Hannah Nicole Maehrer: Assistant to the Villain

Copyright © 2023 by Hannah Nicole Maehrer

Hungarian Translation © Kéri Andrea

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hannah Nicole Maehrer: Assistant to the Villain
Red Tower Books, Entangled Publishing, LLC, 2023

Fordította: Kéri Andrea

ISBN: 978-615-650-724-2

Anassa Könyvek

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

A borítót készítette: Elizabeth Turner Stokes
Szerkesztő: Paszler Zsófia
Korrektor: Kótai Kata
Tördelés: Tót Barbara

Műfaj: romantikus, fantasy

 Anyának és apának,
gyerekkorom sok ezer órájáért, amikor meséltetek nekem,
és a hosszú évekért, amikor meghallgattátok az enyémeket,
ne feledjétek, a ti meséitek örökké a kedvenceim maradnak.
És neked, kedves Olvasó,
íme az én elképzelésem arról, milyen is lenne
egy morálisan szürke fantasy-gonosztevő személyi asszisztensének lenni.
 Előszó
Egyszer volt, hol nem volt…

Egy átlagos nap volt, amikor Evie találkozott A Gonosszal.

Egy újabb sikertelen próbálkozás a falujában tartott állásbörzén. Egy újabb nap bevétel
nélkül. Egy újabb nap, amikor cserben hagyja beteg apját és kishúgát. Épp ezen járt az
esze, amikor a Hikori Rengeteg peremén kerítésként sorakozó fákhoz tévedt – és
egyenesen besétált közéjük.
Az erdőt valaha sűrűn lakták, most azonban az utolsó helyek egyikének számított,
ahová bárki, akinek maradt egy kis józan esze, bekóborolt volna. Különösen egyedül.
Nos, kivéve ha Evangelina Sage volt a neved, és egy tiltott erdő sokkal hívogatóbbnak
tűnik számodra, mint hazamenni, és bevallani a családodnak, hogy végre találtál
munkát… majd azonnal le is mondtál róla.
Evie felsóhajtott, és kinyújtotta a kezét, hogy ujjával végigsimítson néhány közeli fa
durva kérgén. A pagony valóban gyönyörű volt.
Rennedawn Királysága az elvarázsolt királyságok egyik legszerényebbike volt, és a
Hikori Rengeteg elkerülése igazi kihívást jelentett, mivel a királyság területének nagy
részét elfoglalta. Mégis, polgárai ez idáig sikeresen vették ezt az akadályt.
Erre azóta volt szükség, mióta közel tíz évvel ezelőtt egy sötét alak, akit A Gonosz
néven ismertek, felütötte itt a fejét. Túl sok pletyka keringett arról, hogy az erdő szélénél
rejtőzködött, hogy áldozatokat szedjen, akiket megkínozhat. Evie keveset tudott a démoni
alakról, de le merte fogadni, hogy jobb dolga is akad, mint erdei manóként a fák között
cserkészni. Bár az igazat megvallva olyanokat sem látott még – általában északabbra
éltek.
– A Gonosz – gúnyolódott, mélyebbre botorkálva a fák közé, és egyszerű barna
ruhájának mély zsebébe süllyesztette a kezét. – Talán kevésbé volna gyilkos kedvében, ha
a beceneve nem lenne ilyen nevetséges.
Kivéve persze, ha a nevet születésekor testálták rá, mely esetben Evie megtapsolná az
anyját hihetetlen előrelátásáért.
 Megbotlott egy rakoncátlan ágban, kirántotta a kezét a zsebéből, hogy egy közeli fába
kapaszkodhasson, majd egy patak duruzsoló hangja felé vonszolta magát.
Menet közben végigpörgette fejében a férfival kapcsolatos ismereteit, amelyek nagy
részét rosszul megrajzolt körözési szórólapokból szerezte. Ezeken mindig idősebbnek
ábrázolták, ősz szakállát méretes sebhelyek barázdálták, az áldozataival való küzdelem
hagyatékaként, a fogait gyakran cakkosra rajzolták, mintha az ember szívét is képes lenne
kitépni velük – vagy talán csak fogorvosra lenne szüksége.
A királyság legnagyobb ellenségéről annyi pletyka keringett az országban, hogy a lány
már azt sem tudta, mit higgyen el belőle. Tisztában volt vele, hogy A Gonosz évekkel
ezelőtt porig égette az egyik nyugat-rennedawni halászfalut. A királyságot a halászat híján
hónapokig éhínség sújtotta, mire végre újjáépítették a falut. Persze még sok más
szörnyűségről szóló történet is terjedt. Úgy tűnt, hogy a piti tolvajlás is előkelő helyet
foglal el A Gonosz teendőinek listáján, gyakran lopakodott be nemesi házakba, hogy
ráijesszen a családokra, és meglépjen a drágalátos ereklyéikkel.
Lassan közeledve a patakhoz – ami szélesebbnek bizonyult, mint elsőre gondolta –,
Evie megcsodálta a fák koronájának résein átszűrődő nap szépségét, amely éteri ragyogást
kölcsönzött a patakot szegélyező virágoknak. Egy pillanatra majdnem megfeledkezett
szorult helyzetéről, annyira lélegzetelállító volt a látvány. De aztán minden újra bevillant.
Apjának még mindig nem vallotta be, hogy múlt hónapban elvesztette az állását a
kovácsműhelyben. Annyira biztos volt benne, hogy talál valami mást, mielőtt a családja
észrevenné, hogy a vacsoránál kicsit ínségesebb az asztal, vagy hogy a kis házikójuk
hidegebb a tűzifa hiánya miatt. Ma este azonban el kellett mondania neki. Az utolsó
szűkös élelmiszerkészleteik is fogyatkozóban voltak.
Nehéz sóhajjal letérdelt a patak partjára, térde belesüppedt a szivacsos mohába. Kezét
belemártotta a tiszta kék vízbe, majd a hűs folyadékot az arcára és a nyakára fröcskölte,
remélve, hogy kissé lecsillapítja hevesen lüktető szívét.
Ezúttal bajban volt. És nem valami mitikus gonosztevő miatt.
Nem, ezt ő tette saját magával.
A legrosszabb az volt, hogy kis híján egy remek állás hullott az ölébe. Ma reggel a
vásáron felajánlották neki az egyetlen új szobalányi pozíciót egy nemesi családnál, a
falujától nem messze lévő birtokon. A távolság miatt nem volt ideális, de ő kész volt
boldogan elfogadni. Egészen addig, persze, amíg meg nem fordult, és meg nem pillantott
egy másik nőt maga mellett, akinek mosolygós szemében olyan remény csillogott, hogy
Evie-nek elszorult a szíve. Még inkább, amikor észrevette a nő mögött ácsorgó három kis
porontyot.
Átnyújtotta neki a munkaszerződését, mire felragyogott az arca, majd megragadta Evie-
t, és mindkét arcára puszit nyomott.
Helyesen cselekedtem. Akkor miért érzem úgy, mintha menten magába roskadna a
mellkasom?
Nagyot sóhajtva újabb adag vörös vizet fröcskölt az arcába, és magában sorolni kezdte
a közelgő állásbörzéket. Talán elutazhatna az egyik szomszédos falu…
Várjunk csak… Vörös?!
Evie zihálva hátrált a virágok közé, a szeme elkerekedett rémületében, ahogy az egykor
tiszta kék víz immár mély bíborszínben játszott.
 Vér.
Lehunyta a szemét, és megpróbálta lecsillapítani a légzését. Miután tízig számolt, talpra
szökkent, majdnem megbotlott hosszú ruhája szegélyében, és lassan ismét a víz felé
araszolt. Világosan látszott, hogy a vér északról csordogált le a patakon.
Tett egy lépést abba az irányba, egyik bőrcsizmáját a másik elé téve, és felkészületlenül
arra, mit is találhat ott.
Minél feljebb caplatott, a patak annál inkább kezdett vérfolyamhoz hasonlítani, a sűrű
vörös elnyelte a maradék kéket. Kétségkívül egy sérült állat volt az, egy elég nagy
példány, ha a vér mennyiségéből következtetni lehetett. Minden bizonnyal nem olyasmi,
ami Evie személyes szimatolását indokolta volna.
És mégis, itt baktatott, az erdő mélyén, ami hirtelen elsötétült, ahogy a nap ereszkedni
kezdett a fák mögé… egy vérfolyamot követve.
A fejét csóválta, és érezte a talpa alatt összepréselődő gazokat, ahogy megtorpant.
Vissza akart fordulni. Valójában már félig-meddig hátra is pördült, amikor megpillantott
egy fekete szőrű fenevadat, ami a patakot és egy hatalmas fát körülvevő magas fű között
görnyedve, kissé elrejtőzve szobrozott.
Bármiféle lény volt is, az a valami élt – hörgések és a fájdalom tompa nyögései
szűrődtek az irányából. Evie leguggolt, majd óvatosan felemelte a szoknyáját, hogy elérje
a kis pengét, amit vészhelyzet esetére tartogatott a bokájára erősített hüvelyben.
Megszabadítja a szerencsétlen állatot a szenvedésétől. Ennyi tisztességgel igazán
tartozik neki. De minél közelebb merészkedett, annál kevésbé tűnt szörnyetegnek.
Majdnem úgy festett, mint…
Egy emberi kéz villant elő a fekete bunda alól, amelyről így már megállapíthatta, hogy
nem is szőr, hanem egy sötét köpeny. A kéz körbefonta a csuklóját, és maga mellé
rántotta.
– Aú! – Keményen ért földet, válla az erdő aljnövényzetébe csapódott, ahogy egy kar
átkulcsolta a derekát, és magához vonta. Az oldalán hevert, háta szorosan nekinyomódott
valami szilárdnak és melegnek – ekkor kapcsolt be a józan esze, mire vonaglani és
kiabálni kezdett.
A dereka körüli kar még szorosabbra zárult, miközben egy tenyér a szájára préselődött.
Egy halk hang csendült a fülében, mire egész testével megborzongott.
– Maradj csendben, te kis törpe, vagy mindkettőnket megöletsz.
A lány ekkor pillantott meg egy másik vészjósló alakot az út túloldalán – valójában
többet is. Csupa ezüstbe öltözött férfit. Kifejezetten méretes fegyvereket cipeltek,
némelyikük még izzott is. A király Vitézi Gárdája!
Evie küzdött a kéz ellen, de a férfi másik karja magához szorította, nehéz lábát a bokája
köré fonta, így gyakorlatilag mozgásképtelenné tette őt.
– Ehessz ev! – Zuhanás közben leejtette a kését, így hát szabad karjával tapogatózott
utána a fűben.
– Nyugalom – parancsolta ismét a férfi.
Na, persze. Mi sem természetesebb, tekintve, hogy egy idegen férfi, akire ezek a
pasasok minden bizonnyal vadásztak, a földhöz szorította. De hát ő kereste a bajt, nem
igaz? Szó szerint egy vérfolyamot követett – mégis mit gondolt, mi fog történni?
– Akkoha ököh vaok – sóhajtott Evie hosszan és mélyen.
 A tenyér hirtelen eltűnt a szája elől, és a hang újra a fülébe susogta.
– Mit motyogsz?
– Ez csak annyira jellemző rám – dünnyögte a lány.
– Hogy egy idegen a földre ránt? – felelte a férfi gyanúsan kíváncsi hangon.
– Hát, nem szó szerint ez. De ha bárkinek elmesélném, hogyan kötöttem ki itt, senki
sem tartaná különösnek. – A könyökét a férfi bordái közé döfte, mire fogvatartója
káromkodni és nyögdécselni kezdett. – Ó, elnézést. Ez fájt? – Azzal megismételte, ezzel
is nyomatékosítva a mondandóját.
– Elég! – sziszegte az idegen, mielőtt napbarnított kezével a patak túlpartján sorakozó
fák között szaglászó férfiakra mutatott. – Azokat az alakokat nem érdekli, hogy ártatlan
vagy, aki egy démon karjába botlott. Pillanatnyi habozás nélkül végeznek veled, ráadásul
nevetve.
– Démon? – kuncogott halkan Evie, kicsavarodott, hogy szemügyre vehesse ezt az
embert, aki ilyen nagyra tartja magát, de a férfi ismét a karjába zárta, és odaszegezte.
– Tudod, ki vagyok, ugye? – kérdezte, a hangjában egy cseppnyi arrogancia nélkül. És
mégis, ahogy egyszerűen csak tudta, hogy a hírneve megelőzi őt, Evie gyomra
hátraszaltót csinált.
Sok becsmérlő dolgot mondtak már rá életében. Riasztó módon mindegyik B betűvel
kezdődött: bolondos, bugyuta, balga, és az események különös fordulata folytán végre
hozzátehette az utolsó B-t is.
Baszhatja.
Tudta. Gőze sem volt, honnan, de tudta.
A Gonosz, a Sötétség Királya, az Álmok Kísértője éppen átkarolta. De, ami még ennél
is rosszabb, Evie közel sem rettegett annyira, mint kellett volna. Sőt, tulajdonképpen nem
is félt, inkább csak…
Jaj, ne! Ő most nevetett?
Igen, nevetett. Nem tehetett róla, sőt, ha még hangosabb lenne, azok az emberek
pillanatokon belül itt teremnének. Úgy tűnt, ezt A Gonosz is megérezte, mert mire a lány
pislogott egyet, a férfi tenyere ismét a szájára szegeződött.
– Lassan be fogunk kúszni a fa mögé. – Felhúzta a lányt, hogy láthassa a szóban forgó
gigantikus tölgyet. – Aztán futunk.
– Együtt? – kérdezett vissza a lány, amikor a pasas hirtelen megperdítette, és belökte a
fa irányába. Nem volt alkalma ellenkezni, így az utasításoknak megfelelően meghúzta
magát, és addig kúszott, amíg a fatörzs túloldalára nem került, biztonságba. Szaggatottan
lélegezve, döbbenten konstatálta, hogy vér csorog a karja hátulján, majd megfordult, hogy
megnézze, A Gonosz még mindig ott van-e.
Eltűnt.
– Hol a bánatos békában jár ez a…
– Itt vagyok.
Evie álmélkodva pördült a hang irányába.
– Hogy kerültél oda… – De elharapta a nyelvét, amikor megpillantotta a férfit.
Mentségére szóljon, sok mindent kellett feldolgoznia.
Az első gondolata az volt, hogy a körözési plakátok mindenben tévedtek. Ez nem egy
idősebb, sebhelyes, ősz szakállú férfi volt. Sőt, még sűrű, sötét haját sem csipkézte szürke.
Magas arccsontján kétnapos borosta díszelgett, amely végigfutott acélkemény
állkapcsának vonalán. Úgy gondolta, alig hat-hét évvel lehet idősebb nála. Ha tippelnie
kellett volna, legfeljebb… huszonnyolc, esetleg huszonkilenc lehetett? De ez nem lehetett
igaz. Léteznie kellett egy szabálynak, miszerint a gonosz nagyuraknak legalább az ötvenet
kell taposniuk, talán a hatvanat, ha nem bírnak leállni.
De nem fiatalnak! És nem, ami még katasztrofálisabb, ennyire szépnek.
Ez a férfi azonban az volt: gyönyörű. A bőre napbarnított és selymes. Mintha az
emberek terrorizálásán kívüli szabadidejét azzal töltötte volna, hogy a fűben heverészik,
esetleg kecsesen szürcsöl egy teáscsészéből, és felemelt kisujjal verseket olvas.
A gondolat hisztérikus kacagást csalt Evie ajkára. A Gonosz felvonta egyik tökéletesen
vastag szemöldökét; a legsötétebb szempárt keretezte, amit a lány valaha látott. A
szempárt, ami ráncba szaladva, zavartan méregette őt. Úgy tűnt, a férfi nem teljesen rakta
össze, hogy a lány is egy élő, lélegző emberi lény, mert úgy nézett rá, mintha maga a
létezése is egy talány lenne.
– Tényleg nem kellene így kinézned – dünnyögte Evie, magát is meglepve az agyán
átsuhanó gondolattal, miszerint a férfi zavart tekintete tulajdonképpen egészen elbűvölő.
Hiszen egy gyilkos! – lázadozott a lelkiismerete, de a többi része, az, amelyik nem
kapcsolódott rendkívül bölcs elméjéhez, túlságosan csinosnak találta a férfit ahhoz, hogy
érdekelje.
Óvatos lépést tett a férfi irányába, miközben a félelmet kereste a lelkében, amiről tudta,
hogy ott kell lennie. Bármelyik percben megtörténhet, lebénul az ijedségtől, és sikoltozva
rohan az ellenkező irányba, csakhogy a férfi már karnyújtásnyira volt tőle, és ő még
mindig nem hátrált meg.
Hmm. Semmi félelem, mégis elfogta egy enyhe nyugtalanság – ez megnyugtató jel
volt, talán mégsem vesztette el teljesen a józan eszét. Egészen addig, persze, amíg
nyugtalanságát elhomályosították a kínos gondolatok arról, milyen illata lenne a férfinak,
ha közelebb hajolna hozzá, és beleszippantana.
– Van valami az arcomon… ami nemtetszésedre szolgál? Vagy talán az zavar, hogy
három különböző sebből vérzek, a faludban élő férfiak jóvoltából? – A hangja halkan
zengett, és kívülről nyugodtnak tűnt, de sötét szemében Evie fojtott dühöt vélt felfedezni.
Talán azt hitte, hogy elítéli őt?
– Ööö, igen… A vér nem túl kellemes… de inkább arra utaltam, hogy úgy festesz, mint
akit márványból faragtak ki, szerintem viszont létezik egy aranyszabály, miszerint az
eredendően gonosz embereknek rusnyának kell kinézniük.
A férfi szemében kialudt a düh, mintha ott sem lett volna, válaszként csak pislogni
tudott.
– Egyszerűen nem lehet embereket ölni, és szépnek lenni közben. Ez összezavarja az
embereket. – Evie elkezdte letekerni a gyapjúsálat, amit a kishúga, Lyssa ajándékozott
neki a legutóbbi születésnapjára, közelebb lépett A Gonoszhoz, és a béke jeleként a
magasba tartotta. – A vérzésre, Ó Főgonoszsága.
A Gonosz ökölbe szorított kézzel átvette tőle a sálat, majd a dereka köré csavarta, és
szorosan megkötötte, hogy elállítsa a vérzést.
– Szerinted szép vagyok?
 Furcsa módon Evie-nek az az érzése támadt, hogy ez az alak jobban szerette volna, ha
rusnyának nevezik, mert az arca eltorzult az undortól.
– Ez nem csak egy gondolat, ez az objektív valóság. Nézd, milyen szimmetrikusak az
arccsontjaid. – A férfi arcához hajolt, és a tenyerébe vette.
A Gonosz szeme tágra nyílt, de az övé is, amikor ráeszmélt, mit művel.
– Az arcomat tapogatod – közölte a férfi monoton hangon.
– …Igen.
– És elégedett vagy ezzel a döntéssel? – Ismét felvonta az egyik sötét szemöldökét.
Ez az alak egy hivatásos gyilkos, vagy nem? Talán hajlandó most azonnal megölni, ha
nagyon szépen kérem.
– Csak igazolni akartam a meglátásomat – vont vállat Evie, és visszaejtette a kezét az
oldalára.
A férfi fejét rázva, szemében hangyányi ámulattal így szólt:
– Te aztán magad vagy a káosz.
– Megtennéd, hogy ezt írásba adod referenciaként? Egy héten belül sikerülne állást
találnom, és nekem sürgősen szükségem van egy munkára. – Mielőtt azonban a férfi
válaszolhatott volna, halk zizegés hallatszott a mellettük lévő bokrok közül, amitől Evie
tarkóján felállt a szőr.
A fejét a nesz irányába nyújtogatva óvatos lépéssel közelebb húzódott A Gonoszhoz,
aki villámgyorsan megragadta a vállát, és magához rántotta.
– Mi a…
Előbb hallotta, mint érezte a nyilat.
Fájdalom hasított a hátába, ahogy a nyílvessző a vállát súrolta, és A Gonosz mellkasát
alkotó szilárd falba vágódott.
– Ez fájt. – A szavak tényszerűen hagyták el Evie száját, mintha csak szálka ment volna
az ujjába.
Ugyan lebuktak, a férfi hangja továbbra is tökéletesen higgadtan csengett, amikor
megszólalt:
– Csak egy karcolás. Tudom, hogy fáj, de el kell tűnnünk innen. – Fürgén, de finoman
megperdítette, azzal elfutottak az ellenkező irányba. A Gonosz kissé sántikált korábbi
sérüléseitől.
– Karolj át! – A férfi arca fájdalmas grimaszba rándult, miközben a fák között
szlalomoztak, Evie mindig egy lépéssel lemaradva.
– Miért? – fújtatott, ahogy a férfi közelebb rántotta magához. – Te is ugyanolyan lassan
haladsz, mint én!
A villanásnyi derű úgy suhant át A Gonosz arcán, mint egy izzó csillag; egy pillanatra
fényesen és káprázatosan, mielőtt eltűnt a láthatáron.
– Lassabban megyek, hogy tarthasd az iramot.
Ekkor hasított belé a felismerés. Arról, hogy a helyzete mennyire elfajult: munkanélküli
hentes lányából a királyság legnagyobb ellenségének segítőjévé és bűntársává vált
riasztóan rövid idő alatt.
Te jó ég, talán tényleg ő maga volt a káosz. Eltelt már egyáltalán fél óra?
Ami egy nagyon kényes kérdést vetett fel. És jól teszi, ha erre nem emlékezteti a férfit.
De már túl késő volt – a gondolat formát öltött az ajkán, mielőtt visszanyelhette volna.
 – Egyáltalán miért vesződsz azzal, hogy tartsd az iramomat? Könnyedén otthagyhatnál
a porban, és kihasználhatnád az időt, amíg velem foglalkoznak, hogy elmenekülj.
Ez az, Evangelina. Adj neki okot arra, hogy sorsodra hagyjon, és magyarázkodnod
kelljen, eleve miért közösködtél A Gonosszal. Írd csak alá a halálos ítéletedet. Szép
munka!
A férfi egy másodpercig állta a tekintetét, még így is sikerült kitérnie egy újabb
nyílvessző elől, amely anélkül suhant el mellette, hogy le kellett volna vennie róla a
tekintetét. Evie féltékeny volt. Hisz ő egy élettelen fa elől sem volt képes kitérni, még
akkor sem, ha egyenesen rá bámult.
– Micsoda kíméletlen gondolatok, kedves… – Evie örömmel hallotta a férfi szavaiban
megbúvó kimerültséget. Nem volt gyakorlott futó. Nem volt tökéletes, sem
legyőzhetetlen.
A lány nevére viszont kíváncsi volt.
– Evangelina Sage… vagy csak Evie. – Oké, a pasas hangja talán kissé megviseltnek
tűnt, de az övé úgy hangzott, mintha átment volna egy sajtreszelőn. A futás sosem
tartozott a kedvencei közé, a sprintelést pedig egyenesen halálos ellenségének tartotta.
Az „ühümpf” volt a férfi egyetlen válasza, ami eléggé nyugtalanította, hiszen ezzel nem
árulta el, megfogadja-e a lány ördögien jó tanácsát, és sorsára hagyja-e Evie-t.
Valószínűnek tűnt, hogy a falubeli férfiak közül néhányan felismernék, de annak az
esélye, hogy életben is hagyják, amikor ilyen vérszomjasan viselkedtek, igen csekélynek
ígérkezett. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Evie e pillanatban az általuk üldözött
személy mellett iszkolt, aki valószínűleg épp azon buzgólkodott, hogy elgáncsolja és a
farkasok elé vesse őt.
Persze, mivel az univerzum összeesküdött ellene, nem kellett megvárnia, hogy a férfi
maga végezze el a dolgot. Egy kóbor ág, amely a bozót alatt rejtőzött, éppen csak annyira
állt ki, hogy elkapja a csizmája hegyét, mire ügyetlenül a földre zuhant.
A felharsanó férfihangok már majdnem utolérték őket. Nekik annyi.
Vagy inkább csak neki annyi. A Gonosz valószínűleg magával viszi a gyapjúkendőjét
is, ahogy undok ábrázatával ellovagol a naplementébe. A földön fetrengve a pasas tarkóját
bámulta. Testének szabályos, célirányos mozgását. Mintha a világot arra teremtették
volna, hogy az akaratához idomuljon.
Figyelte, ahogy az a nevetségesen tökéletes fej a mellette lévő üresség felé fordul, majd
vissza oda, ahol tehetetlenül elterült a porban. Sajgó háttal, hasogató vállal. Ráadásul egy
méretes zúzódás is díszelgett rajta, miután aznap másodszor is földet fogott.
A hangok közeledtek, és haragosnak tűntek. Evie megpróbált talpra kecmeregni, hogy
legalább búvóhelyet kereshessen magának. Ám ekkor egy ismerős kéz jelent meg előtte, ő
pedig megragadta, mert a sokk felülírta a döntéshozó képességét.
– Gyakran elesel – jegyezte meg A Gonosz fel-le járatva rajta a tekintetét, mintha
tudományos felfedezésként könyvelné el magában a tényt. – Mozgás, Sage!
Figyelmen kívül hagyva a vezetékneve használatában rejlő modoroskodást, a lány
hőbörögve odavetette:
– Először azért estem el, mert te lerántottál! – kapaszkodott bele a férfi által felajánlott
karba, majd olyan gyorsan eliszkoltak az üldözőik elől, amennyire csak a lábuk bírta.
– De nagyon könnyen elestél. Alig húztalak meg.
 – Komolyan azért hibáztatsz, amiért nem vagyok elég masszív ahhoz, hogy ellenálljak,
amikor valaki a csuklómnál fogva cibál?
A férfi válaszra sem méltatta a kérdését, csak még szorosabban markolta, miközben
banditapárosként vágtattak át az erdőn. Végül a fák végeláthatatlan dzsungeléből álló táj
kezdett sötétebb tónust ölteni. Nemcsak a gyorsan elillanó napfény miatt, de a fák színe is
megváltozott a Rengeteg mélyére érve. Hosszú, csavart törzsek és ágak tartották a buja
moha színben pompázó, torz leveleket, és különös madarak éles rikácsolása töltötte be a
sűrű levegőt, mire átható, nyugtalanító borzongás járta át Evie testét.
– Hová megyünk? – kérdezte Evie tétován. Az égen felsejlő kevéske fény másodpercek
alatt eltűnni látszott, és az éjszaka nemkívánatos takaróként borult rájuk. Legalábbis
számára nemkívánatos volt. A Gonosz körbejáratta tekintetét a feketeségen, találkozásuk
óta Evie most először látott igazán gonosz csillogást a szemében.
Ide tartozott, az éjszakához, a sötétséghez. Uralta azt.
És Evie… még mindig nem félt.
Olyan elképesztően furcsa.
– Biztonságba. Az otthonomba, oda, ahol az ügyleteimet bonyolítom.
Evie megpróbálta kihúzni a karját a férfi szorításából, és a másik irányba fordulni.
– Biztonságba? Oda, amit csak Mészárlaknak becéznek? Megvagyok, kösz. Inkább
vállalom a kockázatot a falusi vadorzókkal.
A férfi karja acélkampóként szorult Evie kezére, a lány egy centit sem tudott moccanni.
Ennyi erővel akár hozzá is hegeszthették volna.
– Ha holtan akartalak volna látni, akkor ott hagytalak volna.
A lány felvonta a szemöldökét. Immár sokkal visszafogottabb tempóban haladtak, mint
korábban, a hangok halk döngicsélése szinte a semmibe veszett a hátuk mögött.
Lerázták őket. Egyelőre. Most, hogy újra biztonságban érezte magát, Evie-n
eluralkodott orcátlan kíváncsisága.
– Miért üldöztek téged egyáltalán? – kérdezte az oldalánál szorongatott erszény felé
billentve a fejét. – Elloptál valamit? Fegyvereket? Pénzt? Valakinek az elsőszülöttjét?
A Gonosz egy pillanatra megtorpant, és Evie felsikkantott, amikor az erszény
megmozdult. Mielőtt a lány tiltakozhatott volna, A Gonosz belenyúlt, és egy átlagosnál
nagyobb méretű varangyot húzott elő, ami olyan élénk zöld színben pompázott, hogy
szinte összefolyt arany szegélyű szemével. Békésen üldögélt A Gonosz kezében, és Evie-t
bámulta. A lány egyenesen visszabámult rá.
– Az a béka koronát visel? – kérdezte a lány néhány ütemnyi néma szemlélődés után.
A Gonosz rá se hederített a kérdésre, és egy kicsit magasabbra tartotta az állatot.
– Nem tagadom, hogy a tolvajlás a jobb tulajdonságaim egyike. Azonban ebben az
esetben éppenséggel azok az emberek akartak meglopni engem.
Kezdett összeállni a kép, csakhogy oly módon, ami még Evie számára is túlságosan
bizarr volt ahhoz, hogy megértse.
– El akartak lopni tőled… egy varangyot… ami koronát visel?
A Gonosz elfordult és továbbment, Evie pedig csendben követte.
– Ez nem egy közönséges varangy – érvelt. – Képes… megérteni az embereket, és
megértetni magát velük, mintha egy lenne közülük. – A béka megeresztett egy egészséges
brekkentést, mintha csak demonstrálni akarná remek kommunikációs képességeit, de A
Gonosz nem törődött vele. – És az én gondjaimra van bízva. – A szavak
figyelmeztetésként hasítottak Evie elméjébe. – A mágikus állatokért elég sok pénzt adnak
az árveréseken. A kis falucskád emberei úgy gondolták, okos dolog lenne kideríteni,
mennyibe kerülne nekik, ha ellopnák őt a napi sétámon.
Evie elborzadva kapkodta a levegőt.
– És a korona azért van a fején, mert…?
A Gonosz elhallgatott, a békát tartó kezét Evie felé emelte, mintha az ok nyilvánvaló
lenne.
– A neve Kingsley.
Evie egy pillanatig csak pislogott.
– Ez most komoly?
– Úgy nézek ki, mint aki viccel?
Jogos. Evie őszintén remélte, hogy a pasas nem próbálkozik poénkodással – még
belehalna a sokkba.
A férfi felemelte a nyitott erszényt, majd óvatosan visszahelyezte bele Kingsley-t, a
Békát, mielőtt Evie felé fordult.
– Egy kicsit még messzebb kell mennünk, amíg elérjük a kastélyt.
Evie követte ugyan, de ezúttal már nem szótlanul.
– Honnan tudjam, hogy nem csak azért tartasz életben, hogy később szórakoztatóbb
módon végezhess velem?
– Milyen szórakoztató módjai léteznek egy illető megölésének? Mesélj! – Az arca
kifürkészhetetlen volt, de a lány látta, hogy sikerült ismét meglepnie.
– Hát, azt nem tudhatom! De lefogadom, hogy az ember csak talál valami örömet egy
olyan tevékenységben, amit ilyen gyakorisággal űz. – Kinyújtotta a kezét, és A Gonosz
vállába kapaszkodott, miközben átlépett egy kidőlt fatörzsön.
A férfi megfeszült az érintése alatt – és Evie számára ez nem is volt olyan kellemetlen
érzés –, az arca mégis közömbös maradt.
– Az elgondolásod helyes. Akad néhány szórakoztató módja. – Ellépett tőle, amint Evie
biztonságosan túljutott a fatörzsön, mire a lány visszaejtette kezét az oldalára. – De aligha
szükséges alkalmaznom azokat, amikor a saját két bal lábad fog a vesztedbe vinni.
– Utoljára mondom, nem vagyok kétballábas. Egyszer elestem. Az első alkalommal
ráadásul te voltál a hibás. – A lány keresztbe font karral masírozott a férfi előtt. – Vannak
hibáim, Főgonoszsága, de nem az, hogy hajlamos vagyok…
Csatt!
Evie feje élesen hátracsapódott. Aú!
Nagyokat pislogott az üresen kongó éjszakai levegőre, teljesen összezavarodva, hogy
mi történhetett az imént.
Nehéz sóhaj zendült fel mögötte, ahogy A Gonosz megkerülte apró alakját, és tenyerét
a lány láthatatlan támadójára helyezte. Ám abban a pillanatban, ahogy ujjai megérintették
a teret, kék fény villant, és egy pajzs kezdett feloldódni körülöttük. A táj elhomályosult,
széles kőfalakat és egy fekete vaskaput tárva fel. Mögötte magasra nyúló macskaköves
tornyok emelkedtek.
A kastélyt varázslat fedte el – ez kólintotta fejbe.
 A kapu kinyílt, A Gonosz pedig intett a lánynak, hogy iparkodjon. Evie mintha
beletörődött volna, hogy fejjel előre beleveti magát egy éhes tengeri sárkányokkal teli
várárokba, így hát követte az utasítást. Őszintén szólva, ezen a ponton mi mást tehetett
volna? Minden más lehetőségét kimerítette, amikor beleegyezett, hogy segít a férfinak, és
hagyta, hogy cserébe ő is segítsen neki. Akár végig is csinálhatja a keserű, véres lezárásig.
A Mészárlak túlságosan hatalmas volt ahhoz, hogy csupán egy vityillónak lehessen
tekinteni. Valószínűleg Evie egész faluját, sőt, még két másik, ugyanekkora falut is
kényelmesen el tudott volna szállásolni. Egyes részein romos és omladozó volt, de a
lepukkantságának is megvolt a maga varázsa. Az építményt alkotó kövek tompa szürke és
barna színben játszottak, moha és indák nőttek a repedésekben és a rések között.
Kuszasága azonban hívogatónak és titokzatosnak tűnt.
Talán még egy kicsit megnyugtatónak is.
Repedezett szökőkutak körül andalogtak, amit még több moha borított, miközben Evie
tekintete a környező kertben kalandozott. Meglepően gondozottnak tűnt. Sőt, biztos volt
benne, hogy látott egy nárciszokkal benőtt foltot, mire visszanyelt egy kuncogást.
De a legfélelmetesebb mégis a tér grandiózus pompája volt, valahogy úgy tűnt, minél
közelebb értek, annál nagyobb lett – úgy lett egyre nagyobb és nagyobb, mint Evie
közelgő végzete.
Egyszóval hatalmas volt, és mily nagyszerű hely a halálra.
Evie nagyot nyelt, és egy méretes ajtó sötét fáját bámulva A Gonosz felé fordult;
tekintetében kérdés csillant.
– Ha finoman megnyomod, az ajtó kinyílik. – Zavarba ejtően száraz volt minden szó,
amit a száján kiejtett. Vagy titkon jó humorérzékkel rendelkezett, vagy tényleg azt hitte,
hogy a világon mindenki más idióta.
– Tudom, hogyan működik egy ajtó – vetette oda Evie elcsigázottan.
A férfi hunyorgott, mintha nem igazán hitt volna neki.
– Akkor miért nincs még nyitva?
Áh, igen, tehát idióta emberek mindenfelé, Ó Főgonoszsága.
– Engedje meg, uram! – Egy érces hang szólt ki a felettük lévő ablakból, mire Evie
meglepetten felsikkantott, nekihátrálva A Gonosznak.
– Igyekezz, Marvin! Úgy tűnik, Ms. Sage valamiféle rohamot kapott.
– Mióta van odafent? – A lány elhúzódott a férfi mellkasának szilárd falától, és riadtan
konstatálta friss illatát. Nem kellene haláltól bűzlenie? A halovány fahéjas, whiskys és
szegfűszeges jegyek helyett?
– Ő az egyik testőröm. Mindig ott áll. – Mintha így időzítették volna, a nehéz ajtó
ekkor baljós nyikorgással feltárult.
Evie követte a férfit a gyengén megvilágított előszobába.
– Oké, bent vagyok a búvóhelyeden, Főgonoszságod. Miért hoztál ide?
Megforgatta fekete szemét, majd átvágtatott a hatalmas termen a túlsó falnál felnyúló
széles kőlépcsők felé, amelyek ki tudja, hová vezettek. A válla fölött visszaszólt:
– Ha nekem akarsz dolgozni, Sage, akkor nem hívhatsz így.
A férfi hosszú léptekkel masírozott előre, Evie sietett, hogy utolérje, amikor elkezdték a
fokok megmászását.
 – Neked dolgozni? – Az ötlet túl nevetségesen hangzott. – Azt nem tehetem. Te… te…
rossz vagy.
A férfi a lépcsőfordulóba érve megdermedt, és egy ólomüveg ablaknak támaszkodott.
– Az vagyok – felelte, meg sem próbálva tagadni. Fenyegetőn lépdelt felé. Evie tudta,
hogy meg akarja félemlíteni. – De azt mondtad, hogy munkára van szükséged.
Így tett volna? Ó, igen, így történt, amikor még a tébolyult állapotában tengődött.
Hozzászokott, hogy az emberek figyelmen kívül hagyják az efféle eszmefuttatásait, nem
pedig állásjelentkezésnek nézik azokat.
– Igaz – ismerte be elgyötörten. – De mi a szöszért ajánlanál nekem munkát? Mi volt az
a mai napban, ami azt sugallta, hogy alkalmas vagyok bármiféle olyan jellegű munkára,
amiben te utazol?
– Megvan benned a gyilkos ösztön, és ez értékes számomra, emellett segítettél nekem,
mindazok ellenére, amit rólam mondanak. – Ekkor lepillantott a derekát ölelő, vérrel
átitatott sálra.
– A sérüléseid! – hőkölt hátra Evie, hitetlenkedve pislogva a férfira. – Teljesen
megfeledkeztem róluk. Nagyon fájnak?
A Gonosz arca grimaszba rándult, de nem húzta le a sálat a derekáról.
– Gyorsan gyógyulok. Mi a helyzet a te sebeiddel?
A zúzódás a csípőjén csúnya volt és lila. Ami pedig a nyílvessző marását illeti, amely
kis híján lehántotta a bőrét a hátáról, az még mindig sajgott, de a legrosszabbon már túl
volt.
– Túlélem – vonta meg a vállát, elfelejtve megemlíteni a bal vállán húzódó másik
késszúrást. A legutóbbi munkaadója keze nyomát.
Az még mindig pokolian fájt.
A férfi bólintott, kinyújtotta a kezét, és így szólt:
– Mit mondasz, Sage?
Evie szünetet tartott, tudta, ha bevallja, az akár az életébe is kerülhet, de képtelen volt
rávenni magát a hazugságra.
– Akkor is felajánlanád nekem ezt a pozíciót… bármi legyen is az… ha tudnád, hogy
az apám valaha a király lovagja volt?
A férfi arca továbbra is közömbös maradt; valójában unottnak tűnt.
– Még mindig az?
– Nem, dehogy! Ez jóval a születésem előtt történt. Csupán egy mód volt, hogy pénzt
kuporgasson össze a hentesüzletére. Miután feleségül vette anyámat, visszavonult. – A
következő rész fájdalmas volt, ezért gyorsan elhadarta. – Túlságosan beteg ahhoz, hogy
tovább dolgozzon, és a hűsége csak a családjához köti.
A Gonosz megvonta a vállát.
– Akkor nem értem, miért jelentene ez bármiféle problémát.
Nos, ezt az egyet félretéve, Evie biztosra vette, hogy még mindig találna jó párat.
– Mivel járna, ha neked dolgoznék? – kérdezte, és úgy meredt a férfi kezére, mintha az
a mentőöve és halálos ítélete lenne egyszerre. – Nem áll szándékomban embereket
bántani, vagy segíteni neked embereket bántani. Vagy hogy az egyik… „hölgy ismerősöd”
legyek.
 A férfi keze visszahullott az oldalára, az ajka felfelé görbült, szinte mintha…
mosolyogni próbálna?
– Te aligha vagy az a fajta nő, akit az ágyamba vinnék.
Evie arca felforrósodott, a vállán ejtett szúrás hirtelen eltörpült az elutasítás égető
érzéséhez képest a mellkasában. Ami nevetséges volt, mert aligha akarta, hogy ez a férfi
kívánatosnak találja őt, de az isten szerelmére, neki is volt némi büszkesége.
A férfi ismét felemelte a kezét, gyönyörű arca szenvtelen fallá vált, érzelmektől
mentessé, kivéve a szemét övező, alig észlelhető lágyságot, és így szólt:
– Egyenes leszek. Nem akarlak kényszeríteni, de immár ismered a „Mészárlak” pontos
helyét, ahogy oly ékesszólóan nevezted. Immár tudod, hogy nem vagyok immunis a
penge élére, és minden gaztetted közül a legrosszabb: láttad az arcomat is.
A Gonosz keményen bámulta a homlokába hulló hajfürtöt. Biztosan egy roncsnak
nézhetett ki, miután bűnözőként nyargalt keresztül az erdőn.
– Kockázatot jelentesz, és nincs időm hagyni, hogy Tatianna végigkígyózzon az
elméden, eltávolítva a mai nap emlékeit. Összevéreztem a kedvenc ingemet. Munkára van
szükséged, és én hajlandó vagyok nagyvonalú állást ajánlani neked, még nagyvonalúbb
fizetéssel. – Miután a lány nem mozdult, sóhajtva hozzátette: – És biztosíthatlak, sosem
bántottam ártatlanokat.
– De mi lesz a falummal? – bukott ki Evie-ből, mielőtt átgondolhatta volna. – Mi van,
ha segítek ártani valakinek, akit ismerek?
– Az valóban elég kellemetlen lenne számodra – közölte a férfi érzéketlenül.
A lány összehúzott szemmel méregette, mire A Gonosz végre megadta magát.
– Megkímélem a faludbelieket az igazán gyilkos szándékaimtól. – A férfi hangja
békésen csengett, de Evie nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy több volt a mondat
mögött, mint amit a lány sejtett.
El sem hitte, hogy valóban fontolóra veszi a dolgot, de a gondolat, hogy el tudja majd
látni a családját, megdobogtatta a szívét. Mielőtt még jobban belegondolt volna, mit
művel, a tenyerét a férfi kezébe nyomta.
Arra számított, hogy az hideg lesz, de meleg volt, és az érzés, ahogy a férfi ujjai az övéi
köré tekeredtek, egészen elkábította.
– Rendben, elfogadom az ajánlatodat. Milyen romlott dolgokat fogok csinálni
magának, Főgonoszsága?
Kezüket összekulcsolva, egymásba fonódó tekintettel álltak, a férfi telt ajkára gunyoros
vigyor költözött.
– Gratulálok, Sage, a mai naptól kezdve te vagy az új személyi asszisztensem. – Azzal
eleresztette a lány kezét, és elfordult, hogy folytassa útját a lépcsőn felfelé, de alig tett
három lépést, amikor visszafordult a lány kába alakja felé. – És ha már muszáj
valahogyan szólítanod, az „uram” is megteszi.
 Első fejezet

Evie

Öt hónappal később…

Levágott fejek lógtak a mennyezetről, megint.

Evie felsóhajtott, intett Marvinnak, miközben becsukta maga mögött a nehéz
kastélyajtót, és végigment a nagytermen, alacsony sarkai visszhangot vertek a kőpadlón,
dobogó szívével egy ritmusra.
A Gonosz rosszkedvében volt.
Ezt általában egy fej bánta. Csak a szokásos, amihez Evie riasztóan hozzászokott az
alatt az idő alatt, mióta itt dolgozott. De most három férfi feje lógott ott, néma sikolyra
nyílt szájjal, mintha rettegésben hagyták volna el ezt az életet. És ha elég közelről
fürkészte…
Fúj, az egyiknek hiányzott a szemgolyója.
Evie végigpásztázta a padlót, mielőtt újabb lépést tett volna, kétségbeesetten remélve,
hogy nem lapítja ki a szemgolyót a sarkával, mint tette néhány hete, amikor a főnök
kínzókamrájába merészkedett, hogy átadjon neki egy üzenetet. A sikoly, amit akkor
kiadott, nem volt több egy pisszenésnél, de ha újra bekövetkezne, nem volt biztos benne,
hogy meg tudná őrizni a hidegvérét. Egy elkóborolt ujjal vagy akár egy lábujjal még
elboldogult, de a szemgolyó kipukkad, amikor az ember lába alá kerül, és úgy tűnt, ez az
a határvonal, amit Evie elméje nem hajlandó átlépni.
Szipogva folytatta útját. Érthető módon, véleményem szerint.
De ez mellékes volt. A borzalmak, amikkel nap mint nap találkozott, nem akasztották
ki annyira, mint kellett volna. A normalitás iránti igénye apránként eltörpült, mióta
munkába állt, de nem bánta. A „normális” azoknak volt, akik híján voltak a képességnek,
hogy elméjüket az elérhetetlen határán túlra nyújtsák. Ezt az anyja mondogatta
gyerekkorában, és valamiért ez volt az egyetlen tanács, amit Evie nem tudott kiverni a
fejéből.
Akárhogy is, nem volt mit tenni. Elvégre ő A Gonosz személyi asszisztense. Kuncogott
a munkaköri megnevezésén, és elképzelte, milyen nevetséges módon jelenne meg az
álláshirdetés egy hírlapban.

JÓ SZERVEZŐKÉSZSÉG SZÜKSÉGELTETIK.
SZERETNIE KELL AZ ÉJSZAKÁBA NYÚLÓ MUNKÁT ÉS A HOSSZÚ DOKUMENTUMOK
MEGÍRÁSÁT.
EL KELL VISELNIE, SŐT TÁMOGATNIA KELL A GYÚJTOGATÁST, KÍNZÁST, GYILKOSSÁGOT.
NEM SZABAD SIKÍTANIA, HA IDŐNKÉNT EGY HOLTTEST HEVER AZ ÍRÓASZTALÁN.

A főnök mentségére szóljon, azt az utóbbit csak egyszer művelte az ittléte alatt. Miután
a szokásos időben megérkezett a munkahelyére, átvágott az irodán, és azonnal
megpillantotta az íróasztalán elterülő, zömök férfi hulláját. A teste tele volt vágásokkal,
cafatok hiányoztak a húsából.
Megkínozták, mielőtt megölték, ez nyilvánvaló volt, és a főnök úgy gondolta, a
holttestet Evie pedáns rendben tartott és csillivilli, fehér íróasztalára kell vetnie, amely
éppen az ő tágas és rendetlen irodája előtt állt. Soha nem fogja elfelejteni az
arckifejezését, amikor a lány belépett, meglátta a holttestet, majd az irodája bejáratának
támaszkodva találta a férfit. Csak állt ott, karba tett kézzel, éles tekintetét a lányra
szegezve.
Á, értem, gondolta Evie. Próbára akar tenni.
De nem tűnt úgy, mintha A Gonosz a lány bukására számítana, és ez segített.
Már annyira hozzászokott ahhoz a tekintethez a falusiak szemében, hogy elkönyvelte,
mint azon dolgok egyikét, melyek erőszakos cselekedetekre sarkallják.
Ehelyett végigvett a fejében minden lehetséges reakciót, ami abban a pillanatban a
legjobban szolgálná – vagyis lehetővé tenné, hogy megtarthassa a munkáját –, és végül
arra jutott, egyszerűen csak önmagát adja.
Vagyis önmagát, egy feltrancsírozott hullával az asztalán.
A főnökére sandított, a mellkasa összeszorult, ahogy átható tekintettel visszabámult rá.
Már-már úgy tűnt, a férfi azért szurkol, hogy sikerrel vegye az akadályt, aminek nem volt
semmi értelme. Talán gyomorrontás gyötörte – az aznap reggeli kínzástól meg
miegymástól.
– Jó reggelt, uram. Szeretnéd, ha a munkámat az úriember körül végezném? Vagy ilyen
körmönfont módon akartad közölni velem, hogy szállíttassam el a testet egy alkalmasabb
helyre? – kérdezte barátságos mosollyal az arcán.
A férfi erre csak felvonta egyik szemöldökét, majd ellökte magát az ajtófélfától, és a
lány íróasztalához – na meg a holttesthez – csörtetett.
Evie visszanyelt egy sóhajt, ahogy a fekete bőr a férfi combjára feszült, amikor áthajolt
az íróasztalon – természetesen azért, mert a testet úgy vetette át a vállán, mint egy zsák
krumplit, nem pedig azért, mert nagyon formás combja volt. A lányra szegezte a szemét,
ahogy felegyenesedett, és a legközelebbi ablak felé cipelte az idegent… majd ki is
hajította rajta.
 Evie elharapta a sikolyát, eltökélten bizonyítani akart. Különben is, ez a munka még
mindig ezerszer jobban ment neki, mint az előző.
Nagyot szippantott a levegőből, farkasszemet nézett a Gonosszal, figyelmen kívül
hagyva új keletű érdeklődését a bőrruházat, vagy ami még annál is veszélyesebb, a férfi
combja iránt.
– Igen kreatív eltávolítási módszer, uram… Hozhatok egy csésze üstfőzetet Edwintől?
– A konyhában robotoló ogre mindennap készített egy adagot a varázsbabból nyert barna
trutymóból, frissen sült süteményekkel együtt. Evie korábban még sosem hallott az italról,
de fokozta a munka hatásfokát, és úgy tűnt, mindenkit jobb kedvre derített, a hullák
ellenére is.
A Gonosz ajka felfelé húzódott, sötét szemében derű csillant. Nem volt igazi mosoly,
de ahhoz elég, hogy a lány szíve a fülében dobogjon.
– Igen, Sage, tudod, hogyan iszom.
Azóta, mikor reggelente munkába érkezett, nem talált újabb holttestet az íróasztalán, de
ez nem jelentette azt, hogy az elmúlt néhány hónap ne jelentett volna kihívást számára. A
Gonosz sok időt töltött az otthonától távol, valószínűleg a közeli városlakókat terrorizálva
valamilyen módon, amin Evie nem igazán óhajtott sokat rágódni. Egyezséget kötöttek,
miszerint a férfi nem folytatja a gaztetteit az ő falujában – legalábbis a lány igennek vélte
azt a morgást. De valami mégis azt súgta neki, hogy még az asztalán heverő holttest is
szórakoztatóbb lenne, mint főnöke aznapi hangulata.
Mert a lefejezések túlzott szaporodása csak egy dolgot jelenthetett: A Gonosz egyik
terve két hónapon belül már harmadszorra hiúsult meg.
Újra felsóhajtott, ahogy a végtelenbe kanyargó lépcsőhöz közeledett. Egy pillanatig
csak bámulta, azon tűnődött, vajon miért van elegendő mágia ennek a kalyibának a
falaiban ahhoz, hogy a tárgyak maguktól mozogjanak, és a hőmérséklet kellemes szinten
maradjon, de ahhoz nem, hogy a lépcső kevésbé legyen, nos, szörnyű. Megrázta a fejét.
Be fogja dobni a javaslatgyűjtő dobozba.
Megjegyzendő: javasolni egy javaslatgyűjtő dobozt.
Megkezdte a lépcső szokásos megmászását, elkerülve az ajtót, amely az első
lépcsőforduló után balra jelent meg előtte. Az ajtót, ami a főnök személyes kvártélyához
vezetett.
Csak az istenek tudhatták, mit művelt a gigantikus és határozottan komor kőépítmény
személyes célokra használt felében.
Ne gondolj a magánéletére, Evie.
Egy jó szabály a listára, amelyet következetesen újabb tételekkel bővített az első itt
töltött napja óta.
Ne próbáld megnevettetni a főnököt, Evie.
Ne nyúlj a főnök hajához, Evie.
Ne találd vonzónak a kínzást, Evie.
Ne mondd Edwinnek, hogy túl erős az üstfőzet, Evie.
A légzése egyre jobban elnehezült, ahogy felbotorkált a második emeletre, majd a
gyertyafényes mellvédet megkerülve a következő lépcsősorra fordult; a vádlija égni
kezdett a vastag kék szoknya alatt, amely a bokáját verdeste.
 A föld alatti tömlöcben lévő kínzókamrákból visszhangzó sikoly megtorpanásra
késztette. Egy pillanatig pislogott, megrázta a fejét, majd sietve folytatta útját felfelé a
lépcsőn.
Számos kétségkívül aljas cselekedete ellenére, a főnöknek volt egy furcsa és zavaros
erkölcsi kódexe, amit meglehetős odafigyeléssel követett – a lista élén szerepelt, hogy
soha nem árthat ártatlanoknak, a lány nagy megkönnyebbülésére. Pedig elég bosszúálló
típusnak tűnt. Emellett nagyra értékelte azt a jó szokását is, hogy a világ nőtagjait
ugyanolyan tisztelettel és megbecsüléssel kezelte, mint a férfiakat. Ami, így utólag
belegondolva, nem valami sok, de legalább az irodai szabályok következetesebbek voltak,
mint a külvilág álláspontja.
Mielőtt a gonosz nagyúrnak dolgozott volna, Evie a helyi kovács, Otto Warsen
alkalmazásában tengette napjait. Rendezte a szerszámait, átadta neki az épp szükséges
eszközöket, hogy továbbra is keményen dolgozhasson a műhelyében. Ez egy tisztességes
állás volt, ami elég jól fizetett ahhoz, hogy támogassa beteg édesapját, és még időben
hazaérjen, hogy vacsorát készítsen neki és a kishúgának.
Vagy legalábbis elég tisztességes volt – egészen addig, amíg már nem volt az.
Evie végigtapogatta a vállát a vászoning alatt, az ott rejtőző kitüremkedő, durva hegig.
Ha azt egy átlagos penge ejti, rendesen begyógyult volna. De bármilyen mágia ivódott is
abba a fehér tőrbe, most átokként élt a bőre alatt. Ördögi átokként, hiszen amikor csak egy
hangyányi fájdalmat érzett a testén, a heg felizzott. Kellemetlen nyűg volt, hisz az
élettelen tárgyak riasztó sűrűséggel kerültek az útjába.
Ha létezett valami, amiben megbotolhat az ember, az biztosan megtalálta őt.
Egy újabb nehéz lélegzetvétel után kuncogva kezdte megmászni az utolsó lépcsősort;
egy egész falu népe beférne ide, és ő mégis a legfelső emeleten dolgoztatja őket?
Gaztevő, Gonosz a neved… Mégis folytatta útját ahhoz a személyhez, aki alapjaiban
változtatta meg élete alakulását.
Gyarlóságnak tűnt főnökét csupán egy „emberként” emlegetni. Sok tekintetben
mindenható volt, de az, hogy Evie felelt minden apró-cseprő óhajáért és szükségletéért,
valahogy emberibbé tette őt. A titokzatosság fátyla, amely első találkozásukkor borult
fölé, lassan fellibbent, és sokkal tisztább kép kezdett kirajzolódni a lány fejében.
De azért sokat kellett még tanulnia.
Például, miféle sötétség lappangott a lelke mélyén, ami indokolta, hogy három levágott
fej lógjon a hőn szeretett mennyezetéről.
Felért a legfelső lépcsőfokra, végigsimított izzadt homlokán, csüggedten gondolva arra
az időre, amit azzal töltött, hogy aznap reggel szalonképessé tegye magát. Nem volt
szüksége tükörre ahhoz, hogy tudja, az arca kipirult, a fonatából kibomló, kósza hajszálak
a homlokára tapadtak. A folyosón haladva érezte, ahogy a combjai között csúszik a
nyálkás izzadság.
Egy laza nadrág csábító gondolata suhant át az elméjén.
A főnök világossá tette, hogy nincsenek szabályok a dolgozók öltözködését illetően,
ami azt jelentette, hogy Evie munkája során először viselhetett mást is, mint unalmas,
fakó ruhákat. De attól tartott, hogy ha valami olyan botrányos dolgot viselne, mint a
nadrág, azzal túlságosan felhívná magára a figyelmet.
Nők? Lábakkal? Riadóztassa a városi kikiáltót!
 Nem, már így is elég gyanút keltett kis falujában „titokzatos” munkája kapcsán, ahova
mindennap elvonult. Legjobb lesz, ha elvegyül, hogy senki se akarja közelebbről
megvizsgálni.
Ha valaki a munkájáról kérdezősködött, azt felelte, szobalányi állást kapott egy
szomszédos falu grandiózus birtokán.
Ez nem volt totális hazugság. Állandóan fel kellett takarítania A Gonosz körül, igaz,
általában véres ügyleteket.
A folyosó végére érve meghúzta az ólomüveg ablakhoz legközelebbi aranyozott fali
lámpást, majd hátralépett. A téglafal lassan szétnyílt, felfedve maga mögött a rejtett
báltermet, amely egyben az irodájukként is szolgált. Ahogy a fal bezáródott mögötte,
besietett a tágas helyiségbe, majd vett egy mély lélegzetet. A pergamen és a tinta friss
illata megnyugtató, ismerős módon járta át a levegőt, ami mindig mosolyt csalt az arcára.
– Jó reggelt, Evangelina.
És a reggelének ezzel már lőttek is.
A balján Rebecka Erring ült az adminisztratív ügyintézői sűrűjében, akik ebben a
pillanatban félbehagyták a munkájukat, hogy felpillantsanak Evie-re. Rebecka szeme is rá
szegeződött nagy, kerek szemüvege mögül.
– Jó reggelt, Becky.
A nő egyik tenyerével lesimította magas galléros ruhája elejét, amely két számmal
nagyobb volt a kelleténél.
– Azt majd meglátjuk – felelte, amint hat szempár visszatért a pergamenekhez, miután
belátták, ma nem lesz vérontás.
Igazából egészen csinos nő volt. Mindössze két évvel idősebb Evie-nél, de Becky
fejében ez a két év még legalább tízet jelentett felsőbbrendűsége tekintetében.
Világosbarna bőre hibátlan volt, összeszorított ajkú mosolya mit sem vont le markáns
vonásaiból. Arccsontja és állkapcsa egyformán szélesek voltak, arca legmagasabb
pontjaira vonzva a tekintetet. Ha a személyisége csak egy kicsit is tükrözte volna fizikai
szépségét, Becky lehetett volna a legjobb ember, akit Evie ismert.
Csakhogy sajnos förtelmes volt.
Evie kedvesen elmosolyodott, egy kósza hajszálat a füle mögé tűrve.
– Keményen dolgozol ma reggel?
A másik nő visszamosolygott. Olyan keményen odafagyott a vigyor az ábrázatára, hogy
azzal akár a kastélyhoz vezető gyalogutat is újrakövezhették volna.
– Ma én értem be először, úgyhogy kihasználtam az időmet. – Becky-nyelven ez annyit
tett, hogy: Én már előtted itt voltam, ezért jobb vagyok nálad. Lám, én vagyok a tökéletes
alkalmazott.
Evie előreszegezte a szemét, nehogy látványosan forgatni kezdje, és feszített tempóban
tolakodott át a teremben nyüzsgő emberek tömegén. A főnök minden beosztottjától
megkövetelte a hatékonyságot, és itt mindenki kétségbeesetten bizonyítani akarta, hogy
nélkülözhetetlen.
A titkos szoba tágas és nyitott volt, telezsúfolva íróasztalokkal és pultokkal. A bézs
téglafalak mentén egyenlő távolságokban sorakoztak a festett üvegablakok, mind
gaztetteket és különböző kínzásformákat ábrázoltak, meleg fénnyel árasztva el a teret. A
fölöttük csüngő pókhálós csillár szinte világított a ráeső fénysugaraktól, a levágott fejekre
emlékeztetve Evie-t, amik még mindig ott lógtak alattuk a szarufákról. Nagyon remélte,
hogy az a sikoly a kínzókamrákból nem egy újabb fej volt, amit szintén kiállításra
szántak.
Csupán néhányszor járt odalent a tömlöcben, de még sosem elég ideig ahhoz, hogy
pontosan felmérje a rémségek tárházát. Néhány gyakornok azonban igen. Ez volt a
konyhák közelében folytatott finnyás beszélgetéseik csúcspontja.
– Rothadó hús és a kétségbeesés szagát árasztja a hely – mondta egyikük.
Evie persze azon nyomban megkérdezte, ugyan milyen szaga van a kétségbeesésnek,
de a lányok csak folytatták a sutyorgásukat.
Soha nem volt túl jó a barátkozásban.
Ami azt illeti, édesanyja eltűnése óta Evie túlságosan tökélyre fejlesztette azt a
képességét, hogy a fontos kérdéseket hagyja dagályként áthömpölyögni magán, így azok
sosem kerültek elég közel ahhoz, hogy fájdalmat okozzanak neki.
Eleinte azt remélte, hogy ez a munka talán komolyabb kisugárzással vértezi fel őt.
Hogy az emberek ránéznek majd, és egy kifinomult, világlátott nőt látnak benne. De
bármennyire is indokolt lett volna, hogy sötét és fenyegető figurává váljon, Evie pontosan
az maradt, aki mindig is volt: optimista; ami egy gonosztevő irodájában, mondani sem
kell, szörnyűségnek számított. Persze, nem akart gonosszá válni, de ha az ember élete
nagy részét a nap látványa után sóvárogva tölti, akkor hamarosan eső után fog
vágyakozni.
Legmagányosabb pillanataiban azon tűnődött, milyen lenne, ha soha többé nem
mosolyoghatna, ha úgy félnének tőle, mint a főnökétől. De Evie Sage nem volt
gonosztevő, és bárkinek, aki erre merészelne célozgatni, egyenesen az arcába röhögne.
Persze, miért is lenne meglepő, hogy még mindig mindenki ugyanolyannak látja őt,
amikor továbbra is csak tűr és tűr, ráadásul széles mosollyal az arcán? Akárcsak a falu
többi lakójának, édesapjának is hazudott, sem őt, sem Lyssát nem avatta be, merre jár
minden áldott nap. Valójában a saját érdekükben tette. Az apja már így is sokat aggódott a
lányai vállára nehezedő terhek miatt, hiszen beteg volt, és nem tudott dolgozni, mióta
elkapta a Rejtélyes Kórságot – azt a nyavalyát, amely az elmúlt évtizedben az egész
királyságot sújtotta.
A betegség minden ok és magyarázat nélkül fertőzött, látszólag véletlenszerűen
választva az áldozatait. Néhányan hamar belehaltak – már a szerencsésebbek. Mások túl
gyengék maradtak ahhoz, hogy felkeljenek az ágyból, miközben a kórság lassan
megfosztotta őket az életüktől, mint a legaljasabb tolvaj.
Az apja már elég régóta szenvedett tőle, így a vajákos biztosította őket Lyssával, nem
fog belehalni, legalábbis egyelőre. De túlságosan erőtlen volt ahhoz, hogy tovább űzhesse
korábbi szakmáját.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy édesapja egykor hentesként dolgozott, ami Evie
számára valóságos áldást jelentett, hiszen világéletében vér és hullák között nőtt fel, és ez
jelenleg is szerepelt a munkaköri leírásában. Bár az állati tetemek látványa egészen más
volt, mint az emberi holttesteké.
Ahogy leült a helyére, és hozzálátott a napi feladataihoz, a bevételek és kiadások
balanszírozásához, emlékeztette magát, hogy ma legalább tiszta volt az íróasztala. Alig
egy órája dolgozott, amikor valami nekicsapódott a háta mögötti falnak, mire sebtében
kiugrott a székből, hátsója pedig kínos puffanással a padlónak csapódott. Karjával esés
közben lesöpörte a papírokat; a két óra kemény munkájával elrendezett számlák úgy
hullottak körülötte, mint a papírhópelyhek.
Amatőr húzás, Evie.
Tudta, hogy mindig résen kell lennie, mivel az íróasztala közel állt a főnök irodájához.
Figyelte, ahogy az utolsó papír is a mellkasára libben, és pillanatnyilag arra sem vette a
fáradságot, hogy összeszedje magát vagy a munkáját. Valamit vagy valakit minden
bizonnyal a falhoz vágtak… Újabb csattanás, amit két halkabb puffanás és
üvegcsörömpölés zaja követett.
És oda a bekeretezett kép is, amit a múlt héten akasztottam ki újra.
Evie – még mindig a földön fetrengve – nevetségesen érezte magát, így hát megfordult,
és térdre ereszkedve szedegetni kezdte a szétszóródott lapokat.
– Aú – motyogta halkan, finoman dörzsölgetve a tomporát.
Mintha kiabált volna, A Gonosz irodájának fekete ajtaja hirtelen kicsattant,
megrengetve a falakat, és a többi kollégáját is megdermesztve. Evie lassan felpillantott a
kezében szorongatott papírokról, a tekintete először egy fényes fekete csizma hegyén
akadt meg, majd onnan haladt felfelé. A sötét nadrág, aminek lazán kellett volna lógnia,
ehelyett izmos combra simult, ami egy lenyűgöző felsőtestben folytatódott.
A lány tekintete átsiklott a férfi izmoktól dagadó fekete ingének laza V-jén, amely
felfedte mellkasának erőtől duzzadó felső felét. Még ilyen ziláltan is zavaróan vonzónak
tűnt.
Amikor Evie tekintete végül elérte az arcát, vissza kellett nyelnie egy sóhajt, és
eltemetni ott, ahol senki sem talál rá. De hogyan is állhatna ellen? Az állkapcsa olyan éles
és szögletes volt, hogy akár fegyver is lehetne, elég erős ahhoz, hogy a lány egész
lényével beleremegjen.
Ne hagyd, hogy az egész testeddel beleremegj a főnök látványába, Evie.
Régebben úgy gondolta, a férfi szemére a legnehezebb ránézni. Döbbenetes feketeség,
amely magával rántotta az embert, egy háló, amely arra hivatott, hogy behálózza a lelkét.
Olyan szempár volt az, ami szinte könyörgött, hogy nézzen félre az ember, ám Evie
figyelmen kívül hagyta ezt a fohászt, mert egyszerűen annyira káprázatos volt.
És a szája.
Talán az arca legkifejezőbb része, minden egyes apró változás olyan gazdag jelentéssel
bírt, hogy Evie elkezdte feljegyezni azokat a fejében. Most például összeszorította a
száját. Amikor újra felpillantott a szemére, a férfi fentről bámulta őt enyhén
félrebiccentett fejjel. A gyomra bukfencet vetett, ahogy azon tűnődött, vajon mit
gondolhat a férfi négykézlábas helyzetéről, mintha valami nevetséges ugróiskolát
játszana.
Talán megrökönyödött? Összezavarodott? Meg akar ölni az ügyetlenségem miatt?
Főnöke lassan behajlította a térdét, és addig ereszkedett, amíg szemmagasságba nem
került vele.
Híján az alapvető félelemérzetnek, aminek ebben a pillanatban rá kellett volna törnie,
Evie inkább ragyogó mosolyt villantott a férfira, aki az egész királyságot rettegésben
tartotta.
 – Jó reggelt, uram. – Fojtott nyöszörgés szűrődött ki a főnök irodájából. Evie felvont
szemöldökkel félredöntötte a fejét, hogy elnézhessen a férfi mellett, majd hozzátette: –
Mozgalmas reggelünk van, nemdebár?
A főnök szemöldöke is felszaladt.
– Mondhatni. – Megrázta a fejét, mintha megzavarta volna a saját válasza, azzal
elkezdte összeszedni a megmaradt papírokat, majd a kupacot a lány asztalára tette.
Evie tápászkodás közben a talpára nehezedett, majd összerezzent, amivel kiérdemelte
az előtte álló megtestesült gonosz élesen villanó tekintetét. A férfi szája grimaszba torzult.
Csak nem… dühös volt? Hát persze hogy az. Evie megzavarta a dolgában azzal, hogy
seggre esett.
Egyik kezével az íróasztal szélére támaszkodva igyekezett felhúzni magát, de a főnök
megragadta a dereka két oldalánál fogva, és felemelte, mielőtt tiltakozhatott volna. Nem
mintha megtette volna, még ha lehetősége engedi is, mert a férfi nagy keze, nos,
meglehetősen kellemes volt.
Amikor Evie végre saját két lábán állt, a férfi egy szempillantás alatt leejtette a kezét,
és ökölbe szorította a tenyerét. Melegség lopta fel magát a lány arcára, ahogy kínosan
feszengve igyekezett másfele nézni, bárhova, csak a férfi arcába nem, attól tartva, hogy
gúnyos vigyort lát ott, vagy még annál is rosszabbat, míg végül a fekete ing nyitott V-jén
landolt a tekintete.
A szája pedig valami kifürkészhetetlen oknál fogva úgy döntött, feleslegesen sok nyálat
kezd termelni.
Evangelina Celia Sage, ha ezt a pillanatot választod a nyálcsorgatásra, soha többé nem
fogsz mocskos regényeket olvasni.
Evie figyelmét túlságosan elvonta a csupasz bőr, és szinte fel sem tűnt neki, ahogy
főnöke mustrálgatta. Nem úgy, ahogy az előző munkaadói tették, annál sokkal
analitikusabban. Mintha ellentmondásokat keresne.
– Hogy estél el, Sage? – Szavaiból lezser kifinomultság áradt. Dallamos akcentusa csak
még csábítóbbá tette a hangját.
– A székem ellenem fordult – közölte laposan Evie. – És a hátsó felem közelebbi
ismeretségbe került a padlóval.
A férfi ajka felfelé rándult; Evie úgy érezte, mintha kincsesbányára lelt volna.
Kicsavarodott, hogy letegye a papírkupacot, és érezte, ahogy újabb éles fájdalom hasít a
hátába. Összerezzent.
A mosoly árnyéka lefagyott a férfi ajkáról, Evie pedig átkozta a saját ügyetlenségét,
ami az eltűnését okozta.
– Szükséged van a vajákosra? – kérdezte a férfi, miközben kezével az íróasztal egyik
oldalára támaszkodva előredőlt, ami kiemelte a feltűrt ingujja alól kikandikáló izmos
alkarját.
Hmm… Evie-nek hirtelen teljesen kiszáradt a szája.
– Nem, uram, nem tenném ki Tatiannát a székkel vívott háborúm borzalmainak. –
Odahajolt a férfihoz, és intett neki, hogy jöjjön közelebb, mert valami bizalmasat akar
mondani. A férfi kissé elfordította a fejét, és odatolta a fülét; Evie-nek el kellett fojtania a
meglepetését, amiért a férfi hajlandó részt venni a bohóckodásban. – Jobb lesz, ha ez
kettőnk között marad, különben a többi széket is lázadásra buzdíthatja.
 Ekkor a főnök olyasmit tett, amitől Evie halandó lelke kis híján elhagyta a testét:
felnevetett. Vagy inkább köhögött, jó párat, a tenyerébe. A szájára tapasztotta,
egyértelműen elfedve a mosolyt, amelyet élete legádázabb harca árán próbált távol tartani
az ajkától.
Evie döbbenten mormolt az orra alatt.
– Ez még csak nem is volt olyan vicces.
A többi alkalmazott kíváncsi tekintete mindkettőjük figyelmét felkeltette, de mire a
főnök megfordult volna, hogy figyelmeztető pillantást lövelljen a közönségükre, a tömeg
szétszéledt, akár a hangyák, amik egy hatalmas, közeledő lábbal találják szembe magukat.
Kivéve persze Beckyt, aki a terem másik feléből továbbra is a párosra szegezte
sólyomszemét.
– Menj el a vajákoshoz, Sage! Fontos hét áll előttünk, nem engedhetem meg, hogy
holtan ess össze.
– Nem hiszem, hogy valaha bárki belehalt volna egy zúzódásba a valagán, uram.
A Gonosz szeme összeszűkült, a szája ismerősen megrándult, amiből még Evie is képes
volt megállapítani, hogy túl messzire ment.
Hátrált egy apró lépést.
– De aligha szeretnék én lenni az első, szóval… máris indulok. – Nagy ívben kikerülte
a férfit, majd elhaladt az irodája mellett. Odabent megpillantott egy vézna külsejű pasast;
egy tégla alá szorulva feküdt, ami kilazult a plafonból. Minden bizonnyal azután, hogy az
alak nekicsapódott.
Kingsley a főnök íróasztalának szélén ült, ahogy az utóbbi hónapokban általában tette,
széles, rezzenéstelen ábrázatával végigmérte a lányt, mielőtt úszóhártyás lábával a
magasba emelte az egyik apró, közlésre használt kártyáját. Erre vörös krétával azt írták:
AÚ!
Evie őszintén megkedvelte az apró teremtményt. Többnyire csak ült ott, figyelt, és
néma tanácsokat osztogatott a palatáblájával, amit a főnök adott neki írás céljából. Apró
aranykoronája mindig vigyázzban állt nyálkás fején.
Az nem kifejezés, hogy aú, tátogta vissza Evie Kingsley-nek, mielőtt figyelmét ismét a
földön heverő, összetört emberre irányította.
Az együttérzés csíráját kereste magában, amit egy másik ember fájdalma miatt kellett
volna éreznie, de annyi szerzetet látott már jönni és menni abból a szobából, hogy
azoknak tartogatta a könyörületét, akik megérdemlik.
Ez a görény kinézetű pasas, aki – szinte biztos volt benne, hogy őt látta – a múlt héten
megdobált kövekkel egy csapat kacsát, nem került fel a listára. Mosoly ült ki az ajkára,
ahogy emlékeztette magát, a főnök valószínűleg nem azért verte péppé ezt a férfit, hogy
megvédje néhány kacsa becsületét. Persze felvetődött benne, hogy még ha nem is
önszántából védte meg a szóban forgó madarakat, közvetve azonban mégis.
Amit valamiért legalább annyira imádni valónak talált.
Elharapta mosolyát, és arcára komoly kifejezést erőltetve folytatta útját a keskeny
folyosón a vajákos szállása felé. A zúzódás miatt. Az ülepén.
Mielőtt a tenyerébe temette volna a fejét katasztrofális reggele miatt, eszébe jutott a
főnöke, ahogy előtte térdel, átnyújtja neki az eldobott papírokat, kivillanó mellkasa, a
nevetése.
 Talán mégsem volt totális katasztrófa ez a reggel.
Persze nem lehetett tudni, hogyan reagál majd, amikor Evie visszatér az íróasztalához,
és be kell számolnia az eltérésről, amit aznap reggel talált a könyvelésben. Még nem
tudott mindent A Gonoszról, de azt tudta, hogy utálja a kaotikus nyilvántartást, majdnem
annyira, mint ő a kóbor szemgolyókat.
Második fejezet
EVIE

Hajolj előre!
Evie nem mozdult.
– Talán előbb meghívhatnál vacsorára. – Őszintén szólva, még a legszebb tavernában
eltöltött vacsora sem csábította volna arra, hogy a vajákosnak mutogassa a hátsóját. A
mágia bizonyára a szoknyája szövetén keresztül is képes lenne kifejteni a hatását – ha ezt
mondogatta magában, talán igazzá válik.
Leült a vizsgálóasztalra, elfojtott egy fájdalmas nyögést, tekintete a vajákoséba
fúródott. Farkasszemet néztek egymással, és nem állt szándékában veszíteni.
Amióta ismerte, nem telt el olyan nap, hogy a vajákos ne viselt volna valami rózsaszínt.
A giccses árnyalat ma is tiszteletét tette, ezúttal csinos tincseibe tűzött apró masnik
formájában. A masniktól fiatalabbnak tűnt a huszonhét événél, de nem kevésbé kemény
ellenfélnek. A vajákos felvonta egyik sötét szemöldökét, miután Evie nem volt hajlandó
megmoccanni.
– Ne már, Tati – szólt a lány esdeklő vigyorral. – Mára már kimerítettem a
megaláztatási keretemet, és attól tartok, ha felfedném előtted a hátsó felemet, az kicsapná
a biztosítékot.
Végül Tatianna felsóhajtott, a füle mögé simított egy sötét hajfonatot, nagy barna
szeme összeszűkült, miközben a tenyere melegsárga fénnyel izzani kezdett.
Ó, az isteneknek hála!
A fénypászma az újabb pazar ruha áttetsző ujjára terelte Evie figyelmét, ami
tökéletesen simult a nő látványos domborulataira. Evie-t legtöbbször túlzott bűntudat
gyötörte, hogy a fizetését olyan komolytalan dolgokra költse, mint egy új ruha – de ez
nem jelentette azt, hogy ne irigyelte volna a vajákos pazar ruhatárát.
Tatianna felé irányította a kezét, a tenyere Evie válla előtt táncolt, anélkül, hogy
ténylegesen megérintette volna, mire Evie hátsója hirtelen felizzott. Úgy, mint amikor a
falu főterén ücsörgött a forró köveken egy verőfényes nap után.
– Megzúztad a farokcsontod, barátocskám. Elég csúnyán, ami azt illeti. – Tatianna
hangja olyan volt, mint a kristálytiszta víz, friss és selymes, könnyedén kirántotta a
pánikból. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egy zúzódást még megengedhetett magának.
– Hát persze. – Evie a homlokát dörzsölte. – És mennyibe fog nekem kerülni, hogy
meggyógyítsd?
Tatianna arcán hosszan elnyújtott mosoly terült szét, amivel még a legingerültebb
embert is lecsillapította volna, már ha nem ismerte őt. Evie azonban ismerte – számára ez
a mosoly jobb szó híján… ijesztő volt.
– Hmm – dünnyögte a vajákos, és elgondolkodva megkocogtatta az állát. – Ha azt
akarod, hogy teljesen begyógyítsam, két titkot kérek érte.
– Ami annyit tesz, hogy két titkot fogsz kapni, mert melyik univerzumban akarnám én
a valagamon fájdalmas zúzódással tölteni a napot? – Evie megdörzsölte a halántékát, és
felvonta a szemöldökét. – Mekkora titokról beszélünk?
 Tatianna kuncogva a kenőcsökkel és bájitalokkal teli asztalához lépett, a ruhája ide-oda
suhogott.
– Semmi olyanról, amivel zsarolni lehetne, de jobb, mint a konyhában hallott üres
pletykák.
Evie az elméjében kutatott valami kielégítő után, miközben Tatianna a tinktúrái között
válogatott, izzó tenyerével egy kis tál fölött hadonászott, miközben dolgozott. A titkok
megosztása nemigen esett nehezére Evie-nek; ő többnyire nyitott könyvnek bizonyult.
Gyakran inkább az okozott gondot, hogy a túlságosan személyes dolgokat magában
tartsa, különösen Tatianna előtt.
Ha mindenkit megfizethetett volna a privát, nevetséges gondolataival és szokásaival,
soha többé nem kellett volna dolgoznia.
Evie idegesen zizegve leszökkent az asztalról, az ajtó melletti polchoz botorkált, és
talált egy kis üvegcsét. Elbűvölő kis mütyür volt. Úgy gondolta, jó dísz válna belőle…
– Ne nyúlj hozzá! – sikoltott fel Tatianna, a frászt hozva Evie-re.
– Micsoda? Miért? Mi ez? – Zaklatottan bámulta az üveget és a kezét, amivel majdnem
hozzáért. – Békává változtatja az embereket, vagy ilyesmi?
– Mi van? – Tatianna zavartan csóválta a fejét. – Nem, ez egy lassan ható nyugtató.
Nagyon hatásos.
Evie visszarántotta a kezét, mintha megégette volna, a homlokát ráncolva figyelte,
ahogy Tatianna elmosolyodott, és túlságosan is lazán odavetette:
– A békafőzeteimet egy másik szekrényben tartom.
Fojtott hang hagyta el a torkát, de mielőtt rákérdezhetett volna, hogy a vajákos csak
viccel-e, az folytatta.
– Egy titkot, ha kérhetném – mondta Tatianna, visszafordulva a főzetéhez.
Evie gondolataiba merülve szünetet tartott, majd elvigyorodott.
– Múlt éjjel a főnökről álmodtam.
Csattanó és csörömpölő hangok sora hallatszott a vajákos irányából, de mivel annyira
nem vallott rá, hogy elveszítse a nyugalmát, Evie azon tűnődött, vajon van-e még valaki a
szobában, akit nem láthatott.
Tatianna ekkor megpördült, igyekezetében még több dolgot felborítva, hogy
szembenézhessen vele.
Evie szája elnyílt, kezével az arcához kapott, mintha oda lenne írva valami, amiről nem
tud.
– Mi az?
Rennedawn keleti nyomornegyedében sem létezett elég tolvaj ahhoz, hogy elorozza
Tatianna szemének gonosz csillogását.
– Ó, és mit csináltatok a főnökkel ebben az álomban, te pajkos kis asszisztens?
Evie fújtatva felnevetett, és megpróbált lehajolni, hogy felvegye az elhajított
pergameneket, de azonnal kiegyenesedett, amikor megérezte sérülése tiltakozását.
– Merész tőled, hogy azt feltételezed, nem csak egy ártatlan álom volt.
Tatianna méltatlankodva dohogott, majd keze egyetlen intésével visszasöpörte az asztal
tartalmát a helyére. A vajákosok között ritka, Tatianna számára azonban hasznos adottság
volt ez, hiszen néha szüksége volt arra, hogy gondolataival tárgyakat varázsoljon elő egy
sebből anélkül, hogy hozzáérne.
 – Láttad már a pasast? Mintha bármi, ami vele kapcsolatos, valaha is ártatlan lehetne. –
A drámai hatás kedvéért szünetet tartott, keze fellendült. – Ő a két lábon járó bűn.
Evie a feje fölött körözött a kezével egy glóriát imitálva, de a vajákos csak nevetett, és
visszaöntötte a tálba korábbi tartalmát. Tenyere ismét meleg, sárga fénnyel izzott.
– Imádlak, Evangelina, de elég távol állsz az ártatlantól. – Megfordult, egy kis barna
tálkát nyújtott Evie felé, melynek émelyítően édes illata volt, és elvigyorodott. – Azért
vagy romlott, amilyen körökben mozogsz, kedvesem. Most pedig dörzsöld be ezzel a
sejhajodat, de előbb vedd fel a kesztyűt, különben meghajlítja a csontokat a tenyeredben.
Evie sietve felrántotta a kesztyűt, megragadta a tálat, és a sarokban lévő szövetparaván
mögé bújt, hogy egy kis magányra leljen. Pár centivel lejjebb rántotta a szoknyáját, majd
a szövet és a hátsó fertálya közé simította a kenőcsöt. Közben eltűnődött, milyen kétes
helyzetben dolgozik itt. Igazán szörnyű dolgokat látott már eddigi ittléte során, mind
megrázóbb, mint az azt megelőző. De egyszer sem érezte szükségét, hogy bármikor
közbelépjen, csak késztetést, hogy segítséget nyújtson, ahol tud, és távolságot tartson,
ahol nem.
De nem tulajdonított nagy jelentőséget ennek. Még a „legderekabb polgárok” is
képesek félelmetes kegyetlenségre. Aligha fog bűntudatot érezni, amiért elfogadja a
pénzt. Különösen egy olyan helyen, ahol soha nem bántak vele rosszul, és nem néztek rá
úgy, mint egy játékszerre.
Hányinger kerítette hatalmába, amikor megérezte, ahogy a törött csontdarab újra
összeforr; émelyítő, természetellenes érzés volt. A testnek nem ilyen ütemben kellett
volna gyógyulnia, de neki nem volt vesztegetni való ideje, hogy egy törött csontra
pazarolja.
Miután az utolsó szilánkok is a helyükre csusszantak, akár egy kirakós darabjai, Evie
felegyenesedett, majd megfordult, és jobbra-balra hajlongott, hogy ellenőrizze a mozgási
szabadságát. Az éles fájdalom tovatűnt, mint köd a szélben, helyét tompa sajgás vette át,
ami sokkal kezelhetőbb volt.
– A következő néhány órában még fájni fog, de utána vissza kell térnie a
megszokotthoz. – A tál tartalmát a kőkandalló tüzébe öntve Tatianna feltűrte az ingujját. –
Csak óvatosan, a csontok még hajlékonyak. Ha rosszul ülsz, elmozdulhatnak.
Evie az orrát ráncolta, eszeveszetten csóválta a fejét, hogy kirázza az elméjéből a képet.
– Ez undorító.
A vajákos egy kis, kupakkal lezárt, rózsaszínű fiolát nyújtott Evie-nek, majd így szólt:
– Legközelebb, ha valaki megkér, hogy írjam le neki a munkámat, pontosan ezt fogom
mondani.
Mielőtt a fiola tartalmáról kérdezhetett volna, Tatianna félbeszakította, hangja
aggodalmasan és lágyan csengett.
– Édesapádnak. – Megvonta a vállát, és kinézett az ablakon. – Hogy elviselhetőbb
legyen a fájdalma. Sajnálom, hogy nem tehetek érte többet.
Evie szemgödre forrón csípett, szipogni kezdett, majd megköszörülte a torkát, hogy
elhessegesse az érzést. Óvatosan megfogta az üveget, és a szoknyája zsebébe
süllyesztette.
– Szóval, ha rosszul ülök… akkor a jobb farpofám nagyobb lesz, mint a bal?
Tatianna szájából döbbent kacaj tört fel, és finoman vállon bökte Evie-t.
 – Túl hiszékeny vagy, kis barátnőm. A mágiám erős, és minden rendben lesz. Most
pedig nyomás vissza dolgozni!
Lappangó búskomorságát figyelmen kívül hagyva Evie szélesen elvigyorodott, és
sarkon pördült az ajtó irányába.
– Ó! – harsant fel visszafordulva. – A második titok!
Tatianna felvonta a szemöldökét, a szeme egy pillanatra Evie-re villant.
– A második?
– Igen – jelentette be merészen. – Az az álom a főnökről múlt éjjel. – Még közelebb
hajolt. – Mocskos volt.
A Tatianna arcára kiülő döbbenet láttán felkuncogott, majd visszafordult, csakhogy
azonnal megtorpant.
A torkában lévő gombócot lenyelve, csészealjnyi méretűre táguló szemmel így szólt:
– Üdv, uram… Esetleg az én fejemet is a csarnokhoz szeretnéd adni?
Harmadik fejezet
EVIE

Evie követte a főnököt a folyosón, vissza a nyitott irodahelyiségbe. Égett az arca, mintha
valami csípőset evett volna, és a tempó, amellyel haladtak, nem segített a nyakát és az
orcáját beborító píron.
A férfi csak üres tekintettel bámult rá. Teljesen érzelemmentesen. Sőt, a lány látni vélte,
hogy az a kevéske érzelem, ami ott bujkált az ábrázatán, abban a pillanatban elillant,
amint találkozott a tekintetük. Mintha a buta kis megjegyzése még arra sem lett volna elég
méltó, hogy a férfi zavarba jöjjön vagy felháborodjon.
A hülyeségem elég mélyenszántó ahhoz, hogy elismerjék, a fenébe is!
Kinyitotta a száját, hogy ezt vele is közölje, de A Gonosz megállt a méretes faajtók
előtt, amik a mellvédátjáróra vezettek, kinyitotta őket, és intett a lánynak, hogy menjen
előre. Nedves tenyerét a szoknyájába dörgölve lépett ki, a bőrét a délelőtti napsugarak
cirógatták.
Evie nem rajongott különösebben a magas helyekért, ezért amikor ráeszmélt, mekkora
a távolság a talpa és az alatta húzódó föld között, nekihátrált a mellvéd kőkorlátjának, és
belecsimpaszkodott.
– Lemaradsz a kilátásról. – A férfi hangja mélyen, érdesen zengett, amitől a feje
bizseregni kezdett, mint amikor eső pattog a tetőn.
– Tudom, hogy néz ki a Hikori Rengeteg – vetette oda szárazon, szorosan lehunyva a
szemét. De a szemhéja mögött sorakozó hatalmas fák képe tisztán kirajzolódott. Egy
faluban nőtt fel az erdő szélén, ami Rennedawn királyságának jó részét elfoglalta. Óriási
fák borították a kastélyt körülvevő területet, sűrű zöld lombozatuk kitüremkedett a
felhőtlen kék égboltból. A meleg, balzsamos levegő, ami a bőrét simogatta, jellemző volt
királyságuk enyhe éghajlatára, mindenféle lényt odavonzva a világ eme szerény
szegletébe.
Evie végre elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy kinyissa a szemét, és épp elcsípte a mosoly
végét, ami a főnöke ajkára merészkedett.
Fenséges.
Fú, nem fenséges, Evie.
Le kellene nyugodnia, nyilvánvalóan.
A Gonosz úgy folytatta, mintha a lány nem az a nyámnyila betoji lenne, aki ebben a
pillanatban volt.
– El akartalak csalni a kíváncsi fülek elől. – Közelebb húzódott, sötét haja enyhén
kunkorodott napbarnított bőre fölött. – Nagyon fontos dologról van szó.
Rossz előérzettel töltötte el Evie-t az, ahogy ott állt, és a szél belekapott fekete
köpenyébe. Persze ezt a tökéletesen racionális érzést elhomályosította az agyának egy
kevésbé értelmes része, amely fittyet hányt a veszélyre, hogy a férfi vonzó külsejét
csodálhassa.
Bárki, akinek volt egy csepp józan esze, tudta, hogy a legszebb pengék mindig a
legélesebbek, de Evie nem hitt ilyesmiben. Az ő esze együtt jött és ment a széllel, kicsit
sem józanul.
Ideges köröket rajzolt a cipője hegyével, és egyenesen a főnök szemébe nézett.
– Rendben, mielőtt még átmennél itt nekem a Sötétség tipródó Grófjába, valóban
mocskos álom volt, de úgy értettem, hogy… mocskos. Tudod, kosszal, azzal a barna
dzsuvával. Nagy volt a sár, egy kocsi gurult el mellettünk, és mindkettőnket lefröcskölt
szutyokkal, te pedig azt mondtad: „Jobb, ha ezt gyorsan kimosod, Sage.”
Érezte, hogy a szavak borzalmas áradata közelít a szája felé, mint mindig, amikor
ideges volt vagy nemkívánatos csend telepedett köré, így hát folytatta.
– Valójában ez volt az egyik leghétköznapibb álmom. Semmi pajzán vagy helytelen. –
Immár csapkodott a karjával, szabályos szárnymozdulatokkal, mintha fel akart volna
röppenni.
De még ennél is rosszabb volt az a skarlátvörös árnyalat, ami a férfi éles szögben
kitüremkedő arccsontján jelent meg hirtelen, és enyhén tágra nyílt a szeme a lány ajkáról
lecsorduló szavak hallatán.
Egy okos ember abbahagyta volna a beszédet a férfi kétségtelenül megrökönyödött
ábrázata láttán, de Evie nem volt okos. Vagyis okos volt, de az agya és a szája mintha
hirtelen elveszítette volna egymással a kapcsolatot.
– Senki sem volt meztelen – jelentette ki magabiztos határozottsággal, hátradőlve a
sarkán.
Senki. Sem. Volt. Meztelen?
A férfi szeme felvillant; Evie morbid képzelete mintha látott volna benne valamit, egy
fellángolást, csak egy pillanatra, mielőtt újra lehunyta azt. A Gonosz megköszörülte a
torkát, megvakarta a tarkóját, kissé idegesnek tűnt.
Látni, ahogy elveszíti kifogástalan nyugalmának csak egy apró töredékét is, túlságosan
nagy elégtételt jelentett Evie-nek.
– Nem az éjszakai képzelgéseidre céloztam, Sage. – A torka liftezett, ahogy megkerülte
a lányt, és a környezetüket fürkészte. A kastély az erdő azon részén állt, amit olyan sűrűn
benőtt a lombozat, hogy egy léleknek sem jutott volna eszébe erre merészkedni.
Rennedawn minden faluját a fák között feltáruló tisztásokra húzták fel, mintha az istenek
saját kezűleg alkották volna meg földjeik térképét.
A Mészárlak azonban kivételt képezett, környezete úgy ölelte körül, akár egy páncél.
A főnök a kőoszlopok két oldalán támaszkodott meg a kezével. Evie láthatta volna,
ahogy a férfi válla és háta megfeszül a köpenye alatt, ha az az átkozott szövetdarab nem
takarta volna el a kilátást.
– Sage?
Ó, mondott valamit, ugye? A lányt túlságosan lefoglalta, hogy úgy vizslassa A
Gonoszt, mintha ő lenne az utolsó szelet süti a tányéron.
– Izé, hogyne, én… egyetértek. – A lány nyomatékosan bólintott, előre-hátra
ringatózott, mindent elkövetett, hogy zavarát álságos magabiztossággal leplezze.
– Valóban? – füttyentett halkan a férfi, és felemelte a kezét, hogy megvakarja az állán
díszelgő tökéletesen karbantartott borostát. – Nos, akkor hát a beleegyezéseddel
megkezdem az előkészületeket, hogy férjhez adjalak az egyik folyami koboldhoz, így
biztonságos átjárást biztosítva számunkra a déli királyságokból érkező
szállítmányainkhoz.
 – Micsoda? – visított Evie. – Uram, én… Nem, én nem… Ezt nem mondhatod
komolyan! – Vagy mégis. Szemtanúja volt, ahogy ennél sokkal rosszabbat művelt más,
nem eléggé együttműködő alkalmazottakkal, a legtöbb gaztettet ráadásul Evie intézte el.
A szíve hevesen kalapált, a vér a fülében zubogott, amitől minden más zaj eltompult.
Anélkül, hogy észrevette volna, közelebb húzódott a férfihoz, és belenézett a fekete
szempárba, az emberség legkisebb morzsáját keresve. Vagy bármit, ami talán megszánná
ezt a varázstalan, szörnyű figyelemhiánnyal küszködő embert.
De a jóindulat bármiféle megnyilvánulása helyett a férfi szeme összerándult, és ráncba
szaladt. Evie tett egy nagy lépést hátrafelé, hogy jobban szemügyre vehesse az összképet.
A főnök ajka ferdén meggörbült, és ahogy ezt megpillantotta, felsikkantott.
– Ez valami vicc akart lenni? – Kis híján összerezzent a hangjából sütő nyílt
döbbenettől, de egyszerűen képtelen volt visszafogni erre a kiszámíthatatlan dologra adott
reakcióját.
A férfi mosolya szélesebbre húzódott, mint amilyennek Evie valaha is látta, és arca bal
felén egy magányos gödröcske bukkant elő.
– És még gödröcskéid is vannak?
A Gonosz a szemét forgatta, mire a gödröcske eltűnt.
– Csak az az egy. És most, hogy a teljes figyelmedet élvezem…
– Ez volt neked az első? – vágott a szavába Evie, képtelen volt ilyen rövid idő alatt
hatékonyan feldolgozni ezt a sok új információt.
A főnök meglepetten hátracsapta a fejét.
– Az első micsodám, te kis tornádó?
– Az első vicced.
A férfi felmordult, és szóra nyitotta a száját, meglehetősen felháborodottnak tűnt, ha
Evie őszinte akart lenni.
– Minden közül… – Elhallgatott, és összecsippentette az orrnyergét. – Sage, te tényleg
azt hiszed, hogy nincs humorérzékem?
– Persze hogy nem – felelte komolyan. – Elvégre engem is felvettél.
A férfi megeresztett egy elnyújtott sóhajt, és nagy műgonddal visszasimította sötét
frizurájának egy kósza szálát a helyére.
– Kevesebb mint három perce beszélek veled, és máris jobban összezavarodtam, mint a
gyakornokok a hetem legkedvesebb napján.
– Átvitt értelemben persze, mert én nem lövöldözök rád nyilakkal. – Evie célzatos
pillantást vetett főnökére, ezzel is nyomatékosítva, mennyire helyteleníti „önvédelmi”
tréningjének módszereit, amit azoknak a szerencsétlen lelkeknek tartott, akik
„gyakornoknak” érkeztek hozzá. Nemesi családok kitagadott gyermekei, szerencsejáték-
adósságot felhalmozók és egyéb szokásos elvetemültek egyaránt jelentkeztek a
legalantasabb pozícióra.
A Mészárlak kicsit sem hasonlított a királyság kapitóliumára, Tündökvárosra, ahonnan
a legtöbb gyakornok idetévelyedett. A dekadencia és a bőség fellegvára eléggé
különbözött új munkahelyük mocskától, ami legtöbbjük számára életük első állását
jelentette. Evie gyerekként egyszer járt már a városban. Egy egész napos lovaglásra volt a
falujától északra, amikor az erdő még biztonságosnak számított az utazáshoz. Túl kicsi
volt ahhoz, hogy sok mindenre emlékezzen, de azt fel tudta idézni, milyen ragályos
energia vibrált a levegőben. Homályosan emlékezett rá, hogy a szülei meg ő egy
varázsspecialistával találkoztak, aki – akárcsak a falujában élő gyerekek meséiben –
kedves és segítőkész volt, és látszólag végtelen tudással bírt.
Nagy hasznukra vált, hogy jó néhány gyakornok rendelkezett mágiával, így sokkal
gyorsabban végeztek a feladatukkal.
Biztos kapóra jön vécépucolás közben, kuncogott magában Evie.
De továbbra is rengetegen jelentkeztek és kitartottak, a munka keménysége ellenére is.
A bizonyítékot a halom levél jelentette, amely tele volt hitevesztett szavakkal, vagy
azzal, hogy egy szerencsétlen nemes fia hogyan verte magát adósságba egy nagyon drága
bordélyházzal szemben. Mindig akadt valaki, akinek kétségbeesetten szüksége volt egy
második esélyre, és bár a munka veszélyessége közismert volt a királyság kevésbé
kívánatos részein, a busás fizetés szintúgy.
Evie egészen biztos volt benne, hogy a gyakornokok csak valamicskével keresnek
kevesebbet nála. Ami más körülmények között talán felháborodást váltott volna ki belőle,
de A Gonosznak dolgozott. Hálás lehetett, hogy betölthette azon kevés pozíciók egyikét,
amely nem követelte meg a Nyúlcipő Napon való részvételét.
Az eseményre minden munkahét végén került sor, kivéve persze, ha a főnöknek éppen
rossz napja volt. Akkor megtarthatták akár a hét elején, a hét közepén, reggel, az
ebédidejében… Nos, a lista végtelen volt. De legalább annyiban következetes maradt,
hogy minden Nyúlcipő Nap ugyanabból állt: a főnök kiküldte a gyakornokokat, hogy
elmeneküljenek valami elől. A lány szemtanúja volt már, ahogy igyekeznek meglógni egy
nyílpuska és számtalan varázslatos lény elől. Ám személyes kedvence mégis az a nap
volt, amikor a főnöknek annyira elege lett a hülyeségükből, hogy maga kezdte el kergetni
őket a hátsó udvaron.
Akkor futottak a leggyorsabban.
– Emlékeztetnélek, hogy a te külön óhajodra hónapok óta nem öltem meg egyetlen
gyakornokot sem.
Evie reménytelenül megrázta a fejét.
– Uram, igazán nem szeretném alábecsülni az érdemeidet, de vannak olyan emberek,
akik egész életüket sikeresen leélik anélkül, hogy megölnének bárkit is.
A főnök arca továbbra is komoly maradt.
– Milyen eseménytelen.
– Ugyanakkor nem igazán mondhatod azt, hogy hónapok óta, nem igaz? Te magad
lökted le Joshua Lightenstont erről a mellvédről a múlt héten, miután kitörte a nyakát.
– Hát, megérdemelte.
A lány legyőzötten égnek emelte a kezét.
– Miért?
A főnök megdörzsölte az állát, és grimaszolni kezdett, mintha egy kellemetlen emlék
suhant volna át az elméjén.
– Mondott valamit, ami nem volt ínyemre.
– Ha ez így működne, Becky már számos alkalommal átbucskázott volna ezen az izén.
– Evie töprengő szünetet tartott. – Ami azt illeti, uram…
– Nem.
 – Mi lenne, ha összeállítanék egy rettentő hivatalos és aprólékos pró és kontra listát? –
esedezett.
– Adj egyetlen érvet, amiért Rebecka Erring rossz alkalmazott! – A szellő felerősödött,
a férfi homlokához libbentve azt a lázadó sötét tincset.
– Elhatározta, hogy az ellenségem lesz.
A férfi arca ismét megfeszült, olyan hirtelen, hogy Evie szinte felszisszent.
– Mindig tartsd magadhoz közel az ellenségeidet, Sage! Az élet sokkal érdekesebb így.
– A mosoly, amivel a férfi most megajándékozta, nem sugárzott örömet, csak kegyetlen
ígéreteket.
Evie nagyot nyelt, csalódott magában, amiért egy lassú lépést kellett tennie hátrafelé.
Ki a férfi bűvköréből, vissza a józan eszéhez.
– Ha már az ellenségeknél tartunk. Rátérhetnénk arra, ami miatt idehívtalak, mielőtt a
többi alkalmazott még azt hiszi, hogy tőled akarok megszabadulni? – kérdezte a férfi.
Evie a szemét forgatva legyintett.
– Folytasd!
A férfi szája széle fintorra görbült, ahogy elfordult tőle, vissza az erdei kilátás felé.
– Újabb szállítmányt kapcsoltak le.
Evie igyekezett nem felnyögni, de a frusztrációja szinte tapintható volt. Hetekbe telt,
mire megszervezte azt a szállítmánycserét, és elintézte a tökéletes, észrevehetetlen
ellenőrzőpontokat innen egészen Tündökvárosig. Az irodát a be- és kimenő illegális
szállítmányok tartották fent; eladták, kereskedtek vele, ellopták, legtöbbször közvetlenül
Benedikt király orra elől.
– Én is ezt gyanítottam, mióta láttam az extra… – Evie a mutatóujjával enyhén
megkocogtatta a feje búbját.
– A Vitézi Gárda volt az.
Benedikt király személyi testőrei? Soha nem bonyolódtak bele A Gonosz ügyleteibe.
Valójában mindig is furcsállta, hogy valahányszor A Gonosz lecsapott Benediktre,
megcsapolta az erőforrásait, és ellopta mindenféle rakományát, az soha nem vágott vissza.
– Akkor ezek szerint semmit nem sikerült kijuttatni a szállítmányok közül? – A
tranzakció célja az volt, hogy legalább négy nagy ládát elcsaklizzanak, tele fegyverekkel
Benedikt király személyes gyűjteményéből. Megfosztani nem csupán maguktól a
kardoktól és lőfegyverektől, de a fegyverek értékétől is, kétségkívül hatalmas veszteséget
jelentene nagyra becsült uralkodójuknak.
Vagyis csak jelentett volna, ha az egész terv be nem fuccsol.
– A Dicsteleneknek sikerült megszereznie kettőt.
A Dicstelen Őrség egy elit csapat volt, ami A Gonosz ügyleteinek kíméletlenebb részét
végezte – a terepmunkát, ahogy néhány gyakornok nevezte. A legkegyetlenebb harcosok
voltak, sokan közülük mágiahasználók, különböző módon és szinten. Az irodában a
legtöbben távol tartották magukat tőlük, de Evie gyakran segített Edwinnek szendvicset
készíteni nekik.
Francba, elfelejtettem feltölteni a sajtkészletet. A provolone megszállottjai.
– Jobb, mint a semmi, gondolom – felelte a lány. Bármilyen apró sikert elfogadott
volna, csak ne kelljen egy térkép fölött görnyednie, és újabb diszkrét útvonalat keresnie az
erdő természetes ösvényei között.
 – Az örökös optimista, ugye, Sage? – A főnök hangja könnyeden csengett, de az arca
elárulta, hogy a megjegyzését nem bóknak szánta.
– Mindig a jót remélem; így könnyebb felismerni… még akkor is, amikor valami rossz
történik.
A főnök arcára kiolvashatatlan érzelem ült ki, ahogy Evie-re meredt.
– Bárcsak mindannyian a te szemeddel láthatnánk a világot.
– Nagyon színes lenne. – Szélesen elmosolyodott, arcát a szellő felé fordította. – Szóval
ez már három meghiúsult szállítmány az elmúlt két hónap során.
– Hárommal több a kelleténél. – A férfi hangja hirtelen elmélyült. Halálosan csengett, a
lány már többször szemtanúja volt, ahogy a legbátrabb lovagok is összecsinálták tőle
magukat a félelemtől. Ő valamiért inkább megnyugtatónak találta, ami… aggasztó volt.
A veszély nem vonzó, Evie, hanem ijesztő.
Vagy… mindkettő, ellenkezett az elméje.
– Az odalenti kis hóhérainktól eltekintve, hogyan tervezed kezelni ezt a helyzetet? –
Előre félt a választól, de a malőrök szemmel láthatóan kezdték megismételni önmagukat.
A kialakított rendszereik, melyek hónapokon át működtek, most hirtelen becsődöltek, és
egy közös nevező kezdett kirajzolódni.
– Áruló van a köreinkben – mondta halkan a férfi.
Evie felszisszent, mert a férfi magasan és sötéten tornyosult előtte, pusztulást ígért, és a
lány csak arra tudott gondolni, hogy…
– Hogyan segíthetek?
Evie biztosra vette, hogy a falon lévő óra hangosabban kezdett ketyegni, amikor
összpontosítani próbált. Úgy érezte, mintha a kis kar minden egyes ütése a koponyáján
köszörült volna.
Tik-tak-tik-tak.
– Áh! – Az íróasztalra hajtotta a fejét. Az elmúlt két napban az alkalmazottak listáját
bújta kedvenc aranyfóliás naplójában, apró jegyzeteket firkantva a nevek mellé. Minden
olyan jelet fel kellett jegyeznie, ami bármiféle gyanúra vagy árulásra adna okot. Rá fog
jönni, ki szabotálja őket, és ezüsttálcán fogja átnyújtani a főnökének.
– Min dolgozol? – Áh, a másik köszörű a koponyáján.
Evie felkapta a fejét, becsapta a jegyzetfüzetét, kis híján kitépve Rebecka Erring rossz
helyre vándorló kezét. Gyorsan visszatette a tollát kedvenc tintatartójába, amit az apjától
kapott ajándékba.
– Semmi olyasmin, ami rád tartozna. – Evie feszes mosolyra csippentette az ajkát, és
igyekezett minden szitokszót megtartani magának.
– Miért készítesz listát az alkalmazottakról? Tudnom kell mindenről, ami ebben az
irodában zajlik – erősködött Becky dölyfös szipogás kíséretében.
Evie alaposan szemügyre vette, majd az állát a letámasztott kezére fektette.
– Ezek szerint tudomásod van arról is, hogy az irodai koboldok tintával önarcképeket
készítenek a hátsó felükről? – A kis szárnyas koboldok kisebb feladatokat láttak el az
irodában, általában írnokként tevékenykedtek. Gyorsan végeztek a munkával, hiszen
olyan sokan voltak, ugyanakkor kiszámíthatatlan temperamentumuk miatt időnként
kreatívan bántak a tintával.
 Csalódott nyögés hagyta el Becky száját, miközben kiegyenesedett, és megcsóválta a
fejét.
– Már megint? – Sietve megpördült, szeme összeszűkült a szemüvege mögött, amikor
megpillantotta az apró, ide-oda villanó lényeket. Mind vihogtak, miközben szétszórták a
papírokat a szobában.
– Gyertek ide, ti nyomorultak! – morogta Becky, miközben odébb lopakodott, Evie
pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. Felkapott egy vaníliás cukorkát a dobozból, amit
Lyssától kapott, és a szájába pottyantotta.
A köztük zajló örökös ellenségeskedés ellenére Evie nem irigyelte a nő munkáját.
Minden kis dráma, minden konfliktus kezelése a gyakornokok vagy bármely állandó
dolgozó között az ő felelősségi körébe tartozott. Amikor a főnök eligazította Evie-t a
többi kolléga között, azt is elmagyarázta, milyen rendszerben működik a kastély. Minden
alkalmazott különböző feladatokért felelős, különböző területeken. Evie-t egy méhkasra
emlékeztette. Becky kivételes szakterülete a humán – meg a többi lény – erőforrás
menedzselése volt, hogy a főnöknek ne kelljen az állandó melodrámával foglalkoznia.
Kezdetben azt hitte, hogy Beckyvel akár barátok is lehetnek, és az első találkozásukkor
a nőben lakozó merev ridegség idővel felolvad majd. De minden igyekezete ellenére
Rebecka Erring eltökélte, nem fogja megkedvelni őt. Továbbra is rejtély maradt, hogy
mindez azért alakult így, mert a nő obszcén módon idegesítőnek találta Evie-t, vagy mert
igazak a pletykák, amit az egyik gyakornoktól hallott. Hogy Becky is A Gonosz
asszisztense akart lenni, ám Evie kapta meg helyette a pozíciót.
Ettől függetlenül a napnál is világosabb volt, hogy ők ketten soha nem lesznek barátok,
és ez neki teljesen megfelelt.
Újra becsukta a könyvet, majd kezében a kerámiakehellyel felállt az íróasztalától.
Remélte, hogy Edwin elég erős babfőzetet készített az üstben, amivel még a holtakat is
felébreszthetné.
Ahogy azonban a konyhába sétált, képtelen volt kizárni a fejében motoszkáló kis
hangot, ami azon vacillált, vajon ártatlan kis viszálykodás volt az övék, vagy olyan, ami
más útra terelhette Beckyt.
Egy áruló útjára.
Negyedik fejezet
EVIE

