miatt
belesétáltunk a csapdába. Ha őt kerülik a malik, az azt jelenti, hogy
elsősorban rám csorgatják a nyálukat odalent.
– Előremegyek – ajánlotta Orion.
– Ha úgy hiszed, jobb is lesz úgy. És a lámpát is fogd!
Nem vitatkozott, csak bólintott, kinyújtotta a bal kezét, és fényt pumpált
bele, ugyanazt az erőt, amivel elpusztította a lélekfalót, csak
visszafogottabb változatban. Viszketett a szemem a fénytől. Készen állt
bevetni magát a folyosóra, úgy kellett visszahúznom, hogy előbb
átvizsgálhassam a mennyezetet, a padlót, és végigtapogassam a falakat.
Azok az emésztők, amelyek már régóta nem ettek, átlátszóvá válnak, és ha
elég laposan terülnek el egy sík felületen, átsiklik fölöttük a tekintetünk, és
csak akkor eszmélünk rá a jelenlétükre, amikor már körénk fonták magukat.
A lépcsőfordulón mindig nagy a forgalom, ezért különösen kedvelik. Idén
év elején elkaptak egy másodikos fiút, aki éppen egy órára sietett: odalett a
lába és a bal karja nagy része. Aztán már nyilván nem sokáig élt.
De a lépcső környékén tiszta volt a levegő. Csak egy sugárc gubbasztott
az egyik gázlámpa alatt, a kisujjamnál is kisebb, még nekem sem elég nagy
zsákmány: csak két csavar, egy fél tabletta és egy tollkupak ragadt a
páncéljára. Riadtan menekült előlünk a falon, majd beugrott egy szellőzőbe.
Semmi sem figyelt fel a mozgására. Éjjel, a műhely szintjén lévő sötét
folyosókon ez egyáltalán nem számított jó jelnek. Lennie kellett volna ott
még valaminek. Hacsak nem várt ránk valami még nagyobb szörnyűség,
ami minden más rémet elijesztett a környékről.
Orion vállára tettem a tenyerem hátulról, és hátrafelé sandítottam,
miközben a műhely főbejárata felé araszoltunk – kettesben így lehetett
legbiztonságosabban haladni, és védekezni a lesben álló fenevadak ellen. A
legtöbb tanterem ajtaját nyitva hagyták, épp csak annyira, hogy az elforduló
kilincsek ne árulkodjanak az ólálkodókról, ugyanakkor ne is láthassunk be a
helyiségekbe a folyosóról. Több tucat ajtó sorakozott ott: a legalsó szinten a
műhelyen és az edzőtermen kívül kisebb tantermek követték egymást, a
végzősök szakszemináriumainak színhelyei. Második félévben viszont nem
voltak ilyen jellegű órák; a végzősök ilyenkor már csak a záróvizsgákra
készültek, vagyis a malik szabadon szunyókálhatnak a szemináriumi
helyiségekben.
Rühelltem, hogy Oriontól függ a biztonságunk. A legsötétebb folyosón is
könnyedén sétált, a műhelyhez érve csak kinyitott egy ajtót, és mielőtt kettőt
pislogtam volna, már be is lépett. Muszáj volt követnem, különben egyedül
maradtam volna a szurokfekete folyosón.
Alighogy betoppantam, erősen megmarkoltam Orion ingét, hogy ne
tudjon továbbmenni. Megálltunk a bejáratnál, és figyeltük, ahogy a kezéből
áradó fény visszaverődik a villogó fűrészfogakról, a tompa felületű
vassatukról, a kalapácsok fényes, obszidiánfekete fejéről és a fakó
rozsdamentes acélról, amelyből a hatalmas térben pedánsan elrendezett
asztalok és székek készültek. A gázlámpákat annyira letekerték, hogy
csupán apró kék jelzőfények maradtak. A szellőzők résein át láthatóvá vált
a sorok végén lévő zömök kemencékből eredő narancssárga és zöld,
émelyítő izzás. A helyiség annak ellenére furcsán zsúfoltnak tűnt, hogy nem
tartózkodott benne senki. Túl sok helyet foglaltak el a bútorok, mintha
megszaporodtak volna a székek. Mindnyájan szívből gyűlöltük a műhelyt.
Az alkímialabornál is rosszabb volt.
Sokáig álltunk egy helyben, és nem történt semmi. Végül szándékosan
ráléptem Orion sarkára, csak hogy megbüntessem.
– Aú! – jajdult fel.
– Ó, sajnálom – füllentettem.
Döbbenten meredt rám. Mégsem volt annyira papucs.
– Esetleg magadhoz vennéd a cuccokat, hogy távozhassunk? – kérdezte,
mintha gondtalanul nekivághatnék a ládákkal és dobozokkal teli
műhelynek. A fal felé fordult, és felkapcsolta a villanyt. Természetesen nem
működött.
– Kövess! – szóltam rá, és odamentem a fémhulladék-tárolóhoz.
Felkaptam az oldalán lógó hosszú fogót, és óvatosan felnyitottam a fedelét.
Belenyúltam, és kihúztam négy jókora lapos darabot, amelyeket megráztam
és erősen hozzácsaptam a legközelebbi asztal oldalához. Ha egyedül
megyek, sokkal kevesebbet vettem volna ki, de mellettem volt Orion, akire
rásózhattam őket, és tartalékba is maradt pár, hátha tudok majd csereberélni.
A fémhulladékok után nem a logikusan következő drótos ládához
mentem, hanem megkértem Oriont, hogy nyúljon bele egy másik
tartályba, és vegyen ki belőle egy maroknyi csavart, anyát és szegecset,
amelyek az ajtóm megjavításában ugyan nem sokat segítettek, de értékesek
voltak, ezért egy részüket elcserélhettem Aadhyával az eldugott drótjaira, és
még maradt is nekem egypár. Beledugtam őket a nadrágom cipzáros
oldalzsebeibe. Aztán csak nem bírtam megállni: elcsórtam egy kombinált
fogót is.
A szerszámosládák zömök tartályok, elférne bennük egy emberi test is –
ami azt illeti, a bekerülésem óta kétszer ez elő is fordult. Az órákon használt
szerszámokat nem tarthattuk meg – nem szálltak le arról, aki megtette –,
ezért magánjellegű használatra csak tanítás után vihettük el őket, és ez
csaknem a biztos halált jelentette, mivel a szerszámosládákba a
legravaszabb malik másztak be. Ha óvatlanul nyitjuk ki…
Orion megfogta és felemelte az egyik tartály fedelét, miközben én még
mindig a stratégián morfondíroztam. Csak takarosan elrendezett
kalapácsokat, különféle méretű csavarhúzókat, csavarkulcsokat,
fémfűrészeket, harapófogókat találtunk benne, meg egy fúrót. Egyik sem
pattant ki, hogy szétcsapja Orion fejét, letépje egy ujját vagy kiszúrja a
szemét.
– Vegyél ki egy fogót, meg a fúrót is! – kértem, és visszanyeltem a
mélyről felfortyanó irigységet, nehogy elvonja a figyelmemet az éles
helyzetben. Egy fúró! A folyosónkon lakó diákok közül senkinek sem volt
ilyen eszköze. Egy végzős furfangoson kívül senkiről sem hallottam, aki
egynél vagy kettőnél többször látott volna fúrót.
Orion viszont egy kalapácsot kapott fel, könnyed mozdulattal
meglendítette, és átcsapott vele a vállam fölött, közvetlenül annak a
támadónak homlokára, amivé a mögöttem álló fakó fémszék átváltozott:
olvadt fémet idéző massza volt, recés ezüst fogsora ott húzódott, ahol a
szék ülőfelülete és háttámlája találkozott. Átbújtam Orion hóna alatt, és a
háta mögé penderültem. Lenyomtam és bezártam a szerszámosláda fedelét,
mielőtt még valami kimászhatott volna belőle. Megfordulva észrevettem,
hogy négy újabb szék húzta fel a lábát és indult el felénk. Túl sokan álltak
lesben.
Orion belekezdett egy fémmunkálóigébe. A legközelebbi mimikus
vörösen izzott fel. Orion újra lecsapott a kalapáccsal, és egy óriási lyukat
ütött a támadóba. Fülsiketítő sikoly szakadt ki a fűrészfogas szájból, és az
ellenség hátrazuhant. Társai viszont közben pengeéles végtagokat
növesztettek, és célba vettek – engem.
– Vigyázz! – kiáltotta Orion, de hiába: nem az volt a gond, hogy nem
vigyáztam. Ismertem egy igét, amellyel cseppfolyóssá lehetett változtatni a
csontokat, és akár próbálkozhattam is volna vele, ha lett volna egy tanknyi
felesleges manám, és nem áll mellettem Orion, akit a támadók első sorával
együtt elfolyósítottam volna. Egyetlen varázslatot engedhettem meg
magamnak. Hangosan elmondtam az óangol padlófelmosó verset, majd
félreugrottam, mert a négy álszék csúszni kezdett a nedves, szappanos
padlón, elsuhant mellettem, és Orion felé száguldott. Felkaptam két
fémhulladékot, és míg Orion az ellenséggel birkózott, az ajtóhoz rohantam.
Ha kell, a puszta kezemmel fogom formálni a drótot.
Nem volt rá szükség. Orion zihálva beért a lépcsőn, kezében két másik
hulladékdarabbal, a fogóval és a fúróval.
– Kösz szépen! – fújtatta bosszúsan. Keskeny, véres vágás húzódott végig
az egyik felkarján, de más baja nem esett.
– Tudtam, hogy elbánsz velük – közöltem fanyarul.
Negyedóráig baktattunk felfelé a mi kollégiumi folyosónk szintjére. Nem
beszéltünk, és nem támadtak ránk. A szobám felé haladva bekopogtam
Aadhya ajtaján, cseréltem vele egy-két drótot, és elárultam, hogy szereztem
fúrót – velem ugyan kevesen üzleteltek, de vele sokan, és ha fel tudtam
ajánlani valamit, ami neki hiányzott, még engedményeket is kaptam tőle –,
végül odaállítottam Oriont az ajtóm elé, hogy hozzáláthassak a javításhoz.
Megkínlódtam vele. Nagy nehezen lyukakat fúrtam az egyik fémdarabba, az
ajtón tátongó lyuk fölé drótoztam, és hozzáerősítettem. Aztán leültem, és a
vékonyabb drótból vaskos kötegeket fontam, hogy a kilincs és a zár horpadt
maradványait is a helyükre tűzzem. Aztán becsuktam az ajtót, és a belső
felén is megismételtem a műveletet a másik fémhulladékkal.
– Miért nem javítóigével oldod meg? – puhatolózott Orion a
kíméletlenül unalmas folyamat felénél. Előtte benézett az ajtó mögé, hogy
lássa, mi tart ilyen borzasztó sokáig.
– Javítóigét használok! – szűrtem ki a fogaim között.
Mindkét kezem lüktetett, még úgy is, hogy fogóval és fúróval
készítettem a lyukakat. Orion egyre tanácstalanabbul pislogott, mialatt az
utolsó girbegurba drótvéget is letekertem. Aztán közrefogtam tenyereimmel
a kétrétegű lyukat, és behunytam a szemem. A műhelymunka részeként
mind megtanultuk a készítő-javító varázslat legegyszerűbb formáját. A
legfontosabb általános igéket csak az órákon lehet elsajátítani. A javítás
pedig ezek közé tartozik, hiszen csak a beiktatásunk idején hozhattunk
bármit is magunkkal az iskolába, és az sem volt sok. A javítás ráadásul az
egyik legnehezebb varázslat, több tucat variációja létezik, mert nem
mindegy, mi az alapanyag, és mennyire összetett a javításra váró tárgy.
Csak a furfangosok értenek hozzá igazán, és ők is csak bizonyos
anyagokkal boldogulnak.
De legalább mindenki a saját nyavalyás nyelvjárásán mondhatja el.
– Készülj és javulj, vágyamhoz idomulj, lökd a vasat, acél hasad! –
mondtam. Mindannyian számos rigmust ismertünk a javításra. Tizenhét
koppintást is a szavak közé szőttem, hogy valahol a fémlemezekhez
szükséges huszonhárom és a drótokhoz való kilenc kopogás között kössek
ki. Aztán megcsapoltam a kínzóan aprólékos kézimunkáért járó manát. A
varázslat kelletlenül örvénylett az anyagokban. A fémdarabok sűrű, fémes
gyurmaszerűséggé alakultak, amelyeket bele tudtam nyomni az ajtóban
tátongó lyukba, és ahogy a felület elsimult és megkeményedett a tenyerem
alatt, a kilincs böffenésszerű, durva hanggal a helyére kattant mindkét
oldalon, és öblös bongással a kallantyú is felvette az eredeti pozícióját.
Fáradtan leengedtem a kezem, és megfordultam.
Orion a hálószoba közepén állt, és úgy nézett rám, mint valami egzotikus
lényre az állatkertben.
– Te manaelvű vagy?
Úgy kérdezte, mintha valami szektából jöttem volna. Elhűlve meredtem
rá.
– Nem szívhatja mindenki le a malifikáriákat!
– De… miért nem csapolsz… a levegőből, a bútorokból…?
Mindenkinek csupa luk az ágya…
Okkal csodálkozott. Idebent sokkal nehezebb volt csalni, mert nem
lehetett élőlényekből, hangyákból, csótányokból vagy egerekből csapolni,
hacsak nem hoztuk be őket magunkkal, ami elég nehézkes, mivel a
beiktatáskor csak azt hozhatjuk be, amit a testünkön viselünk. A legtöbben
azonban élettelen tárgyakból is képesek manát nyerni: némi hőt szívni a
levegőből, kibontani egy kicsit a faanyagból. Ezek sokkal kézenfekvőbb
források, mint egy élő ember, főleg ha csupa varázslóval vagyunk
körülvéve. A többség legalábbis így áll hozzá.
– Hiába csapolnék, nekem nem jön – közöltem.
Orion összevonta a szemöldökét.
– De Galadriel! – szólt rám ellágyulva, mintha a suli hosszas
aknamunkája után most ment volna el a maradék csöpp eszem is. Ezen a –
neki köszönhetően – borzalmas napon ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Megragadtam a grabancát. Nem a kezemmel – az erőmmel fogtam meg a
manáját, az életerejét, és alaposan megrángattam.
A legtöbb varázslónak nagy kihívás élőlényekből erőt nyerni.
Mindenféle szertartás kell hozzá: akaratirányítás, vudubabák,
véráldozatok. Temérdek véráldozat. Nekem viszont megy, mint a
karikacsapás. Orion életereje úgy vált el a szellemétől, mint a horogra
akadt, vízből kirángatott hal. Húznom kellett volna még egy kicsit, és lazán
megkaparinthattam volna minden begyűjtött, szaftos erejét. Sőt, az
erőmegosztási kötelékein keresztül az összes barátja manáját is
kiszipolyozhattam volna az enklávéból. Csontig szívhattam volna őket.
Mire Orion arcára kiült a megrökönyödés, már el is engedtem, így a mana
gumikötélként visszacsapódott a testébe. Egy lépést hátratántorodott, és
közelharcra készülve, védekezőn fellendítette a kezét. Ekkor viszont már rá
se bagóztam, csak nehézkesen, a könnyeimmel küzdve lerogytam az ágyra.
Valahányszor ily módon szabadjára engedem az indulatomat, mindig
nyomorultul érzem magam utána. Beleszagolok az érzésbe, hogy milyen
könnyű lenne minden, ha nem küzdenék tovább önmagam ellen.
Orion tovább tartotta felemelt kezét, és miután mozdulatlan maradtam,
egyre bambább lett a tekintete.
– Te malifikár vagy! – nyögte ki aztán, mintha a puhatolózással
vallathatna.
– Tudom, hogy baromi nehéz – vágtam rá fogcsikorgatva, és még mindig
a sírás kerülgetett –, de öt percre próbálj normálisan gondolkodni! Ha
malifikár lennék, szárazra szívtalak volna odalent, és azt mondtam volna a
többieknek, hogy meghaltál a műhelyben. Nem fogtak volna gyanút. –
Láttam az arcán, hogy felzaklatta a lehetőség. Kormos kézfejemmel
megdörgöltem az arcomat. – Egyébként meg – tettem hozzá keserűen –, ha
malifikár volnék, mindnyájatokból kiszivattyúznék mindent, és elfoglalnám
az iskolát.
– Ugyan kinek kell az? – bökte ki Orion kis idő múlva.
Az orromba horkantottam egy nevetést. Na jó, ebben igaza van.
– Egy malifikárnak!
– Még annak sem – tette hozzá határozottan.
Ekkor, még mindig óvatosan, leengedte a kezét, de amikor felálltam az
ágyról, újból hátralépett. A szememet forgatva ugrottam közelebb hozzá,
most én emeltem fel a kezem, mint valami karmos mancsot, és rákiáltottam:
– Hú!
Dühösen nézett. A padlón felhalmozott maradék fémhulladékhoz
sétáltam, és betoltam a matrac alá, hogy az éjszaka folyamán ne vegye át a
helyüket észrevétlenül valami kellemetlen rémség. A fúrót és a fogót erősen
odaszíjaztam a tárolóládám fedeléhez, a két késem és az egy szem drága
kis csavarhúzóm mellé. Azért érdemes fedelek aljára rögzíteni őket, mert ha
meglazulnának, elég egy kicsit felemelni a fedelet, és rögtön látjuk a
himbálózó szíjakat. Mindig szisztematikusan ellenőrzöm, ezért régóta nem
ment tönkre egyetlen szerszámom sem: a Solomancia nem vesztegeti az
idejét.
Odamentem a mosdóhoz, és amennyire tudtam, újra leöblítettem a
kezem és az arcom: már csak egy egészen kevés víz maradt a kancsómban.
– Ha köszönetet vársz, akkor itt fogsz megaszalódni – mondtam
Orionnak törölközés után. Még mindig csak pislogott felém az egyik
sarokból.
– Már értem – bólogatott. – Nem vicceltél, amikor az affinitásodról
beszéltél, ugye? Szóval… manaelvű malifikár vagy?
– Micsoda baromság! Nem vagyok malifikár, és próbálom megőrizni ezt
az állapotot, ezért jobb lenne, ha távoznál – közöltem, és az utolsó szót jó
erősen megnyomtam, mivel szemlátomást nem értette. – Különben is,
lassan takarodó van.
Takarodó, más szóval villanyoltás vagy kijárási tilalom idején nem
lehetünk egymás cellájában, mert mindenféle szörnyűséget idézünk
magunkra. Ha nem így lenne, természetesen kettes-hármas csoportokban
éjszakáznánk és felváltva őrködnénk, a végzősök pedig tömegével túrnák
kifelé az elsősöket a legfelső szinten lévő szobáikból, hogy egy-két évvel
távolabb toljuk magunktól a záróvizsgákat. Az iskola megnyitása után
valószínűleg sorozatban történtek ilyen incidensek, miután a diákok
felfogták, hogy a lenti vizsgateremben hatalmas malihordák portyáznak.
Nem tudom, mivel érték ezt el az építők, de azzal tisztában vagyok, hogy ha
két vagy több gyerek tartózkodik egy szobában, mágnesként vonzzák a
szipolyozókat. Ha pedig valaki ráébred, mekkora bajba került, már nem
futhat ki a folyosóra, hogy visszameneküljön a szobájába. Elsőben
megpróbálkozott vele két lány, közeli szomszédaim. Az egyikük pont az
ajtóm előtt sikoltozott, és csak nagyon sokára hagyta abba. A másiknak nem
is sikerült kijutnia a szobából. Épeszű ember sohasem viszi vásárra a bőrét.
Orion továbbra is csak bámult, aztán hirtelen megszólalt:
– Mi történt Luisával?
Összeugrott a szemöldököm, nem értettem a kérdés lényegét, aztán
rájöttem…
– Azt hiszed, hogy én végeztem vele?
– Nem is mali volt – vágta rá. – A szomszéd szobában lakom. Egyik
reggelre nyoma veszett. Észrevettem volna, ha mali jön érte. Kettőt is
fogtam korábban az ajtaja előtt.
Gyorsan átgondoltam a helyzetet. Ha elmondom neki az igazat,
levadássza Jacket. Ez egyrészt jó lenne, mert annyival kevesebb gond. Ha
viszont mindent letagad, ami valószínűsíthető, még ő is a nyakamon lenne
Orion mellett. Nem érte meg a kockázatot, és bizonyítékom sem volt.
– Hát… nem én tettem. Tudod, van azért idebent egy-két gyakorló
malifikár. A végzős évfolyamban legalább négy. – Igazából hatan voltak, de
csak hárman gyakoroltak nyíltan, és azért mondtam négyet, mert
bennfentesnek akartam tűnni, épp csak annyira, hogy hihető legyen, de
további firtatásra nem érdemes. – Miért nem őket zaklatod, ha nem köt le
eléggé a búslakodók és együgyűek pátyolgatása?
Megkeményedett az arca.
– Tudod, ahhoz képest, hogy kétszer is megmentettelek…
– Háromszor – helyesbítettem ridegen.
Erre nem számított.
– Öhm…
– A kiméra. Múlt év végén – tettem hozzá még zordabban. Mivel
nyilvánvalóan alaposan meg fog jegyezni magának, legalább tárolja el az
igazságot a fejében.
– Jól van, akkor háromszor. Legalább…
– Szó sem lehet róla.
Vörös arccal hallgatott el. Talán ekkor láttam először mérgesnek, addig
mindig csak az eltökélt és a görnyedt nyámnyila között váltakozott.
– Nem kértem segítséget, és ez így is marad – közöltem. – Legalább ezer
tanuló sóvárog utánad az évfolyamunkban. Menj, keress közülük valakit, ha
imádatra vágysz! – Megszólalt odakint a csengő: öt perc múlva villanyoltás. –
Ha nem vágysz, akkor is húzz innen! – Megragadtam az ajtót, eltoltam a
fényes, új – vagyis inkább a fakó új – reteszt, és kinyitottam.
