Melinda Bald

Engedd el
mÁMORtá nc – 2.ré sz
Book Dreams Kiadó 2021
 © Melinda Bald Melinda
Engedd el
mÁMORtanc
2021
Minden jog
Szerkesztő: BookBald
© Halasi 2. Kiadó 2021
Dreams
fenntartva!
Masiko Fable
Borítóterv:
Képek
Felelős forrása:
kiadó: Book
info@bookdreamskiado.hu Miklós
Shutterstock
•Dreams Kiadó
www.bookdreams.hu
facebook.com/bookdreamskiado
instagram.com/bookdreamskiado
ISBN 9786156155856

Minden
annak jog fenntartva,
része semmilyen beleértve
formábana sokszorosítás, a mű bővített,
– akár elektronikusan illetve rövidítettbeleértve
vagy mechanikusan, kiadásának jogát is. A kiadó
a fénymásolást írásbeli engedélye
és bármilyen nélkül
adattárolást semsokszorosítható
– nem a teljes mű, sem
Melinda Bald
Engedd el
mÁMORtá nc – 2.ré sz
 Minden a régi

Nagyot nyújtózom és kinézek az ablakon. A várost még szürkeség borítja.

Ismét kidobott az ágy hajnalok-hajnalán – állapítom meg egy beletörődő sóhajjal. Napok óta így megy.
Magamra kapom a köntösöm, kicsoszogok a konyhába és bekapcsolom a kávéfőzőt. Úgy érzem, ehhez a
naphoz is szükségem lesz egy nagy adag koffeinre, vagy inkább kettőre. Ha intravénásan kötném be
magamnak, akkor talán többre mennék vele. Az emberes méretű bögrémmel átsétálok a nappaliba,
kényelmesen elhelyezkedem a kanapén. Lassan, ráérősen kortyolgatom a forró italt, rengeteg időm van még
munkakezdésig.
Az életem végérvényesen visszatért a régi kerékvágásba. Én pedig a mai napig azon gondolkodom, hogy
ennek örülnöm kellene, vagy szomorkodni miatta. Próbálok visszatalálni önmagamhoz, ahhoz a Lizhez, aki
évekkel ezelőtt voltam. Mindezt szánalmas eredménnyel. Mert a sérelmeken nehezebb túllépni, az összetört
önbecsülés darabjait nehezebb összeilleszteni, és a kínzó hiányérzetet keservesebb elűzni, mint gondoltam
volna.
Ráadásul az elmúlt pár napban semmi sem történt velem. Az égvilágon semmi. Hiányzik az izgalom, a
kaland, a szenvedély, az élvezet. Nem hittem volna, hogy egyszer így fogok érezni. Egy apró tátongó űr van,
mélyen legbelül, a szívem eldugott kis zugában. A hivatalos verzió szerint – amit annyiszor ismételgettem már
magamban, hogy lassan én is kezdem elhinni – a képzeletbeli élmények váltották ki ezt a hiányérzetet. A nem
hivatalos álláspont pedig, – amit igyekszem jó mélyen eltemetni magamban – hogy egész egyszerűen hiányzik
Damien.
Miután megiszok két kávét, alapos megfontoltsággal kiválasztom az aznapi viseletem. Indokolatlanul sok
időt töltök a frizurám elkészítésével, de még mindig rengeteg időm marad indulásig. Mivel semmi értelmes
dolog nem jut eszembe, úgy döntök, én leszek a hét dolgozója és megint korábban érkezem a munkahelyemre.
Magamhoz veszek mindent és elindulok. A járdára lépve nagyot szippantok a kissé csípős reggeli levegőből.
Felnézek az égre, egyetlen felhő sem takarja el a kékséget. Szép napnak ígérkezik.
Ráérősen sétálgatok és figyelem az ébredező várost, ahogy az emberek munkába igyekeznek, néhány autós
türelmetlenül dudál a zöldre váltott lámpa előtt, valahol a távolban a levegőbe hasít egy sziréna hangja.
Minden olyan, mint bármelyik másik reggel, aztán valami furcsa érzés kerít hatalmába, mintha nem lennék
egyedül, figyelnének. Megannyi ember jár-kel körülöttem, mégis szinte magamon érzem a figyelő szempárt.
Egy pillanatra megtorpanok, aztán folytatom az utam, mintha mi sem történt volna. Biztosan csak a
képzeletem játszik velem.
Néhány saroknyira vagyok az irodaháztól, de az érzés csak nem akar elmúlni. Próbálok nem tudomást
venni róla, de nem olyan egyszerű feladat, mikor az a tekintet szinte lyukat éget a bőrömbe. Végül nem tudok
tovább ellenállni a természetes késztetésnek és szétnézek az utcán. Az araszoló autók tömegén keresztül,
egyenesen farkasszemet nézek egy szőke alakkal, aki megtévesztésig hasonlít a képzeletemben lévő férfira,
arra, akivel Damien összeverekedett. Próbálom azzal álltatni magam, hogy az egész a véletlen műve,
egyszerűen csak nagyon egyformák. De a tekintete megváltozik. Megismer és elindul felém.
Dermedten állok, miközben figyelem, ahogy az út széléhez közeledik. Kettős érzés kerít hatalmába.
Egyszerre tör rám a pánik és a kíváncsiság.
– Elnézést! – Hallok egy hangot magam mellettem. De nem foglalkozom vele. Több tucat ember sétál
körülöttem, biztosan nem nekem szóltak.
– Elnézést – kocogtatja meg a vállam.
Egy pillanatra elszakítom a tekintetem a szőke idegenről és a mellettem álló felé fordulok.
Egy férfi az –nyugtázom, és a szemem sarkából az út túl oldalát pásztázom.
– Miben segíthetek? – kérdezem, de a válaszra már nem is figyelek.
Sehol sem látom az titokzatos idegent. Alaposan végignézek az időközben már hömpölygő tömegen.
Mindenki a munkahelyére igyekszik. Biztosan csak képzeltem. Még néhány kereső pillantás után visszafordulok
a mellettem állóhoz. Azt sem tudom, hogy válaszolt-e a kérdésemre egyáltalán.
– Bocsánat, csak azt hittem, egy ismerősömet láttam az utca túloldalán – szabadkozom.
– Nem probléma. – Most tűnik fel, hogy mennyire kellemes a hangja.
Ez alkalommal alaposabban megnézem magamnak. Legalább egy fejjel magasabb nálam, igézően kék
szemei szinte rabul ejtenek. Türelmesen mosolyog rám, megvillantva a kis gödröcskéket az arcán. Ha lenne egy
szék a közelemben, most biztosan leülnék, mert az a férfi áll velem szemben, akit a bárban is láttam, azon a
bizonyos estén Vikyvel. Megpróbálom nem úgy bámulni, mint aki most lát először embert, de nem vagyok
biztos benne, hogy sikerül.
– A Chance irodaházat keresem. Nemrég költöztem ide és nehezen igazodom el még ebben a nagyvárosban.
Nyomát sem látom, hogy felismert volna. Bár nem csodálom. A hely tele volt egy rakás emberrel és csak
néhány másodpercre találkozott a tekintetünk. Mégis egy kicsit csalódott vagyok.
 – Én is pont arra tartok. Mehetünk együtt.
Csendben sétálunk egymás mellett. Ő a környéket figyeli, minden apróságot megnéz. Gondolom, próbálja
az eszébe vésni az útvonalat. Én pedig a gondolataimba merülök. Mekkora az esély arra, hogy egy többmilliós
nagyvárosban az utcán összetalálkozunk és ráadásul pont egy helyre tartunk. Nem vagyok statisztikus, de az
biztos, hogy nagyon kevés.
– Itt laksz a környéken?
Ritkán szoktam beszélgetést kezdeményezni, de valahogy most nincs kedvem csendben lenni. Legalább
addig is elterelem a gondolataimat, amik egyfolytában a szőke férfi körül kavarognak. Vajon tényleg ő volt az?
Vagy csak képzelődtem.
– Nem olyan messze. Tegnap költöztem be a lakásomba. Eddig egy barátomnál húztam meg magam. És te?
– Én is errefelé lakom. Szeretem ezt a környéket. Minden elérhető közelségben van.
Ismét csend telepszik közénk. Általában nem zavar, de most kínosan érzem magam. Kicsit olyan, mint
tiniként az első randi. Nem tudom, mit mondjak, mit csináljak, vagy úgy egyáltalán mihez kezdjek magammal.
Ez elég vicces, ha azt nézzük, nemrég még össze-vissza henteregtem mindenféle idegennel. Ha igaz volt
egyáltalán.
– Emlékszem rád – szólal meg most ő.
A szemem sarkából rápillantok. Engem figyel halványan mosolyogva és még így is látszik a gödröcskéje. A
látványtól úgy érzem, itt nyomban szétfolyok a betonon. Nem is gondoltam, hogy ennyire bejön ez az apró kis
szexepil. De úgy néz ki, nedvesítő hatással van rám.
– A sarki bárból – folytatja. – A barátaimmal voltam ott. Te pedig a táncparkett szélén álltál.
– Én is emlékszem – pillantok rá szégyenlősen és elmosolyodom.
Megkönnyebbülés suhan át az arcán és mosolya még szélesebb lesz. A járdát bámulja maga előtt és egy
apró kavicsot rugdos. Kissé megnyugtat, hogy ő is zavarban van, nem csak én.
– Hamar eltűntél – jegyzi meg. De egy csepp szemrehányás sincs a hangjában, inkább csak kíváncsiság.
Na igen, ez is Matt hibája. Ha akkor nem menekülök el, jobban megismerhettem volna ezt az édes pasit.
– Az egy hosszú történet.
Nem fogom a szánalmas szerelmi életemmel untatni. Legalábbis most még nem. Azon gondolkodom, hogy
mit mondhatnék még, mikor csalódottan veszem észre, megérkeztünk a célunkhoz.
– Itt is vagyunk. – Igyekeznem kell, hogy ne tűnjek szomorúnak.
Felpillant a toronyházra, aztán a tekintete ismét rajtam állapodik meg. Kezeit zsebre dugja. Látom rajta,
hogy hezitál. Valamit mondana, de semmi értelmes nem jut eszébe, éppen úgy, ahogy nekem sem.
– Nos… – húzódik közelebb, de aztán mégis meggondolja magát és hátrébb lép egyet. – Köszönöm a
segítséget! Örülök, hogy újra összetalálkoztunk.
Nem akarom, hogy itt elváljanak az útjaink. Érzem, hogy megvan köztünk a vibrálás. De ezt most más.
Nem olyan, mint ami Damiennel volt. Ez jóval szelídebb, kevésbé heves. Sokkal biztonságosabb, megnyugtató.
Liz, gyerünk mondj valamit! – bíztatom magam. Csinálj valamit, ne hagyd csak így elmenni!
Mire összeszedném a bátorságomat, kedves mosollyal az arcán elsétál mellettem és eltűnik a nagy
forgóajtó mögött. Csalódottan fújom ki a levegőt. Hogy lehetek ennyire gyáva. Végül mégis erőt veszek
magamon. Nem fogok az a bizonytalan Liz lenni, akivé az évek során váltam. Újra olyan leszek, mint régen,
határozott és vagány. Felszegem az állam és bátorsággal telve lépek be az irodaházba.
Az épületben rögtön őt keresem, de nincs sehol. Még a nevét sem tudom. A hirtelen jött határozottság egy
pillanat alatt tovaszáll és helyét átveszi a csalódottság. Úgy látszik, számunkra ez volt megírva: Egy rövid
találkozás, néhány röpke perc.
Sarkon fordulok, kilépek az utcára és a szomszédos toronyház felé veszem az irányt. Egy újabb unalmas
nap elé nézek. Mintha ólomlábakon járna az idő, olyan lassan telik a délelőtt. A nap további része, még ettől is
rosszabb. Esküszöm, az óra visszafelé jár. Unottan ülök az asztalomnál és csak bámulok ki az ablakon. Azon
töröm a fejem, hogy el kellene csalnom Vikyt egy csajos estére. Úgysem kell majd sokáig győzködnöm. Ő
mindig vevő egy kis lazításra. Azt hiszem, most kivételesen nekem is jól esne kicsit kikapcsolódni. Talán még
egy élvezetekkel teli éjszaka is kerekedhet belőle.
Az utóbbi pár napban rá kellett jönnöm, hogy nagyon is igaz a mondás: A jóhoz könnyű hozzászokni. A
szenvedélyes együttlétek megtették a hatásukat, mert a női szerveim egyfolytában a folytatás után
ácsingóznak. Bár én szinte száz százalékig, na jó, inkább ötven százalékig biztos vagyok benne, hogy semmi
sem történt meg a valóságban, de ezeknek a kis alattomosaknak ott lent, senki sem szólt erről, ezért
egyfolytában készenlétben állnak.
Gyorsan visszafordulok a papírkupacok felé, míg a fantáziám nem kezd önálló életet élni, mert akkor nem
csak az a veszély fenyeget, hogy halálra unom magam, hanem a rengeteg felgyülemlett szexuális feszültség
miatt valaki mást is kinyírok.
Minden idegszálammal a papíron sorakozó számokra koncentrálok. Nem mintha hatásos lenne, de
próbálkozni azért még lehet. A telefonom rezegni kezd valahol a mappák, kimutatások, szerződések, számlák
alatt. Persze a nagy keresésben a felét sikeresen a földre szórom. Megengedek magamnak egy jó kis
káromkodást, úgysem hallja senki más. Aztán végre sikerül előbányásznom. Egy üzenet vár:
 Ben:
Helló, szépségem! Úgy hallottam, végre kitetted a szűrét annak a Matti fiúnak. Igazak a hírek?

Elmosolyodom. Ezer éve nem beszéltem vele. Csoporttársak voltunk a főiskolán. Néha váltunk egy-egy
üzenetet, de az idejét se tudom, mikor láttam utoljára. Máris jobb a kedvem.

Liz:
Nagyon jók az informátoraid.

Ben:
Szóval igaz. Most vedd úgy, hogy haragos tekintettel bámulok rád, amiért ezt az apróságot elfelejtetted közölni
velem. De megbocsátok, egyetlen feltétellel…

Liz:
És mi lenne az?

Ben:
Találkozzunk. Mondjuk ma este?

A mosoly az arcomon, még szélesebb lesz. Ha valaki most belépne, azt hinné megőrültem, hogy ülök az
asztalnál egymagamban és vigyorgok, mint a tejbetök.
De ismerem már annyira a barátom, hogy tudjam, nála mit is takar pontosan, a találkozzunk. A hivatalos
Ben-szótár szerint, a találkozzunk egyenlő a kamatyolással. A főiskola első pár évében, rengeteg ilyen üzenetet
kaptam tőle és én is küldtem neki egyet-kettőt. Ő volt az én alkalmi dugó-pajtásom.
Na, ti kis gonoszok ott lent. Úgy látszik, nem kell sokáig böjtölnötök.

Liz:
Mikor és hol?
Az első üzenet egy hatalmas vigyorgó szmájli.

Ben:
Hétre érted
--- megyek.
Legtöbbször nem szoktam sokat vesződni azzal, hogy mit vegyek fel, de ezúttal fejtörést okoz. Valami olyat
akarok, ami szexi, de nem ordít róla, hogy szexet akarok.
A szekrényem tartalmának a nagy része az ágyon és a földön hever, de én még mindig tanácstalanul állok.
Aztán az egyik polc eldugott sarkában meglátom a tökéletes választást, egy egyszerű fekete ruhát, ami csak egy
hajszálnyival rövidebb az illendőnél. Visszafogottan csábító és könnyen meg lehet szabadulni tőle, ha arra kerül
a sor.
Pont végszóra készülök el, mert megszólal a telefonom. Felkapom a táskám és már rohanok is le. Ben az út
szélén áll, lazán a kocsijának dőlve, zsebre dugott kézzel. Mindig elfelejtem mennyire édes pasi. Barna haja
szokás szerint szanaszét áll, mintha most kelt volna ki az ágyból. Mikor észrevesz, elmosolyodik. Az egész arca
felderül. Tipikusan a srác a szomszédból, akitől mindenki elolvad.
Ellöki magát az autótól és néhány határozott lépéssel megáll előttem.
– Kurva jól nézel ki szépségem.
Kinézetre tényleg egy édes, cuki srác, de a szája olyan mocskos, hogy azt még a vegytisztító sem tudná
tisztára mosni.
– Hát, te sem panaszkodhatsz.
– Gyere már ide te tökfej – nyújtja ki a kezét, megfogja a karom és magához ránt. Szorosan átölel. Még
jobban hozzá bújok. Megnyugtató ez az ismerős érzés.
– Mihez lenne kedved? – húzódik el.
Kíváncsian várja a válaszom és közben huncut fény csillan a szemében.
– Mindenben benne vagyok – vágom rá határozottan és küldök felé egy sejtelmes mosolyt.
Elégedetten összecsapja a tenyerét.
– Akkor induljunk.
Az anyós oldali ajtóhoz lép és kinyitja előttem.
– Mióta vagy te ilyen úriember? – kérdezem meglepetten, miközben beszállok, az egyébként nagyon menő
sportkocsiba.
– A korral jár. Nem vagyok már húszéves.
Óvatosan becsukja utánam az ajtót, megkerüli az autót és beszáll mellém. Beindítja a motort és nagy
gázzal elindul.
– Ne felejtsd el, ki ül melletted! – figyelmeztetem.
 Ben a száguldás megszállottja. Én viszont nem különösebben rajongok a gyorsaságért.
– Tényleg! Bocsi! – vigyorog. – Pedig nem is megyünk gyorsan – vesz vissza a tempóból és a sebességhatárt
betartva sodródunk a forgalommal.
– Na és mit tett Matti fiú, hogy vége szakadt az émelyítően nyálas szerelmeteknek?
Eléggé tapintatlanul hangzik a kérdése. Na jó, nevezzük nevén a dolgot, ez bunkó beszólás volt. De
mentségére legyen mondva, mindig is utálták egymást. Matt ki nem állhatta, azért, mert egyszer-kétszer
kavartunk, hozzáteszem ezek a kis légyottok mind akkor történtek, amikor még Matt a láthatáron sem volt.
Ben pedig a pokolba kívánta, mert szerinte nem volt elég jó hozzám. Nos, úgy látszik az idő őt igazolta.
– Nem kell úgy tenned, mintha nem ismernéd az egész sztorit. Biztos vagyok benne, hogy a te kis
informátorod minden apró részletről beszámolt. Akinek nem mellesleg ki fogom tekerni a nyakát.
Már az első üzenet után tudtam, hogy Viky keze van a dologban. Kérdőre is vontam rögtön. Igaz, hogy
mindent tagadott, mivel az egészet elégedett vigyorral az arcán tette, nem mondhatnám, hogy meggyőző volt.
– Ha már így lebuktam, kérdezhetek valamit?
Ha meg kell kérdeznie, hogy kérdezhet-e valamit, akkor olyan dologról van szó, ami nem igazán fog
tetszeni.
– Ha muszáj – sóhajtok, de nem mondok határozott nemet, mert egy picikét azért kíváncsi vagyok.
– Miért nem szálltál be harmadiknak?
Éppen szóra nyitom a számat, hogy hangot adjak a felháborodásomnak, de ő belém folytja a
mondandómat.
– Még mielőtt bármit is mondanál. Gondolj csak bele egy kicsit. Micsoda nagy arculcsapás lett volna annak
a seggfejnek. Nagy boldogan azt hiszi, micsoda remek dolga van. Megfogta az isten lábát, két nő kényezteti
egyszerre, abba a hitbe ringatja magát, hogy ez rendszeressé válik majd. Aztán miután mindenki kiélvezkedte
magát, elküldöd a jó büdös francba.
Jobban belegondolva, van abban valami, amit Ben mond. Talán, ha nem Mattről lenne szó, még bele is
megyek, de nem tudtam volna elviselni, hogy egy másik nő is hozzáér, miközben együtt vagyunk. Már a
gondolatra elszorul a torkom és felszínre törnek a kellemetlen emlékek arról az estéről. Inkább nem mondok
semmit, csak szótlanul bámulom a forgalmat.
– Ne haragudj csajszi – csúsztatja tenyerét a combomra. – Kibaszottul tapintatlan voltam. Tudom, hogy
fülig szerelmes voltál abba a pöcsbe. Bár a mai napig nem értem mit ettél rajta.
Erre én magam sem tudom a választ. De a szerelem már csak ilyen. Nincs benne egy cseppnyi logika sem.
Nem mi döntjük el kiért dobban meg a szívünk.
– Semmi gond szépfiú – fordulok felé, rámosolygok, hogy tudja minden rendben van köztünk. Ettől a kis
gesztustól megnyugszik. Megpaskolja a meztelen bőröm és a vezetésre koncentrál.
Nálam pedig ez az aprócska, ártatlan mozdulat is elég ahhoz, hogy a sóvárgás tovább nőjön bennem.
Ezután csendben haladunk az egyre ritkuló forgalomban, majd Ben letér a pályáról és néhány méter után
elérünk egy földutat.
Nem tudom visszatartani a mosolyomat. Nagyon is jól ismerem ezt a helyet. Ez volt a mi titkos kis
rejtekhelyünk, mikor úgy éreztük ki kell segítenünk egymást ebben-abban.
– Most mit vigyorogsz olyan elégedetten? – kérdezi halálos nyugalommal. Mintha nem tudná.
– Semmit. Csak eszembe jutott néhány emlék.
– A széles mosolyból ítélve, eléggé kellemesek lehetnek azok az emlékek.
– A legtöbb az, de azért volt közte néhány olyan este, ami nem volt az igazi…
Sértetten rám pillant.
– Csak vicceltem szépfiú – nevetem el magam.
Néhány perc autókázás után befordul egy fákkal övezett kis ösvényre. Leállítja a motort, aztán teljes
testével felém fordul.
– Úgy látom, egy cseppet sem vagy meglepve – somolyog.
– Felnőttek vagyunk már. Tudom nagyon jól, miért akartál velem találkozni.
Morcosan visszafordul és az ujjaival a kormányon kezd dobolni.
– Ez most rosszul esett – mondja duzzogva.
Alaposan megfigyelem az arcát, nem bujkál-e a szája sarkában egy apró kis mosoly. De teljesen komolynak
tűnik. Tényleg megbántottam.
– Azt hiszed, csak azért akartam találkozni veled… – folytatja. – Oké, jókat dugtunk, de ettől függetlenül a
barátod is vagyok. Tényleg komolyan érdekel, mi van veled.
Szörnyen érzem magam. Egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg tényleg csak beszélgetni
szeretne velem. Készpénznek vettem, hogy meg akar fektetni. Most döbbenek csak rá, mennyire önelégült
vagyok. Biztosan van barátnője, vagy esetleg felesége. Bárcsak megnyílna alattam a föld és elsüllyednék. Ez a
tipikus példája a kellemetlen helyzeteknek.
– Ne haragudj! Nem úgy gondoltam – szabadkozom, de ezt már úgysem tudom kimagyarázni.
Szégyenkezve szedegetem a nem létező szöszöket a ruhám széléről.
 Ben hangosan felnevet mellettem.
– Jó fiú akartam lenni. Indulás előtt elhatároztam, ha beszélgetni szeretnél valakivel, akkor csak
beszélgetni fogunk. De el sem tudod képzelni mennyire meg akarlak kefélni.
– Mégis mennyire? – pillantok rá.
Kiéhezett tekintettel méreget. Nagyot nyelek. Ismerem ezt az arckifejezést, mámorító pillanatok ígérete.
Szinte feltépi az ajtót. Azzal sem vesződik, hogy visszazárja maga után, egy szemvillanás alatt mellettem
terem. Megfogja a kezem és türelmetlenül segít ki az autóból, maga után húz a kocsi orráig. Beletúr a hajamba
és követelőzően a számra tapad. Viszonzom a csókot. Nyelve végigsiklik az ajkaimon. A finom kényeztetés
lángra gyújtja a testem. Kiélvezek minden egyes érintést. Elmerülök a pillanatban.
Forró tenyerével végigsimítja a combomat, kezeim pedig becsúsznak a pólója alá.
– Már el is felejtettem milyen kibaszott jó veled – suttogja a fülembe, közben apró puszikkal kényezteti
nyakam érzékeny bőrét. – Rohadtul kívánlak.
Ez a néhány szó elég ahhoz, hogy elveszítsem az irányítást a testem felett. De nem érdekel. Nem akarok
gondolkodni, csak élvezni a jelent.
Éhes ragadozó módjára rángatom le róla a felsőt. Kócos hajába markolok, és még közelebb húzom
magamhoz. Felmordul és megszorítja a meztelen lábam. Ujjai feljebb vándorolnak a ruha alatt. Hatalmas
vágyakozó sóhaj jelzi, hogy megtalálta, pontosabban, hogy nem találta a keresett ruhadarabot.
– Nincs rajtad bugyi. Kurvára nincs rajtad bugyi – húzódik néhány centit távolabb, hogy a szemembe
nézhessen, de a kényeztető keze egy percre sem áll meg. Finoman, alig érintve, végighúzza ujjait a nedves
bőrömön. Minden lassú érintése felér egy kínzással. Gyengéden köröz az ajkakon, gondosan ügyelve rá, hogy a
sajgó pontomat kikerülje.
– Kérlek – lehelem az ajkaiba.
Ő mégis tovább folytatja a gyötrést. A testem kétségbeesetten vágyik rá, hogy többet kapjon a
kényeztetésből.
– Könyörgöm…
Lágy csókot ad a szám sarkára.
– Imádom, hogy ennyire vágysz rám. – Még egy finom puszi. – Rohadt izgató, hogy könyörögsz az
érintésem után.
Az ajkai, az ujjai éppen csak annyira érnek hozzám, hogy tudjam milyen örömök várnak rám. Az érzés,
hogy ott van, mégsem kapom meg, az őrületbe kerget.
Ismét elhúzódik és mélyen a szemembe néz.
– Baszd meg, Liz, lehetetlenség ellenállni ennek a tekintetnek – suttogja vágytól elfojtott hangon.
Megfordít, és a motorháztetőre dönt. A ruhámat a derekamig csúsztatja. Végigsimít a fenekemen, majd a
keze a csípőmön állapodik meg, aztán egyetlen határozott mozdulattal tövig merül bennem. Semmi előjáték,
semmi finomkodás. Ettől az intenzív érzéstől felsóhajtok. Annyira jó. Az előbbi kínzóan lágy érintéseket
felváltják a vad lökések. Tincseimet az ujjai köré tekeri, és hátra húzza a fejem. Keze még erősebben mélyed a
derekamba, miközben fékezhetetlenül jár bennem. Vad és zabolázatlan. Nekem pedig pont erre van szükségem.
Az autóra simulok. Keménysége olyan pontokat ingerel, amik egy pillanat alatt a kielégülés szélére sodornak.
Az orgazmus tetőtől-talpig átjárja a testem. Hangosan felmordul és ő is követ az élvezet világába. Zihálva,
őrülten zakatoló szívvel fordulok meg.
– Ez rohadt jó volt – vigyorgok a mámor ködében lebegve.
Kielégült mosolyra húzódik a szája.
– A számból vetted ki a szót.
Megragadja a tarkóm, magához ránt és megcsókol. Ajka puhán érinti az enyémet, aztán megölel. Meztelen
mellkasához simulok. Ben és szex illata van.
A felhők felett járok, mégsem lehetne valóságosabb ez a pillanat. Az elmúlt időszak történései a múlt
homályába vesznek. Már nincs jelentősége, mert ez itt a valódi életem.
– Mit szólnál, ha ennénk valamit? Én farkaséhes vagyok – veszi fel a pólóját a földről és gyorsan belebújik.
– Remek ötlet.
Ellép mellettem, de azért gyengéden végigsimítja a karomat. Jólesik ez az apró mozdulat. Én is
visszasétálok és beülök. Csendben tesszük meg a visszafelé vezető utat. Egyikünk sem érzi szükségét, hogy
bármit is mondjon. Vannak pillanatok, amikor nem kínos a hallgatás, hanem épp ellenkezőleg, megnyugtató és
tökéletes. Ez a mostani is ilyen.
---
Ben leparkol a lakásom előtt. Nagyot sóhajtok. Nem szeretném, ha véget érne ez az este. Rég éreztem ilyen
jól magam. A társaságában minden annyira egyszerű és ismerős. Mintha a sors sodorta volna az utamba, hogy
emlékeztessen rá, milyen lehetne az életem.
– Jó volt újra látni téged – fordul felém. – Gyakrabban is összefuthatnánk.
Egy pillanatra elgondolkozom a szavain. Tényleg fantasztikus volt a szex, mindig is az volt. De úgy érzem,
nem lenne jó ötlet rendszert csinálni ebből. A szívemen ejtett sebek még elevenen lüktetnek, bármennyire is
próbálok elfeledkezni róla.
 Szóra nyitnám a számat, de ő megelőz:
– Tudom, hogy még nagyon friss a szakítás. De ha beszélgetni szeretnél, vagy másféle kellemes időtöltést,
megvan a számom – mosolyog rám kedvesen. Szemernyi sértődöttség sincs benne. A mi kapcsolatunk mindig
is ilyen volt.
Némán bámulom a melegséget árasztó barna szemét. Tekintetem az ajkára téved. Szeretném újra érezni a
csókját. Közelebb hajolok és adok egy apró puszit rá. Tenyerét az arcomra simítja és viszonozza.
– Köszönöm – suttogom az ajkaiba.
Homlokom a homlokának támasztom. Elmosolyodom, aztán kiszállok az autóból. Ben követi a mozdulatot.
Megkerüli a járművet és megáll velem szemben. Néhány másodpercig csak csendben álluk és egymást nézzük,
végül lop még egy utolsó, édes csókot.
– Várom a jelentkezésed – vigyorodik el és rám kacsint.
Ez az ártatlan gesztus, érzések egész áradatát indítja el bennem és nyomban Damient juttatja eszembe. A
kellemes nyugalom, amit az elmúlt pár órában éreztem, egy másodperc alatt szertefoszlik.
A járda szélén állva integetek neki, megvárom míg elhajt, és nagyot sóhajtva elindulok a lépcső felé.
– Komolyan vele kavarsz?
Majdnem szívrohamot kapok. Nem számítottam rá, hogy valaki a lépcsőn fog ülni ilyen késő éjszaka.
Megállok az ismerős férfi előtt.
– Szia, Matt! – próbálok nem tudomást venni a számonkérésről.
– Vele randizgatsz? – Úgy ejti ki a szavakat, mintha Ben valami szégyellni való, utolsó szemét alak lenne.
Feldühít ez a hangnem, de valahol mélyen legbelül, nagyon mélyen, jól esik a féltékenysége.
Nem szabad ezt éreznem– figyelmeztetem magam.
– Ben rendes srác – jelentem ki. Nem mintha szükség lenne rá, hogy a védelmembe vegyem, de zavar,
ahogy beszél róla.
– Megcsókolt – néz rám kérdőn, mintha megerősítést várna.
Látom a tekintetén, azt kívánja bárcsak az egészet képzelte volna.
Nem válaszolok, csak állok némám. Miért olyan nehéz kimondani a nyilvánvalót? Mennyivel egyszerűbb
lenne, ha semmilyen hatással nem lenne rám a jelenléte. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem dobbanna nagyot
a szívem a közelében.
– Lefeküdtél vele? – próbálja elnyomni magában a féltékenységet és a dühöt, de még így is érződik a
neheztelés a hangjában.
– Semmi közöd hozzá. Abban a pillanatban elvesztetted a jogod, hogy bármit számonkérj rajtam, amikor a
farkad annak a nőnek a szájába dugtad, és egy szó nélkül kisétáltál az életemből.
Próbálom tartani magam és nem foglalkozni az egyre növekvő gombóccal a torkomban, de még így is
megbicsaklik a hangom.
Matt a hajába túr és tehetetlenül járkál előttem fel-alá. Látom az arcán a kínlódást. Önző dolog ilyet
mondani, de örülök, hogy ő is szenved, nem csak én. Mégis egy részem, sajnálja. Bármit is tett, fáj így látnom.
Az ördög vinné el ezeket a hülye érzéseket.
Megtorpan.
– Igazad van. Semmi jogom nincs hozzá. De mintha tört döftek volna belém, amikor megláttalak vele.
Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna ilyen őszintén beszélni az érzéseiről. Ahelyett, hogy
jólesnének a szavai, inkább feldühít. Miért nem tudott ilyen lenni, mikor megcsalt? Miért nem tudott elém állni
és őszintén elmondani az igazat, ahelyett, hogy gyáva módon lelépett.
– Akkor legalább részben tudod mit éreztem, amikor rajta kaptalak titeket – vágom hozzá.
Azon az estén nem kiabáltam vele, nem sírtam előtte. Büszkén tartottam magam, de most nem vagyok
annyira erős. Azt akarom, hogy lássa mennyire megbántott, darabokra törte a szívem és alaposan megtaposta.
Azt akarom, hogy szenvedjen, ugyanúgy fájjon neki is.
– Szeretném helyrehozni a hibámat. – Szavait átitatja a bizonytalanság.
– Komolyan azt hiszed, van még mit helyre hozni? Eldobtál magadtól. Az együtt töltött éveket úgy
hajítottad el, mintha sosem számított volna, mintha sosem számítottam volna – emelem meg a hangom és egy
forró könnycsepp folyik végig az arcomon. – Szerinted milyen érzés volt?
A tekintete tele van fájdalommal és megbánással. Tesz egy tétova lépést felém.
– Tudni akarod? – folytatom. – Úgy éreztem, akkor ott, abban a pillanatban mindennek vége. – Most már
patakokban folyik a könnyem.
Hogyan tudnánk helyrehozni, azt, ami szétesett. Hiába illesztjük össze a töredékeket, már sosem lesz
ugyanolyan, mint előtte volt. Örökre ott lesznek a forradások, emlékeztetve arra, hogy egyszer minden a
darabjaira hullott.
Még egy lépést tesz felém. Bizonytalanul érinti meg az arcomat, hüvelykujjával letöröli a sós cseppeket.
– Bocsáss meg! – Másik keze is a bőrömet simogatja. – Szeretlek. – suttogja.
Behunyom a szemem és egyszerűen csak élvezni akarom az érintését, a közelségét. Annyira szeretném, ha
a szavai eltörölnének mindent, amit tett. De az emlékképek könyörtelenül furakodnak be az elmémbe.
 – Nekem ez nem megy – mormolom.
Elhúzódom tőle. Karja tehetetlenül hullik a teste mellé. Egy pillanatra a szemébe nézek. Érzem, hogy nem
tudom visszafogni a feltörni készülő zokogást. Elmenekülök a közeléből, és egyetlen szó nélkül hagyom ott a
lépcsőn.
Becsukom magam után a lakásom ajtaját és nekidőlök. Hátrahajtom a fejem és megtámasztom. Veszek
néhány mély levegőt, hátha sikerül elűzni a fojtogató sírást, de hasztalan minden igyekezetem. Zokogva
csúszok végig az ajtó lapján. Leülök a földre és hagyom, hogy elárasszanak az érzelmek. Talán, ha kiadok
magamból mindent, megkönnyebbülök. Feltápászkodom, és a szobámba megyek. Leroskadok az ágyra és
végigdőlök. Összekuporodva várom, hogy elnyomjon az álom.
Talán a holnap jobb lesz.
 Katasztrófák sora

A
ablakon
z eső halk kopogása ébreszt. Álmosan nyújtózom és közben a szürkeségbe borult eget bámulom az
keresztül. Ennyit arról, üldöznének.
hogy a maiKésésben
nap jobb vagyok.
lesz. Automatikusan az órára pillantok, aztán nem
úgy
pattanok
ébresztett? kiA az ágyból,
Matt-tel mintha A telefonomért
töltőre nyúlok.és Mi a francért
afürdőbe
kezem rohanok,
ügyébe hogyvaló
akad, és
találkozás
emberi
kirontok az
annyira
kinézetetajtón. A
kikészített,
varázsoljak
járdán
hogy elfelejtettem
magamra, aztán Az
megtorpanok. sietve magamra
esernyőmet
tenni
kapom
fent
teljesen lemerült.
az elsőFeltartom
hagytam.
A
ruhát, ami
a
tenyerem, hogy megnézzem, mennyire esik.
Annyira nem vészes – gondolom, de mire megteszem a néhány perces sétát a munkahelyemig, bőrig ázok.
Az órámra pillantok, legalább nem késtem el. Sőt, még van egy kis időm munkakezdésig, ezért az irodaházzal
szomszédos kávézó felé veszem az irányt. Szükségem van egy kis koffeinre.
Vacogok a vizes ruhákban, de ahogy belépek, nyomban körbeölel a kellemes meleg. Elégedetten sóhajtok.
Ráadásul nincsenek is sokan.
Néhány perc múlva sorra kerülök. A pult túl oldalán egy ennivalóan édes kiszolgáló áll. Gyorsan
végignézek magamon. Úgy festek, mint egy ázott csirke, aki magára kapkodott párat a kidobásra váró
ruhákból. Fogalmazzunk úgy, hogy nem lehetek éppen a legjobb formámban.
A kis cukiság, kedvesen mosolyogva veszi fel a rendelésem. Míg a reggeli koffein adagomat készíti, gyorsan
végignézek rajta. Na jó, lehet, hogy a formás, kerek hátsóján egy kicsit több ideig elidőzök, de hát el kell ütni az
időt valamivel, amíg a kávémra várok. És az ennivalóan tökéletes férfi hátsók bámulása éppen megfelelő erre.
– Egészségedre – teszi le elém, és a mosolya még szélesebb lesz.
Megrebegtetem a pilláimat és viszonzom a kedves gesztust, közben a táskámba túrok, hogy elővegyem a
pénztárcámat, persze nem találom. Miért is találnám.
– Csak egy pillanat – szabadkozom és érzem, ahogy az arcom kezdi felvenni az előttem heverő piros pohár
színét.
Könyékig merülve kutatok a pénztárcám után.
Kellett nekem ezt a hülye táskát magammal hoznom. Olyan, mint egy feneketlen lyuk, vagy inkább, mint a
Bermuda-háromszög.
Elkezdem kipakolni a táska tartalmát a pultra, közben a hátam mögött kisebb sor gyűlik össze. Az emberek
türelmetlenül sóhajtoznak, valaki a cipőjével kopog idegesen. Ennél kínosabb már nem is lehetne a helyzet.
Amint ezt kigondolom, döbbenek rá, hogy a pénztárcámat, a másik táskámban hagytam. Persze az csak hab a
tortán, hogy a nagy kutakodás közben egy esernyőt is találok.
– Sajnálom. – Most már teljesen biztos, hogy vörös az arcom. – Otthon hagytam a pénztárcámat.
Az eladó fiú kedves mosolya egy pillanat alatt leolvad az arcáról. A szemeit forgatva elveszi előlem a reggeli
kávémat. Lassított felvételben látom, ahogy a koffein egyre távolabb kerül tőlem. Legszívesebben kikapnám a
kezéből és elrohannék vele. Próbálok hatni rá, és a lehető legédesebb, legkönyörgőbb szemekkel bámulni azt a
helyes kis képét, de ügyet sem vet rám, a következő vendég felé fordul.
– Majd én fizetem a hölgy kávéját – szólal meg mögöttem egy férfi.
A kávés fiú kelletlenül ugyan, de visszatolja elém a poharat.
– Erre igazán semmi szükség – ellenkezem csakis azért, mert az illem ezt kívánja, de legszívesebben
rávetném magam arra az édesen gőzölgő italra.
– A vendégem – mondja kedvesen. Ebben a pillanatban ő az én drága öltönybe bújtatott lovagom.
– Nagyon köszönöm. – Ha nem lenne már így is elég kínos a helyzetem, azonnal a nyakába ugranék.
Felkapom a kávémat, és ahogy megfordulok egy pillanatra elvesztem az egyensúlyom, és ez pont elég
ahhoz, hogy a kezemben lévő pohár tartalma a hősies megmentőm drága ingén landoljon.
Könyörgöm, most nyomban nyeljen el a föld, vagy csapjon belém a villám.
– Édes istenem, ne haragudjon, annyira sajnálom – mentegetőzöm. Felkapok néhány szalvétát és
megpróbálom felitatni a kávét.
Néhányan kuncognak körülöttem, a többiek rosszallóan csóválják a fejüket. Ma én leszek a béna csaj a
kávézóból, akiről minden barátjuknak mesélni fognak.
– Semmi baj – fogja meg a kezem. A váratlan érintésre megdermedek. Melegség önti el az egész testem.
Tekintetem először arra a pontra szegezem, ahol az ujjai az enyémekre kulcsolódnak, aztán az elázott
ingre, a finom borostára az állán, majd az apró kis gödröcskékre az arcán. Gödröcskék. Végül az idegen
szemébe nézek, aki nem is annyira idegen, sőt, éppen ellenkezőleg.
– Úgy látszik, a sors valahogy mindig összehoz minket – mosolyog rám az édes pasi a bárból.
Annyira szerettem volna viszontlátni. De könyörgöm, miért pont így. Ennél rosszabb passzban már nem
nagyon lehetnék.
– Igen. De ma valahogy nagyon vicces kedvében volt – mutatok végig magamon, aztán a csupa kávés ingére
pillantok.
– Kérek neked egy másikat – ajánlja fel kedvesen, a teljesen üres poharat bámulva.
– Nem szükséges. Talán jobb lesz, ha ma messzire elkerülöm a kávét. Sajnálom az inget. Veszek egy
másikat, vagy küldd el a tisztító számláját és kifizetem.
 – Nyugalom – hajol lejjebb, hogy a szemembe nézhessen. – Ez csak egy ing.
– Tudom, csak… – A tekintetem véletlenül a falon lógó hatalmas órára téved. – El fogok késni! – kiáltok fel.
– Még egyszer köszönök mindent, és nagyon sajnálom.
Úgy viharzok ki a kávézóból, mintha kísértetet látnék. Futva teszem meg azt a néhány métert az épületig. A
lift helyett a lépcsőt használom. Mire beesek az irodám ajtaján, úgy zihálok, mint aki lefutotta a maratont és
közben elszívott egy karton cigit. Többet kell mozognom. Leroskadok a székembe. Épphogy kezd visszatérni a
normális légzésem, mikor a főnököm kukucskál be az ajtón.
– Jó reggelt, Elizabeth! – Rajta kívül senki sem szólít a teljes nevemen. – Minden rendben? Szörnyen nézel
ki. – Ha már neki is feltűnik, akkor rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Meg se várja, hogy válaszoljak, hadarja
tovább a mondandóját. – Délután háromkor jön egy új ügyfél, mindent átküldtem céges e-mailben.
A nagy kopasz feje eltűnik az ajtómból, éppen nagyot sóhajtanék, de még visszaszól:
– És kezdj magaddal valamit. Pocsékul festesz.
Micsoda kedvesség – gondolom, most rohannom kellene a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam. De nem
érdekel. Ez a nap már így is úgy is el van cseszve. Helyette leülök a gépem elé és nekilátok a munkának.
Most az egyszer legalább gyorsan telik a nap. Mielőtt még megérkezne az ügyfelem, végigfutom az
adatokat, aztán kinyomtatom a fontosabb oldalakat. Vagyis inkább kinyomtatnám, de a masina úgy dönt, hogy
sztrájkba kezd. Kinyitok rajta mindent, amit lehet és kihúzgálom az összes mozdítható dolgot, hátha megjavul.
De a mozdulataim nem éppen a legfinomabbak, és amikor a festék tartályára kerül a sor, fekete por borítja be a
kezem, a ruhám és még az arcomra is jut belőle.
– Ó, hogy a jó büdös francba – káromkodom el magam.
– Esetleg zavarok, mert akkor visszajöhetek pár perc múlva – szólal meg egy férfi az ajtóban.
Már csak ez hiányzott. Remek időzítése van az ügyfelemnek.
Magamra erőltetem a legelbűvölőbb mosolyomat, mintha nem lennék csupa festékpor. Kihúzom magam és
a hang irányába fordulok. Legnagyobb meglepetésemre az én kis gödröcskésem áll az ajtóban, lazán az
ajtófélfának támaszkodva. Istenem, milyen jól néz ki.
– Ez tényleg nem a te napod – vigyorog. Ezúttal nem a kedves kis mosoly bujkál az arcán. Erősen
koncentrál, hogy ne röhögje el magát.
– Ma minden összejátszott ellenem – sóhajtok beletörődve a sorsomba.
Próbálom magamra ölteni a komolyságot, de kínomban legszívesebben már röhögnék. Szerintem nincs ma
a földön pechesebb ember, mint én. Kiveszek a fiókból egy csomag törlőkendőt. Még szerencse, hogy ezekből
mindenhol tartok egy rakással. Letörlöm a kezemet.
– Elizabeth Austin – mutatkozom be. – De szólíts csak Liznek.
Tenyerét az enyémbe csúsztatja. Határozott és mégis finom a kézfogása. Az érintése megbizsergeti a
bőrömet.
– Dylen Shark.
Talán kicsit hosszabb ideig fogom a kezét, mint illendő lenne, de ő sem igyekszik szabadulni. Helyette tesz
egy fél lépést felém. Óvatosan elhúzódom, bár a testem eszeveszetten tiltakozik ellene. Csak azért, hogy
lefoglaljam az ujjaimat, nekilátok, hogy valamennyire letisztítsam a ruhám és az arcom. Még közelebb lép
hozzám, én pedig az asztalnak ütközöm. Kiveszi a kezemből a kendőt, mindvégig a szemembe néz. Ugyanaz az
érzés kerít hatalmába, mint akkor este a bárban. Minden megszűnik létezni körülöttem.
– Majd én segítek – súgja.
A nedves anyag az arcomhoz ér. Óvatos mozdulatokkal törli le a fekete festéket a bőrömről, lassan haladva
lefelé, az állam irányába. Hüvelykujjával végigköveti a hűs nyomot, hogy érintése újra lángra lobbantsa azt.
Aztán tenyere a nyakamra siklik. Szinte észrevétlenül közelebb húzódik hozzám. Másik kezével megfogja a
blúzom gallérját, ezzel még jobban feltárva maga előtt meztelen bőröm. A kendő hűs érintése néhány
másodperc múlva eltűnik, és nem érzek mást csak az ujjai simogatását. Elakad a lélegzetem a váratlan
bizsergéstől, ami átjárja az egész testem. Minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne érintsem meg őt, hogy
ne rántsam magamhoz az ingénél fogva.
Mikor ujjai már vészesen közel járnak az ingem legfelső gombjához, megtöröm a varázst és távolabb
húzódom tőle. Nem lenne profihoz méltó viselkedés, ha az irodám kellős közepén vetném rá magam az
ügyfelemre. Pedig nagyon is csábító és izgató a gondolat.
– Köszönöm – pislogok rá zavartan.
– Igazán nincs mit – néz rám vágytól csillogó szemekkel és még véletlenül sem húzódik el tőlem. Csapdába
esve állok az asztalnak támaszkodva. Egy pillanatra átsuhan, az agyamon milyen jó lenne, ha erős karjaival
megragadna, felültetne az asztalra és lábaimat a dereka köré fonva merülne el bennem.
Az édes álmodozásból kopogtatás ránt vissza a valóságba.
– Szabad – kiáltom.
Dylen illendő távolságba lép tőlem és zsebre vágja a kezét. Aki most belép, még csak nem is sejti, hogy egy
hajszál választott el attól, hogy valami butaságot csináljak. Pontosabban valami nagyon kellemes dolgot, egy
csöppet sem illendő helyen.
 Egy futár fiú sétál be az irodámba, hatalmas rózsacsokorral a kezében, ami mögül alig lát ki.
– Elizabeth Austin?
– Igen, én vagyok.
Odasétálok hozzá, aláírom az átvételi elismervényt, de fél szemmel a csodás virágokat nézem. Az illatozó
halommal a kezemben az asztalhoz megyek. Vajon ki küldhette? Talán Ben. Régen szokása volt „jót dugtunk”
ajándékok küldözgetése. A kedves kis csomag csoki öntetet, tejszínhabot és egy illetlen üzenetet tartalmazott.
Lehet az évek során megkomolyodott. Bár ez a hatalmas csokor nincs egyenes arányban a szex mennyiségével.
A tegnap este nem volt egyéb csak egy gyors menet, ahhoz maximum egy szál virág dukálna.
Találgatás helyett nekiállok megkeresni a kísérőkártyát a szirmok között, közben Dylenre pillantok.
Ugyanúgy áll az asztal túl oldalán, de a kis gödröcskéknek nyoma sincs. Helyette csalódottan bámulja a
hatalmas csokrot.
Szeretném megmagyarázni, hogy ez nem az, amire gondol és nincs senki komoly az életemben, de amilyen
szerencsés napom van ma, biztosan kiderülne, hogy boldog házasságban él, én pedig totális idiótát csinálnék
magamból. Ezért inkább csendben maradok és elolvasom az üzenetet.