Evie a nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy bánatát az üstfőzet misztikus hatásába
fojtotta, miközben munkatársait kémlelte. Valaki bűnös volt, és bármennyire vágyott is rá,
hogy Becky legyen az, a nő túlságosan szigorúan követte a szabályokat ahhoz, hogy Evie
elhiggye, képes lenne így megtéveszteni őket.
Nyögve felegyenesedett, érezte, hogy megreccsen a háta, ahogy tekeredett és
csavarodott. Izmai sajgása elvonta minden figyelmét, és már végzett is az arra a napra
kiosztott, gyanúsan kevés munkával.
Bármelyik percben megszólalhat az északi torony nagy harangja, mire a teremben
mindenki azonnal szétszéled, vissza a kastélyon kívüli életük egyhangúságába. A
koboldok visszatérnek az erdőbe, az a lény – bármi legyen is –, amelyik a gyakornokok
között pusztított, visszabújik a barlangjába, a gyakornokok elkullognak valamelyik odúba,
amit a fizetésükből még megengedhetnek maguknak, és a többi alkalmazott is hazatér.
Nagyon kevesen voltak, akik állandóan a kastélyban laktak, Tatianna volt az egyikük,
Edwin a másik, és az egyetlen, aki jelenleg az udvarukban élő sárkányt gondozta, egy
Penge nevezetű férfi.
Mintha csak a gondolatával megidézte volna a sármos sárkányidomárt, a lány felnézett,
és ott termett, keresztülcsörtetett az irodán, homlokán egy mély vágással.
– Tatianna szabad? – A férfi félénken vigyorgott le Evie-re, ahogyan minden
alkalommal tette, amikor újabb sérüléssel érkezett a pikkelyes fenevadtól, amit nem
sokkal a lány munkába állása után szereztek.
Evie mosolyogva megrázta a fejét.
– Nem tudom, Mr. Gushiken. Miért nem kérdezed meg magad?
Penge lehajolt, felfedve meglehetősen szűk mellénye alól kikandikáló mellkasának
kidolgozott izmait. Evie sosem volt biztos benne, hogy ironikus célzattal tette-e, de úgy
tűnt, a sárkányidomár folyton olyan színeket visel, amik drasztikusan ellentétesek
egymással. Ma a mellénye olyan élénkzölden virított, hogy bántotta a szemét, a nadrágja
narancssárgája pedig a naplementére és pillangókra emlékeztette.
Az idomár gúnyosan a mellkasához kapta a kezét, és szónokolni kezdett:
– Oly hivatalos, én édes Evie-m! Megsebzel.
Felkuncogott a javíthatatlan flörtölési kísérletén, azzal becsukta a nevek listáját. Felállt
az íróasztalától, majd megkerülte a férfit, hogy szembekerüljön vele. Borostyánszínű
szeme melegséget sugárzott, akárcsak a természete. Mosoly játszott az arcán, telt ajka
szeglete felfelé görbült, finomítva arccsontjának éles szögeit és gödröcskés állának
keskenyedő élét. Korban Penge állt hozzá a legközelebb az irodában, csak egy évvel volt
fiatalabb nála.
– Én nem vagyok a te semmid, te nagy szívtipró. – Felnyúlt, hogy félresöpörje a férfi
vállig érő sötét haját a homlokából, majd grimaszba torzult az arca a fejbőréről leszakadt
cafat láttán. – Az a valami egyszer még a vesztedet okozza.
 Penge érkezésekor a sárkány alig volt nagyobb, mint a tenyere, Evie néhányszor még a
kezében is tartotta a kis teremtményt, és úgy gügyögött hozzá, mintha védtelen csecsemő
lenne. De a fenevad alig néhány hónap alatt riasztó méretűre nőtt, és mindenkire fújtatott
és morgott. Egyedül Pengének sikerült közel kerülnie hozzá, de még ő sem úszta meg ép
bőrrel a találkozást.
Végül is ő volt az, aki rálelt a tojásra a keletre fekvő hegyekben. Arra túrázott, akár egy
igazi felfedező, és talált egy fészket, amit sorsára hagyott az anyja. Miután a lény kikelt,
mesélte egyszer Evie-nek, azonnal megkedvelte őt.
Penge kötődött a kis állathoz, nem bírta elviselni a gondolatát, hogy el kell válnia tőle,
de a fenntartása jóval drágábbnak bizonyult, mint amit megengedhetett magának.
Szerencsére nagyjából ekkoriban bukkant rá egy hirdetésre, amit egy magát „A Gonosz”-
ként emlegető személy adott fel, és amelyben mindenféle mágikus állatot keresett. Így hát
Penge két héttel Evie után bukkant fel a bejárat előtti lépcsőn, felajánlva a sárkányt,
kvártélyért és a sárkányszelídítői állásért cserébe. A főnök beleegyezett a feltételeibe, de a
tűzokádónak egyelőre még nem vették hasznát, több okból is.
Az egyik éppenséggel az volt, hogy amikor éppen nem próbálta leharapni Evie fejét, az
állat mindentől rettegett.
Penge mosolya kiszélesedett.
– Az a valami egy kedves teremtés, alkalmankénti dühkitörésekkel. – A férfi szeme
felcsillant, amikor megpillantotta a mellettük elhaladó Beckyt, aki egy köteg papírt vitt a
falra szegezett táblához. – Mint te, kedves Rebecka!
Beckynek földbe gyökerezett a lába, és tágra nyílt szemmel meredt rájuk.
– Nem illik így megszólítani egy munkatársat, Mr. Gushiken. – Szinte áradt belőle a
rosszallás, de Penge becsületére legyen mondva, a nő megvetése láthatóan nem zavarta
meg.
Sőt, úgy tűnt, mintha a rosszallása különös módon még inkább bátorítaná.
– Talán az Örökzöld Tavernában kellene tovább folytatnunk ennek a megvitatását. –
Valahol, a lelke legmélyén még arra is talált bátorságot, hogy rákacsintson a nőre. –
Elregélheted a panaszaid igen hosszú listáját.
Becky még feljebb tolta az orrán a szemüvegét, szipogott, és úgy meredt a férfira,
mintha valami bűzös dologba lépett volna.
– Hamarabb innék festéket, mint hogy a magadfajtákkal társalogjak a szabadidőmben.
Egyetlen oka van annak, amiért most ezt teszem: azért fizetnek, hogy közöljem veled, a
higiéniád elég sok kívánnivalót hagy maga után.
A nő a férfi arcán végigcsordogáló vért méregette, és megfeszítette az állkapcsát,
mielőtt hozzátette:
– A véred éppoly bántó, mint a szagod. Azonnal gondoskodj mindkettőről, különben a
hét végén fizetés nélkül találod magad.
Evie megforgatta a szemét, ahogy a nősténydémon elviharzott.
– Miért zrikálod ennyit?
Penge megvonta a vállát, és az egyik bőr csuklópántját használva letörölte a vér egy
részét.
– Mert jó móka, amikor kijön a sodrából. – A zárt ajtók felé pillantva lehalkította a
hangját. – Hallottam, hogy egy újabb rakomány ment fuccsba. Hogy viseli?
 – Láttad a bejáratot? – vágta rá a lány szárazon.
– Akkor tehát, ahogy mindig? – kuncogott Penge, aztán megdermedt, mert eszébe
jutott, milyen közel vannak A Gonosz irodájához.
– Szabadon beszélhetsz. Az utóbbi napokban mindenhol jár, csak itt nem.
– Ma nem gyújtogatsz? – biggyesztette le látványosan az ajkát Penge.
Evie felnevetett, ami nyugtalanító volt, mert a férfi aligha viccelt. Elég sok tüzet
gyújtott már, mióta megkapta a munkát, képletesen, és szó szerint is.
– Tudod, nem ez az egyetlen feladatom itt.
A férfi sietve bólintott.
– Ó, tudom. Hallottam valakitől, hogy a főnök pusztító szónoklatait heti kettőre
csökkentetted.
– Nem hagyom, hogy beszéljen a gyakornokokkal, mielőtt megreggelizett volna – ez a
kulcs. Üres gyomorral morcos – közölte a lány azon tűnődve, vajon hány dolgozójuk
életét mentette már meg a cukormázzal bevont sütemény.
Az íróasztalának támaszkodott, tekintete a falon lévő nagy órára vándorolt. A csengő
fülsértő ricsaja végigzúgott a termen, egyeseket felriasztva kábulatukból, másokat pedig
arra késztetve, hogy már korábban összepakolt táskájukkal felpattanjanak a helyükről, és
hazatérjenek a szeretteikhez.
Néhányan megálltak, és A Gonosz irodájának csukott ajtajára meredtek. Nem gyakran
fordult elő, hogy a főnök ne lett volna ott ilyenkor. Általában azért hagyta nyitva ki az
ajtaját, hogy jelezze, senkit sem fog megölni, amiért távozni készül a nap végén.
Evie végignézett rajtuk, és néma magabiztossággal bólintott.
– Menjetek csak! Ma már nem jön vissza. – Majd viseli a következményeket, ha a
főnök dühbe gurulna.
Kérdés nélkül mindannyian a titkos ajtó felé iparkodtak, nehéz lépteik zajától zengett a
lépcső. Evie is összepakolta kevéske holmiját, és igyekezett nem tudomást venni a rátörő
nyugtalanságról.
Hova a bánatos békába tűnik mostanában A Gonosz?
– Biztos vagyok benne, hogy jól van – nyugtatgatta Penge, és odaintett Tatiannának,
ahogy az átmerészkedett a folyosón a nyitott irodahelyiség felé. – Hé, Tati!
– Nem aggódtam miatta… – fogott bele Evie.
De Penge már a vajákos felé loholt. Az az idomár homlokát vizslatta, fájdalmas
pillantást vetett rá, majd a kvártélya felé tessékelte, és maga is elindult szorosan a férfi
nyomában.
Evie összeszedte maradék motyóját, és még egy utolsó, vágyakozó pillantást vetett a
főnök irodájának bezárt ajtajára.
Ne törődj vele többet, mint kellene, Evie.
Magában sóhajtva elindult a lépcső felé.
Túl késő.
Átlépett a küszöbön, és képtelen volt megállni, hogy ne pillantson vissza újra A
Gonosz zárt ajtajára, azon tűnődve, vajon eljön-e egyszer az a nap, amikor nem tér vissza.
Ötödik fejezet
EVIE

Vízíze van – motyogta Evie tízéves húga, Lyssa az orra alatt.

– Pszt… – Evie az ajka elé tartotta az ujját, miközben az apja lassan az asztalhoz
botorkált, kezében a saját tál levesével. Fantasztikus hangulatban volt, amikor Evie aznap
hazatért. Ami egyben azt is jelentette, hogy ma főzni fog.
Mióta elkapta a kórságot, kevés dologban lelte örömét, de abban igen – amikor épp
olyan hangulatban volt –, hogy vacsorát főzött a gyermekeinek. A maga módján így
gondoskodott róluk. Így aztán, bár az általa készített ételek gyakran olyan ízűek voltak,
mint a folyékony cipőtalp, átkozott legyen, ha Lyssa meg ő nem nyelték le minden egyes
cseppjét.
Mert az apja főztje azt jelentette, hogy jobban érezte magát, ezáltal ismét
belekóstolhattak abba, milyen is volt a családjuk… korábban.
Evie az asztal két üres széke felé sandított, az egyik az apjával szemben állt, a másik
mellette. A helyeket egykor anyja és idősebbik bátyja, Gideon foglalták el, de már soha
többé nem fogják. A székek mégis ott várakoztak, mintha az emlékük kísértette volna
őket.
– Na milyen, lányok? – Griffin Sage nagydarab férfi volt, meleg mosollyal és telt, sűrű
barna hajjal. Fiatalabb korában ő volt a város legkapósabb agglegénye. Egy férfi, aki a
semmiből épített fel egy sikeres hentesüzletet. Az anyjuk azonban idegen volt, a
Myrtaliától délkeletre fekvő, kedves kis királyságok egyikéből érkezett. Myrtalia adott
otthont Rennedawnnak és öt másik királyságnak. Édesanyja őrülten szerette az apját,
egészen addig az incidensig… amíg el nem hagyta őket.
Evie legkorábbi emlékeiben a szülei együtt nevettek, énekeltek és táncoltak a kis
konyhájukban. Megköszörülve a torkát rámosolygott apjára.
– Ez nagyon finom, papa. – Majd célzatosan a kishúgára meredt: – Azt hiszem, Lyssa
repetázni szeretne.
Az asztal alatt egy aprócska láb fúródott keményen a sípcsontjába. Evie viháncolva egy
újabb adagot kanalazott a csomós folyadékból Lyssa táljába. Nem remélte, hogy ez a
fesztelen hangulat sokáig kitart, hogy a családja minden még élő tagja egészséges és
boldog. De senki nem tilthatta meg neki, hogy élvezze, amíg lehet.
– Hogy megy a munka a telken? – Az apja melegen mosolygott rá, arcán olyan
egészséges ragyogással, amilyet már hónapok óta nem látott.
Evie lenyelt egy kemény krumplidarabot, a kanalával kavargatni kezdte a levest, és
igyekezett nemtörődömséget színlelni.
– Ó, igazából eléggé eseménytelenül.
– Bárcsak egy kastélyban dolgozhatnék – duzzogott Lyssa, grimaszba rándult az arca,
miközben bekapott egy újabb falatot.
Evie köhögött, kis híján megfulladt.
– Az… az nem egy kastély, Lyssa. Csak egy amolyan kúria.
 – De biztos legalább akkora, mint egy kastély, nem igaz? – A kishúga nagy, kérdő
szemmel bámult rá.
Evie túlságosan is szerette a munkáját – az embereket, a tervek szövögetését. De ezt a
részét utálta. A hazudozást.
Az igazság morzsáját sem oszthatta meg a családjával arról, mit is csinál valójában.
Ami őket és a falu többi lakosát illeti, A Gonosz egy aljas, elítélendő szerzet volt. Bárki,
aki csak utalt rá, hogy kapcsolatban áll vele, a törvény által kiszabható legnagyobb
büntetést kapta. De még a tudat, hogy egy napon lebukhat, és a királyság haragja ilyen
gyorsan lesújthat rá, sem volt képes ráijeszteni. Sőt, inkább izgatottá tette.
Éppoly vakmerő volt, mint az anyja.
– Igen, nagyon nagy. – Evie ivott egy bátorító kortyot a borból, amit hazafelé menet
vett, és mindent megtett, hogy elterelje magáról a témát. – Hogy mennek a leckéid?
Megkönnyebbülésére ez az egyetlen kérdés sikeresen eltérítette Lyssát. Végtelen
tirádába kezdett az osztályába járó fiúról, aki nem hagyta abba a copfja rángatását. Evie
hálás sóhaj kíséretében adta át magát Lyssa ártatlan életéről szóló csacsogásának, ami
sikeresen elterelte a figyelmét a sajátjáról. Mit meg nem adott volna az ifjúkori boldog
tudatlanságért.
Evie még csak a huszonharmadik évét taposta, mégis úgy érezte, mintha egy egész
életet leélt volna. Hisz kénytelen volt gondoskodni a családjáról, és eltűrni a rossz
bánásmódot, amit a nála kegyetlenebbek és hatalmasabbak részéről kapott, csoda, hogy
még nem őszült bele.
Csoda, hogy egyáltalán megérted a huszonhármat azok után a nevetséges helyzetek
után, amikbe belekeverted magad.
Valószínűleg ezért is törődött bele olyan könnyen abba, miféle munkát végez. Gőze
sem volt A Gonosz végcéljáról, azon túl, hogy megtesz minden tőle telhetőt, hogy
megkeserítse a király életét. De Evie a fontos dolgokban biztos volt: nem használta ki a
női alkalmazottjait, minden beosztottját tisztességesen megfizette, és legalább fél kiló
cukorral kérte az üstfőzetét.
Ez az utóbbi tény persze nem volt annyira lényeges, mint a többi erénye, mégis ez volt
Evie kedvence. Minden áldott reggel ki kellett csempésznie a konyhából a főnök által
preferált mennyiségű cukrot a hűtőládából származó tejszínnel együtt, majd mindkettőt a
lehető legdiszkrétebben hozzáadni az italához. Nem igazán értette, a férfi miért szégyelli
ennyire az ízlését, de feltételezte, hogy nem tenne jót A Gonosz hírnevének, ha ilyen
könnyelműségeket élvezne.
De leginkább azt szerette, hogy egyike lehet azon keveseknek, akiknek tudomása van
erről. Olyannyira, hogy azon kapta magát, kábultan mosolyogva, felgyorsuló pulzussal
bámulja a falat.
Az apja is befejezte az evést, letakarította az asztalt, és a fatálakat a tűzhely melletti
vödörbe tette. Evie olyan gyorsan szökkent talpra, hogy a széke megbillent.
– Majd én megcsinálom, papa! – mosolygott, és megveregette a férfi karját, figyelmen
kívül hagyva az arcát szabdaló barázdákat.
– Evangelina, képes vagyok…
– Elmesélnéd nekem az egyik történetedet? – rángatta apjuk karját Lyssa széles
vigyorral az arcán, majd olyan tudálékos pillantást vetett Evie-re, amitől valódi koránál
sokkal idősebbnek tűnt. A húgát nem kerülte el teljesen a világ keménysége, bármennyire
is igyekezett megóvni őt.
Evie kissé megmerevedett, amikor a férfi elhelyezkedett édesanyja székében, Lyssa
pedig az ölébe mászott, és apját figyelte, ahogy az belemerült a rengeteg története
egyikébe gonosztevőkről és az őket legyőző hősökről. Összeszorult a torka, ahogy
lenyelte az igazságot: most azoknak dolgozott, akiket édesapja olyannyira megvetett.
Visszafordult a vödör felé, megragadta a rongyot, és vadul sikálni kezdte az edényt.
Érezte, ahogy felforrósodik az arca, és a szíve hevesen ver szaggatott lélegzetvételei
között. Érezte a vizet a keze alatt, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd dúdolni kezdett
egy könnyed melódiát; azt a dalt, amelyet az anyja énekelt előszeretettel az edények
súrolása közben.
Ez valahogy megnyugtatta Evie-t, minden fájdalom ellenére, amit édesanyja okozott.
Ez a dallam volt az egyik utolsó jó dolog, amit tőle kapott a gyászos nap előtt, a
pitypangmezők előtt, egyszerűen csak azelőtt.
Elkapta a tükörképét az előtte lévő ablak üvegében, látta, hogy az apja a háta mögött a
szunyókáló Lyssát cipeli a szobája felé. Evie visszapillantott a saját arcára, és érezte, hogy
mosolyra húzódik az ajka. Egy olyan mosolyra, amit már annyiszor begyakorolt. Még
akkor is, amikor úgy érezte, hogy a tüdeje összeroskad, és a szíve épp megadta volna
magát a megerőltetéstől, mindig sikerült felfelé görbítenie a szája szélét.
Édesanyja hangja visszhangzott a fejében. Ne aggódj, csillagom. Egy romlott világot is
képes lennél helyrehozni egyetlen mosolyoddal.
Természetesen tévedett. Evie sem aznap, sem az azt követő években nem hozott helyre
semmit.
De még mindig mosolygott.
A biztonság kedvéért.
És azt remélte, ez elég ahhoz, hogy biztonságban tartsa azokat, akiket szeret.
Hatodik fejezet
A GONOSZ

Már megint dudorászott.

Trystan Arthur Maverine, akit a külvilág előszeretettel csak A Gonoszként emlegetett,
hosszú ujjaival megkocogtatta elegáns fekete íróasztalát. A hangnak irritálnia kellett volna
őt. Mintha a koponyáját fűrészelnék. Már abba is belefájdult a feje, ha meghallotta a többi
dolgozó nevetését az ajtaja előtt. Gonosznak lenni nem egy derűs feladat, amit a migrénje
is bizonyított.
De türtőztette a dühét. Nagy részét már úgyis kiadta magából a hét elején a Vitézi
Gárda ellen, akiket boldogan lemészárolt, és kiakasztott a szarufákra, hogy az egész világ
láthassa.
A lány éteri hangja átszűrődött az irodája ajtajának keskeny résén. Ha bárki másról
lenne szó, minden bizonnyal kirontana, és követelné, hogy az illető azonnal szüntesse be
ezt a dühítő vinnyogást. Addig fenyegetőzne és riogatna, amíg reszketni nem kezdene a
félelemtől, ezáltal újra megszilárdítva a tekintélyét. Így biztonságosabb volt számára – és
az alkalmazottainak is.
De most nem akárkiről volt szó, hanem Sage-ről – csak így gondolt rá. Olyan
közelségben kellett együtt dolgoznia a lánnyal, hogy még a belőle áradó vaníliaillatot is
érezte, és ez meghittebbnek tűnt, mint amire szüksége volt. Mint egy bolond, közelebb
merészkedett az ajtóhoz, a fülét az ajtóra tapasztotta. Meg kellett tudnia, miféle dal ez.
Valószínűleg elég gyakran hallotta ahhoz, hogy emlékezzen a dallamára.
Vagy talán…
Bumm!
Visszahőkölt, az orrához kapta a kezét, és egy fájdalmas vakkantás hagyta el az ajkát.
Annyira lefoglalta a lány dalválasztása, hogy észre sem vette a hang közeledését.
Most már nem hallatszott semmiféle dúdolás, csak a döbbent csend; megilletődött
asszisztense állt a nyitott ajtó túloldalán, amely az imént közvetlenül érintkezett az
arcával.
Elegáns orrát felhúzva óvatos lépést tett hátrafelé, kezével maga előtt hadonászva.
– Hoppá. – Majd masni alakú ajka széles mosolyra húzódott, és hirtelen az arcában
érzett fájdalom semmi volt a mellkasát szorongató ökölhöz képest.
– Annyira sajnálom, uram. Előbb kopognom kellett volna – vonta meg aprócska vállát,
mintha csak azt üzenné: Most mihez kezdünk velem?
Lett volna néhány ötlete.
Megrázta a fejét, és a lányra meredt.
– Van valami oka, hogy úgy rontottál be az irodámba, mint egy bontógolyó, Sage?
Vagy csak a saját ajtómmal akartál nekem támadni?
A lány világos szeme tágra nyílt, ahogy megkerülte őt, és egyre mélyebbre
merészkedett a személyes terébe. Mintha nem tört volna be már így is az élete minden
más területére.
 – A „támadás” egy kicsit erős kifejezés, nem? Biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal
keményebb ütések is értek már, sokkal érzékenyebb helyeken.
A lány egy pillanatra elhallgatott, úgy tűnt, mintha elgondolkodna az imént kiejtett
szavain. Elméjének működése semmi máshoz nem hasonlított, amivel valaha is
találkozott. Mintha minden egyes gondolata, minden kimondott szava addig forgatta
volna agyának képtelen kerekeit, amíg értelmet nem talált bennük a maga sajátos módján.
Meglepően érdekfeszítőnek találta. Mondhatni…
Gusztustalanul zavarónak, és gyűlölte.
Aztán a lány persze mindig kibökött valamit, amitől egyszerűen elakadt a szava, mint
például:
– Nem mintha az érzékenyebb helyeiden járna az eszem! Mármint most igen, mert
kimondtam, de úgy értem, hogy olyan érzékeny, mint a… – Szünetet tartott, és valami
érthetetlen okból kifolyólag egyszerűen tudnia kellett, hogyan fogja befejezni ezt a
mondatot. Így hát várt… – A füled?
Az az ismerős, bosszantó virgoncság kavargott benne, és olyan aljas érzésekre
késztette, mint a derű és a félreérthetetlen nevetési kényszer.
Kemény tekintettel bámulta a lányt. A szemének örömteli csillogását, arcának élesen
kivillanó csontjait, ajkának enyhe görbületét, mintha mindig készen állt volna rá, hogy
egy szempillantás alatt elmosolyodjon. Kifújta a levegőt, egyik kezével végigsimított a
haján, majd visszafordult az íróasztala felé. Vissza kellett nyernie – legalább valamilyen
szinten – az önuralmát.
– Ma reggel fogytán a türelmem, Sage.
– Szemben minden más reggellel, uram?
Trystan megkerülte az íróasztalát, és helyet foglalt a székében, fittyet hányva Kingsley-
re, aki láthatóan közelebb húzódott Sage-hez. A varangy az elmúlt közel tíz évben
mindennap a férfi asztalán ült, és nevetséges, egyszavas jelzéseivel csöndes,
nemkívánatos tanácsokat osztogatott neki. Egészen elképesztő volt, hogy a kétéltűnek
csupán egyetlen szó elegendő volt ahhoz, hogy felbosszantsa. Tehetsége volt hozzá.
Intett Sage-nek, hogy foglaljon helyet az íróasztalával szemben lévő kisebb székek
egyikén. Sosem említette neki, hogy azok a székek még nem álltak ott, amikor öt röpke
hónappal ezelőtt munkába állt nála. Soha nem akarta arra ösztönözni egyik alkalmazottját
sem, hogy eléggé elkényelmesedjen a jelenlétében, és le merészeljen ülni.
Most azonban praktikusnak bizonyult, hiszen volt egy jobbkeze, akit naponta
eligazíthatott. Még véletlenül sem arra ment ki a játék, hogy Sage kényelmesen érezze
magát.
Egyáltalán nem.
A lány összevonta sötét szemöldökét, elhelyezkedett a szabad széken, élénksárga
szoknyája a lába körül suhogott. Árnyas fürtjeit a szokásos fonatába tűzte, egy-egy tincs
azonban mindig kiszabadult, hogy az arcához simuljon. Meleg mosoly költözött az arcára,
amikor észrevette, hogy Kingsley közelebb ugrándozott hozzá, zöld fejét a kezébe
nyomva.
– Jó reggelt, kiskirályom – gagyogta Sage, miközben megigazította az állat koronáját. –
Milyen jóképűen festesz ma reggel.
Kingsley egy gurgulázó brekegéssel fejezte ki tetszését.
 A lány gyengéden a tenyerébe kapta a békát, majd az orcájához dörgölte.
Természetesen Trystan a jelenet láttán azon nyomban a kétéltű pusztulását kezdte
tervezgetni.
– Sage, ne csinálj háziállatot a foglyaimból!
– Akkor ne legyenek imádni való foglyaid. – Azzal rákacsintott Kingsley-re, mielőtt
visszatette az áruló teremtményt főnöke asztalára.
– Értettem a célzást – ismerte el a férfi, mindkét kezét megadólag a magasba emelve.
Nagyot sóhajtva igyekezett visszatérni ahhoz az emberhez, aki akkor volt, mielőtt ez a
természeti katasztrófa belépett volna az életébe.
Te vagy a megtestesült gonosz. A világ már a neved említésétől is retteg. Egy hidegvérű
gyilkos vagy.
Hirtelen egy apró nyikkanás tört elő a lányból, ami gyanúsan hasonlított egy
tüsszentésre. Szégyenlősen a férfira emelte a pillantását.
Trystan ettől egy tócsává olvadt a padlón, akinek a szoba összes porszeme az
ellenségévé vált.
– Folytasd csak – vakkantotta oda összeszorított állkapoccsal.
A lány sápadt keze ekkor az íróasztalára tévedt, és egy papírlapot csúsztatott felé.
– Összeállítottam egy listát az összes itteni alkalmazottról, mindent leírtam, amit csak
tudok róluk. Biztos vagyok benne, hogy Becky vagy Tatianna több információval tudna
szolgálni, ha szükséged lenne rá. Tatianna szereti a titkokat, Becky pedig olyan
makulátlanul vezeti a nyilvántartást, hogy a királyi tanácsnál kellene dolgoznia.
Meglepte, hogy Sage bármiféle bókkal illeti Ms. Erringet; tisztában volt a kettejük
közti bizarr viszállyal. Bár nem szívesen ismerte be, kissé szórakoztatónak találta.
Lenézett a kupac legfelső lapjára. Az egész oldal a lány takaros kézírásával volt
telefirkálva: az összes alkalmazottja neve, mindegyik mellett több megjegyzéssel. Nagyon
részletgazdag volt, valószínűleg órákba telhetett elkészítenie.
Megköszörülte a torkát, és ritka elismerő pillantást vetett a lányra.
– Szép munka, Sage. – Felvette a halom papírt, majd lassan átlapozta azokat. – Ez nagy
segítségünkre lesz.
A lány ragyogva rámosolygott, mire valami undorító, gennyes érzés kezdett
felkavarodni benne. Figyelte, ahogy a lány agyának képtelen fogaskerekei ismét
mozgásba lendülnek.
– Uram…
Trystan letette a papírokat, hogy teljes figyelmét neki szentelhesse.
– Valami baj van?
A lány ficeregve összefonta a kezét.
– Csak azon tűnődöm, ahelyett, hogy ezt a sok kutatómunkát végeznénk… miért nem
kérdezel ki mindenkit, amíg meg nem találod a tettest?
És pontosan ezért vette fel őt. Vagyis ez volt az egyik oka. Okos volt, ravasz, amolyan
láthatatlan módon, de bujkált benne valami csendes könyörtelenség, ami egészen
lefegyverző volt olyasvalakitől, aki máskülönben úgy osztogatta a kedvességet, mint a
cukorkát.
– Ezt úgy érted… miért nem kínzok meg mindenkit, aki az alkalmazásomban áll, amíg
valaki végre dalolni nem kezd?
 A lány arca vörösre váltott, amitől elszégyellte magát. Finom vonásain a felháborodás
gúnyos kifejezése futott át.
– Há-hát persze hogy nem! – fröcsögte.
Száraz, halk kuncogás szökött ki a torkán, mielőtt köhögve visszanyelhette volna, aztán
a könyökére támaszkodva előrehajolt.
– Nyugodt lehetsz, Sage, valóban megfordult a fejemben a gondolat. De nem csak
megtalálni akarom azt, aki miatt az összes nagy nehézségek árán megszervezett tervünk
meghiúsult.
Egy pillanatra elhallgatott, és figyelte, ahogy a lány is előrehajol, mintha megbabonázta
volna. De ez lehetetlen volt.
– Azt akarom, hogy ne is számítsanak rám.
A lány szemöldöke értőn felszaladt, mire Trystan hozzátette:
– Azt akarom, hogy nyugodtan üljenek a kis fenekükön ebben az irodában, abban a
hitben, hogy megúszták. Hogy továbbra is mindent meg fognak úszni. Mindeközben mi
zárt ajtók mögött felfedjük a személyazonosságukat. Azt akarom, hogy biztonságban
érezzék magukat, és amikor már azt hiszik, hogy tényleg tiszta a terep, elpusztítom őket.
Várta, hogy a félelem szikrája átvillanjon a lány arcán. Várta, hogy eluralkodjon rajta
az undor. Ám ehelyett cinkos mosoly terült szét az ajkán. Felcsillanó szemmel dőlt hátra a
székében, és karba tette a kezét.
– És tudod, ha az áruló rájön, hogy keresed őt, értesíti a megbízóját. Őket is meg akarod
lepni.
Trystan nem tudta időben elkapni leesett állát.
– Te… Igen, pontosan erről beszélek.
A lány vigyora erre átváltott az egész arcát betöltő, sugárzó mosolyába. Mintha örömét
lelte volna abban, hogy megérti a főnöke észjárását.
– Egyébként senkit sem zárunk ki. Én is rajta vagyok a listán.
Ez mindennél jobban meglepte, mert persze hogy rajta kellett lennie. Senki sem igazán
ártatlan, soha. Legkevésbé ez a vele szemben ülő, titokban mániákus ciklon, még ha
biztosra is vette, hogy nem ő az.
– Húzd ki a nevedet! – utasította mogorván.
Sage megrázta a fejét, homlokát ráncolva meredt rá.
– Nincs szükségem különleges bánásmódra. Simán lehetnék én is; én dolgozom a
legközelebb hozzád.
– A szó szoros értelmében nem lehetséges. – Pillantása az apró, csillogó arany jelre
siklott, amely a lány kisujját ölelte körbe, majd visszatért az arcára.
A lány tekintete követte a férfiét, és a szemében a felismerés szikrája villant.
– Ó, igen, a munkaügyi alku.
Az alkuszokat nem volt könnyű becserkészni, ahogyan magát az alkuk elkészítéséhez
használt mágikus tintát sem. Amelyikkel Trystan üzletelt, egy vagyont kért tőle,
valahányszor igénybe vette a szolgálatait. Éppen ezért a Dicstelen Őrség alkujait
jellemzően csak zöld tintával kötötték.
Ők A Gonosz őrzőiként és személyes kémeiként működtek, amikor a helyzet úgy
kívánta. A zölddel megfestett alkukkal biztosította magát, hogy őrei soha nem árulhatják
el őt. Amint egy új katona aláírásával beleegyezett a kiküldetésbe, a tintával rávarázsolt
gyűrűje Trystan életerejéhez kötötte. Ha bármi történne vele az őrök keze által, a zöld
tinta azon nyomban méreggé változna. Beszivárogna a véráramukba, gyors halálra ítélve
őket.
A hűséget könnyű megszerezni, ha az egyetlen másik alternatíva a halál.
Eredetileg zöld gyűrűt szánt Sage-nek azzal a kevéske tintával, ami a legutóbbi
vásárlásából megmaradt. De amikor az alkusz megérkezett, képtelen volt végigcsinálni.
Inkább az aranyat választotta.
– Ha akarnám, se tudnálak elárulni – jelentette ki a lány elszántan, egy csipetnyi
sóvárgással mustrálva a gyűrűjét. – Nem mondhatnám, hogy elszomorodtam, amiért
lekerültem a gyanúsítottak listájáról. Az a rengeteg kárba veszett munkám már
önmagában elég lenne ahhoz, hogy meg akarjak kínozni valakit.
Élvezte, hogy néha felcukkolhatta a lányt, bár ezt a szokását szívesen levetkőzte volna.
– Senyved néhány szerencsétlen senkiházi odalent a tömlöcben. Ha szeretnéd
kipróbálni magad… – Persze nem gondolta komolyan.
A lány felpattant a székéről, és zavartan az ajtó felé fordult.
Helyes.
Majdnem az egész utat megtette, amikor megállt, és visszapillantott rá.
– Megtenném, tudod. Megkínoznék valakit – közölte a lány, riasztó őszinteséggel az
arcán. – Ha tudnám, hogy ezzel segítek neked… ha valaki bántana téged… Megtenném,
és valószínűleg egy kicsit élvezném is. – Azzal sarkon fordult, napfényes ruhája
ellensúlyozta szavainak súlyát.
Trystan megdörzsölte a mellkasát, érezte, hogy a lány minden egyes szava újabb
szilánkokat zúz le az általa épített falakból. Érezte a repedéseket egészen a fülében zúgó
vérig. Káromkodva hátralökte a székét, és a sarokban lévő ablakhoz fordult a horizontot
kémlelve.
Visszakukucskált az íróasztala felé, ahol Kingsley szinte együttérző arckifejezéssel
figyelte, majd felemelte az egyik tábláját, amelyen csak annyi állt: PROBLÉMA.
Na ne mondd!
Trystan visszapördült az ablak felé, igyekezve lelassítani a légzését.
Az az átkozott szerv a bordái között továbbra is könyörtelenül lüktetett. Újra
káromkodott, addig markolta az ablakpárkányt, amíg az ökle elfehéredett, de a szíve csak
nem akart csillapodni.
Mintha emlékeztetni akarná, hogy van neki.
Hetedik fejezet
EVIE

Sikítani akart.
Az egész napot azzal töltötte, hogy észrevétlenül fel-alá ténfergett az irodahelyiség
különböző részei között. Kihallgatta a beszélgetéseket, próbált kiszagolni valamit. De az
alkalmazottak között csak az volt a téma, melyik kocsmában találkoznak majd a nap
végén egy italra, vagy ki kivel hancúrozik a ruhatárban.
Ez utóbbira, Evie kénytelen volt bevallani, hangyányit még ő is kíváncsi volt.
Kétségbeesetten szeretett volna mesélni Tatiannának az irodai patkányukról, de
legnagyobb bánatára nem zárhatta ki őt a gyanúsítottak közül. Legalábbis egyelőre. Sőt,
ahogy végignézett a környezetén, ami olyan ismerős volt már, akár egy elnyűtt kesztyű,
Evie rádöbbent, hogy egyetlen ember sincs ebben a szobában, akiben igazán megbízna.
Nos, A Gonoszt kivéve, ó, milyen ironikus.
Riasztó volt. Az árulás tehetetlen, süllyedő érzése, amely lassan szétáradt a bensőjében.
Az egész olyan személyesnek tűnt. Nem az ő terveit húzták keresztbe, mégis így érezte.
Annyi értékes időt töltött azzal, hogy minden erőfeszítése és igyekezete a vállalat sikerét
szolgálja.
Itt azonban többről volt szó, mint magáról a munkáról; sokkal inkább az emberekről,
akik körülvették. Senki nem játszotta meg, hogy „jobb” a másiknál. Mindannyian elég
selejtesek voltak ahhoz, hogy feladják minden erkölcsi erényről alkotott fantáziájukat a
túlélésért cserébe.
Ami tulajdonképpen csodálatosan megnyugtató volt egy olyan világban, amely mindent
elkövetett azért, hogy Evie tragikusan egyedül érezze magát benne.
Nagyot sóhajtva felállt a helyéről, majd kis naplójával a kezében tett egy kört a
szobában, végül az iroda meglepően tágas konyhája felé vette az irányt. Ahogy belépett,
üdvözölte Edwint, miközben megcsapta a sütőből áradó melegség.
– Miss Evie! – szólította meg Edwin egy pimasz meghajlás kíséretében, mielőtt egy
tálca pihe-puha kenyeret húzott ki a kemencéből. – Vegyen egy süteményt; ragaszkodom
hozzá!
Mint minden ogre, Edwin is majdnem a plafonig ért, bőre türkizkék színben ragyogott.
Mosolya széles és barátságos volt, amit csak még inkább kiemelt a kelleténél néhány
számmal kisebb szemüvege. Emellett roppant okos volt, és mindig olyasmiket mondott,
amik hosszú ideig elgondolkodtatták Evie-t, ráadásul mindketten imádták a regényeket.
A lány az asztalon álló nyitott könyv felé biccentett.
– Talán egy kicsit később. Mit olvasunk ma?
– Ó, ez tetszene önnek, Miss Evie – kacsintott rá az ogre; szemüvege fémje megrezzent
a mozdulatra. – Románc.
– Tényleg? – ragyogott rá Evie.
– Menjen csak, látogassa meg az ablakát – töltök egy kehellyel. – A konyha másik vége
felé biccentett, ahol lágy fény szűrődött be. Evie egy mindentudó mosolyt rávillantva,
elindult abba az irányba.
 Sok szépen kialakított beugró volt az egész kastélyban, de ez a sarokban megbúvó,
elszeparált kis kuckó volt a kedvence. A csempék véletlenszerűen voltak elhelyezve, és
egy vibráló nap alakját formázták, ahogy az egy ódon könyvre veti a fényét. Evie szerint
ez találó ábrázolás volt, hiszen egy jó könyv gyakran ugyanolyan vigaszt jelentett, mint az
arcot súroló napfény melege.
Ideje nagy részét ebben a konyhában töltötte, kiadva minden frusztrációját Edwinnek,
de még inkább ennek a ragyogó műalkotásnak. Olykor, a néma csendben szinte úgy
érezte, mintha az válaszolna neki. Becky időnként betévedt a konyhába, és tett egy-egy
fanyalgó megjegyzést, amire Evie kénytelen volt a sajátjával válaszolni. Ez a rutinjuk
részévé vált, amihez már furcsán hozzászokott.
Végül feltápászkodott, és újra az iroda felé vette az irányt. Éppen ismét az íróasztalához
lépett, amikor valamiféle halk kattogást hallott valahonnan.
A tekintete a falon lévő nagy órára vándorolt, a másodpercmutató tovasiklott, miközben
egy nyugtalanító érzés kavargott a gyomrában.
Körülnézett, hátha valaki más is észrevette a neszt, de a társalgó emberek halk
duruzsolása és az asztaluk felé görnyedő fejek azt üzenték neki, ő az egyetlen, akinek
feltűnt.
Valószínűleg semmiség.
De a nyugtalanság örvénye az aggodalom olyan áradatává dagadt, hogy nehezére esett
bármi másra koncentrálni.
Kísértést érzett, hogy visszahívja a főnökét. Akárhol a bánatos békában járt is. A
reggeli eligazításuk után sietve kiviharzott, nem vesződve azzal, hogy bárkivel is közölje,
hová megy.
Ami máskor nem is zavarta volna a lányt. A főnöknek mindig is megvoltak a titkai, az
a sejtelmes kisugárzása, ami csak hozzáadott sötét hírnevéhez. De mostanában
bosszantotta, hogy a férfi oly sokat megosztott vele, mégis oly keveset. Vakmerően még
többet akart, és ez a gondolat már önmagában is túl veszélyes volt ahhoz, hogy tovább
firtassa.
Katt. Katt. Katt.
Evie megeresztett egy csalódott kis morgást, és igyekezett kizárni a helyiség többi
részét, hogy jobban hallja a ritmikus neszt. Egyre hangosabbá vált volna? Próbaképp
messzebbre vándorolt a szoba egyik, majd másik sarkába. Várta, hogy a zaj halkból
harsogóvá váljon ott, ahol a leghangosabban ketyegett. Ha egyre fokozódó gyanúja
helytálló volt – és az volt –, az egyenesen a saját íróasztalához vezetett.
Nos, nem egészen, de meglehetősen közel hozzá.
A kattogáson túl halk krákogás hangja töltötte be a teret, mire Evie lenézett, és
Kingsley-t találta a cipője hegye mellett ücsörögve. Tágra nyílt szeme a lányét kutatta,
próbálva az értésére adni valamit, amit nem tudott kifejezni.
– Üdv, kedves barátom. – Evie lassan letérdelt a földre, kinyújtotta a kezét, mire a
varangy kis szökkenéssel a tenyerében termett. – Óvatosabbnak kell lenned, amikor az
iroda padlóján ugrálsz, Kingsley. Ha egy elszabadult csizma alatt találnád magad
összenyomva, mi lenne mindannyiunkkal? – mosolygott az állatra, és csak egy pillanatra
feledkezett meg a kattogásról, mielőtt az újra lecsapott volna.
 Úgy tűnt, Kingsley is hallotta a zajt, mert a béka kiugrott a tenyeréből, és az egyetlen
hely irányába pattogott, ahol Evie erősen remélte, hogy nem kell keresnie. Az íróasztala
mögötti ajtón át egyenesen a főnök irodájába.
Sóhajtozva odasétált az ajtóhoz, amely most kissé résnyire nyitva állt, és teljesen
kitárta.
Az ösztönei azt súgták, egy lépést se tegyen tovább. De mintha egy madzag kötötte
volna a titokzatos neszhez, ami addig nem szakad el, amíg meg nem találja.
A nagy tér valahogy kisebbnek tűnt A Gonosz jelenléte nélkül. Az íróasztal nem
keltette benne ugyanazt a szívdobogtató érzést, ami általában elfogta a látványára,
valószínűleg azért, mert egy bizonyos valaki nem ült a mögötte álló székben. El kellene
mennie. Szándékában is állt.
Egészen addig, amíg Kingsley fel nem ugrott az íróasztalra egy újabb kártyával. És ez
egy olyan szót mutatott, amitől kirázta a hideg. VESZÉLY.
Egy kis hang a fejében azt súgta, hogy hallgatnia kellene a varangy figyelmeztetésére.
Egyébként sem lenne szabad engedély nélkül ebben az irodában tartózkodnia, és
semmiképpen sem kellene a főnök íróasztalán kotorásznia valószínűleg csak egy
elromlott óra vagy… talán egy különösen hangos fegyver után?
De már túl késő volt a hangokra hallgatni, amikor a sajátja azt üvöltötte, hogy NÉZD
MEG AZ ASZTAL BELSEJÉBEN. NEM MINTHA A BÉKA BEMÓSZEROLHATNA.
– Fú – motyogta, a szó visszhangot vert a csendben, miközben megdörzsölte a fejét.
Közelebb lépett, idegei pattanásig feszültek, annak ellenére, hogy furcsa elégedettséget
érzett, amiért végre megtalálta a forrást.
Mélyen lehajolt, szoknyájának szegélye a padlót súrolta. Tétován felnyúlva Evie egy
apró, hűvös tárgyat tapintott meg, majd óvatosan kihúzta, és szemügyre vette. A kattogás
most már fülsértőn kerregett, bár maga a tárgy meglehetősen szerény külsejűnek tűnt.
Megfordította, és a győzedelmes pillanatot hamar mindent elsöprő félelem váltotta fel.
– Természetesen – nyögte meglepően higgadt hangon. Egy bosszúsággal átszőtt,
szaggatott sóhajt hallatott, odamormolva saját magának: – Naná, hogy bomba.
Nyolcadik fejezet
EVIE

Először mintha minden lelassult volna. A levegő vele együtt megdermedt, miközben a
lány elborzadva bámulta a tenyerén ülő kis szerkezetet.
Aztán a szíve kezdte utolérni a közelgő végzet pillanatát, és olyan erősen kalapált, hogy
levegő után kellett kapkodnia. Szabad keze felrepült, hogy a mellkasába kapaszkodjon,
könyörögve neki, hogy lassítson. Képtelen volt gondolkodni. Semmit sem tehetett.
A készülék aranyszínű és téglalap alakú volt, alján egy aprócska időmérő lötyögött.
Evie remegő gyöngédséggel mozdította meg a kezét, hogy megfordítsa a kerek kijelzőt.
Amikor a szeme megtalálta, amit keresett, az egyébként is jeges vére keménnyé fagyott,
gúzsba kötve kővé dermedt végtagjait.
Három perc. Már csak három perc, amíg a kis aranyhegyű nyilak elérték a tetején
villogó tizenkettes számot.
Csengeni kezdett a füle, olyan fülsértő módon, hogy legszívesebben a földhöz vágta
volna a készüléket, hogy mindkét kezét a feje oldalához szoríthassa. Szaggatott
lélegzetvétel hagyta el az ajkát egy halk zokogás kíséretében.
Hisztériás roham kerülgette, és…
Csak az időt vesztegette.
Szabadulj meg tőle!
Megmarkolta a készüléket, és még egyszer az időmérőre nézett. Két perc harminc
másodperc volt hátra.
Arra gondolt, hogy kidobja az ablakon, de Penge és a sárkány közvetlenül A Gonosz
irodájának ablaka alatt edzett, így ezt a lehetőséget elvetette. Talán ha sikerülne
megfékeznie a robbanást, megkímélhetne néhány embert. Legalább a kastélyt egyben
tarthatná. Felnézett, és látta, hogy Kingsley apró tábláján egy új szóval figyeli őt: FUTÁS.
Evie, miután fél kézzel feltépte az ajtót, berobbant a fő irodahelyiségbe, nem törődve az
emberekkel, akik megálltak és megbámulták. Néhányan megpillantották a sápadt ujjai
között szorongatott eszközt, és zihálva elugrottak az útjából, miközben egy helyet
keresett, ahol megszabadulhatna attól az izétől.
Egy hang, amely más körülmények között az idegein táncolt volna, ismerősségében
visszarántotta a valóságba.
– A mellvéd!
Evie Becky felé fordult, aki kinyitotta a kifelé vezető ajtót, eszeveszetten integetve a
kezével, hogy Evie mozduljon meg végre.
És meg is mozdult.
Futásnak eredt, kirohant a hűvös, szabad levegőre, halk „köszönöm”-öt szisszentve oda
a nőnek, ahogy elhaladt mellette. Valamiféle adrenalinköd ereszkedhetett az elméjére,
mert mintha aggodalmat látott volna Becky ráncba feszülő arcán.
A perzselő nyári nap megcsapta Evie feje búbját – aznap reggel először bukkant elő a
felhők mögül. A szíve hevesen vert, a szoknyája minden egyes dühödt lépéssel felcsapott
körülötte. Hiába öntötte el a forróság, a készülék hűvösen simult a tenyerébe, a ketyegés
kegyetlen emlékeztetőül szolgált.
Akarod azt a ketyegést! – emlékeztette magát. Ha nincs ketyegés, halott vagy!
Ha csak a mellvéd végére érhetne, át tudná vetni a szerkezetet a végén lévő kis
emelkedőn. Megmenthetné a kastélyt, vagy legalábbis annak nagy részét. És ami még
fontosabb, megmenthetné a bent veszteglő embereket.
Ez a mellvéd mindig ilyen hosszú volt? Úgy érezte, mintha alig közeledne a végéhez. A
végsőkig feszítette lábának izmait, egyre keményebben rohant, figyelte, ahogy a cél
közelebb és közelebb kerül. Még mindig nem volt elég gyors, lehetetlenül hajtotta magát
egyre messzebbre, már majdnem elérte a végét, amikor – Nem!
Csizmája tűsarka megakadt egy laza cementtömb alatt, természetellenes szögben
meghajlítva a bokáját, ahogy megbicsaklott.
Evie rémülten figyelte, ahogy a bomba kicsúszik az ujjai közül, és a levegőben
vitorlázik. Figyelte, ahogy felszáll, egyre magasabbra, elég magasra ahhoz, hogy
megkarcolja a kőkorlát tetejét, de nem sikerült átjutnia felette. Csattant egyet, ahogy
földet ért, túl közel ahhoz, hogy megmeneküljön a robbanástól.
– Ó, istenek – suttogta Evie lehajolva, hogy kirángassa sarkát a lyukból, amibe
beékelődött. A légzése olyan szaggatott volt, hogy a látása elmosódott, az ujja hegye
pedig vérezni kezdett a tégla érdes felületén való kaparászástól.
De a csizma csak nem mozdult. A felismerés hűvös ködként csapott le rá. A mellvéd
másik vége felé fordult, az ott sorakozó ajtók irányába.
Hát ennyi. Soha nem érne oda időben.
Elfelejtette megölelni Lyssát, mielőtt aznap reggel iskolába küldte, persze azt
feltételezte, hogy lesz még alkalma rá. Bekiabált az apjának, hogy szereti, de vajon a férfi
meghallotta-e? Vajon tudta?
Egy másik arc villant fel a fejében – a főnöke, A Gonosz. Evie képtelen volt elhinni,
hogy elhagyja őt, amikor a legnagyobb szüksége van rá. Ki tudná ezután méltatlankodva
mosolyra fakasztani?
Ahogy egy magányos könnycsepp végiggördült Evie arcán, úgy gondolta, hogy ez lehet
a legszomorúbb mind közül.
Kilencedik fejezet
A GONOSZ
Nem sokkal korábban…

Trystan utat tört magának a Hikori Rengeteg nyugati felén keresztül. A királyságnak ezt
a részét sziklásabb hegyek csipkézték, így könnyű volt eltévedni.
De még annál is könnyebb elrejtőzni.
Legalábbis Trystan ezt gondolta, amikor elkezdte a mohás erdőfenék alá telepíteni a
zsákmányait. A Dicstelenek apró rejtekeket ástak a talaj különböző pontjainál, A Gonosz
ezekben tartotta legértékesebb kincseit.
Legtöbbjük lopott szállítmányokat őrzött, amelyeket a szomszédos királyságokból
küldtek a királynak. Minden szövetségese a lehetőséget kereste, hogy „segítse” a királyt
örökös hadjáratában a „sötét alakkal” szemben, aki közel tíz éve bukkant fel, hogy
szabotálja Benedikt király uralkodását.
Trystan ajka mosolyra húzódott. Szerette a munkáját.
Amikor évekkel ezelőtt elkezdte, el sem tudta képzelni, micsoda birodalmat fog
felépíteni. Az a rengeteg ember, aki neki dolgozik majd, aki segíti őt a célja elérésében.
Rennedawn népe számára ez egyet jelentett azzal, hogy beavatkozott a királyság
gazdaságába, lassan, de biztosan szegénysorba taszítva őket és az uradalom többi részét.
Trystan számára azonban azt, hogy Benedikt király sosem kapja meg, amit akart, bármibe
is kerüljön.
Dicstelen Őrsége egyre ügyesebb és szemfülesebb lett a fegyvereket, szeszt és árut
tartalmazó szállítmányok feltartóztatásában, de ő még mindig valami nagyobbat keresett,
valamit, ami útjába állna mindennek, ami Benedikt számára kedves…
Félrelökött egy ágat az útból, lovát a domb aljához közelebbi fához kötötte. A mágiája
a bőre alatt tekergőzött, mintha megérezte volna a közelgő veszélyt.
Nem így tervezte, de aznap reggel sietősen kellett távoznia. Üzenet érkezett az egyik
kémjétől, azaz egy hollótól, ahogyan előszeretettel nevezték magukat, amiben sürgősen
tudatta vele, hogy egy újabb létfontosságú rejtekhely került veszélybe.
Szinte forrongott benne az ideg, miközben hátracsapta a haját a homlokából. Lassan
közeledett a titkos ajtóhoz, de megdermedt, amikor megpillantotta a Vitézi Gárda
páncéljának ezüstös csillogását.
Ők azok. A dühe felmorajlott és megremegett.
Hogyan bukkantak rá még egy búvóhelyre? Nem ismerte más az elhelyezkedésüket,
csak az őrei, akik akkor sem adhatnák ki a titkait, ha akarnák, Kingsley, aki nyilvánvaló
okokból egy szót sem szólna, és Sage, aki azt állította, akár hajlandó lenne megkínozni
valakit érte.
Nem most volt itt az ideje, hogy ezen töprengjen, főleg akkor nem, amikor
megpillantotta egyik legrégebben szolgáló katonáját, ahogy arccal lefelé feküdt a bejáratot
körülvevő fák között, hátában egy tőrrel. Az őrei helytálltak, harcoltak a megmaradt
lovagokkal, Trystan pedig ekkor döbbent rá: aznap reggel mindannyiukat idekérette, hogy
újabb szállítmányt rakodjanak be a nyílt terepen, ahol bárki könnyedén megláthatta őket.
 Vagyis az ő hibája volt.
Trystan mágiája nem tudta tovább türtőztetni magát. Saját életre kelt, és úgy tört elő az
ujjbegyéből, akár a gát repedésein átcsuszamló víz. Senki más nem láthatta a szürke
ködöt, de ő igen. Körülvette a Vitézi Gárdát, akik még mindig boldogan mészárolták le a
férfiakat és nőket, az őreit, az embereit.
A Vitézi Gárda első tagja későn észlelte, mi történik vele, de amikor a szürke köd
körbeölelte, Trystan pontosan látta, hogyan árthat neki; az ereje a szürkeség közepette
vibráló színekkel világította meg a legfájóbb helyeket, ahol lecsaphat.
A lovag hasa körül izzó vörös folt szolgáltatta a tökéletes lehetőséget A Gonosznak; ez
volt ellenfele leggyengébb pontja. A mágiája felkavarodott, körbejárta a lovagot, a szürke
köd pedig kiélesedett, és egyenesen a felé a pont felé irányult. A lovag vérfagyasztó
sikolyt eresztett meg, térdre rogyott, aztán a földre zuhant.
A gyilkolás erővel vértezte fel A Gonoszt, táplálta a hatalmát, megacélozta. Elég erőssé
tette ahhoz, hogy a szürke köd maradványát a még élő lovagok köré taszítsa, megtalálja a
leggyengébb pontjukat, és lemészárolja mindet. Beteges elégtétellel figyelte, ahogy az
ezüstbe öltözött testek halma egyre csak gyarapodott, amíg egyetlen lovag sem maradt
talpon.
Őrségének vezetője, Keeley félrehúzódott, hogy megvizsgálhassa bajtársát, aki
fájdalmában az oldalát szorongatta.
Trystan előrement, hogy felmérje a károkat.
– Elvittek valamit? – tudakolta, miközben kifejezéstelen arccal a halottakat
számolgatta. Négy.
Három férfi és egy nő, meghaltak, miatta.
Összeszorította az állkapcsát, nem törődve a hirtelen rátörő, maró bűntudattal.
Haszontalan érzés volt. Nem volt célravezető a bensőjében lüktető nyomáson rágódni az
érte életüket adó emberek miatt, miközben tudta, nem éri meg az áldozatukat.
– Nem – felelte Keeley szórakozottan. – De mindent át kell helyeznünk, uram. Az
egyik lovag kereket oldott még az érkezésed előtt, hogy magával vigyen egy üzenetet.
A férfi bólintott, lassan megemésztve az információt. Az őrség többi tagja felé
pillantott, de nem volt idő a gyászra. Szükségük volt az útmutatására; szükségük volt A
Gonoszra.
– Vigyetek át mindent egy biztonságosabb helyre! – utasította őket. – Szállítsátok
vissza a holtakat a kastélyba, aztán… – Embersége megállásra késztette. – Eltemetjük
őket.
Az őrök bólintottak, és olyan tisztelettel néztek fel rá, amire kicsit sem vágyott. Egy
másik katonája törte meg a beálló csendet.
– És most mit fogsz tenni, nagyuram?
Trystan állkapcsa megrebbent, ahogy tekintete végigsöpört a még mindig strázsáló
csoporton, a holtan fekvő őrökön és a mellettük heverő Vitézi Gárdistákon.
– Amit tennem kell – mondta rejtélyesen, azzal kiadta az utolsó parancsokat, majd
visszatért a lovához.
Ahogy átvetette a lábát a paripán, és visszavezette a kastélyba, a kérdés ismét ott
visszhangzott a fejében.
És most mit fogsz tenni?
 Nem tépelődött rajta, mert már tudta a választ. Miközben dél felé vágtatott, furcsa
bizsergést érzett a tarkóján, így hát megszaporázta lépteiket, és fogadalmat tett.
Bosszút állok mindazokért, akik az én nevemben szenvedtek.
Amikor végre visszaért a kastélyba, és a mozgó fal mellett az irodahelyiségbe lépett,
azonnal tudta, hogy valami nincs rendjén, érezte… Két lépést sem tett meg, amikor
Rebecka jelent meg előtte, az egyébként tökéletesen higgadt megjelenéséhez képest
szokatlanul ziláltan.
– Uram! – hörögte.
Hátborzongató érzés hasított végig a karján.
– Bomba. Bomba volt… az irodájában… Evie…
A lány neve visszarántotta a jelenbe, miközben a vállánál fogva megragadta a filigrán
nőt.
– Hol van? – Tudta, hogy a hangja fojtottan és durván cseng, de ez nem a megfelelő
pillanat volt az udvariaskodásra.
– A mellvéden. Kivitte oda!
Levetette a karját, és futásnak eredt, mielőtt az utolsó szavak elhagyhatták volna a nő
ajkát. Átrepült az ajtókon, és meg sem állt. Fekete köpenye lobogott körülötte, ahogy
felrohant a lépcsőn egyenesen a mellvédhez. Ott megpillantotta a lány apró alakját a
távolban, elhagyatottan és megtörten.
A bomba – hol volt a bomba? Követte Sage tekintetét a mellvéd végében álló torony
tetejére. A szeme megtalálta a kis arany szerkezetet, olyan közel, túl közel.
– Fuss! – Erősebben szedte a lábát, hagyta, hogy a pánik üzemanyagként repítse.
A lány tágra nyílt szeme a férfira villant, nagyokat pislogott, mintha nem hinné el, hogy
valóságos.
– Beragadt a lábam! – kiáltotta, és ugyanolyan kétségbeesettnek tűnt, mint amilyennek
Trystan érezte magát.
Hitetlenkedve kiáltott vissza:
– Akkor húzd ki! – A szavai morgássá fajultak, lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy
Sage tovább rángatja a lábát, de egy centit sem jut előre.
Homlokán gyöngyözött az izzadság, bő, fekete inge kezdett testének különböző
részeihez tapadni, miközben csizmája dörrenése visszhangzott a lába alatti kövön és
cementen. Nem a félelemtől – csak nagyon gyorsan futott.
Már majdnem odaért, amikor rezgést érzett a levegőben. Tekintete az arany készülékre
villant. A robbanószerkezetről lelógó időmérő rázkódni kezdett, és Trystan érezte, ahogy
a mellettük lévő torony feldübörög. Ahogy elérte a lányt, megragadta a derekánál fogva, a
földre vetette, és a testét az övére szorította, annyi mágiával burkolva be magukat,
amennyit csak össze tudott kaparni. Mégis tudta, hogy valószínűleg ez sem lesz elég.
És ekkor a világ vörösbe borult.
Tizedik fejezet
EVIE

Vérzett.
Érezte, ahogy a meleg folyadék végigcsorog a fejbőrén, amikor lassan pislogva kinyitotta
a szemét. Nem sokat tudott kivenni maga körül. Látását fekete szövet és egy izmos
mellkas homályosította el. Füstszag árasztotta el az érzékeit, de valami más is. Valami
meleg és megnyugtató.
A fejét átölelték, és amikor végre kitisztult a látása, egy fekete szempár bámult az
övébe. De túlságosan zavart volt ahhoz, hogy kiolvassa a mögötte rejlő érzelmeket.
– Sage? – A neve A Gonosz selymes hangján csendült fel, amitől felálltak a karján a
szőrszálak.
– Üdv, uram – motyogta gyöngén, miközben próbált értelmet találni vészesen kavargó
gondolataiban.
A férfi homlokát szabdaló barázda kisimult, és szaggatottan kifújta a levegőt. A fejét
ölelő kezét az arcához érintette, és szitkozódni kezdett, ahogy megpillantotta a vért.
– Hol sérültél még meg? – követelte, a hangja nyers volt, sőt dühös.
Evie megpróbálta felmérni, pontosan honnan jönnek a fájdalmai, de ha őszinte akart
lenni, nem sok mindent érzett, csak elégedettséget, hogy a férfi így a karjában tartotta őt.
A Gonosz azonban a hallgatását bizonyára a szorongás jeleként értelmezte, mert
mindkettőjüket ülőhelyzetbe vonta.
Letépett egy darabot a köpenyéből, a fejéhez szorította, hogy elállítsa a vérzést, majd
visszanézett a járda megsemmisült vége felé. A szomszédos kis torony porrá zúzódott.
– Kérlek, mondj valamit! Nyugtalanító, amikor csendben vagy. – A hangja egyenletes
volt, de valami mintha felkavarodott volna benne.
– Örülök, hogy nem robbantam fel.
A férfi tekintetébe melegség költözött, a szája szélei magasra húzódtak, és megjelent
sejtelmes gödröcskéje.
– Az érzés kölcsönös.
Evie felnyögött, eszébe jutott, hogy majdnem megölette a férfit, amikor az lebukott
érte.
– Miért nem menekültél el? – Nem volt semmi vádaskodó a hangjában, csak puszta
kíváncsiság.
A bokájára sandított. A teste mintha ekkor emlékezett volna arra, mekkora fájdalmat
érez, és felnyögött, amikor újra beindult a lüktetés.
A Gonosz hátradőlt, Evie tenyerét a sajátja helyére szorítva, hogy a fejsebéhez tartsa a
szövetfoszlányt. Óvatosan felemelte a lábát.
– Szabad?
Alig jutott levegőhöz, de bólintott.
A férfi finoman megemelte füsttől kormos sárga szoknyáját, éppen csak a bokája fölé.
Óvatosan a kezébe vette kopott sarkú csizmáját, és lassan lehúzta róla. Evie fájdalmasan
felszisszent, mire a férfi kővé dermedt.
 – Sajnálom. – Grimaszolva lesegítette a cipőjét a gyapjúzoknival együtt, felfedve az
alatta húzódó dühös, durva duzzanatot. Meleg, érdes tenyere megragadta a vádliját a
sérülés fölött, Evie pedig félni kezdett, hogy ha a férfi elengedi, a teste egyszerűen
elröppen.
– Tudod mozgatni? – Most egy másik férfi beszélt hozzá, vagy inkább ugyanaz, csak a
szokásos álarca nélkül, amit mindig olyan töretlenül magán tartott, mintha az élete múlna
rajta.
De most valóságos volt, lehullott róla túlvilági csillogásának álcája, amitől Evie-nek
zavarba ejtő módon még a lélegzete is elakadt.
A Gonosz csak bámulta őt, a válaszára várva, miközben a lány megpróbálta gyorsan
megmozdítani a lábát, mielőtt túl sokat olvashatott volna ki a szeméből.
– Tudom, csak fáj.
– Akkor jó, nem tört el. – Talán csak a képzelete játszott vele, ahogyan a férfi keze
mintha elidőzött volna a bokája vonalán. De biztos nem. Szegény pára csak megpróbálta
megvizsgálni, vannak-e további sérülései, Evie mégsem tudta visszafogni a borzongást,
ami főnöke érintésére suhant át a testén.
Miután visszaadta neki az eldobott cipőt, a férfi megmarkolta a kezét. Lassan talpra
állította, Evie pedig ránehezedett a sértetlen lábára. Ekkor azonban elkövette azt a hibát,
hogy megszokásból a másikra helyezte át a testsúlyát, mire zihálva előrebukott,
egyenesen a férfi mellkasára. Mindkét kezével megragadta a vállát.
– Bocsánat – nyikkantotta.
A férfi megköszörülte a torkát egyszer, kétszer – ó, anyám –, háromszor, mielőtt biztos
kézzel a csípőjére simította a tenyerét.
– Semmi… semmi baj.
A körülöttük lévő pusztítást látva Evie rémülten összerezzent.
A füst és a por eloszlott, tökéletes rálátást biztosítva a romos toronyra. A teteje
egyszerűen felszívódott, méretes kődarabok vették körül őket, míg mások minden
bizonnyal lebucskáztak egészen a várudvarba. A tornyon túl a kastély nyugati falának
nagy része teljesen beomlott. Ebből a távolságból Evie láthatta egy dolgozószobának vagy
talán egy kis könyvtárnak a maradványait.
Ne a könyveket! Bármit, csak a könyveket ne!
A mellvéd vége eltűnt. Mindketten nagyjából két lépésre voltak attól, hogy
lezuhanjanak a peremről. Törmelék borította a hajvégeit, és valószínűleg a feje búbját is,
ahogy a főnökére pillantott, a haja szinte fehérnek tűnt a hamutól.
Forró könnyek égették a szemét, és érezte, hogy az elmúlt pillanatok borzalma minden
pórusán keresztül beszivárog a lelkébe.
– Jaj, ne, a kastély!
Gyűlölt sírni, különösen mások előtt. Kiváltképp a főnöke előtt.
De már túl késő volt; a könnyek forrón patakzottak lefelé az arcán.
– Nem tudom elhinni, hogy ez történt. Miért tenné bárki is… Bárcsak ne… Nem
hiszem el… Annyira sajnálom. – A keze még mindig a férfi vállán nyugodott, így A
Gonosznak biztosan éreznie kellett a remegését, mégsem tudta rávenni magát, hogy a
szemébe nézzen.
 A robbanást sikerült megfékezni. Az őket körülvevő romok elkeserítőek voltak ugyan,
de a kastély még állt. Sokkal rosszabb is lehetett volna a helyzet. Mégis, egy része eltűnt,
ez volt A Gonosz otthona, és Evie annyira rettegett.
Zokogás hasított belé, kezét a gyomrának támasztotta, és megpróbálta elfojtani, de úgy
tűnt, ezzel épp az ellenkezőjét érte el. Újabb könnyzivatar áradt ki belőle. A Gonosz a
vállára tette a kezét, és óvatosan eltolta magától, hogy megvizsgálhassa az arcát. Evie-ben
nem maradt annyi erő, hogy harcoljon ellene.
– Te… sírsz? – szörnyedt el a férfi, szinte sütött a hangjából a döbbenet, és annyira
szeretett volna elhúzódni tőle, de persze a sérült bokája nem engedte.
– Nem. Úgy születtem, hogy a könnycsatornáim feleslegesen termelnek meleg, sós
vizet, amikor fáradt vagy ideges vagyok.
De a megjegyzése süket fülekre talált, mert a férfi nyugodtan benyúlt a zsebébe egy
zsebkendő után. Evie meglepetésére az nem fekete volt, mint a többi ruhadarabja, hanem
élénk világoskék.
– Tessék. – Azzal könnyedén a lány kezébe ejtette, majd a karjával a torony
maradványai felé intett. – Fabatkát sem ért odabent semmi, nem úgy, mint… Nem volt
fontos.
Valamit nem mondott ki; ez egyértelmű volt. De Evie túlságosan megkönnyebbült,
amiért a férfi célzatosan figyelmen kívül hagyta az érzelemkitörését, hogy tovább
faggassa erről. Szipogott, könnyein keresztül ferdén rámosolygott a főnökére, és egy
pillanatra látni vélte a szemében megcsillanó szomorúságot.
Bármi volt is abban a toronyban, nagyon sokat jelenthetett.
A Gonosz újra megköszörülte a torkát, egyik karját Evie lába alá, a másikat pedig a
háta mögé hajlította.
– Kapaszkodj! – volt az egyetlen figyelmeztetése, mielőtt mellkasának támasztva a
levegőbe emelte.
– Áh! – sikkantott fel Evie, karját A Gonosz nyaka köré szorítva. Ami persze vastag és
izmos volt, és mivel az arca csupán centikre volt tőle, láthatta, ahogy a pulzusa
egyenletesen lüktet.
Megrázta a fejét, a férfi nyaka mögött összekulcsolta a kezét, igyekezett a lehető
leglazábban venni ezt a helyzetet.
– Nem csoda, hogy ilyen felsőbbrendűségi komplexusod van. Nekem is az lenne, ha
ilyen magasról szemlélhetném a világot!
A férfi sötét szemét forgatva visszafelé kezdett baktatni a nyitott ajtók irányába.
Bámészkodók tömege formálódott körülöttük, Evie látta, ahogy A Gonosz szeme élesen
megvillan, mire többen felsikkantottak, és sietve visszakóvályogtak a házba.
– Alig vagyok magasabb az átlagnál – közölte laposan.
– Úgy érzem magam, mintha egy fa cipelne. – Egy meglehetősen meleg fa, aminek a
lábát és a hátát érintő karjaitól az agya pépessé vált.
Magasabbra emelte. Olyannyira, hogy Evie ajka véletlenül főnöke vállát súrolta, ami
bizonyára megdöbbentette és visszataszította a férfit, mert olyan durván megbotlott, hogy
kis híján elejtette őt.
– Bocsánat – motyogta Evie lángoló arccal.
 – Elég a bocsánatkérésből – szűrte a fogain át A Gonosz. Látszott rajta, hogy dühös; a
helyzet elviselhetetlen lehetett számára. – Túl gyakran mondod ezt. Bosszantó.
Már majdnem az ajtóknál jártak, de a megjegyzés hallatán Evie egészen
megrökönyödött. A férfi arckifejezése továbbra is komor maradt, a tekintete határozottan
előreszegeződött.
– Nem tehetek róla. A bocsánatkérés túlságosan természetesen jön a számra.
Úgy tűnt, a főnöke ettől még dühösebb lett.
– Ne tedd többé, ha nem szükséges, különben megvonom a fizetésedet.
Evie felszisszent, ahogy a férfi belépett az ajtón, és nagyot sóhajtva a tágas irodára
pillantott, amiről tényleg nem gondolta volna, hogy újra látni fogja.
A lányt továbbra is a karjában tartva A Gonosz hagyta, hogy a hangja tekintélyt
parancsolóan betöltse a teret.
– Nagyon úgy fest, valaki tévedésből egy robbanóanyagot helyezett el az irodámban. –
Jeges fuvallat söpört végig a szobán, ahogy folytatta. – Az a szerencse, hogy Ms. Sage
megtalálta a szerkezetet, mielőtt az maradandó kárt okozhatott volna.
Biztos csak képzelte, de mintha a férfi szorítása megfeszült volna a lába körül.
– Ha valaki tud erről valamit, kérem, keressen meg! Máskülönben… én keresem meg.
A szavaiból félreérthetetlen fenyegetés áradt. Ettől az alkalmazottak szétszéledtek az
asztalaikhoz, A Gonosz pedig elcipelte őt Tatianna kvártélya felé.
Ide-oda hajigált papírok zizegése visszhangzott mögöttük. Evie ismét főnöke
mellkasához simult, igyekezve kiélvezni az utolsó pillanatokat a karjaiban.
– Valaki megpróbált megölni téged.
A férfi szája vékony vonallá változott.
– Igen.
– Elég nyugodt vagy a dologgal kapcsolatban – mondta hitetlenkedve.
– Ne hagyd, hogy a látszat megtévesszen, Sage.
– Szóval dühös vagy?
A férfi megállt, közvetlenül Tatianna ajtaja előtt, lenézett rá, az arca egészen közel volt,
Evie-nek kényszerítenie kellett magát, hogy ne nézzen félre. A férfi tekintete ismét a fején
éktelenkedő vágásra villant, amely még mindig vérzett ugyan, de már kevésbé, mint
korábban.
– A haragom nem ismer határokat – vallotta be. – Ugyanakkor nem… nem vagyok
meglepve.
Evie szemöldöke magasra szaladt.
– Tudtad, hogy ez fog történni?
A Gonosz sóhajtva feltárta a vajákos szállásának ajtaját. Tatianna nem tartózkodott a
szobában, ezért odasétált a vizsgálóasztalhoz, óvatosan leeresztette rá Evie-t, aki így ismét
szemmagasságba került a mellkasával.
– Nem, de nem véletlen, amiért pont aznap kellett egy újabb felfedezett rejtekhelyhez
mennem, amikor valaki bombát helyezett el az irodámban. Bárki tette is ezt, nem akarta,
hogy itt legyek, amikor felrobban. – Idegesen megdörgölte az arcát. – Ott akartak
lecsapni, ahol a legjobban fáj.
– Azzal, hogy felrobbantják az íróasztalod csecsebecséit?
 A férfi félszegen felnevetett, a gödröcske újra megjelent bal orcáján, és megrázta a
fejét.
– Többek közt.
Evie többet akart tudni, de mielőtt feltehetett volna egy újabb kérdést, Tatianna robbant
be az ajtón, puha rózsaszín köntöse a bokája körül lobogott.
– Öt másodpercre elmegyek, hogy segítsek Pengének összevarrni egy sebet, erre az
egyik gyakornok azt állítja, hogy te egy bombával a kezedben nyargalsz?
A vajákos félresöpörte a főnököt, mintha ott sem lenne, és hátrasimította Evie haját az
arcából, mielőtt magához vonta egy ölelésre.
– Te bátor kis bolond.
– A gyakornokok borzasztó melodramatikusak – dünnyögte tompa hangon a gyógyító
vállába.
– Kificamodott a bokája, Tatianna. – A Gonosz hangja távolabbról csendült. Evie
megfordult, hogy lássa, amint háttal az ajtó felé tart. – Gondoskodj róla, hogy minél
hamarabb meggyógyuljon, aztán hazakísérem Ms. Sage-et.
Erre mindkét nő felkapta a fejét, hogy tátott szájjal rámeredjenek.
– Úgy érted, oda, ahol lakom? – kérdezte hüledezve Evie.
– Az emberek általában azt tekintik otthonnak, nem igaz, Sage? – A férfi nem hagyott
neki időt a válaszadásra, mielőtt sarkon pördült és kisétált, odavetve a válla fölött: –
Idekint várlak.
Tizenegyedik fejezet
EVIE

A szekér döcögött, nekiütközött a rossz vállának, amitől összerezzent. Szerencsésnek

mondhatta magát, túlságosan is szerencsésnek, hogy a heg izzása nem sejlett át a ruhája
anyagán. A bokájából és a koponyájából sugárzó fájdalom, mint minden fájdalom, eléggé
megvilágította a heget ahhoz, hogy képes legyen kiütni valakit, ha az illető benéz a vastag
szövet alá. De Tatianna hatékonyan dolgozott, csak azokhoz a részekhez nyúlt, ahol Evie-
nek valóban gyógyításra volt szüksége.
Felelőtlenség volt hagyni, hogy egy mágia által okozott seb oly sokáig kezeletlenül
maradjon, mint a késszúrás okozta sérülése. De amikor az ember kétségbeesetten próbál
maga mögött hagyni valamit, elég bosszantó, ha haszontalan fizikai korlátok meggátolják
ebben. Ha kezeltetné a sebet, kérdésekkel bombáznák, és még nem állt készen arra, hogy
szembenézzen ezzel. Majd idővel, ígérte meg magának, ha készen áll rá.
Evie esete korábbi munkaadójával nem volt több, mint amit sok más fiatal nő kénytelen
megtapasztalni kéjsóvár főnökével, akik illetlen ajánlatokkal bombázzák őket. Ha
mérlegre tette a dolgot, tulajdonképpen igen szerencsésnek mondhatta magát, hogy
egyetlen mágikus karcolással megúszta azt az összetűzést.
Már önmagában a gondolat, hogy szerencsésnek kellene éreznie magát, amiért csupán
kisebb sérülést szenvedett – a többi nőről nem is beszélve –, olyan borzasztóan nevetséges
és igazságtalan volt, mint végignézni, ahogy valaki ellop tőled valami értékeset, majd
köszönetet mondani neki érte.
A düh olyan szaporán lüktetett Evie bensőjében, hogy be kellett szívnia a levegőt, fel
ne sikítson. Ahogy hátrahajtotta a fejét, a hűvös délutáni szellő az arcát cirógatta, és kissé
lecsillapította. Majd beszámol róla Tatiannának, ha a seb kevésbé lesz friss, csakúgy, mint
az érzelmei. Butaság volt, nem kellett volna kínosan éreznie magát, amiért hagyta, hogy
ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön. Nem az ő hibája volt. És talán eljött az ideje,
hogy segítséget kérjen.
A fejét rázva elhessegette a seb gondolatát, és körülnézett, hogy valami másra
összpontosítsa a figyelmét. A karcsú, nyitott fekete hintó, melynek hátán peckesen
végigvonultak az úton, egyszerű volt, nem igényelt extra cicomát ahhoz, hogy feltűnő
legyen – akárcsak a főnöke.
A madarak és egyéb ismeretlen lények csicsergése valahogy másképp hangzott, mint a
kastélyba tett reggeli sétái során; az erdő most sokkal éberebb volt.
Miután Tatianna meggyógyította a bokáját, és millió kérdését rázúdítva megszidta
Evie-t, a főnök lekísérte a főkapuhoz, ahol már várta őket a hintó a lovakkal együtt.
Azóta nem szóltak egymáshoz.
Evie-nek minden reggel és minden este nagyjából egy órájába telt, hogy a szokásos
utakról letérve végigszáguldjon minden titkos csapáson, lerövidítve útját, ami A Gonosz
rejtett kastélyához vezetett. De most a hosszabb úton mentek, a földúton, és Evie
kétségbeesetten szerette volna betölteni a kínos csendet.
Gyűlölte a csendet.
 Csend honolt, amikor utoljára látta a bátyját. Csend volt aznap, amikor az anyja elment.
Csend volt akkor is, amikor apja ágynak esett. A csend megannyi fájdalmat okozott már
neki. Evie ösztönösen viszolygott tőle, várva a következő csapást.
Inkább a férfi fekete kesztyűs kezére szegezte a tekintetét, ami a bőrkantárt markolta.
Komor elszántsággal irányította a fogatot, arca az előttük elterülő utat és a gyorsan
lenyugvó napot kémlelte.
Evie elfordult, és Kingsley-re pillantott, aki egy kis állványon ült; biztos volt benne,
hogy azt kizárólag a varangy számára helyezték oda.
– Gyakran viszed Kingsley-t kocsikázni? – kérdezte.
A főnöke nem nézett se rá, se hártyás lábú barátjukra, amikor megszólalt:
– Még én sem vagyok olyan gonosz, hogy megfosszam őt egy kis… napfénytől. –
Szünetet tartott, kis híján torkán akadt az utolsó szó. – Akárhogy is, minél több
engedményt adok neki, annál kevesebb szökési kísérlettel próbálkozik a kis nyűg. – A
Gonosz és a varangy célzatos pillantást váltottak. Kingsley nézett félre előbb, aprócska
testével visszafordult a táj felé.
– Köszönök mindent, de a bokám már rendben van, akár gyalogolhattam is volna. – A
copfja majdnem kibomlott, fekete hajának laza fürtjei csiklandozták a nyakát.
– Nem tudtam, hogy nem lovagolsz. – A férfi nem nézett rá, csak szorosabbra fogta a
gyeplőt.
– Próbáltam már egyszer-kétszer, de a családom nem engedhetett meg magának egy
patást. Nem is beszélve arról, hol szállásolhatnám el szegény párát. Különben is, szeretek
sétálni.
A férfi bólintott, látszólag magának.
– Hát persze. Ki ne élvezne minden áldott nap egy kétórás menetelést?
Evie-nek hirtelen nem jutott eszébe megfelelő válasz, sőt, még csak egy illetlen sem,
ami azt jelentette, hogy a helyzet valóban szörnyűséges volt.
Ám úgy tűnt, a férfi éppoly elviselhetetlennek találta a csendet, mint ő, mert
megszólalt, mielőtt a lány kibökhetett volna egy újabb mondatot.
– Még mindig a csizmádban tartod azt a tőrt?
Eltartott egy pillanatig, amíg feldolgozta a férfi kérdését, és hogy honnan tudhatott
egyetlen fegyveréről, de aztán eszébe jutottak a hónapokkal ezelőtti események.
– Igen… még mindig, bár nem ugyanazt. Soha nem vettem kézbe, miután…
A férfi bólintott, mielőtt befejezhette volna.
– Helyes. Nem kellene magányosan, védtelenül járkálnod ebben az erdőben. – A
Gonosz végül felé fordította a fejét, ravasz mosoly ült ki az ajkára. – Sosem tudhatod,
milyen fenyegető alakokkal találkozol.
Evie egy könnyed viccel akarta elütni a dolgot, de a szavak sokkal komolyabb hangon
hagyták el a száját, mint tervezte.
– Ó, nem is tudom. Elsőre egész jól alakultak a dolgok.
Ez volt a legrosszabb, amit mondhatott.
Főnöke ajkáról lehervadt a mosoly, a társalgás korábbi, könnyed hangnemét hirtelen
elhomályosították a nap eseményei.
– A kis híján elpatkolást aligha nevezném „jónak”, Sage.
 A férfi ajkáról lepergő könnyed csettintésre vágtázni kezdtek a lovak. Bizonyára alig
várta, hogy megszabaduljon tőle.
– Á, de nem haltam meg, szóval olyan jól sült el, ahogy csak remélni lehetett – nos,
tekintetbe véve az új állásomat, meg minden. Még jó, hogy munkát kerestem, nem igaz? –
Fogd már be, Evie!
Úgy tűnt, A Gonosz alaposan megfontolja a következő szavait, oldalra billentette a
fejét, mintha próbálna értelmet találni bennük.
– Ha be akarod nyújtani a felmondásodat… Az rendkívül kellemetlen lenne számomra.
Tekintettel azonban a munkateljesítményedre, és arra az elkötelezettségre, melyet a
vállalatnak szenteltél, eleget tennék a kérésednek.
Evie gyomrának mélyén felütötte fejét a pánik, majd felkúszott a mellkasába, mint
valami mérgező gyom.
– Nem akarok felmondani! – Sietségében, hogy elhadarja a szavakat, hirtelen felállt, és
kis híján átbillent a peremen, amikor a kocsi egy mély kátyúba ért. Kingsley
felháborodottan gurgulázó hangot adott ki a megingását látva.
A Gonosz egy kezével fürgén megragadta mindkét gyeplőt, a lány karja után nyúlt, és
visszahúzta a földre.
– Nem állt szándékomban felzaklatni. Csupán meg akartam adni neked a lehetőséget.
– Hát, mégiscsak felzaklattál! Szükségem van erre a munkára, te önző szemétláda. – A
férfi szemöldöke magasra szaladt, de nem érdekelte; túlságosan feldúlt volt, a szíve
hevesen kalapált a gondolatra, hogy nem képes etetni a családját, vagy nem tudja
megfizetni apja gyógyszerét.
– Természetesen tisztességes összegű végkielégítést biztosítanék neked. Eleget ahhoz,
hogy te és a családod kényelemben éljetek a következő néhány évben, amíg más munkát
találsz. – Túlságosan is lazán ejtette ki száján a szavakat, mintha valami begyakorolt
szöveget mondana fel.
Ami csak még jobban felpaprikázta Evie-t.
– Nem kell jótékonykodni – morogta flegmán.
– Mit tettem, amiből azt a következtetést vontad le, hogy szokásom jótékonykodni? – A
férfi ugyanolyan sértettnek tűnt, amilyennek ő érezte magát. – Azért ajánlottam neked ezt
a lehetőséget, mert jó munkát végeztél, és hűséges voltál hozzám. Ráadásul ma
megmentetted az irodámat és a személyzetemet egy bombától. Ez nem személyes ügy,
úgyhogy ne vedd annak.
A szavak mit sem értek, hogy csillapítsák a dühét, ami nemcsak a férfira, hanem saját
magára is irányult, amiért visszautasította a nyilvánvalóan nagylelkű és életmentő
ajánlatot. A pluszpénzből talán fizethetne egy magántanárt Lyssának, talán még egy
szakképzett vajákost is az apjának, mégsem érzett hálát.
Elborzasztotta a gondolat, hogy nem élvezheti többé a reggeli friss levegőt a Hikori
Rengetegben tett sétája alatt, a bosszantó, mégis ismerős lépcsők megmászását, az
irodahelyiségek zsivaját, Pengét, aki mindenkit magába bolondít, Kingsley-t meg az ő kis
jeleit. Még azt is, ahogy Becky utál, nos, mindent, ami vele kapcsolatos.
Ez volt… az otthona.
Szüksége volt rá. Az övé volt. Minden mást meg kellett osztania az apjával és a
húgával. De A Gonosznak dolgozva lehetőséget kapott arra, hogy egy kicsit maga is
elvegyen.
Nem akart lemondani róla, magasról tett rá, hogy ez önzés.
– Nem. Köszönöm az ajánlatot, de vissza kell utasítanom. – Valami kozmikus erő
megszánhatta őt, mert a férfi nem kérdőjelezte meg a döntését, csak kissé ingerülten
kifújta a levegőt, és meglazította az állkapcsát.
– Rendben van.
A nyüzsgő falu főterének ismerős zajai élesen harsantak fel, ahogy Evie balra mutatott
a kis útelágazás felé.
– Fordulj arra a hátsó útra! Egyenesen a házamhoz vezet, és nem fognak észrevenni
minket.
A férfi kérdés nélkül teljesítette a kérését, és rákanyarodott az ismerős felhajtóra, amely
a családja kis kalyibájához vezetett. A csapást szegélyező sárga tulipánok furcsán
festettek jelenlegi helyzetéből: egy hintóban ülve… ami egy nagy tiszteletben tartott
gyilkosé volt.
Különös fordulatokat produkált az élet.
Amikor A Gonosz a felhajtó szélére húzódott, Evie-ben tudatosult, hogy hazafuvarozta
őt. Ami egyszerűen nevetséges volt, hiszen az egész kocsikázás alatt tisztában volt ezzel a
szituációval, az elméje valamiért mégsem engedte, hogy a helyzet abszurditása
egybeolvadjon a valóságával.
Ó, az égre és mindenre, ami szent, a főnöke egyenesen a házát bámulta. De ami még
ennél is rosszabb, Evie megpillantotta a falak oldaláról lelógó ruhaszárítókat, amiken ott
lobogtak a szélben az alsóneműi.
Az arca vörösre váltott, a férfi felé fordult, igyekezett elterelni a figyelmét.
– Mi van, ha meglátnak?
A Gonosz a lány felé billentette a fejét, az arca valahogy fiatalabbnak tűnt, ahogy
ellágyuló vonásaira az őszinte derű kifejezése költözött.
– Az alkalmazottaimon kívül senki sem tudja, hogy nézek ki. Ha valaki meglát, azt
hiszi majd, hogy csak egy közönséges főnemes vagyok.
Közönséges.
Ez a szó annyira távol állt a férfi pontos leírásától, hogy Evie-ből kis híján kipukkadt a
nevetés. Ám mielőtt megtörténhetett volna, egy gondolat ütött szöget a fejében.
– Mi van azokkal az emberekkel, akik az erdőben üldöztek téged a megismerkedésünk
napján?
A férfinak arcizma sem rándult, ahogy elvigyorodott, és azt felelte:
– Nem azért hajszoltak, mert én vagyok A Gonosz. Azért üldöztek, mert Kingsley-t
akarták. Ne feledd, a varázslatos állatokért magas árat kérnek. De elszámoltam magam a
fegyvereik tekintetében.
– Nos, köszönöm, hogy…
– Evie! Korán megjöttél! – szelte át a levegőt a kishúga hangja, felrázva őt.
Ó, az isten szerelmére…
Evie felnyögött, ahogy Lyssa belépett a látóterébe, fekete haja kócos volt és koszos.
– Emmaline azt mondta, hogy látott téged egy szép hintóban, mire én azt feleltem, hogy
az lehetetlen, de… – A húgának azonban elakadt a szava, amikor megpillantotta őket
egymás mellett.
 – Ó, helló – pukedlizett Lyssa, mire Evie azon tűnődött, vajon meghalt-e, ez pedig
maga a gyötrelmes túlvilág.
A Gonosz kihúzta magát, leszállt a hintóról, majd visszafordult Evie felé, hogy
felajánlja a kezét. Miután a lány mindkét lába alatt szilárd talajt érzett, megszólalt:
– Ööö, Lyssa, ő az én… úgy értem, ő… Izé…
– Trystan Maverine. – A férfi mély hangja kellemesen, megnyugtatón zengett, bár az ő
szájából hallani egy nevet egészen megrázó volt. Hogy ötölte ki ezt ilyen gyorsan?
A férfi mélyen meghajolva folytatta.
– A nővéred főnöke vagyok. Volt egy kisebb balesete a munkahelyén, ezért
hazakísértem.
Lyssa barna szeme kikerekedett, aztán ismét meghajolt.
– Ó! Igen, Evie-vel gyakran történnek balesetek.
Milyen mókás, hogy a húgával is épp most készül történni egy… amikor Evie
véletlenül megfojtja őt.
Ám úgy tűnt, főnökét nem zavarja annyira a kis tízéves kellemetlenkedő jelenléte, mint
őt, mert a férfi ajka enyhén felfelé görbült.
– Sajnálattal hallom.
Lyssa nem tágított.
– Igen, állandóan orra bukik. Egyszer beesett a kútba! El tudja ezt hinni? Egy igazi
kútba! Egy madarat akart megmenteni, és belezuhant. Órákra ott ragadt, és amikor végre
kihúztuk, teljesen elázott, és olyan ráncos volt, mint egy mazsola!
A főnöke lassan Evie felé fordult, arcára különös elégedettség ült ki az információ
hallatán.
– Nagyon aranyos madár volt – vetette oda a lány védekezőn.
A férfi rezzenéstelen tekintettel bólintott.
– Biztos vagyok benne, hogy az volt.
– Maga egy herceg? – Most komolyan, a húga benyalt egy kiló cukrot az érkezésük
előtt?
– Nem vagyok. – A hangja laposan csengett. Valahogy nem tűnt ingerültnek ettől a
társalgástól, ugyanakkor hozzászokott már ahhoz, hogy Evie mindennapos
zagyvaságaival kell foglalkoznia.
Lyssa mintha meg sem hallotta volna, csendes csodálkozással az arcán bámult rá.
Evie összehúzta a szemét a húga toprongyos ruhája láttán.
– Nem az iskolában kellene lenned?
– Ünnepnap van – vágta rá gyorsan, szemmel látható bűntudattal.
– Ó, valóban? – kocogtatta meg az állát Evie, miközben leguggolt, hogy a húga
szemébe nézhessen. – És mit is ünneplünk?
– A hajad egy szénaboglya, Evangelina – korholta Lyssa az orrát ráncolva.
– Ne válts témát!
– Na és? Te is mindig ezt csinálod.
– Nem szándékosan! – dobta fel a kezét a levegőbe Evie, majd hirtelen eszébe jutott a
közönségük. A Gonosz, vagyis Trystan, úgy szemlélte őket, mintha egy állatkerti
mutatvány lennének, sötét szeme halványan csillogott.
 – Ezt majd később megbeszéljük. Hol van a papa? – dörzsölte meg Evie a halántékát,
próbálta elűzni kezdődő fejfájását.
– Bement a faluba iszogatni néhány barátjával.
– Iszogatni? – kérdezte Evie hitetlenkedve. A hangulata és az egészsége érezhetően
megjavult az elmúlt napokban, de évek óta nem volt se energiája, se kedve ahhoz, hogy a
faluba merészkedjen, hacsak nem a helyi vajákosokat látogatta meg.
Ez az állapot sem tart majd sokáig, nem engedhette meg magának, hogy reménykedjen.
De látta a Lyssából sugárzó boldogságot, amiért végre úgy tűnik, van egy egészséges
szülője, és nem volt hajlandó felvállalni annak a szerepét, aki megfosztja ettől pusztán
saját gyanakvása okán.
– Ez… csodálatos.
Lyssa bólintott, széles vigyort villantott A Gonoszra, akár valami fegyvert.
– Marad vacsorára, Mr. Maverine?
A kocsi elé fogott pompázatos paripák türelmetlenül prüszköltek, magukra vonva a
férfi tekintetét.
– Attól tartok, nem tehetem. Sok a tennivaló, és a napnak még nincs vége. – Azzal
levette egyik fekete kesztyűjét, és kezet nyújtott Lyssának. A kislány azonnal elfogadta a
felkínált tenyeret, mire a férfi fölé hajolt.
– Örülök, hogy megismerhettelek, Lady Lyssa.
Felkuncogott, és Evie úgy érezte, a szíve menten kirobban a mellkasából a benne
cikázó pillangók miatt.
A kocsiból egy kósza „brekkenés” vonta magára Lyssa figyelmét, elhajolt Evie és A
Gonosz mellett, hogy bekukucskáljon. Az arca ráncba szaladt, de fiatal szemébe
elragadtatás költözött.
– Az a béka koronát visel?
Evie és a főnöke visszafordultak a hintó felé. Kingsley egy másik tábláját tartotta a
kezében, ezen az állt: BREKÍTSÉG.
A Gonosz hátranyúlt, sietve kitépve a jelet az állat szorításából.
– Add ide, te kis áruló! – mordult fel, de morgását gyorsan köhögésnek álcázta, amikor
megpillantotta a két testvér szórakozott arckifejezését.
Miután udvariasan meghajolt, Lyssa sarkon fordult, majd visszanyargalt a házhoz, ahol
két másik kislány várta. Kuncogva elszéledtek.
– Most nagy bajban van – dünnyögte mogorván Evie.
– Légy vele kíméletes, még fiatal! – mondta diplomatikusan A Gonosz.
Evie csípőre tett kézzel a férfi felé fordult, arcán színlelt felháborodással.
– Neked nem gonosznak kellene lenned?
– Arra serkenteni egy gyereket, hogy elhanyagolja az oktatását, tökéletesen beleillik
ebbe a szerepkörbe, nem gondolod? – billentette oldalra a fejét, mintha fontolgatná a
dolgot.
Evie letépett egy kóbor gyomot a járdáról, majd még egyet, aztán megkérdezte:
– Egyébként honnan jött ez a Trystan név?
– Gondolom, az anyámtól.
A lány hirtelen haptákba vágta magát, lassan lehullajtotta a gyomokat, és tágra nyílt,
rezzenéstelen szemmel bámulta a férfit.
 – Azt állítod… a név, amit az imént a kishúgomnak mondtál… az a valódi neved?
A hitetlenkedés minden másnak átvette a helyét Evie fejében, amikor a férfi zavartan
hunyorogni kezdett.
– Nem kell túlreagálni a dolgot, kis tornádó. Ez csak egy név.
– Meg a bánatos békát! – fröcsögte a lány. Trystan. A neve Trystan Maverine.
– Ha valamiféle rohamod van, javasolhatom, hogy ülj le, mielőtt elájulsz, és
összenyomorgatod a tulipánokat?
– Túlságosan is lazán kezeled a dolgot. Épp most árultad el egy tízévesnek, aki még
egy képzeletbeli iskolai szünetről sem képes hazudni, nemhogy a „főnököm” kilétéről. –
A lány fel-alá téblábolt a csapáson, próbálta visszanyerni önuralmát, de tomboló agya
tovább zakatolt, képtelen volt egyetlen összefüggő gondolatra összpontosítani.
– Elárultam egy nevet. Amelyet senki más nem ismer. A személyazonosságom „A
Gonosz”-ként és Trystan Maverine-ként soha nem kapcsolódott össze. – Arcán a
nyugalom álarcát viselte, a hangja rezzenéstelen maradt. – Senki sem fogja tudni, hogy
azzal, hogy nekem dolgozol, egyben A Gonosznak is. Ne aggódj!
– Nem emiatt aggódom – replikázta a lány. – Azért aggódom, milyen veszélybe
sodorhat ez téged.
A férfi feje hátrarándult, mintha Evie felpofozta volna.
– Nem a te feladatod, hogy a biztonságom miatt aggódj, Sage. A te kötelességed a szó
szoros értelmében az, hogy „asszisztálj” nekem az általam meghatározott tevékenységek
során. A védelmem pedig, ahogy arra rá fogsz jönni, nem szerepel ezen a listán.
– Rendben. Nem fogok – fújtatott a lány a bejárati ajtó felé fordulva, de a dühe
elpárolgott, ahogy újra lejátszotta a férfi nevét a fejében. – Trystan? – pördült vissza.
Valami kellemetlen érzést válthatott ki főnökéből, hogy a lány szájából hallotta viszont
a nevét, mert Evie észrevette, ahogy A Gonosz kesztyű nélküli keze ökölbe szorul,
ujjbegyei elfehérednek.
– Tényleg… Trystan? – ráncolta a homlokát.
– Talán nincs ínyedre a név? – kérdezte az szárazon.
– Nem… csak… nem erre számítottam. – Evie előre-hátra billegett a sarkán, észrevette,
hogy sötét felhők gyülekeznek a horizonton.
– Ezt még átkozottul meg fogom bánni, de mégis mit vártál? – hajtotta kissé félre a
fejét, mintha a lány meg akarná ütni.
Evie féloldalas vigyorral az arcán egy lépést tett felé, és leadta az első csapást.
– Bolyhos.
A férfi reakciója gyönyörűséges volt.
A szája tátva maradt, mint egy halé. Kinyílt és becsukódott, próbálta megtalálni a
megfelelő szavakat. De persze nem voltak. A lány a háta mögött összekulcsolt kézzel
várt.
Néhány pillanatnyi csend után – amit Evie most az egyszer kicsit sem bánt – a férfi
megszólalt:
– Bolyhos? Rám néztél, és azt gondoltad magadban: Úgy néz ki, mint egy Bolyhos?
Érdesen reszelős hangján ejtette ki a nevet – amely felháborodásában mintha egyre
magasabbra emelkedett volna –, ami ciccegésre késztette a lányt.
 – A Bolyhos egy gyönyörű név. Nekem is volt egyszer egy Bolyhos nevű kutyám –
bólintott határozottan, majd fapofával hozzátette: – Mindig megmorogta a szöszöket.
A hangok, amik ekkor kibuktak a férfiból, nem olyan nyelven szóltak, amit Evie valaha
is hallott volna.
– Gondolom, a Trystan is megteszi – tódította a lány. – Viszont egy kicsit sértőnek
találom, hogy hamarabb rábíztad ezt az információt a húgomra, mint rám.
A férfi ekkor mintha magához tért volna, megrázta a fejét, kissé kábának tűnt.
– Nem gondoltam, hogy el kellene mondanom. Az igazi nevem ott áll egy kis táblán az
asztalomon.
Evie összeszorította az ajkát.
– Nem, nincs ott. Észrevettem volna.
A férfi motyogott valamit az orra alatt, amit nem hallott, de úgy hangzott, mintha azt
mondta volna:
– Azt hinné az ember, nem igaz?
Ám ekkor Evie újra felidézte magában a főnöke irodáját, az íróasztalának elrendezését.
Mentségére legyen mondva, nehéz volt bármi másra koncentrálni, amikor a férfi jelenléte
minden figyelmét lekötötte. De valóban felrémlett benne egy kis fekete téglalap képe a
hátsó sarokban, és…
– Nahát, talán mégis ott van.
– Nem talán – dohogta hitetlenkedve A Gonosz. – Ott van, és kész.
A lány hanyagul legyintett.
– Igen, igen, persze.
– Én… – A férfi elhallgatott, és a testével ismét a kocsi felé fordult. – Azt hiszem,
mennem kell, mielőtt még lefordul a fejem a nyakamról.
Evie bólintott. Az ő munkája itt véget ért.
– Rendben. Jó utat hazafelé. Még egyszer köszönöm, hogy hazahoztál – ó, és azt is,
hogy megmentetted az életemet…
– Elfogadnám a köszönetedet, ha nem épp amiatt kerültél volna veszélybe, mert az én
alkalmazásomban állsz. – A férfi felpattant a kocsira, és Evie-t is meglepte a melankólia
hulláma, ami a távozása láttán öntötte el őt.
– Holnap kora reggel visszatérek, uram, hogy bepótoljam a mai napot.
– Erre semmi szükség, Sage. Holnapra vegyél ki szabadságot! – Visszahúzta kezére a
meglazult kesztyűt, és a nyakára erősítette a köpenyt.
– De miért? Jól vagyok – ellenkezett a lány.
– Tisztában vagyok vele. Azonban a munka, amiben a segítségedre van szükségem,
nem az irodában, hanem terepen lesz.
A szavai hallatán Evie ledermedt.
– Terepen? Arra akarsz rávenni, hogy felgyújtsak egy üres házikót? Lopjak el egy alom
kiskutyát? Vagy valami… még durvább?
A férfi felkacagott.
– Nyugalom, Sage. Semmi borzalmas. Kitörölheted a fejedből a vérről és pusztításról
szóló, pajzán gondolatokat.
– Nem mondanám, hogy a vérről és a pusztításról szóló gondolataim olyan pajzánok
lennének – ellenkezett az orrát ráncolva.
 – Ha nincs ellenvetésed, holnap este nyolckor a Vörösnektár Tavernában lesz
szükségem a segítségedre.
A Vörösnektár Taverna nem számított épp a környék leglepukkantabb létesítményének,
de nem is volt palota, az biztos. Evie egyszer már járt ott néhány falubeli lánnyal, a
tizennyolcadik születésnapján, puszta szeszélyből. A sör állott volt, a bor ecetízű, az
emberek pedig mocskosak és hangosak. Mindent összevetve egész jól érezte magát.
– Rendben van. De megkérdezhetem, mégis mire lenne szükséged – mármint munka
szempontjából – egy kocsmában?
A férfi megdörzsölte az állát, majd kezébe kapta a gyeplőt.
– A bomba, amit az irodámban helyeztek el.
Ennek puszta említése visszaidézte a füstöt, a pánikot, őrjöngő szívverését, mire
hangosan felszisszent.
– Felismertem az óraszerkezetet. Csak egyetlen ember van, aki efféle szerkentyűt készít
és árul, amit össze lehet kötni robbanóanyaggal.
– És ez az illető a Vörösnektár Tavernában dolgozik?
A Gonosz ajka lebiggyedt, a fölötte úszkáló sötét felhők sápadtszürke fénybe vonták.
– Ő a tulaj.
Ismét Evie-re nézett az ismerős óvatos bizakodással. Mintha várakozna azon tűnődve,
ezzel a parancsával vajon végleg sikerül-e elüldöznie.
De makacssága és túlélőösztönének teljes hiánya már eljuttatta idáig. Evie előrelépett,
és bólintott.
– Holnap este találkozunk, uram.
A férfi arcán csak egy pillanatra suhant át a megkönnyebbülés, mielőtt ismét eltűnt a
közönyösség álarca mögött. Egy hirtelen hang hagyta el az ajkát, cselekvésre ösztökélve a
lovakat, azzal eltűnt.
Evie arra a pontra meredt, ahol a kordé állt. Ahol az imént még ő állt. Az előkertje soha
többé nem lesz ugyanaz a hely.
Aztán eleredt az eső, és nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy ez egy nagyon rossz
előjel a jövőre nézve.
Tizenkettedik fejezet
EVIE

Hideg volt aznap éjjel.

