Emy Dust

Bilincsbe zárt
szerelem
 MyBook
Budapest, 2017

magankiadas@my-book.hu
www.my-book.hu

ISBN 978-963-12-9763-8

Nyomdai kivitelezés:
Cypress Nyomdai Szolgáltató Kft.

Minden jog fenntartva!

 Első Fejezet
Örömmel készülődtünk Zeldával a buliba. Ez az utolsó este, mielőtt
belevágunk holnap az első napba a rendőrakadémián. Határozott célunk
volt ma este. Ami nem más, mint bepasizni, szórakozni. Nem kellett sokat
gondolkodnom mit veszek fel. Apró szoknyát és egy kivágott topot
választottam.
– Mit gondolsz? – fordult felém, jóváhagyást várva öltözékére Zelda.
– Tökéletesen nézel ki – csodáltam végig formás alakján. Fehér mini
ruhájában káprázatosán nézett ki.
– A tiéd sem rossz! – kacsintott mosolyogva.
Úgy álltunk egymás mellett a tükör előtt, mintha katalógusfotózásra
készültünk volna. Magunkhoz vettük a táskánkat és elindultunk gyalog a
közeli bárba. Nagyszerű idő volt a sétához, az egész napi forróság után, este
már langyos szellő frissítette fel a lerakodott meleget. Belépve a bárban,
nagyon sokan voltak, aminek egy előnye van, hogy tudunk miből válogatni.
A pulthoz mentünk, kértünk magunknak egy koktélt majd odébb álltunk,
prédaként beszélgettünk.
– A hátad mögött nagyon bámul erre két pasi – súgta felém.
– Jól néznek ki?
– Jól, nagyon vonzóak – pillantott feléjük.
– Akkor gyerünk, vesd be magad – nevettem fel hangosan.
Nem telt el sok idő, amikor Zelda a szemét forgatta velem szemben.
Először nem tudtam miért csinálja, rá is szóltam, hogy hagyja abba, mert
nem túl előnyös számára az arckifejezése, de csak akkor esett le, hogy
jelezni próbált, amikor két férfi mellénk lépett.
– Sziasztok – köszöntek ránk mosolyogva.
– Helló – Zelda visszaköszönt, én csak bólintottam nekik, és szám elé
tartva a poharat csendben figyeltem őket.
– Hogy érzitek magatokat? – érdeklődött az egyikük. Mindketten magas
és jó kiállásúak voltak. A beszédes pasi láthatóan barátnőm után
érdeklődött, amit nem bántam, mert a másik nekem sokkal jobban bejött,
sőt egy pillantás alatt megfogott a zöld szeme, ami a bár szürke fényében is
jól látható volt.
 – Kicsit unatkozunk – válaszolta nekik
– Akárcsak mi. Hogy hívnak?
– Én Zelda vagyok, a barátnőm Megan.
– Én Jack vagyok és a haverom Brian. Hozhatunk még egy italt nektek?
– Miért is ne – vágta rá rögtön a választ, majd nem szégyenlősködve
belekarolt Jackbe.
– Majd én megyek veled – szemeim kimeredtek a meglepettségtől.
Valóban nem vesztegeti az idejét. Én meg álltam ott szótlanul, belém sült
szavakkal. Elindultak, mi ott maradtunk Briannel.
– Ünnepeltek valamit? – kérdezte, közben elmélyedve nézett a
szemembe.
Akartam válaszolni, de csak nézni tudtam az arcát, a szemeit, amik
smaragdzöld színben tündököltek. Nem volt kérdés, amint mellénk léptek
és megpillantottam, már vonzódtam hozzá. Magas, izmos testalkata
ámulatba ejtő volt. Nem kellene túl sokat kérlelni, már borulnék a karjaiba.
– Nem ünneplünk. Ti talán igen? – válaszoltam neki, de alig mertem
ránézni.
– Nem. Már menni készültünk, de megláttunk titeket – liftezni kezdett a
gyomrom, ahogy közelebb hajolt válasz közben. Csak mosolyogtam,
hirtelen valaki hátulról meglökött, azzal elveszítettem az egyensúlyomat,
egyenesen beleestem karjaiba, elejtve a poharamat.
– Jól vagy? – nézett rám.
Arca olyan közel került az enyémhez, hogy az orrunk majdnem összeért.
Férfias parfümjének illata felkeltette a vágyat bennem. Ki sem bújnék
öleléséből egy percre sem. Bólintottam zavartan, majd hátra nézve kerestem
azt, aki meglökött, de látszólag nem volt tettes, mintha semmi nem történt
volna, úgy beszélgetett mindenki. Valami csoda folytán a leejtett poharam
épségben maradt, a benne lévő kevés ital, a lábunk alatt landolt.
– Hozok egy másikat – felvette a földről és letette a fal melletti polcra,
ahol már sorakoztak az üres poharak, arra várva, hogy összeszedik őket.
– Nem kell, hagyd csak.
– Gyere, nézzük meg mi tart ennyi ideig Jacknek és Zeldának – megfogta
a kezem, mintha már jó ideje ismernénk egymást és a pult felé indultunk.
Nem kellett sokat keresgélni őket, ott álltak, egymással beszélgettek,
kicsit sem érdekelte őket, hogy minket jól otthagytak. Beálltak elénk többen
is, látszólag elég sokat kellett volna várnunk, mire sorra kerülünk.
Magamon éreztem Brian tekintetét, ezért akaratlanul is felé pillantottam.
Nem nézett el, még csak zavarba sem jött, de nekem már az arcom
tábortűzként lobogott a forróságtól. Szerencsére, nincs bent erős fény, ezért
nem feltűnő a vöröslő arcom.
– Talán máshol kellene próbálkoznunk, itt egyhamar nem kerülünk sorra
– jegyezte meg kacér mosollyal a szája szélén.
– Mire gondolsz? – elveszve tekintetében, kíváncsian kérdeztem vissza.
Vonzódás szikrái pattogtak közöttünk. Kihúzott a tömegből oldalra, majd
a falhoz nyomott és megcsókolt. Meglepettségembe nem ellenkeztem,
sodródtam nyelvének játékos mozdulataival az ajkamon. Tetszett a
magabiztossága. Testem bizsergett, ahogy forró csókja közben simogatta
végig vonalaimat. Elborított a szenvedély, amire pár perccel ezelőtt
vágytam, az most beteljesülni látszott. Nyakát öleltem, húztam magamhoz,
jelezve, hogy abba ne hagyja, amit csinál. Még erősebben ölelt, amit én
válasznak vettem, hogy ő is ugyan annyira élvezi. Kívántam őt, pedig
semmit nem tudtam róla, csupán a nevét. A kezdeti szikrából lángként
csaptak fel a vágyak bennünk. Nem volt kérdés, mi következik ezután.
Mindketten akartuk egymást még közelebbről. Elindultunk kifelé a
parkolóba, az autójába beültünk, rögtön egymásnak estünk, kívántam őt.
Vadul húzta le rólam a topot és vette kezébe melleimet, majd nyelvével
izgatta bimbóm udvarát. Beleremegett minden egyes porcikám az
érintésétől. Visszatoltam az ülésébe, átmásztam és beleültem az ölébe. Az
apró szoknya, ami rajtam volt, már régen a derekamig csúszott fel. Merev
férfiasságát éreztem a nadrágján keresztül, már nem vágytam másra, csak,
hogy bennem legyen. Kezemmel kezdtem kigombolni a rajta lévő farmert,
közben édes ajkai újra a számra tapadtak. Csókja tüzes és forró volt.
Benyúlva alsónadrágjába, húztam végig tenyerem hosszú hímvesszőjén,
amitől hangosan felnyögött. Félrehúzta bugyimat, a résre helyezte
férfiasságát, gondolkodás nélkül ültem bele, hogy egészen bennem legyen.
Nem mozogtam rajta, érezni akartam még, ahogy feszülve megtöltötte
hüvelyemet. Férfias tenyere a hátamon szaladt végig, belemarkolt a
fenekembe, elkezdett mozgatni lassan. Élvezettől kínnal telt hangok
töltötték meg az autóban a teret. Egyre gyorsabban mozogtam rajta, ő a
derekamat ölelte, miközben nyelvével játszadozott testemen. Szinte
pillanatokon belül csapott le rám az orgazmus, amit észrevett és erősebb
lökésekkel édesített meg. Kocsonyaként remegtem az ölében, izzó
hüvelyemmel, ami az ő nedűjét várva lüktetett elégedetten. Vad csókja
közben élvezett el ő is. Percekig ziháltunk egymás nyakába szótlanul.
Teljesen a hatása alá kerültem kis kalandunknak. A mámorból próbáltam
magamhoz térni. Összeszedve magunkat, elégedetten szálltunk ki az
autóból. Furcsán éreztem magam, még nem fordult elő hasonló velem, hogy
percekkel az ismerkedés után lefeküdjek valakivel. Különös volt az érzés,
amit kiváltott belőlem. Annyira vonzott, mint még soha senki.
– Visszamegyünk? – derekamnál fogva magához húzott. Zavartan
igazítottam meg a hajam és néztem a szemébe. Nem szólaltam meg,
kínosnak éreztem a pillanatot.
– Nem beszélsz velem? – kérlelt válaszra.
– Menjünk vissza – mormoltam halkan, de most menekülni akartam a
közeléből.
Indulni akartam volna, de nem engedett, megsimogatta arcomat és
megcsókolt hosszan. Az eszem a végletekig tiltakozott ellene, de testem
úgy simult hozzá, mintha egy lenne az övével. Elindultunk befelé, Zelda és
Jack még a pultnál voltak, egymáshoz közelebb ültek, de még sehol nem
tartottak hozzánk képest. Szégyelltem is magam, ez nem én voltam, kezdett
bennem a bűntudat utat törni. Odasétáltunk a pulthoz, félbe szakítottam
beszélgetésüket.
– Én hazamennék – odahajoltam, hogy a srácok ne hallják, reméltem ő is
indulni akar.
Csak nézett rám, arcára kiült a könyörgés, tudtam, hogy nem fogom tudni
hazacsalni.
– Iszol valamit? – kérdezte Brian.
A fejemet ráztam.
– Elmegyek a mosdóba – szóltam oda neki, majd elindultam.
Hátra tekintve figyeltem, hogy látják e merre megyek, mert eszembe sem
volt odamenni, egyenesen a kijárathoz lépkedtem, majd futólépésben
indultam hazafelé. Nagyot sóhajtva léptem be a lakásba, megálltam és a
becsukott ajtónak dőltem. Nem tudtam szabadulni édes csókjának
emlékétől, visszagondolva együttlétünkre, ismét átjárta testem a vágy.
Ennek semmi értelme, elindultam dühösen a fürdőszobába. Reménykedtem,
hogy a zuhany után majd nem fogom érezni. Megengedtem a forró vizet,
próbáltam elmosni az érzéseket, amit az én ismeretlen kalandom iránt
éreztem. Nem sikerült, mert még elalvás előtt is őt láttam és éreztem, amint
becsuktam a szemem. Majd holnapig elmúlik gondolattal aludtam el.
Másnap reggel riadva keltem fel, az órára pillantottam, késésben voltunk.
Kipattantam az ágyból, akartam szaladni Zelda szobájába, de arra nem
számítottam, hogy az alvás alatt elzsibbadt a lábam. Úgy csuklottam össze
az ágy mellett, amikor fel akartam állni, mint egy ruhaszárító. Jajgatva
dörzsöltem a bal lábamat, életet lehelve bele, majd amikor sikerült, sietve
nyitottam be a szobába. Azt sem tudtam, hogy itthon van, vagy elcsábult ő
is a vágyak útján.
– Elaludtunk! – kiabáltam be, szerencsére otthon volt. Riadtan ugrott fel
szénakazal hajával. Rekordidő alatt sikerült összekapnunk magunkat,
percek alatt voltunk lent a taxinál, amit még fogmosás közben hívtam. Mar
csak két percünk volt, amikor megérkeztünk az iskola elé, megnéztük a
terembeosztást rohantunk felfelé. A terembe már csak két szabad hely volt,
nem is néztünk körbe, csak mormoltunk egy sziasztokot és elégedetten
leültünk, hogy ezt is megcsináltuk. Szerencsére késett a kiképzőtiszt, addig
a listát nézegettük, hogy mit kell beszereznünk. Halkan pusmogtunk,
amikor becsukódott az ajtó és belépett valaki, de nem néztünk fel. Hirtelen
elcsendesült mindenki, akkor emeltem csak fel a fejem. Amint előre
pillantottam, egy hangos
– Baszki – jött ki a számon, amire mindenki felnevetett. Dermedten
néztem előre, velem szemben Brian állt rezzenéstelen arccal. Süllyedni
kezdtem lefelé a székben, próbáltam eltakarni az arcomat, de felesleges
volt, jócskán felhívtam magamra a figyelmet az elejtett beszólásommal.
Lepörgött előttem a tegnap esti lelépésem. Meghatározni sem tudom, mi
volt az arcán, amikor a szemébe néztem, talán a düh és közömbösség
váltakozott rajta. Nem reagált semmit, megkezdte az órát, amit én végig
lesütött tekintettel ültem végig. Egy szót sem tudnék visszamondani az
anyagból. Nem mertem még oldalra nézni sem.
Úgy ültem ott, mint aki karót nyelt. Végig remegett a gyomrom. Az egy
óra, amíg bent voltunk egy hétnek is felért. Fellélegeztem amint kiment,
szerencsére nem időzött sokat. Rögtön Zelda felé fordultam, ki akartam
faggatni, mi volt este miután eljöttem. Füzetét lapozgatta, meglepődve
néztem, mennyit jegyzetelt.
– Ezt mind most írtad?
– Nem jegyzeteltél? – kérdőre vont, amire fejrázással válaszoltam.
– Tudtad, hogy itt tanít?
– Fogalmam sem volt. Elég kínos.
– Az. Mi volt este? Sokáig várt? – felnevetett hangosan.
– Igen és nagyon türelmes volt. Aztán kérdezte, hogy gyakran szoktál ilyet
csinálni?
 – Mit mondtál?
– Azt, hogy hetente egyszer – teljesen lesápadtam, amikor meghallottam.
– Te tiszta hülye vagy! – hangosan förmedtem rá.
– Honnan tudhattam volna, hogy itt lesz? Azt hittem nem látjuk többet – a
fejemet fogva mérgelődtem.
Nem elég, hogy csak úgy leléptem, még Zelda is szépen beégetett. Szép
kis barátnő, haragudtam rá.
– És Jack? Ö is itt van?
– Nem tudom – vonta meg a vállát érdektelenül.
– Na, mi van baszki lány? – szólt egy hang felettünk. Felnéztem, egy
szőkésbarna hosszabb hajú srác, barna szemekkel mosolygott rám.
– Mit akarsz?
– Gondoltam bemutatkozom én is, ha már te megtetted. Peter vagyok –
nem tetszett a modora.
– Épp beszélgettünk, arrébb mennél?
– Persze, csak óvatosan ezzel a stílussal, itt megszívhatod nagyon – nem
érdekelt a figyelmeztetése, sőt az egész lénye, úgy ahogy volt. Jobban
foglalkoztatott, hogy mi következik ezután. Át kellett mennünk egy másik
terembe, készülődni kezdtünk. Féltem kimenni.
– Menj előre, nézd meg, hogy kint van-e még – mondtam Zeldának
– Ez most komoly?
– Kérlek – felvettem a könyörgő tekintetet, úgy néztem barátnőmre, aki
jócskán hozzájárult beégetésemhez. Elhúzta a száját, de azért elindult és
kinézett, majd intette, hogy mehetek. Félve lépkedtem a folyosón, végig
kapaszkodtam a karjába, forgolódtam, kapkodtam a fejem minden irányba.
– Meddig fogod ezt csinálni? – kérdezte unott arcot vágva.
– Nem akarok összefutni vele – suttogva beszéltem, csak tudnám miért,
mert senki nem figyelt.
– Ez elkerülhetetlen lesz. Inkább találj ki valamit.
– Jó, kösz. És mit? Bocs, de hosszú volt a sor és mire visszaértem már
nem voltál sehol? – szánalmasan hangzott, ahogy kimondtam.
Megérkeztünk a másik terembe. Rövidesen egy nő lépett be és kezdte
meg a tanítást, kommunikáció és erkölcs ismeretek volt a téma, csak azt
nem diktálta le, hogy most hogyan kéne viselkednem. Óra végére
zsibbadtak már az ujjaim, annyit kellett írni. Nem lesz egyszerű bemagolni.
– Gyakorlati órájuk lesz. Mindenki vegye át óra előtt a ruháját a
raktárból – zsivaj kezdte betölteni a termet, mindenki lelkesen készülődött.
 Az én lelkesedésem, ami még tegnapelőtt megvolt, hogy felvettek és
beteljesülhet a vágyam, hogy rendőr leszek, olyan szinten hagyott alább,
hogy egyenesen menekülnék, úgy, hogy vissza sem jövök. Elindultunk a
többiek után a raktárba, ismét úgy lopakodtam, mint egy zsákmány, aki a
vad elől bujkál. Átvettük a ruhánkat, majd átöltözve mentünk ki a
gyakorlópályára. Egy idősebb férfi jött ordítva a sorakozót, amire
pillanatokon belül állt fel a sor. Ódákat mesélt velünk szemben a
fegyelemről és a büntetésekről, amit a legkisebb hibáért is ki fog osztani.
– Már most utálom!– súgtam oda, mellettem Zeldának, majd mindketten
kuncogni kezdtünk.
– Maguk ott ketten! Kilépni a sorból, azonnal! – ordította mélyen
torkából a férfi, és elindult felénk.
Lefagyott a mosoly az arcunkról rögtön.
– Mi olyan mulatságos? – ordított az arcunkba, hajszálnyira előttünk.
Visszataszító volt közelsége.
– Semmi – válaszoltuk halkan.
– Maguknak semmi, Uram – még mindig kötelezőszerűen ordított.
– Semmi. Uram – emeltük feljebb a hangunkat, ahogy követelte.
– Nyomjanak ötven fekvőtámaszt – ötvenet? Néztünk össze Zeldával, ez
nem normális.
Nem volt más választásunk, lehasaltunk, majd megkezdtük a
karhajlításokat.
– Hangosan számoljanak! – zaboskodott tovább, felettünk. Egy
pisszenést sem lehetett hallani a többiektől, mindenki angyalként állt
vigyázzban, azt mutatva, mennyire tökéletesek. Mi ketten, a két lázadó
kakukktojás a tüdőnket kiköpve küszködtünk a talajon. Még csak húsznál
tartottunk, amikor valaki odalépett a hajcsárunkhoz.
–Miért kaptak büntetést? – rekedtes, de ismerős hangként csengett fel a
kérdés.
– Valamin jól szórakoztak – válaszolt neki.
Leguggolt hozzánk, nézett egy darabig, ahogy már gémberedett karral
lihegtünk, fűbe lógó arccal. Nem néztem fel, csak a cipőjét láttam.
– Álljanak fel! – szólt ránk határozottan, bár még csak harmincnál
tartottunk.
Engedelmeskedve egyenesedtünk fel, akkor láttam csak, hogy Jack állt
előttünk. Kezdtem a legnagyobb hibának érezni az előző estét.
– Vissza a sorba – ugyan az a közömbös tekintet figyelt, mint Briannél.
 Nem néztem oldalra, talán Zelda jobban éli meg az újbóli találkozást a
hódolójával, mint én. A következő egy óra, futásból és ugrálásból állt,
szorgalmasan fuldokoltunk a fáradtságtól. Megváltás volt, mire ismét
sorakozni kellett.
– Holnap egész nap gyakorlat lesz, kapják össze magukat! Első dolgom
lesz a ruházat ellenőrzése, akinek hiányos vagy rendezetlen az számitson a
legrosszabbra! – jelentette be ordítozva, szúrós tekintettel a kiképző, majd
összecsapva tenyerét adott engedélyt a távozásra.
Jack minket figyelt oldalt. Zelda gondolkodás nélkül indult el felé,
magával húzott engem is.
– Neee, engedj, nem akarok odamenni! – próbáltam kihúzni karomat ujjai
közül, hogy lehet még ennyi energiája.
– Nocsak, nocsak, lányok. Ezt a meglepetést! – mosolygott barátnőmre,
csillogó szemekkel.
– Szia, Jack – köszönt neki Zelda, én csak felemelve kezem, apró intést
engedtem ki magamból.
– Örülök, hogy visszaértél a mosdóból – nézett rám nevetve, képzeletben
a föld nyílt meg alattam. – Összefutunk, ha végeztél? – fordult Zelda felé,
aki rajongva állt előtte.
Még a szívdobogását is hallani lehetett volna, ha nem lennének zajok
körülöttünk.
– Persze, jó lenne! – fülig ért a szája folyamatosan, ami már engem
idegesített.
Rákacsintott a barátnőmre, majd elköszönt tőlünk, indult befelé.
– Te beleestél? – vontam kérdőre.
– Ugyan már, dehogy! – ránézve nem láttam mást csak megszámlálhatatlan
szívecskéket körülötte. – Menjünk zuhanyozni – próbálta terelni a témát az
egyértelmű viselkedéséről.
– Te szerelmes vagy! – nevetgéltem mellette, amíg az öltözőbe értünk.
– Maradj már, mert megkeresem Briant! – húztuk egymás idegeit.
Sokáig áztattuk magunkat a zuhany alatt, bőven volt időnk a következő
óráig. Visszaöltözve felmentünk a terembe. Legtöbben a folyosón
beszélgettek. Bevegyültünk közéjük, de arra figyeltem, hogy szabadon
legyen menekülő utam. A falnak dőlve nézelődtem és hallgattam a
többieket. Olyan közvetlenek voltak, mintha évek óta ismernék egymást.
Furcsa volt számomra, én más voltam. Nem voltam ennyire nyitott az
ismeretlenekkel. Ezt az előző este nagyon megcáfolta, de fogalmam sincs
mi ütött belém akkor. Újra előjöttek bennem az érzések, amiket átéltem
vele. Nem tudtam eltüntetni, gondolataim rajta jártak. Kívülállóként
bambultam magam elé, próbáltam legyűrni a vágy és a szégyenérzet
keveredését.
– Megan, Megan – egy tenyér elsuhanására lettem figyelmes.
Peter állt előttem.
– Te velünk tartasz?
– Hova? – néztem rá értetlenül.
– Beülünk valahova, miután végeztünk – pislogott rám nagyokat.
– Én kihagyom, dolgom van – meredtem vissza rá. Bementünk a terembe,
az asztalnál ülve rajzolgattam a füzetembe, egész óra alatt. Feszült és ideges
voltam. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt magamból, amikor végre
indulhattunk haza. A lépcsőn mentünk lefelé Zeldával, amikor észrevettük,
hogy Jack már ott várja lent. Csak utána fagyott meg bennem a vér, amikor
Brian lépett mellé. Megtorpantam, ezzel feltartottam a mögöttem lévőket.
– Gyere már – sürgetett Zelda.
Csak a fejemet ráztam. Nem volt bátorságom.
– Majd otthon találkozunk – visszafordultam, átverekedtem magam a
mögöttem állókon, végighallgatva megjegyzéseiket. A folyosón sétálgattam
rémülten, amikor Peter jött velem szembe.
– Áll még a meghívásod?
– Meggondoltad magad? – felhúzott szemöldökkel nézett rám, hosszabb
hajtincse a szemébe lógott.
– Ráérek! – csapódtam mellé, reméltem, hogy jóval nagyobb termete
mellett könnyű lesz elbújnom. A kijárat felé közeledtünk, már nem láttam
ott őket, nézelődtem körbe, mint akinek üldözési mániája van.
– Keresel valakit? – kérdezte kíváncsian Peter. Meggyőződtem, hogy
nincs a közelben.
– Elfelejtettem valamit, mégis csak mennem kell, ne haragudj –
válaszoltam neki.
Elindultam a másik irányba.
– Nagyon flúgos csaj vagy!– bosszankodva kiabált utánam.
Ebből még baj lesz, teljesen megzavarodtam. Felborult minden, mióta
átéltem életem legjobb, de legkínosabb éjszakáját. Kavarogtam az utcák
között, mint egy őrült. Sokkal hosszabb úton jutottam haza, csak akkor
nyugodtam meg, amikor beléptem a lakásba. Ledobtam a cuccaimat és
kiterültem az ágyon. Elkúsztam a távirányítóért és bömböltetni kezdtem a
rádiót, ezzel akartam levezetni a bennem felgyülemlett stresszt. Kis idő
múlva kimentem a konyhába, ami mozdítható volt és cukros bevittem a
szobába, magam köré pakoltam az ágyon, majd elővettem a könyveimet
átnézni az anyagot. Lekapcsoltam a zenét, hogy halljam a gondolataimat, a
betűket néztem, többször kiraktam a Brian szót, pedig semmi köze nem volt
a szövegnek hozzá. Estefelé csapódott az ajtó, Zelda lépett be a szobába.
– Megan! Brain kint vár. Beszélni akar veled – felugrottam az ágyról,
elhűlve kapkodtam a levegőt, toporogtam, mire Zelda hangos nevetésbe tört
ki.
– Te szívatsz! – kiabáltam neki, megfogtam a párnámat, hozzá dobtam. A
nevetőgörcse közepén nem tudott védekezni, ezért jól fejen találtam vele,
nekem is nevetnem kellett.
– Te normális vagy? Luftra akarod zabálni magad? – az ágyra nézett
szörnyülködve.
– Szükségem volt a cukorra – megvontam a vállam. – Mi volt a randin? –
kérdeztem kíváncsian.
– Azt hiszem, igazad van, szerelmes vagyok, – beleborult álmodozva az
édességek közé, majd folytatta az áradozást – annyira szép, kedves,
aranyos, olyan férfias, és a szája, a csókja.
– Na, Jó, ebből elég! Kifelé a szobámból! Hogy lehet azt mondani egy
pasira, hogy szép? – förmedtem rá, de nem tudtam sokáig visszatartani a
nevetésem.
– Most irigykedsz? – fordult hasra a csokik és a kekszek között.
– Igen, menjél tanulni inkább – akadtam ki.
– A helyedben megtenném az első lépést Brian felé, úgy még van esélyed
– vetette vissza félvállról kifelé menet.
Csak jobban beégetném magam, meg nem fordult a fejemben.

Második Fejezet
Reggel sikerült addig piszmognunk, míg kapkodva ugyan, de beértünk
óra kezdés előtt. Átöltözve a pályán várakoztunk, beszélgettünk, amikor
arra lettem figyelmes, hogy mindenki kezd sorakozni. Beálltunk mi is
Zeldával a sorba, fegyelmezetten, hogy elkerüljük az újbóli büntetést. A
hajcsár helyett Brian jelent meg.
– Jó reggelt! – ahogy meghallottam a hangját, megremegett a lábam.
Elindult a sor elején, egyenként ellenőrizte mindenki ruháját. Lelassult a vér
az ereimben. Alig mertem levegőt venni, néha vetettem egy gyors pillantást
felé, hogy hol tart. Volt, akinél igen csak elidőzött, repült az öv, a sapka,
gyűrött inget segített még jobban összegyűrni. Szigorú volt. Egyre közelebb
ért. Véged van Megan, mondogattam magamban. Már hiába akartam
levegőt venni, amint elém lépett, nem tudtam. Közel állt hozzám, láttam,
ahogy végig mér. Nem mozdult. Ezt most nem úszom meg. Még egy lépést
tett felém, már túl közel volt. Belém szorult minden levegő, kifújni sem
mertem, fuldokoltam magamban. Az ájulás környékezett. Nem mozdult,
éreztem tekintetét, tudtam, hogy azt várja, hogy ránézzek. Túl kell lennem
rajta, mormoltam befelé magamba. Felpillantottam rá, egyenesen a szemébe
néztem. Olyan érzésem volt, mintha lógnék, a szakadék szélén
kapaszkodva. Igéző zöld szemeivel látott belém, akkor tudatosult bennem,
mekkora hülyeséget csináltam, hogy leléptem aznap este. Arca szigorú és
rezzenéstelen volt. Hosszú perceknek tűnt az idő, elvesztem a szemében.
Lepillantott az ingemre kétszer is, majd vissza rám. Lenéztem én is, akkor
vettem észre, hogy kimaradt egy gomb. Nem mozdultam, vártam a
következményét. Csak néztem rá feszülten és pörgött előttem a film, ahogy
letépi rólam az inget büntetésből. Teljesen megőrültél Megan, örülj, ha meg
úszód egy jó pár felüléssel. Vagy nem rugdos le a szakadék széléről.
Oldalra fordítva a fejét elnézett, majd hátra lépett és tovább haladt.
Megkönnyebbülve fújtam ki a feszült levegőt és szívtam magamba a frisset.
Már távolabb volt tőlünk, amikor Zelda megbökött oldalról.
– Te kis kivételezett – elkuncogta magát.
– Maradj már – szóltam rá suttogva.
Nem bírt magával, nevetgélt tovább. Nem akartam tudomást venni róla,
de mosolyognom kellett azon, ahogy próbált halkan nevetni, úgy, hogy
előfordul nála olykor, hogy nyerít, nevetés közben. Már azt sem tudom min
nevettünk, csak nem tudtuk abbahagyni. Brian jött vissza, beállt közénk.
– Mi olyan mulatságos? – arca komor volt.
– Bocsánat, Uram! – nyögte ki Zelda, de a nevetést nem hagyta abba.
Amíg az én testem rázkódott a nevetéstől lehajtott fejjel, ő emelt fővel
forgatta a szemét, arra várva, hogy egyszer csak elkomolyodik.
– Lépjenek ki a sorból! Többiek futás körbe! – osztotta ki a parancsot.
 Engedelmesen léptünk ki, alábbhagyott vigyorgással. Elképzelni se
mertem mi jön ezután. Hallottam, ahogy mögöttünk szaladnak el a többiek.
Elénk lépett és felénk fordult. Egy darabig csak nézett ránk, hol Zeldára, hol
rám.
– Délután maradnak három órát büntetésben. A következőnél ki lesznek
rúgva! – néztem magam elé értetlenül.
Ennyiért nem rúghat ki, biztos voltam benne, hogy a kivételezés, amit
Zelda említett, koránt sem olyan pozitív, mint ahogy azt ő gondolta.
Nagyon utálhat.
– Érthető voltam? – kérdezte és a válaszunkat várta.
– Igen, Uram! – mormogtuk vissza.
– Nem hallom, mit mondtak? – kiabált vissza.
– Igen, Uram! – válaszoltunk egyszerre, hangosan.
– Csatlakotoknak a többiekhez!
Megfordultunk, elkezdtünk futni a többiekkel, hang nélkül. Amíg ők már
a fáradtságtól lihegtek, mi friss erővel tartottuk a tempót. Nem volt időnk
elfáradni sem, Brian intett, hogy mindenki menjen utána. Egy elkerített
részre mentünk, ahol különböző akadályok voltak. Rögtön kiszúrtam a
legalább négy méteres gumifalat, és hiú ábrándként reménykedtem, hogy
azon nem kell átmászni.
– A feladat adott, végig kell menni a pályán. Kérek egy önként
jelentkezőt, aki bemutatja – mindenki állt csendben, még a fiúkban sem volt
bátorság, vagy csak nem akartak jelentkezni.
– Jó! Látom nagyon lelkesek. A két kuncogó jöjjön ide – hirtelen kimaradt
egy levegővételem.
Ránéztem Zeldára, mindketten elindultunk. Valami csoda folytán ö
sántítani kezdett. Rögtön levágtam, mi van, és képzeletben ujjaimat a nyaka
köré fonva fojtogattam.
– Mi van a lábával? – kérdezte tőle Brian.
– Futás közben meghúztam – akartam szólni, hogy " két perc futástól és
biztos, hogy kamuzik”, de mégsem tettem.
Elkönyveltem, hogy cirkuszi majomként fogok bemutatót tartani. Remek
előadás lesz, mert ránézésre egyiket sem tudom megcsinálni. Ráadásul a
gyomrom is remeg a köze lében.
– Induljon el! – szólt rám határozottan.
Sétálni kezdtem az első akadályhoz, egy gerendán kellett felmenni, majd
a másik oldalra egyensúlyozva átjutni. Nagyon utáltam a magasságot, de ez
még bőven belefért, mégis remegett a lábam zavaromban. Nem voltam túl
gyors. Oldalra pillantva láttam, hogy karba tett kézzel sétált olyan tempóba
mellettem, ahogy haladtam. Egy árok következett, amibe le kellett ugrani.
Ez sem volt annyira nehéz, mint amilyennek tűnt, csak kimászni volt
megterhelő. Ezután három, egy méteres fal akadály következett, amit
először könnyedén átléptem és elégedetten mentem volna a következőre.
– Nem átlépi, átugrik! – szólt rám, amivel lemosta rólam az
elégedettséget. Visszamentem az első falhoz és neki kezdtem az ugrálásnak.
Magamban imádkoztam, hogy át ne essek rajta zavaromban. A harmadik fal
végén már lihegtem, a gyomrom liftezett. Magamon éreztem a tekintetét
végig. Azon gondolkodtam, mennyire örülne neki, ha benyögném, hogy ki
kell mennem a mosdóba. Akkor tuti kicsapnám a biztosítékot nála.
– Álljanak sorba, indulhat a következő – szólt hátra a többieknek.
Tovább mentem, a következő egy majomlétra volt, amire felkapaszkodva
kellett volna átjutni, a vízzel töltött árok felett. Nyújtózkodva sem értem el
az alig 165 centimmel. Párszor megpróbáltam felugrani és elkapni a csövet,
de nem sikerült. Úgy döntöttem végig sétálok szépen az árok mellett.
– Mit csinál? – rám förmedt megint.
Kezdett az indulat gyűlni bennem, most mit akarhat? Látható volt, hogy
esélyem sincs, hogy felugorjak.
– Ha nem tud átmenni felette, akkor átsétál rajta – egy pillanatra úgy
maradtam.
Mérgesen fordultam vissza, és beleléptem a térdig érő sáros vízbe. A
falat kapartam volna az idegességtől, ahogy éreztem a hideg latyakot
hozzáérni a bőrömhöz és lassan folyt bele a cipőmbe. Duzzogva
dagonyáztam végig az árkon. Hátranéztem, a többiek a nyomomba voltak.
Tocsogtam a sárban, miután kiléptem. A következő feladatnál fokozódott
bennem a méreg. Kúszni kellett, kihúzott drótok alatt, egy elég nagy
szakaszon. Itt lettem csak igazán sáros, ami annyira nem is zavart volna, de
az egész homok rám tapadt a víz miatt. Legalább öt kilóval voltak
nehezebbek a lábaim. Előre néztem, tudtam, hogy a következő akadályt
nem fogom megcsinálni, nem érdekel, bármilyen következménye is legyen.
Lazán sétáltam el az elém táruló magas gumifal mellett és fordultam vissza
a kiindulási ponthoz. Csak nézett rám, összehúzott szemöldökkel, mégsem
szólt. Amikor végigment mindenki egyszer, újabb parancsként adta ki a tíz
kört, majd kiállt oldalra, azt nézte ki hogyan csinálja a feladatot. Zelda
utolért a harmadik körben, furcsa módon már nem fájt a lába. Egymás
mellett kúsztunk a drótok alatt.
– Most kellene beszélned vele.
– Nézz már rám, hogy nézek ki, így nem megyek oda.
– Ennél jobb alkalmad nem lesz – válaszként csak megráztam a fejem.
Amikor kiértünk, ismét kikerültem a falat, és visszafordultam a
következő körre. Nem én voltam az egyetlen, majdnem az összes lány
megkerülte. Ezért nem volt kicsit sem bűntudatom miatta. Pár körrel később
Zelda megint mellém ért.
– Legalább csak szólj neki, hogy beszélni akarsz vele!
– Hagyjál már, nem megyek oda – csitítottam le.
Elgondolkodtam, miközben csináltam a maradék köröket. Talán igaza
lehet, oda kellene mennem. Elkezdtem győzködni magam. Egy nagy
szócsata kerekedett a fejemben, de végül az odamegyek énem
győzedelmeskedett.
– Aki befejezte a tíz kört, elmehet – közölte hangosan.
Összeszedtem a bátorságomat és minden erőmet, elindultam felé. A
torkomban dobogott a szívem, a lábaimon zsibbadás szaladt végig. Nem
volt visszaút, ott álltam előtte és figyeltem bambán.
– Beszélhetnénk később? – nyögtem ki bátortalanul.
Nézett rám szótlanul egy darabig, égetett a közömbös tekintete.
– Miről? – kérdezett vissza nekitámaszkodva a korlátnak. Nem tudtam,
hogyan mondjam ki.
– Arról, ami kettőnk között történt – a mondat végére elhalkult a hangom.
Felegyenesedett a korlát mellől, majd rám nézett, egyenesen a
szemembe.
– Már nem érdekes – válaszolt röviden és elindult a többiekhez.
Ott álltam, nem tudtam mozdulni, sem megszökni. Ennyi volt, elkéstem.
Mekkora hülye vagyok. Rögtön elé kellett volna állnom. Néztem utána
vágyakozva, ahogy távolodott tőlem. Még lett volna hátra két köröm, de
nem érdekelt, elindultam csalódottan, sárral telt cipővel az öltözőbe. Dühös
voltam, amiért odaálltam elé. Megint hagytam magam rábeszélni. Többet
ilyen nem lesz. Fent ledobtam magamról a ruhát és beálltam a forró zuhany
alá. Feldúltan ismételgettem a válaszát, "már nem érdekes", "már nem
érdekes”, majd párszor kirepült még a „baszd meg” is, mérgemben.
– Egyedül beszélgetsz? – jött zuhanyozni Sarah a csoporttársam.
 Ennek is pont mellém kell állni. Nem válaszoltam a kérdésére, látszólag
nem akarta abbahagyni a beszélgetést.
– Neked is bejön a kiképzőpasi? – felé kaptam a fejem.
– Melyik?
– Aki most volt velünk – repdesett az izgalomtól, ahogy megemlítette.
– Ja, nem – megvontam a vállam, ebben a pillanatban utáltam és
haragudtam rá.
– Pedig mennyire jó pasi, holnap teljes kigombolt inggel fogok
sorakozni! – vihogott fel.
Ez a csaj nagyon idegesít, még rá is mászna Brianre. Sajnos rosszkor
áradozott, mert csak jobban felbosszantott. Megvártam, amíg a haját kezdi
mosni, kiállt a zuhany alól, a sampon belepte az arcát miközben
dúdolgatott. Átnyúltam és visszavettem neki a meleg vízből, majd
elégedetten elzártam a nálam folyó zuhanyt és kisétáltam. A szekrénynél
törölköztem, amikor hallottam a nyivákoló sikítását és jajgatását. Remélem
a hideg víztől lehiggadt, túlságosan elszállt magától.
– Megvársz? – Zelda is megérkezett az öltözőbe.
– Nem – válaszoltam duzzogva és tovább pakoltam a ruháimat.
Körülöttünk minden tiszta sár volt, ő is szépen megfürdött az árokban.
– Mi bajod van? – közben rugdosta le magáról a sáros nadrágot.
– Semmi. Nem kellett volna rád hallgatnom – pufogva szórtam a
villámokat a szememből felé.
Megkíméltem volna magam ettől a kínzó érzéstől, amit az elutasítása
váltott ki.
– Mit mondott? – megállt és rám figyelt.
– Nem érdekes.
– Mit nem érdekes, miért nem árulod el? – a hajamat téptem már, ideges
lettem, hogy nem érti.
– Azt mondta, nem érdekes! – háborogtam vissza.
– Jaaaa ...
– Ez a zuhany hirtelen nagyon hideg lett – vágott át közöttünk Sarah és
kezdett öltözködni mellettünk.
Legalább ez összejött, megdicsértem magamat.
– Én megyek – szóltam oda Zeldanak, és elindultam kifelé. Még volt
harminc perc a következő óráig. Lementem az udvarra és letelepedtem az
egyik padra.
– Helló, flúgos lány, szabad ez a hely melletted? – Peter jött oda Jamesel.
 Válasz helyett csak arrébb csúsztam.
– Mikor randizol velem? – lökött meg oldalról.
– Hagyjál már – néztem rá gúnyosan.
James elővett egy cigit, majd rágyújtott. Jobbnak láttam arrébb menni,
álltam volna fel, amikor hangos kiabálás jött a hátunk mögül.
– Mind a hárman idejönnek! – hátranéztünk, hogy nekünk szólt-e a
parancs. A tegnapi idősebb kiképző férfi állt ott.
Már csak ez hiányzott, zsörtölődve kaptam fel a táskám és indultam felé.
James elnyomta a cigit és indultak velem ők is.
– Ennek mi baja? – kérdezték a fiúk egymástól.
– Nem lehet cigizni, csak az utcán – szólt vissza neki. Vigyázzban álltunk
a férfi előtt.
– Ki adott engedélyt a dohányzásra? – nem szólaltam meg. Mossák ki
magukat a srácok, nekem semmi közöm.
– Senki, Uram! – James válaszolt neki katonásan.
– A gyakorlópályára, most! – ordított torka szakadtából, hogy
belepislogtam a hangerejébe.
Elindultak a pálya felé, én fordultam volna a másik irányba, amikor rám
kiabált. Hirtelen hangja a szívbajt hozta rám.
– Maga hova megy?
– Én nem cigiztem csak ott ültem, Uram!
– Senki nem kérdezte. Ott volt? Indulás! – lépett közelebb hozzám.
Rezgett a dobhártyám. A táskámmal legszívesebben fejbe vertem volna.
Dühösen indultam meg a többiek után. A pályán már nem volt senki. Másik
irányba kellett mennünk, egy nagyobb elkerített részhez. Közelebb lépve,
legalább egy tíz méter hosszú és öt méter széles mélyedés volt. Ami tele
volt sárral. Kivert a víz. Ez kitalálja, hogy nekünk oda be kell menni, én
megfojtom Jamest és Petert is.
– Felém fordulnak! – szólt mögöttünk a hajcsár.
A táskájában kezdett kutatni, sorba vette elő a teniszlabdákat és dobálta
be a mocsárba a fejünk fölött. Ki ez az ember, hogy teniszlabdákkal sétál?
– Addig nem jönnek ki onnan, amíg meg nem találják az összes labdát –
forgattam a szememet az idegtől.
– Valami nem tetszik? – ordított rám ismét.
Minek kell ordítani, itt állok előtte egy méterre. Zsörtölődtem
magamban.
– Mire várnak? – intett indulásra.
 Táskámat letettem, lehúztam a cipőmet. Fogalmam sem volt milyen mély
a sártenger, de azért feltűrtem a nadrágom szárát. Felesleges volt, amint
beléptem derékig süllyedtem a dagonyában. Az előbbi térdig érő sár semmi
volt ehhez képest. Szótlanul kezdtük keresgélni a labdákat, a debella
hajcsárunk kint állt és diadalmasan gyújtott rá egy cigire. Fel tudtam volna
robbanni az idegtől, ha most találnék egy labdát, biztos hozzá vágnám.
Néztem a fiúkat, ők is keserű szájízzel kutakodtak.
– Mindjárt visszajövök. Nem jöhetnek ki, amíg meg nincs az összes –
mondanivalója befejeztével a csikkét a földre dobva taposta el.
– Ez mekkora egy paraszt – jólesett hangosan kimondani végre, nyugtató
volt.
– Megszívtuk rendesen! – nevettek fel mindketten.
– Csönd, inkább keressétek! – szóltam rájuk ingerülten.
– Nyugi már, mindjárt meglesznek – mindjárt? Miről beszél ez? Legalább
láttuk volna merre dobja.
Még a fülem mögött is sáros voltam, de egy labdát sem találtunk. A sírás
kerülgetett már az idegességben.
– Megan! – szólított meg Peter.
Félig már megfordultam, amikor egy sárgolyó csapódott szét a vállamon,
amivel megdobott. Szétfröcskölt az arcomba is. Az volt az egyetlen, ami
eddig nem volt sáros.
– Normális vagy??? – néztem rá mérgesen, de nem hagytam annyiban.
Felvettem két sárgombócot a kezembe és üldözőbe vettem. Kisebb csata
alakult ki közöttünk. Jóval nagyobb előnye volt, hosszú karjával fogta egyik
karomat, azzal távol tudott tartani, amíg a másik kezével dobált sárral, csak
néha egy-egy golyó visszadobására volt lehetőségem, inkább védekeztem.
Az egész nevetésbe fordult át, James mögöttünk tovább keresgélve a
labdákat vihogott rajtunk.
– Jól szórakoznak? – a hajcsár mély hangjára fordultunk meg.
Nem egyedül állt ott, mellette volt Brian is. Az eddigieknél jóval
dühösebbnek látszott, szorosan összehúzott szemöldökkel és csípőre tett
kézzel nézett ránk. Smaragdzöld szemei most feketének tűntek. A fejét
csóválta, majd megfordult és elment. Már csak ez hiányzott, lefagyott a
mosoly az arcomról, tovább kerestem a labdákat. Egyikünk sem szólalt
meg. Mindenhol csak sár volt a lábunk alatt. Sehol nem találtunk egy darab
labdát sem.
 – Egyáltalán bedobta ez az idióta? – fakadt ki James magából. Nem
reagáltunk rá. Keresgéltünk tovább. Már este volt, mi még mindig bent
voltunk. Kicsit sem volt szórakoztató, mint az elején. Feladva álltam meg
középen. A hideg iszapban lábaim már szétfagytak, a nadrágom
nehézsúlyként húzott lefelé megtelve sárral. Könnyel telt meg a szemem,
csendesen szipogtam. Egy hajszál választott el attól, hogy ki ne jöjjek.
Halvány lámpa világított, szinte semmit nem lehetett látni. Vacogtam a
hidegtől és a fejemet fogtam.
– Jöjjenek kifelé – szólalt meg mögöttünk Brian.
Hangja határozott volt ingerült helyett. Elindultunk a mocsár szélére, már
alig tudtam emelni a lábam. Többször próbáltam kirugaszkodni a szélére,
de csúsztam vissza. A fiúk arrébb kapaszkodtak kifele. Brian lépett elém,
kezét felém nyújtotta. Felnéztem rá, nem láttam semmit az arcából. Egy
pillanatra elgondolkodtam, hogy nincs szükségem a segítségére, de
beláttam, hogy egyedül innen nem jutok ki. Feladva büszkeségem fogtam
meg a kezét. Pillanatok alatt voltam kint. Mire felnéztem, mát megint csak
azt láttam, ahogy távolodik. A nadrágomból nyomkodtam ki a sarat, majd
feltápászkodtam.
– Haza vigyelek? – kérdezte Peter.
– Az jó lenne, köszi – motyogtam vissza.
Az utolsó tiszta ruhámat a suliba a délelőtti latyakozás után vettem fel.
Nyakig sárosán nem szívesen sétálnék haza.
– A suli előtt találkozunk – mondta Peter, és elindultak befelé átöltözni.
Bementem én is, lemostam az arcomat és a karomat. Kimentem a suli elé,
pár perc múlva elém gurult az autóval. Kinyitottam az ajtót, hogy beüljek.
– Várj, te nem öltöztél át? – áthajolt és nézett rémülten.
– Nem, nincs több tiszta ruhám itt.
– Ide sárosan be nem ülsz, bocs – átnyúlt és már húzta is be előttem az
ajtót.
– Te milyen egy köcsög vagy! – dühösen segítettem az ajtót becsapni.
Ott álltam egyedül a suli előtt a sötétben, nem volt más választásom, mint
elsétálni a legközelebbi buszmegállóba. Nem volt nálam telefon, semmi
nem volt kiírva mikor jön a következő járat. Gondoltam várok egy kicsit,
legfeljebb elindulok gyalog. Leültem a padra, a sár a bőrömet húzta össze,
ahogy kezdett megszáradni rajtam. Hideg volt.
 Harmadik Fejezet
Miközben néztem az elsuhanó autókat, bosszút forraltam Peter ellen.
Hogy lehet ilyen szemét. Egy rendőrautó ment el előttem, jóval távolabb
megállt, majd kezdett tolatni visszafelé, amíg elém nem ért. Lassan indult
lefelé az ablak, gyomoridegem volt, csak ne Brian legyen, kérlek.
– Ma már nem jön busz – mennyire, hogy ő volt.
Attól libabőrös lettem, ahogy rám nézett. Nem válaszoltam, csak nagy
sóhaj jött ki belőlem. Áthajolt és kinyitotta az ajtót.
– Szállj be, hazaviszlek – néztem rá, elöntött a forróság.
– Nagyon sáros vagyok – ráztam a fejem.
– Nem baj – tekintete fogva tartott.
Olyan hevesen vert a szívem, hogy már éreztem mellkasom lüktetését.
Felálltam és nyakig sárosán beültem mellé. Összehúztam magam, minél
kevesebb helyet koszoljak össze. Előre bámultam kifelé, vártam, hogy
elindul. Rápillantottam, folyamatosan nézett. Tekintete várakozó volt, nem
tudtam mit akar. Annyira zavarba jöttem, hogy nem csak az arcom, hanem
mindenhol elpirult testem a sár alatt. Nem tudtam mit akar.
– Bekötöd magad?
– Persze – zavartan nyúltam az övért és becsatoltam magam. Rögtön el is
indult, annyit nem kérdezett merre kell mennie.
– Tudod hol lakok?
– Igen – meghökkentett a válasza.
– Honnan?
– Mindent tudok rólad!– vetett rám egy pillantást, majd tekintetét ismét
az útra szegezte.
Lefagytam teljesen, a gondolatok a fejemben egymást túrták le.
– Honnan tudsz rólam bármit is? – oldalra néztem, kerestem az arcán a
választ.
– Már az első nap tudtam, hogy ott leszel, reggel, mielőtt még
találkoztunk volna – ahogy kimondta szétestem.
Kezdtem összekapargatni magam. Csodálkozva néztem rá. – Minden
tanulónak fényképes aktája van – gondolatban homlokon csaptam magam.
Emlékszem mennyi kérdőívet toltak elém jelentkezéskor. Csak a bugyim
színét nem kérdezték meg. Hülyének éreztem magam, hogy erre nem
gondoltam. Lassított, majd a ház előtt állt meg.
 – Köszönöm, hogy hazahoztál – az egyik keze a kormányon volt, a másik
a sebességváltón, a műszerfalat nézte. Áradt belőle a férfiasság, valami
furcsa érzés vonzott hozzá. Nem akartam időzni, riasztó lehet a látványom.
– Jó éjszakát – fordult felém.
Magamhoz vettem a táskám és elindultam. Erőlködnöm kellett, hogy
lépni tudjak, annyira beleszáradt a sár a farmeromba. A kapuban a
kulcsomat kezdtem keresgélni a táskámban. Egyre idegesebb voltam a sok
felesleges holmi között sehol nem találtam. És persze pont most nem jött
senki, hogy be tudjak menni vele.
– Nem tudsz bemenni? – kiszállt, és odasétált hozzám.
– De igen, mindjárt meg lesz a kulcs – karját keresztbe fonva állt előttem,
míg én mélyen a táskám aljában kaparásztam zavartan.
– Hívd fel Zeldát.
– Nincs nálam telefon – egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam.
Visszament az autóhoz. Csak ne hozza ide a telefonját, mert nem tudom
kívülről a számot, akkor fogok igazán beégni. Rövidesen jött felém,
telefonnal a kezében.
– Mond a számát – nem szólaltam meg csak a fejemet ráztam. Ez
mennyire égő!
– Nem tudod a barátnőd számát?
– Nem. Talán Jackkel van – elkezdte őt tárcsázni.
Öt percet beszéltek legalább, addig ide-oda sétálgatott.
– Csak reggel jönnek vissza – kezdtem sokkot kapni, ahogy kimondta.
Mi a fenét fogok addig csinálni? Az autóhoz ment.
– Nem jössz? – kérdezte visszafordulva.
– Hova?
– Hozzám. Vagy szívesen alszol itt a kapuban?
Egy pillanatig haboztam, de elindultam a kocsihoz. Rám mosolygott és
visszaült ő is. Most gyorsan bekötöttem magam. Száguldott végig az úton,
fogalmam sem volt merre megyünk. Feszülten figyeltem magam elé azon
gondolkodtam, ebből mi lesz? Lepillantottam, néztem feszülő izmos
alkarját, amit mellettem támasztott le az ülésen. Szívesen végig simogattam
volna.
– Egyedül élsz? – tereltem el a gondolatomat a vágyakozásról.
– Nem – arca szigorúan komoly volt.
Nem értettem, kezdtem megijedni. Talán van barátnője, én hülye, még
oda is megyek.
 – Barátnőd nem fog örülni, ha meglát.
– Bírni fog téged – már biztos, hogy van neki.
Rezzenéstelen arccal csak az utat nézte. Láttam magamat kiugrani a
száguldó autóból. Már nincs menekvés. Ezt végig kell csinálnom. Csak
kibírjam. Kertvárosi részen kanyarogtunk, amikor leparkolt.
Szívdobogásom felugrott a nyakamba, kezeim remegtek. Elindult előre,
belépve felkapcsolta a villanyt. Modern nappali tárult elém.
– Megjöttem Lucy! – szólalt meg hangosan.
Ott álltam feszülten, kezdtem összemenni képzeletben és vártam, hogy
belépjen a barátnője a nappaliba. Koppanást hallottam a hátam mögött,
majd valami elkezdte kaparni a lábam. Lenéztem, egy apró szőrös
husigolyó tekergett, és csaholt előttem.
– Bemutatom neked Lucyt! – felnevetett, ahogy mondta.
A szikla, ami a szívemet nyomta, rögtön szétrobbant a mellkasomban,
megnyugodtam.
– Ő a barátnőd? – kérdeztem nevetve, közben leguggoltam
megsimogatni a kutyát.
– Igen, a csajom. Rendőrkutya lesz belőle – elindult befelé.
Lucy örömittasan ugrándozott és nyalogatott fékezhetetlenül.
– Gyere, adok törölközőt. Lezuhanyozhatsz – várt rám a nappali közepén,
amíg a kutyát gyömöszöltem.
– Oké – felálltam és elindultam utána.
A fürdőszobába mentünk, a szekrényből elővett két törölközőt és letette.
– Segítsek? Vagy menni fog egyedül is? – kacér mosollyal tette fel a
kérdést.
– Megpróbálom egyedül, köszönöm – válaszoltam zavartan. Kiment és
becsukta az ajtót. A tükör elé állva szörnyülködtem a látványomon. A
hajam tincsekbe összeragadva a sártól, még jó, hogy az arcomat lemostam
indulás előtt.
Elkezdtem vetkőzni, lapként lehetett volna hajtogatni a felsőmet, annyira
össze volt száradva. Kigomboltam a nadrágomat, akartam volna lehúzni a
cipzárt, de meg sem mozdult. Többször próbáltam, már az ujjamat vagdosta
a fém húzórésze. Tele volt az egész beszáradt sárral. Ezt nem hiszem el,
kezdett elönteni az ideg. Kapargattam a fokokból a sarat, de csak a
felszínéről jött le, abból amennyit láttam. Megfordultam és a zuhanyzót
néztem. Nem fogok beleállni nadrággal együtt, amennyi sár van rajtam,
rögtön eldugulna a lefolyó. Párszor még próbálkoztam, az ujjam már
vérzett. Ennek annyi, adtam fel dühösen. Visszavettem a felsőmet és
kimentem. Brian a kutyával foglalkozott. Meglepődve nézett rám, amikor
észrevett.
– Mi történt?
– Nem megy – éreztem arcom elvörösödik.
– Mi nem megy? – közelebb jött
– Nem tudom lehúzni a cipzárt – csak halkan mertem kimondani. Ez még
annál is szánalmasabb, hogy nem tudom a barátnőm számát.
– Állj be nadrággal a zuhany alá, utána sikerülni fog.
– Ennyi sarat nem fog elnyelni a lefolyó – fejemet ráztam.
– És akkor? Így maradsz? – válasz helyett, csak megvontam a vállamat.
– Ugyan már! – nevetett fel hangosan, megfogta a kezem és elindult a
fürdőszoba felé.
– Befelé – intett a zuhanyzó mellett.
– De … – nem hagyta, hogy befejezzem.
– Gyerünk már – nevetett megint.
Látszólag jól szórakozott, amíg én inkább kínosnak éreztem a helyzetet.
Nem mozdultam, mosollyal az arcán nézett és várt. Sóhajtva rázta a fejét,
majd belépett és behúzott engem is, becsukta mögöttem a fülkeajtót.
Megengedte a vizet. Langyosból egyre melegebb lett, az arcomra hulló
vízcseppeket becsukott szemmel élveztem, ahogy végigfolytak testemen, és
gyengéden kezdték lemosni a kemény sarat. Éreztem, ahogy közelebb lép
hozzám, kinyitottam a szemem, egyik kezével mögöttem támaszkodott,
másik keze a derekamon szaladt körbe. Egymást néztük szótlanul, arcán
folyt végig a víz, pólója tapadt izmos mellkasára. A forró levegő beterítette
a fülkét, mégis bennem nagyobb forróság ficánkolt. Hátamat simogatta,
érintésétől beleborzongva haraptam az ajkamba. Az első éjszaka óta
vágytam arra, hogy megérintsen újra. Közelebb hajolt, szánk már majdnem
összeért. Vágytam a csókjára, az őrület határát karcoltam a sóvárgásnak,
ajka után. Egy vízcsepp csordult a szám szélére, amitől megnyíltak ajkaim.
Gyengéden csókolt meg, az ajkamban lévő apró idegek, az összes vágy
hormonomat felszabadították testemben. A szemembe nézett, tekintete
tüzes volt, homlokát az enyémhez nyomta, arcomat tenyérébe fogva vadul
csókolt bele a számba. Nyelvével szenvedélyesen és akaratosan köröket írt
le. Testem remegett a vágytól. Tarkójába kapaszkodtam, húztam magamhoz
egyre erősebben. Nem akartam, hogy elengedjen. Kezével nadrágomat
kezdte el gombolni és a benne lévő csillapíthatatlan éhséggel már
gyengéden a nyakamat harapdálta. Nevetnem kellett, amint a cipzárhoz ért.
Kissé elhúzódott tőlem, lenézett ő is a nadrágomra, majd könnyedén lehúzta
rajta a cipzárt. Tovább csókolt hevesen. Ha lehetne egy kívánságom, akkor
az a csókja lenne, hogy örökké tartson. Elkezdtem kigombolni a nadrágját,
addig könnyedén bújt ki pólójából és vette le az enyémet is, majd a
nadrágomat húzta le miután elém guggolt. Végig simogatta combomat
ujjhegyével. Akadozva vettem a levegőt. Forró csókok között került le
rólam a bugyi is. Végig lúdbőrözött testem. Felállt és mellbimbómat izgatta,
közben a nadrágját igyekeztem lejjebb tolni. Patakokban csörgött le a víz
rólunk, gyengéden izgatott odalent, csípőm vonaglott érintésétől. Magához
húzott és felemelt. Lábamat össze fontam derekán és megkapaszkodtam
nyakában. Ajkam rátapadt az övére, tökéletesen illeszkedtek egymáshoz.
Közben férfiassága kitöltötte hüvelyemet. A bennünk lévő túlfűtött vágy
egymás iránt könnyedén vezette mindkettőnk testét az orgazmusba. Sokáig
csókolóztunk még telhetetlenül. Magam köré tekerve a törölközőt kiléptem.
Összeszedtem a vizes ruhámat és betettem a szárítóba. Magamon lévő
törölközőt öleltem és a gépet néztem. Addig Brian kiment, majd egy pohár
üdítővel a kezében jött vissza. Elvettem tőle, nagy korty után letettem.
– Itt fogsz állni, amíg végez a gép?
– Igen.
– Adok egy pólót, –megsimogatta oldalról az arcomat.
– Vissza szeretném venni legalább a bugyimat.
Nem válaszolt, helyette mögém lépett, éreztem csípőjét a fenekemen.
Egyre jobban szorítottam a törölközőt. Közel hajolt a fülemhez.
– Minek akarod visszavenni, ha én úgyis leveszem? – suttogta úgy, hogy
forró lehelete végig szaladt fülcimpámon. Megfordított lassan, olyan közel
hajolt, hogy orrunk összeért. A szemembe kutatott tekintetével. Őrülten
vonzó volt. Imádtam a szemeit.
– Most nem fogom hagyni, hogy lelépj.
– Többet nem fogok – válaszoltam kissé belepirulva.
Hozzá bújva csókoltam meg. Felkapott az ölébe és a hálószobába vitt. Az
ágy mellett lerakott, majd a törölközőt lazán letekerte rólam és hátra
döntött. Elölről kezdtük egymás kényeztetését. Nem csak testem, hanem
lelkem kielégülését is éreztem, boldog voltam, hogy ismerem, hogy ott van
mellettem, azt hogy kívánhatom. Tudtam, hogy már most könnyedén
beleszerettem.
 Arcom simogatására tértem magamhoz, nem nyitottam ki a szemem,
mosolyogtam és élveztem, ahogy ujjai szaladnak rajtam végig.
– Jó reggelt – suttogta kedvesen.
Hangja felé fordultam, ránéztem, vággyal telt zöld szeme csillogott rám.
– Jó reggelt – köszöntem vissza és közelebb furakodtam mellkasához.
Átöleltem, minél szorosabban legyek mellette. Nevetve szorított magához,
homlokomra gyengéd csókot lehelt. Bőre illatát mélyen szívtam magamba.
Ránéztem megint, közelebb hajolt és hosszan megcsókolt. Gyomrom
görcsösen szorult, vágytam érintésére. Keze lassan elindult a combomon
felfelé.
– Nem fogunk elkésni? – kérdeztem kuncogva.
– Ez nem várhat – már hevesen tapadt a számra, kéjjel telve fújta ki a
levegőt.
Keze felcsúszott melleimre, simogatta gyengéden, nyelvével körözött
rajtuk. Megérintettem férfiasságát, amitől hangos sóhaj jött ki a torkán.
Keze már a combomon simult végig, térdeim megnyíltak érintésétől, rá
várva. Nyelve érzékien játszott az enyémmel. Türelmetlenül vártam, hogy
bennem legyen, megemeltem csípőmet, átfogta egyik kezével. Lassan és
hosszan tolta be hímvesszőjét. Ütemesebben kezdett mozogni, amitől
belerezdült az élvezet az ágyékomba. Hangosan nyögtem fel, nyelvével a
nyakamon játszadozott. Mindkét kezemet fejem fölé emelte, összefonta
ujjainkat. Gyorsított tempóján, borzongtam az élvezettől, szorítottam kezét,
sikítani akartam, hogy kiadjam magamból a tomboló vágyat, ami az egész
testemet uralta.
Visszafojtott lélegzettel adtam meg magam és hagytam, hogy magával
sodorjon az orgazmus mindkettőnket. Zihálva öleltük egymást, amíg
megnyugodott szívverésünk. Zuhanyozás után összeszedtük magunkat,
elindultunk az autóhoz. Kint a hajnali nap sugarai gőzerővel dolgoztak,
fullasztó meleget jósolva mai napra.
– Ki tudsz tenni otthon? – kérdeztem tőle miközben kötöttem be magam.
Áthajolva megcsókolt válasz helyett. Útközben rácsörgött Jackre, ők már
nálunk voltak. Zelda rám várt, hogy együtt menjünk suliba. Végig a
kezemet fogta, akkor sem engedte el, amikor a sebességváltóhoz nyúlt. Már
értettem milyen a rózsaszín cukros felhők között lenni. Gyorsan
megérkeztünk, Jack már lent várt rá. Áthajoltam és hosszan csókoltuk meg
egymást. Kopogást hallottunk az ablakon.
 – Elég lesz már fiatalok, késés van – nevetve szólt ránk, de mit sem
törődtünk vele, ajkaink nem akarták elengedni egymást.
– Bent találkozunk – hajolt utánam, miközben kiszálltam.
– Oké – integettem neki.
– Jó reggelt Jack – mosolyogtam rá
– Jó reggelt Megan.
Felmentem. Zelda a telefonját nyomkodta.
– Szia – köszöntem oda neki, és már rohantam is átöltözni.
– Milyen friss vagy! – jegyezte meg
Pár percen belül indulásra készen álltam. Rohantunk, mint mindig. Mi
voltunk az örök késők, az utolsó pillanatban estünk be, kezdés előtt.
Szorgalmasan átleveleztük az első három órát, amiben mindent részletesen
elmeséltünk egymásnak. Gyakorlati óra következett. Nem volt semmi
kedvem hozzá, tudtam, hogy az öreg lesz velünk, ímmel-ámmal öltöztünk
át. Sarah szaladgált körbe,
mindenkitől kérdezgette, ki lesz ma. Hozzánk is odajött.
– Nem tudjátok, ma kivel leszünk? – kérdezte kíváncsian.
– Akivel tegnap – válaszoltam neki, de tudtam, hogy nem Brian lesz.
– Szuper! – ujjongott nagyot, és kigombolta az ingét úgy, hogy
melltartóját közszemlére bocsájtotta. Összenéztünk Zeldával döbbenten,
majd amikor elkészültünk elindultunk sorakozni. Pár perc és jött is az öreg.
Elindult a ruha ellenőrzés. Ordított Sarahval mint a sakál, annyira ideges
lett, hogy nem jött tovább a soron. Sarah a kiszabott büntetését csinálta,
halk szipogással.
– James, Peter, Megan kilépni! A többiek bemelegítés! – összeszorult a
gyomrom, megint mit akar. Nem csináltunk semmit. Átnéztem a srácokra,
ők is komoly arccal álltak csendben. Elénk lépett.
– Hol vannak a labdák?
– Nincsenek meg, Uram! – James válaszolt neki.
Nagy levegőt vett az ember. Közelebb lépett felénk. Tudtam mi fog jönni,
próbáltam felkészülni az ordítására, de olyan mélyről jött belőle megint,
hogy megrezdültem.
– Mi az, hogy nincs meg? Akkor miért nem keresik még? Azonnal
visszamennek és folytatják! – fröcsögött a szája, rezgett az egész arca,
miközben ordított.
Dühöngtem magamban, bele nem megyek megint. Egész napot ott fogjuk
tölteni. Tapsolni kezdett, hogy induljunk. A srácok megfordultak és
elindultak, arcukra kiült a méreg, rágóizmuk lüktetett kitüremkedve az
arcukon. Tanakodtam majd utánuk fordultam én is. Jött a hajcsár
mögöttünk, szájában cigarettával. Elképzeltem, ahogy megfordítom a cigit,
hogy az égő fele marja szét neki a nyelvét, legalább nem ordítana egy
darabig. Megláttam a sarat, rosszul lettem, nem akartam bemenni. James és
Peter alig hogy odaértünk, már be is mentek.
– Maga mire vár? Befelé vagy én dohom be! – üvöltött rám. Mint a sakál.
Lehúztam a cipőmet és újra megmártóztam a hideg csúszós sárban. Soha
nem fogjuk megtalálni a labdákat, görcsben állt a gyomrom. Hiába volt a
sár hideg, a forró nap égette a homlokomat. Az meg csak ott állt a latyak
medence szélén elégedetten, és minket bámult. Látszott az arcán mennyire
élvezi. Jóval távolabb keresgéltem a srácoktól, velük sem akartam beszélni,
Peterrel főleg nem a tegnapi bunkó viselkedése után. Egy adag sár jól
mutatna az autóján. Vagy talán meg kellene neki köszönnöm, hogy bunkó
volt, különben nem lett volna csodálatos estém.
– Miért vannak bent? – meghallottam az ismerős hangot, megfordultam.
Brian állt az öreg mellett.
– Folytatják a tegnapi büntetést.
– Nem unod még? – kérdezte tőle Brian.
– Amíg nincs labda, addig keresni fogják! – hangja arrogáns volt.
– Te is tudod, hogy nincs bent semmi – láttam kezd ideges lenni, nekünk
meg az állunk leesett, ekkora szívást.
– És? – vagánykodott tovább az öreg, valami felvett stílussal, amit talán a
filmekből tanulhatott.
Brian a fejét rázta és felénk fordult.
– Jöjjenek kifelé – intett mindhármunknak, mire el is indultunk.
– Mindegyik ott marad! – kiabált ránk az öreg.
Megtorpanva néztünk most egymásra a srácokkal, hogy mi legyen.
– Majd én döntöm el, meddig lesznek bent! – közelebb hajolt Brianhez,
hogy erélyesebbnek tűnjön. Jóval alacsonyabb volt nála, zömök testalkattal.
Brian nem válaszolt neki, csak gúnyosan felé nevetett és visszafordult
hozzánk.
– Megan, kifelé! – szólt rám a szemembe nézve, majd intett a srácoknak
is. Elindultunk kifelé.
– Ennek még következménye lesz – mérgesen fakadt ki a férfi, és gyors
léptekkel elindult. Brian megvárta, amíg kiérek, majd újból segített
kijönnöm. Összeszedtem a cipőmet és elindultunk befelé.
 – Tényleg nincs bent labda? – nem hagyott nyugodni a mondat, amit
hallottam.
– Nincs.
– Hogy lehet? Ott voltunk, amikor bedobta! – néztem rá kíváncsian.
– Majd elmondom. Öltözz át, kint várlak.
– Még van két órám.
– Szívesebben maradsz itt inkább? – fordult hátra menet közben,
mosolyogva. Nagyon utána akartam szaladni, nyakába ugorva csókolni, de
túl sokan voltak körülöttünk. Felmentem zuhanyozni. A lépcsőn felfelé jött
velem szembe az öreg. Feje még mindig olyan vörös volt, mint a rák. A
szemeivel ölni tudott volna, zavartan néztem a másik irányba. A többiek a
teremben várták, hogy kezdődjön az óra. Siettem, nem akartam összefutni
senkivel, hogy magyarázkodnom kelljen hova is megyek. Végigosontam a
folyosón, a kijárat közelében már bátran lépkedtem. Brian kint várt az
autóban. Beültem mellé, gyors puszit nyomtam az arcára.
– Hova megyünk? – kérdeztem megtelve boldogsággal, hogy ott vagyok
mellette.
– Lehűtjük magunkat – már indult is.
Gondolkodni kezdtem, hogy hova mehet, csak is víz közelébe lehet
felfrissülni ebben az időben.
– Elmondod mi történt a labdákkal?
– Hogyne, mit kapok cserébe? – kihívó mosollyal rám pillantott.
– Mit szentnél? – kérdeztem nevetve.
– Lenne néhány ötletem, de még gondolkodom rajta.
– Addig nem is mondod el?
– Nem.
– Akkor sem, ha megígérem, hogy teljesítem?
– Akkor sem – gondoltam, hogy viccel, később ki fogom húzni belőle.
Lehúztam az ablakot, már éreztem a tenger sós illatát, ahogy a szél
belökte az ablakon. Rövidesen le is kanyarodott.
– Miért jöttünk ide? – nem válaszolt, csak lazán feltette napszemüvegét
és mosolyogva kiszállt. Követtem én is, megvárta, amíg utolérem, megfogta
a kezem, sétálni kezdtünk közelebb a vízhez. Megálltam egy pillanatra és
lehúztam a cipőmet. Érezni akartam, ahogy a forró homok simogatja
talpamat. Csak egy-két ember volt körülöttünk. Volt, aki napozott, vagy
csak úgy üldögélt, és élvezte a tenger hűs szelét.
 – Igazolod a lógásomat? – kuncogtam a hajam alatt, amit a szél az
arcomba fújt.
– Ahhoz kicsit többet kell tenned – megállt előttem átölelte derekamat, de
nem láttam sokat az arcából a szemüveg miatt és a nap is vakított,
hunyorítanom kellett. Közelebb hajolt, hogy megcsókoljon, de hátra
húzódtam és feltoltam a szemüvegét a fejére. Nyakába karoltam, lehúztam
fejét magamhoz. Gyengéden csókolt bele megnyíló ajkaimba, szelíden
simogatva, majd egyre éhesebben, fékezhetetlenül járta körbe számat és
játszott nyelvemmel, szorosan magához húzott. Önfeledten, kizárva a
külvilágot merültünk el egymás ölelésében. Rövidesen tovább indultunk,
távolodtunk attól a pár embertől is, akik ott voltak.
– Elmondod végre? – nem hagyott nyugodni a kíváncsiságom.
– Mit szeretnél tudni?
– Hol vannak a labdák?
– Még mindig itt tartasz? Ha nem fejezed be, bedoblak a vízbe!
– De tudni akarom! – kérlelő hangon próbáltam rávenni. Különösen
nézett rám, felém mozdult, amitől én menekülni kezdtem, kisebb kergetőzés
alakult ki közöttünk, amíg el nem kapott. Felvett és elindult befelé a vízbe.
– Ne, ne, tegyél le, nem akarom! – sikítottam nevetve. Szerencsére
megszólalt a telefon a zsebében, megállt és letett.
– Ezt fel kell vennem – mondta miközben nézte a kijelzőt. Amíg beszélt a
lábammal rajzolgattam a hideg homokba, amit a tenger hullámai
nyaldostak. Figyeltem őt is, arca komoly lett, felém nyújtotta a kezét és
intett, hogy induljunk el visszafelé. Belekapaszkodtam karjába és felvettem
a tempóját. Letette a telefont mire a kocsihoz értünk.
– Ki kell mennem egy bűncselekményhez, sajnálom – komoly arccal ült
be a kocsiba és sietősen elindult.
– Jó, persze. Nem gond – válaszoltam neki kissé csalódottan, de tudtam,
hogy ez ezzel jár.
Száguldottunk végig az úton, meg sem szólalt. Egy sikátornál állt meg,
már volt ott több rendőrautó és mentő is.
– Maradj a kocsiban! – hangja parancsoló volt, közben feszülten nézett
rám. Csak bólintva válaszoltam, már ki is pattant az autóból, és eltűnt a
szűk utcán. Egy óra telt el, nyugtalan voltam, megőrjített, hogy ott kell
ülnöm, mégsem szálltam ki. Néztem, ahogy mozgolódtak a rendőrök, ki be
járkáltak sietősen. Eldöntöttem, hogy kiszállok, és, ha nem is megyek be, de
megkérdezem egyiküktől mi történt. Kiszúrtam egy fiatalabb rendőrt, aki
éppen cigizett, kiszálltam és odamentem hozzá.
– Helló. Mi történt odabent? – olyan „mit keresel itt” arccal nézett rám.
– Nem adhatok ki tájékoztatást! – válaszára elhúztam a számat. Brian
jelent meg.
– Azt mondtam, ne szállj ki! – szólt rám mérgesen és intett az autóhoz.
– Jó, de ... – nem hagyta befejezni.
– Ülj vissza, hazaviszlek! – sietősen ült be megint.
Ideges volt. Akartam tőle kérdezni, hogy mi történt, de ahányszor felé
néztem, hogy megszólaljak inkább nem tettem. Elutasítóan ült mellettem.
Az a Brian most nem volt sehol, akivel a csodálatos pillanatokat eltöltöttem.
Percek alatt voltunk a ház előtt.
– Majd beszélünk – felém hajolt és megcsókolt.
Kiszálltam sietősen, néztem, ahogy padlógázzal tovább megy.
Felmentem, Zelda már otthon volt. Az este folyamán együtt tanultunk,
megbeszéltük, hogy holnap lemegyünk a partra suli után.
Másnap reggel már vártam, hogy láthassam, aggódtam a tegnap történtek
után. Délelőtt Zelda elhívta Jacket is. Egész nap nem láttam Briant,
amennyire az első nap bujkáltam előle, most legalább annyira kutattam
utána. Órák után siettem lefelé, Jack és Zelda már lent vártak, a folyosón
futottam össze Briannel, az egyik terembe igyekezett.
– Szia – félve köszöntem rá, ridegnek tűnt.
– Szia – amikor mosolyogva köszönt vissza, akkor nyugodtam meg –
Végeztél mára?
– Igen. Lemegyünk a partra, velünk jöhetnél – jó lenne vele kettesben
lenni.
– Még van egy kis dolgom. Egy óra múlva utánatok megyek – nézte az
időt a csuklóján lévő órán.
Nagyon örültem válaszának. Továbbmentünk, én siettem lefelé, ő is
eltűnt az egyik teremben. Lent Zelda nagyokat nevetett Jackkel, amikor
odaértem.
– Jól megszívatott az öreg titeket – felháborodva, de mégis viccelve jött
ki belőle.
– Miért ?
– Nincs is bent semmi labda – Jack is nevetett.
– Tudom. Elmondod, hova kerültek azok a labdák? – fordultam Jack felé.
 – Ha valóban bedobálta volna a labdákat, ahányszor megcsinálta ezt a
trükköt, ott sár már nem lenne, csak labda – nevetett tovább.
– Másokkal is ezt csinálja?
– Ez a kedvence.
– Miért nem állítjátok le? – kérdezte Zelda
– Nem volt még rá szükség – nekidőlve az autónak válaszolhatott.
– Hova dobta a labdákat? – kérdeztem még mindig teljes homályban.
– Gondolkodj, rá fogsz jönni. Nem nehéz. Menjünk lányok, meleg van –
rugaszkodott el az autótól, majd beültünk mindannyian.
– Vissza kell mennem. Fent maradt a telefonom – szóltam előre nekik. –
Nagyon gyors leszek – és már nyitottam is az ajtót.
– Jó, siess.
– Két perc – már futás közben kiabáltam vissza.
Loholtam felfelé a lépcsőn, ahogy csak tudtam, szlalomozva kerülgettem
az elém lépőket. Beestem a terembe, cikáztam az asztalomhoz, keresni
kezdtem a telefont. Kapkodva túrtam félre az összes cuccomat, amikor
megtaláltam. Hallottam, ahogy belép valaki. Felnéztem, az öreg kiképző állt
az ajtóban.
– Mit csinál itt?
– Itt hagytam valamit – húztam elő a kupacból a telóm és elindultam.
– Ki adott rá engedélyt? – emelte fel a hangját.
Már megint kezdi ezt az engedélykérést, erre nekem nincs időm.
– Elnézést, mennem kell – húzódtam el mellette.
Megragadta a karomat és visszarántott.
– Adtam rá engedélyt, hogy elmenjen? – közben végig szorított, már
éreztem zsibbadni kezd a karom, ahogy vaskos ujjai rám tekeredtek.
Próbáltam kiszabadítani, húztam, cibáltam.
– Na, mi van, nem megy? – rekedtes hangon gúnyosan nevetett.
– Engedjen el, ez fáj – szóltam rá.
Abban a pillanatban éreztem egy ütést, a mögöttem lévő asztallal együtt
borultam meg, közben bevertem a fejem a székbe. Azt sem tudtam hol
vagyok, forgott velem minden. Arcom zsibbadt, égő bőröm alatt
arccsontom lüktetett, éreztem a tenyerének nyomát. Kapkodtam a levegőt,
szúró fájdalom hasított az oldalamba is. Elindult megint felém, próbáltam a
földön csúszva hátrafelé menekülni, de gyorsabb volt. Hajamnál fogva
ragadott meg és vonszolt ki a terem közepébe, kapálózáson kívül nem
tudtam többet tenni.
– Térdre! – közelebb hajolt hozzám, tépte a hajamat annyira, hogy megadva
magam letérdeltem.
– Fogalmad sincs mit tettél – az arcomba nézett közelről, szemei vérben
forogtak.
Nem tudtam mit tettem, és akkor, ott, nem is akartam ezen gondolkodni.
Egy valamit tudtam, ki kell szabadulnom a kezei közül. Hajamat felcsavarta
kezére, már éreztem, hogy fejbőröm pengeélen tusát vív minden egyes
hajszálamért. Féltem, tehetetlennek éreztem magam és kiszolgáltatottnak.
Ujjaim a csuklóját fogva erőlködtek eredménytelenül, hogy szorítása
lazuljon.
– Most nem lesz aki megvédjen! – ordított, mint egy elmebeteg,
belerezdült hangjától az egész testem.
– Nem csináltam semmit – szipogva erőltettem ki magamból.
– De mennyire, hogy csináltál – amint kimondta, már lendült a keze,
lesújtott arcomra megint, amitől a földre estem. Akadozva kaptam levegőt,
láttam a földön a vért, ami a felszakadt számból folyt ki. Szédültem, arcom
lüktetett, görcsben állt az egész testem. Rántott a karomon egyet, amitől a
hátamra vetődtem erőtlenül. Lábamra térdelve kezdte letépni rólam az
inget. Próbáltam lerúgni, de a közel száz kilója alatt meg sem mozdult a
lábam. A kezemmel próbáltam volna védekezni, a padlóra szorította
mindkettőt. Szinte mozdulni sem bírtam, csak a fejemet tudtam fordítani.
Rám borult és nyalogatni kezdet, csókolta a szakadt ing alól kivillanó
bőrömet. Hörgő lihegése, a fülembe gusztustalan volt. Mélyen az ereimben
éreztem az undort, inkább meghaltam volna ott, azonnal, mint még egyszer
érezzem, ahogy hozzám ér a mocskos kezeivel. Elfogyott erővel már csak a
sírás jött ki belőlem. Kiabálást hallottam, valaki lerántotta rólam, mélyet
lélegezve próbáltam felülni. Már a földön volt, Jack állt felette. Lassan
felálltam, gyűlöletet éreztem, a halálát akartam, amikor megpillantottam a
pisztolyt Jack derekán. Sajgó lábbakkal odaléptem kikaptam és ráfogtam a
féregre. Kisebb tömeg gyűlt össze az ajtóba.
– Megan, ne! Tedd le! – fordult felém Jack.
Már indult volna a pisztolyért.
– Ne gyere ide! – szóltam rá és kibiztosítottam a pisztolyt.
– Ne csinálj butaságot – emelte fel a kezét és torpant meg.
Nem érdekelt mit mond, csak az volt a szemem előtt, hogy azt a
rohadékot holtan lássam.
 – Mindenki kifelé! – lépett be Brian és a bámészkodókat az ajtóból
elzavarta.
– Megan, kérem a fegyvert – nyújtotta felém a kezét.
Csak a fejemet ráztam, egyik kezemmel a homlokomon lecsorduló vért
töröltem le. Remegett a kezem.
– Mi van, nem mersz lőni? – gúnyosan szólt be az öreg, fejét fogta a
földön.
– Fogd be, vagy én foglak lelőni – szólt neki vissza Brian, közben felé
nézett idegesen.
– Add ide a fegyvert! – szólt rám megint.
– Nem úszhatja meg – ráztam a fejem.
Arcomon végig gördülő könnycsepp befolyt ajkaim közé,
összekeveredve a vas ízű vérrel a számban, amit nem győztem nyelni.
– Nem fogja megúszni, megígérem, csak kérem a fegyvert! – beállt a féreg
elé ő is, és felém lépett.
– Ne gyere közelebb! – egyet hátra léptem és rászegeztem a pisztolyt.
Majd újra az öregre és megint rá. Bizonytalanul váltogattam a célpontokat.
Az meg csak ott ült Brian takarásában, szájára kiült gúnyos mosollyal.
– Nézz rám! Hallod? Megan! Nézz rám! – hallottam, amit mond, de nem
néztem rá. Lábaim remegtek, az arcom sajgott a fájdalomtól. Szédültem.
Még magamon éreztem a mocskos kezét. A fülemben hallottam hörgő
légzését. Meg kell tennem. Nem hátrálok meg. Szaporábban fújtam ki az
indulattal megtelt levegőt magamból. Oldalra fordítottam a fejem, becsukott
szemmel hallottam, ahogy megdörren a pisztoly a kezemben.