Liz, édesem!
Tudom, hogy ez a csokor virág nem hozza helyre, amit tettem. De ma van öt éve, amikor először
megpillantottalak azon a bulin. Már akkor éreztem, hogy különleges vagy. Én csak azt akartam, hogy tudd,
mindig is számítottál.
Matt

Összeszorul a szívem. Ma is úgy emlékszem arra a napra, mintha tegnap történt volna. Az egész olyan volt,
mint a filmekben. Belépett a szobába, a tekintetünk találkozott és rögtön tudtam, hogy ő az igazi. Legalábbis
azt hittem.
Meredten bámulom az apró cetlit a kezemben. Matt remekül ért hozzá, hogy újra és újra megforgassa
bennem a tőrt. Annyira utálom amiért megcsalt, amiért elhagyott, amiért most ennyire édes. És utálom
önmagamat is, amiért ettől a néhány szótól nyomban nagyot dobban a szívem.
Mindkét kezemmel az asztalra támaszkodom, veszek néhány mély levegőt. Egy kis részem most rögtön
felhívná, mert bármennyire is próbálom tagadni, még mindig fáj a hiánya. De nem fogom hagyni, hogy
elgyengüljek. Legszívesebben az egész csokrot a kukába vágnám, de nincs szívem kidobni ezeket a gyönyörű
rózsákat. Visszanyelem a fojtogató sírást. Bár a virágot sajnálom, de az üzenetet apró darabokra tépem, és
zokszó nélkül vágom a szemetesbe.
– Jól vagy? – szólal meg Dylen. Teljesen elfeledkeztem róla.
Felpillantok. Még mindig ugyanott áll, a kedves mosolya újra ott bujkál a szája szegletében.
Válaszul bólintok. Félek, ha megszólalnék, a hangom elárulná, hogy a sírás szélén állok.
– Talán ez a hosszú történet ugyanaz a hosszú történet, amiért a bárból is eltűntél akkor este – méreget
sokatmondóan.
Nem hülye, egyből összerakta a sztorit. Megerősítésként újabb fejrázás következik. Nem faggatózik tovább
és én ezért szörnyen hálás vagyok neki. Leülök a székembe és közelebb húzódom az asztalhoz. Kényelmesen
elhelyezkedem, de abban a pillanatban eltűnök az asztal mögött.
A fene essen ebbe a székbe, ennek is pont most kellett úgy döntenie, hogy összecsúszik.
A fülemig lángba borult arccal felpillantok és a mosolygós arcával találom szemben magam, ahogy az
asztal lapján támaszkodva engem figyel.
– Minden rendben?
– Azt hiszem, még élek – próbálok valami mosolyfélét varázsolni az arcomra.
Halk kuncogások közepette megkerüli a bútordarabot, majd felém nyújtja a kezét.
– Köszönöm. Azt hiszem, jó lesz nekem itt lent. Ennél lejjebb, már úgysem eshetek – utasítom el a
segítséget.
– Hacsak nem szakad le az emelet.
Viccnek szánja, de amilyen szerencsés napom van még akár ez is megtörténhet.
– Ne fesd az ördögöt a falra.
Felkacag, majd leül velem szemben a földre.
– Te meg mit csinálsz? – nézek rá értetlenül.
– Leülök. Nincs kedvem az egész megbeszélés alatt feletted állni.
Én nem bánnám – csúszik ki majdnem a számon. Aztán megjelenik a lelki szemeim előtt, ahogy valami más
éppen becsúszik a számba. Megköszörülöm a torkom, hogy elűzzem a pajzán gondolatokat. Felnyúlok és
kitapogatom az asztalon a papírokat.
– Átnéztem az adatokat – kezdek bele, de a velem szemben ülő édes férfi halk nevetése kizökkent a
mondanivalómból. Kissé szúrós tekintettel nézek rá.
– Ne haragudj! Csak ez az egész helyzet… Sosem tárgyaltam még így, földön ülve. – Látom rajta, nagyon
igyekszik, hogy ne röhögjön a hasát fogva.
 – Nekem is ez az első – nézek rá halálos nyugalommal. Hátha a méltóságom utolsó kis morzsáját
megőrizhetem, ha profi módom kezelem ezt az abszurd helyzetet.
A körülményeket tekintve, azt hiszem, sikerült egy normális tárgyalást lebonyolítani. Külön dicséret jár
Dylennek, amiért kibírta röhögés nélkül. Annak meg különösen örülök, hogy senki sem nyitott be. Na, az lett
volna csak igazán kínos.
Dylen feláll, felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen. Úgy húz fel a földről, mintha semmi súlyom sem lenne.
– Igazán emlékezetes egyeztetés volt – mosolyog, én pedig újra megcsodálom az imádnivaló gödröcskéit. –
Szívesen meghívnálak egy kávéra, de félek, annak katasztrofális következményei lennének.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha ma nem megyek emberek közé, így csak magamra nézve vagyok veszélyes –
nevetek a saját nyomorúságomon.
– Sok munkád van még mára?
Gyorsan végigpörgetem a fejemben a teendőket, de semmi életbevágó, halaszthatatlan ügy nem jut
eszembe. Ráadásul péntek van.
– Azt hiszem, mára végeztem.
Felderül az arca.
– Esetleg lehet róla szó, hogy hazakísérjelek?
– Talán abból nem lesz baj.
Gyorsan összeszedem magam és csendesen elindulunk a lakásom felé. Sötét felhők árnyékolják be az eget,
de legalább már nem esik. Mindenféle hétköznapi dologról beszélgetünk, sőt néha egy-egy kétértelmű
megjegyzést is tesz. Kellemes a közelében lenni és nagyon szórakoztató a társasága.
A bizonytalanság, ami egészen eddig uralta a hangulatomat, lassan szertefoszlik. Az elmúlt időszak
történései kezdenek átalakulni. Az egész olyan, mintha csupán egy könyvet olvastam volna, egy olyan fajtát,
ami lassan beivódik az ember lelkébe és nem tud szabadulni tőle, aztán fokozatosan minden visszatér a régi
kerékvágásba és jön egy újabb történet, ami felülírja az érzéseket. Talán Dylen lehet az az újabb történet…
Már egészen elfeledkeztem róla milyen szörnyen is indult ez a nap, de az égiek gondoskodnak róla, hogy ne
élvezhessem sokáig ezeket a kellemes pillanatokat, mert olyan eső zúdul ránk, mintha egy vízesés kellős
közepébe sétáltunk volna be.
Dylen sietős léptekkel elindul az egyik kapualj felé, majd a menedékéből visszafordul és értetlenül nézi,
ahogy a felhőszakadás közepén állok.
– Mit csinálsz? Gyere gyorsan, mert bőrig ázol – nyújtja felém a kezét.
Nem mozdulok, csak állok, és élvezem, ahogy a hűs cseppek végigfolynak az arcomon. Egyáltalán nincs
hideg, sőt, a reggeli esőtől fojtogatóan párás és meleg lett a levegő.
– Gyere! – nyújtom most felé én a kezem. – Gyerekkorodban nem szerettél az esőben rohangászni? Gyere
és élvezd velem!
Kitárom a karjaimat, arcomat az ég felé fordítom és forogni kezdek a járda közepén. Szeretnék elfelejteni
mindent, ami a szívemet nyomja, a múltat, a jövőt. Azt akarom, hogy csakis ez a pillanat, a most számítson.
Egy erős kéz fonódik a kezem köré. Kinyitom a szemem és a mellettem álló férfit nézem a nedves pilláim
alól.
– Te nem vagy normális – mosolyog rám, aztán elindul, és maga után húz.
Bőrig ázva, kéz a kézben sétálunk a kihalt utcán.
– Már csak pár háztömb – pillantok rá óvatosan. Lehet, hogy ő nem élvezi annyira, mint én.
Széles mosoly húzódik végig a gödröcskés arcán.
– Én is errefelé lakom. Ki gondolta volna, hogy egész idő alatt a közelemben voltál.
A következő tömbnél megtorpanok.
– Megérkeztünk – fordulok szembe vele. Csalódott vagyok, hogy máris el kell válnom tőle.
Arra számítok, hogy ő is pont ugyanúgy érez, mint én, de szomorúságnak semmi jelét nem látom. Éppen
ellenkezőleg, derűsen nevetgél.
– Én is ebben a házban lakom – bámulja a falakat, aztán rám pillant. – Egészen az ajtóig kísérhetlek.
Még jobban megszorítja a kezem és elindul a bejárat felé. Néhány lépcsőfok után megtorpan és
visszafordul. Kérdőn néz a szemembe.
– Második emelet – felelem a ki nem mondott kérdésre. Mosolyogva megrázza a fejét. – Itt volnánk.
– Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, szomszédok vagyunk? Az pedig az én lakásom – bök a fejével a
szemben lévő ajtó felé.
Először azt hiszem, viccel. Az csak egy dolog, hogy egy ilyen nagyvárosban véletlenül összefutunk az utcán,
de hogy még szomszédok is legyünk. Még arra is nagyobb az esély, hogy a fejünkre zuhan egy repülő.
Várom a mosolyt, a nevetést, vagy bármit, ami elárulja, hogy csak viccelt, mert annyira hihetetlen ez az
egész. De egyiket sem teszi, csak áll.
– Mióta találkoztunk, képtelen vagyok kiverni téged a fejemből, erre kiderül, hogy napok óta csupán
néhány méterre vagy tőlem – rázza hitetlenkedve a fejét.
Fogalmam sincs, mit tegyek.
 Talán hívjam be? És mi van, ha nem akar bejönni? Vagy csak egyszerűen mondjak búcsút. Öleljem meg,
adjak neki egy puszit?
Megőrjítenek ezek a gondolatok. Olyan régen voltam már ilyen helyzetben, hogy egyszerűen fogalmam
sincs mi a szokás manapság.
Sokkal egyszerűbb lenne a dolgom, ha csak egy gyors menetre vágynék vele. Kertelés nélkül ragadnám
meg és húznám be a lakásomba. De én többet szeretnék egy röpke élvezetnél.
– Köszönöm, hogy hazakísértél – dobom át a labdát az ő térfelére. Előkeresem a kulcsaimat és kinyitom az
ajtót.
– Egy élmény volt, de a rögtönzött zuhanyt azért kihagytam volna – néz végig a teljesen átázott öltönyén. –
Biztosan összefutunk még.
Ezzel a mondattal el is dőlt minden. Nem kell azon aggódnom, hogy mit tegyek. Megfordul és elindul a
lakása felé. Az ajtófélfának döntöm a fejem, és mint egy szerelmes tini, vágyakozva nézek utána. Aztán
megtorpan, visszafordul és elindul felém.
– Gondolod, hogy hamarosan elmúlik ez a pechszéria? – néz rám reménykedve.
– Remélem, csak egyetlen napról van szó, és nem egy hétéves átok szakadt a nyakamba – viccelődöm, de
azért gyorsan elmormolok egy imát, nehogy mégis ez legyen a helyzet.
Kezét zavartan zsebre dugja, olyan, mint egy félénk tinédzser, de még így is annyira imádnivaló.
– Eljönnél velem holnap vacsorázni?
Olyan könyörgő szemekkel néz rám, hogyha nemet akarnék mondani, sem tudnám megtenni. De eszem
ágában sincs visszautasítani. Dylen annyira aranyos, kedves és helyes pasi. Szeretnék még több időt együtt
tölteni vele.
– Rendben – vágom rá gondolkodás nélkül.
Széles mosoly jelenik meg az arcán, felvillantva a gödröcskéket, amiket annyira imádok.
– Jó pihenést, Elizabeth! – Furcsa hallani a teljes nevem, de az ő szájából annyira érzékien hangzik.
Közelebb hajol hozzám és ad egy finom puszit a szám sarkába.
– Jó pihenést, Dylen! – mosolygok.
Megvárom míg bezárja maga után a lakása ajtaját és levakarhatatlan vigyorral az arcomon nyomom le a
kilincset.
 Tudni akarom

Nagyot nyújtózom, aztán belefúrom magam a puha ágyneműbe. Végre szombat és kedvemre
lustálkodhatok. Érzem, hogy ez a nap sokkal jobb lesz. Bár nem lesz nehéz feladat felülmúlni a tegnapit. Erről
rögtön eszembe is jut Dylen, az édes mosolya és a finom puszi. Még most is érzem az ajka nyomát a bőrömön.
A testem még pihenésre vágyik, de az agyam teljesen felpörög a gondolatra, hogy este vele vacsorázom.
Elmosolyodom. Aztán a kezdeti öröm lassacskán pánikba vált át. Évek óta nem voltam randin. Mi lesz, ha
elszúrok valamit? Mi lesz, ha mégsem fogok tetszeni neki? Mi lesz, ha még tart a pechsorozatom és
katasztrófába fullad az egész?
Remegő gyomorral ülök fel az ágyon. Megdörzsölöm a szemem. Pislogok párat, majd újra megdörzsölöm.
Nem. Nem. Nem. Ez nem lehet igaz. Biztos csak álmodom. Tuti csak álom az egész. Liz, nagyon gyorsan
ébredj fel! – bíztatom magam.
Lemászom az ágyról és körbefordulok a szobában, ami nem az én hálószobám. Még csak nem is hasonlít
hozzá, de ismerem ezt a helyet, nagyon is jól.
A szállodában vagyok.
Végignézek magamon. Az a pizsama van rajtam, amiben este lefeküdtem. Néhány másodperccel ezelőtt
bepánikoltam egy randi miatt. Tévedtem, annak még csak köze sem volt hozzá. Az, amit most érzek, na, az az
igazi pánik.
Forogni kezd velem a szoba, muszáj leülnöm egy pillanatra. Az agyam képtelen felfogni, hogy mi történik
körülöttem.
Hogy a fenébe kerültem ide? Újra álmodom?
Igen, biztosan csak álom. Visszafekszem, és a fejemre húzom a takarót. Ha elég sokáig várok, biztosan
felébredek és a saját szobámban találom magam. Lehunyt szemmel fekszem, és csak várok. Várom, hogy
megszólaljon az ébresztő, megcsörrenjen a telefon, kopogjanak az ajtón, vagy bármi, ami felébreszt ebből a
képtelen álomképből.
Fogalmam sincs mennyi idő telik el, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik. Semmi sem történik. Síri csend
telepszik az egész szobára.
Óvatosan lehúzom a takarót, felülök, de a szememet összeszorítva tartom, és azon imádkozom, ha
kinyitom, a megszokott látvány fogadjon. De nem koncentráltam elég alaposan, mert bár a megszokott látvány
fogad, de ez nem a saját szobám. Még mindig a hotelben vagyok. Jó erősen csípek a karomba, aztán
fájdalmasan felszisszenek.
Lehet mégis valóság.
– Damien – szólítom bátortalanul. Szétnézek, hátha előbukkan valahonnan, de színét sem látom. –Damien!
Damien! – ismételgetem hangosabban a nevét.
Talpra állok. Benézek a fürdőbe, teljesen üres. Még az ágy alá is bekukkantok, nem mintha elférne alatta.
Egyre idegesebben kutatom át a szobát. Feltépem a szekrényajtót, de nyoma sincs. Viszont a ruhák, amiket az
állítólagos nyereményútra vettem, mind ott sorakoznak. Dühösen kirántom az egyiket és magamra kapom.
Ha megtalálom, kinyírom – fortyogok magamban.
A recepció felé veszem az irányt. Az a fiatal srác áll a pult túloldalán, aki az álmomban is. Rám pillant,
látom rajta, hogy felismer, kedvesen elmosolyodik.
– Damien merre van? – szegezem neki a kérdést. Szegény meg is szeppen az ingerült reakciómtól, de
túlságosan dühös vagyok most ahhoz, hogy képes legyek kedvesen bájologni bárkivel is.
– Legalább egy órája elment.
– Nem hagyott nekem üzenetet?
Megrázza a fejét.
– Köszönöm. – Egy apró mosolyt erőltetek az arcomra, hiszen ő nem tehet semmiről.
Kirohanok az épületből. Tanácstalanul álldogálok a szálloda előtt. A nap már lemenőben van.
Hány óra lehet egyáltalán? Merre keressem?
Végül a part felé indulok. Eszembe jut a titkos klub, ahová első este vitt el. Kiindulási pontnak megfelelő.
Talán ott tud valaki segíteni. Egy pillanatra megtorpanok a romos épület előtt, aztán nagyot sóhajtva elindulok,
végig a hosszú folyosón.
Második látásra sem bizalomgerjesztőbb ez a hely. Megállok a nagy vasajtó előtt és hármat kopogok, pont,
mint akkor este Damien. Reménykedem, hogy ez valamiféle kód volt.
Az ajtó nyikorogva nyílik ki előttem, de bánatomra nem ugyanaz a kétajtós szekrény áll velem szemben. Ez
a fickó sokkal nagyobb és sokkal morcosabb. Egy pillanatra elbizonytalanodom, de aztán eszembe jut, hogy ki
kell nyírnom egy szemtelen illetőt.
– Damient keresem – próbálok határozott lenni, de nem könnyű feladat a marcona férfit látva.
– Sajnálom, de nem jöhet be! – A hangja sem kedvesebb, mint a kinézete.
 – De muszáj beszélnem vele – váltok könyörgőbb hangnemre.
Keresztbe teszi a karját széles mellkasa előtt, ezzel is azt sugallva, hogy én aztán be nem teszem oda a
lábam.
– Akkor csak szóljon neki. Mondja, hogy Vadócka keresi – rebegtetem meg a pilláimat, de teljesen
hatástalan.
Összeráncolja a homlokát és rosszallóan megrázza a fejét.
– Adok magának egy jó tanácsot, kislány. Damien úgysem fog még egyszer szóba állni magával, úgyhogy
jobban teszi, ha szépen hazamegy és keres magának egy rendes fiút.
A nagydarab gorilla azt hiszi, én is Damien egyik kis nőcskéje vagyok. Gyorsan végignézek magamon. A
ruha, ami rajtam van nem sokat hagy a képzeletnek.
Na igen, most pont úgy nézek ki – húzom el a számat.
– Tényleg életbevágó dologról van szó – könyörgök tovább, de a férfi hajthatatlan.
Azon töröm a fejem, hogyan tudnék átjutni ezen a hegyomláson. Ha nincs más lehetőség, akkor elé
térdelek és előkapom a szerszámát a nadrágjából. Attól biztosan annyira meglepődne, hogy simán
átslisszolhatnék a lábai mellett. Mivel semmilyen értelmesebb ötlet nem jut eszembe, lélekben felkészülök az
akcióra. Ekkor egy ismerős jelenik meg mellette.
– Minden rendben? – teszi a kezét a marcona férfi vállára.
– A kislány mindenképp be akar menni.
Adalbertó rám pillant és szélesen elmosolyodik. Az arckifejezésén látom, hogy megismer. Vetek rá egy
gyors pillantást. Póló nélkül áll előttem és selymes bőre ugyanolyan csábító, mint volt. A testem emlékszik az
érintéseire. Vágyakozva bizseregni kezd minden porcikám. Ha nem lennék ennyire mérges, valószínűleg
engednék a csábításnak és egyéb képességeit is letesztelném, nemcsak a kéz és nyelv ügyességét. De nem tudok
most ezzel foglalkozni, mert a vágy, hogy Damient eltegyem láb alól sokkal erősebb.
– Drága hölgy. – A kreol isten a kezemért nyúl és a szájához emeli, majd ad egy puszit a kézfejemre. Bár ezt
nehezen lehetne puszinak nevezni, mert az ajkai mellett a nyelve hegyével is végigsimítja a bőrömet. Az izgató
érintésbe beleremeg mindenem, a tekintete pedig felperzsel. – Gyere be! – húz maga után.
A nagydarab fickó félreáll az útból és sokatmondó mosoly jelenik meg a szája sarkában. Azt hiszem, sosem
mosom le magamról a ribanc jelzőt, amit magában rám aggatott.
– Jó újra látni – vezet beljebb és a kezemet egy percre sem engedi el.
– Damien itt van? – torpanok meg. – Muszáj beszélnem vele.
Egy kis csalódottságot vélek felfedezni a tekintetében. Elhúzom a kezem. Igaz a testem tiltakozik ellene, de
az agyam a sarkára áll és átveszi az irányítást a vágyaim felett.
– Nincs itt – érkezik a válasz és ezúttal rajtam a sor, hogy csalódottan roskadjak le a legközelebbi székre. –
De bármikor befuthat. – teszi hozzá gyorsan az elkeseredettségemet látva.
Egy hajszálnyival nyugodtabban engedem ki a levegőt. Jó egy ismerős ember közelében lenni, viszont én
válaszokat akarok, nem akármikor, most.
– Nemrég érkeztél? Milyen volt az út? – ül le mellém és egy picit közelebb húzódik hozzám. Annyira
máshol járnak a gondolataim, hogy először fel sem fogom mit kérdezett. Mikor a szavak értelmet nyernek,
döbbenten fordulok felé.
– Mit is kérdeztél? – teszek úgy, mintha az imént nem hallottam volna.
– Csak érdeklődtem, hogy mikor érkeztél és nem volt-e fárasztó a repülőút – ismétli meg kedvesen,
miközben alaposabban szemügyre vesz.
Oké, teljesen jól értettem a kérdést. Akkor viszont mi a fene folyik itt?
– Hol vagyunk? – érdeklődöm bátortalanul.
Talán mégis csak álmodom, vagy beütöttem a fejem és most hallucinálok.
Úgy néz rám, mint akinek elment az esze és ebben a percben nem vagyok benne biztos, hogy valójában
nem ez történt.
– Jól vagy drága? – A kezemért nyúl és a tenyerébe fekteti. Némi aggodalom tükröződik a tekintetében.
Ügyet sem vetve az iménti mondatára, megismétlem a kérdést:
– Hol vagyunk?
– Ibizán. Azon a helyen, ahol először találkoztunk – érkezik a válasz, miközben gyanakodva ráncolja a
szemöldökét. – Talán nem repülővel érkeztél?
Velem ellentétben, ő nagyon is jól tudja, mi folyok itt, legalábbis sejti.
– Nem. – Ezúttal bátrabban szólalok meg. Talán tőle választ kaphatok a kérdéseimre.
– Szóval ismét Damien keze van a dologban – állapítja meg olyan halkan, hogy szinte alig hallom, közben
pedig rosszallóan megrázza a fejét. Elengedi a kezem és feláll mellőlem. – Talán jobb lenne, ha visszamennénk
a szállodába.
– Várj! – kapok a karja után és visszarántom magam mellé. – Szóval ide simán, repülővel is el lehet jutni?
Ez nem valami titkos sziget, amit senki sem ismer, vagy ami esetleg nem is létezik?
 Hangosan felnevet. Hosszú másodpercekbe telik, mire újra meg tud szólalni, én pedig durcásan figyelem
milyen jól szórakozik rajtam.
– Ez nem egy párhuzamos univerzum drága, sem egy elképzelt világ, még csak nem is álomkép. Ez
pontosan az, aminek tűnik, egy szépséges sziget, ahová nyaralni és kikapcsolódni járnak az emberek. Most
pedig, tényleg menjünk vissza a hotelba. Damien biztosan ott fog keresni.
Ezúttal nem ellenkezem és nem tartom vissza. Mihamarabb találkozni akarok azzal az öntelt alakkal, mert
ha mind igaz, amiket Adalbertó az előbb elmondott, akkor nagyon sok mindent meg kell magyaráznia, ugyanis
az elmémben totál káosz uralkodik és el sem tudom képzelni, mi a fészkes fene történik körülöttem.
Alig teszünk pár lépést, mikor a nagy vasajtó nyikorogva kitárul és megpillantom őt. A látványtól akkorát
dobban a szívem, hogy attól félek, kiszakad a mellkasomból.
Jókedvűen hátba veregeti a mogorva biztonsági embert, vált vele pár szót, aztán elindul felénk. A
tekintetünk találkozik és pimasz mosolya még szélesebb lesz. Néhány másodpercre el is feledkezem róla,
mennyire haragszom rá és legszívesebben a nyakába vetném magam. De csak néhány másodpercre.
Dühösen keresztbe teszem a karom és várom, hogy elérjen hozzánk. Ahogy közeledik felém, a szívverésem
még jobban felgyorsul, mikor megáll mellettem és megérzem férfias illatát, és belenézek az éjsötét szemekbe,
minden értelmes gondolat elillan az elmémből, nem marad más csak a vágyakozás.
– Hiába vagyok biztos benne, hogy magaddal szemben nem tudod alkalmazni a kis bűbájodat, ilyenkor
mégis mindig elfog a kétely – ránt vissza a valóságba Adalbertó hangja. Bár lassan fogom fel mit is mondott,
mert nehezen térek magamhoz és szakadok ki Damien bűvköréből, de amint visszanyerem a józan eszem nekik
szegezem a kérdést:
– Bűbájt? Miféle bűbájt? – nézek, hol az egyik, hol a másik férfira.
– Ne foglalkozz vele! Csak féltékeny, mert nincs olyan lehengerlő hatással a hölgyekre, mint én – szólal
meg Damien és hátba veregeti a barátját.
– Csak szeretnéd – viszonozza a baráti hátba veregetést Adalbertó, aztán a kezemért nyúl és villant rám
egy csábos mosolyt. – Biztosan találkozunk még szép hölgy. – Ezúttal csak egy gyors puszit kapok a kézfejemre.
Egy mosollyal viszonzom a kedvességét, aztán újra Damien felé fordulok, közben Adalbertó magunkra hagy
minket. Ez a pár pillanat, míg nem rá figyelek elég, hogy a viszontlátás örömén felülkerekedjen a dühöm.
Itt az ideje, hogy válaszokat kapjak.
Egyetlen szó nélkül indulok el a part felé. Érzem, hogy a nyomomban van. Mikor a hűs hullám végigsimít a
talpamon, megállok és szembefordulok vele.
– Mi a fene folyik itt? – szegezem neki a kérdést.
– Ugyan, Vadócka, nem is örülsz nekem? – lép közelebb, de a haragos tekintetem látva megtorpan, és
inkább tartja a távolságot.
– Miért vagyok itt? – folytatom a faggatózást.
Erősen koncentrálnom kell, hogy figyelmen kívül hagyjam azt a felemelő érzést, amit a közelsége vált ki
belőlem. Nem könnyű feladat, mert ahogy itt áll előttem, teljes életnagyságban, a pajkos mosollyal a szája
szélén és igézően sötét szemeivel figyeli minden mozdulatom, döbbenek csak rá, mennyire hiányzott.
– Ne mondd, hogy egy picikét sem örülsz? – biggyeszti le az ajkát.
Az öröm nem megfelelő kifejezés arra, amit most érzek. Igazából meg sem tudom fogalmazni azt a
mámoros érzést, ami átjárja az egész testem. De két dologban egészen biztos vagyok. Az egyik, hogy még
véletlenül sem fogom az orrára kötni. A másik pedig, hogy ez az érzés szörnyen ijesztő.
– Damien, kérdeztem valamit! – emelem fel a hangom.
Tudni akarom, mi folyik itt, és hogy mibe keveredtem akaratomon kívül. Szörnyen dühít ez a
tehetetlenség, ami most úrrá lesz rajtam. Kiszolgáltatottnak érzem magam, mert nem én irányítom a saját
életem.
– Ne legyél már ilyen morcos, Vadócka. Bár felettébb izgató, ahogy villámokat szór a szemed. Egészen
beindulok tőle.
Nem reagálok a pimasz megjegyzésére, de a kis piszkálódása nagyon is mélyen érint. A haragom kezd
valami egészen másfajta érzelembe átcsapni, ami legalább annyira intenzív. Vágyakozásba.
A késztetés, hogy puszta kézzel fojtsam meg, egy pillanat alatt szertefoszlik. Helyette a nyakába ugranék,
hogy lecsókoljam a szemtelen vigyort a szájáról. Letépném róla a ruhát, hogy teste minden csábító pontját
megízleljem. Leteperném a homokba, hogy itt helyben elmerüljek a mámoros gyönyörbe.
– Ne nézz így rám! – tűnik el a gonosz kis mosoly az arcáról. – Tudod mennyire kifejező a tekinteted.
– Hogy nézek? – suttogom.
Szeretnék néhány kellemetlen percet okozni neki, mert bármennyire is kívánom, attól még dühös vagyok
rá.
– Mint aki itt helyben megcsókolna – tesz egy lépést felém. – Aki úgy vágyik rám, mint még soha semmire.
– csökkenti a távolságot kettőnk között.
Arra számít, hogy megfutamodom. De nem fogok. Nem adom meg ezt az örömet neki. Elszántan állom az
átható, szenvedéllyel teli tekintetét, miközben egyre közelebb kerül hozzám, annyira, hogy érzem a testéből
áradó forróságot. A szívem őrülten kalapál és olyan hangosan dobban, hogy még a tenger egyenletes morajlása
sem képes elnyomni. A kezdeti határozottságom a feledés homályába vész. Óvatosan felemeli a kezét, hogy
megérintsen és pedig pontosan úgy viselkedem, mint egy érett felnőtt nőhöz illik, elmenekülök.
A selymesen puha homokban nem tudok olyan gyorsan szaladni, mint ahogy szeretnék. Végig érzem a
közelségét.
– Most hová mész? – Hangjában ott bujkál egy kis derültség.
Megint csak szórakozik velem. A felismerés nyomban felülírja a gyengéd érzelmeket és még erősebb a
késztetés, hogy lehajítsam az egyik szikláról.
– El.
– Mégis hová?
– Nem tudom. Bárhová. Csak tőled jó messzire. Addig, amíg nem vagy hajlandó elmondani mi folyik itt,
nem akarlak látni! – fordulok hátra, de egy percre sem állok meg.
Végigsietek a titkos klubbon, a vasajtón át a folyosóra, aztán kirohanok az utcára. Nem érdekel merre
megyek, hagyom, hogy a lábam vigyen.
– Nem állnál meg, hogy normálisan beszélhessünk? – Hallom meg Damien hangját a hátam mögött.
Ügyet sem vetve rá, sétálok tovább.
– Ne gyerekeskedj! – folytatja.
Ha akarna, mindenféle nehézség nélkül utolérhetne. Semennyi erőfeszítésébe sem kerülne megállítania
engem. Mégsem teszi. Miféle játékot űz már megint velem?
– Nem vagyok gyerekes! Csak magyarázatokat akarok – szólalok meg végül, de nem fordulok hátra.
– Hihetetlenül harapós vagy ma este. Csak nem parkoló pályára tetted a testi örömöket? Hasztalan volt a
rengeted bölcs gondolat, amit kaptál tőlem? Úgy látom, át kell ismételni a tanultakat.
Megfojtom. Komolyan megfojtom.
– Nem minden csak a szexről szól. Vannak fontosabb dolgok is. – Végül a gyilkosság helyett a kulturáltabb
megoldást választom.
– Dehogynem. Épphogy minden a szexről szól. A testi vágyak irányítják az egész világot.
– Tudni akarod mi a bajom? – fordulok szembe vele végül. Felkészületlenül éri a hirtelen mozdulat, így
majdhogynem összeütközünk. – Ez az egész helyzet itt. – hadonászok. Elmélyülten figyel, miközben dühösen
magyarázok. Úgy néz rám, mintha valami megfejtésre váró feladvány lennék. – Már belenyugodtam, hogy
minden átélt pillanat csak a képzeletem szüleménye volt. Erre megint itt találom magam és fogalmam sincs,
mit higgyek. Végre kezdett egyenesbe jönni az életem. Megismertem valakit… – Gyorsan elharapom a mondat
végét. Nem akartam így kifakadni, de felszínre tört az összes keserűség, kétely és düh.
Sűrű hümmögések közepette megvakargatja az állát. Ez a mozdulat, semmi jóval nem kecsegtet.
– Értem én. Szóval pocsék az ágyban. Ez mindent megmagyaráz – mondja, és közben olyan arcot vág
hozzá, mintha legalább megtalálta volna az éhínségre a megoldást.
Tehetetlenül fújom ki a levegőt. Nem tudom eldönteni, hogy üssem meg, szorítsam magamhoz vagy csak
simán hagyjam faképnél.
– Nem tudom milyen az ágyban – zárom rövidre az eszmefuttatását, még mielőtt újabb világmegváltó
gondolat fogalmazódna meg benne.
– Akkor meg pláne érthető ez a feszült hangulat, ami körbeleng. Mennyi ideje is böjtölsz már? Még
belegondolni is szörnyű. Hihetetlen, hogy azóta nem keféltél – rázza a fejét elszörnyülködve, mintha valami
főben járó bűnt követtem volna el.
– Azt egy szóval sem mondtam – vágom rá gondolkodás nélkül, de amint az utolsó szót kimondom, már
meg is bánom. Érzem, hogy elvörösödöm. Van, ami nem változik, még mindig zavarba tudok jönni a közelében.
Széles vigyor jelenik meg az arcán.
– Ezt sosem lehet megunni. Imádom, amikor zavarba hozlak. Ez az én Vadóckám.
Ez az én Vadóckám– ismétlődik a mondat újra és újra a fejemben. Az övé. Maga a gondolat is elég hozzá,
hogy milliónyi pillangó verdessen a gyomromban.
– Gyere, vessük bele magunkat az éjszakába – nyújtja felém a kezét. – El sem tudod képzelni, micsoda halál
unalmas emberekkel hozott össze a sors az elmúlt napokban.
Meredten bámulok rá, aztán a kezére, amit még mindig előttem tart, várva, hogy megfogjam. De nem
tudom megtenni. Fájnak a szavai. Nem vagyok egyéb a számára, mint egy játékszer, akivel elszórakozik, ha
éppen úgy tartja kedve. Visszanyelem a csalódottság könnyeit. Mit is gondoltam?
– Nem megyek veled sehová – fordítok neki hátat és indulok el újra. – Varázsolj haza, vagy repíts, vagy
teleportálj, vagy bánom is én, csak vigyél vissza. Megvan a saját életem. Nem teheted meg, hogy iderángatsz,
amikor éppen unatkozol, és nincs mivel elüsd az időt.
Ujjaival végigsimítja a karomat, majd a csuklóm köré fonja őket. Az érintése villámcsapásként ér. Minden
apró kis sejtem beleremeg.
– Nem azért vagy itt. – Teljesen eltűnik a hangjából a magabiztosság, szinte suttogja a szavakat.
Szembefordulok vele és a szemébe nézek.
 – Akkor magyarázd meg nekem, mi másért lennék itt – követelem tőle a válaszokat, már ki tudja
hanyadjára.
Megváltozik a tekintete, az állandóan ott bujkáló pajkosság eltűnik.
– Mert hiányzol – érkezik a válasz, amire egyáltalán nem számítok.
Döbbenten állok, vonásait fürkészem, várva mikor jelenik meg a pimasz mosoly a szája sarkában, amiből
rögtön tudni fogom, hogy ismét csak játszadozik velem. De az ördögi mosolyának nyoma sincs.
Elengedi a csuklóm. Végigsimítja a kézfejemet és ujjait az enyémekbe kulcsolja, miközben tesz egy tétova
lépést felém.
– Hiányzom? – kérdezek vissza és én is közelebb húzódom. Hallanom kell még egyszer.
Megtesszük az utolsó lépést, ami megszünteti a köztünk lévő távolságot. Testünk egymásnak simul. Szeme
sötétsége rabul ejt. Beenged az álarca mögé. Látom benne a számtalan érzést, ami örvényként kavarog. Mintha
a saját lelkem egy darabkája nézne velem farkasszemet.
– És én? – Forró lehelete az ajkamat simogatja.
Lehunyom a szemem és átadom magam a mámoros érzésnek, ami tetőtől-talpig átjár, és az égbe emel.
Vágyom a csókja ízére, keze minden érintésére, meztelen bőre melegére. De mégis van valami, ami visszatart.
Túl intenzív és mindent elsöprő érzelem az, amit Damien közelsége kivált belőlem, és ha nem vigyázok, a
szívem megint darabjaira hullik, amit képtelen leszek újra összeilleszteni.
Kinyitom a szemem, ugyanúgy néz rám, de szépen lassan eltűnik a rengeteg érzés, ami eddig ott
tükröződött benne és újra csak a pajkos csillogás marad. Megköszörüli a torkát és távolabb lép tőlem.
– Legalább egy italt igyál meg velem. Ígérem, holnap mindent elmondok, amire kíváncsi vagy – néz rám,
tágra nyílt, könyörgő szemekkel. Annyira szeretnék haragudni rá és most azonnal faképnél hagyni, valamiért
mégsem megy. Sokkal erősebb a vágy, hogy a közelében legyek, mint a haragom iránta. – Kérlek!
– De van egy feltételem – adom meg magam végül. A gyengeségemért pedig, majd később jó alaposan
seggbe billentem magam. – Csak egy ital, teljes nyugalomban.
– Biztos vagy benne? – húzza fel a szemöldökét.
Válaszul bólintok.
– Ez annyira unalmas – fintorog. – Semmilyen csodás orgazmust ígérő kaland?
– Damien! – szólok rá határozottan.
– Jó, jó – szontyolodik el. – Akkor marad a nyugodt, egyhangú üldögélés egy asztalnál.
– Na, menjünk! – sóhajtok. – Még mielőtt meggondolom magam.
Mélyen legbelül, már abban a pillanatban meg is bánom ezt a kijelentést, amikor elhagyja a számat.
Damien és a csodás orgazmust ígérő kalandok kéz a kézben járnak egymással.
– Meglátod remek lesz – dörzsöli össze a tenyerét.
Elszántan a szemébe nézek és próbálok nagyon határozottnak tűnni.
– Most szólok, hogy viselkedj rendesen! Különben rögtön elmegyek! – figyelmeztetem.
Közelebb lép hozzám, aztán ujját végighúzza a karomon, csuklómtól fel egészen a vállamig.
– Elmész? Szeretnél elmenni? – halkítja le a hangját és az előbbi mozdulatot megismétli visszafelé.
Megborzongok a finom érintésétől. – A tested nem hazudik, sóvárog az élvezetek után. Ugyan miért tagadnád
meg tőle.
Nagyon is tisztában van vele, milyen hatással van rám csupán egyetlen érintése. Egy másodperc alatt
hatalmasodik el rajtam a düh, ezúttal nem rá vagyok mérges, sokkal inkább magamra, mert nem tudok másra
gondolni, csak egy csodás élvezetet ígérő menetre, vele.
– Tisztában vagy vele, hogy lassan többször utállak, mint kedvellek – hátrálok el tőle.
– Tévedsz, nem engem utálsz. A puncidra vagy mérges, amiért folyamatosan epekedik a kielégülés után és
ezért nem tudsz tiszta fejjel gondolkodni. Csupán ezt a frusztrációdat vetíted ki rám.
Van abban valami, amit mond és ettől el is megy a kedvem az egész, igyunk meg egy italt dologtól. Inkább
visszamennék a szobámba és a fejemet a falba verném, amiért belementem ebbe az egészbe, és nem voltam
képes faképnél hagyni. De mit csináljak, ha ennyire elsöprő erejű hatással van az érzékeimre?
– Ha befejezte Dr. Freud, menjünk! – Indulok meg.
Egy lépést sem teszek és már mellettem terem.
– Mi történt, Vadócka? Semmi gúnyos megjegyzés?
Megvonom a vállam. Nem akarom beismerni, hogy ezúttal mennyire fején találta a szöget.
– Szóval igazam van – állapítja meg jelentőségteljesen. Még mindig makacsul hallgatok. – Csak azért sem
fogod beismerni, igaz?
– Úgyis tudod, akkor nem mindegy? – vonom meg a vállam, mint akit teljesen hidegen hagy.
A szemem sarkából felé pillantok. Elégedett vigyorral az arcán lépdel mellettem, miközben csend telepszik
közénk. Némán sétálunk egymás mellett egészen addig, míg meg nem érkezünk a célunkhoz.
Damien egy elegánsnak tűnő klub előtt áll meg. Amint az ajtónálló megpillantja, nyomban szélesre tárja
előtte a bejáratot. Szét sem nézve, rögtön elindul a szórakozóhely egyik csendesebb sarka felé. Épphogy leülünk
az egyik finom bőrrel borított bokszba, máris megjelenik egy pincérnő két pohár itallal a kezében.
 – Téged mindenhol ismernek? – teszem fel a kérdést, aminek nem sok értelme van, hiszen úgy bánnak itt
vele, mint egy kiskirállyal.
– Most mit tegyek, ha ellenállhatatlan vagyok – vonja meg a vállát és kortyol egyet a barna italból. Lazán
hátradől. – Na és mit fogunk csinálni? Mert ugyebár az orgazmusokkal teli estét kilőtted.
– Te vagy ebben a szakértő, mondd meg te – dobom vissza a labdát az ő térfelére, mert fogalmam sincs,
mivel tudnánk itt elütni az időt, azt leszámítva, hogy részegre isszuk magunkat.
– Beszélgessünk – vágja rá gondolkodás nélkül. Előre dől, és az asztalra könyököl.
– Mi a helyzet az expasiddal? Várj! – emeli fel az ujját, még mielőtt bármit is mondhatnék. – Kitalálom.
Rájött, hogy mekkora egy idióta volt, amiért lecserélt és most térden állva könyörög a bocsánatodért.
– Nem vetette magát térdre – válaszolom.
Abban reménykedem, hogy tesz valamilyen elmés megjegyzést, ami egészen más irányba tereli majd a
társalgást, mert erről nagyon nem szeretnék beszélni.
– Milyen érzés?
A kérdést hallva a szám is tátva marad. Erre egyáltalán nem számítottam.
– Ne nézz már rám így! Nem vagyok azért teljesen érzéketlen – teszi keresztbe a kezét kissé sértődötten.
– Tudom – kezdek bele zavartan. – Csak kicsit meglepett, hogy…
– Hogy érdekel, mi van veled – vág közbe. – Szóval, hogy érzed magad?
A szemében a sértettség mellett egy kis csalódottság is bujkál.
Nem tudom, mit válaszoljak erre, mert magam sem tudom, mit érzek valójában.
– Mint akit megcsalt és elhagyott az a férfi, akivel öt évig volt együtt és azt hitte, ez örökké tart majd.
Ezt így kimondva annyira naivan hangzik. Semmi sem tart örökké. Nyomban megjelenik a fojtogató
gombóc a torkomban. Erősen kell koncentrálnom, hogy ne jelenjen meg néhány könnycsepp a szememben.
Annyira ostoba vagyok, hogy még mindig ilyen hatással van rám, csupán az is, ha beszélek róla. Talán igaza
van Damiennek, az érzelmek feleslegesen bonyolítják az ember életét.
– Ne haragudj! – néz rám bűnbánóan és a sajnálat is ott bujkál a tekintetében. – Nem akartalak
elszomorítani. Pont ezért mondtam, hogy a szerelem csupán csak egy illúzió.
– Ki volt az?
– Kicsoda? –pislog rám értetlenül.
– Aki összetörte a szíved. – Csakis az tagadhatja ennyire magát a tényt is, hogy valóban létezik szerelem,
aki egyszer már alaposan megégette magát.
Csendben ül, mintha fel sem fogta volna a szavaimat, majd felnevet.
– Nagyon rossz helyen kapizsgálsz, Vadócka. Nem az én szívem törik össze, én vagyok az, aki darabokra
töri másokét. Mint például most annak a csinos kis feketének a pultnál – mutat a hátam mögé.
Önkéntelenül is abba az irányba fordulok. Nem mintha érdekelne, kit akar megfektetni ma éjszaka. Egy
tökéletes szépség áll a pultnak támaszkodva és már ki is szúrta magának Damient. Kacéran rebegteti a pilláit
felé. Legszívesebben letörölném azt a csábító mosolyt, annak a nőcskének az arcáról. Olyan érzés kerít
hatalmába, amit egyáltalán nem akarok; a féltékenység. A zöldszemű szörny szépen bekúszik az elmémbe, és
bármennyire is igyekszem, képtelen vagyok kiűzni onnan. Szívem szerint odasétálnék a feketéhez és a képébe
vágnám, hogy szálljon le róla, mert ő az enyém.
Hála az égnek, hogy addig, amíg azt a nőcskét próbálom pusztán gondolat útján eltenni láb alól, háttal
vagyok Damiennek és semmit sem tud leolvasni az arcomról.
– Máris nyert ügyem van – térít észhez az öntelt megjegyzése. Majd a nedvesítően pimasz mosolyával
elindul a kiszemelt felé.
Gyorsan elkapom a fejem. Nem tudnám végignézni, ahogy keze bejárja annak a nőnek az igazságtalanul
tökéletes testét. Dühösen lehajtom az italomat, és csendben szidom magam, amiért hagytam, hogy ennyire
közel férkőzzön a sebzett lelkemhez. Megragadom az ő poharát is. Ezt még megiszom és szélsebesen eltűnök
innen.
A számhoz emelem az italt, de félúton megállok. Újra megérzem azt az átható tekintet magamon, amit már
oly sokszor. Villámgyorsan szétnézek a tömegben. Abban reménykedem, hogy megpillantom valahol a szőke
alakot. Ezúttal nem fogom hagyni, hogy eltűnjön a szemem elől.
– Szépséges estét! – simítja végig valaki a karomat. A váratlan mozdulatra ijedten fordulok hátra és kis
híján Adalbertó arcába öntöm az alkoholt.
– A szívrohamot hozod rám – támadok neki, talán kissé gorombán.
– Ne haragudj, szép hölgy – néz rám csalódottan.
– Semmi gond – mosolyodom el. – Csak megijedtem.
– Nem akartalak megrémíteni – ül le mellém és közelebb húzódik hozzám, egészen közel. – Csak így
magányosan? – néz körbe.
– Damient elszólította egy csinos női fenék – jegyzem meg kissé gúnyosan.
– Nem hiszem, hogy találhatott a tiednél formásabb hátsót, sőt abban is biztos vagyok, hogy te vagy a
leggyönyörűbb ezen a helyen – bókol.
 Tisztában vagyok vele, hogy ez csak egy jól bejáratott csajozós duma, ennek ellenére mégis jólesnek a
szavai.
Keze a karomra siklik, tekintete lángra gyújt. Ilyen közelről még intenzívebb. Ujjait végigcsúsztatja a
bőrömön, gyengéden tenyerébe fekteti a kézfejem és a szájához szorítja. Puha csókokkal halmozza el, aztán a
nyelve az ujjaim közé siklik, úgy simít végig rajta, mintha a puncimat kényeztetné odalent. Nagyon is jól
emlékszem rá, milyen örömökhöz juttatott játékos nyelve. Elfog a sóvárgás, hogy újra érezzem.
– Mit szólnál egy tánchoz? – pattan fel könnyedén, és mielőtt még bármit mondhatnék, a táncparkett
közepén találom magam. Bódítóan szenvedélyes zene tölti be az egész teret. A partnerem egyetlen határozott
mozdulattal ránt magához. Testem a testéhez simul. Tenyerét a hátamra fekteti, és még közelebb húz. Lágyan
ringatózni kezd a zene ütemére. Megszeppenve hozzásimulok. Lassan átjárják a testemet a szenvedélyes
dallamok. Minden egyes hanggal egyre bátrabbak a mozdulataim, mígnem a testünk teljes összhangban kezd
mozogni. Finoman lejjebb csúsztatja a kezét egészen a fenekemig. Testünk vad táncot jár egymással. Minden
mozdulat egyre izgatóbb. Eggyé válva élvezzük, hogy a csábító dallam teljesen átjárjon minket. Érzem, ahogy a
feszültség apránként távozik belőlem és helyét átveszi a sóvárgás. Minden egyes csípőmozgással egyre csak nő
bennem a vágyakozás. Kívánom őt. Mikor beletúr a hajamba, végleg elvesztem az eszem.
Megcsókolom. Követelőzően. Szinte falom az ajkait. Fogalmam sincs mi ütött belém, de legszívesebben itt
helyben leteperném a földre, hogy aztán meglovagoljam. Talán a mardosó féltékenység, a düh, ami kavarog
bennem, a szenvedélyes dallamok és Adalbertó közelsége együttesen van rám ilyen hatással.
Megragadom az ingét, még közelebb húzom magamhoz és gombolni kezdem a ruhadarabot. Finoman, de
határozottan megszorítja a csuklóm és távolabb tol magától. Levegőért kapkodva állunk egymással szemben. A
szemem sarkából látom, hogy többen is minket figyelnek, de egy szemernyi szégyenérzet sincs bennem. Csak
arra tudok gondolni, hogy szexet akarok, most azonnal.
– Mit művelsz? – zihálja és vágytól homályos tekintettel néz a szemembe.
- Akarlak – suttogom.
Megfogja a kezem és szélsebesen elindul, nem a kijárat felé veszi az irányt, hanem a terem hátsó részében
lévő folyosó felé. Valósággal beront a legutolsó ajtón. Valamiféle raktár lehet, de esélyem sincs alaposabban
szétnézni, mert a hajamba túr és olyan hévvel húz magához, mint ahogy én csókoltam őt a tánctér közepén.
Nyoma sincs annak az udvarias, finomkodó férfinak, aki a parton a sziklának döntve juttatott el a csúcsra.
Egyetlen mozdulattal lesöpör mindent a fal mellett porosodó asztalról. A fenekem alá nyúl és határozottan
felültet rá, miközben éhes ragadozó módjára tapad az ajkaimra. A nyers vágyakozás irányít mindkettőnket.
Egészen az asztal szélére húz. Ágyékához préselődöm. Farka kőkeményen várja, hogy kiszabaduljon a
nadrág fogságából. Lenyúlok és gyorsan lejjebb tolom a fölösleges ruhadarabot. Merevedése hívogatóan a
hasfalának csapódik. Rámarkolok, és néhányszor végighúzom a kezem a teljes hosszán. Minden mozdulatot
elégedett morgás kísér.
– Megőrjítesz – leheli a nyakamba.
Ujjaival végigsimítja a csupasz combomat, határozottan haladva a végső célja felé. Mikor rátalál a bugyim
szélére, türelmetlenül húzza félre. Aztán megérzem selymes makkját a bejárathoz nyomódni. Arra sem veszi a
fáradtságot, hogy a falatnyi ruhadarabtól megszabadítson. De egy cseppet sem érdekel. Semmi másra nem
vágyom, csakhogy tövig merüljön bennem a gyönyör legmagasabb csúcsaira repítve, hogy az orgazmus minden
buta gondolatot kiűzzön a fejemből és ne maradjon semmi más csak a testemet átjáró élvezet.
Mintha csak olvasna a gondolataimban, egyetlen határozott döféssel teljesen eltűnik bennem. A fenekébe
markolva húzom magamhoz még közelebb.
– A rohadt életbe – mordul fel.
Megragadja a csípőmet és mozogni kezd. Néhány lassú lökés után úgy vágódik belém, hogy az asztal
minden egyes mozdulatra hangos puffanással csapódik a falnak.
– Keményebben – kapaszkodom belé még erősebben.
Vadul dönget. Érzem, hogy közeledem a csúcs felé, de nem akarom, hogy véget érjen. Többet szeretnék
ebből a mámoros pillanatból, ami teljesen eltünteti a gyötrő gondolataimat, átadva a helyet a színtiszta
élvezetnek.
Megszorítom a karját, ezzel jelezve, hogy lassítson kicsit a tempón. Nyomban reagál testem minden apró
rezdülésére. Lökései finomabbá válnak, már-már ráérőssé. Apró csókokkal halmozza el a nyakam, az arcom, a
szám. Ahogy a finom puszik egyre követelőzőbbé válnak, úgy lesz minden mozdulata határozottabb. Végül
ugyanolyan hévvel jár bennem, mint néhány pillanattal korábban, ezzel a kielégülés felé sodorva. Mindenem
remeg a mámorító ostromtól, aztán elárasztja testem a gyönyör. Hangosan zihálva, görcsösen kapaszkodva
belé élvezek el, miközben hangosan felmordulva az ő testét is átjárják a kielégülés hullámai.
Levegő után kapkodva, izzadságcseppekkel borítva kapaszkodunk egymásba, míg az élvezet utolsó
rezdülései is lecsillapodnak.
– Ezt meg kell ismételnünk – ad egy finom puszit a számra.
Távolabb húzódik és visszaigazítja magát a nadrágba.
– Mindenképp – mosolygok rá. Még mindig kótyagos a fejem az élvezettől. Remegő lábakkal mászok le az
asztalról.
 Megigazítom a ruhám, aztán még mielőtt kínossá válna a csend kettőnk között, Adalbertó kezébe veszi az
irányítást.
– Nekem még el kell intéznem néhány dolgot. – lép közelebb, két ujja közé fogja az állam és ad még egy
utolsó édes csókot. – Köszönöm. – leheli az ajkaimra, aztán egyszerűen csak kisétál a szűk szobából.
Rettentően hálás vagyok neki, amiért megkímélt egy kínos társalgástól. Igaz, hogy a szex észveszejtő volt,
de nem vágytam tovább a társaságára.
Kilépek a folyosóra. Szerencsére teljesen kihalt. Bemegyek a mosdóba, hogy kicsit rendbe szedjem magam.
A tükörbe nézek. Kócos hajamon és kielégülten csillogó szememen kívül semmi sem árulkodik arról, hogy
néhány pillanattal ezelőtt dugtam egy hatalmasat.
Visszasétálok a tánctérre. Önkéntelenül is Damient keresem a tömegben. Persze hasztalan az egész.
Valószínűleg éppen a csúcsra juttatja valahol a fekete szépséget.
Azt hiszem, eddig tartott a szex gondolatelterelő ereje. Csábító az elképzelés, hogy megkeressem a kreol
félistent és lezavarjunk még egy menetet, csakhogy egy kicsit tovább tartson az erotikus pillanatok
memóriatörlő képessége. Ehelyett inkább elindulok a kijárat felé és úgy döntök, jobb lesz, ha visszamegyek a
szállodába.