Evie szorosan magára húzta barna köpenyét. Nem azt az elefántcsontszínűt, amivel a
születésnapján lepte meg magát, hanem azt, amelyiket tizenhat éves kora óta koptatott.
Elnyűtt volt és toldott-foldott, lényegében értéktelen. De ez a bölcsebb döntés, ha egy
efféle létesítménybe készül belépni az ember. Belökte az ajtót, a fal túloldalán lévő órára
pillantott. Korábban érkezett, de csak néhány perccel.
A hozzá legközelebb álló asztaltól felhangzó lármából megtudta, hogy valaki épp most
vesztett el egy értékes kártyapartit, a csábos kuncogás pedig arról árulkodott, hogy egy
másik illető más módon lesz szerencsés ma éjjel.
Evie kihúzott egy széket a terem legtávolabbi, ablak menti végében, leült, és lehúzta a
válláról a barna köpenyt. A talár alá a legunalmasabb ruháját öltötte magára. Az egyetlen
buktatót az jelentette, hogy a fűzőt nem a ruha alatt, hanem fölötte kellett viselnie, ami
látványosan felpolcolta apró keblét.
Más körülmények között ez nem zavarta volna. Ezen a téren már így is olyan kevéssel
kellett gazdálkodnia, hogy mindig jó móka volt egy míder viselése, ami valami több
illúzióját keltette. Most azonban egy lepukkant kocsmában időzött, több ember kéjes
tekintetét magára vonzva, miközben igyekezett láthatatlan maradni.
Elvégre ez egy munkahelyi kiruccanás volt.
A szívverése felgyorsult, ahogy megpillantott egy sötét köpenyt viselő alakot belépni a
helyiségbe, de azonnal kifújta a levegőt, amikor a férfi lerántotta a csuklyáját; nem a
főnöke volt az. Mindennap találkozott a Gonosszal, és az idegei sosem rakoncátlankodtak
így; de ez most valamiért más volt.
Már az is elég rosszul érintette, amikor a férfi a háza előtt ácsorgott, de most egy olyan
helyen kellett vele időznie, ami tele volt nevetéssel és alkohollal. Légyottokra elvonuló
párocskákkal, akik elfoglaltak minden sötét zugot, és…
Miért pirult el?
– Egyedül vagy itt, angyalom? – A hang fájdalmasan ismerős volt, és ahogy Evie
felpillantott, a gyanúja beigazolódott.
– Rick – nyikkantotta a lány, és érezte, hogy a szíve felgyorsul a mellkasában. Lángolt
az arca, miközben a szemöldöke a hajvonaláig szökött. – Mit keresel itt?
A férfi felkacagott, mire Evie összerándult. Kérészéletű kapcsolatuk ifjúkori botlás volt
csupán, amit a magány szült, és amelyből Evie nehezen tudott szabadulni édesanyja és
bátyja elvesztése óta. Nehéz lecke volt, de megtanulta, hogy néha jobb magányosnak
maradni, mint társaságot és energiát pazarolni valakire, aki nem érdemli meg.
– Én is ugyanezt kérdezhetném tőled. – A férfi egyik karját a lány ülésének
háttámlájára támasztotta, mire Evie látványosan elhúzódott tőle. Rick nem volt ronda. Sőt,
elfogulatlan szemmel nézve nagyon is jóképűnek számított.
Csakhogy a személyisége semmissé tett mindent, amit a külső tulajdonságai
megmenthettek volna. Rick rávigyorgott, és tudta, hogy csábítónak szánta, de inkább
öklendezni támadt kedve tőle.
– Mióta jársz ilyen helyekre, Evie?
Nagyot sóhajtva, türelmének utolsó morzsáját is levetkőzve vállat vont.
– Találkozom valakivel. – Szándékosan fukarkodott a szavakkal, azt remélve, hogy a
férfi kihallja belőlük a megvetést, és elkotródik onnan.
De legnagyobb undorára úgy tűnt, nyílt visszautasítása csak tovább bátorítja.
– Ó, tényleg? – Kinyújtotta az ujját, végigsimított vele a lány arcán, majd felnevetett,
amikor Evie odébb pofozta. – Régebben nem volt ennyi vér a pucádban, nem igaz? –
kérdezte. – Akkor kicsit több időt adtam volna a barátságunknak.
Evie nem akart rávilágítani, hogy ő volt az, aki véget vetett a kis románcuknak, miután
rájött, mekkora önző seggfej ez az alak. A kapcsolatuk fizikai aspektusa nem volt valami
lenyűgöző, semmiben sem hasonlított a végtelenül romantikus jelenetekhez a kedvenc
könyvei lapjain. Miután elszállt a kezdeti eufória, hogy egy ilyen kelendő agglegény
figyelmét képes volt magára vonni, Evie üresnek érezte magát. Ezután gyorsan véget
vetett a kapcsolatnak, és újabb megerősítést nyert a döntésében, amikor a férfi közölte
vele, mekkora időpocsékolás volt a vele töltött idő.
– Ha az élet a megbánásra épülne, óriási házakat emelhetnénk. – A tömeg éljenzése
félig elnyomta Evie szavait, amikor egy másik vendég újabb kártyapartit nyert.
Rick felnevetett, a lány pedig elfintorodott, ami persze totálisan elkerülte a figyelmét.
– Mindig a legbájosabb kis dolgokat mondod. – A fickó úgy bámult rá, mint egy
mulatságos kiállítási tárgyra, amit az ember csodálkozó kíváncsisággal bámul, miközben
vattacukrot dugdos le a torkán.
Azt akarta, hogy elhúzzon onnan, lehetőleg még a főnöke érkezése előtt. Tényleg nem
volt szüksége rá, hogy A Gonosz is megtudja, mennyire pocsék volt egykor az
ítélőképessége.
– Nos, örültem, hogy újra láttalak, de mint mondtam, találkozom valakivel. – Evie
határozottnak és magabiztosnak hangzott. Teljesen más nőnek érezte magát, mint amikor
legutóbb beszélt Rickkel. Mintha nemcsak tudta volna, hogy jobbat érdemel, de el is hitte.
Nyugodt volt, higgadt, összeszedett.
Vagyis az lett volna, ha Rick abbahagyja a hadoválást.
– Csak nem egy… szerető? – A férfi szeméből olyan csodálkozás sugárzott, ami
egészen felháborította. – Be kell vallanom, megleptél.
– Miért? – Evie hangja édesen, sőt szelíden csengett. De valaki, aki jobban ismerte őt,
hallotta volna a kérdésben rejlő veszélyt, látta volna a szeme mögött felgyülemlő haragot.
– Nos – billentette félre a fejét Rick, mintha a kérdésre egyértelmű lenne a válasz. –
Hiszen rólad van szó. – Olyan apró, ártatlannak tűnő szavak voltak, de ahhoz elég
hatalmasak, hogy kifogják a szelet a lány vitorlájából. Olyan élesek, annyi különböző
értelmezéssel, hogy Evie agya elkezdte szavakkal bombázni őt.
Bosszantó. Irracionális. Pancser.
Ha az arrogáns seggfej megtartotta volna magának a kis véleményét, ő sem nézett
volna fel ilyen bosszúsan. Figyelmen kívül hagyta volna az ajtón épp akkor belépő
főnökét, aki köpenyét sötét ábrázatába húzta. Határozott kísérletet tett volna rá, hogy
megszabaduljon Ricktől, mielőtt A Gonosz megérkezik az asztalához.
 De nem így történt. Rick rásütötte a bélyeget, miszerint túl nagy teher a szeretőjének
lenni. A lányban forrongó érzelmek áradata miatt semmi más nem számított, mint
bebizonyítani, hogy téved.
Amikor A Gonosz meglátta Evie-t, üdvözlésképpen biccentett egyet, majd lassan
leeresztette a csuklyáját. Ekkor észrevette a lányt bámuló Ricket, és elsötétült az arca.
Olyan céltudatosan csörtetett felé, hogy Evie lábujjai begörbültek. Élesen beszívta a
levegőt és megragadta az asztalt, majd kis híján kirobbant a székéből.
Két nagy lépéssel ott termett a főnöke mellett, átkarolta a derekát, és az oldalához
simult.
A férfi egész testében megfeszült, olyan hirtelen és mereven, hogy Evie egy pillanatra
azt hitte, talán sikerült lefagyasztania. De érezte, ahogy A Gonosz feje lefelé mozdul,
azonban nem tudta rávenni magát, hogy a szemébe nézzen. Még akkor sem, amikor a férfi
lassan kibökte:
– Sage… Megkérdezhetem, miért ragaszkodsz úgy hozzám, mint egy kullancs?
Nem felelt neki, csak visszanézett Rickre, akinek leesett állkapcsa a padlót súrolta. Evie
felnyúlt, és ügyetlenül megcirógatta A Gonosz mellkasát.
– Ez itt… a szere… tőm. – Az utolsó szónál megbicsaklott, mire főnöke
természetellenes fuldokló hangot adott ki.
Evie ekkor valóban ránézett. A férfi arcán őszinte rémület tükröződött. A szája még
mindig kissé nyitva állt, két szemöldökét úgy ráncolta, hogy szinte összeért.
– Ez pedig Rick – tette hozzá Evie nagy, könyörgő szemmel. – Régebben
találkozgattunk.
A Gonosz az arcát fürkészte, a lány mosolyt erőltetett magára, próbálta leplezni a
pánikot, ami lassan elöntötte. Ám amikor a főnöke félrebiccentett fejjel Ricket kezdte
mustrálgatni, arca hűvös álarcot öltött.
– Üdv… – Kurta köszöntéséből világosan sugárzott a figyelmeztetés.
Rick végigmérte A Gonoszt, és volt annyi józan esze, hogy letörölte arcáról a pimasz
mosolyt.
– Ó, helló.
A főnöke nem tudta eldönteni, mit kezdjen a lány válla fölött táncoló kezével. Evie-nek
azonban azonnal elmúlt a nevethetnékje, amikor a kar mereven köré fonódott. A Gonosz
ajka elvékonyodott, ahogy a pasas szeme követte a mozdulatot.
– Nos, Rick, igazán örülök, hogy láttalak, de menned kell – erőltette Evie. – Rengeteg
dolgunk van! – A férfi fürkésző pillantásától Evie fészkelődni kezdett. – Mármint
egymással! – nevetett, de érezte, hogy a főnöke összerázkódik a keze alatt, mintha arcul
csapta volna.
Rick köhintett, majd megrázta a fejét, és gúnyosan felnevetett. Épp készült elsétálni
mellettük, de megállt, hogy kezével megpaskolja A Gonosz vállát.
– Sok szerencsét!
Evie-t úgy elárasztották a szégyen hullámai, hogy kénytelen volt leülni. Lassan
visszaténfergett az asztalhoz, de megpördült, ahogy meghallotta Rick fájdalmas kiáltását.
A Gonosz egykori szerelme vállára tette a kezét, és olyan erővel szorította, hogy a lány
látta grimaszba torzult, rémült arcát, ahogy megpróbált elhajolni tőle.
 – A szerencsére minden bizonnyal szükséged lesz, ha még egyszer zaklatod őt. –
Hangjának sötét rezgésétől felálltak a lány karján a szőrszálak.
Rick vadul bólogatott, mielőtt botladozva a másik irányba sietett.
Evie lassan leereszkedett, amikor a pultos lány megérkezett hozzájuk.
– Bor, whisky, rum, mindegy, mi van csapon, csak hozd!
– Bármi is az, legyen kettő! – A Gonosz nehéz sóhajjal leereszkedett a mellette lévő
székre.
Néhány elszabadult hajszálat a háta mögé simítva Evie előrehajolt, fejét a tenyerébe
támasztotta.
– Jó estét, uram! Köszönöm ezt a kis mentőakciót.
A férfi szeme tágra nyílt, és a kezébe köhintett.
– Jó estét, Sage! Ne is… említésre sem méltó.
Evie zavartan összevonta a szemöldökét, amíg észre nem vette a férfi plafonra
szegezett tekintetét, mintha kerülné a lány pillantását.
– Mi… – Ám mielőtt befejezhette volna a gondolatot, eszébe jutott, milyen kihívó az
öltözéke, és olyan lendülettel hátrahúzta magát az ülésben, hogy kis híján felborult. A
főnök azonban fürgén utánanyúlt, elkapta a széket, és visszasegítette a padlóra.
Ám azonnal el is eresztette, amint újra szilárd lábakon állt a földön.
– Köszönöm, hogy segítesz ebben. Biztos vagyok benne, hogy egyéb tennivalód is
akadna ezen a hétvégi estén.
Evie felhorkant.
– Na persze. Lyssa fel akart olvasni nekem az új regényéből, ami a Trystan és az
elveszett hercegnő címet viseli.
– Érdekes történetnek hangzik – grimaszolt a férfi, majd elvette az italokat a pultos lány
tálcájáról, és odatolt egyet a lány elé.
– Ó, hogyne, aztán pedig főzni akartam egy teát, és leülni egy igazi könyv fölé. – Evie
elmosolyodott, ahogy eszébe jutottak a vázlatok, amiket Lyssa a főnökéről készített a
regénye borítójához. Még szélesebben vigyorgott a gondolatra, hogy sikerült meggyőznie
kishúgát, adjon a férfinak egy nagy, tollas kalapot.
– Miféle könyv? – érdeklődött A Gonosz, miközben kortyolt egyet.
– Nem is tudom. Szeretem a romantikus regényeket, általában a mocskosakat. – A férfi
hirtelen fuldokolni kezdett, italának jó részét szétfröcskölve az asztalon.
Újabb élénk színű zsebkendőt emelt a szájához, ezúttal sárgát.
– Elnézést; nem voltam felkészülve egy ilyen őszinte válaszra.
A lány a fejét rázta, és rosszallóan ciccegett.
– Pedig tisztában vagy vele, hogy velem társalogsz.
A férfi lemondón bólintott.
– Igazad van.
Evie lenyelt egy undorító kortyot a fakupában lévő italból, bármi volt is az, és a termet
kezdte pásztázni.
– Szóval, hol is van ez a talányos tavernagazda, aki nappal óraművesnek áll…
bombákhoz?
– Hamarosan itt lesz. – A férfi szája komor vonallá préselődött. – Mindig nyolc óra
után néhány perccel érkezik.
 – Jártál már itt korábban is? – kérdezte a lány, hangjában meglepetés csendült.
– Nem, de az embereim igen.
Á, az őrei.
– Nem mintha panaszkodni akarnék, de mi hasznomat veszed ebben a helyzetben? –
Egész nap ez a gondolat foglalkoztatta. Igazság szerint az elmúlt hónapokban sok rejtett
tehetséget fedezett fel magában. Az értelmetlen smúzolás, nem meglepő módon, nem
tartozott közéjük.
– Te viszont jártál már itt korábban is – jelentette ki a férfi határozottan.
– Honnan… Ne is törődj vele. Na és? – szegezte neki a kérdést Evie.
– Nos, egy ismeretlen arc, aki egyedül érkezik, és a kocsmárost keresi, gyanút
ébresztene az emberekben, és nem akarom, hogy a szálak elvarratlanok maradjanak.
Először azt hitte, a férfi biztos túloz, de amikor a kocsma többi részére sandított, nem
kevés kíváncsi tekintet szegeződött rájuk, pontosabban a férfira. Vagy az is lehet, hogy a
helyiségben mindenki más éppoly megszállottan bámulta az arcát, mint Evie tette
gyakorta.
Ne légy a főnököd arcának megszállottja, Evie!
– De miért pont én? – faggatózott. – Bizonyára mások is megfordultak már itt az
alkalmazottjaid közül.
Evie nem tudta volna megmondani, miért fontos ez ennyire, de elengedhetetlennek
tartotta, hogy hasznosnak érezze magát. Enélkül mi más célja lenne az életének?
– Mert jelenleg nagyon kevesen vannak, akikben megbízhatok, és te történetesen
közéjük tartozol. – Bármennyire hízelgett is neki a férfi megjegyzése, az érzés azonnal
elillant, amikor észrevette, hogy A Gonosz tekintete az ujjára tetovált aranygyűrűre siklik.
Nem akart bízni benne – nem volt más választása. Evie hirtelen nem tudta, a kettő közti
különbség miért bántja annyira, mégis így volt.
Széles mosolyt varázsolt az arcára, és újabb erőt adó kortyot ivott az italából.
– Szóval az emberek velem látnak téged, elkönyvelik, milyen hétköznapi vagyok, aztán
puff! Már nem is kíváncsiak többé.
Evie magában kuncogott a találó leíráson, de megdermedt, amikor felnézve látta, hogy
a férfi szemébe hidegség költözik.
– Az emberek folyamatosan alábecsülnek téged. – Végre levette a köpenyét, felfedve
alatta egy törtfehér, keményített vászoninget. Sötét hajával és szemével ellentétben az ing
egyértelmű próbálkozás volt a beolvadásra, ami nagyjából annyira sikerült, mintha
célkeresztet pingált volna a homlokára… – Az előnyünkre fordítjuk majd.
– Ezt úgy mondod, mintha te nem tartoznál azok közé az emberek közé – motyogta a
lány, idegesen az ujjára csavarva egy hajtincset.
– Soha nem esnék abba a hibába, hogy alábecsüljek egy olyan nőt, mint te. Végzetes
lenne. – A férfi szeme szinte izzott, az álla feszes volt és hajthatatlan.
Evie szíve a mellkasában dobogott. Ez volt a legszebb bók, amit valaha kapott.
Az álmodozásából az zökkentette ki, hogy A Gonosz háta hirtelen kiegyenesedett,
egész testében megfeszült.
– Itt van.
Evie feje megpördült, hiába sziszegte a főnöke, hogy ne tegye. Az alak, akit
megpillantott, olyannyira nem hasonlított arra, amit a fejében elképzelt, hogy az ajkába
harapott, nehogy kimutassa döbbenetét. A kocsmáros fiatal volt, barátságos arccal és
gödröcskés állal. Mosolya pedig széles és nyílt – kedvesnek tűnt.
– Ő az? – kérdezte hitetlenkedve.
– Hívd ide, mintha ismernéd! – utasította A Gonosz, kemény tekintete nem hagyta el a
terem túloldalán álló férfit, aki most a vendégeket üdvözölte mosolyogva.
– Még a nevét sem tudom – sziszegte vissza a lány.
– Malcolm – felelte főnöke; a név minden egyes betűjéből csöpögött a méreg. – Csak
lazán intsd le, talán mondd azt, hogy…
– Malcolm! Ide! – kurjantotta Evie, kissé felemelkedett a helyéről, két kezét a szája
köré kulcsolta.
A Gonosz a halántékára szorította két ujját.
– Haragszom magamra, amiért egyáltalán megpróbáltam.
Evie rá se hederített a körülötte lévő emberekre, akik bosszúsan bámulták, amiért
elvonta figyelmüket. Kiöltötte a nyelvét egyikükre, és azt hitte, a főnöke menten elájul.
Malcolm felnézett, szeme felcsillant, amikor megakadt a lányon, felkapott egy korsó
sört, és átvágott a termen.
Gyorsan elérte az asztalukat, majd derűs mosollyal az arcán így szólt:
– Jó estét, szép hölgyem! – Ám a mosoly azon nyomban lehervadt, ahogy
megpillantotta A Gonoszt. – Ó, az istenek szerelmére. – Malcolm szeme elkerekedett. –
Mi a szart keresel itt, testvér?
Tizenharmadik fejezet
A GONOSZ

Öccse megvető arckifejezéssel bámult rá, ami várható volt. Tekintve, hogy amikor
utoljára látta, Trystan megpróbálta leszúrni egy lándzsával.
Ami, a legtöbb esetben, pontosan jellemezte is a találkozóikat.
Most is ugyanez a késztetés uralkodott el rajta, amikor eszébe jutott, hogy az öccse a
felelős az irodájában elhelyezett robbanószerért, amely majdnem darabokra robbantotta
mindazt, amiért dolgozott. Hogy majdnem megölte…
Nem, Trystan nem volt hajlandó erre gondolni.
A lány még mindig ott pihegett előtte, tágra nyílt, zavarodott szemmel, olyan ruhában,
amit nem volt hajlandó egy pillanatnál is tovább bámulni, különben az előttük lévő asztal
hamarosan kettéhasítva találta volna magát.
Trystan kiegyenesedett, kissé öccse fölé tornyosulva, és összehúzta a szemét.
– Gondoltam, esedékes egy újabb beszélgetés – vetette oda gúnyosan.
Malcolm barna szeme elkerekedett, majd átlesett Trystan mindkét válla fölött.
– Micsoda? Ezúttal sehol egy lándzsa?
– Nagyon jól tudod, nincs szükségem ilyesmire ahhoz, hogy kárt okozzak benned.
Malcolm szeme elsötétült.
– Ó, hidd el, testvér, tudom.
A mágiájának pusztító jellegére tett szúrós megjegyzés már nem fájt neki úgy, mint
régen. Helyét a harag vette át. Sage tekintete közöttük cikázott, miközben láthatóan
igyekezett mindent megtenni, hogy felvegye a beszélgetés fonalát.
– Tudod, miért vagyunk itt? – kérdezte sötéten Trystan.
Abban a pillanatban rájött a hibájára, amint a szó elhagyta az ajkát. Vagyunk. Mi.
Malcolm szeme Evie-re villant, aki, becsületére legyen mondva, nyugodt maradt a férfi
fürkésző tekintete alatt.
– Nem mondhatnám, hogy tudom, te miért vagy itt, de szívesen megismerném ezt a
bájos teremtést, akit magaddal hoztál. – Azzal a bátyja felemelte Evie finom kezét, majd
az ajkát hozzáérintette.
A lány idegesen felnevetett, és Trystan azon tűnődött, vajon hogyan fog az öccse
továbbra is italokat keverni, ha leválasztja azt a kezet a csuklójáról, és áthajítja a szobán.
– Evie vagyok. – A lány tekintete az arcára siklott, egy kérdés suhant át mögötte, de
nem tudta kivenni. – Én vagyok a… a bátyád asszisztense – fejezte be végül,
körültekintőn, mintha nem lenne biztos benne, hogy ezt kell mondania.
A kocsmáros szemében megcsillanó érdeklődés alapján nem kellett volna.
– Az asszisztense? – Malcolm újra felé fordult; Trystan ökölbe szorította a kezét,
nehogy megüsse őt. – Ennyire jól megy az üzlet?
Körbejáratta tekintetét a forgalmas kocsmában.
– Neked is, láthatóan.
Testvére hátrált egy lépést, és széttárta a karját.
 – Nem panaszkodhatok – sör, nők és kártya, amennyi csak kell. Ennél jobb nem is lehet
egy magamfajtának.
Trystan képes volt mosolyt erőltetni az arcára, bár biztos volt benne, hogy öccse
megérezte a rosszindulatot ajka görbületében.
– Ne szerénykedj; az órakészítési tehetséged is csodálatra méltó.
A kocsmáros orrlyuka kitágult, és egy megfejthetetlen érzelem villant át az arcán –
bűntudat, vagy esetleg szégyen, hogy felfedezték?
Égett a vágytól, hogy falhoz vágja a fivérét, és végignézze, ahogy az élet lassan
elszivárog a szeméből, de jól tudta, az árulók leleplezésének külön technikája van,
kiváltképp, ha az ember saját családjáról van szó. Azt akarta, hogy az öccse úgy küzdjön,
mint egy retkes rágcsáló, akit csapdába ejtettek. Gyönyörködni akart a szenvedésében,
leírhatatlan mértékben élvezte volna.
Malcolm bizonyára észrevette a szemében megvillanó vérszomjat, mert óvatos lépést
tett hátrafelé.
– Ejnye, Trystan. Fogalmam sincs, mit gondolsz, hogy tudsz, de biztosíthatlak, tévedsz.
Trystan érezte, ahogy a sötét erő lüktet benne, fivére testének minden gyenge pontját
célba veszi. A láthatatlan szürke köd körülvette, apró, színes fényeket hagyva maga
mögött minden helyen, ahol fájdalmat okozhat. Miután tovahömpölygött, A Gonosz
megpillantotta a térdét körülvevő kék fényt. Egy gyerekkori sérülést, amely, ha a
megfelelő módon találja el, mérhetetlen, állandósult fájdalmat okozhat neki. Mint mindig,
most is feketén izzott fivére nyaki ütőere, a gyilkos pont. Pillanatokon belül halott lenne.
Nem kellett volna magával hoznia Sage-et.
Meg akarta ölni Malcolmot, de sajnálatos módon ennek most az asszisztense is
szemtanúja lenne. Már abban sem volt biztos, egyáltalán miért invitálta meg a lányt;
könnyen megtalálhatta volna a módját, hogy egyedül is elvegyüljön az undorító kricsmi
vendégei között. De úgy tűnt, jobb döntéseket hoz, ha Sage a közelében van, kevésbé
impulzív, stratégiai döntéseket. Egyensúlyba hozta, mint horgony a tévelygő hajót,
képtelen volt ellenállni annak, hogy maga mellett tartsa, és ne sodródjon túlságosan
mélyre saját gyűlölete tengerében.
Megkockáztatott felé egy pillantást, de azon nyomban tudta, hogy rossz döntés volt,
amikor a tekintete megakadt a lány arckifejezésén. Híján volt bármiféle félelemnek.
Soha nem mutatott félelmet. Lefegyverző és zavarba ejtő volt. Elég ahhoz, hogy
kirántsa őt hatalma füstös árnyékából, és meglazítsa a fivérét fojtogató, láthatatlan
szorítást, aki zihálva térdre rogyott. A kocsmában zavartalanul folyt az élet. Egy külső
szemlélő szemszögéből Trystan alig mozdította a kisujját.
– Majdnem megöltél! – hörögte Malcolm, a felismeréstől eltátott szájjal.
Öccse fölé hajolva odaköpte:
– Ez a legkevesebb, amit megérdemelsz a vakmerő mutatványod után.
A kocsmáros talpra szökkent, nekirontva Trystan vállának.
– Fogalmam sincs, mi a bánatos békáról hadoválsz!
A Gonosz meg se rezzent öccse nyomása alatt.
– Ez hiba volt – morogta magasba emelt ököllel, hogy csapást mérjen rá. Ám ekkor
érezte, ahogy egy meleg kéz tekeredik az övé köré, és visszahúzza. Lefegyverzi őt egy
áramütéssel, ami az érintése hatására végigszáguldott a karján.
 – Uram, ha meg akarod ölni a bátyádat, javasolhatnám, hogy ne egy szemtanúkkal teli
helyiségben tedd azt? – Sage hangjában nem volt semmi elmarasztaló, csupán aggodalom,
és talán egy csipetnyi kíváncsiság.
Nyakizmait megfeszítve, a kettejük közti magasságkülönbség miatt, lenézett az
asszisztensére. Egy apró, megnyugtató mosoly csücsült a lány ajkán, a keze még mindig
az öklére simulva pihent. A térde kis híján összerogyott, amikor Sage hüvelykujja
megcirógatta, csak egyszer, a kézfején.
Megköszörülte a torkát, majd kirántotta a kezét a lányé alól, és széttárta az ujjait, hogy
enyhítse a feszítő érzést.
– Hol tudnánk négyszemközt beszélni? – fordult ezután a fivére felé.
– Igazán kreatív módja a gyilkossági kísérlet megfogalmazásának, de mivel
vérrokonságban állunk, és egy gyönyörű nőt kell elszórakoztatnod, azt hiszem, eleget
teszek a kérésnek. – Malcolm megdörzsölte a tarkóját; Trystan ezt az ideges
kézmozdulatot már számtalanszor látta fiúkoruk óta. Lerázta magáról az együttérzés
szikráját.
– Erre tessék! – Öccse a bárpult mögötti ajtók felé biccentett. – A konyhán keresztül,
hátul.
Trystan Sage felé fordult, hogy megparancsolja…
– Én is jövök – közölte a lány, amikor szólásra nyitotta volna a száját. – Ne mondd,
hogy maradjak itt! Főleg azután, hogy iderángattál hétvégén, és még arra sem vetted a
fáradságot, hogy eláruld, a testvéreddel fogunk találkozni.
Megtántorodott a lány hangjának élétől, ami idegen és ismeretlen volt számára.
– Te… dühös vagy? – Nem tudta, hogy a lány képes efféle érzelemre. Érdekes
fejlemény volt, és ahogy a teste reagált Sage ráncba szaladó orrára, igen kedvezőtlen is.
– Még szép, hogy dühös vagyok! – forgatta a szemét a lány, a halántékához emelte a
kezét, az arca egyre vörösebbre váltott. – Hazudtál nekem!
– Nem hazudtam – közölte flegmán. – Csupán elhallgattam az igazságot.
– Az ugyanaz.
– Nem, nem az. – Trystan érezte, hogy zavarában összerándul a szemöldöke. – A
hazugság az lett volna, ha azt mondom, egy álarcosbálba készülünk, ahol egy
tündérkirállyal van találkánk.
Sage hátrált egy lépést, összehúzta a szemét.
– Ez furán konkrét példa. – Félrebiccentette a fejét, világoskék szemében felismerés
csillant. – Te ilyen tündérkirályokról szoktál fantáziálni?
A tény, hogy pillanatokkal ezelőtt még nem sok választotta el egyetlen testvére
meggyilkolásától, most mégis azzal vádolták, hogy olyan lényekkel kapcsolatos
megdöbbentő fantáziái vannak, amelyekkel még csak soha nem is találkozott, nem kívánt
nevetéshullámot eresztett szabadon a szájából.
Ilyesmi olyan ritkán történt vele, hogy a hang még a saját fülének is idegenül csengett.
Rozsdás, mély gurgulázás volt, mint egy régi ház ajtókeretének nyekergése, amit
elhagytak a tulajdonosai.
Ám az asszisztense szemében felragyogott a derű, a lány minden maradék dühe
elpárolgott, amitől úgy érezte, mintha azt az ajtót olyan erővel robbantották volna ki, hogy
még a falak is beleremegtek, és fogalma sem volt, hogyan csukhatná be újra.
 – Jössz? – szólt hátra Malcolm, láthatóan megtörve a szópárbajuk és titkos mosolyaik
keltette varázst.
– Jövünk – jelentette ki Evie elégedett mosollyal, miközben elmasírozott főnöke
mellett. A férfi hirtelen megpördült, hogy felkapja a lány köpenyét, majd a karjára terítve,
mogorván követte őt.
A kocsmáros legyintett maga előtt, hogy Sage átmehessen a konyhaajtón. A Gonosz
végignézte, ahogy sötét fürtjei eltűnnek az ajtó mögött, és éppen indult, hogy kövesse, de
öccse a mellkasánál megállította; túlságosan együttérzőnek tűnt.
– Nevettél.
– Tudom – mondta a fejét rázva, remélve, hogy kiverheti belőle az egyre fokozódó
gyötrelmet.
– Neked annyi.
Trystan keményen nekilökte Malcolmot az ajtónak, mielőtt kisétált, és odakiáltotta a
válla fölött:
– Dugulj el!
Tizennegyedik fejezet
EVIE

Evie mereven bámulta a kocsma hátsó falát szegélyező fadeszkákat, és várta, hogy a két
nagyra nőtt gyerek csatlakozzon hozzá odakint a hidegben.
Először a főnökét pillantotta meg, a fáklyák fényében úgy nézett ki, mint a halál istene,
aki azért jött, hogy a lelkét követelje.
Vedd el, és minden mást is, amit csak akarsz.
Csuklott egyet, és felnyögött:
– Túl sok sör.
A Gonosz töprengve meredt rá.
– Az bor volt.
A szája sarka lefittyedt, kis híján észre sem vette a hozzájuk csatlakozó Malcolmot.
– Ó, egek!
A kocsmáros összecsapta a két tenyerét, és az üres, csendes térre mutatott.
– Nos, ha végezni akarsz velem, úgy hiszem, ez a hely megfelelő lenne. Csak győződj
meg róla, hogy halott vagyok, mielőtt eltemetsz.
Evie tiltakozásra nyitotta a száját, de Trystan már a falhoz is vágta Malcolmot, majd a
karját a torkához szorította.
– Összefogtál az illetővel, aki szabotálni próbált, vagy te állsz az egész akció mögött?
Malcolmnak fröcsögött a nyála, és lilulni kezdett.
– Gőzöm sincs, miről beszélsz – krákogta. – Ha arról az óráról van szó, amit néhány
hete adtam el, fogalmam sem volt, milyen célra kellett.
A Gonosz homlokán lüktetni kezdett egy ér, az ajka vicsorra görbült.
– Miért kellene elhinnem egyetlen szót is, ami elhagyja a szádat?
– Mert – zihálta Malcolm – a testvéred vagyok.
A Gonosz a kelleténél egy ütemmel tovább szorongatta fivére torkát. Evie kinyújtotta a
kezét, fogalma sem volt, mitévő legyen ebben a helyzetben. Azon kívül, hogy végignézi,
ahogy főnöke elteszi láb alól családja egy tagját, akinek a létezéséről egy órája még nem
is tudott.
Ám mielőtt a kocsmáros szemében kialudt volna az élet szikrája, Trystan eleresztette,
és alig leplezett dühvel elfordult.
Malcolm köhögve és a torkát szorongatva bátyja hátára meredt, a szeme kikerekedett.
– Te nem… Tényleg azt hittem, ezúttal megteszed, Tryst.
– Én is azt hittem, te kis szarcsimbók. – A Gonosz megfordult, afféle kábulatban
botorkált Evie felé. A lány vállára terítette a köpenyét, majd az álla alatt begombolta a
gombokat. – Hideg van – motyogta, azzal visszafordult a testvéréhez.
Evie alig vette észre a hűvös időt, leginkább az alkohol, illetve a tény miatt, hogy a
főnöke épp most tett valami rá olyannyira nem jellemzőt, hogy kis híján hasra esett tőle.
Az idősebbik fivér figyelmét elkerülte öccse derűs tekintete, Evie-ét azonban nem.
– Szóval elhiszed, hogy fogalmam sem volt, hova készül az az óra? – hitetlenkedett
Malcolm.
 Trystan visszafordult Evie-hez.
– Szerinted igazat mond?
– A te testvéred – én honnan tudhatnám? – pislogott nagyokat a lány, felfigyelve a férfi
fekete szeme mögött megbúvó nyugtalanságra. Szüksége volt tőle valamire. Visszafordult
a kocsmáros felé, és úgy igazán ránézett.
Olyan áhítattal bámulta a bátyját, ami inkább Benedikt királyt illetné, de igyekezett
leplezni felhúzott álla és megfeszített állkapcsa álcája alatt.
Tett egy lépést Malcolm felé. Most már észrevette, mennyi hasonlóság van a két testvér
vonásaiban. A vonásokban, amit nap mint nap látott a fekete lakkozott íróasztal
túloldalán.
– Az az óra, amiről tudtad, hogy robbanószerhez lesz csatlakoztatva? Majdnem végzett
velem.
Mindkét fivér élesen felszisszent. Mégis folytatta.
– Egy beteg apát és egy kishúgot hagytam volna hátra, akik nem képesek eltartani
magukat. Szóval arra kérlek, légy őszinte, mert a tetteid nem csupán az én halálomat
okozták hajszál híján, de jóformán a szeretteimet is halálra ítélted.
Még közelebb lépett, tekintete nem hagyta el a férfiét, miközben a hangja egyenletesen,
erősen zengett.
– Tudtál róla?
Malcolm farkasszemet nézett a lánnyal.
– Nem. Nem tudtam.
Evie bólintott, és könnyedén elmosolyodott.
– Akkor kérlek, mondd el, mit tudsz, hogy kiderítsük, ki áll emögött. Lenne néhány
kedves szavam az illetőhöz.
A férfi a lány mosolyára sajátjával válaszolt, egy őszinte gesztussal, ami semmiben sem
hasonlított azokra a pimasz vigyorokra, amelyekkel ez idáig illette őt. Egy ujjával
könnyedén a lány felé mutatott, de Trystanre nézett, amikor megszólalt:
– Egészen megkedveltem.
– Úgy tűnik, ez már csak így megy. Most pedig hallgass szépen a hölgyre, és kezdj
dalolni! – parancsolta. Evie igyekezett nem megsértődni a hangjából áradó szarkazmusra.
Malcolm bólintva belefogott a meséjébe, de minden szava mögött igazság rejlett.
– A múlt hét folyamán eljött hozzám egy férfi. Én kissé… ittas állapotban voltam…
– Úgy eláztál, hogy azt sem tudtad, hol vagy – szakította félbe Trystan. – Folytasd
csak!
Evie elharapott egy kuncogást, ahogy a kocsmáros folytatta.
– Meglehet, nos, nem láttam az arcát. Csuklyát viselt, és mint mondtam, nem voltam
teljesen magamnál. Megkérdezte, hogy még mindig készítek-e olyan „különleges órákat”.
Én, sebezhető mivoltomban, azt feleltem neki, hogy az irodámban már van egy.
Készpénzzel fizetett, és ennyi volt; elvitte magával, mielőtt még bármit kérdezhettem
volna. Másnap reggel tomboló fejfájással ébredtem, és mérhetetlenül megbántam, hogy
nem faggattam ki jobban és nem azonosítottam a férfit, mielőtt átadtam volna neki a
kulcsot egy ilyen halálos szerkezet elkészítéséhez. Megfogadtam, hogy többé nem adok el
ilyesmit, miután legutóbb azok a szörnyű kisfiúk úgy döntöttek, így tréfálják meg a
nagyanyjukat.
 Evie felsikkantott a kegyetlenség hallatán.
Mert végignézni, ahogy valaki megöli a testvérét, az még rendben van, de ezek szerint a
veszélyben forgó idős hölgyeknél meghúzod a határt? Hát itt tartunk?
Malcolm folytatta.
– Még a törzsvendégeimet is megkérdeztem másnap este, és az alkalmazottjaimat is, de
senki sem látott a csuklya mögé. Úgy mozgott, mint egy szellem.
Üres, fagyos érzés járta át a bensőjét. Se válasz, se név, még egy leírás se. De ami még
ennél is rosszabb: bárki tette is ezt, az illető hamarosan értesülni fog róla, hogy a
próbálkozása kudarcot vallott. Látja majd, hogy támadása nem arra irányult, akinek
szánta, és újra megkísérli a dolgot.
Evie nem engedhette, hogy ez megtörténjen.
– Kell lennie valami másnak is – dünnyögte. – Emlékezned kell még valamire, a
legapróbb részlet is segíthet. – Hallotta a könyörgést a hangjában, és utálta, de kétségbe
volt esve.
Malcolm megrázta a fejét, a lányra nézett, majd mögötte a bátyjára.
– Mindkettőtöktől bocsánatot kérek, őszintén. Tryst, tudom, hogy olykor civódunk, de
valaha elválaszthatatlanok voltunk, te meg én. Soha nem akarnálak igazán bántani. Oka
van annak, hogy éveken át próbáltuk megölni egymást, mégsem jártunk sikerrel.
– Az, hogy béna vagy a gyilkolásban? – vetette oda a Gonosz.
– Nem – fújtatott nevetve Malcolm, majd közelebb lépett a bátyjához, és a vállára tette
a kezét. – Mert egyikünk sem akarta soha igazán.
– Ó, én akartam. Ami azt illeti, minden éjjel erről álmodom.
A kocsmáros sokatmondón elmosolyodott.
– Akkor miért nem vagyok még halott, testvér?
A Gonosz a szemét forgatta, és Evie felé fordult, akiből már majdnem kipukkadt a
nevetés. Ez az egész jelenet tényleg imádni való volt – persze a gyilkossággal való
fenyegetőzéstől eltekintve.
– Készen állsz az indulásra?
A bor, a sör, vagy bármi volt is az a lötty, túlságosan is magabiztossá tette a lányt.
– Ha befejezted a játékot a kisöcséddel – mondta, képtelen volt visszafogni
somolygását.
A férfi összeszűkülő szemmel meredt rá, azzal elbotorkált a fal mellett.
– Kösz a semmit, Malcolm.
– Gyere vissza máskor, és igyunk egyet! Ígérem, nem adok el több robbanószert olyan
embereknek, akik meg akarnak ölni téged – kiáltotta utánuk a kocsmáros pimasz
vigyorral. – Örülök, hogy megismertelek, Evie. Remélem, hamarosan visszatérsz.
Evie apró pukedlire ereszkedett.
– Addig nem, amíg az italaidnak poshadtecet-íze van – húzta fintorra az orrát. A
kocsmáros nevetett, ahogy sarkon fordult, hogy utolérje a főnökét, mielőtt az eltűnt volna
az éjszakában.
De megtorpant, amikor Malcolm még egyszer, utoljára utánaszólt.
– Evie! – Szembefordult vele. A férfi szeme tágra nyílt, olyannyira, hogy szinte látta a
fejében formálódó gondolatot. – Élénkkék tinta volt a körme alatt, amikor elvette tőlem az
órát. Izzott, és az egész kezét beborította.
 A lány szíve megduzzadt a reménytől.
– Kéken izzó tinta? Hát, ez már valami.
A férfi látható elégedettséggel bólintott, azzal még egyszer, utoljára odakiáltott a
fivérének a lány feje búbja fölött.
– Mindketten tudjuk, ki árulja, Tryst. Ez nem véletlen.
Egy utolsó mosolyt villantva Malcolmra a főnöke után eredt; a csípős éjszakai levegő
egészen felélénkítette. A Gonosz csigatempóban haladt, olyannyira, hogy Evie-nek meg
kellett állnia, hogy mellette maradjon, és ne rohanjon előre.
– Hallottad?
– Igen.
– És? – erőltette a lány.
– A tintafoltok aligha bizonyítanak bármit, de az izzó kék tinta… Gondolom, ez majd
elvezet minket valahová. – A férfi léptei megnyúltak, ahogy egy daliás fákból álló
ligethez közeledett, fekete lova hűségesen várakozott a fák között. Kezét az állat két
szeme közé simította, mire a táltos szájából elégedett hang bugyogott fel.
– Ez csak mágia lehetett, nem igaz? Miféle tinta világítana? – Evie elhallgatott,
elgondolkodva dörzsölgette az állát. – Hacsak a bátyád nem volt annál is részegebb, mint
állította.
A Gonosz állkapcsa megfeszült, de nem hagyta abba paripája gyengéd cirógatását.
– Ó, Malcolm aztán az volt, de nem hiszem, hogy ebben tévedne. Ha belegondolok,
tulajdonképpen van értelme.
Evie oldalra billentette a fejét.
– Hogy érted ezt?
De az figyelmen kívül hagyta a kérdését, és egyre beljebb húzta a lovát a fák közé.
– Biztonságban hazaérsz majd?
A férfi felé fordult, elámulva az aggodalom hallatán, ami a hangjából szűrődött,
akárcsak a szavak, amik átszivárognak a pergamenen a következő lapra.
– Igen, ismerem az utat. Lámpások világítják meg, és tökéletesen biztonságos.
A férfi bólintott, mielőtt felült a paripájára, és kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett le
rá.
– Köszönöm, hogy eljöttél velem ma este.
Bólintott, vigyorra húzódott az ajka.
– Természetesen, uram. Ez a munkám.
Úgy tűnt, mintha a férfi akart volna mondani még valamit, de inkább összeszorította a
száját. Egy éles biccentéssel megfordult, majd ellovagolt az éjszakába, magára hagyva a
lányt a sötétben.
Ám ahogy Evie hazafelé ballagott, nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a férfi még
mindig ott ólálkodik a közelben, vigyázva rá, hogy épségben hazaérjen. Vagy talán csak a
túl sok pocsék bor okozta hóbortos képzelgését. Akárhogy is, megkönnyítette lépteit, és
halvány mosolyt varázsolt az arcára.
Egészen addig, amíg haza nem ért, és rá nem jött, hogy valaki nem egyszerűen végezni
akar A Gonosszal. A testvérét akarták felhasználni, egy hozzá közel álló személyt, hogy
elpusztítsák.
 Miután átöltözött, és bemászott az ágyába, órákig csak feküdt, a gyomrát egyetlen
gondolat forgatta fel. Vajon ez a titokzatos ellenség legközelebb őt próbálja meg
felhasználni, hogy eljusson a főnökéhez?
Tizenötödik fejezet
EVIE

A Gonosz soha nem hagyott ki egyetlen napfelkeltét sem, amikor Evie is a közelben
volt.
Ezért úgy döntött, aznap reggel korán bemegy az irodába. A hétvégét a falu rendkívül
aprócska könyvtárában töltötte. A por belement az orrába, ahogy oldalról oldalra
lapozgatott, kutatva bármi után, amit a mágikus tintáról, hovatovább a robbanószerekről
találhatott. De a szűkös választékban csak egy könyvet talált a mágiáról.
A faluja kicsi volt, így igen nehéz volt érdemleges mágikus irományokra bukkanni,
mivel az árak emelkedtek, és kevesen tudtak varázsolni. Még kevesebb mágiaspecialista
járt arra – a mágikus világ oktatói. Az volt a feladatuk, hogy megörökítsék és támogassák,
ha valakinek felébredt a mágiája, segítsenek megérteni azt. Evie nem hallott új
varázshasználókról a saját falujában, de azt tudta, hogy manapság egy efféle szakember
olyan kiváltságot jelentett, amelyben Tündökvároson kívül nem sok helyen
részesülhettek.
A könyv, amire sikerült rálelnie a könyvtárnak aligha nevezhető létesítményben,
használhatatlannak bizonyult. Tele volt általánosságokkal, olyan dolgokkal, amelyeket
már a körülötte élő emberek beszélgetéséből is megtanult. Akkor telt be nála a pohár,
amikor rátalált az utolsó öt fejezetre, amely a mágia irányítását foglalta össze, mielőtt az
átvenné az ember felett az uralmat.
Evie nagy hévvel csapta be a könyvet, visszatette a polcra, fittyet hányva a lelkét
marcangoló érzésre, hogy anyja makacs szelleme még mindig ott kísért mellette. A mágia
nem pusztán irányítása alá vonta Nura Sage-et; el is pusztította őt, vele együtt Evie
biztonságérzetét is. A gyermekkora egy szempillantás alatt odalett.
Ezt kapod, ha olyan könyvet olvasol, amiben nincsenek pajzán szavak.
A madárcsicsergés visszarántotta őt a jelenbe, és elhatározta, hogy jobbra fordítja ezt a
napot.
Lyssa az előző éjszakát egy barátnőjénél töltötte, és apjuk is olyan jó hangulatban volt,
hogy úgy gondolta, aznap délelőtt kicsivel több időt szakíthat magára.
Eredetileg úgy tervezte, bolyong egy kicsit az erdőben. A reggeli sötét köd még nem
oszlott el teljesen, csípősséget kölcsönözve a levegőnek, ahogy keresztülvágott rajta. De
mint lepkét a fény a lánghoz, Evie céltalan bolyongása pontosan oda vezette, ahová a
legjobban vágyott – a munkahelyére.
Bús, bús életet élsz, Evie Sage.
Régebben is járt már itt ilyen korán, hogy besegítsen a különböző bizarr feladatokban,
vagy ellenőrizze a kastélyba érkező fegyverszállítmányokat. Lenézett az órájára, amikor
megpillantotta a szivárvány színeiben pompázó fénysugarakat, ahogy szerteszét lövelltek
a horizonton. Az iroda várhatóan zsúfolt és nyüzsgő lesz, mire az óra elüti a kilencet, az
övé azonban alig járt fél órával öt után. Megrázta a fejét, megérintette az ujjbegyei alatt
lassan felsejlő csillogó falat, megvárta, hogy az felismerje a tenyere lenyomatát, majd
gyorsan belépett oda, ahol a leginkább önmagának érezte magát.
 Amikor végre túljutott a végzet lépcsőjén, ott találta a főnökét, ahol ilyen kora
reggeleken mindig időzött.
A széles erkélyt csak egy emelet választotta el a fő irodahelyiségtől, és Evie tudomása
szerint szinte soha nem használták. Valószínűleg azért, mert az őrök és a személyzet többi
tagja számára kialakított tágas edzőtermen keresztül lehetett megközelíteni. El tudta
képzelni, hogy két verekedés között valóban nehéz lehet időt szakítani a friss levegő
élvezetére. Hatalmas ablakai a kastély többi részének festett üvegével ellentétben
átlátszón csillogtak, és bevilágították a teret, amikor a nap már jócskán az ég közepén járt.
A fehér fakeretbe ékelt ajtók ugyanolyan magasan tornyosultak, mint az óriás, boltíves
mennyezet, és ellentétben szokásos állapotukkal, most tárva-nyitva álltak.
Evie nem tudhatta, hogy A Gonosz minden reggelét így töltötte. De azon maroknyi
alkalommal, amikor ekkortájt ezen a helyen találta magát – amikor a nap sugarai végre
nyaldosni kezdték a szürke kőkorlátot –, a férfi ott volt.
Nem akarta megzavarni, ezért sarkon fordult, és lassan, lábujjhegyen lépkedve
távolodni kezdett.
Alig tett két lépést, amikor meghallotta:
– Sage, ha követni akartál, talán halkabb cipőt kellett volna felvenned.
Evie összevont szemöldökkel megfordult, és ahogy megpillantotta a vele szemben álló
férfit, majdnem elakadt a lélegzete. Fekete inge olyan lazán csüngött rajta, hogy a mély V
alakú kivágás a mellkasának nagy részét feltárta, jóval többet mutatva az incselkedően
kemény izomzatból. Mégis a haja volt az, amitől a lány szeme csészealjként tágult ki.
Kócos volt az alvástól, és bár Evie már sokféle állapotban látta, ilyennek még sosem:
ziláltnak, kissé vadnak. Legalábbis azóta nem, mióta először találkoztak. Az állán kissé
lenőtt a borosta, és Evie némán könyörgött, hogy újra jelenjen meg az a gödröcske.
– Azok az emberek, akik mások után akarnak lopakodni, általában nem az ellenkező
irányba osonnak, uram – közölte, felvonva egyik szemöldökét. Ellenállt a késztetésnek,
hogy megkérdezze tőle, mit csinált a hétvége többi részében, a fivérével való találkájuk
után.
De a férfi felé lépdelt, és Evie megmerevedett, amikor az aranyló reggeli fény az
orcáját súrolta, megvilágítva az arcának egyik felét.
– Hacsak nem akarnak hamis biztonságérzetet kelteni benned. Az a céljuk, hogy
nyugodt és higgadt maradj, hogy aztán lecsaphassanak – tódította a férfi kissé felhúzott
ajakkal. Sehol egy gödröcske.
Fenébe.
Evie vigyora kiszélesedett.
– Azt akarod mondani, hogy nyugodt és higgadt leszel tőlem, uram? – Félrebillentette a
fejét, és derűs leereszkedéssel szemlélte a férfit. – Ez olyan édes.
Főnöke megrázta a fejét, és olyan komolysággal nézett rá, aminek nem értette az okát.
– Soha nem éreztem magam annyira önmagamból kifordultnak, mint amióta
megismerkedtem veled, Sage.
És ekkor megjelent a gödröcske.
A napfelkelte színei lassan kezdtek szétterjedni az arca többi részén, és hátulról
beburkolták, mintha belülről ragyogott volna.
 A Gonosz megrázta a fejét, mintha egy álomból ébredt volna, majd kimondta, ami Evie
szerint főnöke három kedvenc szava lehetett:
– Üstfőzet, most, Sage.

Miután letette a főnöke asztalára az őszintén szólva csak folyékony cukornak nevezhető
löttyöt, még mindig jóval azelőtt járt, hogy az iroda többi tagja megérkezett volna, így hát
Evie úgy döntött, kedvenc hobbijának hódol, és visszaballagott a konyhába. Edwin
legújabb kreációját majszolta, miközben a reggeli kávéját szürcsölgette. Gyűrű alakúra
formázott, sült tésztából készült édesség volt. A szakács még mázzal is bevonta, és Evie
egészen biztos volt benne, ez a legjobb dolog, amit valaha kóstolt.
A következő falatot csattanások sorozata és Penge felháborodott kiáltásai szakították
félbe.
A sárkány felébredt.
Evie felkapott egy második csésze főzetet a barátjának, azzal útnak eredt a hátsó udvar
felé, hogy odaköszönjön neki. Szinte azonnal kiszúrta Pengét és a sárkányt.
A lény hatalmas volt, csillogó, mélylila és zöld pikkelyek vonultak végig hatalmas
testének gerincén. A szeme kitágult, ahogy vadul rángatta és forgatta a nyakörvét,
miközben Penge egyik kezét a láncon tartva küzdött, a másikat pedig kinyújtotta, hogy
megnyugtassa szegényt.
– ‘Reggelt, Penge. ‘Reggelt, Sááárkááány.
Az utolsó szót sikoltva ejtette ki, ahogy a lény felé rontott, és csak akkor állt meg,
amikor Penge elé lépett, és rákiáltott:
– Nem! Nem eszünk barátokat; ezt már megbeszéltük!
A sárkány arca elkomorult, kissé lecsillapodott idomárja feddésére, majd elfordult
mindkettőjüktől, és lerogyott egy nagy kupacba az egyik magasabb erkély árnyékában.
Még a föld is megremegett alattuk.
– Bocsánat – villantotta rá széles, káprázatos mosolyát Penge. Mellénye aznap a
legrózsaszínebb rózsák árnyalatában pompázott, bőrnadrágja pedig élénkvörösen virított,
igen bájos kontrasztot alkotva egymással.
Evie szíve eléggé lelassult ahhoz, hogy kipréseljen magából egy remegő mosolyt,
átnyújtotta a férfinak szánt kerámiakelyhet, amiből csodával határos módon egyetlen
csepp folyadék sem löttyent ki.
– Te egy látomás vagy! – somolygott vissza rá Penge, magasba emelve a poharat
amolyan tisztelgésképpen.
– Mitől ilyen ingerlékeny ma reggel? – vonta fel a szemöldökét az állat felé pislogva.
Megesküdött volna rá, hogy a sárkány egyenesen rá meredt, és a szemét forgatta.
Egy nagyra nőtt gyík ítélkezik felettem?
– Látott egy egeret – felelte a férfi gyászosan, amitől Evie-t féktelen nevetés fogta el.
– Közelebb került már ahhoz, hogy repüljön? – érdeklődött könnyed hangon, miután
összeszedte magát.
Penge arcán egy pillanatra pánik suhant át, amit azon nyomban elmosott egy sokkal
gőgösebb kifejezés.
– Ó, ne aggódj, majd fog. Csak nem sieti el, ennyi az egész.
 – És mi a helyzet a tűzleheléssel? – puhatolózott tovább.
Penge arca változatlan maradt, de a lánynak nem kerülte el a figyelmét, ahogy ökölbe
szorult a keze.
– Múlt héten annyit tüsszögött, hogy pár gyertyát is meggyújtott.
Felvonta a szemöldökét, és bátorító mosolyra húzta az ajkát.
– Hát, ez már valami, nem igaz?
– Ha már itt tartunk, Evie, megtennéd, hogy elhozod az idevágó könyvemet a
szállásomról? Mennék én, de nem akarom magára hagyni, amikor ilyen állapotban van –
magyarázta Penge, vádló, éles pillantást küldve az állat felé.
– Persze, de hol van a szállásod? – kérdezte a lány a környéket fürkészve.
A sárkányidomár hosszú ujjával egy csigalépcső felé mutatott, amely a kastély nyugati
oldalához simulva kanyargott felfelé.
– Azok egyenesen oda vezetnek! Az éjjeliszekrényemen kell lennie. Piros, arany
betűkkel a borítóján.
Bólintott, Penge pedig csókot nyomott az arcára.
– Életmentő vagy, édes Evie-m!
– Jól van. Elég ebből – kuncogott a lány, látványosan letörölve a csókot a bőréről, majd
sarkon fordult, hogy megmássza a csigalépcsőt.
A tetején egy ajtó bukkant fel előtte, könnyedén kinyitotta, felfedve egy kicsi, de
otthonos hajlékot.
Egy fa íróasztal állt az ablaknak támasztva, mellette egy keskeny ágykeret, amelyről
már a látványa alapján meg tudta állapítani, hogy nyikorog. Elmosolyodott, amikor
meglátta, hogy egy kis kötött sárkány ül az éjjeliszekrényen egy viaszgyertya mellett,
amelynek már majdnem az egész kanóca leégett.
Győztes sikkantást hallatott, amikor megpillantotta a bordó színű könyvet, borítóján az
alábbi szöveggel: Mágikus állatok kiképzése: Zöldfülűeknek. A fejét rázva felkapta a
méretes kötetet, és ekkor eszmélt rá, hogy Penge bizonyára kissé kozmetikázta az
önéletrajzát a mindenféle mágikus teremtményekkel kapcsolatos „kimagasló
tapasztalatairól”, ha ilyesmi volt az esti olvasmánya. A hóna alá dugta a könyvet,
megigazította a kötött sárkányt, ami úgy festett, mintha sok-sok évnyi szeretetet kapott
volna már, és visszafordult az ajtó felé.
Ám az ablakon beáramló fény hirtelen megvilágított egy arany papírnehezéket, ami
Penge íróasztala alól kandikált ki. Evie odasétált, lehajolt, hogy felvegye, és visszategye a
helyére, amikor megpillantott alatta egy pergamenlapot. Elfordult, a pergament az ablak
fénye felé tartotta, és ledermedt.
Egy állásajánlat volt, és az aljára firkantott névtől Evie hátán végigfutott a hideg.
Benedikt király.
Evie szíve hevesen kalapálni kezdett, ahogy átolvasta az irományt. Penge? Nem lehetett
ő; miért…
Egy kéz zárult a szája köré, és Evie lefagyott.
– Kérlek, ne sikíts!
Tizenhatodik fejezet
EVIE

Nem sikított.
A karját azonban előrerántotta, és könyökével hátracsapott egyenesen az idomár
gyomrába.
– Ááá – nyögött fel Penge előreroskadva, ahogy elengedte a lányt. Evie megpördült,
kezében szorongatva a tanúsítványt.
– Ez. Meg. Mi? – vakkantotta.
– Nem az, amire gondolsz, oké? Megmagyarázhatom? – A férfi szeme pánikszerűen
villant ide-oda. – Kérlek, ne áruld el a főnöknek, Evie! Könyörgök neked. –
Kétségbeesése szinte kézzelfogható volt, és egy másodpercre megenyhült, mielőtt Penge
minden átmenet nélkül odavetődött, és kikapta a kezéből a papírlapot. Gyorsan lebukott,
hogy elugorjon a férfi elől, így Penge keze végül az arcához csapódott.
– Aú!
Az idomár hátrahőkölt, arcán elborzadt kifejezéssel.
– Megütötted az arcomat! – zihálta Evie.
– Annyira sajnálom; baleset volt! Jól vagy? – A lány után nyúlt, de elhátrált tőle.
– Megütötted az arcomat – ismételte meg az arcát tapogatva.
– Tudom, sajnálom! – nyögte a férfi fejét a két tenyere közé fogva. – Oké. – Beszívta a
levegőt, és a lány elé tartotta az arcát. – Behúzhatsz egyet, rajta!
Evie elkeseredett arckifejezéssel meredt rá.
– Nem foglak megütni.
A férfi elvadult tekintettel nézett vissza.
– Nem! Csináld! Megérdemlem.
– Penge, én nem…
– Üss meg! – nyüszített.
– Nem! – üvöltött vissza kezét a magasba hajítva. – Ez nevetséges. Miért van ez nálad?
– emelte fel a levelet, és várt.
És várt.
És várt.
Penge végül felsóhajtott, lerogyott az ágyára, amely valóban nyikorgott, és félénk
mosollyal nézett fel rá.
– Szóval, nem éppen keleti vándorlásaim során bukkantam rá a sárkánytojásra.
Evie szemöldöke összeszaladt, ahogy megpróbálta kibogozni a férfi mondandóját.
– Te nem…?
Penge magához vette az éjjeliszekrényen álló plüss-sárkányt, és idegesen piszkálgatni
kezdte a kirojtosodott szálakat.
– Tündökvárosban nőttem fel.
– Azt hittem, a tengerpartról származol… – Kavarogtak a gondolatai, ahogy az
adrenalinlöket alábbhagyott, kissé szédelegni kezdett.
 – Hazudtam. Muszáj volt – ismerte be az idomár, és Evie megesküdött, hogy könnyeket
látott megcsillanni meleg, barna szemében. – Szükségem volt egy helyre, ahová elvihetem
a sárkányt, egy elég nagy helyre, ahol elrejthetem és megvédhetem őt. A főnök sosem vett
volna fel, ha ismeri az igazságot.
– Ami pedig… micsoda? Hogy Benedikt királynak dolgoztál?
– Nem! – erősködött a férfi. – Nem, egyáltalán nem erről van szó. Tündökvárosban
nőttem fel, és apám a király politikai tanácsadójaként dolgozott. Igazából sosem
találkoztam vele, kivéve néhány alkalmat, még kölyökkoromban. Utáltam ott lenni.
Több kérdése is lett volna, émelygett a gyomra, de megvárta, amíg Penge befejezi.
– Apám rendkívül fontos szerepet töltött be az udvarban, és azt akarta, hogy velem is
így legyen. Minden áldott nap arra várt, hogy érdeklődni kezdjek a királyság politikai
élete iránt, bármi iránt a házunk előtt ólálkodó teremtményeken kívül. De én sosem
értettem az embereket, nem úgy, ahogy az állatokat.
Evie keresztbe fonta a karját, egyelőre nem volt hajlandó együttérzést mutatni iránta,
hátha afféle terveket szövöget, hogyan árthatna a főnökének.
– Én sem értem az embereket, de ez még nem jogosít fel arra, hogy eláruljam őket.
Penge felhorkant, megrázta a fejét.
– Evie, te remekül bánsz az emberekkel. Mindenki kedvel téged…
– Téged is szeretnek az emberek! – vágott a szavába zavartan a lány.
– Hogyne, és én is csípem őket, de végső soron semmiféle értelmet nem találok bennük
– magyarázta csizmája hegyével a fapadlót karmolászva. – De az állatok mindig világosak
voltak számomra. Vannak szabályaik, pontosan azt teszik, amit az ösztöneik súgnak
nekik, és soha nem tévelyednek el ettől. Becsületesek.
Evie ismét felemelte a levelet.
– Mily ironikus!
– Tudom! – nyögött fel Penge, tenyerét a szemére tapasztotta. – Azt hittem, apám
lemondott rólam, már ami a királyi udvari karrieremet illeti, de néhány hónapja
ragaszkodott hozzá, hogy meglátogassam, és legalább egy megbeszélésére elkísérjem. Így
hát megtettem, és borzasztó unalmas volt. Nem tudtam összpontosítani, a figyelmem
folyamatosan el-elkalandozott, egészen addig, amíg Rennedawn egyik kincstárnoka arról
kezdett beszélni, milyen szép kis summához jut a királyság, ha eladnak egy sárkánytojást
egy másik, távoli királyságnak, amelyikről még csak nem is hallottam.
Kezdte megérteni, hová akar kilyukadni Penge története.
A férfi folytatta.
– Alig tudtam elhinni, hogy a birtokukban volt egy igazi sárkánytojás, és csak úgy el
akarták cserélni… pénzért? – A fejét rázta. – Folyton csak az járt a fejemben, hogy ha
nekem lenne egy sárkánytojásom, soha nem válnék meg tőle. Bármit megtennék, hogy az
állat biztonságban és szeretve legyen. De aztán elénk hozták a tojást.
Evie odasétált és leült mellé, nem törődve sajgó arcával.
– Soha életemben nem éreztem még ilyen vonzalmat valami iránt, ilyen erős birtoklási
vágyat. Az enyém volt, már azelőtt tudtam, hogy az asztalra tették volna. Tudtam, hogy el
kell vennem – elvennem és eltűnnöm.
– Elloptad a sárkányt… a királytól? – hebegte Evie, a szíve dühösen dörömbölni
kezdett a mellkasában.
 – Aznap füleltem le őket, amikor elszállították, beosontam, és azt hazudtam, hogy
apám miatt vagyok ott üzleti ügyben. Megvártam, amíg senki sem foglalkozott velem,
aztán csak felvettem a ládát a tojással együtt, és elvittem. Senki sem állított meg, senki
sem szólt egy szót sem, aztán már ott sem voltam.
– És idejöttél – fejezte be helyette a lány.
– Apám miatt már hallottam A Gonoszról, így tudtam, hogy ő az egyetlen, aki nem fél
a királytól. Persze, ahogy az a csapat vénember beszélt róla, kicsit féltem felkeresni őt. De
ez túl fontos volt, hogy ne próbáljam meg. Amikor a sárkány kikelt a tojásból, még
sürgetőbbé vált, hogy megtaláljam, és amikor megneszeltem a pletykákat, hogy
alkalmazottakat keres, írtam egy önéletrajzot, a főnök pedig még aznap felvett.
– Penge, el kell mondanod neki az igazat. Tudnia kell erről. Úgy értem… ez lehet az
oka… – Szorosan összezárta az ajkát, mielőtt túl sokat elárult volna, és felállt, hogy ide-
oda járjon a szobában.
– Amiért valaki szabotálni akarja? – fejezte be az idomár.
Evie leesett állal bámult rá.
– Honnan tudsz erről?
– A gyakornokok jöttek rá a dologra… és soha nem fogják be a szájukat – magyarázta
Penge kuncogva, mire Evie felegyenesedett, és kifújta a levegőt.
– Ez nem vicces! Azt hittem, te vagy az, te bolond! – Felkapott egy párnát, ami a falnak
támasztva csücsült, és az idomár fejéhez vágta.
– Hogy én? – bukott le a férfi, ahogy a párna elszállt mellette, és felnevetett. – Akkor
sem lennék képes rá, ha akarnám.
– De te tényleg egy gigantikus hazugságot tartasz magadban! – erősködött Evie.
– Nem is gigantikus – csak egy apró csúsztatás. Tulajdonképpen csak az igazság
kozmetikázása. Valójában soha nem mondtam el a főnöknek, honnan szereztem a tojást,
és ő sem kérdezte, úgyhogy azt hiszem, az lesz a legjobb, ha köztünk marad. Kérlek,
Evie!
Mély levegőt vett, és mérlegelte a lehetőségeit.
– Hiszek neked – mondta. – Tényleg. De ezt nem tarthatjuk titokban a főnök előtt,
Penge. Csak még bűnösebbnek fogsz tűnni, ha magától rájön, márpedig rá fog.
A sárkányidomár felsóhajtott, kicsit szorosabban markolta a kötött sárkányt.
– Tudom, tudom. Adnál egy kis időt, hogy megtegyem? Talán egy kicsit
megpuhíthatnád előtte…
Evie világoszöld ruhája zsebébe rejtette a munkalevelet. Hitt benne, hogy nem ő az
áruló, de nem akart kockáztatni azzal, hogy nála hagyja a pergament.
– Sajnos nincs hozzá tehetségem, hogy megpuhítsam A Gonoszt, Penge. Valld be neki,
és gyorsan, különben én teszem meg!
Az ajtó felé ballagott, és épp ismét nekivágott volna a csigalépcsőnek, amikor
meghallotta, ahogy Penge motyog valamit az orra alatt. Nem tudta pontosan kivenni a
szavakat, de úgy hangzott, mintha azt mondaná:
– Fogalmad sincs, ugye?
A gyomra összeszorult, miközben azon tűnődött, vajon az fogja-e a vesztüket okozni,
hogy továbbra is megbízik a barátaiban.
Tizenhetedik fejezet
EVIE

Nem – sóhajtott A Gonosz, és Evie szíve ellágyult az együttérzéstől az arcáról

tükröződő kimerültség láttán. – Tatianna, nem foglak újra megkérni. Tedd félre a gyerekes
bosszúvágyadat, menj be, és beszélj Clarissával.
Mindhárman egy élénk színű virágok sokaságával borított selymes fűtenger közepén
álltak, távol a kastélytól.
Tűzött felettük a nap, olyan melegséggel árasztva el a levegőt, hogy Evie
legszívesebben lekucorodott volna a fűbe, és magába szívta volna, mint egy virág.
– Még te beszélsz gyerekes bosszúvágyról, Gonosz.
Tatianna olyan nyomatékkal ejtette ki a szót, mintha megakadt volna a torkán, a
hajfonatában kanyargó élénksárga gyöngyökön közben megcsillant a napfény. Evie
hátrébb lépett, és megmagyarázhatatlan jókedvvel figyelte a két vonzó embert, ahogy épp
egymás torkának estek.
– Lenne valamelyikőtök olyan kedves, és felvilágosítana, ki is valójában ez a Clarissa?
– kérdezte, miközben figyelte, ahogy mindkettőjük feje felé villan, pillantásuk éles és
lángoló volt. Hátrált egy lépést.
Mindent megtett, hogy kitörölje a fejéből a Pengével való összetűzése képét. Az idomár
előbb-utóbb úgyis mindent be fog vallani a főnöknek, és amikor elérkezik ez az idő, ő ott
áll majd afféle sorompóként kettejük között, hogy az ne nyiffantsa ki beosztottját ott
helyben. De ezzel a problémával majd akkor foglalkozik, ha szükséges.
Miután aznap reggel visszatért az íróasztalához, elég ideje volt átválogatni a
dokumentumokat, amelyeket a koboldok párnaponta összekuszáltak. Egészen addig, amíg
a főnöke azzal a kéréssel nem lépett az íróasztalához, hogy kísérje el őt a Rózsafa
Tisztásra, a Hikori Rengeteg azon felére, ahol a legvarázslatosabb és legnagyobb
gyógyerejű növények nőttek. Úgy tartották, az egyik isten, Ashier véletlenül nagy
mennyiségű mágikus pigmentet öntött oda, amikor ő meg a többi istenség a földjeiket
festették. Így a Rózsafa Tisztás telis-tele volt varázzsal és megdöbbentően élénk
színekkel.
Annak ellenére, amit káprázatos pompájáról hallott, Evie először vissza akarta utasítani
a meghívást. Az irodában maradás volt az egyetlen módja annak, hogy bármit is
kiderítsen a többi dolgozótól. Ám amikor Evie a főnökére pillantott, megesküdött volna,
hogy követelőző tekintetében a sebezhetőség villanását látta. Így hát kínosan gyorsan
beleegyezett.
Evie igencsak meglepődött, amikor a kastélyt elhagyva Tatiannát pillantotta meg egy
közeli fának támaszkodva, aki úgy festett, inkább tépné ki egyenként a szempilláit,
semhogy részt vegyen ebben a kis kiruccanásban.
Több mint egy órán keresztül síri csendben meneteltek, ami Evie számára a kínzás
legszörnyűségesebb fajtája volt. Annyi mindent szeretett volna kérdezni, de a levegő
olyasvalamivel telt meg, amit nem akart lángra lobbantani. Valahányszor egy szó
formálódott az ajkán, keményen a nyelvébe harapott.
 – Clarissa az egyetlen ember Rennedawn királyságában, aki olyan tintát árul, amilyet
Malcolm látott – magyarázta A Gonosz, és céltudatos lépést tett a vajákos felé, aki kezét a
csípőjére támasztva figyelte.
Evie a férfi válla mögül kukucskált, hogy szemügyre vegye a mögötte rejtőző kis
kunyhót, amely a maga különös módján egészen elbűvölő volt. A tető csorba tetejét
gombával borított indák szőtték be, egy könnyű faajtó fölé lógtak, melynek az elejére
sárga margarétákat festettek. Éppen olyan volt, ahogy ő díszítette volna az otthonát, ha
lenne egy sajátja.
Ahogy hátrahúzódott, és felnézett A Gonoszra, a kérdés úgy csorgott le az ajkáról, mint
cseppek a szökőkútból.
– A tintakészítő egy erdei manó? – Csak félig viccelt; a manók köztudottan gyakran
megfordultak az erdőnek ezen a részén.
– Akár az is lehetne – mormolta Tatianna keserűen az orra alatt, majd az ég felé
fordította a tekintetét, és keresztbe fonta a karját.
– Hagyd abba! Válaszokat akarok tőle, és szükségem van a segítségedre, hogy
megszerezzük azokat. – Az az ér újra előbukkant a férfi homlokán, idegességében
lüktetve.
– A szerelmi életemet használod fel ellenem – tiltakozott a vajákos karját a magasba
lendítve, és a fűtenger mintha megdermedt volna a mozdulatra. – Ráadásul pajzsként a
saját húgod ellen.
Erre Evie felszisszent, és rácsapott A Gonosz karjára.
– Neked van egy húgod!
A férfi megdörzsölte a bőrét az ütés helyén, de nem tett megjegyzést a kirohanásra.
– Ez aligha ad okot a megdöbbenésre, Sage.
– Természetesen okot ad. Még mindig próbálom feldolgozni a tényt, hogy nem tojásból
keltél ki.
A férfi elhúzta az ajkát, láthatóan nem volt erre szóbeli reakciója, mielőtt Evie ismét
Tatianna felé fordult.
– És te! Te nyomorult! A sok titok után, amit megosztottam veled, nem jutott eszedbe
elmondani, hogy a főnök húgával kavartál?
A nyakán forró bizsergés kúszott fel. Általában akkor érzett ilyet, ha kizárták egy
beszélgetésből, vagy azt éreztették vele, nem méltó az információkra, de ez máskor nem
zavarta annyira, mint most. Az érzés végigvándorolt testének minden szegletén, megakadt
a torkában, és egy csomóba ugrott össze, amit képtelen volt lenyelni.
– Clare aligha olyan téma, amiről érdemes beszélni. Egy önző, borzalmas kis
szörnyeteg, aki széttapossa a lelkedet, és kitépi az emberségedet a csontjaidból. – Tatianna
szokásos kiegyensúlyozott viselkedése kezdett széthullani, aminek láttán Evie-nek kedve
támadt – ha csak egy kicsit is – megölelni.
– Gyerekkorában még mocskot is evett. – A Gonosz ajka érzelemmentes maradt, de a
szavaiban félreérthetetlenül ott táncolt a száraz humor, amitől Evie kénytelen volt a
nyelvébe harapni, mielőtt Tatianna kivágja azt.
– Azt csak egyszer csináltam. – Egy hang, olyan könnyed, mint a hulló hó, lebegett az
irányukba, mindhármukat maga felé csábítva. A Gonosz húga magas, szikár nő volt, és
Evie egy pillanatra azt hitte, hazudtak neki, és tényleg egy erdei manót lát.
 Sötét, vállig érő haját hátratűzte, oldalt rózsák ékesítették. Ruhája dísztelen volt, egy
vékony barna zsákruha, ami a vállán lógott, és elöl lazán egy világoszöld fűzőt kötöttek
rá. A lába mezítelen volt, ahogy a fűben elindult feléjük, sötét szemében kíváncsi
csillogással.
– A volt jegyesem és elhidegült bátyám egy délutánon? Ki kell nyitnom egy üveg bort
– trillázta éneklő hangon, ahogy elsétált mellettük, és kinyitotta a kis ház ajtaját. Karcsú
karján feljebb rántott egy kosárnyi furcsa külsejű növényt.
A Gonosz becsörtetett a nyomában, hosszú köpenye alja Evie bokáját súrolta, amitől a
szőr is felállt a karján. Mélyen beszívta a levegőt, majd megragadta Tatianna csuklóját,
maga után vonszolva a megmerevedett nőt.
– Érezzétek magatokat otthon – szólt Clare, amikor beléptek a kis boltív alatt. Evie
szeme tágra nyílt, amikor először pillantott be igazán a belső térbe. Bármilyen varázslat
ült is ezen a házon, az építmény kívülről jelentősen kisebbnek tűnt, mint az a nagyszerű
pompa, amit ebben a pillanatban bámult.
A szoba padlótól a mennyezetig érő ablakai egy nagy lakótérre nyíltak, szemben egy
polcokkal teli fallal. A polcokon ezerféle üvegcse sorakozott egymás hegyén-hátán,
hasonlóan azokhoz, amelyek a vajákos szobájában álltak.
– Igazán kedves tőled, hogy ezt mondod, tekintve, hogy ez az én otthonom volt –
bittyesztette le ajkát Tatianna, megvető gúnnyal pislogva körül a szobában. – Átrendezted
a házat? Utálom.
– Helyes – jelentette ki vidáman Clare, arcán mániákus kifejezéssel. – Pontosan ez volt
a célom, amikor leléptél.
– Amikor elűztél – javította ki Tatianna.
– Amikor úgy döntöttél, hogy a bátyámnak dolgozol! – harsant fel házigazdájuk
korábban halkan csilingelő hangja, nyüszítve és orrhangon.
– Csak azért tettem, mert te elüldöztél, és nem volt más választásom. – Egy szék
elkövette azt a hibát, hogy a vajákos útjába állt, ahogy közelebb merészkedett a másik
nőhöz. Erőszakos végét lelte, amikor olyan erővel söpörte odébb, hogy a falnak csapódott,
és az egyik lába kitörött.
– Te undok! Az volt a kedvenc székem! – sikoltott fel Clare Tatianna felé vetve magát,
de A Gonosz megjelent mögötte, megragadta a vállát, hogy visszatartsa, még akkor is,
amikor húga vadul csapkodva próbált kiszabadulni.
– Veszek neked húszat azokból a székekből, ha megnyugszol végre. – Parancsoló
hangja halkabb volt a szokásosnál.
– Nem fogadok el tőled parancsokat, te seggfej, a véres pénzedet meg végképp nem
akarom. – Evie látta, ahogy főnöke összerezzen, amikor a húga a tenyerébe vájta a
körmeit.
– Minden pénzhez vér tapad – közölte, eleresztve a nőt. Az még mindig kapálózott, így
hát térdre esett. A vajákos öntudatlanul is előremozdult, hogy segítsen neki, de azonnal
visszahőkölt.
Ahhoz azonban nem elég gyorsan, hogy Evie ne vegye észre a finom mozdulatot.
Mindentudón elmosolyodott.
Láthatóan még messze nem zárult le a dolog a két nő között.
 – Helló, Clare – nyújtott kezet, és talpra segítette. – Evangelina vagyok, a bátyád
asszisztense.
A nő szeme huncutul csillogott, ahogy a bátyjára sandított, ajkán tudálékos vigyor
terült szét.
– Hát persze. Malcolm mesélt rólad.
Evie arca felhevült. Bármit mondott is neki a kocsmáros, gunyoros tekintetéből ítélve
semmi jó nem lehetett.
– Ez hízelgő – sikerült kinyögnie, miközben nyilvánvalóan nem volt az. – Azt is
említette, miért kerestük fel őt?
Clare szeme összeszűkült, Evie gyanította, gyűlölte feladni a velük szemben birtokolt
fölényét.
– Valami robbanásról hadovált… – Visszafordult a bátyjához. – És hogy valaki
megkísérelt megölni téged?
– Most megjátszod, hogy nem tudsz róla semmit? – A férfi hangja csendes maradt, de
volt benne valami veszélyes él.
– Nem játszok meg semmit. Csak azt tudom, amit tudok, ami nagyon kevés. – Clare
megjátszott együttérzéssel megveregette A Gonosz vállát, majd elsétált mellette, hogy
letegye a növényeit a fal melletti nagy asztalra.
Tatianna keményen egykori kedvesére meredt, odacsörtetett hozzá, majd a kezét a pad
két oldalára támasztotta.
– Nem csak a bátyád került veszélybe, Clarissa. – A nő tekintete egy pillanatra Evie és
Tatianna között vándorolt, mielőtt a közöny pajzsa ismét a helyére csapódott volna.
– Miért érdekelne ez engem?
– Mert már korábban is üzleteltél ezzel az illetővel – vakkantotta oda Trystan. Ami a
türelméből még megmaradt, azt idegesen feszülő állkapcsa láthatóan porrá őrölte. –
Malcolm tájékoztatta az asszisztensemet, hogy bárki vette is meg tőle azt a nyomorult
órát, tintafoltok szennyezték az ujjait.
Clarissa felnevetett, a hang visszhangot vert a boltíves mennyezeten.
– Na és akkor mi van? A királyságban sokan árulnak tintát.
– De nem mindenki árul furcsa színű tintát, ami ráadásul izzana – vágott közbe Evie. –
A tinta drága mulatság, és már a legegyszerűbb fekete fajtát sem könnyű beszerezni,
nemhogy olyan színeket, mint a kék… – Evie egy kis fiola felé biccentett, amin megakadt
a szeme. – Az ott aranyszínű?
A vajákos elvigyorodott.
– Arany, Clare? Kezdünk ambiciózusak lenni, mi?
Felmarta az üvegcsét, mielőtt Tatianna megkaparinthatta volna, és az épp ekkor magára
kapott köténye zsebébe csúsztatta.
– Talán alkut szeretnél kötni? Tisztességes árat kérnék néhány cseppjéért.
Evie megtorpant, észrevette az üveg földöntúli ragyogását, majd elhátrált, hogy tisztes
távolságot tarthasson maga és a csoport többi tagja között.
– Azt hiszem, egyelőre ezt kihagyom. Egyáltalán hogyan jutottál hozzá a mágikus
tintához?
– Bármilyen tárgyat képes vagyok mágiával felvértezni, amit csak akarok. A tinta
éppenséggel a legkönnyebben megmunkálható alapanyag. – Finom ujjain szikrák
villantak, ahogy élő fénycsíkokként húzta őket a levegőben.
– Gyönyörű – lehelte Evie álmélkodva, és kinyújtotta a kezét, hogy megérezze a mágia
melegét. Ám a fény hirtelen eltűnt, és Clarissa keményen megmarkolta a bal kezét.
– Nocsak, nocsak. Úgy tűnik, a tinta, amit a születésnapodra küldtem, nem veszett
kárba, nem igaz, Trystan?
Követte a nő pillantását a kisujja köré tekeredő arany mintázatra – a munkaügyi
alkujára.
– Ez a te tintáddal készült?
Az alkusz, akit A Gonosz felbérelt erre a feladatra, egy nyeszlett öregember volt, aki
úgy mozgatta a tintát, mint egy folyadékot, képes volt meghajlítani és irányítani. Evie
tudta, hogy a megkötött alkuban mágia rejlik, de fogalma sem volt róla, hogy a varázslat
magában a tintában lakozik.
Clare összehúzta a szemét, elégedett mosoly terült szét az ajkán.
– Nos, fogalmam sem volt, hogy erre a célra fogod használni. – Megfordította Evie
kezét, alaposan megvizsgálva a másik oldalát is.
Kirántotta a tenyerét a nő markából, leeresztette a kezét, és rátört az igen erős késztetés,
hogy megvédje a főnökét.
– Természetesen szükséges volt, egy hozzá hasonló pozícióban lévő embernek.
A Gonosz a szoba sarkából bámult rá, szinte hálásnak tűnt a segítségéért.
Azonban a szájából elhangzó szavak értelme nem jutott el a húga agyáig.
– Igen, biztosra veszem, hogy neked azt állítja, bármit tesz is, az feltétlen szükséges.
Mindennek oka van, bármilyen aljas is.
– Az aljasság szerepel a munkaköri leírásomban. Most pedig kérlek, hagyd abba az
időhúzást, és sorold fel minden olyan személy nevét, aki az elmúlt három hónap során kék
tintát vásárolt tőled. – A Gonosz a fogát csikorgatta, fenyegetőn kihúzta magát, és
gyakorlatilag árnyékokat teremtett maga körül a dühével.
Mióta megérkeztek, Clare először nézett úgy a bátyjára, mint akitől félnie, aki elől
menekülnie kellene. Evie tudta, hogy pontosan ez volt a főnöke szándéka.
– Csak két üveggel adtam el a múlt hónapban, Trystan. Az elsőt egy magányos
özvegyembernek, a másikat pedig…
– Mi? A másikat mi? – forszírozta Tatianna.
Clare összerezzent, mielőtt előhúzott egy szakadt könyvet a padlódeszkák alól.
– Nem tudtam, ki az, amíg alá nem írta a nevét.
A Gonosz keze keményen csapódott az asztalba.
– Áruld el! Most.
– Lark Morayként mutatkozott be. – Az ajkába harapott, és a név alatti aláírásra
mutatott. – De a főkönyvet a Vitézi Gárda egyik pecsétjével írta alá.
A főnök a könyvet mustrálta, egyre csak lapozgatott, míg minden izma egyszerre
összeszorulni látszott. Aztán sarkon fordult, elcsörtetett mellettük, majd feltépte az ajtót,
és kiviharzott.
Clare a fivére után lopakodott, az alkarjánál megragadva fekete ingét.
– Mikor lesz már vége, Tryst? – A hangja minden egyes szóval egyre magasabbra
szökött. – Mikor lesz elég annyira, hogy végre abbahagyd?
Evie és Tatianna is kiléptek, csak álltak, és tehetetlenül figyelték a jelenetet.
 Főnöke egy pillanatig csendben szobrozott, mielőtt gyengéden lehámozta magáról húga
ujjait.
– Benedikt király rád meg Malcolmra vadászott, és mindenre, amit ellene építettem.
Tudtam, hogy ha eljön ez a nap, csak egyikünk élheti túl. Elfogadtam már ezt.
– A bosszú szörnyű évtizede véget érhet. Véget vethetsz neki! Már aligha ismerne fel.
Továbbléphetsz. – Clarissa elcsukló hangja megrepesztett valamit Evie szívében.
– Ismerted Benedikt királyt? – kérdezte halkan.
A férfi szemöldöke lebiggyedt, ahogy sötét szemébe kísérteties tekintet költözött.
– Dolgoztam neki… egy ideig. – Mély lélegzetet vett, mintha megacélozná magát a kín
ellen.
Evie hátrahőkölt, majd tágra nyílt szemmel a férfira meredt.
– Te Benedikt királynak dolgoztál? Mikor?
Trystan, A Gonosz, olyan komolysággal nézett rá, hogy a szíve is elszorult.
– Azelőtt.
– Mi előtt? – nyögte elkeseredetten, kissé tartva a férfi válaszától.
– Mielőtt azzá váltam… ami most vagyok. – A mondatnak furcsa éle volt, mintha már
maga a gondolat is fájdalmas lenne.
– Szörnyeteggé – csattant fel a húga, keserű, sebzett kifejezéssel az arcán. Mielőtt
azonban felmérhette volna főnöke reakcióját, Clarissa megpördült, és visszaviharzott a
házába. Becsapta az ajtót, a fadeszkára festett százszorszépek mintha megugrottak volna a
dobbanás erejétől.
– Uram, ez nem… Én nem gondolom, hogy te… – Fogalma sem volt, mit mondhatna,
ezért inkább beérte azzal, hogy megkérdezte:
– Mi történt közted és Benedikt között?
A Gonosz arca kifürkészhetetlen maradt, amikor válaszolt.
– Nem értem, neked miért kellene ezt tudnod, Sage.
A szavak nem kegyetlenségből hangzottak el – látta, hogy a férfi érzelemmentes,
észszerű kijelentésnek szánta. Mégis sértőnek érezte, és csípett. A csapás biztos kiült az
arcára is, mert a férfi maszkja mintha egy icipicit megrepedt volna.
– Sage, nem úgy értettem…
– Azt hiszem, ideje visszaindulni, nem gondolod? – vágott a szavába, majd
bemasírozott az erdőbe, meg sem várva, hogy követi-e valaki, vagy sem. Hátrahúzta a
vállát, nem törődve a nyaka és az arca mentén jelentkező bizsergéssel. A fű ropogott a
csizmája alatt, ahogy menetelt, elnyomva Tatianna felszólításait, hogy várja meg őket.
Csak vissza akart térni a kastélyba, mielőtt egy újabb nevetséges dolog hagyná el a száját.
A vajákos hangja egyre távolodott, de Evie hallotta, ahogy azt mondja:
– Mindig ennyire ostoba voltál, Trystan? Vagy ez egy nemrég szerzett képesség?
– Mint mindig, most is köszönöm a segítségedet, Tati – válaszolta A Gonosz, ahogy
csizmája súlyos dobbanása utolérte őt.
A napfény simogatta Evie arcát, de ezt a melegséget már nem fogadta olyan örömmel,
mint korábban. Ágak súrolták a karját, ahogy hirtelen beléhasított a felismerés: annyi
mindent nem tudott.
És a hiányos ismeretei oly sokféle módon Trystan halálát okozhatták, ha nem találja
meg a módját, hogy megállítsa – hamarosan.
Tizennyolcadik fejezet
A GONOSZ

Az asszisztense fájdalmasan néma maradt.