Orionon látszott, hogy szívesen vágna vissza valami ütőssel a távozása
előtt, de nem jutott eszébe semmi. Soha nem volt korábban szüksége
csattanós válaszokra. Röpke vívódás után csak összevonta a szemöldökét,
és kivonult.
Felvidított, hogy a megjavított ajtóm kecsesen és hibátlanul záródott.
3. fejezet:
Malifikár
Végül az ébresztőm hangjára ébredtem fel. Újabb nap virradt ránk, és még
éltünk. Orion le sem hunyta a szemét, és sokkal fakóbbnak is tűnt.
Kínlódva, fogcsikorgatva ültem fel az ágyban, és a fiút kikerülve
megpróbáltam felállni.
– Feküdj le, majd megoldom! – mondtam neki.
– Mit oldasz meg? – kérdezte, és hatalmasat ásított.
– Ezt – vágtam rá. Az alvás ugyan nem pótolható, de anyának volt
néhány technikája, amelyekkel a legsúlyosabb álmatlansággal küzdő
emberek harmadik szemét szokta becsukni. Nyilván nem tudományos
módszer, de tényleg jobb közérzetet biztosít. Kevés varázslatot tudok
bemutatni anya tárházából, ám ezzel az egyszerű fogással megbirkózom.
Orion lefeküdt az ágyra, én pedig a kezébe adtam a neki ajándékozott
kristályomat, a szemére tettem a kezem, a szemöldöke közé nyomtam a
hüvelykujjamat, és hétszer elénekeltem neki a „belső szem altatódalát”.
Sikerült. Anya minden hasonló vérciki technikája hatékony. Orion már
aludt is.
Húsz percig durmolt, aztán felrezzent a reggelit jelző csengőre. Nem
húztam vissza az ágyba. Úgy nézett ki, mintha öt órát aludt volna.
– Segíts felkelni! – kértem. Ebben a suliban nincs betegszabadság.
Ha valaki egész nap a szobájában marad, csak azt éri el, hogy azok a
lények, akik éjjel nem jutottak semmiféle csemegéhez, délben újra
próbálkozhatnak egy nasival. Ezért egyetlen élő diák sincs a cellájában
napközben. Ebből adódóan mindenféle megfázást és influenzát
rendszeresen elkapunk. Nagyjából négyezer diák tanul a suliban, és az
elsősök lenyűgöző választékban hordják be a vírusokat és egyéb
fertőzéseket minden tanév elején. Amikor ezek már mindenkin
végigmentek, más rejtélyes nyalánkságok ütik fel a fejüket. Talán apró
malifikáriák. Cukiságok.
A kimerültségtől és a letaglózottságtól bele sem gondoltam, milyen
látszatot keltünk, ha együtt jövünk ki a szobából fáradtan és nyúzottan.
Másokat is felébresztett a csengő, a körülöttem lakók is velünk együtt
léptek ki a folyosóra, és persze mire a menzára értünk, körbefutott az
iskolán a hír. Olyan sebesen terjedt a pletyka, hogy a New York-i enklávé
egyik tagja reggeli után félrevonta Oriont, és számonkérte rajta, hogy mégis
hogy képzelte ezt.
– Orion, ez egy malifikár! – ért el hozzám a hangja. – Jack Westingnek
tegnap éjjel nyoma veszett, és El ajtaja előtt találták meg a cipője
maradványait. Megölte, érted?
– Én öltem meg, Chloe! – vágott közbe Orion. – Jack volt a malifikár. Ő
végzett Luisával.
A hír összezavarta Chloét, ezért nem nyaggatta tovább Oriont a
kiábrándító párválasztása miatt, ezért a nap végén Orion volt az egyetlen
ember a suliban, akinek sejtelme sem volt a románcunkról, és arról, hogy a
maradék józan eszünket eldobva még kufircoltunk is éjjel. Majdnem
szórakoztató volt. A New York-i enklávé tagjai nagyon aggódtak: láttam,
hogy az évfolyamtársaink a végzősöket is beavatják ebédszünetben, és
közben annyi londoni enklávista kezdett kedvesen viselkedni velem, hogy
csakis valami titkos döntésre tudtam gondolni.
Persze nem miattam csinálták. Ha Orion tényleg belém zúgott, akkor
rajtam keresztül vezetett hozzá az út. Én pedig már korábban
kinyilvánítottam a londoni csoportnak, hogy örülnék egy meghívásnak.
Konkrétan nem kértem, mert nem álltam készen egy lenéző visszautasításra,
de elárultam pár embernek, hogy anya London környékén él, és rövid távú
céljaim között szerepel, hogy csatlakozzam egy enklávéhoz. Elvetettem a
magot, amely a záróvizsgák közeledtével, ahogy egyre jelentősebb tűzerőt
mutatnék fel, ki is hajtana. Az emberek akkor szeretnek ajánlatot tenni,
amikor a másik szemlátomást hajlik az alkura.
Nyilván nevetséges volt, hogy ennyire pánikolnak és keresik a kegyeimet
egy alig kétnapos állítólagos szerelmi viszony miatt, de Orion pont ezt az
eszelős imádatot váltotta ki az emberekből. Mulatságos lett volna, ha nem
bizonyítja, hogy önmagamban teljesen értéktelen vagyok. Ráadásul az alig
begyógyult szúrt sebem is megmérgezte a hangulatomat.
Ettől függetlenül kihasználtam, hogy álló nap jó helyeket és kisebb
szívességeket ajánlanak fel nekem. Szükségem is volt erre az előnyre, hogy
átvészeljem a napot. Már túlteljesítettem az éves követelményt, és bár a
fennmaradt időt a záróvizsgákra való készüléssel akartam tölteni, pihenésre
kellett pazarolnom, míg a többi gürcölő tanuló körülöttem csak növelte az
esélyeit. Meg sem próbáltam tanulni, csak tartalékoltam az energiát, és este
fel is használtam valamennyit a kristályomból egy erőteljes éjjeli védőigéhez.
Úgy aludtam, mintha Égisz-pajzs lett volna az ajtómon.
Másnap reggel leesett a gyógyítótapasz. A sebhely is elhalványult, épp
csak egy kicsit sajgott. Annál jobban fájt a fejem a következő
műhelymunkás határidőm miatt. Ha ugyanis valaki nem végzi el időben a
kiszabott feladatot, a befejezetlen tárgy a megadott időpontban
megelevenedik, és a belepumpált erővel üldözni kezdi készítőjét. Aki
elővigyázatosságból kevés erőt pumpál a munkájába, vagy rosszul végzi el
azt, magára vonja a felhasználásra szánt nyersanyagok haragját: külön-
külön kelnek életre, és rátámadnak. Hatékony nevelési módszer. Hathetente
kapunk új feladatot. A legutóbbi projektnél három dolog közül
választhattam: készítek egy delejgömböt, amely bármilyen csoportot
őrjöngő, önmagára támadó csőcselékké változtat, alkotok egy óraműférget,
amely belerágja magát az ember fantáziájába, és éjjelente ráuszítja a
legszörnyűbb rémálmait, amíg bele nem őrül, esetleg létrehozok egy
varázstükröt, amely képes megmutatni a jövőt, és alkalmasint útbaigazítást
is ad.
Nem nehéz elképzelni, milyen tanácsokkal látna el, én is sejtettem. A
tükröt ráadásul tízszer olyan bonyolult volt elkészíteni, mint a másik kettőt.
De ha a másik kettő egyikét készítem el, tuti bevetésre fog kerülni
valamikor, ha nem általam, akkor mások által.
A keretet már kialakítottam sima vasból, és elkészítettem hozzá a hátsó
lemezt, amelyre a mágikus ezüst kerül majd. Arra viszont mérget vettem
volna, hogy az ezüstöt legalább tucatszor kell majd kiöntenem az áhított
eredményhez. A legmagasabb szintű alkímiát és inkantációt kellett
felhasználni hozzá, és bonyolította a helyzetet, hogy több tantárgyból is
kellett meríteni hozzá – kivéve, ha mindegyik tárgyból segített egy
szakértő, amire nem sok esélyt láttam.
De ezen a napon minden máshogy alakult. Aadhya mellém ült
reggelinél a hosszú padon, és felajánlotta, hogy velem jön a műhelybe.
– Ma semmit sem tudok csinálni a fáradtságtól, de nem húzhatom tovább
– mondtam neki, és vázoltam a feladatot.
– Bakker. Ezt te választottad? – kérdezte. – A varázstükör végzős
furfangszakosoknak való.
– A többi még rosszabb volt – vágtam rá, de nem fejtettem ki. A gömböt
egy tanóra alatt összetákoltam volna egy maroknyi üvegszilánkból. Igaz,
kellett volna valamelyik diáktársam vére is, de nem lehet kényeskedni. –
Neked mi a feladatod?
Aadhya egy pajzstartót készített, vagyis egy nyakba akasztható és
csuklóra köthető amulettet, amely tartotta az ember védőpajzsát, így
mindkét keze szabad maradhatott. Állati hasznos volt, és nem is tartott
sokáig elkészíteni: Aadhya ládájára pillantva rögtön láttam, hogy már fél
tucatot elkezdett, mert cserére is akart tartalékolni, hogy kihozza a legtöbbet
a projektből. Persze, ő furfangszakos, de akkor is irigylésre méltó.
Hunyorogva nézett rám, aztán így szólt:
– Könnyebb lenne kiönteni, ha egy furfangossal és egy alkimistával
együtt csinálnád.
– Utálok segítséget kérni – közöltem. Az igazat mondtam. – Alig három
hét van az év végéig. Mindenki elfoglalt.
– Én spórolhatok neked egy kis időt, ha találsz egy alkimistát – vetette
fel Aadhya, és nyilván az járt a fejében, hogy együtt dolgozhatna Orionnal.
– Ha aztán engeded használni a tükröt.
– Amikor csak szeretnéd – válaszoltam. Részemről előnyös alkut
kötöttem, olyannyira, hogy majd valami más módon kell kárpótolnom,
különben megharagszik, mert az első próba után nem fog neki tetszeni a
tükör, hacsak nem valami olyan eszközt hozunk létre, amely a legpompásabb
színben tünteti fel a jövőbeli terveinket, önmagunkat pedig mérhetetlenül
okosnak és szépnek – az első nagy koppanásig.
Orionon kívül én sem tudtam másra gondolni, és vonakodva fel is
kértem segítőnek ebédnél. Gondoltam, kihasználom a kis helyzeti előnyt,
mielőtt rájön, hogy állítólag járunk, és kerülni kezd, felhagyva fehér
lovagokat meghazudtoló mentőakcióival. Tegnap magában motyogva ellen
őrzött kajaszünetekben, és nem tiltakozott, amikor Aadhya vagy Ibrahim
odarángatta az asztalomhoz. Nagyon irritáló volt, hagytam is, hogy Ibrahim
halálra zaklassa a kérdéseivel vacsora alatt – „Még mindig nem hiszem el!
Hogy végeztél egyedül egy lélekfalóval?”, „Adj tanácsot, légyszi, agonis-
taként az ezüstöt vagy az aranyat szereted jobban?”, és a többi –, de hülye
ötletnek bizonyult, mert a hangos hősimádat még jobban bosszantott, ezért
végül rászóltam Ibrahimra, hogy fogja be, ne viselkedjen úgy, mint egy
szédült sztárhajhász, vagy húzzon egy másik asztalhoz. Elhallgatott,
elszégyellte magát, de közben dühösen nézett rám. Én viszont keményen
álltam a tekintetét, és ettől az a balsejtelme támadhatott, hogy iszonyú
sorscsapás vár azokra, akik engem felbosszantanak. Összerezzent, és
látványosan a hátam mögé révedt, a semmibe.
Mindenesetre ebédidőben néhányszor odakaptam a hasamhoz, és össze-
összeránduló arccal álltam a sorban. Nem is kellett sokáig várnom Orionra,
akinek a mögöttem álló lányok készségesen és vigyorogva szorítottak
helyet a sorban. – Persze, Orion, gyere csak! – mondták neki, amikor
engedélyt kért tőlük.
– Jól vagy? – kérdezte tőlem.
– Alakul – feleltem. Nem hazudtam, ráadásul évődésnek sem volt utolsó
a hallgatózó többiek kedvéért. – De a műhelymunkával kicsit le vagyok
maradva. Aadhya megígérte, hogy segít, de egy alkimistára is szükség
lesz… ez olyan három tantárgyas projekt.
Nem véletlenül tűnt olyan kínosan fapados felkérésnek, mert valóban az
volt, ugyanakkor nem akartam finomkodni, és Orion sem tartott rá igényt.
– Segítek – vágta rá.
– Pompás – feleltem. – Ma este vacsora után? – Orion bólintott, és most
sem kért cserében semmit, még több vizet hajtva a malmomra. Egyszerre
lett úrrá rajtam az ingerültség és a nagylelkűség, ezért hozzátettem: – Nem
ajánlom a rizspudingot. – Orion erre körülnézett, és odasietett egy nyúlós
nyűvekkel teli tálcához. Ez a fajta fotyogva felbugyog a beledugott
kanalakon, és csontig leszopogatja az ember ujjait, ha nem rántja el
gyorsan. Úgy viszont hat másik sorban álló diákra is ráfröccsenne, és az ő
húsukat is élvezettel elmajszolná, tovább szaporodva.
Az asztalhoz mentem. Orion tíz perccel később érkezett. Halvány
szürkéskék füst gomolygott a nyomában, és félig üres volt a tálcája. Az
utána következőknek még kevesebb étel jutott, amiből arra következtettem,
hogy a nyűvek kinyúvasztásának egyszersmind a svédasztal is áldozatául
esett. Nem is fogják újratölteni, amíg az évfolyamunk utolsó képviselője el
nem halad előtte és meg nem érkeznek a másodikosok. Kicsit elfordulva a
szememet forgattam, aztán amikor Orion mellém ült, rátettem a második
dobozos tejemet és zsemlémet a tálcájára. Akkora zaj és kavarodás támadt a
hátam mögött a pultnál, hogy észrevétlenül tudtam repetát lopni.
Sarah és Alfie megkért, hogy üljek át a londoni enklávé asztalához.
Nekem viszont több eszem volt annál, mint hogy dobjam miattuk Liut és
Aadhyát, ezért összedugták a fejüket, és úgy döntöttek, hogy ők költöznek át
hozzánk. Ez nagy leereszkedés volt részükről, de így meglepően ütős
asztalnál találtam magam. Nkoyo, Cora és Jowani sok más nyugat- és dél-
afrikai diákkal alkottak szövetséget, Aadhyának viszont a furfangszakról
van rengeteg támogatója. Amíg az enklávistákra nem vethettem ki a
horgomat, ők voltak a legmagasabb rangú szövetségesek közel s távol, most
viszont ezt a korábbi hiányosságot is pótoltam.
Aztán Orion leült mellém. Aadhya úgy telepedett le a padra, hogy
amikor Orion elég közel ért, egy pillanat alatt le tudta olvasni az arcáról a
szándékát, és gyorsan arrébb csúszott. Ez volt a kegyelemdöfés. Mindenki,
aki látta, meggyőződött róla, hogy totálisan elbűvöltem Oriont, és
megállíthatatlanul gyűjtöttem az erőforrásokat ezzel a hatalommal azok
között, akik korábban épp csak megtűrtek. Tuti azt hitték, hogy
ugródeszkának használom a hőst magam és a csapatom számára, mert be
akarok kerülni valamelyik nagy enklávéba, és London nyitott is felénk.
Penge stratégia lett volna ettől az elméletben létező, ármányos Galadrieltől.
Chloe és Magnus – New Yorkból – egy perccel később hagyták ott a
sort. Féltucatnyian zsongták körül őket a szokásos utánfutóik közül, és
négyen foglaltak nekik helyet a legjobb asztalnál, ám amikor meglátták a
mellettem ülő Oriont, látványosan meggondolták magukat. Sietve pusmogtak
valamit egymás között, majd odajöttek hozzánk, elfoglalták a megmaradt
helyeket az asztalunk sarkainál – a két utánfutóval a szélen –, és hagyták,
hogy gyámoltalanná vált udvartartásuk többi tagja nélkülük csoszogjon
tovább a másik asztal felé.
– Ideadnád a sót, Sarah? – kérdezte Chloe mézesmázosan, de a szíve
mélyén valószínűleg tűzvészt kívánt a fejükre, ha kivetik a hálójukat
Orionra. Aztán hozzám fordult: – Jobban érzed magad, Galadriel? Orion
mondta, hogy Jack majdnem megölt.
Már csak ez hiányzott. Szerettem volna Orion érdemtelen fejére borítani
a tálcámat, leüvölteni Sarah, Alfie, Chloe és Magnus fejét, és felgyújtani az
egész brancsot. Nem volt köztük egy sem, aki miattam jött volna oda. Chloe
még a nevemet is megkérdezte valakitől, az biztos. Valami azt súgta, hogy
Aadhya, Nkoyo és Liu sem sokkal jobb náluk – bár abban biztos voltam,
hogy ha ennek vége, utána is hagyják majd, hogy az asztalukhoz üljek, mert
megmutattam nekik, hogy ha módom van rá, lerovom nekik az
adósságomat, és elég okosak is voltak ahhoz, hogy értékeljék a bizonyított
korrektséget. De ha Orionnak elege lesz belőlem, és átvándorol egy zöldebb
és sokkal ártatlanabbnak látszó legelőre, ők is csak hellyel-közzel fognak
megtűrni maguk mellett. Akkor az enklávisták is kimutatják majd, hogy
csak porszem vagyok a lábuk alatt, és kizárólag a vakszerencsének
köszönhetem, hogy egy kis időre látszólag befogadtak.
– Remekül vagyok, köszönöm – feleltem ridegen. – Chloe, ugye? Még
nem beszélgettünk.
Nkoyo hitetlenkedő pillantást vetett rám az asztal fölött – az
enklávistákkal senki sem viselkedik lekezelően, a nevük pedig közkincs –,
ám Orion gyorsan felkapta a fejét:
– Bocs… ez itt Chloe Rasmussen és Magnus Tebow, New Yorkból –
hadarta, mintha kényszerítették volna rá, hogy bemutasson a barátainak. –
Ő pedig Galadriel.
– Örvendek – bólintottam.
Alfie nyilvánvalóan azt szűrte le a viselkedésemből, hogy London
jobban tetszik, mint New York, ezért mosolyogva közelebb hajolt.
– El, te ugye London közelében laksz? Nem ismerjük esetleg a
családodat?
– Félreeső helyen lakom – vágtam rá, és faarccal ültem tovább. Ha
kiejtem anya nevét, azonnal képben lesznek. Mindenki. De az ő nevére
még annyira sem akartam támaszkodni, mint arra, hogy Orion állítólagos
barátnője vagyok. Aki Gwen Higgins lányával akarna barátkozni, az velem
szóba sem állna.
Szóval inkább egész ebéd alatt gorombán viselkedtem az iskola
legnépszerűbb és legerősebb tanulóival, félig-meddig keresztülnéztem
rajtuk, csak Aadhyával és Orionnal vitattam meg a tükörfurfanggal
kapcsolatos kérdéseket, és latint gyakoroltam Nkoyóval. Egész jó üzletet
kötöttem vele előző nap. Adtam neki egy másolatot a halandóláng-igéből.
Extrém húzásnak tűnhet, de maga az ige nem szó szerint halandó lángot
vet be, hanem egy változtatható erősségű tűzvarázslat. A legtöbben imádják
az ilyeneket, mivel a siker szinte garantált, és mindig más eredményt hoz az
affinitás és a belepumpált manamennyiség fényében. A kétbalkezes
gyerekek is meg tudnak vele gyújtani egy gyufát, és látványosan
fejlődhetnek benne. A hozzám hasonlók tucatnyi gyerek életerejét is ki
tudták vele szívni, sőt levegőbe repíthetnék a fél iskolát. Szuperpraktikus!
Nkoyo számára fantasztikusan hasznos lángfa-ligetként szolgálhatott,
ezért valami hasonlóan értékes dolgot akart adni érte – nem is ellenkeztem.
Azt mondta, választhatok két varázslatot, és én ráböktem két kisebbre,
amelyekhez alig kellett mana: az egyik egy vízdesztilláló ige volt, amely
megtisztítja a koszos vizet, hogy ritkábban kelljen kimennem a mosdóba, a
másik egy elektronvonó ige, amivel össze lehet gyűjteni a környezetből a
szabad elektronokat egy erős áramütéshez. Az első sor láttán rögtön tudtam,
hogy illik az affinitásomhoz – kínzáshoz végképp ideális lenne –, és adhat
némi mozgásteret egy összecsapásban, egy rövid szünetet, amíg elfuthatok
vagy feltupírozhatok egy nagyobb varázslatot.
Jóformán én vagyok az egyetlen diák a suliban, aki hajlandó nagy
arkánumokat kicsire cserélni. Amúgy is elég nehéz kategorizálni őket, nem
is tanulunk erről, csak egyiket-másikat erősebbnek hisszük, és egyesek
kifulladásig képesek vitatkozni azon, hogy egy mérsékelten erős ige
nagynak vagy kicsinek számít. A lángfal viszont egyértelműen nagy, míg a
vízdesztillálás és a manakímélő áramütés határozottan kicsi, ezért Nkoyo
lelkiismeretesen hozzácsapott néhány szépségtrükköt: egy hajfonó-, egy
csinosító- és egy illatosítóigét, amelyekkel feltehetőleg arra célzott, hogy
sűrűbben is mosakodhatnék. Utalások nélkül is tisztában voltam ezzel, de ha
a bűz és a túlélés között kellett választanom, inkább vállaltam a bűzt. Amióta
a suliba járok, hetente legfeljebb egyszer zuhanyozom, sokszor még
ritkábban.
