Cole Reynoldsnak mindene megvolt.

Mígnem egy este borzalmas,

végzetes hibát követett el… és mindent elveszített.

Mikor egy alkoholmámoros egyetemi buli hat ember halálával

végződik, Cole-nak fel kell dolgoznia a tragédiában játszott szerepét.
Ilyen esetben általában támaszkodhatna a legjobb barátaira –
azokra, akik gyakorlatilag azóta vele vannak, hogy megtanult járni.

Csakhogy ők meghaltak. És ami még ennél is rosszabb: valahol egy

kórházi ágyban egy tizenhat éves lány fekszik összetört testtel, akitől
az egész életét elragadták, hála egy rekesz sörnek és egy
kocsikulcsnak.

Mindenki azt mondogatja Cole-nak, tudják, hogy amit tett, nem volt
szándékos, ő
mégis folyton magán érzi tekintetük súlyát, és hallja a suttogásukat a
háta mögött. A srác mindezek mellett a borzalmas bűntudattól sem
képes megszabadulni, ami mindig rátör, valahányszor csak a lányra
gondol, aki még csak a kórterme közelébe sem engedi őt, hogy Cole
bocsánatot kérhessen. Ahogy telnek a hónapok, és Cole-on egyre
jobban elhatalmasodik a bűntudat és a magány, a fiú markából kezd
minden kicsúszni, ami valaha is fontos volt a számára: az egyetem,
a barátnője, a jövője. Az élete. Ám Cole-nak előbb le kell érnie a
gödör legaljára, hogy rájöjjön, van még kiút személyes poklából: a
megbocsátás.

K. A. TUCKER

in her

WAKE

sodrás

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017

Írta: K. A. Tucker

A mű eredeti címe: In Her Wake (Ten Tiny Breaths 0.5)

Fordította: Szujer Orsolya

A szöveget gondozta: Szakál Gertrúd

A művet eredetileg kiadta: ATRIA Books,

A Division of Simon & Schuster, Inc.

Copyright © 2015 by Kathleen Tucker

A borítót tervezte: Rácz Tibor

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-7174

ISBN 978 963 457 032 5

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139

E-mail: info@konyvmolykepzo.hu

www.konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Kelcz Roland, Zsibrita László

Korrektor: Korom Pál

Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye
nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában –
akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Liának és Sadie-nek

Kívánom, hogy ez sose legyen a ti történetetek

Tönkretettem az életét, aztán magával rántott a mélybe.

És mostanra rádöbbentem, hogy pontosan ezt szánta nekem a sors.

ELSŐ FEJEZET

2008. április 26.

– Még egy kör, aztán húzunk haza.

– Most ugye csak szívatsz? – Derek mély hangja tisztán áthallatszik

a house zene ütemes dübögésén. Odaad egy üres sörösüveget egy
mellettünk elhaladó havernak, amiért cserébe elvesz tőle két telit,
aztán az egyiket odalöki nekem. – Mégis mennyi az idő…? –

Lepillant az órájára. – Még csak éjfél! És egy órába telt, amíg

ideértünk!

Lecsavarom a kupakot és nagyot húzok a sörből – a friss ital úgy hat

rám, mint valami jéghideg frissítő egy forró nyári napon. Bár
Michiganben április van, és alig kúszik fagypont fölé a hőmérséklet,
idebent fullasztó a hőség.

– Mondtam, hogy ma nem akarok sokáig maradni. Holnap reggel

első dolgom lesz nekiesni a tankönyveimnek, vagy nekem lőttek.

– Négy vizsga három nap alatt. Nekem így is, úgy is lőttek. Talán
ezért csúsznak ma este olyan baromi gyorsan a sörök. Annyi szent,
hogy jóval ellazultabb vagyok, mint amikor megérkeztünk.

– Holnap reggelre otthon leszel. De addig is… – Körbepillant az

unokatestvére nappalijában, ami tömve van egyetemistákkal és
helybéliekkel, majd a tekintete megakad két szőke csajon, akik
ránézésre még gimisnek tűnnek.

– Ha nem indulunk el hamarosan, akkor teljesen el fogok ázni, és ezt

te is tudod. –
Nem meglepő, hogy Derek szorongatja a tökömet, hogy maradjunk.
Nem az a fajta, aki egyetlen bulit is kihagyna. Általában úgy kell
elrángatnunk a söröshordótól. De én csak abba mentem bele, hogy
megnézzük a hokimeccset – ha már egyszer a Red Wings bekerült a
bajnoki döntőbe –, amiből aztán valahogy ez lett. Ha nem ez lenne
az utolsó péntek estém Michiganben, akkor alapból nemet mondtam
volna. – Neked nincsenek vizsgáid, amin parázhatnál?

Derek megrántja a vállát, nagyot kortyol a söréből, aztán tekintete

megpihen a barna hajú lányon, aki az apró helyre beékelődve ül
mellettem, a kanapén. Azt hiszem, azt mondta, Michelle-nek hívják.
Csinos és aranyos, és már épp elégszer megbökte a combomat az
övével ahhoz, hogy tudjam, bejövök neki. De, bár már hat hete, hogy
Madison meglátogatott és majd’ meghalok, hogy dughassak, nem
fogom megcsalni a barátnőmet. Főleg nem egy egyéjszakas kaland
kedvéért.

Figyelemre sem méltatom Derek bugyuta félmosolyát.

– Hol van Sasha?

Balra bök a fejével. Követem a tekintetét, míg meg nem látom a

barátunkat, aki szemtől szembe áll egy nagydarab, kék Wolverines-
csapatpólót viselő sráccal, akivel idegesen, hadarva vitatkozik
valamiről. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, kis

„bájcsevejük” a körül a bajnoki meccs körül forog, amit a másik

michigani egyetemi csapat ellen játszottunk- és nyertünk meg –
három hónappal ezelőtt, és a dolgok kezdenek kicsit elfajulni. A
helyzeten egy cseppet sem segít, hogy Sasha a „A spártaiak ászok,
a rozsomákok gázok” feliratú pólóját vette fel, tudva, hogy a
Michigani Állami Egyetem felségterületére tartunk.

– Remek – motyogom, ahogy nagy nehezen feltápászkodom a

kanapéról és felállók

teljes, százkilencven centis valómban. A szoba meginog, én pedig

kicsit megbotlok és belerúgok a padlón sorakozó üres üvegekbe.
Az utóbbi négy órában jóval többet ittam, mint azt eredetileg
terveztem.

Francba.

Én vagyok a kijelölt sofőr.

Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy egy ideig még itt ragadunk. És
valószínűleg éppen most basztam el a vizsgáimat.

Odalépek Sashához, a vállára teszem a kezemet, és jól

megragadom, arra az esetre, ha hátra kéne rántanom. Sasha nem
éppen apró gyerek, csak úgy három centivel alacsonyabb nálam, és,
hála az intenzív szezonközi edzéstervének, éppen olyan izmos, mint
én. Ki tud állni magáért. Én már csak tudom; már hátulgombolós
korunkban is egymással birkóztunk.

– Minden rendben, haver? – Tekintetemet az előtte álló, barnás bőrű,

összenőtt szemöldökű, latin srácra szegezem, aki fenyegető,
mogorva tekintettel vizslat minket.

Nem ismerős a képe a pályáról. Ugyanakkor ott mindenki sisakot

visel, én meg nem pazarlóm arra az időmet, hogy bármire is figyeljek
annak a játékosnak a számán kívül, akit ki kell iktatnom.

Sasha beletúr bozontos, barna hajába – majdnem ugyanolyan a

színe, mint az enyémnek –, de nem válaszol nekem, csak nézi a
másik srácot. Láttam már ilyen állapotban, és tudom, hogy az ilyen
helyzetek szinte kivétel nélkül bunyóval végződnek.

– Sash? Jövő héten kezdődnek a vizsgák – emlékeztetem. Éppen

elég nehezek lesznek bedagadt szem és felrepedt száj nélkül is.
Ráadásul én még csak nem is bonyolódhatok verekedésbe a
gyógyulófélben lévő vállammal.

– Ja – feleli Sasha vontatottan, majd önelégülten elvigyorodik. –

Minden okés. Csak adtam pár hasznos tippet. Tudod, csak az
alapokról. Mint például, hogyan dobja oda az ember a kibaszott
labdát az elkapójának.

Kettejük közé lépek, pont abban a pillanatban, amikor a másik srác

Sasha felé hajol.

Szerencsére Derek unokatestvére, Rich – aki maga is egy elég

nagydarab srác – pont ekkor lép elő a konyhából.

– Ezt odakinn intézzétek el! Nem akarom, hogy szétbarmoljátok a

házat.

Sasha a megadás jeléül tenyérrel előre felemeli a kezét.

– Semmi ok a kivonulásra. Minden oké. – Játékosan belecsap Rich

kezébe, majd elvezet engem onnan. Ám előtte azért még odakacsint
a válla fölött az egyszemöldökűnek.

A fejemet ingatom, de közben azért kuncogok.

– Hogy te mekkora egy faszfej vagy! Ezt ugye tudod? – Ha az ember

tizennyolc éven keresztül él a haverja szomszédságában,
megosztozik vele a hokikorongokon, a vérző

orrokon és a titkokon, hogy melyik lánnyal meddig jutott el a suliban,

akkor mindenféle következmény nélkül mondhat ilyeneket.

Bár genetikailag semmi közünk egymáshoz, Sasha olyan, mintha a

fivérem lenne.

Az önelégült vigyor nem hervadt le az arcáról.

– Hát persze. És talán az lenne a legjobb, ha kibaszottul gyorsan

lelépnénk innen, mert eléggé felhúztam azt a seggfejet. Tuti, hogy
mindjárt nekem esik. Még én is felképelném magamat a helyében.

– Bocsi, haver! Egyelőre itt ragadtunk. Kicsit túl sok sört vedeltem. –
Ez szívás. Nem akarok mást, csak hazajutni. Talán Rich ismer egy
józan csajt, akinél Sash bepróbálkozhat.
Talán…

– Majd én vezetek – ajánlja fel Sasha.

– Komolyan? Jól vagy?

Így minden annyival egyszerűbb lenne.

– Ja. Már egy órája csak vizet döntök magamba. Én is parázok a

vizsgáktól.

Megkönnyebbülten bólintok.

– Gyerünk! – Fejével az ajtó felé bök, és már nyúl is a kilincsért. –

Nyomás!

– Rendben. – Kihúzom a Suburbanom kulcsait a farmerom

zsebéből. Valójában az apám kocsija. A tavaszi szünetben autót
cseréltünk, hogy beférjenek a holmijaim, amikor hazamegyek a nyári
szünetre.

Odadobom a kulcsokat Sashának.

Utánuk kell kapnia, hogy ne essenek a földre, majd tesz egy pár
gyors lépést, hogy visszanyerje az egyensúlyát, mielőtt
felegyenesedik.

– Már azt is elfelejtetted, hogyan kell dobni? – motyogja vigyorogva.

– Maradj a nyári kurzusokra! – Sasha négyesbe teszi a kocsit, ahogy

ráfordulunk a csendes, sötét út egy hosszú, egyenes szakaszára
útban Lansing és a lakásunk felé, nem messze a Michigani Állami
Egyetem kampuszától. Még mindig ki van rajta akadva, hogy júliusig
visszamegyek Rochesterbe. Miután bejelentettem, két napig hozzám
sem szólt.

Sosem volt más választásunk, mint hogy Lansingben maradjunk,

mivel a focicsapat
egész nyáron edzett. De aztán elszakítottam a rotátorköpenyemet az
utolsó bajnoki meccsen, amit a tavaszi szünetben meg is kellett
műteni, úgyhogy egyelőre nem játszhatok. Az is lehet, hogy végleg
lőttek a pályafutásomnak.

Titkon örülök is neki, hogy egy kicsit hazamehetek. Annak meg még
ennél is jobban örülök, hogy nem kell minden áldott nap hajnali
hatkor szánokat tolnom fel a dombra, meg százméteres sprinteket
futnom. Bármilyen jó is vagyok a pályán – márpedig jó vagyok,
különben be sem kerültem volna egy olyan csapatba, mint a
Spartans – sosem voltak olyan ambícióim, hogy az egyetemi focinál
komolyabb szinten foglalkozzak a sporttal.

De Sashával akkor sem töltöttünk még soha egy hétnél több időt
távol egymástól.

– Nem… Madison megnyúzna, ha most gondolnám meg magamat.

– Kábult fejemet a fejtámlának döntöm és becsukom a szememet. itt
helyben ki tudnék dőlni. A végén csak sikerül majd félig-meddig egy
rendeset aludnom ma este.

– Akár el is jöhetne meglátogatni – morogja Sasha.

A hátsó ülésről felhangzik Derek ugatásszerű nevetése.

– Te most komolyan azt akarod hallgatni, ahogy Cole a szomszéd

szobában döngeti a kishúgodat?

– Fogd be a pofádat, Maynard! – Résnyire nyitom a szememet, és

látom, hogy Sasha úgy szorítja a kormánykereket, hogy
belefehérednek a bütykei. Sashának majdnem egy évébe telt, míg
belenyugodott abba, hogy Madisonnal járok. Most, négy évvel
később még mindig kiakad, ha – akár csak utalás szintjén is –
felmerül, hogy a húgának van szexuális élete.

– Csak egy pár hónapról van szó, tesó. Mire észrevennéd, hogy
elmentem, már vissza is jövök – próbálom lenyugtatni Sashát.
– Nos, ami engem illet, én örülök, mint majom a farkának, hogy
lelépsz – jelenti be Derek. Mikor szóltam a srácoknak, hogy lelépek,
Derek rögtön kapott a lehetőségen, hogy lefoglalja a szobámat. A
szüleivel él egy kis házban Lansing mellett, és bár az ősei jó fejek,
nem hibáztatom érte, hogy szeretne egy kis magánszférát.

Majdnem olyan régóta ismerem Dereket, mint Sashát. Derek

családja a

nagyszülőkkel lakott együtt háromháznyira tőlünk egy pár évig,

miközben Derek apja azon küzdött, hogy hosszabb ideig megtartson
egy-egy állást a hanyatló

számítógépiparban. Aztán anya átment köszönteni őket – kezében

egy almás pitével, miközben én meg a lábába csimpaszkodtam –, és
Derek jött ki elénk egy rózsaszín, pöttyös ruhában. Amit önként vett
fel. Nem emlékszem pontosan, de Sashával biztosan cukkoltuk érte
eleget az elmúlt években. Kicsit meg is vagyok lepve, hogy azután is
tartotta velünk a kapcsolatot, hogy elköltöztek Lansingbe.

– Szolgáld ki magad! – kuncogok. – Csak tartsd tisztán!

– Biztos, hogy rá akarsz erre bólintani, Colé? – somolyog Sasha. –

Láttad, hogy miféle csajokat szed össze.

– Hé, fogd vissza magad! – Derek figyelmeztető hangja hallatán

Sasha csak még jobban felpörög.

– Hogy is hívták az utolsót? Tia? Ria?

– Sia.

– Sia – visszhangozza Sasha. – Na, az a csaj…

Szia, a nevem Tara. Mentős vagyok. Hallasz engem? Baleseted volt.

Segíteni fogunk rajtad.
Szia, a nevem Tara. Mentős vagyok. Hallasz engem? Baleseted volt.
Segíteni fogunk rajtad.

– Szia, a nevem Tara. Mén…

– Mi? – Már ettől az egyetlen szótól is ég a torkom. Kinyitom a

szememet, és a fölém boruló, sötét eget pillantom meg, miközben
vörös és kék fény villog ritmikusan a látóterem szélén. A fülem
sikoltozó szirénák hangjától sajog – van, ami a közelemben szól, és
van, ami éppen úton van felém.

Annyi sziréna.

Egy nő hajol fölém. A szemembe néz, és nyugodt hangon szól

hozzám.

– Szia, a nevem Tara. Mentős vagyok. Hallasz engem? Baleseted

volt. Minden rendben lesz. Meg tudod mondani, hogy hívnak?

Először csak nézem őt, nehezemre esik feldolgozni a szavait.

– Cole. – Fáj a nyelés.

Valaki más is ott guggol mellettem. Megpróbálom felé fordítani a

fejemet, hogy lássam, ki az, hogy kiderítsem, mi is zajlik körülöttem.

De nem bírom elfordítani a fejemet.

– Ne mozogj, Cole! – mondja Tara, amikor valami megszorul az

államnál. Ekkor veszem észre, hogy egy merev pánt fogja körbe a
nyakamat.

– Mi történt?

– Baleseted volt, de ne aggódj! Rögtön beviszünk a kórházba. – Egy

mentőautó visítva lefékez mögöttem, dobhártyaszaggató
szirénázása hirtelen elhallgat.
– Milyen súlyos? – A fájó nyakamat leszámítva nem sok mindent
érzek.

– Csak előbb rögzítenünk kell a nyakadat a biztonság kedvéért –

magyarázza, a kérdésemre nem felelve, miközben a másik személy
megszorít egy szíjat a homlokomon.

A kocsi.

Benn ültem a kocsiban.

Ki volt még a…

Sasba.

Derek.

– Hol vannak? – A szememet meresztem, előbb balra, aztán jobbra,

de nem látok semmit sem. – Hol vannak a barátaim?

– Mindenkiről gondoskodunk, Cole. Tudod, hogy milyen hónap van?

Jövő héten vizsgáim lesznek. Igen. Vissza kell érnem a vizsgákra.

– Április.

– Helyes. Ki az országunk elnöke, Cole?

– Bush.

– És mennyi idős vagy, Cole?

Folyamatosan a nevemen szólít. Miért csinálja ezt?

– Húsz. Huszonegy leszek decemberben.

A másik mentős meghúzza a szíjakat. Amíg el nem engedtek, észre

sem vettem a kezeket, amelyek a fejemet tartották. Tara
szomorkásán rám mosolyog.
– Emlékszel rá, hol voltál ma este?

– Egy buliban. Rich házában. – Elhallgatok. – Hol van Derek? És

Sasha?

– Több mentős is van a helyszínen. Mindenkiről gondoskodnak.

Elvihetjük innen? –

szól oda valakinek, akit nem látok

Felhangzik egy mogorva „igen”, aztán hirtelen megmozdítanak.

Minden irányból halk hangok és egymással versengő villogó fények
vesznek körül. Őrülten mozgatom a szememet – az a fejem egyetlen
része a számon kívül, amit mozgatni tudok – hátha meglátok
valamit. Bármit. De a szíjak szorosan tartanak.

– A barátaimat is ugyanabba a kórházba fogják vinni, mint engem,

ugye?

– A lehető legjobb ellátást kapják – mondja Tara, miközben

bemászik a mentő

hátuljába. Már megint nem igazán a kérdésemre felel.

Pont, amikor becsukódik a mentő ajtaja, a közelben recsegve

megszólal egy rendőrségi rádió.

Mielőtt kattanna a zár, mindössze ennyit hallok: „a helyszínen

exitáltak”.

MÁSODIK FEJEZET

Barna foltok a plafonon.

Ez az első dolog, amit megpillantok.

A második anyám arca, a keze összekulcsolva és az ajkához

emelve, mintha imádkozna.
– Cole, kicsim! – Kékesszürke szeme kicsit elkerekedik, ahogy
kihúzza magát ültében, szőke haja kibontva lóg az arca két oldalán.
Évek óta nem láttam, hogy ilyen rendezetlenül viselte volna mások
előtt.

Kipislogom a kábultságot a szememből, majd körbepillantok. Fehér

falak és világoskék függönyök. Egyszerű, fehér flanel ágynemű, rajta
vékony, kék csíkokkal.

Gépek… Egy kórházi kórteremben vagyok; annyi biztos. Csak éppen

nem emlékszem rá, hogyan is kerültem ide.

Amit viszont tudok, hogy mindenem kibaszottul fáj. Valaki mellkason

rúgott volna?

Minden egyes lélegzetvétel után úgy érzem, hogy egyszerűen csak

benn kell tartanom a következőt. Kicsit oldalra fordítom a fejemet,
mire hullámokban önti el a kín az egész jobb oldalamat. Mindennek
lehet valami köze ahhoz a sínhez, ami a karomat tartja a helyén.

– Carter, magához tért! – szól anya, miközben hűvös ujjak fonódnak

a kezem köré.

Cipők csoszognak a kórház padlóján, majd apa tűnik fel a függöny

mögül és anya mögé áll, a régi, Stanford Jogi Egyetem-feliratú
melegítőfelsője gyűrött, az elején kávéfolt díszeleg.

A szemük alatti lila táskákból látom, hogy egy ideje már nem aludtak.

– Mi történt? – A torkom túl száraz ahhoz, hogy elbírjon a szavakkal.

Köhögni kezdek, mire összerándulok, ahogy fájdalom nyilall a
vállamba. Még az összerándulás is fáj.

– Tessék, Cole! Innod kell egy kicsit. – Anya egy pohár vizet tart az
ajkamhoz. –

Először csak kis kortyokat.

Apa nem fecsérli az időt, rögtön előrehajol, és megnyomja a vörös
hívógombot az ágy keretén.

– Az orvosok majd adnak valamit a fájdalomra.

Veszek pár apró lélegzetet, majd megpróbálom újra.

– Mi történt?

Anyáék összenéznek, aztán apa ádámcsutkája görcsösen

megmozdul, ahogy nagyot nyel.

– Autóbaleseted volt.

– Igaz. – Most már emlékszem a mentősre. Ezt mondogatta nekem

folyamatosan.

Baleseted volt. Segíteni fogunk rajtad. Kezdenek a helyükre kerülni a

kirakós darabkái. A buli, az út hazafelé.

– Meg fogsz gyógyulni, Cole. – Anya megszorítja a kezemet. –Van

pár zúzódásod meg törött csontod, de minden rendben lesz. Csak
egy pár napot kell itt maradnod, aztán hazavihetünk. Minden
rendben lesz – ismétli suttogva. Már nem tudom, hogy ezzel engem
vagy magát akarja inkább megnyugtatni, főleg mivel könnyek
gyűlnek a szemében.

Összeszorítom a fogamat a fájdalomtól, ahogy balra fordítom a

fejemet, ahol egy üres ágyat pillantok meg.

– Hol van Sasha? Egymás mellé kellett volna rakniuk minket. –

Tizenegy voltam, mikor utoljára kórházba kerültem. Sashával
kitaláltuk, hogy végigszáguldunk a BMX-

ünkkel az egyik szomszéd gödrökkel teli mezején. Közös

kórteremben kötöttünk ki, mindketten gipszben. Tényleg soha
semmit sem csináltunk a másik nélkül.
Egy színes műtősruhába öltözött ápoló lép be az ajtón, majd
odasétál az ágyamhoz.

– Hogy van a betegünk? – kérdezi, miközben figyelmét az ágyam

mellett álló infúziós állványnak szenteli, ellenőriz egy halom zacskót,
szétszedi és újra összeilleszti az adagolókat.

– Erős fájdalmai vannak – felel helyettem anya. Közben egy

alacsony, kopaszodó férfi masírozik be a szobába, a nyaka körül
sztetoszkóppal Leemeli a kartonomat az ágy végéből.

– Szia! Dr. Stoult vagyok. Te pedig Cole Reynolds… húszéves…

autóbaleset. –

Felemel egy lapot, és tanulmányozni kezdi a vizsgálati

eredményeket. – Hogy érzed magad, Cole?

– Szarul.

Anya ezért általában letorkolna. Most azonban csak fogja a kezemet,

mintha félne elengedni.

– Nem ok nélkül. A légzsákok eltörték három bordádat, és rendesen

összezúzták a bal oldaladat és az arcodat. Eltört a claviculád. Az a
kulcscsontod – néz a szemembe egy pillanatra, hogy elmagyarázza,
majd visszapillant a kartonomra. – Ezenkívül enyhe agyrázkódást is
szenvedtél. Valószínűleg akkor, amikor a fejed nekicsapódott az
utasoldali ajtókeretnek.

– Ezért fáj annyira a fejem? – Eddig észre sem vettem, hogy a

koponyám hátulja is lüktet a fájdalomtól. Pocsék egy érzés.

– Valószínű. Ezenkívül jelentős mennyiségű alkohol volt a véredben,

úgyhogy a fájdalom részben a dehidratációból is eredhet. Majd
teszünk róla, hogy bőven kapj folyadékot. – Visszaakasztja a táblát
az ágy végébe, és előhúz egy kis, vékony zseblámpát.
Anya kénytelen elengedni a kezemet és kilépni az elhúzott függöny
mögé.

– Akár tizenkét hétbe is beletelhet, amíg a kulcscsont összeforr. Azt

javaslom, hogy a lehető legtovább hordd a sínt. – A mellkasomra
helyezi a sztetoszkóp hallgatóját.

– Hol van az a két srác, akik velem együtt kerültek be?

– Próbálj meg mély levegőt venni! – szól rám az orvos.

Engedelmeskedem, majd hangosan felnyögök. Miközben

megigazítja a kötéseimet, az orvos biccent egyet az ápolónőnek,
mire az fürgén állít valamit az infúzióm adagolóján.

– Nem sok mindent tudunk tenni érted azt leszámítva, hogy

biztosítjuk a kényelmedet. Megemeljük a fájdalomcsillapító-
adagodat, és kapsz egy kis altatót, hogy tudj pihenni.

– Meg tudná mondani, hogy hol vannak a barátaim?

– Megnézem, mit tudok kideríteni, rendben? – Egy gyors mozdulattal

szétnyitja a függönyt, és már viharzik is ki a kóseremből, mielőtt még
annyit mondanék, hogy „Köszi, doki!”

Anya rögtön visszasiet a székéhez, ismét megragadja a szabad

kezemet, míg a másik kezével félresöpri a hajamat a homlokomból.

– Mennyi idő, amíg az altató hatni kezd? – kérdezi az ápolónőtől.

– Csak pár pillanat. – Az ápolónő kissé feszengve rám mosolyog,

mielőtt elhagyná a szobát, pont, amikor a testem elkezd
belesüppedni a matracba. Mintegy varázsütésre, a gyógyszerek már
kezdik is kifejteni hatásukat.

– Apa? Ki tudnád deríteni, hol van Sasha? – Kész küzdelem

kimondanom a szavakat, a nyelvem kezd elzsibbadni. – Az orvos
talán már el is felejtette.
A kérdésemet síri csend fogadja.

A szemhéjamat mintha mágneses erő húzná lefelé, de én küzdők

ellene, amikor megpillantom a szüleim gyásztól elkomorult arcát.
Anya arcán könnyek csorognak végig.

Apa lehajtja a fejét, a tekintete homályos.

Anélkül, hogy akár egyetlen szót is szólnának, hallom a válaszukat.

Zokogás szakad fel belőlem, még úgy is, hogy közben érzem, hogy
sodródom az üres sötétség felé.

Ám előtte még rádöbbenek, hogy annak az életnek, amit eddig

ismertem, ezennel vége.

HARMADIK FEJEZET

A borzalmas, szorító fájdalomnak a mellkasomban most már nem

sok köze van a sérüléseimhez.

És majd’ megfulladok tőle.

A szemben lévő falon lógó óra három óra öt percet mutatott, amikor
magamhoz tértem. Már vagy húsz perce bámulom, ahogy a
másodpercmutató rója a köröket.

Anélkül, hogy egyetlen szót is szólnék.

A legjobb barátaim már majdnem harminchat órája halottak.

Miközben aludtam, anya lecserélte a fehér pulóverét egy zöldre, és

könnyfoltos orcákkal egészítette ki a szeme alatti sötét karikákat.

– Cole! Kérlek, mondj valamit! – könyörög. Sosem szerette a hosszú

hallgatást, szívesebben „beszélte meg” a dolgokat. Ebben a
tekintetben rá ütöttem, amitől a hallgatásom most valószínűleg még
jobban felkavarja. Apa azonban, úgy tűnik, teljesen meg van
elégedve azzal, hogy csak üljön az üres kórházi ágyon anya mögött.
A karját összefonta a mellkasa előtt, az arca megviselt. Egy szót
sem szól.

– Mi történt?

Anya újra és újra megköszörüli a torkát.

– Kirepültek a kocsiból. – Egy pillanatra elhallgat. – Nem értem, hogy

miért nem volt bekötve a biztonsági övük. Nem erre tanítottunk!
Egyszerűen nem… – Ekkor apa odahajol hozzá, és végighúzza a
kezét a vállán. Anya elhallgat. Mielőtt folytatná, egy pillanatra
összeszorítja az ajkát, mintha így próbálná meg összeszedni magát.
– Abból, amit eddig hallottam, úgy tűnik, rögtön meghaltak. Ez
legalább… legalább valami. –

Kezét a szája elé emeli, görcsösen zokogni kezd.

Fájdalmas csomó nő a torkomban.

– Madison?

Anya lehajtja a fejét.

– Itt járt korábban, és este majd még visszanéz. A lakásban vannak,

összepakolják Sasha cuccait és intézik, amit kell.

– Hogy van?

– Erős kislány. Cyril azt mondta, hogy elhalasztják a temetést

szombatig. Dr. Stoult szerint addigra már kiengednek – magyarázza
apa, majd még hozzáteszi: – Dereket szerdán temetik.

Sasha és Derek temetése.

Ez nem lehet igaz.

– Nemsokára kész a hivatalos rendőrségi jelentés, de abból, amit

eddig kiderítettek, úgy tűnik, hogy az alkohol is közre…
– Nem! – szakítom félbe a fejemet rázva, mire a fájdalom miatt
össze kell szorítanom a fogamat. – Én voltam részeg. Pontosan
ezért vezetett Sasha. – Sasha nem vezetne ittasan. Sasha rendes
gyerek.

Rendes gyerek volt.

– Tehát akkor Sasha vezetett. Nem voltak benne száz százalékig

biztosak, hogy Sasha vagy Derek ült a volánnál. – Apa szája
megrándul. – De mindegy is, majd a boncolási jelentésből kiderül,
hogy mennyi alkohol volt a vérében.

Becsukom a szememet, és felidézem a péntek estét. Sasha elég jól

volt ahhoz, hogy vezessen, ugye? Azt mondta, hogy jól van, hogy
egy ideje már csak vizet döntött magába.

De most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy szinte egész este

sör volt a kezében. Bár lehet, hogy csak ritkán ivott bele.

Ugyanakkor viszont sosem ismertem Sashát olyannak, aki csak

kapaszkodik a sörébe.

Bassza meg! Mégis mit képzeltem?

Egy újabb hosszú, kínos hallgatás után végre meg merem kérdezni:

– Szóval, minek mentünk neki? Egy fának?

Anya elsápad, mire rögtön tudom a választ.

Nem hittem volna, hogy bármit is képes vagyok érezni ebben a

zsibbadtságban.

– Azt mondják, összeütköztetek egy szembejövő Audival. – Apa a

padló egy pontját bámulja az ágyam mellett, és a tekintetéből látom,
hogy gondolatban messze jár. – Nem voltak féknyomok az úton.

Jézusom! Nekimentünk egy kocsinak azzal a böhöm nagy

furgonnal?
– Mi lett a másik sofőrrel?

Friss könnyek buggyannak elő anya szeméből, mire mintha még

nagyobb súly nehezedne a tüdőmre.

– A rendőrség egyelőre nem árult el túl sokat. Csak annyit tudok,

hogy öt utas volt a másik kocsiban. Két felnőtt és három kamasz –
magyarázza apa lassan. – Egy tizenhat éves lányt elszállítottak
Sparrow-ba. Itt nem tudták volna megfelelően ellátni, be kellett vinni
a sürgősségire.

A gyomrom összeszorul.

– Túlélte?

– Nem hallottam.

– És a többiek?

Anya felpillant sötétkék szemével – amit én is örököltem és egy

pillanatra találkozik a tekintetünk. Rengeteg érzelem kavarog a
szemében – gyász, szánalom, félelem.

Megrázza a fejét.

Öt ember… Egy túlélő… Az azt jelenti…

Hatan meghaltak.

Mindez azért, mert nem tartottam be a szavamat.

Megrohannak az érzelmek. Becsukom a szemem.

Valami selymes csiklandozza az ujjamat. Oda sem kell néznem,

hogy felismerjem Madison hajának érintését.

A reluxa lécei közt látom az éjszakai eget. A falon lógó óra szerint fél
tíz van. A szüleim elmentek… remélem, azért, hogy aludjanak egy
kicsit. Madison vette át anya helyét az ágyam melletti széken. Alszik,
fejét egyik karjának könyökhajlatában pihenteti, a csípőm mellett;
arca felém néz, szögegyenes, fekete haja szétterül a kezemen. Az
arca foltos a sírástól.

Én csak fekszem ott, és csinos arcvonásait tanulmányozom,

miközben alszik.

Régen sosem gondoltam volna, hogy majd beleszeretek Madisonba.

Ő mindig is csak

Sasha hugicája volt, aki ott lézengett körülöttünk, és elpirult,

valahányszor ránéztünk. De aztán az a pipaszárlábú, félénk kölyök
kilencedik osztály előtt elment egy nyári táborba, ahonnan
kikerekedve, a szemében cinkos csillogással tért vissza.

A giminkben először senki sem ismerte fel őt, de annyi szent, hogy a
srácoknak megakadt rajta a szeme. Én is köztük voltam. De,
metamorfózis ide vagy oda, akkor is Sasha húga volt.

Az az este, amikor Sasha rajtakapott, ahogy a hátsó udvaron

csókolózom Madisonnal, volt az egyetlen alkalommal, amikor a
barátom úgy esett nekem, hogy szándékában állt valódi kárt tenni
bennem. Ezután egy hétig alig szólt hozzám, én pedig biztos voltam
benne, hogy a barátságunknak lőttek.

De aztán csak belenyugodott. Miután lenyomott egy egyórás

beszédet arról, hogy bever egyet, ha meghallja, hogy bárkinek is
azzal kérkedek, meddig jutottam el Madisonnal, és hogy kinyír, ha
valaha is fájdalmat okozok neki.

Bárcsak Sasha most itt lehetne, hogy beváltsa az ígéretét!

Szomjan halok, ezért az éjjeliszekrényen álló vizespohárért nyúlok.

Leszámítva pár röpke sétát, amit segítséggel tettem a szobámban,
az elmúlt két napban nem is mozdultam az ágyból, és már kezdek
kicsit nyughatatlanná válni. Az ápolók csökkentették a
fájdalomcsillapító-adagomat, és bár a testem még mindig sajog, a
fizikai fájdalom közel nem annyira borzalmas.
Mire visszafordulok, Madison már fel is ébredt, whiskyszínű szemét
rám szegezi.

Hirtelen levegőt veszek, mire szúró fájdalom nyilall a mellkasomba.

Eddig még sosem vettem észre, hogy mennyire hasonlít a szeme
Sasháéhoz.

Tulajdonképpen olyan, mintha a barátom szemébe néznék.

– Részegek voltatok? – Könnyek csorognak le az arcán. – Sasha

részegen vezetett haza?

Én ebből csak annyit hallok, hogy „Hagytad, hogy Sasha részegen

vezessen haza?”

Erre pedig az egyszerű válasz az, hogy… igen.

A padlódeszkák nyikorognak a talpam alatt, ahogy átsétálok a

lakásunk előszobáján. Sasha és én közel két éve költöztünk ide,
amikor másodévesek lettünk. A bérleti díj kicsit magas ugyan, de a
földszinti bár és konyhából nyíló tetőterasz nagyon sokat nyomott a
latban.

Megállok Sasha szobája előtt, a tekintetem végigsiklik az üres téren.

Mindent elvittek. Még a rajzszögeket is, amikkel felrakta a posztereit.

– Ti aztán nem fecséreltétek az időt. – A hangom visszhangzik a

szobában, amitől csak még jobban fáj az üresség a mellkasomban.

– A szüleim mindent most akartak hazavinni. Tudod, hogy

túlessenek rajta. –

Madison hosszú hajának egyik tincsét a fülé mögé dugja. Két

másodpercig habozik, mielőtt ingatag léptekkel átszelné a kettőnk
közti távolságot. Százötvenöt centisen és alig negyvenöt kilósán
egészen aprónak tűnik mellettem. – A ruháid nagyját már
összecsomagoltam neked. Anyukád azt mondta, hogy a többit
hagyjuk itt a nyárra, hogy majd itt legyenek, amikor ősszel
visszajössz.

Visszajönni. Ide.

Ismét végigpillantok a szobán, miközben átgondolom ennek a

lehetőségét. Az idő

megállt, amikor kinyitottam a szememet a kórházban. Bár Sasha

hiánya olyan, mintha az egyik végtagomat veszítettem volna el, még
mindig úgy érzem, mintha tejködben bolyonganék.

Még

semmi

sem

érződik

valósnak.

Talán

mostanra

már

kezdenének leülepedni a dolgok, ha elmentem volna Derek

temetésére. Csakhogy addigra még nem engedtek ki. Küldtünk
virágot. Ami messze nem tűnik elegendőnek.

Madison finoman cirógatja az ép karomat az ujjaival, hogy

megnyugtasson.

– Mit gondolsz, kibírod az utat? – Ez az én barátnőm. Éppen most

veszítette el a bátyját, és leszámítva egy teljesen hisztérikus
zokogórohamot a kórházban, egész végig csakis velem törődött.
– Nem, de ez még mindig jobb, mint felzsúfolódni egy repülőre. –
Ahol aztán mindenki megbámulja a sárgászöldes véraláfutásokkal
teli arcomat. A Lansingből Rochesterbe vezető, hatórás út
garantáltan kellemetlen lesz, de legalább majd el tudok terülni a
hátsó ülésen. Talán a hosszúra nyújtott utazással mentálisan fel
tudok majd készülni arra, ami rám cár.