Az újabb katasztrofális családi összejövetel után lassan bandukoltak a „Mészárlak”
felé. Milyen bosszúszomjas isten haragját vonhatta magára Trystan, amiért ilyen rövid
időn belül nem egy, de két családtagja látványát is el kellett viselnie?
Trystan átpillantott a válla fölött, hogy megnézze Tatiannát, de vajákosa, az egyetlen
elviselhető ember az ismerősei közül, vágyakozó arckifejezéssel bámulta húga házának
bejáratát.
Megvonta a vállát, és továbbcaplatott menekülő asszisztense után. Tatianna majd
követi, ha készen áll rá.
Ám ami még ennél is fontosabb volt, Benedikt célja kezdett kikristályosodni, hiszen az
árulót Trystan családtagjain keresztül küldte hozzá. Hogy fájdalmat okozzon neki?
Lehetséges, de valószínűtlen. A király nagyon jól tudta, Trystan természete nem olyan,
hogy holmi kicsinyes hatalmi játszmák megsebezzék.
Bár ha valami marta, az a méreg volt, amit akkor érzett, mikor Clarissa
„szörnyetegnek” nevezte őt. Nem ez volt az első találkozása ezzel a szóval – sőt, egészen
meghitt viszonyt ápolt vele; megtanulta élvezni. De ezúttal húga arcával és hangjával
hangzott el, amely annyira hasonlított az anyjáéra, hogy úgy érezte, mintha kettéhasították
volna a mellkasát.
Trystan legmélyebb, legbensőbb gondolataiban elképzelte, milyen lenne, ha más
emberként sétálna be bátyja kocsmájába. Clare és Tatianna ott várnák, összekulcsolt
kézzel, és egy pohár borral a kezükben integetnének neki. Trystan mindannyiukkal együtt
ülne, élvezné a társaságukat, és úgy érezné, hogy a családjához tartozik.
De erre soha nem kerülhet sor.
Újabb bizonyíték, hogy az érzelmek csupán haszontalan bosszúságok, amiket minden
adandó alkalommal félre kell söpörnie. Miattuk mentek állandóan rosszul a dolgai, a szó
minden értelmében. Malcolm mintha azt hitte volna, valamiféle fegyverszünet lépett
életbe köztük, a húga úgy nézett rá, mint a söpredékre a cipője talpán, az alkalmazottai
napról napra nyugtalanabbak lettek a közelgő fenyegetések miatt, az asszisztense pedig…
Az asszisztense hosszú léptekkel menetelt előre, olyan lendülettel lóbálva a karját, hogy
kissé hasonlított egy szélmalomra.
– Nagyon csendes vagy… ami szokatlan – bukott ki belőle, mire kis híján a homlokára
csapta a tenyerét.
A lány hirtelen megtorpant, és döbbent arckifejezést villantott rá.
Igen, tényleg hülyét csináltam magamból. Kösz, hogy észrevetted.
A megbánás, amit érzett, egyenes következménye lehetett annak, hogy túl sok időt
töltött az asszisztensével, mert ha rajta múlt volna, sosem vesztegette volna rá az idejét.
Trystan pislogva igyekezett lerázni magáról ezeket a gondolatokat, és próbált figyelni a
Sage ajkáról lecsorduló szavakra. De a lány az orrát ráncolta, és úgy tűnt, ez igen
zavaróan hatott rá.
 – Figyelsz egyáltalán? – követelte Sage, kizökkentve őt a képzelgéseiből.
A kardom hegye remek hely lenne a megpihenésre.
Az asszisztense gyakorlatilag gyönyörű volt. Hiba lenne egyáltalán tagadni a dolgot.
Már abban a pillanatban ez volt a véleménye, amikor először megpillantotta az erdőben, a
napfény kikandikált a lány háta mögül, a szeme éles villanását meglágyította a férfira
pazarolt kedvessége. De a szépség számára lényegtelen volt. Nos, általánosságban.
A nők, akikkel hajlandó volt intim viszonyba keveredni, amikor éppen ilyesmire
vágyott, olyan fásult világképpel rendelkeztek, amely ismerős volt számára. Úgy tekintett
a szexre, mint egy belső szükséglet kielégítésére, mint az evésre vagy az alvásra. Semmi
értelmét nem látta a gyengédségnek vagy a csodálatnak, bár mindkét érzelem
pánikszerűen a szívébe mart, amikor az asszisztense arcára nézett.
Még akkor is, ha a lány továbbra is úgy meredt rá, mintha megrúgta volna.
És ez valamiért… elviselhetetlen volt.
– Elnézést – köszörülte meg a torkát. – Volt itt egy méh, és megzavart.
A holtak birodalmára is megesküdött volna, ahol legtöbben túlvilági létüket töltötték,
hogy a lány nem fog hinni neki.
– Azt lefogadom – hunyorgott a lány, és Trystan kezdte kissé lestrapáltnak érezni magát
a rászegeződő tekintet alatt.
Vett egy mély lélegzetet, beletúrt a hajába… és megadta magát.
– A történetünk Benedikt királlyal igencsak messzire nyúlik vissza. Csak a családom
ismeri teljes egészében. Nem arról van szó, hogy nem akarom megosztani veled.
Egyszerűen csak nem hiszem, képes vagyok-e rá. – Őszinte volt, erre mindig törekedett,
ha másra nem is.
A lány arckifejezése megenyhült, Trystan úgy érezte, mintha egyenes összeköttetésben
lenne a mellkasával és a szívét szorongatná.
– Nekem is vannak ilyesmik a múltamban. Megértem.
Na ez már olyan leküzdhetetlen kíváncsiságot keltett benne, hogy majdnem ledöntötte a
lábáról, de csupán bólintott.
– Ezek szerint fegyverszünetet kötünk, Sage? – nyújtotta tétován a kezét, mire a lány
olyan széles mosolyra húzta a száját, amitől a fejében megkondultak a vészharangok.
Kezének melege azonban elterelte a figyelmét.
A lány egy kicsit közelebb hajolt, kék szeme élénken csillogott.
– Abban mi lenne az érdekes, uram? – mondta hamis suttogással, mielőtt eleresztette a
kezét és elfordult.
Trystan hirtelen jobban félt attól, asszisztense hogyan is készül bosszút állni rajta, mint
az árulótól, akire vadászott. Bár valószínűleg mindkettő hamarosan a sírba viszi majd.
Tizenkilencedik fejezet
EVIE

Le fog esni.
Pipiskedett, egyik karját kinyújtotta, hogy megtartsa magát. Másik kezét nyújtogatva
megpróbálta kiütni a főnök íróasztala feletti szellőzőnyílást. Csalódottan morgolódott,
amikor csak pár centin múlott, hogy elérje. A kastély szellőzőrendszere arra szolgált,
hogy minden egyes helyiséget kellemes hőmérsékletre fűtsön vagy hűtsön, és minden
szellőzőnyílás a kőépítmény legmélyebb részeibe vezetett vissza.
De csak ritkán használták vagy nyitották ki őket, mert a tűz-jég pálca, egy mágiával
átitatott bot, amit a sellőktől csentek el, meglehetősen kiszámíthatatlannak bizonyult. Arra
volt hivatott, hogy szükség szerint hűtsön vagy fűtsön, de a tárgyat mintha elátkozták
volna, hogy ehelyett azt a hőmérsékletet lövellje ki, ami épp neki tetszik, és ez ritkán esett
egybe az óhajtott hőfokkal.
Ezért a pálcát lelakatolták, és a szellőzőnyílások zárva maradtak. Kivéve ezt az egyet;
ezt Evie-nek muszáj volt kinyitnia. Amikor a kastély építészeti alaprajzát fürkészte,
észrevette, hogy a főnök íróasztala feletti szellőző közvetlen összeköttetésben áll az
ebédlőével, ahol a többi dolgozó többsége a déli étkezését folytatta. Ha sikerülne kinyitnia
azt az átkozott szellőzőt, talán lehetséges lenne, hogy az áhított információ egyenesen a
főnök asztalára röppenjen.
Szó szerint, hiszen ő még mindig ott állt rajta.
A főnökének hűlt helyét találta, amikor megszállta az ihlet, és mivel a legtöbb
alkalmazott az étkezőbe vonult, ez tűnt az egyetlen esélyének. Utólag belegondolva,
bölcsebb lett volna keríteni egy létrát. Kingsley persze emlékeztette őt erre, amikor a
másik oldalról végignézte, ahogy felkászálódik az asztalra. Kezében két táblát tartott, az
egyiken a ROSSZ, a másikon az ÖTLET felirattal.
– Nem szeretem ezt a negatív hozzáállást – dörmögte Evie, mire harisnyás lába egy
határozott ugrással elhagyta az íróasztal felületét. Érezte, hogy a szellőzőnyílás enged az
ujjai alatt, és halk hangfoszlányok szűrődnek be a kürtőből, majd a talpa ismét az asztalon
találta magát.
– Hűha! Nem hiszem el, hogy működött.
– Ahogy én sem.
A száraz fahang megakasztotta győzedelmes pillanatát, Evie a nyitott irodaajtó felé
pördült, ahol a főnök most az ajtófélfának támaszkodott felhúzott szemöldökkel.
– Kinyitottam a szellőzőt – jelentette be, és úgy mutatott rá, mintha a férfi számára ez
nem lett volna teljesen nyilvánvaló.
– Azt látom. – Főnöke tekintete a földön heverő cipőjére, majd az íróasztalán szobrozó
harisnyás lábára siklott, mielőtt ismét a lány arcán landolt volna.
– Nem akartam rálépni a cipőmmel az asztalodra. Azt gondoltam, az udvariatlanság
lenne – magyarázta tökéletesen észszerűen.
– Valóban, be kell tartani a megfelelő etikettet, ha az ember mások bútorán ácsorog.
Evie bólintott, és úgy tett, mintha komolyan venné a férfi szarkazmusát.
 – Pontosan. Ami a szellőzőt illeti, most már hallhatjuk, mit pusmognak rólad a
dolgozók, amikor nem vagy a szobában.
– Remélem, csupa rosszat – vetette oda a férfi, miközben felé lépdelt. Reggel óta
bizonyára rendbe szedte magát, mert laza fekete ingét praktikus bőrbricseszébe bújtatta,
kiemelve izmos derekát. Evie köhécselve felkapta a fejét a szellőzőnyílásra, és
lábujjhegyre pipiskedett, hogy megpróbálja kivenni a hangokat.
– Túl fojtottan hallatszik. – Amikor újra A Gonoszra pillantott, az leolvashatatlan
arckifejezéssel figyelte őt. – Fel kellene jönnöd ide; jobban fogsz hallani, mert… – De
mondandója félbeszakadt, mert a lába beleakadt egy kiálló pergamendarabba, aztán már
zuhant is.
Apró sikkantást kiadva várta, hogy a földbe csapódjon, de a főnök előreugrott,
igyekezve megállítani a zuhanását. Ehelyett persze mindkettőjüket magával rántotta.
Amikor földet értek, A Gonosz a padlón feküdt, a becsapódás nagy részét elszenvedve, ő
pedig rajta terpeszkedett.
A megaláztatás annyira kézzelfogható volt, hogy akár meg is érinthette volna, ha
akarja. Két tenyere a férfi feje mellett landolt, azon támaszkodott.
– Hoppá!
– Valóban. Hoppá. – A férfi szavai úgy remegtek, mintha kavicson vonszolták volna
keresztül őket, de nem tűnt sebesültnek. Nagyot sóhajtva visszahanyatlott az alatta lévő
kőpadlóra.
– Nem sérültél meg?
– Nem, kivédted az esésemet.
– Mily szerencsés vagyok – dünnyögte laposan felnyúlva, hogy hátrasimítsa a haját.
Evie gyakran szemtanúja volt, ahogy a haját babrálja. Mintha amolyan ideges szokás lett
volna, hiába nem tűnt olyan típusnak, akinek efféléi lennének.
– Az ott egy kopasz folt? – érdeklődött ártatlanul Evie, oldalra billentve a fejét, és az
állát dörzsölgetve, ahogy felegyenesedett.
– Mi? – vakkantotta a férfi, és olyan kétségbeesettnek tűnt, hogy nem volt szíve tovább
tréfálkozni.
– Csak vicceltem, te Gonosz Nagyúr. Kifogástalan frizurád tökéletes maradt.
– Ez csak haj, nem számít. – De a hangjából sugárzó gyerekes morgás mosolyt csalt
Evie arcára, és hirtelen melegség töltötte be a szobát, aminek semmi köze nem volt a
nyitott szellőzőhöz. Egy pillanatig mozdulatlanok maradtak, mielőtt egy ferde vigyor
húzódott a férfi ajkára, Evie pedig olyan szélesen mosolygott, hogy úgy érezte, az arca
menten széthasad.
– Sage?
– Mi az? – lehelte kissé feszengve elfúló hangja miatt.
– Megtennéd, hogy, ööö, leszállsz rólam?
– Ó, hogyne! – rikkantotta, azzal sietve levetette magát a főnökéről, és felpattant, hogy
visszaszerezze elhajított cipőjét. Idegesen felkuncogott.
– Majdnem elfelejtettem, hogy rajtad fekszem.
A Gonosz lassan feltápászkodott, megragadta az íróasztalát, hogy állóhelyzetbe húzza
magát. Elfordult a lánytól, amikor megszólalt:
– Milyen jó neked.
 – Meg kellett volna kérdezzelek, mielőtt kinyitom a szellőzőt – rezzent össze Evie. A
férfi láthatóan nagyon kiakadt rá.
– Nem – mondta ekkor az, egészen meglepve őt. – Jó ötlet volt. Csak elvonta a
figyelmemet a… múlt, azt hiszem.
A mellkasa összeszorult, és megkerülte főnöke íróasztalát, hogy szembenézhessen vele.
– Beszélhetsz róla, ha akarsz. – Felemelte a kisujját. – Úgyis titoktartást fogadtam,
emlékszel?
A Gonosz sötét tekintete az övébe fúródott, aztán lejjebb siklott a mosolyára, majd
vissza a szemére.
– Azt hiszem, elárulhatom neked…
Ám ekkor Becky rontott be az ajtón.
Őszintén szólva olyan volt, mintha a nő agyában minden alkalommal megszólalt volna
egy csengő, ha valakinek a közelében jókedve támadt.
– Ó! – motyogta tágra nyílt, ártatlan szemmel, amikor rajtakapta őket csupán centikre
egymástól. – Bocsánat! Kopogtam. Talán megzavartam valami… fontosat?
– Ami azt illeti… – kezdte Evie.
– Természetesen nem – harsogta túl a főnök hangja, láthatóan felrezzenve abból a
varázsból, ami mindkettőjüket fogva tartotta. – Sage a szokásos szintű szemtelenségét
adta elő, én pedig belementem a játékba.
Rávicsorgott, figyelmen kívül hagyva a férfi szemében felvillanó bűntudatot.
Becky saját szeme is elkerekedett egy pillanatra, de ezt az arckifejezést gyorsan
felváltotta a győzelem öntelt kifejezése.
– Igazán sajnálom, uram. Csak azt hittem, Evie vissza szeretné kapni ezt. Láttam, hogy
korábban kiesett a zsebéből. – Becky felemelte a papírdarabot, Evie gyomra pedig azon
nyomban összeszorult, amikor megpillantotta.
Benedikt király állást kínáló levele volt az, amit Penge szobájában talált.
Evie csendes rémülettel figyelte, ahogy a főnöke közelebb hajtja a fejét, átveszi a
levelet a nő kezéből, majd dühösen elolvassa.
– Sage, magyarázatot követelek! – Minden humor vagy könnyedség eltűnt belőle. Evie
felsóhajtott.
Nem ő akart beszámolni a főnöknek Penge csalásáról, de nem volt más választása.
– Uram, ez… nos, ez…
De A Gonosz félbeszakította, mielőtt a megfelelő szavak eljutottak volna az agyáig.
– Érdekes, hogy szeretnéd megismerni a múltam titkait, miközben úgy tűnik, éppen
elég van neked is. – Sosem látott gunyoros tekintet ült az arcán, amitől Evie bensőjét úgy
feszítette a düh buboréka, hogy összes többi érzésének félre kellett húzódnia, és átadni
neki a helyét.
– Ha megengednéd, hogy elmagyarázzam, uram. Már korábban is szóltam volna a
levélről, de nem az én titkom volt. Meg akartam adni… valaki másnak az esélyt, hogy
előbb beszélhessen veled.
Evie-nek még nem volt alkalma végigolvasni a teljes levelet, de tudta, hogy nem áll jól
a szénája. A tetején lévő üdvözlet nem említette Penge nevét, és az álláshoz szükséges
képzettségei felsorolása is hihetetlenül homályosak volt.
 A főnöke szeméből sugárzó vádakból pontosan tudta, miféle következtetést vont le, és
bár azt is tudta, hogy nem lenne szabad magára vennie, mégis úgy érezte, mintha valaki
megragadta és csavargatni kezdte volna a zsigereit, olyan erővel, hogy legszívesebben
összerogyott volna.
Mielőtt Evie összeszedhette volna magát, A Gonosz folytatta.
– Köszönetet kellene mondanom. Amiért bebizonyítottad, hogy még a felesküdött
bizalmat is meg lehet szegni.
Evie az ujját ölelő aranytintára pillantott, és felemelte, hogy A Gonosz is jól láthassa.
– Hogy mondhatsz olyat, hogy bennem nem lehet megbízni?
A férfi gúnyosan felhorkantott.
– A varázslat csak azt akadályozza meg, hogy bármi olyat tegyél, amivel fizikailag
árthatsz nekem. Már rég nem érdekel, hogy ki hazudik nekem.
Evie zihált, cikáztak a gondolatai.
– Te nem bízol bennem?
Hogyan lett egy egyszerű félreértésből ez: a pillanat, amikor Evie számára világossá
vált, hogy minden más, amit A Gonosszal együtt átélt, minden alkalom, amikor úgy
érezte, hogy kölcsönös tisztelettel viseltetnek egymás iránt, valójában egyoldalú volt? És
ha a férfi nem bízott benne, akkor mi mást gondolt még róla valójában?
Evie apja mindig is azt mondogatta neki, tehetsége van ahhoz, hogy összetartsa az
embereket, és arra biztatta, hogy ezt az adottságát minden adandó alkalommal
kamatoztassa. Sok dologban rá támaszkodott, miután édesanyja életet adott Lyssának, és
vele együtt a mágiája is feléledt. Amikor Nura Sage depresszióba esett, Evie feladata lett,
hogy kiimádkozza az ágyból, hogy kikúrálja őt. Az apja vagy akár a bátyja, Gideon
segítsége nélkül.
Azt hitte, A Gonosz megbecsüli őt. Hasznosnak találja. Értékeli a segítségét.
De látható, hogyan omlott össze a családja, hogyan tört össze, hogyan vallott kudarcot.
Talán A Gonosz egyszerűen megsajnálta, befogadta, amikor senki más nem akarta őt.
Evie volt az, aki megemlítette, hogy munkára van szüksége, amikor először találkoztak…
Hátratántorodott, kezét a szájára tapasztotta, miközben a düh, a tehetetlenség és a
szégyen kavargó érzése miatt a világ kezdett elmosódni körülötte. A Gonosz mintha
összerezzent volna. Még Becky is megdermedt, ahogy Evie egymás után nyelte a levegőt.
De a férfi visszanyerte hidegvérét, és lefelé görbülő szemöldökkel követelte:
– Nos? Mit tudsz felhozni a mentségedre? – Olyan erővel szorongatta öklében a levelet,
hogy az meggyűrődött, Evie pedig képtelen volt tovább állni ott, és végighallgatni az
újabb kemény szavakat.
Görcsbe ránduló gyomorral állta a férfi tekintetét. Megrázta a fejét, elviharzott mellette,
hogy minél hamarabb az íróasztalához siethessen. Beckybe legalább szorult annyi
jóindulat, hogy kissé bűnbánó kifejezést erőltessen az arcára, ahogy elviharzott mellette.
– Hova a bánatos békába készülsz, Sage? – kiáltott utána a főnöke.
– Hazamegyek! – vágott vissza, nem törődve azzal, hogy lelassítsa a lépteit.
A körülöttük nyüzsgő szobára hirtelen halálos csend hullt, ahogy kivonult A Gonosz
irodájából, a férfi pedig szorosan a nyomában.
– A munkanap közepén? – kérdezte az dühösen.
 – Nekem ez nem munkanap – préselte ki magából fojtott hangon, ahogy a szörnyű
keserűség elszorította a torkát.
– Ó, nem? – gúnyolódott hitetlenkedve a férfi.
– Nem – sikerült kinyögnie, méreggel átitatva a szavait, a szívét.
– És ezt honnan veszed? Amikor minden más alkalmazottam teszi, amire utasítják. – A
főnök már majdnem előtte állt, de felemelte a tenyerét, hogy megállítsa.
Aztán a szavak, amik elhagyták a száját, mintha kiszívták volna a levegőt a szobából.
– Még jó, hogy már nem vagyok az alkalmazottad. – Könnyek égették a szeme sarkát,
de sűrűn pislogva száműzte őket, arcán semmiféle érzelem nem látszott.
– Mit mondtál? – A férfi hangja mély és távolságtartó volt.
– Felmondok.
Kirántotta íróasztala fiókját, felkapta a hátizsákját, a vállára vetette a pántját, miközben
a fogashoz lépett, és lekapta róla a köpenyét. Ahogy az ajtóhoz ért, visszanyelte a torkából
feltörni készülő zokogást, felszegte az állát – aztán útnak eredt.
Lenyargalt a lépcsőn, nem hagyva maga után mást, csak fájdalmat. Azért imádkozott,
hogy elnyelje a föld, és talán faként születhessen újjá, hogy az egyetlen dolog, amit tőle
elvárnak, az a növekedés legyen.
A köpenyét a vállára csomózta, gondolatban újrajátszva minden pillanatot, ahogy
mindig is tette. Kielemzett minden egyes mozdulatot, minden kimondott szót. Újra meg
újra, egészen addig, amíg legszívesebben megkereste volna valahol a tükörképét, és
összezúzta volna, csak hogy lássa, ahogy megtörik.
Könnyei most szabadon áradtak, kézfejével dörgölte az arcát. Kisétált a kapun,
menetelni kezdett, amíg végül ismét futásnak nem eredt. Égett a tüdeje a mellkasában,
érezte, hogy a könnyei immár összekeverednek a homlokáról csöpögő izzadsággal, de
nem törődött vele, érezni akarta saját tetteinek súlyát.
Felemelte a kezét, hogy megnézze a kisujját, érezte, ahogy a jel pulzál a megszegett
alku alatt, rettegés lüktetett az ereiben. Felmondott. Amikor esküt tett, hogy A Gonosznak
fog dolgozni, hogy hűséges lesz hozzá, tudta, hogy a következmények végzetesek
lehetnek. A Dicstelen Őrség egyik tagja szerint az alkuban lévő tinta gyorsan méreggé
válhat, amely az árulás legkisebb jelére is felszabadul a szervezetében.
Azzal, hogy Evie felmondott, talán épp most írta alá a saját halálos ítéletét.
Huszadik fejezet
A GONOSZ

Másnap reggel Penge Gushiken hangjába őszinte jókedv vegyült.

– Azt hiszem, lyukat fogsz koptatni a padlóba, főnök.
Trystan majdnem leszedte a fejét.
De abbahagyta az irodája padlóján való járkálást, nem törődve az alkalmazottak ideges
pillantásaival, amelyeket az ajtón keresztül lövelltek felé. Vagy mégis törődött vele?
Beletúrt a hajába. Ilyen körülmények között nem tudott rendesen gondolkodni.
Sage nélkül vissza kellett térnie ahhoz, hogy feketén igya az üstfőzetét, ahogy Edwin
elképzelése szerint mindig is tette. Az ogre volt a falu pékje még fiúkorában, azon
kevesek egyike ezen a világon, akikről Trystan biztosan tudta, maga a megtestesült jóság.
Sage-nek ezért kellett azzal töltenie a reggeleit, hogy titokban édesítőt csempésszen a
főzetbe. Ha Edwin rájön, hogy nem szereti az italt, amelynek kifejlesztésén oly keményen
dolgozott, az mélyen megsebezheti.
A másokkal való törődés szerfelett idegesítő.
Az asszisztensére gondolt, és ismét cirkálni kezdett. Trystan azt várta, hogy aznap
reggel belibben az irodája ajtaján, ajkán alázatos bocsánatkéréssel, kezében pedig esetleg
egy neki szánt süteménnyel.
Ezt egy logikus magyarázat követné, miért volt nála az a levél, és minden visszatérne a
régi kerékvágásba.
Azzal töltötte az éjszakát, hogy rendet tegyen a fejében, és készen állt arra, hogy Sage
könyörgésére észszerű és igazságos ítélettel feleljen. Elvégre pusztán másodpercekre járt
attól, hogy eláruljon a lánynak egy titkot, amit nagy ritkán mondott el bárkinek is.
A legrosszabb az egészben az volt, hogy bízni akart valakiben. Ha közömbös marad az
ember, az esendők soha nem hagyják cserben, így biztonságban érezheti magát. Trystan
meg akart bízni a lányban, és ez nem Sage hibája volt, hanem a sajátja.
Ezen az aprócska problémán kívül ráadásul az iroda is romokban hevert.
Rebecka jelentette, hogy aznap reggel három gyakornok összeverekedett, mert
ugyanahhoz a takarítóbrigádhoz osztották be őket a tömlöcökben, ami kis híján halálos
kimenetelű lett. A főnöknek fogalma sem volt arról, hogy Sage elég jól ismerte a
gyakornokokat, hogy elkerülje az efféle csetepatékat. Okos, de nem elég okos ahhoz,
hogy elnézze a lány nyilvánvaló vétkeit.
Aztán a nő valami érzelmes történetbe fogott egyik alkalmazottja jegyeséről, aki
lefeküdt az unokatestvérével, így Trystan kénytelen volt kizárni a Humán és Mágikus
Lény Erőforrás Menedzserének hangját, mielőtt a melodráma megrohasztotta volna az
agyát.
De ez csak az első bökkenő volt a nap folyamán. Úgy tűnt, hogy a néhány hónap alatt,
amit Sage itt töltött, szervezetének szinte minden apró fogaskerekébe beépült; mint az
ósdi ház alapját átszövő indák, úgy vált annak részévé. A Gonosznak már a lány előtt is
volt egy tökéletesen működő vállalkozása, nem igaz? Ebben a pillanatban ez elég
hihetetlennek tűnt, hiszen aznap reggel szinte percenként készült rájuk szakadni a plafon.
 Megérkezett ugyan egy fegyverszállítmány, de csak Sage-nek – aki vakbuzgón
jegyzetelt aranyfóliás naplójába – volt fogalma arról, pontosan melyik rakományt várták
éppen. Húsz alkalmazottat vett el az aktuális feladataiktól, hogy minden ládát
kinyitogassanak, és katalogizálják a tartalmukat.
Varázslatos irattartó szekrényük, amelyet mindenki irigyelt, mert képes volt betűrendbe
állítani minden dokumentumot, amely az igézett térbe került, bekrepált. Az A betűs
dokumentumok ott voltak, ahol az X-nek kellett volna lennie, az L, M, N, O és P betűs
iratokat pedig egyszerűen… megette a fa.
Amikor végre rávette magát, hogy megkérdezze, akad-e bárki, aki tudja, hogyan kell
megjavítani, úgy válaszoltak, mintha kizárólag az ő kínzására előre begyakorolták volna:
– Ms. Sage általában tudja.
Ha csak tehette, kerülte Tatiannát, és jó okkal, hiszen a nő az irodai pletykákkal
kereskedett. De egy órával ezelőtt Trystan azon kapta magát, hogy kétségbeesetten
próbálja bizonygatni az igazát, amiért nem bízott az asszisztensében. Így hát felkereste a
vajákos birodalmát, hogy megtudakolja, hallott-e bármiféle terhelő titkot Sage-ről. A
gyógyító olyan ádáz megvetéssel meredt rá, hogy attól tartott, menten megmérgezi a
szemével.
Úgy érezte, mintha az egész teste égne.
– Nem – vetette oda a nő flegmán. – Nem hallottam.
A Gonosz bólintott, megköszörülte a torkát, majd elhagyta a vajákos szobáját, szinte…
megszégyenülve?
Micsoda rémálom volt ez.
És mintha nem akart volna így is minden darabjaira hullani, Penge olyasmivel
kapcsolatban kereste fel, amiről tudta, hogy amúgy is savanyú hangulatát egyenesen
pocsékká változtatja.
– Nincs egy fenevadad, amit meg kellene szelídítened? – vakkantotta oda
beosztottjának, és az istenekhez fohászkodott, hogy a sárkányidomár hagyja őt duzzogni.
– Pontosan erről akartam beszélni veled. – Penge megpördült, ahogy Rebecka A
Gonosz íróasztala felé menetelt, hogy letegyen egy újabb kelyhet a bűzös, nem cukrozott
főzetből. – Jó reggelt, Rebecka.
– Valóban az, nem igaz? – bólintott boldogan a nő, széles mosoly terült szét vastag
szemüvegkerete alatt.
Penge homlokráncolva méregette a nő hátát, ahogy az visszatért új íróasztalához –
közvetlenül Trystan irodája előtt. A sárkányidomár az ajtóhoz sétált, becsukta maga
mögött, majd újra főnökéhez fordult.
– Nem érdekel, mennyit kell könyörögnöd – csak tedd meg, kérlek. Ez félelmetes volt.
– Megborzongott, mintha Ms. Erring boldogsága egy apokaliptikus vég előjele lenne.
– Én nem szoktam könyörögni. Semmiért – erősködött A Gonosz. Keresztbe fonta a
karját, amikor feltűnt neki, hogy az inge már nem olyan puha, mint amikor Sage
vezényelte a mosónőket. Ma szúrós és irritáló volt. – Sage volt az, aki előadta azt a
drámai jelenetet, és kilépett. Ő az, akinek bocsánatot kellene kérnie, ha egyáltalán
hajlandó vagyok újra állást adni neki, miután nyilvánvalóan elárult engem azzal a levéllel.
A sárkányidomár megmerevedett, a keze megremegett, miközben a szeme Trystan
állára tévedt, ahol főnöke általában tökéletesen ápolt borostája most kezdett lenőni.
 – Kemény éjszakád volt? – kérdezte.
– Kivágom a nyelved – fenyegetőzött Trystan.
– Értem – bólintott Penge. – Jogos. De mielőtt megtennéd, el tudnál nekem intézni egy
ügyet?
Belecsípett az orrnyergébe, igyekezve gátat szabni émelyítő fejfájásának.
– Micsodát?
– Az engedélyedet szeretném kérni, hogy elnevezzem a sárkányt.
Zavartan összehúzta a szemét.
– Még nem adtál neki nevet?
– Minden könyvben az áll, hogy nem szabad nevet adni nekik, amíg nem fejezték be a
kiképzésüket – világított rá az idomár.
– És mennyire jó hírű ez a könyv, amiből ilyen óvatos tanácsokat veszel?
– Hát… – A férfi idegesen felkuncogott, és megvakarta a tarkóját. – Fogalmam sincs.
Leginkább azért, mert úgy tűnik, minden, amit eddig tanácsolt, csak feldühítette vagy
halálra rémisztette. De úgy gondolom, én is kicsit nyűgös lennék, ha nem tudnám, hogyan
nevezzem magam.
– Nekem lenne pár ötletem, hogyan neveznélek téged. – Megpróbált fenyegető élt
csempészni a hangjába, de ma reggel minden érzéke tompábbnak tűnt, mintha túl sokáig
járt volna a sötétben.
– Először javasolnál inkább néhányat a sárkánynak? – Az idomár reményteljes tekintete
túlságosan is emlékeztette valakire, akire nem volt szabad tovább gondolnia, különben
egy széket repít át az ablakon.
– Nem is tudom. – Szünetet tartott, furcsa gondolat szállta meg. – Bolyhos. Nevezd el
Bolyhosnak!
Penge feje hátrahanyatlott, szája kissé tátva maradt.
– Bolyhos… uram?
– Ez egy tökéletesen alkalmas név, úgy hallottam – motyogta védekezőn. Nem tetszett
neki az idomár fürkésző tekintete. – Most pedig tűnj a szemem elől, Gushiken! Nagyon
elfoglalt vagyok.
Penge bólintott, és egy lépést hátrált.
– Azonnal, uram. – Az ajtó felé pördült, de megállt, a tenyerét a kilincs fölött tartva. Az
izmos férfi nagyot nyelt, aztán visszafordult főnöke felé, és úgy nézett ki, mint aki
mindjárt búcsút mond az ebédjének.
– Mi…?
De nem fejezhette be a mondatot, mert Penge szavai olyan gyorsan záporoztak rá, hogy
a homlokán több ér is pattogni kezdett.
– Én voltam az, uram! Az állásajánlat Benedikt királytól – az enyém.
Trystan kővé dermedt, tétlenül azon tűnődött, hogyan doboghat még mindig a szíve a
mellkasában, amikor a vére jéggé változott.
– Magyarázd meg! – szúrta oda. A szavak olyan csípősen és jegesen csengtek, hogy
látta, ahogy a másik férfi megborzong.
Gushiken előrelépett, kihúzta magát, láthatóan igyekezett összeszedni minden
bátorságát. A története hullámokban ömlött ki belőle, és Trystan addig nem szólalt meg,
amíg a sárkányidomár be nem fejezte a mondandóját.
 Penge mesélt a királyság fővárosában töltött gyermekkoráról, az apja politikai
karrierjéről Rennedawn tanácsában, saját vonzalmáról az állatok és a mágikus lények
iránt. Hogy csak azért tartotta meg a levelet, hogy emlékeztesse magát, jól döntött, amikor
idejött.
A Gonosz teste megfeszült, amikor a történetében színre lépett Evie. Miközben Penge
beszélt, Trystan rezzenéstelen arccal meredt rá, de az agya zakatolt, adrenalin lüktetett az
ereiben.
– Magához vette a levelet, hogy megbizonyosodjon róla, mindent bevallok. Megadta a
lehetőséget, hogy magam mondjam el, mert ő kedves és jó barát. De ne értsd félre, uram,
teljes mértékben lojális hozzád. Ez az egész az én hibám. Ha ki akarsz rúgni, vagy,
tudod… megölni… Teljességgel megértem.
Meg akartam adni… valaki másnak az esélyt, hogy előbb beszélhessen veled.
Sage hangja úgy vágott át A Gonosz elméjében lüktető feketeségen, mint egy
szivárvány, amely egy kegyetlen vihar végét jelképezi.
Köszönetet kellene mondanom. Amiért bebizonyítottad, hogy még a felesküdött
bizalmat is meg lehet szegni.
Sage úgy botladozott hátrafelé, mintha arcul csapta volna – mert így is történt. De A
Gonosz túl makacs volt, túlságosan zaklatott számtalan múltbeli árulása miatt, hogy a
saját fájdalmán kívül mást is lásson.
Képmutatónak nevezte a lányt, amikor kezdett fájdalmasan nyilvánvalóvá válni, hogy
az egyetlen képmutatásban bűnös személy ő maga volt.
A lány mindössze arra vágyott, hogy higgyen benne, bízzon benne, ehelyett
megbüntette. Állta Penge tekintetét.
– Nem kellett volna eltitkolnod előlem, Gushiken.
A férfi bólintott, leszegte a fejét.
– Ha tudtam volna, hogy ez mekkora galibát okoz, higgy nekem, nem tettem volna.
– Hogy higgyek neked? – Valami sötét kúszott a hangjába, ahogy vonakodva
rádöbbent, milyen érzés tévedni. Szörnyű volt. – Azt sem tudom, mit gondoljak. De ezt
vésd az eszedbe: ha még egyszer azon kapod magad, hogy hazudsz nekem, vagy a
figyelmetlenséged miatt gyanúba keversz egy másik alkalmazottat, akkor a fejed a
szarufámat fogja díszíteni.
Penge úgy festett, mintha hányinger kerülgetné, Trystan pedig ellenállt a késztetésnek,
hogy ott helyben kihajítsa az ablakon.
Az idomár mindkét kezével az arca előtt hadonászott.
– Ne, ne! Ígérem, hogy soha többé nem fogok titkolózni előtted, uram! Sőt, most
azonnal elmegyek a vajákoshoz, hogy mágikus esküt égessen a húsomba! – Ezzel sarkon
fordult, hogy Tatianna kvártélya felé vegye az irányt. Ahogy kinyitotta az ajtót, félénken
visszapillantott A Gonoszra, arckifejezésében volt valami sebezhető.
– Ööö, uram… ez azt jelenti, hogy megtarthatom a munkámat? Hogy a sárkány és én itt
maradhatunk?
Nem kegyelem volt, ami ezután elhagyta Trystan száját, de riasztóan közel állt hozzá.
– Igen. A jobb belátásom ellenére maradhatsz.
– Köszönöm, uram! – kiáltotta a sárkányidomár, de a hangja távolról csendült, mert
Trystan már odasietett az egyik ólomüveg ablakhoz. Kinyitotta és kitárta, hogy beengedje
a nyári levegőt.
A napfény megcsapta az arcát, de nem érzett semmi meleget, mintha Sage még a nap
erejét is magával hurcolta volna.
Észre sem vette, hogy Penge még mindig ott áll az irodájában, amíg meg nem hallotta a
kérdését, olyan erőtlenül és halkan, hogy kis híján lemaradt róla.
– Uram… mi lesz Evie-vel?
Trystan néma maradt, és az idomár léptei lassan elhalkultak, míg végül teljesen
elenyésztek.
De a kérdés oly sokszor visszhangzott az elméjében, hogy legszívesebben kivájta volna
onnan.
Mi lesz Evie-vel?
Huszonegyedik fejezet
EVIE

Evie mindig is tudta, hogy egyszer még saját ostobasága lesz a veszte. Akaratlanul is túl
sok veszedelmes helyzetbe sodorta már magát ahhoz, hogy az esélyek előbb-utóbb ne
forduljanak ellene.
Ráfeküdt a főnökére, majd felmondott a munkahelyén, mindezt egyetlen nap leforgása
alatt.
A tenyerébe nyöszörögve forgolódott az ágyában, nem törődve Lyssával, amikor az
tétován résnyire lökte az ajtót.
– Iskolába kell mennem. – Könnyedén letett valamit az ágya melletti kis asztalkára. –
Főztem neked egy kis teát, ez mindig segít a papának… amikor rosszul érzi magát.
Azonnal felé fordult, és sietve biztosította róla, hogy nincs rosszul; kétségbeesetten
meg akarta szabadítani kishúgát búbánatos tekintetétől.
– Semmi baj, Lyssa, ígérem, nem vagyok beteg úgy, mint apa.
Testvére válla elernyedt.
– Akkor milyen betegséged van? Soha nem hiányzol a munkából.
Tenyerét a mellkasára tapasztotta, érezte, ahogy a torkában lévő gombóc elmozdul, és a
keze alá vándorol.
– Itt vagyok beteg. A szívemben. – Maga előtt is nehéz volt kibogoznia az érzéseit,
nemhogy el tudta volna magyarázni őket egy tízévesnek.
– Ó, szomorú vagy – lehelte hugicája bólogatva.
– Hát… – Várt, szavait mérlegelte. – Tulajdonképpen igen, azt hiszem, ez elég szépen
összefoglalja a helyzetet.
– Túl sok szót használsz egyszerű dolgok közlésére, Evie – paskolta meg a fejét
kishúga, mielőtt felkapott egy könyvet a padlóról. – Kevesebb is elég lenne. Az emberek
így jobban megértik.
Mosolyogva és egy kicsit könnyebb szívvel kászálódott ki az ágyból, és intett a
testvérének, hogy induljon.
Az ablakon keresztül figyelte, ahogy Lyssa az iskola irányába nyargal. Aztán mezítláb
végigballagott a konyha padlóján, és meghúzta a hordó csapját, hogy engedjen magának
egy pohár vizet.
Lenézett a kisujján virító munkaalkura, összehúzott szemmel méregette. Valamiféle
büntetésre számított, amiért nem tett eleget az ígéretének. Elvégre felmondott. Hol volt az
elszámoltatása? Vagy lassú halál vár rá? Vajon épp teszi majd a szokásos dolgát, amikor
hirtelen megáll a szíve? Helyre kell hoznia, különben Lyssa egyedül marad és…
A háta mögül reszelős köhögés hallatszott, amitől felugrott, és kiöntötte a pohara
tartalmát a padlóra.
– Ne haragudj – krákogta újra az apja keményen a székbe zuhanva, arca sápadt és
nyúzott volt. – Nem akartalak megijeszteni.
– Papa. – Evie mellé lépett, és leguggolt elé. – Bevetted a gyógyszert, amit a barátom
készített neked?
 A férfi bűnbánóan elmosolyodott, és remegő kezét a homlokához emelte, hogy letörölje
az ott gyöngyöző izzadságot.
– Nem gondoltam, hogy szükségem van rá. Sokkal jobban éreztem magam.
Evie megrázta a fejét, igyekezett nem megszidni. Az apjának nem igazán ment jól,
hogy azokkal törődjön, akikkel kellene. Miután Gideon meghalt, az anyja pedig nem
sokkal később elhagyta őket, a férfi mély depresszióba zuhant, még arra sem tudta rávenni
magát, hogy kézbe vegye Lyssát. Családilag úgy döntöttek, hogy Evie otthon folytatja a
tanulmányait, távol az iskolától és a barátaitól, hogy segítsen a kishúga nevelésében.
Egy feláldozott gyermekkor igazán nem nagy ár azért, hogy cserben hagyta a családját,
az édesanyját, Gideont. Azon tűnődött, vajon ezért volt-e olykor annyira impulzív és
önfejű. Minden gyermeki részének meg kellett volna kapnia a lehetőséget, hogy
megváltozzon, felnőjön. Ehelyett elfojtották, mint egy bimbót, amely épp virágzás előtt
állt.
Az apja szeme hirtelen tágra nyílt, remegő lábakon igyekezett talpra kecmeregni.
– Lyssa még mindig itt van? Nem akarom megijeszteni. Olyan boldog volt, hogy olyan
jó formában látott.
– Már elment az iskolába – biztosította Evie. Átvetette a férfi karját a vállán, és
visszakísérte a hálószobájába. – Papa, jobban kellene vigyáznod magadra. Ha nem is a
saját, de Lyssa érdekében.
Óvatosan felsegítette őt az ágyra, az álláig húzta a takarót, majd benyúlt a komód
fiókjába. Gyorsan megtalálta a kis gyógyszeres fiolát, és kimért belőle néhány cseppet.
– Tátsd nagyra! – utasította apját.
Miután a gyógyszer néhány perc alatt átjárta a férfi szervezetét, a szeme lassan
csukódni kezdett.
– Miért nem vagy ma a munkahelyeden, kedvesem?
Lehúzta a kötött takarót az apja ágya melletti párnázott fotelről, és a derekára terítette,
ahogy leült.
– Összevesztem a főnökömmel – felelte, és örült, hogy legalább egy csepp őszinteséget
megoszthat az apjával.
A férfi szája összeszorult.
– Bármiről legyen is szó, biztos vagyok benne, hogy nem lehet olyan rossz. – Azzal
rámosolygott a lányára, és folytatta. – Talán visszamehetnél bocsánatot kérni.
Evie igyekezett figyelmen kívül hagyni a szúró érzést, hogy apja azt feltételezte, ő volt
az, aki valami rosszat követett el.
– Sajnos nem hiszem, hogy az sokat segítene a helyzeten.
A férfi kétkedő pillantást vetett rá, szemhéja ismét ernyedni kezdett.
– Ha elfogadod egy öregember tanácsát: légy őszinte. – Még egyszer megköszörülte a
torkát, mellkasára tette a kezét, tekintete a távolba révedt. – Annyi mindent helyre lehet
hozni az őszinteséggel, ha elég bátor vagy ahhoz, hogy használd. Azt kívánom, bárcsak
többször viselkedtem volna így édesanyáddal.
Nura említése meglepte Evie-t.
– Te… sosem beszélsz a mamáról.
A férfi szomorúan mosolygott rá, amitől tompa sajgás költözött a mellkasába.
 – Még most is fájdalmas belegondolni, mit művelt édesanyád a bátyáddal. Hogy mit
tehetett volna veled és Lyssával.
– Nem hiszem, hogy bántani akart minket aznap, papa. – Miután világra hozta Lyssát,
anyjuk mágiája isteni fényáradatként ébredt fel benne. Nura Sage-et az istenek
megáldották a csillagfény erejével. Olyan tiszta és ritka varázzsal, hogy amikor eljött
hozzá a mágiaspecialista, maga Benedikt király jókívánságait tolmácsolta nekik. De
aminek isteni áldásnak kellett volna lennie, végül családjuk vesztét jelentette.
A Lyssa születését követő hónapok végtelen szomorúsággal teltek. Édesanyjuk mágiája
láthatóan minden életet kiszívott belőle; Nura Sage arcáról még a szín is elpárolgott. Apja
sürgette őt, hogy terelje el az anyja figyelmét, könnyítsen a terhén. Gideonnak az iskolai
munkájára kellett koncentrálnia – amit természetesen Evie maga is szívesen tett volna, de
bátyjának erről nem volt tudomása. Az a fajta fivér volt, aki odaadta a játékát, ha látta,
hogy játszani akart vele. Tudta, a fiú túl sokat adna fel érte, ha kérné, így hát sosem kérte.
És akkor minden rosszra fordult.
– Még csak gondolni is utálok arra a napra. – Az apja arca keserű kifejezésbe torzult,
mielőtt elernyedt volna. – Épp dolgoztam, amikor anyátok mindhármótokat elhurcolt a
pitypangföldekre, és életem minden további napján bánni fogom, hogy aznap olyan korán
elmentem.
Aznap, amikor végre sikerült újra kikelnie az ágyból, Evie anyja egy hordozókendőben
a nyakába kötötte Lyssát. A szemében őrület villant, de elevennek tűnt. Gideonnal ezért
egyeztek bele, hogy reggeli sétára induljanak kedvenc helyükre, ahova még Lyssa
születése előtt gyakran eljártak. Az anyja olyan gyönyörű volt. Bronzbarna bőre csillogott
a felkelő nap fényében, a szemét kihúzta szénnel, ajkát vörösre pingálta.
– Játszani akart a varázserejével. Ez minden – mondta Evie olyan halkan, hogy az alig
volt több a suttogásnál.
Édesanyjuk megigézte a pitypangokat, hogy ragyogjanak, együtt mozgatta a fényt a
növények ringásával. Egy csillagfénygömböt tartott a kezében, aztán könyörgött
Gideonnak, hogy menjen, és kapja el.
Evie figyelte, ahogy bátyja végignyargal a mezőn, túl későn vette észre, hogy a kis
fénygömb egyre nagyobb és nagyobb lesz. Senki sem tudta, mi történik, amíg Gideon
sikolyai be nem töltötték a mezőt, és helyét a felperzselt föld vette át.
– Meggyilkolta a bátyádat, Evie – jelentette ki az apja olyan vad indulattal, hogy a lány
kis híján hátratántorodott.
Így volt. Nem szándékosan tette, ebben biztos volt, de megtörtént. Gideon ott helyben
életét vesztette, Evie döbbent sikolyok közepette leroskadt a földre. Mindkét kezével a
homokot markolta, nem nézett fel, amíg meg nem hallotta Lyssa kiáltásait. Kishúga ott
pihent Evie mellett a hordozóban.
Az anyja pedig eltűnt.
Szorosan lehunyta a szemét, kifújt egy mély lélegzetet, megszabadítva a szívét a
szorításból, amely ebben a pillanatban kínozta.
– Gyűlölöd őt, papa?
Egyetlen magányos könnycsepp gördült végig a férfi érdes arcán.
– Néha azt kívánom, bárcsak gyűlölném. – Kihúzta a medált az inge alól, és
megdörzsölte az ujjai között. – Ezt az első találkozásunkkor adta nekem. Mindig
magamnál tartom, mert akaratom ellenére hiányzik.
– Nekem is hiányzik néha. – Hiányzott neki édesanyja nevetése, az, ahogy a házat
mindig melegebbnek érezte, ha ő is benne volt, de leginkább csak az hiányzott neki, ami
azelőtt volt.
Mielőtt az élet megkeményedett, mielőtt a körülmények kétségbeejtővé váltak, mielőtt
Evie visszavonhatatlanul megváltozott. Ki volt ő az elmúlt tíz évet megelőzően?
Úgy tűnt, apja ugyanezen a kérdésen rágódik.
– De ez egyúttal emlékeztető is, Evie, hogy meg kell védened a szívedet, mert olyan
könnyen összetörhet.
Trystanről, A Gonoszról szóló gondolatai elhomályosították az elméjét. Azon tűnődött,
vajon meddig őrizte volna meg a titkot, ha nem mond fel, vajon hányszor nézett volna rá
azokra az emberekre, akiket a világon a legjobban becsült, miközben becsapta őket.
Ez arra a vázára emlékeztette, amit Lyssa néhány évvel ezelőtt levert az
ablakpárkányról, arra, ahogy a két lány egymás mellett ült, miközben a darabokat
ragasztgatták össze.
De az erőfeszítésük végül hiábavaló volt.
Egy-két hónappal ezután Evie nekiment, felborította, és másodszor is összetörte.
– Meg tudjuk javítani? – kérdezte akkor Lyssa. – A csirizzel?
– Nem, szívem – sóhajtotta. – Épp elég nehéz valamit egyszer összerakni. Attól tartok,
másodszorra már nem reménykedhetünk ilyesmiben.
Eldobták a darabokat.
A feje és a szíve addig összpontosított arra a pillanatra, amíg a légzése felszínessé vált,
és a haját veríték szennyezte. Túl sok hazugság. Egy dolog volt kettős életet élni, de
teljesen más, amikor nem bíztak benne, mintha a véleménye és a hűsége nem lenne méltó
rá.
Folyamatosan küzdeni egy helyért, amit igenis fontosnak érzett, ez volt a legkimerítőbb
feladat, amit Evie valaha is kiszabott magának.
És tényleg kimerült volt; érezte ezt a végtagjai sajgásán, a szemhéja súlyán, amikor
hátradőlt a kényelmes fotelben, és lehunyta a szemét.
Valamivel később apja nyögése riasztotta fel. Felpattant a helyéről, és a férfi fölé hajolt.
A szeme csukva volt, az arcbőre pedig fakó és színtelen.
– Papa?
– Ne aggódj. Még nem vitt el – mosolyodott el könnyedén, és kinyitotta világoskék
szemét.
– Ez nem vicces, papa. – Ennek ellenére mindketten nevettek, a férfi keze után nyúlt,
felemelte, hogy csókot leheljen a kézfejére.
Az apja erős volt. Miután a fia meghalt, és a felesége elhagyta, minden idejét a
hentesüzletben gályázva töltötte, biztosítva, hogy a megmaradt két gyermeke soha ne
szenvedjen hiányt semmiben. Otthon kevesebbet látták őt, de ez így volt rendjén.
Magántanárt fogadott Evie-nek, hogy távol maradhasson az iskolától, és ne kelljen
érintkeznie a falujukban élő lányokkal, akik a múltjára emlékeztették; olyan lányokkal,
akikkel többé már semmi közös nem maradt bennük.
Ezt tette egy családdal a tragédia: elszigetelte őket. Úgy tűnt, az apja volt az egyetlen,
aki még mindig jól érezte magát az élők sorában. A faluban rengeteg barátja akadt, akik
mellette álltak és megvigasztalták az elkövetkező hónapokban, sőt, években. Ami Evie-t
illeti, ő megelégedett azzal, hogy együtt éljen a szellemekkel.
Lyssa igazi társasági lénnyé cseperedett, elvarázsolt minden embert, akire csak
rápillantott, érintetlenül a tragédiától, amelynek csecsemőként szemtanúja volt. Evie
pedig megmaradt olyannak, amilyen volt. Furának.
Soha nem azt mondta, amit kellett volna, az elméje és a gondolatai nem voltak udvarias
társasághoz valók. Ez minden egyes emberi érintkezés során olyan maró gyötrelemmel
járt, hogy végül feladta a próbálkozást, feladta az életet.
A helyzet csak tovább romlott, amikor az apja megbetegedett. Újabb ürüggyel szolgált,
hogy a munkájába temetkezhessen, és ne kelljen valós személynek lennie. Egészen addig,
amíg elkezdett A Gonosznak dolgozni.
Ironikus, hogy egy olyan ember hozta vissza az életbe, aki annyit találkozott a halállal,
de ennek most vége. Evie lassan újra visszahúzódik majd, amíg minden porcikája hamuvá
nem porlik, mint a megfeketedett pitypang.
Könnyek égették a szemét, de Evie visszapislogta őket, és széles mosolyt villantott az
apjára.
– Minden rendben – közölte, ugyanazokat a szavakat visszhangozva, amelyeket
Lyssának mondott az elégett kívánságok mezején, évekkel ezelőtt.
Minden rendben volt.
Huszonkettedik fejezet
A GONOSZ

Mi a bánatos béka ez?

A kis termetű férfi megrázkódott, miközben óvatos lépésekkel elhátrált Trystan
íróasztalától.
– Ez… ez üstfőzet, uram.
Megmarkolta az ezüstkelyhet, amelyben a bűzös fekete folyadék lötyögött.
Se tejszín, se cukor, se Sage nevetséges próbálkozása, hogy arcot varázsoljon a tejre.
Az egész el volt baltázva.
– Nem kértem üstfőzetet – füstölgött a főnök sötéten.
– Természetesen, uram, de, izé, tíz perccel ezelőtt azt mondtad nekem: „Hozz azonnal
egy csésze főzetet, Stuart, különben letépem a bőrt a csontjaidról.”
Á, igen, valóban ezt mondta, nem igaz? Úgy gondolta, lemond a főzetről, amíg nem tud
belecsempészni egy kis tejet, de délre hasogatott a feje, és nem volt más választása.
– Nem akarom ezt a főzetet! Tüntesd el a szemem elől, azon nyomban! – Felpattant, és
a rémült férfi felé lökte a csészét, aki épphogy elkapta, mielőtt kirohant a szobából.
Kingsley-re sandított. A béka kuruttyolva egy táblát tartott a magasba, amelyen
egyszerűen az állt: TÖKFEJ.
A varangy most az egyszer tökéletesen összefoglalta a helyzetet.
A kétéltűről tudomást sem véve Trystan visszatelepedett az íróasztala mögé, hogy
gonosz terveire koncentráljon. A pusztításról és a káoszról szőtt gondolatai bizonyára
elűzik majd savanyú hangulatát.
Délutánra járva már az is meglepte, hogy az iroda egyáltalán még állt.
Tűz ütött ki a kastély déli folyosóján, kis híján porig égetve egy egész szobát, ami tele
volt térképekkel. Úgy kezdődött, hogy két tűzmágusnak valamiféle nézeteltérése támadt,
aminek az lett a vége, hogy a lángok gyorsan terjedtek, és csak Sage tudta, hol voltak az
öntözőberendezések, amelyek beszereléséhez már legelső itt töltött hónapjában
ragaszkodott.
– Soha észre sem fogod venni! – jelentette ki Sage, fürtjei szökdécseltek az izgalomtól,
amit a tűzoltó masinéria beszerzése okozott.
A lány visszatolta a falba a tömlőt, ami valamilyen „gumi” elnevezésű anyagból
készült; ragaszkodott hozzá, hogy a férfi beruházzon egy ilyenre. A szerkezet a helyére
kattant, a gumicső megpördült, és eltűnt a fehér téglák mögött.
– Az egész kastélyban el vannak rejtve! Egy ilyen hatalmas épületnél fontos, hogy
felkészülj a tüzekre, különösen, ha ennyi élet van a gondjaidra bízva – mosolygott, és
elővette a noteszét a táskájából. – Nos, feljegyeztem mind a harminc helyét, megmutatom
mindegyiket, hogy pontosan tudd, hogyan találod meg őket.
Harminc?
– Sage, bármennyire elbűvölően hangzik is egy tömlőtúra, nekem tényleges dolgom
van.
A lány elkomorult, amitől a mellkasába idegen, kellemetlen érzés költözött.
 – De mihez kezdesz, ha tűz üt ki?
– Megkérdezlek, hol van a tömlő – felelte Trystan laposan.
Sage orra ráncba szaladt, mint oly gyakran, és olyan kíváncsisággal pislogott fel rá, ami
már-már… szeretetre méltó volt? Megborzongott.
– De mit fogsz csinálni, ha nem vagyok itt? – kérdezte a lány.
– Te mindig itt leszel, Sage.
Pislogott, szúrást érzett a szeme alatt. Keresztülcsörtetett az irodáján, majd kilökte a
faajtókat, amelyek a lerombolt mellvédre vezettek. Az ajtók becsapódtak a háta mögött, a
levegő nedves melege beleszökött a szemébe. A mellvéd túlfelén álló szerkezetet
fagerendák fedték és dúcolták alá, amelyek az éppen folyó helyreállítást segítették.
Megállt a romos vég előtt, a levegő forrósága ismét égetni kezdte a szemét. Elhatározta,
nem törődik azzal, hogy a lány lelépett. Nem merészelne utánamenni, és a lány sem
merne ide visszatérni azután a kegyetlen modor után, amit iránta tanúsított.
A hőség immár könyörtelen volt, a pára olyan átható, hogy egy vízcsepp csorgott le az
arcán. Dühösen letörölte, és undorral meredt a kezén lévő nedvességre.
– Uram?
Rebecka Erring hangja szelte át a csendet, pillanatok alatt felszárítva a szemébe
csapódó nedves forróságot. Trystan szippantott egyet, mintha valami bűzös szagot érzett
volna, és homlokát ráncolva kissé a nő felé fordította a fejét.
– Ezúttal mi a baj? – tudakolta durcásan.
A nő mindig is kissé feszélyezett volt, de az arca most annyira eltorzult, mintha a saját
nyelvét készülne lenyelni. Megrázta a fejét, méretes pápaszeme lecsúszott az orrán.
– Az egyik embere, akivel a kastély pénzügyeit intézi, kikelt magából, mert nem tudja
elolvasni az értékbecslő kézírását.
Trystan zavartan ráncolta a homlokát.
– Pontosan mit becsült fel az értékbecslő?
– Több láda ékszert, ami úton volt Benedikt királyhoz; segély Roseliából – az egyik
északi királyságból. Ma reggel tartóztatta fel a Dicstelen Őrség.
Micsoda zseniális terv – kár, hogy nem emlékezett a kifundálására.
– Ki a fene intézte ezt? Az északi királyságok általában egy seregnyi őrséggel kísérik a
szállítmányaikat.
Ms. Erring elhúzta a száját, de egyenesen a férfira nézett, amikor így szólt:
– Evangelina egy hónappal ezelőtt nyújtotta be a terveket, és ön aláírta őket, uram.
Nem, ez nem lehet… De megtette, nem igaz? Sage azt javasolta, hogy néhány
Dicstelen viseljen Roselia-egyenruhát, lassan vegyüljenek el a katonák között, és
egyenként szedjék le a valódi Roselia-lovagokat.
Öngyilkosság volt, de a lány olyan biztosnak tűnt. Így aztán aláírta a tervet,
megkövetelve, hogy legjobb emberei hajtsák végre – nem volt szükség arra, hogy az
újoncokat korai halálba küldje. Legalább a tapasztaltabb őröknek van némi esélyük a
túlélésre.
De nemhogy csak kijutottak, sikerrel jártak.
– Nos, ez kiváló. Azonban továbbra sem értem a problémát. Miért nem tudja a
pénzügyi tanácsadónk elolvasni az értékbecslő kézírását?
 Rebecka Erring a két év alatt, amióta ismerte, soha nem vetette le a higgadtság
páncélját. Már a legelső találkozásuk során, azon kellemetlen körülmények között is,
szenvtelen maradt. Most azonban meglepte őt, ahogy forgatni kezdte a szemét.
– A kézírása borzalmas, uram. Tolmácsra lenne szükség, hogy akár csak egy betűt is ki
lehessen venni abból a firkálmányból.
Trystan türelme olyan vékony jégen táncolt, hogy az akár el is olvadhatott volna a talpa
alatt.
– Na és, eddig hogy sikerült kiolvasni?
Már azelőtt tudta a választ, mielőtt a nő arcára kiült volna a kényelmetlen kifejezés.
– Evie gond nélkül képes volt elolvasni – felelte. – Edwin mindig süteménnyel
traktálta, amíg kisilabizálta. – A hangjából ítélve a szigorú asszony nem helyeselte ez
utóbbit.
Trystan azonban aligha tudta rávenni magát, hogy ez érdekelje. Éppen ebben a
pillanatban kezdett megbarátkozni a ténnyel, hogy Sage nélkül egyszerűen nincs irodája.
Vagyis tulajdonképpen volt. De láthatóan, egy rosszul működő katasztrófa lett az egész.
Az aznap reggel jogosnak vélt érzelmei megváltoztak és átformálódtak azzá, amik
valójában voltak: csak egy eszközzé, hogy megindokolja a bánatát. Őszintén gyűlölte, ha
tévedett, de úgy gondolta, ha bármikor bárkinek igazat adna, az csakis Sage lenne. Aki
valószínűleg soha többé nem teszi be a lábát erre a helyre… így hát neki kell elmennie
hozzá.
Igyekezett kizárni a hangjából a lelkében dúló káoszt, ahogy Ms. Erringre nézett, és így
szólt:
– Ne foglalkozzanak vele, én magam fogom megkísérelni lefordítani azt a kézírást.
A nő bólintott, és már épp távozni készült, ám előtte még a mellvéd végében tornyosuló
romokra pillantott.
– Hát nem különös, hogy egyes dolgokat gyorsabban helyrehozunk, mint másokat?
Valamiféle vádaskodás sugárzott a szavaiból, Trystan összehúzott szemmel méregette.
– Mire céloz, Ms. Erring? – Még maga is észrevette a hangja élét, de Rebecka
becsületére legyen mondva, kihúzta magát, és egy pillanatig sem ingott meg.
– Arra, hogy talán le kellene vetkőznie a büszkeségét, hogy tisztábban lássa, mi vár
még javításra.
A merészség, amellyel beszélt, tiszteletet ébresztett Trystanben. Rebecka Erring nem
ismerte a félelmet, ha úgy gondolta, hogy igaza van. Ez a tisztelet volt az, ami
megmentette.
– A saját problémáival kellene foglalkoznia, mielőtt az enyémekbe üti az orrát, Ms.
Erring. Az a feladata, hogy az alkalmazottjaimmal törődjön; én nem tartozom ebbe a
körbe.
A nő kötelességtudóan bólintott, a harciasság fellángolása egy pillanat alatt elpárolgott
belőle, és ez összezavarta a férfit. Arra célzott talán, hogy Sage távozása olyasvalami,
amit helyre kell hozni? Trystan meg volt győződve róla, hogy a köztük lévő viszály
egészen kölcsönös volt.
– Ms. Erring, szeretné, ha Ms. Sage visszajönne? – kérdezte kíváncsian.
A nő nem nézett rá, csak hátat fordított neki, ahogy a vaskos ajtó felé indult.
– Nem, nem szeretném – felelte halkan. – De szerintem megérdemli.
 A szavak olyan laposak és őszinték voltak, hogy a kőből készült korlátra rogyott. A nő
távozását követő ajtócsapódás tompa, távolodó csengést hagyott a fülében. Elnehezedő
kézzel végigsimított az ajkán, majd lefelé siklott, amíg megpihent az álla alatt.
Még egyszer végignézett a romokon, mielőtt visszatért az irodájába.
Javítsd meg.
Sajnos Trystan nem értett ahhoz, hogyan kell bármit is megjavítani. Sokkal jobb volt
abban, hogy tönkretegyen mindent, amihez csak hozzáért.
Éppen ezért már abban is kételkedett, hogy a szörnyű nap végére a kastélya állva
marad.
Huszonharmadik fejezet
A GONOSZ

A Trystan irodájának ajtaján felhangzó halk kopogás volt az utolsó csepp a pohárban.
Már csak egy óra volt hátra a nap végéig, így alig várta, hogy a nap lenyugodjon, és a
nappal éjszakába forduljon. El akart süllyedni benne.
Hátralökve magát a székéből az ablakhoz baktatott, és kinézett rajta. Majdnem kibújt a
bőréből, amikor mégis meghallotta az ajtó nyílását.
– Hacsak nincs újabb tűz, nem akarom, hogy megzavarjanak – csattant fel keményen.
A benne rejlő sötétebb mágia szinte lüktetett, gyötrődött, hogy gyenge pontot találjon,
és elpusztítsa azt, aki hívatlanul be merészelt lépni a birodalmába.
– Múlt héten felrobbantottam a fél mellvédet. – A Gonosz minden porcikája kővé
merevedett, ám a legmélyebb, legbensőbb része lecsillapodott, ahogy a hang folytatta. –
Ez számít?
Megfordult, hogy szemét a lányra emelhesse, de megdermedt, ahogy egy kellemetlen
érzés kúszott fel a mellkasába. Kezét a bricsesze első zsebébe dugta, és rámeredt.
Egykori asszisztense ugyanúgy nézett ki: még mindig alacsony, még mindig sötét hajú.
Még mindig ugyanaz a szempár, amely mintha túl sokat tudna, és olyan ajkak, amelyek
sarkai állandóan felfelé görbülnek. A hétvégéken ennél hosszabb időt kellett a látványa
nélkül eltöltenie, így a teste reakciója egyszerűen nevetséges volt.
De annyira örült, hogy láthatta. Micsoda obszcén, felesleges érzelem, mégis ott volt.
Boldogság… Milyen felettébb gusztustalan.
És a mellkasában terjedő könnyedség egyre csak nőtt, ahogy a lány beszélni kezdett.
– Nem szeretem azt érezni, hogy nem tehetek meg valamit. – A szavak csak úgy
ömlöttek ki a száján, nem begyakorlottan, de őszintén.
– Rendben… – vetette oda a férfi tárgyilagosan.
– Megőrjít. Mintha kiváltana belőlem valamit, ami…
– Állj! – emelte fel a kezét, hogy félbeszakítsa a lányt, és a válla fölött a nyitott ajtóra
pillantott. – Szavad ne feledd! – Gyorsan megindult az ajtó felé, felfigyelve a
bámészkodók tömegére, akik a nyíláson kukucskáltak, de mind szétszéledtek, amikor a
főnök élesen rájuk meredt.
Mindenki, kivéve Pengét, aki egy újabb kötéssel a fején flangált, megpillantotta Sage-
et, és öklét győzedelmesen rázva fordult vissza Trystan felé.
Elhessentette, mielőtt becsukta volna az ajtót, azzal Kingsley felé fordult, aki
mozdulatlanul ült az asztalán. Legalább nem a korábbi jelét tartotta ismét a magasba.
– Nem tudnál… máshol lenni? – kérdezte tőle, mire a lény leugrott az asztalról, aztán
egy méterre tőlük az ablakpárkányon landolt. A Gonosz felsóhajtott, majd Sage-re nézett.
– Folytasd.
– Tudom, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket nem akarsz rám bízni. Sőt, azt is
tudom, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tudok elvégezni.
Erősen kételkedett ebben, de nem szólt semmit.
 A lány letelepedett a szokásos helyére; Trystan inkább állva maradt, az íróasztalának
támaszkodva.
– De az, hogy nem tudom elvégezni, amit kell, nem gondoskodhatok azokról, akikről
kell… Ez megrémít.
Ez már felkeltette a kíváncsiságát, a szemöldöke meglepetten felszaladt.
Bizonyára nem hihette magáról ez a nő, hogy létezik bármi, amire nem lenne képes.
Különben is, Sage tudta, hogy korábbi túlreagálása és a vele való bánásmódja helytelen
volt, hogy tévedett a levéllel kapcsolatban. Akkor miért magyarázkodott?
– Tudom, hogy nem avathatsz be mindenbe, és ezt tiszteletben tartom. Te olyan ember
vagy, akinek sok titka van, nem úgy, mint nekem. – A végén elnevette magát,
önmarcangolóan. A férfi már jól ismerte.
A lány folytatta, világos szeme megtalálta az ő sötétjét, Trystan idegesen ökölbe
szorította a kezét, hogy enyhítse a végtagjaiban terjengő, szinte csiklandozó érzést.
– De amikor azzal vádoltál, hogy csaló vagyok…
Megfeszült a válla.
– Az nagyon fájt. Még csak esélyt sem adtál rá, hogy megmagyarázzam.
Az nagyon fájt.
Azon tűnődött, vajon egy életre megsebezné-e a lányt, ha kivetné magát az ablakon.
– Csakhogy. – Szünetet tartott. – Nem kellett volna ilyen hirtelen felmondanom. Az
érzelmeim felülkerekedtek rajtam, és nem ezt a döntést hoztam volna, ha lehetőséget adok
magamnak, hogy megfelelően feldolgozzam ezt a fájdalmat.
A lány mély levegőt vett, tekintete továbbra is mereven a férfira szegeződött.
– Ezt őszintén sajnálom, és arra kérlek, engedd meg, hogy visszakapjam a munkámat.
Néma csend visszhangzott körülöttük, ahogy farkasszemet néztek egymással. Trystan
észrevette, hogy a lány szavait hallgatva szétnyílt az ajka, és úgy tátogott rá, mint valami
agybajos hal. Nagyot nyelt, előre-hátra mozgatta az állkapcsát, próbálta enyhíteni a
merevségét.
– Vissza akarsz jönni?
El kellett taposnia a hangjából áradó vakbuzgóságot, mint egy csótányt a csizmája talpa
alatt.
A lány bólintott, a szeme csillogott, ahogy a napfény utolsó cseppjei is beáradtak az
ablakon.
– Nagyon szeretek itt dolgozni.
Ennyiben kellene hagynia. Mindketten elismerték, hogy Trystannek igaza volt, hogy a
nő abszurdan viselkedett, és hagyni, hogy életük darabkái szabadon újra
összekapcsolódjanak.
Az nagyon fájt.
Bűntudat. A bűntudat keményen és nyersen tört rá, nem bírta elviselni. Látni, ahogy ott
ül, nyíltan és bölcsen, elszánt reménységbe burkolózva. Az érzés a bőrét vájkálta,
koponyájában lüktetett.
Megtalálta a székét, lassan leereszkedett, nem hagyta, hogy újabb pillanatnyi csend
álljon közéjük.
– Sage, én… – Tatianna biztosan megmérgezte a főzetét… ez lehetett az. Ez volt az
egyetlen magyarázat az érzésre, ami elfogta, ahogy a lányra nézett; ennek kellett lennie.
 Kétségbeesése csak tovább nőtt, amikor Kingsley-re sandított; az állat a szoba másik
végében ácsorogva egy táblát tartott a magasba, amin az állt: BESZÉLJ.
Hirtelen ismét felpattant, mire mindketten összerezzentek; Sage is gyorsan felállt.
Trystan lassan megkerülte az íróasztalt, tekintete nem hagyta el a lányét. Azon tűnődött,
vajon létezik-e szó arra, amikor tudod, hogy valamiben kudarcot fogsz vallani, egy szó
arra az érzésre, amikor biztosan tudod, bármennyire ellenállsz is egy ösvénynek, az
megtalál téged.
Evangelina Sage megtalálta őt.
– Sajnálom. – A bocsánatkérés gyorsan bukott ki a száján, szinte biztos volt benne,
hogy a hangja egy oktávval feljebb kúszott, ami nemcsak megalázó volt, de elegendő
ahhoz, hogy újra elgondolkodjon az ablakból való kiugráson.
– Te… sajnálod? – Sage állkapcsa olyan mélyre zuhant, hogy azon tűnődött, vajon
felszedi-e a földről a piszkot.
– Ne legyél ilyen drámai. Nem mintha olyasmit mondtam volna, hogy éjszakai fényem
lenne.
Sage tekintete kiélesedett a szavaira, mire Trystan szitkozódni kezdett az orra alatt.
A lány komisz tekintete elárulta őt, ahogy az állát dörzsölgette, mint valami hajlott korú
mágiaspecialista.
– Uram, neked éjszakai fényed van?
Trystan a fejét rázta, és kézfejével megdörzsölte a szemét miközben azt motyogta:
– Nem… nincs.
A kuncogás, amit a lány megeresztett, hangos volt, és olyan magas, hogy odaszólította
a társaikat kereső madarakat az ablakhoz, ugyanakkor imádni való is, és a férfi remélte,
hogy újra hallhatja.
Basszus!
– Neked éjszakai fényed van! Minek? Rovarokat éget? Valamit a halálba csalogat? – A
lány szavai olyan gyorsan peregtek, hogy a szája alig tudott lépést tartani velük.
Sóhajtott, és megrázta a fejét; bizonyára így kell vezekelnie.
– Az éjszakai fényt arra a célra használom, amire rendeltetett, hogy az éjszakát…
fényesebbé tegye. – Megrándult az arca.
Istenek, ez nevetségesen hangzott.
– Ez életem legjobb napja. – Sage orrát ráncolva, kuncogva az izgalomtól pattogó
szökdécselésbe kezdett, mintha a nevetése egyenesen kilőné őt a napba. – Miért van
szükséged arra, hogy „fényesebbé tedd az éjszakát”? – utánozta a férfi hangját.
Egyik kezét a csípőjére, a másikat pedig a homlokára helyezve Trystant elárasztotta a
kimerültség.
– Olykor idegenkedem a sötétségtől, különösen, ha egyedül vagyok vagy a hálóban…
vagy mindkettő.
Sage állkapcsa mintha ismét a padlót kereste volna, döbbenten hallgatott.
Aggodalmasan.
Trystan felfortyant.
– Ez talán gondot jelent?
– Nem. Persze hogy nem – vágta rá a nő, féktelen derűje gyöngédséggé szelídült. –
Mióta félsz a sötéttől?
 – Nem félek a sötéttől, Sage. Én vagyok A Gonosz – a sötétség fél tőlem. –
Kidüllesztette a mellkasát, hogy nyomatékosítsa az állítását, amitől a lány csak újra
felkuncogott.
– Elnézést kérek, uram – dünnyögte bűnbánón. – Mióta félsz a sötéttől… különösen a
hálódban? – Az utolsó résznél ismét elmélyítette a hangját, hogy úgy hangozzon, mint a
főnöke.
– Gyermekkorom óta – ismerte be, de nem említette, hogy az évek során hogyan
súlyosbodott ez a félelem, vagy miért. A lány azonban megérezhette, mert kinyújtotta a
kezét, és az övére tette. Trystan megmerevedett az érintésre, ahogy mindig is tette az
emberi, fizikai érintkezés során. Leszegte a fejét, hogy megnézze a lány apró tenyerét,
ahogy az övére simult.
– Félek a katicabogaraktól – közölte asszisztense komolyan bólogatva.
Nyíltan bámulta, majd a plafonra emelte a tekintetét, azon tűnődve, hogy a francba
jutott idáig: bocsánatot akart kérni egy alkalmazottól – elég bénán, tette hozzá magában,
mert a beszélgetés valahogy a rovarokra terelődött.
Amikor nem szólt semmit, a lány hozzátette:
– A pöttyök megrémítenek.
– Hát persze hogy megrémítenek – motyogta Trystan legyőzötten. – Sage, éppen
bocsánatkéréssel próbálkoztam.
– Ó, persze! Elnézést, folytasd csak! – Kínjában feszengve hátrált egy lépést, és a
kezével intett főnökének, hogy folytassa.
Sóhajtva belefogott.
– Semmi olyat nem tettél, ami arra utalna, hogy méltatlan vagy érdemtelen lennél a
bizalmamra. Túlreagáltam a levelet, és ez nagyon igazságtalan volt tőlem…
A lány kapkodva félbeszakította.
– A levél nem…
– Tudom – mondta Trystan, feltartva a kezét, hogy megállítsa. – Penge bevallotta.
Sage szája grimaszba fittyedt.
– Uram… Te nem… Ez azt jelenti, hogy Penge…?
– Még lélegzik.
– Tudod, annyiszor szemtanúja voltam, hogy megkínzod az idehurcolt embereket, hogy
ettől valahogy nem érzem magam jobban – motyogta a lány fásultan.
– Életben van, sértetlen, és még mindig van itt munkája. – Nem akart tovább regélni
korábbi könyörületességéről, mert a gyomra is felfordult a gondolatra. Inkább gyorsan
hozzátette: – Ahogy neked is. Ha szeretnéd visszakapni.
A lány már amúgy is felfelé görbülő ajka még magasabbra húzódott, felderítve az egész
arcát. Ettől Trystan merev végtagjai valahogy ernyedtebbnek érződtek, mintha
cseppfolyósította volna a csontjait. Sage kinyújtotta a kezét, és felé lépett.
A Gonosz egy pillanatra megtorpant, majd elfogadta.
– A nevem Evangelina Sage. Örülök, hogy megismerhetlek. „Uramnak” szólítsalak?
Vagy inkább „Főgonoszságának”?
A fejét csóválva elvigyorodott, mire Sage tekintete bal orcájára tévedt, és meglehetősen
elégedettnek tűnt. A nő természetellenes megszállottsággal viseltetett a gödröcskéje iránt.
 – Mindkettőt engedélyezem, ha hozol nekem egyet azokból a sült izékből a konyhából.
Meg egy kehely cukros üstfőzetet.
– Áll az alku! – rikkantotta a lány, kis híján megbotolva a saját lábában, ahogy az
ajtóhoz sietett.
– Sage? – szólt utána, de azonnal megbánta, amikor a lány megfordult, és várakozón
rápillantott. – Csak szeretném megérteni… miért vágysz egyáltalán ennyire a
bizalmamra?
A lány a kezével megtámasztotta az arcát, egyik szemöldöke elgondolkodva
felemelkedett.
– Meg akarlak ismerni, ennyi az egész.
Ez minden? Mintha ez a mondat önmagában nem lett volna elég ahhoz, hogy teljesen
kizökkentse az egyensúlyából. Sage eltűnt az ajtó mögött, Trystan pedig a falnak
támaszkodott, és addig csúszott lefelé, amíg a földön találta magát, karját a térdére
támasztva.
Meg akarlak ismerni.
Ahogy ott ült, féktelen rettegés fogta el, mert egy évtized óta most először nem is
hangzott olyan nagyon rosszul a gondolat.
És mégis, valahogy a csontjaiban tudta, végül ez a nő lesz a végzete.
Huszonnegyedik fejezet
EVIE

A dolgok túlságosan békések voltak.

Az elmúlt másfél hét során a munka visszatért a szokásos, zökkenőmentes
kerékvágásba. A főnök a fülüknél fogva rángatta a kastélyba a meggyötört embereket, a
lány előtt továbbra is ismeretlen okokból. Két fegyverszállítmány és egyéb lopott áru
mindenféle fennakadás nélkül került át Roseliából a kastélyba.
Az irodai besúgójuk nem végezte valami jól a dolgát.
Evie egy vaníliás cukorkát majszolt élvezettel a konyhai beugróban, amit annyira
szeretett, és amit mostanában nem sok alkalma nyílt meglátogatni. Persze az sem volt
ellenére, hogy Edwin épp az imént készített egy adag friss tündértortát, mindet
tökéletesen bevonva cukormázzal. Evie élvezte, hogy újra itt lehet, amíg Becky bele nem
rondított a dologba.
– Biztos jó lehet, hogy teljesen szakszerűtlenül viselkedsz, mégis úgy fogadnak vissza,
mintha mi sem történt volna.
Kis híján fennakadt a szeme. Beckyre nézett, aki karba tett kézzel állt az ajtóban.
– Biztos jó lehet ítélkező hárpiának lenni, amit pusztán a személyiséged egyik
oldalának titulálsz – húzódott pimasz mosolyra az ajka.
A nő gunyorosan vigyorogva a gőzölgő üsthöz lépett, majd odatartotta a kelyhet, hogy
Edwin megtöltse. Az ogre kétszer nagyobb volt nála, mégsem merészelt a nő szemébe
nézni.
– Jobb egy ítélkező hárpia, mint egy naiv bolond, aki állandóan bajba keveri magát.
Evie szeme rángatózni kezdett.
– Nincs máshol dolgod? Mondjuk, édességet lopni a gyerekektől, talán?
Az irodavezető szemét összehúzva megragadta a forró italt, és kivonult a szobából,
szoknyája fel-le szökkent, ahogy masírozott.
Penge úgy ugrott félre az útjából, mintha az élete forogna kockán, ahogy belépett a
konyhába. Evie-hez ballagott, miközben a fejét és a tekintetét is a másik irányba haladó
Becky felé fordította.
Szélesen elvigyorodott.
– Átkozottul kellemetlen volt, amíg távol voltál. Annyira örülök, hogy újra visszatért a
régi önmagához.
Na persze.
– Ó, igen, mert egész héten maga volt a megtestesült báj. – Evie visszabattyogott az
íróasztalához a főzettel a kezében és Pengével a sarkában.
– Felejtsd el a kedves Rebeckát! Valami csodálatosat akarok mutatni neked –
vigyorgott Penge, napbarnított bőrével kontrasztban kivillanó hófehér fogai az egészség
és az életerő ragyogását kölcsönözték neki. – A főnök nem tudna húsz percre nélkülözni
téged?
– Biztos vagyok benne, hogy nem bánja, tekintve, hogy ma nem tartózkodik a
kastélyban. – Sóhajtva figyelmen kívül hagyta a belé hasító aggodalmat. – Miről van szó?
 – Csak gyere! – sürgette a férfi, azzal megragadta a kezét, és magával vonszolta.
Tatianna jelent meg mellettük, arcán unott kifejezéssel.
– Hová megyünk? Unatkozom.
– Sehol egy gyakornok, akit összefoltozhatnál? – érdeklődött Evie, amikor hárman
nekivágtak a lépcsőnek. – Vagy a főnök húga, akit meglátogathatnál? – Szélesen
elvigyorodott, ahogy a vajákos finoman oldalba bökte.
– A főnök kicsodája? – értetlenkedett Penge felhúzott szemöldökkel. Izmos karját
Tatianna válla köré fonta, és közelebb hajolt hozzá. – Oszd meg a pórnéppel is – imádom
a pletykákat.
– Nem azért csatlakoztam ehhez a kis kiruccanáshoz, hogy kivallassanak, hanem hogy
jól szórakozzak.
Evie a levegőbe emelte a kezét.
– Én elég jól szórakozom. – De azonnal le is engedte a karját, amikor elkapta a vajákos
tekintetét, amellyel éppen felnyársalta őket.
Besétáltak az udvarra, az izgalom hullámokban áradt a sárkányidomárból.
– Várj csak, amíg meglátod, hogy Bolyhos és én micsoda fejlődést értünk el!
Fényévekkel felülmúl mindent, amivel hónapok óta próbálkozunk.
A két nő megtorpant a bejáratnál, döbbent, zavarodott pillantást váltottak.
– Azt mondtad… Bolyhos? – hebegte Evie.
Penge kuncogott az orra alatt.
– Tudom, de higgy nekem, ha azt mondom – Főnök!
A szíve dübörgött, fájdalmasan tudatosult benne, hogy a félelmetes jelenés ott lebegett
a háta mögött. Gyanúja beigazolódott, amikor meghallotta a mély hangot, túlságosan
közel a füléhez.
– A munkaidő közepén lógtok, ti hálátlanok? – Nem volt harag a hangjában, csak
óvatos kimerültség.
Evie megfordult, és látta, hogy A Gonosz közvetlenül mögötte áll, arckifejezése komor
volt, sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt.
– Penge mutatni akart nekünk valamit. – Elhallgatott, majd felemelte a kezét, és az
egyik ujjával könnyedén végigsimított az egyik sötét folton. Mindkettejüket egyformán
meglephette a lány merészsége, mert egyikük sem mozdult. – Alszol mostanában?
A vajákos vigyorogva felvonta a szemöldökét, és úgy tűnt, az idomár valami rendkívül
érdekeset talált a cipőjén.
– Az alvás most a legkisebb gondom – mormolta A Gonosz, végül megragadta a lány
kezét, és visszatette az oldalára. Talán csak képzelte, hogy főnöke ujjai egy másodperccel
tovább időztek az övén, mint szükséges lett volna.
Csípőre tette a kezét.
– Nem vagy gép, uram. Attól még, hogy kialszod magad, ugyanúgy lehetsz a szokásos
gonosz, merengő éned.
– Nem is tudom. Azt hiszem, a fáradt tekintet fenyegető jelleget kölcsönöz neki –
bólintott Penge, megveregetve A Gonosz vállát, majd gyorsan visszahúzta a kezét az
oldalára, amikor észrevette az őt kizsigerelni készülő pillantást.
– Szerintem csak álmosnak tűnik tőle – vetette oda Tatianna flegmán, és a jobb rálátás
érdekében félredöntötte a fejét.
 – Felhagyhatnánk esetleg az éjszakai szokásaim megvitatásával, hogy
megmagyarázhassátok, miért vannak távol az állítólag tiszteletre méltó alkalmazottaim a
feladataiktól? – vonta fel a szemöldökét a férfi, majd keresztbe font karral várta az
indoklást.
Penge szólásra nyitotta a száját, de megdermedt, ahogy a szél a hátsó kapunak
csapódott. Elfordította a fejét, és fülig érő vigyor költözött az arcára.
– Hallottátok ezt?
– Az időjárást? – kérdezett vissza epésen a főnök.
A szél a kaput rázta, ezúttal keményebben. A lármára összerezzentek – A Gonosz pedig
megragadta Evie-t, és a háta mögé rántotta.
– Mi a fene volt ez? – morogta a férfi.
A sárkányidomár a hátsó kapuhoz lépett, egyik karját úgy lendítette a magasba, mintha
magát Benedikt királyt készülne bemutatni.
– Ez, kedves barátaim, Bolyhos.
Huszonötödik fejezet
A GONOSZ

A szíve a fülében dobogott, amikor megérezte magán Sage fürkésző tekintetét. Torkát
köszörülve lassan a lány felé fordult, de az már elment mellette, Tatiannával karöltve.
A vajákos döbbent arckifejezéssel kiáltott fel:
– Miért neveznéd így el szegény állatot?
Penge tekintete Trystanre siklott, aki összehúzott szemmel bámult vissza az idomárra.
Jobban teszi, ha nem osztja meg…
– Ó, csak ez volt a legbugyutább dolog, ami eszembe jutott! Egy kis bosszú a sok
bajért, amit okozott nekem.
És… íme a tökéletes példa a legrosszabbra, amit mondhatott. Kiváló. Szinte azt
kívánta, bárcsak egyszerűen bevallotta volna, hogy Trystan javasolta a nevet, tekintve,
hogy Sage válla láthatóan megmerevedett.
Elengedte Tatianna karját, és kivonult az udvarra, a vajákossal a sarkában.
– Hogy mered bosszúból elnevezni azt a szerencsétlen teremtményt, Penge Gushiken! –
A sárkányidomár bűnbánónak tűnt a dorgálás hallatán.
Követte őket, úgy érezte magát, mintha egy egyszarvú seggéből húzták volna elő.
A hátsó udvar volt az egyik kedvenc területe a kastélyban. A nagy teret kővel
borították, a repedéseken keresztül fűcsomók és növények kandikáltak ki. A kőboltívek
alaposan megszenvedték a sárkány ittlétét, különösen mióta a teremtmény nőni kezdett, és
naponta hisztirohamokat kapott, leláncolt nyakát mindenbe beleütve maga körül.
Nem úgy, mint most, vette észre, hiszen a lény kísértetiesen nyugodtnak tűnt.
Túlságosan is nyugodtnak.
– Hol van a lánca? – tudakolta A Gonosz, igyekezve egy szinten tartani magát a
tűzokádó fenevaddal – ami egyenesen Sage szemébe nézett, orrlyukai tágra nyíltak.
Érezte, hogy az ereje sötét felhőként hullámzik át rajta, látása megváltozott csak a sárkány
pikkelyes bőrén lévő sebezhető halálos pontokat érzékelve.
Egyik karmos lába bal oldalán volt egy gyenge pont. Ha pontosan eltalálja, a sárkány a
földre rogy és örökre megbénul. De meglátta a láncok nyomát a lény nyakán, amelyek
elhegesedett sebekként izzottak. Ez megálljt parancsolt neki.
Ereje visszahúzódott, éppen akkor, amikor Sage remegő kézzel nyúlt a szörnyeteg felé.
– Sage – suttogta Trystan a kísérteties csendbe. – Én nem tenném.
De a lány továbbra is csodálkozva nézte a lényt, és azt suttogta:
– Hahó, sárkány. – Kissé megrándult, amikor a lény fújtatott egyet.
– Minden rendben – biztosította Gushiken. – Miután elkezdtem a nevén szólítani,
megnyugodott. Ártalmatlan, mint egy házi cica.
– Egy szárnyas házi cica… amelyik tüzet lehel – javította ki Tatianna, egy óvatos
lépéssel eltávolodva Bolyhostól.
– A lánc levétele valószínűleg többet segített. – A Gonosz közelebb sétált a
fenevadhoz, finoman beékelve magát a teremtmény és Sage közé. – Biztos vagyok benne,
hogy ettől csillapodott le. Nem voltam tudatában… – Érezte, hogy bűntudat szorongatja a
mellkasát.
– …hogy ennyire fájdalmasak számára.
Penge elkomorodott, majd csettintett a nyelvével, hogy magához intse az állatot.
Bolyhos ügyetlenül megfordult a hátsó lábain, pofájával finoman megbökve Gushiken
tenyerét.
– Én sem, de még ha fizikai fájdalmat nem is érzett, senkinek sem kellemes, ha le van
láncolva. Erre hamarabb rá kellett volna jönnöm.
Ezt jobban értette, mint a legtöbben, de eltaszította magától az emléket, mielőtt az
teljesen formát ölthetett volna és átszakíthatta volna a gátat, amit a távoltartása érdekében
húzott fel magában.
– Örvendek… amiért úgy tűnik, jobban van. – A lény A Gonosz felé fordult, mély
bölcsesség bújt meg ferde szemében. Trystan szinte derékban meghajlott, hogy fejet
hajtson előtte, megadva az állatnak a neki járó tiszteletet.
De szilárdan megvetette a lábát, és igyekezett a közönyösség álarca mögé rejteni az
arcáról sugárzó alázatot. Ehelyett visszafordult a kastély kapuja felé, képtelen volt egy
másodperccel tovább nézni a sárkányt, tudván, hogy fájdalmat okozott neki.
– Várj, főnök, a legjobbat még nem hallottad! – kiáltott fel Penge. Nem fordult meg,
csak megtorpant, hátát mutatva a többieknek. – Amikor levettem a láncokat, észrevettem,
hogy valami érdekes dolog van belevésve.
A fém csörömpölésére hátrapillantott, és végignézte, ahogy a sárkányidomár egy
hatalmas ezüstgyűrűt cipel, teljes szélességében ki kellett tárnia a karját, hogy
felemelhesse. Trystan lába elé vetette, és a belsejére mutatott, ahol apró betűk voltak
belemetszve.
A GONOSZ EL FOG BUKNI
Egyik ujját végigfuttatta a szavakon, a másik kezét ökölbe szorította, miközben körmei
a tenyerébe vájtak. A két nő az írásra kukucskált, majd felsikkantottak.
Sage legörnyedt mellé, gyengéden megérintette a karját, azonnal lecsillapítva a férfiban
felbugyogó mágiát.
– A láncok már azelőtt a raktárban voltak, hogy Penge megérkezett volna. Valaki átvett
egy fegyvereket és felszerelést tartalmazó rakományt, benne ezzel. A szállítmányt
Benedikt király Groenával – a tőlünk keletre fekvő királysággal – folytatott
kereskedelméből zsákmányoltuk. Az volt az első itt töltött hetem.
Valami nem hagyta nyugodni Trystant, valami hiányzott a történetből, de ennek a
csavaros rejtélynek a láncszemei nem akartak kioldódni. Úgy tűnt, folyton elvarratlan
szálakhoz jutottak, valódi válaszok nélkül, és legnagyobb ellensége ügynöke még mindig
ott kószált valahol ebben a kastélyban; báránybőrbe bújt farkasként.
Tisztában volt vele, hogy Benedikt áll a támadások mögött. Elvégre ő volt az, aki ezt a
köztük dúló kis háborút elkezdte. Bár a király indította útjára a hadihajókat, mégis Trystan
volt az, aki elsütötte az első ágyút, és újra megtenné. Elvégre ez volt A Gonosz dolga.
– Benedikt tudta, hogy el fog jutni hozzám. Tudta, hogy Penge elorozza a sárkányt,
ezért készíttette ezt, aztán az árulóval becsempészte. – Belerúgott a láncokba, a düh
fellobbanása egészen az udvar széléig repítette az erejét, a mágiája megkeresett minden
gyenge pontot, amit magának követelhetett, amivel végezhetett. – Csak játszadozik
velem.
Hangja kemény és rideg volt, ahogy hozzátette:
– De megnyerem ezt a játszmát, nyársra húzom a fejét.
Azzal ismét a várkapu felé masírozott, sötét céltudatosság vezette minden lépését.
Remélte, hogy Benedikt megelégedett az eddig begyűjtött csekély sikereivel, mert
győzelmi sorozata hamarosan megszakad.
A nyakát dörzsölgette, úgy érezte, saját láncai feszülnek ott, és elmosolyodott.
Ripityára zúz minden reményt, ami a király és összes talpnyalója lelkében lakozik.
Végignézi, ahogy a nyomorult életükért iszkolnak, miközben halál ereszkedik rájuk.
Benedikt volt az első ember, aki Trystan arcába nézett, és szörnyetegnek nevezte. Élete
legboldogabb pillanata lesz, amikor emlékezteti rá a királyt, mit is jelent ez pontosan.
Huszonhatodik fejezet
EVIE

Ő az! Ez A Gonosz! – rikácsolta Jayne Fairmond, magára vonva a téren tartózkodó többi
falubeli figyelmét.
Mozgalmas piaci nap volt, szekerek és árusok sorakoztak az utcákon. Színes szöveteket
lógattak a magasba, a Levendula-tengerekről és az ott élő sellőktől származó kelmék
csillogva magukba zárták a nap sugarait. A friss kenyér illata – valószínűleg nem olyan
jó, mint Edwiné, de közel állt hozzá – betáncolt Evie orrába.
Szabadnapja nyugalmát azonban megzavarta a főnökéről sipítozó nőszemély. Most
pedig le kellett porolnia színészi képességeit.
– Egy kép A Gonoszról? – Rémületet kellett színlelnie, ha nem akart gyanút kelteni. A
királyságban nyílt titoknak számított, hogy A Gonosznak vannak szimpatizánsai, akiket
szintén hitvány söpredéknek tartottak. Evie úgy gondolta, talán fel kellene sikítania,
amikor meglátta a plakátot – és kis híján így is tett, amikor megpillantotta a rajzoló
szomorú próbálkozását a célja közvetítésére.
Bárkit óhajtottak is ábrázolni a KÖRÖZZÜK szórólapon, az nem pusztán öreg volt, hanem
egyenesen ősi. Az orra még csak közel sem hasonlított, a haja pedig több okból is téves
volt, de legfőképp azért, mert lángolt. Nyelvét kinyújtotta, villás volt, akár egy kígyóé, és
Evie felsikkantott, amikor meglátta a szakállát, amely olyan hosszan csüngött, hogy a lap
aljának nagy részét beborította.
– Van még egy ilyened? – Olyan hévvel igyekezett elfojtani a mosolyát, hogy könnybe
lábadt a szeme. Köhögve folytatta: – Biztos akarok lenni benne, hogy soha nem felejtem
el az áruló arcát.
Jayne bólintott, a szeme helyeslőn csillant, ahogy belenyúlt a táskájába, és átnyújtott
egy újabb szörnyű plakátot. Amit Evie be fog keretezni, és egyenesen a főnöke asztalára
biggyeszt majd.
– Köszönöm – szipogott, és kitörölt egy képzeletbeli könnycseppet a szeméből. –
Annyira aljas.
– Ne aggódj, Evie! Egy nap a Vitézi Gárda elkapja majd az árulót, és véget vet a
pusztításának – erősködött Jayne, olyan vehemensen szorongatva a posztert, hogy a papír
összegyűrődött.
– Pontosan milyen pusztításról beszélünk? – kérdezte ártatlanul.
Jayne visszahőkölt, arcára döbbenet ült ki.
– Hogyan kérdezhetsz ilyet egyáltalán, Evangelina? – Drámaian a mellkasához
szorította a kezét, túlságosan is úgy nézett ki, mint egy elalélni készülő bakfis. – A bűnei
túl szörnyűek ahhoz, hogy kiejtsem őket a számon.
Á, most már értette.
– Egyet sem tudsz megnevezni, igaz?
Jayne keresztbe fonta a karját terjedelmes keble előtt.
– Dehogynem tudok! Csak van annyi eszem, hogy nem beszélek róla. – Úgy nézett
Evie-re, mintha ki akarná tépni a szórólapot a kezéből. – Csak Benedikt király
jóindulatának köszönheted, hogy megengedheted magadnak az állásodat. Ha A Gonoszon
múlna, valószínűleg nem is lenne munkád.
– Ez így igaz, Jayne. Nagyon igaz – bólintott bölcsen, majd sarkon fordult, mielőtt a nő
észrevehette volna a mosolyát, amit egy perccel sem volt képes tovább visszatartani.
Ehelyett a városközpont felé vette az irányt, ahol a tömeg kevésbé volt, nos, tömve.
Néhány perccel később már a nagy szökőkút szélének támaszkodva heverészett, ami a
falu központját jelképezte. Újabb hétvége jött és ment, és még mindig úgy érezte, mintha
fuldokolna, mintha minden gondja súlyként nehezedne rá, és addig rántaná a mélybe,
amíg levegőt sem kap.
Észrevette, hogy az apja enyhén szólva is jobban van, hiszen néhány barátjával együtt
üldögélt az udvaron. Az arcbőre aznap egészségesen ragyogott, ahogy vidáman diskurált.
Lyssa karja az egyik lábára tekeredett, a feje felfelé biccent, mintha csüngene minden
szaván. Együtt egy boldog, egészséges család képét mutatták, olyan családét, melyben
nem keringtek sötét titkok, akár egy keselyű, ami csak a vérengzésre vár.
Ajkát összepréselve felállt. Még hátravolt néhány óra a napból. Talán még egyszer
átnézhetné a jegyzeteit, hátha talál valamit, ami felett eddig elsiklott.
Jayne most egy csapat másik lánnyal ácsorgott, akikkel együtt jártak iskolába, és együtt
nőttek fel. Akik Evie anyjáról suttogva és kacarászva figyelték a tragédia után.
Együttérzést színlelve, amikor épp kedvükre volt.
Nagyot sóhajtott, megrázta a fejét, és hazafelé indult. Már nem maradt benne annyi,
hogy barátságosnak tettesse magát.
Megkocogtatta apja vállát, másik kezével pedig megcirógatta kishúga egyik fonatát.
– Hazamegyek, papa. Meglesztek Lyssával?
Az őket körülvevő férfiak barátságosan odaköszöntek neki, miközben édesapja
bólintott, és megsimogatta az arcát.
– Természetesen, édesem. Itt hagynád nekem az erszényt? Szeretném meghívni egy
italra a barátaimat.
– Ó, ööö… gondolom. – Hallotta az érmék csörrenését, miközben a szütyőt a férfi
várakozó tenyerébe ejtette. – Csak kérlek, ne…
De rögtön megfeledkeztek róla, amint az apja újabb történetbe fogott, Lyssa és a
társaság pedig féktelen nevetésben tört ki.
Hazafelé vánszorgott, felrúgta a port és a kavicsokat, dúdolni kezdett magában,
boszorkának képzelve magát, aki olyan hatalommal bír, amit a körülötte lévők fel sem
tudnak fogni.
Úgy tett, mintha ez az ábránd nem holmi fájdalmas segélykiáltás lenne.
Kisimított az arcából egy kósza fürtöt, és bosszúsan felszisszent. Ma lazán hagyta a
haját, lágyan a hátára omlott, de azonnal megbánta, valahányszor az arcát súrolta. A
boszorkáknak valószínűleg nem kellett aggódniuk a megjelenésük miatt, a külsejük
minden bizonnyal kifinomult és makulátlan volt ujjuk egyetlen csettintésére.
Csettintettek egyáltalán az ujjaikkal?
Evie soha nem vágyott mágiára. De olykor, amikor szemtanúja volt, az emberek milyen
könnyedén használják, mintha állandó kísérőjük lenne, akarata ellenére eltűnődött azon,
vajon benne is bujkál-e valamiféle varázs. Ahogy egykor édesanyjában. Vagy hogy egy
napon őt is felemészti-e majd.
 Nem tudta, hogy a túl erős mágia mindig a tulajdonosa ellen fordul-e, vagy csak a
használója önuralmának hiánya okozza a problémát. Mi a helyzet A Gonosz mágiájával?
Elhagyta a főteret, magas fák sora mellett haladt el, mielőtt jobbra fordult egy széles,
százszorszépekkel teli mezőre. Tovább-bandukolt, míg a tisztás közepén egy hatalmas fa
előtt találta magát, amit előszeretettel mászott meg gyerekkorában. Nekidőlt a durva
kéregnek, hagyta, hogy az megtartsa a súlyát, és felsóhajtott.
Tudta, hogy A Gonosz birtokában sötét mágia van, sötétebb, mint az anyjáé, bár nem
teljesen értette a működését. Azt azonban értette, hogy az halálosan veszélyessé teszi a
férfit. Vajon neki is küzdenie kellett, hogy kordában tartsa? Ez volt az oka, amiért végül
ilyen halálos karriert választott magának?
Térdét behajlítva lejjebb csusszant és leült, fejét a fának támasztotta, majd lehunyta a
szemét.
Milyen lehetett a főnöke, mielőtt A Gonosz vált belőle? Mi történhetett vele, ami miatt
erre az útra lépett? Milyen trauma ébresztette fel benne a mágiát?
Evie ismét felsóhajtott, és megrázta a fejét. Bármilyen szomorú háttértörténetet épített
is fel a fejében, az csak figyelemelterelés volt, hogy ne kelljen a valódi problémáira
koncentrálnia.
Egyes számú probléma: kezdett érzelmileg kötődni a főnökéhez.
Kettes számú probléma: a főnöke egyben a királyság leggyűlöltebb embere is volt.
Hármas számú probléma: valaki holtan akarta látni a férfit – ami súlyos hatással lenne
az egyes számú problémára.
– Ostoba bolond vagy kötődési problémákkal – mormolta.
– A fához beszélsz, vagy magadhoz? – tudakolta egy ismerős hang.
– Uram? – szökkent talpra Evie, a szíve hevesen kalapált. – Nem lehetsz itt! – sziszegte
a fa mögé lökve a férfit, magát is meglepve, hogy képes megmozdítani megtermett
alakját.
– Sage, mit csinálsz? – vonta fel a szemöldökét a férfi, de továbbhátrált, amíg
mindketten rejtekbe nem kerültek.
– Végre elvesztetted, ami még megmaradt abból a gonosz kis borsóagyadból? –
taszította ismét oldalba, mire főnöke elkapta a kezét, és gyengéden megállította. Nem volt
kesztyű, ami elválasztotta a bőrüket, a férfi tenyerének égető érintésébe beleborzongott.
Az sem segített, hogy ebben a szögben épp szemmagasságban volt A Gonosz ajkával.
Az ajakkal, amely mintha közeledni látszott volna.
De a férfi túl gyorsan eleresztette őt, és jó két lépéssel odébb szökkent, mindkét kezét
ökölbe szorítva, mintha a lány érintése bántó lenne számára.
– Nem vesztettem el semmit. Korábban is jártam már a faludban. Mire fel ez a
drasztikus túlreagálás?
Főnöke megigazította az inggallérját, a kelmét nyilvánvalóan tökéletesen rá szabták.
Nem volt merész, de fekete bőrnadrágja és vasalt, tiszta inge arról árulkodott, hogy van
pénze, ahhoz legalábbis elegendő, hogy jól tartsa magát.
– Nem gondolod, hogy Benedikt király már rájött, hogy Trystan Maverine és A Gonosz
egy és ugyanaz a személy? Tudja, hogy te vagy az, ugye? Tudni fogja, hol és kit kell
keresnie, és biztos vagyok benne, egy pillanatig sem habozna, hogy rád uszítson minden
Vitézi Gárdistát lovaglótávolságon belül. – Hogy lehetett ilyen hihetetlenül figyelmetlen
és megdöbbentően nyugodt?
Főnöke csak állt ott, a lányt bámulta, sötét szeméből semmit nem lehetett kiolvasni.
– Ha Benedikt utánam akarná küldeni az embereit, nem engedné, hogy kifüggesszék
azokat a plakátokat, hamis névvel és a megjelenésem igen pontatlan ábrázolásával. – A
Gonosz elővette az Evie által megszerzett plakátot; valahogy sikerült úgy kihalásznia a
táskájából, hogy észre sem vette.
Az ajkába harapott, hogy el ne vigyorodjon.
– Nem is tudom, nekem elég hasonlónak tűnik. Reméltem, hogy bekeretezhetem.
A férfi arcára lapos és unott kifejezés ült ki.
– Rendkívül humoros, Sage. – A Gonosz összegyűrte a posztert, és félrehajította. –
Bármiféle játékot játszik is, Benedikt azt akarja, hogy kettőnk közt maradjon. Ezért
követem szándékosan az elhullajtott kenyérmorzsáit, adom a bolondot, amíg végre azt
hiszi, nyert ügye van. – Baljóslatún mosolygott. – Aztán végleg leszámolok vele.
Valahol Evie feje fölött egy madár csivitelt, fogalma sem volt az alatta játszódó
melodrámáról.
– Úgy mondod, uram, mintha egy közkedvelt uralkodó leszerelése olyan riasztóan
könnyű lenne.
– Nos, van egy nagyon is fontos különbség Benedikt király és köztem.
– És mi lenne az? – kérdezte óvatosan.
– Engem nem izgat, hogy szeretnek-e, és nem érdekel, hogy helyesen cselekedjek.
Akár az egész lelkemet befeketítem, hogy továbbvigyem az üzletemet, és leszámoljak az
ellenségeimmel. – Vajon vészjóslón villámló felhők jelentek meg a férfi háta mögött,
vagy csak a képzelete játszott Evie-vel?
Hátával ismét a fának dőlt, lecsúszott, a fejét behajlított térdei közé hajtotta, és
felsóhajtott.
– Egyszerűen nem értem. Egy évtizede csinálod ezt a gaztevődolgot. Szabotálod a
királyságot, az ellenségeként ügyködsz közel tíz éve. A király miért csak most küldött
valakit, hogy belülről intézzen el téged?
– Talán végre elég bosszúságot okoztam neki, vagy talán mivel az egész kontinens
tudja rólam, micsoda aljas, borzalmas szörnyeteg vagyok, nagyra becsült királyunk úgy
gondolja, ha végre tálcán tálalja fel a fejemet a közönségnek – természetesen akkor,
amikor az neki épp megfelel –, az majd valamiféle hőssé teszi őt. – Trystan keményen
lezuttyant mellé, majd öklével kitépett egy nagy csomó füvet.
– Vagy tíz évébe telt, mire talált valakit, aki hajlandó kémkedni utánad – találgatott. –
Valakit, aki hajlandó vállalni a kockázatot, hogy előbb-utóbb felfeded.
A Gonosz egyetértően bólintott.
– Akárki is az, rendkívül óvatos módszerrel osztja meg az információkat a királlyal.
Utasítottam néhány katonámat, hogy tartsák szemmel a gyanús alakokat, de eddig senki
sem követett el baklövést.
Hacsak nem találtak valami kódolt módot az információ továbbítására.
– Mit követhetett el, hogy kirobbantotta köztetek ezt a háborút? – tűnődött szinte
magában. – Nem vagyok hű a koronához, nyilvánvalóan. Nézd csak meg, kinek dolgozom
– hadonászott a férfi irányába, mielőtt folytatta. – De Benedikt király igen közkedvelt, sőt,
egyesek bálványozzák. A hírlapok szerint azzal tölti a napjait, hogy a tanácsával
vitatkozik, hogy a mágikus oktatást elérhetőbbé tegye a királyság többi része számára is.
Ő az oka annak, hogy a nők egyáltalán munkát vállalhatnak. Úgy hallottam, most épp
petíciót készül benyújtani a tanácshoz a nők üzleti jogai érdekében. Nem azt mondom,
hogy helytelen, hogy célba vetted, hiszen ő is egyértelműen célba vett téged, de mi
váltotta ezt ki? Mivel érdemelhette ki ezt a haragot?
– Egyszer a lábamra lépett. Soha nem tettem túl magam rajta – közölte Trystan
fapofával.
Evie felnevetett, és a fejét rázta.
Főnöke ismét felpattant, és felé nyújtotta a kezét. Könnyedén talpra segítette, és a
faluba vezető ösvény felé fordulva így szólt:
– Most pedig találkozni akarok a falud kovácsával, és szeretném, ha úgy mutatnál be
neki, mint a főnöködet, aki egy ritka penge iránt érdeklődik.
Megfagyott a vér Evie ereiben, lába földbe gyökerezett.
– A kováccsal? – A keze úgy remegett, hogy a szoknyája zsebébe rejtette. – Miért
akarsz találkozni vele?
– Otto Warsennel? – kérdezte A Gonosz, egy cédulát húzva elő az első zsebéből. –
Penge találta ezt a nevet a sárkány nyakörvének csücskébe vésve. Sok mesterember
csinálja ezt a munkája megjelölésére. Egyfajta reklám, hogy bárki, aki megcsodálja, tudja,
honnan származik, főleg ha netán magának is csináltatni akarna egyet.
Lenyelte a torkába költöző nagy gombócot, a lába végre újra engedelmeskedett neki, és
követte a férfit vissza az ösvényen, miközben émelyítő hideg érzés kúszott fel a testén.
– És bárki kérte is a nyakörv elkészítését, annak személyesen kellett kiadnia a
parancsot, hogy a gravírozás is szerepeljen rajta – vonta le Evie a következtetést. – Vagy
legalábbis valaki megvesztegette a kovácsot, hogy vésse bele. Lehet, hogy a mi árulónk
lesz az.
A férfi bólintott.
– Dörzsöltnek kell lennünk a kikérdezése során. Nem akarom, hogy bármi
nemkívánatosra gyanakodjon az alkalmazásoddal kapcsolatban, és nehézségeket okozzon
a magánéletedben.
Ez aligha tűnt fontosnak, amikor egy olyan pillanatot, melyet kétségbeesetten el akart
felejteni, ököllel vágtak az arcába.
– Igazán figyelmes, uram.
– Gondolom, ismeretségben állsz Mr. Warsennel?
Ismerős arcok vették körül, amikor újra beléptek a térre, de senki sem szólította meg
őket, mert épp akkor vette kezdetét az utcai komédia.
– Valójában régebben neki dolgoztam – ismerte be a lány halkan. – Közvetlenül azelőtt,
hogy munkába álltam nálad.
Valamit hallhatott a hangjában, mert A Gonosz tekintete az övére szegeződött, a
szemöldöke közötti barázda elmélyült.
– Miért hagytad ott azt az állást?
– Csupán egy kis véleménykülönbség adódott köztünk – magyarázta Evie halovány
mosollyal. Szoknyája mély zsebébe suvasztotta a kezét, előremasírozott, eltökélten, hogy
minden búját maga mögött hagyja, és imádkozni kezdett az egyik istenhez – bármelyikük
teremtette is ezt a világot –, hogy ne kényszerítse arra, amit már hónapokkal ezelőtt
szeretett volna megtenni: fejbe kólintani egykori főnökét egy kalapáccsal.
Különösen az új főnöke szeme láttára. Ám haragja még mindig nyersen lüktetett, a
fájdalom csavarodott és tekeredett a bensőjében.
Kárhozatra volt ítélve.
Huszonhetedik fejezet
EVIE

