Juniper Hill

II összesen Az Eden család

Devney Perrry
Kossuth (2024 febr)

Címke: erotikus, romantikus, regény

Memphis ​Ward élete ötödik legrosszabb napján érkezik meg a

montanai Quincybe. Sürgősen szüksége lenne egy frissítő zuhanyra.
Némi harapnivalóra. És egy kis józan észre. Mert egy újszülött
gyerekkel átköltözni az ország másik végébe a legnagyobb őrültség,
amit valaha is tett.

De talán némi őrültségre van szüksége ahhoz, hogy jobb életet

teremtsen magának. Ha a fia érdekében maga mögött kell hagynia a
múltját, 1800 kilométert kell utaznia, és új városba költöznie, ám
legyen. Még akkor is, ha le kell mondania korábbi fényűző életéről.
Még akkor is, ha takarítóként kell dolgoznia a The Eloise Innben, és
egy garázs feletti garzonban kell laknia.

Aznap, élete ötödik legrosszabb napján találkozik a legjóképűbb

férfival, akit valaha is látott. Knox Eden a megtestesült gyönyörű és
bűnös álom. Borostás arcú, tetovált karú, nyers és tüzes férfi,
olyasvalaki, akivel sosem volt még dolga…, és soha nem is lesz. Mert
élete legrosszabb napján Memphis megtanulta, hogy a jó élet
érdekében le kell mondania a saját álmairól. És egy Knox Edenhez
hasonló férfi mindig csak álom marad…
 Devney Perry

JUNIPER
HILL

AZ EDEN CSALÁD 2
 ELSŐ FEJEZET
MEMPHIS
– Juniper Hill. Juniper Hill – mormoltam. Kivettem a jegyzetlapot
a pohártartóból, hogy ellenőrizzem, jól emlékeztem-e az utcanévre.
Juniper Hill. – Nincsen. Semmiféle. Juniper. Hill.
Minden egyes szó után a kormánykerékre csaptam. Egyre
idegesebben és kétségbeesettebben meredtem a távolba, egy
utcatáblát keresve az út mentén.
Drake üvölteni kezdett a babaülésben, vöröslő fejjel,
szívszaggatóan. Hogy tud egy ilyen aprócska ember ennyire hangos
lenni?
– Ne haragudj, édesem. Mindjárt ott vagyunk. Már biztosan közel
járunk, nem igaz? Egyszer véget kell érnie ennek a nyomorúságos
utazásnak.
Drake egyre csak sírt, ügyet sem vetve a szabadkozásomra. Még
csak nyolchetes volt, és a számomra nehéz út számára valóságos
kínszenvedés lehetett.
– Ezt is jól elbaltáztam, ugye?
Talán várnom kellett volna addig, amíg egy kicsit idősebb lesz.
Vagy egyszerűen New Yorkban maradni, és szembenézni a sok
szarsággal. Száz dologban kellett volna másként döntenem. Ezer
dologban.
Az autóban töltött napok után kezdtem minden korábbi
döntésemet megkérdőjelezni, az élen ezzel.
Akkor a város elhagyása tűnt a legjobb ötletnek. De most…
Drake üvöltése mást sugallt.
Úgy tűnt, hogy egy teljes évtized telt el, amióta összepakoltam az
életemet (az életünket), és berámoltam mindenünket ebbe az autóba.
Egy palotában nőttem fel. Bármikor a rendelkezésemre állt egy
magángép. A felismerés, hogy minden, ami valójában az enyém volt,
befért egyetlen Volvo szedánba… kijózanított.
De már meghoztam a döntésemet. Túl késő volt visszafordulni.
Több ezer kilométert utaztunk, mire végre megérkeztünk
Quincybe. Itt új életet kezdhetünk. Ha sikerül megtalálnom Juniper
Hillt.
Zúgott a fülem. Sajgott a szívem.
– Ssss, kicsikém, mindjárt ott vagyunk.
Nem értette, hogy mit mondok, és nem is érdekelte. Éhes volt, és
tiszta pelenkára volt szüksége. Gondoltam, hogy majd az új
bérlakásban kicserélem, de már harmadjára hajtottam végig ezen az
úton.
Eltévedtem. Eltévedtünk Montanában.
Ilyen messzire jöttünk, csak hogy eltévedjek. Talán abban a
pillanatban elvesztem, ahogy elhagytam New Yorkot. Talán már
évek óta hiába keresgéltem a helyes utat.
Megnyitottam a GPS-t a telefonon. Az új főnököm
figyelmeztetett, hogy ez az út nem szerepel a térképeken, ezért
részletes útmutatást adott. Talán rosszul írtam le.
Drake hangja elfulladt. A sírás elhallgatott egy pillanatra, amíg
újra teleszívta a tüdejét, hogy újult erővel óbégasson tovább. A
visszapillantó tükörben láttam, hogy az aprócska arc eltorzul,
kipirul, parányi kezét ökölbe szorítja.
– Sajnálom – suttogtam neki, és könnyek homályosították el a
tekintetem. Végigcsorogtak az arcomon, gyorsabban, mint ahogy le
tudtam őket törölni.
Ne add fel!
Belőlem is kitört a zokogás, együtt sírtam a fiammal, és óvatosan
lehúzódtam az országút szélére.
Istenem, mennyire könnyű lett volna feladni! Meddig tudod
markolni a kötél végét a szakadék felett, mielőtt megcsúszik a
tenyered? Meddig tarthatja magában egy nő a sok keserűséget,
mielőtt végleg megtörik? Úgy tűnt, hogy a helyes válasz: a New
York–Montana autóút végéig. Talán csak egy kilométerre voltunk a
célunktól, és máris kezdett minden darabokra hullani.
A sírásba néha csuklások keveredtek, és a könnyek áradattá
duzzadtak, mire megállt az autó, én pedig átöleltem a kormányt, azt
kívánva, bárcsak tudta volna viszonozni a gesztust.
Ne add fel!
Ha egyedül lennék, már hónapokkal korábban feladtam volna.
De Drake miatt ki kellett tartanom. Képes lesz mindent elviselni,
ugye? Talán sosem fog emlékezni az autóban töltött borzalmas
napokra. Vagy hogy az élete első két hónapjában minden egyes nap
sírtam. Sosem tudja meg, hogy a nap, amiről azt reméltem, egy új,
boldog élet kezdete lesz, az édesanyja életének ötödik legrosszabb
napja lett.
Ne add fel!
Szorosan behunytam a szememet, átadva magam a zokogásnak.
Vakon az ajtó felé tapogatóztam, és megnyomtam a gombot, hogy
leeresszem az ablakot, remélve, hogy egy kis tiszta levegő segít
elűzni az autóban töltött túl hosszú idő bűzét.
– Ne haragudj, Drake – mormoltam, ahogy újra elkezdett sírni.
Ahogy mindketten elkezdtünk sírni. – Úgy sajnálom.
Egy nálam jobb anya kiszállt volna az autóból. Egy nálam jobb
anya kézbe vette volna a fiát, megetette és tisztába tette volna. De
akkor vissza kellene tennem az ülésbe, és újra bőgni kezdene, mint
ma reggel, az út első órájában.
Lehet, hogy másik anyára lett volna szüksége. Aki nem hurcolta
volna magával a fél országon át.
Jobb anyát érdemelt. És egy jobb apát.
Ő is, és én is.
– Hölgyem?
Elállt a lélegzetem, és majdnem kiugrottam a bőrömből, amikor
megszólalt az idegen női hang.
– Elnézést – mondta felemelt kézzel a szép, hosszú fekete hajú
rendőrnő.
– Uramisten! – A szívemre szorított kézzel lihegtem, miközben
félresöpörtem egy tincset a szememből. Csak ekkor vettem észre a
visszapillantó tükörben a rendőrautó jól ismert kék és vörös fényeit.
A francba! Más sem hiányzott, mint egy bírság.
– Elnézést. Arrébb tudok állni.
– Semmi gond. – Közelebb hajolt, bekukkantva az autóba. –
Minden rendben van?
Próbáltam gyorsan letörölni a könnyeimet. Ne sírj! Ne sírj!
– Csak rossz napom van. Valójában nagyon rossz napom. Az
életem ötödik legrosszabb napja. Talán a hatodik. Nem, az ötödik.
Napok óta az autóban utazunk. Ő is éhes. Én is éhes vagyok. Ránk
férne egy alvás és fürdés, de eltévedtem. Harminc perce körözök, és
próbálom megtalálni a szálláshelyünket.
Összefüggéstelenül hadováltam egy rendőrnek. Pazar.
Akkor beszéltem így összevissza gyerekként, amikor a nevelőnő
rajtakapott valami csínytevésen. Nem szerettem bajban lenni, és
általában próbáltam kibeszélni magam az ilyen helyzetekből.
Apa azt mondta, hogy csak kifogásokat keresek. De bármilyen
gyakran is szidott le emiatt, a hadoválás szokásommá vált. Egy rossz
szokássá, amitől meg fogok szabadulni, de egy olyan napon, ami
nem életem tíz legrosszabb napjának egyike.
– Hova tartanak? – kérdezte a nő Drake-re pillantva, aki
mindeközben rendületlenül ordított.
Nem érdekelte, hogy egy rendőr faggat. Túlságosan lekötötte
annak világgá kürtölése, hogy milyen borzalmas anya vagyok.
Kapkodva megkerestem az elejtett jegyzetlapot, és megmutattam
a rendőrnek az ablakon keresztül.
– A Juniper Hillhez.
– A Juniper Hillhez? – kérdezte összevont szemöldökkel, kétszer
is elolvasva a címet.
Összeszorult a torkom. Ennyire rossz volt a helyzet? Veszélyes
környéken volt, vagy ilyesmi?
Amikor házat kerestem Quincyben, nem volt nagy a választék.
Kizárólag három és négy hálószobás házakat kínáltak bérlésre, amik
túl nagyok és túl drágák voltak számomra. Mivel életemben először
saját magam osztottam be a pénzemet, próbáltam elkerülni a
fölösleges költségeket.
Ezért felhívtam Eloise Edent, aki korábban felvett a szállodájába,
és közöltem vele, hogy mégsem tudok Quincybe költözni.
Amikor megígérte, hogy talál nekem egy lakást, azt hittem, hogy
talán mégis van egy titkos őrangyalom. De ezek szerint lehet, hogy a
Juniper Hill-i garzon valójában egy kalyiba volt a hegyekben, a
szomszédaim pedig drogdílerek és bűnözők lesznek.
Nem számít. Amilyen napom volt, akár drogosok és gyilkosok
közé is hajlandó lettem volna beköltözni, csak ne kelljen még egy
napot az autóban töltenem.
 – Igen. Tudja, hol van? – kérdeztem a szélvédő felé intve. – Az
útmutatás ide irányított. De nincs sehol Juniper Hill nevű út. Vagy
bármilyen útjelző tábla.
– Montanában nagyon kevés vidéki út nevét írják ki. De szívesen
megmutatom.
– Tényleg? – kérdeztem elcsukló hangon, ahogy újabb könnyek
készültek előtörni.
Rég volt, hogy bárki is segíteni akart nekem. Az ilyen apró
gesztusok ritka értékké váltak. Az elmúlt hónapban kizárólag
Quincy lakói kínáltak nekem bármiféle segítséget. Eloise. És most ez
a gyönyörű idegen.
– Persze – mondta, és felém nyújtotta a kezét. – Winslow vagyok.
– Memphis – feleltem, miközben szipogva kezet ráztam vele,
gyorsan pislogva, hogy visszafojtsam a könnyeket. Mindhiába.
Pontosan ugyanolyan szerencsétlen voltam, mint amilyennek
tűntem.
– Üdvözlöm Quincyben, Memphis.
Nagyot sóhajtottam, de az átkozott könnyek nem akartak
elfogyni.
– Köszönöm.
Szomorúan rám mosolygott, aztán az autójához sietett.
– Minden rendben lesz, kicsikém – mondtam az arcomat
törölgetve, és egy szemernyi remény költözött a hangomba.
Drake tovább bömbölt, ahogy elindultunk Winslow után, aki egy
fasorhoz vezetett. Ráfordult egy keskeny földútra.
Többször elhajtottam mellette. Egész pontosan háromszor. Nem
is tűnt valódi útnak. Pláne nem lakott utcának. Kigyulladtak a
rendőrautó féklámpái, és ráfordult az ösvényre. Csak úgy porzott az
út a kerekei nyomán, ahogy a csapást követve egyre távolodtunk az
országúttól.
Az én kerekeim látszólag minden zökkenőt és gödröt megtaláltak
az úton, de a zötykölődés legalább halk nyöszörgéssé enyhítette
Drake üvöltését, ahogy egy kanyar után feltűnt előttünk a fák fölé
emelkedő domb. Mindenfelé örökzöld cserjék nőttek rajta.
– Juniper Hill.
 A fenébe. Mekkora ökör voltam. Ha megállok egy percre, és
körülnézek, magamtól is rájöhettem volna.
Holnap. Holnaptól oda fogok figyelni Montanára. De akkor és ott
nem volt hozzá erőm.
Az út még másfél kilométeren át folytatódott a fák között, míg
végül egy újabb kanyar után megérkeztünk egy aranyló rét közepén
álló, lélegzetelállító házhoz.
Nem egy hegyi kalyiba volt. Nem voltak kétes szomszédok.
Bárkié is volt az ingatlan, valószínűleg egyenesen egy
lakberendezési magazinból emelte ki.
Egyemeletes volt, hosszan és szélesen terült el előttünk, háttérben
a dombbal. A fekete burkolatot hatalmas, kristálytiszta üvegfelületek
tagolták. Egy átlagos háznak falai voltak, ennek szinte csak ablakai.
Egyenesen ráláttam az egy téren osztozkodó konyhára és nappalira.
A távolabbi végében a hálószobára és a fehér ágyneművel fedett
ágyra.
Már a párnák látványától is ásítozni kezdtem.
A ház mellett egy különálló, három beállós garázs épült,
amelynek második emeletére egy lépcsősor vezetett. Eloise azt
mondta, hogy talált nekem egy garzont.
Biztosan ez volt az. Az ideiglenes otthonunk.
Winslow leparkolt a kör alakú murvás beállón. Mögötte álltam
meg, és gyorsan kiszabadítottam a fiamat az autó fogságából. Amint
levettem Drake-ről a biztonsági övet, magamhoz öleltem őt, és úgy
tartottam egy hosszú pillanatig.
– Megérkeztünk. Végre.
– Csak elege volt az ülésből. – Winslow sétált oda kedves
mosollyal az arcán. – Van egy két hónapos fiam. Néha imádja az
autózást. De a legtöbbször nem igazán vannak jóban.
– Drake is két hónapos. És igazán jól viselte az utat – válaszoltam.
Most, hogy abbahagyta a sírást, végre fellélegezhettem. – De hosszú
volt.
– New Yorkból? – kérdezte a rendszámtáblára pillantva. – Aha.
– Az tényleg hosszú út.
Reméltem, hogy megérte. Mert semmi kedvem nem volt
visszamenni. Mostantól kezdve csak előre akartam haladni. New
York csupán egy emlék volt.
– Én vagyok a rendőrfőnök – jelentette be Winslow. – Ismeri
Eloise Edent, ugye?
– Ööö… igen?
Elmondtam volna neki?
– Tartozom egy vallomással. A Memphis elég ritka név, Eloise
pedig a sógornőm.
– Ó – nyögtem ki. Azt a mindenségit! Összefutottam az új főnököm
sógornőjével, és a lehető legrosszabb benyomást tettem rá. – Nahát…
mekkora esély volt erre?
– Quincyben? Elég nagy. – Elmosolyodott. – A szállodában fog
dolgozni?
Bólintottam.
– Igen. Takarítóként.
Mielőtt Winslow válaszolhatott volna, feltárult a ház bejárati
ajtaja, és egy csinos barna hajú lány süvített ki rajta mosolyogva és
integetve.
Eloise. A szeme kéken csillogott, mint a felhőtlen szeptemberi ég.
– Memphis! – kiáltotta, miközben felém rohant. – Hát ideértél.
– Igen – sóhajtottam, fogást váltva Drake-en, hogy kinyújthassam
a kezemet.
A két nappal ezelőtt, egy minnesotai szállodában sietve feltett
sminkemnek nyoma sem maradt a fáradtság és a könnyek miatt. A
szőke hajamat rendetlen lófarokba fogtam, a fehér pólóm alján
narancssárga folt éktelenkedett, mert aznap reggel rám fröccsent az
energiaital. Nyomokban sem hasonlítottam arra a Memphis Wardra,
akivel Eloise hetekkel korábban megismerkedett az online
állásinterjún. De ez voltam én. Nem tudtam titkolni a valóságot.
Semmi sem volt rendben velem.
Eloise közelebb lépett, és a kinyújtott kezemre ügyet sem vetve
átölelt.
Megfeszült a testem.
– Ne haragudj a bűz miatt.
– Ugyan, semmiség – felelte kacagva. – Szóval, találkoztál Winn-
nel?
Bólintottam.
 – Gálánsan felajánlotta, hogy idekalauzol.
– Jaj, ne! – Eloise arcáról lefagyott a mosoly. – Nem volt jó az
útmutatás?
– Rendben volt. – Megnyugtatóan intettem. – Csak még sosem
vezettem földúton. Nem számítottam rá.
Sőt, a mostani utamig szinte soha nem vezettem. Volt ugyan saját
autóm New Yorkban, de járt hozzá sofőr is. Szerencsére elég időt
töltöttem a volán mögött a város és a Hampton-vidék között
ingázva, így nem okozott gondot a vezetés.
– Segíthetünk kipakolni? – érdeklődött Winslow a lakás felé intve.
– Ó, köszönöm. Megoldom egyedül.
– Szívesen segítünk – jelentette ki Eloise, és már meg is nyomta a
csomagtartó nyitógombját.
Szinte előrobbantak belőle a betömködött zsákok és bőröndök.
Igen, minden világi vagyonom befért a Volvóba. De ettől függetlenül
nehéz volt betuszkolni őket.
Eloise a vállára lendített egy hátizsákot, és felemelte az egyik
bőröndöt.
– Erre tényleg semmi szükség.
Lángvörös lett az arcom, ahogy az új főnököm nekiállt cipelni a
holmijaimat. Abban a táskában voltak a tamponjaim és az
alsóneműk.
De Eloise eleresztette a füle mellett az erőtlen próbálkozásaimat.
– Ha megenged egy tanácsot – Winslow behajolt a csomagtartóba
–, minél hamarabb megadja magát Eloisenak, annál könnyebb lesz
az élete. Nagyon kitartó lány.
Mint amikor nem volt hajlandó elfogadni, hogy el kell utasítanom
az állást. Rám parancsolt, hogy utazzak Montanába, és azt ígérte,
lesz hol laknom, mire ideérek.
– Igen, kezdek rájönni. – Halkan felnevettem. Először nevettem,
mióta… nem is tudom, mióta.
Magamhoz szorítottam Drake-et, magamba szívtam a babaillatot.
Ahogy ott álltam, újra két lábbal a földön, újra fellélegezhettem. Egy
pillanatra. Kettőre. Hagytam, hogy a cipőm talpát átmelegítse a kő.
Hagytam, hogy a szívem a torkomból visszasüllyedjen a helyére.
Ideértünk.
 Lehet, hogy nem Quincy lesz örökre az otthonunk. De az
„örökre” az álmodozók szava. Márpedig én felhagytam az
álmodozással, méghozzá azon a napon, amikor elkezdtem
számontartani életem legrosszabb napjait. Olyan sok volt, hogy csak
így tudtam követni, hogy a jó irányba tartok. Hogy egyik sem volt
olyan szörnyű, mint a legrosszabb napom. Így emlékeztettem
magam arra, hogy ha azt túléltem, akkor a második, a harmadik és a
negyedik legrosszabbat is túl fogom.
Ez a mostani volt az ötödik legrosszabb napom.
Egy észak-dakotai benzinkútnál kezdődött. Előző este
lehúzódtam, hogy aludjak egy kicsit. Csak húsz percre volt
szükségem. Aztán folytatni akartam az utat. Drake teljesen ki volt
ütve, és nem akartam felébreszteni azzal, hogy becihelődünk egy
lerobbant motelbe.
De az autóban alvás meggondolatlan ötletnek bizonyult. Azt
hittem, hogy a fényesen kivilágított parkolóban biztonságban leszek.
Talán öt percre hunyhattam le a szememet, amikor egy kamionsofőr
kopogtatott az ablakomon a száját nyalogatva.
Azonnal a gázba tapostam, remélem, hogy áthajtottam a lábán.
Majd egy órán át vadul kalimpált a szívem, de ahogy elmúlt az
adrenalin hatása, mindent elsöprő fáradtság lett úrrá rajtam. Attól
féltem, hogy elalszom a volán mögött, ezért megálltam az államközi
autópálya szélén, kipattantam, és elkezdtem helyben futni a csillagos
ég alatt. Ez kereken harminc másodpercig tartott, mielőtt egy bogár
berepült a pólóm alá, és megcsípett a bordáim alatt.
A kellemetlen szúrás egy újabb órán át ébren tartott.
Hajnalban találtam egy leállót, ahol tisztába tudtam tenni Drake-
et. Ahogy kiemeltem az ülésből, leokádta a pólómat, és jobb híján a
popsitörlő kendőkkel takarítottam le magamat. Egy átlagos napon
fel se vettem volna. De ez csak egy újabb csepp volt, és a pohár
vészesen közel állt ahhoz, hogy megteljen.
A benzinkútnál kezdett el sírni. Néhány rövid szundikálást
leszámítva azóta folyamatosan ordított.
A bömböléssel teli órák teljesen kikészítettek. Fáradt voltam.
Ijedt. Ideges.
 Az érzelmeim vadul dulakodtak az első helyért. A
megtiszteltetésért, hogy melyik taszítson az őrületbe.
De ideértünk. Valahogy ideértünk.
– Nézzük meg az új lakást. – Megpusziltam Drake-et, aki
kapálózni kezdett (már nagyon éhes lehetett), és fogást váltottam,
hogy fél kézzel ringathassam. A szabaddá vált kezemmel kiemeltem
a következő sporttáskát a halom tetejéről, megfeledkezve arról,
mennyire nehéz. A szíj kicsúszott az ujjaim közül, és a táska a földre
zuhant. – Uhh.
– Majd én – szólalt meg mögöttem egy mély, erőteljes hang, amit
a murván csikorgó csizmák zaja követett.
Kiegyenesedtem, felkészülve arra, hogy mosolyogva
bemutatkozzak, de amikor megpillantottam a felém sétáló férfit,
rövidzárlat állt be az agyamban.
Magas. Széles vállú. Tetovált. Gyönyörű.
Miért vezettem egész éjszaka? Miért nem álltam meg egy
szállodában, hogy lezuhanyozhassak?
Ilyen állapotban nem csorgathattam a nyálam egy pasira. Az új
Memphist (anyu Memphist) annyira lekötötte, hogy kimossa a
pólójából a babatápot, hogy nem volt ideje kicsípnie magát férfiak
kedvéért. De a régi Memphis (az egyedülálló, gazdag, és mindig
orgazmusra kész Memphis) nagyon, nagyon bírta a szexi, szakállas
pasikat.
A férfi lehajolt, és felvette a földről a táskát, majd kikapta a
legnagyobb bőröndöt a csomagtartóból. A bicepsze majd’
szétfeszítette a szürke pólója ujját, ahogy megindult a garázs felé.
Keskeny csípő. Inas alkar. Kopott farmerbe bújtatott hosszú láb.
Ki volt ez? Itt élt? Számított ez egyáltalán?
Drake nyafogni kezdett, elszakítva a lézersugárként
összpontosító tekintetemet a fickó izmos hátsójáról.
Mi a fene ütött belém? Alvás. Alvásra volt szükségem.
Mielőtt bárki rajtakapott volna, hogy a férfit bámulom, leszegett
fejjel utána siettem, miután gyorsan magamhoz vettem a pelenkás
táskát.
A fémlépcső fokai halk rezgést hallattak a lépteink nyomán. A
férfi majdnem felért a lépcsősor tetejére, mire Eloise kidugta a fejét
az ajtón.
– Helyes, te is besegítettél. – Rámosolygott, majd egy intéssel
mindannyiunkat beinvitált. – Knox Eden, bemutatom Memphis
Wardot. Memphis, ő a bátyám, Knox. Ez az ő háza.
Knox letette a táskákat, és az állát megemelve felém biccentett.
– Helló!
– Helló! Ő itt Drake. Köszönöm, hogy kiadja nekünk a lakást.
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan lesz egy üresedés a
városban. – Vádló pillantást vetett Eloise-ra. – Hamarosan.
A garzont hirtelen olyan sűrű feszültség töltötte meg, mint a
forgalom a keleti 34. utcán a Roosevelt Drive-tól az 5. sugárútig.
Winslow elmélyülten tanulmányozta a mézszínű padlót, Eloise
pedig összeszűkült szemmel meredt a bátyjára.
Knox meg sem próbálta palástolni, mennyire bosszús.
– Ööö, ezek szerint ez a hely… nem is kiadó?
Jellemző lett volna a napomra, ha olyan helyre érkezek meg, ahol
nem látnak szívesen.
– Nem, nem kiadó – mondta Knox, miközben Eloise rávágta:
– De, kiadó.
– Nem szeretnék kellemetlenséget okozni senkinek – habogtam
görcsbe rándult gyomorral. – Talán jobb lenne másik helyet
keresnünk.
Eloise összefonta a karját a mellkasa előtt, és a szemöldökét
felvonva várta, hogy megszólaljon a bátyja. Túl szép volt ahhoz,
hogy ijesztő legyen, de nem szívesen lettem volna egy ilyen tekintet
célpontja.
– Rendben – morogta Knox. – Addig maradhat, ameddig csak
szeretne.
– Biztos?
Mert nagyon úgy tűnt, hogy nem gondolja komolyan. A New
York-i felső tízezerben épp elég hazugságot hallottam.
– Igen. Felhozom a többi táskát.
Ahogy Knox elsuhant mellettem, zsálya- és szappanillat töltötte
meg az orromat.
– Elnézést kérek – mondta Eloise, tenyerét az arca elé emelve. –
Jó, be kell vallanom valamit. Amikor azt mondtad, hogy nincsenek
É
elérhető lakások a városban, én is körülnéztem. És igazad volt.
Tényleg semmi sincs ebben az árkategóriában.
Felnyögtem. Szóval lepasszolt a kelletlenkedő bátyjának.
Alamizsnaként kaptam ezt a lakást.
A régi Memphis nemet mondott volna egy ilyen adományra.
Anyu Memphis azonban nem engedhette meg magának ezt a
luxust.
– Nem szeretnék a terhetekre lenni.
– Szó sincs ilyesmiről – mondta Eloise. – Nemet is mondhatott
volna.
Miért volt az az érzésem, hogy az emberek nem igazán tudnak
nemet mondani Eloise-nak? Vagy hogy egyszerűen nem fogadja el a
nemleges választ? Én is így kerültem ide.
Az egyórás Zoom-interjú után odavoltam a gondolattól, hogy
Eloise-nak dolgozzak, pedig még egy árva képet sem láttam a
szállodáról. Végig nevetett és mosolygott a beszélgetés alatt. Drake-
ről kérdezett, és elismerően beszélt a szakmai előéletemről.
Nem azért vállaltam a munkát, mert mindenáron szobákat
akartam takarítani, hanem mert ő volt az apám ellentéte. Eloise-ban
nem volt semmi ridegség, kegyetlenség vagy ravaszság. Az apám
utálná őt.
– Teljesen biztos? – kérdeztem.
– Abszolúte. Knox egyszerűen nincs hozzászokva a társasághoz.
De nem lesz gond. Majd belerázódik.
Ezért élt egy üvegházban? Idekint nem kellett falak mögé
rejtőznie. A helyszín maga garantálta a zavartalan magányt. És
betolakodtam a nyugalmába.
Még bérleti szerződésem sem volt. Biztos voltam benne, hogy
amint megüresedik egy hely a városban, Knox azonnal és habozás
nélkül lemondana erről a kis mellékesről.
Lendületes léptekkel sietett fel a lépcsőn, a csizmája csattanása
visszhangzott a lakásban. Teljesen kitöltötte az ajtókeretet, ahogy
feltűnt az újabb táskával.
– A többit felhozom – mondtam neki, ahogy letette őket a
padlóra. – Nem fogok zajongani. Észre sem veszi, hogy itt vagyok.
 Drake ezt a pillanatot választotta, hogy elkezdjen óbégatni, és a
mellem felé nyújtogatni a nyakát.
Knox szája késpengényire szűkült, és kiviharzott.
– Segítsünk kipakolni? – kérdezte Winslow. – Szívesebben
maradok itt, mint hogy visszamenjek járőrözni és gyorshajtókat
hajkurászni.
– Nem, megoldom. Menni fog egyedül is. Nincs sok
kipakolnivaló – biztosítottam. Csak az életem néhány táskára elég
tartalma. – Köszönöm, hogy megmentett.
– Semmiség.
– Szóval, akkor holnap lesz az eligazítás? – Eloise-hoz fordultam.
– Igen. De ha szükséged van egy-két napra, hogy kipihend
magad…
– Nem. – Megráztam a fejemet. – Szeretnék azonnal nekilátni.
Fejest ugrani az új életembe. Drake holnapra volt először beírva a
bölcsődébe, és bár a gondolatát is utáltam, hogy ott hagyjam egész
nap, így nézett ki az egyedülálló anyák élete.
A bölcsődére kellett költenem a fizetésem harmincegy százalékát.
Quincy elég megfizethető város volt montanai mércével, és a garzon
jutányos, havi háromszáz dolláros ára mellett azonnal el is
kezdhettem megtakarítani, de egyetlen kihagyott munkanapot sem
engedhettem meg magamnak. Egyelőre nem.
New Yorkban sokkal egyszerűbb lett volna az életem, pénzügyi
értelemben. Épp csak nem lett volna valódi élet. Hanem egy
végeláthatatlan börtönbüntetés.
– Rendben. – Eloise összecsapta a tenyerét. – Akkor holnap
találkozunk. Gyere, amikor alkalmas neked.
– Köszönöm. – Újra kezet nyújtottam neki, mert a kézfogás
mindig kulcsfontosságú volt. Ez volt az apámtól kapott kevés lecke
egyike, amelyet nem gyűlöltem.
– Örülök, hogy végre itt vagy.
– Én is.
Winslow és Eloise is felém intett az ajtón kilépve. Drake újabb
nyögése után azonnal mozgásba lendültem, kiástam egy
cumisüveget a pelenkás táskából, és leültem vele a heverőre. Amíg
mohón ivott, felmértem az új átmeneti otthonunkat.
 A fehér falak enyhén megdőlve követték a tető vonalát, és a
padlóval azonos színre festett, vastag fagerenda futott végig a belső
tér felett. Három tetőablak sorakozott a ház felé néző falon, kiváló
rálátást nyújtva Juniper Hillre és a mögötte elterülő indigókék
bércekre. Beugrók és választófalak tagolták kisebb egységekre a
tetőteret.
A heverővel szemben, egy válaszfal mögött kapott helyet a
steppelt ágytakaróval beborított ágy. A konyha a bejárati ajtó felőli
oldalon, a fürdőszoba vele szemközt lett kialakítva. Az utóbbiban
épp sikerült helyet szorítani egy zuhanyfülkének, a
mosdókagylónak és a vécének.
– A konyhai mosogatóban fogsz fürdeni – közöltem Drake-kel,
elemelve az üres üveget a szájától.
Felnézett rám a gyönyörű barna szemével.
– Szeretlek – mondtam neki. Túl kevésszer emlékeztettem erre az
út során. Túl kevés ilyen pillanatunk volt, amikor kettesben
lehettünk. – Mit gondolsz a helyről?
Drake pislogott.
– Nekem is tetszik.
Megbüfiztettem, előástam a babatakaróját, és finoman lefektettem
a padlóra, amíg gyorsan behordtam a megmaradt táskákat.
Pár órával később az összes ruhám újrahajtogatva pihent a lakás
egyetlen szekrényében. Az ágykeretbe épített fiókokba tettem Drake
holmijait. Az apró gardróbszoba zsúfolásig megtelt, miután
beakasztottam néhány kabátot és pulóvert, és beraktam az aljára a
nagy bőröndöket, amelyeket a táskákkal megtömött kisebb
bőröndökkel töltöttem fel.
A legutóbbi benzinkútnál vettem két szendvicset, mert úgy
számoltam, hogy nem lesz időm boltba menni. A száraz sonkás-
sajtos szendvicset egy kis vízzel öblítettem le, és előkészítettem a
terepet Drake első fürdőjére a konyhai mosogatóban.
Már azelőtt elaludt a karomban, hogy betettem volna a
hordozható bölcsőbe. Valahonnan összeszedtem még annyi erőt,
hogy lezuhanyozzak, és megmossam a hajam, és szinte elájultam,
amint párnát ért a fejem.
 De a fiam nem igazán volt pihenéspárti ezekben a napokban, és
tizenegy után nem sokkal éhesen és nyűgösen ébredt. Egy üveggel,
egy tiszta pelenkával és egy órával később sem mutatott semmi
hajlandóságot az alvásra.
– Jaj, babám! Kérlek!
Fel-alá járkáltam vele a lakásban, nyitott ablakok mellett, remélve,
hogy a tiszta, hűvös levegő segít megnyugtatni őt.
De Drake-nek eszében sem volt együttműködni. Egyre csak sírt és
sírt, ahogy a legtöbb estén, állandóan fészkelődve, mert egyszerűen
nem találta a helyét.
Ezért tovább sétáltam vele, és folyamatosan ringattam.
Egy lámpa gyulladt ki Knox házában, ahogy elhaladtam az egyik
ablak előtt. Megpillantottam valamit, amitől azonnal megtorpantam.
– Azta!
Knox nem viselt pólót, a bokszeralsón kívül semmi sem volt rajta.
Szorosan ráfeszült az izmos combjára. Még jobban kihangsúlyozta a
vékony derekát.
A szomszédom, a főbérlőm nem egyszerűen izmos volt, hanem
kigyúrt. A teste hullámzó izmok szimfóniája volt, ami tökéletes
összhangban énekelt a gyönyörű arcával.
Maga a csábítás egy olyan nő ablakából szemlélve, aki nem
térhetett le a választott útjáról.
De nézni szabad, nem igaz?
Az ablakkerethez húzódtam, hogy ne legyek szem előtt, és
óvatosan kikémleltem, ahogy a sötét hajához emelte a törülközőjét.
– Legalább egy jó dolog is történt ma, hm? – kérdeztem Drake-től,
ahogy Knox kimasírozott a hálószobájából. – A kilátásra nem lehet
panasz.
 MÁSODIK FEJEZET
KNOX
A boldogság csúcsa, ha a konyhámban állhatok késsel a
kezemben, a friss fűszernövények és a frissen sült kenyér illatával
körülvéve.
Eloise robbant be a konyhát és az éttermet összekötő lengőajtón.
– És itt van a konyha.
Pontosítsuk. A boldogság csúcsa, ha a konyhámban állhatok
egyedül.
– Hát nem csodás? – kérdezte a válla fölött visszapillantva.
Memphis lépett ki Eloise mögül, és megtorpant. Egyenes szőke
haja fényes függönyként lógott a vállára. Az erős fény kiemelte a
karamellszín pöttyöket a barna szemében. Az arca halványpiros
volt, lágy ajka halvány rózsaszín.
Hát… bassza meg!
Bajban voltam.
Ugyanaz a nő, akivel tegnap találkoztam, de nyoma sem volt a
megviselt, kimerült roncsnak, aki beköltözött a lakásomba. Memphis
egyszerűen… lélegzetelállító volt. Már tegnap is látszott rajta, hiába
voltak hatalmas táskák a szeme alatt. De ma nem lehetett nem rá
figyelni. Probléma.
Nem volt időm problémákra.
Különösen, ha az új albérlőm volt a forrása.
Elkezdtem feldarabolni egy csokor koriandert, a kezem egyre
gyorsabban mozgott, ahogy próbáltam kizárni a zavaró elemeket.
– Ha a pihenőszoba hűtője tele van, nyugodtan teheted ebbe is az
ebédedet. – Eloise a hűtőkamra felé intett.
Várjunk csak! Micsoda? Kiejtettem a kést a kezemből, és majdnem
megvágtam az ujjamat. Senki sem tartotta ott az ebédjét. Még a
felszolgálók sem. Mondjuk, nem is nagyon volt szükségük ebédre,
mert szinte mindig főztem nekik. A hűtőkamra tiltott terület volt.
Eloise tudta, hogy tiltott terület. De az imádni valóan idegesítő
húgom valamiért a fejébe vette, hogy az életem minden területébe
belökdösi Memphist. Nem volt elég az otthonom? Most a konyhám
kellett neki?
– Rendben. – Memphis bólintott, felmérve a helyiség minden
egyes szegletét, de gondosan elkerülve a rozsdamentes előkészítő
asztalt, ahol dolgoztam.
Megvizsgálta az egyik fal mellett található gázsütőt, majd a hátsó
falnál felállított ipari mosogatógépet. A falak polcait vakítóan tiszta
kerámiatálak és kávésbögrék töltötték meg. A tekintete végigfutott a
padló csempéin, a fűszerekkel teli polcokon és a fellógatott
edényekkel és serpenyőkkel telezsúfolt állványokon.
– Itt a fagyasztó. – Eloise felemelte a hatalmas láda tetejét. –
Bármikor találsz benne jeget.
– Oké.
Memphis hangja alig volt több suttogásnál, ahogy a füle mögé
simított pár elszabadult hajszálat. Tegnap megígérte, hogy csendes
lesz. Ezek szerint a szállodában is próbálja ehhez tartani magát.
Eloise-ra pillantottam, és az ajtó felé böktem az állammal.
Jeleztem, hogy vége az idegenvezetésnek. Hogy ez az én konyhám.
Csak egy éttermi konyha éles fényekkel és csillogó gépekkel. És
nagyon sok volt a dolgom. Itt egyedül lehettem, kifújhattam magam,
és gondolkodhattam.
De vajon megértette Eloise a cseppet sem burkolt üzenetet, és
magamra hagyott?
Persze hogy nem. Az asztalomhoz állt, és nekidőlt. Mi a faszért
dőlt neki?
A fogamat összeszorítva újra kézbe vettem a kést, olyan erővel
markolva, hogy elfehéredtek az ujjbegyeim. Normál esetben
elhajtottam volna Eloise-t a fenébe, de próbáltam kedves lenni vele.
Nagyon kedves.
Ez a kedvesség volt az oka, hogy belementem, átmenetileg
héderezzen Memphis a garázsom feletti lakásban. A húgom
szívességet kért tőlem, és ideiglenesen mindent megadtam neki. De
közelgett a kellemetlen beszélgetésünk órája. Amit hosszú ideje
próbáltam elkerülni. Ami azzal fenyegetett, hogy örökre
megváltoztatja a kapcsolatunkat.
 De addig is hagytam neki, hogy betörjön a konyhámba, és hogy
nálam lakjon a legújabb alkalmazottja.
– Szóval, ez a mi szállodánk – mondta Eloise Memphisnek.
– Gyönyörű – jelentette ki Memphis. – Tényleg gyönyörű.
Eloise körbemutatott a helyiségben.
– Knox a múlt télen újította fel a konyhát és az éttermet. Akkor
csatolták ide a szüleim a szomszédos épületet
rendezvényhelyszínnek.
– Ó! – Memphis bólogatott, gondosan kerülve, hogy rám nézzen.
Csak a késem alatt sercegő koriander hallatszott a ránk törő
csendben.
Maga a szálloda, a The Eloise Inn a szüleimé volt, az étterem és a
konyha viszont az enyém. Az épületet egy külön cég kezelte,
amelyben egyenlő részesedésünk volt.
Korábban egy kisebb ipari konyha volt ebben a térben, és egy
egyszerű bálterem. Néha kiadták esküvőkre és más rendezvényekre,
de amikor évekkel korábban hazaköltöztem San Franciscóból,
asztalokkal töltöttem meg a termet. Egy ideig étteremként működött,
de hiányzott belőle a stílus és a hangulat. Amikor közöltem anyuval
és apuval, hogy szeretném átalakítani valódi étteremmé, kapva
kaptak a lehetőségen, hogy a szomszédos épületet megvásárolva
tovább növelhessék a szálloda összterületét.
Úgy számoltunk, hogy az új szárny öt év alatt termeli vissza a
vételárat. A felújítás költségei már három év alatt megtérülhettek, ha
nem csökken a forgalmunk. Mivel az enyém volt az egyetlen
nívósabb étterem a városban, nem igazán kellett aggódni emiatt.
– Nem bánod, hogy kiugrom néhány percre? – kérdezte Memphis
Eloise-t. – Csak szeretném felhívni a bölcsődét, mi a helyzet Drake-
kel. Hogy minden rendben ment-e.
– Menj csak.
Eloise kiegyenesedett, és az ajtóhoz kísérte őt, így végre újra
nyugodtan dolgozhattam.
Félretoltam a koriandert, és bementem a hűtőkamrába néhány
paradicsomért. Aztán a könyökömig feltűrtem a fehér szakácskabát
egyelőre hófehér ujját, mielőtt nekiláttam a felaprításuknak.

Á
 Át tudtam volna venni a szállodát? Szerettem volna egyáltalán?
Változások előtt álltunk. Döntéseket kellett hoznom, és mindegyiktől
irtóztam.
A felújításon túl is sok minden megváltozott az elmúlt évben.
Főleg a szüleim hozzáállása. A családi birtokon kívül a The Eloise
Inn volt a legtöbb időt és energiát felemésztő üzleti vállalkozásuk.
Egyre kevésbé akartak részt venni a szálloda napi ügyeiben. Apu
teljesen lemondott a birtok irányításáról, és az egészet a bátyámra,
Griffinre bízta, és úgy tűnt, hogy a szüleim minél gyorsabban át
akarják ruházni a vállalkozásaikat a gyerekeikre.
Az az igazság, hogy apu félelemben élt. Briggs bácsi demenciája
egyre súlyosabbá vált, és apu meg volt győződve arról, hogy rá is ez
a sors vár. Rendezni akarta az ügyeit, „amíg minden rendben van a
fejemben”.
Griffin mindig is imádta az Eden-birtokot. Az a föld a lelke
részévé vált. Talán részben emiatt alakult úgy, hogy mi, többiek nem
túl sok érdeklődést mutattunk a marhatenyésztés iránt. Griffin volt
az elsőszülött, és ő örömmel foglalkozott vele. Vagy egyszerűen
tényleg a vérében volt a gazdálkodás. A családunk nemzedékek óta
foglalkozott állattartással, és ő olyan heves szenvedélyt örökölt a
hivatás iránt, amit még mi, a testvérei sem értettünk meg néha
teljesen.
Anyu azt mondogatta, hogy apa Griffinre örökítette a
gazdálkodás iránti szenvedélyét, ő pedig a főzés szeretetét adta
tovább Lylának és nekem.
Mióta az eszemet tudtam, saját éttermet akartam vezetni. Lylának
is hasonló ambíciói voltak, csak kisebb léptékben, ezért az Eden
Coffee tökéletesen megfelelt számára.
Taliát egyik családi vállalkozás sem hozta lázba, ezért fogta a
megörökölt eszét, és orvosi egyetemre ment.
Mateo még túl fiatal. Huszonhárom évesen még nem döntötte el,
mihez kezdjen. Egyelőre a birtokon dolgozik Griffinnek. Minden
héten lehúz pár műszakot Eloise-nál is, kisegítve őt, amikor üresedés
van a recepción… ami gyakran megesik.
Eloise imádta a The Eloise Innt és a szállodaigazgatói állást.