Negyedik Fejezet
Egy időben jött az égető ütés az oldalamba, szinte hallottam a felszakadó
hús hangját, elhagyott a testem és a földre zuhantam. Megszűntek a hangok
körülöttem. Mart a fájdalom, elfogyott az összes levegőm, foltokban láttam
fejem fölött a lámpát. Nem tudtam mi történik, mozdulni akartam, amikor
egy homályos alak hajolt fölém, csak néztem őt. Próbáltam rájönni ki az.
Kérdezni akartam tőle, de egy hang nem jött ki belőlem. Levegőért
kapkodtam, egy nyomást éreztem az oldalamon, már mindegy volt. Nem
tudok tenni semmit, hiába akarok. Nem tudtam irányítani a testem, magam
maradtam a gondolataimmal. Egyedül voltam egy szobába és vártam a
folytatást. Mi történik? Valakik most döntenek felettem? Talán meghaltam?
Még sötétebb kezdett lenni, majd teljesen fekete lett minden. Amikor
kinyitottam szememet, rázkódást éreztem, valaki megfogta a kezem. Felé
fordulva láttam Zeldát. Arcát könnyei mosták.
– Megan? Istenem. Itt ne hagyj – szorította kezem.
Próbáltam visszaszorítani, de erőtlen voltam. Hova is mehetnék,
mozdulni sem tudok. Arcomra egy maszk feszült szorosan. Lassan, de
kaptam levegőt. Egy ismeretlen férfi a másik oldalon, megfogta a
csuklómat és mért valamit. Nehezen bírtam nyitva tartani a szemem.
Amennyire tudtam, csak néztem mi történik. Nagyobb rázkódásnál nyilalló
égést éreztem az oldalamon. Aludni akartam. Engedtem az akaratomnak,
megint sötét lett. Ismét kinyitottam a szemem, fehér mennyezet volt
felettem és csend, zsibbadt mindenem. Nem tudtam hol vagyok. Fel
akartam ülni, de a rettenetes fájdalom a fejemben visszalökött az ágyba.
Fekve néztem körbe. Senki nem volt a közelemben. Már biztos voltam
benne, hogy egy kórház. Egyedül vagyok a kórterembe. Becsuktam a
szemem, próbáltam visszaemlékezni mi történt, miután meghúztam a
ravaszt, de nem tudtam, akárhogy is szerettem volna. Remélem célba ért a
golyó és az a rohadék halott, bár ezzel vége a rendőri pályafutásomnak.
Csalódott, de legfőképpen dühös voltam. Jó lenne beszélni valakivel.
Körbenéztem, egy gomb volt a fejem fölött. Meg akartam volna nyomni,
amikor egy idősebb férfi lépett be.
– Jó napot. Dr. John Kelly vagyok, én láttam el a sérülését. Hogy érzi
magát?
– Jó napot, voltam már jobban is – motyogtam vissza neki.
– Hamarosan jobban lesz – együtt érző mosoly ült ki a szája szélére, csak
tudnám minek. Ö fekszik itt, vagy én?
– Beszélhetnék valakivel?
– Nem engedhetünk be senkit Önhöz – már csak ez hiányzott. Mérgesen
feküdtem vissza.
– Miért hoztak be?
– Sokkos állapotban volt, agyrázkódása van és egy lőtt seb. A golyó
szerencsére nem ért fontos szervet, hamar fel fog épülni – ekkor tudatosult
bennem, tényleg meglőttek. De ki? Jack biztos nem lehetett, nálam volt a
fegyvere.
 – Pihennie kell még. Később visszajövök – remek, a másik lyuk a
türelmetlenségem és kíváncsiságom miatt lesz az oldalamon. Néztem,
ahogy kimegy az ajtón. Pár perccel később, két öltönyös férfi jelent meg.
– Jó napot, a nevem Martin Cooper, a társam Leonard Hayes nyomozó –
határozott belépővel megálltak az ágyam mellett.
Azt sem tudtam melyiket nézzem. Felesleges bemutatkoznom nekik, úgy
néztek ki, mint akik jobban ismernek, mint én magamat. Tekintetük üres
volt, faképpel álltak velem szemben. Felültem nagy nehezen, az oldalamban
húzódó fájdalommal.
– Elmondaná, mi történt? – jól van Megan, csak határozottan. Biztattam
magam, vettem egy mély levegőt. Nem tudom, talán túlélte az öreg, de ha
nem, akkor remélem, a sitten fogja tölteni nyugdíjas éveit.
– Felmentem … – hirtelen olyan lendülettel nyílt az ajtó, mintha egy
robbanás szakította volna ki. Egy magas, megtermett férfi lépett be az ajtón,
köszönés nélkül.
– Ne mondjon semmit! – szólt rám az ismeretlen.
Rémülten néztem rá, fogalmam sem volt, ki ő. Odalépet Coper és Flayes
nyomozóhoz.
– Uraim, Ryan Campbal, a kisasszony ügyvédje. Engedélyem és
jelenlétem nélkül, nem hallgathatják ki. Kérem, távozzanak – utat mutatott
nekik és arrébb állt.
Amennyire én ledöbbentem, annyira lepődtek meg ők is mind a ketten.
Egymásra néztek, majd elindultak kifelé.
Határozott fellépése, igen meggyőző volt.
– Még találkozunk – köszöntek rám szigorú arccal.
Csak néztem őket, ahogy kimennek, volt már benne gyakorlatom. Ez az a
helyzet, ahol többet látom az emberek hátát.
– Nos, Megan, beszélgessünk – közelebb lépett székkel a kezében, majd
leült az ágy mellé.
Megszólalni sem tudtam, egyenesen a szemembe nézett.
A tekintetével próbálta felszakítani belőlem a homályt.
– Maga kicsoda és ki kérte meg, hogy idejöjjön ?
– Az édesanyja hívott fel. Azonnal indultam – jaj, csak ezt ne, anyám már
mindent tud. Nekem végem. Soha nem akarta, hogy rendőr legyek, már
láttam magam előtt az arcát. Ugye én megmondtam kislányom?
– Ő most itt van?
– Igen. Mindjárt befog jönni – hangosan és idegesen fújtam ki a levegőt.
 – Talán valami gondja van az édesanyjával – fejemet ráztam. Le nem
vette rólam a szemét, zavaró volt.
– Tudja mi történt? – reméltem ő majd választ ad pár kérdésemre, amire
nem emlékszem.
– Ezt magának jobban kellene tudni.
– Sok mindenre, nem emlékszem – összehúzta a szemöldökét, hümmögő
hangot kiadva.
– Amennyire én tudom, a támadója pár emelettel feljebb fekszik az
intenzíven. Még nem volt időm jobban utána nézni.
– Eltaláltam? – meglepődtem, kezdett gyorsabban dobogni a szívem.
– Nem. Az egyik szemtanú lőtte le.
– Tessék? Ki? – sokként ledöbbenve hallgattam, amit mond. Nem
értettem – Ki lőtt rám? – kérdeztem türelmetlenül.
– A támadója lőtte le magát. Őt egy bizonyos Brian J. Smith
ártalmatlanított szintén egy lövéssel – ez már sok volt, ennek nem így
kellett volna történnie.
Nekem kellett volna lelőni azt a férget. Nyílt az ajtó, anyám lépett be.
Sietős léptekkel jött az ágy felé, merev volt és komoly. Rendezett kosztüm
volt rajta, mindig figyelt magára, hajkoronája olyan mintha most lépett
volna ki a fodrásztól.
– Megan, kicsikém – gyors öleléssel üdvözölt, majd az ügyvédhez lépett.
– Ryan, örülök, hogy ilyen gyorsan ide tudott jönni.
– Jó napot, Mrs. Prescott – közben felállt, átadta a helyet neki, és hozott
egy másik széket.
– Az első dolgunk az lesz, hogy jól bepereljük az egész iskolát, és
mindenkit, aki ott volt – kikerekedett a szemem.
– Nem, nem, nem! Mi köze van ennek az iskolához? – vágtam a szavaiba.
– Ők a felelősek, hogy ez történt – csak nem hagyta abba, dühöngtem
magamban, tudtam, hogy most oda fogja tenni magát, hogy eltiporjon
mindenkit. Ezzel most revansot vehet apámért is, aki szolgálat közben halt
meg. Néztem az ügyvédre, aki itta anyám szavait. Valamit tennem kell.
– Én átnézem tüzetesebben az ügyet és visszajövök – Ryan felállt,
megigazította a zakóját és elindult kifelé – Engedelmükkel.
– Mr. Campbal, elintézné, hogy bejöhessen a barátnőm? – szóltam utána.
– Ki a barátnője? – fordult vissza
– Zelda Williams, és remélem kint van – húztam el a számát.
– Meglátom, mit tehetek – bólintott és kiment.
 Ahogy kinyitotta az ajtót, egy egyenruhás rendőrt láttam kint állni. Még
külön felügyeletet is adnak, mint egy bűnözőnek?
– Kislányom, remélem, nem akarod folytatni ezt az iskolát.
– Eszemben sincs kilépni, ha csak ki nem rúgnak. De azért van itt a te
Ryaned.
– Nem, Ryan abban segít, hogy bepereljük őket és megvédjen téged! –
láttam rajta kezd ideges lenni.
– Neked ez, csak is apa miatt fontos, hogy bosszút állj – fakadtam ki neki.
– Nem tudod, hogy mit beszélsz.
– Ó, dehogyis nem. Érdekel egyáltalán, hogy én mit akarok?
– Mindig azt nézem, hogy te mit akarsz! És az jó legyen neked – jócskán
elhúztam a számat megint.
Fájt a fejem és feleslegesnek láttam beleállni jobban egy ilyen vitába
vele, még csak meg sem kérdezte, hogy vagyok, vagy egyáltalán, milyen
érzések kavarogtak bennem az után, hogy az a féreg megtámadott.
– Aludni szeretnék, egyedül hagynál? – zártam le ezzel a vitát.
– Persze, megkeresem Ryant – felállt és lépkedett kifelé.
Menj csak nyugodtan, szervezkedj tovább. Fejemet másik irányba
fordítottam, néztem kifelé az ablakon. Kis idő múlva kopogtak az ajtón,
lassan kezdett kinyílni. Nagy kő esett le a szívemről, amikor
megpillantottam Zeldát. Amint egymásra néztünk szaladt felém és
megölelt.
– De jó, hogy életben vagy! Úgy aggódtam.
– Én is örülök, hogy látlak – mindketten könnyeinket törölgetve öleltük
egymást.
Ez a Ryan legalább ezt el tudta intézni.
– Hogy vagy? – leült az ágyra.
– Jól vagyok, de felidegesített anyám. Találkoztál az ügyvéddel?
– Igen, kint vártam, valamit beszélt a rendőrrel majd telefonált és szólt,
hogy bejöhetek – nagyot sóhajtott.
– Nézd, még mindig remeg a kezem – felemelve mutatta.
– Mi történt? – fejét rázta.
– Csak annyit tudok, amennyit hallottam, jól helyben hagyott az a
szemétláda – arcom felé nyúlt.
Még nem is láttam magam mióta felkeltem. Vállamat vonva néztem le a
kezemre.
– És Jack meg Brian?
 – Bevitték őket kihallgatni. Megörülök, hogy nem hívott még Jack –
láttam az arcán az aggódást.
– Sajnálom. Ez mind az én hibám.
– Eszedbe ne jusson, nem te tehetsz róla.
– De igen, miattam lett ideges az a féreg – fejét rázta.
– Mit csinált veled? – nagyot sóhajtottam, amikor felidéztem a
történteket magamban.
– Hagyd, majd elmondod. Nagyon fáj? – mutatott az oldalamra.
– Már kibírom.
– Szuper, mehetünk a tengerpartra? – nevetve kérdezte, tudtam, hogy
viccel, nevetnem kellett nekem is.
– Zelda, kislányom! – lépett be anyám megint.
– Jó napot, Mrs. Prescott – fontoskodva jött oda hozzánk.
– Megannek pihennie kell.
– Anya, éppen beszélgettünk – néztem rá mérgesen.
– Hagyd csak, igaza van anyukádnak. Megyek. Holnap visszajövök – még
egyszer megölelt és már ment is kifelé.
Ott maradtam megint kettesben anyámmal.
– Holnap visszajön Ryan. Nagyon kedves fiatalember. Beszélgess vele
sokat – te jó ég, most el ne kezdje nekem itt a kerítőt. Az ablaknál lévő
kanapén kezdett pakolni.
– Mit csinálsz?
– Megágyazok magamnak – válaszolta elégedetten.
– Itt? – azt hittem rosszul leszek, hogy itt akar maradni.
– Igen, nem foglak egyedül hagyni – ezt már eldöntötte, bármit is
mondok.
– Kint áll egy rendőr, nem lesz semmi bajom.
– Talán zavarlak? – megtorpanva rám nézett.
– Nem, dehogy – beletörődve válaszoltam.
– Rendben. Jó éjszakát – odajött és feljebb húzta rajtam a takarót.
Óvodásnak éreztem magam a jelenlétében. Egy nővér lépett be.
– Jó estét. Ellenőrizném a kötését és már itt sem vagyok – mosolygott
kedvesen.
– Ezt nem lehetett volna korábban?
– Anya, ne már! – szóltam rá.
– Sajnálom Mrs. Prescott. Nagyon sok sérültet hoztak be egy baleset
miatt – szinte könyörgött a bocsánatért.
 – Semmi gond – válaszoltam neki, lassan felültem, megnézte, de nem
vette le csak igazított rajta.
– Köszönöm, reggel jön a doktor úr. Jó éjszakát – kisétált.
Visszafeküdtem és magamra húztam a takarót. Brian járt a fejemben,
hogy mi lehet vele. Aggódtam, hogy a történtek miatt bajba került ő is.
Másnap reggel anyám keltegetésére ébredtem.
– Megan, Megan. Ébresztő. Már késő van – nehezen nyitottam ki a
szemem.
– Jó reggelt, mennyi az idő?
– Fél hét. El kell készülnöd. Jön az orvos és Ryan is.
– Ez most komoly ? Felkeltettél fél hétkor?
– Gyerünk, ne morogj már – felültem volna gyorsan, de nem ment, még
szúrt az oldalam.
Kimentem nagy nehezen és teljesítettem a kérését, ami inkább
parancsnak tűnt. A fürdőszobába belenéztem a tükörbe. Rémisztő volt saját
látványom. Hatalmas kék folt volt a szemem alatt és az államon. Szám
sebes volt. Ahogy megláttam elfogott az idegesség. Hetekbe telik mire ez
rendbe jön. Reméltem, hogy ma többet megtudok az ügyvédtől, hogy mire
számítsak. Nem is akarok itt bent lenni tovább. Átcseréltem a kórházi ruhát
egy melegítőre, és egy pólóra. A combomon is egy hatalmas kék folt
díszelgett, és mind a két csuklóm el volt színeződve, mintha fekete karkötőt
viselnék. Miután elkészültem kimentem és leültem az ágyra. Anyám
készenlétben várt a széken és kapkodta a fejét az ajtó irányába.
– Na jó, én visszafekszem – nem akartam ott ülni és az ajtót bámulni,
mikor jön be valaki.
Legalább egy óra telt el, amikor benyitott az orvos.
– Jó reggelt – vidám volt – Menjünk a vizsgálóba – az ajtóban állva várt
rám. Fölkeltem és elindultam. Kiléptem, ott állt rögtön a rendőr. Pár
méterrel arrébb mentünk be egy szobába, de végig követett minket. Mit
képzel ez, hogy elszaladok? Motyogtam halkan.
– Parancsol, Ms. Prescott? – megfordult az orvos a hangomra
– Semmi, csak zavar, bogy követ a rendőr.
– Ez semmi ahhoz képest, ami az intenzíven van.
– Miért ott is vannak?
– Ott három rendőr áll az ajtóban. Az éjszakás nővért még igazoltatták is.
– Milyen állapotban van a férfi?
 – Tudja, hogy nem adhatok ki ilyen tájékoztatás! Jöjjön, üljön le –
mutatott az asztalra.
Felültem, és felhúztam a pólómat. Lebontotta rólam a kötést. Félve
néztem le, a seb sokkal kisebb volt, mint amit a fájdalom alapján
elképzeltem.
– Nagyon szépen húzódik össze-
– Mikor mehetek haza?
– Még pár napig biztos nem – megijedtem, amikor meghallottam.
– Nem lehetne, hogy hazaenged, és én nagyon óvatos leslek? Kérem?! –
most én néztem rá könyörgően.
– Meglátjuk Ms. Prescott – elkezdte visszakötözni a sérülésemet.
Valamivel áttörölgette, ami hideg volt és csípett. Összeszorított fogakkal
sziszegve bírtam végig. Mikor befejezte, nagyon nem akartam még egy
ilyet. Visszasétáltam, de égett az oldalam. A kint álló rendőr, komor arccal
sétált mellettem.
– Ha összesek, elkap? – szóltam oda neki, de még csak felém sem nézett.
Nevetnem kellett, ahogy ránéztem. Minek van ez itt? Bementem, anyám
még mindig ott ült azon a széken.
– Mit csináltak? – karba tett kézzel állt fel és várta a választ.
– Átkötötte – röviden válaszoltam.
– Ennyi ideig? – szinte toporgott, csak azt nem tudom miért.
Vissza akartam feküdni, de megint nyílt az ajtó. Az ügyvéd lépett be.
– Jó reggelt! – anyám nagy örömmel pattant fel a székből.
– Jó reggelt Ryan.
Egy kávés pohár volt a kezében.
– Hogy van ma Ms. Prescott? – nézett rám, nem szerettem, amikor így
hívott valaki. Miért nem anyámtól kérdezi meg?
– Jól, köszönöm – dehogy vagyok jól, igazából zsibbad a fél felem, és
elegem volt anyám jelenlétéből, de kötve hiszem, hogy érdekelné, önzőnek
tűnik.
– Jutott valamire, Ryan? – kérdezte tőle anyám.
– Természetesen. Első dolgunk, átbeszélni a történteket, hallani akarom a
lányától, mi történt – nézett rám, lazán zsebre dugott kézzel.
– Jó, de megnyerjük a pert? – érdeklődött anyám türelmetlenül.
– Mrs. Prescott, van rá esély. Fáradtnak tűnik, nem szeretne hazamenni?
– Úgy látja, Ryan? – közben zavartan a haját igazgatta. Én meg csak
ültem az ágy szélén, és néztem, mennyire megváltozott mióta apa már nincs
velünk.
– Menjen és pihenjen, felhívom később és egyeztetünk.
– Igaza van. Megyek is – összeszedte a cuccait és elindult.
– Ó, és Ryan, a kilépést is intézze el Megannek – szólt vissza az ajtóból.
El sem köszön, csak a fejébe vett dolgok a fontosak. Megkönnyebbülés
volt, amint becsukódott az ajtó. De ott van még az ügyvéd, meg kell
győznöm, hogy ne azt tegye, amit anyám akar. Egy széket hozott, amit elém
tett és leült velem szembe.
– Nos, Ms.Prescott. Mi az, amire emlékszik?
– Nem lehetne, hogy Megannek szólít?
– Ha ezt szeretné, nincs akadálya – közben szemöldökét felhúzva
semleges arccal nézett.
Nem lesz egyszerű dolgom. Anyám valamivel megbűvölte.
– Jó. Felmentem a telefonomért. Már éppen indultam, amikor bejött az a
féreg.
– Khm ... Megan, ne használjon ilyen szavakat.
– De az – még a nevétől is undorodtam kimondani.
– A bíróság nem fogja jó szemmel nézni – remélem legalább annyira
semlegesen néztem rá, ahogy az előbb ő csinálta. Megvontam a vállam és
folytattam.
– Megállított és jött a szokásos engedélyével, amit nem akartam kivárni.
– Milyen engedély?
– Mindenre engedélyt kell kérni tőle. Szóval, utána megragadta a
karomat és megütött, többször. Majd rám mászott – ahogy kimondtam csak
mély levegővétel után tudtam folytatni. Még mindig láttam magam előtt azt
a gyűlölködő nézését és hallottam a hangot, amit kiadott.
– Ekkor jött Jack és lehúzta rólam. Elvettem a pisztolyát és ráfogtam.
– Úgy érti Jack Gleeson?
– Igen. És végül lőttem, szerencsétlenül. Sorozatot kellett volna bele lőni.
– Megan, ha nem akar rács mögé kerülni ezt hagyja abba.
– Jó, dühös vagyok, bocsánat. Mi lesz ezek után?
– Nézze, jelenleg belső nyomozást indítottak. Nem lesz nehéz dolgom.
Ebből maga fog kijönni nyertesen. Az édesanyja elégedett lesz – na, csak ezt
ne.
– Nem akarok beperelni senkit. És folytatni akarom az iskolát – vágtam
hozzá határozottan.
– Az édesanyja nekem nem ezt mondta.
 – Nem érdekel az anyám véleménye.
– Jobb lenne, ha rá hallgatna.
– Nem fogok, és mivel én vagyok az ügyfele, azt vegye figyelembe, amit
én akarok – mintha kicsit mosolyra rebbentek volna ajkai kifakadásomra,
amin csodálkoztam.
– Meglátjuk – válaszára a fejemet ráztam dühösen.
– Mi lesz Jackel és Briannel?
– Miért érdekli magát ennyire? – előre dőlt a széken, nézett rám,
gyanakvó tekintettel.
– Érdekel. Talán titkos információ?
– Ha jó ügyvédjük lesz, bár olyan jó nem lesz mint én, megúszhatják
figyelmeztetéssel – önelégült arcot vágott az önfényezése mellé.
– Mivel gyanúsítják őket? – szándékosan átugrottam a dicséret felett,
tőlem ne várja, mert én inkább bemosnék neki egyet.
– Jack Gleeson-t figyelmetlen fegyverviselésért. Brian J. Smith-nél, jogos
fegyverhasználat tényét vizsgálják.
– És mi lesz azzal a szemétládával? – kérdésemre felhúzta szemöldökét.
– Megbeszéltük, hogy nem használ ilyen kifejezéseket – vállamat
megvontam megint és a válaszára vártam.
– Mi lesz vele?
– Az majd kiderül – felállt és indulni készült.
Kérdően néztem rá.
– Most megyek, délután visszanézek, ha tudtam intézni valamit –
irigykedtem, hogy ő kimehet, én meg bent kell üljek egész nap.
– Meddig fog kint állni a rendőr az ajtó előtt?
– Ez sem tetszik magának?
– Nem.
Egy mosolyt erőltetett a szája szélére, és bólintva távozott. Néztem körbe
az üres szobába, mivel üthetném el az időt. Odasétáltam az ablakhoz, ami
az utcára nézett, vágyakozva figyeltem az embereket, ez a szoba csak
elkeserít. Kopogás nélkül nyílt az ajtó. Rögtön odakaptam a tekintetem,
minden apró rezdülést hallani lehetett a csendben. Brian állt az ajtóban.
– Szia Megan – alig hallhatóan jött a hang.
Elindultunk egymás felé, egyre gyorsabban ott akartam lenni, minél
közelebb hozzá. Megöleltem, mellkasához szorítottam arcom, a sérülésem
szúró fájdalma sem számított, amit éreztem. Nagyot sóhajtott. Vágytam rá,
hogy hozzám érjen, hogy karjai ölelő szorítását érezzem. De nem tette.
Felnéztem rá, szemeiben találtam magam. Közömbösen, üveges tekintettel
nézett vissza rám. Hevesebben dobogott a szívem, félelembizsergés futott át
rajtam. Nem értettem. Rossz érzés fogott el, éreztem, hogy valami nincs
rendben.
– Nem szabadna itt lenned! – mondtam neki félve.
– Tudom. Nincs sok időm, mindjárt visszajön az őr. Jobban vagy?
– Most már igen, mert itt vagy! – visszabújtam mellkasához.
Felemelte mindkét karját, amit látva öröm áradt el a szívemben, vártam,
hogy átölel, de korai volt az öröm, helyette meglazította köré font karjaimat
és hátrébb lépett.
– Figyelj rám, nagyon fontos, amit mondani fogok. Senki nem tudhat
rólunk. Senki! –többször kihangsúlyozta, úgy adta a tudtomra.
– Értem, nem mondtam nekik semmit – döbbenten válaszoltam neki,
ahogy közelebb hajolva nézett rám.
– Helyes, ez maradjon is így! – meg akartam érinteni az arcát, ajkait
akartam érezni az enyémen, de megfogta a kezem és letolta – Nem
folytathatjuk!
– Mi történt? Miért húzódsz el tőlem?
– Mennem kell. Vigyázz magadra – ujjai a tarkómra csúsztak, két
tenyerébe fogta arcomat, és hosszan homlokon csókolt.
– Brian, kérlek! – rezgett a hangom, homályos lett könynyektől a
szemem, ezernyi kérdés keringett a fejembe, vártam, hogy válaszol, de
elindult kifelé. Csak álltam ott némán, arcomon végig folyó
könnycseppekkel és néztem, ahogy becsukódik mögötte az ajtó. Belül
sikítottam és kérleltem, hogy maradjon. Nem értettem, miért utasított el
ennyire. Mielőtt mind ez történt, hosszú idő után egy kivirult virág voltam,
most száraz kórónak éreztem magam, miatta, elhullajtva az összes
szirmomat, szerelemmel a szívemben, ami most maga volt a pokol. Dühös
voltam és tanácstalan. Haragudtam rá, nem értettem, hogy ez miért történt.
Ryan aznap már nem is jött vissza, legnagyobb örömömre anyám sem.
De óránként felhívott, persze nem azért, hogy megkérdezze, hogy vagyok.
 Ötödik Fejezet
A következő napokban annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy
inkább tocsogtam volna újra a sárba, mint hogy ott üljek unalmasan.
Semmit nem tudtam, mi zajlik kint, már az őrület határán voltam. Zeldát
sem engedték be, innen egyenesen a rendőrségre kell mennem kihallgatásra.
Felöltözve várakoztam a szobában, anyám jött be. Ideges és fontoskodó
volt. Túl akartam lenni ezen az egészen. Rövidesen megérkezett Ryan is.
Most is makulátlan volt a külsője, talán anyámmal egymásnak adnak
öltözködési tanácsokat.
– Ha jól látom, rám várnak – torpant meg az ajtóban. Anyám megint
bevetette a bájolgást vele, én magamhoz vettem a cuccomat és indultam
kifelé. Nagyon kint akartam már lenni ebből a nyomult légkörből.
– Történt valami, amiről tudniuk kell – mindketten néztünk rá és vártunk
– Az áldozat lánya feljelentést fontolgat – az első, ami eszembe jutott, hogy
most már áldozat lett abból az elmebetegből?
– Ez mit jelent számunkra? – kérdezte anyám türelmetlenül.
– Remélhetőleg, a tárgyaláson való részvételen kívül semmit.
Amennyiben eljut az ügy a tárgyalásig mert próbálom kikerülni azt is. –
tudomásul véve mentem ki.
Nem érdekel, oldják meg ketten. Majd később foglalkozok vele. Kint
akarok lenni. Ez a légkör éreztem, hogy megfojt. Lementünk az autóhoz,
aggódtam, hogy mi fog történni a kihallgatáson. Bekísértek minket egy
irodába, miikor odaértünk. Jött a két nyomozó ismét. Ugyanazzal a
semleges arckifejezéssel álltak velünk szemben.
– Kérem, Ön fáradjon ki Mrs. Prescott! – szólították fel anyámat.
Megnyugvás kerített hatalmába, vele ellentétben, mert benne fortyogott a
méreg. Két mappát tettek le az asztal közepére.
– Ez a másik két tanú vallomása. Most felvesszük az önét is. Kérem,
mondja el, mi történt az ominózus napon – mindenki tekintete rám
szegeződött, nem kellett ide vallató lámpa, világított a szemembe a zavaró
tudat, hogy olyan nyíltan kell beszélnem három férfi előtt, amire nem
hiszem, hogy képes leszek. Talán én magam sem tisztáztam le a bennem
lévő érzéseket, azzal a nappal kapcsolatban. Ebben a pillanatban azt
kívántam, hogy anyám visszajöjjön. Bár,nem tudom, lenne-e értelme.
Hallottam saját hangomat kívülállóként. Remegő hanggal beszéltem, végig
gombóccal a torkomban. Mind a hárman néma csendben hallgattak végig.
Utána még alaposan kikérdeztek, amire igyekeztem őszinte válaszokat adni.
Arról hallgattam, hogy Briannel volt köztünk valami. Hogy mondhatnám el,
amikor amúgy is eldobott. Még én sem akartam tudni róla, azok után,
amilyen a kórházban volt. Mély levegőt vettem amint kikapcsolták a
felvevőt és utunkra engedtek. Gondoltam az első dolgom az lesz, hogy a
sulihoz megyek. Már nagyon akartam találkozni Zeldaval. Anyám szépen
eltűnt mialatt mi bent voltunk.
– Ön szerint mikorra várható döntés? – kérdeztem a rendőrségi épület
előtt Ryantől.
– Egy két napon belül biztos. Megfogom sürgetni őket – tovább akartam
menni.
– Várjon, Megan! Az édesanyja vár minket – közelebb lépett hozzám.
– Majd később elmegyek hozzá – keze rácsúszott a derekamra és húzott
magával a kocsihoz.
– Mit csinál Engedjen! – letoltam az ujjait magamról.
– Csak el akarom vinni hozzá – közelebb hajolt, szinte suttogva beszélt –
Van még valami, amiről beszélnünk kell – tehetetlenül beültem az autóba.
Dühös voltam, tudtam, hogy ez csak is anyám műve lehet.
– Miről akar beszélni? – támadtam neki az autóban.
– Csak nyugalom, ne heveskedjen – nyugodtan készülődött az indulásra,
amíg én a puha bőrülésben feszengve vártam a válaszára – Hova akart
menni?
– Az iskolához – dühösen válaszoltam neki.
– Az édesanyja feltételeket szabott, ha továbbra is szeretné folytatni az
iskolát.
– Milyen feltételeket? – már a kérdés után biztos voltam benne, hogy
egyiket sem akarom majd elfogadni, de mégis valószínűnek tartottam, hogy
nem lesz más választásom.
– Ezt majd ő elfogja mondani – válaszolt miközben az utat nézte.
Ahogy közeledtünk a házunk felé, egyre jobban szorult a gyomrom.
Egykor még örömmel jöttem haza, ez volt az egyetlen biztos pont, ami
megnyugvást adott, most inkább fejvesztve menekülnék innen. Ryan
lekanyarodott, majd kiszálltunk és bementünk. Anyám a nappaliban
várakozott, teás csészével a kezébe.
– Tessék, itt vagyok – köszönés nélkül mérgesen álltam meg előtte.
 – Hogy ment? Én nagyon dühös lettem, inkább hazajöttem – átnézett
rajtam és Ryanhez beszélt.
Ő beleegyezően bólogatott, a kandalló előtt állt meg lezseren.
– Nem lesz gond – válaszolt neki.
– Mit akarsz tőlem? – reméltem végre rátér a lényegre.
– Nem szeretném, ha továbbra is folytatnád azţ az iskolát.
– Én meg szeretném befejezni, számomra ez nem kérdés – felemelte kezét
csendre intve, pedig még lett volna bennem mondani való.
– Tudom, nem kell folytatnod. Ezért csak akkor járhatsz oda, ha lesz
melletted valaki mindig – összeszorított szájjal, szigorúan közölte velem.
– És ha én ebbe nem egyezem bele? – kerestem a kiskaput, amivel ezt
megakadályozhatom. Ezt mégis, hogy gondolja?
– Kislányom, én nem szórakozom. Ez nem kérés volt. Egy jószívű ajánlat.
Nem fog sokáig tartani ez a hóbortod – forrt bennem a düh annyira, hogy
már szédelegtem és a meleg, hullámokban tört rám.
– Milyen hóbort? És ezt, hogy képzelted el? Figyeltetsz éjjel-nappal?
Állandó kíséretem lesz? – egyre dühösebben jött ki belőlem.
Remegett az egész testem az idegtől, a sírást fojtottam vissza.
– Pontosan, mindig lesz valaki a nyomodban – rám se nézett, úgy
válaszolt.
– Te teljesen meghibbantál! –szaladt ki a számon – rendőr leszek, nem
kell nekem őrizet! – letette a csészét és odalépett hozzám.
– Nem hiszem, hogy valaha is rendőr lesz belőled. Oda akarsz jutni, mint
apád? Ezt a hangnemet, amúgy sem tűröm el! Nem fogok megint aggódva
kórházat járni miattad! – rideg utálat jött belőle, az aggódásnak, amiről
beszélt, nyoma sem volt.
– Ne keverd bele apát ebbe, neki más lenne a véleménye!
– Látod itt valahol? Nem miattam nincs itt. Egy percig sem támogatlak
tovább, ezt akarod?
– Igen, ha ez az ára, hogy békén hagyj – láttam rajta, hogy betelt a pohár
az utolsó mondatommal.
Emelte kezét és már csak a lesújtó csípő érzést éreztem az arcomon,
amitől megtántorodtam. Odakaptam remegő kezem, haragudtam, hogy ő az
anyám. Ebben a pillanatban azt kívántam, hogy bárcsak helyet cserélne
apámmal. Szégyelltem magam, hogy megfordul ilyen a fejemben, de
valami nincs rendben nála.
 – Jobb, ha rám hallgatsz nem szeretném, ha bajod esne. És te sem
szeretnéd, ha a barátaiddal történne valami a butaságod miatt – közelebb
lépett és kedves hangsúllyal beszélt hozzám, közben kezével simogatott,
amivel az előbb még meglegyintett.
– Még meg is fenyegetsz?
– Megan, én, nem fenyegetlek, soha. Tanácsot adok.
– Ne várd, hogy megköszönjem!
– Majd megköszönöd pár év múlva – megfordultam és elindultam kifelé.
Ryan még mindig a kandallónál állt, csendben figyelte az eseményeket.
Nem is vártam tőle semmit, lehet őt is sakkban tartja valamivel vagy szép
kis cinkostárs.
– Remélem jót mozizott! – szóltam oda neki, amire a megszokott
semleges arc meredt rám.
– Ryan veled megy! – szólt utánam.
Nem törődve szavaival mentem ki megállás nélkül. Ryan sietős léptekkel
jött utánam, megelőzött, már előttem az autóhoz ért.
– És ha nem szállok be? – kérdeztem tőle dühösen.
– Nincs más választása – fújtatva beültem, becsaptam, az ajtót magam
után.
Jó lett volna, ha kiszakad, de akkora erőm nem volt. Fortyogtam a
dühben, valamit ki kell találnom, ez így nem lehet. Készül anyám valamire,
láttam az arcán, ott volt rajta. Meg fogja keseríteni az életem még jobban.
Ki kell találnom valamit vagy rá kell jönnöm, mi van a háttérben. Oldalra
néztem az ügyvédre, talán ő a megoldás. Eddig nem tudtam róla semmit.
Látszólag jól kijönnek egymással. Biztos már jó ideje ismerik egymást.
– Magát is fenyegeti anyám valamivel?
– Nem tudom, miről beszél – szerintem pontosan tudta. Túlságosan
nyugodt volt.
– Hova akar menni?
– Haza – kifelé bámulva vártam, hogy megérkezzünk. Ryan megállt a
ház előtt, kiszálltam.
– Maga fog őrködni felettem? – visszafordultam megkérdezni.
– Nem mindig – válasz nélkül csaptam rá az ajtót. Szaladtam felfelé, már
amennyire tudtam, nem voltam még túl jó formában. Zelda nem volt otthon.
Idegesen sétálgattam a nappaliban, telefonnal a kezemben. Valami nem
stimmel anyámmal, nem fogok behódolni neki. Ez a lakás is az övé, nem
akarok itt maradni. Be kell mennem a suliba. Elindultam lefelé, kiléptem a
kapun, körbenéztem. Ryan nem volt sehol. Figyeltem az autókat, melyik
lehet a kíséretem. Elindultam, többször hátra néztem, de nem láttam semmi
gyanúsat. Ideges voltam, hogy üldözöttként kell közlekednem. Már délután
volt, csak reméltem találok bent valakit az irodába. Szólni akartam, hogy
folytatom a sulit. Közben a költözésen járt az eszem. Zelda kicsit sem fog
örülni, mert akkor neki is menni kell onnan. De most nem érdekelt.
Felmentem, be volt zárva az ajtó. Holnap délelőtt visszajövök. Lézengtem a
folyosón, amikor megpillantottam Jacket. Észrevett ő is, elindult felém.
– Megan? Mit keresel itt? Mikor engedtek ki?
– Szia, Jack. Ma délelőtt.
– Hogy vagy?
– Megvagyok.
– Ha Zeldát keresed, terepen van, később jönnek vissza.
– Nem őt kerestem, de köszönöm, hogy szóltál.
– Feldúltnak tűnsz, biztos minden rendben?
– Anyám teljesen rám szállt – ahogy hallottam magam kimondani,
őrültségnek tűnt.
– Talán lenyugszik, felkavarták őt is a történtek.
– Nem hiszem, felbérelt valakit, hogy mindig a nyomomban legyen –
kikerekedtek a szemei.
– Miért tenne ilyet? – fejemet ráztam válasz helyett. Tanakodtam
magamban, hogy kérdezek Brianről, de végül nem tettem.
– Most is kint vár a követőd?
– Valahol igen, még nem szúrtam ki, ki az.
– Gyere, nézzük meg – tetszett a lazasága, ahogy mosolyogva kíváncsian
indult kifelé.
Megálltunk a bejáratnál mintha beszélgetnénk, közben az autókat
figyeltük. Nem volt senki gyanús, talán csak meg akart félemlíteni. Az elég
vicces lenne, hogy én meg jól bedőlök neki. Mit is tudna tenni és hogyan?
– Nem látok senkit – mondta Jack öt perc nézelődés után.
– Most én sem. Megyek is.
– Örülök, hogy láttalak – köszönt el mosolyogva.
Elindultam haza. Egyre kevésbé érdekelt, hogy jön-e valaki utánam vagy
sem. Az estét pakolással töltöttem otthon, furcsa volt, hogy Zelda még
sehol nem volt. Kopogtak, elindultam az ajtó felé. Rátettem a kezem a
kilincsre, talán anyám, vagy az egyik embere ellenőriz. Mély levegőt
vettem és kinyitottam. Brian állt előttem. Idegesnek látszott. Meglepődtem,
hevesen kezdett el dobogni a szívem, amint megláttam.
– Beengedsz? – hátrébb léptem, kinyitottam az ajtót, hogy bejöjjön.
Már remegett a gyomrom miközben csuktam be. Megfordultam, velem
szemben állt, nem tudtam mit mondani, összezavart, hogy most itt van,
legutóbb a kórházban határozottan elutasított.
– Miért jöttél? – félve kérdeztem meg.
– Tudni akarom mi történt – mozdulatlanul, magabiztosan állt velem
szemben, arca komoly volt, pillantásával uralkodott felettem, ami dühített.
– Miért érdekel az téged? Legutóbb világosan közölted, hogy mit akarsz –
dühös voltam és haragudtam rá.
– Okom volt rá.
– Ja, csak azt az okot elfelejtetted velem közölni.
– Te adtál rá magyarázatot, amikor leléptél első este? – megemelt
hanggal kérdezett vissza.
– Ez így nem fair.
– Ó, dehogynem!
– Azt sem tudod miért léptem le – még jobban feldühített, fújtatva álltam
odébb, csak játszik velem.
– Akkor egálban vagyunk! Mit akar anyád? – fordult utánam.
– Semmi olyat, ami téged érintene – megsértődve válaszoltam, kerültem
minden mozdulatomban, hogy a szemébe nézzek, akkor biztos elvesznék
benne.
– Segíteni akarok.
– Nem kell a segítséged – tovább duzzogtam, fújtatva. Nekem ne
segítsen.
– Akarod, hogy elmenjek? – nagyot sóhajtva kérdezte meg.
– Igen – egy pillantást vetettem rá, úgy válaszoltam, majd megvontam a
vállam.
Hallottam saját szívverésemet. Dehogy akarom, hogy elmenjen. Azt
akartam, hogy öleljen úgy, ahogy akkor éjszaka tette.
– Gyere ide!
– Nem megyek, ne játsszál velem!
– Ha nem jössz ide, én fogok odamenni – hangja sokkal lazább és
közvetlenebb, mintha mosolyogna miközben kimondta.
– Nekem ez nem vicces, megbántottál – tartottam a távolságot tőle
továbbra is.
 – Jó, ebből elég!– megemelte a hangját, odakaptam a tekintetem, láttam,
ahogy felém indul.
Azt hittem csak megáll előttem, de lefejtette karba tett kezeimet és
határozottan magához húzott.
– Befejezted? – közel hajolva nézett a szemembe.
Fejemet ráztam válasznak miközben álltam tekintetét. Némi mosoly
jelent meg a szája szélén, a következő pillanatban erősen megcsókolt. Hiába
haragudtam rá, eszemben sem volt kiszabadulni szorító öleléséből, már
akkor vágytam a csókjára, amikor megláttam őt az ajtóban. Vágyódva,
éhesen viszonoztam ajkai játékát, magamhoz húztam őt szorosan.
– Sajnálom – nézett rám, miután elváltak ajkaink, arcomon simította
végig ujjait. – Az én hibám, meg kellett volna akadályoznom –
összeszorította száját, idegesen mozdultak meg rágóizmai arcán.
– Nem te tehetsz róla – megcsókoltam, és mellkasához bújva öleltem át.
Körém fonta karjait, rám hajolva csókolt bele a hajamba. Megemelkedett
mellkasa a mély levegővételtől, elengedett és megfogta a kezem, az ágyhoz
mentünk és az ölebe ültetett.
– Mi baja van anyádnak? – közben a hajamat hátrasimította fülem mögé.
– Nem tudom, olyan, mintha teljesen örült lenne.
– Valami oka biztos van.
– Először csak azt hittem, hogy a rendőrséggel van baja, apám miatt, de
ez annál több.
– Mi történt apáddal?
– Intézkedés közben meglőtték – ahogy kimondtam, újra feltört bennem
az a keserű rossz érzés, amikor kopogtak és én nyitottam ki az ajtót évekkel
ezelőtt. Két rendőr állt előttem. Anyám bezavart a szobába, de nem csuktam
be az ajtót, figyeltem mit beszélnek. Nem sírt mikor közölték vele. Csak
leült az asztalhoz és nézett maga elé, órákon keresztül.
– Ki volt az apád?
– Tom Prescott, de ez már tíz éve volt.
– Lehet, hogy félt téged – ráztam a fejemet.
– Biztos,hogy nem. Gyűlölet van a szemében – nem tudhatja, miről
beszélek, még nem találkozott anyámmal. Szerencsére. Közelebb hajolt és
megcsókolt hosszan.
– Ryan is úgy viselkedik, mintha valamivel zsarolná őt.
– Ryan az ügyvéd? – kérdezett vissza kíváncsian.
– Igen.
 – Ő volt nálam. Már beszéltem vele.
– Mit akart?
– A vallomásomat az ügyről.
– Miért mondtad azt a kórházban, hogy nem találkozhatunk többet? –
láttam rajta, hogy hezitál a válasszal.
– Nem érdekes, féltettelek – közben ujjai a kézfejemen szaladgáltak,
simogatott, néha összefonta ujjait az enyémmel.
– Gondolom, te nem azért léptél le első nap, mert féltettél – elnevette
magát.
– Ne már! – cummogtam el magam mosolyogva.
– A barátnőd nem valami kedves a hátad mögött.
– Tudom, azt mondta neked, hogy minden héten mással vagyok. De ez
nem igaz – csak nézett rám égető tekintettel.
– Akkor?
– Megijedtem tőled! – szemöldöke csodálkozva ugrott fel. – Pontosabban
az érzéstől, amit kiváltottál belőlem – éreztem, ahogy lángolni kezdett az
arcom, lesütöttem szememet, talán nem kellett volna ennyire megnyílnom
előtte. Még csak azt sem tudom, ő mit érez.
– Már az első pillantásoddal megőrjítettél. Utána csak fokoztad a
makacsságoddal – mosolyognom kellett, ahogy hallottam szavait, közben
megvontam vállamat. – Ezt fejezd be! – szólt rám, erőteljesen.
– Mit? – meglepődve kérdeztem vissza.
– Vállvonogatást.
– Zavar?
– Igen, ha még egyszer meglátom ... – nem fejezte be a mondatot,
helyette nagyot sóhajtott, csak nézett rám közben szemeivel vetkőztetett.
Belementem a játékába, ismét megvontam a vállamat szemtelenül.
– Szóltam – amint kimondta már a kanapén fekve találtam magam, ajkai
a számra tapadtak. Heves csókolózásba kezdtünk, ízleltük egymás édes
ajkait. Egyre fokozódó vággyal.