Holnap szembe kell néznem a koporsóban fekvő legjobb

barátommal. Egy nappal később aztán végig kell néznem, ahogy
leeresztik egy gödörbe.

Nehézkes léptek hangja hallatszik a bejárati ajtó felől.

– Hány doboz van még?

– Csak egy pár – feleli Madison, ahogy elpillantva mellettem kiles az

előszobába, pont akkor, amikor apa megjelenik. – Majd én viszem a
bőröndöket. Azokon van kerék.

Apa köszönetképpen biccent neki egyet, majd felém fordul.

– Készen állsz? Gondolom, párszor majd meg kell állnunk útközben.

– Igen. Csak adj egy percet! – Mikor Madison habozni kezd, hogy
vajon maradjon-e, még hozzáteszem: – Egyedül szeretnék lenni.

Lehajtja a fejét és bólint. Nem tudom, hogy megbántottam-e. Hogy

őszinte legyek, nem is nagyon érdekel. Kikerülöm a bőröndöket és a
tankönyvekkel teli dobozokat, amik elállják a szobámba vezető utat.
Valaki – gondolom Madison – feltakarított, lehúzta az ágyneműt és
bezacskózta a piszkos ruhákat, amiket elöl hagytam. A tálalón
széthagyott aprót is beletette egy üvegbe, a szemetet pedig kidobta.

Az ujjaim rákulcsolódnak a tipográfia tankönyvem sima borítójára,

miközben kikerülöm az összecsomagolt cuccaimat. Az lett volna az
első vizsgám hétfő reggel. Anya már beszélt a tanáraimmal és a
Michigani Állami Egyetem dékánjával. Kész a papírmunka, hogy
elhalasszuk a vizsgáimat augusztusra, mielőtt elkezdődik az utolsó
tanévem és vele az utolsó egyetemi fociszezonom. Már ha
játszhatok.

De ha igen, az azt jelentené, hogy Sasha nélkül kellene játszanom.

Még sosem voltam úgy tagja egy csapatnak, hogy Sasha ne lett
volna ott velem.

Egész gyerekkorunkban mást sem csináltunk, csak labdákat

dobáltunk meg korongokat ütöttünk egymásnak. Párban jöttünk.
Mikor elsőben elmentünk a válogatóra, beletörődtem, hogy én sem
fogok játszani, ha a legjobb barátom nem kerül be a csapatba.

Soha, semmit sem fogadtam el az élettől, ha ő nem lehetett a része.

A matrac nyikorog a súlyom alatt, ahogy leülök. Itt kellett volna

kikötnöm azon az estén. Itt kellett volna ülnöm, ezen az ágyon, ezek
közt a kopott, tengerészkék falak közt, miközben tompán felszűrődik
a beszélgetés és a zene moraja a lenti bárból, ez a francos, éles
sarkú tankönyv meg a lábamhoz nyomódik, mialatt átkozom
magamat, amiért nem tanultam korábban.

Nem pedig az út szélén kellett volna kihúzniuk a kocsiból, miután a

barátaim feje nekicsapódott a járdának.

A tankönyv hangos csattanással nekicsapódik a velem szemben

lévő falnak, a gerince elpattan. Fürge léptek sietnek végig a
folyosón, majd Madison jelenik meg az ajtóban, gyönyörű arcán
rémület. Mikor meglát, megkönnyebbül.

– Ó, azt hittem, hogy elestél, vagy… – Megszemléli az új és

igencsak méretes lyukat a gipszfalon, majd pedig az alatta fekvő
tankönyvet, aminek lapjai furcsa szögben terülnek szét a padlón.
Kezét a torkához kapja. Mozdulata hosszú, vékony nyakára tereli a
figyelmemet. Mindig is kifejezetten csábítónak találtam Madison
nyakát, és képtelen voltam túl sokáig távol tartani tőle a számat.
Most azonban csak bámulom, miközben az jár a fejemben, hogy
menynyire törékeny is az emberi test.
Elgondolkozom azon, hogy vajon pontosan mi törhette el Derek
nyakát, amikor kirepült az autóból. Talán a kocsi váza? Vagy a föld?

Madison a bőröndöm fogantyújára kulcsolja az ujjait, majd egyetlen

szó nélkül kihúzza a szobából.

Még tíz másodpercig bírom, csak azután nyelem le a számban

összegyűlt nyálat.

Átbotorkálok a konyhába, és víz után kutatva kinyitom a hűtőt. Valaki

kipucolta onnan a pizzás dobozokat. Nem maradt más, mint pár
tubus ketchup meg majonéz, és egy rekesz Miller Genuine Draft sör.

Sasha kedvence.

Teszek három lépést a mosogató felé, arra számítva, hogy mindjárt

elhányom magamat. Baromira azt kívánom, hogy ne ez legyen a
helyzet, mert hála a sérüléseimnek, akkor szinte biztos, hogy
elájulnék a fájdalomtól.

– Minden rendben lesz – gügyögi anya lágyan, miután feltűnik a

semmiből. Egy hűvös kéz simul a tarkómra; a hideg lenyugtat.

– Ezt meg mégis honnan tudod? – Mert jelen pillanatban azt

kívánom, bárcsak az én biztonsági övem se lett volna bekapcsolva
azon az éjjelen.

Kényszeredetten rám mosolyog, de csak az ajka mosolyog, a szeme

nem.

– Indulhatunk?

– Nem, de nem igazán van más választásom, nem igaz?

A válla előrezuhan, mintha tíztonnás súlyt emelne fel, ahogy kiveszi

a szemetet a vödörből.

– Sajnálom, anya.
– Tudom – suttogja, és lenyomkodja a kilógó újságpapírt.

– Várj! – odasietek és kihúzom az újságköteget, még mielőtt

becsomózhatná a zsákot.

Három újságot dobtak ki. Mindegyik címlapján ugyanaz a sztori

szerepel, de egyik sem tűnik valósnak. Csakhogy ott van a képen
apa Suburbanje, a kocsi eleje baloldalt összezúzva, az ablakok
kitörve. Egy második, kisebb fotó az újság egyik belső oldalán egy
összeroncsolódott fémhalmazt ábrázol; négy egymásba fonódó
karika – az Audi szimbóluma – lóg valamiről, ami egykoron
valószínűleg az első hűtőrács lehetett.

Az, hogy akár egyetlen személy is túlélhette ebben a kocsiban, kész

csoda.

A szalagcím felzaklat: „Hat halott a részeg egyetemista okozta

balesetben”.

– Mégis hogy nyomtathatnak ki ilyet? – ordítom, ahogy kitartom

magam elé a lapot.

– Még semmit sem bizonyítottak!

Anya ujjai a kötegre simulnak, és finoman elkezdi kihúzni a

kezemből a lapokat.

– Nem lenne szabad most ezeket olvasnod.

Erősebben ragadom meg az újságokat, és kirántom őket anya

kezéből. Kiterítem a konyhapultra és átfutom a cikkeket, mígnem
ráakadok egy kamaszlány fél oldalt betöltő

fotójára. Rögbimezt visel, és szélesen mosolyog a kamerába. „A

tizenhat éves Kacey Cleary a michigani Grand Rapidsből”, írják a
kép alatt.

– Azt írják, még mindig az intenzíven van, de úgy tűnik, túl fogja élni
– mondja anya, miközben a tekintetem gyorsan végigsiklik a
cikken… minden egyes lélegzetvétel kész küzdelem. Azt írják,
éppen hazafelé tartottak egy Detroit melletti, rivális iskola ellen
játszott rögbimeccsről. Már hamarabb haza kellett volna érniük, de
útközben megálltak egy ünnepi pizzára.

A halottak közt vannak a lány szülei, a pasija, és egy másik

kamaszlány. Valószínűleg a legjobb barátnője. Tehát gyakorlatilag
mindenki, aki fontos lehet egy tizenhat éves lánynak.

Mégis milyen hatással lesz ez rá?

Érzem, ahogy kiszökik a vér az arcomból.

– Van még más családtagja?

– Egy tizenegy éves húga, akire most a nagynénje meg a nagybátyja

vigyáz.

Tizenegy éves. Az még gyerek.

– Nem kéne meglátogatnunk a kórházban?

– Apád megpróbálta, de… most nem fogad látogatókat. – Abból,

ahogy anyának megbicsaklik a hangja, tudom, hogy többről van itt
szó, de nem erőltetem. Odatartja nekem a szemeteszsákot, arra
várva, hogy beledobjam az újságokat. Egy kézzel, ügyetlenül
feltekerem a lapokat a pulton, és helyette a hónom alá dugom a
köteget.

Bárcsak ne álltak volna meg pizzázni!

Bárcsak otthon maradtam volna tanulni!

Bárcsak józan maradtam volna, ahogy megígértem!

Bárcsak ne adtam volna oda a kocsikulcsot Sashának!

Kisétálok a lakásból, miközben a „bárcsakok” tengerében fuldoklom.

Apa bekanyarodik a Logan Streetre.

És remeg a kezem. Ez még sosem fordult elő korábban.

Becsukott szemmel is végig tudok vezetni ezen az utcán. Tizenkét

méternyire innen ott van Mr. Peterson rozoga, öreg kerítése, amit
egyszer Sashával gördeszkázás közben szétszedtünk. Még
tizenhárom méter, és már ott is van Ms. Meddock nagy, zárt erkélye,
aminek az ablakát egyszer betörtem egy hokikoronggal.
Négyháznyira onnan kap helyet Naomi Gomes családjának otthona
– ő volt egykor a bébiszitterünk, és az első lány, akibe Sashával
mindketten belezúgtunk. A következő ház pedig egykor Derek
nagyszüleié volt, amíg el nem adták, amikor Arizonába költöztek.

A zsákutca végén pedig ott áll egymás mellett két szinteltolásos ház.
Mindkettőbe habozás nélkül lazán besétálnék.

Legalábbis eddig így volt.

Most azonban már a látványuktól is összeszorul a gyomrom. A bal

oldali üres és néma, egy egész életre szóló emlékek kriptája. A
másik előtt számos kocsi áll, komor arcú emberek szállnak ki
belőlük, hogy kifejezzék együttérzésüket a tragikus veszteség miatt.

És ekkor végre kezd valósnak tűnni.

Mindez valóban megtörténik.

NEGYEDIK FEJEZET

2008. június

– Nem kéne viselned a sínedet? – Madison letesz két doboz kólát a

dohányzóasztalra a tankönyvkupacok és az ebéd… és a reggeli…
és a tegnapi vacsora után maradt piszkos edények közé, amiken
még a szinte érintetlen kaja is ott van.

– Kellett egy kis szünet. – Meg abból is kéne egy kis szünet, hogy
félkarú idióta vagyok, de arra egy darabig még nem fog sor kerülni.
Még egy francos videojátékkal sem tudom elütni az időmet és
kikergetni a fejemből a sötét gondolatokat. Legalább az arcom nem
néz ki már úgy, mintha valaki bokszzsáknak használta volna, és a
bordáim is kezdenek összeforrni. Már az sem jelent küzdelmet, hogy
levegőt vegyek. Legalábbis nem fizikai értelemben.

Madison átlépi a lusta Murphyt – a labradorkeveréket, akit Sasha

segített nekem kiválasztani a menhelyen nyolc évvel ezelőtt –, és
lehuppan mellém a kanapéra. Érzem magamon kutató tekintetét, de
én továbbra is csak a tévéképernyőt bámulom, miközben a jó
karommal óvatosan átölelem a vállát. Nem tudom, hogy ez vajon
egy kicsit is vigasztaló-e számára. Mert számomra pokolian nem az.

Egy erős mellkast érdemelne, amire ráborulhat, és ami felitatja a

könnyeit, valakit, akin kitöltheti a frusztrációját. Egy olyan pasit, aki
segít neki feldolgozni az egyetlen bátyja elvesztése okozta fájdalmat.
Nem egy olyan srácot, aki még csak arra sem képes, hogy három
másodpercnél tovább nézzen bele abba a túlságosan is ismerős,
whiskyszínű

szempárba, mielőtt el kéne fordítania a tekintetét.

Kínos csend telepedik ránk. Lassan belépünk a gyásznak abba a

furcsa, elhatárolódott fázisába, ahol már mindenki kezdi elfogadni a
valóságot. Lehetetlen nem így tenni. Sasha hiánya az életünkben
olyan, mint egy hatalmas lyuk egy híd közepén. Mégis hogyan
jusson át az ember a túloldalra, ha egyszer kifogyott a betonból?
Gondolom, rádobhat pár deszkát, hogy befoltozza a lyukat, hogy
tovább tudjon lépni. De a híd sosem lesz az igazi

– már sosem lesz olyan erős, mint valaha volt.

A valóság elfogadását rengeteg haszontalan „mi lett volna, ha” és

számos dühös

„miért” követte a szüleimtől, Sasha szüleitől, Madison-tól. Még a

barátainktól is.
„Egyáltalán miért mentetek el bulizni közvetlenül a vizsgák előtt?”

„Miért nem kötöttétek be a biztonsági övét?!”

„Miért műveltetek ekkora baromságot?!”

Hallom bennük a kimondatlan vádakat. Ott voltam. Éppen annyira

része voltam az esetnek, mint Sasha és Derek. És, bár értem, hogy
honnan jönnek, a szavak addig verik pörölyként a fejemet, amíg
végül vissza nem vonulok ennek a tévészobának a menedékébe.

– Fitz meg Henry rám írt – mondja Madison. – Bulit tartanak a

hétvégén. Tudni szeretnék, hogy megyünk-e. Sokan ott lesznek a
bandából.

– Majd beszélek velük valamikor máskor. – Jó, ha két szót szóltam

hozzájuk a temetésen, és azóta egyetlen e-mailre vagy SMS-re sem
válaszoltam.

– Segítsek tanulni? – Előrehajol, és felüti az egyik tankönyvet. Anya

úgy két hete tette oda a könyveket. Azóta még csak ki sem nyitottam
egyiket sem, már az egyetem gondolata is kifáraszt.

– Nem, köszi, megvagyok. Nem kell neked is bepótolnod a

vizsgáidat?

Madison megrántja a vállát, ahogy a keze egy pillanatra megpihen a

félig telepakolt újságon. A tizenhat éves túlélő arcán, aki engem
bámul. Még nem egészen érzem helyesnek, hogy a nevén
szólítsam.

Madison megköszörüli a torkát, majd csendesen megkérdezi:

– Nem kéne elmennünk meglátogatni?

Madison és a szülei ugyanúgy sajnálják a lányt, mint én. Végül is

Madison bátyja, az ő fiuk ült a volánnál.
– Nem is tudom. Most nem fogad látogatókat. – Értsd: amikor a
szüleim odarepültek, hogy meglátogassák, és az ápolónő szólt a
lánynak, hogy látogatói vannak, az teli tüdőből ordítozni kezdett,
végül aztán tele kellett nyomniuk nyugtatóval. Állítólag azt követelte,
hogy a kórház hívja ki a rendőrséget, aztán amikor a zsaruk végül
megérkeztek, a lány összevissza fenyegetőzött, hogy széttép
minket, ha bármelyikünk akárcsak beteszi a lábát a szobájába. Bár
az egész teste be van gipszelve, úgyhogy jelen pillanatban mozdulni
sem tud.

Elrendelték a pszichiátriai kivizsgálását.

Madison felsóhajt, majd bólint, aztán összefogja hosszú, szénfekete

haját, és lófarokba köti.

– Igazán jól nézel ki. – Ezt komolyan is gondolom, bár a hangom

olyan üresen cseng, hogy a szavaim hamisnak hangzanak.
Általában jóganadrágra és spagettipántos felsőre cseréli a
munkaruháját, mielőtt átjön, ma azonban nem öltözött át.

– Köszi! – Valami szinte már vidáman csillan meg a szemében. A

tavaszi szünet óta ez az első alkalom, hogy valami ilyesmit látok.

– Hogy megy a gyakornoki meló? – Nem hiszem, hogy ezt eddig

egyszer is megkérdeztem volna tőle. Madison éppen most fejezte be
az első évét Washington D.C.-

ben, az ország egyik legjobb újságírói programjában. A nyári

gyakornoki munkájának a kezdetét két héttel eltolta a baleset miatt,
ám végül úgy döntött, dolgoznia kell, hogy lekösse magát. Úgy volt,
hogy én anya kreatív ügynökségénél leszek gyakornok a nyáron, ám
a dolgok végül nem így alakultak.

– Jól. Egy csapattal dolgozom együtt, mindenki nagyon rendes.

Igazából… – Aztán

csak mondja és mondja, beszél a kollégáiról és a főnökéről, és arról

a cikkről, amit ma ellenőriznie kellett, hogy a benne leírtak
megfelelnek-e a valóságnak. Bár nem igazán figyelem, mit is mond,
engedem, hogy hangjának lágy zümmögése elnyomja a
tudatalattimból feltörő sötét gondolatok hangját, ha csak egy rövid
időre is.

– Ki áll nyerésre? – kérdezi hirtelen, és ökölbe szorítja a kezét. Ez

annak a jele, hogy valami idegesíti. Gondolom, észrevette, hogy
nem figyelek rá.

– Detroit. – A Red Wings, a Sashával közös kedvenc csapatunk, és

az egyik oka annak, hogy a Michigani Állami Egyetemet választottuk,
mindjárt megnyeri a Stanley Kupát, és engem ez egy cseppet sem
érdekel. Jelen pillanatban ez is csak egy módja annak, hogy
elüssem az időmet.

Madison egyszer csak ott áll előttem, eltakarva a képernyőt. Az alsó

ajka reszket, a szeme könnyben úszik.

– Akarsz te engem még egyáltalán? – a kérdése halk, szinte már

suttog.

Kifújom a levegőt; szinte a húsomba mar, hogy milyen sebezhetőnek

tűnik.

– Persze hogy akarlak, Mads. Tudod, hogy így van. Csak… –

Lehajtom a fejemet. –

Még csak öt hét telt el. És egyszerűen csak… – Miről is van szó
pontosan? Ügy értem, a sérüléseim valósak. A gyász valós. Az
önvád pedig a belsőmet marcangolja.

Felemelem a tekintetemet, mire azt látom, hogy Madison lehúzza a

ruháját a válláról.

A ruha elveszíti formáját, ahogy az anyag végigsiklik a lány testén,

majd lehullik a bokája köré. Törött csontok ide vagy oda, a vérem
gyors iramban lefelé áramlik, ahogy hátranyúl, hogy kikapcsolja a
melltartóját, majd azt is a földre ejti. Ezt a bugyija követi.
És aztán csak áll ott és vár, miközben az ujjai idegesen rángatóznak.

Lassan kifújom a levegőt, miközben lenyúlok, és kigombolom a

farmeromat.

– Nem tudom, hogy mennyire fogod élvezni ezt.

– Azért meg akarom próbálni – mondja, és lehajol, én pedig kissé

felemelkedek, hogy így segítsek neki lehúzni a nadrágomat. Előbb
az egyik, majd a másik térdét megemelve óvatosan lovaglóülésben
az ölembe ül, majd lassan előrébb csúszik, miközben gyorsan,
felületesen kapkodja a levegőt.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem akartam, hogy ez megtörténjen.

Vagy, hogy legalább egy részem nem akarta, hogy megtörténjen. A
bizonyíték erre ott meredezik kettőnk közt.

Ugyanakkor viszont az egész olyan helytelennek tűnik.

Madison kettőnk közé nyúl, és magába vezet engem. Felnyögök,

ahogy megérzem a

melegét, majd fejem hátrazuhan a párnára, a gondolataim pedig

szanaszét szaladnak.

Talán ez minden, amire szükségem van ahhoz, hogy ismét úgy

érezzem, élek.

Szia, a nevem Tara. Mentős vagyok. Hallasz engem? Baleseted volt.

Segíteni fogunk rajtad.

A hangja, a szavai ott időznek az elmémben, mint egy régi, karcosra

hallgatott lemez, jóval azután is, hogy izzadságban fürödve, levegő
után kapkodva magamhoz térek.

Csak egy álom volt, mondogatom magamnak.

Az életem legrosszabb éjszakája véget ért, emlékeztetem magamat.

Csakhogy továbbra is az általa keltett örvényben élek.

ÖTÖDIK FEJEZET

– 0.14. Majdnem az engedélyezett mennyiség duplája!

A hálószobám a ház végében van, de így is tisztán hallom a

konyhában felhangzó, dühös szavakat.

Azt hiszem, apának végre sikerült megkaparintania a toxikológiai

jelentést.

– Tudod, hogy milyen gyorsan mentek? A francba! Sosem

gondoltam volna, hogy egyszer majd azt kívánom, bárcsak ne
építenének fekete dobozokat ezekbe a furgonokba!

– Szinte látom, ahogy apa fel-alá járkál, a keze a fején. Mindig ezt
teszi, amikor elég dühös ahhoz, hogy káromkodjon, ami nem esik
meg gyakran. – A biztosítótársaságom imádni fogja ezt! Képtelen
leszek megfizetni a biztosítási díjakat! De így is szerencsések
vagyunk, hogy a lehető legtöbb dolgot fedezte a biztosításunk.

„Szerencsések.” Micsoda remek megfogalmazás, apa!

– És a per? – kérdezi anya.

Apa felnyög.

– Na, az aztán a szép gubanc! A baleset egy másik államban történt,

a fiunk barátja vezetett. Részegen! Ha a biztosítási törvény nem
mondaná ki, hogy nem okolhatnak minket, már árulnánk a házunkat.
De annak a fiúnak – Billynek – a családja azon dolgozik, hogy többet
kapjanak, mint amennyinek a megfizetésére az állam kötelezi
Clearyék biztosítóját. Ha nem jön össze nekik, akkor igen,
készülhetünk a perre. Amit ellenünk indítanak, és talán Cyril és
Susan ellen is, bár valószínűleg azzal sem fognak sokra menni.

– De az ügyvédi költségeket akkor is ki kell majd fizetniük

Susanéknak, nem igaz?
– Nem kell. Azokat az ügyvédi irodánk magára vállalja. A kollégák
már beleegyeztek, hogy ingyen dolgoznak, ha arra kerülne sor.

– És beszéltél annak a lánynak a nagynénjével az orvosi

számlákról?

Apa felsóhajt.

– Szegény kislány nem mostanában fog kikerülni a kórházból. A mi

egészségbiztosításunk és az ő családjáé együttesen sem fog

mindent fedezni. Úgy tűnik, a nagynéni hajlik rá, hogy elkerüljük a
pert, ha segítünk kifizetni a számlákat.

– Igen, természetesen. Gondolom, az az összeg majd a

megtakarításainkból jön le?

– Nem hiszem, hogy lenne más lehetőségünk.

A gyomrom görcsbe rándul. „A megtakarításaink” egyetlen dolgot

jelent a szüleim számára: a nyugdíjaskori álmukat – egy nyaralót
Cape Codban, közvetlenül az óceán partján. Már az esküvőjük
napján elkezdtek erre gyűjteni. Először csak aprót tettek félre, mivel
mást nem nagyon engedhettek meg maguknak. Bár fogalmam sincs,
hogy pontosan mennyit is halmoztak fel mostanra, de gondolom,
szép nagy összeget. Apa mindig is ügyesen kezelte a pénzügyeket.

Így hát most már nem csak az életüket tettem tönkre; az álmaikat is
összetörtem.

Odalenn a szüleim egy pillanatra elhallgatnak, majd ezt hallom:

– Mégis mi ütött Cole-ba, hogy odaadta neki a kocsikulcsot?! A

kórházi jelentés szerint neki 0.10 volt a véralkoholszintje. Jobban
jártak volna, ha inkább ő maga vezet!

Pont időben nyitom ki az ajtómat ahhoz, hogy meghalljam, ahogy

anya hadarva azt
suttogja:

– Halkabban már! És ne merészelj ilyet mondani! Valahányszor csak

erre gondolok, én… – Elhallgat, és görcsös zokogás tör fel belőle. –
Őt is elveszíthettük volna abban a balesetben.

Apa visszavesz a hangerejéből, de még így is hallom őt.

– Szerinted nem vesztettük el így is?

Anya sóhaja ott visszhangzik a levegőben.

– Még csak két hónap telt el. Majd rendbe jön.

– Rendbe jön valaha bárki is egy ilyen eset után, Bonnie? Hat ember
halt meg. Az a szegény kislány meg egy kórházi ágyban fekszik a
fiunk felelőtlensége miatt.

– Nem az…

– Ügy volt, hogy ő fog hazavezetni!

– Elég! – Attól, ahogy anya rákiált apára, égnek áll a szőr a

tarkómon. Ez annyira nem vall rá. Annyira nem vall rájuk, hogy így
veszekedjenek.

A konyhát hátborzongató csend tölti be, majd apa megkérdezi:

– Kikelt egyáltalán ma már az ágyból?

Hátrapillantok a vállam felett az órám számlapján virító, égővörös

számokra. Délután két óra van. A méltányosság kedvéért azért
megjegyzem, hogy csak hajnal hat után sikerült elaludnom.
Egyáltalán miért van apa itthon délután két órakor? Kivéve, ha… Ó,
persze, szombat van. Már teljesen belekavarodtam a napokba, főleg
most, hogy Madison már nem jön át minden este munka után. Azt
mondja, azért, mert sok a dolga. Tudom, hogy hazudik.
Titkon még meg is könnyebbülök ettől. Már kezdett kicsit sok lenni
az a napi bűntudatadag, ami mindig rám tört, valahányszor leült
mellém a kanapéra.

– Cyril és Susan tudják már egyáltalán? – kérdezi anya.

– Nem. Mindjárt át is megyek hozzájuk megmondani. – Hallom

csoszogó lépteit a padlón, ahogy elindul a bejárati ajtó felé.

Becsukom az ajtót, és visszazuhanok az ágyra; örülök neki, hogy

nem bajlódtam azzal, hogy széthúzzam a függönyöket.

Szia, a nevem Tara. Mentős vagyok. Hallasz engem? Baleseted volt.

Segíteni fogunk rajtad.

– Nincs szükségem segítségre. Jól vagyok – hallom a saját

hangomat. Biztos, hogy jól vagyok, mert nincsenek rajtam szíjak,
amik megakadályoznák, hogy az oldalamra forduljak, ahogy
megpróbálok felállni. Aztán megdermedek, amikor megpillantom
Sashát, ott fekszik mellettem, élettelen tekintete rám szegeződik.

És hirtelen már meg sem bírok mozdulni.

Nem tudom becsukni a szememet.

Nem tudok semmit sem tenni, hogy megszabaduljak Sashától és az

ő halott tekintetétől.

Az az életlen kép az újságban képtelen volt visszaadni, milyen szép

is valójában.

Annyi biztos, hogy a fekete-fehér fotó a maga korlátáival nem emelte

ki annak a fakókék szempárnak a csillogását vagy a hajának a
színét – aminek pont olyan az árnyalata, mint azoknak az édes
vöröspaprikáknak, amiket anya növeszt a hátsó kertben.

Kacey Cleary bájos. Nagyon bájos.

Vagy legalábbis az volt. Azt leszámítva, hogy „kritikus”, fogalmam
sincs, hogy milyen állapotban volt a baleset után. Mindazok után,
amit tettünk vele, vajon az az arc, amit most bámulok, még mindig
így néz ki? Vagy borzalmasan eltorzult? Kíváncsi vagyok, vajon mit
csinálhat éppen. Amikor erre gondolok, a gyomromat állandóan
szorító hányinger felerősödik.

– Azt hittem, hogy szerinted a Facebook hülyeség.

Összerezzenek, ahogy hirtelen meghallom a hátam mögül Madison

hangját – a hangszóróból szóló halk zene elnyomta közeledő lépteit.

– Azt mondtam, hogy hülyeségnek tűnik. – Lehajtom a laptop

fedelét, hogy ne is látszódjon a képernyő. Úgy tűnik, manapság már
mindenki, meg mindenkinek az anyja fenn van a Facebookon.
Mindenki, kivéve engem. Ha beszélni akarok a barátaimmal,
egyszerűen felveszem a telefont. Sosem értettem, miért is olyan
fontos ez a szociális médiajelenség.

Egészen mostanáig.

Mert Kacey-nek is van ott egy profilja. Egy profil, ami nincs lezárva,
és tele van posztokkal és róla készült képekkel – képekkel, amin a
barátaival, a csapattársaival, a családjával pózol.

A szüleivel, a pasijával, a legjobb barátnőjével, akiket segítettem

megölni,

A kis, fekete hajú húgával, akinek az arca pont olyan, mint az övé.
Aki most már árva.

Tuti, hogy legalább kétszáz kép van a profilján. Én pedig napok óta
itt ülök a kanapén, kezemben a laptoppal, és azon vagyok, hogy
mindegyiket az emlékezetembe véssem. Kacey és a legjobb
barátnője, Jenny, bikiniben, egymás kezét fogva, ahogy leugranak a
sziklafalról az alatta elterülő tóba, a szájuk nyitva, ahogy izgatottan
sikoltoznak. Kacey, ahogy az apjával birkózik a fűben és, ha jól
látom, olvadt csokit ken az orrára. Kacey és a pasija, Billy, egymás
kezét fogva, nevetve, ahogy csókokat lopnak egymástól.

Kacey, ahogy hamiskásan mosolyog a kamerába. Mindig mosolyog.

Vajon ez a mosoly túlélte a balesetet?

A képek mellett rengeteg bejegyzés is van az oldalon. Aranyos

szóváltások közte és a legjobb barátnője közt, aki, úgy tűnik, odavolt
Hannah Montanáért, míg Kacey egyértelműen nem osztotta a
véleményét. Vidám egysorosok közte és az apja közt, az apja régi
filmekből idéz, Kacey pedig a lehető legviccesebb válaszokat adja.
Billy és ő, ahogy megpróbálják túllicitálni egymást a legnyálasabb
„Hogy hívják a…?’’-viccekkel, amiket valaha is olvastam.

Hála a Facebooknak, megtudtam, hogy Kacey-nek rengeteg barátja

van, akik folyton könyörögnek neki, hogy töltse velük a hétvégét.
Néha azt feleli, oké, Jennyvel átmennek az illetőhöz. Soha nem
megy egyedül. Néha pedig azt feleli, hogy azt a hétvégét a
családjával tölti. Egyértelmű, hogy Clearyék nagyon közel álltak
egymáshoz.

Az utolsó posztjában azt írja, hogy: „Több szerencsét legközelebbre,

Saints! Nem tudjátok megverni ezt a vörös ír csajt.” Április 25-én írta.

A baleset péntekén.

Ez után nincs más az üzenőfalán, csak a jókívánságok és imák

végtelen áradata a barátaitól és a családjától.

Kacey-től egyetlen válasz sincs.

Azonban van egy csomó elítélő üzenet a „seggfejekről, akik ezt

tették veled”.

– Nincs még eleged a sötétségből? – Madison felkapcsolja az

olvasólámpát az asztalon. Megborzong az alagsor hűvös levegőjétől.
-
Csodaszép az idő odakinn. Huszonnyolc fok és tiszta, kék ég. –
Tekintete végigsiklik a borostás arcomon meg a gyűrött farmeromon
és pólómon, mire még jobban elmélyül a két szemöldöke közti mély
ránc. – Mikor voltál kinn utoljára?

Meghallva a szót, hogy „kinn”, Murphy felkapja a fejét és elkezdi

csóválni a farkát.

Becsukom a laptopot, félig vonakodva, félig megkönnyebbülve.

– Ma még nem.

Mint ahogy tegnap sem.

Lehet, hogy el kellene vinnem szegény kutyát sétálni. Az most már

menne. Az orvos a múlt héten engedélyezte, hogy könnyed
testedzést végezzek. A testemnek – ami egész jó formában volt a
baleset előtt, a vállsérülésem ellenére is – jót is tenne már.

– A szüleid még mindig az irodában vannak? – kérdezi Madison,

ahogy felkuporodik a kanapé karfájára, mintha próbálna elhúzódni a
mocsoktól. Vagy tőlem.

A pokolba is, lehet, hogy nem borotválkoztam vagy vettem fel tiszta
ruhát, de lezuhanyoztam. Nem hiszem, hogy bűzlenék. Már szinte
engedek a késztetésnek, hogy megszagoljam magamat. De miután
azzal töltöttem az egész napot, hogy halott idegenek képeivel
ostoroztam magamat, úgy döntök, hogy baromira nem érdekel a
dolog.

– Igen. Mostanában egyre több időt töltenek ott. Apának befutott egy
fontos ügy, szóval… – Szóval azt használja kifogásként, hogy ne
kelljen hazajönnie. Amikor pedig mégiscsak megjelenik itthon, akkor
mindig ott van a kezében egy pohár whisky. Nem részegedik totál le,
de akkor is aggasztó a dolog. Apa sosem volt oda igazán a kemény
piákért.
Meg aztán anyával sem veszekedtek korábban sohasem. Persze,
néha összekaptak olyan dolgokon, hogy ki kéne vinni a szememet,
meg hogy le kéne hajtani a vécédeszkát, de sosem voltak nagy
kirohanásaik, nem mondták el egymást mindennek, és nem voltak
olyan vitáik, amitől a ház mintha atomháború sújtotta övezetté vált
volna.

Mostanában viszont mintha a veszekedésen kívül mást sem

csinálnának.

Kiskoromban ők voltak azok a szülők, akikkel az összes barátom

együtt akart lógni.

Szerettek mindenkivel nevetgélni és viccelődni, és soha, semmit

sem vettek túl komolyan.

Anya volt a szolgálatkész sofőr, apa pedig éppen annyira szerette

kritizálni a hoki-kommentátorok szövegét, mint mi. Az ember sosem
gondolná, hogy apa menő ügyvéd, anya pedig a saját kicsi, de
sikeres dizájncégét irányítja. Hétvégenként anyát mindig a
konyhában találta az ember, az orrán lisztfolttal, míg apa órákat
töltött azzal, hogy tökéletesre metssze a sövényt a ház előtt.

Apa az a fajta férj volt, aki minden reggel kávét készített a

feleségének, mert az nem szeretett korán kelni. Anya pedig az a
fajta feleség, aki kivasalta apa ingjeit, mert az nem szeretett vasalni.
Ketten együtt pedig az a pár voltak, akik mindig együtt feküdtek le.

Mostanra azonban mindez megváltozott.

Csend telepedik közénk. Várom, hogy ez megtörjön. Tudom, hogy

meg fog. Madison

a körmét piszkálja. Csak akkor csinálja ezt, ha valami kellemetlen

dologra készül.

– A gyásztanácsadóm azt mondta, neked is tudna időpontot adni, ha

szeretnél beszélni valakivel.
– Már beszéltem valakivel. – Kihúzom a dobozt a zsebemből és
megrázom. A kis zöld-fehér Prozac kapszulák úgy csörögnek benne,
mint a magvak egy rumbatökben.

Állítólag három-négy hétig tart, amíg hatni kezdenek. Úgyhogy most

már bármelyik nap beindulhatnak.

– De nem javul az állapotod.

– Nem mindenki tud olyan könnyen felejteni, mint te. – Abban a

pillanatban, ahogy kicsúsznak a szavak a számon, abban a
pillanatban, ahogy látom elkomorodni az arcát, maga alá temet a
megbánás.

– Mégis ki vagy te? – kiáltja, miközben könnyek patakzanak az

arcán. Madison sosem viselte jól, ha ki kellett állnia valaki ellen. –
Vissza akarom kapni az én Cole-omat!

Ezzel már nem bírok tovább! Nem te vagy az egyetlen, aki

elveszítette Sashát! – Még esélyem sincs bocsánatot kérni, mert a
következő pillanatban már rohan is fel a lépcsőn.

Fel kellene kelnem, utána kellene sietnem, újra és újra bocsánatot

kellene kérnem.

Ehelyett azonban kinyitom a laptopomat, és tovább bámulom a

tizenhat éves Kacey

Cleary mélykék szemét.

Már vagy tizedszer nyomom meg az „Újrajátszás” gombot egy régi, a

tizenöt éves Kacey-ről készült videón. Szélesen vigyorog, miközben
a rögbicsapat edzőjét leöntik egy vödör vízzel. Azt hittem, csak a
srácok csinálnak ilyet. Ám itt egyértelműen nem ez a helyzet,
legalábbis nem ebben a csapatban, amelyiknek Kacey a kapitánya.

Úgy tűnik, Kacey valódi kis Humor Harold volt – a vödör vizes eset
csak egyike a számos tréfának, aminek nyomára akadtam. Biztos
remek humorérzéke volt. Látszik, hogy a csapattársai igazán
kedvelik őt. Mindegy, mikor készült a felvétel, mindig legalább
négyen legyeskednek körülötte. Valahányszor csak kinyitja a száját,
a csajok nevetnek.

Valami könnyed, kellemes magabiztosság lengi körül, ami olyan ritka

a lányoknál, legalábbis azoknál, akiket eddig ismertem. Annyi szent,
hogy Madison sosem rendelkezett vele. Ő mindig is elég félénk volt,
és sosem fogta fel, mennyire vonzó. Bár imádom a báját, van valami
vitathatatlanul szexi azokban a lányokban, akik jól érzik magukat a
bőrükben.

De vajon megváltozott-e mindez Kacey-ben?

HATODIK FEJEZET

2008. augusztus

„Eladó”

Úgy érzem magamat, mintha valaki hasba vágott volna azzal a

táblával.

– Sosem hittem volna, hogy eladják. Susan imádja azt a házat. –

Anya odaoson mögém, és hátulról átkarolja a derekamat, ahogy
Danielsék otthonát bámulom a házunk előtti lépcső tetejéről. – Még
csak egy napja árulják, és az ingatlanügynök már több ajánlatot is
kapott.