Ú
 A húgom volt a szálloda lelke. Úgy imádta, ahogy én a főzést.
Ahogy Griffin a birtokot. De a szüleim még nem ajánlották fel neki a
szállodát.
Ehelyett engem kerestek meg.
Alapvetően érthető volt a gondolatmenetük. Harmincéves
voltam. Eloise huszonöt. Több tapasztalom volt üzletvezetőként, és
több megtakarításom, ha gond adódna. És bár Eloise imádta a
szállodát, túlságosan lágyszívű volt.
Épp ez kavarta őt egy csúnya perbe, amelyet csak nemrég tudott
rendezni anyu és apu.
A lágy szíve miatt vette fel Memphist is.
És mert kétségbe volt esve.
A közelünkben terült el a Glacier Nemzeti Park, így a világ
minden tájáról özönlöttek a látogatók Quincybe. A turisták
valósággal elárasztották Montanának ezt a részét. Mivel a The Eloise
volt a város legjobb szállodája, a nyári hónapokban elvétve akadt
üres szobánk.
A takarítószemélyzet állandóan cserélődött, nemrég ketten is
felmondtak, hogy irodai munkára váltsanak. Hat hete betöltetlen
volt a helyük.
Eloise is beszállt a szobák takarításába. Mateo is. Anyu is.
Közelgett az ünnepi időszak, és nem vághattunk neki hiányos
személyzettel. Amikor Memphis jelentkezett az állásra, és belement,
hogy Quincybe költözik, Eloise magánkívül volt az örömtől.
Memphis érkezése egy újabb épkézláb (és karcsú és szexi) embert
jelentett számunkra, de annyira túlképzett volt a takarítói
munkához, hogy Eloise először viccnek hitte a jelentkezését. Az
online interjú után Eloise kijelentette, hogy a nő egy igazi
főnyeremény.
A húgommal együtt örültem, mert nehéz volt megbízható
alkalmazottakat találni. Ez a boldogság kereken egy hétig tartott,
amikor is Eloise megjelent a házamban, és valósággal könyörgött
nekem, hogy adjam ki Memphisnek a garázs feletti garzont.
Szerettem egyedül élni. Egy üres házba hazatérni. Szerettem a
békét és a csendet.
 Minderről le kellett mondanom, amíg Memphis és a babája a
lakásban éltek. A gyerek órákon át sírt éjjel, olyan hangosan, hogy
még a házban is lehetett hallani.
Nem véletlen, hogy Juniper Hillen építettem a házamat, és nem a
birtokon. Távolság. Bármikor felkereshetett a családom, és ha
véletlenül túl sokat ittak, ott aludhattak a garzonban. Nem volt
aszfaltos út. Nem volt forgalom. Nem voltak szomszédok.
Az én kis szentélyem volt.
Egészen eddig.
– Ez csak ideiglenes – bizonygattam magamnak nagyjából az
ezredik alkalommal.
Az étterembe vezető lengőajtó újra kitárult, és ismét Eloise suhant
be a konyhába, széles mosollyal az arcán.
Memphis után kutatva néztem mögé, de Eloise egyedül érkezett.
– Mi a helyzet?
– Mit készítesz? – A vállam felett kukkantott át.
– Pico de gallót.
Nem volt túl nagy kínálatunk, de ahhoz elég, hogy a
törzsvendégeknek kellő változatosságot biztosítson. Hétvégenként a
vacsoramenühöz egy különleges előétel járt. A reggeli- és az
ebédkínálat többnyire ugyanaz volt.
– Fincsi. Összedobsz Memphisnek egy taco tálat?
A késem megdermedt a levegőben.
– Hogy mit?
– Vagy bármit, amihez vannak hozzávalók. Észrevettem, hogy ma
reggel nem hozott magával semmit.
A falióra 10:30-at mutatott. A két pincérnőm a vendégtérben volt,
az evőeszközöket csavarták szalvétákba, feltöltötték a só- és
borstartókat. A hétfők nem voltak kifejezetten forgalmasak, de
túlzottan nyugalmasak sem.
Mostanság nem igazán voltak nyugalmas napjaim.
Ezek szerint már a saját otthonomban és konyhámban sem.
– A többi takarítónak nem szoktam ebédet főzni.
– Knox, légyszi. Most érkezett. Szerintem még boltba sem volt
ideje elmenni.
– Akkor engedd el korábban. Ma amúgy sem dolgozna.
É
 – Nem, de ott a sok papírmunka. És a tájékoztató videók. Biztos
vagyok benne, hogy jól jönne neki pár plusz munkaóra. A
magánbölcsőde elég drága mulatság. Kérlek.
Felsóhajtottam. Kérlek. Eloise úgy forgatta azt a szót, mint egy
középkori harcos a kardját. És éppen kedves voltam.
– Rendben.
– Köszönöm.
Felkapott egy paradicsomkockát a vágódeszkáról, és a szájába
dobta.
– Mi történt vele?
– Hogy érted?
– A baba annyi idős, mint Hudson – feleltem. Az unokaöcsénk két
hónapos volt, és Winslow, bár néha besegített egy-két műszakban,
hivatalosan még szülési szabadságon volt. – Nem túl kicsi ahhoz,
hogy bölcsibe adja?
– Egyedülálló, dolgozó anya, Knox. Nem mindenkinek jár a
szülési szabadság luxusa.
– Értem, de… hol a gyerek apja? Miért utaztak New Yorkból
egészen Montanáig?
És miért vezetett egyedül? Ez cseppet sem biztonságos,
különösen egy csecsemővel. Valakinek segítenie kellett volna neki.
Hogy fordulhatott elő, hogy egy tanult, gyönyörű nő egyedül utazik
keresztül az országon egy babával, és hogy látszólag a teljes vagyona
elfér egy Volvóban?
– Nem tudom, mert semmi közöm hozzá. Ha Memphis beszélni
akar róla, majd megteszi – jelentette ki Eloise, majd összeszűkült a
szeme. – Miért kérdezed? Többnyire én vagyok a kíváncsibb. Nem
te.
– Az én házamban él.
– Attól félsz, hogy leszúr álmodban? – heccelt Eloise, és ellopott
még egy darab paradicsomot.
– Szeretném tudni, ki él a birtokomon.
– Az új alkalmazottam, akinek a magánéletéhez semmi közünk.
Egy frissen Quincybe érkezett anya. Éppen ezért készítesz neki
ebédet. Mert úgy sejtem, hogy hetek óta senki sem készített neki
tisztességes ebédet. A gyorskaja nem számít.
 Fintorogva körbejártam a konyhában, magamhoz vettem egy
keverőtálat, egy vöröshagymát és egy lime-ot.
Eloise megint túlzottan ráakaszkodott egy alkalmazottra. A per
után anyu és apu is figyelmeztették, hogy ezután tartsa be a szakmai
határokat. De Memphis esetében Eloise máris többszörösen átlépte
azokat.
Egyébként én is, amikor belementem, hogy egy fura nő költözzön
gyerekestül a lakásomba.
Eloise az órára pillantott.
– Én a nap végéig a recepciónál leszek. Memphis a személyzeti
pihenőben csinálja a papírmunkát, aztán megnézi a tájékoztató
videóinkat. Mit mondjak neki, mikorra lesz kész az ebéd?
– Tizenegyre – közöltem. Memphis velünk ehetett az ebédidei
roham előtt. – Jobban utána kellene nézned.
– Ha annyira kíváncsi vagy, kérdezd meg tőle, amikor enni jön –
vágta rá Eloise, és diadalmas mosollyal kilejtett.
A fenébe! Imádtam a húgomat, de a nagy szíve mellett naiv is volt.
A négy egyetemi évet leszámítva végig Quincyben élt. A közösség
odavolt érte. Fogalma sem volt arról, mennyire aljasak tudnak lenni
az emberek.
Memphis nem tett semmilyen aggasztó dolgot. Még. De nem volt
ínyemre, hogy ennyire keveset tudunk a múltjáról. Túl sok
megválaszolatlan kérdés lengte körül.
Átmenetileg félretettem az aggodalmaimat, és a hajnal óta tartó
munkára összpontosítottam. A napjaim mindig nagyon korán
kezdődtek, jóval azelőtt, hogy hétkor megnyitottuk az éttermet a
vendégek előtt. A reggelire kért omlettek és rántották elkészítése
után nekiláttam előkészíteni a terepet az esti ételekhez. Ezen a napon
Roxanne, a sous chef főzte a vacsorát, így szabad volt az estém.
Gyorsan elrepült az idő, és amikor kinyílt az ajtó, ösztönösen az
órára pillantottam, amely pontosan tizenegyet mutatott.
– Helló! – Memphis félénken rám mosolygott.
Egy valódi mosoly nagyobb gondot jelentett volna. Pusztító
hurrikánként söpört volna végig rajtam.
– Ööö… Eloise azt mondta, hogy jöjjek le ide ebédelni.
 – Igen. – Az asztal másik vége felé biccentettem, ahol néhány
háttámla nélküli szék állt. – Foglaljon helyet.
– Semmire sincs szükségem. Tényleg. Biztos nagyon elfoglalt, és
nem szeretnék útban lenni.
Mielőtt válaszolhattam volna, Eloise libbent be az ajtón, a
nyomában Skip, a szakácscsapat vezetője.
– Nem vagy útban.
– Szia, Knox! – köszönt Skip, és Memphist észrevéve csaknem
megtorpant a meglepetéstől. Memphis szépsége ilyen hatással volt
mindenkire.
– Épp ebédet készítünk.
Skipre mutattam, hogy vegye fel a kötényét.
A bemutatkozás ráért. Egyelőre szerettem volna minél
gyorsabban elkészíteni az ételt, hogy a konyhán kívül tudhassam
Eloise-t és Memphist, és a munkámra koncentrálhassak anélkül,
hogy Memphis csokoládébarna szeme követné minden
mozdulatomat.
De leakasztotta Skip a falon lógó kötények egyikét? Nem. Mert
úgy tűnik, ezen a napon senki sem akart hallgatni rám.
– Skip vagyok – mutatkozott be.
– Memphis.
– Gyönyörű név egy gyönyörű hölgynek. Mit adhatunk ebédre?
A kelleténél kicsit tovább szorongatta Memphis kezét, bárgyú
vigyorral az arcán.
– Tacót – csattantam fel, megkerülve az asztalt, hogy elővegyek
egy csomag tortillát. – Tacót eszünk. Vagyis csak ennénk, ha végre
elengednéd a kezét, és munkához látnál.
– Ügyet se vessen rá. – Skip felnevetett, de elengedte Memphis
kezét, és belebújt egy köténybe.
Végre. Összefogta őszülő haját, majd alaposan kezet mosott.
Mindeközben le sem vette a szemét Memphisről.
– Skip – vakkantottam rá.
– Mi van? – kérdezte fülig érő szájjal, és pontosan tudta, miért
szóltam rá.
Skip azóta dolgozott a konyhában, hogy öt éve hazaköltöztem. Ez
volt a legelső alkalom, hogy igazán ki akartam rúgni.
 – Szóval, az étterem Knoxé – magyarázta Eloise, miközben
magának és Memphisnek is kitöltött egy-egy pohár vizet. – A
szálloda a szüleimé. Előfordulhat, hogy néha megkérünk, vigyél fel
szobaszerviz-rendeléseket, ha nagyon el leszünk havazva. Itt
mindenki mindenbe besegít.
– Szívesen segítek, bármire van szükség. Bárszerviz is van? Vagy
csak a kis hűtők a szobákban? – érdeklődött Memphis.
– Mi az a bárszerviz? – kérdezett vissza Eloise.
– Ó, egy újabb trend – hangzott a válasz. – A nagyobb városokban
a legtöbb felső kategóriás szálloda már kínál bárszervizt, felvisznek
pár Bloody Maryt a megrendelő szobájába, vagy egyedileg lehet
kérni a szálloda bárjából.
Eloise arca felderült.
Baszki.
– Nincs bárszerviz. – Próbáltam elfojtani az ötletet, mielőtt
gyökeret verne. – Nincsen valódi bárunk. Csak sört és bort kínálunk.
Mindkettő szerepel a szobaszerviz itallapján, ami eltér az éttermi
itallaptól.
– Világos. – Memphis belekortyolt a vizébe, és a kezemre
vándorolt a tekintete, ahogy elkezdtem dolgozni.
Skip gyorsan kisütötte a garnélát, amit már előtte rövid időre
bepácoltam.
Memphis szeme elkerekedett, ahogy Skip hat rákot tett a
tányérjára, mintha ki tudja, mióta nem evett volna igazi ételt.
– És, khm… hogy került Eden rendőrfőnök a családba?
– A legidősebb testvérünk, Griffin felesége – magyarázta Eloise. –
Hatan vagyunk. Veled mi a helyzet? Vannak testvéreid?
– Egy húgom. Egy bátyám.
– Ha meglátogatnak, minden alkalmazottnak tízszázalékos
kedvezményt kínálunk.
Memphis a fejét rázva lesütötte a szemét.
– Nem állunk, khm… túl közel egymáshoz.
Így már érthető, hogy miért nem kísérte el a bátyja vagy a húga
Montanába. A testvéreim néha az őrületbe kergettek, de nem tudtam
volna elképzelni az életet nélkülük. De mi van a szüleivel? Memphis
láthatóan nem akart beszélni erről, és az általában csillapíthatatlan
kíváncsiságú Eloise nem erőltette a témát.
A kezem közben teljesen automatikusan összeállított kéttányérnyi
ételt, és eléjük csúsztattam az asztalon.
– Köszönöm.
Memphis közelebb húzta magához a tányért, és gondosan
félbehajtotta a tacót, mielőtt beleharapott.
Egyes szakácsok utálják nézni, ahogy megeszik a főztjüket.
Félnek a nyers reakcióktól. Én nem félek. Imádom nézni az első
harapás pillanatát. A szakácsképzés során hamar megtanultam
felismerni az arckifejezéseket, a pozitívakat és a negatívakat is.
De ezúttal félre kellett volna néznem.
Memphis felnyögött. Mosoly bujkált a szája szélén.
Ha bárki másról lett volna szó, elégedetten megveregettem volna
a saját vállamat, és továbblépek.
Memphist látva hevesebben kezdett verni a szívem, és a vér a
lágyékom felé tolult. Erotikus élmény volt nézni, ahogy eszik.
Egyetlen másik nőnek volt rám ilyen hatása. És ő kegyetlenül
átbaszott.
Probléma. Rohadt nagy probléma. Gyorsan el kell paterolnom
Memphist a konyhámból, és amint lehetséges, a lakásomból is.
– Ez fantasztikus – nyögte.
– Csak egy egyszerű taco – mormoltam az újabb tányérokra
szegezve a tekintetem. Nem akartam hallani a dicséretét. Bárcsak
utálta volna a főztömet!
– Knoxnál nincs jobb – állapította meg Eloise, és nagyot harapott
a sajátjába.
– Nagyon rég nem főzött nekem senki – vallotta be Memphis,
mielőtt egy kanálnyi friss picót emelt a szájához. – Leszámítva
Ronald McDonaldot.
Eloise szája túlságosan tele volt ahhoz, hogy beszélni tudjon, de
nem is volt rá szükség. Világosan látszott rajta, mit gondol: Ugye
megmondtam. Megcsörrent a telefonja, egy bosszankodó sóhajtás
kíséretében felkapta az asztalról, gyorsan lenyelve az utolsó
falatokat.
 – Ezt muszáj felvennem. Ha végeztél, keress meg! – mondta, majd
Memphishez fordult, mielőtt a tányérját magához véve kisietett a
helyiségből.
Ezután megszólalt a sikátorra néző hátsó kijárat csengője is. A
beszállítónk hétfőnként jött. Isten áldja, amiért kivételesen három
órával korábban érkezett. Ez volt a tökéletes kifogás, hogy lelépjek a
konyhából, de mielőtt megmozdulhattam volna, Skip felpattant, és
kezdett kibújni a kötényéből.
– Beengedem. Egyél csak nyugodtan.
– Köszönöm – szűrtem a fogaim között.
Nem ültem le a Memphis mellett felszabadult székre. Az
előkészítő asztal mellett állva rámoltam be a számba az egyik tacót.
A rágásunk hangja mellett csak Skip tompán beszűrődő szavai
töltötték ki a csendet, ahogy a szállítóval beszélgetett.
Aztán megcsörrent egy telefon.
Memphis letette az ételt, és előtúrta a telefont a zsebéből.
Fintorogva nézett a képernyőre, aztán kinyomta a hívást. Alig két
másodperccel később újra csörögni kezdett. Ezt is elutasította.
– Elnézést.
– Biztosan nem fontos?
– Nem, semmiség – bizonygatta, de az arcán látható feszültség
arról árulkodott, hogy talán mégsem volt annyira semmiség. És
ezután hozzá sem nyúlt az ételéhez. Mi a franc? – Köszönöm az
ebédet. Igazán felséges volt.
Leintettem, amikor felállt, hogy letakarítsa a tányért.
– Hagyja csak ott.
– Ööö, rendben.
A kezét a szürke nadrágjába törölte. A fekete pulóver lógott a
vállán, mintha egykor jó lett volna rá, de azóta lefogyott volna.
Aztán kisietett a konyhából, a telefont még mindig a kezében
szorongatva.
Skip egy dobozzal a kezében tért vissza. A szállító egy
molnárkocsival jött utána.
Aláírtam a szállítólevelet, és elkezdtem bepakolni mindent a
hűtőkamrába.
– Ki volt ez? – érdeklődött Skip. – Új recepciós?
 – Takarító.
Elvigyorodott.
– Dögös csaj. Neked nem tetszik?
– Nem – hazudtam, felkaptam egy almát, és végigsimítottam az
ujjammal a feszes, viaszos héján. – Ha túl leszünk az ebédidőn,
készítsünk néhány almás pitét a vacsora desszertmenüjébe.
Egy másik életben, egy másik világban egyből ráhajtottam volna
egy Memphis kaliberű nőre. De az elmúlt öt évet már egy új
valóságban töltöttem.
A szálloda alkalmazottja volt. Az ideiglenes albérlőm. Semmi
több.
Semmi közöm nem volt Memphis Wardhoz.
 HARMADIK FEJEZET
MEMPHIS
A mikrohullámú sütő óráján világító számok gúnyosan figyelték,
ahogy fel-alá járkálok a lakásban. Minden egyes fordulónál a zöld
fényre siklott a tekintetem, és kétségbeesetten felsóhajtottam.
3:19.
Drake hajnali egy óta sírt.
Én kettő óta.
– Kicsikém – mondtam, ahogy végigcsorgott egy könnycsepp az
arcomon. – Nem tudom, mit tehetnék érted.
Elvörösödő arccal, ráncos orral óbégatott. Olyan boldogtalannak
tűnt, amilyennek én is éreztem magamat.
Megetettem egy üvegből. Kicseréltem a pelusát. Bepólyáltam.
Kicsomagoltam a pólyából. Ringattam. A vállamnak támasztottam.
A mellkasomhoz szorítottam.
Semmi sem hatott rá. Bármit tettem, nem akarta abbahagyni a
sírást.
Bármit tettem, nem volt elég… jó.
Minden anya ilyen tehetetlennek érzi magát?
– Ssss! Ssss! Ssss! – nyugtatgattam. A nyitott ablak felé sétáltam,
hogy egy kis friss levegőhöz jussak. – Semmi baj. Minden rendben
lesz.
Mielőtt eljöttem New Yorkból, a gyerekorvos azt mondta, a sírós
időszak hathetes kor körül ér a csúcsra, aztán enyhülni kezd. De
Drake esetében mintha egyre csak súlyosbodott volna.
A lába megfeszült. Szorosan behunyta a szemét. Fészkelődött,
mintha csak szabadulni akart volna tőlem.
– Minden rendben lesz – suttogtam neki, és megremegett a szám.
Ennek idővel el kell múlnia. Valahogy ezt is túl kell élnünk. Később
biztosan elfelejti, hogy mi kínozta őt csecsemőként. Sosem kell
megtudnia, hogy milyen közel álltam a teljes összeomláshoz. Sosem
kell megtudnia, hogy milyen pokolian nehéz anyának lenni.
Csak azt kell tudnia, hogy szeretem őt.
 – Szeretlek, édesem. – Csókot leheltem a homlokára, és
behunytam a szemem.
Atyavilág, mennyire fáradt voltam. Azért hagytam fel a
szoptatással, mert nagyon nehézkesen gyarapodott. Lehet, hogy ez
volt a gond. A méregdrága, érzékeny gyomorra való babatápszer
egyetlen szemmel látható hatása a megcsappant bankszámlám volt.
Fájt a lábam. Fájt a karom. Fájt a hátam.
Fájt a szívem.
Lehet, hogy túl nagyot álmodtam. Lehet, hogy a költözés ostoba
ötlet volt. De a másik lehetőség…
Nem volt más lehetőség. És mivel kevesebb mint egy hete voltam
itt, korai lett volna kudarcról beszélni.
Egyelőre.
Ne. Add. Fel.
– Csak még egy nap, ugye? Még egy napot kell kibírnunk, aztán
hétvégén pihenhetünk.
Úgy döntöttem, hogy holnap (vagyis ma) meghívom magam egy
tripla lattéra, mielőtt bemennék a szállodába. A koffein ereje talán
segíthet átvészelni a napot. Aztán hétvégén feltöltődhetünk.
Csak egyetlen napot kell túlélnem.
A The Eloise Innben töltött első négy napom szinte elrepült. A
hétfőm papírmunkával és tájékoztatókkal telt. Kedden nekiláttam a
takarításnak. A három napon át tartó sikálás, porolás, porszívózás és
beágyazás után minden egyes izmom sajgott. Olyan izmaim
könyörögtek kegyelemért, amelyeknek addig a létezéséről sem
tudtam.
De összességében jó hetem volt. Tény, hogy elég alacsonyra
süllyedt a léc a „jó” nap definíciójában, de mégis eljutottunk a
csütörtökig (vagyis péntekig), és ez is eredmény volt.
Drake igazi angyal volt a bölcsődében. Amikor esténként érte
mentem, mindig arra készültem, hogy kiteszik onnan a viselkedése
miatt. De Drake kizárólag az estékre tartogatta a hisztijeit. Az esti
órákra, amikor csak én hallottam a sírását.
Letörölgettem az utolsó könnyeimet, elléptem az ablaktól,
folytatva a járkálást. Amikor mozgásban voltam, halkabbnak tűnt a
bőgés.
 – Ssss! – csitítottam, miközben gyengéden lovacskáztattam, fél
karral tartva őt, a másikkal pedig a hasát simogatva. Talán a gázok
zavarták. Adtam neki cseppeket, mielőtt nyolckor lefektettem a
bölcsőbe. Lehet, hogy többet kellett volna adnom?
Az elmúlt két hónapban megtanultam, hogy az anyaság minden
egyes korábbi döntésed megkérdőjelezéséről szól.
Hatalmasat ásítottam. A sírás intenzitása enyhülni látszott.
Reméltem, hogy marad egy kis időm pihenni.
– Kéred a cumit? – kérdeztem tőle, a konyhapult felé véve az
irányt, ahova korábban letettem. Már próbálkoztam vele 2:30 körül.
Akkor kiköpte. – Tessék, babám – tartottam a szája elé a műanyagot,
remélve, hogy ráharap.
Egy pillanatig cumizott vele, és arra a pillanatra olyan csend
támadt a lakásban, hogy végre hallottam a saját gondolataimat.
Aztán a cumi a padlóra repült, világosan jelezve babanyelven, hova
dugjam azt a másodosztályú műanyag mellbimbómásolatot.
A sírása szaggatott ritmusban folytatódott, el-elhalkulva, ahogy
nagy levegőt vett a következő adaghoz.
– Jaj, drágám! – sóhajtottam, ahogy könnyel telt meg a szemem.
Úgy tűnik, mégis maradtak még könnyeim. – Mit csinálok rosszul?
Dörömbölni kezdtek az ajtón, a zaj még Drake sírását is elnyomta.
Felkiáltottam. A fenébe! A kintről beszűrődő fény már erősebb
volt. Csak a babára koncentráltam, ezért észre sem vettem, hogy ég a
lámpa Knox hálószobájában. Próbáltam fél kézzel letörölgetni a
könnyeimet, aztán az ajtóhoz siettem, ahol már látható volt Knox
arca az ajtóba vágott kis ablakocskán keresztül.
És nagyon nem tűnt boldognak.
Kipattintottam a reteszt, és felrántottam az ajtót.
– Sajnálom. Annyira sajnálom. Kinyitottam az ablakot, hogy
bejöjjön egy kis friss levegő, már kicsit áporodott volt idebent, bele
sem gondoltam, hogy odáig fog hallatszani.
Knox sötét haja rendetlenül meredezett. A szürke pólója ujja le
volt vágva, felfedve szoborszerű karját. A holdfényben a fekete
tetoválások szinte teljesen beleolvadtak a napbarnított bőrébe. A
melegítőnadrágja lazán lógott keskeny derekán, és mezítláb volt.
Cipő nélkül vágott át a murvás beállón.
 Nagyot nyeltem. Vagy nagyon vastag volt a talpán a bőr, vagy
nagyon berágott rám. A feszült álla alapján az utóbbi.
– Sajnálom.
Lepillantottam Drake-re, szuggerálva őt, hogy hagyja abba.
Kérlek, fejezd be! Csak öt percre. Aztán hajnalig ordíthatsz. Csak öt percre
hallgass el!
– Beteg? – kérdezte Knox a derekára tett, ökölbe szorított kézzel.
– Kólikás hasfájás.
Knox széles mellkasa megemelkedett, ahogy nagy levegőt vett.
Végigfuttatta kezét a borostás állkapcsán, majd összefonta a karját.
Te jó ég, mennyire izmos volt. Az összeráncolt homloka csak még
vonzóbbá tette.
Amikor Knox a közelemben volt, mindig előjött a régi Memphis,
és piszkos dolgokat sugdosott a fülembe. Bele akart markolni a
hosszú tincsekbe, amik visszakunkorodtak Knox tarkójánál.
Kérlek, fejezd be! Ez nekem szólt, nem Drake-nek. Későbbre kellett
halasztanom a Knoxról való fantáziálgatást, mondjuk, amikor Drake
már tizennyolc éves lesz, és egyetemre jár. Félre kellett tennem
ezeket a gondolatokat egy olyan alkalomra, amikor a fiam nem bőg,
engem pedig nem kerülget a sírás. Amikor sikerül két óránál többet
aludnom egyhuzamban.
– Mindig ennyit sír? – kérdezte Knox.
– Igen. – Az igazság elég lehangoló volt, nem akartam tetézni egy
hazugsággal. – Becsukom az ablakokat.
Knox tekintete a fiamra siklott, és az arcán átsuhanó fájdalom
láttán azonnal be akartam pattanni az autóba, és elhajtani valahova
messze, nagyon messze.
– Sajnálom – suttogtam.
Knoxnak. Drake-nek.
Egy újabb lehangoló igazság. De csak egy bocsánatkérést tudtam
kinyögni.
Knox egyetlen szó nélkül lesétált a lépcsőn, újra átmasírozott a
ház és a garázs közötti téren, időnként összerezzenve, amikor egy-
egy élesebb kavicsra lépett, majd eltűnt a házban.
Az albérletkeresés hirtelen a tennivalóim listájának élére ugrott.
 – Basszus! – nyögtem fel. Kiléptem a tornácra, és hagytam, hogy a
hűvös levegő lehűtse felhevült arcomat. – Édesem, muszáj lesz
valahogy úrrá lenni ezen. Nem veszíthetjük el a lakást. Még nem.
Drake még egyszer felkiáltott, aztán, mintha csak megérezte
volna az elkeseredésemet, sóhajtott, és becsukta a száját.
Megmerevedtem, az éjszakai levegő becsusszant mellettünk a
lakásba. Visszafojtott lélegzettel számoltam a másodperceket, hogy
meddig tart a csoda.
Drake fészkelődött, halk nyöszörgést hallatott, majd lassan
lecsukódott a szeme.
Aludj! Kérlek, aludj!
A mellkasa megremegett az óriási hiszti utóhatásaként. Rángások
futottak végig az apró testen, de egyre szorosabban hozzám bújt, és
végül feladta a harcot.
– Köszönöm – mondtam hálát a csillagok felé fordulva. Megannyi
ékszer a gyémántporral beszórt fekete selyemvásznon. Olyan sok
volt belőlük, még sosem láttam ennyit egyszerre. – A mindenit!
Kialudt a fény Knox hálószobájában.
Vajon a karmám része volt, hogy egy ilyen jó pasi közelében
kötöttem ki? Egy próbatétel, hogy valóban megváltoztam-e?
Egy évvel ezelőtt a szempillámat rebegtetve illegettem volna
magam előtte a legszexibb ruhámban és tizenöt centis tűsarkúban.
Addig flörtöltem volna vele, amíg kellő figyelmet nem fordít rám.
Aztán, ha beleuntam a játékba, rubinvörös rúzsfoltokkal borítottam
volna be az egész testét.
A szóban forgó rúzs valahol New Yorkban maradt a legszexibb
ruháimmal és a tizenöt centis tűsarkúval együtt. Lehet, hogy a
szüleim mindet kihajították a szemétbe. Vagy az egyik asszisztensük
elszállíttatta egy raktárba, ahol csak porfogó lesz hosszú évekig.
De mindez nem számított.
Itt nem volt szükségem rúzsra.
És azt gyanítottam, hogy Knox amúgy sem egy tipikus férfi.
Valószínűleg kinevetett volna, ha a személyes játékszeremmé
próbálom tenni. Ez is tetszett benne.
Egy újabb ásítás elszakította a tekintetemet az égről, és
visszamentem a lakásba. Nem fektettem Drake-et a hordozható
bölcsőbe, megkockáztatva, hogy ismét felébred, hanem magammal
vittem az ágyamba, és alaposan körülbástyáztam a párnákkal. Aztán
mellé kuporodtam, a kezemet a hasán nyugtatva.
Csak egy férfi jöhetett az ágyamba.
Az én kis emberkém.
Amikor hatkor megszólalt az ébresztő, felriadtam, bódultabban,
mint évek óta bármikor. Drake még mindig aludt, ezért
villámgyorsan lezuhanyoztam. A konyhánkban nem volt kávéfőző,
valószínűleg abból a megfontolásból, hogy Knox vendégei
egyszerűen átsétálhattak a ház gigantikus konyhájába a reggeli
koffeinjükért.
Ha maradt volna elég pénzem a lakbér, a bölcsődei díj, a benzin,
az étel, a tápszer, a pelenkák és Drake új ruhái kifizetése után (mert
sorra nőtte ki az összeset), akkor az első fizetésemből biztosan
beruháztam volna egy kávéfőzőre. De tudtam, hogy egy ideig az
ingyenes szállodai kávéval kell beérnem a pénzhiány miatt.
Sokat változott a szó jelentése két hónap alatt. Korábban a pénz
egy elvont fogalom volt számomra. Egy mellékes körülmény. Ma
már elveszett luxusként tekintettem rá.
Ezt az árat fizettem a fiamért.
Drake akkor ébredt fel, amikor a pizsamából átöltöztettem a
ruháiba, és olyan sokat ásítoztam, amíg előkészítettem a napközire,
hogy már fájt az állkapcsom. Még a szikrázó reggeli napsütés sem
tudta elűzni a kábultságot, ahogy az autómhoz siettem.
Knox pick-upja már nem volt a beállón. Először azt hittem, hogy
a garázsban parkolja le, azóta kiderült, hogy mindig a házhoz közel
állt meg vele.
– O-ó – gügyögte Drake, ahogy becsatoltam az övét.
– Péntek van, édesem. Csak éljük túl a pénteket, rendben?
Fájdalmas volt otthagyni őt a bölcsődében, ahogy addig minden
egyes napon. Utáltam, hogy valaki másra kell bíznom Drake-et.
Dühös voltam, amiért olyan sok szép pillanatról maradtam így le.
De arról szó sem lehetett, hogy egy rám szíjazott babával takarítsam
a szállodai szobákat.
Nem volt más választásom. A New Yorkban összespórolt pénzem
szinte teljesen elfogyott. A nagy részét a Volvóra költöttem. A többit
vészhelyzetekre tartogattam.
Szóval Drake-et magánbölcsibe kellett adnom.
Miközben a megélhetésünkért dolgoztam a két kezemmel, a
verejtékemmel és a könnyeimmel.
A főutca volt a kedvenc helyem a városban. Ez volt Quincy szíve
és központja. Boltok, éttermek és irodák sorakoztak egymás mellett.
A The Eloise büszkén magasodott az összes többi épület fölé.
Vágyakozva pillantottam az Eden Coffee felé, ahogy elhajtottam
mellette. Eloise mesélte, hogy a nővére, Lyla a tulajdonos. Korábban
a latte a napi étrendem része volt. És bár volt nálam egy húszas, és el
is határoztam, hogy meghívom magam valamire, mégsem vitt rá a
lélek, hogy megálljak.
A szállodai kávé ingyen volt.
Húsz dollár több mint egyórányi munkabérem volt.
Leparkoltam a The Eloise mögötti sikátorban, magamhoz vettem
a táskámat és a mogyoróvajas szendvicsemet rejtő műanyag dobozt.
Lekvár nem volt a szendvicsen. A lattéhoz hasonlóan egy
átmenetileg kerülendő bűnös élvezetté vált. Knox tacója volt a
legfinomabb étel, amit az elmúlt hetekben ettem. Miért annyira szexi
dolog, amikor egy férfi jól főz? Még sosem jártam olyasvalakivel, aki
főzött volna rám.
Knox autója a személyzeti bejárathoz legközelebbi helyen állt.
Tudott aludni tegnap este? Vagy egyből az étterembe menekült,
amint felébredt?
– Tutira ki fog tenni a lakásból.
De az apámnak hála nem ez lett volna az első ilyen élményem.
Egy dallam harsant fel a zsebemben. Csak egy pillantást vetettem
a képernyőre, és elutasítottam a hívást. Látszólag mindig azonnal
megszólalt a telefon, amint eszembe jutott New York.
Harminchét. Harminchét hívás ezen a héten. Seggfej.
Besiettem, és Eloise-ba futottam a pihenőben, amint éppen
teletöltötte a kávésbögréjét.
– Jó reggelt! – köszöntem, miközben beraktam a dolgaimat a
szekrényembe. Remélem, sikerült elrejtenem a szemem alatti sötét
karikákat a maradék alapozómmal.
– Jó reggelt! – felelte mosolyogva. Eloise mindenkire mosolygott.
 Tegnap tudtam meg, hogy annyi idős, mint én, huszonöt. Az ő
huszonöt éve alig hagyott nyomot az arcán. Irigyeltem érte.
Irigyeltem a mosolyát. Ha nem Eloise-ról van szó, valószínűleg
gyűlöltem volna érte. De Eloise-t nem lehetett nem szeretni.
Belöktem az ebédemet a hűtőbe, és a blokkolóórához léptem.
Ódivatú volt, mint maga a szálloda is. Ez volt az első fix munkaidős
állásom, és imádtam a puffanó hangot, amivel lepecsételte az óra a
kártyámat. Csak ezután vettem ki egy bögrét a szekrényből, és
színültig töltöttem kávéval. Az első korty túl forró volt, de csak
megfújtam a tetejét, és máris újra beleittam, ügyet sem vetve a
megégetett nyelvemre.
– Ez most életmentő.
Eloise felnevetett.
– Hosszú volt az éjszaka?
– Drake ébren volt pár órán át – számoltam be. Összerezzentem. –
Felébresztettük Knoxot.
– Ó. Szóval ezért jött be olyan korán. Az éjszakai portás szólt,
hogy már négykor megjelent. Általában ötkor jár be.
– Jaj, ne! – Behunytam a szememet. – Úgy sajnálom. Ígérem, hogy
minél hamarabb keresek egy új helyet.
– Nem lesz gond. – Eloise legyintett. – Amúgy sincsen másik hely,
nekem pedig szükségem van rád.
Jó volt hallani, hogy valakinek szüksége van rám. Nagyon rég
hallottam ezt… nos, bárkitől.
– Köszönöm, Eloise.
– Mit?
– Hogy kockáztattál velem. És amiért ilyen rugalmas vagy a
munkaórákkal.
Eloise a hétköznapokra osztott be. A kijelentkező vendégek
szobáit takarítottam reggel 8-tól délután 5-ig, hétfőtől péntekig. A
hétvégi műszak többet fizetett volna, de mivel akkor nem volt
bölcsőde, erről le kellett mondanom.
– Én vagyok hálás, hogy itt vagy – biztosított. – Remélem, hogy
jól érzed magad.
– Igen.
 A takarítás tisztességes munka volt. Csak itt jöttem rá, hogy
mennyire hiányzott az életemből valami, ami valódi és tisztességes.
Ráadásul öröm volt elképzelni, ahogy sikítófrász jönne a családomra
a gondolattól, hogy sárga gumikesztyűben sikálom a vécéket.
Egész életemben a szállodákból éltem, előbb New Yorkban, és
most Montanában is. Csak folytattam a hagyományt. Az ötcsillagos
szállodákban töltött évek (és néhány online oktatóvideó) kellően
felkészítettek a takarítói munkára.
– Odavagyok ezért a szállodáért.
Egy újabb igazság. A The Eloise Inn bájosan ódivatú és kedves
hely volt. Pontosan azt az atmoszférát sikerült megteremtenie,
amelyre olyan sok versenytársa törekedett, mindhiába.
– Én is – válaszolta.
– Rendben, ideje munkához látnom. – Tisztelgésre emeltem a
bögrémet.
– Ha szükséged van bármire, egész nap itt leszek.
Együtt léptünk ki a szobából, ő a recepció felé folytatta útját, én a
mosókonyha felé kanyarodtam, ahol a takarítókocsik és a frissen
megürült szobák listája várt.
A másik nappali műszakos takarító valószínűleg még nem futott
be, mert mindkét kocsi a falnál várakozott. Azt választottam,
amelyiket egész héten használtam, majd levettem az akasztóról az
egyik kulcskártyát, ami minden szoba ajtaját nyitotta. Még mindig a
kávémat szorongatva a személyzeti felvonóhoz toltam a kocsit.
A The Eloise Inn három emelete közül a legfelső volt a
legterjedelmesebb. Egyből odamentem, egy pár költözött ki a
legnagyobb sarokszobából. Kétórányi kitartó munkával újra
fogadóképessé tettem ezt a szobát és két másikat is, miközben
folyamatosan ásítoztam.
Mire elérkezett az első tizenöt perces szünetem ideje tíz óra körül,
alig álltam a lábamon. A feketekávé sem segített.
Egy pár sétált el mellettem a folyosón, és ahogy megpillantottam
mindkettejük kezében az Eden Coffee elviteles poharait, megkordult
a gyomrom.
Egy latte. Egy egész héten át kész voltam lemondani a lekvárról
és a gyümölcsről, de szükségem volt egy lattéra.
 Lerohantam a szekrényemhez a pénztárcámért, aztán
kisüvítettem az előtér ajtaján. Három házzal lejjebb, az utca másik
oldalán ott állt a hívogató zöld épület.
Már az Eden Coffee bejárata közelében megcsapott a kávébab, a
cukor és a sütemények illata. A gyomrom még hangosabban korgott.
Aznap nem reggeliztem, ezért a pénztárcámba túrtam, hogy van-e
elég apróm egy muffinra vagy péksüteményre.
A fenébe is, kipucoltam volna a kávézó vécéjét egy fahéjas
tekercsért vagy banánkenyérért cserébe.
Miután előhalásztam két huszonöt centest, három tízcentest és
három ötcentest, már csak egyetlen huszonöt centes hiányzott,
amikor befordultam az üzlethelyiségbe. Épp felemeltem a
tekintetem, amikor nekiütköztem egy nagyon szilárd, nagyon széles
mellkasnak.
Az érmék a járdára hullottak.
A férfi kávéja is hasonlóan járt.
– Ó, istenem, úgy sajnálom.
A tekintetem elindult felfelé, egyre fel és fel, míg végül egy
lélegzetelállító kék szempáron állapodott meg. Egy dühös
szempáron.
Knox szakállas állkapcsa ismét megfeszült, lágy ajkán állandósult
a fintor. Az egyik kezében a maradék kávéját tartotta. A másikban a
telefonját. Egyikünk sem figyelt előre.
Egyikünk sem aludt sokat.
A szürke pólóján középtájt barna folt éktelenkedett. Átvette a
másik kezébe a poharat, lerázva ujjairól a kávécseppeket.
– Tényleg mindenhol láb alatt van?
– Esküszöm, próbálok nem útban lenni.
– Próbálja jobban.
Hátráltam egy lépést.
Ő egyetlen további szó nélkül elsétált mellettem.
Igen, ezzel biztossá vált, hogy kiteszi a szűrömet.
Vagyis mégsem engedhettem meg magamnak azt a lattét. A
fenébe!
 NEGYEDIK FEJEZET
KNOX
Próbálja jobban.
Hogy lehettem ekkora pöcs! A kialvatlanságot okoltam a
mogorvaságomért.
– Jó reggelt, Knox! – Egy banki ügyintéző intett felém, és
lelassított, mint aki beszélgetni szeretne.
– Helló! – Felé emeltem a poharamat, és továbbsiettem a szálloda
irányába. Amilyen hangulatban voltam, az tűnt a legjobb ötletnek,
ha egész nap a konyhában maradok, és kerülöm a beszélgetést
mindenkivel.
Az őszi levegő friss és tiszta volt. Általában rászántam volna
néhány percet, hogy kiélvezzem, de akkor és ott kizárólag a
pólómon éktelenkedő kávéfoltra tudtam összpontosítani.
Quincy belvárosa csendes volt aznap délelőtt. A gyerekek
iskolában voltak. A főutca boltjai és éttermei nyitva voltak ugyan, de
nagyjából véget ért a nyári zsongás. Mindenki élvezte a szeptemberi
nyugalmat a turisták kiszolgálásával telt hónapok után. A helyiek
ilyenkor szoktak vakációzni.
Én is terveztem egyet. Egy otthoni vakációt. Be akartam fejezni
pár munkát a kertben még a tél beállta előtt. Kiderült volna, hogy be
tudom-e még kapcsolni a tévét, vagy kinyitni egy könyvet. De
Memphis érkezése…
A vakációt azonnali hatállyal törölni kellett. Nem voltam
önmagam a közelében. Amikor a szépséges barna, mézszínnel
pöttyözött, rejtélyekkel teli szemébe néztem.
Útközben az americanóm végére értem, remélve, hogy a
megmaradt félpohárnyi kávéval át fogom vészelni a reggelt. Nem a
szálloda főbejáratán mentem be, hanem a sarkon befordulva
végigmentem a téglaépület fala mentén az étterem mögötti sikátorig,
ahonnan a személyzeti bejárat nyílt.
A kulcs nehezen fordult el, ezt is a törölt vakációm alatt
javítottam volna ki. Az ajtó bevágódott utánam, ahogy a konyha
mögötti apró irodám felé indultam.
 Az asztal üres volt, csak a reggel elkezdett, félkész beosztás várt
befejezésre. A számlákat kifizettem. A fizetési adatokat elküldtük a
könyvelőnek. Mivel hajnalhasadás előtt itt voltam, hónapok óta
először mindennel végezni tudtam reggeli előtt, és nem az ebédidős
roham után kellett nekilátnom.
A kávéspoharat a szemétbe dobtam, és a sarokban álló
szekrényhez léptem, a nyakamhoz nyúlva lerángatva magamról a
pólót. Ezt a hátizsákomba dugtam, és felvettem a tartalék pólót, amit
a hasonló helyzetekre készülve tartottam itt.
Próbálja jobban.
A Memphis arcát elöntő szégyen önmagában felért egy
büntetéssel a durva szavaimért. Mi a francért voltam vele ilyen? A
garzonban lakott. Beleegyeztem, hogy odaköltözzön. Ideje volt
befejezni a morgást, és elfogadni a helyzetet.
– A fenébe.
Bocsánatot kellene kérnem tőle.
A pénteki ebédidő nagyon sűrű volt, sok helyi jött ilyenkor az
étterembe, készülve a hétvégére. Minden ételt nekem kellett
elkészítenem, vagyis csak sötétedés után értem haza. Így ez volt az
egyetlen alkalmam beszélni Memphisszel. Kimasíroztam az
irodából, át az étterembe.
– Szia, April!
– Halihó! – köszönt vissza mosolyogva. Épp a fizetőmappákat
tisztogatta az egyik asztalnál ülve. – Mindjárt kész vagyok ezzel.
Van még valami tennivaló utána?
– Ellenőriznéd a ketchupos üvegeket a hűtőkamrában?
– Persze, szívesen.
April még csak néhány hónapja dolgozott nálunk, miután a
férjével Quincybe költöztek. A párja kamionsofőr volt, kevés időt
töltött a városban, ezért April mindig szívesen vállalt néhány
pluszműszakot, mert csak egy üres ház várta volna otthon.
– Pár perc múlva jövök. Ha Skip közben befutna, megkérnéd,
hogy lásson neki a listának, amit az asztalon hagytam?
– Rendben.
– Köszönöm.
A lépteim hangosan dobbantak az üres teremben.
 Ilyenkor szerettem a legjobban az éttermet, amikor csendes volt
és mozdulatlan. Később, ahogy vendégekkel telt meg a hely, a
beszélgetésük a tányérokhoz ütődő evőeszközök csilingelésével
vegyült. De a megterített, vendégekre váró asztalokon végigtekintve
átéltem a ritka pillanatok egyikét, amikor valóban láthattam, milyen
sokat fejlődött a hely. Később csak az ételre és a munkára tudtam
koncentrálni.
Ez a tér hosszú évtizedekig bálterem volt csicsás tapétával,
elnyűtt padlószőnyeggel, nulla intimitással. A jelentős beltéri
magasság kivételével minden megváltozott.
Bütyök.
A hangulat olyan egyszerű és letisztult, mint az ételek. A
hatalmas teret kisebbekre osztottam, kivettem néhány asztalt. A
hátsó fal mentén külön helyiséget alakítottam ki a felszolgáló
személyzetnek, ahol kitölthetik a vizet és az üdítőket. Itt helyeztem
el a bor- és sörhűtőt is. Quincyben egyelőre nem volt szabad az
alkoholértékesítés, de elkülönítettem egy részt a bárnak, ha
valamikor nyithatunk egyet.
Masszív diófa asztalaink voltak. Az egyik fal mellett karamellszín
bőrrel bélelt bokszok sorakoztak. Leválasztottunk egy sarkot a
nagyobb társaságok számára. Az egyik eredeti külső téglafal elől
elbontottuk a gipszkartont, hogy belülről is látható legyen a
textúrája. Az asztalok függő- és falilámpák aranyszín fényében
fürödtek. A távolabbi fal ablakai napközben beengedték a fényt, este
pedig fokozták a hangulatot.
Ez volt a valóra vált álmom. Azért is szerettem annyira az
éttermet, mert az üvegajtón belépve máris a szállodában találtam
magamat.
Gyerekként rengeteg időt töltöttem itt anyuval. Míg apu a
birtokkal volt elfoglalva, anyu a szállodát irányította. Hány
színezőkönyvet fejeztem be a lábánál ülve, a mahagóni recepcióspult
mögött! Hány játék autóm száguldott végig a padlón? Hány
legókészletet állítottam össze a kandalló párkányán?
Ez volt a gyerekkorom legfontosabb helye. Griffin szívesebben
figyelte apu munkáját a birtokon. Én anyuval töltöttem az időmet.
Amikor a vendéglátó elvégzése és több, San Franciscóban
ledolgozott év után visszatértem a városba, nem is volt kérdés, hol
nyitom meg az éttermemet.
Anyu és apu folyamatosan újítgatták és bővítették a szállodát az
elmúlt öt évben. A Bütyök volt az utolsó nagy projektünk. Eloise-nak
is voltak ötletei, de egyelőre várnia kellett a megvalósításukkal.
Legalábbis, ha én veszem át a szállodát.
Épp egy vendéggel beszélgetett a recepción. Én az ellenkező
irányba fordultam, a mosókonyha irányába. Az egyik mosógép
hangosan dolgozott, míg két szárító csendesen berregett, ahogy
forgatták a bennük lévő lepedőket. Egy takarítókocsi állt a pihenő
ajtaja mellett, ezért beléptem, és a kávéfőzőnél találtam Memphist.
Előreejtett vállal töltött meg egy kerámiabögrét. A zsebében
megszólalt a telefon, elővette, megnézte a képernyőt. Aztán ahogy a
konyhában, kinyomta a hívást, és visszatette a telefont.
– Harminckilenc – motyogta.
Harminckilenc micsoda? Ki hívogatta őt? És miért nem vette fel?
De ehhez semmi közöm. Nem ezért voltam itt.
– Memphis.
Elállt a lélegzete, megremegett a kezében a kancsó.
– Ó, helló.
– Elnézést, ha megijesztettem.
– Semmi gond – mondta a tiszta pólómra bámulva. – Elnézést a
másik póló miatt.
– Nem számít – biztosítottam, és a bögrére néztem. – Végül nem
ment be a kávézóba?
– Nem, én… meggondoltam magam. Jó ez a kávé.
Szemenszedett hazugság. Keserű volt és unalmas, ezért mentem
át mindennap Lylához az eszpresszómért.
Amikor egymásnak ütköztünk, a poharamra figyeltem, átkozva
magam, amiért nem tettem rá fedelet. Ráadásul Taliával sms-eztem.
Reggel megkérdeztem tőle, normális-e, hogy egy két hónapos gyerek
ilyen kibaszottul sokat bőg. Azt válaszolta, igen, és megtoldotta egy
szemforgató emojival.
Memphis sem nézett előre. Hallottam, ahogy az érmék lehullottak
a járdára.
 Aprót keresett a pénztárcájában. Ezért nem látott, ahogy kiléptem
az ajtón. A maradék aprójával akart fizetni a kávéért. Én pedig
kivertem a kezéből.
Talán nem is szedte össze, miután elsiettem. Vagy egyszerűen
nem volt nála elég.
– Miért nem vette meg a kávét?
– Meggondoltam magam. – Az ajkához emelte a bögrét.
A pereme felett barátságtalanul meredt rám. Nem volt látványos,
de tűz lobogott a barna szemében. Ha elszabadítja azokat a lángokat,
porig égetett volna engem, és csak üszkös romok maradnak utána.
– Ha megbocsát, épp próbálok nem láb alatt lenni – közölte, és
kifurakodott mellettem a folyosóra.
Oké, ezt megérdemeltem. Ezt, és még többet is.
A takarítókocsi zörögve távolodott, és megszólalt a lift
csukódását jelző csilingelés.
– Miért nem tudok nemet mondani a húgomnak? – motyogtam,
ahogy visszatértem a konyhába, ahol Skip fütyörészve kockázta a
piros paradicsomokat.
– Jó reggelt! – köszönt rám.
– Jó reggelt!
Levettem egy fehér kabátot az akasztóról, és begomboltam, majd
könyékig feltűrtem mindkét ujját. Épp egy késért nyúltam, amikor
előreejtettem a fejemet.
Azért mentem oda, hogy bocsánatot kérjek Memphistől.
Mégsem tettem meg. Bassza meg!
Nem fog menni a távolságtartás, ha kétszer kell fordulnom, hogy
átadjak neki egyetlen üzenetet.
Megmasszíroztam az orrnyergemet.
– Fáj a fejed, Knox?
– Aha.
Memphis Ward miatt.
Tükörsima bőre volt, a tökéletességét kiemelte a holdfény. Fekete
karikák voltak a szeme alatt, és az őrületbe kergetett. Egy fekete
férfipólót viselt pizsamaként, és akárhányszor gondoltam vissza a
jelenetre, nem tudtam felidézni, hogy volt-e rajta rövidnadrág a póló
alatt, vagy csak egy bugyi.
 Ha kitalálnánk, hogyan élhetünk egymás mellett, ő a maga
dolgával törődve, én pedig a sajátommal, talán túlélhetjük a rövid
időszakot, amíg a garzont bérli. Ha kellő távolságot tudunk tartani,
talán nem gondolok annyit az izmos lábára és a rózsaszín ajkára.
– Elfelejtettem valamit – mondtam kurtán Skipnek, és kimentem
az előtérbe.
Eloise a recepciónál ült egy magas széken, és a számítógépén
ügyködött valamit. A vendégek, akikkel korábban beszélgetett, a
begyújtatlan kandalló előtti heverőn üldögéltek. Amikor a húgom
meglátott, rám mosolygott.
– Szia! Mi a helyzet?
– Memphist keresem. Láttam, hogy felment. Tudod, hogy melyik
emeleten van?
– Az elsőn, azt hiszem. Miért?
– Semmi – hessentettem el a kérdést. – Csak beszélni szerettem
volna valamiről.
– És hogy alakulnak a dolgok a házban?
– Jól – hazudtam, és mielőtt feltehetett volna egy újabb kérdést,
nekivágtam a lépcsőnek, amit mindig is jobban kedveltem a liftnél.
Az emeletre érve mindkét irányban végigtekintettem a folyosón,
és baloldalt megpillantottam a takarítókocsit. A teniszcipőm
belesüppedt a bolyhos szőnyegbe, ahogy a szoba felé sétáltam. A
nyitott ajtón bútor- és ablaktisztítószerek citromillata áradt ki.
Megtorpantam a kocsi mellett. Memphis kávésbögréje egy halom
tiszta kéztörlő törülköző és papírtörlő közé volt betámasztva. A
fekete folyadék még mindig gőzölgött. Amikor bepillantottam a
szobába, kiszáradt a szám. Mozgolódás támadt a nadrágomban.
Memphis az ágy fölé hajolt, és egy gumis lepedőt húzott fel a
matracra. A testhezálló farmer szorosan követte vékony dereka
vonalát. Valósággal egybeolvadt a tökéletes formájú fenekével. A
szőke haja a válla felett lengedezett, ahogy dolgozott.
Csessze meg! Miért pont őt? Miért hozott Eloise egy Memphis
kaliberű nőt a lakásomba? Miért nem talált egy ötvenhét éves, Barb
nevű nyugdíjast, aki úszásórákat tartott a közösségi központban?
Rég nem vonzódtam ennyire egy nőhöz. Miért pont Memphist?
Olyan bonyolult volt ez a nő, mint az en croute kacsapástétom. De
nem tudtam elszakítani a tekintetemet.
A telefon ismét megszólalt, Memphis kiegyenesedett, és
kihalászta a zsebéből. Futó pillantást vetett a kijelzőre, és ahogy a
pihenőben, most is kinyomta.
– Negyven.
Negyven hívás? Memphis láthatóan fújtatott, ahogy elrakta a
telefont, és a bevetetlen ágyra nézett üres tekintettel.
Mi a fene történt vele? Egyre kíváncsibbá tett. Miért jött ide? A
gyerek apja hívogatta folyamatosan?
Semmi közöm hozzá, a fenébe is. Túl sok a dráma. Megesküdtem,
hogy Gianna után nem lesz több dráma.
Megköszörültem a torkomat, és kiléptem a kocsi mögül, mintha
nem leskelődtem és hallgatóztam volna eddig.
– Helló.
– Ööö… helló – válaszolta Memphis elkerekedett szemmel, és
félresöpört egy kósza tincset a homlokából. Összefonta a karját a
mellkasa előtt, és ismét kigyulladt az a tűz a szemében.
Alacsony volt, a mellkasom közepére tudott csak így meredni.
Vagy én voltam túl magas. Sosem csíptem az alacsony nőket. De
annyira erős volt a késztetés, hogy felkapjam, felemeljem
szemmagasságba, és megcsókoljam azt a gyönyörű száját, hogy úgy
kellett visszafognom magamat.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte.
– Bocsánatot szeretnék kérni. Azért, amit a kávézó előtt
mondtam. Elnézést kérek.
Láthatóan megenyhült.
– Sajnálom, hogy felébresztettük éjszaka. Csukva kellett volna
hagynom az ablakot, de olyan fülledt volna a levegő a lakásban.
– Ne aggódjon miatta.
Az az igazság, hogy nem a gyerek sírása ébresztett fel. Hanem
egy autó fényszórói. Mire kikászálódtam az ágyból, és nagyjából
magamhoz tértem, már csak a távolodó féklámpákat láttam.
Azért esett a választásom Juniper Hillre, mert egyáltalán nem volt
forgalom. De néha előfordult, hogy valaki véletlenül ráfordult a
bevezető útra. Vagy néhány középiskolás kölyök rátalált az
elhagyatottnak tűnő útra, azt remélve, hogy találnak egy csendes
helyet maguknak, ahol kamatyolhatnak a hátsó ülésen.
Az autó távozása után hallottam meg a gyereket. És miután
meghallottam a sírást, nem tudtam visszaaludni. Tisztán hallatszott
az éjszakában, és olyan emlékeket kavart fel, amelyeket próbáltam
végleg elfelejteni.
– Nos… én akkor is sajnálom – jelentette ki Memphis.
– Mindig ilyen sokat szabadkozik? – kérdeztem incselkedve.
Reméltem, hogy legalább egy mosolyt kicsalok belőle. Ehelyett úgy
nézett rám, mint aki mindjárt sírva fakad.
– Azt hiszem, csak bepótolom a korábban ki nem mondott
bocsánatkéréseket.
– Miért mond ilyesmit?
– Hagyjuk! – Elegáns csuklója egyetlen mozdulatával intett le. –
Köszönöm, hogy elnézést kért.
Bólintottam, megfordultam, de végül megálltam az ajtóban.
– Ne aggódjon az ablak miatt. Hagyja csak nyitva esténként, ha
segít.
– Rendben.
Egyetlen szó nélkül elindultam vissza a konyhába, még mielőtt
nekiálltam volna tovább faggatni őt.
***
Tényleg éjfél után értem haza. Az ég sötét volt. A lakás is.
Csendben besurrantam a házamba, ledobtam magamról a ruhákat,
és beálltam a zuhany alá.
Meleg volt, túlságosan meleg, ezért résnyire kinyitottam egy
ablakot, mielőtt lehuppantam az ágyra. Magamra húztam a takarót,
és másodpercekre voltam az alvástól, amikor babasírás hangja
hasított az éjszaka csendjébe.
Kigyulladt egy lámpa a garázs felett. De úgy tűnt, hogy csak
tovább fokozza a sírást.
Ez a törékeny hang tőrként döfött szíven.
Egy elveszett álom hangja volt. Egy elveszett család hangja.
Kikeltem az ágyból, és bevágtam az ablakot.
Aztán magamhoz vettem a párnát, és elindultam a ház másik
oldala felé. A kanapén aludtam.
 ÖTÖDIK FEJEZET
MEMPHIS
A pihenőszoba mikrohullámú sütője csilingelt. A fogaim közé
szorított villával vittem a gőzölgő dobozt a sarokban lévő kerek
asztal felé. Az ebédem a lehető legegyszerűbb volt (mint minden
étkezésem mostanság), de összefutott a nyál a számban, ahogy
megkavartam a sárga tésztát, és fújni kezdtem, mielőtt bekaptam
volna. Épp a számhoz emeltem a villát, amikor egy óriási test töltötte
meg az ajtókeretet.
– Az meg micsoda? – kérdezte Knox.
Letettem az evőeszközt, és végigpillantottam magamon.
– Micsoda?
– Mit eszik?
– Sajtos makarónit.
Mi mást. Magamban tartottam a csípős megjegyzést, és nem
hívtam fel a figyelmét, hogy a legtöbb séf ismeri ezt a fogást. De
Knox esetében nem akartam túlfeszíteni a húrt. Nos… senkinél sem,
de rá különösen odafigyeltem.
Majdnem egy teljes hét eltelt a kávés ütközés óta, és azóta alig
láttam őt. Amíg nem találok magamnak másik albérletet, messzire
elkerültem Knoxot.
Eddig nem állt túl jól a keresés. Minden csütörtökön rávetettem
magam a helyi újság friss számára, de eddig nem hirdettek meg
semmi újat. Felhívtam a helyi ingatlanközvetítő irodát, hátha van
valamilyen biztató hírük, de a nő, akivel beszéltem, figyelmeztetett,
hogy az én árkategóriámban elérhető bérlemények száma csak
csökkenni fog a téli időszakban.
A kiköltözés szóba sem jöhetett. Vagyis tavaszig kerülnöm kellett
Knoxot, hogy a garzonban maradhassak.
Az előző hétvégén pihentünk és játszottunk Drake-kel.
Felkerestük a helyi élelmiszerboltot, aztán a városi parkban
sétáltunk a színpompás őszi lombok alatt. Hétfőn energiával
feltöltve érkeztem a munkába, ami újszerű érzés volt az elmúlt hetek
után. De ma csütörtök volt, és Drake három órán át ébren volt előző
éjjel.
Csak arra vágytam, hogy Knox békén hagyjon, és nyugodtan
magamba tömhessem ezt az egyszerű szénhidrátot, hogy legyen
energiám a nap végéig.
Tollat és jegyzetfüzetet tartott a kezében. Valamikor a múlt héten
megnyírta a szakállát, így az most még jobban kiemelte az állkapcsa
szoborszerű vonalát. A szakácskabát ujját szokás szerint feltűrte a
könyökéig, de még ez a formátlan ruhadarab is valósággal rátapadt
a bicepszére és széles vállára.
A szívem a szokásos, Knox okozta heves dobogásba kezdett.
Akárhányszor láttam, mindig elállt tőle a lélegzetem. Még akkor is,
ha undorodva méregette a kajámat.
– Milyen sajtos makarónit? – kérdezte gyanakodva.
Egy beugratós kérdés?
– Hát… a simát, amit a boltban lehet kapni?
Eloise tűnt fel Knox mögül, és benyomult mellette a helyiségbe.
– Szia. Mi a helyzet?
Knox felém intett a karjával.
– Jöttem felmérni a kávékészletünket. Ő pedig sajtos makarónit
eszik.
Eloise tekintete, amely ugyanolyan színű volt, mint a bátyjáé,
azonnal az ebédem felé villant. Összerezzent.
– Ó. Csak nem a… kék dobozos?
– De, az.
Elfintorította az orrát, sarkon fordult, és elnyelte a folyosó.
– Mi a baj a kék dobozossal?
Ez volt a legolcsóbb. És minden dollárt be kellett osztanom.
Előbb-utóbb ki kell költöznöm Knox lakásából. Előbb-utóbb
szerettem volna egy saját otthont. Előbb-utóbb szerettem volna saját
kertet, ahol Drake egy elkerített udvaron játszhat egy kiskutyával.
Majd egyszer.
Hogy minél hamarabb eljöhessen ez a nap, kénytelen voltam
beérni a kék dobozos sajtos makarónival és a filléres ramenekkel.
Knox közelebb lépett, egyenesen a személyes terembe, és fel
kellett emelnem az államat, hogy láthassam az arcát. Fintorogva
felkapta a műanyag dobozt, és a sarokban álló szemeteshez sétált
vele. Felnyitotta, és belerázta a tésztát a fekete szemeteszsákba.
– Hé! – Felpattantam a székből. – Az volt az ebédem.
És nem engedhettem meg magamnak, hogy a főutca valamelyik
éttermében egyek helyette. A pokolba is. Az ajkamba haraptam, hogy
ne szólaljak meg.
Ne nevezd seggfejnek! Ne nevezd seggfejnek!
– Van egy szabály ebben az épületben – mondta, és a pihenőszoba
szekrényéhez sétált, ahol a kávét tartottuk. Kinyitotta az ajtaját,
megszemlélte a tartalmát, és a jegyzettömbre firkantott valamit. –
Nem eszünk kék dobozos sajtos makarónit.
– Nos, én nem ismertem ezt a szabályt. Ha elmondják nekem a
szabályokat, legközelebb be tudom tartani őket. De ne dobja ki az
ebédemet. Éhes vagyok.
Mintha csak helyeselne, megkordult a gyomrom.
– Jöjjön – parancsolt rám, és kimasírozott a szobából.
Felsóhajtottam, és lehajtott fejjel utána bandukoltam, még mindig
a villát szorongatva.
Knox egyszer sem pillantott hátra, ahogy a Bütyökbe vezetett.
Még korán volt, csak 11:15, de máris foglalt volt az asztalok fele.
Két pincérnő tüsténkedett, étlapokat és vizeket vitt az asztalokhoz.
Knox elhaladt a Kérjük, foglaljon helyet tábla mellett, és végigsietett
a terem asztalai között hagyott folyosón.
Még sosem láttam a helyet felkapcsolt lámpákkal. Amikor Eloise
átkísért itt az első munkanapomon, a terem sötét és csendes volt. A
mennyezetről lógó lámpák és a külső fal ablakain beragyogó fény
ellenére félhomály ülte meg a helyiséget.
Ilyen volt Knox stílusa. Modern, letisztult, férfias. Kilátszó téglák.
Sötét falak. Gazdag, fák színét idéző árnyalatok. Konyakbőr
bokszok. Pontosan az a stílus, amit apám is kedvelt az éttermeiben.
A Ward-szállodákkal ellentétben azonban itt nem volt előírva a
viselet. Apu megkövetelte a férfiaktól az öltönyt és a nyakkendőt.
Minden takarítónak és recepciósnak egyenruhát kellett hordania.
Örültem, hogy a Bütyök és a The Eloise ilyen laza hely volt, és
farmerban, pólóban és kényelmes cipőben dolgozhattam.