Hatodik Fejezet
 Hirtelen erős kopogás jött az ajtóból. Felkaptam a fejem, összeszorult a
gyomrom, de nem mozdultam.
– Nem nyitod ki? – kérdezte Brian.
– Nem akarom – a kopogás megint jött, most még erősebb volt és
gyorsabb.
– Menj, nyisd ki – felhúzott a kanapéról és az ajtó felé tolt gyengéden.
Hátranéztem miközben lassan elindultam az ajtóhoz. Becsuktam a
szemem, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.
Megijedtem, amikor megrezdült előttem az újbóli kopogás miatt. Nagy
levegőt vettem és kinyitottam. Anyám volt, az. Meg sem várta, amíg
beengedem, hátralökte az ajtót és úgy trappolt be.
– Mi tartott ennyi ideig?
– Nem értem rá.
– Jó, öltözz el kell mennünk vacsorázni az egyik ügyfelemmel, a fia is ott
lesz – nem változott a stílusa, ugyan olyan fölényeskedő, felfuvalkodott volt
– Igyekezz Ryan már lent vár minket.
– Nem megyek veled sehova.
– Kislányom, nincs más választásod.
– Jó estét Mrs. Prescott – Brian lépett ki a szobából.
– Maga kicsoda? – meglepődve nézett rá.
– Brian J. Smith, asszonyom – közelebb lépett felé és a kezét nyújtotta.
Anyám, mintha egy leprással kellene kezet fogjon, úgy nyújtotta az övét,
közben méricskélte.
– Honnan ismeri a lányomat?
– Az akadémiáról.
– Remek, maga is rendőr! Ezt a szégyent.
– Anya, fejezd már be – szóltam rá, szemérmetlen udvariatlansága miatt.
– Nem azt akarod mondani, hogy van köztetek valami?
– Talán probléma lenne Önnek? – kérdezte tőle Brian.
– Probléma? A legnagyobb hiba, fiam. Elmehet, nekünk most dolgunk,
van – lenézően, söprő mozdulatot tett a kezével Brian felé és odafordult
hozzám.
– Gondolom nem bánja, ha eggyel többen megyünk – mellém lépett
Brian.
– Mit képzel? Nem véletlenül viszem magammal Megant.
– Ebbe azért van beleszólásom nekem is – szóltam közbe.
 Már remegett a lábam az idegességtől. Rám akarja erőltetni megint a
saját akaratát.
– El fogunk késni, tedd ki ezt a férfit és induljunk – mintha ott sem lenne,
úgy beszélt hozzám.
– Eszemben sincs. Menj el te – mogorván válaszoltam neki.
– Megan, ne szórakozz velem. Oda akarsz jutni ahova én? – egyre
hangosabban beszélt, szinte már kiabált.
– Miről beszélsz?
– Van fogalmad milyen egy rendőrrel élni? 24 órából huszonötöt egyedül
leszel, azt várva mikor jönnek szólni, hogy a féljed halott. Nekem
szerencsém volt, de neked nem biztos, hogy az lesz.
– Nem vagy tiszta. Szerencséd volt, mert apa meghalt? – elképedve
válaszoltam a kirohanására.
– Igen, még mindig tölthetném egyedül a napjaimat, amíg apád
szórakozik – már kétségtelenül ordított.
Újból Brian felé fordult.
– És te, fiam, soha nem lesz belőled valaki, egy szürke kis rendőr leszel,
aki a lányomat sem tudja majd eltartani. Tegyél neki egy szívességet és
menj el – oldalra néztem, láttam Brian arcán, hogy szétveti a méreg.
Hajszál választja el, a kitöréstől. Ha eddig nem fogta magát és ment el,
ezek után biztos nem látom többé. Anyám túllépett minden határt, amit csak
lehetett. De nem mozdult, mereven nézte anyám mocskolódását.
Szégyelltem magam miatta.
– Már most bármit meg tudok adni a lányának! – mint egy elmebeteg
úgy nevetett fel anyám a válaszára.
– Igen, egy hónapig és utána? – hirtelen elkomolyodva nézett Brianre. –
Menjen, ne akarja, hogy én tegyem ki.
– Majd Megan eldönti, mit akar – mindketten rám néztek, most tényleg
döntést várnak tőlem? Oldalra néztem Brianre.
– Menj el te, anya – néztem továbbra is Brian smaragdzöld szemeit,
tudtam, hogy mellettem van és számíthatok rá.
– Hogy mondtad? Én menjek el? Ezt a szerencsétlent választod anyád
helyett? – csattant fel mérgesen, lángolt a feje az idegtől.
– Maga nem nevezhető anyának – válaszolt neki Brian.
– Ez az én házam, nem fogtok engem kirakni – ordított tovább.
– Nincs is rá szükség! – lökte neki vissza Brian, megfogta a kezem és
elindult kifelé, húzott maga után engem is. Nem ellenkeztem, csak
szorítottam ujjait, és süllyedtem szégyennel telve, könnyes szemekkel.
– Jól gondold meg, mit csinálsz Megan. Nem lesz hova visszajönnöd. Ezt
még megkeserülitek – a lépcsőn lefelé tartottunk, amikor utánam kiabált.
Brian csak dühösen ment lefelé, egy szót sem szólt.
Ahogy kiléptünk megpillantottam Ryant, valakivel beszélt telefonon.
Letette amint észrevett és elindult felénk ő is. Elém állt, amitől
megtorpantam. Éreztem, ahogy Brian visszahúz és helyet cserélt velem.
– Valami gondod van? – közel álltak egymáshoz, feszült puskaporos
levegőt vágni lehetett volna közöttük. Egyik sem tágított, mozdulatlanul
álltak egymással szemben, farkasszemet nézve. Csendben lestem mi fog
történni. Végül Ryan feladta és oldalra lépett. Folytattuk az utunkat a
kocsihoz. Brian kinyitotta az ajtót, hogy beüljek, majd körbe ment és
beszállt ő is.
– Sajnálom, nagyon felbaszott anyád! – még mindig ideges volt, az
indulatok benne, nem csillapodtak.
Szaporán vette a levegőt. Levettem kezét a kormányról és odahajoltam
hozzá megöleltem.
– Ne haragudj! – sírástól elfojtott hangon kértem bocsánatul anyám
viselkedése miatt.
– Minden rendben lesz! – emelte fel arcomat tenyerébe fogva.
Már nem tudtam visszatartani könnyeimet. Bólogattam csendben.
Közelebb hajolt és megcsókolt. Elindultunk, mire a házához értünk láttam
rajta, hogy lenyugodott. Belépve a lakásba a kis húsgolyó Lucy, aki elég
sokat nőtt mióta nem láttam, újra örömittasan ugrált a lábamon. Brian amint
rászólt, már ülve nyújtotta mancsát felém. Nem bírtam csak úgy elmenni
mellette, leereszkedtem hozzá gügyögtem neki, mintha egy kisbaba lenne.
Brianre néztem, a telefonját nyomkodta. Odamentem hozzá és megöleltem
hátulról.
– Látogatónk lesz – nevetett hozzá cinikusan.
– Kicsoda? – meglepődve kérdeztem.
– A rendőrség – amint kimondta elengedtem és felém fordult. Rémülten
néztem rá. Akart volna válaszolni, de már kopogtak az ajtón. Odament, én a
háttérből néztem mi történik. Két egyenruhás férfi állt az ajtóban.
– Helló srácok !
– Helló Brian, formaságból muszáj ellenőriznünk a bejelentést.
– Persze, nincs semmi gond. Gyertek.
Beléptek, egyenesem rám szegezett tekintettel.
 – Jó estét Ms.Prescott – bólintottam, halkan sem jött ki belőlem
köszönés.
– Riasztást kaptunk, hogy Brian elrabolta és azonnal jöjjünk ki – az
agyvérzés kerülgetett, amikor meghallottam. Meddig képes elmenni az
anyám.
– Nem rabolt el senki, önszántamból vagyok itt. Ki szólt?
– Mrs.Karen Prescott hívta a rendőrséget őrjöngve.
– Hz anyám nem normális! – elöntött a méreg.
– Tudomásul vettük – néztek Brianra és rám. – Már itt sem vagyunk.
További szép estét – köszöntek és elindultak kifelé.
– Bocs Brian.
– Nincs gondfiúk – becsukta mögöttük az ajtót.
Idegesen fújtatva ültem le a kanapéra. Úgy éreztem meg fogok őrülni.
– Mi jöhet még ezután? Feladom! Téged is kifog készíteni! Jobb lenne, ha
visszamennék! – Brian odajött és elém guggolt, amíg én a kanapén roskadva
fejemet fogtam.
– Nézz rám! – emelte ki arcomat a tenyeremből. – Estedbe ne jusson!
Megértetted? – kihangsúlyozva próbálta a tudtomra adni.
– Még a cuccaimért sem fog visszaengedni.
– Nem érdekes, veszek neked másikat – elnevette magát.
– Nem fog leállni! – válaszoltam elcsukló hangon, közben ráztam a
fejem.
– Találunk rá megoldást!
– Egy megoldás van – kérdően nézett rám. – Ryan. Ő az egyetlen, aki
közel van anyámhoz. Biztosos tud valamit.
– Felejtsd el! A közelébe nem mész! – válaszolta határozottan.
– Brian, nincs más lehetőség, még nem láttál mindent anyámból –
próbáltam őt kérni, de dühösen állt fel.
– Akkor sem. Erről hallani sem akarok – nem úgy tűnt, mintha
meggyőzhető lenne.
– Szólni kéne Jacknek és ZeIdanak. Nem bizţos, hogy anyám beengedi
őket – magam elé bámultam közben.
Teljesen kiment a fejemből, hogy talán Zeldát sem engedi be anyám
többet. Vagy rajta áll bosszút, a múltkor már így is fenyegetőzött.
– Felhívom, megkérdezem Jacket. Ne aggódj ennyire, megfogják oldani.
Nem kell őt félteni – válaszolt Brian és megnyugtatásomra telefonálni
kezdett. Átadta a telefont, megbeszéltem Zeldával, hogy holnap összeszed
pár ruhát és találkozunk a sulinál, hogy oda adja. Fáradt és kedvetlen
voltam, jobbnak láttam, ha elmegyek zuhanyozni és lefekszem.
Reggel bűntudattal ébredtem, talán nem kellett volna így viselkednem,
mégis csak az anyám, bosszantott, hogy ennyire megváltozott. Jó lenne
rájönni mitől. Nincs más választásom, el kell mennem Ryanhez, még ha
Briannek nem tetszik, akkor is. Csak is ő tudhatja, mi van a háttérben.
Kisétáltam a nappaliba, Brian már az egyenruháját igazította magán.
Bizsergő érzés futott át rajtam, vonzó volt a látvány, ami elém tárult.
– Jó reggelt – elém lépett mosolyogva és csókot nyomott a számra.
Friss illata csak késztetett arra, hogy közelebb húzzam magamhoz.
Tapadtam a szájára és a nyakába kapaszkodtam. Elnevette magát, amikor,
mint egy kis majom, kezdtem magam felhúzni az ölébe, csípőmet hozzá
nyomtam szorosan.
– Mennem kellene – kacér mosoly jelent meg az arcán.
– Tudom – nem utasított vissza, helyette érzékien járta körbe nyelvével a
számat, a kezét fenekem alá csúsztatta, izgatni kezdte ágyékomat.
Borzongtam érintésétől, ahogy megéreztem odalent. Gyorsan vette a
levegőt, ahogy én is a vágytól felhevülten ziháltam a nyakában. Már csak
attól felizgultam, ahogy végighúzta férfias ujjait hátamon. Hallottam, ahogy
kioldódik a nadrágcsat rajta, félrehúzta bugyimat, a következő pillanatban
már hüvelyemben feszült. Falhoz nyomtam a hátam, szorítottam derekát a
combjaim között. Hevesen kezdett el mozgatni, közben az öröm
mámorában nyögdécseltünk mindketten. Közel hajoltam arcához, ujjaim a
tarkójára csúsztak, figyeltem minden rezdülését, miközben ágyékomon
elégítette ki vágyaimat. Erősen megcsókolt, amikor az orgazmus már őt sem
kímélte. Vad volt, de mégis gyengéd. Együtt égtünk tovább a szenvedélytől,
egymás ölelésében még pár percig. Nem időzött sokat, tudtam, hogy
mennie kell, pedig az egész napot vele tölteném legszívesebben. Összekapta
magát ismét, indulásra készen.
– Ha bármi gond van, szólj. Ma nem a suliban leszek.
– Tényleg? – néztem rá meglepődve.
– Hívni foglak – megcsókolt hosszan és egy telefont nyomott a kezembe.
Miután elment lezuhanyoztam és elindultam Zeldával találkozni. Már ott
várt a suli előtt. Sietnie kellett, épp, hogy a kezembe adta a táskát és már
szaladt is órára. Pedig akartam vele váltani pár szót. Leginkább arról, hogy
találkozott e anyámmal. Felmentem az irodába, de csak a titkárnő volt ott,
jeleztem neki, hogy folytatnám tovább az iskolát, felírta, hogy majd
továbbítani fogja a parancsnoknak. Fölindultam vissza Brianhez, már
messziről megpillantottam Ryan autóját a feljárón, gyorsabban szedtem a
lábaimat. Most megint mit akarhat, és honnan tudja, hogy Brian hol lakik.
– Mit keres itt? – szóltam be neki az ablakon, csak akkor pillantottam
meg anyámat is a hátsó ülésen. Kiszállt és lassan odasétált mellém.
– Szóval itt akarsz lakni? – kérdezte szigorú arcot vágva, közben forgatta
fejét, a házat és a környéket leste.
– Miért jöttél? Mit akarsz már megint?
– Nem kell velem így beszélni – mintha semmi nem történt volna előző
este, vagy a világ legtermészetesebb dolga lett volna az, amit csinált, a
megbánás leheletnyire sem látszott rajta.
– Hogy kellene beszélnem? Menjetek el – már fordulni akartam, hogy
bemenjek és ne is lássam.
– Megan, várj – szólt utánam.
Türelmetlenül álltam görccsel a gyomromban és készítettem magam a
kiabálására.
– Ugyan kislányom, felesleges ez az utálkozás. Gyere ide szépen. Én csak
jót akarok neked – az első mondatától kisült az agyam, mint akinek
képszakadása lett volna, visszaugrott tíz évet a viselkedésével. Nyájas
hangon esdekelt előttem.
– Mit akarsz most? – kételkedtem minden szavában.
– Nem hívnál be, hogy beszélgessünk?
– Nem, mond, amit szeretnél, mert dolgom van!
– Rosszal esik, hogy így beszélsz – kezdett felbosszantani.
– A tegnap este túlléptél minden határt.
– Hidd el, jó okom volt rá – esdekelve beszélt, ránéztem Ryanre, az
ablakon kikönyökölve radarozta beszélgetésünket.
– És mi az ok? Csak, hogy megértsem miért aláztál meg.
– Már nincs sok időm hátra, szeretném a legjobbat neked, amikor már
nem leszek.
– Most szórakozol? Ilyen hazugsággal próbálsz sajnálatot kelteni
bennem?
– Ez nem hazugság! – a táskájában kezdett el kotorászni, kihúzott egy
papírt, amit felém nyújtott.
– Tessék, itt a bizonyíték, megnézheted! – letettem a táskát a kezemből és
elvettem tőle.
– Még ha valódi is ez a papír, nem ok arra, amit tegnap műveltél.
 – Tudom, kislányom. Helyrehozom. Te és a barátod gyertek el vacsorára
holnap – éreztem, ahogy a szemgolyóm kimeredt a meglepettségtől.
– Kétlem, hogy Brian hajlandó lenne erre.
– Hát győzd meg. Várlak titeket este hat órakor – azzal elindult a
kocsihoz beült és integetett vidáman.
A döbbenettől csak csoszogtam befelé a papírral a kezemben. Leültem a
nappaliba és újra nézegettem. Kerestem a hibát benne, de nem találtam.
Nagy zúgás volt kint, ami elég zavaróan hallatszott be, talán egy kukás autó
lehet. Felpillantottam, észrevettem a nyitott ablakot. Felálltam becsukni,
még pár percig sem akarom elviselni a hangját, amíg elmennek a ház előtt.
Elhúztam a függönyt és hajtottam be az ablakot, akkor vettem észre, hogy
az egyik férfi a feljárón áll, majd felemeli a táskámat a földről és indul
bedobni a présbe. Fejvesztve iramodtam neki, már a nappaliban kiabáltam,
hogy várjanak, mint aki megőrült úgy szedtem a lábamat kifelé. Lefagyott
tekintettel nézett rám a mellényes ember, szájában cigarettával és kezében a
táskámmal.
– Ki ne merje dobni! – kitéptem a kezéből magamhoz szórítottam.
– Bocsánat, azt hittem szemét – ahogy beszélt a cigaretta végéről
potyogott a hamu.
Ránéztem haragosan és sértődötten fordultam meg. A pulzusom
háromszorosára nőtt, majdnem búcsút inthettem a cuccaimnak. Ez is anyám
miatt van. Visszamentem és letettem a kanapé mellé. Újra a papírt kezdtem
nézegetni. Az orvos neve mellett találtam egy telefonszámot, amit fel is
hívtam. Most, el fog dőlni anyám átver vagy sem. Kérlelni kellett, hogy
kiadjon információt, lehazudtam a fáklyát is a Szabadság-szoborról, végül
válaszolt minden kérdésemre a férfi. De még mindig maradtak kétségeim.
Amint letettem, odasétáltam Brian laptopjához. Az internet biztos
segítségem lesz. Felkerestem a kórház oldalát. Az említett orvos valóban ott
dolgozik. Elbizonytalanodtam és kezdtem hinni anyámnak. Talán a haláltól
való félelem hozta ki belőle ezt a viselkedést. Tanácstalanul ültem egy
darabig, majd elindultam kipakolni a táskám. Meg kellene próbálnunk azt a
vacsorát holnap. De Brian biztos nem fog beleegyezni, amit meg is értenék
részéről, undorító szavakkal illette őt, tegnap este. Mégis meg kell
próbálnom meggyőzni valahogyan. Tovább pakoltam, rendezgettem a
ruháimat. Rövidesen hallottam, ahogy megáll az autó a feljárón. Szaladtam,
kinyitottam az ajtót és nekidőltem az ajtófélfának. Hatalmas mosoly villant
meg az arcán, amikor kiszállt és elindult befelé. Ahogy közel jött,
felkapaszkodtam a nyakába.
– El tudnám viselni, ha minden nap így várnál – súgta fülembe, amikor
átölelve felemelt a földről.
Amint kimondta már rátapadt szám az övére, úgy mentünk be a házba.
– Milyen napod volt? – kérdeztem miután csillapította bennem a vágyat,
csókja után.
– Túl hosszú. És neked?
– Voltam bent a suliban, de nem volt bent a parancsnok – mondtam neki
csalódottan.
– Beszélek vele holnap, hogy mikortól jöhetsz.
– De jó, akkor nekem nem is kell – fülig ért a szám, már untam, hogy
soha nem tudom, kifogni mikor van ott.
– Zelda hozott ruhát? – közben a konyhában öntött magának üdítőt.
– Igen. És itt volt anyám és Ryan is – elfogyott a hangom a mondat
végére.
– Itt? Minek jöttek ide? Miért nem hívtál?
– Nem engedtem be őket, kint beszéltem anyámmal – magyarázkodtam,
pedig biztos nem ezért lett ideges, hanem, hogy idejöttek.
– Mit akart? Megint ordítozott?
– Nem, ez most más volt – elindultam az asztal felé, hogy megmutassam
neki a papírt. Idegesen várt rám a pultnál.
– Ezt adta ide, azt mondta, hogy félt és azért ilyen, hogy mi lesz velem ha
ö már nem lesz – kivette a kezemből és olvasgatni kezdte.
– Egy szavát ne hidd el, egy nagy baromság, ami le van ide írva. Halálos
beteg? Na, persze! – érdektelenül tette le a papírt.
– Felhívtam az orvost, aki rajta van. Megerősítette.
– És? Bárki eljátszhatja ezt a szerepet. Ne foglalkozz vele.
– Meghívott minket holnap vacsorára – nyögtem ki végre.
– Huh, nem vesztegeti az idejét. Biztos, hogy nem megyünk – elindult
felém. – Elmegyek zuhanyozni – megcsókolta a homlokom. – Inkább tarts
velem – szólt vissza menet közben. Tulajdonképpen azt a választ kaptam,
amit vártam. Mégis rosszul esett valamiért. Meg kell győznöm valahogyan.
El akartam menni arra a vacsorára, csak így derülhet ki anyámról több
minden. Utána mentem a zuhanyzóba, meg sem lepődött. Várta, hogy
menni fogok. És mentem is. Kihasználtam minden lehetőséget, hogy
érezzem őt közelről. Kétszer annyi ideig tartott a zuhanyozás, vágyainkat
kielégítve, felfrissülve estünk be este az ágyba.
Másnap reggel már korán elment Brian. Csalódottan tapogattam az üres
ágyat magam mellett, ébredés után. A délelőtt folyamán olvasgattam, hogy
elüssem az időt. Mindig kikapcsolt a könyvek böngészése, de most
elkalandoztam, nem máshol, mint anyám vacsora meghívásán. Talán jobban
kellett volna győzködnöm Briant, hogy elmenjünk, de nem akartam
ráerőltetni semmit. Nagyon megsértette őt anyám, elfogadtam, hogy nem
akarja elfogadni a meghívását. Elálmosodva ledőltem egy félórára. Arra
ébredtem, hogy Brian kelteget.
– Kicsim, ébresztő – a kanapé előtt guggolt, apró csókokat lehelt az
arcomra és az orromra, miközben mosolygott.
Álmosan nyitottam ki a szemem, meg is ijedtem, hogy már este van és
ennyit aludtam.
– Mennyi az idő? – hirtelen kérdeztem riadtan.
– Négy óra – megnyugodtam, ahogy kimondta, de szégyelltem magam,
hogy semmit nem csináltam egész nap az olvasáson kívül.
– Hogy-hogy ilyen korán jöttél? – nem válaszolt, csak nézett rám nagyot
sóhajtva.
– Csak ne lennél ilyen szép.
– Most mi van? – kérdeztem tőle értetlenül.
– Megyünk anyádhoz vacsorázni.
– Komolyan? – néztem rá bamba fejjel.
– De! Egyetlen egy beszólás és én lelépek, ha jössz velem, ha nem –
magabiztosan közölte velem.
Örömmel ugrottam a nyakába, szorítottam magamhoz. Csak tudnám,
miért örülök ennyire, jól tudom milyen az anyám. Elszaladtam zuhanyozni,
és magamra kaptam egy farmert és egy pólót. Nem a legtökéletesebb, de
pont megfelelő lesz. Brian már előttem elkészült.
– Indulhatunk, ha szeretnéd – nappaliban állt, amikor szóltam neki.
– Nem szeretném, de menjünk – válaszolt gondterhelt arccal. Odaléptem
hozzá megcsókoltam és elindultunk. Ahogy közeledtünk, egyre nagyobb
volt a gombóc a torkomban. Brian sem volt túl beszédes. Kétségeim lettek.
Jó ötlet volt eljönni? Lehet, valamire készül anyám. Megálltunk, de nem
mozdultam, csak néztem a nagy szürke házat, amiben felnőttem.
– Be szeretnél menni? – kérdezte.
 Nagyot sóhajtottam, már láttam, ahogy anyám kilép az ajtón. Muszáj volt
kiszállni, már késő lenne visszafordulni. Ránéztem Brianre és nyitottam az
ajtót.
– Öülök, hogy eljöttetek – sétált felénk, kedvesen, nyájas mosollyal.
Döbbenten néztem Brianre, neki nem volt meglepett az arca.
– Gyertek, már kész a vacsora – megfogtam Brian kezét és bementünk.
Már az előtérben terjengett a sült hús illata.
– Te főztél? – kérdeztem tőle, mióta apa meghalt nem ment a konyha
közelébe. Mindig rendelgette az ételt, azt ettük. Bementünk az ebédlőbe.
Már meg volt terítve az asztal, rajta gőzölgött a leves. Észrevettem a négy
tányért.
– Vársz még valakit?
– Csak Ryan fog jönni – persze, hogyan is képzeltem el, hogy nélküle
bármi is történne.
– Miért kell neki mindenhol ott lenni?
– Kislányom, már hosszú évek óta együtt dolgozunk. Nincs senkije.
Zavar? – csak a szempillái nem rebegtek a simára sminkelt arcán válasz
közben.
– Ami azt illeti zavar – jegyeztem meg.
Leültünk az asztalhoz, Brian nem nagyon szólalt meg. Nem is vártam
tőle, hogy jó pofizzon.
– Önthetek egy kis bort, Brian? – kérdezte tőle.
– Nem kérek, vezetek Mrs. Prescott.
– Beszéltem az orvossal. Mióta vagy beteg?
– Szeretném, ha most nem beszélnénk erről. Tudod, nem akarok erre
gondolni. Úgy örülök, hogy itt vagytok – nagy koppanás lett volna, ha
hallani lehetne, ahogy az állam leesett. Csöngettek, anyám sietve indult ki
ajtót nyitni. Éreztem, ahogy Brian engem néz. Keze az asztalon pihent,
átnyúltam és megsimogattam, akkor jelent meg egy apró mosoly a szája
szélén.
– Jó estét Megan, Brian – lépett be az ebédlőbe az ügyvéd. Miután
köszöntünk, leült ő is mellénk. Elkezdtük enni a levest, mindenki csendben
kanalazott. Miután végeztünk, össze akartam szedni a tányérokat, de anyám
nem engedte. Lelkesen sürgött forgott körülöttünk. Behozta a második
fogást is.
– Megan, csak, hogy tudjon róla, ma délelőtt a támadója meghalt a
kórházban – szólalt meg Ryan.
 Furcsa érzés kerített hatalmába, ezt akartam, hogy meghaljon, most
mégis inkább semlegesen hatott rám a hír.
– Mikor szóltak erről? – kérdezte Brian tőle.
– Fél órája tudtam meg én is – válaszolt neki és tovább ette a tányérján
lévő ételt.
– Mekkora szerencse – sóhajtott közbe anyám.
Mindannyian ránéztünk.
– Miért? Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian tőle.
– Szerencse, hogy nem találtad el azt a férfit, igaz Brian? Hálás vagyok,
hogy megvédte a lányomat – átnyúlt és megfogta a karját.
– Nem tettem túl sokat – válaszolt neki komoly arccal.
– Most nagy bajban lenne Megan – szólalt meg Ryan is.
– Várható ebből valami probléma? – kérdeztem.
– Önnek nem valószínű. Ellenben Briannek lehetnek gondjai a férfi
lányával – idegesen néztem át Brianre.
– Én megfogom oldani, ne aggódj – nézett rám, hogy megnyugtasson.
– Egy remek ügyvéddel bármi lehetséges – szólt ismét Ryan.
– Ryan tud magának segíteni – ajánlotta fel anyám.
– Van ügyvédem, köszönöm – kicsit mogorván válaszolt vissza.
Tovább folytattuk az étkezést. Nehezen gyűrtem le a falatokat. Brian még
kedvetlenebb lett, szinte csak tologatta a tányéron lévő ételt.
– És mik a terveitek a jövőre? – kérdezte anyám mosolyogva tőlem.
– Nem tervezgettünk – néztem rá furcsán.
– Akik szeretik egymást szoktak tervezni – jegyezte meg pöffeszkedve.
– Majd ha elgördül minden akadály – válaszolt helyettem Brian.
Nem is kérdezgetett tovább minket. Ismét nem engedte, hogy leszedjem a
tányérokat miután befejeztük.
– Hozom a desszertet, maradjatok.
– Én nem kérek, köszönöm – szólalt meg Brian
– Én sem – valahogy nem kívántam most.
– Ryan magának hozhatok egy kis süteményt? – tányérokkal a kezében
állt és a válaszát várta.
– Én kérek, Mrs. Prescott – csillant meg a szeme a sütemény szóra.
Izgatottan ment ki és behozta a desszertet, talán örült, hogy valaki kér a
süteményéből. Brianre néztem, jobbnak láttam, ha lassan indulunk.
– Köszönjük a vacsorát, mi mennénk is.
 – Ennyire siettek ? Gondoltam még csinálunk valamit közösen –
felvettem a műmosolyomat, elsőre bőven elég ennyi is. Nem csak Brian, de
én sem tettem túl magam a tegnapi viselkedésén. Nem is volt felszabadult a
hangulat vacsora közben.
– Majd eljövünk máskor is.
– Jól van kislányom, bármikor – ámultam a kedvességén az ajtó felé
haladva.
Elköszöntünk és indultunk az autóhoz. Beakartam ülni, amikor láttam
anyámat szaladni felém.
– Válj, Megan – megijedtem egy pillanatra, nem tudtam mit akar. Talán
most jön a vacsora lényege és előáll valami megbotránkoztató dologgal.
– Tessék?
– Ezt oda adom, nekem nincs szükségem rá – kezembe adta a
lakáskulcsot és megsimogatta hozzá az arcomat. Szóhoz sem jutottam.
Elvettem tőle, intettem majd elindultunk.
– Ez fura volt – jegyeztem meg útközben Briannek.
– Az! Készül valamire – összehúzott szemöldökkel az utat nézte.
– Gondolod?
– Biztos vagyok benne – talán igaza lehet. Egyik napról a másikra nem
lehet így megváltozni, vagy valóban csak én vagyok rosszindulatú vele
szemben.

Hetedik Fejezet
Ma végre mehetek suliba. Nagyon örültem, vidáman keltem fel, igaz
Brian már megint jóval korábban ment be. A tegnapelőtti vacsora óta már
nem gondolkodtam azon, hogy anyám mire készül. Most csak is a sulira
akarok koncentrálni, így is jócskán le vagyok maradva a többiektől.
Elindultam, izgatott lettem, ahogy közelebb értem, régóta nem találkoztam
velük, nem tudom, hogyan fognak hozzám viszonyulni. Lent találkoztam
Zeldával.
– Szia – integetett messziről vidáman.
– De jó, végre! – megöleltük egymást.
– Már sokkal jobban nézel ki! – nézett végig rajtam.
 – Jobban is érzem magam – közben elindultunk befelé.
A folyosón végigsétálva, voltak, akik alaposan szemügyre vettek, mások
mit sem törődve csinálták a kötelességüket.
– Új kiképzőnk van – szólalt meg Zelda felfelé a lépcsőn.
– És milyen?
– Nő – már is jobban hangzott számomra.
– Legalább nem fog megismétlődni ... – nem tudtam befejezni a
mondatot.
– Aggódom miatta, nagyon rámászott Jackre. Mindig körülötte
legyeskedik – feldúltan mondta a magáét.
– Nem hiszem, hogy aggódnod kellene, jól megvagytok, nem?
– Igen, de akkor is – elhúzta a száját.
Beléptünk a terembe, rossz érzésem volt, pedig semmi nyoma nem volt
már a történteknek odabent. Kicsit feszengve ültem végig az első két órát.
– Szia Megan! – megfordultam a hangra. Peter és James állt előttem.
– Helló – köszöntem vissza nekik.
– Sajnáljuk, ami történt. Örülünk, hogy minden rendben és itt vagy.
– Nagyon kedvesek vagytok, köszi – válaszoltam nekik meglepetten.
Még következett egy elméleti óránk, majd lementünk gyakorlatra, a
pályára. Megismerhettem az új kiképzőtisztet, akitől Zelda annyira tartott.
Nekem elsőre rokonszenves volt, annak ellenére, hogy kicsit sem kíméletes.
Még csak félgőzzel csináltam a feladatok, sőt, volt, amit nem is csináltam
meg. Biztos tudott róla, hogy mi történt, mert nem szólt, hogy húzzak bele.
Viszont a többieket nagyon is hajtotta. Óra végére jól kifáradtam,
felmentünk lezuhanyozni. Végighallgattam Zelda morgolódását a zuhany
alatt, jókat kuncogtam, ahogy különböző helyzeteket hozott fel, mi fog
történni Jack és a kiképző között. Lementünk a kertbe, legtöbben kint ültek
és élvezték a jó időt.
– Megan, Mr. Smith üzeni, hogy menj fel – James adta át az üzenetet.
– Felmegyek, megvársz – fordultam Zelda felé és letettem mellé a
táskámat.
Kíváncsi voltam mit szeretne, talán valamit alá kell írni. Megbeszéltük,
hogy itt bent igyekszünk egymástól távol maradni. Mosolyogva léptem be a
terembe, de rögtön megfagyott a vér az ereimben, amint megpillantottam
Briant és Saraht a félreérthetetlen helyzetben. Ott guggolt előtte az a szuka,
amit Brian láthatóan nagyon élvezett. Sarah elérte, amit akart.
 – Remélem, jól szórakoztok! – szóltam oda nekik, majd megfordultam
kijöttem. Feldúlt lettem, fájt, hogy ezt tette.
Nem értettem, hogy miért. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet,
özönvízként zúdultak le az arcomon. Hallottam, ahogy jön utánam.
– Megan, várj! – megfogta a karomat, ahogy megfordultam, lendülettel
lekevertem neki egy pofont.
– Ne érj hoznám! Gyűlöllek! – kiabáltam neki.
Elrántottam a karomat és szaladtam. Nem akarom többet látni. Gyűlölöm!
Ha nem voltam neki elég, akkor meg kellett volna mondania. Erre nincs
bocsánat. Undorító szemétláda ő is, mint a legtöbb pasi. És én még anyámat
tartottam rossznak. Mindvégig igaza volt, hogy távol akart tartani tőle.
Hinnem kellett volna neki már az elején, helyette őt is megbántottam.
Bíztam benne annyira, mint még senkiben. De az egész csak egy hazugság
volt. Mindvégig csak szédített. Tudhattam volna. Most megrugdosva,
eltiporva éreztem magam a bennem lévő csalódástól. Letöröltem arcomat,
az idegességtől remegett kezem- lábam, kimentem, szó nélkül felkaptam a
táskámat és szaladtam. Zelda még utánam szólt, de nem álltam meg. Nem
akartam magyarázkodni, nem akartam beszélni sem róla. Dühöngve
mentem el Brian házába, összeszedtem a kulcsomat, amit anyám
visszaadott és a cuccaimat, becsaptam magam mögött az ajtót és
hazamentem. Szüntelenül tombolt bennem az idegesség és csalódottság, a
könnyeim sem akartak apadni. Hányingerem lett, ahogy újra magam előtt
láttam őket. Bezárkóztam a mosdóba és kiadtam a gyomromban kavargó
feszültséget. Hosszú idő telt el mire abba tudtam hagyni a sírást. Csak ültem
magam elé merengve.
– Megan? Megan? Itt vagy? – Zelda próbált bejönni.
– Hagyj békén! – nem akartam vele sem beszélni.
– Engedj be, kérlek! Ennek, semmi értelme! – nem tágított az ajtóból.
Lüktetett a fejem a fájdalomtól, feltápászkodtam a földről annyira, hogy
elfordítsam a zárat és visszaültem.
– Na, végre!– benyitott és leült mellém – Mi történt?
Csak a fejemet ráztam és ráhajtottam a homlokom a térdemre.
– Megcsalt – szinte suttogva mondtam ki.
– Tessék? – ránéztem, ahogy visszakérdezett, teljesen lesápadt.
– Kivel? És miért tette? – akadozott a hangja a meglepettségtől, hát akkor
mit szóljak én.
 – Sarahval. És fogalmam sincs miért tette – mire kimondtam megint
eleredtek a könnyeim.
– Gyere ide. Minden rendben lesz – magához ölelt.
– Tudom. Jól vagyok. Gyűlölöm! – sírva jöttek ki belőlem a szavak.
Később beálltam a zuhany alá, legszívesebben órákig álltam volna alatta,
hogy kimossa a fájdalmat, amit éreztem, de nem fogja. Úgy érzem soha
nem fog elmúlni. Összetörtem teljesen. Bementem a szobámba,
megtörölköztem és felöltöztem. Nem volt kedvem semmihez, folyamatosan
bevillant a kép, amit ott láttam. Odasétáltam a szekrényhez, elővettem a kis
dobozomat, amiben a régi fényképeket tartottam apáról. Már nem éreztem
fontosnak, hogy rendőr legyek. Csak miatta akartam ezt az egészet. Most is
csak az ő emlékeiből gyűjthetek erőt a folytatáshoz. Azt akartam, hogy
büszke legyen rám, odafentről is. Mindent elrontottam. A miértre kerestem
a választ magamban. Nem vettem észre a jeleket. Milyen jeleket? Tegnap
este még semmi baja nem volt. Azt hittem őszinte velem. Nem is lett volna
okom kételkedni, végig mellettem volt. Még ha lenne is rá magyarázata, ezt
soha nem fogom megbocsájtani neki. Zelda kopogott az ajtón.
– Van kedved velünk jönni a bárba? – széles mosollyal nézett be.
– Nem megyek sehova – válaszoltam kedvetlenül.
– El kellene jönnöd, úgy legalább nem gondolkodsz.
– Akkor sem megyek – kezdtem dühös lenni rá, fogalma sincs, mit érzek.
– Ne már, nem maradunk sokáig – elegem lett belőle is. Felálltam, az
ajtóhoz mentem és rákiabáltam.
– Értsd már meg, hogy nem megyek – rácsaptam az ajtót. Tovább nem is
erőszakoskodott. Visszamentem, magamra húztam a takarót. Órákig csak
forgolódtam, mire sikerült elaludnom.
Reggel nehezen tudtam felkelni. Bementem a fürdőszobába, felduzzadt
szemekkel néztem vissza magamra. Egy könnycseppet sem érdemel, amit
miatta hullatok. El is határoztam, hogy nem fogok többet sírni. Mire
visszamentem a szobába, megint potyogtak a könnyeim. Felöltöztem,
kimentem bekopogtam Zeldához. Nem volt a szobájába. Bűntudatom volt,
hogy tegnap úgy rákiabáltam. Be kell mennem a suliba. Ahol tudom, majd
elkerülöm Briant, de nem hiányozhatok többet. Végig kell csinálnom.
Délután majd meglátogatom anyámat is. Még az is nyomaszt, ahogy vele
viselkedtem. Zeldát kerestem, bent amikor megérkeztem, de nem találtam
sehol. A telefonja ki volt kapcsolva. Aggódtam, hogy hol lehet. A
szünetekbe nem futottam össze Briannel, de az utolsó óra elvileg vele lenne.
Szorult a gyomrom, kimentem levegőzni. Akkor láttam, Hogy Jack és Zelda
a padon ülnek. Odamentem hozzájuk. Zelda kisírt szemekkel ült Jack
mellett. Az ő arcán felszakadva, hatalmas duzzanat ékeskedett, ami elé egy
rongydarabot tartott.
– Úristen, mi történt veletek? – kérdeztem aggódva.
Zelda nem válaszolt, csak sírt és fogta Jack karját. Nem tudtam mit
kellene tennem. Zelda lehajtott fejjel csak a fejét rázta.
– Nincs semmi baj, ne aggódj – válaszolt Jack.
Egy kicsit sem győzött meg a látottak alapján.
– Jack! – kérlelte őt Zelda valamiért. Nem tudtam mi zajlik közöttük.
– Leszállnál már rólam? Húzzál el innen! – kiabált rá, amitől még én is
lesápadtam.
Talán nem kéne itt lennem. Jobb, ha ők intézik el maguknak. Elindultam
befelé.
– Megan? – Jack szólt utánam, megfordultam – Te jól vagy? – válasznak
bólintottam és eljöttem.
Kicsit sem voltam jól. Főleg úgy, hogy tudom a következő órát Brian
fogja tartani. Bementem a terembe és leültem. Jóval később jött, mint
kellett volna. Igyekeztem a székbe süllyedni, legszívesebben láthatatlan
lettem volna. A tegnapi ruha volt még mindig rajta. Az inge gyűrött, haja
össze-vissza állt a fején. Zavart és ideges lettem, feltűnően bámult rám.
Nem bírtam tovább egy helyben ülni, rossz volt látni, hogy mennyire
megviselt, de még mindig jól bemostam volna neki egyet. A két érzés
harcot vívott bennem, aminek következményeként magamhoz vettem a
táskám és szó nélkül kisétáltam. Éreztem magamon a tekinteteket. Nem
szólt rám. Nem is tudott volna megállítani. Dühös voltam, megint szorulni
kezdett a torkom, a sírást fojtogattam vissza. Nem, nem eshetek szét. Nem
érdemli meg. Csend volt a folyosón, mindenki órán volt.
Elindultam kifelé, kiléptem a kapun, megcsapott a forró levegő,
megszédültem.
Becsuktam a szemem, mély levegőt vettem és tovább indultam.
Átbuszoztam a városon, anyámhoz. Fáradt voltam és melegem volt.
Tudtam, hogy ő egyenesen ujjongani fog, ha megtudja, hogy mi történt. De
szükségem volt valakire. Reménykedve becsöngettem, pár perc múlva ajtót
nyitott.
– Megan, kicsikém! Gyere be – tárta ki előttem az ajtót.
– Szia – lebiggyesztett szájjal köszöntem neki.
 Bent jóval hűvösebb volt, jólesett a kinti forróság után.
– jól vagy? Olyan sápadt vagy. Karikásak a szemeid – megfogta az állam
és tanulmányozta az arcom.
– Jól vagyok – eltoltam a kezét.
– Eszel rendesen?
– Igen, eszek rendesen – tegnap reggel ettem utoljára, az is csak egy kifli
volt, amit sietősen gyűrtem le. Az idegesség teljesen elvette az étvágyamat.
Szerettem volna valakivel beszélni, Zeldával nem lehet, alig találkozunk.
Már csak ő maradt. Ez nem biztos, hogy a legjobb választás.
– Igazad volt!– mondtam neki minden előzmény nélkül. Csak nézett rám,
várta volna, hogy folytatom. De nem tudtam, lerogytam a fotelbe és
arcomat a kezembe temetve sírtam.
– Bántott valaki? – mellém lépett – Brian csinált valamit? – csak
bólogattam könnyeimet törölve.
– Jaj, kislányom, annyira tudtam, hogy ez lesz. Nem úgy néz ki, mint
akiben meg lehet bízni – simogatta a fejemet.
Elindult a konyhába es egy nagy pohár vízzel jött vissza. Nagyot
kortyoltam belőle, éreztem, ahogy végig folyik a torkomon keresztül és
megérkezik az üres gyomromba.
El is ment a kedvem.
Inkább megtartom magamban, nem ő lesz a megfelelő, akinek ki tudom
beszélni magamból a hülye bajaimat.
– Nincs neked szükséged rá. Rendes fiú kell melléd.
– Hagyjuk inkább, nem akarok erről beszélni.
– De, jobb, ha kibeszéled, kicsikém. Majd én segítek neked találni valakit.
– Erre semmi szükség. Ezt hagyd abba. Nem ezért jöttem.
– jól van. Legalább időbe kiderült – a szememet forgattam, arra vártam
mikor fejezi be.
– Voltál orvosnál? – témát akartam váltani, hogy ne rólam beszéljünk.
– Jajj, nem érdekes. Majd ha van új hír, akkor fogok szólni, ezért ne
aggódj – csúnyán néztem rá.
– De jól vagy? Mit érzel? jó lenne, ha beavatnál, szeretnék melletted
lenni.
– Majd, kislányom, majd, ha eljön az ideje – értetlenül néztem rá.
Felállt és kivitte a poharamat. Elindultam kifelé.
– Már mész?
– Igen, fáradt vagyok. Hívj, ha szükséged van valamire.
 – Persze, vigyázz magadra. Egyél rendesen! – kiabált utánam. Még
szerencse, hogy senki nem hallotta. Nem szeretem, amikor ezt csinálja.
Visszabuszoztam, egész úton próbáltam nem gondolni Brianre. Haragudtam
magamra, hogy annak ellenére, hogy így megalázott és átvert még mindig
nem vertem ki a fejemből. Hogy is tehetném, csak két napja történt. Mégis
sokkal többnek érzem, hogy nincs a közelemben. Hiányzik és utálom,
teljesen megőrültem. Addig elmélkedtem, hogy mikor észrevettem, hogy le
kellene szállnom, már csukódott az ajtó. Megpróbáltam odaérni, de már
csak a kisujjam fért volna ki. Remek, sétálhatok vissza. Ott szobroztam az
ajtóban a következő megállóig. Hazaérve Zeldát kerestem, megint nem volt
sehol. Reméltem meg tudták beszélni a problémájukat. Azért elővettem a
telefonom és rácsörögtem. Nem vette fel, pár perccel később jött egy
üzenet, tőle, hogy majd holnap beszélünk. Elmentem zuhanyozni, újra
éreztem a gyomorremegésem, már nagyon elegem volt magamból, akkor is
vissza fogom fojtani a sírást, de addigra a könnycseppek összekeveredtek a
lezúduló vízzel. Megtörölköztem és felöltöztem. Talán ennem kéne valamit.
Félúton a hűtő felé visszafordultam, inkább az alvás mellett döntöttem.
Reggel már úgy keltem fel, hogy majd szétrobbant a fejem a fájdalomtól.
Kapkodnom kellett, mert mint mindig, most is késésben voltam. Éppen,
hogy beestem a kezdésre. Zelda megint nem volt sehol. Csapzottan álltam
be ruhaellenőrzésre. Sajnos Brian tartotta az órát, látni sem akartam,
mérgelődtem magamban, hogy miért nem más van. Megállt előttem egy
rövid ideig, nem szólt semmit, majd tovább ment. Próbáltam átnézni rajta és
nem foglalkozni vele. Magamtól kezdtem el csinálni a büntetést. Velem ne
kivételezzen, nem kell. A többiek már futottak, mikor én végeztem,
kifulladva csatlakoztam hozzájuk. A harmadik kör után már éreztem, hogy
egyre jobban fulladok, a hasam görcsbe rándult. Ennem kellett volna
valamit, ezt így nem fogom bírni. Lassítottam, elkezdtem sétálni, de nem
enyhült a rosszullétem, sőt, már szédelegtem is. Félre álltam majd leültem a
fűbe és hátradőltem. Sokkal jobb volt, felnéztem, a felhők táncoltak az égen
szellő nélkül is. James állt meg és guggolt mellém.
– Mit akarsz? – kérdeztem tőle.
– Jól vagy?
– Jól.
– Akkor állj fel, mert Mr. Smith már erre tart – oldalra fordítottam a
fejem, valóban jött.
 – Segíts – nyújtottam James felé a kezemet, felhúzott. Brian közelebb ért
mire felálltam.
– Jól vagy? – kérdezte, de nem válaszoltam, hanem összeszedve
magamat, folytattam tovább a kocogást James mellett. Még átmentünk a
gyakorló pályára is. Nagyon vártam, hogy vége legyen az órának. Ennem
kell valamit, egyre rosszabbul voltam, hasam is görcsölt, ami furcsa volt,
egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az éhség miatt. Óra végén
megcéloztam az automatát, kinéztem magamnak egy csokit. Gyorsan
bedobtam hozzá a pénzt. A kiválasztott csoki szépen gördült előre
csigavonalban, majd hirtelen megállt milliméterekkel azelőtt, hogy leesett
volna a kivevőbe. Ezt nem hiszem el, csak én lehetek ennyire szerencsétlen.
Tapadtam rá az üvegre a homlokommal és álmodoztam, hogy le fog esni.
Próbáltam lökdösni és ütögetni, de mintha oda lett volna szegezve.
– Segítsek? – jött mögöttem a hang és már billent is a gép, a csoki
egyenesen beesett a kivevőbe. Megfordultam, Brian állt mögöttem, fogtam
magam és eljöttem, ott hagytam a csokit. Nincs szükségem a segítségére.
Tartogassa Sarahnak, dühöngtem felfelé az öltözőbe. Bementem
zuhanyozni, megint szédelegni kezdtem, újabb görcsöket éreztem a
hasamban, ami már sokkal erősebb volt. Meggörnyedve vártam, hogy
elmúljon. Pár perc után alább hagyott. Sietve öltöztem fel és indultam
hazafelé. Ledobtam a táskámat és a hűtő felé mentem kirámolni. Az első,
ami a kezembe akadt szeletelt sajt volt. Nem éppen kulturáltan ettem, sőt,
tömtem magamba. Már alig volt a zacsiban, amikor hallottam, hogy Zelda
megérkezik.
– Szia – köszöntem neki teli szájjal. Ő csak bágyadtan integetett – Jól
vagy? – utána mentem a szobájába. Az ágyon ült szótlanul, összehúzott
szemöldökkel nézett maga elé – Elmondod mi a baj? Miért veszetek össze?
– leültem mellé én is.
– Semmi különös, csak a bárban összekaptunk kicsit.
– És mi történt Jack arcával?
– Egy srác behúzott neki, amikor táncolni akartam – de jó, hogy nem
mentem, gondoltam magamban. Nem akartam volna végignézni.
– És most haragszik rád? – bólogatott.
– Hagyd, majd lenyugszik – öleltem át a vállát.
Felálltam, hogy folytassam az evést. Erős görcs nyilallt megint a
hasamba, amire odakaptam a kezemet, és megtámaszkodtam a falba.
– Mi történt? – Zelda felugrott.
 – Semmi, jól vagyok, bizţos meg fog jönni.
– És ennyire fáj? – nézett rám lesápadva, de addigra már lecsúsztam
ülésbe a földre.
– Nem tudom, mi van. Talán a sok idegeskedés.
– Lehet. Vagy terhes vagy!
– Kizárt, az nem lehet.
Felálltam és visszamentem a konyhába a következő áldozatért, amit
magamba fogok gyűrni. Fejfájástól még mindig kitartóan lüktetett a
homlokom. Jó pár szelet felvágott után bementem a szobába.
Összekuporodva feküdtem és lestem ki a fejemből, fáztam, annak ellenére,
hogy kint harminc fok volt legalább. Úgy döntöttem lezuhanyozom megint,
talán a forró víz felmelegít. Nehezemre esett felkelni. Felgumiztam a hajam
és beálltam a zuhany alá. Hirtelen megint összerezzentem a fájdalomtól,
amit most késszúrásként éreztem a hasamban.
Egyre hosszabb ideig tartott és egyre erősebb volt. Lenéztem, a vizet
pirosra festette a belőlem távozó vér. Kapkodtam a levegőt. Már tudtam,
hogy ez több mint egy menstruációs vérzés. Eddig nem gondoltam arra,
hogy terhes lehetek. Semmi jele nem volt, csak pár napja éreztem
rosszabbul magam. Amikor enyhült a fájdalom, kijöttem a zuhany alól.
Nem tudtam mit csináljak, megtörölköztem és toporogtam, nem volt sok
idő, mire megint jelentkezett a fájdalom még erősebben, szinte már
elviselhetetlenül.
– Megan? Jól vagy? – Zelda kopogott be.
Nem válaszoltam, csak tovább kapkodtam a levegőt, a könnyeimet
nyeltem. Benyitott, rögtön mellém ült, ahogy meglátott görnyedve a földön.
– Be kellene mennünk a kórházba – sápadtan nézett rám. Bólogattam neki
sírás közben.
– Hívom anyukádat! – már indult is ki.
– Ne, meg ne próbáld – förmedtem rá erőlködve. Semmiképpen nem
akartam anyám műsorát megint.
– Akkor szólok Briannek.
– Eszedbe ne jusson – őt meg főleg ne.
Akkor már inkább anyám.
– Taxit hívj! – kiabáltam utána a következő görcs közben.
Fogalmam sem volt, hogy jutok le, jelenleg csak mászni tudtam volna.
Megvártam, amíg enyhült a fájdalom, utána álltam fel. Felvettem az első
pólót és nadrágot, ami a kezembe akadt.
 – Szerintem már lent van a taxi – bejött a szobába szólni.
– Jó, megyek – görnyedve indultam el, belekapaszkodtam a karjába.
Furcsán nézett a sofőr, amikor beültünk.
– Sürgős? – fordult hátra.
– Eléggé – válaszolt Zelda türelmetlenül.
Néztem kifelé az ablakon. Zelda telefonnal a kezében ült mellettem.
– Ne szólj senkinek – mérgesen nézett rám.
– Ezt nem lehet.
– Én ezt akarom és tartsd tiszteletben! – felemeltem a hangomat. Csak
utána tette el a táskájába. Megérkeztünk, kikászálódtam a kocsiból. Zelda
előre ment, egy nővérrel jött ki, mielőtt beértem volna. Beültetett a
tolószékbe és a vizsgálóba mentünk. Az orvos is jött perceken belül.
– Jó napot, mi a panasza?
– Erős görcsök és vérzés.
– Hányadik hétben van?
– Nem tudok róla, hogy terhes lennék – félve mondtam ki, szégyelltem,
hogy a felelőtlenségem miatt idáig jutottam.
– Megnézzük.
Nem tartott sokáig, amíg megvizsgált, nekem óráknak tűnt ott feküdni az
ágyon.
– Úgy tűnik, hogy elvesztette a babát.
– Tessék? – hevesebben kezdett dobogni a szívem. Nem akartam elhinni,
amit hallok.
– Mikor evett utoljára?
– Nem rég – válaszoltam ledöbbenve.
– Várunk pár órát a műtét előtt.
– Műtét? – csak dadogni tudtam.
Dermedten figyeltem az orvost.
– Igen, kitisztítjuk, és holnap hazamehet – rutinosan beszélt, talán neki
ezek hétköznapi dolgok, de nekem maga volt a kín, amit átéltem. Át kellett
mennem egy kórterembe és ott várakozni. Bambultam ki a fejemből. Nem
tudtam mit gondoljak. Talán jobb, hogy úgy vesztettem el, hogy nem is
tudtam róla. Nem vagyok felkészülve, hogy anya legyek. És egyedül meg
főleg nem birkóztam volna meg a feladattal. Nem akartam még rágondolni
sem, hogy miért vagyok itt. Zelda jött be.
– Jobban vagy? – lépett az ágy mellé.
– Erről nem tudhat senki.
 – Miért akarod ennyire eltitkolni?
– Zelda, nem viccelek. Ígérd meg hogy nem szólsz senkinek!
– Nem értek veled egyet. Bent mit mondasz?
– Azt, hogy beteg vagyok, megfáztam és te is ezt fogod mondani!
– Harminc fokban megfáztál, biztos el is hiszik.
– Ígérd meg! – néztem rá mérgesen és követeltem az ígéretét.
– Jó, megígérem – dünnyögte vissza.
– Holnap találkozunk.
– Azt akarod, hogy elmenjek? – felháborodva kérdezett vissza.
– Igen. Majd otthon találkozunk.
Megsértődve felállt és kiment. Nem akartam, hogy ott legyen és csak
reméltem, hogy nem szól senkinek. Estefelé megkaptam a bódítót, utána
elvégezték a műtétet. Nem volt több húsz percnél. Egész reggelig aludtam
utána.
Sokkal könnyebben ébredtem másnap. Elmúltak a görcsök teljesen. Dél
körül kaptam a kezembe a receptet antibiotikumra és a zárójelentést,
mehettem is haza.
Bementem a szobámba, magamra zártam az ajtót, teljesen besötétítettem
mindent és csak feküdtem. Egy percig nem gondoltam arra miért kellett
bemennem a kórházba, csak egy mesét találtam ki a hiányzásomra, amit
magamba magyarázva még én is elhittem. Onnantól kezdve nem volt
terhesség, sem pedig vetélés. Nem gondoltam arra, hogy ez máshogy is
lehetett volna. Tovább fogok menni a célomért. Bele aludtam a
gondolataimba. Amikor felébredtem, ugyan az a sötétség volt, nem tudtam
mennyi lehet az idő, felkeltem és az ablakon elhúztam a sötétítőt, néztem
kifelé, de csak a fekete éjszaka tárult elém. Kimentem, talán Zelda már
itthon van, de megint az üres szoba fogadott. Elővettem az órarendet és
nézegettem. Annyira nem lesz nehéz a holnapi nap, be fogok menni.
Inkább, mint itt üljek egyedül addig, míg az őrület nem kerít hatalmába.
Reggel időben felkeltem, jóval előbb, mint szoktam. A zárójelentést
összehajtogatva a szekrény mélyére tettem. Nem akarok tudni róla. Egy
valami fontos, hogy kibírjam ezt a fél évet a suliban. Következő évre
átjelentkezem másik városba, majd ott folytatom. Elindultam felvettem
magamra a jól vagyok álarcomat, ami alatt csak én tudom, mi rejtőzik.
Beérve összefutottam Jackkel.
– Szia, Megan. Jobban vagy ?
– Szia, Jack. Már igen. Látom a te arcod is szépen gyógyul.
 – Ja, volt egy kis balesetem a szekrénnyel.
– Mivel? Mi történt?
– Belerúgtam a szekrénybe és visszacsapott az ajtó.
– Igazán? Ezért nem rugdosok szekrényeket – válaszoltam neki, de azon
kezdtem el gondolkodni, hogy most melyikük hazudott.
– Megyek. Majd órán találkozunk.
– Oké – megfordultam és tovább mentem.
Ez most mi volt? Mindketten külön sztorival jönnek. Melyikük hazudik.
Nem láttam értelmét. Meg fogom kérdezni Zeldát. Vagy nem kellene
beavatkoznom. Elég régóta barátnők vagyunk, nem hiszem, hogy hazudna.
Eddig nem volt rá példa. Az is lehet, hogy Jack akarja rejtegetni
féltékenységét. Végigültem három órát, örömmel mentem ki a friss
levegőre. Le akartam ülni a padra, de észrevettem Briant a közelében,
inkább odamentem Jameshez és Peterhez.
– Gyere, csinálunk neked helyet – már messziről szóltak.
Jó kedvűnek tűntek.
– Minek örültök ennyire?
– A hétvégi buliról beszéltünk. Te is jössz
– Nem hiszem.
– De igen, mindenkinek kötelező – egy szórólapot nyomtak a kezembe.
Nem dobott fel, ahogy végig olvastam.
– Jó, majd még meggondolom. Ki az aki úgy szervez bulit, hogy másnap
jönni kell?
– Ezz a lényeg benne – akkor én a lényeget nem értettem, hogy miért jó
másnaposan itt bent fetrengeni.
Pár percig még hallgattam a pasi vicceiket, nevetgéltek majd
visszamentünk. Lőgyakorlat kezdődött.
Mindenki beállt a tábla elé. Kezembe vettem a fegyvert, most hezitálás
nélkül lőttem, nem, mint legutóbb. Egyre távolabbról kellett eltalálni a
kartonembert, aminek a távolságát egy csörlővel lehetett szabályozni.
Miután befejeztük vissza kellett húzni ellenőrzésre, ki hogy találta el.
Kíváncsian vártam, hogy közeledjen. Régen, amikor kisebb voltam, apa
párszor megmutatta hogyan kell célozni, habár az nem igazi fegyver volt.
De az is elég jól ment.
Legutóbb viszont nagyon elszúrtam, nekem kellett volna lelőni azt a
szemétládát. Megállt előttem a célpont. Az összes kilőtt golyó a célkörön
belül volt. Furcsa, hogy most is sikerült, csak akkor nem. Jack volt velünk,
végigment és nézte az eredményeket.
– Egész szép – megállt mellettem.
– Beszelhetnénk óra után? – kérdeztem tőle.
– Igen, gyere majd oda.
Tovább sétált. Visszaadtuk a fegyvereket, arra vártam, hogy mindenki
kimenjen. Odamentem Jackhez.
– Miről szeretnél beszélni?
– Amikor ... – kicsit hezitáltam.
– Igené Figyelek – mosolygott
– Hova lőttem, amikor történt a ... – nem tudom miért dadogtam. Eddig
fel sem merült bennem ez a kérdés, most tudni akartam.
– Úgy érted akkor, amikor megtámadott?
– Igen
– A falba.
– A falba?
– Igen, jobb, hogy úgy sikerült.
– Nekem nem – dünnyögtem vissza.
– Ezen már ne gondolkozz. Most szépen eltaláltad a célpontot. Az húzós
helyzet volt.
– Talán igazad van.
Később összeszedtem a cuccaimat és elmentem haza.
Zeldát sehol nem láttam, meg sem várt. Olyan, mintha kerülne.
Hazaértem, ő már otthon volt. A szobában pakolt, amikor benéztem.
Bementem és leültem az ágyára.
– Hogy sikerült a mai napod?
– Egész jól – rám sem nézett, hajtogatta a ruháit.
– Mész valahova?
– Igen, átköltözöm a koleszbe? – hideg zuhanyként ért a hír.
– Miért?
– Most ott szeretnék lenni.
– Haragszol? Olyan, mintha kerülnél.
– Nem haragszom, nem akarok foglalkozni a bajaiddal. Van nekem is
elég – flegmán válaszolt.
Úgy csinált, mintha egész nap levakarhatatlanul rajta lógnék, és a
panaszaimat kellene, hogy hallgassa. Nem értettem.
– Nem is kértem, hogy foglalkozz velük.
 – Ja, de állandóan az van – kezdett kikelni magából. – Akár merre
megyek Megan így szegény, Megan úgy szegény. Az, hogy velem mi van,
senkit nem érdekel – közben gúnyos mosolyokra húzta a száját.
– Neked megártott a meleg.
– Inkább tedd helyre a dolgaidat, minthogy itt osztogatod az észt – csak
néztem rá csodálkozva.
Teljesen meghibbant.
– Gond van Jack és közted még mindig? Miért vagy ilyen?
– Nem, nincs gond. Nagyon jól megvagyunk. Ő nem fog megcsalni.
Megkap mindent – lenézően válaszolt.
Dühített, amit mondott, tudtam, hogy célozgat.
– Ennek örülök. Visszavehetnél az arcodból. Beszéltem ma Jackel ... –
meg akartam kérdezni, hogy melyik igaz a szekrénytől kapta a sérülést vagy
valaki behúzott neki, de nem hagyta, hogy befejezzem.
– Most őt akarod behálózni? Nem jött össze az egyikkel, kipróbálnád a
másikat ?
– Te tényleg nem vagy normális. Jobb is, hogy elmész
– Megyek is. Nem kell aggódnod, nem fogom elmondani a kis titkodat.
Egy darabig – felnevetett.
– Meg ne próbáld Zelda – a vállát vonogatta válasz helyett. Átmentem a
szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót. Teljesen megőrült. Valamit
biztos titkol, láttam a szemében.