Keresem a megfelelő szavakat, ám azok elkerülnek engem, úgyhogy

végül csak megköszörülöm a torkomat, hogy megszabaduljak a
benne lévő gombóctól.

– Olyan jó idekinn látni téged, Cole. Szükséged volt már egy kis
napfényre. – Anya felemeli a kezét, és megérinti az arcomat. – És
borotválkoznod sem ártana.
Rosszul vagyok a saját nevemtől. Először csak kirázott tőle a hideg.
Aztán mintha viszketni kezdtem volna, amikor csak meghallottam.
Aztán felszisszentem. Most már azonban, amikor csak azt hallom,
hogy „Colé”, úgy érzem magamat, mintha éppen leszidnának valami
szörnyűségért, amit tettem. Annak a mentősnek a hangja még
mindig ott ismételgeti a fejemben, ahogy engem ellát, miközben a
barátaim holtan fekszenek alig egy méterre tőlem. Miközben Kacey
csapdába esve ül a kocsijukban.

Amikor csak meghallom a nevet, a bűntudat egy újabb hulláma önt

el.

Bárcsak anya ne szólítana így többé!

– Nemrég találkoztam Madisonnal. Felőled érdeklődött. Azt mondta,

hogy

összevesztetek.

Leszámítva pár „Hogy vagy?” SMS-t, azóta nem beszéltem vele,

hogy közel három

hete kirohant a tévészobából. Jövő csütörtökön megy vissza

Washingtonba.

Két nappal az előtt, hogy én is visszamennék a Michigani Állami

Egyetemre.

Nincsen fizikai akadálya annak, hogy visszamenjek a suliba. A

legutóbbi orvosi vizsgálat és röntgen szerint a bordáim és a
kulcscsomóm összeforrt. Sőt, az orvos még el is rendelte, hogy
súlyzózzak, hogy visszaépítsem az izmaimat. Azt is engedélyezte,
hogy fociedzésre járjak.

Kár, hogy már otthagytam a csapatot.

Az edző egész nyáron e-maileket küldözgetett, hogy mi a helyzet.

Végül aztán két hete megmondtam neki. Nem hiszem, hogy
túlságosan meglepődött volna. Persze még senki másnak nem
szóltam erről. Összességében nem is igazán számít. Nem akarok
mást, csak elfelejteni a focit és továbblépni.

Azonban legalább tanultam. Ha ma kéne letennem a vizsgáimat,

akkor valószínűleg úgy hármasokkal átmennék.

– Miért nem látogatod meg és beszélsz vele? Kérj bocsánatot! –

mondja anya, és finoman előre tol.

Felsóhajtok, mert tudom, itt az ideje, hogy túlessek ezen.

Emlékszem az utolsó alkalomra, amikor bekopogtattam ezen az

ajtón. Hétéves voltam, és éppen borzalmasan összevesztem apával.
Úgyhogy természetesen kimásztam a szobám ablakán a kezemben
egy táskával, benne a ruháimmal és a G.I. Joe figuráimmal, mivel
eltökélt szándékom volt megszökni. És ami még ennél is
természetesebb, hogy rögtön a második otthonom felé vettem az
irányt. Úgy voltam vele, a legjobb lesz, ha kopogtatással indítok,
mielőtt előadom Sasha szüleinek az érveimet, hogy ugyan miért is
kellene megengedniük, hogy hozzájuk költözzek. Nem eszek sokat,
és lakhatnék Sasha szobájában.

Most pedig ugyanaz előtt az ajtó előtt állok, az egyetlen különbség

az, hogy most már feketére van festve, nem pedig sötétzöldre.

Eltart egy pár percig, mire kinyitják, amikor pedig ez megtörténik,

nem Madison áll előttem, hanem az a nő, aki ugyanolyan jól ismer,
mint a saját anyám.

– Szia, Cole! – mondja Susan Daniels. Mindig azzal szívattam

Sashát, hogy lehet, hogy az anyja csak „háziasszony”, de
mellékállásban tutira egy telefonszex-cégnél dolgozik. Ez mindig
baromira kiakasztotta Sashát. Most azonban nem hallom azt a szexi
felhangot.
A gyász biztos kioltotta.

Anélkül, hogy valójában akarnám, számolni kezdem a kínos

csendben eltelő

másodperceket. Három. Úgy tűnik, mintha harminc lenne.

Utána azonban Susan előrelép, és a nyakam köré kulcsolja a karját,

mire le kell hajolnom, ahogy alacsony testéhez húz, és egyre
erősebben szorítja az éppen csak meggyógyult kulcscsontomat.

– Annyira örülök, hogy látlak! – suttogja, miközben elhúzódik tőlem,

majd két kezébe fogja borostás arcomat, és kutató tekintettel néz fel
rám. Mintha az a szempár, amit mindkét gyermeke megörökölt tőle,
némán próbálna kommunikálni velem.

Szeretném tudni, vajon látja-e a szememben a bocsánatkérést.

Nem hiszem, hogy valaha is felhagyok majd azzal, hogy bocsánatot

kérjek.

Lesimítja a csípőjén az ingjét, miközben hátralép, helyet adva

nekem, hogy belépjek.

Vissza kell tartanom a lélegzetemet, amikor átlépem a küszöböt,

mintha képtelen lennék arra, hogy egyszerre lélegezzek és sétáljak
be Sasha otthonába.

Susan ezt biztosan megérzi, mert megfogja a kezemet, és bevezet a

házba, át az előszobán, el a nappali mellett, ahol szinte az összes
szombat estémet töltöttem a gimi alatt, mielőtt elindultunk volna
valami buliba, vagy a moziba, vagy valami kamaszos csínyt véghez
vinni. A kandallópárkányról eltűntek a DVD-tokok és a sok családi
fotó. A könyvespolcról is nyoma veszett a kis dísztárgyaknak és
trófeáknak. Az „iroda” a sarokban – egy íróasztal, amin általában
halomban állnak a papírkötegek és az irodai kellékek, ahol Cyril a
könyvelői munkájának javát végzi – nincs sehol. Danielsék otthona
most rendezett és összeszedett, és mindenféle személyességtől
mentes, elrejtve minden fájdalmat, készen arra, hogy befogadja mit
sem sejtő, jövendőbeli lakóit.

– Nem fog hiányozni ez a hely? – A lélegzet, amit eddig

visszatartottam, kiszökik a szavaimmal együtt, amitől a hangom
rekedtesnek, érzelmektől túlfűtöttnek hangzik.

Susan megszorítja a kezemet.

– Azt hiszem, mindannyiunkra ráfér a változás – mondja mindössze.

Bár nagyon jól tudom, hogy hová vezet, a lábam mégis megdermed
egy pillanatra, ahogy belépünk Sasha szobájába.

Vagyis oda, ami valaha Sasha szobája volt.

– Itt minden olyan más most. – Magamba szívom a világosszürke

falak látványát, amelyek egykoron katonai zöldben pompázták, és
mélyedések pettyezték, mert Sasha szerette teniszlabdával dobálni
őket, részben azért, hogy kiengedje a gőzt, részben pedig azért,
hogy megőrjítse vele a húgát, akinek az ágya pont a fal túloldalán
kapott helyett. A tévé és a Nintendo, a sportposzterek, a kék-zöld
skótkockás ágynemű, ami tizenhárom éves korunk óta a szobája
részét képezte… mind eltűnt.

Már fel sem ismerem a szobát.

Sashát kitörölték. Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán jogom

van-e kiakadni ezen, de attól még felkavar. Ráharapok a nyelvemre,
hogy ne kezdjek el mindenféle vádat Susan fejéhez vágni, amivel
nem csak megbántanám, de még csak igazam sem lenne.

Susan kinyitja a szekrényt, és egy méretes kartondobozra mutat,

aminek az oldalára az én nevemet írták fekete filctollal.

– Ezeket akkor találtam, amikor a szobáját takarítottam, és úgy

gondoltam, nálad lesz a legjobb helyük. Tudod – ajkát összeszorítva
feszélyezetten mosolyog –, hogy legyen valami, ami emlékeztet a
barátságotokra. Nagyon fontos voltál a számára, Cole.

Tudom, hogy nem úgy gondolja, de a szavai akkor is úgy hatnak

rám, mintha beledöfött volna egy vasúti talpfát a torkomba. Sosem
fenyegetett az a veszély, hogy megfeledkezzek a barátságunkról.

Képtelen vagyok bármit is mondani azon kívül, hogy:

– Köszönöm.

– Nehéz. Ha szükséged van Cyrilre, hogy segítsen neked átvinni,

akkor…

– Nem kell, megy egyedül. – Gyorsan lehajolok a dobozért, és

felemelem. Mert hirtelen semmit sem akarok jobban, mint eltűnni
innen.

A dobozzal a karomban kilépek a folyosóra, és Madisonnal találom

szemben magamat, aki a szobája ajtajában áll. Erre eszembe jut,
miért is jöttem át eredetileg.

– Szia, Mads!

– Szia! – Oldalra hajtja a fejét, összenéznek az anyjával.

– Nos, két óra múlva jönnek az érdeklődők, úgyhogy jobb lesz, ha

megyek, és kiveszem a sütit a sütőből. Azt olvastam, hogy a
reménybeli vevők szeretik az ilyesmit. –

Susan még egyszer utoljára végigsimít a karomon, majd csendesen

végigsétál a folyosón.

Bemegyek Madison szobájába. Bár ezt is frissen festették, nem

változott meg annyira drasztikusan. Most is ugyanaz az ágynemű
van felhúzva, mint azon az estén, amikor pont ebben az ágyban
nekem ajándékozta a szüzességét három évvel ezelőtt.

Madison becsukja az ajtót, közben nagyot nyel.

– Nem úgy értettem…

Félbeszakítom.

– Sajnálom, amit mondtam. – Valójában annál sokkal többet

sajnálok. Főleg azt, amire most készülök. A gyenge kezem kezd fájni
a doboz súlyától, úgyhogy leteszem az ágyra, majd én is odaülök
mellé. – Tudom, hogy hiányzik neked, és hogy ez fáj.

Csakúgy, mint nekem. – A könyökömet a térdemre helyezem és

előrehajolok, a fejemet pedig lehajtom, és a fapadló erezetét
bámulom, hogy ne kelljen Madison szemébe néznem, amikor
kimondom a következő szavakat. – Fogalmam sincs, mennyi ideig
fog tartani, amíg összeszedem magamat, Mads. És amíg erre
rájövök, addig csak lerángatnálak magammal a béka segge alá.

Csendes léptek közelednek felém, majd Madison fölém hajol. Hasa

a fejemnek nyomódik, majd vigasztaló ujjak kezdik cirógatni a
nyakamat.

– Nincs semmi baj. Tudom, hogy nem gondoltad komolyan. Csak

nehéz ilyennek látni téged. Nem tudom, hogy mit tegyek vagy
mondjak. Nem tudom, hogyan segíthetnék.

– Ez az igazi baj, nem igaz? – Visszanyelem a torkomba felszökő

epét, ahogy a keze után nyúlok és ujjaimat az övé köré fonom.
Felemelem és hátrahajtom a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni.
Azok a szemek. A francba. Mindig is gyönyörűnek találtam őket,
most viszont kísértenek. – Támogatnunk kéne egymást, hogy
túljussunk ezen. Én azonban nem támogatlak téged. Képtelen
vagyok támogatni téged. Most képtelen vagyok.

Alsó ajka megremeg, a szemét pedig könnyek lepik el. Mindent

megtesz, hogy ne sírja el magát. Épp úgy, mint amikor tizenkét éves
volt, megbotlott a járdán, és olyan rondán felhorzsolta a térdét, hogy
azóta is megvan a nyoma. Évekkel később, miután elkezdtünk járni,
bevallotta: nem akarta, hogy sírni lássam, mert az arra emlékeztette
volna, hogy ő csak Sasha buta kishúga. Az, aki titkon belém volt
zúgva hétéves kora óta.

– Mit akarsz ezzel mondani?

Apró, görcsösen megfeszülő testét az ölembe vonom, hogy

szorosan át tudjam ölelni.

Egész életemben ismertem ezt a lányt. Már vagy négy éve

szerelmes vagyok belé. Az egyetemen számtalan „lehetőséget”
utasítottam vissza miatta. Elmélkedtem a jövőnkről –

házasságról, gyerekekről, házról. Még egy macskát és egy kutyát is

kigondoltam magunknak, akik először folyton egymás torkának
ugranának, de aztán megtanulnának együtt élni.

Mindig is azt mondtam, hogy kinyírom azt, aki bántani merészeli.

Azt hiszem, én is éppen ezt teszem most. Annyi biztos, hogy olyan
érzés, mintha újabb szöget vernék abba a koporsóba, amibe négy
hónappal ezelőtt másztam bele.

Lassú, fájdalmas halál ez.

– Azt szeretném, ha visszamennél Washingtonba, és magadra,

csakis magadra összpontosítanál. És… ha találsz valakit, aki
támogatni tud, akire támaszkodhatsz, akkor… – mondom, bár annak
a gondolatától, hogy Madison valaki mással legyen, rosszul leszek
-.. .Akkor örülni fogok a boldogságodnak.

– Te most… – A hangja elbicsaklik a feltörő zokogástól. – Te most

szakítasz velem?

– Még soha nem voltál senki mással, csakis velem, és nem akarom,
hogy megbánd ezt. Hogy úgy érezd, nem hagyhatsz el a történtek
miatt – mondom olyan lágyan, amennyire csak tudom. – Elengedlek
téged, Mads.

A szája kinyílik, könnyek kezdenek lefelé csorogni az arcán.

– Ne! Ne! Nem gondoltam komolyan. Csak dühös voltam. Meg
tudjuk oldani. –

Felém fordul és két keze közé fogja az arcomat, majd a száját az

enyémre szorítja, ajkát sós könnyek nedvesítik.

Már döntöttem. Mégis, hogyan húzódsz el valakitől, akit ennyire

szeretsz, mikor tudod, hogy valószínűleg ez az utolsó csókotok?
Amikor elmélyül a csók, Madison pedig a pólóm alá csúsztatja a
kezét, tudom, hogy nincs más választásom. Nem számít, hogy
jönnek a vevők, csábít a gondolat, hogy csak még egyszer
szerelmeskedhessek Madisonnal ebben az ágyban, a régi idők
emlékére. De aztán inamba száll a bátorságom.

Úgyhogy elhúzódom az ajkától, hogy a szemébe tudjak nézni. Ez a

legkevesebb, amit tehetek: hogy nem fordulok el tőle, mint ahogy
tettem azt az elmúlt hónapok alatt.

– Egész nyáron jó, ha harminc méterre voltál tőlem, és én semmit

sem tettem. És ez ennél csak rosszabb lesz, és képtelen lennék
elviselni azt a bűntudatot, amit ez okozna, mindennek a tetejébe.

Egyszerűen csak… – Megpróbálom lenyelni a torkomban lévő

gombócot, de az meg

sem mozdul. A szemem égni kezd, ahogy suttogva kipréselem

magamból azt, ami ezután következik: – Sajnálom.

Az az utolsó cseppnyi önuralma, aminek hála eddig tartotta magát,

most a porba hullik, és Madison könnyei patakzani kezdenek.

– Kérlek! Nem veszíthetlek el téged is! – nyögi ki a zokogás

közepette.

Hát nem érti?

Már régen elveszített.

Anya behajol a kocsi ablakán.

– Biztos, hogy nem akarod, hogy elmenjek veled? Utána
hazarepülhetnék.

– Jól vagyok, anya. – Próbaképp megszorítom a kormánykereket,

csak hogy érezzem

a fogását. Az én Honda Accordom. Az a kocsi, amit Sashának

vezetnie kellett volna azon az estén, ha nem cseréltem volna le apa
hatalmas furgonjára. A Honda jelentősen kisebb kárt okozott volna a
Cleary család kocsijában. Talán többen túlélték volna a balesetet.

Talán én is belehaltam volna.

Egész nyáron mindössze pár alkalommal ültem ebben a kocsiban,

és még annál is kevesebbszer voltam én a sofőr. És az út sosem
volt hosszabb húsz percnél. Most pedig egy közel hatórás útra
készülök. „Továbblépek.”

– Rendben, akkor hát… Megvan mindened? – Anya tekintete a

hátsó ülésre siklik, ahol ott áll a kajákkal teli hűtőtáska, amin egész
héten dolgozott. Az utóbbi pár hónapban nem igazán ettem
rendesen, és anya nem bízik benne, hogy majd csodával határos
módon hirtelen megint figyelni kezdek az egészségemre, amint
visszaérek Lansingbe.

Valószínűleg jól is teszi.

– Jól vagyok, anya.

– Mikor is fog beköltözni az új lakótársad?

– A jövő héten. – Derek unokatestvére, Rich, visszajön az

egyetemre, hogy megcsinálja a mesterdiplomáját. Egy pár hete
küldött egy SMS-t, hogy szeretné kivenni Sasha szobáját. Nyolc
napomba telt, hogy válaszoljak neki, ám végül megengedtem, hogy
beköltözzön. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet
volt, hogy nem lett volna jobb, ha egy teljesen idegen srácot fogadok
be magam mellé, de így legalább nem leszek egyedül.
– Nos, az jó. Akkor lesz még néhány nyugodt napod, hogy letedd a
vizsgáidat. És csak óvatosan a fociedzéssel!

– Persze. – Lesütöm a szememet. Anya mindig is ki tudta olvasni

belőle a hazugságot.

Behajol az ablakon, hogy puszit nyomjon a homlokomra.

– Hívj fel, ha odaérsz! – Pillanatnyi szünetet tart, majd még

hozzáteszi: – Majd rendeződnek a dolgok közted meg Madison
között. Ne aggódj!

Tekintetem az „Elkelt” matricára siklik, ami a Madisonék háza előtt

álló táblára van ragasztva. Danielsék házát két nap alatt eladták.
Húsz napjuk van kiköltözni. Egy kicsit gyors ez így, de gondolom,
nagyon el akarnak innen szabadulni. Legközelebb, amikor
hazajövök, már az új család fog itt lakni.

Anya hátralép, hogy egy kis helyet engedjen apának. Apa képes volt
más időpontra rakatni a reggeli megbeszéléseit, hogy itt lehessen,
amikor elmegyek. Még nem tudtam eldönteni, hogy ezt vajon azért
tette-e, mert el akar búcsúzni, vagy mert nem hiszi el, hogy valóban
el fogok menni.

– Helyesen cselekszel, Cole. Azzal, hogy visszamész és rendbe

teszed az életedet.

Meg kell ezt tenned. – Megpaskolja a vállamat, majd kezét

öltönynadrágjának zsebébe csúsztatva hátralép.

Elindulok; annak a két, egymás mellett álló háznak a tükörképe ott

virít a visszapillantó tükrömben.

Gyermekkorom boldog nevetésének emléke tompán visszhangzik a

fülemben.

Majdnem négy hónapig állt üresen. Tulajdonképpen meg is vagyok

lepődve, hogy senki sem tört be a lakásba.
Lecsúsztatom a sporttáskámat a jó vállamról. Nagyot puffanva esik a
konyha kövezetére, visszhangja betölti az egész teret. Kicsit több
mint száz négyzetméterével a lakás méretét tekintve pont jó két
egyetemista srácnak. Most azonban túl nagynak érzem.

Túl üresnek.

Mázlink volt, közvetlenül a focicsapat egyik végzős tagjától vettük át

a lakás bérleti jogát. Tízpercnyire vagyunk a campustól, és a
környék egyik kedvelt bárja fölött lakunk.

Sosem zavart minket a zaj. Azon a napon, amikor Sashával átvettük

a kulcsokat, most már két éve, még négy órája sem voltunk itt,
amikor már tartott a házavató buli. Az este azzal ért véget, hogy a
szomszédok feljelentettek minket csendháborításért, mire kijöttek a
rendőrök, de szerencsére fiatalkorúak alkoholfogyasztása miatt nem
kaptak el minket{1}.

A tavalyi parti ennél kétszer nagyobb volt.

Mikor megcsörren a telefonom, anélkül veszem fel, hogy a kijelzőre

pillantanék, mert biztos vagyok benne, hogy anya az. Már útközben
is háromszor hívott.

– Odaértél?

A szívem vadul kalapálni kezd ezt a hangot hallva. Aztán helyére

kerülnek a kirakós darabjai.

– Rich? – Már el is felejtettem, mennyire hasonlít a hangja Derekére.

– Igen, haver! Figyelj, arra gondoltam, esetleg átvehetném ma este a

kulcsot. Aztán esetleg ihatnánk egyet lenn a bárban.

– Ma este? – A baleset éjszakája óta nem láttam Rich-et. Meg

sörhöz sem nyúltam azóta. Nem állok készen erre. – Persze.

– Ok. Akkor este.

Leteszem a telefont, miközben egyre csak nő az üresség érzése a
gyomromban.

Legfeljebb tizenöt perc alatt a többi cuccomat is becipelem, aztán

csak mászkálok céltalanul a lakásban, ahol olyan hangosan dübörög
az üres tér, hogy alig hallom a gondolataimat. Aztán egyszer csak
azon kapom magamat, hogy a nagy, barna doboz felett állok, amit
Susan Daniels adott nekem, a kezemben egy kis zsebkés. Már több
mint egy hete bámulom azt a dobozt, de eddig féltem kinyitni.

Felvágom az áttetsző ragasztószalagot – miközben tudom, hogy a

saját

gyerekkoromat fogom megtalálni a dobozban, és Sasháét. Egy

halom szedett-vedett holmit, amit könnyedén felismerek: a Notre
Dame Egyetem egyszer sem viselt pulcsiját, amit Sasha vett kilenc
éve, amikor Cyril és apa elvittek minket egy meccsre. Kicsit ironikus,
hogy a végén az egyik ellenfelüknél kötöttünk ki. Egy kissé viseltes
Xbox, és mellette a Haló összes verziója, amit valaha kiadtak.

Mindegyikben mindig csúfosan megvertem Sashát. Kétszer kellett

lecserélnie a kontrollereket, miután dühében nekivágta őket a falnak.
Egy kapcsos lefűzőmappa, benne a baseballkártya-gyűjteményével,
beleértve az imádott Mickey Mantle kártyáját.

Aztán egy halom régi meccs- és koncertjegy alatt – nem igazán arról
van szó, hogy Sasha nosztalgikus srác lett volna, egyszerűen csak
az volt a szokása, hogy bedobta ezeket a zoknis fiókjába – találok
egy kettéhajtott papírdarabot.

Amikor széthajtom, és szembesülök a négysornyi, nagy, gyerekes

betűkkel írt szöveggel, borzongás fut végig rajtam. Már évek óta
nem láttam ezt. Sasha, Derek és én másodikban írtuk ezt a
barátságpaktumot, miután megharagudtam Sashára, amiért azt
hazudta nekem, hogy orvoshoz megy, hogy így le tudjon rázni és
elmehessen játszani Derekkel. Ezek után négy napig nem
beszéltünk egymással. Akkoriban ez egy kész örökkévalóságnak
tűnt. Amikor végre kibékültünk – hála anyáink közbeavatkozásának,
akik belefáradtak abba, hogy nűndennap suli után azt bámulják,
ahogy a fiaik duzzognak

–, megkötöttük ezt az egyezményt.

Barátok és fivérek mindörökké.

Sosem fogunk hazudni egymásnak.

A te cuccod az én cuccom, és az én cuccom a te cuccod.

Soha, senkit sem hagyunk hátra.

Kissé drámai, főleg három hétévestől. A szavak elmosódnak a

szememet ellepő

könnyektől, ám közben kuncogok. Annak az utolsó sornak biztos,

hogy a G.I. Joe képregényekhez van valami köze, amikért
megőrültünk akkoriban. A három barna folt a lap alján – megszúrtuk
az ujjúnkat Susan varrótűjével, és véres ujjnyomunkkal szignóztuk
az egyezményt – szép finist ad az egésznek.

A papírlap kicsúszik a kezemből, és némán visszahullik a helyére.

Belerúgok a dobozba, mire az keresztülcsúszik a szobán. Aztán
visszazuhanok a matracra, és elönt a keserűség.

Nem tudom, hogy Sasha vajon egyszer is hazudott-e nekem az

elmúlt tizennégy évben, mióta megkötöttük az egyezményt, de azt
tudom, hogy négy hónappal ezelőtt igenis hazudott nekem, amikor
azt mondta, elég józan ahhoz, hogy vezessen. Amikor felém
nyújtotta a kezét. Bíztam benne, ő pedig hazudott nekem.

És a pokolba is, mind a ketten hátrahagytak.

Valaki hangosan kopogtat a bejárati ajtón. Felmerül bennem, hogy

nem nyitom ki, de valószínűleg Rich az. Legalábbis remélem, hogy
Rich az. Bármennyire is nem állok készen rá, más váratlan vendégre
még ennyire sem állok készen.
Ahogy meglátom őt a küszöbön, kiszakad a levegő a tüdőmből.

– Helló! – Az ajkába harap, és felém nyújtja a kezét, mintha ő is

éppen annyira feszengene ettől a találkozástól, mint én.

Mikor odanyújtom neki a jobb kezemet, egy, kettő, három

másodpercen keresztül rázza, mielőtt felvillan a szemében az
elhatározás, és odahúz magához, hogy megöleljen.

– Jó újra látni téged, haver – mondja, és a hangja hirtelen

rekedtessé válik.

Nyelek egyet, hogy megküzdjek a rám törő érzelmek árjával, és

egyszerűen csak bólintok, majd hátralépek, hogy beengedjem.

Rich azonban nem jön be a lakásba, mindössze a tekintete siklik

végig a hosszú folyosón. Már járt itt korábban Derekkel. Biztos neki
is furcsa most.

– Mit szólnál hozzá, ha innánk egyet? Úgy tűnik, odalenn tombol a

péntek este.

Lekapom a kulcsom az ajtó melletti kampóról, és egyetlen szó nélkül

követem őt.

Öt korsó kell ahhoz, hogy Rich felhozza a balesetet, miután

összevissza fecsegett esztelenül mindenről, kivéve arról az
éjszakáról.

– Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy megtörtént. Fogalmam

sem volt, hogy

elmentetek. Ha tudom, megállítottalak volna titeket. Esküszöm.

Gondolom, ez minden olyan személy sztenderd reakciója, aki bulit

tart, ahonnan egy vendég részegen indul haza, aztán megöl öt
embert, plusz saját magát. Erre felelhetném azt, hogy: „Ha tudtam
volna, hogy Sasha részeg, nem adtam volna neki oda a
slusszkulcsot”, de ez meg úgy hangzik, mintha kifogásokat
keresnék. Nincsenek kifogások. Úgyhogy egyszerűen csak bólintok,
majd ismét kortyolok egy nagyot a sörömből. Az első kortynál azt
hittem, mindjárt elhányom magamat, de miután nagy nehezen
lenyeltem, a többi már könnyedén lecsúszott.

– Hiányzik. Kiskorunkban elég sokszor lógtunk együtt, Derek meg

én. Jól megvoltunk, hiába volt két évvel fiatalabb nálam. – Rich kék
szeme végigsiklik a bárban összegyűlt fiatalok tömegén, akik,
gondolom, nagy részben diákok, akik úgy döntöttek, maradnak és
végigcsinálnak pár nyári kurzust. Egy-két arcot fel is ismerek, de
kerülöm a tekintetüket. Az alapján, hogy milyen gyakran
pillantgatnak felém, valószínűsítem, hogy tudják, ki vagyok.

– Annyi szent, hogy ez az eset rendesen felkavarta a szart a

családomban. Anya és a nagynéném már hónapok óta szóba sem
állnak egymással. A nagynéném be akart perelni, amiért
megrendeztem azt a bulit. Szerencsére a nagybátyám lebeszélte
róla. Tudom, hogy csak dühös és fáj neki. De az, hogy beperel, nem
segítene semmin sem.

– Ja, őrület, hogy mire képesek az emberek, amikor gyászolnak. –

Bár a szüleim nem igazán beszélnek róla, tudom, hogy Billynek,
Kacey pasijának a szülei még mindig azon vannak, hogy bepereljék
apát, hogy több pénzt kapjanak, miközben apa azon ügyködik, hogy
megússzuk az egész macerát, és peren kívül megegyezzenek.

Rich leteszi a sörét, majd int a pincérnőnek, hogy kér még egy kört.

– Hogy vannak Sasha szülei? És a barátnőd?

– Úgy tűnik, kezdenek továbblépni. Madison és én… szünetet

tartunk. – Amikor megláttam, hogy Madison pakolja be a bőröndjét a
kocsiba, kimentem, hogy elköszönjek tőle. A karjaim közt ismét
összezuhant.

– A francba. Milyen érzés? Ez az egész? – Érzem magamon a

tekintetét, ahogy körbelötykölöm a sörömet a pohárban.
– Hát, tudod. – Nem. Nem tudja. Igazából senki sem tudja.

– Nos, egy dolgot biztosra meg tudok neked mondani: az eset jó sok
embernek baromira felnyitotta a szemét errefelé. Az újságok
folyamatosan a balesetről írtak. Hé, mi történt azzal a lánnyal?
Azzal, amelyik túlélte?

Fészkelődni kezdek a székemben; hirtelen olyan kényelmetlenül

érzem magamat.

– Legutóbb azt hallottam, hogy életben van, de többet nem tudok.

Senkit sem enged közel magához.

– Ja, rendesen szétbaszhatta a dolog az életét. Láttam képeket a

kocsiról. – Erősen megköszörüli a torkát.

Amikor odajön hozzánk Rich pár régi barátja, visszatérünk a

könnyed csevegéshez.

Srácok, akiket nem ismerek, és akik engem sem ismernek,

szerencsére. Izomagyú focisták. Az előttünk álló NFL szezonról
beszélgetünk, meg pár hülye adásvételről, amit franchise-ok ugrottak
meg. Semmi fontosról. Leginkább csak ülök és hallgatom őket, mert
nincs igazan kedvem belebonyolódni a beszélgetésbe, viszont
egyedül ülni a lakásban még ennyire sincs kedvem. Bár már kezdek
reménykedni, hogy Rich nálam tölti majd az éjszakát, mivel tartja
velem a lépést, már ami a söröket illeti.

Vicces. Az ilyen dolgokat eddig nem vettem észre.

Mikor megérkezik a lány, akivel Rich randizgat, a barátnőjével az

oldalán, megeresztem feléjük az előírt mosolyt, és arrébb húzódom
a bokszban, hogy le tudjanak ülni. A szinte fertőző kuncogásukból és
abból, ahogy a lány letámadja Rich arcát, arra következtetek, hogy
már megittak pár kört valahol máshol ma este.

– Szia! Monika vagyok. – Megakad a szemem a csillámosra festett

körmökön, ahogy
a lány odanyújtja nekem a kezét.

– Cole.

A pilláit rebegteti felém, ahogy próbaképp kimondja a nevemet.

– Cole, tetszik ez a név.

Hát, ezzel egyedül van.

– Ide jársz egyetemre?

– Hogy ide jár-e egyetemre? Hát nem tudod, hogy ő Colé Reynolds,
a Spartans kemény védője? – kiáltja Rich. A barátnője időközben
bemászott az ölébe.

Többé már nem.

– Fogd be! – Sikerül összehoznom egy félmosolyt, ahogy

hozzávágok Rich-hez egy

poháralátétet. Ugyanakkor viszont visszatartom a lélegzetemet, arra

várva, hogy ez a lány felismerje a nevemet és felhozza a balesetet.

Pár hosszú másodperc elteltével, miközben a lány mást sem tesz,

csak kuncog, kiengedem a levegőt és hagyom, hogy a testem
visszasüppedjen a boksz kipárnázott ülésébe. Talán pont ez az,
amire szükségem van. Pár korsó sörre, egy estére a barátaimmal,
egy kis nevetésre. Talán ez lesz az az este, amivel kezdetét veszi az
új életem a legjobb barátom nélkül.

Mégis mi a faszt műveltem?

Részeg voltam, ám mégis emlékszem minden pillanatra, ami ahhoz

vezetett, hogy ez a szőke lány az ágyamban kössön ki,
belegabalyodva az ágyneműmbe, miközben én teljesen meztelenül
fekszem mellette. Nem azért történt, mert úgy különösebben
vonzónak találtam volna. Egyszerűen csak nem akartam egyedül
lenni, ő meg épp kéznél volt.
Meg aztán nagyon lelkes is volt.

Nem hiszem, hogy egyáltalán kedves lettem volna vele. Hogy a

francba is hívják?

Csak bámulok ki az ablakon, nézem a szürke, felhős eget, és

próbálom elnyomni a szemem mögött lüktető fájdalmat azzal, hogy
egy vörös hajú lányra gondolok. Azon elmélkedem, merre lehet
most.

Azon elmélkedem, vajon ő is úgy érzi-e most magát, mint én, mintha
sosem lenne majd képes megszabadulni attól az éjszakától. Biztos ő
is érzi. Ő az egyetlen, aki megértheti ezt.

Talán itt az ideje, hogy megbizonyosodjak erről.

HETEDIK FEJEZET

Bármilyen nagy is Grand Rapids – majdnem kétszer akkora, mint

Lansing – eddig még sosem volt okom ellátogatni oda. Ahogy ott
állok Kacey ajtaja előtt, izzadt, reszkető

kezemben egy csokor virágot szorongatva, beismerem, hogy még

mindig nincs alapos okom erre.

Nem volt olyan nehéz megtalálni Kacey Clearyt. El kellett mennem

két kórházba, és kérdezősködnöm kellett egy kicsit, de végre
megtudtam a kórtermének a számát. Nem tudom, hogy ez
tulajdonképpen mit árul el a titoktartási törvényeinkről, de jelen
pillanatban hálás vagyok a nővérnek, aki nem igazán tiszteli őket.

Óvatos léptekkel az ajtóhoz sétálok, miközben érzem a torkomban

az epe ízét. Régen sosem gyűlöltem a kórházakat. Most azonban
letaglóz a steril szag, és minden egyes hordágy láttán, amit
elgurítanak mellettem, megfeszül a hátam.

Egyetlen hajszál választ el attól, hogy sarkon forduljak és elrohanjak.

Mi fogad majd az üvegajtón túl? Négy hónap telt el, és Kacey még
mindig itt van. Fel tud kelni egyáltalán? Vajon a testét gipsz és
Frankensteint idéző fémszerkezetek borítják?

Bármilyen sportos alakja is volt a baleset előtt, mostanra biztosan

elsorvadt. Vajon nem maradt már több belőle, csak csont és bőr?
Éppen annyi izom, hogy éljen, de semmi több?

És az a csinos arca… vajon eltorzította a baleset?

Három méterre van tőlem, és képtelen vagyok rávenni magamat,

hogy szembenézzek

a valóság egy mélyebb, könyörtelenebb oldalával, amit eddig

elkerültem. Mit fogok egyáltalán mondani neki?

Szia, Cole vagyok. Én vagyok az a srác, aki egyszerűen képtelen

volt nem inni azon az éjszakán, aki nem tartotta be az ígéretét, hogy
hazaviszi a barátait.

Szia, én vagyok az a hülye, aki odaadta a sofőrnek a slusszkulcsot,

és ezzel lehetővé tette, hogy megölje a szeretteidet.

Szia! Miattam vagy itt.

Elég nagy a valószínűsége, hogy amikor végre belépek a szobába,

egyszerűen csak állni fogok ott, idiótán bámulva őt, mert nincs
semmi, amit mondhatnék, hogy jobbá tegyem ezt a helyzetet. Sőt,
valószínűleg csak még pocsékabbá teszem a mai napját. Miért is
jöttem el tulajdonképpen? Vajon azt hittem, hogy ez majd valahogy
csillapítani fogja a bűntudatomat?

Képtelen vagyok rávenni magamat, hogy előrébb lépjek.

Amikor az ajtó hirtelen kinyílik, a gyomrom összeszorul. Egy

hollófekete hajú lány lép ki rajta. Rögtön felismerem. Ő Kacey
kishúga, Olívia, akit mindenki csak „Livie-nek”

szólít.
Sír.

Elég lenne mindössze felnéznie ahhoz, hogy észrevegyen. Vajon

felismer majd?

Azonban nem pillant fel. Egyszerűen csak letörli a könnyeit a

tenyerével és elsétál mellettem, amitől csak még jobban rettegni
kezdek, hogy vajon mi várhat rám az ajtón túl.

– Elnézést, segíthetek valamiben?

Összerezzenek a kérdésre, aztán megfordulok, és egy barna hajú

ápolónőt pillantok meg magam mellett.

– Igen, kérem, betenné ezeket Kacey Cleary szobájába? – Az orra

elé nyomom a virágokat, rákényszerítve, hogy átvegye a csokrot.

Es aztán baromi gyorsan elhúzok onnan, az ellenkező irányba

indulva, hogy még csak véletlenül se kelljen szembenéznem Livie-
vel vagy bármivel, aminek köze van ehhez a rémálomhoz.

Körülbelül száz bézs színű szék áll előttem. Ahhoz képest, hogy
milyen nagy ez az egyetem a maga negyvenhétezer hallgatójával, a
legtöbb órámat nagyjából ugyanazokban az előadókban tartják meg.
Ez lesz a hetedik alkalom, hogy ebbe az előadóterembe járok órára.
Azonban ez az első alkalom, hogy hátul ülök.

Az pedig szintén vitathatatlanul most fordul elő először, hogy

tudatosan kerülöm mindenki tekintetét.

Érzem, ahogy figyelnek engem. Van, aki csak a válla fölött pillant
hátra egyszer-kétszer, van, aki pofátlanul bámul; ezernyi szempár
figyel, bennük a kíváncsiságtól az ítélkezésig minden, amitől ég a
bőröm.