Ez a kiruccanás enyhén szólva is meggondolatlan volt. Minél közelebb értek a

kovácsműhelyhez, annál szorosabbá vált a láthatatlan zsinór Evie torka körül. Nemet
kellett volna mondania, bármilyen kifogás megtette volna. Általában elég jó volt abban,
hogy félrevezető megjegyzéseket eszeljen ki, amikkel még a legkíváncsibbakat is
elriaszthatja. Az elmúlt néhány hónap munkája tökéletes gyakorlás volt erre.
De a végtagjai valamiféle sokkos állapotba kerültek, és most éppen arra készült, hogy
besétáljon az utolsó helyre, ahol valaha is lenni akart, szembenézve az utolsó férfival, akit
valaha is látni szándékozott. A belső hangja, ami azt ordította, hogy meneküljön, most
elnémult egy vastag üvegfal mögött. Nem hallgatott rá.
Meg tudta csinálni. Trystanért.
Mélyet lélegzett, hogy kissé lecsillapodjon, kihúzta nedves tenyerét a zsebéből, majd a
kezét a szoknyája oldalához csúsztatta. De hirtelen émelyegni kezdett, amikor
megpillantotta Otto Warsen testes alakját.
Arca maszatos volt a kovácsműhelyben terjengő fekete koromtól. Az egyik kezében
egy ruhafoszlányt szorongatott, a háza melletti kis kalyibában szobrozott, és egy
gyönyörű kardot fényesített. Inkább érezte, semmint látta Mr. Warsen tekintetét, amint a
közeledő lányt figyelte, jobban mondva őt és a főnökét.
A Gonoszt.
Nem volt sem egyedül, sem veszélyben, miért érezte magát mégis úgy, mint valami
önkéntes emberáldozat?
A kovács sikamlós pillantása bebarangolta bőrének minden egyes szabadon hagyott
négyzetcentiméterét, ahogy fel-le járatta rajta a tekintetét, és Evie-nek minden
akaraterejére szüksége volt, hogy ne rohanjon azonnal haza, és vesse bele magát egy kád
forró vízbe.
Nem most látta először Warsent a felmondása óta. Az éjszaka óta, amikor a férfi
megkérte, legyen az ágyasa; lehelete sűrű volt a rumtól. Miután visszautasította, a méreg
eltorzította a kovács arcát, és azonnal tudta, menekülnie kell. Alig érezte, ahogy a penge
végigszántja a vállát. De nem állt meg – csak futott és futott és futott.
Soha nem szólt senkinek, és soha nem ment vissza. Valahányszor meglátta Mr. Warsent
a faluban, az barátságosan mosolygott és integetett, ő pedig lenyelte a keserű ízt a
szájában, és továbbment.
De mindig ott volt köztük az a megfoghatatlan kapocs, mintha egy közös titkon
osztoztak volna, és Warsen láthatóan élvezte a helyzetet. Legszívesebben megfojtotta
volna.
Mi több, azt is elképzelte már, mit érezne, ha A Gonosz kitűzné a férfi fejét az
előcsarnokában.
Hirtelen nagyon is valóságos mosoly ült ki az arcára, ahogy együtt közeledtek.
– Jó reggelt, Mr. Warsen – szólalt meg a főnöke, a hangja mintha selymesebben
csengett volna a szokásosnál. Kinyújtotta a karját, hogy kezet rázzon a kováccsal, aki
kapkodva kihúzta a tenyerét az egyik bőrkesztyűből.
Evie nem moccant.
– Igazán örvendek, Mr.…? – tudakolta Otto, kopasz fején visszatükröződött a napfény.
– Arthur – felelte A Gonosz könnyedén. – Azt hiszem, már ismeri az egyik
alkalmazottamat, Ms. Sage-et?
Warsen gyanakvón összehúzta a szemét, és rá sandított.
– Nem számít, hogy mit…
Mielőtt még többet mondhatott volna, Evie hirtelen kibökte:
– Épp a maga csodálatos szakértelméről áradoztam a főnökömnek, amikor a ritka
pengékből álló gyűjteményét tisztogattam.
A kovács tekintetében még mindig ott bujkált az óvatosság, de a jó üzlet kilátása miatt
újra felütötte fejét az arcán a kíváncsiság.
– Hát persze! – vigyorodott el szélesen. – Evangelina első kézből láthatta, milyen
ügyesen bánok a pengével, amíg az alkalmazottam volt.
Evie körme a tenyerébe vájt.
– Az nem kifejezés. – Csöppnyi megvetés vegyült hamis őszinteségébe, de a két férfi
túlságosan el volt foglalva egymás méregetésével ahhoz, hogy észrevegyék.
– Mit szeretne csináltatni, Mr. Arthur? – Otto néhány befejezetlen munkadarab felé
mutatott. – Ha inkább előbb, mint utóbb akarja, attól tartok, sokba fog kerülni. Sok
megrendelést kell teljesítenem.
– Ó, hajlandó vagyok bármennyit fizetni. – A szavak mélyebben zengtek, szinte
dühösen, mielőtt ismét lecsillapodtak volna. – Különösen, mivel ez egy meglehetősen
nagy megbízatás lesz, Mr. Warsen. Remélem, készen áll a kihívásra.
Evie gyakorlatilag látta az aranypénzeket táncolni Otto szeme előtt. A férfi gyöngyöző
tekintete az övére siklott, miközben válaszolt:
– Szeretem a kihívásokat. – Aztán megfordult, kinyitotta a kovácsműhely ajtaját, a
kohóból kicsapott a forró levegő. – Kérem, fáradjanak be!
A Gonosz követte őt az ajtón keresztül, Evie pedig igyekezett szorosan a nyomában
maradni, de megdermedt, amikor érezte, ahogy Otto karja az övére siklik. A férfi
közelebb hajolt, és halkan suttogta:
– Örülök, amiért nem hagyod, hogy a köztünk történtek személyes üggyé váljanak,
Evangelina. Végül is csak egy félreértés volt.
A lány pulzusa a nyakában lüktetett.
– Félreértés, hogyne. Azt mondtam, hogy hagyjon békén… – a főnöke figyelmét a
szoba másik oldalán lógó láncok sora kötötte le –, és ezt úgy értette, hogy „támadj rám”.
Kirántotta a karját a férfi szorításából, és negédesen rámosolygott.
– Érthető a zavarodottsága.
A kovácsba legalább szorult annyi jóérzés, hogy ijedt kifejezés üljön ki az arcára a lány
megjegyzése hallatán. Helyes – Evie remélte, hogy úgy érzi magát, mint akinek menten
kifordulnak a belei. Az övéi biztosan erre készültek.
Ha volt tökéletes pillanat, hogy valaki cipőjére ereszd ki az ebédedet…
Vállát hátravetve egyenesen a gyarló férfi szemébe nézett.
– De én képes vagyok profi módjára kezelni a dolgokat. Remélem, maga is képes rá.
 A Gonosz mintha észrevette volna a tétovázásukat, és az ajtóban álló páros felé fordult,
fekete szemében kérdés csillant.
– Miért nem mesél Mr. Warsennek a legutóbbi beszerzéséről, Mr. Arthur? – Evie a
főnöke mellé lépett, tekintete Trystanre szegeződött a környezete helyett, ami azóta is
legsötétebb rémálmait kísértette.
A főnöke oldalra billentette a fejét, de könnyedén vette a lapot.
– Természetesen. Mr. Warsen, mit tud a vadállatokról?
– Nem sokat, uram, be kell vallanom. – Otto mintha az alázatos boltos szerepét öltötte
volna magára. Meg kell hagyni, jól játszotta. – Nyilvánvalóan nem vagyok olyan
világlátott ember, mint urasága. – Felnevetett, majd toprongyos ruhájára és koszos arcára
mutatott.
A Gonosz mosolygott, elég szélesen ahhoz, hogy az arcán megjelenjen a gödröcske.
Forrongó harag kavarodott fel Evie gyomrában. Otto Warsen aligha volt méltó arra, hogy
ilyen értékeset lásson.
De a főnökének egyáltalán nem tűnt fel a benne fortyogó düh, mivel hozzátette:
– Nagy szerencse ért mostanában, hiszen sikerült szert tennem egy sárkányviperára.
A szobából mintha kiszippantott volna minden melegséget a halálos fenevad említése,
aminek kígyóteste és denevérszerű szárnya volt a legkevésbé félelmetes tulajdonsága. A
lehelete volt az, ami rémálmok tárgyát képezte. A sárkányok tüzet lehelnek, de a repülő
kígyók olyan mérget bocsátanak ki, amely képes leolvasztani a húst a csontokról. A
harapásuk valamivel kevésbé halálos, de nem kevésbé félelmetes.
– Ritka és rejtelmes teremtmény, uram – motyogta Mr. Warsen idegesen. – Szinte
lehetetlennek tartják a betörését.
– Igen, nos, felfogadtam egy nagyon tehetséges vadállat-szelídítőt. Nincs kétségem
afelől, hogy sikeres lesz, amint az állatot leszállítják nekem.
Evie majdnem felhorkant.
Sok szerencsét, Penge.
A főnök tekintete átsuhant a sarokba tolt apró íróasztal és fából eszkábált szék fölött,
majd azonnal visszasiklott rá.
– Itt végezted egykor a munkádat, Sage? – Odasétált, végigsimított az asztal lapján, az
ajka sarka enyhén felfelé görbült, amikor meglátta a kis szívecskét, amit a lány faragott
bele közel egy évvel ezelőtt.
A lány rá se hederített a férfi kérdésére, be akarta fejezni, amiért jöttek. Eltökélte, hogy
nem rágódik a múlton, nem lép rá erre az ösvényre, hiszen az végül egy meredek
szakadékba vezet.
– A főnököm egy nyakörvet szeretne készíttetni ennek a bizonyos lénynek, Mr. Warsen.
– A lány tett egy lépést előre, és kis híján felsikkantott, amikor a jobb vállán lévő
sebhelyébe hirtelen belenyilallt a fájdalom. Azonnal eszébe jutott a mágiával átitatott
penge, amivel ez az alak megvágta őt, a bőre valószínűleg még most is izzott a ruhája
alatt.
Grimaszolva megdörzsölte a sebet, és látta, ahogy Warsen szeme követi a mozdulatát,
és elmosolyodik.
Gyűlölte őt.
 A kovács felemelt egy ismerős tőrt, úgy tartotta a keze között, mint valami szent
tárgyat. Egyedülállóan fehér színű pengéje gyönyörűen csillogott és villogott, de a lány
számára inkább fenyegetésnek tűnt.
– Az utolsó fegyver, amin együtt dolgoztunk, mielőtt elmentél, Evangelina. – Minél
közelebb került hozzá a tőr, annál erősebben lüktetett a válla. A férfi tudhatta ezt, mert
önelégült kifejezés ült ki az ábrázatára, ahogy ismét összerezzent.
Az univerzum láthatóan apró szívességet tett neki, mert a főnöke továbbra is elmerülten
vizsgálgatta a régi íróasztalán heverő kis bevéséseket, elmerülve a gondolataiban.
– Emlékszem – közölte laposan, kizárva a remegést a hangjából. – Mondtam Mr.
Arthurnak, hogy véleményem szerint maga nem lenne képes egy ilyen méretű és
jelentőségű tárgy elkészítésére, Mr. Warsen. Vagy talán tévedek?
Úgy kapta be a csalit, mint hal a horgot.
– Hát persze hogy képes vagyok! – A férfi kidüllesztette a mellkasát, és széttárta a
karját. – Vessen egy pillantást néhány alkotásomra, uram!
Mindketten alaposan körbekémlelték a szobát, a falakról trófeaként lógtak a pengék és
fémek.
– Rendkívül meggyőző – álmélkodott A Gonosz, kettejük felé lépdelve, amíg ismét
Evie oldalán kötött ki. Meleg jelenléte és a fahéj illata megkönnyebbült sóhajt csalt a lány
ajkára. – Szóval úgy gondolja, alkalmas a feladatra? Igazán nem áll szándékomban
leterhelni, különösen egy ilyen ön számára ismeretlen kéréssel.
– Nem ismeretlen! – tiltakozott Otto, mielőtt vérmes suttogássá halkította volna a
hangját. – Köztünk szólva, uram, egyszer már terveztem nyakörvet egy hús-vér
sárkánynak. – Evie ekkor képzeletben megragadott egy fadeszkát, és lecsapta vele az
önelégült tekintetet a férfi arcáról.
– Valóban? – szólt a főnöke, miközben igyekezett leplezni az érdeklődését.
– Ez egy titkos megbízás volt, amelyet maga Benedikt király egyik Vitézi Gárdistája
testált rám. – Mr. Warsen fölényesen vigyorgott, annyira el volt telve önmagától, hogy
észre sem vette, hogy A Gonosz úgy játszadozik vele, mint macska az egérrel.
Maga is alig hitte, de kedve támadt nevetni. Ellenállt a hirtelen késztetésnek, hogy
csókot nyomjon főnöke orcájára, amiért könnyebbé tette ezt a pillanatot. De ez már
megszokott volt: az egekbe emelte, amikor Evie már úgy érezte, menten elsüllyed.
– Egy különleges ügynök? – mondta könnyedén, megdöbbenést színlelve. – Nem is
tudtam, hogy egy sárkány van a király birtokában.
Otto a lány felé fordult, de a tekintete rögtön visszavillant A Gonoszra, igyekezve
fenntartani a figyelmét.
– Nem, a mi nagyra becsült uralkodónk soha nem akarna semmit egy ilyen állattól. – A
kovács szeme tágra nyílt, miközben a fejét rázta. – Nem mintha bármi baj lenne azzal, ha
valaki egzotikus állatokat tart, nagyuram!
– Ez aligha illendő időtöltés egy olyan nagyra becsült és jóindulatú vezetőnek, mint a
mi Benedikt királyunk – tódította A Gonosz, tiszteletteljes kifejezéssel az arcán.
Fantasztikus színész volt. Ha nem ismerné vonásainak finom változásait, valóban
elhitte volna, hogy tiszteletet és csodálatot mutat a királyságuk uralkodója, a szó szerinti
ősellensége iránt.
 De Evie túlzottan sok időt töltött főnöke arcának tanulmányozásával, így valóban
észrevette az állkapcsa enyhe tikkelését, és a szavai mögött rejlő veszélyes morajlást.
– Tökéletes egy olyan eltökélt nemesembernek, mint urasága! – tódította Otto,
miközben megfordult, hogy megragadjon egy, a szoba túlsó oldalán lógó kendőt, és
letörölje a verejtéket piszkos homlokáról.
– Talán le kéne hajolnod, hogy könnyebben megcsókolhassa a segged – súgta oda
halkan a főnökének.
– Az csakugyan megkönnyítené a helyzetet, nem igaz?
Keményen megragadta a férfi karját.
– Nem válaszolhatsz viccel az én viccemre figyelmeztetés nélkül, még elájulok a
megrázkódtatástól.
– Megjegyeztem – közölte szárazon a férfi a szemét forgatva. – Mr. Warsen! –
szólította magához ekkor mosolyogva a kovácsot. – Megöl a kíváncsiság… mi szüksége
lenne Benedikt királynak egy sárkány nyakörvére anélkül, hogy megtartaná a sárkányt?
– Valóban furcsa kérésnek tűnik – értett egyet a kovács, mielőtt megtorpant, és
körülnézett, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy még mindig egyedül vannak. –
Mármint akkor, ha az ember nem ismeri az egész történetet.
– És mennyit kóstálna valakinek, ha meg akarná ismerni a teljes történetet? – A Gonosz
a zsebében kotorászott, és elővett egy nehéznek tűnő, aranyérméktől csilingelő erszényt.
Csak nem a lecsorgó nyál csillogott Otto szája szélén?
– Azt hiszem, tíz aranyért talán képes leszek felidézni a teljes történetet – húzta fel a
nadrágtartóját, szemében mohó csillogással várva új kuncsaftja válaszát.
– Öt – vágta rá A Gonosz közelebb lépve a férfihoz, minek hatására a kovács
hátrahajtotta a fejét, hogy az arcába nézhessen. – Ötért megteszi, nemdebár?
Feltett ugyan egy kérdést, de az valahogy mégsem érződött annak. Olyan volt, mint egy
parancs, amit az ember nem merészelne visszautasítani.
Warsen felköhintett, hogy ne hallatsszon a félelem a hangjában, majd hátrált egy lépést,
és kezet nyújtott.
– Természetesen, uram. Igazán nagylelkű öntől.
Az érmék megcsörrentek, ahogy a férfi markába hullottak, majd azonnal el is tűntek a
hátsó zsebében.
– Kérem, foglaljon helyet, nagyuram! – A kovács letelepedett egy rozoga sámlira, és
egy másik zsámoly felé intett, magával szemben.
A Gonosz megmarkolta az ülőalkalmatosságot, majd közelebb húzta hozzájuk,
pontosabban Evie-hez.
– Parancsolj, Sage. – Azzal újabb szó nélkül megkerülte a sámlit, és karba tett kézzel
nekitámaszkodott egy fából eszkábált tartógerendának.
Evie érezte, hogy a szék lába meginog a súlya alatt, majd összefonta az ujjait az ölében.
Otto tekintete ide-oda siklott közöttük, csak egy csipetnyi megvetés áradt belőle, mielőtt
gyorsan visszaváltott volna joviális arckifejezésére.
– Hol is kezdjem? – Egy tömpe ujját az állához dörzsölte. – Fél évvel ezelőtt történt, ha
jól emlékszem.
– Azt remélném, hogy öt aranyért minden részletre kristálytisztán emlékezni fog.
Evie imádta nézni Otto vergődését A Gonosz dorgálása alatt.
 – Hogyne, uram, igen, hat hónappal ezelőtt történt, majdnem napra pontosan!
Keményen dolgoztam, remélve, hogy hamarabb végezhetek, és találhatok egy nőt, akinek
élvezhetem kissé a társaságát. – Bajtársiasan rákacsintott a főnökére, de A Gonosz csak a
szemöldökét vonogatta, arra várva, hogy az a fattyú folytassa. – Későre járt. Már alaposan
a pohár fenekére néztem, tudja, hogy megy ez. Segít, hogy ne fázzak éjszaka.
– Biztos napközben is gyakran didereg – jegyezte meg Evie ártatlanul. – Hisz olyan
előszeretettel alkalmazta ezt a módszert.
Keserűség csöpöghetett a szavaiból, mert érezte, ahogy A Gonosz lehajtja a fejét és
ránéz, tekintete mintha a lány arcát simogatta volna.
Otto szerencsére nem vett róla tudomást, mintha Evie hangja olyan lenne, akár egy
bosszantó rovar zümmögése: könnyedén el lehet hessenteni.
– A hét elején történt. Elárasztottak a megbízások és a javítanivalók. De bejött egy férfi
a műhelybe, aki egy nagyon különleges megrendelést kért. Azt mondta, hogy a királynak
dolgozik.
Egy férfi.
Természetesen semmi sem garantálta, hogy az a személy, aki a nyakörvet rendelte,
ugyanaz, aki beszivárgott az irodájukba, de bárki volt is, közvetlen kapcsolatban kellett
állnia vele.
– Nem látta véletlenül, hogy nézett ki a férfi? – tudakolta a főnöke, érdeklődésének és
figyelmének középpontjában kizárólag ennek a zavarba ejtő kis rejtélynek a megoldása
állt.
– Nem láttam; maszkot viselt. A király címere díszelgett rajta, a két kard, amely az
oroszlán felett keresztezi egymást.
– És sárkányos nyakörvet rendelt a király részére? Amikor semmi szüksége rá? – A
Gonosz a derekán lógó kard markolatát kocogtatta. Viszketett benne az erőszak iránti
vágy; Evie látta rajta. – Ez felettébb különös, nem igaz?
– Mondhatni… – A kovács közelebb hajolt, túlságosan is összeesküvőnek tűnt. – A
férfi valamiféle titkos megbízatást végzett. Mindenki úgy gondolja, hogy Benedikt király
túl passzív, már ami A Gonosszal való leszámolását illeti.
Trystan álnevének használatára azonnal felkapta a fejét.
– Valóban? – De Evie látta, hogy örül ennek a fejleménynek.
– Ó, igen. Minden erélye ellenére Benedikt királynak aranyból van a szíve. Az a
híresztelés járja, hogy A Gonosz egykoron afféle tanítványa volt, és ezért nézte el olyan
gyorsan minden aljas tettét.
– Pusztán a király jóindulatán múlott, és nem a saját érdemein – mondta sötéten a
főnöke. – A Gonosznak nincs annyi sütnivalója, hogy túljárjon az eszén.
Otto heves egyetértéssel bólogatott, mit sem sejtve a tényről, hogy ez a bizonyos
gaztevő valószínűleg éppen többféle módot ötölt ki arra, hogyan szabadítsa meg őt a
fejétől.
– De úgy tűnik, a jó király mindannyiunkat rászedett. Azt hiszem, egész idő alatt
titokban ellene mesterkedett.
– Miért gondolja ezt? – kérdezte Evie.
– Mert a férfi, aki itt járt, azt állította, a nyakörv egyenesen A Gonosz rejtekhelyére, a
Mészárlakba készül. A király rájött, hogy A Gonosz szerzett egy sárkányt, és a nyakörv
egy burkolt üzenet. Hogy a pusztítása napjai meg vannak számlálva.
És ott is volt. A színtiszta igazság, amit kerestek, egyenesen az orruk előtt. Mégsem
kerültek közelebb hozzá, hogy megismerjék az áruló kilétét – vagy a király végső tervét.
Evie szíve hevesen kalapált. Szinte komikus volt, milyen mértékű düh és rettegés
töltötte el, amikor belépett ebbe a szobába, és annak ellenére, hogy megkapták a
válaszokat, amit akartak, ugyanilyen érzésekkel – sőt, még rosszabbakkal – távozott
innen.
Amit egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni.
A sámli hangosan felnyögött, ahogy felemelkedett. Vállát hátrahúzva, állát felszegve
egyenesen Otto Warsen szemébe nézett.
– Rendkívül segítőkész volt, Mr. Warsen, köszönöm. Sajnos, a főnökömnek mégsem
lesz szüksége a szolgálataira.
A kovács kis híján leborult a zsámolyról, olyan hévvel fröcsögte:
– Te… Én… Hogy merészelsz a feljebbvalód nevében beszélni, te pofátlan kis fajzat!
Egy pillanatra azt képzelte, hogy gőz füstölög a férfi füléből és orrából, majd halvány
mosoly költözött az ajkára.
Apró botlás.
Amikor Otto szeme megakadt a lány ajkának görbületén, haragosból egyenesen
robbanékonnyá vált. De közelgő összeomlását megzavarta A Gonosz, aki előlépett, és
kezét marasztalón Warsenre emelte, mintha csupán egy apró kellemetlenség lenne.
– Amit az asszisztensem mond, az az igazság. Nem óhajtom többé igénybe venni a
szolgálataidat. Már látom, hogy nem tudod megadni nekem, amire szükségem van, de
köszönöm, hogy időt szakítottál ránk. – Munkaadója hangjából háborítatlan nyugalom
sugárzott, mint a szélcsend a vihar kezdete előtt.
– Természetesen. Sok szerencsét kívánok, hogy találjon valakit, aki jobb munkát végez
nálam – gúnyolódott a kovács.
A Gonosz Evie felé fordult.
– Készen állsz az indulásra?
Bólintott, kissé megrökönyödve a szóváltásuktól. Az ajtó felé indultak, ám ekkor
megpillantotta, hogy Warsen Trystan felé mozdul, kezében azzal a túlságosan is ismerős
tőrrel.
És ekkor sikítani kezdett.
Huszonnyolcadik fejezet
EVIE

Uram… – De a szó csak fojtott zihálásként hagyta el a száját, ahogy térdre rogyott a
mindent elsöprő, égető fájdalomtól.
Úgysem számított. Mielőtt egyetlen szót is kinyöghetett volna, főnöke a kovács felé
pördült, megmarkolva a csuklóját. Otto felvisított, és a tőrt a földre ejtette a csizmája elé,
A Gonosz pedig egyenesen átrúgta a szoba túloldalára.
– Kérem, uram, bocsánatáért esedezem. Az indulataim, tudja… nehezen tudom
kordában tartani őket. Olyan, mintha egy vadállat kerítene hatalmába.
Evie térdre ereszkedett, mintha az előtte lejátszódó jelenet, ahogy A Gonosz
megcsonkítja a férfit, egy szentkép lenne, ami előtt áldozni készül.
– Tudod, én mit találok humorosnak, Warsen? – Egy csepp vidámság sem volt főnöke
hangjában. A vihar megérkezett. – Azt, hogy nem vállalsz felelősséget a saját tetteidért és
döntéseidért.
Nem kis kárörömmel figyelte, ahogy a kovács csuklójának csontjai összeroppannak A
Gonosz szorítása alatt. Warsen kínkeserves kiáltást eresztett meg.
– Kérem, nagyuram! A kezem jelenti a megélhetésemet. Nélküle semmi vagyok!
– Látja, Mr. Warsen – duruzsolta A Gonosz sötét, hipnotizáló hangon. – Ezért… ezért
valóban hibáztathat, hisz épp most törtem el a csuklóját. Ezért én vagyok a felelős. –
Újabb szorítás.
Otto zokogásban tört ki, miközben a térde megadta magát, és a földre zuhant.
– Könyörgök.
A Gonosz most feketeségbe burkolózott, az embertelenség lángja lobogott sötét
szemében, ahogy a zokogó férfira nézett.
Mióta belépett ebbe a műhelybe, Evie most először egyáltalán nem félt.
– A felelősség egy érdekes dolog. – Főnöke hangja egyenletes volt, nyugodt, mintha
csak az időjárásról beszélne. – A legtöbb ember kibújik alóla, mintha a hibáink gyengébbé
tennének minket.
– Igaza van, uram! – Otto hangja kétségbeesetten csengett. – Gyönge vagyok.
Szánalmas!
– Kerülik, hogy szembenézzenek a démonaikkal, mintha félni kellene tőlük, szégyellni
őket. – A Gonosz még egyszer megszorította a kovács csuklóját, immár a földre vetve a
férfit. – És ezért gyávák.
Otto erősebben zokogott, arcát a padló fájához szorította.
– Ez a különbség közted és köztem, Warsen. – Behajlította a térdét, közelebb hajolva az
előtte álló csődtömeghez. Evie hiába keresett bármi ijesztőt a látványban, nem töltötte el
más, csak az elégedettség és a megkönnyebbülés keveréke.
És ez egészen szédítő volt.
– Én nem menekülök a démonaim elől. Örömmel fogadom őket. Beléjük temetkezem,
amíg erősebb nem leszek. – A Gonosz eleresztette Otto csuklóját, otthagyva őt kiterülve
és reszketve, majd megfordult, és a szoba másik végébe taszított tőr felé ballagott. Lassan
lehajolt, felvette, aztán végre szembefordult Evie-vel.
Tudta.
– A gyönge ember úgy hárítja el magától a felelősséget, akár a kórságot, hogy
megmérgezze és megsemmisítse a gyanútlan világ többi részét.
Evie igyekezett higgadt maradni, miközben lassan felegyenesedett.
– Óvatosan! Annak a pengének az acélja mágiával van átitatva – figyelmeztette a férfit
óvatosan hátrálva.
De már késő volt a színleléshez, mert abban a pillanatban, ahogy csak pár centivel
feljebb tartotta a tőrt, éles fájdalom, akár a tűz, lobbantotta lángra az idegvégződéseit.
– Ááá! – Szabad kezével a válla hátulját szorongatta, és érezte, hogy a szoba forogni
kezd körülötte.
Látta, ahogy főnöke a szoba legtávolabbi sarkába hajítja a fegyvert, és a penge a
markolatig belevájódik a falba. Zihált, ahogy a fájdalom azon nyomban elillant; egy
pillanatra megingott, mielőtt a férfi elkapta az alkarját.
– Miért? – követelte A Gonosz halkan, de a tekintete ellágyult a szeme sarkában
csillanó fénytől.
Tudni akarta, mi történt itt a lánnyal, de képtelen volt beismerni a szégyenét.
Legalábbis a főnökének nem. Így hát azt tette, amihez a legjobban értett: hárított.
– Hát, ha úgy szorítod valakinek a csuklóját, mintha levet akarnál facsarni belőle, a
csontjai hajlamosak elroppanni – közölte kissé összerezzenve az új érzéstől, ahogy a férfi
hüvelykujja megcirógatta a bőrét épp a könyöke alatt.
– Sage.
Mélyet sóhajtva elhúzódott, Otto Warsen zokogó alakjához lépett, és egyre jobban
elhatalmasodott rajta a vágy, hogy a csizmáját a kovács sérült csuklójába préselje. De
minél közelebb ért, annál világosabbá vált számára, hogy ennek semmi értelme.
A férfi elájult, és ha Evie valaha is szándékosan fájdalmat okozna egy másik embernek,
azt akarta, hogy az illető teljesen magánál legyen.
– Sage – szólította megint a főnöke. – Miért hagytad ott ezt az állást valójában?
– Azért kérdezed, mert a vállam fájdalomtűrési képessége véletlenül egyenes arányban
áll annak a tőrnek a közelségével? – tréfálkozott ügyetlenül.
– Halálos csapás érte a válladat – jelentette ki a férfi. – Felfogod, hogy ez mit jelent?
– Én…
– Azt jelenti, hogy ha a varázsommal a megfelelő szögben találom el azt a sebet, akkor
meghalsz. – A hangja egyre keményebb lett; dühös volt.
De Evie-t nem érdekelte, hiszen most fontosabb dolguk volt.
– Jelentős összeget hajlandó lennék feltenni rá, bárki adta is le azt a bizonyos rendelést,
ő a Mészárlak spiclije. Most arra kellene összpontosítanunk, hogy megtaláljuk az illetőt,
aztán felhasználjuk, hogy információt szerezzünk Benedikt királyról. Így végül ő lesz a mi
téglánk.
Háborút látott a férfi szeme mögött, de nem lehetett megmondani, melyik két oldal
harcolt egymással, és melyik állt nyerésre.
– A Malcolm és Mr. Warsen által nyújtott információk alapján elmondhatjuk, hogy
valószínűleg egy férfival állunk szemben. – Lassan távolabb lopakodott a falba szorult
tőrtől, csak a biztonság kedvéért. – De nem zárhatunk ki teljesen más lehetőségeket sem.
– Rebecka Erringre gondolsz? – vágott közbe A Gonosz, úgy tűnt, egyelőre felhagy a
másik kérdés forszírozásával.
– Ez is egy lehetőség.
Ekkor halk nyöszörgés tört fel a nagydarab férfiból, aki még mindig szánalmas
kupacban hevert a padlón, megzavarva a nyugalom illúzióját, amely éppen kezdte
körülvenni őket.
– Beszélgetni próbálunk… dugulj el ott lent – sóhajtott fel Evie, ismét leereszkedve a
rozoga zsámolyra. – Mihez kezdünk vele? – Az egész teste elnehezült, mintha száz
mérföldet futott volna, amire nem sok esély volt – a futás meg ő olyanok voltak, mint a
villám meg a fémrúd.
Csak akkor fuss, ha üldöznek.
– Megöljük?
– Neked ez a megoldásod minden problémára? – kérdezte elgyötörten.
– Nem, csak a leghatékonyabb.
– Ebben az esetben nem. – A dereka köré kulcsolta a kezét, és felsóhajtott. – Ha
végzünk vele, az egész falu órákon belül megtudja. És ha bárki meglátott minket, amikor
idejöttünk, komoly slamasztikában találnám magam.
– Rendben van. Akkor el kell hagynia a falut.
– És hogyan fogjuk rávenni erre?
– Öljük meg, és hitessük el mindenkivel, hogy elhagyta a falut. – A Trystan szemében
megcsillanó pajkosság láttán Evie felkuncogott, és megcsóválta a fejét, miközben a férfi
folytatta. – Utasítom az őreimet, hogy jöjjenek ide, és takarítsák fel a kis rendetlenséget,
amit okoztunk.
– Amit mi okoztunk? – vonta fel a szemöldökét.
Főnöke a kovácshoz poroszkált, és megbökte a csizmájával.
– Meg fogják győzni ezt a nyomorultat, természetesen a lehető legudvariasabb módon,
hogy hagyja maga mögött ezt a helyet és a kovácsműhelyét, és kezdjen új életet valahol
máshol.
Azzal keményen lecsapott az öklével a férfi fejének jobb oldalára.
Evie felsikkantott.
– Ezt meg miért csináltad?
– Ez majd kiüti, amíg ideérnek. Van rá mód, hogy lezárjuk az ajtót? – Nem kis
megkönnyebbülésére a férfi tréfát nem tűrő üzemmódba kapcsolva fordult felé.
– Igen, és van egy tábla is. – Odakocogott az ajtó elé, csupán résnyire tárva azt, hogy a
NYITVA helyett a ZÁRVA feliratra fordítsa a rajta lógó fatáblát, mielőtt keményen újra
becsapta, és elfordította a zárat.
Mire visszatért, a főnöke épp a férfit ráncigálta ülő helyzetbe, betömte a száját, és a
falról csüngő egyik lánccal odaszegezte.
– Hátul távozhatunk, aztán egy órán belül visszaküldöm ide az őröket. És mielőtt
megkérdeznéd, biztosíthatlak: diszkrétek lesznek.
– Honnan fogják tudni, hova jöjjenek? – Evie csak aludni akart; sajgott a válla, és a
szoba túlsó felében várakozó tőr sokkal inkább a bezártság érzetét keltette benne, mint
bármely ketrec valaha is tudná.
 A Gonosz egy apró kristálydarabot húzott elő a zsebéből.
– Egy kristállyal akarod idehívni őket? – vetette oda nyers szkepticizmussal.
Trystan felvonta a szemöldökét.
– Ez egy szólítókristály, Sage.
Erre elvigyorodott.
– Honnan szerezted? – dübörgött a férfi felé, a tenyerét a kezébe véve, hogy vethessen
rá egy pillantást. Szólítókristályokat igen nehéz volt találni. A cakkos és tarka tárgyakat
mágikus úton készítették, általában egyesével, de végül egy teljes készletet adtak ki,
melynek minden egyes kristálya a legnagyobbik egy-egy darabkájából készült, akár egy
irányjelző. Evie hatévesen hallott róluk egy történetet, és az anyja ékszeres dobozában
fellelhető összes csillogó drágakövet elcsente, azt remélve, ha elég erősen vágyik rá,
valaki majd eljön érte.
– Elég befolyásos barátaim vannak – hencegett A Gonosz, majd visszavette magához a
kristályt, és lehunyta a szemét. A kő egy pillanatra felragyogott. Evie szemöldöke
felszaladt, amikor egy halk dallam válaszolt a fénysugárra. – Az őrök hamarosan itt
lesznek.
Bólintott, ismét a tőrhöz lépett, és hagyta, hogy beléhasítson az éles fájdalom.
– Van rá valami mód, hogy megszabaduljak a tőr és a vállamon lévő heg közti
köteléktől? – kérdezte megszédülve.
A férfi hirtelen nagyon közel állt hozzá, finoman hátrahúzta a vállát, el a tőrtől.
– Beszélünk Tatiannával, meglátjuk, mit tud tenni.
– Általában nem szokott így fájni. Nem is tudtam, hogy ilyen reakciót vált ki, ha a
penge közelébe kerülök. Sajnálom…
– Nagyon remélem, hogy nem akarsz bocsánatot kérni, mert valaki bántott téged.
Szégyenlősen elmosolyodott, kicsit hízelgett neki, hogy a férfi ennyire törődik vele.
– Mégsem vagy te olyan velejéig rossz, nem igaz?
A Gonosz sértettséget színlelt.
– Hogy merészeled?
– Tudom, hogy boldogan végeztél volna vele, elvégre Warsen segített annak az
árulónak, aki megpróbált elpusztítani téged. – Bólintott, jól tudva, hogy főnöke minden
tettének határozott célja van. – De ettől még nagyra értékelem, hogy törődsz velem, még
ha csak egy nagyon kicsit is, hiszen a halálát leginkább én szenvedném meg.
A férfi nem mozdult, nem szólt semmit, így hát Evie vállat vont, majd a szoba hátsó
sarkába ballagott. Végigsimított a falon, és így szólt:
– Van itt valahol egy titkos ajtó, ami kifelé vezet. Közel a Hikori Rengeteghez.
Magában örült a győzelmének, amikor a fal egy ponton engedett, és résnyi napfényt
eresztett át.
– Azt hiszem, hazamegyek. Ha nincs más, uram.
Főnöke követte őt kifelé, megbizonyosodva róla, hogy az ajtótábla visszakerüljön a
helyére. A falból kihúzott varázstőrt az övébe dugta, de hátrált egy lépést, amikor látta,
hogy a lány összerezzen a penge közelségétől.
– Hogyne, természetesen. Meglátom, Tatianna mit tehet ez ügyben. – A Gonosz sötét
szeme megtalálta az övét, és úgy érezte, mintha földhöz szegezték volna, de nem a férfi
erejétől, ahogy korábban gondolta. Ez a tekintet tele volt tudással, megértéssel, és ettől
mintha minden jeges, fájdalmas érzés kiszivárgott volna belőle, átadva helyét a
melegségnek.
– Köszönöm, uram. – Evie elindult az otthonához vezető ösvényen; a nap még mindig
kitartóan sütött, attól függetlenül, mekkora káosz zajlott alatta.
– Bármit tett is, bármi történt is, ami miatt végül bántódásod esett, nem vagy köteles
megosztani velem – kiáltotta utána A Gonosz, és amikor megfordult, a férfi
kényelmetlenül feszengve bámulta, mintha túl szűk lenne a ruhája. – De ha egyszer eljön
az idő, amikor úgy döntesz, nem akarsz már ugyanabban a világban létezni vele, remélem,
tudod, hogy élvezettel fogom elpusztítani.
– Talán egyszer megteszem – felelte könnyedén. – Egyszer majd elmesélem, mi történt.
– Rákacsintott a főnökére, mielőtt ismét útnak eredt az otthonához vezető csapáson, aztán
az egyik válla fölött odavetette: – Egy undorítóan édes csésze üstfőzet fölött.
A férfi nevetésének visszhangja kísérte őt az útján hazafelé, és olyan biztonságban
érezte magát, ahogyan már igen régen nem.
Egészen addig, amíg a válla megint szúrni kezdett, és arcul csapta a valóság.
Huszonkilencedik fejezet
A GONOSZ

Végre eljött az idő.

Trystan lebukott, ahogy egy újabb lila ködfelhő szétporlasztott egy kis facsoportot
közvetlenül mellette. A kiáradó hő megperzselte a haja csücskét – a haját. Pár méterrel
odébb nyargalt, majd felnyúlt, hogy megtapogassa, sértetlen maradt-e a frizurája, de
gyorsan vissza is rántotta a kezét, amint megpillantotta Keeley-t, aki fura arckifejezéssel
bámult rá.
Felszegte az állát, majd újra Dicstelen Őrsége többi tagjára összpontosított, akik a
szárnyas kígyó körül kacsáztak, őrülten hadonászva, hogy eltereljék az állat figyelmét. A
természet vadabb és zabolátlanabb volt ilyen közel a Hikori Rengeteg nyugati pereméhez,
de a túlburjánzó fák kegyelmet jelentettek a tikkasztó hőség elől. Az állat már több mint
egy hete lézengett ezen a sziklaszirten, itt tengette napjait, mióta Trystan elhatározta, hogy
a nyomába ered, és elkapja.
Egyszer már látott guivrét, réges-régen…
Nagyokat pislogva visszarántotta magát a jelenbe, egyetlen további pillanatot sem
áldozott múltja feketeségére. Ez a lény másképp festett, mint a nőstény, akit akkor látott.
A vonásai erősebbek, határozottabbak voltak, durva, kígyószerű bőre fakó barna. A hím,
aki előtte állt, arra teremtetett, hogy lenyűgözzön mindenkit, aki csak ránéz.
Hátának sima bőre megdöbbentően sok színben pompázott, mintha minden
alkalommal, amikor máshol esett rá a fény, egy új árnyalat bukkant volna elő. Trystan
végigpásztázta a lény minden mozdulatát, a kirobbanó és pislákoló színek
kaleidoszkópját.
Még hogy pislákoló? Túl sok időt tölt az asszisztensével.
A fa mögül előbújva, színről színre feltárult a guivre testének minden porcikája. Az
állat nem volt nagyobb, mint a sárkány, ami jelenleg a birtokán garázdálkodott, de gyors
volt, mint a tűz. Szárnyai lobogtak, amikor megmozdult, úgy sziporkázott, hogy néhány
őr megtorpant, és ámulattal figyelte. Hosszú teste fodrozódott és tekeredett, csontok
nélkül. A feje egy kígyóé volt, fényesen ragyogott, akárcsak a többi része.
– Hacsak nem az minden vágyad, hogy az e világon töltött utolsó pillanataidat a földbe
olvadva töltsd, azt javaslom, MOZOGJ! – harsogta A Gonosz. Ez olyan előzékenység
volt, amit általában nem szívesen tett, de beosztottjai gondatlansága egyszerűen
kikényszerítette belőle. – Keeley! Nálad van az altató elixír?
Dicstelen Őrségének feje bólintott, majd odadobta neki a fiolát.
– Biztos, hogy maga akarja megtenni, uram?
A férfi megfeszítette az állkapcsát, összeszűkült szemmel méregette a szörnyeteget.
– Így kell lennie.
Ez az ő harca volt. Évek óta várt rá, hogy elkaphassa ezt a teremtményt, és csak a saját
életét tehette kockára érte.
Az altató elixír tömény volt – egy cseppje egy lovat is legyűrt volna, két cseppje pedig
egy elefántot. Egy egész fiolányi? A szárnyas szörnyetegnek esélye sem volt. A
kockázatot az idő jelentette, amíg kifejti a hatását. Cafatokra fogja tépni, és még meg sem
ette a délutáni péksüteményét.
De szüksége volt a hímre, ha el akarta kapni a párját.
A Gonosz érezte, ahogy mágiájában jóleső rosszindulat kavarog, a szürke köd
megjelent az ujja hegyénél. Még ne, csitította. Hamarosan.
Biztosan tele lesznek kérdésekkel az alkalmazottai, Trystan Maverine mégis miért akar
magának egy sárkányviperát, és ha a nyilvánosság előtt is kitudódik, miért akar A
Gonosz. De az okai ott gyökereztek szinte mindenben, amit élete elmúlt évtizedében tett.
Ha Benedikt király akart valamit, A Gonosznak kellett előbb megszereznie.
Amint megkaparintja a guivrét, gyaníthatóan nem tart majd soká, amíg a hír visszajut
Benedikt királyhoz az irodai besúgóján keresztül, pontosan úgy, ahogyan tervezte.
Elmosolyodott. A győzelem hamarosan az övé lesz.
Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy az őreit és saját magát olyan veszélybe sodorja,
amiben jó ideje nem volt részük. Szinte végszóra a kígyó újabb méregfröccsöt böffentett
fel, amely épphogy elkerülte az őröket. A fák elolvadtak, ahogy a lila ragacsszerű anyag a
kéregbe csapódott, a levelek pedig szétmállottak, mint a hamu.
Felsóhajtott, az öklébe szorította az altatót tartalmazó fiolát, egyik kezével levette
fekete köpenyét, és végignézte, ahogy a ruhadarab a földre hull. Azt az uniformisát
viselte, amit a legutálatosabb feladataira tartogatott. Fekete bőr ölelte a lábát, a
szokásosnál könnyebb csizma simult a lábfejére és a sípcsontjára. Fekete inge szűkebb
volt, mint ami kényelmesnek mondható, de nem akarta, hogy a felesleges anyag bármiben
is gátolja.
Száguldva megkerülte az őröket, akik továbbra is vadul kalimpáltak, hogy magukra
vonják az állat figyelmét. A fű meg sem zizzent a talpa alatt, ahogy egyre közelebb
kúszott a lény hátához. Egyetlen esélye volt, hogy az altatót a fenevad szájába juttassa,
mielőtt az újabb hullámot eresztett volna mérgező leheletéből.
Ha megfontolom, ez nem tartozik a legjobban átgondolt terveim közé.
Persze Penge sem jelentett volna jobb megoldást. Az önéletrajza, amely telis-tele volt
áradozó beszámolókkal az összes varázslényről, amikkel már dolgozott, nyilvánvalóan
puszta lódítás volt.
Sóhajtva konstatálta, hogy az irodája, benne az ott dolgozókkal, egyre inkább kezdett
egy karikatúrára hasonlítani. De nem volt ideje, hogy elmerüljön ezekben a mániákus
képzelgésekben.
A lába elnehezült, ahogy futott, a combja égett, a szíve kalapált. Elsuhant az egyik őre,
Andrea mellett, félrelökve őt a guivre újabb leheletének útjából.
A nő megpördült, gyakorlottan landolt, majd ráordított egy másik őrre, Dantéra:
– Emeld magasabbra a karodat, te bolond!
Dante már így is összevissza csépelt, úgy nézett ki, mint egy részeg balerina.
– Emelem, amennyire tudom! Próbálok nem meghalni, Andy!
Trystan már elég közel járt a lényhez, hogy a hátára vesse magát, de a kígyó feje túl
magasan és túl messze volt. Eredeti terve az volt, hogy hátulról támad az állatra,
megvárja, hogy kinyissa a száját, és belelöttyinti az altatóelixírt. De csak egy lehetősége
volt – nem szúrhatta el.
 Ez öngyilkosság, nagy eséllyel bele fog halni. De bosszúállás közben megboldogulni
minden gaztevő álma, így nem izgatta túlságosan a dolog.
– Hé! – kiáltotta. Az ereje kiszivárgott az ujjaiból, az ismerős szürke köd kiáramlott
belőle és körbevette, eközben a lény olyan harsány sikollyal pördült meg, hogy hátrafújta
haját a homlokából. Trystan a gyenge pontjait kereste, de a halálos csapás nem lehetett
megoldás; élve volt szüksége a szörnyetegre. Mindössze egyetlen gyenge pontot látott az
állat lábán sárgával kiemelve, alig elegendő ahhoz, hogy akár egy papírvágást ejtsen rajta.
A guivre lerázta magáról a varázst, és bármiféle uralmat gyakorolt is a lény felett, az
szinte azonnal recsegve-ropogva megsemmisült. Nem volt elég hatalma ahhoz, hogy
néhány másodpercnél tovább a markában tartson egy ekkora bestiát, de az a néhány
másodperc is elegendőnek bizonyult.
A sárkányvipera szája tágra nyílt, és lila füstcsóvát kezdett eregetni. A forróság elérte
Trystan homlokát, és érezte, ahogy a bőre megperzselődik és felizzik. De csak mosolygott
a fájdalomra, mert nem kellett sokáig várnia. Fogaival felnyitotta a fiola kupakját, és
egyenesen a lény széles torkába löttyintette az elixírt. A folyadék elpárolgott az immár
fájdalmasan felhevült lehelet újabb hullámában, amely szinte futótűzként égette a bőrét;
ha csak egy másodperccel tovább áll ott, a napsugarak már a koponyacsontját melegítik a
fejbőre helyett.
Az elixír gyorsabban hatott, mint várta, de a lehelete posványából származó kár
azonnali volt: megolvasztotta a bozótot, ahol az imént még állt. Nem sokon múlt a dolog,
de nem halt meg, szóval ez is valami. A fenevad balra tántorodott, a feje ide-oda
rángatózott, tovább permetezve a mérgező ködöt.
– Mozgás! – kiáltotta Trystan. – Félre az útból! – Az emberei szétszéledtek,
megpördültek és elgurultak az olvadó talajfoltok elől; fülsiketítő ordítás zendült fel, ahogy
a ködnyaláb Dante lábát súrolta.
– Hogyaza! – ordította félreugorva, és megragadta a hátán a vörös bőrruhát. – Ez fájt! –
Dante a nyakát nyújtogatva pislogott nadrágja megperzselődött szövetére, feltárva egy
pucér foltot… a tomporából.
A kígyó egy pillanatra kótyagosan kóválygott, majd végül egy hangos puffanással
összerogyott. De az őrei alig vették észre, túlságosan lekötötte őket a hahotázás, amiért
zsákmányuknak sikerült levetkőztetnie Dantét.
Trystan felsóhajtott; olyan kimerült volt. Felszisszenve felnyúlt, hogy megtapogassa a
homlokán tátongó sebet, és kénytelen volt a fájdalmat is felvenni panaszai listájára az
aprócska tény mellé, miszerint korábban oly fegyelmezett élete már nem létezett többé.
– Ha mindannyian beszüntetitek végre azt az idegesítő ricsajt, ami a szátokból jön,
megkérhetlek benneteket, hogy tegyétek a dolgotokat, és vigyétek az állatot a kordéhoz? –
A Gonosz a szekérre szerelt meglehetősen tágas ketrec felé mutatott, amit kifejezetten
erre a célra készíttetett.
Amint befejezte a mondatot, őrei máris felvonszolták a lényt egy ponyvára, majd
centiről centire haladva a jövőbeli tömlöce felé vontatták, ami olyan emberséges volt,
amennyire Trystantól csak tellett. Nem volt mit tenni – a sárkány nyakörvének
eltávolítása feltárta a benne lakozó… könyörületet. Már most is frusztráló körülmény volt,
de hallgatnia kellett rá.
 Nem tudta elhinni, hogy megtette. Valamit, amit Benedikt már évek óta próbált elérni.
Ez volt és örökre ez marad legnagyobb győzelme a férfi felett, aki mindent romba döntött.
Tönkretette őt. Megakadt a szeme egy sárga virágon, ami az erdő megmaradt
aljnövényzetéből kandikált elő, és elméjében megjelent Sage alakja.
Tönkretett.
Evie-vel azonban nem érezte magát így. Úgy érezte, újjászületett.
Micsoda nyavalyás katasztrófa.
Harmincadik fejezet
EVIE

Ferde – erősködött Becky.

Evie magasabbra tolta a keretet a falon, kis híján lebucskázva a létráról, ami már így is
vészesen közel járt ahhoz, hogy megbillenjen.
– Mint az arcod – motyogta az orra alatt, érezte, ahogy lángol a bicepsze a nehéz
műalkotás rakosgatásától.
– Hogy mondod? – szólt fel a nő. Még pár méterrel Evie alatt ácsorogva is megtalálta a
módját, hogy lenézzen rá.
– Semmi – dünnyögte. Gyűlölte magát érte, de véget nem érő szócsatározásaik egyfajta
ismerős vigaszt nyújtottak számára. Az elmúlt hetek kiszámíthatatlansága után hálás volt,
hogy akad valami, amire számíthatott.
– Tényleg? Azt hittem, valami olyasmiről motyogtál, hogy ferde az arcom. –
Valahonnan a szoba túlsó feléből hallotta, hogy egy gyakornok a kezébe köhint.
– Evie soha nem mondana ilyesmit – bukkant fel alatta Tatianna kötekedő arca. –
Túlságosan is erkölcsös.
– Nem vagyok az – vágta rá grimaszolva. – Tudok én kegyetlen lenni. – Vagy
legalábbis a saját mércéjével kegyetlen.
Elterelték a figyelmét a gondolatok, hogyan szúrhatna ki legközelebb Beckyvel, csak
hogy bebizonyítsa az igazát, amikor megérezte, ahogy a lába megakad a létra egyik fokán,
és eggyel lejjebb tudta csak megtámasztani.
– Óvatosan! – kiáltotta az irodavezető. – Le ne ejtsd!
– És persze te se ess le – tette hozzá Tatianna szelíden.
Mióta Evie visszatért a munkába a felmondása után, Becky egészen… obszcén szintre
emelte a szabályok betartatását.
Éppen a múlt héten adott ki egy emlékeztetőt, miszerint minden alkalmazottnak
pontosnak és ápoltnak kell lennie, továbbá nem terjenghet rajtuk a sárkány utálatos
bukéja. Ami persze azt jelentette, hogy Pengének mindennap jó pár percet a mosdóban
kellett volna töltenie, mielőtt belép az irodába – amit nem tett meg –, vagy azt
kockáztatja, hogy megróják – ahogy kockáztatta is.
Ha ez nem lett volna elég, a nő úgy döntött, minden szabad és üres percet ki kell
használni a munka növelésére. Megvonta a műszakonként mindannyiuknak járó tizenöt
perc szabadidőt, lecsippentett tíz percet a félórás ebédszünetből, ezek helyett pedig
„megajándékozta” őket egy „többletfeladatok” elnevezésű listával. A lajstrom minden
egyes tétele borzalmasabb volt, mint az előző.
De az ellenállás hiábavaló volt, mert azon keveseknek, akik mégis megtették, a hét
végén „elkallódott” a fizetési csekkjük, az asztaluk pedig hirtelen átkerült az iroda
pókokkal benépesített részébe.
Meglepő módon a többletfeladatok listájának élén Tatianna állt, akinek az a
förtelmesen unalmas feladat jutott, hogy újratöltse az iroda tintásüvegeit. A vajákos
tiltakozására – különösen a ruháit fenyegető kockázat miatt – Becky közölte: ez egy jó
alkalom arra, hogy megfelelőbb munkaruhát viseljen, mivel a pazar rózsaszín kelméi
inkább egy bálba illenek, semmint egy tisztességes szervezethez. Tatianna erre megdobta
a nőt egy párnával. Egy rózsaszínűvel.
– Emeld meg a sarkát! Még mindig ferde – tanácsolta Becky, mintha Evie karja nem
remegett volna eléggé az erőfeszítéstől, hogy a vaskos műtárgyat a magasban tartsa.
Izzadságtól gyöngyöző homlokkal felcsattant:
– Kérlek, tégy meg egy szívességet… és dugulj el! – Ez valahogy működött; az
irodavezető nem válaszolt.
Evie tenyere égett, ahol a fémhez préselődött, gyorsan feljebb tolta a keret sarkát,
mielőtt az még jobban belevághatott volna a bőrébe. Már önmagában is elég abszurd volt,
hogy ezzel foglalatoskodott, de nem bízott a többiekben, hogy ne kukucskálnának be a
lepel alá, mielőtt felfedné értékes zsákmányát.
– Bármit választottál is a raktárból a legutóbbi portré helyére, remélem, méltó a
homlokzatra – dünnyögte Becky, és Evie egyenesen hallotta, hogy felhúzza az egyik
szemöldökét.
Nyílt titok volt, hogy a nő még mindig duzzogott amiatt, ami a korábbi képpel történt.
Állítólag ő adta ajándékba a főnöknek. Elég randa egy festmény volt, Becky állítása
szerint egy titokzatos művész absztrakt alkotása, és soha nem mulasztotta el a lehetőséget,
hogy dicsekedjen vele, valahányszor valaki egyáltalán az irányába fordult.
Az udvar felől hirtelen szárnycsapkodás suhogó hangja szűrődött be, mire az
irodavezető összerezzent, Evie pedig magában kuncogva kinyújtotta a kezét, hogy még
egyszer, utoljára megigazítsa a keretet, mielőtt visszamászott volna a lépcsőfokokon.
Penge és a sárkány úgy dolgoztak együtt, mint egy finomra hangolt gépezet, de még
mindig akadt néhány hibás fogaskerék. Mégis, megszerette ezeket a hibákat. Mint a
minap: a sárkány, ami lassan kezdte megszokni, hogy szabadon mozoghat a szárnyaival,
délután bezuhant a konyha egyik ólomüvegablakán. Nem Evie kedvenc főzetivó
társasága, az már egyszer biztos.
De nem zavarta túlságosan; egészen addig hihetetlenül unalmasan és tétlenül zajlott a
hetük.
Miután elhagyták Otto Warsen kovácsműhelyét – kis összetűzésük után a lezárás és
megkönnyebbülés érzésével –, a főnököt már-már nyugtalanítóan lefoglalta valamilyen
ügy, amihez a jelek szerint nem volt szüksége Evie-re.
Őt azonban kárpótolta veszélyes mutatványa felett érzett édes öröme, amit a műalkotás
kilógatásával készült végrehajtani.
Miután a sárkány átrongyolt az ablakon, magával rántva a pusztulásba azt az ocsmány
festményt, Evie először felsikoltott ijedtében, de az érzést egy pillanattal később
felváltotta az elégedettség, a kép izzó megsemmisülését látva. A portré egyenesen a
lelkébe bámult az elmúlt hat hónap nagy részében.
– Bármit találtál is a raktárban, erősen kétlem, hogy felérne ahhoz, ami korábban itt
lógott. – Nem zavarta a Becky hangjából áradó hitetlenkedés – akkor nem, amikor éppen
nyerésre állt egymásnak feszülő akaratuk csatájában.
– Semmi sem érhet fel ahhoz a förtelemhez – kuncogott Penge, most az egyszer anélkül
csatlakozva hozzájuk, hogy sebesült lenne, vagy vér szivárogna valamelyik porcikájából.
Kingsley kényelmesen üldögélt a vállán.
 – Igeeen – nyújtotta el Becky gúnyosan, miközben az idomárt méregette. – Fogadjuk
meg annak a férfinak a tanácsát, aki ma reggel felébredt, és úgy döntött, hogy a fürdés
opcionális.
Penge ajka széles vigyorra húzódott, mintha a nő sértése a legédesebb bók lenne, és
közelebb andalgott hozzá. Kingsley tekintete körbe-körbecikázott, keresve a menekülés
lehetőségét. Evie figyelte, ahogy Becky háta a szokásosnál is merevebbé válik, és alig
észrevehetően elhátrál a békától.
De az idomár észrevette. Látta a szeme villanásából, meg abból is, ahogy megtorpant,
ahelyett, hogy közelebb hozta volna Kingsley-t.
– Ha valaha is új kölnire lesz szükségem, olyan parfümöt veszek, mint a tiéd, amitől
akkor is elbűvölő az illatod, ha a szabályaid olyan rohadtak, Rebecka.
Észrevette a nő arcára felszökő vörös pírt, és már majdnem közbelépett, hogy csendre
intse a férfit. Ám mielőtt megtehette volna, Becky megszólalt:
– Csak rántsd le a leplet, Evangelina! Jobb dolgom is van.
Egy gyors mosollyal megragadta a szövet egyik sarkát, majd megrántotta, felfedve a
vásznat, melynek keretezésével és kifüggesztésével töltötte az utóbbi egy órát.
Döbbent csend támadt, amit hirtelen Tatianna vonyító vihogása követett. Egy
gyakornok sétált el mellettük egy tálcányi üstfőzettel, megpillantotta a frissen leleplezett
portrét, mire nekibotlott a legközelebbi asztalnak, szanaszét lötyögtetve a sok bögrényi
folyadékot.
– Hisz ez a főnök – lehelte Penge tágra nyílt szemmel, és az ajkába harapott, hogy
visszatartsa a mosolyát.
De nem ő volt – vagyis igen, de csak az emberek képzeletében. Evie előző este a falu
főterén sétálgatott, és mit adtak az istenek, egy áruskocsit talált, ahol hatalmas, kézzel
festett vásznakon A Gonosz csúf portréját kínálták, fél áron.
Ennél jobb célra még soha nem verte el a pénzét.
– Ez borzalmas! – Becky szája tátva maradt, rémült tekintete csak még édesebbé tette
Evie bosszúját a főnökön, amiért kihagyta őt a legutóbbi terveiből.
Nagyobb méretben még rémesebben festett, a férfi lángoló hajú ábrázolása még
tisztábban látszott, alatta a tökéletesen kivehető, félkövér betűk azt hirdették:

A GONOSZ
GYILKOSSÁG, ÁRULÁS ÉS ÁLTALÁNOS GAZEMBERSÉG MIATT KÖRÖZZÜK,
VESZÉLYES, MINDENKI LEGYEN ÓVATOS!

– A vádak listájához hozzáadhatnák a „rusnyát” is. – Evie és Tatianna felnyerített

Penge megjegyzésén. Becky a levegőbe vetette a karját, és vegytiszta méreggel meredt
mindhármukra.
– Gúnyt űztök abból a munkából, amit itt végzünk. – Felszegte az állát, majd kissé
összerezzent a sárkányidomár felcsattanó nevetésére. – A főnök mindannyiunknak
tisztességes, bár bizalmas munkát kínál. És ha lenne egy kis eszetek, egy kicsit több
tiszteletet mutatnátok iránta, tekintve, hogy ez milyen ritka manapság.
 Kis csapatuk elhallgatott, majd Penge szólalt meg ismét:
– Sajnálom – mondta halkan, aggodalomtól eltorzult arccal. Ezt azonban gyorsan
felváltotta a pánik, amikor az irodavezető sarkon pördült, és elsétált. – Rebecka! Várj! –
kiáltotta a vajákos kezébe nyomva a varangyot, mielőtt futásnak eredt, hogy utolérje a
sietősen távozó nőt.
Evie-ben furcsa módon bekapcsolt a védelmező ösztön Becky iránt, ráeszmélt, hogy
valójában nem sokat tud arról, hogyan került ide. Még csak soha meg sem kérdezte. Talán
itt volt az ideje, hogy változtasson ezen. Ha netán időt szakítana a megismerésére,
találnának egy közös alapot, amire együtt építkezhetnek.
– Tati, megkérnéd Marvint, hogy szóljon, ha a főnök visszatér? Látni akarom az arcát,
amikor bejön, és meglátja a legújabb műalkotást.
– Akkor fordulj meg!
Megmerevedett, lassan a hang irányába kanyarodott, mert pontosan tudta, kit fog ott
találni. Anélkül is, hogy észrevette a háta mögé kukucskáló Kingsley-t, aki felpattintotta
kis tábláját, amelyen most az állt: PROBLÉMA.
– Jó napot, uram.
Harmincegyedik fejezet
A GONOSZ

A karikatúra szórakoztató volt.

De ami igazán megragadta a figyelmét, és kissé elgondolkodásra késztette, az az
asszisztense arckifejezése volt. A szája pajkosan meggörbült, a szemében mániákus
elégedettség csillogott.
Az a vad gondolata támadt, hogy kiakaszt még akár száz ilyen förtelmes portrét a falra,
csak hogy újra láthassa ezt a tekintetet az arcán.
Sage felsikkantott, a szeme elkerekedett, amikor végignézett a férfi külsején.
– Veled meg mi történt?
Á, igen, elfelejtette lemosni a vért.
– Volt egy kisebb összetűzésem egy sárkányviperával – vallotta be.
Megtörölte a homlokán virító, nedvedző sebet, de megrezzent a saját érintésétől. Egy
guivrét elkapni nem volt könnyű feladat, de valakinek meg kellett tenni.
Az állat a kovácsot juttatta eszébe… és a tényt, ahogy nemtörődöm módon észre sem
vette, mennyire megszeppent Sage a férfi jelenlétében.
A kovácsműhely tele volt a lány apró nyomaival, és ez egészen lefegyverezte. A régi
íróasztalán lévő bevésések ügyetlenek, de aranyosak voltak. Az ablakokra ragasztott
papírpillangók épp olyanok voltak, mint amiket Sage az első munkanapján vágott ki és
tapasztott körbe a falakon. Az őrületbe kergették.
De furcsa hiányérzete támadt, amikor leszedte őket.
Az, hogy a kovácsműhelyben mindenhol a lány keze nyomát látta, egyfajta bizsergető
örömmel töltötte el, ami elvonta a figyelmét. Így egészen addig nem vette észre a lány
remegését, amíg már szinte túl késő volt. És rá kellett döbbennie, hogy ezért
meglehetősen haragszik magára.
Ez gondot jelentett.
Asszisztense láthatóan küzdött a késztetéssel, hogy odarohanjon hozzá, és közelebbről
megvizsgálja a sebét… ami persze szükségtelen volt.
– Beszélhetnék veled egy pillanatra, Tatianna? – szólalt meg, az iroda egy kihaltabb
csücskébe vezetve a nőt. Távol Sage-től – és a fülétől.
Izzó, sötétbarna kezek jelentek meg az arca előtt, de elhárította.
– Köszönöm, Tatianna, de gyorsan be fog gyógyulni.
Köhintett, tekintete az asszisztensére siklott, aki éppen hosszadalmas beszélgetésbe
bonyolódott Kingsley-vel, vagyis az egyszavas jelek gyors felvillanásából erre lehetett
következtetni. Visszafordult a vajákoshoz, és halkan így szólt:
– Az irodámban van számodra egy tőr.
A nő felvonta a szemöldökét.
– Kit szúrjak le?
– Micsoda? – De hamar felismerte ugyanazt a gúnyos csillogást a nő sötét szemében,
amit már gyerekkorukban is annyit látott. – Ez egy mágikus penge. Valójában, ööö…
inkább kérdezd Sage-et.
 – Arról a varázzsal bevésődött sebhelyről van szó a vállán? – suttogta Tatianna, szeme
összeszűkült az aggodalomtól.
– Elmondta neked? – húzta fel egyik szemöldökét Trystan.
– Minden alkalommal éreztem, amikor gyógyítottam. De sosem kérdeztem rá, és ő sem
mesélt nekem semmit. – A vajákos Sage-re sandított; éppen felemelte a hüvelykujját,
válaszul a béka jelére, amit ilyen távolságból nem tudott kivenni. Megborzongott, ahogy
elképzelte, mire veheti rá a lányt éppen Kingsley.
– Jobban sajog neki, ha a közelében van a tőr – magyarázta, furcsán kicsinek érezte
magát, amiért képtelen egyedül megoldani az asszisztense problémáját. – Tudsz vele
kezdeni valamit?
Tatianna arcán higgadt elszántság ragyogott fel.
– Mindent elkövetek, ami csak tőlem telik… hogy segítsek neki.
Megnyugvással töltötte el – bármennyire jelentéktelen vagy nevetséges is volt –, hogy
Tatianna úgy festett, mint aki megküzdene az egész világgal, csak hogy Evie Sage-nek
bántódása ne essen.
– Köszönöm. – Egyetlen szó, amit nem mondott gyakran, de ha valaki megérdemelte,
hát az Tatianna volt.
A nő bólintott, barátságosan, ismerősen megveregette a vállát, mielőtt elsétált A
Gonosz irodája felé, ruhája rózsaszín uszálya táncolva siklott mögötte.
Trystan visszabotorkált Sage-hez, aki igen elégedettnek tűnt, miközben hüvelykujjával
a festményt méregette, Kingsley pedig boldogan kuruttyolt mellette. Érces kuncogás
készült kiszökni a torkán, mielőtt észbe kapott. Ehelyett lehajolt, fejét a lány válla fölé
hajtotta. Úgy tett, mintha nem hallaná asszisztense elakadó lélegzetét, mintha a sajátja
nem visszhangja lenne a lányénak.
– Ferde, balra dől – súgta oda, gyorsan hátralépve a felé illanó vaníliaillat elől, ami már
a teljes mondatok megalkotását is megnehezítette.
– Fú, Kingsley, igazad volt – mondta Sage, majd kinyújtotta a kezét, hogy megigazítsa
a keretet.
Viszketett a tenyere a vágytól, hogy megérintse a nőt, ami teljességgel elfogadhatatlan
volt.
Az irodája felé pördült, a csizmája távolodó dobbanása futásra késztette az
asszisztensét, amíg fel nem zárkózott hozzá.
– Már ne is haragudj. Lényegében egész héten nem voltál elérhető, aztán csak úgy
lazán közlöd, hogy egy sárkányviperával játszadoztál!
Irodája ajtaját belökve örömmel konstatálta, hogy Tatianna magához vette a pengét, és
távozott. Megragadta az íróasztalához legközelebbi széket, és kissé az ablak felé
fordította. Csak azért, mert így jobban nézett ki; semmi köze nem volt ahhoz, hogy a nap
épp a megfelelő szögben sütött le rá, amitől a fény szikrája megcsillant Sage hosszú
fekete haján.
Egyszerűen csak tetszett neki ott az a szék.
– Nem játszadoztam vele. – Összerezzent, ahogy kényelmesen belesüppedt a másik
székbe, arra sem véve a fáradságot, hogy visszaballagjon a sajátjához. Ellenállt a torkából
feltörni készülő mély sóhajnak, amikor az asszisztense is leereszkedett, és a napsugarak
éppen az arcára vetültek.
 Jó helye volt ott annak a széknek, és kész.
– Ó, szóval az adóreformról beszélgettetek azzal a szörnyeteggel? – motyogta a lány
szárazon, ujjai könnyedén végigsimítottak a jegyzetfüzetén, ami nélkül láthatóan tapodtat
sem ment.
– Szükségem van a guivrére, mert Benedikt király is magának akarja – vallotta be.
Egyszerűbb volt így.
– Mégis mi szüksége lehet arra az izére? – kérdezte Evie kíváncsian.
– Nem tudom. Csak annyit tudok, ha valamit akar a király, akkor azt semmi esetre sem
szabad megkaparintania.
– A „mindenáron keresztbe akarok tenni neki”-dolog miatt? – tette fel a költői kérdést
Sage, majd áthajolt az íróasztal fölött, hogy kivegye a tintatartóból a tollat, így tökéletes
rálátást engedve A Gonosznak a szabadon hagyott kulcscsontját pöttyöző halovány
szeplőkre.
Ledöntötte a torkán a kulacsában megmaradt vizet, hogy csillapítsa szárazságát.
– Tényleg befogtál egy guivrét? – Sage vadul körmölni kezdett valamit a noteszébe. –
Utánanézzek, hogyan kell gondozni?
– Nincs rá idő. – Természetesen ez lett volna a kézenfekvő lépés, ha Trystan nem azzal
töltötte volna az elmúlt évtizedet, hogy felkészüljön erre az eshetőségre.
Elfogták.
Végre.
Ahogy farkasszemet nézett a bestiával, a tekintete volt az, ami megerősítette a
félelmeit; olyan érzés fogta el, ami ritkán nyomasztotta. De ha egy ekkora lény les be az
ember lelkébe, az egészen dermesztő. Bezárta a fenevadat a cellába, ami elég nagy volt
ahhoz, hogy szabadon mozoghasson benne; mindketten megbékéltek a dologgal.
Mindkettőjüknek volt valakije, akit meg kellett védeniük – a guivre is megértette ezt.
Vagy lassan kezdte elveszíteni az eszét, és a sötét felhők, melyek távoli égboltokról
szállingóztak föléjük, elhomályosítva a fényt Sage arca körül, csupán metaforái voltak
annak, ahogyan elfeketített mindent, amihez csak hozzáért.
– Ez különös – jegyezte meg a lány az ablakból rávetülő sötétség felé fordulva, majd
kissé felugrott, amikor egy mennydörgés rázta meg a falakat.
– Nem, sajnos ez megjósolható, ha egy guivrét akarata ellenére tartasz fogva. –
Belecsípett az orrnyergébe, a másik kezét ökölbe szorította.
– A vihar?
– Nem véletlenül hívják őket „a sors bosszúálló teremtményeinek”. Ha foglyul ejtesz
egyet, annak mindig van valamilyen természeti következménye, és annál rosszabb lesz,
minél tovább tartod magadnál.
– Szóval ez az eredménye annak, hogy fogságban tartod itt azt az izét? Egy vihar? –
Végszóra villámok világították meg az eget, amit hamarosan egy újabb visszhangos
mennydörgés követett. A lány aprócska kezével megragadta a férfi alkarját, a szeme
riadtan tágra nyílt.
Az érintése égetett.
A Gonosz lerázta magáról a kart, felállt, és közelebb húzódott a falhoz, igyekezett
elegendő távolságot teremteni köztük, hogy újra képes legyen gondolkodni.
A lány felvonta a szemét hirtelen visszahúzódására.
 – Úgy tűnik, igen. – Az ég ezt a pillanatot választotta, hogy meghasadjon, és szakadó
esővel árassza el a kastélyt.
Sage-nek kissé fel kellett emelnie a hangját, hogy hallható legyen a lankadatlan
zuhéban.
– És tervezed, hogy elengeded az állatot a nap végéig?
– Nem, nem tehetem. – Legalább addig szüksége volt rá, amíg tervének fogaskerekei
működésbe nem léptek. Amíg az áruló tájékoztatta a királyt.
Asszisztense felsóhajtott, és céltudatos léptekkel az ajtó felé indult.
– Akkor leküldöm a gyakornokokat a mosókonyhába néhány ágyneműért.
– És ezt meg mi a csudáért tennéd? – kérdezte, ahogy a nyugtalanság lassan felkúszott
rajta, mint egy lopakodó ragadozó.
– Mert ha kitart a vihar, kizárt, hogy a nap végén bárki is biztonságban elhagyja ezt a
helyet. – Evie célzatos pillantást vetett a férfira, amikor egy újabb villámcsapás ragyogta
be körülöttük a szobát. Szünetet tartott, mintha gondosan meg kellene válogatni a
következő szavait. Feleslegesen fáradt. A végítélet hullámai máris ott kavarogtak A
Gonosz gyomrában.
A lány végül megszólalt:
– Itt ragadtunk éjszakára. Együtt. – Villámok cikáztak ismét az égen, Sage ajka fölött
táncoltak, ami kissé felfelé húzódott. A Gonosz vérmesen az íróasztalának támaszkodott,
amikor az ajtó becsukódott a lány mögött.
Összeszorította a szemét, és megpróbálta rendezni a gondolatait.
De ahogy a villám ismét bevilágította az eget, nem hagyta nyugodni a gondolat: a
bosszúról szőtt tervei alaposan feladták neki a leckét.
Harminckettedik fejezet
EVIE

Ez hatalmas! – hörögte.
Penge ekkor felé fordult, ravasz mosollyal az ajkán.
– Ha lenne egy aranyrögöm minden egyes alkalom után…
Hangos csattanás zaja szelte át a levegőt, az idomár összerezzent, és a tarkóját
dörzsölgette.
A Gonosz még csak nem is nézett a másik férfira, amikor visszaejtette a kezét az
oldalára.
– Kisebb, mint a sárkány.
A főnöke némaságba burkolózott, mióta Evie elhagyta az irodáját, hogy szálláshelyet
intézzen mindenkinek. Miután elbocsátotta a gyakornokokat és a munkásokat az udvar
túloldalán álló, szigorúan őrzött vendégkvártélyokba, meginvitálta őt a pince leghátsó
csücskébe, hogy saját szemével is láthassa a fenevadat.
A sárkányvipera rémisztő volt.
– Igen, de Bolyhos nem így néz ki – billentette félre a fejét Evie, mire a kígyószerű
állat leutánozta a mozdulatát. – Ne legyél már olyan tüneményes; egy megtestesült
rémálomnak kellene lenned.
Legalábbis annak tűnt, meglehetősen szelíd viselkedése ellenére, amit jelen pillanatban
tanúsított.
A szeme hatalmas volt, és kidülledt a fejéből, ami az orránál ferdén és kígyószerűen
elvékonyodott. Amikor közelebb lépett a rácshoz, denevérszárnyai feltárultak, a bőrszerű
hártya felettébb hasonlított a sárkányéra, mégis olyannyira különbözött tőle, hogy Evie-t
rettegéssel töltötte el.
– Miért is tartjuk a pincénkben ezt a rémséget? – tudakolta, megajándékozva az
elvetemült állatot egy apró integetéssel, arckifejezése azonban ellágyult, ahogy az ismét
félrebillentette a fejét.
Megfordult, hogy választ kapjon, és látta, hogy főnöke árgus szemmel figyeli a
mozdulatait, a szemében valami fény csillant, az ajka enyhén felfelé húzódott, olyan
hajszálnyit, hogy szinte észre sem vette.
– Uram? Valami baj van? – kérdezte kíváncsian.
A férfi megrázta a fejét, megköszörülte a torkát, majd tekintete visszasiklott a ketrecre.
Kérdését figyelmen kívül hagyva így szólt:
– A guivrék megrögzötten párban élő állatok.
– És te arra gondoltál, miért ne segítenénk ennek az izének az udvarlásban? – vetette
oda szárazon Penge egyik kezét átdugva a rácsok között, a nyelvével csettintve közben. A
sárkányvipera erre meglepő módon közelebb merészkedett, és a fejét az idomár
tenyeréhez nyomta.
– Ezt meg hogy csináltad? – kerekedett el Evie szeme.
Penge vállat vont.
– Az állatok szeretnek engem.
 – Ó, hogyne, csak szeretsz a gyengélkedőn lődörögni; mindig kimegy a fejemből. –
Igazán nem akarta, hogy szavai ilyen becsmérlőn hangozzanak, de persze erre csak azután
jött rá, amikor már hangosan kimondta azokat.
Megkönnyebbülésére Penge felkuncogott, és megigazította a mellényét.
– Ez a munka kevésbé kívánatos része, az már biztos.
– Azt hittem, a kevésbé kívánatos rész a lény ürülékének feltakarítása.
Mindketten tátott szájjal meredtek a főnökükre.
– Most viccelt? – fordult Penge Evie felé eltúlzott suttogással.
A lány ugyanilyen hangerővel felelt:
– Tudom. Mostanában gyakran csinál ilyet.
– Érdekes. Gondolod, hogy…
– Elég! – A Gonosz csípőre tette mindkét kezét, sötéten, félelmetesen magasodott
fölébük. – Ha nem bánjátok, szeretném befejezni a mondandómat.
– Ó, ugyan! – tódította Evie színlelt ártatlansággal. – Nem bánjuk, folytasd csak.
A férfi összevonta szemöldökét, úgy festett, mint aki ismét mosolyogni készül, majd
megcsóválta a fejét, és szólásra nyitotta a száját.
– A sárkányviperák jellemzően párban élő állatok. Ennek a bizonyos guivrének a párja
értékes számomra.
– Akkor miért nem kapod el egyszerűen a párját? Miért vesződtél azzal, hogy ezt
foglyul ejtsd? – Penge marhahúscafatokat kezdett dobálni a rács résein keresztül, a lény
pedig rágás nélkül lenyelte őket.
– Mert egy nőstény guivrét szinte lehetetlen befogni; túlságosan is ravasz, túl okos. A
hímeket sokkal könnyebb legyőzni. Különben is, ez a bizonyos nőstény már fogságban
van.
– Micsoda? Akkor hogyan akarod elcsípni? – kérdezte Evie hitetlenkedve.
– A nőstény sárkányviperák bosszúálló lények, és a legjobb módja annak, hogy
elfogjunk egyet, ha idecsalogatjuk a párjához.
– Ez nem magyarázza, hogyan várod el, hogy a nőstény idejöjjön, ha rácsok mögött
senyved.
– Ne érts félre. Amikor azt mondom, bosszúálló, azt a szó legszélsőségesebb
értelmében értem. Ha egy nőstény guivre azt hiszi, hogy a párja veszélyben van, nincs
olyan rács a világon, ami visszatarthatná. – Súlyos komorság telepedett a szobára, az
egyetlen hangot a mellettük zümmögő lény nesze jelentette.
Megvárta, amíg Penge visszatér az emeleti irodába, mielőtt közelebb lépett a ketrechez,
ujját vádlón A Gonoszra szegezte, és azt suttogta:
– Benedikt király! Ő az, aki fogságban tartja a nőstényt!
Trystan lenézett az ujjra, és felvonta a szemöldökét.
– Nagyon agyafúrt, Sage.
– Miért tartana Benedikt király egy guivrét?
A tömlöcből gurgulázó hang hallatszott, ami mindkettőjüket elnémította.
– Ez egy dorombolás volt? – hajolt előre, tétován benyúlt a rácsok között, ahogy
korábban Pengétől látta. Egy apró nyikkanás hagyta el a száját, amikor két nagy tenyér a
dereka köré fonódott, és hátrarántotta.
 – Jobban örülnék, ha nem veszítenéd el a kezed, Sage – szólalt meg egy érces hang a
fülében, amitől jóleső borzongás futott végig a gerincén. – Lehet, hogy tüneményes,
ahogyan oly ékesszólón fogalmaztál, de hajlamos a hisztire.
– Hmm… azt hiszem, ismerek valakit, aki pont ugyanilyen. – Jelentőségteljesen
felpislogott a férfira, mire az csak a szemét forgatta.
– Benedikt király már tíz éve birtokában tartja a párját.
– Tíz év? – csattant fel. – Miféle következményei lehettek ennek?
A Gonosz egy fanyar, titokzatos vigyor kíséretében eleresztette őt, majd hátrált pár
lépést.
– Nem számít, ma este minden megváltozik.
Főnöke mindig olyan távolinak tűnt, amikor a bosszújáról beszélt, mintha ahhoz, hogy
hozzáférjen ehhez az érzéshez, lélekben is máshova kellene mennie. Evie tudta, ilyenkor
az a legjobb, ha nem firtatja a dolgot. Elvégre ki ő, hogy egy férfi és a bosszúvágya közé
álljon? Őszintén szólva, ha a férfi valaha is megosztaná vele az indítékait, talán még
örömmel csatlakozna is hozzá.
– Vissza kell mennem segédkezni az éjjeli előkészületekben, uram – mondta, azzal
visszaporoszkált a pincefeljáróhoz, ami az irodahelyiségbe vezetett.
Már majdnem felért, amikor A Gonosz döbbent hangja utolérte őt.
– Sage… te az imént tüneményesnek neveztél engem?
Evie arcán hatalmas vigyorral kinyitotta az ajtót.
De ahogy a nehéz fém zengett a háta mögött, a közelgő végzet érzése elűzte a jókedvét.
Mert ma este nem a főnöke az egyetlen, aki bosszúra szomjazik a kastély falai között.
Ha minden a terv szerint alakul… egy ijesztő sárkányvipera érkezik hamarosan a
párjáért. És még A Gonosz sem lesz képes megállítani őt.
Harmincharmadik fejezet
EVIE

Lehetetlen volt koncentrálni, ha az ember szemhéjára ólmot csepegtettek.

Az ujjaival tágra nyitotta őket, és megparancsolta a testének, hogy engedelmeskedjen a
kívánságának.
– Nem fogsz elaludni – mondta magának. Épp az imént fogyasztotta el az utolsó
vaníliás csemegéjét, ami tragédia, hiszen most jólesett volna neki a cukorfröccs. Az
irodahelyiség baljóslatúan üres volt, az egyetlen neszt a kinti vihar morajlása jelentette.
Az apja valószínűleg magánkívül volt az aggodalomtól, de remélhetőleg az üzenet, amit
az egyik hollóval még el tudott küldeni, késedelem nélkül eljutott hozzá.
A főnöke szerint a vihar a királyság nagy részét sújtotta. Az őrei arról tájékoztatták,
hogy mindenkinek odabent kell maradnia, amíg az eső elvonul. De nem fog, addig nem,
amíg a sárkányviperát nem engedik szabadon, és ez nem történhet meg, amíg a főnöke
meg nem kapja, amit akar.
Ekkor az üstfőzet mennyei illata töltötte be az érzékeit, és ahogy felnézett, egy gőzölgő
kelyhet látott maga előtt.
– Te vagy a kedvencem – mondta Evie, mielőtt felnézett volna. – Akárki legyél is…
Becky állt előtte, legalább annyira undorodó arckifejezéssel.
Evie megvonta a vállát, ivott egy kortyot a forró folyadékból, mielőtt elhúzta a kelyhet
az ajkától, hogy megbámulhassa.
– Mérgezett?
– Nem értelmetlen kissé azután megkérdezni, miután már beleittál? – vetette oda a nő
értetlenkedve.
– A koffeinlöketre így is, úgy is szükségem volt; egy kis méreg még nem ölt meg senkit
– motyogta, és belemosolygott a bögréjébe Becky durcás, már-már fájdalmas ábrázata
láttán.
– A szó szoros értelmében mindenkit megöl. Erre való, te agyalágyult. – A nő majdnem
annyira szó szerint vett mindent, mint a főnökük.
– Üstfőzetet hozol nekem, aztán meg ócsárolsz. – A mellkasára tette a kezét sértettséget
színlelve, beletelt egy pillanatba, mire eljutottak az agyáig a szavai. – Várj! Miért hoztál
nekem főzetet? – kérdezte hangjában egészséges adag gyanakvással.
– Bárki, akinek van szeme, láthatta, hogy alig állsz a lábadon, és ha nem vagy hajlandó
a vendégszálláson aludni a többi munkással együtt, hogy ott várd ki ennek az egésznek a
végét, akkor köszönöm, inkább nem szeretném hallgatni a horkolásodat, mialatt én
ténylegesen dolgozom. – Becky visszatért a szoba túloldalán lévő íróasztalához,
teljességgel figyelmen kívül hagyva Penge üdvözlő integetését, ahogy a férfi elsétált
mellette.
Az idomár egy kivert kiskutyára hasonlított, ahogy megjelent Evie íróasztala előtt, sötét
haja nedves volt az esőtől.
– Este hat van; törjünk be a főnök borospincéjébe, és mulassuk át az éjszakát!
 – Az ki van zárva! – zihálta az irodavezető, miközben felpattant kiborítva az íróasztal
szélén álló, ceruzákkal teli bögrét.
– Ne félj, Becky! Nem foglak belerángatni a csínytevéseinkbe. Már megtanultam, hogy
ne keverjelek bele semmiféle engedély nélküli szórakozásba – vigyorgott Penge, majd
lebukott, ahogy a nő a fejéhez vágta az egyik ceruzát, ami végül a radíros felével Evie-nek
ütközött.
– Hé! – pördült Becky felé. – Nem te oktattad ki múlt héten a főnököt a kődobálás
veszélyeiről, te képmutató? – dörzsölte mogorván a fejét, mielőtt Tatianna megjelent két
üveggel és öt pohárral a kezében.
– Hoztam bort, Penge! Igyunk! Te is, Rebecka; nem akarom a kifogásaidat hallgatni. –
A vajákos letett egy poharat az asztalra, majd színültig töltötte.
– Nem tehetjük… – Az irodavezető úgy bámult a pohárra, mintha bor helyett valódi
méreggel lenne tele.
– De igen. A munkanap gyakorlatilag véget ért, és ez a bor az én személyes
készletemből való – érvelt Tatianna hátrasöpörve egyik rózsaszín szalaggal összefogott
fonatát, mielőtt mindannyiuknak töltött egy-egy pohárkával.
Evie hálásan elfogadta, ivott egy üdítő kortyot, érezte, ahogy a melegség szétárad a
torkában és sajgó végtagjaiban.
– Nevezheted a „személyes készletednek”, ha azt az én személyes készletemből lopták?
– A főnökük úgy bukkant elő a semmiből, akár egy jelenés, és míg Penge csak kissé
lucskos volt az esőtől, A Gonosz bőrig ázott. Akárcsak Kingsley, aki magasan a vállán
csücsült, aranykoronája csöpögött és fénylett, mint a teste többi része.
Főnökük fekete inge hozzásimult felsőteste minden egyes izmához. Evie nagyot nyelt,
amikor a férfi felé lépett, átható jelenlétével besűrűsítve a levegőt.
– Mondtam nekik, hogy nem lenne szabad inniuk, uram – hadarta gyorsan Becky, nagy
igyekezetében feldöntve a székét, miközben felpattant.
– Kérem, lazítson, Ms. Erring! Tisztában vagyok vele, hogy az itt töltött éjszaka egy
olyan kellemetlenség, amit én okoztam mindannyiuknak. Ennek megfelelően szabad
belátásuk szerint megbirkózhatnak vele. – A főnökük Tatiannára és az utolsó üres pohárra
nézett. – Már amíg azt a poharat nekem szántad.
– Hát hogyne! – csicseregte vidáman a vajákos, majd csordultig töltötte, és azzal a
lendülettel átnyújtotta a férfinak.
– Még semmi jele a nősténynek? – tudakolta Evie, végignézve, ahogy főnöke három
hatalmas kortyban felhörpinti a pohara tartalmát, majd Tati elé tartja, hogy töltse újra.
– Semmi. – A férfi az egyik ólomüvegablak felé sétált. Kingsley leugrott a válláról,
egyenesen Evie asztalára, ahogy elhaladt mellette. – De nem vagyok meglepve. Időbe
telik.
– Honnan fogjuk tudni, amikor megérkezik? – kérdezte Becky.
Ahogy A Gonosz a kis társaság felé fordult, egy villám fénye világította meg az arcát.
– Tudni fogjuk – duruzsolta baljóslatúan.
– Ezt előre eltervezted? – biccentett Evie a vihar felé.
Penge a kezébe kuncogott, főnökük csak a szemét forgatta.
– Javíthatatlanok vagytok.
– Egyetértek – motyogta az irodavezető sötéten, vágyakozó pillantást vetve a borra.
 – Csak idd meg, Rebecka! – lépett oda hozzá Tatianna, és egyenesen a másik nő orra
alá tartotta a teli poharat. – A főnök szó szerint azt kérte, hogy lazíts. Hol van most a
szabálykövető attitűdöd?
Evie nehezen tudta eldönteni, vajon a vajákos gyűlöli vagy mélyen tiszteli Beckyt. A
viszonyuk mindig is valahol a kettő között ingadozott.
Irodavezetőjük tétován kortyolt egyet a poharából, majd elégedetten sóhajtott, és még
mélyebbre süppedt a székében.
– Ügyes kislány – veregette meg a vállát bátorítóan a vajákos, de az elhessegette a
kezét, miközben újabb kortyot ivott az italából.
– Óvatosan, kedves Rebecka! – emelte a magasba poharát Penge, mintha tósztot
készülne mondani. – Elképzelhető, hogy jól fogod érezni magad, amitől a tested sokkot
kaphat.
Evie kuncogott, amikor Becky a férfira villantotta felemelt középső ujját, majd végig a
szemébe nézve kiürítette a poharát. Látta, ahogy az idomár torka liftezni kezd, miközben
tekintetével követte a mozdulatot.
Újabb villám szelte át az eget, a csattanó mennydörgés betörte az egyik ablakot, mire
mind lebuktak, és az arcuk elé kapták a kezüket.
Penge kikukucskált az ujjai között, és a homlokát ráncolva nézte a törött üveget.
– Ki… izé… ki szedi azt fel? Mert az összes gyakornok elment éjszakára, és az ujjaim
nagyon érzékenyek.
– Az üvegre? – vetette oda Tatianna szárazon, miközben újabb adag bort töltött Evie-
nek és a kissé kábultnak tűnő Beckynek.
– Majd én megcsinálom – vállalkozott Evie. A melegség kezdett eluralkodni rajta,
könnyebbnek érezte magát, a mellkasát szorongató csomók kioldódtak. A szekrény felé
indult, hogy felkapjon egy szemeteslapátot, de a vajákos felemelt kézzel megállította.
Egyetlen csuklómozdulatára az üvegszilánkok felemelkedtek, és hangos csörömpöléssel a
szemetesbe hullottak.
A sárkányidomár színlelt szomorúsággal felsóhajtott.
– Bárcsak én is képes lennék erre.
Tatianna gyönyörű mosolya még szélesebbre húzódott.
– Neked is megvan a magad különleges tehetsége, kedvesem.
– Például az, hogy idegesítő legyél – tette hozzá az irodavezető.
– Vagy megsérülj – vihogott Evie.
– És ne feledkezzünk meg az önfenntartási képességek totális hiányáról sem –
kuncogott a vajákos, miközben belekortyolt az italába.
– Nem tetszik ez a játék – közölte sötéten Penge, azzal felhajtotta a pohara tartalmát.
– A színvaksága előtt is csodálattal kell adóznunk.
Minden fej a főnökük irányába fordult, aki csak egy lépés távolságból figyelte a
jelenetet, mintha nem akarna teljesen alámerülni az élők világába. A borospohara üres
volt, Tatianna máris indult, hogy újabb üveget nyisson, és újratöltse.
Penge az elárultak felháborodásával meredt A Gonoszra.
– Hát te is, uram?
Az üres tekintettel vállat vont; megjegyzése csak még viccesebbnek tűnt attól a
komolyságtól, amivel előadta.
 – Mit szólnátok, ha következőnek a főnök tehetségeit sorolnánk fel? – Tatianna
önfeledtnek tűnt, csillogott a szeme a bortól, arca ragyogott.
– Nem, nem fogjátok… – De a hangját elnyomta Evie és Tatianna szóváltása.
– Képtelen mosolyogni bármin, ami nem a halálhoz vagy a kínzáshoz kapcsolódik –
nyerített Tatianna, és Evie vele együtt kacagott.
A hasát markolta, könnyek csípték a szeme sarkát. Az a fajta nevetés volt ez, amit
képtelenség abbahagyni, és minél jobban próbálkozott, annál mámorítóbbá vált a
késztetés – a legjobb fajta, a kedvence.
– A megszállottsága a haja iránt – tódította a szemét törölgetve.
– És mi van a tehetségével, hogy testeket hajít ki az ablakon! – tette hozzá Penge.
Kingsley két táblát tartott a magasba: ROSSZ és VICCEK.
– Azzal is képes megríkatni a gyakornokokat, ha csak túl sokáig néz rájuk – toldotta
meg Becky halkan, óvatosan.
Mindannyian még hangosabban nevettek, Tatianna a nő felé billentette a kelyhét, néma
elismerésként. Az irodavezető körbesandított, a legapróbb, szinte észrevehetetlen mosoly
jelent meg a természeténél fogva lefelé görbülő ajkán.
Evie nevetése végül kissé lecsillapodott, amikor a főnökére pillantott; a férfi különös
tekintettel figyelte mindannyiukat, de legfőképp őt. Nyugodt volt, békés. Örökösen
feszülő állkapcsa ellazult, valamiféle súlytalanság áradt belőle, amikor azt mondta:
– Nem vagyok a hajam megszállottja.
Ez volt az utolsó csepp. Mindannyian újra fékezhetetlen hahotázásban törtek ki. Olyan
volt, mint az orvosság, ami begyógyít minden törött darabot, és valami újjá, valami mássá
kovácsolja össze azokat. Az összetartozás idegen fogalom volt számára, valami, amire
csendben vágyott, de sosem jött rá, hogyan érhetné el, de most itt volt. Az ő pillanata, az ő
családja. Megérte a várakozás…
Fényvillanás és mennydörgő robaj rázta meg a falakat, piócaként szívva ki a
fesztelenséget a szobából.
A Gonosz állkapcsa visszatért korábbi merevségébe, az ablakhoz csörtetett, hogy
kikémleljen.
– Uram! Nem akarlak nyomasztani, de van valami ötleted, mikor érkezik a nőstény
guivre? – érdeklődött óvatosan Evie a férfi mellé lépve.
Átható sikoly szaggatta át a levegőt.
– Ez az…
– Igen – bólintott A Gonosz, tekintetét az ablakon kívülre szegezve. – Itt van.
Harmincnegyedik fejezet
A GONOSZ

Azonnal menj vissza! – mennydörögte az udvar egyik zárt alkóvjából, hátrahőkölve

asszisztense láttán, aki egy hatalmas hálóval jelent meg a háta mögött. – És az meg mi a
bánatos békára kell?
Az eső most még erősebben zuhogott, a teremtmény sikolyainak lármája szinte
átszakította a dobhártyáját. A sárkány a túlsó sarokba vonszolta magát, bebújva a nyitott
udvar egyik széles árkádsora alá. A guivre még nem ért oda, de már közel járt. Ekkor
bukkant fel mellette Sage, akinek a ruhája annyira átázott az esőtől, hogy szorosan a lány
lágy domborulataira tapadt.
– Ez egy háló! – kiáltotta vissza a magasba tartva, és úgy meredt rá, mintha ő lenne az,
aki elvesztette az eszét.
– Igen, erre magamtól is rájöttem! – Elképesztő, hogy még egy egyenesen feléjük tartó,
erőszakos és veszélyes állat üvöltése mellett is ez az eszmecsere volt az, amitől
megfájdult a feje.
– Különben hogyan akarod elkapni? – motyogta a lány zavartan összeszorítva vastag
szemöldökét, amit bájos ráncok szabdaltak.
És ez most biztos nem a jó pillanat, hogy feltűnjenek a bájos ráncok az asszisztensem
szeme fölött.
– Ennél valami hangyányit konkrétabbat terveztem – felelte, és az udvar másik oldalán
lévő nyitott rács felé mutatott. – Az egyenesen a pincébe vezet, a hím mellé.
– Magától berepül majd oda? – érdeklődött Sage, miközben egy esőcsepp csábítóan
végigcsorgott az arcán. Trystan ujja viszketett, hogy letörölje.
Bólintott, és várakozva fordította vissza a tekintetét az ég felé.
– Semmi sem tarthatja távol tőle, emlékszel?
– Akkor miért nem repült még a lyukba? – ordította túl az esőt Sage, amely immár
lehetetlen erővel csapkodott.
– Nem bolond! – üvöltött vissza, könnyedén megrántva a lány karját, hogy visszahúzza
az eresz alá, amikor az a nyakát meresztgetve próbálta meglesni az állatot. – Tudja, hogy
csapdába repülne. Először kikémleli, van-e más módja, hogy eljusson a céljához.
Fény villant Trystan szeme sarkában, amit a széthasadó üveg újabb csörömpölése
követett. Sage keze bilincsként szorult a karjára, cseppnyi erejével közelebb rántotta
magához. Épp időben, mert a boltív, ahol az imént állt, összeomlott, törmelékfelhőt
borítva rájuk.
Trystan váratlanul tudatára ébredt saját keze helyzetének, ami valahogy a lány
csípőjének ívére tapadt, miután az közelebb húzta magához. Érezte, hogy a légzése
elnehezedik olyan okokból, aminek semmi köze az iménti halálközeli élményéhez, majd a
tekintetét a kezéről a lány ajkára emelte.
Asszisztense is zihálva vette a levegőt, mindkét keze a férfi alkarját markolta.
– Köszönöm – dörmögte végül Trystan. A hangja kínosan rekedtté vált.
 Egy újabb sikoly térítette vissza a jelenbe, miután megbabonázva bámulta a lány arcát.
Zavartan elváltak egymástól, A Gonosz észrevette, hogy Sage-et mintha egyáltalán nem
rázta volna meg az iménti jelenet. Ami a legkevésbé sem izgatta. Végül is miért lett volna
rá hatással, hogy a közelében lehetett?
– Ó, semmi gond. Bár az, ha összezúzna néhány betontömb, elég antiklimatikus módja
lenne a halálodnak.
– Sokat gondolkodtál már azon, hogyan fogok meghalni? – kötekedett Trystan,
remélve, hogy egy tréfával sikerül elűznie a feszültséget.
De mint mindig, most is kissé melléfogott a hangnemmel, mert Sage szeme sértődötten
tágra nyílt.
– Természetesen nem, uram!
Nagyot sóhajtva az orrnyergébe csippentett, és próbálta helyrehozni a dolgot.
– Sage, én nem így…
De a lány meglepte, amikor huncut vigyor váltotta fel sértett arckifejezését.
– Olyan könnyű préda vagy – nevetett fel, miközben újabb esőcsepp csordult az orra
hegyére.
A jókedv utat talált a mellkasába, és kényelmesen elhelyezkedett ott, ahogy szélesen és
felszabadultan mosolygott.
– Még soha nem ért ez a vád.
De a pillanat varázsa megtört, amikor a tető omladozni kezdett a fejük felett. Elkapta a
lány nedves tenyerét, és magával rántotta, így hajszál híján ismét elkerülték, hogy
összezúzza őket.
A szabadba kiérve, teljesen kiszolgáltatva, A Gonosz egy pillanatra pánikba esett.
– Menj vissza a házba! – parancsolta Sage-nek.
– Csak ha te is – ellenkezett a lány, alakjának körvonalai jól láthatóan kirajzolódtak
átázott ruháján keresztül. Trystan tekintetét nagy nehézségek árán az egyik toronyra
emelte, és megparancsolta magának, hogy tartsa is ott.
– Itt kell lennem, hogy becsukjam a rácsot, amint berepül! – érvelt.
– Miért nem kéred meg rá az egyik őrödet? – Felbőszítette a lányt, ez egyértelmű volt,
hiszen a keze úgy repkedett ide-oda, mint egy eszelős pillangó.
– Egy ilyen fontos feladatot nem fogok másra bízni. – Akkor sem tette meg, amikor
elkapta a hímet, és most sem tenné. A tervei végre kezdtek beérni; az áruló – Benedikt
királlyal egyetemben – minden bizonnyal csak kapkodta a fejét, most, hogy A Gonosz
került fölénybe.
– Tisztában vagy vele, hogy az irányításmániád lesz a veszted? – kiabálta túl az esőt a
lány, a szemét forgatta, mielőtt rémülten tágra nyílt volna.
– Bukj le!
Mindketten lehajoltak, amikor egy barnásszürke folt suhant el felettük, lecsapott a fejük
mellett, kis híján leválasztva a koponyájukat a nyakukról. Ez a sárkányvipera pontosan
olyan rémisztő volt, mint amilyenre emlékezett.
Hatalmas volt, hatalmasabb, mint a hím. Árnyékot vethetett volna a napra, ha az végre
tiszteletét teszi.
– Gyönyörű – lehelte Sage ámultan.
– Vérfagyasztó – javította ki Trystan.
 Asszisztense megvonta a vállát, tekintete végigkalandozott a guivre minden borzongató
porcikáján.
– A kettő gyakran egy és ugyanaz.
A Gonosz érezte, hogy a térde akaratlanul is megroggyan, mintha a teste meg akarna
hajolni. A szörnyeteg szabadulásra tett kísérleteiben elkezdett kirajzolódni egy minta,
ahogy minden egyes merüléssel közelebb került a rácshoz. A fenevad azonban hamarosan
rá fog jönni, az egyetlen módja annak, hogy a párjával lehessen, ha hagyja magát foglyul
ejteni.
Ha arról van szó, amit az ember a legjobban szeret, gondolta, mielőtt kirohant a
szabadba a rács felé, Sage sikoltozó tiltakozását maga mögött hagyva, mindig jobb együtt
csapdába esni, mint szabadnak lenni, de külön.
Harmincötödik fejezet
EVIE

Mit művelsz? – üvöltötte bele a viharba, de esélytelen volt, hogy Trystan meghallja őt a
ricsaj fölött. A guivre felüvöltött, amikor A Gonosz bekúszott a látóterébe. Figyelte,
ahogy a férfi lassan leguggol, felemeli a rácsfedél szélét, készen arra, hogy a megfelelő
pillanatban lecsapja.
Tehetetlen érzés szorongatta a vért az ereiben, a gyomra görcsbe rándult, ahogy a
veszedelmes bestia egyre közelebb és közelebb merészkedett a főnökéhez. A
sárkányvipera karmokban végződő lába szétterpesztve állt, készen arra, hogy felmarkolja
a zsákmányt a földről. Felsikoltott, amikor a guivre egyik karmával végigszántott a
főnöke vállán; még az eső homályán át is látta a fényes vérpermetet.
Megkönnyebbülésére A Gonosz felegyenesedett, láthatóan fittyet hányva a sebére, csak
kissé görnyedtebb lett a tartása. Csak a leheletükben lévő méreg az, ami halálos,
emlékeztette magát. Ha a főnökének sikerül messzire elkerülnie a lény száját,
megúszhatja.
És akkor Evie lesz az, aki kinyuvasztja.
– Gyerünk! – hallotta a férfi kiáltását. – Már vár rád! – A vipera leszállt az egyik torony
tetejére, lassú fújtatása és mozdulatlansága kísérteties nyugalmat árasztott. – Korábban túl
gyenge voltál, hogy megtaláld őt. Még mindig az vagy? – csalogatta a férfi a
szörnyeteget, mintha a nőstény értené őt.
Akár értette, akár nem, dühösnek tűnt. És A Gonosz durván elszámította magát. Látta a
férfi arcán átvillanó pánikból, amikor a fenevad kitárta szárnyait, és szélesre tátotta a
száját, aztán újra alámerült. A szándéka egyértelmű volt.
Meg akarta ölni.
Evie ezután nem sokat gondolkodott, de az érzékei kiélesedtek. Érezte a szívverését a
fülében, a csizmája dobogását a járdán. A ruháját, amely nehéz és nedves volt, így
lelassította a lépteit. Trystan tekintetét, amikor gyorsan közeledő alakjára pillantott,
dühösen felemelve marasztaló kezét. A lény közeledett, és inkább látta, semmint érezte,
ahogy saját ujjai a szájához érnek. Azzal hangosan füttyentett.
Gondolatai visszavándoroltak az első iskolai évére, amikor megnyert egy versenyt,
mert ő tudott a leghangosabban fütyülni. Még egy medált is nyert, most azonban, ezzel a
húzással valószínűleg csak egy jókora vágást fog nyerni az arcán egy repülő kígyótól.
A felnőttkort be kellene tiltani.
A guivre felágaskodott, ugyanolyan haragos ábrázattal fordulva felé, mint korábban,
sőt, talán még dühösebbnek látszott. Evie lassan hátrált egy lépést, majd még egyet.
– Sage! – kiáltott felé Trystan.
– Tudom, tudom! – Tett még egy lépést, aztán nagyot nyelt.
– Fuss!
És futott is. Át a romos hátsó boltíven, majd keresztül a nagy, nyitott ajtókon. Befordult
az előcsarnokba, majdnem elért egészen a lépcsőig. Ám ekkor egy sötét árnyék borult
fölé, és rádöbbent, hogy a lépcsőfokok a szeme előtt olvadnak szét, a kő sötét ragaccsá
cseppfolyósodik.
Megdermedt, megpördült, majd a földre zuhant, amikor észrevette, hogy a szörnyeteg
feje alig egy méterre van az övétől, mérgező lehelete átjárta a levegőt, megnehezítve a
légzését.
– Ó, ne, ne, ne, ne! – Úgy ismételgette a szót, mint egy imát, egy mantrát, ez nem
történhetett meg vele. A kezét az arca elé kapta, a forró, émelyítő lehelet a tenyerét
súrolta.
Felsikoltott.
Égetett, mint a sav, elevenen emésztette a húsát. Imádkozott, hogy hamarosan elájuljon,
úgy talán nem kellene magánál lennie közelgő halálakor.
Résnyire nyitotta a szemét, és észrevett egy kis fülkét a lépcső alatt. Odagurult,
kétségbeesetten igyekezett nem tudomást venni a kezét marcangoló kínról, amint a
tenyere a földdel találkozott. Olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta, a
mellkasához szorította a lábát, és leszegte az állát.
A lény ismét felvisított, csakhogy ez nem csatakiáltás volt, sokkal inkább sebzett
nyüszítés. Amit egy zajos, nyikorgó puffanás követett. Evie óvatosan kinyújtózott, csak a
fejét mozdítva kikukucskált az alkóvból, hogy megnézze, beigazolódik-e a gyanúja. Így
történt.
A fájdalom ellenére mosolyogva kecmergett ki a nyílásból. A nőstény az oldalán feküdt
pikkelyes szemhéját lehunyva.
– Ez jó sokáig eltartott. Talán eltaknyoltál befelé jövet? – kérdezte.
A főnöke ott állt, kezében egy faltörő kossal, a mellkasa még mindig remegett az
erőfeszítéstől.
– A mentőakciómat kritizálod? – A férfi letörölte a homlokáról csorgó
verejtékcseppeket, és kirázta az ingét.
– Nem, azt kritizálom, milyen hosszú időbe telt végrehajtani – vágta rá, mielőtt
összeszűkülő szemmel rátört a felismerés. – Ráadásul ez nem is a te akciód volt – hanem
az enyém. Ha nem terelem el a figyelmét, egy gonosz palacsinta lett volna belőled.
Főnöke ugyanolyan indulattal hajította félre a faltörő kost, ahogyan Becky korábban a
ceruzát, majd a nőstény sárkányviperához lépett, és a nyakához szorította a kezét.
– Életben van. Csak egy sebezhető pontján találtam el. Elég sokáig marad eszméletlen
ahhoz, hogy az őreimmel a pincébe vigyük.
– Azért váltasz témát, mert szégyelled, hogy egy bajba jutott gonosz nagyúr vagy? – A
férfi mellé lépett, egy pillanatra megsajnálta az elesett teremtményt. – Ne legyél
zavarban! A legjobbakkal is megesik.
– Nem szégyellem magam, ez csak egyszerűen nem igaz. – Ahányszor csak zrikálta, a
férfi mindig a kezére játszott. Olyannyira, hogy azon tűnődött, vajon főnöke szándékosan
csinálja-e, csak azért, hogy elszórakoztassa őt. De elvetette ezt az elméletét, mert
őszintén, mit érdekelné A Gonoszt a szórakoztatása?
– Nem lehetsz bajba jutott gonosz nagyúr – magyarázta a főnöke –, ha azonnal
megmented a hőst, miután ő megmentett téged.
– Akkor, gondolom, megmentettük egymást – mosolyodott el, és elképzelése sem volt,
a mondat hallatán miért hunyt ki a fény a férfi szemében.
 – Menj vissza az irodába! – A Gonosz a romos lépcső irányába biccentett. – Ezt majd
én elintézem.
– Izé, uram? – szólalt meg Evie.
– Mi az? – vágta az rá, miközben tekintete megtalálta az olvadt folyadékkal borított
romos lépcsősort. Szeme az eszméletlen állatra villant, és azt mormogta: – Ez az ő…
– Igen, uram.
– A fenébe!
– Biztos vagyok benne, hogy meg lehet javítani – mondta Evie megveregetve főnöke
karját. – Addig is, meg kell találnod a módját, hogy ezt a szárnyas hölgyet az alagsori
pincébe juttasd. És próbálj meg nem bajba keveredni közben; nem tudlak folyton
megmenteni.
Viccnek szánta, hogy oldja a feszültséget, de az hétszentség, hogy nem annak érződött,
amikor A Gonosz perzselő tekintete az övébe fúródott.
Harminchatodik fejezet
EVIE

A vihar másnap reggelre elült, ahogyan azt sejtette is.