Elképzelhető, hogy ezért sincsenek barátaim, de ez a tyúk és a tojás
dilemmája: az, akinek nem segítenek a barátai tisztálkodni, nem engedheti
meg magának az ápoltságot, ebből a környezet látja, hogy nem védelmezik
elegen, és arra következtet, hogy értéktelen szövetséges. Ettől függetlenül
senki sem jár naponta zuhanyozni, és igyekszünk olyan embert hívni
magunkkal a mosdóba, akire szintén ráfér egy kis kozmetikázás, így a
számla mindig kiegyenlített. Csak az a bökkenő, hogy engem soha nem
hívnak. Nem bántam, hogy lesz néhány szépségtrükk a tarsolyomban, bár a
csinosítóigét nem mertem volna kipróbálni, mert attól féltem, hogy a végén
a nyakamon marad egy rakás őgyelgő kretén, akik csüggedten könyörögnek
azért, hogy szolgálhassanak.
Elégedettek voltunk az üzlettel, és nyitottak voltunk az újabb
csereüzletekre. Ugyanakkor sem Nkoyo, sem Aadhya nem akart a
londoniak vagy New York-iak fejére csinálni, ezért amikor mindenkit
levegőnek nézve velük beszélgettem, idegesen sandítottak az enklávisták
felé – akik nem értették, miért nem omlok a lábuk elé befogadásért
esedezve. Persze a hátuk közepére nem kívántak, de ott ült mellettem Orion,
és kócos fejét a tányér fölé lógatva lapátolta befelé a tőlem kapott repetát.
Sarah és Alfie felvették az angolos pózt, vagyis furcsa, pökhendi
önkritikával beszélgettek arról, hogy milyen nehézkesen haladnak az összes
tárgyból, mennyire reménytelen esetek, holott mindketten az élvonalba
tartoztak. Mit is várhatnánk olyanoktól, akik születésüktól fogva a világ
egyik legerősebb enklávéjában nevelkedtek? Chloe közben felvette a
védekezőtaktikát, és mindenféle Orionnal közös emléket mesélt New
Yorkból. A fiú időnként morrant egy szórakozott választ.
Magnus hallgatott. Nyilván nem volt annyira kulturált és művelt, hogy
pókerarccal hallgassa az idegesítően viselkedő embereket, ahogy bizonyára
azt sem élvezte, hogy folyton másodhegedűs a saját társadalmi csoportjában.
Ha Orion nincs, ő lett volna a legesélyesebb az évfolyam alfahímje címre.
Láttam rajta a kínlódást, de én is szenvedtem, és nem hiányzott hozzá még
az ő baja is. Ahogy anya mondaná, a harag rossz vendég: bejelentés nélkül
jön, és sokáig marad. Épp elkezdtem gyakorolni a nagy levegővétel és
központmegtalálás technikáját, hogy észszerűbb udvariassággal
fordulhassak az asztalnál ülő enklávistákhoz, és mindegyiknek mondjak
valami kedveset, amikor Magnus besokallt, és közelebb hajolt:
– Szóval, Galadriel… iszonyú kíváncsi vagyok rá, hogy… hogy tartottad
kint a malikat egész éjjel?
Arra célzott, hogy valami mágikus védőpajzzsal hódítottam meg
Oriont, azzal változtattam biztonságos szerelemszentéllyé a szobámat, a fiú
odaadó figyelméért cserébe. Logikus feltételezés, de felettébb kellemetlen,
főleg mivel a kérdés áthallatszott a szomszédos asztalokhoz is. Megint
dühbe gurultam, a szemébe néztem, és sziszegve vágtam rá – amikor
nagyon mérges vagyok, mindig sziszegek, akkor is, ha a válaszban nincs
„sz” betű:
– Nem tartottuk kint őket.
Bár ez volt az igazság, az én számból úgy hangzott, mintha a malikkal
együtt bujálkodtunk volna. Végül is Orion bizonyos értelemben ezt tette,
vagyis ebben sem hazudtam. Mindenki ösztönösen elhúzódott tőlem,
Magnus pedig, akit szinte orrba vágott lesújtó tekintetem, elsápadt.
Kellemes lakoma volt, na.
5. fejezet:
Szirénpókok
Orion félig kísért, félig vitt a szobámba. Nem tudott egész úton cipelni,
mert olyan sokáig nem bírta el a súlyomat, és néhányszor le kellett tennie –
ilyenkor viszont pár lépés után mindig újra zokogni kezdtem, ezért
kétségbeesetten újra felkapott. Útközben valamikor rájött, hogy másvalami
is történhetett velem azon kívül, hogy elmenekültem az olvasóteremben
támadó malik bandája elől, és miután bevitt a szobámba, megkért, hogy
meséljek el mindent. Ő talán hitt volna nekem, és ha hisz, akkor másoknak
is elmondta volna, és végül is erről ábrándoztam. Vagy mégsem? A többiek
úgyis azt feltételezik, hogy elvettem az eszét, tehát megkérdeznék tőle,
hogy a saját szemével látta-e, és bevallaná, hogy nem.
Ez végül nem derült ki, mert nem akartam róla beszélni. Egyetlen
kérdésére sem válaszoltam, csak a legutolsóra. – Nem – mondtam, amikor
megkérdezte, hogy egyedül akarok-e maradni. Ezután óvatosan mellém ült
az ágyra, és pár perc múlva óvatosan puhatolózó mozdulatokkal átkarolta a
vállamat. Jobban lettem tőle, amitől megint csak elborzadtam.
Aztán valamikor elaludtam. Orion egész délután velem maradt, még
ebédidő alatt is, csak röviddel vacsora előtt ébresztett fel, amikorra már
teljesen összeragadt a szemem és fájt a torkom. Tompán és bambán mentem
a nyomában, szinte semmire sem figyeltem. Az volt a szerencsém, hogy
tapodtat sem mozdult mellőlem. Egy szemkocsány nyúlt fel a csatornából
az asztal alatt, amelyhez leültem. Egy másikat kellett volna választanom, de
nem bírtam ilyesmivel foglalkozni. A nagy nedves, zöld szemgolyó
megpördült, megvizsgálta Orion bokáját, és halkan visszasiklott a padló alá,
a többi részét nem is mutatta. Meg sem említettem.
– Visszacsapódott rá az átka, vagy mi? – kérdezte Aadhya.
– Nem tudom! – vágta rá Orion, a szokásosnál sokkal ziláltabban. – Nem
hiszem.
– Hallom, hogy megöltél egy manifesztációt a könyvtárban – vetette oda
neki Liu. – Azok osztódni is szoktak. Lehet, hogy félig leszívták.
Orion beakasztotta az ujját a nyakamban lógó láncba, és kihalászta a
kristályt a pólóm alól: sötét volt, repedt és üres. Azért lett olyan, mert nem
védtem meg rendesen, amikor végre sikerült ledobnom magamról a
védővarázst, de ha egy manifesztáció betörte volna a pajzsomat, akkor is
hasonlóan nézett volna ki. Mégsem mondtam Liunak, hogy rosszul tippelt,
sőt nem szóltam semmit. Mintha az egész beszélgetés egy tévéképernyőn
zajlott volna, egy olyan műsorban, amit soha nem nézek, csupa ismeretlen
színésszel.
– Oké – szólalt meg végül Orion komoran. – Maradj itt vele, jó? – Azzal
levette a csuklójáról az erőelosztót, és felállt az asztaltól.
Az étkező egyik falához vonult, és felkapott egy felmosófejet, amely a
következő szervizműszakra várt. Körbement a helyiségben, és erősen
megkopogtatta vele az összes mennyezeti csempét. Az emberek riadtan
rikoltoztak, amikor a malik záporozni kezdtek a csempék alól, jóllehet
többnyire maradékokra áhítozó lárvák voltak. Orion nem foglalkozott
velük, csak az egyik sarokból előkerülő libbenőfészekkel. Miután mind a
kilenc libbenőt megölte, visszajött az asztalhoz, a mellkasomra tette a kezét,
és érzéseim szerint legalább egyévnyi manát lökött be enyhén szólva is
kiszipolyozott testembe.
Jelentős mennyiségű energiát tudok tárolni, de ez még nekem is sok volt.
Nem viseltem működő manaőrző kristályt, ezért nem volt hova áttöltenem
egy részét. Ha varázslóképességeim teljes birtokában lettem volna abban a
percben, előadhattam volna a régóta tervezett drámai jelenetet. Ha csak egy
kicsit kevesebb erőm van, biztos az egyik ösztönösen kínálkozó igét vetem
be, vagyis nyilvánvalóan egy jól begyakorolt gyilkolóigét. Ám mivel alig
voltam magamnál, csak annyit fogtam fel, hogy az nem lenne helyes, de ha
nem kezdek valamit a fölös erővel, manamérgezést fogok kapni. Ezért egy
könnyen áramló, ártalmatlan varázslatba folyattam bele: a kis meditációba,
amit anya minden reggel és este elvégeztetett velem, közvetlenül
fogmosás után. Úgy tanultam meg, hogy kiskoromban elénekeltette
velem az „Egyszerű ajándékok” című himnuszt, amely a meditációhoz
legközelebb álló inkantáció, azzal a különbséggel, hogy a meditációhoz
nem kellenek szavak. A lényege, hogy rendbe jövünk, jelentsen ez éppen
akármit. Párszor megkérdeztem anyától, hogy mi a baj velem, tényleg egy
szörnyeteg vagyok-e, ő meg mindig azt mondta, hogy amíg úgy érzem,
nincs baj velem, addig nincs is baj, és addig ismételtette velem a meditációt,
amíg jobb nem lett a közérzetem. Aki ezt értelmetlennek érzi, nyugodtan
keresse fel a kommunát, és beszéljen anyával. Ehhez a gyakorlathoz
általában nem kell mana, elég az elvégzés tiszta szándékával leülni. Én
annyira nem voltam rendben, hogy még a szándék sem tudott megszületni
bennem, de a hatalmas erőlöket a jelek szerint megoldotta a kérdést, mert
egyszeriben mintha a grabancomnál fogva felemeltem és jól megráztam
volna magam, egy-két kiadós pofonnal kiegészítve mindkét oldalról.
Huhogva talpra szökkentem, és vadul csapkodtam a karomat a levegőben.
Csak egyhónapnyi manát sikerült így elégetnem, és még tizenegy hónapnyi
feszítette belülről a testemet, ezért – még mindig ösztönöktől hajtva –
kilöktem magamból az igét, mire Orion kivételével mindenki felugrott az
asztaltól, és hozzám hasonlóan levegő után kapkodtak. Ezzel kilenc
hónapnyi erőtől szabadultam meg. Két újabb diák esett el és ejtette el a
tálcáját a közelben az erősugártól, és aztán végre elcsitult az áramlás.
Nehézkesen visszaroskadtam a padra. Kétségkívül újra önmagam
lettem, mert újra erőszakos indulatot éreztem. Az asztal körül ülők
feszengve örömködtek, felvidult az arcuk, kivéve Liuét, aki iszonyúan
remegett a túloldalon, és a kezét bámulta: normális színű lett a körme.
Döbbenten meredt Orionra.
– Mit műveltél? – vinnyogta.
– Nem tudom! – vágta rá Orion. – Még sohasem történt ilyen!
– Legközelebb először kérdezz! – szólaltam meg rekedten. Orion
aggódva nézett rám, ezért hozzátettem: – Egyébként jól vagyok. –
Kénytelen-kelletlen magamnak is beismertem, hogy jól vagyok, habár
egyelőre nem akartam jobban lenni. Soha nem értettem anya agymenéseit
arról, hogy hagyni kell a dolgokat a saját medrükben folyni, de talán most
először felfogtam, hogy miről beszélt. A Solomancia viszont egyáltalán
nem ideális közeg lelki mélyfúráshoz, és ezért rövidesen már többé-kevésbé
hálás is voltam. Vagyis inkább kevésbé. – Ne zsongjál már! – motyogtam, és
elfordultam Oriontól, hogy gyorsan ellenőrizzem a tálcámon lévő ételek
tisztaságát, mivel a pultnál nem vizsgáltam meg őket. A felét ki kellett
dobnom, holott farkaséhes voltam, hiszen az ebédet is kihagytam.
Aadhya adott egy fél adag csokipudingot, és odavetette:
– Fizesd vissza, ha lehetőséged lesz rá. – Cora Nkoyo unszolására némi
habozás után átadta nekem az almát, amit későbbre akart félretenni. Orion
lassan leült mellém, már nem látszott olyan zaklatottnak. Liu tovább bámulta
a kezét, és párhuzamos sávokban csurogtak le a könnyek az arcán. Jól
tippeltem: mindig csak minimális maliát használt fel, mert ha nem porciózta
volna ki gondosan, a meditációvarázslatom nem tudta volna megtisztítani.
Ennek viszont talán még nálam is kevésbé örült. Már tapasztalatból tudta,
hova vezet, ha újra használni kezdi a maliát, márpedig előbb-utóbb
kénytelen lesz, vagy teljesen át kell alakítania az egész stratégiáját.
Orion még mindig körülzsongott. Vacsora után visszakísért a szobámba,
és természetesen be is akart jönni. Talán megint az egész éjszakát velem
akarta volna tölteni, az aljadék.
– Ismétlem: jól vagyok. Nem lehet, hogy valakinek valahol szüksége
lenne egy hős megmentőre? Miért nem a végzősök koleszában cirkálsz, ha
ennyire unatkozol?
Erre legalább felkapta a fejét.
– Szívesen – mondta. – Semmiség, tényleg. Most már a hetedik
alkalomnál tartunk…
– Hatodik – szűrtem a fogaim között.
– És a reggeli? – csattant fel.
Reggel nem mentettél meg semmitől – akartam mondani, de nem tudtam
biztosan, hogy igazam van-e, sőt egyáltalán nem akartam erről beszélni,
ezért hűvösen sarkon fordultam, bementem a szobámba, és becsaptam az
ajtót az orra előtt.
Aztán, mivel tényleg jobban voltam, és kitisztult a fejemből a kellemes és
kényelmes disszociatív köd, kárfelmérést tartottam, és eléggé ledöbbentem.
Az a kristály is elrepedt, amelyet a mana csatornázására használtam.
Tizenkilenc kristályt merítettem le teljesen. Már csak nyolc volt tele
manával. Túléltem egy bendőszáj megtámadását, és ettől mindent más
színben láttam. Leültem az ágyra a repedt kristályokat markolászva, és csak
bámultam őket. Egy dolog biztosan érezni, hogy elvileg akármennyi
elképesztő pusztító varázslatra képes lennék, és más dolog drámai módon
bizonyítani, még ha egyedül magamnak is bizonyítottam be.
Talán nem is volt baj. Régóta dédelgettem az élénk és részletes
fantáziaképeket mindenféle drámai mentőakciókról – amelyeknek, őszintén
szólva, az utóbbi időben gyakori szereplője volt a hálás és bálványozó Orion
is –, és élethűen elképzeltem a diáktársaim reakcióját is, ahogy mély
megdöbbenéssel sajnálkoznak azon, hogy korábban nem fedtem fel előttük
az igazi énemet. Az igazi énem azonban most segítség nélkül megölt egy
bendőszájat, irgalmatlanul bevetette ellene a könyvek legerősebb és
legádázabb gyilkolóigéit, szóval a diáktársaim ennek láttán nem arra a
következtetésre jutottak volna, hogy érdemes lett volna kedvesnek lenniük
hozzám az elmúlt években. Nem, veszélyesen erőszakos alaknak tartanának,
akivel jobb lett volna jóban lenniük az évek során. Rettegtek volna tőlem.
Most már kétségem sem maradt felőle, akármennyit fantáziáltam az elmúlt
években az elismerésről. Hiszen én is megijedtem magamtól.
Felálltam, és elővettem a másodéves malifikáriatudomány-tankönyvet a
felső polcról – persze a polc alját és a fölötte lévő polc alját is megnéztem,
sőt az összes könyvet megsimítottam a kezemmel, mielőtt levettem azt az
egyet –, és megtaláltam benne a bendőszájakról szóló bejegyzést.
Hivatkoztak is benne a folyóirat cikkére. Az íróasztalnál ülve kikerestem,
majd felemeltem a fejem, és a parttalan sötétségbe meredve így szóltam:
– A malifikáriatudomány folyóirata 716. számának ép, olvasható, angol
nyelvű példányát kérem.
A részletesség azért kellett, hogy minél gyorsabban megkapjam. A
malifikáriatudomány folyóirata tudományoskodó és poros hangzású cím, de
valójában csak álca. Szenvedélyes és mohó olvasóközönség várja az új
információkat a ránk vadászó lényekről. A világ összes enklávéja támogatja
a kutatásokat, és cserébe minden hónapban doboznyi példányt kapnak a
lapból. Minden független varázsló, aki anyagilag megengedheti magának,
előfizet rá – akik pedig nem, azok másokhoz csatlakozva, klub formájában
osztoznak egy példányon.
A kérdéses példány nem volt annyira régi, talán húszéves. Orion anyja
akkor már a szerkesztőség tagja volt: OPHELIA RHYS-LAKE, NEW YORK, a
nyolcadik név az impresszum tetejétől számítva. Azóta feljebb tornászta
magát. A tartalom felét bendőszájakról szóló anyagok töltötték ki, a
történelmi rovat pedig a közelmúltban egy bendőszáj fölött aratott
győzelmet ecsetelte.
A kulturális forradalom idején a sanghaji enklávé néhány varázslóját
begyűjtötték és elküldték a hatóságok – nem azért, mert varázslók voltak,
hanem mert gyanúsan gazdagok –, és a védőkerítésük hirtelen meggyengült
a sok kiváló mágiahasználó hirtelen távozásától. Áttörte a kaput egy
bendőszáj, és egyetlen nap alatt megette a lakók felét. A többiek a maradék
józan eszükre hallgatva elmenekültek.
Idáig semmi szokatlan nincs a történetben. Ha elbukik egy enklávé,
többé-kevésbé ilyen sorsra jut. Nem mindig bendőszáj végez velük, de
meggyengült állapotukban mindig vészesen csábító célpontot jelentenek a
legszörnyűbb maliknak. Tíz évvel később viszont visszatértek a kiváló
varázslók, összeszedték a túlélőket és a megmaradt gyerekeket, és
elhatározták, hogy újra felépítik az enklávét.
Döbbenetes dolgot vittek véghez, mivel nem voltak írásos bizonyítékok
arról, hogy valaha bárki is legyőzött volna egy bendőszájat, de ők vállalták
a mérhetetlen kockázatot. Ráadásul egy enklávét nem lehet csak úgy pikk-
pakk felépíteni, főleg ha több ezer éves történelem van mögötte, és
temérdek mágikus kerítés őrzi.
A sorok között olvasva azt is megállapítottam, hogy egy igencsak
ambiciózus alak állt az egész vállalkozás mögött: a visszafoglalást „az
enklávé jövőbeli dominusa, szerzőtársunk, Li Feng” szervezte meg. A
csoport egy évig gyűjtötte a manát, talán annyit, amennyi ezer kristályomba
férne. Li nyolc nagy hatalmú független varázslót trombitált össze, a terv
sikeres megvalósítása esetén mindnyájuknak kulcspozíciót ajánlott az
enklávéban, majd önként jelentkezett a feladatra, hogy bemerészkedik a
bendőszáj belsejébe. Összekapcsolódott a körével, és többszörös pajzsréteg
alatt vitte véghez a rengeteg összegyűjtött manával serkentett műveletet.
Három napjába telt elpusztítani a szörnyet. Két varázsló is életét vesztette
a harcban, és egy harmadik is odalett pár nappal később.
Megerősítést kerestem, de a cikk elolvasásától csak még jobban
elcsüggedtem. Tizenhat éves voltam, és huszonkilenc manakristályom
volt, amelyeket főleg aerobikgyakorlatokkal töltöttem fel. A vak is láthatta,
hogy nem győzhettem volna le egy bendőszájat egy laza vasárnap délelőtti
sétán. Talán a Solomancia tudta, hogy van esélyem ellene, bár nem értette,
hogy lehet ez. Visszadobtam a folyóiratot a sötétbe, és az ágyamra
kuporodtam. Átfogtam a térdemet, és a dédanyám próféciáján merengtem.
Ha tényleg malifikárrá változom, ha tényleg elkezdem kirángatni az
emberekből a maliát, mint a nyúlós karamellát, és spriccelnek belőlem a
gyilkos igék, megállíthatatlan leszek. Talán szó szerint. Halált és pusztulást
hozok a világ összes enklávéjára, mint egy bendőszáj, mint a valaha élt
legnagyobb bendőszáj, és széttépem a többi varázslót, mert a riválisaim.
Ráadásul mindenki ezt várta tőlem, anyát leszámítva, aki még Hitlert
sem nevezte volna rossz embernek. Nem azért, mert különféle
ellenállhatatlan történelmi erők áldozatának tartotta, hanem azért, mert
szerinte könnyű az embereket nevezni gonosznak a döntéseik helyett, mert
ezzel csak igazoljuk a gonosz döntéseiket, hiszen ezzel mintegy meggyőzik
magukat arról, hogy semmi baj, mert a szívük mélyén még mindig
ugyanazok a jó emberek.
Lehet benne valami, de bizonyos számú aljas döntés után igenis
gonosznak kell nyilvánítanunk egy embert, és nem hagyhatjuk, hogy
további döntéseket hozzon. Minél erősebb valaki, annál kevesebb
mozgásteret kellene kapnia. Én mennyi esélyt kaptam? Mennyit használtam
fel belőle? Mennyi jó pontot kaptam azért, mert levadásztam a
bendőszájat? Vagy csak belekóstolhattam a gonosz hatalom ízébe, és ezzel
elindultam az irtózatos és elkerülhetetlen sors felé, amelyet több mint egy
évtizede előre látott valaki, aki pedig elvileg még szeretett is engem?