Megpróbálom kiüríteni a fejem. Csak nézem a körülöttem sétálgató embereket és próbálom, kitalálni vajon
mi járhat a fejükben.
Éppen egy éjszakai bár parkolóján sétálok végig. Elmélyülten figyelem a bejárat felett villogó neonfényeket,
mikor hangos szóváltásra leszek figyelmes. Egy férfi és egy nő veszekszik az egyik autó mellett. Biztosan csak
szerelmi civódás, így mit sem törődve az egésszel továbbmegyek. De a vita egyre hangosabb lesz.
– Hagyj békén! Nem megyek veled sehová! – tiltakozik a nő.
Nem tudom megállni, hogy ne pillantsak oda. A férfi a karját szorongatja és az autója felé húzza.
Szétnézek. A környék teljesen kihalt, így elindulok feléjük. Valószínű, hogy nem a legjobb ötlet, sőt nagyon is
pocsék. De mire segítséget hívok, már százszor eltűnnek.
– Hagyd békén. Látod, hogy nem szeretne veled menni – állok meg mellettük és igyekszem, hogy a hangom
még véletlenül se legyen fenyegető.
– Semmi közöd hozzá, kislány – förmed rám az idegen.
Ha nem ilyen körülmények között találkoznánk először, nagyon is szimpatikus lenne. Nem tűnik
erőszakosnak.
– Gyere, Bella! – nyúl újra a lány után.
– Megmondtam, hogy nem megyek veled sehova! – húzódik el a férfitől és belém kapaszkodik.
Az biztos, hogy ismerik egymást és az is, hogy Bella nem éppen józan. Alig tud megállni a lábán miközben
belém csimpaszkodik.
A férfi velem szemben aggódva figyeli a részeg lányt.
– Ne szórakozz velem, hugi! Részeg vagy. Gyere, hazakísérlek és kipihened magad.
Bella még közelebb bújik hozzám, szinte eltűnik a hátam mögött. A férfi tehetetlenül a hajába túr és
idegesen fújtat. Látszik rajta, hogy aggódik a testvére miatt, de ez a lány itt mögöttem láthatóan nem akar vele
menni.
– Majd én hazakísérem – ajánlom fel.
– Igen! Igen! – tapsikol mellettem Bella.
A férfi tanácstalanul néz rám. Megvakarja a tarkóját és hezitál.
– Nem lesz semmi baj – nyugtatom. Látom rajta, hogy nem tudja mitévő legyen. Talán jobb lenne
kimaradnom ebből az egészből, de szegény lány annyira nem akar vele menni.
– Rendben! – egyezik bele végül. Behajol a kocsiba és elővesz egy gyűrött papírdarabot meg egy tollat –
Vigyázz rá! – A kezembe nyomja a cetlit. – A számom, ha esetleg valami gáz lenne. – Beül az autóba és elhajt,
én pedig egyedül maradok a lánnyal.
– Ez annyira izgalmas – ugrándozik körülöttem. Csodálom, hogy nem esik hasra a hatalmas sarkú cipőben
– Menjünk bulizni! – kiáltja el magát és táncolni kezd a parkoló kellős közepén.
Ez érdekes lesz – sóhajtok magamban.
Mibe keveredtem már megint.
Megfogom a karját és megpróbálom lenyugtatni, nem egyszerű feladat, mert úgy fel van pörögve, mint egy
bespeedezett 1búgócsiga.
– Merre laksz? – próbálom megtudni, hová is kell mennünk egyáltalán, de tudomást sem vesz rólam.
– Bulizni akarok! – kiáltja el magát újra. Kitépi a karját az ujjaim közül és rúdtáncot rögtönöz az egyik
villanyoszlop körül.
Legszívesebben az oszlopba verném a fejem, amiért olyan hülye voltam, hogy nem kérdeztem meg a
pasitól merre is lakik pontosan Bella, mert esélytelen, hogy tőle bármit is megtudjak.
– Hihetetlenül dögös a ruhád – csimpaszkodik a nyakamba és elkezd puszilgatni. Teljesen zavarba jövök
ettől a nagy lelkesedéstől. Gyorsan eltolom magamtól.
Most mihez kezdjek?
 Még egy rohadt telefon sincs nálam. Azt sem tudom, hol van egyáltalán. Nincs más választásom,
magammal viszem a szállodába. Majd, ha kialussza a részegségét, hazaviszem.
Szerintem tíz perc lehet a visszafelé vezető út, amit már több mint fél órája próbálunk megtenni és kezdem
azt érezni egy méterrel sem kerültünk közelebb a hotelhez. Mire észbe kapok már az egyik szórakozóhely
ajtajában áll. Szinte rámászik a nagydarab biztonsági őrre, aki rezzenéstelen arccal fejti le magáról a polipként
rátekeredő szőkét.
– Gyere, Bella! – állok meg mellette egy hatalmas sóhaj kíséretében és távolabb húzom. Bocsánatkérőn
nézek a morcos férfi szemébe.
– Menjünk be, kérlek… – bámul rám hatalmas őzike szemekkel, majd újra a nyakamba kapaszkodik.
– Máshová megyünk, és mindjárt ott leszünk – mondom, de inkább magamnak, mint neki, közben lefejtem
a kezét magamról.
– Juj, ez olyan izgalmas!
Hangos éneklésbe kezd, és megállás nélkül táncol. Nagyon ügyesen mozog, gondolom, ezzel foglalkozhat.
Újabb fél órával később, mikor megállunk a szobám ajtaja előtt, hálát adok az égnek. Már ezerszer
megbántam, hogy nem Damiennel mentem inkább. De egy dologért azért mégis köszönettel tartozom ennek a
szeleburdi szőkeségnek, elterelte a gondolataimat a pimasz idegenvezetőmről.
– Mit keresünk itt? Azt hittem, szórakozni megyünk – néz körbe csalódottan Bella. – Te is olyan vagy, mint
a bátyám. – nyafog és elindul az ajtó felé.
– Megyünk nemsokára – szólok utána. Nyomban felderül az arca. – Csak egy kicsit összeszedem magam.
Odasétálok hozzá, megfogom a karját, az ágyhoz vezetem és szépen leültetem rá.
– Addig pihenj egy kicsit, mindjárt itt vagyok.
Elindulok a fürdőszoba felé, mintha tényleg fel kellene frissítenem magam, de a vállam fölött azért
visszapillantok. Már végigdőlt az ágyon.
Hála az égnek.
Megkönnyebbült sóhajjal lépek be a fürdőbe. Mire visszaérek, már békésen szundikál az ágy szélére
kuporodva. Betakarom és lefekszem a másik oldalra.
 Meglepetések

az
E z kellemes. Sóhajtok, ahogy egy kéz siklik be a pólóm alá és gyengéden végigsimítja a mellemet. Valahol
álomhogy
és azjó.
ébrenlét határán lebegek. Nemfeljebb
tudom siklik
eldönteni, hogy ez beleborzongok
a valóság, vagy acsak
biztos,
Aztán a simogató Nagyon is jó. A
kezek ismét ruhadarab
felfedező útra indulnak, és arátalálnak
testemen,a bimbóra, hűsvalami
levegőillúzió, de az
érintésébe.
után keményen
nedves meredezve
ajkak tapadnak várja
a vágyakozó acsúcsra.
folytatást. Forró lehelet borzongatja végigami néhány
meztelen hozzáértő
bőrömet éssimítás
puha,
Ez nem csak álomkép. Túlságosan intenzív.
Lassan tudatomra ébredek és hunyorogva pillantok a mellemmel játszadozó alakra. A kócos, hosszú szőke
haj látványa egy pillanat alatt észhez térít. Kipattan a szemem és riadtan elhúzódom, szinte felmászok az ágy
támlájára. Védekezésképpen magam elé kapom a párnámat. Bella mosolyogva és vágyakozva néz rám. Sosem
láttam még nő szemében ezt a fajta csillogást, eddig csak férfiak néztek így rám.
– Nyugalom – búgja és négykézláb lassan elindul felém.
Azt kívánom, bárcsak tudnék a falakon keresztül közlekedni, mert már nincs hová menekülnöm. Leül
velem szemben és gyengéden kisimít egy tincset az arcomból.
– Gyönyörű vagy és kívánatos – suttogja, és óvatosan közelebb húzódik.
Ujjai végigsimítják a nyakamat. Kellemes az érintése, de a vészcsengő fülsiketítően visszhangzik a
fejemben. Tétován megállítom a kényeztető kezet.
– Igazán kedves vagy, de én nem… – A mondatot már nem tudom befejezni, mert az ujjával betapasztja az
ajkaimat.
– Nyugi, én is jobban szeretem a faszt, de néha egy kis női kényeztetés sokkal jobban esik.
Erre képtelen vagyok mit mondani. Teljesen lefagyok. Sosem voltam még ilyen helyzetben, ezért fogalmam
sincs, hogyan kezeljem ezt az egészet. Annyira magabiztos, látszik a tekintetében az eltökéltség, és hogy tudja,
mit akar; engem.
– Sosem voltál kíváncsi, milyen lehet, ha egy másik nő megérint? – Kezét kihúzza az ujjaim közül. Karom
tehetetlenül zuhan a testem mellé. – Ha egy másik nő nyelve járja be az egész tested? – Mászik még közelebb,
vészesen közel. Egy határozott mozdulattal megragadja a párnát és a szoba másik végébe hajítja. – Ha egy
másik nő kényeztető ujjai és nyelve repít a csúcsra?
Nagyot nyelek. Furcsa kettősség tombol a belsőmben. Egy részem kézzel-lábbal tiltakozna, de van egy
másik részem, akit vonz ez az újfajta tapasztalat. Izgató a tiltott öröm gondolata. Észreveszi határozatlanságom
apró szikráját a szememben, mert keze újra a testemen kalandozik, a pólóm alatt végigsimítva a bőrömet. Az
érzékeim mintha százszorosára erősödnének, minden érintése olyan, mint egy újabb adag vágykeltő drog.
Ujjaimat a csuklójára kulcsolom, de nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom állítani.
Keze útnak indul. Arra számítok, hogy ismét a melleim felé veszi az irányt, de mire felfogom mi is történik
valójában, finom keze a bugyimba csusszan és végigsimít az ajkakon.
– Érzem, hogy te is akarod. Annyira nedves vagy. Ne ellenkezz.
Megszorítom a csuklóját, ezzel kényszerítve, hogy hagyja abba a csábító érintéseket. Teljesen bepánikolok.
Megrémít a tudat, hogy mennyire jólesik az érintése és legfőképp az, hogy még többet szeretnék belőle.
– Neked nem kell csinálni semmit, ha nem akarod. – Tekintete rabul ejt, tele van féktelen vággyal és
sóvárgó könyörgéssel. – Csak engedd, hogy kényeztesselek.
Kezét kiszabadítja a szorításomból. Megfogja a felsőm alját és elkezdi felfelé húzni, miközben tenyere a
bőrömet cirógatja. Az eszem még tiltakozna, de a testemre már semmilyen hatással sincs. Megadóan emelem
fel a karomat és a ruhadarab a földön landol, vele együtt az ellenállásom utolsó apró morzsája is.
Megfogja a derekam és lejjebb húz. Engedelmesen fekszem végig az ágyon. Furcsa egy ilyen apró és finom
tenyér érintése a testemen. Más, de jó.
Ajkai nyomban megtalálják a bimbómat. Nyelve érzéki táncot jár körülötte. Minden simítás után egyre
kétségbeesettebben vágyom a folytatásra. Most, hogy utat engedtem a vágyaimnak és a védőfalam utolsó
téglája is alá hullott, eluralkodik rajtam a sóvárgás.
Megállíthatatlanul dédelgeti a melleimet, miközben a keze finoman, alig érintve a bőrömet a bugyim
széléig siklik. Ujjait becsúsztatja alá és kínzóan lassú mozdulatokkal tolja végig a combomon. Kényeztető ajkai
megindulnak lefelé, forró nyomot hagyva maguk után a bőrömön.
Az utolsó ruhadarabom is a földön végzi, teljesen feltárva magam előtte. Félénken rápillantok, tekintetünk
találkozik egy röpke másodpercre, aztán szemhéja lecsukódik. Apró puszikkal halmozza el a hasam. Kezével
végigsimít a lábamon, majd finoman, de határozottan tárja szét őket. Próbálom elképzelni milyen érzés lesz a
nyelve érintése a vágyakozó résemen, de erre képtelenség felkészülni. Megérzem ajkai simítását a nedves
bőrömön és az egész testem beleremeg. A tudat, hogy egy másik nő kényeztet, a végletekig fokozza az
izgalmamat. Megszívja a csiklómat, azzal a józan eszem utolsó darabkáját is elveszítem. Olyan szakértelemmel
nyaldossa a sajgó pontomat, hogy felnyögök. Vágyakozó sóhajaimtól visszhangzik az egész szoba.
Belemarkolok a hajába, csípőmmel a szájának feszülök. Semmi más nem érdekel, csak hogy szétáradjon a
testemben a gyönyör hulláma. Már csak néhány nyelvcsapás választ el az édes megsemmisüléstől, mikor
elhúzódik tőlem.
 – Könyörgöm – nézek rá kétségbeesetten.
Feljebb mászik rajtam.
– Olyan élvezetben lesz részed, mint még soha – suttogja a fülembe. – De érezni akarom, a kényeztető
nyelvedet a testemen.
Félelem, izgatottság, vágyakozás, szégyen és még egy tucatnyi érzés áraszt el egyszerre. Teljesen
beleszédülök. Riadt szemembe néz.
– Nem kell félned. Élvezni fogod! Bízz bennem! Utána addig nyallak, amíg azért nem könyörögsz, hogy
hagyjam abba az édes kínzást.
Dermedten fekszem alatta. Lehunyom a szemem. Közel állok hozzá, hogy kimeneküljek a szobából és addig
szaladjak amíg bírok, mindegy hová, csak el innen. De a testem annyira sóvárog a kielégülés után, hogy szinte
bármit képes lennék megtenni azért a néhány mámoros pillanatért.
Ismét a szemébe nézek. Ő pedig szavak nélkül is tudja a választ a fel nem tett kérdésére. Lemászik rólam és
leül mellém. Én is feltápászkodom. Ujjaival gyengéden körbe öleli a csuklómat és a mellére fekteti a
tenyeremet. Először mozdulatlanul, meredten bámulom az elém táruló látványt. Az én kezem egy másik nő
mellén. Végül a kíváncsiságom győz, tudom innen már nincs visszaút. Megmozdulok, végigsimítok a selymes
halmon. Bimbója keményen karcolja végig a tenyerem. Szokatlan érzés a telt melleket érezni a kezem alatt. A
kényeztető mozdulatok egy halk sóhajt csalnak ki belőle. Közelebb hajolok hozzá, és ajkaimmal bizonytalanul
megérintem a másik mellét, de a simogatást egy pillanatra sem hagyom abba.
Néhány apró puszi és szám rátalál a mellbimbójára. Óvatosan nyújtom ki a nyelvem és végignyalom az
apró csúcsot. Bella ujjai a hajamba túrnak.
– Ez az… ne hagyd abba – sóhajtozza.
Elengedem a mellét, miközben ajkaim és nyelvem érzéki játékot játszanak kemény bimbójával, kezemet
lecsúsztatom a testén, egészen vágyakozó öléig. Ujjaimmal végigsimítom a nedves rés minden apró részletét.
Saját magam már számtalanszor megintettem, de az meg sem közelíti azt, mikor egy másik nőn simítok végig.
Hihetetlenül nedves, és hihetetlenül csábító, hogy megízleljem. Annyi mindent szeretnék csinálni hírtelen:
simogatni, csókolni, végignyalni, a felhők fölé repíteni.
Számat elszakítom a melleitől, amit egy csalódott sóhaj kísér. Végigfektetem az ágyon. Lábait széttárom
amennyire csak tudom és elé térdelek. Először csak ujjaim játszanak vele. Lassan, tapogatózva érintem meg
minden részét, vissza-visszatérve vágyakozó pontjához. Végül már nem bírom tovább, muszáj belekóstolnom.
Kezemmel széthúzom az ajkakat, ezzel teljesen feltárva magam előtt az édes csábítást. Lehajolok, és a
nyelvemmel folytatom a megkezdett kényeztetést, nedve szétárad rajta. Minden egyes nyalás után megremeg a
teste a kezeim alatt. Az élvezete arra sarkall, hogy fokozzam a tempót. Nyalom, szívom, csókolom. Ez az új
élmény teljesen elveszi az eszem. Nyögései visszahangoznak a falakról. Ujjait a hajamba mélyeszti, úgy húz
még közelebb magához, aztán néhány pillanat múlva remegve élvez a nyelvemre.
Időm sincs rá, hogy magamhoz térjek és felfogjam mit is műveltem néhány másodperccel ezelőtt. Egy
határozott mozdulattal az ágyra lök. Szétfeszíti a combjaimat, amennyire csak tudja, és olyan hévvel kezd
nyalni és szívogatni, hogy még levegőt is elfelejtek venni. Sosem volt még részem ilyen intenzíven izgató
élményben. Arra vágyom, hogy ez a pillanat örökké tartson. Olyan eufórikus érzések áradnak szét a testemben,
amibe beleszédülök. Hihetetlen ügyességgel nyal végig a nedvességtől tocsogó résemen és nem kell sok, hogy a
kéjes érzés szétáradjon az ereimben. Egész testemben remegek, amíg a gyönyör hullámai lassan csillapodni
nem kezdenek.
Felül az ágyon.
– Ez valami fantasztikus volt – mosolyog és nekiáll összeszedegetni a ruhadarabjait.
Képtelen vagyok bármit is mondani. Teljesen a történtek hatása alatt vagyok, mintha egy egészen más
ember feküdne itt helyettem.
– Az első alkalom mindig ilyen – simítja ki a nedves tincseket az arcomból. – Eléggé intenzív élmény.
Eléggé intenzív? Ez pedig eléggé finom megfogalmazás volt.
– Jobb lesz, ha megyek – áll fel, és gyorsan magára kapkodja a ruháit. – A bátyám már biztosan aggódik
értem.
Próbálok visszatérni a valóságba. Felülök, és magam köré tekerem a takaróm. Zavar a meztelenségem.
Mintha teljesen védtelen lennék. Nem csak testileg, lelkileg is.
Most tűnik csak fel, hogy a szobát még félhomály uralja. Nagyon korán lehet még.
– Ne siess – mondom ki bátortalanul. – Igyunk meg egy kávét.
Sejtelmes mosollyal néz végig rajtam. Biztosan félreértett. Tényleg csak egy kávét szeretnék meginni, nem
vágyom folytatásra.
– Mennem kell. Még el akarok búcsúzni a bátyámtól, mielőtt elutazik. Köszönök mindent, azt, hogy
elviselted a részeg Bellát és a reggeli orgazmust is.
Felveszi a jegyzettömböt és a tollat az éjjeli szekrényről és gyorsan ráfirkant valamit. Aztán visszateszi
mindkettőt.
– Felírtam a címem és a telefonszámom. Mindenképpen sort kerítünk arra a kávéra és akkor lesz
alkalmunk dumcsizni is egy kicsit.
 Nagy nehezen lemászom az ágyról, a vékony takarót végig magam előtt tartva a bejáratig kísérem.
Becsukom mögötte az ajtót és visszasétálok az ágyhoz. Leroskadok a szélére és meredten bámulom magam
előtt a padlót. Úgy érzem magam, mintha egy szürreális világ közepébe csöppentem volna. Teljesen a történtek
hatása alatt vagyok még mindig. Egyszerre járja át a testem a kielégülés bizsergető nyugalma és a
szégyenérzet. Egészen furcsa kettősség, mintha részeg lennék. Muszáj kiszellőztetnem a fejem, és az a kávé
sem ártana. Magamra kapom a legegyszerűbb ruhám és szinte kimenekülök a szobából. A liftek felé veszem az
irányt, ahol Damien sétál velem szemben egy bögrével a kezében. Még szerencse, hogy nem tíz perccel korábban
jött. Főleg, ha azt a tényt is figyelembe vesszük, hogy szokása kérés nélkül jönni-menni a szobámba. Bele sem
merek gondolni mi lett volna, ha benyit. Legszívesebben elmenekülnék előle, mert attól félek, mindent kiolvas
egyetlen pillantásomból. És most, nagyon nincs kedvem a pimasz megjegyzésekhez, amiket tenne.
Már éppen irányt váltanék, amikor észrevesz, és széles mosoly jelenik meg az arcán. Egy csapásra elfeledek
minden érzést, ami eddig kavargott a lelkemben. Semmi más nem létezik, csak ő. Még számomra is
érthetetlen, hogyan tud ilyen intenzív hatással lenni rám.
– Hová, hová ilyen korán? – állja el az utam.
– Csak egy kis friss levegőt akartam szívni. Azt ott, nekem hoztad? – mutatok a csábítóan gőzölgő
koffeinre.
Összehúzott szemöldökkel méreget és elmélyülten tanulmányozza az arcomat.
– Az attól függ.
– Mégis mitől? – teszem keresztbe a karomat.
– Határozottan nyugodtabbnak tűnsz, mint tegnap. Mennyire akarsz eltenni láb alól? Legszívesebben a
mélybe vetnél egy magas szikláról, vagy csak elfenekelnél, amit talán még élveznék is? – kérdezi kaján kis
vigyorral a szája szegletében.
Az államat kocogtatom az ujjaimmal, mintha sokat kellene gondolkodnom rajta. Ha tegnap este kérdezte
volna ugyanezt, simán rávágom, hogy a mélybe vetem, de már nincsenek gyilkos szándékaim. Mondjuk, azért
egy kicsit meggyötörném.
– Talán a kettő között – válaszolom.
Közelebb lép hozzám és szinte átdöf a tekintetével.
– Nem kapom meg a kávét? – nyújtom felé a kezem.
– Még gondolkodom rajta – kacsint egyet és hátat fordít.
Most komolyan képes volt faképnél hagyni a kávémmal a kezében.
A gyilkos gondolatok kezdenek ismét előtérbe kerülni.
– Mi a baj? – torpan meg és visszanéz a válla fölött. – Nem jössz?
Kelletlenül elindulok utána. Nem sok kedvem van hozzá, de nála van a koffein adagom és annyira csábító a
forró ital a sok habbal a tetején.
– Mit szólnál, ha megnéznénk a napfelkeltét? Tudok egy pompás helyet.
– Nincs az az isten, hogy én most felmásszak a szikla tetejére – tiltakozom.
Felnevet.
– Nyugalom, tudok egy csendes helyet, ami nincs is messze.
Egyenesen a liftek felé veszi az irányt, én pedig csendben követem. Az ajtó kinyílik előttünk, amint
belépünk az az első dolgom, hogy szétnézzek.
– Csak nem készülsz valamire? – löki meg játékosan a vállam és rám kacsint.
– Semmi olyanra, amit szeretnél – somolygok. Nyomban eszembe jut az a néhány szenvedélyes pillanat,
amit a liftben töltöttünk. Minden érintése elevenen él a fejemben, szinte érzem a bőrömön.
– Igazán? És mégis mit szeretnék? – lép elém. Kihívóan keresztbe teszi a kezét a mellkasa előtt.
– Mondjuk egy nyolcvanéves nénikét, kivehető fogsorral – pislogok rá ártatlanul.
– Egyre szemtelenebb vagy. Ugye tudod, hogy most játszottad el az esélyedet, hogy megkapd ezt a csésze
finom, édes, gőzölgő kávét.
Néhányszor elhúzza a poharat előttem. Minden mozdulatnál megcsapja az orromat a finom kávé illat.
– Ugye tudod, hogy ezzel a kijelentéssel egy csapásra annak a bizonyos sziklának a szélére kerültél.
– Nem tudsz becsapni – néz mélyen a szemembe. – Szelíd vagy, mint egy kismacska.
– Csak vigyázz nehogy megkarmoljalak.
– Csábító a gondolat… – rakja le a csészét a földre maga mellé és tesz egy határozott lépést felém –… hogy
végigkarmolod a hátam, miközben a nevemet sikítod. – Még közelebb húzódik, én pedig azzal a mozdulattal a
lift falához hátrálok. – Csak nem félsz tőlem? – Mindkét karjával megtámaszkodik a fejem mellett és
megjelenik az ördögi mosolya.
– Nem – vágom rá egyből. Pedig nem félek, egyenesen rettegek a közelségétől.
Lejjebb hajol, hogy egyenesen a szemembe nézhessen. Egyszerre utálom és imádom ezt a tekintetet.
Imádom, mert megbabonázóan csábító az éjsötét szempár. Utálom, mert úgy érzem, a lelkem legmélyére képes
hatolni és ettől teljesen védtelennek érzem magam.
 Erőt veszek magamon és közelebb húzódom hozzá. Csupán néhány centi választ el attól, hogy kemény
testéhez simuljak. Tétován emelem fel a kezemet és tenyerem a hasára fektetem. Felfelé vagy lefelé induljak?
Mindkét irány csábító. Végül a biztonságosabb utat választom, és az ujjaim elindulnak felfelé a mellkasán.
Megragadja a csuklóm, majd apró kezem a tenyerébe fogva magához szorítja. Érzem zakatoló szívverését a
bőre alatt, pont olyan ütemben dobban, mint az enyém.
A lift megáll, az ajtó kinyílik, Damien pedig elhúzódik.
– Megérkeztünk – motyogja és már el is tűnik mellőlem. Sietve rohanok utána.
– Hová megyünk? – Alig bírok lépést tartani vele.
– Hozzám – vágja rá teljes nyugalommal.
Megáll egy ajtó előtt, ami ugyanolyan, mint az összes többi a szállodában. Szélesre tárja és előre enged.
Belépek, de nyomban meg is torpanok. Egy luxuslakásban találom magam.
– Te itt laksz a hotelben? – fordulok felé, és ha akarnám sem tudnám leplezni a meglepettségem.
– Igen – tessékel beljebb. – Szeretem tudni, hogy minden rendben van a hotelban.
– Valamiféle vezető vagy itt?
– Inkább valamiféle tulajdonos – mosolyog.
Döbbenten állok és egy hang sem jön ki a torkomon.
– Ne nézz már így! Van néhány érdekeltségem a szigeten – mondja mindezt úgy, mintha csak egy sima
bevásárlólistát sorolna; tej, kenyér, hotel.
– Na, gyere! – ragadja meg a kezem.
Végigvezet a pazarul berendezett nappalin, majd elhúz egy hatalmas üvegajtót. A teraszra lépve legalább
annyira csodás látvány fogad, mint ami a szirten tárult a szemem elé. A végtelen tenger vesz körül. A sötét
égbolt éjszínűre színezi a víztükröt. Szinte egybeolvadnak. Olyan, mintha a semmiben lebegnék.
Damien tovább vezet és leültet egy kanapéra a fal mellett, biztos távolságra a lábunk alatt elterülő
mélységtől.
– Ha tudom, hogy ilyen hatással van rád ez a hely, már tegnap idehoztalak volna.
– Csak féltetted a helyes kis pofikádat – lököm meg játékosan.
– Igazság szerint számítottam rá, hogy egy kicsit meglepett leszel.
– Kicsit meglepett? – fordulok felé. – Legszívesebben megfojtottalak volna. Most már hajlandó vagy
elmondani mi folyik itt, vagy le kell, hogy lökjelek innen a tetőről. Bár kár lenne ezért a testért – nézek végig
rajta.
– Szóval elismered, hogy tökéletes vagyok – vigyorog önelégülten.
Nagyon jól tudom, mire megy ki a játék. El akarja terelni a figyelmem. De én addig nem megyek el, míg
meg nem tudok mindent, amit akarok.
– Szóval, mi ez az egész? – ráncolom a homlokom.
– Olyan ünneprontó vagy. Legalább egy kicsit méltathattad volna a tökéletes testem, a hihetetlen
bölcsességem, az utánozhatatlan tehetségem.
– Damien! – figyelmeztetem.
Csalódottan sóhajt és durcásan hátradől, mindezt annyira túljátszva, hogy legszívesebben elnevetném
magam. Idegesítő és imádnivalóan édes egyszerre.
– Na, jó. Mire vagy kíváncsi? – adja meg magát végül.
Teljes testemmel felé fordulok, lábamat felhúzom magam alá, a támlára könyökölök.
– Ez az egész, ami volt, és ami van, a valóság? És ki vagy te egyáltalán, valamiféle természetfeletti lény?
Felnevet. Kacagásától zeng az egész terasz.
– Ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. Csak van néhány különleges képességem.
Erősen koncentrálok arca minden apró rezdülésére. Nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszél, vagy
csak ismét a bolondját járatja velem. De ezúttal halálosan komolynak tűnik. Mikor felém fordul, és a szemembe
néz, tudom, hogy minden szava igaz.
Szóra nyitom a számat, hogy feltegyem a következő kérdést, de ő megelőz.
– Minden egyes pillanat valóság volt, minden, ami megtörtént. – Tekintetét átjárja a gyengédség. Finoman
félresimítja a hajam. Nem tudom eldönteni, hogy erről az egész helyzetről beszél, vagy arról, ami kettőnk
között történt.
– De hogy lehetséges ez? – faggatózom tovább. Nem egyszerű feladat a beszélgetésre koncentrálnom, mert
a sötéten csillogó szempár magába szippant.
– Elég, ha annyit tudsz, hogy ez itt ugyanolyan valóságos, mint a hétköznapi életed, de képes vagyok
elhitetni az emberekkel, hogy mindez csupán csak álom.
Csendben hallgatom és próbálom felfogni a hallottakat, annyira szürreálisnak tűnik az egész. Mégis
rengeteg dolgot megmagyaráz, sőt mindent. Azért tűnt annyira valóságosnak az egész, minden átélt pillanat,
mert az is volt.
– Szóval ez alatt az idő alatt szinte bármit megtehet az ember, aztán visszatér a normális életéhez mintha
semmi sem történt volna – tűnődöm.
 – Így is lehet fogalmazni.
– Vannak, akik vagyonokat fizetnének ezért a néhány következmények nélküli napért.
Az arca elkomorodik. Egészen megváltozik. Szeme vészjóslóan sötétté válik. Megrémülök. Tényleg erről
lenne szó? Befolyásos emberek fizetnek azért, hogy következmények nélkül tombolhassanak. Ezért van
szállodája és ki tudja, még mi lehet az övé ezen a szigeten.
Mérhetetlen csalódottság uralkodik el rajtam. Nem gondoltam volna, hogy Damien olyan ember, aki
pénzért bármire képes. De ezek szerint nem vagyok valami jó emberismerő.
– Engem nem érdekel a pénz – szólal meg indulatosan, felpattan mellőlem és hatalmas lendülettel a
korláthoz sétál. – Sosem érdekelt.
Felállok és óvatosan közelítek felé. Olyan, mintha mindig is ismertem volna, de csak most döbbenek rá,
hogy semmit sem tudok az előttem álló férfiről.
Mögé lépek. Szeretném megérinteni, teszek egy tétova mozdulatot felé, de végül inkább visszaejtem a
kezemet magam mellé.
Talán jobb lenne, ha magára hagynám – suhan át az agyamon a gondolat.
Éppen hátat fordítanék, mikor beszélni kezd.
– Tizenéves voltam, amikor rájöttem, más vagyok, mint a többi velem egykorú. Egyre több furcsa dolog
történt körülöttem. Rengeteg időbe telt mire elfogadtam és áldásként, nem átokként tekintettem rá. Évekig
próbáltam kizárni az életemből és nem tudomást venni róla. – Lassan mellé sétálok, kínosan ügyelve rá, hogy
még véletlenül se nézzek le a mélybe. Helyette az arcára koncentrálok. Szeretnék belenézni azokba az igéző
szemekbe, de lehajtott fejjel bámul a mélységbe. – Aztán egy nap a főiskolán, az egyik barátom fülig
beleszeretett egy lányba. Azt hitte, a lány átnéz rajta, de erről szó sem volt, csupán egy nehéz időszakon volt túl
és próbálta összeszedni magát. Ekkor használtam először tudatosan a képességem.
– Egy ilyen csodás helyre varázsoltad őket?
Egy aprócska mosoly jelenik meg a szája sarkában és rám pillant.
– Pontosan. És úgy intéztem, hogy álmukban – formál idézőjelet az ujjaival –, egymásra találjanak. Aztán
amikor a főiskolán összefutottak már ment minden magától. Akkor határoztam el, segíteni fogok másokon,
hogy rátaláljanak önmagukra, a boldogságra, a szerelemre.
Annyiféle érzelem tükröződik most a szemében. Szenvedély, büszkeség, boldogság és valahol mélyen a
fájdalom.
Elszégyellem magam, hogy egy pillanatra is rosszat feltételeztem róla. A beképzelt laza álarc, érző szívet
takar. Az első perctől fogva szerettem volna betekinteni a páncélja alá, de most, hogy láttam mi rejtőzik ott, azt
kívánom, bár ne tettem volna. Minél jobban kezdem megismerni, annál gyorsabban terjed szét a gyomromból
kiinduló bizsergető melegség az egész testemben. Ismerem ezt az érzést, nagyon is jól, de ez most más, sokkal
intenzívebb. Lecsillapítom szívem őrült kalapálását és megpróbálok úgy tenni, mintha azok az érzések a szívem
mélyén nem is léteznének.
– Ki hitte volna, hogy a szórakozás császára, mélyen legbelül romantikus lélek.
– Hidd el, nagyon jól tudom, mi lakik itt mélyen legbelül, de a romantikának nyoma sincs. Attól még, hogy
elfogadom, mások vágynak a szerelemnek nevezett illúzióra és segítek nekik abban, hogy egy álomvilágba
ringassák magukat, még nem jelenti azt, hogy hiszek is benne. Mondtam már, a szerelem is a vágyakozás egyik
formája, se több, se kevesebb. – Szembefordul velem és közelebb lép, egészen közel. – Én csak egyetlen
dologban hiszek, a testi örömökben, annál valóságosabb dolog nem létezik a földön. Az élvezet sosem hazudik.
– Az utolsó szavakat suttogja és a tekintetében csupa vágyakozás tükröződik.
Nem tudom miféle képességei lehetnek ennek a férfinak, de legszívesebben elmerülnék a gyönyörben, amit
nyújtana nekem. Egyetlen dolog tart csupán vissza attól, hogy belevessem magam az élvezetekbe; a félelem. A
félelem attól, hogy a szívem ismét darabjaira hull.
Menekülőre fogom, és inkább visszasétálok a falhoz, csakhogy elszakadjak a vonzástól, amit a közelében
érzek. Leül mellém. Sűrű, kínos csend telepszik ránk.
– Bármit is mondasz, gyakorlatilag egy modern Ámor vagy, aki a tehetsége nyilaival szerelembe ejti az
embereket - töröm meg a hallgatást végül.
Elgondolkozva néz rám, majd az arca újra felderül, a pajkos fény lángra gyúl a szemében és a pimasz
mosolya visszatér.
– Ámor, a szerelem istene – ízlelgeti a szavakat és az állát vakargatja. – Ez tetszik. Én, mint legfelsőbb lény.
Sosem gondoltam még így erre. El tudnám képzelni, hogy templomot állítanak a tiszteletemre és mindenféle
földi jóval áldoznak az oltáromnál. Egészen mélyen megérintette a lelkemet, hogy a szemedben egy istenség
vagyok. Te milyen áldozatot mutatnál be? Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy Ámor a vágy és a
szenvedély istene is volt.
– Tudod mit? Igazad van. Remek isten lenne belőled, az egód már megvan hozzá.
– Én a helyedben nem gúnyolódnék – próbál komoly maradni, de végül elneveti magát.
A jókedve ragadós, mert az én arcomon is megjelenik egy széles mosoly. De a vidámságom cseppet sem
felhőtlen. Hiába szerettem meg ezt a helyet, hiába érzem magam jól a társaságában, tudom, hogy nem
maradhatok itt örökre.
 – Mikor mehetek haza? – teszem fel azt a kérdést, amire a választ még én magam sem akarom tudni.
Nyomban elkomorodik.
– Komolyan el akarsz menni?
Különös módon ezúttal nem néz a szemembe, helyette az egyik tincsem végével kezd játszadozni.
– Ott van az életem. Mi okom lenne a maradásra?
Nem válaszol. Hallgatásba burkolózva ül mellettem. Elmélyülten simogatja a hajam. Jólesik az érintése. A
karomra hajtom a fejem és élvezem ezt a meghitt pillanatot. Közben újra és újra felteszem magamban a
kérdést. Mi okom lenne a maradásra? A válasz minden egyes alkalommal ugyanaz; a férfi, aki itt ül mellettem.
– A holnapi napot töltsd még velem – szólal meg hosszú percekkel később. Ezúttal semmi parancsoló nincs
a hangjában. Nyoma sincs a fölényeskedésnek. Egyszerűen csak megkér. Ebben a pillanatban bármit szeretne,
kérdés nélkül teljesíteném. Semmire sem vágyom jobban, mint a társaságára.
Már rég nem az jár a fejemben, hogy hazamenjek. A közelsége és a vágyakozás lángja a tekintetében életre
kelti testem minden részét. Gondolatban a kezem már bejárta Damien tökéletes testének minden egyes
porcikáját. Vajon mit tenne, ha most az ölébe ülnék és számat az édes ajkaira tapasztanám? Elhúzódna, vagy
ugyanolyan vágyakozva csókolna vissza, mint ahogyan én kívánom őt? Olyan egyszerű lenne megkapni a
válaszokat a kérdésemre.
– Nézd! Most kel fel a nap.
A gyönyörű kilátás felé fordulok, bár nehéz elszakadnom Damientől, ő is legalább annyira csodás látvány. A
nap első sugarai éppen csak előbukkannak a horizonton, sárgára, rózsaszínre és pirosra festve a sötét eget és
víztükröt.
– Életem végéig tudnék gyönyörködni ebben – sóhajtok elmerülve a látványban.
– Akkor maradj – suttogja olyan halkan, hogy nem vagyok biztos benne, mondott-e egyáltalán valamit.
Felém fordul és elveszek szeme sötétjében, furcsa fény csillan benne. Mintha neki is pont azok a
gondolatok jártak volna a fejében, mint nekem. Talán ő is elképzelte, milyen lenne elmerülni egymásban. A
hajamat simogató keze az arcomra siklik. Ujját végighúzza az ajkamon, érintése lágy és izgató. Lehunyom a
szemem és veszek egy mély levegőt. Még egyszer megismétli a mozdulatot finoman játszadozva, én pedig nem
tudok ellenállni a késztetésnek, résnyire nyitom a szám és nyelvem hegyével megérintem az ujját, mire
megdermed. Kinyitom a szemem és a tekintetünk találkozik. Döbbenten és sóvárogva figyeli, ahogy újra és újra
végigsimítom a nyelvemmel az ujjbegyét. Apró köröket írok le, pont úgy, mintha a nedves makkot
kényeztetném odalent. Egy hangos sóhaj tör fel belőle, aztán újra megmozdítja a kezét, végighúzza a számon,
egyre beljebb furakodva, miközben tovább játszadozom vele. Ajkammal körbeölelem és megszívom, ami újabb
sóhajt csal elő belőle. Közelebb hajol hozzám, lehelete az arcomat simogatja, másik kezével a hajamba túr és a
tincsekbe kapaszkodik.
– Mi a fenét művelsz? – suttogja a fülembe, ahogy teljes testével hozzám simul.
Szíve egyre szaporábban ver, és a légzése felgyorsul. Ujját kihúzza a számból, aztán végigsimít az
ajkaimon, miközben a szemembe néz. Nem válaszolok, csak kinyújtom a nyelvem és végignyalom, mialatt
folyamatosan a tekintetét keresem. Úgy szopom, mintha a férfiassága lenne a számban. Elárasztja testemet a
vágyódás, hogy ugyanígy kényeztessem a farkát, miközben a hajamba kapaszkodva teljesen elveszíti az eszét.
Lehunyom a szemem, a nyelvem egyre gyorsabban jár az ujja körül, míg ő kihúzza és visszatolja a nedves
ajkaim közé.
– Szóval játszadozni akarsz? – suttogja ismét a bőrömbe. Hangja rekedtes a vágytól. – Tegyük érdekesebbé
a dolgot. Mit szólnál egy fogadáshoz?
Távolabb húzódom tőle, miközben néhány mély levegőt veszek, hogy normalizáljam a légzésem és
kitisztuljon a vágy köde a fejemből.
– Miféle fogadáshoz? – kérdezem óvatosan. Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom, milyen
gondolatok vertek gyökeret a fejében, de a kíváncsiságom erősebb attól, minthogy rögtön elzárkózzak az újabb
ötletétől.
– Láthatóan teljesen be vagy rám gerjedve – jelenik meg az öntelt vigyor az arcán. Szeretném letagadni, de
nem lenne túl hiteles a tiltakozásom, mert néhány másodperccel ezelőtt szó szerint leszoptam az ujját. – Nem
tagadom, nekem is megfordult már a fejemben, hogy milyen mocskos dolgokat művelnék veled. – hajol egy
kicsit közelebb.
Fogalmam sincs hová akar kilyukadni, de kezd egyre izgalmasabb lenni a dolog.
– És mégis mi lenne a fogadás tárgya? – A tenyerébe simulok, ami még mindig az arcomon pihen, aztán
végighúzom ajkamat ujjai hegyén.
Egy hatalmas vágyakozó sóhaj után szólal csak meg.
– Aki hamarabb eléri, hogy a másik elveszítse az eszét és többet akarjon, az nyer.
Nem éppen ilyen fogadásra számítottam. Mégis érdekesen hangzik, sőt izgatóan. Elgondolkodva bámulok
rá, miközben ő a szokásos ördögi vigyorral az arcán várja, hogy miként reagálok.
– Szóval a cél, hogy a másikat az ágyunkba csaljuk?
– Ágyba, asztalra, székre, falhoz – kezdi sorolni a lehetőségeket.
 – Mi a tét?
Megvakargatja az állát, és töprengve bámulja az asztalt maga előtt.
– Ha én nyerek, addig maradsz, amíg szeretném – pillant újra rám.
– És ha én?
– Erre az esély szinte egyenlő a nullával, de ha mégis megtörténne az elképzelhetetlen és hamarabb
veszteném el a fejem, mint ahogy te a farkamért könyörögsz, akkor olyan orgazmusban lenne részed, mint még
soha.
Ennek a pasinak akkora az egója, hogy az már biztosan valamiféle rekordnak számít. Talán ideje lenne,
hogy valaki egy kicsit megnyirbálja.
– Mik a szabályok? – Jobb, ha minden fontos pontot tisztázok, még mielőtt igent mondanék.
– Csak érintés. Nyelvet, ajkakat használni tilos és semmi csók – jelenti ki határozottan.
– Akkor foglaljuk csak össze – szólalok meg úgy, mintha egy tárgyaláson lennék. – Szóval csak érintésekkel
kell elérnem, hogy elveszítsd az eszed és azért könyörögj, hogy meglovagoljalak?
– Tökéletesen összefoglaltad, de te fogsz könyörögni azért, hogy keményen megdugjalak – dől hátra lazán,
mint aki már meg is nyerte az egész fogadást.
– Legyen – egyezem bele magabiztosan.
Felém nyújtja a kezét. Megszorítom, ezzel pecsételve meg a vesztét, vagy az enyémet.
– Akkor kezdődjön a móka – vigyorog elégedetten. – huszonnégy óra és a lábaim előtt fogsz esdekelni egy
kemény, vad kefélésért, Vadócka.
Nagyot nyelek az eltökéltséget látva a szemében és elbizonytalanodom. Talán mégsem volt ez annyira jó
ötlet, kispályás vagyok én mellette a csábításban.
 Ismert ismeretlen

Épphogy csak végigdőlök az ágyamon, amikor hangos kopogás töri meg a csendet, aztán már nyílik is az
ajtó és Damien kukucskál be rajta. Mire felülök az ágyam mellett terem.
– Gyerünk, öltözz! – adja parancsba.
– Mégis hová megyünk? – nyújtózom egy nagyot.
– Van néhány üzleti ügyem, amit el kell intéznem és szeretném, ha velem jönnél.
Felvont szemöldökkel nézek fel rá.
– És ahhoz én miért kellek? – sóhajtok és visszadőlök a puha paplanra.
– Mert nem szeretném, ha itt kuksolnál egyedül – lép közelebb. – Meg persze egy fogadást is meg kell
nyernem – mosolyodik el. – Így két legyet üthetek egy csapásra. Elintézem az üzleti ügyeimet, két megbeszélés
között pedig gondoskodom róla, hogy utána téged intézhesselek el. – Szélesebb vigyorra húzódik a szája. Felém
nyújtja a karját. – Gyere, kapd össze magad!
Másodpercekig csak fekszem és figyelem az apró ráncokat a szeme sarkában, amik a széles mosolyától
most észrevehetőbbek. Ezek a kis szarkalábak még sármosabbá és vonzóbbá teszik. Mielőtt még túl sokáig
bámulnám, megfogom a kezét, ő pedig egy könnyed mozdulattal felránt az ágyról. A szekrényhez sétálok és
elgondolkodva nézem a választékot. Mit vegyek fel? Válasszak egy merészen kivágott ruhát, vagy inkább valami
visszafogottabbat? Végül az utóbbi mellett döntök, izgalmasabb, ha nincs minden közszemlére téve és a
képzeletnek is marad valami. Megragadom a fekete ruhát és szembefordulok Damiennel.
– Most itt fogsz ácsorogni?
Felvonja a szemöldökét, lazán megrántja a vállát, aztán zsebre dugja a kezét és apró mosollyal a szája
szegletében várja, hogy mihez fogok kezdeni. Automatikusan a fürdő felé indulok, de aztán eszembe jut a mi
kis fogadásunk. Talán itt az ideje, hogy az ő akaraterejét is próbára tegyem kicsit. Megállok az ágy mellett és a
ruhát egy könnyed mozdulattal ledobom rá. Veszek egy mély, bátorító levegőt, aztán megfogom a pólóm alját
és olyan lassan húzom fel a vékony anyagot a testemen amennyire csak tudom, azután magam mellé hajítom a
földre. Hallom a mélyről jövő sóhaját és ettől felbátorodom. Kezem a rövidnadrágomhoz vezetem, ujjamat
beledugom a derékrészbe és elkezdem azt is lehúzni. Lassan, riszálva tolom le magamról és amikor a bokámra
csusszan, kilépek belőle. Egy szál fehérneműben állok, háttal neki. Az, hogy mögöttem van, végignézi a
vetkőzésem és nem tudom mi lesz a következő lépése, annyira izgató, hogy beleborzong az egész testem.
Hajam félresimítom a nyakamból, hátranyúlok és kikapcsolom a melltartó pántját, majd kibújok a fehér
csipkéből. Megköszörüli a torkát és megnyikordul a padló a talpa alatt. Érzem a testéből áradó meleget és a
leheletét a bőrömön. Megmozdul, sóvárogva várom a lágy érintéseket, de a finom simítások helyett, csak mély
hangja kényezteti az érzékeimet.
– Ügyes, nagyon ügyes – morogja a nyakamba. – De, igyekeznünk kell – lóbálja meg előttem a ruhát, amit
az ágyra dobtam.
Kikapom a kezéből, magam elé szorítom, hogy eltakarjam a csupasz mellem, aztán bosszúsan szembe
fordulok vele. Elégedetten vigyorog rám.
Ez a pasi! – fújom ki csalódottan a levegőt.
Azt hiszem, aljasabb módszerekhez kell folyamodnom.
Egyetlen szó nélkül robogok be a fürdőbe és gyorsan magamra kapom a ruhát. Mielőtt visszamennék
hozzá, a mosdóra támaszkodom, hideg vízzel leöblítem az arcom, hátha segít lehűteni felhevült testem.
Teljesen felizgultam ettől a kis játszadozástól, puncim vágyakozva lüktet, hatalmas a kísértés, hogy
megérintsem magam és enyhítsem a sóvárgást, mégsem teszem. Nagyra tárom az ajtót és megállok vele
szemben. Végignéz rajtam.
– Ugye most csak viccelsz? – ráncolja a homlokát a ruhát látva.
Egy térdig érő, derékrésztől bővülő ruhát vettem fel, minimális dekoltázzsal.
– Mi a baj? – pislogok rá ártatlanul, mint aki semmit sem ért.
– Ez a ruha – indul el felém hatalmas lendülettel, én pedig ugyanolyan lendülettel kezdek hátrálni.
Felemelem a karom és határozottam megállítom.
– Felejtsd el! Nincs szükségem a szabászati szolgálataidra.
Néhány másodpercig zavartam néz rám, aztán felnevet.
– Pedig, egészen meglepő módon, hihetetlen tehetségem van a ruhák átalakításában is. – Úgy sepri félre a
tenyerem a mellkasáról, mintha csupán egy könnyű kis pihe lenne és közelebb lép. – Egy kis igazítás itt. –
vigyorog és megfogja a ruhám alját, miközben hüvelykujjával finoman végigsimítja a bőröm a könnyű anyag
alatt. – Egy kis átalakítás itt. – húzódik még közelebb és a másik kezét a kulcscsontomra fekteti, finom
érintésekkel elindul lefelé.
Egyszerre érzem simogató ujjait a combomon és a mellem vonalán. Testem felpezsdül és életre kel.
Bárcsak széttépné rajtam a ruhát, hogy mindenhol átjárjon az érzés, ami minden egyes finom simítás után
lángra lobbantja a bőrömet. Még el sem kezdődött az igazi menet, máris olvadozva omlanék a karjába. Szörnyű
nehéz lesz ellenállnom annak az édes csábításnak, amit Damiennek hívnak.
Tenyerem izmos karján át a vállára csúsztatom, úgy hajolok hozzá közelebb, hogy a fülébe suttoghassak.
– Ne hozz elhamarkodott döntést! A ruha hátulját még nem láttad – lépek el mellette és elindulok az ajtó
felé.
Néhány csípőringató lépés után visszafordulok és ártatlanul pislogok rá.
– Nem jössz?
Beletelik pár pillanatba, mire magához tér, ugyanis a ruha, ami rajtam van, a hátamat teljesen szabadon
hagyja, egészen le a csípőm vonaláig.