A guivre bosszúálló mágiája kiapadt – újra együtt volt a párjával, a felhők elvonultak.
A tükörbe bámult, magát vizslatta a Tatiannától kölcsönkapott ruhájában. Amikor
először felvette, még túlságosan bő volt, de amint begombolta a hátulján sorakozó
gombokat, a fűző lassan köré tekeredett, míg a ruha úgy illett rá, mintha második bőr
lenne.
– Hát, ez aztán a mókás trükk – füttyentette, miközben a vajákos kvártélyának túlfelén
álló nagy tükörben vizsgálgatta a kék bársonyt.
– Egy varázstudó szabótól kaptam, amikor meglátogattam egy barátomat Verdelanában
– mosolyodott el Tatianna, majd odalépett Evie-hez, és megvizsgálta a tenyerét a kötés
alatt. – A legjobb varázslatok mind délről származnak. Azt mondta, a ruhát úgy kell
viselni, hogy az passzoljon hozzád, nem pedig fordítva.
– Szóval, mindegy, hogy mi…?
– Mindig tökéletesen fog illeni. – A vajákos összehúzta a szemét, láthatóan a sötét
karikákat méregette Evie szeme alatt. – Aludtál egyáltalán?
– Egy kicsit. A pótágyad igazán kényelmes volt. – És tényleg az is volt. De a keze csak
úgy hasogatott, még azután is, hogy Tatianna minden varázslatát bevetette rajta. Nem kis
feladat visszanöveszteni a bőrt azokon a helyeken, ahol hólyagok keletkeztek, és a
gyógyító elismerte, néhány helyen olyan súlyos károsodást szenvedett, hogy több mágiára
is szükség lesz a teljes gyógyuláshoz. A vajákos ezekre a területekre kenőcsöt kent, de
Evie elutasította a kötést, arra az esetre, ha A Gonosz kiszúrná, és kérdezősködni kezdene.
Már korábban is látta a férfi reakcióit, ha bántódása esett, és az utolsó dolog, amire
vágyott vagy amire szüksége volt, hogy ügyefogyottnak képzelje őt.
Így hát alig aludt.
Persze a vajákos mindezt azután tette, hogy fizetségképpen az egész történetet
kicsikarta Evie-ből. Beleértve azt is, hogy valami csoda folytán sikerült eltitkolnia sérült
kezét a főnöke elől.
Az üvegcsörömpölés hallatán a figyelme újra Tatiannára szegeződött, aki a
munkaasztalánál ült, és leveleket meg mindenféle furcsa kinézetű növényt tördelt
bödönökbe.
– Egyébként milyen? Vele élni?
A gyógyító felhorkant, és folytatta a munkát, ahogy a nap épp csak kezdett felkúszni a
horizonton.
– Azt nem mondanám, hogy vele élek. Trystant csak az irodában látom, vagy azon ritka
alkalmakkor, amikor el kell látnom a sebeit. Ha társaságra vágyom, elmegyek a
legközelebbi kocsmába, és keresek magamnak egy gyönyörű nőt, akivel elüthetem az
időt.
– És mi a helyzet Clare-rel? – vetette fel ravaszul Evie, figyelmen kívül hagyva a
vajákos belé fúródó tekintetét, ami szikrákat hányt a gyógynövényekkel teli tál fölött. –
Mintha lenne még köztetek némi befejezetlen ügy.
– Ó, be van az fejezve – morogta Tati még vadabbul nyomorgatva a gyógyfüveket. –
Erről gondoskodott.
– Szerintem jobban éreznéd magad, ha beszélnél róla – mondta trillázó hangon,
elhajolva a közeledő kanál elől, amit Tatianna suhintott felé.
– Én titkokkal kereskedem, drágám. Nem adom őket ingyen.
– Még egy barátnak sem? – kérdezte hangjában hangyányi lemondással.
A vajákos felhorkant, ám aztán megenyhült az arca.
– Ó, kedvesem. Hiszen barátok vagyunk, nem igaz? Hogy hagyhattam, hogy ez
megtörténjen?
– Mert ellenállhatatlan vagyok. – Megpördült, ujjait a hajába fúrta, majd felnevetett,
amikor kis híján elvesztette az egyensúlyát.
– Hogyne, csakis ez lehet az oka – vigyorodott el Tatianna.
– Nooos? – sürgette a lány, és az asztalon álló kis órára biccentett. Még volt húsz perce,
mielőtt a főnök várta a nap első üstfőzetét az asztalán, és az igazat megvallva nagyon
kíváncsi volt, hogyan boldogul a két állat odalent a pincében. – Én ráérek.
– Ez hosszú történet – nyögött fel a gyógyító, mintha a magánéletéről szóló érdeklődés
egyenesen a jellemével szembeni sértés lenne. – A rövid változat az, hogy egy utcában
nőttem fel a három Maverine testvérrel. Clare meg én gyerekkorunk óta
elválaszthatatlanok voltunk.
Evie szeme kitágult, egyszerre megtelve örömmel és egy csipetnyi döbbenettel a
fejlemények hallatán.
– Ez azt jelenti, hogy… ismerted A Gonoszt – mármint Trystant…– Fogalma sem volt,
miért, de soha nem gondolt másként a főnökére, csak úgy, mint aki felnőttként jött a
világra.
– Igen. Fiatalkorunk óta ismerem őt. – Tatianna fészkelődött, láthatóan a megszokottnál
jóval kényelmetlenebbül érezte magát a bőrében. Mintha bizonytalan lenne önmagában. –
Ez nem olyasmi, amit el kellene mondanom neked.
Felsóhajtott, közelebb húzott egy széket, hogy közvetlenül a vajákossal szemben
ülhessen, majd így szólt:
– Te mégiscsak hány titkomat ismered?
– Sokszor megsérülsz, szóval… sokat – mondta a nő kelletlenül.
– Szóval – erősködött Evie. – Nem gondolod, hogy legalább eggyel tartozol nekem?
Barátom. – Az utolsó szót szemében sértett ártatlansággal vetette oda.
Tatianna ismét felnyögött, és a kezébe temette az arcát.
– Alattomos kis manipulátor vagy. – Nehézkesen felemelte a fejét, hitetlenkedő
mosollyal sandítva Evie-re. – Túl régóta vagy itt.
– Ó, kérlek, még csak most jön a jó rész – hajolt előre vigyorogva, aztán intett a
vajákosnak, hogy folytassa.
– Mit akarsz tudni? – Aljas pillantás villant át a nő arcán, amit egy felvont szemöldök
követett. – Miért akarod tudni?
Szívverése minden bizonnyal csak azért gyorsult fel látványosan, mert kényelmetlenül
érezte magát, amiért így górcső alá veszik.
 – Ki ne akarná? – érvelt védekezőn. – Nehéz elképzelni azt a férfit másnak, mint…
ööö… férfinak. – Miért lett itt hirtelen ilyen meleg? Felállt, az ablak felé sétált, majd
kitárta az egyiket. Friss, hűvös levegő cirógatta felhevült arcát. – Úgy értem, mindig is
ilyen… – Alaposan mérlegelte a szavait, mielőtt visszafordult Tatianna felé, aki befejezte
helyette.
– Töprengő volt? Mogorva? Pancser a normális emberi érzelmek felismerésében és
kimutatásában?
– Igen – bólintott.
– Melyik igen? – tudakolta Tatianna, zavart tekintet futott át az arcán.
– Igen – ismételte meg Evie flegmán.
A gyógyító felállt a székéről, és a kvártélya ajtaja felé csoszogott.
– Ha annyira tudni akarod, már akkor is nehéz volt olvasni benne. Mindig magába
zárkózott, mindent megtett azért, hogy elterelje magáról a figyelmet.
Evie csak bámult, értékes tápanyagként szívva magába minden egyes szót.
– Volt azonban benne valami csendes jóindulat. – Tatianna elmosolyodott. – Ritkán volt
otthon azokban az időkben, amikor Clare-rel együtt játszottunk. Néhány évvel idősebb
volt nálunk, ezért mindig is azt gondoltam, nem akarta, hogy két idegesítő kislány zavarja.
– De? – kérdezte Evie, megérezve a szót, mielőtt kimondták volna.
– De a tizedik születésnapomon édesanyám partit rendezett. A gyógyító varázserőm
egy évvel korábban mutatkozott meg, amikor kis híján halálra zúzott egy kocsi. Mindenki
el volt ragadtatva; úgy gondolták, akár lélekgyógyító is lehet belőlem.
Evie alig tudta felfogni a gondolat képtelenségét, mert – még az ő csekély ismeretei
szerint is – a lélekgyógyítók olyan ritkák voltak, hogy gyakorlatilag mítoszként kezelték
őket. Az megszokott volt, hogy a mágia valamiféle fájdalmas élmény hatására fellobban
valakiben, de az rendkívül kivételesnek számított, hogy az illető gyógyító mágiával
rendelkezzen – még kevésbé lélekmágiával. De a lélekgyógyítók ilyenek voltak. Képesek
meggyógyítani az elmét, a testet; egyesek szerint a lelket is, egészen a lélek forrásáig.
Mítosz, gondolta.
Tatianna folytatta.
– Clare és Malcolm a legkedvesebb barátaim voltak, de hirtelen úgy éreztem, mintha
egy játékszer lennék, akivel mindenki játszani akar. Anyám mindenkit meghívott a
partimra, így több százan voltak ott, hogy szemtanúi legyenek a varázslatom születésének.
Szörnyű volt. Az egész mulatság alatt a karomnál fogva rángattak, az emberek követelték,
hogy gyógyítsam meg a vágásaikat, zúzódásaikat, sőt még a szörnyű kórságaikat is. Még
nem jártam mágiaspecialistánál, így fogalmam sem volt, igazából mit csinálok, és ez mibe
kerül. Még csak tízéves voltam. – Miközben beszélt, a vajákos egyszeriben úgy festett,
mint az a kislány a történetéből, elveszetten és legyőzötten.
– Ez borzasztó, Tati. – Át akarta ölelni a barátnőjét, de az folytatta a történetét, mintha
meg sem hallotta volna a szavait.
– Ez a születésnap döbbentett rá, hogy ettől a naptól fogva bármit érek is el az életben,
örökre ez az egyetlen képességem fog meghatározni. Soha senki nem fog látni engem.
Amikor a parti véget ért, legszívesebben sírva fakadtam volna. Még egy szeletet sem
kaptam a saját tortámból. De Clare és Malcolm ott maradtak, hogy csak velem
ünnepeljenek. – A gyógyító arcán a szomorúság lassan vidámsággá változott, ahogy a
szája egyik sarka felfelé görbült. – Jól éreztük magunkat, de nem tudták eloszlatni a
szívemre nehezedő súlyt, bármennyire igyekeztek is.
Evie-re emelte lélegzetelállító barna szemeit, amik olyan alázatos méltósággal
csillogtak, hogy megigézve bámulta.
– És akkor megérkezett Trystan.
Ez azonnal kizökkentette az álmélkodásból.
– Elment? A születésnapodra?
– Engem is legalább ennyire meglepett. – A vajákos megrázta a fejét, és a karját
dörzsölte. – Egyetlen korábbi születésnapomra sem jött el. Akkor toppant be, amikor a
többiek távoztak. Tortát is sütött.
– Ő sütötte?
– Tudom. De mindig is szeretett a konyhában sürgölődni. Edwin tanította meg rá –
kuncogott Tatianna.
– A mi Edwinünk? – Evie-nek fogalma sem volt, hogy az ogre története A Gonosszal
ilyen messzire nyúlik vissza.
– A falunk Edwinje volt először, ő vezette a pékséget. Trystan vele töltötte az ideje
nagy részét, nem szerette a család többi tagját. – A vajákos a fejét csóválta. – Megértem,
miért tartja itt. Edwin volt az egyetlen, aki… – Torkát megköszörülve úgy hagyta félbe a
szavait, mintha soha ki sem ejtette volna őket, és folytatta a tizedik születésnapja
történetét.
– Mint mondtam, Trystan végig velünk maradt. Még énekelt is, amikor meggyújtottuk
a születésnapi gyertyákat. Hozzá kell tennem, rendkívül hamisan.
– A lelkemet is eladnám, hogy ezt láthassam – közölte Evie laposan.
A vajákos felnevetett.
– Azt mondta, hogy „mások véleménye állandóan változik”. És hogy „soha ne törődj
azzal, a világ hogyan vélekedik rólad”.
Tatianna csak állt ott, ugyanúgy festett, mint mindig. Gyönyörű volt és rettenthetetlen,
de most finom ragyogás áradt belőle, ami pillanatokkal korábban még nem volt ott.
– Soha többé nem hozta fel ezt a témát. Ez volt az egyik legkedvesebb és
legfigyelmesebb dolog, amit valaha értem tettek, de másnapra visszatért a visszahúzódó
mogorvaságához. Mintha meg sem történt volna. Mintha nem akarta volna, hogy
megbecsüljék egy igazi, jóságos cselekedetéért.
Ez azóta sem sokat változott, futott át a fején. Tudta, hogy a főnöke úgy menekült a
dicséret elől, mintha bőrébe vájó karmok lennének.
– Mi történt ezután?
Tatianna arca felragyogott, széttárta karját, mire melegség áradt szét Evie mellkasában.
– Az után a születésnap után úgy döntöttem, ha az emberek csak egyetlen dolgot
vesznek észre rajtam, akkor én döntöm el, mi legyen az.
Lassan felderengett Evie-ben a felismerés, ahogy tágra nyílt szemmel felnézett, és
észrevette a gyógyító csuklóján élénken viruló szalagot.
– A rózsaszín.
A nő bólintott, majd a viharvert ruhára mutatott.
– Másnap vettem az első rózsaszín masnimat, azóta ez a vigaszom.
 – Nos, csodálatosan áll rajtad, szóval minden jól alakult. – Aztán tétován megkérdezte:
– És mi történt Clare-rel?
Tatianna szemében kihunyt a fény.
– Csak annyit mondok, Clare soha nem bocsátotta meg Trystannek azokat az
eseményeket, amik A Gonosszá tették őt, én viszont igen. Eleinte nem okozott problémát,
ám ez hamarosan megváltozott. Aztán vége lett.
– Sajnálom – szólt Evie gyöngéden.
A vajákos megveregette a vállát, feszesen elmosolyodott.
– Hadd lássak munkához, barátom. Elvégre nem várakoztathatjuk meg A Gonoszt.
Harminchetedik fejezet
EVIE

Hiányzik az egyik térkép a kartográfiai gyűjteményből. – Főnöke fel sem pillantott a

saját térképeiről, amelyek szanaszét hevertek a folyosó végén lévő kis alkóvban álló
asztalon.
– Talán azért, mert a kezemben tartok néhányat? – kérdezte szárazon, továbbra sem
nézve fel a lányra.
Goromba.
– Nem, okostojás. Az egyik olyan térkép, ami a Vitézi Gárda városba vezető szokásos
útvonalait jelöli. Nincs itt, valaki elvitte. – Amikor aznap reggel meglátta a főnökét,
ahogy hóna alatt egy nagy halom pergamennel lép ki a levéltárból, szöget ütött a fejébe
egy gondolat. A Gonoszt a szállítmányai elhappolásával próbálták meggyengíteni, tehát
ha valamelyik térkép hiányzott…
És így is volt. Az egész délelőttöt azzal töltötte, hogy átfésülte a gyűjteményt, menet
közben mindegyiket kihúzva a listájáról, míg végül egyetlen rubrika maradt
kipipálatlanul.
A férfi végre felnézett, a szemöldöke ráncba szaladt.
– Nem értem. Csak kulccsal lehet bejutni abba a terembe, és senki másnak nincs hozzá,
csak neked és nekem.
Csípőre tett kézzel meredt a főnökére.
– Mire akarsz ezzel célozni?
– Nyugodj meg, kis tornádó – nem vádaskodás volt. Mindössze egy észrevétel. – A
becenév hallatán Evie megfeszülő válla azonnal elernyedt. – Az én kulcsom itt van. Hol a
tiéd?
Előhúzta a szoknyája zsebéből, felemelte, az ujjai között forgatta.
– És a zár is ép. Előfordulhat, hogy feltörték?
A Gonosz megrázta a fejét, és felpattant a székéből.
– Azt a zárat nem lehet feltörni; mágia védi. Én… – A férfi elhallgatott, az arca
elsápadt.
– Mi az? – kiáltott fel Evie.
– Volt egy harmadik kulcs – motyogta a főnöke szorosan lehunyt szemmel, majd
belecsípett az orrnyergébe.
Várta, hogy folytassa, úgy érezte, menten kiugrik a bőréből. De a férfi nem szólalt meg,
csak állt ott, egy centit sem mozdulva. Várt még egy pillanatot, mielőtt megszólalt volna,
mert ez nem valami melodráma volt.
– Hahó! Kinél van?
A férfi megrázta a fejét.
– Nem számít. – Amikor épp vitatkozni kezdett volna, A Gonosz felemelte a kezét. –
Higgy nekem, Sage! Engedd el!
Mert ő aztán annyira jó volt abban.
 Mégis engedelmeskedett. Egyelőre. Fáradtsága még a kíváncsiságát is felülmúlta, és ez
önmagát is annyira megdöbbentette, hogy ráhagyta a dolgot.
Késő délutánra járt már, és haza kellett mennie. Tudatnia kellett a családjával, hogy jól
van, és megbizonyosodni róla, hogy édesapjuk gondoskodott Lyssáról. Még annak
ellenére is, hogy a férfi mennyivel jobban érezte magát az elmúlt hónapokban.
Megrázta a fejét, és megadóan feltartotta a kezét.
– Uram, kimerültem. Haza kell mennem. Meggyőződni róla, hogy még áll a ház, aztán
szundítani egyet, lehetőleg egy jó meleg tűz mellett a kandallóban és az eső kopogását
hallgatva a tetőn.
A főnöke arcán megjelenő meglepetés egyszerre átfordult valami másba, ami már-már
törődésnek tűnt. De minden egyes reakciója az érzelmek olyan finom változásával járt,
hogy olykor szinte lehetetlen volt értelmezni.
– Igen. Gondolom, holnapután is folytathatjuk. – A hangjából sem lehetett
megállapítani, hogy dühös vagy feldúlt. Túlságosan rezzenéstelen volt, szinte
begyakorlottan monoton. – Záráskor akartam bejelenteni, hogy holnapra mindenki
szabadnapot kap.
Evie pislogott.
– Hiszen a hét közepe van. Miért?
– Amíg meg nem találjuk az árulót, aki kifecsegi a titkainkat, szeretném, ha átkutatnánk
az irodát, anélkül, hogy bárki is közbeavatkozna. Ha a kém akár csak egy apró nyomot
hagyott maga után, meg akarom találni, mielőtt esélye lenne megszabadulni tőle.
Bólintott, a férfi stressz által barázdált arcát pásztázta. Valószínűleg jót tenne neki egy
kis alvás, de ez aligha az ő felelőssége.
– Akkor holnapután találkozunk, gondolom.
– Ami azt illeti, Sage, most, hogy jobban belegondoltam, nem kapod meg a
szabadnapot. Szükségem van a segítségedre a keresésben.
Evie ajka lebiggyedt, szemöldöke ráncba szaladt:
– Miért engem büntetsz azért, mert valaki megpróbál felrobbantani téged?
A Gonosz felvonta egyik szemöldökét, készen a válaszra, de hirtelen oldalra kapta a
fejét. Kuncogó suttogás nesze szűrődött feléjük a folyosó túlvégéről. Mindketten vártak
egy pillanatig, hogy üdvözölhessék az arra kószálókat, egészen, amíg a két visszhang
eljutott hozzájuk – egyikük egy férfihoz, a másik pedig egy nőhöz tartozott.
– Azon tűnődöm, vajon a főnök jutalmat ad-e annak, aki információval szolgál a
téglával kapcsolatban. – Evie már a hangszínéből is megállapította, hogy az egyik
legutálatosabb gyakornok az.
– Még az is lehet… – De a többit már nem hallotta, mert rémületében feltépte az egyik
titkos szobát rejtő fali panelt, és berántotta magával a főnökét is, aki láthatóan annyira
megdöbbent, hogy asszisztense csak úgy megérintette, hogy tiltakozás nélkül
engedelmeskedett.
A helyiséget nem két emberre tervezték – sőt, aligha volt alkalmas egyvalakinek is.
Egész teste szorosan a főnökéhez préselődött, a férfi mély hangja a fülében sercegett.
– Mi a bánatos békáért csináltad ezt? – morogta az orra alatt. – Te kis tornádó.
– Hé – figyelmeztette Evie, nem törődve azzal, milyen közel volt egymáshoz az arcuk.
– Mintha a „kis tornádót” most sértésnek szántad volna.
 – Mikor ringattad magad abba az illúzióba, hogy bármikor bók volt? – suttogta vissza
A Gonosz hitetlenkedve.
Felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a férfit, és a fal felé biccentett.
A túloldalról fojtott szavak hallatszottak, de nem igazán tudta kivenni őket. A fülét a
hideg kőlaphoz szorította, de felnyikkant, amikor a fal kissé megmozdult a feje enyhe
nyomása alatt. Mielőtt átesett volna rajta, totális hülyét csinálva magából, erős kezek
tekeredtek a dereka köré, és visszahúzták a férfi mellkasához.
A fal lassan megállt, a zavartalanul folyó beszélgetés nesze átszűrődött az ajtórésen,
szerencsésen elterelve a figyelmét a nagy férfitestről, amely az övéhez préselődött.
– Bárki szívózik is A Gonosszal, a napjai meg vannak számlálva.
– Láttad, ahogy becipelte Ms. Sage-et, miután az a kétbalkezes kis híján megölette
magát? Ha tudtam volna, hogy csak ilyen szánalmasnak kell lenni ahhoz, hogy A Gonosz
felfigyeljen rám, sokkal jobb megrendítő sztorit találtam volna ki az önéletrajzomba.
Ezt lelketlen nevetés követte, és érezte, hogy zsibbadás telepszik a tagjaira. Bizonyos
értelemben felszabadító érzés volt, hogy az efféle szavak már nem sértették, és nem
szegték le a kedvét, mint régen. Számtalan kétségekkel teli pillanata ellenére tudta, hogy
ki ő. Nem mindig sikerültek neki a dolgok, de keményen dolgozott, és sosem adta fel,
még akkor sem, ha kudarcot vallott.
Jó, hogy ilyen emberré vált, hogy ilyen lett a személyisége.
És ha képes még egy lélegzetet visszafojtani, akkor lassan talán el is fogja hinni, hogy
ez az igazság.
– Sage – suttogta A Gonosz.
– Pszt! – suttogta vissza a férfi felé fordulva, és ujjával az ajtó felé mutatott. Hallgasd,
tátogta.
– Egy magasabb beosztású illetőnek kell lennie – magyarázta a férfihang.
– Ó, mi az hogy. Biztos vagyok benne, hogy a főnök már tudja, ki az. Csak
megizzasztja kissé a bolondot, amíg kifundálja a tökéletes tervet, hogy eltegye láb alól.
Érezte, hogy a férfi keze kissé megszorul a derekán. Azon tűnődött, vajon főnöke csak
udvariasan ki akarja-e kerülni, de az alkalmazottai említésére ökölbe szorult a keze.
Dühös volt. Ugyan nem látta az arcát, de érezhető feszültség sistergett a levegőben.
– El tudnád képzelni, ha Evangelina lenne az? – szólalt meg a férfihang, mire
mindketten felhorkantak.
Evie úgy összeszorította az öklét, hogy azt hitte, a csontjai menten megrepednek.
– Mintha az a nő képes lenne bármiféle megtévesztésre. Úgy néz ki, mint aki a saját
házában is eltéved.
Restelkedő forróság öntötte el az arcát, ahogy eszébe jutott, kinek a teste szorult éppen
az övéhez – és hogy a főnöke most hallotta, mit gondolnak valójában a munkatársak az
asszisztenséről.
Felmerült benne, hogy biztosan sokan lennének a helyében, légyként a falon. Hogy
hallhassák, mások miket mondanak róluk, amikor nincsenek ott, hogy megvédhessék
magad. De mint kiderült, szörnyű érzés. Abszolút borzalmas.
Milyen csodálatos napom van.
– Megyek és…
 Megpördült, a válla súrolta A Gonosz mellkasát, majd kis tenyerét a főnöke szájára
tapasztotta, mielőtt az még egy szót is szólhatott volna.
– Nem teszel semmit – súgta. – Most pedig csitt legyen, vagy még lemaradunk valami
fontosról. – Szó szerint kínszenvedés volt végighallgatni minden egyes becsmérlő szót –
de itt fognak állni és fülelni, ha ezzel megmenthetik Trystan életét.
Nem tudta megmagyarázni, de elfogta a mindent elsöprő érzés, hogy valami fontos
dolog fog történni, mintha egy kard lebegne a feje felett, arra várva, hogy lesújthasson.
Csak remélte, hogy nem állnak majd alatta, amikor lecsap.
– Hallottad, mit rebesgetnek a többiek? – A nő hangja dölyfösen csengett.
– Nem, mit?
– Találtak egy maszkot Benedikt király címerével. A lépcsősor egyik sarkában, a
robbantás napján.
– Hogyan? – lehelte a férfihang döbbenten. – Miért nem jelentette senki a főnöknek?
– Szerintem nem akarták odaadni neki, nehogy maguk is gyanúsítottá váljanak, amiért
egyáltalán rábukkantak.
– Érthető – vihogott a férfihang. – Láttad, hogyan kezeli az ellene elkövetett
sérelmeket? Nézd csak meg, mit tett Joshua Lightenstonnal.
– Ó, igen. – A női hang ármánykodó suttogássá változott. – Úgy hallottam, amiatt, amit
Joshua mondott Ms. Sage-ről.
Evie összehúzott szemmel meredt A Gonoszra, aki hirtelen megmerevedett a keze alatt,
fekete szeme mindenhová kalandozott, csak a lányra nem.
– Jobb, ha ezt abbahagyjuk, Saline. Hacsak nem akarjuk, hogy mi legyünk a
következők.
– Éljen a szentéletű Ms. Sage – kuncogott a nő, ahogy a lépteik elhalkultak a távolban.
Evie ráeszmélt, hogy a keze még mindig A Gonosz szája fölé tapad. A puha ajkak
finom kontrasztot alkottak az ujjait csiklandozó borostával.
Visszaejtette a kezét az oldalára, majd szégyenkezve bocsánatot kért.
– Elnézést, uram.
Aztán kapkodva kilökte a titkos ajtót, majd kibotladozott a fénybe; égő érzés hasított a
bőrébe.
– Vérzik a kezed? – A férfi egyébként is mély hangja mintha egy oktávval még lejjebb
zuhant volna. Amikor Evie hátrafordult, hogy feleljen a kérdésére, főnöke szűk ingéhez
feszülő hátizmainak látványa fogadta, miközben visszatolta a helyére a nehéz falpanelt.
– Ööö – motyogta fejét leszegve, és látta, hogy a körmével felkaparta az egyik
hólyagot, ami még mindig a tenyerén éktelenkedett. – Ó, nézzenek oda! Azt hiszem, igen.
– A múlt éjjeli égési sérülés nyoma? – A férfi olyan lazán vetette oda, hogy Evie-nek
kis híján fel sem tűnt a szavai mögött rejlő célzás.
Nagyot fújtatott, hátrált egy lépést, hogy jobban szemügyre vehesse főnökét.
– Honnan tudsz te erről? Tatianna mártott be?
A Gonosz csak a szemét forgatta, visszatérve az asztalhoz, ahol a térképei hevertek.
Leült, és felvette a szénceruzát.
– Aligha. Tatianna egy feltörhetetlen páncélterem. Már tegnap este is tudomásom volt a
kezedről.
 Evie zavarodott volt, fáradt, és fájt neki, hogy olyan emberek hurcolták meg az imént,
akiknek tisztelniük kellett volna őt.
– Miért nem mondtál semmit?
– Mert elég látványosan igyekeztél eltitkolni. Nem láttam szükségét, hogy a kívánságod
ellenére felhívjam rá a figyelmet. – A Gonosz továbbra is lefelé bámult, a hangja
nagyjából olyan érzelemmentes volt, mint egy tégla.
Nos, úgy tűnt, Evie-ben mindkettőjük számára elegendő érzelem kavargott.
– Hát, nem az égési sérülések miatt van. Nem egészen – morogta. – Túlságosan
összeszorítottam a tenyeremet; néha előfordul, ha… feszült vagyok.
Ennek hallatán a férfi felkapta a fejét és farkasszemet nézett vele.
– Azért, amit azok a hígvelejűek mondtak? – Arra sandított, amerre távoztak, vissza az
irodahelyiség felé.
– Jobban szeretem a „tökkelütött” kifejezést – dünnyögte Evie elgondolkodva.
– Miért? – hajolt felé A Gonosz.
– Mert viccesebben hangzik.
A férfi felsóhajtott, mintha kimerült volna.
– Erre nem tudok mit felelni.
– Kiváló. – Bólintott, viszketett a vágytól, hogy távozhasson, mielőtt a férfi fürkésző
tekintete lyukat égetne belé. De felötlött benne egy kérdés, ami elég kurázsival vértezte
fel, hogy egyenesen főnökére nézzen:
– Mit mondott rólam Joshua Lightenston?
Igyekezett nem összerezzenni, amikor a férfi tekintete látványosan másfelé kalandozott,
és valami nagyon érdekeset talált az asztal melletti ablak túloldalán.
– Nem emlékszem.
– Nem emlékszel? – kérdezte kétkedve. – Te, aki képes voltál felidézni a legutóbbi
leltár során, hogy tavaly mindössze hét nyilat lőttél ki valami lovagra, nem emlékszel
arra, mit mondott egy gyakornok néhány héttel ezelőtt?
Látta, ahogy A Gonosz megfeszíti az állkapcsát, és hirtelen azt kívánta, bár megnyílna
alatta a föld, és elnyelné. Mert bármit pletykáltak is róla, az hihetetlenül rossz lehetett, ha
még egy olyan aljas szívű ember sem képes megismételni, mint Trystan.
– Mindegy is – vágta rá fürgén, a gyomra összeszorult. – Tényleg nem akarom tudni.
A férfi felsóhajtott.
– Joshua Lightenston tiszteletlen volt. Maradjunk ennyiben, Sage.
– Rendben. – Nyelt egyet, és összekulcsolta a kezét.
– Ennyi? – sandított felé gyanakvón a férfi, és a tudat, hogy tisztában volt a lány
hírhedten makacs természetével, ismerős vigaszt keltett benne.
– Ennyi. – Mosollyal próbálkozott, reményei szerint kellően meggyőző volt. Nem ez
volt az első alkalom, hogy valaki valami utálatosat mondott róla. És bizonyára nem is az
utolsó.
– Fáradt vagyok, uram. Azt hiszem, hazamegyek.
Az elmúlt napok kimerültségétől hirtelen majdnem megroggyant a térde. A
sárkányvipera, a sérülései, a pletykák. Mindez egyszerűen túl soknak bizonyult, és haza
akart menni. Aludni. Mintha csak az igazát akarná bizonygatni, elnyújtott ásítás szökött ki
a száján, miközben sietett eltakarni a tenyerével.
 – Hazaviszlek – mondta A Gonosz a vállát nyújtóztatva.
– Erre nincs szükség, uram – felelte, miközben érezte, hogy meginog a kimerültségtől.
A férfi gyorsan elkapta a karját, hogy el ne essen.
– De igen, van.
Miközben összeszedte a térképeit és odébb tessékelte őt, Evie-be ismét beléhasított az
emlék, miért kereste fel aznap a főnökét. Valaki ellopott egy térképet.
És Trystan tudta, ki volt az.
Harmincnyolcadik fejezet
EVIE

Az út néma csendben zajlott.

Úgy tűnt, Evie vég nélküli fecsegésének csak a csontig hatoló fáradtság volt képes gátat
szabni; a főnöke aggódva sandított rá. Óvatos pillantásokat tett a lány felé, ügyelve, hogy
még a fejét se mozdítsa az irányába, ő azonban így is észrevette.
– Elég távol kell kitenned a háztól, hogy Lyssa ne lásson meg, különben soha nem
enged el. – A hangja csendes volt, ami ritkaságszámba ment.
A szeme sarkából látta a férfi biccentését.
– Így honnan fog újabb ihletet meríteni a Trystan és az elveszett hercegnő következő
részéhez?
– Gondolom, fel kell találnia magát. – Játékosan megbökte a férfi lábát, remélve, hogy
az visszaböki. Főnöke egy pillanatig mozdulatlan maradt, de a combja végül az övé felé
mozdult, és könnyedén megérintette.
Elmosolyodott, kényelmesen elhelyezkedett a párnázott ülésen, az elhaladó fákat
bámulta, és próbált nem émelyegni. Komótos tempóban haladtak, a kocsi lassan gurult a
földúton, úgy tűnt, egyikük sem sietett.
Hátrahajtotta a fejét, de azonnal felkapta, amikor megpillantott valamit, amitől a szíve a
torkába ugrott.
A távolban. Egy magányos alak sétált a fák között, messze az ösvénytől. Nem tudta
kivenni az arcát, hunyorogni kezdett, mire leesett neki, hogy nem is láthatná, hiszen
maszkot visel. Egy Benedikt király címerével ellátott maszkot.
– Ó, te jó… – Felrántotta a szoknyáját, felpattant a kocsiban, fittyet hányva főnöke
kérdő tekintetére.
– Sage?
De nem válaszolt. Ehelyett vett egy mély lélegzetet, azzal kiugrott; egy pillanatra
megbicsaklott a lába, de végül sikerült megállnia a földön. Majd futásnak eredt.
– Sage!
A szoknyája szegélyét szorongatva sprintelt az erdőben álló alak felé. Háta mögött
hallotta A Gonosz dühös kiáltásait, de nem törődött vele. A spicli olajra fog lépni – tudta,
hogy így lesz, hiszen az álarcos alak már azelőtt kiszúrta őt, hogy a kocsiból kiugrott és
nekilódult volna.
De nem hagyhatja elmenekülni – nem teheti. Felgyorsított, fürgén szedte magas
sarkakon egyensúlyozó lábát. Egyre közelebb és közelebb ért az iszkoló alakhoz, mígnem
a levegőbe ugrott, nekicsapódott az árulónak, és mindketten a földre zuhantak.
Hemperegtek, megpróbáltak felülkerekedni egymáson. Az álarcos alak nagy lendülettel
odavágott, Evie pedig kitért az apró ököl elől, maga alá gyűrve az alakot, miközben a
tekintete ellenfele nagyon is ismerős szempárjára szegeződött.
Az ajkai szétnyíltak, amikor rádöbbent, ki van alatta, és azonnal elfogta a hányinger.
Hallotta, hogy A Gonosz szélsebesen közeledik feléjük, de felnyúlt, mielőtt a férfi
megérkezett volna, és lerántotta a maszkot az idegen fejéről.
 Zihálva kapkodta a levegőt, és fürgén talpra szökkent, attól tartva, hogy ott helyben
kiüríti a gyomra tartalmát.
– Becky?
Ősellensége állt vele szemben, szemüvege sehol, barna szemével hunyorgott fel rá.
– Evangelina?
– Te vagy a kém? – Még mindig nehezen lélegzett az összecsapásuktól, de hangja
remegett az árulástól.
Amikor felnézett, A Gonosz állt előtte, a két nőt bámulta, kissé elveszettnek tűnt.
– Micsoda? – csattant fel Becky, arcán felismerés villant, miközben villámgyorsan
talpra pattant. – Nem! Persze hogy nem!
Felemelte az eldobott maszkot, Becky pedig előhalászta a szemüvegét a zsebéből, majd
a nagy, kerek keretet hetyke kis orrára illesztette.
– Ezt mivel magyarázod? – követelte. – Mi a bánatos békát keresel te itt?
Az irodavezető felsóhajtott, megdörzsölte a könyökét, ami bizonyára megsérült a
dulakodásuk során.
– Nem tartozik rád.
Szembefordult a főnökével – aki nem tűnt annyira meglepettnek az események láttán,
mint ő.
– Miért nem tajtékzol? Te tudtál erről?
– Nem – felelte a férfi érzelemmentesen. – Nem tudtam. De azt hiszem, tudom, mire
készül. – Beckyre sandított, és csalódottan megrázta a fejét. – Mondtam, hogy ne hallgass
a pletykákra.
– Meg kellett próbálnom! Az egyik gyakornok juttatta el hozzám a maszkot, és arra
gondoltam, ha gárdistának hisznek, akkor talán…
– Azt hitted, hogy átadják neked a Rejtélyes Kórság ellenszerét, csak mert ilyen
maszkot viselsz? – kérdezte hitetlenkedve A Gonosz.
– Azt gondoltam, ha mást nem is, legalább beosonhatok vele a Tündökpalotába –
hüppögte a nő olyan érzelemmel a hangjában, melyet Evie még soha nem tapasztalt
korábban. Ami őt illeti, ebben a pillanatban leginkább a zavarodottság jellemezte,
csipetnyi reménnyel fűszerezve.
– Gyógymód? Az nem létezik – jelentette ki édesapjára gondolva, és arra, mennyivel
könnyebb lenne az élet, ha meggyógyulna.
– Igazad van – jelentette ki A Gonosz dühösen.
– De ezt nem tudhatod – erősködött Becky panaszos hangon. Ősellensége olyan
verzióját látta, amit nem ismert. Kétségbeesettnek – és egy kicsit búbánatosnak – tűnt,
amitől Evie-t elfogta a részvét, már-már gyöngédséget érzett iránta.
– Lássuk, jól értem-e – mondta keresztbe font karral, ahogy végre úrrá lett a légzésén. –
Elvetted a maszkot az egyik gyakornoktól, abban a hiszemben, hogy egyszerűen
beandalogsz Tündökvárosba, és ellopsz egy gyógymódot, ami talán létezik, talán nem? –
rázta a fejét hitetlenkedve. – Te ezt elhiszed? – fordult A Gonosz felé, aki láthatóan
minden egyes szavát mélységesen elhitte.
– Őszintén beszél, ha naivan is – mondta a férfi a fejét csóválva.
Amikor a döbbenet utolsó cseppjei is elszivárogtak belőle, egyszerre eljutott a tudatáig
minden, amit Becky közölt velük.
 – Te ismersz valakit, aki a Rejtélyes Kórságban szenved?
A szemüveges nő mereven bólintott, tekintetét valami távolira szegezte, de az állát
továbbra is magasan felvonta.
– Az egyik gyakornok múlt héten az asztalomon hagyta a maszkot. Féltek odaadni a
főnöknek. Úgy terveztem, hogy rögtön továbbítom önnek, uram!
Evie még mindig gyanakvó volt, de a kezdeti adrenalinlökete kezdett alábbhagyni, és
mintha visszatért volna a kimerültsége.
– Honnan tudjuk, hogy nem hazudik?
Az irodavezető arckifejezése, ahogy megfordult és Evie-re meredt, élete végéig
kísérteni fogja. Olyan fájdalmas volt, hogy kezdte nevetségesnek érezni magát, amiért
egyáltalán kérdőre vonta, és még annál is rosszabbul, amikor a nő beszélni kezdett.
– Ha kicsit is ismernél – ami nem így van –, tudnád, hogy előbb lógatnám fel a saját
fejemet az iroda előcsarnokába, semhogy valaha is a Tündökpalota közelébe
merészkedjek, hacsak nem élet-halál kérdése.
Valami azt súgta neki, hogy ezeket a dolgokat soha nem is fogja megtudni, de
legalábbis ma biztos nem. Ám A Gonosz tudta; látta a szemében.
Becky odahajította a maszkot a főnöküknek, aki elkapta és a zsebébe dugta.
– Sajnálom – mondta a nő legyőzötten. – Ostobaság volt.
A férfi bólintott, majd visszanézett az elhagyatott kocsi és a megriadt lovak felé.
– Gondoskodnom kell róluk. – Tekintetében jó adag tisztelettel és cseppnyi lágysággal
pillantott Beckyre, amikor így szólt: – Ha valaha kézzelfogható bizonyíték kerül a
birtokunkba, hogy a király gyógymódot rejteget, meg fogom szerezni. – Ekkor Evie-re
pillantott. – Mindkettőtök számára.
Azzal visszanyargalt a lovakhoz, akik türelmetlenül csoszogtak patáikon, és Evie
érezte, hogy Becky bagolyszerű szeme lyukat éget rajta.
– Van valakid… aki beteg? – kérdezte a nő.
Megigazította a szoknyáját, hogy lefoglalja a kezét.
– Az apám.
Becky arcára a döbbenet és a megértés keveréke ült ki.
– A nagyanyám.
Ott álltak egymással szemben, némán tanulmányozva a másikat. Furcsa volt.
– Tényleg egészen a fővárosig akartál gyalogolni? – hüledezett Evie.
– Elcsentem a szokásos útvonalukat jelölő térképet a levéltárból. Gondoltam, úgy
teszek, mintha közéjük tartoznék, és stoppal egyenesen a Tündökpalotáig megyek. – A
harmadik kulcs, így már minden összeállt.
Evie elfüttyentette magát.
– Szörnyű terv.
– Mintha te elő tudnál rukkolni valami jobbal – duzzogott Becky a vállát vonogatva.
– Ezt soha nem állítottam. Csak annyit mondtam, hogy a terved szörnyű – közölte egy
vállrándítással, majd önelégülten elmosolyodott.
– Ki nem állhatlak – mondta a szemüveges nő, de semmi indulat nem forrongott a
szavai mögött.
– Az érzés kölcsönös – hintázott a sarkán.
 Mindketten újra elhallgattak, amíg a főnök újra a kordéba nem tessékelte őket, hogy
hazafuvarozza asszisztensét, Beckyt pedig vissza a kastélyba.
Mielőtt bármelyikük megmozdult volna, Evie halkan így szólt:
– Sajnálom, ami a nagymamáddal történt.
– Sajnálom, ami az apáddal történt – mondta a nő éppoly halkan.
Bandukolni kezdtek, kedélyes csend telepedett közéjük.
Evie törte meg, mielőtt a kocsihoz értek volna.
– Nem tetszik, hogy van valami közös bennünk.
– Nekem sem – rázkódott össze Becky. – Soha többé ne beszéljünk erről!
– Egyetértek.
Harminckilencedik fejezet
EVIE

Hol voltál? – Kishúga sikoltása töltötte be otthonuk ürességét, amikor belépett az ajtón.
Apró karja a dereka köré fonódott, alig érezhetően reszketett. Fájdalom hasított Evie
mellkasába, amikor letérdelt, hogy átkarolja őt. A Gonosz, kérésének megfelelően, kellő
távolságra tette ki a házuktól, Rebecka a hátsó ülésen fintorgott. Az ujjait csóválva fordult
a nő felé, mielőtt aznap másodszor is kiugrott a kocsiból, és elnyargalt a háza irányába.
A családjához.
– A munkahelyemen ragadtam a vihar miatt. Nem ért ide múlt éjjel a holló? –
Lesimította a húga fonott tincseit, abban a reményben, hogy megnyugtathatja.
– De igen, de papa tegnap nem tudott kikelni az ágyból, én meg nem tudtam
bereteszelni az ajtót. – Lyssa hátrahúzódott, és beletörölte az orrát az ingujjába. – Egész
éjjel nyitva volt, attól rettegtem, hogy eljön értem egy bandita, hogy ellopjon, és kincsekre
cseréljen.
Elmosolyodott, ahogy a fejében lejátszódott a jelenet; elképzelte, ahogy a kishúga
kétségbeesetten lökdösi az ajtót, azzal lesöpört egy könnycseppet Lyssa arcáról.
– Ó, te butuska. Egy bandita soha nem adna el téged kincsért. – Drámai szünetet tartott.
– Szinte biztos, hogy valami szórakoztatóbbra cserélne, például egy óriás méhecskére.
Ahogy tervezte, a bánat azonnal eltűnt a kislány arcáról, a szemöldöke felszaladt, a
szája egyik széle megrándult.
– Lehet valakinek saját házi méhecskéje?
– Nem, de bérelni biztos lehet. – Nevetésben tört ki, ahogy Lyssa hahotázni kezdett.
A padlóra borultak, egymás mellett a hátukra gurultak. Kinyújtotta a kezét, és a
tenyerébe vette Lyssáét.
– Sajnálom, hogy nem voltam itt.
– Semmi baj. Tudom, hogy a munkád fontos, ráadásul ennünk is kell valamiből.
– Lyssa! – Sikkantva felkacagott. – Szörnyű dolog ilyesmivel viccelődni.
Kishúga elégedetten bólintott.
– Pont ezért mondtam.
Ismét lehajtotta a fejét, igyekezett leplezni az arcára kiülő büszkeséget.
– Annyira az én húgom vagy.
– Evie? – szűrődött be apja erőtlen hangja a hálószobából. – Te vagy az?
Felpattant, és berohant hozzá. Griffin Sage sápadtan feküdt az ágyában, olyan
mozdulatlanul, amitől rettegés költözött a bőre alá.
– Apu? – Megrázta a férfi vállát, és mélyről jövő sóhaj hagyta el a testét, amikor látta,
hogy a mellkasa megmozdul.
Apja, aki sokkal idősebbnek tűnt, mint egy nappal korábban, bágyadtan elmosolyodott.
– Evangelina? Hát biztonságban hazaértél.
– Csss. Pihenned kell.
A férfi sóhajtva és még mélyebben a párnáiba süppedve lánya keze után nyúlt. Nagyon
hálásnak tűnt, amiért láthatja, ezért megszorította a kezét, majd hozzátette:
 – Sajnálom, papa. Megpróbáltam volna hazajutni, bármi áron, ha tudom, hogy rosszul
érzed magad.
– Édes kislányom. Nem a te hibád volt. – Egy pillanatra megfeszült, mintha még többet
akart volna mondani, de aztán ismét lecsillapodott. – Azt hiszem, igazad van. Aludnom
kell. Örülök, hogy itthon vagy, Evangelina.
Óvatosan felemelte a férfi fejét, hogy beadja az orvosságát, aztán visszafektette a
párnára, és egy nedves ronggyal letörölte a homlokáról a ragacsos izzadságot. Figyelte,
ahogy álomba merül, mellkasának egyenletes emelkedése és süllyedése apró vigaszt
nyújtott rossz lelkiismeretének.
Az ajtóhoz osonva visszasompolygott a saját hálószobájába, majd azonnal elterült az
ágyán.
Az éppen lenyugvó nap egy utolsó pászmát villantott át az ablaka üvegén, ami
megakadt az íróasztalán csücsülő aranyszínű valamin. Izmai sajgása ellenére felállt,
odasétált, és felvette a borítékot, amelyen fémesen csillogó felirat volt olvasható:

Evangelina
Gondoltam, ez érdekes lehet számodra.
X Tudod, ki vagyok.

Kis híján elejtette a cetlit, ahogy ide-oda kapkodta a fejét, arra számítva, bármiféle
betolakodó tette is oda a fecnit, az még most is ott áll az egyik sötét sarokban, vagy az
ágya alatt leselkedik.
– Lyssa!
– Mi az? – Kishúga bosszús tekintettel kukucskált be a szobába.
– Te tetted ezt az asztalomra? – Felemelte a borítékot, és megdermedt, amikor
észrevette, hogy ablaka nincs lelakatolva, mi több, kis rés tátong a keret és az üveg között.
– Nem, nem volt ott, amikor ma reggel benéztem a szobádba. Mi az? Megnézhetem? –
Lyssa beszökdécselt az ajtón, Evie pedig érezte, hogy az idegei nem akarnak csillapodni.
– Most nem, Lyssa. Ez munkával kapcsolatos; majd később megmutatom – mondta
kedvesen. Hugicája szemét forgatva becsukta az ajtót.
Azonnal feltépte a borítékot, mielőtt még meghallotta volna a zár kattanását. Egyetlen
mozdulattal kirántotta belőle a pergament, az elejére vastag betűkkel azt vésték:

Evangelina Sage-nek
Gyógymódot keresel?
Briar Orom
Ma éjjel
Öltözz a lélekgyógyító által rendezett estélynek
megfelelően
 Ez a meghívó egy és csakis egy személynek szól
Letette a pergament az asztalra, beletúrt a hajába, meghúzgálva a tincseket. Valaki
betört a szobájába, hogy adjon neki valamit, ami segíthet rajta. Vagy a családján?
Biztosan a spicli volt az – mi másért lenne ilyen titokzatos? És ami azt illeti…
hátborzongató.
És a lélekgyógyító? Vajon egy életre kelt mítosz? Vagy csapda?
Amekkora szerencséd van, valószínűleg mindkettő.
Zsongott a feje, a gyomra felfordult, hányingere támadt a gondolattól, hogy egy
veszélyes idegen járt az otthonában, amin a családjával osztozott, ily közel a helyhez, ahol
éjjelente álomra hajtotta a fejét. A folyosó túloldalán az apja felnyögött a fájdalomtól.
A fenébe!
Az ágyához nyargalt, lehajolt, kihúzott alóla egy nagy dobozt, az ágyra dobta, és letépte
a fedelét. Dühödten megmarkolta az anyagot, és ahogy kivette, semmi elégedettséget nem
érzett, nem úgy, mint amikor megvette a ruhát.
Evie a szomszédos városka varrónőjének kirakatában pillantotta meg, és úgy érezte,
egyszer az életben ő is könnyelműsködhet. Már bőven eleget keresett ahhoz, hogy eltartsa
a családját, így semmi sem gátolta, hogy megengedjen magának némi luxust. Akkor még
fogalma sem volt, hol fogja viselni, de ennél a mulatságnál keresve sem találhatott volna
jobb alkalmat.
A szövet fehérnek tűnt, de amikor ráesett a fény, egyszerre minden színben ragyogott,
mint egy két lábon járó szivárvány. A csillogó fűző rásimult a testére, a vékony ujjak
csábítóan lengedeztek a vállán. Ide-oda forgolódva végül valahogyan sikerült
megbirkóznia a kapcsokkal anélkül, hogy elesett volna, vagy kitörte volna a csuklóját.
Miután édesanyja pillangós hajtűivel hátratűzte a loknijait, megnézte magát a tükörben.
Nevetve körbeforgott, aztán komoly kifejezést kényszerített az arcára. Nem mindennap
viselt ilyen csinos ruhát.
Sóhajtva az íróasztala sarkában pihenő kis rúzsos tégelyre sandított. Ez volt az
édesanyja kedvenc árnyalata. Az utolsó születésnapjára adta Evie-nek, mielőtt elment, de
azóta sem tudta rávenni magát, hogy hozzányúljon.
Mélyet lélegezve a kezébe fogta a kis tégelyt, egy ujját belemártotta a vörös pasztába,
és óvatosan felvitte az ajkára. Élénken, kihívón ragyogott, és az a furcsa érzése támadt,
hogy a tükörből olyasvalaki bámul vissza rá, akinek mindig is lennie kellett volna.
Elmosolyodott.
Ám a mosolya hamar lehervadt, és a szemöldöke is összeszaladt, amikor rádöbbent: ha
nem vigyáz ma éjjel, ez a ruha lesz az, amiben eltemetik.
Felsóhajtott. Legalább szépen csillogott.
Negyvenedik fejezet
EVIE

Fogalma sem volt arról, a tégla hogyan és miért pont őt vette célba, de ha maradt bármi
remény édesapja megmentésére, akkor azt meg kellett ragadnia.
Miután betakargatta Lyssát, és egy családi barát gondjaira bízta, a vállára kötötte fehér
köpenyét, és igyekezett nem babrálni a frizurájának különböző részeit hátrafogó pillangós
csatokat. A Briar Orom a város másik végén magasodott, amit a falu tisztességes polgárai
igyekeztek messziről elkerülni. Annak ellenére, hogy gyönyörű kilátás nyílt onnan
Rennedawnra, túlságosan közel volt a Hikori Rengeteghez.
De mivel neki nem kellett tartania A Gonosztól, aggodalom nélkül barangolhatott a
városnak az erdőhöz legközelebb eső szélén, a Briar Orom felé igyekezve. Elhaladt egy fa
mellett, majd megállt a tér sarkában álló lámpás alatt, és megdörzsölte a halántékát,
vigyázva, hogy ne maszatolja el a szeme köré pingált sminket.
– Meggondolatlan. Meggondolatlan vagy, Evie Sage – sóhajtotta, ahogy nekidőlt a
fakéregnek, a szíve hevesen kalapált, miközben igyekezett kivenni az alakokat a sötétben.
Mióta aznap este elindult erre a kalandra, nem először gondolkodott el azon, vajon szólnia
kellett volna-e A Gonosznak.
Az igazat megvallva, félig-meddig számított a főnöke felbukkanására, ahogy pár
nappal ezelőtt is, amikor levertnek és kissé legyőzöttnek érezte magát. Különben is, még
ha el is akarta volna érni, nem mintha ilyen késői órán küldhetett volna postagalambot –
az irodájuk napnyugta előtt bezárt.
Lenézett a kisujját körülölelő aranycsíkra.
– Mit ér egy munkaalku, ha nem tudsz beszélni azzal, aki alkalmazott? – Keményen
bámulta az ujját, kényszerítve a jelet, hogy engedelmeskedjen.
– Evie?
Az ismerős hang mosolyt csalt az arcára. Hátrafordulva Penge Gushikennel találta
szemben magát, a lámpás megvilágította a férfi napbarnított bőrét, világoskék
szaténmellénye most az egyszer nem csupasz bőrére, hanem egy fehér ing posztójára
simult.
Odasétált hozzá, és könnyedén megpaskolta a karját.
– Miért ólálkodsz itt a sötétben? – Evie-nek feltűnt az idomár körüli üresség. – Ugye
nem hoztad magaddal Bolyhost?
Penge felkuncogott, megigazította a mellényét.
– Nem, nem hoztam el Bolyhost. Az istenek segítsenek szegény teremtésen. Bár úgy
tűnik, a név illik hozzá, a maga nevetséges, „neked elment az eszed” módján.
Az a legjobb mód a világon.
– Te is kaptál ilyet, mi? – A férfi halk zizegés kíséretében előhúzott egy aranyfóliás
borítékot, a pazar pergamen sellők keze nyomáról árulkodott.
Elöntötte a megkönnyebbülés, hogy az áruló nem csak őt szemelte ki magának. Bár
nem kívánta másnak ugyanazt a fájdalmat vagy agóniát, amit maga is érzett, örült, hogy
nincs vele egyedül.
 Ahogy a szellő kiszabadította egyik tincsét a frizurájából, gyorsan megigazította a
hajtűjét, majd kinyújtotta a karját.
– Mehetünk?
A sárkányidomár szélesen elmosolyodott, belekarolt, azzal együtt folytatták az utat.
– Gondolod, más is kapott meghívót?
– Nem, mert a világ nyilvánvalóan csak körülöttetek forog – szólalt meg egy gunyoros
hang, ami az érzelmek kusza zavarában egyszerre volt fanyar és vigasztaló.
– Mit tettem, hogy ezt érdemlem? – fordult az ég felé Evie, ahogy Becky lépett ki előtte
a fénybe. Barna tincseit ezúttal nem kényszerítette feszes kontyba, finom hullámokban
omlottak a vállára. Halvány rózsaszín, a szegélyénél rózsává kunkorodó ruhája finoman
simult tejeskávé bőrére. Ugyanilyen finom, rózsás pír jelent meg az arcán, amikor
észrevette Penge szemérmetlenül fürkésző tekintetét.
– Épp ugyanezt akartam kérdezni tőled – vágott vissza Becky, miközben megigazította
orrán egyensúlyozó szemüvegét, ujjai között egy újabb aranyozott borítékot forgatva. –
Feltételezem, mindketten kaptatok ilyet.
– Igen – biggyesztette le az ajkát Evie, a nő meghívójának tetején virító írást kémlelve.
– Mi áll benne?
Az irodavezető vonakodva nyújtotta át neki.

Rebecka Erringnek
Gyógymódot keresel?
Briar Orom
Ma éjjel
Öltözz a lélekgyógyító által rendezett estélynek
megfelelően
Ez a meghívó egy és csakis egy személynek szól
Visszaadta Beckynek, sokatmondó pillantást váltottak, mielőtt félrenéztek.
– Láthatóan bárki hagyta is nekünk ezeket, személyre szóló indokokkal próbált meg
idecsábítani – dünnyögte Penge az írást tanulmányozva, majd feltartotta sajátját a két nő
elé.
Azok közelebb hajtották a fejüket, és a férfi kezében tartott pergament mustrálták.

Penge Gushikennek
Briar Orom
Ma éjjel
 Öltözz a lélekgyógyító által rendezett estélynek
megfelelően
Ez a meghívó egy és csakis egy személynek szól
– Ennyi? – Közelebb húzta magához a lapot, még egyszer átolvasva, hogy biztosra
menjen. – Hiszen a tiéd nem említ semmiféle okot, mint az enyém vagy Beckyé. Akkor
miért jöttél egyáltalán?
Penge szégyenlősen vállat vont.
– Az állt rajta, hogy „estély”, szóval azt gondoltam, lesz ingyen kaja.
Becky megrázta a fejét.
– Szörnyű ember vagy. – Gondosan lesimította a meghívóját. – Ez nyilvánvalóan csak
egy trükk, hogy mindannyiunkat idecsaljon. Azt mondom, azonnal értesítsük a főnököt.
Evie mindkettejüket leterelte a kavicsos útról, távol a kíváncsi tekintetektől.
– Már majdnem ott vagyunk. Akár szaglászhatunk is egy kicsit, aztán jelenthetjük a
főnöknek, hogy mit találtunk.
– Nem tetszik ez nekem – morogta Becky, feszengve babrálva a ruhája ujját.
– Megdöbbentő – somolygott Penge, mindkét nőnek felajánlva egy-egy karját. Evie a
férfi felkarja köré kulcsolta a kezét, Becky azonban előrecsörtetett, pillantásra sem
méltatva őket.
– Egyenesen belesétálunk egy nagyon is nyilvánvaló csapdába – forrongott, a fejébe
húzva köpenye csuklyáját.
– Igaz, de legalább már az elejétől fogva tisztában vagyunk vele – jelentette ki a
sárkányidomár, majd szemöldökét felvonva az irodavezetőjükre nézett. – Miért vagy
egyáltalán itt, ha úgy gondolod, hogy csapda? Miért nem fordultál rögtön a főnökhöz?
Rebecka egy pillanatig úgy pislogott, akár egy sarokba szorított állat, aztán félrenézett.
– Mert… megvan az esélye, hogy mégsem az. És tudnom kellett.
Evie megértőn elmosolyodott, azzal megmutatta a meghívóját Beckynek.
– Nekem is.
Az mereven bólintott.
– Szerinted más is kapott ilyet az irodából?
– Hamarosan kiderül – jelentette ki Penge az erdei ösvény felől áradó fénypászmák és
zsivaj felé mutatva. – Úgy tűnik, már elkezdődött a mulatság.
Evie életében először hallotta fenyegetőnek a „mulatság” szót. Valójában egy kicsit úgy
hangzott, mint a halál.
Negyvenegyedik fejezet
EVIE

Mindenütt fények villództak.

A Briar Orom a Hikori Rengeteg sziklapárkányán állt. Az ösvény felőli oldalán egy
tisztás terült el, olyan meredeken emelkedett, hogy szükség volt egy rozoga kis fahídra,
ami összekötötte az erdő egyik felét a másikkal. A hídról – elég nagyvonalú
megnevezéssel élve – annyi palló hiányzott, hogy ennyi erővel akár két vastag,
egymáshoz kötözött kötél is lehetett volna. Mégsem a roskatag szerkezet volt az, ami
magára vonzotta az ember tekintetét.
A szeme előtt elterülő dekadens fényűzés kötötte le Evie minden figyelmét.
A bércet szegélyező fákat lebegő gyertyák díszítették, gömbökbe zárva, nehogy
felperzseljék a környező leveleket és ágakat. Muzsikaszó és nevetés hangja járta át az
erdőt, akár az apró konfetti; meleg levegő cirógatta csupasz vállát, amikor levette a
köpenyét.
Penge halkan füttyentett.
– Jól kikented magad, barátom. – A mosolya meleg volt, ellentétben Becky
tekintetével, ami szikrákat szórt az idomárra, mielőtt eltűnt volna a zenekar melódiájára
ringatózó emberek sűrűjében.
Evie csettintett a nyelvével és finoman meglökte a férfit.
– Becky külsejéről miért nem ejtettél egy szót sem? Egy teljes percig tátott szájjal
bámultad, amikor megjelent.
Penge felsóhajtott, egyik tenyerével beletúrt sűrű, fekete tincseibe.
– Mert a gondolataim, amikor megláttam őt abban a ruhában, nem tartoznak női
fülekre.
Ekkor elhajolt egy mellette botorkáló részeg pár elől, akik kétségtelenül valami
olyasmire készültek, amiről Penge is beszélt.
– Ez több információ volt a kelleténél, hogy őszinte legyek.
– Te kérdezted – vigyorodott el a férfi sokatmondón.
– Milyen udvariatlan olyan tényekre rávilágítani, amelyek történetesen igazak. –
Elfordult a férfitól, egy pillanatra elcsípve a nőt, mielőtt az újra eltűnt a tömegben. – Hát,
remélem, tudja, mi a bánatos békát csinál, mert én aztán nem.
Elhaladtak egy hosszú, ismeretlen fogásokkal megrakott asztal mellett, az ételek
formája és színe alapján mintha másik világból származtak volna. Még a bor is tömör
ezüstszínben pompázott, semmihez sem hasonlított, amit Evie valaha is látott.
– A mágiának is megvannak a maga előnyei, nem igaz? – mosolyodott el Penge, és
szerzett maguknak egy-egy poharat.
– Jó ötlet meginni? – Beleszippantott a folyadékba, és meglepetten tapasztalta, hogy
már az illatától is egészen mámorosan érzi magát. – Nem tudjuk, ki áll az egész mögött;
mi van, ha megmérgezték?
Penge nagyot kortyolt a sajátjából, mire tiltakozva felugrott.
– Te bolond!
 Az idomár a tömeg felé biccentett.
– Mindenki ezt issza, szóval hacsak nem azért mérgezik meg őket, hogy hanyagul
részeg körtáncot lejtsenek, és nyilvánosan kimutassák egymás iránti, oly szembetűnő
vonzalmukat, azt hiszem, biztonságban vagyunk.
Evie óvatosan kortyolt egyet, visszanyelve az ízlelőbimbóit csiklandozó euforikus íz
miatt feltörni készülő nyögést.
– Hogyan lehet bárminek is ilyen jó íze? – Újabb nagy kortyra emelte a poharát, de
Penge megállította.
– Óvatosan. Nem mérgezett, de azért erős. Most pedig keressük meg a lélekgyógyítót!
– A férfi összeszűkülő szemmel a tömeget pásztázta. Evie is abba az irányba nézett, és
tudálékosan elmosolyodott, amikor meglátott egy jóképű szőke férfit, aki Becky kezét
csókolgatta, nagyon is elismerő pillantásokat vetve a nő alakjára.
– Mindjárt jövök – morogta az idomár, mielőtt eloldalgott feléjük.
– De…
Már túl késő volt. Penge elrobogott, szinte bevetette magát Becky és az idegen közé, és
lehajolva dühösen odasuttogott valamit a nő fülébe. Aki, az igazat megvallva, ölni tudott
volna a tekintetével, amiért megzavarták.
– Hát jó, akkor majd én magam keresem meg – motyogta Evie, még egyszer
körbepásztázva a tömeget ismerős arcok után kutatva. Mindenféle lény tiszteletét tette, az
emberektől a tündérekig. Gyöngyfehér unikornisok álltak fákhoz kötözve, körülöttük
erdei manók táncoltak. Minden egyes lélegzetvételét varázslat itatta át, ami a levegőben
izzott, és meleg boldogsággal töltötte el.
Azt remélte, Tatiannát is megpillantja a fényűzés közepén, ahogy személyre szóló
meghívójával odalibben hozzá. Evie könnyedén megírta a listát azokról az
alkalmazottakról, akik elárulhatták A Gonoszt, de minden egyes név, amit módszeresen
lajstromba vett, olyan mély lyukat fúrt a gyomrába, hogy még most, hetekkel később is
érezte. Milyen ártatlan módja az emberek tönkretételének, akikkel állítólag törődött.
Erősen kifújta a levegőt, nekipréselve keblét a fűzője falának.
Az efféle holmik nem a nagy fokú szorongással küzdő embereknek készültek, de
legalább csinosan festett.
Valaki a vállára koppintott, mire felugrott, és öklét lengetve megpördült. Egy idősebb
férfi állt ott, vállig érő vörös haja az arcába lógott. Sötét talárt viselt, és felé nyújtotta a
kezét.
– Láthatnám a meghívóját, ifjú hölgy?
Gyanakodva összehúzta a szemét, cipője hegyével megkocogtatta a bokájára erősített
hüvelybe dugott kést, hogy megbizonyosodjon róla, még mindig ott van.
– Természetesen. – Átnyújtotta a borítékot, remélve, hogy Penge és Becky hamarosan
visszatérnek.
De az idősebb férfi csak mosolygott, miután elolvasta a címzést. Arra már nem vette a
fáradságot, hogy kihúzza belőle a meghívót, majd késlekedés nélkül visszaadta.
– Csodálatos. Örülök, hogy eljött, kedvesem.
– Ismerem magát? – kérdezte Evie gyanakvón, és megpróbálta beazonosítani az arcot.
– Nem, és nem is várnám el kegyedtől – kacagott a férfi, hangja meleg és lágy volt,
mint a folyékony cukor. Ismét kinyújtotta bőrkeményedésekkel tarkított, hólyagos kezét. –
A nevem Arthur Maverine. Úgy tudom, a fiamnak, Trystannek dolgozik. Én vagyok a
lélekgyógyító.
Evie biztos volt benne, hogy sokkot kapott, mert lefagyott, nem jutottak eszébe a
szavak, ehelyett száját tátva az előtte álló férfira szegezte a szemét.
– Maga… én… ööö, üdv?
Arthur kuncogva leejtette a kezét, miután rájött, hogy a lányé nem fog megmozdulni.
– Meg kell mondanom, meglepettnek látszik, hogy részt vehet az estélyen, ahhoz
képest, milyen kitartóan könyörgött a meghívóért.
Megrázta a fejét és visszahőkölt, szavak után kapkodott.
– Már elnézést. Én nem könyörögtem semmiért. Ezt a meghívót a hálószobámban
hagyták egy baljós üzenettel együtt.
Arthur a homlokát ráncolta, és két, a tömegtől távolabb álló szék felé bökött. Evie
vonakodva követte, készenlétben, hogy egy pillanat alatt előkapja a tőrét.
Nem volt olyan éles, mint az, amelyik aznap volt nála, amikor találkozott A Gonosszal.
Ezt a hétvégi piacon vásárolta, ráadásul sokkal többért, mint amennyit valójában ért.
Különösen a penge szörnyű tompaságát figyelembe véve, de elkalandozott.
Ahhoz azonban elég éles volt, hogy leszúrjon vele valakit – ennél többre nem is volt
szüksége, ha a helyzet éppenséggel úgy kívánta.
– Biztosíthatom, Ms. Sage, kegyed volt az, aki meghívott engem a ma esti ünnepségre.
– Az idősebb férfi állta a tekintetét. – Ma reggel küldte a levelet.
Megrázta a fejét, a zavarodottság rátörő hullámával küzdve.
– Soha nem küldtem önnek levelet, Mr. Maverine. Fogalmam sincs, miről beszél.
A gyógyító felállt, és egy darab pergament húzott ki a talárja redőiből. Kinyitotta,
miközben újra elhelyezkedett és olvasni kezdte.
– „Kedves Mr. Arthur Maverine, tisztában vagyok vele, hogy nem ismer engem. De én
ismerem a fiát. Közvetlenül neki dolgozom. Tekintettel a kapcsolatunkra, igazán hálás
lennék, ha lenne olyan szíves küldeni nekem egy meghívót valamelyik jeles ünnepségére.
Nem csupán számomra, de a fia számára is rendkívüli jelentőséggel bírna. Aláírás:
Evangelina Sage.” – Amikor befejezte az olvasást, a férfi várakozón felpillantott.
Evie dühösen rázta a fejét.
– Nem, nem. Nem én küldtem ezt a levelet, uram. Nem tudom, ki lehetett, de én
bizonyosan nem. – Penge és Becky után kutatott a tömegben, de kámforrá váltak.
Arthur arcát aggodalom barázdálta, egészen atyainak tűnt. Majdnem kért tőle egy
ölelést – de csak majdnem.
– Biztosíthatom, Evie. – Úgy ízlelgette a nevét, mintha biztosra akart volna menni,
hogy jól mondja. – Amikor megkaptam a levelét, egészen felkeltette az érdeklődésemet.
Úgy éreztem, nincs más választásom, mint tiszteletemet tenni ezen az estélyen, és
megkeresni kegyedet.
Ebben a pillanatban azt kívánta, bárcsak meg tudná különböztetni az igazságot a
hazugságtól. Hiszékenysége a legváratlanabb időpontokban ütötte fel a fejét, és soha nem
látta előre, amíg alaposan rá nem faragott.
De a férfi olyan őszintének tűnt.
– Maga…? Tud róla, hogy…? – Nehezére esett tapintatosan megtudakolni, Arthur tud-
e fia választott szakmájáról.
 – Hogy ki valójában a fiam? – A férfi összefonta a kezét és fájdalmasan elmosolyodott.
– Igen, tisztában vagyok vele, hogy Trystan milyen életet választott magának.
– Ó – lehelte lemondón. Ez tényleg nem úgy alakult, ahogyan eltervezte. Nem érezte,
hogy közelebb került volna a válaszokhoz. Sőt, inkább egyre távolabbinak tűntek. Mintha
egy hosszú folyosón futna egy ajtó felé, melyet soha nem érhet el. – Hát, az jó, azt
hiszem.
– Szorosan együtt dolgoznak? – kérdezte Arthur, arcáról nem sugárzott más, csak
jóindulatú kíváncsiság.
– Igen – bólintott. – Csodálatos főnök.
A férfi megköszörülte a torkát, megigazította az álla alatti gombokat.
– Örülök, hogy van valaki, aki törődik vele.
Evie érezte, hogy szorosabb kapcsolatra céloz, és vadul kereste a szavakat, hogy
tisztázza a dolgot. Már csak a miheztartás végett.
– Az asszisztense vagyok, így természetesen gondoskodnom kell a szükségleteiről…
mármint a munkával kapcsolatosakról. Tudja, ahogy egy asszisztensnek kell.
– Vagyis kellene.
A mélyen zengő hang hallatán mindketten összerezzentek, látta, hogy Arthur szeme
elkerekedik, arca elsápad a döbbenettől.
Figyelte, ahogy a férfi lassan feláll, és mindkét kezét kinyújtja.
– Trystan – lehelte.
– Helló, Arthur.
Amikor megfordult, megpillantotta A Gonosz fekete ruhás alakját.
Sötét szeme megtalálta a lányét, szinte tapintható indulat sugárzott belőle.
– Jó estét, Sage.
Hitetlenkedve, kikerekedett szemmel megszólalt:
– Az istenekre! Ha nem szoksz le róla, hogy állandóan így mögém lopakodj, csengőt
fogok akasztani a nyakadba. – Őszintén, ez kezd egy kicsit nevetségessé válni.
De a jókedve hamarosan elszállt a hátán végigfutó borzongástól, amikor rádöbbent,
mekkora galibát okozott. Mivel nem mutatta meg főnökének a váratlan meghívót, a férfi
most meglehetősen nyilvános családi összeborulásra kényszerült az édesapjával. Szinte
biztosra vette, soha nem is szándékozott viszontlátni Arthurt. Legalábbis nem most, és
nem a szeme előtt.
A tekintete ide-oda villant a zsúfolt tömegen, a legkönnyebb menekülési útvonalat
keresve. Hogy elszökhessen a katasztrófa elől.
Negyvenkettedik fejezet
A GONOSZ

Tartsd kordában a dühödet!

Ez a mondat olyan gyakran játszódott le Trystan elméjében, hogy úgy érezte, beleégett
a koponyájába, lénye állandó részévé vált.
De nehéz volt megőriznie a hidegvérét, amikor annyi minden feszítette belülről a fejét,
úgy érezte magát, mint egy fütyülni készülő teáskanna. Először is, megesküdött magának,
hogy soha többé nem néz az apja szemébe. A férfi ebben a pillanatban egyenesen rá
meredt. Az egyik őrétől hallott egy gyanús találkozóról, melyen legközelebbi alkalmazotti
köre néhány tagja is részt vesz. Trystan fél lábbal már kint volt az ajtón, amikor Sage neve
elhagyta Dante ajkát.
Amint meghallotta a zeneszót és megpillantotta a lámpásokat, azonnal tudta, hogy
Arthur egyik szokásos estélye az. A pazar dekoráció pontosan olyan volt, amire
gyerekkorából emlékezett, és gyűlölte.
Nem is beszélve a hajnalig tartó dorbézolásról, miközben apja teljes varázsarzenálját
beveti, hogy begyógyítson minden elé járuló törött szívet, ami nem volt kevés. Azt hitte,
Arthur már felhagyott ezekkel a kis mulatságokkal, de a zsigereibe hasító szorítás azt
súgta neki, ez korántsem véletlen, hiszen annyi minden elromlani látszott az életében.
Ezt előre eltervelték; árulás volt. A kérdés csak az… ki által.
Sage csilingelő csacsogása minden más gondolatot kitörölt a fejéből, végre megengedte
magának, hogy a lányra nézzen. A látványra adott reakciója… döbbenetes volt. Nem
mintha a ruhája színe távol állt volna azoktól az élénk, hivalkodó árnyalatoktól, amiket
általában viselt, sokkal inkább amiatt, ahogyan viselte. Mintha ragyogott volna. A tincseit
összefogó hajtűktől kezdve a szemét kiemelő fekete vonalig… és az ajka. Vérvörösen
izzott.
Torkát köszörülve átkozta magát, amiért kis híján elveszítette önuralmát, majd kihúzta
magát, és igyekezett elrejteni a fejében kavargó gondolatokat.
Gyötrelem. Agónia.
– Uram? – hadonászott Sage az arca előtt. A tűz fénye megcsillant a hajában díszelgő
ékköves pillangókon, amitől sötét fürtjei mintha csillagfényben úsztak volna.
– Arthur, megbocsátanál nekünk? Beszélnem kell az asszisztensemmel – mondta, és
képtelen volt megfékezni a hangjába vegyülő indulatot. Sage kecses nyakának feszülését
figyelte, ahogy visszafojtotta a lélegzetét.
– Ugyan, ugyan – dünnyögte Arthur, de Trystannek erre nem volt ideje. Az asszisztense
tágra nyílt szeméből látta, hogy a lánynak elszabadul a fantáziája, mit fog tenni vele „A
Gonosz”, amikor kirúgja ezért a vakmerőségért.
– Biztos vagyok benne, hogy a vendégeid már hiányolnak – intett a körülöttük ténfergő
emberek felé, akik szemében kétségbeesés csillant.
Arthur lassan felállt, arcának ismerős barázdái láttán A Gonosz szíve elszorult.
– Ígérd meg, hogy beszélünk, mielőtt elmész, Trystan! – Apja a vállára tette a kezét,
mire majdnem felmordult, de visszanyelte azt, és csak mereven bólintott.
 Amint a férfi hallótávolságon kívülre került, Evie felé pördült, de csak azt látta, hogy a
lány lassan a másik irányba araszol.
– Mit gondolsz, hová mész?
– Ó, én csak… – És a meglepetésére hirtelen sarkon fordult, és bevetődött a tömegbe.
– Gyere vissza, Sage! – harsogta. Nevetségesnek érezte magát, ahogy üldözőbe vette a
lányt, akár egy róka a zsákmányát. Egy szenvedélyes ölelésbe burkolózó párba ütközött,
szemét forgatta felháborodott tiltakozásukra.
– Evangelina! – A lány keze után kapott, de az kicsúszott a markából, és a rozoga hídra
nyargalt, egyre beljebb a feketeségbe.
Nem könnyítette meg a dolgát – persze hogy elfutott. Alapvetően szerette, ha az
emberek így reagáltak rá. Legalábbis valamikor régen így volt, most viszont gyűlölte.
Szorosan asszisztense nyomában maradt, eltökélten, annak ellenére, hogy a szívét
elnehezítette az érzés: bizonyára a szívbajt hozta rá. Legszívesebben ellátta volna a saját
baját, amiért így kezelte a helyzetet – ráadásul épp az apja szeme láttára. Nem volt
hozzászokva a félelem érzéséhez, de Sage láthatóan eltökélte, hogy gyakran el kell
szenvednie.
A híd nyögött és imbolygott a súlya alatt, és a mögötte elterülő sötétség elnyeléssel
fenyegette, de a hold ismét megcsillant a lány haját díszítő drágaköveken. Képtelen volt
levenni róla a szemét, tudta, hogy követni fogja ezt a fényt, bárhová is megy.
Soha életében nem volt ennyire érzelgős, és ez a lány hibája volt.
Amikor elérte a híd túloldalát, a hűvös éjszakai szél felkorbácsolta a fákat, és a meleget
adó tűz nélkül a levegő fagyos volt. Valószínűleg ő is fázott.
– Sage, gyere elő! Még meghűlsz, feldobod a talpad, és kénytelen leszek Rebeckát
felvenni a helyedre.
A lány kibotorkált a bokrok közül, gallyak álltak ki a hajából.
– Ez aljas volt.
Trystan gúnyosan pislogott rá felvont szemöldöke alól.
– Épp ez volt a lényege.
A lány közelebb lépett, idegesen csavargatva egy tincset az ujjai körül.
– Jól van, csináld csak! Kiabálj velem!
– Ó! Tehát kiabálnom kellene?
– Tudom, hogy dühös vagy, és Arthurhoz van valami közé… – kezdte a lány.
– Nem vagyok dühös – szakította félbe, letörölve egy izzadságcseppet a homlokáról.
Amikor asszisztense erre kihívóan felvonta egyik szemöldökét, kénytelen volt elismerni:
– Igen, nagyon dühös vagyok, de most kivételesen nem Arthur miatt.
A lány szeme tágra nyílt.
– Ó, szóval tényleg haragszol rám… amiért nem beszéltem meg veled, mielőtt eljöttem
erre az ünnepségfélére? De esküszöm, nem tudtam, hogy a te… a te… ööö… apád lesz a
házigazda, és hogy ezzel felzaklatlak – rezzent össze az utolsó szónál, A Gonosznak pedig
vissza kellett fojtania a nevetését. Efféle problémába korábban még soha nem ütközött.
– Nem zaklattál fel, Sage – mondta, ahogy száguldó pulzusával együtt igyekezett
összeszedni a gondolatait is.
A lány fürkésző pillantást vetett rá, majd a kard markolatára mutatott, amit a másik
kezében szorongatott.
 Azon nyomban elengedte, kissé zavarban érezte magát, talán életében először.
– Megszokás – morogta.
– Hogyne – bólintott a lány eltúlzott csücsörítéssel, miközben megkerülte, és
letelepedett a szikla szélére. A tűz fénye még a távolból is megvilágította arccsontja
vonalát.
– Nem rád haragszom – motyogta félszegen leereszkedve mellé. – Az őreim
értesítettek, hogy itt vannak az alkalmazottaim. Tudtam, hogy ez nem véletlen, de egy
pillanatig sem gondoltam, hogy ne bízhatnék meg benned. – Nem tudta pontosan, miért
olyan fontos, hogy ezt a lány is tudja, mégis így érezte.
Láthatóan hitt neki, és lenézett a kisujját ölelő aranycsíkra. Trystan bűntudatosan
félrenézett.
– Örülök, hogy bízol bennem – közölte a lány flegmán.
– Ó, igen. Nagyon úgy hangzik – vágta rá, szavaiból szarkazmus csöpögött.
A fákat díszítő gyertyákra nézett, melyek talán még fényesebben ragyogtak, mint
amikor először érkeztek a híd túloldalára. A lágyan hullámzó zene bódult hangulatba
ringatta őket. Nem ismerte az elégedettség érzését – oly sokáig élt cudar világában, hogy
megszokottá vált számára, és soha nem hagyta magát ellazulni.
Ám ebben a pillanatban úgy gondolta, talán mégis képes rá. Tulajdonképpen egész
könnyedén.
– Azért meg kell hagyni: apám partijain mindig jó zene szól.
Sage Trystan felé fordult, arca elég közel volt, hogy lássa a gyertyák fényét a lány
szemében tükröződni.
– Gyakran rendez ilyeneket?
– Nem tudom. – Felsóhajtott, középső és mutatóujját az orrnyergéhez nyomta. – Évek
óta nem beszéltem vele.
Az igazsághoz tartozik, hogy Trystan élete nagy részét úgy töltötte, hogy nem beszélt
Arthurral. Nem csak azért, mert gyermekkorában folytonosan úton volt, hogy ott vesse be
lélekgyógyítói képességét, ahol csak kellett. Trystan anyja, Amara, azt mondta
gyermekeinek, önzőség volna maguk mellé láncolni apjukat, amikor oly sokan vannak,
akiknek szükségük van a segítségére. Felnőtt fejjel már-már komikusnak találta, hogy ez a
szükség soha nem tűnt fontosnak, ha Arthur gyermekeiről volt szó.
Mire Clare megszületett, kissé lelassított, több időt töltött otthon, a tengerparti
falujukban. Trystan volt a legidősebb, így apjuk figyelmének nagy részét fiatalabb
testvérei kötötték le.
Amara Maverine nem volt rideg nő, de igazán gyöngéd sem. Nem látta értelmét az
ölelésnek vagy a vigasznak, hiszen a világ ennél sokkal durvább hely. És Trystan ezért
hálával tartozott neki – megóvta őt az elutasítás érzésétől.
Arthur a visszatérése után kíméletesebben közeledett Clare és Malcolm felé, de minden
bizonnyal azt feltételezte, hogy Trystant már elveszítette. Kezdetben fájt neki, amikor
közeledni akart Arthurhoz, de csak érdektelenséggel találkozott. Így hát hamarosan
visszatért a berögzült mintákhoz, hogy megvédje magát. Nem volt szüksége szeretetre;
nem volt szüksége arra, hogy az emberek kimutassák iránta érzett törődésüket; mindez
puszta időpocsékolás. Kár is volt rá pazarolni.
 Végül is, nem számított. Mire Arthur óvatos lépéseket tett, hogy valamiféle kapcsolatot
alakítson ki fiával, már túl késő volt. De ez nem akadályozta meg a férfit abban, hogy
próbálkozzon, leveleket küldjön, találkozókat szervezzen. Ő persze mindet figyelmen
kívül hagyta.
Legalább a testvérei már felhagytak a reménnyel, hogy megmentik őt, így sokkal
elviselhetőbbé vált a társaságuk. Tudta, hogy édesanyja belé vetett reményei is elhaltak,
de ebbe belegondolni már egy egészen másfajta kínzás volt; talán majd később kerít rá
sort. Nem, most megengedte magának ezt a kis boldogságmorzsát, ha a mellkasába
felkúszó melegséget annak lehetett nevezni.
Sőt, minden cseppnyi örömöt ki akart facsarni ebből a pillanatból.
Gyorsan felpattant, figyelte, ahogy Sage arca az övére szegeződik, és zavartan felhúzza
a szemöldökét.
– Mit csinálsz? – A lány szeme tágra nyílt, amikor megpillantotta a felé nyújtott kezét.
– Van kedved táncolni?
Asszisztense szeme még jobban kikerekedett, de apró mosoly csücsült vörös, szív alakú
ajkán.
– Kivel? – nézett körbe színpadiasan.
Trystan elvigyorodott, mert az igazat megvallva egészen mókás volt.
– Velem.
Sage megragadta felkínált kezét, és hagyta, hogy talpra segítse. Amikor lehajolt, hogy a
karjába vegye, a lélegzete is elakadt a lány sugárzó boldogságától. Annyira idegen volt
számára, hogy valaki ennyire önfeledt a jelenlétében, vagy akár a jelenléte miatt, hogy kis
híján megbotlott.
– Nem igazán tudom, hogyan kell mással táncolni – ráncolta az orrát a lány,
összekulcsolt kezüket bámulva. – Általában csak addig pörgök körbe-körbe, amíg el nem
szédülök.
– Nos… – Elszámította magát. A muzsika, eddig egy élénk, vidám melódia, ekkor
megkomolyodott, lelassult, sokkal meghittebbé vált. Számtalan embert megkínzott már a
szakmában töltött tíz éve alatt. Információért, csak azért, mert feldühítették, vagy meg
akarták ölni, és nem szívesen vallotta be… de egyszer még azért is, mert tanúja volt,
ahogy egy férfi kegyetlenül bánt egy kacsával.
Az már csak hab volt a tortán, amikor a fráterről kiderült, hogy nyugalmazott Vitézi
Gárdista, de nem ez volt a lényeg.
Ez másfajta kínzás volt, olyan, amit korábban nem tapasztalt. Már megtanulta, hogy ne
akarjon többet, mint amit megkaparinthat – de ez a nő nem holmi birtoktárgy volt.
Olyasvalaki volt, akit mélyen csodált és tisztelt. Valaki, akire jobban támaszkodott, mint
azt valaha is gondolta volna.
Valaki, akinek soha nem vallotta volna be mindezt.
Tiéd ez az egy, boldog pillanat, emlékeztette magát.
Tétovázás nélkül a lány hátára tette másik kezét, és az ölelésébe vonta. Asszisztense
lélegzete elakadt, Trystan érezte a bőréből áradó meleget a ruhája selymén keresztül.
Megköszörülte a torkát, felemelte összekulcsolt kezüket, és lassú léptekkel siklani
kezdtek.
 – Szóval, tudsz táncolni? – kérdezte Sage felfelé pislogva. Az arca közelebb volt, mint
gondolta, és amikor lenézett, már látta, hogy miért: a lány lábujjhegyen pipiskedett.
– Évekkel ezelőtt tanultam, amikor még… – Elhallgatott, de nem azért, mert nem
akarta befejezni a mondatot, hanem mert éppen akkor megpillantott egy ismerős arcot a
híd túloldalán lévő tömegben.
– Mit keres itt a húgom? – pislogott zavartan.
– Clare itt van? – Sage követte a tekintetét, de egyikük sem hagyta abba a ringatózást,
vagy eresztette el a másikat. A lány agyának fogaskerekei szaporán pörögtek – ezt a
tekintetéből is kiolvashatta. – Nem gondolod, hogy az áruló…
Félbeszakította, mielőtt asszisztense befejezhette volna a gondolatot.
– Mindkét testvéremre ráállítottam az őreimet a bombariadó után. Megfigyelés alatt
álltak az áruló minden egyes ténykedése során. Gyűlölnek, ez bizonyos, de nem ők
akarnak elkapni.
– Nem hiszem, hogy gyűlölnek téged – mondta halkan Evie, miközben A Gonosz
elegánsan megpörgette mindkettőjüket.
– Ezt nem tudhatod. – Nem nézett rá. Ehelyett kiszemelt magának egy lámpát a lány
háta mögött, és arra szegezte a tekintetét.
– De tudom. – Asszisztense cipője hegyével megbökte az övét, amíg rá nem emelte a
tekintetét. – Jól ismerem a testvéri szeretetet. Ott lüktet bennük is; ez teljesen nyilvánvaló.
– Ez nem olyan, mint ami Lyssa és közted van – mondta újból megpörgetve a lányt.
Sage mélyen felnevetett, mielőtt visszaröpült a karjaiba.
– Igaz, a mi kapcsolatunk egy kicsit más, de az alapok ugyanazok. Gyerekkorunkban
végtelenül idegesítettem a bátyámat, gyakran szándékosan. De végső soron bármit
megtennénk egymásért.
– Nem is tudtam, hogy van egy bátyád – szólt halkan, pontosan tudva, hogy Sage
egyedül tartotta el a családját.
– Meghalt. – Olyan megtörtség áradt a hangjából, ami megdöbbentette.
– Nehéz lehetett neked. – Táncuk lelassult, de még mindig mozogtak és forogtak.
– A legnehezebb az volt, hogy váratlanul történt. – A lány továbbra is őt nézte, de a
tekintete üres volt. – Baleset volt… anyám mágiája. Az élet soha többé nem lett
ugyanolyan. Gideon elment, aztán anyám is. Otthagytam az iskolát, hogy Lyssára
vigyázzak, aztán apám megbetegedett, így teljesen fel kellett hagynom a tanulással, hogy
pénzt keressek. Úgy érzem, az életem csak úgy megtörténik, ahelyett, hogy igazán
megélném.
Szomorú történet volt; Trystan sok ilyet hallott már. Nem ez volt rá akkora hatással.
Sokkal inkább a lány előadása, ahogyan egyenesen ránézett. A tekintete nyílt volt és
őszinte, ahogy kiteregette a gyöngeségeit, megérdemelte az osztatlan figyelmét.
Hát nekiadta. Maradéktalanul.
– Én is éreztem már így. – Elhallgatott. – Mintha az élet csak úgy megtörténne velem.
Sokszor.
Kijelentésére döbbent tekintet költözött a lány arcára, ami majdnem hallgatásra
késztette, mégis folytatta.
– Nem voltam rá felkészülve, hogy ma este találkozzam apámmal.
 – Az én hibám. Annyira, de annyira… – De a lány elhallgatott Trystan megjátszott
vicsorgását látva. Ki akarta törölni ezt az istenverte szót a szótárából.
– Nehéz a közelében lennem. A gyerekkoromra emlékeztet. Nem… nem volt velünk túl
gyakran. Lélekgyógyítóként sokat kellett utaznia. Mindig akadt valaki, akinek nagyobb
szüksége volt rá, és ettől… jelentéktelennek éreztem magam.
Egyelőre ennyit volt képes mondani. De ez is elegendő volt, hiszen Sage olyan
együttérzéssel pislogott rá, amire nagyon vágyott, nem is volt tisztában vele, hogy
mennyire.
– Megértem – susogta halvány mosollyal az arcán, mert a lány valóban megértette őt;
ebben most már biztos volt. – Az élet néha egyszerűen… kimerítő.
Kissé elérzékenyült, így hát hallgatott.
Szótlanságát látva Sage szeme elkerekedett, és az arca vörösre váltott.
– Nem mintha kimerítő lenne neked dolgozni… Inkább, úgy értem…
– Éveket vesz el az életedből? – fejezte be helyette A Gonosz előzékenyen.
– Nem ezt akartam mondani. – Asszisztense grimaszt villantott rá. – Legalábbis nem
hangosan.
Reszelős nevetés szökött ki a torkán.
– Ha a munka nem elég fárasztó, csatlakozhatnál a gyakornokokhoz a Nyúlcipő Napon
– Megnyújtotta a lépteit, magához rántotta a lányt, és hosszan megpörgette.
– Mint az üldözőjük? – kérdezett vissza a lány, rémisztő kifejezéssel az arcán.
– Annyira azért nem vagyok gonosz – vonta fel a szemöldökét, de ledermedt a
szemében gyúló fény láttán. – Min mosolyogsz, Sage?
– Csak arra gondoltam, megérnénk egy színielőadást.
– Mintha bárki látni akarná, ahogy vitatkozunk – gúnyolódott A Gonosz.
– Ki tudja… – duruzsolta Evie csillogó szemmel.
Csak a fejét rázta, még egyszer megpörgetve mindkettőjüket. Szinte tökéletes pillanat
volt. Aztán felharsantak a sikolyok.
Negyvenharmadik fejezet
EVIE