Mindannyian pontosan tudják, hogy ki vagyok. Erre a szakirányra

nem járnak olyan sokan, és tekintetbe véve, hogy az utóbbi három
évet általában ezeknek az embereknek a társaságában töltöttem,
miközben a Spartansnál játszottam, ismerik a nevemet. Az arcomat
is, legalábbis azok alapján a megjegyzések alapján, amiket az elmúlt
évek alatt a lányoktól kaptam.

Azonban most más miatt néznek, úgyhogy lehajtott fejjel bámulom a

padlót.

Egy pillanattal azelőtt érzem meg a parfümjének az illatát, hogy a

lány leülne a mellettem lévő székre.

– Szia!

A hangja üresen cseng, egyáltalán nem úgy, mintha örülne, hogy lát.

Felsóhajtok, majd a barna hajú lány felé fordulok.

– Szia!

Ismerősnek tűnik, de fogalmam sincs, hogy hívják.

A megfeszülő állkapcsából ítélve nem úgy tűnik, mintha azért jött

volna ide, hogy bemutatkozzon. Küldetése van.

– Ismertem Mr. Clearyt. Ő volt az egyik legkedvesebb, legviccesebb

tanár, aki valaha tanított.

Elhallgat, mintha csak arra várna, hogyan fogok erre a jól irányzott,
verbális hasba szúrásra reagálni. Mégis mi a francot kellene
mondanom? Főleg úgy, hogy közönségünk is van. Már Giles
professzor is ott áll a pódium mellett, és a terem hátsó traktusát
kémleli, pedig már el kellene kezdenie az órát.

– Biztos vagyok benne, hogy így van – szűröm a szót összeszorított

fogaim közt.

A lány kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de aztán habozni

kezd. Biztos látja, hogy már rendesen sikerült megsebeznie, és csak
úgy áramlik ki belőlem a bűnbánat.
– Nem érdemelte meg, amit te meg a haverjaid tettetek vele.
Egyikőjük sem érdemelte meg. – Azzal feláll a székből, és dolga
végeztével, állát felszegve elindul a terem elejébe. Kíváncsi vagyok,
vajon egész nyáron erre a jelenetre készült-e, vagy csak úgy
spontán tört ki belőle mindez.

– Üdvözlök mindenkit újra itt! – szólal meg Giles professzor, a diákok

figyelmét magára vonva.

Kivéve az enyémet. Én gyorsan kizárom a hangját, lehajtom a

fejemet, és a tankönyvem lapjain összemosódó szavakat kezdem
bámulni. Egyáltalán mi a faszért vagyok itt? Amikor úgy döntöttem,
művészettörténetet és vizuális kultúrát fogok tanulni, tisztában
voltam vele, hogy ez csak szimplán egy kezdőpont. Most őszintén, ki
is hagyhattam volna a diplomát, és elmehettem volna simán egy
egyéves tervezői kurzusra. Akkor már teljes munkaidőben
dolgozhatnék anya ügynökségénél. Csak hogy a teljes egyetemi
élményt akartam – a bulikat, az egyetemi focit, és azt a darab papírt,
amit akár aranyba is foglalhatnának, amilyen sokba kerül. Sasha és
Derek is így volt vele. A szüleink egy cseppet sem voltak meglepve,
amikor pontosan ugyanazokra az egyetemekre jelentkeztünk, és
végül az alapján döntöttünk, hogy hová vették fel mindhármunkat.

Most már azonban ez egy cseppet sem érdekel.

Mert minden megváltozott. Többé már nem érzem helyesnek, hogy

itt legyek. Olyan érzés, mintha megpróbálnék visszalépni a múltba,
azonban annak az ajtaját szorosan lezárták, lelakatolták, a kulcsot
pedig beledobták a kútba.

Becsukom a tankönyvemet, majd kislisszanok az ajtón, elmenekülve

az ítélkező

tekintetek elől.

– Hogy ment? – kérdezi Rich a kanapén ülve, egyik lába a

dohányzóasztalon, a kezében sör.
A padlóra dobom az üres hátitáskámat. Visszavittem a
tankönyveimet. Az összesei.

– Lelépek.

Rich rögtön felül, a szemöldöke összehúzva.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Arra, hogy lelépek. – Elég volt egyetlen további óra, ahol nem
csináltam mást, csak a tankönyvet bámultam, miközben egy szót
sem hallottam, ahhoz, hogy meghozzam a döntésemet. Bár senki
más nem döntött úgy, hogy letámadja a lelkiismeretemet, éreztem,
ahogy bámulnak. Jelen pillanatban így is elég nehéz a saját
bőrömben élni. Ezt már képtelen vagyok elviselni.

Lezuhanok Rich mellé a kanapéra – még csak ezen a kanapén ülni

is kényelmetlen számomra –, és felsóhajtok.

– Mit gondolsz, össze tudsz szedni egy szobatársat, aki ki tudja

fizetni a lakbér rám eső részét?

Egy hosszú pillanatig érzem Rich tekintetét az arcomon, azonban

nem is törődök vele, csak bámulom a tévét, engedve, hogy a
gondolataim elkalandozzanak, mígnem már semmit sem érzékelek,
ami körülöttem történik.

– Ja, persze. – Újabb hosszú szünet. – Kérsz egy sört? Tele a hűtő.

– Nem. – Végeztem az alkohollal.

Végeztem ezzel a lakással.

A sulival.

Mindennel végeztem.

– Hé! Vissza tudnád nekünk dobni? – A fiú a szüleim

kocsifelhajtójának végében álló bokorra mutat, ahová beesett a
hokikorongjuk.

Felveszem és visszadobom az útra. Erre a fiú meg a barátja újra

elkezdik ütögetni, egymásnak passzolgatva a hokiütőjükkel, anélkül,
hogy egyetlen szóval is megköszönnék.

Kis szemétládák. Elmosolyodom. Ügyesek. Mondjuk nem any-nyira,

mint én meg Sasha voltunk. Kinyílik Danielsék ajtaja, és egy barna
hajú nő lép ki rajta.

– Fiúk! Vacsora! – A fiúk természetesen észre sem veszik őt,

túlságosan leköti őket a játék.

A vállamra kapom a sporttáskámat, és felsétálok a térkövezett

ösvényen a kivilágítatlan verandához. A házunk elég szerény.
Anyáék egyszer szóba hozták, hogy elköltözhetnénk Rochester egy
gazdagabb negyedébe, jó húszpercnyire Sasháéktól.

Akkora hisztit rendeztem, hogy soha többé még csak fel sem
vetették.

A szüleimet a konyhaasztalnál találom, apa kezében egy pohár

borostyánszínű ital, amit anya beletörődve néz. Bármiről is beszéltek
múlott beléptem, attól akkora feszültség keletkezett a szobában,
hogy úgy érzem, mintha pattogna körülöttem a levegő, ahogy
belépek. Tíz dolcsit teszek rá, hogy rólam volt szó.

– Cole? – Apa összehúzza a szemöldökét. – Mit keresel itt?

– Haza kellett jönnöm – felelem anya felé fordulva.

Anya lassan bólint. Kíváncsi vagyok, vajon számított-e erre.

– Nem léphetsz csak így le! – Apa olyan ritkán ordítozik hogy
felmerül bennem, már eljutott arra a szintre, hogy egy pohár ital
esténként már nem elég.

– Képtelen vagyok rá,

– Már csak egy év van vissza a diplomádig!

Igen, egy elviselhetetlenül hosszú év. Elég jól ismerem magamat

ahhoz, hogy tudjam, nem fogok holnap felkelni, hogy beérjek az
órámra, sem holnapután, sem azután.

– És akkor mi van? Csak egy kibaszott cetli az egész.

– Egy cetli, amiért komoly pénzeket fizettünk! – Apa ököllel az

asztallapra csap.

– Carter! – Most már anya is kiabál.

Tudtam, jó esély van rá, hogy ez fog itthon fogadni, mégsem vagyok
képes elviselni.

Kisétálok a konyhából, és felmegyek a szobámba, ahol aztán a

padlóra dobom a táskámat, és rávetem magamat az ágyamra;
megkönnyebbülök, mikor a hűvös párna az arcomhoz ér.

Pár perccel később az ajtó halkan kinyílik, majd becsukódik, és oda

sem kell néznem, hogy tudjam: anya az.

– Csak egy időre itt kell maradnom, csak addig, amíg újra talpra
tudok állni.

– Megértem. – Vigasztaló kéz cirógatja a tarkómat.

– Meg tudnál dobni pár projekttel? Olyanokkal, amiken tudok itthon

dolgozni.

Egyedül.

– Igen. Persze.

– Köszi, anya! – Szünet. – Miről beszélgettetek apával?

Nem felel rögtön, és érzem, nehezére esik megtalálni a megfelelő

szavakat.
– A cégnek a manhattani irodában van apádra szüksége. Úgyhogy
most majd elmegy

albérletet keresni, mivel sok időt kell majd ott töltenie.

– Azt hittem, azt mondta, sosem fog ebbe belemenni. – A

munkatársai már évek óta próbálják rávenni, hogy költözzön oda, de
az túl nagy veszélyt jelentett volna anya ügynökségére nézve, meg
amúgy is Carter Reynolds számára mindig is az volt az
aranyszabály, hogy a családjával marad.

Úgy tűnik, megváltoztak a dolgok.

NYOLCADIK FEJEZET

2008. december 31.

– Hé, haver! Örülök, hogy eljöttél. – Még pont időben felkapom a

kezemet, mielőtt Fitz játékosan megcsaphatna. – Sört?

– Nem, köszönöm. Nem maradhatok sokáig. – A tekintetem

végigsiklik a gimiből ismerős arcok tömegén. Sokukat láttam
májusban a temetésen. Annak már lassan nyolc hónapja.
Mindannyian ugyanúgy néznek ki. Nekem viszont szakáll takarja az
arcomat, és vagy tíz kilóval kevesebb izom van rajtam, így hát
kétlem, hogy ők ugyanezt mondanák rólam.

Most is otthon ülnék boxerben és pólóban, ha anya nem futott volna

bele Fitz anyjába a szupermarketben, aki mesélt neki a szilveszteri
buliról, amit Fitz szervez. Anya addig szekált, amíg bele nem
egyeztem, hogy eljövök.

Ezt végül meg is tettem, de a terv az, hogy megmutatom a pofámat,

aztán haza is tépek.

– Szóval mit csinálsz mostanában? Hallottam, hogy visszaköltöztél a

környékre. –
Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy egyik lábáról a másikra helyezi a
testsúlyát.

Valószínűleg éppen olyan kényelmetlenül érzi magát, mint én.

– Hát… öhm, tudod. Csak munka meg egyebek. – Olyan, mintha

elfelejtettem volna,

milyen is normálisan beszélgetni. Többé már egyszerűen nem

tudom, mit mondjak, bárkivel is beszélek. Ezért megyek el olyan
ritkán otthonról. A tévészoba lett a barlangom. Mostanra már az
ágyamat is levittem oda. Furcsa az egész – régen mindig olyan
extrovertált voltam, olyan, aki sosincs egyedül. Most azonban
őszintén mondhatom, megtanultam értékelni azt a nyugalmat, amit a
magány nyújthat. így legalább magamban tudom ostorozni
magamat.

– Hát rendben. Nos… – Szegény Fitz mást sem akar, csak

elszabadulni tőlem. – A hamburgerhús a grillen, a nappaliban meg
megy a hokimeccs. Szolgáld ki magad a hűtőből, ha meggondolnád
magadat.

Még egy baráti vállon veregetés, aztán Fitz már ott is hagy, fürge
léptekkel indulva az ellenkező irányba.

Az órámra pillantok, és öt percet adok magamnak, mielőtt

megmutatnám a bejárati ajtónak a hátamat. Öt hosszú perc vár rám.
Szerencsére a ház tömve van emberekkel, a zene pedig hangos.
Nem túl nehéz átverekedni magamat a tömegen, mosolyogva
biccenteni egyet mindenkinek anélkül, hogy bárkivel is kénytelen
lennék szóba elegyedni.

Szóval pontosan ezt is teszem, szobáról szobára járva. Fitzék háza

jó nagy, a szülei pedig sosem bánták, ha bulikat rendezett. Olyankor
már a gimi alatt is elhúztak az innen úgy ötórányira lévő New Yorkba,
és hagyták, hogy azt csináljon, amit csak akar, az egyetlen kitétel az
volt, hogy a ház makulátlanul tiszta legyen másnapra.
Áthaladok a konyhán. És elmosolyodom, mert eszembe jut a sörivó
verseny, ami pont a sarokban álló asztalnál zajlott le köztem és
Sasha közt. Ő nyert, természetesen, de akkor is…

Bassza meg! Csak kibaszottul hagyd abba, Cole!

Ne is gondolj rá!

Sasba halott.

Összeszorítom a fogamat és csak megyek tovább, be a nappaliba,

ahol megy a Red Wings-meccs.

És ahol Madison ül Henry ölében.

Már október óta nem írt nekem, miután számtalanszor próbálta meg
velem újra felvenni a kapcsolatot, én meg semmibe vettem, aztán
végül küldtem neki egy üzenetet, amiben megkértem, hogy hagyja
abba. Úgy voltam vele, a legjobb lesz, ha egyszerűen hagyom
gyógyulni a sebeit, anélkül, hogy zaklatnám. És úgy tűnik, már be is
gyógyultak.

Az a Madison, akit én ismerek, nem ülne be csak úgy egy srác

ölébe, csakis akkor, ha nagyon bejön neki.

Nem vesz rögtön észre engem, így kicsit figyelhetem őt, ahogy
nekidől Henry mellkasának, az ajkán pedig édes mosoly jelenik meg,
ahogy Henry belesúg valamit a fülébe. Aztán hátrahajtja a fejét, és
kitör belőle az a hangos, testes nevetése – túl nagy ahhoz, hogy
beleférjen egy ilyen kicsi testbe –, amit mindig is imádtam.

Szinte már szerencse, hogy többé már nem érzem a veszteség

okozta fájdalmat, különben biztos vagyok benne, hogy most úgy
érezném magamat, mintha hasba rúgtak volna. Ehelyett azonban
egy apró mosoly jelenik meg az ajkamon, ami mostanra szinte
ismeretlen érzéssé vált számomra. Madison továbblépett. Pontosan
azt tette, amire kértem.
Bárcsak egy kicsit tovább élhetne ez a mosoly, de amikor az a
whiskyszínű szempár –

Sasha szeme – hirtelen felém pillant, Madison pedig elsápad, a

mosolyom lehervad.

Biztos vagyok benne, hogy már eltelt az öt perc. És ha nem? Többé

már nem igazán érdekel.

Már félúton járok a ház és a kapu közt, amikor meghallom, hogy

Madison a nevemet kiáltja. Zokniban rohan ki, karját szorosan a
mellkasa köré fonva a rettentő hidegben.

– Nem gondoltam volna, hogy eljössz. Én… sajnálom.

Õ kér tőlem bocsánatot. Ez totál nevetséges.

– Semmi olyan nem történt, amiért bocsánatot kellene kérned.

Egy hosszú pillanatig csak az arcomat fürkészi.

– De akkor is.

– Henry mindig is odavolt érted – mondom, így próbálva kevésbé

kínossá tenni a helyzetet.

Félénk mosoly jelenik meg az ajkán.

– Igen, ő is ezt mondta. Fogalmam sem volt róla. – Hát persze hogy
nem.

Madisonnak fogalma sincs, hogy milyen gyönyörű és kedves. –

Hogy vagy? Anya azt mondta, hazaköltöztél.

– Igen.

A mosolya elhalványul, aztán nagyot nyel, és lágy, szomorú hangon

megkérdezi:
– Mégis hogy voltál képes csak így hátat fordítani nekem?

– Nem akartam, hogy tovább reménykedj.

Bólint, majd lehajtja a fejét, és addig nem is emeli fel, amíg nem
biztos benne, hogy képes kordában tartani a könnyeit.

– Nos… boldog szülinapot! Át akartam menni és hagyni neked egy

üdvözlőlapot vagy valamit, de… – a hangja megbicsaklik. Madison
mindig is velem ünnepelte a születésnapomat, amióta csak
emlékszem, még régebb óta, mint amire ö emlékszik.

Először barátként volt jelen, aztán többként.

Most pedig valami olyanként, amit elveszítettem.

Soha többé nem leszek ugyanaz a srác, és ami köztünk volt, annak
tényleg és őszintén vége. Az egyszerű tény, hogy képes továbblépni,
egy áthidalhatatlan szakadékot képez köztünk, és hiába a régi, erős
kapocs, minden egyes nappal egyre távolabb sodródunk egymástól.

– Boldog új évet, Mads! – Megfordulok és megyek tovább, miközben

a tüdőm olyan

nehéz, hogy minden lélegzetvétel kész küzdelem.

Hirtelen minden olyan tiszta. A srác, akit Madison szeretett, meghalt

egy borzalmas autóbalesetben, áprilisban.

Ez a lány megérdemli, hogy boldog legyen, és az, ami a tragédia

után megmaradt, sosem lesz képes boldoggá tenni.

KILENCEDIK FEJEZET

2009. február

Arra ébredek, hogy apa a konyhában ordítozik.

– Miért a francos újságból kell ezt megtudnom!?

Tudtam, hogy ez fog történni.

Szinte látom magam előtt, ahogy ott ül, a lába keresztben, előtte egy
gőzölgő csésze kávé, a konyhaasztal tele újságokkal. Mindig is így
töltötte a vasárnap reggeleket.

Örömmel látom, hogy legalább ez az egy dolog nem változott.

Megtalálta a hirdetést, amit a bíróság jelentetett meg velem a helyi

lapban, miután beadtam a névváltoztatásról szóló kérvényt. Mivel
rájöttem, hogy Cole Reynolds halott, semmi szükség arra, hogy az ő
nevében feleljek.

Kimászok az ágyból, és az ajtó felé menet felkapok egy

melegítőnadrágot. Talán figyelmeztethettem volna. De annak meg mi
értelme lett volna? Tudtam, hogy úgysem menne bele. Anya tudja.
Kevesebbet is kellett győzködnöm, mint amire számítottam.

Talán azért, mert a második keresztnevemet és az ő lánykori nevét

használom. Vagy talán azért, mert nem tudja, hogyan bánjon velem.

Nem hallom anya válaszát, de bármit is mond, az nem tetszik

apának.

– Egy cseppet sem segítesz neki azzal, ha támogatod ebben

Bonnie! Fel kell dolgoznia, ami történt, és utána tovább kell lépnie! –
ordítja apa, ahogy befordulok a sarkon.

– Azt csinálom. Mármint így dolgozom fel.

Mindketten elhallgatnak, és felém fordulnak. Apa öltönynadrágot és

inget visel, mintha éppen készülne valahová. Hetek óta nem volt
itthon, ám mégis látom, hogy a táskái ott állnak a sarokban. Már
megint távozni készül. Kezdek eltűnődni azon, hogy ez vajon

az

iroda
terjeszkedésének

az

eredménye,

vagy

inkább

azokhoz

beszélgetésmorzsákhoz van köze, amiket arról a perről hallottam,

amit annak a srácnak, Billynek a családja indított, meg ahhoz, hogy
apa partnerei nem örülnek neki, hogy ennyi munkaóra megy el rá, és
aggódnak, hogy az ügy majd rossz fényt vet a cégre, ha a klienseik
fülébe jut a dolog.

Nem tudom, ebből mennyi az igazság, de már csak a lehetősége is

nyomaszt.

– Azzal, hogy Trent Emersonná változol? – Apa a padlóra dobja az

újságot.

– Azzal, hogy elengedem azt, aki voltam. – Fürgén felkapom az

újságot, és a hónom alá dugom. Bizonyíték a bíróságnak, hogy
véglegesíthessék a kérvényemet.

Apa olyan finoman rázza meg a fejét, hogy majdnem észre sem
veszem.

– Mit szól ehhez a pszichológusod?

Végighúzom a nyelvemet a fogaimon, így húzva az időt, azon

tűnődve, mégis hogyan akarok erre a kérdésre felelni. Vajon jó
időpont-e ez ahhoz, hogy közöljem vele, már október óta nem járok
a pszichológushoz, miután négy, egyenként kétszáz dolláros
terápiás ülés ment el azzal, hogy a pasi azt kérdezgette, hogyan
érzem magamat, mire én megmondtam neki, hogy baromira
bűntudatom van, és ennél többre nem jutottunk?

Ez is egy olyan dolog, amiről anya tud, de amivel kapcsolatban apát

még nem világosítottuk fel.

Azonban úgy tűnik, apa elég okos ahhoz, hogy erre magától is
rájöjjön. Dühében a levegőbe lendíti a kezét.

– Már fogalmam sincs, mihez kezdjek, Cole! Kérlek, mondd el,

hogyan segítsünk!

Mindenki más már kezdi újra összerakni az életét, de úgy tűnik,

neked eszed ágában sincs segíteni magadon! – A hangja, a szavai,
az, ahogy rám néz… mindez egyenesen a bőröm alá hatol.

– Nem fogok vitába szállni a névváltoztatást illetően. Erről csakis én

dönthetek, és már döntöttem.

– De ez kész őrültség! – A tekintetében őszinte zavarodottság

csillan. – Ez semmit sem segít abban, hogy tovább tudj lépni,
márpedig tovább kell lépned.

– Nem érdemlem meg! – ordítom. Apa összerezzen

meglepetésében. Nem is

emlékszem, mikor ordítottam így rá utoljára, már ha egyáltalán

ráordítottam valaha is, most azonban nem fogom vissza magamat.
Nem érti meg. Senki sem érti meg, pedig muszáj lesz megérteniük. –
Ugyan miért érdemelném meg, hogy tovább léphessek? Sasha és
Derek nem léphetnek tovább! Mint ahogy Kacey Cleary sem! –
Mostanában azon kaptam magamat, hogy többet gondolok a lányra,
mint Sashára és Derekre. Sosem ment ki a fejemből. Minden egyes
nap, attól a pillanattól fogva, hogy kinyitom a szememet, egészen
addig, amíg végül álomba sodródom, érzem, ahogy a lány árnyéka a
tudatalattimat kísérti. Szegény teljesen ártatlan volt.
Mindezen valószínűleg cseppet sem segít, hogy lementettem a
fényképét a telefonomra, amit aztán napjában legalább tízszer
megnézek. .. Minden alkalommal valami újabb módja jut eszembe
annak, ahogy a teste eltorzulhatott, és mindent megadnék azért,
hogy kitörölhessem az agyamból azt a képet, amit a fotójára vetítek.
A mosolyára.

Csakhogy ez egy végtelen hurok, mert aztán eszembe jut, hogy az a

mosoly már minden bizonnyal megszűnt létezni Én tettem tönkre. És
még ahhoz sem vagyok elég bátor, hogy szembenézzek vele a
kórházban, hogy bevalljam neki, mit követtem el ellene.

Hogy megmondjam neki, milyen rettenetesen sajnálom. Hogy bármit

hajlandó lennék megtenni, hogy rendbe hozzam a dolgokat.

Már nem is emlékszem, milyen az, amikor nem érzem ezt a toxikus
keveréket – a fájdalmat és szomorúságot és bűntudatot, ami felfalja
a belsőmet, amitől olyan üresnek érzem magamat, és amitől azt
kívánom, bárcsak egy este egyszerűen a párnámra hajthatnám a
fejemet, úgy, hogy soha többé ne kelljen felemelnem róla.

– Kacey Clearyt hamarosan kiengedik… – kezdi apa, de a szavába

vágok.

– És mégis hová fog menni? Senkije sem maradt! Hála nekem,

mindannyian halottak! – Az újság, amit éppen az előbb vettem fel,
keresztülrepül a szobán, majd nekicsapódik egy pohárnak a
konyhapulton, lesodorja a földre, ahol aztán millió darabra törik. –
Szóval mégis hogy a francba léphetnék csak úgy tovább? Kérlek,
magyarázd el ezt nekem, apa! Hogyan? Egyszerűen csak
szerezzem meg a diplomát, focizzak, nevessek és éljek? Nem
érdemlem meg, hogy éljek! Hát nem értitek? – Csak úgy ömlenek
belőlem a szavak, több, mint amit az elmúlt majdnem egy évben
mondtam, több, mint amit bárkinek is bevallottam volna.

Ezt hallva apa mintha összeroskadna. A dühnek és frusztrációnak,

ami eddig eltorzította az arcát, nyoma vész, és nem marad más
utána, csak egy fáradt, megkínzott férfi, aki visszazuhan a székébe,
mintha a lába többé már nem bírná el a súlyát, mintha minden
reménye, amit egyetlen fia iránt érzett, a konyhapadlóra zuhanna az
üvegcserepek mellé.

Súlyos csend telepszik közénk.

– Igazad van, Sasha és Derek nem léphet tovább – mondja anya

remegő hangon, miközben előrelép, és megfogja a kezemet. – Te
viszont igen, és szükségünk van rá, hogy így is tegyél. Kérlek! Tedd
meg értünk! Mindenkiért, aki szeret téged. Tedd meg magadért! – A
szeme könnybe lábad. Sosem láttam még anyát annyit sírni, mint az
elmúlt tíz hónapban. A pokolba is, én sem sírtam még soha annyit
életemben, mint az elmúlt tíz hónapban. És attól, hogy ismét így kell
látnom a szüléimét – mintha az utolsó szalmaszálba próbálnának
kapaszkodni, ami még összetartja őket, mintha mindjárt darabokra
esnének –, minden csepp elszántságom, ami még maradt a harcra,
elszáll. –

Szeretünk téged, Cole. És hiányzol. Kérlek! – Már suttogva

könyörög. – Vissza kell kapnom a fiamat.

Lehajtom a fejemet, hogy ne kelljen szembenéznem a fájdalmával.

Már annyi embert bántottam, és még annyit fogok. Akkora fájdalmat
okozok a szüleimnek. Tudom, valahányszor csak a szemükbe
nézek.

– Rendben, anya. Megpróbálom.

Már ha egyáltalán jelent ez valamit.

TIZEDIK FEJEZET

2009. augusztus

– Van még doboz? – kérdezi apa.

– Viszem! Várj meg odakinn! – kiáltom vissza, miközben ott bámul

rám a sárga dosszié.
Rá kellett volna jönnöm. Tekintve, hogy apa egy előrelátó ügyvéd,
persze hogy van neki egy aktája tele adatokkal a Cleary családról.
Jegyzetek az életkorukról, az iskoláikról, meg az a dátum is megvan,
amikor Kacey-t kiengedték a rehabilitációs központpontból. A
nagynénjének és a nagybátyjának a címe, ahol ő és a húga most él.
A hely, ahol a szüleit eltemették.

A kórházi számlái.

Rengeteg számlája van, amit, minden jel szerint, a szüleim intéznek.

Billy családja peren kívül intézte a dolgot a szüleimmel, de nem

tudom, hogy végül mennyiben állapodtak meg, mert egyikőjük sem
hajlandó megmondani nekem. De kétlem, hogy mindezek után meg
tudnák venni azt a nyaralót Cape Codon, és emiatt ott fortyog
bennem a bűntudat.

Színtiszta mázli, hogy belefutottam ezekbe az infókba. Azért

nyitottam ki a dobozt, hogy a benne lévő aktákat elosszam két másik
dobozba, mert tudtam, így képtelenség felemelni. A Cleary név ott
virított a tetején, mintha csak rám várt volna.

Átpillantok a vállam felett, csak hogy ellenőrizzem, apa nem áll-e az

ajtóban, engem figyelve. Azt kívánom, bárcsak lenne időm mindenről
másolatot készíteni, de erre esélyem sincs. Úgyhogy végül a
második legjobb lehetőséget választom. Előkapom a telefonomat, és
lefotózom a legfontosabb információkat.

Apa ott vár rám az új Suburbanja mellett, aminek a hátulja teljesen

tele van pakolva, főleg irodai cuccokkal és személyes dolgokkal. A
legtöbb holmija már a New York-i lakásában van – abban az astoriai
ikerházban, amit már majdnem egy éve bérel.

És ami mostantól az otthona lesz.

A középiskolai gerlepár, akikről az évfolyamuk azt gondolta, nekik

van a legtöbb esélyük arra, hogy együtt öregedjenek meg, úgy
döntött, hogy egy kis időre van szükségük, távol egymástól és attól
az élettől, ami egykor olyan boldoggá tette őket.

Még egyiküktől sem kaptam normális választ arra a kérdésre, hogy

miért döntöttek így. Ami miatt szinte teljesen biztos vagyok benne,
hogy már tudom is, mi az elválás oka.

Jól megnézem magamnak a teli csomagtartót.

– Biztos, hogy nem kell segítség a túlvégen?

Apa megveregeti a bicepszemet – a karom most sokkal nagyobb és

erősebb, mint valaha volt a focizással töltött egyetemi éveim alatt,
hála a számtalan edzőteremben töltött órának.

– Lehet, hogy öreg vagyok, de azért még elbírok pár doboznyi

könyvvel.

– Rendben. – Féloldalasan rámosolygok. Ez a legtöbb, amire képes

vagyok, de úgy

tűnik, örül neki, még kuncog is egy sort az orra alatt. Bár még mindig
elég feszült, a kapcsolatunk sokat javult az elmúlt pár hónapban.

– Rendben van, nos… Tartsd a szemedet anyádon! Tudom, hogy azt

mondta, talán elmegy valahová nyaralni vagy valami. Csak… –
tekintete az ajtóhoz vezető ösvény felé siklik, aztán az ajtóra, ahol
ott áll Bonnié Reynolds az ajtókeretnek dőlve, és ajkát összeszorítva
figyel minket – …ne maradj le a tanulnivalóval és a munkával és…
és azzal, hogy sínre teszed az életedet.

Sínre tenni az életemet.

Komolyan azt hiszik, hogy ezt csinálom? Úgy tűnik, sikerült

elhitetnem velük, hogy igen. Jól megy a tettetés, megtanultam
mosolyt erőltetni az arcomra, és azt is, hogy visszafogottnak tűnjek
érzelmileg labilis helyett. Udvarias kérdéseket teszek fel. Az a trükkje
az egésznek, hogy olyan dolgokat kell kérdezni, amire a másiknak
hosszan kell felelnie. És aztán újra és újra kérdezni kell. így aztán
úgy tűnik mintha beszélgetne az ember. Kemény és fárasztó dolog,
mert folyton elkalandozik az agyam.

Meg aztán azt is elértem, hogy elfoglaltnak tűnjek. A délelőttjeimet

agyatlan grafikai kurzusokkal ütöm el, a délutánjaimat anyától kapott,
nem túl megerőltető

dizájnprojektekkel, az estéimet pedig a helyi edzőteremben töltöm.

Aztán jönnek a hosszú, alvással és ábrándozással töltött órák, azon
a vörös hajú lányon jár az eszem, akivel túlságosan nyuszi vagyok
szembenézni, azután kezdődik az egész elölről. Egy végtelen
körforgás.

Mindössze kétszer estem ki a ritmusból: egyszer a baleset

évfordulóján. Aznap kinn ültem a temetőben egy ötödüvegnyi Jack
Daniels társaságában, miközben Sasha sírkövének hablatyoltam.

Másodszorra, hogy lenyugtassam anyát, elmentem egy vakrandira,

amit Fitz szervezett. A húgának az egyik barátnőjével találkoztam.
Elég rendes lány volt, csak volt egy olyan érzésem, hogy azzal az
elképzeléssel vágott neki a dolognak, hogy meg tudja változtatni az
életemet. Úgy négy percig, amíg megdugtam a kocsim hátsó ülésén,
még én is elhittem, hogy talán képes lesz rá. Aztán ismét
visszazuhantam a valóságba. Azóta fel sem hívtam a lányt.

Jobb, ha maradok az egyszerű napirendemnél. Annál a napirendnél,

ami nem engedi, hogy bármit is magam mögött hagyjak, de legalább
ad valamit, amire összpontosíthatok, amíg múlatom az időmet. Amíg
arra várok, hogy elmúljon a görcs a gyomromban és az üresség a
mellkasomban.

Amíg arra várok, hogy olyan lehessek, mint mindenki más, és

továbbléphessek.

Nos, talán nem olyan, mint mindenki más.

Vajon Kacey is továbblépett már?

– Lehet, hogy neked is jót tenne egy kis környezetváltozás.
Valamikor el kellene jönnöd meglátogatni engem, Cole.

A nevet hallva összeszorítom a fogamat. Ez az egyik oka annak,

hogy annyi időt töltök az edzőteremben. Ott csak Trent Emerson
vagyok.

Apa biztos észreveszi a reakciómat. Szóra nyitja a száját, ám aztán

habozni kezd.

– Gondolkozz el rajta! – mondja végül.

És aztán végignézem, ahogy apa hivatalosan is elköltözik anyától

huszonöt évnyi házasság után.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

2010. február

– Gyerünk már! Jó buli lesz! – csap hátba Rich, ahogy felcaplatunk

azon a lépcsőn, amit nem hittem volna, hogy még egyszer meg
fogok mászni életemben. A nagy ház egy cseppet sem változott – a
falakat színes zászlók fedik, a bejáratnál söröshordók állnak, és
mindenütt részeg gólyák téblábolnak, abban a reményben, hogy
felszednek valakit. Sasha, Derek és én is pont ezek közt a falak közt
éltük át az első nagy egyetemi diákszövetségi bulinkat. Még kinn az
elő-kertben is… nos, azi Derek később ki is dekorálta, hála a
túlzásba vitt whiskyivásnak.

– Túl öregek vagyunk már ehhez. – Jobban az arcomba húzom a

baseballsapkámat.

Bár van itt pár felsőbbéves is, meg persze a diákszövetségi tagok,
huszonkét évesen, az izmos testemmel eléggé kilógok a sorból.

– Nem, én vagyok túl öreg ehhez. Te határeset vagy.

El sem hiszem, hogy visszajöttem ide. El sem hiszem, hogy megint a

régi szobámban húzom meg magamat, ami már megint üres.
Egyszerre érződik úgy, mintha minden tegnap történt volna, és
mintha egy kész örökkévalóság telt volna el, és ez újra feltépte
azokat a sebeket, amik sosem gyógyultak be igazán. De már nem is
érzem a fájdalom újabb hullámát, mert az elmúlt majdnem két évben
mást sem éreztem, csakis ezt a fájdalmat.

Rich két hete felhívott, és szinte könyörgött, hogy látogassam meg.

Anya kihallgatta és értelmezte a beszélgetést, majd addig
nyaggatott, amíg bele nem mentem. Most már tudom, hogy meg
kellett volna makacsolnom magamat, ám gyakorlatilag bármit
megteszek, amire anya kér. Az boldoggá teszi.

Alig harminc másodperce léptünk be az ajtón, és máris ki vagyok

merülve. Mostanra már hozzászoktam a magányhoz, és kifáraszt,
hogy kétszáz gólya vesz körül, akik folyton belém jönnek. Ez valami
olyasmi, amit részegen sosem vettem volna észre, most viszont,
józanon baromira idegesít. Szerencsére átlátok a fejek tengere fölött.

Így pillantom meg őt is.

Semmi kétség sem férhet hozzá, hogy ő az; az emlékezetembe

véstem az arcát.

A helyiség túlsó végében áll a falnak dőlve, ajka egy átlátszó

folyadékkal teli, átlátszó üveg nyaka körül, lángoló vörös haja vad
lobonc a hófehér fal mellett, a szűk, fekete póló, amit visel, kiemeli
erős karját. Nem siet, hogy megváljon az üvegtől – jó nagyot kortyol
belőle, mielőtt továbbadná valakinek, aztán megtörli a száját a
kezével.

A szemhéja félárbócon.

Teljesen be van állva.

A szívem vadul zakatolni kezd. Mégis mi a francot keres itt Kacey

Cleary? Ha jól számolom, idén kell befejeznie a gimnáziumot, mivel
legalább fél évet ki kellett hagynia a baleset után.
Még lentebb rángatom a sapkámat, bár kétlem, hogy fél méternél
távolabbra lát jelen pillanatban.

A francba. Mi lesz, ha felismer? Hogyan reagálna? Tudja egyáltalán

a valódi nevemet? Azt, hogyan nézek ki? Nem vagyok benne biztos,
hogy valami újság nem hozta le az én fotómat is valahol. Aztán az is
lehet, hogy ráguglizott a nevemre, és talált egy tucatnyi, a
meccseimen készült fotót, amiken én is rajta vagyok A legtöbb
olyanon rajtam van a sisakom, de ha az ember rááll a témára, nem
olyan nehéz találni rólam egy profilképet.

Azonban nem tudom biztosan, hogy rám keresett-e. Kíváncsi

vagyok, Kacey Cleary

vajon törődik-e még egyáltalán valamivel. A Facebook-fiókja inaktív.

Egyetlen szót sem posztolt rajta, és a jókívánságok is elapadtak,
ahogy az emberek továbbléptek.

Azt viszont tudom, hogy nem lenne szabad ilyen állapotban itt
lennie. Hallottam róla, milyen szörnyűségek történhetnek azokkal a
lányokkal, akik így berúgnak. Főleg akkor, ha semmi sem érdekli
őket.

De mégis mit tehetnék?

Egy szőke lány ütközik nekem, a kezében kér sörrel.

– Hé, ide jársz? Hogy hívnak? – Sokkal jobban hátrahajtja a fejét,

mint kéne ahhoz, hogy rám tudjon nézni, amiből tudom, hogy flörtölni
próbál, de túl részeg ahhoz, hogy rendesen csinálja.

De azért lemosolygok rá. A csaj jó alibi. így álldogálhatok tovább itt,

miközben Kacey-t figyelem.