Azóta is magamban hordoztam azt a próféciát. Ez az egyik első
emlékem. Odaát Walesben akkor tél volt, hideg és nyirkos. A télre nem
emlékszem, csak a napsütésre. A ház belső udvarán állt egy négyszögletes
szökőkút, amelynek keskeny kis sugarán szivárvány táncolt, körülötte pedig
rózsaszín-lila cserepes virágok sorakoztak. Odagyűlt az egész család, akik
rám is hasonlítottak, a tükörképemre, amelyről csak nemrég tudtam meg a
diáktársaimtól, hogy valami nem stimmel vele, ott viszont semmi rossz nem
volt benne. Apa anyja letérdelt, hogy átöleljen, aztán eltolt magától és rám
nézett. Éhes könnyek folytak végig az arcán, miközben megszólított:
– Jaj, annyira hasonlít Arjunra!
Dédanyám egy árnyékos helyen ült. Szerettem volna belenyúlni a
szökőkútba, megérinteni a szivárványt, de a rokonok odavittek az idős
asszonyhoz, aki rám mosolygott, és mindkét kezét felém nyújtotta, hogy
megfogja az arcom két oldalát. Én is elmosolyodtam, de a dédanyám arca
hirtelen megváltozott, mosolya lekonyult, fehér lett a szeme, és marathi
nyelven mondott valamit, amit én csak hetente egyszer gyakoroltam a
tanárommal, ezért nem értettem, csak annyit fogtam fel, hogy egyszeriben
mindenki levegőért kapkodott, vitatkozott és sírt, anyának pedig el kellett
húznia onnan, át kellett vinnie az udvar másik végébe. A saját testével
védelmezett, és félelmében kiabált, amitől már egyáltalán nem tűnt
otthonosnak a közeg.
Odajött a nagymamám is, beterelt minket a ház egyik kicsi, hűvös,
csendes szobájába, és megkérte anyát, hogy maradjon ott. Vetett rám egy
aggodalmas pillantást, majd kiment. Akkor láttam utoljára. Mire valaki
hozott nekünk egy kis vacsorát, én már megfeledkeztem zavaromról és
félelmemről. Vissza akartam menni a szökőkúthoz, de anya altatódalt
kezdett énekelni. Aznap éjjel férfiak csoportja jött be a szobánkba, köztük
nagyapám is. Lefordította a próféciát anyának, onnan tudtam meg én is,
mit jelent. Tucatnyiszor ismételte el neki, hogy meggyőzze, de nem ismerte
anyát, nem tudta róla, hogy soha nem fogja a kisebbik rosszat választani.
Nyomban a nagyobb rossz mellett döntött, vagyis hazavitt, tovább nevelt,
szeretett, és minden erejével óvott. Most pedig itt vagyok, és bármelyik nap
elindulhatok a megjósolt sors felé.
Még órákig borongtam volna a sérelmeimen, de egy csomó tűrhetetlen
aljamunka várt rám. Lemásztam az ágyról, és elkezdtem kondicionálni egy
kristályt, hogy legyen egy új főcsatornám. Bonyolult dalok éneklésével
gyűjtöttem manát, amelyek nyitott ajtókról, áramló folyókról és
hasonlókról szóltak, és mindvégig arra koncentráltam, hogy beléjük
vezessem és kihúzzam a végükön a manaszálakat. Amikor már annyira fájt
a torkom, hogy nem bírtam folytatni, abbahagytam, és megfogtam egy
kiürült kristályt, hogy újratöltsem. Felüléseket és terpeszugrásokat nem
végezhettem a hasi sebem miatt, ezért csak a horgolás maradt.
Nincs rá szó, mennyire utálok horgolni. Bármikor szívesebben csinálnék
ezer fekvőtámaszt egymás után. Mégis muszáj volt megtanulnom, hiszen
klasszikus iskolai managyűjtő módszer: csak egy apró, könnyű horgolótű
kell hozzá. A szokványos pokrócok olyan gyapjúfonalból készülnek, amely
szétszedhetővé és újrahorgolhatóvá teszi őket, nem kell hozzá újabb anyag.
Én viszont még ehhez is béna vagyok. Elfelejtem, hol tartok a mintában,
hányadik öltést hurkolom, milyen típusú öltést csinálok, mit akarok
készíteni, és miért nem szúrtam még ki a tűvel a szemem. Garantáltam
magamnak a habzó dührohamokat, amikor kilencedszer szedtem szét az
utoljára hurkolt száz öltést. Ugyanakkor tisztességes mennyiségű manát
kaptam érte.
Majdnem egy óráig folyattam kifelé a manát a kristályból, mire nagy
nehezen újra hajlandó volt tárolni. Akkor már mérgesen csikorgattam a
fogam, és valami váratlan szorongás is motoszkált bennem: lehet, hogy ez a
gonoszság előszobája? Igen, határozottan attól féltem, hogy a horgolás
gyötrelmei átlöknek a sötét oldalra. Szerencsére ez még számomra is
hihetetlenül ostobán hangzott. De muszáj volt valamennyi pluszmanát
létrehoznom, különben másnapra a kristály újra bezárul. És minden egyes
lemerült kristályomat hasonlóképpen fel kellett töltenem. El kellett
döntenem, hogy befektetem-e a szükséges energiát a megmentésükbe, vagy
lemondok az elvesztett erőről, és csak azokat töltöm tele, amelyekben még
maradt valamennyi. Nem hagyhattam utoljára a leszívott darabokat, mert
mire sorra kerültek volna, teljesen kimerülnek, és akkor többé nem lehet
őket újratölteni.
Egyre többször merült fel bennem, hogy Orion segítségét kérjem az
újratöltéshez. Csakhogy ha osztogatni kezd nekem a közös erejükből,
enklávistatársai előbb-utóbb kizárják. Nem is volna igazságtalan. Biztosan
használta őket szorult helyzetekben. Ezért is tudott merő hóbortból annyi
embert megmenteni, ezért nem kellett rágódnia azon, hogy van-e az adott
napra elegendő manája – ellentétben velem és a többi vesztessel. Ezt a jogot
viszont nem adták ingyen. Persze én is leszerződhettem volna New Yorkkal.
Mivel már amúgy is feltételezték, hogy egész hétvégén a könyvtárban
enyelegtünk, és Orion az én kedvemért hősködött a menzán, Magnus, Chloe
és a többiek talán meg is könnyebbültek volna, ha leköthetnek. Nekem meg
még több okom lett volna csatlakozni hozzájuk, mint előző nap.
Persze végül nem tettem meg. Inkább vállaltam, hogy egy hónapig
dolgozom, és nyomasztóan szép levél- és virágmintákat horgolok rá. Ha
nem vigyázok, még a végén belehurkolom a dühömet is, és szó szerint
lelket ölök. Azért legalább jó sok műhelykreditet kaphatnék.
Megszólalt a lámpaoltást jelző csengő, de én nem hagytam abba. Az
előző napi szundikálásomnak köszönhetően megengedhettem magamnak,
hogy sokáig fenn maradjak. Csak egy újabb óra elteltével hagytam abba, és
elraktam a horgolótűt – legszívesebben belehajítottam volna a sötétbe, de
akkor talán soha nem kapom vissza, ezért inkább fogcsikorgatva
visszaszíjaztam a ládám fedelére –, majd jutalomképpen leültem az
ágyamra az egyetlen jó dologgal, ami aznap történt velem: a könyvtár
szanszkrit polcáról szerzett könyvvel.
Már első érintésre tudtam, hogy különlegesség, de a legrosszabbra is fel
voltam készülve, amikor kivettem a táskámból, hiszen elég volt
végigtekinteni a napomon – a hetemen, az évemen, az életemen –, nem lett
volna meglepő, ha az ígéretes külső mögött egy közönséges szakácskönyv
rejlik, esetleg eláztak és összeragadtak a lapjai, vagy valami féreg rágta
szét. A borító viszont csodálatosan ép volt, kézzel készült, sötétzöld
bőrkötését kifinomult, nyomott arany minták és áthajtható, hosszú fedél
egészítették ki, amely oldalról is megvédte a lapokat. Az ölembe raktam, és
lassan kinyitottam. Az első oldal – az én szemszögömből az utolsó, mivel
jobbról balra volt kötve – minden jel szerint arabul íródott, ezért
megdobbant a szívem.
Egy csomó ősi és mérhetetlenül erős szanszkrit inkantációt, amelyek
eredeti kéziratai évszázadokkal ezelőtt megsemmisültek, csak a bagdadi
enklávé ezer évvel ezelőtt készült másolataiból ismerünk. A kezemben lévő
kötet nem tűnt vagy érződött ezerévesnek, de ez nem jelentett semmit. A
varázskönyvek időnként lemásznak még az enklávék polcairól is, ha nem
katalogizálták őket megfelelően, és nem vigyázott rájuk egy rátermett
könyvtáros. Nem tudom, hová kerülnek, amikor eltűnnek, hogy a mi
szobánkból is látható űr nyeli-e el őket, vagy egy másik hely, de a
távollétükben nem öregszenek. Minél értékesebbek, annál valószínűbb,
hogy megszöknek: telítődnek az önvédelem vágyával. Ez a kötet annyira
újnak látszott, hogy feltehetőleg a megírása utáni években tűnt el a bagdadi
könyvtárból.
Lélegzet-visszafojtva lapoztam bele, egészen az első szanszkritból
másolt oldalig – amelyet számtalan megjegyzés tarkított a margón.
Elkönyveltem magamban, hogy kénytelen leszek arabul tanulni, mert a
könyv eldöntötte, hogy érdemes. A címlapon ehhez hasonló felirat
szerepelt: Ismerd meg a gandharai bölcs mesterművét. Éktelen rikoltás tört
fel a torkomból, és magamhoz szorítottam a könyvet, nehogy magától
elrepüljön.
Mindenki tudja, hogy az első ismert enklávéépítők varázslatait az
Aranykő-szútrák őrizték. Előtte csak véletlenszerűen alakultak enklávék.
Ha egy varázslóközösség elég hosszú ideig élt és dolgozott együtt valahol,
mondjuk, tíz generáción keresztül, akkor az a hely elkezdett eltávolodni a
világ többi részétől, és sajátságos módon kitágult. Ha a varázslók
módszeresen használtak ki- és bejáratként bizonyos pontokat, kialakult
belőlük az enklávék első és hátsó kapuja, és így az egész helyet ki lehetett
emelni a világból, és át lehetett rakni az űrbe, ahol például a Solomancia
is lebegett. Onnantól fogva ki lehetett zárni a malikat, akik nagyon nehezen
furakodtak be – vagyis sokkal biztonságosabb és kellemesebb volt odabenn
az élet, és könnyebb lett a varázslás is.
Ettől függetlenül kevés természetes enklávé létezett. Ritka az a
szerencsés felállás, hogy tíz generáció elég stabilan kövesse egymást a
történelemben. A varázslói státusz sem menti meg az életünket, ha leég a
városunk vagy valaki belénk döfi a kardját. Sőt, egy enklávé sem. Hiába
bújunk el odabent, ha az egyik bejáratot lebombázzák, az enklávénak is
annyi. Azt szerintem senki sem tudja, hogy tényleg felrobbanunk-e, vagy az
egész hóbelevanccal együtt az űrbe pottyanunk, de ez egy elvont elméleti
kérdés.
Másrészről viszont még mindig jobb egy enklávé, mint a kuporgás a
pincében. A londoni enklávé úgy vészelte át a légitámadásokat, hogy egy
csomó bejáratot nyitott a városban, és a megsemmisülőket rögtön pótolta.
Ennek most megvan a böjtje, mert egy független punk varázslókból álló,
londoni banda újabban abból tartja fenn magát, hogy régi kapukat kutat fel.
Felfeszítik őket, beférkőznek a résen az enklávé bélésébe – a technikai
részleteket nem igazán értem, és ők sem, de működik –, és létrehoznak
odabent egy műhelyt, amíg az enklávé tanácsa meg nem találja és ki nem
füstöli őket onnan, hogy aztán téglával befalazzák a nyílást. Pár embert
ismerek közülük, mert néha felkeresik anyát a gondjaikkal, amelyek
gyakran abból erednek, hogy félig létező helyeken tanyáznak, régi,
mocskos csatornákon keresztül csapolják meg az enklávé manáját, és
többnyire az abból elővarázsolt étellel és itallal táplálkoznak.
Anya helyrepofozza őket, és nem kér semmit cserébe, legfeljebb azt,
hogy üljenek végig egy sor meditációt, majd közli velük, hogy nem okos
dolog az enklávék körül ólálkodni, inkább költözzenek az erdőbe, mert ott
kiteljesedhet a szellemük, ahogy vele is történt. Néha hallgatnak is rá.
London viszont nem természetes enklávé; a legnagyobbak közül egy
sem az. Építették. Amennyire tudjuk, a világ legelső épített enklávéja az
Aranykő volt, úgy ötezer évvel ezelőtt. Tíz hasonló alakult meg egy
évszázad alatt Pakisztánban és Észak-Indiában, és három közülük a mai
napig fennmaradt. Állítólag mindegyiket az Aranykő-szútra írója építette,
egy Purocsana nevű fickó, aki a történészvarázslók szerint megegyezik a
Mahábhárata azonos nevű szereplőjével, Gandhara hercegének szolgájával.
Középkori forrásokban emiatt sokszor a gandharai bölcsként említik. A
Mahábháratában inkább gonosztevő, aki azért épít házat viaszból, hogy
elevenen elégethesse benne a herceg ellenségeit, és ez nehezen
összeegyeztethető az enklávéépítő hős képével, de hát a mundán források
előszeretettel tüntetik fel negatív színben a varázslókat. Talán csak
véletlenül, egy gyúlékony ház építése közben kanyarított magának egy
enklávét.
Mindent összevetve valószínű, hogy nem ugyanaz az ember alapította
mind a tíz enklávét. Ha valaki egyszer összeeszkábál egy takaros
lakóhelyet, nem igazán hajlik rá, hogy elköltözzön, és újrakezdjen mindent.
De az biztos, hogy létezett egy konkrét varázsigesorozat, amely hosszú időre
eltűnt.
Ettől még létesültek újabb enklávék. Miután a varázslók rájöttek, hogy
lehet enklávékat építeni, heves és tartós érdeklődés övezte a témát, és a
furfangmesterek olyan módszereket dolgoztak ki, amelyektől még jobbak és
nagyobbak lettek, az Aranykő-szútrák pedig kihasználatlanság miatt
egyszerűen elvesztek az idők folyamán. Nem sokat tudok a modern kori
enklávéépítészetről, szigorúan őrzik a titkaikat, de az biztos, hogy egyetlen,
alig két és fél centis könyvbe nem lehet belezsúfolni az egész folyamatot,
még széljegyzetekkel sem. A különbség akkora, mintha a Burzs Kalifa
építését mérnénk össze egy rönkházéval.
Bár ötezer éve finomítják az Aranykő varázsigéit, egyes építőelemei még
mindig világszerte ismertek, mert remekül használhatók, főként az elemek
manipulálásához és még szélesebb körben az anyagfázisokkal kapcsolatos
folyamatokhoz, ami sokkal fontosabb, mint amilyennek tűnhet. Ha gőzt
akarunk kapni, megfelelő mennyiségű hőt kell egy edény vízzel
elegyítenünk. Ám ez komoly manapazarlással jár. Mint amikor kilencéves
koromban egy egész kristályt elhasználtam a kaparó megsemmisítéséhez.
Azok a mázlisták azonban, akiknek hozzáférésük van Purocsana
fáziskontrolligéjéhez, kihagyhatják a középső lépést, amelyben a képzett hő
felmelegíti a környezetében lévő vizet, edényt, levegőt és a többit. Az
ember egyszerűen vesz egy vízzel teli edényt, és csak a kívánt mennyiségű
folyadékot párologtatja gőzzé, pont a szükséges mennyiségű manával.
Hatalmas dolog a manakontroll: az tette lehetővé az enklávék megépítését.
Nekem pedig sikerült megszereznem a fáziskontrolligét. Ott volt a könyv
tizenhatodik oldalán. Amikor remegő kézzel odáig jutottam az olvasásban,
felemeltem a fejem, és könnyekkel küszködve újból magamhoz szorítottam
a könyvet, hiszen ez azt jelentette, hogy talán mégis élve kikerülhetek a
suliból, amiben végletekig kimerített manakészletem láttán már kételkedni
kezdtem. Azon túl, hogy saját céljaimra is felhasználhatom, rengeteget érhet
a cserék során.
A Solomancián kívüli világban az Aranykő-féle fáziskontrollige
megvásárlásához annyi mana kellene, amennyit húsz eltökélt varázsló
nagyjából öt év alatt gyűjtene össze. Ez még nehezebb, mint amilyennek
hangzik. A manát nem lehet öt évig csak úgy raktározni, mintha betettük
volna egy bankba, aztán venni rajta egy igét egy közeli könyvesboltban.
Ilyen értékes igéket kizárólag barter útján lehet megszerezni: keresni kell
egy érdeklődő enklávét, amelyet érdekel valami olyasmi a mi kínálatunkból,
amit nem tudnak könnyebben előállítani maguk – rendszerint azért, mert
kellemetlen, fájdalmas vagy veszélyes –, majd miután öt éven át
elszenvedtük a létrehozásához szükséges kellemetlenséget, átadni nekik az
eredményt. Ezenfelül csak reménykedhetünk abban, hogy nem
visszakoznak, vagy nem csapnak hozzá a megállapodáshoz pár további
követelést, merthogy az sem ritka.
Nem is lapoztam tovább a fáziskontrollos résznél. Inkább bevizeztem a
legtisztább rongyomat, és óvatosan letöröltem a borítóra nyomott minta apró
zugaiban rekedt parányi porszemeket. Közben azt mondogattam a
könyvnek, hogy nagyon örülök neki, csodálatos ajándék, és már várom,
hogy eldicsekedhessek vele, aztán szívesen hazavinném az anyukámnak, aki
majd ad egy speciális bőrápoló olajat, a kommuna egyik tagjának kézműves
portékáját, és azzal rendesen meg fogom tisztítani. Nem is éreztem magam
hülyének közben. Anya mind a hét varázskönyvét így szokta kényeztetni, és
még egyet sem veszített el, noha független varázsló, a könyvei pedig mind
nagy erejűek. Mind a hetet egy szellősen elrendezett ládában tartja: ha talál
benne egy újat, ami időnként spontán módon megtörténik – csak anya
kedvéért –, úgy értelmezi, hogy valamelyik másik menni szeretne, ezért
lefekteti őket egy pokrócra a jurtánk tetején lévő nyílás alatt, mond rájuk egy
áldást, megköszöni a segítségüket, és elengedi azt, amelyik elvágyódik. Az
biztos, hogy amikor visszapakolja őket a ládába, megint heten vannak.
– Készítek egy különleges könyvládát, csak neked – ígértem ráadásként.
– Lógni akartam a műhelymunkáról, mert már mindent letudtam erre a
tanévre, de inkább visszamegyek és elkezdem. Tökéletesnek kell lennie,
ezért el fog tartani egy darabig. – Úgy aludtam el, hogy a karjaim közt
dédelgettem a könyvet. Biztosra akartam menni.
– Mi a szar?! El! – kiáltott fel Aadhya, amikor másnap reggel az első
csengetés előtt bekopogtam hozzá, és megmutattam neki. – Mit tettél érte?
Pedig már igyekeztem elfelejteni, mi volt az ára.
– Tegnap a könyvtár nagyon igyekezett marasztalni a malikkal együtt.
Egy felső polcra csúsztatta a könyvet, miután a címkeolvasással haladni
kezdtem a soron. Szerencsére kiszúrtam.
– Ez hihetetlen! – Sóvárogva nézte a kötetet. – Nem tudok szanszkritul.
De segítek neked eladni a fáziskontrolligét egy árverésen, ha szeretnéd.
– Árverésen? – kérdeztem. Csak a csereberéléshez akartam a segítségét
kérni.
– Ja! Ez nem akármi! Nem lehet csak úgy lepasszolni. Begyűjtök pár
titkos ajánlatot, és a legtöbbet ajánló öt személy megkapja az általa kínált
dologért cserébe. Meg kell ígérniük azt is, hogy később nem kereskednek
vele ők maguk. Teszel rá másolásátkot?
– Nem – vágtam rá egyenesen. Azt kellett volna mondanom, hogy
persze, nem is akármilyet, kirázom a kisujjamból, de nem akartam.
– Megkéred Liut, hogy csinálja meg?
– Nem kell átok. Senki sem fogja sokszorosítani. Ez egy védikus
szanszkrit főarkánum. Egyébként csak úgy közlöm, hogy egy hét alatt öt
precíz másolatot tudnék készíteni belőle.
– Már meg is tanultad? – Aadhya hunyorogva nézett rám. – Mikor? Tegnap
még egy emberi mosogatórongy voltál.
– Vacsora után – mondtam zordan. Természetesen ez is az Orion-féle
erőlöketnek volt köszönhető.
Némi hallgatás után Aadhya folytatta:
– Oké. Bemutatod, hogy működik? Szerdán a műhelyben? Addig van pár
napom terjeszteni a hírt. Hétvégén le is bonyolíthatnánk az árverést. A
végzősök miatt minél előrébb kell hozni, mert a záróvizsga előtt még meg is
kell tanulniuk. Hé, ha mázlink van, mind az öt ajánlattevő végzős lesz, és egy
második árverést is rendezhetünk jövőre, miután elmentek!
– Jól hangzik – bólintottam. – Köszi, Aadhya. Mekkora részesedést
akarsz?