– Ez a hely is a tied, igaz? – nézek rá kíváncsian, ahogy beljebb sétálunk annak az elegáns
szórakozóhelynek az ajtaján, ahol tegnap is voltunk.
– Van néhány érdekeltségem a szigeten – kacsint rám és megszaporázza a lépteit.
A hosszan elnyúló bárpulthoz sétálunk, amint a csapos meglátja rögtön előttünk terem.
– Roberto! Ez a szépséges hölgy egész estére a vendégem – szól neki Damien, aztán felém fordul. –
Megpróbálok hamar végezni. – lép közelebb hozzám és kezét a hátamra fekteti a lapockáim közé. – Nem
venném a szívemre, ha egész este itt kellene egyedül unatkoznod. Azt pedig főképp nem, ha izgatás nélkül
maradnál. – csúsztatja lejjebb a tenyerét a meztelen bőrömön, egészen le a ruha vonaláig. – Nagyon szeretném
már látni, ahogy előttem térdelsz, vágytól homályos tekintettel, kérlelve, hogy még többet kaphass belőlem.
– Én pedig azt szeretném látni – mosolygok rá elbűvölően és ártatlanul, mint egy szűzlány az első randiján
–, hogyan fogod végigcsinálni a ma esti megbeszéléseket azzal a tudattal, hogy a ruha alatt nem viselek bugyit.
Kétkedve néz a szemembe.
– Csak szórakozol velem.
Inkább hangzik kijelentésnek, mint kérdésnek.
Rendületlenül ott virít az arcomon az ártatlan mosoly.
– Biztos vagy benne?
A derekamon pihenő keze elindul lefelé, hogy megbizonyosodjon róla, igazat mondtam-e, de nem tudja
kideríteni, mert megáll mellette egy pincér és az ajtó felé biccent.
– Megérkeztek.
Damien elveszi a kezét, morog valamit bosszúsan, aztán széles vigyorral az arcán elindul a vendégei felé.
Leülök az egyik székre, kínosan ügyelve rá, hogy a ruhám nehogy feljebb csússzon, mert valóban nincs
rajtam bugyi. Rendelek egy koktélt, szigorúan alkoholmentest. Az italt lassan kortyolgatva figyelem a
körülöttem szórakozó embereket, azonban tekintetem újra és újra a hely egyik csendes sarkához téved, oda,
ahol Damien a három másik férfival elmélyülten tárgyal. Hihetetlen önbizalom árad belőle, arcvonásai ezúttal
határozottak, ellentmondást nem tűrőek, és ez az oldala is annyira vonzó. Néha felém pillant és minden egyes
alkalommal, amikor a tekintetünk találkozik, halvány mosoly jelenik meg az arcán, amitől a szívverésem
felgyorsul, a pulzusom az egekbe szökik.
– Nem unatkoztál nagyon? – dörmögi a fülembe Damien, miközben hozzám simul és a poharamért nyúl,
aztán kortyol egyet belőle. – Alkoholmentes. Cseles, nagyon cseles. Bár úgysincs szükségem efféle
fondorlatokra, hogy a karjaimba vesd magad. Roberto! – szól az éppen nekünk háttal serénykedő pincérnek. –
Az irodámban leszek, ha megérkeztek, szóljatok. – A fiú válaszképp felemeli a kezét, Damien pedig megragadja
az enyémet és maga után húz.
Egy hosszú folyósón vezet végig, az egyetlen ajtóig, ami található rajta. Kinyitja, és udvariasan előre enged.
Beljebb lépek a pazarul berendezett irodába. Olyan, mintha egy lakberendezési magazin címlapjának a
közepébe sétáltam volna be.
– Nagyon szép ez az iroda – fordulok körbe, miközben végigsimítok a bútorokon, amik mellett elhaladok.
Nem válaszol, csak hümmög párat. Megfordulok a nagy tömörfa asztal előtt és egy pillanatra megrémülök,
mert közvetlenül előttem áll és úgy lesi a mozdulataimat, mint egy ragadozó, aki épp lecsapni készül
áldozatára. Egyetlen lépéssel eltünteti a kettőnk között lévő csekély távolságot.
– Itt az ideje, hogy meggyőződjek róla, igazat mondtál-e – csúsztatja mindkét kezét a csípőmre és az
íróasztalra ültet, aztán a lábaim közé furakszik.
Két ujja közé fogja az állam és gyengéden feljebb emeli a fejem, hogy a szemembe nézhessen. A szívem
őrült tempóban dobog, ahogy szája közeledik az ajkamhoz, de nem érinti meg.
– Lássuk csak! Valóban nincs rajtad bugyi? – suttogja.
Keze a térdemre siklik és tenyere elindul lassan, kínzóan lassan közeledve az ölem felé. Mindenem lüktet az
érintése nyomán. Ujjai elérik a combtövem és beleborzongok. Amikor végigsimít a vénuszdombomon,
felnyögök. Csak egy kicsit kellene lejjebb csúsztatnia a kezét, hogy megérintse sajgó pontomat és csillapítsa ezt
a kínzó vágyakozást. Megragadom a csuklóját, hogy odavezessem az ujjait, csakhogy ő egyetlen mozdulattal
kiszabadítja kezét a szorításomból. A csípőmbe markol, és határozottan magához ránt. Ágyékom egyenesen a
nadrág mögött keményen meredező farkának simul.
– Tudod, egyetlen szavadba kerül és benned lehet – fúrja nyakamba a fejét és úgy suttogja a fülembe. –
Egyetlen szó és tövig merülök a nedves puncidba. – Ő is pont úgy kapkod levegő után, mint én.
Lábammal átkulcsolom a derekát, így húzva még közelebb magamhoz, csípőmmel körözve dörgölőzöm
hozzá. Minél gyorsabban mozgok, annál szaporábban veszi a levegőt. Az iroda csendjét felváltják a nyögések,
sóhajok. Egy hajszál választ el attól, hogy végleg elveszítsem az eszem, lerángassam róla a nadrágot és
magamba vezessem a keménységét, hogy aztán kíméletlenül megdugjon, itt az irodája közepén.
– Egyetlen szó és pont ugyanígy mozoghatok a farkadon is – suttogom elhaló hangon. Minden erőmre
szükségem van, hogy érthető szavakat tudjak formálni, ne csak egyetlen vágytól fűtött nyögés legyen az egész.
Kopogtatnak. Mindkettőnknek időbe telik mire felfogjuk, mi történik körülöttünk. Még egy kopogás.
Zihálva húzódunk távolabb egymástól. Óvatosan lesegít az asztalról és gondosan eligazítja rajtam a ruhát.
– Mindjárt jövök! – kiáltja az ajtó mögött állónak, miközben egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét.
Tekintete csupa vágyódás, sóvárgás, pont azt tükrözi, amit én is érzek. Vesz egy mély levegőt.
– Én most…– tesz egy lépést az ajtó felé. – Nekem most mennem kell.
– Tudom.
Ez a néhány vágyódással teli pillanat nagyobb hatással volt ránk, mint azt bármelyikünk is gondolta volna.
– Menjünk. – Nem tudom eldönteni, hogy ez nekem szól, vagy csak magát próbálja győzködni, de az biztos,
hogy nehezünkre esik megmozdulni. Végül mégis elindul a kijárat felé, csendben követem őt. Az ajtóban előre
enged, mint egy igazi úriember.
– Nem fog sokáig tartani, ígérem – fordul szembe velem és közelebb lép. – Még nem végeztünk, Vadócka. –
jelenik meg a pimasz vigyor az arcán, aztán elsétál mellettem lágyan végigsimítva a karom, én pedig
beleremegek az érintésbe.
Pár percig még mozdulatlanul állok a folyosó közepén és próbálom engedelmességre bírni a végtagjaimat.
Úgy érzem magam, mintha becsíptem volna, holott csak alkoholmentes koktélt ittam. Damien közelsége, az
érintése, az elsuttogott szavak teljesen megrészegítettek, a kellemes izgatottságot, ami a mellkasomból
kiindulva árad szét a testemben már nem is említem. Szükségem van egy kis friss levegőre. Kisétálok a
szórakozóhely elé és mélyen magamba szívom a kellemes esti levegőt, hátha a friss oxigén ki tudja tisztítani a
fejem és másra is tudok gondolni, mint Damienre és arra, hogy mennyire akarom őt.
Merengésem közben egy vitatkozó párra figyelek fel a parkolóban álló autó mellett. Futólag odapillantok,
és egyből felismerem a szőke hajat. Bella az, és egy elegáns, igencsak gazdagnak látszó férfival beszélget. Azt
nem mondanám, hogy veszekednek, de nem is tűnik túlságosan barátságosnak a társalgás. Pár másodperccel
később a pasi beszáll a méregdrága autójába és elhajt. Bella megfordul és észrevesz, széles mosollyal az arcán
indul el felém.
– Szióka! – üdvözöl már messziről.
– Szia! – Az én mosolyom már nem annyira őszinte, inkább félszeg, mert rögtön eszembe jutnak a
hajnalban történtek. Érzem, ahogy a forróság elönti az arcomat. Ha most Damien itt lenne, remekül
szórakozna rajtam.
– Ne érezd magad kellemetlenül – áll meg teljesen lazán velem szemben. – Jó volt, szép volt, nem kell
belőle nagy ügyet csinálni. De ha esetleg lenne kedved… Én nem vagyok semmi jónak az elrontója – mosolyog
kacéran.
Nyomban zavarba jövök a csábító tekintetétől. Nem vagyok hozzászokva, hogy egy nő nézzen rám így. Azon
gondolkodom, hogyan tudnám elutasítani úgy, hogy ne bántsam meg. Igazán különleges élmény volt a vele
töltött idő, de nem érzem, hogy meg szeretném ismételni. Aztán rájövök, hogy túl sokat agyalok a dolgon. Jobb
lesz, ha én is éppen olyan lazán kezelem a helyzetet, mint ahogy ő.
– Köszi, de ezt most inkább kihagyom – mondom a lehető legkedvesebb mosoly kíséretében.
Nem igazán foglalkozik a visszautasítással. Ugyanolyan vidáman áll előttem. Ettől egy kicsit megnyugszom.
– Mit szólnál egy csajos estéhez? Ledöntenénk néhány koktélt, beszélgethetnénk és halálra táncolnánk
magunkat.
Szóra nyitom a szám, hogy visszautasítsam, aztán mégis meggondolom magam. Előbújik belőlem a
rosszkislány énem és egyből az jut eszembe, micsoda kínzásnak tudnám kitenni az én öntelt Ámoromat, ha
Bellával eljátszadoznánk egy kicsit. Biztosra veszem, simán belemenne ebbe a kis játékba.
– Benne vagyok! – vágom rá, és gondolatban már dörzsölöm a tenyerem. Ez nagyon jó móka lesz.
– Szipi-szupi – tapsikol. – Beszaladok a cuccomért a melóhelyre és már mehetünk is. Egy perc és itt vagyok
–indul el az egyik neon feliratos épület felé.
Félúton járhat, amikor megáll mellette egy sötétített ablakú furgon, az ajtó kinyílik, egy megtermett férfi
lép ki belőle és megragadja a karját. Bella hiába próbál védekezni, esélye sincs egy olyan nagydarab fickóval
szemben, úgy löki be az autóba a törékeny testét, mintha csak egy tollpihe lenne.
– Bella! – kiáltom. – Valaki segítsen!
 Gondolkodás nélkül elindulok a fekete autó felé, de néhány lépésnél többet nem tudok megtenni, mert egy
erős kar fonódik a derekamra és nem ereszt.
– Engedj el! – ordítom és megpróbálom lefejteni magamról a kezet, de esélyem sincs, annyira erős a
szorítása. – Meg kell menteni! – hadonászok kétségbeesetten, pedig semmi értelme. A kocsi már rég eltűnt
Bellával együtt.
Az idegen óvatosan elenged, én pedig azonnal szembe fordulok vele.
– Mi a fenét képzelsz! – támadok neki, de torkomon akad a szó.
A szőke hajú, titokzatos férfi áll velem szemben, teljes életnagyságban. Halálos nyugalommal néz
farkasszemet velem. Néhány másodperce raboltak el egy nőt, ő pedig olyan békésen álldogál, mintha csak a
buszra várna.
– Miért fogtál le? – szegezem neki a kérdést, miután a kezdeti döbbenet eloszlik.
– Mégis mihez kezdtél volna, ha hagyom, hogy odarohanj?
Karba tett kézzel, enyhe terpeszben állva, lekicsinylő mosollyal a szája sarkában várja a választ. Olyan
benyomást kelt, mintha egy katonai kiképzőtiszt lenne.
Szóra nyitom a szám, hogy valami frappáns válasszal álljak elő, de semmi értelmes nem jut eszembe, így
inkább csendben maradok.
– Gondoltam – jegyzi meg cinikusan. – Elmondom mi lett volna. Ha szerencséd van, téged is betuszkolnak
az autóba és magukkal visznek, ha nincs, akkor tesznek róla, hogy befogják a szád.
Eddig bele sem gondoltam, hogy akár komoly bajom is eshetett volna. Megakadályozta, hogy valami
hülyeséget csináljak, és hatalmas bajba keverjem magam.
– Köszönöm – sütöm le a szemem. Rengeteg kérdést szeretnék feltenni neki, de sokkal fontosabb, hogy mi
lesz Bellával. – Szívesen társalognék még veled, de értesítenem kell a rendőrséget.
Ekkor jövök rá, hogy egyáltalán nincs nálam telefon.
Oh, a rohadt életbe.
– Használhatnám a mobilodat?
Nem szól semmit és meg sem mozdul. Pár másodpercet még várok, aztán idegesen fújtatva elindulok.
Megragadja a karomat és visszaránt. Ha tudnám, hogy lenne esélyem vele szemben, egy hatalmasat behúznék
neki.
– Most meg hová mész?
– Segítségért – válaszolom ingerülten és megpróbálom kiszabadítani a kezem.
– Nem kell segítséget hívnod – jelenti ki magabiztosan.
Egy pillanatra lefagyok, majd felülkerekedik bennem a harci szellem, még mindig lüktet az ereimben az
adrenalin. Egy határozott mozdulattal kirántom a karomat a szorításából, ő pedig abban a másodpercben
ragadja meg újra.
– Ki a fene vagy te? – szegezem neki a kérdést indulatosan. – Ha most azonnal nem engedsz el, nem állok
jót magamért!
Próbálok határozottnak és elszántnak tűnni, de nem egyszerű feladat, mert még mindig remeg mindenem.
Folyamatosan azok a pillanatok pörögnek a szemem előtt, amikor Bellát betuszkolták a kocsiba.
– Mi folyik itt? – Hallom meg Damien dühös hangját a hátam mögött. Felé pillantok. Haragosan méregeti
az ismeretlent, aztán tekintete a karomat szorító kezére téved. – Nem megmondtam világosan, hogy ne menj a
közelébe? – ingerülten elránt mellőle.
Eddig nem éreztem úgy, hogy tartanom kellene a szőke férfitól, de Damien ellenséges viselkedése
bizonytalanná tesz. Közelebb húzódom hozzá.
– Mit akarsz tőle, Colton? – tesz egy lépést a férfi felé, miközben finoman maga mögé tol.
– Segíteni neki. – Legalább olyan elszántsággal közelít ő is Damien felé.
Ennek nem lesz jó vége.
– Megmondtam már ezerszer, nincs szükségem a segítségedre. Sem nekem, sem senki másnak.
Nem tudom, mi történhetett a két férfi között, de az biztos, hogy legszívesebben egymás torkának esnének.
Majd’ felrobban a levegő a rengeteg tesztoszterontól, ami árad belőlük.
– Azt pont leszarom, hogy te kérsz-e a segítségemből vagy nem. Azt viszont hadd döntse el Elizabeth, hogy
neki szüksége van-e rá.
Most már végképp nem értek semmit. Honnan tudja Colton a nevem?
– Nincs rá szüksége! – jelenti ki Damien idegesen és lök egyet a férfin.
Colton kibillen az egyensúlyából és hátrébb lép. Az egész testén megfeszülnek az izmok, de semmit sem
reagál Damien támadására. Ettől az én pimasz Ámorom csak még jobban feldühödik, kezét ökölbe szorítja.
Nem tudom eldönteni mit tegyek, lépjek közbe, mielőtt még elfajulnának a dolgok, vagy pedig hagyjam hadd
verjék péppé egymást, hátha attól lecsillapodnak a kedélyek. Végül az előbbi mellett döntök. Legutóbb sem volt
szép látvány Damien összevert arca és nagy rá az esély, hogy ezúttal nem állnának meg néhány ütés után.
Elszántan közéjük sétálok.
 – Nem érdekel mi ez az ellenségeskedés köztetek. Az sem érdekel, ha szétveritek egymás fejét. De van egy
lány, akinek segítségre van szüksége. Úgyhogy viselkedjetek felnőtt férfi módjára, és fejezzétek be ezt a
farokméregetést. Vagy pedig játszadozzatok tovább egymással, én pedig keresek egyedül segítséget.
Mozdulatlanul állok a két férfi között, ők pedig úgy néznek rám, mintha hirtelen két fejem nőtt volna.
Damien arckifejezése egy pillanat alatt megváltozik. Pajkos kis mosolyra húzódik a szája. Hihetetlen milyen
gyorsan tud megváltozni a hangulata. Ezúttal nagy kő esik le a szívemről. Reménykedtem benne, hogy most
nem fajulnak tettlegességig a dolgok.
– Nincs szükség itt semmiféle farokméregetésre. Mindenki tudja, hogy az enyém bajnok méret.
Zsebre vágja a kezét, így még jobban megfeszül az anyag az ágyékánál. Nem bírom megállni, hogy ne
pillantsak oda, persze, nem kerüli el a figyelmét.
– Látod, Vadócka is egyből kiszúrta – vigyorog öntelten. Hallom, amit mond, ennek ellenére semmi más
nem jár a fejemben, mint a mérete, és abból ítélve, amit eddig éreztem, igencsak szép példány lehet. – Tudod,
nem telepatikus úton működik. Ha kezdeni szeretnél vele valamit, bizony kézbe kell venni a dolgokat. –
zökkent ki a gondolataimból Damien.
Ekkor döbbenek rá, hogy a merengésem közben folyamatosan a nadrágját bámultam. Zavartan kapom el a
tekintetem és egyenesen Damien mosolygó szemeivel találom szembe magam.
– Fogadni mernék, hogy elképzelted milyen lehet.
– Nem is egyszer – vágom rá. Számtalanszor fantáziáltam róla, hogy milyen lehet, de legfőképp arról, hogy
miket művelne vele.
Összeszűkült szemmel, kissé gyanakodva figyeli az arcomat. Próbálja kiolvasni a gondolataimat a
szememből.
Ha tudná, miféle mocskos dolgok járnak most a fejemben.
Tesz egy határozott lépést felém, a pulzusom az egekbe szökik. Minden egyes alkalommal amikor a
közelembe kerül, mindent elsöprő erővel vágyom rá.
Colton megköszörüli a torkát, én pedig megkönnyebbülten engedem ki a levegőt.
– Mit tudunk a lányról? Honnan ismered?
Megfordulok, hogy most a másik férfi szemébe nézhessek.
– Mielőtt válaszolok, szeretném, ha te is válaszolnál egy kérdésre.
Keresztbe teszi a karját a mellkasa előtt, így minden izom kirajzolódik a szűk póló alatt. Eddig még meg
sem figyeltem igazán és talán nem ez lenne a megfelelő alkalom rá, de alaposan végignézek rajta. Rövidre nyírt
szőke haj, sima, frissen borotvált arc, tökéletesen kidolgozott izmok és tekintélyt parancsoló kiállás.
Tulajdonképpen vonzó férfi, nagyon is vonzó.
– Nos, mi lenne az? – kérdezi türelmetlenül. Ha elkezdene dobolni a lábával, nyomban tökéletes lenne az
összkép.
– Ki vagy te? Mit akarsz? És miért nem hagyod, hogy értesítsem a hatóságokat?
Rengeteg kérdésem lenne még hozzá, de valahogy mindegyik bugyutának és teljesen érdektelennek tűnik
ebben a helyzetben.
– Mert már megtörtént – jelenti ki határozottan. – Colton Harris nyomozó. – lép közelebb és kezet nyújt.
Mozdulatlanul nézem a felém tartott kezet, aztán észbe kapok és gyorsan viszonzom a kézfogást.
Nyomozó – ismételgetem magamban.
Vetek egy gyors pillantást Damienre, megerősítést várva tőle. Lekicsinylően megvonja a vállát. A szemébe
visszatér a lángoló indulat, de ezúttal visszafogja magát. Összeszorított szájjal áll velem szemben.
– Elizabeth Austin. De ezt gondolom, már úgy is tudod.
A válasz csak egy határozott biccentés. Annak tükrében, hogy mi a foglalkozása, már érthető ez a feltűnően
higgadt viselkedés.
– Szóval honnan ismered? – teszi fel újra a kérdést, de ezúttal tisztán látszik a tekintetén, hogy most
azonnal tudni akarja rá a választ.
Kicsit ijesztő, ahogy rezzenéstelen arccal, mogorván bámul rám, ezért gyorsan elkezdek beszélni.
– Tegnap este találkoztam vele, pont itt, ebben a parkolóban. Kicsit sokat ivott és éppen a testvérével
vitatkozott. Mivel nem akart vele elmenni, felajánlottam, hogy hazakísérem. De olyan sokat ivott, hogy végül
jobbnak láttam, ha a szállodában tölti az éjszakát velem.
– Mit csináltatok azon az éjszakán? – kérdezi Colton.
Erről nem akarok beszélni és nem is fogok. Mivel egész reggelig el sem hagytuk a szobámat, semmi
jelentősége sincs, hogy mivel töltöttük az időt.
– Aludtunk – válaszolom határozottan.
Viszont elkövetem azt az óriási hibát, hogy a szemem sarkából Damienre pillantok, aki persze behatóan
vizsgálja minden rezdülésem.
Csak most ne pirulj el! – ismételgetem magamban, mindhiába. Érzem, ahogy fokozatosan lángba borul az
arcom.
 – Itt álljunk meg egy kicsit – felemelve a kezét vág közbe Damien. – Ha jól értelmezem, összetalálkoztál egy
erősen ittas hölgyeménnyel és felvitted magadhoz a hotelszobádba. – Elkezd fel-alá járkálni előttem, miközben
elgondolkozva az állát vakargatja.
– Ennek semmi jelentősége – vág közbe Colton. – Folytathatnák azzal, hogy mi történt a mai napon.
Mindhiába a határozott fellépése, Damien tudomást sem vesz róla, helyette lepisszegi. A rendőr tesz felé
egy lépést, az agyam pedig rögtön azon kezd pörögni, hogyan fogom szétválasztani őket, ha ezek ketten
egymásnak esnek. Szerencsére meggondolja magát és lemondóan legyint egyet.
– Addig betelefonálok a központba – motyogja és távolabb sétál.
Damien váratlanul megáll előttem, egészen közel, túlságosan is közel.
– Szóval, mi történt abban a szobában?
– Semmi – próbálok a lehető leghatározottabb lenni és a legsemlegesebb arckifejezést magamra ölteni.
– Szörnyű pókeres lenne belőled, ugye tudod? Mivel az előbb fülig elpirultál, biztos vagyok benne, hogy a
semminél azért több is történt.
Még közelebb lép, a cipője orra az enyémbe ütközik. Rendületlenül állom a tekintetét.
– Szóval, nem mondasz semmit? – hajol közelebb hozzám, ajkai vészesen közelednek az enyémekhez.
Sóvárogva várom, hogy végre megízlelhessem a csókját, de néhány centivel a szám előtt megáll. Csalódottan
sóhajtok, erre a szája sarkában megjelenik a szemtelen kis mosoly.
Simán el kellene sétálnom és ráhagynom az egészet, gondoljon csak, amit akar. Tudom, hogy ezt kellene
tennem, e helyett közelebb lépek hozzá, hogy a testünk egymáshoz simuljon. Végigsimítok a mellkasán,
egészen fel a válláig. Megkapaszkodom benne. Lábujjhegyre állok, hogy a fülébe suttoghassak.
– Tudni akarod mi történt? Olyan orgazmusban volt részem, amihez foghatót még sosem éreztem.
Teljesen ledermed. Még levegőt is elfelejt venni.
– Kiadtam a körözést a fekete furgon ellen – szólal meg mögöttünk Colton. Távolabb lépek Damientől. – Mi
lenne, ha nem itt a parkolóban, hanem valami nyugodtabb helyen társalognánk tovább?
– Menjünk vissza a szállodába! – vágja rá Damien.
Colton elindul, én pedig követem, csakhogy Damien megragadja a karomat és magához ránt. Hátam a
kemény mellkasának simul, ujjai a térdemre siklanak, majd finoman játszadozva elindulnak felfelé a bőrömön.
– Ezt a beszélgetést még folytatjuk –leheli a nyakamba, miközben keze már majdnem az érzékeny
pontomon kalandozik. Minden apró mozdulatára megremeg az egész testem. Aztán a kényeztető kéz hirtelen
megtorpan. Kirántja a ruha alól és lazán elsétál mellettem.
– Te nem jössz, Vadócka? – fordul vissza széles, pimasz mosollyal az arcán, mintha néhány pillanattal
ezelőtt semmi sem történt volna.
 A terv

Damien lehuppan mellém a kanapéra, Colton pedig folyamatosan fel-alá járkál. Talán, így könnyebben
tud gondolkodni, de nagyon idegesítő. Már attól elfáradok, hogy nézem.
– Jézusom haver, nem állnál meg legalább egy percre? – förmed rá Damien.
Gyanakodva és kissé kétkedve fordul a mellettem ülő férfi irányába.
– Mikor lettünk újra jóban? – szegezi neki a kérdést. Nem tudom eldönteni, hogy dühös, meglepett vagy
reménykedő.
Damien egy szót sem szól. Most, hogy ennyire közel van hozzám, minden apró rezdülést meg tudok
figyelni az arcán. Állkapcsa megfeszül, látszik, hogy türtőztetnie kell magát. Úgy gondolom, hogy valami
komoly dolog állhat a két férfi ellenségeskedésének a hátterében.
– Semmikor – morogja. – Csak régi, rossz beidegződés.
Gyorsan Colton felé pillantok. Csalódottan ül le az egyik fotelbe velünk szemben.
– Holnap körbekérdezősködöm Bella munkahelyén. – Úgy tesz, mintha az előbbi szavak el sem hangoztak
volna.
– Miből gondolod, hogy bárki bármit is mondani fog neked? Mindenki tudja, hogy zsaru vagy – köt bele
Damien.
Colton vesz egy mély levegőt, előre hajol, a térdére támaszkodik és elszántan néz a szemébe.
– Akkor mégis mi legyen a következő lépés? Talán jobb ötlete van Mr. Tökélynek? – Hangjából süt a gúny
és a sértettség.
Damien, önelégült mosollyal az arcán hallgatja Colton csipkelődését. Semmi jelét nem látom, hogy mérges
lenne. Biztosan legyezi a hiúságát a Mr. Tökély jelző, függetlenül attól, hogy ezúttal sértésnek szánták.
Hogy lehet valaki ennyire öntelt.
– Mi lenne, ha én szaglásznék körbe? – nyújtja végig mindkét karját Damien a kanapé támláján.
Óriási a kísértés, hogy a mellkasára hajtsam a fejem. A teste azt kiáltja: Gyere, itt vagyok! Bújj hozzám!
Mikor eljut az agyamig, hogy az egyik erős karjával éppen ebben a pillanatban ölel át, és a hajtincsemmel
kezd játszadozni, a pulzusom az egekbe szökik. Képtelen vagyok a beszélgetésükre összpontosítani, hallom a
szavakat, de nem jut el a tudatomig a jelentésük. Egyedül csak Damien közelségére tudok koncentrálni. Átjárja
a testem valamiféle különös nyugalom, ezzel egy időben, a vészcsengő a fejemben őrült módon kezd szirénázni.
– Gondolod, veled segítőkészebbek lesznek? – térít magamhoz Colton gúnyolódása. – A konkurencia vagy.
Örülhetsz, ha egyáltalán beengednek az ajtón. Nekem legalább van esélyem rá, hogy bejussak.
Úgy méregetik egymást, mint két kiskakas a szemétdombon.
– Miért nem megyünk mindannyian – vetem fel az ötletet, mielőtt ennél is feszültebbé válna a helyzet
kettejük között. – Szórakozunk egy kicsit, közben pedig körbeszimatolunk.
– Ez egy történelmi pillanat! Vadócka, önként hajlandó belevetni magát az éjszakába. Micsoda felüdülés,
hogy most az egyszer nem nekem kell győzködnöm téged.
A lelkes magyarázás közben játékosan magához húz. Ez egyszer, semmiféle mögöttes gondolat nincs a
mozdulatban, csupán csak baráti. Mégis nagyot dobban a szívem.
– Bár, azért jobban végiggondolva, sokkal élvezetesebb volt nógatni egy kicsit – folytatja az eszmefuttatást.
– Van még néhány nyomós érvem, amiket szerettem volna felsorakoztatni előtted, hogy meggyőzzelek.
Rám mosolyog. Figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a pulzusom az egekbe szökik, és legszívesebben most
azonnal az ölébe ülnék, szemrehányóan forgatom a szemem.
– Valami azt súgja, lesz még lehetőségem bevetni a csodás meggyőzőképességem – húz még közelebb.
Egészen az oldalához simulok.
Colton rosszallóan rázza a fejét. Tekintete egészen átható, szinte lyukat éget belém. Kellemetlenül érzem
magam tőle. Minden pillantása tele van ítélkezéssel. Hirtelen helytelennek tűnik az, ami eddig a
legtermészetesebb dolog volt, Damien közelsége.
Cseszd meg, Colton!
– Te mit gondolsz az ötletemről? – teszem fel neki a kérdést, mint aki észre sem vette a bíráló tekintetét.
Kényelmesen elhelyezkedik a fotelben. Hosszú percekig egy szót sem szól. Mindannyian csendben ülünk.
Csak a falióra monoton kattogása tölti be a szobát. Egyre jobban kezd elhatalmasodni rajtam a fáradtság.
Minden egyes pislogással egyre nehezebbé válik a szemhéjam.
– Legyen – mondja végül. Mindezt olyan hangsúllyal, mintha a föld legutálatosabb emberével készülnék
összezárni élete hátralévő részében. Nem tudom, hogy ez az undokság Damiennek vagy nekem szól. De nem is
számít. Egyre inkább azt érzem, hogy nem kedvelem.
A fiúk tovább folytatják a társalgást, de fogalmam sincs miről. Nem tudom tovább nyitva tartani a szemem.
Damien mellkasára hajtom a fejem és hagyom, hogy magába szippantson a jóleső nyugalom, ami a
közelségétől szépen fokozatosan árad szét bennem.
 ~

A nap sugarai melengetik a bőrömet. Úgy érzem, mintha hetekig aludtam volna. Kellemesen kipihentnek
érzem magam. De ahogy az agyam lassan magához tér, a kezdeti elégedettségem úgy kezd eloszlani. Reggel
van! A felismerés egy pillanat alatt magához térít.
Vajon csak álmodtam az egészet? Túlságosan jól aludtam a történtekhez képest.
Rémülten könyökölök fel. Annyira magukkal ragadnak az érzelmek, hogy csak lassan tudatosul bennem,
egy kemény mellkason támaszkodom és egyáltalán nem a szobámban vagyok. Kissé nyugodtabban nézek végig
az izmos felsőtesten, a csábító kockák gazdáján.
– Mitől rémültél meg ennyire? – mosolyog rám Damien álmosan.
– Én csak… Nem számít.
Nehezen jutok szóhoz, mikor itt fekszem összegabalyodva vele, érzem a szíve dobbanását a tenyerem alatt
és abba a csodás, kissé álomittas sötét szempárba nézhetek.
– Csak nem megrémültél, hogy újra otthon találod magad? – évődik.
Lesütöm a szemem. Ezúttal igencsak fején találta a szöget. Félresimít egy borzas tincset az arcomból,
megcirógatja a bőrömet. Érintése finom és bizsergető. Ujjait az állam alá csúsztatja és gyengéden felemeli a
fejem, hogy egyenesen a szemébe nézzek. Ez a legtökéletesebb első csók pillanat. Tekintetem az ajkaira téved,
az övé pedig az enyémre. Pilláim kezdenek lecsukódni, lassan, szinte észrevétlenül kerül közelebb hozzám, én
is tovább csökkentem a távolságot, ami elválaszt minket egymástól. Érzem, ahogy a forró lehelete végigsimít az
ajkamon.
– Nekem szükségem van egy kávéra – ül fel hirtelen. – Te is kérsz? – áll fel sietve, mintha menekülne.
A konyhába robog, amit csupán egy hosszú pult választ el a nappalitól, így minden mozdulatát jól látom.
Szerencsére ő az enyémet nem, mert amíg a kávékat készíti, háttal áll nekem. Csalódottan dőlök hanyatt és
próbálok magamhoz térni. Lehunyom a szemem és a tegnap este történtek peregnek le újra a szemem előtt. A
pillanat, amikor Bellát betuszkolták abba a fekete furgonba. Akkor nem éreztem semmiféle félelmet, de most,
maga a gondolat is elég, hogy egész testemben remegjek és eluralkodjon rajtam a rémület. Tegnap biztosan az
adrenalin dolgozott a szervezetemben. Tenyerembe temetem az arcom.
Ennyit arról, hogy holnap visszatérek a saját megszokott életembe. Addig nem akarom itt hagyni ezt a
helyet, míg nem láttam, Bella biztonságban van.
Erre a gondolatra majdnem felnevetek. Két napja vagyok itt és azt sem tudom eszembe jutott-e egyáltalán
a valós életem. Ekkor fogom csak fel, hogy tényleg két napja vagyok itt, otthon pedig semmit sem tudnak
rólam.
– Nem varázsoltad ide, egészen véletlenül a mobilomat is? – pattanok fel a kanapéról.
Damien felém fordul, és nyomban megjelenik a kis mosoly a szája szegletében.
– Milyen riadt vagy ma reggel.
– Ne szórakozz velem, kérlek. Senki sem tudja, hogy itt vagyok. Biztosan aggódnak már miattam.
– Hidd el, nem aggódnak – bazsalyog, és idegesítő nyugodtsággal pakolgatja a csészéket a pulton.
Összeráncolt homlokkal meredek rá.
– Mi a probléma? – pillant rám ártatlanul.
– Mit műveltél? – kérdezek vissza ingerülten.
– Nyugalom, Vadócka! Csak küldtem néhány üzenetet.
Eddig csak gondolatban akartam eltenni láb alól, de most egy hajszál választ el attól, hogy igazából meg is
tegyem. Ezúttal túl messzire ment.
– Küldtél néhány üzenetet! – ismétlem meg. Elindulok felé és megkerülöm a konyhaszigetet, majd csípőre
tett kézzel megállok előtte.
– Kérem a telefont! – nézek rá haragosan.
Egy cseppet sem zavarja, hogy dühös vagyok rá. Lazán kihúzza az egyik fiókot és kiveszi belőle a
készüléket.
– Ezt szeretnéd? – lóbálja meg előttem, aztán teljes nyugalommal zsebre vágja, majd felvesz egy üveg vizet
és ráérősen kortyolgatni kezdi.
Közelebb lépek hozzá és a nadrágja felé nyúlok, hogy visszaszerezzem a telefont, de a hirtelen mozdulat
során kiverem a kezéből a palackot, és annak teljes tartalma a ruháján landol.
– Hogy az a… - mordul fel.
Arra számítok, hogy rögtön a fürdő felé veszi az irányt, hogy lecserélje a nedves ruhadarabokat. De persze
Damien még véletlenül sem azt teszi, amit az ember elvárna ilyen helyzetben. Ahelyett, hogy elmenne
átöltözni, a kis mocsok egy laza mozdulattal lekapja magáról a teljesen átázott pólót. Félmeztelenül áll előttem,
de ha ez még nem lenne elég, a nadrág gombjáért nyúl.
Mi a fenét művel ez a pasi?
Ma reggel szörnyű lassú a felfogásom, mert csak most esik le, hogy még érvényben van a mi kis
fogadásunk. Teljesen kiment a fejemből.
 Lassított felvételként látom, ahogy kibújtatja a lyukból a gombot, majd lehúzza a cipzárt és a nadrág a
földön landol, aztán lazán kilép belőle. Nagyot nyelek. Egy szál alsógatyában áll előttem. Nem egyszerű feladat
a tekintetem deréktól fölfelé tartanom és nem is sikerül, mert azon kapom magam, hogy az anyagot
szuggerálom, hátha a pillantásommal el tudom érni, hogy valamilyen úton-módon lekerüljön róla.
– Ne hozzak egy kendőt esetleg? Csakhogy letörölhesd a nyálad – szólal meg. Az elégedett, önelégült vigyor
ott díszeleg az arcán.
Ez a gonosz megjegyzés pont elég hozzá, hogy kizökkentsen csendes vágyódásomból. Rájövök, hogy éppen
nagyon utálnom kellene és halálra izgatnom.
Nem szólok egy szót sem, csak közelebb lépek hozzá. Ujjamat végigvezetem a mellkasán, hasán át a boxer
derekáig, majd ugyanezt a mozdulatot megismétlem visszafelé is. Minden érintésre apró remegés fut végig a
testén. Elszántan a kíváncsi és vágyakozó tekintetét keresem.
Lassan megnyalom az ajkam, aztán elindulok lefelé. Nem érek hozzá a bőréhez csak a leheletem cirógatja
végig izmos mellkasát, a finom kockákat a hasán. Mikor az alsónadrághoz érek, megtorpanok, mutatóujjam
beleakasztom a szélébe. Damien felsóhajt, férfiassága pedig a vékony anyagnak feszül, arra várva, hogy
kiszabadítsam. Felpillantok rá. Sóvárogva lesi minden mozdulatom. Elmosolyodom. Lejjebb csúszom, aztán egy
gyors mozdulattal a nadrágért nyúlok és kikapom belőle a telefonom, majd sietősen felállok a földről.
Elégedetten vigyorgok Damienre, aki szoborrá dermedve áll előttem. Mikor kezdi felfogni, hogy mi is
történt az utóbbi néhány másodpercben, az arckifejezése megváltozik. A vágyakozó pillantások haragos
tekintetbe fordulnak.
Megfogja a karomat és magához ránt. Megmarkolja a fenekem és egy könnyed mozdulattal a konyhapultra
ültet, aztán a lábaim közé furakszik.
– Nem tanították meg neked, hogy ne játssz a tűzzel – hajol egészen közel hozzám.
– Nem pont az a lényeg, hogy a tűzzel játsszam? – cirógatom végig a mellkasát.
Félresimítja a hajam a vállamról, szabaddá téve a nyakamhoz vezető utat.
– Ez élvezetesebb, mint gondoltam – morogja meztelen bőrömbe.
Tenyerét a combomra csúsztatja, miközben ajkát végighúzza a nyakam felett. Szája nem ér hozzám,
csupán forró lehelete simogatja végig. Keze elindul felfelé, maga előtt tolva a ruhát. Szívem a torkomban
dobog. Egyre szaporábban veszem a levegőt, ahogy ujjai közelednek nedvesedő puncimhoz. Vajon meddig megy
el?
Megszólal a telefon mellettem. A hangos csörgés éles pengeként hasítja ketté a sóvárgó pillanatot. A
kijelzőre pillantok. Dylen neve villog rajta. Valamilyen egészen furcsa érzés lesz úrrá rajtam, talán ahhoz
hasonlítható, mint amikor zavarban van az ember.
– Nem veszed fel? – lép tőlem távolabb.
A tekintetem a telefon és a túl messzire kerülő férfi között vándorol. Szeretném hallani Dylen hangját, de a
testem valahogy mégsem engedelmeskedik a gondolataimnak. Végül a csörgés abbamarad.
Damien a kávéval kezd foglalatoskodni. Leugrom a pultról.
– Mesélj róla – nyújt át egy csésze gőzölgő feketét.
– Kiről? – kérdezek vissza értetlenül.
– Az újdonsült barátodról.
Nagyon igyekszik, hogy lazának tűnjön. Az arckifejezése nem is árul el semmit, de a hangja annál többet.
Lekicsinylő és gúnyos.
– Kíváncsi vagyok milyen férfi az, aki be tud férkőzni Vadócka szívébe.
Próbálok nem tudomást venni az utolsó mondatáról, mert folyamatosan ugyanaz a válasz visszhangzik a
fejemben. Egy név. Az ő neve.
Inkább az eredeti kérdésre koncentrálok.
– Kedves és édes.
A konyhaszekrénynek támaszkodik. Hümmög néhányat, majd kortyol egyet a kávéjából, aztán néma csend
következik.
– Most mi van? – szólalok meg végül én, mert szörnyen idegesít ez a nagy hallgatás.
– Kedves és édes? – húzza el a száját. – Komolyan ennyi? Ez kiábrándítóan unalmas. Semmi izgalom,
élvezet?
– Nem volt időm jobban megismerni, mert egy idegesítő illető éppen a randim előtt rángatott el ide –
ráncolom a homlokom rosszallóan.
– Ne légy ilyen morcos. Inkább hálálkodva kellene a lábaim elé vetned magad. Ha nem az jut először
eszedbe, hogy legszívesebben letépnéd róla a ruhát és rávetnéd magad, akkor egy pocsék randevútól
mentettelek meg.
– Nem minden csak a szexről szól – teszem le a poharat magam mellé és összefonom a karomat a
mellkasom előtt.
– Dehogyisnem, Vadócka. Ha rossz a szex, akkor az egésznek nincs semmi értelme.
 – Ezért mindenkivel ágyba kell bújni az első alkalommal, hogy meglássuk működik-e a dolog? – próbálok
szarkasztikus lenni, de vagy pocsékul csinálom, vagy csak egyszerűen nem akar tudomást venni róla.
– Nem, nem kell ágyba bújni. Rengeteg más helyen is lehet csinálni. Úgy látom, sok mindent kell még
tanítanom neked.
– Most beletiportál a szűzies lelkembe – kapok a mellkasomhoz. – Eddig azt hittem, csak ágyban, párnák
közt lehet szeretkezni.
Elmosolyodik.
– Kezdesz egészen olyan lenni, mint én. Azt hiszem, jó hatással vagyok rád. Végre ragadt rád valami a
fantasztikus személyiségemből.
– Én is ettől tartok – jegyzem meg halkan. Inkább csak magamnak, de persze nem kerüli el a figyelmét.
– Te pimasz kis nőszemély – somolyog. – Végül mégis csak kénytelen leszek megbüntetni téged.
Csupán a gondolat is elég, hogy mindenféle izgató kép villanjon fel a lelki szemeim előtt. Lassan semmi
másra nem tudok gondolni, ha a közelében vagyok, csak arra, hogy érezni akarom. A csókját, ahogy elmerül
bennem, az érintéseit, mindent. Elgondolkodom egy percre, hogy talán hagyni kellene ezt az egész fogadást és
egy jót kefélni vele, akkor legalább elmúlna ez az örökös vágyódás. Még az is lehet, hogy pocsék lenne vele a
szex és rövid úton megoldódna minden probléma. Csakhogy ez a kis játék sokkal izgalmasabb annál, minthogy
feladjam. A tiltott gyümölcs mindig édesebb, az elérhetetlen mindig vonzóbb.
Odalépek hozzá és végigsimítok a kezén, bicepszén át a válláig. Izmai hívogatóan feszülnek. Bőre forró.
Tenyerem tovább vezetem a mellkasára, aztán lejjebb folytatom az izgatást, lassan haladva végig a hasán,
egészen az alsónadrág széléig, de ott nem állok meg. Ujjaim az anyagon keresztül megérintik a farkát.
– Mit művelsz? – néz a szemembe meglepetten, aztán sóhajt egy nagyot, ahogy finoman körözni kezdek
rajta, ügyelve, épp csak annyira érjek hozzá, hogy tudja, egy markolásnyira vagyok tőle.
– Úgy gondoltam, rosszalkodom egy kicsit – simulok közelebb hozzá. – Hátha kiérdemlem azt a büntetést.
– szorítom a kezem az egyre jobban keményedő farkára.
Ebben a pillanatban kivágódik az ajtót és Colton sétál be teljesen nyugodtan, mintha csak otthon lenne.
Csalódottan lépek távolabb Damientől. Ettől pocsékabb időzítést! Bár nézőpont kérdése, mert ha egy kicsivel
később tör ránk, sokkal érdekesebb dolgok szemtanúja lett volna.
– Nem hallottál még a kopogásról? – mordul rá Damien. – Tudod, az úgy működik, hogy ott van az a nagy
fából készült téglalap a falban. Felemeled a kezed és néhányszor ráversz, hogy kopogó hangot adjon. Majd,
amikor kinyitják neked, akkor lépsz be rajta.
Colton megvonja a vállát.
– Ha nem akarod, hogy bárki is bejöjjön, akkor talán zárd kulcsra. Tudod, az meg úgy működik, hogy van
az a picike lyuk a kilincs alatt, abba kell beledugni a kulcsot, aztán elfordítani egészen addig, amíg nem kattan
a zár.
Damien morcosan, karba tett kézzel figyeli a betolakodót, de mintha egy apró kis mosoly játszana a szája
szegletében.
A nyomozó tesz még néhány lépést a konyha felé, aztán összehúzott szemöldökkel méri fel a terepet.
Gyorsan szétnézek magunk körül. Ennél félreérthetőbb nem is lehetne a helyzet. Damien egy szál alsóban
áll előttem, az izgalma még nagyon is jól látható, a ruhái szanaszét hevernek a padlón. Igazság szerint, ha
jobban belegondolok, ez pontosan az, aminek látszik.
– Talán rosszkor jöttem? – szólal meg végül.
Úgy néz végig rajtam, mintha egy szörnyű bűntett gyanúsítottja lennék. Ebben a pillanatban úgy is érzem
magam, mintha valami rossz dolgot követtem volna el.
– Damien, lenne pár dolog, amiről beszélnünk kell. – A szavakat felé intézi, de közben folyamatosan engem
néz, minden pillantásával azt üzenve, hogy nem kívánatos személy vagyok.
Mondtam már, hogy nem igazán kedvelem.
– Én megyek inkább – indulok az ajtó felé.
Nem azért, mert ezt az idegesítő alakot zavarja a jelenlétem. Felőlem meg is pukkadhat. De érzem, hogy
kettejüknek nagyon sok megbeszélni valójuk van, és néhány dolgot helyre kell tenniük a múltjukkal
kapcsolatban.
Sietősen csukom be az ajtót magam után, aztán nekitámaszkodom, tarkóm a hűvös fának döntöm. Lehet,
hálásnak kellene lennem Coltonnak, amiért hívatlanul megjelent. Talán megmentett attól, hogy teljesen
elveszítsem az eszem. Ha Damien közelében vagyok, egyszerűen nem tudok józanul gondolkodni, a vágyaim
teljesen átveszik az irányítást felettem és nincs ez így jól, nagyon nincs. Viszont az a dolog, amire ennyire
vágyunk, csak jó lehet.
Na, jó! Liz, szedd össze magad és ne viselkedj úgy, mint egy szédült tini.
Egy kis magányra van szükségem, hogy helyre tegyem magamban a dolgokat. Olyan sok minden történt az
elmúlt pár napban, még időm sem volt felfogni mi zajlik körülöttem. Azzal fogom tölteni a napom, hogy a
parton süttetem magam, távol Colton rosszalló pillantásaitól, és legfőképp távol Damien ellenállhatatlan
bűvkörétől.
 ~