Mi a bánatos béka folyik itt… – morogta A Gonosz, sötét fejét az éjszakai égboltra
emelve, a visítozás felé, ami kis híján szétrepesztette Evie dobhártyáját.
– Mozgás! – kiáltotta, felismerve a távoli kiáltozást és a feléjük gomolygó lila
füstfelhőt.
A főnöke elrántotta az útból, majd fájdalmasan felnyögött, ahogy földet értek; a szeme
tágra nyílt a felismeréstől, mielőtt odébb gurultak egy újabb mérgező leheletfelhő elől.
– Kiszöktek? – Evie elnézett a válla fölött az égen lebegő, sötét, sárkányviperára
emlékeztető alakra. Mert mi más hiányzott még ebből a napból, ha nem egy vérszomjas
szörnyeteg, hogy megzavarja a legkellemetlenebb családi összejövetelt, mióta világ a
világ…
Vagy élete legvarázslatosabb táncát.
Még a lábát sem kellett mozdítania; csak siklott, miközben a férfi…
Újabb visítás hasított a levegőbe, amelyet a szétszéledő tömeg sikolyai kísértek. Igaz.
Valószínűleg nem a legjobb alkalom a merengésre, Evie.
A kosz a sarkára tapadt, ahogy a főnöke talpra rántotta. A Gonosz a híd túloldalára
nézett, és a száját gyors, dühös szitkok hagyták el. A Briar Orom fele eltűnt, szinte
elolvadt a guivre mérgező leheletétől. Evie megrázkódott, keserű íz áradt szét a szájában,
amikor a tekintete egy férfi gyorsan oszló testére siklott; még élt, és még mindig üvöltött
kínjában. A bőr lassan leolvadt a csontjairól.
– Fúj, ez annyira undorító. – A szája elé kapta a kezét.
– Bizonyára sokkal hátborzongatóbb dolgokat is láttál már, mióta nekem dolgozol –
jelentette ki A Gonosz túlságosan is tárgyilagosan, le sem véve a szemét a viperáról.
– Ettől még nem lesz kevésbé groteszk – dünnyögte hitetlenkedve, és a fejét csóválta.
Szörnyű érzés bizsergette a bőrét. – A guivre, uram. Nem kellene…
– De igen! Nyilvánvalóan – vágta rá a főnöke, látszólag meglepődve és bosszankodva a
figyelme pillanatnyi megingása miatt. Megragadta Evie karját, maga elé tolta, majd
rákiáltott, hogy mozogjon. – Indulás!
– Jól van na! – kiáltott fel Evie, szemét bosszúsan forgatva. A közvélekedés ellenére
igenis képes volt uralni a testét. – Hogy szabadult ki? – harsogta. Megpróbálta elcsípni a
fenevad színét, de a sötétben lehetetlen volt megállapítani, melyikük az.
Mi van, ha mindkettő megszökött?
Érezte, hogy A Gonosz szorosan a nyomában van, hangosan noszogatva, hogy szedje a
lábát. Abban a pillanatban, ahogy meghallotta a korhadt fa reccsenő ropogását, már tudta,
miért. A sárkányvipera lehelete deszkáról deszkára falta fel a mögöttük húzódó hidat.
Amíg az egész meg nem nyikordult, és egyszerre zuhanni kezdtek.
Úgy markolta a pallókat, mintha létrát mászna, érezte, hogy szilánkok törnek le a
szorítása alatt. Egyre csak zuhantak, nekicsapódtak a sziklafalnak, ami az oromból
megmaradt, a léceket összekötő kötelek az utolsókat rúgták. Lenézett, és
megkönnyebbülten kifújta a levegőt, amikor megpillantotta a főnökét egy távolabbi, de
még éppen kitartó deszkába kapaszkodva.
– Jól vagy? – kiáltott le neki, igyekezett nem összerezzenni, amikor megérezte, hogy a
kezén lévő, frissen begyógyult sebek újra felszakadnak.
– Csodásan. Azt hiszem, piknikezem egyet, amíg idelent időzöm – szólt vissza a férfi
szokásos flegmaságával.
Nem kérdés, jól volt.
Bólintott, majd megfordult, hogy felmásszon. Amikor felért, azonnal lehervadt a
mosolya, ahogy megcsapta a rothadó hús orrfacsaró bűze.
Mészárlás.
Holttestek hevertek szanaszét, csontig málló hullák. Aki még életben volt, sikoltozott,
miközben a bőre levált a húsáról. Kényszerítette magát, hogy odanézzen, fohászkodva,
hogy az arcok egyikében se ismerje fel Pengét vagy… Jó, örülne, ha egyikük sem
Rebecka Erring lenne.
– A hím az – szólt A Gonosz a válla fölött, miközben csendesen fortyogó indulattal az
égre nézett, és összeszűkülő szemmel figyelte, ahogy egy nagydarab valami a földre
csattan. A férfi a lehullott ezüsttárgy felé ólálkodott. A guivre bokabilincse volt az; a lánc
végének egyenes, határozott vonalai egyértelműen jelezték, hogy nem kettétört, levágták.
– Valaki kieresztette.
– Az a személy, aki idecsalt minket. – Felsóhajtott.
– Csapda volt – fintorgott A Gonosz gúnyosan.
De nem volt idő az illető kilétének találgatására, hiszen először el kellett kapniuk egy
szörnyeteget.
– Miért nem maradt a nősténnyel? – tűnődött fedezéket keresve egy hatalmas kidőlt fa
alatt, amely ferdén terült el, egyik végével egy másik fa ágaiba kapaszkodva.
Főnöke gyorsan csatlakozott hozzá.
– A nőstények okosabbak, fortélyosabbak. A hímek gyakran puszta ösztönből
cselekednek. Jelenleg csak annyit tud, hogy ketrecbe zárták. Még rosszabb lesz a helyzet,
ha a párja még mindig a ketrecben sínylődik. – Láthatóan átgondolta ezt a kijelentését,
mert hozzátette: – Persze a rosszabb relatív. Két sárkányvipera épp olyan rossz, mint egy
dühtől elvakult hím.
– Tehát szerinte a pusztítás a megoldás? – Evie a szemét forgatta, kisimítva arcából a
meglazult hajtincsét. – Férfiak – dohogta.
– Nos, a nemem nyilvánvaló gyengeségeit később is megtárgyalhatjuk. – A Gonosz
szeme csillogott. Fekete inge elszakadt a vállánál, olyan huncut fesztelenséget
kölcsönözve neki, amitől megremegett a gyomra.
Nyilvánvalóan szörnyen alkalmatlan időpontban.
– Gushiken! – kiáltotta a férfi olyan eltökéltséggel, hogy Evie érezte, a háta vigyázzba
vágja magát, feje pedig majdnem nekicsapódik a fa törzsének, amely alá behúzódtak.
Ekkor Penge bukkant elő a sötétségből, bekecmergett a búvóhelyükre, vér patakzott a
karján, borostyán szeméből pánik sugárzott.
– Helló, főnök! Mikor érkeztél? – kérdezte, hangja lazasága éles ellentétben állt az őket
körülvevő káosszal.
– Talán eltekinthetnénk a bájcsevejtől. Van bármi ötleted, hogyan foghatnánk el?
 – Mennyire voltam segítségedre az első alkalommal? – vágott vissza az idomár
nyersen.
Egy újabb visítás és az azt követő sikolyok hallatán mind összerezzentek.
– Semennyire – morogta A Gonosz.
– Akkor, azt hiszem, meg is kaptad a válaszod, uram. – A Pengéből áradó pimasz
könnyedség azonban megingott kissé, amikor a tekintete megakadt valami mozgáson;
Evie is látta a szeme sarkából.
– Mondtam, hogy maradj fedezékben! – csattant fel az idomár, hangjában szokatlan
elszántsággal. Rebecka Erring olyan hirtelenséggel bukkant fel a fa alatt, hogy a frászt
hozta Evie-re, hátratántorodott, egyenesen a főnök mellkasának.
– Az istenekre, ne ijesztgess! – A melle elé kapta a kezét, arra várva, hogy a szívverése
kissé lelassuljon, de gyorsan rájött, mindhiába, addig nem fog, amíg a sárkányvipera ott
ólálkodik valahol a fejük felett.
– Nem voltam nagyobb biztonságban a fák mögött, ahol hagytál – motyogta Becky,
udvariasan odabiccentve A Gonosznak, majd ismét Penge felé fordult.
Főnökük azonban észre sem vette, mert a tekintete a sikoltozó, fejvesztve rohanó
partivendégek felé villant.
– A húgom. A húgom is itt volt. Még a guivre támadása előtt. – Azzal futásnak eredt,
elhagyva a rejtekük védelmét.
– Uram! – sikoltott fel Evie, és épp követni kezdte volna a férfit, amikor Becky durván
visszarántotta a vállánál fogva.
– Ülj le, te bolond! Ne kelljen azon is aggódnia, hogy megöleted magad. Csak maradj a
fenekeden, és ne akadályozd!
A szavak úgy égették, mint a fenevad lehelete a csupasz húst, de Evie tudta, igaza van.
Hacsak nem találja meg a módját, hogy hasznossá tegye magát, előbb-utóbb felesleges
nyűggé válik. Vagy talán már most is az.
De ebben a pillanatban nem ostorozhatta magát. Ha majd végre hazatér, remélhetőleg
épségben, ránéz Lyssára, bűntudat által marcangolva, amiért megint egyedül hagyta, aztán
szinte kimúlva beesik az ágyba. Akkor és csakis akkor engedi meg magának, hogy
beletemetkezzen mindabba, amit az agya szerint elpuskázott.
– El kell kapnunk a guivrét – jelentette ki Penge határozottan, egy bőrkötelet húzva elő
a zsebéből. – Ezt néhány lehullott lámpásba fűzve találtam, azt hiszem, megteszi!
– Hogy a bánatos békába kapta el korábban? – vonta fel kétkedve a szemöldökét Evie,
miközben az idomár méretes hurkot kötött a zsineg végére. – Azt lampionok felfűzésére
használták. Gondolod, hogy képes visszatartani egy óriási vadállatot?
– Van jobb ötleted? – kérdezett vissza a férfi pajkos mosollyal. – A főnök őrei napokig
követték a hímet, mielőtt Tati kikeverte az altatóelixírt. Megküzdöttek érte, de azon
nyomban elaludt, amint sikerült a szájába önteniük, legalábbis Keeley így mesélte.
– Akkor csak tessék! – integetett vadul az ég felé, miután egy újabb visítás hasított a
levegőbe, lassan megolvasztva a mellettük álló fát. A bestia a fejük felett csapkodott a
szárnyaival, ahogy az ellenkező irányba suhant, egy széllökés mindannyiukat
hátrataszította, elég messzire ahhoz, hogy megpihenjenek, és lélegzethez jussanak.
– Most nincs nálam az elixír! – ordította Penge, ahogy továbbhátráltak. Egy csapatnyi
ember sikoltozva rohant el mellettük, legtöbbjük vérzett vagy megsérült. Evie addig
araszolt, míg a ruhája beleakadt valamibe a háta mögött. Megpördült, és egy testet látott a
fának dőlve, arcát csuklya fedte.
Penge zavartan pislogott.
– Hát ez meg… szundikál?
– Vagy meghalt! – vágta rá Becky rácsapva a férfi vállára. – Bökd meg, és nézd meg,
hogy mozog-e.
Az idomár homlokát ráncolva lehajolt, felkapott egy gallyat, és a bágyadt alak felé
nyújtotta.
Leguggolt, és az idegen vállához hajolt. Majd kis híján felrepült a levegőbe, amikor az
alak megmozdult, mielőtt a bottal egyáltalán megbökdöshette volna; az arcát eltakaró
sötét árnyékok mélyéről rozsdás nevetés csendült.
– Nem haltam meg, csak egy kicsit kevésbé élek. – A hang azonnal ismerősen csengett.
Így hát nem lepődött meg, amikor az alak lehúzta a csuklyáját, felfedve Arthur véres arcát
és vörösre vált szakállát. – Nem lesz semmi bajom. Hol van Trystan?
– Az meg ki? – értetlenkedett Penge látványosan feszengve. – És te ki vagy?
– Az ünnepség házigazdája – forgatta a szemét Evie.
Az idomár együttérzően ráncolta a homlokát.
– Ó, hát, az olvadozó emberektől eltekintve, szerintem nagyon jól megy.
– Penge – korholta, miközben leguggolt Arthur mellé, letépett egy darabot fényes
szoknyájából, és az anyagot a férfi feje köré tekerte. – Befognád végre?
– Jó, jó… – dünnyögte a férfi a hátuk mögül. – Megyek, és megpróbálom… Hát, tudod
– motyogta, mielőtt elnyargalt, egyenesen a csata sűrűjébe.
Arthur köhintett, ajka szegletéből vér csordogált. A látványra elfogta a pánik, hisz
olyasvalakiért aggódott, aki egykor törődött Trystannel, és nagyon úgy tűnt, ez mit sem
változott. Valamint az öreg is fontos volt a főnökének, akár beismerte, akár nem.
Letépett egy újabb tiszta szövetdarabot a ruhájáról, gyengéden Arthur szája sarkához
szorította, és imádkozott, bármi kínozza is, az gyógyítható legyen.
– Bátor vagy – mosolygott rá gyöngéden az öreg, arcát vér és piszok keveréke borította.
Evie felhorkant.
– Aligha. – A legtöbb, ami elmondható volt róla, hogy impulzív és önfejű, na de bátor?
Túl súlyos megállapításnak tűnt a képhez képest, amit önmagáról alkotott.
– Annak kell lenned, hiszen együtt dolgozol… – Szünetet tartott, tekintete Beckyre
vándorolt. Láthatóan alaposan megfontolt valamit, majd eltökélten visszafordult felé. – A
Gonosszal.
Arthur összerezzent, ahogy kiejtette az utolsó szót, mintha a fiát gonosznak nevezni
fájdalmasabb lenne, mint bármelyik seb, amit elszenvedett.
– Annyira nem is ijesztő – somolygott Evie, halovány láng gyúlt a lelkében, ahogy
felrémlettek a fejében Trystan gyöngédebb pillanatai.
– Ó, pedig az. – Arthur ismét megrázkódott, de elmosolyodott. Humort talált a
fájdalmában. – Soha életemben nem féltem még ennyire senkitől.
De a lány hallotta a szavai mögött megbúvó érzelmeket. Hogy a férfi valójában nem
Trystantől félt, sokkal inkább az úttól, amit a fia választott.
Féltette őt, ami olyan mélyen meghatotta Evie-t, hogy megfogadta, életben tartja ezt az
embert, akármibe is kerül.
Becky ebben a pillanatban felsikkantott, Evie pedig megpördült és…
Kővé dermedt.
Körülvette őket a Vitézi Gárda, kivont kardokkal, arcukon kegyetlen elszántsággal.
És cseppet sem hasonlítottak hősökre…
Negyvennegyedik fejezet
A GONOSZ

Miután őrült rohamban átvágtatott a parti romjai között felismerhetetlen testeken

átgázolva, némelyikük még mindig nyöszörgött, Trystan végre kiszúrta Clare-t. Karjánál
fogva megrántotta, és egyetlen jól irányzott mozdulattal mindkettejüket behúzta az
árnyékba.
Húga reszketett, ruhája elszakadt, bal válláról hiányzott a pántja. Ez a gyerekkorukat
juttatta eszébe: húga gyakran meggondolatlanul viselkedett, Trystant pedig mardosta a
félelem, hogy mi történhet vele.
De most már felnőttek. Hamar megtanulta, egyik testvérének sincs rá szüksége, hogy
istápolja, vagy aggodalmaskodjon miatta.
– Tryst? – Clare hangja remegett, mintha nem lenne biztos benne, a bátyja tényleg ott
áll-e előtte azért, hogy megmentse. De aztán mintha összeszedte volna magát, és
felkiáltott: – Apa. Meg kell találnunk apát!
– Mi a bánatos békát keresel itt egyáltalán, Clare? – Kavarogtak benne az érzelmek, túl
sok is egyszerre. Az érzéseknek sosem volt könnyű bejárása elméjének sötét alagútjaiba.
Aggódott Evie-ért, aggódott a húgáért, dühös volt az ismeretlenre, aki felelős ezért a
zűrzavarért, és arra az indulatra nem is talált szavakat, amit Benedikt király iránt érzett.
– Apánk hívott meg! – csattant fel a testvére szokásos hirtelen fellángoló
felháborodásával, a félelem utolsó morzsáját is eltüntetve, amit látni vélt a tekintetében. –
Te mi a bánatos békát keresel itt? – A nő szeme úgy kikerekedett, mint két elborzadt
csészealj. – Ez a te műved volt?
– Még szép, hogy nem – morogta, és kővé dermedt, amikor megpillantotta a felé
vágtázó Pengét. – Gushiken!
A sárkányidomárnak földbe gyökerezett a lába, kezében hurkolt kötelet lóbált, veríték
patakzott az arcán.
– Kis híján nyakon csíptem – csak egy kicsit magasabbra kellene jutnom. – Penge
Clare-re sandított, úgy mosolygott, mintha egy kedélyes villásreggelin botlottak volna
egymásba. – Örülök a találkozásnak.
– A húgom – vallotta be, bár nem volt ínyére a dolog. Az irodában Tatiannán és most
már Sage-en kívül senki sem tudott a családi kapcsolatairól. Vagy akár a
személyazonosságáról.
– Ó… – Az idomár szemében felismerés csillant. – Szóval te… Üdv. – Nyilvánvalóan
tudott valamit, amit nem kellett volna, mert úgy bámult, mint a macska, ami egeret talált.
A Gonosznak hamar fogyatkozni kezdett a türelme, szokás szerint.
– Clare. Megkeresem Arthurt – csak ne legyél útban.
– Nem fogadok el tőled parancsokat – forgatta a szemét a nő, majd Penge felé fordult. –
Szükséged van egy altatóelixírre, hogy legyűrd azt a hogyishívjákot, nem igaz?
– Én… – Penge Trystanre sandított, feszengett, amiért belekeveredett a testvérek
civódásába. – Az nagyszerű lenne. Tudsz készíteni?
Clare ajkának egyik csücske felkunkorodott.
 – Igen, tudok. A közelben nő néhány gyógynövény, amit felhasználhatok. Adj öt
percet!
Mindketten a bokrok felé fordultak, ám ekkor egy ismerős sikoly hasított a levegőbe,
mire borzalmas, üres érzés markolt a szívébe.
Sage.
– Most mennem… – Éles fájdalom hasított a fejébe. Sötét foltokat látott, térdre rogyott,
az utolsó kép, ami átfutott a fején Sage arca volt, arra várva, hogy jöjjön el érte, és mentse
meg, de tudta, nem érhet oda időben.
Negyvenötödik fejezet
EVIE

Vesd a többi közé! – szólt oda az egyik Vitézi Gárdista a másiknak, aki éppen Evie-t
ráncigálta egy maroknyi egymásba kapaszkodó és zokogó ember felé; egy tisztásra
terelték össze őket, nem messze a parti eredeti helyszínétől. Arthur megbotlott és
felnyögött a háta mögött, mire azonnal megpördült, hogy segítsen neki.
– Maradj a helyeden!
– Hiszen megsérült! – kiáltott vissza, és felüvöltött a fájdalomtól, amikor a böszmébb
keményen vállon ragadta.
– Dayton! – csattant fel egy másik. – Fogd vissza magad! Ezek az emberek ártatlanok.
– A hangja kedvesen csengett, és a fején díszelgő sisak ellenére kissé megnyugtatta Evie-
t.
Ám ekkor megpillantott egy másik csoportot és a mellettük heverő eszméletlen férfit. A
szakadt fekete inget és a túlságosan mozdulatlan arcot látva visszanyelt egy sikolyt a
gondolatra, hogy talán meghalt. De aztán látta a homlokából csordogáló vért, ahogy az
alak megmozdult, és kis híján elalélt a megkönnyebbüléstől. Nem halott, csak elájult.
Átfurakodott a tömegen, figyelmen kívül hagyva a felszólításokat, hogy maradjon ott,
ahova parancsolták. Trystan mellé rogyott, és kisöpört egy véráztatta tincset a
homlokából.
– Uram? – suttogta. – Jól vagy?
A férfi enyhén felnyögött az érintésre, szemhéja megrebbent, mielőtt ismét
mozdulatlanná dermedt.
Becky felbukkanása ez egyszer megkönnyebbüléssel töltötte el.
– Jól van? – Szeme kikerekedett, légzése elnehezült. – Hol van Penge? – kérdezte,
miközben ide-oda forgatta a fejét, körbepásztázva a köréjük gyülekező hordát. Az
idomárnak híre-hamva sem volt.
– Hogy jutunk ki ebből a csávából? – Összerezzent, amikor a katona egy újabb
sikoltozó nőt vetett közéjük. – Mit keresnek itt egyáltalán?
– Kelepce volt – sziszegte Becky. – Kizárt, hogy a véletlen műve. Akárki dolgozik is
Benedikt királynak, mindannyiunkat ide akartak csalni.
– Akkor miért nem ejtenek foglyul? – tűnődött Evie, körbepislogva a jeles társaságon.
Vállukon és mellkasukon címeres ezüst páncélt viselték. Legtöbbjük arcát sisak rejtette,
mindegyikre Benedikt király jelképét pingálták. De mintha fejetlenség uralkodott volna
közöttük. Bárki hívatta ide őket, láthatóan magára hagyta a gárdát, és a közelben ólálkodó
guivre miatt a lovagok idegesen fészkelődtek a posztjukon.
De Evie általában könnyedén elbánt az ideges férfiakkal; mindig csőstül jöttek.
Arthur odabicegett hozzá, lekuporodott mellé, és kisöpört egy hajszálat fia arcából.
– Nem tudják, hogy néz ki A Gonosz. Bárki is ismerte közülük, az most nincs a
közelben – suttogta a férfi. – Túl gyenge vagyok, hogy bárkit is meggyógyítsak, de… –
Kitapintotta Trystan pulzusát a csuklóján, majd meleg szemét Evie felé fordította. –
Rendbe fog jönni. Az életvonala még mindig erős. Van valami terved?
 Becky is a lányt bámulta. A többi – még eszméleténél lévő – ember idegesen téblábolt,
figyelmüket inkább az őrök kötötték le. Azon kapta magát, hogy kezd pánikba esni – aki
általában a parancsokat osztogatta, most ájultan hevert. Az volt a munkája, hogy kövesse
az utasításokat, a legapróbb részletekig. Mit kellene tennie egy asszisztensnek, amikor
könyörtelen főnöke épp nincs magánál?
Igazából nyilvánvaló volt: bármiféle könyörtelenséget, amit a helyzet megkövetel.
Magának is gonosszá kell válnia, mert nem hajlandó itt elpatkolni. Ma nem.
Talpra szökkent, és megeresztett egy drámai sikolyt.
– Kérem – zokogta. – Segítsenek!
Az egyik Vitézi Gárdista egy pillanat alatt mellette termett, és a kezébe vette az
alkarját. A sisak résén keresztül látta a férfi zöld szemét; feszélyezettnek látszott.
– Mi a gond, kisasszony? Nem kell félnie tőlünk.
– Ó, tudom én. – Evie könnyes mosollyal bökött A Gonosz felé, aki még mindig
eszméletlenül feküdt apja kezében. – De a fé-férjem… – erőltette ki a szót, mintha
pusztán másodpercek választanák el attól, hogy összetörjön.
A lovag szeméből sütő zavarodottság szinte megtízszereződött.
Egy férfi, aki megrémül egy nő könnyeitől? Micsoda újdonság…
– Megsérült. Attól tartok, nem éli túl; azonnal gyógyítóhoz kell vinnem. – Letörölt egy
könnycseppet az arcáról, majd megmarkolta a lovag páncélját. – Könyörgök, engedjen el
minket!
A katona lassan lehámozta Evie ujjait a vértjéről, majd lomha léptekkel eltávolodott,
mintha a hisztériája ragályos lenne.
– A vitézeim azt az utasítást kapták, hogy minden közembert sértetlenül hagyjanak. A
férjét már eszméletlenül találtuk, hölgyem.
Legszívesebben a szemét forgatta volna rá, de visszafogta magát. Ez az alak nyilván
elég hiszékenynek tartotta, ha be akarta adni neki, hogy csak úgy rátaláltak a főnökére egy
kis horpadással a tarkóján – ha a sárkányvipera lett volna a ludas, az hétszentség, hogy
már feje sem lenne.
– Természetesen – szipogott. – Mindannyian hősiesek és bátrak vagytok. Több eszem is
lehetne. Tudjátok, megjött a havi vérzésem.
Az egyik lovag fuldokolni kezdett, egy másik meg a lábára ejtette a kardját.
A nők könnyei megrémítették a férfiakat, de a női test működésétől egyenesen a
gutaütés kerülgette őket. Evie tehát folytatta, elfojtva a kuncogását.
– A férjem meg én, tudja, kisbabát szeretnénk. – Főnöke felnyögött a háta mögött, de
nem törődött vele, a tekintetét mereven előreszegezte. – Ezért jöttünk a lélekgyógyítóhoz.
Ám ekkor a férjem értesült A Gonosz érkezéséről, aki meg akarta félemlíteni kiváló
gyógyítónkat.
Hirtelen a körülöttük lézengő összes lovag riadókészültségbe kapcsolt, tekintetük a
fogva tartottak között cikázott; nyilvánvalóan próbálták megfejteni, hogy A Gonosz még
mindig ott van-e köztük.
– Ó, jó urak, az az aljas gaztevő már nincs közöttünk – bizonygatta a katonára pislogva.
– Az égi kígyó első támadása után elmenekült, a gyáva féreg.
A gárdisták idegesen kuncogtak, a lánnyal társalgó vitéz felé fordultak iránymutatásért.
– Kérem, uram, nincsenek nálam a szükséges holmik a havimhoz… és a ruhám fehér.
 Minden hallótávolságon belül tartózkodó férfi összerezzent. Az előtte álló őr egyszer
bólintott, a döntés megszületett.
– Rendben van. Azt hiszem, mindannyian…
Hangos nyögés szelte át a levegőt, kővé dermesztve mindent és mindenkit. Lassan a
hang felé fordította a fejét, a rémület tüzes napként virradt fel elméjében.
A Gonosz ébredezett. Attól félt, hogy amikor főnöke megpillantja a körülöttük
strázsáló lovagokat, zsigerből le akar majd rombolni mindent, és lerombolni alatt
határozottan azt értette, hogy elteszi láb alól a fogvatartóikat. Ahelyett, hogy elengednék
és békén hagynák őket, túlerővel találják szemben magukat, és az őrök végül elfogják A
Gonoszt.
Vagy ami még rosszabb, végeznek vele.
Tennie kellett valamit…
A szíve olyan vadul kalapált, hogy kis híján ledöntötte a lábáról, majd remegő
végtagokkal a férjéhez vánszorgott. Feltűnt előtte egy sötét szempár, ahogy a férfi
szemhéja megrebbent, szemöldöke ráncba szaladt a fájdalomtól és a zavarodottságtól,
miközben megpróbált felülni.
Főnöke tekintete csak egy pillanatig időzött az előtte álló csoporton, ahhoz azonban
elég ideig, hogy Evie felismerje benne a hirtelen fellángoló gyilkos dühöt. Azon nyomban
elé vetette magát, öklével megragadta a gallérját. Figyelte, ahogy kettőt pislog, majd
elkerekedik a szeme.
Ez volt az utolsó dolog, amit látott, mielőtt ajkát a férfi ajkára tapasztotta.
Negyvenhatodik fejezet
A GONOSZ

Trystan álmodott.
Ami meglepte, mert azt hitte, tíz rövid évvel ezelőtt elvesztette az efféle képességét.
Most mégis itt volt, álmodott, ráadásul igen kellemeset.
Csak egy pillanatra villant fel előtte Evie arca, mielőtt megérezte az övéhez nyomódó
puha ajkakat. A képzelete szerint a lánynak vaníliaíze volt. Valószínűleg a nevetséges
mennyiségű vaníliás cukorka miatt, amit egy átlagos napon elfogyasztott.
Viccesnek találta, hogy egy olyan vonás, ami korábban mulattatta, most mérhetetlenül
felizgatta őt. Olyannyira, hogy a szeme lecsukódott, szörnyű és hajmeresztő dolgokról
keringő gondolatai pedig semmissé lettek.
Ha már úgyis csak egy álom…
Gyorsan felült, átkarolta a lányt, ujjai könnyedén végigszaladtak a puha hajtincseken.
Finoman megrántotta, majdnem felnyögött, amikor egy sóhaj hagyta el Sage száját.
Félrebillentette a lány fejét, hogy teljesen megízlelhesse.
Megnyalta a rózsás ajkakat, egyik keze a derekára vándorolt, és megszorította,
kétségbeesetten próbálta közelebb húzni magához. A lány torka mélyéről feltörő sóhajok
kis híján elvették az eszét. Soha nem tartotta magát olyan embernek, aki különösen jó
képzelőerővel van megáldva, de ahogy Sage belékapaszkodott, édesen, mégis vadul, és a
csókjai mögött meghúzódó szenvedély… Leigázta őt.
Hogyan is tudná egy valóságos csók felülmúlni az ereiben pumpáló eufóriát, amit a
saját fantáziája idézett elő?
A következő megsemmisítő pillanatban azonban asszisztense szája egy centire
elhúzódott tőle, mielőtt Álom-Evie azt suttogta:
– Uram, ezek azt hiszik…
– Csss – suttogta, ismét magához vonva őt, hogy még egyszer lassan összeérjenek az
ajkaik. A lány egy pillanatig ellenállt, majd ismét a szájához simult, és a kezével
megragadta az arcát.
Mintha valaki köhintett volna, ami elég faragatlan volt a tudatalattijától, mégis
hátrahúzódott, és figyelte, ahogy asszisztense ajka egyre közelebb kerül, mintha vissza
akarna térni hozzá.
– Mit akartál mondani, kedvesem? – susogta, ferde mosolyra görbült a szája, ahogy
végigsimított a lány bársonyos arcán.
Sage szeme elkerekedett, és felcsillant benne… a remény? De tovatűnt, és átadta a
helyét a felismerésnek.
– Ó – dünnyögte. – Hallottad, hogy azt hazudtam a lovagoknak, házasok vagyunk?
Ezért tettél úgy…
– Micsoda? – Félrebillentette a fejét, az álomnak már semmi értelme nem volt.
Vonakodva az Evie háta mögött ténfergő tömegre nézett. A Vitézi Gárda tagjai
vigyázzban álltak, és rendíthetetlen figyelemmel strázsáltak a begyűjtött közemberek
felett. Arthur a sarokban támaszkodott, vérbe fagyva.
 Az egész olyan…
A bánatos békába, hisz ez a valóság.
Mielőtt átgondolhatta volna, talpra szökkent, magával rántva Sage-et is, és a háta mögé
lökte. Az ereje forrongott a bőre alatt, pusztítani akart, zsigerelni. De mielőtt lecsaphatott
volna, az egyik lovag előrelépett.
– Nem akarunk ártani neked és a feleségednek. Mindent elmagyarázott.
A feleségem? Sage felé sandított, kiolvasva a néma üzenetet a szeméből.
– Beszéltem nekik a gyermeknemzéssel kapcsolatos problémáinkról, kedvesem.
A Gonosz szinte biztos volt benne, hogy ha Sage meg ő bármiféle kísérletet tett volna a
gyermeknemzésre, arra emlékezne. Élénken.
– Igen. Értem.
A lány megkönnyebbültnek tűnt, ahogy a kezét az övébe zárta. Trystan nem volt
hajlandó élvezni a helyzetet.
– Mindenki távozhat. – A kedves hangú katona kilépett a tömegből. – Igazán sajnáljuk,
amiért így magukra ijesztettünk. És biztosíthatom magukat, megteszünk minden tőlünk
telhetőt, hogy befogjuk a sárkányviperát, és kézre kerítsük A Gonoszt. – A tömeg
szórványos tapssal jutalmazta a magasztos beszédet, Trystannel egyetemben. Élvezettel
fogja nézni a próbálkozásaikat.
Ahogy a tömeg szétszéledt, magához térése óta most először tűnt fel neki, hogy már
nem hallja a guivre visítását a feje felett. Vagy Penge és a húga sikerrel jártak, vagy
Benedikt király újabb menetet nyert a kettejük között dúló csatában.
Elhatározta, hogy kideríti, ám ekkor egy alacsonyabb gárdista váratlanul felsegítette a
földről Arthurt.
– Minél előbb gyógyítóhoz kell menned, nagyuram. Kérlek, kövess!
Rebecka is Arthur mellé szegődött, kezében egy szövetdarabkával, amely gyanúsan
hasonlított Evie ruhájának anyagára. Beosztottja és apja hirtelen eltűntek a fák sötétjében,
mire Trystan is előrelépett, hogy kövesse őket, nem bízva senkiben, aki a királynak felel.
De megtorpant a tömeget feloszlató gárdista hangja hallatán. Evie-hez beszélt éppen.
– Mit is mondtál, hogy hívnak, úrnőm?
Gyorsan a lány mellé lépett, átkarolta a vállát, és magához szorította.
– Már foglalt – közölte egyenesen.
A vitéz felnevetett, és éppen levette volna a sisakját, amikor két másik lovag nyargalt
oda hozzá.
Egyikük lekapta kopott fejfedőjét, vörös hajzuhatagot fedve fel alatta.
– Téged is elvihetlek a másik gyógyítóhoz, uram, hogy megnézze a fejedet.
– Nincs szükségem…
– Ragaszkodom hozzá – vágott szavába a vörös mézesmázosan. – Elvezetlek hozzá
titeket. – A fekete erdő felé fordult, épp Arthurékkal ellenkező irányba. Trystan úgy
tervezte, vár, amíg félúton járnak, és akkor intézi el ezt a frátert.
Vonakodva követte, Sage-et szorosan maga mellett tartva, még mindig érezte ajkának
csiklandozó izzását az övén. Meg akarta érinteni, hogy véget vessen a bizsergésnek, de az
túl árulkodó lett volna; már attól is elborzadt, hogy az érzései ilyen nyilvánosan
megmutatkoztak.
 Az ormot elhagyó tömeg zsibongása elhalkult az éjszakában, Sage tekintete azonban
továbbra is úgy villogott körbe-körbe, mint egy sarokba szorított állaté, a menekülés
lehetőségét keresve. Egy újabb lovag tűnt fel előttük, kivált a sötétségből, és feléjük
menetelt.
Ő sem viselte a sisakját, arca viharvert volt, haját ősz szálak tarkították.
– Hát itt vagytok – szólalt meg mosolyogva. – A gyógyító erre van, nagyuram. Hadd
segítsek! – Nem állt szándékában hagyni, de a férfi karja köré fonódott, aztán valami
kemény csapódott a hátába, és a földre taszította.
– Ne! – sikoltott fel Sage. Trystan elvadultan megpördült a hang hallatán, de
megdermedt, ahogy szembe találta magát a vörös hajú lovag pengéjének hegyével. Mégis
kis híján meglódult, amikor észrevette, hogy a másik katona hátulról megragadja Sage-et,
és egyik kezét a szájára tapasztja.
– Engedd el! – dörögte sötéten, és érezte, ahogy háborogni kezd az ereje.
A vörös a pengéje hegyét a mellkasának bőrébe fúrta, kiontva egy csepp vérét.
– Erix! – kiáltotta a társának. – Légy gyengéd a hölggyel! – De gunyorosan vigyorgott.
Trystan lélegzete elakadt, amikor Erix Sage füléhez hajolt, és azt suttogta:
– Az, gyengéd, még szép. – Cuppanós csókot nyomott Sage arcára, mire Trystan olyan
erővel szorította össze a fogait, hogy azok kis híján ripityára törtek. De asszisztense nem
szeppent meg, nem fakadt sírva, inkább vadul csapkodni kezdett. Tompa sikolyok törtek
fel letapasztott szájából.
Erix keményen megszorította, alig bírta lefogni őt.
– Maradj nyugton, te szajha! Fredrick meg én csak fel akarunk tenni nektek néhány
kérdést.
– És hogyan várhatod el tőle, hogy válaszoljon, ha a gusztustalan kezedet a szájára
szorítod? – Trystannek elege volt ebből a kis színjátékból; az erejének meg a
várakozásból. Ideje volt lemészárolni ezeket a bolondokat, de megtorpant, amikor
Fredrick olyasmit mondott, amitől megfagyott a vér az ereiben.
– Őrizetbe vették a lélekgyógyítót. A kis asszonykád is ott volt vele, amikor rátaláltunk.
Csak biztosak akarunk lenni benne, hogy nem vagytok bűntársak.
– Mi a vád ellene? – tudakolta. A tekintete visszatévedt Sage-re, aki továbbra is
szabadulni akart, és egy pillanatra sem hagyta abba a vergődést. A Fredrick kezében lévő
penge még mindig a bőréhez nyomódott, de hagyta, hadd higgyék csak a lovagok, hogy a
kezükben van a gyeplő.
Fredrick vicsorgott, és még mélyebbre fúrta a kardot Trystan bőrébe.
– Ehhez aztán semmi… – De elhallgatott, amikor Erix üvöltözni kezdett a háta mögött.
– Te szuka! Ez a kis ribanc megharapott! – A lovag a kezét rázta, a bőrén halvány
fognyomok látszottak. Minden fej Sage felé fordult, aki kihasználta a helyzetet, és
bakancsos lábát Erix lába közé repítette – keményen. A férfi felüvöltött, és a földre borult.
A másik őr lassan Trystan felé fordult, kardja hegyével továbbra is sakkban tartva.
Rámosolygott, élvezettel nézte a lovag megrökönyödött ábrázatát, amikor kezével
rámarkolt a pengére, és megszorította. A tenyerébe hasító fájdalom semmiség volt.
Vér csöpögött a kezéből, miközben minden erejével igyekezett a másik irányba tolni a
kardot. A meglepetés erejét és a másik férfi gyengeségét kihasználva képes volt félrelökni
a fegyvert, majd talpra ugrott, véres öklét a lovag arcába csapva. Az egy puffanással a
földre zuhant, és Trystan azon nyomban rávetette magát.
Sosem értette, miért mondják az emberek, hogy a látásuk elsötétül a dühtől. Az ő látása
gyakran akkor volt a legtisztább és legszínesebb, amikor elöntötte a vegytiszta harag.
Lecsapott az öklével, egy émelyítő csattanással hátracsapta Fredrick fejét, mire a férfi
orrából és szájából spriccelni kezdett a szédítően piros vér. A katona hanyatt esett,
eszméletlenül, mielőtt egyáltalán földet ért volna.
Trystan kinyújtóztatta a nyakát, feltápászkodott, majd előhúzta a kardját Sage és a
másik lovag felé fordulva, aki még mindig négykézláb terpesztett.
Erix felpillantott, először társa véres arcára meredt, majd rájuk.
– Nekünk… nekünk azt mondták, hogy elkaptuk A Gonoszt. A lélekgyógyító az! Mi
csak… parancsot teljesítettünk, nagyuram! – hebegte a férfi reszketve, ahogy Trystan
közelebb lopakodott. – Ne! Ne tedd, uram! Csak a jutalmat akartuk! – zokogott. – A
Gonosz elfogásáért.
Trystan kuncogva emelte kardja hegyét a férfi megfeszülő mellkasához.
– Ó, de attól tartok, nem kaptátok el A Gonoszt.
A következő szavakat olyan halkan suttogta, hogy még Sage sem hallhatta.
– A Gonosz kapott el titeket.
Erix szeme tágra nyílt, esdekelni kezdett:
– Ne, ne, uram, nem akartunk bántani. Kérlek, kérlek, engedj el minket!
– Őt viszont bántani akartátok – köpte oda Trystan, az ereje fellángolt körülötte. – És ez
nekem elég.
Azzal a pengét a férfi mellkasába döfte, átszúrta a szívét, azonnal végezve vele.
Végignézte, ahogy az élettelen test a földre rogy. Mellkasa szaporán emelkedett és
süllyedt, érezte, hogy ereje szinte sajog a bőre alatt, azt akarja, hogy használja, adrenalin
zubogott az ereiben.
Ám amikor végre felpillantott, Sage tekintete ide-oda cikázott a lába előtt heverő test és
a tőle néhány méterre fekvő eszméletlen alak között. Oldalra lépett, hirtelen nagyon is
tudatában a ruháját borító szennynek és a lány egykor makulátlan estélyijét pettyező
vérfoltoknak.
Volt ebben az egész jelenetben valami rejtett metafora, de nem volt kedve megtalálni.
– Evie… – A név durván, zavartan hagyta el az ajkát, nem olyan lágyan, ahogy
szándékában állt. Még véletlenül sem akart jobban ráijeszteni.
Asszisztense azonban meglepte, amikor átkarolta, és a nyakába temette az arcát.
– Köszönöm – motyogta a vállába, miközben a férfi karja mereven az oldalához
szorult. Fogalma sem volt, mitévő legyen. Legutóbb, amikor valaki megölelte – nos, hogy
őszinte legyen, nem emlékezett, mikor történt ilyesmi utoljára.
Már el is felejtette, milyen idegtépő dolog.
– Ööö – dünnyögte félszegen. – Nem tudom, most mit kellene tennem. – A rájuk
leselkedő veszélyre értette, ám a lány felemelte Trystan kezét, hogy viszonozza az
ölelését. Ez is az asszisztensére vallott: félreértésében teljesen lefegyverezte őt.
– Csak karolj át – utasította Sage, visszahelyezve a kezét a férfi nyakára. – Nem olyan
bonyolult. – Szaporán vette a levegőt. – Tönkretetted a ruhámat.
 – Majd veszek másikat – lehelte A Gonosz, lassan feljebb kalandozva a karjával, hogy
körbeölelje a lány melegét, de feszélyezetten és kissé zavarban érezte magát a gesztus
merev bizonytalansága miatt. Intelligens embernek tartotta magát, nem kellett volna olyan
nehezére esnie, hogy megértse az efféle gyöngéd érintések elvét.
– Helyes – szuszogta a lány a nyakába, kétségtelenül még jobban átáztatva a ruháját A
Gonosz ingéről csordogáló vörös folyadékkal. Sage hátrahúzódott, hogy végignézzen
főnöke külsején, majd orrát ráncolva halványan elmosolyodott. – Azt hiszem, neked is
szükséged lesz egy új ingre, uram.
Trystan csak bámulta, teljesen hidegen hagyta az őket körülvevő káosz. Úgy
viselkedett, mintha csupán megkötött volna egy üzletet, nem pedig legyilkolt volna
valakit a lány szeme láttára.
Aki mosolygott.
Megrohamozta egy kéretlen gondolat, olyan szörnyen végzetes, hogy az elméje
megpróbálta elutasítani a szavakat. De ott bujkáltak, olyan egyértelműen, hogy az már-
már nevetséges volt.
Szerelmes volt a lányba.
Az összes ostoba, borzalmas dolog közül, amit valaha elkövetett, beleszeretni egy nőbe,
akit nem érdemelt meg, azonnal a lista élére ugrott.
De szerette őt. Ez nem volt kérdés, még csak hirtelen felismerés sem. Eddig is tudta,
nem igaz? Attól a pillanattól kezdve, hogy szépnek nevezte őt. Mintha egy kötelék lett
volna kettejük között, közvetlenül a szíve köré tekeredve, amit a lány kedvére
rángathatott.
Evangelina Celia Sage beleszövődött a lényébe; ott volt minden pislogásában, a
mosolya ráncaiban, rozsdás, alig használt nevetésében. Attól a pillanattól kezdve, hogy
megismerte, úgy gondolt rá, mint a napra. Fényes és vibráló, érinthetetlen.
De tévedett.
Nem fény volt; hanem maga a szín. Minden egyes árnyalat, amely túlvilági, tarka
táncot jár az ő hitvány szemében. Tónusok csillogó-villogó kavalkádja, akár egy állandó
szivárvány, amely nem eső után, de eső közben ragyog.
Ő volt minden, amit sosem érdemelt, mégis vágyott rá.
Eszébe jutott a lány ruháját áztató vér, a kovács, aki bántotta, az igazságtalan
bánásmód, amit el kellett szenvednie, és az utolsó szög a közmondásos koporsóban: az a
visszhangzó, gyötrelmes szó volt.
Trystannek annyi volt.
Mégis szerette őt.
Tudta, hogy a lány ugyanezt érezheti, abból, ahogyan viselkedett vele, de nem
bátoríthatta, nem sugallhatta azt, hogy van jövőjük. Legalábbis nem közös. Az ő jövője
valószínűleg hat láb mélyen vár rá, és nem volt hajlandó Sage-et is magával rángatni oda.
De ami a mostot illeti…
Trystan egyetlen pillanatra megengedte magának, hogy fejét a lány nyakának hajlatába
hajtsa, mielőtt fogadalmat tett.
Hogy soha nem vallja be neki az igazat.
Negyvenhetedik fejezet
EVIE

Trystan leejtette a karját, hátrált egy lépést, de egyikük sem volt képes levenni a
tekintetét a másikról. Mindketten sántítottak, kimerültek és csuromvéresek voltak.
– Fúj – ráncolta az orrát, félrenézve a ruháját borító szennyről. – Nem tudtam, hogy
ilyen… hatékony vagy, ha gyilkolásról van szó. – Megkocogtatta az állát. – Azt hittem,
sokkal színpadiasabb vagy… ahogy arról a kastély előcsarnokában lógó kis
fejgyűjteményed is árulkodik.
A Gonosz vigyorogva, fejét csóválva fordult felé, szemében ördögi csillogással.
– A gonoszság művészet.
Azzal sarkon fordult, és visszacsörtetett a mulatság helyszínéül szolgáló tisztás
széléhez, megragadta az egyik pislákoló, mágikus fényt, és egy lehullott ág végére
erősítette, rögtönzött fáklyát készítve.
– Indulhatunk? – kérdezte a férfi.
Evie egymásba fonta a karjukat.
– Igen. Meg kell találnunk apádat. – Főnöke bicepsze megfeszült az érintése alatt, egy
pillanatra meg is torpant, mielőtt összeszedte magát, és folytatta útját.
A lány számára fontos volt a testi kontaktus a kommunikáció során. Az ölelés volt a
legkedvesebb dolga a világon, vagy a kézfogás, vagy akár egy jóindulatú vállveregetés.
Mindig is úgy érezte, nagyon máshogy működnek az agytekervényei a többi emberéhez
képest, de az érintést sosem tudta elrontani. Az ölelés azt jelentette, törődsz valakivel, a
kézfogás azt, hogy közel akarod tudni magadhoz, és…
A főnökével gyakorlatilag mindet művelte már… a csókot is beleértve.
A Gonosz bizonyára elborzadt, amiért belekényszerítette egy ilyen kínos átverésbe. A
bűntudattól, hogy rávetette magát, a kényelmetlenségtől, amit bizonyára okozott a
férfinak, felfordult a gyomra.
De be kellett ismernie, minden borzalom ellenére, ha egy pillanatra megengedte
magának, hogy elárasszák az emlékek… A Gonosz nagyon jól tudott színlelni. Ha egy
kicsit megfeledkezett a helyzet visszásságáról, és csak a csókra koncentrált, a lábujjai
önkéntelenül meggörbültek.
A férfi jól csókolt, de hát ez természetes. A vonzó gyilkosok mindig jól csókolnak;
biztos volt benne, hogy hallotta már ezt a tézist. Vagy talán maga találta ki ábrándjai
során, amikor ilyesmiken képzelgett.
Ne álmodozz arról, hogy megcsókolod a főnöködet, Evie!
Megesküdött magának, nem fog sokáig rágódni azon, hogy – akár egy mesebeli
kisasszony – majdnem elalélt, amikor végignézte, hogyan semmisíti meg a férfi azokat az
undorító lovagokat. Sőt, kicsit még élvezte is.
Evie közel hat hónapja dolgozott A Gonosznak, de eddig csupán futólag volt
szemtanúja az erőszaknak, amire képes volt, és amit olyan jól kordában tartott.
De még azután sem érzett másképp a férfival szemben, hogy szó szerint arcul csapta a
dolog.
 Talán kellett volna, mégsem így történt. Különben is, nevetséges bármit is tenni csak
azért, mert úgy gondolja, az a helyes. Így hát erősen kapaszkodott a férfi karjába, attól
tartva, hogy úgyis lerázza magáról, miközben kétségbeesetten kutatta, hová hurcolhatták
el Arthurt a gárdisták.
Továbbhaladtak a fák között, de főnöke nem húzta el a karját.
– Eltévedtünk.
– Nem tévedtünk el.
Evie elmélyítette a hangját, kihúzta magát, hogy magasabbnak tűnjön.
– Férfiember vagyok. Nem kérhetek útba igazítást.
A Gonosz felvonta a szemöldökét, úgy festett, mint aki menten elveszti a fejét.
– Igazad van, kis tornádó. Egyszerűen le kellene szólítanom a legközelebbi erre
csatangolót, a Hikori Rengetegben, az éjszaka közepén, és azt mondani neki:
„Üdvözletem! Az asszisztensem meg én apámat keressük, aki gyerekkoromban elhagyott,
és akit őrizetbe vett a Vitézi Gárda. Tudja, azt hiszik, ő A Gonosz. Holott A Gonosz
valójában… én vagyok.”
Fanyar válaszra nyitotta a száját, de a férfi folytatta.
– „Ó, és látott esetleg egy ritka, halálosan veszélyes fenevadat, amit sárkányviperaként
is emlegetnek? Elvesztettünk egyet.”
Felnevetett, megszorította a férfi karját, mire annak hirtelen földbe gyökerezett a lába.
Főnöke szembefordult vele, a kezében lévő fáklya megvilágította az arcát, mire Evie
gyomra liftezni kezdett. A férfi szóra nyitotta a száját – nem igazán mert a szemébe nézni,
így hát azonnal tudta, hogy a szavaknak a közös csókjukhoz lesz köze –, de még nem állt
készen arra, hogy hallja: megbánta a dolgot.
Ezért hirtelen benyögte:
– A szüleid gyakran játszottak veled színházasat? Mert elég teátrális tudsz lenni.
Most a férfin volt a sor, hogy köpni-nyelni ne tudjon, miközben Evie csettintett a
nyelvével, és továbbment.
– A lovad biztos elszökött – már meg kellett volna találnunk.
– Nélkülem nem ment volna el.
– Ez egy ló. Szereti az ételt meg a vizet. – Egyenetlennek érezte a talajt a talpa alatt, és
gyorsan kikapta a fáklyát A Gonosz kezéből. – Patanyomok. – Rengeteg, láthatóan nem
csak egy állathoz tartozott. Emberi lábnyomok is voltak közöttük.
– Elvitték az átkozott lovamat. – A Gonosz belecsípett az orrnyergébe.
– Semmi baj, uram. – Tudta, hogy ez valójában nem a lóról szólt, legalábbis nem
teljesen. Figyelte, ahogy a férfi lehajol, és felveszi Arthur köntösének egy foszlányát. –
Visszaszerezzük, és megfizetnek mindenért.
– Ms. Erringre is gondolnunk kellene, hiszen ő is velük volt.
Evie elutasítón legyintett.
– Á, nem lesz semmi baja. A sátán sosem hal meg.
Főnöke felhorkant, ahogy továbbmerészkedtek az erdő mélyére.
– Úgy legyen, Sage.
A bokrok zizegése megtorpanásra késztette őket. A Gonosz előrántotta a kardját,
védekező állásba helyezkedett.
– Maradj mögöttem!
 – Biztos csak egy rágcsáló.
Az ágak hirtelen szétváltak, feltárva Becky alakját. Ziláltan botorkált elő, arcán
elvadult, kétségbeesett kifejezéssel.
– Nahát, nézzenek oda! Igazam volt – grimaszolt Evie, de elakadt a szava, ahogy
végignézett a nő ramaty állapotán. Odasietett hozzá, óvatosan átkarolta remegő vállát. –
Mi a bánatos béka történt veled? Jól vagy?
Becky megragadta a kezét, még jobban megrémítve őt. Mit tettek vele? És a gondolat,
hogy valaki bántotta, miért váltott ki belőle vágyat, hogy összezúzzon dolgokat?
Milyen bizarr nap.
– Azok a… – A nő nagyot nyelt. – Meghallották a guivrét, elkötöttek két lovat, és
kereket oldottak a lélekgyógyítóval. Amelyikre engem ültettek, az nem haladt elég
gyorsan, így a gárdista egyszerűen ledobott róla.
Evie szeme tágra nyílt, ahogy meglátta a ruháját szennyező koszt és könnyeket,
valamint az arcán éktelenkedő zúzódásokat.
– Menet közben? – kiáltotta.
Lehajolt, kikapta a kést a bokájára erősített hüvelyből, majd elcsörtetett abba az
irányba, ahonnan Becky előbukkant. Nagyjából három lépést tehetett meg, mielőtt főnöke
egyik karja a dereka köré fonódott, és hátrarántotta.
– Azt hiszem, egyetlen asszisztens több jól képzett királyi katona ellenében kissé
igazságtalan küzdelem lenne. Nem gondolod?
– Tökéletesen elboldogulok magam is. – Összehúzott szemmel méregette a férfit,
ahogy az szembefordította magával.
Trystan tekintete sötéten felizzott.
– Nem miattad aggódtam.
Ugyan berzenkedni kezdett, de képtelen volt megállni, hogy ne görbüljön felfelé a
szája, miközben farkasszemet nézett a férfival. Becky köhintett, és Evie ráeszmélt,
ősellensége épp azt figyeli, ahogy bociszemeket mereszt a főnökükre.
Forróság kúszott fel az arcán, ahogy szembefordult vele; a nő tekintetében a zavar
undorral keveredett.
– Mi folyik köztetek… – Szemöldöke egészen a hajáig felszökött, ahogy felsikkantott.
– Az istenek segítsenek! Ez az egész a miatt a jelentéktelen csók miatt van?
Erre mindketten makogva, egymás szavába vágva tiltakoztak.
– Szó sincs róla! – bukott ki Evie-ből.
– Ez pusztán egy jelenleg is zajló, briliáns stratégiai terv része. – Olyan hévvel
hadonásztak, hogy megcsapták egymást.
Becky arckifejezése változatlan maradt, ahogy odabicegett hozzájuk, és egy fának
támaszkodott.
– Azt hiszem, mindkettőtökből elegem van.
A Gonosz felvonta egyik dölyfös szemöldökét.
– Már megbocsásson, Ms. Erring?
Az irodavezető felsóhajtott, a földre ereszkedett, arcát a tenyerébe temette.
– Magukkal vitték a lélekgyógyítót. A hátasaik szélsebesek voltak, úgyhogy mostanra
már rég kereket oldottak. Ha jól sejtem, már vissza is értek a Tündökpalotába.
 – Ma csak úgy ontod magadból a jó híreket – mormolta Evie, de nem rosszindulattal,
miközben olyasmi után kutatott, amivel megmelengethetné a nő csupasz karját. – El kell
vinnünk Tatiannához, és meg kell találnunk Pengét.
A bokrok újra megzörrentek, mire mind megdermedtek. Hirtelen egy sötét fej jelent
meg, hasonlóan ismerős sötét szempárral. Clare. Rémültnek tűnt, és a többiekhez
hasonlóan reménytelenül csapzottnak.
– Hát, elkaptuk.
A Gonosz tátogva bámult rá.
– Hogy a bánatos…
– Azért ne hidd, hogy csak a mi érdemünk – mormolta Clare kimerülten. –
Belegabalyodott egy fa ágaiba, így könnyű célponttá vált. A levelek sokkal erősebbek, ha
átitatom őket a mágiámmal. – Meghajlította hosszú, vékony ujjait, és hátrafésült egy
tincset az arcából.
A Gonosz kihúzta a zsebéből a szólító kristályt, megvárta, amíg felizzik a tenyerében,
mielőtt újra megszólalt.
– Hozd a kocsit, gyorsan!
– Hol van Penge? – kérdezte Becky.
– A guivrét őrzi, odaát – bökött Clare a fákon túlra. Amikor visszafordult, kérdő
tekintetét a trióra szegezte. – Tudjátok, hol van apa?
A Gonosz arcáról lefagyott minden érzelem, leszámítva állkapcsa izmainak alig látható
rándulását.
– Tryst, hol van apa? – követelte húga, hangjába pánik vegyült.
Néhány szívszorító másodperc is eltelt, mire a főnöke végre megszólalt:
– Elvitték, mert azt hitték, hogy ő… A Gonosz.
– Te nyomorult! – rikácsolta a nő a bátyjára rontva, és ököllel ütlegelni kezdte a
mellkasát. – Hogy hagyhattad, hogy megtörténjen?! Lehet, hogy kivégzik az apánkat, és
az egész a te hibád!
Evie-nek megszakadt a szíve, végignézve, ahogy a férfi megmerevedik, és némán tűri a
testvére minden egyes ökölcsapását. A karja az oldalához szorult, várta, hogy Clare
lecsillapodjon. Az ütések egyre ernyedtebben jöttek, míg végül a feje a férfi mellkasára
hullott.
– Mi van, ha meghal, Trystan? – kérdezte a nő elcsukló hangon. – Mi lesz, ha meghal?
– Nem fog. – Ez nem megnyugtatás akart lenni; sokkal inkább ígéret.
Clare hátrált, ajka megduzzadt, szeme még mindig csordultig volt könnyel. Miután egy
szót sem szólt, A Gonosz odabiccentett mindannyiuknak, de nem nézett a szemükbe.
– Megnézem, találok-e nektek néhány lovat. Aztán Penge mellett maradok a
Dicstelenek érkezéséig.
A Gonosz tíz perccel később két lóval bukkant fel újra.
– Mindannyian a kastélyban töltitek az éjszakát – parancsolta. Evie-nek feltűnt, hogy
Clare meg sem próbált vitába szállni, csak gépiesen felkecmergett az egyik paripára, majd
a kezét nyújtotta Beckynek, akit a főnök a húga mellé emelt.
– Mi lesz vele? – cincogta, igyekezett úgy tenni, mintha igazából nem érdekelné a
dolog.
– Rendbe fog jönni, Sage – felelte őszintén a férfi.
 Bólintott, és azt kívánta, bárcsak velük mehetne a kastélyba. Trystan közelében akart
maradni, amíg kitalálja, hogyan mentse meg az apját. Ezen vágyait azonban gyorsan
felváltotta a mellkasát feszítő bűntudat. Saját családjának nagyobb szüksége van rá.
– Haza kell mennem – sóhajtotta.
A főnöke egy pillanatra elkomorult.
– Tégy, amit tenned kell, Sage. Csak… – Nyelt egy nagyot, aztán kinyújtotta a kezét, és
egyetlen erőteljes mozdulattal felhúzta a lányt a második ló hátára. – Csak légy óvatos!
Újra bólintott, hirtelen nem tudta, mit kezdjen a kezével. Idegesen lenyúlt, és a gyeplőt
babrálta.
– Úgy lesz. És ne aggódj, uram! Megmentjük az apádat.
A férfi csalódottnak tűnt, amikor a tekintete találkozott az övével.
– Sage, a gaztevők nem különösebben jártasak az emberek megmentésében.
– Hiszen engem is megmentettél – suttogta, de a férfi már ott sem volt, sebes léptekkel
elvonult az éjszakába, besurrant az árnyékok közé, amik mintha ismerősként üdvözölték
volna. Összeszorult a mellkasa, és azt motyogta magában: – Úgy látszik, nem tetszett neki
az ötlet, hogy egy lovon osztozzon velem.
Ahogy a lovát a háza felé vezető útra terelte, mintha Becky hangját hallotta volna,
ahogy orra alatt azt mormolja:
– Bolondok. Mindegyikőtök.
Nem lehetett azzal vádolni, hogy nem őszinte.
Miközben hazaügetett a családjához, úgy érezte, egy láthatatlan szál Trystan felé rántja,
és azon tűnődött, vajon a két világa közti őrlődése lesz-e az, ami végül a vesztét okozza.
Negyvennyolcadik fejezet
EVIE

A párnája nem volt a feje alatt.

Az ablakon beszűrődő madárcsicsergés jelezte, hogy eljött a reggel, de nem a saját
ágyában feküdt. Hirtelen bevillantak neki a múlt éjjel eseményei, valamint a tény, hogy
családja kényelmes nappalijának kis kanapéján zuhant álomba, mindössze egy kis
takaróval és egy párnával, amely az éjszaka egy pontján úgy döntött, nem akar többé a
feje alatt maradni.
Nyögve nyúlt érte, és majdnem felsikoltott, amikor ujjai alatt emberi fejet érzett.
Kipattant a szeme, kishúga állt mellette, kezében egy bögre gőzölgő folyadékkal.
– Csináltam neked teát – mondta olyan büszkén, hogy Evie szíve szinte megszakadt.
Lassan felült, a teste tiltakozásul felnyögött. A combizmai sajogtak a hazaúttól, nem
volt hozzászokva a lovagláshoz. Amikor visszatért, a házikóban csend honolt, a
szomszédja a kanapén kötögetett. Miután Evie hálás köszönettel és előző heti fizetésének
negyedével hazaküldte az öregasszonyt, nem maradt ereje eljutni az ágyáig.
Összeesett a kanapén, még mindig a báli ruhájában, szakadtan és alvadt vérrel borítva.
Amikor rádöbbent a baklövésére, felforrósodott arccal magára rántotta a takarót, de már
késő volt. A pokróc elég mélyre csúszott, hogy Lyssa meglássa. Kishúga felugrott, sötét
fürtjei pattogva követték.
– Mi történt a ruháddal, Evie? – A szeme tágra nyílt a rémülettől.
– Kis kalamajkába kerültem tegnap este, de jól vagyok, és mindenki más is –
válaszolta, remélve, hogy ezzel megelégszik.
Evie szíve elszorult a kislány aggodalmas arca láttán, aki végül bólintott, és átnyújtotta
nővérének a gőzölgő bögrét.
– Rendben vagyunk? – nézett rá félve. Mert őszintén szólva nagyon igyekezett, hogy
egyedül is jó szülője legyen a húgának, miközben tisztában volt vele, hogy ez nem valami
hálás feladat. Tudta, hogy az apja igyekszik, de a betegsége előtt is csak ímmel-ámmal
vett részt Lyssa nevelésében, most pedig csupán olyan figurának tűnt, aki néha
felbukkant, hogy elszórakoztassa őt.
– Igen – mondta a kislány ártatlan szemmel.
Mosolyogva belekortyolt a teába – és azonnal kiköpte.
– Lyssa, ez szörnyű! – Krákogva köhögte fel a keserű, ecetes ízt a nyelvéről.
– Ó! Tegnap kitisztítottam a teáskannát. Lehet, hogy ezért? – motyogta testvére színlelt
ártatlansággal.
– Ecetet használtál? – húzta össze a szemét Evie, majd feltartotta a kezét, mintha
lecsapni készülne, kishúga pedig kuncogni kezdett.
– Ne! – rikoltotta, amikor Evie lehajolt, hogy megcsiklandozza. Úgy kacagtak, hogy a
könnyük is kicsordult, a földön hemperegtek, igyekezve felülkerekedni a másikon. Evie
ugyan nagyobb volt, de Lyssa gyermeki elszántsággal küzdött, mint aki elhiszi, hogy
bármit elérhet; ez elég volt, hogy engedjen neki.
 – Megadom magam! Nyertél! – A hangja érdes volt a boldogságtól, felült, de a
mosolya azonnal lehervadt, amikor meglátta, hogy a kislány ismét a ruhájára tapadt vért
bámulja.
– Esküszöl, hogy senkinek sem esett baja? – kérdezte Lyssa bizalmatlanul.
– Senkinek, aki fontos neked. – Közel állt az igazsághoz, még ha nem is volt teljes,
hiszen sokan meghaltak múlt éjjel – de ezt felesleges lett volna elárulnia; soha nem
engedné a húgát ilyen veszély közelébe. Az árulóra gondolt, aki az üzenetet hagyta neki,
az otthonukban, a hálószobájában, és megborzongott.
Lyssa észrevette az alig érzékelhető mozdulatot, és homlokát ráncolva megkérdezte:
– Mi a baj?
Az ajkába harapott, a megfelelő szavakat kereste.
– Elszabadult egy patkány a munkahelyemen, és borzalmas a helyzet. Megeszi az ételt,
összetör dolgokat, hergeli a macskát, és az életemre esküszöm, bármit teszek, nem tudom
elkapni.
Lyssa megkocogtatta az állát az ujja hegyével.
– Jó helyen keresed?
– Mindenhol, ahol csak járhat.
– És ott, ahol nem járhatna?
A szavak csengőként csilingeltek az agyában.
Vajon igaza volt Lyssának? Túlságosan a legnyilvánvalóbb helyekre összpontosított? A
listái készítésével volt elfoglalva, ahelyett, hogy észrevenné, ami ott volt a szeme előtt?
– Azt hiszem, nem kellene többet iskolába járnod. Túl okos leszel tőle. Nem tetszik –
bökte meg vállával kishúgát. – Benéztél a papához ma reggel?
Lyssa felvette a bögre bűzös folyadékot, Evie pedig követte őt a konyhába, ahol
kilöttyintette az ablakon.
– Úgy tíz perce elment sétálni. Azt mondta, frissnek érzi magát… vagy talán
felfrissültnek? Mindenesetre nem akart felébreszteni.
Evie megkönnyebbült a hír hallatán.
– Örülök. – Elfordította a fejét, és elszörnyülködve bámulta az órát. – Már tíz óra van?!
– kiáltott fel, ahogy eszébe jutott: ugyan az iroda többi dolgozója szabadnapot kapott,
hogy A Gonosz az áruló után kutathasson, Evie egészen biztosan nem.
– Elkések a munkából! – sikkantotta, és a szobájába robogott, hogy átöltözzön. Már
félúton járt, amikor visszanézett a húgára. – Te meg elkésel a suliból – trillázta vidáman,
mire Lyssa felnyögött.
Elmosolyodott. Talán mégiscsak jó munkát végzett helyettesítő szülőként.
De a mosolya elhalványult, amikor lehúzta a válláról a koszos és szakadt szövetet,
felfedve egy méretes zúzódást a felkarján. Megborzongott, ahogy eszébe jutottak
mindazok, akik előző éjjel a halálukat lelték a sárkányvipera mérgétől – húsuk nem
pusztán megzúzódott, de egyenesen leolvadt a csontjaikról.
Felforduló gyomorral öltözött, nem hagyta nyugodni, hogy az áruló állandóan előttük
jár egy lépéssel – és senki nem tudhatta, milyen károkat okoz legközelebb.
Negyvenkilencedik fejezet
EVIE

Amikor kócos hajjal bebotorkált az irodába, Becky már az íróasztalánál ült, és dühösen
firkált valamit; valószínűleg épp egy alomra való kiskutya halálos ítéletét írta alá. Ahogy
megmozdította a könyökét, a hasához kapott és összerezzent, Evie-t pedig azonnal
elöntötte az együttérzés.
Odalépett Becky íróasztalához, és addig tördelte az ujjait, amíg fel nem nézett.
– Mi az? – vakkantotta oda a szemüveges nő.
– Jól vagy?
– Igen – vágta rá, visszatérve a csekkek halmára, amiket alá kellett írnia a
bérszámfejtéshez. – Tatianna meggyógyított.
– Szokásához híven – motyogta Evie kissé meginogva.
– Még szép. – Tatianna meleg hangja úszott feléjük, ahogy végigsiklott a termen, és
átkarolta őt. A vajákos egy süteményre emlékeztetett – halvány rózsaszín ruha ölelte az
idomait, ami a dereka alatt fodrozódva omlott alá. Hajfonatát a legnagyobb rózsaszín
masni kötötte hátra, amit Evie valaha látott.
– Te olyan… – kezdte, de Becky fejezte be helyette.
– Rózsaszín vagy.
Tatianna homloka ráncba szaladt.
– Mindig rózsaszínt hordok.
– És milyen csinos vagy – tette hozzá Evie támogató mosollyal.
– És milyen rózsaszín – dünnyögte Becky, úgy bámulva a ruhát, mintha fertőző lenne,
ami átterjedhet az ő szürke öltözékére is.
– Nem öltözhet ki egy lány ilyen csinosan anélkül, hogy kérdőre vonnák? – grimaszolt
a vajákos, aztán megmerevedett, amikor Clare gyászos ábrázattal kilépett a főnök
irodájának ajtaján. Evie és Becky követte Tatianna tekintetét a csenevész nőre.
– Áhááá – nyújtotta el a szót, újra a gyógyító külsejét fürkészve. – Így már érthető.
A vajákos összeszűkülő szemmel meredt rájuk.
– Semmi sem érthető, amíg az a nő itt van. Azt akarom, hogy eltűnjön.
Amikor Clare feléjük pillantott, hirtelen habogni kezdett:
– Jól áll a masnim?
Evie felnevetett, Beckynek össze kellett szorítania az ajkát, hogy visszatartsa a
mosolyát. Amikor Tatianna rájött, mi csúszott ki a száján, dühösen bámult rájuk.
– Ne mondjatok semmit!
Clare feléjük siklott, éteri szépségű volt világoskék ruhájában, amely csodálatosan illett
szeme és haja sötétjéhez. Megállt előttük, tetőtől talpig végigmérte a gyógyítót, majd
félrenézett, mintha kicsit sem érdekelné. Evie-nek azonban feltűnt az arcára kiülő pír.
– Helló – szólította meg őket lágy hangon. – Reméltem, hogy beszélhetek veletek. –
Sápadt ujjaival Evie és Tatianna felé mutatott. – Talán a kvártélyodban, Tati? – Clare
határozott, céltudatos arckifejezéssel meredt rá.
A vajákos szeme tágra nyílt, mintha rájött volna valamire, és azt mondta:
 – Ó, igen! Menjünk, Evie!
Egyszerre feszélyezett energia áradt szét a levegőben, ami kellemetlen érzéssel töltötte
el; talán magára kellene hagynia a párost, hogy maguk oldják meg a dolgokat…
– Biztosan azt akarod, hogy…
Tatianna megragadta a karját, a tekintete világosan azt üzente: Ha ez a hajó elsüllyed,
te is alámerülsz velem együtt.
Visszapislogott. Hülye hajók. Hangosan azonban annyit mondott:
– Oké… menjünk.
A vajákos belekarolt Evie-be, és befordultak a szállásához vezető folyosóra.
Clare előttük lépett be a szobába, mintha a sajátja lenne, és ő uralkodna ott. Tatianna
válasza pontosan az volt, amire Evie számított: perzselő harag. A szemét forgatva
félretolta a másik nőt, és a szoba sarkában álló kis téglalap alakú dobozhoz masírozott.
Evie zavartan pislogott rájuk.
– Mi… Mi van benne?
Tatianna elmosolyodott, ám ezúttal gyászosan.
– Attól tartok, ez fájni fog, kedvesem.
Igazat mondott.
Ötvenedik fejezet
A GONOSZ

Nos, az irodai keresés haszontalannak bizonyult, de most aligha ez volt a legnagyobb

problémája. Az áthúzott neveket bámulta. Pislogott. Biztos tévedés.
Az elmúlt egy hónap során rendszeresen kihúzott néhány nevet alkalmazottai listájáról.
Először a Dicstelen Őrség tagjait zárta ki, aztán Sage-et, majd Pengét, akit nyomban
követett Rebecka is. Kezdettől fogva tudta, hogy nem lehet az irodavezető az áruló, de
nem az a fajta ember volt, aki hajlamos könnyen megbízni bárkiben is. Sage-et kivéve.
A széke bőrborítása felnyögött, ahogy fekete íróasztala fölé hajolt.
Testvéreit, akik a nyúlfarknyi „ismerősök és nem ellenségek” sorba kerültek, szintén
kihúzta. A robbantás óta néhány őre éberen figyelte őket, és egyikük sem követett el
semmi gyanúsat. Malcolm láthatóan az óta az éjszaka óta nem hagyta el a kocsmáját,
legfeljebb azért, hogy a bokrok közé botorkáljon, és ott ürítse ki gyomra tartalmát. A lista
tovább szűkült, amikor a király emberei lecsaptak egy bizalmas szállítmányra. Mind a tíz
emberrel sikerült elszámolnia, aki tudott róla, egy kivételével. A guivre szökésekor a
listán szereplő összes nevet sikerült tisztáznia. Mindenkit, kivéve ugyanazt az egyet.
Tatiannát.
Ne, csak őt ne. A múltjának azon kevés emlékeztetője közé tartozott, amelyet megtűrt
maga mellett.
A vajákos oly sok titkot ismert, de ezek közül vajon mennyi volt a sajátja?
Nem volt hajlandó tovább ücsörögni, és ezen merengeni. Ismerte Tatiannát. Egyszerűen
csak megy, és megkérdezi tőle, hol volt a sárkányvipera szökésének idején. Amit
egyébként már rég meg is tett volna, ha nem kellett volna a húgát vigasztalnia az éjszaka
nagy részében.
Kilökte az irodája ajtaját, és kicsörtetett, a csizmája visszhangot vert a folyosó kövén,
miközben igyekezett lerázni magáról minden kételyét. Hiszen Tatiról volt szó – kizárt,
hogy elárulja őt.
Az ajtóhoz közeledve mély levegőt vett, azzal nyugtatva magát, hogy nincs miért
aggódnia.
Ekkor egy ismerős sikoly szelte át a teret, amitől olyan forró fájdalom hasított a
mellkasába, hogy a lélegzete is elakadt.
Evie.
Szinte repülve tette meg az utolsó pár lépést a vajákos kvártélyának bejáratáig, aztán
megrántotta a kilincset – nem mozdult. Olyan erővel dörömbölt a zárt ajtón, hogy az
beleremegett.
Sage fájdalma szinte tapinthatón borult rá. Csípte a bőrét, olyan mélyen égette, hogy
beleszédült. A vállát az ajtó kemény fájának lökte, de az nem engedett.
– Nyisd ki az ajtót, Tatianna!
Újabb sikoly.
Őrjöngött. Tajtékzott. A padlóra rogyott, szinte látta maga előtt a lány kínját. A
gyötrelmét.
 – NYISD KI AZ AJTÓT! – A fa szilánkokra tört az ökle alatt, apró, éles darabkák
vájódtak fájdalmasan a bőrébe. Nem érdekelte.
A mágiája lüktetett, de valami blokkolta az erejét – egy gát. Clare védőátkot festett az
ajtóra. Ekkor ezer vihar dühével ostorozta a fát, a félelem kiszorította a levegőt a
mellkasából.
Gyönge hang hallatszott, Sage hangja:
– Trystan.
Elvakította a düh, a pánik és az ezernyi más dologtól való rettegés, ami Evie-vel
történhetett… Csak egyetlen újabb ütésbe tellett, hogy a zsanérok tisztán lerepüljenek, az
ajtó megadta magát, és a padlóba csapódott.
A Gonosz zihálva, lassan lépte át a küszöböt, keze ökölbe szorult. Ereje szürke ködként
kígyózott át a szobán, Clare-en és Tatiannán landolva, akik rémülten reszketve figyelték.
Szaggatottan lélegezve nézett körbe a szobán.
Ugyanúgy nézett ki, mint mindig, egyetlen gyógyfüvet sem mozdítottak el a helyéről.
A húga és a vajákos egymás mellett álltak, Tatianna egy kis dobozkát emelt Sage elé…
Tekintete megenyhült, amikor megpillantotta a lányt, elárasztotta a megkönnyebbülés
hulláma, hogy még egy darabban volt. De a földön feküdt, az oldalán, édes szemével
könyörögve pislogott fel rá.
Amikor asszisztense száját újabb sikolyok hagyták el, megacélozta magát, és
kieresztette a mágiáját, hogy megtalálja, ki bántja őt – felkészülve arra, hogy lenyesse a
húsát a csontjairól.
Varázsának szürke köde lüktetett, de ahelyett, hogy Tatianna és Clare körül kavargott
volna, Sage felé hömpölygött. Szemei most csukva voltak, finom keze szorosan a földhöz
simult, egész testét megvilágította a kín. Trystan nem habozott. Odarohant hozzá, térdre
rogyott, és a karjába vette a fejét. Sage ökle az ingét markolta, szeméből könnyek
potyogtak.
Tekintete nem hagyta el a lány arcát, ahogy odavetette:
– Tatianna, bármit művelsz is vele, HAGYD ABBA! – Hangjának reszelős dördülésétől
a vajákos összerezzent, és becsapta a kezében tartott dobozt, majd gyorsan bezárta, és
félretette.
Sage azon nyomban elernyedt a karjában, szorítása megenyhült, és egy sóhaj hagyta el
az ajkát.
– Kis tornádó? – susogta, kétségbeesetten igyekezve kizárni a hangjából a pánikot.
– Jelen – motyogta a lány a mellkasába, amitől összeszorult a szíve. Jól volt. Óvatosan
megemelte, a vizsgálóasztalhoz vitte, majd a szoba túlfelében ácsorgó, bűnbánó nők felé
fordult.
– Jóindulatom jeléül mindketten kaptok tíz másodpercet, hogy kimagyarázzátok
magatokat, mielőtt kitépem a torkotokat – köpte oda. Vegytiszta düh itatta át minden
szavát.
– Ne mondd ezt, kérlek! – motyogta mellette Evie gyengén. – Már így is hányingerem
van.
Rövid csend következett, amíg A Gonosz újrafogalmazta a mondandóját.
– Jól van. Mindketten kaptok tíz másodpercet, hogy megmagyarázzátok, később pedig
kitépem a torkotokat.
 – Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket, Tryst. – Húgának még volt képe
ingerültnek tűnni, legszívesebben kitekerte volna a nyakát. – Mi csak segítettünk neki.
– Azzal, hogy megkínozzátok? – morogta sötéten Sage-re meredve. A lány
szaggatottan lélegzett, általában élénk bőre most sápadt volt, a homlokán izzadság
gyöngyözött, az arcát könny áztatta.
De Sage apró hangja átvágta a levegőben vibráló feszültséget.
– Igazat mondanak. – Mind felé fordultak, ahogy lassan felült. Trystan kinyújtotta a
kezét, hogy megtartsa, és a lány hálásan rámosolygott. Felhevült az arca.
– A tőr a dobozban van. – A lány az asztalon álló ládika felé biccentett. Fából
készítették, nem volt hosszabb, mint az alkarja.
– Nem értem – csóválta a fejét.
– Nos, ha abbahagynád végre a pampogást, és nem gondolnál rögtön rosszra, akkor
elmondanám – forgatta a szemét Clare, és kidüllesztette a csípőjét. – A tőr egy ritka
kötővarázslattal van átitatva. Magába szívta Evie vérét, amikor megvágta. Ezért kínozza,
valahányszor a közelében van.
– És? – értetlenkedett, miközben érezte, hogy a pulzusa ismét az egekbe szökik.
– Clare szerint az egyetlen módja a kötés megtörésének, ha kiteszem magam a
fájdalomnak, amíg már nem fáj többé – magyarázta Sage még mindig gyönge hangon.
Trystannek a gyomra is felfordult.
– Szóval te… te kérted, hogy ezt tegyék? – ráncolta a homlokát, kavarogtak a
gondolatai.
Sage megfeszítette, majd kirázta a karját.
– Meg akartam szabadulni tőle. A fájdalomtól.
Szétnyílt az ajka, képtelen volt visszatartani a tekintetéből sugárzó félelmet.
– Ez nagyon bátor – mondta rekedten.
A másik két nő kíváncsian figyelte a jelenetet, de amikor a tekintetük találkozott,
mindketten sietve félrenéztek. Makacsok voltak, mint mindig.
Clare megköszörülte a torkát, és újra megszólalt.
– Tatianna ma reggel megengedte, hogy megnézzem a tőrt, mert az acél az enyémhez
hasonló tintával készült. – Miközben beszélt, egyáltalán nem nézett a vajákosra. – A
penge szinte érző lénnyé válik tőle; amikor belekóstol a véredbe, elszívja az életerőd egy
részét.
Trystan bólintott; hallott már erről.
– Ez nem ritka. A harcosok a csatában nagy hasznát veszik egy hozzájuk kötődő
pengének, mintha a lényük meghosszabbítása lenne. – Elmosolyodott.
A „harcos” találó leírásnak tűnt az előtte álló kis nőre, aki már mozdult is, hogy
felálljon.
– Folytatni akarom – közölte Sage, miközben visszatért az arcába a szín.
– Clare szerint van valami ebben a varázslatban… valami veszélyes és
kiszámíthatatlan. Nem szeretném, ha a vad mágia beszivárogna a vállamba, ketyegő
időzített bombaként arra várva, hogy végezzen velem. – Szünetet tartott, majd hozzátette:
– Már elég volt belőlük.
Nemet akart mondani neki, ragaszkodni hozzá, hogy ne folytassa. De mi van, ha a
testvérének igaza volt? Ha a seb varázsa bármiféle előjel nélkül árthat neki?
 – Ha ez a kívánságod, akkor biztos vagyok benne, hogy Tatianna és a húgom
hajlandóak összedolgozni, hogy segítsenek rajtad.
Célzottan bámult a két nőre; azok most először egymásra sandítottak, végül bólintottak.
– Természetesen – mondta Tatianna.
– Örömmel segítek – biccentett szerényen Clare.
A lista.
– Tatianna, hol voltál azon az éjszakán, amikor a sárkányvipera kiszökött?
A vajákos tágra nyílt szemmel nézett rá, mielőtt hátrált egy lépést, és visongó
hahotázásban tört ki.
– Azt hitted, én vagyok az? A kém!
Clare is felkacagott, Evie a szája elé kapta a kezét.
Ezek a nők éveket vettek el az életéből.
– Most nevetsz, de te vagy az utolsó személy, akit nem tudtam kizárni a gyanúsítottak
közül.
– Ha én lennék a tégla, már halott lennél, Tryst. – Tatianna felnyúlt, hogy belecsípjen
az arcába, de lesöpörte a kezét. – A guivre szabadulásának éjszakáján az Örökzöld
Tavernában voltam. Megkérdezheted a csapost.
A feje legmélyén ott lüktetett a fájdalom, ami azóta telepedett oda, mióta az áruló
elkezdte megnehezíteni az életét.
– Akkor kifogytam a lehetőségekből – motyogta legyőzötten.
Újabb hang lebegett feléjük a küszöbről.
– Mi… mi történt az ajtóval? – Penge sétált be rajta fülig érő vigyorral.
– Mit akarsz, Gushiken? – Ez a nap egyre rosszabb és rosszabb lett.
– A sárkányviperáknak dolga akadt – felelte az idomár, nyomatékos pillantást vetve A
Gonoszra. – Úgy tűnt, szükségük van egy kis egyedüllétre.
– Miféle dolguk? – tudakolta Clare.
– Hát… mondjuk úgy, újra megismerkednek egymással – magyarázta Penge egy kis
kört írva le a kezével a levegőben.
– Ó – közölte Sage tárgyilagosan. – Paráználkodnak.
Artikulálatlan nyögés hagyta el Trystan száját, ahogy a tekintete a lányra villant, és a
szemöldöke szinte a hajvonaláig húzódott. A lány ajka lágy, tudálékos mosolyra görbült…
Ha csak rá gondolsz, halál fia vagy, fenyegette az elméje.
– Csodás – morogta gunyorosan, elfordította a tekintetét Sage-ről. – És ehhez miért is
van szükséged rám?
– Arra gondoltam, talán a mágiáddal meg tudnád akadályozni, hogy az iroda darabokra
hulljon. Rendkívül… izé… lelkesek.
A férfi szeme szorosan összezárult.
– Mindjárt megyek.
Penge biccentett, és ismét elvigyorodott, mielőtt eltűnt a romos ajtó mögött.
Trystan utánaindult, de megtorpant. Anélkül, hogy megfordult volna, megkérdezte:
– Az asszisztensem még egyben lesz, amikor visszatérek?
– Itt biztonságban van – adta szavát Tatianna.
A férfi bólintott, és távozott. De amikor újra felharsantak Sage sikolyai, már nem volt
teljesen biztos benne, hogy vissza tudja fogni az erejét, mielőtt az kizsigerel valakit. Csak
remélte, hogy nem az egyik guivre lesz az. Vagy Penge.
A sárkányidomár ezt a pillanatot választotta arra, hogy bátorítólag felé emelje a
hüvelykujját, amit Sage újabb sikolya követett.
Tulajdonképpen valójában remélte, hogy Penge lesz az.
Ötvenegyedik fejezet
EVIE

Elég!
– Csak egy utolsó próba – könyörgött Evie. Úgy érezte, mintha már órák óta ezt
csinálták volna, de kínzóan közel került ahhoz, hogy képes legyen felállni, miközben a tőr
centiméterekre van tőle. Hatalmas előrelépés, tekintve, hogy amikor először elkezdték a
gyakorlatot, még magzatpózban fetrengett a földön, kis híján lenyelve a saját nyelvét.
– Holnap újra megpróbálhatjuk. Pihenned kell – erősködött Tatianna. A nap lassan
lement, és a főnök még mindig nem tért vissza.
– Talán igazad van – mosolyodott el búsan. – Jobb, ha hazamegyek. Vacsorát kell
adnom a húgomnak, és rá akarok nézni apámra is.
– Erről jut eszembe! – A vajákos azonnal akcióba lendült, üvegcséket és tonikokat
gyűjtött össze a szekrénye rekeszeiből. – Újfajta fájdalomcsillapítót találtam neki az egyik
régi könyvemben! Összekeverem, mielőtt elindulsz. Most pedig ülj le, és pihenj egy
kicsit!
Tatianna elfordított egy gombot, és begyújtotta a sarokban álló kis tűzhelyet.
Gyógyfüvek illata töltötte be a szűkös teret.
Evie lágyan elmosolyodott, letörölte a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket. Már
közel járt ahhoz, hogy legyőzze a fájdalmát, és a tőrt rendeltetésének megfelelően,
fegyverként használja.
Kimasszírozta a nyakából a görcsöt, és elmosolyodott, amikor Clare huppant le mellé.
A nő összedörzsölte a kezét, miközben lábával a földet piszkálta.
– Sajnálom, hogy keresztül kell menned mindezen.
– Ó, semmi baj – mondta őszintén. – Olykor a jó emberekkel is rossz dolgok történnek.
Clare bólintott, néhány pillanatig hallgatott, mielőtt ismét megszólalt.
– Nagyon makacs vagyok.
– És a jelek szerint nem valami jó a témaváltásban – élcelődött Evie.
A nő bólintott, és elnevette magát.
– Pontosan. – A kacaja csilingelt, akár az apró csengettyűk; gyerekkorában úgy
képzelte, a tündéreknek lehet ilyen hangjuk. – Azt is sajnálom, ha nem voltam valami
szívélyes az első találkozásunk alkalmával. Nem vagyok túl jó az új emberekkel.
– Ó. – Rendkívül ékesszóló, Evie.
– Annyira szégyelltem magam. Hogy akaratlanul is segítettem Benedikt királynak. –
Clare felnézett, és a vajákos felé fordult, aki teljesen elmerült a foglalatosságában. – Nem
helyeslem, ahogy Trystan intézi az üzleti ügyeit vagy a kis bosszúhadjáratát. De gyűlölöm
a királyt.
A szavak hatására egyfajta rokonszenv támadt benne főnöke húga iránt. Jobban értette
a bonyolult családi kapcsolatokat, mint a legtöbb ember.
– Honnan tudhattad volna?
– Csak azután jöttem rá, hogy az az alávaló a Vitézi Gárda tagja, hogy aláírta a
megrendelőlapot. Mégsem nyugtalanított a dolog. Máshol jártak a gondolataim aznap. –
Clare megdörzsölte a szemét. – Az egyik törzsvendégemet, aki egy nagyon kedves férfi,
elhagyta a felesége. A kék volt a nő kedvence, ezért mindig mindent megtett, hogy
beszerezze neki. Teljesen maga alatt volt, amikor bejött a szokásos rendeléséért, és a
lovag rögtön utána toppant be.
– Mindjárt kész – szólt oda Tatianna, éppen akkor, amikor valami lángra lobbant. – A
francba. Oké, még nem egészen.
A Gonosz húga elmosolyodott, amikor a vajákos visszafordult, a szeme körüli
nevetőráncok a bátyjáét idézték.
– Egyébként milyen tulajdonságokkal bír a kék tinta? Miért akarná valaki éppen azt? –
kíváncsiskodott Evie.
– Semmi látványos, hogy őszinte legyek – vont vállat Clare. – A törzsvendégeim, akik
ezt keresik, többnyire arra használják, hogy elolvassák, amit mások írtak vele.
– És ez hogyan működik? – billentette félre a fejét a lány.
– Egyetlen cseppjével megjeleníthetsz bármilyen szót az előtted lévő pergamenen, amit
ugyanabból az üvegből származó tintával írtak.
– Bármilyen szót? – Megdobbant a szíve, mintha egy szakadék szélén egyensúlyozna.
– Bármely szót, ami vele íródott, igen. Amikor megigézem a tintát, olyanná válik, akár
egy test. Még ha a cseppek el is válnak egymástól, a szavak újra összekapcsolhatják őket.
Gondolj rá úgy, mintha levágnák az egyik ujjadat, de még mindig tudnád mozgatni. Mert
egykor a részed volt.
– Tehát a tinta mindig feltárja az igazságot?
– Amíg el nem fogy.
Zakatoló aggyal bólintott.
Clare felhorkant, és körülnézett a szobában.
– Igazából irodai környezetben a leghasznosabb. Amikor ezzel a tintával írsz, elég egy
csepp, hogy lemásold.
– El ne áruld a tündéreknek! Elveszítenék a munkájukat – somolygott Evie egyik ujját a
halántékára nyomva, miközben lassan kifújta a levegőt. – Mágikus tinta, mágikus sebhely,
mágikus tőr. Tényleg mindent áthat, nem igaz?
– Sajnálom – mosolygott együttérzőn Clare. – Varázzsal rendelkezni egy dolog, de
tudom, milyen zavaró lehet, ha mindenhol belebotlasz anélkül, hogy igazán értenéd. Sőt,
egyenesen frusztráló.
– A te mágiád mikor éledt fel? – kérdezte halkan tőle.
– Amikor Trystanből A Gonosz lett – felelte a nő, gyönyörű szempárja mélyén
kísérteties, távoli tekintettel. – Az egy… nehéz nap volt.
Evie bólintott, nem tudta, mit mondhatna, ami már önmagában is aggodalomra adott
okot. Ritkán hagyták cserben a szavak; a nagyobb bajt mindig azok jelentették, amik
elhagyták a száját.
– Kész! – Tatianna melléjük lépett. Úgy pislogott kettejükre, mintha megérezte volna,
örülnek, amiért megzavarta a beszélgetésüket. – Itt is van. Majd szólj, hogy tetszik
szegény párának. Bármikor visszatérhetünk a másik keverékre.
Evie pipiskedve csókot nyomott a vajákos arcára.
– Köszönöm, barátom. – Megfordult, hogy Clare-re mosolyogjon. – És neked is.
A Gonosz húga együttérző arckifejezéssel szemlélte a kezében lévő fiolát.
 – Édesapád a Rejtélyes Kórságban szenved?
Bólintott, a szoknyája zsebébe süllyesztette az orvosságot, majd az asztalhoz lépett,
hogy felvegye a köpenyét. Az elmúlt néhány óra a fájdalom és a megkönnyebbülés olyan
homályos keveréke volt, hogy már azt sem tudta felidézni, köpönyege hogyan került ide
az íróasztala melletti kampóról.
– Evangelina, mielőtt elmész! – szólt utána Clare, mire visszafordult. – Ma délután
újabb adag tintát készítek. Kérsz valamelyik színből?
Vállat vont, és félénken elvigyorodott.
– Miért ne? Biztosan hasznát venném egy kéknek.
– Nagyszerű! – kiáltott fel a nő. – Amúgy is újabb rendelést kaptam East Marigoldtól.
Evie megdermedt, megfagyott a vér az ereiben. Tatianna felhorkant.
– Jó név. A vásárlód egy virág?
Az arcára fagyott a mosoly, ahogy sarkon fordult és elhagyta a szobát, lépteiben újult
erővel, zsebében pedig több mint egy fiolával.
Az ajtó melletti polcokon sorakozó díszes üvegcsék közül… Igen, hasznát fogja
ezeknek venni.
Ötvenkettedik fejezet
EVIE

Későre járt, mire aznap végre hazaért. Lyssa szobájában már kialudt a fény, de amikor
belépett a konyhába, az apja egy fazék fölött állt, magában motyogva. Két fűszer csípős
szaga töltötte be a levegőt, amiket nyilvánvalóan soha nem lett volna szabad
összekeverni.
Megpróbálta kordában tartani a szívverését, egyenletesen a légzését, igyekezett
normálisan viselkedni. A torkában lévő gombócot lenyelve mosolyt erőltetett az arcára.
– Jó estét, papa. Mit készítesz? – kérdezte.
– Miért olyan nehéz ez? – dühöngött halkan az apja, hangja morcosan és ingerülten
csengett. Evie tudta, hogy jót akar, és fájdalmas szúrást érzett a gyomrában a bűntudattól,
amiért lemaradt a vacsoráról, és elmulasztotta lefektetni Lyssát. Kihúzta a zsebéből a
Tatiannától kapott fiolát, és a férfi felé nyújtotta, remélve, hogy az nem látja a keze
remegését.
– Kérlek, legalább tegyél egy próbát ezzel a főzettel, apám – győzködte. – A gyógyító
barátom szerint ez egy újfajta fájdalomcsillapító, és eddig nagyon hatásosnak bizonyult.
A férfi lánya arcára tette hatalmas tenyerét.
– Te mindig gondoskodsz rólam. – Az Evie mellkasában érzett fájdalom egész kráterré
dagadt. – Olyan vagy, mint édesanyád.
Remek. Most, amikor az ideg-összeroppanás szélén állt, rendkívül üdítőleg hatott rá,
hogy emlékeztették a legrosszabb félelmére.
– Hogyne – közölte kemény hangon. – Kivéve, hogy én még mindig itt vagyok.
Az apja leeresztette a karját, és hirtelen hidegség járta át a szobát.
– Igen – köhögött. – Persze. – Mintha csak kifogást keresett volna, hogy csinálhasson
valamit a kezével, kihúzta a fiola dugóját, és egy korttyal lehúzta a tartalmát. Evie
számára legalább ez némi megkönnyebbülést jelentett.
– Lyssa ma este korán feküdt le – jegyezte meg, nem említve, hogy örül, hogy ebben a
pillanatban nem kell aggódnia a húga miatt.
– Lefáradt a nagy játékban a szomszéd lányokkal. Milyen volt a munka? – Leültek az
asztalhoz, finoman rásimította a tenyerét az ismerős fára, mielőtt idegesen összefonta
maga előtt.
– Mondjuk úgy… eredményes – nyögte ki jobb szó híján.
– Ahogy minden munkának annak kell lennie – mosolygott az apja. – Jó, hogy
elfoglalod magad. A tétlen kezek csak bajhoz vezetnek. – Tudta, hogy a férfi ismét csak
az anyjára céloz, mert a másik keze a nyakában lévő medálhoz kapott.
– Papa… Te tudtad, hogy anyának milyen nehéz dolga volt a mágiájával, annyi évvel
ezelőtt? Tudtál róla, hogy ennyit küzdött vele? Vagy a végén sokként ért az egész? –
kérdezte, maga sem tudva, miért ilyen kíváncsi a válaszra. Miért fontos.
A férfit mintha meglepték volna a kérdések, de becsületére legyen mondva, válaszolt,
és Evie biztos volt benne, hogy igazat mond.
– Tudtam, de akkor már túl késő volt.
 Otthagyta édesapját, hadd „főzőcskézzen”, és elindult a szobája felé. Benézett
Lyssához, aki békésen szunyókált az ágyában. Aztán apja irodája mellett elhaladva
észrevette, hogy fény szűrődik ki az ajtó alatt. Vajon máris hátrahagyta a kulináris
katasztrófáját?
Amikor azonban teljesen kitárta az ajtót, a szoba üresen tátongott.
Lassan merészkedett be, mintha valami helytelent csinálna. Ez a szoba gyerekkorában
tiltott területnek számított, és hiába száguldott a felnőtté válás felé, még mindig úgy
érezte, mintha megszegne egy szabályt, ha engedély nélkül lép be.
A tűz pattogása lassan elhalkult, hanyatló fénysugarakkal rajzolva tele a sötét szobát. A
falhoz egy kis könyvespolcot toltak, rajta néhány vastagabb és pár vékonyabb kötettel.
Gyerekkönyvek voltak, amiket kiskorában nagyon szeretett.
Miközben a nyakát nyújtogatva az ajtót bámulta és kikukucskált a folyosóra, Evie
beljebb osont a szobába, lassan körbejárva, fürkészve.
Egy gyertya pislákolt, a viasz lecsorgott róla egy darab pergamenre. Úgy nézett ki,
mintha jó párszor összegyűrték majd széthajtogatták volna, mielőtt végül ismét
lesimították.
Kihúzott egy tűt a hajából, és olyan közel hajította az íróasztalhoz, amennyire csak
tudta.
– Hoppá – motyogta magában. Miután könnyedén odanyargalt, és lehajolt, hogy
felvegye, épp csak annyira egyenesedett fel, hogy egy pillantást vethessen a papírra
firkantott szavakra. A tinta egy része elmosódott, de amit az aljára véstek, az
kristálytisztán látszott. Mélységesen beleborzongott.
Egy levél volt – egy hosszú levél.
Az alján „szeretettel” aláírással… attól az embertől, akitől a legkevésbé várta volna.
Nura Sage. Az édesanyja.
Ötvenharmadik fejezet
A GONOSZ