Egy darabig az ajkát rágcsálva fürkészett, aztán váratlanul bökte ki:
– Nem gond, ha csak az árverés után találom ki? Meglátjuk, mennyit
hoz, és mit tartunk méltányosnak. Lehet, hogy annyi csereáru jön be, hogy
nem is lesz szükség extrákra.
Olyan erővel szorítottam magamhoz a könyvet, hogy tudatosan kellett
enyhítenem.
– Nekem jó, ha ragaszkodsz hozzá – vágtam rá, könnyedséggel leplezve a
torkomban feszülő gombócot.
8. fejezet:
Kúszó
Még nem szólalt meg a vacsorát jelző csengő, vagyis nem nyílt meg az
ételsor, de olyan sokan voltunk, hogy senki sem szorongott, hiszen nem
magányos farkasok tévelyedtek tanítási idő alatt az étkezőbe. Összetoltunk
hat asztalt, védőkört vontunk köréjük, lecsekkoltuk őket, aztán leültünk és
vártuk, hogy kirakják a kaját, közben meg pletykáltunk.
– Mi történt a végzős barátainkkal? – kérdeztem Oriontól.
– Gondolom, valahol a könyvtárban bujkálnak – felelte. – Ezen a szinten
szabadultam ki a lendítőigéből, őket viszont tovább húzta fel a lépcsőn.
– Vacsora után tíz perccel újra lejönnek majd, és megpróbálják
szétbarmolni az új falat – közölte Magnus. Chloéval együtt a mi
asztalunkhoz ültek, de a mondatot csak Orionnak címezte, mintha
egyedül ő kergette volna el a végzősöket. – Ítélőszéket kéne rájuk hívnunk.
Akármennyi irodalomóra szól a Legyek uráról, az a regény is csak
annyira valósághű, mint a nevemet ihlető könyv. Az idebenn tanulók sem
szoktak csak úgy tömegesen lemenni állatba. Mindnyájan tudtuk, hogy nem
engedhetjük meg magunknak az eszetlen acsarkodást. Persze időnként
valakinek elborul az agya, de ha tovább tart a kelleténél, egy éhes rém
kiszagolja és elintézi az illetőt. Ha egy diák különösen riasztó dolgot akar
szervezni, például összetrombitálna egy malifikárbandát, és valaki időben
megneszeli, de nincs elég ereje a rendbontó megállításához, ítélőszéket
hívhat rá – ami csak fellengzős kifejezés arra, hogy feláll egy asztalra a
menzán, és elordítja magát, hogy Tom, Dick vagy Kylo átállt a sötét oldalra,
ezért mindenkinek segítenie kell leszerelni őket.
De ez nem igazságszolgáltatás. Senkinek sem ítélnek ötven rituális
botütést a seggére, ha rosszat csinált. Todd is ott járkált még velünk egyik
óráról a másikra, evett és valószínűleg aludt is, bár remélhetőleg nem túl
jól. Ha engem zaklatnak, az én bajom, ha én zaklatok valakit, az ő baja.
Senki nem foglalkozott azzal, amivel nem kellett foglalkoznia,
mindenkinek elég volt a maga baja. Csak akkor lett volna érdemes
ítélőszéket kérni, ha a felszólaló jó eséllyel meggyőzi az összes többi
diákot, hogy a vádlott az ő életükre is közvetlen és hatalmas fenyegetést
jelent.
Csakhogy ez nem ilyen eset volt.
– A végzősök mellettük fognak állni – mondta ki Aadhya, mivel ez a
jelek szerint Magnus fejében nem állt össze.
Magnus nem szívesen hallotta ezt. A vak önhittség elhitette vele,
hogy ha az ő életét közvetlen veszély fenyegeti, ítélőszéket kérhet, és
persze mindenki egyetért majd vele, ahogy Chloe szervizkérvényeit is
gond nélkül jóváhagyják.
– A végzősök sem fordulhatnak szembe az összes többi tanulóval –
védekezett. – Nem engedhetik meg maguknak a háborúskodást egy héttel a
záróvizsga előtt.
– Mi sem – közöltem. – Különben is, mi értelme lenne? Az az öt tanuló
egy hét múlva vizsgázik. Azért akarod megbüntetni őket, mert mások kárára
akarták növelni az esélyeiket? Szerintem a mi évfolyamunkban is sokan
hajlanának erre. – Döbbenten nézett rám: nem feltételezte volna, hogy
képes vagyok párhuzamot vonni.
Orion nem szállt be a vitába, inkább felállt az asztaltól. Megnyílt a sor,
és mindnyájan megindultunk az erényesek jutalmáért, vagyis azért, hogy
elsők lehessünk a friss, forró ételekkel megrakott ételpult mellett. Orion
ellenőrizte előttünk a sort, és közben lecsapott néhány malit. Mindnyájan
púposra halmozott tálcákkal tértünk vissza az asztalhoz. Némán
falatoztunk: talán egy, de lehet, hogy három éve nem ettünk ilyen jót, még
az enklávisták sem.
A suli összes többi tanulója a mi asztalunk köré gyűlt, és valamikor az
ebédidő közepén az ambiciózus végzős banda is visszatért a könyvtárból:
talán megunták, hogy hiába várják a féktelen sikoltozást és mészárlást.
Először csak bámultak az ajtóból, majd egy rövid eszmecsere után lassan
elindultak a sor felé. Rengeteg ellenséges pillantás szegeződött rájuk
útközben, mert akkor már mindenki tudta, mivel próbálkoztak. Aadhyának
persze megint igaza lett: a többi végzős nem neheztelt rájuk. Sőt, mire
megtöltötték a tálcáikat, már minden végzős asztalnál szorítottak nekik
helyet, mi több, vigyáztak is rájuk evés közben, azzal a hálával, amit az
emberek az életüket megkönnyíteni próbáló társaik iránt éreznek.
– Újra fognak próbálkozni – ismételte Magnus, és szúrósan nézett rám. –
Ha az új fal erősen tart, majd más lépcsőházakat fúrnak meg. Ha nem
csapunk a kezükre, a többi végzős is segíteni fog nekik.
– Nem, nem fognak – vágta rá Orion halkan. Az asztalra támaszkodott,
hogy felálljon, de én is résen voltam: hátulról belerúgtam a térdébe, mire ő
hangosan és élesen felnyögött, visszaroskadt a székére, és zihálva átfogta a
térdét. – El, ez kurvára fáj! – visított.
– Fájt úgy, mint amikor gőztálcával falhoz lapítanak? – szűrtem ki a
fogam között. – Hagyd a drámai jeleneteket, Lake! Nem fogsz hamarabb
levizsgázni.
Az asztalnál ülők fele, akik addig felém villogtatták a szemüket, most
Orion felé fordultak, akinek addigra már gyanúsan vörös lett az arca. Bárki
levizsgázhat előbb, csak a végzősök kollégiumában kell lennie, amikor
felgördül a függöny. Ez kábé annyira okos ötlet, mint kiszökni az iskolából,
de nem lehetetlen és nem is tilos.
Orion konokul összeszorította a száját.
– Én húztam őket csőbe…
– És minket is csőbe húzol, ha megfosztod a malikat az idei végzős
évfolyam felétől – vágtam rá. – Mire lenne az jó? Feltéve, hogy nem falnak
fel előbb.
– Figyelj, ha nem a végzősök szedik szét a lépcsőházakat, akkor majd a
malik megteszik. Ha nem most, akkor a következő félévben vagy talán
negyedévben. Végső elkeseredésükben, főleg ha éheznek, szünet nélkül
fogják döngetni a kerítéseket. Nemcsak az a lényeg, hogy a végzősök
kijussanak, hanem meg is kell ritkítani a malikat a csarnokban.
– A kapu legfeljebb fél óráig van nyitva. Még ha Türelem és Bátorság
életben is hagy, nem fogsz tudni annyi malit megölni, hogy jelentős csapást
mérj rájuk, sőt, nagyobb lesz a tér, ami a malifiókáknak kedvez –
világosítottam fel. – Vagy szeretnél leköltözni a csarnokba? Hamar
megéhezel majd, és akkor bizony malikra kell fanyalodnod. Érted, nemcsak
az erejüket fogod leszívni, hanem felfalod a testüket is. Tudom,
türelmetlenül várod, hogy szobrot állítsanak neked, de addig ne legyél buta,
mint a kő, légyszíves!
– Ha van jobb ötleted, hallgatom – vágott vissza.
– Nem kell jobb ötlet ahhoz, hogy tudjam, mennyire szar a tiéd! –
tiltakoztam.
– Nekem van jobb ötletem! – Nem a mi asztaltársaságunkból szólalt fel
valaki: a vita alatt odajött hozzánk Clarita Acevedo-Cruz, és megállt az
asztalunk végében. Még soha nem beszéltem vele, de mindenki jól ismerte:
ő volt a végzős évfolyamelső.
Az első években az iskola bőkezűen osztogatta az akadémiai címeket.
Az étkező falán négy hatalmas, aranyozott keretű plakát lógott, mind a négy
évfolyamé, és a tetejükön fényes betűkkel feltüntették a végzés évét. A
nevek minden negyedév végén szép szabályosan masírozni kezdtek, és a
megfelelő sorrendbe rendeződtek. A gyakorlat nem vált be, mert fokozta az
erőszakot a suliban, egyeseknek például kedvük támadt megölni a náluk
jobban teljesítő tanulókat. Ezért később már csak a végzősök utolsó aktuális
sorrendjét rakták fel újévkor, a többi plakát pedig üres maradt. Az
évfolyamelsőnek választott tanulók – akik mindig kepesztettek azért, hogy
az élre törhessenek – a lehető legjobban dugdosták a jegyeiket. Persze
könnyen ki lehetett következtetni, kik ők, mert látványosan könyököltek a
legjobb jegyekért, de az mindig talány maradt, hol tartanak. Szinte
kizárólag a masszív egóval és egy díjnyertes telivér lendületével rendelkező
egyedeknek sikerült az évfolyamelső pozíció közelébe kerülniük, és még ha
nem is voltak őrült zsenik ennek tetejébe, a kíméletlen törtetésnek
köszönhetően felvették a versenyt az őrült zsenikkel.
Clarita nem harsonaszóval lett évfolyamelső, sőt annyira titkolózott,
hogy még csak nem is sejtette senki, hogy versenyben van a címért.
Időnként szervizszakosoktól is átvállalt extra műszakokat, amikor azoknak
szükségük volt némi szabadidőre, ezért a legtöbben őt is szervizszakosnak
hitték. Az a húsz diák is, aki alatta végzett a sorban, folyamatos, heves, sőt
időnként vérszomjas rivalizálással töltötte az elmúlt négy évet, meglesték
egymás dolgozatait, és szabotálták egymás műhelymunkáit. Amikor végül
felkerült a lista a plakátra Clarita nevével az élen, a hír napokig lázban
tartotta az egész iskolát. Mindenki hasonlóan reagált: „Az a bumburnyák
csaj… honnan is?” Aztán valamilyen spanyolajkú országra tippeltek.
Igazából Argentínából jött, az anyja időnként szervizmunkákat végzett a
saltai enklávénak, de legalább két hétbe telt, mire a pontos információ is
körbefutott a sulin, mivel alig tudtunk róla valamit. Addig könnyű volt
keresztülnézni rajta: alacsony volt, vékony, rideg, és mindig –
visszatekintve egyértelműen szándékosan – fakó bézs és szürke ruhákat vett
fel.
Briliáns stratégia volt. Ha az első tízben végez, akkor is mindenki
megrökönyödött volna a semmiből való feltűnésén, és nagyobbat szólt
volna azoknál, akik nagy csinnadrattával masíroztak a csúcs felé. Három és
fél éven keresztül véka alá rejtette a fényét, hébe-hóba szervizműszakokat is
vállalt a kiszabott iskolai feladatain kívül, és soha nem dicsekedett a
jegyeivel, projektjeivel és vizsgáival, vagyis sokkal több önfegyelme volt,
mint bármelyik másik kamasznak, akik az érdemjegyek – meg a túlélés –
bűvöletében éltek.
A fegyelme ki is fizetődött: garantált helyet kapott New Yorkban. Senkit
sem érdekelt, mennyire unalmas, ha képes volt hat főarkánumot sorozatban
elsütni, ugyanis Clarita ezt tervezte utolsó végzős szemináriumi
projektjének. Arról is tudomást szerzett mindenki, mert miután a sorrend
megjelent a falon, Clarita kirakott egy iratgyűjtőt az ajtaja mellé a falra,
amelyben benne volt az összes, három és fél év alatt szerzett jegye, így
bárki odamehetett, és tüzetesebben is megvizsgálhatta. Talán akkor hozta be
az összes elmulasztott kérkedését.
Kár, hogy Todd csapattársa volt. Orion nem akart erről beszélni, de
annyit sikerült leszűrnöm, hogy Todd apja magas rangot töltött be az
enklávé tanácsában, és bármit is mondott Chloe a könyvtárban, a többi New
York-i végzős annyira tartott a következményektől, hogy nem merték
kirúgni a szeme fényét. Valószínűleg Todd legalább egy-két kitűnő
védelmező furfangtárgyat birtokolt, amelyet a szövetség használni akart.
Claritának pedig végképp nem volt beleszólása, hacsak nem akart hátat
fordítani az egész szövetségnek – a garantált helyével együtt, amelyet már
nem cserélhetett újra a záróvizsga küszöbén.
Szóval nem tehetett róla, hogy Todd a nyakán maradt, és kénytelenek
voltunk komolyan venni. A környező asztaloknál is mindenki abbahagyta a
sutyorgást, és feszülten hegyezte a fülét.
– Végeztem egy kis számítást – közölte Orionnal. – A könyvtárban
nyilvántartják az összes beiktatott és lediplomázott diák nevét. Hatszáz
életet mentettél meg a bekerülésed óta. – A csend még jobban szétterjedt,
csak egyetlen suttogáshullám törte meg, amikor a többi diák megismételte a
hallottakat. Tudtam, hogy Orion röhejesen sok tanulót mentett meg, de nem
is sejtettem, hogy ennyit. – Csak az idei évben több mint háromszázat.
Ezért vagyunk mindnyájan annyira éhesek, nemcsak a malifikárok. Nem
normális, hogy már akkor üres az ételpult, amikor csengetés előtt betéved
valaki az étterembe.
Orion felállt, Clarita szemébe nézett, és megfeszítette az állkapcsát.
– Nem bántam meg.
– Én sem bánom – felelte Clarita. – Csak a gonoszok bánnák. De azt a
manát vissza kell fizetnünk. Kilencszáz végzős maradt. Egy szokványos
évben a végzősök fele jut ki. Viszont ha ennek tetejébe még a megmentett
életek árát is meg kell fizetnünk, akkor alig százan fogunk sikeresen
levizsgázni. Nem igazságos, hogy csak a végzősök viseljék ezt a terhet.
– Szóval engedjük be a malikat az iskolába? – kérdezte Chloe. – Akkor ti
mind kijuthattok, viszont minden elsős meghal, és addig hullanak, amíg az
iskola be nem zár, hogy teljes körű irtást végezhessen, ha egyáltalán képes
rá. Ez annyira igazságos lenne?
– Ki mondott ilyet? – csattant fel Clarita. – Ha a ti holttesteiteken
taposva jutnánk ki, malia keletkezne, akár mi vagyunk felelősek a
halálotokért, akár nem. A többségünk nem akarja ezt. – Nem fordult meg,
hogy az étkező túlsó végében ülő Toddra nézzen, de mind értettük a
célzást. A helyében én is dühöngtem volna, hiszen három és fél évig
kaptatott a hegycsúcs felé, és ez lett az eredménye. Most már nemcsak azért
aggódhatott, hogy mennyire pótolhatónak fogja ítélni Todd, hanem azért
is, mert végérvényesen összefonódott a nevük. Mindenki úgy fogja
emlegetni őt, mint az évfolyamelső, aki szövetségben maradt egy hely-
orzóval, ha mégoly csekély volt is ebbe a beleszólása.
– Én nem akarom – szögezte le. – Viszont az életünkkel sem akarunk
fizetni a ti életetekért. Ezt hallom a végzősöktől. Nem azt, hogy romboljuk
le az egész iskolát, hanem hogy próbáljuk meg bevonni az évfolyamotokat
a záróvizsgánkba. Orion közületek mentette meg a legtöbb gyereket.
Chloe teste megrándult, és többen is megfeszültek a mi asztalunknál. –
Komolyan? Mind hajlandóak lennétek rá? Korábban vizsgázni, hogy
megmentsétek a szegény kis elsősöket? Ha nem… – a drámai hatás
kedvéért spirált rajzolt a kezével – …ne prédikáljatok arról, hogy
gonoszak vagyunk, mert nem akarunk meghalni! Ez nem segít senkin.
Tudjuk, mit kell tennünk, ha nem akarjuk vérrel megfizetni. Munkával kell
fizetnünk.
Clarita visszafordult Orionhoz.
– Több mint négyezren vagyunk idebenn. Az tízszer annyi, mint ahány
varázsló a Solomanciát építette. Alig több mint egy hetünk van hátra.
Mindnyájan együtt dolgozunk, maximális mennyiségű manát gyűjtünk, te
pedig lemész a vizsgaterembe, és megjavítod a takarítóberendezést. A gép
ki fogja söpörni a csarnokot a záróvizsga előtt, épp csak annyira, hogy ne
haljon meg mindenki az évfolyamunkból. Így közösen fizethetjük vissza az
adósságot. – A végére már fel kellett emelnie a hangját, mert mindenki
felhergelten pusmogott a teremben.
Kétségkívül jól hangzott a terv. Ha nem számítjuk azt a kihívást, hogy le
kell jutni a takarítógéphez, maga a javítás nem jelenthetett leküzdhetetlen
technikai kihívást. Semmi újdonságot nem kellett kitalálnunk. Az iskola
egész területén kifüggesztett, részletes tervrajzokon a halandólángot
generáló motoros takarítóberendezések is szerepeltek. A legjobb
furfangszakosok simán előállíthatják a cserealkatrészeket, a legjobb
szervizszakosok pedig könnyedén fel tudják őket szerelni.
Az egyre erősödő hangzavar azt sugallta, hogy mindenkit lázba hozott a
lehetőség. Ha tényleg be tudnánk indítani a tisztítótüzeket a
vizsgateremben, nem csak az idei végzősök járnának jól. Évekre
megtizedelné a malikat az iskolában, aztán újra végre lehetne hajtani a
műveletet a mi záróvizsgánk előtt, majd a másodéveseké előtt is.
Csakhogy sajnos a gép megközelítésének kihívása megoldhatatlannak
látszott. Először 1886-ban romlott el. Az első szerelőcsapatnak – az
enklávisták eredetileg úgy képzelték az iskola karbantartását, hogy felnőtt
varázslóknak fizetnek, akik időnként csak úgy besétálnak a vizsgakapun,
majd feljönnek, haha – örökre nyoma veszett, és nem is javítottak meg
semmit. A második, sokkal nagyobb csoportnak sikerült megjavítania a
berendezést, de csak ketten jutottak ki élve, és rémisztő történeteket
meséltek. Addigra a legidősebb bendőszájak beköltöztek a vizsgaterembe,
több száz más hajmeresztő rémséggel együtt – akiknek volt elég eszük
ahhoz, hogy rájöjjenek: ha átpasszírozzák magukat a kapun, csak le kell
feküdniük a padlóra, és várni a zsenge, fiatal varázslótanoncokból álló éves
rendszerességű lakomát. Aztán 1888-ban sem sikerült a takarítás. Mágikus
védőkörök óvták a gépet, de a malik valahogy átjutottak rajtuk. Gondolom,
egész évben nem volt más dolguk, csak ültek a berendezés körül, és
rongáltak.
Addigra az enklávék már olyan hévvel hibáztatták egymást, hogy Sir
Alfred személyesen vezetett egy nagy csapatot a masinához, amelyet
végérvényesen meg akart javítani. Akkortájt ő volt Manchester dominusa –
az iskola megépítésével nyerte el a címet –, és a közmegegyezés szerint ő
számított a legnagyobb élő varázslónak. Utoljára akkor látták, amikor
sikoltva elnyelte Türelem vagy Bátorság – a szemtanúk beszámolói
különböztek abban, hogy a kapunak melyik oldalán állt az érintett
bendőszáj – a fél csapatával együtt. Ennek a „végleges” javításnak is csak
három évig volt hatása.
A záróvizsga előtt álló diákok szülei tettek még néhány elkeseredett
kísérletet, ám ők is kivétel nélkül odavesztek, és a javítás is elmaradt.
Manchester káoszba süllyedt, miután odaveszett a dominusa és a
tanácstagjainak nagy része, és a világ többi enklávéja is őrjöngött. Sokan
megpendítették, hogy sorsára hagyják az iskolát, de akkor visszakerültek
volna az eredeti helyzetbe, vagyis minden második gyerekük meghalt
volna. Ennek tetejébe a londoni enklávé rendezett egy puccsféleséget,
átvette az irányítást a Solomancia fölött, és megduplázta a férőhelyek
számát – jóval kisebbek lettek a kollégiumi szobák –, hogy független
diákok is bekerülhessenek. Hasonló elvek vezérelték őket, mint a
végzősöket, akik most magukkal akarták vinni a mi évfolyamunkat is a
záróvizsgára.
Nagyszerűen bevált az ötlet. Szinte minden enklávista tanuló élve kerül
ki az intézményből – a túlélési arányuk általában nyolcvan százalék körül
mozog, ami jelentős javulás a negyven százalékhoz képest, amit otthon
tudtak volna produkálni. Annyi gyengébb és kevésbé védett varázsló vette
őket körül, még a vizsgateremben is, hogy a malik sem tudták az összes
árral szemben úszó lazacot összefogdosni. Ez a legnagyobb eredmény, amit
a hatalmas és zseniális varázslók egy évszázad vagy még hosszabb idő alatt
fel tudtak mutatni. Ez idő alatt pedig senki sem próbálta újra megjavítani a
tisztítógépet.