Átöltözöm, magamhoz veszek néhány dolgot és lesétálok a partra. Keresek egy eldugott, csendes kis sarkot
a homokos részen, távol minden zajtól. Hasra fekszem a kendőn, fejem a karomra hajtom, és csak hagyom,
hogy ellazítson a nap melengető sugara. Talán el is bóbiskolok, mert arra riadok fel, hogy valami a fenekemnek
csapódik. A hátamra fordulok és felkönyökölök, hogy megnézzem mi volt az, ami megzavarta a nyugalmam. A
szemem elé tartom a kezem, hogy ne vakítson el a tűző nap. Egy alak áll előttem, és amikor hozzászokik a
szemem a fényhez, akkor ismerem fel, hogy a férfi Damien, és egy labdát tart a kezében. Leguggol mellém,
pont, mint az első találkozásunkkor. Elmosolyodom, ahogy felidézem magamban a kellemes emléket, mintha
ezer éve lett volna.
– Nem tudsz jobban vigyázni? – ülök fel.
– Ez volt a büntetésed, amiért rossz kislány voltál – vigyorog. – De ha azt szeretnéd, hogy másfajta golyó
csapódjon a fenekednek, csak kérned kell és készséggel állok rendelkezésedre.
Tekintetem lejjebb vándorol, a vékony rövidnadrág derékvonala alá, aztán ismét a szemébe nézek.
Komiszul elmosolyodom.
– Nem, nem állsz – térdelek fel, hogy szemmagasságba kerüljek vele és közelebb tudjak simulni hozzá. –
Viszont tehetek valamit az ügy érdekében, hogy ez a helyzet változzon. – cirógatom végig meztelen mellkasát a
mutatóujjam hegyével.
Tekintetével követi minden mozdulatom. Nagy levegőt vesz, amikor kezem átsiklik a nadrág derekán, aztán
a farkán állapodik meg.
– Csinálsz is valamit, vagy csak a szád jár? – csúsztatja tenyerét a tarkómra és közelebb ránt magához,
szánk szinte összeér.
– Csak kérned kell és megteszek bármit, amit szeretnél – suttogom az ajkába.
– Tudni szeretném, mi történt azon az éjszakán közted és Bella között – néz elszántan a szemembe.
Egy pillanatra elbizonytalanodom, nem tudom képes leszek-e beszélni róla úgy, hogy keményedő
férfiassága a tenyerem alatt feszül a nadrágnak.
– Már mondtam – szedem össze minden bátorságom. – Olyan orgazmusban volt részem, mint soha azelőtt.
Mély, vágyakozó sóhaj tör fel belőle a szavaim hallatán és ettől kicsit merészebb leszek. Kezem
megmozdítom a most már teljesen kemény farkán és végigsimítok tekintélyes hosszán.
– A keze juttatott a csúcsra? – leheli és még jobban a tenyeremhez nyomja magát.
A kérdéstől teljesen ledermedek. Elég csak rágondolnom arra a reggelre, hogy elszégyelljem magam.
– Ne rontsd el a játékot! – kérlel vágytól elfojtott hangon. – A keze volt?
Veszek egy mély levegőt, hátha így sikerül legyőznöm a szemérmességem. Az egy dolog, hogy megtettem,
de beszélni róla már teljesen más. Az arcához hajolok, talán segít, ha nem kell a szemébe néznem, és a fülébe
suttogom:
– Nem.
– Ne hagyd abba, kérlek! - ragadja meg a csuklóm és tenyerem végighúzza a kemény farkán. – Beszélj még!
– Hangja egyszerre parancsoló és kérlelő.
– Nyelvével bejárta az egész testem. – Szavaimat hallva felmordul és erősebben szorítja a kezem. A tudat,
hogy ez a néhány szó ilyen hatással van rá, felbátorít. A nadrágon keresztül megmarkolom lüktető péniszét,
elengedi a csuklóm és hagyja, hogy olyan tempóban kényeztessem, ahogy szeretném. – Odaadóan nyalta a
lucskos puncimat. – suttogom, ő pedig levegő után kapkod. – De még mielőtt a nyelvére élveztem volna, én is
megízleltem őt.
– Bassza meg, Liz – markol bele a hajamba és húz magához még közelebb.
A nyakamba liheg, ahogy egyre szorosabban fogom körbe a farkát a vékony anyagon keresztül és a csuklóm
szünet nélkül mozog. Élvezem, hogy ennyire elveszti az eszét tőlem. Aztán előbújik belőlem a kisördög, mi
történne, ha most abbahagynám a simogatást és itt hagynám a parton, álló farokkal. Lassítok a tempón,
miközben azon töprengek megtegyem-e. Mintha a gondolataimban olvasna, ismét megragadja a csuklóm.
– Meg ne próbáld! – morogja a hajamba.
– És mi lesz a fogadással? Talán feladod?
– Arról nem volt szó, hogy nem lehet orgazmus. Semmi száj, semmi nyelv, semmi csók, semmi aktus. Azon
kívül mindent szabad – néz a szemembe eltökélten, aztán megmozdítja magán a kezem.
Bármennyire is csábító a gondolat, hogy itt hagyjam álló farokkal, a vágy, hogy lássam, ahogy eszét veszti
az érintésemtől, sokkal nagyobb. Rámarkolok a lüktető szerszámra és sóvárogva felsóhajt, megmozdítom a
kezem és erősebben kapaszkodik a tincseimbe. Homlokát az enyémnek támasztja, miközben fokozom a tempót.
Sóhajt, liheg, morog, a férfiassága megremeg a kezem alatt. Végül elönti testét a kielégülés. Örömének utolsó
cseppjét is kipréselem belőle, miközben kielégült és a vágytól ködös tekintettel néz a szemembe.
– Ez – suttogja.
Kezét kiszabadítja a hajamból és mindkét tenyerét az arcomra simítja, lehunyja a szemét és közelebb hajol,
annyira közel, hogy ajka súrolja az enyémet. Sóvárgok a csókja után.
 – Azt hiszem, nem ártana átöltöznöm – ejti a kezét maga mellé és távolabb húzódik.
Csalódottan ülök a sarkamra. Miért kell mindig visszakoznia az utolsó percben? Érzem, hogy ő is éppúgy
vágyik a csókomra, mint én az övére.
– Ez egy jó ötlet – sóhajtom csüggedten.
Könnyedén felegyenesedik.
– Hamarosan folytatjuk, Vadócka. – Egy pimasz kis kacsintás után, egyszerűen elsétál.
Ahogy egyre távolabb kerül tőlem, úgy lesz rajtam úrrá az egyre frusztrálóbb kielégületlenség. Olyan jó
lenne egy kicsit megkönnyebbülni, de tudom, hiába elégíteném ki magam, az csak olaj lenne a tűzre, mert meg
sem közelítené azt az érzést, ha ő tenné ugyanezt.
Feszülten szedegetem össze a holmimat. Ennyit a nyugodt heverészésről a parton. Valami olyan időtöltés
után kell néznem, ami segít némileg levezetni a felgyülemlett szexuális feszültségem. Ahelyett, hogy egy férfi
venné a nyakába a lábaimat, inkább én veszem nyakamba a várost.
Az egész napos barangolás után hulla fáradtan esek be a szálloda előterébe. Sajog mindenem. Semmi
másra nem vágyom csak egy forró fürdőre, nyugalomra és az ágyamra. De ez túl nagy kérésnek bizonyul, mert
Colton sétál velem szembe, nem a legvidámabb arckifejezéssel. Gyorsan szétnézek a teremben, hátha látok
valakit, aki a segítségemre siethet, mert a tekintete semmi jót nem ígér.
– Merre jártál egész nap? – szegezi nekem a kérdést egyből.
Neked is, szia.
– Csak kirándultam a környéken – válaszolom a tőlem telhető legkedvesebb módon, nem mintha bármi
köze is lenne hozzá.
Nem szól egy szót sem. Karba tett kézzel áll előttem és úgy vizsgálja az arcom, mintha elemezni próbálná.
Várok még néhány másodpercet, de csak nem mond semmit, így egyszerűen elsétálok mellette, mert nekem
sincs mondanivalóm neki. Váratlanul megragadja a karom és visszaránt, nem durva, azonban pont annyira
erélyesen, hogy egy pillanat alatt felmenjen bennem a pumpa. Dühösen fordulok szembe vele, de a karomat
nem tudom kiszabadítani az ujjai közül, olyan erősen fonódnak rá.
– Mit akarsz tőlem? – szegezem neki a kérdést.
– Hogy minél előbb eltűnj innen – válaszolja rezzenéstelen arccal.
– Csakhogy ezt nem te döntöd el – szegem fel az állam dacosan.
– Az lehet, de meggyorsíthatom a folyamatot – mondja fenyegetően. Kissé megrémít az eltökéltség, ami a
tekintetéből árad. – Most pedig megmondom mi lesz. – néz velem farkasszemet. – Te szépen itt maradsz ma
este. Mi mindent elintézünk Damiennel. Majd azt mondod neki, hogy rosszul érzed magad, vagy ilyesmi. Okos
lány vagy, biztosan kitalálsz valamit.
Igaz, hogy nem bánnám, ha sehová sem kellene már mennem a mai napon. Egyetlen porcikám sem kívánja
az esti kis akciónkat, csak a pihe-puha ágyamra vágyom. Azonban Colton viselkedése pont az ellenkezőjét váltja
ki belőlem, most már semmi pénzért sem maradnék itt. Mégis, valami mélyen legbelül óvatosságra int. Talán a
határozott és fenyegető fellépése miatt. Bár nem vagyok benne biztos, mert a viselkedése és a szavai ellenére
úgy érzem, semmi rossz szándék sincs benne, attól függetlenül, hogy láthatóan ki nem állhat. Ez a furcsa
kettősség elbizonytalanít. A dacos, akaratos énem csak azért is szembe szállna vele, mégis úgy érzem,
hallgatnom kellene rá.
– Kezdtem aggódni érted, Vadócka! – Hallom meg az ismerős férfihangot a hátam mögül és nyomban
elárasztja testem a forróság, minden sejtem készenlétben várja az újabb izgató kalandokat.
– Egy kicsit felfedeztem a szigetet – fordulok Damien felé. Amint szembe kerülök vele, széles mosoly
jelenik meg az arcomon.
– A szigetet? Inkább valami mást kellett volna felfedezni – lép közelebb, de kínosan ügyel rá, hogy tartsa az
illendő távolságot.
Ujjbegyével végigsimít a karomon, teszi mindezt olyan finoman és izgatóan lassan, hogy eláraszt a
vágyakozás. Máshol is, mindenhol érezni akarom a kényeztető kezet. De nem élvezhetem sokáig az izgató
érintéseket.
– De előbb a munka, aztán a szórakozás – dörzsöli össze a tenyerét és egy szempillantás alatt vált át a
kedves mosoly ördögien szexi vigyorrá. – Ideje készülődni.
Tanácstalanul állok előtte, nem tudom, hogy az eszemre vagy a megérzéseimre hallgassak. Futólag
Coltonra pillantok, aki folyamatosan engem figyelve várja, hogy megszólaljak végre, aztán tekintetem újra
Damienre szegezem. Talán tényleg jobb lenne, ha ketten mennének és én kimaradnék ebből az egészből. De
még mielőtt bármit is mondhatnék, Damien megelőz és beszélni kezd.
– Nem, nem. Ki ne találd! – rázza a fejét.
– De én… – próbálok ellenkezni, bár tudom, hogy úgysincs semmi értelme.
– Nem fogod megúszni a dolgot. Szépen eljössz, és jól fogod érezni magad. Egyébként pedig a te nagyszerű
ötleted volt az egész – vigyorog nagyképűen.
Tisztában van vele, hogy nyert ügye van, mert úgysem tudok nemet mondani neki. De azért megpróbálom
a lehetetlent. Bőszen rebegtetem a pilláimat és a legkérlelőbb szemekkel nézek rá.
 – Engem nem hatsz meg ezzel az ártatlan őzike tekintettel. – Elszántan szünteti meg a három lépés
távolságot, ami eddig köztünk volt. Annyira közel áll hozzám, hogy minden lélegzetvételnél egymáshoz simul a
mellkasunk. – Megmondom mi lesz most. Szépen felcipeled a formás kis testedet a szobádba, valami csábító
ruhába bújtatod, és itt találkozunk egy hatalmas, lelkes mosollyal az arcodon.
Felvonja szemöldökét, a beleegyező válaszomat várva. Egy hatalmas sóhaj kíséretében adom meg magam.
– Negyvenöt perc múlva megfelel? – néz rá Coltonra.
Teljesen elfeledkeztem róla, hogy itt van. Ő elereszt egy beleegyező dörmögést, Damien pedig ismét
minden figyelmét nekem szenteli.
– Negyvenöt perc, Vadócka! – kacsint egyet, megpöcköli az orrom és elsétál mellettem.
Veszek egy mély levegőt, erőt gyűjtve az est hátralevő részére. Elindulok a szobám felé, de a karomra
kulcsolódó ujjak visszatartanak. Colton mögém lép, egészen közel, teste a hátamnak simul, a fülemhez hajol.
– Nem tudom, mi folyik közted és Damien között, nem is érdekel, de adok egy jó tanácsot, tartsd magad
távol tőle.
Minden egyes mondatára megborzongok, de ezúttal nem a vágy és a szenvedély árasztja el a testem,
inkább valamiféle baljós érzés. Aztán elereszt és lazán elsétál, otthagyva egyedül a gondolataimmal. Eddig sem
volt sok kedvem az estéhez, de ezek után az a cseppnyi is elillant.
Nagy nehezen elindulok. Hosszú estének nézünk elébe. Még mielőtt elérném a lifteket, valaki megszorítja a
csuklóm és beránt az egyik ajtó mögé. Mire feleszmélek a váratlan támadásból, már a falnak szegezve találom
magam Damien perzselő tekintetének kereszttüzében. Egész testével hozzám simul a hűvös csempének
préselve engem. Gyorsan szétnézek, hogy hová is kerültem egyáltalán. A lépcsőházban vagyunk.
– A parton megígértem, hogy hamarosan folytatjuk – duruzsolja a fülembe. – Most van az a hamarosan.
Tenyere már el is indul felfelé a combomon, én pedig egyre szaporábban kapkodom a levegőt, ahogy
közelebb kerül a bugyim széléhez.
– A tisztességes játékot szeretem, úgyhogy neked is el kell élvezned, csakhogy egyenlő esélyekkel
folytathassuk – suttogja, lehelete cirógatja a bőrömet.
Ujja becsusszan a vékony anyag alá, aztán lassan végigsimít az ajkakon a hüvelyemig, majd körözni kezd a
bejáratnál, de nem tolja beljebb.
– Annyira nedves vagy – morogja.
Ez a vággyal teli rekedtes hang és kezének játéka, szinte elveszi az eszem. Megmozdítom a csípőmet és a
tenyerének nyomon, hátha ezzel elérem, hogy elmerüljön bennem, legalább csak egy kicsit, egy röpke
pillanatra.
– Milyen mohó valaki – lassítja a mozgását. – Erre vágysz? – nyomja beljebb az egyik ujját. Hüvelyem
rögtön megfeszül körülötte.
Zihálás és nyögés közepette próbálok egy igent kipréselni magamból, de egy elégedett sóhajnál több nem
sikerül, mert még mélyebbre hatol.
– Nem szeretnéd, ha a farkam mozogna ugyanígy benned? – húzza vissza, hogy aztán újra belém hatoljon,
most már két ujjal. – Csak egyetlen aprócska szó, néhány betű és itt nyomban beteszem, keményen, vadul.
Akarom, akarom, akarom – kiáltom majdnem, de összeszedve minden akaraterőm, visszanyelem a
szavakat. Nem szeretném, hogy vége legyen ennek a kis játéknak, még nem, még élvezni akarom.
– Utolsó lehetőség – húzza végig ajkát a nyakamon.
Nem szólok egy szót sem, de egyre hangosabban kapkodok levegő után. Ujja szüntelen jár bennem olyan
pontokat ingerelve, hogy kéjes remegés fut végig az egész testemen.
– Meg volt a lehetőséged – húzza ki az ujját.
– Ne hagyd abba! – markolok a pólójába.
– Egyenlő esélyek, Vadócka. Nekem csak egy kis nadrágon keresztüli simogatás jutott, te már így is többet
kaptál – csúsztatja kezét a csiklómra és játszadozni kezd vele.
Először csak lassan simít végig rajta, finoman érintve, de én ennél többre vágyom, testem kétségbeesetten
követeli az enyhülést hozó kielégülést. Kezéhez nyomom magam és mozgatni kezdem a csípőm, így dörgölőzve
hozzá még erősebben.
Kezem a nyakára csúsztatom, aztán ujjaim a puha hajába fúrom, miközben lágy csókokkal halmozom el a
nyakát.
– Kérlek – suttogom.
Néhány finom mozdulat után, az érzékeny pontra tapasztja az ujját és egyre keményebben köröz rajta.
Minden egyes érintésére megremeg a lábam. A hajába markolok, ahogy a bizsergető érzés kezd mámorosabbá
válni, mígnem a gyönyör végigsöpör az egész testemen. A keze alatt reszketve vonaglok egészen addig, míg az
orgazmus csillapodni kezd.
A fejem a hűvös csempének döntöm, úgy nézek fel rá, egyenesen a szemébe. Tekintetéből csupa vágy és
gyengédség árad. Annyira szeretném megcsókolni. Számat az övéhez érinteni, miközben hozzásimulok, olyan
közel, hogy szinte eggyé váljunk. Kezem az arcához emelem és végigsimítok a finom borostán, miközben
közelebb hajolok hozzá. Tekintetem az ajkára téved, aztán ismét a szemébe nézek, folyamatosan csökkentve a
kettőnk között lévő távolságot.
Meg fogom csókolni – határozom el magamban.
Ujjam végighúzom az ajkán, miközben a szám csupán milliméterekre van az övétől. A szívem a torkomban
dobog, pillangók verdesnek a gyomromban és alig kapok levegőt, annyira kívánom. Nem csak a testét, a
féktelen szexet, hanem őt. Rá vágyom, mindenestül.
Megköszörüli a torkát és tesz egy hatalmas lépést hátra.
– Azt hiszem, most már egyenlő esélyekkel folytathatjuk – mosolyog rám, de most valahogy nem érzem
olyan őszintének, mintha valahol a lelke mélyen bujkálna egy kis szomorúság is. Bár lehet, csak a saját
csalódottságom láttatja ezt velem. – Ideje készülődni, Vadócka! Érdekes este vár ránk. – kacsint.
 Közelebb

I
– ndulhatunk? – morogja mogorván Colton, miközben gyilkos pillantásokat vet rám és megszaporázva
lépteit elindul a hotel kijárata felé.
– Csapjunk bele – válaszolja óriási lelkesedéssel Damien.
Mire megérkezünk a klubhoz, Damien buzgósága, ha lehetséges egyáltalán, még nagyobb lesz. Számára ez
az egész csak egy újabb lehetőség a szórakozásra, nem Bella megtalálása a fő célja. Míg ő kicsattanó jó kedvvel
áll meg az ajtóban, addig én egyre inkább úgy érzem, nagyon nem jó ötlet ez az egész, ráadásul Colton megvető
pillantásai sincsenek jó hatással a hangulatomra.
Azt hiszem, már nem is kell meglepődnöm azon, hogy amint Damient megpillantják, minden ajtó kitárul
előttünk. Ahhoz képest, hogy elvileg – ahogy Colton fogalmazott – a versenytárs barlangjába léptünk be, elég
szívélyes fogadtatásban van részünk.
Gyorsan szétnézek a hatalmas teremben, ami vörös fényben és füstben úszik. Apró kis emelvényeken
szinte teljesen meztelen nők vonaglanak. A terem közepén álló hatalmas színpadon pedig, egy cirkuszi
akrobata tehetségével megáldott fiatal lány pörög a rúdon. Ekkor döbbenek rá, hogy egy sztriptízbár kellős
közepén vagyunk. Elképedve állok a terem szélén.
Ezek szerint Bella sztriptíztáncos.
– Talán valami baj van, Vadócka? – áll meg velem szemben Damien, szélesen kárörvendő vigyorral az
arcán. – Egészen elsápadtál.
Ez az aljas szépfiú egész végig tudta, hogy miféle helyre jövünk, míg nekem még csak halvány sejtésem
sem volt róla. Újból feltámad a késztetés, hogy puszta kézzel fojtsam meg, itt az erotikus táncot lejtő lányok
szeme láttára. Az lenne csak az igazi látványosság. Bárcsak egyszer alkalmam nyílna rá, hogy visszavágjak
ennek az önelégült férfinak.
– Megyek, körbekérdezek a bárpultnál – jelenti ki és már el is tűnik mellőlem.
Ezúttal nem vagyok képes figyelni rá, teljesen lefoglal a látvány. Sosem jártam még ilyen helyen. Egyszerre
visszataszító és izgalmas, izgató és félelmetes. Mire magamhoz térek a kezdeti sokkból, már egyedül állok a
terem közepén, mindkét fiú felszívódik mellőlem. Idegesen futtatom végig a szemem a mulatozó vagy épp
vágyakozva nyálcsorgató embereken, hátha megpillantom őket valahol.
Nem is kell sok idő, hogy megakadjon a szemem a bárpultnál üldögélő Damienen és persze, nincs egyedül.
Egy csodaszép nő élvezi a társaságát. Hosszú szőke haja a fenekét verdesi, ami még női szemmel is formás.
Olyan nő, akivel a magam fajta áltagos lány, ha akarná, sem tudná felvenni a versenyt. Mit is gondoltam…
Esélyem sem lehet egy olyan férfinél, mint Damien, hiszen ő ilyen nőkhöz van szokva, én pedig még az
egyszerű, átlagos pasimat sem voltam képes megtartani, hiszen másnál kereste a boldogságot. Érzem, ahogy
újra befurakszik a szívembe Matt és az a pillanat, amikor egyetlen szó nélkül lépett ki az életemből. Nyelek egy
nagyot, hátha így sikerül eltüntetnem a fojtogató gombócot a torkomból és ezzel együtt a keserű könnyeket is,
amik égetni kezdik a szemem.
– Mi olyan érdekes? – rémiszt halálra Colton.
Nem válaszolok, csak meredten bámulom a párost a pultnál, ahogyan a nő újra és újra végigsimít Damien
karján. Minden egyes mozdulatáról ordít, hogy most azonnal, itt mindenki előtt leszopná, ha Damien ezt kérné
tőle. Minél tovább nézem őket, annál inkább lesz úrrá rajtam a szomorúság és kezdem egyre
jelentéktelenebbnek érezni magam. Legszívesebben láthatatlanná változnék.
– Ó, nahát! A mi kis szöszink – szólal meg mellettem Colton, ismét halálra rémisztve. Teljesen
elfeledkeztem a társaságáról. – Azt hiszem, Damient elfelejthetjük ma estére. Kizárt dolog, hogy meg tudjon
szabadulni a csajtól. Olyan, mint valami kis pióca, ha egyszer rád akaszkodik, nem menekülhetsz előle. –
Mintha az agyam eddig teljesen leblokkolt volna, és most kezdene éledezni, mert lassan eljut a tudatomig, hogy
a szőkeséggel ellentétben Damien még egy ujjal sem ért hozzá, sőt egy pillantással sem illette. Mindvégig
távolságtartón ült a helyén. – Szegény fiú. – fűzi még hozzá és a mondat végén el is neveti magát.
Colton szavaiból úgy veszem ki, hogy a szépség nem éppen a szívük csücske. Most már értem Damien
közönyös viselkedését. Sokkal nyugodtabban szemlélem az előttem zajló eseményeket, sőt, egy apró kis
gonoszkás mosoly is megjelenik az arcomon.
– Nem kellene segítenünk neki? – vetem fel, de azért nem töröm magam, hogy a megmentésére siessek.
Damien feláll a székről, amin eddig türelmesen üldögélt, majd mond valamit a csábítójának. Mit nem adnék
azért, ha végighallgathatnám a párbeszédüket. Néhány szó után megfordul és elindul. Pontosabban elindulna,
ha a szőkeség nem kapna utána. Úgy kapaszkodik a karjába, mintha az élete múlna rajta. Damien próbál
szabadulni, de nem igazán sikerül neki és ekkor észrevesz minket. Ránk pillantva dühösen húzza össze a
szemöldökét. Elképzelem, milyen látványt nyújthatunk, ahogy kárörvendő vigyorral az arcunkon figyeljük a
szenvedését. Vet néhány segélykérő pillantást Coltonra, aki erre csak lazán megrántja a vállát és elsétál.
– Megyek, folytatom a kérdezősködést –veti még oda, mielőtt teljesen eltűnne a tömegben.
 Damien kétségbeesetten néz utána, aztán tekintete rajtam állapodik meg, kérlelő kiskutya szemekkel
bámulva rám. Válaszként keresztbe fonom magam előtt a karomat, miközben próbálok közönyös maradni és
nem elnevetni magam. Még hagyom néhány percig a nő karmai között vergődni, aztán odasétálok hozzájuk.
– Bocsánat a késésért, drágám! – adok egy puszit Damien arcára, aztán a karjába kapaszkodom, mint
valami szerelmes tini. Pár másodpercig mozdulatlanul áll mellettem. Teljesen váratlanul érte a kis akcióm, de
elég gyorsan leesik neki mi a helyzet. Gyengéden átkarol és közelebb von magához.
– Semmi gond, prüntyőkém.
Prüntyőkém? Komolyan? A hátán pihenő kezemmel belecsípek, úgy, hogy azt a velem szemben álló lány ne
vegye észre, de Damien azért megérezze. Ettől szörnyűbb becézést életemben nem hallottam, máris meredeken
zuhanni kezdett az IQ-m tőle.
Biztos vagyok benne, hogy Damien soha, senkit sem nevezne így. Ez még a cicababának is feltűnik, mert
durcásan, karba tett kézzel, gyanakodva méreget bennünket.
– Milyen udvariatlan vagyok – szólal meg Damien negédesen. – Még be sem mutattam egymásnak a
hölgyeket. Liz, ő itt egy régi ismerősöm Brook. Brook, ő a barátnőm Liz.
Erre a mondatra a homlokáig szalad a lány szemöldöke.
– A barátnőd? – kérdez vissza. Affektáló hangján még mindig érződik, hogy nem hiszi el. Tényleg kitartó,
meg kell hagyni. – Azóta nem volt barátnőd, hogy…
– Csak a megfelelő nőre vártam – vág gyorsan Brook szavába, még mielőtt befejezhetné a mondatot. – És
Liz az a nő. – mondja mindezt, úgy, mintha minden egyes szó igaz lenne. Hiába tudom, hogy ez is csak a
színjáték része, mégis gyorsabban kezd verni a szívem és jóleső melegség járja át a testem. De a szőkeség, még
ezek után is úgy bámul Damienre, mint aki nem dől be ennek a kis előadásnak. – Legszívesebben ki sem
engedném a karjaim közül és az ágyamból. – teszi még hozzá vigyorogva. – Igaz, drágám?
Felém fordul, mindkét tenyerét az arcomra simítja, mélyen a szemembe néz, én pedig elveszek az éjsötét
szempárban. Mintha megszűnne létezni a világ körülöttem. Nem látok semmi mást, csak vágyakozó pillantását,
nem érzek semmi mást, csak finom érintését a bőrömön, nem hallok semmi mást, csak szívem őrült
kalapálását. Aztán megtörténik…
Puha ajka a számhoz ér, félszegen érinti, aztán eltávolodik, de csak egy pillanatra, hogy a szemembe
nézhessen, aztán ismét megérzem szájának finom érintését. Lassan ízlelgeti az ajkaimat, mintha minden egyes
mozdulatot az emlékezetébe akarna vésni. Egyszerre söpör végig rajtam a féktelen vágy és a megnyugtató
melegség. Gyomromban a pillangók őrült táncra kelnek. Közelebb húzódom hozzá és tenyerem a mellkasára
simítom, lassan csúsztatva feljebb egészen a nyakáig.
Nyelvemmel óvatosan végigsimítom a száját. Egyik kezével a hajamba túr, másik kezét végigvezeti a
gerincem vonalán, le egészen a derekamig, így húz magához még közelebb. Testünk egymáshoz simul, ajkunk
édes táncba kezd.
– Ennél fontosabb feladatunk lenne. – Hallok meg egy hangot közvetlenül mellettünk.
Egyikünk sem akar róla tudomást venni, azonban a gonosz pillanatromboló csak nem tágít, kicsit sem
diszkréten megköszörüli a torkát. Damien távolabb húzódik tőlem, csalódottan nézem, ahogy túl messzire
kerül. Végre megízlelhettem az ajkait és most még többet akarok belőle. A vágyakozás, amit eddig a közelében
éreztem, ezzel a csókkal még kínzóbbá vált.
– Valahogy le kellett pattintani Brookot – fordul Damien Colton felé.
– És erre az volt a legjobb megoldás, hogy a nyelvedet lenyomod Elizabeth torkán? – vonja kérdőre
szemrehányóan.
– Eltűnt a csaj, nem? Ezek szerint hatásos volt ez a nyelvtorna – vigyorog.
Úgy beszélnek a csókunkról, az első csókunkról, mintha nem jelente semmit, mintha nem lett volna fontos
és bármennyire is nehéz beismernem, ez így is van. Azonban ez a csók, ami csak a színjáték kedvéért csattant
el, nekem nagyon is sokat jelent.
– Nocsak-nocsak! Ki tisztelt meg a jelenlétével! Damien Lust – lép mellénk egy idősebb férfi és kezet nyújt
neki. – Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást?
– Gondoltam beugrok a barátaimmal és gyönyörködünk kicsit a csodás lányaidban – bájolog Damien.
– Ez esetben az első italra a vendégeim vagytok – kedveskedik a férfi, de körülbelül olyan őszinte a
mosolya, mint az én jókedvem. Ez a beszélgetés lehetne a tökéletes bájcsevej mintapéldája.
– Igazán köszönjük.
Az öregúr ezúttal Colton felé fordul.
– Remélem, nem azért jöttél, hogy letartóztass valakit? – vonja fel a szemöldökét.
Colton széles műmosolyt erőltet az arcára.
– Mit ne mondjak, szívesen használnám a bilincsem, de valami egészen más okból.
Mi a szösz? Colton, a szigorú nyomozó éppen most tett egy kétértelmű megjegyzést.
Talán mégis elhamarkodott volt az első megítélésem róla – gondolkodom el egy pillanatra.
A hirtelen jött megingásom addig tart, míg a tekintenünk nem találkozik egymással. Megpróbálkozok egy
apró mosollyal, hogy tudassam vele, tetszett a megjegyzése, de cserébe csak néhány szigorú pillantást kapok.
 Az első gondolat a jó gondolat – állapítom meg bölcsen.
– Jó újra látni titeket fiúk, főleg így együtt – veregeti meg mindkettejük vállát a tulajdonos és ezúttal a
szavai is őszintébbnek tűnnek.
Egyre kíváncsibb vagyok, mi lehet Damien és Colton története, mert abban biztos vagyok, hogy nem új
keletű a kettejük kapcsolata.
– És a bájos hölgyben kit tisztelhetek? – pillant rám futólag, a kérdést inkább Damiennek intézi. – Csak
nem hoztál magaddal saját szórakozást?
– Én nem vagyok táncos – válaszolom meg a kérdést gyorsan, még mielőtt Damien kínos helyzetbe hozna.
Lássuk be, amilyen szemtelen tud lenni, meg van rá az esély.
– Ezt sajnálattal hallom – fordul most felém. – Pedig ezúttal tényleg szívesen vennék egy i ú tehetséget,
mert munkaerő gondokkal küszködöm éppen. Az egyik lány lebetegedett, és nincs, aki megcsinálja helyette a
műsort.
Nagyon nem tetszik az irány, ahová ez a beszélgetés kanyarodik. A szemem sarkából félve lesek Damienre.
A kárörvendő kis mosoly, ami a szája szegletében játszik és az ördögi csillogás a szemében semmi jót nem
jelent rám nézve.
– Elizabeth csak szerénykedik – karol át és magához húz. – Ő az egyik legtehetségesebb táncos, akit valaha
láttam. – Képzeletben már a kezemben van egy hatalmas kés. – Igaz, hogy ma éppen szabad napja van. – Az
elképzelt kés pengéje éppen ebben a pillanatban vágja át a szép kis nyakát. – De ha szépen megkérjük rá, talán
kivételt tesz és kisegíti egy régi jó barátomat. – És most holtan hever a földön vérbe fagyva.
– Ez nagyszerű lenne – lelkendezik a férfi.
Ezek tényleg nem viccelnek.
Gyorsan végignézek rajtuk. A tulajdonos öröme egészen őszintének tűnik. Colton éppen azon igyekszik,
hogy visszatartsa a kitörni készülő röhögést. Azt hiszem, azt a képzeletbeli kést benne is megforgatom párszor.
Damien pedig már előre élvezi, hogy ismét zavarba-, sőt mi több, kínos helyzetbe hozhat. Ez az elbizakodott
arckifejezés végképp kihoz a sodromból. Néhány perce azt kívántam bárcsak visszavághatnék neki, és most itt
a remek lehetőség.
– A barátaimnak nem tudok nemet mondani – villantom meg a legelbűvölőbb mosolyomat.
– Biztos vagy benne? – néz rám gyanakvóan Damien, de a vigyor rendületlenül ott díszeleg az arcán. –
Mégiscsak ez a szabad estéd. – próbál visszakozni és egyre kevésbé tűnik őszintének a mosolya.
– Nem probléma. Hiszen csak egyetlen táncról van szó.
Már éppen belekezdene a következő mondatba –gondolom, újabb érvet szeretne felhozni, miért ne tegyem
–, azonban én gyorsan megelőzöm. Tudomást sem véve róla fordulok az öreg felé:
– Mikor kezdhetek?
– Akár most azonnal. – Megállítja az egyik pincért. – Kísérd el Miss Elizabethet az öltözőkhöz.
Elindulok a falatnyi ruhát viselő nő után, de előtte még Damien fülébe suttogom:
– Fogalmad sincs, mibe rángattad magad.
Mire a nightklub hátsó részébe érünk, már mindkét lábam úgy remeg, mint a kocsonya.
Mibe mentem bele már megint – korholom magam. Annyira feldühített, hogy kellemetlen helyzetbe akar
hozni, csak azért, hogy jól szórakozhasson a zavaromon, hogy egyszerűen nem gondolkoztam.
Gyorsan lekapok két feles poharat a pincérlány tálcájáról és egy húzásra leküldöm a bennük lévő italt
Innen már nincs visszaút, szükségem van egy kis bátorításra.
Belépek a cseppnyi öltözőbe. Megállok az egész alakos tükör előtt. Lehunyom a szemem és veszek néhány
mély lélegzetet. Jól van Liz, menni fog. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer hasznát fogom venni annak, hogy
Viky elrángatott magával egy három hónapos intenzív rúdtánc kurzusra.
Gyorsan lekapkodom magamról a ruhám és egy szál csipkés és igencsak kihívó fehérneműben elindulok a
színpad felé, még mielőtt végképp inamba száll a bátorságom. Mire az emelvényhez érek, már érzem az alkohol
jótékony, lazító hatását.
Fellépek a lépcsőn és a rám szegeződő tekinteteket látva elbizonytalanodom. Éppen arra készülök, hogy
hazáig menekülök, amikor a pillantásom találkozik Damienével, aki a színpadhoz, pontosabban a rúdhoz
legközelebb eső széken foglal helyet. Tisztán kiolvasható a szeméből, azt gondolja, csúnyán le fogom égetni
magam. Na, azt majd meglátjuk kinek lesz őszintébb a mosolya a végén.
Felszegett állal, határozottan lépek fel az emelvényre. Megszólalnak az erotikus dallamok. Néhány
bizonytalan lépés után, hagyom, hogy magával ragadjon a zene. A csípőmet ringatva elindulok a rúd felé,
miközben folyamatosan Damien szemébe nézek. Megragadom a fémet az egyik kezemmel és a lehető
legcsábítóbb mozdulatokkal körbefordulok néhányszor, továbbra is az ő tekintetét keresem. Néhány hullámzó
mozdulat után lehajolok, ügyelve rá, hogy ő láthassa a legjobban a falatnyi bugyiba bujtatott testem. Egy röpke
másodpercre rápillantok a lábaim között. A mosolya már korántsem annyira magabiztos. Felegyenesedem,
ismét teszek néhány forgást a rúd körül, hogy lendületet vegyek, majd felkapaszkodom rá, a lábamat
beakasztva pörgök körbe. Erre a mozdulatra teljesen eltűnik az önelégült vigyor az arcáról. Fészkelődni kezd a
székében. Nagyon helyes.
 Teljesen átadom magam az izgató dallamnak, hagyom, hogy az érzések irányítsanak. Minden mozdulatot
egyre hangosabb füttyszó követ, de én tudomást sem veszek róla, megszűnik létezni körülöttem a világ. Nincs
más csak Damien és én. Minden csábító mozdulatom neki szól.
Mikor négykézláb mászva elindulok felé, már nyoma sincs a határozottságnak. Vágyakozó tekintettel lesi
minden mozdulatomat. A színpad széléhez érve felállok, lemászom az emelvényről. Besétálok a műsort figyelő
kisebb tömeg közé, kacéran érintve meg a férfiakat, akik mellett ellibbenek, aztán egyenesen felé veszem az
irányt. Feszülten figyeli, ahogy közeledem. Megállok közvetlenül előtte, tisztán kivehető, ahogy nyel egy
nagyot. Ártatlanul rámosolygok, és a színpadon lejtett erotikus mozdulatokat ismétlem meg, csak ezúttal az
ölében, odafigyelve rá, hogy folyamatosan hozzásimuljak.
Egy hatalmas láblendítéssel az ölébe ülök. Megérzem a nadrágnak feszülő kemény farkát, nyomban
elárasztja testemet a vágy. A vágy, hogy megszabadítsam minden egyes ruhadarabjától, a vágy, hogy érezzem,
ahogy tövig elmerül bennem.
Tenyerét végigsimítja a combomon, milliméterről-milliméterre haladva felfelé. Bőröm lángol az érintése
nyomán. Ekkor a zene elhallgat, és hatalmas tapsvihar tör ki a teremben. Zavartan, mint aki épp egy álomból
tér magához, nézek végig a termen. Lemászom Damien öléből és az öltözőkig menekülök. Nem sok választott el
attól, hogy ott, az emberek szeme láttára vessem rá magam. Az lett volna csak az igazi show.
A falnak dőlve próbálom normalizálni a légzésem és lecsillapítani a vadul kalapáló szívem. El sem hiszem,
hogy ezt tettem, ennyi ember szeme láttára adtam elő egy erotikus táncot. Az eddigi határozottságom úgy
tűnik el, mintha csak egy pihét fújt volna arrébb valaki, mindenem remeg.
Kivágódik az ajtó és Damien sétál be rajta. Nem szól egy szót sem, csak megindul felém, aztán mindkét
kezével megtámaszkodik a fejem mellett.
– Mi volt ez az egész? – hajol közelebb hozzám, de az iménti vágyakozó tekintetnek nyoma sincs.
Haragosan néz a szemembe és számonkérő a hangja.
– Tánc – rebegem. Egészen váratlanul ér ez a reakció.
– Azt én is láttam. Mindenki úgy csorgatta rád a nyálát, mintha egy tálcán kínált nyalánkság lennél, amibe
nyomban belekóstolhatnak – löki el magát ingerülten a faltól és járkálni kezd előttem, miközben a hajába túr. –
Mégis, hogy képzelted ezt? – fordul szembe velem.
Mi üthetett belé? Ha nem tudnám kiről van szó, azt hinném féltékeny. De ezt az ötletet abban a pillanatban
el is vetem, amint megfogalmazódik a fejemben.
– Te rángattál bele ebbe az egészbe. Hidd el, nekem eszembe sem jutott volna. És csak hogy tudd, ezért
még kitekerem a nyakad – bátorodom fel, amint a vágyódás lángjai csillapodni kezdenek bennem és helyét
átveszi a felháborodás.
– Megadtam rá a lehetősége, hogy nemet mondj – jelenti ki szemrehányóan.
Most már én is ingerülten nézek vele farkasszemet.
Mégis mit képzel magáról?
– Megadtad rá a lehetőséget? – emelem meg kissé a hangom. – Fel sem tűnt milyen kellemetlen helyzetbe
hoztál? Felajánlod helyettem a táncot, amit én nem akartam, aztán meg elvárod tőlem, hogy kínos
magyarázkodásba kezdjek. Mit akartál ezzel elérni? – szegezem neki a kérdést.
Egy mozdulattal ismét előttem terem, még szorosabban hozzám simulva és teljesen a falhoz szegez.
– Nem tudom – sóhajt lemondóan.
Ahogy kimondja a szavakat, ajka finoman súrolja az enyémet. Színtiszta sóvárgással a tekintetében néz a
szemembe. Ebben a pillanatban tudom, hogy elvesztem. Akarom őt! Még ha csak egy röpke másodperc is az
egész. Akarom őt! Még ha a szívem atomjaira hullik is utána.
– Ez csodás előadás volt – zavarja meg a pillanatot a klub tulajdonosa. Damien távolabb lép, a férfi pedig
közelebb sétál hozzánk. – Igazad volt fiam. Ez a hölgy istenadta tehetség. – veregeti hátba.
Most már legalább tudom, hogyha megunnám a pénzügyek világát, rúdtáncosként még remek karriert
futhatok be.
– Gyere, barátom! Hagyjuk a kislányt nyugodtan átöltözni – tessékeli ki az ajtón az öreg, Damient.
Gyorsan felöltözöm, aztán a barátaim keresésére indulok. Ámbár Coltont nem igazán mondanám a
barátomnak és van egy olyan gyanúm, hogy soha nem is fogom.
Amíg végigsétálok a termen, minden szem rám szegeződik. Kezdem egyre jobban zavarban érezni magam
a vizslató tekintetek kereszttüzében. Aztán amikor egy kisebb csoport mellett sétálok el, az egyikőjük
megragadja a karom, magához ránt és belemarkol a fenekembe.
– Mit szólnál hozzá, ha lelépnénk innen? Adhatnál egy privát táncot a lakásomon – taperol megállás nélkül.
Ez a rámenősség még nem is zavarna, de az, amit a tekintetében látok már annál inkább, színtiszta erőszak
árad belőle, ráadásul láthatóan legurított már néhány felest is.
– Engedj el! – próbálom kiszabadítani magam a szorításából.
– Nyugalom – néz velem farkasszemet. – Hajlandó vagyok fizetni is érte.
A hányinger kerülget. Azt hiszi attól, hogy a rúdon táncoltam egyenesen az következik, kurva vagyok.
– Levennéd rólam a kezed? – szólok, most már egy kicsit erélyesebben.
 – Ne kéresd magad, ribanc – erősödik a szorítása.
– Nem hallottad, mit mondott a hölgy? – Hallok meg egy erélyes hangot a hátam mögül.
Az engem fogdosó férfi tudomást sem vesz a fenyegetően csengő felszólításról.
– Mondtam valamit! – ragadja meg egy erős kéz, és ellöki tőlem.
A fickó megadóan felemeli mindkét karját.
– Jól van na, nyugi haver! Nem tudtam, hogy a te kurvád – hátrál még néhány lépést, aztán mintha mi sem
történt volna, visszafordul a társasághoz, akikkel eddig beszélgetett.
Hálásan pillantok Colton felé. Persze ugyanazzal a mogorva tekintettel találom szemben magam, mint
mindig, de ez most egy cseppet sem érdekel. Ha ő nincs, ki tudja mi történik. Semmi esélyem sem volt ezzel a
fickóval szemben és biztosra veszem, hogy nem sokan törték volna magukat azért, hogy a segítségemre
siessenek. Komolyan megijedtem.
– Köszönöm – ölelem meg villámgyorsan, amit ő rezzenéstelenül tűr. Nem is számítottam másra, de nekem
akkor is jólesik ez az aprócska mozdulat.
– Ideje lenne mennünk – ragadja meg a karom.
– Damien hol van? – nézek végig a tömegen.
– El kellett mennie. Az én gondjaimra vagy bízva – mondja ezt úgy, mintha egy szörnyű büntetés lenne. De
legalább egyvalamiben egyetértünk, mert én is pontosan ezt érzem.
Ez lenne a megfelelő alkalom, hogy feltegyem neki a kérdést: Mi baja van velem? De a szemem sarkából
megpillantok egy férfit a bárpultnál, aki annyira ismerősnek tűnik. Biztos vagyok benne, hogy láttam már
valahol, csak nem tudom hol és mikor. Elgondolkodva figyelem, ahogy az italát kortyolgatja.
A férfi a parkolóból –ugrik be.
Vele beszélgetett, vagy talán vitatkozott Bella az elrablása előtt. Igaz, hogy csak néhány percre láttam, de
biztos vagyok benne, hogy ő volt az.
Ekkor, mintha megérezné, hogy őt figyelem, felém fordul, a tekintetünk találkozik, és elmosolyodik, majd
visszafordul a pincérhez. Mond neki valamit, aztán pár pillanattal később egy pohárral a kezében elindul felém.
– Egy újabb hódoló közeledik – jegyzi meg gúnyosan mellettem a nem barátom.
– Ezzel a férfival beszélgetett Bella, közvetlenül az eltűnése előtt – hadarom el gyorsan, mert az idegen
egyre közelebb kerül hozzánk.
– Beszélgess vele egy kicsit, hátha meg tudunk valamit. És nyugalom – teszi a kezét a karomra, de
nyomban el is kapja onnan. – Itt leszek a közeledben. Nem hagylak magadra.
A szavaitól kicsit megnyugszom. Legalább az is kiderült, hogy nem csak ellenszenvet tud kiváltani belőlem.
Mire észbe kapok már nyoma sincs, villámgyorsan tűnik el mellőlem.
Az elegáns és minden valószínűséggel igencsak drága öltönybe bújt férfi pedig megáll előttem. Kapok tőle
egy kedves és elbűvölő mosolyt. Semmilyen fenyegető kisugárzás nem árad belőle. De ez ugyebár nem jelent
semmit. Lehetséges, hogy a legkedvesebb emberek a legvérengzőbb sorozatgyilkosok.
– Igazán magával ragadó táncot adott elő az imént. – Miközben beszél, felém nyújtja a poharat, amiben
zamatos bor vöröslik.
Elveszem tőle és valamilyen értelmes választ próbálok megfogalmazni magamban.
– De tudja – folytatja, meg sem várva, hogy reagáljak az iménti dicséretre. – Csupán egyetlen mozdulatából
érezhető volt, hogy maga nem ebbe a világba való. Túlságosan kifinomult és érzéki. Ezeknek a lányoknak ez
csupán egy munka, éppen olyan, mint bármi más, és ez érződik minden egyes mozdulatukon, de magában ott
lobogott még a tűz.
Ez lenne az a pillanat, amikor legalább egy köszönömöt illene elhebegni, de lányos zavaromban egy hang
sem jön ki a torkomon. Sosem találkoztam még ennyire elegáns, arisztokratikus tulajdonságokkal rendelkező
férfival. Maximum csak filmeken láttam, meg könyvekben olvastam róluk. Most, hogy ennyire közel kerültem
egy ilyen úriember bűvköréhez, már megértem, hogy a romantikus történetekben a főhősnők miért omolnak
nyomban a karjaikba.
– Igazán kedves – találom meg a hangom végül. – Azt hiszem, ezt bóknak vehetem.
– Mindenképpen – mosolyog rám. – Szívesen tölteném az időm további részét a társaságában, de sajnos
csak néhány napot vagyok a szigeten, így rengeteg elintéznivalót kell belezsúfolnom ebbe a kis időbe. Viszont
amikor megpillantottam, éreztem, hogy muszáj beszélnem magával, még ha csak pár szót is. Azonban
holnapután este, szívesen élvezném a társaságát. Egy kisebb összejövetelt tartok a házamban az
üzletfeleimnek. Szeretném, ha megtisztelne és eljönne, mint a kísérőm.
Egészen váratlanul ér ez a kedves invitálás. Meglepettségemben hirtelen nem is tudom, mit válaszolhatnék.
– Nem szükséges most azonnal választ adnia – jelenik meg apró kis mosoly az arcán a zavaromat látva.
Belenyúl a zakója belső zsebébe és kivesz belőle egy kártyát, majd felém nyújtja. – Ezen az összes
elérhetőségem megtalálható, ha sikerült döntenie keressen bármikor. – Finoman megfogja a kezem, a szájához
emeli és egy lágy puszit ad rá. – Várni fogom a hívását kedves… – pillant fel várva, hogy kimondjam a nevem.
– Liz, Elizabeth.
– Kedves Elizabeth, akkor hamarosan – biccent illedelmesen, majd elsétál a kijárat felé.
 Mozdulatlanul állok a terem közepén és figyelem távolodó alakját. Egészen lehengerlő kisugárzása van
ennek a férfinak. Szívesen eltöltenék vele hosszabb időt is, mint egyetlen este, ha nem Damien foglalná le
minden gondolatom.
– Hamar elüldözted – rémiszt halálra Colton.
– Éppenséggel, ha tudni akarod, volt még néhány elintéznivalója. Viszont holnapután valamilyen
összejövetelt tart a házában és engem is meghívott – lobogtatom meg előtte a névjegyet.
– Ez szuper – csapja össze a tenyerét. – Így lesz alkalmunk szétnézni a házban. Mégis van valami haszna
annak, hogy itt vagy.
Mégis van valami haszna?
– Ezzel meg mit akarsz mondani? – fordulok felé rosszalló tekintettel.
– Ideje lenne visszamenni a szállodába. Azt hiszem, itt már végeztünk – indul a kijárat felé, tudomást sem
véve a kérdésemről.
Szaporán lépdelek utána és csendben fortyogok magamban. Kedves és vonzó férfinek tűnik, egészen addig
a pillanatig, míg meg nem szólal. Csak érjünk ki az utcára, addig nem fogok tágítani, míg el nem mondja, mi
rosszat tettem ellene, amiért folyamatosan mogorva velem.
Amint kilépünk az ajtón, neki is szegezem a kérdést.
– Elárulnád mi bajod van velem?
– Igyekezhetnénk? Mert még dolgom van – morogja. Ismét figyelmen kívül hagyva a kérdésem.
Néhány határozott lépéssel elé kerülök, kezemet a mellkasára téve kényszerítem, hogy megálljon.
Elszántan nézek a szemébe, ő pedig unott arccal tanulmányoz. Már csak egy kis megvető mosoly hiányozna a
szája sarkából és teljes lenne a kép.
– Lennél olyan kedves és válaszolnál?
– Elárulok neked valamit bogaram. – Flegma mozdulattal félresöpri a kezem, ami még mindig a mellkasán
pihen. – Nem körülötted forog a világ. De ha már ennyire tudni akarod, pár nap múlva úgysem leszel itt, akkor
meg minek vegyem a fáradtságot, hogy barátkozzam veled. Most pedig menjünk, mert nem érek rá egész este.
– zárja rövidre a beszélgetést.
Kikerül és nyugodtan sétál tovább. Rólam ez már egyáltalán nem mondható el. Sosem érdekelt mit
gondolnak rólam mások. Pont ezért magam sem értem, miért számít ennyire Colton véleménye. Hiszen igaza
van. Hamarosan haza megyek, és sosem látom többé.
– Nincs szükség rá, hogy elkísérj. Egyedül is hazatalálok. Intézd csak a fontos dolgaidat. – Esküszöm,
igyekszem, hogy ne tűnjek megbántottnak, de még én is kiéreztem a szavaimból a sértettséget. – Te
egyértelműen nem akarsz velem lenni. Én sem különösebben rajongok az ötletért. – folytatom. – Könnyítsük
meg egymás dolgát.
– Megígértem Damiennek. Erről nem nyitok vitát – mondja ezt olyan erélyesen, hogy jobbnak látom nem
ellenkezni vele. Néha igazán ijesztő tud lenni.
Síri csendben tesszük meg a szállodáig vezető utat. Ő nem szól egy szót sem, én pedig meg sem próbálok
társalogni vele, úgysincs értelme.
Mikor megpillantom a hotel fehér falait, megkönnyebbülten felsóhajtok. Azt hiszem, ez volt életem
leghosszabb tíz perce.
– Itt vagyunk – torpanok meg. – Teljesítetted a küldetésed. – Nem szól semmit, csak áll és szigorú
tekintettel néz rám. Milyen meglepő. – Egészen a szobámig akarsz kísérni? – töröm meg a csendet, még mielőtt
kínossá válna. – Talán még be is takargatsz?
– Szóval, titkon erre vágysz? Hogy az ágyadban tudhass?
Erre egyáltalán nem számítottam. Pár másodpercig értetlenül pislogok rá, azonban a kárörvendő tekintete
segít, hogy egy szempillantás alatt visszanyerjem a hangom. Szóval gonoszkodni akarsz? Ám legyen.
– Most már felesleges tovább titkolnom – teszek egy apró lépést felé. – Bevallhatom. – húzódom még
közelebb. – Nagyon is szeretném. – kezem végighúzom a zakója gallérján, majd megfogom, mintha csak egy
gyűrődést akarnék megigazítani rajta. Tekintete az ujjaimra vándorol, majd vissza az arcomra. – Szeretnélek az
ágyamban látni, teljesen meztelenül. – Rezzenéstelenül áll előttem. Semmi reakció. Lassan, ráérősen
végignyalom az ajkaimat, miközben egészen hozzásimulok. – Szeretném, hogy az ágyhoz bilincselj és…
Ez az a pont, amikor sikerül megtörnöm. Megragadja a vállam és egy határozott mozdulattal távolabb tol
magától, majd a biztonság kedvéért tesz még néhány lépést hátra. Összezavarodva és kissé riadtan néz rám.
Azért ez egy kicsit rosszul esik, az, hogy az ágyhoz kötözhet, inkább megrémiszti, mint felizgatja, de legalább ez
is valamiféle érzelem. Nem igaz?
– Nyugalom. Csak vicceltem – kegyelmezek meg végül. Az áldott jó szívem lesz egyszer a vesztem. – Téged
nem szeretnélek az ágyamban tudni, főleg nem meztelenül.
Bár végignézve az izmos testén és a kemény, határozott tekintetét látva – ami felváltotta az iménti
bizonytalanságot – igencsak kellemes élmény lenne.
– Persze, el is felejtettem, hogy te Damient szeretnéd meztelenül látni magad előtt – vág vissza és a
szavaival pontosan célba talál.
 – Ki akar meztelenül látni? – jelenik meg Colton mögött az emlegetett. – Bár ezt a tökéletes testet kár
elrejteni az emberek elől. De nem teszem közszemlére mindenféle jöttment idegennek, csak a kiváltságosok
sütkérezhetnek eme csodás látványban. – vigyorog önelégülten.
A tekintetünk találkozik, és nyomban elkomorodik.
Remek. Úgy látszik, hogy ma, nem kedveljük Lizt estét tartunk.
– Kösz haver, hogy hazakísérted – veregeti hátba a barátját.
– Igazi élmény volt. – Colton olyan kedvességgel mondja mindezt, hogyha nem látnám a gúnyos kis
mosolyt, ami ott bujkál az arcán, talán még el is hinném. – Akkor én megyek is, mert van még néhány
elintéznivalóm.
Egy lépéssel előttem terem, majd megölel. A döbbenettől mozdulni sem tudok, csak hagyom, hogy erős
karjai körbe fonjanak.
– Ha jót akarsz magadnak, békén hagyod Damient – suttogja a fülembe. Elenged, majd hatalmas
műmosollyal az arcán hozzáteszi: - További kellemes estét, bogaram.
Azonnal elönt a méreg, Damien komor tekintete pedig, egyáltalán nem segít a dolgon. Közel állok hozzá,
hogy Colton után menjek és alaposan megmondjam neki a véleményem, nem túl kulturált formában, azonban
még mielőtt olyat tennék, amit később megbánnék, jobbnak látom, ha inkább sürgősen eltűnök.
– Megyek, lefekszem – puffogok, és már indulok is az épület felé.
– Mi ez a morcos hangulat, Vadócka? Nem akadt senki, aki oldja a feszültséget?
Megtorpanok és ökölbe szorítom a kezem, egy hajszál választ el attól, hogy visszaforduljak és lekeverjek
neki egy hatalmas pofont. Nem zavarnak az epés megjegyzései, sőt, furcsamód szeretem is őket, csakhogy
ezúttal nem a móka kedvéért mondja. Inkább szemrehányó és gúnyos, mintsem incselkedő.
– Nahát, nahát. Nem mondasz semmit? – Hallom a hangját közvetlen közelről.
– Nem tudnék olyat mondani, ami nem lenne sértő, úgyhogy nem, nem mondok semmit – jelentem ki
határozottan.
Elindulok, miközben megpróbálok nem tudomást venni róla, hogy közvetlenül mögöttem lépdel, és szinte
érzem a testéből áradó forróságot. De az is lehet, hogy én lángolok a dühtől, a vágytól. Már magam sem tudom,
milyen érzelmek kavarognak bennem.
– Hiába hajtogatom folyamatosan, hogy egy hatalmas orgazmus csodákra képes. Morcosság ellen a legjobb
megoldás – tér vissza a játékosság a hangjába, de képtelen vagyok elvonatkoztatni az előbbi számonkérő
hangnemtől. – Pedig azután a műsor után, igencsak csodálkozom, hogy nem vetette ki a hálóját rád legalább
egy tucat férfi. – teszi még hozzá.
A szavak tele vannak nehezteléssel és sértődöttséggel. Nálam pedig ez a mondat az utolsó csepp a
pohárban. Megállok, annyira meglepi a hirtelen mozdulat, hogy belém ütközik, majdhogynem fellökve engem.
– A kedves barátoddal összebeszéltetek, hogy ma én leszek az utálat tárgya? Semmi közötök hozzá, hogy
kivel, mit csinálok – zúdítom a Colton iránt érzett dühömet is Damienre. – Akár azzal a tucat férfival is együtt
lehettem volna egyszerre, akkor sem tartoznék neked elszámolással. – adom ki minden keserűségem, de
nyomban meg is bánom, mert bűnbánó tekintettel néz a szemembe.
– Én nem úgy gondoltam – próbál mentegetőzni.
– Mégis kimondtad – támadok neki. – Nem önszántamból vagyok itt és nem én akartam felmászni arra a
rúdra sem. Ebbe az egészbe te rángattál bele és még van képed bármit is számonkérni rajtam. – kelek ki
magamból, mintha az elmúlt napok történései egyetlen, súlyos sziklává változtak volna és most maga alá
temetne. – Legalább egyetlen percre félretehetnéd azt a hatalmas egód, és belegondolhatnál az én helyzetembe.
Újra itt találtam magam. Kiderült, hogy különleges képességeid vannak, hogy minden valóság volt. A szemem
láttára raboltak el egy lányt. Van egy férfi, aki ki nem állhat és még az okát sem tudom. És itt vagy te is, aki
olyan érzéseket vált ki belőlem, amiket még soha senki. Ráadásul ez mind néhány nap leforgása alatt zúdult
rám. – hajtom le a fejem. Nem tudom eldönteni, hogy ordítsak vagy zokogva roskadjak össze, olyannyira
maguk alá temetnek az érzelmek.
– Nem akartalak megbántani – kerül közelebb hozzám. – Egyszerűen csak… – suttogja.
Gyengéden a fülem mögé simít egy tincset. A szívem nyomban a torkomban dobog. Egyetlen érintés elég
hozzá, hogy úgy vágyjak rá, mint még soha semmire.
A telefonom csörgése szakítja meg a pillanatot, én pedig gondolkodás nélkül kapom fel, meg sem nézve ki
hív, csakhogy szabaduljak ebből a helyzetből.
Egyáltalán nem az szólal meg a vonal másik végén, akire számítottam, bár nem is tudom kire számítottam,
viszont egy dolog biztos, rá nem.
– Nem gondoltam volna, hogy felveszed – válik kicsit lelkesebbé Matt hangja.
Damien és az ő hülye viselkedése, meg a gyengéd érintse. Ez az egész az ő hibája, na meg az enyém, amiért
ennyire gyáva vagyok.
– Itt vagy még, Édes?
Nem akarok vele beszélni. Egyszerűen csak ki kellene nyomnom a hívást. De valamiért nem tudom
megtenni. Kicsit távolabb sétálok.
 – Itt vagyok.
– El sem tudod képzelni milyen jó hallani a hangodat. Hiányzol.
A szabad kezemmel az egyik korlátra támaszkodom. Veszek egy mély levegőt azért, hogy erőt gyűjtsek a
beszélgetéshez, de legfőképp azért, hogy ne sírjam el magam. Azt hittem, sikerült túllépnem és kiverni őt a
fejemből, de mikor meghallom a hangját, újult erővel törnek rám az emlékek és velük együtt az érzések is. Bár
lehet, hogy csak az elmúlt nap történései erősítik fel ezeket az érzelmeket.
Nem válaszolok.
– Megértem, hogy nem akarsz beszélgetni velem. Nekem úgy is jó. Elég, ha csak meghallgatsz. Nagyon
sokat gondolkoztam mióta elhagytalak.
Elhagytalak. Ez a szó örökre bevésődik a lelkembe. A torkomat fojtogatja a feltörni készülő zokogás.
Kihúzom magam, mintha ebből a mozdulatból erőt meríthetnék. A tekintetem találkozik Damienével. Biztosan
minden érzelem leolvasható az arcomról, mert aggódva figyel engem.
– Sokat gondolkoztam magamról, rólad, kettőnkről.
– Nincs olyan, hogy kettőnk – vágok közbe.
Elkeseredett sóhaj hallatszódik a vonal másik végén.
– Találkozzunk, kérlek. Elmondom, amit szeretnék, és ígérem, nem zaklatlak utána többé. Szeretnélek még
egyszer látni. Szeretnék még egyszer belenézni a csodás szemeidbe, magamba szívni az édes illatod.
Nincs joga hozzá, hogy ilyeneket mondjon nekem. A szívemnek pedig nincs joga hozzá, hogy bármit is
érezzen iránta. De bármennyire is szeretném, ezt nem én irányítom, mert Matt kimondta a szavakat, a szívem
egy nagyon apró része pedig még mindig vágyódik utána.
– Nem vagyok a városban – suttogom, mert ha hangosabban beszélnék, meghallaná a hangomon, hogy a
sírás határán egyensúlyozom. – Most mennem kell.
– Keress, ha visszajöttél. Szeretlek, Elizabeth.
Némaság borul a vonal túlvégére, én mégis mozdulatlanul állok fülemen a telefonnal és hallgatom a
csendet. Minden egyes alkalommal, amikor meghallom Matt-től ezt az egyetlen szót: szeretlek, a szívemen a
sebek újra elevenen lüktetnek.
A készüléket a táskámba dobom. Az arcomat már beborítják a könnyek. Érzem, hogy Damien mögém lép,
aztán végigsimít a karomon. Legtöbbször édes borzongás fut végig a testemen az érintésétől, de ezúttal inkább
feldühít. A tehetetlenség és keserűség, ami a Matt-tel folytatott beszélgetés miatt uralkodott el rajtam, Damien
gyengéd érintésétől csak még tovább fokozódik.
– Jól vagy?
Nem, nem vagyok jól! Mert egy kis részem, mélyen legbelül szeretne megbocsátani Mattnek. Mert minden
pillanatban amikor közelebb kerülsz hozzám, úgy érzem, képes lennél begyógyítani a szívemen ejtett sebeket,
hogy ami kettőnk között van, az különleges - ordítanám legszívesebben az arcába. De nem teszem. Dühösen
megfordulok. A hirtelen mozdulattól riadtam lép egyet hátra.
– Az egész a te hibád! – támadok neki.
– Ezt nem értem – bámul rám, magyarázatot várva.
– A te hibád, hogy meg sem néztem ki hív. Te tehetsz róla és az átkozott érzések, amik elöntenek, ha a
közeledben vagyok. Te tehetsz róla, hogy ismét végig kellett hallgatnom a bocsánatkérését, azt, ahogy
kimondja, szeretlek. – A könnyek újult erővel kezdenek végigfolyni az arcomon. – Fogalmad sincs milyen érzés.
– zokogok.
A következő pillanatban Damien karjaiban találom magam. Gyengéden magához húz, mindenféle
megjegyzés, magyarázat nélkül. Tétován ölelem át. Hagyom, hogy fokozatosan átjárja mindenem a nyugalom,
amit a közelségétől érzek. Túlságosan jó, és túlságosan megtévesztő, úgy érzem, mintha fontos lennék neki.
Kibontakozom az öleléséből és szó szerint elmenekülök.
Tőle. Az érzéseimtől.
 Változások szele