Azt hiszem, végeztek – suttogta Gushiken a földszinti pince néma csendjébe, egy
szinttel a kínzókamrák fölött. A napnak ebben a szakában a foglyai kivételesen lármásak
voltak, drámaian fájdalmas hangon nyögdécseltek.
Trystannek elképzelése sem volt, a sárkányviperák hogyan képesek ilyen boldogan
szunyókálni ekkora zajban. Mintha mások kínja megnyugtatta volna őket. Az igazat
megvallva, gyakran ő is így volt ezzel.
– Amíg boldogok, a mágiájuk elég ártalmatlan ahhoz, hogy kordában tartsa őket –
magyarázta. A gondolatai közel sem voltak olyan összeszedettek, mint a szavai. Össze
volt zavarodba, újra meg újra lejátszotta az elmúlt hetek eseményeit és az így kialakult
káoszt.
De legalább a guivrepár ismét a birtokában volt. Penge bőrkötelei megdöbbentően
hasznosnak bizonyultak… még ha maga a férfi nem is volt az.
Hogyan hihette valaha is, hogy ez a férfi képzett állatidomár? Ezután tényleg
ellenőriznie kell az önéletrajzokat, mielőtt felvesz valakit.
– Ezért bontattad el velem a falat odabent? – kérdezte Penge az állát kocogtatva, és a
ketrec felé biccentett.
– Mi másért? – csattant fel élesen Trystan.
– Mit tudom én. – A sárkányidomár megigazította a mellényét. – Arra gondoltam, hogy
talán megszántad őket.
– Nem érzek szánalmat. Soha – morogta, és igyekezett tekintélyt parancsolónak tűnni,
de tudta, milyen gyerekesen hangzik.
A hím ekkor közelebb kucorodott a nőstényhez, és bágyadtan felsóhajtottak.
– Én csak… – Hirtelen elnémult.
A minap hallotta a hím keserves siránkozását, látta, ahogy felemeli karmos lábát, és
finoman megkaristolja a párjától elválasztó falat. Mintha tudta volna, hogy minden
próbálkozás hiábavaló, mégis meg kellett próbálnia.
A Gonosz még mindig nem volt hajlandó elismerni, hogy neki is van szíve, de ha
mégis… talán megszakadt volna. Csak egy kicsit.
– Hogy van Ms. Erring? – váltott inkább témát az irodahelyiségbe vezető lépcső felé
ballagva.
– Jól. Ugyanaz a tűzokádó sárkány, mint volt.
– Ez vicc akart lenni? – Mindent megtett, hogy értékelje mások humorát, ahelyett, hogy
egyből felkapná a vizet.
– Igen, uram – vigyorgott Penge mellette caplatva.
– Nagyon jó.
– Köszönöm? – kérdezte tétován az idomár.
Trystan belépett az irodába, amely teljesen ki volt pucolva. Sage íróasztala üresen állt,
köpenye és táskája eltűnt.
 A nap már lenyugodott a fák mögött, utolsó sugarai beszűrődtek az ablakon át, meleg
fénybe vonva a szobát. Mégsem tűnt helyénvalónak, hiszen a lány nem ült ott.
Tatianna jelent meg a küszöbön, a húgával szorosan a nyomában, és hirtelen
elárasztották az emlékek.
Ahogy az ajtó előtt áll, és Sage sikolyát hallgatja. Rémálomba illő hang volt, az összes
félelméé, ahogy kínozzák őt.
És ebben rejlett a probléma. Ő volt A Gonosz. Nem engedhette meg magának, hogy
bármitől is féljen. Legkevésbé hogy féltsen valakit. Az Evie iránti érzései idővel biztosan
elhalványulnának, ahogy a legtöbb dolog. A szíve erre hevesen kalapálni kezdett, mintha
azt üzenné, ez mekkora hazugság.
– Hazament – szólalt meg Tatianna. – Pihennie kell.
Rémülete ismét úgy lobbant fel, akár a hirtelen felforró víz.
– Jól volt? Mondott…
– Kutya baja. Nem sok előrelépés történt, de nem tűnt csüggedtnek. Hazaküldtem a
tőrrel.
– Micsoda? – üvöltötte.
– A dobozában! – tette hozzá Clare a szemét forgatva. – Rosszabb vagy, mint
gyerekkorunkban, ezzel az tyúkanyóskodással.
– Nem vagyok… tyúkanyó – szűrte a fogai között.
Penge látványosan hegyezte a fülét, de figyelme elkalandozott, amikor megjelent Ms.
Erring, és a termet átszelve az íróasztalához libbent; szigorú kontya kimerevítette
arcvonásait.
– Evie-vel minden rendben. – Clare Trystan karjára tette a kezét. A gesztusban benne
rejlett a gyermekkorukból származó melegség, amely a bőrén és a csontjain keresztül
egyenesen a lelkébe hasított.
Hiába fakult meg az idők során.
Istenekre, micsoda nyálas balek lett belőle.
– El kell mondanod neki, mit jelent az az aranyjel, Trystan – motyogta halkan Clare.
Teljesen megfakult.
– Nem helyes, hogy ilyesmibe kényszeríted anélkül, hogy megértené, pontosan mit is
jelent.
– Egyáltalán nem érinti őt – érvelt, attól tartva, hogy első jó cselekedetével, amit évek
óta elkövetett, szörnyen túlment a határon.
Tényleg szándékában állt megkötni vele a szokásos munkaalkut, ami, ha megszegi a
bizalom kötelékét, méregként szivárog a testébe. Akkor még csak egy napja ismerte a
lányt, így nem volt oka másként dönteni… de aztán belenézett a szemébe.
Annyira őszinte, annyira nyitott volt. És ez rettegéssel töltötte el. Bármi történhetett
vele, bárkiben megbízhatott, aki aztán becsaphatta és tönkretehette. Akkoriban gyűlölte,
hogy egyáltalán számításba vesz ilyesmit, nem tudta megérteni, hogy ez a lármás,
energiától duzzadó nő hogyan képes kiváltani belőle ilyen erős védelmező ösztönt.
Ezért a munkaalkuihoz általában használatos zöld tinta helyett az aranyat választotta,
mert – bár ezt kevesen tudták – az arany tinta védelmet jelentett. A legerősebb gonosz
ellen is óvta, és ha a lány szembekerül ilyesmivel, arról azonnal tudomást szerez.
Ugyanilyen aranycsík keretezte a bicepszét is, hogy amikor Sage bármilyen valódi halálos
veszéllyel találkozik, az így vagy úgy, de jelezze neki. Az aranytinta szeszélyes varázslat
volt; a saját feje után ment, és különböző módokon tudatta vele, ha a nőnek szüksége volt
rá. Kiszámíthatatlansága kellemetlen volt ugyan, mégis jobb, mint a semmi.
Aranygyűrűje mindkétszer megégette, amikor Sage a tőr közelébe került, vagy amikor
a guivre megtámadta őket, sőt akkor is, amikor a nő a mellvédre rohant a ketyegő
bombával, bár ott a hatása kissé késleltetett volt – a védővarázs megbízhatatlanná vált,
miután olyan sokat felhasznált a sajátjából. A védelmi mágia nem nagyon
rokonszenvezett az övével. Nem volt egyedül. Valahányszor Evie veszélybe került, olyan
égető érzés lobbant fel a karjában, hogy szinte osztozott a lány fájdalmában.
Praktikus mivoltával indokolta, hiszen minden körülmények között tudnia kellett, ha az
asszisztense bajba került.
Ebben a tagadásban élt.
– Nem, valóban nincs rá negatív hatással, de örökre a testén fogja viselni. – Clare
felvonta a szemöldökét, arra várva, hogy fivére megértse, mire akar kilyukadni.
De Trystan eddig is tudta, sőt, azzal is tisztában volt, hogy egy szemétláda.
– Váltsunk témát! – Tatianna közelebb hajolt. – Kiderítetted már, ki az áruló?
– A kastélyból senki – közölte laposan, még elveszettebbnek és frusztráltabbnak érezve
magát, mint valaha.
Őrei, akiknek a hűsége megkérdőjelezhetetlen volt – elvégre kényszerből cselekedtek
–, górcső alá vették mind a százkét alkalmazottját, és egyiküket sem találták bűnösnek.
Nem tehetett mást, mint a másik lehetőség felé fordult: valaki az orra előtt jutott be és ki a
kastélyból. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy az illető mindig akkor csapott le, amikor
épp nem tartózkodott ott, hogy megérezze, felkutassa, kibelezze.
Egyszerűen túl sok volt a változó, és nem kerültek közelebb a megoldáshoz.
– Szimplán kinyuvasztom Benediktet, akkor nem kell többé aggódnom emiatt. –
Újabban mintha krónikus fejfájás kínozta volna, és az egyetlen, aki segített enyhíteni a
tüneteit, már hazament.
– Felőlem aztán – közölte epésen a vajákos, és a szemét forgatta, amikor egykori
kedvese rámeredt.
– Nem az a megoldás, hogy megölsz valakit – biggyesztette le a száját testvére.
– Csodálom azt a nemes szívedet, kishúgom – dünnyögte. – De a gyilkosság gyakran a
kedvenc válaszom.
Clare egy pillanatra elhallgatott, és ismerős szemekkel méregette őt.
– Meglep, mennyire törődsz az… alkalmazottjaiddal. – Többes számot használt, de
mindketten tudták, hogy csupán egyetlen személyre utal. – Először azt hittem, Malcolm
túloz.
– Hát nem. – Nem volt energiája hazudni. – Sőt, biztos vagyok benne, hogy alábecsülte
a dolgot.
Testvére bólintott.
– Nos, remélem… – Elhallgatott.
– Uram! – Marvin – Trystan kedvence, már ha volt ilyenje, ami persze nem volt;
elvégre ő gonosz –, a még véletlenül sem kedvenc őre csörtetett be az ajtón, verítékben
úszva a lépcsőn való vágtázástól. – Üzenete érkezett! Keeley mondta, hogy sürgősen
adjam át! – Marvin épp nyújtotta volna a kezét, de begörnyedve kapkodott levegő után.
 – Tudom – lépett oda Penge, és hátba veregette az őrt. – Az a lépcső a kínzás egy
különleges fajtája.
– Szellemes – vetette oda A Gonosz szárazon az üzenet után nyúlva, majd sebtében
feltépte a borítékot, és átfutotta a pergament. Az odavésett szavak kővé dermesztették az
izmait.
– Mi az? – faggatózott a húga. – Mit találtak?
– Clare… – Elakadt a szava, a zavarodottság elhomályosította az elméjét. – Ráakadtak
a lovagra, aki a kék tintát vette, és az órát Malcolmtól…
– Igen? – A nő hangja idegesen csengett. A többiek vigyázzban álltak, még Marvin is.
– Halott.
– Hogyan? – Clare megtántorodott, beletúrt rövid, sötét fürtjeibe, talán még ki is tépett
pár szálat. – Szóval valaki előbb talált rá?
– Nem, nem érted – dörrent fel A Gonosz. – A lovag, Lark Moray, egy nappal azután
vesztette életét, hogy megvásárolta a tintádat. Nem vehette meg az órát Malcolmtól. Ő
addigra már alulról szagolta az ibolyát.
Úgy érezte, mintha a testén kívül járna, mintha elszakadt volna önmagától, miközben
az elméje feldolgozta, mit is jelent ez.
– Egész idő alatt rossz nyomon jártunk.
– Ezek szerint nem ő rejtette el a bombát – hebegte Clare hitetlenkedve. – De akkor… –
Döbbenten a szája elé csapta a kezét. – East Marigold.
– Kicsoda? – csattant fel.
– Mindig olyan sokat kérdezett rólam, a családomról. De olyan kedves volt, sosem
gondoltam… – A nő szeme könnybe lábadt.
– Nem értem – vágott közbe Penge. – Szóval egy másik férfi? Mi ebben olyan nagy
ügy?
– Van még más is, ugye? – faggatózott Trystan tovább. Úgy érezte, mintha egy
katasztrófa felé száguldanának.
– I-igen. – Clare ajkát megfeszítve, szemében üveges tekintettel meredt rá. – Ez a férfi,
aki gyakran betér hozzám, álnevet használ. Úgy értem, mindannyian tudtuk, hogy az East
Marigold csak álnév lehet. Nevetséges. De épp a minap részegen jött el, és véletlenül
megadta az igazit. Miután elment, megnéztem a falu nyilvántartását, hogy
megbizonyosodjak róla, nem valami bűnöző, és ott volt.
A szobában néma csend honolt, ha egy hajszál is lehullott volna a fejéről, mindannyian
hallották volna, ahogy a kövön landol.
– És… – Trystan nem ismerte fel a saját hangját; magasabb volt, mint hitte.
– Én… Én… – a húga ránézett, láthatóan visszafogta magát, nehogy remegni kezdjen –
…nem gondoltam, hogy számít, esküszöm!
– Bökd már ki, Clare! – nógatta Tatianna ingerülten.
– Griffin Sage-nek hívták – mondta az végül.
Sage.
Nem.
De Kingsley ott ugrált a lábánál, kezében egy táblával: APA.
És hirtelen hullámként tódult át rajta. A borzalom.
A vajákos fejezte be a gondolatát.
 – Hiszen ez… Az istenekre, ez Evie apja.
– Ó, te szent… – Rebecka felkapta a fejét az asztaláról. – A notesze. – Felállt, és Evie
asztalához nyargalt. – Hol van? – Lehajolt, és a fiókjában kotorászott.
– Mindig hazaviszi a jegyzetfüzetét – mondta Tatianna zavartan.
Becky határozott mozdulattal előhúzott egy tintásfiolát, kis híján összetörve azt.
– Evie-vel épp az egyik… baráti beszélgetésünket folytattuk. Talán mondtam neki
valamit arról, hogy nem megfelelő minőségű irodai kellékeket rendel, mire azzal kezdett
dicsekedni, hogy az apja ajándékozta neki ezt a különleges tintát.
A fiola tartalma élénklilán ragyogott, már-már mesterségesen.
– Mikor történt ez, Rebecka? – A Gonosz odaviharzott, kikapta a fiolát a nő kezéből, és
átadta a testvérének.
– Úgy egy héttel azután, hogy munkába állt nálunk, uram.
– Amikor a tintát vásárolták – erősítette meg Clare, kezét ismét a szája elé kapta, szeme
tágra nyílt a meglepetéstől. Megfordította az üveget, és könnybe lábadó szemmel
bólintott. – Ezt a tintát megfestették. Valaki belekevert néhány csepp vöröset, hogy lilának
tűnjön, de ez kék, annak minden mágikus tulajdonságával együtt.
Becky bólintott, és egyenesen Trystanre nézett. Mogyoróbarna szeme komolyan és
lemondón csillogott.
– Bármit írt is Evie a noteszébe, az apja láthatta. A terveinket, a menedékházainkat,
még azt is, hogyan közlekedünk ki és be észrevétlenül. Mindig mindent papírra vetett.
– Rászedte – jelentette ki Trystan. Hangjából elszállt minden élet, bár a szívében
felcsillant a remény aprócska szikrája, hogy Evie nem tudott az apja mesterkedéséről. –
Mindvégig tudta, hogy itt dolgozik, és kihasználta őt.
Mióta megismerkedett Evie-vel, érezte, hogy maga is változik, talán a jó irányba. De
most nem érezte magát jónak. Pusztítani akart.
– Nyugodjunk meg – szólt Clare, tenyerét bátyja megfeszített karjára helyezve. – Hisz
Evie apjáról van szó, Trystan. Talán van más magyarázat is.
– Bombát tett az asztalomba. – Igyekezett higgadtan beszélni, de az utolsó szó üvöltve
tört fel a torkából. – Majdnem megölte… Végzett volna a lányával.
És Sage most vele volt, egyedül.
– Basszameg! – morogta a lépcső felé nyargalva, amikor megdörrent odakint az ég.
Egy pillanatra megállt, és hallgatta, ahogy az eső az ablakot ostorozza. – Egyikőtök
menjen, és győződjön meg róla, hogy ez nem azért van, mert a guivre megint a ketrecén
kívül találta magát. Tatianna, te velem jössz.
Gyorsan folytatta útját a kijárat felé, amikor a vajákos utánakiáltott:
– És mit fogsz tenni?
Megragadta a kilincset, és mély, fájdalmas lélegzetet vett.
– Még nem tudom. – Azzal feltépte az ajtót, és kiviharzott az orra alatt odaköpve: – De
azt igen, kit akarok megölni.
Ötvennegyedik fejezet
EVIE

Evie dermedten állt a pergamen fölött, és a szavakra meredt. De akárhányszor hunyta le

és nyitotta ki újra a szemét, az anyja neve bámult vissza rá. Nura Sage.
Remegő ujjakkal vette fel, a papír zörgött a kezében. A tinta elmosódott, így kevés szót
tudott kivenni, de amiket mégis, azok mélyen lesújtották.
Ne haragudj. Kérlek. Hiányoznak.
Amikor megpillantotta Gideon nevét, elhajította a lapot, nem bírta tovább. Felborította
az apja tintatartóját, tartalmát az íróasztalára öntve.
Magában szitkozódott, miközben felkapta a két kiömlött tintásüveget, egy pirosat és
egy…
Kék?
– Mit keresel idebent, Evangelina? – hallatszott be apja sima hangja az ajtóból.
Megdermedt, fejét kidugta az íróasztal mögül, ujjait tintafoltok szennyezték.
Rajtakapták.
– Mi ez? – suttogta, miközben felvette a levelet, és a majdnem üres kalamárist.
– Tinta a leveleimhez – felelte laposan a férfi. – Nem lenne szabad itt lenned.
Valami megváltozott a hangnemében, és ahogy nagydarab alakja belépett az irodába,
Evie életében először idegesnek érezte magát apja jelenlétében.
– De ez kék – erősködött, és úgy érezte, mintha a szoba hirtelen forogni kezdene
körülötte. – Hihetetlenül ritka; mi szükséged lenne rá?
– Mert hasznos az iratok olvasásához. – Hidegség áradt a szavaiból, és bár a szája a
szokásos barátságos mosolyára húzódott, Evie üres, élettelen csillogást vélt felfedezni a
kék szempárban, amitől megfagyott a vére. – Mire akarsz kilyukadni, csillagom?
– Ha kinyitom ezt azt íróasztalt – mondta, keze a fiók fölött táncolt –, mit fogok találni?
– Miközben kiejtette a szavakat, valami más magyarázaton törte a fejét. Hiszen az apjáról
volt szó. Kell hogy legyen egy.
– Evie. – Griffin Sage felnevetett, de ezt a hangot még sosem hallotta tőle korábban.
Szemernyi derű nem volt benne.
– Mit. Fogok. Találni – követelte.
Mindkettejük tekintete Evie kezére siklott az íróasztal legfelső fiókján. Gyorsan
cselekedett.
Kirántotta a fiókot, miközben Griffin felé lódult, útközben nekiütközve a bútoroknak.
Apja felé lökte a nagy széket, és belenyúlt, hogy felkapja a papírokat. Az ajtó felé rohant,
de nem jutott el odáig.
A férfi hátulról megrántotta a haját; perzselő fájdalom nyilallt a fejbőrébe, és
felordított.
– Ereszd el! – sziszegte apja a fülébe. – Ne akard, hogy bántsalak, gyermekem.
– Éppen azt teszed! – kiáltotta, de a fájdalom semmi volt az árulás gyötrelméhez
képest. Csizmája sarkát tiszta erőből apja sípcsontjába vájta, az apró tűsarok kielégítő
reccsenéssel a csontnak ütközött. A férfi fájdalmasan felüvöltött, földre rogyott, és
elengedte. Evie ismét az ajtó felé ugrott. Bevágta maga mögött, és még időben sikerült
elreteszelnie az előszobai székkel, mielőtt az remegni kezdett apja ökle alatt.
– Eressz ki! Azonnal! – parancsolta.
– Csitt! – szólt vissza, a düh keményen és gyorsan tört rá. – Felébreszted Lyssát. És
tudom, hogy soha nem akarnád bántani a saját gyermekedet, ugye, papa? – Lenyelte a
fájdalmat és az árulást, majd újra a kezében lévő pergamenekre siklott a tekintete.
De ezek a saját papírjai voltak, a saját kézírása, egyenesen a jegyzetfüzetéből.
– Arra használtad a tintát, hogy kémkedj utánam – mondta. Könnyek égették a szemét,
ahogy végignézett minden egyes terhelő bizonyítékon. A saját szavaival oly gondosan
teleírt lapokat vizsgálgatta. Ártatlan tudatlanságában fogalma sem volt, hogy az apja
minden egyes szót elolvas.
Kővé dermedt, amikor egy újabb levelet talált a lapok között. Ezúttal ismeretlen volt a
kézírás, de a nevet – ó, a nevet jól ismerte.
– Benedikt király – suttogta. A szíve a torkában dobogott, az arca felhevült, és fekete
foltok jelentek meg a szeme előtt. – A királynak dolgozol? – Ha így van, abba
belepusztulna. A legszörnyűbb igazság a kétségbeesés tengerébe temetné, mely olyan
erővel sodorná magával, hogy kegyetlenül belefulladna.
Az ajtó túloldalán egy pillanatig csend honolt, mielőtt a férfi megszólalt:
– Nyisd ki az ajtót, Evangelina, és megmagyarázom.
Egy pillanatig habozott, de látnia kellett apja arcát, az egyetlen emberét, akiben
mindenkinél jobban bízott, és akiről tudta, hogy megvédi bármitől, amikor kimondja,
hogy halálra ítélte őt.
Így hát elmozdította a széket, óvatosan kinyitotta az ajtót, és csak egyetlen kérdést tett
fel.
– Te tetted oda azt a bombát?
Apja elhűlt a kérdés hallatán, majd lassan visszasántikált a dolgozószobába, odalépett a
félretolt székhez, és helyet foglalt.
Evie követte, és behúzódott az ajtóhoz legközelebbi sarokba.
– Újra megkérdezem. Csak arra az esetre, ha nem hallottad volna – közölte hidegen. –
Te tetted oda a bombát, ami kis híján a vesztemet okozta?
Szavai olyan élesen csengtek, hogy azzal ölni lehetett volna, és ezt apja is tudta. Úgy
nézett rá, mintha rá sem ismerne – nos, akkor már ketten voltak.
Griffin Sage mélyet sóhajtott, majd a halántékára szorította a kezét.
– Igen, én voltam.
– Hogyan…
– Leírtad a belépési pontokat az elátkozott naplódba. Én pedig továbbítottam Benedikt
királynak, szükség esetén hol támadjon, hogy a… munkaadód… ne avatkozhasson közbe.
– És hogy engem is megöljön! – visította.
– Psszt! – sziszegte a férfi, aki szinte már idegennek tűnt a szemében, és
feltápászkodott a székből, de megtorpant, amikor meglátta a lánya szemében felvillanó
félelmet. – Te fogod felébreszteni a húgodat.
– Félsz, hogy meglátja, miféle szörnyeteg vált belőled? – köpte oda a lány, és minden
szavából megvetés csöpögött.
 Az apja remegni kezdett. Mintha minden érzelem egyszerre tört volna rá, és a teste
képtelen lett volna gátat szabni neki, vagy feldolgozni.
– Hogy én… szörnyeteg? – Hangja ismét suttogássá halkult, meglepetten kinyögve a
szavakat, mielőtt gunyoros vigyor ült ki a szájára. – Az a hitvány emberi lény, aki miatt
így lealacsonyítottad magad – ő a szörnyeteg, nem én.
– Ez a „szörnyeteg” az oka, hogy az otthonunkban maradhattunk! Ő az oka, hogy
valószínűleg még mindig életben vagy, hála a bájitalainak. – Igyekezett higgadt maradni,
de érezte, a szavai úgy fúródnak apja lelkébe, akár a kések. – Neki… megvan a maga oka,
mit miért tesz. Ahogyan nekem is. Azt tettem, amit kellett. Ezért a családért. – Megrázta a
fejét, megfeszítette a vállát, és kihúzta magát. – Nincs miért szégyenkeznem.
– Semmire sem kényszerültél volna ebből, ha egyszerűen elfogadod Mr. Warsen
ajánlatát! – Apja válla felemelkedett és lesüllyedt, a szeme elhomályosodott.
Evie érezte, hogy a sajátja kitágul a férfi szavai hallatán, azok után, amit bevallott. A
sötétség tátongó szakadékába zuhant, és semmi sem menthette meg.
– Tudtál róla. – A hangja elcsuklott, és ezt gyűlölte. – Tudtad, hogy Warsen rám fog
támadni?
– Azért nem volt ennyire drámai a helyzet, Evangelina. – Az apja undorodva legyintett.
– Eljött hozzám, és felajánlotta, hogy ad egy kis pluszpénzt a társaságodért cserébe, heti
néhány éjszaka.
– Hallod egyáltalán magadat? – A könnyei immár szabadon záporoztak, és ahogy
letörölte a kezével, észrevette, hogy az ujjai elzsibbadtak. – Érdekel egyáltalán, hogy az
az alak majdnem megerőszakolt?
– Mindig ezt csinálod.
Gyakran előfordult vele élete során, hogy úgy érezte: lenézik, gyerekesnek, butának
vagy komolytalannak tartják a gondolatai és az érzései miatt. Olyannyira, hogy még ha
teljes meggyőződéssel hitt a mondandójában, akkor is volt, hogy semmibe vették, meg
sem hallgatták.
Mintha nem is létezne.
– Mindenből olyan nagy ügyet csinálsz, és addig csűröd-csavarod, hogy más legyen a
rosszfiú. – Az apja beleköpött a még mindig parázsló tűzbe. – Anyád is ilyen volt.
– Őt ne vedd a szádra! – hebegte Evie, alig hallva a saját hangját.
– Ó, szóval anyád most már egy szent? – Griffin Sage felnevetett, egy pillanatra
megállt, majd újra felnyerített. – Megölte a bátyádat.
Összerezzent.
– Elhagyott titeket Lyssával. – Nézte a férfi vigyorát, ahogy bizonygatja az igazát.
– Az volt az első levél, amit küldött, mióta elment? – kérdezte egyenesen a férfi
szemébe nézve.
Az apja megdermedt.
– Én is így gondoltam. – Felvihogott, amit azonban szomorkás mosoly követett. – Most
pedig a feleséged után a nagyobbik lányodat is sikerült elidegenítened. – Lassú tapsba
kezdett. – Gratulálok. – Odaballagott az ablaküveghez, hallgatta az esti eső kopogását, és
megengedett magának egy pillanatnyi barátságos csendet. Pontosabban barátságtalant,
mert legszívesebben letépte volna az apja fejét a nyakáról.
 De biztos volt benne, hogy ezzel Lyssa lelkébe taposna, ezért úgy döntött, nem okoz
még nagyobb traumát a kishúgának, mint amennyit eddig kénytelen volt elviselni.
– Nem ez volt a szándékom.
– Tényleg? – vetette oda apjának vállvonogatva. – Ha valaki hajlandó a beleegyezésem
nélkül szexuális szívességekért elcserélni, ráadásul bombát helyez el a munkahelyemen,
jól tudva, hogy az a halálomat is okozhatja… Nem hiszem, hogy ennek az illetőnek olyan
tiszták lennének a szándékai, nemdebár?
Apja közelebb lépett hozzá, ő pedig hagyta. Árnyékai az arcára vetültek, ahogy világos
szempárja – amely annyira hasonlított a sajátjára – megvillant.
– Abban a pillanatban elveszítettelek, amikor beszennyezted magad azzal a férfival.
Ami ezután történik veled, bár elkeserítő, már nem az én kezemben van.
Evie szipogott, majd ismét felnevetett.
– Nem elég, hogy elárultál, de még annak is megtalálod a módját, hogy engem
hibáztass érte. Csakis egyetlen oka volt annak, hogy azt tettem, amit tettem: hogy segítsek
neked, mert beteg voltál! – robbant ki belőle.
– Soha nem voltam beteg! – üvöltött vissza a férfi véreres szemmel.
Evie kővé dermedt. A szavak lassan szivárogtak be az agyába, mintha belélegezné
azokat.
Olyan érzés volt, akár a megtestesült kín. Akár a méreg.
– Hogy érted azt, hogy… sosem voltál beteg? – A tűz nyomasztón pattogott, ahogy
Evie újabb lépést tett apja felé, és egy pillanatra mintha halvány szégyenérzetet vélt volna
felfedezni a férfi arcán.
– Soha nem kaptam el a Rejtélyes Kórságot. Hazudtam.
Kaparászó érzés költözött a mellkasába, mintha egy láng próbálta volna átégetni a
bőrét. A füst a tüdejébe jutott, elnehezítve a légzését. Biztos nem hallotta jól.
– Hogy tehetted…? Láttalak betegen. Hisz eljött hozzánk a gyógyító, és megvizsgált. –
A lelke kezdett leválni a testéről, talán azért, hogy megőrizze, ami még megmaradt. Mert
ha ez volt az új valósága, hogy az apja megjátszott egy kórságot, ami királyságszerte
családokat rombolt szét, és az elmúlt három évben az övékét is tönkretette…
– A gyógyító azért kapta a fizetségét, hogy közölje veled és a falu többi lakosával: én is
elkaptam azt a nyavalyát, és így lett egy alibim. – A férfi a háta mögé kulcsolta a kezét,
mire Evie hátrahőkölt. – A hentesüzlet csak álca volt, de kezdett akadályozni a valódi
munkámban.
– És az mi lenne? – Hangja fojtott suttogássá halkult.
Griffin egyre távolabb húzódott tőle, míg végül az íróasztala mögött találta magát.
Benyúlt alá, és félrehúzott a helyéről egy deszkát. Amikor újra felállt, egy sisakot tartott a
kezében. Egy lovagi sisakot.
Ezüstösen csillogott.
– Az egy…
– Benedikt király Vitézi Gárdájának tagja voltam, és még mindig az vagyok. – Büszkén
hangoztatta, úgy tartva a sisakot, mintha a világ legbecsesebb tulajdona lenne. Legalábbis
a saját világáé.
– Hogy tehetted? – A lány hangja elcsuklott, el nem hullajtott könnyei fátylán keresztül
pislogott az édesapjára. – Elhitetted velünk, hogy szenvedsz. A családunk teljes anyagi
terhét a hátamra kényszerítetted.
– Soha nem szenvedtünk pénz hiányában. Mindig akadt bőven. – Apja nem mutatott
megbánást.
– Amit megtartottál magadnak! – Érezte, hogy a könnyek forrón patakzanak végig az
arcán, a fájdalom szétfeszítette a mellkasát, ahogy kibuktak belőle a szavak. – Miért tetted
ezt? Miért akartál felajánlani Otto Warsennek? Csak… miért?
– A Benedikt királynak végzett munkám mindig is titkos és bizalmas volt. Ezért kellett
hazudnom a nyugdíjazásomról. Senki sem tudhatta meg, hogy egykor gárdista voltam.
Névtelennek kellett maradnom, mégis képesnek felszívódni, ha a helyzet úgy kívánja.
Olyasmire volt szükségem, ami által hosszabb időre eltűnhetek, és ami miatt senki sem
fog gyanút fogni. Amikor a szomszédunk elkapta a kórságot, megszállt az ihlet.
– Undorító vagy – csattant fel.
Apja felkapta a fejét, és a lányára meredt.
– Vigyázz a szádra!
– Nem.
Griffin szeme először kitágult a hangjába vegyülő keménységtől, azután összeszűkült.
– A bocsánatomért kellene esedezned. Otto Warsen feleségül akart venni, te meg
visszautasítottad.
Evie száraz, humortalan kacajt eresztett meg.
– Gondolom, soha eszedbe sem jutott, hogy megkérdezd, én mit akarok.
– Azt hiszem, alaposan bebizonyítottad, hogy nem vagy alkalmas ilyen döntések
meghozatalára – fitymálta le az apja. – Akárcsak anyád.
– Mit tettél vele? – Annyi hazugság; túl sok is. Olyan volt, mintha szénakazalban
turkálna egy tűfejnyi igazság után kutatva.
– Amikor feléledt a mágiája, a király szolgálatába kellett volna állnia. Azt, hogy
elbaltázta, csak magának köszönheti. – Tetőtől talpig végigmérte a lányát. – És most már
neked is annyi, vele együtt.
– Valamit elhallgatsz előlem. – A tűz pattogása odavonzotta a tekintetét, ahogy egy
parázs felszikrázott, a földre libbent, majd semmivé foszlott.
A sisak csörömpölt, ahogy apja óvatosan az asztalra helyezte.
– Hozzá kellett volna menned Ottóhoz, hogy eggyel kevesebb gyerekkel kelljen
bajlódnom. Ha végre megszabadulnék mindannyiótoktól, visszavonulhatnék, persze csak
miután közhírré tettem csodával határos gyógyulásom történetét.
– Nem létezik gyógymód – fújta ki a levegőt.
Az apja szünetet tartott, majd elmosolyodott.
– Még nem.
– Na és A Gonosz? – A neve újra felszította a rémületét, hogy minden pusztítás miatta
történt. Az apja tette, Evie pedig egyenesen elvezette őt a főnökéhez. – Mikor jöttél rá,
hogy neki dolgozom? – Olyan hihetetlenül óvatos volt, eleinte különösen.
– Először nem tudtam. Valami máson dolgoztam a királynak, egy másfajta ügyön. –
Megfordult, megmarkolta a kandallópárkányt, arcát megvilágították a táncoló lángok. –
De amikor Lyssa iskolában volt, te pedig ott, Benedikt király levelet küldött, amiben
részletesen beszámolt egy néhány őre által észlelt incidensről. Egy fiatal lányról, aki A
Gonosszal járta az erdőt, mielőtt felszívódtak volna. Egy lányról, akit az én idősebbik
lányomként azonosítottak.
Csalódottsága alaptalan volt, de szinte kézzelfogható, lehetetlen volt nem észrevenni.
– Még aznap elkezdtem jelentéseket írni a királynak, és te lettél a kulcs A Gonosz
bukásához.
Felfordult a gyomra.
– Nem… – Lelke repedezni kezdett, akár a váza, amelyet kidobásra ítéltek.
– De igen. – Apja szelíd mosolyának emlékét örökre beárnyékolta az a vicsor, ami most
a szájára költözött, és mindaz, ami mögötte volt. – Most pedig segíteni fogsz, hogy
visszaszerezzem a guivrepárt a királynak.
– Miért kellenek neki? – húzta össze a szemét Evie, és feltűnt neki, hogy apja arca
egyre sápadtabb, homlokán izzadságcseppek gyülekeznek.
– A nagyobb jó érdekében.
A lány halovány, de elszánt mosollyal mélyen magába nézett, és összeszedte minden
maradék erejét.
– Nem akarok jó lenni. – A szavak olyan romlottsággal hagyták el az ajkát, amiről nem
is sejtette, hogy képes rá. De saját szájából hallani egészen megnyugtató volt.
Sőt, helyesnek érezte.
Griffin Sage odabicegett hozzá, és megmarkolta a vállát, fájdalmasan, kínzón. De ő
nem moccant – csak állt ott, és bámulta a férfit, akiben valaha megbízott. Akiről mindig is
azt gondolta, hisz benne. Azon tűnődött, vajon képes lenne-e valaha is hozzászokni ehhez
az új valósághoz. Egy olyanhoz, amelyben a férfi, aki East Marigold nevű kitalált
hősökről regélt neki, aki szörnyek után kutatott az ágya alatt, úgy dobta el magától a
szeretetét és hűségét, mint a szemetet.
– Téged nem is érdekel, hogy tönkretetted az életedet – csuklott el az apja hangja, és
Evie rádöbbent, őszintén lesújtottnak látszik.
– Nem, nem tettem – susogta, megszánva a megtört alakot. – Ha valaki tönkretett
valamit – azzal közelebb hajolt hozzá –, az te voltál.
Apja szorítása meglazult a vállán, a szeme elhomályosult.
– Azt kívántam, ne legyen igazam. – Evie lenyelte a torkába költöző gombócot, amikor
a férfi az íróasztalára borulva elengedte, mindent leverve maga körül. – De abban a
pillanatban tudtam, hogy így van, amikor meghallottam azt a nevet.
Apja mellkasa gyors ütemben emelkedett és süllyedt, kinyitotta a száját, aztán a
torkához kapott. Mintha a szavai csapdába estek volna.
– Nem szúrt szemet sem a tinta, sem a szobámba rejtett meghívó, sem a jegyzetfüzet,
amit az első hetemen ajándékoztál nekem. – Elcsuklott a hangja, és elfordult, hogy
megtörölje a szemét. – De amikor meghallottam Clare vásárlójának nevét, ami az egyik
régi meséd címe volt, tudtam, hogy te vagy az.
Apja ekkor a plafonra meredve összeesett, a szeme kigúvadt a döbbenettől. Letérdelt
hozzá, és a tenyerébe fogta a férfi petyhüdt kezét.
– A fájdalomcsillapító, amit korábban adtam neked, az, amit Tatianna készített. Nem
azért érezted másnak az ízét, mert új, azért más, mert egy lassú hatású nyugtató. – A
hangja olyan selymes volt, akár a méz: émelyítően édes.
Az apja csak egy szót volt képes kinyögni.
 – Te.
– Igen, tudtam. Már azelőtt tudtam, hogy beléptem volna azon az ajtón. – A fejét rázta.
– Reméltem, hogy tévedek.
Megborzongott, ahogy apja tehetetlenül felé nyújtotta a kezét.
– De nem tévedtem, papa. – Letörölte a nemkívánatos könnycseppet, az arca
rezzenéstelen maradt. – Az én világomban nincs helye olyannak, aki úgy bánt, ahogy te
engem. Nem érdemled meg, hogy azon a földön járj, vagy ugyanazt a levegőt szívd, mint
én. Nem érdemled meg, hogy továbblépj, vagy feloldozást nyerj. A történetednek vége.
Bármi történik ezután veled, az már nem az én gondom.
A hangja erősebbnek tűnt, mint amilyennek érezte magát, miközben végignézte, ahogy
az apja még egyszer, utoljára kinyitja a száját.
– Az… egy… szörnyeteg – krákogta.
Tudta, kire gondol.
Elengedte a férfi kezét, és a tenyerébe vette az arcát.
– A végén mindannyian szörnyetegek vagyunk. Az enyém legalább a fényben él.
Ekkor az apja, az áruló, lehunyta a szemét.
Ötvenötödik fejezet
A GONOSZ

Trystan bőrig ázott.

Őrjöngve vágtatott az erdőben patakokat és sziklákat átugratva, alig látott a zuhogó
esőben. Az ismerős elágazásnál megkönnyebbülten pillantotta meg a kivilágított házikót,
melynek minden szegletéből lágy fény áradt. Egy ilyen hívogatónak tűnő otthonban
semmi rossz nem történhetett.
Az istenekre, meg fogja ölni Evie-t?
Nem teszi meg; nem képes rá. De az az alak hajlandó volt bombát elhelyezni a
kastélyában, pontosan tudva, hogy ezzel a saját lányát is könnyedén elpusztíthatja. Ez a
gondolat zakatolt a fejében, ahogy leugrott a lováról, gyorsan beterelte a feljáró végén álló
kalyiba alá, majd berúgta a bejárati ajtót.
– Evie! – kiáltotta, és rájött, ha ebben a házban lappangtak is titkok, azok most sorban
mind felszínre fognak kerülni. De nem érkezett válasz, csak egy fojtott zokogás az
előszobából. Odanyargalt, de hátrahőkölt, amikor megpillantotta, ki ül ott.
Lyssa Sage alacsony volt, minden irányba ágaskodó hajjal. Biztosra vette, hogy nincs
senki a világon, akivel kevesebb közös vonása lenne, de a kislány úgy nézett fel rá,
mintha bízna benne.
– Mr. Maverine, azt hiszem, a papa bántja a nővéremet.
Gyorsan letérdelt, kissé hátrahajolva, nehogy megijessze. Furcsa dolog volt, hiszen oly
gyakran pontosan ez volt a célja, különösen, amikor válaszokat akart szerezni.
– Hol vannak, Lyssa? – kérdezte, hátrasimítva az arcából az ázott tincseket.
– Az irodájában. – A lány egy ajtóra mutatott a jobbján, csukva volt és néma. –
Kiabálást hallottam, aztán Evie sírását, és úgy hangzott, mintha valaki elesett volna.
Megköszörülte a torkát, igyekezett nem kimutatni az ijedségét.
– Biztos vagyok benne, hogy csak összekülönböztek. – Tatianna felé fordult, aki épp
ekkor trappolt be a háta mögött, lerázva az esőt a köpenyéről, majd a copfjairól.
– Vidd vissza Lady Lyssát a kastélyba! – utasította, kezét nyújtva a kislánynak, amit az
készséggel elfogadott. Úgy tűnt, a Sage nők nem voltak híján a kurázsinak.
– De mi van… – A vajákos százféle módon fejezhette volna be a mondatot. Mi van
Evie-vel? Mi van az emberrablással? Mi van azzal, hogy egy olyan helyre hurcolnak el
egy gyermeket, ahol lopással, gyilkossággal és kínzással keresik a kenyerüket? Nem is
beszélve a halálos teremtményekről és a díszes társaságról… levágott fejekkel a
bejáratnál.
– Vigyétek a hátsó bejáraton keresztül! Csak győződjetek meg róla, hogy védve marad
az eső elől! – kérte.
Tatianna Lyssára borította saját víztaszító köpenyét, az pedig ösztönösen hozzábújt.
– A nővéred barátja vagyok. Egy darabig nálunk fogsz lakni – mondta a vajákos
kedvesen, és kivezette a kislányt az ajtón, egyenesen a villámok közé a viharba.
– Evie nem szobalány, ugye? – Lyssa hangja, megdöbbentő módon, apró mosolyt csalt
a férfi arcára, ahogy a testvére is tette oly gyakran. De a mosoly csak egy másodpercig
tartott, mielőtt eszébe jutott a küldetése, és közelebb lopakodott az iroda ajtajához.
Nekinyomta a fülét, de egyetlen neszt sem hallott. A szíve kihagyott egy ütemet.
A kilincsre tette a kezét, lassan elfordította, mire az ajtó nyöszörögve kinyílt. Ahogy
feltárult előtte a teljes látvány, megtorpant, és a szája is tátva maradt.
Ott volt, életben. A lelke is belesajdult, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát,
mielőtt a jelenet többi részére irányította a figyelmét. Egy férfi teste hevert mozdulatlanul
a földön, akiről feltételezte, hogy a lány apja lehetett.
Evie szomorú, a könnyeitől véreres tekintete a férfiéra szegeződött. A keze is remegett.
– Megoldottam.
A Gonosz egész teste megereszkedni látszott a puszta megkönnyebbüléstől.
Keményen beszívta a levegőt.
– Nem halt meg. De altatót adtam neki, szóval valószínűleg ki lesz ütve… nem is
tudom, meddig tart egy nyugtató hatása? Talán mégis megöltem. – Gépiesen beszélt,
mintha inkább saját magát akarta volna győzködni.
Elindult felé, de a lány felállt, odalépett hozzá, és a kezét nyújtotta, mielőtt Trystan
egyáltalán megszólalhatott volna. Miután mély levegőt vett, Sage gyorsan kibökte:
– Rájöttem, hogy ő az áruló. Úgy értem, a ma este előtt nem tudtam…
– Tudom – vágott a szavába.
– Csitt – korholta a lány.
Szót fogadott, és kissé kihúzta magát Evie fürkésző tekintete alatt.
– Korábban sejtelmem sem volt, de amikor otthagytam a kastélyt, akkor már biztos
voltam benne, ahogy abban is, hogy őrizetbe akarod venni és megkínozni, hogy kiszedd
belőle az információkat. De azt is tudtam, hogy bűntudatod lesz, hiszen az apámról van
szó.
Ezen a ponton már tényleg fel kellett szólalnia.
– Sage, igazán nem áll szándékomban kilyukasztani azt az erkölcsileg kétes buborékot,
amibe beleraktál. De ez az ember szabotálta a szállítmányaimat és a bosszúhadjáratomat,
nem is beszélve arról, hogy miatta halt meg számtalan katonám. Cseppnyi lelkifurdalásom
sem lett volna, ha bántanom kell.
– Mégsem tetted volna. – A lány olyan eltökéltnek hangzott, hogy lassan kételkedni
kezdett önmagában. – Meghagytad volna nekem a választás lehetőségét.
És ekkor rádöbbent, hogy Sage-nek igaza volt. Gyötrelmes lett volna nem elfogni, nem
végezni vele, de lemondott volna a döntés jogáról. Ez az árulás többé már nem csak az
övé volt – osztoztak rajta, ez a teher immár összekötötte őket, és engedett volna a nő
kívánságának. Mert számított az akarata.
– Nem lett volna sok választási lehetőség – morogta.
A lány ajka felfelé görbült – nem igazi mosoly volt, de az a kis csillogás még mindig
ott bujkált a szemében.
Hála mindennek, ami szent.
– Nem tudtam biztosan, a nyugtató mennyi idő alatt fejti ki a hatását, úgyhogy azt
hiszem, szerencsém volt – sóhajtott Sage, azzal az iroda nyitott ajtaja felé indult, és a
konyhába ballagott. Kihúzta egy borosüveg dugóját, ivott egy nagy kortyot, majd még
egyet, aztán még egyet.
 – Mi a teendő, miután leszedáltad apádat, aki történetesen minden elképzelhető módon
elárult téged? Mi a protokoll? – Imádni valóan ráncolta az orrát, és Trystan utálta, hogy
képes bármit is imádni valónak találni. Különösen, amikor Sage olyan távol állt szokásos
önmagától.
– Fogalmam sincs. Még sosem volt szerencsém ilyesmihez – közölte szárazon. – Attól
tartok, rögtönöznöd kell.
Figyelte, ahogy a lány a fejéhez kap, aztán odabiccent két legjobb őrének, akik teljes
menetfelszerelésben vonultak be a még mindig nyitott bejárati ajtón. Az iroda felé intett.
– Vigyétek ki Mr. Sage-et az ablakon! A lányának nem kellene újra így látnia őt. A
tömlöcbe! Tisztába, ha kérhetem.
– Nem kell, hogy tiszta legyen – szólt közbe Evie, újabbat kortyolva. – Hetekig
piszkosnak éreztem magam, miután Warsen megtámadott. Olykor még most is így érzem
magam. – A lány tekintete messzire kalandozott, ami rémülettel töltötte el A Gonoszt.
– Warsen? – Félrebillentett fejjel méregette az üveget, kíváncsian kutatva az
alkoholtartalmát.
– Apám „felajánlott” neki. – A lány kurta kacajra fakadt, és ahogy eljutottak az agyáig
a szavak, lassan rádöbbent a valódi jelentésükre.
Óvatosan tagolta.
– Azt akarod mondani, apád az oka, hogy a kovács bántott téged?
A történet lassú hullámokban áradt ki az ajkán: arról, ahogy Otto Warsen világosan
kifejezte, hogy akarja őt, miközben ő meglehetősen világossá tette, hogy ez nem
kölcsönös. Hogy a férfi mégis rárontott, és amikor megpróbált elmenekülni, elszakította a
blúzát, majd felhasította a hátát azzal a tőrrel. Felidézte, hogyan lopott el egy köpenyt a
ruhaszárítóról, hogy elfedje magát, mielőtt hazatér.
A lány szipogva elmesélte, hogyan osont fel csendben az emeletre, és hogyan mosta le
magáról a vért.
Miközben beszélt, Trystan némán hallgatta; visszafogta a dühét, mert nem akarta
megijeszteni. Ez nem róla szólt.
Sage végül ránézett, gyönyörű szemébe könnyek költöztek a fájdalomtól és a
csalódottságtól.
– Bármit tervezett is, nem tudta véghez vinni, hisz elszöktem tőle. De olykor egy
pillanatra még mindig rám tör a félelem.
A lány elővette a papírokat és a tintatartót, amivel az apja csőbe húzta, valamint
Benedikt király leveleit, amelyekből kiderült, hogyan játszotta ki és használta fel
mindkettőjüket, hogy mennyire kétségbeesett volt. Trystan végig bólogatott, olyan
nyugodt szelídséggel fogadta a hallottakat, amiről el sem tudta képzelni, hogy képes rá.
– És most miattam kerül tömlöcbe. A saját apám. – Elvadult tekintettel visszaténfergett
a konyhába, miközben újabb méretes kortyot vedelt a borból. – Ez azt jelenti, hogy most
már én is gonosz vagyok?
Trystan megrázta a fejét, képtelen volt lépést tartani, de Sage folytatta.
– Ó, egek… Apám egy szörnyeteg, anyám elhagyott. Hát persze hogy gonosz vagyok!
Így kezdődik minden gaztevő története, nem igaz?
Fejét csóválva igyekezett megnyugtatni a lányt.
 – Te nem vagy gonosz, Sage – közölte tárgyilagosan. – Nehéz döntést kellett
meghoznod.
Újabb korty.
– Izé… – kalandozott el. – Elvegyem inkább…
– Kérsz egy kicsit? – A lány bánatos arca megenyhült kissé, és a tekintete is valahogy
élénkebbnek tűnt… Trystan mégis úgy érezte, meg kellene próbálnia el…
– Evie! – hűlt el, ahogy a lány felhajtotta az üveg tartalmának felét.
A lány kővé dermedt az ámulattól vagy a hitetlenkedéstől, hogy a keresztnevén
szólította.
– Sage… – Zavartan megköszörülte a torkát, meglazította a gallérját, igyekezett
elegendő levegőt juttatni a szervezetébe. – Tisztában vagyok vele, hogy mindez nagyon…
kimerítő volt.
A lány úgy nézett fel rá, mintha három feje lenne; és okolhatná érte? Egy unalmas,
papírmunkával teli naphoz hasonlította apja leszedálását és árulását, vagy ahhoz, ahogy
egy rossz hajvágás után érzi magát az ember.
– Több mint kimerítő – sietett hozzátenni. – Amit most átélsz, az bizonyára lesújtó és
zavaros, és… – Istenek, borzalmas volt a vigasztalásban, és ezt a lány is tudta, biztosan
felfedezte már ezt az alapvető hiányosságát.
De Sage elmosolyodott, mire azt gondolta: akkor nem lehetek olyan rossz.
Ám a mosoly hamarosan eltűnt, átadva helyét a vádaskodás csípős tekintetének.
– Megkérdeztem, de nem árulta el. Te tudod?
– Mit tudok? – kérdezte, és abban a pillanatban úgy érezte, bármit megadna, bármit
bevallana, csak hogy az visszacsalogassa azt a mosolyt az arcára.
– Hogy mit akar a király a sárkányviperapárral.
Basszameg.
Ötvenhatodik fejezet
EVIE

Leültek a rozoga kanapéra, Evie a kezét babrálta, ökölbe szorította, majd kiengedte,
összeszorította, kiengedte.
Csend telepedett közéjük, az egyetlen neszt az öreg kalyiba nyikorgása jelentette.
Nem igazán tudta, miért ver olyan gyorsan a szíve, de úgy érezte, valami nagy dolog
van készülőben.
A főnöke úgy nézett ki, mint akinek nagy fájdalmai vannak, összeszorított ajka láttán
elszorult a szíve. A férfi hol keresztbe fonta, hol leeresztette a karját, végül a combjára
fektette. Nem bánta volna, ha a sajátja is ott pihenhetne.
Koncentrálj, te elmeroggyant!
De főnöke beszéd helyett hirtelen megmerevedett, villámgyorsan megfordult, és
megragadott valamit Evie válla fölött. Felsikkantott a közelségétől, a melegétől, az
illatától, de a férfi nyomban el is húzódott tőle, visszatért a saját felére, valamit tartva a
kezében.
– Kingsley? – Fogalma sem volt róla, hogy a kis béka is eljött.
Az állat válaszul kuruttyolt egyet, miközben üres arckifejezéssel meredt rájuk.
– Kis potyautas – morogta A Gonosz. – Biztos bebújt a nyeregtáskámba, amikor nem
néztem oda. Meg is ölethetted volna magad, te bolond.
Evie előrehajolt, és megigazította a koronát, amely valami csoda folytán sosem esett le
a varangy fejéről.
– Aggódott értünk, a kis drágaság – hízelgett Kingsley-nek, mire a főnöke szeme
megrándult.
A Gonosz letette a békát a kisasztalra, majd azt mondta:
– Maradj nyugton, csak most az egyszer! – Az állat láthatóan nem hozta magával a
kártyáit, mert egyszerűen bólintott. A férfi rémült arckifejezéssel fordult vissza hozzá,
majd beszélni kezdett.
– Akkor hallottam először a sárkányviperákról, amikor Benedikt király gyakornoka
lettem, közel napra pontosan tíz évvel ezelőtt.
Evie-nek elakadt a szava. Szó szerint nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna, és
ilyesmi nem történt vele már… Nos, ami azt illeti, soha. A Gonosz ránézett, de ő csak
mereven maga elé szegezte a tekintetét.
Mérgesnek kellene lennie, amiért ezt nem említette korábban? Nem érzett dühöt, de
aznap már annyi mindenen keresztülment, hogy talán az agya önvédelmi okokból
kikapcsolta az érzelmeit.
Nem úgy tűnt, mintha a férfi szándékosan titkolta volna el előle, de nyilvánvalóan
fájdalmas emlék volt. Már az első mondatot is úgy ejtette ki, mintha épp most ráncigált
volna ki egy fémtüskét a szájából.
– Ha nem akarod… – kezdte. Nem akarta hallani, ha a férfi kényszerítve érezte magát,
hogy elmondja. De A Gonosz felemelte a kezét, hogy leállítsa.
 – Én csak… Nem beszéltem róla, mióta megtörtént, de ha van valaki, akivel
megosztanám, az te vagy.
– Hát jó – mondta kedvesen, és óvatosan főnöke vállára tette a kezét. – De csak akkor,
ha tényleg akarod. Nem szeretném, hogy úgy érezd, kést szorítok a torkodhoz. –
Együttérzőnek szánta, de a szavak egyszer csak elhagyták a száját, és túl későn eszmélt rá,
milyen kíméletlenül hangzottak.
A férfi sötét szemöldöke ráncba szaladt, az ajka összepréselődött.
– Csak úgy értettem… Mármint nem akarlak sarokba szorítani… Tudod, mit? – Azzal
egy képzeletbeli kulccsal lezárta a száját, kinyitotta főnöke kezét, és a kulcsot a tenyerébe
helyezte.
A férfi keze szinte az ujjaira fonódott, tekintetük egymásra szegeződött, de aztán
gyorsan visszatértek eredeti helyükre a kanapén.
– Tizenkilenc éves koromban találkoztam Benedikt királlyal. – Trystan állkapcsa
megfeszült, ujjait a kanapéba vájta. – Fontolgattam, hogy beiratkozom a város melletti
egyetemre, és egyik látogatásom alkalmával felkeltettem egy mágiaspecialista figyelmét.
A mágiám ekkor még nem éledt fel, ő mégis megérzett bennem valamit.
A lány meg akarta kérdezni, hogy egy specialista hogyan érezheti meg a még
szunnyadó varázst, de befogta a száját, mert tudta, hagynia kell, hogy a férfi maga mesélje
el.
Az ránézett, megérezve a szemében a ki nem mondott kérdést.
– A mágiám nem valami szokványos, ami megkönnyíti az észlelését. A specialista
aztán továbbküldött valakihez, akiről úgy gondolta, a képességeimet megfelelően képes
„ápolni”, hogy azok kiteljesedhessenek.
Újabb csend állt be; tudta, a férfi éppen kellő lelkierőt gyűjt, hogy elmondja neki a
legrosszabbat. Azt, amiért a hajuknál fogva rángatja az embereket az irodájába, amiért oly
gyakran levágott fejek köszöntik őt munkába menet, amiért főnöke azonnal zavarba jön a
gyengédség legapróbb jelére is.
Az ok, amiért A Gonosz vált belőle.
– A király másnap fogadott. – Nem látta ugyan a férfi erejét, de érezte, megváltozott a
levegő a szobában, ott vibrált a bőre alatt.
– Állást ajánlott a nyári rezidenciáján, mint a személyes tanítványa. – Trystan
felsóhajtott, ismét lehunyta a szemét, és megvakarta az állán díszelgő borostát. – Olyan
gyorsan beleegyeztem… túl gyorsan. De a király pontosan tudta, mit kell mondania –
mintha a szavaival behálózott volna, mire rájöttem, hogy csapdába estem, már túl késő
volt. Azt mondta, hogy van bennem potenciál, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott.
Köd ereszkedett A Gonosz sötét szemére, ahogy a kandallóban pattogó tűzre meredt.
– Azelőtt még soha senki nem mondta ezt nekem. – Felkacagott. – És azóta sem.
Feldühítette, ahogy elképzelte a fiatal és sebezhető Trystant, aki megelégszik a dicséret
morzsáival, mert nincs hozzászokva az elismeréshez.
– Az első néhány hét… hihetetlen volt. A szüleim vonakodva engedtek el, de nem
lehetett eltántorítani. Megszállottja lettem, hogy a király kedvében járjak, hogy boldoggá
tegyem. Mindent megtettem, amit kért. Mindent.
Azon kapta magát, hogy a férfi szavai hatalmukba kerítik, hiszen jól ismerte ezt az
érzést. Kétségbeesetten vágyott arra, hogy másokat boldoggá tegyen, hogy úgy érezze,
mások szemében is kiérdemelte a helyét a világban.
Egymásra néztek; észrevette, hogy a férfi arcának minden apró porcikája
megnyugvással tölti el a lelkét. A szeme sarkának ráncai; a ritka alkalmak, amikor
mosolygott; a finoman kifejező szája, amely túlságosan is gyakran vonta magára a
figyelmét.
És ahogy főnöke mondandója eljutott a tudatáig, ráébredt, pontosan mit is ért minden
alatt.
– A guivre?
Trystan bólintott, a haja végre megszáradt az eső után, és a homloka elé pöndörödött.
Sóhajtva megszólalt:
– Segítettem neki elfogni a guivrét. Az a hír járta, hogy az újszülött sárkányvipera
mérge egyfajta gyógyírként hat bármiféle nyavalyára. Folyton azt hajtogatta, hogy a cél
szentesíti az eszközt. Akkor még nem értettem, mire gondol, és nem volt alkalmam
kideríteni. – Evie felállt, szoknyája a bokája körül ringatózott, ahogy elszédelgett a
kanapétól.
– Miért? Mi történt ezután?
A Gonosz egy pillanatig szoborrá merevedve várakozott, mielőtt így szólt:
– Megtennéd… leülnél kérlek… a következő részhez? – A férfi továbbra is
rezzenéstelen maradt, de volt benne valami sebezhető, ami elnémította őt. Visszaballagott,
és lassan mellételepedett, mire Trystan hangosan kieresztette a levegőt.
– Egy mágiaspecialistával kellett együtt dolgoznom az egy hónap alatt, amit nála
töltöttem, és a specialista minden egyes kezeléssel egyre tartózkodóbb lett. Mindent
megtettem, hogy jól érezze magát a jelenlétemben, de valami nyugtalanította, és egy
újabb furcsa találkozó után végül betelt a pohár.
Evie keze ökölbe szorult.
– Mi történt?
– Megkérdeztem a királyt, sőt, mondhatni követeltem tőle, árulja el, miért tűnik úgy,
hogy a nyári lakban minden szolga kerül engem, a Vitézi Gárdisták miért fordulnak
sarkon, ha megpillantanak a folyosón. Mi a vétkem?
– És? – puhatolózott Evie.
– Azt mondta, hogy a mágiám veszélyes. – A férfi felpattant, meglepve őt, a tűzhöz
lépett, és a piszkavassal megkavarta. – Hosszú heteket töltöttem együtt azzal az alakkal;
mellette megtáltosodtam, úgy éreztem, legyőzhetetlen vagyok. Amikor azt mondta, bármi
szunnyad is bennem, azzal árthatok másoknak, összetörtem.
– De hisz a mágiád még meg sem mutatkozott akkor. Miért tenne ilyet Benedikt? –
tűnődött a lány, ahogy a történet kusza szálai lassan kibomlottak előtte.
– Azt állította, azért vitetett oda, hogy lássa, kezelhető-e a probléma, mielőtt túl késő
lenne. De alapos megfigyelés után úgy véli, nincs remény. Azt mondta, ha hagyja, hogy
szabadon távozzak, veszélyt jelentek magamra, és mindenkire, akit szeretek.
Ne! A lány szíve megszakadt a legyőzött fiatalemberért, aki nem vágyott másra, csak
hogy tartozzon valahova.
– Azt is mondta, hogy csak a királyság érdekeit tartja szem előtt, és ez nem személyes
ügy. Hogy mindez a saját érdekemben történik.
– Pontosan mi? – kérdezte óvatosan.
 – A Vitézi Gárda azon nyomban őrizetbe vett. – A Gonosz hangja fagyosan csengett,
ahogy visszafordult felé. – Könyörögtem a királynak, fogadkoztam, hogy megpróbálok
jobb lenni, de rám se hederített. A tömlöcbe hurcoltak, és bezártak a sötétbe. Nem voltak
ablakok, se fáklyák. Csapdába estem a sötétséggel, a sötétség meg velem.
Evie idegesen markolászta a ruháját.
– Meddig… meddig tartottak odalent?
– Egy hónapig.
Egy hónapig. Egy hónap sötétség, remény nélkül, hogy valaha véget érhet, kiút nélkül.
– Egy teljes hónap eltelt, mire kiengedtek?
– Nem engedtek. – A férfi ajka kissé megemelkedett. – Magamat engedtem ki.
Ötvenhetedik fejezet
A GONOSZ

Sage arcán idegen kifejezés ült. Nem szánalom, nem is rémület, de bármi volt is, a lelkét
simogatta, ami elég hihetetlen volt, tekintve, hogy épp a legrosszabb rémálmát kellett újra
átélnie. Visszaballagott hozzá, és ismét helyet foglalt a kanapén.
– Megszöktél? – hitetlenkedett a lány. Ide-oda csóválta a fejét, selymes tincsei a karját
súrolták, amibe beleborzongott.
– A király nem számított rá, hogy az alattvalói megóvására tett erőfeszítéseivel végül
engem szabadít rájuk. – Ekkor mosoly költözött az arcára, egy igazi mosoly, és Sage
viszonozta azt. – Egy nap az őrök különösen torkig voltak velem. Kínosan sokáig
könyörögtem, hogy engedjenek szabadon, és azt hiszem, elegük lett.
– Mit tettek veled? – kérdezte a lány tétován, mintha nem akarna többet kérni, mint
amennyit a férfi adni tud. Nem tudhatta, hogy Trystan, teljes valójában, már úgyis az övé.
Megnyalt kiszáradt ajkát, majd folytatta.
– Valahogyan átláttak a pincében uralkodó sötétségen. Sosem tudtam, mikor hagynak
helyben legközelebb. Csak a testemen éreztem az öklüket, a fájdalmat.
Sage élesen felszisszent, az arca nyílt volt, őszinte. Egy centit sem mozdult, fizikai
jelenléte mégis meleg takaróként borult rá.
– Remélem, megbosszultad.
Az asszisztense szívében lakozó jóságba csipetnyi aljasság vegyült, és ez a keverék
vadul bódító volt.
Érezte, ahogy elkerekedik a szeme a lány ajkára kiülő ferde vigyor láttán, ami
csöpögött a bájos rosszindulattól. Az istenekre, ő lesz a végzete.
– Felébredt a mágiám. Éreztem, ahogy lüktet a bőröm alatt, és bevilágította az egész
szobát; meggyógyított. Láttam a cella ajtaját, az őrökből sugárzó fényt… És mindet
lemészároltam.
Sage kezét tördelve az ajkába harapott.
– Helyes.
– Egy alagúton keresztül szöktem ki, amely elvezetett a hetek óta először látott
fénysugárhoz: a napfelkeltéhez – mondta sötéten. – Akkor megfogadtam: ha a király
gaztevőnek hisz… pontosan azzá fogok válni.
Felrémlett benne, ahogy a pirkadat színeit bámulja, miközben a nap a hegy fölé
emelkedik, mintha a szeme előtt világította volna meg a céljait.
– És milyen jó vagy benne – dünnyögte Sage kedvesen, de szomorúan. – De Benedikt
miért várt ilyen sokáig, hogy megpróbáljon végezni veled, ha valóban olyan veszélyesnek
hitt téged?
– Ki mondta, hogy várt?
A lányt villámcsapásként érte a felismerés.
– Ó, egek… Azok az alakok a tömlöcben. Akiket kínzol. Legalább három tucatnyian
lehetnek.
 – Mindegyiküket a mi nemes királyunk küldte, hogy elfogjon, vagy véget vessen az
életemnek. Rejtély, miért fektetett bele annyi energiát, hogy az apádon keresztül
környékezzen meg – motyogta, és túl későn döbbent rá, mennyire meggondolatlan volt a
megjegyzése.
Mert a férfi említésére Evie egykor nyugodt arca krétafehérre váltott, a szeme
elsötétült.
– Miért tenne ilyet? – A nő felpattant, visszacsörtetett a konyhába, és lehúzott egy
újabb nagy korty bort, Trystan pedig tanácstalanul követte.
– Sage, ne haragudj. Nem kellett volna felhoznom…
A lány kétrét görnyedt, mintha levegőért kapkodna.
– Ó, istenek – nyöszörögte. – A traumáidról próbálsz mesélni, én meg itt
hiperventilálok, mint egy önző seggfej. – Leszegett fejjel a magasba emelte a kezét. – Adj
egy percet! Mindjárt rendbe jövök.
– Ez már nagyon régen volt, Sage. Azt hiszem, teljesen rendben van, hogy felzaklat
apád árulása, ami szó szerint egy órája történt.
– Túl sok minden történik egyszerre. Az agyam képtelen feldolgozni. – Nyögdécselt,
ide-oda kapkodta a fejét. A haja vad és kócos volt, mintha csak az imént…
Nem fogja befejezni ezt a gondolatot.
– Mit tehetek? – kérdezte Trystan őszintén.
Sage magában bólintott, kezével végigsimított sötét fürtjein, majd átvetette őket a
vállán.
– Azt hiszem… Azt hiszem, szükségem van egy ölelésre… kérlek.
A mondata végén lévő erőtlen kérlek volt az – halkabb, mint a többi szava –, ami
teljesen megsemmisítette mindazt, ami Trystan lelkéből megmaradt.
– Sage, nem vagyok jó az ölelésben. Akkor az erdőben megleptél; nem tudok és nem is
akarok rendszert csinálni ebből az „ölelkezés-dologból”.
– De korábban olyan jól ment. – A kis tornádója zavartan összehúzta a szemét, és
igyekezett ellenállni az őt elöntő elégedett érzésnek: a lány annyira élvezte az ölelésüket,
hogy úgy gondolta, jól jönne egy újabb.
– Jól van. Rendben. Egyetlen ölelés. – Felvonta a szemöldökét, nem látott más kiutat.
Lesimította még mindig nedves köpenyét. – Így?
Közelebb lépett asszisztenséhez, akinek viharos szeme tágra nyílt. Evie odalépett
hozzá, és úgy festett, mintha maga is kételkedne benne, hogyan is kellene ezt az aktust
végrehajtania. De Trystan tudta, hogy ez nem igaz; látta már, hogy a lány úgy szórja az
öleléseket az irodában, mint reggelente a köszönéseket. Soha nem vágyott rá, hogy egy
napon ő legyen az egyik ilyen ölelés címzettje, de… Oké, hazudott.
Nem maradt köztük távolság, és tudta, ha egyikük nem mozdul hamarosan, minden
csepp önuralma, amit az évek során összegyűjtött, egyszerűen elpárolog, és valami igazán
megbocsáthatatlan dolgot tesz.
Egyszerre volt megdöbbentően borzalmas és pusztítóan csodálatos, hogy ennek az
aprócska kis nőszemélynek sikerült lerombolnia azokat a falakat, melyeket az évek során
maga köré emelt. Hogy mindenen átgázolna, ami elválasztja a lánytól.
Az ő tornádója, az ő… Élesen beszívta a levegőt, amikor asszisztense felemelte a
karját, és a nyaka köré fonta, kissé megfeszülve a magasságkülönbségük miatt. Mindig is
úgy hitte, magas és izmos mivolta az előnyére válik, ám arra sosem gondolt, hogy
ugyanakkor távol tartja majd a lány ölelésétől.
Érezte, ahogy Sage ujjai a tincseibe fúródnak, ő pedig még közelebb hajolt, úgy érezve
magát, akár egy figyeleméhes házi cica. De a legrosszabb még hátravolt. Mert amikor
megérezte a lány hozzásimuló testét, végre megértette, mi az igazi kínzás. Nem az a fajta,
amit a zárkájában sínylődő alakoknak okozott, hanem a valós, a lelke legmélyéig hatoló,
életet megváltoztató gyötrelem. Soha semmit nem érzett még ilyen élesen és hevesen,
ahogy a nő minden egyes domborulata a testéhez simult; az pedig azon nyomban reagálni
kezdett rá.
Bármennyire megtört és fekete volt is a lelke, Trystan soha nem érezte úgy, hogy
valami hiányzik belőle. Egészen mostanáig.
A teste, az ereje megnyugodott a nő jelenlétében. Ott lappangott benne továbbra is
halálosan, de ismerősként üdvözölte Sage-et. Sőt, biztos volt benne, hogy azonnal
felbolydul és fellángol, amikor elkerülhetetlenül el kell válniuk. A gondolat bátorsággal
töltötte el, hogy felemelje a karját, és óvatosan a lány köré fonja.
Állát a vállára támasztotta, és jólesőn hozzásimult. A teste olyan mély, elégedett sóhajt
eresztett meg, hogy az már-már morgásnak hatott. Mintha csak a lányra várt volna, és
most, hogy itt volt, tudta, örökké csak félként fog létezni, arra várva, hogy újra egész
legyen.
Basszameg!
Hát, most már tudta, mit éreznek a sárkányviperák.
Asszisztense a nyakába duruzsolt, amibe beleborzongott:
– Jól tudsz ölelni. – Nedvességet érzett a bőrén, és rájött, hogy a lány sír. Szorosabbra
fűzte a karját, és beléhasított a gondolat: ha ebben pillanatban bárki csak Evie közelébe
merészkedne, semmi és senki nem akadályozhatná meg, hogy miszlikbe aprítsa.
– Bevallom, kijöttem a gyakorlatból, úgyhogy jó ezt hallani. – Vajon nyugodtnak
hangzott? Nem akarta megijeszteni a lányt a vágyakozással, ami a lelkében lüktetett.
Felesleges lett volna önuralma hiányával terhelni.
– Azt akarod mondani, hogy nem szoktad a gyakornokokat ölelgetni a Nyúlcipő Nap
után? – Vajon Sage tudta, milyen hatást vált ki belőle, amikor az ujjai a tarkóján lévő
tincsekkel játszanak? Nem, nem tudhatta, különben ellökné magától, és felpofozná. Közel
járt hozzá, hogy felpofozza saját magát.
– Lecsökkentettem havi egy alkalomra.
– Az ölelkezést? – A lány mosolygott; Trystan nem látta, de tudta.
– A Nyúlcipő Napot – közölte szenvtelenül.
Sage felkuncogott, és Trystan nem tudta megállni, hogy ne fúrja még mélyebbre az
arcát a nyakába; összeszorította a szemét, mintha szinte fájdalmas lenne, és bizonyos
értelemben az is volt. De ki fogja élvezni, amíg csak lehet, és a szívében őrzi majd az
emlékét egészen elkerülhetetlen, szörnyű halála napjáig, de még az sem fog számítani,
mert ez egyszer a karjában tarthatta.
– Csinálhatnánk ezt még egy kicsit? – dünnyögte Evie, ajka szinte a nyakát súrolta.
Örökre, gondolta. Ám ehelyett kényelmetlenül köhintett, és azt felelte:
– Ha akarod. Azt hiszem, el tudom viselni még egy kicsit.
 Ekkor Kingsley bukkant fel Sage válla fölött, aprónak tűnt az ajtóban, de ahogy
finoman csóválta koronás fejét, annyi erővel akár rá is förmedhetett volna.
Ahogy lassan kibontakoztak az ölelésből, Trystannek még a lélegzete is elakadt, milyen
közel volt az arcuk egymáshoz. Láthatóan Evie is hasonlóan érzett, mert világos szeme
kitágult. De a lány nem húzódott hátrébb, és ő sem. Szívfacsaró éjszakája után még
mindig olyan fájdalmasan gyönyörű volt, leheletén a vaníliás cukorka illata érződött.
Élesen szívta be a levegőt, ahogy a lány arca egyre közelebb sodródott, mintha
tehetetlen lenne ellene, mintha láthatatlan kötelék rántaná őket egymáshoz. Lehajtotta a
fejét, belemarkolt a lány ruhájának hátuljába, egyre sürgetve. Ajkuk olyan közel táncolt
egymáshoz, hogy szinte érezte a lány ízét.
Egy csattanás szakította szét őket, mindketten zihálva néztek a zaj forrása felé.
Kingsley volt az, nekicsapódott a konyhaasztalnak, leverve egy tányért.
Megölöm azt a varangyot.
De haragját gyorsan felváltotta a hála, mert ha még egyszer megcsókolná Sage-et,
onnan nem lenne visszaút.
Szégyenlősen pislogott a lányra, a lány pedig visszapislogott rá, mielőtt hebegni
kezdett:
– Megyek… bepakolok pár holmit Lyssának és magamnak. – Azzal megpördült, és
felnyargalt a lépcsőn, magára hagyva Trystant és Kingsley-t.
A Gonosz más szemmel nézett a békára, és tíz év óta először érzett megkönnyebbülést,
hogy örökre béka marad… nem az a jólelkű, nemes herceg, aki egykor volt. Mert
pontosan tudta, ha Kingsley-ből újra herceg lenne, bárkinek szemet szúrnának saját
hiányosságai öreg barátja tiszta szívű lovagiasságával szemben.
Trystan csak át akarta élni ezt a pillanatot, amikor úgy tehet, mintha jó ember lenne,
mintha Evie az övé lenne. Még mindig érezte a lány melegségét maga körül, az utolsó
cseppjéig kiélvezte, a lelkébe véste az emlékét, tudván, hogy ez minden, amit kaphatott.
Mert az olyan nők, mint Evie Sage, nem kötöttek ki A Gonosz mellett.
A lány zökkentette ki a gondolataiból, amikor megjelent, kezében két nagy táskával.
– Mehetünk? – kérdezte tétován.
– Készen állok – felelte kissé felhúzott ajakkal. A lány ért először az ajtóhoz, menet
közben felkapva Kingsley-t is. A Gonosz pedig követte őt, maga mögött hagyva az
emléket.
Ott, ahová tartozott.
Ötvennyolcadik fejezet
EVIE

Fél órával később leszállt a lóról, A Gonosz a csípőjét markolta, ahogy lesegítette. Már
az is elég rossz volt, hogy egész úton a férfihoz préselődött, most azonban szembekerült
vele, ahogy lecsúszott a testén.
Meg kellett volna csókolnia. Akarta. Abban a pillanatban, hogy megérintette a férfit,
úgy érezte, mintha lassan izzó láng lobbant volna a bőre alatt, és képtelen többé lélegezni,
gondolkodni.
Örökkévalóságnak tűnő ideig álltak ott együtt, mégsem elég sokáig.
Gondoskodott róla, hogy elcsomagolja a húga összes kedvenc játékát, a színező
pergamenjeit, még az egyik kispárnát is az ágyából. Talán egy kicsit enyhíti majd a
csapást, amikor elmondja Lyssának az igazat, a teljes igazságot. Amit neki sosem
mondtak el.
Mégsem bánt meg semmit. Talán ettől szörnyeteggé vált, de gyorsan megtanulta: egy
szörnyeteg születéséhez több kell, mint egyetlen szörnyű tett. Fogalma sem volt már, hol
húzódik az erkölcsösség határa, de bármi áron hajlandó volt megvédeni magát.
Apja abban a hitben élt, hogy csupán a kötelességét teljesíti, és ettől még nem lesz
belőle szörnyeteg. De az eszköz, amit a céljaihoz használt, a mód, ahogyan feláldozta a
lányát a saját érdekében… Megrázta a fejét, boldog volt, hogy Lyssának soha nem kell
elszenvednie efféle kegyetlenséget.
Követte Trystant a kastélyba, és elhessegette az abszurd késztetést, hogy a tenyerébe
vegye a kezét, mintha az egyszerűen oda tartozna.
Már félúton jártak, a derekán fityegő táska – benne a tőrrel – húzta a vállát, amikor:
– Jaj, ne – nyögte, a táskában tapogatózva.
– Mi az? – fordult felé Trystan. Még túl korán volt, hogy megpillantsák az első reggeli
sugarakat, de az éjszaka már nem feketéllett olyan sötéten; az égbolt világosabbnak tűnt.
Persze később még bőven ráért pánikolni amiatt, hogy mostantól minden éjjel, az éjszaka
minden órájában látni fogja a férfit, hiszen vele fog élni.
Az igazi borzalom csak ezután kezdődött.
– A jegyzetfüzetem. Apám irodájában hagytam.
– Veszek neked egy másikat, és mielőtt nemet mondanál, vedd úgy, hogy a juttatásaid
része. Kedves volt tőle.
– Nekem az kell. Fontos dolgok vannak benne. – Elmosolyodott, ahogy eszébe jutottak
az odafirkantott szívecskék. – Érzelmes dolgok.
– Rendben. Visszamegyünk, hogy visszaszerezzük ezt az érzelmes jegyzetfüzetet. – A
férfi megrázta a fejét, és felvonta a szemöldökét. – Marv, ezeket vidd el a kastély nyugati
szárnyába! – Az őr várakozó kezébe ejtette a táskákat, aztán kihúzta Kingsley-t a
lovaglóerszényéből. – És gondoskodj róla, hogy ez meg az irodámban maradjon. – A
varangy felháborodottan vartyogott, de készségesen ment a katonával.
– A nyugati szárnyban leszünk? – Majdnem leesett az álla. – Ott, ahol te is laksz?
A Gonosz már a nyitott kapuk felé tartott, ezúttal a lova nélkül.
 – Indulhatunk?
A férfi hosszú lépteivel bevetette magát az élénk színű fák közé, Evie pedig sietve
követte.
– Ne, ne, várj! Látni fogom, hol laksz? Ó, te jó ég! Mit csinálsz egyáltalán a
szabadidődben? Vannak hobbijaid?
– Kis tornádó – morogta a férfi az orra alatt, mielőtt normál hangerőn folytatta. – Ne
hagyd, hogy megbánjam, Sage.
– Társasozhatunk? Lyssa imádja a társasjátékokat. – Szívélyesen bólintott. – Talán
tarthatnánk teadélutánt. Lyssa azokat is szereti.
– Miért lenne szükség egy egész délutánra a teázáshoz? Nem lehet csak úgy meginni?
Mire fel kell ahhoz összejövetel? – A férfi zavara láttán nevetés bugyogott fel a torkából.
– Sajnálom. Ez nem vicces. – Felhorkant, mire a férfi szája mosolyra nyílt, és
megjelent a gödröcskéje is.
– Érzem, hogy amint kiderítem, mi is az a teadélután, a tudatlanságom valószínűleg
nagyon mulatságos lesz.
Az orrát ráncolva egy utolsó vigyort villantott a férfira, mielőtt elandalgott előtte.
– Azt hiszem, ha átvágunk ezen a patakon, tíz percet lefaraghatunk az utunkból.
De egy halk, keserves hang hirtelen megállásra késztette. Evie megpördült, és
felsikkantott, amikor megpillantotta a főnökét a földre rogyva. Nehéz táskáját félredobva
odarohant hozzá.
– Uram! – A szeme nyitva volt ugyan, de az arca eltorzult a fájdalomtól.
Keményen megragadta Evie karját.
– Fuss! – nyögte.
– Micsoda? – rázta a fejét Evie zavartan, de ahogy meghallotta a lovak dübörgését,
hirtelen felgyorsult a szívverése. Egyik kezét Trystan vállára tette, és kissé felé hajolt,
hogy testével megvédje. Hat lovas tűnt fel termetes paripáikon, körözni kezdtek
körülöttük, egyikük A Gonoszra emelte a kezét.
– Állj! – kiáltotta, és körülnézett, hátha talál valamilyen fegyvert. De más nem állt
rendelkezésére, csak a tőr, aminek alig tudott a közelében lenni, arról nem is beszélve,
hogy a táskája a kis körön kívül maradt, ahova bezárták őket.
– Ne moccanj! – üvöltötte egyikük. Nem látta az arcukat a fémsisakjuk alatt. Egy kocsi
zörgött közelebb, amelynek hátuljához egy nagy rekeszt csatlakoztattak, mire Evie
pánikba esett. Gondolatban felmért minden menekülési útvonalat, minden
megvesztegetési vagy félrevezetési lehetőséget. De nem tudta, mit akarnak, és azt sem,
mit tudnak.
Lenézett Trystanre, akit még mindig fogva tartott a láthatatlan erő, ami a hozzá
legközelebb álló katonából áradt. Erősen megszorította a férfi vállát, amikor a hintó a kör
közepére zötyögött, és a lovak sietve bezárták a mögötte keletkező rést.
A kocsi vezetője, egy tagbaszakadt, ezüstbe és fehérbe öltözött férfi, a kordé ajtaja felé
sietett.
Miután kinyitotta, mélyen meghajolt. Az összes lovag egy emberként pattant le a
lováról, és térdre ereszkedett.
– Az. A. Görény – morogta Trystan felkászálódva, és összerezzent a fájdalomtól. Az
arca vörösre váltott, kidagadtak az erek a szemében és a homlokán.
 Rögtön tudta, hiába nem találkozott még személyesen a férfival. Tulajdonképpen csak
találgatott, amikor a férfi leereszkedett a hintó kis lépcsőjén, aztán Evie néma rémülettel
megszólalt:
– Benedikt király.
Ötvenkilencedik fejezet
EVIE

Ms. Sage! – A király jóképű arcán széles, tökéletes mosoly terült szét. Minden
bizonnyal a negyvenes évei végén járhatott, ha nem az ötvenesben, sűrű, homokszín
hajába ősz szálak vegyültek.
– Végre találkozunk. – Evie felé lépett bundás köpenyét maga mögött húzva. – Verd
láncra A Gonoszt, kérlek! – biccentett oda egyik lovagjának. – A különleges bilinccsel.
– Ne! – Evie a főnöke elé vetette magát.
– Sage, tűnj innen! – acsargott Trystan fojtott hangon.
– Nem – közölte a lány rettegve.
A király megértően bólogatott, majd egy másik katonája felé bólintott.
– Jól tennéd, ha nem ellenkeznél, kedvesem. – Micsoda kellem áradt a hangjából. Meg
is bízott volna benne, más körülmények között, amikor még más ember volt.
A lovag villámgyorsan felé kapott, megragadta a derekánál fogva, és leemelte
Trystanről.
– Ne! Szállj le rólam! – sikoltotta rúgkapálva és csapkodva, a kezével hadonászva. A
vitéz egy pillanatra elejtette a lányt, aztán magasra emelte a karját, és pofon vágta. Evie a
földre zuhant.
– Elég! – A Gonosz hangja volt, nem Trystané, ami átvágott a tisztáson. Hideg és
halálos. – Hagyd békén! – dörrent fel, fémcsörgés követte minden mozdulatát, ahogy a
béklyói ellen küzdött. Evie az oldalára gurult, felnézett rá, és érezte, hogy egy könnycsepp
gördül le az arcán.
Felhúzta magát, vér csöpögött az alsó ajkáról, zilált tincsei közé levelek keveredtek.
– Így van, elég lesz. A durvaság aligha szükséges. Meg van láncolva. Nem bánthat
senkit. De ha nem tudsz elbánni azzal a nővel anélkül, hogy ellátnád a baját, talán újra
kellene gondolnunk, alkalmas vagy-e a védelmemre – szólt határozottan a király.
Trystan már nem úgy nézett ki, mint akinek nagy fájdalmai lennének, de láthatóan
legyengült. A kínzástól vagy a bilincsektől, nem volt biztos benne.
– Tényleg nem akartam, hogy idáig fajuljon a dolog – csóválta a fejét Benedikt. –
Reméltem, hogy ezt megúszhatjuk, de nem hagytál más választást. Egyszerűen túlságosan
beleütötted az orrodat. Felőlem aztán addig játszhattad volna a szerepedet ebben a kis
tündérmesében, amíg csak akarod. – Közelebb lépett A Gonoszhoz, tökéletes mosolya
lehervadt, helyére fagyosság költözött. – Most viszont tönkre akarod tenni a terveimet. És
ezt, attól tartok, nem engedhetem.
Trystan nehezen lélegzett, orrlyuka kitágult, szeme üvegessé vált a dühtől.
– Miről… beszélsz? – nyögte ki.
A király csettintett a nyelvével, miközben lenézett egykori gyakornokára.
– Olyan nagy reményeket fűztem hozzád, mégis milyen kiábrándító voltál. – Benedikt
letérdelt mellé, kezét az arcára tette, de Trystan igyekezett lerázni magáról. – A
sárkányviperák… nagy szükségem van rájuk. Hogy segítsék Rennedawn nagyon… fényes
jövőjét.
 A Gonosz összehúzta a szemét, majd feszült, elfulladó hangon odaköpte:
– Baszódj! Meg!
– Támogatom – szólt Evie a földről, magára vonva az őt körülvevő férfiak figyelmét.
– Ezzel el is jutottunk kegyedhez, Ms. Sage!
A király megfordult, és elindult felé.
– Ne merj hozzáérni, Benedikt. – Trystan hangja nyersen csengett, miközben ismét a
láncait rángatta.
– Úgy volt, hogy te leszel az én édes kis megmentőm, de kiderült, hogy épp olyan
romlott vagy, ahogy apád mondta.
Vicsorogva meredt a férfira.
– Az apám egy hazug. De te… – Lassan felállt, lesöpörte a leveleket a szoknyájáról, a
vért pedig az ajkáról. – Te gyáva vagy.
A király rámosolygott. Nem azzal a sármos mosollyal, amivel érkezett, hanem egy
baljóslatú, bosszúszomjassal. Nem tűnt természetesnek; sokkal inkább… gonosznak.
– Attól tartok, vissza kell kapnom a viperáimat, Ms. Sage – magyarázta. – Tudja, a
párja nélkül a nőstény képtelen volt mérget termelni nekem. De most, úgy tűnik,
mégiscsak megjött a kedve.
– Az nem fog menni, csak a holttestemen át – szólt mosolyogva. – Vagy a tiéden.
– Annyira örülök, hogy ezt mondtad. – A király köpenye felröppent, ahogy
visszafordult Trystanhez, akit még mindig a két gárdista tartott foglyul. – Attól tartok,
velem kell jönnöd. Úgy tűnik, több hasznodat veszem, mint eredetileg gyanítottam.
Majd a király – fejét szomorúan csóválva – visszafordult hozzá.
– Neked azonban, kedvesem, sajnos nem.
Érezte, ahogy vaskos karok fonódnak köré, és egy ismerős, gyomorforgató illat árasztja
el az érzékeit.
– Ne! Benedikt! – Trystan megvadult, olyan erővel tépte a láncokat és a lovagokat,
hogy egy harmadiknak is oda kellett sietnie, és lefognia őt. – Ereszd el, Warsen, vagy ez a
nap lesz számodra az utolsó!
– Mily szívhez szóló fenyegetés!
Evie undorodva tapasztalta, hogy korábbi gyanúja beigazolódott: Otto Warsen hangja
csendült a fülében.
– Köszönöm a bilincset, Mr. Warsen. Nagy segítségemre volt – biccentett a király a
kovácsnak.
– Meg foglak ölni – fogadkozott Trystan higgadtan. – Kitépem a szívedet, és
végignézem, ahogy az élet elhagyja a testedet.
– Azt hiszem, a tiéd előbb fog távozni belőled – felelte a király tettetett sutyorgással,
mielőtt visszafordult Evie és Warsen felé. – Végezhetsz vele, ahogy tetszik; csak a testét
őrizd meg. Később még hasznát veszem.
A lány reszketni kezdett; az iszony úgy öntötte el a testét, akár egy gyorsan ható méreg,
amiért ismét ebben a helyzetben találta magát Ottóval.
– Ne, Benedikt! Kérlek! – A Gonosz hangja fájdalmasan elcsuklott, elvesztette a
hidegvérét.
Evie-nek könnyek égették a szemét, aztán végigpatakzottak az arcán.
 – Kérlek, könyörgök! Bármit megteszek, amit csak kérsz, bármit, amit csak akarsz.
Bármit, ha megkíméled őt. Csak kérlek, könyörgök, ne bántsd!
Amikor Trystan, A Gonosz térdre rogyott, Evie elsírta magát.
– Könyörgök…
Állj, akarta üvölteni, ne alázkodj meg értem. Ne hunyászkodj meg. Nem érek ennyit.
A király arcára egy pillanatra őszinte érzelem költözött – meglepetés. Tágra nyílt
szemmel térdre ereszkedett, hogy Trystan arcába nézzen.
– Azt hiszem, alábecsültem a ragaszkodásodat ehhez a nőhöz. Csupán egy
alkalmazottadnak hittem őt. De most már látom. Már értem. – Benedikt elmosolyodott, és
a tenyerébe vette A Gonosz arcát. – Nem, nem teszem. – Felállt, intett az egyik lovagnak,
aki egy méretes fecskendőt hozott elő.
Warsen keze Evie szája köré zárult, mielőtt egy szót is szólhatott volna.
– Nem foglak arra kényszeríteni, hogy végignézd.
Trystan szeme tágra nyílt a szavak hallatán, és üvöltésre nyitotta a száját, de a tű már a
bőrébe fúródott, a folyadék pedig beáramlott a vérébe.
Evie sikoltozott Warsen vastag kesztyűs keze alatt, kapálózott és vonaglott, próbált
kiszabadulni.
De főnöke szeme fennakadt, és nagy puffanással a földre zuhant.
– Vigyétek a hátsó kordéhoz, és zárjátok be; az majd visszafogja, amíg vissza nem
térünk a Tündökpalotába. – A király bólintott Ottónak, és Evie alig tudta elhinni, hogy pár
perce még Trystannel nevetgélve tervezgették az irodai teadélutánt, abba a hitbe ringatva
magukat, hogy a dolgok talán mégis jól végződhetnek.
– Ti itt maradtok – intett Benedikt két vitézének. – Hagyjátok meg a lehetőséget Mr.
Warsennek, hogy maga végezzen vele, de aztán gondoskodjatok róla, hogy a holttestet
azonnal visszaszolgáltassa nekem.
– Igenis, felség – mondta egyikük.
Végignézte, ahogy a többiek elvonszolják Trystant, és a testét hanyagul a szekérre
vetik. Tudta, olyan bizonyossággal, amely jéggé dermesztette a szívét, hogy ez volt az
utolsó alkalom, amikor látta őt. Hogy ez lesz az utolsó emléke róla, ahogy ájultan és
legyőzötten hever, magányosan abban a kocsiban.
Túl megrendítő volt, túl igazságtalan. Mindez azért, mert annyira akarta azt a
nevetséges jegyzetfüzetét, benne a nevetséges álmaival. Álmokkal, amelyek soha nem
válnak valóra.
A kocsi elzörgött, és csendesen elbúcsúzott a férfitól, aki befészkelte magát a szívébe.
Aki megváltoztatta az egész világát – a világot, amelynek többé már nem lehetett részese.
Amikor már csak ő, a lovagok és Warsen maradtak, rezzenéstelenül állt, egy része csak
várta az elkerülhetetlent. Tényleg soha életében nem érezte magát ilyen mélyen. Ismét
egy olyan ember irányítása alá kényszerült, aki erősebb volt nála, aki csak elvett. És elvett
és elvett és elvett. Ez a férfi megfosztotta őt a gondtalanságától, a biztonságától, és most
az életétől is meg akarja fosztani.
Cselekedj helyesen, Evie. Cselekedj jól, Evie. Légy jó, Evie.
Otto lefogta, és halkan kuncogott a fülébe. Volt valami a hangjában, amitől felforrt a
vére, és tűz gyúlt a gyomrában.
Mi a szart ért a fene nagy jóságával?
 Mit mondana A Gonosz? Fizessen meg mindenért, gondoskodj róla, kis tornádó!
Hát így tett.
Felemelte a lábát, és a sarkát a férfi sípcsontjába fúrta, hasonlóan, ahogy apjával is
tette, csakhogy ezúttal egy durva könyököst is bevitt a férfi gyomrába. Otto a hasához
kapva összegörnyedt, ezáltal lazítva a szorításán, Evie kicsusszant a markából, és futásnak
eredt, amilyen gyorsan csak tudott. Ám a másik két lovag azonnal mellette termett,
láthatóan próbálták követni a parancsot, és nem közbeavatkozni, de nem is akarták
elengedni. Tisztában volt vele, hogy fájdalmasan túlerőben vannak.
Sajnálom, Trystan, futott át a fején. Megpróbáltam.
Warsen ismét rárontott, vöröslött az arca, láthatóan még mindig fájdalmai voltak, de
eléggé magához tért ahhoz, hogy a dühe felülkerekedjen rajta. Felkapta őt, és a földhöz
vágta.
A térdével leszorította a karját, kezét a torkára kulcsolta. Hát ennyi volt, tudta. Küzdött,
igyekezett megmozdítani a karját, de elöntötte a kín hulláma, melynek semmi köze nem
volt gyorsan fogyatkozó levegőjéhez.
Odakapta a tekintetét, és látta, hogy a táskája kiborult, a tőrt rejtő doboz az oldalára
fordult, a fegyver ott hevert a földön, olyan közel, hogy akár végezhetett is volna vele.
Csakhogy nem halt meg. Még nem.
Felnézett a kovács arcára, ami egykor rettegéssel töltötte el, és tudta, többé nem akar
félni tőle…
Azt akarta, hogy a férfi féljen tőle.
Warsen egy pillanatra lazított a szorításán, megsárgult fogaival mosolygott fölötte.
– Azzal szolgálom a királyságot, hogy megszabadítom tőled a világot. Nem tartozol
ide. Azok után, ahogy lejárattad magad, a halálod maga lesz a kegyelem.
Evie összehúzta a szemét, egykori főnöke figyelmét elkerülte, hogy a jobb kezét
kiszabadította. Továbbra is a torkát szorongatta, és egyre közelebb hajolt az arcához.
– Elvégre mi más járna… A Gonosz szajhájának.
Összezárta a tenyerét, lehunyta a szemét, a fájdalom égető érzése járta át minden
porcikáját, ott lüktetett a vérében.
– Ami azt illeti – sikerült kinyögnie.
Kinyitotta a szemét.
– Én. A. Tetves. Asszisztense. Vagyok – suttogta, majd elmosolyodott, mielőtt
felrántotta a tőrt, és elvágta a férfi torkát.
Hatvanadik fejezet
EVIE

Vér spriccelt az arcába, ahogy a kovács tágra nyílt szemmel elterült. Vérben ázva
feltápászkodott, nehezen lélegzett, a nyaka kínzón hasogatott.
A tőr lüktetett a kezében. De a fájdalom elmúlt.
Megkönnyebbülten elmosolyodott, úgy bámulta a fegyvert, mint egy elveszett barátot,
és az szinte válaszolt neki.
– Boszorkány! – kiáltotta a két megmaradt lovag egyike, felé csörtetve. Harcra készen
maga elé emelte a tőrt, de a vitéz megtorpant, amikor egy hatalmas kard felnyársalta a
gyomrán át.
Evie felsikkantott, amikor a kard egyszerre eltűnt, és a lovag összerogyott. A másik
katona állt mögötte, csöpögő pengével.
– Mi a… Miért tetted? Úgy értem, nem panaszkodom, de miért segítettél nekem?
Az utolsó talpon maradt gárdista, az ő valószínűtlen hőse, nem szólt egy szót sem.
Csupán egy pillanatig ácsorgott ott őt fürkészve, egész arcát ezüstsisak takarta, a szemét
kivéve. Óvatos lépéssel közelebb került hozzá, de a mozdulat láthatóan megijesztette a
férfit. Megragadta a lova kantárját, sietve felpattant a hátára, és egy utolsó pillantást vetett
Evie-re, mielőtt ellovagolt.
Mi a bánatos béka volt ez?
De nem volt ideje újabb kérdésekre. Különösen mivel meglátta a fűben Trystan szakadt
ingének foszlányát.
Eltűnt. Elfogták. Azok.
Nagy levegőt vett. Kicsordulni készülő könnyek égették a szemét, de nem sírhatott;
még nem. A tőr úgy lüktetett a kezében, mintha megérezte volna az ijedségét, mintha nem
akarná magára hagyni vele. A szívét már órák óta fájdalom kínozta, de ez… ez az érzés
elviselhetetlen volt. Felemelte a férfi ingének cafatját, és az öklébe szorította. Az érzései
túlságosan kiszámíthatatlanok voltak. Nem tudta megszelídíteni őket.
A gondolat, hogy csapdába esett a sötétben, és újra át kell élnie múltja
legtraumatikusabb pillanatait… Nem, helyre fogja hozni; nincs más választása. Ha
bántják a férfit, akinek – most már biztosan tudta – odaadta a lelke egy részét, el fogja
pusztítani őket.
A tőr ismét lüktetni kezdett a kezében, megmarkolta, arcára nyugalom költözött,
miközben Otto holtteste felé fordult.
Elmosolyodott.
Sietve visszatért a kastélyba, hátha a megmentője meggondolja magát, de elfogta a
hányinger, amiért Trystan nélkül kell átlépnie a ház küszöbét. Miután értesítette az őröket
a történtekről, olyan higgadtsággal, amire maga is büszke volt, felcammogott a
lépcsősoron.
Első útja Lyssához vezetett, aki Tatianna pótágyán aludt, apró kezében Penge kötött
sárkányát szorongatva. Evie arcára könnyes mosoly költözött, majd kiballagott az
előcsarnokba, és amint becsukódott mögötte az ajtó, elsírta magát. Csak sírt és sírt, amíg
csuklani kezdett, lassan lerogyott a padlóra, az arca ragacsos és püffedt lett a könnyektől,
fejét a térdébe temette.
Zokogása lassan alábbhagyott, és mire végre felnézett, csak düh maradt a helyén.
Nem sokkal később az előcsarnok folyosóján találta magát. Megfürdött, átöltözött, és
megújult eltökéltséggel figyelte, ahogy Marvin eleget tesz a parancsainak. A szemközt
lógó tükörben megakadt a tekintete az ajka vörösén, édesanyja rúzsától, majd a hajára
tévedt, kioldott fürtjeire. A füle mögé tűrte, miközben bő nadrágja susogott a kőpadlón.
– Emeld feljebb, Marv! – parancsolta, és gonosz mosoly költözött az arcára. Becky
jelenésként bukkant fel mellette a semmiből, elhagyatottan és elveszetten.
– Tényleg elment? – Miközben beszélt, levette a szemüvegét, és a lencsét a szoknyája
vastag anyagába törölte.
Egy pillanatra különös rokonszenvet érzett a nővel. Bátorítón megveregette a vállát.
– Vissza fogjuk hozni. Gondoskodom róla… bármi áron. – És mindannak ellenére, ami
kettejük között történt, a sértések, a szurkálódások és a bizalmatlanság ellenére Becky
valahogy úgy nézett rá, ami meglepően közel állt a tisztelethez.
– Mi a terved?
A kisujját ölelő arany csíkra meredt.
– Nos, először is… – Szünetet tartott, magában somolygott. – Meg kell ölnöd engem.
Becky ajka fanyar vigyorra húzódott, ahogy beindult a képzelete.
– Már azt hittem, sosem kérsz meg rá.
– Mindennel elkészültünk, Ms. Sage! – rikkantotta Marvin, mire Evie a pazar
mennyezetre emelte a tekintetét, és arra, ami éppen most került oda. A szíve elégedetten
dübörgött, meghallva az irodavezető halk sikolyát a háta mögött. Otto Warsen feje lógott
előttük, a szeme örökre a félelem és a meglepetés kifejezésébe fagyva.
Elfordult, hátrahagyva a férfit, és a börtönbe vezető lépcső felé vette az irányt. Némán
megfogadta magában, hogy megmenti A Gonoszt…
Vagy időközben maga is azzá válik.
Vége.
Vagyis… egyelőre.
 Köszönetnyilvánítás
Bármennyire szeretem is a szavakat, nehéz megtalálnom őket, annyi érzelem kavarog
most bennem. Olyan végtelenül izgatott vagyok, hogy végre megoszthatom ezt a
történetet a világgal! Kiskoromtól kezdve imádtam a tündérmeséket, a történetfűzés
művészetét, és azt az egyszerű varázslatot, amikor olyannyira szívből nevetsz, hogy egy
horkantás hagyja el az orrodat. Olyan sokszor álmodtam erről a pillanatról, de tényleg
nem egyedül vittem véghez mindezt.
Brent Taylor, az én fantasztikus ügynököm volt az első ember, aki hitt bennem és ebben
a történetben. Nem tudom eléggé megköszönni a türelmét, a támogatását és a
kedvességét, ahogy végigkísért az első regényem kiadása során. Liz Pelletier, aki nemcsak
szerkesztette ezt a regényt, de a lehető legjobb változatát hozta ki belőle, miközben
átsegített a kétség pillanatain; jobb író lettem általa. Nagyon köszönöm Lydiának,
Hannah-nak, Stacynek, Rae-nek, Jessicának, Heathernek és mindenkinek az Entanglednél,
akik fáradhatatlanul dolgoztak velem ezen a mesén, és elérték, hogy teljes valójában
ragyoghasson.
Nagyon köszönöm Elizabeth Turner Stokesnak, hogy megalkotta a könyv csodálatos
borítóját, és olyan tökéletesen megörökítette a történetet, mintha a fejemből olvasta volna
ki. Hálám mégis leginkább Kingsley-ért illeti őt: nélküle nem létezne ez a karakter! És
köszönöm Toninak, amiért ilyen gyönyörűen megformázta. Nagy köszönet a csapatomnak
a Kaye Publicitynél és Meredithnek, hogy ennyi olvasó elé juttatták el mind a könyvet,
mind engem.
Ez a regény nagyon sok mindenből született. Minden meséből, amit anyukám és
apukám szőtt nekem lefekvés előtt. (Köszönjetek Marknak és Jolie-nak! Sírnak, miközben
ezt olvassák.) Minden kacajból, amin az évek során testvéreimmel és sok-sok szeretett
unokatestvéremmel együtt osztoztam. A szereplőim kedvessége Georgann nagyi
mosolyából, erejük pedig Rosalie mamám szelleméből fakad. Éles eszükről szeretem azt
hinni, hogy tőlem származik, de köszönettel tartozom nagypapámnak, Jamesnek, aki
segített felnevelni a gyors észjárású unokák egész új generációját (többek között jó párat a
számtalan, imádott unokatestvér közül). Richard papus is ott rejtőzik a sorok között, aki
jóval azelőtt elhunyt, hogy tollat ragadhattam volna a kezembe, de akinek írói álmait
mindkettőnk nevében továbbviszem.
Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen annyi ember jut eszembe, akiket
felsorolhatnék, akik támogattak, akik felemeltek, akik miatt úgy éreztem, van értelme
alkotnom. Mint a csodálatos művész, Brittany Torres: az elsők között volt, aki életre
keltette a karaktereimet. Minden embernek a TikTokon, aki követte a könyv útját, akár a
kezdetektől velem volt, akár a végén ugrott be: köszönöm! Mindenkinek, aki valaha is azt
mondta, mosolyra fakasztottam őt; ti is mosolyt csaltok az arcomra minden áldott nap,
még akkor is, amikor azt hiszem, nem megy. Felbecsülhetetlen ajándék, amit soha nem
tudnék visszafizetni.
 Találtam még valakit, aki mosolyra fakasztott ezen a kalandon: az én Michaelömet,
nem elég, hogy szeret engem az összes hullámhegyen és -völgyön keresztül, de bármikor
szükségem volt „A Gonoszra” egy videóhoz, önként felajánlotta magát. A karjába vett,
ahányszor csak kértem, és nem panaszkodott. Szeretlek!
A könyv megírásának nagy része arról szólt, hogy kevésbé érezzem magam egyedül a
világban. A szereplőim a családommá váltak, a fogadott családommá. Nem számítottam
rá, hogy egy olyan felháborítóan tehetséges nőkből álló csoportra lelek, akik segítenek
elfeledtetni velem, egyáltalán mi az a magány. Szurkoltak minden apró győzelmemhez.
Stacey, Kaven, Amber, Maggie és Sam… köszönöm, hogy véget vetettetek a
magányomnak, és életre szóló melegséget adtatok helyette. Rátok megérte várni.
És végül, köszönöm Evie Sage-nek. Akkor találtam rá és erre a történetre, amikor
mentálisan életem egyik legmélyebb pontján voltam. Ő lett az én menedékem.
Megosztoztunk a kétségek minden pillanatán. Bátrabbá, merészebbé, erősebbé tett,
amikor már azt hittem, nincs bennem több erő. Ő késztetett arra, hogy harcolni, érezni,
nevetni akarjak. Evie Sage megmentett, csakúgy, mint ti mindannyian. Köszönöm
mindenkinek, aki kézbe vette ezt a könyvet. Remélem, mosolyt csalt az arcotokra.
 A szerzőről
Hannah Nicole Maehrer – vagy ahogyan még a TikTokról ismerjük, @hannahnicolemae –
romantikusfantasy-szerző és BookToker, aki előszeretettel ír gonosztevőkről. Amikor
éppen nem könyvbe illő bohózatokat forgat Gonoszokról és Asszisztenseikről, akkor
Taylor Swift-dalokat hallgatva ír. Életének legnagyobb szenvedélyei közé tartozik a
romantika, a mágia, a nevetés, és hogy kitalálja, hogyan építse be mindezeket az
alkotásaiba. A legtöbb napon a fellegekben járva, egy tollal a kezében találhatod meg.
 Table of Contents
Impresszum
Térkép
Előszó
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet
Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet
Negyvenkilencedik fejezet
Ötvenedik fejezet
Ötvenegyedik fejezet
Ötvenkettedik fejezet
Ötvenharmadik fejezet
Ötvennegyedik fejezet
Ötvenötödik fejezet
Ötvenhatodik fejezet
Ötvenhetedik fejezet
Ötvennyolcadik fejezet
Ötvenkilencedik fejezet
Hatvanadik fejezet
Köszönetnyilvánítás
A szerzőről