Persze a teremben ülő végzősök, akik izgatottan, boldogan, elégedetten,
sőt rajongva néztek a szenzációs Claritára, a terv szülőanyjára, egy
pillanatra sem aggályoskodtak azon, hogy Orion kénytelen lesz horogra
akasztani magát a kedvükért. Még maga Orion sem, akin világosan láttam:
készen áll rábólintani, miután kitisztult a feje a meglepetéstől.
Szándékos csikorgatással toltam hátra a székemet, és Oriont megelőzve
felálltam.
– Azért egy pillanatra felmerült benned, hogy szépen megkérd Oriont a
feladatra? – kérdeztem hangosan. Clarita és Orion szinte megrendülten
bámult rám. – Már bocs, de érdekelne, hogy a kérlek szó szerepelt-e ebben a
csodálatos ötletben, főleg mivel Lake a kulcsfigurája, és az alapötlet az,
hogy feláldozza magát mindnyájunkért. Hatszáz életet már megmentett,
szóval most már kötelessége a többit is? Tud valaki olyan esetről, hogy
jutalmat kapott volna a tettéért? – Mérgesen körbevillant a szemem a
teremben, és azok, akik óvatlanul belenéztek, mind remegve sütötték
szemüket a padlóra. – Tőlem sem kért soha semmit, holott már tizenegyszer
megmentett. De hogyne, ez csak természetes, menjen le a vizsgaterembe
egyedül, és javítsa meg a takarítógépet. Egyik kezével szerel, a másikkal
távol tartja a malikat, ugye? Nem furcsa ez? Különben is, hogyan képzelitek
ezt a manővert? Nem furfangszakos, és egyetlen szervizműszakot sem
csinált soha.
– Építünk neki egy gólemet… – kezdte Clarita.
– Aha, egy gólemet! – vágtam közbe megvetően. – Mert a korábban
próbálkozó hatalmasoknak ez eszébe sem jutott. Fogd be, és fordulj el, te
túlfejlett lemming! – förmedtem Orionra, aki ingerülten fújtatott, mert
tényleg szólni akart hozzám. – Senki sem élheti túl, ha egyedül lemegy oda,
még te sem, és egy gólem sem számít semmit, mert túl lassú a hordával
szemben. Ez nem hősiesség, hanem öngyilkosság. A halálod után sem
lennénk beljebb… legfeljebb a végzősök kerülnének egy kicsit jobb
pozícióba, azaz a többiek helyett is eldönthetnék, mi legyen a folytatás. –
Halk moraj hullámzott végig a helyiségen.
Clarita összepréselte a száját. Igen, erre a lehetőségre is gondolt, és
cseppet sem tetszett neki, hogy felhívom rá a figyelmet. – Akár igazad is
lehet – vallotta be. – Ha segítség kell neki, tegye az általa megmentett
tanulók nevét egy kalapba, húzzon ki közülük egy párat, és kísérjék el ők.
Akár te is vele mehetnél, ha már a tizenegyediknél tartasz!
– Egyedül is boldogulok – vágott közbe Orion szükségtelenül. – A
gólemhez sem engedem közel a malikat.
– Szétesik, mire a terem feléig jutsz. És képzeld, én is lemegyek – tettem
hozzá Clarita felé fordulva, aki nyilvánvalóan el akart rettenteni. – De nem
azért, hogy a fáradozásainkért cserébe felfaljanak, és sorsot sem fogunk
húzni. Ha egyáltalán működőképes a terv, a végzősöknek kell lemenniük,
méghozzá a legjobbaknak. Akkor van esélyünk megjavítani a gépet, ha
Orion lepattintja rólunk a malikat, és az iskola összes felhalmozott manája a
rendelkezésünkre áll.
Nem voltam biztos benne, hogy Clarita komolyan gondolja a javaslatot,
vagy csak szalmaszálak után kapdosott, amellyel legrosszabb esetben is
annyit elérhetett legalább, hogy megszabadulnak Oriontól. A remény
viszont hatásos likőr, főleg ha valaki más veszi meg nekünk. A berlini
enklávé néhány végzős tagja heves suttogásba kezdett, és amikor
elhallgattam, egyikük felállt az asztaluknál lévő padra, és hangosan
megszólalt angolul:
– A Berlin garantál egy helyet annak, aki lekíséri Oriont! – Átnézett
Edinburgh és Lisszabon szomszédos asztalaira. – Hajlandó más enklávé is
ilyen ígéretet tenni?
A kérdés körbeszáguldott a helyiségen, közben jó pár tucat nyelvre
lefordították. A végzős enklávisták összedugták a fejüket, majd a
válaszadással megbízott személyek egymás után álltak fel rábólintani. Ettől
drasztikusan átalakult az egyenlet. A legjobb tanulók mindig is azért
küzdöttek a Solomanciában, hogy ilyen üzleteket üthessenek nyélbe az
enklávistákkal: hogy segíthessenek nekik a malikkal szemben kifelé
menet, és cserébe otthont kapjanak tőlük a kapun kívül. A többségüknek
nem is járt garantált hely a fáradozásaiért. A három legjobbnak igen, de az
alattuk lévő csőcseléknek meg kellett elégednie a szövetségekkel és a
reménnyel, hacsak nem próbáltak meg egy kicsi enklávékban garantált
helyet szerezni, és ott is csak a tíz legjobb tanulót fogadták tárt karokkal.
Ezért taposták annyira egymást az évfolyamelső pozícióért.
Közben a szervizszakos diákok egészen más egyezségeket kötöttek: a
legjobbak tuti lakóhelyre számíthattak, de már rengeteget robotoltak eddig
is, és életük hátralévő részében is ez várt rájuk. Valójában nem is ők lettek
enklávisták, hanem a gyerekeik. Egy ilyen ajánlat azonban számukra
jelentett esélyt, holott az ilyesféle álmaikat a szervizszakosok már elsőben
feladták.
Bárki láthatta, mely végzősök fontolták meg a váratlan ajánlatot, és mely
enklávékat szemelték ki maguknak, elég volt figyelni, hogy melyik asztal
felé fordítják a fejüket. Rengetegen mozdultak meg. Clarita is összeszűkült
szemmel odasandított, de nem a New York-i asztal felé, ahol az egyik
végzős lány felállt bejelenteni, hogy csatlakoznak a kezdeményezéshez,
hanem egy szélső asztal irányába, ahol Todd ücsörgött az elsősökből álló
szánalmas kis kíséretével.
***
***
***
Nem tévedtem, Oriont tényleg nem kellett bátorítani: a tőle kapott pólón
Manhattan ezüstösen csillámló körvonalai látszottak, és valahol a sziget
közepén színes csillámok emelkedő örvényével jelöltek meg egy pontot,
valószínűleg az enklávé főhadiszállását: afféle jellegtelen, szerény viselet.
Legszívesebben hozzávágtam volna a fejéhez, de a ruha tiszta volt, sőt
enyhe mosószerszag áradt belőle – biztos becsomagolva, egy fiókban várta
az utolsó évet. Legalább volt okom magára hagyni Oriont a lánymosdó
előtt, hogy azonnal felvehessem. Tiszta pólót húzni a tisztára sikált
testemre: földöntúli öröm volt.
Miután kijöttem, Aadhyát és Liut is kihívtuk a szobájukból. Benéztem
Liu nagy egeres terráriumába. Aadhya már megjelölte a kiválasztott állatát
egy neonrózsaszín filccel.
– Ma este te is lecsaphatsz valamelyikre – ígérte Liu.
Furcsa érzés volt a lépcsőn járni, mert már nem ringott és remegett
összevissza, mintha egy hosszú tengeri utazás után leszálltam volna egy
hajóról. A fogaskerekek visszagördültek a helyükre, csak a szerkezet kisebb
részei kattogtak halkan, a maguk módján mérték a következő év végéig
hátralévő időt. Mindenki egy nagy áradatban masírozott felfelé, ezért
tulajdonképpen már azelőtt belekerültünk a várakozó tömegbe, hogy
felértünk volna az étkező szintjére.
Az ételsor még zárva volt, és minden második asztal a falnál állt
összecsukva, hogy szabadon maradjon a középső nagy terület, ahonnan
keskeny járatok vezettek az összes lépcsőház elé. A fejünk fölé került az
elsősök vadonatúj kollégiumi szintje, amely szinte szó szerint ugyanolyan
volt, mint a régi, és várta az űrön keresztül remegve érkező, újdonsült
diákokat.
Épp időben érkeztünk. Pár pillanattal később megkezdődött a beiktatás:
éreztük, ahogy a sok test egymás után megérkezik az intézménybe, enyhén
pukkantgatott tőle a fülünk, mivel kis csomagokban kiszorították a levegőt
az iskolából, és az elsősök szintjén szinte azonnal csapkodni kezdték az
ajtókat. A Luisánál kevésbé balszerencsések számtalanszor hallhatták
megérkezésük előtt, hogy akármennyire émelyegnek vagy sokkosak,
azonnal ki kell rohanniuk a szobájukból, és meg se álljanak az étkezőig.
Mind a négy ajtón özönlöttek befelé, némelyiknek papírzacskó is volt a
kezében, amelybe futás közben is újra meg újra belehányt. A beiktatás
körülbelül annyira élvezetes, mint a lendítés, csak tovább tart.
Nagyjából tíz perc múlva már mind az étkező közepén kuporogtak
reszketve. Egészen kicsinek látszottak. Én sem tartoztam a legmagasabbak
közé a bekerülésemkor, de nem rémlett, hogy ilyen alacsony lettem volna.
Köréjük gyűltünk, átnéztük a plafont és a lefolyókat, és óvatosan vizet
töltöttünk nekik a poharakba. A frissen beiktatottakat még a legaljasabb
tanulók is védelmezték. Ha mást nem, önző okokból: amint lehiggadtak és
ittak egy kis vizet, azonnal neveket kezdtek kiabálni, mert leveleket hoztak
a külvilágból, főleg az enklávistáknak.
Biztos voltam benne, hogy nekem senki sem írt. Senkihez sem tudtunk
közel kerülni, mert valahányszor anya elvitt egy másik varázslócsaládhoz,
hogy játsszak együtt a gyerekeikkel, szégyent hoztam rá. Arra pedig nem
volt pénze, hogy valaki egy másik csomag helyett az ő levelét hozza be
nekem. Csak a gyógyítást tudta cserébe felajánlani, ami egy másik varázsló
számára elvileg érhetett annyit, mint egy grammnyi csomag, de ő soha nem
kért azért semmit. Meg is mondta előre, hogy nem tudja, fog-e tudni
küldeni valamit, én meg csak legyintettem, hogy nem baj.
De még ennek tudatában is jelen akartam lenni, mert közvetve is felemelt
a hangulat. Aadhya egy fekete bőrű lánytól kapta meg a levelét, akinek
millió fonatba rendezték a haját – és minden fonat végére rafinált módon
parányi védőgyöngyöt fűztek. Liu odahozta hozzám az unokatestvéreit,
hogy bemutassa őket: a két teljesen egyforma, bödönfrizurás fiú mélyen
meghajolt előttem, mintha felnőtt volnék, és ők talán annak is láttak. Másfél
fejjel alacsonyabbak voltak nálam, kerek arcuk tele volt lágy vonásokkal. A
szüleik tömhették őket, mint a libát, hogy felkészítsék őket erre a kegyetlen
négy évre.
Aztán elkiáltotta magát egy fiú, akinek hallatszott a hangján, hogy még
mindig mutál.
– Üzenetet hoztam Gwen Higginstől? – Eleinte nem is hallottam, de
mivel a név említésére mindenki jelentőségteljesen elhallgatott, a fiú
megismételte.
Aadhya odajött hozzám, magával hozta a levelét, és a közvetítőjét, egy
Pamyla nevű fekete bőrű lányt Newarkból. A lány szülei részben azért
vállalták be, hogy a súlykorlátból feláldoznak egy kicsit egy levél kedvéért,
mert tudták, hogy automatikusan szereznek vele egy idősebb barátot a
gyereküknek a suliban.
– Gondolod, hogy arról a Gwen Higginsről van szó? Ide járna a
gyereke? – kérdezte Pamyla Aadhyától bizakodva.
Aadhya közömbösen hallgatta, Liu meg a fejét rázta.
– Ha itt is van, rejtőzködik. Nem akarja, hogy gyógyítóvarázslatokért
nyaggassák.
Ekkor megszólalt a fiú:
– A lányának, Galadrielnek? – Erre Aadhya és Liu is felém fordult,
méghozzá kétszer egymás után, a maroknyi többi diákkal együtt, akik
eléggé figyeltek ahhoz, hogy hallják a fiú szavait. Végül Aadhya
indulatosan vállba bökött. Sokan lopva pillantottak körbe az étkezőn,
mintha arra gyanakodnának, hogy esetleg egy másik Galadriel nevű lány is
jár a suliba. Fogcsikorgatva odamentem a mutáló fiúhoz. Még ő is kétkedve
nézett rám.
– Én vagyok Galadriel – közöltem, és kezet nyújtottam. Apró, pucolt
mogyoróra emlékeztető tárgyat rakott a tenyeremre, amely talán még egy
grammot sem nyomott. – Téged hogy hívnak?
– Aaronnak? – mondta, mintha inkább kérdezte volna. – Manchesterből?
– Na gyere! – legyintettem, majd intettem neki a fejemmel, és a
bámészkodó tömeg előtt visszavezettem az eredeti helyemre. Nem volt
hová bújni: még Aadhya és Liu is döbbenten meredt rám, és Aadhya arca
azt sugallta, hogy négyszemközt majd alaposan megmossa a fejemet. Kissé
vonakodva mutattam be Aaront a többieknek, ő pedig azonnal beszédbe
elegyedett a másik három elsőssel. Liu unokatestvérei tökéletesen beszéltek
angolul, épp olyan folyékonyan, mint Aaron vagy Pamyla. Aadhya
boldogan mutogatta a levelében elrejtett, elvarázsolt kis aranylemezkét. –
Ezzel fogom körbetekerni az argonetfogból készült hangolókulcsot a
lanton!
Liu egy majdnem lapos, bélyeg nagyságú fémdobozt kapott, amelyben
illatos kenőcs volt. Belemártottuk a kisujjunk hegyét, és az alsó ajkunk alá
kentük.
– A nagymamám méregfogója – magyarázta. – Akár egy hónapig is
fennmarad, ha óvatosan mostok fogat. Ha bizsereg az ajkatok a szátokhoz
közelítő kajától, inkább ne egyétek meg!
Ezt jelentette a beiktatás a tanulóknak. Halvány reménysugár tűzött be az
iskolába, a szeretet és törődés jele; emlékeztetőt kaptunk arról, hogy a
túloldalon is van valami, sőt egy egész világ, ahol kölcsönösen megosztjuk
a barátainkkal, amink van. Csak nekem korábban nem ezt jelentette.
Először vettem részt benne igazán, és ettől könnyek tolultak a szemembe.
Nehéz volt visszafognom a nyelvemet, hogy ne akarja folyton a balzsamot
nyalogatni.
Orion kezében is volt csomag, amikor odalépett hozzánk: egy vaskos
boríték és egy kisebb tasak. Éneklő hanghordozással suttogott a fülembe,
amikor mellém ért.
– Lebuktál! – Átkarolta a nyakamat, és rám vigyorgott. Elfintorodtam, de
akaratlanul el is mosolyodtam, miközben széttekertem a saját kicsi
levelemet. Bele volt fűzve egy olyan kicsi gyöngybe, mint amilyenek
Pamyla fürtjeinek végét díszítették, és amikor kihúztam, mintha egy
vékony, szinte áttetsző hagymahéjcsík akadt volna a kezembe. Ujjnyi
távolságban halvány hajtásnyomok szabdalták szét: ott téphettem el, hogy
apránként megegyem. A számhoz emeltem, és beszívtam mézre és
bodzavirágra emlékeztető illatát. Anya átitatta a lélekélénkítő igéjével. Már
az az egy szippantás is jót tett. Lenyeltem a boldogság kemény gombócát a
torkomból, mire a hasamat kezdte melegíteni. Lejjebb engedtem a
héjdarabot, hogy elolvassam a rajta lévő írást. Anya olyan kicsi és halvány
betűkkel rótta fel a betűket, hogy másodpercekig silabizáltam azt az
egyetlen sort.
Drága kislányom, szeretlek, légy bátor – írta –, és óvakodj Orion Lake-
től!
A GABO Kiadó
e-könyveiről
NAOMI NOVIK
RENGETEG
A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon.
1. FEJEZET
A kiválasztás előtti utolsó nyár hosszú volt, meleg és könnyekkel teli. Kasja
nem sírt, csak én. Estig barangoltunk az erdőben, minden aranyfényű napot
a lehető leghosszabbra nyújtottunk, majd éhesen és fáradtan hazamentem,
és azonnal le is feküdtem a sötétben. Anyám bejött, megsimogatta a
fejemet, és halkan énekelt, amíg bele nem aludtam a sírásba. Otthagyott egy
tányér ételt az ágyam mellett, arra az esetre, ha az éhség felébresztene
éjszaka. Nem is próbált vigasztalni, mit mondhatott volna? Mindketten
tudtuk, hogy akármennyire szereti Kasját és az anyját, Venszát, óhatatlanul
is ott van egy apró kis örömcsomó a hasában – nem az én lányom, nem az
én egy szem lányom. Persze én sem szerettem volna, hogy másképp
érezzen.
Jóformán az egész nyarat együtt töltöttük Kasjával. Régóta így volt.
Kisebb korunkban a többi falusi gyerekkel együtt futottunk neki a fák
sűrűjének, ám ahogy nődögéltünk, és Kasja egyre szebb lett, azt mondta az
anyja: „Kerüljétek a fiúkat! Nektek és nekik is az lesz a legjobb.” Én
viszont nem tágítottam Kasja mellől, anyám pedig eléggé szerette Kasját és
Venszát ahhoz, hogy ne próbáljon meg elszakítani minket egymástól, hiába
volt biztos benne, hogy végül csak annál inkább szenvedni fogok.
Az utolsó napon egy tisztásra bukkantam a sűrűben, ahol arany és
lángvörös lombkoronák susogtak a fejünk fölött, és érett gesztenyék
borították a talajt. Gallyakból és száraz levelekből kis tüzet gyújtottunk, és
azon sütöttünk meg egy-egy maroknyit. Másnap kezdődött október hava,
amikor is nagy ünnepséggel tanúsítottuk megbecsülésünket pártfogónk és
urunk iránt. Másnap érkezett a Sárkány.
– Milyen jó volna trubadúrnak lenni! – szólalt meg Kasja háton fekve,
csukott szemmel. Egy dallamot dúdolt. Az ünnepségre egy vándor énekest
is meghívtak, aki aznap délelőtt odakint, a zöldben gyakorolta dalait. A
hűbérrel megrakott szekerek egész héten gurultak befelé a faluba. – Bejárni
egész Polniát, és a királynak énekelni!
Merengve mondta ezt, de nem úgy, ahogy az álmokat kergető kölykök
beszélnek. Úgy mondta, mint aki tényleg el akarja hagyni a völgyet, örökre.
Odanyúltam, és megfogtam a kezét. – És minden tél közepén hazajönnél –
feleltem – elénekelni nekünk a dalokat, amelyeket megtanultál. –
Szorongattuk egymás kezét, és próbáltam kizárni a tudatomból, hogy a
Sárkány által elhurcolt lányok soha nem akarnak visszajönni.
Természetesen akkor még szívből gyűlöltem a varázslót. Pedig nem volt
rossz uraság. Az északi hegység túloldalán a Sárga-mocsár bárója ötezres
sereget tartott fenn Polnia határainak megvédésére. Négytornyú kastélyban
lakott a feleségével, aki vérvörös drágaköveket és fehér rókabundát hordott,
pedig birtoka semmivel sem volt gazdagabb a mi völgyünknél. A férfiak
hetente egyszer kötelesek voltak az ő földjén dolgozni, a legjobb földeken,
a legrátermettebb fiaikat pedig elvitte katonának. Amikor a katonái a
környéken bóklásztak, a felnőtté serdült lányoknak bent kellett maradniuk a
házakban, társaságban. És még ő sem számított rossz úrnak.
A Sárkány egyetlen toronyban lakott, udvaroncok nélkül, azzal az
egyetlen lánnyal, akit éppen elvitt. Nem volt szüksége seregre, hiszen a
saját munkájával, a mágiájával szolgálta a királyt. Időnként el kellett
mennie az udvarba, megújítani a hűségesküjét, és az uralkodó bizonyára
hadba is hívhatta volna, de többnyire azt a feladatot hagyta meg neki, hogy
itt maradjon, felügyelje a Rengeteget, és megóvja a királyságot annak
gonoszságától.
Csak akkor lett tékozló, amikor könyvekről volt szó. Falusiakhoz képest
igen olvasottnak számítottunk, mivel a könyvekkel házaló kereskedők ide, a
Polnia legszélső sarkában lévő völgybe is eljöttek – hiszen a Sárkány akár
aranyat is hajlandó volt fizetni értük. A vándorkereskedők mindenféle
szakadt és olcsó könyvet is betuszkoltak az öszvéreikre kötött
nyeregtáskákba, és néhány fillérért eladták őket nekünk. A mi völgyünkben
szegény háznak számított az, amelyben nem volt legalább két-három könyv
kiállítva a falon.
Mindez jelentéktelen, szánalmas apróságnak tűnhetett, és sokan talán fel
sem tudták fogni, hogy a lányainkat odaadjuk egy ilyen embernek, de ez
csak azok számára volt érthetetlen, akik távol éltek a Rengetegtől. Én
viszont megértem a Zöld Nyarat, amikor a forró szél egészen a falunkig
hozta a Rengeteg virágporát, a mi legelőinkre és kertjeinkbe. A növények
vad burjánzásba fogtak, de furcsán eltorzultak. Aki evett belőlük, az indulat
betege lett, rátámadt a családjára, és végül örökre eltűnt a Rengetegben,
hacsak le nem kötözték.