– Trent vagyok, és régen ide jártam.

– Komolyan? Mikor diplomáztál?

A szemem sarkából látom, hogy Kacey ellöki magát a faltól, és a
korlátba kapaszkodva, hogy el ne essen, elkezd felmászni a
lépcsőn. Két srác követi.

A francba.

– Ohm… két éve.

– Menő. Amúgy engem Kimmynek hívnak. Tessék! – Odalöki nekem

az egyik sört,

lelocsolva vele a pólómat.

Pontosan ez hiányzott. Hogy úgy bűzölögjek, mint egy sörfőzde. De

azért elveszem, mert az ember fia egyszerűen nem mehet el úgy
egy egyetemi bulira, hogy ne igyon.

Átszenvedek még pár percnyi beszélgetést, miközben végig azon

aggódom, hogy merre ment Kacey és mi lehet vele, amikor Kimmy
megkérdezi:

– Szóval, kivel jöttél?

Tökéletes. Menekülőút. Rich beleveszett a tömegbe. Pont olyan,

mint az unokatestvére – kész társasági kaméleon.

– Egy barátommal. Most, hogy mondod, ha nem baj, a legjobb lesz,

ha megyek, és meg is keresem. – Megvillantok felé egy mosolyt.
Semmi okom, hogy seggfej legyek vele.

– Örülök, hogy beszéltünk, Kimmy.

Meg sem várom a válaszát, hanem már furakodok is át a tömegen a

lépcső felé, minden egyes lépéssel egyre gyorsabban haladva.

– Hová ment a vörös hajú csaj? – kérdezem a lépcső tetején álló, a

korlátnak dőlő
srácoktól, akik várják, hogy sorra kerüljenek a söröshordónál. Az
egyik a folyosó végén lévő, csukott ajtó felé biccent a fejével.

A kulcsra zárt, csukott ajtó felé.

Elkezdem ököllel ütni az ajtólapot.

Éppen, hogy csak meghallom bentről a férfihangot:

– Foglalt!

– Nyisd ki a nyavalyás ajtót! A csajnak haza kell mennie. Most

azonnal! – Veszélyes húzás. Fogalmam sincs, Kacey hogyan fog
reagálni minderre. Szinte már arra számítok, hogy majd ő maga
fogja kicsapni az ajtót, hogy közölje velem, húzzak a faszba.

Amikor viszont ez nem következik be, ismét dörömbölni kezdek az

ajtón.

Mostanra már kisebb közönségem is van, de nem érdekel. –

Pontosan tíz másodperced van, mielőtt berúgom az ajtót! – Amit
meg is tudnék tenni. Könnyedén. Igaz, akkor valószínűleg úgy egy
tucat diákszövetségi srác vetné rám magát, de kit érdekel?

– Hé! Várjál! – kiáltja valaki a hátam mögött. Egy sötét hajú srác lép
mellém. –

Cole?

Kell egy pillanat, míg felismerem.

– Vance, igaz? – Egy Spartans csapattárs, aki utánam két évvel

lépett be a csapatba.

– Ja. – Féloldalasán rám mosolyog. – Hogy vagy mostanság?

Elengedem a fülem mellett a kérdését

– Ki kell juttatnom innen ezt a lányt. Nincs olyan állapotban, hogy
részt vegyen bármiben is, ami odabenn zajlik.

Vance is elkezdi verni az ajtót.

– Griff, nyisd ki! Vance vagyok.

Ezt hosszú szünet követi, majd látom, ahogy megmozdul a kilincs.

– Hé! – kiáltja az ajtót nyitó srác, amikor beleütközöm, miközben

beszáguldok a szobába.

Kacey-t az ágyon fekve találom, fekete melltartóban és bugyiban, a

farmerja az egyik lábán lóg. Nincs magánál. Vagy legalábbis éppen
csak, hogy magánál van – a szeme csukva, a végtagjai ernyedten
lógnak, miközben az ajka erőtlenül mozog.

És két szemétláda van vele a szobában. Készen arra, hogy az ég

tudja, mit csináljanak vele.

Lángra kap bennem a düh, és rávetem magamat a hozzám közelebb

álló srácra, arra, amelyik kinyitotta az ajtót. Arra, amelyiken nincs
póló és ki van kapcsolva az öve. Vance közénk ugrik, hogy
megállítson, de könnyedén hátrataszítom őt.

– Mi a francot szívott? Adtatok neki valamit?

– Nem! Semmit! Öt perce még benne volt az egészben! – A srác

megadóan a magasba emeli a kezét, a szemében pedig félelem
csillan, ahogy megragadom a pólóját. –

Mindkettőnket behúzott ide, és azt mondta, akarja. Most azonban

már ilyen. Semmit sem készültünk tenni vele.

– Hát persze.

A szoba ajtaja előtt szép kis tömeg gyűlt össze. Az arcukba rúgom
az ajtót.
Vance visszanyerte az egyensúlyát, és ismét közénk lép, ezúttal a
harmadik sráccal együtt.

– Nézd, mindenki ivott. Ne veszítsük el a fejünket! – Tudom, hogy a

végét nekem szánta. Lehet, hogy együtt fociztunk, de ezek a srácok
egyértelműen a haverjai, és bármi is legyen, meg fogja védeni őket.
Az áliával Kacey felé bök. – Ismered a lányt?

– Ja. – Miután két éven keresztül minden egyes nap a fotóját

bámultam, őszintén mondhatom, hogy ismerem őt. Ismerem kecses
orrának ívét. A kaleidoszkópszerű mintát sápadtkék íriszében.
Tudom, hogy a mosolya kicsit féloldalas, amitől az arca bal oldalán
kicsit mélyebb a gödröcske. Tudom, hogy van egy aprócska heg a
jobb halántékán.

– Oké. El tudod vinni innen?

Hirtelen rám jön a hányinger. Most komolyan meg fogom tenni?

– Ja. – Tudom, hol lakik.

Vance habozik.

– Elég jól vagy ahhoz, hogy vezess, haver?

A dühös tekintetem helyettem is felel.

Pár pillanattal később már egyedül vagyok a szobában Kacey

Clearyvel.

És emlékeztetnem kell magamat, hogyan is kell lélegezni.

Itt van, itt fekszik előttem az ágyon, kiütve a drogtól és az alkoholtól.

Mégis milyen gyakran csinál ilyet?

Nem tudom, hogy ezek a srácok igazat mondtak-e vagy sem, de

biztos vagyok benne, hogy nem ez az első alkalom, hogy Kacey
ilyen helyzetbe került. És abban is biztos vagyok, hogy máskor nem
volt senki, hogy megállítsa. Most pedig, bár tudom, hogy nem
helyes, képtelen vagyok megállni, hogy a tekintetem ne vándoroljon
az arcára, a testére, ami olyan gyönyörű és formás.

Még úgy is, hogy számtalan fehér, műtéti heg fut végig a teste jobb
oldalán. A válláról, le a karján, a bordái mentén, a derekán, a
csípőjén, hogy aztán eltűnjenek a combjára tetovált, fekete hollóraj
mögött. A hollók a halált szimbolizálják; tudom, mert a nagyapám
nagyon babonás volt, és az öklét rázta minden egyes holló felé, ami
elrepült mellette.

Egy… kettő… három… négy hollót számolok meg a lágy, krémszínű

bőrén. Az a négy holló talán azt a négy embert szimbolizálja az
életében, akik meghaltak azon az éjszakán. Nem, várjunk csak…
Egy fekete csőr kandikál ki a jobb lábáról félig lehúzott nadrág alól.
Egy ujjal kicsit lentebb húzom a farmerját.

Egy ötödik holló.

Öt holló.

Öten ültek a kocsiban.

A hideg futkározik a hátamon, ahogy lepillantok a túlélőtársamra.

Talán ő sem jutott ki igazán élve a kocsiból.

A szeme rebegve felnyílik, mire élesen beszívom a levegőt.

– Teeee… – mormolja halkan, ahogy az ajka ismét részeges

mosolyra húzódik. Egy

pillanatra a hatalmába kerít a pánik, de a tekintete elkezd körbe-

körbe járni a szobában.

Még csak nem is képes rám összpontosítani. Lehetetlen, hogy

felismerjen.

Mégis mennyit ihatott? Eleget ahhoz, hogy alkoholmérgezést

kapjon? Ahhoz biztos eleget, hogy úgy egy órán belül hányni
kezdjen. Nem igazán akarom, hogy itt kerítsen rá sort.
Remegő kézzel leguggolok, hogy ráhúzzam a lábfejére a nadrágja
szabadon lógó szárát.

Kacey halkan felnyög és elhúzza tőlem a lábát.

– Gyerünk már… Mi tart ennyit ideig? – mondja; a szavai egymásba

folynak, az ajka alig mozog. Már az is meglep, hogy egyáltalán
megértem, mit mond. Végigcsúsztatja a kezét feszes hasán és
ágyékán.

És elkezdi lehúzni a fekete bugyiját.

– Jézusom! Ne! – A keze után kapok, hogy megakadályozzam, hogy

még jobban letolja, majd összeszorítom a szememet, miközben a
szívem majd’ kiugrik a mellkasomból. Jó kis buli lenne, ha valaki
most ránk találna azok után, ahogy nekiestem annak a két idiótának!

Meglepő erővel lerázza magáról a kezemet, esélyt adva nekem,

hogy a helyére húzzam a bugyiját. Többé már nem küzd ellenem,
sikerül visszabújtatnom a lábát a nadrág szárába, és felhúzni a
farmerját a csípőjéig. A pólóját a padlón találom meg, aztán
valahogy ráhúzom a fejére, majd a keze után nyúlok, hogy azt is
beledugjam a felsője ujjába.

Elrántja tőlem a kezét.

– Ne… ne… ne…

– Fel kell rád adnom a pólódat, Kacey – suttogom, és ismét a keze

után nyúlok.

– Nem! – Most már ordít, méghozzá teli tüdőből. Ismét elkapja

előlem a kezét. –

Nincs kéz… nincs kéz… nincs kéz… – mondja újra és újra, egyre
zaklatottabban.

– Oké! Oké. Nem nyúlok a kezedhez – ígérem, és összehúzom a

szemöldökömet. Ezt
meg miért csinálja?

Nem könnyű feladat, de sikerül ráadnom a pólóját. Becsúsztatom az

egyik karomat a térde alá, a másikat pedig a válla köré kulcsolom, és
felkészülök rá, hogy felemeljem Halk kuncogás szökik ki az ajka
közül, és ismét kinyílik a szeme. Megdermedek.

Még véreresen és zavarodottan is gyönyörű, lehengerlő és

hipnotikus erejű a tekintete.

Képtelen vagyok bárhova máshova nézni.

Talán ezért sikerül két kezébe fognia a fejemet és a számra szorítani

az ajkát, mielőtt felfognám, mi a franc is történik. A nyelve, ami
meglepően ügyes ahhoz képest, hogy mennyire be van rúgva,
összefonódik az enyémmel, kimondatlan ígérettel húzva magához,
miközben a vérem csak úgy száguldozik az ereimben.

Minden annyira váratlanul, annyira gyorsan, annyira szenvedélyesen

történik, hogy képtelen vagyok megállítani. Aztán, ahogy mocorogni
kezd a karjaim közt és a combjaihoz húz engem, ahogy a kezét
végigcsúsztatja a hátamon, rájövök, hogy nem is akarom
megállítani. Akár bele is veszhetnénk a semmibe itt együtt,
belezuhanhatnánk ebbe a vak érzelmekkel teli nyúlüregbe, azt a
kétségbeesett menekülési utat keresve, amire mindketten annyira
vágyunk. És amit talán csak mi ketten vagyunk képesek igazán
megérteni.

Ez az a pillanat, amikor rádöbbenek, milyen mélyre is süllyedtem.

– Én nem… – Hirtelen elhúzódom tőle, miközben egy újfajta

bűntudat üti fel bennem a fejét. Egy undorító, gyűlöletes betegség a
gyomromban.

Megigazítom a ruhámat és a szerszámomat, ami, hiába tértem

észhez, még mindig áll, majd ismét megpróbálom felemelni Kacey-t.
Bárhonnan is jött az előbbi energialökete, a forrása mostanra
kiapadt, és így Kacey ismét ernyedten, csukott szemmel fekszik a
karjaim közt.

– Együtt jöttél valakivel? – suttogom inkább saját magamnak,

mintsem neki, ahogy fürgén és halkan lemegyek vele a lépcsőn,
majd keresztülvágok a tömegen. Kibaszottul fogalmam sincs, mit
fogok mondani, ha esetleg valaki megállít.

Azonban senki sem állít meg.

Senki sem – egyetlen barátja sem – állít meg, miközben kicipelem

az alig magánál lévő Kacey Clearyt a buliból, ki a hideg, téli
éjszakába, miközben nincs rajta más, csak egy póló és egy farmer.

Hát nincs senkije, aki gondoskodna róla?

Kacey egyetlen szót sem szól, amíg bele nem ültetem a kocsim
anyósülésébe.

– Ne… kocsit ne… gyűlölöm… – nyögi, miközben erőtlenül

megpróbál kimászni a

kocsiból.

– Shhh… Kacey, tudom. – Kisöpröm a haját az arcából. Még annál is

selymesebb, mint képzeltem. – Megértem. Próbálj meg aludni! – Egy
pillanatig habozok, mielőtt behajolnék a kocsiba, hogy hátradöntsem
neki az ülést. Az jár a fejemben, hogy vajon megpróbál-e majd újra
megcsókolni.

Meg az, hogy vajon ha igen, engedném-e neki.

Igen. Megengedném. Tudom, hogy helytelen, de akkor is

megengedném. Mégis mi a

fasz baj van velem?

– Minden rendben lesz – ígérem neki, ahogy bekapcsolom a

biztonsági övét. Két évvel ezelőtt lefektettem volna a hátsó ülésre,
és azt mondtam volna, hogy a francba az övvel. De soha többet nem
fogok ilyet csinálni.

– Bárcsak elvihetnélek a lakásomba! Az sokkal közelebb van –

motyogom, és ráterítem a kabátomat. Beindítom a motort, majd
beprogramozom a címét a GPS-be – azt, amit elmentettem a
telefonomba –, aztán kigurulok a parkolóból, miközben egy cseppet
sem érzem a hideget. Semmit sem érzek, csak a ma este
eseményei által kiváltott sokkot.

Mi történt volna, ha nem vagyok ott? Mi lett volna Kacey-vel?

– Ez lenne a valós éned? Vagy csak a mostani valós éned? –

suttogom, ahogy Kacey felé fordulok. A baleset ellenére nincsenek
feltűnő hegek az arcán. Még mindig gyönyörű.

Ez legalább valami.

– Hallasz engem? Kacey? – Képtelen vagyok megállni, hogy ki ne

mondjam újra és

újra a nevét.

Nem felel.

Habozva felé nyúlok, és óvatosan megérintem az ujjai hegyét. Nem

nyög fel, meg sem moccan.

Úgyhogy összekulcsolom az ujjainkat. Érzem, hogy milyen puha is a

bőre.

És aztán kimondom azokat a dolgokat, amiket már olyan régóta ki

akartam mondani.

– Annyira sajnálom. Mindent. Ha visszacsinálhatnám, ha

megváltoztathatnám, megtenném. Esküszöm. Gondolkodás nélkül
becserélném rá az életemet. – Őszintén megtenném.
Hiába mondom ki ezeket a szavakat, valamiért nem érzem magamat
jobban tőlük.

Még egy kicsit sem. Úgyhogy az út fennmaradó részében meg sem

szólalok. Pontosan ötvennyolc percbe telik, amíg elérünk Kacey-ék
házához. Az utat csutkára tekert fűtéssel és néma rádióval tesszük
meg, miközben Kacey Cleary ernyedt kezét szorongatom.

Egy szerény kis téglaházban lakik, kopott ablakokkal, betonlépcsők

vezetnek a kétszemélyes verandához. A ház előtt halvány fényű
lámpa villódzik, nem sok segítséget nyújtva annak, aki ilyen későn ér
haza. A tetőt nemrég újították fel, a kocsibeállón pedig egy új kék
Camry parkol.

Elengedem Kacey kezét, és finoman megrázom a vállát. Azonban

erre sem ébred fel.

Nagyot sóhajtva továbbgurulok egy kicsit, amíg úgy kétháznyira nem

leszek Kacey otthonától.

És aztán egyszerűen csak bámulom a kocsimban ülő, eszméletlen

lányt. Mégis hogyan fogom rajta tartani a szememet? Hogyan
mehetek biztosra, hogy a ma este nem fog újra megtörténni? Ebben
a pillanatban azt kívánom, bárcsak Lansingben élnék.

Túlságosan távol vagyok tőle. Túl távol ahhoz, hogy szemtanúja

legyek a leépülésének.

Mielőtt megálljt parancsolhatnék magamnak, óvatosan átkutatom a

zsebeit, mígnem

megtalálom a telefonját. Nincsen jelszóval védve. Gondolom, nem

igazán érdekelné, ha ellopná valaki. Vagy ha valami rémisztő alak
bele akarna mászni a magánéletébe.

Pont, mint ahogy én is teszem most.

Gyorsan átfutom a telefont, és lemásolom Kacey számát.

A kis e-mail ikon szinte farkasszemet néz velem. Az e-mail címét is
lejegyzem – csak a biztonság kedvéért –, aztán visszadugom a
telefont a zsebébe.

A karjaim közé kapom Kacey-t, aztán végigsétálok vele a járdán,

aztán a házhoz vezető kis úton, majd fel a lépcsőn az apró
verandához, és közben körbekémlelek, van-e az esetnek
szemtanúja. Bár ilyen késő éjjel, a tél közepén senki sincs kinn.

– Most le foglak tenni ide – suttogom, ahogy vonakodva leengedem

őt a betonra, és nekidöntöm a téglafalnak. Meg sem mozdul, hangot
sem ad ki, a szemét sem nyitja ki.

Kíváncsi vagyok, vajon mit szívhatott.

És aztán eszembe jut, hogy a verandáján állok, és baromira nem

hiányzik, hogy a családja itt találjon és kérdezősködni kezdjen.
Úgyhogy megnyomom a csengőt és keresztbe teszem az ujjamat,
miközben a szívem végig vadul zakatol.

Úgy nagyjából harminc másodperccel később lépteket hallok

odabentről. Átugrok a korlát felett, és bebújok az onnan úgy
háromméternyire lévő fa mögé, éppen időben, mielőtt még
nyikorogva kinyílna a szúnyoghálós ajtó, és megjelenne Kacey
kishúga, szemét a kezével árnyékolva a fény elől.

– Kacey… – sóhajt fel. Sikoltásra, sírásra számítottam. Valami

olyanra, amiből leszűrhetem, ez nem megszokott. – Miért teszed
folyton ezt magaddal? – Nem lehet nem kihallani a fájdalmat a
suttogásából. Lehajol, és két ujját a nővére csuklójára helyezi.

Mert ennek a tizenhárom éves lánynak közben ilyen lett az élete.

A nagynénjük kidugja a fejét az ajtón – a haja tele van

hajcsavaróval, ahogy azt az idősebb asszonyoknál szokta látni az
ember.
– Hogy került ide? – Összehúzza a szemét és a sötétséget kémleli,
mire ösztönösen hátrébb húzódom.

Livié feje rázkódni kezd, mielőtt megszólal.

– Segítenél bevinni?

Szó szerint meg kell vetnem a lábamat, hogy ne lépjek előre és ne

segítsek nekik becipelni a lányt. Semmi jó nem származna abból, ha
csak így egyszerűen berobbannék Kacey életébe.

Úgyhogy csak nézem, ahogy egy snoopys pizsamát viselő kislány és

egy közel ötvenes, apró nő megpróbálja berángatni az eszméletlen
Kacey-t a házba. Semmire sem mennek vele. Bár Kacey karcsú,
mégis csupa izom. Végül pár perccel később megjelenik az
álomittas, skótkockás flanelt viselő nagybácsi, és felemeli a lányt.

– Gyere be, Livie! Kutya hideg van – mondja a nagynéni.

– Egy pillanat! – szól hátra Livie a válla fölött, ahogy becsukódik a

szúnyogháló.

Karját szorosan a mellkasa köré fonja, majd hátrahajtja a fejét, és a

tiszta, éjszakai eget pettyező csillagokat kezdi nézni. Síri csend van
– olyan csend, hogy félek megmozdulni. –

Kérlek, ne engedd, hogy őt is elveszítsem! – suttogja Livie a

semmibe. Vagy talán nem is a semmibe – talán valakinek. Annak a
két személynek, akit már elveszített A kezével megtörli az orcáját,
letörölve a könnyeit.

És ekkor igazán megérzem annak a súlyát, amit ezekkel a lányokkal

tettem.

Kacey is éppen úgy zuhan lefelé a semmibe, mint én.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

2010. április
Az utcai lámpák villódzva ki- majd bekapcsolnak, miközben a
hidegben várakozom. Már órák óta az utcán parkolok, előredőlve az
ülésben, nehogy észrevegyenek a szomszédok. A hátam közepére
sem kívánom, hogy felhívják a zsarukat, mert egy furcsa srác lézeng
a környéken.

Ez idő alatt már láttam a nagynénit, egy csendes, fekete hajú nőt, aki
nyakig begombolt blúzban jár, amint épp hazajött a szupermarketből.
Láttam, ahogy Livié elsétál a kocsim mellett, majd felbaktat a
lépcsőn a vállára vetett iskolatáskával. Láttam, ahogy a nagybácsi
felvonszolja magát a házig, mintha a munkáscsizmája ólomból
lenne, kezében egy barna papírba csomagolt piásüveggel.

De Kacey-t még nem láttam.

Pedig már éjjel tizenegy van.

Lehet, hogy már tizennyolc éves, de akkor is.

Két órával később, amikor lekapcsolják a veranda lámpáját és már

kezdem azt hinni, lehet, ma ki se ment a házból, egy piros Dodge
Spirit húzódik le a ház előtt. Amint megpillantom hosszú, lángoló
vörös haját, ahogy villámgyorsan kiugrik az utasülés felőli ajtón,
mintha egy pillanattal sem akarna tovább a kocsiban maradni,
rögvest előrehajolok.

Hosszú, kimért léptekkel elindul a ház felé, farmerjának szegélye

éppen csak éri a földet.

– Hé! – kiált utána egy srác.

Hála a résnyire nyitott ablakomnak, hallom, ahogy Kacey az orra

alatt ezt mormolja:

– Menj a francba!

A volán mögül kiszáll egy szakadt farmert viselő srác, akinek a

zsebéből lánc lóg.
– Hé! – kiáltja újra.

Visszatartom a lélegzetemet, miközben Kacey Converse

tornacipőjében sarkon fordul, majd felcsattan:

– Mi van?

A srác felemeli a karját, kezében egy dzseki és egy egyszerű, fekete

hátitáska lóg.

– Itt hagytad a cuccodat.

Kacey vonakodva visszalép a sráchoz, és kinyújtja felé a kezét. Az

utcai lámpa pont elég fényt vet rá ahhoz, hogy lássam az erős karján
végigfutó fehér hegeket. És a vizeskék szemében ülő, üres
tekintetet.

Odaveszett belőle a csillogás.

– Csak megint látni akartál, nem igaz? – Csak a profilját látom a

srácnak, de nem tetszik a ravasz mosoly, amivel Kacey-re néz.
Valószínűleg fogalma sincs róla, hogy eltűnt a csillogás a lány
szeméből. Talán nem is érdekli.

Kacey kikapja a dzsekit és a táskát a srác markából, majd kifúj egy

hajtincset az arcából.

– Nézd… Hogy is hívnak? Rick? .. .Dick?

– Mick – feleli a srác szárazon.

– Rendben van, Mick. Nos, nyilván nagyon emlékezetes voltál. –

Csak úgy csepeg a hangjából a szarkazmus. Aztán sarkon fordul.

Mick a levegőbe emeli a kezeit.

– Most komolyan? Ennyi?

– Mi van? Szívtunk egy sort, meg elhasználtunk pár gumit. Hogy
őszinte legyek, az előbbi élvezetesebb volt.

A srác őszintén döbbentnek tűnik.

– Te kis kurva!

Megszorítom a kormánykereket, miközben emlékeztetnem kell

magamat, hogy nem

is lenne szabad itt lennem.

Ha Kacey-t zavarják is a srác szavai, azt nem mutatja, helyette

émelyítően édes műmosolyra húzza az ajkát.

– Ó, igazán sajnálom. Most meg belém szerettél? Szeretnéd fogni a

kezemet, miközben a jövőnkről csevegünk? Esetleg bemutatnál a
szüleidnek? Én nem tudlak az enyémeknek bemutatni, bocsi. De
amúgy meg biztos vagyok benne, hogy nem is támogatnák a
kapcsolatunkat. Milyen mintájú porcelán legyen az esküvőnkön?

A srác úgy bámul rá, mintha Kacey megőrült volna.

– Talán az lenne a legjobb, ha most szépen beszállnál a kocsidba,

és elhajtanál. –

Kacey ismét a ház felé fordul.

– Tudom, hogy mi történt veled.

– Szart sem tudsz! – vág vissza a lány.

– Nézd, sajnálom. Talán legközelebb elmehetnénk valahová és, nem

is tudom… – A

srác megvakargatja a fejét. – Megnézhetnénk egy filmet, vagy

valami. – Nem tudom eldönteni, hogy most a srác egy seggfej vagy
sem. Ha szív és utána Kacey-t dugja, akkor baromira nem egy
főnyeremény. Most azonban úgy tűnik, mintha Kacey érzékenyebb
oldalára próbálna apellálni.

– Nem érdekel a mozi, meg a gyertyafényes vacsorák, meg a

hosszú séták a tengerparton. Barátok sem kellenek. Eszem ágában
sincs megismerni sem téged, sem bárki mást. Az pedig tuti, hogy
nem akarok beszélgetni. Úgyhogy tégy meg egy szívességet, szállj
be a kis kocsidba, és hajts el! Felejts el engem! Én már el is
felejtettelek téged. – Azzal bemegy a házba, jó hangosan becsapva
maga után a szúnyoghálós ajtót.

Én meg csak ülök ott tovább, a Dodge Spirit farát bámulva,

miközben valahogy tovább növekszik a bennem kongó üresség. Ez
nem lehet a valós énje. Egyszerűen nem lehet.

– Van valami oka annak, hogy idekinn üldögélsz? – kérdezi valaki a

kocsim ablaka mellől, eléggé meglepve engem ahhoz, hogy
összerezzenjek. A francba! Észre sem vettem a járdán sétáló
középkorú férfit, aki most gyanakvó tekintettel bámul engem. Egy
német dog rángatja a karját, jelezve, hogy folytatni akarja a sétát.

Felmutatom a telefonomat.

– Hívott valaki. Nem túl jó híreket kaptam, ami után egy kicsit össze
kellett szednem magamat.

A férfi tekintete ellágyul.

– Értem. Sajnálom, csak már akkor észrevettelek, amikor elindultam,

és, tudod, mi figyelünk a környékre.

– Persze. Nem akartam megijeszteni. – Beindítom a motort. A férfi

folytatja késő esti kutyasétáltatását, én pedig elhajtok.

Mindeközben Kacey teljesen el van veszve.

TIZENHARMADIK FEJEZET

2010. április 25.

A korong tizenöt másodperccel a második harmad vége előtt
csapódik a hálóba, mire az egész stadion mintha megőrülne.

Apa hátba csap – mint ahogy mindig is teszi, amikor a csapat,

amelynek szurkolunk, pontot szerez. Csakhogy ezúttal a Madison
Square Gardenben vagyunk, és élőben nézzük a meccset.

– Gyorsan elfutok a mosdóba még a szünet előtt.

Végig figyelem, ahogy felmászik a betonlépcsőkön, miközben

észreveszem,

mennyivel őszebb már a halántéka. Úgy tűnik, mintha az utóbbi két

évben többet öregedett volna, mint az előtte lévő tízben.

– Kihívta Teskyt az irodában szkanderozni a jegyeitekért – mondja

apa egyik munkatársa, Rolans, aki mellettem ül.

– Legalább öltöny volt rajta? – Annak a gondolatára, hogy apa ölre

megy az ügyvédi iroda kabalapartnerével – egy hetvenöt éves
öregúrral, aki többé már nem dolgozik ügyeken, csak
„tanácsadóként” van jelen és felveszi a fizetését –, félmosolyra
húzódik a szám.

– Még az ingujjukat is feltűrték – erősíti meg Rolans, majd egy kicsit

komorabb hangon még hozzáteszi: – Majdnem veszített.

– Ne már!

– Komolyan mondom. – Rolans arckifejezéséből rögvest tudom,

hogy igazat mond. –

Édesapád ki van merülve. Próbáltuk rávenni, hogy vegyen ki egy kis

szabadságot, de nem hajlandó. Fantasztikus, hogy ennyit túlórázik,
de bele fog dögleni. Ez a per még a végén…

– Milyen per? – vágok közbe.

– A baleseted utáni. – A baleset szót olyan hangsúllyal ejti ki, amiből
érzem, megvan a dologról a véleménye. Ami ráadásul nem túl
kedvező rám nézve.

– Az, amit a Turner család indított? Azt hittem, azt lerendezték peren
kívül.

– Nem, Monroe-éké. Tudod, annak a kamaszlánynak a családja, aki

meghalt.

Elfintorodom. Nem is tudtam, hogy ők is perelnek.

– Rászálltak apádra, hogy még többet kapjanak, benne meg elég

bűnbánat dolgozik ahhoz, hogy fizessen. Ha lenne róla bármi
fogalmad, hogy máris mennyi mindent veszített… – Rolans
megrázza a fejét, miközben tekintetével a pályát járó jégtisztító
gépet követi.

– Mégis mióta zajlik ez? – Mióta rejtegeti előlem?

– Már egy ideje.

– De a balesetnek már két éve!

Rolans a lányára, Aprilre pillant, aki mintha hozzá lenne nőve a

telefonjához, mint általában az összes tizennégy éves.

– Ha elveszítesz egy gyereket, két év az semmi. A szülőknek ötven

év múlva is ugyanúgy hiányozni fog. – Rolans tekintete a hátam
mögé siklik, figyelmeztetve, hogy apa visszatért, és még mielőtt
leülne mellém, Rolans véget is vet a beszélgetésnek.

Aztán elkezdődik a harmadik harmad.

Azonban a fejemben már mindennek vége.

– Jó kis meccs volt, mi? – kiabálja apa a konyhából.

Nem felelek, csak nézegetem a képekkel teli falat. Olyan, mint a
családunknak szentelt kis kegyhely. Némelyik fotót felismerem, a
régi nappalink falán lógtak, amikor még együtt éltek a szüleim.
Némelyiket apa biztos abból a cipős dobozból halászta elő, amit
anya az ágya alatt tart. Hárman együtt, ketten apával hoki- és
fociedzésen, anya és én a tengerparton. Sasha és én a hátsó
kertben. Anyáék esküvői fotói.

A könyvespolcon lévő Johnnie Walkeres üveg, ami még tele volt,

amikor három nappal ezelőtt megérkeztem apa astoriai házába,
most már csak félig van. Úgy tűnik, az, hogy elhagyta anyát, nem
vetett véget apa új rossz szokásának. Sőt, úgy tűnik, csak rontott a
helyzeten. Ahhoz képest, hogy apa folyton arról papol, hogy el kell
engedni a múltat és tovább kell lépni, baromira nem úgy tűnik,
mintha megfogadná a saját tanácsát.

– Meg kellett küzdenem Teskyvel, hogy megszerezzem a jegyeket –

viccelődik, ahogy belép a szobába, kezében egy pohár whiskyvel. –
Bár folyton mondogatják az ügyfelek, hogy mennyire elégedettek az
irodával, de nem túl gyakran kapunk tőlük páholyba szóló jegyeket
egy bajnoki meccsre.

– Évek óta nem voltam Rangers-meccsen – bólintok rá.

– Ja, talán úgy tizenöt voltál, mikor utoljára elmentünk egyre? – Apa
elgondolkozva megvakargatja borostás állát, majd motyogva
folytatja: – El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan elrepült az idő!

Gyorsan, ám mégis fájdalmasan lassan. Napra pontosan két éve

ilyenkor a kanapén ültem Rich házában, és sorra döntöttem le a
söröket. Jövő hónapban lesz egy éve, hogy a szüleim szétmentek.
Éppen most adták be a válókeresetet. Rolansnak igaza van. Apa
rengeteget veszített, és nem csak pénzt.

– Még mindig szereted őt, nem igaz?

Apa leül mellém, majd a tekintete – az a tekintet, amit én is

örököltem – egy szemcsés, régi fotóra siklik. Anyát ábrázolja,
tizenhat éves korában, ahogy egy falépcsőn ül, ami egy nyilvános
strandra vezet Cape Codon, ahol először találkoztak. Már vagy
ezerszer hallottam a történetet. Apa éppen az öccsével frizbizett,
amikor anya – aki ebből semmit sem vett észre – besétált kettejük
közé, és a frizbi pont fejbe találta. És aztán anya egyszerűen
elkezdett nevetni.

– Mindig is szeretni fogom édesanyádat.

– Nem tudnátok megoldani a dolgokat? Most már… jobb a helyzet,

nem igaz? –

Valójában a tapasztalataim és a megérzéseim alapján nem igazán

mondhatni, hogy javult volna a helyzet.

– Azt hiszem, a házasságunk végül olyan próbatétellel került

szembe, amin nem tudott felülkerekedni. Végül ez minden, amit
mond.

Odakinn megszólal egy kocsi dudája.

– Ez a taxim lesz. Bemegyek az irodába egy-két órára, hogy

befejezzek valamit.

Persze csak, ha nem baj.

Utoljára, amikor a tévé felett lévő órára pillantottam, már majdnem

éjjel tizenegy volt. Vasárnap este. Mikor már karácsony óta nem
láttam apát. Hajt a késztetés, hogy a per után érdeklődjek, ám végül
mégsem teszem. Egyszerűen csak bólintok, miközben becsukódik
mögöttem az ajtó.

Eltűnődöm azon, vajon azokról a leszámlázható órákról van-e szó,

arról, hogy így törleszti-e a cégnek a tartozását, a saját veszteségét.
Vagy lehet, hogy csak így némítja el az anya elvesztése iránti
bánatát. Vagy lehet, hogy tőlem akar elmenekülni egy kis időre.
Nincs felőle kétségem, hogy apa szeret engem. Csakhogy a falán
három mosolygós képű, egymás derekát átkaroló kissrácról is
vannak fotók. Nem ismerek túl sok apát, akik a fia barátainak fotóit is
kiraknák a legénylakásuk falára.

Kivéve akkor, ha a fia barátai is olyanok lennének számára, mintha a

fiai lennének.

Az üveg whisky után nyúlok.

A rádióból szóló lágy ballada hangja összekeveredik a motor halk

zúgásával, kellemes hangulatot teremtve apa zsúfolt garázsában.
Hagyom, hogy körbeöleljen a sötétség, a műszerfalam sem több
homályos zöld csíkoknál.

Kacey mosolya csak úgy ragyog fel rám a telefonom képernyőjéről,

ahogy megnyomom a „Hívás” gombot.

A harmadik csengésre veszi fel, „Halló?”-t ordítva a mikrofonba,

túlharsogva a vonal túlsó végén szóló nevetést és zenét. Biztos már
megint valami buliban van.

Becsukom a szememet, és kiélvezem ezt a pár másodpercet, amit

vele tölthetek, csakúgy, mint tettem azt a másik három alkalommal,
amikor felhívtam. Letiltattam a számomat, úgyhogy nem látja a
nevemet – nem mintha a Trent Emerson bármit is jelentene neki.

– Ki a franc vagy?

Komolyan fel kéne ezzel hagynom, vagy a végén még

megváltoztatja a számát.

Nem mintha ez már bármit is számítana.

– Na, ide figyelj, te kis geci…

Részeg lenne? Mintha kicsit elmosódnának a szavai. Aztán lehet,

hogy csak én vagyok részeg. És., a francba is, én kurvára be vagyok
baszva. Még a kormánykerékre sem tudok ráfókuszálni, pedig ott
van előttem. De akkor is ki kell mondanom. Csak egyszer, hogy
meghallja, akkor is, ha holnap nem fog rá emlékezni.
– Sajnálom.

Hosszú szünet.

– Mit?

Kinyitom a számat, de képtelen vagyok rávenni magamat, hogy

bármi mást is kimondjak, úgyhogy csendben maradok.

– Dögölj meg, te mocsok! – Bontja a vonalat.

Majdnem két évbe tellett, és meg kellett innom hozzá fél üveg
whiskyt, de hirtelen minden egyértelmű.

Nem lett volna szabad túlélnem azt az éjszakát.

Az üresség – a mindent felemésztő üresség – amivel azóta együtt

élek, az, ami abból az emberből marad, aki meghal, ám mégis
tovább lélegzik, és úgy néz szembe minden egyes nappal, hogy
azok végén nem várja őt semmi. Aki létezik, ám a saját szenvedésén
kívül semmit sem érez. Hatalmas súly nehezedik a mellkasomra,
amit sosem leszek képes leemelni onnan.

Minden akaraterőmet szétzúzza.

És végre elfogadom, hogy ennyi volt. Többé már nem akarok így
érezni.

Úgyhogy becsukom a szememet, a fejemet pedig az ülés támlájának

döntöm.

Csakúgy, mint ahogy az SUV-ban is tettem azon az éjszakán.