Nyolcadik Fejezet
Addig nyaggatott James és Peter, míg megígértem, hogy elmegyek a
buliba. Sok kedvem nem volt. Előkészítettem egy rövidnadrágot és egy
topot, majd elmentem zuhanyozni. Nem siettem el a készülődést, bőven
ráérek. Eldöntöttem a zuhany alatt, hogy nem fogok sokáig maradni.
Felöltöztem és elindultam. A part mellett egy kibérelt házban volt a buli.
Taxival mentem, nem volt kedvem a buszhoz. Már nagyban szórakozott
mindenki, amikor megérkeztem. Tele volt ismerős arcokkal, a legtöbben
már túl voltak a bemelegítő italozáson.
– Már ideje volt – jött oda James és egy poharat adott a kezembe.
 – Kösz, de nem iszok – visszaadtam neki, de a hangos zenétől nem
hiszem, hogy hallotta volna, amit mondok. Rázta a fejét, megfogta a
poharat és tolta a számhoz. Nehezen tudtam kiszabadítani magam. A pohár
nálam maradt. Tovább köröztem, megpillantottam Jacket és odamentem.
– Te is itt vagy? – kérdeztem mosolyogva
– Ki nem hagytam volna – mosolyát a pohárba temette.
– Zelda is itt van?
– Nem tudom, valószínű – meglepetten néztem rá, amit biztos észrevett –
Szakítottunk.
– Mikor?
– Pár napja.
– Ezt nem tudtam – talán ezért volt múltkor olyan ingerült.
Elmondhatta volna. Alighogy emlegettem, már meg is jelent. Előttünk
ment el, kecses járással.
– Látom, nem vesztegeted az idődet! – szólt felém lenéző pillantással.
Sóhajtottam, nem értettem ennek mi értelme. Inkább eljöttem a
közeléből. Tetszett a hely, a hátsó ajtón egyenesen a homokos tengerpart
tárult elém. Ki is használtam. Kimentem a vízhez közelebb. A kezembe
még mindig ott volt a pohár. Talán pezsgő lehetett benne. Ahogy közelebb
értem, megfordítottam a poharat és néztem, ahogy a homok elnyeli, majd a
kinyúló hullám leöblíti az alkoholt. Elégedetten sétáltam vissza, talán még
mosolyogtam is milyen gyorsan sikerült meginnom a rám erőltetett italt.
Bementem üdítő után kutatni. Gyorsan meg is találtam. Még rendezett volt
viszonylag a konyharész, de nem lennék a helyébe a takarítóknak, amikor
jönnek holnap.
– Megan, nehogy már üdítőt igyál – Peter akarta kivenni a kezemből az
üveget, amit szorítottam magamhoz. Bőven túlitta magát, csak dülöngélve
nyúlt az üvegért.
– Jó, legyen tied az üveg – adta fel legyintve.
Nevetnem kellett, ahogy spicces állapotában, tette magát.
– Gyere inkább, csókolj meg – felém hajolt, én úgy hajoltam hátra. Most
oda adnám az üveget inkább, bele az arcába. Hihetetlen gyorsnak érezte
magát, de bőven volt időm arrébb lépni tőle, így előre dőlt a semmire.
– Csak óvatosan – nevettem felé és inni akartam a poharamból. Ahogy
előre néztem megpillantottam Briant. Az egyik sráccal beszélgetett.
Megakadt rajta a tekintetem, pohárral a szám előtt. Már tényleg csak ő
hiányzott. Észrevett és folyamatosan nézett, messziről mosolyogtak a
szemei, amit annyira szerettem benne. De most gyűlölnőm kell. Éreztem,
hogy szorul a torkom, elkaptam a tekintetem és elindultam kifelé megint.
Ismerős alakot láttam, háttal állt nekem. Hasonlított Ryanre. Odamentem
hozzá.
– Ryan?
– Helló Megan – valóban ott állt előttem, egyik kezében pohárral, öltöny
helyett lazán zsebre dugott kézzel rövidnadrágban.
– Te mit keresel itt? – meglepődve kérdeztem
– Meghívtak.
– Úgy tudtam, hogy csak azok jönnek, akik a suliba járnak.
– Igen és a párjuk – válaszolt mosolyogva.
Akartam kérdezni, hogy ki az, akit elkísért, de már szükségtelen volt,
Zelda lépett mellé, belekarolt és a vállához bújt mosolyogva.
– Ti együtt vagytok? – képzeletben szétestem, úgy szedegettem magam
össze.
– Mi a baj Megan, Talán őt is kinézed magadnak? – ő is már jól
megnézte a pohár alját.
– Te még mindig nem nyugodtál le?
– Nekem semmi bajom – magához húzta Ryant és vehemensen tolta le
nyelvét a torkán. Ott akartam hagyni őket, amikor megint utánam szólt.
– Róla is lemaradtál Megan – felnevetett.
– Inkább vidd haza Ryan – szóltam oda neki
– Majd én eldöntőm, mikor megyek haza.
– Jó rendben – nem akartam leállni vele vitázni.
– Vagy félnem kellene, mert fegyvert rántasz? – harsány hangja vonzotta
a tömeget.
– Nem vagy magadnál – csak vihogott, egyre kellemetlenebbül éreztem
magam.
– Én nem vagyok magamnál? – folyamatosan vihogott.
– Nézz magadra, totál részeg vagy.
– Inkább legyek részeg mint gyilkos – már ordított.
Elöntött a méreg, megérdemelné, hogy jól felpofozzam, de akkor sem
fogok balhézni. Még védekezni sem tudna, ha nekimennék.
– Állj le Zelda! – Jack lépett elém.
– Nagyon összetartotok – gúnyolódott vele is.
– Ryan vidd haza vagy kirakom – Ryan csak fogta a kezét és próbálta
csitítani.
 – Már te is hősködsz Jack? Pont összeilletek!
– Fejezd már be – szóltam rá megint.
– Te ne utasítgass engem! Ki lesz a következő, akit megölsz? Melyikünket
fogod lelőni? Esetleg még egy gyereket? – itt szakadt el a cérna, forrt
bennem az ideg.
Neki indultam, hogy jól megadjam neki, amit érdemel. Ne nevezzen
gyilkosnak. Már majdnem elértem, amikor Brian elém állt, felkapott és a
másik irányba vitt.
– Tegyél le! – kiabáltam és kapálóztam, de nem tudtam kiszabadulni a
karjából – Nem hallod? – nem szólt semmit. Csak jóval arrébb tett le.
– Nyugodj le – halkan és higgadtan beszélt, amíg én kiabálva tomboltam.
– Minek avatkozol bele? – arrébb akartam lökni, többször próbáltam
taszítani a mellkasánál, de nem ért semmit az erőlködésem. Nem engedte,
hogy visszamenjek.
– Ne foglalkozz vele! Nem tudja, mit beszél – én nagyon is tudtam mire
célzott a gyerekkel, hogy miért mondta, hogy gyilkos vagyok. Fel-alá
járkáltam idegességemben. Remegett kezem-lábam. Még mindig ott álltak,
a kör már ürült körülöttük, Jackkel vitatkozott most. Ryan csitította
továbbra is. Nem csillapodott a dühöm, vissza akartam menni még mindig.
Brian felém lépett.
– Gyere ide kicsit – egyik kezét felém nyújtotta. Megtorpantam, dühösen
néztem rá.
– Szórakozol? Gyűlöllek téged is! – megfordultam és elindultam a másik
irányba.
– Megan, várj már! – szólt utánam.
– Ne merj utánam jönni! – kiabáltam vissza.
Mire hazáig sétáltam nagyjából lenyugodtam, de zavarttá tett ez a balhé.
Sokáig forgolódtam elalvás előtt, a „gyilkos” szó csengett még mindig a
fülemben.
Reggel leverten keltem fel, fáradt nem voltam, de semmi kedvem nem
volt találkozni bárkivel is. Nagy nehezen elkészültem és bementem. Rövid
nap lesz, szerencsére. Két óra gyakorlás. Zelda természetesen nem jött be.
Nem kevés alkoholt fogyasztott tegnap, a látottak alapján. Még mindig
kiakasztott a gondolat, hogy ő és Ryan. Arra nem is mertem gondolni, hogy
anyám már mindent tud. Hogy tehette, annyira bíztam benne. Ő volt az
egyetlen, akivel eddig meg tudtam beszélni mindent. És most, senki nincs.
Kimentünk terepre, ahol mindenki megkapta a festékgolyós fegyverét. Két
csapatra kellett osztoznunk. Én Jack csapatába álltam, nem akartam
Brianhez állni. Könyörgő szemeket vetettem be Jack felé, amikor
választottak embereket maguknak. Elhagyott épületek között kellett
bujkálni és az ellenfelet lelőni. Az elején nagyon tetszett a helyzet, izgalmas
volt, párszor a frászt hozták rám a hirtelen felbukkanó csapattársak. Elég
sokáig bírtam, az utolsók között estem ki egy comblövéssel, ami elég erős
volt. Sajgott a lábam egy darabig. A második kört kezdtük el, már annyira
nem lelkesedtem. Inkább bujkáltam az ellenség elől. Lestem merre menjek,
ahol nincsenek, a fegyver lógott a kezembe, megfordultam, hirtelen Brian
állt előttem, rám szegezte a fegyvert. Lefagytam, eszembe nem jutott
felemelni a saját fegyveremet és lőni, a kezemet kaptam a fejem elé és
kifordultam oldalra, talán ott annyira nem fog fájni, amikor meglő. Gyorsan
ki fogok esni, legalább mehetek haza. Vártam eltakart arccal a golyót, de
semmi. Letettem a kezem és néztem volna rá, miért nem lő, de már nem
volt ott. Amilyen hirtelen felbukkant, úgy is tűnt el. Körbenéztem, a többiek
távol voltak. Eszembe nem volt közelebb menni. Kezdtem rosszul érezni
magam, szorító érzés volt a mellkasomban és a torkomban.
Éreztem gyors szívdobogásomat. Kinéztem egy távolabbi épületet ahova
bementem. Ledobtam a fegyvert, szétkapcsoltam a védőruhát gyorsan, amit
fel kellett vennünk. Mintha attól nem kaptam volna levegőt. Leültem és a
falnak dőltem. Nagyokat sóhajtottam, próbáltam tartani magam, de nem
tudtam. Kitört belőlem a sírás. Lelkem és a testem is fájt egyszerre. Minden
előjött belőlem, filmként pörögtek előttem a Briannel töltött órák, anyám
kirohanása, amit képes voltam visszahárítani, amikor mellettem volt Brian.
Aztán jött a megalázás, amit kaptam, nem éreztem úgy, hogy
megérdemeltem volna. Szerettem, bármit meg tudtam volna tenni érte és
vele. Zelda kitörése is fájt. Hátbatámadásnak éreztem. Ami a legjobban fájt
az a baba. Akinek még esélyt sem adtam. Felelőtlen viselkedésem miatt
elvesztettem. Ha jobban figyelek magamra, a testemre, észre kellett volna
vennem. Csak is én tehetek róla, megöltem. Kapkodtam a levegőt, a
könnyeim megállíthatatlanul folytak, pedig tudtam, hogy nem helyes.
– Megan? – megérintette valaki a karomat.
Képtelen voltam felnézni. Előttem guggolt, amíg én beletemettem
arcomat a térdembe. Levette magáról a maszkot.
– Mi történt? Mi a baj? – már felismertem a hangját, Jack volt.
– Megan, nézz rám – próbálta kiemelni fejem.
 Nem akartam, hogy így lásson. Nem akartam, hogy bárki is lásson. Miért
kellett neki pont erre jönni.
– Hagyjál – löktem el a kezét.
– Ne csináld már. Bántott valaki?
– Hagyjál Jack!
– Nem foglak így itt hagyni – nem tágított, továbbra sem hagyott békén.
– Menj el, kérlek.
– Mi a baj?
– Elegem van, nem bírom már – zokogva válaszoltam neki.
– Zelda miatt sírsz? Ha igen, ne foglalkozz vele.
– Igaza van, gyilkos vagyok.
– Fejezd be, ez egy nagy baromság.
– Nem, nem az –ingerülten válaszoltam vissza – Miattam volt, felelőtlen
voltam.
– Nem tudom, miről beszélsz de hagyd abba. Próbálj megnyugodni.
– Nem érted? Elvesztettem a babát – ingerülten löktem ki, amit meg is
bántam, pedig jólesett kimondani, csak nem a megfelelő ember volt ott.
– Terhes voltál? – hallottam hangján a döbbenetét.
Éreztem, ahogy leül mellém, nem szólt semmit, csak magához húzott és
megölelt. Sírástól remegő testtel dőltem rá. Hosszú idő telt el, elővette a
telefonját, láttam, ahogy üzenetet kezd el írni.
– Ne, ne, kérlek, ne mond el neki.
– Nyugi, csak szólok, hogy ne keressen. Akarod látni mit írtam? – fejemet
ráztam. Valamiért elhittem neki.
– Mikor történt? – nézett rám kérdően.
– Nem rég. Két hete.
– Miért nem szóltál Briannek?
– Eszemben sincs valaha is szóba állni vele.
– Megan, ne csináld már. Szeret téged.
– Azért alázott meg mert annyira szeret.
– Beszélned kéne vele, megfogja magyarázni.
– Nekem nem kell. Nem kérek belőle. Utálom – makacskodtam tovább.
– Mióta tudtad, hogy terhes vagy? Vagy, hogy történt?
– Nem tudtam, csak rosszul lettem otthon. Zelda segített bemenni a
kórházba.
– Ő tudja? – bólogattam és újra előtört a sírás belőlem.
– Nem véletlenül nevezett gyilkosnak. Megöltem a saját gyerekem.
 – Ezt ne, nem tehetsz róla. De Briannek szólnod kellett volna. Ki fog
készülni, ha megtudja.
– Nem tudhatja meg! Jack kérlek!
– Hogy akarod, hogy ezt eltitkoljam előtte?
– Nem tudom, de ne mond el neki, nem akarom. Kérlek! – sírva
könyörögtem neki.
– El kell neki mondanod.
– Mit számít már? Nem vagyok terhes.
– Megan!
Csak ültünk egymás mellett csendben egy darabig. Próbáltam
összeszedni magam.
– Ha megígéred, hogy el fogod neki mondani, akkor én hallgatok. De
nem húzhatod sokáig.
– Nem akarom, hogy tudjon róla.
– Ha nem te, akkor majd én mondom el neki – rosszallóan néztem rá.
Jól elszúrtam, elég volt egy apró kibillenés az álarcom mögül és bajba
keverem magam. Haragudtam Jackre, de magamra jobban. Nehéz helyzetbe
hoztam, ezzel tisztában voltam. Mégis elvártam tőle, hogy hátat fordítson a
barátságuknak. Összeszedtem magam, felálltam és eljöttem dühösen.
Egyenesen anyámhoz mentem, nem tudom miért, aggódtam és féltem.
Tudtam, hogy mindent tud már. Szembe kell néznem vele. Ennek még
egyszer nem szabad megtörténnie. Nem borulhatok ki. Odaértem
anyámhoz, kopognom kellett, mert a csengő nem működött, az ajtó be volt
zárva. Reméltem, hogy itthon van. Vártam pár percet, de nem nyitott ajtót.
Elindultam hátrafelé, hogy benézzek az ablakon, talán nem hallja. A
nappaliban sem volt. A konyha ablak nyitva volt. Be akartam nézni, amikor
meghallottam Ryan hangját. Mit keres ez már megint itt? Az autóját sem
láttam. Leguggoltam az ablak alá és hallgattam mit beszélnek.
– Zelda majdnem fecsegett tegnap a buliban – Ryan tartott beszámolót
anyámnak.
– A lány csak gondot okoz nekünk.
– Te tálaltál ki mindent, anya.
– Ha nem avatom be, ő sem árulja el Meganról a dolgokat. De már túl
sokat tud.
– Mit akarsz? Mit csináljak?
– Tüntesd el.
– És ezt, hogy gondoltad?
 – Kisfiam, biztos megfogod oldani. Tűnjön balesetnek. De a legjobb
lenne neki az öngyilkosság – nevetett hangosan.
Az ablak alatt dermedten ültem és hallgattam mit beszélnek. Ez valami
vicc, mi az, hogy anyának szólítja? Zeldat el akarják tüntetni? Röpködtek a
fejemben a kérdések, lefagyva ültem a kavicsokon.
– Az a lány nagyon buta – nevetett ismét anyám. – Szaladt ide elmesélni,
hogy Megan elvetélt és titokba akarja tartani. Azt hitte majd én elmondom
Briannek.
– Nem fogod? – kérdezte Ryan
– Nem, azzal csak nagyobb lenne az esély arra, hogy megint
összemelegedjenek. Soha nem szabad megtudnia.
– Talán Megan is tartja a száját. Így is ki kell találnom valamit, hogy
végleg elszakadjanak egymástól.
– Már nincsenek együtt.
– Tudom, de naponta találkoznak, nem vezet jóra.
A szám elé tettem a kezemet, úgy fojtottam vissza a hangomat, ami a
lefolyó könnyeimmel akart volna távozni.
Mi ez az egész? Hogy lehet anyám ennyire ellenséges velem ? Ennyire
megkeserítette a betegsége? Mint valami rossz álom, de ez a valóság volt.
Azt hittem, komolyan gondolta, hogy megváltozik, de akkor az egész
vacsora csak színjáték volt tőle? Nem hallottam a további beszélgetésüket,
átmentek egy másik helyiségbe. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy Ryan
hogyan akarja eltüntetni Zeldát. Haragudtam rá, de utálnám magam, ha nem
próbálnám meg figyelmeztetni. Maguk mellé állították, és most, amikor
már nem kell, csak úgy túltennének rajta. Ezek szerint Ryan a testvérem, de
ez, hogy lehet és miért titkolta el előlem? Apa tudhatott erről valamit?
Megannyi gondolat csapongott bennem. Ki kell derítenem, válaszokat
akartam a kérdéseimre. De elsőként figyelmeztetnem kell Zeldát. Most félre
kell tennem minden haragomat, ami vele szemben keletkezett. Nem
hagyhatom, hogy megöljék, mert mi mást jelenthetne a „tüntesd el”. Azok
alapján, amit hallottam, anyám képes lehet rá. Letöröltem a könnyeimet és
kiosontam a kertből, reméltem, hogy nem vettek észre. A koleszbe kell
mennem, beszélek Zeldával. Idegesen toporogtam a buszon, mielőbb ott
akartam lenni. Leszállás után szaladtam befelé. Nehezen találtam meg a
szobáját, több srácot is megkérdeztem, de csak egy tudta megmondani
melyik az övé. Mély levegőket vettem, hogy a futástól előjött lihegésem
csillapodjon. Bekopogtam.
 – Zelda? – nem nyitott ajtót, ezért bementem lassan.
Ott feküdt az ágyon, kiterülve.
– Zelda – szólongattam és finoman lökdöstem.
– Mi van? – még álmában kérdezett vissza, mert ki sem nyitotta a szemét,
hangja elnyúlt volt.
– Beszélnünk kell, kelj fel – löktem rajta egyet, megint. Megmozdult és
csíkra nyílt szemekkel nézett felém.
– Minek vagy itt?
– Fontos lenne, amit mondani szeretnék.
– Nem érdekel, menj el innen – a másik irányba fordult.
– Nagy bajban vagy.
– Békén hagynál márt? Senki nem kérte, hogy ide gyere – felemelte a
hangját és felült. Legalább magához tért.
– Nem jókedvemből vagyok itt. Ryan és anyám készül valamire ellened –
hadartam neki.
– Ez már mindennek a teteje, még milyen hazugságot találsz ki?
– Nem kitaláltam, hallottam, ahogy ezt beszélték – tapsolni kezdett és
nevetni.
– Szánalmas vagy Megan, nézz magadra.
– Mi a franc ütött beléd? Mit ígért neked anyám, hogy ilyen vak vagy? –
kiabálva vontam kérdőre.
– Látod azt az ajtót? Már ismered. Ott jöttél be. Lehet is kimenni – intett
a kezével.
– Majd amikor rájössz hogy igazam volt, késő lesz – megfordultam és
becsaptam magam mögött az ajtót.
Teljesen megbolondult. Mivel lehetett ennyire elszédíteni? Olyan oldalát
mutatja, amit eddig még nem láttam. Nem hittem, hogy ő ilyen is tud lenni.
Dühöngtem lefelé a lépcsőn. Csak egy valakitől kérhetek segítséget, és az
Jack. Elővettem a telefonomat és felhívtam. Megbeszéltem vele, hogy
találkozunk a sulinál. Alig pár percre volt a kolesztől. Már kint várt mire
odaértem.
– Mi történt? Nagyon zaklatott volt a hangod a telefonban.
– Segítened kell, Jack. Zelda bajban van.
– Nem akarok vele foglalkozni. Magának csinálja a bajt – próbált teljesen
elutasító lenni, amint meghallotta a Zelda nevet.
– De ez most komoly.
– Mi történt?
 – Elmentem anyámhoz, Ryannel beszélgettek, amikor odaértem. El
akarják tüntetni Zeldát.
– Miért?
– Azt beszélték, hogy túl sokat tud. Próbáltam figyelmeztetni, de megint
hozta a flegma viselkedését. Nem vett komolyan.
– Ezt előtted mondták?
– Nem, kihallgattam őket.
– Mit hallottál még?
– Azt, hogy Ryan a bátyám – elhalkult a hangom, amikor kimondtam.
Még csak meg sem lepődött.
– Ennyi?
– Hallottad, amit mondtam ?
– Igen.
– Nem is furcsa? – néztem az arcát, bizonytalanul állt előttem – Várj, te
tudtad? – döbbenten kérdeztem meg. Hezitált egy darabig a válasszal.
– Nem rég tudtuk meg.
– Ez jó. És véletlenül nem szóltatok, igaz? – már nevettem kínomban.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Jogom lett volna tudni róla, ha egyszerű, ha nem – már kiabáltam vele.
Nem tudtam elhinni, hogy ő is hazudott.
– Megan, figyelj rám! – megfogta mindkét karomat és maga felé
fordított.
– Nem, Jack! Elég volt! – lelöktem a kezét magamról. – Mi van már itt?!
Mindenki hazudik és átveri a másikat. Mire jó ez? – indulatom nem enyhült
– A hazugságban azért te is benne vagy – jegyezte meg halkan.
– Az teljesen más! Az egyedül rám tartozik és talán még egy valakire!
– Annak az egy valakinek is joga van megtudni – nézett rám dühösen.
– Ha nem vert volna át, meg is tudta volna.
– Nyugodj meg, menjünk be és beszéljük meg.
– Nem megyek, nem veszek részt többet semmi titokban.
– Nem szabad megtudnia anyádnak, hogy tudsz róla! – nyomatékosan
jelentette ki.
– Ugyan miért? Mert eltüntet engem is? Már az sem érdekel, válaszokat
akarok, és fogok is kapni! Addig nem nyugszom! – amint kimondtam, már
meg is fordultam és eljöttem. Dühöngtem magamban egész úton hazáig.
Talán Jacknek igaza van, nem szabad, hogy anyám tudjon róla, hogy
ismerem a titkát. Egyelőre. De ha ő így játszik, nekem is így kell. Meg
fogom tudni csinálni. Győzködtem magam, de tele voltam
bizonytalansággal, közel sem voltam annyira magabiztos, mint amilyennek
tűntem kívülről, mégis azt éreztem tennem kell valamit. Nem volt még túl
késő, elővettem a Ryantől kapott papírokat és nézegetni kezdtem. Beszélni
akartam vele. Eldöntöttem, hogy elmegyek hozzá. Rövid keresgélés után,
meg is találtam. Kiírtam a címet egy papírra és hívtam egy taxit. Egyenesen
hozzámentem. Zsúfolt környéken lakott, majdnem olyan volt az utca, mint a
Broadway. Kapucsengő volt. Kikerestem a nevét és becsöngettem. Lesz,
ami lesz, nem érdekel. Otthon volt, felvette, de nem szólt bele, rögtön nyílt
a zár.
De jó, azt sem tudom, melyik emeletre kell mennem. Lassan elindultam
felfelé a csigalépcsőn és próbáltam a hangokra figyelni. Talán tudni fogom,
ha kinyitja az ajtót.
Örültem, amikor meghallottam a kattanást. Gyorsabban kezdtem el
lépkedni. Ott állt az ajtóban, amikor felértem a harmadikra.
– Megan? – nézett rám furcsán.
– Nem tudtam szólni lentről, mert leraktad.
– Mit keresel itt? – kilépett az ajtóból a korláthoz, és lefelé nézett –
Egyedül jöttél?
– Igen, beszélni akarok veled.
– Gyere be!
Otthonos kis lakás fogadott, minden precízen elrendezve, ha jobban
megnézem, talán még betűrendben is találtam volna a tárgyakat.
– Miről szeretnél beszélni? – karba fett kézzel kíváncsian várta, hogy
válaszoljak, amíg én erőt gyűjtöttem magamban, hogy amiért jöttem azt
meg tudjam kérdezni.
– Együtt vagy Zeldával?
– Talán. Miért kérdezed?
– Csak érdekelne – néztem körbe, sehol egy családi kép.
– Nem, nem vagyunk együtt.
– Nem látok egy képet sem a családodról. Ez hogy lehet? – indultam
körbe a nappaliba.
– Mit akarsz Megan valójában?
– Igazat – válaszoltam gyorsan vissza.
– Milyen igazat?
– Tényleg a bátyám vagy? – láttam, ahogy kikerekedik a szeme.
 – Ezt honnan vetted? – válasz helyett csak megvontam a vállamat.
Valamiért erősnek éreztem magam, ledöbbent attól, hogy tudok róla.
– Te mióta tudod? – megálltam előtte, úgy tettem fel a kérdést.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Ne játsszuk már ezt – próbáltam szóra bírni.
– Ez nem játék, most igazán bajban vagy.
– Mit terveitek anyámmal? bocsánat, anyánkkal? – javítottam ki saját
magam gúnyosan.
Már túl bátornak éreztem magam.
– Menj el, és a helyedbe tartanám a számat. Nem érdekel honnan tudtad
meg – közelebb lépett, egyenesen a szemembe nézve mondta, fölényesen.
– Ezt most vegyem fenyegetésnek?
– Vedd, aminek akarod – pár másodpercig farkasszemet néztünk,
egymással szemben.
Elindult az ajtó felé és kinyitotta, majd a fejével intett, hogy menjek. Egy
szót sem szólt. Amíg kiértem, le sem vettem a szemem róla. Nem lesz elég
ennyi információ ellene. Hazafelé sétáltam, azon gondolkodtam, hogy mit
kellene tennem. Messziről megpillantottam Briant. A kapu előtt állt,
nekidőlve az autónak. Ez csak is Jack műve lehet. Elkezdtem gyorsan
keresni a kulcsomat, nem tudom kikerülni. Távolról észrevett, várta, hogy
odaérjek. Mintha észre se venném, sietve elhúztam mellette.
– Megan, várj. Meddig akarod ezt csinálni? – elkapta a karomat és
megállított.
– Vedd le rólam a kezed! – kirántottam magam az ujjai közül.
– Beszélnünk kell.
– Nem vagyok rád kíváncsi.
– Fejezd be, ez nem játék! – emelte fel a hangját, amitől dühösebb lettem.
– Tényleg. El is felejtettem, ami eddig történt, csak az volt játék.
– Nem úgy értettem.
– Nem érdekel, hogy értetted! – kiabáltam vele.
– Veszélybe sodrod magad, ha magánakcióba kezdesz!
– És? Semmi közöd hozzá! – a kezemben a kulccsal álltam vele szemben,
beszálltam a vitába.
– Sok közöm van hozzá, nem akarom, hogy bántsanak vagy bajod essen.
– Undorító vagy, pont te mondod ezt! – dühös volt már ő is. Nem hiszem,
hogy számított arra, hogy leállok vele vitatkozni.
– Most teljesen másról van szó.
 – Nincs szükségem rád! Fogd már fel! – kiabáltam neki.
– Minden a te érdekedben történt!
– Valóban? Ezek szerint még el is várod, hogy megköszönjem, amit
csináltál?
– Ne gúnyolódj! Nem vagy tisztában a dolgokkal – egy idősebb néni jött
haza és nyitotta ki a kaput, rémülten nézett ránk, mi csendben figyeltük,
ahogy bemegy. A lábammal tartottam meg a kaput, hogy ne csukódjon be.
– Igazad van, nem vagyok tisztában a dolgokkal, de csak azért, mert
amióta megismertelek minden hazugság körülöttem és átverés. Sajnálom,
hogy a fal helyett nem téged találtalak el. Megkíméltem volna magam
rengeteg gondtól! – láttam rajta, hogy amit mondtam nagyon rosszul esett
neki, de azt akartam, hogy fájjon neki is annyira, mint nekem. Megcsillant a
harag a szemében.
– Menj a fenébe Megan, mostantól befejeztem, nem érdekelsz! – nyugodt
hangon válaszolt. Megfordult és elindult az autó felé.
– Az első naptól kezdve nem érdekeltelek! – kiabáltam utána, nem nézett
vissza, megállás nélkül ment tovább. Forrt bennem a méreg. Szaladtam fel a
lépcsőn, ahogy beléptem az ajtón, rám tört a zokogás. Nem gondoltam
komolyan. Akármit tett még mindig szeretem, mégis képtelen lennék neki
megbocsájtani. Nehezen tudtam abbahagyni a sírást, azon gondolkodtam,
hogy mi lett volna, ha meghallgatom mit akart mondani. Úgy viselkedtem,
mint egy őrült. Tudtam, hogy eltúloztam.
 Kilencedik Fejezet
A következő két napban Zelda nem jött suliba, aggódtam miatta, de
sokkal nagyobb volt bennem a keserűség, amit éreztem Briannel való
veszekedésünk után. Nem szívesen mentem be az órákra. Látványosan
került engem, utálat volt benne, akárhányszor véletlenül összeakadt a
tekintetünk. Ugyan azt érezhette ő is, mint amikor én néztem rá, miután
összemelegedett Saraval. Haragudtam rá még mindig azért, de azzal, amit
mondtam, egyértelműen a halálát kívántam. Nem kellett volna
meggondolatlanul, indulatból kiabálnom vele. Kint ültem a padon, Jack jött
oda hozzám.
– Hogy vagy?
– Jól – mogorván beszéltem vele is.
– Meddig fogsz rám is fújni? – nem válaszoltam, néztem a többieket,
mennyire önfeledten beszélgetnek, viccelődnek egymással. Kívülállónak
éreztem magam.
– Tudsz valamit Zeldáról?
– Nem, eltűnt. Az összes cuccával együtt. Rajta vagyunk, keressük. De
hivatalosan nem tudunk nyomozást indítani.
– Miért?
– Elvitte minden holmiját, és aláírta a kilépő papírokat is.
– Gondolod, hogy ... ?
– Remélem nem – nagyot sóhajtott.
– Beszéltél anyáddal?
– Nem, nem tudom, hogy álljak elé úgy, hogy ne vonjam kérdőre.
– Ne tedd. Várj még – bólogattam bágyadtan.
– Mi van Briannel? Megbeszéltük, hogy elmondod neki.
Mi történt?
– Semmi. Már nem érdekes – ahogy kimondtam, eszembe jutott, amikor
ugyan ezt mondta nekem ő is a legelején.
– Nem értem egyikőtöket sem.
– Ne foglalkozz velünk. Nem lesz köztünk semmi többet.
– Ahogy gondolod, de kár. Szépek voltatok egymás mellett – nevetés és a
sírás fojtogatott egyszerre. Úgy mondta, mintha évekig lettünk volna együtt.
Csupán egy hét volt talán, amikor gond nélkül szerettük egymást, kimutatva
érzéseinket. A többi mind tele volt gonddal és küzdelemmel.
– Azt hiszem, én megyek inkább – álltam fel.
– Akkor holnap találkoznunk.
– Oké – intettem neki és elindultam haza.
A délutánt próbáltam tanulással tölteni, estére már megfájdult a fejem.
Elmentem lezuhanyozni és lefeküdtem aludni.
Másnap reggel sem változott bennem semmi, pedig napról-napra azt
vártam, hogy majd könnyebb lesz. De nem volt. Az utolsó óra előtt csörgött
a telefonom. Jack hívott fel, hogy ha végeztem menjek le hozzá a raktárba.
Beszélni akar velem. Kíváncsi voltam. Vártam az óra végét. Reméltem
Zeldáról tudott meg valamit. Felkaptam a táskámat és lementem. A
dobozokat pakolgatta bent.
– Gyere, már ideje volt – mosolygott, amikor meglátott.
– Pakoljak én is?
– Ja, segíthetnél, van bőven – mutatott a nagy rakás dobozra. Beljebb
mentem és letettem a táskám. Olvasgatni kezdtem mi van ráírva a
dobozokra. Brian lépett be a helységbe.
– Itt vagyok, mond, mert sietek.
– Csak egy perc, van itt valami, ami nagyon engedély nélkülinek néz ki –
mutatott az egyik dobozra. Akkor pillantott rám Brian. Látszott az arcán
mennyire nem tetszik, hogy ott vagyok. Ahogy nekem sem, a táskám felé
léptem, hogy magamhoz vegyem és haza induljak. Jack az ajtónál állt.
– Na, srácok! A következő a helyzet, addig innen nem mentek ki, amíg
nem tisztázzátok egymás közt a dolgokat – határozottan hadarta el
mondanivalóját, és mint a villám, úgy ment ki az ajtón. Már kattant is a zár.
– Ne, ne, Jack – szaladtam az ajtóhoz és kezdtem tolni, ütögetni.
– Pff, ezt nem hiszem el – jött ki Brianből a kínos nevetés.
– Mit nevetsz? Talán rúgd ki az ajtót vagy csinálj valamit! – szóltam rá,
felemelve hangomat.
– Nem tudom kirúgni, raktárajtó, vasból van – mérgesen válaszolt.
– Akkor csinálj valamit!
– Mit csináljak? Varázsoljak? – csattant fel mérgesen. Idegesen mentem
vissza a dobozok közé ledobtam a táskámat. Leültem a földre a lehető
legtávolabb tőle. A telefonját nézegette, sétált körbe nagyokat fújt. Az én
telefonomon csak a múló perceket lehetett látni, térerőnek még egy halvány
jele sem volt. Előre kitervelte Jack. Szépen kidolgozottan hajtotta végre
tervét. Ott ültünk egy helységben, mégis olyan messze elszakadva
egymástól, amin már nem lehet változtatni. Mindketten tele voltunk az
egymás iránti haraggal és utálattal. Két óra telt el, percenként néztem időt.
Brian felállt és a dobozokat kezdte kutatni, majd felém lépett és egy csokit
nyújtott oda. Elvettem tőle és eldobtam duzzogva.
– Hihetetlen vagy – nevetett fel hangosan, amin meglepődtem. A szám
elé tettem a kezem, mert nekem is nevetnem kellett.
– Kérsz még egyet? – még mindig nevettünk.
– Nem vicces – válaszoltam neki.
– Tényleg nem – odajött és mellém ült.
Szó nélkül ült mellettem egy darabig. Képtelen voltam felállni mellőle.
– Képes vagy arra, hogy normálisan beszéljünk? – nem válaszoltam,
csak a vállamat vontam meg és a másik irányba néztem.
– Nem akartam, hogy így alakuljanak kettőnk közt a dolgok, de nem volt
más választásom.
– Ja, persze – motyogtam halkan a szavába vágva.
– Végig hallgatsz? – elhúztam a számat, megvontam a vállamat megint,
amire nagyot sóhajtott.
– Sarokba lettem szorítva, rossz megoldást választottam, már akkor
tudtam, amikor kiterveltem, de kevés időm volt – értetlenül néztem rá.
– Te miről beszélsz?
– Az anyádról.
– Mi köze van anyámnak ahhoz, hogy te félre – nem fejeztem be, nagyot
sóhajtottam.
– Sok. És nem dugtam meg. Ami történt sem jelentett semmit.
– Majd elhiszem, ha lesz időm.
– Visszacsinálnám, ha tudnám.
– Helyre sem fogod tudni hozni, remélem tisztában vagy vele – vágtam rá
gyorsan a választ.
– Rendben, elfogadom a döntésed. Csak azt akarom, hogy megértsd.
– Mi van az anyámmal?
– Megzsarolt, csak így tudtam véget vetni annak, ami köztünk volt.
– Te normális vagy? – felháborodva kérdeztem tőle Már magam sem
tudom. Sűrű ráncok jelentek meg homlokán.
– Mivel zsarolt meg?
– Azt hagyjuk, majd megfogod tudni. Nagyon eldurvult már ez az egész,
ha nem vagy óvatos bajod eshet – döbbenten hallgattam.
 – Mi volt az ok? Tudni akarom! És ha nem fogod elmondani, akkor ne is
folytassuk ezt a beszélgetést. Felőlem itt ülhetünk hetekig is – mérgesen
mondtam a magamét neki. Nem válaszolt egy darabig.
– Add a kezed – az én kezem felé nyúlt
így is hallom – elhúztam tőle, de nem hagyta és megfogta erősen.
Erőszakkal összefonta ujjait az enyémmel, szorította.
– Te lőtted le Róbertet – felé kaptam a fejem.
– Tessék? – váratlanul ért, amit mondott.
Felém fordult és csak nézett rám. Én még próbáltam magamhoz térni a
hallottak után – De … akkor ... – csak dadogni tudtam.
– Magamra vállaltam, én könnyebben megúsztam a következményét, de te
aligha lehetnél rendőr, így főleg hogy meghalt – néztem magam elé
döbbenten.
– Ezt nem lehetett volna elmondani?
– Nem. Mert makacs vagy és önfejű. Nem hagytad volna.
– Ez igaz nem hagytam volna. Akkor most miért mondtad el?
– Mert anyád nem normális, valamit nagyon takargatni akar és képes
bármire, hogy ne derüljön ki – csak a szavait hallottam, lehajtott fejjel
folytak a könnyeim.
– Megan, nézz rám – arcomat a tenyerébe fogta.
– El kellett volna mondanod, annyi minden más lett volna – szipogtam
halkan.
– Tudom, sajnálom – magához húzott és csak zokogtam a karjaiban. Ez
az egész csak azért volt, hogy engem védjen, én meg mekkora hülye
voltam. De amit csinált Sarahval még mindig fájt. Nem fogom tudni
megbocsájtani.
– Honnan tudta meg anyám?
– Zeldától. Jack elmondta neki. Ő meg szaladt anyádhoz valamiért –
éreztem, hogy ez túl sok nekem. – A vacsora utáni reggel jött be hozzám
anyád, az irodába. Már a vacsoránál tudtam, hogy készül valamire. Előre
figyelmeztettem Jacket is, nem bíztam Zeldában.
– Te lőttél a falba?
– Másodperceim voltak, hogy döntsek. Két lövésnek kellett látszódnia a
sztorihoz – kavarogtak bennem az érzések, csalódott voltam, hogy eddig
kellett fajulnia a dolgoknak, hogy megtudjam az igazat. Mennyire
haragudtam magamra akkor, hogy nem tudtam én lelőni azt a szemétládát.
Igaza volt, már nem lennék itt. Meg kellene inkább köszönnöm, helyette
legutóbb, csak a halálát kívántam.
– Ne haragudj, amiért legutóbb azt mondtam, hogy téged kellett volna
lelőni a fal helyett. Nem gondoltam komolyan. Dühös voltam, akkor jöttem
Ryantől, előtte Zelda elzavart pedig csak figyelmeztetni akartam.
– Honnan jöttél? – nézett rám mérgesen.
– Elmentem Ryanhez és megkérdettem tőle, hogy igaz-e hogy a bátyám –
fejét csóválta
– Innentől kezdve nincs több magánakció, sem pedig titok. Világos? –
összeszorult a gyomrom.
Tudtam, hogy el kellene neki mondanom, hogy mi történt, de nem
mertem.
– Világos? – emelte fel a fejemet az államnál fogva.
– Világos – válaszoltam halkan.
– Már nem kell sok és rájövök anyád titkára. Az az sejtem mi az, de kell
rá bizonyíték.
– Elmondod?
– Nem, még bírd ki – nem tetszett, hogy nem mondja el, de elfogadtam.
Bíznom kell benne. Néztük egymást szótlanul. Vágyakozó tekintettel nézett
rám, az érzelmeit érezni lehetett a levegőben. Az a szakadék, ami kettőnk
között volt, mikor Jack bezárt ide, már nem létezett. Feltöltötte
érzelmekkel, csak egy gödör maradt, ami az én saram. Képtelen voltam
elmondani neki. Nem tudtam, hogyan fog rá reagálni, féltem, hogy ez az
apró előre lépés egymás felé, a semmibe vesz. Kavarogtak a gondolatok a
fejemben, próbáltam felfogni és megérteni, amiket mondott. Az idő telt, de
Jack nem jött vissza még mindig. Már este volt.
– Szerinted ma még kinyitja az ajtót?
– Nem tudom.
Fel kellett állnom, már nem tudtam ott ülni. Az ajtóhoz mentem
hallgatózni, de semmi mozgás nem volt kint. Brian is felállt.
– Zeldáról nem jött hír?
– Nem, Ryannel akartam ma beszélni, de Jack közbeszólt.
– Gondolod, hogy tényleg csináltak vele valamit?
– Teljesen felszívódott, a szülei sem tudják, hol van – látszott rajta, hogy
gondterhelt, amiért nem tudja, merre keressék, feszült voltam, azon
gondolkodtam, hogy kezdjek bele és mondjam el neki a terhességet. Én az
ajtónál álltam, ő jóval távolabb tőlem. Egymást néztük megint csendben,
amikor nyílt az ajtó.
– Remélem elég volt ennyi idő – nyitott be Jack mosolyogva.
– Elég volt, jól kitervelted – válaszoltam neki és elindultam a táskámért.
Ők addig beszélgettek.
– Jó éjszakát – köszöntem el tőlük és jöttem kifelé
– Várj, Megan – Brian szólt utánam, amire hátranéztem – Hazaviszlek.
– Nem kell, van még busz – mentem volna tovább.
– Mondom, hazaviszlek – szólt erélyesebben.
Megálltam és vártam, hogy induljanak. Jack jött mellém átkarolta a
vállamat, úgy mentünk kifelé.
– Amúgy minden ok ? Nem bántott? Nem akarod, hogy én vigyelek
inkább haza? – kérdezte komolyan.
– Bazd meg Jack! – szólt rá Brian.
Csak akkor esett le, hogy szórakozik, mikor mindketten nevettek.
Beültünk a kocsiba, folyamatosan azon jártak a gondolataim, hogy hogyan
mondjam el vagy kezdjek bele. Csak úgy kimondom, aztán lesz, ami lesz.
De ezt gyorsan elhessegettem. Talán nem vezetés közben kellene.
– Minden rendben? – kérdezte, miután lehúzódott a ház elé.
– Igen, persze – válaszoltam neki gyorsan.
Most itt lett volna a lehetőség, de nem mertem.
– Ha bármi van, csörögj!
– Nem tudom a számod – válaszoltam neki, de el is szégyelltem magam.
– Kitörölted a számom? – bólogattam kínos mosollyal. – Rád csörgők,
nekem még meg van a tied – hangsúlyából ki lehetett venni, hogy célzásnak
szánta. Megvártam, amíg megcsörgette a telefonom. Majd elköszöntem és
felmentem.
Másnap reggel ugyan úgy nyomasztott, hogy nem
mondtam el neki. Nem volt vele óránk, de a folyosón
többször összefutottunk a nap folyamán. Az egyik szünetben csörgött a
telefonom. Jack volt az.
– Helló – szóltam bele kíváncsian.
– Arról volt szó, hogy elmondod! – ordított bele a telefonba annyira, hogy
el kellett tartanom a fülemtől.
– El fogom neki mondani.
– Késő, már tudja!
– Elmondtad? – hevesebben kezdett verni a szívem.
 – Azt hittem tegnap ezt is tisztáztátok! Nem volt más választásom.
– Mit mondott?
– Nagyon ideges, téged keres – alighogy kimondta megpillantottam
Briant a folyosó végén. Egyenesen felém tartott.
Látszott rajta messziről is, hogy szétveti az ideg.
– Leteszem – mondtam bele, majd le is tettem.
Dermedten álltam ott és néztem, ahogy felém közelít.
Levert a víz. Lángolt a szeme. Körbenéztem merre tudnék elmenekülni,
de nem láttam semmi lehetőséget és nem is lenne jó ötlet. Szembe kell
néznem vele.
– Gyere! – megfogta a karomat és behúzott egy helységbe, ami a takarító
eszközöknek volt fenntartva. Nem volt bent más csak pár darab polc és egy
vékony, fém, öltözőszekrény.
– Engedj el, ez fáj – szóltam rá, azt reméltem lazítani fog a szorításán.
Egyenesen a falhoz tolt.
– Megbeszéltük, nincs több titok, sem hazugság! – kiabált közelről rám –
A francba Megan! – ráütött egy nagyot a mellettem lévő szekrényre, ami
annyira hangos volt, hogy megrezdültem.
– El akartam mondani – arcomat fogtam, összehúztam magam, reakciója
félelmet váltott ki belőlem. Remegett a kezem, szívem erősen lüktetett.
– Miért nem mondtad el tegnap? – folytatta a számonkérést.
– Nem tudtam hogyan – már folytak a könnyeim.
Nem csillapodott a benne lévő düh, idegesen fújt, majd egy nagyot rúgott
a szekrénybe.
– Hagyd abba, kérlek – lecsúsztam ülésbe a földre, zokogtam.
Leguggolt velem szembe, zihált az idegességtől,
– Nem bízol bennem? – kérdezte idegesen még mindig.
– Akkor nem bíztam benned.
– Elvártam volna, hogy szólsz akárhogy is haragszol! – kiabálása nem
csillapodott.
– Nem tudtam, hogy terhes vagyok. Csak a kórházba lett biztos.
– Ki volt veled? Ki tud még róla? – remegve vettem elő egy papírzsepit
és megtöröltem az arcomat. Ezért még jobban fog haragudni, ha
megmondom.
– Zelda segített bemenni a kórházba, miután otthon … – a sírástól nem
fejeztem be a mondatot.
– Mikor történt? – hangja még mindig ingerült volt.
 – Nem rég alig három hete – nem mondott semmit egy darabig.
– Amikor rosszul voltál a pályán? – csak bólogattam, összekuporodva a
földön, teljesen megsemmisülve éreztem magam.
– Rengeteg alkalmad lett volna, hogy szólj!
– Szerinted nekem jó volt egyedül végigcsinálni? Titkolni? Amikor a
barátnőm is hátba támadt és elmondta anyámnak.
– Én ott lettem volna! – ordított megint.
– Utáltalak, azért amit tettél – ráztam a fejem.
Idegesen ütött még egyet a szekrényre, amitől összerezzentem megint.
Erősen megmarkolta a csuklómat, leült velem szembe és áthúzott az ölébe.
Szorosan ölelt magához.
– Ne haragudj – suttogva kértem tőle bocsánatot. Félre söpörte hajamat
az arcomból. Hüvelykujjával törölte le könnyeimet. Még mindig láttam a
szemében a dühöt, talán egyhamar nem is fog elmúlni belőle.
– Nagy szerencséd van – összeráncolt homlokkal mondta.
– Miért? – nagyot sóhajtott.
– Mert Szeretlek! – hozzám hajolt és magához húzott, erősen tapadt a
számra. Egyre szenvedélyesebben birtokolta az enyémet, már nem akartam
elutasítani, vele akartam lenni, bízni benne és elfelejteni, ami eddig
mögöttünk van.
Még hosszú ideig bent voltunk, majd összeszedve magunkat indultunk ki.
Előkerestem táskámból a napszemüvegem és feltettem.
– Most jobb? – nézett rám kérdően.
– Sokkal – utóbbi időben elég sokszor volt rá szükségem, nem akartam,
hogy lássák a kisírt szemeimet. Elsötétült a folyosó, de legalább nem
bámultak. Én a kijárat felé mentem, nem örültek volna, ha így ülök be
órára. Ahogy kiléptem a kapun, megcsörrent a telefonom. Anyám volt az,
ragaszkodott hozzá, hogy holnap vele vacsorázzak a kedvenc éttermében.
Nem dobott fel az ötlete, azon gondolkodtam útközben, hogy mit akarhat
megint. Nem éreztem úgy, hogy el kellene mennem. Hazaértem és ledőltem
egy kicsit, reméltem, hogy fejfájásom enyhül. Mielőtt elaludtam volna
küldtem egy üzenetet Briannek, amiben szóltam anyám
vacsorameghívásáról. Alig, hogy elküldtem, már csörgött a telefonom, hogy
este beugrik, megbeszéljük. Nyugodtan feküdtem tovább, tudtam, hogy
vele, menni fog. Későn ébredtem fel, pár perc után magamhoz tértem, az
ablakon már csak az utcai lámpák fénye szűrődött be. Elmentem
lezuhanyoztam, kellemesen felfrissített a langyos víz. A hajamat szárítottam
és fésültem, amikor kopogtak. Örültem, hogy Brian megérkezett.
Mosolyogva nyitottam ajtót. Ryan állt előttem.
– Helló, Megan – meg sem várta, hogy behívjam, betolta az ajtót és
bejött. Vele együtt én is hátráltam, tartottam tőle a távolságot.
– Mit akarsz?
– Nem is örülsz nekem? – előttem állt meg.
– Majd ha tudom minek jöttél, megmondom.
– Azt hittem, téged feldob, hogy a húgom vagy – végig sunyi mosoly volt
az arcán.
– Nem igazán – sétálgatott előttem.
Még hátrébb léptem, amíg megéreztem a falat. Így nem tud mögém
kerülni, de én is csak nehezen tudnék előle menekülni.
– Holnap vacsorázni mész? – megint megállt előttem.
– Gondolom te is ott leszel, mindenhol ott vagy ahol az anyám – röviden
felnevetett.
– Nem, nem leszek ott – egyik hajtincsemet két ujja közé vette és
csavargatta, dörzsölte. Próbáltam elhúzni tőle.
– Ez érdekes – valóban elgondolkodtatott, hogy mit akar tőlem anyám.
– Bármit ajánl anyád, nem fogadhatod el.
– Miért? Mit akar?
– Azt majd megtudod holnap – fenyegető volt a hangszíne.
– Nyilván tudod, ha azt akard, hogy ne fogadjam el, akkor el kellene
mondanod – csak nevetett.
– Nem húzod ki belőlem.
– Akkor sajnálom, talán legyen bármi is az el fogom fogadni – vontam
meg a vállam, gúnyos mosollyal, közben tapadtam a falra, bár hátrébb már
nem tudtam menni.
– Ne szórakozz Megan, mert különben ...
– Különben mi lesz Ryan? – nem tudta befejezni, mert Brian szakította
félbe, ahogy a nyitott ajtón belépett.
– Ez jó, csak nem újra együtt? – nevetve fordult meg Brian felé.
– Mit keresel itt? – elindult felé Brian, közben intett, hogy jöjjek arrébb
onnan.
– Nem téged. De Mrs. Prescott biztos fog örülni megint a románcotoknak.
– Nem kell ez a műsor, tudjuk, hogy az anyád – ott álltak egymással
szemben, alig fél karnyújtásnyira egymástól.
 – Jelvénnyel és fegyverrel hősködsz Brian? – Brian csak nevetett, elővette
a jelvényét és a fegyverét, megfordult és oda adta nekem.
– Most látsz nálam fegyvert vagy jelvényt? – Ryan kinézett rám
mosolyogva.
– Nem fogok veled verekedni. Egyelőre nem én vagyok Megan
legnagyobb ellensége.
– Hamarosan mindegyikőtök a rács mögött fog ülni – válaszolt neki
Brian.
– Valóban? Alábecsülsz szerintem.
– Vagy többet tudok rólad és az apádról, mint amennyit te gondolsz –
Ryan mosolya pillanatra lefagyott, majd gyorsan észhez tért, mert felvette
ismét a gúnyt.
– Ugyan Brian, semmit nem tudsz rólam.
– Ahogy te sem rólam. El lehet szépen kocogni, ha nem akarod, hogy én
rakjalak ki – emelte fel a hangját Brian. Én csak döbbenten néztem őket
hátulról a jelvénnyel és a pisztollyal a kezemben.
– Még találkozunk – hunyorított Ryan.
– Állok elébe – kapta válaszul és elindult az ajtón kifelé.
Az ajtóban még megállt és visszafordult.
– Ja, és Megan. Használj több balzsamot, attól puhább lesz a hajad –
becsukta maga mögött az ajtót és kiment.
Nem jutottam szóhoz, hogy válaszoljak neki, lefagytam
– Jól vagy? – Brian lépett elém, a tekintetemet kereste, közben
visszavette a jelvényét és a pisztolyát.
– Ezt a faszt, csak felidegesített! – közelebb húzott, magához
– Nem vártál meg a fürdéssel? – váltott gyorsan témát. Mindketten
nevettünk.
– Nem, de amúgy is be kell balzsamoznom a hajam jobban.
– Akkor gyerünk – felkapott az ölébe és elindult. Összekulcsoltam
lábamat a derekán és hosszan csókolóztunk, amíg az ágyhoz nem ért.
Óvatosan döntött hátra.
– Ez nem a fürdőszoba – jegyeztem meg mosolyogva.
– Most akarlak! – alighogy kimondta, nyelve gyengéden simogatta
ajkamat. Forrón, vággyal telve nézett rám, lágyan kezdett simogatni,
lefejtette rólam a ruhát. Nem volt sok dolga, csak egy rövidnadrág volt
rajtam és egy póló. Ahogy keze végigsimult combomon beleborzongtam az
érintésébe. Légzésem egyre gyorsabb lett, ahogy ujjhegye felszaladt végig a
testemen. Még többet akartam belőle, magamra húztam és belemarkolva
hajába csókoltam.
– Csak ne olyan sietősen – mosolygott rám, amíg én majd megőrültem,
hogy végre rendesen hozzám érjen. Rajta lévő inget kezdtem gombolni,
tenyerét lassan csúsztatta
végig hasamon ágyékom felé. Gyengéden simogatott, amitől halk nyögések
jöttek ki a torkomból.
– Nem bírok tovább várni – suttogtam. Felállt, meztelenre vetkőzött majd
visszafeküdt mellém.
Újra forrón csókolt bele a számba. Közelebb bújtam hozzá, simogattam
meleg bőrét. Hiányzott a közelsége, az illata és az érintése, most egyszerre
megkapom, és nem tudok betelni vele. Ajka már mellbimbómon
játszadozott, forró lehelete csiklandozta végig testemet, apró csókok
kíséretében feküdt be combom közé feszülő férfiasságával. Lassan
csusszant belém, tökéletesen kitöltve hüvelyemet. Szeméből melegség és
szeretet áradt, összefacsarodott a szívem, sírás szorította torkomat, éreztem,
ahogy lefolyik arcomon egy könnycsepp aztán még egy.
– Miért sírsz? – nem válaszoltam, csak a fejemet ráztam.
– Abbahagyjuk? – aggódás volt az arcán.
– Nem, folytasd.
– Mi a baj?
– Szeretlek – magamra húztam szorosabban.
Összeforrt ajkakkal mozgott bennem tovább. Hevesen dobogott a szívem.
Minden lökés után vágytam a következőre. Teljesen átadtam magam neki,
azt tehet velem, amit akar, de ő csak gyengéd volt, kiélvezve minden
másodpercét együttlétünknek. Nem számított semmi, csak mi voltunk
ketten, problémák nélkül, egymásra hangolódva. Ittuk a gyönyört, amit
kölcsönösen nyújtott testünk-lelkünk egymásnak, abban a pillanatban.
Ritmusosan kezdet mozogni, csípőm vele együtt táncolt. Halk kéjes
nyögések jöttek ki belőle, amíg én már a szakadék szélén álltam, kész
voltam bármikor beleugrani az orgazmus adta gyönyörbe. Ajkamba harapva
élveztem, ahogy bennem feszült tovább, kalapált a szívem egyre erősebben,
gyorsabban vettük a levegőt, amíg már nem bírtam tovább, megcsúsztam és
zuhantam remegő testtel az élvezetbe, rátapadtam szorosan ajkára. És ő jött
velem, ahogy ezen túl mindig ott lesz. Ezt éreztem, éreztük mindketten.
Többet nem akarok a közelsége nélkül létezni. Egymást ölelve vártuk, amíg
testünk megnyugszik a gyönyör után. Nehezen keltünk ki az ágyból,
kimentünk csillapítani szomjunkat.
– Mi lesz balzsamozzuk a hajadat? – kérdezte nevetve, szemében teljesen
más volt.
– Elég késő van – válaszoltam nevetve.
– Előttünk az egész éjszaka – ahogy kimondta már tudtam, hogy itt nem
lesz megállás és nem is akarok.
Csak két órát sikerült aludnunk, amikor én felültem, ő már felöltözve
indulásra készen állt.
– Aludj még Kicsim – hajolt hozzám és megcsókolt.
– El jogok késni, ha visszafekszem – mosolyogtam rá még félig csukott
szemmel.
– Megvárjalak? – csak a vállamat vontam meg, miközben a szememet
dörzsöltem. A telefonom csörgése zökkentett ki. Anyám volt az.
– Halló – szóltam bele, álmosan
– Kislányom, végre már, hogy felvetted.
– Miért hívsz ilyen korán?
– Emlékeztetlek, hogy ma este vacsorázunk.
– Tudom, nem felejtettem el – nevetve mondtam, mert Brian keze kezdett
felcsúszni a pólóm alá.
– Mi olyan vicces?
– Semmi csak olvastam – ezt sem bírtam nevetés nélkül, mert már hátra
döntött, a hasamon körözött nyelvével.
– Jó lenne, ha velem beszélsz letennéd, ami a kezedbe van, nem
szórakozásból hívtalak fel – dühös volt a hangja.
– Nincs semmi a kezembe, majd este beszélünk – nem vártam meg, amíg
válaszol, mert nem tudtam abbahagyni a nevelést.
– Ezt szándékosan csináltad? – kérdeztem tőle.
– Nem tudom, miről beszélsz – hosszan csókolt meg, közben le is került
rólam a nadrág. Nem ellenkeztem, engedelmesen kezdtem én is őt
vetkőztetni, folytattuk azt, amit pár órával ezelőtt hagytunk abba, egymásra
kiéhezve. Kapkodva értünk be a suliba, ahogy közeledett a nap vége egyre
feszültebb lettem. Aggódtam a vacsora miatt, Ryan már biztos beszámolt a
tegnap esti műsorról. Felmentem Brianhez órák után. Jackkel nézegettek
valamit, amikor beléptem.
– Nem zavarok? – kopogás után benyitottam az ajtón.
– Gyere – állt fel és odajött megcsókolt.
 – Megyek, mert már nem sok időm van.
– Sokáig, bent kell lennem ma, de ha gond van, csörögsz Rendben?
– Engem is hívhatsz – szólt hátulról Jack mosolyogva.
– Próbálj higgadt maradni. Várd meg mit akar, talán akkor jobban
megértjük a szándékait anyádnak.
– Megpróbálok, de nem lesz könnyű. Már az első mondata után felfog
idegesíteni – morgolódva mondtam. – Nincs még semmi hír Zeldáról?
– Nincs – nagyot sóhajtottam.
Magához húzott és megölelt. Jó volt hozzábújni, nem szívesen engedtem
el, de muszáj volt.
Elindultam haza, végig azon járt az eszem, hogy mi lesz este.
Lezuhanyoztam, előkerestem magamnak egy testhezálló világosszürke
ruhát, majd elindultam.
Anyám kedvenc étterme a Per Se, New York belvárosában, flancos és
nagyon drága hely, ahova már törzsvendégként szokott visszajárni. Alig
kétszer voltam ott, de nem fogott meg a hely, semmire nem lehet panaszom,
az étel vitathatatlanul pazar, de a hely, nekem túl puccos. Taxival mentem
oda. Belépve a recepciós lány kedvesen fogadott és kísért az asztalhoz, ahol
anyám már türelmetlenül várt, pedig még előbb is értem oda, mint ahogy
megbeszéltük.
– Jól elkéstél!– förmedt rám suttogva
– Neked is szép estét, anya.
– A hajaddal csinálhattál volna valamit. Csak úgy lóg!
– Persze, hogy lóg, hát haj – nem volt kedvem tűzögetni, nem értettem,
miért ennyire buzgó a külsőmre. Örült volna, hogy nem sportcipőbe és
farmerbe jöttem, pedig legszívesebben azt vettem volna fel.
– Ne szemtelenkedj. Fontos ez a ma este.
– Miről akartál beszélni? – tértem a lényegre.
– Fontos emberek jönnek, legyél kedves.
– Úgy érted, nem ketten leszünk?
– Kislányom, minek jönnénk mi ilyen helyre kettesben? – csak lestem rá,
van ennél lejjebb? Azon gondolkodtam, hogy felállok, és szó nélkül
eljövök, de eszembe jutott, hogy úgy, nem sokat fogok megtudni.
Maradtam. Kínos csend volt, a villát forgattam és várakoztam.
– Jó estét kívánok – érdes férfi hang szólalt meg, amire felnéztem. Egy
magas, ősz, elég testes férfi állt az asztalnál. Mellette egy fiatal, alacsony,
de szintén nagyobb darab srác.
 Anyám felállt, közben engem is megbökött. Unottan néztem, ahogy
lelkesen lépked a férfi felé és üdvözlik egymást cuppogva.
– Karén, ma is tökéletesen néz ki – vigyorgott rá a férfi.
– Köszönöm Bob. Bemutatom a lányomat Megant – felém mulatott.
Kénytelen voltam felállni.
– Ms. Prescott, már sokat hallottunk önről. Végre meg is ismerhettük.
Bob Evans vagyok – kezet fogott velem, majd a mellette levő srác vállát
veregette.
– Remek, én semmit nem hallottam önökről – mű mosollyal válaszoltam.
– Megan, ne legyél szemtelen – szólt rám anyám.
– Bemutatom a fiamat, Karen te már ismered.
– Hogyne, csodálatos gyereked van – ájuldozott anyám. Ránéztem a
srácra, mindennek láttam csak csodálatosnak nem. Legalább egyszer
mondana rólam is valami pozitívat.
– Ő itt Ernesto Evans – nevetnem kellett a neve hallatán, ezért úgy tettem
mintha köhögtem volna. Kezet fogtam vele is, majd mindannyian leültünk
az asztalhoz. Mindketten úgy néztek, mintha valami csodatárgy lennék, egy
kiállított díszdarab. Kifejezetten zavaró volt.
– Maga nagyon szép Megan, igaza volt az édesanyjának – csak kínosan
mosolyogtam.
A pincér jött oda, letette az étlapokat és mindenkinek öntött bort a
poharába. Csend következett, láthatóan az étlapba merült mindenki. Aligha
voltam éhes, egy salátát rendeltem magamnak, ők hárman nem
szégyenlősen vegyes sültes tálat hozattak. Rövidesen hozták is az ételt,
addig bájcsevejt folytatott anyám a férfivel.
– A fiam már nagyon várja, hogy megnősüljön – kezdett bele a férfi, evés
közben.
– Nagyon szerencsés lesz a lányom, Bob. jobb férje nem is lehetne –
válaszolt vissza anyám, miközben a kihozott ételt fogyasztotta. Nekem
tágra nyíltak a szemeim a válasza hallatán.
– Hogy mondtad? – lesápadva kérdeztem tőle.
– Azért jöttünk ma ide, hogy megbeszéljük az esküvőtöket – elégedetten
kihúzva mosolygott Bobra.
– Ebbe azért jócskán van beleszólásom. Erről szó sem lehet – mondtam
neki dühösen, az idősebb férfi meglepetten nézett.
– Karen, azt hittem ezt már tisztáztuk, nem azért jöttünk, hogy a csatát
lássunk.
 – Nyugodj meg Bob, nincs semmi gond. Megan kicsit feszült.
– Nem vagyok, feszült. Ideges vagyok! – emeltem fel a hangomat.
Felálltam és kimentem a mosdóba. Akkor vettem észre, hogy a táskám
ott maradt. Még telefonálni sem tudok. Fel-alá járkáltam bent a mosdóban,
rövid idő után anyám lépett be.
– Na, ide figyelj Megan! – kezdett bele dühösen a mondandójába
felemelte a mutatóujját felém – Azonnal visszaülsz az asztalhoz és kedvesen
fogsz mosolyogni, azt csinálod, amit én mondok!
– Biztos, hogy nem fogok hozzámenni ahhoz a felfújt fejű majomhoz Hogy
gondoltad ezt, hogy csak úgy eladsz a hátam mögött ?
– Egyezséget kötöttem, hozzá fogsz menni! – jelentette ki határozottan.
– Milyen egyezséget?
– Az mindegy – lenézően válaszolt
– Nem mindegy, tudni akarom mit műveltél – követeltem a választ.
– Ez már régi ügy. Egy nagyobb beruházáson dolgoztunk.
– Te tényleg nem vagy normális. Mit műveltél? – már majdnem
kiabáltam.
– Nem értem mit vagy annyira oda, pár év és elválsz! Ezt az áldozatot
meghozhatod, én is megszültelek.
– De én nem kértem!!! Nem dönthettem el, hogy meg akarok születni
vagy sem!
– Jaj, ne gyere nekem ezzel a közhelyes beszéddel. Már nincs a te
Brianed, itt van Emesto. Ő hűséges lesz hozzád – egyre jobban idegesített.
– Hűséges? Mert a kutya nem venné el a kezéből az ételt annyira
undorító.
– Rengeteg pénzük van.
–Engem nem érdekel a pénzük.
– Jó, de csak, hogy tudd. Mindent el fogok követni, hogy ez a házasság
létrejöjjön, akár a hátad mögött is. Nem fogok miattad börtönben ülni –
nem tudtam szóhoz jutni. Szigorúan állt velem szemben.
– Mi van Ryannel? Biztos ki tud menteni.
– Ebből nem. Visszamegyek az asztalhoz, túl sokat voltunk már távol.
– Nem fogom beáldozni magam, hogy mentsem a bőrödet – szóltam
utána, de aligha hallotta. Majd szétrobbantam az idegességtől. Ryan ezt
előre tudta. Ezt nem akarta, hogy elfogadjam, ez volt az ajánlat? De miért
akarná, hogy anyám börtönbe menjen? Dühített, hogy ottmaradt a táskám.
Gondolkodtam, mit csináljak. Anélkül nem megyek haza. Talán
felvilágosítom azt a két majmot, hogy felejtsenek el. Igen, ez lesz a legjobb.
Kiindultam vissza az asztalhoz. Már elvitték a főételt, jókedvűen
nevetgéltek mindhárman, amikor visszamentem.
– Megan, remélem, jobban van – az idős férfi állt fel, ahogy
visszamentem az asztalhoz.
– Nem igazán. Én most hazamegyek! – közben a táskámat vettem
magamhoz.
– Én majd hazaviszlek – állt fel Ernesto.
– Erre semmi szükség – néztem rá mérgesen
– Megan, Ernesto csak kedves akar lenni.
– Miért ő is meg lett fenyegetve? – néztek rám mindhárman dühösen.
– Nem kérek ebből anya. És kösz, hogy szóltál, hogy van egy bátyám.
Kifejezetten örülök Ryannak – löktem oda gúnyosan neki mondanivalómat,
majd megfordultam és kimentem gyors léptekkel. Ernesto a nyomomban
volt, az étteremből kikanyarodtam. Nyitni akartam a táskámat, de elkapta a
karomat, amint utolért.
– Ne siess annyira – megállított és nekilökött a falnak. Dühös voltam,
ahogy közelített az alattomos mosolyával, undor fogott el, bevillant a másik
szemétládával történt eset, nem fogom hagyni, hogy még egyszer
megismétlődjön. Nem mozdultam.
– Mindened meg lesz, nem kell aggódnod, szép ház, gyerekek, pénz – úgy
adta elő, mintha valami mesét mondana, nevetett hozzá, kivillantva
fogsorát.
– Az lehet – válaszoltam neki.
– Na, látod – elég közel volt már, amikor előre léptem egyik lábammal, a
másik térdemet, ahogy tudtam meglendítettem a legjobb helyre, amitől
meggörnyedve jajveszékelt.
–Ez mind nem veled lesz – szóltam oda neki és elkezdtem szaladni. A
táskámat kapargattam, hogy elővegyem a telefonomat. Megtorpantam,
amikor észrevettem, hogy se telefonom se pénztárcám nincs meg. Már
remegett a kezem is. Körbenéztem merre tűnhetnék el. Mire kiérek
Brianhez legalább két óra. Csak egy valaki lakott a környéken. Nincs más,
oda kell mennem. Azt éreztem, hogy számíthatok rá. Elkezdtem szaladni,
közben hátranézve figyeltem, hogy nem-e jönnek utánam. Remélem, az a
hájfej ott görnyed még valahol a járdaszélén. Türelmetlenül nyomtam a
csengőt.
– Igen, ki az – mérgesen szólt bele
 – Megan vagyok, engedj be! – hadartam.
– Mit keresel itt?
– Engedj be, majd elmondom.
– Inkább menj haza! – szólt rám és lerakta.
Türelmetlenül nyomtam megint a csengőt, hátranézve toporogtam.
– Szállj már le a csengőről! – kiabált bele, de nem kellett válaszolnom,
mert már nyílt a kapu. Eszeveszetten rohantam fel a harmadikra. Csak
remélni tudom, hogy rá számíthatok. Nyitva volt az ajtó mire felértem.
Lihegve estem be az ajtón.
– Persze, gyere csak be! – mondta lazán gúnyosan.
– Kösz – gyorsan becsuktam magam mögött és elkezdtem bezárni az
ajtót.
– Elég már, minek jöttél ide?– megfogta a kezem, hogy hagyjam abba.
– Az anyám, azaz az, anyánk, nem normális – még mindig lihegtem. A
kanapé felé intett mérgesen, hogy üljek le, ő a másik irányba ment. Egy
pohár vizet nyújtott felém, amikor bejött a nappaliba. Elvettem tőle és
felhajtottam mind.
– Remélem nem volt benne méreg – töröltem meg a számat miután
megittam.
– A francba, tudtam valamit elfelejtek, hozhatok még egyet? – nevetett –
Minek jöttél ide? – elkomolyodva nézett rám.
– Te voltál a legközelebb az étteremhez
– Ez jó, csak nem felvázolta az ajánlatát? – még mindig nevetett és leült
velem szembe a fotelbe.
– Nekem nem vicces, hogy eladott – néztem rá csúnyán.
– Nem hiszem el, hogy te mellette nőttél fel és nem ismered. Számíthattál
volna rá.
– Engem kizárt a dolgaiból – válaszoltam dühösen.
– Most mit akarsz?
– Felhívnád nekem Briant? – folyamatosan farkasszemet néztünk
egymással. Ott ültem vele szemben teljesen kiszolgáltatva neki.
– Miért gondolod, hogy segítek neked? – megvontam a vállam és válasz
nélkül csak bámultam rá – A lehető legrosszabb helyre jöttél! – előre dőlt,
elővette a telefonját. Feszülten néztem, ahogy nyomogatta, közben
felpillantott rám. Csak akkor nyugodtam meg, amikor hallottam, hogy
Briannel beszél.
– Jönni fog? – kérdeztem türelmetlenül.
 – Pár perc és itt van a hősöd – már sokkal jobban éreztem magam.
– Zeldát te tüntetted el? – kérdőre vontam.
– Ezt miért kérdezed?
– Téged kért meg anyám. Hallottalak titeket.
– Hmm, hát innen tudod azt is, hogy a húgom vagy.
– Igen. Most már anyám is tudja, hogy tudom – nagyot sóhajtott dühösen.
– Megan, Megan, nagyon nem gondolkodsz. Ide fog elsőként jönni.
– Azt ajánlom, mielőbb menj el – számomra érthetetlen nyugodtsággal
beszélt velem.
– Miért vagy ennyire nyugodt? – nevetett a kérdésre.
– Nincs kitől félnem, veled ellentétben.
– Nem válaszoltál a kérdésemre. Te tüntetted el Zeldát? Kopogtak az
ajtón, amitől összeszorult a gyomrom. Felállt és odament kinyitni, de
közben azért még visszanézett.
– A válaszom igen, én voltam – kimaradt a légzésem egy pillanatra,
meghúztam magam, arra gondoltam, hogy anyám előbb fog ideérni, mint
Brian.
– Nem tudsz csengetni? – kérdezte Ryan miután kinyitotta az ajtót.
– Nem érdekel a csengőd – amint meghallottam a hangját már rohantam
is felé, egyenesen a karjaiba, Brian volt az.
– Sajnálom, hogy késtem, kint voltam egy helyszínen, jól vagy? –
simogatta az arcomat.
– Igen csak – nagyot sóhajtottam. – Örülök, hogy itt vagy.
– Ha már meg volt ez a nagy összeborulás, jó lenne, ha indulnátok –
szólt közbe Ryan
– Majd ha elmondod mit csináltál Zeldával – válaszoltam neki, de csak
nevetett.
Megint kopogtak az ajtón, ijedten néztem Brianre, ő csak nyugodtan állt
és várta, amíg Ryan ajtót nyit.
– Nocsak, nocsak.
– Mond kisfiam, te teljesen megőrültél, hogy elmondtad Megannak a
sztorit? – lépett be felfuvalkodottan, észre se vette, hogy a nappaliban
állunk. Ryan intett neki.
– Ááá, hát itt vagy Megan. Maga mit keres itt Brian? – nézett
meglepődve.
– Ezúttal jobb is, hogy összefutottunk – válaszolt neki
– Talán nem voltam elég egyértelmű legutóbb?
 – Azóta fogalma sincs milyen szép listát találtam a mocskos ügyeiről –
hangosan felnevetett anyám.
– És te egy ilyenért rohantál el a vacsoráról?
– Nem gondoltad, hogy majd csak úgy eladsz – válaszoltam neki
– Miért nem mondja el Mrs. Prescott, mi történt Megan apjával?
Lányának tudni kellene róla.
– Elhallgass, nem tudod, mit beszélsz! – förmedt rá vissza. Brian csak
nevetett.
– Mit csináltál? – kérdeztem tőle idegesen.
Hirtelen egy pisztolyt vett elő a táskájából és Brianre szegezte.
– Mindjárt nem fogsz nevetni fiacskám.
– Te megőrültél teljesen – Brian behúzott a háta mögé.
– Miattad van minden, tönkre tetted az életem! – ordított torka
szakadtából nekem.
– Jobb, ha nem hadonászik azzal, még valami baja lesz – válaszolt neki
Brian.
– Itt csak neked lesz bajod, nem fog megvédeni a mellény sem, ami rajtad
van – kapkodtam a levegőt, ki akartam lépni, hogy valahogy
megakadályozzam, hogy rálőjön, de ő az egyik karjával a háta mögé tolt
vissza folyamatosan.
– Tedd le a fegyvert anya – mondtam neki sírástól visszafojtott hangon.
– Szánalmas vagy, mint az apád! – szorult a torkom, fájt, hogy mindig
apát szidta, nem tudtam miért gyűlöl ennyire és a helyzet, amiben voltunk
kikészített. Nem akartam, hogy bármi baja legyen Briannek.
– Mi bajod van velem?
– Miattad kellett hátat fordítanom az addigi életemnek. Minden perc kín
volt miután megszülettél. Nem hagyhattam el apádat miattad – ordított
folyamatosan.
– Biztos megtehetted volna, jobb lett volna nekem is – válaszoltam
remegő hanggal neki.
– Azért, hogy utána az emberek a szájukra vegyenek? Neeem azt az
örömöt nem adtam meg senkinek – akkor kezdtem el gondolkodni a
borzalmas mondatain.
– Ryan apja sokat segített, különb ember volt, mint a te semmirekellő
apád.
– Undorítón beszél a lányával – mérgesen mondta neki Brian.
 – Te ebbe ne szólj bele, senki kis rendőr vagy, téged is megfoglak öletni,
ahogy az apjával tettem – jéggé dermedt az ereimben a vér, ahogy
beismerte mit tett.
– Hogy tehetted ezt? – kiabáltam neki, miközben már nem tudtam
visszatartani sírásomat.
– Szép kis cella várja már bent – anyám csak nevetett.
– Nem fogok börtönbe menni – ahogy kimondta meghúzta a ravaszt, de a
fegyver nem volt kibiztosítva.
– A francba – ordított hangosan.
Brian indult neki, hogy elvegye a pisztolyt, akkor jött a következő lövés
és anyám rongyként esett le a földre.
– Tedd le a fegyvert! Most! – Brian előkapta pisztolyát és rászegezte
Ryanre. Pár másodpercig álltak egymással szemben, majd lassan
leguggolva letette a fegyvert a földre.
A falhoz nyomta arccal és kattant a bilincs a csuklóján. Anyámhoz
szaladtam, ott feküdt mozdulatlanul, feje alatt már vértócsában.
– Anya ...anya ... – ráztam és szólongattam.
Tudtam, hogy már nincs értelme, tudtam, hogy mennyi szörnyűséget
elkövetett, de mégis az anyám volt, akire régen felnéztem, büszke voltam és
szerettem úgy, hogy nem tudtam milyen sötét titkokat rejtegetett a mosolya
alatt. Ryan ott állt a fal felé fordulva lehajtott fejjel, dühös voltam. Elég lett
volna, ha megbűnhődik, azért amit tett, miért kellett lelőnie? Felálltam
odamentem és megütöttem, csak a vállát értem el, Brian visszafogott.
– Hogy tehetted? – ordítottam neki.
– Az én apámat is megölte, nem csak a tiedet! – válaszolt mérgesen.
– Elég, Megan, nyugodj meg – csak dühöngtem sírva. –
Hé … hé ... nézz rám – arcomat a tenyerébe fogta. – Vége van – magához
ölelt szorosan. Remegve sírtam a karjaiban.
– Alig ha van vége, Brian – szólalt meg Ryan.
– Vége van Ryan – ő csak a fejét rázta.
– Bob Evans nem fogja csak úgy lezárni – mire kimondta megérkezett az
erősítés.