Hatéves voltam ekkor. A szüleim tőlük telhetően próbáltak védeni, de
még így is élénken az emlékeimbe vésődött a mindent átható, nyúlós
félelem érzete, a rettegő emberek látványa, és a gyomromat vég nélkül
mardosó éhség. Addigra feléltük az előző évről maradt utolsó tartalékainkat
is, és csak a tavaszban bíztunk. Az egyik szomszédunk evett néhány szem
zöldbabot, mert kis híján belebolondult az éhségbe. Emlékszem a házukból
kiszűrődő sikoltásokra aznap este, és emlékszem arra is, ahogy az apám
átrohan segíteni, és menet közben felkapja a vasvillát a csűr mellől.
Annak a nyárnak az egyik napján kiszabadultam fáradt, vézna anyám
felügyelete alól, és mivel nem tudtam még felmérni a veszélyt, berohantam
a Rengetegbe. Egy szélvédett zugban találtam egy félig kiszáradt
vadszederhajtást. Félrehajtottam a kemény, halott ágakat, hogy eljussak a
növény védett szívébe, és néhány csodaszámba menő szedret szedtem a
markomba, amelyek nem voltak torzak, éppen ellenkezőleg: egészek,
lédúsak és tökéletesek. Minden egyes szem íze élvezettel áradt szét a
számban. Kétmaroknyit is befaltam, a maradékot pedig a szoknyámba
szedtem. Miközben hazasiettem, a lila gyümölcslé átáztatta a ruhám, anyám
pedig iszonyodva sírva fakadt maszatos arcom láttán. Nem betegedtem
meg. A vadszedernek sikerült valahogy kibújnia a Rengeteg átka alól, az íze
is pazar volt. Anyám könnyeitől viszont megijedtem. Utána évekig
tartottam a vadszedertől.
Abban az évben elhívták a Sárkányt a palotába. Korán visszajött,
kilovagolt a szántásra, és egy mágikus tűzzel megsemmisített minden
megrontott termést és mérgezett növényt. Ennyi lett volna a feladata, ám ő
az összes házba betért, ahol valaki megbetegedett, és megitatta az
embereket egy varázsfőzettel, hogy ismét önmaguk legyenek.
Megparancsolta, hogy a nyugatabbra lévő falvak lakói, akik
megmenekültek a csapástól, osszák meg velünk a terményeiket, és abban az
évben az adóbevételét is felajánlotta, hogy senki se éhezzen. A következő
tavasszal, mielőtt vetni kezdtünk volna, még egyszer kiment a legelőre, és a
maradék elfajzott növényeket is elégette, nehogy ismét gyökeret verjenek.
Ám hiába mentett meg minket, a szívünkbe nem lopta be magát. Soha
nem jött ki a tornyából áldomást inni az emberekkel aratás idején,
ellentétben a Sárga-mocsár bárójával, és soha nem vásárolt apró
csecsebecséket a vásáron, mint a báró felesége és lányai. Időnként
csepűrágók tévedtek a vidékre, előadást tartottak, vagy énekesek keltek át a
hágón Roszia felől. Ő egyikre sem volt kíváncsi. Amikor a szekerek elvitték
neki az adót, a torony kapuja magától kinyílt, és a szállítók úgy raktak le
minden portékát a pincébe, hogy nem is találkoztak vele. A falunk
elöljárónőjével soha nem váltott pár szónál többet, sem a völgy legnagyobb
városának, Olsankának a polgármesterével, pedig a város közelebb esett a
toronyhoz. Egyáltalán nem vágyott közszeretetre, sem arra, hogy
megismerjék.
Avatott mestere volt a sötét mágiának. A legtisztább éjszakákon is
feltűnhettek villámok a tornya körül, akár télen is. Az ablakaiból kibocsátott
fehér lidércfények végigsuhantak az utak és a sötét folyó fölött, majd
beáramlottak a Rengetegbe, hogy rajtuk keresztül őrködhessen. Időnként
pedig, amikor a Rengeteg elfogott valakit – egy pásztorlányt, aki a nyáj
terelgetése közben túl közel merészkedett a vadon pereméhez, egy vadászt,
aki megrontott forrásvízből ivott, vagy egy szerencsétlenül járt utazót a
hágó felől, akinek füttye éles karmokkal tépett az ember elméjébe –, a
Sárkány értük, áldozatokért is lejött a tornyából, és akiket ő elvitt, azok
soha többé nem tértek vissza.
Nem gonosz volt, hanem távoli és ijesztő. Gyűlöltem, mert arra készült,
hogy elvigye Kasját, és haragom hosszú évekig nem csillapodott.
Az érzéseim azon az utolsó éjjelen sem változtak. Kasjával megettük a
gesztenyét. Lement a nap, kialudt a tűz, ám amíg a zsarátnok izzott, nem
mozdultunk a tisztásról. Másnap nem kellett sokat gyalogolnunk. Az aratási
ünnepséget rendszerint Olsankában tartották, de a kiválasztás éveiben
mindig abban a faluban, ahonnan a varázsló lányt választott magának, hogy
a családoknak kevesebb gondjuk legyen az utazással. Kasja pedig ott élt a
mi falunkban.
Másnap még jobban gyűlöltem a Sárkányt, miközben magamra öltöttem
új, zöld ünnepi ruhámat. Anyám remegő kézzel fonta be a hajam. Tudtuk,
hogy a Sárkány Kasját fogja választani, mégis féltünk. Magasra emeltem a
szoknyámat, miközben a tőlem telhető legóvatosabban felszálltam a
szekérre, gondosan ügyeltem a szálkákra, és engedtem, hogy apám
felsegítsen. Igyekeztem példásan viselkedni. Nem sok értelme volt, mégis
szerettem volna megmutatni Kasjának, hogy szeretetből megpróbálom
növelni az esélyeit. Nem szándékoztam elcsúfítani magam a mágus
szemében bandzsítással vagy görnyedt tartással, ahogy sokan tették.
A falu melletti szérűn gyűltünk össze a többi lánnyal, és mind a
tizenegyen felsorakoztunk. Az ünnepi asztalokat négyszög alakban
állították fel, és roskadásig megrakták, mert nem voltak elég nagyok ahhoz,
hogy az egész völgy hűbéradónak szánt terményeit elhelyezzék rajtuk.
Mindenki az asztalok mögött várakozott. A sarkokban gúlákban halmozták
fel a búzát és a zabot a füvön. Csak a lányok állhattak ki a rét közepére, a
családjaikkal és az elöljárónőnkkel, Dankával, aki idegesen járkált fel-alá
előttünk, némán gyakorolva az üdvözlőbeszédet.
Nem nagyon ismertem a többi lányt. Nem Dvernyikből származtak.
Hangtalanul, merev tagokkal álltunk legszebb ruhánkban, befont hajjal, és
az utat figyeltük. Még semmi nyomát nem láttuk a Sárkánynak. Vadul
cikázott a képzeletem. Arra gondoltam, hogy ha megérkezik, Kasja elé
vetem magam, és megmondom neki, hogy vigyen el inkább engem, vagy
közlöm vele, hogy Kasja nem akar vele menni. De tudtam, hogy nem
vagyok elég bátor hozzá.
Aztán a maga szörnyűséges módján megérkezett. Nem az út felől jött,
hanem egyszerűen kilépett elénk a levegőből. Pont abba az irányba néztem,
amikor megjelent: ujjak bukkantak elő a semmiből, aztán egy kar és egy
láb, végül egy fél ember, olyan lehetetlenül és természetellenesen, hogy
képtelen voltam másfelé nézni, bár fájdalmasan összeszorult a gyomrom. A
többiek szerencsésebbek voltak. Észre sem vették, amíg meg nem tette az
első lépést felénk, és akkor mindannyian próbálták leplezni ijedt
összerezzenésüket.
A Sárkány nem hasonlított egyetlen falubeli férfihoz sem. Öregnek,
görnyedtnek és ősznek kellett volna lennie, végtére is már száz éve élt a
tornyában. Ám ő magas volt, egyenes tartású, sima állú, feszes bőrű. Ha
csak az utcán pillantom meg, egyszerű fiatalembernek tartottam volna,
nálam alig idősebbnek, sőt talán még rá is mosolyogtam volna az ünnepi
asztalok fölött, hátha felkér táncolni. Ugyanakkor volt valami
természetellenes az arcában: a szeme körüli, hollófészekszerű barázdák
megviseltségre utaltak, ha a koráról nem is árulkodtak. Így sem voltak
taszítóak a vonásai, ám a belőle sugárzó ridegség elcsúfította. Minden
porcikája azt sugallta: Nem közületek való vagyok, és nem is akarok közétek
tartozni.
Előkelő öltözéket viselt. A brokát árából, amelyből zubbonya készült,
egy egész család egy éven keresztül elélhetett volna, még az
aranygombokat leszámítva is. Ennek ellenére a varázsló olyan vékony volt,
mintha az elmúlt négy évben háromszor semmisült volna meg minden
termése. Mereven, egy vadászkutya idegességével tartotta magát, olybá
tűnt, semmire sem vágyik jobban, mint hogy gyorsan továbbálljon. Nekünk
ez volt életünk leggyászosabb napja, ám neki nem volt türelme hozzánk.
Amikor az elöljáró asszony, Danka, meghajolt előtte, és belekezdett a
mondandójába – Uram, hadd mutassam be neked ezeket a… –, a varázsló
félbeszakította:
– Igen, essünk túl rajta!
Apám meleg tenyerét éreztem a vállamon. Megállt mellettem, és enyhén
meghajolt. Anyám mindkét oldalon megszorította a kezemet. Vonakodva
hátrébb léptek, a többi szülővel együtt. Mind a tizenegyen ösztönösen
közelebb húzódtunk egymáshoz. Kasjával a sor vége felé álltunk. Nem
mertem megfogni a kezét, de elég közel álltunk egymáshoz, így összesimult
a karunk. Közben undorodva lestem a Sárkányt, és még jobban utáltam,
amikor végigsétált a sor előtt, ujjával felemelte a lányok állát, és belenézett
az arcukba.
Nem mindnyájunkkal váltott szót. A mellettem álló lányhoz nem beszélt
– ahhoz, aki Olsankából érkezett, pedig az ő apja, Borisz a völgy első
számú lótenyésztője volt. Ragyogó vörösre festett gyapjúruhába öltöztették,
és fekete haját két gyönyörű, fényes varkocsba fonták, vörös szalagokkal.
Amikor rám került a sor, a varázsló összeráncolta a homlokát – fekete
szeme még jobban kihűlt, vértelen ajka lebiggyedt –, és megkérdezte:
– Mi a neved, leány?
– Agnyeska – feleltem, vagy legalábbis próbáltam felelni, de kiszáradt a
szám. Nyeltem egyet. – Agnyeska… – mondtam újra suttogva – …uram. –
Felforrósodott az arcom. Lesütöttem a szemem. Észrevettem, hogy
akármennyire vigyáztam, három nagy sárfolt is terjedt felfelé a ruhámon
alulról, a szegély felől.
A Sárkány továbblépett. Aztán Kasját megpillantva úgy torpant meg,
ahogy egyikünk előtt sem tette addig. Kezét az álla alatt tartotta, elégedett
mosolyra húzta vékony, konok száját, Kasja pedig bátran, rezzenéstelenül
viszonozta a tekintetét. Nem próbált reszelős vagy vinnyogó hangon
válaszolni, inkább határozottan és dallamosan. – Kasja, uram.
A varázsló ismét rámosolygott, de semmi kedélyesség nem volt a
mosolyában, inkább valami macskaszerű elégedettség. A sor maradékát már
csak felületesen nézte át, a Kasja után álló két lányra szinte rá sem
pillantott. Hallottam, ahogy a mögöttünk álló Vensza lélegzete elakad, talán
a sírást próbálta visszafojtani, miközben a Sárkány megfordult, és
ugyanazzal az elégedett tekintettel ismét Kasja elé állt. Aztán megint
összevonta a szemöldökét, elfordította a fejét, és egyenesen a szemembe
nézett.
Megfeledkeztem magamról, és mégis megfogtam Kasja kezét, jóformán
kiszorítottam belőle a vért. Kasja viszonozta a szorítást. Hirtelen elengedte
a kezem, én pedig sietve összekulcsoltam magam előtt, felhevült arccal,
rettegve. A varázsló szeme még jobban összeszűkült. Aztán felemelte a
kezét, és ujjai között apró, kékesfehér, gömb alakú láng jelent meg.
– Nem akart semmi rosszat – jegyezte meg Kasja, hihetetlenül bátran,
ahogy én nem tudtam megvédeni őt. Remegő, de jól hallható hangon
beszélt, miközben én úgy reszkettem, mint egy halálra vált nyúl, és a
gömböt bámultam. – Kérlek, uram…
– Hallgass, leány! – szólt rá a Sárkány, és felém emelte a kezét. – Vedd
el!
– Én… mit? – kérdeztem, és akkor sem lehettem volna döbbentebb, ha
az arcomba vágja a varázslángot.
– Ne állj ott, mint egy félnótás! – rivallt rám. – Vedd el!
Annyira remegett a kezem, hogy amikor felemeltem és megpróbáltam
elvenni a lánggömböt, önkéntelenül is hozzáértem az ujjaihoz,
akármennyire irtóztam tőle. Mintha láztól égett volna a bőre. A lánggömb
azonban hűvös volt, mint a márvány, és az érintése sem okozott sérülést.
Meglepődtem, milyen nagy megkönnyebbülés árasztott el, és csak
bámultam az ujjaim között tartott lángot. A Sárkány bosszús arccal
méregetett.
– Nos – szólalt meg végül barátságtalanul –, akkor te vagy az,
gondolom. – Visszavette a gömböt a kezemből, és egy pillanatra a markába
rejtette. Olyan gyorsan tűnt el, ahogy előkerült. Elfordult, és Danka felé
folytatta. – Küldd fel az adóbevételt minél hamarabb!
Még mindig nem értettem. Alighanem mindenki döbbenten állt, a
szüleim is. Minden túl gyorsan történt, és én sem tudtam magam túltenni
azon, hogy egyáltalán felkeltettem a figyelmét. Arra sem maradt idő, hogy
megforduljak és elbúcsúzzak, mert a csuklómnál fogva megragadott. Csak
Kasja mozdult. Láttam, hogy tiltakozva utánam akar nyúlni, ám a Sárkány
türelmetlenül és sürgetően vonszolt maga után, és végül felemelt a
levegőbe.
Rám tört az öklendezés, ezért a szám elé kellett tennem a másik kezemet,
amikor a levegő kidobott minket magából. A mágus elengedte a karomat,
mire térdre estem, és hányni kezdtem, bár még azt sem tudtam, hol vagyok.
Viszolyogva motyogott valamit az orra alatt – beszennyeztem a bőrcsizmája
hosszú, elegáns orrát –, és azt mondta: – Haszontalan! Hagyd abba a
háborgást, leány, és takarítsd fel a mocskot! – Elsétált tőlem, csizmája sarka
visszhangozva kopogott a kőlapokon.
Ott álltam egy helyben reszketve, amíg meg nem bizonyosodtam róla,
hogy nem fogok többet hányni, aztán a kezemmel megtöröltem a számat,
felemeltem a fejem, és körülnéztem. Kőpadlóra kerültem, de nem
akármilyenre: hófehér márványpadló volt vékony, ragyogó zöld erezettel
csipkézve. Egy kicsi, kerek helyiségben kötöttem ki, amelybe keskeny,
résszerű ablakok engedték be a fényt, túlzottan magasról ahhoz, hogy
kiláthassak rajtuk. Élesen befelé ívelt a mennyezet a fejem fölött. A torony
csúcsa volt ez.
Semmiféle bútor nem volt a szobában, és felmosásra alkalmas eszköz
sem. Végül kénytelen voltam a ruhám aljával feltörölni, az amúgy is
bekoszolódott már. Egy ideig fokozódó riadalommal ültem egy helyben, ám
mivel semmi sem történt, felkeltem, és félénken végigsétáltam a folyosón.
Bármelyik ajtón szívesen kimentem volna, csak azon nem, amelyiken a
Sárkány távozott – ha lett volna más út. De nem volt.
Ugyanakkor sejtettem, hogy ő már messzebb jár. Az ürességtől kongó
folyosó ugyanolyan hideg márványpadlóját lelógó lámpások rideg fehér
fénye világította meg. Nem igazi lámpások voltak, hanem derengő fényű,
simára csiszolt kődarabok. Egyetlen ajtó nyílt a folyosón, a végén pedig,
egy boltív alatt lépcső vezetett lefelé.
Kinyitottam az ajtót, és idegesen benéztem. Semmiképp sem akartam
úgy továbbmenni, hogy fogalmam sincs, mi van odabent. Ez a bejárat
viszont csak egy csupasz helyiségbe vezetett, ahol egy keskeny ágyon, egy
kisasztalon és egy mosdótálon kívül nem volt semmi. Szemközt hatalmas
ablak tárult a szemem elé, és rajta keresztül az ég. Odaszaladtam, és
áthajoltam a párkány fölött.
A Sárkány tornya a birtoka nyugati határán, magas hegyek lábánál állt.
Kelet felé az egész völgy hosszát látni lehetett, a falvakat és szántásokat is,
és az ablakból az Orsó teljes vonalát végig tudtam követni, ahogy ezüstös-
kéken végigfutott középen, a mellette haladó poros, barna úttal
párhuzamosan. Az út és a folyó együtt vezettek át a Sárkány birtokának
túlsó végébe, időnként eltűntek egy erdőfoltban, majd újra kibújtak ilyen-
olyan falvaknál, míg végül az út teljesen eloszlott a Rengeteg hatalmas,
fekete labirintusa előtt. A folyó egyedül merészkedett be a vadon
mélységeibe, és többé nem is bukkant fel.
Láttam Olsankát, a toronyhoz legközelebb eső várost, ahol
vasárnaponként a nagyvásárt tartották. Apám kétszer is elvitt oda magával.
Távolabb Ponyec és Radomszko ölelte körbe egy-egy tó partját, és az én
Dvernyikem is feltűnt terebélyes, zöld szérűjével. Még az ünnepre
megrakott, nagy, fehér asztalokat is láttam, amelyeket a Sárkány
közömbösen hagyott ott. Térdre rogytam, a párkányra támasztottam a
homlokom, és sírtam, mint egy gyerek.
Csakhogy most nem jött oda hozzám az anyám, hogy megsimogassa a
fejemet. Apám nem húzott fel magához a földről, és nem nevettetett meg,
hogy elapadjanak a könnyeim. Addig zokogtam, amíg kibírhatatlanul fájni
kezdett a fejem, kihűlt és elgémberedett a lábam a fájdalmasan kemény
padlón, patakzott az orrom, és nem volt mivel megtörölnöm.
Erre a célra a szoknyám egy másik részét használtam, és közben leültem
az ágyra. Megpróbáltam kitalálni, mihez kezdjek. Üres volt a szoba, de
tiszta, és friss levegő töltötte meg, mintha csak most költöztek volna ki
belőle. Bizonyára így is volt. Egy másik lány lakott benne tíz évig,
kettesben a völgyre nyíló kilátással. Aztán hazament elbúcsúzni a
családjától, és én kaptam meg a szobáját.
Egy festmény lógott az ággyal szemközti falon, vaskos, aranyozott
keretben. Nem értettem, miért került oda, hiszen túl nagy volt a kicsi
szobába, sőt nem is volt igazán kép, csak egy széles, világoszöld sáv, a
szélein szürkésbarna, középen egy lágyan kanyargó, fényes, kékes ezüst
vonallal. Keskeny ezüstszálak húzódtak a kerettől a kép közepéig. Sokáig
néztem, azon töprengve, vajon az is mágikus tárgy-e. Soha nem láttam
hozzá hasonlót.
Az ezüstvonal mellé azonban ismerős mintázatban kis köröket is
festettek, és egy idő után rájöttem, hogy a festmény a völgyet ábrázolja,
szélesen kiterítve, ahogyan egy madár láthatja a magas égből. Az ezüst
vonal az Orsó volt, ahogy a hegyektől a Rengetegig kacskaringózott, a
karikák pedig a falvakat jelképezték. Ragyogó színekben pompázó, fényes
festékkel készítették a képet, amely itt-ott magasabbra türemkedett ki. Még
hullámokat és a napfény csillogását is látni véltem a vízen. Vonzotta a
tekintetem, nem is bírtam levenni róla. Ugyanakkor volt benne valami
kellemetlen is. A keret dobozba zárta az élő völgyet, és ahogy néztem, én is
bezárva éreztem magam.
Elfordítottam az arcom. Egyre inkább azt éreztem, hogy nem
maradhatok a szobában. Semmit sem reggeliztem, sőt előző nap sem
vacsoráztam, mindennek hamuíze volt. Szégyenkezve vallottam be
magamnak, hogy mardossa a gyomromat az éhség, hiszen az
elképzelhetőnél is rosszabb fordulat történt, nem is lett volna szabad evésre
gondolnom. A toronyban nem voltak szolgák, így senkitől sem várhattam
ételt. Ekkor felötlött bennem egy kínzó gondolat: mi van, ha a Sárkány azt
várja, hogy gondoskodjak az ő vacsorájáról?
Aztán egy még rosszabb gondolat ütötte fel a fejét: mi lesz vacsora után?
Kasja hitt a visszatérő lányoknak, akik azt állították, hogy a Sárkány egy
ujjal sem nyúlt hozzájuk. – Már száz éve rabol el szüzeket – jelentette ki
határozottan. – Legalább az egyikük bevallotta volna ennyi idő alatt, és
elterjedt volna a híre.