Hangos kopogás ébreszt reggel. Kelletlenül kászálódom ki az ágyból. Nincs kedvem senkihez sem, de
azért titkon azt remélem, Damien fog az ajtóm előtt állni. Túlreagáltam a tegnap történteket és igazságtalan
voltam vele.
– Remélem, kávét is hoztál – nyitom ki az ajtót kissé még álmosan.
De Damien pimasz mosolya helyett, Colton morcos tekintetével találom szemben magam. Beles a vállam
fölött a szobába, majd simán elsétál mellettem.
– Jó reggelt! Én is örülök, hogy láthatlak. Persze, gyere csak be, egyáltalán nem zavarsz – motyogom,
miközben becsukom utána az ajtót.
– Rengeteg dolgunk lesz ma – áll meg az ágy mellett karba tett kézzel. – Először is, fel kell hívnod a
milliomosunkat és elfogadni a meghívást! Persze, ha eddig még nem tetted meg.
Az éjjeliszekrényen álló órára pillantok, alig múlt hét óra.
– Persze, hajnalok hajnalán az volt az első dolgom, hogy felverjem a legédesebb álmából – teszem én is
keresztbe a kezem.
– Akkor mondom mi lesz. Visszajelzel a fickónak, aztán…
– Na, jó! Várj egy percet! Először is, addig, amíg nem ittam kávét nem csinálok semmit. Másodszor pedig,
örülnék neki, ha elmennél és legalább hagynál nyugodtan átöltözni.
Szokás szerint semmi válasz. Kezdem úgy érezni, mintha minden mondata előtt tanulmányozna, hogy
olyan feleletet adjon, amivel egy másodperc alatt magára haragít. Csakhogy ezúttal nem fogom megvárni az
újabb goromba megjegyzését. Egy vállrándítással ellépek mellette és a kis komód mellett állok meg, hogy
kivegyek belőle néhány ruhát.
– Idefigyelj, bogaram! – terem mellettem és becsukja a fiókot, amit az imént nyitottam ki, majdnem
odazárva az ujjaimat. A hangja megint fenyegetőn hat. Kezdek torkig lenni ezzel a hangnemmel. Dühösen
fordulok felé, miközben a kezemben lévő ruhadarabbal lelököm a szekrényen lévő vizet. A pohár hangos
csörömpöléssel törik szanaszét a padlón, a tartalma pedig Colton nadrágján landol.
– Nem tudsz vigyázni! – mordul fel.
Figyelmen kívül hagyva a morgolódását letérdelek, hogy összeszedegessem a nagyobb darabokat, a
szemem sarkából látom, ahogy nekiáll kigombolni a nadrágját. Már a cipzárt is lehúzza, és éppen lefelé kezdi
tolni a ruhadarabot, amikor tudatosul bennem, hogy éppen előtte térdelek, ráadásul semmiféle alsó nem
bukkan elő a nyitott nadrág mögül.
– Mi a fenét művelsz? – pillantok fel rá rémülten. Gyorsan felpattanok, még mielőtt farkasszemet néznék a
farkával. Nem mintha nem lennék rá kíváncsi, de a tulajdonosát jobban utálom annál, minthogy a csábító
testrészeit tanulmányozzam. Azonban a nagy igyekezetemben, hogy meneküljek a kínos találkozás elől, a
hajam belegabalyodik a cipzárjába.
– Jó reggelt, Vadócka! – lép be Damien. – Békével jöttem, úgyhogy… – Amint meglát minket, nyomban
torkán akad a szó.
Rápillantok. Teljes döbbenettel áll az ajtóban.
– Azt hiszem, jobb, ha én most megyek – hebegi gyorsan és már fordul is meg.
– Várj! Inkább gyere és segíts! – szólok utána.
Ennek hallatán teljesen ledermed. Úgy áll az ajtó előtt, mint akit betonba öntöttek. Ekkor belegondolok a
helyzetébe és nehezen tudom visszafogni magam, hogy ne nevessek fel hangosan. Belép az ajtón és azt látja,
hogy Colton kigombolt nadrággal áll, én pedig előtte térdelek és mindezek fejében még segítséget is kérek tőle.
– Damien, ez nem az, aminek látszik. Segítenél, kérlek.
– Igazán nem gondoltam volna, hogy segítségre van szükséged bizonyos tevékenységekhez. Szívesen adok
leckéket, de csakis magánórát vállalok.
– Segítenél már végre! Beakadt a hajam. És hidd el, mindenhol szívesebben lennék, mint Colton előtt
térdelve.
Végre megmozdul, és visszafojtott nevetéssel megindul felénk.
– Hát, haver! Ilyet sem mondtak még nekem. Milyen ezt hallani? Igazán kíváncsi vagyok rá.
– Mivel ez az érzés kölcsönös, hidegen hagy a dolog – morogja Colton. Csakhogy a testi reakciói nincsenek
összhangban azzal, amit mond. Mivel közvetlen közelről szemlélhetem az ágyékát, nem tudom nem észrevenni,
hogy a nadrágja igencsak feszül néhány helyen.
Kezdem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Damien meg persze lassan, ráérősen sétál felénk. Aztán a
kezében lévő csészét leteszi a kis szekrényre olyan óvatosan, mintha egy milliókat érő porcelán lenne.
– Istenem, Damien – sóhajtok türelmetlenül.
 – Tetszik ez a megszólítás – lép végre mellénk. – De a sóhajt még gyakorolni kell, egy kicsit több átéléssel
kérem legközelebb.
Néhány pillanat alatt kibogozza a hajam. Amint kiszabadulok a fogságomból, úgy pattanok fel, mintha az
életem múlna rajta.
– Megyek, ruhát cserélek – néz rám szemrehányóan Colton. – Egy óra múlva találkozunk, addigra szedd
össze magad! – fúrja belém haragos tekintetét, aztán kisiet a szobából.
Megkönnyebbülten nézem végig, ahogy bezárja maga után az ajtót. Lerogyok az ágyra.
– Nem igazán kedveled, igaz? – néz kíváncsian a szemembe Damien.
– Én megpróbáltam. Tényleg – szabadkozom, bár fogalmam sincs miért.
Talán mert akárhányszor együtt látom őket, látszik – bármennyire is próbálják tagadni –, nagyon is közel
álltak egymáshoz és bármi is szakította meg a barátságukat, azt a láthatatlan köteléket nem tudta elvágni. Még
most is ott lebeg körülöttük a rengeteg ki nem mondott szó.
A helyzet valamelyest javult, mióta kettesben hagytam őket Damien lakásában. De úgy érzem, még
rengeteg megbeszélnivalójuk lenne.
– Mondjuk, ő sem igazán kedvel – húzom el a szám. Erre egy halvány kis mosoly jelenik meg az arcán. –
Régóta ismeritek egymást?
Lazán a szekrénynek támaszkodik és zsebre vágja a kezét.
– Egy ideje – érkezik a tömör válasz, de már ez is haladás, mert legalább válaszol.
– Jó barátok voltatok, igaz?
– Ezt miből gondolod? – Kérdésre kérdéssel felel. Már megint hárítani próbálja a faggatózásom, de most
észre is vettem. Még a végén kiismerem.
– Látszik rajtatok – adom meg végül a választ. – Szavak nélkül kommunikáltok. Mintha egyetlen
pillantással egy teljes társalgást folytatnátok le. Mi történt? Egy ilyen barátság nem ér véget, csak úgy.
– Ez egy hosszú és rém unalmas történet. Talán egyszer majd elmesélem – néz rám szigorúan. Minden
egyes pillantása azt üzeni, részéről ez a téma lezárva. Szívesen faggatnám még tovább, de tudom, úgysem
kapnék választ. Pedig egyre jobban izgat, mi történhetett kettejük között, hogy még egymás fejét is péppé
akarták verni. – Most azért jöttem, hogy veled beszéljek. – tereli másfelé a beszélgetést. – Ami tegnap este
történt… - kezdi, de nem fejezi be a mondatot.
Úgy áll velem szemben, mintha valami szörnyű hírt kellene közölnie, vagy mintha zavarban lenne.
Tekintve, hogy nincsenek önbizalom problémái, sőt nagyon is fejlett, inkább az elsőre tippelek és ez egy kicsit
megrémít.
– Nagyon hülye voltam – süti le a szemét.
Lehet, hogy mégis inkább zavarban van?
Várom, hogy folytassa, de némán áll.
– És mogorva – teszem hozzá, ügyelve, hogy kiérezze a hangomból, már egyáltalán nem vagyok mérges.
Rám emeli éjsötét tekintetét és mélyen a szemembe néz. Egyszerre imádom és utálom ezt a pillantást.
Megbabonáz, magához láncol és képtelen vagyok szabadulni a vonzástól. Olyan, mintha a lelkem meztelenre
vetkőztetné és mindent kiolvasna belőlem, azokat a dolgokat is, amiket még magamnak sem mernék bevallani.
A padlót kezdem bámulni a lábam előtt, hátha így szabadulni tudok az édes fogságból és talán a szívem is
képes lesz újra normálisan verni, mert mióta a szemembe nézett, őrült módon kalapál.
– És mogorva – ismétli meg a szavaimat, én pedig bátortalanul pillantok rá. Csibészes fény csillan a
szemében.
– És túlreagáltad – folytatom.
– És túlreagáltam – indul meg felém.
– És igazságtalan.
– És igazságtalan – ül le mellém. Olyan közel, hogy a válla finoman súrolja az enyémet. Csupán ez az egy
apró, ártatlan érintés elég hozzá, hogy a testem és a vágy, amit iránta érzek, feléledjen.
– És féltékeny.
Érzem, ahogy megdermed körülöttünk a levegő. Nem merek megszólalni, sőt mozdulni sem. Félek, hogy
eltűnik a közelemből.
– Nem voltam féltékeny, csak nem tetszett, hogy más is látta azt a táncot. Talán kicsit zavart is, ahogy
nyálcsorgatva sóvárogtak utánad.
Felé fordulok, miközben egy elégedett mosoly jelenik meg az arcomon. Nagyon is tetszenek az elhangzott
szavak. De, ami még ennél is nagyobb hatással van rám, az, hogy ezúttal őszintén válaszolt anélkül, hogy az
öntelt arrogancia álarca mögé bújt volna.
– Egyszóval féltékeny voltál – lököm meg a vállammal játékosan.
Összehúzott szemöldökkel néz rám. Még azok az apró ráncok is vonzóak rajta, amik keresztezik a
homlokát. Meg sem próbálja tagadni, vagy valami elmés monológgal kimagyarázni a dolgot.
– De nem csak én viselkedtem igazságtalanul az este folyamán – tereli el a témát.
 – Túlreagáltam a dolgot. De egyszerűen az elmúlt napok... Annyira zavaros minden még mindig. A
beszélgetés Matt-tel pedig… - Nem fejezem be a mondatot, mert nem tudom, hogyan fogalmazzam meg az
érzéseket, amik kavarognak bennem.
– Még haragszol rá?
Damien szemébe nézek. Őszinte kíváncsisággal várja a válaszom.
– Nem tudom – vonom meg a vállam. – Talán inkább magamra haragszom, az érzéseimre.
– Hiányzik?
Nagy levegőt veszek, aztán lassan fújom ki, mintha ezzel a keserűséget is el tudnám űzni magamból.
– Annak ellenére, amit tett, igen, vannak pillanatok amikor hiányzik.
Elfordítom a fejem és lesütöm a szemem. Úgy érzem, szégyellnem kell magam emiatt. Ujjak érintik meg az
ágyon pihenő kézfejem. Először finoman, tétován siklanak végig a bőrömön, majd a meleg tenyér teljes
egészében betakarja.
– Hosszú ideig voltatok együtt?
A szakítás óta nem beszéltem ezekről az érzésekről. Igyekeztem mélyen eltemetni magamban, úgy tenni,
mintha nem is léteznének. De most mégis gondolkodás nélkül csúsznak ki a mondatok a számon. Mintha
Damien gyengéd, búgó hangja, bőre melege az enyémen, férfias illata, ami teljesen körbeleng, megnyitna
bennem valamit.
– Öt évig. Tudod, mindig azt hittem, a kapcsolatunk örökké fog tartani. Olyan tökéletesnek tűnt. Legalábbis
én annak hittem. De most belegondolva, annyira naiv voltam.
– Csak szerelmes.
Felé kapom a tekintetem. Engem néz. Figyeli minden rezdülésem. Annyi gyengédség van a pillantásában,
hogy összeszorul a szívem.
– Kezdem azt hinni, a szerelem olyan, mint egy drog, elveszi az ember józan eszét.
Ujjai az enyémekbe kulcsolódnak.
– Az a legrosszabb az egészben, hogy van egy olyan részem, egy egészen pici részem, ami szeretne
megbocsátani neki. Utálom ezt az érzést. Arra vágyom, hogy semmit se érezzek, ha meghallom a hangját, vagy
ha a közelemben van.
Ismét elárasztanak a fájdalmas emlékek, és alattomos könnycseppek áztatják az arcom.
Közelebb húzódik hozzám, szabad kezét az arcomhoz emeli. Tenyere gyengéden simul a bőrömre, aztán
hüvelykujjával letörli a szomorúság cseppjeit.
– El kell engedni azt, aki könnyeket csal a szemünkbe – mondja, miközben folyamatosan simogatja az
arcom.
Annyira jó az érintése. Minden érzékem életre kelti. Tekintete a számra vándorol, majd az ujjai is követik.
Lassan, puhán, érzékien végigsimít az ajkaimon.
– És aki felszárítja őket? – suttogom.
Nagyot sóhajt. Forró lehelete cirógatja a bőröm. Lehunyom a szemem és átadom magam ennek a vággyal
teli pillanatnak.
– Gyakran a kettő ugyanaz – leheli.
Sóvárogva várom, hogy ajka az enyémet érintse. Ehelyett keze eltűnik az arcomról. A matrac felemelkedik
mellettem. Nem akarom kinyitni a szemem, mert tudom, nem az a gyengéd, érzelmekkel teli szempár fog
visszanézni rám, amitől hevesebben ver a szívem, amitől úgy érzem, egy mámoros ködben lebegek.
– Azt hiszem, kihűlt az engesztelő kávéd – ránt vissza a valóságba a hangja. Csak egy kicsit, néhány
másodpercet szeretnék még ebből a csodás érzésből.
Kinyitom a szemem. Damien – akitől a szívem úgy kalapál, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból,
akitől hatalmas gombóc nő a gyomromban – mosolyogva áll ugyanott, mint néhány perccel korábban. Mintha
ez a beszélgetés meg sem történt volna.
Visszafolytok egy csalódott sóhajt, mosolyt erőltetek az arcomra és úgy teszek, mintha nem sajogna a
lelkem. De ezúttal nem a fájdalomtól, amit Matt okozott, hanem a vágyakozástól, amit Damien iránt érzek.
– A kávé hidegen is kávé – vonom meg a vállam.
Feltápászkodom az ágyról és odasétálok hozzá. Felemelem a csészét és kortyolok belőle.
– Mit mondott, Colton? Mikor jön vissza? – Egy lépéssel előttem terem és az órára pillant. – Még rengeteg
időnk van arra, hogy végre elérjem, térden állva esdekelj előttem. – simul még közelebb hozzám.
Hihetetlen, hogy ez a pasi milyen gyorsan tud átváltozni pimasz csábítóvá, a testem és az érzékeim pedig
azonnal, mindenre készen várják az édes kínzást.
– Mikor törődsz bele, hogy esélyed sincs megnyerni ezt a fogadást? – nézek a szemébe kihívóan és az
ujjaimmal játszadozni kezdek kemény mellkasán. Ruhán keresztül is érzem a testéből áradó forróságot.
– Milyen nagy lett az önbizalma valakinek. – Tenyerét a kulcscsontomra simítja. – De hiába próbálod
tagadni, ezek itt – húzza végig a kezét a melleim között, aztán lassan araszolva elindul az egyik halmon,
egészen addig, míg ujjai elérik a mellbimbómat –, csábítóan meredezve várják, hogy megérintsem, a számba
vegyem őket. – kezd körözni rajta. Csupán csak egy leheletvékony anyag fedi a kebleimet, minden érintésére
remegés fut végig a testemen. Vágyakozó sóhaj szakad fel belőlem. A vállába kapaszkodom és még jobban a
kezéhez dörgölőzöm. – Lefogadom, hogy már most teljesen nedves vagy odalent. – suttogja a fülembe, ajka
finoman megérinti érzékeny bőrömet. Egy határozott mozdulattal lerántja rólam a falatnyi rövidnadrágot, ami
meg sem áll a bokámig, aztán ugyanilyen hirtelen mártózik meg az izgalomtól lucskos ajkak között.
Elégedettem felmordul, és mire teljesen átadnám magam a kéjes simításoknak, elrántja a kezét. Mámoros
tekintettel néz a szemembe, aztán lassan végignyalja az ujját, nedvességem minden cseppjét kiélvezve. –
Rohadt izgató, hogy ennyire vágysz rám. – kulcsolja ujjait a csuklómra és a puncimhoz vezeti, hogy én is
elmerüljek benne, aztán visszaemeli az arca elé és pont ugyanolyan élvezettel tisztogatja le nyelvével az ujjaim,
mint a sajátját. Annyira mocskos és izgató ez a helyzet, hogy a nedvességem már a combom belsején folyik
végig. – Simogasd magad! – adja ki az utasítást. – Végig akarom nézni, ahogy a saját érintésedtől remegve
élvezel el a karjaimban.
Félénken nézek a szemébe, teljesen váratlanul ér ez a kérés, talán még el is pirulok kissé.
– Nahát! Csak nem zavarba hoztalak – mosolyodik el és gyengéden végigsimítja az arcom. – Imádnivaló
vagy ilyenkor. – suttogja az ajkaimba. Annyira vágyom a csókjára. – De én azt szeretném, ha ezúttal az
orgazmustól lenne kipirult az arcod. – fonja körbe a csuklóm ismét, aztán a szájához emeli és egy lágy csókot
ad rá, majd az egyik mellemre vezeti. Tenyere a kézfejemre simul. – Érzed, milyen kemények a bimbóid? –
mozdítja meg a tenyerem rajta. A ruhán keresztül is érzem, ahogy a duzzadt csúcs, érzékenyen feszül a
kezemnek. – Tudom, hogy téged is éppúgy felizgat ez, mint ahogyan engem. – simul hozzám még közelebb és a
dombomhoz nyomja a nadrág mögött megbújó kőkemény farkát. Kezünket lejjebb vezeti, annyira nedves
vagyok, hogy akadály nélkül siklanak az ajkak közé. – Csak add át magad az élvezetnek! – Ujjainkat belém
csúsztatja, de nem moccan, várja, hogy én tegyem meg a következő lépést. Annyira vágyom a kielégülésre,
hogy a kéjes gyönyörök átjárják az egész testem. Megadóan mozdítom meg a kezem magamban, hiszen én is
éppúgy akarom ezt a játékot, mint ő. Nagyot sóhajt, kezét elhúzza tőlem, majd meghallom a cipzár hangját,
megérzem a karom bőréhez simuló forró makkot. A testünk közé pillantok. Ujjaim egyre gyorsabban mozognak
a lucskos hüvelyemben, mintha nem is én irányítanám a testem. Ő pedig újra és újra végigsimít férfiassága
teljes hosszán, szaporábban kapkodva levegő után. Hihetetlenül erotikus a látvány, ahogy egymáshoz simulva
saját magunkat kényeztetjük és annyira izgató, hogy megállíthatatlanul sodródom az orgazmus felé. Ujjam a
csiklómra szorítom, és óvatos mozdulatokkal kezdek körözni rajta, miközben a pólójába kapaszkodom,
hangosan nyögdécselve. – Ez az! – hörgi, és kíméletlenül veri a farkát. Egyik kezével megtámaszkodik
mellettem a kis komódon, arcát a nyakamba fúrja. – Élvezz el! Élvezz el, mert nem bírom tovább! – morogja a
bőrömbe. Gyorsítok a tempón és néhány erőteljesebb mozdulat után, minden porcikámban remegve élvezek el
a karjaiban. Néhány pillanat múlva forró ondóját a karomra lövellve, a nyakamat csókolgatva, harapdálva,
reszketve követ a mámoros kielégülésbe.
– Istenem, Damien… – motyogom, de érthetetlen sóhajtásba fullad az egész. Még sosem volt ennyire
intenzív a saját magamnak okozott orgazmus, mintha sosem akarna csillapodni.
Másik kezével is megtámaszkodik mellettem, körbeölelve a testével. Homlokát a homlokomnak dönti, így
nézünk egymás szemébe, még mindig zihálva. Hosszú percekig állunk szavak nélkül, de ez a hallgatás
beszédesebb mindennél. Szívünk egyszerre dobban. Még jobban hozzám simul, aztán mindkét kezével beletúr a
hajamba, majd ad egy leheletfinom csókot a homlokomra és magához húz, szorosan átölelve.
– Drága kis Vadóckám – suttogja a hajamba olyan halkan, hogy az is lehet csak a képzeletem játszik velem
és nem volt más, csak egy mély sóhaj. – Azt hiszem, talán jobb lenne, ha visszavennéd a ruhád – enged el és
távolabb lép tőlem. – Bármikor betoppanhat Colton és van egy olyan érzésem, nem különösebben örülnél neki,
ha így látna. – nyalja meg az ajkát és imádnivaló kaján kis vigyor jelenik meg a szája szegletében. – Szinte
teljesen meztelenül, élvezettől lucskosan.
Kicsit még kótyagos a fejem az iménti érzéki élménytől, és nehezen jutnak el a szavai a tudatomig, de
mikor felfogom mit is mondott, úgy kapom magamhoz a ruhám és sietek be a mosdóba, mintha üldöznének.
Megmosakszom és gyorsan felöltözöm. Egy kis hideg vizet locsolok az arcomra, hogy eltűnjön az orgazmus
okozta pír, aztán visszamegyek a szobába.
Damien lazán a komódnak támaszkodva várakozik. Amint meglát, elmosolyodik.
– Le sem tudnád tagadni, hogy az imént élveztél egy hatalmasat, a kielégült csillogás a szemedben nagyon
beszédes – vigyorog.
Gyorsan megfogom a jéghideg kávét és kortyolok egy nagyot belőle, így legalább nem kell reagálnom erre
az egyszerre arcpirító és izgató megjegyzésre.
– Most már tényleg ideje munkához látnunk – ront be a szobába Colton. – Látom a kávéd is megkaptad –
pillant a kezemben lévő csészére. – Ideje megejteni, azt a hívást.
– Mégis milyen hívásról van szó? – teszi fel a kérdést Damien és értetlenül járatja a tekintetét köztünk.
– Nem mondtad neki? – vet rám szemrehányó pillantást Colton. Aztán a válaszom meg sem várva Damien
felé fordul és magyarázni kezd. – Találtunk egy nyomot, amin elindulhatunk. Tegnap este, valami különös
oknál fogva, Liz elcsavarta annak a fickónak a fejét, akivel legutoljára látta beszélgetni Bellát.
Azt hiszem, most már hivatalosan is kijelenthetem, utálom ezt a pasit. Nincs egy olyan mondata sem,
amiben nem rejtene el legalább egy sértést irányomba.
 A csészét visszateszem a szekrényre. A porcelán kicsit hangosabban koppan, mint kellene. Persze rögtön
veszi a lapot, hogy ez neki szólt. A szeme sarkából rám pillant, aztán tudomást sem véve rólam folytatja:
– A pasas meghívta holnap estére a házába, egy összejövetelre.
– És ezt, miért csak most mondjátok? – húzza ki magát Damien. – Ideje telefonálni és a házához is el
kellene látogatnunk.
– A számból vetted ki a szót – helyesel Colton.
A két férfi úgy fellelkesedik, mintha legalább egy orgiára kiszülnének. Velük ellentétben, rajtam egyre
jobban úrrá lesz valamiféle baljós előérzet.