Tizedik Fejezet
 – Biztos be akarsz jönni ma? – kérdezte Brian, miközben a ruhámat
készítettem elő.
– Igen, ha itt kell ülnöm, csak gondolkodom – már két hete, hogy anyám
meghalt. Nem tudok egy helyben ülni, annak semmi értelme nincs.
Elterelem a gondolataimat legalább. És szeretném befejezni a sulit is.
– Jó, de ha úgy érzed, hogy eljönnél, szólj – magához ölelt és hosszan
megcsókolt.
– Mi lesz Ryannel?
– Ne aggódj miatta, meg foga oldani a szabadulását. Elég rafinált hozzá
– húzta mosolyra a száját.
Csöngettek, elindultam kinyitni. Zelda állt az ajtóban. Meglepetten
néztem rá, nem tudtam megszólalni.
– Szia Megan – köszönt földre szegezett tekintettel.
– Ki az? – Brian jött az ajtóhoz, mikor észrevette, hogy nem mozdulok.
– Nahát, előkerültél? – Zelda csak intett neki.
– Bejöhetek? – kérdezte visszafogottan.
Félreálltam az ajtóból, hogy bejöjjön és bementünk a nappaliba, leült a
kanapéra.
– Mit akarsz? – kérdeztem tőle.
– Bocsánatot kérni. Hidd el, mindenre van magyarázatom.
– Na, erre én is kíváncsi vagyok – jött oda Brian, leült mellém. Megfogta
a kezemet.
– Akkor mond, figyelünk – türelmesen vártam, hogy elkezdje.
– Minden, amit mondtam nem gondoltam komolyan.
– Valóban? Nekem nem úgy tűnt.
– Tudom, eltúloztam a bulin. Az volt a végső pont. Ryan és én együtt
vagyunk. Tudtam, hogy anyád el akar tüntetni, mert elmondott pár dolgot és
veszélyt jelentettem a számára – döbbenten hallgattam.
– Mit mondott neked?
– Azt, hogy Briant megfenyegette, hogy Ryan a fia és, hogy köze volt
apukád halálához. A részleteket nem mondta el, de sokat mesélt Ryan
apjáról, hogy mennyire szerette, de nem lehettek együtt.
– Remek barátnő vagy Zelda – szólt közbe Brian gúnyosan. Zelda
lehajtotta a fejét.
– Áruld már el, hogy miért járt el a szád a lövöldözésről is? – ingerülten
kérdezte Brian tőle.
– Nem tudtam, hogy bajt csinálok – Brian nevetett.
 – Elég sötét vagy akkor, jobb is, hogy kiléptél.
– Miért nem nekem mondtad el? – kérdeztem tőle
– Megfenyegetett – könnyek gyűltek a szemébe.
– És szerinted nem segítettünk volna? – dühösen kérdezte Brian tőle, már
folytak a könnyek az arcán. Csak csendben ültem és néztem őt, zavart
voltam, nem tudtam, hogy melyik lehet az igazi énje.
– Még ha meg is értem, hogy nem merted elmondani ezeket, de mindent
kiadtál rólam neki. És amiket mondtál elég durva volt.
– Az egész csak színjáték volt – az arcát törölgette
– Én most dobnálak ki innen – szólt közbe megint Brian. Ránéztem
megsimogattam a karját.
– Színjátéknak elég durva volt, amikor nekem támadtál, hogy Jacktől
akarok valamit, úgy, hogy két perc múlva Ryan torkán dugtad le a nyelved.
Majd jöttél azzal, hogy ő is kell nekem, de a gyerekgyilkos volt a csúcspont.
– Tudom, sajnálom, rettenetesen.
– Gyerekgyilkos, amikor ott álltál mellettem, amikor történt. Ilyet
színjátékból sem mondhattál volna.
– Az alkohol jobban felbátorított – közömbös volt minden mondata, nem
tudtam sajnálni, de megérteni sem.
– Én másnap elmentem hozzád reggel, hogy szóljak, mit akarnak
anyámék. Akkor is, hogy viselkedtél?
– Tudom. Ryan is eljött, elmondta, hogy el kell tüntetnie.
– Hol voltál eddig?
– Európában. Ryan egyik ismerősénél.
– Minek jöttél vissza? – a táskájában kezdett kutatni, majd egy pendriveot
tett le az asztalra.
– Ezt oda adni, és Ryan miatt, tudom, hogy előzetesben van.
– Ez mi?
– Hangfelvételek vannak anyád és Ryan között – elvettem az asztalról és
forgattam a kezemben.
– Engem ez már nem érdekel. El akarom felejteni az egészet – Brian felé
fordultam és oda adtam neki.
– Ezzel akarod kihozni Ryant? – kérdezte tőle.
– Nem, vádalkut akarok Bob Evansért cserébe.
– Ilyen nincs – fújtatott hangosan Brian.
– Megan veszélyben van, amíg az az ember szabadlábon van. Kérlek
Brian, intézd el, hogy ki tudjam hozni vádalkuval.
 – Ezt előre kiterveltétek? – nem válaszolt csak lehajtotta a fejét.
– jó, én eleget hallottam – felállt hirtelen Brian és az ajtóhoz ment. –
Kösz, hogy benéztél – intett Zeldának a kijárat felé.
– Gondold át, kérlek. Megan érdeke is – még az ajtóban visszafordult és
rám nézett, majd sietősen elment. Brian becsukta az ajtót és
nekitámaszkodott tenyerével, a földet nézte. Odamentem és bebújtam két
karja közé, az arcát simogattam. Láttam rajta mennyire ideges lett Zeldától.
– Nyugi, nem lesz semmi gond – suttogtam ajkai közé miközben
megcsókoltam.
Végül úgy döntöttem mégsem megyek be a suliba, majd holnap.
Összezavart a Zeldával való találkozás, rossz lett a közérzetem, ledőltem
kicsit aludni. Alig telt el egy óra már megébredtem, kicsit jobban voltam.
Eldöntöttem, hogy meglepem Briant egy fantasztikus vacsorával. Nem
sokat sürögtem-forogtam eddig a konyhában, de most valami szuper
receptet fogok kinézni az internetről. Elképzeltem előre az estét. Izgatottan
keresgéltem a csirkés ételek között. Jobbnál jobb képek ugrottak fel elém,
amitől meg is éheztem. Elindultam az üzletbe. Szerencsére nincs messze
Brian lakásától. Töltött csirkére esett a választásom. Csak a boltban vettem
észre, hogy a lista otthon maradt. Nem baj Megan, menni fog az lista nélkül
is. Biztattam magam. Megvettem a szép nagy kövér csirkét egészben, a
hentes nénike azt mondta, tökéletes lesz, ha tölteni akarom, én hittem neki.
Sétáltam a sorok között azon gondolkodtam, hogy mi volt a listán a
töltelékhez. Zöldségből és tojásból vettem bőven és fűszerekkel is
megpakoltam a kosarat. Talán ez elég lesz, másra nem is emlékeztem.
Hazafelé eldöntöttem, hogy nem nézem meg mi volt felírva a papírra, csak
idegeskednék, ha lemaradt valami. Gyorsan előpakoltam otthon a
hozzávalókat.
Lucy a lábam alatt leste a csirke mozdulatait, ami kioktatta őt, hogy miért
nem szabad bántani más állatot. Szégyelltem is magam, ahogy bábjátékost
csináltam a vacsorából. Kicsit furcsa volt, hogy csak zöldségekkel kell
megtölteni, de biztos voltam magamban. Kibontottam egy üveg bort,
szépen elkortyolgatom majd közben. Összeállítottam a tölteléket, majd elég
bizarrnak találtam a helyzetet, ahogy turkáltam a pipi fenekében. Jól
bekentem citrommal a külsejét és betettem sülni. Már késő volt, ezért úgy
döntöttem elszaladok fürödni, kell idő neki bőven. A forró víz simogatása
ellazított és felfrissített egyszerre. Sokáig áztattam magam a kádban és
szívtam be a levendulaolaj illatát. Úgy gondoltam, letelt a fél óra ezért
kimásztam és megtörölköztem. Felöltözve mentem kifelé, hatalmas füst
keringett a levegőben, elterítette a nappalit és a konyhát. Azonnal szaladni
kezdtem, és lekapcsoltam a sütőt. A kövér csirkét fekete szenes réteg
borította be. Kinyitottam az ajtót és az ablakokat, hogy menjen ki a füst,
ami már fojtogatta a torkomat, majd csalódottan ültem az asztalnál, és a
vacsorát sirattam. Ránéztem az órára, amit fél órának hittem, az két óra
volt.
Folytak a könnyeim amikor Brian belépett az ajtón.
– Mit történt? – kétségbeesetten jött oda hozzám, amikor meglátta, hogy
sírok.
Nem tudtam ránézni, szégyelltem magam, csak nyeltem a könnyeimet.
– A vacsora … meglepetést akartam – tört ki belőlem. Felállt megnézte a
csirkét.
– Húúú, ez igen csinos darab – elnevette magát, majd elém guggolt.
– Ne gúnyolódj már – sírtam tovább.
– Jaj, Kicsim, nincs semmi baj, elviszlek vacsorázni. Ne sírj már.
– Mi lesz a csirkével?
– Majd Lucy megeszi – nevetett tovább.
– Nem fogjuk oda adni neki, mit fog mondani, hogy égett kaját kap?
– Mondani? Semmit, de lihegni és örülni nagyon fog – még mindig
nevetett.
– Én inkább fagyit akarok enni – töröltem meg az arcomat.
– Akkor fagyit kapsz – válaszolta és hozzám hajolt megcsókolt.
– Gyerünk, nyomás öltözni, amíg elkészülsz lezuhanyozom –
megsimogatta az arcomat.
– Inkább veled megyek – mosolyogtam rá.
Nem ellenkezett, megfogta a kezem és a zuhanyzóban kötöttünk ki. Még
a hajam vizes volt, a bőrömön lehetett érezni a levendula illatát, de mégsem
bántam, hogy ismét a víz alatt kötöttem ki. Hosszasan csókolóztunk, hol
gyengéden, hol hevesebben csatázott nyelvünk, közben simogatott
gyengéden.
– Megmosom a hátad – suttogtam neki.
Öntöttem tusfürdőt a kezembe, megfordult és rátettem tenyerem széles
hátára. Lassan simogattam, kezem lejjebb csúszott izmos fenekére is, amire
mindketten elnevettük magunkat. Tovább folytattam, előre csúszott
tenyerem mellkasára, közben fejemet hátának támasztottam és megöleltem
szorosan. Éreztem valami megint nincs rendben, mert ismét a sírás
fojtogatta a torkomat és már folytak is a könnyeim. Lazított a karomon és
megfordult, de nem engedtem el, már a mellkasához bújtam.
– Mi van veled? Miért sírsz megint? – nem válaszoltam, csak a fejemet
ráztam. – Még mindig a csirkét – megint csak a fejemet ráztam. Kicsit eltolt
magától és felemelte arcomat.
– Akkor? – tekintete aggódó volt.
– Nem tudom – visszabújtam közel hozzá, de már magamon nevettem.
Csak csodálkozva nézett rám, látszott rajta, hogy nem érti, ahogy én sem
értettem. Mire befejeztük a zuhanyozást és egymás kényeztetését már nem
volt kedvem elmenni sehova. Ezt is megértette. Lefeküdtem az ágyba és
türelmetlenül vártam, hogy csatlakozzon. Mikor végre megérkezett,
ráhajtottam fejem. Csendben hallgattam lüktető szívverését.
Felkönyököltem, az arcát néztem. Tekintete csillogott a beszűrődő fényben,
láttam, ahogy elmosolyodik és kisimította hajamat az arcomból.
– Mi az – suttogva kérdezte, amire nagyot sóhajtottam.
– Nem biztos, hogy be akarom fejezni a sulit – mondtam neki halkan.
– Miért? Mi a baj?
– Már nem érzem, hogy akarom, nem fontos – elhalkulva mondtam ki.
Felkönyökölt ő is. Arca közel volt, éreztem bőrén a tusfürdő illatát.
– Ha nem okoz örömöt, akkor hagyd, vagy halassz egy évet és majd
meglátjuk.
– Nem zavar téged?
– Én annak örülök, aminek te is örülsz. Úgy is szeretni foglak, ha nem
rendőr lessel. Bár a szakács szakmát se nagyon erőltesd – elnevette magát.
– Most miért kell ezt? – meglöktem a vállát és nevettem én is. Nem
tudtam rá haragudni, amiért beszólt.
– Tudod, hogy csak vicceltem – odahúzott magához és megcsókolt.
– Tudom – visszafeküdtem mellkasára és rövid időn belül bele is aludtam
a gondolataimba.
Másnap kipihenten keltünk fel, vidáman készülődtem vele együtt. Az
órák alatt azon gondolkodtam, hogy akarom ezt, vagy inkább ne erőltessem.
Nem tudtam eldönteni mi lenne a helyes. Vártam, hogy vége legyen a
napnak. Beszóltam Briannek, hogy megyek, majd elindultam kifelé. A
kijáratnál egy fekete autó állt, és mellette egy sofőr várakozott, furcsa volt,
mert nem volt ismerős, nem egy megszokott dolog volt. Sokan bámulták az
udvarról. Ahogy közeledtem kinyílt az ajtó, Bob Evans szállt ki az autóból,
én ledöbbenve megtorpantam.
 – Örülök, hogy látom – mosolygott alattomosan
– Mit akar tőlem ?
– Elhoztam a pénztárcáját, biztos már mindenütt kereste – a zsebébe
nyúlt és elővette. Kivettem a kezéből és kinyitottam. Látszólag nem
hiányzott semmi. Rossz érzésem támadt, tudtam, hogy nem csak ezért jött
ide.
– Mielőtt elfelejteném, már kicseréltük az igazolványait – néztem rá
értetlenül, megint egy papírt vett elő. – Az édesanyjával volt egy
megállapodásunk.
– Nem érdekel a megállapodása.
– Ez nem így működik az üzleti életben Megan.
– Ez nem az enyém – döbbenten néztem a nevet az igazolványomon,
rögtön a homlokon éreztem a lüktetést, elöntött a forróság.
– De igen, az Ön igazolványa, ugyanis már férjes asszony! – elégedetten
mondta, közben széles mosoly húzódott ráncos arcára.
– Ezt még is, hogy képzeli? – remegő hanggal kérdeztem tőle
idegességemben.
– Erről szólt a megállapodás. Annyi változás történt, hogy az én
feleségem lett. A fiam ugyanis nem kér magából a legutóbbi incidens miatt
– emelte fel a kezét, hogy megsimogassa az arcomat.
– Maga rohadék, ne is álmodjon róla! – fogtam az igazolványomat és
hajtogatni kezdtem, amire csak nevetett jó kedéllyel.
– Ez teljesen fölösleges. Már nem tud ellene tenni semmit.
– Ezt nem tudta nélkülem elintézni! – kiabáltam neki
– Nem kell ahhoz ceremónia, hogy a feleségem legyen. Elég a pénz és az
ismertség. Ne ellenkezzen. Ideje mennünk. Ez a hely nem magának való –
hátra lépett az autóhoz és kinyitotta az ajtót.
– Be nem szállok oda – hátrálni kezdtem, majd megfordultam és
szaladtam vissza az épületbe ahogy csak tudtam. Majdnem beestem az iroda
ajtón, ahogy benyitottam, becsaptam magam mögött és nekidőltem.
– Mi történt? – Brian sietett oda, addig Jackkel beszélgetlek. De nem
tudtam megszólalni, kifulladtam teljesen, csak lihegtem.
– Bob Evans, lent van, nem tudom, hogy csinálta, de a felesége vagyok –
kitört belőlem a sírás.
– Tessék?– ledöbbenve nézett rám.
Oda adtam neki az igazolványomat, amit szorongattam.
Láttam, ahogy dühtől lángra gyúlt a tekintete.
 – Az a rohadék! – elindult kifelé. – Maradj itt! – szólt vissza, hátra se
nézett.
– Brian, ne! – kiabáltam utána, de már biztos nem hallotta.
– Gyere, ülj le. Nyugi, meg fogjuk oldani – Jack próbált nyugtatni.
– Menj utána, kérlek – remegve kérleltem őt.
– Meg leszel itt addig?
– Igen, csak menj már! – sürgettem.
Aggódtam, hogy valami baja lesz. Idegesen járkáltam az irodába, tíz perc
telt el, amikor visszajöttek.
– Na, végre! – szaladtam Brianhez, ahogy megláttam és megöleltem.
Magához szorított, hallottam, ahogy idegesen veszi a levegőt.
– Neee, ismerem ezt a nézést! –szólalt meg Jack.
Eltolt magától és a szekrényhez ment. Felvette magára a mellényét és
ellenőrizte a fegyverét.
– Kérem a tiedet – szólt oda Jacknek.
– Nem, Brian ezt verd ki a fejedből.
– Add már a fegyvered! – szinte kiabált neki Brian.
Jack odaadta neki. Ellenőrizte mindkettőt, majd gondosan eltette azokat.
– Mit akarsz csinálni? – kérdeztem tőle, de nem válaszolt.
– Ne hagyd magára Megant! – szólt vissza Jacknek.
– Őrültséget csinálsz egy életre lekötelez ha odamész – mondta neki Jack
mérgesen.
– Csak így lehet megállítani, te is tudod – álltam és kavarogtak a
gondolataim, nem tudtam miről beszélnek. Odajött hozzám.
– Nem mozdulsz Jack mellől! Megértetted? – arcomat tenyerébe fogva
nézett a szemembe.
– Nem akarom, hogy elmenj.
– Visszafogok jönni! Nem lesz semmi baj – amint kimondta erősen
rátapadt szája az enyémre, csókjában érezni lehetett a dühöt és a féltést.
Nem tudtam, mit akar tenni, de tudtam, hogy nem helyes. Szorítottam
magamhoz.
– Brian, kérlek... – leküzdötte magáról a karomat és kiment.
– Hova megy? – kérdően néztem Jackre.
– Nem lesz semmi baja, ne aggódj.
– Most aztán nagyon megnyugodtam – idegesen válaszoltam neki. Egy
széket hozott és leült elém.
– Beszélt Bob Evans-el?
 – Nem, már nem volt ott – nagyot sóhajtottam.
– Akkor miért ment el? – reméltem ad valami magyarázatot.
– Egy volt barátjához ment – kezdett bele Jack.
– Volt barát?
– Együtt nőttünk fel hárman, éjjel-nappal együtt lógtunk. Tony apja az
egyik legbefolyásosabb ember a sötét világban – egyre feszültebb lettem,
ahogy hallgattam és aggódtam Brianért.
– Mi ez a pályát választottuk, Tony maradt az apja világában. Sokáig
használtuk egymást információ cserére. Tony eléggé elszállt, olyan ügybe
keveredett az öccsével, amiből nem tudtuk kihúzni. Ült két évet. Az öccse
még mindig bent van. Miután kijött Brian volt a célpontja – csak hallgattam
döbbenten. – Csak úgy tudott érvényesülni, hogy ráment az akkori
barátnőjére.
– És a lány lelépett vele? – Jack bólintott.
– Most mit akar tenni?
– Bob Evans-nek elég sok sara van, de a rendőrség nem tud mit tenni,
mert a pénze még annál is több.
– És Tony apja tud valamit tenni?
– Csak ő tud. Ismerik egymást.
– Nem értem, hogy keveredett anyám idáig – felálltam idegesen, nem
tudtam ott ülni tovább.
– Bob Evans embere ölte meg az apádat, sőt Ryan apját is – elképedve
néztem rá.
– Anyám teljesen megbolondult – megint elsírtam magam. – Hogy
lehetett képes ilyenre? Nem tudom elhinni – meg kellett kapaszkodnom,
mert megszédültem.
– Minden rendben? – odajött hozzám.
– Igen, jól vagyok – nem voltam jól, a gyomrom is kavargott.
– Sápadt vagy nagyon.
– Ki kell mennem – elindultam a mosdóba, jött utánam. – Tényleg ide is
bejössz?
– Nem, az ajtóban megvárlak – válaszolt mosolyogva.
Nem volt már időm, sem kedvem visszanézni, kiterítettem mindent
magamból a mosdóba. Talán az idegeskedés miatt lehetett. Megmostam az
arcom, valamivel jobban éreztem magam utána.
– Megetetted a rókát? – kérdezte nevetve, amikor kiléptem.
 – Te nagyon hülye vagy Jack. Azt nem is úgy szokták mondani – nekem is
nevetnem kellett.
– Én így mondom. Menjünk, hazaviszlek – válaszolta lazán. Elindultunk
haza. Én végig a tükröt néztem, nem-e követ valaki minket. Nem láttunk
semmi gyanúsat. Leengedtem az ablakot, nem voltam túl jól, jólesett, ahogy
a szél befújta a friss levegőt.
– Rosszul vagy megint? – Jack nézett rám egy pillanatra, majd az útra
figyelt.
– Megállnál egy gyógyszertárnál? – bólintott.
– Vennem kell valamit, az idegességtől szorul a gyomrom.
Lehúzódott egy éjszakai gyógyszertárnái.
– Bemenjek veled?
– Nem, maradj csak. Jövök mindjárt.
Kiszálltam és besiettem. Egy idősebb néni volt bent, szerencsére egyedül,
nem kell várnom.
– Mit adhatok, jó estét – kedvesen mosolygott.
– Jó estét, rosszullétre szeretnék, valamilyen gyógyszert – fogalmam sem
volt mit kérjek.
– Milyen rosszullétre gondol?
– Hányinger, gyomorgörcs, néha szédülés.
– Ön terhes?
– Nem, biztos, hogy nem – vágtam rá a választ. Tudomásul vette, és a
gyógyszerek között kezdett keresgélni. Csak akkor kezdtem gondolkodni,
hogy mi van, ha mégis. Aztán elhessegettem a gondolatot, túl korai lenne.
Nem lehel, hogy megint.
– Parancsoljon, ezt tudom adni, de csak akkor vegye be, ha valóban nem
terhes – ijedten néztem rá – Nem kér inkább egy tesztet? – gyorsabban
kezdtem venni a levegőt.
– De igen – válaszoltam és lassan visszatoltam felé a gyógyszert.
Megfordult és hozott öt félét. Na, basszus, nekem aztán mutathatja,
egyikhez sem volt még szerencsém.
– Melyik a legjobb? – nézegette és olvasgatta ő is.
– Talán ez, de mindegyik megbízható – odaadta a kezembe – Cseréljük ki
a gyógyszert is, ártani nem fog amit adok, nyugodtan szedheti, ha pozitív
lesz a teszt akkor is.
– Jó, köszönöm – válaszoltam elszégyellve magam, hogy mennyire nem
vagyok képbe. Kifizettem, gyorsan eltettem a táskámban és mentem az
autóhoz.
– Sikerült? Már azt hittem itt töltjük az éjszakát.
– Sokan voltak bent – felnevetett.
– Most mi van?
– Belátni kintről, nincs bent senki – ezt nem tudnám kimagyarázni ezért
én is csak nevettem, amíg ő elindult. Gyorsan Brian lakásához értünk. Jack
is kiszállt.
– Itt fogsz maradni?
– A parancs az parancs – nevetett
– Igaz, én sem mozdulhatok mellőled ... kénytelen lennék követni téged,
ha nem maradnál.
– És most? – kérdeztem tőle miután bementünk.
– Várunk – kényelmesen elhelyezkedett a kanapén és bekapcsolta a tv-t.
– Szerinted jól van? – aggódtam, hogy még nem jött vissza.
– Már rég tudnánk róla, ha gond lenne. Ne aggódj – nem volt más
választásom, mint elfogadni a válaszát. Bementem a mosdóba, magammal
vittem a táskám. Elővettem a tesztet és átolvastam. Talán jobb, ha majd
reggel csinálom meg. Féltem az eredménytől. Nem tudtam, hogy fogja
fogadni Brian és azt sem, hogy én minek örülnék. Vegyes érzéseim voltak a
terhességgel kapcsolatban. Kimentem és bevettem a gyógyszert, amit
vettem, majd Jack mellé ültem nézni a filmet. Sokáig nem bírtam,
belealudtam. Arra ébredtem, hogy Jack kelteget.
– Mi történt? – nehezen tértem magamhoz.
– Beszéltem Briannel, Tony érted fog jönni. Az apja látni akar téged –
rögtön magamhoz tértem, amint kimondta.
– Komolyan? De minek? – csak sóhajtott.
– Mikor ér ide?
– Hamarosan, de nem biztos, hogy jó ötlet, hogy odamenj.
– Ha Brian ezt akarja, akkor megyek – elindultam zuhanyozni, volt némi
kétségem, de meg kell tennem. Mire kiértem már ott állt Tony a nappaliban.
Most végre megismerhetem, már kíváncsi voltam a hallottak alapján ki is ő
valójában.
– Szóval te lennél Brian hercegnője – köszönés nélkül indult felém a
nappaliban és megállt előttem. Olyan volt elsőre a stílusa, amitől az ember
zsebébe kinyílik a bicska. Annak ellenére, hogy kölyök arca volt, próbált
nagyon menő lenni. Idegesített már az első perctől. Dobálta a testrészeit
járás közben.
 – Te ki vagy? – úgy tettem, mintha nem tudnám.
– Tony Ferguson, nem hallottál még rólam?
– Valami híresség vagy?
– Mondhatni úgy is – végig elégedetten állt velem szemben.
– Jelenésed van apámnál – Jackre néztem, idegesen állt nem messze
tőlem – Neeem, ő nem fog jönni, a meghívó csak neked szól – nevetett
gúnyosan.
– Jó, akkor menjünk – elindultam a táskámért.
– A ruhád nem éppen kaszinóba való! – néztem rá, várhatja, amíg
átöltözök.
– Apád küldött ruhát is? Mert ha nem, akkor be kell érnie ezzel –
elindultam az ajtó felé. Jack megállított.
– Nem muszáj menned.
– Nem lesz gond, ne aggódj.
– Bizony, Jack, nem kell aggódnod. Úgy fogok vigyázni rá, mint ha az én
csajom lenne – megint nevetett.
– Ha valami baja lesz neked annyi – kiabált neki Jack.
– Nyugi, nem lesz semmi gond – suttogva nyugtattam, majd elindultunk.
Hosszú út lesz, bár még azt sem tudom hova is megyünk. Beültünk az
autóba, a reptérre mentünk, végig az ablakon bámultam kifelé, de éreztem,
hogy néz engem.
– Azt hittem Briannek jobb ízlése van! Igen csak alább adta, ha érted.
– Mi van? – nevetett
– Se cici, se fenék, nem vagy csúnya csak olyan egyszerű.
– Túl nagy az arcod – türtőztettem magam, de ha sokat be fog szólni,
nem fogom. Megérkeztünk a reptérre. Izgultam, mert még nem ültem
repülőn. Feszült voltam.
– Mi van kiscsillag? Rémült lett az arcod – nem válaszoltam, csak
gúnyosan rámosolyogtam.
Elkezdte a gép a felszállást, liftezett a gyomrom, vettem a mély
levegőket, hogy legyűrjem a félelmet, ami bennem volt a felszállás miatt.
Aggódtam, hogy megint ne jöjjön rám a rosszullét, mert azért is
gúnyolódna. Nyugodtabb voltam, amikor már csak lebegtünk a levegőben.
– Mit eszel Brianen? – flegma stílusban kérdezte.
– A kisujjában több van, mint benned a nagy arcoddal együtt.
– Tudnék mesélni róla, ha kíváncsi vagy.
 – Nem érdekel a mondanivalód – valamibe belekezdett volna, de már
nem hallottam, mert betettem a fülhallgatót a fülembe, ami az üléshez volt.
Csak annyit láttam, hogy mozog a szája. Feladta gyorsan, utána csak
folyamatosan nézett. Megkönnyebbülés volt, amikor megérkeztünk.
Előkészített autó várt, amivel egyenesen egy kaszinóhoz mentünk. Csak
ámultam az inger gazdag környezetet, korábban még nem láttam hasonlót
sem. Egy sötét folyosón mentünk, végig őrök álltak, az izgatottság megint
visszatért a gyomromba. Ideges voltam. Bement egy teremben, ahogy
beléptem megpillantottam Briant. Egy csaj simult hozzá, de most az nem
dühített annyira, mint ez a Tony. Sötét volt bent, a szivarfüstöt vágni
lehetett volna. Brian felállt és felém jött.
– Jól vagy? Nem volt gond?
– Jól vagyok.
Elindult kifelé mindenki, a csaj aki Brian mellett állt, alaposan
végigmért, álltam a tekintetét. Brian húzott magához a derekamnál, és
elindultunk az idősebb férfi felé.
– Örülök, hogy megismerhetem kisasszony.
– Megan Prescott – nyújtottam a kezem felé.
– Andrew Ferguson – bemutatkozott ő is – Remélem nem volt gond az
úton, a fiam tudott viselkedni.
– Elég nagy szája van a fának, gondolom, ezzel kompenzálja egy
bizonyos testrészének hiányát – néztem Tonyra mérgesen.
A férfi előbb csak meglepődött, majd nevetett.
– Akarod, megmutatom, hogy minden a helyén van, te ribanc – elindult
felém idegesen, mielőtt elért volna Brian lépett ki mellőlem és már csak az
láttam, hogy Tony elterült a földön.
– Ezt most fejezzétek be!– förmedt rájuk Andrew Ferguson, majd intett az
őröknek, hogy vigyék ki Tonyt. Briant próbáltam visszahozni a valóságba.
Szeme tele volt gyűlölettel, ahogy idegesen fújta ki a levegőt és nézte
Tonyt, amikor kivitték.
– Brian, hagyd, nem érdemes vele foglalkozni.
– Nem fogom hagyni, hogy ribancnak nevezzen – még mindig nem nézett
rám, ezért arcát magamhoz fordítottam. Néztük egymást, amit a férfi
szakított félbe.
– Mára elég izgalomban volt részünk. Holnap szeretném, ha velem
ebédelne Megan – bólintottam neki
 – A lakosztály elő van készítve, tudnak addig pihenni – biccentett, majd
kisétált.
Az egyik őr odaadta a kulcsot, elindultunk felfelé. A legfelső szintre
kellett mennünk, végig csak forgattam a fejem a fényűző környezetben.
– Tetszik? – kérdezte Brian mosolyogva.
– Nem, csak látványos – nyílt a lift ajtó, ahogy beléptünk magához húzott
és átölelt.
– Megnyugodtál? – kérdeztem tőle, közben nyakába akasztottam karomat
és a tarkóját simogattam.
– Most, hogy itt vagy, igen. Végig aggódtam érted, Tony miatt – közelebb
hajolt, homlokát az enyémhez nyomta.
– Valóban? Volt időd csajozás közben? – kérdeztem tőle nevetve.
– Nem csajozţam. Az csak egy kirakati kellék volt a póker asztal mellé –
válaszolt komolyan.
– Nem is gondoltam komolyan – elnevettem magam, lábujjhegyre
billentem és megcsókoltam. Már kezdtünk hevesebbek, lenni, amikor
megállt a lift. Nehezen, de kiszálltunk belőle. A szobába előre mentem,
hatalmas nappali fogadott, ahogy beléptünk. Minden csillogott-villogott
odabent is. Gondoltam megnézem a szobát, kíváncsi voltam, hogy ha ilyen
a nappali, akkor mi lehet a szobában. Ahogy benyitottam, megtorpantam. A
meglepettségtől nem tudtam, hogy ideges legyek vagy nevessek, ott feküdt
a lenti csaj, aki Brian mellett állt, amikor megérkeztem, egy apró bugyiban
az ágyon.
– Brian, a kellék a kirakatból téged vár! – szóltam oda neki, de csak
furcsán nézett, majd elindult felém.
– Wooow – néztem rá felhúzott szemöldökkel, hogy mi ez.
– Helló – köszönt neki a csaj, közben a haját dobálta kicsit sem
zavartatva magát, hogy ott álltam.
– Kirakhatom? – most már dühös voltam.
– Tied a pálya – kacsintott mosolyogva és leült a nappaliba.
Elindultam a csaj felé lassan, látszott az arcán, hogy csak egy kis
bájcsevejre számít, hogy majd szépen megkérem, menjen ki. Először ezt is
akartam, de ahogy közeledtem felé meggondoltam magam.
– Eltévesztetted a szobát – szóltam oda neki.
– Nem, csak neked nem kéne itt lenni – mosolygott gúnyosan. Elég is volt
ennyi belőle, válasz helyett elkaptam a haját és a kijáratig cibáltam,
nyivákoló hangon nyöszörgött, hogy engedjem el. Becsaptam az ajtót
mögötte. Brian csak nevetett a kanapén.
– Nem lesztek a legjobb barátnők.
– Sok ilyen kelléked lesz még? – kérdeztem dühösen tőle, de hamar
elnevettem magam én is.
Felém nyújtotta a karját, odamentem hozzá, belehúzott az ölébe.
– Csak te érdekelsz – hátra simította fülem mögé a hajamat.
– Szeretlek – bújtam oda hozzá, lenyugodva.
Pár órát sikerült aludnunk. Erős kopogás jött az ajtóból.
Ő ment kinyitni, egy dobozzal jött vissza.
– Ajándékot kaptál? – kérdeztem, ahogy a dobozt megláttam a kezében.
– Nem én, hanem te – idegesen válaszolt.
Felültem, magam elé húztam a dobozt, amit odatett.
– Kitől?
– Andrew küldte az ebédhez – dühösen nézett.
Elkezdtem kibontani, egy kisestélyi volt benne, élénkvörös ruha,
hatalmas kivágással a hátán. Nevetnem kellett. Láttam, hogy nem érti mi
olyan vicces számomra.
– Tegnap azt mondta Tony, hogy nem lesz megfelelő az öltözékem a
kaszinóba, mire visszakérdeztem, hogy az apja küldött ruhát is? És most
tessék – nevettem tovább.
– Remek! – komor arccal mondta.
– Most mi a baj? – láthatóan feszült volt. Eltoltam a dobozt és nevetve
húztam magamra. – Ne legyél már ilyen! – simogattam az arcát, szeme
féltőn csillogott.
– Nem tetszik, hogy téged is bevon ebbe az egészbe.
– Elvégre az én problémám.
– Ez nem neked való világ.
– Nem lesz gond – nagyot sóhajtott.
Meg akartam csókolni, de kezdtem megint rosszul érezni magam, így
csak mély levegőt vettem és becsuktam a szemem.
– Mi a baj? Nem vagy jól? – megráztam a fejem és kibújtam mellőle.
A táskámhoz mentem a gyógyszerért. Akkor láttam, hogy még a teszt is
benne van, teljesen elfelejtettem, hogy visszatettem oda, eddig abban a
tudatban voltam, hogy otthon maradt.
– Megan, mi a bajt – kérdezte az ágy szélén ülve.
 Kivettem egy szem gyógyszert és gyorsan lenyeltem. Talán itt az idő,
hogy elmondjam neki. Kivettem a dobozt és mellé ültem az ágyra. Nem
mondtam semmit, csak megmutattam neki.
– Megcsináltad márt – kérdezte türelmetlenül, izgatottsággal a
hangjában.
– Nem – válaszoltam letörtem
– Akkor mire vársz? Gyerünk! – intett, hogy menjek.
– De mi van, ha... – hezitálva néztem rá.
– Akkor nagyon fogunk örülni, gyere – megfogta a kezem és a fürdőszoba
felé húzott. – Itt várlak! – mosolyogva fogta arcomat a tenyerébe és
megcsókolt. Bementem és kinyitottam a dobozt, elkezdtem olvasni az
utasítást.
– Kész van már?
– Nem, majd mindjárt – még végig sem olvastam, megint jött a kérdés.
– És most?
– Maradj már, ne legyél türelmetlen – válaszoltam nevetve. Elvégeztem a
tesztet, ahogy le volt írva és kinyitottam az ajtót.
– Na? – nézett rám felhúzott szemöldökkel kíváncsian.
– Három – nem tudtam befejezni, mert köhögnöm kellet.
– Három gyerekünk lesz? – nézett elképedve.
– Három perc! Jézusom, Brian! – nevettem a szememet dörzsölve.
Bement és kihozta, folyamatosan nézegette.
– Milyenek kell lennie?
– Két csík, ha pozitív – mosolygott
– Mi az? Az vagyok? – odamentem hozzá, hogy megnézzem, de
feltartotta a magasba.
– Ne már, hadd nézzem – nyújtózkodtam érte, de nem értem el. Ő csak a
fejét csóválta mosolyogva.
– Kérem a puszimat – megfogta az államat, lehajolt és hosszan csókolt a
számba. Vágytól fűtve húzott magához, átkarolta derekamat, felkapott az
ölébe, majd elindult az ágy felé.
– Most mit csinálsz?
– Örömet okozunk neki – melegséggel a hangjában suttogta mosolyogva.
– Terhes vagyok? – suttogva jött ki belőlem is a kérdés.
– Igen – már a hátamon feküdtem az ágyon, időm sem volt gondolkodni,
mert elöntött a vágy az érintésétől, csókjától, pusztán attól, hogy ott volt
velem. Szenvedélyesen vette birtokba a testem beteljesítve újból
szerelmünket.
Egyre közeledett az ebédidő, de most nem voltam ideges, mellkasán
feküdtem karjaiban, nem érdekelt mi vár rám, tudtam, hogy nem fogom
hagyni magam akármi is jön.
– Mit kért cserébe tőled Mr. Andrew?
– Még nem tisztáztuk pontosan.
– Mit gondolsz mit fog kérni? – felkönyököltem és ránéztem, zöld szemei
vonzották tekintetem.
– Nem tudom, de azt majd én elintézem. Szeretném, ha nem aggódnál
ezen, vigyáznod kell magadra – ujjai arcomat cirógatták. – Készülődjünk –
megcsókolt és felült.
Elmentem lezuhanyozni. Végig mosolyogtam egész idő alatt, örömmel
töltött el, hogy jól fogadta a picit, talán jobban, mint én. Miután végeztem a
zuhanyozással, megszárítottam a hajam és újból elővettem a dobozt, amibe
a ruha volt.
– Ez a ruha nem tetszik – jegyeztem meg, amikor kivettem és magam elé
próbáltam.
– Nekem sem, túl dögös leszel benne.
Felvettem és a tükör elé sétáltam.
– Felhúznád a cipzárt? – mögém állt, majd miután felhúzta csókolgatni
kezdte a ruhából kivillanó nyakamat és hátamat átölelve magához ölelt
közben. Kopogtak az ajtón, odament és kinyitotta. Andrew egyik embere
volt az.
– Mr. Ferguson már várja lent Ms. Prescott – fordult felém
– Menni fogunk, mondja meg neki.
– Csak Ms. Prescott.
– Nem, szó sem lehet róla, mondja meg neki, hogy akkor felejtse el –
Brian ideges lett a kérésre.
– Ne, várjon – szóltam oda a férfinek.
– Megan, nem! Ezt most felejtsd el!
– Mondja, hogy mindjárt megyek – szóltam a férfinek és gyorsan
becsuktam az ajtót.
– Azt mondtam nem mész vele kettesben ebédelni!
– Brian, kérlek. Nem lesz semmi gond – idegesen fújta ki a levegőt –
amúgy sem leszünk kettesben – próbáltam meggyőzni és nyugtatni
egyszerre. – Most nem fordulhatunk vissza, akkor minden eddigi ittlét
fölösleges volt – nem válaszolt csak csúnyán összevont szemöldökkel nézett
és a fejét rázta.
– Kint leszek az étterem előtt –mondta dühösen.
Odamentem hozzá mosolyogva és lehúztam magamhoz, hogy meg
tudjam csókolni.
– De az első beszólásnál, vagy durva hangnemnél szólsz! –
figyelmeztetett mérgesen még mindig.
– Úgy lesz.
Ellenőriztem még egyszer magam a tükörben és elindultunk lefelé. Az
étterem ugyan olyan pompában csillogott. A pincér az asztalhoz kísért, Mr.
Ferguson már ott várt. Udvariasan felállt, ahogy odaértem.
– Ms. Prescott, csodásán áll a ruha magán.
– Köszönöm, nem az én világom – közben leültem, a pincér az étlapot a
kezembe adta és készült bort tölteni a poharamba, de rátettem a kezem,
jelezve, hogy nem kérek.
– Bizonyára nem okoz gondot Briannek, hogy csak önt hívtam el.
– Talán megfogja érteni a vacsora végén.
– Szerettem volna jobban megismerni, ki az akiért hajlandó áldozatot
hozni.
– Áldozatot? Milyen áldozatra gondol?
– Ezt majd egyeztetem vele.
– Gondolom, nehéz lenne csak úgy önzetlenül segíteni neki – jegyeztem
meg, nem tetsző arckifejezéssel.
Válaszként mosolygott. Rendeltem magamnak egy levest és vizet, az
bőven elég lesz, inkább szomjas voltam, mint éhes. És sokáig nem akartam
húzni az időt.
– Ön úgy gondolja, hogy önző vagyok?
– Nem, én önzetlenségről beszéltem. Én csak sejthetem melyik tábort
képviseli.
– Ez az üzleti élet. Láthatja, Bob sem tesz. semmit érdek nélkül.
– Bob Evans egy rohadék – kicsit meg is bántam, amint kimondtam, de
csak a stílusom miatt.
– Bebiztosítaná a jövőjét, ha maradna a felesége – nehogy már valami
kis lotyónak nézzen.
– Fontosabbak az emberi értékek számomra – idegesen válaszoltam.
– Ebben az esetben érthető, hogy miért Briant választaná.
– Nyilván Ön is elismeri Brian értékeit, mégis választás elé állítja.
 – Én inkább úgy nevezném, hogy egymás előnyeire forgatjuk a helyzetet –
megérkezett a rendelt étel, hozzákezdtünk az evéshez.
– Ön is mindent megtenne Brianért?
– Igen, amit tudok. De amit nem, azt is megpróbálnám – sejtelmesen
mosolygott a férfi.
– Sokan elbuktak már a szerelembe vetett hitük miatt.
– Köztük ön is? – nem válaszolt, csak vetett rám egy pillantást és
folytatta az evést.
– Honnan ismeri Bobot?
– Nem ismerem, kétszer találkoztam vele. Az anyám egyezkedett vele a
hátam mögött.
– Bizonyára a jövőjét tartotta szem előtt. Ahogy én is azt teszem ebben a
helyzetben. A fiam jövőjét nézem.
– Fiát kéri cserébe?
– Meglehet, hogy az egyik kérésem az ő szabadsága lesz – az egyik?
Fokozta feszültségemet azzal, amit mondott.
– Nyilván, mi más is lehetne. Azért az nem ugyanaz – jegyeztem meg
halkan.
– Talán nem ért velem egyet? – nézett csodálkozva,
– Nem értek egyet.
– Kíváncsian hallgatom a meglátását – érdeklődve dőlt előre. Nagy
levegőt vettem, nem fogok kedveskedni.
– Úgy gondolom, hagynia kéne, hogy a fia szépen letöltse a rá szabott
büntetést. Talán tanul belőle és legközelebb gondolkodik, mit tesz, vagy egy
hónap múlva ugyan oda fog visszakerülni, mert tudja, hogy ön úgy is
kifogja hozni – nem mondott semmit, csak nézett rám szigorúan.
Bizonytalan lettem, hogy ezt most elszúrtam. – Az én ügyem teljesen más,
én nem tettem semmit, nem ártottam senkinek, csupán anyám elmeállapota
kevert bele ebbe a helyzetbe.
– Hmm ... – és még mindig nem jött semmi válasz, amitől még idegesebb
lettem.
– A fia éppen elég gondot okozott már, nem arányos a két kérés.
– Úgy gondolja a maga gondja könnyebben megoldható?
– Úgy gondolom, hogy azon a szinten ahol maguk vetekszenek Bob
Evansel, ez csak egy apró tollvonás és nem akkora probléma megoldani,
mint ahogy ezt itt beállítja. Már rég elzavart volna minket a gondunkkal
együtt, ha valóban olyan nehéz lenne.
 – Nagyon elengedte magát kedvesem.
– Ön kérdezte a véleményem. Most már tudja – dühös voltam, amit biztos
észre is vett. Nem lehetett leolvasni semmit az arcáról. Vettem egy mély
levegőt és felállni készültem.
– Most hova sieti? Még nem fejezte be – a tányéromra mutatott.
– Köszönöm, a meghívását, inkább visszavonulok – nem volt kedvem
megenni a levest. És főleg nem folytatni ezt a beszélgetést.
– Üljön vissza egy pillanatra, még nem végeztünk – nem tetszett a
helyzet, de visszaültem.
– Értékelem az őszinteségét. Talán nem vagyok annyira rossz, mint
gondolja – nem válaszoltam, csak elhúztam a számat. Megint nevetett,
zavart, ki akartam menni. Intett az egyik emberének, aki odajött az
asztalhoz és egy borítékot tett le mellém.
– Ez mi? – néztem a borítékra.
– Az Öné. Nézze meg – lassan vettem el és bontottam ki, a szívem a
torkomban dobogott, most fogok hátast dobni, kiderül mire ment ki ez az
egész. És valóban levert a víz, meglepődtem, amikor megláttam az új
igazolványomat. A saját nevemmel.
– Azt jelenti, hogy ... – csak néztem csodálkozva, mint aki először lát
ilyet.
– Igen, azt, hogy szabad – nem tudtam, hogy örömömben ugráljak vagy
sírjak, szorult a torkom.
– Hogy intézte el?
– Kedvesem, Bob egy apró porszem a levegőben számomra. Még tegnap
este szóltam az embereimnek – ez remek, eddig hagyott minket idegeskedni.
– Miért nem örül?
– Mit kell ezért Briannek tenni? – kérdeztem félve. Derült lett az arca.
– Semmit, megígértem az apjának, hogy figyelek rá, tartom a szavam.
– És a maga fia?
– Még kibírja azt az egy évet.
– Ez nem fog tetszeni Tonynak.
– A fiúk kénytelenek lesznek megoldani egymás között a bajukat. Abba én
nem szólok bele – már sokkal könnyebben éreztem magam, csak
remélhetem, hogy valóban tartja a szavát. Mosolyognom kellett, arra
gondoltam mennyire fog örülni Brian.
– Mehetek? – kérdeztem és már álltam is fel
– Menjen csak – bólintott apró mosollyal a szája szélén.
 Még csak el sem köszöntem, rohanni kezdtem kifelé. Brian idegesen
sétált az étterem előtt. Rémülten nézett rám, ahogy kiszaladtam az ajtón.
– Jól vagy? – nem válaszoltam csak a nyakába ugrottam, öleltem őt ...
Szorított magához. – Kicsim, mi a baj? Te sírsz? – nevetve törölgettem az
arcomat. Odaadtam a kezébe a borítékot. Kinyitotta, meglepődve nézte ő is.
Akkor jött ki Mr. Ferguson és mellénk sétált.
– Fiam, legyetek boldogok – nyújtotta felé a kezét.
Brian kezet fogott vele, látszott a tekintetén, hogy zavart.
– Köszönjük – biccentett az öreg, megütögette Brian vállát és elsétált a
testőrgárdával a háta mögött.
– Mit mondtál neki? – nézett rám kíváncsian.
– Semmit – ugráltam kicsiket örömömben és megint a nyakába
kapaszkodtam. Felemelt a földről és megcsókolt.
– Mehetünk haza? – kérdeztem a homlokához tolva az enyémet.
– Megyünk – suttogta, miközben egymás szájára tapadtunk.