Mégis, pár héttel korábban négyszemközt megkérdezte az anyámat, mi
történik az újdonsült asszonyokkal az esküvő után. Kicsikarta belőle azt,
amit a saját anyjától kellett volna hallania az esküvője előtt. Az ablakon
keresztül hallottam meg a beszélgetésüket, amikor éppen hazafelé sétáltam
az erdőből. Megálltam az ablak mellett, és miközben hegyeztem a fülem,
forró könnyek csurogtak le az arcomon. Mérges voltam, féltettem Kasját.
De most én néztem szembe azzal a sorssal – és én nem voltam bátor,
nem tartottam magam képesnek arra, hogy mélyeket lélegezzek, nehogy
görcsösen bezáruljak, ahogy anyám tanácsolta Kasjának, hogy ne fájjon
annyira. Egy szörnyűséges pillanatra elképzeltem, ahogy a Sárkány arca
közel hajol az enyémhez, még közelebb, mint a kiválasztáskor; szeme
hideg, fekete kőhöz hasonlóan fénylik, és vaskeménységű ujjai furcsán
felmelegszenek. Elképzeltem, ahogy lehúzza a ruhát a bőrömről, és közben
megjelenik az arcán az a lenéző, elégedett vigyor. Mi van, ha az egész teste
úgy lángol, mint az ujja, ha parázsként fogja égetni a bőrömet, minden
tagomat, miközben rám fekszik, és…
Leráztam magamról a gyötrelmes gondolatokat, és felálltam az ágyról.
Visszanéztem, majd körbe a szűkös, zárt szobában, ahol még elbújni sem
lehetett, és végül kisiettem a folyosóra. A végében kezdődő csigalépcső
olyan szoros spirálba rendeződött, hogy nem lehetett látni, hová és meddig
vezet. Akármilyen butaság egy lépcsőtől félni, én meg voltam rémülve.
Majdnem visszamentem a szobámba. Végül egyik kezemet a falon tartva,
lassan leereszkedtem a lépcsőn. Minden fokon megálltam, és füleltem,
mielőtt továbbindultam volna.
Miután egy darabig így óvakodtam lefelé, és nem ugrott rám senki,
lassan kezdtem végtelenül ostobának érezni magam, és megszaporáztam a
lépteimet. Csakhogy ezután újabb fordulók következtek, semmi pihenő, így
megint megijedtem. Ezúttal attól, hogy egy mágikus lépcsőre tévedtem,
ahol a végtelenségig fogok járni. A lépteim egyre jobban felgyorsultak,
majd három lépcsőfoknyi sodródás után egy pihenőre érkeztem – ahol
egyenesen a Sárkánynak rohantam neki.
Vékony voltam ugyan, de az apám a falu legmagasabb embere volt, és
én felértem a válláig. A Sárkány pedig nem volt hórihorgas. Kis híján
együtt bukdácsoltunk le a lépcsőn. Azon kaptam magam, hogy
ránehezedek, a köpenyébe kapaszkodom, és riadt arcába nézek. Kis ideig
annyira meg volt lepődve, hogy gondolkodni sem tudott, és úgy festett,
mint egy hétköznapi ember, akire ráugrott valaki. Az esetlen pillanatban
ellágyultak a vonásai, kinyílt a szája, és elkerekedett a szeme.
Magam is annyira megdöbbentem, hogy mozdulni sem bírtam, csak
meredtem rá tehetetlenül. Ő közben összeszedte magát. Harag torzította el a
vonásait, miközben lehámozott magáról, és talpra állított. Ekkor jöttem rá,
mit tettem, és a kétségbeesésemnek utat engedve kifakadtam: – A konyhát
keresem.
– Valóban? – kérdezte nyájas hangon. Már semmi lágyság nem volt az
arcában, kemény volt és indulatos. Nem akarta elengedni a karomat.
Fájdalmasan megszorított, maga felé rántott, és fölém hajolt. Alighanem
szeretett volna fölém magasodni, és feldühítette, hogy képtelen rá. Ha lett
volna időm gondolkodni, összehúztam volna magam, de túlzottan fáradt és
riadt voltam. Ezért az arca ott volt közvetlenül az enyém előtt, lehelete az
ajkaimat érte, és inkább csak éreztem, semmint hallottam, ahogy hidegen,
ádázul ezt suttogja: – Inkább majd odavezetlek.
– Én… egyedül is… – dadogtam remegve, és próbáltam elhúzódni tőle.
Elfordult, és elkezdett húzni maga után lefelé a lépcsőn, körbe, körbe és
körbe. Öt kört is megtettünk, mire elértünk egy másik fordulóhoz. Újabb
három kör után halványultak a fények, és végül kijutottunk a torony legalsó
szintjére, egyetlen hatalmas, csupasz falú, sziklából faragott kazamatába,
ahol egy lefelé fordított szájhoz hasonló tűzhely fogadott, tele kénkövesen
izzó lángokkal.
Odavonszolt a tűzhelyhez, és egy vak és rémült pillanatig szentül hittem,
hogy bele akar hajítani a tűzbe. Nagyon erős volt, sokkal erősebb, mint
ahogy elsőre látszott, a lépcsőn is könnyedén húzott maga után lefelé.
Csakhogy én nem engedtem a tűzbe vetni magamat. Nem voltam afféle
kényes kisasszony, egész életemben fák között szaladgáltam, ágakra
másztam, tüskés bokrokon verekedtem át magam, és a pániktól csak még
erősebbé váltam. A tűzhely közelébe érve felsikoltottam, majd küszködve,
karmolva birkóztam a varázslóval, amíg le nem tepertem a földre.
Én is a padlóra kerültem. Bevertük a fejünket a kőlapokba,
összegabalyodtak a tagjaink, és pár pillanatig mozdulni sem tudtunk a
kábaságtól. A lángok recsegve-ropogva ugráltak mellettünk. Ahogy
alábbhagyott bennem a kétségbeesés, észrevettem, hogy a tűzhely melletti
falból kicsi vasajtók nyílnak, előttük keresztben sütőnyárs van, fölöttük
pedig egy nagy, széles polc, rajta mindenféle főzőedényekkel. Ez csak a
konyha volt.
Egy idő után, szinte csodálkozó hangon így szólt: – Megháborodtál?
– Azt hittem, bele fogsz dobni a tűzbe – feleltem, még mindig
szédelegve, aztán elfogott a nevetés.
Nem igazi nevetés volt – valamiféle hisztéria tört ki rajtam, kimerültem,
eltikkadtam az éhségtől, a bokám és a térdem megsebesült attól, ahogy
levonszolt a csigalépcsőn, és úgy fájt a fejem, mintha megrepedt volna a
koponyám. Mégis, képtelen voltam abbahagyni.
Ő viszont nem tudta ezt. Csak annyit észlelt, hogy az újonnan
kiválasztott, tyúkeszű falusi lány kineveti őt, a Sárkányt, a birodalom
legnagyobb mágusát, urát és parancsolóját. Nem hiszem, hogy bárki nevetni
mert volna rajta az elmúlt száz évben. Feltápászkodott a földről, elrúgta a
lábát az enyémtől, és talpra szökkenve, macska módra felbőszülve lenézett
rám. Én egyre csak kacagtam, mire hirtelen elfordult, és otthagyott a földön,
mintha fogalma sem volna, mit kezdjen velem.
Miután elment, abbahagytam a nevetést, és valahogy kevésbé éreztem
magam üresnek és riadtnak. Végtére is nem dobott tűzre, sőt meg sem ütött.
Felkeltem a padlóról, és körülnéztem. Olyan fény áradt a tűzhelyből, hogy
alig láttam valamit, főleg mivel más fényforrás nem volt a helyiségben.
Hátat fordítottam a lángoknak, mire feltárultak a nagy terem részletei.
Boltozatokkal és alacsonyabb válaszfalakkal volt kisebb fülkékre osztva, és
benne különféle állványokon üvegpalackok fénylettek. Bizonyára bort
tartott bennük. A nagybátyám egyszer hozott egy üveggel a nagymamám
házába, a téli napfordulóra.
Mindenhol tárolt valamit: szalmába burkolt almát hordókban, burgonyát,
répát és paszternákot zsákokban, összefonva felakasztott hagymát a falon.
A helyiség közepén egy felállított könyvet találtam az asztalon, mellette
kialudt gyertyát, tintatartót és pennát. A könyvben a teljes raktárkészlet
nyilvántartását megtaláltam, határozott kézírással jegyezték fel. Az első
oldal aljára olyan apró betűkkel róttak fel valamit, hogy még egy gyertya
meggyújtása után is nehezen tudtam elolvasni:
„Reggeli nyolckor, ebéd egykor, vacsora hétkor. Az ételt otthagyni a
könyvtárban, öt perccel korábban, így a nap folyamán egyszer sem kell vele
találkozni – nem volt szükséges megneveznie, kire céloz. Bátorság!”
Felbecsülhetetlen értékű tanács, és az utolsó mondat olyan volt, mintha
egy barát ütögette volna meg a hátamat. Miután magamhoz öleltem a
könyvet, lassan enyhülni kezdett a magányom. Úgy láttam, délutánra
fordult az idő, és a Sárkány nem evett a falunkban, ezért nekiláttam a
vacsorakészítésnek. Nem jeleskedtem a főzésben, de anyám addig tartott
maga mellett a konyhában, amíg össze nem tudtam állítani egy tisztességes
ételt, és mivel rendszeresen én gyűjtögettem a családi éléskamrába, meg
tudtam különböztetni a frisset a rothadttól, és tudtam, mikor érik egy
gyümölcs édessé. Soha nem dolgoztam még ekkora készletből. A fiókok
túlcsordultak a fűszerektől, amelyek együtt úgy illatoztak, mint a téli
napfordulóra készült torta. Az egyik hordó csordultig tele volt friss, puha,
szürke sóval.
A helyiség végében volt egy különösen hideg terület, ahol felakasztott
húsokat találtam: egy egész szarvas húsát és két nagy nyulat, egy szalmával
teli dobozban pedig tojásokat fedeztem fel. A tűzhelyen egy frissen sült
kenyér hevert, konyharuhába csavarva, mellé pedig egy egész lábos
nyúlból, hajdinából és apró szemű borsóból álló egytálételt készítettek elő.
Megkóstoltam. Egészen ünnepi íze volt, sós és enyhén édes, szinte elolvadt
a számban. Ezt az ajándékot is a könyvben üzenő névtelennek
tulajdonítottam.
Fogalmam sem volt róla, hogyan kell ilyesféle pompás ételeket
készíteni, és elcsüggedtem, amikor belegondoltam, hogy a Sárkány ezt várja
el tőlem. Annak azonban nagyon örültem, hogy otthagyták nekem.
Felraktam a lábost a tűzhely fölötti polcra melegedni – közben leöntöttem
egy kicsit a ruhámat is –, és feltettem főni két tojást is egy kisebb edényben.
Találtam egy tálcát, egy mély tálat, egy tányért és egy kanalat. Amikor
elkészült a nyúlhús, kiszedtem a tálcára, és kenyeret szeltem hozzá. Fel
kellett szeletelnem, mert amíg a hús melegedett, nem bírtam az
éhségemmel, így letéptem és elcsócsálgattam a kenyér egyik csücskét.
Előkerestem egy kis vajat, majd almát is sütöttem fűszerekkel; ezt anyámtól
tanultam a téli vasárnapi vacsorák alkalmával. Olyan sok sütő volt, hogy
minden egyszerre készült el. Még a büszkeség is elöntött egy kicsit, amikor
teleraktam a tálcát: olyan volt, mint egy ünnepi ételsor, bár szokatlan, és
csupán egy embernek elegendő.
Óvatosan elindultam vele felfelé a lépcsőn, de hirtelen eszembe jutott,
hogy nem tudom, merre van a könyvtár. Jobban belegondolva
kikövetkeztethettem volna, hogy az emeleten van, ám erre csak azután
jöttem rá, hogy többször körbevittem a tálcát egy hatalmas, kör alapú
teremben, ahol nehéz függönyök takarták az ablakokat, és egy masszív,
trónszerű szék magasodott az egyik falnál. A túloldalon volt egy másik ajtó,
de amikor kinyitottam, csak egy előcsarnokot találtam mögötte, valamint a
torony hatalmas ajtaját – háromszor akkora volt, mint én, vastag fáját vas
pántolta.
Megfordultam, és visszamentem a folyosón át a lépcsőig, onnan fel az
egyik fordulóig, ahol ismét feltűnt a márványpadló, de valami puha,
bolyhos anyag lepte. Először láttam szőnyeget életemben. Ez nyelte el a
Sárkány lépteit. Idegesen lopakodtam végig a folyosón, majd
bekukkantottam az első ajtón. Sietve kihátráltam: a termet hosszú asztalok
töltötték meg, körülöttük különös üvegek és bugyborékoló főzetek,
mindenféle természetellenes színű szikrákat hányva, amelyek nem
tűzhelyből származtak. Egyetlen pillanatot sem akartam odabent eltölteni.
Így is sikerült beakasztanom és eltépnem a ruhámat az ajtónál.
A folyosó végén lévő ajtó egy könyvekkel teli helyiségbe nyílt. Fapolcok
töltötték meg a falakat a padlótól a mennyezetig, zsúfolásig telepakolva
kötetekkel. Sűrű porszag csapta meg az orromat, mivel csak néhány
keskeny ablaknyílás engedett be fényt. Annyira örültem a könyvtárnak,
hogy egy darabig észre sem vettem az ott lévő Sárkányt. Súlyos székben ült,
kiterített könyv hevert előtte egy kisasztalon. A hatalmas könyv lapjai alkar
hosszúságúak voltak, és felfordított borítójáról jókora aranylakat függött.
Megdermedtem a látványtól, és úgy éreztem, hogy a könyvbe író
titokzatos személy elárult. Valamiért azt feltételeztem, hogy a Sárkánnyal
kényelmesen kerülgetjük majd egymást, és észrevétlenül lerakhatom a
vacsoráját. Fel sem emelte a fejét, hogy rám nézzen, én viszont ahelyett,
hogy odaosontam volna a tálcával a terem közepén lévő asztalhoz, hogy
pillanatok alatt eliszkoljak a helyiségből, a küszöbön állva megszólítottam.
– Hoztam… hoztam vacsorát. – Addig nem akartam távozni, amíg el nem
küld.
– Tényleg? – kérdezte maró hangon. – És egy gödörbe sem estél bele
útközben? Egészen elképesztő! – Csak ekkor nézett fel rám, és összevonta a
szemöldökét. – Vagy mégis beleestél?
Lenéztem a ruhámra. Az egyik folt még a hányás után maradt –
próbáltam letisztítani a konyhában, de nem igazán sikerült –, a másik az
orrom kifújásától. A ragu is rácsöppent pár helyen, és a mosogatódézsánál
is lelocsoltam magam, amikor az edényeket törölgettem. A ruha szegélyén
még rajta voltak a reggeli sárfoltok, és csak ekkor vettem észre, hogy pár
helyen ki is lyukadt. Anyám kora reggel befonta, feltekerte és összetűzte a
hajamat, de a frizura javarészt szétcsúszott, és az egyik gubancos hajcsomó
félig a nyakamra lógott.
Nem vettem észre. Számomra nem volt ebben semmi szokatlan,
leszámítva azt, hogy reggel ünnepi ruhát öltöttem. – Én csak… főztem és
mosogattam… – mentegetőztem.
– Nálad semmi sem koszosabb ebben a toronyban! – jelentette ki a
Sárkány. Igaza volt, mégis gorombán hangzott. Elvörösödtem, és lehajtott
fejjel odamentem az asztalhoz. Leraktam mindent, és végignéztem az
ételeken. Összeugrott a gyomrom, amikor észrevettem, hogy mialatt a
folyosókon tébláboltam, kihűltek a fogások, kivéve a vajat, amely
megpuhult, majd szétolvadt a tálkán. Még a csodálatos sült almám is
megkeményedett.
Viszolyogva néztem az ételeket, és próbáltam döntésre jutni:
visszavigyem a tálcát? Vagy nem zavarja? Megfordultam, és majdnem
felkiáltottam az ijedtségtől: a Sárkány közvetlenül a hátam mögött állt, és az
ételeket nézte. – Már értem, miért féltél attól, hogy megsütlek – közölte, és
odahajolt az asztalhoz. Felemelt egy kanállal a raguból, megtörve a
dermedő zsírréteget a tetején, aztán visszarakta az egészet. – Ennél még te
is jobb vacsora lettél volna.
– Nem vagyok a főzés mestere, de… – Már éppen elmagyaráztam volna,
hogy nem is vagyok annyira tehetségtelen szakácsnő, csak nem ismertem
még ki magam a toronyban, ám a mágus egy horkantással félbeszakított.
– Jó vagy te egyáltalán valamiben? – kérdezte gúnyosan.
Ha szolgálatra nevelnek, ha egyszer is belegondolok, hogy
kiválaszthatnak, és felkészültem volna rá, ha kicsit kevésbé vagyok fáradt
és nyomorult, ha nem bízom el annyira magam a konyhában, ha nem korhol
annyit a szakadt kinézetem miatt, ahogy korábban a falum lakói is, csak
éppen dorgáló szeretet helyett viszolygó rosszindulattal a hangjában… ha
bármelyik másként történik, ha nem futok bele a lépcsőn, ha nem derül ki,
hogy nem áll szándékában tűzre vetni… akkor egyszerűen csak elpirultam
volna, és kimenekülök.
Így viszont zaklatottan vágtam le az asztalra a tálcát, és felkiáltottam: –
Akkor miért hoztál el? Miért nem Kasját választottad?
Alighogy kimondtam, azonnal befogtam a számat, elszégyelltem
magam, és elszörnyedtem. Már éppen azon voltam, hogy mindent
visszaszívok, bocsánatot kérek, és bevallom, hogy nem gondoltam
komolyan, nem kellett volna Kasját választania helyettem, inkább megyek,
és hozok egy másik tálca ételt, ám ő türelmetlenül közbevágott: – Kit?
Megrökönyödve néztem rá. – Kasját. – Úgy nézett rám, mintha megint
újabb jelét adtam volna az ostobaságomnak, én pedig zavaromban
elfelejtettem, milyen nemes szándék vezérelt. – Őt akartad elhozni. Okos…
bátor… kitűnő szakácsnő, és…
Minden pillanattal egyre bosszúsabb lett. – Igen – szólt közbe. –
Emlékszem arra a lányra: nem volt lóarcú, nem volt slampos, és gondolom,
ő nem is óbégatna itt most velem. Elég legyen! Ti, falusi lányok, mind
fárasztóak vagytok az elején, ki jobban, ki kevésbé, de te mesteri szintre
emeled az ügyetlenséget!
– Akkor ne tarts itt! – förmedtem rá mérgesen és sértetten. A lóarcú jelző
különösen sértett.
– Legnagyobb sajnálatomra – folytatta –, kénytelen vagyok.
A csuklómnál fogva megpördített. Szorosan a hátam mögött állt, és
kinyújtotta a karomat a tálca fölé. – Lirintalem! – mondta. Az idegen szó
lefolyt a szájából, és élesen csengett a fülemben. – Mondd velem együtt!
– Micsoda? – kérdeztem, hiszen először hallottam ezt a szót. A varázsló
azonban még közelebb húzódott, a fülemhez tette a száját, és
hátborzongatóan azt mondta: – Mondd ki!
Egész testem remegett, és mivel mindenképpen meg akartam szabadulni
tőle, vele együtt mondtam: – Lirintalem! – A Sárkány továbbra is az étel
fölött tartotta a kezem.
Remegni kezdett a levegő a vacsora fölött. Borzalmas volt, mintha az
egész világ egy tó volna, amelybe kavicsokat dobálhat. Mire kisimultak a
levegő hullámai, átalakult az összes fogás. A főtt tojások helyét egy sült
csirke vette át, a nyúlragu helyét egy nagy tál főtt, zsenge tavaszi bab, bár
hét hónap telt el a szezonja óta, a sült alma helyén pedig egy papírvékony
almaszeletekkel teli tortácska díszlett, tetején kövér mazsolákkal és
mézbevonattal.
Elengedett. A támasza híján megtántorodtam, belekapaszkodtam az
asztal szélébe, és kiszorult minden levegő a tüdőmből, mintha valaki a
mellkasomra ült volna. Kifacsart citromnak éreztem magam. Csillagok
villantak fel a látóterem szélén, és én félájultan előrehajoltam. Mintha csak
messziről láttam volna, ahogy a meglepődés és a bosszús mogorvaság
különös egyvelegével arcán a tálcát nézi.
– Mit tettél velem? – suttogtam, amikor ismét levegőhöz jutottam.
– Hagyd abba a nyafogást! – vágta rá elutasítóan. – Primitív kis
boszorkányság. – A meglepettség, ami korábban kiült az arcára, mostanra
teljesen eltűnt, és miközben leült az asztalhoz vacsorázni, az ajtó felé intett
a kezével. – Jól van, távozz! Már látom, hogy mérhetetlen sok időmet fogod
elfecsérelni, de mára legyen elég.
Ennek a parancsnak legalább szívesen engedelmeskedtem. Nem is
próbáltam felvenni a tálcát, hanem lassan kiosontam a könyvtárból, és
karommal átfogtam a felsőtestemet. Még mindig tántorogtam a
gyengeségtől. Legalább fél órámba telt felcammogni a lépcsőn a torony
tetejére, aztán egyenesen a szobámba mentem, és becsuktam az ajtót.
Odahúztam az ajtó elé a fésülködőasztalt, és leroskadtam az ágyra. Lehet,
hogy a Sárkány megfordult az ajtó előtt, amíg aludtam, de én egy árva
hangot sem hallottam.