– Én szétnézek! Ti maradjatok itt és figyeljétek a terepet! – állítja le a motort Colton egy óriási villa előtt,
ami már vetekszik egy kisebb palota méretével. – Ha valami gyanúsat látsz, azonnal telefonálj! – adja ki az
utasítást Damiennek, aztán kiszáll az autóból és eltűnik a fák között, amik körülveszik a tekintélyes birtokot.
Míg én azt figyelem, ahogy Colton kámforrá válik, kinyílik a hátsó ajtó és Damien behuppan mellém.
– Nos, mivel ütjük el az időt? – húzza fel a szemöldökét és villantja meg csibészes mosolyát.
– Mondjuk, beszélgethetnénk – vetem fel az ötletet. – Lenne néhány kérdésem.
Elgondolkodva hümmög.
– Legyen. Legfeljebb, nem válaszolok – dől hátra, de a huncut csillogás még mindig ott van a szemében.
– Mi a kedvenc ételed?
Gyanakodva néz rám, mintha éppen valamiféle csapdába készülnék belecsalni, de azért válaszol.
– Sajtos tészta. – Meglep ezzel a válasszal és bizonyára az arcom is tükrözi ezt. – Most miért nézel úgy rám,
mintha három fejem nőtt volna. A sajtos tészta nagyon is finom.
– Olyan ínyencnek gondoltalak, aki kaviárt eszik, és olyan ételeket, amiknek képtelenség kimondani a
nevét.
Próbálja visszafogni a nevetését.
– Attól, hogy van néhány szállodám, még nem fogom szeretni a nagy tányéron kis semmi ételeket.
Szükségem van a kalóriára, ha bírni akarom az iramot – kacsint egyet.
– Honnan tudod, kinek van szüksége az Ámor-i segítségedre? Erre is van egy különleges képességed? –
folytatom a faggatózást.
– Így is sokkal többet árultam el neked, mint kellett volna. Hidd el, jobb, ha nem tudsz mindent. Egyébként
pedig, ha mindent felfedek, odavész a rejtély, ami még vonzóbbá tesz – tér ki a válaszadás elől.
– Milyen titokzatos vagy, mint egy szuperhős. Mondjuk, mint Batman, aki fekete köpenyben járja az
éjszakát.
Felnevet. Jóízű kacagása betölti az autót.
– Ez inkább úgy hangzott, mintha szatír lennék. Inkább maradok Ámornál, aki az éj leple alatt kábulatba
ejti a lányokat a szerelem nyilaival.
Gyorsan végignézek rajta. Határozottan kábulatba ejtő. De még mielőtt a gondolataim ismét rossz irányt
vennének, inkább felteszem a következő kérdést.
– Mi a kedvenc színed?
Látványosan ásít egy nagyot.
– Tényleg ennyire futja? Tegyük egy kicsit érdekesebbé a játékot – fordul felém a teljes testével. – Ha te
kérdezel, én is teszek fel egyet kérdést.
– Miért van olyan érzésem, hogy ez valami csapda? – Ezúttal rajtam a sor, hogy kétkedve nézzek a
szemébe.
– Nem tudom. Én ártatlan vagyok, mint a ma született bárány. És mivel ez egy kérdés volt, most én
következem.
Gondolataiba mélyülve vakargatja az állát. Én pedig gondolatban a fejemet fogom. Mindig bedőlök neki.
Remekül ért az emberek manipuláláshoz, vagy csak én vagyok annyira naiv, hogy nem látok át rajta.
– Vad vagy gyengéd?
Éreztem, hogy valami hasonló kérdést fogok kapni. Szerintem az egyik kedvenc időtöltése lett, hogy a
legkülönfélébb módon hozzon zavarba, csakhogy annyi izgatóan mocskos dolgot műveltünk már, hogy ez nem
olyan egyszerű feladat.
– Vad – vágom rá határozottan, mindezt úgy, hogy a leghalványabb pír sem jelenik meg az arcomon.
– Ugye tudod, hogy ez sok mindent elárul rólad? – húzódik mosolyra a szája. – Csak két egyszerű szót
mondtam, te mégis megválaszoltad a kérdést, holott azt sem tudtad mire vonatkozik.
Szeretnék vitába szállni vele, de semmilyen érvet nem tudok felhozni ellene, bármennyire is töröm a fejem.
Ráadásul olyan átható tekintettel néz rám, hogy kezdem zavarban érezni magam.
– Akkor felvilágosítanál mire is vonatkozott a kérdés?
– Természetesen a szexre –vigyorog. – Mivel ez is egy újabb kérdés volt, most megint én következem.
 A kis pimasz pár másodperc alatt átvette a beszélgetés felett az irányítást.
– Azt hiszem, elég volt a kérdésekből – zárom le Damien kis játszadozását.
Durcásan keresztbe teszi a karját a mellkasa előtt, de azért a féloldalas mosolya nem halványul.
– Akkor valamilyen más elfoglaltságot kell találnunk. Lássuk csak, mi legyen az? – Úgy tesz, mintha
hatalmas fejtörést jelentene neki a dolog. A semmibe mered, és az állán dobol.
Míg várom, hogy előálljon a következő elmés ötletével, összekötöm a hajam. Szörnyű hőség van az
autóban.
– Jobban tetszik, ha szabadon hagyod – vet rám egy futó pillantást, aztán a házra szegezi a tekintetét.
– Most ezzel kell beérned – vonom meg a vállam. A szokásosnál is melegebb van, ráadásul a motort sem
járathatjuk, nehogy meghallják, ezért klíma nélkül ülünk a hátsó ülésen. Nincs az az isten, hogy most
kiengedjem a hajam. Így legalább egy fokkal elviselhetőbb. – Egyébként a férfiak nincsenek odáig a lófarokért?
Bele lehet kapaszkodni, ha úgy hozza a helyzet.
Teljes testével felém fordul és elgondolkozva méreget.
– Azt hiszem, ezt az elméletet tesztelnem kell – vigyorodik el.
Megragadja a hajam és a kezére tekeri. Finoman, de határozottan meghúzza, hogy jobban hozzáférhessen a
nyakamhoz. Forró lehelete végigsimítja a bőrömet. Elégedetten hümmög és ez az apró hang is elég ahhoz, hogy
minden porcikámat átjárja a sóvárgás.
– Határozottan tetszik – suttogja a fülembe. Közelebb húzódik hozzám. Ujjával végigsimítja az arcomat,
lassan araszolva lefelé a szám irányába. Keze az ajkaimra siklik. Lehunyom a szemem és egy elfojtott sóhaj
kíséretében élvezem a kényeztető érintést. Ajkaim szétnyílnak és finoman végignyalom az ujja hegyét. Még
erősebben kapaszkodik a hajamba. – Van egy másik elmélet is – leheli a bőrömre. – A nők is odáig vannak a
lófarokért. – Kezét lejjebb vezeti az állam vonalán, a nyakamon át a kulcscsontomra.
– És mégis kinek van még itt lófarka? – csipkelődöm, miközben a mellkasára simítom a tenyerem.
– Szerinted ez mi? – Megragadja a mellkasát simogató kezem és határozottan lefelé csúsztatja, mielőtt
tenyerem elérhetné a nadrágot, megállítja és a hasához szorítja, hogy még véletlenül se tudjam megmozdítani,
ezzel egy csalódott sóhajt csalva elő belőlem. Bizsereg az ujjam, hogy megérintsem a farkát. – Akarod? –
suttogja, lágyan harapdálva a fülcimpán.
– Szeretném megérinteni – szólalok meg sóvárogva és végignyalom a kiszáradt ajkaimat, ő pedig olyan vad
tűzzel a szemében figyeli minden rezdülésem, hogy teljesen nedvesen, mindenre készen ülök mellette. Elég
lenne egyetlen érintése és bármit megtennék, amit csak kér. Sosem gondoltam volna, hogy lehet valakit ilyen
hévvel kívánni. Érzem, ahogy keményen lüktet a tenyerem alatt, kihúzom a kezem, ő pedig hagyja, majd
gombolni kezdem a nadrágot. – Szeretném megízlelni. – Kezem a szövet alá siklik, hogy kiszabadítsam a
kemény farkát. Ujjaim a tövére szorítom, lassan felcsúsztatom egészen a selymes makkig, aztán
hüvelykujjammal teszek néhány kört a forró bőrön, szétkenve az előbukkanó cseppeket. Fejét az ülésnek
támasztja, lehunyja a szemét és a tenyeremnek simul. Erősebben szorítom a keményen meredező szerszámot.
Megmozdítom a kezem, lassan simítva végig egészen le a tövéig, kiélvezve minden centimétert, aztán újra fel.
Mozdulataimra felmordul és ez a mély sóvárgással teli hang még inkább felizgat.
Kezét kiszabadítja a tincsekből. A csípőmbe markol, és az ölébe ránt. Lovagló ülésben ülök rajta, miközben
egyre gyorsabban mozog a csuklóm.
– Én tudod mit szeretnék? – cirógatja meg a combon. Minden érintésébe beleremegek. – Mélyen elmerülni
benned. – csókolja végig a nyakam, nedves nyomot hagyva maga után a melleim felé araszolva. – Keményen
megkefélni itt, a hátsó ülésen, hogy remegve élvezz el a karjaim között.
Nincs erőm tovább ellenállni neki, érezni akarom, ahogy teljesen kitöltve, féktelenül mozog bennem.
Félretolom a bugyimat és vaskos szerszámát a lucskos réshez vezetem.
– Mit művelsz? – suttogja a szavakat az ajkamba.
Ő is éppen olyan szaporán veszi a levegőt, mint én. Ugyanolyan szenvedély lobog a szemében, mint amit én
is érzek.
– Azt, amire már túl régóta vágyom – rebegem.
– Arról volt szó, hogy figyeltek. Nem pedig arról, hogy a hátsó ülésen dugtok – csapja be maga után a
kocsiajtót Colton.
Rosszabb időzítés nem is lehetett volna. Zavartan mászom le Damien öléből, majd visszahuppanok az
ülésre. Próbálok elnyomni egy csalódott sóhajtást.
– Nyugi! A környéken is rajta tartottam a szememet – mondja Damien és olyan nyugalommal igazítja
vissza magát a nadrágba, mintha semmi sem történt volna az elmúlt néhány percben.
Nekem bezzeg őrülten zakatol a szívem és hatalmas erőfeszítésembe telik, hogy ne rúgjam ki Coltont a
kocsiból, és másszak vissza Damien ölébe, hogy végre megtapasztaljam, tényleg annyira olyan jó-e vele, mint a
képzeletemben.
– Igazán? És mióta hívod a női melleket környéknek? Mert nekem nagyon úgy tűnt, hogy csak azokon
tartottad a szemed – fordul hátra a kedvenc barátom és néz farkasszemet Damiennel. Persze rólam tudomást
sem vesz. Bár ez így nem teljesen igaz, mert vet rám egy gyűlölködő, futó pillantást.
 – Nem rohant le minket az FBI, nem támadtak ránk katonák, sőt még vérszomjas fenevadak sem jelentek
meg. Szóval indulhatnánk, mert lenne még néhány elintéznivalóm.
– Figyelemre méltó a biztonsági rendszer – kezd bele Colton, miközben beindítja a motort. – Nem lesz
egyszerű bejutni, de megoldható.
– Remek! Ha megoldható, akkor meg is oldjuk – jelenti ki eltökélten Damien.
Az út hátralévő részében síri csend telepszik ránk. Mindenki a gondolataiba mélyedve figyeli a mellettünk
elsuhanó tájat. Egy örökkévalóságnak tűnik a visszavezető út. Minden részem kínzóan sajog és csak Damien
után vágyakozik.
Colton leparkol a szálloda előtt, de nem állítja le a motort.
– Azt ajánlom, pihend ki magad bogaram – fordul hátra. – Formában kell lenned, ha el akarod terelni a
pasas figyelmét, mert nagy szükség lesz rá.
Milyen kedves – húzom el a szám és szúrós tekintettel meredek rá, de mindannyiunk érdekében, inkább szó
nélkül hagyom a megjegyzését. Helyette megfogom a kilincset és gyorsan kiszállok a kocsiból, aztán elindulok
a hotel felé.
– Igazad van! – siet a nyomomban Damien. – Tényleg nem kedvel.
– Nem mondod? – pillantok rá. – Bár az érzés kölcsönös. Nem tudom, mi baja lehet velem, amikor nem is
ismer.
– Én már meg sem próbálom megfejteni, mit miért tesz, és mi jár a fejében.
Remek. Ha a legjobb barátja számára is rejtély ez a férfi, akkor én soha a büdös életbe nem fogom
megérteni ezt az ellenségeskedést.
– Néha olyan, mintha valami robot lenne – merengek magamban.
– Milyen igazad van – nevet fel. – Colton a robotzsaru. Olyan régóta csinálja ezt a munkát, hogy szerintem
már el is felejtette, hogyan kell lazának lenni. – áll meg, mert időközben elértük a szobámat.
– Te laza vagy helyette is.
– Az lennék? – húzza fel a szemöldökét. – Ez az első dolog, ami eszedbe jut rólam? Nem valami olyasmi,
hogy szexi, imádnivaló, okos – díszeleg az arcán az öntelt vigyor.
Megragadom a ruháját és a falnak nyomom.
– Inkább az, hogy kívánlak – futtatom végig az ujjam a mellkasán, hasán.
Közelebb húzódik hozzám. Államat a mutató és hüvelykujja közé fogja, aztán kissé megemeli, hogy mélyen,
egész mélyen a szemembe nézhessen. Elveszek a tekintetében és a gyomromból kiinduló remegés átjárja az
egész testem. Végigsimít a számon, lassan, érzékien.
– Szóval a farkamat szeretnéd? – suttogja közelebb hajolva hozzám, annyira, hogy csak pár centi választja
el az ajkainkat egymástól. – Ezt? – fogja meg a nadrág felett kalandozó kezem és a keménységére vezeti. – Ugye
tudod, mivel jár, ha ezt itt megkapod? Én nyerem a fogadást.
– Nem érdekel. Téged akarlak – rebegem és eltüntetem a köztünk lévő távolságot, leheletnyi csókot hintve
a szájára. – Csak téged.
Megszorítja a csuklóm, izgatottan várom, vajon hová szeretné vezetni, de legnagyobb meglepetésemre
elhúzza és eltol magától. Értetlenül nézek rá. Képtelen vagyok megszólalni, csak bámulom sötét szemét és
próbálom kiolvasni a tekintetéből, mi járhat a fejében, de lehetetlen a feladat. Olyan, mintha minden érzelem
elszállt volna belőle, egy hideg márványszobor áll velem szemben. Azonban, valahol mélyen ott kavarog az
éjsötét szempárban a bizonytalanság, amit már oly sokszor láttam és ez bennem is kételyeket ébreszt.
– Damien – ejtem ki a nevét halkan és teszek egy apró, tétova lépést felé.
– Nincs időm erre. – Hangja keményen cseng. – Néhány fontos dolgot el kell még intéznem. – veti oda
távolságtartóan és elsétál, én meg csak állok mozdulatlanul és nézem távolodó alakját, miközben szörnyű
csalódottság kerít hatalmába.
 Most már biztos

Fekszem az ágyon és az ablakon át figyelem a felkelő napot. Alig aludtam valamit, egyszerűen nem
tudtam kiverni a fejemből Damien viselkedését. Lehunyom a szemem, hátha elnyom az álom, bár nincs sok
értelme, mert a gondolataim megállás nélkül körülötte forognak. Egy beletörődő sóhajjal ülök fel, esélytelen,
hogy vissza tudjak aludni. Inkább felöltözöm és lesétálok a partra, ahol most minden csendes és békés.
A lágy homokban lépdelve jövök csak rá mi történhetett. Egyszerűen megunta a játékot. Elérte, amit akart,
ezzel együtt elmúlt az izgalom is. Teljesen érdektelen lettem a számára.
Hogy lehetek ennyire naiv – rázom a fejem.
Hagytam, hogy a vágyakozás irányítsa minden cselekedetem és átvegye az uralmat a józan ész felett.
Többet képzeltem ebbe az egészen furcsa kapcsolatba, ami köztünk van. Többet, egy egyszerű fogadásnál. Pedig
számára csupán csak ennyit jelentett; egy vérpezsdítő játékot, ami elszórakoztatja kicsit.
A felismerés fájdalmasabb, mint gondoltam. Összeszorul a mellkasom. Túlságosan megkedveltem.
Közelebb került hozzám, mint kellett volna, közelebb, mint szabad lenne. Talán itt az idő, hogy hazautazzam,
még mielőtt elmélyülnek az érzéseim, teljesen belegabalyodom a csábító Ámorba és arra eszmélek, hogy ismét
összetörik a szívem.
A víz szélhez sétálok és leülök a selymes homokba. Hallgatom a tenger morajlását, nézem, ahogy a vízfodor
újra és újra eléri a partot, elmosva mindent. Bárcsak az élet is ilyen egyszerű lenne, egy hatalmas hullám
eltörölné a bánatot, kétséget, gondokat, hogy aztán tiszta lappal kezdhessük újra.
Végigtekintek a környéken. Csodás ez a hely, a tenger kéksége, a növények buja zöldje, a melengető levegő.
El tudnám képzelni, hogy itt éljem le az egész életem. Nehéz lesz innen elszakadni.
– Ilyenkor hajnalban a legszebb – szólal meg Damien, aztán leereszkedik mellém a homokba.
Nem fordulok felé, még csak rá sem pillantok, a szívem mégis hevesebben ver, pusztán a közelsége elég,
hogy boldogabbnak érezzem magam.
– Olyan békés és nyugodt minden – húzom fel a lábam a mellkasomhoz és a térdemre hajtom a fejem.
– Minden rendben?
Óvatosan pillantok rá, arra számítok, hogy engem figyel, azzal az átható tekintettel, mintha meg akarná
fejteni, mi jár a fejemben, de ehelyett a lágyan hullámzó vizet bámulja. Én is a tengerre szegezem a tekintetem,
mintha valami szörnyen izgalmas dolog történne a vakítóan kék víztükrön, közben azon gondolkodom, mit is
válaszolhatnék neki, végül kimondom, amit érzek:
– Nem tudom.
Ezúttal engem figyel, érzem. Próbálok nem törődni vele és legyőzni a késztetést, hogy a sötét szemébe
nézzek, mert tudom, hogy abban a pillanatban búcsút mondhatok a józan eszemnek, de hasztalan minden
próbálkozásom. Végül megadom magam és felé fordulok. Nyomban nyugalommal és melegséggel tölt el, ahogy
megpillantom az arcát.
– Olyan sok minden történt, ez alatt a pár nap alatt – folytatom. Egyszerűen kikívánkoznak belőlem az
érzések. – Össze vagyok zavarodva és fogalmam sincs, hogyan tegyem rendbe magamban ezt a szörnyű káoszt,
amikor folyamatosan történik valami.
Sóhajt egy nagyot, mintha ő is mázsás súlyt cipelne a lelkén.
– Sajnálom – szólal meg végül hosszú szünet után. Meglepetten nézek rá, de még mielőtt bármit is
mondhatnék, tovább folytatja. – Sajnálom, hogy idehoztalak és belekeveredtél ebbe az egészbe.
A kezemért nyúl és betakarja forró tenyerével. Lehajtja a fejét és az egymásba simuló ujjainkat nézi, aztán
megszorítja, mintha erőt akarna meríteni az érintésünkből. Egy újabb mély sóhaj után néz ismét a szemembe.
– Ha szeretnéd, visszatérhetsz ahhoz a reggelhez. A reggelhez amikor idehoztalak. Viszont ezúttal a saját
ágyadban, a saját lakásodban ébrednél. Ez az egész pedig nem lenne más, csak egy fura álom, az életed pedig
ugyanúgy folytatódna tovább, mintha semmi sem történt volna.
Ez hidegzuhanyként ér, a döbbenettől képtelen vagyok megszólalni, de a gondolatok villámként cikáznak a
fejemben.
– Te ezt szeretnéd? – fürkészem éjsötét szemét, hátha kiolvashatom belőle a válaszokat, mert félek, tőle
nem kapom meg azokat.
– Nem az a lényeg, hogy én mit szeretnék – fordul újra a víz felé.
– A memóriámat is ki tudod törölni? Mert ha semmissé is akarnám tenni, biztosan nem tudnék álomként
tekinteni mindarra, ami történt.
Felnevet, mintha a világ legnagyobb butaságát mondtam volna.
– Hidd el nekem Vadócka, ha akarnám, az egész csak egy álomnak tűnne, ami a feledés homályába vész.
A feledés homályába vész. Egyre csak ez ismétlődik a fejemben, de én ezt nem akarom, nem akarom
elfelejteni. Örökre az emlékezetembe szeretnék vésni mindent. A beszélgetéseket, az első csókunkat, minden
vággyal teli érintést és pillanatot. Már az emlékek hatására is hevesebben ver a szívem és izgatottan megremeg
a gyomrom.
– Nem szeretném. Nem szeretnék visszatérni oda – ejtem ki a szavakat határozottan. – Semmit sem akarok
visszacsinálni, sem elfelejteni.
Egy halvány mosoly jelenik meg a szája szegletében. Elengedi a kezem és felemeli a karját. Egy
másodpercre azt hiszem, meg akar érinteni, végigsimítani az arcomon. Szeretem, amikor tenyere a bőrömre
simul. De nem ezt teszi, csupán dús hajába túr, aztán feltápászkodik mellőlem.
– Nemsokára lesz egy találkozóm. Van kedved elkísérni?
Felnézek rá, arca ismét derűs és a huncut csillogás is visszatér a szemébe.
– Van bármi köze a meztelenkedéshez? – kérdezem gyanakvóan.
– Nincs – vágja rá nevetve és felém nyújtja a karját. Tenyerem a tenyerébe csúsztatom, aztán felsegít a
földről. – Tetszeni fog az a hely. – teszi még hozzá.
– Talán újra hegyet kell másznunk? – faggatózom.
Széles mosollyal néz a szemembe és megrázza a fejét.
– Ezúttal a tengerszinten maradunk és szigorúan ruhás program lesz, de ha esetleg neked útban vannak,
nem tartalak vissza. Nyugodtan ledobálhatsz mindent magadról.
– Jó helyen vannak rajtam.
– Biztos vagy ebben? Mert tegnap nagyon is meg akartál szabadulni mindentől és orvul az ágyadba
csalogatni.
– Az tegnap volt – vonom meg a vállam érdektelenül. – Mára elmúlt – teszek úgy, mintha nem kelt volna
életre minden érzékem a közelében, mintha nem vágynék a közelségére, az érintésére.
– Igazán? – ráncolja a homlokát kétkedve. – Szóval elmúlt? – kerül közelebb hozzám. – Mit szólnál, ha ezt
letesztelném? – érinti meg lágyan a lábam.
Elfojtok egy sóvárgó nyögést. Tartanom kell a három lépés távolságot, mert nagyon nem lesz jó vége
annak, hogy egyetlen érintésétől is elvesztem minden józanságom, mintha az agysejtjeim szabadságolnák
magukat, mikor a közelembe kerül. Rosszul esett a tegnapi viselkedése és nem szeretném újra azt a
csalódottságot és mardosó kételyt érezni.
– Nem fogsz elkésni? – lépek távolabb és elindulok, de néhány méter után megtorpanok. – Hová is
megyünk? – nézek rá kérdőn.
– Gyere, Vadócka! – mosolyodik el és az ellenkező irányba fordul, mint amerre én indultam.
A tengermentén sétálunk a kellemesen hűs homokban.
– Régóta élsz itt? – érdeklődöm.
Annyira szeretném jobban megismerni ezt a titokzatos férfit, de csak ritkán enged be a magabiztos felszíne
alá.
– Már én sem tudom. Először csak a szálloda és a többi érdekeltségem miatt látogattam ide. Aztán az
ittlétek egyre hosszabbak lettek és mire észbe kaptam már több időt töltöttem itt, mint otthon.
Végigfuttatom a tekintetem a mesebeli tájon. Ez a hely szinte hívogat, mintha minden fuvallat azt
suttogná: maradj még, ne menj sehová.
– Ezt megértem. Nehéz innen elszakadni. Nem hiányzik a régi életed, a családod?
– Nem. Itt van minden, ami fontos számomra. És nem egy mindentől elzárt helyen vagyok, szabadon
járkálhatok az egész világban.
Elmosolyodom a saját butaságomon. Még mindig nehéz felfognom, hogy ez a hely éppoly valóságos, mint a
saját otthonom. Azt hiszem, már így marad, ez a hely mindig az álombeli szigetem marad.
– Elárulod hová megyünk?
– Milyen kíváncsi ma valaki. De csakhogy lásd, én vagyok a sziget legédesebb, legimádnivalóbb férfija,
megsúgom, hogy egy régi villához, itt a parton.
Megállok, aztán pár lépés után ő is megtorpan és szembefordul velem.
– Mi történt? – néz rám várakozóan. – Nem jössz?
– Be szabad oda mennünk? – érdeklődöm óvatosan, ahogy eszembe jut a szirten tett kalandozásunk.
Keresztbe fonja a karját maga előtt, aztán huncut mosolyra húzódik a szája.
– Ha azt mondom, hogy nem, változtat valamin?
– Nem igazán – vágom rá egyből. – Csak szeretnék felkészülni rá, ha ismét kerítést kell mászni vagy
elmenekülni.
Nevetve mellém lép, átkarolja a vállam és közelebb húz magához.
– Nyugalom, Vadócka! Ettől most nem kell tartani – enged el és játékosan megpöcköli az orrom hegyét,
aztán folytatja tovább az utat, én pedig a legszívesebben a karja után kapnék, hogy visszahúzzam magamhoz,
átöleljem és a mellkasához simuljak. – Mindjárt ott vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog. Csodás
kertje van.
– Ez is egy olyan hely, amit látnom kell, mielőtt elmennék?
 Újra a szirten töltött este jut eszembe, ami egy különleges pillanat volt a mi furcsa kapcsolatunkban; most
is valami hasonló érzés kerít hatalmába.
– Igen. Ez is egy pont olyan hely, csak alattomos magasság nélkül – kacsint rám. – Sőt, ezúttal még egy kis
mese is tartozik hozzá.
– Egy amolyan helyi mendemonda? – kíváncsiskodom.
– Így is nevezhetjük – titokzatoskodik.
Befordulunk egy kis ösvényre, ami magas, dús bokrok között bújik meg. Olyan, mintha egy titkos
mesevilágba csöppentünk volna, ahol a hős lovag és a királylány kalandozik, az út végén pedig feltűnik majd
egy csodás palota.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy villa, ami egykoron egy szerelmespár otthona volt – kezd bele
a történetbe. – Mindennél jobban szerették egymást, aztán egy nap a nő megbetegedett és bárhogyan
küzdöttek, a halál elszólította őt erről a világról. – Némán hallgatom összeszorult szívvel és mintha őt is
mélyen érintené ez a történet, komoran bámul maga elé és közben meg-megremeg a hangja.
Egy ódon vaskapu felé közeledünk. Nyikorogva nyílik ki az ajtó és a sövények mögül előbukkan egy kert,
amit lila rózsa borít. Amerre a szem ellát különböző árnyalatban pompázó virágok illatoznak.
– A nő imádta a rózsákat – folytatja. Olyan, mintha valahol teljesen máshol járna. Szeretném megfogni a
kezét, ujjaim az övébe kulcsolni. – A férfi pedig imádta a feleségét. A hamvait elszórta az imádott virágok
között, így akárhányszor végigsétált a kertben, olyan volt, mintha a szeretett nő is vele lenne. – Könny gyűlik a
szemembe. Nem bírom tovább, tenyerem a kezébe csúsztatom, ő pedig megszorítja.
– Mi történt a férfival?
– Hamarosan ő is követte a feleségét a másvilágra.
– Ez annyira szomorú – suttogom, miközben néhány kövér könnycsepp folyik végig az arcomon.
Megállunk az alacsony vaskerítés mögött pompázó virágok között. Csendben figyelem a rózsákat. Különös
kisugárzása van ennek a helynek, szívfájdító és megnyugtató egyben.
– Minden elmúlás szomorú – köszörüli meg a torkát. – Pár perc és itt vagyok. – simítja végig gyengéden a
hátam.
Beleegyezően bólintok, azonban nem tudok szabadulni a lila virágok látványától. Hosszú percekig csak
nézem őket, miközben folyamatosan a kert története kavarog a fejemben.
Egyik kezemmel megtámaszkodom a derékig érő kerítésen, a másikat pedig kinyújtom, hogy elérjem a
bokrokat és megérinthessek egy szirmot.
– Szeretnél egyet? – simul a hátamnak Damien. Riadtan rezzenek össze a váratlan közelségtől.
– Csak szerettem volna megérinteni őket. Olyan gyönyörűek.
Mellém lép és alaposan szétnéz a környéken, mintha azt figyelné, rajtunk kívül van-e még itt valaki, aztán
a kerítésre támaszkodik és egy laza mozdulattal átlendül felette. Az egyik bokorhoz lép és leszakít egy szál
virágot, majd ugyanolyan könnyedséggel, mint az előbb, visszaugrik.
– Az igaz szerelem egy darabkája – nyújtja felém.
Mozdulatlanul állok, és csak nézem őt, a játékos csillogást a szemében, a kedves mosolyt az arcán, amitől
jóleső forróság árasztja el az egész testem. Ezernyi pillangó verdes a gyomromban, a szívem pedig őrült módon
kalapál. Szeretném megérinteni, átölelni, megcsókolni, de ezúttal nem testi örömökre vágyom, nem szexre,
élvezetre és mámorra. Csak rá, az én Ámoromra.
– Köszönöm – veszem el tőle a csodás rózsát és lassan teszek felé egy apró lépést. Felemelem a kezem és
megcirógatom az arcát, ő pedig belesimul a mozdulatba. Tenyerét a kézfejemre csúsztatja, a szájához emeli és
lehunyt szemmel lágy puszit ad rá.
Ez a bensőséges pillanat döbbent rá, hogy az, amitől féltem, már megtörtént, túl közel került hozzám és a
szívemhez.
Tenyerem a mellkasára fekteti, éppen a hevesen dobogó szíve fölé. Mélyen a szemembe néz, én pedig
elveszek a gyengédségben, ami a tekintetéből árad.
– Elnézést! – szakítja meg a pillanatot egy erélyes férfihang.
Mindketten a hang irányába fordulunk, egy alacsony, idősebb férfi közeledik felénk.
– Jobb lesz, ha eltűnünk – hajol közelebb és suttogja a fülembe Damien. Ujjait az enyémekbe kulcsolja,
aztán még mielőtt bármit is mondhatnék futásnak ered, engem is maga után húzva.
Ennyit arról, hogy nem lesz semmiféle menekülés. Bár nem is értem miért lepődöm meg egyáltalán, hiszen
Damienről van szó.
Alig bírok lépést tartani vele. Lihegve fordulunk be a sarkon, aztán beránt egy keskeny sikátorba, ami
éppen egy hatalmas fa takarásában van.
– Azt mondtad, ezúttal nem kell menekülőre fognunk – nézek rá szemrehányóan és próbálok némi
oxigénhez jutni. Azt hiszem, itt az ideje, hogy sportolni kezdjek.
Ártatlan vigyorral az arcán, egyszerűen csak megrántja a vállát.
– Tévedtem.
– Melletted egy percre sem unatkozik az ember – dőlök neki az érdes falnak.
 – Nekem teljesen hétköznapi és unalmas az életem, te vagy az, aki vonzza a kalandokat.
– Én? – kérdezek vissza meglepetten. – Hiszen nem csináltam semmit, te vagy az, aki mindig belerángat
valamibe. – tiltakozom felháborodva, erre halkan felnevet. – Most mi olyan vicces? – mérgelődöm.
– Semmi – hajol közelebb. – Csak olyan…
– Damien úrfi – szólal meg ismét valaki, még mielőtt befejezhetné a mondatot.
Gyorsan a hang tulajdonosára nézek és megpillantom ugyanazt a férfit, aki a kertben is volt. Sóhajtok egy
nagyot és Damien mellkasának döntöm a homlokom.
Remek! Már csak az hiányozna, ha börtönbe kerülnék.
– Miért szaladtak el?
Óvatosan az öregre pillantok, aki halvány mosollyal az arcán ugyan, de rosszallóan rázza a fejét.
– Nos! – kezd bele Damien és nyugodtan előmerészkedik a rejtekünkből, én pedig bátortalanul követem. –
Az úgy történt, hogy Liz kisasszonynak eszébe jutott, milyen izgalmas lenne, ha a kertben... – megköszörüli a
torkát – huncutkodnánk … – teszi még hozzá gyorsan. – Aztán mikor meglátott téged, megrémült. Csak
önkéntelen reakció volt, amiért rosszaságon kapták.
Az öreg rám pillant, tetőtől-talpig alaposan végigmér. Az arcom lángba borul és legszívesebben
elsüllyednék a föld alá.
Istenemre mondom, egyszer megfojtom Damient.
– Itt ne hagyja a virágokat, Damien úrfi – mosolyodik el. – Hozom őket. Mindjárt itt vagyok. –
hangsúlyozza ki az utolsó mondatot, miközben engem figyel, aztán komótosan elsétál.
– Te ismered és nem is volt szükség semmiféle menekülésre. Mégis, hogy képzelted ezt? – támadok neki.
Védekezően maga elé tarja mindkét karját.
– Nyugalom, Vadócka! – próbál komoly arcot vágni, de nem tudja elrejteni az apró mosolyt, ami ott virít a
szája szegletében.
– Te csak ne nyugtass! – teszem keresztbe a karom magam előtt, durcásan. – Komolyan képes voltál azt
mondani, hogy a kert kellős közepén akartam rád mászni? – kérem számon.
– Miért, talán nem így volt? – néz rám ártatlan szemekkel és egy laza mozdulattal zsebre vágja a kezét.
– Elárulnád, hogy mikor akartam én rád mászni? – emelem meg a hangom.
– Néhány perccel ezelőtt – válaszolja halálos komolysággal, én pedig elgondolkodom egy pillanatra, hogy
miről is maradtam le, mert emlékeim szerint semmi ilyesmit nem tettem. – Ha Pedro nem zavar meg minket…
– tesz egy lépést felém.
– Komolyan hihetetlen vagy – fújom ki a levegőt feszülten. – Akkora az egód, hogy az már valamiféle
rekordnak számít.
– Én csak a tényeket közöltem – csökkenti a köztünk lévő távolságot. – Mindketten tudjuk, hogy nem tudsz
nekem ellenállni – vigyorog.
Durcásan elfordítom a fejem. Ezúttal nem hagyom, hogy hatással legyen rám a közelsége.
– Ne légy morcos! – Mondja egészen közel hajolva az arcomhoz, aztán ad rá egy puha, leheletnyi puszit.
Meglepetten kapom felé a tekintetem, egyáltalán nem számítottam erre. Azonban nem kell sok idő, hogy
magamhoz térjek. Veszek egy nagy levegőt felkészülve rá, hogy alaposan megmondom neki a magamét.
– Komolyan azt hiszed, hogy elég… - fogok hozzá, de befejezni már nem tudom, mert a szájával belém
fojtja a szót. Lágyan csókol, táncba hívva az ajkamat. Minden mozdulat finom és ártatlan. Meg sem próbálja
nyelvével felfedezni a szám, mégis ez a legérzékibb csók, amit valaha kaptam.
– A virágok, úrfi – jelenik meg Pedro.
Damien elhúzódik, de még mielőtt a férfi felé fordulna, mélyen a szemembe néz. Tekintete vággyal és
bizonytalansággal telt, ami újra felébreszti a kételyeimet. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha ezekben a
bensőséges pillanatokban is ugyanazt a magabiztosságot látnám, mint bármelyik más helyzetben. Akkor biztos
lehetnék abban, hogy ő is pontosan ugyanazt érzi, mint én. De így… - sóhajtok.

– Biztosan elhervadtak már a virágok a szülei sírján – nyújtja felé az öreg a csodás csokrot. – Hadd
illatozzanak ott a friss rózsák, hiszen, az édesanyja annyira szerette őket.
– Köszönöm, Pedro – veszi el tőle a halmot és hálás tekintettel figyeli, ahogy enyhén meghajolva hátrál el
tőlünk. Próbálom magamban összeilleszteni a darabkákat. A kert, a rózsák, a történet… a szüleiről szólt.
Hatalmas sziklaként nehezedik rám a felismerés.
– A történet, amit meséltél…
– A szüleimről, a nevelőszüleimről szólt – fejezi be a mondatot helyettem. A virágokat leengedi maga mellé
és a kezemért nyúl. – Gyere! Menjünk lassan. – A bokrokkal keretezett ösvény felé indul.
– Sajnálom, ami velük történt – szorítom meg erősebben a kezét.
– Nem kell! Hosszú és boldog életük volt. Idősek voltak, amikor örökbe fogadtak és én sem voltam már
kisgyerek. – Csendben hallgatom. Nem akarom félbeszakítani vagy megzavarni. Egyszerűen csak hagyom, hogy
elmesélje, amit szeretne. – Nagyon szerették egymást és engem is. Szerencsés vagyok, hogy beléjük botlottam
és mellettük nőhettem fel. – Olyan szeretettel beszél róluk és annyi érzelem tükröződik az arcán, hogy
belesajdul a lelkem.
Nem tudom mit mondhatnék, talán hasztalan minden szó, így csak csendben lépdelek mellette. Az, hogy
mindezt megosztotta velem, hatalmas boldogsággal tölt el. Lehetséges, hogy mégis többet jelentek számára, és
ő is érez valamit irántam. Ahogy a remény gyökeret ver a szívemben, úgy leszek egyre biztosabb abban, hogy
elvesztem, mert amit a közelében érzek az több, bármiféle barátságnál, több, egyszerű vágynál.
– Köszönöm – szólalok meg inkább, még mielőtt tovább szőném ezt a gondolatmenetet, és olyan
következtetésre jutnék, amire nem állok készen.
– Mégis mit? – torpan meg, felém fordul és érdeklődő tekintettel várja a válaszom.
– Azt, hogy megosztottad ezt velem.
– Ugyan már – legyint, mintha nem lenne fontos, nekem mégis sokat jelent.
Elé lépek és átölelem a derekát. Szorosan hozzá bújok.
– Én akkor is köszönöm – motyogom.
Néhány másodpercig mozdulatlanul áll, mintha nem tudná mihez kezdjen. Még erősebben szorítom
magamhoz és arcom a nyakába fúrom. Ekkor megmozdul, egyik kezét a hátamra simítja, másikkal pedig a
hajamba túr, így vonva még közelebb.
Leírhatatlan érzések száguldoznak végig a testemen: izgatottság és nyugalom, bizonytalanság és
bizonyosság, kétely és boldogság furcsa elegye. De van egy dolog, ami állandó, az érzés, hogy sehol sem
szeretnék lenni, csak a karjaiban.
– Ha továbbra is ilyen vágyakozva sóhajtozol a fülembe, nem állok jót magamért – dörmögi a hajamba, de
egy cseppet sem igyekszik szabadulni.
– Csak nem felizgat? – suttogom, aztán lágy csókot adok a nyakára.
Egy szempillantás alatt kerít hatalmába a vágyakozás. Úgy fújja el a gyengéd érzelmeket, mint őszi vihar a
szálló levelet.
– Mégis mit akarsz ezzel elérni?
Egy utolsó nyakra puszi után a szemébe nézek. Huncut mosoly bujkál az arcán és vággyal teli tekintettel
fürkészi az arcom.
Tenyerem lassan lejjebb csúsztatom a hátán, egészen a formás fenekéig, aztán belemarkolok és így húzom
magamhoz még közelebb. Olyan közel, hogy még ruhán keresztül is érezzem a testemnek feszülő, keményen
álló farkát.
– Már sikerült is – mosolyodom el kacéran.
– Te pimasz kis nőszemély – szorít magához még jobban. Olyan közel kerül a szája az enyémhez, hogy
szinte érzem ajka érintését. Belemarkol a hajamba és megcsókol. Ezúttal minden mozdulat követelőző, nyoma
sincs a gyengédségnek. Ajkunk tánca sóvárgással telt és heves. Kétségbeesetten próbálunk még közelebb
simulni egymáshoz.
– Állj! – húzódik el levegő után kapkodva. – Ha így folytatjuk, a következő huszonnégy órát egy cellában
tölthetjük közszeméremsértésért.
– Ha közös cellánk lesz, engem nem zavar – mosolygok rá és próbálom csillapítani magamban a heves
sóvárgást, ami egyre csak vonz hozzá.
Tudom, hogy igaza van, nem ez a megfelelő hely és pillanat arra, hogy egymásnak essünk, de semmi más
nem lebeg a szemeim előtt, csak, hogy végre elmerülhetek az élvezetekben.
Fogalmam sincs honnan van ennyi akaratereje, hogy képes volt elszakadni ettől az őrjítően izgató csóktól,
de nem is érdekel, mert nekem az utolsó csepp ellenállással együtt, a józan eszem is elillant. Nem érdekel hol
vagyunk, csak őt akarom, most azonnal.
Ismét megölelem, tenyerem a kemény farkára simítom és finoman, de határozottan rámarkolok, ezzel egy
halk nyögést csalva elő belőle.
– Te kis boszorkány – tapad ismét az ajkamra, de még mielőtt átadhatnám magam a mámoros csóknak,
egy kisebb csoport, jó kedélyű beszélgetése furakszik be a pillanatba.
Csalódottan engedem el. Igaza van, jobb lesz, ha visszamegyünk, mielőtt tényleg lesittelnek.
– Ne vágj már olyan fancsali képet, mint akinek elvették a játékát – vigyorog. A kezemért nyúl és tenyerem
újra a keménységére simítja. – Ez itt pár perc múlva is harcra készen fog várni. – ad egy lágy csókot az
ajkamra. – Most pedig menjünk. – indul a hotel felé. – Az én akaraterőm is véges. – szaporázza meg a lépteit.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire elérjük a szállodát és feltűnnek a fehér falak a szemünk előtt. Éppen a
medencék mellett sietünk el, amikor megjelenik velünk szemben az egyik szállodai alkalmazott és
kétségbeesetten kezd beszélni:
– Végre! – sóhajtja megkönnyebbülten. – Jöjjön gyorsan, mert elszabadult a pokol a konyhán. – hadarja a
fiú sürgetően.
Damien csalódottan fújja ki a levegőt.
– Sietek vissza – ad egy puszit a fejem tetejére, aztán eltűnik az épületben.
 Kezd olyan érzésem lenni, hogy az egész sziget összeesküdött ellenünk. – sétálok csüggedten a medence
melletti bárhoz, aztán rendelek egy gyümölcskoktélt.
– Hogy lehet az, hogy egy ilyen csodás hölgy, ismét magányosan iszogat – ül le mellém Adalbertó.
– Damient várom – pillantok rá, aztán tovább kavargatom a színes italt a szívószálammal, a gondolataimba
mélyedve.
– Igazán szerencsés, ha ilyen ábrándos tekintettel várnak rá.
Felé fordulok, engem figyel némi csalódottsággal a tekintetében, kedves mosollyal az arcán és ezúttal
ruhában. Igaz, hogy az ing, ami rajta van nincs begombolva, így teljesen szabadon hagyja a csodásan
kidolgozott felsőtestét, de akkor is ruha.
– Én segíthetek elütni az időt – húzza fel játékosan a szemöldökét, mikor észreveszi, hogy alaposan
szemügyre veszem az izmait. – Nem vagyok semmi jó dolog elrontója. – Lágyan cirógatja a karom.
Igaz, hogy az érintésére lúdbőrzik a testem, de nem érzem azt az izgatott vágyódást, hogy a karjaiba
vessem magam.
– Most jó itt – hárítom a közeledését.
– Már mindent értek – lesz szélesebb a mosolya, mégsem tűnik teljesen őszintének az öröme. – Damien
teljesen elcsavarta a fejed. – Tiltakozni készülök, de ujját az ajkamra téve megakadályozza, hogy bármit is
mondjak. – Felesleges tagadnod, mert úgy ülsz itt, mintha a föld felett lebegnél és amikor kimondtam a nevét,
nyomban izgatott csillogás jelent meg a tekintetedben. Találkoztam már néhány szerelmes nővel, úgyhogy
felismerem a jeleket. Egyvalamit azért sajnálok, hogy nem lesz több forró pillanat. – simít végig az ajkamon,
majd kezét visszateszi a karomra.
Mozdulatlanul ülök és próbálom feldolgozni a hallottakat. Az érzéseim Damien iránt valóban kezdenek
elmélyülni, az pedig, hogy ezt egy kívülálló is észreveszi, túlságosan valóságossá teszi a dolgot. Ettől igazi lesz
és rémisztő. Félelmetes, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire közel tudott férkőzni a szívemhez.
Szerencsére, még mielőtt túlságosan is elmélyülnék ebben a gondolatban és egy kisebb pánikroham törne
rám, Adalbertó mögött feltűnik egy nő. Hátulról átöleli és a mellkasát cirógatva suttog a fülébe. A kis szívtipró
megfogja a kezét és egy hosszú csókot ad a kézfejére. Bármiben lemerném fogadni, hogy ő is pont ugyanolyan
nyelvbedobós nedvesítő puszit kapott, amiben már nekem is volt részem.
– Még egy perc és a tiéd vagyok – fordul a nő felé és éhes tekintettel pásztázza a testét.
– Addig úszom egy kicsit – mosolyodik el kedvesen, aztán lekapja magáról a lenge ruhát, Adalbertó ölébe
ejti és elmerül a pár méterre lévő medence hűs vizében.
– Szóval sajnálod, hogy nem lesznek forró pillanatok? – kérdezem tettetett sértettséggel. – Úgy látom,
nélkülem sem maradsz élvezetek nélkül.
– Orgazmusok jönnek és mennek, de egy különleges nővel kielégítőbb az élmény – simogatja forró
tenyerével a karomat. – De hát nincs mit tenni, ha a szívem hölgyét elhódította valaki, így kénytelen vagyok
máshol keresni a boldogságot. – görbíti le a száját. Ha nem tudnám, hogy ez az egész csak színjáték, egy
igencsak valóságosra sikerült színjáték, talán még meg is sajnálnám, de így, csak elmosolyodom és megfogom a
bőrömön pihenő kezét.
– Szerintem a szíved hölgye éppen a medencében vár rád.
– Talán jobb is, ha nem váratom túl sokáig – pillant az aktuális hódítása felé. – Nem búcsúzkodom hosszan
drága hölgy, mert van egy olyan sejtésem, sokat fogunk mi még találkozni. – hajol közelebb és másik kezét a
combomra simítja. – Ne félj az érzéseidtől. Ha bezárod a szíved, akkor a sebek sosem tudnak begyógyulni. – ad
egy finom puszit az arcomra.
– Mi a fenét művelsz? – szólal meg Damien a háta mögött ingerülten és egy határozott mozdulattal elrántja
mellőlem.
– Nyugi haver – tartja fel védekezően a kezét Adalbertó, de Damien mintha teljesen kifordult volna
önmagából, megragadja az ingénél fogva.
– Damien, kérlek nyugodj meg! – pattanok fel rémülten a székből és megérintem a vállát.
– Te ebből maradj ki! – pillant rám futólag, de ez pont elég, hogy meglássam a szemében lobogó dühöt.
Önkéntelenül engedem el és húzódom hátrébb, rémisztő az az indulat, amit a tekintete tükröz.
– Kérdeztem valamit! – szűri ki a fogai között dühösen és ökölbe szorított keze már lendül is a levegőben.
Úgy ront rá Adalbertóra, mint egy feldühödött bika. Esélyem sincs szétválasztani őket. Mielőtt Damien ökle
Adalbertó arcával kerülne közelebbi kapcsolatba, valaki megragadja a csuklóját és hátracsavarja a karját.
– Mégis mi ütött beléd? – fogja le Colton és távolabb húzza a tiltakozó Damient.
– Engedj már el! – próbál szabadulni Colton szorításából, de ő erősen tartja.
– Majd, ha megnyugodtál – jelenti ki határozottan.
Damien idegesen fújtat, aztán lemondóan felsóhajt.
– Elengedhetsz.
Colton lassan enyhít a szorításán, minden egyes mozdulatot feszülten figyel, ha esetleg mégis közbe
kellene avatkozni. Szerencsére Damien nem tesz semmit, csak áll, igaz pusztán a tekintetével képes lenne
megölni Adalbertót, aki lassan hátrálni kezd:
 – Jobb lesz, ha én most inkább lelépek – tűnik el gyorsan.
Pár pillanatba még beletelik, mire magamhoz térek, és egyáltalán felfogom mi is történt az elmúlt néhány
másodpercben. Nem értem mi üthetett Damienbe, hogy így nekitámadt Adalbertónak. Sosem láttam még
ilyennek, talán csak akkor, amikor Coltonnal verekedett össze, de még akkor sem volt tele ennyi indulattal.
Hiába vagyok dühös rá a viselkedése miatt, mégis úgy érzem, meg kell nyugtatnom őt.
Odasétálok hozzá és mindkét tenyerem a karjára teszem.
– Minden rendben? – kérdezem óvatosan és próbálok a szemébe nézni, de ő mindent megtesz, hogy kerülje
a pillantásom.
– Nem, semmi sincs rendben – rázza le magáról a kezem és egyszerűen elsétál mellettem.
– Damien – szólok kétségbeesetten és elindulok utána, ám ekkor egy erős kéz ragad meg.
– Jobb lesz, ha most békén hagyod – szólal meg Colton fenyegetően.
– Nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak – szabadítom ki a karom a szorításából és ingerületen
szembe fordulok vele. – Elegem van abból, hogy minden egyes lépésemet árgus szemekkel figyeled, és úgy
érzed jogod van hozzá, hogy beleszólj az életembe. Mert tudod mit? – bököm meg a mellkasát. – Semmi közöd
nincs hozzá. És most megyek és beszélek Damiennel.
Azonban mielőtt feldúltan elrohanhatnék és faképnél hagyhatnám, újra megragad.
– Nagyon el vagy tévedve, bogaram! – hajol közelebb hozzám. – Igenis jogom van hozzá, ha Damienről van
szó. Többször megmondtam már neked, hogy jobban jársz, ha békén hagyod őt! És hidd el nekem kislány, nem
szoktam csak úgy a levegőbe beszélni. Úgyhogy most szépen fogod magad és visszamész a szobádba, nekiállsz
készülni az esti akcióra, én pedig majd tisztázom ezt az egész vitát Damiennel! – erősödik a szorítása
olyannyira, hogy ujjai fájdalmasan mélyednek a bőrömbe. – Megértettük egymást?
Megszeppenve bólintok, nem merek megszólalni.
– Jó kislány – enged el és faképnél hagy.
Csak állok a medence partján, mint akit odaragasztottak. Az utóbbi pár napban kezdtem azt érezni, nekem
itt van a helyem, ezen a szigeten, Damien mellett. Ez a néhány másodperc mégis elbizonytalanít, és még
erősebben tör rám az érzés, jobb lenne visszatérni a normális életembe.
~
Edward fényűző villájának, még fényűzőbb szalonjában állok. Mindenről ordít a luxus és a gazdagság.
Emiatt kissé feszélyezve is érzem magam. Egész este nem mertem hozzáérni semmihez, mert szerintem itt a
legolcsóbb tárgy is többet ér, mint az én aprócska lakásom.
– Minden rendben, Elizabeth? – érdeklődik kedvesen a vendéglátóm.
– Igen, persze – hazudom szemrebbenés nélkül.
Pedig a legkevésbé sincs rendben semmi. A balhé óta nem találkoztam a fiúkkal, teljesen felszívódtak és én
egyedül maradtam a gondolataimmal, amik Damien körül forogtak megállás nélkül. Képtelen vagyok
megérteni mi okozta a kirohanását. Számtalanszor végigpörgettem már magamban a történteket. És ha ez még
nem lenne elég, ott van Colton is. Felfoghatatlan számomra, hogy miért ennyire ellenséges velem. Még mindig
érzem az ujjai nyomát a karomon. Úgy viselkedik, mintha halálos veszélyt jelentenék Damienre, én, aki még
egy légynek sem tudna ártani. Fogalmam sincs mi folyik körülöttem, és ez szörnyen feszültté tesz, mert megint
úgy érzem, nem én irányítom az életem.
– Akkor jó – simít végig a karomon gyengéden.
Titkon végigmérem a mellettem álló férfit. Hihetetlenül megnyerő külseje van és árad belőle valamilyen
lehengerlő magabiztosság. Kellemes órákat lehetne eltölteni vele, mégsem vonz még a gondolata sem.
Míg a kísérőm egy kisebb társasággal beszélget, az időközben igencsak tekintélyessé nőtt tömeget kutatom,
hátha meglátom valahol őt, a férfit, akit nem tudok kiverni a fejemből. Elég régóta itt vagyunk már, de még
sehol sem láttam őket. Most már kezdek egy kicsit aggódni, talán nem sikerült bejutniuk, mert ahhoz képest,
hogy ez csupán egy kis laza összejövetel akar lenni, elég nagy figyelmet fordítanak a biztonságra.
Miután legalább már századjára nézek végig az emberek sokaságán, megpillantom Damient a fal mellett.
Nyomban nagyot dobban a szívem. Az már csak hab a tortán, hogy olyan szívdöglesztően néz ki a fekete
öltönyében, hogy a látványtól szinte szétfolyok a terem közepén. Tekintetünk találkozik, és egyetlen
pillantásából tudom, beszélni szeretne velem. Kimentem magam a társaságból, nélkülem is tökéletesen el
tudnak beszélgetni egymással, aztán elindulok Damien felé, aki időközben egy csendesebb sarokba húzódik,
hogy a lehető legjobban takarásban legyünk.
– El kellene terelned egy kicsit ennek a gazdag ficsúrnak a figyelmét – vág bele mindenféle köszönés
helyett. Már magában ez is eléggé furcsa, de emellett szörnyen feszültnek is tűnik. – Folyamatosan rajta tartja
a szemét mindenen, így nem lehet normálisan szétnézni. Biztosan minden egyes itt lévő embert ismer.
Nyomban kiszúrná, hogy idegenek vagyunk Coltonnal.
– És mégis mit csináljak? Nem rángathatom csak úgy el a vendégektől.
– Csald be az irodájába vagy bárhova, csak ne itt legyen, aztán foglald le egy kis időre. Sakkozzatok vagy
szopd le. Bánom is én, csak egy kis időre iktasd ki – hadarja, miközben folyamatosan a termen járatja a
tekintetét és még véletlenül sem néz a szemembe.
Mond még valamit, de már nem jut el a tudatomig, mert folyamatosan csak néhány szó visszhangzik a
fejemben: Vagy szopd le. Bánom is én. Teljesen ledöbbenek, annyira érzelemmentesen mondja mindezt, mintha
nem lett volna számtalan meghitt pillanat köztünk. Minthogyha egy másik Damien állna előttem, akinek köze
sincs ahhoz a pimasz, kedves, érző szívű férfihez, akivel nemrég még kézen fogva sétálgattam. Minden szót úgy
ejt ki, mintha az égvilágon semmit sem jelentenék neki. Talán ideje lenne belátnom, ez a szörnyű valóság. Azt,
hogy bármi is lehetne köztünk csak én képzeltem bele. A kezdeti döbbenetet felváltja a keserűség, ami
csakhamar dühbe csap át. Ha azt akarja, hogy lefoglaljam, ám legyen. Úgyis esedékes lenne már egy feszültség
oldó orgazmus.
Egyetlen szó nélkül faképnél hagyom és visszasétálok Edwardhoz. Az arcomra erőltetem a legelbűvölőbb és
legcsábítóbb mosolyomat.
– Szeretne egy italt, Elizabeth? – simít végig újra a karomon. Nem kerüli el a figyelmem, minden
lehetőséget megragad, hogy hozzám érhessen.
– Az igazán jól esne. Köszönöm.
Szívesen utána szólnék, hogy valami jó erőset hozzon, és ha lehet egyből kettőt.
Pár pillanat múlva visszatér és egy pohár pezsgőt nyújt felém.
– Mintha azt mesélte volna, páratlan könyvtár tartozik ehhez a csodás házhoz – veszem el a poharat és
kortyolok egyet az édes italból.
– Szóval érdeklik a könyvritkaságok? – csillan fel a szeme.
– Rajongok a vaskos enciklopédiákért – rebegtetem meg a pilláimat ártatlanul, egy huncut kis mosoly
kíséretében.
Csendben, elmélyülten figyeli minden rezdülésem, aztán hamiskás fény gyúl a szemében.
– Ez esetben nagyon fog magának tetszeni. Van egy különösen nagy példányom.
Felém nyújtja a karját, várva, hogy belekaroljak. Végigvezet a fényűző nappalin, egészen a folyosó végéig,
majd megállunk egy kétszárnyú ajtó előtt. Tenyere közé fogja a kezem és egy finom puszit lehel rá, aztán
szélesre tárja az ajtót. Egy csodás kis magánkönyvtár tárul fel előttem, megtöltve réginek és ritkaságnak tűnő
kötetekkel.
– Gyönyörűek – húzom végig az ujjaimat a könyvek gerincén, miközben elsétálok mellettük. Aztán
olvasgatni kezdem a címeket. – Melyik a legérdekesebb közülük?
Szorosan mögém áll, ujjait a kézfejemre csúsztatja és az egyik magasabban lévő polc felé vezeti.
– Ez a példány – áll meg az egyik könyvnél. Gyorsan megnézem a címét. – Káma-szútra?
– Igen. Ez egy különleges példány.
Félresimítja a hajamat a nyakamból. Lehelete a bőrömet cirógatja. Szorosabban simul hozzám, a polc és a
teste közé szorítva állok. Érzem keményen ágaskodó farkát a ruhám vékony anyagán keresztül. Mindkét keze a
derekamra siklik, és maga felé fordít.
Sóvárgó tekintettel néz a szemembe. Ujjaival lassan araszolva indul el felfelé, végigsimítva mellem vonalát,
majd kulcscsontomon, vállamon, karomon folytatják kényeztető útjukat, hogy végül a csuklómra
kulcsolódjanak. Mindkét kezem a fejem fölé emeli, aztán kioldja a nyakkendőjét, míg a másik kezével szorosan
tart, hogy ne mozdulhassak. A finom selymet végighúzza a bőrömön. A szívverésem felgyorsul.
Másik kezével is elenged, de én nem mozdulok. Elégedetten néz a szemembe, mielőtt közelebb hajolna
hozzám. Forró ajka az arcomhoz ér, ujjai ismét kalandozásra indulnak felfelé a karomon. Gyengéd csókokkal
közelít a számhoz, közben a hűs anyag a csuklóm köré tekeredik. Határozottan meghúzza, vigyázva, hogy ne
okozzon fájdalmat. Nyelvét játékosan végighúzza az ajkamon, majd közéjük furakszik, hogy izgató táncba
kezdjen az enyémmel.
Félrehajtja a könnyű anyagot és tenyerét a lábamra simítja. Sóvárogva várom, hogy a kényeztető
érintéseket felfelé folytassa, ehelyett a térdem felé vezeti forró kezét, megragadja, és a derekára igazítja, aztán
ujjai finoman érintve a meztelen bőrömet elindulnak végig a combomon. Izgató mozdulatokkal csúsztatja be a
bugyim alá, lassan körözve a nedves bejárat körül.
Minden érintése tele van szenvedéllyel, mégsem tudom átadni magam a mámoros pillanatoknak. Képtelen
vagyok kiverni a fejemből Damien szavait. Míg én minden erőmmel azon vagyok, hogy kiűzzem őt a
gondolataimból, addig a vendéglátóm apró csókokkal halmozza el a bőröm, közelítve a mellem felé. Nyelvét
kinyújtva, finoman játszadozik a megkeményedett bimbókkal. Olyannyira a kellemes nyalogatásra
koncentrálok, hogy teljesen váratlanul ér, ahogy ujja elmerül bennem, majd lassan mozogni kezd. Minél
hangosabban sóhajtozom, keze annál gyorsabban jár. Az élvezet szépen lassan kiszorítja elmémből a bántó
gondolatokat, míg végül semmi másra nem vágyom, csakhogy minden porcikámat átjárja a kielégülés vihara.
Elengedi a csuklóm és távolabb húzódik tőlem, ezzel megszakítva ujjai izgató játszadozását. Megfogja a
kezem és a pár lépésnyire lévő asztalhoz vezet, aztán megáll mögöttem és hozzám simul. Farka keményen
nyomódik a fenekemnek. Szeretnék hátra nyúlni és kiszabadítani, hogy a kezembe vehessen és végig
simíthassak teljes hosszán, de a nyakkendő még mindig a csuklómra van tekerve, izgató rabságba ejtve a
kezem.
 Tenyere végigsiklik a combomon, fenekemen aztán a hátamon állapodik meg, gyengéden az asztal lapjára
fektet. Epekedve várom a folytatást, ujjai izgató játékát, kényeztető nyelvcsapásait, a farkát, ahogy tövig merül
bennem. Mindent akarok, hogy végleg kiűzze a sajgó érzéseket belőlem.
Meghallom a cipzár hangját, az anyag susogását, aztán megérzem azt, amire annyira vágytam. Férfiasságát
egyetlen határozott mozdulattal tövig nyomja belém. Testemen apró remegés fut végig, ahogy kihúzza, és újra
teljesen elmerül az egyre nedvesebb puncimban. Tökéletes az egész, a mérete, a tempó, a póz. Már nem
számítanak az érzelmek, a szív sebei, csak az itt és most a lényeg, az élvezet, a mámoros kielégülés.
Erősebben markol a csípőmbe, majd néhány lökés után lihegve hanyatlik rám. Várom, hogy folytassa, hogy
újra és újra belém vágódjon, olyan keményen keféljen, hogy elveszítsem a józan eszem. De nem történik
semmi. Farka meg-megremeg bennem, ekkor jut el a tudatomig, hogy ennyi volt, néhány röpke másodperc az
egész.
Egy pillanat alatt lesz úrrá rajtam a csalódottság. Komolyan ennyi volt? Egyszerűen képtelen vagyok
felfogni, hogy egy ennyire izgató előjáték után csak néhány gyors lökésre futotta. Mire igazán elkezdtem volna
élvezni, már vég is lett.
Kiszabadítja a kezem, a selyem nyakkendő lassan csusszan le a csuklómról, bár én legszívesebben gyorsan
leráznám magamról az anyagot, hogy minél előbb kiszabaduljak erről a helyről, úgy érzem, összenyomnak a
falak. Erőt veszek magamon, halvány mosolyt erőltetek az arcomra és próbálom normális tempóban
eligazgatni a ruhám, nem pedig úgy, mint aki hanyatt-homlok menekülni akar.
Megfordulok és a kielégült arckifejezésével találom szemben magam, legszívesebben letörölném azt az
elégedettséget róla. Ő egy jót élvezett, én pedig itt maradtam teljesen felhúzva. Visszanyelem a szavakat, amik
kikívánkoznának belőlem.
– Ha megbocsájt, rendbe szedem magam a mosdóban – indulok el a nagy kétszárnyú ajtó felé, de
gyengéden megfogja a kezem és szembe fordít magával.
– Köszönöm – cirógatja ujjaival a karom, másik tenyerével pedig az arcomon simít végig.
Az érintésektől, amik nemrég még felforrósították a testem, most undorodom, vagy talán inkább
magamtól. Kapok tőle egy csókot, nem mélyíti el, mégis legszívesebben elfordítanám a fejem. Amint ajka
elszakad az enyémtől távolabb lépek tőle. Széles mosoly ragyog az arcomon, miközben a keserűség mardossa a
belsőm.
Együtt sétálunk az ajtó felé, ahol udvariasan előre enged. Amint eltűnik a sarkon, a folyosó falának dőlök.
Egyszerre söpör végig rajtam a csalódottság, a harag és a szégyen. Bármennyire is szeretném semmissé tenni a
dolgot, az igazságon nem változtat, csupán haragból feküdtem le vele. Nem azért, mert annyira vágytam rá,
nem azért, mert szórakozni szerettem volna, nem, csakis azért, amit Damien mondott.
Istenem, hová süllyedtem – temetem az arcom a kezembe, majd egy forró könnycsepp folyik végig a
tenyeremen. El kell mennem innen, vissza a valós életembe. Ez nem az én világom, soha nem is volt az. Veszek
egy mély levegőt, aztán sietősen a kijárat felé indulok, de még mielőtt elérném a hőn áhított ajtót, egy férfinak
ütközöm.
– Hová ilyen sietősen? – Az ismerős hangot hallva elkeseredetten próbálom visszatartani a könnyeimet.
Felpillantok egyenesen Damien haragos szemébe, ráncok keresztezik a homlokát és az egész arcáról süt a
düh.
– Haza – vágom rá és próbálok ellépni mellette, de követi minden mozdulatom, nem engedi, hogy
elmeneküljek ebből a helyzetből.
– Mi történt? Talán nem volt elég jó a figyelemelterelés? Mert innen kintről nem úgy hallatszott – teszi
keresztbe a karját maga előtt és szemrehányó tekintettel várja, mit fogok reagálni.
Legszívesebben a kezembe temetném az arcom és elsüllyednék szégyenemben. Végül felöltöm az
érdektelenség álarcát.
– Te kérted, hogy tereljem el a figyelmét. Mivel sakkozni nem tudok… – vonom meg a vállam.
Nyugalmat erőltetek magamra, bár nem egyszerű feladat, mert úgy érzem, darabokra szakít a feszültség,
ami egyre jobban mardossa a belsőm. Elszántan nézek a szemébe, amiben most nem látok semmi mást csak
dühöt és csalódottságot. Nyoma sincs már annak a játékos csillogásnak, annak a vággyal teli tekintetnek,
ahogyan pár órával ezelőtt nézett rám.
Nem válaszol semmit, csak állunk a folyosón és farkasszemet nézünk egymással. Annyi mindent szeretnék
mondani neki, mégsem jön ki egy hang sem a torkomon. Ordítani szeretnék, sírni, átölelni és megcsókolni.
– Mennem kell – sóhajtom végül lemondóan és ellépek mellette.
Ezúttal nem próbál megállítani. El akarok menekülni innen és magam mögött hagyni ezt az egészet, mégis
olyan lassan lépdelek, mintha egy láthatatlan erő próbálna visszatartani.
– Liz! – kiált utánam.
A szívem rögtön a torkomban dobog, a gyomrom megremeg. Megtorpanok, de nem fordulok meg, mert
félek, hogyha ismét a szemébe néznék, elsírnám magam. Nehéz csend telepszik ránk, az a röpke másodperc,
mire megszólal, éveknek tűnik.
– Nem találtuk meg Bellát.
 Bella. Teljesen elfeledkeztem róla. A csalódottság, sértettség és düh mellé most már szépen lassan bekúszik
a lelkiismeret-furdalás is. Míg ő ki tudja hol van, és milyen szenvedéseknek van kitéve, én itt azon nyavalygok,
hogy a pasi, akivel egyébként sem akartam lefeküdni, túl gyorsan ment el, a férfi, akit túl közel engedtem
magamhoz, most összetöri a szívem. Ez mind semmiség, és eltörpül az ő bajai mellett. De túl önző, megbántott
és szomorú vagyok ahhoz, hogy igazán, mélyen át tudjam érezni.
– A szállodában találkozunk – teszi még hozzá.
Nem tudom eldönteni, hogy kérdés volt vagy egy egyszerű kijelentés, de már nem is számít.
– Nem fogunk. Hazamegyek – mondom ki a szavakat, amik savként égetik a torkom és tüskeként fúródnak
a szívembe.
Elindulok, és nem szól semmit, nem állít meg, nem jön utánam, nem tesz semmit.
Mégis mire számítottam? Arra, hogy megragadja a karom, magához húz, megcsókol pont olyan
szenvedéllyel, mint lent a parton, aztán arra kér, hogy maradjak. Hatalmas sóhajjal zárom be a villa ajtaját
magam mögött. Igen, pont erre vágytam.
 Bárcsak álom lenne