Tizenegyedik Fejezet
Felmentünk a szobába, Brian különösen szótlan volt. Kezdett
kényelmetlen lenni számomra, hogy én letörölhetetlen mosollyal szinte
lebegek a föld felett, míg ő magába van fordulva.
– Mi a baj? – leültem mellé a kanapéra.
– Nincs semmi baj – válaszolt erőltetett mosollyal.
– Nekem nem úgy tűnik.
– Csak furcsa, hogy ilyen könnyen elengedte ezt.
– Azt mondta, hogy megígérte apukádnak, hogy figyel rád? Ő k barátok
voltak, nem?
– Igen, nagyon jó barátok voltak. De biztos fog még szívességet kérni a
jövőben – nagyot sóhajtott. – De ez mindegy is. Gyere ide – odahúzott
magához és megölelt. Talán igaza van és tényleg nem lesz ennyiben
hagyva. Újra aggódni kezdtem, soha nem lesz vége ennek az egésznek.
Nem szeretnék már itt lenni, jó lenne már, ha a megszokott környezetünkbe
lennénk.
– Mikor megyünk vissza? – kérdeztem tőle és szorosabban bújtam hozzá.
 – Este van gép.
– És addig mit fogunk csinálni? Elmegyünk sétálni? Még nem voltam
Vegasban.
– Elmehetünk. Vagy addig hozzám is jöhetnél? – nevetnem kellett.
– Komolyan gondoltam – felültem, meglepődve néztem rá, ő csak
mosolygott.
– Feleségül akarsz venni?
– Igen.
– De miért? – felnevetett.
– Most ezt meg kell magyaráznom? – nem válaszoltam, csak néztem őt.
Hozzám hajolt és megsimogatta az arcomat. Már nem nevetett.
– Komolyan szeretném, ha hozzám jönnél, itt vagy otthon, ezt döntsd el te
– szemei nem engedték el a tekintetem, választ várt.
– Szeretnék hozzád menni – halkan válaszoltam, még magam sem hittem
el, hogy valóban ezt akarja.
– Reméltem, hogy eztfogod mondani – elmosolyodott és megcsókolt.
– De mégis hogyan szeretnéd? – kérdeztem kíváncsian.
– Te csak készülődj, a többit én elintézem – felállt, magához vette a
telefonját és az iratokat.
– Maximum két óra múlva itt vagyok érted – lehajolt hozzám,
megcsókolt, majd kiment az ajtón. Néztem utána megszeppenve.
Elkészülni? De hogy? Végignéztem magamon, Mr. Fergusontól kapott ruha
nem házasságkötéshez való, a másik csak egy farmer és póló, ami van
nálam. Ez kicsit elszomorított, de nem hagytam, hogy elvegye a kedvem,
mert örültem. Mély levegőt vettem és elmentem zuhanyozni. Boldog
voltam, az eddigi tragédiák és kilátástalanság után, most egy csapásra lett
minden nagyon jó. Mosolyogtam végig zuhanyozás közben, ez őrült ötlet,
de szeretem Briant annyira, hogy elég őrült legyek ehhez én is. Miután
megtörölköztem magamra vettem a szállodai köntöst, kiterítettem az ágyra
a két ruhát és nézegettem, mit tudnék változtatni, talán kicsit átváltoztatom
a piros ruhát, és jobb lesz. Kopogtak az ajtón, odasiettem kinyitni. Egy
középkorú nő állt az ajtóban.
– Ön bizonyára Ms. Prescott – mosolygott kedvesen.
– Igen – zavartan húztam össze a köntöst magamon.
– Jenifer Green vagyok, Mr. Smith küldött, hogy segítsek elkészülni az
alkalomra. Kérem, jöjjön velem – csodálkozva néztem. Ezt, hogy csinálta?
– Máris jövök, csak felöltözöm.
 – Nem szükséges, ruhapróbával kezdünk úgyis – tátva maradt a szám.
– Akkor indulhatunk – válaszoltam lelkesen.
A földszintre mentünk egy üzletszerű szobába, ahol menyasszonyi ruhák
sorakoztak több állványon. Csak ámultam a szebbnél szebb ruhák között.
Az előbbi két választási lehetőség után, most előttem volt ötvenféle ruha, de
így is nehéz volt eldöntenem, hogy melyiket próbáljam fel. Mindegyiket
látni akartam, hogy milyen, amikor felveszem, de nem lehet, biztos nem
örülne Mrs.Green.
– Van elképzelése milyet szeretne?
– Valami egyszerűt, de szépet – válaszoltam mosolyogva.
– Drágám, abból itt rengeteg van. –nevetett jóízűen.
– Akkor abból a rengetegből egyet.
– Ha megengedi, mutatok egy párat, ami szerintem igazán jól állna –
bólintottam mire eltűnt a ruhák között. Pár perc múlva egy állványt húzott
maga után, úgy jött vissza. Rajta hat különböző ruhával. Sorba kezdtem el
felpróbálni őket. Az első kettő kicsit sem tetszett, olyan voltam bennük,
mint egy hablabda. Az utána lévő annyira szűkített volt, hogy sellőnek
éreztem magam, rögtön ki is húztam a listáról őket. A következő már
sokkal jobban tetszett, egyszerű, földet söprő hosszúságú, lágyan követte
csípőm vonalát, kiemelve még karcsú derekamat, ami pár hónap múlva,
aligha lesz. El is mosolyogtam magam, ahogy arra gondoltam, hogy nem
csak egyedül magamnak választom a ruhát, hiszen itt van a szívem alatt a
legjobb dolog, ami Brian és köztem van.
– Ez tökéletes lesz! – nem válogattam tovább, elsőre megfogott a ruha.
– Én is úgy látom. Hozok pár cipőt is.
Négyféle cipőt hozott, a legalacsonyabb sarkút választottam, annak is
volt sarka, de még nagyon kényelmesen lehetett benne menni. Elégedetten
álltam a tükör előtt, ahogy néztem magam.
– Jöjjön, Elizabeth már várja önt.
– Elizabeth?
– Igen, a fodrászunk – még egy meglepetés, arra gondoltam, mennyire
szeretem Briant, még erre is gondolt. Átmentünk a szomszéd helységbe,
ahol szalonszerű berendezéssel sminkes és fodrász várt.
– Látom nagyon meglepett. Az ilyen mindennapos itt nálunk.
– Nekem nem – mosolyogtam rá.
Persze, Vegas elég nevezetes hely, a rögtönzött házasságok városa. Alig
egy óra alatt teljesen elkészültem. Izgultam mennyire fog tetszeni Briannek.
 – Csodálatosan néz ki Ms.Perscott. Kint már várja Mr.Smith –
Elindultam kifelé, a szívem majd kiugrott annyira kalapált. Kint egy fekete
limuzin állt, ott várt rám mellette. Sötét öltönyben most kifejezetten vonzó
volt, mámorító hatással volt rám, ahogy ránéztem. Azt az inget le kell róla
szaggatnom, ha túl leszünk ezen. Amint meglátott mosolygott. Nagy
levegőt vettem, remegett a gyomrom. Le sem vette rólam a tekintetét.
– Nagyon gyönyörű Ms. Prescott! – súgta a fülembe, amint hozzá léptem
és gyengéd puszit adott az arcomra. Meglepődtem, hogy így hív.
– Köszönöm, ön sem panaszkodhat Mr. Smith – rám kacsintott mosollyal
az arcán és kinyitotta az ajtót.
Miután beültünk rögtön el is indultunk.
– Ez még a tied – egy virágcsokrot adott a kezembe.
– Mindenre figyelsz – mondtam neki mosolyogva, de közben megtelt a
szemem könnyel. Gyorsan a kezemben lévő csokrot kezdtem bámulni és
próbáltam visszafojtani a sírást. Hozzám hajolt, felemelte a fejemet, hogy
ránézzek.
– Nincs sírás, rendben? Most örülünk! – bólogattam mosolyogva, de
közben kicsordultak a szemembe már sorakozó könnycseppek. Letörölte
arcomat.
– Szeretlek! – gyengéden megcsókolt, közben elmosolyodott.
Összefonta ujjainkat, szorosan fogta a kezem. Vállára hajtva fejemet
vártam, hogy odaérjünk. Rövid időn belül megérkeztünk, egy öltönyös férfi
nyitotta ki az ajtót. Addig Brian a másik oldalról megkerülve az autót lépett
elém és kezét nyújtva segített kiszállni. Egy fehér kis kápolna alakú épület
volt előttünk. Belekaroltam, úgy sétáltunk be. A hely kicsi volt, de otthonos
meleg érzés fogott el, ahogy beléptünk. A szívem a torkomban dobogott.
Már várt minket egy középkorú nő, kezében egy nagy könyvvel és széles
mosollyal. Az egyik oldalon egy férfi a másikon egy nő várakozott,
számomra ismeretlenek voltak.
– Ők kik? – kérdeztem suttogva Briantől.
– Nem tudom, a szertartáshoz tartoznak, kölcsön tanuk – válaszolta
nevetve.
Odamentünk a nő elé, aki rögtön bele is kezdett a szertartásba, ami
nagyon egyedi és rövid volt az eddigi esküvőkhöz képest, amit láttam.
Briannel egymást néztük, mélyen egymás szemében elmerülve álltuk végig
a ceremóniát, nem tudom mit mondott a nő, abban voltam biztos, hogy vele
akarok lenni, az élete részévé válni örökre, érezni a szerelmét és közelségét,
szeretni őt minden nap, történjen bármi. Csak arra figyeltem fel, hogy
engem szólongat, a mellettünk álló nő, Brian mosolyog nagyon.
– Ms.Prescott, hahó!
– Igen, bocsánat – éreztem, ahogy elpirulok
– Akkor megkérdezem megint. Kijelenti-e, hogy az itt megjelent Brian J.
Smithel házasságot köt?
– Igen – mosolyogtam Brianre.
– És ön Brian j. Smith kijelenti-e, hogy az itt megjelent Megan Prescottal
házasságot köt?
– Még szép, hogy igen – mosolyogva vett elő egy dobozt a zsebéből,
amiben két gyűrű volt. A kezemet nyújtottam, hosszan fújtam ki a levegőt,
nagyon remegtem. Brian megfogta és megsimogatta kézfejemet, hogy
megnyugtasson, majd felhúzta az aranysárga apró kövekkel futtatott gyűrűt,
ami tökéletesen illeszkedett az ujjamra. Kivettem a neki szánt gyűrűt is,
felhúztam én is az ujjára.
– Ezennel házastársaknak nyilvánítom önöket – nagyon vártam ezt a
mondatot.
Brian szorosan magához ölelt, először gyengéden csókolt meg, majd
forrón szenvedélyesen folytatta. A szívem repdesett az örömtől, nem
akartam őt elengedni, húztam magamhoz, bizsergett az egész testem. A két
tanú lelkesen tapsolt és mosolygott, mintha egy gombot nyomtak volna meg
rajtuk, eddig póker arccal álltak komolyan mellettünk. Kijöttünk a
kápolnából kéz a kézben.
– Elégedett Mrs.Smith? – kérdezte Brian mosolyogva. Melegséggel
töltött el, ahogy kimondta az új nevemet.
– Teljes mértékben – magamhoz húzva csókoltam édes ajkát.
Visszamentünk a szállodába, ahol már várt minket a személyzet
pezsgővel. Elvettem a felém nyújtott poharat apró kortyot ittam belőle és
visszatettem. Brian megitta az övét.
– Szeretnél vacsorázni?
– Majd inkább fent – mosolygott és szólt a recepción, hogy felkérjük a
vacsorát. Lazított a nyakkendőjén, ahogy beléptünk a lakosztályba.
Gyengéden ölelt magához, szeme tele volt szerelemmel és vággyal. Ajkai
forrón csókolni kezdtek, miközben én az ingét kezdtem kigombolni.
Vágytam minden érintésére. Nyelvem mellkasán ízlelte őt, tenyeremet
finoman húztam végig hátán, izmai megfeszültek érintésemtől. Ledobta
magáról az inget, meztelen felsőtesttel kezdett csókolni, kihámozott a fehér
ruhámból, nem volt egyszerű levenni, de megoldotta. Ott álltam előtte
bugyiban és melltartóban, rá vártam. Derekamnál fogva magára emelt,
lábamat körbefontam derekán, szorítottam combommal, kezemet tarkójára
csúsztattam, kapaszkodtam, amíg bevitt a hálószobába. Csókja mámorba
szédített, lassan tett le az ágyra. Izzot körülöttünk a levegő. Végig csókolta
testem lassan és gyengéden, hogy az őrület határára kerüljek. Bizsergett
mindenem, még soha nem érzetem hasonlót. Teljesen levetkőztetett.
Kéjesen fújta ki a levegőt.
– Gyönyörű vagy – súgta halkan és felém hajolt.
Lágyan játszott nyelve a mellbimbómon. Az egész testem libabőrös lett,
vágyakozva mozgott csípőm, türelmetlenül rá vártam. Kigomboltam
nadrágját, magamban akartam érezni. Kezemet becsúsztatva alsónadrágjába
markoltam meg feszülő férfiasságát, amitől hangosan felnyögött. Felállt
ledobta magáról a maradék ruhát.
– Eszelősen kívánlak! – suttogta, közben fölém tornyosulva csókolt
szenvedélyesen, combjaimat széttárva húztam magamhoz csípőjét. Lassan
és hosszan hatolt belém. Fejem hátrafeszült az érzéstől, közben arcomat
simogatta, figyelte minden mozdulatomat. Gyengéden mozgott, úgy bánt
velem, mintha törékeny lennék, most ez még jobban izgalomba hozott.
Vággyal telve sóhajtottam vállába megfeszült testemmel belemarkoltam
bicepszébe, hogy átéljem az orgazmust a karjaiban immár a feleségeként.
Mosolyogva simogatta remegő testem. Letoltam magamról, hogy a hátára
feküdjön. Átvettem az irányítást. Meleg mellkasára támaszkodva
ereszkedtem rá és kezdtem mozogni rajta. Lassan emelkedtem fel és vissza,
keze a derekamat markolta, hangos sóhajok jöttek ki a torkán. Felült és
megölelt miközben megcsókolt.
– Várj egy kicsit – súgta halkan.
Meg akart állítani, de nekem nem volt megállás. Eszemben sem volt
várni, csak jobban akartam így, hogy tudom, közel van ő is. Szorítottam
magamhoz. Fenekemet markolta miközben szenvedélyesen, táncolt csípőm
az ölébe. Tehetetlenül hördült fel és már föl-le mozgatott átvéve a ritmust.
Beletúrtam a hajába, éreztem, hogy testem megint remegni kezd. Tarkómról
tenyere felcsúszott a hajamba és ökölbe szorult. Gyengéden húzta a hajam.
Csípőnk izzott a gyönyörtől. Hüvelyem lüktetni kezdett az orgazmusba,
éreztem, ahogy beterít élvezetének gyümölcse. Összeszorítva mellkasunkat
tartotta elernyedt testem, ami nem tért magához csak nagy nehezen. Vadul
vert a szívem. Ziháló lélegzete fülemet simogatta. Kimerülten csókoltuk
egymást.
Reggel későn ébredtem, ragyogóan sütött be a nap a lakosztályba. Brian
még aludt mellettem, felkönyököltem és az arcát néztem, odahajolva csókot
adtam szájára, ujjaimat végigsimítottam férfias arcán, amitől elmosolyodott,
de még nem nyitotta ki a szemét csak magához húzott szorosan. Hátamon
feküdtem, simogattam engem ölelő erős karját. Felemeltem kezemet,
néztem a gyűrűt az ujjamon, nem csak álom volt a tegnap, már a felesége
vagyok.
– Tetszik? – kérdezte suttogva
– Nagyon tetszik – elmosolyodtam.
Éreztem, ahogy vállamat kezdi csókolni a nyakam felé haladt, nevetnem
kellett, mert csikizett. Szabadulni akartam, de nem engedte, tovább
folytatta. Kérleltem nevetés közben, csak akkor hagyta abba, amikor
odabújtam az arcához és csókolni kezdtem. Felkönyökölt és hevesen
csókolt vissza, tenyere végigszaladt testemen, combomon állt meg. Ajkai
lefelé haladtak rajtam, mellkasomra hajtotta fejét. Megöleltem, közben
beletúrtam puha hajába.
– Égész nap itt fogunk feküdni – felnevettem, amikor mondta.
– Nem kéne mennünk ?
– De igen, de most sokkal jobb – újra felkönyökölt, szemembe nézett,
láttam benne a tüzet, tudtam mit szeretne, megelőzve őt magamra húztam és
hagytam, hogy az övé legyek.
Pár óra múlva már a reptéren voltunk. Feszülten vártam, hogy megint
beszálljunk. Idejövet sem volt kellemes, de most talán könnyebb lesz
elviselnem a repülőt, hogy itt van velem. Teljes nyugodtsággal állt
mellettem.
– Jól vagy? – bólintottam és nagyot sóhajtottam
– Akkor miért szorítod ennyire a kezem? – kérdezte mosolyogva.
– Ne haragudj – gyorsan lazítottam az ujjaimon, észre sem vettem eddig.
– Nem szeretem a repülőket – adtam neki magyarázatot halkan.
Mosolygott és közelebb húzott csókot lehelve homlokomra. Elővettem a
táskámból a gyógyszert és bevettem egyet belőle, a magammal vitt üdítőből
nagyot kortyoltam hozzá. Talán ezzel megelőzöm a rosszullétet. Érkezett a
felhívás a beszállásra, szorosan Brianre tapadva mentem, látszólag tetszett
neki, jókat mosolygott, bele sem merek gondolni mennyire rémült lehetett
az arcom.
 Amikor megérkeztünk Jack már várt minket széles mosollyal.
– Látod Kicsim, nekünk is van sofőrünk – hangosan mondta, hogy Jack
meghallja, de ő úgy tett, mintha észre sem vette volna, mit mond. Gyorsan
kezet fogtak egymással egy pillantással. Olyan régóta ismerik egymást, az a
pillantás akár mondatokat is jelentett egymás felé. Olvasnak a másikban.
– Hogy vagy Megan? – kérdezte Jack, átkarolva a vállamat.
– Jól vagyok, köszi – mosolyogtam rá
– Én is jól vagyok, felesleges ennyire aggódnod értem – szólt közbe
Brian.
– Azt látom az elégedett fejeden – válaszolt neki Jack.
– Milyen újra szabadnak lenni? Most már van esélyem nálad? – kérdezte
viccelődve, Brianre néztem, mosolygott sejtelmesen – Mit nevettek? –
kérdezte Jack kíváncsian.
– Elkéstél – válaszolt neki Brian
– Mert? Nem intézte el az öreg?
– De igen, csak azóta férjhez mentem – mutattam neki a kezemet, amin
ott díszelgett szerelmünk jelképe. Jack szeme kikerekedett, nem jutott
szóhoz.
– Ti most szívattok! – mondta felháborodva. – Nem szóltatok?
– Hirtelen jött. De lesz feladatod neked is – válaszolt Brian és rám
kacsintott.
– Szép kis barát vagy – szólt oda neki Jack, de már mosolygott. – Gyere
ide – magához húzott és megölelt. – Vigyázhatok egymásra!
– Köszi, Jack – öleltem vissza.
Nevetve szálltunk be az autóba mind a hárman. Gyorsan megérkeztünk,
Lucy már megint örömtől szétrobbanó formában ugrált nekünk. Bementem
a fürdőszobába zuhanyozni, hogy kicsit felfrissüljek. Addig Jack és Brian
kint beszélgettek. Nem voltam bent túl sokáig, amikor kiléptem láthatóan
idegesek voltak mind a ketten.
– Mi történt? – kérdeztem tőlük kíváncsian.
– Én lépek – Jack felállt és elindult kifelé, de megállt az ajtónál – Megan,
Zelda már naponta háromszor hív legalább. Beszélni akar veled – nagyot
sóhajtottam.
– Jó, majd lehet, visszahívom.
– Rendben, sziasztok – köszönt el Brianre nézve és kiment.
– Mi volt ez? Baj van? – odamentem, az ölébe ültem, ujjaimat a tarkóján
összekulcsolva.
 – Nincs semmi baj. válaszolt arcomra puszit adva.
– Nem úgy tűnt. Remélem már nincs több titok – közben kerestem zöld
szemeit, hogy rám nézzen.
– Nincs, ne aggódj – hosszan megcsókolt.
– Kérek időpontot az orvoshoz – felálltam és a telefonomért mentem.
 Tizenkettedik Fejezet
Végre eljött a nap, amikor orvosoz kell mennünk. Már két hete kértem az
időpontot. Kicsit aggódtam, hogy nem adtak korábbi időpontot, de a nővér
megnyugtatott, hogy nem kell idegeskednem, ha nincs más panaszom a
rosszulléteken kívül. Elmentem készülődni, egy darabig nézegettem a
tükörbe magam, próbáltam elképzelni, milyen leszek majd pár hónap
múlva. Úgy vettem észre, mintha már lenne valami változás, nagyobbnak
láttam a hasamat. Vegyes érzéseim voltak, fogalmam sem volt hogyan
fogom végigcsinálni és megbirkózni azzal, hogy anya leszek. Sóhajtva
kezdtem felöltözni. Briannel megbeszéltük, hogy ott találkozunk. Izgultam
egész úton a rendelőbe menet, alapból nem szeretek odajárni, kellemetlen
és zavarba ejtő. És most még inkább az lesz, hiába, hogy ismerem már a
dokit, abból a pár röpke találkozásból, amit eddig ejtettünk. A rendelőbe
belépve voltak jó páran előttem.
Az órámra néztem, talán túl korán jöttem, de nem. Odamentem a
recepcióra bejelentkezni, amikor a hölgy közölte, hogy beteg lett az orvos
és helyettesítik, apró csúszással. Sóhajtva mentem leülni az üresen álló
székre, az a csúszás, ami itt van, minden csak nem apró látva a sok
várakozó nőt. Az arcukat néztem, váltakozott az unalom és az idegesség
rajtuk. Elővettem a telefonom és nézegetni kezdtem, vártam, hogy Brian is
megérkezzen. Egy óra telt el, de még sehol nem volt. Felálltam és
kimentem felhívni. Nem vette fel. Aggódni kezdtem. Egész gyorsan mentek
a vizsgálatok. Alig, hogy visszaültem már szólítottak is. Vetettem egy
pillantást az ajtó felé, reméltem Brian pont most fog jönni, de nem jött.
Bementem a rendelőbe a helyettes orvos háttal ült nekem valamit írt.
– Jó napot – köszöntem hangosan, próbáltam leplezni feszültségemet.
– Üdvözlöm – fordult meg mosolyogva a doki.
Szemtelenül fiatal és magas volt, kék szemei bugyi szaggatóak. Bár a
csábos tekintete nélkül is leveszik a nők a bugyijukat előtte. Próbáltam nem
leejteni az állam.
– Ön Ms. Prescott ha jól tudom – közben a kartonra nézett, ami a
kezében volt – Jim Bereth vagyok – kezét nyújtotta. Kezet fogtam vele
miközben megakadt a tekintetem rajta. Akkor jöttem rá, hogy még a régi
nevemet adtam meg, amikor bejelentkeztem. Kínos, nekem is szoknom kell
még.
– Parancsoljon – az ágy felé mutatott.
Odamentem és feszengve leültem.
– Volt már korábban vizsgálaton?
– Még nem.
– Akkor nem az ultrahanggal kezdünk – jegyezte meg
– De én azt szeretném – meglepően nézett rám, amikor rávágtam a
választ. Nem fog bennem turkálni. El is mosolyodon, az arcom pedig
lángolt. Határozottan végigfeküdtem az ágyon kiszabadítva hasamat.
Mielőbb menni akartam már. Máskor kell visszajönnöm. A plafont néztem
vizsgálat közben, mosolyogva tologatta a hasamon a vizsgálófejet. Csak
egy-egy pillantást vetettem rá.
– Úgy tűnik, a korukhoz képest a babák, jól vannak – mondta a monitorra
szegezett tekintettel.
– Babák? – felkönyököltem rémülten.
– Igen, ön ikreket vár. visszadőltem az ágyra és próbáltam összeszedni a
gondolataimat, amit felrobbantott ezzel a mondattal – Jól vani? Elsápadt
nagyon.
– Biztos, hogy kettő van?– kicsit sem voltam jól, még csak próbálom
megemészteni, hogy anya leszek és felnőni a feladathoz, és most közli
velem, hogy ikrek lesznek. Jézusom, ez megőrült! Csak az járt a fejemben,
hogy Újratervezés ... akár egy G PS.
– Igen, Ms. Prescott – lekapcsolta a gépet és egy adag papírt nyomott a
kezembe. Idegesen töröltem le magamról a zselét, majd odamentem az
asztalához. Papírhegybe burkolózva körmölt és pecsételt.
– További vizsgálatokra kell menni – egy adag beutalót adott oda, aláírta
a lapomat, elém tolta a képet, amit elvettem. Csak bámultam, keresve rajta a
két babát, de csak két kerek kört láttam. Hülyének nézne, ha
megkérdezném, hol van itt gyerek egyáltalán. Még mindig nem tértem
magamhoz. Mit fogunk csinálni kettővel?
– Ha bármi panasza van, vagy kérdése hívjon nyugodtan –
névjegykártyát adott a kezembe. Szemeivel kacéran mosolygott. Ez most
komoly? Vissza nem jövök hozzá többet.
– Köszönöm, viszont látásra – elkaptam tekintetem mikor mentem kifelé.
Brian ott ült már a váróban. Meg sem álltam, csak sietősen a kijárathoz
mentem.
 – Várj, Megan – szaladt utánam és megfogta a karomat.
– Hagyjál – dühösen húztam el.
– Ne csináld már, sajnálom. Tudom, elkéstem – nem hallgattam meg, csak
mentem kifelé megállíthatatlanul.
– Ne csináld már ezt! – megelőzött és elállta az utamat. – Mi volt?
– Semmi – kikerültem, majd kilépve a kapun elkanyarodtam.
Visszahúzott és a falhoz nyomott. Két oldalt kezével elzárta az utat.
– Ezt fejezd be, nincs olyan, bogy semmi. A feleségem vagy! – felemelve
hangját beszélt hozzám.
– Ha annyira érdekel, akkor itt kellett volna lenned! – förmedtem rá
vissza.
– Mondtam, hogy sajnálom, nem tudtam csak úgy eljönni. Menjünk
vissza, látni akarom én is.
– Én vissza nem megyek! – dühösen tettem keresztbe a karomat.
– Mi történté Csak azért vagy dühös, mert nem értem ide, vagy van más
is? – próbálta maga felé fordítani a fejemet. – Kicsim, nézz már rám –
idegesen fújtam ki a levegőt. Elkezdte puszilgatni az arcomat.
– Jól van a pici? – hasamat simogatta a kézfejével. – Ne duzzogj már –
megvontam a vállamat.
Talán nem is azért voltam dühös, mert elkésett, csak sokként ért, hogy
ikreket hordok a szívem alatt.
– Elmondod? – arcomat simogatta és kérlelt tovább.
– Ikrek – mormoltam lehajtott fejjel és felé nyújtottam a képet, amit
kaptam.
– Mit mondtál? – nézett felcsillant szemekkel közben elvette a képet a
kezemből és nézni kezdte. Megvontam a vállam válasz helyett. Nevetni
kezdett, láthatóan ő örült neki.
– Kurvára nem vicces! – szóltam rá kiabálva és a mellkasát kezdtem
püfölni, aligha érezte a rajta lévő mellény miatt. Nekem jobban fájt a kezem
tőle. A tenyerembe temettem arcomat és kitört belőlem a sírás. Magához
ölelt, kezemet lefejtette arcomról.
– Ennél jobb nem is történhetett volna, szeretlek! – mosolygott
puszilgatta arcomat, nekem meg csak folytak a könnyeim, mintha nem
akarnám, pedig akartam, de féltem. Túl nagy és ismeretlen feladat még egy
baba is számomra, nem hogy kettő.
– Nem fog menni – motyogtam sírás közben.
 – Dehogynem, itt leszek veled. Többet nem kések el, megígérem. Lőjenek
le bárkit vagy raboljanak bankot az sem fog érdekelni – elnevettük
magunkat mindketten.
– Olyan leszek, mint egy labda – mondtam neki törölgetve az arcomat.
– De az én labdám leszel! – mosolyogva megcsókolt. Elindultunk
hazafelé, kicsit még dühös voltam, amikor megérkeztünk. Ledobtam
táskámat és a konyhába mentem inni. Brian a kapott papírokat olvasgatta,
végig szorította a képet a kezében. Elindult felém, én csak néztem őt a
pohár mögül a pultnak dőlve. Kivette a kezemből és letette, majd lazán
felültetett a pultra. Térdeim automatikusan nyíltak meg, be is fészkelte
magát közéjük, átkarolva derekamat ölelt magához arcát a nyakamhoz tolta.
Visszaöleltem én is. Meglepődtem, most máshogy ölelt, elszorult a torkom.
– Mi a baj? – kérdeztem tőle, de nem válaszolt csak a fejét mozdította,
mintha nem lenne semmi. Mélyen vette a levegőket. Próbáltam magamtól
eltolni, látni akartam az arcát.
Mikor végre sikerült, furcsán könnyben csillogó szemmel pillantott rám,
száját homlokomhoz nyomta gyorsan mintha nem akarná, hogy lássam.
– Szeretlek – simogattam mindkét tenyeremmel az arcát kétoldalt
miközben kimondtam, ujjaim becsúsztak hajszálai közé. Szinte hallottam
szívverését is, arcán rágóizmai lüktettek, mélyen szívta be a levegőt.
Elérzékenyülve állt előttem.
– Nahát, megzavarok valamit? – Jack lépett be az ajtón hatalmas
vigyorral.
– Nehogy kopogj Baszd meg! – válaszolt neki Brian, végighúzta tenyerét
arcán és megfordult.
– Legközelebb kopogok – mosolygott mindkettőnkre.
– Mi van, végeztél?
– Ja, itt vannak a papírok – a mappát az asztalra tette, rá a képre, amin a
picik vannak. Összenéztünk Briannel, láttam a szemén mit szeretne, csak
mosolyogtam.
– Szerinted megfog birkózni vele? – kérdezte tőlem mosolyogva.
– Kénytelen lesz, sokat kell rá hagyni majd őket.
– Ti miről beszéltek? – nézett ránk a fejét kapkodva, mi csak
mosolyogtunk. – Áruljátok már el! – kicsit dühös lett.
– Keresztapa leszel – nevetett rá Brian.
– Ilyen nincs – háborodott fel. – Muszáj mindig ezt csinálnotok? Előbb
házasság, most meg gyerek. Gyorsan haladtok.
 – A gyerek előbb volt – jegyeztem meg halkan.
– Hogy én mekkora barom vagyok, ezért voltál rosszul annyit? A róka
meg minden – hozzá dobtam volna valamit amikor a rókázást emlegette.
Nézett rám, hogy még a szája is tátva maradt. Bólogattam válasz helyett,
nevettünk megint. Már nyoma sem volt rosszkedvnek.
– És mi lesz? Fiú vagy lány? – kérdezte kíváncsian.
– Ez is, az is. Vagy csak lányok. Vagy csak fiúk – válaszolt neki Brian
– Ne bassz, ikrek? Kettő? – az előbbi meglepettsége a mostanihoz képest
semmi volt. Csak állt bambán és nézett.
– Mi van, sokkol kaptáit kérdezte Brian
– Ezt hogy csináltad? Nem lett volna elég egy? – csak nevettem
miközben arcát néztem, mint aki most ért földet először.
– Nyugi, nincs gáz – mellé lépett nevetve Brian, elé tette a széket. –
Mindkettőnek remek keresztapja leszel – Jack leült és nézett engem.
Odamentem az asztalhoz, kivettem a mappa alól a képet.
– Akarod látni őket? – felé nyújtottam és elvette. Csak nézte és forgatta a
kezében.
– Hol vannak? Hogy kell ezt nézni? – kérdezte tőlem, közben a hasamhoz
méregette.
– Ne tőlem várd a választ, én sem tudom.
– Ne mondjátok már, hogy nem látjátok – odalépett Brian és elkezdte
mutogatni, hogy mi micsoda rajta.
– Bocs haver, ez nekem csak két luk a hasában.
– De bevernék most egyet, add ide – elvette tőle és elrakta a képet.
– Gyerekkel jól lehet csajozni, majd viszem őket magammal – csapta
össze a tenyerét pár perccel később. Talán addigra tudatosult benne.
– Az felejtős, nem az enyémekkel fogsz – válaszolt neki Brian.
– Úgy is kettő lesz! Most mit kell irigykedni? Majd felváltva elviszem őket
sétálni – nevetett izgatottan rám nézve.
– Kíváncsi leszek rá – bólogattam.
– Miért? Tök jól kijövök a kölykökkel.
– De ők még babák lesznek. Ahhoz kell pár év – válaszoltam neki
bizonytalanul.
– Majd megeteted őket, meg minden. Nálam meg csak aludni fognak.
– Jól van Jack, nem kéne haza menned? Reggel meló. Mára túl sok volt
ez neked – nevetett válasz helyett, felállt és elindult kifelé lelkesen.
– Jó éjt, vigyázz a srácokra Megan – integettem neki.
 Reggel fáradtan ébredtem, átcsúsztattam magam mellé a
kezemet Briant kerestem, de már nem volt ott. Pár perc múlva rávettem
magam, hogy felkeljek. Rosszullétnek nyoma sem volt, de csak az éhség
gyötörte a gyomromat. Kikeltem az ágyból és a hűtő felé vettem az irányt.
– Mit szeretnétek enni? – tettem fel a kérdést, arra gondolva biztos
hallják odabent, aztán elnevettem magam, hogy ez hülyeség, nem vagyok
normális. Nem tudtam eldönteni ezért mindent magam elé pakoltam. Lucy a
lábam elé ült és nézett közben.
– Menj odébb Lucy, Brian dühös lesz, ha kunyerálsz és adok neked – de ő
csak nézett rám a nagy meleg barna szemeivel, nem tágított. Összeszorult a
szívem minden egyes falatnál. Kitettem az asztal szélére a kezemet, majd
úgy tettem, mintha véletlenül leesett volna a kaja. Rögtön felszippantotta
akár egy porszívó.
– Hm, ez jó. Így olyan minta véletlenül kapnál – teljesen hülyének
éreztem magam. Egyedül beszélek, nyilván nem érti a gügyögésem.
Kunyerálni tanítok egy rendőrkutyát, de hát ki tud ellenállni ennek a
nézésnek. Reméltem, hogy tovább áll, de csak türelmesen várta, hogy mi
fog még leesni. Le is esett neki még pár falat, amíg végeztem az evéssel.
Összepakoltam és elmentem lezuhanyozni. Nem siettem el, mire
elkészültem már majdnem dél volt, ami csak azért jó, mert közeledett az
ebédidő. Elővettem a beutalókat és nézegetni kezdtem hova kell mennem,
ehhez külön naptárra lenne szükségem. Elkezdtem telefonálgatni
időpontokért. Jócskán elszaladt az idő. Kopogtak az ajtón. Mentem kinyitni.
Zelda állt előttem.
– Szia Megan! – néztem rá meglepődve, hogy mit keres itt.
–Beszélhetnénk kicsit?
– Szia – hátra léptem és kinyitottam az ajtót, hogy bejöjjön.
– Már itt laksz? – kérdezte miközben körbe szaladt tekintete a nappalin.
– Mit szeretnél? – leültem a kanapéra, arra vártam, hogy belekezdjen.
Nem örültem, hogy jött.
– Tudom sok minden változott – nagyot sóhajtott. – Sajnálom, hogy így
alakult a barátságunk – nem tudtam mit mondhatnék válaszként. Barátság?
így utólag nehéz annak nevezni, talán soha nem volt az.
– Ez is valami érdeklátogatás, Zelda? – lehajtotta a fejét. – Tudtam –
jegyeztem meg neki.
– Kérlek, próbálj megérteni. Neked itt van Brian. Szeretem Ryant.
 – Gyorsan váltottál Jack után. Mennyit voltatok együtt Ryannel? –
néztem rá kérdően.
– Nem ez a lényeg, hanem, hogy szeretem – mondta halkan.
– Értem a lényeget, de meddig fogod szeretni? Amíg nem jön egy újabb
lángolás, egy hét múlva? – talán nem kéne ennyire szigorú legyek vele,
ahogy ránéztem kezdtem megsajnálni. Azért voltak jó perceink együtt,
hiányzott a barátsága, de nem tudnék benne megbízni többet.
– Ryan is ugyan így érzi – folytatta tovább a magyarázkodást.
– Mit vársz tőlem? Mit csináljak?
– Segíts őt kihozni – ezt mégis, hogy szeretné, megdöbbentem a kérésén.
– Hogy segíthetnék? Nem értelek.
– Vedd rá Priant, ö biztos tud tenni valamit az érdekében – könnyben
úszott a szeme.
– Brian nem fog ezzel foglalkozni. Elég dühös rád – már láttam magam
előtt, hogy mi lenne a reakciója, ha erre kérném.
– Tudom, de kérlek, meg kell tenned – sírni kezdet, ujjait összekulcsolva
könyörgött.
– Nem fog menni – kényelmetlen volt számomra a helyzet. Nem hagyta
abba, lecsúszott a földre térdre és úgy könyörgött.
– Állj már fel, normális vagy? – szóltam rá és próbáltam visszahúzni a
kanapéra. – Ezt ne csináld – elkeserítő látvány volt, a nagyszájú, utálatos
Zelda átment könyörgésbe. Legszívesebben kitöröltem volna a fejemből ezt
a képet.
– Kérlek, Megan. Megteszek bármit, helyrehozom – felálltam és öntöttem
egy pohár vizet neki.
– Tessék, idd meg és nyugodj le. Ezek nem rajtam múlnak, te pedig úgy
teszel, bűntudatot akarsz bennem kelteni? – már dühös voltam, összezavart
teljesen.
– Briant hiába kérném. És Ryan a féltestvéred, ha akarod, ha nem –
törölgette az arcát, szipogva – Terhes vagy? – az asztalra nézett, észrevette a
papírokat, amit nem tettem el. Nem számítottam rá, hogy jönni fog.
– Nem, ezek nem az enyémek – gyorsan rendezgetni kezdtem őket. Aligha
elhitte, az arca döbbent maradt. – Most menj el, brian nemsoká jönni fog.
– Megpróbálod meggyőzni? –kérdezte miközben összeszedte magát, az
ajtó felé indult.
– Majd meglátjuk – kikísértem és becsuktam mögötte az ajtót.
 Elvittem a poharát, nem tudtam, hogy mit csináljak, elmondjam
Briannek, vagy felesleges. Kiakadna az biztos.
Még előttem volt, ahogy térdelve könyörög. Összeszorult a torkom és
sírni kezdtem. Már tíz perce csak a poharat mostam a gondolataimba
merengve és a könnyeimet nyeltem. Hirtelen Brian és Jack léptek be az
ajtón, nevettek valamin. Nem fordultam meg, csak próbáltam eltüntetni a
sírás nyomait az arcomról. Brian odajött hozzám és átölelt gyengéden
hátulról, belecsókolt a nyakamba.
– Szia, Kicsim – halkan köszöntem neki vissza. Maga felé fordított, már
látta rajtam. – Sirsz? – homlokán aggódó ráncok jelentek meg.
– Nem – válaszoltam neki erőltetett mosollyal.
– Történt valami? – Jack is közelebb jött.
– Nem, biztos csak a terhesség miatt van – nyugtattam meg, letöröltem az
arcomat és odahajoltam hozzá megcsókoltam.
– Majd mindjárt jobb kedved lesz ezt figyeld mit hoztam neked, nekik –
Jack nevetve nézett rám.
Majd előhúzta kezét a háta mögül, széles mosollyal lóbálni kezdett két
kis cipőt.
– Ebbe jönnek velem csajozni. Na, mit szólsz? – elnevettem magam.
– Ez aranyos, köszi – és valóban az volt, az apró kis cipők kényelmesen
elfértek a tenyerembe. Ahogy nézegettem, melegség futott végig rajtam.
Milyen pici lábuk lesz, majd ha megszületnek. Kivette a kezemből,
beledugta egy-egy ujját és az asztalon kezdte sétáltatni a cipőket.
– Figyeljétek, így fognak menni benne.
– Jack, az ilyen pici babák nem járnak még.
– Nehogy már dísznek legyenek ezek a cipők a lábukra – jegyezte meg
kissé még felháborodott hang jött ki belőle.
– Valószínű csak azok lesznek.. És mindkettő kék. Mi van, ha egyikük lány
lesz?
– Nem volt rózsaszín – jegyezte meg csalódottan. – De rajzolok rá egy
szívecskét. Na? – nevetett és lépkedett velük tovább játszva.
– Tejesen be van zsongva – nézett rám Brian mosolyogva.
De látszott az arcán, hogy az a mosoly nem igazi. Tudtam, hogy látja
rajtam, hogy van valami és ez zavart.
– Rugdosnak már? – kérdezte Jack hirtelen.
– Nem igazán érzem.
– Ebbe a cipőkbe biztos éreznéd.
 – Valószínű, már csak rájuk kéne adni – válaszoltam mosolyogva.
– Sajnos itt kell, hagyjalak titeket – mondta lebiggyesztett szájjal és
letette a cipőket.
– Nagyon fogjuk sajnálni, hogy elmész – szurkálódott Brian.
– Ha ha ha, nagyon vicces. Megan legalább bír engem – vágott vissza és
elindult az ajtó felé, ahonnan visszafordult még. – Miért nem engem
választottál, nem is értem – mosolyogva sóhajtott.
– Szevasz, Jack – szólt neki oda Brian. Csak néztem őket a pultnak
támaszkodva. Miután kiment, Brian odajött hozzám és elém állt.
– Most elmondod mi a baj? – mélyen a szemembe nézett.
– Már mondtam, hogy csak a terhesség miatt van, hol sírok, hol nevetek.
Ez van.
– Próbálkozhatsz, de nem hiszem el – apró mosoly jelent meg arcán,
elégedett volt.
– Milyen napod volt? – reméltem átlépünk ezen.
– Ne akard elterelni a témát – nagyot sóhajtottam és a földet kezdtem
bámulni. Megemelte a fejem, hogy ránézzek.
– Be akarok menni Ryanhez.
– Minek? – dühösen kérdezett vissza. Már ebből tudtam, hogy felesleges
is lenne belekezdenem.
– Beszélni vele. Meddig lesz bent? Vagy mik a kilátásai? Semmit nem
mondasz róla.
– Mert lényegtelen számodra. Van fontosabb, amivel törődnünk kell.
– Attól még szeretném tudni – válaszoltam határozottan.
– Mi a franc történt ma? Én meg erre lennék kíváncsi! – emelte fel a
hangját.
– Nem fogok veled így beszélgetni! Mindig kiabálsz idegbeteg vagy! –
mondtam neki és dühösen otthagytam a pultnál, bementem a szobába. Az
ágyon ültem, kavargott a fejemben minden, Zelda, Ryan, a bábák.
Egyáltalán, hogy lesz ez az egész. Kilátástalannak láttam mindent. Pár perc
múlva bejött utánam és leguggolt elém.
– Beszéljünk nyugodtan, rendben? – hangja lágyabb volt.
– Már nem akarok, nincs értelme. Tudom, hogy fogsz reagálni rá –
dühösen mondtam neki úgy, hogy rá sem néztem.
– Megan, megbeszéltük, hogy nincs több titok.
– Igen, kíváncsi lennék, te mennyire tartod ezt be.
 – Én betartom – rápillantottam, az arca már megint gondterhelt volt.
Nagyot sóhajtottam, csak remélni tudom, hogy igazat mond. – Elmondod?
– Már mondtam, beszélni akarok Ryannel és tudni róla, hogy mi van vagy
mi lesz vele.
– Előzetesben van, nincs még döntés hány évet kap.
– Be lehet hozzá menni? – idegesen szorította össze a száját, a tarkójára
csúszott a tenyere.
– Miért akarsz bemenni hozzá?
– Zelda miatt – kíváncsian nézett rám – Ma itt volt – folytattam halkan.
Nem válaszolt, csak felállt, nagyot fújt és leült mellém.
– Mit akart?
– Azt, hogy segítsek neki, vagy is te. Ryan érdekében.
– Ezt nem hiszem el, ilyen nincs – közben hátradőlt, kínos nevetéssel.
– Már kezdődik – jegyeztem meg morogván és vártam a kitörését.
– Gyere ide – hátra húzott, hogy feküdjek a mellkasára.
– Tudom, hogy nem akarsz nekik segíteni, de tudnál?
– Ha akarnék, tudnék – magához ölelt a hátamat simogatta.
– Akkor segíts nekik – nyögtem ki, bár még én sem tudom, valóban
megérdemelnék-e.
– Nem, és nem fogsz tudni rávenni.
– Miért?
– Majd megoldják maguknak, nekünk van, akikkel törődnünk kell. Most
legyen ez fontosabb.
– Mikor lehet hozzá bemenni?
– Nem adod fel?
– Nem – megint sóhajtott.
– Majd lebeszélem neked – kicsit lerázó volt a hangja.
– Azaz soha – jegyeztem meg neki.
Felálltam és kimentem a fürdőszobába. Bántott, hogy nem tudtam tenni
szinte semmit. Előttem volt még mindig Zelda, ahogy könyörög. Amikor
kimentem, Brian már a nappaliban volt.
– Nem vagy éhes? – kérdezte mosolyogva.
– Nem – semmi kedvem nem volt enni.
– És ők? – hozzám lépett és a tenyerét a hasamra tette, mosolyogva
megcsókolt. Csak a fejemet ráztam, nem válaszoltam.
– Ne legyél ennyire befeszülve Megan – a kanapé felé indult.
– De be vagyok. Minden bizonytalan.
 – Mi az, hogy minden bizonytalan? – megállt és rám nézett. Válasznak
csak egy vállvonást kapott. – Most komolyan ez lesz? – emelte fel a hangját
megint.
– Tessék, megint kezded! – kiabáltam vissza neki.
– Fejezd már be! Megjelent a barátnőd és megint nem vagy normális!
Megörülök tőled! – kiabált ő is. Dühös lettem.
– Baszd meg Brian – mondtam neki dühösen és elindultam kifelé
– Most hova mész? – kiabált utánam, de nem álltam meg. Haragudtam rá,
azért amit mondott, és ahogyan mondta. Jobbnak láttam, ha elmegyek,
sétálok egy kicsit, ha ott maradok, nem fog abbamaradni a veszekedés. Már
késő este volt, csak néztem a házakat, ahogy sétáltam az utcákban,
némelyikből még kiszűrődött valamennyi fény. Legalább húsz perc telt el
mióta eljöttem. Sajnáltam, hogy idáig fajult a beszélgetésünk. Igaza volt,
megjelent Zelda és már veszekedtünk. Egy autó húzódott le mellettem,
Brian volt az. Kiszállt és felém jött sietősen.
– Ha még egyszer csak így lelépsz – idegesen fújta ki a levegőt,
szemében még ott volt a düh. – Nem tudom, mit csinálok veled – rám
förmedt.
– Muszáj volt utánam jönnöd, hogy folytasd ezt a ... – már nem tudtam
befejezni, előre hajolt arcomat magához húzta, rátapad a számra. Dühösen
csókolt, megfogtam csuklóját, próbáltam letolni kezét az arcomról, de nem
engedett el. Még a hevesen játszadozó nyelve is azt jelezte, hogy térjek
észhez. Megadva neki magam visszacsókoltam én is. Egyre gyengédebb,
lágyabb lett csókja. Becsúszott keze a hajamba, finoman belemarkolva
magához ölelt miután elengedte számát. Hallottam szívének ütemes
dobogását. Beletoltam arcomat a mellkasába.
– Sajnálom, nem gondoltam komolyan, amiket mondtam – suttogta
halkan miközben ölelt. – Menjünk haza – megint megcsókolt és elindultunk
az autóhoz. Pár perc alatt otthon voltunk. Szorosan fogta a kezem végig,
amíg bementünk, majd a kanapéhoz húzott és az ölébe ültetett.
– Nem szeretném, ha veszekednénk – hajtincseim alól kiszabadította
arcomat. Már nem volt dühös, az előbb feketén zöldellő tekintete most
megint a smaragd színében fénylett.
– Én sem szeretném – halkan fújtam ki magamból.
– Fontos vagy nekem, nem véletlenül akartam, hogy a feleségem legyél.
És ők is – a hasamra pillantott.
– Annyira, hogy megőrülsz tőlem ?
 – És érted is – elmosolyodott mielőtt folytatta volna. – Szeretném, ha
neked is fontosabbak lennének, mint Zelda vagy Ryan vagy akárki más.
– Fontosabbak, még ha nem is tűnik úgy – hozzá bújtam, szorosabban
ölelt magához. Fáradt voltam, kimerített a felesleges civakodás.
A következő hetekben az orvosokat jártam, vizsgálatról vizsgálatra, úgy
tűnt minden rendben van a picikkel. Sétálgattam az üzletek között, amikor
egy bababolt elé értem. Egy darabig gondolkodtam, hogy bemenjek. Talán
még ráér így a negyedik hónapban, mégis furdalt a kíváncsiság, végül
fogtam magam és bementem. Szebbnél szebb, apró kis ruhák sorakoztak,
tátott szájjal nézelődtem megérintettem őket, álmodoztam mennyire szépek
lennének benne a picik, bár azt sem tudtuk még, hogy lányok vagy fiúk
növekednek a szívem alatt. Az árakat nézve gyorsan visszatértem a földre,
főleg amikor belegondoltam, hogy ezt mind duplán kell számolni. Kissé
rosszkedvűen mentem haza, nem tudtam miből fogjuk előteremteni a
rávalót. Egy könyvet azért vettem, más lehetőségem nem volt többet
megtudni a terhességéről, nem volt, aki meséljen. Így maradt a könyv és az
internet. Kifelé jövet elvettem egy szórólapot ultrahangról, kíváncsian
olvastam, hogy meg tudják állapítani a nemüket. Kicsit feldobódtam, Brian
is biztos fog örülni, majd ráveszem, hogy menjünk el, nem biztos, hogy
sokat kell győzködni. Azután, hogy végig vizslattam a ruhák árait és elment
a kedvem, most ez jól jött. Izgatottan mentem haza, végig az járt a fejembe,
hogy tudni akarom fiúk vagy lányok. Leültem a nappaliban, jólesett a sok
séta után, furcsa, de nem bírom már az órákon keresztüli sétát. Elővettem a
könyvet és olvasni kezdtem. A második mondat után úgy döntöttem, hogy
felhívom őket időpontért. A hölgy a telefonba nagyon kedves volt. Két nap
múlva már mehetünk is. Örültem, amikor letettem és folytattam az olvasást.
Teljesen beleéltem magam a sorokba, néhol hüledeztem, ha én nem
tapasztaltam olyat, amit leírtak. Aggódás fogott el, de le sem tettem a
könyvet. Már este volt amikor Brian megérkezett. Ahogy belépett
felkaptam a fejem és már mentem is felé, mosolygott azon, ahogy
kapaszkodtam rá. Lehúztam magamhoz termetes magasságát, hogy meg
tudjam csókolni.
– Ennyire jó napotok, volt? – kérdezte mosolyogva.
– Nem, de most örülök neked. Ez baj?
– Egyáltalán nem baj – megfogtam a kezét és a kanapéhoz húztam,
leültettem magam mellé.
 – Ezt nézd – a kezébe nyomtam a lapot, mintha valami csoda lenne, de
nekem az volt.
– Ez mi? – elkezdte olvasni.
– Holnapután tudunk menni, kértem időpontot – izgatott voltam megint,
ahogy kimondtam.
– Gyorsan elintézted, akkor elmegyünk.
– Rossz kedved van? – valamiért most nem úgy örült, vagy csak én
lelkesedtem túl.
– Nem, fáradt vagyok. Mit olvasol?
– Ezt a könyvet vettem, a bababoltban – nagyot sóhajtottam, mert
eszembe jutott az a sok minden, ami ott volt.
– Most miért lettél letört?
– Annyi minden fog kelleni, minden olyan drága.
– Megfogjuk venni, ami kell.
– Nem lesz könnyű és nem tudom, hogy járulhatnék hozzá –
elmosolyodott és közelebb hajolt.
– Ezért végképp nem kell aggódnod. Telik rá bőven.
– Persze, honnan telne rá?
– Onnan, hogy van miből, neked ezen nem kell aggódni – kicsit lerázó
volt és titokzatos. Mégis honnan telne rá, furcsa volt, ahogy mondta. De
talán máskor rákérdezek, most nem akarom ezzel is fárasztani.
– Ez a tied – egy borítékot vett elő a zsebéből és letette az asztalra.
– Mi ez? – kérdeztem tőle kíváncsian.
– Engedély, be tudsz menni Ryanhez – idegesség látszott rajta, ahogy
kimondta. Én teljesen ledöbbentem.
– Elintézted? – kérdeztem ámulva tőle. Nem mondott semmit, csak
bólintott.
– De nem szeretném, ha az lenne, mint legutóbb, és vitatkoznánk miatta.
– Nem fogok, megígérem. Köszönöm – örömömben megöleltem.
– Elmegyek, lezuhanyozom, jössz velem?
– Most megvárlak itt – engesztelésül egy cuppanós puszit nyomtam az
arcára. Amíg bement én végig feküdtem a kanapén és a könyvet vettem a
kezembe. Az most jobban lekötötte a gondolataimat, mint az, hogy
gondolkozzak a Ryannel való találkozáson. Nem sokkal később mikor kijött
beült mögém, hátulról átölelt.
– Itt azt írja, hogy már mozogniuk kellene, de én nem érzek semmit.
Remélem nincs valami baj velük – mondtam neki csalódottan. Mindkét
tenyere lecsúszott a hasamra.
– Majd fogod érezni – simogatni kezdett.
Már tudtam, hogy nem fogom kibírni, éreztem a bizsergést, amit az
érintése váltott ki. Felé fordultam és vágyakozva csókoltam meg. Már
mosolygott. Egymás szemébe néztük, mindketten tudtuk, hol fogjuk
folytatni az estét.
Másnap reggel kósza gondolatokkal ébredtem, tudtam, hogy ma fogok
bemenni Ryanhez, nem halasztom, beszélni akartam vele.
– Délután csörögj rám, amikor menni akarsz – megcsókolt és elindult
dolgozni. A nap folyamán próbáltam nem idegeskedni a találkozás miatt,
kavarogtak a gondolatok a fejemben, lehet Ryan nem is akarja majd, hogy
találkozzak vele, vagy ha igen, mit fogok neki mondani. Kora délután
felhívtam Briant, hogy készülődök, azt mondta várjam meg, mert elvisz.
Elmentem lezuhanyoztam, próbáltam lazítani a langyos víz alatt, de feszült
voltam. Amikor végeztem, magamra tekertem a törölközőt és elindultam
ruhát keresni. Rövidnadrágban és pólóban nem akartam bemenni hozzá, azt
gondoltam nem lenne jó választás. Reménykedtem, hogy még fel tudok
venni valamit a régebbi nadrágjaimból. Már a harmadikat próbáltam, de
sehogy nem ért össze egyik sem, dühös voltam és csapkodtam. Annyira
felidegesítettem magam, hogy már sírni kezdtem, nagy muffinak képzeltem
magam, az is kinő a kis formából, amibe sütés előtt belekerül. Közben
Brian megérkezett. Az ágyon pityeregtem, magamra tekert törölközőben,
amikor bejött.
– Miért sírsz? Nem vagy jól? – rémült volt a hangja.
– Nem jön rám semmi – fakadt ki belőlem a hiszti, amit ha most kívülről
látnék, biztos jól szórakoznék rajta, de nem volt vicces abban a helyzetben.
– Ezért sírsz? De ezt tudhattad – magához húzott miközben mondta,
hallani lehetett a hangján, hogy mosolygott közben.
– De akkor is.
– Hazafelé veszünk pár ruhát. Rendben?
– Nem kell, ne költsünk erre. Majd kitalálok velük valamit.
– Hagyd est abba. Veszünk újakat, ne akarjál te szabdalni – már megint
ezzel jön. Bárcsak tudnám, hogy mégis miből futna új ruhákra, és
babaholmikra. Meg akartam kérdezni, de nem tudtam, hogyan tegyem fel
neki ezt a kérdést. Beletörődve abba, hogy muffin vagyok, maradtam a
rövidnadrágnál, csak annak volt gumis a dereka és lazább az anyaga is.
 – Elkészültél? – Brian a nappaliban várt a könyvet lapozgatta, ami a
kilenc hónapról szólt.
– Igen – válaszoltam duzzogva, ami inkább magamnak szólt és nem neki.
– Jól nézel ki, nem értem mi baj van – derülten mondta.
– Olyan vagyok, mini egy muffin – pufogtam tovább és kiindultam az
ajtón. Ő csak felnevetett hangosan.
– Szeretem a muffint – próbált kedvesen viccelődni.
Feszült voltam, amikor megérkeztünk. Csendben követtem Briant, még
körbe se mertem nézni. Ahogy mentünk az épület hátsó részébe, végig
éreztem magamon a tekinteteket. Egy fehér rácshoz értünk, ahol Brian
csöngetett majd másodperceken belül kattant is a zár. Több irodaszerű
helyiség volt egymás mellett, a folyosó, amin mentünk rideg volt. Csak a
csupasz falak és síri csend, amit a mi lépéseink hangja töltött meg. A
legutolsó szobában egy férfi ült, több monitor volt előtte.
– Szevasz, Brian – felállt, amikor észrevett minket.
– Helló Mike, kihoztátok?
– Öt perc és kint lesz – felém bólintott kis mosollyal.
– Ő itt Megan a feleségem – mutatott be neki mosolyogva.
– Jó napot, Mike Dele vagyok, örvendek. Már sokat hallottunk önről –
kezét nyújtotta felém.
Mike idősebbnek látszó, alacsony férfi volt. Erős körszakállal. Tekintete
kedves volt, nem tűnt szigorú rendőrnek. Lépéseket hallottam,
megfordultam. Egy rendőr jött és mellette Ryan. Rögtön összetalálkozott a
tekintetünk. Nem láttam az arcán, hogy örül nekem, de azt sem mutatta,
hogy nem akar velem találkozni. Bementek az egyik helyiségbe.
– Oda kell mennem? – néztem Brian felé.
– Igen. –indultam volna, de visszahúzott. Arcomat tenyerébe fogta és a
szemembe nézett. – Bármit mond, nem húzd fel magad. Rendben? Itt leszek
kint, de lesz bent rendőr veletek.
– Nem fogom felhúzni magam. Csak válaszokat akarok – nyújtózkodtam,
hogy meg tudjam csókolni majd elindultam. Beléptem a szobába. Egy
asztal volt bent és két szék. A rendőr becsukta az ajtót mögöttem és megállt
a fal mellett. Ryanre néztem, mosolygott.
– Megan, micsoda meglepetés.
– Szia Ryan – odamentem a székhez és leültem.
– Csak nem nagybácsi leszek? – mosolygott felhúzva a szemöldökét
meglepődve.
 – Nem ezért jöttem – válaszoltam neki komolyan, de csodálkoztam, hogy
észrevette, pedig még annyira nem is feltűnő.
– Akkor miért jöttél?
– Beszelni veled? Van pár kérdésem.
– Nem biztos, hogy ezekre én leszek a legjobb válaszadó – elhúzta a
száját.
– Biztos vagyok benne, hogy mindre tudod a választ – néztem, ahogy ott
ült előttem, a korábbi magabiztos és nagyképű Ryan helyett most egy
átlagos férfi volt. Nem volt ideges, arcán egy apró ránc sem jelent meg,
aggodalomnak nyoma sem volt.
– Nekem ez miért lesz jó? – méregetett tekintetével
– Nem kéne, hogy nehezedre essen.
– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy csak úgy fecsegjek. De, figyelek
– várta türelmesen, hogy megszólaljak.
– Mi volt anyám és Bob között? Milyen üzlet?
– Még mindig ez foglalkoztat? Már rég megkönnyítettem a helyzetedet.
Nem elég?
– Nem – határozottan vágtam rá a választ.
– Bobot kereste meg anyád, amikor meg akart szabadulni apádtól – nem
estek jól a kimondott szavai.
– Miért ?
– Mert nem szerette, apámmal akart lenni. Miattad nem akarta otthagyni,
így eltették láb alól.
– Úgy érted apád is tudott róla?
– Igen, egymás közt nem tagadták le. Én csak véletlenül hallottam meg
egyszer, amikor beszélgettek.
– És a te apád? – láttam, ahogy összehúzza a szemöldökét és a falnál álló
rendőrre pillant.
– Őt is Bob embere ölte meg.
– Őt miért? Anyám akarta azt is?
– Igen – dühös volt.
– Elmúlt a szerelem?
– Pénz miatt, Bob ígért neki üzletet. Apám megtiltotta, hogy belemenjen.
Ezért tőle is megszabadultak – néztem ledermedve, mennyire kegyetlen nő
volt. Pénz vezérelte, amiért ember életet sem sajnált – Gondolom, már
rájöttél, hogy minden, amit azt hittél az anyádé, az Bob nevén van. És nem
örököltél semmit.
 – Engem, miért akart hozzá adni a fiához?
– Mert Bob egy idő után zárolni kezdte és börtönnel fenyegette –
visszacsengtek a fülembe anyám szavai, amikor az étterembe veszekedtünk
a mosdóba. Akkor mondta, hogy ő nem fog miattam börtönbe menni, csak a
valódi részleteket felejtette el közölni, hogy mi van a háttérben.
– Miért lőtted le ?
– Te akartál meghalni Megan? Vagy azt akartad, hogy Briant ölje meg?
Mert megtette volna – előre hajolt és határozottan a szemembe nézett
miközben kérdezte.
– Nem. De ez úgy hangzik, mintha minket mentettél volna meg
szándékosan – válaszoltam halkan. És tudtam, hogy igaza van, egyszer meg
is húzta a ravaszt.
– Engem nem érdekelt, próbálta irányítani az életem, Azért voltam
mellette, hogy minél több információt szerezzek.
– Hogy fogsz innen kijutni? – kérdésemre nevetett. Csodálkozva néztem.
– Kifogok jutni, hamarosan. Vannak rá eszközeim. Habár, a te
segítségeddel gyorsabb lenne.
– Hogy tudnék segíteni?
– A vallomásoddal – mosolygott megint sejtelmesen.
– Honnan tudjam, ha segítek, nem én leszek a következő célpont? – most
hangosan nevetett.
– Még öt percük van! – szólalt meg a rendőr erős hangja mögöttünk.
Mindketten ránéztünk.
– Megan, eddig már rég túltettem volna rajtad, nem gondolod? Engem
csak egy valami érdekel, ha innen kimegyek.
– És mi az?
– Bob. Megfizet azért, hogy megölte az apámat.
– Nem biztos, hogy a bosszúra kellene törekedned. Bob ellen nem lesz
könnyű. Szereted Zeldát?
– Ezt miért kérdezed? Történt vele valami? – aggódás volt a szemében.
– Nem, jól van. Legalább is gondolom.
– Nem sokat voltunk még együtt, de szeretem – elhalkult a hangja, ahogy
kimondta.
– Azért a helyedben óvatos lennék vele.
– Ugyan Megan. Az egész balhé színjáték volt, amit csinált.
– Színjáték? – dühös kezdtem lenni. – Te is ezzel jössz?
– Anyád hálója őt is beterítette volna, ha én nem vagyok.
 – Neked kellett volna eltüntetni – vágtam rá mérgesen.
– És el is tüntettem, csak nem úgy, ahogy ő kérte – mosolygott. Nagyot
sóhajtottam és csak néztem a szemét. Kerestem az indokot, amiért nem
kellene hinnem neki.
– Mennyi időd van még hátra? – kérdezte mosolyogva.
– Kétlem, hogy valóban érdekelne – megint nevetett.
– Nagyon ellenséges vagy. Nem sok okod van rá.
– Lejárt az idő – lépett közelebb a rendőr. Felállt és mosolyogva elindult.
– Örültem neked – visszafordult mielőtt kiment volna. Néztem, ahogy
kivezetik, majd én is kimentem. Brian kint várt, láttam, hogy próbálja
kitalálni, amikor rám nézett, hogy mennyire vagyok ideges. De nem voltam.
– Minden rendben?
– Persze – mosolyogtam rá. – Mehetünk – megfogtam a kezét.
Elköszöntünk Mikétől, kimentünk az autóhoz.
– Mehetünk vásárolni?
– Menjünk – azzal el is indultunk.
Meleg volt és elég nagy forgalom, nem haladtunk valami gyorsan.
– Szeretnék segíteni Ryannek – szólaltam meg, megtörve a csendet.
– Mit beszéltél vele? Mivel vett rá?
– Nem próbált meggyőzni. Csak megemlítette, hogy a vallomásom
segítene rajta.
– Miért, hogy utána rád szálljon?
– Bobot akarja. Nem velem van a baja.
– Bobot? És gondolod, ha most megkavarja megint a Bob ügyet, te nem
kerülsz célpontba?
– Nem hiszem. Az már az ő ügyük lenne.
– Megan itt nincs olyan, hogy az ő ügyük. A kezdetektől anyád belevitt
téged is – kezdett dühös lenni.
– Nem akarok veszekedni – próbáltam nyugodt maradni, megsimogattam
a karját, ami a sebességváltót fogta. Csak a fejét rázta, még mindig.
– Nem fogom megtiltani, de nem örülök neki.
– Nélkülem is kifog jönni, Brian. Tudja, hogy mit csinál. Amit eltervezett
azt meg is fogja tenni.
– A bosszút? És hogy képzelte el? Kijön, megöli Bobot és visszamegy,
leéli bent az életét elégedetten, hogy megbosszulta? Ha most ki is szabadul
könnyen, legközelebb nem fog.
 – Az legyen az ő problémája. Azt mondta szeretik egymást Zeldával –
elnevettem magam, kicsit könnyebb témára váltva, amire ő is
elmosolyodott. Közben megérkeztünk a plázához. Lelkesen szálltam ki az
autóból és felé nyújtottam a kezem, vártam, hogy megfogja és tovább
menjünk
– Mit fogunk venni? – kérdeztem mosolyogva
– Amit szeretnél.
– Elárulod miből telik rá? – nevetett, talán nem hitte, hogy komolyan
kérdezem, pedig kíváncsi lettem volna rá.
– Nem elég, annyi, hogy van miből?
– Nem nagyon – válaszoltam apró reménnyel, hogy elmondja.
– Majd megbeszéljük – magához húzott és megcsókolt. Ezzel le is zárta a
témát, nyilván valamiért nem akart beszélni róla. Elég sokat sétálgattunk az
üzletek között, sikerült jó pár darabbal felfrissítenem a ruhatáramat. Már
nem panaszkodhattam, hogy nem ér össze semmi. El is szaladt a nap, még
megálltunk hazafelé vacsorázni, hullafáradtnak éreztem magam estére.
– Holnap oda fogsz érni? – kérdeztem tőle miután lefeküdtünk az ágyba.
– Hova? Holnap nem érek rá – rémülten ültem fel és néztem felé, de nem
sokat láttam a sötétben.
– Holnapra van időpont ultrahangra – mérgelődtem, hogy felejthette el.
Nem is érdekli igazán. Felnevetett hangosan.
– Csak ugrattalak., ki nem hagynám – felült, a vállamra egy puszit
nyomott és visszahúzott maga mellé.
– Ne csináld ezt, megijedtem, hogy nem akarsz jönni – bosszankodtam
nevetve én is. Arcomat simogatva hosszan megcsókolt.
Reggel korábban ment el, megint csak az üres helyét találtam magam
mellett. Felöltöztem, reggeli után úgy döntöttem elviszem Lucyt sétálni.
Nyugodt és fegyelmezett volt mindig, szerettem vele foglalkozni, és még
közös titkunk is volt, az asztalról lepottyant falatok. Egy nagy térre
mentünk, ahol elengedtem kicsit. Pár perc múlva egy fiatal lány is
csatlakozott a kutyájával. Hosszú szőke haja volt, kifejezetten formás
alakja, olyan dús mellekkel, hogy az enyém még így terhesen is eltörpült az
övé mellett.
Arca keskeny volt, nagy kék szemekkel. Szóba elegyedtünk. Kedvesnek
tűnt. Megbeszéltük, hogy máskor is összefutunk majd.
– Angié vagyok egyébként.
 – Én Megan – mutatkoztunk be egymásnak elköszönésnél. Hazafelé arra
gondoltam, talán ez a lány tetszene Jacknek.
Miután hazaértem lezuhanyoztam és már indultam is a rendelőbe.
Izgultam nagyon, azért, hogy Brian most odaérjen és azért, hogy
megtudhatjuk végre a nemüket. Nem utolsó sorban megnyugtatna, ha
tudnám, minden rendben van. Alig telt el két perc miután odaértem, már
Brian is megérkezett. Nagyon megörültem neki, boldogan öleltem át. Azt
még jobb volt látni, hogy ugyan az az izgatottság volt a szemében, mint az
enyémben, ő legalább annyira akarta tudni, mint én. A hölgy bent nagyon
kedves volt, mint a telefonba. Várnunk kellett egy-két percet, amíg
előkészítették a helyiséget és bemehettünk. Bent hangulatos világítás volt,
mintha csak gyertyák fénye világított volna. A háttérben halk zene
csilingelt, ami meghitté és romantikussá varázsolta az egész vizsgálatot.
Valóban kitettek magukért, nem csak úgy ráírták a szórólapra. Még a
doktornő is halkan és nyugodtan beszélt velünk. Felfeküdtem az ágyra.
Brian mellém ült a már odakészített székre. Itt még a zselé sem volt annyira
hideg, mint a legutóbbi ultrahang vizsgálaton. Lassan kezdte tologatni a
vizsgálófejet a hasamon és a monitoron végig mutogatta, hogy mit
láthatunk. Az egészet mosolyogva figyeltem, Brian a kezemet fogta,
csillogó zöld szemeit le sem vette a monitorról. Megnyugtatott a doktornő,
hogy minden rendben van velük, szépen fejlődnek. Nagy kő esett le
szívemről, nem voltak túl nyugodt napjaim az elmúlt időszakban.
– Szeretnék tudni a babák nemét? – kérdezte kedvesen.
– Igen – egyszerre vágtuk rá a választ, összenéztünk és nevettünk.
Folytatta a vizsgálatot.
– Az egyikük biztos kisfiú – mondta a monitort nézve. Amikor
meghallottam könnybe lábadt a szemem, Brian a szájához szorította
kézfejemet és gyengéden megcsókolta.
– A másik baba kicsit szégyenlős, de mindjárt megpróbáljuk, hátha
megmozdul – finoman, de határozottabban kezdte mozgatni a vizsgáló fejet.
– Igen, már látom. Ő kislány lesz – mondta széles mosollyal felénk
nézve.
Brianra néztem, láttam, ahogy megcsillant a könny a szemében,
megsimogattam arcát, mire felemelkedett megölelt és megcsókolt. Ajka
örömtől édes volt és forró.
A doktornő a gépen átkapcsolt valamit, amitől hirtelen a zene helyett erős
össze vissza lüktetés, zakatolás hallatszott.
 – Ez a szívverésük – ezzel megadta nekünk a kegyelemdöfést, már
csorogtak a könnyeim, ahogy hallottam, szívük erős dobbanását, ami
felváltva dübörgött külön ritmusban. Brian szinte tátott szájjal meredt maga
elé, hallgatva a legszebb dalt, ami nekünk szólt. Kaptam még pár hasznos
tanácsot aminek nagyon örültem és fényképet a kicsikről. Nehéz volt utána
megszólalnunk egész hazáig még a hatása alatt voltunk mindketten a
hangoknak és a tudatnak, hogy lesz egy fiúnk és egy lányunk is. A kanapéra
feküdtünk egymáshoz bújva.
– El sem hiszem – suttogtam még mindig a belőlem áradó örömtől.
– Szépen összehoztuk, büszke vagyok magunkra – nevetett. Hatalmas
zúgás jött kintről – Megjött Jack, mindig tudja mikor kell érkezni –
bosszúság volt a hangjában. Felültünk és vártuk, hogy benyisson.
– Szerinted most fog kopogni? – kérdeztem kíváncsian Briantől, amikor
hirtelen megjelent a nappaliban.
– Hát nem – válaszolt mosolyogva.
– Milyen vigyázz ülésbe vártok, tudtam, hogy hiányzom, hát itt vagyok – a
szája a füléig ért a hatalmas mosolytól.
– Örülünk neked, csak ne vigyorogj úgy, mint egy kobold – felállt és kezet
fogtak.
– És mi az eredmény? – kérdezte kíváncsian, közben ledobta magát a
kanapéra mellém.
– Eredmény? Ez nem focimérkőzés Jack.
– Jó, tudjátok, hogy értem. Fiúk. vagy lányok lesznek? – összenéztünk
Briannel, vártam, hogy ő fog válaszolni vagy én. De csak mosolygott rám.
– Fiú és lány – mondtam ki végül én.
– Azta – eltátotta a száját. – Kelleni fog a szívecske a cipőre! – izgatottan
szorította meg a kezem. – Van kép róluk? – elővettem, majd oda adtam
neki. Kimeredt szemekkel kezdte nézni.
– Melyikük a fiú? – forgatta megint a képet – Ah, már látom. Apám,
mekkora van neki – tört ki belőle a nevetés. Ránéztem a képre akkor láttam
csak, hogy mit néz.
– Jack, az szerintem a köldökzsinór – világosítottam fel.
– Fúú, már kezdtem rosszul érezni magam, hogy már most leelőzött –
csak elképedve néztem, mi van vele.
– Te nem vagy tiszta – nevetett Brian a konyhában.
– És mi lesz a nevük? Adhatok nekik én nevet?
– Majd a sajátodnak Jack – jött oda Brian is, leült mellénk.
 – Ahhoz csaj is kéne – mondta kicsit csalódottan.
– Találkoztam ma egy tök jó csajjal – mondtam neki lelkesen, akkor
jutott eszembe Angie.
– Tényleg? Meg van a száma?
– Az nincs, de minden nap megtalálod a kutyasétáltatónál – reméltem,
hogy örülni fog neki.
– Hogy hívják?
– Angie – fölhúzta szemöldökét csodálkozva.
– Szöszi Angie? – bólintottam válasznak, mire hatalmas nevetésbe tört ki.
Brian is fogta a fejét a földet nézve.
– Mi van? – kérdeztem tőlük, olyan volt, mintha kimaradtam volna
valamiből.
– Az Brian volt csaja – folytatta nevetve Jack.
– Te is meghúztad, te barom – válaszolt neki Brian komolyan.
– Na, na, én csak megvigasztaltam az összetört szívét – még mindig
nevetett.
– Hogy ti milyen perverzek vagytok! Egymás között cserélgettétek a
csajokat? – szóltam közbe, de már én is nevettem.
– Legalább köztünk maradt.
– Én meg tök jól elbeszélgettem vele. Kár érte – még percekig csak
nevettek, mint akik előtt egy film forog, és lehet fel is ugrott bennük az
emlék a lányról. Én csak azon nevettem, ahogy ők nevetnek.
– Kajás vagy Jack? – Brian indult el, amikor alábbhagyott a szédületük.
– Nem, kösz.
– Te kérsz, kicsim? – intettem neki, hogy nem. Ő leült enni. Jack még
mindig a képeket nézte és olvasgatta a papírokat.
– Megan, te etetted a kutyát az asztalnál, igaz? – felé néztem, Lucy úgy
ült a lába alatt, mintha odaragasztották volna.
– Dehogy is, biztos nem kapott egész nap enni – pedig kapott bőven.
Gyorsan el is kaptam a fejemet, mert nevetnem kellett.
– Adtál neki pár falatot, igaz? – kérdezte Jack suttogva.
Csak nevettem és bólogattam. Brian akkorát sóhajtott, hogy odáig
lehetett hallani. Elindítottak egy filmet, én Brianhez bújtam úgy néztem
velük.
– Ha meguntad, átjöhetsz ide is – szólt közbe Jack viccesen.
– Tudd hol a helyed – nevetve válaszolt neki Brian.
 Egész jó film volt, ahhoz képest, hogy nem szerettem az akció filmeket,
amiben lövöldöznek eszetlenül és egy képkocka sem felelt meg a
valóságnak. Sokáig nem néztem, mintha áramszünet lett volna, elaludtam.
Arra ébredtem, hogy megyünk valahova, Brian vett fel és a szobába tett le
az ágyra.
– Aludj tovább, szerettek! – suttogta halkan és megcsókolt. Nem bírtam
kinyitni a szemem, csak egy mosolyt erőltettem magamra és tovább
aludtam.
Az ez utáni napokban több pozitív változást vettem észre magamon,
mondhatni kirobbanó formában voltam valamitől. Sokat lazítottam és
figyeltem a testemre, a babák mozgására, ahogy a doktornő javasolta az
ultrahangon. Tevékenykedtem a nappaliban, amikor kopogtak. Elindultam
az ajtóhoz kinyitni. Ahogy megláttam, hogy Tony áll velem szemben,
megfagyott a vér az ereimben.
– Bim-bam, kiscsillag – nevetett gúnyosan az ajtófélfának támaszkodva.
– Mit akarsz itt? – kérdeztem tőle idegesen.
– Be sem hívsz? – vigyorgott, amitől kirázott a hideg.
– Nem, ha Brianhez jöttél gyere vissza máskor – rá akartam csukni az
ajtót, de odatette a lábát és belökte az ajtót. Nem számítottam rá, nem
tudtam visszatartani. Hátrálni kezdtem, már bent volt a nappaliban, maga
mögött becsapta az ajtót.
– Mit akarsz?
– Úgy látom, gratulálnom kell – mutatott a gömbölyödő hasamra.
A táskámhoz indultam a telefonomért, de megfogta a karomat és
visszahúzott.
– Mit tervezel? – közel hajolt a fülemhez.
A hideg futkosott a hátamon a közelségétől. Egyre gyorsabban vettem a
levegőt.
– Mit akarsz Tony? – kérdeztem dühösen tőle.
– Hogy mit akarok? A te Brianed azt hiszi, szórakozhat.
– Nem tudom, miről beszélsz próbáltam kirántani a karomat a
szorításából.
Égett a bőröm az ujjal alatt.
– Lehet apám engedett neki, de én nem fogok – teljes sötétség volt a
tudatomban, nem tudtam mire célozgat. Megpróbáltam megint
kiszabadulni, most sikerült. A fájdalom belehasított a fejembe, féltem, nem
magam miatt, hanem a picik miatt, nem akartam, hogy bajuk legyen.
Teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltam, csak valami csoda lenne, ha
most Brian előbb jönne. Nagyon akartam, hogy ott legyen.
– Elárulnád, hogy mit akarsz? – tudtam, hogy nem fog könnyen elmenni.
– Hm, akár szórakozhatnánk is egy kicsit. Bobot megúsztad, engem nem
fogsz. Mit szólsz hozzá?
– Ne merj a közelembe jönni – dühösen válaszoltam neki.
– Azt teszek veled, amit akarok. Nézz körül. Csak ketten vagyunk –
nevetett gúnyosan, amíg én a remegésemet próbáltam leplezni előtte és
azon gondolkodtam, hogyan szabaduljak meg tőle.
Sétálgatott előttem fölényeskedve.
– Nagy hibát követsz el.
– Nagy hiba? Tudod mi a nagy hiba? Hogy a te Brianed nem lép túl a
múlton! – üvöltött torka szakadtából, amitől összerezzentem és
reflexszerűen kaptam a hasamhoz.
Megint közel jött, kezével elkapta az államat és szorosan fogta.
– Utoljára, de megúszod te ribanc, mond meg a pasidnak, hogy az
öcsémet akarom vagy te és a kölyök lesznek a következők. Megértetted? – a
fülembe ordított.
Ujjai szorosan fogták még mindig az államat. Ellökött magától,
megfordult és elindult az ajtó felé. Én a kanapéban épp, hogy meg tudtam
kapaszkodni, nehogy elessek.
– Legyen szép napod! – intett nevetve anélkül, hogy visszafordult volna.
Amint becsukta az ajtót zokogva ültem le, a bennem lévő félelem a
könnyeimben tört ki. Remegő kézzel kutattam a telefonomat a kanapén. A
karom zsibbadt a szorításától. Felhívtam Briant, idegesen, sírástól reszkető
hangon csak annyit tudtam mondani, hogy Tony itt volt. Tíz perc sem telt
el, már hallottam kintről a közeledő autót, hangosan zengett a környék a
szirénázástól, ami csak erősebb lett, ahogy közeledett. Majd hatalmas
fékcsikorgás jött, ami a dobhártyákat is megrezegteti. Pillanatokon belül
volt bent a házban és szaladt hozzám. Nyakába borulva szorítottam
magamhoz. Eltolt magától és zihálva a dühtől, végigmért.
– Bántott? – kérdezte dühösen.
Nem várta meg, amíg válaszolok, a karomon rögtön látni lehetett a
szorítása nyomát. Az arcomat simogatta. Könnyben úszó tekintettel néztem
rá. Zöld szemeit elfedte a düh és a harag.
– Azt mondta, hogy az öccsét akarja, vagy mi leszünk a következők. És
hogy ő nem lesz olyan mint az apja, aki engedett neked – mélyen szívtam be
a levegőt, próbáltam megnyugodni, összeszedni magam.
– Utolsó kibaszott féreg, ezért megölöm – dühöngve állt fel. Teljesen
elborította az ideg, amit az üveg dohányzóasztal bánt miután belerúgott.
Hangos törés hallatszott és több darabra hullott, amitől összerezzentem.
– Mi ez az egész Brian? Mi történt köztetek? – rám nézett, ahogy
rákérdeztem, a telefon a fülén volt.
Felálltam és kivettem a kezéből.
– Elég volt, azonnal tudni akarom! – kiabáltam vele.
– Majd elmondom, előbb elkapom ezt a mocskot – a telefonért nyúlt, ami
a kezemben volt.
– Nem, és ha most azonnal nem mondod el, elfelejtjük egymást! –
kiabáltam vele még mindig.
– Megan, nyugodj meg, nem fog többet a közeledbe menni.
– Engem most a titok érdekel, amit rejtegetsz úgy, hogy megbeszéltük
nincs több titkolózás – nem csillapodott a dühöm.
Sírni kezdtem megint. Odajött és megölelt.
– Sajnálom, igazad van. El kellett volna már mondanom – a kanapéhoz
húzott és leült. Próbált nyugodtan beszélni, de nehezen ment neki.
Türelmetlen volt, teljesen máshol jártak a gondolatai.
– Tony öccse felelős apám haláláért – láttam rajta, hogy milyen fájdalom
ezt kimondani neki, én meg csak lestem és próbáltam értelmezni.
– De az hogy lehet? Jack nem ez mondta – idegesen kulcsolta össze ujjait
a tarkóján és a fejét rázva felállt és sétálni kezdett. A törött üvegdarabok
ropogtak a cipője alatt. Idegesen vártam, hogy kibökje végre, haragudtam
Jackre is, úgy tűnik ő is hazudott.
– Szólalj már meg! – kiabáltam neki és megint sírni kezdtem az egész
eddigi életemet útvesztőnek éreztem.
– Ne sírj! – leguggolt elém, a hajamat a fülem mögé tolta közben az
arcomat simogatta.
– Ez az utolsó Brian, ha most nem mondod el a teljes igazságot én
eltűnök és még a gyerekeidet sem fogod látni, nem érdekel. Elegem van a
hazugságokból, ezt így nem akarom tovább folytatni.
– Igazad van, ne haragudj! – nyugodtabb hangon mondta. – Apámnak és
Tony apjának közös üzletük volt. Andrew kezdett törvénytelen dolgokkal
foglalkozni, ekkor szétváltak üzletileg. Maradtak barátok, egymás dolgaiba
nem szóltak bele – nagyot sóhajtott megint. – Tony, Jack és én jóban
voltunk. Az öccse azt akarta, hogy befogadjuk a bandába.
 – És ezért ölte meg az apádat?
– Ő és Tony eljöttek egyik délután, mi késtünk Jackkel, mire odaértünk
apám halott volt.
– Tony miért van kint? – nem értettem még mindig.
– Előadták, hogy nem volt szándékos. Tony tagadott mindent, hogy ő nem
vett részt benne. Az apja segített neki kijönni.
– Ezért ment rá a barátnődre?
– Nem talált mást, amivel bosszút álljon, mert nem segítettem. Az hogy mi
történt ott valójában kétlem, hogy valaha is ki fog derülni. – megtörten
mesélte, haragját és dühét nyeldeste közbe.
– Andrew miért nem segített mindkettőjüknek, miért csak Tonynak?
– Talán, mert tudja az igazat, amit még mi sem.
– Ezért nem kért cserébe semmit tőled, hogy nekünk segített?
– Biztos vagyok benne, hogy a bűntudata ezt súgta.
– Hogy voltál képes így odamenni az apjához segítségért? – elcsuklott a
hangom.
– Fontosabb voltál, mint az ami történt régen, nem akartalak elveszíteni.
– És Tony? Most ezt miért csinálja?
– Nem bírja elviselni, hogy meg volt a lehetősége az apjának, hogy
kihozza az öccsét, de nem tette – mély levegőket vettem, hasogatott a fejem
a fájdalomtól. Jack jött be idegesen.
– Tettem pár kört, nem találtam.
– Majd én folytatom, te maradj itt – felállt és kiment szó nélkül. Jack
odajött és mellém ült.
– Jól vagytok? – megvontam a vállam. – Ne már Megan, ezt Brian dolga
volt elmondani – felálltam és elindultam összeszedni a törött üveget.
– Majd én megcsinálom – megfogta a kezem, hogy tegyem le a
szilánkokat.
Még folytak a könnyeim. Elmentem a konyhába, teljesen kiszáradt a
szám a ijedségtől és a félelemtől. Most azon aggódhatok, hogy Briannek ne
essen baja. Jack gyorsan összeszedte az üveget, alaposan megnézte
mindenhol, hogy ne maradjon sehol egy kis darabka sem. Visszaültem a
kanapéra.
– Megnyugodtál? – ült mellém ő is.
– Soha nem lesz ennek vége – mondtam neki letörten.
– De igen, ezt most Brian le fogja zárni. Ne szomorkodj, megvédelek a
sárkánytól is, amíg nincs itt a herceged – mosolyogva megölelt.
 – Ehhez most nincs kedvem – csak arra tudtam gondolni, hogy Brian mit
fog tenni.
– Mit szólnál hozzá, ha csinálnék neked vacsorát?
– Nem vagyok éhes – válaszoltam neki egyhangúan.
– Te nem, de a törpék igen. Szóval, nincs vita.
– Tudsz főzni? – kérdeztem némi érdeklődést mutatva.
– Mi az hogy, figyeld – felállt és a konyhába ment.
Háttal ültem neki, de elég hangos csörgések jöttek, amihez még
motyogott is valamit, majd lelkesen jött, egy tányérral állt meg felettem.
Nem láttam rá, mert magasan volt.
– Ez itt a Jack különlegesség. Jó étvágyat – kíváncsivá tett, hogy mi lehet
az. Egy biztos, villámgyorsan elkészült. Leengedte a tányért, ahogy
megláttam a kenyeret vajjal megkenve, akaratlanul is nevetni kezdtem.
– Most miért nevetsz? Tettem rá sót is.
– Köszönöm a fáradozásod, azt hiszem a főzésben egy szinten vagyunk –
elvettem tőle és magam elé tartva néztem. Elkezdtem enni, de nehezen
gyűrtem lefelé.
– Na, milyen?
– Nem ettem még finomabb vajas kenyeret – mondtam neki gúnyolódva.
– Én megmondtam – nevette el magát.
Valóságos szenvedés volt a következő órákban ott ülni úgy, hogy nem
tudtam semmit.
– Nem kellett volna már visszajönnie? – kérdeztem idegesen, közben
sétáltam a nappaliban, az ablakot lestem.
– Biztos, hogy jönni fog ne aggódj – nem sokat segített háttérbe
szorítanom az idegességem.
Még legalább két órát rágtam a körmöm idegesen, amikor megállt az
autó a ház előtt. Nem vártam meg, hogy bejöjjön, kimentem hozzá.
– Jól vagy? –kérdeztem aggódva.
– Igen – megfogta a kezem és az autónak dőlt, magához húzott és
megölelte a derekamat.
– Megtaláltad? –kérdeztem tőle halkan.
– Nem, de megfogom találni. Nem hagyom, hogy bántson. Mostantól nem
maradsz egyedül, amíg el nem kapom.
– Nem akarom, hogy bajod essen.
– Nem lesz semmi bajom – Jack jött ki közben.
– Van valami? – kérdezte Briantől
 – Nincs, felszívódott rendesen – válaszolta neki Brian.
– Akkor egy időre megnyertél magadnak Megan – mosolygott