Aztán beszívom és kifújom a levegőt, lassan, nehézkesen, újra és

újra. Beszívom a gázokat, amik a résnyire nyitott ablakon át
bevezetett kerti slagon keresztül ömlenek a kocsiba, aminek a másik
vége a kipufogóra van erősítve.

Az ajkam két év óta most húzódik az első őszinte mosolyra.

Egy megkönnyebbült mosolyra, mert végre vár a béke.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

2010. május

Ha esetleg elkezdenék kopaszodni, egyszerűen csak letolnám a

hajamat. Bár mondjuk a pasas nem éppen kopasz, de az a hajvonal
már megvette a csak oda szóló jegyét, és el is indult. Adok neki tíz
évet, mielőtt elkezdheti vaxolni a koponyáját.

– Helló! Trent?

Többször is pislogok, próbálva az orvos szavaira fókuszálni.

– Elnézést, hogy mondta?

Türelmesen rám mosolyog.

– Hogyan érzed magad ma?

– Fáradt vagyok – nyögöm. Az alkoholmérgezés miatt kapott

gyomormosás, a szén-

monoxid-mérgezés miatti komoly oxigénterápia, meg az a sok

vizsgálat és pszichológiai teszt rendesen kimerített. Most pedig egy
halom gyógyszer dolgozik a véremben. Még abban sem vagyok
egészen biztos, hogy mióta vagyok ebben a szobában, de az idő
nagy részében aludtam.

Mint kiderült, apa pár perccel azután ért haza, hogy elveszítettem az
eszméletemet, és, miután átkutatta a házat és nem talált meg,
valami kísérteties hatodik érzék azt súgta neki, nézzen be a
garázsba.

Nem tudta kitapintani a pulzusomat.

Alkoholmámoros állapotomban megpróbáltam megölni magamat.

Majdnem sikerült is.
Mikor magamhoz tértem a kórházban – ismét –, miközben anya
könnyes szemmel fogta a kezemet – ismét –, és rádöbbentem, mit is
tettem – ismét –, mindenbe belementem, amihez csak apa
ragaszkodott, beleértve egy intenzív, bentlakásos terápiát. így
kerültem végül a napsugárszínű, chicagói magáncellámba.

Mondjuk valójában nem cella, nem igazán. Bár még nem láttam a
klinika többi részét, biztos, minden nagyon szép.

– A tested nagy traumán esett keresztül. Majd rendbe jössz. Elég

ironikus, mert nem igazán vagyok a gyógyszerezés híve, de úgy
gondolom, tekintettel arra, hogy milyen súlyos a depressziód, jót fog
tenni neked egy kis kémiai újraindítás.

Depresszió. Mindenki ezt mondogatja.

– Tehát… – Dr. Stayner elkezd fel-alá járkálni, a karja a mellkasa

előtt összefonva. –

Otthagytad az egyetemet, kiléptél a focicsapatból, szakítottál a gimis

szerelmeddel, a szüleid válnak. És rengeteg időt töltesz az
édesanyád pincéjében, ahol munka segítségével szigeteled el
magadat a külvilágtól.

– Nagyjából ennyi a lényeg – motyogom.

– Jó hosszú ideje száguldasz már lefelé a lejtőn. – Mintha a

vesémbe látna. –

Szeretnél jobban lenni? Mert az a program alapfeltétele.

Fogadni mernék, hogy mindenkinek ezt a nyitószöveget adja elő. De

nem zavar, mert a válasz a kérdésére egyszerű.

– Igen. – Most már elég tiszták a gondolataim. Már nincs tele a

vérem whiskyvel, ami összezavarná a gondolataimat és felerősítené
az érzéseimet, és tudom, hogy nincs választási lehetőségem.
Leértem a gödör legaljára, és valaminek változnia kell. Jobbá kell
válnia. Csak éppen nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne.

Stayner összecsapja a kezét, mintha ezzel el is intéztünk volna

valamit. A szemében őszinte izgatottság csillog.

– Nagyszerű! Reggel kezdjük is a terápiát. Kapsz egy jó gyors

seggberúgást, ami majd elindít a gyógyulás felé vezető úton. De
addig is pihenj egy keveset! – Feszes léptekkel kisétál a szobából,
anélkül, hogy bármi mást mondana, én meg csak ülök ott tovább, és
összehúzott szemöldökkel bámulom az ajtót. Apa azt mondta, hogy
ő a legjobb.

Gondolom, majd meglátjuk, hogy a legjobb elég lesz-e.

Tekintetemmel követem a basaball-labdát, ahogy az a magasba

száll, majdnem megérintve a stukkós plafont, hogy aztán halk
puffanással visszahulljon dr. Stayner kezébe.

Fel és le.

Fel és le.

– Szóval sokat gondolkodtál azon, hogy véget vetsz az életednek?

Felsóhajtok, majd végignézek az egyszerűen berendezett iroda

tengerészkék szőnyegén. A hely gyakorlatilag pont olyan, amilyet az
ember egy agyturkásztól elvárna: egy íróasztal, pár szék, néhány
bekeretezett diploma meg rengeteg könyv.

– Őszintén? Nem. Úgy értem… Nem is tudom, hány este feküdtem

le úgy, hogy közben azt kívántam, bárcsak egyszerűen nem
ébrednék többé fel, de nem igazán terveztem semmit sem.

Az orvos bólint, mintha értené. Vajon tényleg érti? Vagy egyszerűen

csak a válaszom tökéletesen passzol ahhoz, amit a könyvek a
depresszióról írnak?

– De azon az estén… – puhatolózik.

– Azon az estén… – Átkutatom a homályos emlékeimet.
Mostanában úgyis a legtöbb

gondolatom ugyanarra tekereg, úgyhogy nem is olyan nehéz

kigondolnom, mit mondjak. –

Azon kezdtem el agyalni, hogy mennyire el van cseszve minden,

hogy mennyi embernek ártottam, és hogy sosem tudok majd
megszabadulni ettől az érzéstől. Hogy talán nem lett volna szabad
túlélnem. És aztán az jutott eszembe, jó ötlet lenne lehúzni fél üveg
whiskyt.

– Egy elnyomó koktél, hogy felerősítse a mélyen gyökerező

depressziódat. Ez aztán jól alakult, nem igaz…? – A labda felrepül,
majd alászáll. Furcsa módon ettől valahogy az egész beszélgetés
sokkal hétköznapibbnak tűnik. Mintha nem is arról beszélgetnénk,
hogyan próbáltam megölni magamat. Kíváncsi lennék, hogy ez vajon
valami agyturkásztechnika-e. – Hogyan kerültél végül a kocsiba?

Lelki szemeim előtt hirtelen megjelenik Kacey arca. Még nem

vagyok hajlandó az ő

nevét is felhozni ebben a beszélgetésben. Talán mert nem akarom

beismerni, hogy a telefonomban hurcolászom őt. Talán mert nem
akarom beismerni, hogy a háza előtt üldögéltem. Azt pedig végképp
nem akarom beismerni, hogy mi történt azon a diákszövetségi bulin.

– Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mostantól mindig

kellemetlen érzés lesz-e kocsiban ülni. – Ez az egy dolog, amin, úgy
tűnik, Kacey-vel osztozunk, bár az ő

fóbiája tejesen más szintet üt meg.

A doki fellendíti a lábát az asztalra, és hátradől a székében.

– És mi vett rá arra, hogy rátedd a slagot a kipufogóra és beindítsd a

motort?
– Nem akarok már többé így érezni.

– Miért, milyen érzés?

Mégis, hogyan magyarázhatnám el, hogy mi zajlik bennem? Nem

hiszem, hogy lenne

rá mód, hogy rendesen leírjam. De attól még megpróbálom.

– Mintha az elmúlt két évben egyedül kolbászoltam volna egy poros

földúton, aminek nem látom a végét. Egyetlen lélek sincs körülöttem.
– Ismét megpillantom magam előtt Kacey arcát. Érzem, ahogy az
ajka az enyémhez ér, a karját a testem körül, azt, ahogy kíván
engem. Számára az is csak egy újabb részeg éjszaka volt, egy
újabb pillanatnyi felszabadulás a szenvedéséből. Számomra
azonban többet jelentett. Ezen a végtelen, a világtól elszakadt úton
az az este egy pillanatnyi kapcsolatot jelentett azzal az egyedüli
személlyel, aki szintén túlélte a balesetet. És arra is emlékeztetett,
hogy mi az, amit többé már sohasem kaphatok meg, mert ugvan ki a
pokol akarna itt ragadni velem ezen a magányos úton?

Mikor felpillantok, dr. Stayner éppen mintha felboncolna szürkéskék

tekintetével.

Nem olyan „ez az idióta fogja fizetni a konyhám felújítását” módon;

nem, a tekintete telve van megértéssel. Nagyot nyelek, hogy
megszabaduljak a torkomban lévő gombóctól.

– Akkor hogy fog rendbe tenni?

– Ó, én nem tudlak rendbe tenni téged, Trent. Persze a dicsőséget

majd learatom. Jól meg fogja dobni az egómat. Csakhogy neked kell
rendbe tenned magadat.

Eluralkodik rajtam a kíváncsiság.

– Ugye tudja, hogy a valódi nevem nem Trent?

– Igen, a szüleid elmondták, mi történt.

– Akkor meg miért hív Trentnek? Egyetért azzal, hogy meg kellett
változtatnom a nevemet?

Megrántja a vállát.

– Ki akarsz lenni?

– Nem Cole Reynolds.

– Akkor, azt hiszem, ez Trent Emersonná tesz téged, nem igaz?

– Még egy párszor a magasba dobja a labdát. – Volt egyszer egy

betegem. Benny Flanagan volt a neve, de ragaszkodott hozzá, hogy
Fidel Castrónak hívjuk.

Prüszkölve felnevetek.

– És hogyan…

– Fidel Castrónak – kuncogja. – Fiddynek becéztük. Nagyon komoly

identitászavara volt. Ám végül aztán sikerült ráeszmélnie, hogy ő
Benny Flanagan.

– És mi lesz, ha soha többé nem akarok majd Cole Reynolds lenni?

– Mi van, ha nem is tudsz? – kérdez vissza dr. Stayner egy

pillanatnyi szünet nélkül.

Összehúzom a szemöldökömet. Ez most egy beugratós kérdés

lenne?

Nagy csattanással az asztalra csapja a labdát.

– Pont erről van itt szó. Nem mehetsz vissza. Nem változtathatod
meg, ami megtörtént. Nem tudod feléleszteni a holtakat. Az egyetlen
dolog, amit megtehetsz, hogy megpróbálod megtalálni a módját,
hogy mindezt feldolgozd. Mire van szükséged, Trent, Cole, vagy
bárki is akarsz lenni, hogy tovább tudj lépni? Mert megváltoztathatjuk
a jövőd irányát. Ezért is vagy itt. Mindannyian azt akarjuk, hogy
hosszú, boldog életed legyen.

– Oké… – Van abban ráció, amit mond. Hogy őszinte legyek,

igazából semmi olyasmit nem mondott, amit ne tudtam volna már
amúgy is. De amikor dr. Stayner mondja, úgy érzem, mintha
megadná nekem azt az engedélyt, amit nem adhatok meg
magamnak.

– Tehát, hogyan fogom rendbe rakni magamat?

Lazán lecsúsztatja a lábát az asztalról.

– Nos, először is, emlékeztetned kell magadat, hogy ember vagy.

Ahhoz képest, hogy a hely egy túlcicomázott diliház, nem is olyan

rossz. Soha nem ilyennek képzeltem az ilyen helyeket. Sehol, egy a
világ végéről vagy a fejében hallott ezernyi hangról papoló idióta.
Van viszont egy csomó igazán kedves, privát szobákban lakó ember,
meg mosolygós személyzet, aminek a tagjai mindent megszereznek,
amire csak az embernek szüksége lehet; edzőterem is van, amiben
jó sok időt töltök; meg egy kis kert, benne tölgyfákkal és apró, lila
virágokkal, amik éppen most ébredeznek a hosszú tél után, meg
fapadokkal, amikre az ember leülhet, és magába szívhatja a tavaszi
levegőt.

Persze, gondolom, nem minden intézet ilyen. Biztos vagyok benne,

hogy a szüleim szép összeget fizetnek ezekért az extrákért. Majd
kétszer annyit dolgozom, hogy vissza tudjam nekik fizetni, akár
tetszik, akár nem.

– Szép napunk van.

A kezemet a szemem elé emelem, hogy védjem a naptól, ahogy leül

mellém egy nő,

és megigazítja hosszú, barna lófarkát a vállán.

– Igen, jó újra a bőrömön érezni a napot. – Mikor rádöbbenek, hogy
ezt komolyan is gondoltam, elvigyorodom.

– Sheila vagyok. – Kinyújtja felém a kezét, miközben apró

szarkalábak jelennek meg a szeme körül, ahogy mosolyog. Nem
tudom nem észrevenni a rózsaszín csíkokat az ölében pihenő
csuklóján. – Mennyi ideje vagy már itt?

– Majdnem két hete. Te?

– Hat hete.

– Az jó hosszú idő.

– Túl hosszú ahhoz, hogy az ember kibírja dr. Staynert – igazít ki,
mire mindketten kuncogunk egy sort. Egy pillanatra elhallgat. – Miért
kerültél ide? – Mindezt rettentő

lazán kérdezi, ami arra utal, hogy valószínűleg hasznosan töltötte itt
az időt.

Két héttel korábban egy cseppet sem érdekelt volna valami idegen
nyomora, és nem is meséltem volna neki a sajátomról, mert annyira
elnyelt a problémám, hogy nem hittem, bármi is ki tudna húzni
belőle. De hogyha a csoportterápián eltöltött idő megtanított bármire
is, az az, hogy ha az ember olyanokkal beszél a balesetről és annak
az utóhatásáról, akik megértik, az valóban segít. És a
csoportterápián minden egyes jelenlévő

megérti. Vagy legalábbis együtt tudnak érezni. Nem ismerték Sashát

és Dereket, és lehet, hogy sosem volt autóbalesetük, de az ő
életükben is történt valami borzalom, ami idejuttatta őket. És ők nem
ítélkeznek felettem, mert az nagyon gyorsan ahhoz vezetne, hogy
maguk felett is elkezdenének ítélkezni.

Egy szobában ezekkel az emberekkel, miközben a saját démonaink

kezét fogjuk, úgy érzem, békére találok.
Ezért is mondok el Sheilának mindent. Még Kacey-ről is mesélek
neki, olyan dolgokról, amiket még Staynernek sem vallottam be.
Nem minden mocskos kis részletet, de azt hiszem, eleget ahhoz,
hogy megértessem vele, mennyire fontos nekem Kacey.

Hogy mennyire remélem, hogy jól van.

Ez az egyetlen dolog, amit bánok az ittlétemben. Nincs internet,

nincs mobiltelefon.

Nincs semmi lehetőségem arra, hogy biztosítsam, Kacey

biztonságban hazaér este.

Sheila végighallgatja az egész történetet, miközben szórakozottan

tekergeti az jegygyűrűjét. Amikor pedig rá kerül a sor, hogy
beszéljen, vesz egy mély lélegzetet. És aztán mesél nekem a
tizenegy hónapos kislányáról, Claire-ről, és arról, hogyan fordította el
a tekintetét a babamedence tízcentis vizében vidáman pancsikáló
gyerekről alig tíz másodpercre – esküdözik –amíg elköszönt pár
vendégtől.

És arról, hogy Claire biztos megpróbált felállni, de beleesett a vízbe.

És hogyan talált rá később, arccal lefelé, rémisztő

mozdulatlanságban.

Mire befejezi a történetet, a mellkasomra olyan súly nehezedik, hogy

az szinte már fáj.

– Igazán nagyon sajnálom.

Sheila szomorkásán elmosolyodik, tekintete a minket körülvevő,

füves területre siklik.

– Én is. Azt hiszem, már vagy ezerszer mondtam, hogy sajnálom. A

férjem még mindig nem bocsátott meg nekem. Azt mondja, hogy
megbocsátott, de látom a szemében.
Nem hibáztatom érte. Én sem tudok megbocsátani magamnak.
Sosem leszek képes. De azt hiszem, segítene, ha legalább ő
megbocsátana.

Csend telepedik ránk.

Elkezdek azon tűnődni, vajon milyen érzés lenne, ha Kacey

megbocsátana nekem.

Vajon az könnyítene csak egy kicsit is a rám nehezedő sólyon?

Vagy túl nagy önzőség lenne ilyet kérni?

– Hihetetlenül hülye hibát vétettél – jelenti ki dr. Stayner nemes

egyszerűséggel.

– Ja, tudom. Kösz. Ezen már túl vagyunk. – Négyhétnyi

csoportterápia és magánbeszélgetés alatt a nagyra becsült doktorral
rájöttem, hogy azt mondhatok vagy tehetek, amit csak akarok,
anélkül, hogy megbántanám vagy megsérteném. Ügy tűnik, úgy
hiszi, ugyanez vonatkozik rá is a pácienseivel kapcsolatban.

– Képzeld el, hogy te vagy Edward J. Smith kapitány! – Mikor

zavartan összehúzom a szemöldökömet, a doki csak a szemét
forgatja. – A pasas, aki belevezette az elsüllyeszthetetlen hajót a
jéghegybe, és elsüllyesztette? Amivel megölt ezerötszáz embert? És
beleírta magát a világtörténelembe? – A szeme kikerekedik a
hitetlenkedéstől.

– A mai fiatalság… Mi tanítanak nektek egyáltalán?

Sosem tudom, mi vár rám éppen, amikor belépek dr. Stayner

irodájába.

– Többször is figyelmeztették a jéghegyekre, de elengedte a füle

mellett. Miért?

Senki sem tudja biztosan. Nekem az a tippem, hogy úgy gondolta,

hogy a hajó építőinek igaza van, és a hajó elpusztíthatatlan. Talán
azt gondolta, hogy egy ekkora hajó egyszerűen keresztülvágja a
jéghegyet. Bármi is áll a dolog hátterében, ő volt felelős a hajóért, és
az a hajó nem változtatott irányt. A tettei vagy inkább a tétlensége
miatt rengetegen meghaltak. Egy hiba miatt. Valami olyan miatt, amit
minden egyes emberi lény elkövet.

Most már azt hiszem, tudom, hová akar ezzel kilyukadni. De talán
mégsem. Stayner hajlamos néha nagyon elkalandozni.

– Azt gondoltad, hogy a barátod elég jól van ahhoz, hogy vezessen,
mert sosem ült volna részegen a volánhoz, pont úgy, ahogy te sem
ültél volna volánhoz, mikor tudod, hogy részeg vagy, igaz?

– Soha – felelem habozás nélkül. Éppen olyan jól ismertem Sashát,

mint amilyen jól magamat is ismerem.

– És azon az estén valószínűleg úgy is láttad, hogy jól van, mert te

magad is részeg voltál, és mert haza akartál menni tanulni. –
Megrántja a vállát. – És mert az emberi természet egyszerűen a
„velem úgysem fog megtörténni” mentalitás alapján működik.

– Ne keressen már nekem kifogásokat! – Már járjuk egy ideje ezt a

táncot, ahol is elmondja nekem, hogy nem tekinthetem felelősnek
magamat, mire azt felelem neki, hogy igenis felelős vagyok, és nincs
az a pszichológiai halandzsa, ami ezen változtathat.

– Nem keresek neked kifogásokat. Csak közlöm a tényeket. Okokat

adok neked. Az

az igazság, hogy nem is állt szándékodban odaadni a slusszkulcsot

a részeg barátodnak.

Ha tudtad volna, hogy részeg, akkor valószínűleg vártál volna kicsit,

és aztán hazavezettél volna magad. Igaz?

– Igen, de…
– És azt is meg kell említenünk, hogy nem szándékosan ittál túl
sokat.

– Igen, de ez nem változtat azon, amit tettem.

– Igaz. Megtetted. És nem teheted meg nem történtté. Viszont

Sasha barátod ténylegesen elkérte tőled a kulcsot. Derek pedig
simán képes lett volna bekötni az övét.

Ahogy Sasha is. Ezt a döntést ők hozták meg – vagyis inkább nem
hozták meg –, és az életükkel fizettek érte.

– És a Cleary család? Ők semmit sem tettek.

– Nem, valóban nem – ért egyet komoran. – Egyszerűen csak rossz

helyen voltak rossz időben. Most gondolj csak bele, ha nem álltak
volna meg pizzázni, ha nem mentek volna el arra a meccsre…

Megborzongok.

– Tudom. – Sokat elmélkedtem már ezen. Biztos vagyok benne,

hogy ezzel Kacey is

így van.

– De ilyen az élet, Trent. Akár tetszik, akár nem, az, hogy élünk vagy
meghalunk, döntések végtelen sorától függ, amik életünk minden
egyes lépésére hatással vannak.

Néha olyan módon, amire soha nem is mertünk gondolni, vagy soha
nem is reméltük volna. Néha pedig olyan módon, amit sokáig nem is
vagyunk képesek megérteni. Próbálok neked segíteni megérteni,
hogy mi történt, mert minél hamarabb megteszed ezt, annál
hamarabb tudsz majd továbblépni. Hibát vétettél, Trent. Hibáztál,
mert túl sokat ittál, és mert azt hitted, a barátod elég józan ahhoz,
hogy vezessen. Sasha azzal hibázott, hogy azt hitte, elég józan
ahhoz, hogy vezessen. Sasha és Derek azzal hibázott, hogy nem
kapcsolták be az övüket. És mindezek a hibák végül egy tragikus
balesethez vezettek, ami hat ember életébe került.

Szünetet tart, mintha csak időt adna, hogy a szavai leülepedjenek a

fejemben.

– Pont tegnap este meséltem a fiaimnak erről az ügyről. Még túl

fiatalok ahhoz, hogy jogsijuk legyen, de néha szeretem rájuk hozni a
frászt megtörtént esetekkel.

– Ez nem etikátlan?

Kétkedésemet egyetlen legyintéssel elhessegeti.

– A baleset ott volt minden újságban.

– Mi a helyzet a többi dologgal? – Azon sem lepődnék meg, ha dr.

Stayner aprólékos elemzést adott volna elő a gyerekeinek a
beszélgetésünkről egy tál sült csirke felett. Az itt töltött időm alatt
gyorsan megtanultam, hogy a türelmes, pragmatikus orvos
ugyanakkor egy hangos és makacs férfi, aki hajlandó feltűrni az
ingujját és bemászni a lövészárokba a pácienseivel. Feszegeti a
határokat, és nem szépíti a mondanivalóját. Néha ez problémákhoz
vezet. A múlt héten a szemtanúja voltam annak, ahogy kiviharzott
ebből az irodából az ápolók felé, sarkában egy kikészült betegével,
aki magából kikelve ordítozott vele. A nőt le kellett szedálni.
Tegnapelőtt pedig elérte, hogy egy százötven kilós, Terrence nevű
pasi megállíthatatlanul zokogjon.

Stayner azt mondja, mindkét eset hatalmas áttörés volt.

– A többit nem mondtam el nekik. Szeretnéd, ha megtennem? Vagy,

ami még jobb lenne… – Felemeli az asztalán lévő nagy narancsot,
amivel már szemezek egy ideje, és odadobja nekem. – Szeretnéd te
elmondani nekik? Mert garantálhatom, hogy számít a történeted.
Nem mentheted meg a barátaidat, sem a többi embert a másik
kocsiban. Az a múlt. Más életeket azonban még megmenthetsz. A
jövőben. Amikor arról beszélek, hogy jóvá teheted a hibáidat, akkor
ilyesmire gondolok.

– Tehát akkor végre beismeri, hogy az én hibám – motyogom

szárazon.

Dühében a magasba emeli a kezét.

– Egyetértek azzal, hogy szerinted a te hibád volt. Ezen nem

változtathatok. Ezen neked kell változtatnod. Vagy el kell fogadnod
és továbblépned. És az egyetlen módja annak, hogy ezt megtedd,
ha könnyítesz a bűntudatodon. Ha sikerül elérned, hogy úgy érezd,
némi megbocsátást nyertél. És az egyetlen módja ennek, ha jóvá
teszed azt, amit úgy érzed, jóvá kell tenned. Szóval mit szólnál
ahhoz, ha most húznánk egy vonalat a homokba és továbblépnénk?
Rendben?

Bólintok.

Végighúzza tömpe ujját az asztal lapján.

– A vonal meghúzva. Most pedig már csak rá kell jönnünk, hogyan is

tedd jóvá a hibáidat.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

2010. június

– Nem sokat beszéltünk arról a lányról, aki túlélte. Mi is a neve?

– Kacey Cleary.

– Igaz is. És milyen gyakran gondolsz erre a Kacey-re? Megrántom

a vállamat, miközben a cipőfűzőmet tekergetem.

– Nem is tudom. Néha gyakran. Néha nem olyan gyakran. – Ez egy

olyan kétértelmű
válasz. Akkora hazugság. Kíváncsi vagyok, vajon Stayner tudja-e.
Valószínűleg tudja.

Úgy tűnik, az éles szemű doki figyelmét soha semmi sem kerüli el.

Ha tudja is, hogy hazudok, most nem feszegeti az ügyet.

– Ez teljesen normális. Úgy érzed, hogy ártottál neki.

– Hiszen valóban ártottam neki.

Többé már nem veszekszik velem ezen.

– Édesapád mondta, hogy egyszer elmentél meglátogatni őt a

kórházban.

– Ja. De nem volt bennem elég kurázsi ahhoz, hogy ténylegesen

odamenjek hozzá.

– Eszedbe jutott, hogy megpróbálj újra találkozni vele?

Van egy olyan tippem, hogy ebben az esetben egy cseppet sem
segítene, ha hazudnék.

– Igen. – Rövid szünetet tartok. – Most azt mondja, hogy nem kéne
meglátogatnom?

– Azt fogja mondani, hogy nem kéne. Kibaszottul remélem, hogy

nem így fog tenni, mert tudom, hogy így is, úgy is megint el fogok
menni hozzá.

Stayner megrántja a vállát.

– Abból, amit édesapád mondott, nekem úgy tűnik, nem mennek túl
jól a lány dolgai.

Lehet, hogy nem kezelné jól, ha meglátogatnád. Ha pedig te még

nem békéltél meg teljesen azzal, ami történt, attól tartok, a
találkozás visszavezethetne egy sötét ösvényre, amin nem akarom,
hogy elindulj. Most magadra kell összpontosítanod.

Felsóhajtok. Valószínűleg igaza van.

– Úgy érzed, hogy valamit le kellene zárnotok Kacey-vel?

Megint bólintok.

– Vagy valami olyasmi. – Félek többet mondani.

Stayner elővesz egy tömb vonalas papírt meg egy tollat a fiókból,
aztán odadobja őket elém az asztalra.

– Írd ki magadból! Mindent, amit csak mondani szeretnél neki.

Nekem nem is kell látnom. De add ki magadból, aztán engedd el!
Idővel aztán Kacey lehet, hogy megkeres.

Akkor majd odaadhatod neki, ha szeretnéd. Vagy hangosan ki is

mondhatod. –

Pillanatnyi szünetet tart. – Csak készülj fel rá, hogy talán soha nem
akar majd találkozni veled, és joga van meghozni ezt a döntést. Nem
értesz ezzel egyet?

Felsóhajtok. Nem pont ezt akartam hallani.

A napfényes kis szobám egyszemélyes ágyában fekszem, és azon

agyalok, amit Stayner mondott. Ez egyike azoknak a dolgoknak,
amire képes rávenni. A gondolkodás. Olyan, mintha a pasinak
varázspálcája lenne.

Kacey Clearyre gondolok, mint mindig – azon elmélkedek, vajon mit

csinálhat éppen, és remélem, hogy nem kerül éppen bajba. Mégis
mennyivel lejjebb tud még csúszni a lejtőn? Gondolom, ő is leérhet a
gödör aljára, csak úgy, mint én. Talán már meg is tette. Mi van, ha
amikor kiengednek innen, a lehető legrosszabb dolog vár majd rám
odakinn? Akkor semmit sem fog érni az a rengeteg idő, amit dr.
Staynerrel töltöttem.

Biztos vagyok benne, rengeteg okból kifolyólag, amik közt van önző
és önzetlen is.

Mert azt akarom, hogy Kacey megszabaduljon ettől.

Mert bár mindent jóvátehetek, amit csak akarok, nem hiszem, hogy
valaha is képes leszek igazán tovább lépni, amíg ő is így nem tesz.

Amíg vissza nem tér a szemébe az a csillogás, és a mosolya újra

ragyogni nem kezd.

A papírtömb ott fekszik a mellkasomon; már órák óta ott van, rajta
kihúzott mondatok hosszú-hosszú sora. Mert erre egyszerűen
nincsenek szavak.

Mindössze egy kívánságom van.

Stayner éppen olyan határozottan rázza meg a kezemet, ahogy azt

el is várom egy ilyen becsületes és erős férfitól.

– Készen állsz rá, hogy ismét kiengedjünk a vadonba? – kérdezi

arcán büszke mosollyal. Levyen is csak büszke! Erőt és célt adott.
Egy célt, amit kitűzhetek magam elé.

Felkuncogok.

– Ja. Asszem. – Furcsa érzés magam mögött hagyni ezeket a

falakat öt hét után, tekintettel arra, hogy milyen állapotban kerültem
ide. De azt hiszem, készen állok.

Stayner összehúzza a szemöldökét.

– Mit forgatsz a fejedben, Trent? Valamin nagyon fennakadtál, nem

igaz?
A francba ezzel a pasassal! Nem mondhatok nemet, különben
valószínűleg apró darabokra tépi a zárójelentésemet. Nem mintha
nem mehetnék el saját akaratomból – ez nem egy börtön. De
megígértem a szüleimnek, hogy végigcsinálom ezt, és
szándékomban is áll így tenni. Úgyhogy bizonytalanul csak ennyit
mondok:

– Ideges vagyok. Minden miatt. Amiatt, hogy megint emberekkel

fogok találkozni.

Hogy látnom kell a szüleimet, azok után, amin keresztül mentek

miattam.

Stayner vállon vereget, úgy, ahogy – gondolom – egy apa is vállon

veregeti a fiát.

– Tudod, hogy milyen boldogok ma, ahogy odakinn várnak rád a

parkolóban? Tudva,

hogy visszakapják a fiukat?

Ráharapok a nyelvemre, nehogy elkezdjek vitatkozni vele azon,

hogy többé már nem ugyanaz az ember vagyok.

– Igen, de továbbra is tart a válóperük. Elvesztették az összes

megtakarításukat. Ezen nem változtathatok.

Stayner komoran bólint.

– Igazad van. Ezeken a dolgokon nem változtathatsz. Ez egy olyan

kihívás, amivel nekik kettejüknek – és a kapcsolatuknak – kell
szembe nézniük. De minden jó szülő

örömmel odaadná minden pénzét azért, hogy boldog életet

biztosítson a gyermeke számára. Találkoztam a szüléiddel. Jó
emberek, Trent. Úgyhogy most csakis magadra összpontosíts!
Bombabiztos felépülési terv áll előtted, emberek, akik szeretnek, és
ami a legfontosabb, vannak dolgok, amiket jóvá kell tenned.
Bólintok. Ebben igaza van.

Kilépek a klinika ajtaján, és rögtön megpillantom apa SUV-ját a

parkolóban. Ő és anya arcukon reményteljes mosollyal szállnak ki a
kocsiból.

Elég mindössze viszonoznom a mosolyukat, és anya szeme máris

könnybe lábad.

Feltartom egy ujjamat – jelezve nekik, hogy várjanak egy pillanatot –,

majd kihúzom a telefonomat a zsebemből, és megnyomom a
hármas gyorshívó gombot.

– Helló? – A hang, ami megszólal a vonal túlsó végén, éppen olyan

üresen cseng, mint mindig, de legalább az ő hangja.

Bontom a vonalat, miközben érzem, ahogy elönt a

megkönnyebbülés. Kacey még itt

van. Még mindig kitart. Jelen pillanatban ez minden, ami reményt ad.
Érzem a hátsó zsebemben az összehajtogatott levelet, azt, amit egy
napon talán majd odaadhatok neki. Talán. De Staynernek igaza van;
nem lenne fair, ha a saját gyógyulásom érdekében keresném fel.

Úgyhogy távol tartom magamat tőle.

Egyelőre.

TIZENHATODIK FEJEZET

2010. szeptember

A nő lassú, megnyugtató mozdulatokkal a hátamra simítja a mintát.

– Ez meg milyen nyelven van?

– Latinul.

– Huh… ülj fel! Jól lesz így?

Követem az instrukcióit, és az előttem lévő tükröt használom, hogy
lássam, mit mutat az, amit a meztelen hátam felé tart. A vastag
fekete betűk lapockától lapockáig terülnek szét a bőrömön.

– Tökéletes.

– Oké, Trent. Készen állsz az első tetoválásodra? – Látom a

csillogást a szemében, mosolyának érzéki ívét, ahogy egyik kezébe
veszi a tetoválópisztolyt. Kíváncsi vagyok, vajon akkor is ilyen „dugj
meg”-tekintettel nézne-e rám, ha tudná, hogy alig pár hónapja
heteket töltöttem a rehabon öngyilkossági kísérlet miatt.

Nem mintha mindez számítana. A figyelmem egyetlen lányé, és nem

engedem, hogy

bárki elterelje.

– Készen állok. Csináljuk!

– Helló? – A hangja csupa türelmetlenség.

Erre rögvest kiver a víz.

– Beszélhetnék Jamesszel?

– Milyen Jamesszel? Nem. Nincs ezen a számon semmilyen James.

Tanulj meg tárcsázni! – Most már egyenesen dühös. De józan.
Három szombat este is felhívtam, és minden egyes alkalommal
összefüggően beszélt. Ez azért elárul valamit. Talán megállt lefelé a
lejtőn. Talán kezd jobban lenni.

Tudnom kell.

Rám csapja a telefont, csak úgy, mint tette azt a másik két
alkalommal, mikor Jamest keresve felhívtam.

Ezek után Rich-et hívom.

– Hé! Cole! Hogy vagy?

Összeszorítom a fogamat, de egy szót sem szólok. Rich Cole-ként

ismer. Ez sosem fog megváltozni, és nem várhatom el tőle, hogy
egyszer csak valami más néven kezdjen el szólítani. Stayner segített
nekem feldolgozni ezt. Ragaszkodni a múltam bizonyos részeihez,
akkor is, ha többé már nem az a srác vagyok, segít két lábbal állnom
a földön.

– Megvagyok.

– Próbáltalak hívni egy párszor. – Vajon hallotta, mi történt? Lehet,

hogy anya mesélte Derek anyjának. Néha még mindig szoktak
beszélgetni.

– Bocsi, haver! Elfoglalt voltam. – Ami nem is hazugság. Amint

Stayner klinikájának ajtaja becsukódott mögöttem és
megszabadultam onnan, rögtön belevetettem magamat a dolgok
sűrűjébe. Pár napon belül már találtam is magamnak egy PTSD-
segítőcsoportot, és részt is vettem az első találkozón. Most hetente
járok oda. Ezen keresztül kapcsolatba léptem egy helyi
gimnáziummal és kér általános iskolával. Most szervezem, hogy
előadást tartsak pár osztálynak az ittas vezetés veszélyeiről.
Valószínűleg össze fogom szarni magamat, de ez akkor is valami
olyasmi, amit meg kell tennem. Staynernek száz százalékig igaza
volt ebben. Nem változtathatok azon, ami megtörtént, viszont van
egy történetem, amit elmondhatok, egy olyan történet, ami hatással
lehet mások életére.

Mi jobb módja lenne annak, hogy jóvá tegyem a dolgokat?

– Valamikor igazán le kéne már jönnöd meglátogatni.

– Talán egy pár hónap múlva? – Minden akaraterőmre szükségem

volt, hogy ne ugorjak be rögtön a kocsimba, és hajtsak el egy
bizonyos téglaházhoz Grand Rapids határában. De ez most túl
kockázatos. Nem tudom, milyen hatással lenne Kacey-re, ha
találkozna velem. Vagy, hogy rám milyen hatással lenne, ha
találkoznék vele.

– Még mindig itt lakom, a lakásban. Úgy döntöttem, megcsinálom a

doktorit.

Felkuncogok.

– Derek mindig is azt mondta, hogy nem akarsz csatlakozni a való

világhoz. – Jó érzés ismét nevetni azon, amit a barátom mondott
anélkül, hogy lángolna a belsőm. –

Figyelj, szeretnék kérni egy szívességet.

– Mondjad! Bármiben segítek.

Habozom. Lehet, hogy őrültség az ötletem – az igazat megvallva

tudom, hogy őrültség. Fel sem tudom idézni, mikor találtam ki
pontosan. Valószínűleg nagyjából akkor, amikor rádöbbentem, hogy
lehetetlenség lesz szemmel tartani Kacey-t, mikor hatórányira lakom
tőle.

– Még mindig tartod a kapcsolatot azzal a hacker barátoddal?

– Öhm… ja. Miért?

– Mennyibe kerülne feltörni valaki e-mail fiókját?

TIZENHETEDIK FEJEZET

2011. június

– Örülök, hogy elkaptalak.

– Szia, anya!

– Hogy megy a lakásvadászat? Megnézted azt a környéket, amiről

meséltem?
Hallom a reményteliséget a hangjában. Az a bizonyos hely hét
percre van az ő

házától kocsival. Mikor először mondtam neki, hogy úgy érzem, itt az
ideje, hogy saját lakásba fektessek, nehezére esett elrejteni a
rémületét. Bármilyen jól is vagyok – és most tényleg jól vagyok, nem
csak tettetem –, még így is minden este rohan haza munka után.