Az apró kövek halkan ropognak a lépteim alatt, ahogy a villa előtti út szélén sétálok. Azon töröm a fejem,
hogyan fogok hazajutni, hiszen itt vagyok egy idegen országban pénz és gyakorlatilag minden nélkül. Ha
visszaértem a szállodába felhívom Vikyt, hogy küldjön el mindent, amire szükségem lesz ahhoz, hogy végre
otthon legyek; de az több napba is beletelik, én pedig most azonnal szeretnék eltűnni innen.
Annyira el vagyok merülve a gondolataimban, hogy fel sem tűnik, megáll mellettem egy autó.
– A szállodáig akarsz gyalogolni?
Már csak ő hiányzott. Tudomást sem véve Coltonról, folytatom tovább az utam.
– Ne csináld már! Gyere, visszaviszlek.
– Nincs szükségem a segítségedre – vágom hozzá indulatosan. Nincs erőm, hogy megjátsszam az aranyos
Lizt, aki mindig mindenkivel próbál kedves lenni.
Arra számítok, hogy egyszerűen elhajt. Igazság szerint már azt sem értem, miért állt meg egyáltalán,
hiszen egy cseppet sem kedvel.
– Tisztában vagy vele, hogy legalább tíz kilométerre van a szálloda?
Annyira szeretném elküldeni a fenébe a segítségével együtt, de még nem ment el teljesen az eszem. Egy
ilyen magas sarkú cipőben kilométereket sétálni nem éppen leányálom, ráadásul kezd hűvösre fordulni az idő
és gyanítom nem is a legbiztonságosabb az éjszaka közepén egyedül sétálgatnom a kihalt, kietlen utcán.
Megtorpanok, ő is megáll és kinyitja az utasoldali ajtót. Néhány pillanatig meredten bámulom, nem tudom,
hogy megbízhatok-e benne. Megrémített a viselkedése a medencénél, de Damien régóta ismeri és attól
függetlenül, hogy valami megszakította a barátságukat, bízik benne és ez nekem elég. Szó nélkül ülök be és
elhelyezkedem az ülésen. Átölelem magam és olyan kicsire húzódom össze, amennyire csak tudok. Nem szól
egy szót sem, de furcsa mód én szívesen beszélgetnék vele. Fogalmam sincs mi ütött belém, de most olyan
jólesik a közelsége és az, hogy kicsit eltereli a gondolataimat a buta érzéseimről.
– Neked nincs véletlenül valamilyen szuper képességed, amivel hazarepíthetnél? – szólalok meg végül.
Most még Colton folyamatos morgása is jobb, mint a csend.
– Elmondta – állapítja meg. A hangja szokás szerint semmit sem árul el, teljesen nyugodt, de mintha
erősebben szorítaná a kormányt és talán néhány aggodalmas ránc is végigfut a homlokán. – Nem egy
párhuzamos univerzumban vagyunk. Simán hazautazhatsz.
– Hogy ez eddig nem jutott az eszembe – csapok a homlokomra eltúlzott mozdulatokkal. – De ha már voltál
olyan kedves és felhívtad rá a figyelmem, elmondanád, hogy mégis hogyan csináljam pénz és iratok nélkül?
– Ezt bízd csak rám, majd én segítek.
Meglepetten kapom a fejem felé.
– Miért? – kérdezem hitetlenkedve.
– Mit miért?
– Miért segítenél?
– Ha nem tűnt volna fel, nem ez lenne az első eset, hogy gondoskodom rólad. Megmentettelek attól, hogy
elraboljanak, hogy a sztriptízbár sikátorába ráncigáljanak és megerőszakoljanak, még kedvesen haza is
kísértelek, most pedig megálltam, hogy felvegyelek. Ha jobban belegondolsz, csakis hálával tartozol nekem.
Ebbe így sosem gondoltam bele és ezt hallva, kezdem rosszul érezni magam, amiért nem kedvelem. Kicsit
olyan, mint egy őrangyal. Igaz, hogy egy undok és erőszakos fajta.
– Az eredeti kérdésedre válaszolva – folytatja az eszmefuttatást. – Ha segítek, hamarabb elutazol.
Visszavonom az előbbi kijelentésem. Egy cseppet sem érzem rosszul magam attól, hogy utálom.
– Miért?
Bosszúsan sóhajt egyet.
– Mit miért már megint?
– Miért utálsz engem?
Hosszú percekig csendben ül. Két dolgot jelent ez a nagy hallgatás, vagy nem tudja megindokolni, vagy
pedig épp most szedi pontokba az érveket, amiket aztán szépen felsorakoztat előttem.
– Nem utállak – szólal meg végre. – Bár nem is kedvellek.
Ezzel nem mondott újat. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok a szíve csücske. Az lett volna meglepő,
ha mondjuk, szerelmet vall. Várom, hogy folytassa, de nagyon úgy tűnik nincs több mondanivalója. Van egy
olyan gyanúm, hogy erre a kérdésre sosem fogok választ kapni.
– Köszönöm a segítséget. – Végül csak ennyit mondok, aztán csend telepszik ránk. Az út hátralévő részében
egyikünk sem szól egy szót sem.
Leparkol a hotel előtt. Meglepetésként ér, hogy már meg is érkeztünk. Egyetlen percet sem tudok felidézni
az ide vezető útból.
 – Akkor három óra múlva a parton – emlékeztet, mielőtt kiszállnék a kocsiból. Csak egy apró bólintás telik
tőlem, aztán becsukom magam mögött az ajtót és elindulok az épület felé.
A szobámba érve leroskadok az ágyamra és körbefuttatom a tekintetem. Minden apró részletet alaposan
megfigyelek. Szeretném az agyamba vésni, hogy legalább az emlékképek megmaradjanak. Próbálom rendezni
az érzéseket, amik kavarognak bennem, de nem egyszerű feladat. Damien szinte észrevétlenül furakodott a
belsőmbe és hódította meg a testem és a szívem olyannyira, hogy már semmire sem vágyom, csak az
érintésére, a csókjára, a közelségére, mindenére. Ezek az intenzív érzelmek annyira elvakították a józan
ítélőképességem, hogy közben észre sem vettem, ő nem ugyanezt érzi irántam.
Egy darabig csak üldögélek és várom, hogy leteljen az a pár óra, ami még hátra van a találkozóig. De nem
sokáig bírom ezt a tétlenséget, mert az idő csak nem akar telni, az óra ólomlábakon jár. Úgy döntök, veszek egy
forró fürdőt. Miután ráncosra áztattam magam maradt még egy csomó felesleges időm. A puha köntösbe
burkolózva előveszem a bőröndöt a szekrény mélyéről, az ágyra hajítom és elkezdem bepakolni a ruhákat,
amiket egyáltalán nem akarok magammal vinni.
Kopogás zavarja meg a rendkívül fontos munkám.
Talán Colton az - suhan át az agyamon és már rohanok is ajtót nyitni, de nem az a férfi áll előttem, akire
számítok. Damien éjsötét szemével találom szemben magam. Néhány tovatűnő pillanatig csak állunk és
bámuljuk egymást és már ettől hevesebben ver a szívem. Elnéz mellettem egyenesen az ágyon heverő bőröndre
és ruhákra.
– Tényleg elmész – pillant újra rám.
– Nincs okom maradni – sóhajtom és visszasétálok az ágyhoz.
Folytatom a ruhák pakolását és közben hallom a zár halk kattanását, aztán a lépéseit, ahogy egyre közelebb
ér hozzám.
– Mi ez a hirtelen elhatározás? – kérdezi egészen közel állva hozzám. – Annyira szörnyű volt a ma esti szex,
hogy egészen hazáig menekülsz. Pedig úgy hallottam, nagyon is élvezted – jegyzi meg gúnyosan.
Kezem megáll a levegőben és egy hajszál választ el attól, hogy az arcába vágjam a benne lévő ruhát.
– Elegem van a bántó megjegyzéseidből és a folyamatos szemrehányásokból – fordulok szembe vele, hogy
a szemébe nézhessek. Teljes értetlenség tükröződik az arcáról.
– Mégis miről beszélsz?
– Ne tégy úgy, mintha semmit sem értenél – emelem meg a hangom. – Először úgy teszel, mintha nem
érdekelne, kivel bújok ágyba, aztán meg előadod a féltékeny hősszerelmest. Keress magadnak más szórakozást,
mert nekem ebből elegem van.
– Egyáltalán nincs igazad – válaszol indulatosabban.
– Ó, igazán? Szopd le, vagy bánom is én. Ezt talán én mondtam?
– Ne játszd itt nekem a szegény sértett lányt! A képembe vághattad volna, hogy menjek a picsába, de
ehelyett te készségesen megtetted.
– És gyűlölöm is magam ezért, mert hagytam, hogy a düh és a sértettség irányítson. Nem akarok tovább a
játékszered lenni. Keress más hülyét magadnak!
Iszonyatosan dühös vagyok rá és elértem arra a pontra, hogy a rengeteg feszültséget, ami majd szétszakít,
nem bírom tovább magamban tartani, de az ő mozdulatai, és minden pillantása is ugyanezt sugallja. Eljutunk
arra a szintre, mikor már gondolkodás nélkül ejtjük ki a szavakat.
– Kettőnk közül nem én vagyok az, aki folyamatosan játszadozik! Hány férfi is fordult meg az ágyadban? És
abból melyik voltam én? – szegezi nekem a kérdést indulatosan, de a választ meg sem várva folytatja. – Egyik
sem! Akkor miről is beszélünk?
– Ne tégy úgy, mintha ez rajtam múlt volna – vágok vissza. – Nem én voltam az, aki folyamatosan
visszakozott!
Végigsimítom a még nedves hajam és hátat fordítok neki, nem bírok tovább a dühtől izzó szemébe nézni.
Elkapja a karom és visszaránt magához, olyan hévvel, hogy a testének préselődöm.
– Szóval ez a baj, Vadócka? – Annyira megkedveltem ezt a becenevet, de most mégis fáj a szájából
hallanom, mert úgy ejti ki, mintha valami gúnyos szó lenne. – Az, hogy nem vágtalak gerincre és nem dugtalak
meg keményen!
– Ennek semmi köze sincs az egészhez!
– Ó, kérlek! Nagyon is van! Tisztában vagyok vele, hogy teljesen be vagy rám indulva!
Mit nem adnék azért, ha most azzal a pimasz, önelégült vigyorral a szája sarkában mondaná ezt a
mondatokat, nem pedig haraggal telve.
Néhány pillanatig némán állok, és azon töröm a fejem mivel is vághatnék vissza, de ez már rég nem az az
évődő beszélgetés, ami ezidáig volt. Itt az ideje, hogy kimondjam azokat a gondolatokat, amik folyamatosan
kavarognak bennem. Talán, ha megszabadulok tőlük, nyugodt szívvel térek vissza és kezdhetek új életet, tiszta
lappal.
– Igazad van – halkítom le a hangom. – Kívánlak, és mindennél jobban vágyom rád, de ez számomra már
rég nem csak erről szól. Szeretek a közeledben lenni, szeretem a beszélgetéseinket, a pimasz megjegyzéseidet.
Túlságosan megkedveltelek és túlságosan közel kerültél hozzám. Tisztában vagyok vele, hogy te is kívánsz és
hogy számodra ez se több, se kevesebb. – hajtom le a fejem, nincs erőm tovább a szemébe nézni. – Haza kell
mennem, mielőtt még jobban beléd szeretnék.
– Nem tudsz te semmit – lép közelebb hozzám.
Hangja ezúttal annyi gyengédséggel van tele, hogy a szívem teljesen belefacsarodik.
– Miért? Miért csinálod ezt velem? – kérdem elhaló hangon. Minden erőmre szükségem van, hogy ne
törjön ki belőlem az elkeseredett zokogás.
Nem válaszol, csak gyengéden két ujja közé fogja az állam és óvatosan felemeli a fejem, hogy tekintetünk
újra találkozzon, én mégsem látom tisztán, mert a szemeim párásak a kicsordulni készülő könnyektől.
– Ne menj el! – suttogja, miközben egészen közel lép. Testem a testéhez simul, lehelete az ajkamat
cirógatja.
– Egyetlen okot, mondj, hogy miért ne tegyem.
Hamiskás mosolyra húzódik a szája, még a tekintete is felragyog.
– Mert azt szeretném, hogy maradj, mert fontos vagy nekem és nem szeretnélek elveszíteni, mert ugyanazt
érzem, mint te – leheli.
Ez a mondat egy pillanat alatt repít a mennyországba. Pár másodperce még egy feneketlen mélységben
éreztem magam, most pedig szárnyalok.
Végigsimít az arcomon és megcsókol. Karjaimat a nyaka köré fonom, aztán lehunyom a szemem és átadom
magam az érzésnek, ahogy ajka az ajkammal, nyelve a nyelvemmel izgató táncra kel. Nem tudom meddig tart
ez a csók, amitől lángra gyúl a testem és életre kel a lelkem, de minden másodpercét ki akarom élvezni.
Egyik kezével a hajamba túr, közelebb vonva magához, hogy még jobban elmélyítse csókunkat, miközben
másik keze a testünk közé furakszik és ráérős mozdulatokkal bontogatni kezdi a köntösömet, aztán eltávolodik.
Csupán egy lépést tesz hátra, épp annyit, hogy alaposan végignézhessen rajtam. Megmarkolja a puha anyagot
és széthúzza, felfedve meztelen testem. Sóvárgó pillantásokkal járatja rajtam a szemét és már ez is elég ahhoz,
hogy teljesen felizgasson. Perzselő tekintettel simul hozzám újra és ujjaival végigsimít a nyakamon, aztán
lesöpri a köntöst a vállamról, kínzóan lassan szabadít meg tőle, mígnem végre a földre hull.
Ezek az óvatos mozdulatok az őrületig fokozzák a vágyam, ami majd szétfeszíti a testem. Én már nem
tudok ennyire türelmes lenni, megragadom a zakója gallérját és közelebb húzom magamhoz, követelőzően az
ajkaira tapadok. Úgy csókolom, mintha soha többé nem érezhetném a száját a számon. Izgatottan cibálom le
róla az öltönyt és miután a földön landol, gombolni kezdem az ingét, olyan gyorsan, ahogy csak bírom. Egy
pillanatra átsuhan az agyamon, mennyivel egyszerűbb lenne letépni róla. Amint az utolsó gombot is
kibújtattam, az is a többi ruhadarab mellett végzi.
Megsimítom meztelen mellkasát, kezem bejárja felsőteste minden apró kis centiméterét, amit néhány mély
sóhaj kísér. Nem tudok betelni bőre simogatásával. Ujjaimat lejjebb vezetem, a nadrág csatjára csúsztatom,
hogy minél előbb megszabadíthassam az összes ruhadarabtól.
– De sietős valakinek – állítja meg a kezem és pimaszul elmosolyodik.
Kezét az arcomra simítja, ajkát az enyémhez érinti, finoman, lágyan. Nincs benne követelőzés, nincs benne
fékezhetetlen vágy, csupán színtiszta érzelem. Szívem őrülten kalapál, egész testemben remegek. Ez több
puszta csóknál, több egyszerű testi vágynál, ebben benne van minden ki nem mondott szó, minden magunkban
elsuttogott vallomás. Érzem, ahogy a könnycseppek újra utat akarnak törni maguknak, de ezúttal nem a
szomorúság és keserűség cseppjei, hanem a boldogságé. Megszakítja édes csókunkat és mélyen a szemembe
néz.
– Most már folytathatod, amit elkezdtél – mosolyodik el.
– Pimasz – lopok még egy gyors csókot, közben kioldom a csatot.
Apró puszikkal halmozom el a nyakát, vállát, mellkasát, egyre lejjebb araszolva a testén, fokozatosan tolva
le róla az utolsó ruhadarabokat is. Lassan elé térdelek és szemben találom magam a testrésszel, amire már oly
régóta vágyom. Vastag, hosszú és az erek hívogatóan domborodnak a bőr alatt. A legszebb és legnagyobb
hímvessző, amit eddigi életemben láttam, egyszerűen tökéletes. Felpillantok Damienre, aki pajkos mosollyal az
arcán figyel engem, alig észrevehetően megvonja a vállát, tekintete pedig azt üzeni: én megmondtam.
Ujjaimmal körbeölelem keményen ágaskodó férfiasságát és finoman végignyalom a selymes makkot,
amitől vágyakozva felmordul. Még néhányszor megismétlem a kényeztető mozdulatokat, nyelvemmel lassan
körözve rajta, miközben kezem újra és újra végighúzom a teljes hosszán, majd lassan csúsztatom be ajkaim
közé, egyre többet elnyelve belőle, míg végül teljesen be nem kapom. Ujjaival a hajamba túr, mozdulatlanul
tartva a fejem, miközben kijjebb húzódik, hogy aztán újra tövig nyomja, egészen a torkomig. Egyre hevesebben
mozog, míg végül szinte már keféli a számat, erősebben markolva a hajam, aztán egy elégedett mordulással
elhúzódik tőlem.
Gyengéden megfogja a karom és felsegít a földről. Szenvedélyesen magához ölel, úgy csókol, hogy szinte
alig kapok levegőt. Lassan elindul, de egy pillanatra sem szakítja meg nyelvünk és ajkaink játékát. Egészen az
ágyig hátrálunk, majd óvatosan ledönt rá.
Ajkai a számról az arcomra, majd a nyakamra vándorolnak, leheletfinom csókokkal borítva be. Nyelvével
lágyan végigsimít a mellbimbómon, én pedig közelebb húzódom hozzá. Egy ideig nézem, ahogy nyelve körbe-
körbe jár a kemény csúcson, majd lehunyom a szemem és teljesen átadom magam annak a csodás érzésnek,
ami átjárja a testem. Mikor már mindkét bimbóm fájdalmasan érzékenyen meredezik, ajkát tovább vezeti a
halmokon át a hasamra. Gyengéd puszikkal halad egyre lejjebb, közben kezeivel széttárja a lábam és
elhelyezkedik köztük, hogy mire ajka a sajgó puncimhoz ér már semmi más dolga ne legyen csak az édes
kényeztetés. Legszívesebben belemarkolnék a hajába, hogy fejét sürgetően lejjebb vezessem, de ellenállok a
késztetésnek és hagyom, hogy azt csináljon velem, amit csak szeretne. Annyira vágyom rá, hogy lehet elég lesz
egyetlen érintés, hogy elöntsenek a gyönyör hullámai. Az ágyékomnál megáll, puha ajkait elszakítja a
bőrömtől. Halk csalódott sóhaj hagyja el a szám. Egy pillanatra felnéz és elégedetten elmosolyodik. A pimasz
kis vigyorát látva a szívem meglódul és őrült módon kalapálni kezd a mellkasomban.
Kezét a térdemre fekteti, majd végigsimít a combom belső oldalán, aztán ujjai a nedvességtől tocsogó
ajkakra csusszannak, finoman széthúzva azt, belenyal. Nyelvét lassan járatja végig, lágyan ízlelgetve, minden
egyes nyelvcsapással közelebb sodorva az orgazmushoz, végül egyetlen pontra összpontosít. A csiklómon
köröz, először csak óvatosan játszadozva, majd a nyalakodás egyre hevesebb lesz, a testem pedig minden
érintésre megremeg. A hajába markolok, hogy még véletlenül se hagyja abba azt, amit most csinál. Eszemet
vesztve vonaglok a szája alatt, úgy söpör végig rajtam az orgazmus, mint egy pusztító vihar.
Fölém mászik, és két karjával megtámaszkodik a fejem mellett, miközben mélyen a szemembe néz,
tekintete tele van gyengéd érzelmekkel. Amikor tenyerével végigsimítja a hajam, legszívesebben az ajkai közé
suttognám, hogy milyen sokat jelent nekem és hogy szeretem.
Kemény farkát a nedvességben úszó részhez vezeti és elmerül bennem. Hihetetlenül intenzív ez az érzés,
mintha felültem volna egy hullámvasútra, ami csupa mámor, kéj, élvezet és boldogság. Folyamatosan a
szemembe néz, egy pillanatra sem fordítja el a tekintetét, ahogy lassan mozogni kezd bennem. Tenyerem a
hátára fektetem, és szorosan magamhoz húzom. Érezni akarom a szíve dobbanását, férfias illatát, ami
körbelengi, a testéből áradó forróságot. Ujjaimmal végigcirógatom a bőrét egészen a válláig, aztán kezem az
arcára simítom és egy lágy csókot lehelek az ajkára.
– Gyönyörű vagy – suttogja, és ezúttal ő lop egy édes csókot.
Egyre gyorsabban és keményebben jár bennem, teljesen kitölt, mintha mindenhol érezném. Mozdulatai
még hevesebbek lesznek, csípőnk egy ritmusra jár. Egymást nézve várjuk, hogy átjárja testünk az élvezet.
Észrevétlenül csap le rám az orgazmus és mindenem beleremeg, kétségbeesetten kapaszkodom belé, miközben
a gyönyörtől elhomályosult éjsötét szemébe nézek.
Hangosan lihegve hajtja a fejét a vállamra, nem igyekszik leszállni rólam, amit egyáltalán nem bánok.
Tökéletes ez a pillanat. Sohasem éreztem magam ennél boldogabbnak. Végül mégis legördül rólam, magához
szorítva. Csendben fekszünk egymás karjaiban, fejem a mellkasára döntöm, és csak hallgatom, ahogy szíve
heves dobogása lassan csillapodni kezd.
– Sajnálom – simít végig a borzas hajamon. Karomat a mellkasára fektetem, állam megtámasztom a
kézfejemen, úgy nézek a szemébe. – Szörnyen bunkó módon viselkedtem veled és igazságtalanul. De
egyszerűen… Fogalmam sincs mi ütött belém.
Megfogja az egyik hajtincsem és játszadozni kezd vele.
– Nagyon megbántottál azzal, amit mondtál, de mindenki követ el hibákat néha, és én sem a megfelelő
módon reagáltam. Mellesleg pedig, ezzel a szeretkezéssel elég sokat javítottál a helyzeteden – mosolyodom el.
– Én mindig mondtam, hogy fantasztikus, utánozhatatlan tehetség vagyok. És ez csak a bemelegítés volt –
húzódik pimasz vigyorra a szája és ujjaival végigcirógatja a hátam. – Mindenhol, mindenhogyan szeretkezni
fogok veled.
– Ezt vegyem fenyegetésnek? – húzom fel játékosan a szemöldököm.
– Nem – markol bele a fenekembe. – Ezt vedd ígéretnek.
Megcsókol, de ezúttal nem lágyan érinti az ajkaimat, ez most követelőző, nyers. Közelebb bújok hozzá és
máris sóvárogva várok mindent, amit tenni készül velem.
– Azt teszel velem, amit akarsz – sóhajtom a csókjába.
– Ez meggondolatlan kijelentés volt, Vadócka.
Egy határozott mozdulattal a hátamra fektet, és mire észbe kapnék, már fölém magasodik és vágytól izzó
tekintettel bámul rám. Megragadja a csuklóm és az ágyra szorítja a fejem fölé.
– Most kemény leszek – suttogja a fülembe és belecsókol a nyakamba. – Úgy foglak megdugni, hogy még a
fal is beleremeg.
Türelmetlenül felnyögök, ha most tenné is késő lenne. Éhesen falni kezdi az ajkaimat, én pedig még
nagyobb hévvel viszonzom a csókot. Ekkor a telefon éles hangja hasít a levegőbe. Csalódottan felmordul és
fejét a nyakamba fúrja.
– Ezt muszáj felvennem – motyogja a bőrömbe.
Lemászik rólam és nekem már abban a másodpercben hiányzik a közelsége. Felkönyökölök és úgy
figyelem, ahogy előkotorja a telefont a földön heverő nadrágjából. Megnyalom az ajkaimat, ahogy szálkás izmai
megfeszülnek minden mozdulatra. Mire kézbe veszi a készüléket, a csöngés abbamarad. Gyorsan bepötyög
valamit, aztán a ruhákért nyúl, majd leül az ágyra.
– El kell mennem egy kis időre. – Mintha feszült lenne a hangja.
 Odamászom hozzá, mögé kuporodom, és hátulról átölelem a mellkasát, aztán adok egy puszit a vállára.
Nagy levegőt vesz, olyat, mintha mázsás súly nyomná a lelkét. Megfogja a testén pihenő kezem, a szájához
emeli és belecsókol a tenyerembe.
– Sietek vissza – suttogja, aztán visszasimítja az ujjaimat, pontosan a szíve fölé.
Néhány múló pillanatig mozdulatlanul ül a karjaim között, aztán gyorsan magára kapkodja a ruháit és
mielőtt bármit mondhatnék, már be is záródik mögötte az ajtó.
Magamra húzom a takarót és csak ülök az ágy közepén az ajtót bámulva. Félelmetesen nyugodt vagyok és
izgatott is egyben. Úgy érzem, hogy ami köztem és Damien között történt, a legtermészetesebb és a
legcsodásabb dolog volt a földön, mintha ennek mindig is így kellett volna lennie. Még magamnak is alig
merem bevallani a tényt, mert félek, hogy újra összetörik a szívem, de beleszerettem Damienbe. Valamikor, ez
alatt a különös út alatt, rabul ejtette a szívem.
Boldog mosollyal az arcomon dőlök hanyatt, aztán az órára téved a tekintetem.
A találkozó Coltonnal - ránt vissza a valóságba a gondolat.
Gyorsan felpattanok és magamra kapok néhány ruhát. Ha nem megyek el a megbeszélt időre, akkor képes
lesz idejönni, nekem pedig semmi kedvem nincs hozzá, hogy belerondítson a mámoros éjszakába, ami Damien
mellett vár rám.
Csak pár perc az egész, míg megmondom neki, hogy mégsem utazom sehova, de azért hagyok egy rövid
üzenetet az éjjeliszekrényen, aztán elindulok a part felé.
Sietősen lépdelek a puha, selymes homokban, figyelve, ahogy a holdfény táncol a hullámok tetején. Ahogy
közelebb érek a vízhez egy ismerős alak kezd kirajzolódni előttem. Pár lépés után már tisztán látom, Damien
az. A szívem nagyot dobban. Vajon ezután mindig így lesz, akárhányszor megpillantom?
Aztán észreveszem, hogy nincs egyedül, egy nővel beszélget. Földbe gyökerezik a lábam, amikor a lány
kissé oldalra pillant és meglátom az arcát; Bella az. Láthatóan semmi baja sincs és kedélyesen beszélgetnek,
mintha ezer éve ismernék egymást.
– Mi ez az egész? – lépek végül melléjük. Mindketten felém kapják a tekintetüket és abban a pillanatban
kiül az arcukra a döbbenet és a zavar. Dermedten állok és várom, hogy valamelyikük megszólaljon. Néhány
perce úgy éreztem, lebegek a boldogságtól, de most mintha megnyirbálták volna a szárnyaimat, elkezdek
zuhanni a feneketlen mélység felé. – Szólaljon már meg valaki! – emelem fel a hangom.
– Ez nem az, amire gondolsz – szólal meg végül Bella. – Nincs köztünk semmi, én csak segítettem neki. –
süti le a szemét.
Ettől talán jobban kellene éreznem magam, mégis, mintha elárultak és becsaptak volna.
– Téged elraboltak. A saját két szememmel láttam, ahogy betuszkolnak az autóba – rázom a fejem
hitetlenkedve. – Akkor mégis, hogy kerülsz ide? Sikerült megszöknöd?
Mindenhová néz, csak a szemembe nem. Bűnbánóan rugdossa a homokot maga előtt. Szörnyű düh lesz
úrrá rajtam. Legszívesebben megráznám és az arcába ordítva követelném, hogy mondjon el mindent.
– Nem is raboltak el. Igazam van? – Félve ejtem ki a szavakat, inkább csak magamnak szánom őket, mert
rettegek, hogyha hangosabban mondanám ki, választ is kapnék rá. – Igazam van? – kiáltom el magam végül.
Hangom visszhangzik a holdfényes éjszakában.
– Kérlek, nyugodj meg, Vadócka! – szólal meg most Damien. – Mindent elmagyarázok. – lép közelebb
hozzám, de én azzal a mozdulattal hátrálok előle. – Kérlek… – néz könyörgően a szemembe és felém nyújtja a
kezét, de nem törődöm vele.
– Az egész csak hazugság volt, színjáték – mondom ki a gondolataimat.
– Engedd, hogy mindent elmondjak – simít végig a karomon, de elrántom tőle. Nem akarom, hogy hozzám
érjen, nem akarom, hogy megmagyarázzon bármit is. Csak azt a csodás boldogságot szeretném visszakapni,
amit néhány perce éreztem. – Csak hallgass végig. – kérlel tovább.
– Egy perced van – vágom hozzá a szavakat és összefonom a karom magam előtt. Közben látom, ahogy
Bella lassan elsétál, magunkra hagyva minket.
– Erre az egészre azért volt szükség, hogy bejuthassunk Edward villájába. Óriási hangsúlyt fektet a
biztonságra, kellett valami, ami eltereli a figyelmét.
Döbbenten állok és hallgatom Damien magyarázatát. Nem akarom elhinni, egyszerűen nem akarok
tudomást venni róla. Legszívesebben befognám a fülemet és sírva rogynék le a homokba.
– Szóval, én voltam a csali. Akárki más lehetett volna. Miért pont én? – nézek rá, de már csak homályos
foltot látok magam előtt a könnyfátyolon keresztül.
– Mert te pont az esete vagy – süti le a szemét.
Olyan, mintha kihúznák a lábam alól a talajt. Nem érdekelnek a miértek, nem érdekel semmiféle indok.
Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy egész idő alatt hazudott nekem.
– Szóval, csak ezért hoztál újra ide – motyogom összetörten. – Egész idő alatt minden hazugság volt,
minden átélt pillanat, minden kimondott szó.
– Nem – hasít a levegőbe a hangja. Egy határozott lépéssel előttem terem és megragadja a karom. – Ami
köztünk történt az valóságos volt. Érted? Minden érintés, csók, pillantás, igazi volt. – magyaráz
kétségbeesetten.
Annyira szeretnék hinni neki, de képtelen vagyok rá.
– Miért kellene hinnem neked? Becsaptál, hazudtál.
Tenyere közé fogja az arcomat, így kényszerítve rá, hogy a szemébe nézzek.
– Igazibb és valóságosabb nem is lehetett volna az együtt töltött idő. Ne mondd, hogy nem érezted
mennyire vágyom rád, mennyire fontos vagy nekem.
Dehogynem éreztem – sóhajtok magamban.
Egész idő alatt ott volt egy láthatatlan kötelék köztünk, de ez nem változtat a tényen, hazudott nekem.
– Ha megkérsz rá, segítettem volna.
– Tudom – tekintete tele van megbánással. – De akkor még úgy gondoltam ez a legjobb megoldás. Nem
számoltam azzal, hogy …
– Damien – szakítja félbe a mondandóját egy hang, ami a hátam mögül jön.
Elengedi az arcom és kővé dermedve néz el mellettem, mintha kísértetet látna. Megfordulok, hogy
megnézzem mitől döbbent le ennyire. Egy gyönyörű nő áll pár lépésre tőlünk, és le sem veszi a szemét
Damienről.
– Amelia? – motyogja és ellépve mellettem közelebb megy az idegenhez. Aki csak számomra idegen.
Damien láthatóan nagyon is jól ismeri. – Tényleg te vagy az? – suttogja, mint aki nem akarja elhinni, amit lát.
Képtelenek elszakadni egymást tekintetétől, amikor megállnak közvetlenül egymással szemben. A nő
tétován végigsimítja Damien arcát. Szeretném ellökni a kezét, semmi joga nincs hozzá, hogy megérintse őt, de
ahogy Damienre pillantok és meglátom az arcát, ahogy felragyog a boldogságtól, aztán lehunyja a szemét és a
nő apró kezébe dönti a fejét, rájövök, hogy nekem nincs jogom hozzá. Megfogja Amelia kezét és a mellkasára
simítja. Olyan bensőséges ez a mozdulat, mintha rég nem látott szerelmesek találkoznának. A szívem
összeszorul a látványtól, nemrég az én kezemet is pont így szorította magához. A lány egészen közel húzódik
hozzá és az ajkaik puhán összeérnek. A tapogatózó mozdulat néhány másodperc alatt csap át szenvedélyes
csókba.
Csak állok a homokban és nézem, ahogy a férfi, akibe beleszerettem egy másik nőt csókol. Azt hittem, hogy
az a pillanat, mikor Matt megcsalt aztán kisétált az életemből, darabokra tépte a lelkem. Nagyot tévedtem, az
csak apró karcolásokat ejtett rajta. Most, ahogy az előttem álló párt nézem, már tudom milyen az igazi
fájdalom. Mintha egy kéz ragadná meg a szívem, tépné ki a mellkasomból és dobná a porba, hogy ezután soha
többé ne érezhessek mást, csak a kínzó ürességet.
Pár hete még arra vágytam, hogy a szigeten történtek valósággá váljanak, most, hogy tudom minden valódi
volt, azt kívánom, bárcsak álom lenne az egész, akkor talán könnyebb lenne.
Lassan hátrálok, szótlanul, összetörve. Damien nem is foglalkozik vele ott vagyok-e még vagy sem. Mintha
láthatatlanná váltam volna a szemében, abban a pillanatban, amikor ez a nő megjelent.
Elindulok vissza és félúton Coltonba botlom. Arra sem veszem a fáradtságot, hogy rá pillantsak,
egyszerűen csak elsétálok mellette.
– Liz – előttem terem, elállva az utam.
Felnézek rá, a szokásos mogorva szempárba, ami abban a pillanatban változik meg, ahogy találkozik a
tekintetünk. Mintha némi aggodalom tükröződne benne.
– Minden rendben? – tesz egy óvatos lépést felém, aztán tétován felemeli a karját. Egy pillanatra azt
hiszem, magához akar ölelni, ami annyira jól esne. Végül meggondolja magát, bármit is szeretett volna tenni,
és csak áll mozdulatlanul. – Liz?
Egyetlen szót sem tudok kiejteni, egyszerűen csak magam mögé mutatok. Elnéz mellettem és ugyanolyan
döbbenet ül ki az arcára, mint Damienén.
– Amelia? – motyogja maga elé.
Még mielőtt ő is megbabonázva indulna el a nő felé, megszólalok:
– Vigyél haza, kérlek! Most azonnal! – próbálok határozott lenni, de a torkomat fojtogató sírástól néhány
elsuttogott szó az egész.
Ismét a szemembe néz, sajnálkozással a tekintetében figyeli, ahogy darabokra hullok előtte.
– Gyere! – öleli át a vállam és elindul a szálloda felé.
Pár lépés után megtorpanok és még egyszer, utoljára visszapillantok a part felé. Még mindig ugyanott
állnak elveszve egymás karjaiban. Egy forró könnycsepp folyik végig az arcomon, amit hamarosan száz másik
követ.
El kell engednem őt – törlöm le a sós cseppeket az arcomról, hiszen sosem volt az enyém, csupán egy
álomkép volt. Egy álomkép, aki szilánkokra törte a szívem.

Köszönetnyilvánítás
Először
első részét.
legalább isAz
aköszönöm
annyira pedig nektek
különösen
tetszett és drága
aanagy
élvezetes olvasóim,
örömmel
perceket hogy
tölt
okoztam bizalmat
el,anektek.szavaztatok
hogy mennyire
Ha nekem aésdolgom,
aszerettétek. kézbe
Remélemvettétek
ez aakönyv
történet
is
ülve
amik várjátok
Nagyon sokat
Köszönöm
történet.
mindig
Köszönöm
ölthetett.
Végül,
következő
nektek
jelentett
neked
Köszönöm,
de újabb
megszületéséhez.
Millió puszi nem
részt.
Detty,
nekem.
édes
hogy
drága
lendületet
anektek.
kiadó
utolsó
Zsófi,
Virgin
elviselted
Miki
adtak.
munkáját,
sorban
Andi, Edina
barátságod,
sok-sok
hogy
köszönöm
és
az
aÉshülyeségeim Erika
ihletet,
persze
ismét észrevételeid,
ésaköszönöm
köszönöm
valóra támogatásod
mindenkinek, csodás
válhatott amik
akikazaz ajól
asegítségeteket, csináltam
arra
ajánlásod
nehéz
borítót.
álmom
valamilyen
sok szeretetet,
sarkalltak,
aformában
és borítóra.hogy
pillanatokban,
a történet aakkor
amit
még most
kaptam
jobb tűkön
tőletek.
legyen
testeta
beszélgetéseket,
folytatása
hozzájárultak is
a könyv
Melinda Bald
A sorozat folytatódik, a Harcolj érte című befejező résszel.
 A sorozat első része.

Élete szerelme szóegyhetes Egy

Liz
nélkülfelébreszti
sétál ki azhűtlen pasi.
tökéletesnek
életéből. Egy
jóképű
hitt
Hogyan nyereményút.
idegenvezető.
világa
lehet egy
az este Egy
alatt
összetört pimasz
romba és darabjait
dől.
önbecsülés újra összeilleszteni?
AAmámoros
sors
Az atálcán
tengerparti
Képes
kínálja
vágyat, ami
pillanatok abe
nyereményutazást
egzotikus
egyEzsziget
lehetőséget.
és
eddig
valóban
nyaralás
Kezdetét veszi
és egy
mélyen
csak
tudják Az útjába
privát
amegváltoztatni
aszemtelen férfi
legbelül
barátság?
gyógyítani
mÁMORtánc!
sodor egy
idegenvezetőt,
közelsége,
arejtőzött
szív
mindent? Damient.
benne.
sebeit?
 Megjegyzések
[←1]
A speed élénkítő hatású kábítószer.