Tizenharmadik Fejezet
A következő hetek viszonylag nyugodtan teltek, az mellett, hogy Brian
nem adta fel a keresést, már csak a gömbölyű pocakom volt izgalmas.
– Ma engedik ki Ryant? – kérdeztem Jacktől. Minden nap ott volt, ha
nem ért volna rá ő sem, akkor egy rendőr mindig állt a ház előtt, megelőzve
Tony újabb látogatását.
– Igen, ma szívhat egy kis friss levegőt – nem volt szükség a
vallomásomra, Ryan elintézte a szabadulását nélkülem is, pont, ahogy
mondta.
– Talán el kellett volna mennem – jegyeztem meg.
– Minek? Ott állnál, mint egy kérdőjel a melegben – felnevetett,
folyamatosan cukkol, amióta szemet vonzóan nagy hasam lett.
– Kérdőjel?
– Igen, a terhes nők olyanok, mint a kérdőjel.
– Ilyenkor értem miért nincs neked barátnőd – szúrtam vissza neki, de
képtelenség volt őt megbántani.
– Szexi kérdőjelek. Na meg, minek nekem barátnő, ha itt vagy te? – furcsa
grimaszt vágott hozzá.
– Az nem ugyanaz.
– Nézd mit találtam, ezt megfogom venni a kis srácnak – lelkesen
nyomogatta a telefonját.
Jobban be volt zsongva, mint mi Briannel. Odamentem, hogy
megnézzem.
– Ebbe hogy fog repeszteni a fűben – egy elektromos rendőrautó volt,
ami legalább két éves korú gyereknek lenne alkalmas beleülni.
– Ehhez is el kell telnie pár évnek, hogy használhassa – próbáltam
lebeszélni róla. – Inkább babakocsit nézegetnél, sokkal nagyobb szükség
lenne rá.
– Azt majd akkor, amikor megyünk vásárolni.
– Te is fogsz jönni? –kérdeztem tőle meglepetten.
– Remélem nem fogtok lerázni – bizakodó volt a hangja. Napról napra
elcsodálkozom, mennyire oda van értük, úgy, hogy meg sem születtek.
Biztos voltam benne, remek keresztapja lesz a kicsiknek. Délután rávettem
Jacket menjünk sétálni Lucyval, már nagyon untam a lakásban ücsörögni.
Nem akart jönni, végül kiegyeztünk, hogy legközelebb a strandra fogok
vele menni. Reméltem elfelejti, és nem hozza fel. Nem mentünk ugyan arra
a kutyasétáltató helyre, nem akartunk összefutni Angie-vel. Volt még egy,
csak a másik irányba. Lassan andalogtunk a parkban és néztük Lucyt ahogy
a szagokban inger gazdag környezetben szinte kúszik lelkesen, amikor
utánunk szóltak.
– Jack!– megfordult és hátra nézett.
– A francba – mérgesen jött ki belőle.
Hátranéztem én is, Angie volt az. Elég gyorsan közeledett.
– Majd én beszélek – motyogta halkan felém, gondoltam valamit tervez.
– Oh, Megan! Csak most ismertelek meg így közelebbről – nézett rám
meglepetten majd a hasamon ragadt a tekintete. Köszöntünk neki
mindketten. Jack közelebb lépett hozzám és átkarolt. Nem mozdultam, csak
zavartan néztem.
– Ti együtt vagy tok? – kérdezte csodálkozva.
– Igen – válaszolt Jack úgy, hogy még ki is húzta magát.
– Ez remek, a múltkor nem látszott rajtad, hogy terhes vagy – fordult
felém Angie.
– Azóta eltelt pár hét – mondtam neki kínos mosollyal.
– Ráadásul hármas ikrek lesznek! – még én is eltátottam a számat nem
csak Angie, amikor Jack közölte vele.
– Ez hihetetlen, gratulálok.
– És Te? Van most pasid?
– Nincs, örültem, amikor megláttalak, Briannel akarok beszélni.
Megadnád a számát? – Jacket könyökömmel oldalba löktem.
– A tied meg van neki, majd szólok, hogy hívjon fel.
– Az nagyon jó lenne. Régen láttam már – mosolygott csillogó szemekkel
ránk.
– Mi most megyünk, mert meg kell etetni a kicsiket – mondta neki Jack.
Értetlenül nézett ránk a csaj, látszott rajta, hogy nem érti. Sietősen húzni
kezdett Jack miután elköszöntünk tőle. Már távolabb voltunk, csak akkor
lassított kicsit, addig loholtam utána.
– Ez mire volt jó? – kérdeztem tőle kifáradva.
– Hadd egye a fene – nevetett hangosan.
– Úgy tűnik most megint Brian lett a célpont neki.
 – Azt is benézte – még mindig nevetett.
– Többet nem jövök kutyát sétáltatni veled – bosszankodva mondtam
neki, csak akkor esett le, hogy elfelejtettünk valamit – A kutya!! –
kiáltottam fel – Ott hagytuk Lucyt – ijedtemben kalapálni kezdett a szívem.
– A picsába, ez is amiatt a szuka miatt van.
– Menjünk már vissza – sürgetni kezdtem, és kezdődött megint a loholás,
aminek örültem, hogy az előbb vége volt. Mikor visszaértünk nem láttuk
sehol. Elindultunk külön irányba. Hiába szólongattuk nem jött. Idegesen
jártuk körbe a környék utcáit, de ott sem volt. Már fáradt voltam, de nem
akartam nélküle hazamenni. Lepörgött előttem, hogy elüti az autó, vagy
valaki megfogja és magával viszi. Imádkozni kezdtem, hogy meglegyen.
– Uh, hova tűnt ez a kutya! – láttam Jack arcán is az aggódást.
– Meg kell találnunk.
– Brian kivégez, de van mentségem – nagyot sóhajtott.
– Mi erre a mentség – kérdeztem tőle mérgesen.
– Az, hogy nem téged vesztettelek el – nevetett halkan, elég dühös volt az
arcom ahhoz, hogy ne merjen hangosan nevetni. Már sötétedett, de sehol
nem találtuk. Csörgött a telefonom, ránéztem, Brian volt az. Mikor
felvettem ideges volt a hangja, hogy hol vagyunk. Csak annyit mondtam
neki, hogy a parkban, azt nem mertem elmondani, hogy Lucy eltűnt.
Reménykedtem, hogy amíg ő is odaér, valami csoda folytán megtaláljuk.
– Mi van?– kérdezte Jack, amikor látta ijedt arcomat.
– Brian mindjárt itt lesz, mit mondunk neki?
– Ez szívás, majd azt, hogy elszaladt valami csaj kutya után.
– Jack, Lucy lány! – teljesen ki volt a melegtől ő is.
Az arca ki volt pirosodva, haja az izzadástól vizes lett. Fogta magát és
levette a rajta lévő pólót, azzal törölte le az arcát. Előbukkanó izmos
mellkasán fojt a le a csillogó verejték, elkaptam a tekintetem róla.
– Tetszem? – kérdezte mosolyogva. – Nyugodtan nézhetsz, nem zavar –
viccelődött tovább.
– Keressük a kutyát inkább! – elfordultam, hogy elinduljak.
– Megmutatod a hasad?
– Tessék? – néztem rá meglepetten.
– Még nem láttam ilyet, mutasd már meg – egy pillanatig azt hittem csak
viccel, de nem, komolyan gondolta.
– Nem mutatom, nem fogok itt vetkőzi neked.
 – Akkor majd otthon – úgy nézett rám könyörgő szemekkel, mint Lucy az
asztalnál. Nekem csak az járt a fejembe. Oldalra nézve megpillantottam
Briant. Elindultunk mi is felé.
– Mit csináltok itt? – kérdezte kíváncsi tekintettel.
– Eljöttünk sétálni – mondtam neki halkan közben odahajoltam és
megcsókoltam.
– Rajtad miért nincs póló ?
– Az van haver, hogy kifulladtam, amíg szaladtam a kutya után.
– Brian felhúzta a szemöldökét, én a földet bámultam és vártam Jack mit
fog kihozni ebből.
– Milyen kutya után?
– Lucyt ellopták. Elkolbászolt a fűbe, megállt egy autó betették és
elhajtottak. Szaladtam utánuk, mint állat.
– Aha, és rendszámot megjegyezted?
– Nem, csak futottam – Brian rám nézett, majd megint Jackre. Ugrált a
tekintete közöttünk.
– Ti át akartok vernil
– Eszünkben sincs – vágta rá Jack.
Én csak csendben szívtam a mély levegőt magamban mellette, arra
gondolva, hogy el kéne neki mondani az igazat.
– Visszaszerezzük, ne aggódj! Kitalálunk valamit.
– Elmondjátok az igazat? – kérdezte Brian úgy, hogy felém is hajolt,
hogy lássa a tekintetem. Félve néztem rá.
– Ez az igazság – mondta neki Jack.
– Az nem baj, hogy Lucy otthon van, ugye? – felkaptam a fejem Jackre
néztem.
– Mondtam neked, hogy hazaviszik – szólalt fel Jack.
– Induljunk! – Brian picit dühös volt.
Én boldogan mentem mellette, megkönnyebbülve és arra gondoltam,
hogy össze-vissza fogom ölelgetni Lucyt amikor hazaérünk. Mikor
beléptünk tényleg otthon volt. Ugrált nekünk örömében, leginkább én is
ugráltam volna.
– Hol volt? – kérdeztem Briantől.
– Feküdt az ajtóban.
– Jól beszívattál minket – odament Jack is megsimogatni.
– Meg is érdemlitek, ahogy viselkedtek – kicsit rosszalló volt a tekintete
felénk.
 – Csak szórakoztunk, ne lihegd túl. Lépek is, majd jövök holnapután,
mert holnap meló van – kezet fogtak és kiment az ajtón.
– Éhes vagy? – kérdeztem Briantől.
– Nem, lezuhanyozom és lefekszem – el is tűnt a fürdőszobába. Éreztem,
hogy megbánthattuk. Nem is nagyon beszélt velem miután kijött, bement és
lefeküdt. Én is lezuhanyoztam majd bebújtam mellé az ágyba.
– Alszol! – kérdeztem tőle suttogva, egyre közelebb bújtam hozzá.
– Igen.
– De válaszoltál – elmosolyogtam magam, bár a sötétben úgysem látja.
Simogattam mellkasát, hátához dugtam arcomat. Mélyen szívtam be
bőrének illatát, apró csókokat adtam hátára, amitől felém fordult.
– Haragszol? – tenyerem már a mellkasán volt, ahogy nagyot sóhajtott,
úgy emelkedett fel.
– Nem haragszok – rátette kezét az enyémre.
– Akkor mi a baj?
– Nincs baj, kicsim, csak. feszült vagyok – végighúzta tenyerét az arcán,
gondterhelten fújta ki a levegőt.
– Tony miatt? Hogy tudnék segíteni?
– Te csak törődj a picikkel, Tonyt majd én intézem. Előbb- utóbb meg
lesz.
– Szeretlek – feljebb csúsztam, megkeresve puha ajkát megcsókoltam
hosszan. Gyengéden csókolt vissza, amitől lúdbőrös lettem.
– Hiányzol – suttogta halkan, ujjai a hátamon szaladtak végig, majd
fölém emelkedve ölelt magához. Folytatni szerettem volna, de nem tűnt
úgy, mint aki benne van.
– Mi a baj? Nem akarod? – húztam magamhoz közben.
– Dehogy nem. Kívánlak nagyon. Csak. – hasamra tette tenyerét.
– Csak?
– Féltem őket – kicsit csalódott voltam, de jól is esett, hogy félt annyira,
hogy magától is megvonja az örömöt.
– Érezted? – kérdeztem hirtelen és a kezemet rátettem az övére.
– Ez az volt? – hallottam a csodálkozást a hangjában.
– Igen.
– Megint mocorgott valamelyikük – halkan nevettem hallva az örömöt,
ami belőle jött.
Felült és simogatta gyengéden tovább a hasam. Még egy-két mozdulatot
érezni lehetett, utána abbahagyták.
 – Elaludtak – közel hajolt és puszit adott gyengéden a hasamra – El
kellene mennünk, venni pár dolgot nekik – feküdt vissza mellém.
– Igen, lassan készülődnünk kell. Át kell rendeznünk a lakást is. Szűkösen
fogunk elférni.
– Vagy elköltözünk nagyobba.
– Persze – nevettem el magam.
– Nem szeretnél?
– Aligha tudnánk költözni. Így is nagyon drága lesz, amit venni kell a
babáknak.
– Belefér egy új ház is Kicsim – nevetve simogatott.
– Soha nem fogod elárulni honnan?
– Apámnak volt pár befektetése, ami rám maradt miután meghalt.
Felesleges azon aggódnod, hogy mit miből vesszünk – közel hajolt és
megcsókolt. Végre ezt is elmondta. Reméltem, hogy nem lesz több, amiről
nem tudok. Bíztam benne és szerettem feltétel nélkül is. Mellkasára bújtam,
úgy aludtunk el mindketten.
A következő napok egyhangúan teltek, az egyik délután elkalandoztam a
babaholmik között az interneten, véletlenül vettem észre, hogy a kint álló
rendőr beszélget. Odamentem az ablakhoz, hogy megnézem kivel. Ryan
volt kint és az iratait adta oda éppen. Elindultam kifelé.
– Nyugodtan beengedheti – szóltam oda a rendőrnek és vissza is adta a
papírjait.
– Ennyire védenek? – kérdezte miközben bejött utánam.
– Ez van sajnos.
– Miről maradtam le? – kíváncsiskodott.
– Nem fontos, volt egy kis zűr valakivel. Örülök, hogy kint vagy –
váltottam témát, hogy ne kérdezősködjön.
– Már ideje volt. Látom, szépen növekszik a hasad – szemei furcsán
kedvesek voltak.
– Ez valami trükk vagy mit szeretnél? – bizonytalan voltam vele
szemben.
– Nincsenek rossz szándékaim Megan. Látni akartalak.
– Ha ez igaz, akkor örülök – mosolyogtam rá.
Tényleg örültem volna, ha igaz, mert nem volt különösebb gondom vele.
– Kisfiú vagy kislány lesz?
– Mindkettő –elcsodálkozott, ahogy kimondtam
– Duplán leszek nagybácsi?
 – Úgy tűnik. Kérsz valamit inni? – elindultam a konyha felé
– Kérek, köszönöm.
– Mi van Zeldával? Örül, hogy kint vagy?
– Igen, együtt lakunk – ránéztem, ahogy kimondta.
Talán tényleg szeretik egymást, ahogy mondta Zelda.
– Tessék, én sem tettem bele ciánt – nyújtottam felé a poharat. Legutóbb
ő is hasonló kísérő szöveget mondott, amikor elmentem hozzá és inni adott.
– Nagyon figyelmes vagy – jegyezte meg.
– És most? Mik a terveid? Folytathatod az ügyvédi pályát?
– Azt már nem, így, hogy előzetesben voltam – látszott rajta, hogy
sajnálja.
Biztos sokat tanult érte, és most elveszett talán az álma.
– Sajnálom. Akkor hogyan tovább?
– Még nem tudom. Találok valamit, ami nekem való.
– Példáiul Bobot? – gondoltam rákérdezek, hogy még mindig a bosszú
forog-e fejében.
– Bob is a jövő része. Találkozhatnánk többet is. Ha már gyerekként nem
volt lehetőségünk.
– Részemről rendben – válaszoltam neki bizakodva, hogy helyre
hozhatjuk, amit eddig elrontottunk az alatt a kevés idő alatt amióta
ismerem. Nyílt az ajtó, Brian jött be, meglepetten nézett Ryanre.
– Te mit keresel itt? – Ryan felállt és a kezét nyújtotta.
– Meganhoz jöttem, érdekel, hogy mi van vele.
– És mióta lettél ennyire érdeklődő?
– Ugyan Brian, nem kell aggódnod, eszemben sincs bántani, viszont
gratulálok, hogy apa leszel.
– Kösz – mondta neki mogorván, végül kezet fogott vele. Még egy ideig
beszélgettünk, Brian csak figyelt végig és méregette Ryant. A valódi okát
kereste látogatásának.
– Mehetünk vásárolni? – kérdezte Brian miután Ryan elment.
Izgatottan mentem készülődni, mire kijöttem a fürdőszobából Jack is ott
ült a nappaliban.
– Mehetünk már? – kérdezte türelmetlenül.
– Jól van, készen vagyok – Brian csak mosolygott. Elindultunk, akár
mehettünk volna egy autóval is, de Jack ragaszkodott a sajátjához. Egy
óriási babaáruházba mentünk, a parkoló tele volt, több kört megtettünk,
amíg be tudtunk állni. A bejárat felé mentünk elég hátul találtunk helyet,
amikor Jack is csatlakozott hozzánk, neki sem volt egyszerű megállni.
– Megfogod az én kezemet is? – nyújtotta felém a karját.
– Nem, köszi – kissé csalódottan mosolygott, én közelebb húzódtam
Brianhez.
Biztos mindenki minket bámulna, ha hárman kézen fogva
vásárolgatnánk. Az előtérben több kismama volt. Többnek nagyobb hasa
volt már, mint nekem. Jack csak forgolódva nézelődött közöttük, elég
feltűnően.
– Te is úgy fogsz menni az utolsó hónapban, mint a pingvinek?
– Pingvin?
– Nézd meg – a kismamák felé mutatott.
– Nagyon kedves vagy Jack – jegyeztem meg neki gúnyolódva
– Jó, tudod, hogy csak vicceltem, cuki pingvin leszel – mosolygott rám.
Először a kiságyakat néztük meg, Jack elindult külön útra. Hatalmas volt
a választék, mind színben és stílusban is, el sem tudtam dönteni melyiket
szeretném. Végül megbeszéltük, hogy azt majd megrendeljük interneten,
egyszerűbb lesz. Azért választottam ágyneműt, annak nem tudtam
ellenállni. A babakocsikat néztük, amikor Jack jött oda, a hasára csatolt
kenguruhordozóval, amiben egy pont bele való játék baba ült.
– Ezzel sokkal egyszerűbb lesz őket vinni – büszkén mutogatta.
– De az csak egy személyes.
– Ez könnyen orvosolható. Fogsz még egyet és a hátadra teszed – Brian
hangosan nevetni kezdett.
– Majd te úgy viszed őket, mi maradunk a babakocsinál – válaszolta neki.
– Simán, veszek nekik kettőt – azzal odébb is állt. Megszólalni sem
tudtam, csak néztem utána. A táskámban kezdtem keresgélni a listát, hogy
mire van szükség. Sorba mentünk és csak telt a kosár, de még rengeteg
minden kellett. A mellszívókat nézegettem, amikor Jack megint megjelent,
a hasán a baba még mindig ott volt.
– Mutasd már? – kivette a kezemből az egyik mintadarabot. Forgatta és
húzogatta nevetve – Ezt hogy kell használni? – kérdezte hangosan, majd
odapróbálta magának félre lökve a baba fejét a mellkasáról.
– Tessék még egy – szólalt meg Brian és elvett egy másik fajta mellszívót,
beszállt Jack játékába.
Többen is minket figyeltek a hangos nevetésük miatt, én csak zavartan
néztem körbe.
 – Jobb lesz, ha szétválunk, srácok – éreztem, ahogy lángol az arcom.
Nekem is nevetnem kellett azon, amit csináltak.
– És ha nem jön semmi, akkor távcsőnek is használhatod – emelte fel a
szeméhez és nézett bele.
– Én mentem – szóltam oda nekik, levettem, amelyiket kiválasztottam
magamnak és nevetve otthagytam őket.
– Várj már Megan, kettő kell, nem? – szólt utánam Jack.
– Nem, elég lesz egy is – fordultam vissza, hogy eszébe ne jusson utánam
hozni még egyet.
Közben Brian utolért és megcsókolt, még mindig nevetett.
– Tiszta ciki veletek.
– Tudom, de jól szórakoztunk – átölelte a derekamat és tovább mentünk.
A kisruháknál töltöttük el a legtöbb időt. Úgy éreztem az összesei
hazavinném, olyan aprók és szépek voltak, feltört bennem az érzés,
mennyire öltöztetném már őket. Briannek is tetszett pár ruha, nagy
örömmel nézte őket csillogó szemekkel. Boldog voltam, hogy beleélte
magát a válogatásba.
– Megan, fordulj ide egy kicsit – Jack szólított meg, odafordultam, két kis
rugdalózó volt a kezében, a rózsaszínhez még kis tüllszoknya is volt varrva.
A másik kék volt, dísz nyakkendővel. Mindkettő elsőre megtetszett. Jack
közelebb lépett és a hasamhoz méregette őket.
– Mit csinálsz Jack? – kérdeztem csodálkozva.
– Ez túl nagy lesz még nekik. Fele ekkora kell – csalódottan nézett körbe.
– Mekkora méret? – közben kivettem a kezéből megnézni. – Ez a
legkisebb, biztos nem lesz nagy nekik – visszavette és újból a hasamhoz
tette.
– Ezt ne így méregesd, Jack – már nevetnem kellet.
– Jó, mindegy. Majd belenőnek – még tettünk pár kört, nagyjából
mindent beszereztünk és beálltunk a sorba. Jack is jött, a kosara meg volt
pakolva, feltűnően nézelődött, mintha keresne valamit.
– Keresel valamit? – kérdeztem tőle
– Nincs itt kispapa részleg? – kérdezte hangosan.
– Olyan nincs Jack – válaszoltam neki.
– Kár, az apák nem érdemelnek meg külön sort – morgolódott motyogva.
– Miket vettél? – megrémisztett a megpakolt kosara.
– Szuper dolgokat – elkezdte mutogatni. Elővett vagy tízféle kis ruhát,
hat cumit, ami mellé el is magyarázta mikor melyiket kell nekik odaadni.
Különböző csörgőket, kis cipőt, sapkát. Briannel tátott szájjal néztük
ledermedve.
– Minek ennyi minden? Nálunk is meg vannak ezek – mutattam a kosárra.
– Ezek kelleni fognak a sétákhoz – folytatta a mutogatást.
A két kenguruhordozó is ott volt a kosarába, komolyan gondolta, hogy
magára fogja akasztani őket. Elővett még kétféle távirányítós autót, egy
Barbit és plüss figurákat. Zenélő zongorától kezdve a játék telefonig, volt
ott minden. Nagyot nyeltünk összenézve és előre fordultunk.
Még dúdolgatott is a sorban mögöttünk.
– Ezeket tényleg meg akarja venni? – suttogva kérdeztem Briantől.
– Látod, bekattant – nevette el magát.
– Hogy fogja kifizetni? – Brian megvonta a vállát és hátrafordult.
– Jack! Van nálad ennyi pénz? – mutatott a kosárra Brian. Ránézett,
összehúzta a szemöldökét. Látszott az arcán, hogy gondolkodni kezdett.
– Fizessük már egybe, majd kint odaadom – vakarni kezdte a fejét.
– Miért nem pakolsz vissza valamit?
– Á, kellene minden. Ne már haver, mind a tietek lesz Majd elszámolunk –
Brian rám nézett mosolyogva.
– Legalább pakold fel a szalagra.
– Megcsinálom – lelkesen kezdett kipakolni mind a két kosárból.
Szemérmetlenül magas összeget fizettünk, Briannel ellentétben,
nehezebben is vettem a levegőt, amint meghallottam. Jack jókedvűen
pakolta be a kocsiba a cuccokat. Később nálunk találkoztunk, az egész
nappali megtelt babaholmival, miután a fiúk behordtak mindent. Csak
álltam és néztem a nagy kupacot.
– Hogy fogjuk ezt mind eltenni? – kérdeztem Briantől.
– Nem tudom – megállt mellettem és nézte ő is – Holnap korábban jövök,
elviszlek valahova – puszit adott az arcomra és odament a konyhába
Jackhez.
Esélyt sem adott, hogy megkérdezzem még is hova megyünk. Utánuk
mentem, mindketten a távirányítós autót bontogatták, és kezdtek velük
játszani.
– Az nem a gyerekeknek volt? – kérdeztem mosolyogva tőlük.
– Ki kell próbálni, ha veszélyes játék nem adjuk oda nekik – válaszolta
Jack és őrült módon átmentek öt éves gyerekbe, még hangokat is adtak ki
közben. Nagyot fújva mentem a kupachoz, én próbáltam összerendezni
amiket vettünk.
 Másnap kora délután jött Brian, előtte hazaszólt, hogy legyek készen.
Türelmetlenül vártam elkészülve, még ha kicsit fáradtnak éreztem is
magam, a hasam is feszült és furcsán keménynek éreztem. Vidáman lépett
be az ajtón.
– Milyen szexi vagy – ölelt magához, egyik kezével megsimogatta a
hasamat.
– Hova megyünk? – reménykedtem talán már el fogja mondani.
– Majd meglátod, jól vagy ? Sápadt az arcod – simogatott meg.
– Igen, mehetünk – annyira jól azért nem voltam. Elindultunk, az út sem
volt ismerős. Letekertem az ablakot, úgy lettem jobban kicsit. Gyorsan
megérkeztünk, Brian egy tengerpart melletti háznál állt meg.
– Kihez jöttünk? – nem válaszolt csak kiszállt, majd sietve nyitotta ki az
ajtót nekem is.
Megfogta a kezem és elindultunk befelé. Nem csengetett, egyszerűen
benyitott. Világos nappali tárult elénk hatalmas üvegfalakkal, ami a ház
előtt lévő hatalmas kék vízre tárult.
– Miért jöttünk ide? – még mindig csak ezt kérdeztem, arra vártam, hogy
valaki velünk szembe fog jönni. Elindult körbe a házba, nem volt emelet,
szinteltolással voltak különválasztva a hálószobák, volt belőlük öt.
Mindegyik világos és nagy volt, kettő kivételével mind be volt rendezve
ízlésesen. Minden szobához fürdőszoba volt és gardrób, egy igazi álom volt
számomra, egyszer észre is vettem magamon, hogy tátva maradt a szám. A
konyha hatalmas volt, felszerelve a legmodernebb gépekkel, középen
konyhaszigettel, el tudtam volna képzelni, hogy ott ülök minden reggel és
nézek kifelé a partot lesem.
– Na, milyen? – kérdezte Brian kirobbanó örömmel.
– Nagyon szép – válaszoltam neki halkan.
Közben azon gondolkodtam, hogy mit keresünk itt. Legbelül olyan
érzésem volt, mintha azt akarná mondani, hogy itt fogunk lakni, de nem
akartam meghallani a belső hangot, elhinni sem tudtam, hogy bejöhettem
egy ilyen házba. A nappaliból hatalmas teraszajtó nyílt, odasétáltam és
kiléptem. Szinte karnyújtásnyira volt előttem a homokos part, a langyos
szél egyenesen az arcomba fújta a sós víz illatát. Becsuktam a szemem és
hagytam, hogy simogassa arcomat. Brian lépett mögém és átölelt.
– Tetszik? – kérdezte hozzám bújva, gyengéden belecsókolt a nyakamba.
– Igen – válaszoltam neki halkan.
– Akkor a miénk – kihagyott a lélegzetem egy pillanatra, ahogy odasúgta.
 Még a kék tengeren volt a tekintetem, de már csak homályosan láttam,
mert megeredtek a könnyeim. Tenyeremet arcomhoz kaptam, tudtam, hogy
most őrjöngve az örömtől kellene a nyakába ugranom, de helyette csak
ledermedten sírtam. Elém lépett úgy ölelt meg. Átölelve derekát mellkasába
pityeregtem tovább.
– Ha akarod, megnézhetünk mást is – mondta halkan közben puha csókot
nyomott hajamba.
Fejemet ráztam. Eltolt magától, arcomat fogta, hüvelykujjával letörölve
könnyeimet.
– Nem akarok megnézni mást, nekem ez tökéletes. Bármi jó ahol te is ott
vagy – szipogtam halkan neki.
– Szeretlek – hosszan csókolt meg.
A következő időszak azzal telt el, hogy ellenőrző vizsgálatokra jártam,
már csak szűk másfél hónap van hátra, egyre jobban vártam már, hogy a
karomba tarthassam őket, de féltem is, hogy fogunk helytállni. A
csomagom már egy hete készenlétbe várt az orvos javaslatára, ha menni
kell, akkor kéznél legyen. Brian hívott egy lakberendezőt, egyelőre csak az
egyik szobát csinálta meg a piciknek. Megbeszéltük, hogy milyen legyen,
de a végeredményt még nem láttuk. Megint türelmetlenül vártam, hogy
jöjjön és átmenjünk megnézni. A megbeszélt időben érkezett, Jack is vele
jött, még nem látta, hogy hol fogunk lakni.
– Kimehetnénk utána a strandra – vetette fel Jack indulás előtt.
– Én nem szeretnék – már csak az kéne, hogy ott üldögéljek hatalmas
hassal a forró homokba.
– Majd árnyékba ülsz Megan, egy órát kibírsz – megint elővette a cuki
Jack tekintetet.
Néha olyan, mint egy gyerek. Tartottam attól, ha elutasítom, lebiggyeszti
a száját. Brianre néztem mi a véleménye. Feltette a kezét, hogy az én
döntésem.
– Jó, talán – egyeztem bele végül, de még mindig nem tartottam jó
ötletnek.
Elindultunk, nagyon meleg volt, forrón sütött át a nap az autó ablakán is.
Jacknek elállt a lélegzete, amikor meglátta a házat kívülről. Láthatóan
tetszett neki. Bent, izgatottan járt körbe.
– Azért néha majd itt alszom, ha már meg sem kérdeztétek akarok-e
veletek lakni – nevetett valami furcsa sértődéssel a hangjában.
– Persze Jack – válaszoltam mosolyogva.
 Elindultunk a szoba felé, hevesebben dobogott a szívem. Lassan mertem
kinyitni az ajtót, még a kezem is remegett az izgatottságtól, felesleges volt,
csodálatosan szép lett a szoba, egyszerű, de mégis különleges. Világos
semleges színekkel, a legkomfortosabb bútorokkal berendezve. Az ágyak
egymás mellett, kisebb távolság volt közöttük, azzal az ágyneművel, amit
még én választottam. Még egy apró maci volt csak benne, elöntött a
forróság, ahogy néztem. Nemsokára a macik helyett már ők fognak ott
feküdni.
– Szép lett a szoba – jegyezte meg Brian és beleült az egyik fotelbe. –
Mindkettőnknek lesz itt hely – mutatott a másikra. Odasétáltam és leültem
én is vele szemben. Egymást néztük, nem volt szükség egyetlen egy szóra
sem, a szemeiben csillogott minden. Még ha el is távolodtunk kissé
egymástól az utóbbi időben az együttlétekre vonatkozóan. Az egymás iránt
érzett vágy, tűz egy apró porszemnyit sem lankadt, csak készenlétbe várt,
hogy mikor törhet ki.
– Tudtam, hogy ebből is kimaradok – morgolódott Jack belépve a
szobába, ezzel kizökkentve lelkünk ölelkezéséből minket.
– Miből maradtál ki?
– Itt is csak két fotel van, nem szóltatok, hogy nekem is kell? – csak
nevetni tudtam válasz helyett.
– Majd szerzünk neked egyet.
– Mehetünk a strandra? – bólintottam és elindultunk kifelé. Még az
ajtóban visszafordultam, hogy vessek egy pillantást a szobára. Akkor
láttam, hogy mi hiányzik. Nagyot sóhajtottam.
– Mi az? Nem jó valami? – kérdezte Brian mellettem.
– Hiányzik a nevük a kiságy felett – ki volt alakítva már, hogyan lesz
felírva, de mivel nem mondtuk meg, azok majd utólag fognak felkerülni.
– El kell döntenünk, hogy fogják őket hívni.
– A kis srác legyen Jack, a lány pedig Nancy – szemrebbenés nélkül
vetette fel Jack.
Én csak nagyot nyeltem és forgattam a szemeimet mosolyogva.
– Köszönjük, a javaslatod Jack, majd még megfontoljuk – nevetve
válaszolt neki Brian. Kiindultunk a strandra.
– Miért nem jó, ha itt strandolsz a háznál Jack? – kérdeztem kíváncsian,
hiszen itt is ugyan olyan forrón égethette a talpát a homok, és a víz sem volt
más, mint a régi helyen. Talán itt jobban el lettem volna.
 – Csajokat akarok lesni – válaszolt nevetve, megrebbent a szeme, mintha
kacsintani akart volna, de a nap annyira sütött, hogy csak hunyorítva nézett
rám. Nem volt messze a megszokott helyük ahova menni szoktak, hamar
odaértünk. Letelepedtünk a homokba, én középen üldögéltem. Egész jól
bírtam a meleget, furcsán feszült megint a hasam és néha éreztem némi
fájdalmat a hátamon, de nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki. És
főleg nem akartam ilyennel fárasztani Briant. Hason fekve beszélgettek és
nevetgéltek körülöttem. Jack elvárása, hogy csajokat akart lesni, itt sem jött
be, alig volt egy-két ember, azok is jóval távolabb.
– Irigyellek titeket – sóhajtva szóltam közbe.
– Miért? – kérdően néztek rám értetlenül.
– Szívesen elterülnék én is hason, de nem lehet – nevettem
– Most is megteheted, csak olyan leszel, mint a hátára fordult teknős –
nevetni kezdett hangosan Jack.
– Fúúú, de szemét vagy. Legutóbb pingvin, most meg teknős –
bosszankodtam, de nevetve válaszoltam neki.
– Akarod, hogy leverjem, Kicsim? – kérdezte Brian, megsimogatta a
karomat.
– Hagyd csak, hadd legyen ennyi öröme – még mindig nevetett.
– Legalább nem veszed komolyan – nevetett tovább, majd elkomolyodva
nézett rám.
– Mi van? – nem értettem
– Most megmutatod a hasad? Brian is biztos megengedi – nézett rá
kérdőn a barátjára.
– Minek akarod megnézi?
– Mert még nem láttam ilyet, kíváncsi vagyok.
– Nem mutatom meg, de ráteheted a kezed, ha Brian is beleegyezik –
sóhajtva bólintott. Jacknek nagyra nyíltak a szemei és örömmel, izgatottan
tette a tenyerét a hasamhoz.
– Milyen kemény – még a szája is tátva volt – Szólsz nekik, hogy
mozogjanak?
– Azt nem tudom megmondani – még egy kis ideig ott volt a keze, talán
azt várta megmozdulnak, de nem volt szerencséje.
– Elégedett vagy? – kérdezte tőle Brian.
– Igen, annyira, hogy mehetünk be a vízbe – már állt is fel indulásra
készen.
– Megleszel addig? – felült Brian hozzám hajolt.
 – Igen, menjetek csak.
– Nem leszünk bent sokat, utána mehetünk haza – bólintottam és
megcsókoltam.
– Hozunk neked halat – szólt vissza Jack nevetve.
Néztem, ahogy távolodnak. Egyre beljebb mentek, már csak a fejük
látszott ki és a karjuk, amikor felém intettek. Áttöröltem az arcomat nedves
kendővel, amit sikerült előhalásznom a táskából. Hirtelen egy tenyér szorult
a számra, éreztem, ahogy valaki mögém guggolt, az oldalamhoz nyomott
valamit.
– Egy hangot se. Állj fel! – felismertem, Tony volt az, a torkomba kezdett
dobogni a szívem, ahogy hallottam rekedtes hangját a fülemben.
Kezdtem felállni, de nem ment olyan gyorsan, mint ahogy azt ő várta.
Közben Briant néztem, de messze voltak és háttal nekem.
– Mozogjál már! – ordított hangosan, majd megfogott és felállított.
Kihasználva az alkalmat kiabáltam Briannek, de rögtön vissza is
szorította tenyerét a számra.
– Ha még egyszer megpróbálod, megöllek – elindult, mielőtt
megfordultam volna láttam, hogy észrevett Brian és mindketten elindultak
kifelé. Elkezdett húzni a karomnál fogva, nem akartam menni, tudtam, hogy
kell nekik idő, amíg kiérnek, de nem láttam rá esélyt, hogy időben ott
lesznek.
– Nem tudok olyan gyorsan menni! – szóltam rá Tonyra, mert erősen
húzott, kényelmetlen volt a tempó, egyik kezemmel a hasamat fogtam
hangosan lihegtem.
– Kussolj!– szólt rám mérgesen.
Egy furgonhoz mentünk ahol egy nagydarab férfi várt nyitott ajtóval, az
arca mogorva volt.
Tony szinte belökdösött az autóba. Hangosan felszisszentem, amikor
beütöttem a lábam. Beült mellém ő is.
– Induljunk! – szólt idegesen a férfinek.
Becsukta mögöttünk az ajtót és sietve ült be előre. Az autó kerekei
csikorogtak induláskor, én belesüllyedtem az ülésbe.
– Minek csinálod ezt?– kérdeztem Tonytól.
– Már mondtam, az öcsémet akarom – förmedt vissza mérgesen.
– Ezzel nem kapod vissza – belemarkolt hátulról a hajamba.
– Még egyszer megszólalsz végzek a kölyköddel – a hasamhoz tette a
pisztolyt.
 Amint megéreztem lelöktem róla. Egy kötelet vett elő, összeszorította
egymáshoz a két csuklómat és rátekerte a kezemre. Húzta a bőrömet a
zsinór.
– Ennek semmi értelme, nem fogok hadonászni – jegyeztem meg
motyogva.
– Nem tudod befogni? – kiabált rám.
Egy szalagot vett elő, letépett egy darabot róla, beragasztotta a számat.
– Nem vagyok kíváncsi a rinyálásodra.
– Uram, követnek minket – szólt hátra a férfi.
Hátranéztem én is, Brian autóját láttam, ahogy szlalomozik mögöttünk,
de még messze volt. Túl messze.
– Menj gyorsabban, rázd le őket! – kiabált előre idegesen. Próbáltam
oldalt kapaszkodni, a rázkódás miatt ne dobáljon jobbra-balra az autó.
Olyan volt, mintha ugyan azokat a köröket tennénk meg, nem tudtam hol
vagyunk. Erős nyilallást éreztem a hátamba. Nehezebben tudtam venni a
levegőt az orromon, jólesett volna mélyet lélegezni. Hátranéztem megint,
még mindig jött utánunk az autó, aminek örültem, de félelem volt minden
egyes porcikámban.
– Nem forgolódsz! – rántott vissza Tony.
Dühösen néztem rá, megszólalni nem tudtam a szalag miatt a számon.
Még jó ideig mentünk, amikor lekanyarodott egy elhagyott, kopott
épülethez. Az előttem lévő ülésbe támasztottam ki magam a hatalmas
féktől.
– Kifelé! – ordított felém és már nyitotta az ajtót, de megint nem tetszett
neki a tempóm, mert szinte repültem lefelé a kocsiról annyira húzott. Az
ajtó felé mentünk, megtorpantam és összegörnyedtem a medencébe hasító
fájdalomtól, kapkodtam a levegőt az orromon. Az összekötözött kezemmel
a hasamat fogtam.
– Mi van már? Ki ne találd, hogy most fogsz szülni, ezt a trükköt nem
veszem be, tartsd vissza! – tovább húzott, összeszorítva fogaimat
lépkedtem.
Nem tartott sokáig a fájdalom, de ezt már komolynak éreztem. Bent sötét
volt és büdös dohos levegő csapott meg, amitől máskor befognám az
orromat, de most ezt nem tehettem. Egy szakadt kanapé volt csak bent, ami
mellett megálltunk.
– Leülni! – ordított rám, megint megrezzentem.
 Lassan leereszkedtem ülő helyzetbe, de így is felröppent egy jó adag por.
Tony le-föl járkált, egyik kezében a pisztollyal, a másikkal a telefont tartotta
a füléhez, felhívott valakit.
– Itt van a raktárba. Mi az hogy nem érdekel? Az öcsém miatt csináltam,
aki a te fiad! – ordította a telefonba vérben forgó szemekkel.
Biztos voltam benne, hogy Andrewal beszél.
– Eszemben sincs elengedni, inkább megölöm. Melyik oldalon állsz? –
abban a pillanatban falhoz vágta a telefont és dühöngeni kezdett, mint egy
elmebeteg, üvöltött és tombolt Remegett az egész testem, próbáltam lazítani
a kötelet a csuklómon, hátha ki tudok szabadulni, de nem ment. Folyni
kezdtek a könnyeim, ahogy láttam mennyire dühös. A kezében van
mindhármunk élete, tehetetlenül ültem rettegve, magamba imádkoztam,
hogy legalább a babák túléljék, bár nekik sincs sok esélyük, ha engem
megöl. Felém jött, az arca tiszta verejték volt, szemei bevérezve. Homlokán
és a nyakán az erek kidagadva. Tompán éreztem újra a fájdalmat a
medencémben, de mozdulni sem mertem csak sűrűn vettem a levegőt az
orromon.
– Köszönheted a pasidnak, hogy ezt nem éled túl – idegtől hörgő hangon
mondta, miközben a homlokomhoz tette a pisztolyt. Becsuktam a szemem,
ahogy megéreztem a hideg vasat. Az arcomon lassan folyt le a könny,
mintha lelassult volna minden. Ujjaimmal a hasamat simogattam,
amennyire tudtam mozgatni és vártam, hogy meghúzza a ravaszt. Hirtelen
az ajtó kicsapódott. Brian rúgta be.
– Elkéstél haver – nevetett kárörvendett Tony.
Hallottam, ahogy kibiztosítja a pisztolyt, amit még mindig a
homlokomhoz szorított.
– Te meg megdöglesz – válaszolt neki vissza Brian.
A következő pillanatban már Tony a földön volt, Brian tombolta ki rajta
az összes dühét. A pisztoly elém esett le, beljebb toltam az ágy alá, fel
akartam állni, de ahogy próbáltam kiegyenesedni, görnyedve csúsztam
vissza. A számról a szalagot próbáltam leszedni, hogy jobban kapjak
levegőt. Akkor szaladt be az ajtón Jack is. A szája felszakadva, talán a
hústorony intézte el, aki kint volt. Segített lehúzni a szalagot, az én kezem
remegett. Hallottam saját hangom, ahogy hangosan levegő után kaptam.
– Jól vagy Megan?
– Ne hagyd, hogy megölje – mutattam Brian felé, még mindig Tonyt
ütötte, de az már nem nagyon mozgott.
 – Tudja, mit csinál – kezdte volna kioldozni a kötelet, de elhúztam.
– Állítsd le, nem akarom, hogy ezért lecsukják – kiáltottam rá erősebben.
Felállt és Brianhez ment. Az újabb fájdalomtól már a földön ültem és őket
néztem.
– Elég hagyd abba, alig él már – hadakozott vele Jack, amíg
hátrafeszítve karját le tudta húzni róla. – Megannak szüksége van rád, Tonyt
én intézem – Brian bólintott és odajött hozzám. Erősen zihált, az arca úszott
a verejtékben, a jobb ökle vérzett az ütések miatt. Lerogyott mellém, szemei
könnyesek voltak, ahogy rám nézett.
– Sajnálom, Jól vagytok? – simogatta meg az arcomat és csókolgatni
kezdett. Bólogattam, közben próbálta kioldani a zsinórt a csuklómról.
Amint sikerült magához ölelt, de nem tudtam megnyugodni, tudtam, hogy
Tony miatt biztonságban vagyunk, már más miatt aggódtam, éreztem erős
szívdobogását. Megint jött a fájdalom a hátam és a medencecsontomat,
mintha préselték volna össze. Visszafojtva a levegőt kapaszkodtam Brianbe.
Nem tartott hosszú ideig, de a falat tudtam volna kaparni. Amikor tompult,
kapkodva vettem a levegőt.
– Mi történt? – kérdezte Brian kétségbeesve.
– Mennünk kell – mondtam neki halkan, nem jött ki belőlem hangos szó.
Végignézett rajtam, arca rémült lett.
– Beviszlek a kórházba – segített felállni.
– Ne hagyjatok már itt! – szólt utánunk Jack. – Én is ott akarok lenni.
– Gyere utánunk, tudod, hol leszünk. Itt ne hagyd Tonyt, várd meg, amíg
kijön az erősítés – némi fenyegetéssel a hangjában szólt rá Brian.
– A francba már! – kiabált dühösen Jack.
Szorosan fogtam Brian kezét és elindultunk az autóhoz.
– El kell mennünk a táskáért – szóltam Briannek miután elindult.
– Nem megyünk semmilyen táskáért, majd meg lesz
– Minden benne van, és még iratok sincsenek nálam.
– Megan, dehogy megyünk táskáért – emelte fel a hangját. Meglepődtem,
nem válaszoltam csak néztem csendben.
– Lélegezz Brian – nevettem el magam, teljes rémület vette át az arcát.
Én is bátrabb voltam, mert nem éreztem akkor fájdalmat.
– Útba esik a kórház felé – folytattam tovább, de akartam azt a táskát,
magam sem tudom miért volt olyan fontos.
– Jó, megállunk, beszaladok és tűzünk tovább – mondta hadarva.
Bólintottam. Gyorsan megérkeztünk, már ki is pattant a kocsiból, miután
kicsapta az ajtót. Kezdtem érezni a tompa fájdalmat megint a hátamban,
majd egyre erősödött. Megkapaszkodtam, élesen vettem a levegőt, csak fél
szemmel láttam, hogy már visszafelé tart. Kinyitotta az ajtót sápadtan.
– Mondtam, hogy ne álljunk meg ezért a buzi táskáért – dühöngött és
megfogta a kezem.
– Mindjárt elmúlik – nyögtem ki fájdalmas hangon. – Addig engedd
vissza a kutyát.
– Nincs kint a kutya – előre mutattam, Lucy a bokrot szaglászta.
– Menj már! – sürgettem.
– Ó a francba – kiszállt betessékelte az ajtón és rohant vissza.
Bekapcsolta a szirénát, úgy száguldozta végig a maradék utat. A kórház
előtt összenéztünk meglepődve, Jack állt ott.
– Hol a fenébe voltatok? – kérdezte mérgesen.
– Te hogy kerülsz ide? – kérdezte Brian.
– Mentővel jöttem be, amelyik Tonyt hozţa ide.
– Remek itt a kulcs, keress parkolót, amíg mi bemegyünk – veregette meg
a vállát Brian és a kezébe adta kulcsot.
– Ne szopass már Brian! – már háttal voltunk neki, csak hallottam, ahogy
csapódik a kocsi ajtója és felbőg a motor. Brian előre ment, míg én beértem
már egy tolószékkel jött felém a nővér. A vizsgálóba tolt be, hogy
várakozzunk és vegyem át a ruhám, Egy köpenyt nyomott a kezembe, majd
ki is ment. Igyekeztem átöltözni, mielőtt jönne az újabb fájás. Pár perccel
később egy középkorú férfi lépett be oldalán a nővérrel, hangosan
bemutatkozott Briannek, én elmerülve sziszegtem a fájdalomban, amit
megint éreztem.
– Apuka, maga, hogy néz ki? – szörnyülködött a nővér Brianre nézve.
A dulakodás nyomait a ruháján látni lehetett, a kezén Tony vére még ott
volt.
– Azonnal mosakodjon meg, így nem fogjuk beengedni – Brian csak
fújtatva vette el a felé nyújtott védőruhát és kiment, hogy átöltözzön.
Felültem az ágyra, mélyeket lélegezve tűrtem, hogy az orvos
megvizsgáljon.
– Ebből szülés lesz – azt hittem valami értelmesebbet fog kinyögni, nem
is számítottam másra. – Átmegyünk a szülőszobába – aggódva néztem az
ajtó felé, Brian még nem jött vissza. Beültem megint a székbe, amit a nővér
odatolt. Elindultunk kifelé. Hosszan tolt a folyosón, hallottam hátulról a
trappolást, túl hangos volt, hogy Brian legyen. Fordultunk volna be a
szobába, akkor pillantottam oldalra. Brian volt, Jack is mögötte szaladt.
– Itt vagyok – mondta Brian és megfogta a kezemet.
– Én is – lihegve lépett mellé Jack.
– Most melyikük az apuka? – kérdezte a nővér meglepetten.
 – Én – vágták rá mindketten a választ, Jacket néztem rémülten Briannel
együtt. Éreztem, ahogy felugrik a szemöldököm a csodálkozástól.
– Azaz ő az apa – mutatott Jack Brianre zavartan, miközben dadogott.
– Akkor maga szépen kimegy a váróba és türelmesen vár, addig apuka
maga betolja a kismamát és felfekszik az ágyra – mát adta is át a kocsit
Briannek.
– Én feküdjek fel? –kérdezett vissza Brian.
– Maga fog szülni? – kérdezett vissza a nővér.
– Legalább tízpercet hadd maradjak, az elején. Szükségük van rám –
kezdett bele Jack a könyörgésbe.
– Szó sem lehet róla, jöjjön velem – a visszafelé útra mutatott.
– Kérem, olyan szépek a szemei. Biztos meg tudjuk ezt beszélni – nem
volt poénos kedvébe a nővér.
– Jack, menj, nemsoká találkozunk – szóltam oda neki. Elhúzta a száját,
csalódottan nézett rám, majd megfordult és elindultak vissza a folyosón a
nővérrel. Bementünk a szobába, ami elég tágas volt, nagy ágy volt és
hatalmas ablakok. Már szürkület volt odakint és a fény is tökéletes volt
bent, nem sütött be a nap, inkább nyugodtságot sugallt a szoba.
Felfeküdtem az ágyra, Brian az ott lévő széket húzta oda és leült mellém.
Idegesen erőltetett mosollyal nézett rám. Megsimogattam az arcát. A
szájához húzta kézfejem és megcsókolta. A nővér jött vissza és kis
tappancsokat kezdett a hasamra ragasztani, majd bekapcsolt egy gépet és
erős dobogás hallatszott.
– Ez a babák szívverése – mosolyogtunk mindketten az ismerős hangot
meghallva – Itt tudják nézni a fájdalom erősségét – mutatott a kijelzőre ahol
a hetvenes szám világított.
– Nem sok az a hetven? – kérdezte Brian.
– Minél kisebb a szám, annál nagyobb a fájdalom apuka – világosította
fel a nővér.
– Már értem – összehúzott szemöldökkel csak a számot nézte. Én nem
akartam azt bámulni, csak túl akartam lenni rajta. Öt perc telt el, amikor
Brian megszólalt.
– Kezdődik – ránéztem, majd a monitorra pillantottam.
A szám kezdett csökkenni, a szívhang gyorsult. Fogtam Brian kezét,
összeszorítva a számat fújtam ki a levegőt a fogaim között. És ez így ment
egy órán keresztül. Egyre hosszabb idegig tartott az érkező fájdalom és
egyre erősebb volt. A számok egyre lejjebb mentek.
 – Nagyon jól csinálod – hajolt oda Brian és megcsókolt. Fáradt voltam,
de még elviselhetőnek találtam a fájdalmakat. Ezt simán meg fogom tudni
csinálni. Az orvos jött be ellenőrzésre. Kellemetlenebb volt, mint egy fájás,
amit csinált. Oldalra lépett, kért valamit a nővértől, majd visszafordult egy
hatalmas tűvel a kezében. Kitágult szemekkel néztem át a térdem felett, mit
akar azzal csinálni.
– Meg kell repesztenünk a burkot, hogy elfolyjon a magzatvíz –
mosolygott mindkettőnkre elégedetten. Rászorítottam Brian kezére,
felszisszent, talán a szorításomtól, ami a félelmem mellékhatásaként
reflexszerűen jött. Nem éreztem fájdalmat, csak annyit, hogy folyik valami
odalent. Kínosnak tartottam.
– Így, most egy kicsit felgyorsulunk. Apuka a kaland csak most
következik. Maradjon a széken, ha lehet.
– Nem megyek sehova – válaszolta neki.
– Nem is úgy értettem, sokan lefordultak már onnan ájultan.
– Én nem fogok – zavartan köhintett egyet Brian.
Egy gyorsabb fájdalom jött, az előzőekhez képest az egész testem
befeszült, mint ha szét akart volna szakadni a medencém olyan nyomást
éreztem. Az ujjaim fájtak az erős szorítástól, Brian arca vörösen izzott.
– Ez nagy volt – jött ki belőlem lihegve miután elmúlt a fájdalom. –
Szomjas vagyok – teljesen kiszáradt a szám.
– Ki kell bírnia, nem ihat egyelőre – már csak a tudattól, hogy nem
ihatok, szomjasabb voltam. Brian felállt és egy nedves ronggyal jött vissza,
amit a számon húzott végig. Egy cseppje már feldobott teljesen. Nem volt
sok időm pihenni, már jött is a következő fájás, mikor már elérte az előző
szintet a fájdalom, vártam volna, hogy abbamarad, de tovább fokozódott,
azt hittem ott fogok szétrobbanni.
– Csak nyugodj meg – mondta Brian idegesen, amikor abbamaradt a
fájdalom és ellazult a testem.
– Nem vagyok ideges, csak fáj – lihegtem neki vissza.
– Csak nyugodj meg – mintha beakadt volna a szalag, úgy ismételte,
közben a kezemet nézte és simogatta.
– Fejezd már be! – szóltam ráförmedve, de már nem tudtam folytatni,
mert jött az újabb fájás, ami még egy szintet feljebb lépett. Az előbb
könnyelműen gondoltam azt, hogy simán ki fogom bírni. Már nem voltam
annyira biztos benne.
 – Ha szeretnél még gyereket, azt már te fogod megszülni Brian –
lihegtem neki, amikor elmúlt.
– Már nem kell sok, Kicsim. Szeretlek – arcomat törölgette. Az orvos jött
vissza, most két nővérrel az oldalán.
– Lássuk – nézett be a lepedő alá. – Oh, igen. Ugye milyen izgalmas? –
mosolygott felénk.
A nővérek csináltak valamit az ággyal, a lábam feljebb került. Brianre
néztem, hol rémült volt az arca, hol pedig ideges. Az orvos dúdolgatva állt a
lábamhoz.
– A következő fájásnál kezdjen nyomni, Megan – szólt felém derült
arccal, ami eléggé zavaró volt. Alighogy kimondta már kezdődött megint.
– Gyerünk, Megan – állt a nővér a másik oldalamhoz. Ahogy csak bírtam
kezdtem nyomni, de fogalmam sem volt, hogy jól csinálom-e egyáltalán.
– Milyen nagy haja van. Mi lesz az első? A lány vagy a fiú? – kérdezte
szórakozottan az orvos.
– Mindegy csak kint legyen már – válaszolta Brian és rám nézett. – Nincs
valami fájdalomcsillapító? – kérdezte idegesen.
– Ha magának kell apuka, van gumikalapács, mindjárt a kezébe foghatja
a babákat, ilyenkor már nincs – idegesen fészkelődött a széken miután
megkapta a választ.
– Kezdheti, Megan – szólt a nővér, erőt véve magamon nyomtam megint,
hallottam a saját erőlködő hangomat.
– Vegyen egy nagy levegőt és megint – felsóhajtva szívtam magamba a
levegőt és folytattam.
Megkönnyebbülve engedtem el magam. Azt láttam, hogy a nővér
kezében ott van a baba. Szédültem és fáradt voltam, alig volt valami erőm a
fájások között.
– Miért nem sír? – kérdeztem halkan Brianre nézve és megtelt a szemem
könnyel.
Abban a pillanatban hallottam meg a keserves sírását, ami nekem most
öröm volt.
– Kisfiú az első! – emelte fel a nővér. Brian állt volna fel, amikor jött az
újabb fájás és csak a ruháját tudtam elkapni, amire nem számított, erősen
húztam magam felé, alig tudta megtámasztani magát, hogy rám ne essen.
– Tarts ki, nagyon ügyes vagy – közben megcsillant a szeme. Hangosan
lihegtem, amikor abbamaradt a fájdalom, csak homályosan láttam a
könnyek között.
 – Gyerünk, Megan. A baba is fáradt már, de csak magára számíthat –
mondta az orvos.
Én csak szipogtam, nem hittem, hogy tudom tovább csinálni. Az orvos
mellém állt. Jött az újabb fájás.
– Nyomjon most! – szinte felkiáltott, majd a hasamra támaszkodott és
nyomta lefelé.
Brian az arcomat törölte. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem és már
kint is volt a kislány. Vártam, hogy felcsendüljön a hang, de nem jött.
– Szeretlek – Brian hajolt hozzám.
– Jól vannak? – kérdeztem tőle kétségbeesett lihegésem között.
– Igen – az arcomat simogatta és megcsókolt.
– Apuka jöjjön ide – szólt a nővér.
Brian odament, láttam, ahogy a kezébe adják a kis csomagot. Csak állt ott
és az arcát törölte majd felém indult és a karomhoz tette.
– Jöjjön vissza, van még egy – nevetett a nővér.
Csak néztem, ahogy betekerve aludt, nem törődve a világgal maga körül.
Mosolyogva simogattam meg kis arcát és öleltem magamhoz. Vékony kis
karján egy kék szalag volt.
– Cserélünk? –kérdezte Brian nevetve kezében a kislánnyal. Bólintottam.
A nővér egy kiskocsit tolt oda, elvette tőlem a babát és beletette.
– Nézze meg a kislányt is, utána apuka kimegy szépen a babákkal – Brian
odatette hozzám a lányomat.
Hatalmas szemekkel pislogott rám, a kezei repkedtek a levegőben.
Gyorsan elvette a nővér, még órákon keresztül tudtam volna nézni.
– Csodálatos vagy, köszönöm – hajolt hozzám Brian és gyengéden
homlokon csókolt. Simogattam az arcát mosolyogva, szemei megteltek
könnyel.
– Jöjjön apuka – szólt megint rá.
Megcsókolt és kimentek. Még eltartott egy ideig, amíg forgolódtak
körülöttem, de már nyugodt voltam és főleg kimerült. Jólesett csak ott
feküdni azzal a beleső hanggal, ami mondogatta, hogy túl vagy rajta
sikerült. Később Brian jött vissza.
– Hogy vagy? – megfogta a kezem és mosolygott.
– Jól. Hol vannak?
– A nővérekkel – magához húzott és szorítva ölelt.
– Ne szoríts már ennyire – nevettem el magam, de nem engedett.
 – Olyan szépek, mint te – mondta nevetve és már a szemembe nézett.
Zöld szemeiben fénylett a könnycsepp. – Büszke vagyok rád, nagyon ügyes
voltál – mondta elcsukló hangon.
– Nélküled nem ment volna – bújtam oda az arcához nagyot sóhajtva. A
nővér jött oda hozzánk.
– Mi lesz a nevük a babáknak? – kezében egy papír volt és toll, arra várt,
hogy mondjuk. Egymásra néztünk.
– Tiéd a fiú név – bólintott.
– A kisfiú legyen Nick – nézett rám nevetve.
Tetszett, előttem volt az arca, nem sokat volt nálam, de belevésődött a
fejembe, ahogy legnagyobb nyugalomba aludt. Leírta a nővér és rám nézett,
várta a kislány nevét.
– A kislány pedig Hope – már nagyon nem bírtam mire eljutottunk hozzá
a szülésnél, csak reménykedtem, hogy meg tudom csinálni, ezért is jutott
eszembe ez a név. Leírta a nővér azt is és elindult kifelé.
– Mindjárt átvisszük a szobájába. Apuka segítsen – azzal kiment.
Lassan felkeltem Brianbe kapaszkodtam. Szédültem, úgy éreztem egy
vödör vizet képes lennék meginni. Megint jött a nővér a kocsival, beültem
és átmentünk a szobába. Néztem Jacket, de nem láttam sehol a folyosón.
Átültem az ágyra mikor bementünk.
– Hol van Jack? – kérdeztem Brian tői.
– Mindjárt jön.
Nyílt az ajtó, a nővér a kiskocsit tolta be a babákkal az ágy mellé.
Mindketten aludtak mozdulatlanul. Csak néztük őket csendben, ahogy
szuszognak és fogtuk egymás kezét.
– Brian – szóltam neki, de csak nézte őket, merengett a tekintete. – Brian
– még mindig nem figyelt. – Brian – húztam meg a kezét, arra már felém
nézett – Most hozol inni?
– Hozok – felpattant és odaadta a bekészített üveget. Fékezhetetlenül
kezdtem inni. Sokkal jobban éreztem magam utána. Kopogtak az ajtón.
Vártuk, hogy benyisson.
– Bejöhetek? – eltakart szemekkel lépett be Jack.
– Gyere – válaszoltam neki.
– Nincs már vér? Egyben vagytok? – a karja még az arca előtt volt.
– Nincs, tedd már le a kezed! – szóltam rá nevetve.
Közelebb jött és megtorpant a babák mellett. Csak nézte őket szótlanul,
előbb csak rózsaszín lett az arca, majd egyre vörösödött, a száját elfelejtette
becsukni.
– Fú, basszus – szólalt fel nagyot sóhajtva, a tarkóját dörzsölte és
sóhajtozott tovább.
– Ők itt Nick és Hope – mondta neki Brian.
Láttam az arcán, hogy elérzékenyül, el kezdtek folyni a könnyei, amitől
már nekem is sírnom kellett.
– Ne csináld, haver – Brian felállt, Jack megölelte.
Hangosan szipogott.
– Baszd meg úgy bőgök, mint egy lány – nevetett, az arcát törölte. –
Húúú, abbahagyom mindjárt – tovább folytatta.
Én is a szememet dörzsöltem, remélem Brian nem fog elkezdeni sírni,
hogy fog kinézni, ha valaki bejön és mi itt sírunk mindhárman a picik felett.
– Gratulálok a két kis csodához – jött oda és megölelt engem is. –
Akartam hozni neked virágot, de a nyanya kint elvette.
– Nem baj, Jack. Csak hagyd abba, mert addig én sem jogom tudni –
bólintott és visszalépett a kocsihoz.
– Felvehetem? – kérdezte és már nyúlt is a piciért.
Rutinosan fogta a kezébe, majd gügyögni kezdett neki.
– Szevasz töki, szuper kis csávó leszel, meglátod.
– Jack!– szóltam neki, de nem figyelt. – Jack – akár csak az előbb Brian,
ő is elszállt egy cukros világba.
– Jack – Brian megbökte.
– Ő a kislány – mondtam neki, hihetetlen, hogy nem vette észre a
rózsaszín karszalagot rajta.
– A fenébe, tegyetek rájuk valamit, semmi különbség nincs köröttük.
– Kivéve a szalag – mutatta neki Brian.
– Fel sem tűnt. Nem baj – megvonta a vállát és odahajolt egy puszit
nyomott Hope homlokára. – Milyen finom illata van – jegyezte meg és
lassan visszatette.
Felvette Nicket is, neki is gügyögött pár mondatot, adott neki egy puszit
ugyanúgy a homlokára és visszatette.
– Jól vagy Megan? Rendben volt minden? – leült az ágy végébe.
– Minden rendben volt.
– Nem tudok maradni, mennem kell – felállt sietősen.
– Hova rohansz? – kérdezte Brian.
– Randim lesz. Mindjárt végez a csajom – kacsintott és elindult kifelé.
Még visszafordult az ajtóban.
 – Ha szükségetek lenne rám, akkor ne hívjatok, majd reggel itt leszek –
már el is tűnt vidáman. Csak néztük egymást Briannel.
– Ez becsajozott, amíg mi szülők lettünk? – kérdeztem csodálkozva.
– Úgy néz ki annyira izgult, hogy bevetette magát – nevetett fel Brian.
Pár nappal később hazaengedett minket az orvos, szerencsére a picik elég
erősek és fejlettek voltak a korábbi érkezésük ellenére is. Brian szinte
folyamatosan bent volt velem és segített, nem mindig volt elég a két kezem,
főleg amikor egyszerre voltak éhesek. Jack is bent volt minden nap, volt,
amikor csak rohant és bujkálva közlekedett a folyosón. Azt nem mondta,
hogy miért, de csak sejthettem, hogy a fellángoló szerelem a nővérrel nem
úgy alakult, ahogy azt elképzelte.
– Már itt is vagyunk – lépett be Brian mosolyogva, mögötte Jackkel,
majd feltette a babahordozókat az asztalra.
– Indulásra készen állunk mi is – válaszoltam neki.
Jack elsőként ment a babákhoz és tanácstalanul, de derűs arccal állt
felettük.
– Én Hopeot viszem, nem inkább Nicket – felváltva hajolt hozzájuk.
– Szerintem nekik mindegy Jack – felvette a kislányt majd betette a
hordozóba, gondosan bekötötte, majd legalább háromszor is ellenőrizte,
hogy ki ne essen. Addig mi már elkészülve rá vártunk, hogy indulhassunk
haza.
– Vihetem mindkettők? – kérdezte Briantől.
– Miért? Nem elég egy? – válaszolt Brian, közben kezében hintáztatta
Nicket a hordozóban.
– Nem akarom, hogy kirepüljön a kezedből. Túl bátran lóbálod –
válaszolta komoly arccal.
– Inkább indulj el. Nem lesz semmi baja – sóhajtva kilépett az ajtón, a
kijárat felé végig kihúzta magát, nekem már-már kellemetlen volt, mintha
két apa kíséretében hagynám el a kórházat.
– Most nem kell bujkálnod? – kérdeztem látva bátorságát.
– Nem, már nem jövök vissza.
– Mi történt köztetek? – az autóba beülve szerettem volna kideríteni,
milyen az új-ex barátnője, akiről semmit nem mesélt.
– Már elmúlt – válaszolta egyhangúan.
– Ennyi?
– Hibbant volt a csaj.
 – Az mit jelent? – mellette Brian már mosolygott. – Te tudsz valamit –
fogtam meg a vállát.
Válasz helyett csak nagy csend volt. Picit nyöszörögni kezdett a kislány
ezért felé fordultam. Hazáig már nem faggattam, utána lefoglaltak a picik
körüli teendők, este fáradtan zuhantam be az ágyba Brian mellé.
– Mi lesz Tonyval? – halkan kérdeztem rá, már napok óta meg akartam
kérdezni, de elterelte az öröm a gondolataimat.
– Jó ideig ülni fog ha rajtam múlik – hangjában ott volt a harag felé,
ahogy róla beszélt.
– És Andrew ezt tétlenül foga nézni? – aggódtam, hogy megint
kezdődnek a problérmák, a zűrzavar elölről.
– Andrew nem egy szent ember, de ezzel a módszerrel nem értett eget.
– És mi lesz ha Tony kijön egyszer?
– Azzal majd akkor foglalkozunk – magához ölelt és csókolni kezdett.
Pár nappal később kora délután Jack érkezett meg.
Nem számítottam rá, azt hittem dolgozik.
– Hát te? – kérdeztem csodálkozva
– Zavarok? Briannel megbeszéltük, hogy jövök.
– Nem zavarsz, csak nem tudtam róla. Gyere be – furcsa volt, kedvetlen
és letört. Bementem kihoztam a bébiőrt a szobából és letettem az asztalra.
– Elmondod, hogy mi a baj Jack? – reméltem, hogy meg tudom, miért
ennyire kedvetlen, mintha egy világ omlott volna össze benne.
– Nincs semmi – leült az asztalhoz, maga elé húzta az apró sós ropit, ami
ott volt kint.
– De, látom rajtad – mosolyogtam rá. – A csajjal volt valami?
– Hibbant volt, már mondtam – számomra túl titokzatos volt, tudni
akartam miért ez a véleménye.
– Mi az, hogy hibbant volt? – kérdésemre úgy nevetett fel, mintha nem
jelentett volna semmit az a lány.
– Volt neki egy tetoválása.
– És? Az olyan nagy baj?
– Nem, de az öreg úgy nézett rám, mintha éppen nyakon akarna szúrni –
nevetett sejtelmesen én meg ültem tele kérdőjelekkel a fejem felett.
– Nem értem.
– Ott lent volt neki, egy kalóz
– Hol?
 – Ott lent Megan, ne legyél már ennyire ... – nem fejezte be, felmordult
viccesen. Csak néztem rá és összeraktam a feladványt.
– Úgy érted oda lent volt neki tetoválva egy kálóz aki nyakon akart
szúrni? – kitöri belőlem a nevetés. Amitől ő is nevetett.
– Nem olyan vicces, feszélyezett rendesen – próbált komoly maradni. –
Már azt hittem álmaim nője. Minden passzolt, csak az ne lett volna ott.
– Lehet, hogy az apja, így vigyáz a lányára – visítottam fel nevetve, Jack
belemarkolt az előtte lévő ropiba és megdobált vele. Nehezen tudtuk
abbahagyni a nevetést, a csengő szólalt meg. Könnyeimet törölgetve
mentem kinyitni az ajtót. Két plüss maci nézett velem szembe, nem tudtam
ki van mögöttük, mert eltakarták a méretes állatok.
– Hahó – próbáltam benézni mögé.
– Szia Megan – hatalmas mosolyt húzva arcára köszönt vissza Ryan. –
Bejöhetünk?
– Gyertek –nevettem vissza rá, majd elindultunk a nappaliba, ahol Jack a
ropikat szedegette a földről.
– Itt meg mi történt? –kérdezte Ryan kíváncsian
– Leverték a gyerekek – válaszolt neki Jack, mire megint nevetnem
kellett, ahogy az arcára néztem.
– Remélem nem gond, hogy beugrottam, ha megengeded, megnézném
őket.
– Csokit nem hoztál Ryan? – szólalt meg Jack
– Neked?
– Mindegy kinek. Van, vagy nincs nálad?
– Nem hoztam – arcára már bűntudat kezdett kiülni Jack követelő
kérdésétől.
– Ne is törődj vele Ryan, csak szerelmi bánata van – kuncogtam alig
hallhatóan és elindultam a szoba felé.
Mindketten aludtak még mindig, a kis Nick hason aludt a legjobban,
felhúzva kis lábait. Hope a hátán széttárt karokkal kényelmesen elnyújtva
lábacskáit.
– Nem is kell megkérdeznem a nevüket – nézett fel az elkészült feliratra
az ágyak felett. – Ezeket nekik hoztam.
– Köszönjük szépen – mosolyogva tettem az ágy mellé a két macit,
beterítették volna az egész helyet, ha az ágyba teszem. Ryan odament
hozzájuk, megsimogatta Nick hátát és Hope hasát mosolyogva.
– Nagyon szép babák – sóhajtott kicsit gondterhelten.
 – Minden rendben? Jól vagytok?
– Fogjuk rá, nem Zelda lesz életem értelme – erőltetett mosollyal közölte.
– Oh, ezt sajnálom. Ennyire rossz a helyzet? – bólintott, de nem akartam
tovább faggatni.
– Kérsz egy kávét? – kérdeztem tőle témát váltva.
– Miért is ne – kimentünk a konyha részre. Jack a ropikat dobálta a
levegőbe, amit a szájával próbált elkapni.
– Én is kérek kávét – mondta mosolyogva, amin meglepődtem, hogy
honnan tudja, hogy azt készülők főzni.
– Mindent hallottam – nevetett és a bébiőrre mutatott.
– Már értem – homlokon csaptam magam, persze, hogy hallotta.
– Szóval Ryan, Zeldának annyi?
– Ja
– Örülj neki. Tudok neked egy jobb csajt – lökte meg a vállát finoman.
– Mi vagy te, kerítő? – kérdezett vissza Ryan.
– Nagyon jó a csaj, nővérként dolgozik a kórházba – nevetni kezdtem.
– Megoldom magamnak a csajozást, azért kösz – nevetett Ryan is, biztos
vagyok benne, hogy nem vette komolyan az ajánlatot. Jack a kalózos csajt
akarta lepasszolni neki. Még legalább egy órát beszélgettünk majd Ryan
elment. Várta, hogy felébred valamelyik pici, de csak utána tért magához
Hope, hogy becsukódott az ajtó. Jellegzetes sírása volt, már most meg
tudtam különböztetni a hangjukról őket.
– Akarod, hogy segítsek? – kérdezte Jack a sírást hallva a bébiőrön.
– Majd csak akkor, ha Nick is felébred – válaszoltam és bementem a
szobába.
Mindketten nagyon jó babák voltak, Nick türelmetlenül várta mindig a
pelenkázás végét, addig picit hisztis arcot vágva nyöszörgőit, majd evés
után az alvást részesítette előnybe. Hope teljes ellentéte volt, mindig járt a
keze-lába a pelenkázásnál és evés után még nagy szemekkel nézte a fölötte
lógó zenélő forgót. Tudatában voltam, hogy ez változni, fog és lesz még
olyan, hogy tépni fogom a hajam tőlük, de minden percét élveztem az
anyaság örömének még fáradtan is. Mikor kimentem akkor ért haza Brian.
– Milyen korán hazajöttél – mentem elé megölelni.
– Terveim vannak veled – mosolygott és megsimogatta az arcom.
– Milyen tervek? – közben Jackhez lépett, hogy kezet fogjon vele.
– Elviszlek valahova.
 – De most aludtak el, nem kellene őket felkelteni – Brian Jackre nézett és
az én szemem is rátapadt. Ő csak kapkodta a fejét közöttünk zavartan, majd
megfordult és hátranézett, mintha azt keresné, van-e valaki mögötte.
– Na neeem,felejtsétek el. Nem hagytok itt velük egyedül – kezdett
tiltakozni nevetve.
– Fél órát kibírsz, most alszanak – válaszolt neki Brian és megveregette a
vállát.
– Nem lehetne, hogy felvesztek valami fiatal dadát melléjük?
– A dada még oké, de fiatal is kell legyen? – kérdeztem tőle.
– Igen, szívesebben néznének egy fiatal lányt ők is – válaszolta komolyan,
de a fiatal lányt ő teljesen más okból szeretné.
– Gondolom, tetoválása se legyen – nevettem, majd gyorsan összekaptam
magam, indulásra készen álltam meg Brian mellett.
– Fél óra múlva jövünk – mondta neki Brian és elindultunk.
– Szerinted nem lesz gond? – kérdeztem aggódva miután beültünk a
kocsiba.
– Nem, megfogja oldani, de nem leszünk sokáig.
– Elárulod hova megyünk?
– Majd meglátod – összefonta ujjainkat és egy puszit nyomott a
kézfejemre.
Rövid időn belül meg is érkeztünk az iskolához. Érdeklődve szálltam ki.
Már régen jártam itt, valahogy jó érzés volt nézni a hatalmas épületet,
ahogy előttem tornyosult.
– Minek jöttünk ide? – megfogta a kezem elindultunk befelé az udvaron.
– Nem olyan rég azt mondtad válaszokat szeretnél a kérdéseidre – rám
nézett és mosolygott.
– Igen, és meg is kaptam őket.
– Minden kérdésre? – nem válaszoltam neki, eddig azt hittem már
mindenre kaptam választ. A bejárathoz közeledtünk, azt hittem be fogunk
menni, de tovább sétáltunk hátra. Egészen a mocsárhoz, majd megállt
előtte.
– Van valami, amire nan kaptál választ. Megígértem ugyan, de sok
mindenen túl vagyunk azóta, ez apróság volt mellettük.
– Valóban nem volt könnyű az elmúlt időszak – néztem az előttem lévő
saras vizet, bevillantak a képek, hogy mennyi bosszúságot, haragot indított
el ez a helyszín. Már sejtettem mit akar mondani. A zsebébe nyúlt és egy
teniszlabdát vett elő.
 – Tudtad, hogy ha a teniszlabdát bedobod a vízbe az nem süllyed el? –
néztem rá meglepődve.
Hogy mi mekkora hülyék voltunk, akkor ez eszünkbe sem jutott. Csak
kerestük az alján a labdákat, nem gondolkodtunk tisztán a kialakult
feszültség és stressz miatt.
– Basszus, hova dobta a labdát? – maga elé húzott és megfordított, hogy
háttal legyek megint a mocsárnak.
– Megkeresed velem? – kérdezte kacér mosollyal elém tartva a labdát.
– Igen – válaszoltam mosolyogva. Akár még be is mennék vele abba a
mocskos vízbe, vagy bárhová ahol ő is ott van. Lazán meglendült a keze,
közben végig a szemembe nézett.
Megfordított. A labda megint nem volt sehol. Megfogta a kezem és a
másik oldalra indultunk. Egy kisebb töltés volt ott, amire föllépve a másik
oldalon ugyan olyan hosszan volt végig mélyedés, mint a mocsár. Benne
volt a labda. Néztem a labdát és nevettem. Persze, hogy ide dobta. A másik
oldalról ez nem látható. Eddig nem jöttünk el soha. A vízből meg főleg
eltakarja a kis domb, ami végig húzódik a mocsár mellett.
– Most választ kaptál minden kérdésre? – kérdezte mosolyogva, közben
magához vont a derekamra simult karjaival.
– Azt hiszem igen... – nyakába kapaszkodtam, beleborzongtam ölelésébe,
néztem az arcát, a szemeit, amik már első éjszaka valami ismeretlent
váltottak ki belőlem, amitől akkor féltem, és magamnak is hazudva inkább
bezárkóztam felépítve egy falat a saját érzéseim köré. Úgy éreztem, hogy
azt a sok rossz dolgot meg kellett, hogy éljük, hogy eljussunk idáig.
Egymásra találjunk örökre. Magamhoz húztam közelebb, rá tapadva
szájára, szüntelenül csókoltuk egymást.
 A következő oldalakon Brian gondolatait ismerheted meg, illetve egy-
egy eseményt fejezetenként, ami a háttérben zajlott.

Brian
1. fejezet
– Holnap újra kezdődik minden – unottan itta a sörét Jack.
– Szívathatod az újoncokat – válaszoltam neki, közben körbenéztem a
bárban.
– Nézd azt a csajt! – lökött meg oldalról, de azt sem tudtam melyiket
mutatja.
– Hol?
– Pont előttünk, ketten vannak, a barátnője háttal van – közben nyújtotta
a nyakát, nem akart mutogatni.
– Aha, látom. Nem jön be.
– Nem is azért mutattam. Nekem bejön. Odamegyünk?
– Biztos, hogy nem – már menni akartam, elég volt a füstös homályból,
ami bent volt.
– Ne szórakozz már! Hadd beszéljek vele.
– Menj, ha akarsz
– Addig foglald le a barátnőjét.
– Azt sem tudom, hogy néz ki. Nem érdekel – csak hátulról láttam,
tökéletesen kerek feneke domborodott vékony dereka alatt, meztelen válla
kivillant hosszú leomló barna haja alól. Megnyerő volt, de arc nélkül nem
éreztem magam motiváltnak a beszélgetésre vele. Legalább, ha ide
fordulna. Egy darabig figyeltük őket, Jack a másik lánnyal kacérkodott,
többször egymásra nevettek.
– Gyere – megbökött megint és elindult, feléjük. Unottan követtem,
semmi jóra nem számítottam.
– Sziasztok – léptünk oda mindketten.
Jack kiszemeltje nagyon lelkesen köszönt, a másik lány csak bólintott, de
még mindig nem láttam teljesen az arcát, csak azt a barna szempárt, a maga
elé tartott pohár felett. Elég is volt, már nem akartam hazamenni. Nézni
akartam a szemét egész éjjel, annyira megfogott.
– Hogy érzitek magatokat? – kezdte meg a csajozást Jack.
– Kicsit unatkozunk – válaszolta a másik lány.
Én el tudnám szórakoztatni a barátnőjét, nem lenne unalom. Amilyen
megnyerő volt hátulról, legalább annyira volt tökéletes elölről.
– Akár csak mi. Hogy hívnak ?
– Én Zelda vagyok, a barátnőm Megan.
– Én Jack vagyok és a haverom Brian. Hozhatunk még egy italt nektek? –
reméltem, hogy kérnek, sőt, menjenek csak együtt ketten, én itt maradok
ezzel a szépséggel.
– Miért is ne. Majd én megyek veled – mintha olvasna a gondolataimban
az a csaj.
Elindultak ketten a pult felé. Közelebb léptem Meganhoz.
– Ünnepeltek valamit? – mindegy mit kérdezek, csak vegye el a poharat
onnan, látni akartam az arcát.
– Nem ünnepelünk. Ti talán igen? – válaszolta, de olyan volt, mintha
zavarban lenne.
– Nem. Már menni készültünk, de megláttunk titeket – tekintete kihívó
volt, ahogy válaszolt, már akkor tudtam, hogy meg akarom csókolni,
kívánatos ajkait akartam ízlelni. Elmélyedtem barna szemeiben, amikor
valami idióta meglökte hátulról, ahogy gyorsan elsuhant mögötte, elkaptam,
mielőtt még elhasalt volna a földön. Egyenesen a karjaimba esett. Édes
parfümje belekúszott fejembe. Könnyen meg tudtam volna csókolni, de
zavarban, volt. Várok még egy kicsit.
– Jól vagy? – kérdeztem tőle, de csak forgolódott, majd a poharát kutatta,
ami kiesett a kezéből.
– Hozok egy másikat – megpillantottam lent, felvettem a földről és
letettem a többi közé.
– Nem kell, hagyd csak.
 – Gyere, nézzük meg mi tart ennyi ideig Jacknek és Zeldának –
megfogtam puha kezét és elindultam a pult felé. Megláttuk, ahogy Jack és
Zelda beszélgetnek, nem akartam odamenni, helyette sorba álltam egy
másik italért. Néztem, ahogy mosolygó szemekkel nézte barátnőjét,
kívánatosan harapott ajkaiba. Mély levegőt vettem, hogy visszafojtsam
vágyaimat, de nem tudtam tovább várni.
– Talán máshol kellene próbálkoznunk, itt egyhamar nem kerülünk sorra
– vettettem fel neki.
– Mire gondolsz? – ha tudná, mire gondolok.
Úgy döntöttem megmutatom neki. Kihúztam oldalra, a falhoz szorítottam
és csókolni kezdtem egyre szenvedélyesebben, nem ellenkezett, ágyékom
feszült testének simogatásától és forró csókjától. Nem fogok itt megállni és
éreztem, hogy ő sem. Kimentünk a parkolóba és beültünk az autóba.
Nekiestem, csókoltam megint, nem tudtam betelni forró nyelve
szenvedélyével, ahogy keringett az enyém körül. Levettem a felsőjét,
formás kerek mellei tökéletesen illeszkedtek tenyerembe, mintha ott lenne a
helyük. És ott is volt. Nyelvem elindult felfedezni bőrének édes ízét,
mellbimbóján érzékien köröztem, belerezdült érintésemre, ami még jobban
begerjesztett. Átmászott az ölembe, apró ruhája felcsúszott, éreztem tüzes
ágyékát, már kemény farkamon. Újra csókoltam puha ajkát, éhesen szívtam
be. Keze határozottan indult el alsónadrágomba, kiszabadította merev
szerszámomat, aminek érintésétől, türelmetlenül vártam, hogy benne
legyek. Félre húztam bugyiját, hagytam, hogy ő üljön bele, ahogy neki jó.
Lassan csúszott rá felhevült ágyékával, nem mozdult rajtam. Elkezdtem
mozgatni, különben csak attól elélveznék, ahogy forrón körbefogja
farkamat. Ritmusosan mozgott, átöleltem derekát, játszottam testének
ízlelésével, a nyelvemmel. Nehezen tartottam vissza magam. Remegni
kezdett az örömtől, amitől nem volt visszaút nekem sem. Magamhoz
szorítottam ajkait, zihálva élveztem el benne. Öleltem és csókoltam még
karomba tartva őt, már most készen állok a következőre, de azt talán nem az
autóban kellene folytatnunk. Egész éjjel akartam. Nem tudtam betelni vele.
Ennyi nem volt elég belőle. Összeszedve magunkat kiszálltunk.
– Visszamegyünk? – magamhoz húztam.
Talán ő is kiszáradt, ahogyan én is. Nem válaszolt, a haját igazította.
– Nem beszélsz velem? – kérdeztem ismét.
– Menjünk vissza – végül halkan válaszolt.
 Más lett a tekintete, mintha szégyellné magát. Visszamentünk a
többiekhez, ő kiment a mosdóba, türelmesen vártam a pultnál mikor jön
vissza. Kértem magamnak egy italt, közben Jack és Zelda bájosan
csevegtek mellettem. Fél óra eltelt, már tudtam, hogy nem jön vissza.
– Milyen gyakran lép le a barátnőd szex után, szó nélkül? – fordultam
Zeldához, aki meglepetten nézett rám.
– Hetente ezt csinálja. Akarod, hogy megnéznem, hol van?
– Dehogy. Én léptem – intettem nekik és otthagytam őket. Nevetnem
kellett kínomban. Nem fordult még ilyen elő velem. Ez alátett jócskán a
férfi büszkeségemnek. Jó nagy barom vagy Brian! "

Brian
2. fejezet
– Na, mi van, nem aludtad ki magad?
– Reggeli kávémat az automata itta meg – úgy éreztem magam, mint akin
átmentek.
– Még mindig az esti csaj jár a fejedben? – felnevetve ékelődött Jack, de
nem jött át a poén.
– Szállj már le a témáról. Semmit nem jelentett, jobb, hogy lelépett.
Megkönnyítette a dolgom. Megkezdve a napot elővettem a tanulók aktáit,
szokás szerint elkezdtem átnézni. A felén túl voltam, amikor az egyiken
megakadt a szemem. Ő volt az, ugyanazokkal a barna szemekkel nézett
vissza rám a képről, mint tegnap este, de erről hiányzott a vágy tüze, ami ott
égett előző este benne. Ami olyan hevessé tette, hogy a gondolattól is
keményedni kezdtem odalent. Idióta vagy Brian, rendesen átvert, de majd
most megszívja. Eldobtam az aktáját idegesen az asztalra és elindultam
órakezdésre. Ahogy beléptem rögtön kiszúrtam, de ő még nem figyelt.
Elcsendesült mindenki, gondoltam várok, amíg befejezik a suttogást a
másik csajjal. Semmi fegyelem nincs benne. Előre fordult és felnézett,
egyenesen rám.
– Baszki – rémült lett az arca.
Az esti vadmacska, most apró szürke egérként húzta meg magát.
 *****

Lekapcsoltam mindent az irodába, már elég késő van, indulok. A kapun

kilépve hangokat hallottam hátulról, ezért rögtön arra mentem. Sötét volt,
nem sokat láttam, a lámpa nem adott valami sok fényt. Ahogy közeledtem,
már tudtam mi van. Robert ott hagyta bent őket a sárban. Egy órája
hazament. Remek. Megálltam az árok szélén, háttal volt nekem, nem csinált
semmit csak állt. Jóval távolabb a két srác kereste a labdákat. Megszívták
rendesen. Soha nem fognak labdát találni.
– Jöjjenek kifelé – mindhárman elindultak.
De nem voltak valami gyorsak. A hangulatuk gyászos volt a délutáni
vihogáshoz képest. Megpróbált kijönni, de nem tudott. Eszemben sincs
segíteni. Amilyen könnyen lelépett este, most úgy küzdjön és jöjjön ki.
Vártam egy darabig. Nem sikerült neki. Egy rakás szerencsétlenség. Ha
nem húzom ki, itt fog vergődni még holnap reggel is, hacsak a srácok nem
segítenek neki, de nem úgy néztek ki, mintha érdekelné őket. Jól van, csak
kihúzom és lelépek, remélem, nem gondol bele többet. Délelőtt világosan
tudattam vele. Elé léptem és a kezemet nyújtottam. Olyan volt mintha
hezitálna, jobb, ha gyorsan cselekszik, mert sokáig nem fogok rá várni.
Felnézett rám, félelemmel a szemében nézett. Nem fogom megsajnálni.
Nyújtotta a kezét, ráfogtam és kihúztam. Innen már boldogul egyedül is.
Elindultam, de vissza kell mennem. Folyik a sár a kezemről, meg kell
mosnom. Ismét a kapu felé mentem, láttam, ahogy kint áll és elé gurul egy
autó. Elfordultam a parkolóba. Amikor kihajtottam már nem volt ott.
Távolabb a buszmegállóban, mintha ő ülne ott. Elhajtottam előtte, távolabb
álltam, meg. Visszanéztem, megbizonyosodtam róla, hogy ő az. Nem,
eszedbe ne jusson Brian.
Nem viszed haza. De a kezem már a sebességváltón volt és gurultam
hátrafelé. Hogy a francba. Ideges voltam, csak szólok neki, hogy nincs
busz. Megálltam előtte és lehúztam az ablakot. Reszketve ült a padon,
rémült arccal. Csak ne lenne bennem ez az átkozott érzés, ami meg akarja őt
óvni mindentől.
– Ma már nem jön busz – nagyot sóhajtott.
Elveszetten ült ott. Nem hagyhatom itt. Kinyitottam az ajtót.
– Szállj be, hazaviszlek – már mindegy, kimondtam.
– Nagyon sáros vagyok – fejét rázva válaszolt.
 Nehogy már még kéretni kezdje magát, mert könyörögni nem fogok, az
biztos.
– Nem baj – utolsó lehetősége, hogy felálljon és elinduljon a kocsihoz.
Többet nem szólok. Bizonytalanul kezdett lépkedni. Beült, de feszengve
húzta össze magát. Talán eszébe jut a biztonsági öv, megvárom.