Minden délután felhív, ha esetleg még nem hívtam volna, vagy nem
írtam volna neki SMS-t; majdnem minden este a nyíló ajtó
nyikorgására ébredek, és érzem, ahogy ott áll az ágyam felett, és
hallgatja, ahogy lélegzem.

Régen sosem volt ilyen. Stayner figyelmeztetett, hogy számítsak

erre. Tőle is, és apától is. Mondta, hogy majd sokat fognak
kérdezősködni, és folyton aggódva néznek majd rám, meg úgy
általánosságban hosszú ideig a széltől is óvnak majd. Végül is
majdnem elveszítettek. Kétszer is.

– Öhm… ja. Majd meglátjuk, anya. Figyelj, ma este lehet, hogy az

egyik barátomnál alszom.

– Ó! Melyik barátodnál?

– Anya.

Felsóhajt.

– Igazad van. Bocsánat! Oké, csak írj egy SMS-t, hogy ne aggódjak!
Hiányzol.

Hála a főiskolai óráimnak meg minden munkámnak – annak, amit

anyának csinálok,

meg még mellette némi szabadúszó cucc kisebb vállalkozásoknak,

akik nem engedhetik meg maguknak, hogy újságokban hirdessenek,
de attól még szükségük van egy lógóra vagy valami pamflet-dizájnra
–, plusz a heti segítőcsoport-gyűléseknek és a M.A.D.D.-
ügyeknek{2}, amikben benne vagyok, és némi egészséges
edzésnek, alig vagyok otthon.

– – Rendben. Szeretlek. – Az az igazság, hogy kezdek eljutni arra a

pontra, hogy több helyre és több szabadságra van szükségem. Hogy
magyarázkodás nélkül jöhessek és mehessek.

Anélkül, hogy hazudnom kelljen.

Mint például, mikor ma reggel hatkor kiléptem az ajtón, azt kellett

mondanom anyának, hogy az edzőterembe megyek. Szerencsém
volt, hogy nem kérdezte meg, hogy akkor meg miért vesződtem a
zuhanyzással. Most pedig itt vagyok, majdnem hatórányira az
otthonomtól, egy caledoniai Starbucksban, miután hazudtam
anyámnak. Dél óta itt vagyok, kényelembe helyeztem magamat az
egyik hátsó sarokban, folyamatosan döntve magamba a koffeint,
hogy haladjak, miközben ott fekszik előttem a nyitott laptop.

Aminek képernyőjéről Kacey Cleary magán e-mail fiókja néz vissza

rám.

Bűntudatomnak kéne lennie, amiért így megsértem a

magánszféráját – és egy kicsit van is –, de nem azért teszem, hogy
ártsak neki. És meghúztam a határaimat. Mikor Rich hacker
ismerőse felajánlotta, hogy plusz egy ezresért meghackkeli Kacey
családi számítógépének a webkameráját, megmondtam neki, hogy
levadászom és péppé verem, ha ilyet tesz.

Az e-mail fiók egy kis bepillantást enged Kacey Cleary életébe. Egy
aprócska ablakot. Nem elég nagyot ahhoz, hogy átférjek rajta, de így
most már legalább tudok pár dolgot Kacey Clearyről. Információkat,
amiket lejegyzek egy kis füzetbe. Dolgokat, amiket képtelen lennék
elfelejteni.

Például azt, hogy Kacey-nek nincsenek barátai.

Nos, talán nem fair tőlem, hogy ilyet mondok, de az elmúlt nyolc
hónapban, mióta csak elkezdtem belógni a Hotmail fiókjába – a
jelszó „szemetladak” –, még egyetlen e-mailt sem láttam, ami egy
barátjától jött volna. Aztán persze lehet, hogy csak nem e-
mailezgetnek egymással.

Hogy őszinte legyek, nincs sok minden a postafiókjában, amiből

kiindulhatnék.

Leginkább csak levélszemét, beleértve pszichológusok és önsegítő

csoportok hírleveleit, amikre én iratkoztam fel a nevében. Amúgy
még arra sem vette a fáradságot, hogy kitörölje ezeket, nem hogy
megnyissa őket.

Tudom, hogy befejezte a középiskolát, bár egy évvel később, mint

kellett volna. A tanácsadója által írt e-mailek alapján, amikben arra
kérte Kacey-t, hogy beszéljenek meg egy találkozót, amin
megtárgyalhatják a jegyeit, és azt, hogyan javíthat rajtuk, nem túl jó
eredménnyel végezte a gimit. Azért viszont meg kell dicsérnem,
hogy nem hagyta ott egyszerűen az egészet. Nem úgy, mint én.

Azt is tudom, hogy a múlt nyáron elkezdett dolgozni a Starbucks-

ban. Úgy tűnik, szinte minden nap dolgozik, extra műszakokat vállal
el valahányszor csak a felettese, valami Jaké, erre kéri e-mailben.
Először csak néha-néha írt neki, és csak a beosztást küldte el. De
ahogy teltek a hónapok, a pasas elkezdett minden egyes kérés
mellé nyálas, és néha már-már illetlen vicceket csatolni. Mindenki
számára egyértelmű, hogy flörtöl Kacey-vel. Számomra legalábbis
az.

Ez az oka annak, hogy végül megszegtem azt a fogadalmamat, amit

még azon a napon tettem, amikor kiengedtek a klinikáról, és eljöttem
ma ide. Mert amikor elolvastam Jaké legutolsó üzenetét,
eldöntöttem, hogy erről a saját szememmel kell meggyőződnöm.

Címzett: Kacey Cleary

Feladó: Jake Rogers, Starbucks Menedzsment

Dátum: 2011. június 11.

Téma: Vasárnap délutáni műszak

Hé, Vöröske! – Be tudsz jönni vasárnap? Joanne-nak valami

családi ügye van. Én is benn leszek

Címzett: Jake Rogers, Starbucks Menedzsment

Feladó: Kacey Cleary

Dátum: 2011. június 11.

Téma: Vasárnap délutáni műszak

Viszem a műszakot. Annak ellenére, hogy ott leszel.

Semmi szmájli. Semmi LOL. Semmi utalás arra, hogy viccelne.

Nekem úgy tűnik, mintha próbálná lerázni a srácot.

Aznap este az ágyamban fekve az járt a fejemben, vajon van-e

közte és e között a Jake pasas között valami. Mi van, ha a pasas
kihasználja őt? Mi van, ha együtt vannak?

Órákon keresztül nem tudtam elaludni. így hát a végén úgy

döntöttem, kénytelen vagyok megkockáztatni.

Lehet, hogy nagy hülyeséget csinálok. Lehet, Kacey tudja, hogy

nézek ki. Nem mintha emlékezhetne rám az egyetemi buliból.
Tudom, hogy máshogy nézek ki, mint egyetemista koromban – a
hajam bozontos, az arcomat állandóan borosta fedi. Vékonyabb
vagyok, mint akkoriban, de kőkemény.

A biztonság kedvéért azért magamhoz vettem egy baseballsapkát,

és belebújtam egy bő kabátba, így ülök feltűnés nélkül a sarokban,
szemben egy rejtett kis tükörrel a falon, amiben látom az egész
pultot. Innen ráadásul tökéletesen hallom, miről beszélnek.

Elég lesz két percig együtt látnom őket, hogy el tudjam dönteni,
bejön-e Kacey-nek a szemétláda, akit már vagy két órája ügyelek –
aki amúgy mintha átmenet lenne Carrot Top és Fonz{3} közt.
És ha igen?

Ahogy erre gondolok, elfog a csalódottság.

És aztán hirtelen megjelenik Kacey a pult mögött, a dolgozók fekete,

galléros egyenpólójában. Biztos a hátsó ajtón keresztül jött, mert
különben nem kerülte volna el a figyelmemet. Mély lélegzetet
veszek. Úgy érzem, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta,
hogy utoljára láttam az arcát, most már több mint egy éve. Hatalmas
a különbség az akkori és a mostani mentális állapotom között.

De ami ennél is fontosabb: milyen mentális állapotban van most ő?

Fogalmam sincs, mi egyebet csinált az elmúlt időben, de biztos nem
kokaint szívott, és nem alkoholt töltött a gyomrába. Bármennyire is
fitt volt akkor, most csupa inas izom, a karja kidolgozott, a
mozdulatai egy leopárdéra emlékeztetnek – kecsesek, elegánsak és
veszélyesek. Az arca semmit sem változott – a tekintete továbbra is
kemény és rideg, a mosolya erőltetett és tünékeny, nem ér a
szeméig. A csillogás még mindig nem talált vissza abba a tengerkék
szempárba.

Vajon visszatalál valaha? Miért nem kér Kacey segítséget? Miért

nem veszi rá senki, hogy kérjen segítséget! Már több mint három év
telt el.

Az arca azonban mégis változott. Korábban egy helyes lány volt.

Most azonban, tizenkilenc évesen, már egy lehengerlőén gyönyörű

nő.

Annyira gyönyörű, hogy alig bírom levenni a szememet a

tükörképéről; ahogy elkezdi kiszolgálni a vevőket, mindig
illedelmesen, de sosem szívélyesen töltve a kávét.

Olyan az egész, mintha gondolatban nem is itt lenne Mintha

robotpilótára állította volna magát, és nem is igazán fogná fel, mi
zajlik körülötte, azt a célt leszámítva, amiért most itt van.
És ez majdnem olyan, mint amilyen állapotban én is oly sokáig
voltam.

Ez egészen addig tart, amíg ki nem lép a pult mögül, és el nem kezd
az asztalok közt szlalomozni, összegyűjtve a piszkos edényeket és a
szemetet, amit ott hagytak a vendégek

– azoknak a hosszú, izmos, szűk, fekete rövidnadrágba bújtatott

lábaknak a látványától pezsegni kezd a vérem.

És pánikba esem.

Lehajtom a fejemet, ahogy elhalad mögöttem.

– Végzett? – Odalép hozzám és elveszi az edényeimet anélkül, hogy

megvárná a válaszomat; az orromat megtölti a szappan és sampon
illata. Gondolom, pont most jött az edzőteremből.

– Igen, köszönöm – motyogom a hátának, ahogy elsétál. Úgy tűnik,

nem igyekszik az emberek szemébe nézni. Vagy egyáltalán
bármilyen módon kapcsolatba lépni velük.

Senkivel sem. Jelen pillanatban ez így a legjobb, de azért egyszer,

csak egyetlenegyszer szeretnék a szemébe nézni, szeretném
magamon érezni a tekintetét. És tudni, hogy tudja.

Szeretném tudni, hogy vajon érzi-e ezt a kettőnk közti kapcsot, amit
az hozott létre, hogy csak mi ketten éltük túl azt az éjszakát, hogy mi
ketten ragadtunk bele az „utána”

keletkező örvénybe, hogy mi ketten vagyunk azok, akik képtelenek

továbblépni. Vajon utálna engem ezért? Vagy segítene neki, ha
tudná: nincs egyedül? Többé már nincs. Mert itt vagyok vele.

Ezek azok a gondolatok, amiket képtelen vagyok kiverni a fejemből.

A jó hír viszont az, hogy szinte teljesen átnéz Jake-en, csak annyira
foglalkozik vele, hogy a srác boldog legyen – megereszt felé egy
érzelemmentes mosolyt, egy üres kis kuncogást, mintha csak
csontot dobna egy kutyának. Ez okos lépés a részéről, tekintettel
arra, hogy a srác a felettese. Úgy tűnik, a srác úgy lubickol a
figyelmében, mint egy öleb.

És aztán Kacey folytatja a létezést.

Látom, hogy egy cseppet sincs jobban. Lehet, hogy már nem zuhan
lefelé a lejtőn.

Lehet, hogy már leért a gödör aljára, csak úgy, mint én tettem. De
nem hiszem, hogy elkezdett volna már kifelé mászni belőle.

Mi lenne, ha tudnék segíteni neki abban, hogy megtegye az első

lépéseket? Valakinek segítenie kell.

Talán ideje lenne indulnom.

Még húsz perc, és megyek is.

2011. szeptember

Úgy tizenkét éves lehettem, amikor felhagytunk azzal, hogy misére

járjunk. Nem volt valami komoly, politikai indok a dolog hátterében;
egyszerűen csak nem jártunk többé.

Nem hiszem, hogy az azóta elmúlt tizenkét évben – leszámítva

Sasha temetését –

jártam volna templomban. Ám mégis, amint belépek, megcsap az az

ismerős illat, amit rögtön felismerek. A fa, a doh és a füstölő illata.

Szinte már helyénvalónak tűnik, hogy azért szegtem meg másodjára

is a saját fogadalmamat, hogy, válaszokat keresve, templomba
jöjjek. Egészen pontosan arra keresek válaszokat, hogy Kacey
nagynénje és nagybátyja miért nem szerzett neki segítséget?

Négyszer kellett eljönnöm Caledoniába és, nem kevés kockázatot

vállalva, hosszú órákon át a kocsimban ülve kémkednem, hogy
megtudjam, melyik egyházközségbe jár vasárnap reggelenként
misére és hétfőnként imádkozni Kacey nagynénje, Darla. Mint
kiderült, egy kis, öreg, barna téglából épült, magas és keskeny
toronnyal rendelkező

templomba.

Darla elöl, jobb oldalon a negyedik sorban foglal helyet, rövid, fekete
haja keményre hajlakkozva, miközben a homlokát a kezén pihenteti,
ahogy imádkozik. Lassan végigsétálok a padsorok között, és
becsusszanok a mögötte lévő sorba, jó háromméternyire tőle. Mivel
hétfő van, és senki más nincs itt rajtunk kívül, tökéletesen tisztában
vagyok vele, hogy ez furcsa lépés a részemről. De remélem, igazam
van Darlát illetően.

Mint kiderül, tényleg igazam van.

– Olyan jó látni egy olyan fiatalembert, mint ön, a templomban

imádkozni – suttogja oda nekem mosolyogva.

Viszonzom a mosolyát.

– Bevallom, már jó ideje nem jártam templomban.

– Idevalósi?

– Csak pár baráromat jöttem meglátogatni. – Utálok hazudni, főleg

úgy, hogy Jézus ott lóg közvetlenül előttem.

Dada bólint, mintha csak egyetértene.

– Az egyházközség szinte minden tagját ismerem. Nem hiszem,

hogy láttam volna már errefelé.

És azzal folytatja is az imádkozást, miközben én némán próbálok

rájönni, hogyan fogom rávenni, hogy beszéljen. Aztán úgy fél óra
elteltével rá kell jönnöm, hogy a nő

vagy maratoni imádkozó, vág)’ csak nagyon sok aggódnivalója van.

így vagy úgy, de a seggem kezd elzsibbadni a keményfa pádon,
úgyhogy fel is adom az én csodás tervemet. A pad hangosan
megnyikordul – és hangját nyomban visszaverik a magas falak

–, ahogy felállok, és megindulok a padsor vége felé.

– Ne adja fel a hitét! Olyan nehéz rávenni a fiatalokat, hogy

idejöjjenek, pedig ők azok, akiknek a legnagyobb szüksége lenne
erre, miután annyi drog, szex és erőszak szennyezi ma a
társadalmunkat.

Tehát… Darla néni nem éppen egy partiarc. Vajon van róla fogalma,
mivel is töltötte sokáig az idejét az unokahúga?

– Igaza van – bólintok. – A gyerekei magával szoktak tartani?

– Ó, nincsenek gyerekeim. De az unokahúgaim velem élnek, és az

egyikük nemrég elkezdett péntekenként iskola után eljárni ide
gyónni. Na már most, ha sikerülne rávennem a másikat is, hogy
eljöjjön…

– Nem érdekli a vallás? – Gyerünk, Darla, beszélj csak!

Darla feszes mosolyából látom, hogy úgy kell a nyelvébe harapnia.

– Kacey-t gyakorlatilag semmi sem érdekli – motyogja, aztán az én

kedvemért még

hozzáteszi: – Elvesztette a szüleit egy szörnyű autóbalesetben.

Illendő módon összehúzom a szemöldökömet.

– Biztos nehéz lehet ezt feldolgozni neki.

– Nos, Livie is elvesztette a szüleit, belőle mégsem lett eretnek –

érvel. – Ugyanakkor viszont az is igaz, hogy nem Livie volt az, aki a
kocsiba szorulva várta, hogy kihúzzák.

Az összehúzott szemöldököm ezúttal teljesen őszinte.

Darla észreveszi a döbbenetemet.

– Órákba tellett, mire a tűzoltók szét tudták vágni a kocsit. Fel nem
foghatom, hogy tudott végig eszméleténél maradni.

Szerencsére még mindig a padok közt vagyok, mivel a térdem

megadja magát, és félig leülök, félig rázuhanok a padra. Érzem,
ahogy az arcizmaim azon küzdenek, hogy ne üljön ki az arcomra az
a borzalom, amit érzek. Kacey a kocsiban ült a halott szüleivel. Már
csak a puszta gondolatától is, hogy ott lássam Sashát vagy Dereket
holtan a betonon, kifut az arcomból a vér.

– Isteni közbeavatkozás volt, mindig ezt mondom neki – mondja

tovább Darla néni. –

Mégis hogyan hiheti mindezek után bárki is, hogy nincs Isten?
Annak a lánynak meg kellett volna halni, hogy őszinte legyek.
Persze ha ezt mondom neki, akkor csak dühös lesz. Vagy inkább
még dühösebb… – Hangosan megköszörüli a torkát. – Manapság
egyfolytában dühös. Kettejük közül mindig is ő volt a hangos, a
nagyszájú, az, amelyik folyton komiszkodott. De régen mindezt jó
szívvel tette. Szerette az életet. Most viszont…

Hosszan kifújom a levegőt.

– Úgy hangzik, mintha segítségre lenne szüksége.

– Én próbáltam segíteni, de nem fogadja el. Még mindig minden éjjel

rémálmai vannak. A sikolya… – Darla megborzong. – Már több mint
két éve nem volt egyetlen nyugalmas éjszakám, azóta, hogy
odaköltözött hozzánk.

Jaj, te szegény öreglány!

– Nem jár pszichológushoz, vagy önsegítő csoportba, vagy…

valami?
Egyetlen fejrázás beigazolja a félelmeimet. Kacey pontosan olyan,
mint amilyen én voltam.

– Nem lehet ezen már segíteni. Még az egyházi tanácsadót meg a

papot is meghívtam magunkhoz, de Kacey még csak a füle botját
sem mozdította. Még saját Bibliát is vettem neki, és odatettem az
éjjeliszekrényére. Még csak ki sem nyitotta. – Csettint egyet a
nyelvével. – Ha a húgom az Úr szeretetére nevelte volna őket, akkor
Kacey-nek most semmi baja sem lenne. Őszintén így hiszem.

Én nem vagyok ebben ennyire biztos. Dr. Stayner egyik betege egy
Margaret nevű, egykori apáca volt, akire rábízták a kétéves
unokahúgát, hogy vigyázzon rá. A kislány kiszökött a bejárati ajtón,
és elütötte egy kocsi. Azután Margaret elhagyta az egyházát és a
hitét. Még a legistenfélőbb embert is elhagyhatja a hite, ha tragédia
éri. Talán csak egy rövid időre; talán örökre.

– Nos, örülök, hogy beszéltünk. – Ez csak részben igaz. Most már

pontosan tudom, hogyan is van Kacey a nagynénje szerint, aki
amúgy rettentő unszimpatikusnak tűnik.

Persze, gondolom, nem akar az lenni. Egyszerűen csak nem tudja,

mi mást tehetne azon kívül, hogy imádkozik.

Képtelen vagyok nem eltűnődni azon, hogy ha Kacey életében is lett

volna egy dr.

Stayner, akkor most vajon teljesen más lenne-e?

Darla néni szívélyesen rám mosolyog.

– Remélem, hamarosan ismét látom itt. Van egy új, fiatal papunk.
Éppen most kezdett a héten.

– Talán majd visszanézek.

Talán pénteken.

*
Mi van, ha Livie tudja, hogy nézek ki?

Valószínűleg tudja. Csak azért, mert a nővére most egy olyan

világban él, ahol semmi

– és senki – sem számít, a húga kiegyensúlyozottnak tűnik. És

kíváncsinak.

Az egész idevezető úton folyamatosan erre emlékeztettem

magamat. Ez már a második alkalom a héten, hogy megteszem ezt
az utat. És mégsem tudtam megállni, hogy el ne jöjjek.

A templom hátuljában, egy sötét sarokban foglalok helyet, a padoktól

és a gyóntatószékektől távol. Fogalmam sincs, hogy mégis mi járt a
fejemben, ugyan mit fogok elérni azzal, hogy idejövök, leszámítva
azt, hogy kémkedhetek. Mikor megpillantom Livie hosszú, csillogó,
fekete haját, a gyomrom görcsbe rándul.

Kész idióta vagyok.

Vele van a nagynénje is, szélesen mosolyogva és a lány hátát

lökdösve tessékeli őt a gyóntatószék felé. Rettenetesen emlékeztet
Mrs. Wilcoxra, aki kiskoromban az utcánkban lakott. Az a nő képes
volt sorról sorra fejből idézni a Bibliát, aminek következtében meg
volt róla győződve, hogy ő semmi rosszat nem tehet és mondhat.

Az új, fiatal pap pont akkor lép ki elnézést kérve a gyóntatószékből,

amikor Livié belép a túloldalon. Abból ítélve, amilyen sután szedi a
lábát, gondolom, éppen a mosdóba siet. Pár perc múlva vissza is tér,
ezúttal ruganyos léptekkel. Csakhogy ekkor kisiet egy nő az oldalsó
ajtón, és sürgetve utána szól.

– Nem várhat? – hallom a pap hangját.

A nő válaszul megrázza a fejét.

– Csak öt perc az egész. Maximum tíz.

A pap vet egy kimerült pillantást a gyóntatószékre, majd távozik az
ajtón át.

Éppen csak egy pillantást akartam vetni Livie-re. De mi lenne, ha

annál többet is kaphatnék? Mi lenne, ha…

Darla a fejét mélyen lehajtva imádkozik.

Most vagy soha.

Ha eddig nem írtam volna fel a nevemet a pokolba tartók listájára, ez

most minden bizonnyal odateszi a szignómat. De nem hagyom, hogy
ez az apróság eltántorítson attól, hogy becsusszanjak az üres
gyóntatófülkébe – az ajtót résnyire nyitva hagyom, és sasszemmel
figyelem az ajtót, amerre a pap távozott.

Na, és most mi a francot csináljak? Éppen olyan régen gyóntam,

mint amilyen régen utoljára templomban jártam. Kinek kell
megszólalni előbb? A papnak? Vagy annak, aki gyón? A francba!

Szerencsére Livie megoldja ezt a problémát.

– Oldozz fel, atyám, mert vétkeztem. Már egy hét is eltelt, mióta
utoljára gyóntam. –

A hangja azon a bizonyos határmezsgyén lebeg, ahol többé már

nem hangzik úgy, mint egy kislányé, de még nem is úgy, mint egy
felnőtt nőé.

– Folytasd csak! – Ez minden, ami eszembe jut, majd összeszorítom

az ajkamat arra várva, hogy Livié felkiáltson: „Csaló!” Vagy ez lesz,
vagy mindjárt feltépik a gyóntatófülke ajtaját, én meg menekülhetek.

– Oké, tessék, máris hazudok. Nagyon sajnálom. Nem magam miatt

jöttem. Tudom,

hogy nem lenne szabad valaki más nevében gyónni, de volt egy
egyezségünk Murray atyával. – Csak úgy ömlik belőle a szó. – A
nővérem nevében jöttem. Minden segítségre szüksége van, amit
csak megkaphat.

Elakad a lélegzetem.

– Folytasd csak!

Kiszakad belőle egy sóhaj.

– Köszönöm, atyám! Szóval a nővéremet Kacey-nek hívják. Engem

pedig Livie-nek.

De mindegy is, a lényeg, hogy Kacey a múlt hétvégén fenyegetőzni

kezdett, hogy felgyújtja a Bibliát, amit a nénikénk folyton az
éjjeliszekrényén hagy.

Nehezemre esik nem hangosan felnevetni. Egyáltalán nem vicces,

amit mond, ám a

tudat, hogy talán mégis maradt egy kis szikra mélyen elrejtve Kacey-
ben, reményt ad nekem.

Úgy tűnik, Livie ezt észre sem veszi.

– Meg aztán mindenfélét mond a bácsikánkról is. Rossz dolgokat.

– Miféle rossz dolgokat?

– Elogy… – Lehalkítja a hangját. – Hogy a bácsikánk kezd úgy nézni

rám.

– Hogyan? – csattanok fel, majd visszafogom magamat, és

megpróbálom újra. – Úgy

értem, te is így látod?

– Nem! A bácsikánk mindig kedves velem. Igaz, általában részeg.

Hah. Szóval a szenteskedő Darla néni férje már nem akkora szent.
– És a nővéred? Ő is iszik? Vagy árt magának bármilyen más
módon? – Tudom, hogy

kockázatos feltennem ezt a kérdést, de akkor is tudnom kell.

– Nem, most már több mint egy éve nem.

Komolyan?

– Miért hagyta abba?

– Miattam. Azt hiszem. Úgy értem, próbáltam nem hagyni, hogy az

egész hatással legyen rám. Erős akartam lenni a kedvéért, tudja?
De aztán egyik este ott virrasztottam mellette, mint szoktam…

– Mellette virrasztottál?

– Nos, igen. Régebben többször is. Muszáj volt. Na, és ezen az

éjszakán elkezdett hányni álmában, és aztán fulladozni kezdett tőle.
Ha nem lettem volna ott…

Akkor Livie elveszítette volna a nővérét.

Én elveszítettem volna Kacey-t.

Megrázom a fejemet; lenyűgöz, hogy mennyire erősnek és okosnak

tűnik ez a kislány.

– És most mi a helyzet?

– Most csak a kickbox érdekli.

Ez megmagyarázza Kacey kőkemény testét. Azt a testet, amire nem

lenne szabad most gondolnom, miközben papnak tettetem
magamat, hogy kihallgassam a kishúgát.

Ezek után egyenesen a pokolba fogok jutni.

Livie szavai félbeszakítják mocskos gondolataimat.

– Csak a kickboxszal meg azzal, hogy elég pénzt szerezzen ahhoz,
hogy elköltözzünk.

A Kacey teste körül forgó összes gondolatom elillan.

– Hova akar költözni a nővéred?

– Ó, ki tudja? Meg nem hiszem, hogy összejönne. Éppen csak most

kezdtem a gimit, a bácsikánk meg eljátszotta az örökségünket,
úgyhogy esélyünk sem lenne eltartani magunkat.

Második ütés Raymond bácsinak.

Habozok, mielőtt feltenném a következő kérdést.

– Mi történt a szüleiddel… gyermekem? – Haver, ez aztán hülyén

hangzott.

Mikor Livie megszólal, szinte suttog, a hangja csupa szomorúság.

– Meghaltak egy autóbalesetben. Most már kicsit több, mint három

éve.

Karamboloztak egy csapat egyetemista sráccal, akik hazafelé

tartottak egy buliból.

Részegek voltak.

– Ezt sajnálattal hallom. – Nyelek egyet. Félek feltenni a következő

kérdést, de tudom, hogy valószínűleg sosem lesz még egy ilyen
lehetőségem. – Gondoltatok rá valaha is a nővéreddel, hogy
beszéljetek ezekkel a fiúkkal?

– Nos, nem is tudnánk. Meghaltak. Legalábbis kettejük meghalt. Az

egyik túlélte.

Nem tudom, ő most merre lehet.

– Talán a nővéred megnyugvást találna, ha találkozna ezzel a fiúval.
Ha esetleg elbeszélgetnének.

– Kacey? – Livie felhorkan. – Nem, nem hiszem, hogy az segítene

neki. Kacey még

csak beszélni sem hajlandó semmiről sem, ami a balesetre

emlékezteti. Hogy őszinte legyek, szerintem az sem érdekli, hogy él-
e vagy hal.

Egész nap képes lennék itt ülni és Livie-vel beszélgetni, de kezdek

ideges lenni, miközben egyfolytában lopva az ajtón lévő rés felé
pillantgatok. A pap most már bármelyik pillanatban visszatérhet. És
nem találhat itt engem.

– Úgy hangzik, remek testvér vagy. Kacey nagyon szerencsés, hogy

te ott vagy neki.

A szavaimat hosszú szünet követi, majd hallom, ahogy Livié azt

suttogja, hogy:

– Csak azt szeretném, ha jobban lenne.

Mint ahogy én is.

– Mondj el tíz Üdvözlégy Máriát a nővéredért. – És én is ezt fogom

tenni, bár tudom, hogy Kacey-nek ennél sokkal többre van
szüksége.

– Köszönöm, atyám!

– Nem. Én köszönöm neked, Livie.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

2012. január

Ahogy én látom, az O’Malley’s nem az egyszeri ember edzőterme.

Legalábbis a weblapjuk ezt állítja. A hely nagy tűrőképességet
igénylő sportokra fókuszál, mint például a boksz és a ketrecharc.
Meg azokat a kickboxórákat is itt tartják, amikre Kacey jár.

Amiket ez a barom tart, gondolom, miközben egy izzadt, kigyúrt,

tetoválásokkal borított pasi képét bámulom – feltételezem, hogy ő az
aki egy szál rövidnadrágban éppen az ellenfele arcába vágja a
könyökét.

Címzett: Kacey Cleary

Feladó: Jeff T.

Téma: Ütéskombó a múlt heti meccsemről

Maradj óra után, és megtanítom, hogyan csináld. Csak te meg

én.

Csak te meg én.

– Kibaszott seggfej! – motyogom. Mégis miféle edző küld magáról

képeket a diákjainak?! Egy diáknak. Egy gyönyörű, vörös hajú,
Kacey nevű lánynak, aki az egész világra haragszik. Egészen eddig
jó volt, a gyóntatásos incidens óta távol tartottam magamat Kacey-től
és a családjától. Egészen addig, amíg el nem olvastam ezt az e-
mait.

Nem volt nehéz kideríteni, hova jár Kacey. Ez az egyetlen ilyen

edzőterem a városban.

Abban a pillanatban, ahogy belépek a terembe, megüti az orromat

az izzadság és a tisztítószerek szaga.

– Tizenöt perc múlva zárunk! – kiált oda nekem egy kis senkiházi a
recepciós pult mögül, miközben megfeszíti a bicepszét – amit amúgy
büszkén közszemlére tesz a trikójában és jól megnéz magának.
Melegítőfelső van rajtam, a kapucnit pedig az arcomba húztam. Az
öltözetem tökéletesen elfogadható, tekintettel a kint tomboló,
jéghideg, téli viharra.
Elnyomom az ajkamra kiülő félmosolyt. Kétszer akkora vagyok, mint
ez a gyerek.

– Csak le akartam csekkolni a helyet. Esetleg körbe tudnál gyorsan

vezetni?

A srác megrántja a vállát, feláll a székéből, majd a nyakában lógó,

vastag aranyláncot fogdosva megkerüli a pultot, jól rájátszva a
menő, gengszteres járásra, amit valószínűleg naponta gyakorol a
tükör előtt. A nadrágja ülepe lelóg vagy a combja közepéig, egy öv
tartja a helyén.

Sash-sal mindig olyan jót röhögtünk az ilyen idiótákon.

– Honnan jöttél?

– Detroitból. Mikor vagytok nyitva?

Elkezdi hadarni az infókat, miközben végigvezet a nagyteremben,

megmutatva a küzdőteret és a bokszzsákokat. Már kezdem azt
hinni, hogy Kacey nincs is itt, amikor is elmegyünk egy ajtó mellett.

A srác kikerüli az ajtót.

– Éppen óra van odabenn…

– Nagyszerű. – Kinyitom az ajtót és bedugom a fejemet a terembe.

Hat pasi küzd párosával, küzdőmozdulatokat gyakorolva. A
sarokban pedig egy vörös hajú lány éppen most veri ki a szart is a
bokszzsákból.

Jézusom!

Hallom, ahogy a recepciós ott dumál a hátam mögött, de elengedem

a szavait a fülem mellett, és csakis Kacey-t figyelem, ahogy újra és
újra megtámadja a zsákot, mint valami megállíthatatlan gépezet,
miközben izzadság itatja át a szűk rövidnadrágot és pólót, amit visel,
az izmai pedig megfeszülnek. Aztán a jelek szerint úgy dönt, a póló
csak akadályozza a mozgásban, mivel megáll egy pillanatra, lekapja
magáról és levágja a földre, mire nem marad rajta más, csak az a
rövidnadrág és egy aprócska sportmelltartó.

Rögvest hét szempár kezdi el bámulni azt a pokolian jó testet.

A pasas a képről éppen a homokzsákot fogja, és az arcán széles

vigyorral figyeli, ahogy Kacey folytatja az edzést. Mintha büszke
lenne rá. Mintha nem is érezné a lányból áradó dühöt és fájdalmat,
amit én még innen is érzek.

– Szép munka, Kacey! – A pasas elengedi a zsákot, arra

kényszerítve Kacey-t, hogy abbahagyja; a lány mellkasa vadul
emelkedik és süllyed, ahogy zihálva veszi a levegőt.

– Hé! – szólal meg mögöttem az idióta recepciós, elég hangosan

ahhoz, hogy a többiek az ajtó felé nézzenek.

Pont abban a pillanatban húzom vissza a fejemet, amikor Kacey

felém fordul. Ez necces volt.

– Köszi! A héten majd visszajövök valamikor, hogy aláírjam a

papírokat – hazudom, majd hosszú, gyors léptekkel kisietek az
edzőteremből és meg sem állok, amíg vissza nem érek a kocsim
menedékébe. A szívem vadul dübörög.

És aztán várok. Majdnem egy órán keresztül várok a hóesésben –

jóval azután is még ott vagyok, hogy az összes izomagy elment és
lekapcsolták a fényeket, egészen addig, amíg a benzin már
majdnem kifogy a kocsimból, és rajtam kívül már csak egyetlen kocsi
van a parkolóban.

Minden egyes lélegzetvétellel egyre idegesebb leszek.

Mikor az ajtó végre kinyílik, Kacey és az „edzője” távozik rajta –

mindkettejük arcát kapucni fedi, fejüket pedig lehajtják a hóesésben.
A pasi átkarolja Kacey vállát, mire összeszorul a gyomrom. Kacey
rögvest lerázza magáról.
Résnyire nyitom az ablakot, hideg levegőt engedve az amúgy
fullasztóan meleg kocsiba.

– Miért nem?

– Mert nem érdekelsz. És ha nem szállsz le rólam, szimplán itt

hagyom a hülye edzésedet.

– Dehogy fogod itt hagyni – feleli a pasas egy könnyed kacaj

kíséretében. – Imádod az edzésemet.

– Nem, kedvelem az edzésedet. De többé már nincs rá szükségem.

Spórolni sem ártana. Tudod mit? Tekintsd úgy, hogy ezzel kilépek.

A szám széles mosolyra húzódik, még mielőtt visszafoghatnám

magamat. Nem jön be neki a pasas. Ez boldogabbá tesz, mint illene.

– Hé, nyugi van! – A fickó megadóan a magasba emeli a kezét,

miközben Kacey megindul a mellettem parkoló fekete furgon felé.
Ám aztán inkább elsétál a kocsi mellett.

– Hová mész? – kiált utána Jeffi.

– Haza.

Jeff hátrahajtja a fejét, mintha kezdene kiakadni a lánytól. Semmi

kétségem afelől, hogy Kacey elég gyakran teszi próbára az emberek
türelmét.

– Ne legyél hülye! Gyere, hadd vigyelek haza!

– Nem kell.

A francba! Hülye ez a csaj? Az Isten háta mögött vagyunk, az

éjszaka közepén, tombol a hóvihar, a háza meg vagy három
kilométerre van innen.

– Meg fogsz fagyni, Kacey!

– Nem, dehogy fogok. Egyszerűen csak nem veled megyek. – És
azzal hirtelen megfordul. És elindul a kocsim utasoldali ajtaja felé.
Amit aztán kinyit.

Szent szar.

A lehető leglazábban visszahúzódom a kapucnim menedékébe,

hálát adva az égnek,

hogy még mindig rajtam van.

Megacélozom magamat, hogy ne forduljak felé, nehogy meglássa az

arcomat. Nem számít, hogy sötét van, így is túl kockázatos lenne.

Azonban az a helyzet, hogy még csak ő sem fordul felém. Olyan,

mintha nem is érdekelné, kinek a kocsijába mászott be éppen.

– Hé, elvinnél a Main és a Church sarkára?

– Ohm, persze – motyogom, elmélyítve a hangomat, hátha valami

őrült véletlen folytán felismerné. Szánalmas egy álca. Kigurulok a
parkolóból, a kocsim meg-megcsusszan a betonon, ahogy néma
csendben haladunk a kihalt utcákon. Az ujjaival –

azokkal az ujjakkal, amiket majdnem egy órán keresztül fogtam azon

az éjszakán, olyan régen – idegesen dobol a combján. Fogadni
mernék, hogy egyáltalán nem azért ideges, mert egy idegen
kocsijában ül, hanem mert egyáltalán egy kocsiban ül. Pont.

Kíváncsi vagyok, vajon észreveszi-e, hogy mindjárt összeszarom

magamat

félelmemben. Mégis hogy a francba sodrom magamat folyton ilyen

helyzetekbe vele? Ó, hát persze… Azért, mert gyakorlatilag
kémkedek utána.

– Jó lesz itt jobbra, a sarkon.

Tudom, hogy abban a pillanatban ki fog ugrani a kocsiból, ahogy
megállók. Úgyhogy nem várok tovább, hanem rögtön megkérdezem:

– Gyakran szállsz be totál idegen emberek kocsijába?