Ő
 Az emberek integettek Knoxnak, amikor észrevették. Ő biccentett
vagy intett nekik, de nem lassított le. Ahogy elsietett mellettük, az
arcok rendre elfordultak.
Leszegett fejjel követtem, végig a padlóra meredve, hogy ne
hívjam fel magamra a figyelmet.
A régi Memphis, a naiv, elkényeztetett fruska, peckesen vonult
volna végig egy ilyen termen. Élvezte volna a figyelmet. Minden
egyes lépését egy több ezer dolláros magas sarkú koppanásával
hangsúlyozta volna. Gyémánt fülbevalót és színarany karkötőt viselt
volna. Az étterem legjobb asztalához ültették volna, ahol a
legdrágább fogást rendeli, amelyet csak piszkálgat ebéd közben,
hogy végül a nagy része egy kukában kössön ki.
Hány takarító mellett sétáltam el az életem során? Soha nem
figyeltem oda egyre sem. Átnéztem a szüleim birtokán dolgozó
cselédeken. Ha elsétált volna mellette egy takarító, a régi Memphis
felhúzta volna az orrát.
A régi Memphis meghalt. Én magam végeztem az énem ezen
részével. Egy összetört szív szilánkjaival szúrtam halálra.
Nem kár érte. A régi Memphis nem volt ugyan rosszindulatú, de
buta kölyök volt. Elpuhult és ostoba. Ő nem élte volna túl az elmúlt
évet. Engedett volna a családja követeléseinek. Nem lett volna olyan
anya, amilyenre Drake-nek szüksége volt.
Az én fiam nem lesz elkényeztetve. Meg akartam tanítani a
kemény munka értékére. Hogyan küzdjön meg a kihívásokkal a
maga szabályai szerint. Hogy ha elhalad egy szállodai takarító
mellett, álljon meg, és köszönje meg a munkáját.
Lehet, hogy odalett a csillogás, de jobb emberré váltam.
Knox átlépett a konyhába vezető lengőajtón, és az egyik szárnyat
nyitva tartva intett, hogy menjek be.
Szalonna, hagyma és vajas pirítós illata töltötte meg az orromat,
amitől még jobban kezdett mardosni az éhség. A helyiség közepén
felállított rozsdamentes acélasztal keverőtálakkal volt tele. A
kisebbekben szószok, a nagyobbakban saláták voltak. A tálakat öt
vágódeszka választotta el egymástól. Az egyiken felaprított
zöldségek hevertek szétterítve, fejes saláta, uborka és paradicsom,
mind készen arra, hogy szendvicsekre vagy hamburgerekre
kerüljenek. Egy másikon vékonyra szelt marhaszegy.
– Azért hozott ide, hogy kínozzon? – kérdeztem.
Knox válaszul csak kuncogott, nem nevetett, csupán valamiféle
moraj tört elő a mellkasa mélyéről. Az asztalhoz ment, ahol az első
nap ültünk Eloise-zal, és kihúzta az egyik széket.
– Foglaljon helyet.
– Szia, Memphis! – Skip a válla felett hátrapillantott, miközben
hagymákat karamellizált.
– Helló! – Integettem neki, és leültem.
– Kérsz egy kis ebédet? – kérdezte.
– Már csinálom. – Knox feltartotta a kezét, és az egyik edényektől
és serpenyőktől roskadozó polchoz ment. Levett egy edényt, és
megtöltötte vízzel. Beleszórt egy kis sót, feltette a tűzhelyre, aztán
eltűnt a hűtőkamrában, majd pillanatokkal később négy különböző
sajttal tért vissza. Ezeket felvágta és lereszelte, mire felforrt a víz,
amelybe egy doboz száraztésztát borított.
Knox határozottan és elegánsan mozgott a konyhában. Imádtam
nézni a táncát.
Mozgást láttam a szemem sarkából. Skip tett elém egy tányért és
egy szalvétát, majd rám kacsintott. Lebuktam. Nem egyszerűen csak
bámultam Knoxot, megbabonázott.
Elpirultam.
– Köszönöm.
– Kérsz egy új villát? – kérdezte a kezemben szorongatott
műanyag felé biccentve.
– Jó lesz ez – feleltem, és letettem a tányérra.
Skip visszatért a munkájához, letépve a jegyet, amely a falra
erősített apró fekete nyomtatóból kígyózott elő. Elolvasta, aztán a
melegentartó pult melletti csipeszbe fogta. Az ezüstszín fémpolc
felett narancssárga égők világítottak.
A tekintetem visszasiklott Knoxra, ahogy salátákat készített
három külön tálba. Pontosan a szükséges mennyiségű fejes salátát
kapta ki a keverőtálakból. Az alkarján megfeszültek az izmok, ahogy
a salátalevelekre reszelt sárgarépát szórt, aztán pedig
zsemlekockákat egy serpenyőből. Végül a feldarabolt
koktélparadicsom következett, majd egy leheletnyi vinaigrette öntet.
A kék szeme végig az ételre fókuszált, egy pillanatra sem nézett
félre. Ha érezte is, hogy bámulom, egyszer sem mutatta jelét.
Így újra magával ragadott a mozgása. A léptei. A keze. Az arca. A
haja olyan hosszú volt, hogy felfele kunkorodott a tarkójánál. Az
anyám azt mondta volna rá, hogy kócos, én egyértelműen a szexire
szavaztam. A garzonban töltött első estén láttam, mi rejtőzik a
séfkabát alatt. Tudtam, hogy néznek ki vizesen azok a kunkori
hajvégek.
Enyhe lüktetést éreztem valahol belül. Mindig elöntött a forróság
Knox közelében, de ez valami más volt. Olyasmi, mint amikor pörög
az orsó, és egyre szorosabbra húzza maga körül a cérnát.
Knox étvágygerjesztőbb volt minden ételnél.
Veszélyesebb, mint a kezében tartott kés.
A lengőajtón keresztül egy csinos, barna hajú nő robbant be a
konyhába. Fekete kötény volt a derekára kötve. Kifogástalanul
kikeményített, hosszú ujjú fehér blúzt viselt.
– Szia, Knox. Kifogyott a chardonnay a borhűtőből. Van még
idebent?
– Csak lent, a pincében – hangzott a válasz, és Knox visszafordult
a vágódeszkához, ahol ezúttal egy csilipaprikát vett kezelésbe. Én
percekig szenvedtem volna vele, ő viszont pillanatok alatt
feldarabolta, minden darab egyforma méretű és szabályos lett. –
Elfelejtettem reggel felhozni. Csörögj át a recepcióra. Eloise vagy
valaki felhozza.
– Szívesen lemegyek érte – ajánlkoztam.
A nő mosolyogva nézett rám.
– Te vagy Memphis, ugye? Az új takarítónk? April vagyok.
– Helló! Örvendek a szerencsének.
– Tessék. – Knox egy kulcscsomót halászott ki a zsebéből. – A
borospince a második ajtó a pihenő után. Biztos, hogy nem gond?
– Dehogyis. – Átvettem a kulcsot, és kimenekültem a konyhából.
Nem engedhettem meg magamnak, hogy egy jóképű férfi terelje
el a figyelmemet. Épp elég bajom lett a legutóbbiból. A szívem nem
viselne el még egy csalódást.
 Nem mintha Knox egy fikarcnyit is érdeklődött volna. Az igazat
megvallva nem is voltam túl érdekes. Azóta nem akartam senki előtt
tetszelegni, hogy Drake először megmozdult a hasamban.
A pincébe siettem, kinyitottam az ajtót, beléptem, és elkezdtem
mustrálni a gyengén megvilágított polcokat. A hűvös levegőtől
libabőrös lett a csupasz karom.
Egész délelőtt melegem volt. Általában a frissen megürült
szobákat kellett takarítanom, ahol az utolsó zuhanyzás meleg párája
ült meg mindent.
A borcímkéket nézegetve felismertem pár márkát. Végigfuttattam
az ujjam egy cabernet címkéjén, amely egy olyan napai borászatból
származott, ahol valamikor néhány éve én is jártam. Már nem
engedhettem meg magamnak egy ilyen bort.
Majd egyszer.
Továbbléptem a fehérborokhoz, kiválasztottam többfélét, és
felcipeltem őket a pincéből, gondosan bezárva magam mögött az
ajtót. A rövid távollétem alatt látszólag megduplázódott a vendégek
száma. Ezúttal nem hívta fel rám a figyelmet Knox jelenléte, így
észrevétlenül jutottam el a konyháig, ahol letettem az üvegeket az
előkészítő asztalra.
– Köszönöm – mondta Knox, és a tányérom felé biccentett. –
Ebéd.
Sajtos makaróni gőzölgött egy tálban. Mellette a Skiptől kapott
tányéron ugyanaz a saláta díszelgett, amelyet Knox készített az
éttermi rendeléshez.
Leültem a székre, tudva, hogy képtelen leszek megbirkózni egy
ekkora adaggal, és a villát megragadva először a tésztának láttam
neki. Gazdag, krémes íz áradt szét a nyelvemen. Akaratlanul is
felnyögtem. A csilipaprika kellemesen csípőssé tette a szószt. A sajt
ragacsos volt, karakteres és összetett. Knox az asztal ellentétes
oldalán állt, és amikor összeakadt a tekintetünk, totális
elégedettséget láttam az arcán.
– Ez nagyon jó.
– Tudom. Nincs több kék doboz? – kérdezte felvont
szemöldökkel.
– Egy tízes csomagot vettem.
 – Dobja ki. Ehhez mindig lesznek itt hozzávalók.
– Köszönöm.
Mosoly bujkált a szám szélén, ahogy folytattam az evést.
Eszemben sem volt ezzel zaklatni. De az olcsó tésztát és a porított
sajtot egyedül, otthon fogom enni.
Annyira későn járt haza, hogy úgysem fogja észrevenni. Az
egészségesnél kicsit alaposabban megfigyeltem az időbeosztását
ezen a héten, hogy ne kerüljek az útjába. És hogy néha
megpillanthassam. A Knox jelentette izgalom káros szenvedéllyé
kezdett válni. Csak egy ostoba nő tagadná meg magától egy ilyen
szép pasi látványát, és azon voltam minden erőmmel, hogy ne
viselkedjek ostobán.
Knox visszatért a munkájához, én pedig felszabadultan faltam.
Letépett egy csíkot a nyomtatóból, és a többi mellé csíptette. Amíg
Skip a sütőnél dolgozott, Knox elrendezte a tálakat, és
hajszálvékonyra vágott krumplikat szórt egy fritőzbe.
– Miért Quincy? – kérdezte, ahogy elkezdett szeletelni egy
ciabattát. Annyira eltökélten koncentrált a kenyérre, hogy csak egy
pillanattal később fogtam fel, nekem szólt a kérdés.
– Egy kisvárost kerestem. Egy biztonságos helyet, ahol
felnevelhetem Drake-et. Először Kaliforniát nézegettem. Egy
influenszer, akit követek Instagramon, folyton a part menti
kisvárosokról ömlengett. De azok túl drágák voltak nekem. Nagyon
szerettem volna a tengerpart közelében élni, de egyszerűen nem
tudtam megfizetni.
– New York-i?
– Igen. Meguntam a várost.
Kivette a megsült krumplit, aiolit kent a ciabattára, látszólag
egyszerre tíz rendeléssel zsonglőrködve.
Amikor a konyhában voltam, teljesen az ételre kellett figyelnem,
egyszerre egy dolgot főzve. Gondolom, kitért volna a hitéből, ha
megtudja, hogy majdnem addig tartott elkészítenem a kék dobozos
makarónit, mint neki a sajátját nulláról indulva.
– Hogy esett a választása Montanára? – érdeklődött.
– Ugyanaz a blogger meginterjúvolt egy Los Angeles-i péket, egy
nőt. Ő mondta, hogy imád Quincyben vakációzni. Elmesélte, hogy
egyszer itt töltötte a karácsonyt a férjével, és beleszeretett a városba.
Szóval utánanéztem.
A belvárosról készült képek azonnal elbűvöltek. De az iskolák
minősége és a megélhetési költségek tették egyértelművé a döntést.
Knox a fejét ingatva, halkan nevetgélt.
– Cleo.
– Cleo. Igen, ez volt a pék neve. Ismeri?
– Megszállta a konyhámat, amikor itt karácsonyozott. Nem láttam
élő embert, aki ennyi ételt tudna készíteni ilyen kevés idő alatt.
Tartjuk a kapcsolatot. Épp néhány hete küldtem el neki pár receptet.
Többek között azt is. – A tányéromra bökött. – Kicsi a világ.
– Nagyon kicsi.
De közben reméltem a magam és Drake érdekében, hogy
maradtak még kellően nagy részei. Hogy a Montanát és New Yorkot
elválasztó sok-sok kilométer el tudja választani a jövőmet a
múltamtól.
Montana több szempontból is vonzó volt. Barátságos, befogadó
közösséget kínált. És az egész államban egyetlenegy Ward Hotel
sem volt.
A nagyapám a húszas éveiben alapította az első Ward Hotelt. A
vállalkozás az évtizedek alatt exkluzív szállodalánccá nőtte ki
magát, amelynek irányítását végül átadta apámnak. Apu uralma
alatt a vállalat a négyszeresére duzzadt az elmúlt harminc évben. Az
ország szinte összes jelentős nagyvárosában nyílt egy-egy Ward
Hotel, és nemrég elkezdett terjeszkedni Európában is.
De Montanát elkerülte. Teljesen elkerülte.
– Olvastam a Cleóval készült interjút, aztán ráakadtam a
meghirdetett takarítói állásra, és jelentkeztem – magyaráztam.
– És most itt van.
Knox abbahagyta a munkát, és mindkét kezével az asztalra
támaszkodott, mélyen a szemembe nézve. Kérdések bujkáltak a
tekintetében.
Kérdések, amikre nem szerettem volna válaszolni.
– És most itt vagyok, és ideje folytatnom a munkát – álltam fel az
asztaltól. – Köszönöm az ebédet. Felséges volt.
– Légy jó, Memphis – szólt hátra Skip a válla felett.
 – Szia.
Az ajtó felé tartva még egyszer hátrapillantottam.
Knox tekintete fogadott. Majdnem sikerült lepleznie a
gondolatait. De csak majdnem. Gyanú ülte meg a szépséges
arcvonásokat. És önuralom. Talán mert nagyon meg akarta ismerni a
történetemet.
De ezt a vallomást inkább megtartottam magamnak.
Az étterem közepén jártam, amikor megszólalt a telefon a
zsebemben. Előástam, hátha a napköziből hívnak. Nem ők voltak.
Ezért elutasítottam a hívást, és a telefon visszakerült a helyére.
Hatvanhárom.
Ha marad ez a tempó, meglesz a száz szeptember vége előtt.
Akkor talán elkezdenek ritkulni a hívások.
 HATODIK FEJEZET
KNOX
– Köszönöm az ebédet. – Griffin a vállamra csapott, ahogy a háza
verandáján ültünk.
– Szívesen.
Amikor múlt héten sajtos makarónit készítettem Memphisnek, én
is megkívántam az ételt, ezért főztem belőle egy hatalmas adagot.
Mielőtt beállítottam Griffhez és Winnhez egy vacsorára valóval,
anyu és apu házában is otthagytam egy teli lábassal.
– Szép esténk van.
Griffin nagyot szusszant. A levelek és eső illatával terhes levegő
lehűlést ígért.
– Az bizony. – Nekidőltem az egyik fagerendának, és a vidéket
szemlélve belekortyoltam a sörömbe.
Griffin házát fák vették körül, de látszottak a hegyek a távolban,
ez adta az ötletet a saját otthonom építéséhez. A városi nyüzsgéstől
messze szerettem volna élni. A stílusunk gyökeresen eltért. Griff
szerette a hagyományos külsőt, és nagyon sok fát használt, míg én a
letisztult, modern formákra és az üvegre esküdtem.
A házak eltérőek voltak ugyan, de a környezet nagyon is hasonló.
Vad hegyvidéki táj. Örökzöldek, egész éven át tartó fenyőillat.
Napfény és kék ég. Otthon.
Sírás hangzott fel a házban, és Griffin kihúzta magát, majd a
bejárati ajtó felé fordult, ahonnan Winn lépett ki, karjában a két
hónapos és jelenleg igen nyűgös unokaöcsémmel, Hudsonnal.
– Te jössz. – Átadta a gyereket az apjának. – Egész nap megfelelek
neki, de esténként mindig Griffet akarja.
A bátyám bólintott a fiának.
– Mert esténként lehet a legjobbakat beszélgetni, igaz, cowboy?
Meg néha kell egy kis változatosság.
Hudson abbahagyta a mozgolódást, ahogy a bátyám elkezdett
járkálni vele a verandán.
A látványtól összeszorult a szívem.
 Imádtam Hudsont. De a születése olyan emlékeket ébresztett fel,
amelyeket öt éve próbáltam elfelejteni. Emlékeket, amelyek nem
voltak olyan mélyre eltemetve, mint reméltem.
Griffin nem ismerte Giannát, ahogy a többi testvérem sem. Anyu
és apu egyszer találkoztak vele, amikor San Franciscóban nyaraltak,
de az még Jadon előtt volt. A családban mindenki tudta, hogy mi
történt, de egyikükkel sem beszéltem róla, amióta hazajöttem.
Egyikük sem sejtette, milyen nehéz egy baba közelében lennem.
– Csodálatos volt a vacsora. – Winn egy álmos mosolyt villantott
rám. – Pont erre vágytam.
– Bármikor – vágtam rá kacsintva, ahogy a hasára tette a kezét.
A második terhessége még a korai szakaszban járt, de azt
gyanítottam, hogy hamarosan gyakrabban látom őket az étteremben.
Amikor Hudsonnal volt várandós, a személyes kötelességemnek
éreztem, hogy kiszolgáljam a sógornőm összes kulináris vágyát.
– Hogy állnak a dolgok az étteremben? – kérdezte, ahogy
lehuppant a veranda egyik hintaszékébe.
– Jól. Sok a dolgunk.
Ezen az estén Roxanne volt a porondmester. Az évnek ebben a
szakában nyugisak voltak a szerda esték, ezért amikor megunta,
hogy a konyhában bóklászok, hazaküldött, és kivételesen hallgattam
rá.
Griffin tovább sétált Hudsonnal, nem hallottam, hogy mit
duruzsolt neki.
– A hangja teszi – mondta Winn a tekintetemet követve. – Az,
hogy mélyebb az enyémnél. Ilyen későn csak Griff hangjával lehet
elaltatni.
– Van benne logika.
Időnként nehéz volt számomra a fiával látni Griffint, de ezt sosem
ismertem volna be nekik. Vagy bárki másnak.
– Te jól vagy? – kérdeztem Winnt.
– Csak egy kicsit fáradt. De pár évig még ez lesz.
Griffin felénk tartott.
– Talán mire megszületik a testvére, Hudson már átalussza az
éjszakákat.
– De jó lenne! – Winn összefonta az ujjait. – Memphis hogy van?
 – Jól. Ritkán látom.
Nem véletlenül. Oka volt annak, hogy újabban alig vettem ki
szabadnapokat. Hogy a Bütyökben lábatlankodtam. Oka volt annak,
hogy a ritka esték egyike, amit az étteremtől távol töltöttem, nem
otthon talált, hanem a bátyám verandáján.
Griffin és köztem szoros kötelék alakult ki a gyerekkori
csínytevések miatt, amelyeket együtt követtünk el, majd együtt
kaptuk a büntetést is, amikor végül elkerülhetetlenül lebuktunk.
Születésem óta ő volt a legjobb barátom. Nagyon jól ismertük
egymást, és valószínűleg ezért nem kérdezett Memphisről. Érezte,
hogy nem szeretnék beszélni róla.
Mit mondhattam volna? Hogy piszok vonzónak találtam?
Valahányszor belépett a szobába, nagyot dobbant a szívem, és a
nadrágomban is bizsergés támadt. Ha csak átutazóban lett volna,
ezzel véget is ért volna a történet, már az első éjszaka ráhajtottam
volna.
De nem turista volt, aki másnap szedi a sátorfáját.
Nem volt hova bújni előle, sem otthon, sem a munkahelyemen. És
ott volt a gyerek.
Drake látványa még jobban megviselt, mint Hudsoné. Nem
tudom, miért, de valahányszor felsírt, fájdalom hasított a szívembe.
Talán mert Memphisnek egyedül kellett ezzel megküzdenie. A
bőgés nagy része neki jutott. Nagy súly nehezedett törékeny vállára.
Semmi közöm nem volt hozzá. Nem volt jogom beleszólni.
Egy életre elég drámában volt részem, márpedig biztos voltam
benne, hogy Memphis mágnesként vonzza a drámát.
Öt évig tartott új életet építenem Quincyben. Megtört emberként
tértem haza San Franciscóból. Gyógyulni jöttem haza. Újrakezdeni.
Egy olyan helyre érkeztem, ahol korábban szép napokat éltem át,
abban a reményben, hogy lesznek újabbak.
Öt évembe telt. Imádtam a munkámat. Imádtam a családomat.
Imádtam az életemet.
A változatlanságot.
Amint kiköltözik Memphis a garzonból, egyszerűbb lesz
elfelejteni őt.
 Mire lehúztam a sör utolsó cseppjeit, Hudson szeme is kezdett
leragadni.
– Jobb, ha indulok. Tegyétek ágyba a babát.
– Köszi, Knox!
Winn ásított.
– Jó éjszakát! – Búcsúzóul arcon csókoltam, és megráztam a
bátyám szabad kezét. Megborzoltam az unokaöcsém sötét haját, és
megpöcköltem a kis orrocskáját. – Hagyd aludni a szüleidet, kis
zsivány.
Hudson Griff szívére tette aprócska kezét.
A mindenségit, ez fájt. Ahogy Hudson egyre nagyobb lett,
enyhült a sajgás, de nem tűnt el teljesen. Éreztem, hogy elöntötte a
mellkasomat, miközben a lépcsőn lekocogva az autómhoz mentem.
A murvás utak labirintusát követve mentem haza. Az autópálya
gyorsabb és közvetlenebb útvonalat kínált, de így volt lehetőségem
lehúzni az ablakot, és egy kicsit elgondolkodni.
Amikor benéztem anyuhoz és apuhoz, megkérdezték, hogy
sikerült-e döntésre jutnom a szálloda ügyében. Briggs bácsinak
nehéz hete volt. Elment túrázni anélkül, hogy bárkinek is szólt
volna, és bár kezdetben valószínűleg magánál volt, később rátört egy
demenciás epizód, és eltévedt.
Eltévedt a földön, ahol születése óta élt.
Szerencsére apu még sötétedés előtt megtalálta. Briggs elbotlott,
és kificamította a bokáját. Szóval vihették a sürgősségire, ahol Talia
volt az ügyeletes, aztán hazamentek Brigsszel. De az eset ráijesztett
apura, aki szeretett volna minél hamarabb választ kapni tőlem.
Egy választ, amit még nem tudtam megadni.
Szerettem volna igent mondani, mert tudtam, hogy ez tenné
boldoggá őket. Ők voltak a világ legjobb szülői. Hagyták, hogy
kudarcot valljunk, amikor úgy érezték, arra volt szükségünk. Segítő
kezet nyújtottak, amikor látták, hogy magunktól nem tudnánk talpra
állni. Feltétel nélkül szerettek mindannyiunkat. Minden létező
támogatást megkaptunk tőlük.
De ha igent mondanék a szállodára, nem magam miatt tenném.
Hanem értük.
 Vágytam a The Eloise-ra? Nem akartam, hogy kikerüljön a
családból. De hogy én vezessem? Talán. Csak nem voltam benne
biztos. Egyelőre.
Elértem a bekötőutat, és Juniper Hill felé fordultam, az én kis
eldugott, fák mögé bújt világom irányába. Ahogy feltűnt előttem a
ház, egyből a garzon felé pillantottam. Memphis a köztünk lévő
falak, ajtók és ablakok ellenére is vonzotta a tekintetem. Az első nap
óta, amikor megpillantottam.
A Volvója a lépcső mellett parkolt, és az autó is legalább olyan
rejtélyesnek tűnt, mint az albérlőm. Egy újabb modell volt, és a
Volvókat eleve nem adták olcsón. Akkor miért evett filléres ételeket,
és számolgatta az apróját?
Semmi közöm hozzá.
Évekkel korábban Gianna segítségére siettem, holott a saját
kibaszott dolgommal kellett volna törődnöm. Megtanultam a leckét.
Az ajtómhoz közel álltam meg, és bementem a házba. A tél
közeledtéig ki kellett találnom valamit a parkolásra, hogy egyikünk
autója se legyen kint a hóban, de egyelőre megfelelt a mostani
felállás: a háznál parkoltam, hogy ne találkozzunk.
A ház csendes volt. A konyhában sajtos makaróni illata terjengett.
Kivettem egy újabb sört a hűtőből, aztán lehuppantam a nappaliban,
hogy tévézzek sötétedésig.
Amikor kezdett lebukni a nap a Juniper Hill mögé, a rengeteg
ablaknak köszönhetően minden oldalról áradt be a fény. Rózsaszín,
narancssárga és kék árnyalatok táncoltak a falakon, majd lassan
elhalványultak, és átadták helyüket a hold ezüst ragyogásának.
Ez a látvány meg kellett volna hogy nyugtasson. A Netflix
legnézettebb filmjének le kellett volna kötnie. Elvileg a saját
szentélyemben ültem, mégis, mióta Memphis beköltözött, láncra
verte minden egyes gondolatomat. Elterelte a figyelmemet.
Vajon épp vacsorát főz? Vagy már alszik? Elég nagy neki a
garzon? Másik helyet keres? Akarom, hogy másik helyet találjon?
Igen. Muszáj elmennie. Ezt nem csinálhatjuk örökké, igaz? Vissza
akartam kapni az otthonomat. De a gondolat, hogy a városban él,
egyedül, nyugtalansággal töltött el.
 Nem az én felelősségem volt. Felnőtt nő, képes az önellátásra.
Huszonöt éves volt, annyi, mint Eloise. Majdnem annyi idős, mint a
huszonhét éves Lyla és Talia. Közel akartam magamhoz tartani a
húgaimat? Nem. Akkor Memphist miért kellene? És hol a francban
voltak a szülei? Mi történt a testvérekkel, akikről beszélt?
Bambán néztem a tévére, és ráébredtem, hogy a krimi végén
járok, és fogalmam sem volt, mi történt addig.
– Jézusom.
Nem tudtam tovább üldögélni. Felpattantam a heverőről, a
hálószobában magamra kaptam egy rövidnadrágot, és lementem az
alagsorban kialakított edzőterembe.
Egy órán át kínoztam magam a futópadon és a bokszzsákkal,
izzadságtól csatakosan másztam fel a lépcsőn. Szerencsére a
testmozgás megszabadított a felhalmozódott energiától, ezért
betántorogtam a zuhany alá.
Az elmúlt hetekben keveset aludtam. Memphis beköltözése óta
egyszer sem sikerült nyolc órán át aludnom. Drake-nek nem
mindennapi tüdeje volt, és bár minden este csukott ablakkal kellett
volna aludnom, idebent túl meleg volt, ezért mindig résnyire nyitva
hagytam.
Bokszeralsót húztam, és bemásztam az ágyba, majd lekapcsoltam
az éjjeliszekrényen álló lámpát. Ahogy párnát ért a fejem, enyhe
szellő söpört végig a szobán, és a fáradtságtól elnyomott az álom.
De ahogy az elmúlt hetekben mindig, az alvást egy kisbaba
bőgése szakította meg.
Felriadtam, és az arcomra szorítottam a kezemet, mielőtt az ágy
melletti órára néztem. 2:14.
Tovább aludt, mint szokott. Az elmúlt héten már egy óra körül
fent volt. Vagy már egy órája ébren volt, de túl fáradt voltam ahhoz,
hogy felébresszen.
A párnába temettem az arcomat, próbáltam visszacsalogatni az
alvást. De a sírás folytatódott, megtöltve az éjszaka sötétjét, és
tudtam, hogy amíg ő ébren van, én sem alszom vissza.
– Bassza meg!
Meg kellett hagyni, hogy nagyon kitartó kölyök volt. A hátamon
heverve bámultam a holdfényes plafont, ő pedig egyre csak
óbégatott.
Ha itt hangos volt, milyen lehetett a lakásban? Ha én nem
aludtam, Memphis még kevésbé tudott. Hősiesen próbálkozott, de
nem tudta elrejteni sminkkel a szeme alatti sötét karikákat.
Eszembe jutott a Hudsont tartó Griffin. Aztán egy másik baba a
múltból, akit egy másik kéz tartott. Egy jelenet, amelyre nem
akartam emlékezni.
Drake üvöltése egyre hangosabb és hangosabb lett, percről
percre, estéről estére, míg végül úgy éreztem, hogy értem sír. Elég
volt ebből. Nem tudtam tovább tétlenül várakozni.
Ledobtam magamról a takarót, kiszálltam az ágyból, és magamra
kaptam egy pólót a gardróbszobában. Aztán az ajtóhoz siettem, ahol
beleléptem egy papucsba, hogy ne sértsem fel a talpamat a murván.
Kellemesen hűvösnek éreztem a csupasz bőrömet érő éjszakai
levegőt, ahogy átvágtam a beállón. Kettesével szedtem a
lépcsőfokokat, és bekopogtam, mielőtt meggondolhattam volna
magam.
Kigyulladt egy lámpa, megvilágítva az ajtó üvegablakát.
Ezután Memphis arca tűnt fel az üveg mögött, tágra nyílt barna
szemét könnyek áztatták. Annyira szép volt. Mindig gyönyörű volt.
De ma este úgy tűnt, hogy nagyon közel áll a kiboruláshoz.
Letörölgette a könnyeit, mielőtt kinyitotta az ajtót.
– Annyira…
– Nem kell bocsánatot kérni. – Beléptem, lerúgtam a lábamról a
papucsot, és felé tartottam a kezemet, intve az egyikkel. – Adja ide.
– M-micsoda? – Hátrahúzódott, közém és a baba közé helyezve a
vállát.
– Nem fogom bántani. Csak szeretnék segíteni.
Lehet, hogy csak egy kis változatosság kellett a gyereknek. Egy
másik hang.
Memphis meglepetten pislogott.
– Mi?
– Figyeljen, ha ő alszik, én is alszom, maga is alszik. Nem lehetne,
hogy… kipróbálunk valami mást? Hadd sétáljak vele egy kicsit.
Lehet, hogy nem számít, de legalább kifújja magát.
Memphis előreejtette a vállát, és lenézett a síró fiára.
 – Nem ismeri magát.
– Ezen csak egy módon segíthetünk.
Habozott egy pillanatig, de amikor Drake újra felüvöltött, és
rugdalózni kezdett az apró lábával, felém fordult.
Az átadás elég ügyetlenre sikerült. Nagyon nehezen akarta
elengedni a gyereket, de végre rászánta magát, és amikor a baba
kényelmesen feküdt a kezem között, óvatosan elhúzódott. Továbbra
is áradt belőle a feszültség, ahogy karba tette a kezét, és olyan közel
állt, hogy levegőt is alig kaptam.
– Nem fogom leejteni – ígértem.
Bólintott.
Elléptem mellette, és a helyiség végébe mentem. Meztelen talpam
belesüllyedt a bolyhos szőnyegbe, és csak amikor végigsétáltam a
szoba teljes hosszán, akkor vettem igazán szemügyre a karomban
fekvő gyereket.
Atyaég, micsoda ostoba ötlet volt ez. Egy kibaszottul rossz ötlet.
Mi a fene ütött belém? Még mindig sírt, mert naná, nem ismert
engem. És nagyon is ismerős volt az érzés. Túl nehéz volt.
Csak egyvalami tartott vissza attól, hogy menekülőre fogjam: a
haja.
Örökölte az anyja szőke haját.
Nem fekete volt, mint Jadoné. Szőke.
Ez egy másik gyerek volt. És egy másik helyzet.
Nagyot nyeltem, leküzdve a fájdalmat, és az ajtó felé indultam.
– Drake.
A szőke Drake baba. Remek név volt. Stramm kis kölyök. Ebben
is különböztek. Drake erősnek tűnt. Hudsonhoz hasonlóan jó
húsban volt. És Memphis minden este egyedül ringatta őt.
– Na jól van, főnök – mondtam Drake-nek. – Kicsit le kell
csavarnunk a hangerőt.
Megremegett a mellkasa, ahogy elakadt a lélegzete két üvöltés
között.
– Aludnom kell. Neked is. Anyukádnak is. Mit szólnál, ha
leadnánk az éjszakai műszakot?
Újra a szoba ellenkező vége felé indultam, elhaladva a továbbra is
mozdulatlan Memphis mellett. A falnál megfordultam, vissza az ajtó
felé. Drake végig sírt.
– Nincsen semmi baj. – A pelenkás hátsóját paskolva ringattam.
Kezeslábas pizsamája volt, kék alapon fehér kiskutyákkal. –
Gyerekkoromban volt egy kutyám. Cserkésznek hívták.
Tovább sétáltam lassú, kimért léptekkel, először az ajtóhoz, aztán
az ablakhoz.
– Barna bundája volt, lógó füle és rövid farka. Nyáron azzal
szórakozott, hogy az udvari öntözők között rohangált. Télen pedig
beleugrott a legnagyobb hóba, és olyan mélyre leásta magát, hogy
nem is tudtuk, hol van.
Közben megtört Memphis kábasága, bizonytalan léptekkel
elindult az addigi helyéről, és a kanapé karfájára ült. Vékony fekete
hálóinget viselt, a könyökéig érő ujjakkal és mélyen kivágott
nyakkal. Az alja a combjáig ért, de feljebb csúszott, ahogy leült.
Nem volt magas, de a mindenit, micsoda formás lába volt!
Elkaptam a tekintetem a feszes, sima bőrtől, és ismét Drake-et
figyeltem, akit a vállamhoz támasztottam. Megpaskoltam a hátát.
Akkora volt a kezem, hogy a tenyerem töve a pelenkájához ért, az
ujjaimmal pedig elértem a kis pihéket a tarkóján.
Még egy kört tettünk a szobában, a sírás pedig nyöszörgéssé
enyhült. Aztán teljesen eltűnt, mintha kifújta volna a szellő az
ablakon.
Fülsiketítő csend támadt.
Memphis lélegzete elállt egy pillanatra.
– Nekem ez órákig szokott tartani.
– A bátyámnak, Griffinnek van egy ilyen korú fia.
– Ő Winslow férje, ugye?
Bólintottam.
– Igen. Ott voltam ma este, és Hudson nyűgös volt az anyjával.
De amikor Griffin átvette őt, gyorsan megnyugodott. Talán az eltérő
hang volt a kulcs.
Memphis a mellkasára ejtette az állát, az arca eltűnt a szőke
hajzuhatag mögött. De nem tudta elrejteni az ölébe hulló
könnycseppet.
– Magát is ringassam egy kicsit? Veregessem a hátát? Meséljek a
gyerekkori háziállataimról? – ugrattam.
 Felnézett, és elmosolyodott, letörölgette a könnyeket.
– Csak nagyon fáradt vagyok.
Drake panaszosan felnyögött, de nem kezdett újra bőgni.
– Át tudom venni – ajánlotta Memphis.
– Feküdjön le. Járkálok vele, amíg elalszik.
– Igazán nem kell…
– …fáradnia – fejeztem be a mondatot. – De megteszem. Gyerünk.
Pihenjen.
Felállt, és az ágyhoz cammogott, majd bebújt a takaró alá. Aztán
magához ölelt egy párnát.
– Hogy lett szakács?
– Nem így kell aludni.
– Azért mondja el.
A falhoz mentem, és lekattintottam a kapcsolót, mire a garzon
sötétségbe borult.
– Az édesanyám fantasztikus szakács. Gyerekkoromban az apám
mindig a birtokkal volt elfoglalva. Többnyire magával vitte Griffet,
én viszont még túl kicsi voltam, ezért otthon maradtam anyuval és a
húgaimmal, akik akkor kisbabák voltak. Elgurult velünk a
szállodába, és ott voltunk vele napközben, esténként pedig betette a
lányokat egy hintába, vagy elkerített nekik egy részt a házban,
engem pedig felültetett a pultra, amíg vacsorát készített.
A legkorábbi emlékem ötéves koromból származott, az óvoda
kezdete előtti nyárról. Anyu már terhes volt Eloise-zal. Az ikrek
kicsik voltak, és folyton utánam rohangáltak. Griff lovagolni tanult,
ezért elég magányos voltam.
Anyu épp el volt foglalva valamivel, ezért közöltem vele, hogy
majd én elkészítem a vacsorát. Azt gondolhatta, hogy viccelek, mert
rábólintott.
Nem is a kekszekkel és csipszekkel teli tálakra emlékszem igazán,
hanem a döbbenetre anyu arcán, amikor nagy nehezen
összefogdosta az ikreket, és bejött a konyhába, és ott talált a pultnál
ülve, ahogy mogyoróvajas-lekváros szendvicseket próbálok
készíteni.
– Más is érdekelt. A sport. A lovak. Nyaranként a birtokon
dolgoztam Griffin és apu mellett. De mindig a konyha vonzott a
legjobban. Amikor leérettségiztem, tudtam, hogy az egyetem nem
nekem való, ezért végül beiratkoztam egy szakácsiskolába. Sokat
tanultam ott. Fantasztikus éttermekben dolgoztam, és végül eljött az
idő, hogy hazatérjek.
Memphis hümmögött, bágyadt, álmatag hangon.
A kisfia mélyen aludt a mellkasomon.
Valószínűleg biztonságosan letehettem volna, hogy
visszamenekülhessek az ágyamba, mégis tovább sétáltam vele.
Biztos, ami biztos.
– Miért hívják Bütyöknek? Az éttermet?
Memphis hangja csak gyenge suttogás volt, amit még jobban
elfojtott a párna.
– Ez volt a becenevem a szakácsiskolában. Az első héten
próbáltam lenyűgözni az oktatót. Elbíztam magam. Elkezdtem
reszelni a répát, és nem figyeltem oda. Megcsúszott a kezem, és az
ujjam bütykeit reszeltem le.
– Aú – sziszegte.
– Összevagdostam a kezem, és bolondot csináltam magamból.
Néhány sebhely még mindig látható.
– És eldőlt, mi lesz a beceneve.
– Amikor átépítettük az éttermet, az építész megkérdezte, milyen
nevet írjunk a táblára. Eszembe jutott a Bütyök, és ennyi volt.
Letértem az útvonalamról, a sarokba állított bölcsőhöz vittem
Drake-et, és lehajoltam, hogy beletegyem.
Azonnal a feje felé emelte a karját. Résnyire nyitotta a száját. A
szempillái két félholdat formáltak a sima pofija felett. Annyira…
édes volt.
Öntudatlanul is a mellkasomhoz nyúltam, a sajgó részt
masszírozva. Aztán kiegyenesedtem, és az ágy felé pillantottam.
Memphis ugyanúgy, nyitott szájjal aludt. Egy férfi beleveszhet az
effajta szépségbe.
Mielőtt valami ostobaságot tettem volna, például az ágya mellett
állva bámulom őt hajnalig, halkan kiléptem a lakásból, ügyelve,
hogy becsukódjon mögöttem az ajtó, aztán a saját ágyam felé vettem
az irányt.
 Ezután könnyen el kellett volna aludnom. Csend volt. Sötét. De
valahányszor behunytam a szememet, Memphis képe jelent meg
előttem. Az arcára boruló szőke haj. Az elnyílt ajka. A melle lágy
dombjai a hálóing alatt.
Talán nem is a gyerek sírása miatt nem tudtam aludni.
Talán maga a nő kísértette az álmaimat.
 HETEDIK FEJEZET
MEMPHIS
A garzonhoz vezető lépcsőn felhangzó léptek zaja és az azt
követő halk kopogás váltak a kedvenc hangjaimmá. Knox csak azért
jött, hogy elringassa Drake-et, de számomra felért egy meleg
öleléssel, ahogy éjszakánként feltűnt az ajtóban.
Hosszú ideje nem ölelt meg senki.
Egyből belépett, lerúgta a cipőjét, majd kikapta Drake-et a
karomból. Fájdalom villant át az arcán, mint aki papírral vágta meg
magát. Talán csak képzelődtem, de mintha mindig ezt láttam volna
rajta, amikor Drake-et fogta. Az arckifejezés egy pillanat alatt eltűnt,
és Knox megkezdte a szokásos útját a szobában.
– Ma este mi a gond, főnök?
A lágy, mély hang ugyanolyan nyugtató hatással volt rám, mint a
fiamra.
– Sajnálom, hogy felébresztettünk.
Egy horkantás kíséretében a fal felé fordult. Knox elég világossá
tette, hogy nem kedveli a bocsánatkéréseimet.
Mégsem hagytam fel velük.
– Pihenj, Memphis! – Az ágy felé biccentett, de csak a kanapéra
kuporodtam, és egy pokrócot terítettem a vállamra.
Az elmúlt hónapban tizenkét estét töltöttem ezen a kanapén azt
figyelve, hogy a legszebb férfi, akit valaha láttam, a fiamat ringatja
fel-alá járkálva. A tizenkét este alatt olyan erőssé vált a Knox Eden
iránti vonzalmam, mint a kávé, amit az új kávéfőzőmmel
készítettem.
Októberre lehűlt a levegő, ezért esténként már nem kellett nyitva
hagyni az ablakot. Nem tudom, hogyan hallotta meg így is Knox
Drake sírását a házból, de nem mertem megkérdezni. Akárhogy is
történt, nagyon hálás voltam a segítségért.
És hogy kettesben lehettem egy férfival, aki túl jó volt ahhoz,
hogy igaz legyen.
– Tegnap este is ilyen volt? – érdeklődött Knox.
– Nem. Csak enni kért, és miután megkapta, vissza tudott aludni.
 – Egy kis haladás. Még nősz egy kicsit, és túl leszünk az egészen.
Knox a széles vállához emelte Drake-et, a fiam kedvenc helyére.
Talán mert Knox vállán bőven volt hely elaludni. Talán az illata
tette, vagy a hangja, vagy a mozgásának a ritmusa. A fiam jobban
szerette Knox mellkasát az enyémnél.
Ezt részben meg is értettem.
Engem is legalább annyira elbűvölt, mint a fiamat.
Knox szürke melegítőnadrágot viselt, ami buggyossá vált a
lábfejénél. Ujjatlan fehér póló volt rajta, így tisztán látszott az összes
tetoválása.
– Mit jelentenek a tetoválások? – kérdeztem.
Már hetek óta tudni szerettem volna. A Knoxszal kapcsolatos
kíváncsiságom csillapíthatatlan volt, és nagyon veszélyes. Minél
többet tudtam róla, annál jobban belezúgtam.
– A sas a kedvenc madaram. – Balra bólintott, a bicepszét
körülölelő szárnyakra. Az állat feje egyszerre hátborzongató és
gyönyörű volt.
Knox elhaladt a kanapé előtt, és megfordult, hogy lássam a jobb
oldalát. A kékesfehér éjszakai lámpa, amit vásároltam, élesen
megvilágította a fekete vonalakat és köröket a bőrén.
– Ezek bolygók. A lapockámon a Mars körvonala van. Nem
mintha odalennék a csillagászatért. A lovainkat jelképezik. Apu
évekkel korábban vásárolt nyolc lovat, és Eloise a bolygókról
nevezte el őket. Az enyém Mars lett.
– Gyakran lovagolsz?
– Nem olyan gyakran, mint szeretnék. A ló a birtokon él, hogy ne
legyen magányos. Megpróbálok havonta egyszer kimenni vele.
Az én lovamat Ladynek hívták. És a nevéhez méltón vonult
mindenhova. A húgom és én jártunk lovagolni gyerekkorunkban,
mert akkor az volt az aktuális hóbort a New York-i felső tízezerben.
De aztán anyu egyik barátja kijelentette, hogy a lovaglás ódivatú, és
nem volt hajlandó elengedni a lányait. A szüleim egy héttel később
eladták Ladyt, és helyette szenvedhettem a zongoraórákon.
– Lovagoltál már valaha? – kérdezte Knox.
– Nagyon rég.
Nem ajánlotta fel, hogy kivisz Marssal. Nem is fogadtam volna el.
 Elhatároztam, hogy a sötét éjszakákon tett látogatásokon túl nem
kerülhetek közelebb Knoxhoz.
Drake egyre jobban aludt, így hamarosan ezek is el fognak
maradozni. Ismét csak ideiglenes szomszédok leszünk.
Munkatársak, akiknek az útja ritkán keresztezi egymást. Aztán egy
nap továbbléphetek. És ügyelnem kell, hogy ép szívvel távozhassak.
A teljes szívemmel.
Drake sírása enyhülni kezdett, kiáltások szaggatott sorozatából
elfúló lélegzetvételek közti nyafogás lett.
– Erről van szó – mormolta Knox, a baba hátára téve a kezét. A
széles válla és a beszélgetésünk duruzsolása mindig megtette a
hatását Drake-re.
– Nem nekem kellene megnyugtatnom, amikor sír? – csúszott ki a
számon, mielőtt megállíthattam volna. Bűntudat és szégyen itatta át
a hangomat. Ez az én dolgom lenne, nem igaz? Drake az én
gyerekem.
– És meg is teszed. – Knox megállt előttem, fölém magasodva,
ahogy hatalmas karjában tartotta az aprócska fiamat. – Be szoktál
engedni az ajtón, nem igaz?
– De, igaz.
Lehet, hogy egy anya dolga nem mindig az, hogy támaszt
nyújtson a gyerekének, hanem hogy megtalálja a megfelelő embert,
akire támaszkodhat. Elfogadtam Knox segítségét, félretéve a
büszkeségemet Drake érdekében, hogy kialudhassa magát.
Aki kiérdemli, hogy átölelje őt az erős karjával, nagyon, de
nagyon szerencsés lány lesz. Elhelyezkedtem a takaró alatt, magam
alá húztam a lábamat, és így figyeltem Knox útját.
Minden egyes ébren töltött percben kimerült voltam. Csak az
adott erőt a szemem nyitva tartásához, hogy együtt láthattam
Knoxot és Drake-et. Ezért kuporogtam a kanapén az ágy helyett.
Csodálatos volt együtt látni őket. Egy másik élet ábrándja,
amelyben okosabb döntéseket hoztam.
Drake abbahagyta a sírást, és közel állt az elalváshoz. A közjáték
a végéhez közeledett. A fiam szempontjából nagyon hálás voltam. A
magaméból…
Nehéz volt becsukni az ajtót Knox mögött, amikor elment.
Á
 Ásításra nyílt a szám, de leküzdöttem.
– Bocsánat.
– Most már az ásítozásért is szabadkozol? – Rám vigyorgott,
ahogy elhaladt a kanapé mellett.
– Az apám nagyon leszidott, amikor egyszer ásítottam egy
értekezlet alatt. Akkor bocsánatot kértem, és azóta sem tudom
abbahagyni.
Ez volt az első alkalom, hogy megemlítettem neki az apámat. Egy
hónapon át őriztem a múltam titkait. Kitértem a kérdések elől, ha a
családom került szóba, vagy hogy miért költöztem át az ország
másik végébe. Az alváshiány miatt figyelmetlenné váltam.
Vagy ez is Knox hatása volt. Sokat beszélt magáról. Kedvet
kaptam hozzá, hogy én is így tegyek.
– Komolyan? – értetlenkedett.
Megvontam a vállam.
– Nem szoktál a családodról beszélni.
– Eleve keveset beszélek.
– Ez igaz. – Megrándult a szája széle. – Hol vannak a szüleid?
Felsóhajtottam, mélyebbre süppedve a kanapén.
– Gondoltam, hogy előbb-utóbb rákérdezel. De még nem jöttem
rá, hogyan válaszoljak erre a kérdésre.
– Ez egy elég egyszerű kérdés, Memphis.
– Akkor az egyszerű válasz az, hogy New Yorkban.
– És a bonyolult válasz?
– Ha őszintén beszélnék a családomról… csúnyákat mondanék.
Bármennyire is dühös voltam rájuk, nem szerettem volna, ha
idegenek rossz embernek tartják őket. Ők egyszerűen önmaguk
voltak. Közönyösek. Énközpontúak. Büszkék. A környezetük és az
elképesztő, önző gazdagság termékei.
Korábban én is rájuk hasonlítottam. Talán nem voltak szeretetre
méltóak. De a szívtelen tetteik indították be az átalakulásomat. A
családom miatt válhattam jobb emberré. Vagyis a családom dacára.
Knox az ajtóhoz sétált, megtorpanva a cipője mellett.
– Hagyhatnád, hogy ezt én ítéljem meg.
A mikrohullámú sütő órájára pillantottam.
 – Ez nem olyan téma, amibe hajnali 2:07-kor szeretnék
belekezdeni.
Átsétált a szobán, és leült a kanapé másik végébe, mellkasán az
alvó fiammal.
– Nappal kellemesebb lenne a téma?
– Nem – suttogtam. – Az apám sosem fogta a kezébe Drake-et. Te
vagy az egyetlen férfi, aki valaha is a karjába vette.
Egy ránc jelent meg a szemöldökei között.
– Ezek szerint…
– Meghalt? Nem, nagyon is él. A szüleim, különösen az apám,
nem helyeslik a döntéseimet. Ő határoz meg mindent a
családunkban, és amikor nem voltam hajlandó azt tenni, amit ő
akart, kitagadott. Az anyám, a húgom és a bátyám követték a
példáját. Bár ez annyira nem számít, mert én is hátat fordítottam
nekik.
Knox az arcomat tanulmányozta.
– Hogy érted, hogy kitagadott?
– Az apámnak dolgoztam. Kirúgott. Az egyik manhattani
házukban laktam. Drake négyhetes volt, amikor az egyik ügyvédjük
a kezembe nyomott egy kilakoltatási végzést harmincnapos
határidővel. A nagyszüleim mindegyik unokájuknak létrehoztak egy
magántőkealapot, de ezeket harmincéves korunkig az apánk kezeli.
Ehhez akartam hozzányúlni, hogy legyen pénzem a költözéshez, de
apám utasította a bankot, hogy ne adjanak nekem belőle. Szóval csak
annyim volt, ami a bankszámlámon maradt, és az utolsó fizetésem.
– Baszki, ez komoly? De miért?
– Tudni akarta, hogy kicsoda Drake apja. Nem mondtam el neki.
Nem mondtam el senkinek – magyaráztam. A hangsúlyommal
világosan jeleztem, hogy ha Knox megkérdezné, neki sem
válaszolnék. – Apu nem értékelte, hogy ellentmondtam neki. De jó
okom van rá, hogy titokban tartom Drake apjának kilétét. És ez a
jövőben is így marad.
Knox előrehajolt, még jobban magához ölelve Drake-et.
– Bármi, amiről tudnom kéne?
– Nem. Kilépett az életemből.
– Biztosan?
 – Eléggé. – Bólintottam. Egy aláírt dokumentummal tudtam
igazolni. – Apu azt gondolta, hogy csak blöffölök. Hogy ha
megnehezíti az életemet, mindent bevallok neki. Hogy továbbra is
uralkodhat felettem, és úgy táncolok, ahogy ő fütyül. Huszonöt éves
vagyok, nem tizenhat. Egyedül hozom meg a döntéseimet. És
megőrzöm a titkaimat.
Knox hátradőlt, és a fejét rázta.
– Igazad van. Jelenleg nem igazán kedvelem a családodat.
– Az apámnak ritkán mondanak nemet. Egy hotellánc
tulajdonosa. És a családját ugyanolyan vaskézzel irányítja, mint a
vállalatot.
– Szállodatulajdonos? – Knox felvonta a szemöldökét. – Melyiké?
– Ward Hotels.
– Nem mondod! – Egy halk nevetés tört ki belőle. – A
szakácsiskola után San Franciscóban dolgoztam. Az egyik Ward
Hotel éttermében.
Meglepetten pislogtam.
– Tényleg?
– Kicsi a világ.
– Nagyon kicsi.
Pontosan tudtam, hogy melyik étteremről beszélt.
Sokszor jártam San Franciscóban, és mindig a szállodánkban
éjszakáztam. Lehet, hogy néha Knox készítette az elém kerülő
ételeket? Ez sem lepett volna meg. Az volt a kedvenc éttermem.
– Apu kedvenc szállodája után neveztek el, amely Memphisben
van. A húgom Raleigh. A bátyám Houston.
Knox az arcomat tanulmányozta.
– A Ward Hotels elég nagy vállalat.
– Igen, elég nagy.
Egy teljesen magántulajdonban álló, több millió dolláros
óriásvállalat. Csak az ingatlanpiaci érdekeltségei egy vagyont értek.
Én pedig elcseréltem a harmincmillió dolláros
magántőkealapomat egy óránként tizennégy dollárt fizető takarítói
állásra.
Egy meggondolatlan döntés, amit talán a váratlan árulásuk
váltott ki. Nem sok mindenünk volt Quincyben.
 De szabadok voltunk.
– Vécéket takarítasz – állapította meg Knox.
Felszegtem az állam.
– Nincs semmi baj a vécétakarítással.
– Nem, valóban nincs. – Egyetértően bólintott. – És hol dolgoztál
előtte? A Wardnak?
– Marketingvezető voltam a vállalatnál. A bátyámat a kezdetektől
fogva az apám utódjának nevelték, de a húgom és én is biztosak
lehettünk abban, hogy mindig lesz állásunk a cégnél. Elvárták, hogy
ott dolgozzunk. Én a diplomaosztóm másnapján kezdtem.
– Hova jártál?
– Szociológiát végeztem a Princetonon. Nem kifejezetten hasznos,
de érdekes volt.
Knox rövid hallgatás után felnevetett.
– A Princetonon. Akkor miért jöttél az Eloise-ba? Miért nem
kerestél egy jobban fizető állást?
– Egész életemben szállodákkal foglalkoztam.
Biztosan találhattam volna egy üdülőhelyet, ahol akár az
igazgatói posztig is eljutok, de apám a cég minden vezető beosztású
munkatársával, még a lányaival is aláíratott egy záradékot, hogy tíz
évig nem dolgoznak a konkurenciának.
– Nem volt nehéz döntés – jelentettem ki. – A munka néha
tényleg fárasztó. Még sosem kellett ilyen keményen dolgoznom. De
mivel annyi minden megváltozott, legalább egy szálloda ismerős
környezetére szükségem volt. Még akkor is, ha korábban soha
életemben nem takarítottam szobákat.
Meglepetten pislogott.
– Komolyan? Soha, egyszer sem?
– Volt egy bejárónőm – vallottam be. – De megnéztem jó sok
YouTube-videót.
– Nos… Eloise szerint kiváló munkaerő vagy.
– Köszönöm.
Örültem, hogy a félhomályban nem láthatta, ahogy elpirulok.
– Nem leszek örök életemre takarító, de esélyt adott, hogy a saját
utamat járjam. Ha készen állok, keresek egy jobban fizető állást. Ami
jobban illik a szaktudásomhoz. Egy kisvárosban nincs túl sok
lehetőség, de majd nyitva tartom a szememet. Most egyelőre ez van.
– Választhattál volna másik várost.
Megráztam a fejem.
– Quincyt választottam.
Ebbe a városba tartoztam.
Nehezen tudtam volna megmagyarázni, miért szerettem bele
ennyire gyorsan a helybe. De valahányszor végighajtottam a
főutcán, egyre inkább otthon éreztem magamat. Ahányszor fizettem
az élelmiszerboltban, és a kedvenc pénztárosom, Maxine, áradozott,
hogy milyen imádni való babám van, nagyot dobbant a szívem.
Valahányszor beléptem a The Eloise-ba, úgy éreztem, ott a helyem.
– A szüleim utálnák a várost. – Elmosolyodtam.
– Újabb érv a város mellett?
– Eleinte. – Lesütöttem a szemem. – Tudom, hogy hangzik
mindez. Részben ezért sem beszéltem róla eddig senkinek. A
szegény gazdag lány Montanába költözik, és napról napra él azért,
mert elege lett a basáskodó apjából.
Kimondva még kínosabban hangzott.
– Nem kicsinyes bosszúból állítottam a feje tetejére az életemet.
Drake-ért tettem. Mert a szívem mélyén úgy érzem, hogy így élhet
jobb életet. Még ha nehéz is. Még akkor is, ha egyedül vagyunk. A
kezdetek óta egyedül voltunk.
– Ennyire nyomorúságossá tették volna az életedet New
Yorkban? – kérdezte Knox.
– Ők tartották volna a kezükben a gyeplőt. Minden döntést
kivettek volna a kezemből, különösen, ami Drakeet illeti – soroltam.
Kapott volna egy nevelőnőt, és tízéves korában bentlakásos iskolába
került volna. – Nem akartam valaki más szabályai szerint élni csak
azért, mert a pénzen keresztül kézben tarthat.
– Érthető. És mi lesz, ha betöltöd a harmincat? Amikor már nem
apád irányítja a tőkealapodat?
– Nem tudom – ismertem el. – Sok reményt nem fűzök ahhoz,
hogy hagy benne pénzt.
Biztosan talál rá módot, hogy megszerezze magának. És talán
vásárol belőle egy újabb szállodát egy újabb városban.
 – Megteheti? Törvényesen?
Felvontam a vállamat.
– Persze perelhetnék miatta. Kereshetnék egy ügyvédet. Talán
néhány év múlva másként fogok érezni, de jelenleg semmi kedvem
hozzá. Volt annyi spórolt pénzem, hogy vegyek egy autót. Ha
sikerül talpra állnom, megnézem, milyenek az esélyeim egy ház
vásárlására. Most az a fontos, hogy saját magamra támaszkodjak, ne
másokra. A családomnak mellém kellett volna állnia, ehelyett
magamra hagytak az életem legrosszabb napján. Úgyhogy
lemondtam róluk.
Knox a homlokát ráncolta.
– Te számontartod a legrosszabb napjaidat?
– Bután hangzik, de igen.
– Melyik volt a legrosszabb?
Szomorúan rámosolyogtam.
– Amikor megszületett Drake. Az volt életem legszebb napja.
– Azt értem, hogy miért volt a legszebb. – Széttárta az ujjait Drake
hátán. Valamiért úgy tűnt, nem szeretné letenni őt a bölcsőbe. Knox
továbbra is a kezében tartotta, hogy biztosan tovább aludjon. – De
miért volt egyben a legrosszabb is?
– Mert egyedül voltam. A bátyám és az apám túlságosan
hasonszőrűek, tőlük nem vártam mást, de azt reméltem, hogy
legalább az anyám meglátogat a kórházban, hogy megnézze az első
unokáját. Esetleg a húgom. De fel sem vették a telefont, és nem
válaszoltak az üzeneteimre. Tizenhét órán át vajúdtam.
Sírás. Fájdalom. Kimerültség.
Aznap halt meg a régi Memphis. Mert rájött, hogy mennyire
sekélyes életet élt, hogy nem ismert egyetlen embert sem, aki ott állt
volna mellette, hogy megfogja a kezét. Se a család. Se a barátok.
– Nem hatott az epidurális érzéstelenítés. Az orvosok végül
szóltak, hogy sürgősségi császármetszést kell végrehajtani. Egy
nappal később tértem magamhoz, miután majdnem belehaltam a
szülés utáni vérzésbe.
– Azt a kurva – motyogta Knox.
– Drake egészséges volt. Semmi más nem számított. Néhány hétig
a kórházban tartottak, és mire hazamentünk, már elkezdtem
tervezni a költözést a városból. Amikor apu felhívott, hogy ki kell
költöznöm a házból, csak felgyorsult a folyamat.
Szerencsére megvárta a kirúgásommal Drake születését. Vagy én
mondtam fel. A kirúgásom és a felmondás ugyanabban a
telefonhívásban történt, szóval nem tudom, hogyan papírozták le
végül a HR-en. Csak az érdekelt az egészből, hogy még élt az
egészségbiztosításom, ezért nem kellett kifizetnem a kórházi
számlákat.
Apu biztosan úgy számolt, hogy Drake születése után
meggondolom magamat. Végre fejet hajtok az akarata előtt. És az a
vicc, hogy ha bejött volna a kórházba, talán így is történik.
– Quincyt választottam. Jelentkeztem a szállodába. Megvettem a
Volvót, és miután Eloise felajánlotta az állást, elkezdtem albérletet
keresni. Amikor egy hét alatt sem találtam… itt kötöttem ki.
– Itt kötöttél ki.
Volt valami a hangjában. Gyengédség lépett a korábbi
bosszankodás helyére.
A kanapén ültünk, és egymás szemébe néztünk a sötétben.
Megismerte a történetemet, legalábbis a nagy részét. A többi rám,
és csakis rám tartozott. Egy nap talán Drake is megismerheti a
részleteket, de emiatt még jó ideig nem kell aggódnom.
Utáltam a történetem egyes részeit. Azokat, amelyek a
kudarcaimról szóltak. De lassan kezdtem… büszke lenni magamra.
Helyes döntés volt Quincybe költözni.
– Ideje neked is aludnod egy kicsit. – Knox könnyedén felállt a
kanapéról, és a bölcsőbe helyezte Drake-et. Lefektette, félresöpörte a
haját a homlokából, aztán kiegyenesedett, és az ajtóhoz sétált, ahol
már vártam rá.
– Köszönöm.
Mindig bocsánatot kértem tőle, amikor bekopogott, és mindig
köszönetet mondtam neki, amikor távozott.
Knox lehajolt, hogy felhúzza a cipőjét, aztán kihúzta magát,
bólintott, és az ajtókilincs felé nyúlt. De habozott, mielőtt kilépett
volna az éjszakába. Felém fordult, és fölém tornyosult a
száznyolcvan centijével. Én mezítláb százhatvankettő voltam.
– Nem vagy egyedül. Már nem.
 Kinyitottam a számat, de nem jött ki rajta hang. A szavai
körülöleltek, olyan szorosan tartott a láthatatlan karjával, hogy
szóhoz sem jutottam.
Knox az arcomhoz nyúlt, és a fülem mögé igazított egy
elszabadult tincset. Ettől az egyetlen érintéstől szikrákat hányt a
testem minden egyes idegvégződése. Elakadt a lélegzetem.
– Jó éjt, Memphis – köszönt el, és már ott sem volt, becsukta az
ajtót, és visszament a házába.
Elmosolyodtam.
– Jó éjt, Knox.
 NYOLCADIK FEJEZET
KNOX
Egy madár csiripelt odakint, a tekintetem pedig egy órán belül
sokadjára kalandozott az ablak felé. A behajtó ugyanúgy üres volt,
ahogy három perccel korábban is.
– Bah!
Beletúrtam a hajamba, felkaptam az utolsó pólót az ágyon
kiterített tiszta ruhák közül, és felakasztottam egy fogasra a
gardróbszobában. Aztán visszavittem a kiürült kosarat a
mosókonyhába, majd a konyha felé vettem az irányt.
Minden el volt mosogatva. Feltöltöttem a hűtőt. A ház ragyogott
a tisztaságtól.
Hónapok óta először kivettem egy teljes napot. Nem nagy
teljesítmény. Az akaraterő diadalaként viszont egyszer sem mentem
be a Bütyökbe a szabadnapomon. Annyira része volt az életemnek
az étterem, hogy a legtöbb szabadnapomon is benéztem. Anyáskodni,
ahogy Skip fogalmazott.
De ezen a napon ki sem léptem a házból. Fel sem hívtam őket,
hogy megtudjam, mi a helyzet odabent. A hétfők eleve csendesek
voltak, ezért nem valószínű, hogy fuldokolnak a munkában,
különösen októberben. De így is viszketett a tenyerem, hogy
tárcsázzak, csak hogy lekössem valamivel a figyelmemet. Hogy
addig se az órát figyeljem.
Hat óra. Nem kellene már itthon lennie Memphisnek? Valójában
nem tudtam pontosan, hogy mikor is kellene hazaérnie, ilyenkor az
étteremben szoktam lenni, de ötkor véget ért a műszakja. Merre
járhatott?
Öt napja beszélt nekem a családjáról. Öt nap és öt éjszaka
Memphis nélkül. Az étteremben nagy volt a pörgés, a szálloda
megtelt a hobbivadászokkal. Egyszer sem futottunk össze. Mire
esténként hazaértem, már nem égett a lámpa a lakásban. Drake nem
ébresztett fel.
Akár sír, akár nem, ma este átmegyek.
 Egyszerűen… a fenébe is, hiányzott Memphis. A parfümjének
édes illata. A lágy suttogása. Ahogy lehajtotta a fejét, hogy elrejtse,
ha elpirult.
Találtam volna valamilyen ürügyet, hogy meglátogassam, még ha
csak annyi időre is, hogy köszönjek neki. Csak hogy tudja, nem
ijesztett el a történettel a szüleiről. Nem csoda, hogy Montanába
akart menekülni.
Elképesztő, mi mindent csinált végig egyedül.
Én egy támogató családban nőttem fel, amelyik néha talán
túlzásokba esett, de csak mert szeretett. Anyu és apu soha nem
bánna úgy a lányaival, ahogy Memphisszel bántak az ő szülei.
Sosem mulasztották volna el a lehetőséget, hogy magukhoz öleljék
az unokájukat.
A mindenségit, annyira erős volt ez a nő! Iszonyúan tiszteltem,
amiért képes volt minderről lemondani. A vagyonról. Az örökségről.
Amiért kiállt magáért. Csodáltam, amiért a fia érdekét helyezte
előtérbe.
Muszáj volt újra látnom, a kockázat ellenére. És ha minden jól
megy, kibírom, hogy ne csókoljam meg.
Pedig a pokolba is, nagyon meg akartam csókolni. Az előző estén
majdnem meg is tettem.
18:11. Miért nem ismerem a napi beosztását? Mi van, ha
segítségre szorul? Kit kellett volna felhívnom? Ismerte egyáltalán a
számomat?
A csendes házban csak a gránitpulton doboló ujjaim hangja
hallatszott. Azt hittem, hogy hiányozni fog mindez. A csend. A
magány. De egész nap görcsben volt a gyomrom, amiért ennyire
mozdulatlan volt minden. Ennyire üres. Merre járhat?
A házimunka sem nyugtatta meg az idegeimet. Ahogy a garázs
kitakarítása sem. Mindhárom beállót rendbe tettem, így
Memphisnek és nekem is bőven lesz helyünk parkolni, ha leesik az
első hó. Nem terveztem főzni. Bőven voltak még maradékok.
De szükségem volt valamire, ami leköt, ami eltereli a figyelmemet
az üres beállóról, ezért becammogtam a kamrába, és elővettem a
búzadarát.
 Nagyon hamar elkészülhettem volna a tésztával és a nyújtással.
Már ha nem pillantottam volna félpercenként a beálló felé, remélve,
hogy feltűnik egy szürke Volvo. De csak egy hűvös őszi napot
láttam odakint.
A mezők zöld füve aranyszínre váltott. A sárgafenyők törzsét dér
pettyezte. A távoli hegyek csúcsa fehérbe burkolózott.
Az ősz volt a kedvenc évszakom, és az ilyenkor feltűnő vadászok
kivételével csupa ismerős arc jött szembe a főutcán. Az ünnepi
időszakig nem lesz nagy roham a szállodában. Ilyenkor szoktuk
kipihenni magunkat.
De a mai nap cseppet sem volt pihentető, és ha egy szabadnapon
így éreztem, akkor… karácsonyig anyáskodni fogok Skip felett.
Felvágtam és előkészítettem a tésztát, aztán elkezdtem vizet
forralni egy lábosban. Elővettem egy csomag zsenge spenótot és
gombát a hűtőből. Épp a tejszínt kerestem, hogy készíthessek
valamilyen szószt, amikor a murván csikorgó kerekek zaja
hallatszott odakintről.
Egy nálam okosabb ember még mélyebbre dugta volna a fejét a
hűtőbe, én viszont bevágtam az ajtaját, és a bejárathoz siettem.
Memphis épp elkezdte kiszabadítani Drake-et az ülésből, amikor
kiléptem. Kiegyenesedett, és az egyik kezére lendítette a hordozót,
de amikor felém pillantott a Volvo teteje felett, megdöbbentem.
Könnyes volt az arca. Mindkét szeme vörös volt, mintha az egész
ideúton sírt volna. És Drake üvöltött.
A Quincyben töltött első napjuk jutott eszembe. Akkor sem volt
ínyemre a látvány. És most pláne nem tetszett.
– Mi a baj? – Odasiettem, és közvetlenül mellé léptem,
megragadva a gyerekülés fogóját.
– Semmi. – Elhessentette a kérdést, és szipogott. – Csak egy hétfő.
– Memphis – figyelmeztettem.
– Jól vagyok.
Kivette a hátsó ülésről Drake pelenkás zacskóját, becsapta az
ajtót, majd kinyitotta a csomagtartót. Egy könny gördült le az álláról,
amit nem tudott időben letörölni.
Nem tudtam nézni, ahogy Drake sír. De hogy Memphis? Mintha
egy hatalmas pofont kaptam volna.
 – Hé! – Utánaléptem, és a könyökére tettem a kezemet. – Mi
történt, szívem?
– Csak… – Teljesen erőtlennek látszott. – Rossz napom volt.
Történt valami a szállodában? A családjával volt kapcsolatos?
Vagy Drake apjával? Rengeteg megválaszolatlan kérdés övezte
Memphist és a múltját, de Drake bőgött, szóval nem ez volt a
megfelelő alkalom a kíváncsiskodásra.
Ezért benyúltam mellette a csomagtartóba a táskáért, és
megindultam az ajtó felé.
– Hova mész? – szólt utánam, amikor látta, hogy a ház, és nem a
lakás irányába tartok.
– Beviszem ezeket.
– Rossz irányba mész.
– Gyere.
Beléptem a házba, amit padlótisztító és mosószappan illata töltött
be.
Ahogy megindultam a babával a konyha felé, hallottam, hogy
becsukódik mögöttem az ajtó. A pelenkákat és Drake ülését is
letettem a konyhaszigetre, és elkezdtem kicsatolni őt, miközben
Memphis léptei hangzottak fel mögöttem.
– Ez a rossz nap belefért a top ötbe?
Megállt mellettem, és figyelte, ahogy kiemelem Drake-et az
ülésből.
– Nem.
– Helyes.
Mielőtt a vállamra fektethettem volna Drake-et, Memphis kikapta
a fiát a kezemből, és elkezdte dajkálni. Aztán felsóhajtott, olyan
mélyen, mintha perceket töltött volna a víz alatt, és csak most jutott
volna vissza a felszínre.
Behunyta a szemét, és csókokkal árasztotta el Drake homlokát. A
gyerek szinte azonnal abbahagyta a nyűglődést.
Miért nem látja, milyen nyugtató hatással van a fiára? Oké,
hajnali egykor voltak köztük súrlódások. De a fiúnak legalább
annyira szüksége volt az anyjára, mint az anyjának rá. Erős kötelék
volt az övék.

Ú
 Úgy éreztem, hogy betolakodok egy bensőséges szertartásba,
amit mindennap megismételnek, ahogy hazatérnek, és békére lelnek
egymás társaságában.
Magukra hagytam őket egy kicsit, kivettem egy pinot grigiót a
hűtőből, kihúztam a dugót, és töltöttem két pohárba.
– Tudom, hogy sok a dolgod – mondta Memphis. – Nem fogunk
este zavarni.
Odavittem neki a borospoharat.
– Maradjatok vacsorára.
– Mit főzöl? – Végignézett a szigeten, érdeklődve méregetve a
tésztát és a vágódeszkán maradt zöldségeket.
– Vacsorát. – Rávigyorogtam. – Csak akkor tudod meg, ha itt
maradsz.
Válaszul rosszalló pillantást vetett rám, de mosoly bujkált a
gyönyörű szája szegletében. Elfogadta a poharat, és szemmel
láthatóan fokozatosan felengedett.
– Köszönöm.
– Érezd magad otthon.
Drake-kel a derekán körbepillantott a házban.
– Ma nem voltál bent az étteremben.
– Észrevetted?
Megvonta a vállát.
– Általában az autód mellé parkolok.
Vagy kifejezetten keresett. Talán olyan gyakran, mint ahogy én
kerestem őt.
Visszamentem a vágódeszkához felaprítani a spenótot, ő pedig
turkálni kezdett a pelenkás táskában, és végül kibányászta az alján
rejtőző tápszert.
Átférkőzött mögöttem a csaphoz, megtöltötte az üveget, majd
alaposan felrázta. Aztán leült egy székbe a nappaliban, hogy
megetesse Drake-et.
Beleszórtam a tésztát a forrásban lévő vízbe, és utána vittem a
bort a nappaliba.
– Nagyon szép a házad – mondta szomorkás arckifejezéssel.
– És minek szól a fancsali nézés? – Leültem a dohányzóasztal
szélére, ahol a térdem néhány centire volt az övétől.
 Túl közel.
Nem elég közel.
A határok, amelyeket nem akartam átlépni, rohamos
gyorsasággal foszlottak semmivé.
– Nem tudom, mi ütött ma belém. – Lenézett Drake-re. –
Majdnem négy hónapos. Mikor nőtt meg így? Hogy történhet
mindez ilyen gyorsan?
– Megbízható forrásból tudom, hogy ez szokott történni.
Szomorúan rám mosolygott.
– Szerinted szeret engem?
– Csak nézz rá, és megkapod a választ.
Mert az a fiúcska úgy nézett rá, mintha ő lógatta volna fel az égre
a holdat és a csillagokat. Szorgalmasan nyelte az üveg tartalmát, és
nyugodtan hevert a karjában, mint akinek semmi gondja a világon.
Memphis lehunyta a szemét, és bólintott. Aztán kihúzta magát,
lerázva a szomorúságot.
– Ez nem egy tipikus montanai otthon. Nem mintha túl sokban
fordultam volna meg. De különbözik mindentől, amit eddig a
városban láttam. Annyira modern.
– Ha egy hagyományos vidéki házat akarsz látni, látogasd meg a
szüleimet. Vagy Griff és Winn házát.
– Illik hozzád. Letisztult vonalak. Az ablakok. A mélabús légkör.
– Ezek szerint mélabúsnak tartasz?
Szélesebbre húzódott a mosolya, amit a napom legnagyobb
sikerének könyveltem el.
– Csak nézz egy tükörbe, és megkapod a választ.
– Szép riposzt, Ms. Ward. – Mosolyogva felálltam, és visszatértem
a konyhába.
Memphis végzett Drake etetésével, és a szigethez hozta, ahol
elkezdte figyelni, ahogy dolgozom.
– Miért választottad ezt az építészeti stílust?
– San Franciscóban egy zsúfolt, két hálószobás lakásom volt,
összesen három ablakkal. Mindegyik a sikátor másik oldalán álló
téglafalra nézett. Majd’ beleőrültem, hogy alig hat méterre látok el.
Sehol egy fa. Vagy fű. Még az eget sem lehetett látni. Egy
montanai srácnak, aki egy birtokon nőtt fel, az a lakás egy
börtöncellával ért fel.
– Amikor ideköltöztem, tudtam, hogy a városon kívül szeretnék
lakni, de nem volt mindegy, hogy hol. A szüleim és Griffin azt
javasolták, hogy válasszak egy parcellát a birtokon, de közelebb
akartam lenni a városhoz. Télen alig lehet járni az utakon, ami őket
kevésbé érinti a birtokon, nekem viszont mindennap be kell járnom
dolgozni. Szóval türelmesen vártam, amíg eladósorba került a
megfelelő ingatlan. Addig is beköltöztem a szálloda gondnoki
lakásába.
– Nem is tudtam, hogy van ilyesmi a szállodában.
– A lakás szó költői túlzás – pontosítottam. – Még a garázs feletti
garzonnál is kisebb. De már elbontottuk. A konyha mellett volt, és az
átépítésnél kivertük a falakat, hűtőkamra és iroda került a helyére.
– Ó! – Bólintott. – Gondolom, nem voltak ablakai.
– Egy darab se. Annyira elegem volt a mesterséges fényből, hogy
amikor megvettem ezt a földet, és felfogadtam egy építészt, olyan
házat kértem, aminek annyi ablaka van, hogy mindenhonnan ki
lehessen látni a szabadba. Még a fürdőszobákból is.
Memphis szeme végigsiklott a falakon.
– Muszáj látnom ezeket a fürdőszobákat.
Kuncogva mutattam a folyosó irányába.
– Arrafelé van kettő. Egy pedig a szobámhoz tartozik. Menj csak.
Addig végzek a főzéssel.
Mosolyogva indult el a felfedezőútra, Drake-kel a karjában.
Figyeltem, ahogy eltűnik szem elől, a tekintetem az elegáns
válláról a ringó csípőjére siklott. A farmer szorosan tapadt a kerek
fenekére és a vékony, formás lábára. A haja a derekát verdeste.
Mi a fene! Munka közben többnyire lófarokban hordta. Amikor
felkerestem a lakásban, többnyire hanyag kontyba tűzte. Hosszabb
volt, mint gondoltam. És másra sem vágytam, mint hogy a kezembe
fogjam azokat a szőke hullámokat, miközben összetapad az ajkunk.
Azt akartam, hogy szétterüljön a haja a párnámon, hogy
játszadozhassak vele az ujjaimmal.
Vér tolult az ágyékomba.
– Koncentrálj! – mormoltam magamnak.
 Elkészült a tészta, a szósz, és hozzáadtam a zöldségeket. Aztán
mindkettőnknek szedtem egy tányérral, a tetejére friss parmezán és
petrezselyem került. Újratöltöttem a poharát, ahogy elhaladt a
konyha mellett, úton a hálószobám felé.
Kitettem a szalvétákat és az evőeszközöket, és az asztalra
helyeztem Drake gyerekülését, hogy láthasson minket evés közben.
– Nem aggódsz amiatt, hogy valaki bejön a kertedbe, és megles
zuhanyozás közben? – kérdezte Memphis a szobába visszatérve.
A nappali, a konyha és az ebédlő egyetlen közös térként lett
kialakítva. Így a konyhában állva is beszélgethettem a
vendégeimmel.
– Nem igazán. Senki sem jár erre. Bár a nyáron lecsekkolt egy
szarvas.
Ezen felnevetett (újabb győzelem), és az ülésbe tette Drake-et.
Aztán a fiához legközelebbi székbe ült, és az ölébe terítette a
szalvétát.
– Hálás vagyok ezért. Amiért vacsorát főzöl és megnevettetsz.
– Nocsak, két hálanyilvánítás, mióta beléptél az ajtón – hecceltem.
Szólásra nyitotta a száját, de elnémítottam a feltartott tenyeremmel.
– Ne kérj bocsánatot.
– Rendben. – Nevetés bujkált a csokoládébarna szemében, a
karamellszín foltok táncra keltek. Egy újabb inger az ágyékomnak.
– Láss neki.
Nagyot nyeltem, és kézbe vettem a villámat, de megdermedtem,
ahogy Memphis a villájára tekerte a tésztát, és a szájához emelte.
Ahogy a fejét oldalra döntve, behunyt szemmel rágni kezdett, a
nyers gyönyör kifejezése jelent meg az arcán.
Ezt akartam látni rajta, ahogy mélyen belé hatolok.
Basszus, tényleg nem fogta fel, hogy mennyire szép? Memphis
egyszerre volt édes csábítás és a vágy bűnös tárgya.
Drake rugdalózni kezdett az ülésben, vidáman sikítozva. A
tányéromra meredtem, az ételre összpontosítva a vacsorapartnerem
helyett.
– Ez csodálatos – áradozott.
– Elég egyszerű fogás.
– Neked talán.
 – Szoktál főzni? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Nem. Gyerekkoromban saját szakácsunk volt. Aztán mindig
éttermekben ettem.
– Szeretnéd, ha megtanítanálak főzni?
– Talán. – Egy újabb mosoly. Egy újabb győzelem.
Drake további hanghatásokkal szórakoztatott minket evés
közben.
– Azt hiszem, nem aludt eleget a napköziben. – Memphis
megcsipkedte az apró cipőbe bújtatott lábat. – Lehet, hogy még az
estét is átalussza.
– Lehet.
Dühös voltam magamra, amiért az ellenkezőjét kívántam.
– Szerettem volna szólni, hogy talán találtam magunknak egy
lakást.
A villa kiesett a kezemből, hangos csörrenéssel hullott a tányérba.
– Micsoda? Hol?
Amikor Eloise megkért, hogy adjam ki Memphisnek a lakást, az
ígérte, hogy valószínűleg csak télig lesz rá szükség. Nos, valóban
közeledett a tél, de görcsbe rándult a gyomrom a gondolattól, hogy
kiköltöznek.
De még túl korai volt, nem igaz? Épp csak most értek ide. Kezdett
kialakulni egy napirendjük. Mi a fenének kellett annyira kapkodni?
– Egész közel van a szállodához.
Elmondta a címet, és összeszorult a torkom.
– Nem mehettek oda. – Összevontam a szemöldököm.
– Miért nem?
– Mert ismerem azt a helyet. Világoskék duplex, ugye?
– Igen.
– Majdnem odaköltöztem, amikor visszajöttem Quincybe. Azért
cserél gyakran gazdát, mert a Willie’s mellett van.
– Mi az a Willie’s?
– Egy bár, főleg helyiek járnak oda. Iszonyú hangos.
– Ó! – Elborult az arca. – Onnan jöttem, egész csendes volt.
– Mert hétfő van. Nézd meg péntek vagy szombat este.
– A csudába – sóhajtott fel. – Nos, ígérem, hogy tovább keresek.
 – Ne törd magad emiatt. Addig maradhattok, ameddig csak
szükséges.
Az elmúlt hetek alatt egészen hozzászoktam az autója
látványához a beállón. Megszoktam, hogy reggelenként ég nála a
lámpa. És jó érzés volt tudni, hogy a közelben van és mélyen alszik,
amikor éjszakánként hazaértem.
– Ez egy ideiglenes megoldás volt – mondta Memphis.
– Szeretnél máshova menni? – Visszafojtott lélegzettel vártam a
választ.
– Nem.
Hála égnek.
– Maradj. Nem kell kiköltöznöd.
– Biztosan?
Vállat vontam.
– Könnyebben tanítalak meg főzni, ha a szomszédom vagy.
Újra elmosolyodott, felállt, és elkezdte összegyűjteni az üres
tányérokat és tálakat.
– Letakarítom az asztalt.
– Egész nap takarítottál.
– Nem gond.
Magabiztosan mozgott a konyhában. Én pedig szégyentelenül
bámultam.
Nem szerettem másokat beengedni a konyhámba. Még anyu és
Lyla is távol tartották magukat, amikor vendégségbe jöttek.
Memphis esetében kivételt tettem.
– Ideje hazavinnem Drake-et megfürdetni – jelentette ki, a sütő
fogantyújára terítve a használt konyharuhát.
– Segítek felvinni.
Memphis nem vitatkozott, ahogy fél kézzel felkaptam Drake-et, a
másikba pedig a gyerekülést. Ő a táskáját és a pelenkákat hozta.
Amikor mindent elraktunk, és Drake kiterülve feküdt a takarón,
az ajtóhoz kísért.
– Köszönöm a vacsorát.
– Szívesen. – Egy hajtincs hullott a homlokába, ugyanaz,
amelyiket a füle mögé igazítottam egy másik estén.
 Az ujjaim hegyével arrébb simítottam, amitől elakadt a lélegzete.
A tekintete a számra szegeződött.
Közelebb húzódtam, amíg formás melle a pólómat súrolta.
Lábujjhegyre állt, a keze a mellkasomra támaszkodott. A tenyere
a merev mellbimbómnak nyomódott.
Lehajoltam, hogy birtokba vegyem az ajkát, amikor Drake
nyöszörögni kezdett.
Az egész testem megfeszült, és hátrébb léptem. A fenébe!
Memphis arca ugyanolyan színűre pirult, mint az ajka.
– Mennem kell.
– Igen. – Hátrahúzódott. – Azt hiszem, ideje… rendbe tennem
alvás előtt.
– Jó éjt!
Erőnek erejével kimentem az ajtón, aztán a házamba siettem egy
hideg zuhanyra. Az este hátralevő részét olvasással töltöttem… vagy
kitartóan bámultam ugyanarra az egy oldalra, mert semmire sem
tudtam koncentrálni azon a majdnem-csókon kívül.
Jó ég, de vágytam rá. Rég nem kívántam nőt ennyire. A testét. A
lelkét. Az idejét. Mindet magamnak akartam.
De… Drake.
A gyerek mindent megváltoztatott.
Fokozatosan sötétségbe burkolózott a ház, és bemásztam az
ágyba, és a ház építése óta először azt kívántam, bárcsak ne lennék
itt egyedül.
A szüleim és a testvéreim korábban gyakran beugrottak. De
Hudson születése óta mindenki inkább Griff és Winn házában gyűlt
össze, hogy elérhető közelségben legyen a kiságy.
Memphis és Drake életet leheltek az otthonomba. Nevetést és zajt,
amiről nem is tudtam, mennyire hiányzott.
Utáltam főzőleckéket adni. Kínzással ért fel számomra. De
hajlandó voltam ezt is felvállalni, csak hogy Memphis több időt
töltsön itt.
Memphis. A nevével volt tele a fejem, ahogy álomba
szenderültem.
Memphis. Később sem tudtam meg, hogy miért jött haza sírva.

É
 És amikor másnap reggel sugárzó mosollyal jött le a lakáshoz
vezető lépcsőn, úgy döntöttem, nem is kérdezem meg.
 KILENCEDIK FEJEZET
MEMPHIS
Drake abban a pillanatban sírni kezdett, hogy kiemeltem Jill
karjából.
– Gyere, kicsikém. Ideje hazamenni.
Minden alkalommal egyre nehezebbé vált elhozni a bölcsődéből.
Úgy tűnt, hogy Jill egyre kelletlenebbül adja oda nekem. És Drake-et
is nyűgösebbnek éreztem ilyenkor.
– Semmi baj, Drakey. – Jill lesimította a fiam haját. – Most el kell
menned anyuval. De holnap találkozunk.
Nagyon idegesített, ahogy azt mondta: anyuval. Mintha egy
betolakodó lennék, és nem az igazi szülő. Egy merev mosoly
kíséretében gyakorlatilag kitéptem a gyereket a kezéből.
– Köszönöm, Jill.
Drake tovább sírt, és úgy meredt rá, mintha azt remélné, hogy
megmenti tőlem.
– Legyen kellemes az éjszakátok – mondta egy szintén merev és
erőltetett mosoly kíséretében.
Jill a húszas évei közepén járhatott. Barna bubifrizurája volt, és
cuki, fekete keretes szemüveget hordott. Amikor találkoztunk, még
örültem is, hogy ennyire fiatal. A bölcsőde a nagynénjéé volt, és évek
óta ott dolgozott. Őszintén szólva azt reméltem, hogy barátok
leszünk.
De most már a lehető legkevesebb időt akartam a közelében
tölteni.
– Szia.
Magamhoz vettem a pelenkás táskát, és beültettem Drake-et a
gyerekülésbe, félrelökve a ráadott halloweeni jelmezt, hogy
bekapcsolhassam a biztonsági övet. A szíj túl szoros volt, mert
reggel nem ebben a ruhában érkezett.
Úgy tűnik, hogy a házi készítésű bárányjelmezt nem tartották
megfelelőnek.
Valamikor napközben egy tökruhát adtak Drake-re, hozzá illő
zöld sapkával.
 Biztosan Jill vásárolta, csak és kizárólag neki. A három másik
rábízott babán nem láttam különleges jelmezt, de Drake volt a
kedvence, amit rendszeresen és nyíltan demonstrált.
Nem hiszem, hogy akár egy pillanatra is letette reggel óta. Jill
folyamatosan cipelte őt, így amikor otthon letettem a
játszószőnyegre vagy a kiságyba, amíg kimentem a fürdőszobába,
vacsorát főztem vagy akár csak átöltöztem, azonnal teljes erővel
bőgni kezdett.
Külön megkértem ma reggel Jillt, hogy tegye le a fiamat egy kicsit
a játszószőnyegre. Ő nevetve válaszolt, hogy lehetetlenség letenni
egy ilyen cuki babát.
Könnyekkel telt meg a szemem, ahogy Drake sírásának hangja
betöltötte a folyosót. A bölcsi egy házban működött. A gyerekeket
életkor szerint négy külön szobában helyezték el.
Abban reménykedtem, hogy Drake később is itt maradhatna,
ahogy magasabb „osztályokba” lép, de ez nem volt fenntartható.
Nem járja, hogy minden reggel fájó szívvel kell itt hagynom őt, hogy
aztán délután végigsírja a hazautat, mert Jillre vágyik helyettem.
Mindez persze nagyon önző volt a részemről. Hetek óta
korholtam saját magam emiatt.
Drake jól érezte itt magát. Ezért sírt. Jill azért kényeztette el, mert
odavolt érte. Ez nem volt akkora gond, igaz? De akkor miért esett
annyira rosszul?
Egy hete, azon az estén, amikor Knox tésztát főzött nekem,
majdnem felvettem a telefont. Majdnem megadtam magam. Tegnap
is közel álltam hozzá. A legutóbbival együtt összesen 126 hívás.
Mindet elutasítottam. De a fenébe is, annyira csábított a lehetőség.
Visszamehettem volna New Yorkba, hogy valaki más pénzén
éljek. Otthon maradhattam volna Drake-kel, amíg óvodás korú nem
lesz. Nem kellett volna szállodai szobákat takarítanom. Nem kellett
volna poharas leveseket ennem. Nem kellett volna beosztanom a
pénzemet.
Cserébe mindössze a szabadságomról kellett volna lemondanom.
Ne add fel!
A hóesés vékony függönyt szőtt körénk, ahogy Drake-kel az
autóhoz siettem. Dél körül kezdett havazni, és úgy tűnt, hogy egy
ideig nem is tervezte abbahagyni.
– Ebből nem lesz „Csokit vagy csalunk!”.
Be kellett érnem azzal, hogy megállok a szállodánál, ahol Eloise
kikészített egy jó nagy tál édességet. Aztán irány haza.
Végre haza akartam menni.
Betettem a kocsiba Drake ülését, rögzítettem, majd a visszafojtott
könnyeimet törölgetve beültem a volán mögé. Aztán kihúztam
magam, és a The Eloise-hoz hajtottam, ahol Knox autója mellett
parkoltam le a sikátorban.
Lehajtottam a fejemet, hogy a hópelyhek ne repüljenek az
arcomba. A Drake-re terített takaró szárazon tartotta őt addig, amíg
eljutottunk a pihenőszobába, ahol ráadhattam a tényleges
halloweeni jelmezét.
A tökruha a kukában landolt.
Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha Jill nem kedveli Drake-
et. Annyival egyszerűbb. Miféle anya kívánta azt, hogy ne szeresse a
fiát a gondozója? Egy féltékeny anya.
– Miért nincs semmi sem rendben velem?
Drake rám meredt, de nem válaszolt. Az autóban abbahagyta a
sírást.
Meg kellett oldanom a Jill-kérdést. Ennek véget kellett vetni.
Kiakasztott az a nő. Te jó ég, nagyon is. Az bosszantott leginkább,
ahogy velem beszélt. De nem volt túl sok választásom.
Nem volt másik bölcsi, ahol lett volna még hely egy babának. A
múlt héten végighívogattam mindet. És az sem jöhetett szóba, hogy
megbeszéljem a tulajdonossal. Mit mondhattam volna neki? Szóljon
rá az unokahúgára, hogy ne szeresse annyira a fiamat?
Jill elkényeztette. Na és? Én nem tehettem meg. Ez volt a szomorú
igazság. Nem tudtam drága jelmezt venni neki, vagy otthon maradni
vele, és egész nap kézben tartani. Valahogy le kellett küzdenem ezt a
mardosó féltékenységet, és elfogadni, hogy kivételezik a fiammal.
És kihasználni, amikor velem volt. Mint ma este.
Megigazgattam Drake fején a neki készített sapkát, és jó nagy
puszit adtam a nyakára, amitől elmosolyodott.
– Nem is vagyok annyira rossz, ugye?
Rugdalózni kezdett a lábával, hogy vegyem fel.
 Felemeltem, és megpusziltam a puha kis arcát.
– Bárányként cukibb vagy, mint tökként.
Egy fehér rugdalózóra vattapamacsokat ragasztottam, a fehér
sapkával ugyanezt tettem. Aztán a rugdalózóra egy hosszú ujjú
fekete pólót és ugyanolyan nadrágot húztam. Kapott még két
bolyhos, fekete fület, és máris édes kis báránnyá változott.
A gyerekek elsősorban a környéken fognak cukorkára és csokira
vadászni, de Eloise gondoskodott arról, hogy ha benéznek ide, ne
kelljen üres kézzel távozniuk. Minden édességből a legnagyobb
kiszereléssel készült.
Azt gyanítottam, hogy a maradékok másnap a pihenőszobában
fognak várni minket. Remélhetőleg lesz köztük egy Snickers, amit
bedobhatok reggelire.
A gyerekülést a sarokba tettem, és Drake-kel a karomban
felmentem az előtérbe, ahol kisebb tömeg ácsorgott az édességes tál
körül.
– Memphis! – Eloise felém intett a csoport felett. Fekete
boszorkánykalapot viselt, és továbbra is szorongatta a seprűt,
amelyet egész nap mindenhova magával vitt.
– Szia, Memphis – köszönt rám Winslow. Egy jóképű férfi mellett
állt, aki a megszólalásig hasonlított Knoxra… talán ezért is találtam
annyira jóképűnek.
– Szia, Winn – viszonoztam a köszöntést. Néhányszor láttam őt a
szállodában, amikor beugrott ebédelni a nagyapjával.
Rendőrfőnökként általában jelvény és pisztoly függött az övén. Ma
viszont egy Drake-korú, oroszlánnak öltöztetett gyereket támasztott
a derekának.
– Griffin Eden. – A férfi kezet nyújtott, és nevetőráncok jelentek
meg a kék szeme körül. Griffin nagyjából ugyanolyan magas és
erőteljes volt, mint az öccse, de tetoválások és szakáll nélkül. –
Örülök, hogy megismerhetlek.
– Szintén.
Griffin volt az egyik utolsó Eden testvér, akivel nem találkoztam.
Lyla gyakran megfordult a szállodában, általában süteményeket
hozott az Eden Coffeeból. Mateo, a legfiatalabb, néha a recepción
dolgozott. Valahányszor átsétáltam ilyenkor az előtéren, mindig
legalább egy nő flörtölt vele a pultnál. Mindig másik.
Már csak Lyla ikertestvéréhez, Taliához nem volt szerencsém.
Orvosként dolgozott a helyi kórházban, és legkésőbb a jövő héten,
Drake négy hónapos vizsgálatán vele is megismerkedhettem.
Amikor időpontot egyeztettem, azt mondták, dr. Eden fogad majd.
A városban töltött rövid idő alatt világossá vált, hogy Edenék
hírességnek számítanak. Egy Eden alapította Quincyt, és a család
nemzedékek óta itt élt. A birtokuk az egyik legnagyobb volt az
államban, és a szállodán kívül is számos üzleti érdekeltségük volt a
környéken.
Vagyis az Eden család elég befolyásosnak számított Quincyben.
Egy New York-i család ezt mások orra alá dörgölte volna. A
Ward család egyértelműen így tett. De mindegyik Eden annyira
szerénynek tűnt. Földhöz ragadtnak. Mint Knox.
Izgalmas volt megismerkedni velük. Az emberekkel, akik annyira
szerették őket. Talán azért éreztem így, mert Oliver rejtegette előlem
az életét. Mert én voltam a mocskos kis titka.
Nem igazán tudtam, mi a helyzet Knoxszal. A legutóbb majdnem
megcsókolt. És hagytam volna neki. A józan eszem hangosan
követelte, hogy maradjon plátói a kapcsolatunk. Hogy ne lépjünk át
egy határt, és legyünk csak barátok.
– Helló! – A mély hangjától azonnal megborzongott a hátam.
A francba. Ez volt a probléma a határral. Azonnal át akartam
lépni, amikor Knox feltűnt a közelemben.
Felé fordultam. A szakácskabát helyett a könyökéig feltűrt,
hosszú ujjú polárfelső volt rajta, amely így közszemlére tette inas
alkarját.
Szokás szerint elállt a lélegzetem.
Gyors pillantást vetett rám, ahogy átvágott az előtéren, de
egyébként a bátyjának szentelte a figyelmét.
– Vacsorázni jöttetek?
Griffin és Knox kezet ráztak.
– Nem, anyuhoz és apuhoz megyünk, hogy megmutassuk nekik
Hudson jelmezét. De előbb beugrottunk kifosztani az édességes
tálat.
 – Csak bátran! – Eloise négy csokiszeletet nyújtott át Winn-nek. –
Kettő Hudsonnak. Kettő a babának.
– Köszönjük. – Winn a hasára tette a kezét. – Határozottan imádja
a cukrot.
– Akkor lehet, hogy kislány lesz. – Eloise rámosolygott. Winnen
még egyáltalán nem látszott a terhesség. Én már annak a
gondolatától is megszédültem volna, hogy még egy gyerekkel
kelljen törődnöm. De neki volt segítsége. Egy férj.
Én csak Knoxra számíthattam. Többé-kevésbé. Egyelőre. Bármit is
jelentett ez.
– Ideje indulnunk – jelentette ki Griffin. – Jobb lesz kiérni a
birtokra, mielőtt használhatatlanná válnak az utak. Később
találkozunk.
Ahogy Griffin kikísérte a családját az üvegajtón, megszólalt a
telefon az előtér másik végében.
– Figyelsz egy kicsit az édességekre? – kérdezte Eloise, és mielőtt
rájöhettem volna, hogy nekem vagy Knoxnak szólt, a seprűvel a
kezében a recepcióspulthoz rohant.
– Jól kicsípted magad, főnök. – Knox Drake orra felé nyúlt, de az
utolsó pillanatban visszarántotta. Ha nem figyeltem volna, észre sem
veszem az arcán átvillanó fájdalmat.
– Én készítettem. Nem tökéletes, de…
Ahogy a szemembe nézett, mintha minden apró félelmet, minden
kételyt látott volna az a kék tekintet.
– Mit terveztetek? Egy kis halloweeni csokigyűjtést?
– Nem, túl hideg van hozzá. Eloise mondta, hogy milyen sok
édességet vett, és aggódott, hogy senki sem jön.
– Hazamész? Vagy még tudtok maradni egy kicsit?
Az lett volna az okos döntés, ha hazamegyek, de a lakásban csak
a mosásra váró szennyes és a szállodából kiátkozott kék dobozos
sajtos makaróni várt.
– Ööö… maradunk?
– Helyes. Gyere.
– Mi lesz az édességes tállal?
Knox felmarkolt egy nagy adag csokit, rám vigyorgott, és intett a
fejével, hogy kövessem.
 Próbáltam elfojtani egy mosolyt, ahogy utána indultam az
előtéren át, és intettem Eloise-nak, aki visszaintegetett, majd
visszasietett az őrhelyére, a bejárat és az édességek mellett.
– Milyen csendes most minden – jegyeztem meg, ahogy a
Bütyökbe értünk. Egy kivétellel az összes asztal üres volt.
– Leesett az első hó, és halloween van. – Knox az egyik bokszra
mutatott. – Üljetek le. Mindjárt jövök.
– Rendben.
A legtávolabbi sarkot választottam arra az esetre, ha Drake
nyűgös lesz. Aztán az ölembe ültettem és gyengéden
lovacskáztattam, és a pufók kis kezébe adtam egy kanalat.
Fura volt úgy ülni az asztalnál, mint egy valódi vendég. A
Montana felé útba ejtett gyorséttermeket leszámítva New York óta
nem ettem ilyen helyen.
Knox étlapján tökéletes arányban szerepeltek könnyű fogások és
laktató főételek. De egyikre sem futotta a büdzsémből. Még egy
McDonald’s-féle kedvezményes menü sem fért bele. De ez kevésbé
számított, amióta Knox rendszeresen hozott át ételeket.
Az előző héten mindennap késő estig dolgozott, így nem tudott
főzőleckéket adni, és nem jártunk a házban sem. De minden este
sötétedés után, miután Drake elaludt, én pedig az ágyban
kuporogva olvastam újra a korábbi életemben vásárolt e-könyveket,
Knox feljött hozzám.
Egyetlen szó sem hangzott el köztünk. Feltűntek a fényszórói.
Éreztem a rezgést, ahogy kinyílt, majd becsukódott a garázsajtó.
Hallottam a dobogó lépteket a lépcsőn.
Aztán lesietett a lépcsőn anélkül, hogy kopogott volna, és bement
a házba.
Az első estén magam köré tekertem a takarót, és az ajtóhoz
siettem. De mire odaértem, Knox már félúton volt a ház felé.
Hátrapillantott a válla felett, és a küszöbön hagyott ételhordó doboz
felé biccentett.
Első este csirkehúsos chili con carnét hozott. A másodikon egy
isteni ragut friss kenyérrel. És így tovább. Ezek miatt az ételek miatt
vártam az estéket. Hogy valami megnyugtató várjon otthon.
 A konyhába vezető lengőajtó kinyílt, és Knox lépett ki rajta két
tányérral a kezében, ha jól láttam, tépett sertéshúsos szendvicsekkel.
Egyet elém tett, egyet pedig a szemközti oldalra, majd ő is
becsusszant a bokszba.
– Éhesnek tűntél – magyarázta, és egy darab sült krumplit dobott
a szájába.
– Nem kell ám etetned.
Megvonta a vállát.
– Kísérletezek a barbecue szószom receptjével. Csak mondd el az
őszinte véleményedet, és kvittek vagyunk.
A gyomrom megkordult, és fogást váltottam Drake-en, hogy
hozzáférjek a szendvicshez. Az első harapás… fantasztikus volt.
Behunytam a szemem, kiélvezve a füstösen édes ízt, és felnyögtem.
– A mindenit!
Knox tekintete az ajkamra szegeződött. Megfeszült az álla.
– Ne haragudj – suttogtam.
– Bocsánatot kérsz, amiért eszel?
Nem, a nyögés miatt. Biztosan hallotta. Tudom, milyen
félreérthető volt. Más sem hiányzott, mint hogy tovább fokozzuk a
szexuális feszültséget.
– Ne tedd – parancsolt rám a fejét rázva. – Milyen napod volt?
– Jó. Legalábbis amíg el nem hoztam Drake-et a bölcsiből.
Nem volt túl sok tennivaló, és a másik takarító szeretett volna
korábban elindulni, ezért csak én voltam.
– A következő pár hét hálaadásig viszonylag csendes lesz.
Szerintem még pár szabadnapot is kérhetsz.
– Nem gond – mondtam sietve. Kellettek a fizetett órák. –
Szerettem volna kérdezni valamit.
– Igen?
– Múlt héten azt mondtad, hogy maradhatok. Tavaszig
maradnék, ha az megfelel – vázoltam fel a terveimet. Egy téli
költözés elég ijesztően hangzott. Nem mintha az albérletvadászat
bármilyen eredménnyel járt volna.
– Mondtam, ameddig szükséges.
Ameddig szükséges, nem ameddig szeretnék. Csak most esett le,
hogy a múlt héten is ezt mondta. Nem ameddig szeretnék. Ameddig
szükséges.
Fontos különbség. Abbahagytam az evést.
Letettem a szendvicset, és kihúztam magam.
– Akkor szeretnék több lakbért fizetni.
Knox halkan kuncogott.
– Nem viccelek.
– Tudom, hogy nem viccelsz. De nincs rá szükség.
– Kétszáz dollárral kevesebbet kérsz, mint bármilyen főbérlő
ebben a városban.
Egy ránc jelent meg a szemöldökei között.
– Azt hittem, hogy csak a Willie’s melletti helyet nézted meg.
– Felhívtam még párat.
Most rajta volt a sor, hogy letegye a szendvicset.
– Mikor?
– Amióta beköltöztem. Úgy volt, hogy a garzon csak átmeneti
megoldás.
– De nem szükséges kiköltöznöd.
Már megint ez a szó. Szükséges.
– Akkor hadd fizessek több lakbért. Úgy fair.
– Nem. Ez már így is fair.
– Ne nevettesd ki magad.
Knox összevonta a szemöldökét.
– Az a nevetséges, ha szórod a pénzt. Tedd félre. Vegyél belőle
halloweeni jelmezt, vagy mit tudom én.
Megrezzentem, és Drake-re pillantottam. A sapkára ragasztott
vattapamacsokból már három is kezdte megadni magát. Talán ezért
vásárolt jelmezt Jill a fiamnak. Mert nem gondolta, hogy tudok neki
készíteni.
Mert ő jobb volt nálam.
– Miért nem engeded, hogy többet fizessek? – kérdeztem szinte
suttogva.
– Mert nem…
– Szükséges? – fejeztem be helyette. Elpirultam a szégyentől,
amikor megértettem. Tényleg így tekintett rám az egész család?
Valakire, aki jótékonyságra szorul?
 Végül is logikus lenne. Ezért kaptam a legjobb műszakokat
Eloise-tól. Ezért szerezte meg nekem a lakást. Ezért figyelt rá Knox,
hogy rendesen egyek.
– Memphis, igazából semmi szükségem a lakbérre.
– Itt most nem a lakbérről van szó. – A szemébe néztem, és
lesújtott az ott látott szánalom. – Hanem arról, hogy képes vagyok
kifizetni.
– De nem kell fizetned, szívem.
Szívem. Már másodjára szólított szívemnek. Először nem is
vettem észre, de ezúttal úgy tűnt, mintha egy gyerekhez beszélne
leereszkedően. Valakihez, aki nincs az ő szintjén.
Hozzám. Én nem voltam az ő szintjén.
– A szósz csodálatos – vetettem oda, kivettem a kanalat Drake
kezéből és kicsusszantam a bokszból. – Elnézést.
– Memphis.
Le sem lassítottam, ahogy ő is felállt. De nem indult utánam,
ahogy az étteremből egyenesen a pihenőszobába siettem összeszedni
Drake dolgait. Aztán már kint is voltunk, és rohantam az autó felé a
viharban.
Sem az országúton, sem a Juniper Hill felé vezető ismerős
ösvényen kanyarogva nem szöktek könnyek a szemembe.
Túlságosan döbbent voltam ahhoz, hogy sírjak. A Quincyben
gyűjtött önbizalmam úgy olvadt el, mint a szélvédőre tapadó
hópelyhek.
Hogy nem vettem észre? Hogy lehettem ennyire vak? Az Eden
család vagyonos volt és jól ismert. A vagyonos és jól ismert családok
csak akkor érintkeznek a hozzám hasonlókkal, ha segíteni próbálnak
rajtuk. Megmenteni a szegényeket.
Hány gálán vettem részt, ahol ez volt a kimondatlan cél?
Én voltam a szegény, védtelen nő, akinek annyi vagyona volt,
ami elfért egy autó csomagtartójában, és így érkezett Quincybe. Én
voltam a nő, aki nem engedhette meg magának a rendes ételt, ezért
maradékokat kapott. A lány, aki soha életében nem takarított ki
egyetlen szobát sem az első munkanapja előtt.
Eloise dicséretekkel halmozott el, amióta munkába álltam. Mégis
felsöpört a szobákban, miután végeztem. Minden egyes szobában.
Mindig kéznél volt nála egy-két pár fehér papucs, az új vendégek
számára. De ezeket én is kitehettem volna a szobákban.
Helyrehozta a hibáimat? Egy másik takarító járt a nyomomban,
hátha kihagytam valamit?
Mire leparkoltam az otthoni garázsban, már gyomorgörcsöm volt.
Bevittem Drake-et, és adtam neki egy üveg tápszert, mielőtt
lehámoztam róla az ostoba jelmezét. Mire teljesen levetkőztettem a
fürdetéshez, még több vattapamacs esett le róla, és a végén egy
szánalmas halomban hevert a padlón.
Azt reméltem, hogy eltehetem, berakhatom emléknek a babacipő
és a kórházi karszalag mellé. Ehelyett, miután ráadtam Drake-re a
pizsamát, és letettem a kiságyba, kidobtam a szemétbe. Ott volt a
helye. Annyira fájt, hogy a mellkasomra szorítottam a kezem, a
szívemet masszírozva.
Megszólalt a konyhapulton hagyott telefon. Megmerevedtem, és
rámeredtem. Ilyen távolról nem tudtam leolvasni a nevet, de
tudtam, ki az.
Hagytam csengeni.
De közelebb húzódtam, a szemem a zöld gombra szegeződött.
Véget vethetnék az egésznek. A kemény munkának. A
könnyeknek. A fájdalomnak. Csak fel kellett volna vennem a
telefont. Csak meg kellett volna nyomnom a zöld gombot.
Nincs több lakbér. Nincs több blokkolóóra. Nincs több
vécépucolás és gumikesztyű.
Nincs több jótékonykodás az Eden család részéről.
Kinyújtottam a kezem, az ujjam a kijelző felett állt meg. Csak egy
érintés, és a 127-edik hívás újra megnyithatta volna az utat a könnyű
élet előtt.
Csak egyvalamit kellett feláldoznom… önmagamat.
Csak fel kellett adnom.
Ne add fel!
Add fel, Memphis!
Megremegett a kezem, és megérintettem a kijelzőt. De túl későn.
Már bekapcsolt a hangposta.
Kifújtam a bent tartott levegőt, és ezzel együtt elszabadult a
hosszú ideje elfojtott zokogás is.
 Az ajtó felől hallatszó halk kopogás szakította meg a hisztériás
rohamot. Az ablak felé kaptam a fejem, és láttam, ahogy ott állt. Az
arckifejezése kiismerhetetlen volt. Nem hallottam, amikor hazajött és
beállt a garázsba.
Elfordultam, hogy ne lássa, ahogy letörlöm a könnyeimet.
Rajtakapott, hogy sírok, de a legtöbb napon sírtam, és úgyis csak
ételt hozott, hogy éhen ne haljon a jótékonysági projektje, szóval kit
izgatott?
Engem aztán biztosan nem. Már nem. Érzéketlenné váltam.
Kihúztam magam, és az ajtóhoz lépdeltem. Amint kinyitottam a
zárat, beviharzott, és leverte a havat a csizmájáról. Aztán
összehúzott szemöldökkel nézett le rám, mintha felbosszantották
volna a könnyeim.
– Ha több lakbért akarsz fizetni, felőlem rendben. Fizess többet.
– Szeretnék. És nem szeretném, ha főznél rám.
– Nem.
– Nem kell a jótékonykodásod, Knox.
A derekára tette a kezét.
– Azt hiszed, erről van szó? Hogy azért készítek neked vacsorát,
mert te nem tudsz főzni?
– Nos… igen.
Fújtatott, és a plafon felé fordította a tekintetét. Az ádámcsutkája
le-fel liftezett, ahogy motyogott valamit. Aztán újra felém fordította
az arcát, és egészen elém lépett.
– Azért főzök neked, mert csak így tudom kimutatni, ha fontos
nekem valaki. Azért főzök neked, mert imádom az arcodat nézni az
első falatnál. Azért főzök neked, mert nem másnak szeretnék főzni.
– Mi…? – nyögtem ki tátva maradt szájjal.
– Nem tudom, hogy mi a faszt kezdjek veled, te nő.
Még mindig nyitva volt a szám.
Ami pont megfelelt Knoxnak.
Mert a tenyere közé fogta az arcomat. És az ajkamra szorította a
sajátját.
 TIZEDIK FEJEZET
KNOX
Olyan ember voltam, aki kevés csók emlékét őrizte meg. Talán
minden pasi így van vele. De csak háromra emlékeztem
kristálytisztán.
A legelsőre. A gimnázium előtti nyáron, a fesztiválon… mi is volt
a lány neve? Aztán Lyla egyik barátnőjével, amikor nálunk aludtak.
Ez azért volt emlékezetes, mert apu rajtakapott minket a
szekrényben, és másnap nyolc órán át kellett pakolnom a
szénabálákat.
És végül Giannával. Arra a csókra emlékeztem máig, amit azelőtt
váltottunk, hogy eljöttem San Franciscóból.
Az utolsó csókunkra.
Ezeken kívül az összes többi egybeolvadt a fejemben. A nők is.
Amióta visszaköltöztem Quincybe, csak alkalmi kapcsolataim
voltak. Turistákat szedtem fel: semmi bonyodalom, másnap reggel
már ott sem voltak, és megfeledkezhettem róluk.
Az évek alatt egyre sem volt érdemes emlékezni.
Amíg meg nem jelent Memphis.
Szórakozottan végigsimítottam a számat, még mindig éreztem
rajta az ízét az előző estéről. A sós könnyekkel keveredő édes zamat
még mindig érződött a nyelvemen.
– A büdös francba!
Mi a fene ütött belém? Memphis volt az oka. Minden vele töltött
perc egy újabb bonyodalom volt. De a fenébe is, amikor tegnap este
ajtót nyitott, és felnézett rám a könnyáztatta arcával, annyira
gyönyörű volt, hogy az agyam racionális része félreállt, és azt
mondta, hajrá.
A szája maga volt a mennyország. Meleg és nedves. Az ajka egy
kibaszott álom. Lágy, mégis erős. Először habozott, talán a
meglepetéstől, de aztán ő is belelendült, és megmutatta, milyen jól
tudja használni a nyelvét.
Egész éjjel arra a pajzán kis szájra gondoltam, és nem tudtam
aludni. Majdnem magával ragadott a kísértés. De ahelyett, hogy a
karomban az ágyhoz vittem volna, visszamenekültem a házamba,
ahol egy jéghideg zuhany sem tudott teljesen lehűteni.
Sóvárogtam utána, ahogy senki másért hosszú, hosszú ideje. És ez
szörnyen megijesztett.
Ha mindez kisiklik, kiköltözik innen, és hova mehetne? A bár
melletti lakásba? Vagy még rosszabb, egy másik városba? Nem
akartam, hogy miattam kelljen elhagynia Montanát, és visszatérnie
az elcseszett családjához New Yorkba.
A tegnap hullott hó mindent beborított. A beállóra terülő
összefüggő fehér leplet csak a garázshoz és az úthoz vezető kettős
csapás törte meg. Memphis már el is ment Drake-kel a bölcsődébe,
majd a szállodába, dolgozni. Már nekem is bent kellett volna
lennem. Bőven akadt tennivaló.
Mégis a hálószoba ablakánál álltam, és a garzonomra meredtem.
Nem, nem az én garzonomra. Az övére. Az a hely örökre
Memphisé lett, és a kiköltözése után is az marad.
Volt mit megbeszélnünk. Egyszer le kell ülnöm Memphisszel egy
hosszú és kimerítő beszélgetésre, főleg arról, hogy miért hiszi, hogy
jótékonykodok vele. Ezt a marhaságot gyorsan tisztáznunk kell.
Beszélnünk kell a csókról is. Hogy ő mit akar. Hogy én mit akarok.
Tényleg, mi a francot akarok?
Őt. De nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Drake miatt.
Kevés vendég volt a szállodában, ezért nem számítottam nagy
pörgésre a Bütyökben. Szerdánként Lyla hozott süteményeket a
kávézóból a vendégek reggelijéhez. Ilyenkor Skip tartotta a frontot,
és készített pár rántottát, sonkát és bacont sütött, ha azt rendeltek.
Nem lehetett megúszni az előkészítő munkát, de amikor végre
elszakadtam az ablaktól, és autóba ültem, nem a városba indultam.
A birtok felé kanyarodtam.
Lehet, hogy már Griffiné volt a hely, ám számomra mindig is
anyué és apué marad. De a birtok hozzám is tartozott.
Mindannyiunk szívében helye volt.
A havas réten széna volt kiterítve, és marhák falatoztak belőle. Az
oldalukon az Eden-birtok jele, egy E betű a hintaszékek talpát idéző
cikornyával. Büszkeséggel töltött el, hogy mi mindent ért el a
családom. Ahogy áthajtottam az ívelt kapun, mindig ellazultam.
 Anyu és apu háza a birtok közepén épült. A faház mellett egy
műhely és az istállók álltak. A pajta felett egy tetőtéri lakás épült – ez
adta az ötletet a sajátomhoz –, ide költözött be nemrég Briggs bácsi.
Mateo ajánlotta fel neki a helyet, hogy Briggs közelebb lehessen a
szüleimhez, és naprakészen követni tudják a demencia alakulását.
Matty pedig átcuccolt Briggs házába a hegyen.
Ebben a szellemben neveltek minket. Odafigyeltünk egymásra.
Két munkás jött ki a pajtából, amikor leparkoltam, mindketten
vastag dzsekit és Stetson-kalapot viseltek. Beszálltak egy pick-upba,
amelynek az ajtaján az Eden-embléma díszelgett. Intettem nekik,
ahogy ráfordultak a Griffin házát övező ligetek és fák között
kanyargó murvás útra.
A reggeli napfény már elkezdte megolvasztani a havat anyu
Cadillacjén. Úgy saccoltam, hogy délre már nyoma sem lesz. A vihar
csak egy kis előzetes volt abból, ami ránk várt.
Apu autója mellett parkoltam le, és felkocogtam a verandára.
Mielőtt kopoghattam volna, kinyílt az ajtó.
– Jó reggelt, fiam! – köszöntött mosolyogva apu. A szemüvege az
orrára csúszott, és egy bögre kávé gőzölgött a kezében.
– Szia, apu. Mész valahová?
– Nem. – A kezembe nyomta a bögrét. – Csak láttam, ahogy jöttél
az úton.
– Köszönöm. – Áttettem a kávét a bal kezembe, hogy kezet
rázhassak vele a jobbal.
– Gyere be. Az anyád a konyhában van, idézem, „azokkal az
átkozott fagyasztott almákkal”.
Kuncogva követtem a házba, ahol fahéj és cukor illata terjengett.
– Akkor jobb, ha ránézek.
– Az irodában bujkálok előle. Nézz be, mielőtt elindulsz.
Szeretnék beszélni veled a szállodáról. Hogy gondolkodtál-e már az
átvételén.
– Még nem.
Lehervadt az arcáról a mosoly.
– Tényleg nagyon érdekelne a véleményed.
– Tudom. – Megsimogattam az államat. – Csak néhány hetet
kérek. Előbb éljük túl a hálaadást.
 – Rendben – sóhajtott fel. – Nem akarlak piszkálni. Csak
szeretnék mindent elrendezni.
– Megértelek.
Egy erőtlen mosolyt villantott rám, és visszavonult az irodába.
A The Eloise ugyanúgy a családhoz tartozott, mint a birtok. Ha
idegen kézbe kerül, az olyan lenne, mintha levágnánk egy ágat a
családfáról.
Ha nincs a per és Briggs ügye, apu nem sürgetett volna ennyire a
válasz miatt. De mindig szóba hozta, amikor találkoztunk.
A szálloda kezelése rutinfeladat volt a szüleim számára. Több
évtizedes tapasztalatuk volt benne, különösen anyunak. Igen, néha
aktívabb szerepet kellett vállalniuk. De a pénzügyek nagy részét a
könyvelőcég intézte. Eloise nagyon komolyan vette az igazgatói
feladatait, rá hárult az alkalmazottak beosztása, valamint a
vendégekkel és beszerzésekkel kapcsolatos tennivalók zöme.
Elbírnék ezzel a feladattal? Igen. De szerettem volna csinálni?
Erre nem volt ugyanolyan határozott válaszom.
Besétáltam a konyhába, ahol az édesanyám a pult előtt állt, a
kezét egy tál tésztába süllyesztve.
– Úgy hallom, nekiláttál az almáknak.
Anyu felpillantott, és ördögi mosoly terült szét az arcán.
– Kivágom azt az almafát.
– Nagyi almafáját?
– Tudod, hány húszliteres vödröt töltöttem meg idén? Hatot.
Negyven éve szedem, magozom és fagyasztom le az almákat. Tele
van a hócipőm az almákkal. Tudod, hogy milyen pitét szeretnék
készíteni? Barackosat. Cseresznyéset. Vagy csokisat.
– Ez azt jelenti, hogy büntetlenül lenyúlhatom ezt az almás pitét.
– Odaléptem hozzá, átöleltem a vállát, és puszit nyomtam a hajára.
– Nem. Nem adom – jelentette ki anyu, kivette a lisztes tésztát a
tálból, és kiterítette a pulton. Aztán a kezembe nyomta a sodrófát. –
Nyújtsd ki nekem.
– A süteménytészta Lyla erőssége, nem az enyém. – Félretettem a
sodrófát, hogy kezet moshassak a mosogató felett. Aztán nekiláttam
a tésztának, gyors mozdulatokkal, hogy kisütve a lehető
legomlósabb legyen.
 Anyu egy üvegtállal tért vissza, és figyelte, ahogy dolgozom.
Régebben javaslatokkal és megfigyelésekkel segített, de manapság
csak nézte, mit csinálok.
– Látod? Egész jól megy.
– Apu a szállodáról akar beszélni.
Válaszul csak hümmögött.
– Te mit gondolsz?
– Igazán nem tudom – ismertem el. – Összetörné Eloise szívét.
– A húgod imádja a szállodát. De téged is ugyanúgy szeret. Az,
hogy átveszed a vezetést, nem jelenti azt, hogy ne léphetne a
helyedre, amikor felkészült. De még nem áll készen, Knox. Mind
tisztában vagyunk vele. És ha őszintén magába nézne, Eloise is
egyetértene velünk.
– Biztos vagy te ebben?
– Igen. Nagyjából – mondta, és nagyot sóhajtott. – Próbáltuk óvni
őt a per során. Talán nem ez volt a helyes megközelítés.
– Nem. Szerintem okosan kezeltétek. Így is elég nehéz volt
számára.
Eloise tavaly felvett egy férfit takarítónak. Részmunkaidősként
kezdett, és nem volt vele gond. Aztán egy nap kihagyott egy
műszakot. Eloise elnézte neki, és tartotta a hátát. Ez még háromszor
megismétlődött, mire anyu rájött.
Apu is megjelent a színen, és személyesen figyelmeztette az
alkalmazottat. Amikor a fickó legközelebb ellógott egy műszakot,
apu kirúgta, mint a sicc. Egy héttel később beperelte a szállodát
jogtalan elbocsátásért és szexuális zaklatásért.
A szemétláda azt állította, hogy Eloise felkínálkozott neki. A
húgom meghívta őt és a személyzet több másik tagját a Willie’sbe,
mert valamiért nem a főnökük akart lenni, hanem a barátjuk. Az este
végén megölelte a pasast.
A szüleimnek volt igazuk. Eloise-nak az első alkalom után rá
kellett volna jönnie, milyen emberről van szó, de mivel elnéző volt
vele, egy legalja zugügyvéd úgy érezte, legombolhatnak egy rakás
pénzt az Eden családról.
Egy per sosem kellemes dolog, és bár a szüleim nyertek, rengeteg
stresszel járt az ügy.
 – El fogok gondolkodni a szálloda kérdésén – ígértem anyunak. –
De még nem vagyok kész a döntésre. Még nem.
– Rendben, megértelek. – Bólintott, és átnyújtotta a kést.
A tészta fölé helyeztem a formát, körbevágtam, majd a tésztát a
sütőforma aljába simítottam. Közben anyu is megjelent egy nagy tál,
fahéjjal és cukorral megszórt almával.
Némán dolgoztunk, összeállítottuk a pitét és betettük a sütőbe,
egy több százszor ismételt rutint követve, mert nagyi almafája
valóságos óriás volt, és nem csak anyu töltötte almaszedéssel a
nyarakat.
Amikor minden a sütőben volt, megmostam a kezemet, és
betettem a kávét a mikróba.
– Menned kell? – kérdezte anyu. – Vagy meg tudod várni a pitét,
hogy elvidd Memphisnek?
– Memphisnek? Az én Memphisemnek?
Felvonta a szemöldökét.
– A te Memphisednek?
Baszki.
– Tudod, hogy értem.
– Gyönyörű nő kívül-belül.
Döbbenten pislogtam.
– Nem tudtam, hogy ennyi időt töltötök vele.
– Ó, csak váltottunk pár szót a szállodában. De kedvelem őt.
Felsóhajtottam.
– Én is.
– Úgy mondtad, mintha ez baj lenne.
A mikró csilingelt, kivettem a kávét, és a konyhaszigethez vittem,
ahol az egyik ülőkére kucorodtam.
– Bonyolult.
Az előző esti csók mindent megváltoztatott.
– Amióta Gi…
Anyu feltartotta a kezét, belém fojtva a szót.
– Az ő nevét nem ejtheted ki ebben a házban.
Anyu gyűlölte Giannát. Nemcsak azért, amit velem tett, hanem
mert anyut és aput is megbántotta.
 – A gyerek a gond – vallottam be. – Ha csak Memphisről lenne
szó, akkor talán megpróbálkozhatnánk valamivel.
Ha csak Memphisről lenne szó, hetekkel korábban megcsókoltam
volna, és azóta sem hagytam volna abba. De a baba… a baba
mindent megváltoztatott.
Anyu mélabúsan mosolygott rám.
– Jó ember vagy.
– Biztos vagy benne?
Mert valószínűleg nem kellett volna megcsókolnom az előző este.
– Ne hagyd, hogy a múltban történtek beárnyékolják a jövőt.
– Nem… – Behunytam a szemem, bevallva a legmélyebb
félelmemet. – Nem veszíthetek el még egy kisbabát. Leült a
szomszédos székre, és a kezemre tette a sajátját.
– Ez nem ugyanaz a helyzet, Knox.
– Tudom. De ugyanúgy rossz véget érhet.
Már így is kötődni kezdtem. Mindkettőjükhöz.
Csendben ültünk a kávénkat kortyolgatva és a múlton merengve,
amíg sült a pite. A sütő időzítője a felénél járhatott, amikor apu is
csatlakozott hozzánk, de ráérzett a hangulatra, ezért nem hozta
szóba a szállodát.
– Hogy van Briggs? – kérdeztem a témaváltás reményében.
– Jól – mondta apu, de mint mindig, amikor a bátyjáról volt szó,
szomorúsággal telt meg a kék szeme. – Ezen a héten egyáltalán nem
voltak epizódjai, hála az égnek.
Ezután Briggsről beszélgettünk, és az orvosnál tett legutóbbi
látogatásáról. Közben elkészült a pite, és anyu kitette hűlni, amíg
megittam egy utolsó bögre kávét.
A pite a kerámiaformában utazott velem az anyósülésen. Miután
leparkoltam az étterem mögött, azonnal a pihenőbe vittem, és
ráragasztottam egy jegyzetlapot, amire felírtam, hogy Memphis.
Ezután be akartam menni a konyhába, hogy munkához lássak, de
ahogy elindultam a folyosón, a lábam a lift felé vitt.
Az előteret kihagyva egyenesen az első emeletre mentem.
Memphis nem volt ott, ezért felmentem a másodikra.
Épp egy szekrényt törölgetett egy sárga mikroszálas ronggyal.
 Lófarokba fogta a haját, a vége a hátát verdeste. Az arca kipirult,
a szeme összeszűkült, úgy koncentrált. Túl vonzó volt ahhoz, hogy
ellenálljak neki.
Megkopogtattam az ajtót, és beléptem a szobába, ügyelve, hogy
több mint egy karnyújtásnyira legyek tőle, és fel se merüljön egy
újabb csók esélye. Legalábbis a beszélgetésünk végéig.
– Ha több lakbért akarsz fizetni, nem bánom.
Meglepetten pislogott, de kiegyenesedett.
– Igen, szeretnék.
– Megbeszéltük. – Bólintottam. – Ahogy mondtam, szeretek főzni
neked. Ha nem kéred a konyhai maradékot, rendben. Nem viszek
többet. Általában mindent tartok otthon, de ha valamiből kifogyok,
neked kellene megvenned a boltban.
Mosolyra húzódott a szája széle.
– Csak küldd el a listát.
– Ez nem jótékonyság.
Az önuralmam eddig tartott, közelebb húzódtam hozzá.
– Az édesanyám pitét sütött neked. Az sem jótékonyság.
Mindenkinek szokott sütni, akit kedvel.
– Én is kedvelem őt.
– Ez a munka nem jótékonyság. Kiérdemelted. Megtartottad. Te és
csakis te. Megértetted?
Bólintott.
– Hangosan, Memphis.
– Értettem – suttogta.
A kezem megtalálta a lófarok végét.
– A csók sem jótékonyság volt.
– Nem is gondoltam.
– Jó. – Megfogtam a kezét, és az ágyhoz vezettem, hogy üljön le. –
Nem rajongok a bonyolult dolgokért manapság.
– Megértem. – Visszahúzta a kezét az enyémből, és lesütötte a
szemét. – Nem kell semminek sem történnie. Nem tartozol nekem
magyarázattal. Ha gondolod, elfelejthetjük, hogy a csók valaha is
megtörtént.
Ha akartam volna, sem tudtam volna elfelejteni.
– Ezt szeretnéd?
 – Nem.
– Én sem – mondtam.
Még inkább magába roskadt.
– Nem szeretnék egy tévedés lenni számodra.
A szavai tele voltak fájdalommal. Súlyos teherrel. Volt már valaki
más tévedése.
Ha tippelnem kellene, Drake apja lehetett a hunyó.
Memphis még nem mesélte el ezt a történetet. Mivel a családjának
sem mondta el, és a titok megőrzése érdekében az örökségéről is
hajlandó volt lemondani, nem láttam sok esélyt rá, hogy velem
megosztja.
Egyelőre nem. De ha bevallom neki, hogy velem mi történt, talán
megérti, hogy nem csak az ő múltja fájdalmas.
– Amikor San Franciscóban éltem, elkezdtem járni egy nővel.
Giannával. Egy évig voltunk együtt. És ennek az évnek a nagy
részében terhes volt.
Memphis kiegyenesedett, és elkerekedett a szeme.
– Van egy gyereked?
Egy keserű mosollyal válaszoltam.
– Nincs.
– Ó, istenem! – kapta a szája elé a kezét.
– Nem az történt, amire gondolsz. Giannának van egy gyereke.
Egy fia. A neve Jadon.
– De… nem a tiéd?
– Azt hittem, hogy igen. Elkezdtünk randizni, ő pedig terhes lett.
Egyikünk sem számított rá, nem terveztük, de alkalmazkodtunk a
helyzethez. Gianna hozzám költözött. Eljártam vele az orvosokhoz.
Együtt választottuk a nevet. Segítettem dekorálni a gyerekszobát
abban a szűkös kis lakásban. Fogtam a kezét, amíg vajúdott.
– Te voltál az apa.
– Én voltam az apa. Amikor hazatértünk a kórházból, hosszú
éjszakákon át járkáltam a babával a lakásban.
Ahogy Drake-kel is tettem.
– Ezért néztél úgy. – Memphis tekintete ellágyult. – Amikor
átjártál esténként, néha annyira boldogtalannak tűntél. Csak egy
pillanatra. Emiatt.
 – Igen – mondtam meglepve. Nem is tudtam, hogy észrevette. De
kezdtem rájönni, hogy Memphis kiváló megfigyelő. – Jadon kéthetes
volt, amikor jött a hideg zuhany. Gianna elment vele orvoshoz. Négy
nappal később azzal fogadott, amikor hazaértem, hogy a gyerek nem
az enyém.
Memphis lélegzete elállt egy pillanatra.
– Knox.
Gianna pár szóval romba döntötte az életemet. Egy hosszú
munkanap után holtfáradtan mentem haza, és ő a kanapén ülve várt.
Jadon már elaludt. Leültem Gianna mellé, egyből éreztem, hogy
valami baj történt. Aztán könnyes szemmel felnézett rám. Először
bocsánatot kért.
Aztán magával vitte a fiamat. Megváltoztatta az életemet.
– Félrelépett. A kapcsolatunk elején lefeküdt egy pasival, akit
még az egyetemről ismert. Gyanította, hogy Jadon talán nem az
enyém, mégsem szólt róla. Azt mondta, remélte, hogy én vagyok az
apa. De aztán megszületett a gyerek és… tudni akarta az igazságot.
Memphis keze az enyémre kulcsolódott.
– Úgy sajnálom.
– Hát még én hogy sajnálom – suttogtam. – Rég nem beszéltem
Giannával.
– Megértem. Nem könnyű a múltban turkálni.
– Ezért nem beszélsz a saját múltadról?
– Igen.
Csak egyetlen szó volt, mégis érezni lehetett benne a kérést, hogy
ne firtassam tovább. Egyelőre ne.
– Maradtam volna San Franciscóban – folytattam. – Hogy ott
legyek Jadonnek. De Giannával véget ért a kapcsolatunk, és ő úgy
döntött, ha úgysem leszünk egy pár, inkább vessünk véget az
egésznek. Elköltözött. Én pedig…
– Hazajöttél.
– Igen. Hazajöttem.
– Ez mikor történt?
– Öt éve.
– Beszéltél vele azóta?
Megráztam a fejem.
É
 – Nincs miről. És túl akartam lépni az egészen.
Memphis a szőnyeget tanulmányozta, ahogy a történet súlya
megülte a szobát.
– Akkor mi a helyzet velünk?
– Azt reméltem, te tudni fogod. Rám emelte csokoládébarna
szemét.
– Manapság nem állok túl jól a válaszokkal.
– Hozzád kötődni veszélyes. Drake-hez kötődni… – Nagyot
nyeltem. – Dermesztően félelmetes.
– Ha fáj. Ha félelmetes… – kezdte, és egy ránc jelent meg a
szemöldöke között. – Akkor miért jöttél fel a lakásba? Miért térsz
mindig vissza?
Felvontam a vállamat.
– Nem tudom abbahagyni.
– Abba akarod hagyni?
Felemeltem a kezem, sokadjára söpörve félre a makacs hajtincset
a homlokából.
– Nem.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
MEMPHIS
Egyre csak Knox története járt a fejemben, mint egy könyv vagy
film, amit muszáj újra megnézni.
Végigcsinálta a terhességet. Ott volt a gyerek születésénél. Az
apja volt. Aztán a baba egy csapásra eltűnt az életéből, kiszakították
onnan.
Fájt érte a szívem. Dühös voltam, amiért át kellett élnie mindezt.
Órákkal a hazaérkezésem után is az érzelmi hullámvasúton
ragadtam.
Knox mellett ültem egy ideig a csendbe borult szobában, míg
végül lágyan a számhoz érintette az övét, és a gyengéd csók után
egyetlen szó nélkül kisétált.
Drake lelkesen gügyögött valamit a játszószőnyegen. Egyre
gyakrabban hallottam tőle olyasmiket, mint „óóó”, „aaa” és „gah”.
Elnyújtóztam mellette, és figyeltem, ahogy rugdalózik és
hadonászik a karjaival. Fölötte egy körforgón mosolygó
szafariállatok pörögtek, ahogy meglökte az egyiket az öklével.
Drake mosolygott.
Én is elmosolyodtam.
Gügyögni kezdett.
Visszagügyögtem, utánozva a hangot.
Rosszul voltam még a gondolatától is, hogy valaki elveheti őt
tőlem. Hogy bírta ki Knox, hogy tudott eljönni…
A szívemre szorítottam a kezem, és a fiamra meredtem.
Még mindig nem voltunk kinn a vízből. Drake és én jórészt még
mindig csak a vizet tapostuk, a fulladozás határán. Az előző este
majdnem megtörtem, és felvettem a telefont.
Aztán Knox megcsókolt, és bár szerettem volna azt hinni, hogy ez
segített, valójában a mélybe taszított a vízesés tetejéről.
Éreztem a hatalmas keze nyomát az arcomon. Az ajka finom
vonalát. A nyelve érintését.
Egy csók, ami megváltoztathatta az életed. Vagy tönkretehette.
 Odakint már sötétedett, a montanai napok egyre csak rövidültek
a tél közeledtével. Ahogy megvillant odakint egy fény, azonnal
felpattantam, és az ablakhoz surrantam lábujjhegyen. A kinyíló
garázsajtó rezgését éreztem a talpamon, és hallottam, ahogy Knox
leparkolta az autóját a Volvo mellett.
Visszatartott lélegzettel hallgattam, ahogy hangosan bevágja a
pick-up ajtaját, és vártam, hogy merre indul el. Amikor a beállón
áthaladva a ház felé fordult, felsóhajtottam.
Megkönnyebbültem? Csalódott voltam? Mindkettő?
Knox habozott a bejárati veranda előtt, és a válla felett
visszapillantva az ablakomra nézett. Észrevett, és integetett.
Visszaintegettem.
Aztán eltűnt szem elől, belépett a saját otthonába, felkapcsolva a
villanyokat, amerre járt.
Behunytam a szemem, és a hideg üvegnek támasztottam a
homlokom.
Knox jó ember volt. Megbízható, mint a napkelte. Lélegzetelállító,
mint a montanai napnyugták. Pont ilyennek szerettem volna Drake-
et is nevelni.
A házat bámultam, ahogy belépett a hálószobába, és eltűnt a
fürdőszobában, valószínűleg már nagyon vágyott egy zuhanyra a
konyhán töltött nap után. Csak egyetlen ajtó választott el a meztelen
Knoxtól. Elképzeltem, ahogy a víz az izmos karjára zuhog. Ahogy a
tetoválásaira csöpög. Ahogy végigfolyik a mellkasa és a hasa
szoborszerű domborulatain.
Be kellett érnem a fantáziálással.
Nagy nehezen elléptem az ablaktól, és felvettem Drake-et a
padlóról. A szokásosnál tovább maradt fenn ma este, de Jill szerint a
szokásosnál többet aludt a napköziben, ezért játszottunk ilyen
sokáig.
– Jobb lesz így – magyaráztam Drake-nek, ahogy kiengedtem a
fürdővizét a mosogatóba.
Mosolyogva csapkodta a habos vizet.
Fájt Knox elvesztése. Fájt, hogy azelőtt vesztettem el, hogy az
enyém lett volna. De jobb volt így. Nem tudtam, mit tartogat a jövő.
Másnapra is alig tudtam előre tervezni, nemhogy öt évvel előre.
É
 És nem akartam az a nő lenni, aki elvett egy újabb gyermeket
Knoxtól.
***
A telefon hangos csipogása ébresztett fel az álomtalan alvásból.
Vakon tapogatóztam a hang felé, hogy kikapcsoljam az ébresztőt, és
Drake tovább aludhasson.
Drake.
Nem ébredt fel.
– Drake.
Elakadt a lélegzetem, pánik söpört végig rajtam, kipattantam az
ágyból és a bölcsőhöz rohantam. A torkomban dobogott a szívem,
ahogy érte nyúltam. Rosszul lett? Miért nem kelt fel?
Megrezzent, ahogy kézbe vettem, lapos pislogások kíséretében
tért magához.
Tetőtől talpig megvizsgáltam, megtapogattam a pizsamán
keresztül. Két kéz. Két láb. A mellkasára tapasztottam a tenyerem, és
éreztem, ahogy megemelkednek a bordái, ahogy ver a szíve.
– Uramisten – sóhajtottam fel.
Átaludta az éjszakát.
Ezért nem kelt fel. Nem azért, mert beteg lett, vagy…
Nem is akartam befejezni a gondolatot.
Átaludta az éjszakát.
A szívem hevesen kalapált, ahogy magamhoz szorítottam Drake-
et. Könnyekkel telt meg a szemem, és lassan elmúlt a kezdeti
ijedtség. Minden rendben volt. A fiam rendben volt. Csak átaludta
az éjszakát.
Miért sírtam emiatt? Magamon kívül kellett volna lennem az
örömtől, ehelyett a könnyeimmel küszködtem és remegett a kezem,
miközben kapkodva felkészítettem a napra.
A gyors zuhany közben éreztem, hogy kinyílik a garázsajtó, és
Knox pick-upja hangos morajlással kigördül. Háromszor is kiesett a
kezemből a hajkefe, amíg a hajamat szárítottam. A gyomrom
túlságosan felkavarodott ahhoz, hogy reggelizzek. Még Anne Eden
almás pitéjéhez sem volt gusztusom, ezért töltöttem magamnak egy
pohár vizet, de már az első kortyot félrenyeltem. Az ujjaim alig
találták meg Drake rugdalózójának gombjait, amikor felöltöztettem.
 Valahogy semmi sem stimmelt. Bizonytalanná vált.
– Jól van – suttogtam magamnak az autó felé tartva. És még öt
alkalommal a városba vezető úton.
A bölcsőde parkolójában lármásan jöttek-mentek az érkező és
távozó szülők. Beálltam a kevés üresen maradt parkolóhely
egyikére, bevittem Drake-et és a cókmókját, elhaladva egy másik
anyuka mellett a folyosón.
Szűk volt a tér, és ahogy magam elé emeltem Drake gyerekülését,
kiesett a kezemből a slusszkulcs. Lehajoltam érte, így viszont a
pelenkás táska csúszott le a vállamról.
– Mi a fene van velem?
Szedd össze magad, Memphis. Nagy levegőt vettem, ráparancsoltam
a szívemre, hogy vegyen vissza a tempóból, aztán kihúztam magam,
miután felálltam.
A farmerom zsebébe csúsztattam a kulcsot, és újra a vállamra
ügyeskedtem a táskát, amikor meghallottam Jill hangját a folyosó
végéről.
– Csak azzal törődik, hogy találjon egy új apukát a gyereknek.
Teljesen megdermedtem.
Rólam beszélt? Kizárt. Csak valaki másról lehetett szó. Hacsak
nem látott meg valaki Knoxszal a Bütyök bokszában, és azt a
következtetést vonta le, hogy egy pár vagyunk. Ami feszegette a
hihetőség határait. De már egy kisvárosban éltem. Ki tudja, milyen
gyorsan terjedtek a pletykák.
Mindenfélét bebeszéltem magamnak ezen a napon. Megráztam a
fejem, és elindultam a szoba felé.
Egy másik nő hangja csendült fel.
– Meg vagy lepve, hogy máris randizni kezdett? Szerintem már a
válás véglegesítése előtt járt ezzel a pasival. Mondtam is, hogy
láttam őket a Big Sam’sben egyik este.
Rendben, ez határozottan nem én voltam. A Big Sam’s Saloon az
egyik bár volt a főutcán, és még sosem léptem át a küszöbét.
Mi ütött belém ezen a reggelen? Persze hogy nem rólam
beszéltek. Nem tereferéltem Jill-lel a magánéletemről. Drake
diszkréciójára is számíthattam. Mikor váltam ilyen idegbeteg,
széthulló emberré? A régi Memphis minden hibája ellenére sosem
hunyászkodott meg.
Nem hiányoltam őt, de nem bántam volna, ha előkerül az ő
önbizalmának legalább egy kis része.
Jill megpillantott a nyitott ajtón át, és a nála lévő babát azonnal
egy másik nő kezébe nyomta (akit látásból ismertem az irodából), és
odasietett hozzám, szabályosan elragadta tőlem Drake gyerekülését.
– Végre megjött a kedvenc királyfim! – mondta neki mosolyogva,
ahogy kicsatolta az ülésből. Pillanatokkal később már a kezében
tartotta, és Drake a mosolyt viszonozva boldogan rugdalózott.
– Itt vannak az üvegek és a pelenkák. – Felakasztottam a táskát a
nekünk kijelölt helyre.
Jill egy pillantásra sem méltatott.
Odaléptem, és megérintettem Drake kezét.
– Legyen szép napod, kicsikém. Szeretlek.
Jill elfordította tőlem, hogy ne érhessem el.
Összeszorult a szívem, de elhátráltam, és kióvakodtam a
szobából. Lassan, nehézkesen lépdeltem. Szívem szerint
visszafordultam volna, hogy elvegyem a fiamat, és soha többé be se
tettem volna ide a lábam.
– Ő él Knox Edennel?
A kérdést hallva megtorpantam.
– Aha.
Jill elnyújtotta a h hangot, a lehető legtöbb megvetést és irigységet
csempészve ebbe az egyetlen szóba.
– Egy másik egyedülálló anyuka, aki apukát keres a gyerekének.
A helyében én is a város leggazdagabb agglegényére hajtanék rá.
Összerezzentem. Ezt mondták rólam a hátam mögött? Hogy a
pénze miatt kellett Knox? A megaláztatástól szóhoz sem jutottam.
Kipirult az arcom.
Minden erőmre szükségem volt, hogy kisétáljak onnan. Ezek a
nők szemét módon viselkedtek velem, de Jill legalább szerette a
fiamat. És egyelőre nem volt alternatívám.
Be kellett érnem a műszakomra.
Hetek óta először nem Knox autója mellett parkoltam le, egy jóval
távolabbi helyet választottam. Beblokkoltam, és egyenesen a
takarítókocsihoz mentem, kihagyva a kávét a pihenőben és a gyors
köszönést Eloise-nak a recepción. Ő is azt hitte, hogy a bátyja után
kajtatok?
Épp a személyzeti liftre várakoztam, amikor léptek hangzottak fel
mögöttem a folyosón. Knox tartott felém, kezében a
jegyzettömbjével, a szakácskabát ujjai könyékig felgyűrve.
Rám mosolygott.
Olyan szép volt a mosolya, hogy sírni támadt kedvem.
Kinyílt a lift. Levettem róla a tekintetem, betoltam a kocsit a liftbe,
és szorosan behunytam a szemem, amíg fel nem értem a harmadik
emeletre.
Épp kinyitottam az első szobát, amikor megszólalt a telefon a
zsebemben. Elővettem, remélve, hogy történt valami a bölcsiben, és
elhozhatom Drake-et. A mai napon nem érdekeltek a munkaórák.
Csak össze akartam bújni a fiammal, és elfeledkezni a külvilágról.
De nem montanai szám volt a 406-os előhívóval.
Százharminckettő.
A második csengésnél elutasítottam a hívást, és
visszasüllyesztettem a telefont a helyére.
Épp lehajoltam a tisztítószerért, amikor újra megszólalt.
Százharminchárom.
A padlóra hajítottam a törlőrongyot és a flakont, és szinte
kitéptem a telefont a zsebemből, azonnal megnyomva a piros
gombot.
– Ne hívogassál!
Még a kezemben volt, amikor ismét megszólalt.
Könnyekkel telt meg a szemem. Remegni kezdett a szám.
Ne add fel!
Ezt a hívást is kinyomtam, magamhoz vettem a tisztítószereket,
és hófehérre suvickoltam a vécét. A tükör és a pult valósággal
ragyogott, mire végeztem. A padlóról enni lehetett volna, a
levegőben hipószag terjengett.
Takarítottam.
A telefon pedig egyre csak csengett.
Újra és újra, de mire a lepedőcseréhez értem, szerencsére feladták.
Voltak ilyen napok korábban is. Amikor húsz hívás érkezett egy
órán belül. Máskor csak egyetlenegy egész nap.
Megfeszültek az izmaim, vártam az újabb rezgést, de amikor nem
történt semmi, felsóhajtottam.
Az egész napos idegesség kezdte éreztetni a hatását, és
megmasszíroztam a homlokomat.
– Jól vagy?
Megriadtam Knox mély hangjától. Hány sokkot bír ki a szív egy
délelőtt alatt? Úgy éreztem magam, mint aki elé kiugrott egy ijesztő
bohóc a kísértetkastélyban.
– Persze. – Felé intettem.
– Memphis! – Odasietett hozzám, olyan közel lépve, hogy
megcsapta az orromat a szappanja fűszeres illata.
A mindenségit, de jó illata volt! Ezúttal egy leheletnyi citromot is
érezni véltem. Lehet, hogy citromos-habcsókos pitét sütött. Az volt a
kedvencem.
– Hallgatlak.
– Jól vagyok – füllentettem. – Csak kicsit fáj a fejem.
– Hunyd be a szemed.
– Knox, jól vagyok.
– Pocsékul hazudsz.
Akaratlanul is felnevettem, száraz, humortalan nevetéssel.
Hányszor hallottam ezt Olivertől? Bár ő a hazugságok királya volt,
szóval hozzá képest mindenki amatőrnek számított.
– A múltkor elszaladtál előlem. – Még közelebb araszolt.
– Azóta átgondoltam a dolgot – mondtam, és felszegtem az
államat. Nem volt elég önbizalmam, ezért tettetnem kellett. – Azt
hiszem, jobb, ha lezárjuk ezt, bármi is legyen, mielőtt túl messze
mennénk.
Összeszűkült a szeme, és a kék tekintet könnyedén átlátott a
próbálkozásomon. A fenébe.
– Miért?
– Drake miatt.
– Figyelj… – Knox a hajába túrt. – Amit tegnap mondtam… Csak
őszinte szerettem volna lenni. De nem azért mondtam el neked az
igazságot, hogy most kihátrálj.
– Ha megpróbáljuk, és nem jön össze, elveszítenéd Drake-et.
 – Igen. – Bólintott. – Tudom, mekkora a tét, Memphis. Mégis itt
vagyok.
– Továbbra is azt mondom, hogy nem túl jó ötlet – jelentettem ki.
Az újabb hazugságra válaszul összevonta a szemöldökét. – Drake-re
kell koncentrálnom.
– Kértem én, hogy inkább rám figyelj?
– Nos… nem.
Nem tudtam elképzelni Knoxról, hogy valaha is ilyesmit kérjen
tőlem.
Felemelte a kezét, és megfeszült a testem; tudtam, ha újra
megcsókol, megszűnik minden ellenállásom. De nem fogta a tenyere
közé az arcomat, és nem hajolt közelebb, ahogy halloweenkor tette.
Ehelyett az arccsontomnak támasztotta a tenyere tövét, és mindkét
oldalon elkezdte masszírozni a halántékomat.
Mennyei volt.
És pokoli.
– Nem tehetem – suttogtam, és behunytam a szememet, hogy ne
sírjak.
– Miért nem?
– Nem akarom cserben hagyni Drake-et. Nem hagyhatom őt
cserben. Rajtam kívül senkije sincs.
Nem volt tartalék tervem. Nem vallhattam kudarcot.
És féltem. Ez volt a nagy büdös igazság.
A legtöbb napon egy hajszál választott el az összeomlástól.
Minden felszabadítható energiámat Drake-nek szenteltem. Ha Knox
elérné, hogy beleszeressek, és utána szétmennénk, biztosan
darabokra hullanék. Nem voltam biztos abban, hogy lenne erőm
begyógyítani még egy összetört szívet.
Knox néhány pillanatig szótlanul folytatta a masszázst a
varázslatos ujjaival.
– Tegnap meséltem neked az életem legnehezebb időszakáról.
Elmondtam, melyik volt az én legrosszabb napom. Meséltem a
nőről, aki tönkretett. Nem kérem, hogy cserébe te is beszélj nekem
Drake apjáról. De megígérhetem, hogy ha valaha is a bizalmadba
fogadsz, sosem árullak el.
 Amikor kinyitottam a szemem, az átható tekintete fogadott.
Annyira szép volt, hogy szinte fájt ránézni. Mindent el akartam
mondani neki Oliverről. Nem is volt kérdés, hogy Knoxban
tökéletesen megbízhattam.
De…
Mégsem szólaltam meg.
– Egyedül akarsz boldogulni. Ezt megértem, szívem. – Az ujjai
elhagyták a halántékomat, és a lófarokba fogott hajammal kezdtek
játszadozni. – De még ha egyedül is boldogulsz, akkor sem kell
egyedül lenned. A kettő nem ugyanaz.
– De Drake…
– Ne használd őt kifogásként a saját félelmeid miatt. Az, hogy
vágysz rám, nem jelenti, hogy Drake-et bármi hátrány érné.
Annyira… igaza volt. Nagyon is.
Knox karja visszahullott a teste mellé.
– Döntsd el, hogy mit szeretnél. Tudod, hol találsz.
És ezzel kiment a szobából, csak a szavait hagyva hátra.
Tényleg, én mire vágytam? Számított ez egyáltalán? Nem fért
bele az életembe, hogy magamnak álmodozzak.
És Knox… egy álom volt.
A nap hátralevő részében egyedül takarítottam, Knox szavai
jelentették az egyedüli társaságomat. Nem ez volt a legjobb napom.
Cserébe nem is a legrosszabb. A nap történései ólomsúlyként
nehezedtek rám, ahogy kivánszorogtam az autómhoz, és a bölcsibe
hajtottam.
Bementem a babaszobába, és csak arra vágytam, hogy magamhoz
ölelhessem a fiamat, de sehol sem láttam Jillt. És Drake-et sem.
– Öhm, helló. Hol van Drake? – kérdeztem egy nőtől, aki épp egy
gyerek pelenkáját cserélte. Ugyanaz a lány volt, akit reggel láttam,
nagyjából Jill-lel egykorú, vörösesszőke hajjal.
– Ó, most nincs itt.
Döbbenten pislogtam.
– Micsoda?
– Jill kiugrott elintézni valamit, és magával vitte.
– Hogy micsoda?
Mi. A. Fasz.
 – Itt lakik a szomszédban. – A nő a fal felé mutatott. – Pár perc, és
itt lesz.
– Rendben – mondtam fagyosan, és leakasztottam a pelenkás
táskát. Aztán összefont karral várakoztam, és a padlón doboltam a
lábammal, ahogy idegesen számoltam a másodperceket a faliórára
meredve.
Három perccel és negyvenegy másodperccel később kitárult az
ajtó, és Jill lépett be Drake-kel a kezében. A mosolya egy pillanatra
lelohadt, ahogy meglátott engem.
Átsiettem a szobán, és kivettem Drake-et a karjai közül.
– Szia, édesem.
A fiam sírni kezdett, mint minden áldott nap, és Jill felé
nyújtózott.
Ahogy Jill tette reggel, én is elfordultam, hogy kettejük közé
kerüljek.
– Értékelném, ha nem vinnéd ki Drake-et az épületből.
A gyereküléshez vittem, és beleültettem, majd a lehető
leggyorsabban becsatoltam.
– Ööö, rendben – mondta Jill. – Nem gondoltam, hogy ekkora
probléma. Csak a szomszédban voltunk.
Jobbnak láttam, ha inkább nem válaszolok, és a nyűgösködő
Drake ellenállása mellett a helyére pattintottam az utolsó csatot, a
vállamra lendítettem a pelenkás táskát, és kisétáltam.
Amint rögzítettem az ülést az autóban, és a volán mögé
csusszantam, megszólalt a telefonom.
Rápillantottam a számra, és egyből megnyomtam a piros gombot.
Százötvenöt telefonhívás, amióta Quincybe költöztem. Mivel már
nem kellett aggódnom, hogy a bölcsi hív, és senki mással nem volt
kedvem beszélni, ki is kapcsoltam az idegesítő vackot.
Drake abbahagyta a sírást, mire felértünk az országútra.
Én nagyjából ugyanakkor kezdtem el.
Annyira fáradt voltam. Szellemileg. Fizikailag. És legfőképp
elegem volt az egyedüllétből.
Egész életemben azt láttam, hogy a családom női tagjai ki vannak
szolgáltatva az őket eltartó férfiaknak. Az anyám. A nagyanyám. A
húgom. Ezt a körforgást törtem meg azzal, hogy Montanába jöttem.
 Ha hagyom, hogy Knox vagy bárki más segítsen, az nem jelentett
volna hatalmas visszalépést? Mi történt volna, ha rá támaszkodom?
De ez sem volt fenntartható. Szükségem volt… segítségre. És ez a
vallomás, még ha csak magamnak is tettem, még hevesebb sírást
váltott ki.
Egyre csak hullottak a könnyeim, ahogy ráfordultam a Juniper
Hill felé vezető, kanyargó ösvényre. Knox házában már égtek a
lámpák, aranyszín ragyogással töltve meg az éjszakát. Az autója a
garázsban állt.
Leparkoltam, kivettem Drake-et, és azt terveztem, hogy
felmegyek a lakásba, és egy száraz, lehangoló, mogyoróvajas
szendvicset eszek vacsorára. Ehelyett a lábam irányt váltott, és a
murvás beállón átvágva Knox házához vitt.
Ő kinyitotta az ajtót, mielőtt kopoghattam volna. A tekintete
követte az arcomon végigfutó könny útját.
– Nem szeretném egyedül érezni magam. Azt szeretném, hogy
mosolyogjon a fiam, amikor elhozom a bölcsiből. Azt szeretném,
hogy Drake-nek normális élete legyen, és most olyan messze
vagyunk ettől, hogy azt sem tudom, merre kellene elindulnom.
Szeretnélek újra megcsókolni. Szeretném, ha soha többé nem kellene
mogyoróvajas szendvicset ennem. Szeretném, ha…
Knox a szájával némított el, az egyik erős karja átölelte a vállamat,
a másikkal pedig kivette Drake ülését a kezemből. A nyelve
végigsiklott az alsó ajkamon, ahogy a számra szorította a száját.
Túl gyorsan vált szét az ajkunk, de a karja szilárdan tartott, és a
mellkasához vont.
– Meg is vagyunk az egyik kívánsággal. Mi mást szeretnél még?
Átöleltem, és kimondtam a rémisztő igazságot.
– Téged.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
KNOX
Memphis nevetve fordult felém, amikor besétáltam a szobába,
ahol épp takarított.
– Nem kellene a konyhán dolgoznod?
– Elengedett a főnök.
– Aha. – Fapofával bólintott. – Tizenöt perce volt szüneted.
– Húsz. – Felé nyújtottam a Lylától hozott friss lattét.
– Mi ez?
– Egy latte.
Úgy meredt a papírpohárra, mintha egy aranyrúd lenne, és nem
egy ital, amiért a húgom nem engedte, hogy fizessek. Memphis
belekortyolt, és az arcát elöntő mámorító öröm…
Ezért a pillanatért, ezért a nevetésért mindennap vittem volna
neki kávét.
– Köszönöm.
– Ez csak egy kávé, szívem.
Ellágyult a tekintete.
– Számomra nem.
– Ne nézz így rám.
– Hogyan?
Közelebb léptem, az állához emelve a kezemet.
– Mint akit meg kell csókolni.
Mosoly terült el az arcán, és lábujjhegyre állt. Még így sem érte
volna fel a számat, ezért lehajoltam, és az ajkára tapasztottam az
enyémet.
Felnyögött, és a kávét tartó kezével a tévéállvány felé
tapogatózott, hogy letehesse a poharat. De nem volt elég hosszú a
karja, ezért elvettem tőle, és én tettem az állványra, aztán felkaptam
őt, a frissen megvetett ágyhoz vittem, és végigfektettem a puha,
vakítóan fehér paplanon.
Memphis belém kapaszkodott, ahogy ránehezedtem, és a
matracra szorítottam, átkozva magam, amiért nem csuktam be az
ajtót.
 Ettől a nőtől mindig megszállt a vágy. Az állatias vágy. A nyelve
birokra kelt az enyémmel, és ezúttal én nyögtem fel halkan. Kávé- és
vaníliaíze volt.
Tőle kaptam életem legjobb szexuális élményét, és még csak a
csóknál jártunk.
Az elmúlt hetekben alig tudtam távol tartani magam tőle.
Legalább egy szállodai emeletnek kellett elválasztania minket ahhoz,
hogy a munkámra tudjak koncentrálni, de így is folyton találtam
valamilyen kifogást, hogy kilógjak a konyhából, és megkeressem őt.
És olyan gyakran csókoltam meg, amilyen gyakran csak engedte.
És amikor annyira belejöttem, hogy nekiláttam volna letépni róla
a ruhát, mindig abbahagytam. Egy hete olyan hideg zuhanyokat
vettem, mint a korai novemberi éjszakák.
A kurva életbe is, annyira kívántam őt. Ha csak a csókjainkat
vesszük alapul, lángba tudtuk volna borítani az ágyat. De még nem
állt készen rá.
Memphisszel lassan kellett haladni. Kitartóan. Ez talán nekem is
jót tett.
De komolyan gondoltam, amit a múlt héten mondtam neki.
Tudtam, hogy mit vállalok. Vele. Drake-kel. És ideje volt túllépni a
múlton.
Nyöszörgött, ahogy az alsó ajkát ízlelgettem. A hang egyenesen a
sajgó lágyékomig hatolt, és elszakítottam tőle a számat, lihegve a
homlokának támasztva az enyémet.
– Knox? – szólalt meg Eloise hangja a folyosóról.
Memphis pánikszerűen próbált lelökni magáról, de nem
mozdultam.
– Knox.
– Igen?
– Meg fog látni minket.
– És?
A húgom vagy azt látja meg, hogy Memphisen fekszem, vagy
hogy egy nagyon nagy és nagyon gyanús dudor van a farmeromon.
Memphis még erősebben lökdösött, ezért felálltam, és őt is talpra
segítettem. Amíg Memphis kisöpörte az arcából a haját, én
megtöröltem a számat, és elrendeztem a dolgokat a nadrágomban.
Memphis látványosan ki volt pirulva. Besietett a fürdőszobába, épp
ahogy a húgom a küszöbhöz ért.
– Ó, hát itt vagy. Mit keresel itt?
A kávéspohár felé biccentettem.
– Egy kis apróság Memphisnek.
– Ó. Milyen kedves tőled.
A sokat sejtető mosolya alapján mintha pontosan tudta volna, mi
zajlott a szobában. Talán így is volt.
Memphis az üvegtisztító folyadékkal és egy ronggyal a kezében
lépett ki a fürdőszobából.
– Szia.
– Szia – felelte Eloise mosolyogva. – Csak Knoxot kerestem.
Valaki találkozni szeretne veled.
– Kicsoda?
Eloise megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs. Nem mutatkozott be a pasas.
Talán egy elégedett vendég. Vagy egy felháborodott.
– Rendben. Hol találom?
– Az előtérben. Megmutatom.
Bólintottam, majd Memphisre pillantottam, lopva rákacsintva.
– Majd találkozunk.
A kacsintástól újra pipacsvörös lett.
– Szia.
Kuncogva követtem Eloise-t, ahogy elindult a folyosón a
lépcsőház ajtaja felé. Memphis a takarítókocsi mellett állt, és a
seggemre szegezte a tekintetét.
Amikor észrevette, hogy lebukott, csak megvonta a vállát, és
mosolygott.
Rávigyorogtam, és lementem az előtérbe a húgommal.
Eloise a begyújtott kandalló mellett álló férfira mutatott, aztán
elfoglalta a helyét a recepcióspult mögött.
A fickó háttal volt nekem, tweed sportzakót viselt, a nyakát
vastag, kockás sálba bugyolálta.
– Jó reggelt – köszöntem rá, ahogy a heverőt megkerülve mellé
léptem. – Knox Eden.
 – Jó reggelt! – Levette barna gyapjúkalapját, felfedve sötét, kopasz
fejét. A kalapot a karimájánál megfogva felém fordult, és kezet
nyújtott. – Lester Novak.
Lester Novak.
Azt. A. Kurva.
Kezet ráztam vele, a szája felett díszelgő bajuszt méregetve. Ez a
bajusz szolgált mintaként a logónak, amit a cikkeiben és a
weboldalán használt.
Lester Novak, az országos hírű ételkritikus a családom
szállodájába látogatott. És velem akart beszélni.
– Örülök a szerencsének – mondtam erőltetett nyugalommal,
miközben a szívem majd’ kiugrott a helyéről.
– Szintén – mondta, és a heverő felé intett. – Lenne néhány perce?
– Hogyne.
Lester nem kérdezett rá, hogy tudom-e, kicsoda, talán mert
minden séftől elvárta, hogy ismerjék a nevét, vagy mert az
arckifejezésem azonnal elárult. Talán mindkettő.
Elhelyezkedtünk a bőrheverőn, és egymás felé fordultunk.
A kandallóban égő tűz elűzte a késő őszi hideget, amely minden
alkalommal beszökött az előtérbe, valahányszor kinyílt a bejárati
ajtó.
A termet a kávé, a cédrus és a megperzselt fenyő illata töltötte be.
Ezek az illatok általában nyugalommal töltöttek el. De ezúttal Lester
Novakkal szemben ültem, akinek sötét szeme semmit sem árult el.
– Azt hiszem, van egy közös ismerősünk – szólalt meg. – Cleo
Hillcrest.
– Valóban. Cleo néhány éve volt a vendégünk. Ő… nos,
gyakorlatilag kitúrt a konyhámból az egyik reggel, és annyi
péksüteményt készített, amivel egy kisebb országot jól lehetett volna
lakatni.
Halkan kuncogott.
– Igen, Cleo hajlamos az ilyesmire. Mindig benézek a pékségébe,
amikor Los Angelesben járok.
– Elképesztően tehetséges.
Ki akartam tekerni Cleo nyakát, amikor megláttam őt a
konyhámban. Matty engedte be őt, hogy sütögessen egy kicsit. Annyi
cukrot használt egyetlen reggel, mint én egy hónap alatt. De elég
volt egy harapás a muffinjába és a fahéjas tekercsébe, hogy
elpárologjon a dühöm. Aztán befogtam a számat, és hagytam őt
alkotni. Istenadta tehetség volt.
A legutóbbi e-mailjében említette, hogy valamikor újra eljön
Quincybe, ezúttal a testőréből lett férjével. Cleo még nem is sejtette,
de Austin máris megszervezte a látogatásukat karácsony utánra.
Ha Lester Novak pozitív kritikát ír rólam, Cleo és Austin idén az
én kontómon nyaralhat a The Eloise-ban.
A fenébe, már pusztán azért is, mert Memphis Cleo miatt jött ide.
– Cleo mesélt nekem egy elbűvölő montanai szállodáról –
folytatta. – Támadt egy kis szabadidőm, és úgy döntöttem, benézek
ide. Cleo ízlése, mint mindig, kifogástalannak bizonyult.
– Örülök, hogy jól érzi magát nálunk.
– Nagyon is. – Bólintott, majd elvigyorodott. – Bütyök. Milyen
fura név egy étteremnek. A légköre elég… váratlanul ért.
Nagyvárosokban szoktam hasonlót látni, nem vidéki kisvárosokban.
Ez vajon jó pont volt? A hangsúlyából nem tudtam eldönteni.
– Akaszthattam volna bikakoponyákat a falra, és hagyhattam
volna, hogy mogyoróhéjakat szórjanak a padlóra, de ezeket a
kliséket inkább átengedtem a főutca bárjainak.
– Helyes. – Még szélesebb mosolyra húzódott a szája. – Tegnap
este a Bütyökben vacsoráztam.
Baszki. Mit főztem? Nem volt túl mozgalmas este, azért az utolsó
órában már kapkodtam, hogy hazaérjek, mielőtt Memphis elaludt.
Rendeltek pár hamburgert. Talán Lester rendelte az egyiket, de
mivel csak elvétve írt vörös húsos fogásokról, nem tűnt
valószínűnek. Esetleg a grillezett lazacos taco? Vagy a tükörtojásos
pizza?
– És? – kérdeztem félve.
– Ritkán eszek hamburgert.
A fenébe. Hamburgert rendelt. Jók voltak, minden ételem jó volt.
De csak egyszerű hamburger. Nem volt túl sok tér a kreativitásnak,
ezért szerette annyira az apám, aki egész életében állattenyésztéssel
foglalkozott.
 A hamburgereinket mindenki imádta, de a többi fogásom
annyival izgalmasabb volt.
– Azt kell mondjam, hogy… – Megpödörte a bajuszát. Egyszerű
volt. Unalmas. Közönséges. – …fantasztikus volt.
Hála az égnek!
– Örülök, hogy ízlett.
– A pincérnő említette, hogy minden marhahús a család
birtokáról származik.
– Úgy van. A birtokot a bátyám igazgatja. Minden évben ad
nekünk a legszebb húsokból.
– A ketchupot különösen értékeltem. Ez az első alkalom, hogy
dicsérő szavaim vannak erre a szószra.
Felnevettem.
– A recept az édesanyámé.
– Gondolom, megvan a története.
– Ó, igen! – Elvigyorodtam. – Hat gyerek volt a háznál. Őrült
tempóban fogyott a ketchup. Egy nap egy csepp sem maradt otthon.
A tél közepe volt, és anyunak nem volt kedve bemenni a városba a
jeges utakon, ezért úgy döntött, hogy ő maga fog készíteni az előző
nyáron eltett paradicsomokból. Szerintem azóta nem látott Heinz
üveget a háztartásunk.
Lester nevetve vett elő egy jegyzetfüzetet és tollat a zakója
zsebéből.
– Megírhatom ezt a történetet a kritikámban?
– Természetesen.
Amíg lefirkantott pár szót, vadul kavarogtak a gondolataim. A
montanai Quincy nem a gasztronómiájáról volt híres. A helyiek
magasról tettek arra, mit ír rólunk egy kritikus. Őket aztán nem
izgatta, hogyan jelenünk meg. Csak az számított, hogy melegen
érkezzen az étel az asztalukhoz, és ne legyen túl drága. Kellemes
bónusz volt, hogy amit lehetett, helyi termelőktől szereztünk be.
Ez volt az egyik legszebb dolog az itteni életben. Semmi sem volt
flancos. Az étel dolga az volt, hogy táplálja a kemény munkában
megfáradt embereket, és ha még finom is volt… teljes a siker.
Egy Lester-féle kritika után nem telt volna meg a Bütyök Amerika
ínyenceivel. De nagy siker lett volna számomra. Amire évekig
büszke lehettem volna.
– Nemrég kezdtem el írni egy havi rovatot a Travel and Leisure
magazinnak – közölte Lester, miközben eltette a tollát és a
jegyzetfüzetét. – Szeretnék egy cikket írni Quincyről, a The Eloise-
ről, és persze a Bütyökről.
– Megtiszteltetés lenne.
Meg sem próbáltam elrejteni a mosolyomat.
– Itt töltöm az estét, és örömmel nézek az újabb vacsora elébe.
– Péntek este mindig van egy különleges ajánlat. De még nem
döntöttem el, mi legyen az. Bármilyen óhaj-sóhaj?
Összedörzsölte a kezét.
– Lepjen meg.
– Úgy lesz.
Azonnal ötletek kezdtek száguldozni a fejemben. Dijoni csirke.
Sertésérmék. Wellington bélszín. Aztán félre is söpörtem őket, mert
meg kellett néznem, mi van egyáltalán a hűtőkamránkban. Talán
valamilyen hal?
Quincy a nyugalmat jelentette számomra. Ez volt az otthonom.
Lehet, hogy készítek Memphisnek sajtos makarónit, és sütök egy kis
rántott csirkét a kedvenc csípős bundámmal.
– A cikkhez hívnom kell egy fotóst is a magazintól – tette hozzá
Lester. – Nem gond?
– Egyáltalán nem. Beszéljünk meg egy napot.
– Kiváló. – Lester felállt, majd kezet nyújtott.
Követtem a példáját, és kezet ráztunk.
– Köszönöm. Őszintén.
– Mint mondtam, örömömre szolgált. Akkor este.
– Ha bejárja Quincyt, melegen ajánlom az Eden Coffeet. A
húgom, Lyla a tulajdonos. Sajnos nem tud versenyezni Cleo fahéjas
tekercsével és muffinjaival. De ne áruljon be Lylának, hogy ezt
mondtam.
Lester felnevetett.
– Lakat lesz a számon.
– Viszont Lyla leveles tésztából sütött cseresznyés batyuja
fantasztikus. A cseresznye édesanyánk kertjéből származik, a tészta
pedig egyszerűen varázslatos. Ma reggel is sütött párat. Ha még
nem fogyott el, vétek lenne kihagyni.
– Épp azt fontolgattam, hogy iszom egy kávét – mondta,
szorosabbra fűzve nyakán a sálat. – Akkor át is ugrok oda.
Búcsúzóul biccentett, és figyeltem, ahogy átsétál az előtéren a
bejárathoz. Amint látótávolságon kívülre került, örömömben a
levegőbe bokszoltam.
– Ez az!
– Ki volt az? – érdeklődött Eloise, ahogy a lépcsők felé tartva
elhaladtam a pult előtt.
Türelemre intettem a feltartott ujjammal.
– Egy perc, és mondom.
Először Memphisszel akartam megosztani a hírt.
A lépcsőket kettesével szedve rohantam fel az első emeletre. Épp
végzett a szobában, ahol korábban voltunk. A telefonjának csengése
visszhangot vert a folyosón.
A kávéját kortyolgatva nyomta ki a hívást, amikor beléptem.
Memphis nagyon sok hívást utasított el.
– Szia – mondtam halkan, hogy ne ijesszek rá.
Felém kapta a tekintetét, és azonnal kisimult a homlokán a ránc,
amely a kinyomott hívásokkor jelent meg.
– Tíz perce se mentél el.
Közvetlenül előtte álltam meg, és ismét kivettem a kezéből a
kávét. Aztán a kezem közé fogtam az arcát, és gyors csókot leheltem
az ajkára.
– Nem fogod elhinni.
Rám mosolygott.
– Mit?
Hadarva elmeséltem neki a Lesterrel folytatott beszélgetést, és
mire a végére értem, valósággal ragyogott az arca.
– Knox, ez… – A levegőben hadonászott. – Lester Novak. Az a
bizonyos Lester Novak.
– Tudom, ne is mondd!
Istenem, de örültem, hogy érti, mennyire fontos emberről van
szó. És hogy még nálam is izgatottabb volt.
 – Amíg a Ward Hotelsnél dolgoztam, folyton próbáltuk
becsalogatni az éttermeinkbe, hogy írjon róluk. De szinte lehetetlen
időpontot egyeztetni vele. És most itt van – mondta, és megint
hadonászni kezdett. – Quincyben.
– És nem szólta le a főztömet.
– Persze hogy nem szólta le. Bah! Te vagy a legjobb séf, akit
ismerek.
Mintegy mellékesen mondta, mintha nyilvánvaló dologról lett
volna szó. Az ég kék volt. A hó fehér. És én voltam a világ legjobb
séfje.
Érdekes, hogy néhány hete még Lester véleménye lett volna a
siker legfontosabb fokmérője számomra. De most, hogy Memphis
élvezettel ette az ételeimet, nem volt szükségem egy kritikus cikkére
vagy ötcsillagos Yelp-értékelésekre.
– Mit fogsz készíteni?
– Lövésem sincs. Valami jól bejáratott dolgot. A hamburger ízlett
neki. Úgyhogy az lesz a legjobb, ha maradok Quincy kedvenceinél.
De gondolom, majd munka közben találok ki mindent. Az be szokott
válni.
Bólintott.
– Jó ötlet.
– Nem maradsz? Hozd el Drake-et, és vacsorázzatok itt.
– Kedves tőled, de talán nem kellene. Nem akarom elvonni a
figyelmedet.
– Nem vagy rá jó hatással, az biztos. – Meghúztam a lófarka
végét. Aztán, mivel képtelen voltam visszafogni magamat, a szájára
tapasztottam az enyémet, és elvesztem a nőben, aki minden éber
gondolatomat lekötötte.
Felágaskodott, hogy még jobban hozzám nyomja az ajkát.
Átöleltem, teljesen a mellkasomhoz láncolva őt, amikor valaki
megköszörülte a torkát mögöttünk.
Memphis ellökte magát tőlem, elkerekedett a szeme. Eloise a
takarítókocsi mellett állt a folyosón.
– Tegyek úgy, mintha nem láttam volna semmit? – kérdezte
Eloise.
 – Nem kell – válaszoltam kuncogva, és fél kézzel magamhoz
öleltem Memphist, aki erre megfeszült.
– Knox.
– Túl késő, szívem. A húgom nem vak.
– Úristen! – A tenyerét az arcához emelte, és úgy suttogott: – El
fogok pirulni.
– Eloise, Memphis most amiatt aggódik, hogy el fog pirulni.
– Knox – sziszegte Memphis, a bordáimba könyökölve.
Ügyet sem vetve rá a húgom felé fordultam.
– Kirúgod azért, ha megcsókol engem?
– Persze hogy nem.
– Látod? – Memphisre vigyorogtam. – Ez egy kisváros, szívem.
Senkit sem érdekel.
– Knox, azt szerettem volna kérdeni, hogy minden rendben van-e
– mondta Eloise. – És mivel úgy tűnik, igen… ha itt végeztél, tudnál
készíteni nekem egy korai ebédet? Elfelejtettem hozni, és éhen
pusztulok.
– Persze.
Eloise magunkra hagyott minket, és Memphis csak akkor
nyugodott meg, amikor hallottuk, ahogy nyílik és csukódik a
lépcsőház ajtaja.
– Nem tudtam, Eloise hogy fogadja a hírt.
– Miatta ne aggódj. De most megyek ebédet készíteni neki, mert
éhesen agresszívvá válik. És ha túl sokáig maradok itt, szükségem
lenne egy hideg zuhanyra.
Memphis szégyenlősen rám mosolygott.
– Nem bánod, hogy ilyen lassan haladunk?
– Nem sietek sehová. – Megcsókoltam a feje búbját. – Itt vagyok
neked. Akkor is itt leszek, amikor készen állsz. Nem kapkodunk. De
nem is titkolózunk. Nem szégyellek senki előtt.
A szeme karamellszín pöttyei táncra perdültek.
– Nem titkolózunk.
Az persze némileg kínos lett volna, ha átveszem a szállodát, és a
főnöke főnökévé válok. De emiatt még ráértem aggódni. Egyelőre
Lester vacsorájára akartam koncentrálni.
Aztán arra, hogy este hazatérek Memphishez.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
MEMPHIS
Akkor is itt leszek, amikor készen állsz.
Készen álltam?
Egy hete még nem. Knox érezte a habozásomat, és nem siettetett.
De most? Talán szükségem volt egy hétre, hogy feldolgozzam a
helyzetet. Hogy gyakrabban engedjem meg neki, hogy
megcsókoljon. Hogy mosolyogjak, amikor ő is mosolyog. Hogy
megszokjam a gondolatot, hogy van valakim.
Talán azért volt szükségem erre a hétre, hogy emlékeztessem
magam, Knox nem Oliver. És saját magamat, hogy nem ugyanaz a
Memphis vagyok, akit elvakított Oliver vonzereje.
Nem megtévesztett.
Elvakított.
Nem is, önként váltam vakká. Szemet hunytam a hibái felett, és
csak azt néztem, milyen jóképű, mennyire gazdag és befolyásos.
Egy kisbaba érkezése nyitotta fel a szememet. És Knox volt a
legjobb ember, akit valaha ismertem.
Szép volt. Sármos. Jómódú, és – legalábbis Quincyben – fontos
személyiség az Eden család tagjaként. De mindez látszólag nem
érdekelte. Az őszinteség és a becsületesség volt fontos számára. A
család és a jól végzett munka. Elérte, hogy értékesnek és
kívánatosnak érezzem magamat.
Készen álltam?
Fényszórók villantak meg odakint, és felpattantam a kanapéról,
hogy az ajtóhoz siessek.
Elég volt egy pillantást vetnem Knoxra a lépcső alján, és nem
kellett tovább kételkednem.
A szívem egy hangos dobbanással válaszolta meg a korábbi
kérdésemet. Odakint fagyott, de mezítláb léptem ki az ajtón, és ott
vártam, amíg felsietett a lépcsőn.
– Nos? Hogy ment?
Knox válasz helyett a karjába kapott, és bevitt a lakásba, a lábával
lökve be az ajtót mögöttünk. A szája máris az enyémre tapadt, és egy
újabb lassú, édes csókban olvadtunk össze, aminek a rabjává váltam
az elmúlt héten.
Amikor végül letett a karjából, levegőért kapkodtam.
– Szóval? Hogy ízlett Lesternek a vacsora?
– Azt mondta, hogy merész húzás volt sajtos makarónit tenni elé.
Mondtam neki, hogy vár otthon egy nő, aki szerint ez a legfinomabb
a világon. És ő is így gondolta.
– Mert az is. – A karjába ugrottam, mert biztos voltam benne,
hogy el fog kapni. – Tudtam. Tudtam, hogy bármit főzöl, imádni
fogja.
– Hoztam a maradékból. Kérsz egy kicsit?
– Később.
Ráhajoltam az ajkára, élveztem az ízét és a nyelvünk játékát.
Körbefontam a lábammal a derekát, és amikor éreztem a
merevedését, ezúttal nem húzódtam el. Ahogy az egyik kezével
alátámasztotta a combomat, hozzásimultam, amire halk morgás tört
elő a mellkasa mélyéről.
Elszakadt az ajkamtól.
– A kurva életbe, de jó veled csókolózni.
Elmosolyodtam, és megpusziltam az ajka szélét.
– Csókolj meg újra!
– Jobb, ha kisétálok azon ajtón, amíg még képes vagyok rá.
– Maradj – suttogtam.
A szorítása erősebbé vált, és a tekintetét elöntötte a vágy.
– Memphis…
– Készen állok. – Beletúrtam a sűrű hajába. – Egy hete még nem
voltam. De most igen.
– Biztos vagy benne?
– Biztos.
Bíztam Knoxban. Kész voltam nekiadni a testemet. A szívemet.
Közelebb hajolt, az ajka szinte súrolta az enyémet, amikor
megdermedt.
– Mi az?
– Drake.
Basszus! Mi ütött belém? Majdnem nekiestem Knoxnak, miközben
a fiam ott aludt a bölcsőjében.
 – Szörnyű anya vagyok.
Knox halkan nevetett.
– Dehogy vagy szörnyű anya. De inkább menjünk át hozzám.
– Nincs babafigyelőm.
Drága kütyük voltak, és Drake-kel egy közös szobánk volt, szóval
mi értelme lett volna?
– Szerinted nem ébred fel, ha átpakolom?
– Talán nem.
– Tegyünk egy próbát. Hozd – mondta Knox, és letett a padlóra. –
Én hozom a bölcsőt.
Lábujjhegyen Drake-hez mentem, és bebugyoláltam egy takaróba.
Mire felvettem egy kardigánt, és cipőbe bújtam, Knox máris a
bejáratnál állt az összecsukott bölcsővel és a vállára vetett pelenkás
táskával.
Talán őrültség volt. Nem sokkal korábban egy atomrobbanással
felérő szakításon estem át. Mégis követtem Knoxot a beállón
keresztül a házhoz, a lábam szinte alig érintette a murvát. Mosoly
bujkált a szám szélén.
Minden lépés várakozással volt teli. Minden szívdobbanás egyre
hangosabb volt.
Knox Eden aznap este az enyém volt.
Belépett a házba, és azonnal a vendégszobák felé fordult a
folyosón. Úgy állította fel Drake hordozható bölcsőjét, mint aki nem
egyszer, hanem százszor megtette korábban.
Mint egy apa.
Megcsókoltam a fiam homlokát. Drake halkan nyöszörgött,
ahogy lefektettem az ágyába. Aztán Knoxszal együtt visszafojtott
lélegzettel álltunk a bölcső felett.
– Nem furi ez az egész?
– Micsoda? – suttogott vissza Knox.
– Csendben hurcolászni egy babát éjszaka, hogy mi ketten…
tudod.
Hogy megmásszam Knoxot, mint egy fát.
– Szerinted megölte a hangulatot?
– Megölte?
 Kérlek, mondd, hogy nem. A testem szinte sajgott, és az egy héten át
tartó csókolózások után többre vágytam.
Knox megfogta az egyik kezemet, és a kőkemény, sima hasára
helyezte. Aztán a tenyerét az enyémre téve egyre lejjebb és lejjebb
tolta. A merevedését érezve elállt a lélegzetem.
– Ez válasz a kérdésedre?
Kiszáradt a szám. Egy jó nagy dolgot rejtegetett a nadrágjában.
Drake elfintorította az orrát, és mozgolódott, de végül
megnyugodott, és tovább aludt. Aludj. Kérlek, babám. Aludj.
Knox megragadta a kezemet, és maga után húzott, nyitva hagyva
az ajtót, hogy halljuk, ha Drake felsír. A folyosón már valósággal
rohantunk. Nem lassított le a kedvemért, csak vonszolt maga után, a
mozdulatai éppolyan türelmetlenek voltak, mint az enyéim.
De végül úgy tűnt, megelégelte a lassúságomat, mert a
nappalihoz érve a vállára dobott, mint egy tűzoltó, és úgy szaladt
velem a hálószobáig.
– Ó, istenem! – Felnevettem, amikor a fenekemre csapott. Aztán
elhajított, és egy elfojtott kiáltás tört ki belőlem, mielőtt a puha
ágyon landoltam. – Ősember létedre elég sok ablaka van a
házadnak.
Elvigyorodott, a szépséges arca csak halványan látszott az üvegen
át beszűrődő gyenge holdfényben. Amikor előrehajolt, a két
oldalamon támaszkodott meg a kezével.
– Az enyém vagy. Bármi is történik, vagy nem történik ma este.
Tényleg mindenáron azt akarta, hogy beleszeressek?
A szakállas állára helyeztem a tenyeremet, aztán közelebb
hajoltam, és birtokba vettem a száját.
Knox ugyanolyan heves volt, mint én, fellángolt a vágy a lábam
között. Az iránta érzett szenvedélyem új erőre kapott, ahogy
becsúsztatta a kezét a pizsamaalsómhoz felvett trikó alá.
Beljebb tolt az ágyon, és közben egyszerre mindenhol ott volt, a
nyakamat csókolta, a keze pedig közben a bordáimat és a mellem
puha dombjait fedezte fel. Lerángatta rólam a kardigánt, és a
padlóra dobta.
A hajába túrtam, és hagytam, hogy körülöleljen a hálószobája
illata. Szappan, zsálya és Knox.
 Minden érintés, minden simítás tovább erősítette a belső
lüktetést.
– Többet!
Knox ügyet sem vetett rám, és folytatta a csodálatos kínzást,
egyszer sem érintve meg ott, ahol szükségem volt rá, de mindig a
közelben maradva. És a fenébe is, mindketten fel voltunk öltözve.
Úgy éreztem, hogy megőrülök, ha nem érhetek hozzá a bőréhez.
A haját elengedve megpróbáltam lerángatni róla a pólót, de
valamikor félúton mindig kicsúszott a kezemből.
– Borzalmas vagy.
– Lassan. Nem ebben maradtunk?
– Ennek nem lesz jó vége.
– Csak biztos akarok lenni, hogy készen állsz.
Lehajolt, végigfuttatva a nyelvét a kulcscsontomon. Lecsúsztatta a
kezét a hasam mentén, majd be a pizsamaalsó gumis dereka alá. A
hosszú ujjak máris a bugyim alatt voltak, utat törve a nedves redők
között.
– Knox.
Közelebb nyomtam magam az érintéséhez, és behunytam a
szememet.
Az ajka egyre lejjebb vándorolt. Egy kéz szabaddá tette a
mellemet. Aztán a meleg szája a mellbimbómra tapadt, és majdnem
kész is lettem.
Olyan rég éreztem, hogy valaki imád. Hogy szexi vagyok. A
testem életre kelt az érintésétől, és ahogy játszadozott velem, egyre
erősebben remegtem.
– Még ne élvezz el – parancsolt rám.
Kipattant a szemem.
– Hogy micsoda?
Pajkosan rám vigyorgott.
– Ne élvezz el. Még ne.
– Akkor jobb, ha most szünetet tartasz.
Kihúzta a kezét a nadrágomból, és lemászott az ágyról. Amikor
megfogta a pólója alját, félig felültem, a könyökömre támaszkodva,
és még pislogni sem voltam hajlandó, nehogy lemaradjak valamiről.
Láttam már félmeztelenül az ablakon át, de a mindenit. Sokkal jobb
volt közelről nézni azt a kockás hasat. A dereka vonalától összefutott
a nyál a számban. A tökéletes V formája eltűnt a farmerjának dereka
alatt.
A bicepszét borító tetoválások a vállán folytatódtak. Az egyik
egészen a mellizmáig ért. Ha megengedte volna, végigkövettem
volna minden egyes vonalat az ujjaim és a nyelvem hegyével.
A farmer kigombolása közben lerúgta a cipőjét.
Az akaratlanul is kiszaladó sóhajt hallva Knox megdermedt.
– Túl gyors?
Megráztam a fejemet, le sem véve a szememet a hosszú, vastag
farkáról.
– Eléggé… hűha.
Az ágyra térdelt, rám borulva izmos testével. Az éjjeliszekrény
fiókjába nyúlt, és elém tartotta az óvszert, még egy utolsó esélyt
adva, hogy behúzzuk a kéziféket.
– Eltehetjük egy másik estére.
– Miért akarsz lebeszélni a szexről?
Megcsókolta az orrom hegyét.
– Mert a ma este évek óta a legjobb alkalom lesz számomra. És azt
szeretném, hogy neked is az legyen. Hogy ne bánd meg.
– Nem fogom.
A szemembe nézett, a kétely nyomát keresve. De egy szemernyi
kétely sem volt bennem.
Meglöktem a vállát, hogy hagyjon nekem egy kis teret. Levettem
a felsőmet, és a padlóra hajítottam. A szeme fellángolt a csupasz
mellem látványától. A tekintete azonnal eloszlatta a félelmemet,
hogy a szüléstől túlságosan megváltozott a testem, és már nem volt
elég vonzó számára.
Knox felém lódult, és egybeolvadt a szánk. Aztán heves és
ügyetlen mozdulatokkal közösen lerángattuk rólam a nadrágot,
hogy semmi se maradjon köztünk, csak a forróság.
Megállapodott a csípőm felett. A teste egy erőtől duzzadó torony
volt. Csak az arcom két oldalán letett karja akadályozta meg, hogy
agyonnyomjon, de olyan közel volt, hogy a mellkasának finom szőre
a hirtelen nagyon érzékeny mellbimbómat cirógatta.
 – Olyan vagy… mint egy álom – lihegte. – Már rég lemondtam
róluk.
Elakadt a lélegzetem.
– Én is.
Lágyan és gyengéden csókolt, miközben lassan belém hatolt.
Aztán egyre mélyebbre és mélyebbre.
Élveztem, ahogy kitölt, hogy ennyire kemény odabent. A testem
lángra kapott, ahogy mozgott bennem, ki és be, céltudatos, kimért
lökésekkel, míg végül a vállát karmoltam, és unszoltam, hogy
gyorsítson, gyorsítson.
Úristen, micsoda állóképessége volt. Knox egy pillanatra sem
lankadt. Nem állt meg, hanem magáévá tett, pontosan úgy, ahogy
minden nő akarja. Hosszasan és teljes odafigyeléssel.
Az elfúló zihálásunk töltötte meg a szoba sötétjét. A csodálatos
feszültség egyre fokozódott minden egyes lökéssel, és úgy éreztem
magam, mint a repedő üveg, ami bármikor széttörhet.
– Most jöhetsz. – Knox ráhajolt a nyakamra, és szívni kezdte.
Erősen. Aztán a következő lökéssel elért bennem egy pontot, amitől
csillagokat láttam.
Lüktetve szorultam össze körülötte, megszűnt létezni a külvilág.
Csak mi ketten léteztünk, és a közös zuhanásunk.
Remegések futottak végig a testemen, és Knox nagyot nyögve a
hajamba temette az arcát, minden tagja rázkódott, ahogy átadta
magát a saját orgazmusának.
A szíve vadul kalimpált, ahogy rám roskadt.
– A rohadt életbe, Memphis.
– Ez… – Körbefogtam a karommal és a lábammal, azt akartam,
hogy rajtam maradjon. De így is a hátára fordult, és a mellkasára
vont.
– Ez kibaszott jó volt.
Mosolyra húzódott a szám a torka magasságában, és szerettem
volna így elaludni, ahogy összefonódott az izzadt testünk. De a
fiamnak más tervei voltak.
Halk sírás hangja szűrődött felénk a ház másik végéből.
Kigördültem az ágyból, és magamra kaptam a ruháimat. A
konyhába siettem, hogy kivegyem az üveget és a tápszert a pelenkás
táskából.
Épp csak beletöltöttem a vizet, amikor Knox feltűnt a folyosón, és
a konyha mellett elhaladva a vendégszoba felé masírozott.
Pillanatokkal később Drake-kel a karjában tért vissza.
– Át tudom venni – ajánlkoztam.
– Jók vagyunk.
Kivette az üveget a kezemből, és a heverőhöz ment, eligazgatva a
babát.
Én az ellenkező végébe ültem le, magam alá húzva a lábamat.
Olyan szépek voltak együtt. Egy álom.
Drake elégedettnek tűnt Knox karjában. Knox is boldognak
látszott.
– Ez a legjobb napok közé tartozik – suttogtam. – Az első ötbe.
– Mesélj róluk. Az öt legjobb napodról.
– Az elsőt tudod.
– A nap, amikor Drake megszületett.
Bólintottam.
– A vajúdás kezdetén, amikor még nem értek egymásba az
összehúzódások, a nővér behozott egy kötött babasapkákkal teli
kosarat. Az egyik önkéntesük készítette őket az újszülötteknek.
Kivettem egy halványszürkét, és ahogy ott volt a kezemben,
megszállt az érzés, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Volt már
ilyen veled is?
– Igen. Amikor hazaköltöztem San Franciscóból, és beléptem a
The Eloise konyhájába.
– Jó érzés.
– Az. – Lepillantott a fiamra. – És a többi nap?
– A harmadik legszebb nap a diplomaosztóm volt.
Fantasztikus bulit szerveztünk a barátnőimmel. Szépen
kiöltöztünk, elmentünk egy klubba, egész este pezsgőt ittunk és
táncoltunk.
Annak az estének az emléke kissé megfakult azóta. Hónapok óta
nem beszéltem az egyetemi barátaimmal. Távolabb sodródtunk
egymástól, mindenki a karrierjével volt elfoglalva. Aztán teherbe
estem, eltűntek az életemből az átbulizott esték, és velük a barátaim
is.
A barátaim, akik nem is voltak igazán a barátaim. Továbbra is
lájkoltam a fényképeiket Instagramon. Néha rám írtak, hogy hogy
vagyok. De más irányba tartott az életünk.
– A negyedik legjobb napon Hawaiira utaztam munkaügyben –
folytattam. – Nemrég nyitottunk egy szállodát Mauin, és a helyi
marketinges csapattal készítettünk pár fényképet és tartalmat a
közösségi oldalakra. Egy korai géppel mentem, és egész nap a
tengerparton heverésztem, olvastam és szunyókáltam, és csak
hallgattam a hullámok zúgását.
– Mikor volt ez?
– Pár éve. Azóta sem volt olyan békés napom.
Mert nem sokkal később megismerkedtem Oliverrel. És vele
együtt megjelent a káosz az életemben.
– Ezer éve nem jártam a tengernél – mélázott Knox, elvette az
üres üveget Drake-től, és letette a kisasztalra. Aztán a vállához
emelte a fiamat, és megveregette a hátát. – Oké, melyik a következő
legjobb?
– Amikor beköltöztem a házamba a városban.
Egy újabb megkeseredett emlék.
Azt reméltem, hogy megvehetem a házat a szüleimtől. Csodálatos
helyen volt, és néhány percnyi sétára a kedvenc éttermeimtől.
Három háztömbnyire volt egy kávézó. Csak Lylánál ittam ahhoz
mérhető vaníliás lattét. A ház berendezése pontosan tükrözte a
stílusomat, ízléses volt, elegáns és kényelmes.
Szomorúan Knoxra mosolyogtam.
– Imádtam azt a helyet.
– Ezért vette el tőled az apád?
– Lehetséges.
Az apám megszerezte, amit akart. És ahogy egész életünkben,
azzal tartott minket sakkban, hogy elvette, amit szerettünk.
– Ne haragudj, szívem. De azt kell mondjam… Nem csípem a
faterodat.
– Most én sem túlzottan.
 Amikor először meséltem Knoxnak a családomról, nem akartam
befeketíteni őket. De ahogy teltek a napok, láttam, hogy Knox és
Eloise mennyire szeretik egymást, vagy hogy Anne néha benézett a
szállodába, csak hogy lássa a gyerekeit, és akkor ébredtem rá,
milyenek is voltak valójában a szüleim. Lélektelenek és üresek.
Drake akkorát büffentett, hogy csak úgy zengett tőle a szoba.
Kitört belőlem a nevetés, ahogy Knoxból is, Drake pedig egy
elégedett sóhaj és ásítás után visszaaludt.
– És melyik volt az ötödik legjobb napod?
– Az előbb mondtam. A beköltözés a házamba.
Összevonta a szemöldökét.
– Akkor a mai nap volt a második?
– Igen.
– Azt mondtad, az első ötbe tartozik. És egyből megcsípte a
második helyet?
Nem kérdés.
Vett nekem a kedvenc kávémból. Többször is felkeresett
napközben, hogy csókot váltsunk. Knox mellett különlegesnek
éreztem magamat. Fontosnak. És miután beszélt Lesterrel, először
nekem mondta el. És aztán a ma este… Lehet, hogy túlságosan
belelovaltam magam. A régi Memphisnek ez csak játék lett volna. De
én nem játszottam. Már nem.
– Ez egy nagyon jó kis nap volt – jelentettem ki.
Akkor miért nem mosolygott?
Csend ülte meg szobát, ahogy a sötétség az ablakokon túli
éjszakát. Libabőrös lettem, ahogy Knox a semmibe bámult,
mozdulatlanul, kifürkészhetetlenül.
Ő nem élvezte a napot? Biztos rengeteg ilyen jó napja volt. Lehet,
hogy ez a mostani labdába sem rúgott a többi mellett. Talán
ostobaságnak tartotta, amiért számontartom a legjobb és legrosszabb
napokat.
Számomra nem volt az.
Ha cápák között úszkáltál, igenis megjegyezted, ha nagy ritkán
feléd sodródott a mentőcsónak.
– Valami rosszat mondtam?
– Nem.
 Knox felállt, és a vendégszobába vitte Drake-et.
Követtem, de megálltam a küszöbön, és onnan néztem, ahogy a
bölcsőbe teszi a babát. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy Knox
megfordult, és úgy tűnt, hogy el fog sétálni mellettem. De ahogy a
mellkasa a vállamat súrolta, megfogta a kezemet, és maga után
vezetett.
Csak akkor engedett el, amikor beértünk a hálószobába, és az
állát kezdte dörzsölgetni.
– A mai volt a második legjobb napod.
– Nos… igen. Mi a gondod ezzel?
Megrázta a fejét.
– Ez egy teljesen átlagos nap volt, szívem.
– Neked talán igen. – Felvontam a vállamat. – Az én átlagos
napjaim nem ilyenek.
– Ez… – Knox az ágy előtt járkált fel-alá, átlépve a póló felett,
amit nem vett vissza. – Ez nem jó így. És nagyon szar érzés, bassza
meg. Fáj, hogy így érzel.
– Miért? Mi a baj azzal, hogy ez volt az egyik legjobb napom?
– Mert ez egy tök átlagos nap volt. – Tehetetlenül gesztikulált. –
Egy átlagos, jó kis nap. Dolgoztál. Én is dolgoztam. Hazajöttünk.
Ennyi.
– De miattad lett a legjobbak egyike.
– Memphis! – A szívére tette a kezét. – Megtisztelsz.
– Ez az igazság.
Odalépett, és a tenyere közé fogta az arcomat.
– Ide figyelj. Megtöltöm a toplistádat. Teszek róla, hogy az összes
legjobb napodat tőlem kapd. És esküszöm, hogy nem nyugszom,
amíg már számon sem tudod tartani, hány legjobb napod volt, mert
száznál elvesztetted a fonalat.
– Megígéred? – suttogtam.
– Esküszöm.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
KNOX
Kiléptem a folyosóra, és épp elindultam volna a nappali felé,
amikor megtorpantam az elém táruló látványtól.
Memphis a kedvenc székemben ült Drake-kel a térdén, akit a
hónaljánál fogva tartott. Odahajolt a nyakához, és megpuszilta,
amitől a baba felkacagott. És amikor ő nevetett, az anyja is nevetett.
Amikor az anyja szeme ragyogott az örömtől, a fiáé is. Örökölte az
anyja szemét, csokoládébarna volt aranyszín foltokkal.
Abban a székben ülve elvesztek a saját kis világukban.
Memphis reggel azonnal kigördült az ágyból, ahogy meghallotta,
hogy Drake felébredt. Én berohantam a fürdőszobába egy gyors
tusolásra, de máris megbántam. Végig ott kellett volna állnom a
partvonalon, és csendben figyelni őket.
Az ablakokon túl sem találtam volna ennél szebb látványt.
Memphis szándékosan eltúlzott levegőt vett, és újra megpuszilta
a babát, amit ő újabb nevetéssel díjazott. Mekkora nevetés egy ilyen
kis embertől.
Drake-nek boldog élete lesz. Tudtam, hogy Memphis
gondoskodni fog róla.
Az előző éjszaka után mindent meg akartam tenni ezért.
Már nem volt visszaút. Az előző éjszaka után nem.
Megosztotta velem az egyik legjobb napját. Én meg akartam
osztani vele a sajátjaimat.
Mindkettőjükkel.
Valahogy mozgásra bírtam a lábamat, és odabaktattam a szék
támlájához.
– Szia.
Memphis mosolyogva nézett fel rám.
– Szia.
Félresöpörtem a szőke hajat az arcából, és lehajoltam, hogy
megcsókoljam. Aztán kiloptam Drake-et az öléből.
– Jó reggelt, főnök.
Szorgosan nyáladzott, miközben az öklét rágta.
 Megpusziltam az arcát.
– Nősz, mint a bolondgomba.
Drake válaszul kivette az öklét a szájából, és nagyot rikoltott,
visszhangot verve a házban. A zaj először meglepte, és tágra nyílt
szemmel figyelt, aztán megismételte a kiáltást, egyre növelve a
hangerőt.
Memphis felnevetett.
– Újabban ezzel szórakoztatja magát.
– Tetszik.
A mellkasomnak támasztottam a babát, és a konyhába vittem, a
szabad kezemmel kinyitva a hűtő ajtaját.
Memphis utánunk jött, és leült a konyhasziget egyik székére.
– Mikortól kaphat szilárd ételt? – kérdeztem, miközben elővettem
egy doboz tojást.
– Hat hónaposan.
– Már nem kell sokat várni. Aztán én etetlek, kisapám. Ebben a
házban senki sem eszik uncsi bébiételeket – jelentettem ki.
Memphisre pillantottam. – A babák… ehetnek ilyesmit, ugye? Miért
nézel így rám?
Úgy tűnt, mintha a sírás kerülgetné.
– Tényleg nem akarsz lelépni, ugye?
– Nem – mondtam magabiztosan, és a hűtőt hátrahagyva a
konyhaszigethez mentem, a lehető legközelebb Memphishez. – Ez
nekem is új. Hozzá kell szoknunk. Meg kell szoknunk egymást. De
nem vagyok olyan ember, aki lemond egy jó dologról. És mi jók
vagyunk. Kibaszott jók vagyunk, szívem.
Mosolyogva bólogatott, és a szemét törölgette.
– Jók vagyunk.
Megcsókoltam a homlokát, és odaadtam neki Drake-et.
– Mit kérsz reggelire?
– Bármit, amit elkészítesz.
– Mennyire vagy éhes?
Megvonta a vállát.
– Nem korog a gyomrom.
– Tudsz várni egy órát? Összedobok egy quiche-t.
– Megvárom.
 Rákacsintottam.
– Kiváló döntés.
– Várj! – Felemelte a kezét, ahogy elővettem egy keverőtálat. – Mi
lesz a munkával?
– Ma nem dolgozom.
– De… szombat van.
És amióta beköltöztek, minden szombaton dolgoztam.
– Tegnap este írtam Roxanne-nek, hogy ma tartsa helyettem a
frontot.
– Igen? Mikor?
– Miután elaludtál.
Velük akartam tölteni egy napot. Egy teljes napot, anélkül, hogy
bármi elvonná a figyelmemet. Csak egy átlagos napot, hogy
megmutassam neki, milyen jó lehet az átlagos is.
– Terveztél valamit mára?
– Ööö… nem. Gondoltam, kitakarítom a garzont. Kimosom a
szennyest.
– Nem maradtok inkább itt?
Az arcán szétterülő mosolyt látva már azt sem bántam, hogy
óriási fejmosásra számíthattam Roxanne-től.
Életemben soha nem mulasztottam még el munkát azért, hogy
egy nővel legyek. Roxanne már így is ugratott, amiért ellógtam az
előkészítő munkát, hogy Memphis után kajtassak a szállodában.
Ezért amikor előző este megírtam, hogy plusz egy szabadnapot kap
a karácsonyi szünetben, ha ma helyettesít, egy rakásnyi szívecskét és
szemforgató emojit küldött, de a sort egyetlen feltartott hüvelykujjal
zárta.
Bementem a kamrába lisztért és sóért a tésztához.
Memphis egy takarót terített le Drake-nek a nappaliban, aki
felszabadultan rugdalózott és visongott. Aztán a konyhaszigethez
ült, és figyelte, ahogy dolgozom, egyetlen mozdulatot sem
szalasztva el.
– Téged nézni munka közben izgalmasabb, mint a tévé.
Halkan kuncogtam, és betettem a quiche-t a sütőbe. Aztán
megmostam a kezem, és félretettem a konyharuhát, mielőtt a
mellette lévő székre csusszantam, a térdem közé igazítva a lábait. A
combját simogattam, és alig vártam Drake első szundiját, amikor
kihámozhatom Memphist a pizsamájából.
– Csókolj meg.
Odahajolt, de egy leheletnyire a számtól megállt.
– Mondd, hogy kérlek.
– És ha nem?
– Akkor nem kapsz semmit.
Vigyorogtam, és végighúztam a számat az övén.
– Biztos vagy te abban?
– Mondd, hogy kérlek.
– Kérlek.
Ellökte magát a székről, és rám vetette magát. Átölelte a vállamat,
a nyelve máris a számban volt. Le van szarva a reggeli, nekem csak
ez a nő kell, gondoltam.
Drake felvisított, amitől Memphis és én is megdermedtünk.
Aztán egyszerre nevettünk fel, ahogy folytatta a karattyolást. Csak
az akusztikát tesztelte.
– Átugrom a garzonba néhány pelenkáért – jelentette ki, és a sütő
órájára pillantott. – És talán le is zuhanyozok.
– Menjél csak. Addig figyelek Drake-re.
– Biztos? Magammal vihetem.
– Áh. Jól elvan – nyugtattam meg, és a kerek fenekére csúsztattam
a kezemet. – Hozz át mindent, amire szükséged lesz napközben. És
ma este.
Most, hogy az ágyamban aludt, szó sem lehetett arról, hogy még
egy éjszakát a garzonban töltsön.
– Köszönöm.
Arcon csókolt, majd az ajtóhoz sietett, bebújt a cipőjébe, és
szorosabbra húzta a kardigánját.
Amikor láttam, hogy felment a garzon lépcsőjén, Drake mellé
heveredtem a padlóra, a lábujjait csipkedtem és a hasát
csiklandoztam.
Nyoma sem maradt a közelsége miatt érzett fájdalomnak, amit az
első napokban-hetekben éreztem. Amikor ránéztem, nem Jadont
láttam. Csak Drake-et. Az aprócska főnökömet.
 – Több játékra lesz szükségünk – közöltem vele. Valahányszor
átnéztem Griff és Winn házába, Hudsonnak legalább három új játéka
volt. A nappalijukban egy kitömött állatokkal és műanyag
mütyürökkel dugig töltött kosár állt. – Talán valamikor együtt
játszhattok Hudsonnal. Várakat fogtok építeni. Üldözitek a kutyákat.
Haverok lesztek. Unokatestvérek.
A hátamra gördültem, és a fehér plafonra bámultam. Az agyam
kicsit előreszaladt.
Ez volt a gond Gianna esetében is. Elmerültem a jövő
tervezésében, a saját, népes és zajos család gondolatában, így nem
vettem észre a jeleket, hogy titkol előttem valamit.
Nem sokkal azután, hogy Gianna megtudta, hogy terhes, gyakran
meredt rám és nyitotta szólásra a száját, de végül sosem mondott
semmit. Előfordult, hogy a falat bámulta a hasát átölelve, és vadul
ugráltak a térdei. Ha szóba hoztam a jövőnket, és hogy talán
Montanába költözhetnénk, elsápadt.
– Mi a helyzet a te apukáddal? – Az oldalamra gördültem, hogy
Drake-re nézhessek. Épp a talpát fogdosta mindkét kezével, egy
nyálcsepp pihent a szája szélén. Letöröltem, és felsóhajtottam. – Nem
szeretnél beszélni róla, ha már az anyukád ennyire elzárkózik a
témától?
Egy újabb nyálcsepp gördült elő.
Csak várnom kellett. Memphis idővel mindent elmondott volna
nekem, ugye?
– Mit együnk még reggelire? Gyümölcsöt?
Feltápászkodtam a padlóról, a kezembe vettem Drake-et, és
összeborzoltam a haját. Visszatértünk a konyhába, rövidre zártam a
felesleges agyalást, és inkább az ételünkre koncentráltam.
Nem volt értelme aggodalmaskodni. Memphis nem Gianna volt.
Nem akart beszélni nekem a múltjáról és Drake apjáról, és bíznom
kellett benne, hogy jó oka volt rá. Tudtam, hogy mindent megoszt
velem, ha készen áll rá. De még nem jutottunk el arra a szintre.
Ahogy Memphisnek is mondtam ezen a reggelen. Időre volt
szükségünk. Meg kellett szoknunk egymást.
Elkezdtem kutakodni a gyümölcsöstálban, és végül néhány
barack mellett döntöttem, amikor a murván csikorgó kerekek zaja és
egy motor búgása hangzott fel odakint.
– Naná, hogy a szabadnapomon eszi őket ide a fene – motyogtam,
feltételezve, hogy a szüleim vagy a testvéreim jöttek át. De ahogy a
mosogató felett kinéztem a bejáróra, egy ismeretlen fekete városi
terepjárót láttam.
– Megint eltévedt valaki, mi? – kérdeztem Drake-től, miközben
felkaptam a takaróját, hogy bebugyoláljam.
Épp a csizmámat húztam fel, amikor egy nagyjából az apámmal
egykorú férfi szállt ki a fekete autó volánja mögül. Megigazgatta a
nyakkendőjét, majd meghúzogatta a zakója ujjait.
De nem jött az ajtómhoz. A tekintete a garzonra szegeződött.
Memphis a lépcsőn állt, és olyan szorosan markolta a korlátot,
hogy ilyen messziről is látszott, ahogy elfehérednek az ujjpercei.
– Mi a franc?
Felgyorsítottam a csizmahúzást.
Mire kinyitottam az ajtót, Memphis már lejött a lépcsőn, és a férfi
előtt állt, harciasan kihúzva magát. Az arca kifejezéstelen és hűvös
volt, mint a novemberi reggel. A szeme összeszűkült. A szája
megfeszült.
Már elindultam feléjük, amikor kinyílt az utasoldali ajtó, és egy
halványkék nadrágkosztümbe öltözött nő lépett elő. A magas sarkú
cipőjében kissé bizonytalanul haladt a murván, ahogy a férfi mellé
sétált.
Csak akkor vettem észre a hasonlóságot, amikor a válla felett
visszapillantva (Drake-re, nem rám) levette a napszemüvegét. A
barna szem. A szőke haj. A csinos orr és az imádni való áll.
Az édesanyja.
A szabad kezem ökölbe szorult.
– Nem látunk itt szívesen – jelentette ki Memphis erős és
határozott hangon.
Rohadtul nem láttuk őket szívesen.
– Nem láttok szívesen? – A férfi, akiről feltételeztem, hogy az
apja, felhorkantott. – Elég ebből a feltűnési hóbortból, Memphis.
Indulunk. Most.
– Jó utat – válaszolt Memphis színtelen hangon és tekintettel.
 A szülők mellett ellépve megálltam mellette. Nem volt könnyű,
de befogtam a számat, ahogy az apja megvetően végigmért. Amikor
az anyja úgy nézett Drake-re, mintha ki akarná kapni a kezemből,
elfordítottam tőle.
– Sokszor hívtunk – mondta az anyja, le sem véve a szemét a
babáról.
– Én pedig nem vettem fel. – Memphis Drake elé lépett.
Ezek szerint ők hívogatták. Hónapokon át. Elég kitartó nő, ugye?
– Szállj be az autóba – vakkantotta az apja.
– Nem – vágta rá Memphis lebiggyesztett szájjal. – Nem
szólhattok bele az életembe. Hagyjatok békén!
– Ezt nevezed életnek? – mondta megvetően apu a garzonra
meredve. – Egy garázs felett laksz. Szobákat takarítasz.
Minimálbéren élsz.
– Ahhoz se… várjunk csak – kapott észbe, és az addiginál is
merevebben húzta ki magát. – Honnan tudjátok, hogy hol élek és
dolgozom?
– Tényleg azt hitted, hogy hagyunk csak úgy eltűnni?
Memphis felhorkantott.
– Utánam küldtetek valakit.
Az anyja lehajtotta a fejét. Az apja felszegte az állát.
Hónapokkal korábban, amikor Memphis ideköltözött, az egyik
este fényszórókat láttam az úton. Azt hittem, eltévedt valaki. De
lehet, hogy csak a fogdmeg volt az, akit a lányuk után küldtek.
– Mióta nyomoztattok utánam? – kérdezte Memphis.
Az apja meg sem rezdült a kérdést hallva. Világos volt, hogy nem
tartja válaszra méltónak.
– Indulunk. Szállj be a kocsiba.
Memphis döbbenten pislogott.
– Aláírtál egy versenytilalmi záradékot – közölte az apja.
– Na és? – Memphis összefonta a karját.
– Egy szállodában dolgozol.
– Emiatt aggódsz, apu? Hogy vállalati titkokat osztok meg?
Takarító vagyok. Ez a montanai Quincy, kétlem, hogy a Ward Hotels
pont itt akarna terjeszkedni.
– Beperelhetlek miatta.
 Ez a faszfej komolyan perrel fenyegette a tulajdon lányát?
– Csak bátran. – Memphis vállat vont. – Montanában nem
érvényesíthetők a versenytilalmi megállapodások. Igen,
ellenőriztem. Ezenkívül nem sértettem meg a titoktartási
kötelezettségemet bizalmas Ward Hotels-információk kiadásával. De
perelj csak be. Ha a megmaradt vékony szálakat is el akarod vágni
köztünk, perelj be. Abban a valószínűtlen esetben, ha a bíró a
javadra dönt, mind a húsz dollárom a tiéd lehet. Folytatom a
fürdőszobák takarítását és az ágyak bevetését, amíg összegyűlik
újabb húsz. De a fenyegetőzés és a parancsolgatás már New Yorkban
sem hatott rám. Itt aztán pláne nem fog.
Jól van, kislány. Visszatért a jól ismert tüzessége. Minden csepp
önuralmamra szükségem volt, hogy csendben maradjak, de nem
szorult a védelmemre. Szükség esetén közbeléptem volna, de láttam,
hogyan telik meg eltökéltséggel a tekintete. Mintha végre esélyt
kapott volna rá, hogy kiadja magából a hónapok alatt felgyűlt
gondolatait.
– Fél percet adok, hogy fogd azt a gyereket, és beszállj az autóba.
– Különben?
– Különben megkeresnek az ügyvédeink.
Memphis csak a fejét rázta.
– Miért vagytok itt valójában? Miért hívogattatok? Mit akartok
tőlem?
Az apja kihúzta magát.
– A lányom vagy. Meg kell vitatnunk pár dolgot. Egymás közt.
Ahogy ezt mondta, felém villant a tekintete. Talán rájött, hogy
nem vagyok egy könnyen ijedős fajta, mindenesetre nem tartotta
sokáig a szemkontaktust.
– Nincs mit megvitatnunk. – Memphis ismét összefonta a karját.
Az apja ekkor felé nyúlt, és megragadta a könyökénél.
És ezzel nagyon felkúrta az agyamat.
Megfogtam a csuklóját, és elrántottam Memphistől.
– Engedély nélkül léptek a birtokomra. Hordják el magukat
innen!
– Ehhez magának semmi köze. – Kirántotta a kezét a markomból,
és újra Memphis felé nyúlt.
 – Ha még egyszer hozzáér, olyan mélyre ásom a hulláját, hogy
sosem találják meg.
Az anyja levegőért kapkodott. Az apa elsápadt, alig láthatóan, de
ez elég volt.
Egyetlen szó nélkül megragadtam Memphis kezét, és
elviharzottam vele a ház felé, szinte kocognia kellett, hogy lépést
tudjon tartani velem.
A sütő időzítője javában csipogott, mire beléptünk. Átadtam
Drake-et, a lábammal belöktem magunk mögött az ajtót, és
megnéztem, mi maradt a quiche-ből. Nem égett meg a széle, de túl
sötét lett.
A pultra támaszkodtam a mosogató előtt, és az ablakon át
Memphis szüleire meredtem, ahogy visszaszálltak az autójukba, és
elhajtottak.
– Memphis…
Amikor felé fordultam, az ajtóhoz legközelebbi ablaknál állt, a
szeme az útra szegeződött. Könnyek csorogtak végig az arcán, és
olyan szorosan tartotta Drake-et, hogy az mocorogni kezdett.
– Memphis! – Az ablakhoz siettem, és Drake felé nyúltam. De
Memphis nem eresztette. – Szívem, add ide a babát.
Megrázta a fejét.
– Elbírom.
– Csak szeretném letenni, hogy beszélhessünk.
Egy pillanatnyi habozás után megadta magát, én pedig
leterítettem a takarót, és rátettem a babát, hogy játszhasson. Aztán az
ablakhoz visszatérve magamhoz öleltem Memphist.
– Miért nem felejtenek el végre? – suttogta. A hangját átitató
fájdalomtól gyűlölet támadt bennem a szülei iránt, akiknek még a
nevét sem tudtam.
– Mert felejthetetlen vagy.
– Dühös vagyok, amiért sírni kezdtem – mondta elfúló hangon.
– Miért?
– Mert azután, amit velem tettek, nem kellene törődnöm velük.
Mégis számítanak nekem – mondta, és felszipogott. – Egy pillanatig,
ahogy megálltak a behajtón, azt hittem… talán azért jöttek, hogy
bocsánatot kérjenek. Hogy meg fognak ölelni, és azt mondják,
É
hiányoztam nekik. És örültem, hogy látom őket, mert végső soron
mégiscsak a szüleim. De nem érdeklem őket. Miért nem vagyok
fontos a saját szüleimnek?
Előredőlt, és ha nem vagyok ott, a padlóra rogyott volna. Így hát
a karomba zártam, és szorosan magamhoz öleltem, hagytam, hogy
telesírja a pólómat. Amikor abbahagyta, kihúzta magát, és
összeszorult a szívem az arcán látott kifejezéstől.
Letörtebbnek tűnt, mint azon a napon, amikor megérkezett ide.
– Még Drake-ről sem kérdeztek semmit – panaszolta, és
megremegett a szája. – Még a nevét sem akarták tudni.
– Sajnálom. – Felfogtam egy könnyet a hüvelykujjammal. –
Annyira sajnálom.
– Ocsmány emberek, mi? – Memphis ellépett tőlem, és Drake-hez
ment, hogy térdre ereszkedjen mellette. Aztán megfogta a kezét, erőt
merítve az aprócska ujjak érintéséből. – De nincs rájuk szükségünk,
igaz?
Nem, nem volt.
– Elfelejtettem a pelenkákat – nyögött fel.
– Visszamegyek értük.
– Majd én.
– Ne, maradj csak.
Túlságosan fel voltam húzva ahhoz, hogy tétlen maradjak, és le
kellett nyugodnom, mielőtt elbeszélgetünk Memphisszel.
Felmentem a garzonba, amit Memphis szappanának illata töltött
meg. Egy üres szennyeskosár állt a pulton, úgyhogy felkaptam, és
elkezdtem megpakolni. Pelenkák. Babatáp. Sampon. Ruhák. Kész
voltam rá, hogy átköltöztessem a házba, ha kell, szennyeskosárnyi
adagokban.
Mire visszaértem, Memphis már átment a nappaliba. Drake
elszántan cumizott egy üvegből, az anyja pedig a heverő sarkába
húzódott, a párnák közé süllyedve.
A rohadt szemétládák.
– Hogy hívják őket? – kérdeztem, letettem a kosarat, és a
Memphis melletti helyre ültem. – A szüleidet. Hogy hívják őket?
– Miért szeretnéd tudni?
 – Hogy amikor átkozom őket fejben vagy hangosan, pontosan
címezzem a sok trágárságot.
Szomorúan rám mosolygott.
– Beatrice és Victor.
Baszódjatok meg, Beatrice és Victor!
– Lemaradtam valamiről, Memphis?
Valami nem stimmelt ebben a sztoriban. Miért nem vette fel a
telefont az anyjának? Miért hívogatta tovább az anyja? Miért jöttek el
Montanába, hogy hazarángassák New Yorkba?
– Nem tudom – suttogta. – De ha tippelnem kell… Rájöttek, hogy
kicsoda Drake apja.
– El akarod mondani nekem?
– Nem – felelte. – Még nem.
– Majd egyszer, szívem.
Rettegés öntötte el az arcát.
Görcsbe rándult a gyomrom.
Egy újabb, titkokat rejtegető nő.
Úgy tűnt, erre a típusra bukok.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
MEMPHIS
Knox megkopogtatta a fürdőszoba ajtaját, aztán a mosdópulthoz
lépve letett elém egy gőzölgő kávéval teli bögrét.
– Tessék, szívem.
– Köszönöm.
Leraktam a hajkefét, és a tükörből visszamosolyogtam rá. A
hajam nedves tincsekben simult a hátamhoz. A magam köré tekert
bolyhos törülköző olyan hosszú volt, hogy a mellkasomtól egészen a
térdemig leért.
Csókot lehelt a csupasz vállamra, és a pillantása alapján
elfelejthettem a korábban remélt, stresszmentes vasárnapot. Nem
mintha a szombat túl jól alakult volna.
– Felhívtam a szállodát. Beszéltem Mateóval. Tegnap este
becsekkolt egy házaspár Ward néven.
Ökölbe szorult a kezem.
– Nem mentek el.
– Nem.
– Baszki.
– Ahogy mondod – mormolta.
Persze hogy a The Eloise-t választották, beszennyezve, ami az
enyém volt. Volt néhány szálloda a közelben, de egyik sem ilyen
takaros.
Miért voltak itt a szüleim? Miért hívogattak? Miért fogadtak
magánnyomozót? Amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk,
hátat fordítottak nekem, most viszont feltűntek. Pont most? Ha csak
anyu jött volna, elhittem volna, hogy nincsen mögöttes szándéka. Ő
próbált elérni telefonon az elmúlt hónapokban. De ha apu is
megtette a hosszú utat Montanába, akkor valami másnak is kellett
lennie a háttérben.
Tegnap kétségbeesés csendült ki a hangjából. Sürgetés.
– Beszélnem kell velük – dörmögtem.
– Tíz perc alatt lezuhanyozok. Aztán mehetünk.
 – Várj! – Feltartottam a kezemet, mielőtt levehette volna a pólóját.
– Jobb, ha egyedül beszélek velük.
– Nem.
– Knox…
– Nem, Memphis.
Közelebb léptem, és a mellkasára helyeztem a kezemet, éreztem a
feszültséget a hosszú ujjú termopóló alatt, amit az ágyból kikelve
vett fel.
– Örülök, hogy kész lennél követni bárhova. De ismerem a
szüleimet. Ismerem az apámat. Ha te is ott vagy, nem árulja el az
igazságot. Bezárkózna.
Knox mély levegőt vett, az orrlyukai kitágultak. Aztán kifújta a
levegőt, és a karjába zárt.
– Nem tetszik ez az egész.
– Nekem sem.
– Nem maradok itt. Együtt megyünk. Az étteremben leszünk
Drake-kel.
Bólintottam, és a mellkasára hajtottam a fejemet, erőt merítve
belőle.
– Rendben.
Homlokon csókolt, aztán munkához láttunk: ő bevonult a zuhany
alá, én pedig megszárítottam a hajamat.
Tegnap hétszer ment át a garzonba, mindig azzal az ürüggyel,
hogy áthoz valamit Drake-nek. Mindig az üres szennyeskosárral
indult el, amit megtömve hozott vissza.
A fürdőszobában már ott volt az én samponom és
hajkondicionálóm. A dupla mosdókagylók alatti egyik szekrény
megtelt a piperéimmel. A ruháim a szekrényben lógtak. A
bugyijaim, zoknijaim és melltartóim külön fiókot kaptak. Drake
majdnem összes holmija a vendégszobába került.
Gyakorlatilag egyetlen nap alatt beköltöztetett minket.
Fénysebességgel haladtak a dolgok, és bár az agyam hangosan
követelte, hogy lassítsunk, a szívem nem akart hallgatni rá. Szóval
csak segítettem neki elrendezni mindent.
Ha szétmegyünk (Istenem, ne hagyd, hogy szétmenjünk), a
városba kell költöznöm. Nem mindegy, hogy a garzonból vagy a
házból kell kiköltöznöm?
Amíg átöltöztettem Drake-et a pizsamából nappali ruhákba, Knox
feltöltötte a pelenkás táskát. A házból kilépve a Volvóhoz akartam
indulni, de Knox autója már kint állt járó motorral és bemelegítve,
Drake gyerekülése is készen várakozott ránk.
Némán telt a város felé vezető út. Rég nem voltam utas autóban,
és teljesen más élmény volt így tekinteni Quincyre. Vagy csak ezen a
napon ismertem fel, hogy mit jelent számomra a város.
Az otthont.
A városi tanács máris az ünnepekre készülődött. Fenyőfüzérek
tekeregtek a főutcán sorakozó összes lámpaoszlopon. A
takarmánybolt parkolójának negyedét leválasztották karácsonyfa-
árusításra. A moziban a legújabb óriásprodukció mellett A Grincset
vetítették.
Még nem jártam a moziban, de amint Drake elég idős lesz,
minden hétvégén ott lesz a helyünk. A Fakanál ablakában krétával
írt tábla hirdette a rendelések mellé adott ingyen alma cidert. Egy
újabb bolt, amelyben még nem jártam, de ahova be akartam nézni,
hogy vegyek Knoxnak valamilyen konyhai kütyüt. Ismertem a
kirakatokat, de szinte egyik boltot sem láttam belülről. Eddig nem
tűnt olyan fontosnak Quincy felfedezése, de ezen is változtatni
szerettem volna.
Amióta elhagytam New Yorkot, azt mondogattam magamnak: ne
add fel. De szükségem volt még a napi emlékeztetőkre? Talán nem.
Quincyről nem voltam hajlandó lemondani.
És Knoxról sem.
– Hé! – Felém nyúlt a vezetőülésből, hogy megfogja a kezemet. –
Biztosan ne menjek veled?
Kihúztam magamat.
– Nem. Elbírok velük.
– Erről van szó. – Elvigyorodott. – Ez az én csajom.
Igen, az övé voltam. És meg tudtam oldani a helyzetet.
Ahogy közeledtünk a The Eloise-hoz, észrevettem a városi
terepjárót, amellyel a szüleim érkeztek az előző napon. Felgyorsult a
szívverésem, ahogy bekanyarodtunk a szálloda mögötti sikátorba.
Próbáltam úrrá lenni a feszültségen, és arra koncentráltam, hogy
kiszedjem Drake-et az autóból.
– Majd én hozom – mondtam Knoxnak, amikor a gyerekülés
fogója felé nyúlt. Szükségem volt a súlyára, hogy ne remegjen a
kezem.
Odabent egyenesen a recepcióhoz mentünk, ahol Mateo egy
elviteles pohárból kortyolta a Lyla-féle kávéját.
– Szia – köszönt neki Knox.
– Szia! – Mateo lepattant a székéről, és a pultot megkerülve a
bátyjához lépett.
Az állát borító ritkás borostával Mateo még inkább hasonlított
Knoxra. Ugyanolyan széles vállú volt, de még nem szedett magára
annyi izmot.
Knox sokatmondó pillantást váltott Mateóval, aztán megbökte a
könyökével.
– Hogy s mint, Memphis?
– Köszönöm, jól.
– Aha – motyogta. – A 307-esben vannak.
– Rendben. – Bólintottam. Letettem a padlóra a gyerekülést, és
lehajoltam, hogy megérintsem a fiam orrát. – Legyél jó baba!
A válaszul kapott mosoly azonnal kellő erőt adott, hogy
szembenézzek a szüleimmel. Nem vehetik el tőlünk ezt az életet.
Knox az oldalához vont.
– Itt várunk.
– Köszönöm.
Csókot lehelt a számra, és biztatóan bólintott, ahogy elindultam a
lift felé. A kalapáló szívem ellenére magabiztosan lépkedtem az
emeleti folyosó szőnyegén. Az ajtó előtt nagy levegőt vettem, majd
bekopogtam.
Az apám egy másik olasz öltönyt viselt, mint tegnap. Ha meg is
lepődött, hogy ott lát, nem mutatta jelét, ahogy beinvitált.
– Memphis.
– Apu.
Ez volt az egyik legnagyobb sarokszoba, még egy asztalnak is
jutott hely az ablak előtt. Anyu ülve fogadott, a háta ugyanolyan
egyenes és merev volt, mint az enyém. De őt nem az elszántság
fűtötte. Egész életében mereven ült, állandó feszültségben az apám
miatt.
A szeme végigsiklott a kapucnis pulóveremen és a farmeromon.
A szája lebiggyedt, alig láthatóan, de észrevettem. Anyu sosem
kedvelte a farmerokat. Méretre szabott nadrágokat és
selyemblúzokat hordott. A mai napon mindkét ruhadarab
egyformán törtfehér színű volt. A fülében gyémántok csillogtak.
– Ülj le – parancsolt rám apu, és helyet foglalt a saját székében.
Bosszantott, hogy engedelmeskednem kell, de felesleges volt ezen
vitatkoznom. Vele szemben ültem le, hogy a beszélgetésünk során
végig a szemébe nézhessek.
Pontosan úgy nézett ki, mint hónapokkal ezelőtt. Szőke, a
halántékánál őszülő haj. Gesztenyebarna szem, amely élénk színét
kifakította az állandóan rideg tekintet. Hála égnek egyáltalán nem
hasonlítottunk egymásra. A húgom és a bátyám is apára ütött, én
viszont anyu vonásait örököltem.
Houston és Raleigh még arra sem méltattak, hogy felhívjanak,
ezért nem vesztegettem az időt azzal, hogy róluk érdeklődjek. Ha ők
leszarnak, miért izgassam magam?
– Miért hívogattál? – kérdeztem anyuhoz fordulva.
Apura pillantott a szeme sarkából, bűntudatos kifejezés jelent
meg az arcán. Ezek szerint talán nem is tudott arról, hogy naponta
többször tárcsázta a számomat.
– Ha valóban érdekelne, egyszerűbb lett volna felvenned a
telefont – mondta kurtán apu. Oké, talán mégis tudott róluk.
– Miért volt szükség magánnyomozóra?
– Bepakoltál az autódba, és otthagytad a várost. – Anyu
szemrehányóan nézett rám, mintha megsértettem volna. Mintha a
pezsgőjébe köptem volna.
– Nem volt, ami New Yorkban tartson. – Apura meredtem. – Se
állásom. Se otthonom.
Hátradőlt a székében, és azzal a kifejezéstelen tekintettel meredt
rám, amitől rettegtek a Ward központi irodájában.
– Te döntöttél így.
– Valóban? – Felvontam a szemöldököm.
 – Meg akartunk győződni arról, hogy biztonságban vagy –
mondta anyu suttogássá halkuló hangon.
Ő akart meggyőződni arról, hogy biztonságban vagyok.
Gyanítottam, hogy az ő ötlete volt, hogy kövessenek. De apu
arckifejezése alapján mindez hidegen hagyta őt.
– Ha olyan fontos neked a jóllétem, meglátogathattál volna a
kórházban, amikor vajúdtam.
– Sajnálom, hogy nem voltam ott. – Anyu csinos arca vádló
tekintettel fordult apu felé néhány pillanatra. – Az a férfi
tegnapról… Kicsoda ő?
– Knox Eden. Az ő családjáé ez a szálloda.
– Ó, és…
Apu elfintorodott. Egyetlen pillantással elnémította anyut, és egy
intéssel nyomatékosította is. Egy kézmozdulattal lesöpörte a
kérdéseit, mintha semmit sem jelentenének.
Anyu visszasüppedt a székébe. Míg apu semmit sem változott az
elmúlt hónapokban, anyu valahogy… fáradtnak tűnt.
A szeme körüli ráncok hangsúlyosabbnak látszottak, nem mintha
túl sok lett volna belőlük. Minden héten egy hadseregnyi szépészeti
szakember dolgozott azon egy világklasszis bőrgyógyász és New
York City legjobban fizetett plasztikai sebésze társaságában, hogy
egy nappal se tűnjön idősebbnek negyvennél.
Apuval ellentétben anyu nem született gazdag családba.
Beházasodott a vagyonba, és a házassági szerződésük szövegezése
miatt nagyon vigyáznia kellett, nehogy elveszítse a gyűrűsujján lévő
hatkarátos gyémántot. Foggal-körömmel küzdött az öregedés ellen.
Volt olyan időszak, amikor sajnáltam anyut. Imádta a gazdag
életmódot, emiatt azonban ki volt szolgáltatva apám minden
szeszélyének. De ez még azelőtt volt, hogy magamra hagyott.
Mielőtt meghajolt az apám akarata előtt, és hátat fordított a tulajdon
gyerekének. Már nem maradt bennem sajnálat iránta.
Akár mindennap felhívhatott volna élete végéig. Elkésett vele.
Meghozta a döntését.
Én is a sajátomat.
– Miért vagytok itt valójában? – szegeztem neki a kérdést az
apámnak. – Ezúttal az igazságot kérem. Ki van zárva, hogy a
lányotok megmentése miatt ideutaznátok.
– Haza kell jönnöd. Ha megérkeztünk New Yorkba, részleteiben
megvitatjuk a helyzetet.
– Ha nem akartok zsákot húzni a fejemre, és felhurcolni a
repülőgépre, eszemben sincs elhagyni Quincyt.
Apu álla megfeszült.
– Világossá tetted az álláspontodat, Memphis. Túl vagyunk a kis
hisztiden. Elég volt.
– Azt hiszed, hogy ez egy hiszti? – Humortalan nevetés tört ki
belőlem. – Nem azért csinálom mindezt, hogy felkeltsem a
figyelmedet. Nincs szükségem rád, és nem akarlak viszontlátni az
életemben.
Elképzeltem, hogy ha Drake-től hallottam volna ugyanezt, olyan
lett volna, mint egy tőrszúrás a szívembe.
Anyu összerezdült.
Apu még csak nem is pislogott.
– Ha részletes megvitatásra vágysz, akkor itt kerül rá sor – vágtam
vissza neki a saját szavaival. Itt az egyetlen lehetőséged rá.
Összeszorította az ajkát.
– Ahogy gondolod.
Úgy tettem, mint aki fel akar állni, de feltartotta a tenyerét.
– Felhívott egy nő.
Hátradőltem a székben, és égnek álltak a szőrszálak a tarkómon.
– Kicsoda?
– Nem tudom, nem mutatkozott be. De azt állítja, hogy Oliver
MacKay a gyerek apja.
Minden önuralmamra szükség volt, hogy ne reagáljak. Éreztem,
ahogy kifut a vér az arcomból, de nem mozdultam. Szinte levegőt
venni is elfelejtettem.
– Zsarol minket. Megvásároljuk a hallgatását, vagy a sajtóhoz
megy. Haza kell jönnöd, hogy biztosan befogd a szádat, amíg az
ügyvédeim ízekre szedik őt.
A szívem olyan hevesen dobogott, hogy az szinte már fájt. Ki
lehetett ez a nő? Hogyan tudhatott Oliverről? Hacsak nem volt az
egész hazugság. Lehet, hogy anyu magánnyomozójának nem csak
az volt a dolga, hogy kövessen Montanáig. Elképzelhető, hogy
valamilyen nyomot hagytam hátra.
Apu elég makacs volt ahhoz, hogy betolakodjon a lánya
magánéletébe.
– Egy dolgot nem értek – fojtottam a szót apuba a felemelt
ujjammal, ahogy folytatni akarta. – Miért érdekel ennyire? Miért?
– Miért nem árulod el nekem, hogy végre megoldhassuk a
problémát? Oliver MacKay az?
– Semmi közöd hozzá.
– A pokolba is, Memphis! – Előrehajolt, és szinte vicsorgott. – Úgy
viselkedsz, mint egy pimasz kisgyerek.
– Nincs jogod irányítani az életemet.
– Az apád vagyok.
Megráztam a fejem.
– Fogalmad sincs, hogy mit jelent ez a szó.
– Memphis, ez annyira kisszerű – szólalt meg anyu. – Az
édesapád segíteni próbál. De ehhez szükségünk van minden
információra.
– Ez a nő. A zsaroló. Hadd menjen a sajtóhoz!
Más sem hiányzott volna nekem, de úgy sejtettem, hogy az apám
is így érez. Szóval én is blöfföltem.
Amíg nem vallottam be vagy tagadtam, hogy Oliver volt Drake
apja, csak találgatásokra hagyatkozhatott. Itt Montanában még a
botrány legkisebb szele sem érhetett el.
De apu életét biztosan kellemetlenné tette volna.
– Oliver MacKay? – dühöngött apu. – Komolyan, Memphis? Azt
hittem, több eszed van ennél. Ehelyett ostoba szajhaként viselkedtél,
és most nekem kell rendet tennem utánad.
Anyu tartása feszültebb lett, de nem sietett a védelmemre.
Egy szajha. Talán. Fájt ugyan, de nem ez volt az első alkalom,
hogy ostorként használt szavakat.
– Ha annyira félted a hírneved egy botránytól, fizess a nőnek, és
ess túl rajta. Vagy ne fizess. Nem izgat. De hónapokkal korábban
megmondtam, hogy a fiam csak az enyém. Nem számít, hogy
belenyugszol-e. Egy kicsit sem számít. Nincs szükségem rád.
– A tőkealapodból fizetek a zsarolónak.
 – Az engedélyemet kéred? Hidd el, a távozásom napja óta
tisztában vagyok vele, hogy valahogy ráteszed a kezed a pénzre.
– Igaz, amit állít? Tényleg Oliver az? – kérdezte anyu.
Összeszorítottam a számat.
– Memphis – kezdte apu, külön hangsúlyozva mindkét szótagot.
Ez azt jelentette, hogy az idegesség helyére a düh lépett. –
Gondolom, tisztában vagy azzal, ha ez kiderül, azt fogják hinni,
hogy közünk van ahhoz a családhoz.
– És?
Apu szeme összeszűkült.
– Nem akarom, hogy együtt emlegessenek a maffiával. Egész
életemben a család jó hírének helyreállításán dolgoztam.
Arra tette fel az életét, hogy helyrehozza az apja tévedéseit.
A Ward Hotelst a nagyapám alapította New Yorkban.
Elképesztően nyereséges volt akkor is, amikor a piac megrendült.
Apu sosem árulta el, hogy pontosan miért, de tizenkét éves
koromban az FBI kutakodni kezdett a cégnél.
Csak azért tudtam róla, mert egy ügynök felkereste őt az
otthonunkban. Aznap beteg voltam, ezért nem mentem iskolába. A
nevelőnőm rám parancsolt, hogy maradjak ágyban, de tévét akartam
nézni. Ezért amikor azt hitte, hogy elszundítottam, kiszöktem a
szobámból.
Egy FBI-ügynök állt az előcsarnokban, és anyut faggatta. Leültem
a lépcsősor tetején, és kihallgattam minden szavukat.
Bármilyen törvénytelen üzelmekbe bonyolódott a nagyapám,
hogy fellendítse az üzletét, az apám mindet felszámolta. A
nyomozás végül nem jutott semmire, és amennyire tudtam, a
Wardnál soha semmi illegális nem történt, a tőkealapomban mertem
volna rá fogadni.
De a jó hírnév lett apám mániája. A puszta gondolat is, hogy
összejöttem Oliver MacKayjel, nos… Nem hiszem, hogy Montanába
repült volna, ha bárki más lett volna Drake apja.
– Nekem semmi közöm ehhez. Rengeteg ügyvéded van, akik
majd segítenek neked megóvni a drágalátos jó hírnevedet. Uszítsd rá
a kopóidat, bárki is legyen az. Nem érdekel.
– Hátat fordítasz a családodnak?
 – Csak óvatosan, apu. Kezd kilátszani a képmutatásod –
figyelmeztettem. Felálltam a székből, részemről lezártnak
tekintettem a beszélgetést. – Itt van velem a családom. A fiam a
családom. Tudod, a kisfiú, akit tegnap egy pillantásra sem méltattál.
Amúgy Drake-nek hívják.
Apu felállt, és az asztalra mutatott az ujjával.
– Még nem végeztünk. Ülj le!
– Nem volt lehetőségem elköszönni, miután kilakoltattál. Most
bepótolom. Viszlát, apu. Viszlát, anyu. Remélem, biztonságban
hazaértek.
Ezután egyetlen további szó nélkül kitrappoltam a szobából,
felrántottam az ajtót, és végigszáguldottam a folyosón. A gomb
megnyomása után szinte azonnal kinyílt a lift, és ahogy bezáródott
mögöttem az ajtó, behunytam a szemem, és fellélegeztem.
Ha itt töltik az éjszakát, holnap nekem kell kitakarítanom a
szobájukat. Szörnyen megalázó volt a gondolat, és még szorosabban
behunytam a szemem.
Csak egy újabb akadály. Hazamennek, és idővel mindenki
elfelejti, hogy Victor és Beatrice Wardnak volt egy másik lánya is. Ők
is el fognak felejteni.
A lift csilingelése túl hamar hangzott fel, de nem volt más
választásom, kiléptem az előtérbe. Mateo a recepciónál ült a
telefonját bámulva. Amikor meghallotta a lépteimet, felnézett, és
mondani akart valamit, de amikor meglátta az arckifejezésemet,
meggondolta magát.
Mindössze biccentett, hogy menjek be a Bütyökbe.
Nem volt túl sok reggeliző vendég. Ezen a hétvégén még csendes
volt a szálloda, de Eloise szerint a hálaadási időszakra, a következő
két hétre minden szobát kiadtak.
Eszembe sem jutottak az ünnepek. Még sosem ünnepeltem a
családom nélkül.
A családom.
Ez a szó most nem jelentett túl sokat számomra. Üres volt,
súlytalan.
De itt volt nekem Drake. Drake mindig is velem lesz.
 Beléptem a konyhába, de megtorpantam a látványtól, ami ott
fogadott.
Knox a mosogatónál állt, és egy krumplit mosott épp a folyó víz
alatt, de a figyelme elkalandozott. Úgy tett, mintha Drake arcát
harapdálná, amire egy nyálas mosoly volt a válasz.
Annyira illettek egymáshoz, hogy könnyek öntötték el a
szememet. Az önuralmam az emeleten maradt. Épp akkor gördült
végig az első könnycsepp az arcomon, amikor Knox a válla felett
hátrapillantva meglátott az ajtóban.
Elejtette a krumplit, és a csapra ütött az öklével, hogy elzárja a
vizet, aztán pár lépéssel mellettem termett, és magához ölelt a
szabad kezével.
– Veled kellett volna mennem.
– Nem – mondtam szipogva és a könnyeimmel küszködve. –
Jobb, hogy egyedül mentem.
– Elmennek?
– Nem tudom. Remélem.
– Memphis, muszáj elmondanod, hogy mi folyik itt.
– Tudom.
Hátrébb húzódtam, hogy rá tudjak nézni a fiamra. Egy
gyönyörűséges kisfiú, olyan szőke hajjal, mint az enyém.
És mint az apjáé.
 TIZENHATODIK FEJEZET
KNOX
Már délre járt, mire hazaértünk a szállodából. Újra megkértem
Roxanne-t, hogy helyettesítsen. Amíg vártam, hogy beérjen,
nekiláttam az előkészítő munkának, Memphist és Drake-et pedig az
irodámban ültettem le.
A hazaút ugyanolyan hosszúnak érződött, mint a megelőző órák.
Másra sem tudtam gondolni, mint hogy mi történt Memphis és a
szülei között, de amikor végre beléptünk a bejárati ajtón, Drake
elkezdett sírni.
– Kihagyta a reggeli alvást.
Memphis fél kézzel a derekához szorította őt, a másik kezével
pedig bekeverte a tápszert. Aztán leült vele a székbe, és az ölébe
igazította.
– Éhes vagy? – kérdeztem tőle.
– Nem igazán.
Valahogy nekem sem volt étvágyam. Azóta gyomorgörcsöm volt,
hogy könnyes szemmel belépett a konyhába. Leültem a heverő
szélére, és a térdemre támaszkodtam a könyökömmel. Várakoztam.
Drake minden csepp tápszert megivott, aztán gyorsan
elszenderült Memphis karjában.
– Átvigyem őt a bölcsőbe? – kérdeztem.
– Nem, jó lesz így – mondta. Lenézett a fiára, és végigfuttatta az
ujját a homlokán, félresöpörve pár belógó hajszálat. – Néha úgy
érzem, hogy rajta kívül semmim sincs.
– Most már van.
Memphis felnézett rám, és újra megjelentek a könnyek. Minden
alkalommal fájt látni őket.
– Mondtam, hogy az apám mennyire dühös volt, amikor nem
mondtam el neki, kitől van Drake?
Bólintottam.
– Igen.
– Nincs hozzászokva az ellentmondáshoz. Nem hiszem, hogy
bárki valaha is nemet mondott volna neki. Ezért az egója…

É
 – Értem.
Dolgoztam ilyen séfek alatt a pályám kezdetén. Teljesen felhúzták
magukat jelentéktelen dolgokon, aztán mindenbe és mindenkibe
belekötöttek, mert úgy érezték, joguk van hozzá.
– Nem árultam el apunak, de ő egyre csak fokozta a nyomást.
Minél inkább követelte a választ, annál inkább bezárkóztam.
Ironikus módon makacsnak nevezett emiatt. Gondolom, tőle
tanultam.
– Az apád egy seggfej, Memphis.
– Eléggé – sóhajtott fel. – Tiszteletben tarthatta volna a
kívánságomat. Ha megbízik bennem, még mindig New Yorkban
lennék. Csak el kellett volna hinnie nekem, hogy jó okkal titkolózom.
Ehelyett óriási veszekedés lett belőle és… tudod, hogy ért véget.
Elmenekült otthonról és átköltözött az ország másik végébe
egyes-egyedül egy kisbabával. Mert Victor Ward uralni akarta a
lányát.
Memphis újra Drake-re pillantott, és ellágyult a tekintete.
– Drake apja nem jó ember.
Kiegyenesedtem.
– Bántott téged?
– Csak a szívemet – suttogta.
És ezért életem végéig gyűlölni fogom a rohadékot.
– Drake apját Oliver MacKaynek hívják – mondta ki végül. A
szemembe nézett, és magába roskadt. – Rajtad kívül senkinek sem
árultam el.
– Senkinek?
Még az anyjának sem? Egy barátnak?
– Csak neked. – Nagyot nyelt. – És tudom, hogy sose tennéd, de
muszáj, hogy megkérjelek rá, senkinek se áruld el. Senki sem
tudhatja.
Senki sem tudhatja?
– Miért? Ez elég ijesztően hangzik, Memphis. Ha veszélyben
vagy…
– Nem vagyok. Oliver ugyanúgy nem akar hallani rólam, ahogy
én sem róla.
– Akkor miért kell titkolózni?
 Lehajtotta a fejét.
– Mert a felesége egy olasz maffiavezér lánya.
Ha egy agy fel tudna robbanni, az enyém megtette volna. Mi. A.
Fasz?
Néma csend telepedett ránk. Odakint elhalványult a fény, mintha
felhő takarta volna el a napot. Memphis mozdulatlanul ült, magához
ölelve a kisfiát, miközben a vallomás tovább visszhangzott a
fejemben.
– Ezért…
Végigsimítottam a szakállamon a kezemmel, és kerestem a
megfelelő szavakat. Basszus. A maffia? Semmit sem tudtam a
maffiáról azon kívül, amit a moziban és a tévében láttam.
Hollywood mindent felnagyított, de biztos volt valami igazság
ezekben a filmekben.
– Ezért költöztél ide? – kérdeztem. – Hogy elmenekülj New
Yorkból?
– Nem. Maradhattam volna, kibérelhettem volna egy lakást, és
találhattam volna valamilyen állást ott, helyben, de a város
elvesztette a vonzerejét számomra. Főleg a családom miatt. Az csak
egy kellemes bónusz, hogy így több ezer kilométerre kerülhettem
Olivertől is. Azért költöztem ide, mert Montana csodálatosnak tűnt.
Azt szerettem volna, ha Drake ilyen helyen nő fel. Ahol szabadon
barangolhat és játszhat. Ahol semmit sem jelent a Ward név, és senki
sem próbálja uralni az életét a tőkealapja túszul ejtésével.
– Értem a logikát.
Ha ilyen családom lenne, én is kerültem volna a nagyvárosokat.
De nem voltam biztos abban, hogy le tudtam volna mondani ennyi
pénzről.
Amikor először mesélt erről, arra gondoltam, milyen erős nő, de
csak most értettem meg, mennyire. Nagyon kevés embert ismerek,
akik képesek lettek volna így hátrahagyni a millióikat. Ha Drake
valaha is megkérdőjelezi az anyja szeretetét, személyesen fogom
helyre tenni.
– Oliver… – kezdte, és keserű arckifejezést öltött. – Amikor
találkoztunk, még nem tudtam, hogy kicsoda. Sosem hallottam a

É
nevét. Nem híres, vagy ilyesmi. És New Yorkban rengeteg gazdag
férfi él.
Feszülten kihúztam magamat. Tudtam, hogy ez a rész nem lesz
könnyű számomra. Utáltam még a gondolatát is, hogy egy másik
férfival volt, különösen azzal, aki Drake-et nemzette.
A szívem mélyén életem végéig irigykedni fogok arra a
szemétládára.
– Egy miami szállodában ismerkedtünk meg – folytatta. – A
bárban. Munkaügyben jártam ott. Ő is. Megtaláltuk a közös hangot,
és együtt töltöttük a hétvégét. Semmilyen személyes dolog nem
került szóba. Ez nem olyan hétvége volt.
Csendben ültem, és a fogamat csikorgatva tovább hallgattam.
– Csak a legvégén derült ki, hogy mindketten New Yorkból
jöttünk. Kérdezte, hogy találkozhatnánk-e újra. Jól éreztem magam,
úgyhogy igent mondtam. Oliver idősebb nálam, a negyvenes évei
elején jár. Megnyerő. Jóképű. Gazdag. Befolyásos. A közelsége…
bódító volt. Különösen egy elkényeztetett, ostoba kislány számára.
A hangja tele volt bűntudattal. Szégyennel. A keskeny vállára
telepedett, és elhalványította a szeme fényét.
– Randizni kezdtünk, ha egyáltalán nevezhetjük így. Többnyire
az én házamban találkoztunk. Néha az ő lakásában az Upper East
Side-on. Neki vállalkozása volt. Én folyamatosan dolgoztam. Ő volt
a legfőbb kikapcsolódásom. És szerettem őt. Vagyis… Azt hittem,
hogy szeretem. – Összeráncolta a homlokát. – Szerethetsz valakit
úgy, hogy közben egy buborékba zár?
– Nem, valószínűleg nem.
Azt hittem, hogy szeretem Giannát. Megesküdtem volna az
életemre is. De kiderült, hogy a kapcsolatunk nem valódi szerelem.
Közel sem volt az.
– Nem árult el magáról semmi személyeset. Én sem. Maradjunk
annyiban, hogy nem a kommunikáció volt a viszonyunk húzóereje.
Már az elején megkért, hogy tartsuk meg magunknak a
kapcsolatunkat, hogy kiderüljön, lehet-e belőle valami komolyabb,
mielőtt nyíltan felvállaljuk. De ez sem zavart, megfelelt, hogy csak
az enyém. De három hónappal később már többre vágytam. El
akartam mondani a barátaimnak. El akartam büszkélkedni vele.
Ezért megkérdeztem tőle, hogy elkísér-e egy partira. Csicsás,
felvágós rendezvény volt, de korábban imádtam a csicsás és felvágós
dolgokat.
– Tényleg?
Nem tudtam elképzelni róla.
– Azóta nagyot fordult a világ. – Felvonta a fél vállát, és Drake
felé biccentett. – A korábbi énem az ő születése napján megszűnt
létezni.
– Vagy csak rájöttél, hogy mindig is ilyennek kellett volna lenned.
Szomorúan rám mosolygott.
– Talán.
– És milyen volt a parti?
– Nem tudom. Nem mentünk el. Kértem, hogy legyen a kísérőm,
de azt mondta, nem lehet, mert ott lesz a felesége is. Úgy mondta,
mintha magától értetődő lenne. Mintha tudnom kellett volna, hogy
csak a szeretője vagyok.
– Nem is sejtetted.
Tovább fokozódott a bűntudat és szégyen kifejezése az arcán.
– Nem. Talán rá kellett volna jönnöm. De a korábbi énem szerette
a zárt világát.
– Bíztál benne.
– Hiba volt.
– Nem a tiéd, szívem. Az a mocsadék szándékosan megvezetett.
– Szakítottam vele. Minden sértő szót a fejéhez vágtam, ami
eszembe jutott, aztán közöltem, hogy felejtsen el. Pár héttel később
kezdtem rosszul érezni magam. Kimaradt a vérzésem, és…
– Kiderült, hogy terhes vagy.
Megérintette Drake arcát.
– Nem vettem komolyan a fogamzásgátlást. A felelőtlenség is
szerepelt a hibáim hosszú listáján. Néha kihagytam egy-két napot a
tabletta szedésében. Ha nála töltöttem az éjszakát, és onnan mentem
dolgozni, másnap kettőt vettem be. Magyarán hülye picsa voltam.
De nem bánom.
– Nincs miért.
Ez a kisfiú egy csoda volt. Úgy tűnik, hogy teljesen átformálta
Memphis életét. Ahogy ránéztem, nehéz volt elképzelni a nőt, akiről
mesélt. Talán csak túl szigorú volt magával szemben. De láttam,
hogy mennyit változott.
– A teljes igazság nem sokkal később derült ki. A lakás nem az
otthona volt. Csak egy rejtekhely az aktuális kurvájának – mondta,
és szünetet tartott. Megremegett az álla. – Az apám ma szajhának
nevezett.
– Micsoda?
Istenem, de bántam, hogy előző nap nem mostam be annak a
seggfejnek. Nem lett volna szabad hagynom, hogy egyedül beszéljen
velük.
Memphis megvonta a vállát, és kerülte a tekintetemet.
– Nézz rám – kértem, és megvártam, amíg felemelte az állát. –
Elmehet a picsába, amiért így beszél veled.
– Igen – motyogta. – De… Egy kis guglizással kideríthettem
volna, kicsoda Oliver. Aznap, amikor elárulta, hogy házas,
rákerestem. Tele volt az internet a nevével. Az volt életem második
legrosszabb napja. Amikor rájöttem, hogy mennyire hiszékeny és
sekélyes vagyok.
– Nem a te hibád volt. Nem bűn megbízni valakiben, aki fontos
számodra.
Rám nézett, és ellágyult a tekintete. Mindkettőnket bolonddá tett
valaki, akit szerettünk. Én is bíztam Giannában.
Túl messze voltunk egymástól, ezért felálltam, és a kávézóasztalt
megkerülve elé léptem, és kinyújtottam a kezem, hogy felsegítsem.
Átvettem tőle Drake-et, és egy pillanatra sem engedtem el a kezét,
ahogy a vendégszobába vezettem.
Nemsokára vennünk kell egy rendes bölcsőt. Kitenni innen az
ágyat, és gyerekszobává alakítani a helyiséget. Drake-nek saját
szobára volt szüksége.
Lefektettem a babát a hordozható bölcsőbe, aztán magam mellé
húztam Memphist az ágyra, és a mellkasomra vontam.
– Mi történt, amikor elmondtad neki, hogy terhes vagy?
– Addigra már tudtam, hogy ki a felesége, és hogy milyen hírek
terjengenek a családjáról. Alaposan be voltam szarva. Attól féltem,
hogy ha értesül a viszonyról és a gyerekről, ránk uszítja az embereit.
Nem is akartam szólni róla Olivernek, de egy nap feltűnt a
házunknál.
– Vissza akart szerezni?
– Nem, próbált rávenni, hogy hallgassak az egészről. Még
fenyegetőzött is, azt ismételgette, hogy milyen féltékeny a felesége.
Hogy egy veszélyes család tagja, és nagy kár lenne, ha valami baj
érné az én családom üzletét. Nagyon gyakorlottan adta elő,
gondolom, nem először kellett elmondania. Ötvenezer dollárt
ajánlott, hogy tartsam titokban a viszonyt.
Hátradőltem, és egymásra néztünk.
– De nem fogadtad el, ugye?
Megrázta a fejét.
– Nem volt szükségem a pénzére. Csak egy nyilatkozatot kértem
tőle. Hogy a gyerek az enyém, és csak az enyém. A hallgatásomért
cserébe le kellett mondania minden szülői jogáról.
Már a születése előtt harcolt Drake-ért.
– Szép volt, kislány.
Mosolyra rándult a szája széle.
– Tényleg nem akartam szólni neki a gyerekről. Majdnem
elhallgattam előle. De nem szerettem volna életem végéig attól
rettegni, hogy mi lesz, ha rájön. Hogy el akarná-e venni tőlem
Drake-et. Erős tárgyalási pozícióm volt, és kihasználtam.
– Szóval kikerült a képből.
– Igen – suttogta. – És ha csak nem lesz szükségem a veséjére
vagy a májára, hogy megmentsem Drake életét, nem is akarom többé
látni. Drake biztosan rá fog kérdezni, amikor idősebb lesz. De emiatt
még nem kell aggódnom. Nem szeretném, ha bármi köze lenne
Oliverhez.
– Jó – sóhajtottam nagyot, és magamhoz húztam őt. Így volt jobb.
És ha Drake-nek valaha is egy vesére vagy májra vagy bármi másra
lenne szüksége, inkább vegyék ki belőlem, ha lehetek donor.
– Nem jó. – Elhúzódott, majd a hátára dőlt, és a plafonra meredt.
– Valaki tudja.
– Micsoda? – Megdermedtem. – Kicsoda?
– Nem tudom. Ezért jöttek ide a szüleim. Egy nő megzsarolta
aput. Azzal fenyegette, hogy megszellőzteti a sajtóban, hogy
Olivertől van a gyerek.
– Bassza meg!
– Ahogy mondod. – Masszírozni kezdte a homlokát. – Nem
mertem túl sok kérdést feltenni. Anyu és apu gyanakszik ugyan
Oliverre, de nem akartam megerősíteni a sejtésüket. Van valami
nagy kavarás a háttérben. Azt pletykálták, hogy a nagypapámnak
köze volt a maffiához a Ward Hotels indulásakor. Ha ez igaz is, apu
rég szakított velük. De láthatóan fél attól, hogy valaki feltárhatja a
kapcsolatot.
– A fenébe – mormoltam. – És mi történik, ha a nő a sajtóhoz
megy?
– Letagadom. Oliver is letagadja. De meg fog indulni a találgatás.
A felesége pedig biztosan gyanította, hogy viszonya volt.
– Az legyen az ő baja. Mi a helyzet Drake-kel? Milyen
nyilatkozatot kaptál?
– Van egy aláírt dokumentumom, amelyben lemond minden
szülői jogáról. De… nem hitelesítette közjegyző. Nincs ügyvédi
letétben. Abban bíztam, hogy sosem fogja meggondolni magát. Ha
mégis…
– Ha mégis, akkor kurvára nehéz harcra számíthat. Nem kapja
meg Drake-et.
– Nem kapja meg Drake-et – ismételte utánam.
– És a szüleid? Ők mit fognak tenni?
– Lövésem sincs – nyögött fel. – Biztos vagyok benne, hogy az út
nem apu tervei szerint alakul. Valószínűleg arra számított, hogy
elszegényedve, megtörve talál itt, és hálás leszek, amiért hazarepít
New Yorkba a magángépén. Ehelyett elküldtem őket a fenébe.
Kiöltötte a nyelvét, amin halkan felnevettem.
– Jól tetted, hogy hallgattál.
– Remélem – sóhajtott fel. – Az apám tud Oliverről és hogy kikkel
áll kapcsolatban. Azt is tudja, hogy ha egy lapon emlegetik velük,
csorbát szenved a hírneve. Ez az egyetlen gyereke, ami fontos
számára. A drágalátos hírneve. A legjobb esetben megveszi a nő
hallgatását. Valószínűleg a tőkealapomból fizeti le.
– A legrosszabb esetben napvilágra kerül az egész.
– Igen. – A szeme elé tette a tenyerét. – Valóban, kész őrület.
 – Szerinted ki lehet a nő? Elmondta az apád?
– Ő sem tudja. – Felült, és az ágy végébe csusszant, hogy
megnézhesse Drake-et. – Talán egy alkalmazott. Vagy egy másik
szerető.
A rohadék valószínűleg más nőkkel is összeszűrte a levet, amíg
Memphisszel volt. Egy kincs, színarany kincs hullott az ölébe, és
ahelyett, hogy méltó becsben tartotta volna, egyszerűen félredobta.
Az ő baja. Az én szerencsém.
– Szerinted lehetséges, hogy a feleség akar így bekavarni? –
vetettem fel.
– Talán. – Megvonta a vállát. – De miért kellene megzsarolnia a
családomat? Ő maga is gazdag. Ha elválna Olivertől, egy kisebb
vagyon ütné a markát.
– Kivéve, ha a házasság előtti vagyonmegosztási szerződésük ezt
kizárja – találgattam, ahogy lemásztam az ágyról. – Vagy ha a maffia
tényleg olyan kegyetlen, amilyennek ábrázolják, egyszerűen
megölethetné a férjét, hogy mindent megkapjon.
– Van még valami. Pont az indulásom előtt történt – mesélte. –
Épp pakoltam a Volvóba. Kijöttem a házból egy dobozzal a
kezemben, és egy nő várt odakint. Egy FBI-ügynök.
Összeszorult a torkom.
– Az FBI nyomoz Oliver után?
– Nem tudom. Talán. Megmutatta a jelvényét, és kérdezte, hogy
ismerem-e Oliver MacKayt. Úgy tettem, mintha nem ismerném, és
visszamentem a házba arra hivatkozva, hogy rá kell néznem Drake-
re. Figyeltem az ablakból, ahogy elment. Másnap már úton voltam.
Elgondolkodva simogattam az államat.
– Egy FBI-ügynök nem zsarolná meg a szüleidet.
– Nem. Olyasvalaki lehet, aki közel áll Oliverhez. Valaki, akit
felbosszantott. És aki tudja, hogy gazdag a családom. – Memphis
maga köré fonta a karját. – Miért nem szabadulhatok meg végre
ettől? Le akarom zárni ezt az egészet.
Mellé ültem, és magamhoz öleltem.
– Le is fogjuk zárni.
– Hogyan?
– Nem tudom, szívem.
 – Lehet, hogy egyszerűbb lenne visszamennem New Yorkba.
Megtudni, hogy ki ez a nő. Kifize…
– Nem. Szó sem lehet róla, Memphis.
Felnézett rám, barna szeme bocsánatkérésért esedezett.
– Nem akartalak belerángatni ebbe.
– Nem rángattál sehova. Önként sétáltam be. Ki a bejárati ajtón,
fel a lépcsőn, aztán be a garzon ajtaján.
Memphis arcán mélabús mosoly terült el.
– Knox, nem terhelhetlek ezzel.
– Eddig sosem számíthattál senkire, ugye?
Pislogott, mintha csak most döbbent volna rá, milyen életet élt
korábban.
– Annyira egyedül voltál, hogy el kellett jönnöd. Mert senkid sem
volt. De most itt vagyok én. És ahogy az előző este is mondtam, nem
megyek sehová.
Talán ha elégszer elismétlem, idővel elkezd hinni benne.
– Megígéred?
Csókot leheltem az ajkára.
– Esküszöm.
 TIZENHETEDIK FEJEZET
MEMPHIS
Eloise épp az érkező vendégeket regisztrálta, amikor a pulthoz
mentem, ezért hátrébb húzódtam, és megvártam, amíg kiosztja a
kulcskártyákat, és a vendégek megindulnak a lift felé. Amikor
odaléptem, lehuppant a székére, és félresöpört egy kósza hajtincset a
homlokából.
– Huh. Reggel óta folyamatosan jönnek.
– Nem túloztál, amikor ünnepi rohamról beszéltél.
A hétvégén a szálloda szinte összes szobája megtelt. Az utolsó
vendégek ezen a napon futottak be. Az egész hétre telt házat
vártunk a hálaadásra érkezők miatt.
Reggel óta a foglalt szobákat takarítottam, kicseréltem a
törülközőket és az ágyneműket. Felporszívóztam a folyosókon,
kitakarítottam a lifteket. Percekkel korábban mostam fel a
pihenőben. Egy pillanatig sem akartam tétlen maradni. A folyamatos
munka és a nyaktörő tempó a lehető legjobbkor jött. Lehetőséget
adott, hogy levezessem az idegességemet, és nem hagyott időt, hogy
ismeretlen tényezőkön rágódjak.
A szüleim az előző héten jelentkeztek ki a The Eloise-ból, Mateo
szerint nem sokkal azután, hogy beszéltem velük. Talán már úton is
voltak a reptér felé, mire hazaindultunk a Bütyökből. Azóta nem
hallottam felőlük.
Hónapokon át folyamatosan hívogatott az anyám. Azóta egyszer
sem. Talán megértette, hogy mennyire mélyen megbántott. Vagy
apu parancsolt rá, hogy ne hívjon. Vagy egyszerűen feladta.
Bárcsak fájt volna az anyám hiánya! Bár mondhattam volna, hogy
hiányzott a telefon rendszeres csengése! De valójában
megkönnyebbülést hozott. Addig nem is érzékeltem, hogy mennyi
fájdalmat okoztak a hívások, mennyi keserűséggel fertőzték meg a
mindennapjaimat.
Egy nap nem fog sajogni a szívem. Egy nap remélhetőleg
megbocsátóbb leszek vele szemben. Egy nap talán én magam
veszem kézbe a telefont, és hívom fel őt.
 De nem ma.
– Indulsz haza? – kérdezte Eloise az órára pillantva.
– Ha nincs még valami tennivaló.
Alig múlt öt óra. Drake-et hatkor kellett elhoznom a bölcsiből,
szóval még maradt időm felvinni néhány papucsot vagy pezsgőt a
vendégeknek.
– Egész héten úgy dolgoztál, mint egy gép. Mondtam már,
mennyire örülök, hogy itt vagy? Hidd el, tényleg nagyon.
– Köszönöm.
Büszkeség töltött el. A Ward Hotels alkalmazottjaként csak
elvétve kaptam dicséretet. A főnökömtől. Az apámtól. Apu
határozta meg az egész iroda hangulatát, aki a hatékonyságot
messze a barátságos légkör elé helyezte.
De Quincy szívélyes hely volt. Rád mosolyogtak az utcán, és
köszöntek, ahogy elhaladtál mellettük. A szomszédok odafigyeltek
egymásra. Idegenek hívták meg egymást egy csésze kávéra puszta
kedvességből.
– Holnap találkozunk.
Intettem Eloise-nak, és sietve elindultam a pihenőszobába, a
blokkolóórához. Felkaptam a kabátom, a vállamra kanyarítottam a
táskámat, és a Bütyök felé vettem az irányt.
Azóta nem láttam Knoxot, hogy reggel elindultam a szállodába.
Ki sem látszottunk a munkából a bezúduló vendégtömeg miatt, és
ezen a napon kezdte előkészíteni a csütörtöki hálaadási vacsorát.
Bár külön töltöttük a napot, jó érzés volt tudni, hogy mindig ott
volt a közelben. Ott volt, ha szükség lett volna rá.
Az étteremben megterítették az asztalokat, némelyiknél már ültek
is. A konyhában óriási volt a nyüzsgés. Skip az előkészítő asztalnál
kevert be egy tál kukoricatésztás salátát. Roxanne Knox mellett állt,
az étlapot ellenőrizték. Mindenki felém fordult, ahogy beléptem.
– Csak be akartam köszönni. – Intettem a helyiségben
dolgozóknak. – Indulok haza.
– Egy pillanat! – Knox a feltartott ujjával állított meg. – Még ne
menj.
– Rendben. – Félreálltam, hogy ne legyek útban a jövő-menő
pincérnőknek.
 – Hogy s mint, Memphis? – érdeklődött Skip.
– Sok a meló. Veled mi a helyzet?
– Ugyanaz.
A tál széléhez veregette a fakanál nyelét, majd átvitte a
mosogatóhoz. Knoxhoz és Roxanne-hez hasonlóan fehér
szakácskabátot viselt, ezúttal leopárdmintás, bő szabású
gyapjúnadrággal.
– Új nadrág, Skip?
Általában farmert hordott. A merész, színes és buggyos nadrágok
Roxanne stílusához illettek inkább.
– Vagány, mi? – Elvigyorodott, és felém táncolt. – Roxanne azt
mondta, nekem nem állna jól, ami neki igen.
– És mennyire igazam volt. – Roxanne sorolt mellénk a rózsaszín
terepmintás nadrágjában. Az élénk szín tökéletesen megegyezett a
szőke hajában futó festett csíkok árnyalatával.
Skip lekicsinylően horkantott, és színpadiasan gesztikulált.
– Mármint mekkorát tévedtél.
Az étterem személyzetének baráti csipkelődése láttán mindig
elmosolyodtam. Piszkálták egymást. Piszkálták Knoxot. De a nevetés
és a tréfálkozás mögött érezhető volt a kölcsönös tisztelet.
Knox rendszeresen méltatta a beosztottjait. Tanácsokat adott
nekik, új technikákat mutatott be. Ők pedig cserébe felnéztek rá.
Ahogy én is. Minden együtt töltött nappal egyre inkább.
– Minden rendben, emberek? – kérdezte Knox, ahogy elkezdte
kigombolni a kabátját.
– Igen. – Skip tréfásan tisztelgett.
Roxanne bólintott.
– Minden rendben. Indulj végre.
– Nem dolgozol ma este? – értetlenkedtem.
Válasz nélkül eltűnt az irodájában, ahonnan pár pillanattal
később a dzsekijében és a slusszkulcsával került elő.
– Vihar közeledik. Nem szeretném, ha egyedül vezetnél haza.
– Rendben.
A természete része volt, hogy óvni akart. Ha kellett, átvette az
irányítást. De apám odavetett utasításaival és a mindenféle
kompromisszumra való képtelenségével ellentétben Knox mindezt
gondoskodásból tette, nem azért, hogy basáskodjon mások felett.
Mint amikor átköltöztetett a házába. Nem kérdezett meg.
Egyszerűen megtöltötte a szennyeskosarat, és addig fordult a ház és
a garzon között, amíg csak az üres bőröndjeim maradtak ott. Ha
ellenkeztem volna, azonnal visszavisz mindent.
– Szia! – Megtorpant előttem, és megcsókolta a homlokomat. –
Milyen volt a napod?
– Szia. Egész jó.
– Nem néztél be a szünetedben.
– Mert nem volt időm szünetet tartani.
Összevonta a szemöldökét, és a hátamra helyezte a tenyerét,
kiterelve a konyhából. Felénk intett egy férfi az egyik fal mellett álló
asztaltól. Knox az állával biccentett neki, de nem állt meg.
– Volt ma valami hír a szüleidről?
– Semmi.
– A fenébe.
– Igen – mormoltam. Mindketten túl akartunk esni az egészen.
A múlt heti vallomásom után órákon át meséltem Knoxnak.
Ahogy Oliverről beszéltem, ahogy megosztottam a titkot, mázsás
súly gördült le a szívemről. Knox közbelépett, és a problémám a
kettőnk problémájává vált.
Még sosem volt kapcsolatom, amiben bármi közös lett volna. Még
a szüleimmel sem.
Arra jutottunk Knoxszal, hogy a szüleim és a zsaroló ügyében
csak egy dolgot tehetünk: várunk. Semmi jó nem származott volna
abból, ha megpróbálnék beleavatkozni. Csak felhívtam volna a
figyelmet az igazságra.
Ennek a nőnek, bárki is legyen, nem lehetett bizonyítéka arra,
hogy Oliver volt Drake biológiai apja. A viszonyunk titokban
maradt, Oliver gondoskodott róla, még ha akkoriban nem is tudtam
erről. A zsaroló tehát legfeljebb a megérzéseire hagyatkozhatott,
ezért jobb, ha minél messzebb tartom a várostól a fiam DNS-ét.
Ha az apám úgy döntött, hogy nem fizet, jóval bonyolultabbá
válhatott az életünk. De számítottam arra, hogy apu megóvja az első
számú szerelmét: a nyilvános imázsát.
 Mindig is a hírneve volt a legfontosabb számára. Ezért
ragaszkodott hozzá, hogy minden szállodája megkapja a boutique
jelzőt. Így a Ward név egyet jelentett a fényűző eleganciával.
– Majd megoldjuk. – Knox megfogta a kezemet. – Bármi is
történik, megoldjuk. Együtt.
Együtt. Felnéztem a vonzó arcára, és ezt a szót ízlelgettem.
Túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen? Nem tudtam volna elviselni,
ha kisiklik ez a kapcsolat. Mert napról napra, estéről estére egyre
jobban beleszerettem Knoxba.
Vagy talán már meg is történt.
Mi lesz, ha egy nap ráébred, hogy kaphatna valaki nálam sokkal,
sokkal jobbat is? Mi lesz, ha beleun a drámába, ami miattam zúdult
az életére?
– Mi az? – Knox megbökte a karomat.
– Semmi. – Szorosabban markoltam a kezét, aztán elengedtem,
ahogy kiléptünk.
Jéghideg hófúvás fogadott. Elakadt a lélegzetem a hideg
levegőtől, próbáltam teknősként visszahúzódni a kabátomba, és az
autómhoz siettem.
– Szállj be. Gyorsan letisztítom az ablakot.
Kinyitotta előttem az ajtót, és amíg beindítottam a motort,
elkezdte letörölni a szélvédőt a dzsekije ujjával.
Felcsavartam a fűtést, amíg a saját autóját is felkészítette az útra,
aztán a minikaravánunk élén elindultam a bölcsőde irányába.
Hópihék repkedtek mindenfelé, méghozzá olyan sűrűn, hogy csak
egy háztömbnyire láttam el. Mire odaértünk a bölcsőde parkolójába,
az ujjaim olyan fehérek voltak, mint felettünk az ég.
Knox mellettem parkolt le, és odakint várt, amíg beszaladtam a
fiamért.
Épp beléptem a folyosóra, amikor Jill hangja ütötte meg a
fülemet.
– Máris befurakodott hozzá.
Lelassultak a lépteim, és ökölbe szorult mindkét kezem. Már
megint ez.
A bölcsődében nem sok minden változott. Jilltől a falra másztam,
de teljesen odavolt Drake-ért. Ezért hiába kellett szó szerint kitépni
őt Jill kezéből, a vicsorgással határos műmosollyal tettem.
Hetek óta először kaptam rajta pletykálkodáson. Talán mert
általában egyedül volt a gyerekekkel.
Felgyorsítottam a lépteimet, és az ajtóhoz mentem.
– Sziasztok.
Mindkét nő szeme elkerekedett. Bűntudatos kifejezés jelent meg
az arcukon. Ó, igen, rólam beszéltek. Ribancok.
– Ó, helló.
Jill a derekához támasztotta Drake-et, semmi meglepő. Folyton
kézben tartotta.
– Jó napja volt? – kérdeztem, ahogy elkezdtem összegyűjteni a
fiam holmiját.
– Igen, tökéletesen viselkedett. – Jill egy csókot nyomott az arcára.
– Ugye? Mindig tökéletesen viselkedsz. De nem aludt el délután.
Úgyhogy csak összebújtunk.
Vagyis nem tette le a kezéből, így nem tudott aludni délután.
Vagyis korán kell ágyba tennem, és én kevesebb időt tölthetek vele.
Megkezdtem a rutinszerű fogcsikorgatást, ahogy odaléptem, hogy
átvegyem a karjából.
– Helló, drágám.
Meglátta a felé nyújtott karomat, és azonnal elkezdett mocorogni.
De kurvára elegem van ebből! Mi a francot művelt? Egész nap
cukorral tömte, és azt ismételgette neki, hogy én vagyok a patás
ördög? A bölcsődét elhagyva tíz perc alatt magához tért, de idebent
úgy viselkedett, mint aki agymosáson esett át.
– Semmi gond. – Jill a kezében ringatta. De nem adta oda. – Csak
egy icipici alvás, és máris újra itt leszel. És újra láthatjuk egymást.
Mosolyt erőltettem az arcomra, és kivettem a kezéből. Gyorsan
megpusziltam, hogy eltüntessem a gyerekbitorló nyomát, és azonnal
betettem a gyerekülésbe. Ekkor kezdődött a sírás.
Utálta a gyerekülést. Ez volt az egyik oka a napi hisztinek, nem
igaz? Lehet, hogy a New Yorkból idáig vezető hosszú út egy életre
megutáltatta vele.
– Jaj, Drakey – gügyögött neki Jill. – Tudom. Nekem sem tetszik.
Gyűlölöm ezt a nőt. Gyűlölöm. Gyűlölöm.
 Amint a helyére került a hám, kirontottam a szobából, még csak
el sem köszöntem.
Drake folyamatosan bőgött a kijáratig, és amikor kiléptünk a
hóba, még jobban rákapcsolt. Könnyek öntötték el a szememet,
ahogy a Volvóhoz igyekeztem. Aztán beültem a volán mögé, és
kitolattam a parkolóból.
Egy háztömbbel később a visszapillantó tükörben vettem észre,
hogy Knox pick-upja szorosan mögöttem haladt. A bölcsődéből való
távozás mindennapos katasztrófája közepette megfeledkeztem arról,
hogy aznap hazakísért. De ahogy az út egyre jegesebbé, és a hóvihar
látszólag még hevesebbé vált az országúton, megnyugtató volt látni
a fényszóróit, valahányszor a tükörbe néztem.
Az ablakok remegtek a süvítő szélben. A zaj nem igazán javított
Drake hangulatán, és rendületlenül sírt tovább. Amikor végre
elértük a Juniper Hillhez vezető utat, felsóhajtottam. Majdnem otthon
voltunk.
De nem az én otthonom volt, igaz? Hanem Knoxé.
Ilyen messzire költöztem, hogy új életet kezdjek. Az ország másik
végébe. És alig két hónappal később valaki más fedele alatt éltem.
Vagy Jill szavaival befurakodtam hozzá.
Mi lesz, ha Knox úgy dönt, túl nagy teher vagyok számára? Ha
vissza akarja kapni az egyszerű agglegényéletet?
Minden kétely, minden bizonytalanság egyszerre rontott rám a
hazaút alatt. Mindennap. Úgy rázkódtak az idegeim, mint az utat
övező fák ágai. Feltűnt előttünk a ház, és kinyitottam a garázst a
távirányítóval, óvatosan leparkolva a helyemen. Mire Knox beállt
mellénk, már átfűztem a karom Drake gyerekülésének fogóján.
– Mi baja Drake-nek? – kérdezte az autóból kiszállva.
– Semmi – vágtam rá.
Tudta, hogy nem mondok igazat, de nem szólt semmit, ahogy
bevezetett minket a házba, és becsukta mögöttünk az ajtót.
– Kibővítjük a házat.
– Hm?
– Nem tetszik, hogy a hóban kell hurcolásznunk a beállón át.
Lehajolt, és kikapcsolta Drake övét, majd kiemelte őt az ülésből.
Csak akkor hagyta abba a sírást, amikor Knox karjában volt.
Ő
 Persze hogy abbahagyta a sírást. Ő volt a második számú
kedvence.
A harmadik hely csak jobb híján jutott nekem.
– Memphis.
– Knox.
Elmentem mellette, és bevittem Drake ülését és a bölcsődés
dolgokat a vendégszobába.
A magányom nem tartott sokáig. Knox léptei hangzottak fel
mögöttem.
– A sírás határán voltál, amikor kijöttél a bölcsődéből.
– Igen, nos… – kezdtem bele. Letettem a táskát, és kivettem belőle
a használt üvegeket. Ki hitte volna, Jill nem tudott időt szakítani a
kiöblítésükre. – Mindig ez van.
– Miért?
– Mert Jill, a bölcsődei gondozó imádja Drake-et. – Széttártam a
kezemet. – Imádja őt. Elkényezteti. Minden más anya odalenne
amiatt, hogy szeretik és elkényeztetik a gyerekét, de engem bánt.
Bánt, hogy inkább maradna vele, mint hogy hazajöjjön velem. És
bánt, hogy nincs igazi otthonunk, ahova hazajöhetünk. Ez a te
otthonod. Nekem nincs otthonom. És az egyetlen családtagom egy
kisfiú, aki…
– Szeret téged. – Knox előrelépett, és átadta nekem Drake-et,
félbeszakítva a zavaros kifakadásomat. Aztán mindkettőnket átölelt.
– Szeret téged. Mert jó anya vagy.
Lenéztem a fiamra, aki abbahagyta a sírást, és épp a hajamat
húzogatta. Nagy és kifejező barna szeme volt. Az arca kicsi és
tökéletes.
– Ő az én világom. Azt szeretném, ha én is az lennék számára.
– Az vagy, szívem.
Knox kék szemébe néztem.
– Biztos vagy benne?
– Hazudnék én neked?
Nem. Kezdett elpárologni az idegességem.
– Mi történt velem? Régebben magabiztos voltam. Most mindent
megkérdőjelezek. Folyamatosan kételkedem magamban. És utálom
az érzést.
 – Ugyan! – Magához húzott, és a mellkasába temettem az
arcomat, élvezve a fűszeres illatát. Csak a karja és e miatt az illat
miatt tudtam aludni az elmúlt héten. Minden este átölelt, ahogy
meztelenül, összegabalyodott végtagokkal hevertünk az ágyon, míg
végül elűzte a félelmet és bizonytalanságot, és elszenderültem.
– Miért akarsz engem? – suttogtam. – Semmi sincs rendben
velem.
– Gyere! – Kiengedett az ölelésből, megfogta a kezem, és a
konyha felé vezetett. Aztán kihúzta a konyhasziget melletti széket,
és megveregette. – Ülj ide Drake-kel.
A térdemre ültettem a fiamat, és finoman lovacskáztattam.
Hétvégenként gond nélkül le lehetett tenni. Jól elvolt a
játszószőnyegén. Hét közben, amikor nyolc vagy kilenc órát töltött
Jill karjában, nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Együtt figyeltük,
ahogy Knox sürgölődik, hozzávalókat pakol ki a hűtőgépből és a
kamrából.
Egy csomag bacont vett elő, betette a serpenyőbe, ahol az olvadó
zsír hangosan sercegni kezdett. Ezután egy lisztes doboz
következett, amiből egy jókora adagot borított a pultra. Kis dombot
formált a fehér porból, majd egy mélyedést alakított ki benne,
beleütött három tojást, végül az egészet megsózta.
A lisztből és a tojásból tésztát gyúrt, az egyre maszatosabb
ujjaival tökéletesen sima golyóvá formázta a ragadós masszát. Aztán
egy késsel felaprította a ropogós bacont, mellé egy kis petrezselymet
szórt, majd sajtot reszelt.
Megállás nélkül dolgozott, amíg meg nem telt két tányér pasta
carbonarával, és amikor letette elém az egyiket, egyszerűen
megcsókolta a halántékomat, és a kezembe nyomott egy villát.
Drake a vacsora felénél elkezdett nyűgösködni, úgyhogy
kimentettem magamat, és elvittem egy hosszú pancsolásra a
fürdőszobába. Aztán a vendégágyon ülve megetettem egy egész
üveg tápszerrel. Szinte azonnal elaludt.
Knox ott ült a pultnál, ahol hagytam, a telefonjával volt
elfoglalva. Az abszolút káosz közepén. Amikor meghallott, félretette
a telefont.
– Elaludt?
 – Igen.
A tányérom felé nyúltam, de kivette a kezemből, és visszatette az
eredeti helyére. Ahogy felállt, az arca kifürkészhetetlen volt.
– Ízlett a vacsora?
– Csodás volt.
Minden étele csodás volt.
– Örülök. Most nézz körül.
Mintha bombát dobtak volna a konyhára. Zsírfoltok
éktelenkedtek Knox pólóján, a farmerére liszt hullott. A pultokat és a
sütőt is alaposan le kellett volna sikálni. Fel kellett mosni a padlót, és
beindítani a mosogatógépet.
– Az igazán pörgős napokon nem marad egy tiszta négyzetcenti
sem a konyhában. Az ilyen napokon olyan fáradtan tántorgok ki az
ajtón, hogy alig tudom nyitva tartani a szemem a hazaúton. A
szenvedély a rendetlenségből születik, Memphis – jelentette ki. A
hajamba túrt a kezével. – Ahogy minden tartós dolog.
Elhagyott az erő.
– Azt érdemelnéd…
– Téged.
– Azt akartam mondani, hogy valaki jobbat.
– Nem. Téged érdemellek. Téged akarlak. És már elnézést, de már
járt nekem egy ilyen nő. Annyi szart elviseltem. Te is megjártad a
poklot. Ki a fenét érdekel, hogy semmi sincs rendben körülöttünk? –
Körbemutatott a szobán. – Ennek pont így kell kinéznie.
– De…
– A rohadt életbe, Memphis. Ne vitatkozz már velem – csattant
fel, majd egy szempillantás alatt felkapott, és a pultra ültetett. A villa
csörömpölve a padlóra esett. Aztán a lábam közé lépett, és mélyen a
szemembe nézett, az orrunk majdnem összeért. – Hadd tisztázzak
valamit. Az enyém vagy. Drake is az enyém. Ma és az összes
holnapunkon. Az enyém. Te nem akarsz engem?
– Persze hogy akarlak.
– Akkor csókolj meg, asszony.
Az arcára tettem a kezemet, de ahogy közelebb hajolt, eltoltam.
Mert nekem is mondanom kellett valamit.
– Félek.
 – Nem mondod.
A szememet forgattam.
– Néha kicsit megbolondulok.
– Na és? – hajolt újra közel, ezúttal nyomatékosabban. – Bolondulj
meg, ha akarsz. Részemről félhetsz is. Nem fogsz elüldözni.
Kihívást hallottam a hangjában. Mintha tudta volna, hogy
kételkedni akartam benne, és arra biztatott, hogy próbáljam csak
meg. Megpróbálhatom eltolni magamtól, de úgysem adja fel.
– Te is az enyém vagy – suttogtam.
– Tudom.
Hozzám hajolt, ezúttal hagytam, hogy birtokba vegye a számat.
Végigsöpört a nyelvével az alsó ajkamon, és amikor kinyitottam
előtte a számat, habozás nélkül utat tört magának. Mindeközben
felkapott, és a folyosón végigsietve a hálószobába vitt.
Pillanatok alatt lekapta rólam a napközben viselt farmert és
hosszú ujjú pólót, csak a fekete melltartó és bugyi maradt rajtam.
Kigomboltam a farmerja felső gombját, amíg ő lerángatta magáról a
pólót.
A kezem bejárta a széles mellkasa izmait, majd a kockás has és a
szoborszerű derék következett. Odakint tombolt a hóvihar. Idebent
együtt lángoltunk.
Knox fél kézzel átkarolt, miközben a nyelvével és az ajkával
valósággal felfalt, végig a meleg bőréhez szorítva a testemet. A
másik keze eltűnt a bugyimban, hosszú ujjai megtalálták a céljukat.
Finoman simogatni kezdett, egyre csak kínozva az érintésével.
Egy nyögés tört ki belőlem, ahogy elkezdtem remegni. Tovább
játszadozott velem, belém dugva egyetlen ujját, miközben tovább
dörzsölte a csiklómat. A csípőm az ő ritmusát követve kezdett
mozogni.
– Knox – lihegtem.
– Élvezz az ujjaimra. Csak utána kapod meg a farkam.
A nyakamra tapasztotta az ajkát, rám akaszkodott, és egyre csak
szívta, az ujjai pedig fáradhatatlanul ostromolták a belső falaimat,
míg végül zihálni kezdtem.
Felemeltem az egyik lábam, és a dereka köré kulcsoltam, a
karomat pedig a nyaka köré fontam, hogy meglovagolhassam a
rajtam dolgozó kezét. Elhomályosult a tekintetem, ahogy hangos
kiáltással elélveztem, olyan színtiszta gyönyört érezve, amit nem
lehet szavakkal leírni.
– Ez kibaszottul izgató volt. – Elkezdte rágni a fülcimpámat,
ahogy fokozatosan lelassult a légzésem. Aztán kiengedett a karja
közül, végigfektetett az ágyon, és lehámozta rólam a fehérneműt.
A szájába vette az ujját, elismerően hümmögött az ízemet érezve,
aztán szélesre tárta a lábamat.
– Ne mozdulj.
Bólintottam, és a kőkeményre merevedett mellbimbómhoz
emeltem a kezem, finoman meghúzogatva azt.
– Még egyszer.
Knox az ágy végében állva figyelt. Megismételtem az előző
mozdulatot, és imádtam, ahogy fellángolt a tekintete.
– Így?
– Még egyszer.
Mosolyogva tovább játszottam magammal, miközben ő kilépett a
nadrágjából, kiszabadítva a vaskos merevedését.
A hímtagjára kulcsolt kézzel elkezdte izgatni magát, és figyelte,
ahogy mellemmel játszom. Egy apró csepp jelent meg a makkja
nyílásánál, mire megnyaltam a számat.
– A szádba akarsz venni, Memphis?
– Igen – leheltem.
– Máskor. Ma a gyönyörű melledre fogok élvezni.
Ismét elakadt a lélegzetem.
– Érintsd meg a csiklódat.
A kezem a mellemről a lábam közé siklott. Amint magamhoz
értem, ívbe hajlott a hátam.
– Ne zárd össze a lábad – utasított Knox.
Széttárva tartottam a lábam, ahogy elhelyezkedett közte, és fölém
térdelt.
Eközben végig izgatta magát. A másik kezével félresöpörte az
ujjaimat.
– Érintsd meg a mellbimbódat.
Engedelmeskedtem. Azonnal. A hálószobában. Az életben.
Bármilyen élvezetet nyújtott, tízszeresen akartam visszaadni neki.
Ú
 Újra a csiklómon volt a keze, és ugyanabban a ritmusban izgatott
mindkettőnket, míg végül már alig kaptam levegőt.
– Ez az, édesem. Élvezz csak újra.
És megtettem, lecsukódott a szemem, ahogy az orgazmus
megrázta a testemet.
Knox felhördült, és úgy tett, ahogy ígérte. A hasamra és a
mellemre élvezett. Figyeltem, ahogy eksztázis önti el a gyönyörű
arcát. Ahogy az ádámcsutkája liftezni kezdett. Ahogy elolvadt.
Értem.
Remegés futott végig a vállán, ahogy kinyitotta a szemét. Szexi,
pajzán vigyort villantott.
– Tessék, már itt is rendetlenség van.
Rendetlenség.
Szenvedéllyel teli rendetlenség.
És ebben a szenvedélyben tökéletesen összeforrtunk.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
MEMPHIS
Még sosem láttam ilyen varázslatosnak a Bütyök belsejét. Ennek
az étteremnek az volt a sorsa, hogy telt ház legyen, egyetlen szabad
asztal nélkül. Amint beléptem az ajtón, elnyelt a benti zaj. Az
evőeszközök csörömpölése. A beszélgetések moraja. Egy
felszabadult kacaj.
A különböző fűszerek illata beljebb csalogatott. Sült pulyka. Vajas
burgonya. Az áfonya csípős illata. Zsályás töltelék édes
kukoricakenyérrel. Megkordult a gyomrom. Drake-re is átragadt az
izgatott hangulat, vidáman felsikkantott és rugdalózni kezdett,
ahogy elhaladtunk az üdvözlő hosztesz pultja mellett. A hálaadási
lakomájukat fogyasztók egy része vendég volt, akiket ismertem
látásból a szálloda folyosóiról. Mások helyiek voltak, akiknek az arca
sehonnan sem ugrott be. Reméltem, hogy egy nap Knoxhoz
hasonlóan szinte mindenkit névről fogok ismerni.
A konyha lengőajtaján belépve totális káoszra készültem. Ehelyett
nevetés hangja fogadott, Roxanne, Skip és Knox a csillogóan fényes
előkészítő asztal körül álltak. A tizenéves mosogatófiú egymásra
halmozta a tiszta tányérokat.
– Jó helyen járok? – érdeklődtem. Knox nevetgélve jött oda, és
kivette Drake-et a kezemből. Aztán a számra tapasztotta a sajátját, a
nyelve végigsöpört az ajkamon.
Meglepetten pislogtam a csók miatt, de az arcához emeltem a
kezemet, hogy belekapaszkodjak, és nevettem, amikor felmordult, és
elengedett.
– Húha. Ez ám az üdvözlés.
– Szia.
A mosolya lélegzetelállító volt.
Drake elkezdte húzogatni a szakállát.
– Helló, főnök! – Knox megpuszilta az arcát, majd az oldalához
vont. – Milyen volt a reggel?
– Gondolom, nyugisabb, mint a tiéd.
 Mivel hálaadás idején zárva volt a bölcsőde, Drake-kel töltöttem a
reggelt. Eloise, a világ legjobb főnöke, átvariálta a beosztást, így ezen
a két napon szabad voltam. Így a hétvégén kellett bejönnöm, de
Knox vállalta Drake felügyeletét.
Egy órán át játszottam a fiammal, aztán a hason fekvést és az
átfordulást gyakoroltuk. Drake reggeli szundija alatt kitakarítottam
Knox házát. Nem sokkal négy után kellett elindulnia, hogy
előkészítse a konyhát az ünnepi fogásokra. A Bütyök ezen a napon
egyetlen menüt kínált, és kizárólag foglalással lehetett beülni. A
helyiek, akik nem akartak főzni, és a Quincybe látogató turisták
hónapokkal ezelőtt lefoglaltak minden árva széket. Egy sem maradt
szabadon.
– Hogy ment a nagy roham? – kérdeztem.
– Jól. Sima ügy – mondta kuncogva, míg Roxanne és Skip
gúnyosan horkantott válaszul.
– Most jutottam először levegőhöz hajnali öt óta – jelentette ki
Roxanne, és a kötényéből kibújva a hűtőkamra felé indult.
Három szögletes ezüsttállal tért vissza, amelyek átlátszó fóliával
voltak lefedve.
– Hazamegyek, és kajakómába zabálom magam.
– Köszönöm a mai munkád – mondta Knox.
– Azt meghiszem. Holnap találkozunk.
Knox búcsút intett, majd nekivágott az oldalbejárathoz vezető
folyosónak. Csak ekkor engedett el, és adta vissza Drake-et, hogy
elkezdje kigombolni a séfkabátját.
– Nem kell itt maradnod? – Értetlen pillantásokat vetettem az ajtó
és a hátrahagyott személyzet felé.
– Á, nem, megvagyunk. Minden asztalon van étel. Rengeteg
mosogatnivaló lesz, de Skip családja csak este ül össze, szóval ma
este ő zárja az éttermet – magyarázta, miközben összegyűrte a
kabátot, és bedobta a szennyeskosárba, aztán magához vette a
kulcsait és a dzsekijét az irodából. – Hívj, ha szükséged van
valamire.
Skip felénk intett.
– Boldog hálaadást.
– Neked is.
 Knox újra átvette Drake-et, és a kezében tartotta, ahogy kiléptünk
a konyhából. Alig tettünk meg pár lépést, amikor egy nyolcfős
asztaltól felállt egy férfi, és felé nyújtotta a kezét.
– Csodás volt a vacsora, Knox.
– Köszönöm, Joe. Örülök, hogy mind eljöttetek.
– Épp arról beszéltünk, hogy ez lesz az új családi hagyomány.
Joe rám pillantott, és Knox átölelte a vállamat.
– Joe, ő a barátnőm, Memphis. Ez a kisember pedig Drake.
– Örülök a szerencsének. – Joe kezet rázott velem.
– Helló! – Mosolyogva bólintottam, remélve, hogy nem ült ki a
döbbenet az arcomra.
A barátnőm. Voltam már korábban is barátnő. De még sosem
hangzott ennyire… tartósnak.
Húsz percig tartott végiglavírozni a termen, mert minden
asztaltól felállt valaki, hogy gratuláljon Knoxnak, és áradozzanak az
ételről. És mindenkinek a barátnőjeként mutatott be. Újra és újra.
Minden alkalommal remegés futott végig a hátamon.
Aztán végre eljutottunk a kijáratig, és kiléptünk a hóba.
– Menjünk együtt. Holnap elhozzuk a pick-upot.
– Rendben.
Követtem a nyomait a hóban a leparkolt Volvóig.
Az előző heti viharban közel harminc centi hó esett. És nem úgy
tűnt, hogy el akarna olvadni. De nem volt gondom a korai téllel.
A hófedte Quincy még bájosabbnak tűnt. Egy kicsit olyan volt,
mint egy selyemgubó, ami elzár minket a külvilágtól. Még mindig
nem hallottam a szüleim felől, és ahogy teltek-múltak a napok,
enyhült bennem a feszültség.
Nem volt egyszerű a várakozás, de volt, ami lekösse a figyelmem.
A kisfiam. És Knox.
Beszálltunk az autóba, és Knox átvette a slusszkulcsot, hogy ő
vezethessen. Aztán elindultunk az Eden-birtokra.
Ahogy kiértünk az országútra, elkezdtem dobolni a lábammal.
A tenyeremre ültem, hogy ne ficánkoljak.
Knox a kormányon dobolt az ujjaival, de velem ellentétben nem
az idegesség miatt. Energia sugárzott a széles vállából, az arcán
elterülő vigyor mámorító volt.
 – Fel vagy dobva.
– Igen. – Bólintott. A kék szeme szikrákat hányt a sugárzó
délutáni napfényben. – Az étterem az oka. Egész nap nagyon
pörögtünk. Még nem volt időm lelassulni.
– Tényleg ennyire szereted?
– Tényleg.
Egy pillanatra irigységet éreztem.
– Én nem szeretek szobákat takarítani.
Kihúzta az egyik kezemet a combom alól, és összefonta ujjait az
enyéimmel.
– És mit szeretsz csinálni?
Tényleg, mit is?
– Fogalmam sincs. Sosem adatott meg a lehetőség, hogy szabadon
válasszak.
– Hidd el, itt teljesen szabad vagy, édesem.
– Leszámítva, hogy pénzt kell keresnem a lakbérre, az ételre. Ha
már szóba került, nem váltottad be az előző lakbércsekket.
– Valóban?
Összevontam a szemöldököm.
– Ha nem váltod be, visszaköltözöm a garzonba.
Halkan kuncogott.
– Beváltom, ígérem.
– Köszönöm – sóhajtottam fel. Drake-re pillantottam a tükrön
keresztül. Megbűvölve bámulta az elsuhanó vidéket. – Leginkább
vele szeretném az időmet tölteni.
Mármint még többet.
– Egy elit egyetemen végeztél. Szerintem, ha rászánnád magad,
találnál valamilyen online állást. Egyre többen dolgoznak otthonról.
Legrosszabb esetben átalakíthatod irodává a garzont.
– Talán – hagytam rá. Vonzó gondolat volt. – De még nem. Előbb
legyen egy kis megtakarításom.
– Tudok előlegezni.
– Nem kell, köszönöm.
A függetlenségem túl fontos volt.
– Makacs vagy – incselkedett.
– Nem is sejted, mennyire.
 Az ajkához emelte a kezemet.
– Imádom, hogy ilyen makacs vagy. De ennél is jobb lenne, ha
élveznéd a munkádat.
– Nem utálom a munkámat.
– Az nem ugyanaz.
– Tudom – mormoltam. – Eloise megharagudna rád, ha
megtudná, hogy próbálsz rávenni a felmondásra.
– Eloise sok mindenért megharagudna rám a szállodával
kapcsolatban – sóhajtott fel hosszan. – A szüleim azt kérték, hogy
vegyem át a vezetést.
– Hogy micsoda? – Kiegyenesedtem az ülésen. – Mikor?
– Már régóta szó van róla. Nem szerettem volna döntést hozni, és
eddig csak halogattam. De… nem húzhatom az időt a végsőkig.
Szeretnék az összes családi vállalkozást a családon belül tartani.
Griffiné a birtok. Lyláé az Eden Coffee. A szálloda van soron, és rám
akarják bízni.
Knoxra? Komolyan?
– Tényleg ne haragudj meg, de… Mindig is úgy láttam, hogy
Eloise-é.
Lágyan rám mosolygott.
– Sosem leszek mérges, ha csak őszinte vagy. És igen, az övé.
– Akkor miért nem szeretnék neki adni?
– Mert fiatal. Óriási szíve van, de előfordult, hogy a szívére
hallgatva rossz üzleti döntéseket hozott. Anyu és apu nemrég zártak
le egy pert egy korábbi alkalmazottal. Elég… stresszes volt.
– Ó! Nem tudtam. – Felkaptam a fejemet. Eloise sokat mesélt a
családjáról, a szállodáról és Quincyről általában, de nem említett
semmilyen pert. – Szeretnéd egyáltalán vezetni a szállodát?
– Nem igazán – ismerte el. – De inkább vállalom, mint hogy a
szüleim eladják.
Elfintorodtam. A szálloda nem lenne ugyanaz Edenék nélkül.
Eloise nélkül.
– Ha rászánom magam, remélhetőleg semmi sem változna a
gyakorlatban. Eszemben sincs elvenni Eloise munkáját. Csak azután
nem a szüleim lennének a felettesei, hanem én. És semmibe sem
szólnék bele, leszámítva néhány komolyabb ügyet.
 Mivel alig láttam Harrisont vagy Anne-t a szállodában, nem
hittem, hogy Eloise bánná, ha Knox lenne a tulajdonos. Talán még
örülne is, hogy valakivel napi kapcsolatban lehet a szakmai
kérdésekben. Mégis… miért éreztem úgy, hogy ez nem helyes?
– Olyan, mintha hátba szúrnám – adott választ a kimondatlan
kérdésemre. – Tudtad, hogy Eloise a szépnagyanyánkról, Eloise
Edenről kapta a nevét? Az övé volt a szálloda.
– Már a harmadik napon elmesélte.
– Büszke rá. Jó okkal. Sok munkát fektetett bele. – Bólogatott,
majd legyintett. – A lényeg… Szerettem volna, ha tudsz róla. Érdekel
a véleményed. Nem muszáj ma megvitatnunk.
A reggel óta tartó nyugtalanságom a tetőfokára hágott, ahogy
áthajtottunk a farönkökből formált boltíven. A csúcsán az Eden-
birtok címere díszelgett.
– Miért pánikolok ennyire?
Már találkoztam Knox összes családtagjával. A testvérei gyakran
megfordultak a szállodában. A szülei is. Talia volt Drake orvosa. De
ezen az estén ünnepi vacsora volt Harrison és Anne házában. És én
voltam a barátnő, aki először vett részt családi összejövetelen.
– Nincs miért aggódnod. Kivéve, ha Eloise süteményeket sütött.
Azokat kerüld el messziről.
Gyerekesen felvihogtam, ahogy végiggördültünk a szögesdrót
kerítéssel övezett úton. A vidék fölé magasodó örökzöldek alatt
minden talpalatnyi helyet hó takart. Békés volt. Idilli.
– Gyönyörű – állapítottam meg.
– Nagyon szép kis hely.
Elmosolyodtam.
– Az. De Juniper Hill jobban tetszik.
– Nekem is. – Rám kacsintott, és a hátralévő utat csendben tettük
meg, a környéket szemléltem az ablakon át.
Felgyorsult a szívverésem, ahogy feltűnt egy rönkház, amelynek
oldala mentén veranda futott körbe. Büszkén állt egy fákkal övezett
tisztás közepén. A széles, nyitott beállón túl egy műhely épült. Az
ellenkező oldalon óriási pajta és istálló.
Minden tetőt hótakaró fedett. A ház kéményéből füst gomolygott
elő. Autók sorakoztak előtte.
 – Elkéstünk – aggodalmaskodtam.
– Nem. Csak később lesz vacsora – nyugtatott meg, leparkolva az
autót. – De gondolom, a többség már reggel óta itt van, és lógatja a
lábát.
– Akkor jó.
Remegő ujjakkal kapcsoltam ki a biztonsági övet.
Az én családomban az ünnepi vacsorák többnyire rövidek és
csendesek voltak. Csak ültünk az asztal körül, és mindenki a maga
telefonját bámulta evés közben. A legutóbbi hálaadási vacsora után
még azelőtt szétszéledtünk, hogy a személyzet elkezdte leszedni az
asztalt. Apu és Houston általában visszavonultak az irodába üzleti
ügyekről beszélni. Anyu túl sok pezsgőt ivott, és korán lefeküdt
aludni. Raleigh-vel sosem álltunk közel egymáshoz. Sem kis
korunkban, és tizenévesen még kevésbé. Imádott vásárolgatni és
utazgatni a barátaival. Soha nem tett semmit, amivel veszélyeztette
volna a tőkealapját.
Mind magányos szigetek voltunk.
De én már beleuntam abba, hogy sziget legyek. Ezen a napon
tartozni akartam valahová.
Knox kimászott az autóból, és magához vette Drake-et. A vállára
kanyarította a pelenkás táska szíját, én pedig még mindig az
anyósülésen merengtem. Lehajolt, és rám nézett a nyitott ajtón át.
– Szeretnél egyedül lenni? Szólok odabent, hogy telefonod van.
Kifogásokat gyártana nekem, amíg én összevakarom magam.
– Nem kell.
Még egy utolsó nagy levegőt vettem, és kiléptem a hóra.
Még csak a veranda lépcsőjén jártunk, amikor kinyílt a bejárati
ajtó.
Harrison magas és széles vállú volt, mint a fia, teljesen kitöltötte
az ajtókeretet. Az éles téli napsütés kiemelte az ősz szálakat a sötét
hajában.
– Remélem, hogy mindketten éhesek vagytok. Anne megint egy
hadseregre főzött.
Knox nevetett.
– Ó, ez ismerős.
 – Vadonatúj ételhordókat kellett vennem, hogy mindenki
vihessen haza a maradékokból. Vagyis ha maradékot szeretnék enni,
át kell ugranom valamelyikőtökhöz.
– Nálam szinte mindig vannak éttermi maradékok. – Knox
megveregette Harrison vállát a verandára lépve. – Úgyhogy rád
ruházom az én részemet. Elrejtem a garázs hűtőjében.
– Jó fiú! – Harrison nevetett, és magához ölelte. – Örülök, hogy itt
vagy, Memphis.
– Köszönjük a meghívást.
– Gyertek be.
Harrison átkarolt, így éppen csak befértünk az ajtón. Ennek
ellenére egy pillanatig sem engedett el, ahogy végigvezetett a
konyhába vezető folyosón. Ugyanolyan csodás illat volt, mint az
étteremben.
– Érezd magad otthon. Nem igazán szeretem az idegenvezetést,
szóval nézelődj nyugodtan.
Nézelődjek. Még a saját szüleim házában sem nézelődtem soha,
pedig ott nőttem fel.
– Jaj de jó. Végre megjöttetek – üdvözölt Anne, ahogy beléptünk a
konyhába, és megtörölgette a kezét egy konyharuhával, mielőtt
átölelt.
Amint szabadon eresztett, Lyla lépett a helyére. Aztán Eloise
csatlakozott hozzánk a nappaliból világhíres mosolyával, amire
mindenki önkéntelenül visszamosolygott. Mateo ballagott be a
szobába egy idősebb férfival, akiről később megtudtam, hogy
Harrison bátyja, Briggs. A sort Winslow és Griffin zárta, akik épp
lefektették szundikálni Hudsont.
– Min dolgozol? – kérdezte Knox Anne-t, leemelve a fedőt a
tűzhelyen kotyogó egyik lábosról.
– Ahhoz ne nyúlkálj! – Az anyja a kezére csapott. – Kísérletezek
az áfonyaszósszal.
– Segíthetek valamiben?
– Egész nap főztél. – Arrébb hessegette, amíg biztonságos
távolságba került a tűzhelytől, a konyhasziget másik oldalára. – Lyla
és én főzünk.

É
 – És én segíthetek? – érdeklődtem. – Nem vagyok jó szakács, de
Knox tanított pár fogást.
A főzőleckék rendszertelenek voltak, és inkább előjátékra
hasonlítottak. Valahányszor a pulthoz léptem, Knox mögém állt, és a
hajammal kezdett játszani, vagy a fenekemre tette a tenyerét. De már
nem a mirelit sajtos makaróni volt a konyhaművészetem csúcsa.
Anne a vállam felett átpillantva a beszélgető Eloise-t és Griffint
tanulmányozta. Aztán a pulton heverő, zárható műanyag zacskó felé
biccentett.
– Ha azok véletlenül a garázs szemetesében kötnének ki, amikor
arra jársz, hogy kivegyél valamit az ottani hűtőből, jobb hellyé
tennéd a világot.
– Tényleg ennyire szörnyűek?
Anne és Lyla egymásra néztek.
– Sütimegsemmisítés. Vettem.
– Köszönjük – tátogta Lyla, aztán folytatta a krumplihámozást.
Kinyílt a bejárati ajtó, és valaki hangosan elkezdte leverni a havat
a cipőjéről. Aztán Talia suhant be a szobába türkiz színű kórházi
egyenruhában.
– Sziasztok! Én vagyok az utolsó?
– Igen. – Knox odalépett, hogy megpuszilja az arcát, de a húga
ügyet sem vetve rá szorosan magához ölelt.
Az Eden családban nem csak a kék szem és a csokoládébarna haj
öröklődött. Mind olyan szeretettel tudtak ölelni, hogy sírni támadt
kedvem.
Nem haboztak előtte. Nem merevedtek meg, mint az anyám.
Nem aggodalmaskodtak a sminkjük miatt, mint a húgom. Nem
irtóztak az alapvető emberi érintkezéstől, mint az apám és a bátyám.
Edenék ölelkeztek.
És minden ölelés után egyre nyilvánvalóbbá vált, milyen
magányos volt a korábbi életem.
– Hogy van az én kis Drake-em? – Talia elragadta a fiamat
Knoxtól, cuppanós puszit nyomva az arcára. Ömlengett és
ájuldozott tőle, amikor korábban általános vizsgálaton jártunk nála.
És amikor kijelentette, hogy tökéletes, azonnal egyet is értettem vele.
– Nézd már, hova nősz.
 – Nem sajátítjuk ki a babát, ugye? – Harrison lejtett be közénk,
ügyes mozdulattal megszerezve magának Drake-et. – Gyere, öcskös.
Nézzünk egy kis futballt.
Drake gügyögött és nyáladzott, láthatóan tetszett neki a kiemelt
figyelem.
– Nem is akartam kisajátítani. – Talia kivett egy olívabogyót az
egyik tálból. – Merre van Hudson?
– Alszik.
Knox egy pácolt uborkára csapott le, ahogy Griffin és Winn
csatlakoztak hozzánk.
– Remélhetőleg egy rövid alvás után nem bőgi végig a vacsorát –
magyarázta Winn. – Dögfáradt volt.
– Mert mindig napkelte előtt ébred – motyogta Griffin, kihúzva
egy széket. – Az én fiam reggeli gyerek.
– Az enyém aztán nem. – Knox kihúzott magának egy széket, és a
bátyja mellé telepedett. – Az enyém éjszakai bagoly.
Mindenki elnémult körülöttünk, nekem pedig elakadt a
lélegzetem.
Az enyém. Csak két rövid szó volt, mégis eloszlattak minden
kétséget, hogy szerelmes vagyok-e Knox Edenbe.
Szerettem, mert szerette Drake-et.
Minden tekintet Knoxra szegeződött. Anne a szívére tett kézzel
meredt rá.
Ő csak vállat vont, és elrágott még egy uborkát.
– Lyla?
– Igen?
– Szólj anyunak, hogy elforr az áfonyaszósza.
– Nem is… ú, a francba!
Anne mozgásba lendült, lekapva a lábost a tűzhelyről.
Halk kiáltás szűrődött felénk a folyosóról, de nem a fiamé.
– Ennyit a szundiról – mondta Griff. – Megyek én.
De mielőtt elindulhatott volna Hudsonért, Talia elszáguldott
mellette.
– Nem, nem, nem. Az enyém.
– Babalázban ég – közölte Lyla. – Kész szerencse, hogy nem
fertőz.
Á
 Általános nevetés tört ki, és mindenki könnyed csevegésbe
kezdett. Griffin és Knox a birtokról és a közelgő ellési szezonról
társalogtak. Winn egy előző napi rendőrségi hívásról mesélt, amikor
egy idős nő a garázsában matató mókusra azt hitte, hogy betörő.
Aztán befutott a nagypapája, Papi, és minden egyes nőnek hozott
virágot a házban, engem is beleértve.
Akkor tolta az orrom alá a csokrot, amikor Mateo visszatért a
konyhába Drake-kel a karján.
– Ne vegyem át?
– Nem, megvagyunk. Talia azt hiszi, hogy ő lesz a kedvenc
nagynénje. De Mateo nagybácsi esélyt sem ad neki. – Megcsikizte
Drake-et. – Igaz, kisöreg? Ha szükséged van valamire, cukorka,
játék, gyorskaja, én vagyok az embered.
Knox halkan nevetett.
– Ez érdekes műsor lesz.
Összeszorult a torkom. Nem jutott levegő a tüdőmbe.
Feltartottam egy ujjamat, és kisurrantam a szobából, szerencsére
nyílt egy mosdó a folyosóról.
Csendben becsuktam magam mögött az ajtót, és mély levegőket
kezdtem venni a tükör előtti pultra támaszkodva.
Könnyek öntötték el a szememet, ahogy újra kinyílt az ajtó, és ott
termett Knox, hogy átöleljen.
– A családod… – Ránéztem a tükörben. – Csodálatos. Annyira
csodálatosak, hogy nem kapok levegőt.
– Most már jobb?
Bólintottam, kipislogva a könnyeket. A boldogság könnyeit.
– Ez a harmadik.
– A harmadik mi?
– A harmadik legjobb nap.
Álomszép mosoly terült szét az arcán.
– Ahogy mondtam, édesem. Mindet én töltöm meg.
Lábujjhegyre álltam, hogy felérjem az ajkát.
– Megígéred?
– Esküszöm.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
KNOX
Fura érzés volt, hogy ideges voltam a Bütyökben. Még a
nyitóestén sem izgultam ennyire. Az ujjaim folyton az előkészítő
asztalon matattak, ezért inkább zsebre vágtam mindkét kezem, hogy
ne maszatoljam össze a fémet.
A helyiség minden egyes felületét megvizsgáltam, a vakítóan
fényes pultoktól a tisztára törölt sütőkön át a polcokon sorakozó, a
mennyezeti fényeket visszaverő fehér tányérokig.
Klórszag terjengett a levegőben. Takarítás közben nem zavart, de
most… egy konyhát ételillatoknak kellene megtölteniük. Vaníliának
és fahéjnak.
– Süti.
A tettek mezejére léptem, és felkaptam egy keverőtálat.
Elkezdtem összeszedni a hozzávalókat a kamrából. Épp ráütöttem
néhány tojást a vaj- és cukorkeverékre, amikor kinyílt a lengőajtó.
Memphis sétált be a karjában Drake-kel. Lehervadt az arcáról a
mosoly, amikor meglátta a felfordulást az előkészítő asztalon, aztán
ellágyult a tekintete.
– Ideges vagy.
– Ideges vagyok – vallottam be, kissé csüggedten. És ezért egy
tiszta konyha helyett egy adag összecsapott sütitészta hevert
előttem. – Mindjárt összetakarítok.
– Nem, nem kell. – Mellém lépett, és felágaskodva megrángatta a
kabátom ujját, hogy hajoljak le egy csókért. – Fejezd be, amit
elkezdtél.
– Fahéjas keksz.
– Tökéletes.
A homlokának döntöttem a sajátomat. A világon senki más nem
mondta volna nekem, hogy folytassam a sütést. Felpillantanának az
órára, és látva, hogy már elmúlt öt, és bármikor betoppanhat a fotós,
segítettek volna mindent eltakarítani.
Memphis viszont értette. Tudta, hogy mire van szükségem.
Valami tennivalóra. Egy kis káoszra, ami a szentélyemmé tette a

É
konyhát. És az ő szentélyévé. Rá volt szükségem.
Hónapok óta először zárva volt az étterem. A hétfők eleve lassúak
voltak, ezért inkább adtam egy teljes szabadnapot mindenkinek a
karácsonyi őrület előtt. És persze szükségem volt egy teljes napra,
amikor nem voltak láb alatt a vendégek.
Két hete, pont hálaadás után kaptam e-mailt Lester Novak
magazinjától, hogy mikor jöhetne hozzánk a fotósuk. Nem tudtam,
hogy csak az étterem érdekli őket, vagy a konyha is, ezért
gondoskodtam arról, hogy mindkettő szabad és patyolattiszta
legyen.
Reggel jöttünk be Memphisszel. Felajánlotta, hogy hazamegy,
hogy ne legyen útban, de szerettem volna, ha itt marad velem estére.
Ha mindketten itt vannak.
Drake rugdalózott és mosolyogva felém dőlt.
Átvettem őt.
– Helló, főnök. Milyen volt a bölcsi?
– Csodás. – Memphis szája legörbült. – Igazi angyal volt Jill
szerint.
Ezen muszáj volt nevetnem.
– Ne törődj vele.
– Azt kéne – sóhajtott fel. – Tudom, hogy ez csak a
szorongásomat bizonyítja. De egyszerűen nem kedvelem őt.
– Nem is kell. Elfogadhatnánk anyu ajánlatát.
Hálaadás után a család befogadta Memphist. Imádták őt. Tudták,
hogy szeretem őt, még ha nem is mondtam ki konkrétan.
Anyu irtózott a gondolattól, hogy bölcsődében legyen az unokája,
ezért Hudson vele volt a legtöbb napon, amikor Winn-nek be kellett
mennie az őrsre, és Griff a birtokon dolgozott. Felajánlotta, hogy
Drake-re is vigyáz.
– Ez elég nagy kérés lenne – vonakodott Memphis. – Nem
szeretném kihasználni őt.
– Ha ő is akarja, nem számít kihasználásnak.
És anyu tényleg nagyon akarta. Két hét alatt ötször kérdezett rá.
Jóval tovább tartana kivinni őt a birtokra minden hétköznap, viszont
nem lennénk a fix nyitvatartási időhöz kötve.

É
 És titokban szerettem volna, ha belemegy. Nem akartam erőltetni,
ezt a döntést Memphisnek kellett meghoznia, de szerettem volna, ha
több időt tölt a családommal. Mert minél több időt tölt velük, annál
jobban érteni fogja, hogy már ő is a család része.
– De két babára? – hitetlenkedett Memphis.
– Hat gyereket nevelt fel. És apu is kéznél van.
– Nem is tudom. – Az orrát masszírozta. – Nem szeretném
magamra haragítani Winnt és Griffint azzal, hogy Drake-kel
bonyolítom a helyzetüket.
– Hidd el. Őket nem fogja zavarni.
Ők is azt szerették volna, ha Drake és Hudson jóban vannak.
Memphis az állán dobolt az ujjával.
– Szerinted hagyná, hogy fizessek neki érte?
Felhorkantottam.
– Kizárt.
– Látod? Olyan, mintha kihasználnám.
– Tudod, mit…? Ha még egyszer rajtakapod Jillt, hogy rólad
pletykál, vagy valamivel felbosszant, elküldjük a picsába. Rendben?
– Rendben.
Úgy saccoltam, hogy Jill így nagyjából egy héten belül kikerül a
képből. Memphis elmesélte, hogy Jill milyen megjegyzéseket tett rá a
munkatársainak. Mindez persze nem lepett meg. Quincyben olyan
gyakoriak voltak a kisvárosi pletykák, mint a napsütéses napok. És
már nagyon hosszú ideje nem jártam senkivel. Nem találkoztam
olyan nővel, akivel bármi tartósra vágytam, és nyílt titok volt, hogy
csak egyéjszakás kalandjaim voltak idelátogató turistákkal.
Amíg meg nem jelent Memphis.
Viharként tört be a városba, és soha többé nem lesz más nő rajta
kívül.
– Ma sem hívtak? – érdeklődtem.
– Nem. Senki.
Idegesen rágta az ajkát. Az őrületbe kergette, hogy hálaadás óta
semmit sem hallott a szülei felől. A rohadékok arra sem méltatták,
hogy beszámoljanak a fejleményekről, de azt sem szerettem volna,
ha ő hívja fel őket. Legalábbis addig, amíg bocsánatot nem kérnek
tőle.
 A hírek hiányát úgy értelmeztem, hogy Victor kifizette a zsarolót.
Az sem lett volna nagy tragédia, ha örökre eltűnnek az életünkből.
Memphis sokkal jobbat érdemelt a családjánál.
Szerencsére az enyém viszont a lehető legjobb volt.
– Ahogy ma Drake-ért mentem, eszembe jutott a húgom – szólalt
meg Memphis. – Karácsony előtt mindig együtt jártunk vásárolni. Ez
volt az egyetlen közös programunk, és nagyon élveztük.
– Mármint a pénzszórást – ugrattam.
– Igen. – Felvihogott. – Hónapok óta nem beszéltünk. Fel sem
ismertem, hogy mennyire sérült érzelmileg a családom, annyira
profivá váltunk a látszat fenntartásában.
– Sajnálom. – Az oldalamhoz vontam, és megcsókoltam a haját.
– Én nem. – Megérintette Drake cipőjét. – Ő jobbat érdemel náluk.
– Mindketten jobbat érdemeltek.
Rám mosolygott.
– Jobb, ha nekilátsz azoknak a sütiknek.
– Basszus! – Felnevettem, és visszaadtam neki a babát. Aztán
villámgyorsan munkához láttam, bekevertem a tésztát és golyókká
gyúrtam, amíg bemelegedett a sütő.
Memphis segített összetakarítani, és amikor elkezdtem a
mosogatógépbe rejteni a koszos edényeket, Mateo dugta be a fejét az
ajtón.
– Megérkezett hozzád a hölgy.
– Idekísérnéd? – kértem kalimpáló szívvel.
– Hogyne. De jó illat van. Sütit csináltál?
Memphis felnevetett.
– Igen. És mind a tiéd lehet – közöltem vele. Az én gyomrom
úgyis görcsben volt. – Csak néhány fényképről van szó, de… a
fenébe is. Akkor sem voltam ilyen ideges, amikor Lester itt
vacsorázott. Mi ütött belém?
– Ez a cikk nagyon fontos. – Memphis a kezembe adta Drake-et.
Aztán felnyúlt, hogy rendbe tegye a hajamat. – New Yorkban
nagyon sok fotózáson dolgoztam. Bárki ideges lenne a helyedben.
Teljesen normális.
– Ezt most találtad ki, hogy megnyugtass?
– Nem.
 – Maradj itt. Ne menj sehová, rendben? Szeretném, ha itt lennél.
– Akkor maradok.
Épp az ajkához ért az enyém, amikor kitárult az ajtó. Hátrébb
húzódtam Memphistől, hogy üdvözöljem a fotóst. De a Mateo
mögött érkező nő nem egy ismeretlen volt.
– Gianna?
Memphis teste megfeszült.
Mi a francot keresett Gianna Quincyben? A konyhámban?
– Szia, Knox – köszöntött. Gianna tekintete egy pillanatra az
enyémbe fúródott, aztán Memphisre és Drake-re vándorolt. Nagyot
nyelt, és mosolyt erőltetett az arcára. – Jó újra látni.
– Te vagy Gianna? – kérdezte Mateo, ahogy utána hozta a
hatalmas bőröndjét. A kerekeire állította, aztán összefonta a karját. A
szeme sarkából rám nézett, én pedig alig láthatóan megráztam a
fejem, mielőtt a testvérem úgy döntött volna, hogy kihajítja őt a hóra,
amiért évekkel korábban összetörte a szívemet.
Gianna félreállt, ahogy Mateo összeráncolt homlokkal kicsörtetett
a konyhából. Aztán felnézett, és a füle mögé simított egy fényes
fekete hajtincset.
– Nem tudtam, hogy te leszel a fotós – mondtam. A magazin csak
azt mondta, hogy saját fotóst küldenek. Nem kérdeztem rá a nevére.
Fel sem merült bennem, hogy Gianna érkezik a konyhámba.
– Én, öhm… Pár éve kezdtem az újságnál.
Szóval pontosan tudta, hova jön. Az ő döntése volt. Miért?
Megszólalt a sütő időzítője, és Memphis Drake felé nyúlt.
– Egy kicsit kettesben hagylak titeket.
– Igazán nem kell…
– Később visszajövünk.
Mielőtt tiltakozhattam volna, már ki is ment Drake-kel a karjában.
Baszki! Megsimogattam a szakállamat, aztán kivettem a sütiket a
sütőből, és a pultra tettem, mielőtt újra Giannához fordultam.
– Miért jöttél ide, Gi?
– Rég nem láttuk egymást.
Bólintottam.
– Jó rég.
– Próbáltalak hívni néhányszor.
 – Igen.
De nem vettem fel egyszer sem.
– Amikor láttam a neved a megbízásban, úgy gondoltam… –
kezdte, de elhallgatott. Az ajtóra pillantott, amely mögött Memphis
eltűnt. – Jól nézel ki. Boldognak tűnsz.
– Boldog is vagyok.
– Ennek örülök. Nagyon örülök – mondta, majd hirtelen
nekiindult, lerázva a válláról a fotóstáskát. Kinyitotta a cipzárt, és
előhúzta a fényképezőgépet, ami mindenhova vele tartott. – Láttam
pár részt az étteremben, ahol szuper képeket lehetne készíteni. A
konyha is remek. Több különböző szögből is be szeretném mutatni.
Talán téged is lekaphatnánk munka közben.
– Rendben.
Néztem, ahogy felméri a belső teret, gondosan kerülve a
szemkontaktust.
Gianna. Évekig azon tűnődtem, mit mondanék neki, ha újra
találkoznánk. És hogy dühös leszek vagy megbántott. De ahogy
néztem őt, csak… megkönnyebbülést éreztem. Egy ideig ingatag volt
minden, de végül ott kötöttem ki, ahol szerettem volna: Quincyben,
Memphisre várva.
– Kezdjük az étteremben. Aztán visszajövünk ide.
Megragadta a táska fogóját, és maga után húzta az ajtón kilépve.
Ahogy követtem, körbepillantottam, Memphist keresve. De a
vendégtér kihalt volt.
Gianna letette a fényképezőgépet egy asztalra, és lehajolt, hogy
kivegyen egy fotóállványt az óriási táskából. Ezután következtek a
lámpák, a hosszabbítók és a derítőernyők. Céltudatosan dolgozott,
egy négyszögletes asztal körül rendezve el mindent. Lester pont
annál az asztalnál ült a második vacsorája estéjén.
– Hogy van Jadon? – érdeklődtem.
– Jól. – Gianna kihalászta a telefonját a farmerja zsebéből,
feloldotta a képernyőt, majd átnyújtotta nekem. – Tele van a
képeivel. Nyugodtan nézd át.
Már az elsőnél elakadtam, és összeszorult a szívem.
Ezt a gyereket imádtam már a születése előtt. Néhány hétig ő volt
a fiam. Aki felnőve a valódi apjára fog hasonlítani.
 Jadon haja egy árnyalattal világosabb volt Giannáénál. Zöld volt a
szeme. Valósággal ragyogott, ahogy szélesen a kamerába
mosolygott. Giannának nem zöld szeme volt, hanem barna.
Talán Gianna már kezdettől fogva tudta. Talán ezért vallotta be
végül az igazságot. Mert a képet elnézve előbb-utóbb nyilvánvalóvá
vált volna.
Jadon sosem volt az enyém.
De Drake…
Ő sem fog hasonlítani rám. Nem volt az én húsom és vérem. Nem
volt közös a DNS-ünk. És ez cseppet sem zavart. Drake az enyém
volt, úgy, ahogy Jadon sohasem.
Letettem a telefont az asztalra.
– Még mindig ugyanolyan édes. Gyorsan nő.
– Túl gyorsan. – Nyilvánvaló kíváncsisággal pillantott a főbejárat
felé, de nem kérdezett Memphisről vagy Drake-ről. – Az étterem
pompás. Annyira… rád vall.
– Elég kalandos volt az út. De jó érzés itthon lenni. Közel a
családhoz.
– Jó hallani – mondta, de a szeme nem mosolygott.
– Mi volt a valódi oka, hogy idejöttél?
Lesütötte a szemét, nem mert rám nézni, amíg beszélt.
– Sokat gondolok rád. Ránk. Hogy alakultak volna a dolgok, ha
nem barmolom el.
– Akkor miért tetted? Miért titkolóztál előttem olyan sokáig?
Ezt kérdeztem tőle azelőtt is, hogy eljöttem San Franciscóból. Túl
sok volt a friss fájdalom, és nem érdekeltek a kifogásai. A
magyarázatai.
Gianna tekintete üveges volt, amikor végre rám nézett.
– Féltem, hogy otthagysz.
– Nem hagytalak volna el. Ha egyből szólsz, nem.
– Akkor talán azért, mert nem akartam lemondani az
álomvilágomról. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi baj nem lenne,
és minél tovább tettettem, annál nehezebb volt bevallani az
igazságot.
– Akkor… miért is vagy itt?
 – Hogy bocsánatot kérjek. – Szomorúan rám mosolygott. –
Sajnálom. Annyira sajnálom.
– Ezt mondtad azelőtt is, hogy eljöttem.
– Attól még nem lesz kevésbé igaz. – Megvonta a vállát. – És
gondoltam, beszélgethetnénk. Együtt vacsorázhatnánk. Ihatnánk
egyet a kedvenc vörösborunkból. Átbeszélnénk, kivel mi történt az
elmúlt években. Amikor előkerült a neved, önként jelentkeztem a
feladatra. Azt hittem… Nem számít, mit hittem.
Nem, tényleg nem számított. A második esély nem volt benne a
pakliban. Nem akartam második esélyt.
– Bedugom a hosszabbítót.
Felkaptam a kábelt, és a legközelebbi falon lévő aljzatba dugtam a
végét. Mire visszaértem a beállított részhez, már Gianna kezében
kattogott a fényképező, ahogy felmérte a fényeket.
Némi finomhangolás után leültetett az asztalhoz, és nyugodt,
lezser pózba állított be a széken. Aztán felállva a mutatóujjamon
kellett egyensúlyoznom egy villát. Néhány képen a lencsébe
meredtem. Pár továbbin a falat tanulmányoztam.
– Szerintem ennyi elég lesz innen – jelentette ki. – Folytassuk a
konyhában.
– Segítsek a felszereléssel? – ajánlkoztam.
– Nem, megoldom. Jobb, ha én csinálom.
– Akkor kimegyek pár percre.
Körbepillantottam az előtérben Memphist keresve. De Mateón
kívül senki sem volt ott.
– Átugrott Lylához kávéért. – Mateo az utcára néző óriási ablak
felé mutatott.
Amikor reggel kikértem Memphis véleményét, azt mondta, hogy
vegyem fel a megszokott farmerem és egy polárpulóvert. Az utcán
megtett első lépések után viszont azt kívántam, bárcsak hoztam
volna kabátot is. Csontig hatoló hideg volt.
Kész szerencse, hogy nem kellett messze mennem. Épp csak
elindultam az Eden Coffee felé, amikor Memphis szembejött a
járdán. Drake egy anorák mélyéről nézett ki rám, a piros kabát
majdnem olyan árnyalatú volt, mint a kipirult arca.
– Mit művelsz? – pirított rám Memphis. – Hol a kabátod?
 – Odabent.
Megfogtam a könyökét, és visszavezettem a szállodába. De a
Bütyök helyett a kandallóhoz mentünk felmelegedni.
– Máris végeztetek? – kérdezte a vállam felett átpillantva, talán
Giannát keresve.
– Nem. Még lesz pár fénykép a konyhában.
– Ó – sóhajtott fel. – Szóval… ő az.
– Igen.
– Gyönyörű nő.
Bólintottam.
– De ő nem te vagy.
– Knox – sóhajtott fel. Láthatóan leeresztett. – Ha beszélgetni
szeretnétek, hazamehetek. Szívesen alszom ma a garzonban.
– Memphis! – Az álla alá támasztottam az ujjam, hogy ne
nézhessen félre, ahogy megismételtem. – Ő nem te vagy.
Nekem dőlt, a homloka a szegycsontomnak nyomódott.
– Nem tudtam, hogy nem szeretnél-e újra…
– Nem. – Megcsókoltam a haját. – Már csak te létezel számomra.
Memphis sosem titkolta a félelmeit. Drake-től. Tőlem. Bevallotta,
hogy mennyire elpárolgott az önbizalma, de valójában még megvolt.
Mindig is megvolt. Acélos gerinc kellett ahhoz, hogy egyedülálló
nőként az ország másik végébe költözzön. Hogy újrakezdje az életét.
Egyszer el kellett jönnie a napnak, amikor erre ő is ráébred.
Addig az én dolgom volt, hogy támogassam.
Drake nyögdécselt és mozgolódott. Nem rajongott a pufók
kabátért.
– És te, főnök. Te és ő.
Lehúztam a kabát cipzárját, hogy kiszabadítsam. Aztán Memphis
hátára tettem a kezem, és a Bütyök felé tereltem.
Gianna épp tesztképeket készített, amikor bevonultunk a
konyhába. Először rám nézett, majd Drake-re siklott a tekintete,
aztán az összekulcsolt kezünkre, és végül Memphisre.
– Szia, Gianna vagyok.
– Memphis – mondta olyan hideg tekintettel, mint a kinti levegő.
A barátnőm meg sem próbált kedvességet színlelni.
Elfojtottam egy mosolyt.
 Gianna zavartan topogott.
– Bemegyünk az irodába – közölte Memphis.
– Ne, maradjatok csak. – Megkerültem az előkészítő asztalt, és a
beállított lámpák elé léptem. – Mehet?
– Igen. Fordulj kicsit balra.
Gianna kétszer annyi fényképet készített, mint a vendégtérben.
Nem próbált csevegni vagy beszélgetést kezdeményezni. Kizárólag
nekem szóló utasítások hagyták el a száját.
Húsz perccel később a fényképezőgép képernyőjét nézegette.
– Nem igazán tetszenek a képek. A konyha túlságosan…
– Tiszta – fejezte be a gondolatot Memphis, és a kávéjába kortyolt.
– Pontosan. – Gianna bólintott. – Rendetlenséget szeretnék látni.
Memphisre vigyorogtam.
– Mit szólnál egy vacsorához? Sajtos makaróni?
– Mikor mondtam én nemet egy sajtos makarónira?
Rákacsintottam, és munkához láttam.
Feltettem forrni a vizet, és elkezdtem kihordani a hozzávalókat a
hűtőkamrából, Gianna pedig teljesen a háttérbe húzódott. A
fényképezőgép szinte folyamatosan kattogott, ahogy elkészítettem a
párom kedvenc ételét.
– Azt hiszem, ennyi elég is lesz – mondta Gianna, ahogy
Memphis elé helyeztem a tányért.
– Nem maradsz enni? – kérdeztem.
– Nem, jobb, ha elindulok. A magazin el szokta küldeni a
kiválasztott képeket, mielőtt nyomdába mennének. De ha
bármelyikből szeretnél kérni, az e-mail-címem ugyanaz maradt.
– Köszönöm. Kérhetnék egy szívességet, ha már itt vagy?
– Persze.
Voltak ugyan hibái, de pokolian értett a szakmájához. Gianna
nagyon tehetséges fényképész volt.
Az eddig minket figyelő Memphishez léptem, és kézbe vettem
Drake-et. Aztán felsegítettem őt is, és magam mellé húztam az
előkészítő asztalhoz, átölelve őt.
– Le tudnád fényképezni hármunkat?
Memphis keze ösztönösen a hajához nyúlt, eligazgatva azt az arca
körül.
 – Ne viccelj, nem készültem fényképezésre.
– Te mindig szép vagy, szívem.
Gianna egy hosszú pillanatig tanulmányozott minket, majd a
szeméhez emelte a készülékét. Elkattintott pár képet, és amikor
visszanézte őket, végre megértett mindent.
Látta. Látta, hogy mennyire szeretem Memphist.
– Ezeket egyből elküldöm neked.
– Ezer köszönet.
Gianna percek alatt elcsomagolta az összes felszerelést a táskába.
Aztán elindult vele az ajtó felé, és csak közvetlenül előtte torpant
meg.
– Örülök, hogy találkoztunk, Memphis.
– Vezess óvatosan hazafelé.
Gianna szomorú mosolyt villantott felém.
– Viszlát, Knox.
– Viszlát, Gi.
Eltűnt szem elől, visszatért a világába. Én pedig leültem a sajátom
mellé.
És megvacsoráztunk.
 HUSZADIK FEJEZET
KNOX
– Hunyd be a szemed! – Memphis megszorította a kezem amikor
megálltunk a szállodai szárny bejárata előtt. Aztán maga után
húzott, ahogy megtettünk néhány lépést. – Kinyithatod.
Az előző tíz napban a báltermet átalakították egy elegáns téli
esküvőre. Aranyszín lámpákat lógattak a táncparkett fölé. A fehér
terítővel borított asztalokat vörös és zöld virágcsokrok tarkították.
Még a székek is le lettek takarva. Magyal- és piros bogyós ágakkal
voltak díszítve.
– A mindenit!
Hagytam, hogy Memphis továbbvonszoljon a terem belseje felé,
az aranyperemű tálakkal és kristálykelyhekkel megterített asztalok
között.
– Hát nem álomszép? – áradozott Memphis. A mosolya olyan
széles volt, hogy majdnem körbeért. – Annyira élveztem, hogy
segíthettem összeállítani.
A másnapi esküvő nem volt túlzottan nagy rendezvény. Egy
helyi pár esküdött meg, és száz vendégben állapodtak meg. A
Bütyök kapta a catering feladatokat. A szálloda tele volt az esküvőre
érkezőkkel és a Quincyben üdülőkkel.
Három nappal jártunk karácsony előtt, és a személyzet minden
tagja éjt nappallá téve dolgozott, különösen Memphis. Szinte
folyamatosan takarítania kellett a szobákat, és amikor a
menyasszony segítséget kért a bálterem díszítéséhez, Memphis
elsőként jelentkezett.
– A torta itt lesz. A bárt holnap állítják fel abban a sarokban –
sorolta, és mutogatta is. – A lemezlovas közvetlenül a táncparkett
mellé kerül. Holnap benézek, és ellenőrzöm, hogy minden virágnak
van-e elég vize.
– Holnap is dolgozol?
Szombati nap volt, és nem említette nekem. Bár mindketten
nagyon elfoglaltak voltunk a héten, és mire hazaértünk esténként,

É
nem igazán volt időnk beszélgetni. Épp csak annyi időm volt, hogy
egy-két orgazmushoz juttassam, mielőtt kidőltünk.
– Nem, de bejövök a városba vásárolni pár kimaradt dolgot.
Talán keresek valami apróságot az anyukádnak.
– Már vettünk neki ajándékot. Ajándékkártyát egy helyi fürdőbe.
– Azt tőled kapja. Szeretném, ha tőlem is lenne valami. Meg
egyébként is, idén úgysem veszek semmit a saját anyámnak.
– Sajnálom.
Megvonta a vállát.
Hetek teltek el a szülei távozása óta, és egy hangot sem hallottunk
arról, vannak-e fejlemények a zsarolásos ügyben. Mindennap
megnéztem a New York-i újságok online kiadását. Memphis is.
Sehol sem tettek említést a Ward családról vagy Oliver MacKayről.
Beatrice telefonhívásai megszűntek, szóval azt feltételeztem, hogy
Victor fizetett, és gyakorlatilag másodjára is kitagadták Memphist.
Itt hagyták Montanában.
De nem volt egyedül. Többé nem.
A táncparkettre érve megpörgettem Memphist, egyenesen a
karomba.
– Táncolj velem!
– Hiányzik a tánc – sóhajtotta. A mellkasomnak hajtotta a fejét,
ahogy a csendes teremben lassúztunk. – New Yorkban mindig volt
valamilyen esemény, vagy gála, vagy esküvő, ahova elmehettem. A
vacsoraasztalnál olyasmikről volt szó, hogy mennyire jól megy az
üzlet, ki vesz magának új jachtot, vagy hogy ki hova megy
Európában. Mindig ugyanaz. De imádtam táncolni.
– És kikkel táncoltál?
Felnézett rám, hogy a szemembe nézzen.
– Senki fontossal.
– Kiváló válasz. – Elengedtem, újra megpörgettem, és magamhoz
vontam. – Mutatott Eloise képeket arról, hogyan nézett ki korábban
a terem?
– Nem, miért?
– Majd kérd meg valamikor. Akkor fogod igazán értékelni az
átalakulást. Az épület üres volt, sötét és dohos. A felújítás során
nagyrészt csak a port takarították el, és világosabb színre festették a
falakat.
– Rendben. – Elmosolyodott a termet szemlélve, a tekintete szinte
ragyogott.
Memphis ugyanígy nézte a szőnyegen játszó Drake-et és engem a
konyhában. De ez volt az első alkalom, hogy itt, a szállodában
lelkesítette fel valami.
– Imádod ezt a felhajtást, ugye?
– Nagyon. Mindig is odavoltam az esküvőkért. Ahogy segítettem
ebben, feltűnt valami… a menyasszonyra maradt a teljes szervezés.
Ő egyeztetett a beszállítókkal, ő bérelte ki a dolgokat. Kérdeztem
tőle, hogy miért nem bízta esküvőszervezőre, és azt válaszolta, hogy
nincsen ilyen vállalkozás a városban.
– Tényleg nincs. Amikor Winn és Griff keltek egybe, akkor is
Winn szervezett mindent.
– Mi lenne, ha… – kezdett bele, majd nagy levegőt vett. – Mi
lenne, ha megpróbálnám? A szabadidőmben csinálnám. Nem
tudom, hogy lenne-e rá kereslet, de meg tudok szervezni egy
eseményt. Vállalati találkozókat, búcsúbulikat és esküvőket.
– Jó ötlet.
Bármit, ami ilyen kifejezést varázsol az arcára.
– Látom, hogy mennyire szereted az éttermet. Én is szeretnék
valami ilyet. Ha a munka miatt távol vagyok Drake-től és tőled,
legalább szeretném élvezni.
– Vágj bele. Segítek, ahogy tudok.
Elpirult.
– Talán meg is próbálom.
Újra megpörgettem, aztán kelletlenül elengedtem.
– Van valami dolgod a délután hátralevő részében?
– Nem igazán. A legtöbb szoba foglalt, csak be kell néznem,
ahogy jönnek-mennek a vendégek. Van egy vendég a harmadikon,
aki késői kicsekkolást kért, remélhetőleg már kiürült a szobája. Aki
utána jött volna, egy órája telefonált, és lemondta a foglalást, szóval
üres is marad.
Ritkaságszámba mentek az üres szobák az évnek ebben a
szakában.
 – Mi lenne, ha kivennénk? Csak te meg én. Megkérdezzük anyut,
hogy Drake nála aludhat-e. Vagy biztosan szívesen átmegy hozzánk.
Aztán reggel mehetek egyenesen a konyhába. Te ellenőrizheted az
esküvőt, mielőtt hazamész.
Idegesen rágta az ajkát.
– Még sosem hagytam egyedül éjszakára.
– Egyszer muszáj lesz. Ha nem tetszik, hazamegyünk.
– Hm… – Eltűnődött. Mély levegőt vett, és elmosolyodott. –
Rendben.
Megfogtam a kezét, és szinte magam után vonszoltam a
recepcióig.
Eloise-nak a szeme sem rebbent, amikor elmondtam, hogy ki
szeretném venni a szobát. Ilyen későn már alig volt esélye, hogy
előkerül egy újabb vendég, és ki tudja, mióta nem aludtam a
szállodában, ahol időnként a család mindegyik tagja megszállt.
– Akkor azt hiszem, megyek kitakarítani a szobánkat. – Memphis
nevetett, ahogy Eloise átnyújtotta neki a kulcskártyát.
– Gyere le, amikor végeztél.
– Rendben. Lábujjhegyre állt, és megragadta az ingemet, hogy a
szája magasságába húzzon. Aztán szétváltunk, ő a lift felé indult, én
a Bütyökbe.
A vendégteret az ebéd és vacsora közötti nyugalom ülte meg.
Arra lehetett számítani, hogy fokozatosan megtelik a következő
órában, ahogy elkezdenek szállingózni a vacsorára érkezők. De a
konyhában teljes gőzzel folyt a munka, mindenki a másnapi
esküvőre készült.
Zene dübörgött a sarokban álló rádióból. Vöröshagyma és
fokhagyma illata járta át a helyiséget. Skip és Roxanne azon
vitatkozott, hogy melyik a jobb ital: a tojáslikőr vagy a Tom and
Jerry’s koktél.
– Knox, melyik…
– Tojáslikőr – vágtam közbe, mielőtt Roxanne befejezhette volna a
kérdését, és bemasíroztam az irodába, hogy átfussam az e-maileket.
A másnapi esküvőt szervező menyasszony naponta írt nekem,
amióta elkezdtük egyeztetni a menüt. Ahogy számítani lehetett rá, a
lista elején ott volt az ő e-mailje, ez-úttal amiatt aggódott, hogy
biztosan lesz-e elég pezsgő. Ha Memphis lett volna az
esküvőszervezője, ezt már hetekkel korábban tisztáztuk volna.
Tényleg kiváló ötlet volt. Quincynek, és különösen a The Eloise-
nak szüksége volt egy szervezőre. Talán felvehetnénk Memphist a
szálloda hivatalos rendezvénykoordinátorának. Ez a nagyobb fizetés
mellett jó alapot jelentene számára, hogy más területen is kipróbálja
magát.
A számítógép csilingelő hangon jelezte az újabb üzenet érkezését,
és összerezzentem Gianna nevét látva. Rákattintva egyszerű üzenet
fogadott (Boldog karácsonyt!), és egyetlen fénykép.
Ez volt a kép, amit Memphisről, Drake-ről és rólam készített a
konyhában.
Memphis volt a központi figura, az arca annyira szép, hogy alig
tudtam elszakítani róla a tekintetem. Épp felnézett rám, én pedig
mosolyogva néztem le rá. Egyedül Drake pillantott a fényképezőgép
felé.
Ellöktem magam az asztaltól, és átsiettem a konyhán.
– Mindjárt jövök.
Memphis a harmadikon volt, az üres szobát tette rendbe. Már
lehúzta az ágyat, és elkezdett porolni, amikor beléptem.
– Szia.
– Szia. – Rám mosolygott. – Mi a helyzet?
– Nézd, mit kaptam.
Kihalásztam a zsebemből a telefont, és előkerestem az e-mailt.
Aztán odaadtam neki, hogy láthassa a képet.
Ellágyult a tekintete.
– Imádom.
– Szeretlek.
Memphisnek elállt a lélegzete, és kiesett a kezéből a telefon,
tompa puffanással landolt a szőnyegen.
– M-mi…?
– Nem így terveztem a nagy pillanatot – mormoltam. De ami
történt, megtörtént, és… ez volt az igazság. – Szeretlek.
A tekintete az enyémet kereste.
– Én is szeretlek.
 Az ajkam szinte hozzácsapódott az övéhez, a nyelvem szomjasan
kutatott Memphis édes íze után.
Ő belém kapaszkodott, a körmei a karomba vájtak, a sarka
elemelkedett a padlótól, ahogy lábujjhegyre állt.
A csók csak akkor ért véget, amikor elfogyott mindkettőnk
levegője, és amint szétvált az ajkunk, elkezdtem kigombolni a
farmerját.
– Knox! – Az ajtó felé villant a tekintete.
Pár lépéssel az ajtónál termettem, kirúgtam előle az ütközőt, és
hagytam, hogy magától becsukódjon. Felvont szemöldökkel nézett
rám.
– Hónapok óta meg akartalak dugni itt, az egyik szobában.
Mélyen elpirult.
– Még tart a műszakom.
– Majd holnap bepótolod, és jók leszünk.
Fél térdre ereszkedtem, és végig a szemébe nézve lefejtettem a
lábáról a cipőjét. Aztán a farmerja következett. Lehúztam a cipzárt,
és elkezdtem lerángatni a bugyival együtt, ő pedig a derekát riszálva
segített, majd félrerúgta a padlóra hullott ruhadarabokat.
– Mássz fel az ágyra. Vedd le a blúzod. Aztán ereszkedj
négykézlábra.
Bólintott, és szó szerint követte az utasításokat. Levette a felsőjét,
végül a melltartót is. A válla felett hátrapillantva huncut mosolyt
villantott rám, aztán a matracra nehezedett a térdével, és felém
tartotta a gyönyörű fenekét. A szépséges rózsaszín rés nedvesen és
készen várt rám.
Kiszabadítottam a farkamat a nadrágomból, és sietve felhúztam
rá a zsebemben tartott óvszert. Amint minden a helyére került, mögé
álltam, végigfuttattam a végét a redők között, amit Memphis kéjes
nyögéssel díjazott.
– Ez most kemény és durva lesz.
– Jó – sziszegte, közelebb tolva magát hozzám.
Fél kézzel bevezettem magam a síkos csatornába. A másikkal
megragadtam a lófarokba fogott haját, és az öklöm köré csavartam.
Aztán belé hatoltam.

Ó
 – Ó, Knox – sóhajtotta felém ívelő háttal, és ráharapott az alsó
ajkára.
– Bassza meg, de jó benned lenni. Kurvára jó.
Minden alkalommal egyre jobb lett. Talán mert minden nappal
egyre jobban beleszerettem.
A belső falak lüktettek a farkam körül, ahogy ki-be jártam benne.
Felnyögött, egy mámorító, fülledt hang a torka legmélyéről.
Ugyanezt a hangot adta ki előző este, amikor letérdelt elém, és
hagyta, hogy szájba dugjam.
– Mondd ki, Memphis. Mondd ki újra.
Még egyszer előredöftem, a melle ugrált és lengedezett, ahogy a
csípőm a fenekének csapódott.
– Szeretlek – mondta szinte dorombolva.
Nem finomkodtam, teljes erővel döfködtem. Az egymásnak
csapódó bőrünk hangja töltötte meg a szobát. Az ő akadozó sóhajai
és elfojtott kiáltásai. Teljesen felizgattam, az ujjai karmokként
markolták a matracot, a lábujjait is behajlította. Megragadtam a
fenekét, és erősen szorítottam, amíg el nem ért a csúcsra.
Memphis egyre csak pulzált körülöttem, és szorított, satuba
fogott az orgazmusa alatt. Benne lenni függőséggé vált számomra.
Ilyenkor ő uralkodott felettem. Már csak egy doboz óvszer maradt
otthon, ha az elfogy, anélkül folytatjuk.
Minden létező módon birtokba fogom venni. Minden este úgy fog
elaludni, hogy az én nedveim csöpögnek belőle.
Ahogy véget ért az orgazmusa, a matracra rogyott, az alkarjára
támaszkodva pihegett. Rendületlenül döngettem tovább, egyre
gyorsabban mozogtam, és erősebben markoltam a hátsóját. Ahogy
fokozódott a feszültség, és szinte elviselhetetlenné vált a nyomás a
gerincem tövében, kiengedtem mindent. Amikor lassan újra
kitisztult a tekintetem, Memphisre rogytam, szorosan magamhoz
öleltem, ahogy lassan érzékelni kezdtem a környező világot.
Kuncogva kihúzódott alólam.
– El sem hiszem, hogy rávettél erre.
– Este folytatjuk – mondtam halkan nevetve, és kidobtam a gumit
a szemetesbe, majd visszatömködtem magam az alsónadrágomba.
 Memphis visszavette a melltartót és a blúzt, és felhúzta a bugyit.
Laposan pislogott és ásítozott, ahogy a matracra ülve elkezdte
magára rángatni a farmert.
– Most meg szundikálnék egy jót.
A csajom mindig azonnal kidőlt szex után.
– Átugrok Lylához egy lattéért.
– Dupla mentás mochát, légy szíves.
– Oké. – Megcsókoltam a homlokát. – Mennyi van még hátra?
– Harminc perc. A fürdőszoba már készen van. Porolok,
felhúzom az ágyat, aztán porszívózok.
– Felhívom anyut, hogy ráér-e vigyázni a babára. Ha nem, akkor
Talia biztosan kapva kap az alkalmon. Harminc perc múlva az
előtérben várlak a kávéddal. Aztán hazamegyünk bepakolni.
Az ajtóhoz indultam, de mielőtt a kilincshez ért a kezem,
Memphis a nevemen szólított.
– Knox?
– Igen.
– Szeretlek.
A szívemhez érintettem a tenyerem.
– Szeretlek.
Rákacsintottam, és ott hagytam, hogy befejezze a munkát, én
pedig lementem a konyhába, ahol magamra kaptam egy kabátot.
Quincyt hó borította, de a járdák tiszták voltak, az utakon pedig
rendszeresen jártak a hókotrók. A nap készült eltűnni a láthatáron,
lassan araszolva a hegycsúcsok felé. Az utcai lámpák halovány
fényében indultam meg Lylához.
Egy nevető pár jött ki a szomszédos ékszerésztől. Megtorpantam,
ahogy elhaladtak mellettem.
Memphis az enyém volt. Drake is az enyém volt.
A karácsonyi lánykérés a világ legnagyobb kliséje, de ez marhára
nem izgatott.
Amikor beléptem az ajtón, a pult mögött álló férfi meglepetten
nézett rám. A kopasz feje fénylett az üzlet lámpái alatt, amelyeket
ügyesen úgy irányítottak az ékkövekre, hogy a lehető legvonzóbban
csillogjanak.
– Ó… szia, Knox.
 – Helló! – Felé intettem, és habozás nélkül a középső vitrinhez
lépkedtem.
– Segíthetek valamiben?
A szívem hevesen dobogott, de a hangom magabiztos maradt.
– Egy eljegyzési gyűrűt szeretnék venni.
Nagyokat pislogott, aztán akcióba lépett, és leterített elém egy
tengerkék bársonyt. Sorra pakolta elém a gyűrűket, metszésekről és
tisztaságról hadovált, én pedig egyenként felemeltem a darabokat, és
elképzeltem őket Memphis ujján.
A tizenegyedik gyűrű volt a befutó. Egy négyszögletes gyémánt,
amit kisebb kövek öveztek.
– Ezt kérem. – Félretettem a többitől, és elővettem a
pénztárcámat. Tíz perccel később a gyűrűvel a zsebemben távoztam
a boltból, és Lyla kávézója felé fordultam.
Két papírpohárral a kezemben furakodtam be a szálloda
bejáratán.
Memphis a kandalló előtt állt, a dereka köré font karral. Az ajkát
rágta, és összeráncolta a homlokát, ezért felgyorsítottam a lépteimet.
– Mi történt?
Az iroda ajtaja felé biccentett, amely ebben a pillanatban vágódott
ki. Eloise süvített ki rajta, és megpróbálta magára rángatni a kabátját.
Amikor észrevett, valósággal rám vicsorgott.
– Baszki.
– Eloise! – Anyu rohant ki az irodából, a nyomában apuval. –
Várj!
– Elmondták neki – tippeltem. – A terveiket a szállodáról.
– Igen. – Memphis bólintott. – Ő pedig azonnal felmondott.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
KNOX
– Eloise, várj!
Memphis kezébe nyomtam a kávékat, és a húgom után rohantam,
hogy elérjem, mielőtt kimenekülne a bejáraton.
– Tudtál róla – mondta fújtatva. – Mennyi ideje terveztétek ezt a
hátam mögött?
– Egy ideje.
– Pazar – vetette oda, próbált ellépni mellettem, de az útját álltam.
– Ha annyira akarod a szállodát, a tiéd lehet.
– De nem akarom – mondtam neki. Azért kerültem a témát, mert
a szívem mélyén tudtam, hogy ez az igazság. Átnéztem Eloise válla
felett az előtéren át rohanva közeledő szüleimre, és nekik is
megerősítettem. – Nem kérem a szállodát. Sosem volt az enyém.
– Mert az enyém – szűrte Eloise a fogai között. – De nem hisztek
abban, hogy elbírnék vele.
– Ezt sosem mondtuk. – Anyu lépett mellé, és megérintette a
könyökét.
Eloise elrántotta a karját.
– Azt hiszitek, hogy gyenge vagyok.
– Nagy szíved van. – Apu állt meg mellettem. – Ez egyáltalán
nem baj. De a szálloda hatalmas felelősség. Úgy éreztük, hogy Knox
a helyünkre léphetne. Hogy útmutatást nyújtson neked.
Memphis közelebb óvakodott, de nem szólt közbe.
Eloise szemét a düh könnyei öntötték el.
– Szólnod kellett volna, Knox.
– Igazad van. Ne haragudj!
– A per miatt van az egész, ugye? Csak próbáltam rendes főnök
lenni! – kesergett Eloise. A hangja az egész helyiséget betöltötte. –
Nem is sejtettem, hogy be fog perelni minket. És soha, de soha nem
zaklattam. Sajnálom. Elszúrtam. Hányszor kell még bocsánatot
kérnem?
Feltartott kézzel próbáltam megnyugtatni, mielőtt arra járna egy
vendég.
 – Milyen gyakran szorul a segítségedre, apu?
– Manapság már nem igazán – ismerte el. – Az év elején…
– Az év elején még nem volt itt nekem Memphis.
Egy könny csordult végig a húgom arcán.
Memphis szeme rám szegeződött, és teljesen elkerekedett.
Tényleg nem értette, hogy mennyire fontos volt számára? Fogalma
sem volt róla, mennyire nehéz volt megbízható és szorgalmas
munkaerőt találni. Fogalma sem volt róla, hogy Eloise mennyire
szerette őt.
Memphis nyilván nem akart egész életében szobákat takarítani,
de egy új mércét állított fel Eloise számára. És a jövőben mindenkit
ehhez kellett mérnie. Láttam, hogy mennyivel szigorúbbá vált a
többi takarítóval szemben. Láttam, hogyan ösztönözte őket jobb
munkára.
És hozták is az elvárt szintet.
– Tudom, hogy lágyszívű vagyok. – Eloise szája megremegett. –
Próbálkozom. Nagyon. De ti már meghoztátok a döntést. Nem
vagyok elég jó nektek.
Apu arca elsápadt. Anyu behunyta a szemét.
– Nem erről van szó, Eloise. – Odaléptem hozzá, és a vállára
tettem a kezem.
– De igen. Talán jobb, ha elmegyek innen. Újrakezdek mindent
egy másik városban.
Anyu szeme felpattant.
– Ne!
– Csak… várj egy kicsit!
Két vendég lépett be az előtérbe. Köszönésképpen bólintottam,
ahogy elhaladtak mellettem, aztán a kandalló felé biccentettem, hogy
mindenki menjen oda.
– Te is – mondtam Memphisnek, amikor próbált hátramaradni.
– Ez egy családi beszélgetés – suttogta.
– És te is a család tagja vagy.
A zsebemben lapuló gyűrű is ezt bizonyította. A könyökénél
fogva a heverőhöz irányítottam, ahol beültem közé és Eloise közé,
anyu és apu pedig a szemközti kétszemélyes kanapén foglalt helyet.
A könyökömre támaszkodva előrehajoltam.
 – Nem vágyom többre az étteremnél.
Talán korábban még másként volt. Memphis előtt. Drake előtt. De
ha elvállalok valamilyen további feladatot, azt nem itt akartam tenni.
Hanem otthon.
Szerettem volna annyi rugalmasságot, hogy edzősködhessek
Drake csapatában, ha érdeklik a sportok. Vagy hogy elvihessem
zongora- vagy úszásórákra. Több gyereket szerettem volna. Hosszú
estéket akartam a feleségemmel tölteni Juniper Hillen.
Nem még több időt egy asztal mögött a városban.
– Átveszem a szállodát – jelentettem ki, és Eloise térdére tettem a
kezem, nehogy felpattanjon, – de csak addig, amíg nem állsz készen. Ha
anyu és apu szeretné elrendezni a családi vállalkozások ügyét,
átveszem, amíg nem állsz készen.
Eloise összevonta a szemöldökét.
– Én…
– …még nem állsz készen. – Szeretettel rámosolyogtam. – Te is
tudod, hogy így van. Még nem. De eljön majd az időd. Nincs miért
kapkodni.
– Nem, nincs miért kapkodni – sóhajtott fel apu. – Ha Knox nem
kéri, akkor maradhat a mostani állapot. Ez az egész dolog Briggs
körül, a súlyosbodó demenciája… rám ijesztett. Nem akartunk
semmit rendezetlenül hagyni arra az esetre, ha valami baj történne.
– Tudjuk, hogy szereted a szállodát – mondta anyu Eloise-nak.
– Akkor ne vegyétek el tőlem – válaszolta ő esdeklően, és felém
fordult. – Attól félsz, hogy csődbe viszem?
– Dehogyis – ismertem el. Előbb halna meg, mint hogy hagyná
veszni a szállodát.
– Akkor most nem lépünk semmit – közölte anyu. – Várjunk vele
egy kicsit.
Eloise szinte összeroskadt ültében.
– Köszönöm.
Memphis lehajtotta a fejét, de így is észrevettem a szája szélén
bujkáló mosolyt.
Neki lett igaza. Ez Eloise szállodája volt.
Megszólalt a recepcióspult csengője, és mind odafordultunk az
ott álló vendég felé.
 Eloise a szemét törölgetve odasietett.
Anyu a fejét ingatta.
– Ez remekül sült el.
– Igazad volt – sóhajtott fel apu. – Nem kellett volna ma szóba
hoznunk.
– Mit? – értetlenkedtem.
– Ma reggel beszéltünk Mateóval. Elköltözik.
– Micsoda? – Kihúztam magam. – Hova? Mikor derült ki?
Anyu megtörölte a szeme sarkát.
– Alaszkában keresett állást. Azért jött át reggel, hogy elmondja,
felvették pilótának.
Baszki. Végre mind Quincyben voltunk, erre lelép.
– Mateo pilótának tanult? – Memphis megdöbbent.
Bólintottam.
– Az egyetem mellett szerzett minősítést.
– Azért jöttünk, hogy elmondjuk Eloise-nak – mondta apu. – Azt
mondta, hogy már tudott róla. Már szólt neki, de megkérte, hogy
senki másnak ne adja tovább. Ez felbosszantott, és lehet, hogy
mondtam valamit a kommunikációs képességeiről, amit nem kellett
volna.
– Ezzel elindultunk a lejtőn – tette hozzá anyu.
És ekkor közölték vele, hogy megkértek rá, vegyem át a szállodát.
– Gyere, Anne! – Apu felállt. – Menjünk haza, mielőtt még több
galibát okozok.
Anyu felállt, és utána indult, de pár lépés után megtorpant, és
visszafordult Memphishez.
– Annyira örülünk, hogy itt vagy. Nem tudom, hogy Eloise
mondta-e már neked.
Memphis bólintott.
– Igen. Majdnem mindennap.
Apu a húgomra pillantott, aki ugyanolyan boldognak és
derűsnek tűnt, mint bármikor máskor. Mintha a vita meg sem
történt volna. Később, amikor már nem volt dolga a vendégekkel,
biztosan előbújik az álarc mögül. De akkor és ott rendületlenül
mosolygott a vendégekre, mert ez a hely az övé volt.
 – Azt hiszem, nem töltöttem itt elég időt – mondta anyunak, le
sem véve a szemét Eloise-ról.
– Azt hiszem, egyikünk sem vette észre, mennyi minden
változott.
Anyu megfogta a kezét, és a bejárat felé húzta.
– A fenébe! – Megdörzsöltem az arcomat. – Nem számítottam rá,
hogy ez pont ma kerül elő.
– Ha engem kérdezel, jól döntöttél.
– Szerintem is – értettem egyet. Figyeltem, ahogy a húgom
átnyújtja a szobakulcsokat a vendégeknek. – Végeztél mára?
– Nagyjából. Megkérdezem Eloise-tól, szüksége van-e valamire.
Még most is szeretnél itt maradni éjszakára?
– Igen. – Bólintottam. Lehet, hogy nem is volt értelme karácsonyig
várni a gyűrűvel. Miért ne kérhettem volna meg aznap este a kezét?
– Kérdezd meg, hogy Eloise elenged-e korábban. Én is lelépek.
Visszamegyünk a házba, és összepakolunk estére. Nem kérdeztem
anyut a gyerekfelügyeletről, de azt hiszem, ezek után jobb, ha Taliát
hívom.
– Biztos vagy benne? – bizonytalankodott. – Későbbre is
halaszthatjuk.
– Biztos. – Felálltam, és lehajoltam a kávéinkért. – Ma Roxanne
viszi az éttermet. A holnapi esküvő és a vacsora az enyém. Váltok
pár szót a személyzettel. Csak hogy minden és mindenki rendben
van-e.
– Oké.
Együtt mentünk a pulthoz, ő megállt Eloise-zal beszélni, én pedig
visszamentem a Bütyökbe.
Tizenöt perccel később már odakint voltunk, és autójához
tartottunk. Elcsentem a kulcsokat a zsebéből, és kinyitottam a Volvo
utasoldali ajtaját.
Nagyjából másfél órával korábban mentünk Drake-ért, de így
Memphis több időt tud tölteni vele, mielőtt visszatérünk a
szállodába. És én is. Az őrült ünnepi rohanásban alig maradt időm
rájuk.
Ez nem volt fenntartható hosszú távon. Több estét akartam otthon
tölteni, mint a konyhán, úgyhogy muszáj volt előléptetnem Skipet,
és felvenni helyette egy másik előkészítő szakácsot, de ez volt a
helyes döntés.
– Hogy van Eloise? – kérdeztem, ahogy az utcán suhantunk.
– Dühös. – Memphis vállat vont. – Én is az lennék. Úgy érzi, hogy
mindenki kételkedik benne. De nem fogja bedobni a törülközőt.
Túlságosan is szereti a szállodát.
– Helyes.
– Megtennél nekem valamit? Egyelőre ne szólj neki az
esküvőszervezéses dologról. Még ne. Nem szeretném otthagyni a
takarítószemélyzetet. Különösen most. Amit Eloise mondott… Nem
akarom cserben hagyni.
Megfogtam a kezét.
– Tudom, hogy nem fogod. És addig a mi titkunk marad, amíg
nem állsz készen.
– De…
– Ó, jaj.
Rám mosolygott.
– Tudom, abban maradtunk, hogy akkor vesszük ki Drake-et a
bölcsődéből, ha Jill megint felhúz. De ha anyukád tényleg komolyan
gondolta a gyerekmegőrzést, lehet, hogy tényleg élnék a
felajánlással.
– Felőlem rendben. Most mivel bosszantott fel Jill?
– Semmivel, csak… az a nő. – Memphis megborzongott. – Nem
kedvelem. Unom már, hogy folyton sír a fiam, amikor elhozom.
Lehet, hogy ez nem változik, ha az anyukádnál lesz, de mégis más
lesz a hangulat.
– Én is így gondolom. Drake imádta anyut, legfeljebb azért fog
sírni, mert ott kell hagynia a nagyiját.
– Kicsit szégyellem magam. Egyszerűen… Nem szeretem, ha ott
van. Drake az én fiam. Nem az övé.
Valójában már a mi fiunk volt. De ez a pontosítás ráért addig,
amíg az ujjára nem kerül a zsebemben lapuló gyűrű.
– Ebben teljesen igazad van. Amikor hétfőn elhoztam, és
szirénázni kezdett, engem is felbosszantott. Megértelek.
Memphis csúszásban volt, ezért én ugrottam be Drake-ért, mielőtt
bezárt a bölcsőde. Abban a pillanatban rákezdett, amint kivettem Jill
kezéből.
Valahogy az egész helyzet piszkálta a csőrömet. Mintha Jill egész
nap le sem tette volna. Mintha szándékosan elkényeztette volna,
hogy csak őt szeresse. Nem igazán tudtam volna szavakba önteni,
hogy mit érzek, de valahogy sunyinak éreztem a viselkedését. Nem
volt szimpatikus számomra.
Én is úgy voltam vele, mint Memphis: ha rosszindulatú lett volna
Drake-kel szemben, sokkal könnyebb lett volna utálni őt. De a baba
odáig volt érte.
– Ezen a hétvégén megkérdezem anyut – ígértem. Mivel az
ünnepek miatt a következő héten zárva volt a bölcsi, anyu vállalta,
hogy vigyázni fog Drake-re. – És kiderül, hogy a karácsonyi
felügyelet állandósulhat-e.
– Biztos vagyok benne, hogy a bölcsőde harminc nappal előre kér
értesítést az ilyesmiről.
– Lehetséges, de amint anyu visszajelzett, hogy részéről minden
oké, azonnal váltunk.
– Rendben. – Memphis elmosolyodott. – Istenem, máris jobban
érzem magam. Lehet, hogy most kell utoljára elhoznom onnan.
– Az utolsó szöktetés.
Beálltam a parkolóba, és Memphis után indultam az épületbe.
Ő már a gyerekszobában járt, és a küszöbön átlépve megtorpant,
hogy körbenézzen.
– Szia. Ööö, hol van Drake?
– Szia – válaszolt egy nő, aki nem Jill volt, és az órára pillantott. –
Kicsit korán jöttél.
– És? – álltam meg Memphis mögött, és keresztbe fontam a
karomat. – Hol van?
– Ők, izé… – nyelt nagyot a nő. – Még nem jött vissza.
– Honnan? – lépett közelebb Memphis. – Mi a fene folyik itt?
– Beszélnem kell a főnökömmel.
A nő megpróbált kislisszolni mellettem az ajtón, de az útját
álltam.
– Mi a franc történt? – kérdeztem hevesebben dobogó szívvel. –
Hol a kisfiunk?

É
 – Jill, ööö… elment fél órája, volt egy kis dolga. És magával vitte a
fiút, amíg bepakolja a mosógépet, vagy ilyesmi. Megígérte, hogy ötre
visszajönnek.
– Magával vitte? – Memphisnek tátva maradt a szája. – Nem
engedtem meg, hogy kivigye a fiamat az épületből.
– De itt van…
– A szomszédban. – Memphis feltartotta a kezét. – Ez volt a
kifogás a múltkor is.
Egyetlen szó nélkül magához vette Drake gyerekülését és a
pelenkás táskát, aztán a középső irodába masírozott, ahol két
idősebb nő csevegett.
Végig Memphis mögött álltam, ahogy alaposan beolvasott nekik,
és azonnali hatállyal kivette Drake-et az ellátásukból. Mindketten
égre-földre esküdöztek: nem tudták, hogy Memphis nem adott
engedélyt.
– Jill azt mondta, hogy beleegyezett. Hogy magával viheti
ilyenkor.
– Szó sem volt ilyen engedélyről – vakkantotta Memphis. –
Végeztünk. A soha viszont nem látásra.
– Nálunk harmincnapos a felm…
– Ha befejezi ezt a mondatot, felhívom a sógornőmet, a
rendőrfőnököt, és elmesélem neki, hogy szülői engedély nélkül
viszik ki a bölcsődéjükből a gyerekeket – meredtem a két nőre. –
Ami, ha nem tévedek nagyot, emberrablásnak minősül.
Mindketten elsápadtak.
Memphis sarkon fordult, és kiviharzott az épületből. Odakint
mindkét irányba szétnézett. Remegett a keze.
– Nem tudom, melyik az ő háza.
– Várj meg itt.
Visszasiettem az irodába, és kiköveteltem Jill címét.
Mire kijöttem, Memphis letette maga mellé a járdára a
gyerekülést és a táskát, és aggodalmas tekintettel várakozott.
– Ez lesz az. – A szomszédos apró, egyszintes ház felé fordultam,
amelynek kék fala és zöld ajtaja volt. Minden ablaka sötéten meredt
ránk. Nem égett a lámpa a verandán sem.
 Néma csend fogadott minket, ahogy újra és újra becsöngettem.
Aztán ököllel dörömböltem az ajtón, de arra sem jött válasz. Senki
sem volt otthon.
– Biztosan ez az? – idegeskedett Memphis.
– Azt mondták, hogy a szomszédos kék ház. – A bölcsőde körüli
összes többi ház valamilyen halványbarna árnyalatra volt festve.
Újra dörömbölni kezdtem, ugyanazzal az eredménnyel.
– Mi a franc? – Elhátráltam, és az utcát kémleltem.
Memphis arcából kifutott a vér.
– Hol van a fiam?
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
MEMPHIS
Az utca néhány percen belül megtelt rendőrségi járőrautókkal.
Winn érkezett utoljára egy jelöletlen városi terepjáróval, és a volán
mögül kipattanva egyenesen hozzánk sietett. A rendőrei követték őt,
élő kordont alkotva körülöttünk.
Egész testemben remegtem, ahogy Knox oldalának
támaszkodtam.
Winn bátorítólag megszorította a kezem.
– Mondjátok el, mi történt. A legelejétől.
Elszorult a torkom még a gondolattól is, hogy ki kellett
mondanom: elvitte a fiamat. Mintha csak érezte volna, hogy én nem
leszek rá képes, Knox magához szorított, és beszélni kezdett
helyettem.
Elmondta, hogy eljöttünk Drake-ért. Hogyan jutottunk el Jill
ajtajához, és találtuk üresen a házat. Hogyan rohantunk vissza a
bölcsőde épületébe, és faggattuk kétségbeesetten a tulajdonost és a
többi gondozót… volt mit mesélnünk. Senki, sem az irodában, sem a
gyerekek mellett dolgozók nem tudták, hova vihette Jill Drake-et.
Csak annyit tudtak, hogy Jill a fiammal távozott, és azt mondta,
nemsokára visszajön. Aztán nyoma veszett.
Minden egyes elhangzott szóval erősödött a végtagjaim
remegése, és ha Knox nem ölelt volna át, biztosan a járdára rogytam
volna.
Winn némán hallgatta a beszámolót, egyszer sem szólt közbe,
csak befogadta az információkat. Aztán elkezdett parancsokat
osztogatni az embereinek.
– Kérdezd le Jill adatait. Kezdd az autóval. Leírás. Rendszám.
Gyártó és típus. Azonnal add ki az államközi körözést. Aztán küldd
szét a rendszámot. Utána jöhet a telefonja. Derítsd ki, hogy melyik
adótoronyhoz van közel.
– Igenis, főnök. – Az egyik férfi bólintott, és futva megindult a
bölcsőde bejárata felé.
– Kutassátok át a házat – utasított Winn két másik rendőrt.
 Kirohantak az épületből, és pár pillanattal később összerezzentem
a szomszédban betört ajtó hangjától.
– Korábban is történt hasonló? – kérdezte Winn.
Bólintottam, és nagyot nyeltem.
– Egyszer. Magával vitte Drake-et, amikor átugrott a házába. De
akkor csak néhány percről volt szó. Megtiltottam neki, hogy még
egyszer hasonlót tegyen.
– Milyen a viszonya Drake-kel? – tudakolta Winn.
– Drake imádja őt. És Jill úgy viselkedik, mint aki imádja Drake-
et.
Lehet, hogy kicsit túlságosan is szerette. Megszédültem.
Elgyengült a lábam.
– Mély levegő! – Knox magához szorított. – Egyenletesen,
Memphis.
Ahogy levegővel töltöttem meg a tüdőmet, új könnyek gördültek
elő a szememből.
– Lehet, hogy elrabolta őt? Hogy meg akarja tartani magának?
– Az a legvalószínűbb, hogy egy súlyos félreértésről van szó –
jelentette ki Winn. – Elment vele vásárolni, vagy ilyesmi. Ma a
megszokottnál korábban jöttél, igaz?
Bólintottam.
– Igen. Általában öt után érek ide.
– Rendben. – Winn ismét megszorította a kezem, majd Knox
szemébe nézett. A szavak nélküli üzenetváltásuktól még jobban
görcsbe rándult a gyomrom. Félelmet láttam. Szorongást. És
együttérzést.
Knox a kedvemért erősnek mutatta magát, de nem én voltam az
egyetlen, aki remegett a hidegtől és a pániktól.
– Addig üljetek be az autóba – tanácsolta Winn. – Még fel kell
tennem néhány kérdést, és elintézek pár hívást.
– Gyere, édesem.
Knox az autóhoz kísért lassú, óvatos léptekkel, mert érezhette,
hogy bizonytalanul állok a lábamon. Besegített az anyósülésbe,
aztán a motorházat megkerülve beült a volán mögé. Amint behúzta
maga után az ajtót, máris a kezében volt a telefonja, és kihangosítva
elénk tartotta.
 Harrison az első csengés után felvette.
– Szia, Knox.
– Apu.
Harrison egyetlen szóból megérezte a feszültséget Knox
hangjában.
– Mi történt?
– Eljöttünk Drake-ért a napközibe. Nincs itt. Jill, a gondozója
magával vitte.
– Istenem – szisszent fel Harrison. – Hívd fel Winnt.
– Már itt van. Államközi körözést adtak ki.
– Én is felhívok pár embert – mondta Harrison, és megszakította a
hívást.
Knox ujjai villámgyorsan dolgoztak a képernyőn, újabb számot
hívott. Ezt is kihangosította.
– Köszönjük, hogy a The Eloise Innt hívta. Miben segíthetek? –
szólalt meg Eloise hangja.
– Eloise. Knox vagyok.
Megismételte az iménti szavait, és amikor Eloise levegőért
kapkodott a vonal másik végén, be kellett hunynom a szemem, hogy
ne kezdjek el sírni.
– Miben segíthetek? – kérdezte Eloise.
– Csak értesítsd az embereket. Minél többen keresik, annál
hamarabb meglesz.
– Rajta vagyok.
Knox felsóhajtott és a telefonra meredt, mintha mást is szeretett
volna felhívni, de nem volt ereje újra kimondani az igazságot.
– Ez valami rossz álom? – suttogtam.
Letette a telefont a combjára, és felém fordult, a szemében
visszafojtott könnyek csillogtak.
– Remélem, igen.
– Mi lesz, ha nem találják meg?
– Erre ne is gondolj! – Megfogta a kezem, és olyan erősen
szorította, hogy már fájt. Ebbe a fájdalomba kapaszkodtam, a kezébe,
hogy ott tudjak maradni az autóban, és ne induljak el egy
elképzelhetetlen úton. – Megtaláljuk.
– Megtaláljuk.
 Nem hallottam magabiztosságot a hangjában. Csak félelmet.
Együtt ültünk a hideg autóban, és figyeltük, ahogy Winn és
csapata oda-vissza szaladgál a napközi és Jill háza között.
Bámészkodók kezdtek gyülekezni a napközi bejárata körül.
Az irodában látott két nő kabátokba burkolódzva jött ki.
Gondosan kerülték a tekintetünket, ahogy mozdulatlanul ültünk, az
erőtlen lélegzetünk fehér párafelhőként kavargott a szánk előtt.
Egyikünknek sem jutott eszébe beindítani a motort és feltekerni a
fűtést. Túlságosan kábák voltunk.
A szélvédőre meredve imádságként ismételgettem magamban
néhány szót.
Találjátok meg. Találjátok meg. Kérlek, hadd kapjuk vissza.
– Kint hagytuk a dolgait.
Knox szavai kizökkentettek a bénultságból, ahogy kipattant az
autóból, és a járdához szaladt. Felkapta Drake gyerekülését és
pelenkás táskáját a napközi elől. Mikor tettem le őket? Azelőtt vagy
azután, hogy Jill házánál jártunk? Egyáltalán nem emlékeztem.
Minden perc homályosnak tűnt, minden pillanat végtelenül
hosszúnak.
Megint szédülni kezdtem, és a nyomán eszembe jutottak a
lehetőségek, amelyekre gondolni sem mertem, nemhogy kimondani
őket.
Knox berakta a hátsó ülésre Drake cókmókját. Aztán visszaült a
vezetőülésbe, és ezúttal elfordította a slusszkulcsot.
– Nem tudok itt ülni – mormolta. Még alig kezdett el áramlani a
meleg levegő a szellőzőkből, amikor már Winn felé tartott.
A rendőrfőnök Jill beállóján telefonált.
Knox közvetlenül elé állt, és megvárta, amíg befejezi a hívást.
Abban a pillanatban, hogy eltette a telefonját, kinyílt Jill garázsának
ajtaja. Üres volt. Az autó helyén csak egyre sűrűsödő árnyakat
láttam.
Hova mehetett vele? Nem vitte magával Drake gyerekülését. Mi
lesz, ha baleset történik? Bementek a városba? Lehet, hogy a
belvárosba ment kávézni.
A kezem az ajtó fogantyújára kulcsolódott, és éppen ki akartam
nyitni, amikor harsogó riasztás tört elő a telefonomból. A hang
visszhangja megtöltötte a levegőt, de nemcsak az én telefonom
szólalt meg, hanem mindenki másé is a közelben.
Az államközi körözés.
A fiamra.
A metszően éles hang belém hasított, egyenesen a szívembe.
Megmarkoltam a mellkasomat, ráparancsolva a szívemre, hogy
dobogjon tovább. Találjátok meg. Kérlek, találjátok meg.
Két autó állt meg a parkolóban, szinte tökéletes szinkronban
mozogva. Kezdtek feltűnni a szülők, hogy hazavigyék a gyereküket.
Először zavar tükröződött az arcokon, majd aggodalom, és sorra
besiettek az épületbe.
És mind megtalálták odabent a gyereküket.
Ellentétben velem.
Váratlanul energia árasztott el, az idegvégződéseim bizseregni
kezdtek. Nem voltam képes tovább ülni az autóban és tétlenül
várakozni. Kiléptem a hidegbe, és a derekamat átölelve Knoxhoz
siettem.
Meglátott, és nagyot nyelt, majd felém nyújtotta a kezét.
Megfogtam, és Winn felé fordultam.
– Nem tudok itt üldögélni. Beleőrülök.
– Minden egyes járőrünk őket keresi. Kiküldtük a körözést.
Reméljük, hogy hamarosan érkezik egy hívás.
– És ha csak bevitte a városba? Lehet, hogy belebotlunk. Talán
egy boltba vitte karácsonyi bevásárlásra. Azt mondta, visszaérnek,
mielőtt én jönnék. Mindjárt öt óra.
– Jobb lenne, ha itt maradnál – mondta Winn. – Ha valamilyen
kérdésünk lenne hozzád.
– Felhívhatsz – feleltem, és könnyek öntötték el a szemem. –
Kérlek. Ne kényszeríts arra, hogy itt üljek, és nézzem, ahogy mások
keresik. Ha Hudsonról lenne szó…
– Oké – sóhajtott fel hosszan. – Rendben. A telefon legyen a kezed
ügyében.
– Úgy lesz.
Épp elindultam volna, amikor Knox megragadta a könyökömet.
– Várj, édesem!
– Miért? – Megpördültem. – Te is jössz?
 – El kell mondanunk Winn-nek minden részletet.
– Ezt hogy érted? – értetlenkedtem.
Pár pillanat múlva leesett, hogy mire gondol. A felismerés miatt
újra görcsbe rándult a gyomrom.
Oliver. A szüleim. A nő, aki megzsarolta őket.
– Szerinted van valamilyen kapcsolat? – kérdeztem Knoxtól.
– Nem tudom. – Összeráncolta a homlokát. – De ha igen, Winn-
nek tudnia kell az igazságot.
Napok, hetek óta vártuk, hogy a szüleim kapcsolatba lépjenek
velünk. Elviseltük a hallgatásukat, remélve, hogy ez jót jelent. Lehet,
hogy nagyot tévedtünk? Drake hónapok óta célpont volt? Lehet,
hogy megakadályozhattuk volna mindezt?
– Memphis. – Winn a vállamra tette a kezét, kizökkentve a
merengésből. – Mondd el, miről van szó.
– Az előző hónapban, hálaadás körül feltűntek a szüleim
Quincyben. A kapcsolatunk elég… feszült. Azért jöttek, mert egy nő
megzsarolta őket. Azzal fenyegetőzött, hogy nyilvánosságra hozza
Drake apjának a nevét. Hogy mindenkinek elmondja, ki ő.
– És ki az apa?
Knoxra pillantottam.
Knox volt Drake apja. Minden fontos szempont szerint Knox volt
Drake apja. Épp csak nem volt közös a DNS-ük.
– A neve Oliver MacKay – kezdtem, aztán elmeséltem az egész
történetet.
Winn a derekára tett kézzel hallgatta.
– Lehet, hogy ők vitték el Drake-et? Oliver vagy a felesége
családja?
– Fogalmam sincs.
Lehet, hogy mégis igényt tartottak rá. Vagy Oliver felesége így
akart bosszút állni rajta a hűtlenségéért.
– Az a legvalószínűbb, hogy Jillnél van – állapította meg Winn. –
Azt mondtátok, hogy odavan a babáért. A bölcsőde tulajdonosa is
megerősítette, hogy messze Drake a legnagyobb kedvence. Az
alapján, amit eddig hallottam, az az érzésem, hogy a nő túlzásba
esett. Elvitte magával a parkba, a belvárosba vagy egy ismerőséhez.
– De… – adott hangot Knox a Winn arcán is feltűnő kételynek.
 – Meg kell tudnom, hogy mi történt a nővel New Yorkban –
jelentette ki.
– Rendben.
Remegő kézzel megnyitottam a névjegylistámat, és kikerestem
apu nevét. Rákoppintottam, és a fülemhez tartottam a telefont,
visszafojtott lélegzettel hallgatva, ahogy kicseng. Olyan hevesen vert
a szívem, hogy éreztem, ahogy minden egyes dobbanás után
végigszáguld egy hullám az ereimen.
– Memphis – vakkantotta üdvözlés helyett.
– Mi történt a nővel, aki megzsarolt titeket?
– Világossá tetted, hogy nem érdekel az ügy alakulása. Nem
kapsz újabb esélyt…
– Eltűnt a fiam – mondtam elfúló hangon. – Mi történt a nővel?
Kérlek.
– Hogy érted, hogy eltűnt?
– Kérlek, válaszolj! – rivalltam a telefonba, ahogy a józan eszem
kezdett cserben hagyni.
Mielőtt az apám válaszolhatott volna, Knox kitépte a telefont a
kezemből.
– Beszéljen. Most.
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, ahogyan felnéztem
Knoxra. Megfeszült állal, fújtatva hallgatta az apám válaszát. Aztán
elvette a fülétől a telefont, és befejezte a hívást.
– Na?
– Nem fizetett. Elküldte a nőt a fenébe. Azóta nem hallottak
felőle.
– Ó, istenem – kaptam a szám elé a kezem, elfojtva a sírást.
Hogy lehettem ennyire ostoba? Az elmúlt hetekben vak
reményben éltem. Szem elől tévesztettem a veszélyt. Az apám sosem
segített nekem. Egyetlenegyszer sem.
Majdnem a járdára rogytam, de egy erős kéz átölelt, és
megtartott.
– Blöffel válaszolt a nő fenyegetésére. És lehet, hogy ez a zsaroló
válasza.
– Kiderült a nő neve? – érdeklődött Winn.
Knox megrázta a fejét.
 – Nem, nem sikerült megtudni.
– Ez az én hibám – suttogtam. – Nekem kellett volna
megoldanom az egészet.
– Nem, nem te tehetsz erről. – Knox a tenyere közé vette az
arcomat, és a hüvelykujjaival törölgetni kezdte a könnyeimet. –
Együtt hoztuk meg a döntést.
– Egy rossz döntést.
Az arcán megjelenő fájdalmat látva még gyorsabban hullottak a
könnyeim.
– Tudom.
– Mihez kezdjünk? Hol van?
– Megtaláljuk. – Knox magához vont, és szorosan átölelt, ahogy
elkezdett Winnhez beszélni. – Most mi következik?
– Tudom, hogy nem ezt szeretnéd hallani, de arra kérlek
mindkettőtöket, hogy várjatok türelemmel.
Felmordultam a Knox mellkasának szorított arccal, a rettegés
frusztrációvá és kétségbeeséssé változott.
– Nem ülhetek itt az autóban malmozva. Nem tudom nézni,
ahogy sorra jönnek a szülők, és elviszik a gyerekeiket. Nem megy.
– Akkor járj egyet a városban – javasolta Winn. – De már most is
rengetegen keresik Jillt. Megnézem, hogy áll a csapat, és szólok, ha
lesz valami hír.
– Gyere, menjünk! – Knox elengedett, megfogta a kezemet, és
maga után húzott a főutca felé.
A lábam eleinte merev és bizonytalan volt, aztán ahogy
megtettünk két háztömbnyi utat, bemelegedtem, és lendületesebbé
váltak a lépteim. Némán sétáltunk, de a tompa sivítás a fejemben
egyre csak erősödött.
Az apám ugyan nem jött rá, hogy ki próbálta megzsarolni őt, de
volt valaki, aki tudhatta.
Olyan hirtelen torpantam meg, hogy a kezem kicsúszott Knox
határozott szorításából.
– Mi történt?
– Meg kell tudnunk, hogy ki ez a nő. Akkor is, ha nem ő vitte el
Drake-et.
 Vége volt a struccpolitikának. Abban a tévedésben éltem, hogy
Montanában érinthetetlen leszek. Lehet, hogy az egésznek semmi
köze nem volt a zsarolási ügyhöz, de biztosra kellett mennem.
– Fel akarod hívni Olivert. – Knox megértette.
Előástam a telefonomat, és megkerestem a hamis név alatt
elmentett számot.
– Igen – válaszolt a téli levegőnél is ridegebb hang.
– Ki tud rólunk?
– Senki.
– Tévedsz – javítottam ki. – Valaki megpróbálta megzsarolni a
családomat, hogy titokban maradjon, ki a gyerekem apja. Kicsoda?
– A fenébe! – szisszent fel.
– Ki az, Oliver?
– Fogalmam sincs.
Elöntött a méreg.
– Ne merészelj hazudni nekem. A fiamról van szó. Megígértem,
hogy hallgatni fogok, elköltöztem a városból, de most igazat kell
mondanod. Különben a feleségeddel vitatom meg a kérdést.
– Ha megteszed, elveszem tőled a gyereket.
– Sosem engedlek a fiam közelébe. Ha kell, az utolsó millióimat is
elköltöm, hogy tönkretegyelek – fenyegettem. Drake biztonsága
bármit megért. Akár azt is, hogy az apám kottájából énekeljek. – Ki
az?
A vonal másik oldalán csend támad. Akkora csend, hogy egy
pillanatig azt hittem, letette a telefont. Aztán nagyot sóhajtott, és
tudtam, hogy a titkai helyett az önös érdekét választotta.
– Senki sem tudott rólunk.
– Akkor miért látogatott meg egy FBI-ügynök közvetlenül azelőtt,
hogy elhagytam a várost? Valaki rájött, Oliver. Ki volt az?
Suhogó hangokat hallottam a háttérből, majd egy ajtó csukódását.
– Mikor beszéltél az FBI-ossal? Miért nem szóltál nekem?
– Nem igazán voltunk beszélő viszonyban. És semmit sem
mondtam neki.
– Egészen pontosan mit mondott az FBI-ügynök?
Egyértelműen feszült volt a hangja. Ijedt. Helyes. Én is halálra
voltam rémülve. Jusson neki is a jóból.
 – Semmit. Az ügynök azt kérdezte, hogy ismerlek-e. Azt
mondtam, hogy nem ismerlek – számoltam be. Egy féligazság. De
Oliver addigra már halott volt számomra. – Nem tudtam, hogy
nyomoznak utánad.
– Mert nem is nyomoznak.
Hazug.
– Ha az FBI-nak sikerült, más is rájöhetett.
– Talán az egyik barátod. Valaki, aki tudta, hogy gazdag vagy, és
le akar húzni.
– Nem. Már mondtam neked, a világon senkinek sem szóltam a
viszonyunkról. Mert megkértél rá. És mert idióta voltam.
– Nyilván nem én voltam – mondta.
A szabad kezem ökölbe szorult.
– A feleségeden kívül kit érdekelne, hogy megszültem a
gyereked?
– Nem a feleségem volt.
– Akkor kicsoda? Kérlek!
Rosszul voltam attól, hogy ennek az embernek kell
könyörögnöm, de Drake kedvéért akár térdre is hullottam volna
előtte.
– Van egy nő, akivel jártam egy ideig. Nem sokáig. Talán hat
hónap volt. Nem sokkal utánad jöttünk össze. Elég… követelőző
volt.
– Vagyis tudta, hogy házas vagy.
– Igen – motyogta.
– Hogyan tudhat rólam?
– Nem tudom – ismerte el. – Hacsak nem állított rám valakit.
Nem lennék meglepve.
Kétszer járt a házamban a szakításunk után. Először, amikor
megkért, hogy felejtsem el őt. Amikor le akart fizetni. Amikor
elmondtam neki, hogy terhes vagyok. Aztán pár nappal később
visszatért, hogy aláírja a lemondó nyilatkozatot.
Ha a nő vagy valaki más követte őt, akkor én is képbe
kerülhettem. De mi lehetett az oka? Féltékenység? Gyűlölet?
Kíváncsiság? Aztán megszültem Drake-et, és rájöhettek, hogy Oliver
volt az apa.
Á
 – A nevét. Áruld el a nevét.
– Averie Flannagan.
– Averie Flannagan – ismételtem meg Knoxnak, aki azonnal
előkapta a mobilját, hogy pár lépéssel távolabb felhívja Winnt.
– Viszlát, Oliver.
– Memphis – állított meg, mielőtt bonthattam volna a hívást. – A
megállapodásunk továbbra is él.
– Igen – hagytam rá, mire megszakította a hívást.
Ne. Add. Fel.
Meg kell találnunk Drake-et. Sikerülnie kell.
– Winn utánanéz a névnek – számolt be Knox. – Meglátjuk, mire
jut vele.
– Ha Montanába utazott, nem hiszem, hogy Quincyben szállt
meg. Talán érdemes lenne felhívni a környező városok szállodáit.
– Nincs túl sok. A legközelebbi is vagy nyolcvan kilométerre van
– mondta elgondolkodva. Feltartott ujjal türelemre intett, és görgetni
kezdte a telefonja képernyőjét. Aztán felhívott egy számot, és a
füléhez tartotta a készüléket. – Igen, helló. Knox Eden vagyok. A The
Eloise Inn tulajdonosa Quincyből. Egy hölgynek nem volt kedve
fizetni a szobája után. Gondoltam, körbetelefonálok a környéken,
hátha máshol is el akarja ezt játszani. Nem szállt meg véletlenül ott
egy bizonyos Averie Flannagan?
Knox egy ideig hallgatta a választ, aztán megragadta a kezemet,
és elindult a járdán, vissza, amerről jöttünk.
– Semmi gond. Egy szívességet kérnék, amíg felhívom a seriffet.
Ne szóljanak neki a hívásról. Hálásan köszönöm.
A zsebébe tette a telefont, és futásnak eredt.
Bármikor máskor nehezen tudtam volna tartani vele a lépést, de
az adrenalin és a félelem keveréke olyan erőt adott, hogy együtt
sprinteltünk egészen a bölcsődéig.
Egyből az autómhoz rohantunk, Knox közben Winn felé kiáltott.
– Egy bizonyos Averie Flannagan szállt meg a Mountain
Motelben a Missoulába vezető út mentén.
Winn csettintett az egyik rendőre felé, és bepattant a
terepjárójába.
– Gyertek utánunk. Ne maradjatok le.
 Knox kisorolt a parkolóból, és a kormányt elfehéredő ujjakkal
szorítva elindult az országút felé, nyomunkban Winn-nel és az egyik
járőrautóval.
Csak úgy faltuk a kilométereket, de így is lassúnak éreztem a
haladást. A térdem nyugtalanul ugrált. Görcsbe rándult a gyomrom.
– Az egész az én hibám. Előbb fel kellett volna hívnom Olivert.
Hálaadáskor.
– Nem – mondta Knox. – Ez a nő nem épeszű. Ha tényleg ő
rabolta el Drake-et, biztos, hogy őrült. Sehogy sem tudtad volna
megállítani.
– Lefizethettük volna.
– És aztán addig zsarolt volna, amíg nem marad semmid.
– És ha bántotta? – kérdeztem alig hallható hangon. – Mi van, ha
bántotta?
Knox nem válaszolt. Talán azért, mert őt is ezek a kérdések
kínozták.
Szóval csendben haladtunk tovább, amíg fel nem tűnt egy kicsi, U
alakú motel az országút mentén, egy örökzöld liget karéjában.
Felsóhajtottam. Három rendőrautó állt a parkolóban, villogó
megkülönböztető jelzéssel.
– Winn biztos szólt a helyieknek.
Pislogni sem mertem, ahogy közelítettünk, és Knox lelassított,
hogy leforduljunk az útról.
Egy halványbarna inget és ugyanolyan színű nadrágot viselő
járőr lépett ki az egyik szobából. Mögötte a társa egy nőt vezetett ki.
Szőke volt, nagyjából olyan magas, mint én. A kezét
összebilincselték a háta mögött.
– Már láttam őt. – Megráztam a fejem, és alig akartam hinni a
szememnek. – Ő volt az FBI-ügynök, aki a házamnál járt.
– Micsoda? – Knox megdöbbent. – Biztosan?
– Teljesen. Mi a fene?
Knox leparkolt egy New York-i rendszámú autó mellett. Amint
megállt az autó, azonnal kipattantam. Ahogy a lábam betont ért, egy
csodás hang ütötte meg a fülemet.
Sírás. Egy kisbaba sírása.
Az én kisfiamé.
 Futásnak eredtem. Knox is követett.
– Most nem jöhetnek erre. – Egy rendőr próbálta utunkat állni
feltartott kézzel, de ügyet sem vetve rá megkerültük, és
megpillantottam Winnt, ahogy kijött a motelszobából Drake-kel a
karjában.
– Hála az égnek – kiáltottam fel. A mellkasomhoz szorítottam a
fiamat, a nyakába temettem az orrom, és csókokkal árasztottam el.
Aztán alaposan végigtapogattam, hogy minden rendben van-e vele.
– Semmi bajod.
– Semmi baja. – Knox átölelt mindkettőnket, Drake hajára hajtva
az arcát. – Megtaláltuk.
Megtaláltuk.
– Soha többé nem tévesztelek szem elől – fogadtam meg, még
szorosabban ölelve Drake-et.
Knox és én közrefogtuk, azzal sem törődve, hogy elkezdett
fészkelődni, hogy kiszabaduljon. Csak akkor rebbentünk szét,
amikor egy ismerős hang szólalt meg.
– Nem hagytam volna, hogy baja essen.
A megbilincselt Jillt egy másik rendőr taszigálta ki a szobából, az
arcán könnyek csorogtak végig. Amint észrevett minket,
megdermedt. Hangtalanul tátogott, mint egy levegőért kapkodó,
partra vetett hal. De mielőtt egyetlen hazug kifogás is kijött volna a
száján, sarkon perdültem, és a Volvóhoz vittem a fiamat.
Knox szorosan a nyomomban haladt.
Ahogy Winn is.
– Van valami hivatalos dolog, amiért itt kellene maradnunk? –
kérdeztem tőle.
– Nincs. Menjetek haza. Őrizetbe vesszük őket, én magam
hallgatom ki mindkettőt.
– Köszönöm.
Közelebb lépett, és végigfuttatta az ujját Drake arcán.
– Vezessetek óvatosan. Hamarosan benézek.
Knox a sógornője vállára tette a kezét, aztán bekötötte Drake-et az
ülésébe.
Becsusszantam a hátsó ülésre, és vártam, hogy Knox a volán
mögé üljön.
Találkozott a tekintetünk a visszapillantó tükörben.
Aztán hazavitt minket.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
MEMPHIS
Karácsonyeste. Drake első karácsonyán egy szemernyi ünnepi
hangulat sem volt a házban. Még nem hevertük ki teljesen a két
nappal korábbi eseményeket. A fa méretre vágása és az ajándékok
csomagolása helyett minden ébren töltött percben a válaszokra
vártam, és a fiam közelében maradtam.
Drake boldogan gügyögve fogdosta a lábát, ahogy összehajtottam
az utolsó kimosott ruhát.
Knox és én is elkéredzkedtünk a szállodából. Amikor az éttermi
személyzet fülébe jutott, hogy mi történt, ragaszkodtak hozzá, hogy
maradjon otthon. Lebonyolították az esküvőt, és a karácsonyi
menükön dolgoztak a Bütyökben.
Mateo és Anne átvállalták a műszakjaimat, a szobák takarítását és
a szálloda körüli ügyes-bajos feladatokat, amíg nem álltam készen,
hogy visszamenjek.
Nem akartam túl sokáig otthon maradni. Visszaélni a
nagylelkűségükkel. De egyelőre nem tudtam elviselni a gondolatot,
hogy ne legyek egy fedél alatt a fiammal. Úgy tűnt, hogy Knox is így
érez. Míg én azzal foglaltam el magam, hogy kitakarítottam a ház
minden szegletét és állandóan ruhákat mostam, ő a birtokon
rendezett karácsonyi vacsorát készítette elő.
Lehet, hogy hiányzott belőlem a karácsonyi vidámság, de a
legjobb módon töltöttem az ünnepet: az Eden családdal.
A sajátomban rég elvesztettem a hitemet.
Az anyám csak egyszer próbált telefonálni. Elutasítottam a hívást,
de megírtam neki, hogy Drake biztonságban hazakerült. Azóta még
négyszer próbálkozott. Ha ilyen kitartó marad a két ünnep között is,
van rá esély, hogy egy nap talán felveszem. Vagy nem.
Fura érzés volt elveszíteni a családomat. Megszakadt volna
miatta a szívem, ha Knox nem fogadott volna be a sajátjába.
Anne péntek óta háromszor járt nálunk, Harrison és Griffin
kétszer. Eloise már péntek este benézett, amikor visszaértünk a
motelból. Talia nem sokkal utána érkezett azzal az ürüggyel, hogy
meg kell vizsgálnia Drake-et. Aztán Lyla és Mateo állítottak be a
vacsorával.
Csak Winn hiányzott a családi áradatból.
És őt akartam a leginkább látni.
– Memphis – szólt át Knox a nappaliból. – Megjött Winn.
– Végre – sóhajtottam fel. A póló, amit éppen hajtogattam,
visszahullott a kosárba. Felkaptam Drake-et, és kivittem a folyosóra.
Knox ajtót nyitott Winn előtt, és adott neki egy puszit, ahogy
belépett.
– Szia.
– Szia – köszönt vissza, és ránk mosolygott. – Elnézést, hogy most
zargatlak ezzel. De gondoltam, már nagyon kíváncsiak vagytok, és
talán nem lenne jó ötlet holnap, az egész család előtt megbeszélni.
– Kérlek – mondtam a torkomban dobogó szívvel.
Korán volt, alig délelőtt tíz. Winn az előző nap szólt, hogy
kihallgatják Averie-t és Jillt. De az idő ólomlábakon vánszorgott, és
minden azóta eltelt óra egy újabb hétnek tűnt.
– Adhatok valamit inni? – érdeklődött Knox, ahogy bevezette a
nappaliba. – Vizet?
– Nem, köszönöm.
Az éppen csak gömbölyödő hasára tette a kezét, és leült a székbe,
hogy Knox és én szemben legyünk vele a heverőn.
Knox kivette Drake-et a kezemből, és a játszószőnyegre tette a
lábunknál. Aztán előredőlt, a térdére helyezve a könyökét, és
bólintott Winn-nek, hogy kezdheti a mondókáját.
– Averie és Jill is ügyvédet kért, ami lelassította az ügymenetet.
De Jill végül elkezdett együttműködni. És elég bizonyítékunk van,
hogy kipótoljuk a hézagokat Averie történetében.
– Averie tényleg FBI-ügynök volt?
Winn megrázta a fejét.
– Nem.
– De megmutatta a jelvényét.
Egy fekete tokban volt, amit meglengetett előttem a házamnál.
– Találtunk nála egy jelvényt. Hamis. Elég jó hamisítvány. Egy
civil nehezen szúrhatta ki.
 – Szóval átvert. – Elkomorodtam. – Csak Oliverről akart többet
megtudni. De miért?
– A telefonján nagyon sok videót találtunk Oliverről. A sok alatt
azt értem, hogy „őrült zaklató” szinten sok.
– Amikor Oliverrel beszéltem, az volt a benyomásom, hogy már
szakított vele – vetettem fel. – Nem vette volna észre, ha a nyomában
jár?
– Nem feltétlenül. Az apádról is voltak videói. Szerintem ő sem
vette észre, hogy megfigyelik.
– Miért? – Megráztam a fejem. – Nem értem, hogy miért történt
mindez.
– Te és a családod voltatok a célpontjai. – Winn szomorúan
elmosolyodott. – Ha tippelnem kell, Oliver Averie-nek is pénzt
ajánlott, hogy hallgasson a viszonyukról.
Felhorkantottam.
– Gondolom, azt az ötvenezret, amit én nem fogadtam el.
– Utána jöhetett rá, hogy ki vagy, és hogy kik a szüleid. Úgy
okoskodott, hogy ha Oliver fizet neki, ti is fogtok. Könnyű pénz.
– Szerinted volt róla fogalma, mekkora vagyon vár Memphisre? –
kérdezte Knox.
Winn bólintott.
– Szinte biztosan.
– Semmit sem érek – tettem hozzá. – Már nem.
Knox a térdemre tette a kezét.
– Kétlem, hogy ő így látta.
– Mehetett volna a feleséghez is – vetettem fel.
– Nem – sóhajtott fel Knox. – Túl veszélyes.
Ez volt a könnyebb út a milliókhoz. Épp csak nem voltak
millióim. Többé már nem.
– Miért volt szüksége Drake-re?
– Itt jön képbe Jill – folytatta Winn. – Mivel még nem tett
vallomást, egyelőre csak találgatni tudunk, de azt hiszem, hogy
mivel az apád nem volt hajlandó fizetni neki, ezért további
munícióra volt szüksége. Konkrétan egy apasági tesztre. Amivel
sakkban tarthatja a családodat és Olivert is.
– Erre kellett Jill – mormolta Knox.
Ú
 – Micsoda szemét alak! – Winn a szemét forgatta. – Úgy gondolja,
hogy nem tett semmi rosszat. Averie néhány hete kereste meg.
Beférkőzött a bizalmába. Elhitette vele, hogy ő Drake nagynénje.
Hogy az ő bátyja az apa. Averie azt a mesét adta elő, hogy nem
akartad elismerni, hogy Drake a bátyja gyereke. És mielőtt
kiderülhetett volna az igazság, elmenekültél New Yorkból.
Tátva maradt a szám.
– Micsoda? És Jill elhitte neki?
– Ezek szerint. Barátok lettek. Jill azt hitte, hogy segít visszajuttatni
Drake-et a családjához.
– Hogy utálom őt! – A fogaimat csikorgattam.
Knox fortyogott mellettem.
– A rohadt kis picsa.
– Averie meggyőzte Jillt, hogy szüksége van a segítségére, és
hogy nem találkozhatnak Quincyben. Itt felismerhették volna. Nem
akarta megkockáztatni, hogy újra lelépj Drake-kel, és nyomtalanul
eltűnj, mint New Yorkból. Ezért Jill belement, hogy elviszi Drake-et
a motelbe. Mint kiderült, alig voltunk lemaradva. Talán harminc
perccel utána érkeztünk. Azt gondolta, hogy ötre visszaérnek, és
senki semmit nem fog gyanítani. De elhúzódott a dolog a motelben,
mert nem volt ott a pénz, amit Averie ígért Jillnek.
– Várjunk csak! – Knox feltartotta egy ujját. – A pénz?
– Százezer dollár. Averie azt mondta, hogy a bátyja tűzte ki
„jutalomként” bárki számára, aki segít visszaszerezni a fiát.
– De Averie-nek nem volt ennyi pénze – állapítottam meg.
Winn megrázta a fejét.
– Nem, és Jill nem volt hajlandó elmenni nélküle.
– És Jill bevette ezt a maszlagot? – kérdeztem.
– Nehéz megmondani. – Winn vállat vont. – Ezt állítja.
– Szerinted igazat mond? – kérdezte Knox.
– Sajnos igen. Jill bepánikolt. Nem hinném, hogy hazudni merne
úgy, hogy emberrablással vádoljuk.
– Persze hogy igazat mond. Borzalmas anyának tart – szóltam
közbe. – Valószínűleg odavolt Averie-ért, és azt hitte, Drake-nek
jobb lesz nélkülem.
Knox átölelte a vállamat.
 – Dehogy vagy borzalmas anya. A csajnak nincs ki a négy kereke,
édesem.
– Mit mond el rólam, hogy rábíztam Drake-et?
Ellágyult a tekintete.
– Én is ott hagytam őt. És sok más szülő is. Nem kell mindent
magadra vállalnod. Ő tehet róla. Egyedül ő.
– Bíznom kellett volna az ösztöneimben. És évekig kínozni fog a
bűntudat, amiért nem tettem.
– Igaza van Knoxnak, Memphis – nyugtatott Winn. – Nem a te
hibád volt.
– Szerinted Averie-nek tényleg csak a DNS kellett? Vagy Drake-et
is magával akarta vinni?
– Én a DNS-re tippelnék – jelentette ki Winn. – Megkérdeztem
Jilltől, hogy szerinte Averie Drake-et magát is el szerette volna-e
vinni. Azt mondta, hogy csak nyálmintát vett, és eltett néhány
hajszálat. Szinte rá sem nézett a babára.
– Nem ő volt a lényeg – fújtatott Knox. – Hanem a pénz.
Winn bólintott.
– Egyelőre csak találgatni fogunk, de többnyire egész pontosnak
bizonyulnak a korai tippjeink.
Ismét felpörgött az agyam. Igazából péntek óta le sem állt.
– És most mi lesz? – kérdezte Knox.
– Mivel gyerekrablásról van szó, kapcsolatba kell lépnem az FBI-
jal. Velünk ellentétben nekik módjukban áll utánanézni Averie New
York-i életének. Szeretném, ha minél alaposabb lenne a nyomozás,
és minél tovább rács mögé dughatnánk a nőt.
– Helyes. – Nagyot sóhajtottam. – Mi a helyzet Oliverrel? Vele is
beszélni fognak?
– Szinte biztosan. Az alapján, amit eddig hallottam róla, azt is le
fogja tagadni, hogy valaha is találkozott veled.
– Részemről rendben.
Soha többé nem akartam kiejteni a nevét a számon, akkor sem, ha
az FBI jött kérdezősködni. Ha Oliver felesége rájött, hogy a
nyomorult folyamatosan csalta őt, az az ő baja volt. De nem tőlem
fogja megtudni.

Á
 – Átveszik az ügyet, és szövetségi ügyészeket vonnak be –
magyarázta Winn. – Tartani fogom a kapcsolatot a vezető
ügynökkel. Remélhetőleg szólni fog, ha történik előrelépés. De
alapvetően csak várni tudunk. Annyit javasolhatok, hogy éljétek
tovább az életeteket.
Valami még hiányzott. Ezt nem éreztem jó lezárásnak.
De azt gyanítottam, hogy jobbat nem fogok kapni.
– Köszönjük, hogy kijöttél idáig – hálálkodtam Winn-nek.
– Sajnálom, hogy nem szolgálhattam többel. – Felállt, és a
bejárathoz kísértük. – Jöttök holnap?
– Persze. – Knox bólintott. – Boldog karácsonyt!
– Boldog karácsonyt! – Winn magához ölelt. – Jó anya vagy,
Memphis. Ebben sosem szabad kételkedned.
– Köszönöm! – Én is megszorítottam őt, remélve, hogy egy nap el
fogom hinni a szavait. Egyszer, amikor Jill és Averie Flannagan már
csak rossz emlékek lesznek a régmúltból.
Winn felénk intett, és kilépett a bejáróra. Egész nap havazott, és
azonnal jókora fehér hópelyhek lepték el a sötét haját. Amikor a
féklámpái már csak homályos foltok voltak az ösvényen, Knox
becsukta az ajtót.
– Valamiért úgy érzem…
– …hogy nincs rendesen lezárva a történet. – Körbefont a
karjával. – Nem hiszem, hogy mindent be fog vallani, de a fenébe is,
válaszokat akarok.
Én is pontosan így éreztem.
– Hogyan lehet túllépni ilyesmin? A legrosszabb napjainkon?
– Úgy, hogy még több legjobb napot teremtünk. – Megcsókolta a
fejem búbját, és elengedett, majd elkezdett turkálni a zsebében. –
Ezzel várni akartam holnapig. Csak az ajándékbontás után odaadni.
De a történtek után minden várakozás időpocsékolásnak tűnik.
Próbáltam kikémlelni, hogy mit rejteget a kezében. De szorosan
összezárta körülötte az öklét.
Aztán fél térdre ereszkedett, kinyitotta a tenyerét, és felém emelte
a benne tartott tökéletes gyémántgyűrűt.
– Leszel…
– Igen.
 Térdre hullottam, és nem hagyva, hogy befejezze a mondatát, a
szájára tapasztottam az enyémet.
Felkapott, és ugyanazzal a lendülettel a heverőhöz vitt, ahol rám
nehezedett. Aztán megcsókolt, úgy, ahogy szükségem volt rá.
Mintha nem lettek volna megválaszolatlan kérdések. Mintha nem
lett volna gonoszság a világban. Mintha minden, amire szükségünk
volt, itt lett volna ebben a házban, ebben a városban.
Knox tovább csókolt, és ezzel ez a nap vált életem negyedik
legszebb napjává.
Drake abban a pillanatban kezdett visongani, amikor Knox keze
eltűnt a szoknyám dereka alatt.
Nagy nehezen elszakadt az ajkamtól, és neheztelve nézett le a
játszószőnyegre.
– Fiam, még dolgoznunk kell a drámai időzítéseden.
Fiam.
– Ugye tudod, hogy… a te fiad.
– Tudom. Összeházasodunk, és hivatalosan is a nevemre veszem.
Kerül, amibe kerül.
– Jó – válaszoltam. Fura érzés volt mosolyogni a történtek után.
Mégis megtettem. Olyan szélesen, hogy szinte recsegett a szám
széle. – Szeretlek.
– Én is szeretlek – jelentette ki, és újra megcsókolt. – Az idők
végezetéig, Memphis. Te, én, Drake. Jók vagyunk együtt, édesem. A
jobbnál is jobbak. És még jó sok babánk lesz, hogy ne laposodjon el a
buli.
Felnevettem.
– Ó, valóban?
– Egy nagy, zűrzavaros családot szeretnék ebbe a házba.
Játékokra akarok rálépni az éjszaka közepén. Szét akarom választani
a bunyózó gyerekeket, és ragtapaszt tenni a felhorzsolt térdekre.
Rendetlenséget szeretnék. Szenvedélyt. Azt nézni, ahogy a
gyerekeinket neveled.
A metszően kék szemében megláttam a jövőt. Tele volt legjobb
napokkal. Elöntött a szerelem a férfi iránt, aki elrabolta a szívemet.
– Megígéred?
Knox vigyorgott.
– Esküszöm.
 EPILÓGUS
KNOX
Egy évvel később…

Mélyen a húgom szemébe néztem, és a kezemet Memphis kerek

hasán nyugtatva újra feltettem a kérdést.
– Biztos vagy benne?
Talia összevonta a szemöldökét.
– Minden egyes alkalommal ezt kérdezed tőlem.
– Nos? Biztos vagy?
– Nem mondanám, hogy Memphis és a baba jól vannak, ha nem
így lenne – válaszolta égnek emelve a tekintetét, aztán lepillantott a
vizsgálóasztalon fekvő feleségemre. – Teljesen kikészít.
– Otthon még rosszabb. Ma reggel le akartam hajolni Drake egyik
játékáért, és szinte keresztülvetődött a szobán, hogy megelőzzön.
– Azt hittem, túl nehéz lesz neked.
Memphis szúrós pillantást vetett rám.
– Ha az egyéves Drake fel tudja emelni, akkor lehet, hogy nem túl
nehéz.
– Csak óvatos vagyok. – Összefontam a karomat a mellkasom
előtt.
Memphis hat hónapos terhes volt, és annak tudatában, hogy mi
történt, amikor elkezdett vajúdni Drake-kel, semmit sem bíztam a
véletlenre. Folyamatosan piszkáltak, hogy túlzásba viszem a
gondoskodást. De eszemben sem volt abbahagyni. Ezt diktálták az
ösztöneim azóta, hogy kijött a fürdőszobából, kezében a pozitív
terhességi teszttel. Magába a terhességbe nem volt túl sok
beleszólásom, szóval igenis ott fogok sürgölődni Memphis felett, és
ugyanazokat a kérdéseket fogom feltenni minden egyes
kontrollvizsgálaton.
– Hogy alakul a súlya? Eleget eszik? – kérdeztem Taliától. – Alig
evett a tegnap esti vacsorából.
– Mert nem voltam túl éhes. Napi hat fogást főzöl nekem.
Képtelenség ennyit enni.
 Memphis megtámasztotta a tenyerét az asztalon, hogy felálljon,
de azonnal elkaptam a könyökét. A húgom csak a szemét forgatta.
Még mindig nem érdekelt.
– Teljesen rendben van a súlya, Knox. Minden rendben van.
Lenyugodnál végre? Nem hittem, hogy valaha is kimondom ezeket a
szavakat, de rosszabb vagy, mint Griffin.
Összevontam a szemöldököm.
– Tényleg?
Talia bólintott.
– Nagyjából tízszer rosszabb.
– Hmm. Nem számít.
Memphis csak a fejét ingatta, és nevetett.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek – hajoltam le egy csókra, ami olyan hosszúra
sikeredett, hogy Talia megköszörülte a torkát. – Rendben. Azt
hiszem, ideje hazamennünk, hogy leváltsuk anyut.
– Kikísérlek – ajánlotta fel Talia. – Ti vagytok ma az utolsó
páciensek.
– Nem jössz át vacsorára? – kérdeztem.
– Miért ne? Otthon úgyse vár senki és semmi – sóhajtott fel. –
Beugrom az öltözőbe, és összeszedem a dolgaimat. Várjatok meg a
recepciónál.
Megfogtam Memphis kezét, és lesegítettem az asztalról.
Belebújtunk a kabátunkba, és nekivágtunk a kórház folyosóinak.
Ahogy elértük a földszinti várótermet, rezegni kezdett a telefon a
zsebemben. Üzenet Mateótól.
– Ezt nézd! – Memphis felé fordítottam a képernyőt.
Mateo Alaszkában dolgozott pilótaként, rendes kifutópálya
nélküli helyekre szállított embereket és rakományt. Ezúttal hóval
fedett, a lenyugvó nap fényében fürdő sziklás hegyeket fényképezett
le nekünk.
– Fura lesz, hogy nincs velünk karácsonykor – mondtam,
miközben egy gyors üzenetben biztonságos repülést kívántam az
öcsémnek.
– Anyukád is pont ezt mondta.
 Mindenki hiányolta, de tudtuk, hogy szeretett volna valamit
teljesen önállóan csinálni. Lassan egy éve költözött oda, nem sokkal
az ünnepek után. Mateo sosem mondta ki nyíltan, de feleslegesnek
érezte magát a városban. Szabadságra és időre volt szüksége, hogy
rátaláljon a szenvedélyére. Lehet, hogy a repülésben fogja
megtalálni.
Persze reménykedtem, hogy egy nap visszarepítik ide a szárnyai.
Kinyílt a fotocellás bejárati ajtó, és egy férfi masírozott be.
Futólag rápillantottam, aztán elkerekedett szemmel meredtem rá.
– Azt a rohadt! Az ott Foster Madden.
– Kicsoda? – értetlenkedett Memphis, a tekintetével követve
Foster útját a recepcióhoz.
– Foster Madden. A címvédő középsúlyú bajnok.
– Hm?
– Nyáron néztük az egyik meccsét. Emlékszel, ő volt az, aki az
első menetben kiütötte az ellenfelét.
Memphis bizonytalanul pislogott.
– Szívem, a sírba viszel.
Elvigyorodott, és a bordáimba könyökölt.
– Csak szórakozom veled. Nem emlékszem az arcára, de a
meccsre igen.
– Ő volt az.
– Vajon mit keres Quincyben?
Vállat vontam.
– Láttad a szállodában?
– Nem, de ha ma jelentkezett be, nem is futhattunk össze.
Mindketten kivettünk egy szabadnapot, hogy elvigyük Drake-et
egy karácsonyi bevásárlásra. Aztán hazavittük, ahol anyu vállalta a
gyerekfelügyeletet, amíg eljöttünk Memphisszel a kórházi
időpontra.
– Tetszik a név – mélázott el. – Foster. Te mit gondolsz?
– Eh.
Azóta ontotta magából az ötleteket, hogy kiderült a gyerek neme.
És mindegyiket megvétóztam.
– Feladom. – Széttárta a karját. – Lehetetlen vagy.
 – Hé, ööö… bocsánat. – Foster próbálta felhívni magára a
figyelmet integetve, majd a hüvelykujjával hátrafelé, a pult irányába
bökött. – Nem tudják, hogy dolgozik-e itt ma valaki?
– Lehet, hogy a nővér már hazament – vélekedtem. Az óra szerint
elmúlt öt. – Látogatóba jött? Segíthetünk megtalálni a szobát.
Kinyílt mögötte egy ajtó, és Talia sietett elő mosolyogva. A
hosszú lófarokba fogott haját az egyik vállára igazította, és a
halványkék kórházi egyenruha fölé húzta fel a kabátját.
– Egy orvost keresek, aki itt dolgozik – magyarázta Foster. – Talia
Edent.
Miért keresné Foster Madden Taliát?
Talia mosolya elpárolgott. A léptei megtorpantak. Szabályosan
bevetődött a recepcióspult mögé, soha életemben nem láttam őt
ilyen gyorsan mozogni.
– Ööö…
Mi a franc?
Foster hátranézett a válla felett, követve a tekintetem, de a húgom
annyira összehúzta magát, hogy nem lehetett észrevenni.
– Lehet, hogy a sürgősségin van – bökte ki Memphis. – Vagy ha
nem, az ottaniak tudnak segíteni. Menjen ki az ajtón, kövesse a
járdát, az épület másik oldalán van a bejárat. El sem lehet téveszteni.
– Örök hálám. – Foster bólintott, és amilyen hirtelen megjelent,
olyan gyorsan távozott.
Memphisszel egymásra néztünk, és vártunk, amíg eltűnik szem
elől.
– Tiszta a levegő – mondtam.
Talia kidugta a fejét a pult mögül, csak a szeme látszott a perem
felett.
– Elment?
– Igen. – Bólintottam. – Szeretnéd elmondani, hogy miért bujkálsz
Foster Madden elől?
– Nem. – Előkászálódott, és óvatosan megkerülte a pultot. A
tekintete végig az üvegajtóra tapadt, ellenőrizte, hogy Madden
tényleg kiment-e. – Mennem kell.
– Mi lesz a vacsorával? – kérdezte Memphis.
– Majd bepótoljuk.
 Mielőtt újra megszólalhattunk volna, kiviharzott az ajtón… nem
kocogott, sprintelt. A járdán gyorsan körülnézett Fostert keresve,
aztán az autójához rohant a parkolóban.
– Oké – nyújtottam el a szót. – Ez meg mi a fene volt?
– Ismerik egymást?
– Passz. – Megráztam a fejem. Ahhoz mindenesetre elég jól, hogy
felismerje a hangja alapján. – Majd később felhívom.
Bár kételkedtem abban, hogy megnyílna előttem. Taliát más fából
faragták, mint engem. Ha nem akart beszélni valamiről, akkor egy
szót sem lehetett kiszedni belőle. Lyla és Eloise esetében is minden
érzésük és gondolatuk az arcukra volt írva. Talia viszont a
családunkra jellemző kék szem mögé rejtett mindent.
– Nem hiszem, hogy valami komoly dolog lenne. – Csókot
nyomtam Memphis halántékára, aztán besegítettem az autóba. Nem
hiányzott, hogy a feleségem a húgom miatt aggódjon. – Tegnap
kaptam egy e-mailt Lestertől.
– Tényleg? – Memphis kihúzta magát az ülésben. – Mit írt?
– Januárban Quincybe jön. A magazin arra kérte, hogy készítsen
egy cikket a legeslegjobbakról, vagy valami ilyesmi.
– És téged választott. Hát persze hogy téged választott. –
Boldogan a levegőbe bokszolt. – Csodás hír.
Lester tavalyi cikke a vártnál sokkal több látogatót vonzott
Quincybe. A szálloda fennállásának legsikeresebb éve elé nézett, az
étterem pedig a vártnál kétszer nagyobb bevételt hozott.
A több pénz nagyobb személyzetet jelentett. A nagyobb
személyzet pedig nagyobb rugalmasságot Memphisnek és nekem.
Már nem dolgozott takarítóként, de hetente egy-két alkalommal
beállt a recepcióhoz, mert őszintén szerette a munkát, és kisegíteni
Eloise-t a szállodában. Szerette, hogy a családi üzlet része lehetett.
– Elgondolkodtam azon a májusi esküvőn – mondta Memphis. –
Lehet, hogy nemet kellene mondanom a menyasszonynak.
– Eszedbe se jusson.
Memphis felsóhajtott.
– Annyi tennivalónk lesz. Drake még csak egyéves. Addigra lesz
egy újszülöttünk. Így is alig van időnk. Nem hiszem, hogy jó ötlet
lenne mindezt megfejelni egy esküvőszervezői melóval.
 – Szeretnél belevágni?
– Nos… igen.
A keze után nyúltam, és megszorítottam.
– Akkor valahogy megoldjuk.
Ha Memphis esküvők és események szervezéséről álmodozott,
akkor támogatni fogom benne.
Tavaly két esküvőt szervezett meg, ebből az egyik a sajátunk volt.
A birtokon esküdtünk meg, egy nyári vadvirágokkal borított mezőn.
Aztán következett a fogadás a szállodában, ahol a barátokkal és
családtagokkal zsúfolásig megtelt teremben táncoltunk a
tündérmesét idéző világításban.
Két nappal később a bíróságon folytattuk, ahol örökbe fogadtam
Drake-et.
Mind Edenek lettünk. Én személy szerint örültem, hogy eltűnt a
Ward név az életünkből.
Memphis szüleivel csak minimálisan érintkezünk. Szólt nekik,
hogy megházasodik, de nem hívta meg őket. Az anyja virágokat
küldött. A húga egy üdvözlőlapot. Az apjától és a bátyjától egy
mukkot sem hallottunk, de Memphis nem is bánta. Elhatározta,
hogy ha valamilyen csoda folytán megkapja a jogos örökségét, az
egészet félreteszi a gyerekeinek.
A terhesség hatodik hónapjában jártunk, de még nem értesítettük
Beatrice-t és Victort. Lehet, hogy idővel illett volna szólnunk,
legkésőbb a baba születése után, de Memphis egyre inkább
hozzászokott, hogy a saját életünket éljük, és nem hiányolta a
szüleit.
Arra számítottam, hogy ez a jövőben sem fog változni.
Nem volt szüksége arra a családra.
Mi pedig elkezdtük építeni a sajátunkat.
És bocs, de óvni fogom a széltől is.
Lassan egy év telt el a Jill- és Averie Flannagan-féle incidens óta.
Szinte mindennap eszembe jutott. A félelem állandó társammá
szegődött, és reméltem, hogy később egyre ritkábban fogjuk látni
egymást.
Averie Flannagan nagyjából tíz év börtönre számíthatott. Felőlem
élete végéig ott rohadhat a ribanc.
 Jill már szinte teljesen leülte a büntetését, nem sok volt hátra
szabadlábra kerüléséig, de nem számítottam arra, hogy valaha is
visszatér Quincybe.
Ahogy Oliverről sem hallottunk. Az FBI egyetlenegyszer kérdezte
ki Memphist vagy engem Drake elrablása után. Memphis egyszer
sem említette Oliver nevét. Mesélt Averie zsarolási kísérletéről, és
hogy a napközibe érkezve nem találtuk ott Drake-et. Ha kapcsolatba
is léptek Oliverrel a nyomozás során, sosem tudtuk meg, és nem is
érdekelt minket. Egy kis szerencsével soha többé nem is kell
hallanunk róla.
Lelassítottam, ahogy rákanyarodtam a házunk felé vezető
csendes ösvényre.
– Mit szólsz a Harrisonhoz?
– Az apukádhoz? – értetlenkedett Memphis. – Ő most hogy jön
ide?
– Mármint a névhez. Harrison.
– Ó – értette meg. A hasára tette a kezét. – Nagyon jól hangzik.
– Szerintem is. Aztán a következőt hívjuk Annie-nek, anyu után. –
Elvigyorodtam.
Felnevetett.
– Máris a következőt tervezgeted, amikor ez még meg sem
született?
– A következő kettőt te nevezheted el.
Memphis a fejét ingatta, a csokoládébarna szeme szinte csillogott.
– Ötöt szeretnél? Még jó, hogy időben szólsz.
– Felőlem lehet hat.
– Öt. – Egy képzeletbeli vonalat húzott a levegőbe. – Nekem az a
határ.
– Öt.
Beálltam a garázsba, és amikor leállt a motor, áthajoltam hozzá,
hogy befejezzem a kórházban elkezdett csókot.
A garzon többnyire üres volt, amióta Memphis kiköltözött. De
valahányszor felmentem a lépcsőn, eszembe jutottak az ott járkálva
töltött esték.
Amikor belezúgtam abba az aprócska babába. És álmaim
asszonyába.
Azok voltak a legjobb estéim Juniper Hillen.
 BÓNUSZEPILÓGUS
KNOX
Egy gyerek rohant el a konyha mellett, anyaszült meztelenül. A
vizes haja sötét csápokként tapadt a hátára.
– Annie, lassabban.
– Oké, apu!
Annie képtelen volt a kiabálásnál halkabb beszédhangra. Minden
egyes szót a tőle telhető legnagyobb hangerővel mondott ki. Ötéves
volt, pár héten belül kezdte az óvodát.
Memphis abban reménykedett, hogy az óvónők le tudják csavarni
a hangerejét.
Én kevésbé voltam optimista.
– Drake! – kiáltott ki Harrison a közös szobájukból. A fiúk három
éve költöztek be a szobába. Mindkettőjüknek jutott volna külön
szoba, de az egyik este úgy döntöttek, hogy ott fognak táborozni, és
azóta tartott az átmeneti állapot.
– Mi van? – kiabált vissza Drake a konyhából.
– Akarsz játszani valamit?
– Most nem. Apunak segítek vacsorát főzni.
Ez volt a hétfő esti szokásunk. Az étterem zárva volt, és a
gyerekeknek csak elvétve volt szakkörük vagy edzésük ezen a
napon, ezért a hétfőt neveztük ki családi vacsorázásra.
Sok időt töltöttünk a szüleimmel és a testvéreimmel. A szüleim
egyetlen táncelőadást vagy meccset sem hagytak ki. Hét közben
továbbra is anyu és apu felügyelték a gyerekeket. A gyerekek
legjobb barátai az unokatestvéreik voltak, így alig telt el hét ottalvós
buli nélkül.
De a hétfő mindig a miénk volt. Hétfőnként tésztaételt
vacsoráztunk, és süti volt a desszert.
És az elmúlt évben Drake mindenféle kényszer nélkül előlépett
segédkuktává.
A vállára tettem a kezem, miközben figyeltem, hogyan gyúrja a
tésztát.
– Erősebben.
 – Oké. Aztán kinyújtom?
– Aha. Hozom a vizet.
Hagytam, hadd dolgozzon, és megtöltöttem egy lábost vízzel.
Ránéztem a sütőben piruló csirkére.
Élveztem a munkát a Bütyökben. Kísérleteztem, játszadoztam az
ízekkel. A menü folyamatosan változott. De ez a fajta főzés volt a
kedvencem.
Az egyszerű ételek, amiket megesznek a gyerekek. A közös főzés
a fiammal.
Elképzelhető volt, hogy idővel ráun a főzésre. Ha kitart a
szerencsém, ez egy közös élmény marad számunkra. Anyu gyakran
emlegette, hogy Drake a gyerekkori énemre emlékezteti.
Külsőre Memphisre hasonlított, de amúgy az én fiam volt.
A fiam.
Hápogás hallatszott a folyosó felől, ahogy Briggs mezítláb
bemasírozott a nappaliba. Háp. Háp. Háp. Minden lépés egy hápogás.
Apu idén nyáron adott neki egy kacsahívó sípot, amikor a
birtokon kirándultak, egy olyan napon, amikor anyunak sok volt a
dolga, ezért apu magával vitt egy-két gyereket, ahogy a birtokot
járta, és ellenőrizte a haszonállatokat meg a lovakat.
Briggs azzal a síppal aludt. A síppal fürdött. A síppal járkált.
A rohadt sípot hamarosan baleset fogja érni.
Háp.
– Tarts egy kis szünetet a hápogásban, kishaver.
– De apuuu! – A hároméves gyerek térdre rogyott, és teljesen
magába zuhant. – Anyu egész nap nem engedte, hogy hápogjak. Azt
mondta, hogy majd vacsora után.
– Rendben. – Felemeltem a kezemet. – De utána elrakjuk, hogy
végre kialudhassák magukat a kacsák.
Háp. Háp.
A két hápogás igent jelentett. Az egy a nemet.
A nagybátyámról, Briggsről neveztük el, aki a példaképem volt
kis koromban. A demenciája tovább romlott az elmúlt években, és
csak ritkán ismert fel minket, amikor meglátogattuk az
idősotthonban. De minden alkalommal egyenként bemutattuk neki
az egész díszes társaságot, és szélesen elmosolyodott, amikor
meghallotta Briggs nevét.
Nézd már, ki hitte volna. Engem is így hívnak.
Megszólalt a pulton hagyott telefonom, ezért beügyeskedtem a
fülem és a vállam közé, miközben Drake kezébe nyomtam a
sodrófát.
– Szia, Griff.
– Szia. Egy szívességet szeretnék kérni.
– Milyen szívességet?
– Winn most ért haza. Beugrott az iskolába, és szóba elegyedett a
lányokkal az irodában. Kiderült, hogy William elköltözik.
– Micsoda? Mikor? Két napja beszéltünk.
William egyik fia Hudson és Drake osztályába járt. Az óvoda óta
ő volt a focicsapatuk edzője.
– Gondolom, felgyorsultak az események. Előléptették, és
Missoulába költöznek.
– A fenébe!
– Úgy bizony. És képzeld, mit tett az én gyönyörű, gondos,
bosszantó feleségem…
– Felajánlotta a szolgálataidat.
– Igen. Én pedig felajánlottam a te szolgálataidat segédedzőként.
Ez lesz a szívesség, előre is köszönöm. Első edzés csütörtökön ötkor.
– Griff… – kezdtem volna, de már le is tette.
– Ki volt az? – Memphis tűnt fel a folyosón, Addisonnal a
derekán. A legkisebb lányunk egy unikornisos kapucnis törülközőbe
volt csomagolva.
– Griffin. A távollétemben kinevezett segédedzőnek a
focicsapathoz.
A sodrófa hangos csattanással hullott a pultra, ahogy Drake
elkerekedett szemmel fordult felénk. A mosolyától, az arcán
tükröződő reménytől elszorult a szívem.
– Te és Griff bácsi lesztek az edzőink?
– Jó lesz így?
Vadul bólogatott, és ismét kézbe vette a sodrófát.
Az öt gyerek és az étterem vezetése mellett nem sok szabadidőnk
maradt. De most már nem hátrálhattam ki, bármit megtettem volna
azért, hogy Drake boldog legyen.
Memphis besétált a konyhába és lábujjhegyre állva megcsókolta a
szakállas arcomat, aztán a fülembe suttogott:
– Majd megoldjuk.
– Igen.
A füle mögé söpörtem egy hajtincset, egy pillanatig csodálva a
feleségem szépségét.
Tíz éve voltunk együtt, és napról napra jobban szerettem.
– Apúúú! – Addison az orromra tette a tenyerét, és eltolt magától.
– Pápá!
Halkan nevetgéltem, ahogy Memphis magával vitte felöltöztetni.
– Pápá, szívem!
Majdnem kétéves volt, és túl gyorsan megnőtt. A haja szőke volt,
mint Memphisé, de megörökölte a kék szememet.
– Lássuk, főnök! – Visszatértem Drake-hez, hogy ellenőrizzem a
tésztát. – Jónak tűnik. Kezdd el csíkokra vágni. Aztán mehetnek
egyből a vízbe. Utána kivesszük a csirkét, és pihentetjük, amíg
elkészítjük a szószt.
Követett minden utasítást, óvatosan dolgozva a késsel.
A csirke a vágódeszkára került, a sütőt kikapcsoltuk, és Drake
épp betette a tésztát a forrásban lévő vízbe, amikor mezítlábas talpak
csattogtak be a konyhába.
– A-púúú! – Addison vetette rám magát. Kiszabadult a
törülközőből, és ugyanúgy anyaszült meztelen volt, mint a nővére. –
Szia.
– Szia! – Felkaptam, és feldobtam a levegőbe. – Hol a pizsamád?
– Nincs pizsamaaa.
– Csak pizsamában lehet vacsorázni.
– Nincs. Pizsamaaa! – Összenyomta az arcomat, és elkezdte húzni
az ajkamat.
Ha rajtam múlt volna, ülhetett volna pucéran is a székében, csak
hogy elkerüljük a hisztit. Csak Memphisre hallgatott.
– Memphis, találtam egy szökevényt.
Néhány pillanattal később tűnt fel Annie szobájából.
Annie vihogva rohant végig a folyosón, talán, hogy Harrison
idegeire másszon. De legalább felöltözött. Úgy saccoltam, hogy
három perc múlva az egyikük vagy mindkettő sírni fog a videójáték
miatt.
Nagyjából öt éve bővítettük ki a házat, összekötve a garázst a
főépülettel, hogy legyen elég hálószobánk a porontyoknak. A garzon
az idősebb gyerekek menedéke lett, ide vonultak el filmet nézni,
miután a kicsik korán lefeküdtek.
Ezen az estén Drake, Harrison és Annie tervezett ott aludni.
Amint elcsendesedtek, bezárkóztunk Memphisszel a hálószobába,
hogy mi is kiszórakozzuk magunkat.
Memphis besietett a konyhába, hogy átvegye Addisont.
– Gyerünk, kis hölgy, ideje felöltözni.
– Nincs pizsamaaa.
– És mi a helyzet az unikornisokkal?
– Aha. Aha. Aha.
– Rendben, keresd meg őket.
Amint Memphis letette őt, egyből futásnak eredt.
Aztán mosolyogva utána indult a feleségem is.
– Apu? Így már kész? – kérdezte Drake a lábosba kémlelve.
– Igen. Le is szűröm. Te hívd össze a bandát.
Erre körberohant a házban, azt kiabálva, hogy „Vacsoraaa!”.
Évekkel korábban, amikor megkértem Memphis kezét, azt
mondtam, hogy egy nagy, hangos családdal szeretném megtölteni a
házat. Gyakran léptem rá játékokra az éjszaka közepén. Mindennap
szét kellett választani a veszekedő gyerekeket. Voltak lehorzsolt
térdek. Zúzódások. A zaj néha kibírhatatlan volt.
És mindezt egy nőnek köszönhettem, aki könnyáztatta arccal,
kimerülten, egy bőgő kisbabával a kezében jelent meg a beállómon.
Egy nőnek, aki megváltoztatta az életemet.
Aki most a folyosón közeledve terelte az asztal felé a
gyerekeinket. Észrevette, hogy bámulom, és összeráncolta homlokát.
– Mi az?
– Iszonyú rendetlen a ház.
Ellágyult a tekintete.
– Ez a mi rendetlenségünk.
 Az Eden család története
a Garnet Flatsben folytatódik.
 Tartalom

ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
EPILÓGUS
BÓNUSZEPILÓGUS