Brian
3. fejezet
Lehúzódtam a ház elé.
– Köszönöm, hogy hazahoztál – minél előbb kiszáll annál jobb.
– Jó éjszakát – elköszöntem tőle.
A kapuban a táskájában kutatott. Vártam, csak azt nem tudom mire. Még
így sárosan is kívánatos. Mi lesz gyerünk, menj már be! Mondogattam
türelmetlenül magamban. Egyre hevesebben kutatott a táskában, nem
mozdult. Mérges voltam. Mintha nem én irányítanám a testem, kiszálltam
az autóból és odamentem.
– Nem tudsz bemenni?
– De igen, mindjárt meg lesz a kulcs.
– Hívd fel Zeldát.
– Nincs nálam telefon – persze, hogy nincs nála, miért is lenne.
Visszamentem a telefonomért. Ebből mi lesz? Nem tudom itt hagyni.
– Mondd a számát! – csak a fejét rázta.
Kezdtem türelmetlen lenni, hogy nem lehet megjegyezni annak a számát,
akivel szinte össze van nőve.
– Nem tudod a barátnőd számát?
– Nem. Talán Jackel van – most nekem is azt kéne mondanom, hogy nem
tudom a számát, majd itt hagyni a francba. Felhívtam Jacket. Szinte
könyörgött, hogy ne rángassam el őket, nagyon nem akartam, de
belementem.
– Csak reggel jönnek vissza – megálltam az autónál, néztem rá – Nem
jössz?
– Hova? – csodálkozva nézett vissza.
– Hozzám. Vagy szívesen alszol itt a kapuban? – tudtam, hogy nem fogja
az utcát választani.

*****
Morcosán állt a nappaliban, még ez is jól állt neki. Csak ne nézne így
rám.
– Mi történt? – kérdeztem kíváncsian.
– Nem megy – ahogy kimondta, messziről is észrevehetően elpirult.
– Mi nem megy? – odasétáltam hozzá, hogy megtudjam mi baja.
– Nem tudom lehúzni a cipzárt – ránéztem a nadrágjára.
– Állj be nadrággal a zuhany alá, utána sikerülni fog.
– Ennyi sarat nem fog elnyelni a lefolyó.
– És akkor? így maradsz? – megint a vállát vonogatja, le fogom szoktatni
erről. – Ugyan már! – nevetnem kellett, ha tudná mennyi sarat nyelt már el
az a lefolyó, nem aggódna érte. – Befelé! – intettem neki
– Gyerünk már! – szóltam rá megint, mielőtt újabb kifogások jönnek.
Nem mozdult, néztem még mindig kipirult arcát, ártatlanul és
megviselten állt előttem. Magamhoz akartam ölelni. Bűntudatom lett,
amiért már délután nem szedtem ki őket a sárból, de felidegesített, ahogy
viháncolt azzal a sráccal. Láttam rajta, hogy nem fog bemenni, rá kell
segítenem. Beléptem és behúztam magam után, becsuktam a fülkeajtót.
Megint rémület tűnt fel szemeiben. Első éjszaka más volt, most látom rajta,
hogy tart tőlem. Megengedtem a vizet. Becsukta a szemét, amint a langyos
víz simogatni kezdte. Mély levegőt vettem, próbáltam visszatartani
magamban a vágyat, hogy közelebb menjek. Nem sikerült, átöleltem
derekát és néztem az arcát, ajkai kihívóan puhák voltak. Meg akartam
csókolni. Közel hajoltam, hogy érez- zen, látni akartam a szemében, hogy ő
is akarja. Csak néztük egymást hang nélkül, már rólam is folyt a víz, pedig
csak azt terveztem, hogy ráengedem a vizet. Nem tudok tőle szabadulni.
Szaporán vette a levegőt, közben ajkába harapott. Nem is kellett több,
farkam már feszült a vágytól, érezni akartam forróságát odalent.
Megcsókoltam, olyan összhangban játszott nyelvem az övével, mintha
mindig is ismerték volna egymást. Teste vágyakozva remegett minden
érintésemre. Elkezdtem vetkőztetni, eszembe sem jutott, hogy nem jön le
róla a nadrág, amiért annyira morcos volt. Bár ne lett volna, az indított be
igazán. Kuncogott, amikor a cipzárt simán lehúztam, kezdte elengedni
magát, egyre felszabadultabb lett. Leguggolva húztam le nadrágját, közben
elidőztem lent, combjait csókolgattam, bőre puha és édes volt. Élvezettel
siklott végig rajta a nyelvem. Felérve mellbimbóján kalandoztam, élveztem,
ahogy egész teste libabőrös. A nadrágommal küzdött, segítettem neki,
türelmetlenül benne akartam lenni. Tökéletes alakja ringott előttem. Ahogy
izgattam ujjaimmal, az élvezet kiült az arcára. Görcsösen vissza kellett
tartanom magamban az örömöt, még egy ideig bírnom kell. Arra kéne
gondolnom, hogy ezt minden héten mással csinálja, ahogy a barátnője
mondta. De ez sem segít. Teljesen megőrjít. Magamhoz húztam és
felemeltem. Derekamon összefonta lábait. Egymás csókjában elmerülve
toltam be neki hosszan a farkamat, egy ritmusban mozogtunk, forró hüvelye
ölelte férfiasságom. Nem tudtam betelni ágyéka szorításával, ahogy átadta
magát az orgazmusnak. Ennek nem lehet vége, egész éjszaka érezni
akarom, újra és újra magamévá tenni.
*****
Beléptem a terembe, elkezdtem volna tartani az órát, de több üres szék
volt, köztük Megan széke is.
– Hol vannak a többiek? – mutattam az üres székekre kérdően az osztály
felé.
– A százados hátra hívta őket a gyakorló pályára – válaszolt az egyik
tanuló.
Már tudtam, hogy mi van. Oda kell mennem, nem fog róluk leszállni.
– Mindjárt visszajövök – szóltam oda nekik.
Sietve mentem hátra, már bent voltak megint a sárban.
– Miért vannak bent? – kérdeztem Róberttól, aki elégedett fejjel állt és
fújta a füstöt. Tartanom kellett magam, hogy azonnal ne verjek be neki.
– Folytatják a tegnapi büntetést.
– Nem unod még?
– Amíg nincs labda, addig keresni fogják! – válaszát hallva szakítottam
volna le a kezét, amivel eljátssza mindig, hogy bedobja az istenverte
labdákat.
– Te is tudod, hogy nincs bent semmi – emeltem meg a hangom.
– És?
 – Jöjjenek kifelé! – intettem oda nekik, ahelyett, hogy figyeltem volna
gúnyos kérdésére.
– Mindegyik ott marad! – kiabált rájuk.
Most már tényleg bele verek a fejébe neki. Megálltak mindhárman,
látszott rajtuk mennyire nem tudják, mit csináljanak. Legalább Megan
hallgathatna rám.
– Majd én döntöm el, meddig lesznek bent! – nevetnem kell, mert
szánalmas ez a törpe, ahogy így ugrál mellettem. Nem véletlen, hogy nem
jöttünk ki egymással sosem.
– Megan, kifelé! – erőteljesen szóltam rá, ha nem indul el, én hozom ki,
de előtte megfürdetem Róbertét is. Elindultak mindhárman.
– Ennek még következménye lesz! – néztem utána, ahogy szétrobbant
idegekkel futólépésben elhúzott.

Brian
5. fejezet
Még egy kör és elengedem őket. Jack jött a pályára, felém intett.
Odamentem, közben néztem, hogy rendesen csinálják a gyakorlatot.
– Beszélünk, ha végeztél?
– Jó, fent leszel?
– Igen.
– Felmegyek majd – válaszoltam neki, bólintott és bement. Elidőztem a
kérdésekre válaszolva, amiket minden óra után felém intéznek, majd
elindultam Jack után. Kíváncsi voltam mit akar. A teremben várt, az
íróasztalnál ült feltett lábakkal, utálom, amikor ezt csinálja.
– Na, mi van? – leültem a másik székre
– Itt volt Megan.
– Jó, és? Mit csináljak? – már kezdtem ideges lenni.
– Szerintem szüksége lenne rád, eléggé feldúlt volt.
– Most szórakozol? – ne kezdje már megint elölről.
– Nem. Ez most komoly.
– Miért?
 – Mert anyja figyelteti – idegesen fújtam ki a levegőt magamból, mit
tehetnék én ez ellen.
– Most délután nem láttam senki gyanúsat, de ki tudja.
– Ezzel én nem akarok foglalkozni.
– Ne legyél már ilyen idióta! – felemelt hanggal szólt rám.
– Pontosan jól tudod, hogy miért kerülöm.
– Tudom, de ezt talán nem kellene hagynod.
– Jack, ezzel ne szórakozz, nem én érdekem!
– Szorítsd háttérbe az érdekét, vagy hamarabb fog megőrülni – vagy én
őrülök meg előbb, erre nem gondol.
– Elég egy apró botlás és gyanút fognak, neki annyi. Semmit nem tudhat
meg belőle Megan, hogy mi történt ott.
– Mit nem tudhat meg Megan? – Zelda lépett be vidáman. Már csak ez
hiányzott, néztem idegesen Jackre.
– Szia, Kicsim – felállt köszönni neki.
– Mit titkoltok Megan előtt? És előttem is? – sértődötten nézett ránk.
– Semmi komoly, majd elmondom. Menj átöltözni, megyek én is –
kételkedve, nehezen ment ki.
– Eszedbe ne jusson elmondani neki! – visszavett hangerővel próbáltam
meggyőzni, amint a csaj kitette a lábát.
– Most vele is mi a bajod?
– Nem bízom benne!
– Brian, állj már le! Ő a barátnője.
– Nem érdekel, tartsd a szád!
– Megyek, azt csinálsz amit akarsz! – kiment az ajtón, dühösnek látszott,
akár csak én.
Idegességemben a legközelebbi székbe rúgtam bele, ami jó pár méterrel
hátrébb állt meg. Ezt nem hiszem el, nem fogok odamenni. Nem lehet.
Elindultam az autóhoz, a kormánynál ülve gondolkodtam. Dühös voltam,
amiért Jack beleavatkozik. Miért nem tudom kiverni a fejemből a szavait?
Tartanom kell magam az elhatározásomhoz. Elindultam céltalanul,
nyomtam a gázt amennyire csak tudtam. Nem egy rendőrhöz méltó volt a
stílusom, de le akartam nyugodni, nem éppen a megfelelő módszerrel.
Hirtelen lefékeztem, a gumik visító hangon szólaltak meg. Oda kell
mennem. Megkérdezem mi ez az egész. Felhívtam Jacket, hogy tartsa fel
Zeldát, nem kell, hogy ott figyeljen. Leparkoltam a lakása előtt. Gyanúsan
néztem körbe, ki az, aki figyeli. Nem láttam senkit a parkoló autókban sem,
mind üresek voltak. Felmentem és bekopogtam. Mozdult a kilincs. Ott állt
előttem. Meglepetten nézett rám. Szemeiből tükröződött vissza a
szomorúság, arcán még látszottak annak az állatnak a nyomai.
– Beengedsz? – nem válaszolt, hátrébb lépett és kinyitotta az ajtót.
Már most rossz ötlet volt ez Brian.

Brian
6. fejezet
Rémült lett az arca, ahogy újból dörömbölt valaki az ajtón. Lassan ment
kinyitni, bizonytalanul. Az anyja jött hozzá. Már a belépője vérlázító volt a
nőnek. Pökhendi fölényeskedéssel akarta kivívni magának a tekintélyét.
Gondoltam kimegyek, bemutatkozom.
– Jó estét Mrs. Prescott.
– Maga kicsoda? – elfacsarodott az arca, ahogy meglátott.
– Brian j. Smith, asszonyom – undorral fogott velem kezet, mintha egy
utolsó csöves lennék, pedig ő sokkal visszataszítóbb volt, ódivatú
kosztümjében dámáskodott, tupírozott hajkoronával.
– Honnan ismeri a lányomat? – lenézően húzta össze a szemöldökét.
– Az akadémiáról.
– Remek, maga is rendőr! Ezt a szégyent – kezdett igazán idegesíteni.
– Anya, fejezd már be!
– Nem azt akarod mondani, hogy van köztetek valami?
– Talán probléma lenne Önnek? – felesleges kérdés volt, előre tudtam a
válaszát, már rég lepörgette a lánya életét a hangyányi eszével gondolatban.
– Probléma? A legnagyobb hiba, fiam. Elmehet, nekünk most dolgunk
van – úgy intett a kezével lekezelően, mintha királyi családból származna és
körülötte mindenki alattvaló. Rossz emberrel kezd ki, aligha fogom eltűrni
ezt a stílust.
– Gondolom nem bánja, ha eggyel többen megyünk – léptem Megan
mellé,
– Mit képzel? Nem véletlenül viszem magammal Megant – mindjárt
gondoltam, hogy nem anyai szeretet az oka.
– Ebbe azért van beleszólásom nekem is – szólt közbe Megan, de ez a nő
nem fog törődni azzal, amit mond.
– Elfogunk késni, tedd ki ezt a férfit és induljunk – csak lestem, ahogy
egyre jobban vörösödik a feje az idegtől, mert Megan nem mozdul első
csettintésére.
Be nem állt a szája, undorító szavakat használ a lányával. Először
túlzásnak éreztem amikor Megan mesélt róla, de már értem, miért retteg az
anyjától. Ettől a nőtől a hátamon feláll a szőr.
– És te fiam, soha nem lesz belőled valaki, egy szürke kis rendőr leszel,
aki a lányomat sem tudja majd eltartani. Tegyél neki egy szívességet és
menj el – kezdett elborulni az agyam, nem lenne illendő még a gondolat
sem, de szívesen bevernék neki egyet, hogy tudja hol a határ.
– Már most bármit meg tudok adni a lányának!
– Igen, egy hónapig, és utána? Menjen, ne akarja, hogy én tegyem ki –
nem volt más csak egy megkeseredett nő, akinek a sanyarú lelkét a gyűlölet
táplálta.
– Majd Megan eldönti, mit akar – felesleges vele vitatkozni, értéktelen
minden szó, ami kijön a száján. Még a szánalomra sem méltó. Megan rám
nézett. Láttam a szemében, a szégyent, amit az anyja miatt érez, félt. Nincs
más lehetősége, csak ha bízik bennem. Tele van bizonytalansággal.
– Menj el te, anya – megnyugodtam amint kimondta.
– Hogy mondtad? Én menjek el? Ezt a szerencsétlent választod anyád
helyett? – szükségtelen felvennem egyetlen szavát is, mégis ökölbe szorult
a kezem akárhányszor ócsárolva beszélt rólam vagy, ahogy beszélt a
lányával.
– Maga nem nevezhető anyának – szóltam oda neki.
Egy játékbabát nem adnék a kezébe, hogy gondoskodjon róla.
Elviselhetetlen, már a fejem is kezdett fájni az idegtől, nagyon kint akartam
már tudni vagy nekem kell lépnem.
– Ez az én házam, nem fogtok engem kirakni – már vártam mikor nyúl
ehhez a lehetőséghez, jobban kiszámítható, mint ahogy azt ő elképzeli. Az
ilyenek csak kétségbeesve kapaszkodnak az utolsó fűszálba, hogy
megmutassák kik ők. Velem szembe csak fűbe fog harapni és nem érdekel,
hogy Megan anyja.
– Nincs is rá szükség! – nevetséges volt.
Most volt teljesen elég belőle. De nem fogom itt hagyni ezzel a
szipirtyóval Megant. Megfogtam a kezét és elindultam kifelé. Nem kell
ettől a nőtől semmi, jobb, ha ő is távol marad a saját anyjától. Ez a nő csak
mérgezi a levegőt és mindenkit, aki körülötte él.
*****

– Hol kezdjük? – lépett be Jack az irodába.

– Ott, hogy becsukod az ajtót – visszafordult és becsukta, majd leült elém
a székbe.
– Találtam egy-két érdekes adatot az anyjáról a nyilvántartásban. Te nézd
meg Ryant.
– Az ügyvédet?
– Igen, valami közük van egymáshoz.
– És utána?
– Megnézzük mi történt Megan apjával.
– Lemegyek, elkérem az aktát a lejárt ügyről – Jack kezdet lelkes lenni
– Ha megkapod.
– Megszerezem, gond nélkül. Bejön a csaj, aki kezeli – nevetett
– Neked van csajod, ha jól emlékszem.
– És? Láttad itt valahol?
– Már nem érdekel? – meglepetten kérdeztem.
– Csak kieszi az idegeimet. Megbízhatatlan.
– Óvatosan vele, már nekünk is keresztbe tehet azzal, amit tud.
– Nem fog. Azt nagyon megbánná.
– Legutóbb is ezt mondtad.
– Most tartja a száját.
– Ha kidobod úgy, hogy szerelmes, menekülj a bosszúja elől.
– Ettől te is tarthatsz – vágott vissza
– Meg is érdemelném – sóhajtottam nagyot.

*****

Kopogásra fordultam hátra. Megan anyja volt.

 – Ha Megant keresi, csak holnaptól jön.
– Nem, én magához jöttem, Brian. Gondolom nem bánja, ha beszélünk
pár szót.
– Nincs más választásom – nagyot sóhajtottam, az íróasztal előtti székre
mutattam, hogy üljön le.
– Óh, fiam. Mindig van lehetőség választani. Magának most is azt kell
majd tenni – ideges voltam.
Már tudtam mi következik. A tegnap esti vacsoránál sejtettem. Minden
adott, hogy visszaéljen vele.
– Nyugtasson meg, hogy szereti annyira a lányomat, hogy békén hagyja.
– Miért tennék ilyet?
– Mindketten tudjuk, hogy miért. A barátja nem volt elég óvatos.
– Valóban? – nem válaszolt csak nevetett, mint akinek szivacs van az
agyában.
– Az információ hatalom, fiam.
– Gondolja, engedek a zsarolásnak? – el fogom veszíteni a türelmemet.
Már most kiraknám ezt a szánalmas nőt.
– Ez nem zsarolás fiam.
– Nem vagyok a fia. Túl sokat képzel magáról. Könnyen elbukhat.
– Tényleg? Tehet, hogy maga a rendőr, de nekem kétszer annyi
tapasztalatom van a fortélyokban, ne felejtse el, hogy egy rendőrrel éltem
hosszú ideig – felállt, az asztalra támaszkodva hajolt közelebb.
– Kap rá két napot, addig oldja meg vagy én veszem kezembe a dolgokat.
Biztos vagyok benne Megan nem fogja megbocsájtani, amit tett – felálltam,
zavart, hogy fölényeskedve rám hajolt.
– Még ha meg is teszem, amit kér, én fogom megásni a sírját, ha
keresztbe tesz utána a lányának – azzal megfordult és az elégedettségtől
szinte lebegve kiment az ajtón.
Idegesen dobtam az ajtóhoz a bögrét, ami az asztalon volt. Ezt nem
hiszem el, előttem volt, hogy fojtom meg, de ezt a nőt a túlvilágról is
visszaküldenék. Túl nagy lap van nála, amit most megjátszott. Ezért Jacket
megölöm, biztos vagyok benne, hogy eljárt a szája Zeldának. Az meg
könnyedén elfecsegte ennek a szipirtyónak. Nincs más választásom, meg
kell tennem. Nem lehetek önző. Abban igaza van, hogy Megan nem
bocsájtaná meg, ha kiderülne az igazság. Annak a rohadéknak is most
kellett meghalnia.
 Brian
7. fejezet
Ez a legmegfelelőbb idő, hogy megtegyem. Kint volt mindenki az
udvaron. Tudtam, hogy Megan is ki fog jönni, amint végez a
zuhanyozással. Odasétáltam Sarahhoz mappával a kezemben.
– Sarah, lenne valami, amit meg kell beszélnünk, fel tudna jönni a
terembe? – lelkesen pattant fel a padról.
– Persze Mr.Smith – mosolyogva igazította magán a ruhát.
– Ha Megant látják, küldjék fel őt is – szóltam oda a többieknek.
Elindultam fölfelé, Sarah szorgosan szedte a lábát mellettem. Rá se
néztem. Elég lesz akkor, amikor a tervemet teljesítem.
– Biztos jól sikerült a záró dolgozatom, annyit tanultam rá. Még
vásárolni sem mentem a barátnőimmel – üres szavak röpködtek ki belőle,
be nem állt a szája.
Bementünk a terembe, becsukta az ajtót maga mögött.
– Azt hagyja nyitva – rászóltam erélyesen.
Engedelmesen tárta ki újból az ajtót, szabadon hagyva a bejáratot.
Leültem az asztal szélére, néztem, ahogy felém jött, majd megállt előttem.
Az a fajta csaj, akit nem az esze miatt kedvelnek a pasik. Én meg főleg
nem, egy ujjal nem érnék hozzá, ha nem ebben a helyzetben lennék. Csak
egy eszköz, amit önző módon most kihasználok. Addig megyek el, amíg
szükséges. Néztem rá, ahogy arra várt, mit fogok mondani. Láttam a
szemében, hogy egyenesen röpülne a karjaimba egy mozdulatomra. Nem
vártam tovább, túl kell lennem rajta. Előre hajoltam és megfogtam a karját,
magamhoz húztam. Nem kellett semmit erőlködnöm, már a nyelve a
számban volt. Úgy körözött benne, mint valami tornádó. Kigomboltam a
nadrágját és letoltam, lazán csúszott le a bokájára. Nem fogok finomkodni
vele. Semmit nem éreztem, még a fantáziámat sem mozgatta meg. Végig
Megan járt a fejemben. Kezével a farkamat kutatta.
 – Úgy látom, szükséged van egy kis segítségre.
– Tedd a dolgod – leguggolt elém.
Aggódva pillantottam az ajtóra. Megan még sehol, ez meg már a
farkamat nyalogatja. Egyre keményebben cikázott nyelvével, merevre
izgatott, akaratomon kívül. Belemarkoltam hajába, mozgattam fejét egyre
gyorsabban. Tartotta a tempót, rutinosan engedett be, mélyen a torkába.
Felnyögtem, el fogok élvezni, ha ezt így folytatja.
– Remélem, jól szórakoztok! – meghallottam Megan hangját. Megállt
ereimben a vér. Ránéztem, dermedten állt az ajtóban, láttam a fájdalmat az
arcán, amit okoztam. Gyűlöltem magam érte. Megfordult és kiment. Sarah
csak kuncogott előttem térdelve.
– Tűnés kifelé! – ordítottam rá, ahogy csak tudtam.
Megijedt és már rohant is ki. Összekaptam magam, szaladtam Megan
után.
– Megan, várj – elkaptam a karját, magam felé fordítottam. Lendületből
kaptam a pofont. Megérdemeltem, még többet is eltűrnék, ha ki tudnám
vele törölni a fájdalmat, amit okoztam neki.
– Ne érj hozzám! Gyűlöllek! – ordította hangosan.
Tekintete lángolt a kimondott szótól. Valódi gyűlölet volt benne.
Kirántotta karját ujjaim közül, sírva szaladt el. Örülnöm kellene, ezt
akartam, mégsem voltam elégedett a tervem sikerével. Gyűlöltem magamat,
az anyját és azt, hogy ennyire megbántottam.
*****
Néztem utána, ahogy szaladt előlem, az undorító viselkedésemtől.
Ökölbe szorított kézzel tartottam féken magam, hogy ne menjek utána.
Minden perc, amit bent töltöttem, csak kín volt. Nem tudtam kiverni a
fejemből, ahogy rám nézett, felégetett a gyűlölettel. Nem akartam ott
maradni, beültem az autóba és céltalanul köröztem órákon keresztül. A
telefonom többször csörgött. Amint megláttam Jack nevét ki is nyomtam.
Vele külön fogom lerendezni. Tudhattam volna, hogy a farka után megy, és
nem tudja tartani a száját. A harminc év alatt egyszer sem csalódtam benne,
kiálltunk egymás mellett. Most mégis igen erősen hátba támadt ezzel. A
parton kötöttem ki, kiszálltam, sétálgattam. Hallgattam a tenger moraját, a
homokba nyúló hullámok is éreztették mekkora hibát követtem el, ahogy a
lábamra csapódtak. Az egész éjszakát kint töltöttem, csak néztem, ahogy a
hold megvilágítja a tenger sötét hullámait. Nem járt más a fejembe csak a
bosszú. Rá fogok jönni, mit rejteget az anyja, mert tudom, hogy valami nem
klappol nála. Kevés volt ez a két nap, most ő nyert, de a végén én fogok. De
ez sem biztos, hogy elég lesz és valaha is megbocsájt Megan. Nem tudom,
hogyan törölhetném ki belőle azt a fájdalmat, amit okoztam. Meg fogom
próbálni, miután eltüntettem az útból a szipirtyót. Addig ő sincs teljes
biztonságban. A nap kezdett előbukkanni a horizonton, tudtam, hogy
elsőként mit fogok tenni. Elővettem a telefonom. Küldtem egy üzenetet
Jacknek, hogy hol várom. Nem csillapodott a düh bennem egész éjszaka.
Rövid időn belül meg is érkezett, tudta hova kell jönni, sokat jártunk ki ide.
Amint megpillantottam felálltam, Zelda is vele volt. Nem érdekelt,
elindultam felé én is. Ahogy olyan távolságba kerültem, hogy elérjem már
lendült a kezem, egyenesen az arccsontját értem el. Nem készült rá,
kibillent egyensúlyából, már a földön volt.
– Mi a fasz van, haver? – tehetetlenül feküdt a homokban. Nyakánál az
ingét megragadtam, mellkasára nehezedtem.
– Muszáj volt, eljárjon a szád?
– Miről beszélsz?
– Brian, állj le! – Zelda sipákolt felettem, próbált lehúzni róla. Arrébb
löktem.
– Te húzzál el innen, ugyan annyira hibás vagy te is! – Jack próbált
kiszabadulni, amitől, újra ütöttem.
Láttam, ahogy arcán kibuggyan a vér, fújtatva löktem rajta egyet és
leszálltam róla.
– Te megőrültél? – zokogta Zelda.
– Én őrültem meg? – felálltam és ordítva mentem felé. – Te rohantál az
anyjához és mondtál el neki mindent, miután megzsarolt – összerezzent a
hangomra, szemében látszott a félelem, pedig nem emelnék rá kezet, bőven
elég volt leordítanom a fejét.
– Sajnálom, nem tudtam, hogy ebből gond lehet.
– Nem tudtad? Régebb óta ismered, mint én!
– Elmondtad az anyjának? – állt fel Jack felé fordulva.
Nem válaszolt, csak a fejével bólintott és folytatta a zokogást. A fejemet
fogtam az idegtől, elegem volt.
– Húzzál vissza a kocsiba, ott várj! – már Jack is kiabált vele. Szó nélkül
indult el.
– Hogy a picsába mondhattad el neki? – ordítottam tovább
– Nem gondoltam, hogy elmondja annak a nőnek.
 – Nem egyszer szóltam, tudtad, hogy milyen. Köztünk kellett volna
maradnia.
– Sajnálom, igazad van. Szakítottál Megannal?
– Megaláztam, amit soha nem fog megbocsájtani.
– Baszd meg. Lett volna más megoldás – fejemet ráztam
– Két napot adott, a hiéna. Semmit nem tudtam összeszedni róla ennyi
idő alatt. Nem véletlenül hívott vacsorára, már akkor tudta. Előre
eltervezte.
– Helyre hozzuk, segítek! – felém nyújtotta kezét.
Kezet fogtam vele rövid hezitálás után.
– Intézd el, hogy most ne beszéljen a csajod.
– Garantálom, hogy most nem fog – elindult a kocsi felé. Leültem,
tekintetem megint a tengerre meredt. Égett az öklömön lévő horzsolás.
Megan járt a fejemben, csak remélni tudom, hogy rendben lesz.

Brian
8. fejezet
– Brian!
– Tessék? – hátrafordultam, Zelda volt az.
– Megan. – csak állt és nézett.
– Igen? Mi van vele? – dühített, hogy nem fejezi be a mondatot.
– Ma nem jön. Beteg.
– Mi baja? – folytatta a csendet. – Nyögd már ki! – szóltam rá
keményebben.
– Megfázott – azzal megfordult és elment.
Furcsán viselkedett, mintha mást akart volna mondani. Felmentem, Jack
az asztalnál nézegette az adatbázis.
– Nem találok semmit erről a Ryanről, semmi kihágás, még egy büntetés
se – dühös volt.
– Ne is keresd tovább. Már megtaláltam mi közük egymáshoz
 – Mit találtál?
– Ryan a fia. Azaz Megan bátya – csak lesett, ahogy ki- mondtam.
– Pontosan ilyen képet vágtam én is.
– Az hogy lehet?
– Találtam egy régebbi ügyet Megan anyjáról, fiatalkorú volt még akkor
tettek a szülők feljelentést erőszak ellen. Ryan apja ellen – még nagyobbra
nyílt a szeme.
– Az ősök örökbe akarták adni, nem kértek belőle. Így az apjánál maradt
a gyerek . Azok nevelték fel.
– Úgy érted megerőszakolták?
– Nem, később ejtették a vádat. Gondolom idősebb férfiakra bukott –
nevetnem kellett, ahogy kimondtam.
– Igen, szép kis család.
– Meg kell keresned ezt a lejárt ügyet is.
– Jó, rajta leszek. Mi lesz? Elmondod Megannak ?
– Még nem. Több infó kell.
– Jobb lenne mielőbb.
– Megfogja tudni, hamarosan. Mi van Zeldával?
– Miért?
– Szét van esve.
– Ja, nem érdekel. Már ki van adva az útja.
– Kidobtad? – meglepődtem, egyből az jutott az eszembe, hogy zűrt fog
csinálni.
– Igen, csak útban van, számon kér és bekorlátoz – sóhajtva csak a
fejemet ráztam.

Brian
9. fejezet
– Ma behozod Ryant kihallgatni? – kérdezte Jack miközben ültünk az
irodába.
– Igen, ha itt végeztem.
 – Azt tudod, hogy nem fog beszélni.
– Tudom, de ne érezze túl nyugodtnak magát.
– Megbeszéltetek mindent tegnap? – kíváncsiskodott.
– Gondolom igen.
– Akkor újra együtt? – megráztam a fejem. – Mert?
– Nem akarja.
– Mert? Sarah vagy a baba miatt? – nem értettem a kérdését.
– Baba? Miről beszélsz?
– Azt hittem tudsz róla – lesápadt teljesen
– Terhes? – fejét rázta, bennem az ideg megállíthatatlanul ment felfelé.
– Akkor mi van? Nyögd már ki! – kiabáltam rácsapva az asztalra.
– Ezt neki kellett volna elmondania. Elvetélt – ahogy kimondta hallottam
a kattanást a fejemben. Elöntött a düh.
– Ilyen, nincs – ideges rúgtam bele az asztalba, amit Jack fogott meg
mielőtt megborult volna. Felpattantam és elindultam kifelé. Amit most kap,
azt nem fogja megköszönni, Megbeszéltük, hogy nincs több titok, ugyan
úgy folytatja. Ezt meg főleg nem kellett volna elhallgatnia. Ugyan annyira
rám is tartozik, jogom lett volna időben megtudni. Dühöngve kavarogtak a
gondolatok a fejembe.
– Állj, már meg Brian – próbált megállítani
– Ne állj az utamba! – szóltam rá, de többször nem fogok.
– Előbb nyugodj le – nem akart félre állni.
– Nyugodjak le? Te mióta tudod? Miért nem mondtad el, ha ő nem volt rá
hajlandó?
– Nem rég történt, megviseli őt is. Állj le, így ne keresd meg.
– Amit kap, majd az fogja megviselni – félre toltam és a folyosón
kezdtem keresni, mindenhova benéztem.
– Brian ne csinálj faszságot! – kiabált utánam, de nem érdekelt.
 Brian
10. fejezet
Az a rohadék nem fogja megkapni Megant. Már tudom, mit kell tennem,
nincs más választásom. Ehhez kevés a rendőrség vagy Ryan pár mondata,
amiben a már jól ismert trükkjeit tudjuk Bob Evansnek. Törvényesen nem
lehet megoldani, ezzel túllépett azon.
– Na, végre! – Megan szaladt felém és megölelt. Szorításában benne volt
a félelem, szemeiben a kétségbeesés. Nem hagyhatom, hogy szenvedjen, az
a szemét nem fog a közelébe se menni. Jack arcára néztem, ő is ideges volt.
– Neee, ismerem ezt a nézést – felvettem a mellényt, biztos, ami biztos,
Tonynál nem mehetek biztosra.
– Add a tiedet – egy fegyver nem lesz elég
– Nem, Brian ezt töröld ki a fejedből – próbált ellenkezni
– Add már a fegyvered!
– Mit akarsz csinálni? – sírástól remegő hangon kérdezte Megan
– Ne hagyd magára! – szóltam oda Jacknek
– Őrültséget csinálsz egy életre lekötelez ha oda mész!
– Csak így lehet megállítani, te is tudod – válaszoltam Jacknek és
Meganhoz fordultam. – Nem mozdulsz Jack mellől! Megértetted? – többet
nem akarom látni a szemében ezt a félelmet, és ha ehhez ezt kell tennem,
akkor megteszem, elég volt az a fájdalom, amit már eddig kapott az anyja
miatt.
Megcsókoltam, ajkain érezni lehetett a félelmet és a bizonytalanságot, de
ragaszkodva csókolt vissza.
– Nem akarom, hogy elmenj.
– Vissza fogok jönni! Nem lesz semmi baj – próbáltam megnyugtatni, de
én sem tudom, hogy fog alakulni, még jobban nem akartam megrémiszteni.
Kibújtam öleléséből és kijöttem. Magabiztosan indultam el, ahogy csak
tudtam nyomtam a gázt, nem érdekelt. Fél óra alatt voltam New Jerseyben.
Lehúzódtam a ház elé. Ahogy kiszálltam a gorilla az ajtónál már jött felém.
– Tonyhoz jöttem.
– A főnök most nem ér rá.
– Mond neki, hogy Brian J. Smith keresi. Érdekelni fogja – kitartóan
próbáltam hatni rá.
 Nézett rám egy darabig, Tony nem nagyon nyúl mellé, ha testőr kell neki,
kiválasztja mindig a legzordabb külsejű alakokat.
– Váj meg itt – válaszolt és bement.
Eszemben sincs elmenni. Rövid idő után jött vissza és intett, hogy
menjek be. A nappaliban várakoztam, aminek minden egyes millimétere
egy vagyon volt. A padlót végig márvány borította.
– Brian J. Smith, azt hittem csak valami vicc – belépett Tony.
– Nem az.
– Nem mondom, kellett bátorság ide jönni. És ráadásul egyedül. Vagy
hoztál társaságot a kék fényből?
– Előttem nem kell Tolni ezt a szar dumát Tony – érezhető volt a stílusán,
hogy otthon érzi magát.
– Mit akarsz?
– Apáddal beszélni – nevetett
– Mit akarsz tőle?
– Az legyen az én dolgom. Hol van?
– Brian, Brian, ez nem célra vezető válasz – olyan gőgösen sétált, hogy
kedvem lett volna betörni az orrát.
– Megtalálnám nélküled is, csak az hosszabb idő. Nekem most kell –
megint csak nevetett.
Elég közel volt hozzám, hogy elkapjam, és a falhoz nyomjam.
– Na, ide figyel, ha nem árulod el, napokat fogsz a sitten tölteni, ahol
már jó páran várják, hogy betedd a seggedet. Nem szórakozom – mérgesen
nézett rám, közben intett a gorillának, hogy maradjon a helyén.
– Vegasban van – mondta ki mérgesen
– Na, látod, megy ez – elengedtem és megigazítottam rajta az inget –
Indulhatunk?
– Szólok a pilótának – mérgesen fújtatva ment kifelé. Eddig nyert ügyem
van.
*****
Két óra alatt voltunk Vegasban. Tony érezhetően feszült volt a gépen,
ahogy én is. A sofőr már várt, amikor leszálltunk. Monte Carlo kaszinóba
mentünk, ami az egyik leggazdagabb hely. Ide csak úgy nézelődni járnak be
a turisták. A kemény mag játszik. Akár milliókat is elszórnak egy nap.
Luxus, fényűzés mindenhol, amerre az ember pillant. Külön terembe
mentünk, Andrew Ferguson nem játszik a nyilvánosság előtt még kártyában
sem. Mindenhol testőrök állnak sorfalat, másodpercek alatt vették el a
fegyvert, ami nálam volt. Számítottam rá. Sok esélyem itt nem is lenne
érvényesülni ilyen gárda mellett. A teremben sötét volt. Csak az asztal
feletti lámpa világított, Andrew Ferguson királyként ült szivarral a kezében.
Oldalán fiatal lányokkal, akiket csak az öreg pénze hajt, nem tudom
elképzelni, hogy a negyven év plusz ennyire vonzaná őket. Rögtön rám
nézett, amint beléptem testőrei kíséretében. Tony előre ment és köszönt az
apjának, leült egy üresen álló székre.
– Brian, gyere közelebb – mély levegőt vettem majd elindultam.
Intett, hogy üljek le. Bizonytalan voltam, de nem mutattam ki, az ilyenek
előtt, ha egy apró jelét is mutatom a félelemnek vagy a bizonytalanságnak,
rögtön bedarálnak. Tudtam, hogy ha nincs is olyan nagy érték a kezemben
számára, mint nekem Megan, akkor is úgy kell tennem, mintha a
legnagyobb nyeremény az övé lenne az ügyből.
– Mi járatban itt? – arcából nem sokat látni, a fény csak a lapokat
világítja meg az asztalon. Ez jó, talán az enyémen sem látja az aggódást.
– Üzleti célból jöttem.
– Hm, legutóbb visszautasítottad az ajánlatomat.
– Ez most más.
– Hallgatlak – előredőlt, arca már jól látható volt.
– Utamban van valaki.
– A rendőrség gondolom nem képes rá, ha hozzám fordulsz ezzel a
problémával.
– Törvényesen nem lehetséges.
– Ki az – mélyet szívott a kezében lévő szivarból.
– Bob Evans – rezzenéstelen volt az arca, oldalt Tony nevetett fel.
– Bob Evanst akarod kiiktatni? Fogalmad sincs, mibe kevered magad –
vigyorgott hangosan.
– Kussolj Tony, ez nem a te dolgod! – szóltam rá erélyesen, kicsit sem
zavart, hogy az apja ott ült velem szemben.
– Mit akar tőled Bobi
– Valakit, aki fontos nekem – csend volt, nézett rám szigorúan. Már Tony
sem nevetett.
– Csak is egy lány lehet – nem válaszoltam, pontosan tudta anélkül is,
hogy megszólaltam volna. – Mit csinált vele Bob?
– Elintézte a háta mögött, hogy a felesége legyen – először felhúzta a
szemöldökét, majd nevetett.
 – Ez a Bob folyton meg tud lepni. Egyedi módszer, miért nem nekem jutott
előbb eszembe – még mindig jól szórakozott rajta, kezdett dühíteni a
derültsége.
– Ezt azért nem kéne – löktem oda neki.
– Tudod, te mit kérsz tőlem?
– Tisztában vagyok vele – megint hátradőlt, onnan figyelt.
– Bemenni Bob területére, nem okos dolog van egy egyezségünk, nem
zavarjuk egymás területét. Nagy árat kellene fizetnem.
– Talán mégis megérné – egyre feszültebb volt a légkör.
– Két dolog érdekel engem Brian, hajlandó lennél rá? – most előredőlt,
úgy szívott egy mélyet a szivarból, egyenesen a szemembe nézett.
– Mondjuk úgy, tárgyalhatunk róla.
– Mm, Brian J. Smith megéri a sötét oldalt támogatni azért a nőért?
– Megéri egy apró szívesség a fiáért? – megint nevetett
– Egész jó, ügyes – lazábban kezdett beszélni, de a lényeg csak most jön,
tartogat még valamit. – Tudod, hogy a szívemen viselem a sorsodat, apád
büszke lenne rád – kíváncsian vártam, hogy ebből mit fog majd kihozni. –
Hol van most ez a lány?
– New Yorkban.
– Tegyük fel, megoldom a problémádat, de előtte látni akarom ki az akiért
megennél bármit!
– Na, erre én is kíváncsi vágok – szól be Tony megint.
– Eszedbe ne jusson, mert megöllek! – mérgesen szóltam oda neki.
– Fiam, a következő beszólásnál én foglak megölni – teljes nyugodtsággal
közölte Tonyval, arcára is fagyott a vigyor. Pontosan tudta az öreg, hogy a
fia miatt kezdődött a viszály. Egy véleményen volt velem, amikor lelépett
vele Katy. Nem a csaj érdekelt akkor sem, hanem alapelv volt köztünk,
hogy nem megyünk rá a másik nőjére. Felrúgta a bosszú miatt. Örült volna,
hogy csak két évet kapott gyilkosságért. Ráadásul milyen gyilkosságért.
Még a mai napig vannak kétségeim vele szemben.
– Nos, Brian? Mit mondasz? Mehet a gép a hercegnőért? – nézett felém
választ várva.
– Idehozom – fejét csóválta
– Nem, majd Tony elmegy érte, mi addig eljátszunk itt – intett a
pincérnek, aki eddig a fal mellett állt mozdulatlanul. Az jött és elém tett egy
poharat, amit whiskyvel töltött meg.
– Biztos, hogy nem. A. közelébe nem mehet.
 – Itt az ideje, hogy bizonyítson, biztos vágok benne, hogy helyre hozza a
múlt hibáit. Vagy nem bízol a lányban?
– Tonyban nem bízok.
– Nem esik bántódása, igaz Tony? – nézett rá az apja
– Majd figyelek rá – válaszolt egykedvűen.
– Na, látod – intett Tonynak, hogy induljon.
Felállt és kiment.
A következő jó pár óra az eddigieknél is jobban próbára fogja tenni az
idegeimet, amíg Megan ideér.
Feszülten ültem vele szemben az asztalnál, gondolataim pöfögtek.
Szólnom kell Jacknek, hogy Tony menni fog.
– Telefonálnom kell, különben Jack nem engedi el Magant Tonyval.
– Ráér az a telefon, a poharad még mindig tele van – várakozva meredt
az előttem lévő pohárra, nem volt szándékomban meginni, nem tenne jót
ebben a helyzetben az alkohol. Láttam az arcán nincs választásom, nem fog
tágítani, engedtem az akaratának és behúztam, ami a pohárban volt. Égette
lefelé a torkomat, elzsibbadt tőle a szám. Alig, hogy letettem, már jött a
pincér és töltötte a következőt. Ezt már nem fogja rám erőltetni, de nem is
akarta. Helyette jelzett valamit az egyik emberének, aki kiment, majd rövid
időn belül öltönnyel a kezében jött vissza és mellém állt.
– Itt nem valami előnyös golyóálló mellényben lenni, vedd át, addig tudsz
telefonálni – felálltam és átmentem egy másik helységbe.
Ide is követtek az őrök az ajtóig, ami idegesítő volt. Elsőként a telefont
vettem elő, felhívtam Jacket. Ideges volt, ellenezte, hogy Megan idejöjjön.
Ott már hajnal van, amíg itt, most kezdődik csak az éjszaka. Megan aludt,
ezért suttogva, de nem rejtegette véleményét. Ez mindegy is, nincs más
választása. Onnantól már csak Tonyn múlik, hogy hogyan ér ide. Egyet
tudtam, hogy ha bármi baja lesz, vagy hozzá ér, meg fogom ölni. Átvettem
a nekem szánt öltönyt és visszamentem. Addigra még hárman csatlakoztak
az asztalhoz. Fenn volt tartva a szék, Andrew intett, hogy üljek le.
Csatlakoztam hozzájuk, elém toltak egy adag zsetont. Az osztó profiként
keverte és terítette ki a lapokat. Ehhez van a legkevésbé kedvem, de
beszálltam a játékba. Be kellett szállnom a játékba. Éreztem, ahogy mellém
állt egy lány, vállamra tette a kezét, megfogtam és letoltam magamról.
Oldalra néztem, próbáltam jelezni tekintetemmel, hogy erre nincs
szükségem, de csak mosolygott. Látni lehetett rajta, hogy be van tanítva,
mit kell, tegyen, mosolya nem volt természetes, üres tekintettel nézett rám,
kitolva mellkasát a mélyen kivágott dekoltázsban.
– Brian! A hölgy csak kedves akar lenni – nagyot sóhajtottam, válasz
helyett a lapokat néztem.
Lassan múló időnél, csak a ledöntött whisky mennyisége volt gyorsabb.
Sűrűn ellenőriztem az órámat a csuklómon. Az asztalnál az ismeretlen
játékpartnerek kezdtek egyre felszabadultabbak lenni, ahogy a lányok is
körülöttük. A mögöttem lévő lány már mindkét keze a vállamon volt és
simult hozzám, ami kifejezetten zavart, halvány érdeklődést sem mutattam
felé, de nem adta fel, fülemhez hajolt.
– Valamivel biztos fel tudom kelteni az érdeklődésed – szája éppen, hogy
súrolt, lehelete végig szaladt fülemen, keze a térdemtől elindult felfelé a
combomon, megállítottam. – Ugyan már, élvezni fogod – folytatta volna
tovább.
– De te nem, ha nem hagyod abba – ráförmedtem, amire elhúzta a száját
és arrébb lépett, visszatette kezét a vállamra.
– Nem kéne így bánnod a hölggyel – hölgy? semmi tartás nincs benne,
ugyan olyan mocskos, mint az itt eljátszott pénzek.
– Nem ezért jöttem – válaszoltam idegesen.
– Nyugalom, Brian. Senki nem tudja meg én tartom a számat – kiült egy
sanda mosoly a szájára.
Mély levegőt vettem megint, próbáltam elengedni a fülem mellett, amit
mondott. A pincér már a harmadik pohárral öntött, arra nem mondtam
nemet. Felőrölt a várakozás, aggódtam Meganért. Jócskán eltelt már az idő,
akár mikor itt lehet. Gondolkodás nélkül tettem a téteket, egy célom, volt,
hogy eltűnjön a zseton előlem. Nyílt az ajtó, Tony lépett be, majd mögötte
Megan is. Kissé megnyugodtam, de a tekintetével gyilkolni tudott volna,
amikor rám nézett.

Brian
13.fejezet
– Menjünk beljebb – szólt Jack.
Még visszanéztem a partra, Megant jól lehetett látni.
 – Jó, de már nem sokat – a hullámok dobáltak.
A sós vízben a legegyszerűbb volt úszni, alig kellett valamit tennünk
ahhoz, hogy fent maradjuk a vízen. Pár méter után rossz érzésem volt.
Visszafordultam.
– Baszd meg, Jack! – kiabáltam neki, amikor láttam Tonyt a parton.
Minden erőmet belerakva kezdtem el kifelé úszni, mintha egy adrenalin
bomba robbant volna szét bennem. Gyorsan kiértünk, de már nem lehetett
őket látni. Rohantunk az autóhoz.
– Ott mennek – mutatott Jack egy furgonra, ami feltűnően gyorsan haladt.
Tövig tapostam a pedált, olyan erővel, hogy csak valami csoda folytán
nem szakadt be.
– Lassíts, hadd vezessek.
– Te csak figyeld az autót, majd én tudom, mit csinálok – ordítottam
vissza Jacknek.
– Majd ha kinyiffansz mindegy lesz, őket sem éred utol – szólt vissza, de
csak fokozta a dühömet.
Lepörgött előttem mit fog vele tenni, amitől az ujjaim is fehéredtek a
kormányon, annyira szorítottam. Ha most a kezem közé kerül, biztos, hogy
megölöm. Kapkodtam a kormányt, úgy kerülgetem az előttem szuttyogva
haladó autókat, amire hangos dudálás volt a válasz.
– Nem látom őket! Jack!
– Én sem látom! – hangosan üvölteni kezdtem és ütöttem a műszerfalat.
Repültek le a törött műanyagok.
– Állj le, megfogjuk találni – próbált nyugtatni Jack. Legkevésbé sem
érdekelt.
– Hogy akarod megtalálni? – ordítva kérdeztem tőle. – Fasznak hagytuk
egyedül a parton – mérgelődtem tovább és megint csapkodtam a kormányt.
A telefon kezdett csörögni.
– Andrew hív – mutatta felém a kijelzőt Jack.
Kikaptam a kezéből, közben tovább vezettem.
– Ha valami bajuk lesz … – ordítottam bele a telefonba, de belém fojtotta
a szót.
Döbbenten hallgattam, ahogy visszakiabált és a címet mondta hova vitte
Tony, Megant. Még soha nem hallottam kiabálni az öreget. Behúztam a
kéziféket és vadul tekertem a kormányt, hogy visszafordítsam az autót.
Csak a füstfelhő volt mögöttünk, most örültem, hogy olyan az autó, amivel
ezt meg lehet tenni.
 – Mi van? Mit mondott? – kérdezte idegesen Jack
– Megadta a címet, hol vannak.
Megint taposni kezdtem a gázt, még jó, hogy ismertem azt a helyet.
Perceken belül értünk oda.
– Látom, ott a furgon – mondta Jack, előre mutatott. Távolabb álltunk
meg. – Most mi van? – kérdezte meglepetten.
– Innen gyalog megyünk, hogy ne hallják – kiszálltunk és futva közelebb
mentünk, egy hústorony állt az ajtóban.
– Ő az enyém, szólalt meg Jack halkan.
– Elbírsz vele?
– Simán. Elterelem a figyelmét, addig menj be Meganért – alighogy
kimondta, már ki is lepett elé.
– Te vagy Tony kutyája? – kérdezte mérgesen tőle.
Baszd meg Jack ez ki fog csinálni. Suttogtam magamnak.
– Te ki a fasz vagy? – indult el felé.
Nem maradhattam ott vele, nem tudtam mi van Megannal. Az ajtóhoz
mentem, meglendítettem a lábam, berúgtam az ajtót. A látvány felbőszített,
olyan harag ébredt bennem, amit eddig soha nem éreztem. Ott ült
öszszekötött kézzel és leragasztott szájjal, az arca könnytől elázva, fejéhez
pisztolyt tartott. Összefacsarodott a szívem, mintha valaki ki akarta volna
tépni és ez nem más volt, mint Tony. Holtan akartam, és fogom is látni.
– Elkéstél, haver – gúnyosan nevetett miközben kibiztosította a fegyvert.
– Te meg megdöglesz! – eszembe sem jutott, hogy meg fogja húzni a
ravaszt, tudtam, hogy előbb leszek ott. Még esélye sem volt védekezni, az
első rúgásomtól a földön volt. Mindig is csak pisztollyal a kezében volt
nagy szája. Az nélkül egy utolsó kis senki volt, egy tehetetlen pöcs.
– Üss vissza te rohadék. Velem erősködjél – kiabáltam neki miközben a
fékezhetetlen dühömben minden erőmet összeszedve ütöttem. Egy darabig
tartotta magát, egyre inkább ernyedt a teste alattam. Még az sem érdekelt,
hogy hörögve veszi már a levegőt. Az öklöm zsibbadt, de nem engedtem el,
nem lesz többet bujkálás és menekülés, Jack kezdett rángatni, dühöngve
ellenálltam neki, amíg sikerült neki hátrafeszíteni a karomat.
– Elég, hagyd abba, alig él már. Megannak szüksége van rád, Tonyt én
intézem – akkor kattantam csak vissza, tudnom kell, hogy vannak.
Felé néztem, a földön ült és sírt. A torkom szorult, éreztem, hogy megtelt
könnyel a szemem. A fájdalom tombolt bennem, hogy mit okoztam neki.
Lerogytam elé, arcát tenyerembe fogva néztem őt, szemei beesettek voltak,
látszott rajta, hogy kimerült.
– jól vagytok? – ajkát akartam érezni, csókolni kezdtem, fájt minden
csókja, amit viszonzott. A csuklójára pillantottam, minél előbb le akartam
tekerni róla azt a kötelet. Nem volt könnyű, erősen meg volt húzva.
Magamhoz szorítottam. Remegett, vártam, hogy megnyugodjon, soha
többet nem fogom ilyen helyzetbe hozni. Erősen kezdett szorítani, ujjai
belemélyedtek vállamba. Fájdalmas nyögés jött ki belőle.
– Mi történt? – néztem rá rémülten, amikor ellazult a szorítása rajtam.
– Mennünk kell – még a lábamban is éreztem, ahogy megállt a vér az
ereimben.
Még bőven lenne időnk. Ez nem lehet, hogy most, de láttam rajta, hogy
nem viccel.
– Beviszlek a kórházba – segítettem neki felállni.
– Ne hagyjatok már itt – Jack szólt utánunk. – Én is ott akarok lenni.
– Gyere utánunk, tudod, hol leszünk. Itt ne hagyd – Tonyra mutattam. –
Várd meg amíg kijön az erősítés.

*****

Rohantam a pult felé, sokan bámultak rám.

– Jó napot. Miben segíthetek?
– Szülni jöttünk – lihegtem ki magamból.
A recepción a nő felemelkedett és érdeklődve nézett mögém.
– És még is ki fog szülni?
– A feleségem – ez most szórakozik?
– Hol van a felesége? – unott fejet vágva nézett rám.
– Befelé tart. Megmozdulna már végre? – szinte kiabáltam neki, de nem
láttam semmi hajlandóságot rajta, hogy meginduljon. Összeráncolta
homlokát, és cummogva felállt. Egy kocsival indultunk ki, Megan már
majdnem bent volt. Látszólag jól bírja. Remélem nem lesz gond. Segítettem
neki beülni. Valami vizsgálóba mentünk, majd szépen ott hagyott minket.
Fasza, most még el is megy. Megan átvette a neki adott köpenyt,
gondolkodtam, hogy segítek neki, de láttam az arcán ideges, aligha engedte
volna. Egy férfi lépett be ugyan azzal a nővérrel, aki az előbb is bent volt.
– Jó napot, Dr. Ward vagyok – kezet fogott velem.
 – Apuka maga hogy néz ki? – végig mért felcsapott szemöldökkel a
nővér.
Ugyan úgy néztem rá vissza, a kérdésére reagálva.
– Azonnal mosakodjon meg, így nem fogjuk beengedni – egy zöld nejlon
ruhát adott a kezembe.
A picsába, elindultam a mosdó felé, azt sem tudtam merre van. Elsőre
egy vizsgálóba nyitottam be, lestek rám csodálkozva, nyakamat behúzva
kértem a bocsánatot. Másodszor valami raktár volt. Már azon voltam, hogy
átöltözöm ott, de a kezem miatt csak meg kellett volna keresnem a mosdót.
A harmadik próbálkozásra sikerült, annyira ideges voltam, hogy nem is
néztem az ajtóra kiírt táblát. Pedig jól láthatóan mindenhova ki volt írva,
hogy mi van mögötte. Megmostam az arcom és súroltam a kezemről a vért,
kapkodtam. Jócskán elment az idő, amíg magamra húztam azt a nejlon
kezes lábas ruhát. Furcsán szorította a lábamat és rövid is voll. Az ujja meg
hosszú és bő. Baszd meg Brian! Ez a lába! Néztem a karomra. Fordítva
vettem fel. Hangosan morogtam, addig fogok itt baszakodni, amíg lekésem
a szülést. Villámgyorsan vettem le és fordítottam meg. Egy darabon el is
szakadt.
Remélem, nem szól érte az a mogorva nővér, mert a fejére húzom.
Rohantam kifelé, amikor találkoztam Jackkel.
– Várj meg Brian, merre kell menni? – nem álltam meg, láttam, ahogy a
nővér tolja Megant a hosszú folyosón.
Akkor értem oda, mielőtt bementek volna a szobába.
– Itt vagyok – fújtatva mondtam.
– Én is – Jack szólalt meg mögöttem.
– Most melyikük az apuka? – kérdezte a nővér csodálkozva.
– Én! – vágtam rá a választ, de ugyan akkor Jack is válaszolt. Ránéztem
idegesen és meglepetten. Mi a fasz? Nem jött ki belőlem egy hang sem a
döbbenettől. Majd gyorsan helyesbített és rám mutatott. Na azért,
megkönnyebbülve fújtam ki magamból a levegőt.
– Akkor maga szépen kimegy a váróba és türelmesen vár; addig apuka
maga betolja a kismamát és felfekszik az ágyra – átadta a kocsit.
– Én feküdjek fel? – néztem rá, mert elsőre nem esett le.
– Maga fog szülni? – majdnem olyan, mintha én szülnék, de nem
válaszoltam neki.
Jack még győzködte őt, hogy engedjék be, de el lett utasítva szerencsére.
Bementünk, Megan mellé ültem, a szék billegett alattam. Néztem az arcát,
ijedtnek és fáradtnak tűnt, a keze kissé nyirkos volt. A nővér jött vissza és
rátette a hasára a tapadókorongokat, azután megszólalt a kicsik
szívdobogása.
– Ez a babák szívverése – összemosolyogtunk Megannal. Már hallottuk
őket, de most is melengető volt, ahogy a háttérben dobogott a szívhangjuk.
– Itt tudják nézni a fájdalom erősségét – a monitorra mutatott, amin egy
szám volt.
– Nem sok az a hetven? – kérdeztem tőle.
Mennyi lehet a maximum?
– Minél kisebb a szám, annál nagyobb a fájdalom apuka.
– Már értem – remélem, nem csökken sokkal lejjebb. Fogtam a kezét, és
nem tudtam levenni a szemem a gépről.
– Kezdődik – szóltam neki, de már éreztem, hogy kezdte szorítani a
kezemet, jóval erősebben, mint eddig, még a szám is tátva maradt a
fájdalomtól.
– Nagyon jól csinálod – ahogy lazított a kezemen, odahajoltam és
megcsókoltam.
Az orvos jött vissza a nővérrel. Megan felszisszent, amikor a lábához állt
és csinált valamit. Nem tetszett, egyáltalán nem. Megfordult és egy
hatalmas tűvel a kezében nézett vissza. Azzal mi a francot akar, remélem,
tudja, mit csinál.
– Meg kell repesztenünk a burkot, hogy elfolyjon a magzatvíz – nem
számítottam rá, hogy Megan rászorít a kezemre, mint egy nyápic, úgy
szisszentem fel, ahogy ráfogott az ujjaimra.
– Így, most egy kicsit felgyorsulunk. Apuka a kaland csak most
következik. Maradjon a széken, ha lehet.
– Nem megyek sehova – válaszoltam neki, mit akar ezzel mondani.
– Nem is úgy értettem, sokan lefordultak már onnan ájultan – elájulni?
mégis minek néz ez engem?
– Én nem fogok, válaszoltam neki, de nyugtalan voltam, hogy ki fogom-e
bírni.
Megan kezdte szorítani a kezem, még erősebben, hogy már
összeszorítottam a fogaimat, hogy fel ne nyögjek én is. Hogy a francba
csinálja. Baromi erős.
– Ez nagy volt – jegyezte meg és elernyedt a fogása, az én kezem
zsibbadt rendesen. – Szomjas vagyok – pihegte, arca verejtékben úszott,
ajka ki volt száradva.
 – Ki kell bírnia, nem ihat egyelőre – válaszolt neki a nővér, pakolászás
közben.
Felpattantam, egy tiszta rongyot vettem el, ami ki volt készítve és
bevizeztem. Addig is hűtötte a hideg víz a kezemet. Letöröltem a száját,
talán valamennyire csillapodik a szomjúsága. Majd az arcát is, hogy
felfrissüljön. Le sem tudtam tenni a rongyot, megint szorított, még annál is
erősebben, mint az előbb, éreztem, hogy feszül az arcom, a kezem lilulni
kezdett. Ki is ejtettem a másik kezemből a törlőrongyot.
– Csak nyugodj meg – mondtam magam elé bámulva, közben fogtam a
kezét és simogattam.
– Nem vagyok ideges, csak fáj – válaszolt vissza.
– Csak nyugodj meg – ennyi jött ki belőlem, de leginkább magamnak
szólt, a gyomrom kavargott az idegességtől.
– Fejezd már be! – szólt rám, és már a reccsenés határán voltak az ujjaim
megint. Hogy képes ennyire szorítani? Kezdtem azt hinni, hogy ez legalább
akkora fájdalom, mint amit ő él át.
– Ha szeretnél még gyereket, ayt már te fogod megszülni Brian – még
csak gondolni se mernék újabb gyerekre, de akkor vaskarokkal jönnék be
vele ide, megint.
– Már nem kell sok, Kicsim. Szeretlek – letöröltem az arcát, biztattam,
mintha tudnám, hogy meddig fog tartani. Az orvos jött vissza egy csapat
nővérrel.
– Lássuk – benézett a lepedő alá. – Óh, igen! Ugye milyen izgalmas? –
vigyorgott és dúdolgatott engem meg szétbaszott az ideg, hogy miért nem
csinál már valamit, hogy ne fájjon ennyire, az ujjaim is megmaradnának.
– A következő fájásnál kezdjen nyomni, Megan – szólt oda neki, én meg
csak arra gondoltam, hogy lemosnám a képéről a vidámságot.
– Milyen nagy haja van. Mi lesz az első? A lány vagy a fiú? – kurva
vicces, még tippelgetni is fogok neki ebben a helyzetben.
– Mindegy, csak kint legyen már – néztem Megant, mennyire kimerült, az
arcáról sugárzott a fájdalom, amit abban a pillanatban át akartam venni tőle.
– Nincs valami fájdalomcsillapító? – kérdeztem a nővért.
– Magának kell apuka, van gumikalapács, mindjárt a kezébe foghatja a
babákat, ilyenkor már nincs – gumikalapács? Mi van? A fasznak bunkózik,
nem válaszoltam neki, türtőztettem magam. Megan megint szorított, azzal
én is szorítottam a fogamat és azt vettem észre, hogy a nővér utasítására,
nem csak Megan veszi a levegőt, hanem én is. És valóban jobb volt
elviselni. Egy apró babát tartott a kezébe hirtelen a nővér és tette le az
asztalra, csinált vele valamit, még a lélegzetem is elakadt, ahogy
megláttam, hogy kint van.
– Miért nem sír? – fogalmam sem volt mit válaszoljak, szerencsére abban
a pillanatban elkezdte tudatni a világgal, hogy nagyon is rendben van.
– Kisfiú az első! – mutatta felénk.
Akartam őt, ezért indultam volna érte, amikor nagy erővel rántott le
Megan a ruhámnál, épphogy meg tudtam támasztani magam mielőtt
ráborulok. Nem számítottam rá, legalább egy kicsit pihennie kellett volna.
– Tarts ki, nagyon ügyes vagy – csak reméltem, hogy számít valamit a
biztatásom, teljesen kimerült volt, a határait rég túllépte már. Sírt, amíg én
belül az őrületben tomboltam, ha tudtam volna valamit tenni, hogy túl
legyen rajta, megtettem volna, bármi legyen az. Az orvos mellé állt,
biztatta, hogy folytassa. Már a kezemet sem tudta olyan erősen szorítani,
inkább csak remegett. Az orvos ráereszkedett a hasára, kezdte lefelé tolni.
Az arcát töröltem közbe. A következő pillanatban teljesen ellazult, a nővér
már a másik babát rendezte, ő nem sírt, de a kis kezeivel gyorsan kalimpált.
Tudtam, hogy rendben van ő is.
– Szeretlek – hajoltam hozzá, mintha egy szikla gördült volna le rólam,
innen már csak jobb lehet.
– Jól vannak? – kérdezte fáradtan.
– Igen – simogattam meg az arcát, és megcsókoltam. Tombolt bennem a
büszkeség, hogy mennyire erős és kitartó volt.
– Apuka jöjjön ide – félve léptem a nővérhez.
A kezembe adta a fiamat, aki jobbnak látta, ha bealszik, amíg
csendesedik körülötte a felforgás. Apró kis kezét megsimogattam. Nem
mozdult, nyugodtan aludt. Homályosan láttam, még a fülem is égett, a
torkomban lüktetett a szívem és nyeltem a könnyeimet. Szedd már össze
magad. Nagyot fújtam, letöröltem az arcomat és odavittem Megannak.
– Jöjjön vissza, van még egy – még szép, hogy visszamegyek.
Elvettem a kislányt is. Nagyon hasonlított Meganra. Anyjához méltóan
hevesen dobálta kis karjait, hatalmas kéknek tűnő szemmel, nézett vissza
rám. Nevetnem kellett. Odavittem, hogy őt is nézze meg.
– Cserélünk? – le nem tudtam venni tekintetem róla, érdeklődő arcát még
jó ideig nézegetném.
A nővér gyorsan lelőtte a bulit, elvette mindkettőt és betette egy kocsiba.
– Csodálatos vagy, köszönöm – odahajoltam hozzá.
 A világ legboldogabb emberének éreztem magam, hogy ők hárman ott
vannak nekem.

Utószó
Szeretném köszönetemet kifejezni, neked, kedves olvasó, amiért
elolvastad könyvemet. Remélem hozzájárulhattam a kikapcsolódásod
perceihez. Szeretettel várlak közösségi oldalamon, ahol kíváncsian várom
véleményedet, gondolataidat a történetről. Itt olvashatsz a még készülő
történeteimből, illetve tudhatsz meg minden információt már megjelent, és
megjelenés előtt álló könyveimről. Várlak sok szeretettel.
https://www.facebook.com/emydust/
Külön szeretném megköszönni kis csoportom támogatását a közösségi
oldalon, nagyban járultak hozzá a történet befejezéséhez. Köszönöm a
támogatásukat, véleményüket, ami sok erőt adott és ad, a mindennapokban.
Emy Dust