– Gyakran furikázgatsz totál idegeneket, ha beszállnak a kocsidba?

– vág vissza rögtön.

Végül is, azt hiszem, igaza van. De akkor is…

– Gyilkos is lehetnék.

– Nos, akkor gyorsan csináld, vagy húzódj le, mert holnap reggel
dolgozom! –

Mindenféle érzelem nélkül mondja; nincs a hangjában egy csepp

viccelődés sem. Egy csepp félelem sem.

Egyértelmű, hogy Kacey többé már semmitől sem fél, és az aztán

rémisztő állapot.

Minden embernek szüksége van némi egészséges félelemre,

valamire, amitől pezsegni kezd a vére. Valamire, amit képtelen lenne
elveszíteni.

A fék megcsikordul, ahogy megállok. És, pont, ahogy gondoltam,

Kacey alig vág oda nekem egy „Köszi!”-t a válla fölött, és már ott
sincs, magányos alakja belevész a hóesésbe és a sötétségbe.

Húsz percig állok az út menti motel zuhanyrózsája alatt, mire kiolvad

a jég a csontjaimból a mai este után. Még mindig képtelen vagyok
megszabadulni a testemet átjáró, furcsa bizsergéstől. Attól, amit
Kacey hagyott maga után. Nem igazán tudnám megmagyarázni, mi
is ez. Kacey olyan sötét, olyan durva, olyan sebzett. A szúrós
viselkedésével biztos, hogy szinte mindenkit távolt tart magától.

És mégis, én mást sem akarok, csak közelebb kerülni hozzá.

Át akarok törni azon a falon, amit maga köré húzott, hogy
megérezzem azt a melegséget, ami tudom, régen ott volt. Amit elrejt
az a felvágott nyelv és az a rettentő erős test.

Az a test…

A vérem elindul lefelé, ahogy lelki szemeim előtt megjelenik Kacey

abban a szűk rövidnadrágban, azzal a seggel, ami annyira kerek és
kemény, hogy szinte már valótlannak tűnik. Hihetetlen élmény len ne
megfogdosni. Csakúgy, mint a teste többi részét.

A francba.

Nincs értelme hazudni magamnak; lehetetlen úgy tenni, mintha nem

létezne az a kőkemény erekció, amit a markomban szorítok.

Rettenetesen vonzódom Kacey-hez.

– Bassza meg! – A homlokomat a csempének támasztom. Amit

eddig csináltam, hogy egyszerűen csak vigyáztam rá, az egy dolog.
Bár mégis ki a francot akarok becsapni? Mégis milyen régen estem
bele a csapdájába? Amikor elmentem a Starbucksba, aztán a ma
esti út… Mikor lett ez több annál, hogy vigyázok rá, hogy jóváteszem
a vétkeimet?

Időre van szükségem. Többé nem látogathatom meg. Szó sem lehet
róla, hogy még egyszer ilyen közel kerüljek hozzá.

De mi lenne, ha…

Mi lenne, ha ismét képes lenne megtanulni szeretni? És mi van, ha

én vagyok az, aki emlékeztetni tudja rá, milyen érzés is az?

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

2012. április 26.

Milyen találó, hogy pont a mai a tavasz első meleg napja. Komolyan
tökéletes egybeesés, hiszen már hat órája ülök ezen a pádon.
És várok.

Már itt voltam, amikor reggel nyolckor a gondnok kinyitotta a temető

kapuját. Az egyik kezemben egy csokor virággal, a másikban az
útmutatóval, hogyan is jutok el a sírokig, átvágtam a kis katolikus
temetőn. Rettentő egyszerű volt megtalálni, hol helyezték örök
nyugalomra Clearyéket. Minden információ ott volt abban a vékony,
sárga mappában, amit apa most a dolgozószobájában lévő irattartó
szekrény hátuljában tart –

sőt, a mappában még egy helyi virágüzlet számát és a tőlük kapott

blokkot is megtaláltam, akik egyenesen a sírokhoz is szállítanak
csokrokat. A szüleim, amilyen

együttérzők, küldtek virágot a baleset első, második és harmadik

évfordulóján is. Az alapján, hogy a virágos furgonja éppen most
parkol le a temető mellett, a futár pedig egy csokrot szorongat a
kezében, fogadni mernék, hogy életük végéig szándékukban áll
tartani ezt a szokást.

Kíváncsi vagyok, vajon Kacey tudja-e, kitől vannak a virágok.

Már ha egyáltalán kijön a temetőbe.

Nem hinném, hogy ne jönne ki. Ugyanakkor viszont ma én sem

vagyok

Rochesterben, hogy meglátogassam Sasha sírját.

Azonban ők mégiscsak Kacey szülei.

Egészen az óta a januári éjszaka óta nem láttam Kacey-t –

lefoglaltam magamat az új lakásommal és munkával. Azonban még
nem telt el azóta egyetlen nap sem, hogy ne jutott volna eszembe,
vagy ne néznék rá az e-mailjeire.

És azóta már kétszer is felhívtam, csak hogy halljam a hangját.

Ma azonban el kellett jönnöm. Az ember sokat megtudhat valakiről
az alapján, ha megfigyeli, hogyan viselkedik fontos pillanatokban,
például amikor meglátogatja a szerettei sírját azok halálának
évfordulóján. Olyan dolgokat, amiket amúgy nem tudhatna meg e-
mailek olvasgatásából vagy kávéházi kémkedésből.

Úgyhogy most itt ülök a padon, és a vastag lencséjű

pilótaszemüvegemen keresztül figyelem, ahogy az emberek
kiszállingóznak a temetőbe, hogy váltsanak pár szót a szeretteikkel,
vagy virágot hagyjanak a sírjukon. A nap bújócskát játszik a habos
felhők mögött, miközben úgy szívom magamba sugarainak melegét,
ahogy már nagyon régen nem tettem.

És közben várok rá.

Ha csak egy pillanatra is felmerült volna bennem, hogy felismerhet,

nem lennék most itt. De nem számít, hányszor is találkoztunk már,
sosem nézett meg magának igazán. Még csak a szemembe sem
nézett soha.

Végül megjelenik a tengerészkék Camry – Darla néni kocsija.

Felállok a pádról, majd gyorsan odalépek egy sírhoz, letérdelek elé,
és elnézést kérek Jorge Mastraccitól, amiért végső nyughelyét
használom rejtekhelynek.

A kocsi még alig állt be a parkolóba, mikor Kacey már ki is ugrott a

hátsó ülésről.

Nem igazán látom az arcát. A szemét hatalmas, sötét napszemüveg

fedi. A szája környéke viszont komor, mint mindig.

Kacey meghúzódik hátul, mint valami szobor, míg a húga és a

nagynénje odalépnek a kettős sírkőhöz – Livie egy nagy, lila
virágokból készített koszorút ölel magához, a nagynénje ujjai közül
pedig rózsafüzér lóg, és mindketten szomorú arccal néznek le a
sírra. Még a távolból is látom, ahogy Kacey újra és újra nyel egyet.
Ahogy küzd az érzelmeivel. Tudom, hogy harcos. Erős. De négy év
elteltével rneg kell találnia a módját, hogy tovább tudjon lépni.
Mégis meddig bírja még ki így?

– Most ugye csak szívattok? – Kacey hirtelen megindul a sír felé.

Csak akkor jövök rá, mit csinál, mikor leguggol a sírkő elé, majd, az
ajkát dühösen vonallá szorítva, feláll a kezében egy csokor virággal,
és félrehajítja azt.

– Kacey! – kiált fel a nagynénje eltátott szájjal. Livie egy szót sem
szól, csak felveszi a virágokat, és megigazít pár sérült szirmot. A
sírhoz lép, hogy visszategye a csokrot.

– Ne merészeld, Livie! – szól rá Kacey a húgára; a hangja olyan

fagyosan cseng, hogy végigfut tőle a hátamon a hideg.

– Szerintem kedves gesztus – száll vele szembe Livie halkan,

nyugodt hangnemben.

Olyan hangsúllyal, ami túl érettnek hangzik egy tizenöt éves

szájából.

Kacey kikapja a csokrot a húga kezéből, és elviharzik.

Lehajtom a fejemet, miközben a szívem Kacey minden egyes dühös

lépésével hevesebben ver.

Egyenesen felém tart.

Bassza meg! Ne már megint!

– Tessék! – A csokor közvetlen előttem ér földet. – Biztos vagyok

benne, hogy Jorge örülne neki. – Aztán, anélkül, hogy megvárná a
válaszomat, sarkon fordul, és visszamasírozik a családjához. Én
pedig kifújom a levegőt, amit eddig visszatartottam.

Ránézek a csokor kis kikandikáló kísérőkártyájára, csak hogy

ellenőrizzem.

Mindig gondolunk rátok. A Reynolds család.

Még egy olyan egyszerű kis gesztust sem képes elfogadni tőlünk,
mint egy csokor virág.

Még úgy egy fél óráig maradnak, Livie és Darla mindketten a

sírkövekkel beszélgetnek, miközben Kacey csak bámul a semmibe.
Én egész idő alatt lehajtva tartom a fejemet, mert nem akarom
magamra vonni a figyelmüket. Csak akkor állok fel, mikor beszállnak
a kocsiba és elhajtanak, aztán visszateszem a szüleimtől érkezett
csokrot a két sírkő közé.

Egy dolgot mindenképpen kiderítettem azzal, hogy ma idejöttem.

Azt, hogy Kacey még csak hírből sem ismeri a „megbocsátás”
fogalmát.

HUSZADIK FEJEZET

2012. augusztus

Miami?

Jól megdörzsölöm a szememet, mielőtt újra a képernyőre pillan

tanék.

– Mégis meddig aludtam? – motyogom magamban, miközben

megnézem, mikor is érkeztek az e-mailek. Az első tegnap éjjel tízkor
jött. Összesen négy üzenet Kacey és egy Harry Tanner nevű pasas
közt, aki egy miamii társasház gondnoka.

Ahová, mint kiderült, Kacey és Livie költözni készül.

Már a jövő héten.

– Bassza meg! – Miami jóval messzebb van, mint a michigani

Caledonia. – Miért? –

Erre a kérdésre nem sok választ kapok az e-mailből. Kacey egy

weboldalon látott hirdetésre reagált, és jelezte, hogy kivenne egy
kétszobás lakást. Amikor Tanner referenciákat kért tőle, Kacey azt
felelte, hogy egyből kifizetne hathavi bért, készpénzben.
Tanner következő e-mailjének a témasora mindössze annyi volt,
hogy „Kiadva!”.

Úgyhogy most Miamiba költöznek.

Mégis mi a fene történt? Biztos vagyok benne, hogy a nagynénjük és

a nagybátyjuk ebbe nem egyezne bele. Mennyi idős is Livié?
Tizenöt? Most kezdi a tizediket?

Biztos történt valami.

Nagyot sóhajtva hátradőlök a székemben, és körbepillantok a

kétszobás lakásban, amit majdnem egy éve vettem – a falak még
mindig fehérek, még egyetlen képet sem akasztottam fel. Kanapét is
csak a múlt héten vettem. Előtte egy fotelben ülve néztem a tévét.
Ez csak egy hely, ahol elalhatok, semmi több. Sosem éreztem az
otthonomnak. Most pedig inkább tűnik csapdának.

Pontosan milyen messze is van Miami? Gyorsan beütöm a Google-

be.

– Huszonegy óra kocsival. – Összeszorul a gyomrom. Az igazat

megvallva amúgy is

azon gondolkodtam, hogy szerzek egy lakást Lansing mellett, ezt

meg kiadom. Hogy közelebb lehessek Kacey-hez. Aztán rájöttem,
hogy mennyire kibaszottul gázos is ez az ötlet.

Most meg Kacey Miamiba költözik. De miért?

Talán azért, hogy új életet kezdjen…

Talán azért, hogy maga mögött hagyja a múltat.

És ez rengeteg dolgot jelenthet – jó dolgokat. Talán azt, hogy készen

áll találkozni egy új pasival. Hogy megengedi magának, hogy
beleszeressen valakibe.
Széthajtogatom a vonalas papírt, amit már több mint két éve hordok
a zsebemben, már vagy ezredszerre elolvasom a rá írt szavakat, és
rádöbbenek: nem akarom, hogy találkozzon egy másik sráccal. Hogy
beleszeressen egy másik srácba.

Azt akarom, hogy velem találkozzon. Trent Emersonnal. Azzal a

sráccal, aki szeretné megérezni azt a melegséget, ami tudom, hogy
ott van benne. Azzal a sráccal, akinek a sorsa örökre összefonódott
az övével, akár tetszik neki, akár nem. Azzal, akinek valahogy
rendeznie kell a dolgokat vele, mert én mindent annyira elrontottam.

Mielőtt rendesen átgondolhatnám, mit csinálok, már át is másoltam

Tanner e-mail címét a saját fiókomba, és küldtem is neki egy
üzenetet, arról érdeklődve, hogy van-e még kiadó lakása.

Mire végzek a zuhanyzással, már válaszolt is. Egy egyszobás

szabad a jövő héttől, ha vannak referenciáim.

Azok nincsenek. Azonban van pénzem. Ez annak köszönhető,

ahogy az elmúlt négy

évben éltem. Leszámítva a lakást és a Harley-t, amit három hónapja

vettem, amikor megszereztem a jogsit a motorra, egy centet sem
költöttem. Bőven van pénz a számlámon.

Elég ahhoz, hogy előre kifizessek hathavi bérleti díjat.

Húsz perccel később már le is foglaltam egy berendezett, egyszobás

lakást, ugyanabban az épületben, amiben Kacey Cleary is, amitől
alig térek magamhoz. Kicsit tartottam tőle, hogy ez a Tanner-fazon
majd gyanakodni kezd, amiért egy napon belül már a második
személy ajánl fel készpénzt referenciák helyett, ráadásul ugyanannyi
időre akarja bérelni a lakást. De ha gyanakszik is, ez nem
akadályozza meg az üzlet megkötésében.

Most valóban megtörténik mindez? Igen, valóban megtörténik. És

Kacey többé nem
fog keresztülnézni rajtam, döntöm el. Rá fogom venni, hogy
észrevegyen. De ezt nem siethetem el; mindent jól kell csinálnom.
Csak egyetlen esélyem lesz.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A szívem olyan hangosan dobog a fülemben, hogy szinte semmit

sem hallok, mialatt a háziúr végigcaplat a közös területen, a
sarkában Kacey-vel és Livie-vel, akik húzzák maguk után a járdán
rózsaszín bőröndjeiket. Nem sokkal több cucc van náluk, mint amivel
én jöttem, tekintettel arra, hogy motorral tettem meg az utat, és úgy
voltam vele, hogy ami majd kell, azt megveszem itt.

Pár itt töltött nap után már kezdtem aggódni, hogy a semmiért adtam
oda Hank Tannernek hathavi lakbért. Hogy Kacey végül
meggondolta magát. Nem volt semmi, ami megakadályozhatta volna
abban, hogy visszalépjen. Lehet, hogy nem is fizetett előre a
pasasnak.

Azonban most már végre kapok levegőt, mert ideért.

Az áttetsző függönyön át figyelem, ahogy a félszeg Tanner

hüvelykujjával a lakásom felé bök, mire ösztönösen hátrálok egy
lépést. Ölni tudnék, hogy hallhassam, miről beszélnek. Főleg akkor,
ha nekik is azt a „csak semmi orgia”-dumát nyomja le, amit én is
megkaptam, mielőtt átnyújtotta volna a kulcsokat.

Pár perc múlva már el is tűntek az enyém melletti lakásban.

Úgyhogy most várok.

Pár perccel később Tanner ismét feltűnik, húsos mancsában pedig

egy vaskos borítékot szorongat.

És… most mi lesz? Ki fognak ülni az udvarba? Egyszerűen csak

sétáljak oda, és üljek le melléjük? Nem, az nem működne.
Húszpercnyi fel-alá járkálás után végül visszaülök az asztalomhoz,
amit stratégiai megfontolásból az ablakhoz húztam, hogy legalább
megpróbáljak dolgozni egy kicsit.

Mindenki úgy tudja, hogy Rochesterben vagyok, és otthonról

dolgozom. Szerencsére anya nem szokott csak úgy, bejelentés
nélkül megjelenni nálam. Átmentem hozzá egy nappal az előtt, hogy
eljöttem volna északról, és szorosan megöleltem – olyan szorosan,
hogy láttam, amint a szeme aggódva villódzni kezd. Holnap
feltétlenül írnom kell neki.

Nem hiszem, hogy valaha is eljön majd az a nap, amikor nem

aggódik többé értem.

Mármint nem úgy, mint ahogy egy anya aggódik a gyerekéért.

Hanem úgy, ahogy egy anya aggódik a fiáért, akinek meg kellett
volna halnia. Kétszer is.

Most azonban nem megyek sehová sem, úgy nem, hogy biztos
vagyok benne, tudok

segíteni Kacey-nek. Csak egyetlen lehetőségre van szükségem.

És meg is kapom azt a lehetőséget. Órákkal később, miután egyszer

elmentek a lakásból, és utána vissza is tértek a kezükben
bevásárlószatyrokkal, becsapódik az ajtó, és egy lángoló vörös haj-
zuhatag húz el az ablakom előtt, a kezében ágyneművel teli
szennyes kosárral.

Rögtön én is az ágyneműm után kapok, csomóba gyűröm, majd a

szabad kezembe kapom a flakon Tide-omat. És aztán megindulok a
mosókonyhába vezető lépcső felé.

Hallom, ahogy a fal túloldalán csapódik a mosógép ajtaja, mire a

szívem vadul zakatolni kezd. Valóban készen állok erre?

Szinte hallom a farzsebemben pihenő levél hangját, ahogy felel

nekem, bátorít engem. Márpedig szükségem is lesz a bátorságomra,
ha ismét mosolygásra akarom bírni Kacey-t. Mivel ez minden, amit
akarok.

Ismét mosolygásra bírni őt.

Veszek egy mély lélegzetet, és belépek a mosókonyhába.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ez egy borzalmasan szomorú történet, és hosszú ideig el sem

tudtam képzelni, hogy valaha meg fogom írni. De örülök neki, hogy
végül úgy döntöttem, megteszem. Ezzel esélyt adtam Trentnek,
hogy ő maga magyarázza el, mi is történt – azt, hogy min is ment
keresztül, és hogy mit miért tett, bármekkora őrültségnek is tűnik egy
része.

Van pár ember, akinek köszönettel tartozom azért, amiért segítettek

eljutnom idáig.

Köszönet Treini Joris-Johnsonnak, amiért megosztotta velem

mindazt, amit a mentősökről tud. Hála a te szakértelmednek, sikerült
azt a kaotikus jelenetet jól megírnom.

Köszönet az olvasóimnak és a szuper-olvasóimnak (a bloggerek-

nek), amiért tovább járták velem ezt az utat, amiért elolvasták a
könyveimet, és amiért segítettek minél több emberhez eljuttatni a
hírüket.

Köszönet az utcai csapatomnak, amiért rögtön ugrótok,

valahányszor csak kérem.

Hölgyeim, lenyűgözőek vagytok.

Köszönet K. P. Simmonnak az Inkslinger PR-tól, amiért mindent

félredobtál és rögtön felhívtál, mikor megírtam neked, hogy le fogom
jegyezni Trent történetét.

Köszönet az ügynökömnek, Stacy Donaghynak, amiért megtett

velem és ezzel a sorozattal egy teljes kört (és még ennél jóval
többért).

Köszönet a szerkesztőmnek, Sarah Cantinnak, amiért annyira

akarta, hogy ez a történet megszülessen. Ezúttal valóban tudtam,
hová akarok kilyukadni, már az előtt, hogy elkezdtem volna írni! Ez
most először fordult elő (és valószínűleg utoljára is, úgyhogy jobb
lesz, ha rendesen megünnepeljük).

Köszönet a kiadómnak, Judith Currnak, és a bandának az Atria

Booksnál: Ben Lee-

nek, Ariele Fredmannak, Tory Lowynak, Kimberly Goldsteinnek, és

Alysha Bullocknak, amiért segítettek összehozni ezt a történetet.

Köszönet a férjemnek és a lányaimnak, amiért elviselték, hogy

besuvasztottam ezt a meglepetés-könyvet a már amúgy is zsúfolt
naptáramba.

Lapozz tovább egy kis ízelítőért a történet folytatásából!

K. A. TUCKER

EGY APRÓCSKA HAZUGSÁG

Elmenekülök.

Elmenekülök a hangok, a kiáltozás, a csalódottság elől. Elmenekülök

a megtévesztés, a hibák és mindazon dolgok elől, amiket
megbántam.

Elmenekülök minden elől, amivé válnom kellett volna, és amivé nem

váltam.

Mert mindez hazugság.

Első fejezet

TÚL TÖKÉLETES
Június

– Livie, szerintem te teljesen el vagy baszva.

Sajttortadarabok záporoznak a számból és csapódnak neki a

veranda üvegfalának, ahogy fulladozni kezdek a falattól. A
nővéremnek beteges humorérzéke van. Kijelentését rögtön ennek
tulajdonítom.

– Ez nem vicces, Kacey.

– Igazad van, nem az.

Attól, ahogy mondja – azon a nyugodt, gyengéd hangján furcsán

görcsbe rándul a gyomrom. Letörlök egy darabka sajttortát az alsó
ajkamról, majd az arcát fürkészem, valami árulkodó jel után kutatva
– valami olyan után, ami leleplezné. Semmi ilyet nem találok.

– Ugye most ezt nem komolyan mondod?

– De, halálosan komolyan.

A torkom rögtön összeszorul a rémülettől.

– Megint szívsz valamit?

Erre mindössze egy dühös pillantással válaszol.

De ettől még nem könyvelem el, hogy tényleg nem drogozik.

Előrehajolok, hogy jobban lássam az arcát, és árulkodó jelek –
kitágult pupillák, véreres szem – után kutatok, amikről már tizenkét
éves koromban megtanultam felismerni a drogosokat. Semmi.

Semmi, csak a megszokott kristálykék szempár néz vissza rám.

Megengedek magamnak egy kis, megkönnyebbült sóhajt. Legalább
nem esett vissza.

Mivel fogalmam sincs, hogyan reagáljak, idegesen kuncogok egyet,

majd újabb falat tortával húzom az időt. Csakhogy a mocha-íz
mostanra valahogy megkeseredett, a torta pedig mintha darabos
lenne. Nagyot nyelve leerőltetem a torkomon.

– Túlságosan tökéletes vagy, Livié. Minden, amit teszel, minden,

amit mondasz, tökéletes. Képtelen vagy hibázni. Ha valaki
felképelne, akkor még te kérnél bocsánatot.

Néha el sem hiszem, hogy nem keversz le nekem egyet bizonyos

dolgokért, amiket mondok. Mintha egyszerűen nem lennél képes
arra, hogy dühbe gurulj. Akár még Teréz Anya és Gandhi
szerelemgyereke is lehetnél. Te egyszerűen… – Kacey kis szünetet
tart, mintha a legmegfelelőbb szót keresné. Végül aztán így fejezi
be: – Kibaszottul tökéletes vagy!

Összerázkódom. Kacey úgy káromkodik, mint egy kocsis. Ehhez

már évekkel ezelőtt

hozzászoktam, ám most minden egyes káromkodása olyan, mintha

orrba vágna.

– Néha már azt hiszem, hogy egy napon aztán majd összeroppansz,
és totál átmész itt nekem Amelia Dryerbe.

– Kibe? – húzom össze a szemöldökömet, ahogy az utolsó darabka

tortát is lenyalom a szájpadlásomról.

Kacey legyint, mintha mindez egy cseppet sem számítana.

– Ó, hát az a nő Londonban, aki megölt vagy száz kisbabát…

– Kacey! – nézek rá dühösen.

A nővérem csak a szemét forgatja.

– Mindegy, nem ez a lényeg – motyogja. – Hanem az, hogy Stayner

belement, hogy

beszéljen veled.
Ez percről percre egyre nevetségesebb lesz.

– Mi? De… én… de… dr. Stayner? – dadogom. A nővérem PTSD

terapeutája?

Remegni kezd a kezem. Leteszem a tányéromat a kisasztalra,

mielőtt még elejteném.

Mikor Kacey azzal a felvetéssel a kezembe nyomta, hogy nézzük

meg együtt a Miami Beach-i naplementét a verandáról, azt hittem,
hogy egyszerűen csak kedveskedik. Most már viszont világos, hogy
rám akar tukmálni valamit, amire nincs is szükségem. – Nekem
nincs PTSD-m, Kacey.

– Nem is mondtam, hogy van.

– Nos, akkor meg honnan jön ez az egész?

Nem mondja meg az okát. Helyette inkább rögtön bűntudatkeltésre

játszik.

– Jössz nekem eggyel, Livie – mondja egyenletes hangon. – Mikor

három évvel ezelőtt megkértél, hogy menjek el arra a bentlakásos
terápiára, megtettem. Érted. Nem akartam, de…

– Szükséged volt rá! Teljesen szét voltál csúszva! – És ez még

enyhe kifejezés. A szüléink hét évvel ezelőtt meghaltak egy
autóbalesetben, amit egy csapat részeg egyetemista okozott, és
ettől Kacey elindult lefelé a lejtőn, le egyenesen a gödör aljára, ami
drogmámorral, egyéjszakás kalandokkal és erőszakkal volt teli.
Aztán, három évvel ezelőtt, sikerült még ennél is lejjebb csúsznia.
Akkor azt hittem, elveszítem.

De dr. Stayner visszahozta őt nekem.

– Szükségem is volt rá – ismeri be összeszorított ajkakkal. – És nem

is azt kérem most tőled, hogy feküdj be hozzá kezelésre. Csak
annyit, hogy vedd fel a telefont, amikor Stayner hív. Ez minden. Tedd
meg értem, Livié!

Ez teljes egészében irracionális – egyenesen őrült dolog –, és mégis

látom abból, ahogy Kacey ökölbe szorítja a kezét az oldala mellett,
miközben az alsó ajkát rágja, hogy nem csak szórakozik velem.
Őszintén aggódik miattam. Ráharapok a nyelvemre, és a part felé
fordulok, ahol a lenyugvó nap utolsó sugarai éppen a vízen
táncolnak. És elgondolkodom azon, amit mond.

Mégis mit mondhatna nekem dr. Stayner? Színötös tanuló vagyok,

felvettek a Princetonra, utána meg majd orvosi egyetemre megyek.
Szeretem a gyerekeket, az állatokat és az idős embereket. Sosem
éreztem késztetést arra, hogy kitépkedjem bogarak szárnyát, vagy
megpirítsam őket egy nagyítóval. Persze, nem túl jól viselem a
figyelmet.

És helyes pasik közelében általában erősen izzadni kezdek. És

valószínűleg szélütést fogok kapni az első randimon. Már ha nem
olvadok már azelőtt izzadságpocsolyává, hogy valakinek esélye
lenne egyáltalán elhívni valahová.

És ez közel nem jelenti azt, hogy két lépésre állnék attól, hogy
belőlem legyen a következő pszichopata tömeggyilkos. Ugyanakkor
viszont, a furcsaságai ellenére, kedvelem és tisztelem dr. Staynert.
Nem fájna, ha beszélnék vele. Gyorsan le is rendezhetném az
ügyet…

– Hát, gondolom, egy telefonbeszélgetés nem árthat – motyogom,

majd még hozzáteszem: – és aztán majd beszélnünk kell arról a
pszichológiadiplomáról, amin ügyködsz. Ha vörös zászlókat látnál
repkedni a fejem körül, akkor kénytelen leszek elkezdeni kételkedni
abban, hogy menni fog-e neked hosszú távon ez a meló.

Kacey megkönnyebbül, és ajkán elégedett mosollyal ismét hátradől

a nyugágyban.

És ekkor tudom, hogy helyesen döntöttem.

Szeptember

Néha előfordul, hogy az ember olyan döntést hoz, amit utána

megkérdőjelez. Nagyon megkérdőjelez. Nem bánja meg igazán.
Tudja, hogy valószínűleg jól döntött, és hogy valószínűleg e lőnyére
fog válni a dolog. De azért még rengeteg időt tölt azzal, hogy azon
mereng, mégis mi a franc járt a fejében.

Én még mindig azon őrlődöm, hogy vajon miért bólintottam rá arra

az egy telefonhívásra. Napi szinten ezen jár az agyam. Ebben a
szent pillanatban is.

– Nem arra akarlak rávenni, hogy szerepelj egy Megvadult

diáklányok videóban, Livie. – Stayner máris arra a kellemes,
ellentmondást nem tűrő hangszínre váltott, amivel győzködni szokta
az embereket.

– Mégis honnan tudhatnám ezt? Három hónappal ezelőtt még azt

akarta, hogy trécseljek egyet egy orángutánnal. – Nem vicc.

– Már eltelt volna három hónap? Hogy van az öreg Jimmy?

Ráharapok a nyelvemre és veszek egy mély levegőt, még mielőtt

kicsusszanna valami otrombaság.

– Ez nem a legjobb időpont, dr. Stayner. – És valóban nem az.

Őszintén. Süt a nap, meleg van, és éppen most tolom keresztül a
rózsaszín bőröndömet és a kaktuszomat egy szinte festői helyszínen
a kollégiumom felé, még vagy úgy ezer összezavarodott diák és
kikészült szülő közt. Ma van a beköltözés napja, és még lehet, hogy
elhányom magamat, hála a nem túl sima repülőútnak. Dr. Stayner
egyik gerillataktika ihlette telefonhívása nem éppen az, amire most a
leginkább vágyok.

És erre tessék, pont vele beszélgetek.

– Nem, Livie. Valószínűleg nem az. Talán szólnod kellett volna, hogy
tegyük át máskorra a terápiás ülésünket, miután tudtad, hogy ma
délelőtt a repülőn fogsz ülni, útban New Jersey felé. De nem szóltál
– mutat rá dr. Stayner teljes nyugalommal.

Körbepillantok magam körül, hogy biztos legyek benne, senki sem

hallja ezt a beszélgetést, majd előregörnyedek, és suttogva így
szólok a telefonba:

– Nem volt mit más időpontra tenni, mert nem járok terápiára.

Oké. Szóval ez nem teljesen így van.

Már azóta a kellemes, júniusi este óta nem egészen így van, mikor is
a nővérem letámadott a sajttortával. Dr. Stayner már másnap reggel
felhívott. És jó szokása szerint nem azzal nyitott, hogy „Szia!”, vagy
”Jó újra hallani a hangodat”, hanem egyszerűen azt mondta:

– Szóval azt hallottam, kész időzített bomba vagy.

A beszélgetés ezek után már egész simán zajlott. Elcsevegtünk a

kiemelkedő

tanulmányi eredményeimről, a szerelmi életem hiányáról, a

reményeimről, az álmaimról, a terveimről a jövőt illetően. Egy kicsit a
szüléimről is beszéltünk, de Stayner nem erőltette a témát.

Emlékszem, hogy mosolyogtam, miután letettem a telefont, mert

biztos voltam benne, hogy Stayner most el fogja mondani Kacey-
nek, hogy jól vagyok, nincs velem semmi baj, és hogy a nővérem
folytathatja a mentálisan instabil egyedek utáni boszorkányüldözését
máshol.

Amikor a következő szombat délelőttön, pontban tíz órakor, ismét

felvillant ugyanaz a chicagói szám a telefonom képernyőjén, eléggé
meglepődtem. De azért még felvettem.

És azóta is minden szombat délelőtt pontban tízkor felveszem.

Sosem láttam egyetlen számlát vagy kezelési aktát, de még csak
egy pszichológus rendelőjének belsejét sem. Mindketten kerülgettük
már azt a szót, hogy „terápia”, mint macska a forró kását, de Stayner
ezelőtt még sosem használta. Talán pont ezért nem vagyok hajlandó
elfogadni, hogy mi is dr. Stayner valójában.

A terapeutám.

– Rendben van, Livie. Menj csak! Majd jövő szombaton folytatjuk a

csevejünket.

A szememet forgatom, de egy szót sem szólok. Nem lenne értelme.

Annyit érne, mint halottnak a csók.

– Majd igyál egy kis tequilát! A break tánc is menő. Vagy nem is
tudom, mit csinálnak manapság a fiatalok a regisztrációs héten. Jót
fog neked tenni.

– Most komolyan függőséget okozó anyagokat és életveszélyes

tánclépéséket ajánlgat nekem a jóllétem érdekében? – Már a
második telefonbeszélgetésünkkor nyilvánvalóvá vált, hogy dr.
Stayner eldöntötte, úgy fogja „kezelni” az én kínos félénkségemet,
hogy hetente abszurd, gyakran égő, de tulajdonképpen ártalmatlan
feladatokat ad nekem. Sosem ismerte be, hogy ezt csinálja, sosem
adott semmilyen magyarázatot. Egyszerűen csak elvárja, hogy azt
tegyem, amit mond.

Én pedig mindig megteszem.

Talán pont ezért kellene terápiára járnom.

A meglepő dolog azonban az, hogy mindez működik. Idióta feladatok

három hónapon át tartó sorozata valóban segített, hogy
megnyugodjak a tömegben, felszabadította a gondolataimat, és elég
önbizalommal ruházott fel ahhoz, hogy ne kezdjek el rögtön izzadni,
amint egy vonzó férfi belép a helyiségbe.

– Tequilát javasoltam, Livie. Nem kristály meth-et… És nem,

valójában tequilát sem javaslok, mert még csak tizennyolc vagy, én
meg orvos vagyok. Rettentő szakszerűtlenség lenne ilyet tennem.
Egyszerűen csaj azt javaslom, hogy menj el valahová, és szórakozz
egy kicsit!

Rezignáltan felsóhajtok, de azért mosolyogva válaszolok:

– Tudja, valaha normális voltam. Szerintem maga csinált belőlem

klinikai esetet.

Hangos nevetés üti meg a fülemet.

– A „normális” unalmas. Tequila, Livie. Attól még a petrezselymet

árulók is kivirulnak. Talán majd még – a drámai hatás kedvéért még
a lélegzete is elakad – egy fiúval is találkozol!

– Tényleg mennem kell – mondom, miközben érzem, ahogy

elpirulok, miközben felmászom a lenyűgöző, Roxfort-szerű
kollégiumom betonlépcsőim.

– Menj csak! Szerezz emlékeket! Ez egy boldog nap számodra.

Valódi győzelem! –

Dr. Stayner hangjából elvész a játékos csengés, hirtelen rekedtessé

válik. – Legyél büszke!

Belemosolygok a telefonba; jólesik ez a pillanatnyi komolyság.

– Az vagyok, dr. Stayner. Csak… Köszönöm.

Nem mondja ki a szavakat, mégis hallom őket. Édesapád büszke

lenne rád.

– És ne felejts el… – És már vissza is tért a játékosság.

A szememet forgatva pillantok a telefonra.

– Vettem. „Az ésszerűség határain belül felszabadult diáklányok”.

Minden tőlem telhetőt megteszek. Hallom a kuncogását, ahogy
bontom a vonalat.
{1} Amerikában huszonegy éves kortól megengedett az
alkoholfogyasztás – a ford.

{2} M.A.D.D. – Mothers Against Drunk Driving, magyarul „Anyák az

ittas vezetés ellen”, amerikai és kanadai non-profit szervezet. – a
ford.

{3} Scott „Carrot Top” Thompson, göndör, rikító vörös hajáról ismert
amerikai komikus. Arthur Herbert Fonzarelli „Fonz”, a Happy Days c.
hetvenes évekbeli amerikai vígjátéksorozat főszereplője.

Table of Contents

Title page

ELSŐ FEJEZET

2008. április 26.

MÁSODIK FEJEZET

HARMADIK FEJEZET

NEGYEDIK FEJEZET

2008. június

ÖTÖDIK FEJEZET

HATODIK FEJEZET

2008. augusztus

HETEDIK FEJEZET

NYOLCADIK FEJEZET

2008. december 31.

KILENCEDIK FEJEZET

2009. február

TIZEDIK FEJEZET

2009. augusztus

TIZENEGYEDIK FEJEZET

2010. február

TIZENKETTEDIK FEJEZET

2010. április

TIZENHARMADIK FEJEZET

2010. április 25.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

2010. május

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

2010. június

TIZENHATODIK FEJEZET

2010. szeptember

TIZENHETEDIK FEJEZET

2011. június

2011. szeptember

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
2012. január

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

2012. április 26.

HUSZADIK FEJEZET

2012. augusztus

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Első fejezet

Június

Szeptember
Document Outline
Title page
ELSŐ FEJEZET
2008. április 26.
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
2008. június
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
2008. augusztus
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
2008. december 31.
KILENCEDIK FEJEZET
2009. február
TIZEDIK FEJEZET
2009. augusztus
TIZENEGYEDIK FEJEZET
2010. február
TIZENKETTEDIK FEJEZET
2010. április
TIZENHARMADIK FEJEZET
2010. április 25.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
2010. május
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
2010. június
TIZENHATODIK FEJEZET
2010. szeptember
TIZENHETEDIK FEJEZET
2011. június
2011. szeptember
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
 2012. január
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
2012. április 26.
HUSZADIK FEJEZET
2012. augusztus
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Első fejezet
Június
Szeptember
 Table of Contents
t{1}.
{1}
{2}
{3}
2008. április 26.
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
2008. június
ÖTÖDIK FEJEZET
2008. augusztus
HETEDIK FEJEZET
2008. december 31.
2009. február
2009. augusztus
2010. február
2010. április
2010. április 25.
2010. május
2010. június
2010. szeptember
2011. szeptember
2012. január
2012. április 26.
2012. augusztus
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Június
Szeptember
Title page
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS