Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2024
 Brodynak, az én kis vadócomnak.
Te vagy a hab a tortámon és a csöndes szuszogás a nap végén.
A legértékesebb kincsünk Fort Ruckerből nem egy pár ezüst szárny, hanem
te vagy – a mi kis szürke szemű csodánk.
 Első fejezet

SAM

Mi is pontosan a protokoll a tamponokat illetően egy férfi fürdőszobájában?

Méghozzá egy férfi szörnyen rendezett fürdőszobájában? Nos, most már
félig az enyém is volt, szóval a makulátlan állapot nem fog sokáig tartani.
Néhányszor kinyitottam és becsuktam a szekrény ajtaját, de a rózsaszín
doboz olyan szembetűnő volt, mint… nos, mint egy francos élénk rózsaszín
doboz. Lehet, hogy kellett volna vennem egy másik dobozt, és abba tenni?
Most komolyan a tampon elhelyezésén dilemmázol? Csukva hagytam az
ajtót, és lassan elhátráltam a szekrénytől, mintha valami hamis bizonyítékot
helyeztem volna el, vagy ilyesmi.
A sminkestáskám a mosdókagyló bal oldalán pihent, de a krémek és a
hajápoló termékek tömkelege, amelyekre szükségem volt, hogy meg tudjam
szelídíteni megzabolázhatatlan fürtjeimet a déli páratartalomban, több
helyet foglaltak el, mint a számomra kijelölt pultrész és az újonnan kiürített
egy szem fiók. Hát igen, gyakorlatilag üvöltött a helyzetről, hogy megjelent
itt egy lány is.
A fenébe ezzel, már én is itt lakom, és a tamponjaim is… mindössze
tizenkét órája. Végigsétáltam a folyosón a szobámhoz, óvatosan,
lábujjhegyen lépkedtem el új szobatársam ajtaja előtt, majd beléptem a saját
ajtómon, közvetlenül az övével szemközt. Csak azért, mert én már reggel
hat óra negyvenöt perckor ébren voltam, attól még neki nem kellett, és
faragatlanul felébreszteni őt nem az az első benyomás volt, amit kelteni
szerettem volna.
– Ideje felkelni! – trillázta Ember, mielőtt egyik kezét a háta mögött
tartva berontott a szobámba. Legjobb barátnő ide vagy oda, túlságosan
vidámnak tűnt ehhez a korai időponthoz, kipirult az alabamai naptól és
olyan, a barátjával, Joshsal közös tevékenységektől, amikről nem akartam
tudni. A barátjával, akivel most kvázi együtt éltem, na meg az ő legjobb
barátjával, Jaggerrel, és a másik sráccal, akinek a neve soha nem jutott
eszembe. Három srác. Egy lány. Nos, voltak kínos helyzetek, és aztán
voltam én. Ember körbepillantott a félig kipakolt dobozokon. – Hűha.
Aludtál egyáltalán?
– Igen, néhány órát. – Alig valamit. – Fel fogod ébreszteni a srácokat, ha
nem halkítod le a hangod!
– Ugyan! Grayson valamikor tegnap este ért haza, és fél órája
mindhárman elmentek futni. Mit gondolsz, miért vagyok máris ilyen
virgonc? – A mosolya sokkal több információval szolgált, mint amennyit
tudni akartam.
Grayson. Hát persze.
– Már el is mentek? Biztosan félig nindzsák, mert nem hallottam semmit.
Ami pedig titeket illet, fuj! Esküszöm. Őrültek. – És irigylésre méltók.
Ember válaszul csak felnevetett, és átnyújtotta nekem a papírtáskát, amit
eddig a háta mögött rejtegetett.
– Isten hozott Alabamában!
– Te Tennesseeben élsz.
– Hé, mint részidős alabamai… vagy mi a fene, igenis üdvözölhetlek!
Most pedig vedd el az ajándékod! – Megrázta az ezüst ajándéktáskát.
Elvettem tőle, a bordó selyempapírt egy kidobásra szánt dobozkupacra
ejtettem, majd feltartottam a bordó, V nyakú pólót, amelynek mellkasán a
TROY felirat volt olvasható. Széles mosoly terült szét az arcomon.
– Tökéletes, imádom! – Olyan régen volt már, hogy boldognak éreztem
magam, szinte fel sem ismertem az érzést.
– Új kezdet. Új suli. Új póló. – Elvigyorodott, és magához ölelt. –
Tudom, hogy a nyári kurzus csak néhány hét múlva kezdődik, de ez jó
napnak tűnt, hogy odaadjam.
Megszorítottam, aztán elengedtem.
– Köszönöm! Komolyan. Ha te nem nógatsz, hogy jelentkezzek a Troyra,
vagy Jagger nem ajánlja fel, hogy itt lakhatok, vagy Josh nem segít
összepakolni azt a sok bútort…
– Erre valók a barátok! Ó! Majdnem el is felejtettem. –
A pizsamanadrágja zsebéből előhúzott egy papírcetlit. – Wifijelszó. Tudom,
hogy Skype-randid van anyukáddal. Jöhet egy kávé?
– Naná! Ezt tényleg kérdezned kell?
– Dehogy – válaszolta, és már el is tűnt a folyosón.
 Az alma szimbólum visszatükröződött a komódom tükrében, ahogy
bekapcsoltam a laptopomat. Csatlakoztam a wifihez.
– „Repkedők”. Hát persze… – mormoltam nevetve, és a megbeszélt
időpontnál három perccel korábban jelentkeztem be a Skype-ra.
Anyát már online találtam.
Csörögni kezdett a hívás, amit rögtön fogadtam, és néhány másodperccel
később megjelent anyukám arca a képernyőn. Fáradtnak tűnt, ahogy
kicipzárazta a terepmintás felsőjét, és a szék háttámlájára akasztotta, így
csak egy barna póló maradt rajta.
– Samantha, kicsim! Hogy vagy? – kérdezte fakó mosollyal.
Az afganisztáni szobájának a fala csupasz volt, leszámítva egy bekeretezett
képet, ami a gimnáziumi ballagásomon készült.
– Jól vagyok. – A laptopomat a komódnak támasztottam. – Már félig
kipakoltam. Te hogy vagy?
– Itt hosszú volt a nap, de megvagyok… Rajtad meg mi a csuda van?
Lepillantottam magamra, majd vissza rá.
– Ööö… pizsama? – Voltak olyan ruháim, amik mellett ez a bokszeralsó
és top egyenesen prűdnek tűnt.
– Most, hogy férfiakkal laksz együtt, nem hordhatsz ilyesmiket! Menj, és
vegyél magadnak rendes pizsamát!
– Vagy akár egyből ugorhatok is a zsákba kötéshez vagy az erényövhöz,
anya.
Erre azzal a pillantással nézett rám.
– Ne okoskodj! Csak azt javaslom, hogy mutass egy kicsit kevesebb bőrt
és egy kicsit több józan észt.
– Igen, asszonyom! – válaszoltam énekelve.
– Samantha!
Sóhajtottam.
– Ma elmegyek, és veszek, de anya, az egész elméleted roppant elavult!
– Csak nyugtass meg, oké? Már így sem vagyok túlságosan oda a fiú
lakótársak gondolatáért vagy azért, hogy elköltöztél Alabamába a semmi
közepére, hogy ott járj főiskolára.
– Nos, ez a főiskola legalább igent mondott, nem úgy, mint a többi húsz,
ahová még jelentkeztem. – Végigsimítottam az új pólóm ezüstszínű
feliratán.
– És ez kinek a hibája? – csattant fel.
 Felkaptam a fejem, és a szemébe néztem.
– Azt hiszed, nem tudom? Mindent elkövetek, hogy jóvátegyem, ami
történt! Felvettek egy igazi főiskolára, ahogy elvártad, teljesen magamra
vagyok utalva, és a mai napot álláskereséssel töltöm. Nem tudok
visszamenni az időben, és megváltoztatni a tavalyi évet. – Megtenném, ha
tudnám. A megbánás állandó gyomorforgató jelenség volt az életemben. –
Ha jó jegyeket szerzek, talán van esélyem, hogy a tavaszi félévre
visszakerüljek a Coloradóra. – Ha képes leszek a szemükbe nézni.
Felsóhajtott, és kezével eltakarta az arcát.
– Sajnálom! Utálom, hogy ezzel kell megbirkóznod, amikor én nem
vagyok ott.
– Nincs szükségem arra, hogy megments, anya! Csupán annyit szeretnék,
hogy legyél velem egy kicsit elnézőbb. – Csak egy kicsikét. Csak most az
egyszer.
– Talán túlságosan is elnéző voltam veled már eddig is. – Kopogás
hallatszott az ajtaján. – Jöjjön be! – válaszolt, és azonnal kiegyenesedett a
székében. Már régen megtanultam, hogy ő valójában két nő, az anyám és…
– Fitzgerald ezredes? – Egy jellegtelen fej bukkant fel az ajtónyílásban.
Igen, ő, Fitzgerald ezredes, anyám alteregója.
– Százados, éppen a lányommal beszélek, ez nem várhatna? –
A hangjával az ellenkezőjére utalt.
– Nem, asszonyom, sajnálom, de nem várhat.
– Akkor mindjárt megyek.
Kicsit megereszkedett a vállam.
Anyám visszafordult hozzám azzal a „sajnálom, Sam”-mosolyával.
– Samantha, én…
– Sajnálod – fejeztem be a mondatot egy erőltetett mosollyal. – Tudom,
anya. Hív a kötelesség. Holnap ugyanekkor? Esetleg szeretnél beszélgetni a
választható óráimról?
– Igen, kicsim, az jó lesz. Annyira büszke vagyok rád, hogy így talpra
álltál! Most mennem kell.
– Szia! – Integettem, és rákattintottam a kis piros gombra, ami véget
vetett a beszélgetésünknek. Anyám az őrületbe kergetett, de mindig is csak
mi ketten voltunk. A poklok poklát járta meg, amíg engem felnevelt, és
közben a katonaságnál egyre magasabbra emelkedett a ranglétrán, mindig
felnézve Marcelite Harrisre, az első afroamerikai vezérőrnagyra. Az volt az
érzésem, hogy anyám egyszer még túlszárnyalja, és ő lesz az első
altábornagy.
Ha én nem állok az útjába.
Ahogy a fiókom frissült az elmúlt huszonnégy óra után, ameddig nem
voltam elérhető, megszólalt a bejövő e-mailt jelző hang. Átugrottam az
akciós felhívásokon és néhány személyes üzeneten, mielőtt megláttam egy
e-mailt „Hogy ment a költözés?” tárggyal, amit az Apoole@gmail.com
címről küldtek. Kíváncsiságtól vezérelve rákattintottam, és elakadt a
lélegzetem.

NEM SZÁMÍT, MELYIK ÁLLAMBA KÖLTÖZÖL.

ATTÓL MÉG KURVA MARADSZ.

Doboló szívvel kitöröltem az e-mailt, és lecsaptam a laptopom tetejét.

Milyen messzire kell még mennem, hogy elmeneküljek? Azt hinné az
ember, hogy az utóbbi tizenkilenc alkalom után már nem nyitok meg többet
ismeretlen e-mailt. Még egy teljesen új fiókot is létrehoztam, de aztán ott is
felbukkantak.
Elhessegettem a gondolatot, vagy legalábbis megpróbáltam. Új nap. Új
kezdet. Új főiskola. Ahogy Ember is mondta. Vajon akkor is így érezne, ha
tudná, mit tettem? Még anyámnak sem mondtam el, csak ráfogtam az
egészet a rossz jegyekre, és továbbléptem. Néhány dolog túl förtelmes
ahhoz, hogy fény derüljön rájuk.
A keményfa padló hideg volt a talpam alatt, ahogy lefelé lépkedtem a
lépcsőn a konyhába. A reggel kellemesen hűsnek tűnt a tolóajtón keresztül,
de már megtanultam, hogy májusban nem sok hűvösségben van része az
embernek Alabama déli részén. Már így is meleg volt, és csak még
melegebb lett.
A konyhában sem a kávénak, sem Embernek nem volt nyoma, de ott várt
egy firkantott üzenet: Hihetetlen, de úgy tűnik, a srácok kifogytak a
kávéból. Elugrottam hozni, mindjárt jövök! Remélem, jót beszélgettél
anyukáddal.
Szinte jelzésre, a fejem elkezdett hasogatni, mintha csak tudná, hogy
megtagadtam tőle a koffeint, amire annyira rászorul. A halántékomat
dörzsölgetve lassan nyitogatni kezdtem a szekrényeket, azt kutatva, mit hol
találok.
 Olyan rendezetten találtam őket, mint a fürdőszobát is, mielőtt
beköltöztem, minden precízen, makulátlan rendben állt a polcokon. Nem
emlékeztem, hogy Josh vagy Jagger valaha is ilyen rendszerető lett volna.
Kinyitottam a mosogató melletti második felső szekrényt, és
megpillantottam a kávéscsészéket, két polccal feljebb pedig egy doboz
kávékapszulát.
– Édes megváltás! – motyogtam, és lábujjhegyen pipiskedve felnyúltam,
de az ujjam alig súrolta a polc alját. A fenébe! Nem értem el.
Odavonszoltam a csempén csúsztatva egy széket, és háttámlával a
szekrényeknek támasztottam. Mi a fenéért értek egészen a mennyezetig?
Szerintük ki fogja majd elrakni az edényeket? Kobe Bryant?
Oké, nem olyan magas. Menni fog. Egyik térdemet a másik után emelve
feltérdeltem a gránitpultra, és felnyúltam, de az ujjaim még mindig nem
érték el a kávét. Arrébb tettem az edényszárítót, ahol néhány csésze
várakozott, és óvatosan felálltam a pulton, olyan erősen szorítva a
szekrények középső támasztékát, hogy az élek lenyomatot hagytak a
bőrömön.
Egyik kezemmel görcsösen kapaszkodtam a szekrénybe, míg a másikkal
addig nyújtóztam felfelé, amíg meg nem kaparintottam a dobozt.
– Megvagy! – Há! Ezt kapd ki, Kobe!
– Te mi a fenét képzelsz, mit csinálsz?
Ijedtemben ugrottam egyet, de sikerült megtartanom az egyensúlyomat.
Ügyes kislány.
– Mégis minek néz ki? Leveszem a kávét.
A srác mellettem állt, izzadságtól csöpögve, hatalmas, csupasz karját
keresztbe fonta a még hatalmasabb mellkasán. Te jóságos ég! Mit csinál ez
a fickó? Reggeli előtt tehenekkel súlyzózik, aztán megeszi őket? Mire a
szemem végigvonszolta magát az izzadságtól fénylő izmainak vonalain az
arcáig, már szédültem. A légzés talán segített volna ezen.
Az állkapcsa éles volt, és ugyanolyan erős, mint a teste többi része, és
azok az ajkak… nos, ha nem lettek volna úgy összepréselve, mintha valami
savanyút kóstolt volna, biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy elbűvöltek
volna. Az orra olyan egyenes volt, mint a karó, amit lenyelt, de a szeme…
Gyanakodva összeszűkült, és a palaszürke színtől egyenesen elállt a
lélegzetem. Soha nem láttam még ilyen színű szempárt, ilyen hipnotikusat
vagy ilyen komolyat.
 Meglengette a kezét az arca előtt, és megcsóválta a fejét. A fenébe.
Beszélt hozzám, miközben én stíröltem.
– Esküszöm, bezúzom a koponyáját! Nézd, nem tudom, ki vagy, de azt
tudom, hogy semmi keresnivalód itt.
– Tessék? – Hátraléptem az edényszárító felé.
– Melyikük az? Mert mindkettőnek van barátnője. Nagyszerű lányok,
akik nem érdemlik meg azt a szarságot, amit most rájuk zúdítottál, szóval ki
vele, melyikük az?
Hatalmas nyakán kidagadtak az erek.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Dögös volt, de talán egy kissé
pszichopata?
– Jagger vagy Josh? Melyikük hozott haza magával?
Összehúztam a szemöldököm.
– Mindkettő, azt hiszem? – Itt valami nagyon nem stimmelt.
– Mindkettőjükkel lefekszel? – A hangja visszaverődött a csempéről, és
végigszántott a szívemen.
A fejem hátracsapódott, mintha megütött volna.
– Hogy a fenébe jutott ilyesmi az eszedbe? – A mellkasomhoz
szorítottam a kávét, hátha a mellemre volt tetoválva a kurva szó, vagy
valami ilyesmi.
– Itt állsz a konyhámban reggel hétkor egy szál semmiben. –
A konyhámban, az a szempár… ő biztosan Grayson. Jóságos ég, Joshnak
nem lehetett volna egy csúnya barátja? Bizsergett a bőröm ott, ahol a
tekintete végigsimított rajtam, de összeszorította a szemét, és vett egy mély
levegőt. – Legalább magadra vehetnél valami ruhát. Itt mások is laknak.
Felforrósodott az arcom. Hála istennek, a bőrömön nem látszott könnyen
a pír.
– Igen. Mások, mint például én! – A mellkasom összeszorult.
– Mi…
– Miért ugrasz rögtön arra a következtetésre, hogy lefekszem velük?
Mert egy lány vagyok a konyhádban vasárnap reggel? Hadd mondjak neked
valamit, nem érdekel, mennyire dögösnek képzeled magad… – Megráztam
felé az ujjam, és közben elengedtem a szekrényt, hogy még egy lépéssel
elhátráljak tőle. – Te csak ne feltételezz rólam semmit!
– Hé, Grayson! – kiabált Jagger, én pedig megfordultam, amikor belépett
a konyhába.
 Felsikkantottam, ahogy a lábam megcsúszott egy víztócsában, és
előrebuktam. A térdem a gránitnak csapódott, és az egyensúlyomból
kibillenve dőlni kezdtem… egyenesen Graysonnak. Szó nélkül elkapott és a
mellkasához húzott, egyik karját biztonságosan a térdem alatt, a másikat
pedig a hátamon tartva. Összetalálkozott a tekintetünk, és valami bennem a
feltüzelt és dühösből feltüzelt és… nem annyira dühössé változott. Nem. Ne
merészeld!
Felvonta egyik sötét, tökéletes szemöldökét.
– Mi van? – ripakodtam rá önvédelemből. – Nem fogok köszönetet
mondani, ha erre vársz. Úgy nem, hogy te csaknem lekurváztál.
– Én nem használtam ezt a szót! – A szája tátva maradt. Aha. Igazam
volt. Az ajka telt, puha, és túl közel volt az enyémhez.
Jagger elnevette magát.
– Nos, örülök, hogy így összeismerkedtetek egymással.
– Miről beszélsz? – ugatott vissza neki Grayson, és a hangja végigrezgett
a testemen.
– Szeretné tudni, hogy mi a fenét keresek a házatokban, és hogy
melyikőtökkel fekszem le – morogtam.
Jagger beleharapott egy almába, lenyelte a falatot, aztán lehetetlenül
huncut vigyort villantott.
– Lefeküdni? Jó ég! Dehogy. Grayson, ő itt Sam, az új lakótársunk.
Hála istennek, hogy a lábam készen állt, mert Grayson majdnem elejtett.
– Sam egy srác – mondta lassan.
– Én aztán határozottan nem vagyok az. – Megtartott, kezével a
csípőmön, aztán gyakorlatilag a reggelizőasztal mögé rohant, mintha egy
székkel kellene megvédenie tőlem magát. Mi. A. Szar.
– Nyilvánvalóan – válaszolta, és ezüstös szeme hatalmasra nyílt, mintha
megijesztettem volna.
– Miért vagy ennyire meglepve? – Kifújtam egy kósza hajtincset a
szememből. Ó, istenem! Mi van, ha nem akarja, hogy itt legyek? Vajon
Jagger hagyná, hogy maradjak?
– Egyszer sem említetted, hogy Sam lány – vádolta Jaggert.
Jagger újabb falatot rágott meg.
– Haver, Sam mindig is lány volt. Azt mondtad, hogy felőled oké a
dolog.
Grayson előkapta a telefonját, és ujjaival a kijelzőn görgetett.
 – Nem, hadd nézzem csak vissza. „Hé, haver, nem baj, ha a barátunk,
Sam, beköltözik a másik szobába? Régi haverok vagyunk Coloradóból, és
Joshnak nem gond.”
Odavittem a kávégéphez a becses kávékapszuláimat. Ha el kellett
viselnem ezt a szarságot, biztos, hogy szükségem volt kávéra.
– Igen, Sam vagyok, ami a Samantha rövidítése, más néven a barát
Coloradóból.
– És te egy lány vagy.
Oldalra billentettem a fejem, és elvigyorodtam.
– Úgy néz ki.
– És egyikükkel sem fekszel le.
– Nem.
– És én épp… – Összeszorította azt a csodálatos szemét, és vett egy nagy
levegőt, mielőtt újra kinyitotta volna. – Samantha, hihetetlenül sajnálom,
hogy ilyesmire céloztam!
Ó, nézd, képes bocsána…
– De ha fel tudnál venni valami rendes ruhát, az nagyszerű lenne.
Ennyit arról, hogy már nem karót nyelt. Bólintott, összeszorította azt a
gyönyörű ajkát, és a bejárati ajtó felé hátrált, az edzőteremről mormogva
valamit.
– Mi a fene baja van? – kérdeztem.
Jagger vigyora olyan szélesre húzódott, hogy az már egyenesen komikus
volt.
– Fogalmam sincs, de még életemben nem láttam ennyire feldúltnak a
fickót, pedig már majdnem egy éve együtt élek vele. Így kell ezt csinálni,
Sam!
– Csak hogy tudd, ez nem bók. – Cukrot kanalaztam a gőzölgő kávémba.
– Muszáj lesz elmennem mézet venni, és kérlek, mondd, hogy van ízesített
kávétejszínetek!
– Ember minden második hétvégét itt tölti – válaszolta, és elsétált
mellettem a hűtőszekrény felé, majd átnyújtott egy üveg amarettós tejszínt.
– Hála istennek az apró csodákért.
– Édes és szőke – jegyezte meg kacsintva. – Pont, ahogy a nőimet
szeretem. Ó, tegnap jött neked egy levél. A bejáratnál hagytam a
kisasztalon. Érezd magad otthon, és isten hozott Alabamában, Sam!
 Megveregette a hátam, aztán magamra hagyott a kávémat kortyolgatva,
én pedig a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Meg is találtam rögtön a
levelet, a sima falapon egy Samantha Fitzgeraldnak címzett boríték
várakozott a Troy Egyetemtől.
A bögrémmel egyensúlyozva kibontottam, és felszisszentem, ahogy a
hüvelykujjam bőre felhasadt. A számba dugtam, majd letettem a kávémat,
és üres kézzel kinyitottam a levelet. A legédesebb nyomás telepedett a
mellkasomra, ahogy kihajtogattam. Ez volt számomra az újrakezdés.
Ez volt számomra a remény.
– Kedves Fitzgerald kisasszony – kezdtem el olvasni. Aztán megálltam.
Nem. Nem. Nem.
Hogyan? Hiszen felvettek! Tiszta lapot ígértek, és hogy az előző évi
jegyeim nem számítanak. Eleinte tanulmányi próbaidőn leszek, és ha jól
teljesítek az első félévben, akkor lazítanak rajta.
– Sam? – kérdezte Ember, ahogy előttem állt két kávét egyensúlyozva.
Észre sem vettem, hogy bejött az ajtón. – Jól vagy?
A kudarc kegyetlenül fájt. Ó, várj, az a hüvelykujjam volt.
– A francba! – Összeszorítottam a bőrt, szétnyitva ezzel a papírvágást, és
majdnem felnevettem, amikor megláttam, hogy nem is vérzik. Bármi, ami
ennyire fáj, legalább mutasson fel valamit.
Mint például az az elmúlt két és fél év, amit az egyetemen elpazaroltam.
A hangom nem remegett, teljesen színtelenül szólt. Olyan zsibbadt volt,
mint én magam.
– Az egyetemi dokumentumainak további áttekintése után sajnálattal
közöljük, hogy nem tudjuk felvenni a Troy Egyetemre.
Nem számít, melyik államba költözöl. Attól még kurva maradsz.
 Második fejezet

SAM

– Sam? Engedj be! – kopogtatott Ember már századjára.

– Menj el – válaszoltam az ágyamnak dőlve, fejemet a két térdem közé
hajtva. Belégzés. Kilégzés. Majd elmúlik. Muszáj elmúlnia.
– Szó sem lehet róla! – kiáltotta a hálószobám ajtajának másik oldaláról.
– Engedj be!
Engedjem be? Minek? Hogy tanúja legyen a romhalmaznak, amivé az
életemet változtattam? Egy újabb főiskolai elutasítás. Egy újabb esély…
elúszott. Istenem, mi van, ha ez volt az utolsó esélyem? Mi van, ha itt a
vége? Egyetlen főiskola sem fogja elfogadni a jelentkezésemet, nem, mikor
az aktámban ott éktelenkedik az a hatalmas fekete folt. Minden gondosan
felépített terv, minden álom… odalett. Már megint.
És talán meg is érdemeltem azért, amit tettem.
A gyomrom felfordult, és a nyál összegyűlt a számban.
Felpattantam a padlóról, és feltéptem az ajtót, botladozva rohantam el
Ember mellett a fürdőszobába. A kilépő tompította, amikor térdre estem, és
még időben a vécé fölé görnyedtem, hogy kiadjam magamból azt a kevés
kávét, amit sikerült meginnom.
Ember kisimított egy göndör tincset az arcomból, miközben én a semmit
öklendeztem, de az a fájdalom semmi volt ahhoz képest, ami a szívemet
tépte.
– Tessék – suttogta, és átnyújtott egy pohár vizet, amikor lehúztam a
vécét.
Öblögettem, majd kiköptem, közben a szememet végig a pohárra
szegeztem.
– Ezért fogytál úgy le? – kérdezte, ahogy a fürdőszoba padlóján ültünk,
hátunkat a kádnak támasztva.
 – Én nem… – Ember egy pillantással elhallgattatott. – Nehéz volt az
utóbbi időben – fejeztem be.
– Tizenhárom éves korunk óta te vagy a legjobb barátom, Sam. Segíteni
akarok! – A kezemért nyúlt, és megszorította az ujjaimat.
Az irónia már-már vicces volt. El sem mondtam a legjobb barátnőmnek,
mi történt, ő pedig itt ült mégis, és kétségbeesetten próbált segíteni. De ha
tudná? Nem. Ember sosem értené meg. Minden apró részletét megtervezte
az életének, és minden helyzetet, amiben találta magát, ő irányított. Ember
egy megoldó volt.
Én tönkretevő voltam, több szempontból is.
Újabb téglát csúsztattam a falba, amit kettőnk közé építettem, és mosolyt
erőltettem az arcomra.
– Semmit sem tehetsz, Ember, tényleg! Ezt magamnak kell megoldanom.
– Mihez fogsz most kezdeni? Vissza akarsz jönni Nashville-be? Lakhatsz
nálam, amíg anyukád haza nem jön.
A rohadt életbe, mit fogok mondani anyámnak? A gyomrom felfordult, és
a hányingeremet legyűrve nagyokat lélegeztem, emlékeztetve a testemet,
hogy az előbb már taccsoltam egyet, köszöntem szépen.
Biztosan kioktatna. Ítélkezne. Csalódott lenne. És ha megtudná a teljes
igazságot? Azt mondaná: „Én megmondtam!” És igaza lenne.
A pokolba ezzel!
– Nem. Maradok – mondtam nagyobb meggyőződéssel, mint amekkorát
éreztem. – Itt maradok, ahol vagyok. – Embert vagy saját magadat
győzködöd?
– Oké? – Oldalra billentette a fejét.
– Szerzek munkát, végigdolgozom a nyarat, és tovább küldözgetem a
jelentkezésemet főiskoláknak. – És tovább bontogatom az elutasító
leveleket.
– Oké.
– Rengeteg munkahelyre be tudom adni a jelentkezésemet itt délen, és
talán egy jó referenciával nagyobb esélyem lesz arra is, hogy bekerüljek
egy jó iskolába. – Minél többet beszéltem, annál gyorsabban ömlöttek
belőlem a szavak, mintha az agyam hányt volna, mert a gyomrom nem
tudott.
– Oké – bólintott lassan.
 – Igen. Ez máris úgy hangzik, mint egy terv. Dolgozom. Jelentkezem
sulikba. Bekerülök. Visszakapom az életem.
– Oké…
– Abbahagynád már ezt az okézást? – ripakodtam rá. – Egyáltalán nem
oké! Hanem szar, de ez a legjobb, amit tehetek, és nem mintha nem
magamnak köszönhetném, nem igaz? – Itt maradni? Megőrültem? Nem
kullogsz vissza anyához behúzott farokkal.
Ember felsóhajtott.
– Az emberek kibuk… – A szeme elkerekedett. – Francba! Úgy értem, az
emberek állandóan otthagyják a főiskolát. Ez még nem a világ vége.
A szememet forgattam.
– Kibuknak. Nyugodtan kimondhatod. Kibuktam a főiskoláról.
Kibaszottul kibuktam, és lehúztam két és fél évet az életemből a vécén. –
A fejem hátrahanyatlott, és nekicsapódott a zuhanyzó tolóajtajának az
üvegéhez.
Csend feszült közöttünk, ami kényelmetlenebb volt, mint a csempepadló,
amitől a fenekem zsibbadt éppen.
– Velem beszélhetsz róla, Sam. Nem tesz jót, ha magadban tartod!
Az utolsó idegszálam, ami még az udvariassághoz, a józan észhez kötött,
elpattant.
– Nem, nem tehetem! Mert te nem voltál ott. Elmentél. Te voltál a
legjobb barátnőm, de Riley miatt a Boulderbe jelentkeztél, és elmentél. És
ezzel nem is volt semmi gond, mert örültem neked, és én a Springsbe
akartam járni. De aztán egy idő után már vissza sem hívtál, és tudom, hogy
nem szándékosan tetted, csak… elfoglalt lettél. Nem állíthatod, hogy te nem
érezted ezt a távolságot közöttünk.
Lebámult a kezére.
– Annyira sajnálom! Teljesen belefeledkeztem a Boulderbe. Nem
akartam, hogy eltávolodjunk egymástól. Csak megtörtént.
– Tudom. Ez sok gimis barátsággal megtörténik, csak soha nem
gondoltam, hogy velünk is meg fog. És aztán meghalt az apukád… –
Cserben hagytak a szavaim.
– És te befogadtál, és újra összeraktál, kérdés nélkül.
Megráztam a fejem.
– Nem így értettem… egyáltalán nem. Te vagy a legjobb barátnőm, és
számomra te állsz legközelebb egy testvérhez. A fenébe is, tényleg a
testvérem voltál abban az évben, amikor veled éltem anya utolsó bevetése
alatt. Hát persze hogy melletted voltam, amikor a világod a darabjaira
hullott! Nem hagytam volna, hogy egyedül menj keresztül ezen. Amikor
együtt vagyunk, rögtön átugorjuk azt a részt, hogy mikről maradtunk le, és
akkor minden újra a régi, de te megint elmentél. Bejutottál a Vanderbiltre,
és én annyira büszke vagyok rád, de te nem voltál ott, nem láttad… –
Vettem egy mély lélegzetet. – Történt ez-az. Rossz dolgokat tettem. –
Elszorult a torkom. – Hülye döntéseket hoztam, és ez mind az én hibám.
– Akarsz beszélni róla? – Olajágat nyújtott nekem.
– Inkább lezuhanyoznék. – Felvillantottam egy műmosolyt, és porig
égettem az egész olajfát. – Elvégre egy lánynak a legjobb formáját kell
hoznia, ha állást akar szerezni, nem igaz?
Ember a padlót bámulta, ahogy felállt.
– Mindenképpen. Akkor én addig megnézem a neten, kik hirdetnek
állást.
Ember, a megoldó.
– Csajszi, nem! Alig látod Josht. Menj, legyél inkább vele! Én itt hamar
végzek.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen!
Megszorította a kezemet, és magamra hagyott, hogy lezuhanyozhassak.
Visszatartottam a könnyeimet, amíg már meztelenül álltam a perzselően
forró vízsugár alatt. Aztán szabad utat engedtem nekik, és rázott a zokogás,
miközben a víz szinte égette a bőrömet.
Nem számított, mennyi ideig súroltam magam, nem tudtam eléggé tiszta
lenni ahhoz, hogy levakarjam őt magamról, vagy eltüntessem a nyomát az
életemből.
Megadtam magamnak ezt a néhány pillanatot, és mindent magamba
engedtem, magamba szívtam a helyzet borzasztóságát, és megbékéltem
azzal, amit elveszítettem. „Az egyetlen állandó a változás.” Ezt mondja
mindig anya, és aztán általában ez követi: „Most pedig fogadd el, hogy az
élet szívás. Sok a tennivaló!”
De talán a dolgosság kezdődhetne másnap, mert aznap csak felejteni
akartam.
 Harmadik fejezet

GRAYSON

Sam egy lány. Samantha.

Illetve nem lány – nő, és a fenébe is, nemcsak hogy gyönyörű, de észre is
vettem. Nem úgy, mint Paisley-t vagy Embert, hanem úgy, hogy a testem
felébredt és odafigyelt.
Sam felmászott a pultra, az a hihetetlen feneke majdnem kilátszott az
aprócska pizsamanadrágból, csupa domborulat és bőr, ami olyan volt, mint
a felmelegített méz. Talán az íze is… Ó, na azt már nem!
Az ajtó becsukódott mögöttem, ahogy kiléptem a zuhany alól. A kezem
megmarkolta a pult szélét, és hosszan, alaposan belenéztem a tükörbe.
– Szedd össze magad! Ő a lakótársad. – Ne hazudj! Ő egy nő. Egy nő,
akihez vonzódsz.
Nem ez volt az első alkalom, hogy vonzódtam valakihez, aki nem Grace
volt, de ez volt az első, hogy fizikailag is vissza kellett fognom magam,
nehogy tegyek valamit emiatt. Kerüld őt! Az menni fog. A pokolba is, már
ebédidő volt, és még nem találkoztam vele, szóval ez nem lehetett túl
nehéz.
Aztán lepillantottam.
Bumm. Visszatértem abba az időbe, amikor négy lánytestvérrel éltem
együtt. Sam csajos cuccai, amik a szivárvány minden színében rikítottak,
elfoglalták a mosdópultom felét. A francba. A mi mosdónkét. Jó, talán az
elkerülés nem igazán fog működni stratégiaként. De többé nem voltam
tizenöt éves, és a pokolba is, akkoriban már amúgy is Grace-szel voltam.
Nem mintha tényleg kedveltem volna ezt a lányt, képes leszek túltenni
magam egy bosszantó fizikai vonzalmon.
Csak úgy kell bánnom vele, mintha az egyik lánytestvérem lenne. Igen,
úgy. Mint egy testvérrel. Az menni fog. De egyik testvérem sem nézett ki
így.
 Kivágódott az ajtó.
– Ó, bocsánat! – nyikkantotta, a karja tele volt flakonokkal. Mégis
mennyi fürdőszobai cucca volt még? A szeme csillogott, lehetetlenül zöld
volt, vagyis mogyoróbarna, nem, határozottan zöld, ahogy végigsiklott a
tekintete a testemen, és abból kiindulva, ahogy az ajka szétnyílt, tetszett
neki, amit látott.
Összeszorítottam az állkapcsomat, és elszakítottam a tekintetemet a
helyről, ahol a rövid fürdőköpenye a combjával találkozott. Ez a törülköző
mindjárt… Húg. Mondogasd magadban, hogy kishúg.
– A kopogást talán szokássá kellene tennünk.
Gyorsan pislogott, a szeme vörös volt – miért nem vettem ezt észre
korábban? –, és kihátrált a fürdőszobából.
– Igazad van. Annyira igazad van! – Becsukta maga mögött az ajtót, én
pedig egy puffanást hallottam nagyjából onnan, ahol a feje lehetett.
A francba. Reméltem, hogy nem én voltam az, aki könnyeket csalt a
szemébe. Kibaszottul jól indult ez az egész!
Vasárnap nem kellett borotválkoznom, úgyhogy felöltözhettem és
elmehettem volna… csakhogy nem hoztam magammal váltóruhát.
Hatalmas levegőt vettem, és a mennyezeti csempéket számoltam, amíg
sikerült megzabolázni a testemet. Úgy tűnt, nem Samantha volt az egyetlen,
akinek hozzá kellett szoknia a helyzethez.
A folyosó hála az égnek üres volt, és anélkül jutottam el a szobámba,
hogy láttam volna őt, vagy hogy be kellett volna ismernem, most én vagyok
az, akinek illene felöltöznie.
Öltözködés, egy Powerade üdítő és egy sonkás szendvics után
elhelyezkedtem a konyhaasztalnál az Apache-tesztkérdésgyűjteménnyel, és
kikérdeztem magam az üzemanyagnyomás-korlátozásokból.
– Ugye tudod, hogy csak a jövő hónapban kezdjük az Apache-
tanfolyamot? – kérdezte Jagger, és benyúlt a hűtőbe egy üdítőért.
– Úgy hallottam, hogy az első napon tesztet íratnak, és ha megbuksz,
kiesel. – A következő kártyára lapoztam.
– Megismétlem: egy hónap.
– Igen, nos, nem mindannyiunknak van fotografikus memóriája, amire
támaszkodhatunk. Néhányunknak valóban meg kell dolgoznia érte.
A mellkasára csapott a kezével.
 – Szívembe tiporsz! Különben is, ha jól emlékszem, te voltál az, aki
osztályelsőként végzett az első szakaszban.
– Nekem nem vonta el egy lány a figyelmemet. – A francba! Behunytam
a szemem, és megpróbáltam harminc másodperccel visszatekerni az időt.
Aznap tényleg gondolkodás nélkül jártattam a számat. Az volt a baj az
állandó őszinteséggel, hogy az már a sértés határát súrolta. De dolgoztam
rajta. Háromig számoltam, majd felnéztem. Jagger vigyorogva várakozott. –
Nem mintha Paisley nem érné meg.
Felnevetett.
– Kibuktam volna a pilótaképzőből, ha az azt jelenti, hogy megtarthatom
Paisley-t. Ha jobban belegondolok, jobb is, ha széttanulod magad. Le
foglak győzni! – Az utolsó szót úgy húzta el, mint valami filmbéli
főgonosz.
Felcsaptam egy másik kártyát.
– Kihívás elfogadva! – A levegőben majd legyőzöm. Jagger lehet, hogy a
tanulásban lepipál, de én egy rohadt madarat is le tudnék körözni
repülésben. Még jó, hogy az ösztöneim és a reflexeim sziklaszilárdak, mert
foggal-körömmel kellett küzdenem, hogy a tanulmányi szintemet tartani
tudjam, de ez nekem megfelelt. A könnyen jött dolgok ritkán érik meg.
Különben is, ha a hadsereg rájönne, miért olyan nehéz nekem… nos, azt
sem engednék, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérjek a gázkarhoz egy
Apache-on.
A kártyák a percmutatóval együtt peregtek, aztán az óramutatóval.
Az ajtó néhányszor kinyílt és becsukódott, de én a szememet a kártyákra
szegeztem, amíg a ház ki nem ürült, és a mobilom meg nem csörrent egy
Pat Greene-dallal. Végére értem a tervezett négyórás tanulásnak.
Kinyomtam a figyelmeztetőt, összecsuktam a kártyákat, és
visszacsúsztattam őket abba a kis dobozba, amit a szekrényben tartottam a
kávésbögrék fölött. A tekintetem felfelé vándorolt a tartalék doboz kávékra,
és a mellkasom pánikszerűen összeszorult, mert elképzeltem, ahogy
Samantha megcsúszik a pulton. Gyorsan kicseréltem a kártyás dobozomat a
kávéval, ezzel olyan magasságba helyezve azt, ahol ő is eléri. Egy újabb
igazítás.
Csörögni kezdett a telefonom. Ránéztem a hívásazonosítóra, és
bukfencezett egyet a gyomrom.
– Miranda? – szóltam bele.
 – Hé, Gray! – Lágy Outer Banks-i akcentusa úgy húzott Észak-
Karolinába, mintha fizikailag odarántott volna.
– Minden rendben?
– Persze! Csak fel akartalak hívni a babahírekkel. Kislányunk lesz!
– Ez nagyszerű, Miranda! A családod biztosan nagyon boldog. – Grace
odáig lenne az örömtől egy unokahúg miatt.
– Mindenki nagyon izgatott. Beugrasz, amikor itthon leszel a
születésnapodon?
Kinyitottam a számat, de nem akartam hazudni, és nem volt szívem
elmondani neki az igazat. Kínos csend állt be köztünk.
– Gray, mi továbbra is családtagként tekintünk rád.
Megpróbáltam lenyelni a torkomban nőtt gombócot.
– Tudom. Hasonlóan érzek én is. – Azt is tudtam, hogy nem érdemlem
meg.
– Reméljük, hogy a köldökzsinórvérét be tudjuk gyűjteni, az őssejtek
miatt.
A konyhapult felületét súroltam, úgy sikáltam le egy foltot róla, mintha
ugyanezt megtehetném az elmúlt öt évvel is.
– Igen, hallottam, hogy ez mostanában elterjedt.
Pittyegni kezdett a hívásvárakoztatás, és a vállam felengedett.
– Figyelj, Miranda, anya keres. Mennem kell. Gratulálok a kislányhoz, és
később beszélünk, rendben?
– Átadom Grace-nek is az üdvözleted.
– Mondd meg neki, hogy hamarosan találkozunk. – Két hét.
Fogadtam a másik hívást, megnyomtam a kihangosító gombot, és a pultra
helyeztem a telefont, miközben elkezdtem elővenni a hozzávalókat a
vacsorához.
– Nos, gondoltam, talán felültetsz – szólalt meg anya, és az akcentusa
elhúzta az utolsó szót.
– Csak három percet késtem, anya. Az aligha számít felültetésnek.
Különben is, mikor ültettelek én fel téged valaha is, ha a vasárnapi vacsora
főzéséről volt szó?
– Soha. Ezért vagy te a kedvenc fiam.
Ez majdnem megmosolyogtatott.
– Én vagyok az egyetlen fiad.
– Nos, ez biztosítja a helyedet a szívemben.
 – Grayjel beszélsz? – kérdezte Mia a háttérben.
– Igen – válaszolta anya.
– Szia, Mia! – köszöntem, és közben elkezdtem megtisztítani a csirkét.
– Dustin Marley elhívott a végzős bálba! – visította.
– Dustin Marley csak egy pisis, ahogyan te is az vagy, ha már itt tartunk
– válaszoltam, és azon gondolkodtam, hogy pár hét múlva, amikor
hazamegyek, egy kamasz fiú holttestét kell-e majd elásnom. Tizennyolc
éves lányoknak nem kéne szalagavatós bálba menniük. Soha.
– Jaj, maradj már! Na, megyek Parkerrel ruhát venni. Hiányzol, Gray!
– Mondd meg Parkernek, hogy semmi térd fölé érőt! – mondtam. –
Lehet, hogy ő huszonegy éves, de te nem vagy az.
Anya nevetésben tört ki.
– Igaza van. A nővérednek borzalmas az ízlése, Mia. Küldj egy képet,
még jóval azelőtt, hogy akár csak eszedbe jutna megvenni valamit!
– Rendben, mama – énekelte a húgom, és közben egyre halkult a hangja.
– Tizennyolc éves. – Felsóhajtottam a csirke filézése közben.
– Nekem mondod? Apád évek óta hessegeti a közeléből a fiúkat, és
tudod, hogy ő a kicsikéje. Azóta tisztogatja a puskát, mióta Mia beszámolt
neki a bálról. Én a panírt keverem, te hol tartasz?
– A legutolsó csirkemellfilénél. Múltkor nem szeltem elég vékonyra.
– Csak szép lassan, senki sem szereti a száraz csirkét. Arra gondoltam,
talán jövő héten kipróbálhatnánk a coq au vint.
Megmostam a kezem, és elgondolkodtam a recepten.
– Az egy kicsit tovább tart, de szerintem megoldható. Vagy esetleg
csinálhatnánk brownie-t?
– Ezt a receptet nem fogod kiszedni belőlem, Grayson Masters!
– Egy próbát megért. – Anya brownie-ja fenomenális.
– Próbálkozz csak! Talán amikor a születésnapodon itthon leszel,
elkészíthetnénk, ha partit tartunk…
– Nem! – csattantam fel, mire ő élesen levegőért kapott. A francba. –
Sajnálom, anya, de tudod, mit gondolok erről.
A háttérben sistergett az olaj. Elkezdte barnítani a bundázott
csirkemelleket. Nem sokkal lemaradva én is feljebb tekertem a tűzhely
lángját.
– Tudom, Grayson. Csak arra gondoltam, hogy öt év telt el, és talán
valami megváltozott.
 – Semmi sem változott – válaszoltam, ügyelve arra, hogy a hangom
gyengéd legyen.
A sülő csirke hangja töltötte be a csendet közöttünk.
– Nos, ebben az esetben beavatlak a pletykákba.
Belekezdett a legfrissebb hírekbe, vagyis amit ő hírnek minősít.
Az észak-karolinai Nags Headben a szezonon kívül minden hírnek
számított, de a turisták megérkezése után már kisebb volt a választék.
Elragadtatva hallgattam anyát, 814 mérfölddel odébb, miközben ő egy
olyan konyhában dolgozott, ami feleakkora, mint ez itt, de ugyanannyi
embert szolgál ki.
– Hogy mennek a dolgok ott lent délen?
A megbarnult csirkemelleket egy tepsibe tettem, és paradicsomszószt
kanalaztam rájuk, majd elvégeztem a vacsorán az utolsó simításokat,
miközben beavattam anyát a mindenféle feladatokba, amelyekkel épp
megbíztak, de vigyáztam, hogy kihagyjak minden olyasmit, ami a
pilótaiskolával kapcsolatos.
– Hallottad, hogy Mirandának kislánya lesz? – kérdezte.
A kezem egy pillanatra megdermedt.
– Felhívott.
– Tess minden reményét azokba az őssejtekbe veti.
– Ő Grace anyukája, persze hogy reménykedik! De azt is tudom, hogy
nincs egyetlen olyan klinikai kísérleti program sem, amibe bekerülhetne.
Elképzeltem, ahogy anya szeme enyhén összeszűkül, tudva, hogy olyan
területre lökött, ahová ő nem tudott követni. Inkább témát váltott.
– Szóval, mikor kapunk meg téged egy hétvégénél hosszabb időre?
– Azt hiszem, július negyedike környékén, de ezt még ne vedd
készpénznek. – Ne említsd a születésnapomat.
– Haza kéne hoznod magaddal néhány barátodat – javasolta, mikor épp
lefedtem a tálat.
– Majd meggondolom. – És tényleg meg fogom. Úgy nagyjából harminc
másodpercig.
– Walker! – kiáltott Jagger, és belökte a bejárati ajtót, a füléhez szorított
telefonnal a kezében.
– Nincs itt – feleltem. – Hé, anya, mennem kell. – A sütő forró levegője
az arcomba csapott, amikor becsúsztattam a tepsit. Egy órára állítottam az
időzítőt. – Jövő héten ugyanekkor?
 – Coq au vin – válaszolta, és a mellkasomba nyilallt a fájdalom, amikor
elképzeltem a mosolyát.
– Ezt megbeszéltük!
– Bassza meg! – mondta Jagger, és letette a telefont, miután én is így
tettem. Még jó, mert anya sosem engedte volna be a bejárati ajtón ilyen
szájjal. – Vele beszéltél?
– Nem, anyámmal.
Felvonta a fél szemöldökét.
– Ó! Azt hittem, te egy sziklából keltél ki, vagy valami ilyesmi.
– Nagyon vicces. – Nem az ő hibája volt. Az ő érdekükben, és nem az
enyémben, csak annyira engedtem őket közel magamhoz, amennyire
szükséges volt, és nem tovább. – Mire kell neked Walker?
– Nem veszi fel a telefonját. – Még egyszer megpróbálta, és
szórakozottan bólogatott a kicsengés ütemére. – Még mindig semmi. Tudsz
váltósat vezetni?
Felvontam a szemöldököm.
– Mit gondolsz?
– Jó, nos, akkor haza kellene vezetned Sam kocsiját. – A vállam fölött a
sütő időzítőjére pillantott. – Bőven elég időnk van, mielőtt a drága főztöd
megég.
– Hol van Sam autója, és miért nem tudja ő vezetni?
Sóhajtott.
– Az Oscarsnál. – Az a helyi pilótaképző bárja. – És két órával ezelőtt
túllépte a megengedett alkoholszintet.
 Negyedik fejezet

SAM

Elevennek éreztem magam. És részegnek.

Akárhogy is, fantasztikus volt, és ezerszer jobb, mint ha a párnámba
bőgnék olyan dolgok miatt, amiken nem tudok változtatni. Mindegy, mit
csinálok, az életemet mostantól egy hülye hiba határozta meg.
Egy hiba, amiről úgy éreztem, mintha életem első racionális döntése lett
volna – és ami jobban megégetett, mint az eddigi baromságaim többsége.
– Meghívhatlak egy italra? – kérdezte egy félig-meddig vonzó srác,
belépve a homályos látómezőmbe, és megbámulva az idomaimat. Mögötte
egy sokkal dögösebb srác állt, de ő nem nézett felém, és őszintén szólva
engem az iváson kívül semmi más nem érdekelt.
– Igen! – Száz megawattos vigyort villantottam rá, minden sötét
gondolatomat annyira háttérbe szorítva, hogy alkoholba fojthassam őket. –
Tequila?
A pultos felvonta a szemöldökét, én pedig utánoztam az arckifejezését.
Mi az? Ember pár órája visszautazott Nashville-be, miután még csak egy
italt sem ivott meg velem, és nem volt szükségem újabb bébiszitterre.
A pultos megcsóválta a fejét, és átcsúsztatta a pulton a felest sóval és lime-
mal együtt. Legurítottam, élveztem az égető érzést, és vártam a hamarosan
bekövetkező zsibbadást.
Annyira elegem volt az érzésekből. A reménykedésből.
A próbálkozásból.
– Szóval, mi a szitu veled? Helyi vagy? Mert én még sosem láttam
errefelé hozzád fogható dögös lányt.
Végignéztem a srác rövidre vágott frizuráján, arrogáns vigyorán és a
West Point-gyűrűn a bal kezén.
– Nem, hadnagy úr, én áttelepült vagyok, és egyáltalán nem vagyok a
súlycsoportod. De köszi az italt! – A francba. Azt hiszem, ez a szándékosnál
összekuszáltabban hangzott.
– Van valaki, akit idehívhatunk érted? – kérdezte a dögösebbik, ahogy
elszakította a szemét a nagy képernyőn zajló futballmeccsről.
– Úgy nézek ki, mint akinek bébiszitterre van szüksége? – köptem vissza,
és éreztem, hogy a fejem kellemesen elvált a testemtől.
– A fenébe, dehogy – válaszolta a középszerű. – Azokkal a
domborulatokkal nem.
A dögös rámeredt.
– Úgy nézel ki, mint akinek elkelne egy fuvar haza.
– Nos, nem így van. Köszönöm. – Haza. Mintha nekem valaha is lett
volna olyanom. Nem, csak különböző házak sokasága, ahová anya
költöztetett minket a szolgálati kirendelések alatt. De azért ott volt Jagger
háza. A francba. Elhoztam a lakáskulcsomat? Még nem fűztem rá a
kulcscsomómra. Jagger ki fog akadni, ha már az első nap elveszítettem.
– Bateman? – kérdezte a dögös. A francba, ezt hangosan kimondtam.
– Ismered őt?
Furcsa mosoly suhant át az arcán.
– Ezt határozottan mondhatjuk. – Biccentett a pultosnak, majd kilépett a
bár elé.
Egy újabb feles és egy figyelmeztetés után beindult a zenegép, és a Pour
Some Sugar on Me taktusai végigfutottak az ereimben. Táncolni. Igen,
táncolni király lenne. Megragadtam a pultot, ahogy felmásztam a bárszékre.
– Azt a rohadt! – motyogta a fickó. Már nem érdekelt, hogy a
miniszoknyám ebben a szögben valószínűleg nem takarta a fenekemet.
– Segítsek? – Felnyúlt, és segített nekem átlépni a pultra.
A pultos a szemét forgatta, és majdnem nem vettem észre a biccentést,
amit a dögössel váltott, aki épp visszaérkezett, de megtörtént. Mindegy.
A testemet a ritmusra ringattam, hagytam, hogy az irányítsa a
mozdulataimat, és minden mást hátrahagytam egy dalra, majd kettőre.
A felsőm a derekam fölé csúszott, ahogy a levegőbe emeltem mindkét
karomat.
– Oké, Sakáltanya, ideje, hogy legyere onnan. – Jagger hangjától
kuncogni kezdtem, és lepillantva megláttam félig somolygó arcát.
– Mi van? Nem mintha én ne láttalak volna már párszor részegen egy
bárban.
 – Éppen ezért nem fogok papolni neked, Sam. – Megrázta a fejét. – De
ugyanezt nem mondhatom el Graysonról.
Megmerevedtem, mintha hideg vizet zúdított volna a nyakamba. Grayson
néhány méterre állt tőlünk, hüvelykujját a zsebébe dugta, és az
arckifejezése megfejthetetlen volt. Nem voltam hajlandó zavarba jönni…
ugye?
– Menjünk! – csattant fel Grayson.
Ravasz mosoly terült szét az arcomon.
– Ha azt akarod, hogy elmenjek, gyere fel ide értem. – Kizárt, hogy egy
ilyen karót nyelt bunkó, mint ő, megtegye. Az állkapcsán egy másodpercig
tikkelt az izom, de aztán Grayson felkapaszkodott a bárszékre, majd a
pultra. Hatalmas volt. – Egyáltalán elbír ez téged?
– Most!
El akartam hátrálni, de mielőtt egy lépést is tehettem volna, magához
húzott, egyenesen a karjába.
– Nem ismételjük meg a reggelt. – A karjában tartva leugrott a pultról, és
alig rázott össze, amikor a talpára érkezett.
– Milyen King Kong-os tőled!
– Nem én voltam az, aki először felmászott oda. – Szorosabban tartott,
ahogy kisétált az ajtón az esti levegőre. – Kösz, hogy felhívtál minket,
Carter! – vetette oda a dögösnek. Nos, Grayson mellett ő teljesen
elhalványult.
Fogadok, hogy mindenki elhalványul Grayson mellett.
Jagger mögöttünk lépett ki a bárból, kezében a táskámmal, amit átadott
Graysonnak.
– Ez most mi? Mintha nem tudnám fogni a saját táskámat… –
kuncogtam.
– A kulcsaid közelébe sem mész – morogta Grayson.
– Egy szóval sem mondtam, hogy én fogok vezetni – érveltem, és
megpróbáltam lazítani a vasmarka szorításán rajtam. Rám meredt, az ajka
lehetetlenül közel volt hozzám.
A szája elnyílt, mintha mondani akarna valamit, de jobb belátásra tért, és
becsukta. Kinyitotta a kocsimat, még mindig cipelve engem, majd bedobott
az anyósülésre.
– Általában nem szokott ilyen lenni – mondta neki Jagger, amikor
Grayson becsukta az ajtómat. – Elintézed?
 Épp időben nyitottam ki újra, hogy halljam, ahogy Grayson azt
válaszolja:
– Igen, gondoltam, nem akarod, hogy a járgányodba hányjon.
– Ámen.
– Ne beszéljetek úgy, mintha itt sem lennék!
– Hidd el, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy itt vagy, hercegnő –
csattant fel Grayson, és azonnal visszacsukta rám az ajtót.
Becsúszott a kormány mögé, és átkozta a magasságomat, amíg hosszú
másodpercekig tartó küzdelem után az ülés végre hátrébb csúszott, hogy
rendesen el tudjon férni.
– Talán a kocsim sem kedvel téged – motyogtam.
Hirtelen rám ugrott a tekintete, és megcsóválta a fejét, de becsukta a
száját, majd elfordította a gyújtásban a kulcsot.
– Milyen morc. – Megpróbáltam a legjobb karót nyelt fickó imitációmat
hozni, de elszúrtam, amikor az kuncogásba torkollott.
– Istenem, segíts… – mormogta, első sebességbe kapcsolta a kis
kabriómat, és kihajtott a parkolóból.
A fejemet az ülésben hátradöntve pihentettem, és figyeltem, ahogy tikkel
az izom az állkapcsán. Minden vonása olyan szigorú volt, a szemétől
kezdve az állkapocsvonalának éléig.
– Nem fogsz elkezdeni papolni?
– Nem az én dolgom ítélkezni – válaszolta, tekintetét egy pillanatra sem
véve le az útról.
– Nem az én cirkuszom, nem az én majmaim, ezt mondja mindig az
anyám – jelentettem ki hangosabban, mint szándékomban állt, és a vállába
böktem. A fenébe, hogy került oda a kezem? Visszahúztam az ölembe. Ha
tökéletesen mozdulatlanul ülök, talán nem veszi észre, mennyire részeg is
vagyok.
– Valami olyasmi. – A flegmasága, az a színtelen hangnem úgy sértett,
ahogy semmiféle kioktatás nem tudott volna.
– Mondta már neked valaki, hogy nem illendő udvariatlanul viselkedni az
új lakótársaddal?
Leparkolt a kocsifelhajtón Jagger Defenderje mögött, és rám meredt.
– Mondta már neked valaki, hogy nem illendő részegen táncolni egy
bárban vasárnap délután? – Amint a szavak kibuktak a száján, a válla
megereszkedett, és lehunyta a szemét. – A francba, Samantha, nem úgy
értettem…
Kivágtam az ajtót, és esetlenül kipattantam a kocsiból, alig sikerült
megtartanom magam a szélébe kapaszkodva.
– Ennyit arról, hogy nem ítélkezel – vágtam vissza, és becsaptam az ajtót,
elérkezve a részegség totyogósbaba-fázisába. Elhessegettem a felém
nyújtott kezét, és sikerült bejutnom a házba, bár a küszöbben megbotolva
majdnem elzúgtam.
– Ne! – ripakodtam rá, amikor Grayson felém nyúlt. – Nem vagyok
magatehetetlen.
Biztos vagyok benne, hogy még Floridában is hallatszott, akkorát
sóhajtott, amikor a táskámat a bejárati kisasztalra ejtette. Várjunk csak, nála
volt a táskám?
A kanapé háttámláját megmarkolva mély levegőket vettem, nagyon
zúgott a fejem.
– Tessék. – Jagger egy üveg vizet nyomott a kezembe.
– Jól vagyok – vitatkoztam.
– Sam, mondtam, hogy nem foglak kioktatni, de nem igazán nevezném
„jól”-nak a részegséget vasárnap délután ötkor, hacsak nincs Superbowl. Mi
történt?
Nyeltem egyet a zsibbadt nyelvem ellenére, és Grayson felé pillantottam,
aki ismét karját a mellkasán keresztbe fonva állt, mint egy átkozott szobor.
Mintha csak végszóra, a sütő csipogni kezdett, mire elsétált mellettem a
konyhába.
– Hű, elképesztő illat van itt! – Legszívesebben megnyaltam volna a
levegőt, most, hogy észrevettem.
– Grayson főzött. Koncentrálj, Sam!
– Kopp, kopp – csendült fel Paisley délies akcentusa, amint belépett a
bejárati ajtón. – Készen állsz, hogy induljunk vacsorázni?
– Szia, madárka! – Jagger elmosolyodott, és úgy felvillanyozódott, mint
egy rohadt karácsonyfa. Paisley átkarolta a derekát, és a férfi megcsókolta.
A szerelem csak úgy sugárzott belőlük. Ez volt minden, amire vágytam.
Szerelem. Egy esély, hogy valakihez tartozhassak… az én valakimhez.
Paisley két hónappal ezelőtt szívműtéten esett át, a hegek még mindig
rózsaszínűek voltak, de nem lepne meg, ha Jagger hamarosan megkérné a
kezét.
 – Olyan cukik vagytok, srácok, hogy mindjárt hányni fogok. – A szoba
kissé megfordult velem. – De az is lehet, hogy az a tequila.
– Ezt nem fogjuk annyiban hagyni, Sam. Mi van veled? – Jagger
odanyúlt, és kinyitotta az üveg vizet, amit még mindig a kezemben
szorongattam, én pedig két hosszú kortyot ittam belőle.
– Kirúgtak a főiskoláról.
– Igen, és pontosan ezért vagy itt…
Erre a szememet forgattam. Egy évvel ezelőtt soha nem gondoltam volna,
hogy Jagger Bateman jobban össze tudja kapni az életét, mint én.
– Nem csak a Coloradóra értettem. Kirúgtak a Troyról.
– De hisz még egyetlen órád sem volt! – döfte még mélyebbre a kést.
Felnevettem, a hangom olyan fakón és üresen csengett, mint amilyennek
saját magamat éreztem.
– Igen. Na, mennyire vagyok különleges?
– Ezt nem tehetik meg!
– Visszavonták a jelentkezésem elfogadását, Jagger. Ennyi, megtörtént. –
Felnéztem a mennyezeti ventilátorra, mintha az el tudna repíteni az
áloméletembe, vagy legalábbis el innen. – Most mit fogok csinálni? – Égett
a szemem.
– Ó, Sam! – suttogta Paisley.
– Leköltöztem ide, csomó kellemetlenséget okozva neked és Joshnak,
és… – a konyha irányába legyintettem, ahol Grayson csendben figyelte az
összeomlásomat – …neki. Megragadtam ezt az utolsó esélyt, több száz
mérföldre az otthonomtól. A pokolba is, nem mintha lenne otthonom, nem
igaz? Anya olyan rohadt sokat van távol, és nem mintha elég sokáig
maradnánk egy helyen ahhoz, hogy jelölni tudjuk az átkozott ajtófélfán,
hogy mennyit nőttem, vagy ilyesmi. Mi a fenét keresek én itt? Nincs
munkám, nincs iskolám, nincs családom és nincs célom. – Az ujjaim
belemélyedtek a műanyagba, eltorzítva ezzel az üveget, és közben egy
könnycsepp gördült le az arcomon. – Most mit fogok csinálni?
A kérdés a levegőben lógott, és minden más gondolatot elnyelt, ami
eszembe juthatott volna, miközben a falióra másodpercei ketyegtek.
– Először is enni fogsz – válaszolt Grayson a konyhából, és a csendet
megtörte az edények csörömpölésének a hangja, ahogy tányérokat tett a
hatalmas, bármagasságú, szögletes asztalra. – Mindannyian így teszünk.
 – Ööö, nekünk van ez a családi dolog… – kezdte Jagger, és Paisley-re
pillantott.
– Ez a családi dolog most történik – fejezte be Grayson.
– Miről maradtam le? – kérdezte Josh, ahogy a haját egy törülközővel
törölgetve belépett a nappaliba, és Graysonról Jaggerre pillantott.
– Vacsorázni fogunk. Most – adta ki az utasítást Grayson. – Vasárnap
este. Családi vacsora. Nincs kifogás!
Josh szemöldöke a plafonig szaladt.
– Ööö. Oké? Mi mióta…
– Most óta.
Mindannyian a konyhába vándoroltunk, és Grayson csirkét és tésztát
halmozott a tányéromra, majd leültetett maga mellé az asztalhoz. Miután
mindenki elhelyezkedett, a villámért nyúltam, és majdnem felborítottam a
vizemet. Grayson elkapta a poharat, és elég messzire helyezte a
tányéromtól, hogy ne fordulhasson elő még egyszer.
– Köszönöm – motyogtam, majd a csirkém felvágására
összpontosítottam. A késem kétszer is megcsúszott, mire Grayson végül
felsóhajtott.
Elvette a tányéromat, és falatnyi darabokra vagdosta a vacsorámat, majd
szó nélkül visszacsúsztatta elém. Vetettem rá egy oldalpillantást, de az arca
nem árulta el, hogy mire gondol.
A srácok hamarosan beszélgetésbe merültek, amit megszakított Paisley
egy-egy nevetése vagy válasza, mintha minden normális lenne. Nem
hagyták, hogy egy pillanatra is zavarba jöjjek, sem az előbbi kirohanásom,
sem a részegségem miatt, csak elvonták a figyelmemet, míg megnyugodtam
és kijózanodtam. Hűha! A csirke nagyon finom volt. Oké, talán még mindig
részeg vagyok egy kicsit.
– Sajnálok mindent – mondtam Graysonnak, miután a többiek elmentek,
és a vacsora végeztével elvette a tányéromat. – Általában nem vagyok
ennyire…
– Részeg? – vetette fel, széles hátát mutatva nekem, és betette a
tányéromat a mosogatógépbe.
Égett az arcom.
– Igen, tudom, hogy óriási kellemetlenség vagyok. Pokoli első
benyomást keltettem, ugye? – Megmerevedett, vett néhány lélegzetet, és én
felálltam, amikor felém fordult. Az arckifejezése megfejthetetlen volt,
amiről kezdtem azt hinni, hogy talán ez az alapállapota. – Megyek,
lefekszem, és remélem, hogy a mai nap csak egy rémálom volt. Köszönöm,
de tényleg!
– Samantha – szólt utánam, amikor elhaladtam a konyhát a nappalitól
elválasztó fél fal mellett.
– Igen?
– Nem jelentesz kellemetlenséget. Lehet, hogy púp vagy a hátamon, de
nem vagy kellemetlenség. És ha valamit megtanultam az itt élésből, az az,
hogy Josh és Jagger családtaggá tesznek. Egy diszfunkcionális család
vagyunk, de attól még család, és most már te is hozzá tartozol.
A tekintete az enyémbe fúródott, és én elfelejtettem, hogyan kell
lélegezni. Áradt belőle az intenzitás, teljesen fogva tartott, és én őrlődtem a
vágyakozás között, hogy közelebb kerüljek ahhoz a tűzhöz, ami őt táplálta,
és az önfenntartási érzékem között, ami figyelmeztetett, hogy
megégethetem magam. Nem mintha számított volna, hogy mire gondolok.
A családról beszélt, az én agyam pedig rögtön olyan dolgokra ugrott,
amelyek egészen biztosan korhatárosak voltak, és nagyon is illetlenek. Ne
csinálj magadból még annál is nagyobb hülyét, mint amekkorát már
csináltál. Leeresztette a tekintetét, megszakítva a pillanatot, én pedig
beszívtam a levegőt.
Határozottan több volt a srácban, mint amit kezdetben gondoltam.
– Feküdj le, hogy korán fel tudj kelni, és összeszedd magadat, Sam!
Mindannyian követünk el hibákat, de én nem szedlek le még egy bárpultról.
Erről ennyit. Még mindig egy seggfej volt.
 Ötödik fejezet

GRAYSON

Ez taco? Megcsapott az illat, amikor hétfő este az edzőteremből érkezve

beléptem az ajtón. Rögtön összefutott a számban a nyál. Mivel Jaggert és
Josht más feladatra osztották be, és mindketten későig dolgoztak, ez csak
Samantha ténykedése lehetett. Az iPodról szóló Alicia Keys megerősítette a
feltételezésemet. Már egy hete volt, hogy Sam beköltözött hozzánk, és
annak ellenére, hogy szinte állandóan a közelében voltam, amikor otthon
tartózkodtam, sikerült kordában tartanom azt, ahogyan reagáltam rá.
Ledobtam a sporttáskámat a padlóra, és befordultam a sarkon a konyhába,
hogy jelezzem neki, itthon vagyok.
A francba.
A lassú ütemre ringatta a csípőjét, miközben a serpenyőben sercegő húst
kevergette, és egy másfajta éhség kerekedett felül a gyomromban.
A khakiszínű rövidnadrágja – ha egyáltalán lehetett annak nevezni –
tökéletesen simult a fenekére, és a fehér trikótól a bőre csak melegebbnek,
csókolhatóbbnak tűnt.
De valami más volt… A haja! Már nem omlott rá a mellére. Az álláig
érő, elegáns bubifrizurát vágatott, amit Mia „merésznek” nevezett volna.
A legképtelenebb látomás játszódott le a fejemben, hogy milyen könnyű
lenne mögé lépni, kisöpörni a haját az arcából, és végigsimítani az
ajkammal a nyakának finom vonalán. Megráztam a fejem, hogy
kitisztuljon.
– Hé – mormogtam, remélve, hogy nem ijesztem meg.
Ennek ellenére ugrott egyet.
– Óó! Grayson! – Megfordult, ezzel felfedve a „Csókold meg a
szakácsot” feliratú konyhai kötényét, ami hosszabb volt, mint a
rövidnadrágnak minősített ruhadarabja. – Hazaértél!
 A szavak megütöttek bennem valamit, megrepesztettek egy darabot
bennem, amiről azt gondoltam, hogy ennél kicsit jobban megerősítettem.
De Samantha ínycsiklandóbbnak tűnt, mint az étel, ami a tűzhelyen állt.
Örült, hogy látott, és ő… ő főzött nekem. Védtelen voltam ezzel az
ostrommal szemben.
– Igen. – Megköszörültem a torkom. – Te főztél?
– Úgy tűnik. – A spatulájával a szekrényre mutatott. – Vedd elő a
tányérokat, mindjárt tálalásra kész minden.
– Mindig én főzök. – Nem ezt kellett volna mondanod, te idióta.
Felvonta a szemöldökét.
– Panaszkodsz?
Megráztam a fejem. Miért nem tudott inkább valami hülyeséget csinálni?
Sokkal könnyebb volt őt karnyújtásnyi távolságra tartani magamtól, amikor
részegen táncolt egy bárpulton. Legalábbis addig, amíg nem vontam a
karomba, amivel előtte megpróbáltam ellökni őt magamtól. De majdnem
leszédült onnan, a srácok pedig a falatnyi szoknyája alá bámészkodtak, így
én vagy lekapom onnan, vagy elkezdek pofonokat osztogatni.
Így természetesen felmásztam a pultra, mint bármelyik másik észszerűen
viselkedő lakótárs. Persze, mert Jagger is felmászott oda. Lakótárs, hogyne.
– Helyes. Akkor hozd a tányérokat.
– Előbb le kellene zuhanyoznom. – Még mindig tiszta izzadt voltam az
edzőterem után. De mégis miért kezdtem el ezzel hirtelen törődni?
A tekintete leplezetlen elismeréssel siklott végig a testemen.
– Nos, van úgy öt perced, mielőtt a vacsora elkezd kihűlni.
Talán ahhoz volt köze, hogy a vízhőmérsékletet egészen fagyosra
tekertem, de gyorsabban zuhanyoztam le, mint otthon, ahol négy
lánytestvérrel kellett megküzdenem a fürdőszobáért. Egy perccel Sam
határideje után értem vissza.
Kihúzta a tacokagylókat a sütőből, mialatt én elővettem két tányért, a
szekrényre szegezve a szemem, nem pedig a feneke ívére. Szent egek!
Nyolc nap ezzel a nővel, és máris szexéhes perverzzé váltam. Kishúg. Bánj
vele úgy, mint egy kishúggal.
Igen, csak az volt a baj, hogy egyik lánytestvéremre sem akartam rávetni
magam. Ennek a vonzalomnak előbb-utóbb el kellett múlnia, igaz? Sam a
füle mögé tűrte a haját.
– Csinos a frizurád – mondtam óvatosan.
 A tincsei végével babrált.
– Tényleg? Megtaláltam az egyetlen szalont Enterprise-ban, ahol volt
szabad időpontjuk. Nekem csak…
– Változásra volt szükséged? – adtam meg a választ.
Felvonta a szemöldökét.
– Az anyám – magyaráztam. – Azt mondta, ha egy nő ennyire levágatja a
haját, akkor vagy bókra vágyik, vagy változásra. Úgy gondoltam, neked
nem igazán van szükséged bókra.
– Reggel újabb kör álláskeresésre indulok. Mindenhol főiskolai diploma
az elvárás, úgyhogy egyelőre nem találtam semmit, de még nem adom fel.
Ez a srác, akit ismerek, azt mondta, hogy szedjem össze magam, szóval
találni fogok valamit. Bármit. – Elmosolyodott, és a szívem megállt.
Meghalt. Ott, a konyha közepén.
Eszembe jutott, hogy lélegezni kellene, és lassan beszívtam a levegőt, a
tányérokat markolva. Ezt a kalapálást a mellkasomban életemben eddig
csak egyetlen nővel éreztem. Nos, most már kettővel.
– Csak kettő?
– Tessék? – Olvasott a gondolataimban? Ennyire egyértelmű voltam?
– Csak két tányért vettél elő – mondta, és a kezemre mutatott.
– Walkert és Batemant késői műszakra osztották be. – Ezért egyedül
voltunk.
– Mégis mit csinálnak? Hisz csak pár hét múlva kezdődnek el az óráitok.
– Attól még dolgoznunk kell. Összeterelik az erdőben rohangáló TSZEE-
diákokat, hogy megkínozhassák őket. – A szemöldöke felszaladt, én pedig
megrántottam a vállam. – Gyakorlat. Csak gyakorlat. – A túlélő kiképzés jó
szar volt. Nem irigyeltem azokat a diákokat.
Alig tudtam elnyomni a nyögést, amikor a hűtőszekrényhez fordulva
lehajolt, és kivett két cidert. Nem tudott volna nem lehajolni?
– Akkor hozzákezdhetünk?
Megráztam a fejem, elvettem a felém nyújtott cidert, és visszatettem a
hűtőbe.
– Ja, tényleg, te nem iszol – mondta, és megtöltötte a tacokagylóit.
– Iszom én – ellenkeztem, és a forróság felszaladt a karomon, ahol a
bőrünk összeért a tűzhelynél állva. – Csak vannak rá szabályaim.
Elfoglalta a tőlem átlósan lévő széket.
– Szabályok. Az ivásra.
 Ahelyett, hogy válaszoltam volna, beleharaptam egy tacóba, és
felnyögtem az ízétől.
– Hű!
– Igen, anyukám szereti a mexikói kaját. De ez az egyetlen dolog, amit
jól el tudok készíteni, úgyhogy ne szokj hozzá. És most mesélj ezekről a
szabályokról! – Várakozón nézett rám. Ha Walker vagy Bateman lett volna,
egyszerűen figyelmen kívül hagyom a kérdést, de a zölddel keretezett
mogyoróbarna szeme alatt karikák éktelenkedtek, és valami olyasmiről
árulkodtak, ami nagyon hasonlított a magányossághoz. Túlságosan is jól
ismertem, hogy a magány milyen szemét dolog tud lenni.
– Nem iszom sehol az otthonomon kívül. Soha. Nem, ha a legkisebb
esélye is van annak, hogy valamiért vezetnem kell. Nem iszom, ha senki
más nem józan. És nem iszom, ha tudom, olyan helyzetbe kerülök, ami
megköveteli, hogy teljesen ura legyek önmagamnak. – Befaltam még két
tacót, és kerültem a tekintetét.
– Muszáj mindent irányítanod?
– Igen.
Hátradőlt a székében, és a ciderét kortyolgatta.
– Kifejtenéd bővebben?
– Nem. – Már így is többet árultam el neki magamról, mint Walkernek
vagy Batemannek valaha. Vártam a nyomasztó bűntudatot, amely általában
felégette, ami a szívemből maradt, valahányszor közel engedtem magamhoz
valakit. Elvégre kettesben vacsoráztam egy nővel, akihez vonzódtam, nem
kellene, hogy ez kiváltsa a lelkiismeretem árulással kapcsolatos záradékát?
De nem éreztem semmit. Furcsa.
Felvonta az egyik szemöldökét, és nyelvével lekergetett egy csepp cidert
az ajkáról. Egy újabb tacót toltam a számba, hogy elfoglaljam magam.
– Csak próbállak megérteni…
– Sok szerencsét. – Ma nem.
– Néhány dolgot, azt hiszem, már kitaláltam.
– Ó? – Na, ez érdekes lesz.
– Jelenleg a narcisztikus irányításmániás felé hajlok, de még nem
végleges a döntés.
Félrenyeltem a falatot, és elkezdtem fulladozni. Lezseren odanyújtotta az
italomat, én pedig lenyeltem az indulatom megakadt darabkáit.
– Narcisztikus?
 – Senki sem tölt naponta három órát az edzőteremben csak az egészsége
miatt. Felizgat, hogy a tükörben nézegeted magad?
– Felizgat, hogy idegeneknek táncikálsz a bárpulton?
Az üvege az asztalra csapódott, én pedig úgy beleharaptam a nyelvembe,
hogy majdnem kiserkent a vérem. A francba, ez nagyon rosszul jött ki. Mi a
szarért nem tudtam uralkodni a számon a lány körül? Ugyanazért edzettem,
amiért ő ivott: hogy elhallgattassam a fejemben a démonokat.
– Pontosítsunk azon az első feltevésen. Narcisztikus irányításmániás
seggfej – ellökte magát az asztaltól –, aki mosogatni fog.
Küzdöttem minden késztetés ellen, hogy bocsánatot kérjek, hogy
utánamenjek. Semmi jogom nem volt, hogy még jobban elrontsam ennek a
lánynak az életét, mint amennyire már így is el volt rontva, az enyémben
pedig nem volt számára hely.
Jobb volt így.
Ezt ismételgettem magamban újra és újra, miközben eltakarítottam a
vacsora nyomait.

– Mikor hagyod, hogy téged is kivarrjalak, Masters? – kérdezte Matt,

mialatt Jagger mintegy száz tetoválásának egyikén dolgozott egy héttel
később. Két hete éltünk együtt Samanthával. Két héten keresztül a lehető
legkevesebb időt töltöttem otthon, ezért is tettem épp újabb kirándulást a
tetoválószalonba.
Ez nem akadályozta meg, hogy a gondolataim hozzá kalandozzanak, és
ahhoz, hogy milyen szomorúnak tűnt. Napról napra rosszabbul volt, de nem
beszélt róla. Bármennyire szerettem volna is baromi távol tartani magam
tőle, valakinek előbb-utóbb rá kellett vennie, hogy beszéljen, mielőtt
tönkreteszi magát. Constance testvéri tanácsa futott át az agyamon: Ha egy
lány nem beszél a problémáiról, az egyértelmű jele annak, hogy a helyzet
súlyosabb, mint sejtetni engedi.
– Nem fog megtörténni – válaszoltam, átlapoztam a következő
tanulókártyára, és kinyújtóztattam a lábam a műanyag székben. – Csak
bébiszitterkedni jöttem.
– A csajok buknak rá – válaszolta Jagger pimasz vigyorral.
– Nem különösebben érdekel. – Felcsaptam a következő kártyát, és az
olajnyomás-korlátozásokra meredtem.
 – A srácok is buknak rá – próbálkozott Matt.
– Abszolút nem érdekel – feleltem.
– Jössz nekem ötven dolcsival – suttogta Jagger hangosan Mattnek.
Felnéztem rájuk a kártyákból, a tekintetemmel egyértelműen Jagger
tudtára adtam, hogy pontosan mit gondolok erről, majd visszatértem a
tanuláshoz. Néhányszor pislognom kellett a szavak kuszasága miatt, ezért
lehunytam a szemem. Ideje szünetet tartani.
– Mára végeztem – közölte Matt Jaggerrel, és lekezelte az új tetoválását,
majd lefóliázta, mint valami ételmaradékot.
Jagger fizetett, és elindultunk hazafelé.
– Na, és milyen egy fürdőszobán osztozni Sammel? – kérdezte
oldalpillantást vetve rám.
– Okés. – Nem akartam belemenni vele.
– Az őrült mennyiségű hajcucca nem kergeti a kényszerbetegségedet az
őrületbe?
– Nekem nincs kényszerbetegségem. – Szerettem a dolgokat rendben
tartani. Rendezetten. Mindent a helyén. Naná, hogy pont az után a nő után
lihegtem, aki ezt lehetetlenné tette számomra. Mindent szanaszét hagyott.
– Aha. Nos, örülök, hogy jól kijöttök egymással.
– Négy lánytestvérrel nőttem fel, egy fürdőszobán osztozva. Azt hiszem,
elbírok némi hajas vacakkal a mosdópulton. – Amivel nem bírok el? Azzal,
hogy az egész fürdőszobának olyan illata volt, mint neki, miután
zuhanyozott, vanília és karamella. Már attól ágaskodó merevedésem lett,
hogy csak beléptem.
– Felzaklat téged.
Elengedtem a fülem mellett, és kibámultam az ablakon, figyeltem, ahogy
Dothan külvárosa elrepül mellettünk, ahogy elérünk a kisváros szélére. Ha
nem tudtam megbirkózni magamban azzal a hatással, amit Sam gyakorolt
rám, az halál biztos volt, hogy nem Jaggerrel fogok bratyizni róla.
– Nem akarok kíváncsiskodni…
– Akkor ne tedd.
– Sok mindenen ment keresztül mostanában. – A keze megfeszült a
kormányon.
– Igen, és ezért arra van szüksége, hogy valaki a talpára állítsa, nem
pedig arra, hogy babusgassák. Erősebb, mint feltételezed róla.
– És erre te vagy az embere?
 – Én nem vagyok senki embere. De azt tudom, milyen az, ha az ember
elbaltázza az életét. – Én nem mehettem vissza és hozhattam helyre az
enyémet. Nekem már túl késő volt, az utam betonnal kiöntve előttem. De
Samé? Rajta talán segíthetek, ezzel még néhány jó karmapontot is szerezve.
– Akarsz beszélni…
– Nem. – Ismét kinéztem az ablakon, amikor megálltunk egy piros
lámpánál, és… – Ez most valami kibaszott vicc? – A kezem ökölbe szorult,
és a fogaimon keresztül szívtam be a levegőt.
– Hűha! Azt hiszem, eddig vagy… kétszer hallottalak káromkodni –
kapta felém Jagger a fejét, majd visszanézett az útra, amikor a lámpa zöldre
váltott.
– Húzódj félre! Most.
– A sztriptízbárnál? Haver, nem biztos, hogy most van itt az ideje…
– Most!
Átkanyarodott az úton, és behajtott a kis földes parkolóba a nevetségesen
rózsaszín épület előtt.
– Oké, nos, innentől magadra maradsz, mert Paisley baromira meg fog
ölni… Azt a rohadt!
– Igen.
Beállt egy üres helyre. Egy élénksárga, coloradói rendszámú kabrió
mellé.
– Szerinted mi a fenét keres itt Sam?
Újabb kör álláskeresésre indulok…
– Semmi jót. Te menj haza. Majd én elintézem.
Már azelőtt kipattantam, hogy Jagger lekapcsolta volna a gyújtást.
Az alabamai hőség tökéletesen illett az indulataimhoz, mindkettő
eluralkodott az érzékeimen. Visszanyeltem az azonnali késztetést, hogy
darabjaira aprítsam az épületet, és eszembe jutott, hogy nem ismerek
minden részletet… egyelőre.
Kinyitottam az ajtót, mire felállt a kidobó, szemügyre vett, aztán
hátralépett. Mindketten tudtuk, hogy kicsinálhattam volna, ha úgy tetszik.
– Személyi igazolvány? – kérdezte.
Átadtam neki, ő pedig alaposan megvizsgálta, többször elolvasva a
nevemet, mialatt én is megszemléltem a klubját. Egy sovány szőkeség volt
a színpadon, cowboykalapot viselt, és nem sok mást, egy Kid Rock-dalra
táncolt, néhány kéjsóvár rohadék pedig a nyálát csorgatta rá.
 – Tessék. – A kidobó visszaadta az igazolványomat, és megpróbált
felmérni.
A szemem addigra alkalmazkodott a félhomályhoz, és körbepillantottam
a klubban, míg végül kiszúrtam őt a bárpultnál ülve. A szoknyája teljesen
felcsúszott a combján, és a fickó, akivel beszélgetett, egyértelműen
észrevette.
– Milyen tapasztalatod van? – kérdezte Samtől, észre sem véve, hogy
közeledem.
– Egy évig jártam rúdtáncórákra Coloradóban, de csak edzés céljából –
válaszolta, egy fehér papírlappal babrálva… egy jelentkezési lap volt. Azt
már nem! – A bárpultnál is gyorsan tanulnék.
– Nagyon jó – húzta el a szót az üzletvezető, és a tekintete elidőzött Sam
dekoltázsán, ahol a blúza ki volt gombolva. – Hadd nézzem ezt át, és
meglátom, mit tehetek. – Átnyúlt, hogy elvegye a jelentkezési lapot, és Sam
hátradőlt, nehogy hozzáérhessen. A fickó beteges mosolyt villantott rá,
majd eltűnt a színpad mögött.
Sötét érzés kavargott a gyomromban, és kitöréssel fenyegetett. Sam
megfordult a székében, a profilját kínálva nekem, és a lányt kezdte figyelni
a színpadon. Erős, magabiztos álarca megrepedt, és beduzzadt szeme
elhomályosult. Úgy nézett ki, ahogy én éreztem magam az azutáni
reggelen… nem, arra nem fogok gondolni.
Lehuppantam a mellette lévő bárszékre, és a válla megroskadt.
– Mit akarsz, Grayson?
– Kivinni téged innen.
– Interjún vagyok. – A gerince kiegyenesedett.
– Ez az álommunkád? – Mégis mi a fenére gondolt?
Olyan pillantást vetett rám, ami egyértelműen tudatta, hogy idiótának
gondol. Most mi van? Mintha én készültem volna épp sztriptíztáncosnak.
– Tudod, mire jöttem rá az elmúlt pár hétben? Nincs pénzem.
A megtakarításaim még egyetlen havi mobiltelefon-számlát tudnak fedezni.
Nincs munkám, amivel pénzt kereshetnék. Nincs főiskolai végzettségem,
hogy munkát kapjak. Még azok a munkák is, amikhez nem kell diploma?
Mind betelt. Három héten át felkutattam minden állást Enterprise-ban,
Daleville-ben és Dothanban. Senki sem keres új munkaerőt. Nem fogok
rajtatok élősködni, amíg kitalálom, mi a fenéhez kezdjek!
– Szóval ezt akarod csinálni addig? Itt dolgozni?
 A padlót kezdte bámulni.
– Ez lenne az utolsó, amit akarnék. De ezek a lányok rengeteg pénzt
keresnek, és ez jobb, mint az alternatíva, hogy vissza kell költöznöm
anyámhoz.
– Nos, bármennyire szeretném is látni, hogy mit tanítottak neked azokon
a rúdtáncórákon, neked nem itt a helyed, Sam. – A francba! Nem ezt
akartam mondani. Legalábbis nem az első felét. A lány a színpadon a rúd
köré tekerte a lábát, és megpördült.
Sam felvonta a szemöldökét, és elvigyorodott, amitől villámként cikázott
rajtam végig az elektromosság, egyenesen a farkamba. Áthelyeztem a
testsúlyomat.
– Hát, itt legalább senki sem nyaggat, hogy vegyek magamra több ruhát.
– A blúza gombjaival babrált.
Pokolian dögös lett volna, ha irántam érzett őszinte érdeklődésből teszi.
De ő csak bizonyítani akart valamit, és ezzel én is tisztában voltam.
– Samantha.
Kipattintott egy gombot, ami elég volt ahhoz, hogy megpillantsam a
melltartója csipkés, fehér anyagát, ami gyönyörű kontrasztot alkotott
bőrének világos mokkás színével, de én továbbra is az arcára szegeztem a
tekintetem.
– Mi a baj? Nem hiszed, hogy elég jó lennék hozzá? Csak azért, mert te
megingathatatlan vagy, még nem jelenti, hogy ne tudnám felizgatni
legalább az egyiket azok közül a pasik közül. – Bólintott egyet a színpad
körül lézengő srácok felé.
Megingathatatlan? Még jó, hogy fogalma sem volt róla.
– Még egy szobrot is fel tudnál izgatni, Samantha, én pedig nem vagyok
megingathatatlan, bármennyire is szeretném. – Fogd már be, mielőtt még
valami olyasmit mondasz, ami miatt bajba kerülsz!
Az ajka szétnyílt, és a szeme enyhén elkerekedett, eléggé ahhoz, hogy a
védekezése egy kicsit alábbhagyjon.
– Miért csinálod ezt? Miért hívsz mindig Samanthának?
A zene átváltott a Porn Star Dancingre, és a menedzser úgy fütyült oda
Samnek, mintha valami labrador retriever lett volna. Ökölbe szorult a
kezem. Sam rólam a fickóra nézett, majd vissza rám, láthatóan dilemmában.
– Azért hívlak Samanthának, hogy emlékeztessem magam arra, hogy
nemcsak egy lakótárs vagy, hanem egy nő, és hogy biztosan ne vonjak le
rólad rossz következtetéseket, mint a legelső találkozásunk alkalmával. –
Amikor azt feltételeztem, hogy lefekszel a lakótársaimmal. – Ne tedd ezt!
Megrándult a szeme, látszott rajta a bizonytalanság, a kétség.
– Nem irányítasz engem – suttogta.
– Nem vagyok olyan hülye, hogy azt higgyem, a világon bármiféle erő
képes lenne irányítani téged, Samantha! De emlékeztetnélek, hogy az
elmúlt három hétben elkaptalak, amikor lezúgtál a konyhapultról, és
lerángattalak egy bárpultról. Az a színpad egyáltalán nem ijeszt meg. – Ha
csak a közelébe menne, gondolkodás nélkül porig égetném azt az átkozott
vackot.
Beszívta az alsó ajkát.
– Istenem, miért olyan fontos ez neked?
Mert a gondolat, hogy pénzért vetkőzöl, arra késztet, hogy minden férfit
darabokra akarjak tépni itt, aki ezt lehetővé teszi.
– Mert zuhansz, Sam. Te nem látod, mert a levegőben vagy. De rossz
irányba zuhansz.
Az üzletvezető intett Samnek.
– Mennem kell.
Leugrott a bárszékről, felszegte az állát, és a színpad felé vette az irányt.
Két lépést sem tett meg, amikor átdobtam a vállamon. Az ujjaim
szétterültek a combja hátuljának meleg, csupasz bőrén, hogy leszorítsam, és
lerángattam a szoknyája alját, hogy még többet takarjon belőle. Aztán
felkaptam a táskáját, és az ajtó felé indultam.
– Grayson!
– Hé, nem teheted… – A kidobó az ajtó elé állt.
Rámeredtem, hagytam, hogy lássa a dühöm teljes erejét, hogy egy ilyen
hely egyáltalán létezik, mire ellépett. Kilöktem az ajtót, és rögtön
hunyorogni kezdtem, ahogy a lemenő nap az arcomba világított.
– Tegyél le, a rohadt életbe, Grayson! – kiabált Sam. A fenébe, de hangos
volt! A hátamra támasztotta a kezét, és megpróbált kiegyenesedni.
A dereka apró volt a kezemben, ahogy leeresztettem, hogy egy
szemmagasságba kerüljünk. Rettenetesen dühös volt, az ajka
összepréselődött, a tekintete lángolt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Sokkal szívesebben láttam a tüzet benne, mint a vereséget.
– Mi a fenét képzelsz, mit csinálsz? – kiabált az arcomba, nem törődve
azzal, hogy csupán centikre voltunk egymástól.
 Nem hátrált meg, azt meg kellett hagyni. Most már csak arra kellett
rájönnie, hogy nekem sem szokásom.
– Nos?
– Elkaplak.
 Hatodik fejezet

SAM

– Mi a fenét csinálunk itt? – kérdeztem, amikor leparkoltunk az Anytime

Fitness előtt. Még a vezetést sem bízta rám, így perverz elégtételt éreztem a
morgásán, amikor újra megpróbálta begyömöszölni magát a volán mögé. –
És mi értelme van egy huszonnégy órás edzőteremnek? Mégis ki jár hajnali
háromkor edzeni?
– Én. – Leállította a motort.
– Mert vámpirizmusra törekszel? Vagy talán nem tudsz betelni azokkal a
dagadó izmokkal az álmaidban, ezért muszáj a saját szemeddel nézegetned
őket a tükörben?
– Néha nem tudok aludni. Olyankor itt kötök ki.
– És most miért vagyunk itt?
– Munkára van szükséged. Maggie állást hirdet. – Kiszállt, körbesétálta a
kocsit az én oldalamhoz, és kinyitotta az ajtót. – És tudom, hogy szüksége
van egy kis segítségre a könyveléssel, te pedig jó vagy matekból.
– Ezt meg honnan tudod?
– Embertől. – Nem kért bocsánatot, amiért beleütötte az orrát az
életembe, csak várta, hogy kiszálljak.
Magamban megjegyeztem, hogy fel kell hívnom a legjobb barátnőmet.
– És valaki, akivel még sosem találkoztam, fel fog venni, csak mert te azt
mondod? – kérdeztem, ahogy vonakodva kikászálódtam a kocsiból.
– Valójában már találkoztál vele – válaszolta, és kinyitotta az edzőterem
üvegajtaját.
A légkondicionált levegő mennyei érzés volt.
– Micsoda? Mikor? Emlékszem minden jelentkezésre, amit beadtam.
– Szia, Repkedős! – kiáltott fel egy mosolygós, Anytime Fitness-pólót
viselő vörös hajú lány, a szemüvegét feltolva az orrán.
– Szia, Avery! Ő itt Samantha. Anyukád itt van?
 Intettem a lánynak, amit ő viszonzott.
– Hátul van. Szólok neki. – Elszaladt a farmerében, ami simán két
számmal nagyobb volt a testalkatánál.
Grayson áthajolt a pult fölött, és egy tollal együtt elvett egy jelentkezési
lapot.
– Sok időt töltök itt – magyarázta vállat vonva. – És most töltsd ezt ki!
– Honnan ismerem a nőt?
A bejelentkezési könyvhöz erősített tollal babrált.
– Az Oscars is az övé.
Ó, a francba! Az Oscars, ahol a rögtönzött Sakáltanya-előadásomat
tartottam.
– A bár?
– Igen, ő állt a pultnál aznap, amikor… odalátogattál.
Ez nem lehet igaz, hova rejtették a kandikamerát?
– Ó, azt már nem! Vet rám egy pillantást, és elneveti magát, és ezt most
képtelen lennék elviselni.
Mély levegőt vett.
– Annyira frusztráló vagy! Levetkőznél egy férfiakkal teli klubban, de
nem kéred meg Maggie-t, hogy vegyen fel?
– Nem várom el, hogy megértsd. – Mintha valaha is követett volna el
hibát életében, nemhogy pusztítás nyomát hagyta volna maga után.
Megfordult, egyik könyökét a pultra támasztotta, veszélyesen
betolakodva a személyes terembe, és a fejembe is.
– Mit értsek meg? Hogy a bőrödet sokkal könnyebb felfedni, mint a
büszkeségedet?
Levegőért kaptam, és elszakítottam a tekintetemet a szürke szempártól,
amely éppen most tört át a védőfalaimon.
– Igen.
– Akkor nagyon is jól értem, és megmondhatom neked, egyformán
fontosak. Most pedig töltsd ki a jelentkezési lapot, Samantha!
– Ki fog hajítani – suttogtam, és felnéztem rá.
Grayson felvonta fél szemöldökét.
– Nem mindenki ítélkezik a másik felett első benyomás alapján.
– Te megtetted.
– És még mindig fizetek érte, ami téged illet.
 – Itt… emberek vannak. – Legalább tizenöt embert számoltam össze,
akik a közvetlen közelben edzettek, és mindannyian tanúi lehettek volna a
megaláztatásomnak.
– Hagyni fogod, hogy megállítsanak?
Ahogy Maggie felénk sétált a lányával, mérlegeltem a lehetőségeimet.
Telefon és benzinpénz nélkül nem boldogulnék, és így legalább a ruhám
rajtam maradna. Húzd ki magad! Csináljuk!
– Valami, amit talán nem tudsz rólam, Grayson? Nem hagyom, hogy
bárki megállítson.
– Valami, amit talán te nem tudsz, Sam? Erre alapoztam. – A szája sarka
felfelé görbült, amit majdnem vigyornak tudtam volna nevezni, de az azt
kellett volna jelentse, hogy a mosoly is lehetséges.
– Itt is van – mondta Grayson a fülem mellett, ajka majdnem
megérintette a bőrömet. Végigfutott a borzongás a nyakamon. – Itt várj! –
Átsétált a futópadok sorai között, hogy félúton találkozzon Maggie-vel.
Legalább két sztreccses ruciba öltözött lány dugta meg a szemével, de úgy
tűnt, észre sem veszi, és nemcsak olyan módon, ahogy egy beképzelt pasi
figyelmen kívül hagyná, hanem inkább úgy, mintha… egyáltalán fel sem
tűnne neki.
Miért volt egy olyan srác, mint ő, szingli? Persze, még mindig nem húzta
ki magából a lenyelt karót, de több volt benne, mint az a fal, amivel távol
tartotta magától az embereket.
Maggie elmosolyodott, amikor meglátta Graysont, és az öltöző
bejáratánál találkozott vele. A pillantása rám ugrott, én pedig bátortalanul
integettem neki. Hányingerem támadt, de leküzdöttem a hirtelen feltörő
késztetést. Ez mind a saját művem volt, és elég erős voltam ahhoz, hogy
megegyem, amit főztem.
Maggie odajött hozzám, és oldalra billentette a fejét.
– Nicsak, nicsak, csak nem az én személyes főattrakcióm? Grayson azt
mondta, munkára van szükséged.
Nyeltem egyet, a torkom hirtelen teljesen kiszáradt.
– Igen, asszonyom. Nagyon sajnálom, ahogyan viselkedtem! Ígérem,
hogy ez nem szokásom – többé már –, és többször nem fordul elő. Soha.
– Nos, sikerült Graysont felcsalnod a bárpultra, úgyhogy ezért
mindenképpen jár az elismerés.
 – Igen, asszonyom. – Újabb alkalom, amikor megmentett attól, hogy
hülyét csináljak magamból.
Maggie végigmért.
– Szóval matekos lány vagy?
Bólintottam.
– Igen, matek szakos vagyok. Még csak harmadéves, de gyorsan tanulok,
és keményen dolgozom.
Csettintett a nyelvével, és Graysonról rám pillantott.
– Nos, Grayson kezeskedik érted. Szükségem van némi részmunkaidős
segítségre a recepciós pultban. Főleg titkárnői feladatok, e-mailek,
beosztások kezelése, telefonálás, felszerelések rendelése. Ez menne?
Várjunk! Hogy mi?
– Tényleg? Megengedi, hogy itt dolgozzak?
Elnevette magát, kivillantva tökéletesen egyenes fogsorát.
– Kedvesem, nem te vagy az első lány, aki a pultomon táncol, és jó
eséllyel nem is te leszel az utolsó. – Lepillantott a gombos felsőmre. – Elég
kötetlenek vagyunk itt, szóval miért nem kapsz fel egy pólót az asztalomról,
és a lányom majd megmutatja neked, hogy működnek a dolgok.
Hátrakísérnéd, Grayson?
– Igen, asszonyom. – A derekamra helyezve a kezét elvezetett az öltözők
mellett álló ajtó felé. Az iroda rendezett volt, és könnyen kiszúrtam a halom
pólót.
– Tessék – mondta, és odanyomott nekem egy fehér pólót, aminek az
elejére Anytime Fitness volt hímezve.
– Úgy tűnik, elég jól ismer téged – puhatolóztam, és elvettem tőle a
pólót, majd ráhúztam a blúzomra.
– Mint említettem, sokat vagyok itt.
Végignéztem a karja hatalmas izmain, ahogy a baseballsapkája ellenzőjét
hajlítgatta.
– Azt látom.
Megcsóválta a fejét, és visszakísért a recepciós pulthoz.
– Megyek, súlyzózok egy kicsit, amíg te betanulsz. Avery, vigyázz rá! –
Az öltöző felé indulva ott hagyott.
– Szia, Sam! – mosolygott rám Avery, ezzel felfedve a csillogó
fogszabályzóját. – Készen állsz?
– Persze – válaszoltam.
 A számítógépes rendszerrel kezdtünk. A terem négy vezetőt, három
recepcióst és öt oktatót alkalmazott, meg Averyt, aki a recepciós pultnál
segített be, amikor nem volt iskolában.
– Anyu természetesen nem akarja, hogy a bárban legyek, ezért vagyok itt.
– Tök menő, hogy két vállalkozása is van – mondtam, mialatt a
levelezőrendszerrel ismerkedtem.
– A váláskor ő kapta a bárt, de próbálja eladni. Igazából most már ez a mi
helyünk. – Benyúlt a táskájába, és elővett egy vaskos matekkönyvet.
– Nem nyári szüneten vagy? – kérdeztem.
– Még egy hét, és jönnek a vizsgák. A harmadikos algebra szétrúgja a
seggem.
– Segítsek? Coloradóban korábban középiskolai matekot korrepetáltam.
– Nem bánnád?
– Egyáltalán nem – feleltem könnyed mosollyal.
– Jó téged újra látni – szólalt meg egy valamelyest ismerősnek tűnő
fickó, amikor vállán egy táskával bejelentkezett. Rám villantott egy
mosolyt. Jóképű volt, de a szokásos dögöspasi-radarom bedögölhetett, mert
még csak fel sem keltette az érdeklődésemet.
– Üdv újra itt – mondtam udvarias mosollyal, és próbáltam felidézni, hol
is láttam őt korábban.
Felnevetett.
– Nem emlékszel rám. Nem gond! Will vagyok. Én hívtam fel Jaggert
néhány héttel ezelőtt.
Jaj! A dögös pasi a bárból. Mert aznap még nem égtem be eléggé.
– Örülök, hogy megismerhetem Jagger egy barátját. Vagyis, hivatalosan
is, mivel gondolom, legutóbb nem éppen a legjobb oldalammal találkoztál.
A vigyora ragályos volt.
– Nos, ha valaha is szeretnéd megmutatni a legjobb oldaladat…
– Kizárt, Carter! Nem fog megtörténni – mondta Grayson, ahogy
odalépett hozzánk, rövidnadrágban és egy bő trikóban. A szívem ugrott
egyet, és elakadt a lélegzetem a birtokló pillantásától, ami végigsöpört
rajtam, majd Willen állapodott meg. Talán nem is voltam elromolva;
egyszerűen csak nehezítette a dolgokat, hogy Graysonhoz hasonlítottam a
többi srácot. A francba! Ez igazán bosszantó fejlemény.
– Hűha, megjelölöd a területed, Masters? – incselkedett Will.
 – Ő az új lakótársam, úgyhogy el a kezekkel és a szemekkel, különben
elmagyarázom neked, mennyi különféle módon is vagy másodlagos, Carter.
Grayson állkapcsán tikkelt az izom.
– Seggfej vagy. – Carter megemelte a sapkáját. – Hölgyem, őszinte
részvétemet fejezem ki a lakóhelyzete miatt. – Visszafordult Graysonhoz. –
Még mindig áll az emlékezet napi?
Grayson hátba vágta.
– Naná! A grillezés kettőkor kezdődik, de én kimaradok belőle. Otthon
leszek.
– Á, igen, a titokzatos utazások. Akkor majd találkozunk, ha visszajöttél.
– Will bólintott, és elindult az öltöző felé.
– Hozzá kell szoknod – magyarázta Grayson.
– Igen, hozzád kell szokjak – válaszoltam egy kacér mosolyt küldve felé,
aztán belemélyedtem Averyvel az algebrakönyvébe. A francba! Flörtöltem
vele! A lakótársammal! Erre oda kellett figyelnem. És arra is, hogy ne
bámuljam őt súlyemelés közben, miközben betanulom az új munkámat, és
Averynek segítek.
Totál kudarc!
Grayson munkát szerzett nekem. Hála istennek! Olyan egyszerű dolog,
de már pusztán a tudat is megkönnyítette a légzést, mintha olyan sokáig
lettem volna a víz alatt, hogy miután kibukkantam a felszínre,
megrészegültem az oxigéntől és a lehetőségektől.
Pár órával később aztán hazavitt.
– Köszönöm – mondtam neki, amikor felmentünk a lépcsőn a
hálószobáinkhoz. Josh és Jagger a földszinten lakott, így a teljes első
emeleten mi ketten osztoztunk.
– Szívesen. Jövő hétvégén egyedül maradsz, mert én hazamegyek. –
Bólintott, és elindult a szobájába.
– Miért mész haza ilyen gyakran? – kérdeztem, mert felülkerekedett
rajtam a kíváncsiságom. – Nem Will volt az első, aki ezt megemlítette.
A keze már a kilincsen volt, amikor megfordult.
– Hol tart a fogadás? – kérdezett vissza azzal a pokolian szexi
félmosollyal. Ó, nagyon bosszantó fejlemény!
– Nincs fogadás, csak kíváncsi vagyok.
Egy ideig méricskélt, és olyan sokáig váratott, hogy már azt hittem, le
fog koppintani. Az intenzitásnak, ami körbelengte, fárasztó volt a közelében
lenni, és lemerített lelkileg, mert folyamatosan azon töprengtem, hogy
vajon mire gondolhat.
– Mindenki felelős valamiért, Samantha. Én is.
Az orromra csukta az ajtót, és ezzel együtt a témára is.

A szirénák ébresztettek fel, hatásosabban áthatoltak az álom homályán, mint

bármely kávéillat. A lábam nem kapta meg az ébren vagyunk információt,
és megbicsaklott alattam, ahogy kivergődtem az ágyból.
Az óra szerda hajnali egy óra harminchét percet mutatott. Vagyis
csütörtök hajnal. Tök mindegy. Az utóbbi héten végig esti műszakban
dolgoztam az edzőteremben, ezért csak egy órája aludtam el.
– Mi a fene történik? – kérdeztem, és kikukucskáltam a redőny rései
között. Néhány szomszéd kint állt a verandáján, mindannyian pizsamában
vagy köntösbe burkolózva.
– Grayson? – kiáltottam, kibotorkálva a folyosóra. Az ajtaja nyitva állt,
az ágya olyan rendezetlen volt, amilyennek feltehetőleg most látom
utoljára, de őt nem találtam benne.
Lerohantam a lépcsőn, kiabálva, hogy „Srácok?”, mielőtt eszembe jutott,
hogy Jagger és Josh néhány napra elutazott a városból egy megbízatás
miatt. Jóságos ég, de hangos volt ez a sziréna! Mintha Pearl Harborban
bombáztak volna, vagy tornádó tartott volna felénk Kansasben. A francba.
Tornádó!
Az lehetetlen. Ugye? Délkelet-Alabamában voltunk, nem a Közép-
Nyugaton. Volt óvóhelyünk? A Fort Leavenworthben történt incidens elég
rossz volt, de ott legalább volt óvóhelyünk.
Megigazítottam magam a melltartómban, ezek az izék sosem tartottak
eléggé, aztán feltéptem a bejárati ajtót. Sűrű és nehéz párás levegő csapott
az arcomba, szinte mintha megihatnám. A széllökésektől az orgonafa ágai a
veranda korlátját csapkodták.
A sziréna egy négy házzal lejjebb álló villanyoszlopról bömbölt.
– Mi folyik itt? – kiáltottam oda a szomszédainknak.
– Tornádófigyelmeztetés – válaszolt Grayson a hátam mögül, hangja
mély és reszelős volt az álomtól. Elém nyújtotta a karját, és megmutatta a
mobiltelefonján a riasztást.
 Tornádófigyelmeztetés, Coffee megye, Alabama, 3:30-ig. Azonnal
keressenek menedéket!

– Hol vagyunk? Kansasben? Ez akkora baromság! – Görcsbe rándult a

gyomrom. Nagyon kevés dolog volt, ami megijesztett, de a tornádók a
listán szerepeltek. Kicsinek, jelentéktelennek és a saját sorsommal szemben
tehetetlennek éreztem magam tőlük. Ebből már elegem volt az utóbbi
időben, köszöntem szépen!
– Itt a szezonjuk, és a figyelmeztetés azt jelenti, hogy nem viccelnek.
Egyet már láttak Elbában, nem messze innen. Most pedig indulás befelé,
öltözz fel, és találkozzunk a fürdőszobában. – Gyengéden visszahúzott a
könyökömnél fogva, amíg már az előszobában álltunk, aztán becsukta az
ajtót.
– De mi délen vagyunk, és nem olyan… Tennessee-féle délen! A nagyon
délen. – Megfordultam, a kezem a mellkasának bőrét súrolta… a csupasz
mellkasát, és a fenébe is, de meleg volt a bőre, és ki volt gyúrva, és jobb
illata volt, mint a csokoládénak. A haja alvástól kócos volt, de az arca még
mindig szigorú kifejezésbe rendeződött. Elengedte egyáltalán magát,
amikor aludt?
– Igen, és egy olyan városban élsz, ahol egy tornádó elpusztította a
gimnáziumot, és megölt néhány tinédzsert egy évtizeddel ezelőtt, úgyhogy
nyomás befelé a fürdőszobába! Az időjárást nem érdekli, hogy
Oklahomában vagy Óz birodalmában vagyunk-e.
– Oké. – Minden gondolat kiszállt a fejemből a meztelen Graysonról, és
felszaladtam a lépcsőn a hálószobámba.
– És vegyél fel valami ruhát! – kiáltotta utánam.
Magamra húztam egy pulcsit, lehúztam a telefonomat a töltőről,
felkaptam az iPademet, és lerohantam a lépcsőn a fürdőszobához.
– Grayson?
– Gyere a kis fürdőbe.
Végigsiettem a folyosón a fürdőbe, és épp egy pólót húzott át a fején,
amikor rátaláltam. A melegítőnadrágja elég alacsonyan lógott a csípőjén
ahhoz, hogy lássam az izmainak azt a V alakját, ami valószínűleg egy tucat
államban illegális… vagy annak kellene lennie. Azoknak a napi
rendszerességgel az edzőteremben eltöltött óráknak bizony meglett az
eredményük.
 – Határozottan ez az első alkalom, hogy egy srác a fürdőszobába invitál.
Felvonta a szemöldökét, aztán csak megcsóválta a fejét.
– Itt nincsenek ablakok, és a konyha van a hátunkban, szóval ez a
legbiztonságosabb hely átvészelni. – A tekintete a nagyon is csupasz
lábamra vándorolt. – Neked és nekem más fogalmunk van a ruhákról.
– Ez nem a megfelelő alkalom, Grayson!
– Igaz. Maradj itt! – Elment.
– Szóval, akkor a fürdőszobában fogunk lógni – megnéztem a
telefonomat –, még úgy pár órát. Jó döntés – mormoltam magamban.
A sziréna elhallgatott, de ha olyan időzített, mint Kansasben, akkor újra
meg fog szólalni, amíg még tart a figyelmeztetés. Letettem az iPadet a
pultra, és elindítottam az időjárásappot. A Doppler-radaron vörös jelzésű
volt az egész környék. Még inkább görcsbe rándult a gyomrom.
Grayson visszatért, karján a paplanjával, néhány üveg vízzel és a
cipőmmel.
– Csak a biztonság kedvéért – mondta, és ledobta a padlóra.
A fürdőszoba eleve nem volt nagy, de miután Grayson becsukta maga
mögött az ajtót, akár egy mobilvécé is lehetett volna, olyan kicsinek
érződött. Leült a padlóra, a fejét hátradöntötte a falnak, és lehunyta a
szemét. Nekem hova kellett volna ülnöm? A vécé tetejére? Mert az
egyáltalán nem lett volna kínos, vagy ilyesmi. Grayson szinte minden
szabad centiméterét elfoglalta a szobának.
– Helyezd magad kényelembe, Samantha. Itt leszünk egy darabig.
Hogy volt képes ilyen nyugodt maradni? Ó, persze, mert a fickóba nulla
érzelem szorult. Talán ha én is robot lennék, mint ő, akkor nem lebegnék
annak a határán, hogy mindjárt a vécébe hányjak. De akkor egy hányással
összefröcskölt vécén kellene ücsörögnöm. Jaj!
Kinyitotta a szemét, és kinyújtotta a karját.
– Gyere ide – mondta. Nyeltem egyet. Ilyen közel kerülni hozzá sokkal
veszélyesebbnek tűnt, mint bármi, ami épp odakint történt. – Samantha,
nem foglak megharapni!
– Hát, nem igazán kedvelsz engem…
Bosszúsan felsóhajtott.
– Csak nem értelek. De semmi bajom veled. Most pedig ülj le!
Ha az a távolságtartó bánásmód, amiben engem részesített, mióta csak
Alabamába érkeztem, azt jelentette, hogy kedvel, akkor nem akartam tudni,
hogyan bánik valakivel, akit nem kedvelt.
Lassan leereszkedtem a padlóra, és becsúsztam a karja alatt hagyott
helyre. A másik karjával kinyúlt, és ránk terítette a paplant. Istenem, olyan
illata volt, mint neki! Egyenesen vissza kellett fognom magam, hogy ne
temessem az orromat a szövetbe.
– És akkor most várunk?
– Aha.
Nyeltem egyet, és próbáltam nem tudomást venni arról, hogy milyen
könnyen odaillettem mellé, de minden érzékem túlcsordult Graysontól.
A karjában lakozó erőtől, hogy milyen elpusztíthatatlannak éreztem őt
magam mellett. Muszáj volt, hogy ilyen jó illata legyen? Azok után, hogy
mennyi időt töltött a teste tökéletesítésével az edzőteremben, nem kellene
egy kicsit… nos… büdösebbnek lennie?
Hát persze hogy nem. Kínoznia kellett azzal, hogy olyan illata van, mint
az óceánnak, egy csipetnyi cédrussal meghintve, mint a tusfürdőnek, amit
titokban szagolgattam zuhanyozás közben. Ne is gondolj rá! Gondolj
valami másra! Bármire!
– Szóval holnap hazautazol? – kérdeztem.
– Aha.
– Milyen jó beszélgetőpartner vagy!
– Hajnali két óra van, Samantha.
– És az is biztos, hogy nem fogok a fürdőszoba padlóján aludni –
duzzogtam. Nem mintha a teste melege ne nyugtatott volna meg, mert
utáltam beismerni, hogy így volt, tornádófigyelmeztetés ide vagy oda.
Sóhajtott.
– Igen, holnap hazamegyek.
Éket toltam a falának legapróbb repedésébe, és egy kicsit megforgattam.
– Honnan származol?
– Nags Headből, Észak-Karolinából.
– Az Outer Banks szigetekről?
– Úgy van.
– Tetszik ott neked?
Sóhajtott, de csak röviden, ami, már kezdtem megérteni, azt jelentette,
hogy készül egy kicsit beengedni a világába.
– Imádom. Az apám vitorlás hajókat épít, azt a félét, amivel
versenyeznek, és teljesen biztos benne, hogy végül visszamegyek, és ott
telepszem le, de én csak… Néha szükségem van a távolságra.
– Mindig is el akartam oda menni. Anyukám a főiskola alatt ott töltött
egy nyarat, és nagyon tetszett neki. Én éppen azelőtt születtem, hogy
végzett az UNC-n a következő tavasszal. – A hangulatom megint keserű
lett, ahogy rá gondoltam. – Még mindig nem árultam el neki a Troyt.
– Tartasz tőle, hogy kiakad? – A karja szorosabbra fonódott körülöttem,
közelebb húzott magához.
– Nem. – Finoman megráztam a fejem, a mozdulattól akaratlanul is a
vállához simultam. – Be akartam neki bizonyítani, hogy egyedül is meg
tudom csinálni. Hogy nincs szükségem a jóváhagyására vagy inkább a
rosszallására. Ezért is maradtam itt. Ő csak ezt az óriási baklövést látja, és
én tényleg szeretem őt, de rendbe akar hozni. Ez a Troy-ügy bizonyítja,
hogy már nem tud segíteni rajtam.
A mellkasa néhányszor emelkedett és süllyedt a csendben.
– Élnek megtört emberek a világon, Samantha. De te nem tartozol
közéjük. Talán kicsit megviselt, de nem összetört, és semmiképpen sem
javíthatatlan.
Egy apró, üres nevetés tört fel belőlem.
– Ha valóban ismernél, nem mondanád ezt. Kilöknél az ajtón, és
hagynád, hogy a tornádó eltakarítson.
Elhúzódott annyira, hogy lenézhessen rám. A szemében tükröződő
örvény elég volt ahhoz, hogy elálljon a lélegzetem.
– Én nem hagyom cserben az embereket.
Már ott volt a torkomban, a titok, amit túl régóta tartottam magamban,
ami fojtogatott, hogy kimondjam végre, hogy többé ne a bensőmben
rothadjon. De mit gondolna rólam, ha megtudná? A Graysonhoz hasonló
férfiak nem feküdtek le a nem megfelelő emberekkel, és az életük nem
ment tönkre annak köszönhetően. Grayson döntései annyira kiszámítottak,
annyira megfontoltak voltak, hogy azt is nehezen hittem, valaha elkésett
egy óráról.
– Samantha? – A szeme ellágyult, felfedve a benne rejlő gyengédséget, és
ez repedést ejtett a saját védőfalaimon.
– Követtél el már valaha hibát, Grayson? És nem olyanra gondolok,
amiért elég bocsánatot kérned. Hanem olyat, ami tönkretesz téged? Amikor
éjjelente ébren fekszel, és nem tudsz aludni, mert rettegsz attól, hogy mi fog
történni másnap, és a következőn? Amikor bármit megadnál, tényleg
bármit, hogy visszamehess az időben, és másképp dönthess? Amikor
állandóan rosszul vagy a gondolattól, hogy mit tettél? Mert én igen.
Tönkretettem az egész jövőmet, szétzúztam minden reményt, hogy
befejezzem a főiskolát, és megöltem azt, aki előtte voltam. És én nem…
nem tudom, hogyan lehet valami ilyesmit visszacsinálni.
– Nem lehet.
Visszahőköltem, de ő magához szorított, hogy moccanni sem tudtam.
– Maradj nyugton, és figyelj rám! Nem fogom lekicsinyelni azt, ami
veled történt azzal, hogy azt mondom, semmi sem lehet olyan rossz, mert
van, ami az. Történnek olyan dolgok, amelyek megváltoztatják, hogy kik
vagyunk, és mire vagyunk képesek. Szóval nem fogod ezt „visszacsinálni”,
mint ahogyan azt sem fogod tudni kitörölni, amit tettél. El kell döntened,
hogy csak tovább próbálod foltozgatni az életed, vagy pedig lerombolsz
mindent, és újjáépíted magadat.
– Nem tudom, azt hogyan kellene.
– Átgázolsz a fájdalmon, a bűntudaton és a kifogásokon, amiket
magadnak hozol fel. Ne alkoholba fojtsd a problémáidat, hogy elzsibbaszd
a félelmet, hanem nyeld le a felelősségvállalás keserű piruláját. Lépj tovább
azzal, aki most vagy. Ez nem könnyű. Ha úgy gondolod, tényleg ennyire
elszúrtad, akkor lehet, hogy így volt, de teret kell hagynod annak a
lehetőségnek is, hogy talán mégsem. Beszéltél már róla valakivel?
Megráztam a fejem. Ketten voltunk, akik ismertük a teljes igazságot, és
az már pont elég volt.
– Nem vagyok benne biztos, hogy készen állok lemondani arról az
elképzeléséről, ami másokban él rólam. Az sokkal szebb, mint az igazság.
– Még Emberrel sem?
– Mindent-kétszer-végiggondol Emberrel tuti nem. Nem értené meg, és
nem biztos, hogy képes lennék elviselni a reakcióját.
Nyelt egyet, és elszakította a tekintetét az enyémtől, mintha hirtelen túl
sok lett volna, mert mindketten tudtuk az igazságot: így volt.
– Ez a legnehezebb rész, engedni valakinek, hogy lássa, ki vagy
valójában, sebhelyekkel és mindennel együtt. Én… – Megköszörülte a
torkát. – Meg kell bíznod valakiben eléggé ahhoz, hogy elmondd neki az
igazat. Békélj meg ezzel, mielőtt élve felfal. Én nagyon jól tudok hallgatni,
ha nincs senki más.
 Igyekeztem, hogy sietve falat húzzak magunk közé. Biztonságosabb volt,
amikor csak gúnyos megjegyzéseket vágott a fejemhez. Azt tudtam, hogyan
kezeljem. De ez a Grayson? Az, aki óvatosan átölelt, melegen tartott,
miközben odakint tombolt a vihar, és felajánlotta, hogy segít cipelni azt a
bénító súlyt, ami elpusztított? Fogalmam sem volt, mi a fenét kezdjek ezzel
a Graysonnal.
– Ezt mégis miért ajánlanád fel? Minden, amit rólam tudsz, kész
romhalmaznak mutat. Túl sokat iszom, túl kevés ruhát hordok, bárpultokon
táncolok, és mindenkire ráerőltetem magam a környezetemben, mert
képtelen vagyok összekapni az életem.
– Össze tudod te kapni, csak ez idáig úgy döntöttél, hogy nem teszed.
Maggie-vel már megtetted az első lépést. Azért ajánlom fel, mert én is
elkövettem már ilyen hibát, Sam, azt a félét, amit nem lehet visszacsinálni.
Rád nézek, és látom, amin én mentem keresztül. Számomra már túl késő. –
Nagy levegőt vett. – De te? Te helyre tudsz jönni, szóval igen, felajánlom.
– Mint barátok? – Visszatartottam a lélegzetem, muszáj volt hallanom.
Ez a szikra köztünk, a vonzalom, az én részemről biztosan megvolt, de
benne nem voltam biztos, és nem akartam hülyét csinálni magamból.
Lakótársak voltunk, és ez nagyon gyorsan nagyon bonyolulttá válhatott
volna.
A tekintetünk egymásra talált, és forróság siklott végig a végtagjaimon,
libabőrt hagyva maga után.
– Mindketten felnőttek vagyunk…
– Nos, próbálok az lenni – viccelődtem.
A szája sarka felfelé görbült. Majdnem mosolygott.
– Igen. Nem fogom azt mondani, hogy nem vonzódom őrülten hozzád.
Én nem hazudok. Soha. Ráadásul halottnak kellene lennem ahhoz, hogy ne
vegyem észre, milyen hatással vagy rám. De ennek ellenére nem vagyok
olyan helyzetben, hogy ezt meglépjem, és legyünk őszinték, te sem vagy.
De azt hiszem, abbahagyhatjuk egymás piszkálását, és lehetünk barátok.
– Barátok, akik őrülten vonzódnak egymáshoz?
Élesen szívta be a levegőt, mintha a vonzalmam iránta valamiféle titok
lett volna. Aha, persze. Egészen biztos voltam benne, hogy a testem
„azonnal tégy magadévá”-jeleket kezdett kibocsátani, amint belépett a
szobába, még akkor is, ha dühös voltam rá. A pokolba is, perverz módon
különösen akkor, amikor dühös voltam rá.
 A sziréna újra felharsant, és én megugrottam, a rám törő kimerültség
ellenére.
– Már csak egy óra – motyogtam az iPademre nézve.
– Nyugodj meg, és próbálj aludni egy kicsit.
– Mintha erre lenne esély. – De ő felhúzta az államig a paplant, és
közelebb vont magához, hogy a fejem a mellkasán nyugodott.
– Csak próbáld meg. Egyeseknek reggel fel kell kelnie, és munkába
menni. – A hangja könnyed és incselkedő volt, így nem ugrottam neki,
amiért szekál.
Ásítottam, éreztem, hogy a testem elárul, és elkezd kikapcsolni, mintha
Grayson megnyomott volna valamiféle varázslatos Sam-alvás gombot.
– Örülök, hogy barátok lehetünk. – Az álom összemosta a szavaimat.
– Én is.
Hamar elaludtam, a kimerültség testileg és lelkileg is egyaránt a földbe
döngölt. A szívverése töltötte meg a fejemet, és távol tartotta a rémálmokat,
de a furcsa álmokat nem. Nem, mert azt álmodtam, hogy megpuszilta a
homlokomat, és nem húzódott el.
 Hetedik fejezet

GRAYSON

A szívem az órám ketyegésével együtt verte az időt. Harminchét kérdés volt

hátra, és tizenhárom perc, hogy megválaszoljam őket.
Ne az időn merengj, hanem koncentrálj a kérdésekre!
Vettem egy nagy levegőt, és lassan kifújtam, miközben elolvastam a
következő kérdést.

Ha nyilvánvalóvá válik, hogy a TGT meghaladja a _____°C (701)

vagy a _____°C (701C) értéket, mielőtt az NG eléri az üresjárati
fordulatszámot (______% ____ ______).

Kétszer is elolvastam, lassan, és bűvöltem a kérdést, hogy nyerjen

értelmet, meg a választ, hogy eszembe jusson. Már végigcsináltam a
pilótaképző első szakaszát, ez is menni fog! 869, 851, 63 vagy több.
Beírtam a válaszokat, és továbbhaladtam a következőre, csak annyi időt
használva, amennyi szükséges volt az üres részek kitöltéséhez. Nem haladsz
elég gyorsan!
A tollat már szinte fájdalmasan szorítottam, és a torkom minden egyes
perccel egyre jobban összeszorult, míg végül egy gyors számítás tudatta
velem, hogy kizárt, hogy időben befejezzem.
Bassza meg! A mobilomon megszólalt az időzítő, és egy gyors
mozdulattal elhallgattattam. Ököllel a faasztalra csaptam, és a
kávéscsészémnek támasztott telefonom eldőlt. Hatvanhét kérdést
válaszoltam meg. Még tizenhárom volt hátra. Ez a tizenhárom kérdés
jelentette a különbséget aközött, hogy az Apache-csal repülök, vagy pedig
tíz nap múlva, az Apache kiképzés első napján kirúgnak a pilótaiskolából.
Lenulláztam az időzítőt, megnyomtam a start gombot, majd visszatértem
a kérdésekhez. A módszeremnél maradtam, minden kérdést elolvastam
kétszer, meggyőződtem róla, hogy értem, mit is jelent, és nem csak azt, amit
az agyam lefordított, majd megválaszoltam.
– Hé, minden oké? Hallottam valamit, ami gyanúsan úgy hangzott, mint
egy dühkitörés. – Jagger rám nézett, amikor kinyitotta az aprócska privát
iroda ajtaját, ahol dolgoztam.
– Aha. Tanulok. – Ez az egész annyira könnyű volt neki és a fotografikus
memóriájának. Ha nem törődnék valóban a sráccal, rohadtul utálnám.
– Még mindig van két hetünk a kiképzés kezdetéig. Ezzel tisztában vagy,
ugye? Nem kell a takarítószekrényben bujkálnod, hogy gyakorló teszteket
töltögess ki.
– Tíz nap. Egy felmosóvödörtől ez még nem lesz takarítószekrény. És
igen, kell.
– Hagyd békén Masterst! – szólt be Josh a folyosóról. – Több
munkamorál van a kisujjában, mint neked az egész testedben, Jagger.
Jagger elvigyorodott.
– Való igaz. Ma fél napunk van, ebédelünk együtt?
Megnéztem az időt a telefonomon. Fél tizenkettő. A francba, már két
órája ültem itt, három különböző tesztet végigcsinálva.
– Igen, csak adj pár percet.
– Nem bánjátok, ha én is veletek tartok? – kiáltott oda Másodlagos
Carter. Ő volt a csoportunk vezetője az első szakaszban, és bármennyire is
egy West Pointon végzett pöcs volt, végül átengedte Jaggernek az Apache-
át, úgyhogy még csak nem is utálhattam. Amíg egészséges távolságot tartott
Samtől, addig tartottuk magunkat a megállapodáshoz.
Kezdett elegem lenni abból, hogy mostanában kedvelnem kellett az
embereket.
– Persze – válaszolta Jagger kényszeredett mosollyal. Tekintettel arra,
hogy a fickó Paisley exe volt, egész jól kezelte a dolgot. A lány jóindulata
kezdett átragadni rá is.
– Jól van. Ebéd megtárgyalva. Ha ma csak fél napunk van, akkor én
tanulok. Kifelé! – mondtam, újra elindítottam az időzítőt, és belevetettem
magam a teszt hátralévő részébe.
– Mindig öröm dumálni veled, Grayson. – Jagger elnevette magát, és
becsukta az ajtót.
Tizenhét perccel később 93%-os eredménnyel végeztem. Egyre gyorsabb
voltam, de nem elég gyors. Tizenhét perc és hét százalék választott el attól,
hogy kirúgjanak a pilótaiskolából.
Újragondoltam az ebédelést. Talán ki kellett volna hagynom aznap, és
csak bekapni valamit az ebédlőből, aztán visszajönni ide, és megírni egy
újabb tesztet. Könnyedén be tudtam volna szorítani még néhány kört a teszt
és a jövőm elszúrásából, mielőtt el kellett érnem a hazafelé tartó gépemet.
Igen. Ez sokkal jobb terv volt, mint a srácokkal üldögélni, és semmit sem
csinálni. Vagy az edzőterem is jól hangzott. Határozottan jól jött volna
kiadni magamból a feszültséget. Jól van, ez eldőlt, kihagyom az ebédet.
– Hé, Einstein, induljunk! Sam azt mondta, hogy ott találkozik velünk, és
nem fogom megvárakoztatni azt a kis hurrikánt.
Hurrikán? Azokat legalább láttad előre. Sam inkább olyan volt, mint egy
szélroham, ami a semmiből jött, és a seggedre lökött. Ha jobban
belegondoltam, az ebéd remekül hangzott. Az agyam már kezdett leállni a
megpróbáltatástól, aminek kitettem, és hacsak nem tudtam beiktatni néhány
órát az edzőteremben, az ebéd jól jönne, hogy kitisztítsam a fejem.
Hazug. Csak látni akarod őt.
Összegyűrtem ezt a gondolatot az utolsó három tesztemmel együtt, és a
szemetesbe hajítottam.
Mindannyian beültünk az autóinkba, és a kiképzőbázist elhagyva
elindultunk az étterem felé. Az F150-esemben olyan hőség volt, hogy
megfőzhettem volna egy tojás, bár nem mintha kísérletezni akartam volna
vele. Hozzászoktam már a déli nyarakhoz, de nem teljes, hosszú ujjú
egyenruhában, és nem az óceáni szellő nélkül. Közel voltam hozzá, hogy én
is bemutassak valami Óz, a nagy varázsló-féle szarságot, mert rohadtul
olvadoztam. Megálltunk a Firehouse előtt, és én pattantam ki elsőként a
kocsimból. A tekintetem már őt kereste, mielőtt még rájöttem volna, mit
csinálok, de úgy tűnt, megelőztük.
Összeszorítottam az állkapcsomat, és megpróbáltam lenyugodni. Nem
mintha nem találkoztam volna vele otthon. Együtt éltem a lánnyal, de az
agyam még többre vágyott. Négy átkozott hét, és amikor nem vele voltam,
akkor is rá gondoltam, azon tűnődtem, hogy mit csinál, és milyen
rosszaságon töri épp a fejét. A dolgok kezdtek kissé elfajulni. Milyen bajba
keveredik majd a hétvégén, amíg nem voltam itthon?
Én következtem a pultnál, és amikor hallottam, hogy Jagger telefonon
beszél Sammel, visszamondva neki a rendelését, hogy minden jó-e,
megrendeltem helyette, és a saját számlámra írattam. Úgy tűnt, az, hogy a
lakótársam, azt jelentette, hogy vagy vissza kellett fognom az irracionális
megszállottságomat, vagy egy új tételnek kell helyet csinálnom a
költségvetésemben: „A logikátlan birtoklásvágy nőgyűlölő
megnyilvánulásai”.
Elfoglaltuk az ajtóhoz legközelebbi bokszot, és a srácok elkezdték
megvitatni a július negyedikei terveiket. Hallottam őket, de a hangjukat
háttérbe szorította a fejemben nyüzsgő fehér zaj. Háromszor buktam meg a
vizsgán. Már csak egy hetem volt.
Este hazarepülök, így a hétvégét otthon tölthetem. Megint.
– Nem biztos. Előbb meg kell beszélnem Paisley-vel – mondta Jagger –,
de Josh nevében válaszolok, és azt mondom, hogy útban lesz Nashville felé.
– Ha! – Josh egy sült krumplit vágott Jagger fejéhez. – Nem mintha te
nem lennél ugyanúgy meghabarodva.
– Aú, de igaz – válaszolta Jagger.
Csilingelni kezdett az ajtó felett a csengő, amikor kinyílt, és odakaptam a
fejem, de csupán néhány katona lépett be rajta. Beleharaptam a csirkés-
parmezános tengeralattjáró szendvicsembe, mintha az betölthetné a
gyomromban lassan növekvő lyukat.
– Mintha kissé nyugtalan lennél – vetette oda Jagger, és úgy vigyorgott,
mint egy igazi seggfej.
Nem is vettem a fáradságot, hogy válaszra méltassam, csak egy gyilkos
pillantást küldtem felé a boksz másik végébe. Ismét megszólalt a csengő, és
ezúttal Sam söpört be az ajtón, egy térde fölé érő, lenge szoknyában és egy
pántos felsőben, ami szabadon hagyta a kulcscsontját. Nyeltem egyet, a
szendvicsem hirtelen sokkal vastagabb lett. Vagy talán az a nyelvem volt.
– Sziasztok! – Elvigyorodott és integetett, ahogy az asztalunkhoz libbent.
– Szoríts egy kis helyet! – Megbökte a vállamat, én pedig Carter felé
csúsztam, kifejezetten boldogan, hogy én lehetek az elválasztófal kettejük
között.
– Vidámnak tűnsz – jegyezte meg Josh.
– Péntek a fizetésnap! Ezért hát bevásároltam, és beugrottam a
könyvtárba is, hogy megkérdezzem Paisley-t, nincs-e szükségük
önkéntesekre. Ó, ez az enyém? – Rám nézve kérdőn felvonta a
szemöldökét, én pedig odacsúsztattam elé a szendvicsét. – Köszönöm!
– Sam, nem volt rá szükség, hogy bevásárolj – mondta Jagger, és egy sült
krumpli lógott ki a szájából. Hogy ilyen modorral hogyan tudott randizni a
tábornok lányával, azt sosem fogom megtudni.
– Én akartam. De bárcsak figyelmeztettek volna, hogy itt délen nem lehet
kapni borsmentás-mokkás kávétejszínt! Nashville-ben felpakoltam volna
belőle. – Beleharapott a szendvicsébe, és felnyögött. – Istenemdefinom –
motyogta rágás közben.
Soha nem gondoltam, hogy egy lány dögös lehet evés közben, de a
pokolba is! Ezt hagyd abba. Ma hazamész.
– Kéred a muffinomat is? – A banános-diós sütire mutattam, amit a
tálcámra tettem.
– Köszi, de allergiás vagyok a diófélékre. Maradok ennél a remekműnél
– mondta a szendvicsének. – Szóval, egyenesen Nags Headbe repülsz? –
kérdezte rám nézve.
Jagger leejtette a sült krumpliját.
– Nags Head?
Sam a szemöldökét összevonva bólintott.
– Igen, onnan származik. Igaz, Grayson?
A tekintetük szinte lyukat égetett az egyenruhámon, de azért bólintottam.
– Aha.
Jagger a könyökére támaszkodva Sam felé dőlt.
– Mit tudsz még?
Sam engedélyt kérve nézett fel rám, a szeme tágra nyílt, kíváncsi volt.
Úgy tört meg, ahogy semmi más nem lett volna képes, ezért röviden
biccentettem.
– Az apja versenyvitorlásokat épít, az anyukája pedig a régi vágású
modor híve – jelentette ki, majd ivott egy kortyot a jeges teájából a
szívószálán keresztül. Azok az ajkak.
– Az utóbbit nem mondtam neked – súgtam halkan.
– Az elmúlt négy hétben együtt éltem veled. Nem kellett mondanod. –
Megemelve az állát rám mosolygott.
Az ajka minden figyelmemet magának követelte, és minden izmomat
megfeszítettem, hogy meg ne csókoljam. Az arca tökéletesen illene a két
kezem közé, a bőre puha lenne az érintésem alatt, a szája pedig édes és
meleg lenne, aztán forróvá és követelőzővé válna. Azt akartam, hogy mohó
legyen, a csípője a kezemben, ahogy a nevemet zihálja. Hagyd már ezt
abba, basszus!
 Pislogtam, és igyekeztem magam elé képzelni Grace arcát. Ahogy barna
szeme ellágyult, miután megcsókoltam, a gyengéd érintése, mind-mind
olyan távolinak tűnt. Túl régen volt. Grace volt a holdam, az állandó
pontom, de Sam… ő úgy ragyogott, mint a nap, tüzes volt, kicsit szeszélyes,
és felégette a sötétséget, amelyben oly hosszú ideje éltem.
A probléma az volt, hogy nem érdemeltem meg a napfényt.
– A francba, ezért van tengerészmérnöki diplomád? – kérdezte Jagger.
– Igen. – Felegyenesedtem a székben, és újabb falatot toltam a számba.
– Hű! – mondta Jagger olyan öntelt vigyorral, amit legszívesebben
lepofoztam volna a képéről. – Szóval, ki akar július negyedikén az Outer
Banksbe látogatni?
– Bárcsak megtehetném! – felelte Josh.
– Én benne vagyok… ha meghívsz – válaszolta Carter. – Úgy értem,
most meghívsz?
– Nem – válaszoltam, mire vágott egy grimaszt. – Senki sem hív meg
senkit.
A beszélgetés gyorsan elhalt, és csak a rágás hangjait lehetett hallani,
miközben a már megszokott „rohadt Grayson” pillantásokat váltottak
egymással.
– Nos, én benne vagyok! Morgós-Grayson, neked nem is kell átugranod
vagy ilyesmi. Te maradsz a te feleden, mi pedig a miénken. – Sam
kuncogással törte meg a feszültséget, és megbökött a vállával.
Megráztam a fejem, és felsóhajtottam.
– Lehetetlen vagy, Samantha.
Megvonta a vállát, majd vigyorogva ellopta az egyik sült krumplimat.
– Hiányozni fogok neked a hétvégén!
A fenébe is, igaza volt.

Az óceán illata abban a pillanatban megcsapott, amikor kinyitották a

repülőgép ajtaját. Otthon. Lesétáltam a gép lépcsőjén, és a meleg szellő a
bőrömön jobban esett, mint bármiféle „üdv itthon” transzparens.
A kifutópályán vártam, amíg a kézipoggyászom felbukkant, aztán
besétáltam az aprócska terminálba, amelyet az elmúlt évben túl sokat
láttam.
 – Gray! – Mia felsikoltott, elvágtatott a kisebb tömeg mellett, hogy a
karjaimba repüljön, mint egy vékony, sötét fürtös hurrikán.
– Szia, Mia! – Szinte súlya sem volt, ahogy hátradőltem, és felemeltem a
földről. – Hugi, rád férne egy sajtburger!
– Jaj, fogd már be! A báli ruhám így is alig jött rám! – Elengedett, és
átvezetett a nappaliméretű várótermen, ahol Parker az ajtókeretnek
támaszkodva várt.
– Isten hozott itthon, Gray! – mondta parkeres félmosollyal, ami nem
egészen érte el a szemét. Mia egy idősebb változata volt, de a fürtjeit fiúsra
nyírta, és a szoknyáját körülbelül tíz centivel rövidebben hordta.
– Te húztad a rövidebbet, Parker?
Felhorkantott.
– Apa az Alibivel van elfoglalva, anya pedig a könyvelésen dolgozik.
Különben is, nem vagyok benne biztos, hogy élve eljutnál bárhová is, ha
hagynánk, hogy Mia vezessen.
Majdnem elfehéredtem.
– Nem. Mia nem fog vezetni!
– Nem vagyok olyan rossz – tiltakozott, de azért bemászott Parker Jeep
Libertyjének hátsó ülésére.
Bepréseltem magam az első ülésre, és hátrébb csúsztattam.
– A barátod liliputi, vagy mi?
A szemét forgatta erre.
– Nincs barátom.
– Talán ezért vagy olyan hihetetlenül kellemes társaság. – Felvont
szemöldökkel néztem rá, mire ő beintett nekem.
Mia kuncogásban tört ki, amikor elhagytuk a parkolót, kihajtottunk a 64-
es útra, és elindultunk a Roanoke-sziget felé. A forgalom feltorlódott, amint
átkeltünk a hídon Nags Headbe, és Parker elkáromkodta magát.
– Kibaszott turisták!
– Vigyázz a szádra, ha Miával vagy!
– Tizennyolc éves vagyok, Gray! Nem mintha még nem hallottam volna
azt a szót, hogy kibaszott, sőt, párszor még ki is mondtam! Kibaszott.
Kibaszott. Kibaszott. Látod? – Mia kiöltötte a nyelvét. Ez a lány egy nap
még a fiúkat is le fogja pipálni. Kedvelné Samet.
Ezt a gondolatot azonnal elhessegettem. Semmiféle oka nem lesz annak,
hogy Mia találkozzon Sammel.
 – Nos, még mindig úgy viselkedsz, mint egy tizenhárom éves, úgyhogy
egyelőre hagyjuk a káromkodást. Főleg anya közelében. Kivéve, ha esetleg
szeretnél műsort rendezni, de abban az esetben a szemtanúja akarok lenni! –
Lehúztam az ablakot, és mélyet szippantottam az óceáni levegőből. Ez
tényleg hiányzott. Minden más? Nem annyira.
– Egyáltalán nincs halálvágyam. – Mia nevetett, és a vállamba bökött,
amikor kikapcsoltam a telefonomon a repülő üzemmódot.
Üzenetem jött.
Ismeretlen szám: HÉ, HOL TARTOD A RÓMAI KÖMÉNYT?
A szemöldököm a homlokomra szaladt.
Grayson: KI VAGY?
Ismeretlen szám: Ó, UGYAN MÁR! MINTHA JOSH VAGY
JAGGER TUDNÁ EGYÁLTALÁN, MI AZ A RÓMAI KÖMÉNY.
A szám egyik sarka felfelé görbült. Samantha. Beírtam és elmentettem a
számot a kapcsolatokhoz, a nevét suttogva, ahogy a billentyűzeten
lebetűztem.
Grayson: MIT MŰVELTÉL A KONYHÁMMAL?
Samantha: TÖNKRETETTEM. A LÁMPÁRÓL IS TÉSZTAMASSZA
CSÖPÖG.
Egyenesen felhorkantam.
Grayson: BALRA A FELSŐ POLC, AHOL A KÁVÉT TARTOTTUK
RÉGEN. KÉRLEK, LÉGY ÓVATOS, AMIKOR LEVESZED!
EZÚTTAL NEM VAGYOK OTT, HOGY ELKAPJALAK.
Viszketett a kezem, túlságosan is jól emlékeztem, milyen érzés volt a
karjaimban érezni a domborulatait, miután megcsúszott, és arra, ahogy a
tekintete az ajkamra esett. A fenébe! Még ezer mérfölddel távolabb is úgy
éreztem, hogy olyan vonzalom köt hozzá, amely annál forróbban égett,
minél több időt töltöttünk együtt… minél tovább éltünk együtt. Már a tudat,
hogy Sam létezik, elég lett volna, de az, hogy vele éltem, mindent
felfokozott, mint egy fordított elárasztásos terápia, vagy valami ilyesmi.
Samantha: AKKOR NE TEDD OLYAN HELYRE A DOLGOKAT,
AHOL NEM ÉREM EL ŐKET!
– Okostojás – mormoltam.
– Szent egek, ez… – Parker visszarántotta a fejét az út felé. – Ez egy
mosoly?
 – Valamitől másmilyen vagy. Szinte… boldognak tűnsz? – tette hozzá
Mia.
Boldognak? Minden azonnal bezárt bennem, mintha lopáson kaptak
volna, vagy ami még rosszabb… megcsaláson. Sam arca villant át az
agyamon, ahogyan olyan tökéletesen hozzám simult a fürdőszoba padlóján
ülve, ahogyan a bőre puhaságától lángra lobbant a bőröm, és a vanília illata.
Ez nevetséges volt. Igen, éreztem… valamit Sam iránt, de ezt aligha lehetett
megcsalásnak tekinteni, nem igaz? Felhúztam az ablakot, és a villogó
féklámpákra összpontosítottam, ahogy az emlékezet napja miatt érkező
turistatömeg okozta dugóban araszoltunk.
– Semmi sem változott.
– Ki az a Samantha? – faggatott Mia, nem engedve.
– Senki, akivel foglalkoznod kellene, manó. Csak az egyik lakótársam. –
Abban a pillanatban megbántam a szavakat, ahogy kibuktak a számon.
– Egy lánnyal laksz együtt? Csinos? Aranyos? – Mia előrehajolt, hogy a
feje az enyém és Parker feje közé kerüljön.
Az állkapcsom megfeszült, ahogy összepréseltem a fogam.
– Igen, igen és igen.
– Akkor ez azt jelenti…
– Ez semmit sem jelent, Mia! Csak egy lakótárs. – Mondogasd csak ezt
magadnak.
Parker vetett rám egy oldalpillantást, de nem nyaggatott.
– Haza akarsz ugrani a kocsidért?
Bólintottam, mert már alig vártam, hogy rátehessem a kezem a ’66-os
Mustangom kormányára. Mia kitöltötte a csendet az előző hétvégén tartott
végzős bálja részleteinek ecsetelésével, a ruhájától kezdve a csokrán át
egészen az összes baromságig, ami egyáltalán nem érdekelt, de úgy tettem,
mintha nagyon érdekesnek találtam volna, mert ő volt a kishúgom.
Amikor behajtottunk a kocsifelhajtóra, a ház mögött a nap kezdett épp
lenyugodni.
– Kösz a fuvart, Parker! – Felkaptam a táskámat, és bedobtam a saját
kocsim anyósülésére, magamban megjegyezve, hogy nem volt bezárva.
– Te vezetted a kocsimat? – kérdeztem Miát, ahogy megkerülte az egyik
tartóoszlopot, ami a házunkat felemelte a homokról.
– Mész Grace-hez? – kérdezte, kitérve a kérdés elől.
 – Aha. Ha tönkreteszed, tönkreteszlek! Nem érdekel, milyen aranyos
vagy. – Felvontam a szemöldökömet. Igen, semmiképp sem kerülhet Sam
közelébe. Ezek ketten uralnák a világot.
– Jó szórakozást! – Küldött egy puszit, és felszaladt a lépcsőn. Valami azt
súgta, hogy jövőre ki fogok nyírni néhány fiút a UNC-n. – Örülni fog, hogy
lát! – kiáltott vissza a válla fölött, mielőtt beindítottam a gyújtást. A kicsike
életre kelt.
Kavics csikordult a kerekek alatt, ahogy kihajtottam a felhajtóról. Örülni?
Bármit csinált is Grace… az, hogy örüljön nekem, nem tartozott közéjük.
Ezt az álmot már évekkel ezelőtt elengedtem. Vagy legalábbis
megpróbáltam, de bármennyire is halottak voltak a reményeim, élt bennem
a hitnek egy elpusztíthatatlan magja, ami fényesebben égett, mint a
sötétség. E miatt a hit miatt jártam haza hozzá.
De még ez a láng is kezdett elhalványulni, és ezért gyűlöltem magam.
A rádióval babráltam, váltogattam a helyi állomások között, miközben a
forgalom csigatempóban haladt, amíg Grace-ékhez nem értem.
Leparkoltam, vettem egy nagy levegőt, és meggyűrögetve a sapkám
ellenzőjét, elindultam befelé.
– Grayson! – Az anyja üdvözölt az ajtóban, tökéletes szőke frizurával,
ahogy felém hajolt, hogy megöleljen. – Nagyon hiányoztál nekünk! Tudom,
hogy pontosan a látogatásodra van szüksége.
– Hogy van? – kérdeztem, inkább csak megszokásból.
– Hiányzol neki, látom rajta. Mindig felélénkül, amikor itt vagy. Parker
többször beugrott, de az nem ugyanaz.
Parker itt volt?
– Igen, asszonyom, nos, ha nem bánja, szeretném látni.
– Hát persze! Nyugodtan menj csak fel hozzá.
Kettesével vettem az ismerős lépcsőfokokat, és megrohant
gyermekkorom ezer emléke. Hogyan is ne tették volna? Gyakorlatilag
ebben a házban nőttem fel, a legjobb barátommal. Grace, én… és Owen.
Seggfej.
Bekopogtam Grace hálószobájának ajtaján, és benyitottam.
Hátradőlve ült az ágyban, a tévében nézett valamit, szőke haja a vállára
omlott, és a mellkasom összeszorult. Még mindig csinos volt, de az a
szépség, ami mindig ragyogott belőle, halványabb lett. Elképzeltem a
mosolyát, ahogy felragyogó szemmel felém fordulna, és kinyújtaná a két
karját, de ez nem fog megtörténni. Az ágya besüppedt a súlyom alatt,
amikor leültem mellé, és megpusziltam a homloka sima bőrét, beszívva
levendulás samponjának illatát. Barna szeme nyitva volt, de még csak felém
sem nézett.
– Hé, bébi, hazajöttem!
 Nyolcadik fejezet

SAM

– Nem olyan rossz, mint amilyennek hangzik, anya. – A kedvéért magamra

kényszerítettem egy mosolyt. Most komolyan, mégis mit tudna csinálni
Afganisztánból? Megölel?
– Ó, tényleg? – A hangja még hatezer mérföldről is élesen szólt.
Végigsimított az arcán, és felsóhajtott. A vonásairól csak úgy sütött a
kimerültség, az arcán meglátszó fogyástól kezdve a szeme alatti karikákig.
Semmiképpen sem akartam még jobban terhelni, nem számított, mennyit
provokál.
– Tényleg. És Jaggernek sem kell lakbért fizetnem…
– Nem! Már mondtam neked, nem hagyhatod, hogy valami fickó
gondoskodjon rólad anyagilag. Elvárom tőled, hogy a saját lábadon állj,
Sam!
– És fogok is! Már most is a saját lábamon állok. Múlt héten még munkát
is kaptam egy edzőteremben…
– Hogy micsoda? – suttogta azon a „megöllek, ha a kezem közé
kaparintalak” hangján.
Sípolt a levegő a fogaim között, ahogy lassan beszívtam, nehogy
elveszítsem a fejem. Anya a tökéletes tiszt volt, rendíthetetlen, hűséges,
okos. De mindezeknek a tulajdonságoknak, amelyek a hadseregben
előrevitték, néha ára volt, ami ebben a pillanatban a felém irányuló
együttérzése elvesztését jelentette.
– Ez egy jó munka, anya, leginkább adminisztrációs. Nem az életcélom,
vagy ilyesmi, de el tudom tartani magam belőle, és ki tudom fizetni a
számlákat, amíg talpra nem állok.
– Akkor iparkodj! Mert amit most csinálsz, az teljesen elfogadhatatlan.
Kirúgtak a főiskoláról, nem találsz másikat, amelyik elfogadná a
jelentkezésedet, ráadásul összebútoroztál három férfival. Őszintén szólva,
nem tudom, hogyan történhetett mindez az elmúlt hat hónapban. Nem azért
gürcöltem ki a belemet, miközben egyedül felneveltelek, hogy te… azt
csináld, amit most csinálsz!
Csupán hat hónap lett volna? Vagyis hat hónap, mióta megtudta, hogy
kirúgtak. Hagytam, hogy minden… kicsússzon a kezemből. És miért? Egy
szép mosoly miatt? A szex miatt?
Nem tudtam visszafogni magam.
– Azt hiszed, nem értem, hogy térdig érő szarban állok most? Nincs
szükségem arra, hogy úgy vágd a fejemhez, mintha nem tudnám! Én itt
vagyok, te pedig nem. Soha nem vagy itt. – Teljesen egyedül voltam.
– Ez nem igazságos. – Megdörzsölte a halántékát.
– Te nem hibáztál még soha, anya? Mert hála ennek az egész matek
szakos dolognak, ki tudom számolni, hogy az én koromban már terhes
voltál, nem? Abból ki tudtál lábalni? Nem. És hogy honnan tudom? Onnan,
hogy az egyetlen emlékem az apámról a háta, ahogy elsétált. A már házas
apám. Igaz?
Anyám szája elég időre tátva maradt, hogy reflexszerűen beszívjam a
levegőt. A francba! Négy év telt el azóta, hogy ezt szóvá tettem,
ugyanannyi idő, mint ameddig a viszony tartott, amely tönkretette a
családomat, miközben az apám házasságán csupán folt esett.
– Anya, annyira sajnálom! Soha nem akartam… Annyira sajnálom!
Tudom, hogy mennyit tettél értem, hogy miken mentél keresztül értem. –
Hogyan ítélkezhetnék felette? Azok után, amit tettem? Tiltott kapcsolatok.
Azt hiszem, az alma nem esett messze a fájától, mi?
Lassan becsukta a száját, és mély levegőt vett.
– Mindent megtettem, ami tőlem telt, hogy kárpótoljalak azért, amiért
nem volt része az életednek.
– Tudom. Neki már megvolt a családja, és nem akart sem engem, sem
téged, és ez az ő vesztesége. Én csak… Anya, én csak azt szeretném, ha
emlékeznél arra, milyen volt annyi idősnek lenni, mint most én vagyok, és
talán lehetnél egy kicsivel elnézőbb velem. Összecsaptak a fejem felett a
hullámok. Tisztában vagyok vele. Te is tisztában vagy vele. Szóval vagy
hagysz, amíg elkezdek tudni taposni a vízben, vagy vízbe fullasztasz.
Csend uralkodott, ahogy egymásra bámultunk, hatezer mérföldre
egymástól, és nem csak a fizikai távolságot értve. Végül a válla
megereszkedett egy kicsit.
 – Szeretlek, kicsim! És tudom, hogy szigorúan bánok veled. Csak arról
van szó, hogy én itt ragadtam, és bár itt ennek az egész brigádnak
parancsolok, a saját lányomat nem tudom kordában tartani. Olyan gyorsan
csúszol ki a kezeim közül. Amint hazaérek, azt akarom, hogy visszaköltözz
hozzám! Majd együtt megoldjuk ezt az egész zűrzavart. Csak még egy
hónap.
Megráztam a fejem.
– Nem, anya. Akkor tőled függnék, nem pedig ezektől a srácoktól. Ezt
most egyedül kell csinálnom, neked pedig hagynod kell. Kérlek! Van egy
tervem, csak… bízz bennem egy kicsit! Megtalálom a módját, hogy
visszakerülhessek a Coloradóra. – Képtelen lettem volna rá… hazaköltözni,
mintha csak a sebeimet akarnám nyalogatni.
– Legalább kijössz hozzám, ugye?
– Nem hagynám ki!
Sóhajtott.
– Rendben. Itt elkezdődött a lebontás, úgyhogy beletelhet néhány napba,
mire újra lesz egy kis időm. Csak… próbáld meg elkerülni a bajt, jó?
– Szóval akkor ne jelentkezzek sztriptízbárokba?
A szeme elkerekedett.
– Ezzel ne is viccelődj, Samantha!
Köszönöm, Grayson.
Letettük a telefont, én pedig elkezdtem végigtúrni a szekrényemet, a nem
megfelelő ruhadarabokat egy halomba dobálva az ágyamon. Ami kellett,
az… igen! Belebújtam a kedvenc rövidnadrágomba, abba, amelyik a
fenekemre simult, és hosszabbnak mutatta a lábamat. Egy fekete trikóval és
világoszöld gombos blúzzal párosítottam.
Megnéztem a telefonomat. Délután negyed öt. Sietnem kellett, különben
késésben leszek.
Leugráltam a lépcsőn, odaintettem a srácoknak, akik Will-lel együtt a
kanapén táboroztak baseballt nézve, és kiélvezték az emlékezet napi hosszú
hétvége utolsó napját. Grayson ma este hazajön!
Végigfutott rajtam az izgalom, az ereimben énekelt, és bizsergett tőle a
bőröm. Higgadj le, csajszi, azt mondta, csak barátok vagytok. Talán benne
lenne egy barátság extrákkal dologban? Mert minél több időt töltöttem a
közelében, annál nehezebb volt nem nekiugrani, és megtámadni a száját az
enyémmel. Fogadok, hogy elég erős ahhoz, hogy állva is szexelhessünk.
Nem a falnak dőlve. Á-á. Csak ő és én és azok a karok…
– Föld hívja Samet! – szólongatott Josh.
– Igen? – kérdeztem, és felkaptam a kulcsaimat a kisasztalról az
előszobában. Jóságos ég, muszáj volt lefeküdnöm valakivel! Vagyis, jut
eszembe. Én már nem szexeltem többé. Pontosan amiatt kerültem ebbe a
helyzetbe.
– Munkába mész? A vacsorán gondolkodtunk, és nem tudtuk, hogy
akarnál-e a Mellow Mushroomból rendelni.
– Pizza? Már megint? Mit szoktatok csinálni, amikor Grayson nincs itt? –
Rátaláltam a táskámra az előszobai szekrényben.
– Kedd van. Pizzát szoktunk rendelni. Csakúgy, mint szombaton –
válaszolta Jagger.
– És csütörtökön – tette hozzá Josh.
– Visszasírom, amikor még Emberrel laktam – motyogtam, de Josh
meghallotta, és elvigyorodott. – Rendeljetek, amit akartok. Én majd
bekapok valamit hazafelé. Munka előtt még el kell intéznem valamit,
úgyhogy majd később találkozunk, oké?
Integettek nekem, én pedig kirohantam az ajtón.
– Basszus! – sikoltottam, ahogy a fekete bőrülés megégette a combomat,
amikor beültem a kocsimba. Lehetne ennél melegebb az idő? Ránéztem a
műszerfalra. Harminchat fok. Májusban. Milyen lesz majd a július?
Lehúztam az összes ablakot, és bekapcsoltam a légkondicionálót.
A szívem hevesen kalapált végig a tíz perc alatt, amíg elhaladtam a
Walmart mellett, és behajtottam a parkolóba. Tovább kalapált még addig az
öt percig, amíg összeszedtem a bátorságomat, hogy kiszálljak a kocsiból, és
akkor sem hagyta abba, amikor kinyitottam az Enterprise Állami Főiskola
felvételi irodájának ajtaját.
– Üdvözlöm, segíthetek? – kérdezte kedvesen egy fiatal, barna hajú lány.
– Találkozóm van Mrs. Traperrel. – Az ujjaim megfeszültek a táskámon.
Elég lett volna csak online kitöltenem a jelentkezési lapot, és annyiban
hagyni. Úgy az elutasítás legalább nem nevetett személyesen az arcomba.
Nyeld le a felelősségvállalás keserű piruláját. Grayson hangja a
fülemben csengett, és felszegtem az állam. Meg tudom csinálni!
– Igen, hölgyem – felelte a lány, és a kis folyosó felé mutatott. – Már
várja önt, balról a második ajtó.
 – Köszönöm! – válaszoltam, majd arrafelé vettem az irányt.
– Jöjjön be! – invitált Mrs. Traper, amikor bekukkantottam az irodájába.
A negyvenes évei közepén járhatott, rövid, szőke haja és kedves mosolya
volt. Felállt, megrázta nyirkos kezemet, és a vele szemközti székre mutatott.
– Mit tehetek önért, Ms. Fitzgerald?
– Szeretnék jelentkezni. – Leültem, benyúltam a magammal hozott
mappába, és átadtam neki a kinyomtatott és kitöltött jelentkezési lapot.
A műbőr nyikorgott a rövidnadrágom alatt.
Elvette tőlem, és meglepett mosollyal nézte át.
– A jelentkezéshez nem kellett időpontot kérnie. Szívesen megnézzük, és
aztán tájékoztatjuk.
– Úgy gondoltam, hogy személyesen talán nagyobb esélyem van.
Kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Mi egy közösségi főiskola vagyunk, drágám, nem a Borostyán Liga.
Nyeltem egyet.
– Igen, asszonyom. De ez fontos nekem. – Ez egy lépés volt, olyan,
amire kimondhatatlanul szükségem volt.
Megfogta a szemüvegét, ami a nyakában lógott, és feltette, aztán
belemélyedt a jelentkezésembe.
– A Coloradói Állami Egyetemről jön hozzánk?
– Igen, asszonyom.
– Hmm. 3,9-es átlaga volt a legutóbbi félévig, amikor is úgy tűnik, mind
a négy tárgyát elbukta? – Felnézett, a tekintete az enyémbe fúródott.
Felgyorsult a légzésem, és arra koncentráltam, hogy újra lelassítsam.
– Igen, asszonyom.
– Meg tudja magyarázni nekem?
A szám néhányszor kinyílt és becsukódott, mielőtt végül kimondtam a
szavakat.
– Decembertől kezdve nem jártam be az órákra. Nem adtam be egyetlen
dolgozatot sem, és nem mentem el a vizsgákra.
– Nos, ez megmagyarázza. Nem látom akadályát, hogy vegyen itt néhány
órát, amíg készen nem áll arra, hogy visszamenjen egy nagyobb egyetemre.
Feltételezem, ez a célja, igaz? Hogy megszerezze a diplomáját – rápillantott
a jelentkezési lapomra – matematika szakon?
Bólintottam. Nem mintha a Colorado valaha is visszafogadna, amíg nem
állok a fegyelmi bizottság elé.
 – Szeretnék felvenni néhány órát, hogy javítsak az átlagomon, és hogy
legyen a talpam alatt valamiféle szilárd talaj. Jelenleg úgy érzem, mintha
futóhomokon állnék.
Bólintott, a tekintete úgy fürkészett, mintha tudná, hogy nem mondtam el
neki a teljes igazságot. Hogyan is tehetném? Senkinek sem mondtam el.
– Akkor elkérjük a tanulmányi papírjait a CU-ról, hogy beiratkozhasson
nálunk, rendben?
Beszívtam a levegőt.
– Van arra esetleg mód, hogy ezt a papírjaim nélkül tegyük meg?
Levette a szemüvegét, és összekulcsolta a kezét az asztalon.
– Mit mondana nekünk az aktája, Samantha?
Felfordult a gyomrom, rám tört a hányinger, de mély levegőket vettem.
– Egy fegyelmi jegyzőkönyvvel érkezne.
– És mi állna benne? – Az arca nyugodt és nyílt maradt, megnyugtatva
engem.
– Az állna benne, hogy megütöttem az etikaprofesszoromat. – Pofon
vágtam. Fényes nappal. A campus udvarának közepén, legalább harminc
szemtanú előtt, ha nem több. És nagyszerű érzés volt.
A szeme elkerekedett, de ez volt az egyetlen reakciója.
– És miért tette ezt?
A mellkasom összeszorult, miközben a titok egyszerre marcangolta a
torkomat, hogy kiszabadulhasson, és kapaszkodott a pusztításhoz, amit a
lelkemben okozott. Behunytam a szemem, és összeszedtem magam.
– Samantha?
– Mert rájöttem, hogy nem én voltam az egyetlen lány, akivel lefeküdt. –
Tessék. Kimondtam. A nyomasztó súly lehullt a szívemről, és vettem egy
mély, tiszta levegőt, majd még egyet. Könnyebbnek éreztem magam, mint
december óta bármikor, és tisztábbnak, a mocsok ellenére, amit egy
vadidegen előtt feltártam. Amikor kinyitottam a szemem, még mindig
engem nézett, és ugyanaz a kedves aggodalom sütött továbbra is a
szeméből, mint mielőtt elmondtam neki. – Persze ebből semmi sincs benne
a jegyzőkönyvben. Csak az, hogy megütöttem.
– Értem. – Újra átlapozta a jelentkezésemet, én pedig vártam az ítéletét.
Ezúttal legalább kiterítettem a kártyáimat. Nem várt egy óriási fejsze, hogy
a hátamba ékelődjön, amíg nem figyelek. Lehet, hogy a guillotine előtt
álltam, de szembenéztem vele. – Régebben matekot korrepetált?
 Megnyaltam hirtelen kiszáradt ajkamat.
– Igen, asszonyom.
– A középiskola korrepetitorokat keres, ha szeretne némi önkéntes
munkát is az önéletrajzában tudni… – Elutasít, azt fogja mondani, hogy
még nem fizettem meg a bűneimért. Nekem befellegzett. – …amíg nálunk
hallgat órákat. Jövő héten kezdünk, úgyhogy mindenképpen kapjon fel egy
kurzuskatalógust a recepción. Beírom a rendszerbe, és online beiratkozhat.
Tátva maradt a szám.
– Ön… ön megengedi, hogy ide járjak?
Bólintott.
– Mindenki követ el hibákat, Ms. Fitzgerald. De nem mindenki olyan
becsületes, hogy be is ismerje őket, ahogy ön tette. Kifelé menet fizesse ki
Charlotte-nál a jelentkezési díjat, a többiről majd én gondoskodom.
Nagy, mámorító levegőket vettem, és felnevettem.
– Köszönöm! Nagyon köszönöm! – Nem tudtam visszafogni a
mosolyomat vagy a szememet szúró könnyeket. Megkönnyebbülés. Csak
könnyed, édes megkönnyebbülést éreztem.
Elmosolyodott.
– Ezért vagyok itt.
Letörölgettem a buta kis könnycseppeket, és felálltam, hogy kezet rázzak
vele.
– Esküszöm, nem fogja megbánni! – Graysonnak igaza volt.
A felelősségvállalásnak keserű az íze, de egyik lábamat a másik elé téve
egyre nagyobb távolságra jutottam attól, aki nem akartam lenni. Már
majdnem kiléptem az irodájából, amikor megszólított.
– Samantha?
Megfordultam. Ne vonja vissza! Kérem, ne vonja vissza!
– Igen?
– Megtenné még egyszer? – kérdezte, a fejét oldalra billentve, de a
tekintete gyengéd volt.
– Lefeküdnék-e vele? – Elképzeltem Harrisont, a mosolyát, a kezét,
ahogyan azt éreztette velem, hogy különleges vagyok, olyasmi, amiért
érdemes kockára tennie az állását. Aztán pedig a következményeket. –
Nem. Soha.
Bólintott.
– Örülök, hogy ezt hallom. Az életét nem egyetlen hiba határozza meg.
 Igaza volt. Harrison mindent elvett tőlem, és én csak álltam ott, és
hagytam, aztán elmenekültem, amikor minden darabokra hullott előttem.
Vele semmi sem történt. Még mindig tanított, az aktája makulátlan volt.
A kézlenyomatom eltűnt az arcáról, mintha meg sem történt volna,
miközben az én egyetemi karrieremet kivégezték.
– De biztos, hogy újra megütném. Csak keményebben.
Esküszöm, mosolyogni láttam, amikor távoztam.
 Kilencedik fejezet

GRAYSON

A kocsit a bejárattól legtávolabb parkoltam le, remélve, ezzel elkerülhetem,

hogy egy seggfej rányissa az ajtót, és megkarcolja. Mindössze negyvenöt
perce voltam Fort Ruckerben, ami elég volt ledobni a táskámat otthon, és
betölteni a tartalmát a mosógépbe.
De most itt voltam, mert négy nap után a család, a barátok… és Grace
társaságában, még mindig nem tudtam kiverni Samet a fejemből. Nem
szabadott volna így legyen. Az életem itt, Ruckerben soha nem követett
haza, ahogy az ottani világom is külön vált az ittenitől. Csak így tudtam
túlélni, elzárva tartva magamban a szarságot, hogy a jövőmre
koncentrálhassak. De Sam követett engem oda, és még csak nem is tudott
róla.
Az edzőterem kedd estéhez képest eléggé üres volt, csupán
törzsvendégek a szabad súlyoknál, meg néhány helyi lány a
lépcsőzőgépeknél. Ha már itt tartottunk…
– Szia, Grayson! – húzta el a nevemet Marjorie, ahogy elhaladt mellettem
egy üveg vízzel a kezében, és a tekintete végigfutott a felsőtestemen,
miközben Carter irányába tartott, aki a sarokban emelgetett. Csak a tűzzel
játszott a fickó.
Biccentettem neki, és azonnal az edzőtermet kezdtem pásztázni, amíg
Sam felbukkant az iroda ajtaján keresztül, kezében egy írótáblával. A pólója
a testére simult, a rövidnadrágját pedig egyértelműen olyan valaki
készítette, aki engem akart kínozni. Legszívesebben lehúztam volna róla.
A fogammal. Aztán végignyalogattam volna a combját…
A fenébe. Úgy volt, hogy azután jobb lesz, miután láttam Grace-t, miután
emlékeztettem magam újra a felelősségemre, de az agyam azonnal kereket
oldott, amint Sam a látómezőmbe került. Valami kezdett változni bennem,
amit nem tudtam megállítani, mint egy megrepedt gát, ami hamarosan
felrobban, és elpusztít mindent az útjában. Négy napot töltöttem tőle távol,
és már nem fértem a bőrömbe, hogy újra láthassam a mosolyát, vagy
hallhassam a nevetését. Az a részem, amelyik ébredezni kezdett miatta, és
vágyott Sam napfényére a sötétségben, teljesen felülkerekedett az agyam
józanabb részén, ami kiabált, hogy tartsam a távolságot.
A hazautazás nem a védekezésemet építette fel, hanem vésőt ékelt a
malterba.
Sam átnyújtott egy törülközőt az egyik helyi srácnak, és kedvesen
rámosolygott, a haját a füle mögé tűrve. Összeszorult a gyomrom, amikor a
srác kinyújtotta a kezét, és megérintette Sam karját, én pedig tettem feléjük
egy lépést.
Sam elhúzódott az érintés elől, továbbra is mosolyogva, ami felragyogott,
amikor meglátott engem.
– Grayson!
Futva tette meg a minket elválasztó néhány métert, és a karjaimba repült.
Könnyedén elkaptam, magamhoz öleltem, hogy a lába felemelkedett a
földről. Szorosan átölelt, és vaníliaillata elárasztotta az érzékszerveimet a
meg nem érdemelt béke érzésével. Otthon.
– Jaj, nagyon sajnálom! – Megpróbált elhúzódni. – Csak úgy rád
ugrottam!
Szorosabban öleltem, az ujjaim szélesre nyíltak a gerincének apró
domborulatain.
– Én nem bánom. – Elolvadt, arcát a nyakamhoz hajtva. – Hogy van a
konyhám?
– Porig égettem. Hiányoztál! – Felnevetett, hátrahúzódott, hogy rám
villantsa azt a gyönyörű mosolyát. – És találd ki, mi történt!
– A találgatás veszélyes dolog, ha rólad van szó. – Felvontam a fél
szemöldököm, és szorosabbra fontam a karom a hátán, hogy a tekintetem ne
kalandozzon délebbre.
– Felvettek az ESCC-re! Elmentem, és beszéltem a tanácsadóval, és
megengedik, hogy órákra járjak. Tudom, hogy nem mindet fogják
elismerni, ha egyszer visszakerülök az egyetemre… – Az ajka kissé
lebiggyedt, mint egy kisgyereknek, akinek azt mondták, hogy a rajza nem
elég szép ahhoz, hogy kitűzzék a hűtőre.
– Ez nagyszerű, Sam! Sőt, szerintem egyenesen csodálatos. –
Szembenézett a démonaival, és győztesen került ki a végén.
 – Hé, Masters, nem akarod talán letenni? Vagy tán vele tervezel
súlyzózni? – kiáltott oda nekem Carter nevetve.
Sam összepréselte az ajkát, és lesütötte a szemét.
– Nem – szóltam vissza. – Bár megtehetném, amilyen kicsi vagy. –
Az utolsó részt csak neki suttogtam oda.
Visszakapta a szemét az enyémre, tágra nyílt és lehetetlenül zöld volt, én
pedig hagytam, hogy tekintete lecsússzon a testemen, és most az egyszer
minden mozzanatát kiélveztem annak, ahogyan hozzám simult, attól
kezdve, ahogy a melle a mellkasomnak nyomódott, addig, ahogyan az ujjai
életre keltették minden idegvégződésemet, miközben szórakozottan
végigsimított a mellkasomon. A levegő sistergett közöttünk. A kapcsolót
átbillentettem a „csak barátok”-ról arra, amivel éppen flörtöltem, és ezt ő is
tudta.
Nem voltam benne biztos, sajnálom-e egyáltalán.
– Csak azért jöttem, hogy szóljak, megérkeztem. Te menj vissza
dolgozni, én pedig edzek addig, amíg készen állsz hazamenni.
– Nem kell hazakísérned. – Az ajka felfelé görbült, és a szeme az egyik
szememről a másikra cikázott, mintha próbálná kitalálni, mi folyik itt.
Sok szerencsét hozzá, mert nekem lövésem sem volt róla.
– Tudom.
Összehúzta a szemét, és meglepett mosollyal megcsóválta a fejét.
– Beütötted a fejed, amíg otthon voltál?
– Nem. Most pedig menj vissza dolgozni, mielőtt bajba kerülsz!
– Jó, jó. – Sam visszament a dolgára, én pedig átöltöztem, aztán
elfoglaltam a helyet Carter mellett, ahol letáborozott.
– Víz – mondta Sam, és letett a pad mellé egy üveget. Szégyenlősen rám
mosolygott, majd visszaszökellt a recepciós pulthoz.
Szégyentelenül néztem, ahogy elsétál.
– Itt meg mi a szitu? – kérdezte Carter.
Visszafordítottam a figyelmemet a súlyokra, alig vártam, hogy
elveszítsem magam az edzés égő érzésében.
– Nincs szitu, csak rajta tartom a szemem.
– Vagy egyszerűen csak szereted őt nézni.
Felkaptam a fejem, a tekintetemmel egyértelmű figyelmeztetést küldve.
– Hé, én nem ítélkezem! Sam gyönyörű, és vicces, és… a mindenit. –
Nagyot kortyolt, miközben azt figyelte, ahogy Sam ráhajol a pultra, hogy
letörölje.
– Mi a fenét tudsz te Samről? – Az ujjaim ráfeszültek a kézi súlyra.
Felvonta a fél szemöldökét.
– Kicsit érzékenyek vagyunk? Eltöltöttem vele némi időt a grillpartin,
amíg te otthon voltál, és… csináltad, amit szoktál, amikor hazamész. Igazán
tüzes lány.
Az ereimben valami forró érzés kezdett folyni, aminek az íze olyan volt,
mint a féltékenységé, amihez semmi jogom nem volt.
– Nem. Csak… Nem, Carter.
A West Pointon végzett pöcsnek volt képe rám vigyorogni.
– Ó, ez jó móka lesz! Félsz, hogy ezúttal te leszel a második választás?
– Ő nem játékszer! – Rámeredtem, mire hátradőlt.
– Nyugi! Nem áll szándékomban még egyszer egy lányért versengeni. –
Sóhajtott. – Soha. – Ismét kortyolt egyet, és Samre pillantott. – Különben is,
ő az első, akit láttam a bőröd alá férkőzni, Masters, az alatt az egy év alatt,
amióta ismerlek, és ez nagy szó! – Visszanézett rám, és várta a választ.
– Nem lelkizünk, Carter. Ez – intettem kettőnk között – nem fog
megtörténni.
Megcsóválta a fejét, és felnevetett.
– Valakinek figyelmeztetnie kell őt, hogy micsoda seggfej vagy
valójában.
Grace arca ugrott be, de nem úgy, amilyennek ezen a hétvégén láttam,
hanem azelőtt, hogy az megtörtént volna. A mosolya, a nevetése, ahogy a
Mustangban közelebb csúszott, hogy a vállamra hajtsa a fejét. Aztán…
utána. Ahogy átnézett rajtam, amikor átöleltem… amikor már nem látott
engem.
Vettem egy nagy levegőt, és hagytam, hogy a fájdalom végigsöpörjön
rajtam, végigforrázva a jól kitaposott ösvényt. Már régen megtanultam,
hogy ha eltaszítom magamtól, csak még vadabban tér majd vissza. Aztán
odapillantottam, ahol Sam épp egy könyv fölé hajolva nevetett Averyvel
valamin.
– Igen, valakinek tényleg figyelmeztetnie kellene.
Ha csak fele olyan ember lennék, mint amilyennek lennem kellett volna,
megteszem.
– Üdvözlöm önöket az AH–64 tanfolyamon! Mr. Wolfton vagyok, és én
leszek az oktatójuk.
A szerda reggeli napfény beáramlott az ablakokon, és visszatükröződött
az előttem lévő tablet fényes felületén, ahogy a többi pilóta is besétált a
terembe. Harmincan voltunk ezen az órán. Statisztikailag nézve nem
harmincan fogunk végezni.
– Az első szabály az órámon, hogy kapcsolják ki a mobiltelefonjukat. Ha
meghallom, hogy megszólal, másnap reggel két tucat fánkkal jönnek
nekem. Nincs kivétel, mert udvariatlanság megzavarni a csoporttársaikat –
mosolygott, őszülő szemöldöke felszaladt –, és mert nagyon szeretem a
fánkot. Mindannyian látják a tableteket maguk előtt, ezek fognak a
tankönyveikként szolgálni.
– Hé, Masters – suttogta mellettem Jagger.
Rásandítottam a szemem sarkából.
– Ez – mutatott a bekapcsoló gombra – bekapcsolja a kütyüt. Tudod, csak
arra az esetre, ha szeretnél némi esélyt, hogy legyőzz engem az
osztályelsőségért. – Ezt aztán pimasz vigyorral koronázta meg.
– Vicces, mert emlékszem, hogy szétrúgtam a segged az első szakaszban
– jegyeztem meg anélkül, hogy levettem volna a szemem az oktatóról.
Jagger halkan felkuncogott.
– Ez most egy új meccs.
Nyeltem egyet. Két okból is a rangsor élére kellett kerülnöm. Az első az
volt, hogy a pilótaiskola elvégzése után én választhassak először szolgálati
helyet.
Fort Bragg csak ötórányira volt otthonról. Minden hétvégén haza tudnék
menni a havi egyszer-kétszer helyett, mint most. Mi a fenét fogok csinálni,
ha az ország másik végében ragadok, valahol Lewisban, vagy még
rosszabb, Koreában?
De hogyan nézne ki az életem, ha sikerül, és Braggben kötök ki?
Megkeseredett a szám íze. Leöblítettem a Powerade-del, amit az órára
hoztam magammal, és a figyelmemet visszafordítottam az oktatóra.
Feljegyeztem a dátumokat, amiket felsorolt, és igyekeztem nem gondolni a
második okra, amiért a rangsor élén kellett végeznem – hogy senki ne
vizsgálódjon körülöttem túlságosan.
De meg tudtam csinálni. Csak ki kellett dolgoznom a belemet is, ami a
tanulást illette, és közben szorgalmasan járni az edzőterembe, hogy az
agyam ne veszítse szem elől a célt. Semmi zavaró tényező. Semmi egyéb
dolog. Teljesítettem az első szakaszt, és az Apache-tanfolyamot is képes
leszek teljesíteni, ha kétszer olyan keményen dolgozom, mint a többi pilóta.
– Mint tudják, pénteken lesz az első tesztjük. Ha megbuknak rajta, akkor
az lesz az utolsó is. – Végignézett mindannyiunkon egy „tényleg nem
viccelek”-tekintettel. – Át. Kell. Menniük!
– Még jó, hogy Gandalf nem oktató – motyogta Jagger. – Itt úgysem
jössz át!
– Fogd be, vagy ülj máshová – válaszoltam. – Hacsak nem adod kölcsön
azt a fura memóriádat.
Erre felvonta a szemöldökét.
– Most mi van, megjött?
Az oktató megkönnyítette, hogy tudomást se vegyek róla.
– Amint végeztek a héten a tanulmányaikkal, és a tesztjük is tökéletesen
sikerült, hétfőn a repülőbázisra mennek, ahol találkozni fognak az oktató
pilótáikkal.
Elmagyarázták nekünk a tabletek használatát és az óra általános
tankövetelményeit. Az agyzsibbasztó Powerpoint-előadásokat ezúttal
konkrétan kézbe kapjuk, ami viszont lecsökkentette, hogy mennyit kellett
jegyzetelnem, úgyhogy nekem teljesen megfelelt. Az agyam néhányszor
belezavarodott, de átküzdöttem magam rajta.
Délután kettőre már zsongott a fejem, ahogy igyekeztem elraktározni a
rám zúdított hihetetlen mennyiségű információt.
– Mára elég lesz ennyi – hála istennek –, de lenne még egy utolsó dolog.
– Basszus. – Forduljanak a mellettük ülőhöz, és mutatkozzanak be.
Jagger felé fordultam, aki addigra már kinyújtotta felém a kezét.
– Örvendek, Jagger Bateman vagyok.
– Nagyon vicces. – Megráztam a kezét.
– Mindannyian összeismerkedtek? – kérdezte Mr. Wolfton. Az egész
csoport igent motyogott, bár nem igazán néztünk körül. – Remek. Akkor
épp most ismerkedtek meg a pilótatársukkal a kurzus hátralévő részére.
– Király! – Jagger a levegőbe öklözött.
A. Rohadt. Életbe. Ha valaki mellett szarul mutatnék tanulás
szempontból, az Mr. Fotografikus Memória volt. Csukott szemmel is le
tudom győzni repülésben, ezzel pontosan tisztában voltam, de az írásbeli
vizsgákon nem tudtam felvenni vele a versenyt.
 – Közel sem tűnsz olyan lelkesnek, mint amilyennek kellene – vigyorgott
Jagger.
– Hurrá! – válaszoltam két kezemet felemelve.
– Hé, ez sokkal jobb, mint ha Carterrel párosítottak volna össze! Az a
fickó még a rohadt ciklikus vezérlőn is a West Point-os gyűrűjével
kopogtatna, ha tehetné.
– Ebben igazad van – válaszoltam. Kezdtem megkedvelni Cartert, de ez
még nem jelentette, hogy szerettem volna pilótatársnak kapni. Már azt is
elég nehéz volt elviselni, hogy ő volt a csoportvezetőnk, amikor ugyanott
álltunk a rangsorban.
Ez egy jó terv volt. Tanulás. Repülés. Edzés. Koncentrálás.
– Jöjjenek előre, és írják fel a pilótatársukat erre a listára, hogy
feljegyezhessem, aztán mehetnek is. Találkozunk holnap korán reggel!
Az osztály életre kelt, ahogy összepakoltak az óra végeztével, és sorba
álltak az oktató asztala előtt.
– Nem lesz gond ez a pilótatárs dolog? – kérdezte Jagger a hátam mögött.
– Nem akarom, hogy otthon kínos legyen.
– Ne aggódj, drágám – válaszoltam. – Továbbra is megkaphatod!
– Jóságos ég, te most humorizáltál? – Jagger az órájára pillantott, ami
többe került, mint az autóm, bár nem mintha hivalkodott volna vele. –
Jegyezzük fel a pillanatot, amikor kiderült, hogy Grayson Mastersnek van
humorérzéke!
Megcsóváltam a fejem.
– Jó lesz, hogy pilótatársak vagyunk. Ösztökélni fogsz.
– Úgy érted, támogatni?
– Nagyképű pöcs vagy, ahhoz képest, hogy kilencedik lettél a csoportban.
– A sor előrébb haladt.
– Igen, nos, Paisley szíve csúcsformában van, úgyhogy azt hiszem, a
jövőben elkerülhetjük ezt a helyzetet.
– Ó, a kifogások… – Már csak két srác volt előttünk, mielőtt ránk
kerülne a sor. – De most komolyan. Nagyon jól kell teljesítenem, Jagger!
Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármiben megbukjak, vagy hogy
eltereljék a figyelmemet. Csak tanulás, repülés és az edzőterem.
– Mi a helyzet a lasagnével? Attól ugye nem fosztanál meg minket?
A szám sarka megremegett.
– Az étel az élet.
 – És Sam? – Halkabbra fogta a hangját.
Hátrakaptam a fejem, és ránéztem. A tekintetéből eltűnt minden
tréfálkozás, a helyében komoly, nagy testvéri arckifejezés tűnt fel, amit csak
Mia és Parker miatt ismertem fel.
– Mi lenne Sammel? – Az izmaim megfeszültek, bár a szívem ugrott
egyet. A fenébe, úgy reagáltam a nevére, mint valami csajos romantikus
filmben. A gyomromra koncentráltam. Hála az égnek, nem pillangók
voltak! Csak korgott az éhségtől.
Felhorkant.
– Ne hidd, hogy nem ismerem fel, ahogyan egymásra néztek! Az az
elektromos kisugárzás, amit generáltok, amint egy helyiségben
tartózkodtok, valószínűleg az egész átkozott házat el tudná látni árammal.
– Következő? – szólított Mr. Wolfton, megmentve attól, hogy egy olyan
kérdésre feleljek, amire nem tudtam a választ.
– Grayson Masters és Jagger Bateman hadnagyok.
– Sokkal jobb, mint Carter! – suttogta Jagger mögöttem.
Mr. Wolfton lejegyezte a nevünket a listára, majd mosolyogva felnézett.
– Á, Masters hadnagy! Úgy látom itt, hogy ön a Citadelen végzett.
Összeráncoltam a homlokom.
– Igen, uram. Úgy van. – Az évfolyamom legjobb egy százalékában,
köszönöm.
– Remek! Úgy értesültem, hogy ön a csoportvezető.
Nem. Nem. Nem. Azt már nem!
– Uram?
Átnyújtott nekem egy mappát.
– Itt van az osztálynévsor. Ossza fel szakaszokra, és holnapra hozza
vissza a telefonos riadóláncot nekem.
A kezem megdermedt a mappán.
– Valami gond van? – kérdezte, szemöldökét kérdőn felvonva. Jagger
hátba könyökölt.
A pokolba is, igen, gond van! Nekem nem volt erre időm.
– Nem, uram! Nincs probléma. Köszönöm a lehetőséget!
Elvettem tőle a mappát, és követtem Jaggert kifelé. A hőség az arcunkba
csapott, ahogy a katonai sapkánkat feltéve elindultunk a kocsim felé.
– Min gondolkodsz? – kérdezte Jagger, amint behuppant az anyósülésre,
miközben én beindítottam a motort, aztán feltekertem a klímát.
 – Most már hiányzik Carter.
Elnevette magát.
– Nos, igen, a srácnak megvan a maga haszna.
Elindultam, hazafelé véve az irányt, és közben azon kattogott az agyam,
hogyan fogom úgy ellátni a csoportvezetői feladatokat, hogy közben a
jegyeim se romoljanak.
– Ne stresszelj! Nem fogsz megbukni.
– Ennyire kiismerhető vagyok? – Jobban szorítottam a kormányt.
– Stresszes vagy.
Befordultunk Enterprise-ba.
– Igen, nos, ez nekem nem olyan könnyű. De nem jelenti azt, hogy nem
fogok kétszer olyan keményen dolgozni érte.
– Tanulni fogunk, ma estétől kezdve. Amikor csak ráérek, segítek. –
Részletes tanulási tervet vázolt fel, ahogy a környékünkre értünk, és még
mindig a szekrényekre ragasztott tanulókártyák előnyeiről magyarázott,
amikor leparkoltam a kocsifelhajtón Sam kabriója mellett. – Minimalizáljuk
a zavaró tényezőidet, és megszerzed a második helyet.
– Második hely, na persze! – viccelődtem vele. Ha Jagger a legjobb
formáját hozza, szerencsés vagyok, ha második lehetek.
Kinyitottam az ajtót, és mielőtt becsukhattam volna, megéreztem a
vanília illatát… otthon.
– Gyere velem! – Sam tágra nyílt szemmel odarohant hozzám,
megragadta a kezemet aprócska kezével, és behúzott a konyhába.
– Mi a fene? – kérdeztem. – Jól vagy? Anyukád jól van? Meg kell ölnöm
valakit? – Gondolkodás nélkül záporoztak a kérdések a számból, a szűrőmet
a táskámmal együtt elhagytam az előszobában.
– Mi? Én jól vagyok, nem rólam van szó.
– Akkor mi az? – A kezembe fogtam az arcát, hogy megnyugtassam, és
hogy érezzem száguldó pulzusát az ujjam alatt.
– Úgy egy órája érkezett, és elkezdett mindenhol vizsgálódni, átkutatta a
szobádat, és úgyszólván kitett engem a spanyol inkvizíciónak. Tényleg nem
hiszem, hogy meg kellene vitatnunk a szexuális életemet! – Olyan gyorsan
beszélt, hogy koncentrálnom kellett, hogy megértsem a szavakat. – És nem
mintha bánnám, hogy kölcsönadjam a ruháimat, de…
– Kicsoda?
– A testvéred! – suttogta hangosan.
 – Az én… – Szent egek! – Melyik?
– Mert hány van? – Sam szemöldöke felszaladt a homlokán.
– Négy. Melyikük az, Sam? – Nem mintha nem lennének mindannyian
nyűg a hátamon, de ha…
– Gray! Tetszik, amit a szobáddal csináltál! Bedobtam hozzád a táskámat,
remélem, nem bánod, és ó, te jó ég, hát nem te vagy a legfincsibb dolog,
amit valaha láttam?
Ó, hogy az a…
Lassan megfordultam, Samet a hátam mögött biztonságban tartva,
miközben a húgom alaposan tetőtől talpig végigstírölte Jaggert.
Josh besétált a bejárati ajtón.
– Istenem, műszakot akarok váltani! Mi a fenéért nem kezdhetem az
óráimat akkor, amikor ti? – Befordult a sarkon a konyha felé, kezében az
egyenruha felsőjével, és a húgom szeme kikerekedett. – Hát, helló neked…
– Ránk nézett, várva a bemutatásra.
– Te jó ég, minden katona ilyen dögös? Komolyan, jegyeket lehetne
árulni erre a műsorra!
– Nekem mondod? – motyogta Sam, ahogy kilépett mögülem.
– Grayson? – kérdezte Jagger, aki nagyon jót szórakozott az egészen.
Néhányszor megrándult az izom az állkapcsomon, mialatt igyekeztem
magam összeszedni. Az életem minden fronton az összeomlás szélén állt.
Őt nem lehetett irányítani. Parkerrel, Constance-szel, a pokolba, még Joey-
val is elboldogultam volna. De nem vele.
– Josh, Jagger. Bemutatom Miát, a kishúgomat. El a kezekkel, vagy
álmotokban öllek meg titeket!
Jagger hisztérikus nevetésben tört ki.
– Hát, ennyit arról, hogy ne vonja el semmi a figyelmed!
 Tizedik fejezet

GRAYSON

– Mit keresel itt, Mia? – A konyhában szorítottam sarokba, mialatt Jagger

beizzította a grillt.
– Látni akartalak – duzzogott.
– Alig egy hete találkoztunk. Most pedig hagyd abba a mellébeszélést!
Hátradőlt a sarkán egyensúlyozva, és lopva kipillantott az ablakon.
– Miért nem mondtad, hogy a lakótársaid gyönyörűek?
– Mert férfi vagyok, Mia. Most pedig válaszolj! Miért… hogy jöttél ide?
– Lehet, hogy még százhatvan centi sincs, de képes volt elpusztítani azt a
kis nyugalmat, amit itt sikerült megteremtenem.
– Repülőre szálltam? Mondtam anyának, hogy látni akarlak, és ő úgy
gondolta, jó, hogy valaki végre rád néz. – Felkapta Sam kávésbögréjét,
aminek a szélén még mindig ott volt csillogó szájfényének a lenyomata. –
Ráadásul találkozni akartam vele.
– Kivel? Sammel? – Kivettem a kezéből a bögrét, és visszatettem a
pultra. Üres volt, ami azt jelezte, hogy Sam hamarosan visszajön érte.
– A lány, aki mosolygásra késztetett. – Úgy vigyorgott, mintha valami
hatalmas titokra jött volna rá.
– Mia… Ez az életem. Nem valamiféle párkereső játék. Nem hazudtam
otthon, Sam csak a lakótársam.
– Ennél jobban ismerlek.
– Nem említhetsz meg semmit otthonról, Mia! Vagy Grace-ről, mert…
– Nyugi, Gray! Nem azért vagyok itt, hogy kifecsegjem a titkaidat. Nem
tudom, miért tartod titokban, de ha szükséged van arra, hogy szétválaszd a
dolgokat, én megértem.
Sam betáncolt a konyhába, de rögtön megtorpant, tekintete köztem és
Mia között ugrált.
– Ó, visszajöhetek később.
 Felemeltem az üres kávésbögrét.
– Nem, az nem működne. Holtan esel össze, vagy valami ilyesmi, ha nem
jutsz hozzá a következő adagodhoz. Nem zavarsz minket, tényleg.
Sam az alsó ajkába harapott, és a fenébe, legszívesebben kiszívtam volna,
aztán a nyelvemmel végigsimítottam volna a fogaitól származó kis
bemélyedésen. A francba!
– Ha biztos vagy benne?
– Igen, biztos vagyok benne. – Mindkettővel kapcsolatban.
Szégyenlősen rámosolygott Miára, aki szemérmetlenül tetőtől talpig
szemügyre vette Samet és betöltött egy kávékapszulát. Mialatt a gép lefőzte
a kávét, a hűtő felé menet elhaladt mellettem.
– Jaj, elfelejtettem, hogy elfogyott az ízesített kávétejszínem!
– Nézz be a tej mögé – javasoltam.
A sikkantás, amit hallatott, megérte a plusz erőfeszítést.
– Mi a fene? – Elkerekedett szemmel fordult meg, kezében a borsmentás-
mokkás kávétejszín üvegével. – Ez te voltál?
A szeme úgy ragyogott, mint egy kisgyereké karácsonykor, és a mosolya
ezer hajót indíthatott volna útjára, nem is kérdés.
– Semmiség volt. – Csupán csak egy jégzselével teli bőröndöt kellett
átvizsgáltatnom, és imádkozni, hogy a biztonsági ellenőrzésnél ne higgyék,
hogy elment az eszem.
Rám ugrott, én pedig átfontam a karom a hátán, ahogy cuppanós puszit
nyomott az arcomra.
– Köszönöm! Be fogom osztani, esküszöm!
Felhorkantam.
– Az az üveg körülbelül három napig tart ki, amilyen léptékben döntöd
magadba a kávét.
Visszaengedtem a talpát a földre, és elvigyorodott.
– Nos, az csodálatos három nap lesz.
A szám sarka felfelé rándult, nem engedelmeskedve az elhatározásnak,
hogy fapofát vágjak.
– Csodálatos tizennyolc nap.
Felszaladt a szemöldöke, és a Kuerig közben felszisszent, ahogy
befejezte a kávé lefőzését.
– Mi?
 – Nézd meg a fagyasztót. – Megmarkoltam a pult szélét magam mögött,
nem törődve Mia belém fúródó tekintetével. – A második üveg tequila
mögött.
Sam eltátotta a száját a másodperc töredékére, majd kinyitotta a
fagyasztó ajtaját, és meglátta az öt másik üveget, amit tegnap betettem.
– Na, ne! – Ugrálni kezdett, a lábujjhegyén ringatózva. Becsukta a
fagyasztó ajtaját, és megpördült, mosolyát ezúttal Miára irányítva.
– A bátyád – mutatott rám, mintha lett volna ott bárki más, akit a
bátyjának lehetne nézni – isten a halandók közt!
– Én is így hallottam – válaszolta Mia, és szélesen elvigyorodott.
Sam elhaladt mellettem a kávéjához visszafelé menet, és megszorította a
bicepszemet.
– Köszönöm! – suttogta, és lopva felnézett rám, mielőtt a kávéjának
szentelte a figyelmét.
– Sam, hoznál nekem egy tiszta tányért? – kiabált be Jagger, ahogy
résnyire kinyitotta az üvegajtót.
– Máris! – felelte, és kivitte a kávéját meg egy tányért.
Mia nevetni kezdett, horkantgatva két zihálás között.
Hátradőltem a pultnak, és keresztbe fontam a karom.
– Mi olyan vicces?
– Csak egy lakótárs! – A hasát fogva előregörnyedt. – Jaj, de nagyon
odáig vagy, bátyó!
– Csak egy lakótárs – ismételtem meg, de ő kisétált a hátsó udvarba, a
nevetése még a korábbinál is hangosabb lett.
Tök mindegy. Azt gondolhatott, amit csak akart. Igen, őrülten vonzódtam
Samhez, ki a fene ne tenné? De hogy odáig lettem volna érte? Egyáltalán
nem.
Kinyitottam a fagyasztót, és kivettem az egyik üveg kávétejszínt,
megnézve a gyártót. Talán ha rendelnék egy rekesznyit, akkor házhoz is
szállítanák.
Várjunk csak. Ezen komolyan elgondolkodtam?
– A francba – motyogtam, és visszaraktam az üveget a fagyasztóba.
Odáig voltam, de még mennyire.
– Kérlek? Gyerünk, Gray! – csábítgatott Mia a Fort Rucker-i medencéből.
Hála az égnek, hogy egyrészes fürdőruha volt rajta! Nem szívesen öltem
volna meg valamelyik új közlegényt, amiért csapja a szelet a húgomnak.
Kétségtelenül befolyásolta volna a rangsoreredményemet. – Három napja
vagyok itt, és te csak tanulsz és tanulsz! Mi a fene lehet ennyire nehéz?
A következő gyakorlókártyára lapoztam. A pakli felénél jártam, aztán
újabb tesztet csinálok. Aznap reggelre már csak három kérdés hiányzott
ahhoz, hogy teljesítsem az időre mért tesztet, és a válaszokat százszázalékos
pontossággal adtam meg. Két nap volt hátra.
Még két nap, amíg Mia az életem minden részébe beleütötte az orrát,
mielőtt mindketten hazarepültünk Nags Headbe.
– Neked nem kéne itt lenned, Mia – emlékeztettem, és felcsaptam egy
újabb kártyát.
– Neked nem kéne itt lenned, Mia – gúnyolódott velem, ahogy a
kishúgok szoktak, és kimászott a medencéből. – Legalább Sam már úton
van.
Ez elterelte a figyelmemet a kártyákról.
– Idehívtad Samet?
– Azt mondta, hogy idejön, miután végez a korrepetálással a nyári
suliban. – Mia törülközőt tekert maga köré, és kicsavarta a hajából a vizet.
– Korrepetálásra jár? Ezt nem hinném. Különben is, az órái csak jövő
héten kezdődnek. – Egészen pontosan hétfőn. Kémiája lesz kilenc órakor,
ha jól emlékeztem az órarendjére. Egy imádni való, bolondos vigyor
kíséretében ragasztotta ki a hűtőre.
– Nem, ő korrepetál. Nagyon jó matekból!
– És nagyon önzetlen is.
Mia rám vigyorgott, hunyorogva az éles délutáni fényben.
– Azt hittem, te tanulsz.
Visszafordultam a tanulókártyákhoz. Korrepetálás. Sam talán elkövetett
néhány óriási hibát, de az, ahogy megálljt parancsolt a dolgoknak, és
elkezdte kiásni magát a szarból, sokkal többet jelentett nekem, mint az, ami
odáig vezetett. Bármi volt is az.
Számomra ez volt egy ember mércéje. Nem a szarság, amit elkövettek,
hanem az, ahogyan kimásztak belőle, mint amikor Jagger elvitte a balhét
azzal az átkozott jegesmedveszoborral kapcsolatban. A legnehezebb dolog,
amit valaha is tettem, az volt, amikor bemasíroztam abba az irodába,
bevallottam mindent, és kockára tettem mindazt, amiért olyan keményen
küzdöttem, de nem hagyhattam annyiban.
– Mi az? – mutatott Mia a tanulókártyáimra. A francba.
Megmozdultam, hogy bedobjam a paklit a táskámba, de elkapta azokkal
az ijesztő macskaszerű reflexeivel. Felnyitotta egy véletlenszerű kártyánál,
én pedig összerezzentem.
– Üzemanyagnyomás-korlátozás a…
Olyan élesen szívta be a levegőt, hogy az akár a világszerte hallott lövés
is lehetett volna.
– Te… – A tekintete az arcomra ugrott, én pedig leeresztettem a
napszemüvegemet, a mellkasom azonnal összeszorult.
– Én…? – kérdeztem kihívással.
– Apa meg fog ölni. – Összeszűkült szemmel nézett rám.
– Már évekkel ezelőtt felhagytam azzal, hogy apa jóváhagyását
keressem. – Kinyújtottam a kezem, és csak vártam, bár minden
idegvégződésem viszketett, hogy kitépjem a tanulókártyákat a kezei közül.
Feszültség tekergett a bőröm alatt. – Már tizennyolc éves vagy, Mia. Jogilag
felnőtt, és pár hónap múlva a UNC-re mész. Tényleg azt akarod mondani
nekem, hogy az életed arról fog szólni, amit anya és apa akar?
Sóhajtott, majd visszaadta a kártyákat.
– Nem hazudhatsz nekik.
Nem is pislogtam.
– Soha nem tettem.
– Ez egy elhallgatásból következett hazugság. – Összefonta a karját a
mellkasán.
– Ez volt mindig is a terv. – Felálltam, belefáradtam abba, hogy úgy
érezzem, Mia erkölcsileg és fizikai értelemben is fölényben van.
– A terv… megváltozott. – Elcsuklott a hangja.
– Nem, mindenki csak azt akarta, hogy megváltozzon. – Mert nekik nincs
mit bizonyítaniuk, úgy, mint nekem. Megrázta a fejét, de elvágtam a
mondandóját, mielőtt egy szót is kiejthetett volna. – Tényleg ezt akarod,
most, itt? Constance, Joey, a pokolba, még Parker is mind megosztották
velem az isteni véleményüket. Te is szeretnél talán beszállni? –
Összerezzent. A francba! Miával szemben még soha nem vettem fel ezt a
hangnemet. Hogy a fenébe értethetném meg vele? – Ez mindenem, amim
van. – Még a torkom is összeszorult, és erőfeszítésbe került kipréselni
magamból minden egyes szót. – Csak ennyi. Kidolgozom a belemet is itt, és
amikor nem, akkor pedig Nags Headben vagyok Grace-szel. Bocsáss meg,
ha csak egyetlen dolgot szeretnék magamnak.
Elsápadt az arca.
– Gray…
– Nem kell jóváhagynod vagy megértened. El fogom nekik mondani,
miután végeztem az iskolával. Muszáj lesz bizonyítanom neki.
Az a makacs kifejezés ült ki az arcára, ami kétéves kora óta megvan, és
az orrát ráncolta.
– Rendben.
– Ezért vagy te a kedvenc testvérem – mondtam, és megfordultam, hogy
felkapjam a tanulókártyáimat.
– Igen, nos, a többieket elnézve nem nehéz elsőnek lenni.
Egy vézna seggfej füttyentett egyet, ahogy elhaladt mellettünk, leengedte
a napszemüvegét, és úgy nézte Miát, mint egy darab steaket, vagy ami még
rosszabb, mint egy numerát.
A medence felé pördültem, és közben elgáncsoltam a lábammal.
Felsikított, mint egy kislány, és a medencébe zuhant. Mia elé léptem, hogy
a csobbanás ne őt fröcskölje le. A srác köpködve jött a felszínre, én pedig
leguggoltam a medence szélén, ahogy kiúszott.
– Haver! – kiáltotta a kölyök, és kitörölte a szeméből a vizet.
– Ő a kishúgom! Szeretnéd még egyszer megnézni? – Lehalkítottam a
hangomat, és összeszűkítettem a szemem.
– N-n-nem – makogta.
– Gray, ugyan már, megijeszted! Valószínűleg azt hiszi, hogy mindjárt
átmész Hulkba. – Mia megkocogtatta a vállamat, ami még mindig
megfeszült.
Morogva, de odanyújtottam a kezem a srácnak, és könnyedén kihúztam a
medencéből. Az utcai ruhájából úgy csorgott a víz, hogy a babamedencét is
megtöltötte volna.
– Hé, Sam! – Mia meglengette a karját a feje fölött.
A tekintetem Samre tapadt, még mielőtt egyáltalán felfogtam volna, hogy
Mia megszólalt.
Szalmakalapja széles karimája és hatalmas napszemüvege alól Sam olyan
ezer megawattos vigyort villantott, ami a lelkemet is le tudta volna
barnítani. Fluoreszkáló narancssárga ruhájától a bőre olyan ínycsiklandó
lett, mint valamiféle desszert. A mellkasomban nőtt feszültség azonnal
feloldódott, mintha meghúzta volna egy régi pulóver lebomlott fonalát, úgy
fejtett lassan vissza, feloldva nemcsak a feszültséget, hanem a
védőpajzsaimat is.
– Sziasztok, skacok! – Odajött hozzánk, és elfoglalta a Miához
legközelebbi széket.
Hát, ez szívás volt. Várjunk. Így volt a legjobb. A fenébe, még azt sem
tudtam eldönteni, hova szeretném, hogy üljön. Integettem neki.
A legbénább integetés az emberiség történetében.
– Milyen volt a korrepetálás? – kérdezte Mia.
– Hosszú – válaszolta Sam, és ledobta a kalapját meg a szemüvegét a
székére, majd a nap felé nyújtotta mindkét karját. Délután hatkor a
hőségnek már csökkennie kellett volna a harminckét fokos csúcsról, de a
pokolba, ha az enyém nem épp tetőzött.
Szedd össze magad, basszus!
– Akarsz úszni? – kérdezte Mia, ledobva magáról a törülközőt.
– Naná! – bólintott Sam lelkesen. Kioldotta a derekán az övet, és hagyta,
hogy a ruhája a székre hulljon.
Azt. A. Jó. Rohadt. Basszus. A fenébe. Bassza meg.
A fürdőruhája egy nyakba kötős felsőből és egy rövidnadrágból állt.
Izmos hasát szabadon hagyta a napfénynek, és a fenekére simult. A mellét
felnyomta magasra, és a mellbimbói kidudorodtak az anyagon keresztül.
Összefutott a számban a nyál a gondolatra, hogy lehúzzam róla az apró
ruhadarabkát, és megkóstoljam a bőrét.
– Mi ez a rosszalló tekintet? Megint arra akarsz kérni, hogy vegyek fel
több ruhát, Grayson? Mert ha jól látom, egy uszodában vagyunk, és ha úgy
vesszük, rajtam több ruha van, mint rajtad. – A csupasz mellkasomra
mutatott.
Rosszallóan néztem? A fenébe, jobb is, ha úgy hiszi. Sokkal jobb, mint
kanosan, akárcsak az a kölyök, akit kigáncsoltam a medencénél… aki még
mindig ott állt mellettem. Rámeredtem, de ő le sem vette a szemét valaki
másról. Samantháról.
– Rohadtul meleg van itt kint – jegyezte meg Mia.
– Ne káromkodj! – csattantam fel megszokásból.
Felvonta a szemöldökét.
– Nem látom itt anyát. Rohadt. Rohadt. Rohadt.
 – A sírba viszel, Mia! – Visszaültem a székembe, és a kártyáimért
nyúltam, hogy ne Samért nyúljak, de a széken egy szintbe kerültem a
fenekével, ezért ismét felálltam. – Menj úszni!
– Én szívesen bemerülnék – mondta Sam, és belelógatta a lábujját a
vízbe.
– Én is szívesen bemerülnék – jegyezte meg füttyentve a vézna kölyök,
tágra nyílt szemmel, ahogy szemérmetlenül stírölte Samet, egy kicsit
túlságosan is.
A karom már lendült is, mielőtt megállíthattam volna, nyitott tenyerem a
mellkasához ért, és már repült is vissza a medencébe.
– Grayson, mi a fene? – kérdezte Sam, a medence széléhez szaladva.
A srác köpködte a vizet, amikor a felszínre bukkant.
– Mi az, talán ő is a húgod?
Amikor Miát bámulta meg, az felbosszantott, de amikor Samet szúrta ki
magának, őrjöngő düh futott végig az ereimben, és megfeszítette az
izmaimat.
– Kurvára távol áll tőle.
– Gray! Ne káromkodj! – gúnyolódott Mia.
Rá sem hederítettem, csak addig meredtem a sovány, modortalan
seggfejre, amíg nem vette a lapot.
Ne zaklasd az enyéimet!
A francba. Pislogni kezdtem. Mikor kezdtem úgy gondolni Samre, mint
egyre az enyéim közül? Attól a pillanattól, amikor elkaptad a pultról leesve.
– Ó, istenem, segítsek? – Sam kinyújtott kézzel kihajolt a víz fölé.
A srác úgy nézett rá, mintha három feje nőtt volna, aztán átúszott a
medence túloldalára, és ott kászálódott ki belőle. Jó terv.
– Igazán ősemberes. – Sam rám meredt.
– Ő volt, aki… – Nem találtam a szavakat.
– Megbámult engem? Rám hajtott? Talán randira akart volna hívni? –
Keresztbe fonta a karját, amivel a mellét csak még magasabbra nyomta.
Szakadj már el a bugyijába jutástól!
– Grayson, én szingli vagyok. Eszedbe jutott valaha, hogy talán
szeretném, ha randira hívnának?
– Ilyen valakit akarsz? Valakit, aki csak a tested miatt akar téged? –
A nagyon feszes, nagyon kefélhető tested miatt.
A halántékát kezdte dörzsölni.
 – Nem, de ez nem a te döntésed, forrófejű! Hanem az enyém.
Rajtakaptam Miát Sam válla fölött, amint úgy röhög, mint egy elmebajos,
és még szigorúbban meredtem rá. Sam arckifejezése megváltozott, vonásait
mézesmázos mosolyba rendezte.
– Valójában azt hiszem, le kéne higgadnod!
A lábával áthurkolta az enyémet, a sarkát a térdem mögötti mélyedésbe
nyomta, és a lábam megroggyant.
– Sam! – Dőlni kezdtem a medence felé, és tudtam, hogy a becsapódás
elkerülhetetlen, de nem fogok egyedül bukni. Magamhoz rántottam, ahogy
a medencébe zuhantunk.
A talpam a fenékre ért, és ellöktem magam, hogy kibukkanjunk a
felszínre. Sam köhögött, és átkarolta a nyakamat. Elég mélyen voltunk
ahhoz, hogy az én lábam leért, de az övé nem.
– El sem hiszem, hogy ezt csináltad! – mondtam, kissé eltátott szájjal.
Elvigyorodott, és az alsó ajkába harapott.
– El sem hiszem, hogy magaddal rántottál!
– Jók a reflexeim. – Istenem, milyen jó érzés volt, ahogy hozzám simult.
A domborulatai csúszósak, de vigyázva csakis a derekán tartottam a kezem.
A tekintetem az ajkára vándorolt, és nyeltem egyet. Keményen.
Ujjai apró áramütéseket küldtek, ahogy szórakozottan végigsimított a
tarkómon. Felnéztem a szemébe, és elakadt a lélegzetem. A vigyora
elhalványult, és a szeme tágra nyílt, várva valamit, amit nem voltam biztos
benne, hogy egyáltalán képes vagyok megadni.
Basszus, mennyire csókolni valónak tűnt!
A kettőnk közötti dinamika úgy változott meg, mintha a világ kibillent
volna a tengelyéből. Egy hullámvasúton ültünk becsatolva, vártuk az
elkerülhetetlent, de nem tudtuk, mikor jön az első zuhanás.
Sam a „sohá”-ból a „még nem” kategóriába jutott át az alatt az öt hét
alatt, amióta vele éltem. Mivé fog válni egy-két hónap múlva?
Mindenné, suttogta egy kis hang a fejemben.
Úgy maradtunk, egymásba kapaszkodva, ahogy mindketten ízlelgettük a
köztünk lévő változást, amíg hirtelen víz csapódott a tarkómnak.
– Szóval itt lógtok, srácok – mondta Josh a medence szélénél guggolva.
Sam elhúzta a kezét a nyakamról, és kerülte a tekintetemet.
– Hé, Samantha – suttogtam.
Visszakapta rám a szemét, és felvonta azt a tökéletes szemöldökét.
 Kiemeltem egy kissé a vízből, aztán bedobtam a mélyebb vízbe. Nagy
csobbanással és nem egy szitokszóval merült el, én pedig igyekeztem
elfojtani a késztetést, hogy elnevessem magam.
– Itt valahogy olyan más vagy. Könnyedebb vagy, valahogy… nem…
nem is tudom… nem a szokásos Gray. – Mia Samre pillantott, aki odaúszott
Joshhoz beszélgetni. – Ő jót tesz neked.
Josh játékosan a víz alá nyomta Samet, aki zihálva bukkant a felszínre.
Megdermedtek az ereim, és hirtelen nem a medencében álltam, hanem a
csatornában. És nem Sam nevetgélt, hanem Grace sikítozott. Aztán csend
lett. Fülsiketítő csend.
– Gray? – Mia megérintette a karomat, és megrándultam. – Jól vagy?
Bólintottam, és kirekesztettem a múltat, Samet figyeltem, ahogy kifésülte
a haját az arcából. A mosolyát, ami olyan meleg volt, hogy életre keltette
bennem a leghalottabb részeket is. Dühítő volt, magával ragadó, zavarba
ejtő, és minden másodpercet megért. A határaink elmosódtak, és minden
egyes centiméterrel, amivel elhátráltam, ő kétszer olyan közel húzott
magához, anélkül, hogy egyáltalán tudatában lett volna. A közelében lenni
nagyobb függőséget okozott, mint a koffein, ami életben tartotta őt, és én
állandóan egy adagra vágytam… belőle.
– Komolyan mondtam – tette hozzá Mia. – Ő jót tesz neked.
– Igen, nos, én viszont nem teszek jót neki.
A probléma csak az volt, hogy nem voltam benne biztos, ez még mindig
elég jó ok arra, hogy távol tartsam magam tőle.
 Tizenegyedik fejezet

SAM

– Szia! – Istenem, hol volt az az átkozott befejezés gomb?

Anya arca eltűnt a képernyőről, én pedig egy pillanatra a laptopnak
támasztottam a homlokomat. Tökéletesen csalódott volt a döntésem miatt,
hogy beiratkozom egy „nem méltó” közösségi főiskolára, de azt mondta,
hogy fizetni fogja, ami több volt, mint amit valaha is remélhettem.
Megnyitottam az e-mail-fiókomat, és elkezdtem átnézni az ott váró
káoszt, amíg el nem jutottam egy névhez, ami nem tűnt ismerősnek.
PlayOne@yahoo.com. Szórakozottan doboltam az ujjaimmal a billentyűk
felett. Tedd magad túl a szarságaidon.
Hát, jó. Megnyitottam az e-mailt, és görcsbe rándult a gyomrom.

HOGY TETSZETT A LEGUTÓBBI ELUTASÍTÁS? AKI KURVA

VOLT, KURVA IS MARAD! IGAZÁN KÁR, HOGY VELÜK NEM
FEKHETSZ LE, HOGY BEKERÜLJ! HAGYJ. FEL. A
PRÓBÁLKOZÁSSAL!

Remegő kezekkel, de bezártam.

Ezt érdemeltem, nem igaz? Ez volt a bűnhődésem a bűneimért. Száz
Miatyánk és harminckét zaklató e-mail.
Amúgy sem számított, nem igaz? Hétfőn újrakezdek mindent, és volt
időm újra felépíteni magam. Igen, amíg nem jelentkezel egy másik
iskolába… vagy amíg nem nézel szembe a dologgal a Coloradóban.
Ó, azt teljesen Scarlett O’Hará-san csináltam – majd másnap
elgondolkodom rajta. Vagy soha. Mindegy.
De ennek véget vethettem ebben a pillanatban. Lehet, hogy
megérdemlem, de ha túl akartam lépni rajta, nem hagyhattam, hogy minden
alkalommal az arcomba vágják, akárhányszor megnézem az e-mailjeimet.
Módosítottam a beállításaimon, és csak ismert e-mail címekről érkező
leveleket engedtem beérkezni… meg a Victoria’s Secrettől. A Vickie’sből
sosem volt elég. Vagy a csokoládéból.
Egy kattintással a másik után, lassan visszavettem az életem ezen
aspektusa felett az irányítást.
És ez határozottan brownie-ért kiáltott!
Leszökelltem a lépcsőn, és majdnem belerohantam Graysonba, aki épp
felfelé igyekezett.
– Hé! – Vajon ez olyan elfúlva hangzott, mint amilyennek éreztem
magam? A srác általában az oxigént is kiszívta a tüdőmből, amint belépett a
szobába, de pilóta-egyenruhában? Te jóságos ég! Ahhoz képest, hogy soha
nem akartam még csak a közelébe sem kerülni egy katonának… nos, én
nagyon is Grayson közelében akartam lenni. Egy lélegzetvételnyi
távolságra. Egy érintésnyire. Alatta. Felette. Az izmai és a fal közé szorítva.
– Szia, neked is! – A szeme felcsillant, mintha pontosan tudta volna, mire
gondolok.
– Jó napod volt? – erőltettem ki magamból a kérdést.
– Nagyszerű. Sikerült a tesztem! – Csillogott a szeme, és azon kaptam
magam, hogy úgy vigyorgok, mint egy szerelmes idióta, de nem tehettem
róla. Boldogabbnak tűnt, mint amilyennek valaha láttam.
– Ó, igen, ez határozottan egy brownie-s nap! A konyhád irtó mocskos
lesz. – Az orrom összeráncolódott a direkt célzástól.
Még csak meg sem rezzent, csak bámult tovább azzal a lehengerlő
Grayson-nézéssel.
– Egy óra múlva indulnom kell. Ma este indul a gépünk Nags Headbe.
A vállam egyenes maradt, ahelyett, hogy megroskadt volna, mint egy
kipukkasztott lufi. Hisz az előző hétvégét is ott töltötte!
– Nos, Ember már úton van, úgyhogy akkor így több marad nekünk. –
Magamra kényszerítettem egy mosolyt.
– Hagyj meg egyet nekem! Vasárnap hazajövök.
Bólintottam, ő pedig a fülem mögé tűrt egy hajtincset, ismét megfosztva
ezzel az oxigéntől. Valahogy könnyedebbnek… könnyebbnek tűnt, így,
hogy átment azon a teszten.
Eljártuk a kínos mindketten balra lépünk, aztán mindketten jobbra lépünk
táncot, mire végül sikerült megkerülnünk egymást, én pedig a konyha felé
vettem az irányt, és elővettem egy doboz brownie-keveréket. Tojás. Víz.
Olaj. Könnyű.
És akkor mi van, ha pár napra elmegy? Havonta vagy kétszer
hazautazott, szóval nem mintha ez akkora sokk lett volna, vagy gondot
jelentene. A pokolba is, még csak nem is volt az enyém, hogy gondom
legyen vele. Kissé belezúgtam, ostoba és kínos módon, a hihetetlenül szexi
lakótársamba. Csupán ennyiről volt szó.
A tizenkét évesek zúgnak bele valakibe, nem te.
Miután előmelegítettem a sütőt, feltörtem a tojást, és ráöntöttem a
hozzávalókat a brownie-porra, majd bekapcsoltam alacsony fokozaton a
mixert. A körmeim egyenletes ritmust kopogtak a tetején, ahogy a por igazi
finomsággá változott, de az agyam tovább zakatolt.
Még csak nem is terveztem itt maradni. Ez csak egy megálló volt az
oktatási és… nos, az erkölcsi felépüléshez vezető úton. Grayson sem marad
itt. Decemberben végez a pilótaképzőben, és kétségtelenül az otthonához
közeli támaszpontra fogja kérni, hogy helyezzék.
Kivéve, hogy az imént nevezte Alabamát „otthonnak”. Az „itt”-ről az
„otthon”-ra váltott. Különben is, ha bármi történne köztünk, csak hat
hónapunk lenne együtt… nem mintha bármi is történne. Egyelőre.
Megcsúszott a kezem, és beleütközött a karba a mixer oldalán.
– Basszus! – sikoltottam, amikor a mixer éles hangon felzúgott, és a
massza mindenfelé szétrepült, a falakra, a szekrényekre, az arcomra…
mindenre. Köpködni kezdtem, amikor egy kevés a számban landolt, és
rácsaptam a karra, hogy kikapcsoljam.
Ezt nagy szívás lesz feltakarítani!
– Jól vagy? – Grayson rohant be a konyhába, a haja még nedves volt a
zuhanytól. A szeme elkerekedett, ahogy meglátta a drágalátos konyhájának
az állapotát. – Nem vicceltél a mocskossággal.
– Ó, ez? – Elmosolyodtam. – Ez csak egy új levegőztetési technika.
Teljesen szándékos volt. – A fantasztikus kifogásom elhalt, amikor egy kis
brownie-massza lecsöppent az orrom hegyéről.
– Igazán? – kérdezte, és lassan odasétált hozzám, kitöltve a látómezőmet.
Elakadt a lélegzetem, amikor végigsimított az arcomon, majd lenyalta a
brownie-tésztát az ujjáról. Te jóságos ég! – Hmm… Azt hiszem, lehet
valami ebben a módszerben. Talán egy kicsit több levegő kellene a
tésztába?
 Eltátottam a szám.
– Te most csúfolódsz velem?
Elvigyorodott, ami közvetlen jelet adhatott a bugyimnak, mert az
egyhangúlag arra szavazott, hogy ledobjam. Azonnal… Voltak egyszer a
szexis dolgok, és volt Grayson nyelve, ami végigsimított az alsó ajkán,
ezzel meghaladva a hedonizmus fogalmát. A szeme huncutul csillogott, de
továbbra is megmaradt az a jellegzetes intenzitása, ami fogva tartott, amitől
képtelen voltam elszakítani a tekintetemet, miközben az arca felém
közeledett. Most mit… mit csinál?
Érdekel egyáltalán? Nem. Egy cseppet sem.
– Talán még egy kóstolás, hogy biztosra menjünk? – kérdezte halkan, és
az ajka végigsimított az állkapcsomon. – Mmm. Határozottan több kell. –
Borzongás futott végig a testemen. Jóságos ég! A szája hozzám ért, és én
nem álmodtam!
Megnyomta a mixer kapcsolóját, és a csokoládémassza szétrepült.
– Ugye nem! – Hagytam, hogy a térdem megroggyanjon, így lecsúsztam
a földre, otthagyva Graysont, hogy őt fröcskölje össze a repülő finomság.
– Természetesen de! – Úgy kapott fel, mintha nem is lenne súlyom, és a
felsőm hátulját jól összekente a massza. – Jó ég, de csúszós vagy! –
Színpadiasan leejtett.
Felsikkantottam, és a bokámat összekulcsoltam a dereka körül, a
karommal pedig a nyakát fogtam át. Kikapcsolta a mixert, és halkan
kuncogott.
– Te tudsz nevetni? – kérdeztem, hátrarántva a fejem, hogy ránézzek.
– Alkalomadtán előfordul – válaszolta, azzal az ostoba, őrülten szexi
vigyorral az ajkán, az arcát és a homlokát borító csokoládé ellenére. Hogy a
fenébe tud valaki ennyire dögös lenni, miközben szó szerint csöpög róla a
brownie-massza?
– Tetszik – vallottam be.
Hirtelen eltűnt a vigyora, és a szorítása erősebb lett a csupasz combomon,
ahogy a tekintete az ajkamra vándorolt. Úgy vált szét, mintha ő kérte volna
erre. Épp nemcsak kiléptünk a baráti zónából, hanem egy átkozott rakétán
utaztunk hadd-vessem-rád-magam-város felé.
– Nekem is – suttogta.
Az ajka közeledett hozzám, én pedig felhúztam az utolsó védőpajzsomat,
és az ujjamat az ajkára helyeztem, mielőtt elvesztem volna mindenben, ami
Grayson.
– Várj! Nem gondolod, hogy…
Az egyik karjával megtartotta az egész súlyomat, és óvatosan elhúzta
kicsivel az ujjamat.
– Pont ez a probléma! Amikor a közeledben vagyok, nem gondolkodom.
Nem tudok. – A szájába szívta a középső ujjamat, és körözött egyet a
nyelvével, tisztára nyalva. Az egész testem összerándult, és a lélegzet is
kiszállt a tüdőmből, amikor ugyanezt megismételte a mutatóujjammal, majd
elengedte. – És annyira rohadtul belefáradtam, hogy mégis próbálok.
A tarkómra csúsztatta azt a kezét, amelyik nem a fenekemet tartotta, és a
számat a szájához vonva forrón megcsókolt. Azonnal válaszoltam,
megnyíltam előtte, ahogy a nyelve biztos mozdulattal a számba hatolt.
Olyan íze volt, mint a csokoládénak és a bűnnek… és a szexnek. Igazán jó
szexnek.
Felmordult, a keze a hajamba markolt, hogy magához szorítson. Az tuti
volt, hogy én nem megyek sehova, ha az azt jelentette, hogy még egy ilyen
hangot ki tudok csalni belőle. A kezemen éreztem a bőréből sugárzó
meleget, ahogy végigsimítottam a nyakán, és a tarkójára fontam az ujjaimat.
Hozzányomtam magam, a mellemet a mellkasához préseltem, miközben a
nyelvünk egymáshoz dörgölőzött és táncot járt, lángra lobbantva a testem
minden idegvégződését. A világon nem volt más számomra, csak Grayson
az érintésem alatt, az íze, ahogyan betöltött. Minden mást háttérbe szorított,
amíg a csókja nem jelentette a létezésemet.
Hátrálni kezdett, amíg le nem huppant az egyik magas étkezőszékre, és
az ölébe vont. A lábam lecsúszott a derekáról, hogy megtámasszam magam
a szék lábtartóján. Hozzádörzsöltem az ölemet, és ő felszisszent, amikor
hozzáértem az erekciójához.
Jóságos ég! Kemény volt. Máris. Miattam.
Megszakítottam a csókot, egy leheletnyire elhúzódtam az ajkától,
mindketten zihálva vettük a levegőt.
– Grayson – suttogtam.
– Még! – A szeme szinte ezüstösen csillogott, és átvágta minden
tiltakozásomat, amit talán sikerült volna felhoznom, ha elég logikusan
gondolkodom ahhoz, hogy egyáltalán eszembe jusson megállni.
A válasza a színtiszta vágy nyilát küldte végig a testemen, és felnyögtem,
amikor visszahúzott magához, nyelvével és ajkával simítva végig a szám
minden egyes centiméterén, majd gyengéden megharapta az alsó ajkamat.
Belekapaszkodtam a józan eszem utolsó maradékába, de az is elszállt,
amikor végigcsókolta a nyakamat, itt-ott megszívogatva, majd nyalogatva
enyhítve az égető érzést. Szégyentelenül ringatóztam az ölében, és az
ujjaimmal végigsimítottam hátának kidolgozott izmain. Nem volt rajta egy
deka felesleg sem. Tökéletes teste volt, kidolgozott és elég erős ahhoz, hogy
bármit megtegyen velem, amire kérem.
A gondolat újabb hőhullámot küldött a gyomromba, majd még lejjebb.
Halk morgás szakadt fel a mellkasából, ahogy megmarkolta a fenekemet,
a keze pont megfelelő erővel szorított és masszírozott.
– Samantha.
A nevem úgy hangzott az ajkán, mint egy imádság, mintha valami
imádatra méltó dolog lennék. Méltó hozzá.
– Mondd ki még egyszer!
A szeme elködösült, és egyik keze felfelé vándorolt a hátamon, hogy a
hajamba markoljon.
– Samantha. – Úgy húzta el a szótagokat, míg végül már úgy hangzott,
mint egy személyes kérés, hogy másszam meg, mint egy rohadt fát, és
használjam a személyes játszóteremnek.
Megrántotta a tincseimet, ezzel hátrahajlítva a nyakamat, és én
felszisszentem, amikor a száját rátapasztotta, és végigcsókolt a
kulcscsontomig. A karja izmai megdagadtak, ahogy feljebb emelt, és a
nyelvét végigfuttatta közvetlenül a felsőm nyakkivágása alatt. Vajon
hallotta a szívem kalapálását? Olyan követelőző ritmust vert, ami…
– Hé, indulhatunk a repté… Ó. Ó! – kiáltott fel Mia.
A fejem lefelé rándult, aminek következtében az állam Grayson
koponyájának csapódott, és még a fogsorom is beleremegett. Becsületére
legyen mondva, nem ejtett el. Ez nem történhet meg! A forróság felszökött a
gyomromból, és az arcomon állapodott meg. Mégis mik voltunk? Tizenhat
évesek, akiket rajtakaptak a szülei, hogy az alagsorban smárolunk?
– Nem tudsz kopogni, Mia? – morogta Grayson a bőrömbe, és leeresztett,
amíg újra az ölében ültem.
– Ez egy konyha, Gray.
Homlokát az enyémnek döntötte, szemét lehunyta, és mély levegőt vett.
Aztán olyan pillantást vetett a húgára, amitől az hátrálni kezdett. Vette a
lapot. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy vette. Nem igazán láttam a szemem
sarkából, és az kizárt volt, hogy felé pillantsak. Nem, amikor épp azon
kapott, hogy ruhástól lovagolom meg a bátyját.
– Én csak… ööö… akkor megyek, és megnézem, hogy mindenemet
kihoztam-e a szobádból? Igen. – Szinte futásnak eredt.
Grayson kővé dermedt alattam, és lassan nézett csak a szemembe.
– Grayson? Ez most mit jelent? – Ó, remek, tedd fel neki a legtipikusabb
lányos kérdést. Szép munka, Sam! – Nem mintha bármit is jelentenie
kellene, igaz? Úgy értem, mindketten felnőttek vagyunk…
– Sam, kérlek, hagyd abba! – A keze a derekamon erős volt, de gyengéd,
ahogy leemelt magáról, és megvárta, amíg stabilan állok, csak akkor
engedett el.
Lassan felállt, majd megkerülte az ebédlőasztalt, hogy az közénk
kerüljön, ahogyan azon a reggelen is tette, amikor először találkoztunk.
Meg kellett védenie magát tőlem? Várjunk csak, hisz ő csókolt meg
először! Végigsimítottam duzzadt ajkamon.
Nyelt egyet, és az asztalt kezdte vizsgálgatni.
– Nem tudom, mit jelent, de azt igen, hogy ha ebben a pillanatban
próbálom meg kitalálni, a végén olyasmit mondok, amit így vagy úgy, de
mindketten megbánunk.
– Ez meg mi a fenét jelent? – Hirtelen nehéz volt nyelni a gombóctól a
torkomban. – Hogy nem kellett volna megcsókolnod? – A Graysonra-
vetem-magam csúcspont vészes gyorsasággal zuhant a Grayson-megbánta
mélypont felé. Már hozzá kellett volna szoknod. Sam, a „gyorsan
megdugod, később megbánod” lány.
– Én nem… – Megrázta a fejét. – Nem tudom! Soha nem cselekszem
hirtelen felindulásból. Én csak… Istenem, nem tudom! Mennem kell, a
gépünk pár óra múlva indul.
Bólintottam, összeszorítottam az állkapcsomat, és megpróbáltam a
szívemben érzett fájdalmat dühre cserélni.
– Igen. Menned kéne. – Ne sírj! Nehogy sírni kezdj!
Megkerülte az asztalt, én pedig kizárólag az ingén éktelenkedő hatalmas
brownie-foltra szegeztem a szememet.
– Samantha.
Megráztam a fejem.
– Csak menj.
 Felfelé billentette az államat, és a dühöm elhalt. A szeme mindent
kimondott, amit ő nem, vagy amit nem tudott, és olyan fájdalom sütött
belőle, amit nem tudtam felfogni, de minden logikát mellőzve azonnal
enyhíteni akartam. A délutáni borostája megkarcolt, ahogy a tenyerembe
fogtam az arcát, és magamra erőltettem egy mosolyt.
– Hé, nem kell jelentenie semmit. Nagylány vagyok.
– Mennem kell.
– Mindig menned kell – suttogtam, és azonnal megbántam, hogy
egyáltalán kinyitottam a számat, amikor lehunyta a szemét. – Grayson,
menj! Semmi baj. Beszélünk, vagy nem beszélünk, ha visszajöttél. Én itt
leszek.
Kinyitotta a szemét, és egyetlen vágyakozó pillantással fogva tartott.
– Itt leszel.
– Itt leszek. Ígérem. De előbb még meg kell tenned valamit. –
Elfintorítottam az orromat.
– Ó? – Újra megjelent az arcán a vigyor, és én majdnem rázendítettem a
Halleluja kórusra.
– Menj el még egyszer zuhanyozni! Tiszta brownie-massza vagy.
Lenézett, mintha elfelejtette volna, hogy beborította a ragacsos cucc, és
felsóhajtott.
– Ja, tényleg. Igen. – Megtorpant, és az ajkamra pillantott, ami még
mindig bizsergett a csókjától. Rátette a kezét az enyémre, és a tenyerembe
hajolt. – Mennem kell.
Felvontam a szemöldököm.
– Igen, menned kell.
Bólintott, aztán elfordította a fejét, és csókot nyomott a tenyerembe.
Aztán otthagyott a brownie-val összefröcskölt konyhában.
– Szerintem jót teszel neki, ha számít valamit a véleményem – közölte
Mia, aki a fél fal mögül szemlélte a felfordulást, amit csináltunk.
– Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán magamnak jót teszek-e,
nemhogy Graysonnak. – Bevizeztem a konyhai szivacsot, és a pult felé
indultam. – De sokat jelent a véleményed, Mia. Nagyon sajnálom, hogy a
szemtanúja lettél ennek! Kissé kínosan is érzem magam, ami azt illeti.
– Most érettségiztem. Hidd el, láttam már rosszabbat is. Csak nem
Graysonnal. Jó őt boldognak látni. – Erre felvontam a szemöldököm, mire
elvigyorodott. – Hát, már amennyire ő boldog szokott lenni. Ó! Majdnem
elfelejtettem a telefontöltőmet! – Felrohant a lépcsőn.
Ellie Goulding harsant fel Mia telefonjából a pulton.
– Mia! – kiáltottam. – A telefonod! – Semmi válasz.
Rákukkantottam a hívóazonosítóra. Parker. Grayson másik kishúga.
– Mia! – kiáltottam kicsit hangosabban. Körülbelül öt másodpercig
tanakodtam, aztán fogadtam a hívást.
– Szia, Parker, Sam vagyok. Mia felszaladt egy pillanatra az emeletre, de
mindjárt visszajön. – Igyekeztem vidám hangot megütni. Várjunk, ez egy
gúnyos horkanás volt a vonal túlsó végén?
– Sam, mint Samantha. Hát persze.
Ez a hangnem minden volt, csak barátságos nem.
– Tartod addig?
– Nem szükséges, ha át tudsz adni egy üzenetet a húgomnak és a
bátyámnak a nevemben? – A hangja mézesmázosra váltott, és a pókérzékem
bizseregni kezdett.
– Hát persze.
– Mondd meg Graysonnak, hogy Grace-t beszállították az Outer Banks
Kórházba súlyos vesegyulladással. A szülei gondoskodtak róla, hogy azt a
szobát kapja a kihúzható kanapéval, mivel, tudod, Grayson alig mozdul el
mellőle, amikor itt van. Olyan fantasztikus partner, nem gondolod?
Partner. Felfordult a gyomrom. Ne! Nem lehet megint! A pultra
nehezedett a súlyom nagyja, ahogy a könyökömre támaszkodtam.
– Igen, ő tényleg fantasztikus.
– Nos, örülök, hogy megismerhettelek, Sam! Megmondanád Miának és
Graynek, hogy kimegyek értük a reptérre?
– Természetesen! – A hangom nem remegett, amit nehéz volt elhinni,
amikor egész testemben remegtem. Lélegezz. Csak lélegezz.
– Viszlát! – Letette, meg sem várva, hogy válaszoljak, és otthagyott a
telefonra bámulva, amíg Mia vissza nem ért.
– Sam? Jól vagy? Az az én telefonom? – Ráncba szaladt a homloka.
– Parker keresett. Valami baj van Grace veséjével, ezért beszállították az
OBK-ba. De a szobájában van kihúzható kanapé, így Grayson a
barátnőjével maradhat. – Ez normálisan hangzott, ugye? Talán egy kicsit
fakón, de legalább nem sikoltoztam… csak magamban.
– Ó, öregem, erre pont nem volt szüksége! – Mia végigdörzsölte az arcát.
 – Szóval van barátnője? – kérdeztem, a hangom megcsuklott az utolsó
szón.
Mia megdermedt, majd végighúzta a kezét az arcán. Az igazság
egyértelműen sugárzott a szeméből, akárhogy is próbálta palástolni.
– Grace… Grace nagyon bonyolult. Elképesztően, szappanoperához
méltóan bonyolult, de ezt én nem mondhatom el. Megígértem Graynek. –
A végét csak suttogta, barna szemében könyörgés, hogy értsem meg.
Ó, nagyon is megértettem. Olyan hihetetlenül ostoba vagy! De vele
legalább nem feküdtél le, igaz?
– Ideje indulnotok, különben lekésitek a gépeteket.
Megkerülte a falat, és belépett a konyhába, megfogta a kezemet, ami
hirtelen jéghideg volt.
– Meg kell engedned, hogy elmagyarázza! Ne vonj le elhamarkodott
következtetéseket! Ne légy az a lány, aki kiborul egy félreértés miatt. Csak
adj neki egy esélyt.
– Egyetlen okot mondj, amiért ezt kellene tennem – feleltem.
– Mert életre kel, ha a közeledben van. Te vagy az első ok, ami miatt
mosolyogni látom őt öt év óta először. Itt látni őt… veled, olyan, mintha
visszatért volna. Te nem látod, de én igen. Ezért jöttem ide. Amint kimondta
a nevedet a kocsiban, mintha… kigyulladt volna benne egy fény. Meg
kellett ismerjelek. Kérlek, adj neki egy esélyt, hogy megmagyarázza!
Mit kellett megmagyarázni egy észak-karolinai barátnőről? Hát persze
hogy ezért ment haza, amilyen gyakran csak tudott. Mégis hogyan lehettem
ennyire ostoba? Elhúztam a kezem, és megmarkoltam a konyhapult szélét.
Mi a franc bajom volt? Csak olyan pasikhoz vonzódtam, akik már
foglaltak voltak?
– Mia? – kiáltott Grayson, ahogy lefelé száguldott a lépcsőn. – Készen
vagy? Mennünk kell, különben lekéssük a gépet!
Befordult a sarkon, és megcsóválta a fejét, ahogy körbenézett a konyhán.
– Sam, nagyon sajnálom, hogy itt hagylak ezzel a káosszal!
Nevetni kezdtem, felhorkantottam, ahogy beszívtam a levegőt, aztán csak
folytattam a nevetést, mint valami hiéna.
– A konyha? Ezt nevezed te káosznak?
A szája résnyire nyílt. A szája, ami pár perce még az enyémhez ért.
– Samantha? – Kinyúlt felém, én pedig elhőköltem előle.
– Tud Grace-ről – magyarázta Mia halkan.
 Grayson úgy pördült felé, mintha pofon vágták volna.
– Te?
– Parker – suttogta.
– Bassza meg! – dühöngött.
Ettől csak még jobban nevettem, szinte már hisztérikusan.
– Ó, most már káromkodsz!
– Sam, ez nagyon bonyolult. – Előrelépett, de én addig hátráltam, amíg a
hátam a csokoládéval összekent pultnak nem ütközött.
Abbahagytam a nevetést.
– Barátnőd van Észak-Karolinában, Grayson?
Állkapcsának egyik izma megrándult, és megfeszült a keze.
– Ez nem egy egyszerű kérdés, és öt percnél jóval több időre lenne
szükségem, hogy megválaszoljam.
– Le fogjuk késni a gépünket – mondta Mia halkan.
Miért vonzódtam a hűtlen szemétládákhoz? Mint anyja, mint lánya.
– Vidd a kocsimat, és menj, Mia! Én ezen a hétvégén nem megyek haza.
– Menj, Grayson! – Ujjaim a pultot szorították, a brownie-massza befolyt
a résekbe köztük. A kezem túlságosan is jól emlékezett, milyen érzés volt
Harrison arca, amikor pofon vágtam a campusudvaron, a megtorlás és a düh
kielégítő hangjával csattant. De ahonnan most megpróbáltam a haragot
előcsalogatni, ott csak szomorúságot találtam. – Te vagy az utolsó ember,
akit most látni akarok, úgyhogy menj el.
Megrázta a fejét.
– Nem. Nem megyek sehová, amíg meg nem érted!
– Le fogod késni a gépedet. – Kérlek, ne gyere közelebb!
– Nem érdekel! Mia, vidd a kocsimat, és menj. Majd holnap elhozom a
reptérről.
– Menned kell. Most. Mert az ottani barátnőd kórházban van
veseproblémákkal, és az a lány, akit itt az előbb megcsókoltál, semmit sem
akar tőled. – Remegni kezdett a térdem, és felfordult a gyomrom. Hogy a
fenébe volt még képe úgy nézni, mintha épp most törtem volna ketté a
szívét?
Végigszántott a haján, és szinte láttam a kisördögöt és a kisangyalt a
vállán, amint meghozzák a döntését. Felsóhajtott, lehunyta a szemét, és
tudtam, hogy Észak-Karolina és… Grace győzött – ahogyan az helyes volt.
Lassan kinyújtotta a kezét, mintha azt hinné, megharapnám, és megfogta az
arcomat. Elrántottam a fejem, de ő követett.
– Ennek a beszélgetésnek még nincs vége! Amint visszajöttem, mindent
megmagyarázok, és te meg fogsz hallgatni.
– A repülőgép senkire sem vár.
– Sam – suttogta.
– Menj!
Olyan intenzitással kutatta a pillantásomat, hogy lehetetlen volt
elszakítani tőle. Aztán bólintott egyet.
– Felhívlak, ha odaértem.
Nem válaszoltam, ahogyan a telefonhívásaira sem terveztem. Feldughatta
őket oda, ahová a nap nem süt.
Kisétált a konyhából, és magával vitte Miát is. Néhány pillanattal később
hallottam, ahogy a bejárati ajtó kinyílik és becsukódik, majd Grayson pick-
upja kihajtott a kocsifelhajtóról. A térdem összecsuklott, és lecsúsztam a
padlóra, felszisszenve, amikor a szekrény fogantyúi a bőrömbe vájtak.
Átkaroltam a térdemet, és a lehető legkisebbre húztam össze magam.
Nem voltam benne biztos, meddig ültem ott, de a fenekem elzsibbadt,
mire Ember kinyitotta a bejárati ajtót.
– Hahó!
– A konyhában vagyok – válaszoltam színtelen hangon.
Belépett, és a táskáját a pultra dobta, ahogy szemrevételezte a
felfordulást.
– Hát, ez is egy módja az újrafestésnek.
– Akkora káoszt okoztam! – Keservesen felzokogtam, egész testemben
remegtem az érzelmek erejétől, amit nem tudtam visszafogni. Bármennyire
próbálkoztam is, egyszerűen nem tudtam megvetni a lábamat, nem tudtam
kimászni abból a szarból, amit egyre csak halmoztam magamra.
Ember a padlóra ereszkedett, átkarolt, és a vállára húzta a fejem.
– Majd együtt feltakarítjuk, Sam! Nem számít, mi az!
Addig zokogtam a legjobb barátnőm karjai közt, amíg a könnyeim el
nem fogytak. Sírtam azért a részemért, ami meghalt abban a pillanatban,
amikor megtudtam az igazságot Harrisonról. Amiért kicsaptak a főiskoláról.
Minden elutasító levélért. Anyám minden egyes elvárásáért, amivel
kapcsolatban csak csalódást okoztam neki.
Hogy elvesztettem Graysont, pedig csak egy csók erejéig volt az enyém.
 Mindent elmondtam Embernek, Harrisontól kezdve Graysonig, miközben
a könnyeim lassan elapadtak, és ő nem szólt semmit, csak hallgatott, amíg
verbálisan ki nem hánytam magamból mindent… mindent, kivéve az e-
maileket.
– Ő a lakótársam, Ember! Annyira ostoba vagyok!
A fejét az enyémhez hajtotta.
– Mindenkiben a legjobbat látod, Sam, ez mindig is így volt. Neked van a
legnagyobb szíved mindazok közül, akikkel valaha találkoztam, és ha te
ettől ostoba vagy, akkor bárcsak mindenki hülye lenne!
– És attól mennyire vagyok hülye és önző, hogy amikor tudomást
szereztem a lányról, a másodperc törtrészéig nem érdekelt? Csak továbbra
is úgy akartam érezni, mint ahogy Grayson mellett érzem magam.
– Ez csak azt jelenti, hogy ember vagy.
Erősebbnek kellett lennem a hibáimnál, ha valaha is meg akartam állítani
azt a hihetetlenül elcseszett vonatot, amelyre valahogyan felszálltam az
utóbbi évben. Elküldtem Embert Joshsal vacsorázni, és padlótól plafonig
kipucoltam a konyhát, aztán mindent átrendeztem, csak hogy Graysont
felbosszantsam.
És amikor hívott… nem vettem fel.
 Tizenkettedik fejezet

GRAYSON

– Ajándékkal érkezem! – Miranda mosolyogva totyogott be Grace kórházi

szobájába, vállán egy termotáskával. Szőke haját lófarokba fogta, ami
kiemelte Grace-éhez hasonló, szív alakú arcát.
– Neked nem szabadna cipekedned! – Elvettem tőle a meleg táskát.
– Hát, gondoltam, jól jönne neked egy kis házi koszt. – Odament a Grace
ágya melletti székhez, és leereszkedett rá. – Istenem, akkorának érzem
magam, mint egy ház!
– Gyönyörű vagy.
Felvonta a szemöldökét, és elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Semmi változás?
Megráztam a fejem.
– Antibiotikumot kap, úgyhogy most várjuk, hogy elmúljon a fertőzés.
– Te hogy vagy? – kérdezte, és a táskára mutatott. – Közben egyél!
Kipakoltam a forró kolbászos mártást pogácsával.
– Most már sokkal jobb. Köszönöm, Miranda!
– Milyen az élet Alabamában?
Sam arca villant át az agyamon. A francba! Miért nem veszi fel a
telefont, amikor hívom? Meg kellett magyaráznom. Meg kellett értenie.
– Gray?
Pislogtam.
– Mozgalmas.
– Anya azt mondja, hogy havonta egyszer még mindig eljössz, ha nem
gyakrabban.
Bólintottam.
– Olyan gyakran jövök vissza, amilyen gyakran csak tudok, de sosem
tűnik elégnek.
 – Én… nagyra értékelem ezt. És ő is. – Sóhajtott. – De neked is megvan
a saját életed, Gray! Nem enyészhetsz el itt vele együtt. Tudom, hogy ezt
akarod. És tudom, hogy meghaltál volna helyette. De nem haltál meg, és
megérdemelsz egy olyan életet, ami nem mindezek – intett a kórházi
szobára – körül forog.
Az étvágyam gyors halált halt.
– Én pontosan ezt érdemlem.
Oldalra billentette a fejét, és végigsimított a hasán.
– Nem te tetted ezt vele, Gray. Tudom, nem számít, hányszor mondom el,
te akkor sem fogsz hinni nekem, de ezt nem te tetted.
A tekintetem Grace-re siklott, akinek a szeme még mindig békésen
csukva volt, miközben a mellkasa egyenletes lélegzetvételekkel emelkedett
és süllyedt. Könnyebb volt, amíg aludt, mert akkor úgy tehettem, mintha
hamarosan felébredne, és folytathatnánk a veszekedést arról, hogy én a
Citadelre megyek, míg ő a UNC-t választotta. Amikor ébren volt… nos,
akkor nem volt mit tettetni.
Miranda telefonján megszólalt egy figyelmeztető, és sóhajtva
elhallgattatta.
– Nos, most fel kell mennem a szülészetre. Itt az ideje a heti
bökdösésnek. Ez a kislány már majdnem készen áll a szökésre!
Felajánlottam neki a karomat, és felhúztam a székből.
– Köszi, Gray! Mostanában borzalmas az egyensúlyom.
– Nincs mit.
– Még mindig nagyon reménykedünk a köldökzsinórvérében – mondta az
ajtóhoz közeledve. – Rengeteg kutatást elolvastam az őssejtekről, és ha a
baba alkalmas donornak, akkor van rá esély, hogy a Texasi Egyetem…
– Ez nagyszerű, Miranda! Nagyon örülök neked és Jamesnek.
A kislányotok szerencsés gyerkőc, hogy ti ketten vagytok a szülei. – Muszáj
voltam félbeszakítani. A reménykedést többé nem engedhettem meg
magamnak. Öt év után már nem.
Oldalra billentette a fejét, olyan grace-esen, és hallgatott egy pillanatig,
majd apró mosolyra húzta a száját.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam, Gray! Remek ember vált
belőled. Ebből semmi sem a te hibád. Semmi.
Elment az időpontjára, én pedig Grace felé fordítottam a figyelmemet,
közelebb húztam az ágyához a székem, hogy foghassam a kezét, amíg
alszik. Az ujjai olyan karcsúak és hosszúak voltak, tökéletesen illettek
táncos testéhez. Vagyis, ahhoz a testhez, amely valaha táncolt.
Nem számított, hogy ki mit mond. Én tudtam az igazságot.
Én tettem ezt vele.

Sam továbbra sem fogadta a hívásaimat. Olyan erősen szorítottam a

mobilomat, hogy azt hittem, bereped, és a homlokomat a kórházi folyosó
falának döntöttem. Úgy éreztem, kettészakadok, mert az egyik felem itt volt
Grace-szel, ahol kötelességem volt lenni, a másik felem pedig Fort
Ruckerben maradt, ahol lenni akartam.
Megérintettem a Josh neve melletti ikont, és a telefon elkezdett
kicsöngeni.
– Haver, fogalmam sincs, mi a fenét gondoltál, de jól keresztbe tettél
nekem egész hétvégén!
– Hogy van? – A fenébe, ez az én hangom volt, vagy egy békáé?
– A barátnőm? Közel sem szexelt eleget, köszönhetően az őrült,
jégkrémes szomorfesztiválnak, amibe a barátnőd belerángatja. Vagy várj,
Észak-Karolinában vagy most a másik barátnőddel? Ha smárolsz a
lakótársaddal, attól már a barátnődnek számít? Kissé össze vagyok
zavarodva. – A hangja körülbelül olyan finom volt, mint egy borotvapenge.
Mi is volt Sam? A barátnőm? A barátom? A lakótársam? Basszus!
Akartam őt, ez eléggé nyilvánvaló volt az ágaskodó merevedésem miatt,
ami azonnal felütötte a fejét, amikor csak egy légtérben voltunk. De ez nem
csak testi jellegű volt. Csodáltam az erejét, a bátorságát, ahogyan talpra állt,
miután földre döntötték. A pokolba is, még az is tetszett, hogy kissé
féktelen volt… legalábbis amíg távol tartotta magát a bárpult tetején
táncolástól. De azt mondani, hogy a barátnőm, elkötelezettséget jelentett, és
hogyan tehettem volna ilyen kijelentést, amikor még mindig el voltam
kötelezve Grace felé?
– Masters?
– Igen?
– Igaz ez? Van ott barátnőd? – A hangja megközelítette az ellenségest.
Nem kellett volna egy hallható bummnak vagy valami másnak jeleznie,
hogy a két világom kezdett egymásba omlani? A francba! Tanácsra volt
szükségem.
 – Volt már, hogy eltitkoltál valamit Ember elől? Valamit, amiről tudtad,
nem azért teszed, hogy szándékosan bántsd őt, de ez a dolog egyszerűen
csak… tönkretehetett volna mindent? – Hivatalosan is olyan lettem, mint
azok a tipikus részeg diákszövetségis srácok, akik hajnali egykor
mindenkinek azt mondogatják, hogy szeretik őket.
Josh egy lélegzetvételnyi időre elhallgatott.
– Igen. Előfordult. Jagger is megtette, és emiatt mindketten majdnem
elvesztettük a nőt, akit szeretünk. Csak annyit mondhatok, hogy tanulj a
hibánkból, és ne várj addig, amíg már majdnem túl késő! Ezt mindketten
elcsesztük. Bármi is folyik itt, ki kell terítened a kártyáidat Sam előtt. Túl
sok szarságon ment már keresztül ahhoz, hogy még te is rátegyél egy
lapáttal. Mondj el neki mindent, és aztán hagyd, hogy ő döntse el, hajlandó-
e elviselni a pofádat.
– Ez csak… nagyon bonyolult. – És ez még a felét sem fedte le.
– Mindig az, különben nem tartanánk titokban előttük, nem igaz?
Különben is, nem te voltál az, aki nem is olyan régen ugyanezt a tanácsot
osztogatta Jaggernek?
– Igen, nos, sokkal nehezebb átlátni, ha az ember maga van a közepében.
Josh elnevette magát.
– Igen, a kilátás sokkal tisztább arról az igazán magas lóról, amin ülni
szeretsz.
Felhorkantam.
– Csókold meg a seggem! – Egy nővér intett nekem, jelezve, hogy
befejezték az aktuális tesztek lefuttatását.
– Most mennem kell, de öt körül otthon leszek.
– Rendben. Sam dolgozik délután, úgyhogy ne lepődj meg, ha nincs itt,
amikor visszaérsz.
– Köszi, hogy szóltál! – Legalább még mindig hajlandó volt segíteni.
Remélhetőleg nem várnak vasvillákkal és fáklyákkal, amikor megérkezem.
Durván megbántottam Samet, és vele sokkal régebb óta voltak barátok,
mint velem. Letettük a telefont, és visszamentem Grace szobájába. Már
csak egy órám volt, mielőtt a reptérre kellett indulnom.
Az ágyban ült, és a tévéképernyőre bámult, amin a Tuti gimit nézte már
tizedjére.
– Szia! – Megcsókoltam a homlokát, és pislogott egyet. Már
hozzászoktam, hogy ez az egyetlen válasz, amit kapok. – Mi lenne, ha
olvasnánk egy kicsit? Azt szeretni szoktad.
Elővettem az Odüsszeia egy új példányát, amit nemrég rendeltem.
Szerepelt Sam őszi órájának tantervében, rám pedig rám fért egy kis frissítő
a görög költészetből. Ezt volt számomra a legnehezebb olvasni, így ez volt
a legjobb gyakorlás.
Az első oldalnak gond nélkül a végére értem, és közben figyeltem Grace-
t, hogy reagál-e, vagy egyáltalán tudomásul veszi-e, hogy még mindig ott
vagyok vele. Lapoztam, és újrakezdtem, de megálltam, amikor az agyam
nem akart együttműködni.
– Azt gondolná az ember, hogy ennyi év után már könnyebb lesz, nem? –
kérdeztem Grace-t. – De hát ez van. Még mindig úgy olvasok neked,
mintha hétévesek lennénk, és te még mindig ítélkezés nélkül hallgatsz. –
Csakhogy többé már nem mászott az ölembe.
Visszafordultam az oldalhoz, és hangosan olvasni kezdtem.
– „Jaj, csak örökkön az isteneket vádolja az ember: azt mondják, a csapás
mind tőlünk jön, de bizony hogy ostoba vétkeikért szenvednek a végzeten is
túl…”1 – A hangom elakadt.
Az én ostoba vétkem miatt jutottunk ide.
– Istenem, annyira sajnálom, kicsim! – Becsuktam a könyvet, majd
arcomat meleg kézfejére fektettem, és azt kívántam, bárcsak megmozdulna
a másik, hogy végigsimítson a hajamon, ahogyan régen tette. Azt kívántam,
bárcsak tanácsot adna, olyat, amilyet csak egy legjobb barát tud adni. –
Sajnálom mindazt, ami idáig vezetett, és azt is, amit most el kell mondanom
neked.
Felegyenesedtem, és elfoglaltam az üres helyet az ágyán, hogy a szemébe
nézhessek, még ha ő nem is nézett vissza rám.
– Tudom, hogy hallasz engem, és azt kívánom… Istenem, annyi mindent
szeretnék! De ölni tudnék azért, hogy újra beszélj hozzám, Grace!
A bőre puha volt, amikor megfogtam a kezét, és a szívemhez szorítottam.
– Találkoztam valakivel, Gracie, és nem tudom, ez mit jelent. Nem
tudom. Ő nem te vagy – suttogtam, majd halkan felnevettem. – Ő kemény,
ahol te lágy vagy, és makacs, ahol te olyan békés vagy. Ő csupa tűz és
pimaszság, és van benne egy csipetnyi őrültség, ebben biztos vagyok. De
csinál velem valamit, amitől újra látom a világot. Annyira szenved, de küzd,
hogy helyrehozza ezt a roncsot, amit az életéből csinált, és azt hiszem,
tudok neki segíteni.
Átléptem vele egy határt, amit nem biztos, hogy szabadott volna –
folyattam –, de megcsókoltam. Nagyon sajnálom! De már nem tudom, hol a
határ. Annyira elmosódott, amikor róla van szó, és rólad, és mindarról, ami
köztünk volt… vagy van? Már nem is tudom! Nem tudok semmit, csak azt,
amit akkor érzek, amikor a közelében vagyok. És ő… miatta úgy érzem,
hogy újra élek, amit azóta nem éreztem, mióta téged elveszítettelek. Vele
lenni olyan, mint amikor a helikopteremet vezetem. Szabaddá tesz. Mintha
olyasvalaminek a szélén állnék, amit alig tudok irányítani, és lehet, ez lesz
életem legcsodálatosabb repülése, vagy a földbe csapódva porig éghetek.
Megszorítottam a kezét, ahogy a hangom megbicsaklott.
– Istenem, Grace. Mondd meg, mit tegyek! Te voltál a legjobb barátom,
mióta csak járni tudunk, az egyetlen nő, akiről azt hittem, hogy életem
végéig mellettem marad, szóval mondd meg, mit tegyek, és én megteszem!
Tekintetem a nagy barna szempárt fürkészte, amit gyerekkorom óta
szerettem – a szempárt, amely sírt, amikor felhorzsolta a térdét az első
biciklimmel elesve, vagy ami elködösödött a szenvedélytől, amikor
elsőéves korunkban elvesztettük egymással a szüzességünket. Most
azonban csak keresztülbámult rajtam, mintha nem bírná elviselni, amit
mondok.
Vártam a szavakra, amelyek nem jöttek. Nem fog feloldozni a bűnöm
alól, mint ahogyan nem fog kiabálni sem velem, amiért elárulom őt.
Ugyanazt a hallgatást kaptam, amit mindig is, nem számított, hány napot
töltöttem az ágya mellett. Azt a hallgatást, amit megérdemeltem.
– Hé, készen állsz? – kérdezte Mia, ahogy óvatosan bekopogott az ajtón.
Igyekeztem összeszedni magam, és megpusziltam Grace homlokát, amire
válaszként csak a pislogás érkezett, mint mindig.
– Pár hét múlva találkozunk, kicsim!
Mialatt összeszedtem a holmimat, Mia halkan suttogva köszönt Grace-
nek, de nem tudtam kivenni, amit mondott.
Visszafogta az izgalmát, amíg a földszintre vezető lifthez nem értünk.
– Hazajössz a születésnapodra? – kérdezte hatalmas vigyorral,
néhányszor a lábujjhegyén hintázva.
– Július negyedike miatt jövök… a barátaimmal.
– Óó! Sam? Sam is jön?
 – Nem tudom, Mia.
– Öregem, de morcos vagy! Nem voltál eleget a kórház edzőtermében,
vagy mi? – gúnyolódott, és megnyomta a gombot. – Csak magyarázd el
neki! Sammel minden rendben lesz.
Sóhajtottam. Valójában rengeteget edzettem, amíg itt voltam. Egyre
inkább nehezemre esett Grace mellett lenni, és az edzőterem volt az
egyetlen hely, ahol a testemet és az agyamat is a végkimerülésig
dolgoztathattam.
A liftajtó kinyílt, és felfedte Parkert, aki az egyik várótermi székben
ücsörgött. A fenébe, sikerült őt egész idő alatt elkerülnöm, mióta anya
értünk jött a reptérre.
– Parker. – Megfeszült az állkapcsom.
– Gray! – Ragyogó mosolyt villantott. – Hogy van ma a csajszink?
– Infúzióra kötve. – Elmentem mellette, meg sem vártam, hogy felálljon
a székből, egyenesen a parkoló felé indultam.
Utánunk rohant, a papucsa nagyobb zajt csapott, mint a rotorlapátok,
ahogy futott.
– Várjatok! – Megnyomta a „nyitás” gombot a kocsiján, én pedig
kinyújtottam a kezemet a slusszkulcsért. – Ó, kizárt dolog, hogy a kocsimat
vezesd, Gray!
– Hát, abban is biztos lehetsz, hogy az életem egyetlen területén sem
engedek neked egy másodpercnyi irányítást sem, Parker! Szóval add ide a
kulcsodat, vagy hívok egy rohadt taxit!
– Ne káromkodj! – kiáltott Mia a hátsó ülésről.
Parker mérgesen nézett, de ebben a kérdésben esélytelen volt, hogy
meghátráljak.
– Constance-szel vagy Joey-val bezzeg nem cirkuszolnál így.
A nővéreim voltak a legészszerűbbek négyük közül.
– Igen, nos, egyikük sem vette volna a saját kezébe a szerelmi életem
irányítását, és tett volna tönkre egy ártatlan nőt, mert nem értett egyet a
kapcsolatommal. – Joey és Connie is nagyon kedvelné Samet, ebben biztos
voltam.
– A szerelmi életed itt van, Gray! Ha elfelejtetted volna, Grace-nek
szüksége van rád.
Úgy tűnt, Parker nem lesz Sam rajongója.
 Az orromon keresztül lélegeztem be, majd a számon keresztül fújtam ki a
levegőt, elszámolva tízig.
– Add ide a rohadt kocsikulcsot!
– Ne károm…
– Ó, fogd már be, Mia! – ordított rá Parker.
– Ne beszélj így vele! Ez nem az ő műve, hanem a tiéd. Olyasmibe
ütötted bele az orrod, amibe nem kellett volna, és megbántottad Samet.
Megbántottál engem.
Elkerekedett a szeme.
– Téged érdekel az a másik lány?
– Igen.
A válla megroskadt, és a kezembe ejtette a kulcsát, aztán az utasoldalhoz
sétálva beült a kocsiba. Beállítottam az ülést, hogy elférjek, és beindítottam
a motort.
Parker egy szót sem szólt, amíg át nem keltünk a Roanoke-szigetre
vezető hídon, és egyáltalán nem bántam.
– Grace-nek szüksége van rád.
Olyan volt, mint a lejárt lemez. Megráztam a fejem.
– Igen, nos, nekem pedig talán Samre van szükségem. Ez megfordult
valaha a fejedben?
– Nem. Mindig is te és Grace voltatok, együtt. A G-sek, a First Flight
Gimnázium sztárpárja. Adnod kell neki egy kis időt…
A piros lámpánál egy kicsit túl erősen fékeztem le.
– Szerinted még mindig a gimiben vagyunk, Parker? Ott vagyunk?
– Nem – motyogta.
– Adtam neki öt évet! – És ez még mindig nem volt elég. – Azt hiszed, ez
könnyű nekem? – Behajtottam az aprócska reptérre, és leparkoltam, mialatt
Parker tovább fortyogott.
– Parker, Sam tényleg csodálatos! És Gray olyan… boldog, ha vele van.
– Mia próbálkozott, az isten áldja meg érte, de elhallgattattam egy
pillantással a visszapillantó tükörből. Őt sem akartam, hogy belepiszkáljon
a szerelmi életembe. Az élet sokkal könnyebb lett volna négy fiútestvérrel.
– Szóval lemondasz róla? Most már túl jó vagy neki? – vágott vissza
Parker, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Mr. Osztályelső a
Citadelen, Nagymenő Hadnagy? Vicces, nem is tudtam, hogy olyan
ostobákat is beengednek, akik még olvasni sem tudnak!
 Mia élesen beszívta a levegőt.
– Parker!
Felhorkantam.
– Igen, nos, majd szólj, ha úgy döntesz, megnézed, van-e élet az Outer
Banksen kívül, Parker. Én legalább nem féltem elmenni innen. – Kiszálltam
a kocsiból. Aztán az üres ülésre dobtam a kulcsát, és Mia odaadta a
hátizsákomat.
– Szeretlek, Mia! – mondtam, és megszorítottam a kezét.
– Szeretlek, Gray, és szerintem vissza kell menned Alabamába, és
harcolni Samért, mert ő tényleg fantasztikus!
– Igen, az – értettem egyet, majd odafordultam, ahol Parker duzzogott.
Miért ragaszkodott ehhez foggal-körömmel? – Parker, én minden ellenére
szeretlek téged. De nőj fel, és inkább a saját életeddel foglalkozz, ne az
enyémmel!
Rácsuktam az ajtót a tiltakozására, és elindultam befelé. Miának igaza
volt. Sam fantasztikus, de vajon maradni akart-e, miután mindent
elmagyaráztam neki?
Amíg a járatomra vártam, betévedtem az apró ajándékboltba, és
elmentem egy Kitty Hawk-os kártyapakli mellett. Joshnak is igaza volt, ki
kellett teregetnem előtte a szennyesemet, és hagyni, hogy ő döntsön.
Bármennyire is féltem attól, hogy belátja, én egyáltalán nem vagyok elég jó
neki, Sam megérdemelte az igazságot.
Megvettem a kártyát.

Az edzőterem zsúfolt volt, amikor délután fél ötkor beléptem. Úgy

vezettem, mint akit a pokol kutyái kergetnek, hogy ideérjek, mielőtt véget
ért a műszakja. Itt legalább nem menekülhetett el tőlem.
A szeme duzzadt volt, és alatta sötét karikák éktelenkedtek, ahogy
Averyvel egy matekkönyv fölé görnyedt. Francba! Én voltam az oka, amiért
sírt. Mintha nem lett volna már így is elég baja. A pultra támaszkodtam, és
vártam, hogy észrevegyen.
– Mit akarsz, Grayson? – kérdezte fáradt hangon.
– Nem vagyok elég jó neked.
– Igen, ezt mondogatod. – Elmosolyodott, amikor egy középiskolás fiú
bejelentkezett.
 – Ez a jel, hogy én távozzak – közölte Avery, és gyakorlatilag futásnak
eredt.
– Sam. – A kezemben tartott paklival babráltam.
– Mégis mit akarhatnál, ami nem várhat?
– Téged. – Beszívta a levegőt, én pedig tovább nyomultam. – Egyszer azt
kérdezted tőlem, mit kellene tenned, hogy túl tudj lépni a hibákon, amiket
elkövettél. Amiktől éjszakánként nem tudsz aludni, és ébren folyton rosszul
vagy tőlük?
Bólintott egyet.
– Igen, hát, nem vagyok éppen egy angyal, igaz? Ő az? A te Grace-ed?
Ő is olyan tökéletes, mint amit te kétségkívül elvársz tőle? Mert, hogy
őszinte legyek, nem tudlak elképzelni téged egy tökéletlen emberrel. Ahhoz
túl jó vagy, vagy legalábbis azt hittem, hogy az vagy. Egész idő alatt azt
hittem, hogy én vagyok az, aki túlságosan sérült, hogy veled lehessen, és
mégis te vagy az, aki megcsókoltál engem, miközben ő otthon várt rád.
– Nem tudnál elhallgatni csak egy pillanatra?
Azonnal becsukta a száját.
– Köszönöm. Azt mondtam neked, hogy megértem az ilyen hibákat, mint
amilyen elől te is menekülsz, és igen, ötállamnyi távolságra rohantál előle,
ne vitatkozz! Megértettem ezt a döntésedet, mert én is tettem valamit,
amiből a mai napig nem tudok felépülni. – Az óvatosság a szemében
tönkretett. Vissza akartam kapni a bizalmat, a köztünk lévő könnyedséget.
Életem végéig lemondtam volna arról, hogy megcsókoljam, ha
visszakaphatnám a bizalmat köztünk. Igen, most már tudod, milyen az íze,
úgyhogy próbáld csak meg távol tartani magad tőle, te hazug.
– Mégis mi rosszat követhettél volna el? – horkantott, és elutasítóan
elfordult tőlem.
Megragadtam a csuklóját, vigyázva, hogy ne szorítsam meg túlságosan,
és a tenyerébe tettem a pikk ászt, arccal felfelé.
– Én vagyok a felelős azért, ami Grace-szel történt. Megöltem a nőt, akit
szerettem.

1 Homérosz: Odüsszeia – Devecseri Gábor fordítása

 Tizenharmadik fejezet

SAM

Most komolyan? Adott nekem egy rohadt kártyalapot, közölte, hogy egy
gyilkos, aztán fogta magát, és elsétált? Leparkoltam a kocsifelhajtón,
behúztam a féket, és megpróbáltam összeszedni magam. Nem gondolhatta
komolyan. Gyilkosokat nem vesznek fel a hadseregbe, ráadásul ő nyilván
meglátogatni ment valakit.
És az életemet tenném rá, hogy Grayson még véletlenül sem egy gyilkos.
Kinyitottam az ajtót, és a kulcsaimat az övé mellé tettem a kisasztalon
lévő tálba a bejáratnál, majd a táskámat az előszobai szekrénybe
akasztottam. A házban olyan illat volt, mint… a steak?
– Grayson?
– A konyhában! – kiáltotta. Hát persze hogy ott volt.
– Szia – mondtam halkan a fél falnál megállva.
Édesburgonyát vett ki a sütőből, majd felém fordult.
– Szia.
– Ööö, te mit főzöl?
– Vasárnapi családi vacsorát – válaszolta felhúzott szemöldökkel, mintha
nem dobott volna az ölembe egy bombát csupán másfél órával ezelőtt. –
Mosd meg a kezed, öt perc múlva tálalok!
– Hol van Josh és Jagger?
– Más elfoglaltságot találtak maguknak – felelte a fejét csóválva, mintha
nem ő tanácsolta volna ezt nekik. – Már félsz kettesben maradni velem?
Megráztam a fejem.
– Persze hogy nem. Csak két tányért láttam.
Kifújta a levegőt, és nyilvánvaló megkönnyebbüléssel lehunyta a szemét.
– Ja, igaz.
– Mindjárt jövök – mondtam, és felrohantam az emeletre. Levetettem a
munkaruhámat, és magamra kaptam egy terepzöld kaprinadrágot és egy
puha, testhezálló pólót.
– Nyugalom! Meg tudod csinálni. – Remek, már komolyan a tükörben
biztattam magam.
– Kész vagy? – kérdezte Grayson, és kihúzta a székemet, ahogy
besétáltam az ebédlőbe.
Leültem, ő pedig tőlem átlósan foglalt helyet. Feltálalta a zöldbabból,
mályvacukorral megrakott édesburgonyából és zamatos steakből álló
vacsorát. A gyomrom megkordult, emlékeztetve arra, hogy péntek óta nem
juttattam magamba semmiféle tisztességes ételt, ami nem egy
készételzacskóból származott.
– Köszönöm, hogy főztél!
– Nos, vasárnap van. Bár egy kicsit nehezebb dolgom volt, mivel semmi
sem egészen ott van, ahol hagytam – mondta egy félmosollyal, amitől még
mindig villám cikázott át rajtam. A testemet láthatóan nem érdekelte, hogy
barátnője van… vagy hogy megölte.
– Átrendeztem a helyet. Kérsz egy sört? – kérdeztem felpattanva, és a
hűtőhöz mentem. Nekem szükségem volt rá. Vagy egy feles tequilára,
bármire, ami átsegíthet azon, ami ezután következik.
– Nem. Ma este nem.
– Nos, én azért iszom egyet. – Vagy tizennégyet. Tök mindegy.
Lepattintottam a tetejét, újra helyet foglaltam, és rávetettem magam az
ételre, ahogy ő is tette.
Némán ettünk, időnként felnézve egymásra, és egyikünk sem volt elég
bátor ahhoz, hogy kimondja az első szót. De hát valakinek muszáj volt,
nem? Nem jelenthetted csak úgy be, hogy gyilkos vagy, hogy aztán… csak
megfeledkezzetek róla.
Egy egész steak és egy üveg sör után előhúztam a zsebemből a pikk ászt,
és letettem előtte az asztalra.
– Magyarázd meg!
Felállt, elővett egy pakli kártyát a nadrágzsebéből, és visszaült.
– Káró vagy kőr?
– Tessék?
– Káró vagy kőr? Válassz egy színt! – A kártyák szétválasztva vártak
előtte.
– Kőr. – Mert kést szúrt a szívembe, majd megforgatta. A pokolba is, azt
hiszem, épp abban a székben ült, ahol lényegében úgy lovagoltam rajta,
mint egy díjnyertes pónin.
– Passzoló – motyogta, átnyújtotta nekem a halmot, majd a mosogatóba
tette az üres tányérjainkat. Az asztal csupasz felülete azonnal nagyon ijesztő
lett.
Volt egy olyan érzésem, hogy épp készültünk a titkaival befedni.
– Mit csinálunk? – kérdeztem, és megugrott a pulzusom.
Visszaült a székére, meggyűrögette a citadeles baseballsapkája ellenzőjét,
és előrehajolt a könyökére támaszkodva.
– Végignéztem, ahogy Jagger majdnem elcseszett mindent, mert túl
makacs volt ahhoz, hogy már az elején megmondja Paisley-nek az igazat.
– Igen. Emlékszem.
– Te és én… bármik is vagyunk, vagy lehetnénk… ez velünk nem fog
megtörténni. El fogok mondani magamról minden rossz és ocsmány dolgot.
Te is el fogsz mondani magadról minden rossz és ocsmány dolgot, és aztán
eldöntjük, mihez kezdjünk ezzel az őrült vonzalommal köztünk.
Megnyaltam az alsó ajkamat.
– Ó, szerinted van köztünk valamiféle vonzalom? Azt hittem, csak
barátok vagyunk.
Szürke szeme metszőn nézett, egészen a lelkemig elért.
– Samantha, ha nem a legmélyebb titkainkat készülnénk feltárni,
felfektetnélek az asztalra, lehúznám azt a szexi kis nadrágot a fenekedről, és
a combjaid közé temetném a nyelvemet. Isten tudja, eleget fantáziáltam már
róla. Ez milyen barátságnak? Valójában ez inkább természeti erő, de
megelégszem azzal, ha elismered, hogy van köztünk vonzalom.
A szám hirtelen kiszáradt. Soha többé nem fogok ugyanúgy tekinteni erre
az asztalra.
– Van köztünk vonzalom – vallottam be halkan.
– Jó, akkor most, hogy ezt megállapítottuk. – Mély levegőt vett. – Grace
és én együtt nőttünk fel Nags Headben. Vagyis Owen, Grace és én. Mindig
hárman voltunk, de Grace volt a legjobb barátom, én pedig az övé, és egy
nap ez átbillent valami másba, és egymásba szerettünk. Tizenöt éves korunk
óta együtt vagyunk.
Szerettem volna bedobni egy okoskodó poént arról, hogy milyen
tökéletes, hogy gimis szerelmespár voltak, de ez csak védekező
mechanizmus lett volna, és ha ő hajlandó volt levetkőzni a védőpajzsait
miattam, én is tartoztam neki ennyivel, még akkor is, ha ez rohadtul fájt.
 – Oké.
– Mikor végzősök voltunk, a nyáron hatalmas bulit rendeztünk az
óceánparton. Ott volt mindenki, és mindenki lerészegedett. Én is ittam pár
sört, de leálltam néhány órával azelőtt, hogy haza kellett volna indulnunk.
Nem voltam hülye, hogy bármit is megkockáztassak Grace-szel, tudod?
A szeme az enyémet fürkészte, megértésért könyörögve, de eddig még
nem mondott semmit, amit meg kellett volna értenem. Bólintottam.
– Rendben.
– Owen a ballagására egy vadonatúj pick-upot kapott. Ezt az elképesztő
Chevyt, és azt sem engedte, hogy valaki koszos cipőben beüljön a fülkébe,
nemhogy vezesse. Kezdett későre járni, és Grace-nek haza kellett érnie.
Mondtam Owennek, hogy hagyja a kocsiját a parton, és majd reggel
eljövünk érte, de hallani sem akart róla. – A tekintetét az asztalra szegezte,
és remegő lélegzetet vett. Grayson levette a sapkáját, és megdörzsölte a
homlokát, mintha az emlékek fizikai fájdalmat okoztak volna neki. –
Kitartóbban kellett volna veszekednem vele. El kellett volna lopnom a
kulcsát, vagy meg kellett volna kötöznöm, és betenni a kocsimba, de nem
tettem. Megcsóváltam a fejem, és azt mondtam neki: „ahogy akarod”. El
tudod ezt hinni? „Ahogy akarod.” – Nyelt egyet, majd ismét a szemembe
nézett. – Ezzel a két szóval megöltem Grace-t.
Felfordult a gyomrom. Egy boldog történetet érdemelt. Még ha meg is
csókolt engem, amikor Grace-hez tartozott, azt akartam hallani, hogy
másnap reggel felébredtek, és nevettek azon, hogy mennyire berúgtak.
– Grace és én elindultunk hazafelé. Én vezettem a kocsiját, mivel az
enyém szervizben volt, és összevesztünk a továbbtanuláson. Engem is
felvettek a UNC-re, mint őt, és én oda is akartam menni, de ő a Citadel
mellett érvelt. Tudta, hogy oda is felvettek, és hogy mennyire szerettem
volna oda járni.
Pattogtatni kezdte a térdét idegességében.
– Megálltunk a híd előtti lámpánál, és amikor zöldre váltott, Owen
száguldott el mellettünk azzal az istenverte pick-uppal. Bevágott a szembe
jövő sávba, aztán visszatekert a mi sávunkba, de túlkompenzált.
A szeme elködösült, és tudtam, hogy már nincs velem. Ott volt, azon a
hídon, Grace-szel a kocsiban… és én nem akartam tudni. De muszáj volt.
– A szalagkorlátnak csapódott, én pedig kitértem. Mármint, nem
ütközhettem neki frontálisan, igaz? Mindketten meghaltunk volna. Grace
kis autójának esélye sem lett volna. Így hát kitértem, és áttörtünk a korláton,
egyenesen a vízbe. Ő felsikított, és olyan keményen ütköztünk. Annyira
keményen. A légzsákok kinyíltak, de a fejem nekicsapódott az ablaknak, és
a következő pár percből nem emlékszem semmire. Mire magamhoz tértem,
már elsüllyedtünk, és az autó az oldalára fordult. Vicces, addig azt hittem,
hogy az autók mindig a kerekükre érkeznek, nem? De nem így van… nem,
ha egyenetlen terepen landolnak. A víztől ébredtem fel. Már a vállamig ért.
Grace… alámerült. Eszméletlen volt.
Visszatartottam a lélegzetem, mintha én lettem volna víz alatt, és
kinyúltam, hogy megfogjam a kezét.
– Grayson…
A suttogott esdeklést meg sem hallva folytatta.
– Hál’ istennek, volt neki egy olyan dilis biztonságiöv-vágó micsodája.
Mindig olyan paranoiás volt az ilyesmikkel kapcsolatban. Kivágtam
magam, aztán őt is, de nem lélegzett, és a kocsi gyorsabban telt meg vízzel,
mint ahogy gondolkodni tudtam. Olyan erősen szorítottam magamhoz,
ahogy csak tudtam, és az üvegbetörő kalapáccsal kitörtem az ablakot.
Istenem, annyira hideg volt. A nyomás visszalökött minket a kocsiba, és
olyan sötét volt. Annyira sötét.
Valahogy sikerült kiküzdenem magunkat, és feljutottam a felszínre, de ő
még mindig nem lélegzett. Elúsztam a legközelebbi tartóoszlophoz, és
megpróbáltam felhúzni rá, de úszva semmiben nem tudtam megtámasztani
magam, és a szájból szájba lélegeztetés nem működik a vízben.
Mire felhúztam a pillér lábához, az ujjaimat már véresre nyúzta a beton,
és Grace elkékült. Fölé húztam magam, és elkezdtem a szívmasszázst… és
közben imádkoztam. Olyan erősen imádkoztam. – Megszorította a kezemet,
de tudtam, hogy még mindig ott volt, és Grace mellkasát nyomkodta.
– Végül reflexből kiköhögte a vizet, de magától nem lélegzett, ezért én
segítettem neki, amíg meg nem érkezett a segítség.
– Mennyi ideig voltatok odalent? – kérdeztem halkan, el sem tudtam
képzelni, hogy ez mit tehetett vele.
– Valószínűleg körülbelül fél órát, amíg a motorcsónakok kijöttek értünk.
A mentőket a hídra küldték, de mi nem tudtunk feljutni oda. Bevittek
minket a kórházba, és én küzdöttem, amikor megpróbálták elvinni, ahová
én nem mehettem vele, ezért leszedáltak.
– Ó, Grayson! – Mennyivel lehetett ez még rosszabb?
 – Napok, majd hetek teltek el, mire elég erős lett ahhoz, hogy levegyék a
lélegeztetőgépről, de az agyduzzanat addigra már károsodást okozott. –
Felnézett rám, csupán árnyéka volt annak az embernek, akinek általában
ismertem. – Kómában van. Majdnem öt éve tartós vegetatív kómában van.
Alszik. És felébred, de nincs… ott. Megöltem. Nem vettem el Owentől a
kocsikulcsát. Nem kellett volna olyan nagy ívben kanyarodnom, hogy
elkerüljem az ütközést. Ha nem veszítem el az eszméletemet, kijuttathattam
volna magunkat, mielőtt elsüllyedünk. Mielőtt megfullad.
– Ez nem a te hibád volt. Nem ölted meg őt, Grayson! Rosszkor voltál
rossz helyen, de nem te vagy a felelős azért, amit Owen tett.
– Azt mondta a rendőröknek, hogy versenyeztünk, és hogy az
alkoholszintjét leszámítva én ugyanannyira hibás voltam, mint ő. Sosem
emeltek ellenem vádat, de biztos vagyok benne, hogy a legtöbben hisznek
neki, még a saját apám is.
A csend elnyúlt köztünk, amíg összeraktam a kirakós darabjait.
– Azért mész haza, hogy Grace mellett legyél.
Bólintott.
– Igen. Az orvosok szerint nincs esélye a felépülésre, de én tudom, hogy
még mindig ott van, bezárva.
Kinyúltam felé, és megcirógattam az arcát, a tenyerembe fogtam.
Ő belehajolt az érintésembe.
– És te hűséges voltál hozzá, ugye? Ezért borultál ki úgy, miután
csókolóztunk.
– Nem volt senki más. Nem engedek magamhoz senkit közel, mert már
nem tudom, hogyan kell. Eddig nem is akartam. Mi értelme szeretni valakit,
ha ennyire fáj? Minden másodpercemet a tanulással töltöttem, vagy
kimerülésig hajtottam magam az edzőteremben, vagy otthon voltam vele.
Soha nem volt senki, akiért hajlandó lettem volna elárulni őt. És tudom,
hogy ez nem… árulás. Jártam terápiára, megbékéltem a ténnyel, hogy ő már
minden értelemben elment, csak a szíve dobogása maradt itt. De képtelen
vagyok elfelejteni azt az utolsó csókot, és soha nem volt olyan nő, akivel
hajlandó lettem volna felváltani. – Végigsimított a hüvelykujjával az alsó
ajkamon. – Egészen eddig.
Az ajkam szétnyílt, és egy pillanatra megállt a szívem, majd heves
kalapálásba kezdett.
 – Beköltöztél, és megőrültem tőled, mert minden egyes védőpajzsomat
leromboltad, mielőtt esélyem lett volna megerősíteni őket ellened. Esélyem
sem volt soha, főleg így, hogy együtt élünk.
Elhajoltam az érintésétől, és leejtettem a kezem. Nem tehette ezt, nem
emelhetett engem arra a piedesztálra, amelyen Grace állt – nem, amikor én
minden voltam, csak méltó nem.
– Samantha? – Előrehajolt.
– Ezt nem tehetjük… nem lehetünk együtt. – Megráztam a fejem, és
gyűlöltem a szavakat, ahogy kicsúsztak a számon, majd széttártam a kőr
kártyalapokat. Sokkal több bűnöm volt, mint a tizenhárom kártya, míg az ő
egyetlen hibája még csak nem is volt bűn. Egy szörnyű baleset volt, valami,
ami ellen semmit sem tehetett, míg az enyémek tudatos döntések voltak.
Rossz döntések.
– Grace miatt?
Megragadtam a kezét, és beletettem a kőr ászomat.
– Mert nem vagyok jó neked. Mert nem vagyok jó ember. Önző vagyok,
és elkényeztetett, és nagyképű, és szörnyű döntéseket hozok, amik kárt
okoznak másoknak.
– Sam…
– Tudni akarsz minden rossz és ocsmány dolgot? Akarod tudni, miért
rúgtak ki a főiskoláról, Grayson?
– Igen, de tudnod kell, hogy nem számít. Nekem nem. Nem fog
változtatni azon, ahogyan irántad érzek.
– Nos, nekem igenis számít! Egy pasi miatt csaptak ki. Az egész
egyetemi pályafutásomnak annyi. Puff! De kedves volt, és érdeklődést
mutatott irántam, amikor teljesen magamra maradtam. Ember elment a
Vanderbiltre. Anyám Kentuckyba költözött, és én életemben először
egyedül voltam, igazán egyedül, és ez nem volt olyan… felszabadító érzés,
mint azt képzeltem. Annyira magányos voltam! Szóval felvettem nyári
órákat, hogy valamivel eltöltsem az időt, és megismerkedtem Harrisonnal.
Ő volt minden, amiről azt hittem, hogy akarnom kellene. Összeszedett,
művelt… világlátott, talán. A legszerencsésebb lánynak éreztem magam,
amikor vele voltam. Aztán eljött az ősz, és… – Nyeltem egyet. Mit fog
rólam gondolni, ha megtudja? Elkönyvel kurvának? Azt fogja mondani,
hogy megérdemlem az e-maileket, amik a fiókomba érkeznek?
 Grayson gyengéden megszorította az ujjaimat, és a kártya a bőrömbe
vájt.
– Nem kell elmondanod, ha ez túl sok. Ezt nem azért teszem, hogy
fájdalmat okozzak neked, vagy hogy ürügyet találjak arra, hogy
elhagyjalak, ezért ha még nem állsz készen, haladhatunk lassabban.
Hát persze hogy megadta a lehetőséget a menekülésre. Támogatott
engem. Lehúzott a bárpultokról és ki a sztriptízbárokból. Ő volt minden,
amire szükségem volt, és egyáltalán nem az, amit érdemeltem.
– Ne légy már ilyen kedves!
Összeráncolta a szemöldökét, a szemében fájdalom villant.
– Mi…
– A professzorom volt, Grayson! Lefeküdtem a professzorommal, és nem
is egyszeri alkalom volt. Hónapokig együtt voltunk. – Négy hónapig,
tizenhárom napig, ha esetleg számoltam volna. És igen, számoltam.
– Oké. – Hüvelykujjával végigsimított az enyémen, és én erre az apró
mozdulatra koncentráltam, hogy túljussak a többi részén.
– Ez nem csak… szex volt. Szerettem őt, vagy azt, akinek hittem. Nem
kérdezősködtem, amikor elfoglalt volt. Soha nem töprengtem el azon, miért
volt annyira ellene, hogy nálam töltse az éjszakát. Mármint, ugyan már!
Egy huszonnyolc éves etikaprofesszor volt, én pedig egy huszonegy éves
diák. Persze hogy nem tölthette velem az éjszakát. Az állását kockáztatta
azzal, hogy együtt voltunk. Nem kérhettem tőle többet, amikor már így is
annyi mindent kaptam tőle. – Keserű nevetés tört fel belőlem. – Ugye
tudod, merre tart ez az egész? Én voltam egyedül a naiv, aki nem látta előre.
A tekintete nem volt ítélkező, mikor végre megtaláltam a bátorságot,
hogy a szemébe nézzek. De hát persze hogy nem volt! Minél közelebb
kerültem Graysonhoz, annál jobban megértettem, hogy ő nem azért
zárkózott, mert felsőbbrendűnek tartja magát. Azért volt zárkózott, mert ez
tartotta életben.
– Nem te voltál az egyetlen – suttogta.
Megráztam a fejem.
– Olyan romantikusnak tűnt. Olyan… tiltottnak. Folyton arra gondoltam,
hogy biztosan nagyon szerethet, ha hajlandó ennyit kockáztatni értem. De
aztán egy nap besurrantam az irodájába ezzel a szexi kis üzenettel, amit a
zsebébe akartam csempészni, és megtaláltam… a jegygyűrűjét. – Hűvös
volt a tenyeremben, az apró karika, amely megölte a szívemet.
 Grayson mély belégzése volt az egyetlen jele annak, hogy hallotta, amit
mondtam.
– Úgy látszik, az alma nem esett messze a fájától, mi? –
Kikényszerítettem egy műmosolyt.
Felemelte az államat, hogy a szemembe nézzen.
– Az édesanyád?
– Évekig gyűlöltem őt, amiért nem lehetett apám. Ő már valaki másnak a
férje volt. Valaki másnak az apja, és miután négy évig rángatott minket ide-
oda, végül őket választotta. Vicces, hogy pontosan olyan lettem, mint anya,
miután megesküdtem, hogy soha nem követem el ugyanazt a hibát. – Ezzel
vajon kiérdemeltem még egy kártyát? Talán a bubit vagy valamit?
Előrehajolt, és ajkát határozottan a homlokomhoz nyomta.
– Ez nem a te hibád. Nem tudtad, hogy nős. Nem vagy felelős az ő
bűnéért. Ő, és csakis ő a felelős érte!
A lyuk a gyomromban kitágult, és azzal fenyegetett, hogy magába
szippant.
– De te nem érted! Volt egy pillanat, amikor a kezemben tartottam a
jegygyűrűjét… Arra gondoltam, csak egy pillanatra, hogy egyszerűen
visszateszem, és egy szót sem szólok. Olyan boldog voltam, és nem
akartam, hogy véget érjen. Azt akartam, hogy engem válasszon. Végre
megértettem, hogy anya miért maradt annyi éven át, miért várt egy olyan
férfira, aki soha nem tartotta volna be az ígéreteit, és gyűlöltem magam,
amiért elég gyenge voltam, elég önző ahhoz, hogy akár csak fontolóra
vegyem ugyanezt.
– De te véget vetettél neki.
– Persze, mielőtt Harrison tette volna. Mielőtt még megígérhette volna,
hogy elhagyja a feleségét, vagy azt mondhatta volna, hogy én jelentem
számára a világot, csak hogy a végén úgyis elhagyjon.
– Mint az apád.
Bólintottam, képtelen voltam hangosan is kimondani, amit Grayson úgyis
tudott.
– Amikor utánam rohant, teljesen kibuktam a campusudvar kellős
közepén, és úgy felpofoztam, hogy a következő óráját a kézlenyomatommal
az arcán tartotta.
A szája sarka felfelé rándult.
– Lefogadom.
 – Egy másik professzor szemtanúja volt, és jelentette. Harrison nem…
tett feljelentést, de ami azt illeti, én sem jelentem meg a fegyelmi
tárgyaláson. – Megráztam a fejem, és lepillantottam. – A családja
bennfentes. Az anyja az igazgatótanácsban ül, és a nővére is ott dolgozik.
Senki sem hitt volna nekem, és ha mégis, én akkor is megütöttem a
professzoromat.
– És az óráid? – Végigsimított a karomon, felmelegítve kihűlt bőrömet,
majd végül a sajátjába fogta a kezemet.
Mennyi idő még, mire meglátja, hogy mi vagyok valójában, és elhúzódik
tőlem?
– Nem jártam be rájuk. Megpróbáltam… egyszer. Eljutottam egészen a
parkolóig, de amikor megláttam a többi diákot, képtelen voltam megtenni.
Addigra már felkerült a netre egy videó, amit valaki rólunk készített.
Harrison eltávolíttatta, főleg a méltóságán esett csorba miatt, de mindenki
látta, hogy megütöttem. Nem ülhettem be az órájára, vagy a pokolba,
semmilyen órára, ahol a tanárt előre figyelmeztették rám. Ez volt
novemberben. Decemberben nem mentem el a vizsgákra, és karácsony előtt
meg is érkezett a kirúgásomról szóló levél.
– Féltél.
– Halálosan. – Megbénultam tőle, és egészen eddig a pillanatig nem is
voltam tisztában vele, hogy mennyire. – Ezt elmondani anyámnak azt
jelentette volna, hogy megtudná, ezért nem árultam el neki a teljes
igazságot. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy másképp nézzen rám,
vagy hogy a rossz döntéseit visszaköszönni lássa bennem.
– Ebben a történetben nem te vagy a főgonosz.
– Főgonosznak és bűnösnek lenni két különböző dolog. Tönkre tudtam
volna tenni azt a házasságot. Talán az anyám karmája fog utolérni, vagy
talán azért, mert hihetetlenül önző vagyok, de valahogy el fogom cseszni,
ha ezt mi megpróbáljuk.
– Ezt hadd döntsem el én. – A széke megcsikordult a padlón, ahogy
ellökte magát az asztaltól, de nem eresztette el a kezemet. Ehelyett rántott
egyet rajta, talpra húzott, és az ölébe ültetett. Két erős karja körülölelt, és a
fejem tökéletesen odaillett a nyakához.
– Annyira sajnálom, ami történt!
– Tessék? – kérdeztem. – Mégis mi a fenéért sajnálod? A poklok poklát
élted át! Én pedig házasságromboló vagyok. Nincs mit sajnálnod. Inkább le
kellene löknöd az öledből, és a legközelebbi kijárat felé kellene rohannod,
nem pedig közelebb húznod magadhoz. – De pontosan ezt tette, az egyik
hatalmas kezét az arcomra téve simogatni kezdett a hüvelykujjával. – Azt
sem tudom, hogy mégis mit gondolunk. Csak hat hónapod van hátra a
pilótaiskolából.
– Igen, és ezt majd megoldjuk, ha arra kerül a sor. – Gyengéden felemelte
az arcomat. – Samantha, adj ennek egy esélyt! Nem számít, mi történik
köztünk, akár barátok vagyunk, akár többek, akárhogy is döntünk, rám
számíthatsz. Nem foglak elhagyni, bármit is tettél, vagy bármit is teszel. Ha
még mindig bízol bennem, adj egy esélyt, hogy bebizonyítsam neked!
– Miért? Lefeküdtem a professzorommal, bárpultokon táncolok, és
sztriptízbárokba jelentkeztem állásért. Nem az a fajta lány vagyok, akire
szükséged van. – Nem voltam Grace, és soha nem is leszek.
– Nos, te vagy az egyetlen lány, akit akarok!
A szívem megrepedt, megnyúzva hevert előtte… érte. De vajon képes
lennék erre csak hat hónapig? Megpróbálhatnám? Bízni benne? Elég távol
tudnám őt tartani, hogy megmentsem azt, amit a szívemből még nem vett
el, miután vége lesz? De meg tudnék-e bocsátani magamnak, ha nem
vállalom a kockázatot? Hagyjam, hogy elsétáljon?
Nem.
Fogtam a kőr hármast, és arccal felfelé az asztalra tettem.
– Én csakis az ágy bal oldalán alszom.
Felvonta az egyik szemöldökét.
– Ez egy önző tény – figyelmeztettem. – Nem meghívás.
– A földön is aludnék, csak hogy közelebb kerüljek hozzád.
Nekem annyira befellegzett!
 Tizennegyedik fejezet

GRAYSON

Precízen végrehajtottam a gurulásos landolást, és megfeszítettem a kezem,

nehogy a levegőbe öklözzek. Kibaszottul tökéletes!
Gurultam és leparkoltam, majd elindítottam a leállást.
– Jó repülés volt – mondta Mr. Stewmon, az oktatópilótám, ahogy
lesétáltunk a kifutópályáról. Stewmon nyugdíjas főtörzszászlós volt,
közeledett az ötvenhez, zömök testalkatú volt, és nem habozott volna
szétrúgni a seggem, ha elszúrok valamit.
Eléggé ijesztő volt, és könyörtelenül kérdezett ki minket az eligazítások
során.
– Szétrúgtam a segged? Szétrúgtam, ugye? – kérdezte Jagger pimasz
vigyorral, amikor már a kocsi felé tartottunk.
– Nem – válaszolt Stewmon, aki akkor ért mögénk. – Nem rúgta.
Tanuljanak szorgalmasan, és szép estét, hadnagyok! – Intett, hogy
mehetünk.
– Na, és mi a helyzet veled és Sammel? – kérdezte Jagger, útban
hazafelé.
A francba. Nem igazán kategorizáltuk be magunkat az elmúlt két hétben.
– Haver, megpróbálhatod figyelmen kívül hagyni a kérdést, de én
továbbra is fel fogom tenni, amíg nem válaszolsz rá. – Miért vigyorgott
folyton?
Még akkor is hallgatott, amikor kigurultunk a kapun, de nem vette le
rólam a szemét.
Ismertem Jaggert. Ezt nem fogja elengedni. Amilyen kíváncsiskodó,
pofátlan barát!
– Nem vagyok biztos benne – válaszoltam végül.
– És ő biztos benne?
 – Mi? Mondott valamit? Mit mondott neked? – Szent egek!
Visszarepültem a középiskolába. – Mindegy, hagyjuk.
Még volt képe nevetni.
– Nem. De nem mintha nem vettük volna észre, hogy péntek esténként
kiosontok. És ahogyan egymás körül keringtek? Tuti van köztetek valami!
Nyeltem egyet. Keringünk. Ez volt a megfelelő szó rá. Ő volt a föld, tele
élettel, tomboló folyókkal, kitörő vulkánokkal, titokzatos óceánokkal és
lélegzetelállító kilátással. Én egy műhold voltam a pályáján, aki a távolból
szemlélte a virágzását.
A fenébe is, imádtam nézni, ahogy tündököl!
– Szerinted is jól van, ugye? Jól mennek az órái, van állása, segít
Averynek a nyári iskolában. – Könnyedebbnek tűnt, mintha fizikailag is
levette volna a válláról a terhet az, hogy kiterítette a kártyáit.
– Igen – értett egyet Jagger. – Szerintem a legjobbat hozzátok ki
egymásból.
– Nem vagyok benne biztos, hogy van-e bennem legjobb.
– Jó, akkor miatta kevesebb szobor és több ember van benned.
– Ha-ha. – Vívódtam egy darabig, de aztán belevágtam. – Mi…
körbejárjuk a lehetőségét egy „mi”-nek. Szép lassan.
– Mi tart vissza? – kérdezte Jagger, amikor átléptük Enterprise
határvonalát.
Rápillantottam, majd vissza az útra.
– Ó, ugyan már! Szemtanúja voltál, ahogy összeomlottam, amikor
majdnem elveszítettem Paisley-t, és te tartottál össze. Nem fogok ítélkezni.
Majdnem felhorkantam.
– Senki sem olyan szigorú velem, mint én magammal. Nem ijesztesz
meg.
– Igen, de te viszont megijesztesz mindenkit. Vagyis mindenkit, kivéve
Samet, de ő rettenthetetlen.
Felfelé görbült a szám sarka.
– Tényleg az. – Félelmet nem ismerő, szenvedélyes, erős, gyengéd… és
az enyém, ha csak érte nyúlnék, ahelyett, hogy körbetáncolom azt, amiről
most már tudtuk, hogy mindketten akarjuk. Kezdtem kifogyni az okokból,
hogy miért ne tegyem meg.
– Szóval, ami azt a július negyediki kiruccanást illeti, amiről beszéltünk –
mondta, és mindenfelé nézett, csak rám nem. – Elképzelhető, hogy
kibéreltem egy tengerparti házat Nags Headben a hétvégére.
– Rendben.
– Nem bánod?
– Nem vagyok tőle elragadtatva, de nem is érzek késztetést, hogy
megöljelek miatta. – Kissé rosszul lettem attól, hogy a szüleim rájönnek,
pontosan mit is csinálok. – Bár nagyon szeretném, ha nem említenétek meg,
mit csinálunk itt, és nem kérdeznétek meg, hogy miért.
– Tudom, hogy szereted szétválasztani a dolgokat. Csak gyere át, amikor
tudsz, és amikor nem tudsz, nos, csak légy… tudod… te. Mi nem leszünk
mérgesek.
– Ki ez a mi? – kérdeztem.
Megköszörülte a torkát.
– Josh és Ember Coloradóba megy meglátogatni Ember családját, szóval
te, én, Paisley, Sam, Morgan, Carter…
A piros lámpánál kissé hirtelen fékeztem, csak hogy a biztonsági övének
vágódjon.
– Elhívtad Cartert? – Majdnem felmordultam, ahogy elindultam a zöld
lámpánál.
– Morgan ragaszkodott hozzá. Azt mondta, hogy a fickó magányos, vagy
valami ilyesmi. Így most nyaralhatok a barátnőm exével. Fenomenális! –
Megdörzsölte a tarkóját. – Egyébként tényleg nem olyan vészes.
Oké, ez megérdemelt egy félmosolyt.
– Én is kezdem megkedvelni. Josh?
Jagger elnevette magát, és megrázta a fejét.
– A fenébe, dehogy! Azok ketten több ellenséges pillantást vetnek
egymásra, mint a középiskolás lányok.
Behajtottunk a kocsifelhajtóra, és majdnem az ajtóhoz rohantam, amikor
megláttam Sam autóját. Nyugi, még csak tíz órája. Az ajtón belépve
ledobtam a kulcsaimat, és Jagger elkiáltotta magát:
– Édesem, megjöttünk!
– Ó! – nyikkantott Sam a konyhából, de nem láttam sehol, ahogy
átnéztem a fél fal felett. – Korán hazaértetek!
– Már elmúlt öt óra – válaszoltam, és megkerültem a falat, hogy aztán…
szent egek! Víz borította a padlót, meg Samet is, akinek két meztelen lába
kinyúlt a mosogató alól. Az összes takarítós vacak, amit általában a
mosogató alatt tartottunk, szanaszét hevert körülötte.
 – Samantha. – Megragadtam mindkét meleg vádliját, és óvatosan
meghúztam, kiszabadítva őt a szekrényből. Grimaszolt egyet, majd rohadtul
aranyos mosolyt küldött felém, és közben egy csavarkulccsal integetett.
– Grayson.
– Mi a fene történt itt? – kérdezte Jagger, áthajolva a falon.
Kérdőn felvontam a szemöldököm én is, ahogy talpra húztam. Átázott,
piros trikója a bőréhez tapadt, és elszakítottam a tekintetem a
megkeményedett mellbimbójáról, mielőtt úgy döntök, hogy
megszívogatom. Szedd össze magad, még nem tartasz ott!
Kinyújtottam a kezem, ő pedig az orrát ráncolta, de azért beletette a
csavarkulcsot.
– Samantha? – kérdeztem újra, mert imádtam a neve hangzását.
Benyúlt a hátsó zsebébe, majd átnyújtott nekem egy eléggé elázott kőr
négyest.
– Hajlamos vagyok túl nagy fába vágni a fejszémet, mielőtt segítséget
kérnék. – Felnézett rám.
Elvettem tőle a kártyalapot, és zsebre vágtam.
– Úgy tűnik.
Jagger nevetésben tört ki.
– Oké, ez a tiéd!
Sam szégyentelenül rám vigyorgott.
– Valahogy úgy – ismerte be.
– Tudom. – A hangom elmélyült, és még vagy egy percig álltam ott, mint
valami idióta, csupán leheletnyire tőle, egy óriási víztócsa közepén, a szája
után sóvárogva. – Mi történt?
– Én… ööö… elvesztettem a gyűrűmet. – Megnyalta az ajkát.
– Ezért szétkaptad a mosogatót.
Lelkesen bólogatott.
– Ez tűnt a leglogikusabb útnak ahhoz, hogy visszaszerezzem.
– Rendben. – Kicipzáraztam az egyenruhám felsőjét, és az étkező
székének háttámlájára akasztottam, majd elfoglaltam Sam helyét a
mosogató alatt. – Még néhány tekerés, és sikerült is volna – mondtam,
ahogy befejeztem az U alakú csőszifon eltávolítását. – Mi a helyzet a
gyűrűvel?
Kivette a kezemből a csövet, és a tartalmát egy tálba öntötte.
 – Köszönöm. – Sóhajtott, és kivette a zafírgyűrűt a trutyiból. –
A nagyanyámé volt. Anyu nekem adta, amikor betöltöttem a tizenhatot.
A nagyszüleim meghaltak, így ez az egyetlen kapocs hozzájuk, ami
megmaradt nekem.
– Ezért én is szétkapnám a mosogatót – mondtam erre, mialatt mindent
újra összeraktam. Miközben a kezemet mostam, Sam felugrott a pultra, és
lóbálni kezdte a lábát.
– Tudod, én is meg tudtam volna csinálni, ha elmagyarázod, hogyan kell.
Nem kellett volna összemaszatolnod magad, vagy olyan férfiasan átvenned
tőlem a dolgot.
Vágtam egy grimaszt, a zsebembe nyúltam, és odaadtam neki a pikk
nyolcast.
– Átlépem a határokat, hogy olyan problémákat oldjak meg, amiket a nők
az életemben valószínűleg maguk is meg tudnának oldani. Talán azért, mert
négy lánytestvérrel nőttem fel, vagy talán mert túlságosan védelmező
vagyok.
– Ez aligha bűn – mondta vigyorogva –, de elfogadom. – Leugrott a
pultról, és lejjebb rángatta a combján a rövidnadrágját. – Szóval, ma péntek
esti randi? – kérdezte.
Az ujjaim megfeszültek a pulton.
– Tudom, hogy péntekenként el szoktunk járni…
– Lemondod a randit? – Olyan huncut pillantást vetett rám, hogy
majdnem lecsókoltam róla.
– A pokolba is, dehogy! Csak arra gondoltam, hogy a ma estét vehetnénk
visszafogottra? Jagger Paisley-hez megy, Josh pedig…
– Elment! – kiáltotta Josh, ahogy elhaladt a konyha mellett. – Tízre
Nashville-be érek, ha most rögtön indulok, szóval majd később találkozunk!
– Nos, ja – fejeztem be.
Sam felém lendült.
– Mi az, csak nem szeretnél kettesben maradni velem? Talán tartani egy
kis csókpartit?
A hasizmom megfeszült, ahogy végigsimított rajta az ujjaival.
– Sam, nem vagyunk tizenöt évesek, ha csak csókolózásra vágynék,
felcipelnélek az emeletre, és becsuknám a hálószobám ajtaját.
– Annak a randinak nem lennék ellene! Vagy beállíthatom az időzítőt hét
percre, és berángathatlak a gardróbba. – Felcsillant a szeme.
 – Vacsora, film, gardrób. Vettem.
Elnevette magát, végigsimított az ajkával az enyémen, és elszökellt a
fürdőbe zuhanyozni. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne
kövessem.

– Ez tetszik – mondta pár órával később, fejével az ölemben, miközben úgy

tettünk, mintha azt a csajos filmet néznénk, amit kiválasztott.
– Nekem is. – A hüvelykujjammal végigsimítottam az arccsontján.
– Tudod, mitől lenne ez a szoba tökéletes?
Ha meztelen lennél.
– Mitől?
– Ha oda lehetne ülni az ablakmélyedésbe. Elvégre, ez majdnem az
álomházam. Keményfa padló a konyhában, gránitpultok, hinta a verandán,
nagy hátsó udvar… Már csak egy kicsi hiányzik hozzá.
– És az ülés az ablakmélyedésben tökéletessé tenné?
– Az ülés és a hegyvidéki kilátás – vágyakozva mosolygott.
– Coloradóban akarsz élni? – Összeszorult a gyomrom.
– Ez az egyetlen hely, ahol valaha is igazán otthon éreztem magam. Még
mindig reménykedem, hogy valahogy visszakerülhetek. Még ha szembe is
kell néznem a múltammal, akkor is megérné.
– Képes vagy rá! Izgatott vagy, hogy láthatod anyukádat?
Bólintott.
– Jó lesz eltölteni vele néhány napot. Határozottan megéri később
bepótolni miatta az óráimat. A hazatérése még mindig menetrend szerint
várható, úgyhogy holnap ilyenkor már velem lesz.
– És csütörtökön ugyanekkor felveszlek az Outer Banksben – ígértem.
– Azt már alig várom! – A kezét az arcomra simította. – Figyelj, csak
azért, mert én ott vagyok, neked még nem szükséges… – Elfordította a
tekintetét. – Úgy értem, nem arra számítok, hogy majd brownie-t sütök az
anyukáddal, vagy ilyesmi.
– Egy, ha anyukámmal brownie-t sütsz, kérlek, szerezd meg tőle a
receptjét! Őrülten titkolja. Másodszor, Samantha, én nem rejtegetlek téged.
Sőt, a szüleim azt szeretnék, ha mindannyian átjönnétek vacsorára, amikor
odaérünk. Az életem része vagytok, és szeretném, ha megismernének
titeket.
 Egy kis családi összejövetel volt a tökéletes alkalom arra, hogy
megkóstoltassuk vele az őrületet.
– Hosszabb szoknyát veszek fel – ígérte.
– Csak légy önmagad, Sam! Ez minden, amit szeretnék.
Felült az ölemben, és gyengéden, édesen megcsókolt.
– Hiányozni fogsz!
A kezére tettem az enyémet, és belecsókoltam a tenyerébe, kiélvezve a
hirtelen beszívott lélegzetét.
– Te is nekem. Mondtam már neked, milyen gyönyörű kezed van? –
Mindene gyönyörű volt, az ujjait is beleértve.
– Még jobban fog tetszeni, ha egyszer rajtad lesz! – ígérte, és a szeme
elsötétült.
– Amikor csak akarod, Samantha. – A szexről nem igazán beszéltünk, és
a kezünk eddig szigorúan a ruhák felett maradt, bár nem voltam benne
biztos, hogy meddig tudom még távol tartani magam a bőrétől anélkül,
hogy megőrülnék.
– Hamarosan – suttogta.
– Hamarosan.

– Hé, már a reptéren kéne lenned! – dorgáltam Samet, a vállammal a

fülemhez szorítva a telefonomat, hogy az órámra tudjak pillantani.
– Most hajtunk be a reptérre – jelentette.
– Jó. Én most értem ide, hogy segítsek Jaggernek kipakolni.
– Örülök, hogy ma korán elszabadultál!
– Én is. – Mindannyian el tudtunk érni egy korábbi járatot, így volt pár
elütni való órám, mielőtt a kezem közé kaptam Samet. A majdnem hat nap
anélkül, hogy hozzáérhettem volna, teljesen kikészített.
– Ne légy pöcs! – ordított Morgan Carterre, aki a lány fürdőruhájának
apró zsinórjait magasan a feje fölé tartotta.
– Hordj olyasmit, ami a tested több mint két százalékát takarja!
– Vagy talán mégsem…
Sam elnevette magát.
– Még innen is hallom őket!
Kellemes csend telepedett közénk, és hallottam, ahogy kinyílnak és
becsukódnak a kocsiajtók.
 – Pár óra múlva találkozunk?
– Igen… – Elhúzta a szót.
– Mi a baj?
– Várj egy pillanatot! – Letette valahova a telefont, mialatt elköszönt az
anyukájától, majd újból felvette. – Bocsi! Nem az a búcsúzkodós típus,
ezért próbálok ürügyet adni neki, hogy ne kelljen érzelmileg elérhetetlennek
tűnnie.
– Örülök, hogy én lehetek a kifogásod. De őszintén, mi zavar?
Sóhajtott, és elképzeltem, ahogy a fogai közé szívja az alsó ajkát.
– Ott voltam az üdvözlő ünnepségén, és volt ott egy nő, aki egy kislányt
tartott a csípőjén.
– Oké.
– Lehet, csak arról van szó, hogy a hazatérés nagyon érzelmes.
Különösen a számomra, mióta Ember apukája meghalt? Valószínűleg
butaság. – Papírzörgés hallatszott. – Roanoke – mondta az utassegítőnek. –
Nagyon szépen köszönöm!
– Szóval elérzékenyültél? – Tovább erőltettem, mert ha nem teszem,
magától nem böki ki az igazságot.
– Igen. Ez az anyuka talán egy-két évvel lehetett idősebb nálam, de egy
egész kiküldetés alatt tartotta magát, egy kisgyerekkel, én pedig szerencsés
vagyok, hogy nem végeztem sztriptíztáncosként.
– Figyelek.
– Milyen rohadt hosszú már ez a sor? A biztonsági ellenőrzés borzasztó!
– Hallottam a telefonon keresztül, ahogy bemondják a járatokat, mialatt ő
gondolkodott, így csak vártam. – Az a fajta nő volt, akire neked szükséged
lesz. Valaki, aki képes kezelni a saját szarságait, és a tiédet is elcipelni.
Valaki, aki nem egy óriási púp a hátadon.
– Nem vagy púp a hátamon. Sőt, nagyon szép hátsód van.
– Ne kalandozz el, Grayson! Hirtelen belém hasított. Te a hadseregben
vagy. Ez kiküldetéseket jelent, és folyamatos költözést, és ideiglenes
szolgálati beosztásokat, és minden szart, ami ezzel jár.
Lenyeltem a pánikot, ami a torkomban kapaszkodott felfelé.
– Ez zavar téged? – Vártam. – Sam?
– Az a helyzet, hogy ez minden, amire megesküdtem, hogy nem lesz az
életem része. Soha nem találtam elég jó érvet, ami ellensúlyozni tudná
ennek az életmódnak a hátrányait. – Bassza meg! – De még ha az összes
hátrányt nézem is, az sem tart vissza attól, hogy téged akarjalak, hogy téged
válasszalak. Mit jelent ez egyáltalán?
Hogy végeztünk a körbetáncolással. Hogy én ugyanúgy a tiéd vagyok,
mint te az enyém. Bassza meg, miért nem tudott itt lenni velem, mikor erről
beszélünk? Viszketett a kezem, hogy megérintsem, hogy támogassam.
– Csak gyere ide, Sam!
– Hogy rojtosra járassuk a szánkat a témáról?
– Hogy agyoncsókolhassalak! – A hangom elmélyült egy oktávval.
– Nos, az talán megéri ezt a sorban állást.
Még két óra, aztán négy napom volt arra, hogy bemutassam neki a
családomat, az otthonomat, és talán megértessem vele, hogy én vagyok az
egyetlen érv, akire valaha is szüksége lesz azon a listán.
– Ó, így lesz, ígérem!
 Tizenötödik fejezet

GRAYSON

– Mit pakoltál be ebbe, egy elefántot? – kérdeztem Samet, amikor felvittem

a bőröndjét a kibérelt tengerparti ház harmadik emeletére.
– Ó, ugyan már! Mintha nem lennének meg az izmaid ahhoz, hogy cipelj
néhány pár cipőt? – cukkolt, és játékos vigyort villantott a válla fölött.
A fehér, széles karimájú szalmakalap majdnem a végemet okozta. Vagy
talán a kacér, halványzöld nyári ruha volt az oka, vagy az, hogy itt láttam őt
az Outer Banksben.
– Néhány pár. Hogyne.
Követtem a hálószobájába, letettem a bőröndjét a franciaágy lábához, és
átkoztam magam, amiért megígértem anyámnak, hogy otthon alszom. Az a
matrac egészben elnyeli Sam aprócska testét, ha nem tartom a másik
oldalán. Ne keresd már a kifogásokat, és ismerd be, ölni tudnál azért, hogy
mellette alhass!
Körbepillantottam a szobában. Tipikus Outer Banks bérnyaraló volt, tele
halványkék és fehér színekkel.
– És emlékeztess, miért is kellett neked a mindenkitől legtávolabb eső
szobát választanod? – kérdeztem, és mikor megfordultam, ő épp kinyitotta a
széles teraszajtót, amely az Atlanti-óceánra néző saját teraszra vezetett.
Az óceáni szellő befújta a kalapját az ágy felé.
Ismét megjelent az arcán az a huncut vigyor.
– Innen nyílik a legjobb kilátás!
Kisimította az arcából a haját, amikor kiléptünk a teraszra, ami
könnyűszerrel meglehetett tizenöt méter magas. Nem nézett le, csak
megtámaszkodott a korlát csiszolt fáján, és nézte a hullámokat.
– Gyönyörű itt.
– Igen. Gyönyörű – mondtam, és közben a szemem az arca finom
vonalait pásztázta.
 Sam észrevette, hogy bámulom, és elmosolyodott, majd ujjait
végigvezetve a korláton, bezárta a köztünk lévő távolságot. A tenyerembe
fogtam az arcát, és az ajkamat az övéhez érintettem, gyengéden
megcsókoltam, szavak nélkül próbáltam elmondani neki, mennyit jelentett,
hogy itt volt. Küzdenem kellett, hogy ne veszítsem el a fejem. Sammel egy
csók sosem volt elég.
Ajkunk lélegzetnyi távolságban maradt egymástól, amíg meg nem tette a
következő lépést, belemarkolt az ingembe, és lábujjhegyre emelkedett.
Domborulatai hozzám simultak, és habozás nélkül birtokba vettem a száját,
benyomultam, hogy megízleljem. A nyelvét hozzádörgölte az enyémhez.
A francba! Olyan jó érzés volt a karomban tartani.
A nyöszörgése megsemmisítette azt a kis önuralmamat is, ami még
megmaradt, és a csók hevesebbé vált, ahogy egyre mélyebbre hatoltam
benne, és elvesztettem magam közben. Elengedtem az arcát, csak azért,
hogy a kezemet felcsúsztassam a combja hátulján. A bőre forró volt, és
puhább, mint a selyem.
– Samantha – suttogtam a szájába.
– Érints meg – könyörgött. – Csak… érints meg, Grayson!
Átléptük a határt, de nem tudtam rávenni magam, hogy érdekeljen.
Hagytam, hogy a kezem végigcsússzon a combján, amíg a két tenyeremben
nem tartottam tökéletes fenekét, ami – szent egek – meztelen volt.
A hüvelykujjaim felfelé simítottak, megérintve tangájának vékony, könnyen
elszakítható pántját, és felnyögtem, ahogy magasabbra emeltem, hogy
érezze a hasánál az ágaskodó merevedésemet. Végigsimította két tenyerét
az arcomon, megbízva bennem, hogy elbírom a teljes súlyát, és vadul
megcsókolt.
Elvesztettem a józan eszemet attól, hogy hozzáérhettem, a nyelvének
édes táncától az enyémmel, és ahogy a mellét a mellkasomhoz nyomta,
próbálva még közelebb kerülni hozzám. Dobolt a vér a fülemben, tartva a
ritmust az alattunk összecsapó hullámokkal. Egyik kezét a nyakam köré
fonta, végignyalta az ajkamat, én pedig a számba szívtam a nyelvét.
Megcirógatta a szájpadlásomat, és végigsimította az érzékeny barázdán a
fogsorom mögött. Basszus! Igen, így!
Édes kis nyögése megsemmisítette az utolsó csepp önuralmamat is.
Könnyű testét felkaptam a karomba, és az ágyához mentem, középre
fektettem, anélkül, hogy megszakítottam volna a csókunkat.
 Vigyázva, hogy a súlyomat a könyökömre helyezzem, végignyalogattam
és -szívtam a nyakát, belélegezve vaníliaillatát, amely egyre inkább az
otthont kezdte jelenteni. Az ajkamat végigsimítottam a kulcscsontja
mentén, és letoltam nyári ruhája spagettipántját a karjára.
A szemem az övére szegeződött, miközben lehúztam a ruháját, figyelve a
legcsekélyebb jelére annak, hogy nem akarja ezt. Ehelyett a hátát ívelte,
hogy megkönnyítse a dolgomat, ezzel felfedve előttem pánt nélküli
melltartójának testszínű csipkéjét.
– Kérlek?
A francba. Ez a gyönyörű, briliáns nő tényleg arra kért, hogy érintsem
meg. A számban összefutott a nyál, amikor lehúztam a melltartóját, éppen
csak annyira, hogy a melle kiszabaduljon, és elakadt a lélegzetem. Minden
szempontból tökéletes volt, a megkeményedett mellbimbóitól kezdve addig,
ahogyan kitöltötte a tenyeremet.
A csendet a zihálása váltotta fel, ahogy nyelvemmel az egyik mellbimbót
körbesimítottam, és körme a fejbőrömbe vájt, hogy magához szorítson.
Csináld ezt vele újra. Most. Átváltottam a másik mellére, és megismételtem
a mozdulatot, élvezve a reakcióját.
– Istenem, ez hihetetlenül jó érzés – suttogta.
– Te vagy hihetetlen – közöltem vele, és lágyan ráfújtam a nedves bőrére.
Megugrott, és azonnal felmelegítettem újra a számmal. A két combja
szétnyílt, és felhúzta a térdét, hogy pont… kibaszottul… ott helyezkedjem
el.
A fenébe. Csupán néhány rántás a ruhán, és máris benne lehetnék. Már a
gondolattól is fájdalmasan kemény voltam. Egyszer nekilöktem az ölemet,
és egy időben meghúztam a mellbimbóját is, mire felnyögött.
– Megint!
Igen, asszonyom! Ezúttal a nyögés az én torkomból szakadt fel. Éreztem
a forróságát a rövidnadrágomon keresztül, és tízig számoltam, hogy ne
veszítsem el a fejem, ahogy gyengéd ritmusban hozzálökdöstem az ölem.
Aztán elhagyott minden gondolatom, amikor csókba vont. Semmi sem
létezett a világon Samanthán és a vágyamon kívül, hogy minden
elképzelhető legyek, amire csak szüksége van. Az egyik keze megfogta az
enyémet, és a combjára tette, majd felcsúsztatta a ruhája alá.
Az ujjaim végigsimítottak az aprócska csipkés bugyin.
– Bassza meg, érzem, milyen nedves vagy!
 – Akarlak – mondta szégyenkezés nélkül.
Benyomultam a nyelvemmel lelkes szájába, és közben az ujjamat a
csipke alá csúsztattam, megsimítva…
– Hé, ti ketten! El fogunk késni! – harsant fel Jagger hangja a lépcső
aljáról a nyitott ajtón keresztül.
– A fenébe. Rohadt Jagger! Rohadt családi vacsora! – Az egyetlen dolog,
amit akartam, már alattam volt.
Homlokomat Samének döntöttem, és próbáltam lecsillapítani a
légzésemet, de ő felnézett rám, zöld szeme elködösült a kéjtől, aztán volt
képe kuncogni.
– Mi olyan vicces?
– Még sosem hallottalak ennyit káromkodni. Egyszer sem. – Úgy
vigyorgott, mintha ez a kis helyzet, amiben magunkat találtuk hirtelen,
vicces lenne, ezért lassan kihúztam a kezem a bugyijából, és ő felzihált, a
kuncogása elhalt. – Grayson – suttogta, és behunyta a szemét.
– Leszarom, nem fogok otthon aludni! Amondó vagyok, hogy maradjunk
itt. Ebben az ágyban. Egész hétvégén. – A párna kilapult a karom súlya
alatt, ahogy fölé hajoltam.
– És megmondjuk anyukádnak, hogy azért maradtál le a családi
vacsoráról, mert…
Hát, ha ez nem ölte meg a merevedésemet.
– Igaz. Az anyám.
– Grayson? Sam? Jagger azt mondja, hogy indulnunk kell! – kiabált fel
Paisley. – Ezt biztosan nem fogom mondani, Jagger Bateman! – sziszegte.
– Dugd vissza a farkad a nadrágodba, és gyerünk! – kiabálta Jagger. –
Éhen halok!
Sam felhorkant, én pedig a szememet forgattam.
– Bárcsak kijutott volna a farkam a nadrágomból! – morogtam. Sam
hangosan elnevette magát, és ez volt a legédesebb hang, amit valaha
hallottam. – Az őrületbe kergetsz, Samantha!
– Nos, aligha hiszem, hogy anyukádnak meg kellene ismerkednie az
adottságaimmal. – Lenézett a még mindig fedetlen, gyönyörű mellére. És ha
még sokáig bámultam volna én is… sosem hagytuk volna el az ágyat. –
Szóval talán nekem is el kéne tennem?
– Ha ragaszkodsz hozzá. – A nyelvem végigsimított az alsó ajkamon,
még mindig éreztem őt rajta.
 – Rohadtul ragaszkodom hozzá! Gyerünk! – Jagger hangja ezúttal
közelebbről érkezett.
Oldalra gurultam, eltakarva Samet, ha Jagger esetleg úgy döntene, hogy
bejön, miközben megigazította magát, és visszahúzta a vállára a ruhája
pántját.
– Mehetünk? – Felálltam, és kinyújtottam felé a kezem.
– Mehetünk. – A kezembe tette a kezét, én pedig bekísértem az oroszlán
barlangjába.

– Miért nem maradsz velünk a házban? – kérdezte Paisley, miközben

kivettem a táskámat a Yukon csomagteréből, amit Jagger bérelt. A szüleim
nem jöttek ki a házból, hogy letámadják a barátaimat, így volt esélyünk
arra, hogy ez nem lesz teljes katasztrófa.
– Kicsit szűkös a hely hálószobákat illetően – válaszoltam, és felnéztem a
szüleim sokkal kisebb házára, ugyanezt gondolva az övékről.
Morgan, Paisley legjobb barátnője végigsimított sötétbarna haján.
– Biztos, hogy nem zavarok?
– Sosem zavarsz, Morgan, és örülünk, hogy velünk jöttél. Viszont
Carter… – Felvontam a szemöldököm.
– Baszódj meg! – válaszolta, a hátsó ülésről kikászálódva.
– Mi van, most már… ugratja az embereket? – suttogta oda Morgan
Paisley-nek.
– Ki mondta, hogy ugratom? – A legjobb pókerarcot vágtam, ami csak
telt tőlem, Morgan pedig ide-oda pillantott köztem és Will között,
kétségtelenül arra próbálva rájönni, hogy ezúttal vicceltem-e.
Igen és nem.
Sam hátulról átkarolta a derekamat, azonnal megnyugtatva a bemutatom-
őt-a-szüleimnek idegességemet.
– Alhatnál mellettem is.
Az oldalamhoz húztam, átkaroltam a vállát, és megpusziltam a homlokát.
– Megfontolom. – Igen, majd azután, hogy úgy döntöttük, a szex is
terítékre kerül. Kizárt volt, hogy távol tudom tartani a kezem a kefélhető kis
testétől, ha mellettem alszik. Már így is folyton megkeményedtem,
valahányszor csak megéreztem az illatát, nemhogy meg is érintettem volna.
 – Gray! – Mia repült ki a házból, leugrált a hosszú lépcsőn, és meg sem
állt, amíg át nem karolta a nyakamat. – Beszélnünk kell – suttogta a
fülembe.
Bólintottam, és letettem.
– Oké. Morgan, ő a kishúgom, Mia. Carter, tartsd magad távol tőle!
Erre megforgatta a szemét, Mia pedig megölelte Samet.
– Annyira örülök, hogy itt vagy!
– Én is, és ez a ház gyönyörű!
– Apa építette, amikor Connie megszületett – magyarázta Mia, miközben
a sort vezetve felmentem a lépcsőn, ami az első szintre vitt minket. Minden
cölöpökre volt építve, hogy alkalmazkodjon ahhoz az időhöz, amikor a
szigeten több volt a víz, mint a szárazföld. – Gray, tényleg muszáj
beszélnem veled! – mondta, ahogy mellém lépett.
– Most rögtön? – kérdeztem, amikor a verandára értünk. Megrángatta az
ingujjamat.
– Mielőtt be…
– Grayson! – Anyám lépett ki az üveg tolóajtón, és átölelt, sötét fürtjei
éppen a vállam alá értek.
– Szia, anya!
Jobbra-balra forgatta az arcomat, szokás szerint sérülések után kutatva.
– Hát, nem festesz rosszabbul. Apád bezárja a műhelyt, de hamarosan itt
lesz. Mutass be a barátaidnak!
Sam fellépett a tornácra, és a szívem úgy megdobbant, mint egy
nyavalyás lánynak. Azt hiszem, én is értékeltem azt, amim volt.
Hátrahúzódott, és az ajkát harapdálta.
Sorban rájuk mutattam.
– Ez itt Carter, Morgan, Jagger és Paisley. – Aztán kinyújtottam a kezem,
és kérdőn felhúztam a szemöldököm Samnek. Fogadd el a kihívást, Sam!
Nyelt egyet, kihúzta a vállát, és eléggé felemelte az állát, hogy
emlékeztessen rá, ő sokkal magasabb társadalmi körökben nevelkedett,
mint az én családom. Aztán elmosolyodott, és megfogta a kezem. Addig
húztam, amíg biztonságosan az oldalamhoz nem szorítottam.
– És, anya, ő az én Samanthám.
Sam elkerekedett szemmel kapta felém a fejét, miközben anya gyorsan
végigmérte, majd elmosolyodott.
 – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Samantha! – Magához ölelte
Samet, és addig tartotta, amíg Sam láthatóan lenyugodott, aztán elengedte.
– Annyira örülünk, hogy itt vagy!
Sam a füle mögé tűrte a haját, és félénken elmosolyodott, ami jelezte,
hogy még mindig ideges.
– Ó, szólítson nyugodtan Samnek, és én örülök, hogy Grayson elhívott. –
Aztán felém fordította ezt a mosolyt, ami rögtön őszintévé változott.
– Nos, most, hogy már mindannyian megismerkedtünk, menjünk be!
A vacsora mindjárt kész. – Anya bevezette a társaságot.
– Gray, kérlek? – szólított Mia, a szemöldökét ráncolva.
– Mia, mi a baj?
– Mia, menj be, és segíts a nővéreidnek! – utasította anya az „azt
mondtam, most” hangján.
– Igen, asszonyom – motyogta, de azt tette, amit mondtak neki.
– Hűha – suttogta Sam, amikor beléptünk a nappaliba. A harmadik
emeletig boltíves volt, és a falakon lógó hatalmas vásznak apa hajóit
ábrázolták kibontott vitorlákkal.
– Ezeket te építetted?
– Nem mindet. – Balról a legtávolabbira mutattam. – Az még előttem
épült, de ezt itt akkor építettük, amikor harmadikos voltam a
középiskolában.
– Ez elképesztő! – jegyezte meg Paisley.
– Mi a fenéért vezetsz te helikoptert? – kérdezte Jagger. – Ezek tényleg
nagyon vagányak!
Összerezzentem, és gyorsan ellenőriztem, hogy anya biztos nem hallotta-
e meg. Addigra már a konyhában volt.
– Nem lehetne egy kicsit halkabban emlegetni a helikopter témát?
Mindannyian „mi a franc” pillantásokat vetettek rám, de nem volt idejük
rákérdezni, mert anya ismét megjelent.
– Mi elkészültünk hátul.
„Mi?”
– Hátul? A teraszon? – Az óceánra nézett a szép kilátással, de hogyan
fogunk mindannyian elférni ott?
– Nem vagytok éhesek? – kérdezte, nem igazán válaszolva a kérdésemre.
– De, asszonyom – felelte Carter, és valahonnan előhúzta a déli
akcentusát, amit elhagyott a West Pointon.
 Anya ment előre, én pedig visszatartottam Samet, és megcsókoltam, csak
mert megtehettem.
– Isten hozott az otthonomban!
Körülnézett.
– Tetszik! Olyan… szilárdnak érzem, tartósnak. – Bárki más ezt talán
furcsának találta volna, de én megértettem, mire gondol. Két évnél sosem
maradt tovább egy helyen, így Sam számára a szilárd a tökéleteset
jelentette. Megeresztett egy huncut vigyort. – Megnézhetem a babafotóidat
is?
– Szó sem lehet róla! – Végignéztem a folyosón, és megbizonyosodtam
róla, hogy mindenki követte anyát a teraszra, majd újra megcsókoltam
Samet, és gyengéden megszívtam az alsó ajkát.
– Anyukád meg fog látni minket!
– Hadd lásson.
Felnevetett, amitől a ház jobban az otthonomnak érződött, mint az elmúlt
öt évben bármikor, és lelkesen cuppanós csókot adott.
– Ne kerüld tovább a családodat, és adj ennem!
Bólintottam, végül megadva magam az este őrülete előtt, és
végigsétáltam vele a folyosón, elvonszolva a falon sorakozó képek mellett,
azzal az ígérettel, hogy később áttanulmányozhatja őket. Később, úgymint
soha. Vézna voltam néhány évvel ezelőttig, és tudtam, hogy ehhez a testhez
vonzódik. Azt akartam, hogy így is maradjon.
Anya hatalmas mosollyal és ragyogó szemmel nyitotta ki a hátsó teraszra
nyíló tolóajtót.
– Épp ideje volt, Gray. Van számodra egy kis meglepetésünk!
Összerándult a gyomrom. Ugye nem. Ennél több eszük van.
Fogtam Sam kezét, ahogy átlépte a küszöböt, de a terasz üres volt.
Kurvára megölöm őket. Anya a korlát szélére mutatott, és én csak…
tudtam.
– Micsoda fantasztikus kilátás! – álmélkodott Sam, ahogy kinézett az
óceánra, amit a naplemente színpompássá festett. Aztán lenézett. – Hűha!
– Meglepetés! – kiáltotta a tömeg alattunk. Lehettek vagy hetvenen,
összezsúfolódtak a hátsó udvarban és a medence mellett, sőt, még az
óceánpartra vezető sétányon is álltak. Nyeltem egyet, és Sam kezét
szorongattam, arra használva őt, hogy a jelenben tartson. – Boldog
születésnapot! – kiabálták egyszerre.
 Minden izmom megfeszült, és felfordult a gyomrom, azzal fenyegetett,
hogy ráadásként visszaköszön a tartalma.
Sam felnézett rám, elkerekedett szemmel és kissé sértődötten.
– Ma van a születésnapod?
Elengedtem a kezét, és kinyújtóztattam az ujjaimat. Nem bánthattam őt.
Meg kellett őriznem a hidegvéremet. Tér. Térre volt szükségem. Akkor
anyám felé fordultam, akinek kissé kinyílt a szája, mert megértette, hogy a
terve kudarcot vallott.
Megráztam a fejem egyszer, és visszasétáltam a házba, mielőtt valami
meggondolatlan dologgal halálosan megbántottam volna.
– Gray! – kiáltott utánam.
Nem néztem vissza.
 Tizenhatodik fejezet

SAM

Abban a pillanatban, hogy Grayson eltűnt, az anyja a korláthoz lépett, és

felemelte a karját.
– Köszönöm! Kezdődjön hát a parti!
Vidámnak tűnt, de az állkapcsa remegett kissé, ami mást mutatott.
Valami szörnyen rosszul sült el. Jaggert kerestem a szememmel a
tömegben, és amikor megláttam, egyik karjával Paisley körül, ő is kérdőn
emelte fel a kezét. Megvontam a vállam válaszul, de nem állhattam ott,
mint valami értetlenkedő idióta, amikor Grayson nyilvánvalóan szenvedett.
Egy születésnap miatt?
A medence körül felszerelt hangszórókból zene csendült fel, és az
emberek elkezdtek elvegyülni, hogy aztán a part közelében felállított bár
felé vegyék az irányt. A vízhez közelebb egy röplabdahálót is láttam.
A szülei tényleg mindent beleadtak. Ez egy fenomenális parti volt.
Mikor végzősök voltunk, a nyáron hatalmas bulit rendeztünk az
óceánparton.
A szavai az elmémbe vágódtak, és levegőért kaptam. Mia felrohant a
lépcsőn, és végre megértettem, miért próbálta Graysont félrevonni a
verandán. Figyelmeztetni akarta.
Az anyjához fordultam.
– Még nem állt készen. – Félig kifogás, félig vád volt, de hagytam, hogy
néhány másodpercig ott lebegjen köztünk, amíg Mia oda nem ért hozzánk.
– Sam – kezdte.
– Hol van a szobája? – vágtam a szavába. Bármennyire is kedveltem
Miát, nem voltam abban a hangulatban, hogy meghallgassam, bármit is
akart mondani.
– A lépcső tetején, a harmadik emeleten. A bal oldali az – válaszolta az
anyja, halkan és némileg legyőzött hangon.
 Megszorítottam a kezét.
– Minden rendben lesz. – Nem mintha jogom lett volna ilyen ígéretet
tenni. Rendbe jöhettek valaha is a dolgok, ha olyasmin megy keresztül
valaki, amin Grayson?
Besétáltam a házba, és megtaláltam a lépcsőt, amin felmentem a második
emeletre, onnan pedig a csigalépcsőt követve a harmadikra, amíg rá nem
bukkantam az ajtajára. Egyszer bekopogtam, majd benyitottam, anélkül,
hogy megvártam volna, hogy beinvitáljon, mert tudtam, nem tenné.
A hatalmas ágyon ült, háttal nekem, és kibámult a vízre. Testének minden
vonása feszült volt, éles, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna.
Az ágy besüppedt a súlyom alatt, ahogy leültem mellé, de ő nem szólt
semmit, még csak rám sem nézett, ezért egyszerűen csak vártam. Eltűnt
belőle az az incselkedő viselkedés, ami az elmúlt hónapok során jellemző
lett rá. Ez volt az a Grayson, akivel a konyhában találkoztam –
távolságtartó, kemény és rideg.
De én lehetek elég nyitott kettő helyett is. Kinyújtottam a kezem,
hagytam, hogy köztünk pihenjen, anélkül, hogy hozzáértem volna, és csak
vártam. Hatvanhét lélegzetvétellel később a kezét az enyémre csúsztatta, és
összefonta az ujjainkat. Elöntött a megkönnyebbülés, és gyengéden
megszorítottam.
– Öt évvel ezelőtt a születésnapi bulidon történt.
Bólintott.
– Annyira sajnálom! – Mellé csúsztam az ágyon, amíg a csípőnk össze
nem ért, majd a fejemet a vállára hajtottam. – Hány éves vagy?
– Huszonhárom lettem múlt pénteken. Azt hittem, már biztonságos lesz,
ha ma este jövök. – Megköszörülte a torkát. – Matek szakosként azt
feltételeztem, ennél jobban tudsz összeadni.
Legalább próbált ugratni. Ez már valami, nem?
– Talán csak hallani akartam a hangodat.
Elfordította a fejét, és megpuszilta a hajamat.
– Működött.
– Péntek, úgymint az este, amit otthon töltöttünk?
– Veled együtt lenni pontosan akkora ünneplés volt, amekkorára
vágytam. Tökéletessé tetted, és még csak nem is tudtál róla.
De bárcsak tudtam volna! Sütöttem volna neki egy tortát, vagy veszek
egyet. De talán sejtette ezt.
 Hagytam, hogy a percek némán peregjenek, megelégedtem azzal, hogy
csak ott vagyok. Ez nem a szavakról szólt, még csak nem is a
vigasztalásról, hanem az egyszerű jelenlétről, és ezt megadhattam neki.
Anélkül, hogy elmozdítottam volna a fejem a válláról, végignéztem a
szobáján. A fal sötét tengerészkék színre volt festve fehér szegéllyel, és
vitorlás képek borították, de nem olyanok, mint a földszinten, profik és
beállítottak. Ezek spontán felvételek voltak Graysonról vitorlázás közben,
gyönyörűen intenzívnek látszott, ahogy a hajót kezelte. Közelről készültek,
olyasvalaki által, aki nyilvánvalóan felismerte a pillanat értékét, aki
megtapasztalta, ahogyan Grayson belenőtt abba, hogy mindent az irányítása
alá hajtson, amelyről mostanra annyira ismert volt.
Kérdezés nélkül is tudtam, hogy Grace készítette őket.
Odanyúltam az éjjeliszekrényéhez, ahol egy bekeretezett kép állt egy
gyönyörű szőkeségről. Mosolya könnyed volt, haját fújta a szél, mögötte
kibontott vitorla. Melegség sugárzott belőle, a barna szempárból kedvesség,
és ahogy a fotósra nézett… az szerelem volt. Grayson iránt.
– Milyen volt… előtte? – kérdeztem gyengéden.
Kivette a kezemből a képet, és hüvelykujjával végigsimított az arca
vonalán.
– Kedves, nyugodt, elképesztően önzetlen. Elég tökéletes volt, ahogy a
legjobb barátok lenni szoktak.
A teljes ellentétem. Hogyan is versenyezhetnék ezzel?
Átnyúlt, és visszatette a képet az éjjeliszekrényére.
Kellemetlen hideg futott végig a gerincemen. Illetéktelen személy vagy
itt. Mintha ez a Grayson Grace-hez tartozott volna, és nekem nem volt
jogom megcsókolni vagy megfogni a kezét.
Vajon mindig így kísérti majd a lány szelleme? Vajon képes lesz-e valaha
is boldogan ünnepelni a születésnapját? Vagy mindig is olyan fekete betűs
dátum marad, amit elkerül, magába zár? Volt egyáltalán jogom
megkérdőjelezni ezt?
– Talán le kellene mennünk – mondta, a tekintetét még mindig a fotóra
szegezve.
– Azt csinálhatunk, amit csak akarsz – ajánlottam. Ha el akart menni,
ellopom Jaggertől a kulcsokat, nem bánva, hogy a többiek itt ragadnak.
– Nem, nagyon sokat fáradoztak ezen. Nem bánthatom meg anya
érzéseit.
 Felállt, mereven és óvakodva. Elzárkózott előlem, felhúzta a falakat,
amik annyira jellemzőek voltak rá ezelőtt, és ez fájt. De ez nem rólam szólt.
– Rendben – válaszoltam, majd követtem lefelé a lépcsőn.
Egyetlen pillanatra sem engedte el a kezemet, még akkor sem, amikor
lelépkedtünk a veranda lépcsőjén, ahol a parti már javában zajlott.
– Ismered ezeket az embereket? – kérdeztem, mielőtt odaértünk a
sokasághoz.
– Igen. Néhányan családtagok, de többnyire családi barátok vagy barátok
a középiskolából. Mindenki itthon van a hétvégén az ünnep miatt. –
A feszültség hullámokban áradt belőle, az óceánpartot csapkodó hullámokra
emlékeztetve.
– Gray! – kiáltott oda Mia a bárpult felől, és Grayson odavezetett minket.
Mindenkinek, aki mellett elhaladtunk, biccentéssel köszönt, de a
műmosolya inkább összepréselt ajkú grimasznak tűnt.
Miát három másik nő társaságában találtuk, akik hasonló vonásaik
alapján Grayson testvérei lehettek.
– Annyira sajnálom! – mondta Mia, ahogy megölelte Graysont.
Ő röviden átkarolta a húga derekát.
– Semmi baj – válaszolta. De igenis volt baj.
– Esküszöm, délutánig fogalmam sem volt róla, hogy mit terveznek!
– Felejtsük el, Mia! – Gyengéden előrébb húzott, majd balról jobbra
nézve bemutatott minket egymásnak. – Sam, Miát már ismered. Ők pedig
Joey, Connie és Parker, a másik három testvérem.
Ideges mosolyt villantottam. Joey néhány évvel idősebb volt, fiús lány, és
nagyon mosolygós. Connie a legidősebb testvér, és ő hasonlított Grayson
anyjára a leginkább. Ugyanolyan barátságosan mosolygott vissza rám, majd
meglegyintette Parker karját. Ettől függetlenül Grayson húga továbbra is
szúrós szemmel meredt rám.
Azt hiszem, nem leszünk barátok.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! – mondta Connie, és előrelépve
megölelt.
– Mia be sem fogja a száját rólad – vakkantott Parker.
– Vagy Graysonról – vetett oldalpillantást Parkerre Joey.
Grayson megfeszült.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket! – mondtam, büszkén,
amiért nem remegett meg a hangom. – Olyan gyönyörű itt! – Egy üdvözlés
és egy bók. Anya büszke lenne rám.
– Igen, nos, még szebb, amikor az idegenek távoznak – mondta Parker
egy célzott pillantással felém.
– Parker! – figyelmeztette Grayson halk morgással. – A turistákra gondol,
és nem fogja még egyszer kimondani.
Felforrósodott az arcom, és ráharaptam a nyelvemre. Parkernek nem
vághattam vissza, hogy szóban megsemmisítsem, bármennyire is szerettem
volna. Hisz Grayson húga volt.
– Ne legyél már seggfej! – csattant fel Joey, és magamban adtam neki
egy pacsit.
– Mindegy. – Parker mézesmázos mosollyal fordult a bátyjához. –
Holnap reggel elmegyek Grace-hez, nem akarsz jönni? Vagy ott maradsz
éjszakára?
Jaj. Ennek nem szabadott volna fájnia, igaz?
Grayson élesen beszívta a levegőt, én pedig olyan erősen haraptam a
nyelvembe, hogy majdnem kiserkedt a vérem. Erre fájt a foga: a véremre.
De Graysonét nem kaphatta meg.
Odanyúltam, és megsimogattam a karját a felhajtott ingujja alatt, míg a
másik kezemmel, amit még mindig fogott, megszorítottam a kezét.
– Én egyáltalán nem bánom!
Felém kapta a fejét, és a tekintete az enyémbe fúródott, ahogy szótlanul
kommunikáltunk. A lehető legnyíltabban és legőszintébben néztem vissza
rá, és lágyan rámosolyogtam, remélve, hogy nem hallja, ahogy a szívem
megszakad a gondolatra, hogy meg kell őt osztanom valaki mással. Ne légy
önző! Ez kínszenvedés lehetett számára, kettészakadni Grace és köztem –
Fort Rucker Grayson között, akibe kezdtem beleszeretni, és Outer Banks
Gray között, aki teljes egészében valaki máshoz tartozott.
– Nem gond – suttogtam. – Tegyél úgy, mintha itt sem lennék.
Elkerekedett a szeme.
– Jól hangzik! – vakkantott Parker, és elsétált.
Ötig számoltam, majd kifújtam a levegőt.
– Mármint, csak töltsd úgy az idődet, ahogy máskor is. Én megleszek. De
tényleg! Tedd, amit tenned kell. Nem mintha nem élnénk együtt… lakótársi
értelemben, természetesen. – Hagyd már abba a szófosást!
Mia megköszörülte a torkát.
– Hozhatok valamit inni? – ajánlotta Joey, és intett a pultosnak.
 A tequila épp tökéletesen hangzott.
– Persze, kérnék egy…
– Nem! – kiáltotta Grayson velem egy időben.
– …kólát. – Csak pislogtam a kirohanására. – Nem terveztem inni,
Grayson – súgtam oda neki, de a pánik nem tűnt el a szeméből. – Semmi
baj!
Mindannyian minket bámultak. Rohadtul. Kínos.
– Sam! Ezt a kilátást látnod kell! – Paisley mögöttem termett, és
megragadta a lógó kezemet. – Gondoltam, elhárítom a katasztrófát – súgta a
fülembe.
– Mindenképp! – mondtam Paisley-nek. Grayson még mindig rám
meredt, teljesen megfejthetetlen arckifejezéssel, mintha vadidegen lenne.
Mintha csupán egy órával ezelőtt nem lett volna a nyelve a számban, a keze
meg a bugyimban. – Nagyon örültem a találkozásnak – ismételtem, mint
egy francos papagáj, ahogy elvettem a kólámat, aztán hagytam, hogy
Paisley magával húzzon a partra.
– Jól vagy? – kérdezte, mialatt átkeltünk a partra vezető, fából kialakított
sétányon.
– Annyira örülök, hogy egyke vagyok! – Azonnal ledermedtem. –
Jóságos ég! Paisley, annyira sajnálom! Nem gondolkodtam! – Jártathatnám
a számat ennél meggondolatlanabbul?
Megrántotta a vállát.
– Peytonnak is voltak pillanatai, amikor a hátam közepére kívántam. –
Abba az irányba biccentett, ahol Jagger, Will és Morgan elfoglalta a
röplabdahálót. – Felejtsünk el… mindent.
Ez tökéletesen megfelelt nekem is.
Játszottunk, és közben a nap lenyugodott mögöttünk, rózsaszínre festve a
vizet. Még Paisley is becsatlakozott pár percre, Jagger rosszallása ellenére.
Három hónapja volt a szívműtétje, de a férfi még mindig óvta.
Megéreztem a tekintetét rajtam, mielőtt még megpillantottam volna,
mintha az intenzitás, amit sugárzott, áthatolt volna a minket elválasztó tíz
méter távolságon. A sétány fakorlátjának támaszkodott, és engem nézett,
felhúzott védőpajzsokkal maga körül, elzárkózva tőlem.
Felkaptam a szandálomat onnan, ahol hagytam, felballagtam a lépcsőn
oda, ahol állt, és a hátamat a korlátnak támasztottam, hogy lássam őt.
– Szia.
 – Szia. – A tekintete az enyémre siklott, majd visszavándorolt a víz felé.
Testének minden vonása merev, feszült és teljesen lélegzetelállító volt.
A borzongást, ami hirtelen végigfutott rajtam, nem csak a csökkenő
hőmérséklet okozta.
Az alkarján pihentettem a kezem, és összerándultam, amikor elhúzta.
– Az emberek kezdenek hazamenni – motyogta.
– Oké – válaszoltam. – Szeretnéd, ha mi is elindulnánk? – Mondj nemet!
Összeszorította az állkapcsát, és vetett egy pillantást hátra a válla fölött,
amikor egy vendég a nevét szólította.
– Talán az lenne a legjobb. Kétlem, hogy jól érzitek magatokat ezen itt.
Elküldött minket. Mert mi nem tartoztunk az életének ebbe a részébe. Én
nem tartoztam oda.
Nem törődve a mellkasomban érzett mély, tompa fájdalommal,
belecsúsztattam a lábam a pántos szandálomba, majd összefontam a
mellkasomon a karomat, és megdörzsölgettem a bőrömet.
– Rendben, akkor szólok a többieknek. – A lábam remegett, vagy talán
egyszerűen csak a talaj mozgott alattam.
– Jól van? – kérdezte Jagger, ahogy a hídon visszasétáltunk a
lecsendesedő partira.
– Nem tudom, erre mit válaszoljak – vallottam be, amikor elhaladtunk a
bárpult mellett, és megpillantottam Graysont, aki Joey-val beszélgetett. –
Olyan, mintha itt teljesen más ember lenne, és most nem csak a partiról van
szó. Megértem, hogy kiakadt a buli miatt, de minden más… ő nem
Grayson, tudod?
Jagger bólintott, és átkarolta a vállamat.
– Sam, te vagy az egyik legőszintébb ember, akit ismerek. A jót, a
rosszat, mindent megbánás és bocsánatkérés nélkül teszel. De
néhányunknak… nos, nekünk nem ilyen egyszerű. Néha egyvalaki vagyunk
a családunkkal, és egy másik valaki, ha kikerülünk az árnyékukból.
Néztem, ahogy az emberek elbúcsúznak Graysontól. Merev volt,
udvarias, feszült, ajkán zárt félmosollyal. Tíz lépéssel volt a mögött a srác
mögött, akit a beköltözésemkor ismertem meg.
– De melyikük az igazi Grayson? – kérdeztem.
Jagger visszapillantott arra, ahol Paisley Morgan és Will között sétált.
– A saját tapasztalataim szerint, bár korlátozottak, valószínűleg ő sem
tudja.
 – Mindig olyan rendületlennek tűnik.
– Néha a rendületlen csak annyit tesz, hogy megrekedt, Sam.
– Nézzenek oda, milyen bölcs lettél! – viccelődtem, és oldalba
könyököltem.
– Igen, nos, egy csodás nő szerelme ezt teszi veled. – Megállított a hátsó
udvar szélén, és a vállamra téve a kezét szembefordult velem. – Grayson
sokkal kiegyensúlyozottabb, mint én, és meglepő módon sokkal sérültebb
is. De Sam, még sosem láttam olyan boldognak, mint amilyen boldog
melletted. Olyan nyugodtnak. Ezt ne felejtsd el!
– Készen vagytok, srácok? – kérdezte Paisley, átkarolva Jagger derekát.
– Igen – válaszoltam, és kissé megborzongtam, amikor Grayson tekintete
találkozott az enyémmel a pár feje fölött, akikkel épp beszélgetett.
Az idősebb nő megérintette a karját, mire Grayson a kezét az övére tette, és
visszafordította a figyelmét a nőre.
– Szólj Graysonnak, hogy mi indulunk, és aztán találkozunk a kocsinál –
javasolta Will.
Beleegyeztem, ők pedig kivonultak, előbb még megállva Grayson
anyjánál, hogy megköszönjék a vendéglátást. Megelégelve, hogy csak
várakozva lézengek ott, odasétáltam a ház tartóoszlopai közti
kocsibeállóhoz, ahonnan kikandikált egy klasszikus élénkpiros kabrió.
– Azt a mindenit! Ez egy ’66-os… az kizárt – suttogtam, ahogy
végigsimítottam a makulátlan fényezésen.
– Grayson Mustangja – közölte Mia. – Alig használja, de az övé.
– Gyönyörű! – Klasszikus, erős és régimódi, akárcsak Grayson. Még a
jobb első panelen lévő horpadással is. Egy kicsit sérült. – Az honnan van?
– Egy elhibázott döntésből – válaszolta Grayson a hátam mögül.
– Magatokra hagylak – kacsintott rám Mia úgy, hogy Grayson ne lássa,
és elszökdécselt.
– Mi is hazaindulunk. – Megfordultam, és Grayson előrelépett, ezzel
gyakorlatilag az utasoldali ajtóhoz szorítva engem.
– Láthatlak holnap? – kérdezte, védőpajzsait továbbra is szilárdan a
helyükön tartva.
– Akarsz látni?
– Nem igazán rajongok a külön házban tartózkodásért – vallotta be
felfelé görbülő ajakkal. – Szeretem, ha ott vagy, ahol szemmel tudlak
tartani.
 – Nagylány vagyok. – Egymáshoz nyomta az ölünket. Forróság söpört
végig a gyomromon, és én egyszerűen… akartam őt. De az én Graysonomat
akartam visszakapni, nem azt a Grayt, akit egész este figyeltem.
– Pici vagy. – A két keze átfogta a derekamat, az érintésének melege
felhevítette a bőrömet vékony nyári ruhámon keresztül.
Felvontam a fél szemöldököm.
– Tudod, hogy értettem.
– Tudom. – A tekintete az ajkamra esett, és az szétvált. Ha Grayson fele
olyan jó volt a repülésben, mint a csókolózásban, akkor nagyjából garantált,
hogy a rangsor élén végez.
Lehajtotta a fejét, és a vérem dalra fakadt az ereimben, olyan
magasságban vibrált, hogy robbanással fenyegetett. Lehunytam a szemem,
ahogy az ajka az enyémre simult, és a nevemet suttogta.
– Samantha.
És csak így, visszatért az én Graysonom.
Elmosolyodtam, és közelebb hajoltam hozzá, készen egy igazi csókra –
arra a csókjára, ami jobban beindított, mint a szex valaha is. A csókra,
amely minden fenntartásomat elolvasztotta az ajka első érintésével, és
amitől éheztem az érintésére a testemen. Istenem, olyan finom keze volt!
– Grayson – suttogtam, amikor…
– Gray? – szólalt meg Parker hangja néhány méterről. – Most komolyan?
Anya és apa téged keres.
Lehajtottam a fejem, homlokomat a mellkasa feszes izmainak döntöttem.
Egyszer már muszáj volt lefejtenem róla a pólót.
– Anya! Itt van! – kiáltott hátra Parker a válla fölött, mielőtt elsétált
volna.
Vagy csak ki kellett húznom a fejem Grayson rohadt nadrágjából.
Jóságos ég, még sosem voltam ennyire beindulva egy srác miatt!
Grayson megtartott, majd hátralépett, amikor a szülei odasétáltak
hozzánk. Az apja Grayson jól megtermett, idősebb változata volt, arcán
kedves mosollyal és erős fogással a felesége derekán. De a szeméből
ugyanolyan nehéz volt olvasni, mint a fiáéból.
– Szóval itt rejtegetted őt – viccelődött.
Grayson állkapcsa megfeszült.
– Nem rejtegetem Samet, csak próbálom távol tartani Parker
célkeresztjétől.
 – Sok szerencsét hozzá.
Az anyja a kézfejével kicsit meglegyintette a férfit a hasán.
– Sam, miért nem jössz át holnap este vacsorára? Csak te és Gray?
Szeretnénk jobban is megismerni téged.
Egy lehetőség, hogy megismerjem Grayson családját? Ez lehet a kulcs a
megfejtéséhez.
– Örömmel…
– Nyaralni van itt, erősen kétlem, hogy akarna.
Egyszerre szólaltunk meg, majd összenéztünk. A szája vonallá
préselődött, míg én összehúztam a szemem.
– Akkor ezt megbeszéltük! Hatkor eszünk. Örülök, hogy
megismerhettünk! – Elmosolyodott, de tartózkodón. – Gray, Bowdenék
szeretnének beszélni veled.
– Igen, asszonyom – válaszolta anélkül, hogy levette volna rólam a
szemét.
Visszatértek a lecsengő partihoz, én pedig Graysonra meredtem.
– Nem akarod, hogy itt legyek a vacsorán?
Egy pillanatra elnézett, majd vissza rám.
– A dolgok itt bonyolultak. Én csak… inkább a nyaralóban lennék veled.
– Hát persze. Ahol Rucker Grayson lehetsz Karolina Gray helyett, így a
két világodat szépen elválasztva tarthatod.
– Elképzelni sem tudod.
Oldalra léptem, majd elhátráltam tőle.
– Igen, mivel nem hagyod. Nem hagyod, hogy bárki megismerje mindkét
oldaladat, ugye? Esküszöm, mióta földet értem, csak ide-oda kapkodom a
fejem. De tudod mit? Ha te nem akarod, hogy itt legyek, akkor én biztosan
nem akarok itt lenni! Köszönd meg a nevemben anyukádnak a meghívást,
és találj ki valami kifogást.
– Sam.
Megráztam a fejem, és megfordultam, a Yukon felé kezdtem sétálni.
– Samantha!
Beszívtam a levegőt a hangjának majdnem kétségbeesett éle hallatán, és
csak annyi időre torpantam meg, hogy visszafordulva azt mondhassam:
– Szinte bármit megtennék érted, Grayson, de soha nem fogok olyan
helyen maradni, ahol nem akarod, hogy ott legyek.
 Tizenhetedik fejezet

SAM

A nap felmelegítette a bőrömet, míg az óceáni szellő lehűtötte.

Az Odüsszeia következő oldalára lapoztam a parton heverészve, míg Jagger
és Paisley a hullámok között sétált.
Angol irodalomból sosem voltam a legjobb, így ha ezt a könyvet még az
őszi félév kezdete előtt el tudom olvasni, máris előrébb lettem volna.
Kiválóan kellett teljesítenem az óráimon, ha vissza akartam kerülni az
egyetemre. Különben is, a kémiával és labormunkával már behoztam
magam.
– Sam! – csendült fel Mia hangja, mire leengedtem a napszemüvegemet,
és néztem, ahogy kaprinadrágban és ujjatlan pólóban a nyugágyam felé
igyekszik.
A mosolya ragályos volt.
– Mit csinálsz itt, Mia?
– Mondtam Graysonnak, hogy körbe akarlak vezetni, ezért megadta a
címeteket.
Ahelyett, hogy ő maga vezetne körbe. Nem mintha vette volna a
fáradságot, hogy akár felhívjon, mióta előző este otthagytam. Mégis mit
kellett volna várnom? Mondtam neki, hogy bánjon velem úgy, mintha itt
sem lennék; nem sértődhettem meg rajta, amikor pontosan ezt tette. Kivéve,
hogy ennek ellenére bántott a dolog. Sértődött voltam, bosszús, és
hiányzott… vegyes érzelmek kaleidoszkópja voltam miatta, és én ölni
tudtam volna egy egységes, érthető képért.
– Nos, örülök, hogy látlak!
– Király. És most öltözz! – Kivette a kezemből a könyvemet, és elindult a
ház felé, nem hagyva teret vitának.
Átöltöztem egy lenge, térdig érő, magentaszínű szoknyába és egy fehér,
nyakba kötős felsőbe, és nagyon tetszett a kontraszt, amit a napbarnított
bőrömmel alkotott. A nappaliban találtam rá Miára, aki a mosolygó Will-lel
szemben ült.
– Ez a legjobb, ha táncolni akarsz Outer Banksben – csábítgatta.
– Mindenképpen elgondolkodom rajta. – Will elvigyorodott.
– Szívesen megmutatom, hogy…
Ó, azt már nem! Nem fog megtörténni. Megkocogtattam Mia vállát a
széke mögül.
– A bátyád szívesen megmutatná Willnek, hogy néz ki az óceánfenék.
Mentsük meg az életét, és küldjük vele Morgant inkább, jó?
Mia gyilkos mosolyt villantott Willre.
– Milyen kár!
Will hangosan felnevetett, amire Morgan bejött a konyhából.
– Mi olyan vicces?
– Keress meg, ha majd négy évvel idősebb leszel, oké? – mondta
Miának.
– Ó, mindenképp – válaszolta, ahogy felhúztam a székből.
– Vagy ha valaki más lesz a bátyád – motyogtam, és végigvezettem a
házon, amíg az arcomat meg nem csókolta a napsütés.
– Oké, hová megyünk?
Kinyitott egy fekete Jeep Libertyt, és az anyósülés felé intett. Beszálltam,
és becsatoltam az övemet, míg ő ugyanígy tett.
– Gondoltam, körbevezetlek, de előbb el kell vinnem néhány dolgot
Parkernek. – Egy táskára mutatott a hátsó ülésen. – Ma önkénteskedik, és
talán szeretne ebédet venni.
– Nem probléma. – Parker nem igazán tűnt a kórházi önkéntes típusnak.
Hol a fenében önkénteskedett? Az Outer Banks-i Terror Házában?
– Úgy örülök, hogy itt vagy! – Mia fecsegni kezdett, ahogy északnak
tartottunk Kitty Hawk felé. Két piros lámpával és három sztorival később
arról, hogy a barátja dobta őt, mivel ősszel úgyis a UNC-re megy,
behajtottunk a kórház parkolójába. Ki a fene tanította ezt a lányt vezetni? –
Különben is, Graynek szüksége van rád, és azt akarom, hogy mindenki
lássa, milyen hatással vagy rá.
Nos, kissé kínos lett a szitu.
– Grayson itt nagyon más.
Parkolt, leállította a motort, majd felkapta Parker táskáját a hátsó ülésről.
Ki gondolta volna, fekete volt… pont, mint a lelke. Ennyire valószínűleg
azért nem vészes.
– Gray azóta nem önmaga, hogy ez történt – válaszolta Mia. – Akkor
hasonlít leginkább a régi énjéhez, amikor veled van.
Nem tudtam, erre mit mondjak, ezért csak hallgattam.
Megveregette a kezemet, mintha ő lenne az idősebb, és nem fordítva.
– Mit szólnál ahhoz, ha bejönnél velem? Ezt nem akarom a recepción
hagyni, úgyhogy lehet, egy-két percig vadásznom kell, mire megtalálom.
Jobban hangzott, mint a forró kocsiban ülni.
– Okés.
Az ajtók kinyíltak, és a steril légkondicionált levegő végigsöpört rajtunk.
– Szia, Mia! – szólította meg a recepciós egy integetéssel. Kisvárosok.
– Szia, Suzie! Nem láttad Parkert? Otthon felejtette a táskáját. –
A magasba emelte.
– Azt hiszem, ma a nyolcadik emeleten van. Ki a barátod? – Kíváncsi
pillantással nézett rám.
Mia szinte felragyogott.
– Ó! Ő itt Sam. Grayson hozta haza Alabamából a hétvégére.
– Nem egészen így…
– Hát nem gyönyörű? – szakított félbe Mia, és a derekamat átkarolva
magához húzott. – Imádni valók együtt!
Suzie tekintete azonnal vizsgálódóvá vált, és tetőtől talpig végigmért,
kétségtelenül mindent az emlékezetébe vésett rólam, hogy később
felidézhesse.
– Nos, örülök, hogy megismerhetlek!
Mia a lift felé húzott, úgy kiabáltam vissza:
– Én is!
Mia benyomta a nyolcadik emelet gombját, amint az ajtók bezárultak.
– Arra gondoltam, hogy körbejárhatnánk Kitty Hawkot, és talán
elnézhetnénk a Jennette mólóhoz?
– Jól hangzik – válaszoltam, és örültem a figyelemelterelésnek.
Az ajtók kinyíltak, és Mia tovább sorolta a lehetséges célállomásokat,
ahogy végigsétáltunk a steril folyosón.
– Mary! – kiáltott oda Mia egy nővérnek, aki papucsmintás műtősruhát
viselt.
– Szia, Mia! – Elmosolyodott, de láthatóan nagyon elfoglalt volt.
– Nem láttad Parkert? Oda akarom neki adni a táskáját.
 – Azt hiszem, Miss Bowdennel volt. – A fejével néhány ajtóval lejjebb
intett.
– Köszönöm!
Követtem Miát a szobához, és kint vártam, amíg ő benyitott… kopogás
nélkül.
– Mia! – sziszegtem. Mi lett volna, ha a beteg meztelen, vagy valami
ilyesmi?
– Nincs bent. – Összecsücsörítette az ajkát. – Oké, te itt maradsz Grace-
szel, én pedig megkeresem Parkert!
Bukfencezett egyet a gyomrom.
– Grace? – Bowden.
Mia bólintott, és máris a folyosót pásztázta Parker után.
– Igen. A Tuti gimit nézi, úgyhogy csak menj be, és ülj le mellé. Egy
darabig rajzfilmeket nézettek vele, de aztán olvastam a hírekben erről a
fickóról, aki vagy tizenkét évig éber kómában volt, és amikor felébredt,
nagyon mérges volt, hogy a Barney-t kellett néznie. Szóval gondoltam, a
Tuti gimit úgyis szereti, nem igaz?
A szám kinyílt és becsukódott, mint egy partra vetett halnak.
– Na, gyere! – Behúzott a szobába, ahol egy törékeny, szőke lány feküdt
félig felültetve a kórházi ágyban. – Sam, ő itt Grace! Grace, ő itt Sam!
Grayson hozta haza a hétvégére.
– Ne mondogasd már ezt! – suttogtam, ahogy Grace tévé felé bámuló
üres tekintetére szegeződött a pillantásom.
– Ugyan! Grace örülne, hogy Grayson talált valakit. Nem akarná, hogy
úgy élje az életét, ahogyan azóta éli. – Mia megcirógatta Grace arcát. –
Nincs egy rosszindulatú porcikája sem. Azt akarná, hogy boldog legyen. –
Aztán széles mosollyal fordult felém. – Te boldoggá teszed őt, Sam. Ezért
Grace szeretne téged. Mindjárt visszajövök!
Mia ott hagyott. Megdermedve bámultam az üres ajtókeretre.
El kellene mennem. Nem maradhatok itt. De nem is léphettem csak úgy
le. Nem sétálhattam csak úgy ki, és tehettem úgy, mintha Grace nem
számítana, még akkor sem, ha a szitu teljesen új értelmet adott a
„kínosnak”.
Lassan megfordulva megpróbáltam nyelni, a torkom hirtelen kiszáradt a
kórházi levegőtől. Tégy úgy, mintha nem lenne… tudod… kómában. A szék.
Igen. Leülhetnék egy kicsit.
 Az ágya melletti karosszék meglepően kényelmes volt, kivéve a fenekem
alatti dudort. Benyúltam alá, és előhúztam egy fekete kapucnis pulóvert. Rá
sem kellett néznem, hogy tudjam, kié, mert Grayson-illata volt. Épp úgy,
ahogy a falnak támasztott hátizsák is az övé volt.
Az orromhoz emeltem a pulcsit, és egy kicsit jobban is belélegeztem az
illatát. Belém csapott a vágy – a vágy, hogy átöleljem, hogy
meggyógyítsam, hogy megérintsem.
– Bárcsak meg tudnám őt érteni! – mondtam úgy igazából senkinek…
Grace-nek. – Olyan falakkal veszi körül magát, amiket ember nem tud
megmászni. Vagy talán nem én vagyok az az ember, akire szüksége van. –
A fájdalom a szívemből tört elő, és végigsugárzott a végtagjaimon, mintha
valóban leszúrtak volna. Tudni, hogy nem én vagyok az, akire szüksége
van, az egy dolog, de ezt hangosan kimondani brutális, megsemmisítő volt.
Szépen összehajtogattam a pulcsit, és az ölembe fektettem, mielőtt Grace-re
néztem. – Azt hiszem, szüksége van rád. Most már értem, abból, hogy
folyton idejár.
Grace szája enyhén el volt nyílva, ahogy a feje a párnákon pihent.
– Úgy érzem magam, mint egy őrült, amiért így beszélgetek veled. Te
vagy a barátnője, én pedig a… – A kezembe temettem az arcom. – Istenem,
azt sem tudom, mi vagyok! A lány, akit megcsókol, mert téged nem
csókolhat meg? Nem. Tudom, hogy ez nem igaz. Ő nem az a fajta férfi, aki
ilyet tesz valakivel.
Ő… Ő Grayson. Ő nem csak megment engem; arra ösztönöz, hogy
megmentsem saját magam, hogy megváltozzak. Közel enged magához,
csak addig, hogy elkezdjek beleszeretni, hogy akarjam ezt az életet, amire
nincs jogom vágyni, és aztán kizár. És még csak nem is taszít el magától.
Túl jó ember ahhoz, hogy ezt tegye. Csak eltűnik önmagában, ebben a kis
világban, ahová nem követhetem. Amikor ezt teszi, látom őt,
megérinthetem, de egy részem azon tűnődik, hogy valójában itt van-e…
veled. Hogy az enyém lesz-e valaha is. – Vajon beleszerethetek-e igazán,
tudva, hogy csak a fele lényét kapom meg, ha egyáltalán annyit? Grayson
egy része mindig is ide fog tartozni, Grace-hez, de mekkora része?
Egyáltalán versenyre kelhettem ezzel? Az emlékezetében Grace volt
maga a tökéletesség, nekem pedig több hibám volt, mint amennyit meg
lehetett számolni.
A szemem égett, de visszapislogtam a könnyeket.
 – Azt hiszem, azt próbálom mondani, akármilyen zagyván is fogalmazom
meg, hogy én csak azt akarom, ami a legjobb neki. – A keze után nyúltam,
és a sajátomba fogtam. Az ujjai hosszúak és elegánsak voltak, ahogyan
tudtam, hogy ő is az volt. Elképzeltem, amint Grayson karjában táncol, egy
gimnáziumi románc tökéletes képe, amelyből életre szóló szerelem lett.
Kiegészítették volna egymást, Grace hajlékony testalkata és Grayson ereje.
Már csak a genetikájukból adódóan gyönyörű babáik születtek volna. De a
tündérmeséjüknek rémálomszerű vége lett.
Aztán ott voltam én, megérkeztem, miután a Szőke Herceg megtört, és
megpróbáltam a túlméretezett lábamat Hamupipőke cipőjébe gyömöszölni,
hajlandó voltam csontig vágni magam, hogy rám illjen.
– Nagyon sajnálom, ami veled történt! Ami mindkettőtökkel történt.
Egyikőtök sem érdemelte meg ezt. Abból, amit hallottam, tudom, hogy az
életében te vagy a nagy szerelem. És tudom, hogy én itt állok egy „második
helyezett” szalaggal a szívemen, de ő megéri. Soha nem találkoztam még
hozzá hasonlóval. Erős, és okos, és hűséges, és ő… Arra késztet, hogy az
akarjak lenni, akinek ő lát engem. És talán önző vagyok, hogy elveszem azt,
amiről tudom, hogy nem az enyém, de nagyon remélem, hogy boldoggá
tudom tenni őt. – Elmosolyodtam, miközben egy magányos könnycsepp
gördült le az arcomon. – Vagyis, tudod, annyira boldoggá, amennyi
Graysontól kitelik. De erősen imádkozom azért, hogy az áldásodat add
ránk, ha hallasz. Mert szüksége van rád… ezt már látom. De nekem is olyan
nagy szükségem van rá!
Pislogott, én pedig levegőért kaptam.
– Te pislogtál! Ó, istenem! Te pislogtál! – Szólnom kellett valakinek. Egy
nővérnek. Ugye? Igen. Felpattantam a székből, és majdnem elgázoltam a
srácot, aki épp belépett.
Megragadta a vállamat, és én belenéztem egy aggódó barna szempárba.
– Mi a baj?
– Pislogott! – nyikkantottam.
A tekintete Grace-re siklott, majd vissza rám.
– Igen. Ő pislog.
Most rajtam volt a sor, hogy pislogjak.
– Az agyhalottak nem pislognak.
Oldalra billentette a fejét, és elmosolyodott. Hű, ez a srác tényleg nagyon
jóképű volt! Talán egy kicsit túl nyájas, túlságosan jól fésült az ízlésemnek,
de ettől függetlenül jóképű.
– Ő nem agyhalott. Legalábbis szerintem nem az. Az orvosi vélemények
eltérőek. – Hátralépett, és leengedte a kezét. – Üdv, Owen vagyok, Grace
egyik barátja. És te?
Owen. Ennek a névnek jelentenie kellett volna valamit, de nem
emlékeztem, hol hallottam már. Udvarias mosolyt erőltettem magamra, még
mindig meg voltam kissé rendülve.
– Sam vagyok. Grayson egy barátja.
A szemöldöke felszaladt.
– Gray? Itt van?
Most pánikot láttam a szemében?
– Nem. Mármint a cuccai igen, de őt nem láttam.
– Akkor csak egy percre maradok. – A tekintete végigsöpört rajtam. –
Tudod, nem tűnsz az esetének.
Mi. A. Rohadt. Élet.
– Mert nem vagyok szőke fehér lány?
Megrémült.
– Nem, nem! Gyönyörű vagy! Csak nem vagy… – A tekintete mellettem
ismét Grace-re siklott. – Kómában. Grace balesete óta senki más iránt nem
mutatott érdeklődést.
Mert a szíve még mindig Grace-é volt. Nem kellett kimondania, amit
tudtunk mindketten. Végigdörzsöltem a karomat, elűzve a hideget, amely
minden egyes itt töltött pillanattal a csontjaimba szivárgott, minden egyes
másodperccel, ahogy rájöttem, mit tettem az életemmel… már megint.
Kezdtem beleszeretni valakibe, aki egy másik nőhöz tartozott, és a
legrosszabb az egészben az volt, hogy nem tudtam, képes vagyok-e
megállítani.
Annyira akartam Graysont, hogy csupán egy része is jobb volt a
semminél.
– Értem. – Owen megkerülve engem Grace-hez lépett, és megfogta a
kezét. – Szóval szerinted nem agyhalott? – Nem tudtam megállni, hogy ne
kérdezzem meg.
Megrázta a fejét.
– Az orvosok azt mondják, de Grace felébred, alszik és pislog. Talán csak
idealista vagyok. Az első évben végig aludt, és amikor felébredt, mindenki
olyan izgatott lett, de ő még mindig nem volt itt. Azt mondják, agyhalott; én
inkább azt hiszem, hogy gyógyul. De talán azért, mert képtelen vagyok
felfogni, hogy soha nem fog felépülni. – Együttérző mosolyt küldött felém a
válla fölött. – De Gray sosem hagyta el őt. Mindig látogatja, még ha…
rideggé is vált. Bár úgy hallottam, melletted másképp viselkedik.
A szemem összeszűkült.
– Kitől?
– Parkertől.
Parker barátja, ez megmagyarázza, honnan ismerős a neve.
– Á, igen, nem éppen a legnagyobb rajongóm.
Elnevette magát.
– Parker már csak ilyen. De ne hagyd, hogy a bőröd alá férkőzzön!
Titokban még mindig arra vár, hogy a G-sek újra összejöjjenek.
– G-sek?
Visszafordult Grace felé, hüvelykujjával végigsimítva a kézfején.
– Grayson és Grace. Tudod, mint Brangelina vagy Bennifer?
Tátva maradt a szám. Még rohadt nevük is volt? Hát persze hogy volt
nekik. Tökéletesek voltak. Hol a fenében volt már Mia?
– Tudod, azt hiszem, megyek, és felkutatom Miát. Igazából Parker
keresésére indult…
– Miranda, ő Grace nővére, szülni fog. Szerintem Mia és Parker is amiatt
tűntek el. Hallottad ezt, Gracie? Mindjárt nagynéni leszel!
– Te mi a fenét keresel itt? – csattant fel Grayson hangja, még mielőtt
teljesen beért volna a szobába.
Előreléptem, készen arra, hogy megmagyarázzam, miért ástam még egy
mérfölddel mélyebbre az életében, és bocsánatot kérjek, de ő nem velem
kiabált.
Owen felállt Grace ágya mellől, és feltartotta a kezét.
– Gray, én csak be akartam ugrani hozzá. Nem tudtam, hogy itthon vagy
a hétvégén, amíg nem láttam…
Grayson megragadta Owent, és a falnak lökte. Mi a fene?
– Bejársz ide? Te nem láthatod őt! Soha! – Egy bekeretezett festmény
leesett a szögről, és a földre zuhant, az üveg ripityára tört. Az alkarját Owen
torkához szorította, majd odahajolt hozzá.
Grayson ereje most először ijesztett halálra.
– Sajnálom, Gray! – motyogta Owen. – Évek óta próbálom elmondani
neked. Annyira sajnálom! Meg szoktam látogatni, amikor a városban
vagyok.
– Sajnálod? – Grayson hangja veszélyesen elhalkult. Soha nem láttam
még ennyire dühösnek, ennyire az érzelmeire hagyatkozva. Mi a fenét
követhetett el ez a srác, hogy így le tudta rombolni Grayson nagyra becsült
irányításvágyát? – Sajnálod, tényleg? Majd szólj, ha a sajnálkozás
felébreszti, és visszaadja neki azt az öt évet, amit elvettél tőle!
Mindannyiunktól!
Végre leesett. Owen. Ő vezetett részegen aznap este. Ő volt a felelős
azért, ami Grace-szel történt. Grayson még jobban a nyakába nyomta a
karját, és Owen színe foltokban vörösről beteges lilára változott.
– Grayson! – kiáltottam, és odarohantam hozzá.
A tekintete felém fordult, tele annyi undorral és gyűlölettel, hogy alig
ismertem rá. Levegőért kaptam, a kezem centiméterekre lebegett a bőrétől.
Abban a pillanatban, hogy felismert, a szeme elkerekedett, és a vonásai
megenyhültek. A szorítása Owen nyakán azonban nem. Lassan előreléptem,
és a karjára tettem a kezem.
– El kell őt engedned. Meg fogod ölni!
Kiszaladt belőle a lélegzet. Anélkül, hogy megszakította volna a
pillantásunkat, elengedte Owent, aki a földre csúszott az üvegszilánkok
között.
– Mit csinálsz itt?
Betolakodok. Már megint. Összerándultam.
– Mia hozott ide. Azt mondta, hogy várjak itt, amíg megkeresi Parkert.
– Mirandával vannak. – A hangja érzelemmentes volt, mire én
visszahúzódtam, fizikailag is távolságot téve kettőnk közé, a lelki
távolságra válaszul.
– Owen? – szólítottam meg halkan, szememet le sem véve Graysonról. –
Azt hiszem, menned kéne. Most.
Köhögve feltápászkodott, majd elhaladt mellettem az ajtó felé igyekezve.
– Gray, sajnálom! Tudom, hogy nem volt helyes, de akkor azt hittem,
meghaltál, ezért hazudtam. Te és Grace voltatok a legjobb barátaim…
– Igen, csak voltunk! – csattant fel Grayson. – Ezt soha ne felejtsd el!
Owen nyelt egyet, és rám nézett.
– Remélem, Parkernek igaza van, és melletted tényleg másmilyen. Mert
ez – mutatott Graysonra – a könyörtelen pöcs… nem az a Gray, akivel
együtt nőttem fel.
 – Talán őt is megölted azon az éjszakán. – Grayson megmozdult,
hatalmas hátával eltakarva engem Owen elől. – Soha többé ne beszélj vele.
Soha!
– Melyikükkel? – Owen hangja elég kihívón csengett ahhoz képest, hogy
majdnem megfojtották.
Ne kényszerítsd, hogy válasszon! Nem állok készen arra a válaszra!
Grayson előrelépett.
– Grace életét már tönkretetted, és ha még egyszer Sam közelébe jössz,
befejezem, amit öt évvel ezelőtt elkezdtem.
Mindketten. Milyen diplomatikus.
– Megint megpróbálsz elütni a kocsiddal?
– Nem fogom elhibázni, és ezúttal még Parker sem fog tudni
megmenteni. Megértetted?
– Tisztán és érthetően.
Owen léptei elhalkultak, én pedig megbabonázva figyeltem Grayson
hátát, ahogy minden lélegzetvételével ritmikusan emelkedett. Aztán végre
megfordult, és rám szegezte a tekintetét.
Minden, ami voltunk, és ami lehettünk, ott izzott, éppen csak
elérhetetlenül – túl messze ahhoz, hogy melegen tartson, de így is elég
veszélyes volt ahhoz, hogy elégesse azt, ami a szívemből megmaradt.
– Grayson, sajnálom! Nem állt szándékomban betolakodni. Mia
egyszerűen csak itt hagyott.
A tekintete az enyémről Grace-re siklott, majd vissza rám.
– Te… te nem lehetsz itt. Ez túl sok. – Megrázta a fejét, mintha egy fel
sem tett kérdésre válaszolt volna, és kisétált, magamra hagyva Grace-szel.
Dühösen pislogtam, ahogy a könnyek szúrni kezdték a szemem. Nyeld le!
Betolakodtál oda, ahol semmi keresnivalód. Ezt akartam, nem igaz? Tudni,
hogy kicsoda Grayson a védőpajzsai mögött, amit olyan aprólékosan
fenntartott. Csak arra nem számítottam, hogy a felfedezés ennyire rohadtul
fájni fog.
– Látod, mire gondolok? – kérdeztem Grace-t, és szedegetni kezdtem a
legnagyobb darab üvegszilánkokat. – Olyan falakat épített maga köré,
aminek az áttöréséhez csodára lenne szükség.
Mert én nem Grace voltam. És soha nem is leszek ő.
 Tizennyolcadik fejezet

SAM

Grayson: 15 PERC MÚLVA OTT LESZEK ÉRTED, HOGY

VACSORÁRA VIGYELEK.
Az üzenet felvillant a telefonom kijelzőjén, amikor az utolsó simításokat
végeztem a sminkemen.
– Elég szar bocsánatkérés – motyogtam.
– Egy kicsit… nehéz rajta kiigazodni – jegyezte meg Paisley, ahogy az
ágyamon elterülve egy magazint lapozgatott.
– Ha létezne Graysonhoz használati utasítás, azt biztos az arámi nyelv
egy halott dialektusában írnák, aztán Braille-írással adnák ki. Lehetetlen a
pasi.
Rám mosolygott.
– Elképesztően nézel ki!
Egymáshoz dörgöltem az ajkamat, hogy egyenletesen eloszlassam a
szájfényt. Jól átgondoltam az öltözékemet, beugrottam egy plázába, és új
ruhát vettem, vastagabb pántokkal, testhezálló míderrel és kacér, mégis
elegáns szoknyával.
– Köszönöm! Egy kicsit még mindig gondolkozom rajta, megmondjam-e
neki, hogy dugja fel magának ezt a vacsorát.
Paisley felült, a nyitott szívműtétéből származó heg kikandikált a pólója
nyakánál. Megrázó emlékeztetője volt annak, Jagger milyen közel járt
ahhoz, hogy elveszítse. Annyira szerette őt, hogy megéreztem, amikor csak
egy helyiségben tartózkodtak. A fenébe is, amikor ugyanabban az államban!
– Én ezt az időt arra használnám, hogy szimatoljak. Ha ő nem enged
közel, akkor tedd fel a családjának azokat a kérdéseket, amikre választ
szeretnél kapni.
Összehúzott szemmel néztem rá.
 – Miss Déli Udvariasság 2015, komolyan? Te soha nem szaglásztál
Jagger után. Nem tennéd.
Egy pillanatig az alsó ajkát harapdálta.
– Igazad van. De Jagger és én túl sok titkot őriztünk. Korábban be kellett
volna vallanunk egymásnak a dolgokat, mert akkor sokkal könnyebb lett
volna. Szereted őt?
Micsoda?
– Szeretni? Azt azért nem mondanám. Fontos nekem. Rettenetesen.
Szeretek benne dolgokat, de nem sietném el ezt a szót használni. – Nem. E
miatt a szó miatt a múltban már rábasztam, és nem csak a szó szoros
értelmében.
– Hmm.
– Hmm, mi? – Becsatoltam a teli talpú cipőmet.
– Emlékeztetsz valakire.
– Kire? Morganre? – Szókimondó természetünket nemegyszer
hasonlították már össze.
– Magamra, nagyjából az idő tájt, amikor randizni kezdtem Jaggerrel.
Grayson a nevemet kiáltotta, mielőtt még fel tudtam volna ezt dolgozni.
– Jó szórakozást! – szólt utánam Paisley, ahogy lefelé indultam a lépcsőn.
Grayson a lépcső alján várt rám, vasalt khaki nadrágot és világoskék,
felül kigombolt, könyékig felhajtott ujjú inget viselt.
Megálltam az utolsó előtti lépcsőfokon, így egy magasságba kerültem
vele, és végigsimítottam a nyelvemmel az alsó ajkamon. Hihetetlenül nézett
ki.
– Hű – mondta, ahogy a tekintete végigpásztázott rajtam, majd a számon
állapodott meg. Előrehajolt, én viszont egyel feljebb léptem.
– Ó, nem! – mondtam. – Nem fogsz megcsókolni, és azt hinni, hogy
azzal meg is úszod a korábban történteket. – A hangsúly kedvéért
megráztam a fejem.
A szája sarka felemelkedett.
– Nem gondoltam, hogy így lesz.
– Jaj, ne csináld ezt a félmosoly dolgot! Ettől azt hiszem, hogy megint az
én Graysonom vagy, és hatással van rám.
Fellépett a következő lépcsőfokra.
– Én mindig a te Graysonod vagyok. Most pedig mesélj még erről a
hatásról!
 A mellkasára tettem a kezem, hogy megállítsam ezt a támadást, és
majdnem felnyögtem, ahogy megéreztem az ujjaim alatt táncoló izmokat.
– Nem! Esküszöm, nem győzöm kapkodni tőled a fejem. Most pedig
vigyél a vacsorára! Nem kezdek ebbe veled, hogy aztán félúton megint
elhívjanak. – Azt már nem! Szerettem a szexet, imádtam, és a vágytól, amit
Grayson teste iránt éreztem, kész voltam letépni róla a ruhát ott helyben a
lépcsőn. De önző módon azt akartam, hogy teljes egészében velem legyen,
minden gondolata rám irányuljon, minden érintése csak nekem szóljon.
Egyetlen másodpercre sem akartam megosztozni rajta, és nem tudtam, hogy
ez lehetséges-e, miután szemtanúja voltam az aznap történteknek, vagy
hogy el tudnám-e választani a szexet az érzéseimtől iránta. Már így is túl
mélyen gyökereztek.
A két karja a hátamra simult, és magához húzott a lépcsőről.
– Legközelebb, ha a kezem közé kerülsz, Sam, nem állok le. Szóval, ha
nem vagy biztos ebben, bennünk… nos, ez a figyelmeztetésed.
A nyaka köré fontam a karomat, ahogy levitt a lépcsőn. Őrültség, vagy
sem, túlságosan akartam őt ahhoz, hogy ne élvezzem ki ezt az aprócska
pillanatot.
– Nehéz bármiben is biztosnak lenni, amikor nem engedsz közel.
Összerándultam, ahogy a szemében máris láttam emelkedni a falakat.
– El fogunk késni.
Az út a szülei házáig csak körülbelül tíz perc volt, de én minden egyes
percét élveztem. Olyan helyeket mutogatott meg, amelyek fontosak voltak
számára, és mindvégig fogta a kezemet.
– Fogunk beszélni a ma történtekről? – kérdeztem, a ruhám szegélyével
babrálva, amikor behajtottunk a szülei kocsifelhajtójára.
Leparkolt, és odafordult hozzám.
– Igen. Ígérem. Essünk túl a vacsorán, és utána beszélünk.
Muszáj volt megkérdeznem.
– Tényleg elütötted Owent az autóddal? Attól származik a sérülés az
elején?
Megfeszült az állkapcsa.
– A kerítésoszlopnak mentem neki, ami mellett állt.
– Itt valaki más vagy – suttogtam, ahogy a kezébe fogta az arcomat. –
Nem tetszik.
Gyengéd csókkal válaszolt.
 – Megígérem. Utána.
Bólintottam.
– Oké.
Fogta a kezem, ahogy felsétáltunk a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, de
megállt, mielőtt beléptünk volna.
– Ó, Sam?
– Ó, Grayson? – Felmosolyogtam rá, magamba ittam ezt a rövid
pillanatot, amikor még mindig az én Graysonom volt.
– Megtennéd, hogy nem említesz semmit a pilótaképzővel kapcsolatban?
– Gondterhelten ráncolta a homlokát.
– Ööö, persze? De miért…
Újra megcsókolt, ezúttal azonnal végigsimítva a nyelvemen az övével.
Hamar elfelejtettem a nevemet is, arról nem is beszélve, hogy mit akartam
kérdezni.
– Khm. – Mia megköszörülte a torkát. – Talán be kéne jönnötök, mielőtt
anya kijön?
Grayson még egy utolsó gyors csók után elengedett.
– Utána.
Bólintottam, aztán felmordultam, ahogy kitisztult a fejem.
– Ezt ne csináld többször!
– Mit ne csináljak többször? – kérdezte megjátszott ártatlansággal.
– Ne csókolj meg azért, hogy ne tudjak kérdéseket feltenni!
– Nagyon csókolni valónak tűnsz, amikor kérdezősködsz – válaszolta,
amikor beléptünk a házba.
– Csak kifogás – nevettem.
– Hol van mindenki? – kérdezte Grayson Miát, aki csak vigyorgott ránk.
– Ó, anya odakint terítette meg az asztalt. Túl sokan vagyunk az
ebédlőhöz. – Grayson arckifejezésére Mia gyorsan hozzátette: – Csak
családtagok, esküszöm!
– Helyes – válaszolta Grayson, és a ház hátsó része felé indultunk.
Megálltam a konyhába vezető ajtókeretnél.
– Nektek is van!
– Micsoda? – kérdezte Grayson.
Végigsimítottam a dátumokat és neveket jegyző tintával írt sorokon.
– A magasságotok. Mindegyikőtöké be van jelölve, ahogy nőttetek.
– Igen? – értetlenkedett Mia.
 Az arcom felhevült.
– Csak olyan jó látni, hogy ebben a házban nőttetek fel. Minden itt van
benne. Egy család története. – Felegyenesedtem, hirtelen szúrni kezdett a
szemem, és képzeletbeli szöszöket söpörtem le a ruhámról. – Valószínűleg
hülyének néztek.
Grayson megemelte az állam.
– Mia?
– Igen?
– Menj el. – Meg sem várta a válaszát, helyette nekinyomott annak az
ajtókeretnek, és eszméletlenre csókolt, a száját elfordítva az enyémen, hogy
a legmélyebb, legédesebb szöget érje el.
Szédültem, és készen álltam arra, hogy ott helyben levetkőztessem, mire
végzett velem.
– Ezt meg mire kaptam? – kérdeztem, és képtelen voltam levenni a
szemem a szájáról.
– Most már ott van rajta a történetem következő fejezete. Soha többé nem
fogok úgy ránézni, hogy ne jusson eszembe az ízed.
Csak egy pillanat, épp elpárolog a bugyim. Nyeltem egyet, és próbáltam
kordában tartani a reakciómat.
– Grayson Masters! – kiáltotta az anyja a ház hátsó bejárata felől.
– Máris, asszonyom – felelte, de a szeme úgy csillogott, ahogyan utoljára
a katasztrofális buli előtt láttam. Talán a csókolózás volt a legjobb
fegyverem, a kulcs ahhoz, hogy megőrizzem az én Graysonomat a Grayt
követelő világban.
– Az akcentusod nem olyan erős, mint az övék.
– Az apám északi. Mindig őt próbáltam utánozni, így azt hiszem, az
enyém sosem volt olyan erős.
Kisétáltunk a teraszra, és a kezem reflexszerűen megszorította Graysonét.
A család egy gyönyörűen megterített, tengerparti dekorral díszített asztal
körül állt, Grayson pedig egy sor üres székhez vezetett, hogy közte és Mia
között üljek. Kihúzta nekem a székemet, majd betolta alám, ahogy
mindenki helyet foglalt. Az apja ugyanígy tett az anyjáéval.
A lovagiasság nem halt ki Észak-Karolinában!
– Sam, emlékszel az apámra, Constance-ra és a vőlegényére, Bryanre –
átugrott két üres széket –, anyára, és persze Parkerre.
 – Üdv! – Mosolyogtam, és integettem mindenkinek, különösen
Parkernek. Ma este nem fog kihozni a sodromból. Minden erőmre
szükségem volt a bátyjával való beszélgetéshez később.
– Kit várunk még? – kérdezte Grayson.
– Elnézést a késésért! – Egy negyvenes éveik közepén járó házaspár
bukkant fel mögöttünk a terasz lépcsőjén. A nő egy szőke Gillian
Andersonra emlékeztetett, a férfi pedig úgy nézett ki, mintha tartósan
becsípődött volna nála egy ideg… a seggében.
– Ian, Tess! Örülünk, hogy el tudtatok jönni – üdvözölte őket Grayson
apja, és az üres székek felé intett. – Hogy van Miranda?
– Egy egészséges kislány! Amberly Grace. – Ian elvigyorodott. – Nagyon
izgatottak vagyunk!
– A kettőtöknek ünnepelnie kellene! – Connie körbeadott egy üveg bort.
– Nos, azt még véletlenül sem hagyhatjuk ki, hogy lássuk Grayt, nemde?
– Tess rámosolygott Graysonra, és elfogadta az üveget.
Grayson feléjük biccentett.
– Örülök, hogy látlak titeket!
Talán egy nagynéni és nagybácsi voltak? Grayson megfogta a kezemet az
asztal alatt.
– Sam, ők itt Bowdenék. A szüleim nagyon közeli barátai, és övék a
szomszédos ház.
– Vagyis Grace szülei – tette hozzá Parker mosolyogva –, családtagnak
számítanak. Gondoltam, hogy szeretnének találkozni veled, Sam, ezért
megkérdeztem anyát, hogy meghívhatjuk-e őket.
– Természetesen, ti mindig meg vagytok híva! – értett egyet az anyja.
A gyomrom hat métert zuhant az alattunk lévő udvarra. Hát persze hogy
Parker meghívta őket. Hogyan lehetne ennél egyértelműbbé tenni, hogy
nem vagyok kívánatos az életében? Mintha az aznapi emlékeztető nem lett
volna elég? Grace az itteni életének minden egyes részletét áthatotta.
Egy pillanat alatt elszállt az izgalmam, hogy megismerhetem Grayson
családját, és remélhetőleg róla is megtudok többet, miután kínosan szóba
került a barátnője… várjunk csak, még mindig a barátnője volt?
Amíg téged akar, addig csak ez számít. Kihúztam magam,
hátrafeszítettem a vállam, és szúrós pillantást vetettem Graysonra.
Az Egyesült Államok hadseregében szolgáló ezredes lánya voltam.
Megálltam a helyem olyan partikon, amelyekre sokkal hatalmasabb és
kíméletlenebb hátsó szándékkal rendelkező emberek voltak hivatalosak,
mint amelyről Parker valaha is álmodni merne. Elbírok Parkerrel.
Köszönöm, anya!
Grayson finom csókkal végigsimított a fülemen, és azt suttogta:
– Nem tudtam, és nagyon sajnálom!
A lehető legapróbbat biccentettem, és megpróbáltam visszaemlékezni,
mit is mondott. Én mindig a te Graysonod vagyok. De vajon ki fog-e
tartani, amikor mindenki Grace Grayére számít?
A vacsorát családiasan körbeadták, ami grillezett csirkecombból, sült
burgonyából, zöldbabból és valamiféle finomnak tűnő töltelékből állt.
A többiek egymás között beszélgettek, míg én nekiestem a tölteléknek, a
villát a számhoz emelve.
– Nem! – kiáltott fel Grayson, és kiütötte a kezemből. Az asztalra esett,
és majdnem feldöntötte a borospoharamat.
Nos, a beszélgetés azonnal elhalt.
– Gray? – kérdezte az anyja, míg én elkerekedett szemmel bámultam rá.
– Abban pekándió van – magyarázta nekem, és a szemében pánik ült,
majd módszeresen kicserélte a tányérjainkat, mivel az övéhez még nem ért
hozzá a töltelék.
– Köszönöm – mondtam halkan, amikor végigsimított az arcomon.
Mély levegőt vett, mintha nyugtatni igyekezne magát.
– Sam allergiás a diófélékre.
– Jaj, Sam, rettenetesen sajnálom! – mentegetőzött az anyja.
– Semmi gond, nem tudott róla. – Jóságos ég! Ez rosszul is elsülhetett
volna. – Még epipent sem hoztam magammal – mondtam Graysonnak. –
A nyaralóban maradt. Hová tettem az eszem?
Megszorította a kezem az asztal alatt.
– Nálam van egy, ne aggódj!
– Micsoda? Mióta?
– Amióta majdnem megetettem veled azt a banános-diós muffint. A neten
rendeltem – válaszolta vállat vonva.
– Komolyan? – kérdezte Parker.
– Komolyan – vágott vissza, a hangja metsző volt.
Mindannyian viszonylagos csendben rágtunk. Volt nála epipen?
Miattam? Hát, a fenébe, hogy most már ezt is szerettem benne!
– Szóval, Sam, hogyan találkoztatok Grayjel? – kérdezte Grayson apja.
 Lenyeltem a falatot. Elkezdődött.
– Lakótársak vagyunk.
– Együtt élsz ezzel a fiatal hölggyel? – Ian hirtelen letette a kését. Jobb,
mint ha felvenné, nemde?
– Elég mulatságos történet – vágott közbe Grayson. – Amikor igent
mondtam egy másik lakótársamnak, azt hittem, hogy Sam srác, és hát… –
Elakadt a lélegzetem attól, ahogy rám nézett. – Amint látod, igazából
hihetetlenül gyönyörű nő.
– Szóval együtt éltek. Együtt jártok és együtt éltek – mondta Tess, majd
reszketegen kortyolt egyet a borából. – Ez remek.
– Szóval, Sam, mit tanulsz a főiskolán? – kérdezte Connie, próbálva
fenntartani a békét.
– Matematikát. – Hálásan mosolyogtam rá.
– Tanítani szeretnél? – csatlakozott be az anyja, és az asztal másik
végéhez fordultam.
– Nem, asszonyom. Most korrepetálok, de a tanítás nem az erősségem.
Engem inkább az alkalmazott matematika érdekel. – A fülem mögé tűrtem a
hajam, mire Mrs. Bowden megköszörülte a torkát.
– Grace tanárnő akart lenni – tette hozzá Ian Bowden. – Úgy gondolta,
hogy tökéletes választás lenne, amikor Grayson hazajön, hogy átvegye a
műhelyt.
Átvenni a műhelyt? Ezt még csak nem is említette.
Joey egy kicsit jobban kihúzta magát a székében, és szinte leszúrta a
csirkéjét. Ez biztosan életem legkínosabb vacsorájaként kerül a
történelemkönyvekbe. Mit kellett volna erre mondanom?
– Biztos vagyok benne, hogy csodálatos tanárnő lett volna!
Úgy tűnt, ezzel valamelyest megbékélt.
– Matek, mi? – Parker felvonta a szemöldökét, és előrehajolt, hogy
biztosan lássam. – Fogadok, hogy ez hasznos, amikor Graysonnak segítesz
tanulni, igaz?
A francba! Meg kellett volna kérdeznem, mit mondott erről a
családjának.
Grayson megfeszült mellettem.
– Parker?
– Ó, bocsi, Gray! Nem mondtam neked. Ma megtaláltam a tanulói
segédletedet a kórházban. – Az asztal közepére dobta a gyakorlókártyáit.
 – Az micsoda? – kérdezte az apja olyan hangon, ami minden volt, csak
elnéző nem.
Átnyúltam Grayson előtt, felkaptam a kártyákat, és az ölembe tettem.
– Sajnálom, biztos Grace szobájában hagytam ma őket!
– Persze, mert te helikoptert vezetsz – nevetett Parker.
– Helikoptert? – kiáltott fel Grayson apja. – Gray?
Grayson vakon meredt egyenesen maga elé, ezért Miára néztem, aki
lesújtva ült a helyén.
– Gray? – kérdezte az anyja.
A csend elnyúlt. Még az evőeszközök sem értek a tányérokhoz.
– Mondd, hogy ez nem igaz, Grayson! Megtiltottuk neked! Beleegyeztél!
– Soha nem egyeztem bele – mondta Grayson halkan, és végre felnézett
az apjára. – Te csak feltételezted, és soha nem kérdezted meg, hogy melyik
katonai ágazatot választottam a diploma után. Egyszerűen azt feltételezted,
hogy a műszaki alakulatot választottam, mert te azt akartad.
Az én főiskolai pályafutásommal kapcsolatos kérdésekre válaszolni
jelenleg kevésbé lett volna kínos, pedig lefeküdtem a tanárommal.
– Azonnal kilépsz! Ez nem vita tárgya! – Az apja az öklével az asztalra
csapott, és az evőeszközök ugrottak egyet.
– Ezt nem lehet csak úgy abbahagyni. Szerződésben állok a kormánnyal.
– Grayson hangja nyugodt volt, de ez jobban megijesztett, mint az aznap
reggeli kirohanása.
– Megtalálod a módját!
– Nem.
Az anyja levegőért kapott.
– Tengerészmérnöki diplomát szereztél. Masters & Fia, emlékszel?
Néhány évet a hadsereg műszaki alakulatánál töltesz, amíg mi itthon
várunk. Ez volt a megállapodás! Hazajössz, és én beleegyezem, hogy te és
Joey együtt vezessétek az üzletet. Az, hogy megöleted magad pilótaként,
nem volt benne az egyezségben!
Várjunk csak. Arra használja Joey-t, hogy Graysont befolyásolja? Joey
szinte az asztalra csapta a poharát. Aha, igen.
– És ez nem változott! De mindig is repülni akartam, szolgálni a
hazámat. És most pont ezt teszem. – Ha nem szorította volna erősebben a
kezem, azt hittem volna, hogy tényleg nincs rá hatással ez az egész.
– Mi fog történni, ha lezuhansz, Gray?
 – Nos, én arra számítok, hogy ez nem fog megtörténni, apa.
Olyan volt, mintha egy groteszk teniszmeccset néznénk, mindenki
tekintete kettejük között ugrált ide-oda.
– És ha mégis? Amikor elrontasz valamit, rosszul olvasol le egy műszert?
Mit fogunk csinálni, amikor megöleted magad?
– Akkor, gondolom, elhamvasztatsz, és felraksz a kandallópárkányra,
ahol irányíthatsz mindent, amit csinálok. Vagy még jobb, beviszel magaddal
a műhelybe.
Miért nem vet már valaki véget ennek? Az anyjától kezdve a testvérein át
mindenki döbbenten nézett, de senki sem tett semmit.
– Ne zaklasd fel anyádat!
– Akkor bízz bennem egy kicsit, apa! Nem kérek sokat.
Mr. Masters állkapcsa megfeszült, ahogy Graysoné is szokott, amikor
készült elveszíteni a fejét.
– Hogy kerültél be egyáltalán a pilótaképzőbe? Ki a fene vett fel?
– Jó pilóta vagyok. – Grayson hangja elhalkult, míg az apjáé felerősödött.
– Rémálom volt megtanítani téged autót vezetni, és most azt hiszed, hogy
képes leszel helikopterrel repülni? Tartsd tiszteletben az istenverte
határaidat, Grayson! Mégis mennyire lehetsz jó?
– Ne szitkozódj – suttogta az anyja, mintha a káromkodás lett volna a
legbántóbb dolog, ami elhangzott.
Elegem volt ebből. A szám kinyílt, mielőtt az agyam felfogta volna.
– Elég jó ahhoz, hogy az osztálya legjobb pilótájaként végezzen a
rangsor élén az első szakaszban. Elég jó ahhoz, hogy az Apache-csal
repüljön, és elég jó ahhoz, hogy megválasszák csoportvezetőnek!
Grayson szorítása szinte fájdalmassá vált.
– Sam, ne.
– Valakinek muszáj! – sziszegtem rá.
– Szóval nem költözöl haza? Azt hittem, három évre mész csak el,
miután végeztél – kérdezte Tess vádlón.
– Hat évre vagyok szerződve, miután elvégeztem a pilótaiskolát.
Megpróbálok Fort Braggbe kerülni, ami csak ötórányira van innen. Így is
elég közel leszek ahhoz, hogy hétvégente hazajöjjek – ránézett Joey-ra –, és
betartom az ígéretemet.
– Miért nem Virginia Beachre? – faggatta Ian. Persze hogy Grace apja
közelebb akarja őt.
 – Csak Blackhawkokat állomásoztatnak ott, én pedig Apache-csal
repülök. Olyan posztra kell mennem, amelyik alkalmas arra.
Öt hónap. Csupán ennyi időm maradt vele.
– Akkor miért nem Blackhawkkal repülsz? – Tess hangja magasabb és
hangosabb lett.
– Mert Apache-csal akarok repülni. A rohadt belemet is kidolgoztam érte.
– Ne szitkozódj – suttogta az anyja.
– Anya, talán nem most kéne – mondta Constance halkan.
Elérkezik a karácsony, és ő elmegy, Észak-Karolinába költözik, közelebb
a nőhöz, akit szeret. Míg én… mit? Jagger megüresedett házában élek, és
közösségi főiskolára járok, miután az összes barátom továbblépett?
Hátra fognak hagyni. Már megint.
– Mi van a műhellyel? – üvöltötte Mr. Masters. – Minden, amit ott
csináltam, minden hajó érted volt… a jövőnkért!
Joey beszívta a levegőt, és Grayson tekintete rászegeződött.
– Szerintem Joey nagyszerű munkát végez, és tökéletesen alkalmas a
feladatra. Ugyanolyan diplomát szereztünk, és sokkal több tapasztalata van,
mint nekem.
– Nincs szükségem arra, hogy felszólalj értem, Gray! – köpte.
Úgy tűnik, a makacsság családi vonás.
– Kinek van kedve desszerthez? – kérdezte Mrs. Masters, de Tess
közbebeszélt.
– Szóval nem költözöl vissza Nags Headbe.
A borospoharára pillantottam, hogy lássam, részeg-e. Nem tisztázta ezt
már Grayson?
– Nem – válaszolta.
– Úgy érted, még nem. – Mr. Masters pillantása ketté tudta volna vágni
Graysont.
– Úgy értem, hogy a közeljövőben nem, ha egyáltalán valaha. Még nem
döntöttem el. – A fülemben doboló szívverésem volt az egyetlen hang az
ezután beálló csendben.
Az asztalnál minden szempár Graysonra szegeződött, aki lezseren
krumplit lapátolt a szájába.
– Ez nagyon finom, anya!
Fogadd el a békejobbot!
 – De, de… – dadogott Parker, én pedig felkészültem a becsapódásra. –
De nem lehet, hogy nem itt élsz. Mi lesz Grace-szel?
Bumm. Nem volt elég bor a világon, hogy túléljük ezt a vacsorát.
– Szerintem én is megérdemlek egy életet. Egy jövőt. – Grayson minden
szót lassan ejtett ki, olyan kedvességgel, amit én ugyanebben a helyzetben
nem tudtam volna magamra erőltetni. A remény egy kis sugara kigyúlt a
szívemben, csak annyira fényesen, hogy egyelőre távol tartsa a legmélyebb
félelmeimet. Egy jövő.
– És mit érdemelt az én Grace-em? – Tess tüzelt.
– Mi a helyzet a másodpilótáiddal, Gray? – Mr. Masters bevitte a gyilkos
döfést. – Nem gondolod, hogy megérdemlik az életet? Neked nincs jogod a
pilótafülkében lenni! Még megölsz valakit… ismét.
Leesett az állam. Az apja még mindig őt hibáztatta. Nem csoda, hogy
Grayson gondosan különválasztva élte az életét. Itthon állandóan
támadásoknak volt kitéve. Az izmai megfeszültek az érintésem alatt.
– Elég legyen! – Mrs. Masters felállt, a széke a földre zuhant mögötte. –
Gray, ez a te életed. Lehet, hogy nem értünk egyet a döntéseiddel, de felnőtt
ember vagy. Drágám, lépj túl rajta! Joey évek óta vezeti veled az üzletet, és
sokszorosan kiérdemelte a helyét, egyezség ide vagy oda. Tess, Ian:
családomként szeretlek benneteket, de ha valaha is arra céloztok, hogy
Grayson a felelős Grace… állapotáért, többé nem látlak szívesen titeket az
otthonomban!
Grayson ellökte magát az asztaltól. Én is így tettem, mivel még mindig
fogta a kezemet. A másik kezemben a tanulókártyáit szorongattam, ami
kirobbantotta ezt az egészet.
– Mama – suttogta, és megpuszilta az anyja arcát. Aztán az asztal felé
fordult, ahol mindenki úgy ült, mintha megdermedtek volna. – Mi most
elmegyünk.
Kezét a derekamra téve bevezetett a házba, miközben a társaság
hátborzongató csendben maradt mögöttünk.
A Mustangjába ülve becsatoltam a biztonsági övemet, míg ő beindította a
motort, és kilőtt a szülei kocsifelhajtójáról. Grayson arca kemény élekből és
könyörtelen vonalakból álló maszk volt. Amikor a keze után nyúltam,
elhúzta.
Nem próbáltam meg újra.
 Behajtottunk a nyaralóhoz, de nem állította le a motort, még csak nem is
nézett felém. A tekintete előre meredt, a múltjába, kétségkívül Grace-re,
mindarra, amit aznap este az arcába vágtak. Olyan közel volt, mint a
következő lélegzetvételem, és olyan elérhetetlen, mint a tegnap. Rá kellett
találnom a módjára, hogy elérhessem őt.
– Maradj velem ma este!
A keze megfeszült a kormányon, én pedig vártam.
– Jó. El kell hoznom a cuccaimat a szüleim házából, és el kell
rendeznem… ezt az egészet.
A kezembe fogtam borostától érdes arcát.
– Várni fogok rád. És Grayson? Te csodálatos vagy, és megérdemled,
hogy repülj! Ha ők ezt nem látják, sajnálom. De te igen. Én magam tűzöm
fel a szárnyaidat, ha nem térnek magukhoz!
– Megígéred?
– Az életemre esküszöm. – Sokkal többet érdemelt. Igen, öt hónap múlva
elmegy, és igen, az ínycsiklandó külső alatt a legnagyobb emberi roncs
rejtőzött, akit valaha láttam. De talán, ha egy percre félre tudnám tenni a
saját érzelmi problémáimat, segíthetnék neki, ahogy ő segített nekem, mióta
Alabamába érkeztem.
Nem nézett a szemembe, de búcsúzóul egy csókot nyomott a tenyerembe,
és elhajtott, amint kinyitottam a ház bejárati ajtaját.
Háborúban állt önmaga két oldalával. Olyan tisztán láttam, mintha
valóban kettő lenne belőle. Csak azt nem tudtam, hogy melyik fog
visszatérni hozzám.
De már túlságosan mélyen voltam ahhoz, hogy érdekeljen. Talán mindkét
oldalt meg tudom menteni.
 Tizenkilencedik fejezet

SAM

– Na, gyere már! – könyörgött Morgan, ahogy behajolt a Yukonba az

utasülés felőli oldalon. – Te is tudod, hogy jönni akarsz táncolni! Grayson
tiszta szeszélyes, mi meg épp nyaralunk!
– Ez remekül hangzik – és általában pontosan ezt tenném –, de nem
lehet.
– Itt hagysz vele? – Arrafelé biccentett a fejével, ahol Will várakozott
keresztbe font karral.
– Valami azt súgja, hogy nem lesz semmi bajod. – Elmosolyodtam.
Mintha nem láttam volna a szikrákat kettejük között. Inkább fém a fémen,
mint tűzgyújtó szikrák voltak, de ott voltak.
Jagger a helyére lépett a nyitott ajtónál, miután Morgan karon fogta
Paisley-t, és elindult befelé a bárba.
– Nézzenek oda, hogy felnőttél, még inni sem jössz!
– Igen, nos, nem szeretném, ha Graysonnak még egy bárpultról le kellene
rángatnia. – Ha egyáltalán venné a fáradságot, hogy megkeressen.
– Biztos, hogy ezt akarod?
A műszerfalon az óra tizenegyet mutatott. Több mint négy órája, hogy
Grayson elment.
– Igen – válaszoltam.
– Ennek a fickónak vastagabbak a falai, mint Kínának.
– Nem hiszem, hogy bárki is megpróbálta valaha áttörni őket.
Megérdemel valakit, aki megjelenik egy buldózerrel. – És talán száz kiló C-
4-gyel, vagy a fenébe is, akár egy atombombával.
Jagger felsóhajtott.
– Tavaly Grayson azt mondta nekem, hogy „amit kimondanak, néha
elszabadul”, hatalma lesz feletted. Régebben azt hittem, azért, mert
hihetetlenül bölcs…
 – De most? – kérdeztem.
– Miután szemtanúja voltam ennek a hétvégének, úgy gondolom, azért
hihetetlenül csendes, mert túl sok démona küzd a hangjáért. A srác
folyamatosan túlélési üzemmódban van, Sam! Teljesen ki van élezve.
Mindig is ilyen volt, és te fenyegetést jelentesz arra a békére, amit a falai
fenntartásával elért magának.
– Ő megéri a buldózert, Jagger. – Minden egyes szóval egyre nőtt a
meggyőződésem. Ahogy az elhatározásom is, hogy harcolok érte.
– Igen, az, és te is. Csak… légy óvatos!
Bólintottam, és becsukta az ajtót.
A szavai a fülemben csengtek, mialatt a GPS-koordináták irányába
hajtottam, amit Miától kaptam, amikor Grayson nem jött vissza. Átkeltem a
Roanoke-szigetre vezető hídon, és befordultam Manteóba. Néhány
kanyarral később a vízparton találtam magam. A nagy raktárépületre
kifüggesztett táblán MASTERS & FIA felirat állt.
Lekapcsoltam a fényszórókat, és a határozatlanságomat is hátrahagyva
kiszálltam a kocsiból. Először bekopogtam, de amikor nem jött válasz,
elfordítottam a kilincset, és amikor az ajtót nyitva találtam, beléptem egy
kis, kivilágított irodába.
– Grayson?
Egy újabb ajtón túl egy óriási munkaterületre értem, ahol egy hatalmas
hajó pihent egy utánfutón. Az egyetlen fény magából a hajóból áradt,
hátborzongató árnyékokat vetve a padlóra és a falakra. Más
hajókezdemények foglalták el a műhely különböző pontjait, de a középen
lévő volt nyilvánvalóan az igazi látványosság, aminek a hátulján az Alibi
név állt.
– Grayson? – szólongattam újra.
Mozgás támadt a hajón magasan fölöttem.
– Sam? – Grayson a szélén ült, a korlátnak dőlve, a lába lelógott a hajó
oldalán. – Hogyan…
– Mia – vallottam be. – Nem baj, hogy itt vagyok?
Egy pillanatig tanulmányozott engem, én pedig felkészültem a válaszára.
– Nem. Van egy létra a hajó faránál, a hátsó részén.
Lerúgtam magamról a teli talpú cipőmet, ahogy felém jött, aztán
felmásztam a létrán, az utolsó lépcsőfokoknál a kapaszkodót használva,
amíg végül a fedélzeten álltam.
 – Gyönyörű! – suttogtam körbepillantva. A vonalak simák voltak,
minden részletre alaposan odafigyeltek. Ez nem egy közönséges vitorlás
volt, és nem is olyan, amit valaha is megengedhettem volna magamnak.
A fényezett fedélzet csillogott, a luxusülések a legpuhább bőrből készültek,
minden ki volt csiszolva, polírozva, és a közepén ott állt Grayson.
Gyönyörű, izmos, kedves és bonyolult Grayson.
Kérném a jachtot és a fedélzetmestert!
– Ezt a családod építette?
– Ő apa szeme fénye. Néhány évvel ezelőtt kezdtük el a tervezését, de
csak idén fogtunk neki a megépítésének. Segítettem a tervekben meg a
munkában, amikor csak itthon voltam. Nos, amikor nem voltam…
– Grace-szel – fejeztem be helyette, miközben végigsimítottam a
kormányon. – Kimondhatod a nevét. Beszélhetsz róla, Grayson. Én nem
bánom.
A kezemre tette a sajátját, az érintéstől mozdulatlanná dermedtem, és
elakadt a lélegzetem.
– Nem akarok róla beszélni.
Még a gyenge fény sem tudta meglágyítani a vonásait. Állkapcsa
megfeszült, szigorú szája egyenes vonallá préselődött.
– Ki vagy te? – kérdeztem halkan, kezemet a mellkasára téve. – Te vagy
a kötelességtudó fiú? Az, aki hazaköltözik, és átveszi a családi vállalkozást?
Vitorlásokat tervez?
– Igen. – A keze a csípőmön pihent.
Fájdalmasan dobbant a szívem.
– Te vagy az osztályelső hadipilóta, aki készen áll arra, hogy beosszák
valahova? A tengerentúlra küldjék?
– Igen.
A tekintetem feljebb vándorolt a mellkasáról, hogy a szemébe nézzek.
– Te vagy az a srác, aki megcsókolt engem, brownie-tesztától
maszatosan? Vagy az a srác, aki a volt legjobb barátját a falnak lökte?
– Igen. – Az ölemet magához húzta, és belém csapott a vágy.
A kezem megfeszült a hajókormányon.
– Grayson, nem lehetsz mindkettő. Itt egy teljesen másik ember vagy.
Otthon egy kicsit szigorú vagy, de itt… dühös vagy, és veszélyes, és olyan
megkínzott.
 A másik keze elengedte az enyémet a kormányon, és azt is a csípőmre
tette.
– Én megértem. Látom, hogyan bánnak veled, és mit várnak el
mindannyian. El sem tudom képzelni a bűntudatot, amit a Grace-szel
történtek miatt érzel, de tudom, hogy táplálja azt, ami itt történik… aki itt
vagy.
– Sam…
– Nem, hadd mondjam ki! – Hatalmas lélegzetvétellel nyugtattam az
idegeimet, és hátraléptem, el a karjából. – Téged egyáltalán nem terveztelek
be. Nem mintha valaha is lennének terveim, igaz? De megtörtént. És tudom,
hogy öt hónap múlva befejezed a pilótaiskolát, aztán elmész. Értem én.
Nem tarthatunk örökké. De te megtörténtél velem. És nincs jogom akarni
téged, nincs jogom hozzád, és mégis kezdek beléd szeretni. Ez… ez
veszélyes számomra. – A szeme, a szája, az egész lénye ellágyult. – És az,
hogy idejöttem, és így látlak téged… fájdalmat okoz. Bármit megadnék
azért, hogy csoda történjen, és visszakapd Grace-t, de semmit sem tehetek.
– Nem is kérem tőled – mondta halkan, és lépett egyet felém.
Elhátráltam.
– Állj! Nem tudok gondolkodni, amikor hozzám érsz.
A szája sarka felfelé görbült.
– Oké. – Újabb lépést tett felém.
– Csak arról van szó, hogy amikor otthon vagy Ruckerben, akkor az
enyém vagy. Talán nem… az enyém enyém, de… tudom, hogy van köztünk
valami. És akkor idejövök… – Miért olyan nehéz ezt kimondani? – Itt az
övé vagy. És nem romantikus értelemben mondom, bár azt is teljesen
megértem. Itt még mindig vezekelsz valamiért, amiben nem vagy hibás.
Úgy érzem, hogy az egyetlen ember, akinek esélye van áttörni a falaidon,
kómában fekszik. Itt az övé vagy, nem az enyém, és én zuhanok, Grayson.
Kinyújtottam mindkét kezem, hogy megállítsam, de ő egyszerűen elnyúlt
alattuk, és a csípőmnél fogva felemelt, amíg szemmagasságba nem
kerültem vele. Elég erős volt ahhoz, hogy megtartson a karjával; még csak
meg sem kellett támaszkodnom a vállán. Olyan átkozottul szexis.
– Grayson.
– Csss. Most én jövök. – A kapitányi székre ültetett, és az arcunk
lélegzetnyi távolságra volt egymástól. A keze meleg volt, ahogy megfogta
az arcom. – Igazad van, és minden igaz rám, amit mondtál. Itt az vagyok,
amire szükségük van. A szüleim fia vagyok, és a testvéreim öccse vagy
bátyja. Grace szülei számára összekötő kapocsként szolgálok a lányukkal,
és átveszek némi terhet a vállukról azzal, hogy gondoskodom róla.
Elviselem a vádjukat, még ha az tudat alatti is, mert megérdemlem. –
A hüvelykujját az ajkamnak nyomta, amikor megpróbáltam megszólalni. –
Nem, ez az igazság. Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy hagytam
Owent vezetni. Hogy nem vettem el a kocsikulcsát. Egész életemben
kísérteni fog, és Grace élő emlékeztetője ennek. Amikor itt vagyok, még
mindig a legjobb barátja vagyok. Még mindig imádkozom a csodáért, mert
ha valaki megérdemel egy boldog, hosszú életet, akkor az Grace.
A gyomrom görcsbe rándult. Hinni, hogy mindig is Grace-é lesz, és
hallani ezt a szájából, két külön dolog volt. A hüvelykujjai végigsimítottak
az arccsontomon, én pedig küzdöttem ellene, hogy az érintésbe hajoljak,
hogy elvegyek minden pillanatot, amit hajlandó volt adni, még akkor is, ha
önző módon Grace-től loptam el.
– De Samantha, nem számít, hogy a ruckeri házunkban vagyok, vagy itt
sétálok a parton. Akkor is a tiéd vagyok. Grace mellett ülve? A tiéd.
Tanulva a következő repülésemre? A tiéd. Vitatkozva a testvéreimmel, a
szüleimmel, Bowdenékkel… még mindig a tiéd vagyok. Lehet, hogy nem
mondom ki, de ha én megtörténtem veled, nos, te még annál is jobban
megtörténtél velem. Mindennap kihívások elé állítasz és átformálsz engem.
Nem számít, mit látnak mások, vagy milyen szerepet kell játszanom, te a
bőröm alatt vagy, és amikor idejövök, te is velem tartasz. Ez nem egy
átmeneti dolog köztünk. Nincs határidőnk. Én. Mindig. A tiéd. Vagyok.
Gyengéden megcsókolt, nyelve végigsimított az alsó ajkamon.
– Szóval rajta, zuhanj csak! Mostanra nagyon jó lettem abban, hogy
elkapjalak.
Az ingébe vájtam az ujjaim a hátán, abban a pillanatban, ahogy ajkam az
övére tapadt. Kezét a csípőmön tartva magához húzott, és a tűz, amit
gondosan elnyomva tartottunk, életre kelt. Istenem, kész voltam égni!
Elmélyítettem a csókot, a nyelvemmel az övét simogattam, és ő átvette az
irányítást, megdöntötte a fejem, hogy jobb szöget találjon. Mindkét keze
lejjebb csúszott, megfogta a fenekemet, és felemelt a székről. A karomat a
nyaka köré, a lábamat pedig a dereka köré fontam, a bokáimat a háta
mögött összekulcsolva.
 Beletúrtam a hajába. Kényeztető ajkak, harapdáló fogak, simogató,
nyugtató nyelvek – a csókunk minden érzékszervemet felemésztette.
Az egyik kezét a ruhám alá csúsztatta, majd a másikat is, míg végül a
csupasz bőrömet érintve tartott. Finoman megszorította a combom hátulját,
ujjai fájdalmasan közel voltak a kis csipkecsíkhoz, ami elválasztott tőle.
– Szeretem a bőrödet – suttogta a számnak. Aztán végigcsókolta a
torkom, és megszívta az érzékeny pontot, ahol a nyakam a
kulcscsontommal találkozott.
– És az illatod… – Orrával végigsimított a nyakam ívén. – Képes lennék
itt tölteni az életem, Sam!
Megrántottam a haját, visszahúztam a száját az enyémhez, és beszívtam a
nyelvét a számba, ahová tartozott. Felmordult, szorosabban fogta a
combomat, és aztán megindultunk. Elszakította a száját az enyémtől, csak
annyi időre, hogy a fejemet a vállához nyomja, amíg lefelé vitt a lépcsőn a
hajó kabinjába.
Amint a plafon nem jelentett többé gondot, a szája újra az enyém volt, és
csókjaink egyre vadabbá, kétségbeesettebbé váltak. A pólóját rángattam, de
megakadt a lábamnál.
– Türelmetlenkedsz? – kérdezte szájával a számon.
– Vedd le! Fogalmad sincs, milyen régóta várok erre. – Összefutott a nyál
a számban a gondolatra, hogy a nyelvemmel végigkövetem fantasztikus
testének minden vonalát.
– Én is pont erre gondoltam.
Egyik kezével megtartott, a másikkal pedig kinyitott mögöttem egy ajtót.
Még egy lépés, és lefektetett egy ágyra, amin a legpuhább lepedő volt, amit
valaha éreztem.
– Az ágy be van vetve? – kérdeztem, amikor hátralépett.
– A reggeli fotózás miatt a prospektushoz. Szeretnéd, ha
körbevezetnélek? – mutatott a háta mögé.
– Magadon? Igen, kérlek! – Feltérdeltem az ágy szélén. – Most!
Hátranyúlt, és lehúzta magáról a pólót. Lerántottam a karjáról, és
eldobtam, oda sem figyelve, hogy hol landol, mert teljesen az előttem
feltáruló látványra koncentráltam.
Minden izmom megfeszült. Graysont a szexre teremtették, ki volt
gyúrva, és az izmai nemcsak formásak voltak, hanem kidolgozottak,
kemények és erősek. A bőre gyönyörű bronzbarna volt, és hihetetlenül
puha. Gyönyörködve simítottam végig nyolckockás hasizmán.
– Te… Istenem, nincsenek is szavaim arra, hogy mi vagy! – A lélegzetem
szaggatottá vált, ahogy a kezem felcsúsztattam a mellizmán, és élesen
beszívta a levegőt, amikor a két hüvelykujjam a mellbimbóihoz ért.
Előrehajoltam, és nyelvemmel végigsimítottam az egyiken, mire
felszisszent, mindkét kezével a hajamba markolva tartott, miközben
finoman megkarcoltam a fogammal, majd megcsókoltam a lapos felületet.
Visszaültem a sarkamra, és a szemem beitta minden egyes hihetetlen
centiméterét. A hasa megfeszült a kezem alatt, engem pedig felnézve a
legintenzívebb, legmohóbb tekintet ejtett rabul, amit valaha rám vetettek.
– Min gondolkodsz?
– Hogy minden egyes súly, amit felemeltem, vagy mérföld, amit
lefutottam, megérte azért, hogy most így nézel rám. – Megcirógatta az
arcom, aztán a keze lecsúszott a ruhám pántjára.
Keresztbe tettem a karomat a hasam előtt, végigfutott rajtam a hideg, ami
elnyomta tekintetének forróságát.
– Grayson… én nem… – A felsőtestére mutattam.
Felvonta a szemöldökét, miközben ujjai a cipzárral játszadoztak a hónom
alatt.
– Bízz bennem!
Korábban sosem voltam szégyenlős a testem miatt. Fejezd be! Dögösek
az idomaid. Tartva a szemkontaktust, a fejem fölé emeltem a két karom.
Miután lehúzta a cipzárt, beleegyezően bólintottam, és ő óvatosan
lesegítette rólam a ruhát.
Megremegett a lélegzete, amikor az előbb levegőt vett? Kinyitottam a
szemem, és a tekintetét saját magamon találtam. A bőröm bizsergett,
felhevült, ahol a pillantása elismerően megállapodott, és eltátotta a száját,
amikor a csipkével borított mellemre, a hasamra, majd a vörös
csipkebugyimra meredt.
– Samantha. Hűha. Tökéletes vagy! – Felém nyúlt, aztán megtorpant. –
Ha elkezdem… ha most hozzád érek… – Megrázta a fejét.
A tűréshatára küszöbén álltunk, és választási lehetőséget adott nekem.
Mintha lehetne más választásom. Akartam őt. Szükségem volt Grayson
súlyára, azokra az észbontóan vaskos izmokra magamon, az erős kezére a
testemen. Olyan mélyen akartam őt, hogy még másnap is érezzem az ízét –
érezzem az illatát a bőrömön. Elég volt a várakozásból.
A hátam mögé nyúltam, kikapcsoltam a vörös csipke melltartót, és a
pántokat egyenként lecsúsztattam a karomon. Még csak pislogni sem mert,
így tanúja voltam a pillanatnak, amikor az irántam érzett vágya elnyomta
minden más gondolatát. Istenigazából fájtam, jobban felizgultam attól,
ahogy a pupillája birtoklón, mohón kitágult, mint előtte bárki mással.
Miután a melltartóm csatlakozott eldobott pólójához, a mellemet
kinyújtott tenyerének nyomtam.
– Érints meg! Ne aggódj, és ne hagyd abba. Ezt akarom. Téged akarlak.
Elpattant a húr.
Az egyik pillanatban még előttem volt, a következőben pedig már
fölöttem, és az ágyhoz szorított, miközben a lélegzetet is kicsókolta
belőlem, egyik könyökével megtámasztva a súlyát, másik kezével a
mellemet fogva. Levegőért kaptam, amikor megsodorta és enyhén
megcsípte a mellbimbómat. Ördögi mosolytól ragyogott fel az arca, és a
szívverésem kihagyott. Jóságos ég! Mindig is dögös volt, de amikor
mosolygott? Grayson gyönyörű volt.
Felkiáltottam, amikor a mellemre tapasztotta a száját. A nyelve
körbetáncolt, ütemesen mozgott ugyanarra a ritmusra, amivel az ujjai a
másik mellemnek szenteltek figyelmet. A szemem lecsukódott, próbáltam
elmerülni az érzésekben, ahogy az ereimben villámlások futottak végig.
Megcsókolta a számat, majd a lábam közé telepedett. A mellkasa
összenyomta a mellemet, súrolta az érzékeny bőrt, miközben a keze
végigsimított az idomaimon, megfogta a fenekem. Lábamat a csípője köré
hurkoltam, és az ölének ringatóztam, az erekcióját használva, hogy
hozzájussak a hőn áhított nyomáshoz a csiklómon.
– Le! – motyogtam, és közben a lábfejemmel végigsimítottam a
rövidnadrágján.
Gyorsan levetkőzött bokszeralsóra, elővett egy óvszert a tárcájából, és
ledobta mellénk az ágyra. Még a combja is dögös volt, súlyos izmokkal
kidolgozott.
– Így jobb? – kérdezte a nyakamhoz simulva, és végigcsókolt a melleim
között.
– Sokkal!
 Elvigyorodott, és ezzel teljesen új elképzelésem lett arról, hogy ki is az
én Graysonom. Ez volt ő: vággyal teli, boldog, kiéhezett… és az enyém.
Végigcsókolta a hasam minden centiméterét, és enyhén megszívta a bőrt,
ahol a hasam lejtett a bordáim alatt. Úgy bánt velem, mint a legfontosabb
teszttel, amire csak tanulhatott, visszatért azokra a helyekre, amelyektől
felziháltam, elméjébe vésve, hogy mit élvezek, mitől kezdek vonaglani.
Grayson végigcirógatta a lábam, megállva a térdhajlatomnál, amikor
beszívtam a levegőt, majd a hüvelykujját a lábfejem ívébe nyomta. Egyik
csókkal a másik után, egyik érintéssel a másik után, a tiszta hedonista vágy
megtestesülésévé változtatott, egy olyan ember türelmével, aki már régóta
tervezte ezt. A csípőm magától mozdult, amikor lehelete a bugyim csipkéjét
érte.
Vigyora már rég a múlté volt, amikor a szemét az enyémre szegezve
várta, hogy bólintsak, majd két keze lecsúszott a lábamon, magával húzva a
bugyimat. Visszafelé végigmasszírozta a lábam, kínzó centikre maradva
attól a helytől, ahol kétségbeesetten szükségem volt az érintésére.
Hamuvá égtem volna, ha nem tesz azonnal valamit.
– Grayson, megölsz engem! – A testem nem volt képes mozdulatlan
maradni, szükségem volt az érintésre, a súrlódásra.
– Jó. Én azóta haldoklom, hogy aznap reggel megláttam a feneked a
konyhapultomon. – A nyomaték kedvéért megszorította gömbölyű
adottságaimat, aztán felemelkedett, hogy megcsókoljon. A szájába
nyöszörögtem, ő pedig gyengéden az alsó ajkamba harapott.
– Samantha. – A nevem az ajkán majdnem olyan jó érzés volt, mint
ahogy az ujjai szétválasztottak, végigsiklottak a szeméremajkaim között,
míg végül a csiklómat súrolták.
Csodálatos. A hátam ívbe hajlott.
– Még! Kérlek, Grayson! Többet akarok!
– Tudod, milyen régóta tervezem ezt? Hány éjjelen feküdtem az
ágyamban a szobáddal szemközt, és gondolkodtam azon, milyen érzés
lenne megérinteni? Hogy hányszor hajoltál előre, és én semmi mást nem
akartam, csak mögéd lépni és beléd hatolni? – Ujjai ismét végigsimítottak
rajtam, és felnyögött, amikor a csiklómon körözött. – Hogy milyen nedves
lennél. – A légzése felgyorsult, és az állkapcsa megfeszült, miközben az
egyik ujját belém csúsztatta. Az izmaim összeszorultak, és önkéntelenül
felnyögtem. Egy második ujj is csatlakozott az elsőhöz, és Grayson
megcsókolt, a nyelve ugyanolyan lassú, megfontolt mozgással kényeztetett,
mint az ujjai. – Hogy milyen szoros lennél – suttogta az ajkamnak.
Minden megfeszült bennem, az ölemben összpontosulva, és minden
egyes szavával, ujjainak minden egyes simításával egyre magasabbra
juttatott. A hüvelykujjával nyomást gyakorolt a csiklómra, miközben az
ujjai bennem dolgoztak.
– Istenem, Sam! Erről álmodtam, millióféleképpen elképzeltem. Hogy a
karomban tartalak. Hogy felfedezem a tested. Hogy lefekszem veled.
Szeretkezem veled. – Gyengéden megcsókolt, és egy kicsit még jobban
elolvadtam, annak ellenére, hogy a feszültség bennem a töréspontig
fokozódott. – Hogy megduglak.
Graysonnak nem esett nehezére, hogy a szót a legszexibb dologgá tegye,
amit valaha hallottam.
A mozdulatai felgyorsultak, az ujjai befelé görbültek, és a csókja
szenvedélyessé vált. Meglovagoltam a kezét, minden egyes simításnál
hozzá nyomtam magam, a körmeim hátának bőrébe vájtak. A szemem
lecsukódott, minden érzékemet túlságosan elárasztotta a gyönyör, képtelen
voltam ennél is többet elviselni.
– Grayson… – A nevét ismételgettem, ahogy a feszültség a végsőkig
fokozódott bennem.
– Nézz rám! – követelte. – Látnom kell, ahogy elélvezel.
A szemem felpattant, amikor egyszerre csípte két ujja közé a csiklómat és
dörzsölte a G-pontomat. Némán felkiáltottam, ahogy az orgazmusom
végigsöpört rajtam, tiszta gyönyört küldve szét a testem minden sejtjébe.
A hüvelykujja az idegcsomón körözött, ahogy lehozott a csúcsról, majd
enyhén megnyomta, újabb villámlást küldve végig rajtam. Elhúzta a kezét,
és bár épp most volt részem életem legmegdöbbentőbb orgazmusában,
éreztem, hogy egy újabb szikra lobban lángra, amikor megnyalta a középső
ujját. Azt, amelyik bennem volt.
Felmordult.
– Jobb az ízed, mint azt valaha képzeltem, és hidd el nekem, nagyon
sokszor elképzeltem. – A szeme vad volt, hírhedt önuralma percről percre
egyre inkább kicsúszott a kezéből.
Én tettem ezt vele. Az őrület szélére sodortam. De ez nem volt elég.
Azt akartam, hogy teljesen elveszítse az eszét.
 Egyik kezemet a vállára téve a hátára döntöttem, és gyorsan felkaptam az
óvszert, mielőtt ráfeküdt volna. Most rajta volt a sor, hogy levegőért kapjon,
amikor útban lefelé végignyaltam a mellkasán, élvezve minden egyes
centiméterét, belélegezve az illatát, ami az enyémmel keveredett.
Kényeztettem a szexi V alaknál a hasán, ami a bokszeralsójához vezetett,
csókolgattam a megfeszült izmokat, ahogy a keze a hajamba túrt.
– Sam! – nyögött fel.
– Tudod, milyen régóta akarom ezt csinálni? – kérdeztem válaszul. –
Az őrületbe kergetsz az edzőteremben, otthon, bárhol, ahol késztetést érzel
rá, hogy levedd a pólód. Olyan, mintha összeköttetésben állnál egyenesen a
bugyimmal, minden egyes centiméternyi bőrrel, amit megmutatsz. –
Megharapdáltam a bőrét, majd megcsókoltam. – Ez nem fair!
– Sam – suttogta, és összetalálkoztam a tekintetével, ami már szinte vad
volt. – Köztünk szólva? Nálad van minden hatalom. A teljes irányítás.
Mindig is így volt. Már abban a pillanatban megkeményedek érted, ha csak
elmosolyodsz, vagy káromkodsz, vagy belépsz az átkozott szobába.
– Mutasd meg!
Megragadtam az erekcióját a bokszeralsója szövetén keresztül, és az öle
megrándult, ahogy a fogain keresztül szívta be a levegőt. Felbátorodva
végigsimítottam az ujjaimmal a gumis szegélyén, majd becsúsztattam alá.
Aztán lehúztam a csípőjéről, végig tartva a szemkontaktust. Az intimitása
annak, amit csináltunk, szinte lehengerelt.
A nyelvem végigsimított az alsó ajkamon, miközben a kezem
eltéveszthetetlenül rátalált. Hát persze hogy hatalmas volt. Volt bármi
Graysonban, ami nem egy görög istenre hajazott? Felnyögött, ujjai
szorosabban markoltak a hajamba.
Forró volt a kezemben, sima és merev, puha a hegyénél, amikor a
hüvelykujjammal végigsimítottam rajta, letörölve a kis gyöngyöt, ami ott
megjelent. Aztán engedtem a vágynak, hogy megtudjam, milyen az íze, és
végigfuttattam a nyelvem a pénisze alsó részén, míg végül kört írtam a
nyelvemmel a makkja körül. A kezemet a tövére kulcsoltam, és a számba
vettem őt, élvezettel hümmögtem, ahogy a nevemet kiáltotta.
– Samantha! Bassza meg. Igen… Nem! Istenem, nem lehet. Elélvezek. –
A lába megremegett alattam.
– És? – suttogtam, majd végigsimítottam rajta a nyelvemmel. – Élvezz
csak!
 – Muszáj benned lennem – morogta, és feltolta magát a könyökére.
Feltéptem a fóliacsomagolást, és rágörgettem az óvszert.
– Oké.
Nem kellett neki kétszer mondani, a hátamra lökött. Ez már nem az a
türelmes, fegyelmezett férfi volt, aki az előbb a csúcsra juttatott. Graysont
egy hajszál választotta el attól, hogy teljesen elveszítse a fejét. Láttam a
megfeszült izmaiból, az összepréselt ajkából.
Ezt a hajszálat el kellett vágni.
Letérdelt a combjaim közé, én pedig felhúztam a térdemet, amikor
hozzám nyomta magát.
– Grayson – sürgettem, amikor megtorpant.
Egy gyötrelmes pillanatig az arcomat vizsgálta, mielőtt megrázta a fejét.
– Nem.
Mi? Komolyan meg akart állni?
Az ajka rátalált az enyémre, és a nyelvét ugyanabban a pillanatban
nyomta a számba, hogy az ujjai varázslatosan végigtáncoltak a túlérzékeny
csiklómon.
– Basszus, olyan finom vagy – suttogta, és a testem válaszolt, életre kelt.
– Alig várom, hogy benned legyek, Sam. Addig foglak dugni, amíg a
nevemet sikoltva el nem élvezel. Soha többé nem fogsz úgy rám nézni,
hogy ne gondolj arra, hányféleképpen tudlak a csúcsra juttatni, és hidd el,
nagyon gazdag a fantáziám!
A szavai csak magasabbra repítettek.
– Meglepően mocskos szád van, ezt tudtad? – A számba szívtam az alsó
ajkát, miközben a csípőm ringatózva feszült neki, mert a külső ingerlésnél
többre volt szükségem. Azt akartam, hogy bennem legyen.
– Az elmém az. Csak engedem, hogy beleláss.
A szívverésem egy tizedmásodpercre kihagyott. Leomlottak a védőfalai,
megnyílt előttem.
– Sam? – Megtorpant.
Minden fenntartásomat, minden gátlásomat levetettem, és úgy csókoltam
meg, mintha az életem függött volna az összekeveredett lélegzetünktől.
Átadtam magam az érzéseknek, amiket az ujjai kiváltottak belőlem, majd az
ajka a mellemen, amíg a csípőm már magától mozgott.
Grayson homlokán gyöngyözött a verejték.
– Grayson, kérlek! Kérlek. – Még mennyit akart, hogy elviseljek?
 Fölém helyezkedett, súlyát a könyökén megtámasztva, és én közben
szinte belefulladtam a szeme mélységébe.
– Bármi, amit csak akarsz, Samantha. A tiéd. A tiéd vagyok. Az egész
énem.
Lassan, centiről centire hatolt belém. Enyhe sajgást éreztem, ahol
ráfeszültem, de ez semmi volt ahhoz képest, hogy milyen gyönyörűen
kitöltött.
– Ó, istenem! – nyögtem, ahogy teljesen belém csúszott.
A szeme tágra nyílt.
– Te… Olyan… – A homlokát az enyémnek döntötte. – Jobb érzés, mint
a tökéletes. – Finoman megcsókolt, és a szemem szúrni kezdett. – Az én
Samanthám.
Megmozdítottam az ölemet, és mindketten felnyögtünk. Aztán az egyik
térdemet a mellkasom felé tolta, és még mélyebbre hatolt, elérve egy olyan
pontot, amitől felkiáltottam, majd nyögdécselni kezdtem, amikor
erőteljesen, tökéletes ütemben kezdett mozogni bennem.
Minden egyes lökéssel magasabbra repített, az izmaim egyre jobban
megfeszültek. Ölének minden egyes lökésével találkoztam, amíg már
mindkettőnkről izzadság csöpögött. A testünk tánca, kezük és nyelvünk
játéka között már azt sem tudtam, hol végződöm én, és ő hol kezdődik.
– Grayson… – suttogtam, ahogy az izmaim görcsbe rándultak, köré
feszültek. Olyan közel voltam, a szakadék szélén lebegtem. Megváltoztatta
a szöget, ahogy belém hatolt, így a következő lökésénél a csiklómhoz
dörgölőzött, és én zuhanni kezdtem a mélybe, belékapaszkodva, mint
egyetlen biztos pontba.
A nevemet kiáltva elélvezett, megfeszült fölöttem, a szeme nyílt és
védtelen volt, mialatt bennem lüktetett. Abban a pillanatban úgy éreztem,
tényleg az, aminek állította magát – az enyém.
Grayson leroskadt mellettem, és csókokkal borította be a vállam.
– Ez… nem is találok rá szavakat.
Sikerült erőt találnom a mosolygáshoz.
– Én sem. Azt mondom, pihenjünk, mielőtt rábeszélsz a második
menetre.
Felnevetett.
– Tetszeni fog, ígérem!
 A könyökömre támaszkodtam fölötte, és megcsókoltam, kiélvezve,
emlékezetembe vésve ennek a pillanatnak minden másodpercét.
– Bárhol. Bármikor.
Végigsimított a hüvelykujjával az alsó ajkamon, és a szemében olyan tűz
gyúlt, amiről azt hittem, ezzel kioltódott.
– A szavadon foglak. De most hagylak aludni… néhány órára.
Megtisztálkodott, aztán betakart minket a takaróval, és a karjába vont.
Természetesen tökéletesen illettünk egymáshoz. A teste melege és az
egyenletes szívverése perceken belül álomba ringatott.
Ugyanolyan gyorsan ébredtem fel arra, hogy Joey Grayson nevét
kiabálja.
– Ajánlom, hogy ne legyél odabent, Grayson Masters! Megtaláltam Sam
cipőjét, szóval tudom, hogy nem vagy egyedül!
Napfény szűrődött be a kis ablaknyíláson.
Te. Jóságos. Ég.
– A francba! – kiáltott fel Grayson, azonnal felült, és betakart a
lepedővel. – Ne gyere közelebb, Josephine!
– A rohadt életbe, Gray! A fotós fél óra múlva itt lesz! – kiabálta a kabin
belsejéből.
– Az tegnap volt – ellenkezett.
– Áttettük mára. – Elég közel volt ahhoz, hogy hallottam a sóhaját. –
Oké, itt hagyom Sam cipőjét. Csak… Az isten szerelmére, cseréld le a
lepedőt! Van egy extra garnitúra a szekrényben.
Eltűnt, Grayson pedig megcsókolt.
– Jó reggelt! Talán igyekeznünk kellene?
– Gondolod? – Majdnem kiabáltam. Soha életemben nem öltöztem fel
vagy cseréltem lepedőt ilyen gyorsan. Míg Grayson lesegített a létráról, az
egyik kezemben fogtam a cipőmet, majd a bokámra csatoltam.
Kivezetett az oldalajtón, ahol Joey álldogált farmerban és pólóban.
– Komolyan, srácok?
Grayson a szájához emelte a kezemet, és belecsókolt a tenyerembe.
– Aha.
Megforgatta a szemét.
– Most mihez kezdjek egy hajóval, aminek szexszaga van?
Grayson vállat vont.
 – Legyen a csomag része? – Amikor felém fordult, a játékos vigyor
széles mosollyá változott. A reggeli nap ragyogása kiemelte a szemében
lévő ezüstös pettyeket, és öljetek meg, megjelent az arcán egy gödröcske.
Egy francos gödröcske! Egyszerűen… örömöt sugárzott.
A szívem szinte perzselőre melegedett. Jaj, ne.
Szájon csókolt.
– Vissza kell ugranom a tárcámért a hajóra, utolérlek a kocsinál?
Bólintottam, még mindig képtelen voltam megszólalni.
Joey szája úgy tátva maradt, ahogy az enyém is maradt volna, ha nem
bénultam volna le teljesen.
– Hűha. – Odalépett hozzám és megölelt, úgy tartott, mintha valami
értékes és szent dolog lennék. – Sam. Hűha! Köszönöm! Ez tényleg Gray…
és évek óta nem láttam őt. Tudtam, hogy nem véletlenül kedvellek!
– Hagyd békén Samet, Joey – szólt oda Grayson az ajtóból, tárcával a
kezében. A testvére elengedett, és aztán őt ölelte meg, majd beszaladt.
– Jól vagy? – kérdezte, és mosolya még szélesebb lett egy újabb csók
után. A mellkasom úgy összeszorult, hogy nem tudtam letagadni… de
hagyni sem.
Bólintottam, és mosolyt erőltettem magamra, ahogy a kocsi felé
sétáltunk.
Ez nem volt rendben. Még csak közel sem. A falainak ledöntése az
enyémet is szétzúzta.
Beleszerettem Grayson Mastersbe.
 Huszadik fejezet

GRAYSON

– Jól áll neked a baba – mondta Miranda Grace szobájának sarokfoteljéből.

– Talán egy nap. – Kicsit feljebb húztam az apró rózsaszín és kék csíkos
sapkát, hogy ne legyen a baba szemében. Amberly Grace. Valahogy illett
hozzá. Milyen lenne, ha lenne egy lányom? Az én makacsságomat
örökölné? Az anyja szenvedélyét? Az én szürke vagy az anyja barnászöld
szemét? Isten óvjon, ha ő is olyan rövid szoknyákat hordana! Nem lesz
szoknya. Soha. És fiúk sem. Nem ám. És szükségem lesz egy jobb
fegyverre. Vagy leparkolhatnám az Apache-ot az előkertben. Az elijesztené
a rohadékokat.
Hát igen. Ha lányom születik, akkor aztán megszívtam, mert ha ő is
olyan lesz, mint az édesanyja, akkor még a pázsiton parkoló töltött AH–64-
es, ami Hellfire rakétákat irányít rájuk, sem fogja távol tartani a fiúkat.
Gyerekek Sammel?
Szent egek, az agyam aztán nekilódult!
– Hé, föld hívja Graysont! – szólongatott Miranda halvány mosollyal az
ajkán. A haját kusza kontyba fogta, de a szeme alatti karikák ellenére
gyönyörű volt. Kimerült, de gyönyörű.
– Ágyban lenne a helyed – dorgáltam. – Még egy napja sem született.
– Szerettem volna, hogy Amberly találkozzon a nagynénjével – mondta
ásítás közben.
Amberlyvel együtt ringatóztam, és próbáltam inkább a kezemben tartott
új életre koncentrálni, mintsem a mellettem kómában fekvőre.
– Tudtad, hogy Owen látogatja őt?
Lesütötte a szemét. Akkor hát tudott arról, hogy bejár Grace-hez.
– Leülte a büntetését, Gray. Tudom, hogy hazudott, és nem
versenyeztetek, de tizennyolc éves volt, ostoba, és elkövetett egy hibát.
– Egy megbocsáthatatlan hibát. – Minden egyes szót szinte köptem.
 Miranda oldalra billentette a fejét, akárcsak Grace tette régen, de a
kettejük közötti hasonlóság már nem volt olyan fájdalmas.
– Tényleg van olyan, ami megbocsáthatatlan, Gray?
Nem vettem el tőle a rohadt kocsikulcsát.
– Igen.
– Nem hiszem, hogy Grace ezt így látná, nem számít, mit mondanak a
szüleink. Ő azt mondaná neked, hogy ne szenvedj többet a kelleténél. Azt
mondaná neked, hogy nyugodtan továbbléphetsz. Ez egészséges dolog, és
szükséged van rá. Azt mondaná neked, hogy az új életed, a pilótaképző, ez
az új barátnőd… mind nagyon jót tesz neked.
Barátnőm? Igen, Sam a barátnőm volt. Ezt tettem volna? Továbbléptem?
– Hol van egyébként? Sam? – kérdezte.
– Honnan tudod…
– Anya és apa. Beszámoltak a tegnap esti epikus vacsora történéseiről. –
A szeme kezdett lecsukódni, én pedig mellé léptem, és odanyújtottam neki
egy plusz takarót.
– Á. Igen, remek móka volt. Sam igazság szerint épp anyukámmal van.
Szeretett volna együtt ebédelni Sammel, mivel holnap visszaindulunk. –
Megnéztem az órámat. – Ha túlélte, akkor tulajdonképpen hamarosan ide
kellene érnie.
Miranda nem válaszolt. Mire visszanéztem rá, elaludt, fejét a szék
támlájának hátradöntve.
– Nos, így csak több időtök van együtt, hölgyeim – suttogtam Ambernek.
Óvatosan leültem az ágyra, szemben Grace-szel, akit az oldalára
fordítottak. Aztán odatettem mellé Ambert, hogy szemtől szemben
legyenek.
– Grace, ismerd meg Ambert! Amber, ismerd meg Grace nénikédet!
A karommal megtámasztottam Amber hátát, nehogy lecsússzon az ágy
enyhe lejtőjén, és hagytam, hogy összeismerkedjenek. Ha romantikus idióta
lennék, azt mondtam volna, hogy Grace az unokahúgára fókuszált, a
tekintete Amberére szegeződött. De nem vagy idióta, és tudod, hogy épp
most helyezted úgy, hogy Grace rálásson.
– Mit mondanál, Gracie? A lányról, aki itt járt tegnap? – Pumpáltam
némi testápolót a tenyerembe, és egy kicsit kitekeredve bekentem vele
Grace száraz kezét, miközben Ambert továbbra is biztonságosan tartottam.
A babák trükkösek.
 Aztán alaposan megnéztem Grace-t, abban a pillanatban. A vékony
testalkatát, az üres tekintetét. Még mindig szerettem, ezt tudtam. Éreztem.
De ez nem volt ugyanaz, mint amit Sam iránt éreztem. Grace
kiegyensúlyozott volt, gyengéd, és sodródott az árral, mindig megelégedett
azzal, hogy én kövessem az utamat, mert ő úgyis azt választotta, amit én. És
bár tudtam, hogy hiányzik, hiányzik a legjobb barátom, a fájdalom enyhült.
– Mit mondanál nekem, mit tegyek? – A szívem fájt, mert már tudtam a
választ. Végigsimítottam a hüvelykujjammal sápadt arcán. – Azt mondanád,
hogy legyek boldog. Azt mondanád, hogy ne tékozoljam el a szerelmet…
ha egyáltalán erről van szó Samnél. Nem ugyanaz az érzés, mint amikor
téged szerettelek, Grace. Ő maga a tűz, de az a fajta tűz, ami pont
megfelelően éget meg. Nem tűri a hülyeségeimet, és óriási nyűg a hátamon.
De amikor megcsókolom… ismét lélegzem. Nem tudom, hogy ettől seggfej
vagyok-e, vagy sem, de amikor Sammel vagyok, minden más elhalványul.
A fájdalom, a magány, a határozatlanság. – Egy hajtincsét dörzsölgettem a
hüvelyk- és mutatóujjam között. – Még a bűntudat is a háttérbe olvad.
Olyan, mintha ő lenne a déli nap, és az én árnyékaim nemcsak
elrejtőznek… hanem összezsugorodnak. Eltűnnek.
És a szex… Sam minden tudatos gondolatot kitörölt a fejemből, amikor
egymáshoz értünk. Nem csak az ötéves cölibátus miatt. Nagyon jól
emlékeztem a szexre, és Sam felülmúlta a szó jelentését. Nem mintha nem
kaptam volna a kelleténél több ajánlatot, még a Citadelen is, ahol a fiúk és a
lányok közti arány egyértelműen a gyengébbik nem javára billent. De Sam
volt az első nő, akit Grace mellett igazán… megláttam.
És Sam is látott engem, olyan szinten értett meg, amit senki más még
csak meg sem közelített.
Még nálad is jobban, Grace. Akkora seggfej voltam, amiért egyáltalán
megfordult ez a fejemben.
Amber felnyöszörgött, majd harsány kiáltást hallatott.
– Majd én! – szólalt meg Miranda, ahogy éberré pislogta magát.
A karjába tettem az aprócska babát. – Úgyis vissza kell mennem a
szobámba. James vacsorát hoz nekem. A kórházi kaja rémes!
– Jó volt látni téged, Miranda!
Betette Ambert az átlátszó, gurulós csecsemőkocsiba, majd megszorította
a karomat.
 – Téged is! Gray… talán el kéne gondolkodnod azon, hogy egy ideig a
saját életedet éld? Tarts pár hónap szünetet, mielőtt visszajössz. Koncentrálj
a pilótaiskolára! Repülj a vagány helikoptereddel! Megérdemled, hogy
megtudd, milyen a nagyvilág, amikor nem itt fuldokolsz.
– De Grace…
Felvonta a fél szemöldökét.
– Nem megy sehova. És ő is ezt szeretné.
Ne jöjjek el néhány hónapig? Maradjak Ruckerben, és tanuljak? Legyek
otthon Sammel?
Miranda felsóhajtott, majd belebokszolt a vállamba.
– Ébresztő! Nem egyik lányt választod a másik helyett. Nem hagyod el
Grace-t Samért. Grace már régen, magától elment. Szóval válaszd saját
magad! Válaszd az életet! Válaszd, hogy kilépsz a viharból, ami a nyakadba
szakadt, és magadba szívod a napot!
Csak pislogtam.
– Te hallgatóztál.
Elmosolyodott, és megpaskolta a vállam, amibe az előbb belebokszolt.
– Olyan régóta aggódom miattad! Mindig itt voltál, fuldokolva. De most?
Most már nem aggódom. Nem lesz semmi bajod. Legyél boldog! Légy
Sammel! Megérdemled. – Már majdnem kitolta Ambert a folyosóra, mikor
visszafordult hozzám. – Születésed óta ismerlek, ami azt jelenti, hogy elég
jól tudom, ki vagy, így tudom, a következő érved az lesz, hogy ez nem fair
Sammel szemben, igaz? Hogy olyasvalakit érdemel, akinek nem hasad ketté
a szíve?
Kinyitottam a számat, majd becsuktam. Eltalálta.
– Te nem vagy széthasadva, Gray! Gondold át, mit mondtál Grace-nek az
előbb. Hogy szeretted őt.
Összehúztam a szemem.
– Igen. Gyerekkorunk óta szerettem őt.
– Igaz, de már nem vagy szerelmes belé. – Szomorú mosollyal pillantott
ismét Grace-re, majd vissza rám. – Múlt időt használtál, amikor az előbb
Grace-nek beszéltél, és fogadok, hogy te nem is veszed észre, de a
tudatalattid igen. Ő a múltad, és mindig is az lesz. Sam a jövőd, amíg képes
vagy kitartani mellette azzal a zsémbes Heathcliff-auráddal.
Zsémbes?
– Köszi, Miranda.
 – Októberig nem is akarlak látni, Gray! – Grimaszolt egyet, én pedig
felnevettem. – Mi az?
– Alig huszonnégy órája vagy anya, és máris elsajátítottad a nézést. –
Elmosolyodtam, és… jólesett.
– Csak azért hagyom, hogy ezt megúszd, mert évek óta nem hallottalak
nevetni. Októberig, Grayson Masters! Komolyan mondtam!
Távozott, én pedig elővettem a mobilomat.
Grayson: HOL VAGY?
Samantha: MÁRIS HIÁNYZOM?
Grayson: AZÓTA, HOGY ELVÁLTUNK.
Samantha: HŰHA! AZT HISZED, MEGINT SZERENCSÉS
LESZEL, VAGY MI?
Grayson: TUDOM, HOGY AZ VAGYOK!
Samantha: LOL. VALÓSZÍNŰLEG IGAZAD VAN. MIA ÉPP MOST
TETT KI.
Beszálltam a liftbe, és az előcsarnok felé vettem az irányt, ahová Sam
épp megérkezett, csokis sütit majszolva. Azonnal felragyogott a mosolya,
és az enyém is könnyedén válaszolt rá.
Sam mindent megkönnyített.
– Szia, Repkedős! – Lábujjhegyre állt, és megcsókolt. Lenyaltam az ott
ragadt csokoládét az alsó ajkáról, aztán kényszerítettem magam, hogy
elengedjem a száját. Egészen biztos voltam benne, nem akarná, hogy
berángassam az első üres vizsgálóba. Becsukhattam volna az ajtót,
lehúzhattam volna azt a rövidnadrágot, ami amúgy is alig takarta, és
belétemethettem volna a nyelvemet, ahogy arról hónapok óta fantáziáltam.
Ezt előző este kihagytam, túlságosan türelmetlen voltam, hogy végre benne
lehessek. Szedd össze magad, a kórház kellős közepén vagy!
A francba! Azt hittem, hogy a szex majd kioltja a tüzet, de helyette csak
felszította. Most már nem csak találgattam, milyen érzés lehet… tudtam, és
jobb volt, mint amiről valaha is álmodtam.
A fenébe, el kellett tűnnünk innen!
– Mehetünk? – kérdeztem.
– Alig várom, hogy megnézzük a látványosságokat! Anyukád mondta,
hogy van egy fantasztikus világítótorony a közelben.
– Sajnálom, nem akartalak egyedül hagyni vele, de elég hajthatatlan volt.
 – Nem volt vele semmi gond, de tényleg! Többnyire csak
kérdezősködött, nem igazán árult el semmit a piszkos múltadból. – Belém
bökött. – De azért belekukkantottam az évkönyvedbe…
Felnyögtem, és nem azért, mert kisétáltunk a délutáni napfénybe.
– Olyan cuki voltál! – Kuncogott, és feltette a napszemüvegét.
– Te most komolyan kinevetsz? – Megragadtam, de ő elugrott.
– Majdnem fel sem ismertelek – mondta hátrafelé sétálva.
– Hát, nyomtam úgy hetven kilót, vasággyal.
– Mint mondtam, cuki voltál. – A Mustang motorháztetejének hátrált, és
két kezét maga mellé téve megtámaszkodott.
Nyeltem egyet, a torkom összeszorult a látványtól magam előtt. Sam
kinyújtott lába lehetetlenül hosszú volt a rövidnadrágban, ami szinte
könyörgött, hogy az ujjaim felfedezzék a szegélyét… és alatta. Olyan
vigyor terült szét az arcán, amit alig vártam, hogy lecsókolhassak róla, és az
inge kigombolódott pont annyira, hogy sejtetni engedje a domborulatokat,
amelyekről tudtam, hogy alatta rejlenek. A kocsimnak dőlve ő volt a
legdögösebb lány, akit valaha láttam. Szent egek, és én megérinthetem!
Bizonyára észrevette a hangulatom megváltozását, mert eltűnt a mosolya,
és az ajka szétnyílt, amikor egyik kezemmel az arcát, a másikkal a fenekét
fogtam meg.
– Még mindig cuki?
– Talán. Majd szólok, ha megszületett az ítélet. – A napszemüvegét a feje
tetejére tolta.
A francba. A csajnak muszáj volt húznia az agyamat. Megnedvesítette az
alsó ajkát nagyon rózsaszín nyelvének hegyével, és én lecsaptam rá.
A nyelve néhány simításával el is feledtette velem, hogy a parkoló közepén
vagyunk. A pokolba, még a nevemet is elfelejtette velem!
Addig csókoltam, amíg nyöszörögni kezdett, ami majdnem kicsinált, és
olyan képeket ültetett a fejembe, hogy a motorháztetőre döntöm, vagy a
vezetőülésben az ölembe húzom.
– Megduglak a parkolóban, ha nem állunk le – morogtam a szájába. –
A rövidnadrágod pokolian szexi!
Válaszul felnevetett.
– Mi történt azzal a legendás önuralommal, amiről olyan híres vagy?
– Túlértékelt.
 – Nos, nem hiszem, hogy a karrierednek jót tenne, ha letartóztatnának
közszeméremsértésért, úgyhogy talán hagyjuk ki a látnivalókat, és menjünk
vissza a nyaralóba.
Még egyszer megcsókoltam, mielőtt elengedtem, csak mert megtehettem.
– Na, nézd csak, kinek lett önuralma!

Az ingem utolsó gombja is a helyére került, aztán a könyökömig

feltekertem az ujjakat. Még egy cargo rövidnadrág, és már készen is voltam.
A nap már lemenőben volt, ami azt jelentette, hogy hamarosan elkezdődik a
tűzijáték.
A padlón heverő levetett rövidnadrágból és pólóból következtetve Sam
már felöltözött. Felkaptam őket, és a fejemet csóválva a szennyestartóba
dobtam. Nem mintha haragudhattam volna. Már régen megtanultam, hogy
az emberek nem igazán változnak. Vagy elfogadod őket a hibáikkal együtt,
vagy el kell engedned őket.
Sam rendetlen. Ha ez a legnagyobb hibája, akkor átkozottul szerencsés
voltam.
Elindultam lefelé a lépcsőn, és elhagytam az első emeletet, amikor
meghallottam a hangját és Sam egyre feldúltabb válaszait.
– Ha azt akarja, hogy tudjak valamiről, majd ő maga elmondja nekem.
Nem feltételezheti, hogy csak azért, mert volt egy tragikus autóbalesete,
nem lesz jó pilóta!
A francba! Miért nem tudott apa leszállni rólam? Régebben nem volt
ilyen.
– Ha neked pedig fontos az élete, akkor hallgatni fogsz rám! Ő veszélyes
odafent. – Apa hangja harsogott a nappaliból.
Felgyorsítottam a tempómat, és leugrottam az utolsó lépcsőfokról.
– Az elmúlt egy évben együtt repültem Graysonnal, és ő minden, csak
nem veszélyes. Páratlan reflexekkel rendelkezik, és minden tesztje kitűnő.
A belét is kidolgozza, amire büszkének kellene lennie!
Remek, már Jagger is a védelmemre kelt. Mennyi idő, amíg apa
kikotyogja?
– Írásbeli vagy szóbeli? – kérdezett vissza rögtön.
– Mindkettő – válaszoltam, mielőtt elcseszhette volna a karrieremet. Sam
mögé léptem, és átkaroltam a derekát. Elernyedt a két karom között, én
pedig odabiccentettem Parkernek, aki keresztbe font karral állt apa mellett.
– Most pedig elég legyen a barátnőm zaklatásából!
Sam megmerevedett.
– Barátnő? – nyögte Parker.
– Barátnő – erősítettem meg.
Megrázta a fejét.
– Mindegy. Nézd, csak azért vagyunk itt, mert nem jelentél meg
Bowdenék grillpartiján, és nem válaszoltál az üzeneteinkre.
Összeszűkült a szemem.
– Épp zuhanyoztam, a telefonom az emeleten van, és nem megyünk.
– De hagyomány! – Úgy nézett rám, mintha két fejem nőtt volna.
– Mi lenne, ha én levinnék mindenkit a partra tűzijátékot nézni? –
ajánlotta Jagger, és keményen megpaskolta a hátamat. – A család néha átok
– tette hozzá halkan.
– Te aztán tudod – válaszoltam.
Sam megfordult a karomban.
– Megyek velük. Hacsak nincs rám szükséged? – A hangjában
aggodalom csengett.
– Nem, megoldom. Mindjárt megyek én is. – Megpusziltam a homloka
puha bőrét, belélegeztem a józanságot és a megkönnyebbülést, hogy
megmenekül innen. Nem érdemelte meg, hogy szemtanúja legyen a
hamarosan bekövetkező veszekedésnek. Megnyugtató mosolyt küldött
felém, és megszorította a kezem, aztán elindult Jagger után.
Néhány pillanattal később az ajtó becsukódott mögöttük, és a ház szabad
lett, hogy teleüvöltsük. A tekintetem Parker és apa között cikázott, nem
tudtam, kivel kezdjem.
– Barátnő? – Parker nyitotta meg az első sortüzet.
– Igen, Parker. Barátnőm van. Ő Sam, és évek óta először vagyok boldog.
Ez olyan szörnyű lenne? Ennyire ellenzed, hogy boldog legyek?
A szája kinyílt, majd becsukódott.
– De Grace…
– Mi van Grace-szel? – ordítottam. – Szerettem Grace-t! Egy részem
valószínűleg mindig is szeretni fogja, de ő nem jön vissza, Parker, és nem
akarná, hogy abban a kórházi szobában töltsem az egész életemet a testével,
amikor a lelke már nincs ott többé. Ha én is el tudom ezt végre fogadni,
akkor te is.
 – Ez nem igaz! – vágott vissza. – Kezd jobb…
– Elég volt! – Apának nem kellett kiabálnia. – Parker, Gray már eleget
szenvedett. Megérdemli, hogy boldog legyen. Megérdemli, hogy szeressék.
Egészen biztos vagyok benne, hogy szentté is avathatnák, amiért az elmúlt
öt évben hűséges maradt Grace-hez. Nem becsmérelheted a jellemét, vagy
annak a bájos fiatal hölgynek a jellemét azért, mert valami idealista
álomképet őrizgetsz a fejedben.
Szent egek, de jó volt újra látni az apámat!
– Apa – könyörgött Parker, mire oldalra döntöttem a fejem.
– Miért olyan fontos ez neked, Parker? – kérdeztem, küzdve, hogy ne
veszítsem el a türelmemet.
Kipislogta a szeméből a könnyeket, amitől összeszorult a szívem.
– Mindig is ti ketten voltatok, együtt, tudod? Ahogy felnőttünk, ahogy
kijártuk az iskolát. Grayson és Grace. Miattatok hiszek a lelki társakban
és… a szerelemben. És aztán megtörtént az az éjszaka…
Grace sikolyai, a becsapódás, a páni félelem, amit magamhoz térve
éreztem, amikor a víz alá merülve láttam – hirtelen megrohamozott.
Lehunytam a szemem, és remegő lélegzetet vettem. Sam.
Belekapaszkodtam a zöld szemébe, az érzésbe, ahogy a karomban tartom,
abba, ahogy egyszerre lángra lobbant és békével tölt el. Aztán kinyitottam a
szemem.
– Tragikus volt Grace elvesztése. De azt akarod, hogy én is vele együtt
haljak meg?
Elfordította a fejét.
– Nem.
– Akkor hagynod kell, hogy éljek! És Sammel, akár kedveled őt, akár
nem, elevenebbnek érzem magam, mint valaha. Szeretlek, Parker! Tényleg
szeretlek. De nem hagyhatom, hogy szabotáld a legjobb dolgot, ami valaha
történt velem.
– Szóval nem jössz este?
– Engedd el, Parker, és várj meg a kocsiban – utasította apa.
A húgom megölelt, és én egy másodperccel tovább tartottam, mint
általában.
– Ne mondj le Grace-ről! Légy boldog, legyél együtt Sammel, de ne
mondj le róla!
 – Soha nem mondok le Grace-ről, és továbbra is itt leszek, ha szükség
lesz rám. – Bólintott, és az ajtó felé indult. – Parker.
– Igen?
– Rólad sem fogok lemondani. Bármi történjék is.
Bólintott, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Tőlem nem lesz ilyen könnyű megszabadulnod – kezdte apa.
– Dehogynem. Semmi jogod sincs belepiszkálni a karrierembe! Nincsen,
apa. Mindent kiérdemeltem, amit elértem, és már bizonyítottam. Átkozottul
jó pilóta vagyok.
– Ezt nem teheted. Nem engedem meg!
– Már nem vagyok ötéves.
– De még mindig a fiam vagy! – ordította. – Istenem, Grayson! Szeretlek
téged. Olyan nehéz ezt megérteni? Azt akarom, hogy biztonságban legyél,
te pedig meg akarod öletni magad.
– Ezt gondolod? Hogy meg akarok halni?
– Akár meg akarsz, akár nem, meg fogsz. Ha nem tudod tisztelni a saját
határaidat, hogyan tudnád tisztelni azt a helikoptert? – Keresztbe fonta a
karját a mellkasán.
Az összeszorított állkapcsa, a megfeszült karja, ahogy visszafogta magát
– ő én voltam. Én pedig ő. És ezt a vitát nem lehetett megnyerni.
– Akkor meg kell állapodnunk abban, hogy nem értünk egyet. Jelenleg én
vagyok a legjobb pilóta az osztályomban, ami nem kis teljesítmény.
Választhatsz, hogy egyszer az életben megbízol bennem, vagy sem. Okkal
nem mondtam el neked. Nem fogsz meggyőzni arról, hogy adjam fel a
szárnyaimat, mielőtt még megkapnám őket.
Meghúztam a demarkációs vonalat.
Az akarat összemérésében ez holtverseny volt. Apa az ajtó felé menet
elhaladt mellettem, és erősen megragadta a vállamat.
– Szeretlek, Gray! Mindent, amit valaha tettem, azért tettem, mert
szeretlek.
– Tudom, apa. Én is szeretlek. Gyere el az ünnepségre! Nézd meg, ahogy
repülök! Megváltoztatom a véleményed.
Összepréselte az ajkát, visszaharapta, amit mondani akart.
– Hamarosan találkozunk, Gray! – Elment, én pedig kisétáltam a teraszra,
és beszívtam az óceán megnyugtató illatát. Már majdnem teljesen
besötétedett, de még mindig ki tudtam venni a csapkodó hullámokat.
 Ez volt az otthonom, és mégsem volt az. Samnek igaza volt – egyvalaki
voltam Ruckerben, és másvalaki itt. Integetett nekem, ahogy a
homokdűnéket a partig átszelő fahídon felém sétált. Lehet, hogy két
különböző verziója voltam önmagamnak, de mindkettő az övé volt.
– Minden rendben? – kérdezte a korlátnak támaszkodva mellettem.
– Most már igen. – Az, hogy a közelemben volt, olyan módon nyugtatta
meg a lelkemet, amit nem akartam megvizsgálni.
– Szóval, barátnő?
– Barátnő.
– Szóval kategorizáljuk. – Elfordította a fejét, én viszont óvatosan felfelé
billentettem az állát, amíg a tekintete találkozott az enyémmel.
– Sikerült megijesztenem Samantha Fitzgeraldot? – A haja puha volt,
ahogy kisöpörtem az arcából. A tenyerembe fordult, és belehajolt az
érintésbe. Olyan egyszerű gesztus volt, de a belém vetett bizalma
elmélyítette az érzéseimet iránta. Nem voltam benne biztos, mennyivel
mélyebbek lehetnének még, mielőtt olyan szavakat kezdenék használni,
amelyekre nem biztos, hogy képes voltam.
– Hivatalossá tenni… én csak… – Lehunyta a szemét, és mély levegőt
vett. – Öt hónap múlva végzel a pilótaiskolában, Grayson. Ha használom
ezt a címkét… ha elkezdek támaszkodni rád, és aztán te…
– Sam. – Kinyitotta a szemét, és a félelem, amit ott láttam, majdnem
megtört. Nem én voltam az egyetlen, aki kockáztatott valamit. Megbízott
bennem. – Majd kitalálunk valamit. Mindent megoldunk. – Nem engedem
el, csak még nem állt készen arra, hogy ezt hallja.
– Nem rémiszt meg?
– Minden megrémiszt veled kapcsolatban, de a legkevésbé az, hogy a
barátnőmnek nevezzelek. Ez nem változtat azon, hogy mi vagy számomra,
és nem határoz meg minket, csak leegyszerűsíti másoknak. –
A hüvelykujjam végigsimított az alsó ajkán. – Te vagy az én Samanthám.
Én pedig a te Graysonod vagyok. Ez ezerszer többet jelent nekem, mint ha
azt mondanám, hogy a barátnőm vagy, mintha még mindig a gimiben
lennénk.
– De a barátnőd vagyok.
– Kéred a sportdzsekimet bizonyítékként? – Végig fapofát vágtam. –
Visszaszaladhatok érte a szüleimhez, ha akarod.
 – Ezt a pillanatot választod, hogy viccelődni kezdj? – Pánik kúszott a
tekintetébe.
– A. Barátnőm. Vagy. – Minden egyes szót egy csókkal hangsúlyoztam. –
Az. Én. Samanthám.
– És mi a helyzet itt mindennel? Mindenkivel…? – Az utolsó kérdésnél
elcsuklott a hangja. – Kérlek, ne kínálj fel nekem olyasmit, amit nem tudsz
megadni! Azon nem vagyok képes még egyszer keresztülmenni.
A kezem megfeszült a vágytól, hogy a szart is kiverjem abból a
professzorból, aki kihasználta őt, és majdnem megtörte.
– Mióta elmentem főiskolára, a fél énemet mindig itt hagytam, két
világot egyszerre megülve. Holnap reggel visszarepülünk Alabamába.
Minden és mindenki itt marad. Most először teljes valómban hagyom el ezt
a helyet, és hazamegyek veled.
Felpattant, és a számhoz szorította a száját. Magamhoz húztam, és
kiélveztem Sam elképesztő tökéletességét, miközben az első tűzijáték
fellövellt a mólóról, színek kaleidoszkópjával festve be az eget.
Aztán felvittem az emeletre, hogy lássam, ahogy a szemében is felrobban
a tűzijáték, amikor mélyen benne vagyok.
 Huszonegyedik fejezet

SAM

– Banán, eper, fehérjepor és fodros kel. – Átnyújtottam Graysonnak a csupa

fehérje smoothie-ját, amikor a reggeli futástól izzadtan besétált a konyhába.
Nem vettem tudomásul, hová csöpög az izzadság, különben követtem volna
a zuhany alá, és elkéstem volna óráról… már megint.
– Mmm – dünnyögte a nyakamhoz hajtva a fejét, miközben próbáltam a
kávémat egy utazóbögrébe tölteni. – Mi van, ha inkább téged szeretnélek
reggelire?
Felturbóztam némi mézzel és ízesített tejszínnel az italt, majd lezártam a
tetejét, mielőtt megfordultam.
– Ó, nem, azt nem lehet. Desszertnek és éjféli nasinak is megkaptál
tegnap. Húsz perc múlva kezdődik a nyári vizsgám. – Két kezem a
mellkasára tettem, amit alig takart a futótrikója, és elfojtottam egy nyögést.
Annyit szexeltem az elmúlt hónapban, csoda, hogy még mindig tudtam
járni.
Ehelyett csak még jobban kívántam őt.
– Rendben, menj, és fényezd a kémiatudásodat! – Lekapta magáról a
pólót, és a szám kiszáradt.
– Te… – mutattam rá az ujjammal. – Nem játszol tisztességesen,
Grayson!
Mosolyogva megvonta a vállát, és előbújt az a gödröcskéje.
– Azt hiszem, én megyek zuhanyozni.
Lábujjhegyre álltam, bár a magasságproblémában a szandálom nem
segített sokat, és gyorsan megcsókoltam.
– Hogy élhettem ilyen sokáig anélkül, hogy láttam volna ezt a mosolyt?
Újra megvillantotta, és a belsőm teljesen elolvadt. Istenem, annyira
szerettem őt! Bárcsak a bátorságomat is össze tudtam volna szedni ahhoz,
hogy elmondjam neki! De mit kellett volna kezdenünk a szerelemmel? Nem
változott, hogy négy hónap múlva elmegy. Az utolsó két elutasító levél
után, amit kézhez kaptam, mindkettőt észak-karolinai iskolákból, továbbra
sem voltam közelebb ahhoz, hogy bejussak egy másik főiskolára. Üss meg
egy professzort, és soha többé nem vesznek fel másik egyetemre.
Grayson ajka a hajvonalamat súrolta.
– Ugyanúgy, ahogy én sem tudom, hogyan éltem túl, mielőtt találkoztam
veled. – Megpuszilta a homlokomat, majd elsétált, de még visszaszólt: –
Legyen jó napod az iskolában, drágám!
– Neked is! – válaszoltam, és igyekeztem higgadt hangon megszólalni.
Amikor ilyeneket mondott, szinte képes voltam remélni.
– És az én smoothie-m hol van? – kérdezte Josh, amikor elhaladtam
mellette az ajtó felé menet.
– Nagyon vicces! – vágtam vissza, kidugva a nyelvemet. – Mikor
láthatom végre újra a legjobb barátnőmet?
Elvigyorodott.
– Ezen a hétvégén. Esküszöm, tudtam, mekkora szívás lesz, hogy egy
hónapig nem találkozunk a miatt az antropológia dolog miatt, amire ment,
de ez túl hosszú idő! – Felkapta a pilótaruha felsőjét a kanapé háttámlájáról,
és magára vette.
– Néha elfelejtem – mondtam halkan.
– Elfelejted az antropológiai ásatást? – kérdezte.
Az egyenruhájára mutattam.
– Hogy ez még nem a rendes hadsereg. Hogy egy nap majd rohadtul több
időt kell átvészelnetek egymás nélkül, mint egy hónap. – Anya csak alig
több mint egy hónapja volt itthon, de már tudtuk, hogy jövőre visszamegy.
– Nektek is, abból ítélve, amit Mastersszel látok.
A kezem megállt a levegőben félúton a táskám felé.
– Nem tudom, mik a hosszú távú tervek… vagy hogy egyáltalán… –
Megráztam a fejem. – Tudod, valószínűleg inkább vele kéne erről
beszélnem, nem?
A vállamra tette a kezét. Vicces, ettől néhány évvel ezelőtt valószínűleg
totál kiakadtam volna, hogy a gimi hokis szívtiprója, Josh Walker
megérintett. De már csupán a legjobb barátnőm pasija volt, és, nos, lehet,
hogy még mindig dögös, de Graysonnak a közelébe sem ért.
– Sam, emberré tetted azt a fickót, ami nem volt éppen könnyű feladat.
Megőrül érted, úgyhogy szerintem nincs sok okod az aggodalomra.
 – Négy hónap múlva végeztek. – A gyomrom bukfencet vetett, mint
minden alkalommal, amikor erre gondoltam.
– Biztosra veszem, hogy a békét ennél rövidebb idő alatt is sikerült
megkötni háborúban álló nemzetek között. Te és Grayson majd kitaláljátok.
– És te és Ember?
Összerándult.
– Igen, nos, ő Nashville-ben akar maradni, és továbbtanulni, én pedig…
– Fort Blissbe akarsz menni, hogy közelebb legyél az otthonodhoz, már
említette.
– Szerinted rossz ötlet?
– Graysonnal járok, aki a belét is kidolgozza, hogy a rangsor élén
végezzen, és először választhasson szolgálati helyet, hogy közelebb
lehessen a kómában fekvő barátnőjéhez. Nem hiszem, hogy az én
véleményem nagyon számítana. De majd kitaláljátok!
Megszólalt a mobiltelefonom riasztása.
– A francba, el fogok késni! – Kirohantam az ajtón, de még
visszaszóltam: – A pulton van kint smoothie neked és Jaggernek!
– Köszi, anyu! – kiabált vissza Josh, ahogy becsukódott mögöttem az
ajtó.
Bedobtam a táskámat a hátsó ülésre, és már majdnem a vezetőülésben
ültem, amikor Grayson kirohant a házból, pilótagatyában és barna pólóban,
ami gyönyörűen feszült a mellkasán. Vajon a szívem örökké így fog
kalapálni, ha a közelben van?
– Szívem? – kérdeztem.
Feltartotta a kémiafüzetemet, és odakocogott hozzám.
– Az éjjeliszekrényen hagytad.
– Azt megszívtam volna – mondtam, és elvettem tőle. – Köszönöm!
– Igazából szeretem látni a cuccaidat a szobámban, de gondoltam, erre
szükséged lesz az órán.
– Hé, mindent a saját oldalamon tartok!
– Aha, aha. – Rendkívül intenzív pillantást küldött felém, aztán
megcsókolt, és úgy húzott magához, mintha a világ összes ideje a
rendelkezésére állna. A bőre még mindig nedves volt zuhanyozás után.
Amint elengedett, meginogtam.
– Ezt meg mire fel?
 – Soha nem voltam még ilyen boldog, és azt hiszem, tetszik. – Újra
megcsókolt, és én beleolvadtam, nem is törődve azzal, hogy a könyvem a
földre esett. – Menj az órádra – suttogta a számnak, aztán otthagyott,
teljesen begerjedve. A fenébe, ez a férfi!
Elmosolyodtam. Miattam volt boldog.
– Szeretlek – suttogtam a hátának, miközben becsukta a ház ajtaját.
Elkéstem óráról, de mosolyogva foglaltam el a helyemet.
Úgy tűnt, én sem voltam még soha ilyen boldog.

– Még mindig tanulsz? – kérdeztem Graysont három héttel később, az

ajtófélfájának támaszkodva. A tanulókártyái az ágyon hevertek kiterítve, ő
pedig középen ült, és véletlenszerűen választott ki kérdéseket, amit aztán
megválaszolt. Világoskék pólója úgy simult rá, hogy alig vártam, hogy én
tegyem, sötétkék rövidnadrágja csupaszon hagyta a lábát.
– Aha.
Ó, Grayson tanuló üzemmódba kapcsolt.
– Azóta ezt csinálód, mióta reggel elmentem, most pedig már elmúlt
nyolc óra.
– Aha. – Felfordított egy újabb kártyát.
– Ettél már egyáltalán?
– Aha.
– Szóval egész nap csak tanultál, ettél és edzettél? – Néhány órával
korábban láttam őt az edzőteremben. Vagyis, inkább csorgattam rá a
nyálamat, ahogy súlyokat emelgetett, miközben úgy tettem, mintha
dolgoznék.
– Aha.
– Tudnál esetleg több mint egyszavas választ adni?
– Aha.
Felhorkantam, mire elmosolyodott.
– Jól vagyok, bébi, csak ezt meg kell tanulnom. Kedden tesztet írunk.
– Csütörtök van, és négynapos hétvége jön. Tényleg ki fogsz égni, ha
egész hétvégén így folytatod.
Olyan forró pillantást küldött felém, hogy egymásnak szorítottam a
combjaimat.
 – Ne aggódj, még lesz időm arra is, hogy téged is tanulmányozzalak. Már
majdnem kész vagyok, ígérem!
– Oké. – Visszasétáltam a szobámba, becsuktam az ajtót, és kibújtam a
munkaruhámból. Egy zuhany után késznek éreztem magam, hogy
nekivágjak a kihívásnak, ami Grayson volt tanuló üzemmódban. Nem arról
volt szó, hogy el akartam terelni a figyelmét, de a fenébe, a srác agya fel
fog robbanni! Komolyan öt üzemmódja volt: munkaüzemmód,
tanulásüzemmód, edzésüzemmód, szexüzemmód és alvásüzemmód.
Legalább az utolsó kettőn át tudtam segíteni.
Tíz perccel később készen álltam. Hála istennek, hogy volt központi
légkondicionálás a házban, mert anélkül semmiképpen sem tudtam volna
ezt véghez vinni augusztus végén.
– Végzel hamarosan? – kérdeztem, ahogy bekukucskáltam a szobájába.
Alig nézett fel a kártyákból.
– Igen. Már csak néhány perc. Egész héten dobozban voltunk, és ez a
stressz határozottan nem tesz nekem jót.
Leültem óriási ágyának szélére, vigyázva, hogy ne mozdítsam el a
kártyákat.
– Minden rendben? – A repülés volt az erőssége. Ha ott valami probléma
adódott, a helyezése megsínylette volna, és Jagger erősen a sarkában volt.
Felnézett, gyönyörű szürke szeme kissé fakó volt a kimerültségtől.
– Igen. Nehéz úgy repülni, hogy a pilótafülke el van sötétítve, de már
kezdek hozzászokni. Csak nagyon fáj tőle a fejem, ami elvesz a tanulási
időmből. Ráadásul a héten elvesztettük Pritchardsot. Ma reggel húzták ki a
programból.
– Sajnálom. Tudom, te mindent megtettél, hogy segíts neki. Át fogják
helyezni másik gépre? – Ez volt a második pilóta, akit a csoportja
elvesztett, és mint csoportvezető, teljesen magára vette, mintha cserben
hagyta volna őket.
Végigtúrt a haján.
– Nem tudom. Tényleg azt hittem, hogy a plusz órák segíteni fognak
neki.
– Ez nem a te hibád, Grayson! – Visszanézett a kártyákra. – Mi lenne, ha
segítenék tanulni?
– Kikérdezel? – A szemöldöke felszaladt, mintha azt kérdezte volna,
kaphat-e fagyit.
 Lassú mosoly terült szét az arcomon.
– Pontosan erre gondoltam! – Felmarkoltam a kártyákat, majd az ágya
lábához álltam. – Dőlj hátra a fejtámlának.
– Tessék? – Összeráncolta a homlokát. – És miért vagy melegítőben?
Odakint vagy harminchat fok van.
– Hallottad, amit mondtam! Dőlj hátra a fejtámlának. Szívesen
kikérdezlek, de tilos akár csak levegőt is venned felém, amíg ki nem
érdemelted! – Felvettem a legtekintélytparancsolóbb hangomat.
– Oké. – Huncut vigyorral az arcán hátradőlt. A beleegyezése ellenére
tudtam, hogy Grayson mellett csak akkor vagyok ura egy helyzetnek, ha ő
engedi.
– Jó fiú! – Elvigyorodtam, majd felolvastam az első kártyát. – Kettős
hajtómű-meghibásodás/alacsony sebesség és sebességtartomány.
A vigyor azonnal eltűnt, elkomolyodott.
– Autorotáció. Leállás gomb: visszaállítás csak akkor, ha motorleállásra
figyelmeztető üzenet jelenik meg. A visszaállítást a legénység bármelyik
tagja elvégezheti. Tehermentesítés: szükség szerint.
– Egy pont Graysonnak! – Az ajka szétnyílt, amikor lehúztam a cipzárt a
coloradói egyetemes pulcsin, és a földre dobtam, így már csak trikó és
melltartó maradt rajtam.
Megértés csillant a szemében, és előrehajolt.
– Te most…
Megráztam felé az ujjam.
– Ülj vissza! Itt csak én kérdezek.
Engedelmeskedett, de testének minden porcikája megfeszült. Túl jól
ismertem ezt a tekintetet. Kész volt lecsapni.
– Autorotáció. Mindkét hajtómű meghibásodott.
– A ciklikus kart szükség szerint kell beállítani az ideális 77 és 107 KTAS
közötti sebesség eléréséhez és fenntartásához. Autorotáció során, ahogy a
légsebesség 70–80 KTAS fölé emelkedik, az ereszkedés sebessége és a
siklótávolság jelentősen megnő. 70 KTAS alatt az ereszkedési sebesség
szintén megnő, de a siklótávolság lecsökken.
A fenébe, tényleg nagyon jó volt!
– Még egy pont Graysonnak. – Lerúgtam a cipőmet.
– Most komolyan? A cipőd? Ez hogy igazságos? Ez a válasz sokkal
többet ért, mint a cipőd!
 Oldalra billentettem a fejem.
– Ó, pedig én azt hittem, több tanulási időre van szükséged.
A szeme összeszűkült.
– Ebben az esetben a kevesebb több.
Felvontam a fél szemöldököm, de azért levettem a zoknimat, és a levetett
pulcsim mellé dobtam.
– Ennél nem kapsz többet, Repkedős!
– Kérdezz még egyet!
Jóságos ég, ahogyan rám nézett, elég forró volt, hogy elolvadjon rólam a
bugyim.
– NG határértékek.
– 105,1: maximum. 105,1-nél több: vörös jelzés. 102,3 és 105,1 közötti
átmeneti tizenkét másodperces határérték: sárga jelzés. 63,1 és 102,2 között
normál üzemmód: zöld jelzés. 63 minimum motorleállásra figyelmeztető
jelzés. 63,0-nál kevesebb, vörös kijelző.
Lecsúsztattam a lábamon a melegítőnadrágomat, és lerúgtam magamról.
– Ez csalás! – kiáltott fel, a biciklis nadrágomra mutatva.
Megvontam a vállam.
– Az én játékom, az én szabályaim.
– A fenébe! Kérdezz még egyet! – Megmozdult az ágyon, de nem
támadott.
– Légsebesség.
– A maximális repülési sebesség szimmetrikusan terhelt külső
üzemanyagtartályok (2 vagy 4) beépítésével 130 KTAS, hogy elkerülhető
legyen a gépváz szerkezeti károsodása.
Átkozottul biztosra mentem, hogy jól figyel, miközben a csípőmet
ringatva lerángattam a combomról a sztreccses rövidnadrágot. Az ágy felől
érkező szisszenve beszívott lélegzetvétel jelezte, hogy határozottan
észrevette.
– Következő! – vakkantotta.
– APU üzemeltetési korlátozásokra figyelmeztetés.
– Kerülje a hosszabb ideig tartó üzemeltetést 94–96%-os Nr-értéken, ha
az APU jár. Az APU tengelykapcsolója ingadozni fog a bekapcsolt és a
kikapcsolt állapot között. Ez nagy terhelést jelent a tengelykapcsolóra, így
kerülni kell.
Megfogtam a trikóm alját, és áthúztam a fejemen.
 – Azta, édesem! – Tetőtől talpig végignézett rajtam, megpillantva az
ezüstszínű fehérneműszettet, amit azért vettem meg, mert a szemére
emlékeztetett. Megnyaltam az ajkamat, amikor megigazította magát a
rövidnadrágjában.
Lehet, hogy azért kezdtem ebbe, hogy eltereljem a figyelmét, de a
motorom most kétszáz mérföld per órával dübörgött. Még két kérdés.
– Autorotációs légsebességek.
A tekintete azóta is folyamatosan járt fel-le, a lábujjaimtól a hajamig, és
vissza.
– Grayson!
Magához tért.
– Tessék?
– Autorotációs légsebességek.
– Ez hogy igazságos? Levetkőzöl, és én csak arra tudok gondolni, hogy
kioldom azokat a kis masnikat a csípődön, és addig nyallak, amíg a
nevemet nem sikítod!
Hihetetlen mocskos szája volt ennek a pasinak, és pokolian szexis.
Mintha a nyelve valóban hozzám ért volna, az idegeim életre lobbantak, és
a fájó vágy azonnal gyötrelmes lett. Sikerült felemelnem a felsőmet.
– Autorotációs légsebességek. – Ez még az én fülemnek is elfúltnak
hangzott. Amikor még mindig nem válaszolt, elkezdtem visszavenni
magamra a ruhadarabot.
– Maximum 145 KTAS. Minimális ereszkedési sebesség 77 KTAS.
Maximális siklótávolság 107 KTAS.
A trikóm ismét a földre hullott, aztán kikapcsoltam a fényes melltartóm.
Egymáséba fonódott a tekintetünk, miközben levettem, majd a földre
ejtettem. A levegőtől és a vad elismeréstől a szemében megkeményedett a
mellbimbóm.
Kiválasztottam egy utolsó kártyát, majd felmásztam az ágyra, amíg
lovagló ülésben az ölében nem ültem.
– Hihetetlenül szexi, ahogy az agyad dolgozik!
Megragadta a csípőmet, és előrébb húzott, amíg az erekciójának
dörgölőztem.
– Ez elképesztő bók a legokosabb nőtől, akit ismerek. – Ujjai
belegabalyodtak a bugyim pántjába. – Tedd fel az utolsó kérdést, Samantha!
Lenéztem a kártyára.
 – Manőverezési korlátok.
Felült, amitől a mellkasa a mellemhez nyomódott, és az érintéstől
végigsöpört rajtam a vágy hulláma. Az ajka a nyakamat simogatta, és végig
libabőrös lett a karom.
– A maximum jutalom/döntött rotor sebesség… – mondta a nyakamba. –
45 KTAS – folytatta az állkapcsomhoz érve –, minden össztömeg esetén.
Meg sem várta, hogy azt mondjam, jó választ adott. Megcsókolt, közben
ügyes ujjakkal kioldotta a csípőmnél a pántokat, aztán ujjait a hajamba
fonva úgy falt fel, mintha magának akart volna követelni, és megjelölni.
Én már az övé voltam. Minden egyes részem beleszeretett Graysonba.
Az, ahogyan olyan keményen küzdött azért, hogy a rangsor élén maradjon,
vagy ahogyan a démonjaival harcolva engem segített, mind tökéletessé tette
őt. Még az is, amilyen zsémbes volt, szexisen és távolságtartón, csak arra
késztetett, hogy még közelebb bújjak hozzá, és áttörjem magam minden
falon, ami elzárta őt előlem. Egy ínycsiklandó rejtvény volt, amire
valahogyan tudtam a megfejtést.
Szerelem.
Csak össze kellett szednem a bátorságom, hogy elmondjam neki.
Megrángattam a vállát, és megszakította a csókunkat addig, amíg
levettem a pólóját. Amint a bőre az enyémhez ért, végem volt, minden
logikus gondolatom elszállt, akárcsak a bugyim, amit a földre dobott.
A keze végigsiklott a testemen, hogy megfogja a mellemet, masszírozza
és csipkedje, pont, ahogy szerettem, és levegőért kaptam az ajkához
simulva.
– Úgy hiszem, volt egy ötletem – suttogta, és közben az ujjai lejjebb
vándoroltak, végigsimítottak a szeméremajkaimon.
Beszívtam a levegőt, minden idegszálam az ujjaira koncentrált, amelyek
lassan az őrületbe kergettek. Aztán hirtelen megállt, megmarkolta a
combomat, és megemelt, miközben ő lecsúszott az ágyon.
– Térdelj fel! – követelte, ahogy a vállát áthúzta alattam.
A térdem a feje két oldalán landolt.
– Kezeket a fejtámlára.
Megtámaszkodtam a sötét fán, és a pulzusom görcsösen dobogott a
várakozástól.
– Grayson.
 Egyenesen a szemembe nézett, ahogy a nyelve végigsimított rajtam… és
bennem. Felkiáltottam, ujjaim a fejtámlába vájtak.
– Imádom az ízed – mondta, aztán munkához látott rajtam a szájával.
Nyalogatott, csókolgatott és simogatott, amíg a lábam már remegett. Túl
sok volt, teljesen elárasztottak az érzések. Amikor megrándultam, kezét a
combom köré kulcsolta és magához láncolt, továbbra sem sietett. A szájába
szívta a csiklómat, és felsikoltottam.
Aztán a nyelvével nyomást gyakorolt az apró idegcsomóra, és
megpöccintette.
Elélveztem, miközben ő végig nézett.
Grayson kicsúszott a combom alól, míg én magamhoz tértem, fejemet a
kezemre hajtva. A ruhája a padlón landolt, és hallottam, ahogy az óvszer
csomagolása felszakad, aztán megéreztem őt a hátam mögött.
Magához húzott, mellkasával a hátamnak, és erekciója a combom közé
csúszott. Az érintése gyengéd volt, ahogy megfogta és elfordította a fejem,
hogy megcsókolja a számat, majd a fülembe súgta:
– Imádom nézni, ahogy elélvezel, Sam! Ez a kedvenc részem, amikor
szeretkezem veled.
– Akarod tudni az enyémet? – kérdeztem.
– Istenem, igen!
– Az első pillanat, amikor belém hatolsz, amikor az enyém vagy.
Az egész éned. A teljes figyelmed, a tested, a bizalmad… te magad. –
A csípőmet hátrafelé nekilöktem.
Megéreztem a bejáratomnál.
– Így? – És centiről centire elmerült bennem.
Felnyögtem, fejem a vállára hanyatlott.
– Igen!
– Mindig a tiéd vagyok, Sam. Minden másodpercben, amikor lélegzem, a
tiéd vagyok. – Aztán nagyot lökött, teljesen belém temetve magát.
A nevét kiáltottam, és újra megcsókolt, a nyelvét az enyémhez dörgölte,
ugyanabban a ritmusban, ahogyan újra és újra belém hatolt.
– Fejtámla – suttogta, és én engedelmeskedtem, elhúzódtam tőle, hogy
előrehajolva megragadjam az ágykeretet.
– Olyan átkozottul szexi! Imádlak így látni. – Az ujjai a csípőmbe vájtak,
és biztos voltam benne, hogy zúzódások maradnak utána, de nem érdekelt.
Olyan ritmusba kezdett, amitől nyögdécselni kezdtem, amikor eltalált egy
pontot. Ez a szög majdnem túl sok volt.
– Még! – kiáltottam, és minden egyes lökésnek elébe siettem,
hátranyomva magam. Annyira jó volt. Annyira, de annyira jó. Az izmaim
megfeszültek, köré szorultak. – Grayson… kell… kell…
Felmordult, és még egyszer belém nyomult, aztán teljesen kihúzta magát
a testemből. Majdnem felzokogtam a veszteségtől. A hátamra fordított,
mintha nem is lenne súlyom, a lábaimat a vállára emelte, és megcsókolt,
ahogy visszacsúszott belém.
– Látnom kell téged – lihegte az ajkamnak. – Basszus, Sam. Imádom,
ahogy körbefogsz. – Elképesztő ritmusba kezdett, egyenletesen és
keményen. Egyik kezemet a vállán tartottam, a másikat pedig a fejtámlának
nyomtam, hogy valamiben megkapaszkodjak.
A kezébe fogta az arcom, hüvelykujját végighúzta az alsó ajkamon.
– Téged nekem teremtettek!
A kijelentése elszakította az utolsó köteléket is, ami még visszatartott.
Mindent felemésztett bennem, a testemet, az elmémet, a szívemet.
A tekintete cirógatott, áttörte az utolsó védekező mechanizmusaimat is,
hogy elérje a lelkemet. Fölöttem volt, bennem, körülöttem, amíg nem
maradt más, csak Grayson és a mindent felemésztő szerelem, amely úgy
égetett, mint a legnagyobb függőséget okozó drog. Egy szerelem, amely
követelte, hogy tudjanak róla, és elég erős volt ahhoz, hogy ne legyen
szüksége viszonzásra.
Zihálva kaptam levegőért, és elkaptam a tekintetét.
– Szeretlek, Grayson! Szerelmes vagyok beléd.
Megtorpant, a mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, és számtalan
olyan érzelem suhant át az arcán, amit nem tudtam megnevezni, miközben a
szememet fürkészte.
– Sam…
– Ne! – suttogtam, az engedély nélkül kicsorduló könnyeken keresztül
mosolyogva. – Csak hagyd, hogy szeresselek. Nincs szükségem semmi
másra. – Ne tedd ezt tönkre.
Megcsókolt, mélyen és édesen, de olyan forrósággal, ami leégethette
volna körülöttünk a házat, majd ritmust váltott, és szeretkezni kezdett
velem. Lassan, erőteljesen mindkettőnket a beteljesülésig simogatott, nem
sietve el, hogy felépítse a legédesebb nyomást, amit valaha éreztem.
A nevét kiáltottam, és megcsókolt, amikor elélveztem, végigvezetve az
orgazmusomon, amíg úrrá nem lettek rajtam az utórezgések, amiktől
összerándultam.
Aztán követett engem ő is, megborzongott fölöttem, ahogy átölelve
tartottam. Ujjaim a lapockái között játszadoztak, belemélyedve a köztük
lévő árokba. Amikor visszanyerte a lélegzetét, megcsókolt, aztán elment,
hogy rendbe szedje magát.
Aggódnom kellett volna, igaz? Felfedtem előtte a lelkemet, majd arra
utasítottam, hogy ő ne tegye ugyanezt. A gondolat el kellett volna
borzasszon, hogy a szerelmemet valószínűleg nem viszonozza, hogy még
mindig azt a „második helyezett” szalagot viselem, de nem így éreztem.
Túlságosan el voltam telve szerelemmel iránta, örömmel, amiért vettem a
bátorságot, és elmondtam neki, és ezt nem akartam elrontani azzal, hogy
ezen aggódom.
Visszajött az ágyba, és magához húzott, karjával betakart.
– Sam, te… te vagy a mindenem.
A szívem felmelegedett, megnagyobbodott, hogy még jobban
szerethessem őt.
A karjában aludtam el, és úgy ébredtem fel, hogy rajta fekszem, mint egy
takaró.
– Jó reggelt, álomszuszék! – Elvigyorgott, kezével fel-le simítva végig a
gerincemen. – Szeretek melletted aludni. Szerintem állandósítanunk kellene
ezt a helyzetet. Nem lenne többé ez az ide-oda járkálás a szobáink között.
Igen. Várj…
– Azért mondod, mert én…
Az ajkát az enyémhez nyomta.
– Nem. Azért mondom, mert azt akarom, hogy velem legyél, még akkor
is, amikor alszunk.
– A te szobád vagy az enyém?
A szemét összehúzta, ahogy elgondolkodott.
– Az enyém. Az nagyobb.
– Rendetlenséget csinálnék a szobádban.
Bólintott.
– Igen. Hajlandó vagyok megkockáztatni, hogy megbotlok a ruháidban,
ha ez azt jelenti, hogy itt alszol velem.
 – Biztos vagy benne? – Már így is ugyanabban a házban laktunk, de az
egy szobába költözés olyan érzés volt, mintha… nos, mintha
összeköltöznénk.
– Teljesen. – Elvigyorodott, és játékosan megpaskolta a fenekemet. –
Most menj, készülődj, mert elmegyünk a termelői piacra. Vacsorára osso
bucóra gondoltam.
– Ó, jól hangzik! – Adtam neki egy cuppanós puszit, és elsiettem
zuhanyozni.
Miután lezuhanyoztam és bolyhos törülközőbe csavartam magam,
letöröltem a gőzt a tükörről, és belekezdtem a bőrápolási rutinomba.
Mennyire más volt ez, mint a legelső zuhany, amit a házban vettem, amikor
még féltem, hogy túl sok helyét foglalom el. Most a testem minden egyes
porcikája kellemesen fájt Graysontól.
Milyen illő.
– Tiéd a fürdő, Repkedős – kiáltottam oda neki, ahogy bementem a
szobámba, hogy elkészüljek. Grayson telefonja megcsörrent, majd
hangpostára váltott. A zuhany újra elindult, mialatt én magamra öltöttem
egy térd alá érő, lenge szoknyát és egy csinos, nyakba kötős felsőt.
Grayson telefonja újra megcsörrent, és csak csörgött és csörgött.
A zuhany elállt, én pedig átmentem a szobájába… a mi… szobánkba, és
felvettem a komódról, amikor újra rázendített. Három nem fogadott hívás
Parkertől.
Valami baj volt.
– Grayson. – Bekopogtam a fürdőszoba ajtaján. – Parker hív, és úgy
tűnik, fontos.
Az ajtó kinyílt, és gőz szállt ki rajta, amikor kilépett a folyosóra, és
elvette tőlem a telefont.
– Kíváncsi vagyok, épp min van kiakadva.
Megszorította a kezem, és bement a szobájába, hogy visszahívja, amíg én
egy pár cipőt kerestem a szekrénynek nevezett őrületes káoszban. Egy pár
görög szandál megtalálása után bekopogtam az ajtaján.
– Grayson?
– Gyere be. – A hangja feszült volt, ideges.
– Minden rendben? – kérdeztem, ahogy beléptem. – Mi történik? – Egy
táska volt az ágyon, ő pedig kapkodva pakolt, összevissza dobálta bele a
ruhákat.
 – Köszönöm, az megfelel – mondta a telefonba, majd letette.
– Hová mész? – kérdeztem halkan.
– Haza. Most foglaltam repülőjegyet. – Nem nézett rám, túlságosan el
volt foglalva azzal, hogy alsóneműt dobáljon a táskába.
Becipzárazta a táskát, és átvetette a vállán. Ahogy felém közeledett,
kábultan nézett keresztül rajtam.
– Grayson! – szólítottam, és elkaptam a kezét, amikor elhaladt mellettem
a folyosóra kilépve. Megfordult, aztán lenézett a kezére, meglepődve, hogy
fogom.
– Mi történik? – Megsimogattam borotválatlan arcának érdes bőrét. –
Szükséged van rám? Tudok segíteni?
Megrázta a fejét, és hátralépett, elengedte a kezemet.
– Ez Parker volt.
– Igen?
Visszanézett, az arcát eltorzította a döbbenet, az öröm és valami
leírhatatlan érzelem, ahogy hátrált.
– Mennem kell, látni akar.
Rossz előérzetem támadt, a szobából kifogyott az oxigén és a gravitáció.
– Ki? Parker?
– Nem, Grace. Felébredt.
Elment, mielőtt még levegőért kaphattam volna, hogy visszaszívjam a
tüdőmbe.
 Huszonkettedik fejezet

GRAYSON

Leállítottam a bérelt autót a kórház parkolójában. Parker felajánlotta, hogy

kijön értem a reptérre, de megmagyarázhatatlan szükségét éreztem annak,
hogy egyedül legyek.
A sós levegőnek olyan íze volt, mint egy emléknek. Tucatnyi alkalommal
álltam már a kórház előtt: Mia születésének reggelén, azon a napon, amikor
eltörtem a karom, amikor anyának kivették az epehólyagját… azon az
éjszakán, amikor elvesztettem Grace-t. De még soha nem éreztem magam
ennyire zsibbadtnak.
Vagy ennyire rémültnek.
Mert már jártam így korábban… Befutott a hívás, hogy felébredt.
Megkaptam a rendkívüli engedélyt, hogy elhagyjam a Citadelt a hétvégére.
Rohantam hozzá, de csak a felismerés várt, hogy bár kinyitotta a szemét,
még mindig kómában volt.
Az volt az utolsó alkalom, hogy reménykedtem abban, Grace visszatér
hozzám.
Vettem egy remegő lélegzetet, és beléptem az előcsarnokba, odaintve a
recepciósnak. A lift csilingelt, én pedig beléptem, aztán kivártam a kínzó,
óráknak tűnő percet, amíg felértem a hetedik emeletre. Az ajtók kinyíltak,
és felkészítettem magam arra, hogy valaki azt mondja, csupán tévedés volt.
Grace nem volt ébren, csak félreértették egy pislogását.
Vagy a pokolba is, talán én ébredtem volna fel.
– Gray! – Parker kitárt karokkal rohant felém.
Könnyedén elkaptam, de a szeretet ilyesféle kimutatása csak
megerősítette, hogy álmodom. Ez nem volt valóság.
– Szia, Parker!
Elvigyorodott, és az arca úgy felragyogott, amilyennek évek óta nem
láttam.
 – Ez egy csoda! Egyszerűen csak… egy csoda!
– Oké – válaszoltam.
Mindannyian a kórházi szobája elé gyűltek: Constance, Joey, anya, apa,
Bowdenék. Mindenki mosolygott, és amikor átsétáltam köztük, úgy
veregettek hátba, mintha touchdownt szereztem volna a hazai meccsen.
Mindannyian egyszerre beszéltek, de csak bizonyos szavakat tudtam
kivenni.
– Klinikai kísérlet.
– Őssejtek.
– Csoda.
– Jól vagy? – Mia törte át a ködöt, ahogy közvetlenül Grace ajtaja és
köztem állt.
– Persze. – Mert ez nem a valóság volt.
– Gray! – Csettintett egyet az arcom előtt, és lenéztem rá.
– Mi az?
– Figyelj rám! Ébren van, egyelőre. Sokat alszik, de az orvosok szerint ez
a javulás része. Úgyhogy ha elalszik, miközben beszélgettek, ne ess
pánikba!
– Sokat alszik… De hisz csak nyolc órája kaptam a hívást, Mia! Honnan
tudják, mi a normális? – A köd az agyamban kezdett felszállni. Elég régóta
ébren volt ahhoz, hogy kialakuljon a „normális”.
– Azt akarta, hogy várjunk, amíg eléggé megerősödik ahhoz, hogy
találkozzon veled.
A szemem összeszűkült.
– Mióta van ébren?
Mia nyelt egyet.
– Én nem akartam eltitkolni előled, de Parker azt mondta…
Vágyni kezdtem a korábbi zsibbadtságra. Bármi jobb volt, mint a kitörni
készülő düh vulkánja a gyomromban, amely az irányításért versenyzett a
hányingerrel, ami arra figyelmeztetett, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz
legyen, és ami a maga harcát vívta a remény aprócska szikrájával, hogy ez
mégis a valóság. Igen, a zsibbadtság ezerszer jobb volt.
– Mióta? – ordítottam.
Összerándult.
– Majdnem három hete – válaszolta Mrs. Bowden.
 Visszafordultam a gyülekezet felé, akiknek a mosolya addigra eltűnt.
Nem azért voltak itt, hogy Grace-t lássák, hanem azért, hogy megnézzék,
ahogy én meglátom Grace-t. Mindannyian tudták. Tudták, és csak azért
gyűltek itt össze, hogy tanúi legyenek ennek a pillanatnak, mintha valami
cirkuszi előadás lennénk, Grace és én.
Az ajtó megnyikordult mögöttem, ahogy Mia kinyitotta.
– Három hét – hörögtem.
– Ő ezt akarta – suttogta Parker. – Hogy erős legyen, amikor először
találkozik veled.
Belenéztem mindegyikük szemébe. Egyikük a másik után, mind
lesütötték a szemüket.
Megszámolni sem tudtam, annyiszor fantáziáltam már erről a pillanatról.
Elképzeltem az örömöt, az ámulatot, az ébredése miatt érzett csodálkozást,
ahogy a nevemet szólítja. De hogy mindannyian tudják, és eltitkolják
előlem?
Ez valamiféle elbaszott álom volt.
– Gray? – A hangja felcsendült a hátam mögött, gyomorszájon vágott, és
majdnem térdre kényszerített. Kiszállt belőlem a lélegzet. Öt éve álmodtam
erről a hangról, ami tiszta volt, mint egy csengettyű, édes, mint a méz,
minden, ami Grace-t jellemezte.
Lassan fordultam meg, még nem álltam készen arra, hogy az álom véget
érjen.
Mia megveregette a vállamat, én pedig beléptem a szobába, és becsuktam
magam mögött az ajtót. Áthaladtam a másfél méteres előszobán, és aztán
megpillantottam őt.
Grace felült a kórházi ágyában, szőke haja tökéletes hullámokban omlott
a vállára. Babrált a kezével, ami mindig az idegességéről árulkodott.
A szája remegő mosolyt formált, és a szeme… Szent egek. A szeme
nemcsak hogy nyitva volt, de éles volt, és fókuszált… egyenesen rám.
– Hé, Port! – szólalt meg majdnem suttogva.
– Szia, Starboard!2 – válaszoltam automatikusan. Soha senkinek nem
beszéltünk ezekről a becenevekről. Soha. Szóval ez vagy egy pokolian
furcsa álom volt… vagy a valóság.
Az alatt az idő alatt, amíg átvágtam a szobán hozzá, minden emlék
megrohant. Ahogy gyerekként homokvárat építettünk, nevetgéltünk a
tengerparton, vitorlázni tanultunk. Az első csókunk, az első kimondott
„szeretlek”. A veszekedés. A baleset. A bőrének kékes árnyalata, amikor
kihúztam a vízből. A szülei hangja, ahogy az orvosokkal kiabáltak, mert
felvetették a szervadományozást. A megtört hangom, ahogy könyörögtem
neki, jöjjön vissza hozzám. Az ígéreteim neki, hogy visszaszívok mindent,
és helyrehozom a dolgokat. Az ígéreteim Istennek, bárkinek, akinek
hatalmában áll visszahozni a lelkét a testébe. Ötévnyi gyötrelem tört fel
belőlem, amikor az ágya melletti székre rogytam.
– Tényleg itt vagy – suttogtam, és megfogtam a kezét. Ő visszaszorította,
én pedig megtörtem, a lelkem vérzett.
– Tényleg itt vagyok.
A legjobb barátom nem veszítette el déli akcentusát.
Előreborultam, a fejem az ölében landolt, ő pedig végigsimított a
hajamon, mintha az elmúlt öt évben el sem ment volna. Hatéves voltam, tíz,
tizennyolc és huszonhárom egyetlen pillanat alatt.
– Tényleg itt vagyok – ismételte meg halkan.
Hagytam, hogy betöltsön, az ajándék, amit kaptam. Visszatért. Élni fog.
Semmi más nem számított.

– Magyarázatot akarok! – mondtam néhány órával később a váróteremben

összegyűlt családtagoknak, miután Grace újra elaludt. Halálra rémülten
néztem végig, ahogy a szeme lecsukódik, és álomba szenderül. Túlságosan
hasonlított ahhoz, ahogyan korábban kinézett.
– Miért nem beszéljük meg ezt négyszemközt, Gray? – javasolta
Mrs. Bowden.
Miranda átadta a kisbabát a férjének, és velünk együtt bejött az egyik
üres kórterembe. Ugyanolyan volt, mint Grace-é, és én fel-alá kezdtem
járkálni a fal és az ágy lába között.
– Magyarázatot akarok! – ismételtem meg.
– Amberly őssejtjei – kezdett a magyarázatba Miranda. – A terhesség
elején felvettük a kapcsolatot a Texasi Egyetem kísérleti programjával, és
amikor Amberly sejtjei egyezést mutattak, beleegyeztek, hogy beveszik
Grace-t a klinikai kísérletbe. Ő az első sikerük.
– És eszetekbe sem jutott szólni nekem? – Istenem, szükségem volt egy
kör futásra, vagy egy bokszzsákra, vagy valamire, bármire, hogy
kiengedjem magamból ezt a feszültséget. Úgy éreztem magam, mint egy
ketrecbe zárt tigris, amit szétfeszít a vágy, hogy darabokra tépjen valamit.
– Nem akartuk, hogy feleslegesen reménykedj – felelte Mrs. Bowden.
– Jó, ezt elfogadom. De amikor felébredt? Nem gondoltátok, hogy erről
jogom van tudni? Három hét! – Mindketten hátraléptek, amikor rájuk
mutattam.
Miranda tekintete az anyjára siklott, majd visszatért hozzám.
– Fokozatosan ébredt fel – magyarázta. – Eleinte csak fél órára volt
magánál, ha egyáltalán. Az elején nem is beszélt. Majdnem egy hétbe telt.
Még mindig alig tud a mondatok végére érni.
– Észrevettem. – Alaposan át kellett gondolnia mindent, mielőtt
kimondta volna. Ez szinte tökéletes párhuzam volt azzal, amikor én
tanultam olvasni, és ő türelmesen ült mellettem. Most rajtam volt a sor.
– Még mindig tanulja a legalapvetőbb dolgokat. Nem tud járni, és állni is
csupán néhány másodpercig. – Miranda babrálni kezdett a kezével. Családi
vonás.
– És mi a fene köze van ennek ahhoz, hogy eltitkoltátok előlem?
– Nem tudtuk, milyen mértékű a sérülése, hogy emlékszik-e bármire,
vagy hogy mentálisan egészséges lesz-e, Gray. Nem akartuk, hogy
reménykedni kezdj, amíg nem tudtunk biztosabbat, de abban a pillanatban,
hogy elkezdett beszélni… – Visszapillantott az anyjára.
– Mi az? – ordítottam.
Mindketten összerezzentek.
– Azt akarta, hogy várjunk. Azt mondta, több időre van szüksége, mielőtt
találkozhatna veled. Nem akarta, hogy olyan gyengének lásd.
– Gyengének? Félholtan tartottam a karomban, amíg oda nem értek
hozzánk! Öt éven át forgattam őt a fekélyek miatt, cseréltem a katéteres
zacskóját, ellenőriztem az infúziót és a tápcsövét! Megérdemeltem volna,
hogy elmondjátok, és ezt ti is tudjátok!
Miranda bólintott, de ez nem csillapította a mellkasomban ketyegő
időzített bombát, ami rohamosan közeledett a felrobbanáshoz.
– Három hét! Még soha nem voltam tőle távol három hétnél tovább… –
Minden halálosan néma lett bennem, és a szemem Mirandára szegeződött. –
Te tudtad. Amikor azt mondtad, hogy éljem az életem, élvezzem a
napsütést, és ne jöjjek haza októberig. Tudtad, hogy ez a terv!
 – Igen – vallotta be halkan, és volt benne annyi, hogy félrenézzen. – Nem
tudtuk, hogy a kísérleti program eredményt hoz-e. Ő tényleg, őszintén egy
csoda, Gray! Az utolsó fohászunk.
– Kegyelemmel teljes – suttogtam magamnak.
Mrs. Bowden vette át a szót.
– Az egyetemről ideérkezett egy csapat, és voltak olyan kedvesek, hogy
megengedték, hogy egyelőre itt maradjunk. Egy hónap múlva persze
elutazunk Texasba vizsgálatokra, de az orvosaik addig is folyamatosan ide-
oda repülnek.
– Mennyi ideig lesz Grace kórházban?
– Ez az orvosokon múlik.
Bólintottam, próbáltam mindent feldolgozni anélkül, hogy teljesen
kiborulnék.
– Meddig tudsz maradni? – kérdezte Miranda.
A valóság ismét kettéhasadt. Olyan sokáig imádkoztam azért, hogy Grace
felébredjen, hogy soha nem gondoltam arra, mi fog történni, miután ez
megtörténik.
– Négynapos eltávot kaptam.
– És esetleg Samanthát is magaddal hoztad? – kérdezte Mrs. Bowden.
Felé kaptam a fejem. Sam. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és
hagytam, hogy átjárjon az emléke, mindent elcsitítva, csak annyira, hogy
újra lélegezni tudjak.
Az előttem álló csoda következményei kibontakoztak, és keményebben
sújtottak le rám, mint az álterrorista a túlélő kiképzésen. Sam. Az én
Samanthám.
Grace-nek szüksége van rád.
Hirtelen nem volt elég oxigén a szobában vagy a világon.
– Gray? – nyaggatott tovább Mrs. Bowden.
– Nem, nem hoztam el. – Otthon volt, a tanulókártyáimmal, a
helikopteremmel, a barátaimmal… a szívemmel. Grace pedig itt volt.
Basszus! Megpróbáltam elhallgattatni a sikoltozást a fejemben, csak addig,
amíg alkotni tudok egy összefüggő mondatot.
– Grace tud róla? Samről?
Miranda tekintete megtelt együttérzéssel.
– Nem. Egyikünk sem ejtett róla neki egy szót sem.
Mrs. Bowden gyengéden megérintette a karomat.
 – Úgy gondoltuk, az a legjobb, ha hagyjuk, hogy boldog legyen. Nem
tudjuk, hogyan reagál majd, mit tesz vele a stressz. Tudja, hogy minden
adandó alkalommal itt vagy, de ez minden. Szeretnénk… azt szeretnénk, ha
hagynád, hogy felépüljön, mielőtt, nos, bármi más előtt.
– Azt akarjátok, hogy hazudjak? Vagy szeretnétek, ha kényelmesen
elfelejteném, hogy van egy barátnőm otthon, Alabamában? – hörögtem, és a
gyomrom a hányingertől kavargott.
– Nem! – rázta a fejét Miranda az anyjára nézve. – Nem, Gray, nem ezt
akarjuk. Csak ki szeretnénk puhatolni, hogy mit feltételez a jelenről… hogy
mire van szüksége. Az, hogy beszélsz-e neki Samről, a te döntésed. Hogy
mit teszel most, hogy Grace felébredt… nos, az is a te döntésed.
Egyet bólintottam, aztán ellöktem magam mellettük az ajtóig, és kiléptem
rajta. Oda sem hederítettem arra, hogy a nevemet szólongatják a
váróteremből, a mögöttem lévő folyosóról vagy a személy a folyosón.
Az ajtó kivágódott előttem, és kiléptem a lépcsőházba, majd lecsörtettem
hét emeletet.
Sam. Grace.
A jövőm. A múltam?
Minden, amire valaha is vágytam, hirtelen előttem termett, de nem
kaphattam meg mindent. Választanom kellett az öt évvel ezelőtti Grayson
között, aki minden szívdobbanásával Grace-t szerette, és a jelenlegi
Grayson között, aki annyira beleszeretett Sambe, hogy olyan fontos volt a
számára, mint az oxigén.
Még most is, ahogy a földszintre vezető lépcsőre fordultam, minden
sejtem Samért kiáltott, hogy hallhassam a hangját, a nevetését, érezhessem
a szívverését a tenyerem alatt. De nyolc emelettel feljebb Grace ébren volt,
a válasz minden imámra, boldog tudatlanságban arról, hogy beleszerettem
egy másik nőbe, miközben ő képtelen volt harcolni értem. Grace, aki a
legjobb barátom volt, mióta járni tudunk. Grace, aki mindig is a jövőm volt,
egészen addig az éjszakáig. Grace, akinek szüksége volt rám.
Berontottam a földszinti ajtón, és meg sem álltam, amíg ki nem értem a
kórházból. A levegő megcsapta az arcomat, és fuldokolva vettem a levegőt,
hogy lecsillapítsam kalapáló szívemet. Nyál töltötte meg a számat, és a
gyomrom felfordult. Eljutottam a bokrokig, mielőtt hányni kezdtem, és
kiadtam magamból mindent, amit megettem, aztán már a semmit
öklendeztem.
 – Ó, Gray! – Anya keze megveregette a hátamat, mintha újra tizenegy
éves lennék, és gyomorrontást kaptam volna.
Elvettem az üveg vizet, amit felém nyújtott, kiöblögettem az epe savanyú
ízét, és kiköptem. Megfogta a karomat, és odavezetett a pavilonban
megbújó padhoz, ahol csendben ültünk egymás mellett, amíg készen nem
álltam arra, hogy megszólaljak.
– Grace felébredt.
– Igen. – Megszorította a kezemet.
– Szerelmes vagyok Sambe. – A hangosan kimondott szavak keserédes
érzést keltettek bennem, amely a szívemtől a végtagjaimig sugárzott, míg
már esküdni mertem volna, hogy bizseregnek az ujjaim. Azt hittem,
felszabadító érzés lesz, amikor először kimondom.
Azt hittem, Samantha lesz az, akinek először kimondom.
– Tudom.
– Még nem vallottam be neki. Féltem, hogy ha mondanék valamit, ha
hagynám, hogy igazán szeressem őt, hogy közös jövőt tervezzek vele, akkor
történne valami. Elveszíteném őt… ahogyan Grace-t is elveszítettem. Öt
éve fizetek azért az éjszakáért, és Sam az első igazán jó dolog, ami történt
velem. De talán ő az ára? – A gyomrom megint felfordult, és előrehajoltam,
a homlokomat az öklömön nyugtatva. – Talán Isten, a sors, az irónia,
akármi… talán még megköveteli tőlem ezt az utolsó csepp fájdalmat, amit
ki tud csikarni belőlem, és én megérdemlem. Igazán. De Sam nem. Grace
nem.
– Nézz rám! – A hangja éles volt, és lassan ráemeltem a tekintetem. –
Nem ezt érdemelted. Nem te voltál a felelős azért, ami Grace-szel történt.
Megmentetted az életét. Nem te voltál a felelős azért, hogy Owen vezetett
azon az éjszakán. Abból, ami történt, semmi sem a te hibád! Nem
cipelheted a világ minden terhét a válladon. Még te sem vagy olyan erős.
De az én hibám volt. Tudtam, hogy túl részeg volt a vezetéshez. Nem
vettem el tőle a kocsikulcsát.
– Most mihez kezdek? Mindegy, mit választok, valakinek fájdalmat
okozok.
– Először is elengeded a felelősség egy részét, Gray. Ezt a hétvégét
Grace-szel töltöd, és azután hazamész Samhez. Utána pedig kitalálod,
hogyan képzeled el az életedet most, hogy Grace újra a része. Ó, és
hazajössz velem, amíg Grace alszik. Szükségem van a segítségedre néhány
bútor átrendezésében.
Tudtam, hogy ezt csak azért találta ki, hogy elterelje a figyelmemet, és
elég hosszú időre elhagyjam a kórházat ahhoz, hogy kitisztuljon a fejem.
– Bútorok, mi?
Megjátszott ártatlan arcot vágott.
– Brownie-val fizetek.
– Megegyeztünk!

– Köszönöm ezt neked – suttogta Grace, a fejét a vállamra hajtva, ahogy a

Mustangom első üléséről kibámultunk az óceánra. Ha öt és fél évvel ezelőtt
megkérdezték volna tőlem, hol látnám magam most… nos, ez volt az.
– Még öt percet kapsz, mielőtt vissza kell mennünk. Észre fogják venni,
hogy eltűntél, és utánad küldik a mentőalakulatot, hogy megkeressenek.
Ujjait összefonta az enyémekkel.
– Neked pedig el kell érned a gépedet.
– Igen. – Lenéztem az egymásba fonódó ujjainkra. Ami egykor könnyed
volt köztünk, most némileg furának érződött, mint egy vízben
meghullámosodott kirakósdarabka.
– Boldog vagy ott? Alabamában?
A mellkasom összeszorult, ahogy elképzeltem Sam mosolyát, az érzést,
ahogy reggelente körém tekeredik, mert nem érti, hogy meg lehet osztani az
ágyat anélkül is, hogy úgy csináljon, mintha a takaróm lenne.
– Igen.
– Félek. Öt év, Gray! Mihez kezdjek magammal? Az egész világ tovább
forgott, míg én megtorpantam.
A fejemet az övére hajtottam, a mozdulat ismerősségébe túl könnyű volt
belesüppedni.
– Nem kell félned, Grace! Mi még mind itt vagyunk.
– De te nem. Azt mondták, folyton látogattál. – Vett egy nagy levegőt, én
pedig vártam, mert tudtam, hogy különös erőfeszítésébe kerül minden
mondat megformálása. – A te életed is úgymond megtorpant, de nyolcszáz
mérföldre élsz innen. – Megborzongott, én pedig feljebb húztam a kórházi
takarót, hogy betakarja a vállát.
– Mindig csak egy telefonhívásnyira vagyok.
 Bólintott.
– Csak… minden olyan más. Mesélj valamiről! Bármiről! Talán a
repülésről?
A hullámok összecsaptak előttünk, miközben meséltem neki a
pilótaiskoláról. Beszámoltam neki arról, hogy az első szakaszban Cartert és
Jaggert is legyőztem a rangsor első helyéért, és hogy most én vagyok a
csoportvezető.
– Keményen küzdök azért, hogy osztályelsőként végezzek. Akkor
biztosan megkapom az általam választott szolgálati helyet, és Fort Braggbe
helyeznek. Közel lennék.
– Biztonságos? Tudod… hogy repülsz? Nehézséget okoz?
Hát persze hogy megkérdezte.
– Biztonságban vagyok. A reflexeim kárpótolnak minden plusz időért,
amit a műszerek leolvasásával töltök. Eddig még nem volt gondom.
– Nehéz?
– Néha. Sok időt töltök tanulással. – Sam képe villant fel a szemem előtt,
ahogy az ölemben ülve feltette azt az utolsó gyakorló kérdést, mielőtt
hagyta volna, hogy megérintsem. – Van segítségem.
– És ott vannak… barátaid? – Elhúzódott, és felnézett rám, a szeme
hatalmas volt, és olyan nyílt, őszinte.
Nyeltem egyet.
– Vannak barátaim. – Sam neve a nyelvem hegyén volt. Nem volt
igazságos Grace-szel szemben, hogy nem tudta, de talán az anyjának igaza
volt. Fel kellett épülnie. Nem hazudtam volna, ha egyenesen rákérdez, de
ismertem Grace-t, és ha nem kérdezte, az azért volt, mert nem akarta tudni a
választ.
Bólintott, és hatalmas ásítás kíséretében a vállamra hajtotta a fejét.
– Azt hiszem, ideje visszavinned. Anya kiakad, ha észreveszi, hogy
eltűntem.
Visszavezettem a kórházhoz, majd a karomba kapva besurrantam a hátsó
bejáraton.
– Ez mikor történt? – A felsőtestemre mutatott, amikor már a liftben
utaztunk. – Nem panaszkodom, de te… elég masszív vagy.
– Az első év után kezdődött, amikor te… ja. Amikor először hitték azt,
hogy felébredtél, tele voltam felgyülemlett dühvel, és szükségem volt
valamire, ahol levezethetem.
 – Lemaradtam a lila rövidgatyáról? – Felpislogott rám, és a lift csilingelt.
Egy másodpercbe beletelt, mire felfogtam.
– Nem a Hihetetlen Hulk vagyok.
– Hmmm. – Azt a mindentudó pillantását vetette rám, és az elmúlt öt év
máris szétfoszlott.
– Hát itt vagytok! – kiáltotta Parker, amikor az ajtók kinyíltak az
emeletünkön. A helyzet miatt érzett öröme tízes volt a mi-a-fene skálán,
mintha valaki fogta volna a dühös, mogorva húgomat, és Gondos bocsok-
cukormázba mártotta volna.
– Csak látni akartam az óceánt – mondta Grace mosolyogva.
– Hát persze! Gray, beszélhetnék veled, mielőtt indulsz?
– Természetesen. – Bevittem Grace-t a szobájába, és elrendezgettem.
– Mikor jössz vissza? – Megragadta a kezemet, miután betakargattam.
Összeszorult a torkom.
– Nem vagyok benne biztos. Októberig nem terveztem jönni, de majd
meglátom, hátha sikerül hamarabb is.
Elkomorodott. A francba.
– Értem. Hát persze. De felhívhatlak? – Felemelte az iPhone 6-os
telefonját, amit az apjától kapott aznap reggel. – Úgy értem, nem sokban
különbözik a 3-astól, ugye?
A szám egyik sarka felfelé görbült.
– Így van. Benne van az elérhetőségem, szóval hívj, írj, amit csak akarsz!
Itt vagyok neked.
Bólintott.
– Hiányozni fogsz!
Előrehajoltam, és megpusziltam a feje búbját, belélegezve a levendulás
sampon illatát.
– Öt évig hiányoztál nekem, Grace! Istenem, de örülök, hogy
visszajöttél!
Kényszeredett mosolyra húzódott a szája, ami nem ért el a szeméig, én
pedig megszorítottam a kezét.
– Hamarosan találkozunk, Gray!
– Igen. Hamarosan látlak! – Kifelé menet felkaptam a hátizsákomat, és
átvetettem a vállamon.
– És? – Parker a bordáimba bökött.
– És mi, Parker? – Megnyomtam a lift gombját.
 – Visszatértek a G-sek! Egyszerűen tökéletes! Megkapod a tündérmesébe
illő befejezést. Szeretnék sütkérezni egy kicsit ebben a boldogságban.
Beszálltam a liftbe, amikor az ajtó kinyílt, aztán visszafordultam Parker
felé, aki rohadtul vidáman festett a kórházi önkéntes egyenruhájában.
– Haza kell mennem, Parker. Samhez. Lehet, hogy te elfelejtetted, hogy
van egy életem Alabamában, de én nem.
Eltátotta a száját, és kezét a csukódó liftajtók közé nyomta, hogy nyitva
tartsa őket.
– Ezt nem mondhatod komolyan! Grace egy csoda, Gray. A te csodád!
Baszd meg a másik életedet, és gyere haza! Szükségünk van rád. Grace-nek
szüksége van rád!
Minden izmom megfeszült.
– Mennem kell.
– Igen, mint mindig. Menj csak! Fuss el! Hagyj itt minket. Hagyd itt
Grace-t. Te csak ebben vagy jó, nem igaz?
– Legalább már jobban hasonlítasz magadra megint.
– Hát, tálcán nyújtották neked a kibaszott üvegcipőt, és te még mindig
úgy viselkedsz, mint egy seggfej. – Elhúzta a kezét, és az ajtók
becsukódtak.

A ház koromsötét volt, amikor kinyitottam a bejárati ajtót. De hajnali

kettőkor nem is számítottam másra.
Felmentem a lépcsőn, a szívem hevesen kalapált, a kezem fájt Sam
érintése után, hogy magamba szívhassam azt a békét, amit csak ő adott meg
nekem.
Nagyon mérges lesz. Még csak fel sem hívtam, de mégis mit kellett volna
mondanom? Hé, bocsi, csak próbálok a határmezsgyéjén járni annak, hogy
tettetem, hogy nem létezel, meg annak, hogy hazudok a legjobb
barátomnak.
Beosontam a szobánkba, és csendben vetkőztem le, nehogy
megzavarjam. Óvatosan befeküdtem az ágyba, de üresen találtam. Mi a
franc? Nem költözött be. Hát persze hogy nem! Otthagytad a folyosó
közepén állva, amíg te hazarohantál a nem kómában fekvő barátnődhöz.
Volt barátnődhöz. Mindegy.
 Csak bokszeralsót viselve átosontam a folyosón, kinyitottam az ajtaját, és
a padlón heverő ruhák minden aknáját kikerülve az ágyához siettem.
A holdfény besütött az ablakon, megvilágítva a matracba süppedő
domborulatait. Az ajka kissé szétnyílt, miközben aludt, egyik kezét az
arcához húzta. Elakadt a lélegzetem, hogy milyen kibaszottul gyönyörű
volt, milyen ajándékot kaptam, amikor a karomba zuhant.
Szükségem volt rá. Azonnal. Szükségem volt rá, hogy benne legyek,
hogy olyan mélyen kapcsolódjunk össze, hogy soha nem szabadul meg
tőlem.
Visszahúztam a takaróját, majd óvatosan a karomba vettem.
– Mmmm – dünnyögte, ajkával a torkomnál. – Grayson?
– Itt vagyok. – Lekapcsoltam a villanyt a folyosón, és finoman berúgtam
az ajtót a hátunk mögött, ahogy odavittem őt az ágyhoz, ami most már a
miénk volt. És ahol maradni fog, a fenébe is!
Megtámasztva magam felette, végigcsókolgattam a kulcscsontja vonalát,
majd lehúztam a trikója vékony pántját. A szeme álmosan pislogva kinyílt.
– Grayson, mit csinálsz?
– Tudom, hogy dühös vagy, és minden okod megvan rá. És
megmagyarázok mindent, esküszöm! De most… Istenem, szükségem van
rád! – Elcsuklott a hangom.
Két keze az arcomra simult, gyengéden felhúzott a mellkasától, hogy a
szemembe nézhessen.
– Sam?
Az érzelmek egész skálája futott végig az arcán, mialatt az ítéletére
vártam. Düh és dac lágyult meg a zöld szempárban, ahogy a keze
végigsimított az arcomon.
– Jól vagy? – kérdezte nagyobb aggodalommal, mint amire jogom lett
volna.
– Csak szükségem van rád, Sam! Húzz magadhoz. Nyugtass meg.
Szeress. – Húzz vissza valami olyasminek a széléről, ami mindkettőnket
elpusztíthat.
A szemünk többet mondott, mint amit szavak valaha is tudnának. Az övé
szinte pánikszerűen elkerekedett, ahogy ujjai a hajamba túrtak.
– Még mindig akarsz engem – mondta, mintha nem is gondolta volna,
hogy ez akár távoli lehetőségként felmerülne.
– Mindig is akarni foglak!
 Könnybe lábadt a szeme, de bólintott, és gyengéden, lassan megcsókolt.
– Szeretlek – suttogta a számba, és én elvesztem. Lassan, óvatosan
szeretkeztem vele, kényeztetve testének minden egyes porcikáját, és
kiélveztem minden egyes zihálását, minden nyögését. Amikor már
vonaglott alattam, lassan hatoltam belé, lehetetlenül mélyre, amíg körül
nem vett, be nem borított a forróság. Otthon. Nyelvünk és lélegzetünk
egymáséval fonódott össze, ahogy együtt ringatóztunk, és minden egyes
kilégzését magamba szívtam, amikor darabjaira hullott a karomban, és a
nevemet zihálta. Nem sokkal utána én is követtem.
Magam mellé húztam, és hátának szirompuha bőrét simogattam,
miközben ő álomba merült, melegen és elégedetten. Nem tudtam volna élni
enélkül – nélküle.
Mi a francot fogok csinálni?
Grace-nek szüksége volt rám.
Nekem pedig Samre volt szükségem.

2 Port és starboard: hajózásban használatos kifejezések. Menetirány szerint, a hajóorr felé nézve a
hajó bal (port) és jobb (starboard) oldalának megnevezése.
 Huszonharmadik fejezet

SAM

Az ablakon beáramlott a fény, én pedig mélyebbre temettem a párnába az

arcomat, tagadva a reggel létezését. Grayson illata töltötte be a fejemet, és
erőszakkal kinyitottam a szemem. A szobájában voltam, az üres ágyában.
Illetve, a mi ágyunkban.
Vagyis, az ágyunk lett volna? Volt-e egy „miénk”? Egy „mi”?
Félig azt hittem, álom volt, amikor három és fél nap hallgatás után tegnap
este értem jött, de a combom közti finom fájdalom azt jelezte, hogy vagy
hazaért, vagy baromi valósnak tűnő álmom volt.
Az óra fél nyolcat mutatott. Aznap nem kellett suliba mennem, de csak
pár órám volt munka előtt. Küzdöttem a késztetéssel, hogy visszaaludjak.
Szarul aludtam a hétvégén, köszönhetően Mr. Nem-hívnak, de nem akartam
itt szundítani, amikor visszaér.
Vagy olyan engedékeny lenni a seggfejsége miatt, mint előző este. Csak
hagytad, hogy még egyszer elélvezhessen, mielőtt összetöri a szíved.
Vagy talán saját magam számára volt ez a búcsúzás, felkészültem az
elkerülhetetlen éjszakákra, amikor már nem lesz az ágyamban… az
életemben. De a tekintete, amikor azt mondta, hogy szüksége van rám,
amikor könyörgött nekem, mintha én lennék az egyetlen, aki helyrehozhatja
a világát… tehetetlen voltam vele szemben. Nos, ennek a szarságnak véget
kellett vetni. Különösen most, hogy Grace felébredt.
Megtaláltam a pizsamámat és az alsóneműmet, felöltöztem, és lementem
a földszintre.
– Kávét? – kérdezte Ember, és az asztalnál vele szemközti szék felé
biccentett, ahol már ott várakozott a kedvenc bögrém. – Borsmentás
kávétejszín és méz, ahogy szereted!
Lehuppantam a székre, és az ajkamhoz emeltem a gőzölgő bögrét,
belélegeztem a kávé illatát, mielőtt belekortyoltam volna.
 – Köszönöm! Örülök, hogy itt vagy, még ha csak egy hétre is.
Feltette a lábát a mellettem lévő székre, és várakozón hátradőlt.
– Emlékszel az iskolai bálra, mikor végzősök voltunk? – kérdeztem.
– Persze – felelte. – Riley-val mentem, és aztán hatalmas bulit tartottunk
a Strawberry Fieldsnél. Mire akarsz kilyukadni ezzel?
– Emlékszel, kivel mentem?
Összeráncolt homlokkal gondolkodott.
– Dustin McClair? Ugye? Rögtön azután volt, hogy…
– Rögtön azután, hogy Corey szakított velem egy héttel korábban.
Annyira féltem attól, hogy egyedül maradok, hogy lemaradok a végzős
bálomról, hogy Dustinnal mentem el rá, aki egy kicsit sem érdekelt, és aki
tönkretette a ruhámat, amikor leöntött sörrel a limuzinban, ráadásul egész
este fokhagymától bűzlött. Ó, és aztán totál kiakadt, amikor nem voltam
hajlandó lefeküdni vele.
– Határozottan egy emlékezetes este volt. – Előrehajolt. – Sam?
– Emlékszel, mit mondtál nekem, amikor elmondtam, hogy vele
megyek?
– Nem egészen. Valami olyasmit, hogy „Biztos vagy benne…”
– Azt mondtad, sosem voltam az a fajta, aki megelégszik a második
választással.
Ivott egy kortyot, és bólintott.
– Hát, tényleg sosem voltál az a fajta.
– Igen. És pont ez az. Grayson? Annyira szerelmes vagyok belé, hogy el
sem tudom képzelni azt a jövőt, amikor nem mellette ébredek. Nincs senki
a világon, akivel úgy érezném magam, mint mellette, aki a legjobbat hozza
ki belőlem. Ő bonyolult, és okos, és hihetetlenül nagy szíve van. Ha
hozzávesszük, hogy gyönyörű, és alig bírom tartani vele az iramot az
ágyban… nos, ő az első választásom.
– Igen.
– De én a második választása vagyok. És az első helyezett épp most
ugrott vissza a pályára, és olyan messze elhúzott előttem, hogy majdnem
lekörözött.
– Sam, Grayson szeret téged! Láttam, ahogyan rád néz, ahogyan beszél
veled vagy rólad.
– Valóban törődik velem, Ember, de a szerelem… Nem tudom, hogyan
szerethetsz valakit, ha soha nem kaptad vissza a szíved attól, aki eleve
elrabolta. Ő Grace-t szereti. Mindig is szerette őt. Az egy dolog volt, hogy
egy szellemmel versenyezzek, hogy ezzel megbékéljek, de az igazi, hús-vér
Grace-szel? Ennek a versenynek már azelőtt vége volt, mielőtt elkezdődött
volna.
– Nem bízol magadban eléggé. Vagy benne. – Felállt, hogy készítsen egy
újabb csésze kávét. Közös koffeinfüggőségünk ugyanolyan erős volt, mint a
barátságunk.
– Mi történt, amikor hazajött tegnap este?
Felhevült az arcom.
– Nem igazán beszélgettünk. Én… lefeküdtem vele, és ma reggel az
ágyában ébredtem.
Hátradőlt a pultnak, mialatt a kávéfőző újabb adag energiát sziszegett ki
magából.
– Szóval hazaérkezett a késői járata után, és az első dolog, amit tett, az
volt, hogy átvitt téged a szobájába, az ágyába, és a csúcsra juttatott.
Majdnem kiköptem a kávémat.
– Jóságos ég, kezdesz olyan lenni, mint Josh!
Megvonta a vállát.
– Csak azt mondom, hogy ez nem úgy hangzik, mintha a srác azt
gondolná, egy másik lány lekörözött.
– Még csak fel sem hívott!
– Jó, oké, ez nem igazán segíti a helyzetét, igaz. De legyünk vele
elnézőek, biztos vagyok benne, hogy kissé sokkos állapotban volt.
– Mi van, ha lefeküdt vele? – A gyötrelem, ami a gondolatra a
mellkasomba vágott, szinte megbénított.
Oldalra billentette a fejét, úgy nézett rám.
– A lány öt évig kómában feküdt. Nem igazán hiszem, hogy úgy ébredt
fel, hogy „na, ide vele!”.
– De mi van, ha Gray akarta volna? – Gyűlöltem ezt, a bizonytalanságot,
ami felütötte csúnya fejét, és épp kiirtotta a reményt a lelkemből. –
A tegnap este más volt. Olyan, mintha búcsúzott volna. – Az arcom
eltorzult, és megdörzsöltem a homlokom. – El kell őt engednem, ugye?
Kinyílt a bejárati ajtó, én pedig beszívtam a levegőt, és igyekeztem
összeszedni magam, amikor Jagger és Josh besétált a konyhába, mindketten
izzadtak, mint a disznók. Vonzó disznók, de akkor is.
 – Micsoda? Nincs smoothie? – húzta az agyam Josh, majd gyengéden
megcsókolta Embert. – Jó reggelt!
Jagger előkapott két üveg vizet a hűtőből, és az egyiket odadobta
Joshnak.
– Hol van Grayson? – kérdeztem, és próbáltam közömbösnek
mutatkozni, de nem sikerült. Nem kerülte el a figyelmemet a pillantás, amit
a srácok egymás között váltottak.
– Telefonál – válaszolta Jagger, majd lehúzta az egész üveg vizet.
Nagyot kortyoltam a kávémból, és azt kívántam, bárcsak öntöttem volna
bele alkoholt is.
– Igen, ez jól hangzik – ütötte meg a fülem Grayson hangja abban a
pillanatban, amikor az ajtó becsukódott. – Tudom, és te is nekem, de nem
lehet. A beosztást elnézve október közepéig nem lesz újabb négynapos
szünetünk. – Elhallgatott, és a konyhában a többiek mindenhová néztek,
csak rám nem. – Tudom – lágyult el a hangja olyan módon, amiről azt
hittem, csak az enyém, és már tudtam. Vele beszélt. – Ez nem így működik,
és nem hagyhatok ki napokat, különben visszabuktatnak egy osztállyal.
Megpróbálok néhány hét múlva, de nem ígérhetek semmit. Miért nem kéred
meg Mirandát, hogy csináljon neked Skype-ot, és akkor később látjuk
egymást?
A szívem összeroppant, és olyan érzés volt, mint egy szúró seb, egy
fekete lyuk, amely mindent bekebelez. Rohadtul fájt. Jobban, mint amikor a
barátaim egyetemre mentek, és engem hátrahagytak. Jobban, mint amikor
Ember Nashville-be költözött. Jobban, mint amikor anya Afganisztánba
ment. Jobban, mint amikor Harrison otthagyott, miután megtaláltam a
jegygyűrűjét.
Grayson talán itt volt, de már ő is távozott.
Valahogy újra megtettem – én lettem a másik nő, az, akit hátrahagynak és
elfelejtenek.
Éreztem, hogy megtörténik – a védőfalaim téglái elkezdtek a helyükre
kattanni. Olyan volt, mintha egy apró hadsereg szállta volna meg a
szívemet, és megpróbálta volna lelassítani a vérzést azzal, hogy minden
érzést elzár.
– Nagyon sajnálom, hogy lemaradok róla, Starboard, de nem mehetek el!
Te jó ég! Kibaszott beceneve volt! Az überkomoly, engem-Samanthának-
hív Grayson őt becenéven szólította. Klikk. Klikk. Klikk. Az apró kicsi
szívhadsereg az utolsó téglát is a helyére betonozta.
A harag legyőzte a fájdalmat az érzelmeim irányításáért folytatott
birkózómérkőzésen.
A nappalit és a konyhát elválasztó fél fal mellett megjelent Grayson.
Miért kellett ilyen gyönyörűnek lennie? A tekintete találkozott az
enyémmel, és a gyomrom bukfencet vetett.
– Rendben. Később beszélünk. Szia!
Neki mondta, de úgy éreztem, mintha nekem szólt volna.
– Megint hazautazol? – kérdezte Jagger.
– Nem. Legalábbis néhány hétig biztos nem, ha egyáltalán megyek.
Ezt egyenesen nekem mondta.
– Úgy tűnik, szükség van rád – nyögtem ki.
– Csak egy hülye hírről van szó, amit Parker kiszivárogtatott. Én nem
veszek részt abban a cirkuszban, és nem játszom el a szerepet, amit nekem
szán. – Megkerülte a pultot, és elkapta az üveget, amit Jagger odadobott
neki. – Nem is értem, miért érdekli ez a híreket.
– Gyönyörű csodalány öt év után felébred a kómából, és újra egyesül
gyönyörű, kötelességtudó barátjával, aki sosem tágított mellőle. Ez tisztára
olyan, mint egy Lifetime szerelmes film. – Mosolyt színleltem, mire a
szeme összeszűkült.
– Sam. – Röviden megrázta a fejét, ami nála azt jelentette, hogy valamit
még mondani akart, de nem fog.
Én viszont fogok. Ezúttal nem fognak elhagyni. Azt már nem!
Megelőzöm ezt a vonatot, mielőtt átgázol rajtam.
– Semmi baj, de tényleg! Mindened megvan, amiről valaha álmodtál, és
tegnap este még egy búcsúdugást is kaptál.
Hátrahőkölt, mintha megütöttem volna.
– És ez az a pillanat, emberek, amikor mi elmegyünk – szólalt meg Josh.
A szoba kiürült, és Grayson csak meredt rám. Nem hátráltam meg, a
köztünk izzó energia ellenére sem.
– Samantha. – Felém lépett, én pedig magam elé emeltem mindkét
kezemet, ahogy felálltam.
– Ne fáradj!
– Feljöhetsz velem együtt az emeletre, és civilizáltan elbeszélgetünk,
vagy én cipellek fel, de akárhogy is, nem te mondod ki az utolsó szót.
Beszélgetni fogunk!
 Feszült pillanatok teltek el, amíg végül felsóhajtottam.
– Rendben. – A lábam felszólítás nélkül vitt a szobájába, és Grayson
becsukta maga mögött az ajtót. Nekinyomott az ajtónak, mielőtt tiltakozást
rebeghettem volna. Az egyik keze mindkét csuklómat fogva tartotta a fejem
fölött, és a testsúlyát hozzám nyomta, összeforrasztva minket mellkastól
combig.
Áruló testem elolvadt. Az a ribanc. Miért ilyen vékony a határvonal a
dühös és a beindult között? A szememről az ajkamra pillantott, ami rögtön
szétvált.
Grayson megcsókolt, magáénak követelve a szám minden barázdáját,
minden vonalát. Szabad keze a nyakamra simult, és úgy tartott, hogy
mélyebben csókolhasson, én pedig válaszul hozzányomtam magam,
viszonozva mindent, amit beleadott. Ha ez volt az utolsó csókunk, meg
akartam bélyegezni a lelkét, hogy soha többé ne csókolózhasson úgy, hogy
ne gondoljon erre… rám. Egyik hatalmas combját a lábam közé mozdította,
és finoman nekem nyomta. A testem valósággal dalolt, és minden
önuralmamra szükség volt, hogy ne dörgöljem magam a combjához.
Nyöszörögtem, mire visszavonult. A megadásomat akarta, és a fenébe, én
megadtam neki.
Amikor kinyitottam a szemem, olyan közel volt, hogy szinte összeért az
orrunk, a tekintete az enyémbe fúródott.
– Először is, nem dugtalak meg tegnap este, Samantha. Szeretkeztem
veled, és ez óriási különbség. Másodszor, még akkor is, amikor dugunk,
hevesen, izzadtan, a testünk egymásnak csapódik, és az egyetlen
gondolatom az, hogy hallanom kell azt a kis nyögést, amit kiadsz, amikor
elélvezel, én még akkor is szeretkezem veled. Soha nem érintelek meg
kevesebbel, mint a lelkemmel. Soha ne alacsonyítsd így le, ami köztünk
történik! Harmadszor, mi a fenéért nem költöztél még át ide? Az ágyamban
akarlak. Aludni vagy nem aludni, ez a te döntésed. És negyedszer, a tegnap
este nem búcsú volt. Én nem búcsúzom.
Átköltözni?
– Be vagy lőve? Kizárt, hogy összeköltözzek veled azok után, ami
történt. Barátnőd van, Grayson!
– Igen, és most is őt nézem.
– Nem hívtál! Elmentél, hozzá, és engem még csak fel sem hívtál!
 Lehunyta a szemét, mintha fájdalmat érezne, és a homlokát az enyémhez
döntötte.
– Egy seggfej vagyok, és sajnálom! A fejem nem volt épp a legjózanabb.
De esküszöm, az, hogy nem hívtalak, nem azt jelentette, hogy nem
gondoltam rád. Nem tudtam, mit mondjak neked. Nem tudtam, én mit
higgyek.
– Vagy azon töprengtél, hogyan szakíthatnál velem.
Újra megcsókolt, ezúttal gyengéden.
– Nem szakítok veled. Nem megyek sehová.
– Még. Még nem mész. De el fogsz. – Egyszerűen elkerülhetetlen volt.
Szúrni kezdett a szemem. – Miért nem teszed meg most, és kímélsz meg
mindkettőnket egy csomó fájdalomtól?
Grayson elengedte a csuklómat, majd a hüvelykujjával végigsimított az
arcomon.
– Megkímélni magunkat a fájdalomtól? Mintha az elválás most nem
fájna? A rohadt életbe, Sam! Én… – Nyelt egyet. – Nem vagyok benne
biztos, hogy túlélném, ha elveszítenélek, és ez talán önzőség. Tudom, hogy
végezni fogok a pilótaiskolában. Még ki kell találnunk, mi mit fogunk
csinálni decemberben. De nem hagylak el téged.
– Még érte sem?
Nem fordította el a tekintetét, de inkább éreztem, mint láttam a felszín
alatt dúló háborút. Éreztem a merev testtartásában, abban, ahogy az
állkapcsán tikkelt az egyik izom, abban a gyengédségben, ahogy
öntudatlanul cirógatta a bőröm.
– Én veled vagyok.
– És meddig? Amíg Észak-Karolinába nem költözünk? Amíg rá nem
jössz, hogy én egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki alig bírja összeszedni
magát, és soha a közelébe sem érhet az Outer Banks ügyeletes
eszményképének? Mi történik akkor, Grayson? Mi történik, amikor először
látom a szemedben, hogy rosszul döntöttél? Vagy az első alkalommal,
amikor rájössz, hogy ha távol maradtunk volna egymástól, akkor nem
lennél ebben a helyzetben? Néhány hónap! Te öt évig maradtál hűséges
hozzá, és én tönkretettelek csupán néhány hónap alatt!
– Nem tettél tönkre! Te visszahoztál az életbe. Miért vagy ilyen biztos
benne, hogy elhagynálak? Miért nem tudsz egy kicsit bízni bennem?
 Egymásra meredtünk, a csend olyan feszültséggel telt meg, hogy az
időjárás-előrejelzésnek jeleznie kellett volna. Talán igaza volt, és egy kicsit
bíznom kellett volna benne. Talán szörnyen igazságtalan voltam a férfival
szemben, akibe szerelmes voltam. Talán volt rá esély, hogy ő lesz a kivétel,
és nem hagy el.
– Mit szólt, amikor elmondtad neki kettőnket?
Elsápadt, és leejtette a kezét az arcomról. A védőfalaimat felhúzó apró
hadsereg sem tudott segíteni rajtam ezúttal.
– Nem mondtad el neki – suttogtam.
– A francba! – Végighúzta a kezét az arcán. – Én el akartam mondani, de
a családja kérte, hogy várjak, adjak neki időt, hogy alkalmazkodni tudjon.
Az egész élete a feje tetejére állt, és én képtelen lettem volna ezt tovább
fokozni. Egész életemben szerettem őt. Ő a legjobb barátom.
Egész életemben szerettem őt.
Grace nemcsak lekörözött engem; már virágcsokorral a kezében el is
hagyta a pályát – győztesen.
Erőtlenül megnyomtam a mellkasát, mire ő hátralépett.
– Én pedig csak a lány vagyok, aki az ágyadban alszik. – Mennyi
fájdalmat képes egy ember elviselni? Hányféleképpen lehet egy szívet
szétmarcangolni, mielőtt elaszalódik és meghal? Azt akartam, hogy
meghaljon. Legalább akkor az érzések is elmúltak volna vele együtt.
– Samantha, kérlek! – Kinyúlt felém, de én kitértem előle.
– Hagyj. Elmenni. – Ezt többféleképpen is értettem, és ahogyan rázni
kezdte a fejét, ő is megértette. – Szeretlek téged, Grayson! De te vagy az
utolsó ember, akit most látni akarok. – Csak annyira mozdult el, hogy
kinyithassam az ajtót.
– Ezt a témát még nem zártuk le! – kiáltotta utánam, ahogy becsaptam a
hálószobám ajtaját.

– Úgy nézel ki, mint a mosott szar – közölte Avery, amint belépett az
edzőterembe. Édes kis déli akcentusa nem enyhített a sértésen. A terem
pólóját egy vasalt kaprinadrággal párosította, szőke haját rendetlen kontyba
fogta a tarkóján.
– Én is örülök, hogy látlak, cukorfalat – válaszoltam a recepciós pult
mögül.
 Belépett a megemelt irodarészlegre, és ledobta a földre a tarisznyáját.
– Komolyan mondom! És szerintem két különböző pár cipő van a
lábadon.
Gúnyosan horkantottam, és lenéztem.
– Én egész biztosan nem… – Hát, a francba! – Ugyanolyan színűek,
egyszerű tévedés.
– Kivéve, hogy az egyik Adidas, a másik meg Saucony. – Elővette a
könyveit, és az asztalra tette őket a telefon mellé.
– Húzós volt a reggel – magyaráztam, és a recepciós pult alá rejtettem a
lábam.
– Gond van a repkedős fiúval? – Kinyitotta a trigonometriakönyvét és a
jegyzetfüzetét. Amikor nem válaszoltam, felém kapta a fejét, és nagyokat
pislogott. – Hűha. Tényleg?
– Semmi olyasmi, amivel foglalkoznod kéne, Avery! Hogy áll a házi
feladatod? – Átkukucskáltam a válla fölött.
– Zavaros. És valószínűleg az sem segített, hogy az óra nagy részét azzal
töltöttem, hogy Grady Alexanderre bámultam bociszemekkel. De
mentségemre szóljon, ennek a cuccnak semmi értelme, szóval könnyen
elbambultam.
– Fogadok, most azt kívánod, bárcsak annyira figyeltél volna a tanárodra,
mint Gradyre, mi?
– Ha-ha. Nagyon vicces. A végzős bál egy hónap múlva lesz, és még
nincs párom. Az sokkal fontosabb, mint a trigonometria. – Megkocogtatta a
radírjával az üres papírlapot.
Huszonegy évesen tudtam, hogy ez nem igaz. Ellenben én meg ott
tartottam, hogy a főiskolai jövőmet attól tettem függővé, hogy a barátom
hova tervezett költözni, hogy közelebb lehessen a másik barátnőjéhez. Négy
évvel idősebb voltam Averynél, és még mindig egy hatalmas rakás
szerencsétlenség.
Arról nem is beszélve, hogy emlékeztem, milyen volt tizenhét évesnek
lenni.
– Miért nem hívod el őt? Gradyt?
Úgy nézett rám, mintha hat fejet növesztettem volna.
– Aha, oké. Tuti nem. Én nem az a típus vagyok, akire ő hajt, hidd el
nekem. Az egyetlen ok, amiért beszélünk, az, amikor ceruzát kér tőlem.
Mindennap kölcsönkér tőlem egyet. Mintha mi lennék? Egy ceruzabolt? De
ha hozna magával ceruzát, akkor egyáltalán nem lenne ürügyem arra, hogy
beszéljek vele.
– Ez igazán aranyos. Van valamid, amire szüksége van, és ő mindennap
megkér téged, mert tudja, hogy te gondoskodsz róla. – Jaj. Hirtelen
elkezdtem gimis habarodásokat elemezni?
De mire van szüksége Graysonnak? Neked mik a ceruzáid? Bizalom.
Az egyetlen dolog, ami senki másnak nem volt. Szüksége volt arra, hogy
bízzak benne. És magadra nézve milyen áron?
Avery megrázta a fejét.
– A számítógépeket könnyebben megértem, mint a fiúkat. Csak legyen jó
internetkapcsolatom, és máris megváltoztathatom a jegyeimet. Egy végzős
bállal nem tudok mit kezdeni, és nem tudom megváltoztatni a sorsomat.
Olyan szánalmas vagyok!
Átkaroltam keskeny vállát.
– Nem, nem vagy az! Ma bejön?
Megvonta a vállát.
– Kedd van, szóval lehet, hogy bejön emelni fociedzés után.
– Akkor jobb, ha most azonnal megcsinálod a házi feladatodat, mert van
egy olyan érzésem, hogy a kis bociszemeid még visszatérnek.
– Segítesz? – kérdezte halkan.
Közelebb gurítottam hozzá a székemet.
– Essünk neki! – Egy órán át magyaráztam neki a koszinusz és a tangens
közötti különbségeket, a falakat és a felszereléseket használva
szemléltetőeszközként. Avery vizuális segítséggel könnyebben tanult, mint
magolással.
– Mondj egyetlen alkalmat, amikor ezt tényleg használnom kell majd
felnőttként.
– Én folyton használni fogom – válaszoltam.
– Jó, de nekem nem áll szándékomban matekot vagy bármi ilyesmit
tanulni. Jobb lenne, ha te is nekiállnál a házi feladatodnak, hiszen múlt
héten elkezdődtek az óráid. – Tekintete az órára siklott. – Mindjárt öt.
A nyári félévet két ötössel fejeztem be. Most pedig eljött az ideje, hogy
még négyet szerezzek, mielőtt a félév véget ér decemberben.
– Grady talán hamarosan itt lesz – mondtam mosolyogva.
– Repkedős fiú talán hamarosan itt lesz – válaszolta viszonozva.
Mindketten felsóhajtottunk.
 – Megjött a posta! – jelentette Maggie, és egy halom borítékkal a
kezében lépett be az ajtón. – Összefutottam a postásunkkal, úgyhogy
behoztam.
– Szia, anyu!
Maggie arcon puszilta a lányát.
– Hogy állsz a házi feladattal?
– Kész! – válaszolta lelkesen.
Maggie szemöldöke felszaladt.
– Szép munka! – Aztán mögém lépett. – Köszönöm – suttogta, miközben
a leveleket válogatta.
Rámosolyogtam, és felvettem a telefont, hogy aznap tizedszerre is
válaszoljak egy nyitvatartással kapcsolatos kérdésre.
– Maggie Norman, Advantage Egyetem? Mi a… – Megfordította a
borítékot, én pedig kikaptam a kezéből.
– Igen, ez igazából nekem jött. Bocsánat! – Az ölembe csúsztattam.
– Ó, tényleg? Mire készülsz?
– Látni akartam az egyetemi papírjaimat a Coloradóból. Át szeretnék
jelentkezni a tavaszi félévtől, és nem voltam biztos, mi áll benne. –
Ragyogó mosolyt csaltam az arcomra. Ha végre beadom a derekam, és
elolvasom a fegyelmi jegyzőkönyv pontos szövegét, akkor olyan hatásos
jelentkezési esszét tudnék írni, ami talán esélyt ad bekerülni egy észak-
karolinai főiskolára.
Csak a biztonság kedvéért.
– Nos, jó, hogy felkészült vagy. Avery, akarod, hogy hazadobjalak,
mielőtt átmegyek a bárba?
Dobjál, vigyél, mindegy. Soha nem fogom tudni megszokni ezeket a déli
kifejezéseket.
Megrázta a fejét.
– Nem, Sammel akartam maradni, és segíteni megtisztítani a felszerelést,
ha nem gond. Azt mondta, hogy hazavisz utána.
Olyan mosolyt ragasztottam az arcomra, mintha végig ezt terveztük
volna.
– Jól hangzik. Köszönöm, Sam! – Újra arcon puszilta Averyt, és elindult
kifelé.
Avery vállára csaptam a kézfejemmel.
– Mi lenne, ha legközelebb esetleg figyelmeztetnél?
 – Bocsi – mondta az alsó ajkát harapdálva. Aztán átnézett a vállam fölött,
és az egész arckifejezése megváltozott. A szeme elkerekedett, és elkezdett
izegni-mozogni, hirtelen nagyon belemerült az előtte lévő iratkapcsok
tanulmányozásába.
– Szia, Avery, hogy vagy? – kérdezte Grady, mialatt bejelentkezett.
Beletelt egy percbe, mire válaszolt, de a srác türelmesen várt, nem is
nézett másfelé.
– Jól vagyok, köszönöm. – A hangja szinte suttogás volt, de egyszer
felpillantott rá.
– Örömmel hallom. – Elmosolyodott, majd elindult az öltözőbe, egyik
vállán a fekete hátizsákjával.
– Tudod, beszélhetnél is vele – dorgáltam meg.
– Annyira ideges leszek tőle! – válaszolta.
– Menj, takaríts le valamit, akkor kevésbé nyilvánvalóan tudsz
bámészkodni. – Az edzőterem padlójára mutattam. Kuncogott, és
kiválasztott valamit a pult mellett, kétségtelenül arra várva, hogy lássa,
Grady hol fog kezdeni.
Az ajtó kinyílt, és Grayson belépett, sporttáskával a kezében. Levette a
sapkáját, és bejelentkezett, de én a recepciós pultra szegeztem a tekintetem.
– Samantha.
Megráztam a fejem. Kizárt volt, hogy itt bonyolódjunk bele.
Sóhajtott, és bement az öltözőbe.
– Tudod, beszélhetnél is vele – szólt oda Avery.
– Szeretnéd, hogy egy csomag ceruzát csempésszek Grady hátizsákjába?
– Elég halkan válaszoltam ahhoz, hogy csak Avery hallja meg.
Eltátotta a száját.
– Gondoltam, hogy nem.
Kiöltötte a nyelvét, aztán továbbállt a következő, kicsit távolabbi géphez.
Amint eltűnt szem elől, feltéptem a borítékot, és kihajtogattam a
papírokat.
Mi. A. Franc. A jegyeim első évben még teljesen rendben voltak, minden
normális volt, de a szöveg szerint a második évben elbuktam tárgyakat,
pedig én határozottan tudtam, hogy a harmadik évem őszéig csakis
színtiszta ötösöket kaptam. Nem mintha minden jegy egyes lett volna. Volt
néhány kettes vagy be nem fejezett tárgy. Ez teljesen téves volt!
Nem csoda, hogy sehová nem akartak felvenni.
 Lapoztam egyet, és megláttam a mellékletet, amitől rettegtem.
A gyomrom összeszorult, és az arcom lángolni kezdett, mintha az
edzőteremben mindenki tudta volna, mit tettem.
FEGYELMI JELENTÉS: SAMANTHA FITZGERALD.
Egy rendbeli tanár elleni támadás, 2014. november.
Egy rendbeli tanulmányi osztályzattal kapcsolatos vétség, 2014.
november.
Egy rendbeli plagizálás, 2014. szeptember.
Egy rendbeli záróvizsgán elkövetett csalás, 2014. május.
Nagyokat pislogtam. Ebbe belejavítottak. Szándékosan megváltoztatták.
Csengett a fülem, a szégyenkezésről már rég megfeledkeztem. Ó, nem,
szét fogom tépni azt, aki ezt tette velem! Harrison. Az a csaló seggfej!
Ő hozzáfért a rendszerhez, hogy megváltoztassa a jegyeimet. Azt mondta,
hogy soha nem szabadulok meg tőle.
A számítógép elé pattantam, megnyitottam az e-mailjeimet, és egyenesen
a spam mappába kattintottam. Négy újabb gyanús e-mail várt ott.
Mindegyiknek a tárgya olyan egyetemek neve volt, ahová jelentkeztem.
Az első háromban kurvának neveztek, és azt mondták, hogy soha nem
szabadulok meg a szégyenétől annak, amit tettem.
– Igen, most mondj olyat, amit még nem tudok – motyogtam, és
megnyitottam az utolsót is.

KIS KURVA…

HÁT NEM JÖTTÉL MÉG RÁ? NINCS REMÉNY, ÉS MINÉL JOBBAN

PRÓBÁLKOZOL, ANNÁL NAGYOBB ÖRÖMÖT LELEK ABBAN,
HOGY TÖNKRETESZEM A JÖVŐDET, CSAKÚGY, AHOGY TE
TÖNKRETETTED AZ ÉLETEMET. MIÉRT NEM MARADTÁL ITT,
AHOL VIGYÁZHATNÉK RÁD? ABBAN AZ ESETBEN, HA TÉNYLEG
OLYAN OSTOBA VAGY, MINT GONDOLOM, MOST TISZTÁZOM:
MIINDEN EGYES JELENTKEZÉSSEL, AMIT ELKÜLDESZ, A
MÚLTAD EGYRE INKÁBB TÜKRÖZNI FOGJA, KI IS VAGY. EGYIK
KIS EGYESSEL A MÁSIK UTÁN.

ADD FEL!
 – Seggfej – suttogtam, és kiléptem a fiókomból.
Grayson kisétált az öltözőből, és vágyakozó pillantást vetett rám, mielőtt
a súlyzók felé indult.
A másodperc töredékéig fontolgattam, hogy elmondom neki.
De még a végén megölné Harrisont, börtönben végezné, és én lennék a
hibás, amiért tönkretettem az ő életét is. Ezt is írjátok bele a kómából-
ébredt-csodalányos filmbe.
Nem. Erre magam is képes vagyok. Nem hunyászkodhattam meg többé,
azon imádkozva, hogy az itteni jegyeim majd felülmúlják a nyilvánvalóan
hamis egyetemi dokumentumaimat. Még csak cáfolni sem tudtam sehogy a
jegyeket.
Megpróbálkoztam az online rendszerben előásni a régi tanulmányi
értesítőimet, de visszavonták a hozzáférésemet, ami nem lepett meg.
Bezártam a programot, és hátradőltem a székemben.
A tekintetem automatikusan oda tévedt, ahol Grayson súlyt emelt.
A karizmai minden egyes ismétlésnél kidudorodtak, és a szám kiszáradt,
ha arra gondoltam, hányszor emelt fel úgy, mintha semmit sem nyomnék.
Mindazokra az alkalmakra, amikor a falnak nyomva az őrületig dolgoztatta
a testemet. A tükörre néztem, hogy lássam az arcát a tükörben, és szétnyílt
az ajkam. Egyenesen engem nézett, és a szeme arról árulkodott, hogy
észrevette, ahogy bámulom, és tetszett neki. Fél szemöldökének
felemelkedő íve elárulta, hogy csak egy szavamba kerülne, és máris az
öltözőszekrényeknek döntene.
De én nem voltam jó neki. Még a hálószobámat sem tudtam rendben
tartani, és tudtam, hogy ez őt az őrületbe kergeti. A pokolba, ha olyan
rendezett lennék, mint Grayson, akkor meglennének a tanulmányi
értesítőim nyomtatott másolatai, a beérkezési dátum sorrendjében eltéve.
Mint az anyám.
Elővettem a mobilomat, és tárcsáztam.
– Szia, kislányom!
– Szia, anya! Épp dolgozom, úgyhogy nem tudok beszélgetni, de lenne
egy gyors kérdésem.
– Mondd! – A kurta válasz elárulta, hogy még mindig munkában van.
– Megvannak neked a tanulmányi értesítőim nyomtatott másolatai a
UCCS-ből? – Visszatartottam a lélegzetem.
– Természetesen! Szükséged van rájuk?
 Köszönöm, istenem!
– Igen. Be tudnád esetleg szkennelni őket nekem?
– Még ma este megcsinálom. Szeretlek!
– Köszönöm, anya! Én is szeretlek.
Letettük a telefont, és láttam, hogy Avery még mindig ugyanazt a gépet
törölgeti, amit az elmúlt tíz percben is, és Gradyt bámulja, amint a
lábgéppel edz.
– Avery? – szólítottam halkan, és összerándultam, amikor előrebukott,
mert hirtelen megzavarták. Még időben megkapaszkodott valamiben,
mielőtt földet ért volna, de az arca lángba borult.
– Mi a helyzet? – kérdezte a pultnál.
– Mennyire értesz a számítógépekhez?
Lassú mosoly ült ki az arcára.
 Huszonnegyedik fejezet

SAM

Miközben az angolirodalom-professzorom magyarázott tovább, én a

székemen fészkelődtem. Talán azért, mert utáltam az irodalmat? Nem
olvasni, csak elemezni. A matek könnyű volt. Egy probléma, egy megoldás,
bingó, kész is.
– Azt hiszem, hogy a hűségesnek maradásról szól – válaszolta egy mély
déli akcentus balra tőlem egy kérdésre, amit nem is hallottam.
– És mi az általános tanulság? – kérdezett újra a professzor.
– Hogy jutalomban lesz részed, ha hűséges maradsz – válaszolta egy lány
mögöttem.
– Amíg a férjedet meg nem ölik, és ki nem házasítanak, mint Pénelopét –
mormoltam.
– Jó meglátás, Ms. Fitzgerald! Szóval, ha nem a hűségesség a lecke,
akkor mi az? – tolta fel a tanár az orrán közhelyes szemüvegét.
Megráztam a fejem.
– Nem tudom. Talán, hogy ne bosszantsuk fel az isteneket. Hogy ne
hozzunk olyan döntéseket, amik több szenvedést eredményeznek, mint
amennyit a sors kiosztott, mert csak több és még több gyötrelem lesz a
jussunk.
És aztán elcseszik az egyetemi dokumentumaidat.
– És mi történik, ha engedelmeskedünk az isteneknek? Akkor is
szenvedünk?
Felébresztik a barátod kómában fekvő barátnőjét, csak hogy nézzék a
cirkuszt.
– Szenvedés mindig lesz – válaszolta előttem egy srác. – De az számít
igazán, hogyan birkózunk meg vele.
– Érdekes feltevés.
 A vita addig tartott, amíg a professzor el nem bocsátott minket.
Összeszedtem a könyveimet, és a tömeggel együtt távoztam. A nap élesen a
szemembe sütött, ahogy a parkolóba igyekeztem.
– Sam!
Megfordultam, és megláttam Graysont, aki az egyik tartóoszlopnak
támaszkodott, és ínycsiklandóan festett az egyenruhájában.
– Mit csinálsz itt?
Előhúzta a kezét a háta mögül, és egy virágcsokrot nyújtott át nekem.
– Grayson… – Sóhajtottam, és elfogadtam az ajándékot. Az orromhoz
emeltem, majd gyengéden megsimogattam a kék és fehér szirmokat. –
Honnan szereztél kék haranglábat?
– Colorado állam hivatalos virága, igaz? – kérdezte.
Bólintottam.
– Nagyon szeretem.
– Igen, emlékszem. – Szégyenlősen elmosolyodott, amitől ripityára törtek
a védőfalaim.
– Köszönöm, de nem kellene repülnöd? – Már délelőtt tíz óra volt.
– Nem. Épp a tananyagot vesszük.
Micsoda? Lóg az órájáról?
– Akkor jobb, ha indulsz! Nagyon nagy bajba fogsz kerülni!
– Nem érdekel! Be fogom bizonyítani neked, hogy nem hagylak el. Ha
ehhez az kell, hogy mindennap itt várjalak órák után, hogy ezt
megmutassam neked, megteszem. Azt valószínűleg nem engedhetem meg
magamnak, hogy mindennap virágot hozassak neked, de nagyon kreatív
tudok lenni.
A kezem megfeszült a törékeny szárak körül.
– Nem teheted! Elveszíted a helyed a rangsorban, visszabuktatnak egy
osztályt, vagy egyenesen kirúgnak a pilótaiskolából, ha túl sokat hiányzol!
Te is tudod. Nem fogod megkapni Észak-Karolinát. – Minden, amiért eddig
dolgozott, semmivé lenne.
Állkapcsa kétszer is megrándult, aztán megrázta a fejét.
– Nem érdekel! Ott akarok lenni, ahol te vagy, és ha nem tudsz hinni
nekem, akkor be kell bizonyítanom neked. Nem hagylak el, Sam!
– Mi a helyzet Grace-szel? – suttogtam.
Elfordította a tekintetét, majd visszanézett rám.
 – Nem tudom. De elmondom neki kettőnket, amikor legközelebb
találkozunk. A lehető legőszintébb vagyok veled, és nem tudom, mi fog
történni. Öt évig éltem Grace nélkül, és elmondhatatlanul örülök, hogy
visszakaptam. Ő a legjobb barátom. De nem hiszem, hogy akár csak öt
napig tudnék nélküled élni. A pokolba is, még csak huszonnégy óra telt el,
és én már előtted térdelek.
Mosoly terült szét az arcomon. Ez volt Grayson, aki kihúzott az
önpusztításból, és velem maradt, azután is, hogy tudomást szerzett a
legsötétebb titkaimról. Ő bízott bennem, nem úgy volt hát fair, hogy ezt én
is viszonozzam?
– Rendben – bólintottam.
– Rendben, bízni fogsz bennem? Vagy rendben, szeretnél minden reggel
itt látni?
Tudtam, hogy ez szabályellenes, de lábujjhegyre álltam, és az ajkamat az
övéhez préseltem, ezzel majdnem leverve a fejéről a sapkáját.
– Rendben, hinni fogok bennünk.
Felemelt a földről, és sokkal több nyelvvel csókolt meg, mint amennyivel
egyenruhában illett volna. Én határozottan nem panaszkodtam.
– Vonszold a segged órára, most azonnal, Grayson!
– Otthon találkozunk? – Még mindig volt némi remegés a hangjában.
– Ott leszek, ígérem.
Még egy gyors csókot lopott, egy olyan mosoly kíséretében, amitől
bármelyik bugyi leesett volna a campuson, és az enyém nagyon közel járt
hozzá.
– Menj! – Kicsit meglöktem, mire ő vigyorogva elhátrált, aztán
megfordult, és a kocsijához rohant.
Istenek, sors, szenvedés, legyenek mind átkozottak, én szerettem ezt a
férfit!

– Hé, szívem, kivennéd, kérlek, a krumplit a sütőből? – kiáltott be Grayson

a hátsó udvarról, és közben megfordította a steakeket.
– Persze, cukorfalat! – kiáltott vissza Jagger, és Paisley meglegyintette a
kézfejével a mellkasát.
– Szerintem rám gondolt. – Nevetve kinyitottam a sütőt. A vasárnapi
családi vacsorák voltak a hetem legjobb része. Csak azt kívántam, Ember
bár közelebb lakott volna, hogy ő is itt lehessen.
– Hé, soha ne kételkedj a brománcunkban, Sam! Hosszú utat tettünk meg
az elmúlt évben. Már több szótagos mondatokban is beszél! – A nyitott
sörösüvegével tisztelgett nekem, én pedig kihúztam a krumplit, és kitettem
a tűzhelyre.
– Már nem is morog többé – tette hozzá Josh, és odakínált nekem egy
sört.
Megráztam a fejem, nem akartam Graysont stresszelni. Már másfél hete,
hogy visszatértünk a normális kerékvágásba, és csodálatos volt. Még nem
költöztem át a szobájába, de minden este az ő ágyában aludtam. A mi
ágyunkban.
A véletlenszerű telefonhívásokat és üzeneteket leszámítva, amiket
igyekeztem felnőtt módon lenyelni, mi csak… egyszerűen mi voltunk. Egy
gyönyörű buborékban léteztünk, de nem tudtam nem úgy érezni, hogy
hamarosan kipukkad. Egyszer pesszimista, mindig pesszimista.
– Azt hiszem, készen vagyunk – mondta Grayson, és a steakeket az
asztalra tette, hogy pihentesse őket. Josh odahozta a salátát, én pedig egy
tálalótányérra borítottam a krumplit. Már félúton voltam az asztal felé,
amikor Grayson telefonja újabb üzenettel pittyent. Megrándult a gyomrom,
de nem foglalkoztam vele. Vagy legalábbis megpróbáltam.
Összeráncolta a szemöldökét, ahogy visszaírt.
– Mi a helyzet? – Nem igazán akartam tudni, de a legjobb támogató
barátnős sapkámat vettem fel.
– Grace az, csak kérdezte, épp mit csinálok.
– Van innivalód? – kérdeztem, átugorva azt a részt, amikor arról
álmodoztam, hogy fogom a telefonját, és millió apró darabra zúzom.
– Van jeges tea? – kérdezte, fel sem nézve.
– Máris hozom. – Töltöttem két pohárral magunknak, és letettem az
asztalra.
– Hogy mink van? – szólalt meg Grayson hangosan.
– Hmmm?
– Grace azt szeretné tudni, van-e még két szabad helyünk a vasárnapi
vacsorára.
Mindenki Grayson felé kapta a fejét, aztán az ajtó felé, amikor
megszólalt a csengő. Az kizárt. Rohadtul kizárt. Grayson pánikkal teli
pillantással nézett rám, és ahogy a gyomrom a padlóra zuhant, éreztem,
hogy módszeresen leáll bennem minden.
Talán több reakció is létezik, mint az üss vagy fuss. Talán a „leállni és
tagadni” is egy elfogadható lehetőség volt.
– Jobb lesz, ha kinyitod – mondtam.
Bólintott, és kiment a szobából.
Én Grayson mellett ültem, míg Jagger és Paisley a tőlünk balra lévő
oldalon foglaltak helyet. Megfogta a kezem, ami az evőeszközökkel babrált,
és gyengéden megszorította. Ha még Jagger is megfeledkezett a
szarkazmusról, pokoli estének néztünk elébe.
– Szent egek, te állsz! – hallottam Graysont felkiáltani.
– Nem sokáig – válaszolta egy édes hang.
– Segíts neki, Gray! – csattant fel egy másik, és erősen megszorítottam
Jagger kezét.
– Parker? – kérdezte Paisley halkan. Bólintottam, mire felsóhajtott. – Azt
hiszem, ide kéne hoznom a poroltót, arra az esetre, ha véletlenül felgyújtod.
Az öngyújtót én biztosítom.
Jagger felhorkant, és arcon puszilta.
Grayson feje felbukkant a fél fal mögött, és bennem minden jéghideggé
vált, megfagyott és összetört. A karjában, kecses karjával átfogva a nyakát,
ott volt Grace. Fehér nyári ruhát viselt, és a felcsavart és befont hajával, a
bolondos mosollyal az arcukon, és azzal, ahogyan Grayson a karjában
hordozta… Íme, Mr. és Mrs. Grayson Masters! Jóságos ég, majdnem
rosszul lettem.
– Lélegezz! – suttogta Jagger az orra alatt.
Amíg kómában feküdt, láttam benne a szépséget, de Grace ébren sokkal
több volt, mint amit el tudtam volna képzelni. Két apró lábát lazán lóbálta, a
mosolya pedig ragályos volt, és olyan öröm sütött róla, hogy tudtam, nekem
befellegzett.
Még csak gyűlölni sem voltam képes a nőt, aki el fogja lopni a férfit, akit
szeretek.
– Sziasztok! – köszönt Grace, és mindannyiunk szemébe nézett. Amikor
hozzám ért, a másodperc töredékére elkerekedett a szeme, mielőtt
megszólalt. – Köszönjük, hogy így betolakodhattunk hozzátok!
– Egyáltalán nem gond! Én Paisley vagyok, te pedig bizonyára Grace –
válaszolta Paisley, déli udvariasságával megmentve a helyzetet. – Grayson,
miért nem ülteted le az asztalhoz? – A szék megnyikordult a padlón, ahogy
hátratolta, és a konyhaszekrényhez lépett.
– Ezt hová tegyem? – kérdezte Parker, és egy kis bőröndre mutatott. –
Mia azt mondta, hogy odavagy ezért a borsmentás-mokkás kávétejszínért,
amit elhozatott velünk.
Grayson elmosolyodott.
– Az igazából Samé.
– Majd én elteszem. Köszönöm, Parker! – Megkerültem az asztalt, hogy
elvegyem tőle a bőröndöt.
– Hű, nem is tudtam, hogy még mindig itt laksz, Sam!
Ó, már ki is villantotta a karmait.
– Parker – morogta Grayson, miközben Grace-t a sajátjához legközelebbi
székre ültette.
– Már nem sokáig – súgta Parker a fülembe, majd odaszökkent
Graysonhoz, és megölelte. – Hiányoztál, Gray!
– Ennél keményebb fából faragtak, és ez a srác rajong érted, Sam –
mondta Paisley, és megszorította a kezem, ahogy betettem a fagyasztóba a
kávétejszínt.
Bólintottam, képtelen voltam bármit is mondani.
– Hadd találjam ki, ki kicsoda – szólalt meg Grace, amikor Paisley
tányért tett elé és Parker elé. – Te biztosan Jagger vagy, te pedig Josh. –
Megfordult, és kedves, kíváncsi mosolyt küldött felém. – Te pedig akkor
csak Sam lehetsz? Grayson harmadik lakótársa?
Paisley tévedett. Nem faragtak keményebb fából.
– Igazából, Grace – kezdte Grayson, és rám mosolygott, de én
megráztam a fejem. Nem akartam tönkretenni ezt a lányt a vacsoraasztalnál.
Ez egy magánbeszélgetés volt, amit nekik kettőjüknek kellett lefolytatniuk.
Grayson arca elkomorult, én pedig lesütöttem a szemem, és elsiklottam
mellette, hogy elfoglaljam a helyemet.
– Igen? – kérdezte Grace.
– Tudod, azt hitte, hogy Sam egy srác, amikor beköltözött – tette hozzá
Josh. – Addig Grayson nem is jött rá, hogy lány, amíg nem találkoztak.
Grace szája tökéletes O-ra nyílt.
– Mi történt?
Először mosolyodtam el őszintén.
 – Gyakorlatilag arra célzott, hogy lefekszem ezzel a kettővel itt –
mutattam Joshra és Jaggerre –, aztán megcsúsztam a pulton, és leestem.
– Azért mászott fel oda, hogy elérje a kávét – magyarázta Grayson, és
közben megpakolta Grace tányérját. – Azóta persze lejjebb költöztettem a
kávét.
– Nem sérültél meg, ugye? – kérdezte.
– Nem – mondtam halkan, mert közben megfogta a kezemet az asztal
alatt. – Grayson elkapott.
Grace gyengéd mosollyal fordult felé.
– Helyes. Jó reflexei vannak.
Bár Grayson az én kezemet simogatta, a mosoly, amivel ránézett, olyan
érzést keltett bennem, mintha egy intim pillanatba illetlenkednék bele. Nem
láttam sajtreszelőt, de úgy éreztem, mintha minden egyes másodperccel egy
kicsit többet farigcsálna le a szívemből.
– Olyan jó titeket egymás mellett látni – gügyögte Parker. – Olyan
megint, mint a gimiben!
Grayson végigsimított a hüvelykujjával a tenyeremen, aztán elengedte a
kezem, hogy magának is szedjen az ételből.
– Igen, kivéve, hogy nem az, Parker.
Gyors, ideges mozdulatokkal vágott bele a steakjébe.
– Sam? – kérdezte Grayson. – Kérsz te is steaket? – Odatartotta a tányért.
– Mi a baj, elment az étvágyad? – Parker olyan mézesmázosan kérdezte,
hogy egy fogorvosnak is kilyukadt volna tőle a foga.
Elvettem egy húst, csak hogy ingereljem.
– Ez elég hosszú kocsiút volt, hölgyeim, ahhoz, hogy ilyen hirtelenjében
megtegyétek – törte meg a csendet Josh.
– Valójában repültünk – magyarázta Grace. – Látni szerettem volna Grayt
és az új életét, és Parker volt olyan kedves, hogy elhozott. Természetesen
megkaptuk az orvosok engedélyét is hozzá.
– Ezek szerint már régóta tervezitek? – kérdezte Jagger.
Grace Parkerről Graysonra nézett.
– Körülbelül egy hete. Parker azt mondta, hogy örülnél a meglepetésnek,
Gray. Azt mondta, mostanában eléggé magad alatt vagy.
– Mindig örülök, ha látlak, Grace – felelte.
– Jó, mert három teljes napra a tiéd vagyunk! – fejezte be Parker.
Ölj meg most. Most azonnal. Csapjon belém a villám!
 – Arra gondoltam, hogy én elfoglalom a kanapét, Grace pedig alhatna
veled. – Parker Graysonra mosolygott.
Majdnem félrenyeltem a jeges teámat kortyolás közben, és Grayson
elvette tőlem, miközben köhögtem.
– Jól vagy, Sam?
Bólintottam, még mindig krákogva.
– Rossz útra ment – nyögtem végül.
Paisley keze kibukkant az asztalra, és meglóbálta a kék gyújtót, amivel
Grayson korábban begyújtotta a grillt. Megvonta a vállát, amikor halkan
felnevettem.
– Parker csak viccel! Álmunkban sem jutna eszünkbe ilyen
kellemetlenséget okozni. Láttunk egy szállodát idefelé jövet. Ott meg
tudunk szállni.
A francba, igazán kedveltem Grace-t!
– Nem! Alig állsz a lábadon. Majd én alszom a kanapén, te és Parker
pedig megkapjátok a szobámat.
A francba, utáltam a barátomat!
A valaha volt legkínosabb vacsora után segítettem Graysonnak lepedőt
cserélni az ágyán.
– Annyira sajnálom ezt az egészet! – mondta, miután felráztuk a paplant.
– Nem szükséges.
– Ma este elmondom neki – folytatta, és mindkét kezemet a sajátjába
fogta.
– Nos, az lehet, tönkreteszi az esélyeidet, hogy megtartsd őt. – A vicc
nem jött be.
– Én téged akarlak – ígérte.
Ebben nem kételkedtem, de itt nem csak ennyiről volt szó, hogy engem
akart.
– Nincs benned semmi, ami őt akarja? Mert ahogy elnézlek titeket, nem
tudom elhinni, hogy ez igaz lehet. És nem vagyok dühös. Féltékeny talán…
jó, határozottan, de megértem. – Kérlek, mondd meg most, mielőtt még
jobban beléd esem! Egész életében szerette őt, ezt bevallotta, de még
egyszer sem mondta ki ezeket a szavakat velem kapcsolatban.
– Nincs bennem semmi, ami ne téged akarna – válaszolta, és az államat
felbillentve gyengéden megcsókolt. – Bízz bennem egy kicsit, emlékszel?
 – Most komolyan? – sziszegte Parker az ajtóból, és behozott két kis
bőröndöt. – Mi lett volna, ha Grace nyit be? Nem lehetne, hogy ti ketten
ne… áh!
Grayson szembefordult vele.
– Először is, ez az én házam, és nem Észak-Karolinában vagyunk. Ha be
akarsz tolakodni az életembe, legyen, de nem te fogod megmondani,
hogyan éljem! Másodszor, Grace nem tud feljönni a lépcsőn. Harmadszor,
és akkor mi van? Megérdemli, hogy tudja, én Sammel vagyok. Nem fogok
hazudni neki, csak hogy te kiélhesd ezt az őrült fantáziádat.
Parker elfehéredett.
– Nem mondhatod el neki! Nem tudjuk, mit tesz az egészségével.
Annyira törékeny, Gray, és te vagy az, akibe kapaszkodik! Nem hagyhatod
magára.
– Elég okos ahhoz, hogy tudja, öt év alatt megváltoznak a dolgok, és elég
erős ahhoz, hogy alkalmazkodjon.
– És mi van, ha mégsem? Te szokás szerint nem voltál ott. Nem láttad,
milyen nehéz ez neki, hogy mindenki tovább élte az életét, míg ő… nem.
Ha elmondod neki, hogy továbbléptél, hogy nincs esély arra, hogy ti ketten
együtt legyetek, te leszel az oka.
– Parker, ez nem igazságos – szólaltam meg –, és nem állíthatsz csak úgy
ide Graysont hibáztatni valamiért, ami egyáltalán nem az ő hibája volt! Ez a
mi otthonunk!
Lenéző pillantást vetett rám, és Grayson arcába nyomult.
– Tartozol neki ennyivel! Tudtad, hogy Owen mennyire részeg volt.
Abban a pillanatban tudtad, amikor megpróbált megütni, miután elkérted a
kulcsait. És te mit tettél? Elküldted a picsába, és aztán otthagytad. Tartozol
Grace-nek legalább annyi idővel, hogy talpra állhasson, mielőtt széttéped a
szívét!
Grayson lapockái közé csúsztattam a kezem, és azt kívántam, bárcsak el
tudnám venni a szavak élét, vagy egyszerűen csak elhallgattathatnám
Parkert. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy a nyelvembe harapjak,
emlékeztetve magam arra, hogy Grayson húgáról van szó.
– Téved, Grayson! Nem a te hibád volt.
– De igen – válaszolta, és meg sem fordult. – Ha kitartottam volna,
mindez sosem történt volna meg.
 – Pontosan – értett egyet Parker. – Ha soha nem történt volna meg, akkor
boldog lennél. Mindketten azok lennétek.
– Ez már túlmegy a határon! – Grayson hangja elmélyült.
– Talán. De igazam van. Te is tudod, hogy igazam van, ugye, Sam?
A gyomrom akkorát bukfencezett, mintha egy nagy sebességű
hullámvasúton ülve kisiklottam volna.
Ha mindez nem történt volna meg, akkor Grace-szel együtt a UNC-re
ment volna. Miután lediplomáztak, összeházasodtak volna, és tökéletes, G
kezdőbetűs nevű gyerekeket csináltak volna, akiket az Outer Banks partjain
neveltek volna fel. De a tökéletes élete a feje tetejére állt.
Grayson soha nem mentené fel magát a bűntudat alól, és ez örökre
összekapcsolja Grace-szel.
Soha nem lesz teljesen az enyém.
– Ne mondd el neki. – A hangom színtelen volt, mintha valaki másé
lenne.
Grayson megpördült, és megfogta a vállamat.
– Tessék?
– Parkernek igaza van. – A szavaknak keserű íze volt, de enyhítenem
kellett valamennyit a bűntudatból, ami fojtogatta őt. – Nem tudod, mit tenne
vele. Nincsenek itt az orvosai. Nyolcszáz mérföldre van az otthonától, és
könnyen lehet, hogy összetöröd a szívét. Ezt nem érdemli meg.
– Te sem.
Egyenrangúvá tett Grace-szel, és bár nem érdemeltem meg, csak még
jobban szerettem őt ezért.
– Elég erős vagyok ahhoz, hogy elviseljek néhány napnyi
félreérthetőséget. Csak… ne vándoroljon a kezed… tudod.
Az arca sztoikus volt, de a szeme mindent elmondott.
– A kezem csakis rajtad akar lenni.
Kikényszerítettem magamból egy mosolyt.
– Látod, nincs miért aggódni! – Parker önelégült arca elmosódott, ahogy
elsiettem mellette, majdnem megbotlottam a saját lábamban, hogy minél
előbb kijussak abból a szobából. A szobájából. A szobánkból. Ahol Grace
aludni fog. Az ágyában. Az ágyunkban.
Amíg ő mindenkit elrendezett, én a szobámban tanultam.
– Sam? – kopogott Parker, és ugyanazzal a mozdulattal be is lépett.
– Mit tehetek érted, Parker? – kérdeztem, és letettem a könyvemet.
 Nézte a szobámban uralkodó általános káoszt, és mosolyt erőltetett
magára, ahogy leült az ágyam szélére.
– Tudom, hogy nem igazán jövünk ki egymással.
– Az nem kifejezés. – A határon egyensúlyoztam aközött, hogy alaposan
beolvassak neki, és aközött, hogy emlékezzek, ő fontos Graysonnak.
– Nem arról van szó, hogy nem kedvellek…
– Ó, te határozottan nem kedvelsz, jó okod viszont nincsen rá. Tudod, én
azért nem kedvellek téged, mert rettenetesen bánsz Graysonnal. Nem
bocsátasz meg neki valamiért, ami öt évvel ezelőtt történt, amikor még
szinte gyerek volt. Valami olyasmiért, ami egyáltalán nem az ő hibája volt,
de te nem vagy hajlandó leszállni róla, mert annyira szereted Grace-t, hogy
szükséged van valakire, akit hibáztathatsz.
Kezébe vette a füzetemen heverő ceruzát, és megforgatta.
– Igen.
– És Graysonon töltöd ki a haragodat, ezért nem kedvellek. Ez jogos. De
te azért nem kedvelsz, mert szeretni merészelem a bátyádat.
– Néztem, ahogy csodáért imádkozik. Évekig könyörgött az ágya mellett.
Most megkapta a csodát. Grace itt van, és Gray eldobja ezt… érted. Te vagy
a romba döntésének eszköze, szóval ha valóban szereted, most önzetlen
lennél, és elengednéd. De nem fogod, ugye? Szenvedni hagyod őt, kettőtök
között szétszakadva, hogy még egy kicsit tovább lehessen a tiéd.
Önző. Olyan pontossággal találta fején a szöget, hogy minden
idegszálamat lecsupaszította.
– Velem akar lenni.
Fájt a lelkem, a legmélyebb kétségeim olyasvalaki lába előtt hevertek,
aki előtt sosem akartam volna leleplezni őket.
Rám nézett, a fenyegetés és a gúny minden nyoma eltűnt az arcáról.
– Csak tegyél meg nekem egy szívességet. Amíg Grace itt van, figyeld
őket. Nézd meg, mennyire illenek egymáshoz, hogyan egészítik ki egymást.
Tényleg figyeld meg őket, és ha így teszel, meglátod.
– Mit? – kérdeztem, a hangom megbicsaklott.
– A jövőjét. A jövőjüket. Veled akar lenni, ez igaz. De őt szereti. A te
kezedben van a boldogsága, Sam. Engedd el őt! – Megveregette a térdemet,
mintha valami kutya lennék, és magamra hagyott a szívemmel, amely
lassan kettéhasadt.
 Az éjszaka közepén Grayson az ágyamba jött, úgy osont be hozzám,
mintha tinédzserek lettünk volna. A nevetésem nem tartott tovább az első
csóknál. Úgy szeretkezett velem, mintha miénk lett volna az örökkévalóság,
elnyújtva, ízlelgetve, olyan dolgokat ígérgetve nekem a testével, amelyekről
nem voltam biztos, a szíve is képes lenne-e rá.
Istenem, annyira akartam hinni benne!
Összefonódott végtagok kuszaságában aludtunk el, és amikor felkelt a
nap, gyengéden megcsókolt, és a lehető legcsendesebben visszalopakodott a
földszinti kanapéra.
Mintha valami rosszat tettünk volna. Mocskosat.
A zuhanyzóban tisztára sikáltam magam, és amikor fürdőköpenyben
kiléptem a folyosóra, ijedtemben hátraléptem, hogy Grayson elhaladhasson
mellettem Grace-szel a karjában.
Vágyakozó pillantást vetett rám, de csupán ennyi történt.
– Jó reggelt, Sam! – köszönt oda nekem Grace a válla fölött, ahogy a
lépcső felé tartottak. A haja tökéletesen kócos volt, a szeme pedig vidáman
felcsillant, amikor Grayson átugrotta az utolsó két lépcsőfokot. Mindketten
felnevettek.
Megnevetteti őt.
Kábultan sétáltam vissza a hálószobámba, és az ágyamra bámultam.
A plusz párnának még mindig olyan illata volt, mint neki, és néhány
pillanatig magamhoz szorítottam. Aztán letéptem az ágyról minden
ágyneműt, és az ajtó mellett egy kupacba dobáltam szennyesnek.
Mit tettem? Alabamába költöztem. Munkát találtam. Felvettek egy
főiskolára, még ha kicsi is volt. Azt hittem, hogy felnőttem, megváltoztam,
fejlődtem, de nem így történt. Mindent megváltoztattam az életemben,
kivéve a legfontosabbat: saját magamat.
Már majdnem egy év telt el azóta, de én még mindig ugyanott tartottam,
ahol Coloradóban is, a pálya szélén állva, kapcsolatban egy férfival, aki egy
másik nőé volt.
És most először éreztem magam pontosan annak a kurvának, aminek az
e-mailekben neveztek.
 Huszonötödik fejezet

GRAYSON

Egy ceruza vágott tarkón.

– Figyelj oda! – sziszegte Jagger.
Szent egek, majdnem tíz percig teljesen elmerültem a gondolataimban.
Kapkodva lapozgattam végig a jegyzeteket, próbáltam utolérni, hogy hol
tart épp az oktató. Hogy a fenébe engedhettem, hogy ennyire elkalandozzon
a figyelmem? Ja, persze, mert három nő lakott jelenleg a házamban. Egy,
aki azt hitte, hogy még mindig együtt járunk, egy, aki úgy tett, mintha nem
járnánk, és egy, akit legszívesebben feldobtam volna a leggyorsabb
repülőgépre, hogy elvigye innen.
És mindegyiküket szerettem.
Hétfőn kezdtük az éjszakai gyakorlatokat, szóval egyáltalán nem
lazsálhattam. Kizártam minden gondolatot, kivéve az előttem lévő
tananyagot, és odafigyeltem. A helikoptereket értettem. Olyan gépek,
amelyek azt teszik, amit mondasz nekik, a külső körülményeket leszámítva.
A külső körülmények cseszik el neked a dolgokat.
Valahogy sikerült kibírnom az órát anélkül, hogy újra elbambultam
volna.
– Föld hívja Graysont, itt vagy? – kérdezte Jagger, amikor már a parkoló
felé tartottunk.
– Itt vagyok.
– Jó, mert szükségem van a segítségedre – mondta, és bemászott a pick-
up utasoldali ülésére. Miért nem jöttünk külön kocsival? Megállhattam
volna az edzőteremnél, hogy lássam Samet. Grace este hazautazik, és már
rohadtul elegem volt a bujkálásból. Szerettem Samet, és ezt nem kellett
volna titkolnom.
De ő mondta, hogy tegyek így. Micsoda elcseszett helyzet!
 Írni akartam neki egy üzenetet, és elkáromkodtam magam, amikor
láttam, hogy a telefonom lemerült.
– Masters! – integetett Jagger.
– Bocs, kicsit máshol jár az eszem.
– Nem mondod! Akarod, hogy vezessek? – kérdezte, amikor kihajtottam
az útra.
– Nem.
– Oké, mert nagyon utálnék meghalni, mielőtt még megkérhetném
Paisley-t, hogy költözzön hozzám.
– Pontosan – mondtam, és óvatosan hazavezettem, miközben Jagger a
lánykérés tervezésének extrém részleteibe bocsátkozott. Ha nem ismerném
jobban, azt hittem volna, hogy a pilótatáskájában hurcolássza az Alabamai
Menyasszony legújabb számát.
– Szóval, gondolod, hogy tudnál segíteni? – kérdezte, amikor
befordultam a kocsifelhajtóra.
– Természetesen. – Majdnem olyan volt nekem, mintha a testvérem
lenne, nyilván segítek neki.
– Király! – mondta, és kiugrott a kocsiból, aztán becsukta az ajtót. –
Megyek is hozzá, kívánj sok szerencsét!
– Sok szerencsét! – Tisztelegtem, és elindultam befelé.
– Szia, Port! – üdvözölt Grace a kanapéról. A szeme félig nyitva volt.
– Hé, Starboard! Szundikáltál? – Halkan becsuktam magam mögött az
ajtót.
– Úgy valahogy. Parker elment valahová, miután összepakolta a
csomagjainkat. Van kedved felolvasni nekem? – Olyan átkozottul
reménykedőnek tűnt.
– Persze, csak adj egy percet! – Felmentem az emeletre, és átöltöztem
rövidnadrágba, pólóba és egy cipzáras pulcsiba, majd visszamentem hozzá,
kezemben az Odüsszeiával.
Amikor helyet foglaltam a kanapén, odabújt hozzám, az ölembe feküdt,
mintha nem is ugrottuk volna át az elmúlt öt évet, és felvette azt a Grayson-
felolvas-nekem pózt, amit hétéves korunk óta mindig.
– Még mindig segít, ha olvasol? – kérdezte.
– Igen. Amíg mindennap olvasok, úgy tűnik, könnyebb.
Az elejéről kezdtem. Szokás szerint belezavarodtam az első sorokba.
Összeráncolta a homlokát.
 – Ugorj arra a részre, amit még nem olvastál!
Micsoda?
– Rendben. – A kilencedik énekhez lapoztam, és olvasni kezdtem.
Amikor Grace megborzongott, levettem a pulcsimat, és segítettem neki
belebújni.
– Jobb így? – kérdeztem, ahogy felhúztam a cipzárt.
– Sokkal, köszönöm! – felelte. – Ez nagyon hiányzott hallgatni, ahogy
felolvasol nekem.
A szabad kezemmel hátrasimítottam a haját.
– Mire emlékszel?
– Amíg én… nem voltam itt?
– Nem, a baleset előttről. – Az ajkába harapott. – Nem erőltetlek! Csak
próbálom kitalálni, hogy mennyi mindenre emlékszel. Hogy hol vannak a
hézagok. – Végigsimítottam a homlokán, és ellazult. Néhány dolog sosem
változik.
– Én… emlékszem, hogy vitorlázni mentünk. Te, én és Owen.
– Az egy nappal korábban volt. Itt szakad meg az emlékezeted? –
kérdeztem. Nem emlékezett a veszekedésre… vagy arra, ami utána
következett. Istenem, újra át kellett élnem az egészet, mert tudnia kellett
róla.
Megrázta a fejét.
– Nem, emlékszem, hogy mérges voltam rád, mert vissza akartad
utasítani a Citadelt. Azt hitted, az a helyes, ha velem jössz a UNC-re.
– Igen. Azt mondtad, ha szeretjük egymást, négy év nem számít.
– Számított az öt év? – A mellkasomnak dőlt.
– Grace, az elmúlt öt év nem normális évek voltak. Olyan módon
változtattak meg, ami nem tetszett volna neked. Olyan módon, aminek még
mindig nem örülök.
– Ne mondj ilyeneket! Én nagyon is kedvellek. – A szeme egy szinten
volt az enyémmel, ahogy felült az ölemben. – Nagyon sajnálom, ami
történt! Mindent, amin keresztülmentél, de ahogy látom, a végén erősebbé
és összeszedettebbé tett. Talán egy kicsit kevésbé vagy bolondos, és nem
nevetsz annyit, de még mindig az én Grayem, az én Portom vagy. És én
még mindig a te Starboardod.
– Ez nem olyan egyszerű.
A hajamba túrt az ujjaival.
 – De lehetne, ha hagyjuk.
Tudtam, hogy ez hova vezet, és a gyomrom nem bírta tovább elviselni.
Túl közel volt hozzám, és nem a jó értelemben. Olyan módon, ami öt, a
pokolba is, hat évvel azelőttre repített vissza, amikor még úgy szerettem őt,
hogy fogalmam sem volt róla, mit is jelent az valójában. Amikor a legjobb
barátommal jártam, mert ez tűnt a leglogikusabb lépésnek.
Egyetlen érintéssel visszavitt abba az időbe, amikor összetévesztettem a
rajongást és a szeretetet a szerelemmel.
De már jobban tudtam. Már itt volt nekem Sam.
Grace egy anakronizmus volt az életemben, és bármennyire is hiányzott
nekem, bármilyen könnyen is fel tudtam idézni, hogy mit éreztem iránta,
nem ő volt az, akire szükségem volt, mert már én sem voltam ugyanaz a
srác, aki szerette őt, amikor gimisek voltunk.
A kezembe fogtam az arcát, és felkészültem, hogy összetörjem a szívét.
Már megint.
– Öt év telt el, és tudom, hogy ezt nehéz elmagyarázni, de az érzéseim
irántad… – Vettem egy nagy levegőt, és felkészültem a legrosszabbra. –
Grace, én szerelmes vagyok… – Sambe.
– Tudtam! – Megcsókolt, mielőtt kimondhattam volna. Valahonnan halk,
kattanó hangot érzékeltem.
Megdermedtem. Az ajka az enyémen egyszerre volt ismerős és idegen,
de nem a megfelelő érzés, a megfelelő nyomás, a megfelelő íz. Mert ő nem
a megfelelő nő volt.
Visszahőköltem, hogy megszakítsam a csókot.
– Grace, nem lehet!
– Ó, kérlek, miattunk ugyan ne hagyjátok abba – mondta Josh a hátam
mögül, a hangja halálosan színtelen és nyugodt. Az a kattanás az ajtó
nyílása volt.
Lassan megfordultam, a kezem leejtettem Grace arcáról.
Sam Josh mellett állt, a szeme elkerekedett, az alsó ajka remegett. Josh
eléje lépett, és a karjával a háta mögé tolta, miközben a szemével egyenesen
megölt.
Védelmezte őt? Tőlem. Mert Grace az ölemben ült, a kezével a hajamba
túrva, a pulóveremet viselve, és Sam arra a látványra sétált be, hogy Grace
arcát fogom, miközben megcsókol.
A. Kurva. Életbe.
 Ilyesmi szarság csak a filmekben történt, nem a való életben!
– Sam, ez nem…
– Fogd be a pofádat! Most. – Josh minden egyes szót a lehető
legtisztábban ejtett ki. Aztán megfordult, kitakarva előlem Samet, és a
vállát átkarolva felvezette az emeletre.
Grace-t szinte a kanapéra dobtam, és utánuk rohantam.
– Sam!
Josh az ajtóban állt.
– Nem. Fordulj meg, és menj vissza a földszintre!
Lehet, hogy néhány centivel magasabb volt nálam, de nekem vagy
tizenöt kiló izomnyi előnyöm volt vele szemben.
– Állj félre! Beszélnem kell vele.
– Testvéremként szeretlek, de két másodpercre vagyok attól, hogy a szart
is kiverjem belőled – vágott vissza Josh.
Odaléptem hozzá.
– Ne vedd sértésnek, de mindketten tudjuk, hogy az a verekedés hogyan
végződne, és nem foglak kímélni, ha ez azt jelenti, hogy eljutok Samhez.
Grace csókolt meg. Én nem csókoltam vissza. Nagyjából a lehető
legrosszabb pillanatban érkeztetek meg.
– Leszarom, ha megbotlott a ruhádban, és a szádon landolt, Masters! Sam
már jóval előtted a barátom volt. – Keresztbe fonta a karját.
– Engedd be, Josh – mondta Sam halkan a szobájából.
– Először megüthetem?
A szemem összeszűkült, de meg sem rezzent.
– Nem – válaszolta Sam. – Csak engedd be! Én megleszek.
– Lent leszek – mondta neki Josh, egyenesen a szemembe nézve.
– Én vagyok az, aki veled együtt feladta magát a kibaszott jegesmedve
miatt, Walker! Tényleg azt hiszed, hogy szándékosan fájdalmat okoznék így
neki?
– Nem érdekel a miért, csak az, hogy megtetted. – Oldalra lépett, én
pedig bementem Sam szobájába.
Egy bőröndöt és két nagy zsákot vett elő és tett az ágyra, amiket éppen a
ruháival tömött meg.
– Hová mész?
– Messzire tőled – válaszolta, miközben újabb köteg ruhát húzott elő a
szekrényből, és tuszkolta bele a bőröndbe, akasztókkal együtt.
 – Ez nem az volt, aminek látszott, és igen, tudom, hogy ez mennyire
közhelyesen hangzik!
– Igazad van, tényleg közhelyes. Ahogyan az is, hogy rátok nyitottunk a
barátnőddel. Istenem, de ostoba vagyok! Tudtam. Én tudtam! És mégis
hagytam, hogy megtörténjen.
– Samantha, hagyd abba! Beszélj hozzám!
Megpördült, a szeméből kicsorduló könnyek csak még ragyogóbbá tették
az írisze zöldjét. A nyomorúság arcának minden vonalába bele volt vésve.
– Mi értelme lenne?
– Nem mehetsz el! Így nem!
– Akkor hogyan? Talán majd legközelebb, amikor arra nyitok be, hogy a
barátnődön van a pulcsid? Aztán a bokszeralsód? A szád?
– Ő csókolt meg! Én megállítottam!
Elkezdett tapsolni.
– Bravó! Plusz pont azért, mert megállítottad, miután nyilvánvalóan
odaengedted az öledbe és a karodba.
A francba! Igaza volt.
– Igazad van. Istenem, Sam. Igazad van! Meg kellett volna állítanom,
amikor az ölembe feküdt, miközben felolvastam neki! Ott helyben el kellett
volna mondanom neki kettőnket!
– Nem kellett volna azt kérnem, hogy várj – mondta, és összepréselte az
ajkát, ahogy újabb könnyek csordultak ki a szeméből.
– Mindketten hibáztunk, és rosszul kezeltük ezt az egészet. Hagyjuk,
hogy visszamenjen Észak-Karolinába, és aztán mi ketten megbeszéljük ezt.
Megrázta a fejét.
– Nincs olyan, hogy mi ketten. Végeztünk!
Kiszaladt belőlem a szusz, mintha gyomorszájon vágtak volna. Fájt.
Bassza meg, de fájt! Nagyokat pislogtam, félig arra számítottam, hogy Sam
a kezében tartja kitépett szívemet.
– Nem csókoltam meg!
– Hiszek neked.
A szám néhányszor kinyílt és becsukódott, képtelen voltam rátalálni a
szavakra.
– Akkor mi a fenét csinálsz?
– Csak mert ma nem csókoltad meg, még nem jelenti, hogy nem fog
megtörténni. Három napig ültem és néztelek vele. Úgy értek egymáshoz,
hogy észre sem veszitek. Tegnap a vacsoránál megitta a jeges teádat, miután
az övé elfogyott. Te még csak nem is pislogtál, csak kortyoltál belőle, és
aztán a tányérja mellé tetted le!
Próbáltam levegőt venni.
– Azt hiszem, visszatértem a régi szokásokhoz.
– És mennyi idő múlva térsz vissza ahhoz a szokáshoz, hogy lefekszel
vele? Egész életedben szeretted őt, ezt te magad mondtad nekem.
– Nem feküdnék le vele! Az soha nem fog megtörténni. – Sam felé
nyúltam, mire ő hátralépett, és a komódjába ütközött.
– Hát, ma reggel még azt mondtam volna, hogy soha nem fogod
megcsókolni sem. Múlt héten pedig azt mondtam volna, hogy soha nem fog
az ágyadban aludni. Nem veszed észre, hogy fokozódik? Mennyire kell
ostobának lennem, hogy itt maradjak, és nézzem, ahogy ez történik? Meg
kell várnom, amíg véletlenül gyűrűt húzol az ujjára? – Öniróniával nevetett
fel, amit azonnal gyűlöltem. – Bár az én előéletemmel valószínűleg egy
gyűrű sem állítana meg. Úgy is hagynám, hogy megdugj, miközben a
feleséged a folyosó túloldalán alszik, te pedig napkeltekor kiosonsz.
– Sam…
– Mert ezt teszed velem. Mert ennyire megőrülök érted… ennyire
szeretlek. Mindent feláldoznék magamból, hogy veled lehessek arra a
néhány pillanatra. Tudom, mert már most is ezt csináltam. És ennél sokkal
többet érek! – Az utolsó mondatot már zokogta, én pedig egy kicsit jobban
belehaltam.
– Te mindent megérsz!
Megrázta a fejét.
– De nem adhatsz meg nekem mindent. Egy részed mindig az övé lesz.
– Ez nem igaz! A tiéd vagyok. Ha valamit, az elmúlt napok ezt csak még
világosabbá tették.
– Istenem, vess egy pillantást az életedre! Minden, amit tettél, érte volt!
Az állandó hazarepülések. Ez a kényszer, ami hajt, hogy a rangsor élén
végezz, és megválaszthasd a szolgálati helyedet. Harcolsz Észak-
Karolináért, hogy közelebb lehess hozzá. Én a hadseregben nőttem fel,
Grayson, és tudom, hogy nem sokan akarnak Észak-Karolinába kerülni, de
halálra dolgozod magad arra az esetre, ha valakivel mégis meg kell
küzdened a helyért. Mindezt. Csak. Érte. Számomra nem maradt hely.
 – Hogyan lehetne helyed, ha folyton fél lábbal az ajtón kívül vagy? –
vágtam vissza.
– Te maradnál? Csak várnál arra, hogy apránként leromboljanak?
Néznéd, ahogy a szíved elaszalódik és meghal, amikor látod a
telefonhívásokat, üzeneteket és véletlen csókokat?
– Érted a poklot is elviselném! – A tüzet. A kárhozatot. Mindent. Kérdés
nélkül.
– Grayson, én túlságosan szeretlek ahhoz, hogy valaha is erre kérjelek, és
ebben rejlik a különbség.
A kezem a hajamba markolt, kétségbeesetten próbáltam az irányításnak
legalább egy darabkáját a kezembe fogni.
– Ne csináld ezt! Ne hagyj el! Letérdelek eléd, ha ezt akarod, de ne
mondj le rólunk!
– Csak egy jó okot mondj.
– Mert rohadtul szeretlek! – A szavak bezengték a szobát, a folyosót, a
házat, az egész lelkemet. – Szerelmes vagyok beléd, Samantha! A tiéd
vagyok, a testem, a szívem, az elmém, a lelkem, bármi, amit adhatok, a
tiéd!
A válla megereszkedett, de ahelyett, hogy megkönnyebbült volna a
vallomásom miatt, inkább legyőzöttnek tűnt.
– Olyan régóta vártam erre – suttogta.
– Hamarabb el kellett volna mondanom. – Kockáztattam, és közelebb
léptem hozzá, kezemet puha, nedves arcához emeltem, és hüvelykujjammal
letöröltem egy újabb könnycseppet.
– Hamarabb? Mióta tudod?
– Mióta felálltál és kiabálni kezdtél a családommal azon az estén a
szüleimnél. – Az emlékre elmosolyodtam. – Még soha senki nem kelt a
védelmemre.
– Miért vártál ilyen sokáig? – A szemében felcsillant a remény szikrája.
– Először azért, mert nem ismertem fel. Sokkal erősebb volt, mint bármi,
amit előtte éreztem, és megrémített. De aztán Grace felébredt… és tudtam,
hogy nem állhatok eléd ezekkel a szavakkal úgy, hogy előtte nem tisztáztam
mindent magamban. Olyasvalakit érdemeltél, akinek minden összeállt a
fejében, aki tudja, mihez kezdjen. – A remény kihunyt a szemében. – Mi
az? Mit mondtam?
 – Nem tudtad, hogy kit fogsz választani. Grace-t… vagy engem. –
Visszahúzódott, és elvesztettem a fogásom rajta.
– Ezt soha nem mondtam.
– Nem kellett, és nem is hibáztatlak érte. Nem hibáztatlak semmiért, ami
történt, Grayson. Te csodálatos vagy. Erős, gyengéd, okos, kedves, és épp
elég seggfej ahhoz, hogy ne tűrd meg a szarságaimat. Te vagy minden,
amire szükségem volt, és megmentettél, amikor már biztos voltam benne,
hogy menthetetlen vagyok. Nem fogok közéd és a csodád közé állni.
– Tessék?
– Tudom, hogy szereted őt. Tudom, mit tett veled, amikor először
elveszítetted, és én nem leszek felelős azért, hogy ez másodszor is
megtörténjen. Az, hogy megcsókoltad, lehet, hogy nem volt szándékos, de
az ilyesmi nem történik meg lappangó érzelmek nélkül. És hogy percekkel
azután, hogy a karjaidban találom, azt mondod, szeretsz engem? A szerelem
nem így működik.
– Sam, ne csináld ezt!
– Már megtörtént, Grayson. Én beléd szerettem, és az elveszített
szerelmed valódi csodaként újra felébredt. Hogyan állíthatnám, hogy
szeretlek, ha aztán nem tenném azt, ami kétséget kizáróan a legjobb neked?
– Még nem történt meg, a cuccaid még mind itt vannak! Itt vagyok. Te is
itt vagy.
– Grayson! – kiabált fel Parker. – Ideje indulni a reptérre!
– Kérd meg Josht, hogy vigyen ki! – kiáltottam vissza.
– Most komolyan? – kérdezte az ajtóból. – Nem veszed a fáradságot,
hogy te magad vigyél ki minket? – Jobban szemügyre vette a jelenetet, és
kihátrált. – Hűha! Ezek szerint végre te is megláttad, ugye? A jövőjét? –
tette fel a kérdést halkan, a szokásos Parker-fullánk nélkül.
– Takarodj innen, Parker!
– Csak vidd ki őket! – kérte Sam.
– Lent megvárlak – mondta Parker, és visszavonult.
– Ez a beszélgetés még nem ért véget!
Patthelyzetben álltunk, és Sam letörölgette a könnyeit.
– Jobb lesz így. Decemberben végzel a pilótaiskolában, és Észak-
Karolinába mész. Én nem. Mi értelme van még néhány hónapig így
szenvedni, amikor mindketten tudjuk, hogy úgyis véget fog érni? Hát nem
jobb így? Szakítsunk most, és megkaphatod Grace-t. Boldog lehetsz.
 Újra a kezembe vontam az arcát.
– Nem akarom Grace-t! Én téged akarlak!
– Már így is túl sokáig vártam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy
még ennél is jobban összeomoljak.
Kezdett eluralkodni rajtam a pánik, és azzal fenyegetett, hogy elzárja a
torkomat.
– Már mondtam neked, én mindig el foglak kapni!
– De nem kaptál el. Ezúttal nem. – Újabb könnycsepp gördült le
észrevétlenül az arcán.
– Még nem értünk el a mélypontra, Samantha! Legyen egy kis hited! –
Megcsókoltam, beleadva az összes szerelmet, ami bennem élt, és
gyönyörködtem annak tökéletességében, ahogy a szája az enyémhez simult.
– Te nekem lettél teremtve. Ez, itt? Ez jelent mindent. – Szétnyílt az ajka, és
én becsúsztam, hogy az egyetlen lehetséges módon összeforrasszam
magunkat. A testünk mindig is jobban kommunikált egymással, ezért
hagytam, hogy tegyék a dolgukat. Hozzám simult, és én majdnem a
levegőbe öklöztem. Ehelyett erősebben, mélyebben csókoltam,
elköteleztem magam mellette, akár akarta, akár nem, és ő viszonozta
mindazzal, amiről tudtam, hogy megtestesíti: kedvesség, szenvedély,
teljesség.
Én húzódtam el először, aztán még egyszer megcsókoltam, mert olyan
eszméletlenül csókolhatónak nézett ki.
– Hagyd abba a pakolást. Megoldjuk ezt, ha hazaértem!
Megrázta a fejét.
– Szeretlek, Grayson Masters!
Ahogy hátralépett, a távolság köztünk hirtelen kanyonméretűnek tűnt.
– Mindig szeretni foglak, Sam! – Szüksége volt a megerősítésre, ezt
megértettem.
– Tudom. De képes vagy őszintén azt mondani, hogy soha nem fogod
újra szeretni őt? Tudhatod ezt?
Pislogtam, de a szám nem akart működni. Tudtam a helyes választ, de
nem bírtam kimondani. Újra szeretni Grace-t? Hisz egy pillanatra sem
hagytam abba, de ez nem ugyanaz, mint amit Sam iránt éreztem. A kettőt
nem lehetett összehasonlítani.
– Ez nem fair!
 – Mert nem tudod azt mondani, hogy nem, és én nem tudlak hibáztatni
érte. – Sam testtartása megroskadt.
– Grayson! – kiáltott Parker.
– De nem maradhatok itt. A második hely nem elég jó nekem, többé már
nem.
A torkom kezdett bezárulni.
– Várj, és megbeszéljük, ha visszajöttem! Csak várj meg!
Összepréselte az ajkát, és bólintott.
– Amúgy sem tudnék egy óra alatt eltűnni innen.
– Hagyd abba a pakolást, és várj meg! Visszajövök, amilyen gyorsan
csak tudok! – Sietve előreléptem, megpusziltam a homlokát, és azt
suttogtam: – Szerelmes vagyok beléd, csak bízz bennem! – Nem válaszolt,
és én nem vártam rá.
Grace és Parker mindketten hallgattak az úton egészen a repülőtérig, de
nem nagyon érdekelt. A fejem túlságosan tele volt Sammel, és hogy mit
mondhatnék vagy tehetnék, hogy szilárd talajra húzzam magunkat.
Legalább az ajtó nyitva volt.
Beemeltem Grace-t a tolószékébe, becsekkoltattam őket, majd elvittem
őket a kis repülőtér biztonsági ellenőrzéséhez.
– Mindenetek megvan? – kérdeztem.
Parker bólintott, majd félreállt, hogy elbúcsúzhassak Grace-től.
– Nagyon szeretek veled lenni, de lehet, hogy szükségem lesz egy kis
időre.
– Szerelmes vagy belé? Sambe? – Könnyek futották el a szemét.
– Igen. És sajnálom, hogy fájdalmat okozok neked. Az elmúlt öt évben
végig vártam, és azt hittem, arra, hogy felébredj, hogy végre együtt
legyünk, de ahogy egyre jobban elgondolkodom rajta, mindig arra vártam,
hogy ő ébresszen fel engem. Nem tudok élni nélküle.
Bólintott, és a könnyein át rám mosolygott.
– Megértem. Én csak azt akarom, hogy boldog légy, Gray! Ez minden,
amit valaha akartam.
Lehajoltam hozzá, hogy egy szemmagasságban legyünk.
– Tudom. Te vagy az én starboardom, a jobbkezem. De ő a szélrohamom,
ez az őrült vihar, amit nem láttam előre. Nem engedhetem el őt. Be kell
csatolnom magam, meg kell kapaszkodnom, és arra kormányoznom, amerre
tart, mert semmi más nem érhet fel ehhez, miután már tudom, milyen
szeretni őt.
Megszorította a kezem.
– Szerencsés lány! Mindketten azok vagytok. Én mindig a barátod
leszek, és mindig itt leszek. Viszlát, Gray!
– Viszlát, Grace!
Otthagytam őket a repülőtéren, és hazaszáguldottam, minden
sebességkorlátozást megszegve Dothantól Enterprise-ig. Szabadok voltunk,
már minden mögöttünk volt. Képesek leszünk megoldani. Behajtottam a
kocsifelhajtóra, és alighogy leállítottam a motort, már ki is pattantam, és
rohantam a bejárati ajtóhoz. Kinyílt előttem, én pedig felnyargaltam a
lépcsőn.
– Sam, megjöttem! – szólítottam, és bekopogtam a csukott ajtaján.
– Sam? – Megint kopogtam, majd lassan benyitottam.
Bassza meg! Nem. Nem. Nem.
Nem kaptam levegőt, a tüdőm oxigén után sóvárgott, aminek egyszerűen
hűlt helye volt.
A szobája üresen állt, még bútor sem maradt benne. Összefűztem az
ujjaimat a fejemen, és tettem egy kis kört a szobában. Csak két és fél órát
voltam távol. Csak ennyit. És ő teljesen kitörölte magát, mintha soha nem is
lett volna itt.
De szétporladt szívem magán viselte a hegeket, amelyek bizonyították,
hogy itt volt.
Feladta. Elment. Nem bízott bennem, hogy szeretni fogom.
Hogy a francba harcolhatnék olyasvalakiért, aki nem bízott bennem?
 Huszonhatodik fejezet

SAM

– Hát itt vagy, te vámpír! – mondta Avery, amikor beléptem az

edzőterembe.
– Szia, neked is – válaszoltam, és a táskámat ledobtam az asztalra.
Igazán találó leírás volt, mivel tényleg úgy éreztem magam, mint egy
élőhalott. Az eltelt három napban, mióta elhagytam Graysont, Maggie volt
olyan kedves, és áttette éjszakára a műszakomat, amikor Grayson repül,
amint azt Jaggertől megtudtam.
És mi van, ha az időbeosztásom körülötte forgott? Ez legalább azt
jelentette, hogy esélyem sem volt összefutni vele, és pont erre volt
szükségem. Az is segített, hogy Paisley nem árulta el neki, hogy én vettem
át az egykori szobáját, és jelenleg Morgannel éltem. Nem mintha kérdezte
volna. Vagy írt volna. Vagy hívott volna. Vagy… bármit csinált volna.
– Mi csábított elő a napsütéses órákban? Connor van épp műszakban. –
Nem is zavartatva magát tovább bámulta Gradyt, aki a hátizmait edzette.
– Anyukádnak segítségre volt szüksége a beosztás megírásával. –
Természetesen igent mondtam, aztán fél hét utánig vártam, hogy bejöjjek.
– Mmmm – válaszolta.
– Hogy áll a házi feladatod? – Vártam, hogy válaszoljon, aztán fejbe
koppintottam egy ceruzával, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog. –
Avery! Házi feladat!
– Aú! – Megdörzsölte a fejét, és végül rám nézett. – Hűha. Az arcod
olyan… ööö.
Kérdőn felvontam a szemöldököm.
– Duzzadt? – válaszolta mosolyogva.
Ez történik, ha három napig nem tudod abbahagyni a sírást.
– Volt pár kemény napom. De elég belőlem, mi a helyzet a végzős bállal?
A tekintete ismét a gépek felé vándorolt.
 – Semmi.
– Van már párja?
Megrázta a fejét, és a füle mögé tűrte a haját.
– Igazából nem is tudom, miért reménykedem. Én csupán az…
irodaszerüzlete vagyok.
– Ezt nem tudhatod! – mondtam. – Gyönyörű vagy, és okos. Grady
szerencsés lenne, ha veled mehetne el rá.
– Persze, már ha szeret a társadalmi tápláléklánc legaljával randizni. –
Megkocogtatta a ceruzáját a trigonometriakönyvén, és felsóhajtott.
Nem tudtam elrejteni a mosolyomat.
– Mi van? Szerinted ez vicces? Ez az életem! – A homloka a könyvhöz
csapódott.
Ó, a tizenhét éves lét!
– Egy, ne légy már ilyen drámai! Azon gondolkodtam, hogy a legjobb
barátnőmre emlékeztetsz. Bele volt esve ebbe az übernépszerű hokis srácba,
amikor másodévesek voltunk. Ő végzős volt, úgyhogy azt hitte, nincs nála
esélye. Nem tett semmit, és a srác elment főiskolára.
Elfordította a fejét, hogy most az arca feküdjön a könyvön.
– Ez volt a leglehangolóbb történet a világon, de azért köszönöm.
– Nem igazán. Mint kiderült, neki is bejött a barátnőm.
Felült, és előrébb hajolt a székén.
– Tényleg? És mi történt?
– Ismét összetalálkoztak, amikor főiskolára jártak, és most őrülten
szerelmesek. Totál, fülig szerelmesek. Már több mint egy éve együtt
vannak.
A tekintete Grady felé villant.
– Látod, lehetséges, szóval ne légy olyan szigorú magadhoz! Ne hagyd,
hogy az határozzon meg téged, hogy szerinted hol állsz a ranglétrán, vagy
bárki más mit gondol rólad. Sokkal boldogabb leszel, ha így teszel. –
Szétválogattam a leveleket, és elkezdtem dolgozni a következő heti
beosztáson.
– Ja, mert te boldog vagy? – vágott vissza, miközben elkezdte a
következő feladatot.
– Azzal, aki vagyok? Még nem, de lassan kezdek rájönni, hogy talán soha
nem is leszek. Egy elképesztő, folyamatban lévő alkotás vagyok, Avery!
Állj hátrébb, bármelyik pillanatban spontán felgyulladhatok. –
Rákacsintottam.
– És a könnyek?
Mély levegőt vettem, és lassan kiengedtem.
– Igen, nos… néha a szerelem egyszerűen csak… bonyolult.
Gradyre pillantott, és drámai sóhajt hallatott.
– Ja, tudom, mire gondolsz.
Kicsit jobban palástoltam a mosolyomat, és bekapcsoltam a
számítógépet, hogy elindítsam az Excelt.
– Hé, sikerült jutni valamire a számítógépes problémánkat illetően?
Felcsillant a szeme.
– Egy láncot alkot az összes, egyik a másikhoz kapcsolódik, szóval csak
meg kell találnom azt a legelső e-mailt, amelyik elindította a láncot. De
annyit elárulhatok, hogy mindegyik Coloradóból származik.
Rohadt Harrison.
– Köszönöm, Avery! Nagyon hálás vagyok érte.
Huncut vigyor kíséretében megvonta a vállát.
– Szeretem csinálni.
Egy súly csattant a földön, és Grady fél lábon kezdett ugrálni.
– Jól vagy? – kiáltottam oda neki.
– Grady, jól vagy? – mondta Avery ugyanabban a pillanatban.
A srác elvörösödött, és felkapta a kis súlyzót.
– Igen, minden rendben!
Nem kerülte el a figyelmemet, ahogy elkapta a tekintetét Averyről,
amikor felvette a súlyt. Érdekes. Sietve visszavonult az öltözőbe.
Gyorsan befejeztem a következő havi beosztást, és kinyomtattam, amikor
Grady fekete hátizsákját a vállára vetve kisétált az öltözőből.
– Ez ugyanaz a hátizsák, amit a suliban is használ?
– Aha – húzta el a szó végi A-t. – Minden órán ez van nála.
– Oké, nos, én végeztem is. Menni fog a házi feladat? – Sietve
felpattantam.
– Igen, azt hiszem, kezdem érteni.
– Remek! – mondtam, és szinte szaladtam a főbejárathoz, több energiával
lökve ki az üvegajtót, mint amennyi energiám az elmúlt négy napban volt.
Grady két kocsival arrébb állt, a hátizsákjában kotorászott, és a
kocsikulcsáról motyogott valamit. Tökéletes. A lehető legcsendesebben
odalopakodtam hozzá, amíg már csak fél méterre voltam a hátától.
– Hali, Grady! – visítottam.
Ijedtében megugrott, és kiejtette a kezéből a hátizsákot, ami a járdára
pottyanva szétnyílt. Tucatnyi ceruza gurult a kocsi alá.
– Ó, annyira sajnálom! Hadd segítsek! – Felvettem az összes ceruzát, de
egyet észrevétlenül zsebre vágtam. – Szereted a ceruzákat, mi?
– Semmi baj, Miss Samantha. És… ööö… aha. – Felállt, elpirult arccal,
és szinte rohant, hogy beüljön a kocsijába.
Miután kihajtott a parkolóból, visszaszökdécseltem az edzőterembe.
– Hogyhogy visszajöttél? – kérdezte Avery.
Áthajoltam a recepciós pulton, és felkaptam egy vékony hegyű alkoholos
filctollat. Néhány másodperccel később a „Végzős bál?” szavak álltak a
lopott ceruzán.
– Ezt add oda neki, amikor holnap ceruzát kér tőled.
Elvette a kezemből, aztán felhorkant.
– Ja, persze.
– Mint nő a nőben, bízz bennem! Nem az irodaszerüzlete vagy.
Halvány remény csillant a szemében, és elmosolyodtam. Az első
szerelem olyan felszabadító érzés, mint a kismadár első szárnycsapásai,
amikor először kirepül a fészekből.
A zűrös, majdnem-felnőtt szerelem volt az, ami addig tépte a tollaidat,
amíg le nem zuhantál az égből.
Kifelé indultam, ezúttal elővéve a kulcsaimat, és majdnem nekirohantam
Joshnak, amikor kinyitotta az ajtót.
– Szia!
– Szia, Sam! – Végigmért, kétségkívül a szívfájdalom árulkodó jeleit
keresve, mint a duzzadt szemek, a sötét karikák, az ápolatlan haj.
Mindhárom az arzenálomat képezte. – Jól vagy?
Bólintottam. Nem.
– Igen, persze! Morgan igazán jó fej. Köszönöm, hogy segítettél olyan
gyorsan eljönni a házból a múltkor. Nem is tudtam, hogy ilyen gyorsan
tudsz bútorokat költöztetni!
– Sokoldalú ember vagyok.
– Hallottam hírét. – Homlokon csaptam magam. – Ez eszméletlenül
illetlen volt! Ne haragudj.
Elnevette magát.
 – Mindenképpen elmondom Embernek. – A mosolya lehervadt. – De
most komolyan. Tényleg jól vagy?
Az én mosolyom is eltűnt.
– Hogy van?
– Falat húzott maga köré.
– Sejtettem. Nem mintha azt vártam volna, hogy előkapja a fagyis
dobozt, és kiönti nektek a szívét.
– Ja, nem hiszem, hogy ez valaha is megtörténik.
– Legalább még nem jött rá, hogy Paisley lakásában vagyok. Nem mintha
bujkálnék előle, de nem hiszem, hogy képes lennék találkozni vele. Még
nem.
Josh végigsimított a karomon.
– Sam, ő tud róla. Jagger elmondta neki. Ugyanabban a beszélgetésben,
amikor idiótának, makacsnak, hülyének és seggfejnek nevezte.
– Ó. Tudja? De nem is… – Próbált találkozni velem.
Josh nyelt egyet.
– Ja. Mondott valamit arról, hogy hit nélkül nincs harc, aztán elment
futni. Tíz mérföldet. Az esőben.
Mosolyt erőltettem magamra, hogy el ne sírjam magam.
– Hát, azt hiszem, ezzel el is van intézve.
– Sam…
Megkerültem, a kocsim magányára vágytam.
– Ne aggódj, Josh! Én ezt akartam. Ezt kértem. – Csak nagyon szar érzés.
– Később találkozunk!
Nem omlottam össze, amíg be nem ültem a volán mögé.
Bízz bennem egy kicsit! Ez fájt. Hogyan gondolhatta, hogy nem bízom
benne? Mindennél jobban bíztam benne. Ez volt a probléma. Elkötelezte
volna magát mellettem, és komolyan gondolta volna. Megingathatatlan
hűséggel maradna mellettem… miközben a szíve lassú, fájdalmas halált
halt a csodája után sóvárogva.
Soha nem nézném tétlenül, ahogy ez megtörténik.
Jobbat érdemelt. Ahogy én is.

Az óceáni szellő összeborzolta a mai alkalomra begöndörített fürtjeimet,

ahogy a kocsimnak támaszkodtam és bámultam a mólót, amin pontosan tíz
perc múlva jelenésem volt.
Igent mondott! Avery előző nap küldött üzenetébe kapaszkodtam, mint
boldog gondolatba. Már csak egy kis tündérporra volt szükségem, és talán
egy új szívre. Igen, az talán segítene.
– Biztos jól leszel? – kérdezte Ember, ahogy mellettem a kocsinak dőlt.
– Igen. Mármint, most Jagger miatt vagyunk itt, nem igaz? Ez nem rólam
szól. – Vagy az ostoba, összetört szívemről.
Átkarolta a vállamat, és a fejét az enyémnek döntötte.
– Szerintem igazán csodálatos vagy, ugye tudod?
– Te vagy a legjobb barátom. Erkölcsi kötelességed ilyen baromságokat
mondani. – De azért jó érzés volt hallani.
– Nem, nem az. Őt láttad már?
Megráztam a fejem. Két hét, két nap és – megnéztem az órámat –
huszonhárom óra telt el azóta. Tizenegy hét volt hátra a pilótaiskolából.
– Zsibbadtnak érzem magam belül. Gondolod, hogy ez egyszer elmúlik?
– Igen – válaszolta, és közben néztük, ahogy Josh az utolsó néhány óriási
ládát is felviszi a mólóra. – És azt hiszem, amikor elmúlik, visszasírod
majd.
– Minden hiányzik vele kapcsolatban.
– Hiányzol neki. Láttam őt, Sam! Ő a legsztoikusabb katasztrófa, akit
valaha láttam. Mint egy… vonatszerencsétlenséget ábrázoló szobor?
Nagyon szomorú nézni.
– Nagyon szomorú élni is. Amikor ellökted magadtól Josht, azt
gondoltam, te vagy valószínűleg a leghülyébb csaj, akit valaha ismertem.
Annyira egyértelmű volt, hogy szeret téged, és te őt. Én vagyok most a
hülye? Maradnom kellett volna?
Sóhajtott.
– Nem tudom. Teljesen más a helyzetünk. Ha Josh így szeretett volna
előttem valaki mást, aki aztán újra felbukkant az életében?
– Eltenném neked láb alól – ígértem.
Ember elnevette magát.
– Én is megtehetem ugyanezt. Még nem találkoztam ezzel a tökéletesség
mintaképével. Továbbra is szabad utálnom őt.
Grace arca jelent meg előttem, a nyílt mosolya, a könnyed nevetése… és
az, ahogy Grayson karjában szinte a férfi részének tűnt.
 – Még csak utálni sem tudom őt, Ember! Kedves és aranyos, és semmi
olyat nem tett, amivel ezt kiérdemelte volna.
– Te sem. – Ember felemelte a fejét, és szembefordult velem. – Sam, nem
tettél semmit, amivel kiérdemelted volna ezt a fájdalmat! Ez nem amiatt
van, ami Harrisonnal történt. Ez nem valami őrült sorsszerű megtorlás.
Amit most elszenvedsz, az messze túlmutat mindenen, amit a karmától
kaphatnál.
– Ebben nem vagyok olyan biztos – mondtam halkan.
– Nos, én viszont igen, úgyhogy kettőnk helyett is hiszek benne, amíg te
is el tudod hinni.
Josh felénk kocogott, én pedig összeszedtem magam.
– Itt van már?
– Nincs. Valami elintéznivalója volt, vagy ilyesmi. Veled minden rendben
lesz? – kérdezte, és magához húzta Embert. Nem tudtak egy légtérben lenni
anélkül, hogy ne értek volna egymáshoz.
– Igen, persze. Jagger miatt vagyunk itt, úgyhogy adjunk bele mindent! –
Visszatoltam a fájdalmat a doboz mélyére, amiben az elmúlt hetekben
tartottam. Ott biztonságban volt, elzárva.
Felsétáltunk a mólóra, és elfoglaltuk a kijelölt helyünket a korlát mögött.
A megadott jelre mindegyikünknek ki kellett nyitnia egy-egy nagy ládát.
Tanulmányozni kezdtem az enyémet, eltökéltem, hogy nem szúrom el.
– Ezzel a karral kell itt – mutatta a mellettem ülő karcsú lány, aki
hatalmas napszemüveget viselt. – Itt elcsavarod, aztán meghúzod.
– Köszi! – válaszoltam mosolyogva. Volt valami a lány arcformájában,
ami emlékeztetett valakire.
– Szia, Anna Mansfield vagyok… vagyis Bateman… vagyis ez
bonyolult. – Csukott szájú mosolyt villantott rám, és kinyújtotta a kezét,
hogy megrázzam.
– Hűha! – mondtam, kezet rázva vele. – Te vagy Jagger húga, ugye? Sam
Fitzgerald vagyok. Pár éve ismerem őt, mivel szomszédok voltunk
Coloradóban. Be kell vallanom, a kíváncsiságtól vezérelve nagyon
szerettem volna találkozni veled!
A szemüvege mögül tanulmányozott.
– Nos, én Jagger ikertestvére vagyok, és csak hétvégi kimenővel
engedtek ki az elvonóról. Nagy rajongója vagyok a drogoknak, de mint
kiderült, ők nem annyira rajonganak értem. – Sóhajtott egyet. – Sajnálom,
könnyebb kimondani, mint hogy az emberek a hátad mögött pusmogjanak a
mocskos kis titkaidról, tudod?
A szemem sem rebbent.
– Lefeküdtem a professzorommal, rájöttem, hogy nős, felpofoztam
közönség előtt, és kirúgtak az egyetemről.
– Jó érzés volt megütni?
– Igen.
Felnevetett.
– Kedvellek!
– Én is téged! – feleltem.
– Itt vannak! – suttogta Josh hangosan, és mindannyian lebuktunk,
hátunkat a korlátnak támasztva.
– Ember, Mrs. Donovan, menni fog a transzparenssel, ugye?
– Joshua Walker, ezt már tizenötször átbeszéltük! Tudom, mikor kell
kibontani. Mrs. Donovan is tudja, mikor kell kibontani. Esküszöm, azt
hihetné az ember, hogy a te lánykérésedről van szó! – Összecsücsörítette a
száját.
– Ez felhívás volt? Mert rettenetesen elvennélek feleségül! –
Rámosolygott, és Ember felnevetett.
– Figyelj a madaraidra! – dorgálta, de azért villantott rá egy vigyort.
Ránéztem a karra előttem.
– Csavar és húz – ismételtem, a reteszt birizgálva.
– Ez az, itt. Csúsztasd át, majd emeld meg és húzd ki. – A hangja átjárta a
testemet, és a mellkasom égni kezdett, miközben próbáltam csukva tartani
azt az átkozott érzés-dobozt.
Lassan feljebb emeltem a tekintetem világoskék rövidnadrágján és
MASTERS & FIA feliratú, szűk fehér pólóján, amíg el nem értem a
szeméig. A lélegzetem kihagyott.
– Menni fog? – kérdezte halkan, annak ellenére, hogy a legkeményebb
kifejezést láttam az arcán. Olyan volt, mintha kőből faragták volna, minden
vonása merev, mozdíthatatlan. De a szeme az enyémre szegeződött, és
megláttam őt, az én Graysonomat. Villám cikázott végig köztünk, mintha
megérintett volna. Istenem, szükségem volt rá, hogy megérintsen! Hogy
megcsókoljon. Hogy emlékeztessen arra, miért érdemes kockáztatni a
szerelemért, még akkor is, ha a végeredmény már eldőlt. Az ajkam
szétnyílt, és a tekintete odaugrott, majd vissza a szememhez. Nyers vágy
sugárzott belőle, az a fajta, ami általában azzal végződött, hogy a
legközelebbi lapos felületre döntött.
A pulzusom megugrott, ahogy felidéztem a keze érintését a testemen, a
nyelve kényeztetését. Ahogy a nevemet zihálta, amikor végigsimítottam az
ajkammal a hasán. A testem énekelt.
– A madarak – suttogta. – Megvan a kar?
Hogy a fenébe volt képes beszélni? Szótlanul bólintottam, mire ő is
kurtán visszabólintott, majd továbbment a sorban.
– A francba, azt hiszem, szükségem lesz egy cigire ez után a kemény
szemmel dugás után – mondta Anna, miközben magát legyezgette. –
Köztetek mindig ilyen?
– Igen – sóhajtottam.
– A szex is ilyen tüzes?
– Tüzesebb. – Én igyekeztem, de a szemem engedély nélkül követte őt,
szomjazva a látványát.
– Ha kicsit is tüzesebb lenne, a móló kigyulladt volna – mormogta.
– Felkészültetek? – Josh jelzett. – Transzparens!
Ember és Mrs. Donovan kibontotta a transzparenst, és mindannyian
felálltunk. Jagger és Paisley a vízben volt alattunk, és a szívem majdnem
szétrobbant a szerelmüktől, a pillanat tökéletességétől.
– Igent mondott! – kiáltotta Jagger, mire mindannyian éljenzésben
törtünk ki. A láda felé fordultam. Csúsztat. Emel. Húz. Az ajtók kinyíltak,
és a madaraim felszálltak az égbe, csatlakozva a hatalmas raj többi
tagjához. Az ég fehérré változott, én pedig felnevettem, képtelen voltam
elnyomni a nyers örömöt.
Mindannyian lesétáltunk a mólón, hogy a parton találkozzunk velük, és a
lépteimet könnyűnek, könnyednek éreztem. A szellő fellibbentette a
szoknyámat, és mindkét kezemmel le kellett fognom a puha, madeiramintás
anyagot.
Jagger a karjában hozta ki Paisley-t a vízből, és amint a lány talpa a
homokot érte, a szüleihez szaladt. Úgy ölelték, mintha a legdrágább kincsük
lenne, majd Jaggert is odahúzták magukhoz. Jagger Anna után nyúlt, és őt
is odahúzta.
Soha nem láttam még ehhez foghatóan szépet. A mosolyom olyan széles
volt, hogy szinte fájt tőle az arcom, és könnyek szúrták a szememet, ahogy
elöntöttek az érzelmek. Ez volt a szerelem legigazabb megjelenítése annak
leggyönyörűbb állapotában.
Tiszta. Nyers. Mindent elsöprő.
Elmorzsoltam egy könnycseppet, amikor Jagger megmozdult, és a
szemem Graysonra szegeződött.
Engem nézett, és a szeméből áradt a szerelem, amire oly nagy szükségem
volt, elmondva mindazt, amit mi nem tudtunk. Ez lehettünk volna mi. Még
mindig lehetnénk.
Bízz bennem egy kicsit!
A vágy, hogy beszéljek vele, felülírta a logikát, de mire odaértem volna
hozzá, már Donovan parancsnok csípte el.
– Szóval múlt héten adta be a kérelmét a szolgálati helyéért, ugye?
Megtorpantam Paisley apja mögött, és vártam Grayson válaszát.
– Igen, uram.
– Nos, Jagger azt mondta, hogy ön áll a ranglista élén, így nem lesz túl
nehéz megszerezni az első számú választását, ha meg is tartja.
– Nem, uram.
– Mi volt a három választása?
Visszatartottam a lélegzetem. Legalább az egyiket, Grayson! Csak az
egyiket!
– Nos, Fort Bragg, Észak-Karolina, uram. Ez az első számú választásom.
Lenyeltem a mellkasomban erre keletkező fájdalmat. Ez nem volt
váratlan.
– Jó poszt. Van kötődése a környékhez?
– Ez az otthonom, uram. Ott vannak a szeretteim.
A fülem zúgni kezdett, hangosabban, mint az óceán.
– És a másik két választása?
– Fort Campbell, Kentucky, és Fort Stewart, Georgia, uram.
A remény aprócska hulláma, ami a lánykérést nézve támadt bennem,
lassú, gyötrelmes halált halt, és a lábam előtt vérzett el összeroskadva a
megbánástól.
– Hát, ha Észak-Karolina nem sikerülne, azt hiszem, ez a két
legközelebbi…
Donovan parancsnok hangja elhalkult, ahogy otthagytam őket, a szívem
minden egyes lépésnél tiltakozott, ahogy végigsiettem a strandon. Grayson
tudta, hogy Coloradóba akarok menni, és a három választása közül egyik
sem volt még csak a közelben sem.
Rohadtul elegem volt ebből.
– Sam! – kiáltotta a hátam mögött, de nem álltam meg. A megállás azt
jelentette volna, hogy megadom magam neki, és ezt nem hagyhattam többé.
– Kérlek, mondj valamit! – A hangjában hallatszó könyörgés volt az, ami
megtört.
Megfordultam, és felnéztem rá. Olyan termetes volt, hogy szinte
kitakarta az egész naplementét. Ezen a ponton mit mondhattam volna még
neki?
– Hiányzol – vallottam be. – Minden egyes levegővételnél sajog a
mellkasom, mert annyira hiányzol, és fáj, Grayson! Minden fáj, minden
pillanatban.
– Sam – suttogta, de elhúzódtam, mielőtt hozzám érhetett volna.
– Ne! Ha hozzám érsz, elveszek. – Becsusszantam a résnyire nyitott ajtón
a kocsimba, és ő felismerte a menekülési manővert, annak, ami.
– Tudod, hogy Észak-Karolinát kellett választanom! Nem volt más
választásom! – érvelt.
– Tudom, de ezzel nem hagytál nekem sem választást. Csak vessünk
ennek véget, Grayson!
Rávágtam a fedelet az érzés-dobozra, és elhúztam onnan.
 Huszonhetedik fejezet

SAM

– Fagyit? – kérdezte Morgan, és a konyhapultra tett egy dobozzal, majd

kanalakat vett elő a fiókból.
– Miért is ne, elvégre egy darabig senki sem fogja látni ezt a hátsót. –
Megvontam a vállam, és felpattintottam a csokissüti-darabos fagyi tetejét.
Az a két nappal korábbi kis kirándulás a strandra határozottan a
bikiniszezon vége volt.
– Ha valami erősebbre vágynál, bármikor elmehetünk valahova inni –
ajánlotta. – Kit érdekel a tornádófigyelmeztetés!
Egy évvel ezelőtt úgy ugrottam volna erre az ajánlatra, hogy a plafonba is
beütöm a fejem. De ha alkohollal próbáltam volna orvosolni a
problémáimat, az csak azt jelentette volna, hogy másnap reggel másnaposan
ébredek, változatlanul összetört szívvel. Nem, köszönöm.
– Ez így tökéletes, köszi!
– Hát, a fagylalt az egyetlen igazi akció, amiben mostanában részem van,
úgyhogy eléggé a szakértője lettem. – Kikanalazott egy falatot.
A telefonom rezgett egyet.
Avery: HÉ, HÍREM VAN SZÁMODRA! TALÁLKOZUNK AZ
EDZŐTEREMBEN?
Mintha csak jelre, a konyhaablak előtt álló hortenziabokor egyik ága az
ablaküvegnek csapódott. Az ég este hat órához képest sötét volt, és a szél
hevesen fújt a közeledő zivatar miatt.
– Úgy látszik, ma este már úgysem mehetünk sehova – jegyezte meg
Morgan, és rögzítette az ablakreteszt. – Azt hiszem, le is dobom a
melltartómat. Mit szólsz egy kis Netflix-maratonhoz?
– Jól hangzik! Bármi jöhet, csak ne a Tuti gimi – válaszoltam
automatikusan, és szinte biztos voltam benne, hogy soha többé nem tudnám
úgy nézni azt a sorozatot, hogy ne arra gondolnék, hogy Grace kórházi
szobájában ülök.
Visszaírtam Averynek.
Sam: TORNÁDÓFIGYELMEZTETÉST ADTAK KI.
TALÁLKOZZUNK INKÁBB HOLNAP!
A kíváncsiságom kénytelen volt várni. Nem akartam, hogy Avery ilyen
időben mászkáljon.
– Te és Grace! – Morgan felnevetett.
– Tessék? – Felkaptam a fejem.
Meglóbálta a kanalát.
– Ja, semmi! Csak ez a megjegyzés a Tuti gimiről. Egyik nap átmentem
Paisley-vel a házhoz, amikor te suliban voltál, és amikor megkérdeztem,
akar-e tévét nézni, pontosan ugyanezt mondta.
Hmm. Érdekes.
– Ez fura! Mia azt mondta, hogy a kedvenc sorozata.
– Azt nem tudom. – Morgan vállat vont. – Mondott valamit arról, hogy
utálta az utolsó évadot, és hogy túljátszották? Mindegy, én most
mindenképpen pizsibe bújok. Találkozunk a kanapén?
Még a saját konyhámban sem tudtam elmenekülni Grace elől. Mindenhol
ott volt.
A mobilom ismét rezgett, én pedig odabiccentettem Morgannek.
A pizsama nem volt rossz ötlet, és határozottan kényelmesebb, mint a
farmerom.
Avery: ÉN IGAZÁBÓL MÁR ITT VAGYOK.
A szél felerősödött, és a telefonomon megszólalt az időjárás-riasztás.

Tornádófigyelmeztetés, Coffee megye, Alabama, 21:00-ig. Azonnal

keressenek menedéket!
Képzett időjárás-figyelők tölcsérfelhőt jelentettek Kinston közelében.
Bármikor kialakulhat tornádó. A Doppler-radar szerint a veszélyes
vihar 45 mérföld/órás sebességgel északkelet felé halad. A várhatóan
érintett helyek: Enterprise… Fort Rucker… Azonnal vonuljanak
fedezékbe!

A francba! Úgy tűnt, a földszinti fürdőszobában fogjuk nézni a tévét.

Sam: HÉ, TORNÁDÓRIASZTÁST ADTAK KI!
 Avery: LÁTTAM! ANYA MÁR BEZÁRATTA AZ EDZŐTERMET.
Sam: JÓ! MENJ HAZA, OKÉ?
A számba kanalaztam a fagyit, és élveztem a nyelvemet bizsergető
hideget. A lánykérés óta teljesen zsibbadt voltam. Se könnyek, se
fájdalom… semmi. Még ez a tornádófigyelmeztetés sem izgatott
különösebben.
Talán minden lehetséges érzelmet kimerítettem magamban, addig
gyötörtem a lelkem, amíg csak a lidokaintúladagolás maradt utána, ami
miatt leginkább csak a nyelvembe haraptam.
De ez talán jó volt. Talán ettől könnyebb lesz továbblépni.
Avery: GRADY ITT TETT KI. ANYA DOTHANBAN VAN.
Hirtelen összerándult a gyomrom.
Sam: EGYEDÜL VAGY?
Avery: IGEN. DE NEM GOND! ANYA ITT LESZ KB. EGY ÓRA
MÚLVA. MAJD BEKUCKÓZOK A SZAUNÁBA, VAGY VALAMI.
Egyedül? Ki volt zárva!
Megnyitottam az időjárási térképet. Nem volt egy órája, ha a
zivatarfelhőből tornádó alakul ki. Kinéztem az ablakon. Az égnek nem
kellene zöldre változnia? Anya mindig rohant velünk az óvóhelyre
Kansasben, így valójában sosem láttam belőle semmit.
Néhány kattintás, és máris a helyi csatornára kapcsoltam a tévét, ahol a
hatórás hírek helyett a meteorológus beszélt.
– …távol az ablakoktól vagy a repülő törmelékektől. Ismétlem, tornádót
észleltek, ami északkeleti irányban halad, úgy tűnik, körülbelül harminc
mérföldes óránkénti sebességgel. Ha Enterprise városában tartózkodnak,
vonuljanak fedezékbe! Emberek, ez a forgószél egyenesen maguk felé tart!
A távirányító kiesett a kezemből.
– Morgan! – Az előszobába rohantam, ahol a cipőmet hagytam, és
gyorsan belebújtam.
– Mi a baj? – kérdezte, és megjelent a lépcsőn flanel pizsamanadrágban.
– Tornádó tart felénk! – Felkaptam a kapucnis pulcsimat, és
visszarohantam a konyhába, ahol a mobilomat hagytam a pulton.
– Megerősítették, hogy földön mozog?
– Igen. A fürdőszobába kell menned! – Az ujjaim száguldottak a kijelzőn.
Sam: JÖVÖK! HAGYD NYITVA AZ AJTÓT, ÉS MENJ AZ
ABLAKOK KÖZELÉBŐL!
 – Hát, neked is. – Felkapta a vészhelyzeti táskát az előszobából.
– El kell hoznom Averyt! Teljesen egyedül van az edzőteremben. – Hol a
fenében volt a kulcsom? A bejáratnál a kisasztalon? A táskámban?
A dohányzóasztalon. Igen.
– Nem mehetsz ki, ha a tornádó a földön van!
– Azt mondták, hogy harminc mérföld per órával halad, és a jelenlegi
becslések szerint úgy tizenkét mérföldre van innen, így marad huszonnégy
percünk. Öt perc alatt odaérek az edzőteremhez. Visszajövök, mielőtt a
közelbe érne!
– Veled megyek!
– Nem! A kocsimban csak egy szabad ülés van. A hátsó ülés tele van
dobozokkal. Csak maradj itt, biztonságban!
– Akkor ezt vidd magaddal! – Odadobta nekem a táskát. – És légy
óvatos!
– Az leszek! – Amint az eső az arcomba csapott, végre felfogtam a teljes
következményét annak, amit teszek. Körülbelül egy évtizeddel ezelőtt egy
tornádó majdnem elpusztította ezt a várost. Ostobaság lett volna azt
feltételezni, hogy ez nem történhet meg újra.
Bedobtam a táskát az anyósülésre, és beindítottam a motort. Már a
Rucker Boulevardon jártam, amikor a telefonom végre szinkronizálódott a
kocsival.
– Hívd Averyt! – mondtam tisztán, miközben az eső a szélvédőmet verte.
– I-igen? – szólalt meg halk hangja a kocsim hangszóróin keresztül.
– Már úton vagyok, oké? Maradj távol az ablakoktól, és ha meglátod a
kocsimat, gyere ki!
– Nem akarom, hogy ilyen időben az utcán legyél, de félek!
Fák ágai táncoltak felettem, amikor megálltam a lámpánál, nyikorogva
mozogtak, a törzsük recsegett.
– Én is.
Villám hasította ketté az eget.
– Avery, be van nálad kapcsolva a rádió? – A műszerfalra hajoltam, hogy
jobban lássam az eget. Világosodott volna? Az nem lehetett.
– Igen. Azt mondják, hogy vonuljunk fedezékbe.
– Jövök, ígérem!
Zöld lámpa. Nyomás! Gázt adtam, megelőzve az egyetlen másik autót.
Csipogni kezdett a hívásvárakoztató, és csak annyi időre pillantottam a
képernyőre, hogy meglássam Grayson nevét.
Ő tudná, mit kell tenni. Mindig tudta. De nem bonthattam a hívást
Averyvel. Így nem, hogy egyedül volt.
– Sárga az ég – mondtam halkan.
– Az nem jó! – Kezdett pánikba esni.
A francba, ezt nem kellett volna hangosan kimondanom.
– Semmi baj, Avery! Minden rendben lesz!
Bárcsak én is elhittem volna!
– A francba! – kiáltottam fel, és beletapostam a fékbe, amikor egy faág
zuhant elém.
Az oxigén nagy, mély lélegzetvételekkel töltötte meg a tüdőmet. Nem
eshettem pánikba. Nem fogok!
– Sam? – A hangja a rémülettől magasra emelkedett.
– Jól vagyok! – Hátratolattam, és megkerültem az ágat. Néhány
háztömbbel később átsuhantam a legnagyobb kereszteződésen, és
megpillantottam a tölcsérfelhőt.
– Jóságos. Ég! Avery? Az edzőteremben kell menedéket keresnünk. Nem
hiszem, hogy időben visszaérünk a házamhoz.
– Oké. – A lélegzete szaporán, zihálva jött.
Megint villámlott, és körülöttem elment az áram, kioltva a lámpákat és a
kirakatok fényeit.
– Sam?
– Tudom. Már majdnem ott vagyok! – Soha nem voltam még ennyire
tudatában annak, hogy a puha tetőm milyen kevés védelmet nyújt.
Egyik kezemet a kormányon tartva kicipzáraztam a mellettem lévő
táskát, megkerestem az elemlámpát, és a pulcsim egyik első zsebébe
dugtam.
A telefonom ismét pittyegni kezdett Grayson üzenetével: „Én jól vagyok.
Téged akarlak. Hol vagy? Biztonságban vagy? Kérlek, mondd, hogy
biztonságban vagy!” Viszketett az ujjam, hogy átkattintsak rá, de nem
tehettem ezt meg Averyvel.
– Harminc másodperc – mondtam neki. Behajtottam a parkolóba, és
beletapostam a fékbe, mielőtt a járdaszegélyt eltaláltam volna, majd
leállítottam a motort. A kézifék a gyomromba vájt, ahogy áthajoltam, és
megragadtam a táskát. – Itt vagyok!
– Látlak!
 Letettem a telefont, és a hátsó zsebembe dugtam, ahogy kibotladoztam a
kocsim ajtaján, térdre esve az aszfalton. A fém ropogása keveredett Avery
sikítozásával. Üveg robbant szét a fejem fölött, ahogy egy faág
keresztülment az ablakomon, engem épphogy elkerülve. Nem esett bajod!
Minden rendben!
Az üvöltés fülsiketítő volt, de az üvegszilánkok és a fém csattanása még
annál is sokkal rosszabb volt.
– Sam! – Avery éles sikolya talpra húzott, és a nyitott ajtóhoz
bukdácsoltam, ahol várt rám, majd karon ragadtam, hogy behúzzam
magammal.
– Melyik helyiség van az épület legközepén? – kérdeztem. A zsebemből
felcsendült a Rocket Man. Avery a hátamnak csapódott, és a csengés
abbamaradt, miközben felmértem az edzőtermet. Ez a sok felszerelés a
repkedő lövedékek pokoli nagy arzenálja lesz.
– A raktárhelyiség. – Futni kezdett előttem, én pedig követtem, amikor
egy üvegablak mögöttünk felrobbant, és szilánkokkal borította be a termet.
A karom mart, és a másik oldalra vettem a táskát, ahogy Avery kinyitotta a
raktár ajtaját. Amint bent voltunk, becsukta az ajtót, én pedig bekapcsoltam
a zsebemből előhúzott elemlámpát.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Te vérzel!
– Avery, jól vagy? – kérdeztem hangosabban, és az arca felé világítottam.
– Igen – válaszolta.
Kiszaladt a vér az arcomból. Avery mögött polcok álltak, tele
szabadsúlyokkal és felszerelés-alkatrészekkel.
– Na, ezt már nem! – Egy rohadt horrorfilmben voltunk?
Széttrancsíroznak minket idebent.
Kivágtam az ajtót, magam mögé rántottam Averyt, és az öltözők felé
kezdtem rohanni. Azok belső helyiségek voltak.
– El kell jutnunk az öltözőkhöz! Be a zuhanyzóba! – ordítottam, hogy
meghallja a fülsiketítő robaj ellenére, amiről tudtam, hogy mindjárt belénk
csapódik.
Szabaddá tettük az ajtót, én pedig becsaptam magunk mögött, és
betoltam a reteszt. Avery előttem kanyarodott be a zuhanyzókhoz, de
megcsúszott, és a földre zuhant. Az üvöltés még hangosabb lett, ha ez
egyáltalán lehetséges volt.
 – Avery!
Kérlek, istenem! Még olyan fiatal! Én is olyan fiatal vagyok! Grayson,
szeretem őt! Muszáj, hogy ő jól legyen. Hogy mindketten jól legyenek.
Eldobtam a táskát, és Avery felé nyúltam, megálltam felette, hogy talpra
segítsem.
– Sam! Vigyázz!
A karommal betakartam a fejét, és közben a hátam mögé néztem.
Ó, istenem! A szekrények! Ezek egyenesen…
 Huszonnyolcadik fejezet

GRAYSON

– Sam! – A neve felszakadt a torkomból, amikor a vonal szétkapcsolt.

Addigra már kiléptem a bejárati ajtón, kulcsokkal a kezemben. Nem vette
észre, hogy felvette a telefont.
Mindent hallottam.
A tölcsérfelhő északkelet felé tartott. Úgy becsültem, kevesebb mint egy
mérfölddel került el minket. A szél majdnem hátralökött, mielőtt
visszanyertem az egyensúlyomat, és a kocsim felé rohantam. Az még
mindig állt. Sértetlenül.
Köszönöm, istenem, az apró csodákat… ez meg mi a franc?
Egy hatalmas törmelékdarab zuhant le az égből tőlem balra, szétzúzva a
két házzal lejjebb álló sportautót. Szent egek! Az egy autó volt. Egy másik
autón. Két autó egymáson.
Szedd össze magad! Miután beültem a pick-upba, és kihajtottam az
elkerülő útra, mély lélegzeteket véve nyugtattam magam. A telefonom
rákapcsolódott a vezeték nélküli Bluetoothra.
– Hívd Samet!
Kicsöngött. És csöngött. És csöngött.
– Szia, Samet hívtad. Hagyj üzenetet, és lehet, hogy visszahívlak… ha
kedvellek. Szia! – Bíp!
– Fogalmam sincs, hogy ezt megkapod-e, de tudom, hogy az
edzőteremben vagy. Mindent hallottam. Mindent. Már úton vagyok, Sam!
Jövök. Olyan átkozottul szeretlek! Csak tarts ki! Ennél sokkal keményebb
vagy. Te egy kibaszott szélroham vagy, semmi sem győzhet le téged,
úgyhogy tarts ki!
Életem leghosszabb tizenöt perce telt el, ahogy az edzőterem felé
tartottam. Fél tucat előkerten vágtam át, és egy ponton kiszálltam, hogy
három másik sráccal együtt elmozdítsunk az útból egy kidőlt fát.
 Tűzoltóautók száguldottak szirénázva.
A pusztítás… A fenébe. Nem voltak rá szavak. A házakról letépték a
tetőt, fák dőltek ki, és az emberek céltalanul álldogáltak az udvarukon,
felmérve, hogy mi maradt épen. Elfordítottam a kapcsolót a négykerék-
meghajtásra, és átgurultam az útra hullott törmelékeken, majd amikor
odaértem az edzőterem maradványaihoz, leparkoltam. Lehet, hogy emberek
voltak a roncsok alatt. Sam is ott lehetett valahol a romhalmazban.
Az edzőterem ablakai mind ki voltak törve, és a tető eltűnt róla. Csupán a
tartógerendák maradtak érintetlenül. Több futópadot is láttam az edzőtermet
körülvevő fákon.
– Avery! – sikított Maggie mögöttem.
Az autóját a pick-up mögött parkolta le.
– Sammel van – válaszoltam.
– Ó, hála istennek! Hol vannak?
Megcsóváltam a fejem az előttünk lévő törmelékhalomra nézve.
– Valahol ott bent. Bejutottak az öltözőbe, mielőtt az épület összeomlott.
Kétrét görnyedt, levegő után kapkodott.
– Várj itt, Maggie! – Meg akartam vigasztalni, de már nem volt bennem
annyi.
A szemem a törmelékmezőt fürkészte, miközben átmásztam rajta, és
lassan az edzőterem felé igyekeztem. Valahonnan a sarokból víz spriccelt.
A zuhanyzók! Átverekedtem magam a felszereléseken, vigyázva, hová
teszem a kezem.
Sam itt volt. Életben volt. Muszáj volt, hogy így legyen.
Egyszerűen nem lehetett másként.
Visszaszorítottam az agyamat elborító rémületet. Ez most nem válna a
hasznára. A lábam átment egy lyukon a törmeléken, és felszisszentem,
ahogy a fa felsértette a sípcsontomat. Ó, igen, ez tuti vérzett. Kihúztam a
lábam, és letöröltem a vért. Csak egy karcolás.
Még néhány perc, és az öltöző vázánál álltam. A kilincs elfordult a
kezemben, de az ajtó meg sem moccant. Sam biztosan bereteszelte. Okos
lány.
A kezemet használva áttúrtam a fa és a szétroncsolt fém között, amíg a
padlóhoz nem értem, hogy ki tudjam nyitni az ajtót. Valahogy ki kellett
onnan juttatnom.
– Sam! Avery!
 – Itt vagyunk! – érkezett a tompán kiszűrődő válasz, és majdnem a földre
roskadtam a megkönnyebbüléstől.
– Avery, jövök már! Sam jól van?
– Én… én nem tudom. Nem mozog, és vérzik. Rengeteg a vér!
Be kellett jutnom oda azonnal. Mivel tudnám betörni az ablakot?
Hol volt? A hülye szaros üvegbetörő kalapács, amit a kocsiban tartott?
Hol volt? A víz egyre emelkedett, és még mindig nem lélegzett.
Pislogni kezdtem, és elűztem ezt az emléket. Sam nem Grace. Sam
erősebb, keményebb, és nem hajlandó csak úgy szó nélkül tűrni a sors
szarságait. Ő egy harcos. Életben van, a fenébe is!
Felnéztem, és láttam, hogy a betonacél kilóg a falszerkezetből. Mélyen
behajlítottam a térdem, aztán a magasba ugrottam, és megkapaszkodtam a
fémben. Ropogva tiltakozott, de megtartotta a súlyomat, amikor felhúztam
magam, és átvetettem a lábam a fal tetején. Egy zuhanyfülkében értem
földet, óvatosan, hogy tompítsam a becsapódást.
– Avery? Grayson vagyok.
– Itt vagyunk! – A hang balról érkezett, ezért arrafelé indultam, és egy
betonkupac alól fénysugarat láttam kitörni.
Életben van. Csak áss! Ott van.
Megrezzentem, amikor megcsörrent a telefonom, majd előhúztam a
zsebemből. Jagger.
– Mi van? – csattantam fel.
– Jól vagy? Jézusom, ez a hely tropára ment. Nem a ház! Mi jól vagyunk.
Paisley, Josh, mi mind jól vagyunk. De Grayson… nem érjük el Samet.
Összeszorult a torkom, ahogy elkezdtem lehúzni a betontömböket a
kupac tetejéről, a telefont a fülem és a vállam közé szorítva.
– Tudom. Épp most ásom ki.
– Bassza meg! És ő…
– Nem tudom. Rossz a helyzet. Jagger, nem érdekel, ha a francos apádat
kell felhívnod ezért, de ide kell küldened egy mentőautót! Az edzőteremben
vagyunk. Kérlek! Tedd meg ezt értem! Tedd meg, és soha többé nem kérek
tőled semmit. Elrontom a következő tesztet, és a tiéd lehet a rangsor első
helye. Nem érdekel, csak segíts nekem! – Az ujjaimat már
összekaszaboltam és lenyúztam, ahogy téglát tégla után emeltem le a
kupacról. El a lányok fölül.
 – Mindent megteszek, hogy szerezzek egy mentőt, de a város szinte
megsemmisült. – Nyelt egyet. – Húgomként szeretem Samet, Grayson.
Odaküldünk valakit. Joshsal vagyok, és már a Rucker Boulevard és a
Nyolcvannégyes kereszteződésénél járunk. Pár percen belül ott leszünk.
Hadd intézzek el néhány hívást!
Letettem a telefont anélkül, hogy megvártam volna, hogy befejezze. Egy
rohadt mentőt kellett ideküldenie, nem pedig engem babusgatni.
– Avery?
– Igen? – kérdezte remegő hangon.
– Szólnod kell nekem, ha nagyobb nyomást érzel, oké? Ha bármit teszek,
ami szorítani kezd téged. – Újabb téglát dobtam félre.
– Oké.
– Mi van rajtad? Kemény? Nehéz? Tudnom kell, mi szegez téged a
földhöz.
Csendben volt.
– Avery? – Gyorsabban dobáltam a téglákat.
– Sam.
– Mi? – Megálltam.
– Sam az. Rajtam van. A testével védett, amikor a szekrények eldőltek.
Behunytam a szemem, ahogy fájdalom hasított a mellkasomba,
háborúban állva az elsöprő büszkeséggel, amit éreztem.
– Hát persze hogy téged védett – mondtam. – Szeret téged, Avery!
– Tudom. – Ezt már szinte csak cincogta.
Addig ástam és ástam, amíg más kezek is csatlakoztak hozzám. Josh és
Jagger.
– Basszus! Grayson, nézd meg a kezed – mondta Jagger, és a karomat
megragadva elhúzta.
Az ujjaimról lenyúzódott a bőr is, csöpögött belőlük a vér.
– Nem érzem. Nem érdekel.
– Hadd vegyük át innen – erősködött, közben Josh már el is kezdte
lehúzgálni a tartógerendákat a kupac tetejéről.
– Ha Paisley lenne az?
Félelem villant át a szemén, és megszorította a vállam.
– Ki fogjuk őt szabadítani!
Tovább ástunk, és hamarosan csatlakoztak hozzánk mások is, néhányan
egyenruhában, néhányan civilben. Végül elértük a kék fémszekrényeket.
 – Közvetlenül ezek alatt van – mondtam, nehogy elcsesszék, és sérülést
okozzanak neki.
Hatan megragadták a faliszekrényt az oldalánál, majd lassan emelni
kezdték, miközben én leguggoltam a földre. Ahogy felemelkedett,
megláttam a lógó ujjait.
– Állj! Be van szorulva az egyik szekrénybe! – Nem húzhattam ki
Averyt, anélkül nem, hogy ne tudtam volna, szenvedett-e nyaksérülést. –
Lépjetek egy métert a zuhanyzók felé.
A csoport így tett, én pedig bemásztam alá, majd addig gurultam, amíg
közvetlenül alatta nem voltam, ahol Sam hátborzongató felfüggesztésben
lógott, csukott szemmel. Ne gondolj rá! Eszedbe se jusson! Az egyik karja
természetellenes szögben kicsavarodott, amitől a szám megtelt nyállal.
Túlélhető. A másikon volt egy vágás, amiből folyamatosan csöpögött a vér,
de nem vészesen. Csak felületi. Ami igazán aggasztott, az a vér volt, ami
megállás nélkül csorgott a hajvonalától, végig az arcán, és cseppekben
hullott az álláról.
Óvatosan kiszabadítottam a csípőjét onnan, ahol beszorult, majd
kimanővereztem a vállát is, egyiket a másik után. Lassan dolgoztam,
rendkívüli módon vigyáztam, hogy ne rázzak meg semmit, ami eltörhetné a
gerincét. Ha nincs már most is eltörve. Fogd már be! Mindezt a nehéz
szekrényrendszert tartó csapat végig panasz nélkül viselte.
Mikor sikerült teljesen kiszabadítanom Sam vállát, harminc centimétert
zuhant felém, a mellkasomon landolva teljes súlyával.
– Kint van! – Lassan felemeltem a kezem, hogy megvizsgáljam a
pulzusát.
Folyamatos. Erős. Köszönöm, istenem!
Az orra a torkom mélyedésében, a homloka az állam alatt pihent.
Éreztem minden egyes lélegzetvételét, és a saját légzésemmel tartottam a
ritmust, mintha végezhetném helyette a munkát. Lassan elmozdultak a
szekrények, amíg végül csak a kék eget láttam magam fölött.
A vihar már elvonult.
– Jól van? – kérdezte Avery, aki mellettem feküdt.
– Ne mozogj! A mentősök készenlétben állnak, hogy elvigyenek, de ne
mozogj, arra az esetre, ha megsérült a hátad vagy a nyakad.
– Jól van? – ismételte meg.
 – Nem tudom. Magához tért egy pillanatra is, amíg odalent voltatok? –
Kérlek!
– Nem.
Összeszorítottam a szemem a pánik ellen, ami felfelé kúszott a
gerincemen, és minden idegemet megfertőzte a vággyal, hogy harcoljak,
hogy csináljak valamit. Bármit.
A mentősök először Samért jöttek, ráfektették a hordágyat, majd addig
manőverezték a pántokat a testünk között, amíg szorosan hozzá nem
szíjazták. Folyamatosan kérdezgették, hogy jól vagyok-e. Megsérültem?
Fájt valamim?
Mit számított mindez?
Sam nem volt eszméleténél.
Meleg volt a teste, de élettelen. Semmi sem ébreszthette fel, semmi sem
hozhatta vissza. Kisimítottam hosszú, szőke haját a szeméből, és
imádkoztam. Kijutottunk a kocsiból, a vízből, de ebből nem tudtam kihúzni.
Tehetetlen voltam.
A rohadt életbe! Sam nem Grace volt. Kettejüket nem lehetett
összehasonlítani, de az agyam minduntalan próbálta.
Követtem a mentősöket kifelé, elhaladtam Maggie mellett, akit egy
elsősegélynyújtó tartott vissza.
– Avery jól van – mondtam neki.
Beemelték Samet a mentőautóba, én pedig bemásztam mellé.
– Uram…
– Ahová ő megy, oda megyek én is.
Addig meredtem rá, amíg bólintott, és engedte, hogy maradjak.

– Valahol hallottam, hogy ez jó a hányinger ellen – mondta Jagger, és

átnyújtott egy gyömbérsört, aztán leült mellettem az üres székre a
váróteremben.
– Aha, és ezt melyik seggfej mondta neked? – Elvettem tőle, és
felpattintottam a tetejét. Az íz egy másik kórházba repített. Egy másik
váróterembe, ahol egyedül ültem, és hírekre vártam. Vártam, hogy
kiengedjék Owent azzal a néhány rohadt kis varratával, amire szüksége
volt, hogy elárulják, mi a helyzet Grace-szel.
 – Ez a srác, aki sokkal több dolgon ment keresztül, mint én, és valahogy
mégis túlélte. – Hátradőlt a várótermi székben. – Felhívtam Embert. Már
repülőn van Sam anyukájával. Josh Montgomerybe tart, hogy felvegye
őket.
– Jó. Ez jó. – A könyökömet a térdemre támasztottam, és előrehajoltam,
megpróbáltam levegőt kényszeríteni a tüdőmbe.
– Meg kell nézetned a kezedet.
– Ja. – Valamikor. De ebben a pillanatban? Nem szerepelt a prioritási
listámon.
Rohadtul gyűlöltem a kórházakat, és mégis itt voltam már megint.
Ezúttal egy kicsit más volt. A Southeast Medical Center váróterme tele volt.
Az összes kórház hasonlóképpen nézett ki, mivel Enterprise kiesett.
Özönlöttek a sebesültek, és a családok mindent megtettek, amit tudtak…
várakoztak.
Az az egykori váróterem Nags Headben szinte üres volt, leszámítva a
családot, aki azt mondta, hogy nem én vagyok a hibás, de a pillantások,
amiket rám vetettek, pont az ellenkezőjéről árulkodtak. Különösen Parker,
miután megjelent, és sziszegve rám förmedt, hogy el kellett volna vennem
Owen kocsikulcsát, nem lett volna szabad hagynom, hogy vezessen.
Igen, a váróterem más volt, de minden más nagyon is hasonló, egészen a
semmihez sem fogható félelemig, ami az ereimben tombolt.
Sammel kellett volna lennem. Soha nem lett volna szabad hagynom,
hogy Grace az ölembe üljön, bármennyire is ártalmatlannak tűnt akkor,
soha nem lett volna szabad hagynom, hogy megcsókoljon. Hamarabb el
kellett volna mondanom Samnek, hamarabb be kellett volna neki
bizonyítanom, mennyire szeretem őt. Ha tudta volna, nem költözött volna
Morganhez. Velem lett volna.
Nem végezte volna egy halom törmelék alatt.
– Rendbe fog jönni, Grayson! Soha nem találkoztam még senkivel, aki
olyan bátor, mint Sam. Ő egy harcos, rendbe fog jönni!
A gerincem kiegyenesedett, és összeszűkült szemmel néztem rá.
– Ezt nem tudhatod.
– Ő…
– Ő átélt egy tornádót, ráomlott egy épület, és nem tért magához az alatt
a négy óra alatt, amióta itt vagyunk. A pupillái egyenetlenek voltak, és
kitágultak. Nem. Tudsz. Te. Semmit. – A vállam megroskadt. – Egyikünk
sem tud.
– Igazad van, nem tudom. De azt igen, hogy te már megjártad egyszer a
poklot, és elveszítettél egy nőt, akit szeretsz, hogy aztán visszatérjen
hozzád, amikor elveszíted a másikat. Érzelmileg, természetesen. Basszus,
nem úgy értettem, hogy… elveszíteni elveszíteni. Nem tudom, mit mondjak.
– Végigsimított a kezével a Red Sox-sapkáján, meggyűrte az ellenzőjét. –
Hogy őszinte legyek, általában te vagy az, aki mondja… a dolgot.
– A dolgot?
Jagger megvonta a vállát.
– Tudod. A dolgot. Te mindig tudod, mit kell mondani. Én nem, pedig
nagyon szeretném tudni. Különösen most.
Néztem, ahogy egy másik orvos érkezik, hogy egy másik családdal
beszéljen.
– Igen, valószínűleg azért, mert most nincs mit mondani. Ezúttal nincs.
Mert bár lehet, nagyon is úgy tűnt, mintha megismétlődött volna az öt
évvel ezelőtti eset, de ez sokkal rosszabb volt. Ez Samantha volt. Az én
Samanthám.
Jagger lassan bólintott.
– Oké. Akkor mi lenne, ha csak itt ülnék veled?
De ezúttal nem voltam egyedül.
– Jó. Az jó lenne.

A karja három helyen eltörött. Egy törött borda. Egy vágás a karján. Egy
kificamodott váll. Számtalan horzsolás és zúzódás. Egyértelmű
agyrázkódás.
– És önök a legközelebbi hozzátartozói? – kérdezte tőlünk az orvos
három órával később, ahogy az intenzív osztály előtt álltunk.
– Igen – válaszolta Jagger. – Én vagyok felhatalmazva, hogy a nevében
egészségügyi döntéseket hozzak.
– Hogy micsoda? – hördültem fel, nem törődve azzal, hogy az orvos
összerezzent.
– Sam nem idióta, Grayson! Ezt még azelőtt elintézte, hogy akár
beleegyezett volna, hogy ideköltözzön. Nos, vagyis az anyja. A bevetések
és amiatt, hogy nem élnek a nagyszülei, mi vagyunk az egyetlen családja,
legalábbis amíg az anyja ide nem ér – mondta az orvosnak.
Megmagyarázhatatlan düh forrongott a mellkasomban. Ha valaki
döntéseket hozhatott Sam egészségéről, az én voltam. És pont.
– Agyrázkódást szenvedett, ezért figyeljük, hogy keletkezik-e duzzanat
az agyában. Megkezdtünk egy gyógyszeres kezelést, hogy segítsen, és
közben oxigénnel látjuk el. Egyelőre jól reagál.
– És ha megduzzad az agya? – kérdeztem, és próbáltam nem pánikba
esni.
– Ha ez megtörténik, van néhány választási lehetőségünk. Először is,
elvégezhetünk egy műtétet, hogy segítsünk csökkenteni a nyomást, vagy
pedig orvosilag előidézett kómába helyezhetjük, hogy az agya pihenjen,
vagy ha úgy tetszik, leálljon.
– Nem! – A hangom végigvisszhangzott a folyosón. Megragadtam Jagger
karját. – Nem érdekel, hogy az egyik legjobb barátom vagy. Ha kibaszott
kómába küldöd, én a sírba küldelek!
Nem engedtem Samet oda, ahová nem tudtam követni.
Jagger keze megpaskolta az enyémet.
– Rendben. – Visszafordult az orvoshoz.
– Még messze nem tartunk ott – vágott közbe az orvos.
– Mikor fogjuk tudni, hogy mi a helyzet?
A szeme sarkából rám nézett, de válaszolt.
– Folyamatosan megfigyeljük, de biztatónak tűnik.
– Mikor láthatjuk őt? – kérdeztem. Éreznem kellett a teste melegét, a
pulzusát.
– Amint sikerül stabilizálnunk. – Ezután kimentette magát, és eltűnt az
üvegajtón át, ami elválasztott engem Samtől.
Két lépést hátráltam, a falba ütköztem, és lecsúsztam mellette, amíg a
földön nem ültem, a felhúzott térdemre támasztott karokkal.
– Rá kell néznem Paisley-re, haver. Megleszel egy percre?
Bólintottam.
– És Averyre. Nézz rá Averyre is.
– Meglesz. – Jagger elment.
Megcsörrent a telefonom, és egy elmotyogott „Halló?”-val vettem fel.
– Jól vagy? – kérdezte Grace.
 Eldadogtam a történetet, és örültem, hogy mellettem volt a józan
hangjával.
– Nem ezt érdemled – mondta, miután a végére értem.
– Karma? Hát persze hogy ezt érdemlem! Amit veled tettem…
– Állj! Gray, arról nem te tehetsz. Hanem Owen. Ha a világon valaki
képes arra, hogy feloldozzon téged ez alól a bűntudat alól, az én vagyok.
A fejem a falnak vágódott.
– Sam az, aki nem ezt érdemelte. Te ártatlan fél voltál. Rossz helyen,
rossz időben. De Sam? Azért volt ott, hogy Averynek segítsen. Szó szerint
egy átkozott tornádó felé rohant.
– Bátor lány – mondta Grace halkan.
– Igen. És vicces és bonyolult és szexi és okos. De, istenem, a szíve az,
ami nélkül nem hiszem, hogy élni tudok. Nem tudom, milyen az élet
nélküle. Folyton arra gondolok, amikor te voltál odabent, miközben arra
vártunk, hogy megtudjuk, mi a helyzet az agyműködéseddel.
– Ez összehasonlítva milyen? – kérdezte.
– Őszintén?
– Természetesen. Lehet, hogy nem vagy a párom, de attól még a legjobb
barátom vagy. Tudom, hogy te talán nem érzel ugyanígy, hogy
alkalmazkodtál az élethez nélkülem, de én itt akarok lenni neked. Szóval
igen, őszintén.
Nyeltem egyet, és egy másodpercig hagytam, hogy érezzem a mindent
bekebelező félelmet, ami azzal fenyegetett, hogy megöli a gondolkodásra, a
lélegzetvételre való képességemet. Elképzeltem, ahogy Sam úgy fekszik ott,
ahogy előtte Grace. Vagy ami még rosszabb, hogy el kell temetnem őt.
– Nem hasonlítható össze.
– Nagyon sajnálom, hogy ezt tettem veled – mondta halkan.
– Nem, úgy értem, ez milliószor rosszabb. Én szerettelek téged. Azt
hittem, te vagy a jövőm, ha nem is mint végül a párom, de mindig a legjobb
barátomként. De Sam? Ő ez a buldózer, ami lerombolja a védőfalaimat, és
miatta éreznem kell, arra kényszerít, hogy éljek. Körülbelül akkora
szükségem volt rá, mint oxigénre.
– Annyira sajnálom, hogy ez történik veled, hogy ez történik Sammel!
Ő tényleg elképesztő, Grayson. – A hangja őszinte volt, szarkazmus és
rosszindulat nélkül, amilyen mindig.
 – Igen, az. – És átkozottul bolond voltam, hogy az elmúlt hetekben nem
jelentem meg minden reggel a küszöbén, és követeltem, hogy jöjjön haza,
vissza hozzám. Még nagyobb bolond, amiért nem kérvényeztem Coloradót,
amikor tudtam, hogy ő oda akar menni. A legnagyobb bolond, amiért
hagytam, hogy apa ultimátuma határozza meg a jövőmet.
Letettem a telefont, amikor Jagger visszatért, és egy pohár kávét nyomott
a kezembe.
– Hajnali kettő van, vagy alvás kell, vagy koffein.
Elvettem a poharat, és kortyoltam egyet belőle, azt kívánva, bárcsak
jobban égetne, jobban fájna, bárcsak éreznék valamit.
– A fenébe, az ott Vivica Fox? – kérdezte Jagger, és elkerekedett
szemmel bámult végig a folyosón.
Előrehajoltam, és megpillantottam egy gyönyörű, határozott nőt
végigvonulni a folyosón, miközben Ember, Josh és Paisley igyekezett vele
lépést tartani. Az, ahogyan felszegte az állát, túlságosan is emlékeztetett
valakire.
– Az Sam édesanyja. Csak ő lehet.
Odasétált hozzám, leguggolt, hogy egy szintre kerüljünk, szemügyre
vette az ingemet borító vért, és megfogta a kezem.
– Te Grayson vagy. – A szeme, ami ugyanolyan színű volt, mint Samé, az
enyémre szegeződött.
– Igen, asszonyom. – Megacéloztam magam a támadásra, a hibáztatásra,
amiről tudtam, hogy az én vállamat kell nyomja.
Ehelyett megfogta az arcomat, és összepréselte az ajkát, a szeme
csillogott a könnyektől.
– Szeret téged.
– Én is szeretem őt.
Bólintott.
– Köszönöm. Ha nem mentél volna utána, nem ástad volna ki, azt
hiszem, ez a beszélgetés most sokkal másabb körülmények között zajlana. –
Megszorította a kezemet, majd felállt, és gyors, biztos léptekkel besietett az
intenzív osztályra.
– Milyen volt az út? – kérdezte Jagger Joshtól.
– Jó, de az időjárás hamarosan szar lesz megint. Egy új front nyomul
errefelé, és holnapra újabb tornádók kialakulását jósolják.
– A francba – motyogta Jagger, és megpuszilta Paisley fejét.
 Mindannyian leültek mellém, így sorfalat alkotva az intenzív osztály
előtti folyosón.
– Tudjátok, van ám váróterem is – mondtam.
– Jó itt – válaszolta Josh.
Egy örökkévalósággal később Fitzgerald ezredes szigorú arccal kilépett
az ajtón. Felpattantam.
– Nos?
– A vállát a helyére tették. Várják, hogy lejjebb menjen a duzzanat a
karján, mielőtt helyre teszik a csontokat is. A másik karján a sérülést
összevarrták.
– Az agya? – kérdeztem, és visszatartottam a lélegzetem.
Mély levegőt vett.
– Sikerült a duzzanatot kordában tartaniuk. De azt nem lehet
megállapítani, mekkora a kár, amíg magához nem tér.
Hol hallottam ezt már korábban?
– Láthatom őt?
Megrázta a fejét.
– Még nem. Engem is alig engedtek be.
Elkáromkodtam magam, amikor megcsörrent a mobilom. Már el is
felejtettem, hogy a farzsebemben van.
– Halló? – szóltam bele.
– Masters hadnagy?
Basszus. Egy hajnali két órai telefonhívás, ami így kezdődik, nem
jelenthet jót.
– Én vagyok – válaszoltam.
– Itt Davidson őrnagy. Sajnálom, hogy ilyen későn hívom, de vészhelyzet
van. – A hangja sietős volt.
– Igen, uram? – Ha az egyik srác a csoportból ittasan vezetett, szétrúgom
a seggét.
– Újabb időjárási front közeledik, ami tornádókat ígér. Szerencsénk volt,
hogy a tragédia során a repülőgépekben nem keletkezett kár, de most
evakuálnunk kell őket.
– Igen, uram. – Összerándult a gyomrom.
– Ma már kimerítettük a legtöbb tapasztalt pilótánkat, és nincs elég
oktatópilótánk ahhoz, hogy az összes helikoptert elvigyék. Megkérdeztem
az oktatókat a legjobb pilótáikról, és felmerült az ön neve.
 – Igen, uram – ismételtem meg.
– Pirkadatkor indul, ami körülbelül öt óra múlva lesz, úgyhogy azt
javaslom, aludjon egy kicsit. Az oktatójával, Mr. Stewmonnal fog repülni.
A kockázatfelmérés megtörtént, és zöld utat kaptunk. El kell vinnünk ezeket
a gépeket. Ó, és szükségem lesz Batemanre is!
Nem mehettem el. Most nem. Nem, amíg Sam az intenzíven volt.
– Uram, éppen a kórházban vagyok. A barátnőm – volt barátnőm,
pontosított az agyam – megsérült ma, és megfigyelés alatt tartják.
Rendkívül méltányolom és nagyra értékelem az ajánlatát, de talán van
másik pilóta, aki alkalmasabb erre?
– Sajnálattal hallom, Masters hadnagy. Ő nem a felesége? – kérdezte.
– Nem, uram. – Még nem.
– Ez esetben sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez nem ajánlat volt,
hanem parancs. Szükségünk van magára. Reggel hétkor várom Cairnsben,
pihenjen egy kicsit! – Letette, mielőtt még vitatkozni tudtam volna.
– Mi a helyzet? – kérdezte Jagger.
– Parancsot kaptunk, hogy reggel hétkor jelentkezzünk Cairnsben. A 64-
eseket el kell repülni az evakuációs zónába az újonnan érkező viharok
miatt.
– Azt a mindenit, hagyják, hogy hosszú távot repüljetek? Le vagyok
nyűgözve! – jelentette ki Josh.
Ez volt az egyik olyan eset, amikor minden voltam, csak elragadtatva
nem, amiért osztályelső vagyok, vagy a pokolba is, akár a hadsereg tagja.
Sam anyjához fordultam.
– Megpróbáltam kibújni alóla. Nem akarom elhagyni őt, de mennünk
kell.
Sam nem volt a feleségem. A hadsereg szemében nem volt jogállása vagy
igénye rám nézve, ami azt jelentette, hogy nem voltam jogosult semmilyen
különleges elbánásra, ami miatt mellette maradhattam volna. És aláírtam
egy istenverte szerződést, amiben gyakorlatilag az önállóságomat cseréltem
el egy megbízatásért az Egyesült Államok hadseregében. Vagy elmegyek,
vagy vád alá helyeznek, amiért eltávozási engedély nélkül nem jelentem
meg.
Az égbe emelte mindkét kezét.
– Nem az én parancsnoki láncom. Nem tehetek semmit, hogy segítsek
neked ebben. A parancs az parancs. De itt talán tudok segíteni. Kövess!
 Az ajtó kinyílt, és besétáltunk az intenzív osztályra. A nővér a pultnál
oldalra billentette a fejét.
– Segíthetek?
– Ezt a fiatalembert épp most hívták be katonai szolgálatra. Látnia kell a
menyasszonyát, mielőtt elmegy. – Látta az elkerekedő szememet, és
odasuttogta: – Ugye el akarod venni a lányomat?
De még mennyire!
– Feltétlenül.
– Korábban nem említette, hogy jegyesek volnának. – Az ápolónő
szkepticizmussal nézett rám.
– Még annyira új, hogy egyikőjüknek sem volt ideje felfogni. –
Fitzgerald ezredes elmosolyodott, én pedig mozdulatlanul álltam, mert
tudtam, jobb, ha meg sem próbálok hazudni.
Nagyon szarul hazudtam.
A nővér felnézett az órára, majd felsóhajtott.
– Rendben, de sietnie kell!
Nem kellett kétszer mondani, már meg is jegyeztem a szobaszámát a
nővérpult mögötti fehér tábláról.
– Kint leszek – mondta Fitzgerald ezredes, amikor kinyitottam az ajtót.
– Köszönöm, asszonyom! Köszönök mindent.
A monitor egyenletes pittyegése üdvözölt, amikor elhúztam a függönyt,
ami eltakarta Samet az ajtó elől. A bal karját sínbe tették, infúzióra volt
kötve, és a fejére egyenlő távolságokban ocsmány korongokat erősítettek.
Közelebb húztam a széket az ágyához, és leültem, a jobb kezét a
kezembe vettem, és belecsókoltam a tenyerébe.
– Szeretlek! Néhány napra el kell most mennem, de amint elvonul ez a
viharcella, visszajövök. Addigra felébredsz, és együtt kitalálhatjuk, hogy
mit fogunk csinálni, mert ha valamire megtanított ez az egész, akkor arra,
hogy nem tudok nélküled létezni. Minden védőpajzsomat lebontottad, és
miattad újra érezni kezdtem, úgyhogy ajánlom, hogy itt legyél, és segíts
nekem kitalálni, mit kezdjek ezekkel az érzésekkel. Valahogy módot kell
találnunk rá, Samantha! Egyszerűen muszáj!
Mellette ültem, és figyeltem, ahogy a mellkasa minden egyes
lélegzetvétellel emelkedik és süllyed. Fel fog ébredni. Erősebb volt Grace-
nél, és ha ezt elégszer ismételgettem magamban, akkor túl tudtam jutni ezen
is. Fel fog ébredni.
 – Hé. – Fitzgerald ezredes gyengéden megrázta a vállamat, és a szemem
felpattant. – Fél három van. Elaludtál. Valószínűleg annak a jele, hogy
pihenned kellene egy kicsit, mielőtt repülni fogsz.
A hüvelykujjam végigsimított Sam kézfejének sima bőrén.
– Nem akarom itt hagyni őt.
Az édesanyja arcára lágy, szomorú mosoly ült ki.
– Én sem akarom soha. Ez a legnehezebb része a munkámnak, itt hagyni
őt, különösen, hogy nincs senki más mellette. De ha van valaki, aki megérti
a kötelességet és a katonai parancsokat, az Sam. Ez az egyetlen élet, amit
valaha is ismert, Grayson. Ebben nőtt fel, és valami azt súgja nekem, hogy
ebbe is fog beházasodni. Meg fogja érteni.
– Nem kellene hogy szükség legyen rá. Itt kellene lennem. Mi nem
beszéltünk… – Elszorult a torkom.
– Tudom. Elmondta nekem. Ti ketten a megfelelő emberek vagytok a
nem megfelelő időben. Az esélyek ellenetek szólnak, ezt az eszemmel
tudom, és azzal az elképesztő matekos agyával Sam is tudja. De ő sosem
volt az a fajta, aki meghátrál egy kihívás elől, vagy aki a könnyebb utat
választja.
– Ezt bizonyára az édesanyjától örökölte.
Elnevette magát.
– Hagyd abba a bókolást, és hess innen! Én itt maradok Sammel. Nem
lesz egyedül.
A testem minden egyes sejtje tiltakozott ellene, sikítozott, hogy maradjak
mellette, mégis Sam ágya fölé hajoltam, és az ajkamat az arcához
érintettem.
– Szeretlek, Samantha! Küzdj keményen! Hamarosan hazaérek. Kérlek,
bocsáss meg nekem!
A testem kisétált az ajtón, de a szívem abban az ágyban maradt.
 Huszonkilencedik fejezet

SAM

Mindenem fájt.
Apránként kinyitottam a szemem, és a világ kiélesedett. Egy kórházban
feküdtem. Hol? Miért? A tornádó.
Lassan megmozdítottam a fejem, és megláttam anyát, aki egy széken
ülve a tabletén olvasott.
– Anya – nyögtem.
A szeme tágra nyílt, ugyanolyan szélesen elmosolyodott, majd a tabletet
az éjjeliszekrényre ejtve megnyomta a nővérhívó gombot.
– Hé, Sam! Te csak pihenj. Nehéz napod volt.
– Víz? – A számnak olyan íze volt, mintha egy szőrös állatka pusztult
volna el benne. Hol volt Grayson? Jól volt? A ház megrongálódott?
A számhoz emelte az átlátszó poharat, és kortyoltam néhányat.
– Már jobb. Köszönöm.
– Mire emlékszel? – kérdezte.
Az arcom grimaszba torzult.
– Eljutottunk az öltözőbe, és aztán leomlott a fal. Azt hiszem. Istenem,
Avery hogy van?
– Jól van, csak a kisujja törött el, és egész délelőtt a váróteremben ült.
Átkozottul ügyes voltál, ahogy megvédted, és hihetetlenül büszke vagyok
rád! – Leült az ágyam szélére.
– Jó. Örülök, hogy jól van. Milyen nap van?
– Kedd. Csak egy éjszakát aludtál át. Aggódtak, hogy az agyad esetleg
megduzzad, mert gyönyörű agyrázkódásod van.
– És a karrögzítő? – Megpróbáltam megmozdítani a karomat, és
felziháltam a fájdalomtól, ami belém nyilallt. – Basszus, ez fáj!
Felvonta a szemöldökét, de nem szidott le a káromkodásért.
 – Ne mozgasd! Három helyen eltört, és kificamodott a vállad. Még ma
leveszik a sínt, és begipszelik, most, hogy a duzzanat lement.
Végighúztam a nyelvem a hihetetlenül száraz ajkamon.
– Grayson? – kérdeztem halkan.
– Az a fiú szeret téged, Samantha. – Megszorította a kezem.
– Hol van? Nem esett baja? – Fel kellett volna vennem a telefont, amikor
hívott, már csak azért is, hogy halljam a hangját.
– Jól van, leszámítva néhány nagyon összezúzott ujjat. – Elmosolyodott
az arcomat látva. – Ő az, aki megtalált, aki kiásott téged. Nagyon
szerencsés vagy. Mint kiderült, mindent hallott a telefonban. Bizonyára
véletlenül felvetted. Hallotta, amikor azt mondtad, „öltözők”, így tudta,
merre kell ásnia. Az edzőteremnek annyi. Igazság szerint jó pár háztömbnyi
területnek a városban. EF-3-as erősségűnek nevezték.
Grayson értem jött. Megtalált.
– Hol van?
Az arca elkomorodott.
– Ismered a hadsereget. A legjobbakat és legokosabbakat éri a
legnagyobb csapás. Szükségük volt tartalékpilótákra a helikopterek
evakuálásához. Utasítást kapott, hogy mennie kell. Esküszöm neked, az a
fiú teljesen összetört miatta! Nem akart elhagyni téged.
Bólintottam, és visszanyeltem a neheztelésemet.
– Kötelesség és haza, igaz, anya? Mármint, nem kellene meglepődnöm.
Mindig is tudtam, hogy a hadseregben szolgál, de könnyű megfeledkezni
róla, amikor az ember egy kiképzőbázison van. Hát persze hogy elment.
– Sam. – Kinyúlt, de én elmozdítottam a fejem.
– Nem, jobb így. Két és fél hónap múlva avatni fogják, és Észak-
Karolinába költözik. Semmi sem változott.
– Még mindig szereted őt – erősködött. – Talán érdemes lenne végigjárni
ezt, még a Grace-zűrzavar ellenére is.
– Nem lehetek a másik nő, anya! Nem tehetem megint. – A fájdalom a
szívemben tízszer nagyobb volt, mint a testemben, de a morfium, amire
rákötöttek, azon nem segíthetett. – Nem úgy, mint… – Nem tudtam
befejezni.
– Nem úgy, mint én voltam? Tudom, az milyen érzés, jobban, mint bárki
más. Egész életemben bánni fogom, Samantha, hogy a rossz utat
választottam, hogy beleszerettem az egyetlen emberbe, akit soha nem
kaphattam meg. De az egyetlen dolog a világon, amit sosem fogok
megbánni, az te vagy! Te vagy életem szerelme, az én kicsi lányom. És nem
bírom elviselni, hogy szenvedni látlak.
– Akkor támogass ebben! Nem akarom őt látni. Képtelen vagyok rá.
Tiszta szakításra volt szükséged, amikor legelőször elköltöztünk, és most
nekem is arra van szükségem. Add ezt meg nekem!
– Láttam az arcát, láttam, ahogy búcsúzóul megcsókol. Annak a fiúnak
szüksége van rád!
– Nem. Csak azt hiszi, hogy igen. Én voltam a mankója, anya.
Felébresztettem, és átsegítettem a nehézségeken. Én szeretem őt. Istenem,
mindent szeretek benne! De ő öt évet várt Grace-re, azzal az átkozott
becsületével. Ha arra kérném, hogy ezt áldozza fel értem, többé nem lenne
ugyanaz az ember, és ezt nem tehetem meg vele. Nem vagyok vak, tudom,
hogy szeret engem, de az a lány… – Küzdöttem a szavakért. – Portnak és
Starboardnak hívják egymást. Ők ugyanannak az egésznek a két fele. És
Grace… anya, ő csodálatos. Jószívű és gyönyörű és olyan átkozottul
kedves. Nem is tudom még csak gyűlölni sem, túlságosan kedvelem ahhoz.
Ő egy rohadt egyszarvú, és Grayson megérdemli ezt a fajta tökéletességet.
Én nem igazán érek fel ehhez.
Az orvosnő elvágta, bármit is akart anya válaszolni. Bemutatkozott, majd
megvizsgált.
– Azt hiszem, most már készen áll arra a gipszre.
Törött csontok. Összetört szív. Igen. Itt volt az ideje, hogy mindent a
helyére igazítsak, és elinduljak a gyógyulás útján.

– Csak örülök, hogy jól vagy! És az agyad… tudod… normális? – kérdezte

Avery az ágyam mellett ülve, néhány órával később.
– Igen. Agyrázkódást kaptam, de a duzzanat már lement. Ráadásul a
gipszem rózsaszín! Ki ne szeretné ezt a színt?
Elmosolyodott.
– Annyira sajnálom!
– Hé! – Megfogtam a kezét. – Nem a te hibád volt, és újra megtenném.
Megrázta a fejét.
– Esküszöm, sosem gondoltam, hogy ilyen rosszra fog fordulni az idő!
Még akkor sem, amikor anyu felhívott, hogy zárjuk be az edzőtermet,
tudod? Folyton bocsánatot kér, amiért nem volt ott.
– Ez nem is az ő hibája. Műszakban volt egy vezető, és nem tudta, hogy
te odamész, amíg ki nem tettek ott téged.
– Ja. Igazából csak nagyon meg akartam neked mutatni, amit találtam, de
helyette egy öltözőszekrény belsejét mutattam meg. – Elfordította a
tekintetét.
– Nos, mentségedre szóljon, hogy valójában nem láttam a szekrény
belsejét. Itt ébredtem fel. – Felemeltem a jó karomat, és elmosolyodtam.
Felnevetett. Küldetés teljesítve.
– Oké, akkor most mondd el, mit találtál!
– Komolyan? – Vágott egy grimaszt. – Most így? Amíg itt vagy?
– Elképzelni sem tudok rá jobb alkalmat, vagy hogy mikor lenne
nagyobb szükségem a figyelemelterelésre. Ráadásul a szoba kilincsét
egymásnak adogatják a látogatók. Az, hogy még egy kicsit velem maradsz,
okot ad arra, hogy elkerüljem a többi zaklatót.
– Oké. – A szeme felcsillant, ahogy beindult nála a techduma. Itt-ott
megértettem egy-egy szót, de jórészt teljesen elvesztettem a fonalat.
– És a lényeg?
– Ja, persze! Oké, szóval a lényeg az, hogy az online zaklatód valójában
elég hülye. A nő az egyik eredeti fiókot a munkahelyi e-mail-címéről
indította a Colorado Springs-i Coloradói Állami Egyetemen.
– Várj. Nő? – Nem Harrison volt az?
– Igen, határozottan egy nőről beszélünk. – Avery előhúzott a hátsó
zsebéből egy darab papírt. – Michelle Proctor.
Ó, te jó ég! Hát persze! Az egész rohadt családja az egyetem
alkalmazásában állt.
– A tanulmányi hivatalban dolgozik – suttogtam, miközben végre minden
a helyére került.
– Igen! Honnan tudtad? – Átnyújtotta nekem a cetlit.
– Mert nagy fájdalmat okoztam neki, anélkül, hogy tudtam volna. –
A papír puhának tűnt a kezemben. Mint ami mindjárt szétporlad.
– Az, hogy fájdalmat okoztak neki, nem mentség arra, amit veled tesz.
Semmi sem mentség rá. Fel kell hívnod az egyetemet, és el kell mondanod
nekik! Meg kell őt állítanod!
– Talán megérdemlem.
Avery szeme összeszűkült.
 – Na, ez már tényleg baromság. Valamit tenned kell, Sam!
Megráztam a fejem.
– Nem tudod, hogy mit kérsz tőlem. Vissza kellene mennem
Coloradóba…
– Amit amúgy is meg akartál tenni – szakított félbe.
– Igen, de nem így. Fegyelmi tárgyalás elé kellene állnom, és mindenki
megtudná azt, amit a legjobban szégyellek. El tudod ezt képzelni? Hogy
besétálsz az iskoládba, és elmondod nekik a legkínosabb dolgot, amit
valaha tettél?
– Úgy érted, mint amikor a suli legdögösebb focistájának átnyújtottam
egy ceruzát, amivel meghívtam őt a végzős bálba? – Felvonta a fél
szemöldökét.
– Ez más. Ez a legszemélyesebb szégyenem nyilvános színpadra állítása.
– Ami biztosan szívás. Nem mondom, hogy nem az. De mi a helyzet a
többiekkel?
A mellkasom összeszorult.
– Milyen többiekkel?
– Legalább öt másik e-mail-címre küldött hasonló e-maileket. Fogadok,
hogy az ő dokumentumaikkal is ugyanazt tette. És azt is lefogadom, hogy a
leghalványabb fogalmuk sincs róla, hogy ő érte a felelős. Ha magadért nem
állsz ki ezzel a nővel szemben, akkor állj ki értük!
Más lányok? Nem én voltam az első.
– Mikor küldték az utolsó e-mailt?
– Úgy két hónapja elkezdett egy új lányt zaklatni.
És nem én voltam az utolsó sem.
– Csak azt mondom, hogy ismerek egy lányt, aki elképesztő. Nagyszerű
tanár, és még jobb barát. Berohant egy tornádó közepébe, hogy
megmentsen. Egy tornádóba! Ha arra képes volt, akkor erre is. Talán meg
kéne kérdezned őt. – A tekintete nyílt kihívással fúródott az enyémbe.
Öt másik lány is ugyanazon ment épp keresztül, amin én. Öt lány, akik
nem tudtak főiskolára bejutni, vagy továbblépni az életükkel. Öt lány,
akiknek ellopták a jövőjét, csak azért, mert elkövették ugyanazt az ostoba
hibát, és rossz férfival feküdtek le.
Vissza kellett mennem Coloradóba.
– Nem bánod, ha beköszönök? – kérdezte Grace az ajtóból.
– T-te mit csinálsz itt? – kérdeztem, aztán megráztam a fejem. – Ne
haragudj, ez rettenetesen bunkó volt! A fájdalomcsillapítókra fogom.
Gyengéden elmosolyodott, majd helyet foglalt az ágyam melletti széken.
– Texasba autózunk épp, hogy elvégezzenek néhány tesztet, és Gray
megkért, hogy ugorjak be, és nézzek rád.
– Több száz mérföld kerülő utat tettél?
– Bármi is történt, ő a legjobb barátom, és a nő, akit szeret, nem fogadja a
hívásait. Szóval igen, ez nekem megért néhány órát. És szerettem volna
beszélni is veled, de nem egy kínos telefonhívással.
– És a kínos villámlátogatás jobb?
– Még nem született róla egyöntetű döntés – mondta nevetve. – Szóval,
jobban érzed magad?
– Néhány nap eltelt, és kikerültem az intenzív osztályról. Nincs
agyduzzanatom, úgyhogy úgy gondolják, holnap talán hazamehetek.
A szobámban megcsörrent a telefon, de rá sem hederítettem.
– Akarod, hogy felvegyem? – kérdezte Grace.
– Nem.
– Ó, oké. – Szótlanul ültünk, amíg abba nem hagyta a csörgést.
– Szóval Texas? – kérdeztem, próbálva folytatni a beszélgetést.
Bólintott.
– Igen, muszáj megbökdösniük, mint valami kísérleti patkányt.
– Te vagy a csoda – mondtam mosolyogva. Talán egy kicsit erőltetett
volt.
– Nem igazán. – A mosolya lehervadt. – A kezelés lehetővé tette, hogy
felébredjek, ez igaz… de…
– De te már egyébként is tudatodnál voltál – fejeztem be.
A szeme az enyémre siklott.
– Igen. Honnan tudod?
– Azt mondtad Morgannek, hogy a Tuti gimi története kifutott, és az
utolsó évaddal csak elrontották.
Nagyokat pislogott rám.
– A sorozat utolsó évada akkor jött ki, amikor te kómában voltál. Mia
javasolta, hogy a sorozatot tegyék be neked, miután olvasott arról a
fickóról, aki húsz év kóma után felébredt, vagy mi, és végig a Barney-t
nézették vele.
 – Ó! Nem, a rajzfilmek tényleg szörnyűek voltak.
– Mennyi ideje voltál tudatodnál? – kérdeztem.
– Nem vagyok biztos benne. Fokozatosan történt, és az idő kezdett
sokszor ugrálni. Azt hiszem, úgy két év elteltével, talán? Csapdába estem a
saját testemben. Amikor Gray bejött, és könyörgött, hogy ébredjek fel, az
volt a legrosszabb. Szerettem a látogatásait, de rettegtem is tőlük, mert nem
tudtam beszélni vele, vagy segíteni abban, amin keresztülment.
– Pokoli volt számára téged elveszíteni.
Egy nővér kopogtatott az ajtón.
– Ms. Fitzgerald? Grayson Masters keresi telefonon.
Nyeltem egyet, és kerültem Grace tekintetét. Kínos.
– Megmondaná neki, hogy épp alszom?
– Persze – mondta, és elment.
– Kezd megőrülni. Talán fel kéne hívnod.
Megráztam a fejem.
– Nem. Tiszta szakításra van szükségem. Jobb neki veled, bármit is
gondoljon most. Te vagy az ő csodája. Az ő kegyelme. Ha látom őt, ha
beszélek vele… egyszerűen képtelen vagyok rá.
– Szereted őt.
– Rettenetesen – válaszoltam, majd a takarómat kezdtem tanulmányozni.
– Ez biztosan a valaha volt legkínosabb beszélgetés.
Felnevetett.
– Nem. Próbáld meg, milyen évekig csakis egyoldalú beszélgetéseket
folytatni, aztán beszélhetünk a kínosról.
– Igaz. Várj, ha ilyen régóta tudatodnál voltál, akkor mi találkoztunk. Te
tudtál rólunk, és mégis megcsókoltad. – Elhúztam a kezem.
Nyelt egyet, és egy pillanatra félrenézett.
– Igen. Az emberek tesznek olyasmiket, amire nem büszkék, amikor
félnek. Felébredtem, és minden megváltozott. Az egész világ továbblépett,
míg én csak stagnáltam. Gray volt az egyetlen stabil dolog az életemben,
akire mindig számíthattam. Soha nem lett volna szabad megcsókolnom,
vagy egyáltalán Alabamába jönnöm. Nem volt fair veled szemben, és vele
sem, és én őszintén sajnálom! Remélem, meg tudsz nekem bocsátani. –
A hangja suttogássá halkult.
– Grace, ő hozzád tartozik. Én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
képes legyek elhagyni őt, a saját érdekében és a tiédben is. Kérlek, ne
nehezítsd meg a dolgom!
– Nos, én ugyanezt próbálom tenni. Különösen most. Nagyon
megváltozott. Mogorvább, távolságtartóbb, nem nevet olyan könnyedén.
Régebben nem ilyen volt. Ó, és régen imádta a málnát! A strand után a
sajttortájára tettem vacsoránál, amikor a szüleimnél voltunk, és meg sem
ette.
– A magok beszorulnak a fogai közé – magyaráztam.
Bólintott.
– Értem. Ezzel azt próbálom mondani, hogy én ugyanaz a Grace vagyok,
nagyrészt, de ő nem ugyanaz a Gray. És bármennyire is szeretem őt mint
legjobb barátomat, nem hiszem, hogy mi valaha is többek leszünk ennél.
Azt akarom, hogy boldog legyen, és ez rád is vonatkozik.
– Ti túl régre nyúltok vissza. Becenevetek van egymásra, és te olyan
szinten ismered őt, ahogy én sosem fogom. – És ez mindennél jobban fájt, a
tudat, hogy Graysonnak vannak olyan részei, amiket sosem kaphatok meg,
mikor bennem minden az övé volt.
– Szélrohamnak hív, csak te nem tudsz róla – mondta.
– Micsoda?
– Szélroham. Mint egy hirtelen vihar, ami a semmiből jön, felrázza az
óceánt, felborít mindent. Ezt tetted vele. Te voltál az egyetlen dolog, ami
képes volt kihúzni őt önmagából, és újra élni késztetted, és én láttam ezt az
átalakulást attól kezdve, hogy először mesélt rólad, pár héttel azután, hogy
találkoztatok.
Ő az én életemben is vihar volt.
– Vissza kell mennem Coloradóba. Vannak dolgok, amiket meg kell ott
tennem… egyedül. Az esélyek túlságosan is ellenünk szólnak. Ő döntött, és
Észak-Karolinát választotta.
– Akkor vedd rá, hogy változtassa meg a döntését! – A hangjában lévő
hevesség hallatán felnéztem rá.
– Te megtennéd? Kényszerítenéd, hogy válasszon a szerelem és a
családja között? Vagy várakozásra ítélnéd, amíg rendbe teszed az életed
többi részét? Öt évet várt arra, hogy felébredj. Ezt nem kérhetem tőle.
– Én a szerelmet választanám.
Olyan egyszerűnek tűnt, ahogy ezt mondta. A helyett az őrült Jenga-
torony helyett, amit ketten építettünk, és egymás után húztuk ki a kockákat,
amíg össze nem omlottunk.
 – Igen, nos, én Grayson boldogságát választom, és a kettő jelenleg nem
jár kéz a kézben.
Nem érkezett válasz.
 Harmincadik fejezet

GRAYSON

– Hol a pokolban van?

Morgan összerezzent az ajtóban állva.
– Már mondtam! Tegnap idejöttek a költöztetők, és elvitték a cuccait.
Nem tudom, hová.
Ilyen közel álltam hozzá, hogy kitépjem a rohadt hajamat.
– Nem adott meg új címet? Semmit?
Morgan megrázta a fejét.
– Nem. Semmit. Nagyon sajnálom, Grayson!
– Igen, én is. – Kábultan mentem vissza a kocsimhoz, és beültem a volán
mögé. Egy hét. Egy hétig voltam távol, és ez idő alatt kijelentkezett a
kórházból, megszüntette a telefonszámát, és kiköltözött a lakásából.
Hogy a fenébe tudtam volna megtalálni, így, hogy ő nem akarta?
Megcsörrent a telefonom, és megnyomtam a kormányon a gombot, hogy
felvegyem.
– Szia, anya!
– Grayson.
– Ó, szia, apa. Bocs, láttam a számot, és azt hittem, hogy anya az.
– Nem, vásárolni ment. Csak azért akartalak felhívni, hogy elmondjam,
mesélt nekem a hosszú távú repülésedről.
– Ó, igen? Szar volt az időzítés, de nagyon jól csináltam. – A célzás:
szállj le rólam.
– Ostobaság volt.
– Parancsot kaptam. – Mintha valaha is meg tudná érteni. Körbe-
körbejárhatnánk, és akkor is ugyanott kötnénk ki.
– Vártam, hogy észhez térj, fiam. Hogy a biztonságot válaszd.
– Igen, nos, úgy tűnik, én állandóan csalódást okozok neked, apa.
 – Tudnod kell, hogy szeretlek. Hogy minden, amit tettem, a szeretetből
fakad, és abból, hogy meg akarlak védeni.
– Apa, huszonhárom éves vagyok. Nincs szükségem arra, hogy megvédj!
– De igen. Istenem, szeretlek, Gray!
– Én is szeretlek, apa.
Letette, én pedig csak pislogtam. Most azért kért bocsánatot, amiért
akkora pöcs volt, amikor otthon voltam? Valószínűleg nem. Ez nem vallott
rá, és nem volt éppen elfogadó személyiség.
Harminc másodperccel és két háztömbbel később ismét csörgött a
telefonom.
– Masters hadnagy?
– Davidson őrnagy? – Kérem, ne küldjön megint valahova! Látnom kell
Samet!
– Fiam, arra kell kérnem, hogy jöjjön be hozzám.
A mellkasom összeszorult.
– Rendben, uram. Mikor menjek be?
– Most azonnal. Tudom, hogy csak néhány órája szállt le, de be kell
jönnie az irodámba.
– Máris, uram. Tíz percen belül oda tudok érni. – A hallható kattanás volt
csak a válasz. Még jó, hogy nem vettem le az egyenruhámat.
Elrontottam valamit a repülés során?
Végigvettem magamban a repülés minden részletét, miközben
behajtottam a kiképzőbázisra, és próbáltam kitalálni, hol hibázhattam. Mr.
Stewmon volt velem, aki biztos, hogy lecseszett volna, ha elvétek valamit.
Leparkoltam Jagger Defenderje mellett, és elindultam befelé. Legalább
egyikünk sem sétáltatott meg egy hétszáz kilós jegesmedvét az elmúlt
héten. De képtelen voltam lerázni magamról a baljós előérzetet, mintha az,
ami rám várt, sokkal rosszabb lett volna.
Jagger a folyosón ült, Mr. Stewmonnal a balján.
– Van róla elképzelésed, miről lehet szó? – kérdezte Jagger.
– Nem, hacsak nem követtem el hibát a repülés során. – Mr. Stewmonra
néztem, aki megrázta a fejét.
– Masters hadnagy – szólt ki Davidson őrnagy az irodájából.
– Uram – feleltem, és beléptem. Egy év telt el azóta, hogy utoljára itt
jártam, és még mindig nem dekorálta ki a szobát.
– Foglaljon helyet!
 Leültem, de nem dőltem hátra a székben. Ujjaival az asztalon kopogtatva
egy aktát lapozgatott. Az orvosi kartonomat. A francba!
– Ma kaptam egy telefonhívást, amelyben nagyon komoly panaszt
támasztottak az ön egészségügyi múltját illetően, Masters hadnagy. Olyan
panaszt, amely, ha igaznak bizonyul, véget vet a kiképzésének a
pilótaprogramban.
A rohadék apám.
– Uram?
– Maga diszlexiás?
Vicces dolog a sebtapasz gyors letépése – attól még pokolian fáj.
– Nem tudok róla, uram.
Sóhajtott.
– Mondta, hogy ezt fogja válaszolni.
– Az apám. – A szónak keserű íze volt.
– Az apja. – Bólintott. – Megmagyarázná, kérem?
– Nem tudom megmagyarázni azt, aminek nincs tényszerű alapja, uram.
Nálam sem jelenleg, sem korábban valaha nem állapítottak meg diszlexiát.
Az iskolában lassan tanultam meg olvasni, ez igaz, de a középiskolában az
évfolyamom első két százalékában végeztem, akárcsak a Citadelen. Egyik
intézményben sem találtak okot arra, hogy azt feltételezzék, diszlexiás
lennék.
– Miért mondaná ezt az apja?
– Mert meggyőződése, hogy repülés közben meg fogok ölni valakit. –
Légy brutálisan őszinte, csak így tudják, hogy nem hazudsz. –
A tizennyolcadik születésnapi partim estéjén autóbalesetet szenvedtem,
aminél a másik fél részeg volt. Nem reagáltam elég gyorsan. A barátnőm öt
évet töltött kómában. Apám szerint az én hibám volt. Soha nem nyugodott
bele a döntésembe, hogy pilóta leszek.
Davidson őrnagy lassan bólintott.
– Tudja bizonyítani, hogy nem diszlexiás?
– Uram, ön tudja bizonyítani, hogy az vagyok? Lassan írom meg a
teszteket, ez igaz. Lassan olvasok, ez is igaz. De nézze meg a pilótaképző
első szakaszának rangsorát, ahol az első helyen végeztem, és az Apache-
tanfolyamot, ahol garantálom, hogy az első öt százalékban vagyok. Az öt
százalékban, mert magával a két lábon járó tankönyvvel, Jagger
Batemannel vagyok egy osztályban.
 – Igaz.
– Uram, egyáltalán nincs feljegyzés diszlexia gyanújáról sem. Sem azóta,
hogy megkezdtem a tanulmányaimat, sem azelőtt. Ezek a vádak
alaptalanok.
Tanulmányozott engem, én pedig rezzenéstelen arccal néztem vissza rá.
– Küldje be Mr. Stewmont és Bateman hadnagyot is, és várjon kint a
folyosón.
– Igen, uram. – Olyan erősen szorongattam a sapkámat, hogy azt hittem,
el is tépem, és kisétáltam a folyosóra. – Mindkettőjüket kéreti.
– Minden rendben? – kérdezte Jagger.
– A család néha átok.
Megveregette a vállamat, és egyenesen a szemembe nézett.
– Amíg meg nem találod a sajátodat, igaz?
– Igaz.
Bólintott, aztán besétált az irodába, és becsukta maga mögött az ajtót.
Bármikor szívesebben vennék egy jegesmedvét, mint ezt a szarságot. Azt
legalább megtettem, elmozdítottam azt a rohadt medvét.
Várakozás közben a lábammal doboltam, és néztem, ahogy a percmutató
tizennégyszer körbehalad, amíg az ajtó végre újra kinyílt.
– Jöjjön be – szólított Mr. Stewmon, és tartotta nekem az ajtót.
Én leültem az üres székre, míg ő mögöttünk állt meg. Davidson őrnagy a
sarokban telefonált, háttal nekünk. Legnagyobb valószínűséggel épp véget
vetett a pilótaképzős karrieremnek, mert az apám nem volt képes megbízni
bennem. Soha.
– Elmozdítottad Ted E. Bear őrmestert? – suttogta Jagger.
– Rohadtul nem most van az ideje!
– Ó, ugyan már! Mintha neked nem jutott volna eszedbe.
– Abban a pillanatban, hogy beléptem.
Davidson őrnagy letette a telefont, és visszafordult felénk.
– Nincs nyoma annak, hogy a diszlexia szó szerepelne a Citadelen vagy a
középiskolában szerzett irataiban.
– Uram, megismétlem. Soha életemben nem vizsgáltak meg diszlexia
gyanújával vagy állapítottak meg nálam diszlexiát. Azt hiszem, a
pontszámaim és a jegyeim magukért beszélnek.
– Egyetértek – szólalt fel Mr. Stewmon. – Masters hadnagy példás tudást
mutat, valamint olyan reflexeket, amelyek kiváló pilótává teszik. Kiváló
térbeli gondolkodással, kommunikációval és ítélőképességgel rendelkezik.
Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor válaszolt rosszul egy
kérdésre, és én leszek az első, aki azt mondja, hogy rohadt sokat kérdezek.
Bateman gyakrabban téved, mint Masters.
A szemöldököm felszaladt. A szemem sarkából láttam, hogy Jagger vállat
von.
Davidson őrnagy mindhármunkon végignézett, végül a tekintete rajtam
állapodott meg.
– Tisztában van vele, hogy a diszlexia automatikusan kizárja magát ebből
a programból?
– Igen, uram. Akárcsak a rossz látás, az epilepszia és a hülyeség, bár ez
utóbbira még mindig próbálják kidolgozni a tesztet.
Ezúttal Jagger vonta fel a szemöldökét.
– A hozzáállása sokkal jobban illik Bateman hadnagyhoz.
– Kezd átragadni rám.
– Maga diszlexiás?
Kíméletlen őszinteség.
– Az orvosom szerint nem, és ő sokkal jobban képzett, hogy ilyen
kijelentést tegyen.
– Ha Masters hadnagynak diszlexiája lenne, nyugodtan kijelenthetem,
hogy ez zéró hatással volt a repülési képességére vagy arra, hogy ne csak
lépést tartson a tanulmányaiban, hanem jeleskedjen bennük, és teljesítse
csoportvezetői feladatait – fejezte be Mr. Stewmon.
– Már ha diszlexiája lenne – tette hozzá Davidson őrnagy.
– Akkor határozottan jogosult lenne a mentességre.
– Ha lenne olyan körülmény, ami mentességet igényelne, és azt mondja,
hogy nincsen. – Davidson őrnagy előrehajolt az íróasztalára.
– Lehetetlen mentességet adni olyasmiért, amit soha nem
diagnosztizáltak, vagy még csak nem is gyanítottak – nyomatékosított Mr.
Stewmon.
Davidson őrnagy megdörzsölte a bőrt a két szeme között.
– Maguk ketten sírba visznek. Tudják ezt? Masters… Maga, Bateman,
Walker és Carter. Örökké tartó, átkozott fejfájás, mindannyiuk!
Lebegtem, egy-egy lábbal a mérleg mindkét oldalán, vártam, hogy merre
fog elbillenni.
 – Ezt az ügyet ezennel befejezettnek tekintem! Nem adtak okot arra,
hogy azt higgyem, van valami probléma, és ezt most itt lezárjuk.
Elmehetnek!
A levegő kiszaladt a tüdőmből.
– Köszönöm, uram!
Egyenként vonultunk ki az irodából, de mielőtt kiléptem volna, Davidson
őrnagy megállított.
– Masters hadnagy.
Lassan megfordultam.
– Uram.
– Nagyon tisztelem magát, sőt, némileg még csodálattal is tekintek arra,
amit elért. – Kinyújtotta a kezét, és megráztam.
– Köszönöm, uram! – Nem tudtam elég gyorsan kiszabadulni onnan.
– Menjen előre, Bateman, majd utoléri magát – mondta Mr. Stewmon,
ahogy a parkoló felé sétáltunk. Jagger vetett rám egy pillantást, ami azt
mondta, „szar neked”, aztán gyakorlatilag elszaladt.
– Köszönöm, parancsnok!
– A fiam diszlexiás. Tudta ezt? – kérdezte.
Nyeltem egyet.
– Nem, uram.
– Amikor tesztet ír, minden kérdést kétszer olvas el, és a kettő között vesz
egy nagy levegőt. – A tekintete az enyémbe fúródott.
Bólintottam.
Sóhajtott egyet.
– Ezzel csak azt akarom mondani, hogy már első nap tudtam, az első
tesztből. De azt is tudtam, hogy az első szakaszban a rangsor elején végzett,
ami azt jelentette, hogy a belét is kidolgozta, és nem hagyta, hogy ez
hátráltassa. Ha bármikor úgy gondoltam volna, hogy veszélyt jelent rám
vagy a társaira, én magam adtam volna fel. Soha nem adott rá okot, és
mindig ki fogok magáért állni. De én tudtam. Tudom.
– Mit tud, parancsnok? – kérdeztem fapofával.
Rácsapott a vállamra.
– Pontosan.
– Azt hiszem, a mai nap megérdemel egy sört – jelentette ki Jagger, és a
hűtő felé indult.
– Hozz nekem is egyet – mondtam, amire két fej fordult felém.
– Komolyan? – kérdezte Josh.
– Apám diszlexiával vádolt meg, aminek köszönhetően majdnem
kirúgtak a programból, a nő, akit szeretek, eltűnt, míg a nő, akit szerettem,
épp behozza az elmúlt öt év minden lemaradását. Adj. Egy. Sört.
Jagger lepattintotta az üveg kupakját, és odaadta nekem. Alig jutott el az
ital az ajkamig, amikor kopogtak az ajtón.
– Majd én nyitom – mondtam, és a bejárat felé indultam. A sör majdnem
kiesett a kezemből, amikor megláttam, ki áll ott. – Azt hittem, elmentél.
Sam gyönyörű barnászöld szeme felcsillant, amikor észrevette a sört.
– Rosszkor jöttem?
Megráztam a fejem.
– Sikerült elérnem, hogy ne rúgjanak ki a pilótaképzőből, mert diszlexiás
vagyok, szóval a legjobbkor jöttél, azt hiszem. – Az egyszínű öltözékét a
fekete kaprinadrágjával és nyakba kötős felsőjével csak a fekete
hevederéből kikandikáló élénk rózsaszín gipsze törte meg. Még mindig
fantasztikusan nézett ki.
– Diszlexiás vagy? – A szemöldöke aggodalommal, nem pedig ítélkezve
húzódott össze, és kissé megroskadtam a megkönnyebbüléstől.
– A hadsereg szerint nem.
– De az vagy. – Megrázta a fejét. – Most már minden tökéletesen érthető!
A tanulás, az, hogy tudnod kellett a választ egy kérdésre, csupán az első
néhány szóból. A mérőműszerek veszélyesek számodra?
Megráztam a fejem.
– Soha nem volt problémám sem repülés közben, sem vezetés közben.
Csak az írásbeli vizsgák nehezek, és azok is csak akkor, ha túlterhelt
vagyok.
– Hogyan jöttek rá?
– Az apám felhívta őket, és aggodalmát fejezte ki.
A szája tátva maradt. Szerettem volna a számba szívni az alsó ajkát, hogy
bezárjam a köztünk lévő megbocsáthatatlan távolságot.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt tette! Mármint, tudom, hogy nem akarja,
hogy repülj, de hogy így szabotáljon téged?
 – Biztos benne, hogy a… nehézségeim okozták a balesetet Grace-szel.
Persze, elismeri, hogy Owennek is köze lehetett hozzá, de ha jobban
vezetek, elkerülhettem volna a balesetet. Owen nem igazán segített azzal,
hogy azt mondta, ő jóval előttünk volt, amikor a mi sávunkba vágott, nem
pedig kevesebb mint pár autóhosszra.
– Nem a te hibád volt.
– Kezdek teret engedni ennek a lehetőségnek.
Elmosolyodott, és a szívem megszűnt verni.
– Hiányoztál – suttogtam.
A mosolya elhalványult.
– Be is hívod, vagy egész éjjel az ajtóban fogsz állni? – kérdezte Jagger.
– Szia, Jagger! Köszi, hogy nem adományoztad az agyamat az
orvostudománynak, amíg eszméletlen voltam – mondta Sam.
– Csak azért, mert nem ajánlottak elég pénzt – ugratta.
– Gyere be – ajánlottam, és hátraléptem. – Ez a te otthonod is, tudod.
Belépett, de megrázta a fejét.
– Többé már nem.
A reményem utolsó foszlánya is elszállt, ahogy becsuktam az ajtót.
Jagger és Josh még mindig a konyhapultnak támaszkodva állt.
– Akarsz a hálószobámban beszélgetni? – A hálószobánkban.
Sokatmondó volt a csend, ahogy rám nézett.
– Azt hiszem, a kanapé biztonságosabb.
– Csak azok számára, akiknek nincs fantáziájuk – válaszoltam halkan.
Behunyta a szemét.
– Ne. Ez már így is elég nehéz.
A francba. Ezt nem egy olyan nő mondja, aki békülni jött.
– Üljünk le.
Ő a kétszemélyes fotelbe ült, én pedig a kanapéra.
– Mi most… – kezdte Josh.
– Elmegyünk valahová, ahol nem ilyen kínos a szitu – fejezte be Jagger.
– Szép – válaszolta Sam. Mindketten megkerülték a fotelt, és egymás
után megölelték őt.
– Megvannak a kulcsok? – kérdezte Jagger.
– Megvan minden. Még egyszer köszönöm! – mondta mosolyogva.
Visszaköltözik, miután mi a pilótaképző befejeztével elköltöztünk? Csak
arra várt, hogy elmenjek?
 – Okkal tartottam meg, szóval örülök, hogy lesz haszna. Írj, ha odaérsz,
és élvezd a coloradói napsütést! – Jagger másodszor is megölelte, aztán
magunkra hagyott minket.
– Elmész. – A hangom sokkal nyugodtabban csengett, mint amilyennek
éreztem magam.
– Ahogy te is – válaszolta.
– Még két hónapig nem. Te elmenekülsz. Mi elől? Előlem? Előlünk? –
Előrehajoltam, hogy a térdünk majdnem összeért.
– Valójában épp ellenkezőleg. Harrison? Az exem? Kiderült, hogy nem
én vagyok az egyetlen diák, akivel lefeküdt. Van egy ellenségem a
tanulmányi hivatalban, és minden alkalommal, amikor új iskolába
jelentkezem, módosít a dokumentumaimon. A zaklató e-mailek alapján,
amiket nekem küldött, azt hiszem, a többi lánnyal is ugyanezt tette.
– A fenébe! Miért nem mondtad el?
Megroskadt a válla.
– Mert azt hittem, hogy megérdemlem? Ha azzal vezekelhetek, hogy úgy
kerülök be főiskolára, hogy a fegyelmi jelentésemben testi sértés szerepel,
elfogadom. Megérdemlem. De amikor elkezdte hozzáadni a csalást, a
plágiumot és bukott tárgyakat? Ott húzom meg a határt. Nem kellene olyan
dolgokért büntetni, amiket nem követtem el.
– Te nem érdemled meg a szenvedést! Emiatt semmiért sem.
– Nos, ezért fogom most helyre tenni a dolgokat. Vissza kell mennem
Coloradóba. Segítenem kell a többi lánynak és magamnak. Megérdemlek
egy jövőt. Ahogy ők is.
Büszkeség töltött el. Magáért nem küzdene, de harci páncélzatot ölt, és
szembenéz a legnagyobb félelmeivel, ha valaki mást bántanak.
– Megérdemled a legjobb jövőt. – Velem. – És mi lesz az itteni
tárgyaiddal?
– A főiskolán keletkezett károk miatt teljes tandíj-visszatérítést
igényelhetünk, de az angolirodalom-professzorom azt mondta, hogy
levelezőn is befejezhetem. Azért van, ami jó a Skype korában.
Megragadtam az alkalmat.
– Mint a távkapcsolatok?
Sam kerülte a tekintetemet.
– Észak-Karolinát választottad.
A felelősség súlya kezdett rohadt nehéz lenni.
 – A családom ott van. Az apám hajóműhelye, a testvéreim, az anyám.
Parker egy átkozott szerencsétlenség, én meg kötöttem egy idióta alkut
apámmal, hogy Joey átveheti a vállalkozást, ha én is tartom magam a
megállapodáshoz. Ezt az ígéretemet nem szeghetem meg. Az teljesen
összetörné.
– Tudom. – A szeme találkozott az enyémmel, és amit ott láttam, az azzal
fenyegetett, hogy összeroppant. A szerelem ragyogott belőle, olyan
kézzelfoghatóan, mint bármi, amin valaha végigsimítottam. Szerelem,
elfogadás és megbánás egyetlen mélyen érző pillantásban. – Ez az egyik
dolog, amit szeretek benned, a hűséged, a kötelességtudatod.
– Elszakított tőled, miután megsérültél.
– Igen, így volt. De ez az életmód nem újdonság a számomra, Grayson.
Én csak ezt ismerem. Anya sokszor elment. Voltak bébiszittereim, dadáim,
különböző barátok, akiknek a családjával éltem egy évig vagy tovább,
mialatt ő kiküldetéseken volt. Csak azután lett egy másik családom is,
akikre rácsimpaszkodhattam, miután Emberrel összebarátkoztam.
Gyerekként szívás volt, de sosem kételkedtem abban, hogy anyámat
varázslatos, hihetetlen dolgokból faragták, hogy képes volt így alárendelni
magát egy eszményképnek. Sok mindent nehezményeztem az életünkkel
kapcsolatban, de őt soha. És nem nehezteltem rád sem, amikor felébredtem,
és te nem voltál ott.
– Én nehezményeztem.
Előrehajolt, és a kezét a térdemre tette.
– Tudom. Ugyanaz a hűség van meg benned is, mint az anyámban.
Ugyanaz a rendíthetetlen odaadás. A katonaság iránt, a családod iránt. Ezért
értem meg, hogy vissza kell menned Észak-Karolinába, amíg lehetséges,
mert nem tudhatod, hová küldenek legközelebb. Megértem, és ha ezt
megpróbálnám megváltoztatni benned, akkor te többé nem lennél… te.
Soha nem kérném tőled, hogy olyasvalaki légy, aki nem vagy.
A kezemet az övére tettem, a sajnálat minden más érzelmet elmosott.
– Ha Coloradót választottam volna?
Elkerekedett a szeme.
– De nem tetted, és most már késő rajta változtatni. Számodra minden
Észak-Karolinában van. És most, hogy Grace felébredt…
– Neki ehhez semmi köze. Esküszöm neked! Igen, ő a legjobb barátom,
és ez valószínűleg nem is fog változni, de én beléd vagyok szerelmes, Sam.
Nem Grace-be.
Lassan megrázta a fejét, és kipislogta a szeméből a könnyeket.
– A legnagyobb köze van hozzá, Grayson! Mindennek a része, ami veled
kapcsolatos. Csodáért imádkoztál. Én mindent megteszek, hogy megadjam
neked. Menj vissza Észak-Karolinába! Nézd meg, hogyan alakulnak a
dolgok Grace-szel, vagy egyáltalán alakulnak-e. Nekem vissza kell
mennem Coloradóba, és „összeszednem magam”, ahogy egy nagyszerű
fickó mondta egyszer. Mi más dolgokat akarunk. – A hangja elcsuklott, és
engem is megtört.
Térdre csúsztam, és érte nyúltam, magammal húztam a földre és a
karomba.
– Kell hogy legyen más megoldás! Ezt nem fogadom el. –
Összegömbölyödött az ölemben, és testét halk zokogás rázta, miközben
apró termetét elrendezgettem a karomban, vigyázva, nehogy megsérüljön a
törött karja, vagy felszakadjanak a másikon a varratok.
– Én csak azt akarom, hogy boldog legyél! – suttogta a nyakamba, és
közben potyogtak a könnyei. Végigfutott rajtam a hideg, és egy kicsit
szorosabban öleltem, de ez nem állította meg a teste remegését.
– Soha nem voltam még olyan boldog, mint veled.
– Én sem.
Elhúzódtam, kezembe fogtam az arcát, az emlékezetembe vésve minden
egyes vonását, az érzelmek minden felvillanását.
– Mondd el, miért nem működhet ez a dolog köztünk! Mert ezek a
kifogások mind baromságok. Mondd el, miért nem találja meg két felnőtt,
akik szeretik egymást, a módját annak, hogy együtt lehessenek. Rohadtul
szeretlek, Sam! Ezt nem vagyok hajlandó elengedni.
Letöröltem egy újabb könnycseppet, ami legördült az arcán.
– Én is szeretlek, annyira, hogy még levegőt venni is fáj! Most itt,
Alabamában, az idő egy buborékjában vagyunk. Ez a buborék készül
kipukkadni, és te meg én két nagyon különböző dolgot akarunk. Én le
akarok diplomázni az egyetemen, ahol a belemet is kidolgoztam. Te pedig
közel akarsz lenni a családodhoz. Szeretlek, de… de én magamat
választom.
– Megértem.
– Tényleg?
 – Nem haragudhatok rád, amiért ugyanazt akarod, amit én. Küzdöttem a
Citadelért, és annak ellenére, hogy a szüleim rendkívül dühösek voltak,
amiért a baleset után úgy döntöttem, elmegyek, én mégis elmentem.
Magamat választottam. Azt választottam, hogy nem fogok Grace-szel
együtt elsorvadni ott. Szóval igen, megértem.
Végigsimított az arcomon.
– Felelősséget kell vállalnom a tetteimért, és szembe kell néznem a
démonaimmal, különben soha nem teszem meg.
Megcsókoltam, ajkunkat egymáshoz szorítva gyengéd ígéretként, hogy
megértettem.
– Olyan átkozottul büszke vagyok rád! Csak azt kívánom, bárcsak
segíthetnék neked ebben.
Könnyes szemmel nevetett.
– Azt hiszem, az csalás lenne.
– Anyukád azt mondta nekem, hogy mi „megfelelő emberek vagyunk,
nem megfelelő időben”, amikor a kórházban voltál. Annyira féltem, hogy
nem ébredsz fel, hogy a következő öt évben a te ágyad mellett fogok ülni.
– Grayson, én soha nem kérnék ilyesmit tőled!
– De megtenném, és nem bűntudatból, ami Grace esetében nagy szerepet
játszott. Hanem azért, mert nincs hozzád fogható nő ezen a bolygón. Senki
más, aki egyszerre tud felbosszantani és megnevettetni. Senki más nem
taszít minden ismert érzelem határára, és aztán húz vissza úgy, ahogy te.
– Megfelelő emberek. Nem megfelelő időben – ismételte meg, és ezúttal
megcsókolt, gyengéden megszívta az alsó ajkamat.
– És mi van akkor, amikor a megfelelő idő lesz? – kérdeztem.
– Tessék?
Bólintottam, inkább magamnak, mint bármi másért. Igen. Ez működhet.
– Mi nem a hal és a madár vagyunk, Sam! Egy nap befejezed a főiskolát,
és amint ráveszem apát, hogy Joey nélkülem is vihesse az üzletet, máris
szabad vagyok. Te vagy a megfelelő emberem. Az egyetlen emberem.
Várni fogok rád.
Rám vetette magát, és úgy csókolt meg, mintha ez lenne az utolsó
alkalom, hogy megteheti. Nyelvünk nyitott szájak és halk nyögések
viharában találkozott. Istenem, mennyire hiányzott az íze! Beletúrt a
hajamba, én pedig mélyebben csókoltam, és sosem akartam abbahagyni,
mert tudtam, hogy a buborékunk hamarosan kipukkad.
 Végül elhúzódott, levegő után kapkodva.
– Szeretlek, Grayson! Öt évig várakoztál, és én nem foglak erre kérni.
Nem fogom hagyni, hogy ezt tedd. – Ellökte magát, talpra szökkent, majd
kirohant az ajtón. A csattanó hang visszhangot vert a szívemben, összetörve
mindent, amibe eddig kapaszkodtam.
Amikor végül rátaláltam az erőre, hogy felálljak, az ajtó felé vettem az
irányt, mintha még mindig ott állna. Ehelyett a kőr ászt találtam, az utolsó
kártyáját a kisasztalon hagyta az előszobában.
„Hihetetlenül önző vagyok, de ostobán önzetlen akkor, ha rólad van szó.
Nem hagyom, hogy akár egy napra is szüneteltesd az életed. Miattam nem.”
– A szavakat alkoholos filccel írták rá.
Már azelőtt megírta, mielőtt idejött, mert tudta, mit tennék, már akkor,
amikor nekem még fogalmam sem volt. Felkaptam az asztalról az
ottfelejtett sörömet, és lehúztam az egész üveget. Öt hónap vele, mellette, és
a nő jobban ismert engem, mint én magamat.
De nem tudta megakadályozni, hogy várjak rá, mint ahogy azt sem, hogy
szeressem őt.
Voltak dolgok, amelyeknek még Samantha Fitzgerald sem tudott
parancsolgatni.
 Harmincegyedik fejezet

SAM

Hatan bámultuk egymást a kávézóasztal körül ülve, ahogy gőzölgő mokkát

szürcsöltünk a Montague’s kávézóban Colorado Springsben.
Mindannyian különbözőek voltunk valamilyen szempontból. Szőkék,
barnák, sőt még egy árva vörös is. Magasak, alacsonyak, vékonyak,
gömbölydedek, osztályelsők és… nem azok. A pokolba is, az egyetlen
közös bennünk az volt, hogy mindegyikőnket átvágta Harrison Proctor.
Nos, meg az, hogy mindannyian áldozatokká váltunk miatta.
– Egy óra múlva van időpontunk a dékánnal. Készen álltok rá? –
kérdeztem, és a jó karommal az asztalra tettem a mappába fűzött e-mail-
kötegemet. Még két hét, és lekerül a gipszem. – Mindenki tudni fogja, mit
tettünk.
Carrie, egy nagy szemű, barna hajú lány, az enyém mellé tette a saját e-
mailjeit.
– Meg kell fizetnie.
Elmotyogott igenek hangzottak.
– Nem. – Megráztam a fejem. – Ez nem Harrisonról szól. Amit velünk
tett, az helytelen volt, de ugyan, hölgyeim! Van köztünk olyan, aki nem
tudta, hogy professzor? Állított bármi mást valamelyikünknek?
Ahogy körbenéztem az asztalnál, mind lesütötték a szemüket.
– Ez Michelle-ről szól, és arról, amit ő tesz velünk. Ha úgy megyünk oda,
mint az elkényeztetett iskolás lányok, akik bosszúra szomjaznak, mert a
pasi, akivel lefeküdtünk, hazudott nekünk, azzal nem fogunk célt érni.
– Amit tett, az helytelen! – tette hozzá a vörös hajú lány, Lesley.
– Igen, az. De mi is hibáztunk. Mindannyian. Ha vissza akarjuk kapni az
életünket, az iskolai dokumentumainkat, a jövőnket, akkor ezt be kell
ismernünk. A mi mocskos kis titkunk hamarosan nyilvánosságra kerül. Ha
ez valakinek túl sok, jobb, ha most elmegy. Együtt erősebbek vagyunk, de
nem fogom senkitől kérni, hogy gázoljon át a személyes poklán a
kedvemért, ha nem önszántából teszi.
Puff. Puff. Egymás után csattantak az asztalon az e-mail-kötegek,
mígnem mind a hatan kiteregettük a rémálmainkat.
Egy órával később ott álltunk a dékáni hivatal előtt, mindannyian az
alkalomhoz illő elegáns öltözékben. Oké, Lisa talán egy kicsit úgy festett,
mint Doktor Szöszi, de úgy véltem, felnőttes és egységes arcot mutattunk.
Nem gyerekek voltunk, akiket ki lehetett használni.
A dékán titkárnője egy kedves, ezüstös hajú nő volt, macskaszemkeretes
szemüveggel. Felmért minket, miközben az íróasztalánál várakoztunk.
– És mindannyian egy időpontra érkeztek? – kérdezte.
– Úgy van.
– Nos, rendben – felelte kedves, elnéző mosollyal, majd eltűnt Miller
dékán irodájában.
– Utolsó esély – mondtam halkan, a körülöttem összegyűlt lányokra
pillantva.
Egy sorba rendeződtek, és előreléptek. Amikor elérkezett az idő, remegő
mosollyal és szorongatott papírkötegekkel sétáltunk be Miller dékán
irodájába. Én álltam elöl és középen, míg a többiek mögöttem sorakoztak
fel.
A dékán egy hatalmas mahagóni íróasztal mögött ült, amelyet a mögötte
elterülő Front Range-hegység lenyűgöző kilátása keretezett.
– Miss Fitzgerald, nem tudtam, hogy egy egész hadsereget fog magával
hozni – mondta összeráncolt homlokkal.
– Sajnálom, Miller dékán úr, amikor a találkozót megbeszéltem, még
nem tudtam, ki lesz hajlandó előállni.
– Amikor időpontot kért, azt hittem, hogy a tavalyi Proctor professzor
elleni támadásáról akar beszélni. – A tekintete a másik öt nőre siklott. – De
most már nem vagyok benne olyan biztos.
Az arcom felhevült, és nagy levegőt vettem. Akkor rajta!
– Amit tettem, az helytelen volt, és hajlandó vagyok bármilyen ítéletnek
eleget tenni, amit a fegyelmi eljárás megkövetel tőlem azért, hogy
befejezhessem itt a tanulmányaimat, és megszerezhessem a diplomámat.
– Ezt örömmel hallom, Miss Fitzgerald. – A mosolya feszes volt.
– Azonban nem ezért vagyunk ma itt. – Előreléptem, és az asztalára
helyeztem az összetűzött e-mail-gyűjteményemet, az eredeti tanulmányi
értesítőket és a legfrissebb dokumentumokat.
– Ez itt micsoda? – kérdezte, ahogy lapozgatni kezdett.
– Az elmúlt tíz hónapban megpróbáltam jelentkezni más iskolákba.
Túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy visszajöjjek ide a Proctor
professzorral szembeni viselkedésem után. Nem számít, mi vezetett hozzá,
nem lett volna szabad megütnöm őt. Azonban ami ön előtt áll, az bizonyíték
arra, hogy tavaly óta szisztematikusan zaklatnak és megfélemlítenek.
Többek között gúnyolódó e-mailekkel, valamint azzal, hogy a tanulmányi
eredményeimet módosította a tanulmányi hivatal.
Összevonta a szemöldökét, ahogy tekintete az oldalakat pásztázta.
Tovább nyomultam, szükségem volt a lendületre, hogy túljuttasson ezen.
– Ha a legvégére lapoz, a számteches nyomozóm kinyomtatta a
bizonyítékát, hogy ezek az e-mail-címek a UCCS egyik munkatársának
tulajdonát képezik, aki a tanulmányi hivatalban dolgozik.
– Michelle? – Megrázta a fejét. – Ő nem az a fajta nő, aki ilyet tenne,
még akkor sem, ha ön megütötte Proctor professzort.
Az egyik lány a hátamra tette a kezét, és ez megadta azt a kis lökést,
amire kétségbeesetten szükségem volt. A gyomrom majdnem fellázadt, de
az igazság addig kúszott felfelé a torkomon, amíg biztosan tudtam, többé
már nem marad ott.
– Nem azért, mert megütöttem, hanem azért, amiért megütöttem. Nem
rossz osztályzat miatt tettem.
– Rendben?
– Viszonyom volt vele.
Megdermedt, de más látható érzelmet nem mutatott.
– Nem tudtam, hogy nős. Ezért ütöttem meg. Épp előtte találtam meg a
jegygyűrűjét. Egyikünk sem tudta. – Miért volt ilyen száraz a torkom?
Képtelen voltam nyelni a növekvő gombóctól.
Miller dékán sorban ránézett mindegyik lányra, amikor előreléptek, hogy
átadják neki a saját, elítélő bizonyítékokat tartalmazó mappájukat, ezzel egy
egyetemi szexbotrányt terítve az asztalára.
– Michelle Proctor azért terrorizál minket, mert mindannyian lefeküdtünk
a férjével.
A dékán keze alig észrevehetően megremegett, amikor megnyomta az
irodai telefon gombját. Ki akart dobni minket? Megbélyegezni minket, mint
kurvákat?
 – Mary? Szeretném, ha törölné a napom hátralevő részét. Ó, és
szükségem lenne még négy székre, hogy a hölgyek le tudjanak ülni.
Köszönöm!
A fejem előrehanyatlott, és a vállam megremegett egyszer, kétszer,
mielőtt beszívtam a levegőt, és úrrá lettem az elhatalmasodó érzelmeimen.
Meg fog hallgatni minket. És abban a pillanatban semmit sem akartam
jobban, mint hogy Grayson az ajtó előtt várjon, hogy átöleljen, hogy azt
mondja, büszke rám. De azt mondtam, hogy ezt egyedül kell
végigcsinálnom, és így is fog történni.
A székeket néhány felsőbb éves évfolyamtársam hozta be, akiket
felismertem, és az arcukból ítélve ők is felismertek engem. Felszegtem az
állam, és elmosolyodtam. Többé nem találgattok velem kapcsolatban.
– Kérem, foglaljanak helyet, hölgyeim! – mondta Miller dékán, miután a
fiúk távoztak. Megköszörülte a torkát. – Feltételezem, hogy a nyomozást
zárt ajtók mögött szeretnék folytatni.
– Ó, nem – válaszolta Carrie, megragadva a széke karfáját mellettem. –
Szeretnénk, ha a nyilvánosság elé kerülne.
– De tekintettel a helyzet kényes természetére… – próbálkozott a dékán.
– Mindannyian beszéltünk – mondtam, megerősítést nyerve a mellettem
ülő lányok néhány pillantásától –, és a büszkeségünk, illetve az egyetem
büszkesége, amit, gondolom, meg akarna védeni, nem olyan fontos, mint a
többi potenciális áldozat azonosítása. Azt akarjuk, hogy nyilvánosságra
kerüljön, hogy ha egy másik lány is ugyanazt a poklot éli át, mint mi,
legyen bátorsága előállni.
– Ez nem lesz könnyű önöknek, hölgyeim.
Kicsit jobban kihúztam magam a székemben, és Graysonra gondoltam, a
diszlexiájára, az elszántságára, hogy Grace mellett áll, még ha csak
barátsággal is, miközben mindvégig megtartja azt az első helyet a
kiképzésen.
– Soha semmi nem az, ami helyes.
 Harminckettedik fejezet

GRAYSON

– Semmi sem fogható a kórházban elköltött hálaadásnapi vacsorához –

mondta Grace fáradt mosollyal az ágyában ülve. – Azt ígérték, hogy ez az
utolsó kör teszt, amit el kell végezzenek, de legalább megengedték, hogy itt
maradjak.
– Valójában – tettem a guruló asztalra a tányért, amit anya összekészített
a számára –, ez a hatodik hálaadásnapi vacsora, amit a kórházba hoztam
neked, úgyhogy szeretek úgy gondolni rá, mint hagyományra.
– Mi lenne, ha jövőre nem ismételnénk meg, vagy leginkább soha többé.
A következő három életre is elég időt töltöttem kórházban.
A szemem összeszűkült, ahogy kiszúrtam a könyvemet a komódján.
– Ez az én Odüsszeiám?
– Igen. Itt felejtetted a legutóbbi látogatásod után. Olvastam belőle,
remélem, nem bánod.
Amikor hazajöttem a tornádó után. Képek villantak át az agyamon,
ahogy Sam alatt fekszem, ahogy elkapom az elernyedt testét, ahogy
kiszabadítom az öltözőszekrényből, és imádkozom, nehogy további kárt
okozzak benne.
– Nem, nyugodtan!
– Szóval… – Néhányszor oldalra pillantott rám, ez volt az árulkodó jele
annak, hogy épp bátorságot gyűjtött, hogy valami kellemetlen dolgot
mondjon.
– Most Sam miatt akarsz nyaggatni? – kérdeztem. – Az utolsó előadásod
óta talán már eltelt huszonnégy óra is.
Pislogott egyet.
– Igazából nem, de ha már felhoztad a témát…
– Jaj. – A szék támlájára hajtottam a fejem. – Semmi sem változott. Be
akarja fejezni az iskolát Coloradóban, és végig akarja vinni az ügyet.
 – Menj, legyél vele! – biztatott.
– És ha valami katonai csoda folytán találok egy kiskaput, és
odaköltözöm? Nem mintha egyáltalán létezne ilyesmi, de mondjuk, hogy
mégis, és ő továbbra sem akar tőlem semmit? Tovább erősködik, hogy ő
csak a második választás? Akkor mi lesz? – Teljesen összetörnék.
– Kockáztass! Hívd fel, küldj postagalambot, vagy használj morzejeleket.
Mit tudom én, de csinálj valamit a búslakodáson kívül. Én öt évig feküdtem
itt, és az élet csak úgy ment tovább, kivéve számodra. Persze, elmentél
főiskolára, beálltál a hadseregbe, felcsaptál rosszfiús pilótának, de fél lábbal
mindig itt ragadtál. Tudom, hogy miattam volt, és most elvágom ezt a
kötelet. Menj! Költözz oda! Élj!
– Ez nem olyan egyszerű. – Behunytam a szemem, és azt kívántam,
bárcsak az lenne.
– Miért? Tudom, hogy úgy érzed, meg kell védened engem, de nem kell.
Gray, a kóma utolsó három évének nagy részében tisztában voltam azzal,
hogy mi történik.
Odakaptam a fejem.
– Micsoda?
Az arca teljesen elvörösödött.
– Azért nem mondtam el neked, mert nem akartam, hogy bűntudatod
legyen, vagy azon gondolkodj, hogy itt feküdtem éberen csapdába esve.
– Tényleg így volt? De hogyan…? Mennyire emlékszel? – Kétségbeesés
kúszott a hangomba, és a mosolya szomorú volt. A francba.
– Sok mindenre. Elégre ahhoz, hogy tudtam, kicsoda Sam, amikor Mia itt
hagyta. Beszélt hozzám, és én azonnal éreztem, hogy ő az igazi számodra.
Mármint, hogy őszinte legyek, már az első, vagyis, talán a második
alkalommal tudtam, amikor beszéltél róla.
– És azelőtt?
Összeráncolta a homlokát.
– Ööö, azt hiszem, a legkorábbi emlékem abból az időből van, amikor
harmadéves voltál a Citadelen? Amikor az a fizikaóra nagyon
megnehezítette az életedet?
Elkerekedett a szemem.
– Tényleg emlékszel!
Bólintott, és könnyek gyűltek a szemébe.
 – De ez még nem minden. Pár hete elkezdtem emlékezni mindenre…
korábbról.
A szőrszálak bizseregtek a tarkómon.
– Korábbról mennyire?
– Úgy érted, emlékszem-e annyira, hogy tudjam, a szülinapi bulid előtt
szakítottunk? Hogy épp veszekedtünk, amikor lehajtottunk a hídról?
A mellkasomból kiszívták a levegőt.
– Grace, annyira sajnálom!
– Állj! Elég volt! Már eleget hallottam. – Mindkét kezével az asztalra
csapott, és a tányérja ugrott egyet. – Szakítottunk, Gray, nagyon is jó
okokból.
– Különböző dolgokat akartunk. Ironikus, nem? Ezért nem hajlandó Sam
megpróbálni.
– Azt akartam, hogy menj, és fedezd fel az álmaidat, és talán ezt akartam
saját magamnak is. Legjobb barátok vagyunk, mióta járni tudunk, aztán
végig szerettük egymást a gimiben, és amikor körülnéztem, az egész életem
nemcsak köréd, hanem rád épült. Fogalmam sem volt, ki vagyok valójában,
hacsak nem rólad volt szó. A szakítás volt a helyes lépés, a szerelem
ellenére, amit éreztünk. Mindketten tudjuk, hogy ez nem az a fajta szerelem
volt, amire vágyunk… az a fajta szerelem, amire mindkettőnknek szüksége
van.
– Ez nem igaz. Én szerettelek!
– Tudom, de az, hogy mellettem maradtál ennyi éven át? Volt benne
szeretet, de sokkal több volt a bűntudat, mint amennyit el kellett volna
viselned. Te vezettél. Veszekedtünk. Owen kocsija felzárkózott a bal
oldalunkon. Emlékszem… ahogy vigyorogva beintett nekünk, az ujját az
ablaküvegnek nyomva, de te túlságosan el voltál foglalva azzal, hogy az
utat figyeld. Elénk vágott, nekiment a szalagkorlátnak. Mi… lehajtottunk.
– Emlékszel valamire azután? – Megrándultam. Kérlek, ne emlékezz!
Egy pillanatra a semmibe bámult.
– Nem. A vízbe csapódtunk. Aztán itt ébredtem fel… később hazavittek,
de elég gyakran visszajöttem ide. Tudva, hogy annak ellenére, hogy minden
jogod megvolt elhagyni, még csak el sem árultad senkinek, hogy
szakítottunk.
– Nem tűnt helyesnek. Mintha a balesetedet valamiféle kifogásnak
használnám, ráadásul nem hagyhattalak csak így el. Owen börtönbe ment,
és csak én maradtam.
– Egyetlen kérdésemre válaszolj, a kedvemért. Hogy szereted Samet?
Összehúztam a szemem.
– Komolyan? Erről akarsz most beszélgetni?
Keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Igen. A legjobb barátod voltam jóval azelőtt, hogy belekevertük volna
ezt a barát/barátnő dolgot. Most pedig ki vele!
Végigszántottam a hajamon, de beadtam a derekam.
– Halálra frusztrál, a komfortzónámon kívülre lök. Minden védőfalamat
lerombolja, engedély- vagy bocsánatkérés nélkül. Megőrülök tőle, csak
hogy a kezem közé kaphassam, és amikor sikerül… – Lehunytam a
szemem. – Ő birtokol engem. Nem arról van szó, hogy nélküle nem tudnék
önmagam lenni, de vele jobb vagyok. Miatta jobb vagyok. Ő az egyetlen
lehetséges jövő, amit magamnak látok, és ez az, ami halálra rémít.
A szemem lecsukódott, és visszanyeltem a félelmet, amivel azóta éltem,
hogy megpillantottam Grace-t ébren. Azóta, hogy tudtam, Sam el fog
sétálni.
És ha a szerepek fel lettek volna cserélődve? Rúgtam és karmoltam és a
szart is kivertem volna bárkiből, hogy mellette maradhassak, hogy
bebizonyítsam, én vagyok a jobb választás.
De Sam soha nem gondolta, hogy egyáltalán versenyben van, és én
elcsesztem, Észak-Karolinát választottam, ezzel megerősítettem a
legrosszabb félelmeit: hogy soha nem leszek képes őt az első helyre tenni.
– Ez az a fajta szerelem, amit megérdemelsz, Gray! Mindannyian
megérdemeljük. – Sóhajtott. – Ebben a balesetben te semmilyen
szempontból nem voltál hibás. Megmentetted az életemet. Ez a
visszaköltözés dolog Észak-Karolinába, hogy közel lehess a családodhoz?
Hogy megmentsd Joey helyét? Ez mind arról szól, hogy tovább vezekelj
egy olyan bűnért, amit nem követtél el. Arról szól, hogy te választod a
szenvedést, és ennek véget kell vetni. Én tudom. Sam is tudja. Ha akarod őt,
akkor be kell ismerned, hogy nem azért harcolsz, hogy itt legyél a
családodért, vagy akár értem, hanem azért, mert nem tudsz megbocsátani
saját magadnak. Te vagy Odüsszeusz, Gray, aki a végzetén is túl szenved, és
a sorsot hibáztatod, a balesetet hibáztatod, mindent hibáztatsz, csak azt
nem, hogy képtelen vagy elengedni. A sors úgy adta neked Samet, hogy szó
szerint a karodba taszította. Coloradóban akar élni? Hát éljetek ott! Ez nem
befolyásolja a karrieredet, szóval csak menj! Ne ragaszkodj tovább a
vezeklésről alkotott elképzelésedhez, mert ezzel tönkreteszed az egyetlen
esélyedet a boldogságra.
Egy másodpercig hagyta, hogy ezt emésszem.
– Ne hagyd elmenni! Ő minden tekintetben a te másik feled.
– Nem tudom, hogyan tartsam meg. – A hangom fojtott volt.
– Bizonyítsd be neki, hogy ő az első számú választásod. Fogd az összes
többi prioritásodat, és most az egyszer tűzd rájuk a második helyezettnek
járó szalagot.
Igaza volt, és már pontosan tudtam, hol kezdjem.

– És biztos vagy benne, hogy ezt akarod tenni? – kérdezte anya másnap
reggel, miközben összecsomagoltam.
– Ezt szeretném megpróbálni. Nem tudom, mit fog szólni hozzá, de meg
kell tennem. – Becipzáraztam a bőröndömet, és felemeltem az ágyról.
– Be kell ugranod a műhelybe, hogy elbúcsúzz apádtól és a testvéreidtől
– mondta, és követett lefelé a lépcsőn.
– Úgy lesz.
– Apád szeret téged, Grayson – tette hozzá, miután kiléptünk a verandára.
– Soha nem a szeretet volt a gond, anya. A bizalom? Az a probléma.
Majdnem véget vetett a pilótakarrieremnek, mielőtt még elkezdődhetett
volna. Nem tudom, hogyan bocsáthatnám meg ezt neki.
– Furcsa dolgokra visz rá minket, amikor féltjük azokat, akiket szeretünk.
Ez csupán emberivé teszi.
Megpusziltam az arcát.
– Szeretlek, és az avatáson találkozunk?
– Ki nem hagynám! Tessék, vidd a kocsimat, és majd Mia hozza haza.
– Köszönöm, anya! Köszönök mindent.
– Továbbra sem kapod meg a brownie-receptet. – Felnevetett.
Megvontam a vállam.
– Egy nap majd…
– Talán, majd ha felnősz, és rájössz, mi a jó neked – csipkelődött. – Most
menj, indulás! – Cuppanós puszit nyomott az arcomra, és kilökött az ajtón.
– Hé, Joey! – köszöntem a nővéremnek, amikor beléptem a műhely ajtaján.
– Gray! – A mosolya ragályos volt. – Te mit csinálsz itt?
– Csak beugrottam elköszönni. Kicsit korábban indulok vissza
Alabamába. – Áthajoltam a pulton, és benéztem az üvegen keresztül. –
Készen áll Miamira?
– Menj, nézd meg! A hajós bemutató két és fél hónap múlva lesz, de a
navigációs rendszer frissítése után szerintem készen fog állni. Akkor talán
lesz esélyünk az Ananász Kupán, ha a formaterv jól sikerül, és találunk
legénységet, aki versenyez vele.
– Azt hiszem, vetek rá egy pillantást. – A műhely hűvös volt, de nem túl
hideg, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. Az Alibi az utánfutón ült,
készen arra, hogy vízre engedjék.
Rátettem a lábam az első lépcsőfokra, és az emlékezetemben felvillant a
kép, ahogy Sam a kapitányi széken ül. A második lépcsőfokon éreztem a
száját az enyémen, ahogy megnyílik nekem, bízva bennem. A harmadikon
már alattam volt, és vonaglott, ahogy a nyelvemmel végigsimítottam a
mellbimbóján. A negyedik lépcsőfoknál már benne voltam, és minden
önuralmamat elvesztettem, ahogy zihálva a nevemet nyögte. A telefonom a
kezemben volt, mire a fedélzetre értem, az ujjam a neve felett lebegett. Egy
másodpercig haboztam, aztán megírtam az üzenetet.
Grayson: Az Alibin állok, és rád gondolok.
Grayson: Nem mintha nem gondolnék mindig rád.
Grayson: Mert folyton rád gondolok.
Grayson: És most TISZTÁRA olyannak tűnök, mint egy zaklató.
Ahogy a fedélzeten álltam, Parker kacagására lettem figyelmes.
Mostanában olyan keveset nevetett, és hiányzott az a könnyed természete,
amilyen azelőtt volt, mielőtt a személyes nyaggatómmá változott.
Az egyik munkapadon ült, és az új hajóslegénnyel flörtölt. Apa megölte
volna Parkert, ha felmond még egy.
De volt valami abban, ahogy a srác a fejét oldalra hajtotta, ahogy
megemelte a baseballsapkáját, hogy jobban lássa Parkert…
– Te rohadék! – Leugrottam a hajóról, nem szórakozva a létrával, és a
térdem tiltakozott, ahogy a betonpadlón landoltam.
– Gray! – kiáltott fel Parker.
– Te mi a fenét képzelsz, mit csinálsz itt? – ordítottam Owenre, amikor
felemelt kézzel megfordult.
 – Az apád vett fel. Senki más nem volt hajlandó a priuszom miatt.
A vállánál fogva a falhoz szorítottam, mielőtt a húgom csak
megnyikkanhatott volna.
– Hazudsz, mint mindig! Ebben a családban senki nem alkalmazna azok
után, amit tettél.
– Gray! – kiáltotta apa, kirepülve a hátsó szobából. – Engedd el, fiam!
– Mondj rá egy jó okot.
– Nem hazudik. Én vettem fel. – Apa megragadta a vállamat.
Leráztam magamról a kezét, és elhátráltam, zihált a mellkasom.
– És mi a fenéért tetted volna ezt?
– Mert egy gyerek volt, aki hibázott. Grace felébredt, és rendbe szedi az
életét, Owen pedig letöltötte a büntetését azért, amit tett. Eljön az a pont,
amikor a vezeklésre már nincs szükség.
Nem álltam meg, amíg vagy háromméternyi távolságra nem voltam
Owentől, elég messze ahhoz, hogy ne tudjam könnyedén megölni.
– Szóval engem nyugodtan feldobsz a parancsnokomnak, miközben
Owennek munkát adsz. Majdnem megölt minket!
– A kockázat, amit minden alkalommal vállalsz, amikor bemászol a
pilótafülkébe, nem ugyanaz. Tudatosan kockáztatsz életeket nap mint nap.
Owen kis korod óta az egyik legjobb barátod, és a családunk része. Az ő
hibája már a múlté. Te továbbra is mindennap újra elköveted a sajátodat.
– Hihetetlen vagy! Mit kell tennem, hogy bebizonyítsam neked?
Egyetlen autóbalesetem volt. Egyetlenegy, mert ő majdnem letaszított
minket az útról – mutattam Owen felé –, és ne merészelj hazudni! Én ott
voltam, így aztán csavarhatod a sztorit, ahogy akarod, de ami kettőnket
illeti, jól tudjuk, mi történt. Hacsak nem voltál túl részeg ahhoz, hogy
emlékezz rá!
– Ez nem igazságos – vágott vissza apa. – Meg kell tanulnod elismerni a
hibáidat, Gray!
– Neked pedig meg kell tanulnod bízni bennem! Én vagyok a legjobb
pilóta az osztályomban, apa! A belemet is kidolgozom, olyan szinten, hogy
még ha diszlexiám is lenne, mentességet kapnék, mert ennyire nem
befolyásolja a repülési képességeimet. Ehhez mit szólsz?
– Talán hagynom kellett volna, hogy az orvosok megvizsgáljanak! Talán
nem kellett volna engednem, hogy egymagad intézd a dolgot, hogy mások
ne nevessenek ki. Talán el kellett volna vigyelek minden létező
szakemberhez, hogy diagnosztizáljanak, és akkor ez eleve meg sem
történhetne!
– De nem vittél. Az elképzelhetetlen volt, hogy a tökéletes fiad mégse
legyen annyira tökéletes, ugye? Ha selejtes vagyok, aki képtelen pontosan
leolvasni a számításokat, a Masters & Fiáról szőtt álmaidnak befellegzett
volna. Hát tudod mit, apa, ezzel csak annyit értél el, hogy olyan messzire
taszítottál, hogy soha többé nem jövök ide vissza! Remélem, Joey-nak farka
nő, vagy pedig megtanulod elfogadni, hogy ő alkalmasabb az üzlet vitelére,
mint én valaha is leszek.
– Gray… – tiltakozott Joey az iroda ajtajában állva.
– Ne, Joey! Csak elköszönni jöttem. Visszamegyek Fort Ruckerbe, hogy
még néhány életet veszélybe sodorjak azzal a helikopterrel, amit annyira
szeretek. – Joey felé indultam.
– Elmész? – kérdezte Parker.
– Igen, és úgy tűnik, már rohadtul itt az ideje.
– Nem hagyhatod csak úgy itt ezt a családot, Grayson! – kiabált apa.
– Itt hagyni? Bassza meg, apa!
– Ne káromkodj! – kiabált rám Parker, amire egyikünk sem figyelt oda.
– Azzal, hogy behoztad őt, engem kitaszítasz!
– Ő nem hoz folyamatosan ostoba döntéseket! – válaszolt apa. – Az az
egyetlen autóbaleseted elkerülhető lett volna, ha nincs az a…
zavarodottságod!
– Baszd! Meg! Torkig vagyok azzal, hogy engem hibáztatsz
olyasvalamiért, amire semmiféle befolyásom nem volt azon a hídon. Te
nem voltál ott! Engem akarsz hibáztatni valamiért? Rendben, hibáztass,
amiért nem harcoltam vele keményebben a kocsikulcsáért, de hogy ennek a
seggfejnek hiszel helyettem, az az utolsó csepp a pohárban!
– Grayson! – Apa torkaszakadtából üvöltött, amikor odaértem Joey-hoz.
– Elég legyen! Igaza van! – sikított Parker. – Mindannyian hagyjátok
abba! Apa, Grayson nem tudta volna megakadályozni, ami történt!
– Egyáltalán honnan tudhatnád ezt, Parker? – vágtam vissza, és
visszafordultam feléjük. A húgom most döntött úgy, hogy végre kiáll
értem?
– Mert… – Zihálva vette a levegőt. – Mert ott voltam. Elvesztettük az
irányítást a kocsi felett, és olyan közel vágtunk be eléjük, hogy azt hittem,
letépjük a lökhárítójukat. Ha Gray nem rántja el a kormányt, Owen pick-
upjának platója egyenesen keresztülment volna Grace szélvédőjén. Azonnal
meghaltak volna. Én… én a kocsiban voltam.
A szemem összeszűkült, és felé léptem.
– Nem, nem voltál – mondta Joey. – Én hívtalak fel téged, hogy szóljak a
balesetről. Gray bulijáról hoztalak el aznap este.
– A baleset után gyalog visszamentem – motyogta. – Hazudtam neked.
– Én mondtam neki, hogy menjen – tette hozzá Owen. – Olyan fiatal
volt. Nem akartam, hogy belekeveredjen. Amikor a kocsi lehajtott a
hídról… azt hittem, meghaltatok, Gray, és én túl részeg voltam, hogy bármit
is tegyek. Ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak. És soha nem
hazudtam volna a hülye versenyzésről sem, ha tudom, hogy életben
maradtok.
Még csak rá sem néztem Owenre. A tekintetem Parkerre szegeződött, és
arra, ahogyan átölelte magát a munkapadon ringatózva. Emlékszem… ahogy
vigyorogva beintett nekünk, az ujját az ablaküvegnek nyomva. Grace szavai
a fülemben dübörögtek.
– Részegen vezettél a kislányommal a kocsiban? – kérdezte apa.
– Uram, nincs mentség arra, ami azon az éjszakán történt – ismételte el
megint Owen azt a kibaszott szöveget, amit folyton szajkózott.
– Részegen vezettél a kislányommal a kocsiban! – üvöltött apa.
– Nem, nem tette. Nem ő vezetett – mondtam halkan, de mindenki
megtorpant és felém fordult. A tekintetem Parkerre szegeztem. – Te voltál,
ugye, Parker? Te vezettél. Különben Grace nem láthatta volna Owent az
utasoldali ablaknál, amikor elhaladtatok mellettünk.
– Gray… – könyörgött.
Megráztam a fejem.
– Igazam van, ugye? Ezért cseszegetsz folyton Grace miatt, és amiért
tovább akartam lépni. Ezért nyaggatsz állandóan a hazaköltözés miatt. Ezért
bukkantál fel Alabamában és tettél meg minden tőled telhetőt, hogy elűzd
Samet.
– Megpróbáltam helyrehozni, amit elrontottam – suttogta. – Te Grace-hez
tartozol.
– Semmi köze nem volt Grace-hez! A saját bűntudatod miatt volt! Lehet,
hogy én tettem tönkre a kapcsolatomat Sammel, de az biztos, hogy te
okoztad rajta a repedést, amit aztán ki is használtál. Nem volt elég, hogy
lelöktél minket az útról, még azt a nőt is tönkre kellett tenned, akit most
szeretek?
– Én próbáltam helyrehozni! Nem mentem el máshová főiskolára, itt
maradtam, amíg Owen börtönben volt. Gondoskodtam Grace-ről, amikor
csak tudtam. Amikor felébredt, kitárt karral fogadtam a csodát, és azt
hittem, te is így fogsz tenni. Ti tökéletesek vagytok együtt!
– Mint barátok. Én Samanthába vagyok szerelmes.
– T-te vezettél? – dadogta apa.
Parker bólintott.
– Nem engedted, hogy megszerezzem a jogosítványomat.
– Meggondolatlan voltál – válaszolta apa.
– Owen részeg volt, és tudtam, hogy nem vezethet, ezért rábeszéltem,
hogy engedjen engem vezetni.
– Azt én is megpróbáltam – ellenkeztem.
– Ja, de neked nincsenek melleid.
Közelebb léptem Owenhez, aki feltartotta a karját.
– Istenre esküszöm, soha nem értem a húgodhoz!
– Börtönbe mentél helyette? – kérdezte mellém lépve Joey. –
Bevallhattad volna az igazat, és akkor nem kellett volna négy évet rács
mögött töltened.
– Parker olyan, mintha a kishúgom lenne. Nem adhattam őt fel. Nem,
amikor csakis azért ült a volánnál, mert én részeg voltam.
– Baleset volt, Gray! Túl gyorsan mentem. Csak baleset volt.
Owen rám nézett.
– Mindig is a testvéremnek tekintettelek, és tudod, hogy szeretem Grace-
t. Minden egyes másodpercet, amit azzal töltöttél, hogy átkozódsz, amiért
nem birkóztál a földre és nem vetted el a kocsikulcsomat azon az éjszakán,
én kettőt töltöttem azzal, hogy azt kívántam, bárcsak hagytam volna neked.
Ezzel élek együtt minden egyes nap.
Ez túl sok volt. Túl sok volt ezt felfogni. Érezni. Megemészteni.
– Tudjátok mit? – Mindkét kezemmel a fejemet fogtam, és elhátráltam. –
Én végeztem! Mindenki folyton azzal jön nekem, hogy szedjem össze
magam. De ti, srácok, elviszitek a pálmát! És én mindannyiótokkal
végeztem. – Rámutattam Owenre, Parkerre és apára, megpusziltam Joey
arcát, és kisétáltam a parkolóba.
 Felkaptam a telefonomat, hogy bejelentkezzek a járatomra, és megláttam,
hogy négy új üzenetem érkezett.
Samanthám: Rád gondolok, akárhányszor csak levegőt veszek.
Samanthám: Nem változtat semmin, de bárcsak változtatna.
Samanthám: Nem bánom a pszichopata zaklatós üzeneteket, amíg
tőled jönnek.
Samanthám: Colorado nagyon szép ebben az évszakban.
Grayson: Észak-Karolina is.
Samanthám: Ebben nem kételkedem, különösen, ha te is ott vagy.
Kevesebb mint egy hónap volt hátra az avatásig. Túl sok dolgom volt
ahhoz, hogy még egy percet habozásra pazaroljak.
Vagy Észak-Karolinára.
 Harmincharmadik fejezet

GRAYSON

A csomagolószalag szakadása visszhangzott az egyre jobban kiürülő

szobámban. Még egy dobozzal elkészültem, és már csak néhány maradt
hátra.
– Készen állsz? – kérdezte Jagger az ajtókeretnek dőlve. – Te most
komolyan csomagolsz? Díszegyenruhában?
Letettem a ragasztószalag-húzót.
– Igen, ha már volt egy percem. Ti is elkészültetek?
– Igen, a lányok végre indulásra készen állnak. Kár Grace miatt!
Megigazítottam a nadrágtartómat a fehér ing fölött, aztán magamra
vettem az éjkék zakómat.
– Azt mondta, hogy az avatásra holnap ideér. Őszintén szólva, megfordult
a fejemben, hogy ezt a mait kihagyom.
– Nem hagyhatod ki a végzős gálát! Te vagy a francos csoportvezetőnk.
– Tisztában vagyok vele. – A fenébe is, nem akartam ott ücsörögni,
amikor bejelentik, hogy Jagger a kitüntetéssel végzett pilóta, az osztályelső.
Nem mintha nem érdemelte volna meg, én csak… magamnak akartam. Meg
akartam lengetni az apám orra előtt, és elküldeni egyenesen a picsába.
A belemet is kidolgoztam, minden másodpercemet a tanulásnak, az
edzőteremnek, a repülésnek és a Samen való gondolkodásnak szenteltem.
Pontról pontra kidolgoztam egy tervet, hogyan szerezzem őt vissza, és
rávegyem, hogy belássa, számomra ő az igazi.
Miután begomboltam a zakómat, elindultunk lefelé.
– Jönnek a szüleid? – kérdezte Jagger.
– Anya itt van Miával. Parkerrel még mindig nem vagyunk egyenesben,
Joey-ra meg Connie-ra pedig otthon van szükség. És a tiéd?
Jagger felhorkant, amikor a földszintre értünk.
 – Aha, hogy sajtótájékoztatót tartson, én meg mosolyogjak, mint egy
bábu? Kösz, nem.
– Egyetértek.
– Szerencsés ember vagyok! – mondta Jagger, és átkarolta Paisley
derekát, aki hosszú zöld ruhát viselt. – Nem mintha Josh nem lenne az –
mondta Embernek, amikor kilépett a fürdőszobából hosszú fekete ruhában.
– Igen, igen – legyintett Ember, és kinyújtotta a karját Josh felé, hogy
segítsen neki a karkötőjével.
– Mindenki a kocsihoz! – kiáltott Jagger, de aztán megállt, amikor a
többiek már kiértek. – A fenébe, elfelejtettem Paisley szárnyait! Masters,
megvárnál?
– Persze. – Hátradőltem a falnak, és hallgattam, ahogy a szomszéd
szobában káromkodik.
– Basszus! – Becsapódott egy fiók.
– Nem találod? – kérdeztem.
– Úgy tűnik, nem!
Lenyeltem a torkomban képződő gombócot.
– Odaadhatod neki, amit én vettem. – Samnek.
A feje kibukkant a nyitott ajtón.
– Nem, haver, tudom, hogy azt neki szántad. Ezt nem kérhetem tőled.
– Paisley rettenetesen szomorú lesz, mert egy idióta vagy, és ezt nem
fogom hagyni – mondtam, és elindultam felfelé a lépcsőn.
Az éjjeliszekrényem fiókjában volt, azóta, hogy megvettem. Felpattintottam
a bársonydobozt. A kecses, platina pilóta-szárnyak platinaláncon lógtak:
vékony volt, de erős. Pont, mint Sam. Az övé kellett volna legyen, hogy ott
lógjon azon a tökéletes helyen a kulcscsontja alatt, de nem voltam képes
összeszedni a bátorságomat, hogy megkérjem, jöjjön vissza a gálára. Vagy
hogy az avatáson feltűzze az én szárnyaimat, ahogyan azt oly régen
megígérte.
Boldog volt Coloradóban, megtalálta a helyét.
A következő héten én is Észak-Karolinába készültem, még karácsony
előtt.
Mint kiderült, ez az egész „engedd el a szerelmed, és visszajön hozzád”
dolog egy hatalmas baromság. Lehunytam a szemem, vettem egy mély
levegőt, aztán becsaptam a dobozt, és kisétáltam a szobából.
– Tessék – mondtam, és a lépcső alján Jagger kezébe nyomtam a dobozt.
 – Én nem…
– De igen. És most fogd be, és ülj be a kocsiba! Elkésünk miattad. –
Elsétáltam mellette, ki a hideg decemberi levegőre. Volt benne valami
csípős, de még mindig kifejezetten enyhe volt.
– Még van hely! – szólt ki Paisley Jagger Defenderének utasoldali
ablakán.
Mint ötödik kerék.
– Azt hiszem, inkább a saját kocsimmal megyek, de köszi, Paisley! –
Nem vártam meg a reakcióját, és azt sem, hogy meghallgathassam, amint
mondják, hogy rendben van, ha velük akarok menni. Hogy rendben van, ha
hiányzik Sam. Hogy rendben van, ha időt töltök a legjobb barátommal. Ha
még egy valaki azt mondta volna, hogy minden rendben van,
megbolondulok!
Rohadtul nem volt semmi sem rendben.
Elhajtottam a Landinghez, ahol a gálát tartották, és egy kicsit odébb
parkoltam le. A közelebbi helyekre azoknak a srácoknak volt szükségük,
akik nem egyedül érkeztek, és nem mintha nekem magas sarkúban kellett
volna megtennem a távot.
– Kösz, hogy kihúztál a csávából – mondta Jagger, amikor
összetalálkoztunk az előcsarnokban.
Bólintottam. Ha valaki más viselte Sam szárnyait, legalább Paisley volt
az.
– Azt hiszem, osztályonként ültetnek minket. Megtaláltuk a
névtábláinkat, de Josh és Carter a túloldalon kapott helyet.
– Kit hozott Carter? – kérdeztem, bár nem igazán érdekelt.
– Morgant. – Jagger elvigyorodott. – Természetesen csupán barátokként.
– Persze – húztam el a szót.
A bálterem zsúfolásig megtelt, mire leértünk a lépcsőn, minden egyes
helyet báli ruhák és éjkék egyenruhák foglaltak el. Odasétáltunk az
asztalunkhoz, ahol Paisley meg az osztályunkból Patterson és Wallace a
feleségeikkel együtt várakoztak.
A hely Grace számára még mindig fenn volt tartva.
– Elfelejtettem jelezni nekik, hogy nem jön – mormogtam.
Jagger ideges pillantást vetett Paisley-re, ahogy helyet foglalt a másik
oldalán. Mégis mi idegeskednivalója volt a fickónak? A másik két pilóta
bemutatott minket a feleségeiknek, és én udvariasan biccentettem.
 – Drágám, ez itt Masters. Ő az a szerencsés flótás, aki megkapta Fort
Bragget – mondta Patterson.
– Ó, odavalósi a családom – mondta a felesége. – Imádni fogod!
A gyomrom összerándult, mint mindig, amikor csak erre gondoltam. De
már meghoztam a döntést, és az újév után ott jelentkezem szolgálatra.
– Imádni fogod Coloradót – biztatott Jagger. – Ott jártam főiskolára, és
gyönyörű.
Paisley olyan pillantást vetett rám, amivel egyértelműen jelezte, hogy ezt
a posztot kellett volna választanom. Nem mondod! De nem tehettem
semmit.
– És ti Fort Campbellbe tartotok, ugye? – kérdezte Wallace.
– Úgy van – válaszolta Paisley, miközben Jagger csókot nyomott a
kézfejére.
Amikor odajött hozzánk a felszolgáló, hogy felvegye az
italrendelésünket, a mellettem lévő terítékre mutattam.
– Igazából nem lesz szükségünk…
– Ó, pedig lesz – mondta Paisley mosolyogva a nőnek, aki ezután
továbbállt.
– Esetleg megmagyaráznád?
Szélesen elvigyorodott.
– Előfordulhat, hogy szívességet kértem egy barátomtól, amikor
megtudtam, hogy Grace nem tud eljönni.
Megfeszült az állkapcsom. Istenem, de szeretem a jó szándékú déli
hölgyeket!
– Nem vagyok benne biztos, hogy a mai este lett volna a legjobb alkalom
arra, hogy vakrandit szervezz nekem, Paisley, bár a barátnőd biztosan
igazán bájos.
– Ó, naná, hogy az! – mondta Jagger, a vállam fölött elnézve.
Az izmaim egymás után megfeszültek. Ez már Grace nélkül is elég rossz
volt, de egy idegennel?
– Hosszú utat tett meg, Grayson, szóval légy vele kedves! – Paisley a
komoly arcával nézett rám, majd az állával a mögöttem lévő ajtó felé intett.
Lassan megfordultam a székemben, és megláttam, ahogy lefelé lépked a
lépcsőn.
A levegő is kiszaladt a tüdőmből, és az állam az illendőnél jobban leesett.
A haja fel volt tűzve a nyakából, és pánt nélküli kék ruhája minden
domborulatára rásimult, kiemelve keskeny derekát, majd leomlott a földre.
Olyan átkozottul gyönyörű volt! Az én Samanthám.
Szinte odasprinteltem hozzá, mielőtt egyáltalán észrevettem volna, hogy
felálltam a székből. A lépcső felénél megtorpant, széles mosollyal az arcán,
de óvatos tekintettel. Attól fél, hogy nem akarod, hogy itt legyen.
Néhány lépcsőfokkal alatta állva majdnem egyforma magasak voltunk.
– Samantha.
– Állj! – Feltartotta a kezét. – Ez egy hamupipőkés dolog.
A fél szemöldököm kérdőn feljebb vontam.
– Úgy értve, hogy tökhintóval érkeztél, vagy hogy elveszíted a cipődet?
Mert akár így, akár úgy, meg tudok birkózni vele.
Az arcán szétterülő mosoly felszakította a mellkasomat, és a szívem
hevesen kalapálni kezdett.
– Úgy értve, hogy csak holnap délutánig vagyok itt. A ceremónia után
vissza kell mennem.
– Az avatásra jöttél? – Szent egek, ez úgy hangzott, mint egy ötéves, aki
most találta meg a karácsonyi ajándékait.
Megcirógatta az arcomat.
– Megígértem, hogy feltűzöm a szárnyaid, nem?
Megint tátva maradt a szám. Emlékezett rá.
– Mármint, ha már más terveid vannak, teljesen megértem…
Előreléptem, és nem törődve a rúzsával kezembe fogtam az arcát, és
megcsókoltam. Nyilvánosan. Nyilvánosan. Nyilvánosan. Az agyam
kántálva emlékeztetett, hogy a nyelvemet tartsam a számban, a kezemet
pedig elképesztő ruhája külső felén.
– Tökéletes vagy – sikerült kinyögnöm.
– Nincs szex.
Megdermedtem.
– Találkozgatsz valakivel?
Megrázta a fejét.
– Persze hogy nem! Csak meg kell ezt ígérned nekem.
– Megcsókolhatlak? Ezt szabad? – Alig öt perce tartózkodtunk
ugyanabban a helyiségben, és én máris letámadtam, pedig semmi jogom
nem volt a testéhez.
– De még mennyire! Annyit csókolhatsz, amennyit csak akarsz, de ennél
tovább nem megyünk.
 Félelem villant a szemében, én pedig lassan bólintottam.
– Nincs szex.
– Nem számít, milyen hangosan könyörgök – suttogta.
Szent egek, nagyon közel kerültem hozzá, hogy leégessem magam a
bálterem közepén, ha nem sikerül kordában tartanom a farkamat.
– Grayson, esküdj meg! A becsületedre, vagy kisétálok ezen az ajtón!
– Én nem csak a testedért akarlak, Sam! Nem érdekel, ha egész éjjel
scrabble-özünk. Nem gond, ha nem szexelünk. – Rohadt nagy szívás, de ha
ez volt az ára annak, hogy velem legyen, akkor életem végéig cölibátusban
éltem volna.
– Azt egy szóval sem mondtam, hogy veled töltöm az éjszakát –
ellenkezett, de a vigyor visszatért az arcára. – Morgannél szálltam meg.
– A rohadt küszöbödön fogok aludni, ha csak annyira lehetek hozzád
közel. – Mindketten megtorpantunk, egy korábbi ígéret szavai csengtek a
fülünkben. „A földön is aludnék, csak hogy közelebb kerüljek hozzád.” Hat
hónap telt el azóta, és semmi sem változott.
Minden megváltozott.
Jelezték a vacsora kezdetét, és a helyünkre vezettem. Az étkezés során
alig figyeltem oda valamire, őszintén szólva, csak arra tudtam gondolni,
hogy a számat újra Samen tudjam. A kezét végig a kezemben tartotta, amíg
ettünk, csak annyira váltunk el egymástól, hogy felvágjuk az ételünket.
Nem akartam elengedni.
– Ha kérhetném a figyelmüket? – szólalt meg Davidson őrnagy a
pódiumon.
Mindannyian odafordultunk a székünkben, hogy az üres táncparketten
átnézve hallgassuk őt.
– Nagyon szerencsések vagyunk, hogy Donovan parancsnok ma este
velünk lehet. Különös érdeklődéssel tekint erre az osztályra, és szeretne pár
szót szólni önökhöz, mielőtt bejelentjük a kitüntetett végzőseinket.
Paisley apja lépett a pódiumra. A hűségről, a bátorságról és a
teljesítményről szóló megjegyzései rövidek voltak, és szinte semmit sem
hallottam belőlük az egyre kalapáló szívverésemtől. Nem számított.
Osztályelső voltam, vagy sem, megkaptam a választott szolgálati helyemet.
Az osztály tényleges rangsorolása nem kellett volna hogy számítson.
Kivéve, hogy mégis számított.
 Davidson őrnagy először a Chinook osztályt jelentette be, és
mindannyian tapsoltunk. Aztán a Blackhawk osztályt.
– Király, hogy Josht veletek együtt avatják – suttogta Sam.
– Igen, elvileg már rég végezniük kellett volna, de szükségük volt a
helikopterekre a tornádó utáni mentések során, és ez eléggé visszavetette
őket ahhoz, hogy egybeessen az avatásunk. Nem panaszkodom. –
Valamelyest költői volt, hogy együtt végzünk.
– A Blackhawk 1509-es osztályban kitüntetéssel végzett William Carter
hadnagy!
Kicsivel hangosabban tapsoltam, és megemeltem a poharamat, amikor a
srác rám mosolygott. Többé nem másodlagos Carter. Lehet, csak
elpuhultam Sam hatására, de még ez a seggfej is a szívemhez nőtt.
Sam megfogta a kezemet, és tökéletes meghittséggel fonta össze az ujjait
az enyémmel. Akkor essünk túl rajta.
– Az Apache 1506-os osztályban kitüntetéssel végzett… – Jagger
Bateman – Grayson Masters hadnagy!
Elakadt a lélegzetem.
Sam megpuszilta az arcom, ahogy a tömeg ismét tapsolni kezdett.
– Megcsináltad! Annyira büszke vagyok rád!
Jagger megveregette a hátamat.
– Gratulálok, haver!
– Neked kellett volna az elsőnek lenned.
Megrázta a fejét.
– Tanulmányi szempontból tesztről tesztre tartottad velem a lépést. Hidd
el, odafigyeltem. A pilótafülkében pedig te vagy a jobb pilóta. Fogadd el a
rohadt elismerést, Grayson! Kiérdemelted.
A vállát átkarolva magamhoz húztam Samet, és megcsókoltam a
homlokát, aztán az ajkát, minden örömömet, hitetlenkedésemet és
reményemet beleadva. Tökéletes volt a pillanat.
– Nos, leendő pilóták! Mindannyian tudjuk, hogy nem egyedül jutottak el
idáig. A légierőnél van egy hagyományunk. Önök, hölgyeim, elviselik a
késő éjszakákat, a kora reggeleket, a távol lévő házastársakat, az ingerült,
aggódó, túlfeszített házastársakat, és fogadni mernék, hogy önök közül nem
kevesen ugyanolyan jól ismerik a vészhelyzeti eljárásokat és
korlátozásokat, mint a végzőseink. – Nevetés söpört végig az
összegyűlteken. – Szóval, uraim, segítsék talpra a hölgyeket, és tűzzék fel a
szárnyaikat. Kiérdemelték!
Basszus. Mit fogok most… Hirtelen előttem termett a bársonydobozom.
– Ugye nem gondoltad, hogy tényleg elveszíteném Paisley szárnyait?
– Te tudtál róla. Seggfej. – Túlságosan megkönnyebbültem, hogy nálam
voltak a szárnyak, hogy igazándiból dühös legyek Jaggerre.
Még volt képe rám kacsintani, ahogy felálltunk. A kezem nyújtottam
Samnek, aki lassan, bizonytalanul állt fel.
– Nem vagyok a feleséged.
– Még nem. – Elvigyorodtam azon, ahogy tátva maradt a szája. Az ujjaim
bénáztak a lánccal, de végül sikerült kinyitnom az aprócska kapcsot, és a
nyaka köré helyeztem a láncot. A szárnyak pontosan ott pihentek, ahol
elképzeltem, gyönyörű kontrasztban tökéletes bőrével. – Nélküled nem
sikerült volna.
Elnevette magát.
– Ez nem igaz! Ha valami, inkább zavaró tényező voltam, ameddig itt
laktam, és aztán már több mint két hónapja itt sem vagyok. Ez mind a saját
érdemed.
– Először is, te váltál a motivációmmá. – A füléhez hajoltam. –
Másodszor, verhetetlen vagy vetkőző tanulókártya-pókerben – suttogtam, és
megcsókoltam a finom fülkagylóját. Megremegett, én pedig igyekeztem
emlékeztetni a farkamat, hogy megegyeztünk, nincs szex. Az ajka szétnyílt,
ahogy gyengéden megcsókoltam. – És csak azért, mert nem voltál itt, még
nem jelenti, hogy nem voltál velem mindennap.
A teremben felhangzott a taps, és elbocsátottak minket, hogy menjünk
táncolni, mire a hangszórókból felcsendült a zene. Párok vonultak a
táncparkettre, de engem nem érdekelt. Túlságosan lefoglalt, hogy
megcsókoljam a nőt, akibe teljesen és menthetetlenül szerelmes voltam.

– Gray! – Apa hangja köszöntött, amikor a gála után felsétáltunk a járdán a

házhoz.
Lépés közben megtorpantam, Sammel az oldalamon, akire ráadtam a
díszegyenruhám zakóját, hogy melegen tartsa.
– Mi a fenét keresel itt?
A tekintete a barátaimra siklott, és zsebre vágta a kezét.
 Paisley megszólalt.
– Mi lenne, ha mi most bemennénk a melegbe? – A csoport beleegyezően
mormogott, és Sam felnézett rám.
– Szükséged van rám? – suttogta.
– Jobban, mint azt valaha is tudhatnád, de megleszek. Mész, és megvársz
a szobánkban? – A miénk. Igen, szándékosan hívtam így.
– Oké. – Megpuszilta az arcom, és odafordult apámhoz.
– Örülök, hogy újra látom, Mr. Masters!
Az apám őszintén mosolygott rá.
– Megkönnyebbültem, hogy itt látlak, Sam!
Megvártam, amíg becsukta maga mögött az ajtót, mielőtt újra
megszólaltam.
– Nos?
– Holnap avatnak.
– Tisztában vagyok vele.
Összecsípte az orrnyergét.
– Miért nehezítesz meg mindent ennyire?
– Az apámtól örököltem.
– Csak azért, mert nem helyeslem, amit csinálsz, még nem jelenti, hogy
nem szeretlek, hogy nem vagyok… – megköszörülte a torkát – hihetetlenül
büszke rád és arra, amit elértél. Az aggodalmam nem csökkenti ezt.
– Majdnem véget vetettél a karrieremnek.
– Amit rettenetesen sajnálok. – A bocsánatkérés olyan váratlanul ért,
hogy teljesen ledöbbentem. – Nézd, Gray. Hinnem kellett volna neked a
baleset után. Hinnem kellett volna neked, amikor azt mondtad, meg tudsz
birkózni a repüléssel. Bíznom kellett volna benned, de nem tettem. Olyan
erősen próbáltalak megvédeni, észre sem vettem, hogy csak megfojtalak.
Szerettem volna, hogy hazagyere, és a műhelyben dolgozz? Hát persze!
Látom-e, hogy Joey valószínűleg mindkettőnket felül fog múlni
hajótervezésben? Kristálytisztán!
– Akkor add át neki a műhelyt. – A szél keresztülmart az ingem vékony
anyagán.
– Grayson.
– A bocsánatomat akarod? Bizonyítsd be, hogy megváltoztál, hogy nem
fogod a feje fölött lengetni az őt megillető helyet.
– Ez még mindig a te helyed is.
 – Évek óta nem az. Persze, egy kicsit segítettem az Alibi tervezésében, de
leginkább Joey munkája, és ezt te is tudod. Lehet, hogy engem akarsz, de rá
szükséged van. Hadd bizonyítsa be neked, ha szerinted eddig még nem tette
meg.
– Hogyan?
– Add át neki a gyeplőt a miami bemutatón. Engedd, hogy ő vegye fel a
legénységet, és induljon az Ananász Kupán.
– Törékenyebb, mint gondolnád, Gray. Összeomlana, ha veszítene.
– Joey nem fog cserben hagyni. Nem tudja, hogyan kell veszíteni.
Keresztbe fonta a karját a mellkasán, és elnézett a távolba; ez a póz,
tudtam, azt jelentette, mérlegel.
– Rendben.
És csak úgy, szabad lettem, az utolsó kötelet is elvágták, ami még Észak-
Karolinához láncolt.
– Rendben.
Apa megköszörülte a torkát.
– Mindegy, szóval csak azt akartam mondani, hogy itt vagyok, és holnap
is ott leszek, ha szeretnéd. Semmi sincs a világon, ami megakadályozhatná,
hogy szeresselek. Akár elsőként, akár utolsóként végzel, nem érdekel,
ameddig boldog vagy. Én… bízom benned, hogy biztonságban vagy.
Ez volt minden, amit valaha akartam, ennek ellenére nem tudtam nem
arra gondolni, hogy Sam odafent van. Itt volt az ideje, hogy őt tegyem az
első számú prioritásommá.
– Örülök, hogy itt vagy. Most tényleg mennem kell, hogy egy kis időt
tölthessek Sammel, apa. Csak néhány órára van itt. – Sajnáltam, de
mégsem.
– Megértem.
Elmentem mellette, de megfordultam, mikor a kezem már a kilincsen
volt.
– Apa?
– Igen?
– Szeretném, ha holnap ott lennél. És nem utolsóként végeztem. Én
vagyok az osztályelső. – Néztem, ahogyan leesik nála.
Egyszerűen csak bólintott egyet.
– Nem vagyok meglepve. Holnap találkozunk!
 Figyeltem, ahogy beszáll az utca túloldalán parkoló bérelt autóba, és
elhajt, valószínűleg a szállodához, ahol anya és Mia megszálltak. Aztán
kettesével szaladtam fel a lépcsőfokokon, amíg be nem értem a szobámba.
Kész mennyország. Sam háttal állt nekem, és a cipzárját rángatta.
Hátrapillantott a válla fölött.
– Ó, segítenél? Kölcsönvennék egy pólót meg bokszeralsót.
Elöntöttek a birtoklási vágy hullámai a gondolatra, hogy a ruháimban
lássam.
– Természetesen.
– Jó. – Felnevetett. – Akkor gyere ide, és húzd le a cipzáramat!
Összedörzsöltem a kezem, hogy felmelegítsem az ujjaimat, majd
összecsippentettem a kis cipzárt. Amikor így sem akart megmozdulni,
becsúsztattam a kezemet a ruhája alá, hogy jobban meg tudjam fogni, és a
cipzár engedett.
A farkam egyre jobban megkeményedett minden egyes centiméternyi
szabaddá váló bőrfelülettel, és felnyögtem, amikor a ruha a feneke tetejénél
szétvált, felfedve az apró masnit a kék tanga hátulján.
– Minden… oké. Ki vagy cipzárazva.
Végigsimítottam a gerincén, és élveztem, ahogy levegőért kap.
– Köszönöm.
Idegennek éreztem a saját ruháimat, amikor odanyújtottam neki a pólót
és a bokszeralsót, amit a komódomból vett elő, és hátat fordítottam neki.
Minden izmom összerándult, amikor a ruhája susogva a padlóra hullott.
Odamentem a komódhoz, és elővettem egy melegítőnadrágot, gyorsan
levetkőztem alsóneműre, és belebújtam.
– Szóval most már a földön hagyod a ruháidat? – kérdezte Sam, már az
ágyamon ülve.
Ne gondolj arra, hogy meztelen a ruhák alatt. Mi a fene? Hisz mindig
meztelen a ruhája alatt. Mindenki az. Megdörzsöltem a homlokom.
– Igen, nos, talán csak alig várom, hogy csatlakozhassak hozzád.
– Nincs szex! – emlékeztetett, és ráült a térdére.
– Még akkor sem, ha könyörögsz – emlékeztettem, ahogy a takaró alá
bújtam, aztán odahúztam magamhoz. Tökéletesen odaillett az állam alá, és
levegőért kapott, amikor az ölünk összeért.
– Ez nem igazán akadályoz meg abban, hogy akarjalak, Sam.
Megcsókolta az állam élét.
 – Igen, engem sem.
Basszus, akartam őt! Olyan rohadt sok idő eltelt, és most itt volt, az én
ruháimban, hozzám simulva az ágyamban. De ha rá kellett jönnie, hogy
nem csak a szex miatt akarom őt, ezt megtehettem érte.
Lehet, hogy reggelre meghalok.
– Mesélj Coloradóról! – kértem. Felsóhajtott, sima lábait összefonta az
enyémmel, majd beszélni kezdett. Mesélt a közelgő meghallgatásról, a
többi lányról, akik előálltak, és arról, hogy a dokumentumait már
kijavították.
– Amint az újságírók kiszimatolták a dolgot, nehezebb lett az életem.
Próbálták az arcunkat kihagyni a sztoriból, de nem igazán jártak sikerrel.
– Büszke vagyok rád! – Lustán körözve dörzsölgettem a hátát. – Tudom,
hogy nem volt könnyű előállni.
– Együtt erősebbek vagyunk, a többi lány és én. Biztosabb az ügyünk, és
azt hiszem, van esélyem arra, hogy a januári meghallgatás után
folytathassam az óráimat, annak ellenére, hogy megütöttem a tanáromat.
Az én tenyerem is viszketett, hogy ugyanezt tegyem.
– Azt akarom, hogy az életem része legyél. – A szavak kibuktak, mielőtt
megállíthattam volna őket, és aztán olyan volt, mint a sugárban hányás,
képtelen voltam visszafogni. – Szeretlek! Ez itt, ahogy a karomban tartalak,
mindent elmond nekem, amit tudnom kell a jövőmről, mert pontosan itt
akarok lenni. Nem érdekel, ha én Coloradóban vagyok, vagy te Észak-
Karolinában, vagy ha Észak-Dakotába költözünk. – Elhúzódtam, hogy
belenézhessek abba a zöld szempárba, amiért imádkoztam, hogy a leendő
lányainknak is tovább örökítse. – Tudom, hogy te nem maradhatsz, és én
sem mehetek. Szóval nem tudom, hogyan, de valamit ki kell találnunk.
Esküszöm, nem kapok levegőt, ha nem vagy velem!
A szája rátalált az enyémre, és nyelvével gyengéden végigsimított az alsó
ajkamon.
– Tudom, és én is ugyanígy érzek. De nem hagyhatom ott, amibe
belekezdtem. És bármennyire is hiányzol, és szükségem van rád, ezt
egyedül kell végigcsinálnom. A meghallgatásnak januárban vége lesz, de
egyetlen főiskola sem fog felvenni, amíg nem tisztázódik minden. Lehet,
hogy önzőség, de én ott akarok lediplomázni.
– Nézzenek oda, ki vállalja fel a felelősséget! – Megcsókoltam, de csak
röviden. – Mondd meg, mit tegyek, és megteszem! Csak ne sétálj ki még
egyszer azon az ajtón anélkül, hogy megoldást találnánk. Legutóbb
majdnem belepusztultam.
Az ujjai végigszántottak a hajamon, én pedig az érintésébe hajoltam.
– Én is – suttogta. – Hónapokig voltunk külön, szinte semmi
kapcsolatunk nem volt egymással, és én még mindig szeretlek. Minden
pillanatban vágyom rád. Nem hiszem, hogy ez megváltozna, amíg kitaláljuk
ezt az egészet.
A remény apró szikrája, amely akkor pislant életre, amikor megláttam őt
a gálán, most lángra lobbant, és égtem a vágytól mindenért, ami ő volt.
– Távkapcsolat? Képes vagyok rá!
Elnevette magát.
– Igen, ezen a téren már bizonyítottál. Grace? – Elkomorodott az arca. –
Nem tehetek róla, de úgy érzem, elrontottam a csodádat.
Megráztam a fejem.
– Én csak téged látlak, csak téged akarlak. Senki más nincs rám ilyen
hatással! – Lehajtottam a fejem, és megcsókoltam, végigsimítottam a
nyelvemmel az ajkai között, amíg be nem engedett. A csók lassú volt, de
tele annyi szerelemmel, hogy nem tudtam megállni, és felsóhajtottam. –
Sam, igazad van. Megkaptam a csodámat, de nem Grace volt az. Hanem te.
Te indítottad be a szívemet és keltettél életre abban a pillanatban, hogy
kinyitottad a szádat, és kiosztottál. Adtál valamit, amiért harcolhattam, egy
okot, hogy túllássak a szarságon, amit a sors kiszabott rám, és elkezdjek
elképzelni magamnak egy jövőt. És amikor az életemre gondolok, csak
téged látlak. Te vagy az. Te vagy az én csodám!
A szeme csillogott, és remegett az ajka, amikor lágyan megcsókolt.
– Oké. Kitalálunk valamit. Nem tudom, hogyan, de megoldjuk. –
A szeme úgy felragyogott, ahogy Grace ébredése óta nem láttam, és a
mosolya elég volt ahhoz, hogy térdre kényszerítsen, ha a lábam nem lett
volna már összegabalyodva az övével. – Ó, és hoztam neked egy ajándékot!
– Tényleg?
– Úgy gondoltam, a pilótaavatás olyan brownie-s alkalom. – Elgördült
tőlem, hogy már el sem értem, aztán egy dobozt hozott vissza magával és
tett le közénk, aztán átnyújtott nekem belőle egy csokis kockát. – Szóval
sütöttem, amíg Morgannél voltam. Remélhetőleg sikerült!
Beleharaptam, és behunytam a szemem, teljesen megadva magam.
Tökéletes volt, azzal a különleges csipetnyi valamivel, amit soha nem
tudtam meghatározni. Felpattant a szemem.
– Ez az anyukám sütije! Évek óta hajtok erre a receptre.
Megvonta a vállát.
– Ő tanította meg nekem aznap, amikor áthívott.
– Megesküdött, hogy nem adja oda, amíg… – „Felnősz, és rájössz, mi a
jó neked.”
Sam nyikkant egyet, amikor a földre löktem a dobozt, és magam alá
húztam őt, még mindig csokis szájjal.
– A csókolózás szabad, ugye? – kérdeztem vigyorogva.
Lassan bólintott, tekintete az ajkamra ugrott.
Az órára néztem.
– Hét óra múlva kell ott lennünk az avatáson. Minden egyes percben
csókolni foglak addig!

Mire megjelentünk a pilótaavatáson, az ajkunk megduzzadt, és a nyaka

kipirosodott a mostanra már leborotvált borostámtól.
Samantha a mellkasomra tűzte a szárnyaimat, egy ezüst párt, amire a
monogramomat gravíroztatta. Apám még el is mosolyodott. Fényképek
készültek, megebédeltünk, és kivittem őt a reptérre.
– Az enyém vagy? – kérdeztem, a derekát szorosan átölelve a biztonsági
ellenőrzés előtt.
– Amennyire te is az enyém – válaszolta, kezét a nyakam köré kulcsolva.
– Megtaláljuk a módját.
Lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolt.
– Megtaláljuk a módját.
Figyeltem, amíg át nem ért a biztonsági ellenőrzésen, és integettem neki.
Aztán visszamentem befejezni a csomagolást. Meg fogom találni az
átkozott módját. Többé nem bíztam a sorsra az életemet, nem vártam arra,
hogy a dolgok megoldódjanak, és nem vártam arra sem, hogy Sammel
lehessek. Megtalálom az utat, vagy magam vágok egyet!
 Harmincnegyedik fejezet

SAM

A lépteim magabiztosak voltak, ahogy az adminisztrációs épület felé

haladtam, nem tántorodtam meg, a jég ellenére sem. Eljutottam a
székemhez a fegyelmi bizottság előtt, elhaladva Harrison és a felesége
mellett, egy karcsú, szép arcú, keserű tekintetű nő mellett. Őket már
kirúgták. Harrison a vádlómként volt jelen, a nő pedig maga is
büntetőeljárás előtt állt amiatt, amit velünk tett, de aznap az egyetlen oka a
megjelenésre az volt, hogy lássa, mi lesz a büntetésem, amiért megütöttem
a férjét.
A telefonom rezegni kezdett, és kivettem a zsebemből.
Grayson: Gondolok rád! Úgy hallottam, az idő gyönyörű ma az
ítélethozatalhoz.
A szívem olyan hatalmasra dagadt, mint a coloradói égbolt.
Sam: Utána felhívlak! És a kék ég tökéletes lenne a repüléshez, csak
mondom.
Grayson: Colorado miattad tökéletes. Annyira büszke vagyok rád!
Az elmúlt hónapban az vált az alapállapotommá, hogy hiányolom, de
most még jobban szíven ütött a hiánya. Sikerült még egy utolsó üzenetet
küldenem, mielőtt a bizottság megérkezett a terembe.
Sam: Tudom, hogy azt mondtam, egyedül kell ezt végigcsinálnom, és
így is tettem. De azt kívánom, bárcsak itt lennél most!
A telefont a táskámba csúsztattam, ahogy elfoglalták a helyüket. Ez volt
az egyetlen lehetőségem, hogy beszéljek… bármelyikükkel. Ha képes
leszek az ebédet a gyomromban tartani, talán még sikerül is.
Miller dékán, aki mellett egyenlő arányban ültek a tanári és a diák
fegyelmi bizottság tagjai, megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt.
– Ms. Fitzgerald, hosszasan vitattuk mind az ön szabálysértését, mind
pedig azt, amit azóta elszenvedett. Szeretne még valamit mondani, mielőtt
rátérnénk a jövője megtárgyalására?
Bólintottam, és felálltam, ujjbegyeimmel az asztal sarkába kapaszkodva.
Ne hányd el magad!
– Amit aznap tettem, arra nincs mentség. Nem is kérem, hogy vegyék
figyelembe a körülményeket. Megütöttem a tantestület egy tagját, és
elfogadom, bármilyen büntetést is szabnak ki rám. Colorado az egyetlen
hely, amit valaha otthonomnak hívhattam. Azért jöttem a UCCS-re, hogy itt
maradhassak, a helyen, amit szülővárosomként szeretek. Ezért csupán
annyit kérek, engedjék meg, hogy itt fejezzem be a tanulmányaimat, és
megszerezhessem a diplomát.
A gyomrom összeszorult, a megbánás egy megállíthatatlan szökőár
erejével árasztott el, amikor a terem hátsó vége felé fordultam, ahol
Proctorék ültek. Michelle felszegte az állát, szemében nyilvánvaló gyűlölet
tükröződött.
– Őszintén sajnálom a fájdalmat, amit önnek okoztam! – intéztem a
szavaimat hozzá, Harrisonról tudomást sem véve. – Nem tudtam, hogy nős,
és ha visszacsinálhatnám, vagy ha átvehetném a fájdalma egy részét,
megtenném. Nem érdemeli meg, ami önnel történt.
Elszakította a tekintetét az enyémtől, visszapislogva a könnyeket. Amit
velem tett, teljes mértékben elítélendő volt, de egy kis részem megértette, és
egy még nagyobb részem már meg is bocsátott neki.
Visszafordultam a bizottság felé, és állva maradtam.
Miller dékán mély levegőt véve összeszedte magát.
– Ms. Fitzgerald, nem tagadhatjuk, hogy ön megütötte egyetemünk
tantestületének egy tagját. Bár vannak enyhítő körülmények, úgy érezzük,
hogy ha nem szabnánk ki büntetést, az nemcsak önnek, hanem magának az
egyetemnek is ártana. Azonban nem vagyunk hajlandóak elveszíteni egy
olyan diákot, mint ön. Ezért arra kérjük, hogy húsz óra közösségi munkát
végezzen az egyetemnek, lehetőleg az elsőéves matematika szakosok
korrepetálásával, amíg befejezi a diplomája megszerzését itt, a Coloradói
Állami Egyetemen.
Égett a szemem, és a torkom összeszorult. Csak egy biccentésre és
megtört „Köszönöm”-re voltam képes, mielőtt a bizottság kivonult.
Vége volt. Szabad voltam. Itt fogok végezni!
A szék felfogta a súlyomat, amikor lerogytam rá, könyökömmel az
asztalra támaszkodtam, és hagytam, hogy a fejem a kezembe essen,
miközben mély, ziháló lélegzeteket szívtam be. Aztán összekulcsoltam a
kezem, és egy szívből jövő hálaimát küldtem fel, amiért második esélyt
kaptam.
Mire összeszedtem magam, a terem már teljesen kiürült. Becsúsztattam a
kabátom ujjába a karomat, felkaptam a táskámat, és kifelé menet becsuktam
magam mögött az ajtót. A kattanás tiszta volt, mint a hang, amit egy könyv
ad, amikor az utolsó oldal után becsukod.
A napsütés fogadott, amikor kiléptem a sétányra. A levegő tisztábbnak
tűnt, a lelkemet könnyebbnek éreztem. Elindultam az ösvényen, és
előhúztam a mobilomat.
Sam: Bejutottam! Korrepetálnom kell, de visszaengedtek!
Grayson: Tudtam, hogy így lesz! Senki sem olyan hülye, hogy
elengedjen téged.
A meghallgatás terhével a hátam mögött és a jövőm nyitott kapujában
állva Grayson hiányának teljes súlya rám nehezedett. Péntek délután
negyed három volt. Ha egyenesen a repülőtérre indultam, még aznap estére
odaérhettem hozzá, és majdnem egy hetet tölthettem vele, mielőtt
elkezdődtek az óráim.
Igen. Ezt fogom tenni. Kit érdekelt a ruhák bepakolása, majd hordom az
övét egész héten! Megnyitottam a böngészőmet, hogy repülőjegyet nézzek.
Ez felemészti a megtakarításaim egy részét, de megérte. Ez a hónap már így
is túl hosszúra nyúlt.
Grayson: Mintha elkalandoztál volna. Min gondolkodsz?
Sam: Hogy hiányzol, és bármit megtennék, hogy ma este a karodban
aludjak.
Bolondos mosoly terült szét az arcomon a gondolatra, hogy meglepem őt.
Kicsit gyorsabban szedtem a lábam.
Grayson: Vicces. Én is ugyanerre gondoltam.
Sam: Ó, igen? Csak alvásra?
Grayson: Nos, szívesen felcsúsztatnám a kezem az alá a piros szoknya
alá, de valaki azt mondta, hogy nincs szex.
Sam: Talán átgondolhatnám a nincs szex dolgot…
Rányomtam a küldésre, majd lépés közben megtorpantam. Piros
szoknya? Lassan, és rettegve, hogy tévedek, feljebb emeltem a tekintetem a
szoknyámról, végigpásztáztam az ösvényt, amíg egybe nem futott az úttal,
amelyik a parkolóba vezetett.
 A pillantásom egy pár fekete Doc Martens bakancson landolt, majd
felszaladt két izmos lábon, amit olyan farmerbe bújtattak, amitől összefutott
a nyál a számban. A mobilját fekete síkabátja első zsebébe csúsztatta, a
pillantásom pedig eljutott végre az arcáig, a lassan kiszélesedő mosolyáig,
ami bevilágította a szívem legsötétebb zugait, és a feledés homályába
kergette az árnyakat.
Grayson.
A tíz méter, ami elválasztott minket, egyszerre rendkívül fájdalmasnak
tűnt, és én futásnak eredtem, a jéggel mit sem törődve. Az utolsó pár
méteren megcsúsztam, de ő a karjába kapott, mielőtt az egyensúlyom akár
érzékelhette volna a veszélyt.
A nyaka köré fontam a karom, ahogy ő megtartott szemmagasságban.
– Itt vagy?
– Itt vagyok.
A szemem végigsiklott a vonásain, minden egyes részletét az
emlékezetembe akartam vésni ennek a pillanatnak, és elraktározni a külön
töltött éjszakákra. Ezért szerettem őt, ezért az elsöprő érzésért, amely
minden logikának ellentmondott. Ennyi érzelem egyszerűen nem élhetett
bennem.
– Miért?
A szeme szinte ezüstnek tűnt a napfényben, világosabbnak, mint
amilyennek valaha láttam.
– Arra az eshetőségre, ha küldenél egy üzenetet, hogy szükséged van
rám. Tudtam, hogy a mai nehéz nap lesz.
– Szeretlek! – mondtam, és megcsókoltam. Az ajka hideg volt, de a
nyelve meleg, ahogy a számba nyomult. Olyan íze volt, mint az
otthonomnak, és ahogy a pulzusom kihagyott, egyik karját a fenekem alá
tolta, a másik kezével pedig a hajamba túrt, és magához szorított.
– Elvihetlek valahová? – kérdezte, még mindig a számhoz érve.
– Bárhová – feleltem.
Letett a földre, és a kezemet megfogva a parkoló felé kezdtünk sétálni.
– A kocsiddal nem lesz gond?
– Nem, itt hagyhatjuk – mondtam, és arrafelé intettem, ahol néhány
parkolóhellyel a pick-upjától arrébb állt. – Vezettél? Észak-Karolinából
egészen idáig?
Megszorította a kezem.
 – Igen.
– Gyorsan kiveszem a kocsiból a töltőmet – mondtam.
– Menj csak! Addig beindítom a motort.
Kihúztam a töltőt a csatlakozóból, idegesen, hogy végre kettesben
maradjak Graysonnal, és mégis nyugodtabban, mint bármikor Alabama óta.
– Sam.
A váratlan hangra bevágtam az ajtókeretbe a tarkóm.
– A francba! – Kezemet a fájó pontra szorítottam, és megfordultam. –
Nem szabadna velem beszélnie, Proctor professzor.
– Mióta tart ez minket távol egymástól? – kérdezte nemtörődöm
vigyorral, miközben hátrasimított egy kósza barna fürtöt az arcából, mintha
én nem jártam volna meg a poklot is, hogy visszakerüljek erre az
egyetemre.
Átnéztem a vállam fölött, de Grayson onnan nem láthatott minket,
Harrison pedig elállta az utamat.
– Nem viccelek, Proctor professzor, ez nem helyénvaló!
Megfogta a karomat. Még a minket elválasztó rétegeken keresztül is
tisztátalannak éreztem az érintését. Leráztam magamról.
– Ne érj hozzám!
Lehervadt a vigyor az arcáról.
– Sam, én már nem vagyok tanár. Szó nélkül elmentél, anélkül, hogy
hagytad volna, hogy megmagyarázzam. Legalább ennyivel tartozol nekem!
– Nem tartozom neked semmivel!
– Kérlek, adj egy esélyt!
– Csak… hagyd abba. Mégis mit remélsz attól, hogy beszélsz velem?
Drámain felsóhajtott, amit ezelőtt hihetetlenül romantikusnak tartottam.
De ez semmi volt ahhoz a csendes intenzitáshoz képest, ahogy Grayson
egyszerűen csak rám nézett, és gyakorlatilag leolvadt rólam a bugyim.
– Hiányzol!
– Nekem te nem. – Megrántottam a vállam, nem törődve azzal, hogy egy
elhaladó diák megbámult minket. Ezúttal nem volt rejtegetnivalóm.
– Volt idő, amikor szerettél engem, és tudom, hogy újra képes lennél
szeretni. Azon gondolkodom, hogy elhagyom Michelle-t.
– Nem érdekel, professzor úr! Ti ketten, őszintén szólva, nagyon is
megérdemlitek egymást! Én csak azt kérem, hogy másokat ne bántsatok
többé.
 – Nagyon sajnálom, hogy tönkretettem az életed! Ez soha nem állt
szándékomban, vagy ez az egész megaláztatás.
Kitört belőlem a nevetés, és magával ragadta a szégyen vagy a kínos
érzések utolsó maradványait is, amikor a borítékra gondoltam, amit
biztonságosan elrejtettem a táskámban.
– Azt hiszed, az életem tönkrement? Mennyire egocentrikus vagy! Igen,
rossz emberrel feküdtem le, megbíztam benned, de többé nem fizetek ezért.
Te tudtad, hogy házas vagy. Én nem. Befejezem a főiskolát, és azzal a
férfival leszek, akit szeretek. Nem vagy tényező a jövőmben, de kétlem,
hogy te elmondhatnád ugyanezt rólam. Minden egyes alkalommal, amikor
tanári állásra jelentkezel, ez követni fog téged. Minden egyes alkalommal,
amikor a feleségedre nézel, ez köztetek lesz. Amit tettél, az téged fog
kísérteni… nem engem.
Becsuktam az ajtót, de Harrison nem engedett el. Minden lépéssel a
nyomomban maradt.
– Már most kísértesz engem.
– Engedj. El.
– Nem, addig nem, amíg meg nem hallgatsz! – Ismét kitértem előle.
Grayson Harrison mögé lépett, és a feszültség nyomban kiszállt belőlem.
– Kérlek, adj egy kibaszott okot, hogy kicsináljalak! Gyerünk! Tedd rá
újra a kezed.
Harrison megfordult, és fel, fel, felnézett Graysonra. Aztán félreállt,
amikor Grayson a kezemért nyúlt. Megfogtam, és mindent magam mögött
hagytam a múltamból, ahogy átkarolva magához húzott, és a kocsijához
kísért.

– Ez tényleg szükséges? – kérdeztem negyvenöt perccel később, a kilincs

után tapogatózva. Nem segített a helyzeten, hogy be volt kötve a szemem.
Hallottam, hogy kinyílik az ajtó, és hideg levegő csapott az arcomba.
– Légy türelmes – mondta Grayson halkan. Kikapcsolta a biztonsági
övemet, majd könnyedén kiemelt a kocsiból, egyik kezével a hátamon,
másikkal a térdem alatt tartva.
Megálltunk, majd hallottam, hogy kinyílik egy másik ajtó, aztán
becsukódik, és meleg vett körül minket.
 – Hát, legalább bent vagyunk – incselkedtem vele. Halk visszhangot vert
a hangom. Hol a fenében voltunk? A kabátunkon keresztül is éreztem,
ahogy a szívverése megugrott. – Ideges vagy? Mert hevesen ver a szíved, és
tudom, hogy nem fáradtál el attól, hogy engem cipelsz. A fenébe is,
fogadok, hogy egy órán keresztül tudnál hordozni, és mégsem fáradnál el.
Hallgatott, ami elég volt ahhoz, hogy majdnem letépjem magamról a
szemkötőt. Bármit is csináltunk, az nyilvánvalóan kívül esett a
komfortzónáján.
– Itt vagyunk – mondta, miközben óvatosan letett a földre. – Most
leveszem a cipődet.
Leguggolt, a kezemet a vállára téve, nehogy elveszítsem az
egyensúlyomat. Aztán lehúzta a csizmám, egyiket a másik után. A padló
hűvös és kemény volt a zoknim alatt.
– Lehet, hogy az előjátékodon még dolgoznunk kell.
Halkan felnevetett, és a feszültség kiszállt a vállából. Felállt, és rögtön
azután, hogy egy nyikorgó hangot hallottam, enyhe nyomást éreztem a
fejem tetején, és az összetéveszthetetlen illatát az… alkoholos filcnek?
Olyan áhítattal csókolta meg az ajkam, amitől azonnal még többre
vágytam, amint elhúzódott és megfordított. A szemkötő lehullt.
– Oké, nézd meg!
Többször kellett pislognom, hogy a szemem hozzászokjon a fényhez.
Egy ajtó állt nyitva előttem, a bal oldali panelen egy fekete vonallal, amihez
oda volt írva, hogy „Samantha”. Balra tőle egy másik vonal mellett pedig a
„Grayson” felirat állt, és a kettő közé volt írva az aznapi dátum.
– Vettél nekem egy ajtót? – Ez volt a legkedvesebb ajándék, amit el
tudtam képzelni.
– Egy hely, ahol bejelölheted a magasságodat – mondta a hátam mögül. –
Hogy elkezdjük a történetünket.
Megfordultam, hogy szembenézzek vele, de rögtön elterelte a
figyelmemet a környezetem többi része. Tele volt fénnyel, fehér falakkal.
– Egy üres ház? – kérdeztem, és igyekeztem minél többet magamba
szívni a látványból. A bejárati ajtónak üvegablaka volt, előtte csempézett
belépő, majd egy szép nagy nappali. Jobbra nézve láttam egy dolgozószobát
és egy konyhát, nyers juharfa szekrényekkel, de konyhapultok nélkül.
– Be lehet ülni az ablakmélyedésbe. – Grayson a dolgozószoba felé
mutatott. – Ahogy szeretted volna.
 – M-m-micsoda?
– Keményfa a konyhában. Azt mondtad, ez fontos, és elöl van egy kis
veranda is. Múlt héten tettem fel a hintát. Tudom, hogy gránitpultot akarsz,
de ez egy eléggé személyes döntés, és a gránitos srácok azt mondták, hogy
jövő héten el tudnak jönni beépíteni, ha a következő pár napban
kiválasztunk mindent.
– Grayson.
Nyelt egyet.
– Jó nagy hátsó udvara van, ami elég lapos. Tudod, milyen nehéz a
városnak ezen a részén lapos hátsó udvart találni? Vagy hogy milyen drága
ez az iskolakörzet? Nevetséges.
– Grayson.
– És ha valami nem tetszik, át tudom alakítani. Megvettem, szóval nem
kell engedélyt kérnünk, vagy ilyesmi. De bútorokat vásárolnunk kell majd.
Te jóságos ég! Vett egy házat. Coloradóban. Nekem.
– Grayson!
Tekintete találkozott az enyémmel, és a szemében láttam átsuhanni a
visszafogott pánikot.
– Samantha.
– Miért vennél itt házat?
Felvonta a szemöldökét.
– Mert itt vagy.
– De te Észak-Karolinában élsz.
Lassú mosoly terült szét az arcán.
– Találtam egy kiskaput, és az utolsó pillanatban megkértem egy másik
pilótaképzőst, hogy cseréljen velem. Én itt lakom. Fort Carsonban
állomásozom.
Levegőért kaptam.
– De a családod… – Könnyek szúrták a szememet, és olyan gyorsan
gyűltek, hogy az arca elmosódott előttem.
Hüvelykujjával letörölte a legördülő könnyeket.
– Te vagy a családom, és te itt vagy. Nélküled nem létezem, Samantha!
Benyúltam a táskámba, és kihúztam a levelet, amit őrizgettem.
– De felvettek a UNC-re. Csak a biztonság kedvéért.
– Észak-Karolinában akarsz iskolába járni?
Megráztam a fejem.
 – Itt akarok lenni.
– Akkor én is. Égesd el a levelet!
Még mindig nem tudtam felfogni, hogy tényleg itt volt Coloradóban.
– Mióta vagy itt?
– Néhány hete… csak annyi ideje, ami alatt meg tudtam venni a házat.
Azt mondtad, hogy egyedül kell végigcsinálnod ezt a dolgot, és nem
akartalak megfosztani ettől.
– Azóta vártál rám? Ugyanabban a városban? Hetekig? Pokoli lehetett! –
Én képtelen lettem volna ilyen közel lenni hozzá, és nem felhívni, nem
felkeresni, nem megérinteni. Istenem, már ahhoz minden önuralmamra
szükségem volt, hogy itt álljak előtte, és ne tépjem le róla a ruhát.
– Az örökkévalóságig várnék rád.
Mindkettőnknél elszakadt a cérna, és egymásnak estünk, nyitott szájak és
kereső kezek kavalkádjában. A kabátom a földre hullott, majd rövidesen az
övé is. Az első hivatalos rendetlenséget a házban a véletlenszerűen
elhagyott ruhák alkották a lépcsőn felfelé.
Valami azt súgta, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy a
melltartómat az emeleti folyosón hagytam.
 Harmincötödik fejezet

SAM

A keze mindenütt ott volt, simogatta a mellem, sodorgatta a mellbimbóm,

markolta a derekam. Nekilökte a hátam a falnak, és szinte észre sem vettem,
hogy térdre dobta magát, amíg szét nem húzta a szeméremajkaim, és meg
nem érintett a szájával.
A neve sikításként szakadt fel a torkomból.
Olyan hosszú idő eltelt már, és a testem ki volt éhezve rá. Az érintése
azonnal lángra lobbantott, ami minden idegvégződésemet felemésztette, és
az őrjöngésig tüzelt.
Az ujjai elmerültek bennem, és ahogy nyöszörögtem, addig simogatta a
belső falaimat, amíg rá nem talált a G-pontomra, amit aztán könyörtelenül
dörzsölni kezdett, ujjait befelé görbítette, miközben a szájába vonta a
csiklómat, és megszívta.
Megbicsaklott a térdem, majd egész testemben remegni kezdtem, ahogy
végigsöpört rajtam az eksztázis. Grayson elkapott, mielőtt a földre
zuhantam volna.
– Óvszer – suttogtam, fájdalmasan és kétségbeesetten vágytam rá, hogy
bennem legyen.
– Végeztünk a nincs szexszel? – cukkolt játékosan. Miután
végigsimítottam a merevedésén, és kétszer pumpáltam rajta, már rögtön
nem tréfálkozott. – Óvszer – egyezett bele, előkapott egy csomagocskát
valahonnan a nadrágjából, és felhúzta az erekciójára.
Megragadott a combomnál, és egy mozdulattal felemelt.
– Ez rohadtul szexi – mondtam az állkapcsát csókolva, és közben a
lábamat a csípője köré fontam, tökéletesen egymáshoz igazítva magunkat.
Az ágy felé vitt. – Mindig kíváncsi voltam, hogy meg tudnál-e így tartani,
miközben ezt csináljuk.
Megállt, és felvonta a fél szemöldökét.
 – Kulcsold össze a bokádat!
Már csupán ezektől a szavaktól újra lüktetni kezdtem, az izmaim
összeszorultak az erős vágytól. Nyelvének lendületes mozdulataival
csókolt, és én levegőért kaptam, amikor megéreztem összevegyült ízünket.
Vad tekintetével fogva tartott, nyitott szánkat alig néhány centiméter
választotta el egymástól, ahogy leengedett, amíg centiről centire belém nem
csúszott.
Köszönöm, istenem! Nem tudtam megakadályozni a nyögést, ami
felszakadt a torkomból, amikor végre teljesen bennem volt. Arcomat a
nyakába temettem, és éreztem a finom remegést, ami végigsöpört rajta,
ahogy a testem alkalmazkodott hozzá.
– A fenébe, annyira hiányoztál, Sam! – mondta, és közben lassan
mozogni kezdett. – Minden, ami te vagy. A bőröd minden centimétere,
minden szarkasztikus megjegyzés, ami a szádon kijön, az ujjaid minden
érintése. Minden. Ami. Te. Vagy. – Az utolsó szavak mindegyikét egy-egy
lökéssel hangsúlyozta.
– Szeretlek! – Az agyam elvesztette a gondolkodás képességét, de
tudtam, hogy többet akarok. – Keményebben! – parancsoltam.
Nevetni próbált.
– Épp mindent megteszek, hogy gyengéd legyek.
– Gyengéd később. Most kemény! – Egész éjjel szeretkezhet velem.
Ajánlom is neki! De abban a pillanatban szükségem volt arra, hogy mindent
beleadjon, és ne fogja vissza magát.
– Szeretlek – ismételte ő is. – Most pedig kapaszkodj! – Kemény és erős
ritmusba kezdett, ami megkövetelte, hogy belecsimpaszkodjak. A nyaka
köré fontam a karom, és szorosan tartottam, ahogy újra és újra belém
csúszott, karjának izmai megdagadtak, ahogy felemelt és visszahúzott.
Mindkét kezét a fenekemre csúsztatta, és a feszültség egyre nagyobbra
nőtt bennem, minden egyes lökéssel egyre élesebbé vált. Ez a férfi
egyenesen gép volt. A tekintetünk egymáséba fúródott, a lélegzetünk
összekeveredett, és ez izzóbb volt, mint az, ahogy ki-be mozgott bennem.
Biztos voltam benne, hogy Grayson képes lenne csupán egy pillantással
orgazmushoz juttatni, ha ahhoz lenne kedve.
Hátrálni kezdett, amíg bele nem ütközött az ágy szélébe, akkor aztán
leült, megragadta mindkét bokámat, és a térdeimet a csípőjének szorította.
– Egész nap tudnálak állva dugni, de azt hiszem, így jobb lesz neked.
 Ördögi vigyort villantottam rá, felemelkedtem, majd visszaültem, és
figyeltem a szemében végbemenő változást. Erősnek, kívánatosnak és az
övének éreztem magam.
Grayson ujjai közénk csúsztak, hogy a csiklómat masszírozzák,
miközben lovagoltam rajta, és minden korábbi gondolatom elszállt. Csak a
testünk létezett, és a ritmus, amely egyre magasabbra hajtott minket, és
közelebb hozott egymáshoz.
– Grayson – kiáltottam, amikor az izmaim köré szorultak.
– Megvagy – morogta, pont megfelelő nyomást gyakorolva arra a kis
idegcsomóra, és én repültem. Az orgazmusom kiváltotta az övét, és
egymásba kapaszkodtunk, míg lassan visszaereszkedtünk a földre.
– Hűha – mondtam, körmömmel gyengéden végigsimítva a fejbőrén.
– Igen, pontosan erre gondoltam – jegyezte meg, és úgy fordított meg
minket, hogy egymás mellett feküdjünk.
Nem tudtam levenni róla a szemem, vagy megállni, hogy végigfuttassam
az ujjaimat a tarkóján.
– Annyira hiányoztál!
– Többé már nem kell hiányolnod. – Apró mosolyától megbicsaklott
volna a térdem, ha épp állok.
– És biztos vagy benne, hogy jó neked, ha itt vagy? – Muszáj volt
megkérdeznem. Annyi mindent feladott értem. Értünk.
Elmosolyodott, és a szívverésem kihagyott.
– Önzőség volt tőlem arra kérni téged, hogy add fel, amiért olyan
keményen dolgoztál. Itt vagyok. És nem megyek sehová, amíg a hadsereg
azt nem mondja, hogy költöznöm kell, és akkor remélem majd, hogy velem
jössz. Legalább pár évünk biztosan lesz itt, elég hosszú idő, hogy befejezd a
diplomádat. De ígérem, hogy megtartjuk ezt a házat! A gyerekeink
magasságát ezen az ajtón fogjuk bejelölni.
Felkönyököltem, és megcsókoltam.
– Imádom az ajtót! Imádom a házat. Szeretlek, és bárhová elmegyek,
hogy veled lehessek. Régebben azt hittem, hogy az otthon egy hely. Falak
és ablakok és házi brownie, de nem az, Grayson. Az csak egy ház. Te vagy
az otthonom. Szóval ahová te mész, oda megyek én is.
Az addigi legédesebb csókunkban forrtunk össze.
– Megígérem, hogy mindig az alsó polcra teszem a kávét.
– Igen, vagy mindig ott kell lenned, hogy elkapj, amikor leesek a pultról.
 A mosolya ragyogóbb volt, mint az ablakon beáramló napfény.
– Már mondtam egyszer: én mindig el foglak kapni.
Felvontam a fél szemöldököm, és végigsimítottam meztelen hátán.
– Elég ügyes kezed van.
Felhorkant.
– Elég ügyes? Mennyi időt is töltöttünk külön… négy hónapot? És már
csak elég ügyes vagyok?
Felhúztam a lábamat, és átvetettem a csípőjén.
– Azt hiszem, rám férne egy kis emlékeztető!
– Ó, majd én emlékeztetlek rá!
– Lehet, hogy elég gyakran el fogom felejteni. – A legjobb elkerekedett
szemű arckifejezésemmel bámultam fel rá.
– Minden egyes nap emlékeztetni foglak rá, Samantha!
Igen. Minden egyes nap. Ő volt a jövőm, az otthonom, az univerzumom,
ez a fantasztikus férfi, aki megváltoztatta a világomat, és a magáénak
követelte.
– Megígéred?
– Megígérem.
 Epilógus

Hét évvel később

A Butts Katonai Repülőtéren kinyílt a hangárajtó, és a tömeg felharsant,

túlkiabálva a katonazenekart. Bevonultak, mind a százhuszonöten, és az
üres tér sorra megtelt terepmintás ruházattal.
A tekintetem végigpásztázta a sor elejét, amíg rá nem találtam, és a
szívem hevesen kezdett verni. Itt volt. Végre! Életem leghosszabb kilenc
hónapja után végre itthon volt! Nem, nem ez volt az első kiküldetésünk, de
ez volt a legnehezebb.
Ugyanakkor, már másik hárommal a hátunk mögött, mindig ugyanígy
éreztem.
Előre nézett, vigyázzban állva a század élén, miközben a tábornok a
pódiumra lépett, de láttam, hogy Grayson szeme a lelátót pásztázza, engem
keresve. Minket.
– Itt van apa! – mondtam Delaney-nek, és megigazítottam a csípőmön
mind a tizennyolc kilóját.
– Apa! – sikította, megtörve a csendet a körülöttünk állók nevetésére.
Ki hibáztatna egy négyéves kisgyereket?
Visszatűrtem a füle mögé egyik hosszú, karamellszínű göndör fürtjét.
– Még várnunk kell egy percet, kicsim.
Amikor visszanéztem az alakzatra, Grayson tekintete rám szegeződött.
Megrándult a gyomrom. Ötévnyi házasság után még mindig képes volt
térdre kényszeríteni ezzel a pillantással.
A világért sem cseréltem volna el.
A tábornok elbocsátotta a csapatokat, és a tömeg lelkendező hullámokban
rohant le a lelátókról, a hangár padlója pedig az üdvözlések tengerévé
változott. Magas sarkúban és Delaney-vel a karomban óvatosan lépegettem
lefelé a lépcsőn, míg el nem értük az utolsó sort, ahová Grayson éppen
akkor érkezett meg.
 – Apa! – kiáltott fel Delaney, és ugrott. Grayson könnyedén elkapta
aprócska testét, és magához szorította, szemét lehunyva a boldogságtól, de
mindössze két másodpercig, mert aztán szabad karjával engem is a
mellkasához rántott.
Istenem, olyan illata volt, mint a fanyar fémnek a repülőtől, és a frissen
használt dezodornak. Semmi sem volt még ennél erősebb afrodiziákum.
Olyan szorosan kapaszkodtam belé, ahogy csak tudtam, élveztem, hogy
megérinthetem, hogy hallhatom a szívének egyenletes dobogását a fülem
alatt.
Az elégedettség minden más érzelmet felülírt.
Kemény csókban találkozott össze az ajkunk, és csak úgy, máris
elárasztott, felemésztett az íze. Az ajkunk elidőzött, de vonakodva
elhúzódtunk, és figyelmünket a gyönyörű zöld szemű kis boszorkánynak
szenteltük, aki már nagyban csacsogott Graysonnak.
– És csináltunk neked plakátot, és csillámporos! Nagyon csillámporos.
Anya azt mondta, hogy nem bánod, pedig fiú vagy, de szereted a csillogó
plakátokat.
– Apa nagyon szereti a csillámot, Delaney bogár. – Grayson
elmosolyodott, és megpuszilta az arcát, szorosan magához ölelve
mindkettőnket.
– Ó, az én lányaim! Hiányoztatok!
– Hiányoztál, apa! Hazamehetünk? – A nyakának dőlve ásított.
– A lefekvési ideje egy órával ezelőtt volt – magyaráztam a hátát
simogatva.
– Menjünk, fektessük le – mondta Grayson, majd a fülemhez hajolt, és
azt suttogta: – Hogy téged is lefektethesselek.
Ó, igen, azonnal meg kellett találnunk a csomagját. Ki is szúrta a CPT
MASTERS feliratú zsákot, aztán elindultunk a kocsihoz. Felajánlottam,
hogy viszem Delaney-t, de hallani sem akart róla.
Átvetette a vállán a hatalmas zsákot, a másik karjában pedig a lányunkat
tartotta, vigyázva, hogy ne nyomja össze a szoknyája tülljét.
A hormonjaim túlpörögtek. Soha semmi nem volt még olyan szexi, mint
látni, ahogy Grayson ilyen gyöngéden bánik a kislányunkkal.
Becsatoltam őt az autósülésbe, míg Grayson bepakolta hátra a zsákját,
aztán becsukta a csomagtér ajtaját. Ahogy elhaladtam mellette a kocsit
megkerülve, elkapott, és a hátamat a terepjárónak nyomta. Az augusztusi
szellő kissé fellibbentette a szoknyámat, ő pedig diszkréten felcsúsztatta a
kezét a combom hátulján, mielőtt megcsókolt.
Ez a csók két másodperc alatt feltüzelt és megvadított. Birtokba vette a
számat, a másik keze a hajamba túrt, és elfordította a fejét, hogy rátaláljon a
legjobb szögre. A szánk tökéletesen egyesült, mintha az elmúlt kilenc
hónapot nem is töltötték volna külön. Egy percen belül kész voltam
rámászni a parkolóban.
– Vigyél haza – suttogtam a szájába, és az ölemet feszülő erekciójának
nyomtam.
– Igen, asszonyom – válaszolta egy újabb csókkal. – Istenem, de
hiányoztál, Samantha!
– Jó, mert nekem is nagyon hiányoztál, Grayson!
Tizenöt perc alatt hazaértünk. Delaney kiugrott a kocsiból, és berohant a
házba. Mi lassabbak voltunk, kézen fogva haladtunk végig a folyosón. Egy
fekete filctollal jött vissza.
– Anya azt mondta, hogy meg kell várnunk téged!
– Igazán – mondta Grayson, és megfogta a kezét, aztán hagyta, hogy a
sarkon túl a kamraajtóhoz rángassa.
Kinyitotta, és megvárta, hogy levegye a kis balerinacipőjét.
Megcsiklandozta a lábujjait, és Delaney nevetése végigvisszhangzott az
otthonunkon. Aztán nekitámasztotta őt az ajtónak, és húzott egy vonalat a
feje fölött, majd mellé írta a dátumot.
– Hűha! Rengeteget nőttél, amíg távol voltam! – kiáltott fel, és a karjába
kapta. – Mit ettél?
– Sok tacót – mondta nagyon komoly arccal, ami túlságosan is hasonlított
az apjáéra. – Főzöl te holnap? – suttogta nagyon hangosan.
– Hé! – viccelődtem. – Most már ideje lefeküdnöd, ifjú hölgy!
– Vihet apa?
Bólintottam, és Grayson megpuszilta az arcom, aztán felszaladt a lépcsőn
a lányunkkal. Tökéletes elegye volt a kettőnknek, Grayson reflexeivel, az
én szarkazmusommal és mindkettőnkével vetekedő makacssággal.
Visszafordultam az ajtó felé, és elmosolyodtam, amikor hallottam, hogy
odafent kacarásznak a szobájában. Az ajtó velünk jött Fort Ruckerbe, aztán
egy rövid időre Fort Braggbe, és most újra itt állt otthon, Coloradóban. Meg
voltak örökítve rajta Delaney életének apró vonalai és a mi történetünk.
Grayson két karja átölelt, és én megugrottam.
 – Ez gyors volt!
Megrázta a fejét.
– Már vagy tíz perce el vagy kalandozva. Merre jársz?
Megfordultam a karjában.
– Itt. Veled.
– Jó, mert szükségem van rád. – A karjába kapott, és felcipelt a lépcsőn a
hálószobánkba. Megvártuk, amíg az ajtó becsukódik, és elfordul a zárban a
kulcs, és a ruháink csak aztán hullottak a földre.
Szinte leszaggattam róla az egyenruháját, és többször hallottam, hogy
reccsen az anyag, ahogy lehúzta a ruhámat. A teste még izmosabb, még
kidolgozottabb lett, és a számban összefutott a nyál.
– Elképesztően nézel ki. – Sóhajtottam, és közben végigsimítottam az
ujjbegyeimmel a hasizmán.
– Akárhányszor csak a feleségemre akartam vetni magam a webkamerán
keresztül, edzettem. Ezért hát igen sok időt töltöttem ezzel. Te vagy a
legszexisebb nő, akit valaha láttam, Samantha Masters!
Felkapott, és a szavak feledésbe merültek a kezek, szájak, nyögések és
sóhajok sűrűjében. Amikor végeztünk, beugrottunk a zuhany alá, majd
újrakezdtük. Miután halálosan kifárasztottuk magunkat, és a nap kezdte
vörösre festeni az eget, az oldalához bújtam.
– Isten hozott itthon, szívem!
Puszit nyomott a homlokomra.
– Rettenetesen örülök, hogy itt lehetek.
Elmosolyodtam, hagytam, hogy lecsukódjon a szemem arra az egy-két
órára, ameddig még aludni tudtunk, mielőtt Delaney bekopogott volna az
ajtón, és először éreztem magam elégedettnek, mióta Grayson kilenc
hónappal ezelőtt elment.
És bár ő volt az, aki a világ másik felén járt, a karjában úgy éreztem,
hogy végre én is hazaérkeztem.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mindenekelőtt hálásan köszönöm Mennyei Atyámnak, aki erőt ad, amikor

nekem nincs, és olyan áldásokkal halmoz el, amelyeket nem érdemlek meg.
Köszönöm férjemnek, Jasonnek, aki ínycsiklandó könyves pasikat
inspirál, mert ő az a fajta férfi, akihez a kitalált karakterek nehezen tudnak
felérni. Ja, és ágyba küld hajnali kettőkor, még a határidők alatt is.
Köszönöm a gyerekeinknek, akik puszikkal és ölelésekkel halmoznak el
engem (miközben apa kávét hoz), és akik hitet adnak egy szebb holnaphoz.
Köszönöm a szüleimnek, akik soha nem kételkedtek ebben az őrült kis
útban, amit választottam. A nővéremnek, Kate-nek, aki panasz nélkül
elolvas mindent, amit írok, és soha nem habozik felvenni a telefont.
A fiútestvéreimnek, Dougnak, Mattnek és Chrisnek, akik gondolkodás
nélkül elásnának egy ismeretlen tárgyat, ha arra lenne szükségem.
Köszönöm a szerkesztőmnek, Karennek, amiért jobban ismeri az írói
hangomat, mint én magam, és hagyja, hogy vicces, alváshiányos
jegyzeteket írjak vissza a margón. Nincs elég szó arra, hogy kifejezzem,
mennyire szeretlek! Köszönöm Jamie Bodnar Drowley-nak az
elhivatottságodért a Tiéd vagyok-sorozat iránt, és hogy megnyitottad
előttem azt az ajtót! Köszönöm az Entangled fantasztikus csapatának:
Liznek, Heather H.-nek, Heather R.-nek, Debbie-nek és Brittanynek, ti,
hölgyeim, egyszerűen fenomenálisak vagytok! Köszönöm a csodálatos
sajtócsapatomnak az SSFAB-nál: Melissának, Sharonnak, Lindának és
Jesey-nek. Ti őrzitek meg az ép elmém, és az életem nem működne
nélkületek. Köszönöm elképesztő ügynökömnek, Louise Furynek – jobb
másodpilótát el sem tudnék képzelni ezen a könyves utazáson.
Emily, 19 éve már, és még mindig te vagy a legjobb barátnőm. Maradjon
is ez így – úgy tűnik, jól működik! Christina, Outer. Banks. Nyaraló.
Köszönöm Lizzy Charlesnak és Molly Leenek. Ti, lányok. Ti vagytok a
minden, és ezt ti is tudjátok! Babák, fiúk és könyvek, ti ketten vagytok az
életem mentőövei. Lindának, az én osztályon felüli mókuskergetőmnek,
köszönöm, hogy megnyugtatsz, és segítesz szervezettnek maradni,
amennyire csak tudsz. Esküszöm, meg akartam csinálni, amit elfelejtettem!
De leginkább a barátságodat köszönöm. Mindy, Fiona, Katrina, Rachel,
Cindy, Melissa, köszönöm az inspirációt és a mindig tökéletes tanácsokat.
Corinne, Rose, Mia, Christine, Kristy, Laurelin, Claire, Lauren, EK,
Whitney, Pepper, Aleatha és Alessandre, köszönöm, hogy biztonságos
helyet adtatok nekem, ahol kitalálhattam ezt az egész írós dolgot. A Törlés
Túlélőinek: hagyjatok fel a próbálkozással, a koreai kajadolog nem fog
megtörténni! Köszönöm a bloggereknek, akik rettenetesen értékes idejüket
arra szánják, hogy olvassanak, véleményezzenek és felajánlják a
barátságukat: Wolfel, Jillian, Allison, Alexis, Nadine, Lisa, Aesta, Vilma,
Natasha, Mint, Marianne, Elbe, Book Baristas és a számtalan többi blogger,
akik szerzőket népszerűsítenek: elképesztetek! Az olvasóimnak – ti vagytok
a legjobbak, és ezt ti is tudjátok! És ti, akik éjjel tizenegykor sírva írtok
nekem üzeneteket Ember miatt, vagy nevettek valamin a könyves
csoportban, ti vagytok azok, akik miatt a billentyűzet fölé görnyedek.
Köszönöm nektek!
És végül a férjemnek, még egyszer, mert tudjátok, hogy ő csak az elsőt és
az utolsót olvassa. Te vagy az egyetlen állandóm, a horgonyom, az északi
csillagom. Köszönöm, hogy szeretsz engem.