CRISTIN HARBER

ONLY FOR HER

Csak érte, a nőért

Rajongói fordítás

Fordította:
Miya
ZsoZso

Lektorálta:
Jane
Katie
Velia
 Az első szerelmek sohasem múlnak el, de Grayson Ford
nagyon közel került az elmúláshoz. Miközben vérző testtel
feküdt a harcmezőn, Istennel próbált egyezséget kötni.
Hagyja életbe, és ő minden hibát helyrehoz, amit a
szeretett lánnyal szemben elkövetett.
Semmi mást nem akarok, csak Emmát. Szükségem van
rá, és küzdeni fogok az emlékéért. A közös történetért. Egy
mosolyért. Bármiért. De jelenleg minden homályos.

Emma már nem tartozik hozzá. Az idő eltelt, és az élet

kemény akadályokat görgetett elé. Azért vetkőzik, hogy
fizetni tudja a számláit, amellett pincérnő, egyetemre jár
és van egy harmadik munkája is. Ezek mellett igyekszik a
legjobb anyukája lenni a lányának, aki soha nem ismerte
az apukáját. Annak ellenére, hogy Grayson elhagyta őt, ő
mégis meggyászolta a halálát. Mígnem egy nap érkezik egy
hívás, és minden, amit eddig hitt, kiderül, hogy nem igaz.
Ő az. A férfi, aki tönkretette az életemet. Aki új életet
adott. Annyira össze vagyok zavarodva, hogy nem tudom
eldönteni, hogy tönkretett vagy szabaddá. Ő… akiről azt
hittem… hogy halott.
 Első fejezet

Emma

Nagy esély van rá, itt állva a térdig érő fűben, ami
körülveszi Randall Ford rozsdás lakókocsiját, hogy rosszul
leszek. Minden ugyanolyan, mint azon az estén, amikor
elfutottam Grayson ágyából, ugyanolyan, mint három éve,
amikor megjelentem a tengerparti hét után, keresve őt
betegen az aggodalomtól. Mind a két alkalommal Randall
pokollá tette az életemet. Egyre csak várom, hogy ez az
őrült, részeges gazfickó meghaljon, de ő egyre csak tovább
él.
Szedett-vedett függönyök takarják el az ablakokat.
Rikító narancsszínű rozsda színezi a lakókocsit a tetőtől
lefelé. Felkészítem magamat. A Summarland Country
pletykái szerint, Grayson meghalt. Bár ez nem sokat jelent.
A megyei szinten is az a pletyka terjedt, hogy teherbe
ejtett, ezért lépett le. Néha már azt kívánom, bárcsak igaz
lenne – milyen borzalmas volt az a reggel, nélküle ébredni.
Gray elment – de nem azért, mert tudta, hogy terhes
voltam.
A bejárati ajtó kicsapódott. Randall lépett ki rajta, hogy
megálljon, és az ajtókeretnek dőljön. Öregebbnek néz ki
ahhoz képest, amilyen volt, mikor utoljára láttam, amikor
összeszedtem minden bátorságomat, hogy megkérdezzem,
hol van Grayson. A vihogós válasza és az ajtócsapkodása
mélyen az emlékeimbe égette magát.
– Megint te? – köhögi Randall.
Biccentek. A kérdésemre a válasz ennél a seggfejnél
van. Ez egy szadista. Az arcára van írva. Az üveges szeme
összeszűkül, a száját egy fura mosolyba szorítja össze, és
úgy néz ki, a kocsmában volt.
Kiegyenesítem a hátamat, és hátrahúzom a vállaimat.
Egyetlen kérdésem van – akár bele is kezdhetnék. –
Grayson halott?
Belül összerezzenek. Kimondva, ezek a szavak sokkal
valóságosabbnak tűnnek. Könnyek lepik el a szememet.
Tudnom kell, gyászolnom kell. Megfulladok, ha nem
tudom meg az igazat. Csak azt tudom, amit az emberek
suttognak, és senki nem beszélt még temetésről.
 Randall előveszi a cigit a füle mögül, és meggyújtja.
Néhány mély szippantás után lelép a roskadozó
verandáról. – Egészen idáig jöttél, csak azért, hogy
megtudd az igazat? A picsába. – Köp egyet, aztán újra a
cigarettájába szív. – Más miatt is zaklathatnál, mint annak
a gazembernek a problémáival.
Hánynom kell az idegességtől, de megkeményedtem az
elmúlt pár évben, mióta nem látott. – Az a gazember a
maga fia, Randall. Nagyon jól tudom, hogyan bánt vele.
– A fiam. Ha. – Oldalra billenti a fejét. – Csak nem
tökös lett a kicsi Emma Kingsley?
– Mit tud Graysonról?
– Te mit tudsz róla? – Vicsorog, majd köhög. –
Idejöttél, hogy lásd, milyen hasznot húzhatsz annak a
fattyúnak?
Idegességemben felfordult a gyomrom, hátrébb
tántorgok, ahogyan visszacsap rám a lányom említése, és a
mindent megerősítő szavak Gray haláláról.
– Valami baj van veled.
– A fiút hibáztasd. Én is őt hibáztatom. – Felém
pöccinti a cigarettát és az ajtó felé indul, de még
visszapillant. – Ne gyere ide többet. Semmi sem maradt
már itt számodra.
A szél fújni kezd, és annak ellenére, hogy meleg júniusi
nap van, megborzongok. Mennyi utálat. Mennyi undor. Az
egyik részem egyszerűen képtelen Graysont hibáztatni
azért, mert lelépett. A lakókocsi ajtaja becsapódik, és
egyedül maradok kint, a gazban állva, azon gondolkodva
hogyan fogok továbblépni annak a férfinak a halálán, akit
évek óta nem láttam már, de minden nap gondolok rá.
Grayson

A sötétben ragadtam. Kimerült vagyok és küszködök, a

kiutat keresem. Néha a felszínre kerülök, már majdnem
felébredek. Tudom. Érzem. A testem fáj. Az elmém
szenved.
Sikolyok visszhangoznak. Lövések durrannak. Érzem a
meleget, az égést, a rémületet. A föld remeg. Falak és
kövek esnek le. Piszok megy a szemembe, homok a
számba. Kén égeti az orromat. Senkit nem látok, és senki
nem lát engem.
De érzem. Érzem őket. Mindenkit, aki csalódott
bennem. Az egységem. A vérük ott lebeg a levegőben. A
halál elködösíti az érzékeimet. Az arcuk egymás után
felvillan. Nem tudom becsukni a szememet, nem tudok
szabadulni tőlük.
Szünet áll be a zajban. Egy nő… a poklom közepén,
hallom a hangját. Remény virágzik, de csak azért, hogy
megfagyjon és leszakítsák. Ő nem az én megmentőm. Nem
az én Emmám. Csak… az anyám? Csak még egyet, Gray-
baba. Keress nekem még egyet. Csak még egyszer,
édesem. Annyira jó fiú vagy. Hozd ide nekem.
Rosszul leszek. A háború jobb hely, mint a
gyermekkorom nappalija. Kétségbeesett félelem szorítja
össze a torkomat. Kettéhasadok. Össze vagyok zavarodva.
Azt akarom, hogy hagyja abba, hogy menjen el, hogy
szerezzen segítséget. Hogy hagyja abba a hibáztatásomat.
Annyira szeretnék segíteni az anyámnak, amennyire a
csapatomat is meg akarom menteni.
Pislogok a sötétben, harcolok, hogy kijussak. Az édes
hangja hívogat, és nem tudok nemet mondani rá.
Hozz még egyet, Gray-baba.
 Hülye, hülye, hülye. A könnyek marják a torkomat.
Mindig azt tettem, amit mondott, és megöltem őt ezzel.
Halott. A szemei tágra nyitva. Rúzsos ajkai nyitva. Halott.
– Anya – sikítom, de a szám nem mozdul. Csapdában
estem a sötétben, harcban a testemmel, ami nem akar
felkelni. – Anya!
Aztán hirtelen teljesen tisztán látom az arcát. – Gray-
baba!
– Nem! – Hideg verejték fut végig rajtam, és képtelen
vagyok szabadulni.
A mentőosztag hangja keveredik az apáméval. A
szavaik egybefolynak, képtelen vagyok elválasztani őket,
de tudom, mit jelentenek. Minden az én hibám.
Fáj a fejem. A fájdalom sugárzik. Ha nem tudok
felkelni, akkor meg akarok halni.
Apám hangja jár a fejemben, a szavai záporoznak,
keveredve a részegséggel és értelmetlen fecsegéssel.
– Segíts neki! – Az élettelen arca engem bámul.
Hirtelen átváltozik a kihalt sivatagi éjszakába, ahol én
vagyok az utolsó ember. – Segíts nekik…
 Semmi sem változik. Távolabb zuhanok az ébrenlét
határától, egészen a pokolba, amit megérdemlek. Az
egyetlen dolog, ami valaha is megmenthetett volna, az
Emma hangja volt, és azt örökre elveszítettem.
 Második Fejezet

Emma

Az Üzleti statisztika meg fog ölni engem. A képletek a

tankönyvemben elérik, hogy még kevésbé érzékeljem,
hogy az osztályterem elejében a táblára firkálnak. A
professzorom még arra se vette a fáradtságot, hogy
minden szemeszteren megjelenjen az osztályban, és 99%-
ban biztos vagyok benne, hogy az asszisztense is annyira
jártas ebben a szarban, mint én. Az agyam hamarosan fel
fog robbanni, ha nem tudok rájönni.
– Ha kérdéseik vannak, keressék fel Baker professzort
fogadóóra alatt. Köszönöm.
Az asszisztens ledobja a száraz táblatörlőt és távozik,
még mielőtt egyetlen kérdésre is választ kapnék.
Uhh, meg fogok bukni ebből a tantárgyból, ami azt
jelenti, hogy el fogom veszíteni a gyakornoki állásomat.
Lehet, hogy csak asszisztensi munkát végzek, de a
kávékészítés és a sok kis feljegyzés egy napon kifizetődik,
évek múlva egy tisztességes marketingcégnél, ahol
művészi állás van, 25 mérföldes távolságon belül. Nekem
szükségem van erre a szakmai gyakorlatra, mert nekem
kell az az állás. Egy napon.
És soha nem fogok tudni eljutni a fogadóórákra. Soha
Francba, basszus, a francba. Beharapom az ajkam, és
nagy lendülettel becsapom a könyvem.
– Körülbelül én is annyira értem, mint te.
Hátralesek a vállam fölött. Két srác. Az egyik helyes,
velem egykorú. Elég népszerűnek látszik. Mindig közel ül
hozzám, sokszor rám néz és mosolyog. A másik szuper-
dögös és egy seggfej. Nincs időm rá, hogy bármelyikükkel
is csevegjek, de szerencsétlenségemre a srác, aki próbál
szóba elegyedni velem, az a dögös seggfej.
– Valami olyasmi – mondom.
Semmi szükség nincs arra, hogy faragatlan legyek, de
láttam már őket akció közben a termekben. A
hátizsákomra teszem a cuccomat és ellenőrzöm a
telefonomat. Tizenhét percem van, hogy keresztülrohanjak
a kampuszon, összeszedjem Callyt, és berakjam magunkat
a kocsiba. Ha nincs forgalom, akkor meg tudunk
vacsorázni és fürödni, mielőtt lefekszik, aztán anyu átjön,
és mehetek dolgozni.
Amikor kisétálok a tanterem ajtaján, a dögös pasi követ.
– Hé, várj.
Nem. Nem tudok. Késésben vagyok.
Már az oldalamon van, a karjai a derekam körül.
– Gyönyörűség, várj…
– El a kezekkel! – Ha egy dolog van, amit az
Emeraldban való sztriptíz meló megtanított, hogy nem kell
elviselnem semmit a dögös pasiktól, akik tapogatni
akarnak. Lehet, hogy nebáncsvirágnak tűnök a suliban, de
ez csak egy álca.
– Bocsánat – könnyen lépést tart velem. Rápillantok és
a magabiztos mosolyára.
– Általában bejön neked ez a becézgetés, meg hogy
olyan embereket fogdosol, akiket nem ismersz?
– Általában – mondja vigyorogva.
A szemeim összeszűkülnek. – Értem. Késésben vagyok,
így nem tudok segíteni neked statisztikából.
 – Voltaképpen, ez a tantárgy nagyon könnyű számomra,
csak el akartam érni, hogy figyelj rám.
– Nekem tényleg mennem kell.
– Mi a neved? Emma igaz?
– Oh, az istenit. Komolyan nem akarod ezt a
beszélgetést. Úgyhogy megkönnyítem neked, sétálj el, és
hálás leszel nekem.
A szemei csillognak és kihívás szikrázik a szemeiben.
– Engedd meg, hogy ennek én legyek a bírálója.
Közülünk páran megiszunk ma hétkor néhány sört, lent a
Sevens’ben. Király lenne, ha velünk lazulnál.
Megpróbálok gyorsabban menni, amitől kissé zihálni
kezdek, de neki ez meg sem kottyan.
– Nem vagyok még huszonegy.
– Ez őket nem érdekli.
Ezt már tudtam a Sevenről, igaz, nem tapasztalatból.
– Nem tudok menni
– Gyönyörűség, el tudsz.
Nagyszerű, másodjára is sikerül felidegesítenie a
becézéssel, ezután a keze megérinti a hátamat, átkarolja a
vállaimat, hogy ezzel megfékezzen. Hirtelen megállok és a
megawattos mosolya felé fordulok, azt gondolja, hogy
tudja mi lesz a következő lépésem. Szexiség és
magabiztosság keveréke sugárzik belőle, és ez
elgondolkodtat, hogy neki ezek miatt nem kell másnál túl
keményen próbálkoznia. A pokolba, annyira
magabiztosnak tűnik, hogy fogadok, nem lepődne meg, ha
nyilvánosan térdre esnék előtte, és megízlelném. Seggfej.
Az őrlőfogaimat csikorgatom és veszek egy mély
lélegzetet. Hozzáadok egy kis szexiséget a hangomhoz,
amit Emeraldnál használok, és megkérdezem tőle.
– Mi a neved?
– Sam
– Nézd, Sam, én udvarias voltam, de továbbra is
nyomultál, megmondtam, hogy nem érintkezek, és te
megérintettél. Akkor most megkapod a teljes
magyarázatot, amire már megpróbáltalak figyelmeztetni
téged.
A szája kinyílik, hogy mondjon valamit, de megrázom a
fejemet
– Három állásom van. Három. És ebből csak kettő fizet.
A kampuszon keresztül vágtatok, hogy időben odaérjek a
napközibe, hogy felkapjam a kislányomat. Akinek éppen
meghalt az apukája. Gyászolom őt, pedig már évek óta
nem láttam. Én vagyok a sétáló, beszélő, lélegző málhás
szamár definíciója.
Sam álla leesik.
– Uh
– Köszi a meghívást, de amikor egy bige azt mondja
neked, hogy kopj le, akkor lehet, hogy nem akar
játszadozni. Hanem azt akarja, hogy elkotródj a francba.
Értesz engem?
– Basszus, bocsánat – motyogja
Igen, biztos voltam benne
– Ha akarod… – elkalandozik, én pedig elsétálok onnan.
Nem akarok semmit senkitől. Képes vagyok eltartani
magam és a kislányomat, noha lassan ez a dolog tönkre is
tesz. Nehéz elfogadni a segítséget. Nekem van
büszkeségem, de közben saját magam büntetem. A
gondatlanság nem mentség. Én a lakást, a készpénzt
visszautasítom a családomtól, de elfogadom az idejüket és
a segítségüket. Egy héten néhány alkalommal vigyáznak
Callyre, de csak amíg pénzt keresek a megélhetésért. Nem
tudok csak úgy elmenni, iszogatni fickókkal, akik el
akarnak vinni engem egy bárba.
A telefonom rezeg, a hívót elolvasom Delightful Diner.
Rányomok a zöld körre és felveszem
– Halló?
– Hé, kedvesem – Jan, a nő, akié a hely, csak akkor hív,
ha valami változik. – Nem lesz rád szükség ma este,
pangás van.
Baaaaaszus.
– Biztos? Tudok dolgozni bármennyi órát, ha szükséges.
– Tudom Emma, és sajnálom kedvesem. Nem lesz ma
rád szükség semennyi órára
Elkezdem rágni az arcom belsejét.
– Nem probléma, hívj fel, ha valami változik. És ott
leszek.
– Tudom, kedvesem.
A gyomrom összeszorul. igazán szükségem volt erre a
műszakra. a telefonom megint rezeg, és ellenőrzöm a
képernyőt, miközben reménykedek benne hogy ez megint
Jan. Nem, a testvérem az.
– Hello, Ryan!
 – Elköltözöl.
– Hát, nem. Még nem, de úgy tervezem nemsokára. –
De nem akkor, ha állandóan műszakokat törölnek. –
Nekem csak kell…
– Nézd, Emma, ma megint felhívtam a helyet. Apa és én
beszéltünk…
Szeretem Ryant, de ez a vadonatúj fénylő-újonc jelvénye
az őrületbe fog kergetni engem.
– A lakásom biztonságos, tudod jól.
– A szomszédjaiddal van probléma. Egy pár évvel
ezelőtt, ez rendben is volt. Most? Basszus, minden
megváltozott.
– Nem mondasz semmit, amit már ne tudnék –
motyogok, miközben benyomom az ajtót a napköziben, és
integetek az íróasztalnál ülő lánynak. – Most mennem kell,
Cally és én késésben vagyunk.
– Apa kifizette az első és az utolsó hónapot. A többit
már te is ki tudod fizetni. Írd alá a papírokat. Azonnal
beköltözhetsz.
– Mi van?! – elfordulok a recepcióstól, készen állok,
hogy beolvassak a tesómnak, majd felhívjam apám, és vele
is ugyanezt tegyem. De nem tehetem. Istenem, hálás
vagyok nekik. Utálom, hogy szükségem van rájuk, de
összecsapnak a fejem fölött a hullámok. Nagy levegőt
veszek, és előre hajtom a fejem.
– Emma, szükséged van egy kis szünetre. Fogadd el,
rendben?
– Ryan, én nem…
– Hónapról-hónapra élsz most, igaz? Majdnem
ugyanannyi itt is az albérlet, szóval semmi okod rá, hogy
ne tedd.
Olyan jó lenne elhagyni azt a lakást, és már egy ideje
spórolok, hogy megtehessem hamarosan.
– Egyedül akarom megcsinálni.
– Emma, nézd… az adósod vagyok.
Ő óv engem a legjobban, mióta hallottuk, hogy mi
történt Graysonnal. Ez furcsa. Amikor Ryan rájött, hogy
terhes vagyok, azt hittem, hogy nekiiramodik, aztán
megrémültem, hogy megölné Grayt, és elveszítené a
lehetőséget a rendőrségi akadémián. De végül Ryan
megnyugodott, és átváltott egy nagy védelmező stílusba.
Grayson egy név lett, amit nem említettünk Ryan körül, de
most újra előkerült egy megyei pletykának köszönhetően,
és a védőkarmok visszakerültek.
– Nem, édesem. Én vagyok az, aki mindenkinek
tartozik– mondtam.
Mérgelődik, miközben hallom a csalódott hangját a
fülemben.
– Kérlek, írd alá a haszonbérletet, és gondoskodni
fogunk a további lépésekről.
– Nem tudom
– A fenébe, Emma. Mondjál már igent.
– Hah, ez nem olyan könnyű
– Te vagy a kishúgom. Ez is csak valami, amivel segítek
neked.
Utálom a lánytestvér érvet
– Mi majdnem egykorúak vagyunk
– Felelős vagyok érted
Már megint ez, az istenit
– Nem. Te nem vagy. De beszélni fogok apával oké?
Lássuk, mit tudok tenni. Megegyeztünk?
– Egy nap, mind ugyanazon az oldalon leszünk – sóhajt
–, csókold meg helyettem Callyt.
 – Anyu!
Cally hangja felé fordulok..
– Mennem kell. Szeretlek. Szia
A pici lányom kinyújtott karokkal fut felém. Felemelem
őt egy ölelésbe, elindulok vele kifelé az ajtón.
– Jól érezted magad a barátaiddal? – kérdezem.
– Nem! Meghúcták a hajam és a fajra vajzoltam. – Mély
levegőt vett. – Bünti jájt érte.
Igyekeztem elrejteni a mosolyomat, nem tudok
ellenállni neki, annyira nagyon édes. Még akkor is, ha épp
az meséli, hogy büntetésben volt.
– Valószínű, hogy nem lett volna szabad a falra
rajzolnod.
– Anyuci – a vállamba fúrja a kis fejét, miközben a
parkoló felé vesszük az irányt. – Ajudni akarok. Mese.
Oh..sóhajtok.
– Természetesen, hernyócskám.
A mese elűzi a rossz élményeit. A szívem összeszorul.
Amilyen az apa, olyan a lánya.
 Harmadik fejezet

Grayson

Fájdalom és szenvedés. Az egyetlen dolog, amit

érzékelek. És hogy a nyelvem olyan, mint egy smirgli.
Lassan pislogok és kinyitom a szememet. Minden fehér.
Perzselő fény süt be az ablakon. Lenézek, majd körbe.
Ágyban vagyok. Kórházban? Műszerek vannak az ágyam
mindkét felén, a mellkasomra és a karomra monitorok
vannak rákötve. Mély levegőt véve, megfordulok – oh a
fenébe. Fájdalom nyilall az oldalamba. Felnyögök,
harcolok azért, hogy levegőhöz jussak, majd visszadőlök.
Szenvedve próbálom összetenni az agyamban a hiányzó
részeket, de lüktetni kezd a fejem a fájdalomtól. Sötét
felvillanások az akcióról és pár emlék a lázadók
támadásáról – hangok és sikolyok. Mindenki halott.
Mindenki… kivéve engem? Üres tárak és hasztalan
fegyverek. Mire a mentőosztag megérkezett, én voltam az
egyetlen túlélő. A folyamatos fájdalom felemészt. Lőtt seb?
Kirobbanó fájdalom emléke hasít belém. Mi még… törött
bordák? Megrepedt csontok? Az kell, hogy legyen, mivel
nem tudok lélegezni. De mégis, életben vagyok. Mind
közül, miért én?
Emma.
Megrázom a fejem. Hideg verejték áztat el. Azért
könyörögtem Istennek, hogy hagyja, hadd tegyem jóvá.
Hogy életben maradjak és lássam a csajom. Kétségbeesett
remegés fut végig rajtam. Túl késő. Három kibaszott éve
már annak, hogy láttam őt. Pokoli évek voltak. Elbasztam
a lehetőségemet a szerelemre és a boldogságra. Ő nem az
én barátnőm. Már nem.
Teljesen egyedül, darabjaimra hullok.
Emma várt volna rám az alapképzés után, várt volna
rám még ezalatt az istenverte bevetés alatt is. Én egy
kibaszott önbeteljesedő jóslat vagyok. Minden, amit Apám
mondott rólam, igaz: egy darab szar vagyok, semmire sem
jó, csak arra, hogy tönkretegyem mások és a saját
életemet. Minden tőlem telhetőt megtettem és harcoltam
azért, hogy elfelejtsem azt, hogy mennyire szeretem őt.
Hogy túl gyáva voltam, és teljesen elment az eszem,
képtelen voltam elmorogni azt, hogy “ég veled”, és hogy
remélem várni fog rám. Hányinger kerülget. A megbánás
darabokra szed. Emma tovább lépett. Miért várna egy
olyan emberre, aki soha nem ment vissza hozzá az ágyba.
Egy olyan lánynak, mint neki, már biztosan van pasija.
Vagy férje? Epe égeti a torkomat. A kezeimmel beletépek a
hajamba, mire a fájdalom újra eláraszt. Miért nem
gondoltam soha arra, hogy tovább lépett?
– Ébren van! – a nővér besétál, a falon lévő palackhoz
megy, és megszakítja az idegösszeomlásomat. Fertőtlenítőt
spriccel a kezére, összedörzsöli őket, majd fölveszi a
kesztyűjét. – Itt az ideje, hogy megnézzük az oldaladat,
édesem.
Morgok, a kezeimmel pedig még mindig a hajamat
markolom.
– Minden rendben? Emlékeid vannak újra? – ráül a
gurulós székre, és odagurul hozzám. – Mi van? – Még
mindig ködös az emlékezeted? Az a fájdalomcsillapítók
hibája. Adj nekik pár percet. A köd el fog tűnni.
Nem tudom, mit mondjak. Nem emlékszem erre a nőre.
Emlékek villannak föl… megrepedt borda. Leszerelési
papírok. Talán? Már nem tudom, mi igazi és mi álom.
 Pár gyakorlott mozdulattal a nővér megemeli a takarót,
elmozdítja a köntösömet, újrakötöz és mosolyog. – Jól néz
ki. De valószínűleg, még mindig iszonyatosan fáj.
Megmondom a doktornak, hogy ébren vagy, rendben? És a
barátnődnek.
A barátnőmnek? – Itt van?
A nővér újra elmosolyodik, és lehúzza a kesztyűjét. –
Nemrég érkezett. Eléggé vad, annyi szent.
Vad? Jaj... ne. A francba. – Um…
– Grayson! – a nővér mögött besétált az őrült Mazie.
Ezt az arcot soha nem tudnám elfelejteni. – Ébren vagy!
– Maze…
– Egy örökkévalóság óta várok arra, hogy felkelj!
A nővér az ajtó felé indul. – Nos, magatokra hagylak.
– Várjon, ne! – De a szavaim elvesznek Mazie fojtogatós
ölelése közepette.
– A fenébe, Maze. Ez fáj.
Végre elenged. – Hát szia, te.
Ez nem történhet meg. A fejem lüktet. Amikor
elhagytam Emmát és a Fort Benning-i alapképzésen
kötöttem ki, aztán ugyanott állomásoztam, elég időt
töltöttem Mazie-vel ahhoz, hogy közeli barátok legyünk.
Egy volt azok közül, aki mindig tudta, mi járt a fejemben.
Megmondtam neki, valószínűleg túl sokszor is, hogy
Emmába vagyok szerelmes.
Felülve, nem törődök a hiányérzettel, hogy ő várt rám és
nem Emma. – Abba kell hagynod azt, hogy mindenkinek
azt mondod, összeházasodunk.
– De ez mindig beválik – vonta meg a vállát. – Ajtókat
nyit meg előttem. Aggódtam érted.
Biccentek.
– A hírek gyorsan terjednek. Nagyon sajnálom, Gray.
Csak… – összeszorítja az ajkait. A locsi-fecsi, majdnem
őrült lány szava elakadt. Nem hibáztatom érte. – Azt
hittem meghaltál. Mindenki azt hitte. A jelentések, amiket
visszaküldtek, hibásak voltak. Senki nem tudott semmit.
Annak kellett volna lennem. Nálam jobb emberek haltak
meg. Férfiak, akiknek volt feleségük és gyermekük. Mély,
fájdalmas levegőt veszek, témaváltásra van szükségem. –
Georgiában vagyok?
Megrázza a fejét. – Nem. Walter Reed.
– Maryland?
 Biccent. – Igen, édesem.
Nem olyan messze Virginiától, nem olyan messze
Summerland Countrytól. Nem mintha Emma még ott
lenne. Egyetemre járt és… volt saját élete. – Miért jöttél el
idáig?
– Amikor meghallottam, hogy túlélted, gondoltam,
senki más nem fog jönni, hogy rád nézzen.
Ez történik, amikor mindenkit hátrahagysz. A fejem zúg.
Azt akarom, hogy elmenjen, és egyedül hagyjon, hogy
végre szenvedhessek.
– Ne aggódj miattam.
Amennyire én akarok egy lányt, annyira akarja ő
bármelyik pasit, akit maga mellé láncolhat, és aki csak őt
fogja szeretni. A múltunkban sok közös van, csak amíg én
Emma elől futok, Mazie minden olyan katona után fut, aki
legalább félig érdeklődik iránta, és ezért mindig összetörik
a szíve. Ő egy presztízs hajhász. Komolyan, nem százas a
csaj, de éppen ezért is ő az én őrült Mazie-m.
A fiúk halálra röhögnék magukat azon, hogy ő itt van.
A srácok.. mind halottak.
 Villanások és robbanások döngetik a fejemet. A félelem
szagát és a halál ízét érzem. Lázító. A sikolyaik. A vér.
Olyan, mintha egy rémálomban élnék, erősen és gyorsan
csap le rám. Epe kúszik fel a torkomon. A gyomrom
felfordult, nem kapok levegőt.
– Hányni fogok.
– Oh! Eek. Um. – Felkap egy szemetest, és az arcom elé
nyomja, pont időben.
A fenébe. Istenem. A sebem megöl.
Megpróbálom kizárni a szobában lévő zajokat magam
körül. Az emlékeim fájdalmasan felrobbannak. Mazie
gyorsan beszél, durva kezek cserélik ki a szemetest egy
zacskóra. A fájdalom szétárad bennem, miközben zihálok.
A gyomrom felkavarodik. Minden annyira szar, hogy nem
tudom elviselni.
Végül leülepedik, bármi is volt. A szívverésem lelassul. A
hidegverejték már nem csorog végig a testemen. Veszek
egy levegőt, miközben a gyomrom lenyugodott, majd
hátradőlök. Nem nyitom ki a szememet és nem beszélek
senkihez. A nővér és az orvos beszélnek. Hallom a
motyogásukat, a kérdéseiket, ahogyan a “kiváltó ok”,
“stressz”, “roham” szavakat mondják. Csak Emmát
akarom. Szükségem van rá, és harcolok az emlékéért. A
történet. A mosoly. Bármi. De minden üres.
– Ez segíteni fog – mondja a nővér az infúzióm mellől.
Érzem, ahogyan valami meleg lassan beömlik a
karomba. Az izmaim ellazulnak, de az agyam nem.
Amíg… végre csönd van körülöttem. Az álom lassan húz
le a sötét és kemény fogságába. Harcolva, kinyitom a
szemem, hogy lássam, ahogyan Mazie a széken ül, közel
hozzám.
– Én… – Megmozgatom a zsibbadt álkapcsomat, a
nyelvemet végigfuttatom a fogaimon. Furcsán érzem
magam a testemben, zsibbadt vagyok és tompa. – Fáradt
vagyok.
– Annak is kell lenned. Adtak valamit, hogy kiüssenek –
a szemei pirosak, az arca könnyáztatott. – Sajnálom –
felhúzza a térdét és a karjait köréjük fonja. – Nem kellett
volna ennyire fennhéjazónak lennem. Sajnálom. Nem
kellett volna megemlítenem neked a srácokat. Vagy a
hülye pletykát.
 Megrázom a fejemet, szédülve a kimerültségtől, bár már
rég nem érzek annyi fájdalmat. Őrült Mazie még
elcseszettebb, mint én. – Ez csak valami dolog.
– Pánik roham, vagy ilyesmi. – Talán – az öklöm nehéz.
Éppúgy, mint a lelkem. Az ujjperceimmel dörzsölöm a
szememet. A bőrömnek furcsa és vicces érzése van.
Mondani akarok valamit, kitalálni, hogyan lehetne ez
kevésbé fájdalmasabb. – Én voltam az utolsó. Senki más
nem jött haza.
– Tudom – suttogja.
– Nem látom már Emma arcát. Tudod, mindig az volt a
biztos pontom. És most nem működik – leejtem a
kezeimet, és könnyek csípik a szememet. – Túl sok idő telt
el.
Amikor Mazie-re fókuszálok, látom, hogy engem néz és
szorosabban öleli a lábait. – Talán itt az idő, hogy
helyrehozd.
A nyelvem vastag és száraz. A felső ajkamat rágom, de
zsibbadt, akárcsak a testem többi része. Minden, kivéve az
agyamat.
– Talán.
 De előbb magamat kell helyre hoznom. Nem csak az
oldalamat, hanem az agyamat is. És akkor talán
megkereshetem Emmát, és mindent… helyrehozhatok.
 Negyedik Fejezet

2 héttel később

Emma

– Cally, Cally, Cally, drágám – kemény három órát

aludtam. – Kérlek, baby, kelj fel.
Ha nem érek oda az osztályba pontosan, Pöcsfej
professzor ki fog hívni, ahogy azt az elmúlt két alkalommal
tette. Ez a görény a három késéses szabályra esküszik, és
én nem fogom engedni, hogy a mai legyen az a nap,
amikor kirúgnak Az üzlet menedzsment 201-ről. De, ha
nem tessékelem ki az én drága babámat az ágyból, nem
öltöztetem fel, és nem indulunk el a kocsihoz, soha nem
fogunk beérni a főiskolai gyerekgondozóba.
– Anya, nem akarok.
Óh, baby, én sem. Kimerült vagyok. Tölcsérrel lehetne
önteni belém a kávét. Elaludtam, három perccel később
ébredtem, aminek nem kéne annyira sok időnek tűnnie, de
az életem meg van tervezve, letérdelek és megölelem a
fejét.
– Tudom, kis bogaram, De gyerünk felfelé, és –
szorosan magamhoz ölelem és kiemelem őt az ágyból –
kifelé.
Rám néz, megdörzsöli az arcát, és körbepillant.
– Álmos vagyok.
– Igen, én szintén – bólintok.
Körülnéz, miközben felismeri az új hálószobáját. Az
izgalom az arcán megéri, hogy ezzel a sebességgel
haladjak.
– Gyere, szuper gyors reggeli, aztán indulnunk is kell.
Cally a nyakamba temeti az arcát.
– Muffint akarok.
– Még szerencse, hogy van is nekünk.
Taszigálom őt a konyha felé, ahol felfal egy banános
muffint, gyorsabban befejezi, mint ahogy az vártam volna.
Hála istennek. Ez perceket farag az időbeosztás mellett.
Teljesen meg tudjuk ezt csinálni. Ez a mantrám. Cally és
én, egy csapat vagyunk. Túl tudunk élni bármit, meg
tudunk tenni bármit, csak néhány segítő kézre van
szükségünk.
Mint Cherry, aki babysitterkedik szerda éjszakánként,
amíg Emeraldban vagyok, és a szüleim, akik vigyáznak
Callyre bármikor, amikor el tudok vállalni egy műszakot a
Delightful Dinernél, ahol palacsintát dobálok. Ki gondolta
volna, hogy meg lehet utálni a vaj és a tészta illatát.
Olyan sok okból kifolyólag sóhajtozom. De ma reggel
nincs erre idő, nem siránkozhatok. Mert, ha azt teszem,
megbukunk, és most annyira közel vagyunk, hogy több
legyen a fizetésem néhány dollárnál. Cally már a ruháiban
van, mikor megpróbálja megmosni a fogait, és elutasítja a
segítségem. Olyan, mint én, egy kicsit makacs, és egyedül
akarja megoldani, még ha küzdenie is kell érte, és én pont
ezt szeretem benne.
– Tiszta! – a fogacskái csupaszok és az ajka mosolyra
húzódik, jóváhagyást kér és elszökdécsel a szék mellett.
– Szuper tiszta, kismajmom – a dereka körül fogom,
megragadom a táskám, a ropogós müzliszeletem, a
kávémat, és már kint is vagyunk az ajtón. Ellenőrzöm a
telefonomat, miután a gyerekülésben van, és megakadok
egy pirosnál.
– Teljesen pontosan be fogjuk tartani az időbeosztást.
Cally sugárzik a hátsó ülésről.
– Mert mi varázslók vagyunk!
– Tudod te.
Ez a gyerek mindennap ellopja a szívemet. És talán
neki van igaza. Lehet, hogy a varázslat eléri, hogy Pöcsfej
professzor előtt beérjek az osztályba, és ő csinálja tovább a
napi pöcsfej kötelességeit.
Tizenhét perccel később befarolok az osztályba, miután
kitettem Callyt néhány épülettel odébb.
– Nagyon közel volt, Kingsley kisasszony
Pöcsfej professzor becsukja a mögöttem levő ajtót, és
szó szerint, pontosan elmeséli a tankönyvet, amit
olvasunk.
A tüdőm ég, mert futottam a kampuszig, de
megcsináltam. Berogyok az ülésemben. Minden, amit
tennem kell, hogy elvégezzek két szemesztert, néhány
online végezhető kurzussal kombinálva, és a semmit sem
fizető munkám átváltozhat valódi dollárral fizető állássá,
ami több mint némi iskolai pontszám és ajándék utalvány.
Én a jövőre nézve, Callyre gondolok. Hogy fel tudjam
nevelni a babámat, bezsebelni egy diplomát és egy
biztonságot nyújtó munkát szerezni. De addig, teljesen
kimerít az, hogy igyekszem azt és úgy tenni, amit a
legjobban tudok.
 5. Fejezet

Emma

Hála az Istennek, hogy végre péntek!

A csütörtök mindig szörnyű, mert az Emeraldba
megyek, majd óráim vannak, aztán a Delightful Dinerbe,
majd jön a szakmai gyakorlatom. Egy ügyféllel folytatott
találkozón ülök és Jeremy Rossdale-nek jegyzetelek, a
főnökömnek, a cég, Creative Dynamic Worldwide,
menedzser partnere. Azt a pár óra alvást leszámítva, 24
órája dolgozom. Valahol ez idő alatt, egy kemény
keresgélést is letudtam, és megvigasztaltam Callyt amikor
semmit sem találtunk meg, mert minden be volt pakolva,
amit szeretett volna. Költözködés egy két évessel? Nem
könnyű.
De ma péntek – nincsenek óráim, és ez az egyetlen
munkám, ami nem jár fizikai tevékenységgel, még ha ez az
egyetlen munkám, ami nem fizet. Az, hogy a szakmai
gyakorlatért nem kapok pénzt, lehet, hogy az arcomba fog
robbanni, de Jeremy ígéretet tett: ha megszerzem a
diplomámat és közben megcsinálom a szakmai
gyakorlatot, akkor fel fognak venni, amint lesz üresedés, és
én úgy érzem, már fél lábbal a küszöbön vagyok. Mindez
azt jelenti, hogy fizetni fognak azért, hogy képeket
készítsek, még ha csak ötletelés gyanánt elkészített képek
is.
Mégis, a lehetősége annak, hogy pénzt és juttatásokat
kapjak, megéri, hogy laposra üljem a seggem érte. Ez egy
álom meló lenne, főleg, hogy a ruháim sem kellene
levetnem és a pénzt takarékba tenném azonnal. Semmi
kúszás és mászás a földön, hogy összeszedjem a bankókat,
semmi kávéskancsó cipelés, vagy félig megevett palacsinta
összekaparás pár centért. A gyakorlat a hosszú távú
megközelítése a sikernek. Ezt kapd ki, Faszfej professzor.
Próbálok elrejteni egy ásítást és a Cally által készített
karkötőt babrálom, amit tegnap este csinált nekem.
Rózsaszín és lila gyöngyökből van. Amikor megmutatta,
egy kis táncot lejtett és értelmetlen szavakat énekelt,
amitől még most is könnybe lábad a szemem. Annyira
édes gyerek.
 Anyu átjött, miután Cally elaludt, hogy elmehessek az
esti műszakra a kávézóba. Ott is viseltem a karkötőt, és a
kamionsofőrök, akik bejöttek egy kávéra, felfigyeltek rá.
Az, hogy ennyire elfoglalt voltam mostanában még jól is
jött, mert az utóbbi hetek igazi hullámvasúthoz
hasonlítottak. A Summerland-i pletykák mind arról
szóltak, hogy Grayson meghalt a tengeren túl, és a
látogatásom nagypapához igazi katasztrófába torkolódott.
Egy pozitívum van, hogy mindjárt itt van a 21.
szülinapom, és végre sikerült annyi pénzt összekaparnom
a családom segítségével, hogy végre Cally és én
elköltözhetünk a parányi garzonból egy kicsi, de takaros
házba. A hét elején kaptam meg a kulcsokat.
Istenem, szükségem van egy nagy adag kávéra, ha túl
akarom élni a költözést. A telefonom felvillant, mert
üzenetem érkezett Sarahtól, a legjobb barátnőmtől.
Sarah: El akartam mondani, elhajtottam arra! Szuper
aranyos ház! Ügyes vagy. Távol vagy a szomszédoktól, ez
már valami. Büszke vagyok rád!
Összeszorítom az ajkaimat, hogy ne nevessem el
magam. Az új ház király. Alig várom, hogy mindent
kipakoljunk és átvigyük a házba, hogy végre otthon
érezzük magunkat. Apa és Ryan elvitték az ágyakat, egy
halom dobozt és a legszükségesebb dolgainkat már ezen a
héten. Cherry el fogja vinni Callyt ma este pizsama
partizni, így nyugodtan ki tudom pakolni a dobozokat.
Megszólal a telefonom és én azonnal lenémítom.
Ismeretlen hívószám jelenik meg a képernyőn. Jeremy
rám néz. Hangtalanul elnézést kérek.
Megint a karkötőmmel játszadozom, és közben
igyekszem lejegyezni mindent, amire szüksége lehet. Szép
a kézírásom, de legépelem és elküldöm neki, még mielőtt
elmegy hétvégére. A telefonom újra csörög, megint
ugyanaz a szám. Két hívás egymás után, már arra késztett,
hogy vészhelyzetre gondoljak. Cally elesett. Rosszul lett.
Eltűnt. A gyomrom görcsbe rándul.
– Azt hiszem, ezzel be is fejeztük mára – áll fel Jeremy.
– Emma, kell valamit tisztáznunk még?
– Nem, uram. Lejegyeztem mindent. – Megkocogtatom
a jegyzeteimet, ahova minden részletet lejegyeztem.
Tudom, hogy csak kedves akar lenni, de még soha nem
felejtettem el semmit, amire szüksége volt.
 – Jobb, ha felveszed – int Jeremy a telefonom felé.
– Igen, köszönöm. – Kisurranok a konferencia
teremből, és elindulok a folyosó felé. – Halló?
– Szia, Ems! – A távoli ideges hang megérinti a lelkem,
és úgy tapad a szívemre, mint a polip csápjai.
Senki nem hív Ems-nek. Senki, kivéve Grayson Fordot.
A fiú, akiről álmodom, a férfi, akinek táncolok, az ok,
amiért még életben vagyok, és az összes bánatom forrása.
A torkom úgy összeszorul, hogy már azt hiszem, hogy meg
fogok fulladni, és a szívem intenzív dobogását a füleimben
érzem tombolni. Nem hiszem el, hogy azt hallottam az
előbb, amit.
– Grayson?
Ő az. Ő, aki tönkre tette az életemet. Aki egy életet adott
nekem. Ő, aki annyira összezavart, hogy azt sem tudom,
hogy tönkretett vagy szabaddá. Ő, akiről azt hittem…
halott. Remegek, és a falhoz húzódom, mert érzem, hogy
teljesen elgyengültem. Nem tudom, hogy csak térdre
esnék, hálát adva Istennek, vagy teljesen összeomlanék.
 – Te… életben vagy? – a hangom elcsuklik. Könnyek
folynak végig az arcomon. A falnak akarom csapni a
telefonom, és elrohanni. De nem tehetem.
– Igen. Vagyis lehet, hogy nem az, akinek ismertél, de
igen, életben vagyok.
A hangja még mindig hatással van rám, pedig már
három éve, hogy összetörte a szívem. Három hete, hogy
Randall értesített, Grayson meghalt.
Gray kellett volna legyen a legjobb barátom, egy olyan
valaki, akit örökké szerethetek. De soha nem látta a
könnyeket, amelyek végigzáporoztak az arcomon. Nem
ismeri a fájdalmat, megaláztatást és gyötrelmet. Csak
eltűnt a semmibe, és nekem a megye legnagyobb
pletykásától kellett megtudnom, hogy Fort Benningben
van. Még abban sem voltam biztos, hogy ez igaz. Még az is
megfordult a fejembe, hogy egy nap csak úgy megjelenek
ott.
Egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, amikor éjjelente
álomba sírtam magam, arra várva, hogy hívjon, hogy
megmagyarázza. Hogy tegyen valamit, amivel megcáfolja
azt, hogy egy szívtelen hazugba voltam szerelmes. De nem
így történt. Sőt a mai napig szeretem őt. Szánalmas.
– Itt vagy? – a hangja mélyebb, komorabb, mintha
valami történt volna vele. Van valami benne, amitől úgy
érzem, majdnem kézzel fogható a hangjából áradó
rekedtség.
– Igen – nem tudom bontani a hívást. Egy mindent
elárasztó reménysugár söpör végig rajtam, és azt kívánom,
hogy valamilyen varázslatos úton-módon a múlt hibái
eltűntjenek.
– Rég beszéltünk.
Nem tudok megszólalni. Valamit motyog, úgy hangzik,
mintha a kezével eltakarná a száját. Magam elé képzelem,
ahogy a hajába túr.
– Dühös vagy. Meg értem, sőt meg is érdemlem, ez a
kibaszott nagy igazság.
Dühös? Viccel velem? Terhesen éltem túl az első évet a
suliban, aztán egy újszülött folyton ébren tartott,
miközben három munkahelyem volt, majd végül
meggyászoltam őt. Gyászoltam!
 – Nem vagyok dühös. Én…– mély levegőt veszek, és
igyekszem az őrjöngés és az idegösszeroppanás
egyvelegéből kihozni valamit. – Dolgozni vagyok!
– Beszélnünk kell.
Micsoda? Az ingem fojtogat. A harisnyám túl szűk. Úgy
érzem menten darabokra hullok, és olyan fájdalmat érzek,
ami a bensőmbe mar, annyira nyers erővel, hogy remegni
kezdek.
– Emma?
Két választásom van, vagy beszélek vagy leteszem. De
egyiket sem teszem. Sokkos állapotban vagyok. Komoly
sokkba, olyan – most mi a faszt csináljak sokkba.
Lenyelem a torkomba keletkező gombócot, és igyekszem
kényszeríteni az agyam, hogy lépjen kapcsolatba a
számmal, hogy képes legyek bármit is mondani.
– Itt vagyok.
Azt szeretném, hogy határozottnak tűnjek. Sőt,
érzéketlennek. Vagy legalább olyannak, aki titkolni tudja,
hogy az életembe keletkezett káosz nem aznap keletkezett,
amikor elhagyott. Életem szerelme – akit már utálok –
visszatért a sírból? Mást sem akarok, csak kinyírni őt!
Vagy megölelni. Már én sem tudom.
– A francba, Ems –morogja. – Sajnálom!
A fogaim közé szívom az ajkaimat, ahogy reménytelenül
próbálom figyelmen kívül hagyni a borzongást, ami
végigfut rajtam. Olyan a hangja, mint egy igazi férfinak.
Szexi és vággyal teli. A szavai bebugyolálnak, melegítenek,
és utálom, hogy a hangja is hatással van rám. De évek
teltek el…
– Nem hívhatsz Emsnek. Soha. Többet. Senki nem hív
így – mondom, még ha ez a legszebb és legaranyosabb szó,
amit valaha is hallottam. Ha egy szó ölelni és
megbocsátani tudna, akkor Ems lenne.
Grayson szuszogása hallatszik a telefonba, amitől
borzongani kezdek, teljesen felkavar. Az iroda felé veszem
az irányt, és a székembe hanyatlok, miközben azon
agyalok, hogy miért most hívott fel. De nem számít, hogy
mit gondolok, nem tudok elég erős lenni, hogy
megszakítsam a hívást.
– Emma…
 Úgy tűnik a teljes nevem is ugyan olyan bűnös
gondolatokat ébreszt bennem, mint az Ems. Utálom – de
valójában mégsem.
– Tessék?
– Szükségem van egy percre – a szívem hevesen ver –,
ideges vagyok, védelmezem a saját világom –, de ő egy
morgással folytatja – kérlek…
A szavaihoz egy édes Grayson Ford társul. Emlékek
özönlenek a fejembe, amiket mind az ő hangja idéz elő.
Összecsippentem az orrnyergem, tisztában vagyok vele,
hogy dühösnek kellene lennem. Tajtékzó nőnek kellene
lennem. De nem vagyok az. Mindig is reménykedtem,
hogy jönni fog ez a hívás. És Istenem, amikor azt hittem,
hogy meghalt, összetörtem.
– A pasi, akit ismertél… nincs már. De némely dolgok
soha nem változnak, Emma, és az, hogy te megmentettél
engem, ezek közé tartózik.
A szívem nem tudja eldönteni, hogy hevesen verjen,
vagy hogy összeszoruljon. Fájdalmas ez az egész. Felszínre
tör millió fájdalmas darabja a szívemnek, amelyet jó
mélyre eltemettem. A kísértő emlékeit és azt leszámítva,
hogy fizetéstől fizetésig élek, egész jól megvagyok jelenleg.
Lehet, hogy jobb, ha megmarad a soha be nem teljesült
álomnak, akiért minden szerda este táncolok a klubban.
Legalább így nem kell megtudnom, milyen, ha kétszer is
tönkretesznek.
– Rendben. Elmondom, amit akarok – mondja. – Sok
mindent bánok.
Ettől felébredek.
– Bánsz? Megbánás! Te viccelsz velem? – Felmegy
bennem a pumpa, és nem tudok visszavágni. Neki…
fogalma sincs róla. Atya Ég, nem kapok levegőt. – Fogd be,
Gray. Meg se merj szólalni.
Dühös vagyok. Van egy életem, amely tele van, mi a
faszt csináljak most pillanatokkal. Lélekkeresés és
elszalasztott megbánások soha nem szerepeltek közöttük.
Csak két száj, akit etetnem kell, és millió felelősség.
– Fogd a megbánásod és…
– Soha nem érdemelted azt, hogy elhagyjalak. Soha nem
akartam elmenni. Csak – megérdemelsz egy
bocsánatkérést.
 – Igen, meg – mondom, és érzem, hogy a tüdőm fel fog
robbanni, és esküszöm, a szoba elkezd velem forogni.
Olyan régóta várok erre a bocsánatkérésre.
– Sajnálom, Ems. Az, hogy el kellett hagyjalak,
tönkretett engem. Összetört. Kurvára utálom magam,
hogy ezt kellett tegyem veled, és most a bocsánatodért
esedezek.
Hátrahajtom a fejem, a plafont bámulom, és igyekszem
rendbe szedni a gondolataimat és az érzéseimet, miután
bocsánatot kért. Semmi sem változott. Csak szavak. Mit
gondoltam, mi fog történni? Boldogabb lettem? Nem.
Dühösebb? Nem. Fellegekben járok? Szerelembe estem?
Megkönnyebbültem? Nem, nem, és még egyszer kurvára
nem. Nos, ez nem teljesen igaz. Mindig is szeretni fogom.
De mégis, már nem vagyunk ugyanazok a tini gyerekek.
Micsoda felfedezés. Megváltoztam. Az ajkamba harapok,
hálás vagyok az égnek, hogy nem kell megmagyarázzam
Callynek, hogy valójában volt apukája, csak meghalt.
– Vissza kell mennem dolgozni.
– Dolgozni? – kérdezi rekedten.
 – A főnököm ki fog akadni, ha nem megyek vissza –
mondom, és bólintok, mintha látna.
Mit kellene még mondanom? Hogy minden meg van
bocsájtva? A belső énem teljesen össze van zavarodva,
kétszínű áruló. Szeretlek. Hagyj békén.
– Akkor később vissza hívlak.
– Mit? Miért? – nem fogom hagyni, hogy csak akkor
bukkanjon fel az életembe, amikor csak kedve tartja hozzá.
– Ezer éve szerettem volna ezt hallani tőled. És most
megkaptam – mondom fuldokolva. – Azt hittem
meghaltál!
– A picsába! Nem kellett volna csak úgy felhívnom
téged!
– Nem! Jól tetted, hogy hívtál! De évekkel ezelőtt kellett
volna. Akkor kellett volna, amikor a szívem összetört, és
egyedül voltam! Amikor mindenem neked adtam, és te
elhagytál. Mindent! Felfogtad?
– Ems-
– Nem, semmi Ems!
– Édes Jézus! A picsába mindennel! Fogalmam sem
volt. Csak a hangod akartam hallani még egyszer.
 – Istenem, te büdös önző disznó! Nem mondhatod
komolyan. Évekkel ezelőtt szükségem lett volna nekem is a
hangodra, a szavaidra. – Atya Ég, tajtékzom a dühtől. – A
segítségedre! Rád! Szükségem lett volna arra, hogy ott
legyél velem. Fogalmad sincs, hogy mennyire.
Lecsapom a telefont és a karomra fektetem a fejem.
Nem fogok sírni a munkahelyemen egy olyan fiú miatt, aki
évekkel ezelőtt elhagyott. Az ész mindenek felett. De
oldalra fordítom a fejem és a telefont bámulom, látom,
hogy Grayson még itt van velem. Mint ahogy azt hittem,
mindig is így lesz. A francba! Össze vagyok zavarodva.
Felveszem a telefont.
– Gray?
Miért nem tudtam kimondani a teljes nevét? Az, hogy
hallom Grayson levegővételét, csak még nagyobb kínzás. A
hang túl hosszú és túl vágyakozó. Túl tökéletes és túl sok
emléket ébreszt bennem.
– Ems.
Már nem küzdök a becenév ellen. Most már nem.
Lehunyom a szemeimet, és az hogy hallom a hangját
olyan, mintha a karjait érezném magamon. Aztán a szívem
majdnem megáll. Vajon mit tud? Mit akar? Az anyai
ösztönöm feléled.
– Nekem muszáj…
– Emma – Sarah lép be az irodába.
Felé fordulok.
– Szia.
– Szükség van rád a másolószobában. Mozgás. Gyerünk,
gyerünk – mondja, és felhúzza a szemöldökét.
– Telefonálok – mutatok rá.
– Mosolyogva megrázza a fejét.
– Az lesz a legjobb, ha az elnök téged kérdez meg a
Közel-Keleti békekötésről. Ha valami nem megy simán,
tőlem hallani fogsz róla.
– Miről van szó?
– Rendben, Emma,– szakítja ketté a gondolataim
Grayson. – Találok másik módot rá, hogy megoldjam.
– Um… – De a hívás megszakad, mielőtt válaszolhattam
volna. Akarom én, hogy később visszahívjon? Pokolba is,
igen. Nem, mégsem. A kezeim remegnek. A
zavarodottságtól migrénem lesz, mert… a lehető legjobban
fel vagyok pörögve. Francba, francba, francba.
 – Mi történt, hogy ennyire elpirultál? – Sarah felhúzza
az egyik szemöldökét. – Minden rendben?
– Én…– Nem tudok felállni a székemből, a telefonom
még mindig a kezemben. Pánik önt el, minden egyes
részem összeomlik és összeszorul.
– Elpirultam?
– Édesem, ha egy édes cukipofa felhív, mocskos
dolgokat suttogva, amitől ilyen vörös leszel, és te nem
mondod el nekem, akkor újra kell gondolnunk a kávé
szüneti pletykák témáját.
– A szememmel a telefonomra pillantok. Grey már
letette. Csak hallottam őt, de már nincs itt. A kijelzőn
bekapcsolom a világítást. Ott a száma. Nem tudom, mit
csináljak vele. Mentsem el? Töröljem? Mit csináltam az
elmúlt öt percben?
– Mars a Földnek, jelentkezz! – Sarah behajol az
irodába. – Másolószoba. Fontos. Lóhalálában, mozdítsd
meg a segged! – Oldalra dönti a fejét, engem tanulmányoz.
– Ez nem vicc. Jól vagy?
– Én… nem tudom.
– A tekintete a telefonomra esik.
 – Ki volt az?
– Grayson Ford.
– Sarahnak leesik az álla.
– Várj, Grayson-Grayson? Azt hittem… életben van?
– Nem tudom elmagyarázni, hogy érzem magam.
– Grayson-Grayson. Életem szerelme életben van, és
most hívott, hogy elmondja, három évvel később, hogy
sajnálja. Olyan volt, mint egy faszkalap. A hangja…
bunkón ellentmondást nem tűrő volt.
– Ellentmondást nem tűrő?
– Inkább várakozó.
– Mivel kapcsolatban.
– Hogy megbocsássak.
– Oh…– Sarah leül az asztalom másik oldalán az egyik
üres székbe. – Nos, szent szar.
– Bólintok.
– Honnan van meg neki a számom?
– Mogorván néz rám.
– Fogalmam sincs. Szóval… mit mondtál neki?
– Úgy teszek, mintha nem is hallottam volna a kérdését,
és összehúzom magam.
 – Ems-nek hívott. – Még most is megremegett a
gyomrom ettől.
– Emma – előrehajol –, mit mondtál neki?
– Semmit, amit kellett volna. – vonom meg a vállam,
képtelenül arra, hogy védekezzek a viselkedésem miatt.
Csúnyán kellett volna vele beszélnem, vagy legalább
szóban bántani. Nagyon sok mindenről kellene
beszélnünk…– Azt mondta, újra hív. Később.
– Tud a mi csajszinkról? – Sarah soha nem találkozott
Graysonnal, de elégszer törölte le a könnyeim és legalább
ezerszer hallotta a történetem, hogy tudja, a gyerekem
apja nem tudja, hogy apuka. – Emma? Fenébe, édesem,
mondd meg neki keményen.
– Az ajkamat rágom.
– Azt akarom, hogy később hívjon. Mennyire elbaszott
vagyok?
– Teljesen, száz százalékosan el vagyok baszva. De a
szerelem meghülyít; a szerelem gyűlöli az okos döntéseket.
Az érzelmekről szól. A fájdalom távoli emlék, amit nem
tudok tagadni.
– Várj! Édes istenem. Gondolod, hogy tud Cally-ről?
 – Sarah a keretezett képet nézi az asztalomon.
– Nos…
– Nos? – Az érzelmeim a meglepett, a mérgesen izgatott
és a hányinger között ugrálnak. – Megérdemli, hogy tudja.
De rettegek.
– Miért?
– Istenem, miért ne? Akarhatja… – Megrázom a fejem.
– Jogai vannak. Láthatja. Vagy rosszabb, semmit nem
akar. Nem láttam évek óta. Semmit nem tudok róla,
kivéve, hogy életben van.
– Felsóhajt.
– Nos… wow. Rendben, nem tudom, mit mondjak.
– Felállok, és a kezemmel az asztalomra támaszkodok, a
fejem lehajtom. Meg tudom csinálni. Vissza a munkához.
Túlélem ezt a pár órát. Elfelejtkezem Graysonról.
Hazamegyek az új otthonomba, kipakolok néhány dobozt,
és pihenek. Cally az éjszakát a testvéremnél tölti. Talán
felveszem a telefont, ha Grayson hív. Ha hív. Talán nem is
fog. Nem igaz?
– A telefonom rezeg. A kijelzőn megjelenik egy üzenet.
– Ismeretlen szám:
 – Rendbe fogom hozni, amit elbasztam. Készülj fel,
Ems. Jövök hozzád, és a megbocsátásodat akarom.
 Hatodik Fejezet

Emma

– Meglepetés!– Egy tucat arc bámul engem miközben

mosolyognak és ragyognak. Van egy asztal, aminek a
közepén egy sütemény van.
Én éppen egy „Grayson Ford életben van” kábulatban
vagyok, és most el kell játszanom, hogy örülök a
meglepetés partynak.
– Boldog születésnapot – jön számos munkatársam.
A menedzserek közül az egyik megböki a másikat.
– Wow, gondolod sikerült meglepnünk őt?
– Annyira csapnivalóan édes. Lehet, hogy ez a legjobb
meglepetés arca, amit valaha vágott.
Szent szar. Az irodám összedobott nekem egy
meglepetés partyt? Lehet, hogy én egy alacsony rangú
gyakornok vagyok, ráadásul még sztriptíztáncosnő is, de
nem vagyok hálátlan. Gyorsan összeszedem magam.
– Köszönöm szépen!
 Sarah megszorít, a barátság egy nyilvános fellépése, a
támogatásának egy privát tette. Aztán megtol a sütemény
irányába. A gyertyák már majdnem leégtek, a viasz már
ráolvadt a fehér, lapos süteményre. A bíborvörös
cukormázból készített felirat azt mondja, „Boldog 21.
Születésnapot! „. A sütemény mellett papírtányérok és
műanyag villák is vannak.
– Születésnapos lány, vágd fel a süteményt. És húzz
bele.
Egy marketingfőnök, akit mindenki édesszájúnak ismer,
felkuncog.
– Gyerünk
Sarah húz oda az asztalhoz és az első szeletet levágja,
mielőtt Eileen, az iroda recepciósa beleszólna. Jeremy
magasabbra tolja a szemüvegét az orrán.
– Emma, ez az irodától van – keresgél az asztal alatt és
kihúz egy kosarat. – Nem emlékszem, hogy valaha volt-e
ilyen gyakornokunk, aki ennyire keményen dolgozott
volna.
 Nekik valószínűleg, soha nem kellett olyan keményen
dolgozniuk, hogy megteremtsenek magunknak egy jobb
életet.
– Nyisd ki!
Előre lépek, és nézem a celofánborítást.
– Ez gyönyörű.
– Nos, meg tudod köszönni Sarahnak és Eileenek.
A srácok közül néhányan sütit esznek, és közben arra
ösztökélnek, hogy nyissam már ki a kosarat. Bármi is van a
műanyag alatt, mindenki nagyon izgatott. Ez az érzés több
annál, mint amit általános ajándéknál az irodában együtt
adnak. Szétszakítom, és már nyitva is van, a széttépett
fényes papír alatt több kisebb ajándék van, amit egyénileg
becsomagoltak.
Kinyitom az elsőt. Ez egy szakácskönyv és a címe
nevetésre késztet. 1001 mód, a Ramen tészta
elkészítéséhez. Próbálom megakadályozni, de nem tudok
nem nevetni. Minden, amit én eszek az szuper olcsó.
Kevesebbet költök magamra, többet Callyre.
Eileen abbahagyja a sütemény vágását.
 – Ha te minden nap enni fogod ezt a szart, legalább egy
kicsit megváltoztathatod.
– Köszönöm.
Kinyitom a következő néhány ajándékot. Egy rózsaszín
pihés tolltartó az íróasztalomra. Egy bekeretezett kép a
vállalati buliról, amin csak pár órát tudtam eltölteni, és egy
boríték. Kihúzom azt, és mindenki közelebb lép. Ez egy
levél, de amiért mindenki bámul engem, ideges vagyok.
– Mi ez?
Jeremy bólint a papír irányába a kezemben.
– Valami jól megérdemelt.
Az egész szobában bámulnak engem. Egy ideges
borzongás végigfut rajtam és szétnyitom.

Kedves Emma Kingsley,

A Creative Dynamic Worldwide szeretné megköszönni

Önnek a kemény munkáját és az ötleteit.
Ön az első kiválasztott, aki megkapja a Creative
Dynamic alkalmazottainak új juttatását, ami: a tandíja
visszafizetése.
 Köszönettel,
Jeremy Rossdale

– Ó istenem, – felnézek, de a könnyek elhomályosítják a

látásomat, azután kifolynak. Miközben gyorsan pislogok,
megpróbálom összeilleszteni Jeremy arckifejezését azzal,
amit gondolok.
– A vállalat kifizeti a tandíjam erre a szemeszterre?
Bólint.
– Vicces, hogy a vállalati főhadiszállás nem fog a legjobb
gyakornokainknak fizetést adni, de nyitottak, hogy a
számláid közül fizetnek néhányat.
– Ez egy adóleírás – az egyik könyvelő önként
jelentkezik
– Ez Jeremy ötlete volt – Eileen a főnök irányába
bólogat.
A torkom egy csomóban van.
– Én… nem. Oh, wow. Köszönöm szépen. – nem
ékesszóló, de pontosan így érzek. Meg vagyok hatódva, és
nem találom a szavakat.
– Köszönöm szépen!
 – A könnyekből elég, menj oda a süteményhez.
De Jeremy odajön hozzám, és ad egy főnökhöz
megfelelő féloldalas ölelést.
– Néha jó dolgok történnek a semmiből felbukkanva.
A gondolataim rögtön visszaugranak Graysonhoz.
– Néha jó dolgok történnek.
Süteménnyel a kezében Sarah lép mellém, ahogy
Jeremy ellép.
– Még egy meglepetés.
– Igazán nem tudom, hogy tudok-e kezelni még egy
meglepetést.
– Akárhogyan is, nem fog tetszeni. Először. De Cherry és
én elég biztosak vagyunk benne, hogy ez támogatja az
épelméjűségedet, ráadásul ő nem is tud Grayson korábbi
telefonhívásáról.
– Oké, először is nekem kell elmondanom Cherrynek, és
nem neked. Vele minden rendben, mióta azt hitte, hogy
Gray meghalt, de ő olyan, mint Ryan. Alapvetően, amúgy
is holtan akarja Grayt. Másodszor, az épelméjűségemmel
minden rendben.
 – Neked három állásod van, plusz az iskola, plusz egy
kölyök. Nem hülyeség, ha azt akarjuk, hogy tartsd meg a
józan eszed.
– Ti ketten miben sántikáltok?
Sarah sugárzik
– Nemet akarsz majd mondani, de ne tedd.
– Sarah…
– Cherry felveszi Callyt a napköziben. Már amúgy is
Cherrynél töltötte volna az éjszakát, úgyhogy nem te
veszed fel őt, mi pedig eltöltünk boldogan pár szabad órát.
Horkantva nevetek.
– Oké, nem.
– Komolyan, mi elmegyünk a Vevy’s-be és iszunk párat,
kettőt egy áráért akció van.
– Nekem látnom kell, Callyt.
– Annyit tennél csak, hogy felveszed, utána pedig
kiteszed.
Lebiggyesztem az alsó ajkam.
– Nem vagyok biztos benne, hogy kész vagyok arra,
hogy ne én vigyem őt Cherryhez.
 – Csak pár óra, amit szelíd mókával töltünk. Szerintem,
megérdemled.
Igazából nem érzem úgy, hogy sokat érdemelnék. Az
életem minden egyes perce annak van alárendelve, hogy
elérjünk egy jobb helyhez.
– Csak egy kis szünetet tarts. Adj egy esélyt magadnak.
Kockáztass. – Sarah elhúz minket a sarokba. – Nézd, én
tudom, hogy a tökéletes családban nőttél fel, és az életed
tökéletesítése emiatt a nevelés miatt van. De ha nem adsz
magadnak egy kis pihenőt, te… én nem tudom. Szerintem
fel fogsz robbanni.
Összehúzom a szemöldököm.
– Nem fogok felrobbanni.
– De bünteted magadat. Csak néhány óráról van szó,
hogy ünnepelj, mielőtt elkezdesz kipakolni
– Nem tudom.
– Cally rendben lesz, anyád megesküdött rá. Valójában
ez az egész az ő ötlete volt, bár ezért tartozik nekem.
Rágcsálom az alsó ajkamat, és azon gondolkozok, hogy
nekem talán, tényleg szükségem van egy kis pihenőre.
Csak nevetésre.
 – Fel fogom hívni Callyt, ha úgy hallom, hogy nem kell
látnia, mielőtt Cally elviszi, akkor rendben.
– Rendben? – Sarah lábujjhegyen ugrál. – Klassz.
 Hetedik Fejezet

Emma

A Vevy’s tele volt. Ez egy különleges bár volt, frissen sült

ételekkel, ahol flancos üvegpoharakban színes italokat
kevertek. A Creative Directnek volt egy vállalati számlája
itt, hogy az ügyfeleket szórakoztassák, és itt rengeteg
dohányt elköltenek, emiatt a csapos szemet hunyt a
születésnapom felett, ami ténylegesen csak két nap múlva
lesz.
A munkatársaim nyüzsögnek körülöttem, miközben
boldog szülinapot kívánnak nekem. Még Jeremy is
benézett 2 és fél másodpercre, és egy főnökhöz
helyénvalóan oldalról megölelt. A születésnapos lány
szerepét játszottam, de nem bírtam abbahagyni a
telefonom bámulását.
Először meg voltam róla győződve, hogy Cally sírni fog,
és Cherry fel fog hívni. Ezért felhívtam Cherryt. Kétszer.
Mindkét alkalommal, Cally abszolút jól volt, pedig nem
látott engem reggel óta. Ráadásul, ő is azt mondta nekem,
hogy én jól leszek. Talán az én kis bogaram gyorsabban
felnő, mint ahogy én készen állok rá.
De nem ez az egyetlen oka, hogy állandóan nézem a
telefonomat. Minden korty után, amit megiszok,
meresztem a szememet a telefonomra, és nemsokára le
fogom meríteni.
– Graysonre vagy Callyre gondolsz? –kérdezi Sarah.
– Oh, hmm mindkettő.
Bólint.
– Szóval, ha nem fogod elmondani Cherrynek az igazat,
akkor felteszem, mikor fogod elmondani Ryannek… soha?
Istenem, Sarah-nak igaza van. Ha a testvérem rájön,
hogy Grayson él és visszajön az Államokba, Sommerland
kedvenc zöldfülű zsarujaként, lehet, hogy meg fogja ölni a
fickót. Szorosan mögöttem megmozdul a tömeg.
– Boldog Szülinapot!
Megfordulok, és látok pár lányt az Emeraldos lányok
közül. Új arcok, de igazából mindig vannak új arcok.
Ahogy cserélődnek a lányok, nevetséges. Sarah tudja, hogy
barátságos vagyok velük, és a legtöbbjük nem utasítana el
egy partit, még kevésbé, hogy valószínűleg, ez az egyetlen
alkalom, amikor valaha is elmegyek inni.
– Sziasztok, lányok!
Kihallják a hangomból a hamisságot, de eleget teszünk a
szükséges csevegésnek. Ez nem pontosan az, amit
elképzelnék egy 21. szülinapi partiról, de aranyosak, hogy
megmutatkoztak Sarah utolsó pillanatban lévő
meghívására.
– Bruno küldi, sok szeretettel – nyújt nekem egy kártyát
Dominique, aki a legrégebben van ott a lányok közül.
A koktélomtól sokkal vihogósabb vagyok, mint szoktam.
Az, hogy Bruno egy szülinapi kártyát küldött nekem, olyan
mintha Sarah felugrana a pultra sztriptízelni, ami soha
nem fog megtörténni, hacsak nem folyamodunk cselhez.
Bizonytalan vagyok, hogy nyilvánosan kinyissam-e a
kártyát, de Brunónak csak van egy kis tapintatossága.
Elgondolkodom.
– Mi ez?
– Ötletem sincs – mondja, miközben átadja azt. – De
mind majd meghalunk, hogy megtudjuk.
 Leteszem az italomat, felszakítom, kinyitom a kártyát. A
kártya vastag, az Emerald neve dombornyomott a tetején.
Boldog Születésnapot, Ginger. Van számodra egy üzleti
ajánlatom, most, hogy „Öreg” hölgy lettél. Felejtsd el a
múltat, ragadd meg a jövőt, és hagyd, hadd fektesselek
meg.
Puszi, Bruno
Sötét tintával vastagon firkálta rá, és én a kártyát a
mellkasomhoz szorítom, mielőtt mindenki látná azt. Az
arcom tűzforróvá válik, és a lányok szemöldökei
felemelkednek. Egy tucat kérdő szem néz rám.
– Mit mondott? – kérdezi Sarah.
Az Emeraldos lányok sose kérdeznének semmit, nem
törnének be Bruno magánéletébe, de nagyon akarnak
mindent tudni. Rá volt írva a szép, kisminkelt arcukra.
– Boldog Szülinapot és jó szórakozást.
– Meglesz – mosolygott Dominique.
Ő az egyetlen rangidős, aki mert kockáztatni azzal, hogy
szaglászott Bruno üzletében, még akkor is, ha ő nem volt
ott.
 – Hé – a csapos biccent a figyelmemért. – Szülinapos
lány.
– Az én vagyok. – Beteszem a kártyám a pénztárcám
mélyére, ahogy a lányok elvegyülnek, és ott hagynak, hogy
a bárszéken idegeskedjek tovább.
– Ott, az a fickó küldte ezt neked – csúsztat elém a pult
szélére egy kupica sötét szeszt, tejszínhabbal.
Elkapom a férfi pillantását és biccentek. Helyes, de nem
az esetem. Már soha senki nem lesz az esetem, és még a
szülinapomon sem fogadok el utasítást az egyik főnöktől,
hogy lefektessen, miközben egy másik főnököm próbál az
életem feletti felelősségtől megszabadítani.
– Köszönöm.
Mosolyog, mert egy pillantásomból tudja, hogy nem
érdeklődöm iránta. A gondolataim megint Graysonhöz
sodródnak. Az egész éjszakai ivászattól bizsereg az arcom,
a szívem vágyakozik a hívására.
– Emma – Sarah hirtelen elkap. – Felejtsd el Graysont,
legalább ma este.
– Igazad van, de mire kéne koncentrálnom helyette?
– Hmm – Sarah körbe mustrálja a helységet.
 Közben hallom, ahogy Grayson korábban morgott a
fülembe, és már van pár gyümölcsös koktél bennem, és
lassú vagyok, hogy kontrollálhassam az érzelmeimet.
Megint ellenőrzöm a telefonomat. Hét óra van. Grayson
azt mondta, hogy vissza fog hívni. Visszafog? Ugyan már,
ezután az egész időszak után, nekem bíznom kéne benne,
hogy megtesz bármit, amit mond? Azután, hogy ma
megint felhívott.
– Pfu – sóhajtok, és Sarah vállára dőlök, az ajkaimat
rágcsálom. – Miért nem hív vissza? És miért akarom őt? –
Sarah megpaskolja a fejemet.
– Meg lennék döbbenve, ha nem akarnád őt. Legyél
dühös, meg minden, de összekuszálódtak a dolgok a
fejedben.
– Összekuszálódtak? Így is lehet mondani.
– Nos… Grayson él. Körülötte, talán… gondolkoztál már
azon, hogy hogyan fogod megemlíteni neki Callyt?
– Shhh – sziszegek, mintha attól, hogy Callyt és
Graysont ugyanabban a mondatban említik, kozmikusan
értesülne arról, hogy van egy ismeretlen utódja.
 – Nem, még nem. Ez még csak pár órája volt. – Sarah
egy húzásra kiissza az italát.
– Beszélj a szívtipróról.
– Ne viccelődj – állandóan nézegetem a telefonomat.
Közel járok egy újabb pohár kiürítéséhez, ez több, mint
amennyire koncentrálni tudok, Grayson visszahívásának
hiányán kívül.
– Te is felhívhatnád őt, remélem, tudod. – Sarah fel-le
mozgatja a szemöldökét, ahogy a telefonomat bámulja,
amit sikertelenül megpróbálok újra ellenőrizni. – Igen,
téged ez totálisan tönkretesz.
Hmm, jobb telefon-ellenőrző készségemnek kéne lennie.
Eléggé biztos vagyok benne, hogy a boldog szülinapom
boldog órái el vannak rontva az álcázott kísérleteimmel.
Ezen semmi nem tud segíteni, az ő száma rám vár.
– Ez minden, amire gondolni tudok.
Sarah végez az utolsó korty italával.
– Minden, amit most tenned kell, hogy küldj neki egy
üzenetet.
Bólintok. Nekünk nem szabadna stratégiát készítenünk,
amíg iszunk.
 – Felhívhatnám.
– Hívhatnád – trillázik.
– De nem fogom. Igaz?
Túl sok rózsaszín-lila-zöld italt vettek nekem a
szülinapomra. Sarah-nak szintén, csak, mert ő aranyos. Ha
még egyet iszom, biztos vagyok benne, hogy fel fogom
hívni őt. Ránézek Sarah-ra, a hangja miatt és látom, hogy
egy fokkal spiccesebb. Ki kell szabadulnom innen.
– Azt hiszem, megyek.
– De hiszen ez a születésnapod – ráncolja a
szemöldökét.
– Ez egy boldog óra. És ennek mostanára valószínűleg
vége is van.
– Ünneprontó.
Erről szól az életem. Kint taxik állnak, és a házamat ki
kell, hogy pakoljam. Nem engedhetem meg magamnak a
másnaposságot, vagy a részeg hívást Graynek. Vagy meg
tudnám? Sarah-nak dőlök, és összeszorítom a szemeimet.
– Fel fogom hívni.
– Tudom, édesem. – megcsókolja a fejemet. – Nem
tudom elhinni, hogy ilyen sokáig kitartottál.
 Nyolcadik fejezet

Grayson

Az autópálya fényei tompán világítanak a nyári

naplementében, ahogyan végighajtok az I–95-ös
autópályán Marylandtől Virginia felé. Vannak olyan
pillanatok, amikor a katonai kapcsolatok kifizetődnek. A
kórházi szobámból csak egyetlen telefonhívást kellett
elintéznem a haveromnak, Parkernek, és máris az
autópályán száguldok a két tonnás dupla pick-uppal, ami
morog, ha padlógázt nyomok. El van
sötétítve, kicsinosítva, majdhogynem teljesen harcászati
módon.
A furgonon semmi azonosító sincs, leszámítva a bőr
kormány közepébe nyomtatott emblémát, amely még a
kesztyűtartóban lévő néven és nyilvántartásban is
szerepel. Egyetlen szó állt mind a hármon: Titan.
 A bizonytalanság egyre csak nő a mellkasomban. Nem
tudom, kinek dolgozik Parker, de ismerem a Titan
Csoportot. Mindenki tudja, a Titan létezik, de ez minden.
Ők egy különleges hadműveleti, végrehajtó alakulat.
Megkértem Parkert, adja meg nekem Emma
telefonszámát, és szerezzen egy járművet nekem. Amikor
kisétáltam a Walter Reedből, miután elküldtem Maziet, ott
volt a pick-up, kulcs az indítóban, egy köteg készpénz a
kesztyűtartóban és a mobil, amibe csak egyetlen szám volt
elmentve.
Kevesebb, mint egy percbe telt, míg felhívtam őt. A
beszélgetés, annak ellenére, hogy ő hezitált, többet
jelentett a számomra, mint azok a hetek, amit a PTSD-s1
terápiás hülyeséggel végig kellett ülnöm azért, hogy
kiengedjenek, még azután is, hogy az orvos zöld utat adott
a gyógyult bordámnak és sérülésemnek.
A hangja. A fenébe… nem tudom kiverni a fejemből, újra
játszom a szavait a fejemben, ahogyan végighajtok az
autópályán, ki tudja merre tartva. A rádió be van
kapcsolva, rock dübörög a hangszórókból. A hüvelykujjaim

1
PTSD: poszt traumatikus stressz szindróma.
dobolnak, a szívem zakatol. Hideg verejték folyik végig a
nyakamon és a vállaimon. Ahogy egyre közelebb kerülök
Summerland Countryhoz, annál idegesebb leszek.
Vissza fogom őt hívni. De nem most. Nem, amikor
Summerland úgy húz maga felé, mintha póráz lenne a
seggemen.
A fejem lüktet, mire megnyomogatom a halántékomat.
Még mielőtt bármit teszek, el kell jutnom egy hotelszobába
és össze kell szednem magam. Semmim sincs. Sem
otthonom. Sem szerződésem a hadsereggel. Sem
csapatom, akikkel lövöldözhetnék. Semmi.
Az egyetlen faszság, amibe kapaszkodom az a túlélők
bűntudata. Legalábbis a nővér Walter Reedben így hívta.
Egy szociális munkás benézett egy röpirattal és egy szigorú
figyelmeztetéssel, hogy senki nem segíthet rajtam addig,
amíg be nem látom, hogy segítségre van szükségem. Még
Mazie, a mentális mi-a-szar királynője is bólintott.
Figyelmeztettek a kiváltó okokkal kapcsolatban. Azt
mondták, nem leszek képes elviselni azt, hogy az emberek
csalódjanak bennem, vagy ha cserbenhagyom őket. Hogy
ez teljesen ki fog borítani, hogy valamilyen PTSD-örvény
be fog szippantani, ha valakit cserben hagyok újra. Hát
újdonság, faszok – nincs már senki más, aki csalódhatna
bennem. Már mindenkit, akit valaha szerettem,
megbántottam és elhagytam.
Amire szükségem van az Emma, ami azt jelenti, hogy
szükségem van egy tervre. Talán még nem vagyok biztos
abban, hogy hol fogok dolgozni, lakni, mit fogok enni,
miután elfogy a pénzem, de hirtelenjében már teljesen
biztos vagyok kettőnkben. Csak kell egy kis idő mélyebbre
ásni.
Első lépés teljesítve, hála Parkernek és a Titannak a
telefonszám megszerzéséért.
Második lépés: minden személyes információt és adatot
megszerezni róla. Van pasija? Megerősítendő. Férje?
Keményebb dió, de még ez is megoldható.
Az elhatározásom megerősödik. Minden egy
telefonhívással kezdődik, amit nem tudok addig megejteni,
míg vezetek a saját külön bejáratú poklom felé. A tábla
előttem jelzi, hogy Summerland megye 5 mérföldre van.
A picsába azzal a hellyel. Semmi sincs már ott a
számomra, de képtelen vagyok távol maradni tőle.
Képtelen vagyok még akár egy mérföldet is tovább menni,
így oldalra rántom a kormányt a leállósáv felé véve az
irányt. Kavics csikorog a kerekek alatt. A fékek égett szaga
beáramlik a furgonba. Szorosabban markolom a
kormányt, míg a homlokomat a kormány Titan
emblémájára hajtom.
Nem lehet jövőm, míg folyamatosan kerülöm a
múltamat. Felveszem a telefonomat és a visszahívás
gombot nyomom. 45 másodperccel később semmi válasz.
Oké. Új terv. Szerzek egy hamburger és egy ágyat valahol,
és az első fények megjelenése után újra próbálom. És újra.
És újra. Amíg megszerzem, ami kell. Őt.

Emma

Gyors taxiút után, egyedül vagyok az új otthonomban, és

még mindig a koktéloktól zsibbadok. Elkerülöm a konyhát,
a nappalit és egyenesen a szobámba megyek. Ezután újra
ellenőrzöm a telefonomat, hogy véletlen nem
szalasztottam-e el egy hívást, de a telefonom meghalt,
mielőtt még hazaértem volna. Kihajítom, ha nem töltődik
fel hamarosan.
Felteszem a telefonomat töltőre, és néhány másodpercig
figyelem, hogy bekapcsol-e. Nem. Basszus, a francba. Mi
van, ha éppen ebben a percben hív?
Pfuj. Tök hülye vagyok, ki kell bújnom ezekből a
ruhákból. Egy utolsó pillantást vetek a telefonomra, és
bemegyek a hálószobába. Most magányos az új otthonunk
Cally nélkül, aki 2 éves kora óta mindig történetekkel
szórakoztat, amikor vacsorát készítek.
Keresztüldobom a táskám a szobán, ami ráesik az ágyra.
Azon gondolkodom, miért van egy lány összetörve és
spiccesen egyedül otthon a szülinapja éjszakáján? Lassan
átöltözöm, pizsamát veszek.
Kicsomagolok, aztán ellenőrzöm a telefonomat. Még
mindig halott. Bemegyek Cally szobájába, van bent egy
doboz a kedvenc játékaival, amit először is ki kell
csomagolni. Miután kinyitottam, sorba rakom a plüss
állatokat és babákat szemben a fallal, a kedvencét középre
teszem. Kipakolom az imádottat, ami tévedés – vigyorgok
–, amiért Ry bácsit2 okolom, nem vagyok benne biztos,
hogy képes enélkül meglenni akárcsak egy hétig is.
Oké és kész. Most mi legyen? Visszamegyek a szobámba
és lemosom a sminkemet, aztán megint megnézem, hogy
áll az akkum. 5%. Vállat vonok, miközben beleharapok az
ajkamba. Ennek elégnek kell lennie, hogy legalább vissza
tudjon hívni.
Megnyomom a gombot és világít. Kicsomagolhatnék,
egy másik dobozt, vagy csak bámulhatom a telefonomat,
hogy mikor fog csörögni. Átkozott Grayson. Nem tudom
távol tartani magam tőle, nem tudom abbahagyni a
gondolkodást, hogy talán felhív. Talán ő fog hívni… most.
Nem. Nem csipog.
Mi van, ha hívott és elhalasztottam? Nincs nem fogadott
hívás, de mi van, ha hagyott egyet, ugye?
Kihúzom és átdugom máshova, mielőtt megint lemerül.
Most már tudok az ágyamon ülni, miközben azon
sóvárgok, hogy csörögjön.

2
Mese hőse: Uncle Ry and the Moon.
 Nem tudok megnyugodni. Komolyan, hívhatott volna,
amikor le volt merülve. Visszatekerek a korábbi bejövő
hívásaimhoz. Ott a száma és csak azt akarja, hogy
visszahívjam őt. A hüvelykujjam a gomb felett megáll. Ó,
ez nagyon rossz ötlet. Az ideges izgalom átjárja a testem,
és megnyomom a hívás gombot.
Kicseng.
A gyomrom a tokromban van. Elpirulok, tudom, és
próbálok nem vigyorogni, mint egy őrült nőszemély.
Milyen kurva bátor már, amit csinálok? Ez annyira rossz.
Nagyon. Eszeveszett baromság. De nem tudom letenni.
– Halló – morogja.
Pokolba. Péntek van. Ő elment és lehet, hogy van párja.
Talán meghalt. Nem kellett volna felhívnom. Azt mondta,
hívni fog, de ő nem hívott. Talán ez jelent valamit.
Hibáztam. Szent szar, elment az eszem.
– Hé, Grayson.
Csönd. Ó. Kínos. Nem erre vállalkoztam. Mit csinálok?!
– Hé.
 Susogó zajokat hallok. Grayson ágyban van? Mi van, ha
nincs egyedül? Mi van ha…? Tudni akarok én ennyit arról,
kivel van? Istenem. Az agyam csigalassúsággal forog.
– Csörögtem neked korábban, de egyből a hangposta
jelzett. – Megköszörüli a torkát. A hangja az alvástól
durván rekedt. – Mit csinálsz?
– Berúgtam. – mert ez az őszinte vallomás, hogy mit is
csináltam, amit sosem szoktam. Au, a fejem, beütöttem.
Megint. Falak. Sóhajtok. – Ez átlagban egy boldog óra volt.
Nekem. Úgy vélem…
– Boldog szülinapot.
Istenem. Csak istenem. A hajfürtjeimet csavargatom,
próbálok elbújni, miközben megengedem magamnak,
hogy hangjának mély morajlása visszhangozzék a
fejemben.
– Köszi.
– Szóval… mi a helyzet, valójában?
Semmi nincs, amit elmondanék neki. Cherry segít
Callynek aprósüteményeket díszíteni, és nekem csinál
vacsorát vasárnapra.
– Családi apróságok.
 –A családodban mindenkivel minden rendben,
mindenki jól van?
Becsukom a szememet. Kedves, ahogy beszélgetünk,
nem olyan, mint korábban a munkában. Mindig azt
hittem, hogy keresni fog, miután megtudtam, hogy
alapkiképzésre jelentkezett. Talán Ryannél bejelentkezett.
Azt hittem beszélni fog, bárkivel. De Grayson eltűnt a
bolygóról. Még az emlékeimben élnek az éjszaka közepén
folytatott csevegéseink.
– Mit jelentett korábban, hogy nem az a fiú vagy, akit
ismertem?
– Nem tudom ezt megmagyarázni. Halott emberként
vándoroltam.
A drága édes fiú! Persze neki voltak sötét pillanatai,
rejtett dolgai.
– Mit jelent ez Gray? Miért?
– Megváltoztam. A hadsereg megváltoztatott. A háború
megváltoztatott. A vándorlás, hogy távol voltam tőled…
tönkretett engem.
A gyomrom összeszorul.
– Grayson, te nem mondhatsz nekem ilyeneket.
 – Basszus, miért ne mondhatnék – sóhajt. –
Felébresztettél engem miközben rád gondoltam az
álmaimban. Vagy rémálmaimban. Már nem vagyok biztos
benne, melyik.
– Igazán, nem mondhatod ezt!
Halkan nevet.
– Baby, rájöttem, megtanultam, hogy a legjobb, ha
kimondom, ami bánt, bármi legyen is az.
– Nem vagyok biztos, benne, hogy ez igaz – bámulom a
mennyezetet, miközben azon töprengek, mit mondanának
az ajkaim, ha kimondanám, ami bánt. Még mindig
szeretlek téged. Hiányzol. Nekem van valakim, aki ott
volt, hogy szeressen téged…
– Ez van.
Hallom a lélegzését a fülemben.
– Megtanultam a leckét. Fektesd le a szabályokat, pótold
az elveszett időt, javítsd ki a hibákat.
– Hallgass – suttogom, miközben a szívem darabkáiért
esedezem.
 – Gyerek voltam. Gyerekek voltunk, és a mélybe
zuhantam. Veled, Ems. És szar volt. Életbe maradtam,
vége a katonaságnak.
– A szolgálat nem ér csak úgy véget.
– Nekem igen.
– Hogyhogy?
Megköszörüli a torkát.
– Azon az éjszakán, apám lakókocsijában… képtelen
voltam lélegezni, látni. Azt hittem, hogy a fejem fel fog
robbanni. Valaki felajánlott nekem egy kivezető utat és én
elfogadtam, ez jobbnak látszott.
– Nem volt jobb.
– Zavarba ejtő… mindkettőnknek, amikor a strandon
voltunk… Azt gondoltam, az életben nem kaphatnék
többet, mint azon az éjszakán. Belekapaszkodtam az
emlékeimbe és futottam.
Két napja 21 éves vagyok, és nem voltam még másik
férfival. Ez szánalmas, de miatta van. Miközben hallom a
hangját, tanácstalan vagyok az iránta érzett vágyam miatt.
Olyan mélyen szükségem van rá, a szerelmére…
– Az emberek azt mondták, meghaltál.
 Vesz egy mély levegőt.
– Nos, nem én vagyok az egyetlen, aki élve megúszta ezt.
– Sajnálom.
– De Emma, most itt vagyok.
A gyomrom görcsbe rándul, de nem tudom, mi legyen,
hogy most itt van. Nem akarok ráugrani.
– Szóval, hogy szerezted meg a számomat?
Vajon tud Callyről? Biztos, ha valaki odaadta neki a
számomat, akkor említették neki a lányomat. Tudni
akarom, kitől kapta meg. Ez a megfelelő idő. Vagy mégsem
most van.
– Felhívtam egy fickót…
– Egy fickót?
– Igen.
– Kit?
Mi az, egy CIA filmben vagyunk? Felhívott egy fickót?
Megdörzsölöm a homlokomat.
– Milyen fickót?
– Valakit, aki embereket talál meg.
– Meg kell engem találni? Nem vesztem el.
– Számomra igen.
 Ez megragadja a bensőmet.
– Gray…
– Képtelen voltam hazajönni és kérdezősködni azoktól,
akik valaha ismertek téged. A pokolba, nem akarok
belépni újra ugyanebbe a megyébe. Tehát felhívtam egy
fickót. Aki megadta nekem a számodat. Nem tudtam,
melyik koleszban vagy, vagy hogy egyáltalán a kampuszon
vagy-e. Vagy bárhol máshol.
Ó, istenem. Nem tudja. Nem Cally miatt jött. Úgyhogy
miért most?
– Mit akarsz tőlem?
Csend.
– Gray!
– Mi?
– Mondd el nekem.
Tudom, úgy hangzom, mint egy őrült, és úgy is érzem
magam.
– Kérlek.
Vesz egy mély lélegzetet.
– Nekem halottnak kellene lennem. Minden fickó halott
– elhallgat. Majd: – Meghaltak. Előttem. Engem lelőttek.
Megmentettek. Az Államokba szállítottak. Heteket
töltöttem a Walter Reed rehabilitációs központban. Az
időm lejárt… – megköszörüli a torkát. – Nem tudok
visszamenni. Elvesznék. Kész vagyok. Kiégett. Én csak…
szeretném rendbe hozni, helyessé tenni veled a dolgokat.
Én nem kértem semmit, hogy történjen. Mit mondjak
erre? A könnyeim folynak a párnámra, és nem vagyok
biztos benne, hogy miért. Az érzelmeim hevesek, és nem
tudom eldönteni, mit érzek.
– Ems, amikor mi gyerekek voltunk, te mentettél meg
engem.
– Megmentettelek?
– Igen. Rád gondoltam és értékes voltam; nem érdekelt
semmi, ami velem történt. De most, igen. Nem tudom
becsukni a szememet úgy, hogy ne az arcodat lássam és ne
az ízedet érezzem. Te vagy az egyetlen dolog, ami
megmentett engem, addig haldokoltam, amíg képtelen
voltam megtalálni téged. Magamban.
A mellkasom fáj. Nem tudok megszólalni. A testem
meghal azért, hogy őt megtartsa. Le akarom törölni a
könnyeimet. A száját akarom az enyémen. Soha nem múlt
el a szerelmem iránta.
– Megkeményedtem. Összetörtem. Kísértettél. De
sohasem múlt el az érzés, hogy szükségem van rád.
– Ó – reszketés fut végig a testemen.
– És csak egy küldetésem van. Te.
 Kilencedik fejezet

Emma

Harcedzett és kísértettem? Grayson gondolatára is

elolvadok.
– Emma, ott vagy?
Nyugodtan bólintok az ócska takarómba burkolózva.
– Igen, itt vagyok.
– Semmi mondanivalód nincs?
– De, túl sok is.
Nem tudom, hol kéne kezdenem.
– Nem vagyok a koleszban.
A feszültség még a telefonon keresztül is izzik
közöttünk. Csendben nevetek, mintha nem lennék ideges,
mintha nem valami fontosat akarnék elmondani neki.
– Rendben, nincs kolesz. Szóval milyen a Trydan? –
köszörüli meg a torkát. – Randizol valakivel?
– Hmm.
 A vodka a hibás, hogy nem tudom fenntartani a gúnyos
csendet.
– Nincs kolesz, se barát.
Egyenletesnek hallom a hangját, és hallom egy mosoly
virulását.
– Nem fogok panaszkodni.
– Nem mentem a Trydanre.
A gyomrom összerándul egy percre, és a szülinapi koktél
visszakívánkozik.
– Vártál, mire? – morog. – Miért nem?
Ez nem olyan dolog, amit telefonon kéne
megbeszélnünk. Miért hoztam ezt fel?
– Csak nem mentem.
– Nem mentél főiskolára miattam?
Beletemetem az arcomat a párnámba és a szemeim
becsukódnak.
– Nem. Talán igen. Valahogy úgy. Nem. Tényleg nem.
– Ems, én…
– Ez nem az, amire gondolsz.
– Utána mi volt?
 Nagyon jó apa lenne. A lúdbőrözöm. Ezerszer
átgondoltam már. Cally a világom, a létezésem
középpontja. Azt akarom ordítani, hogy nem mentem a
Trydanre, és nem is érdekel. Keresztülmentem sok
mindenen, választottam, és csináltam olyasmiket, amit
nélküle sohasem, és amelyeket a legtöbb ember nem
helyeselt volna, túléltem, és a végén jól fogok kijönni
belőle. De beleharapok az ajkamba, és egyszerűen ennyit
mondok:
– Csak éltem az életem.
– Basszus. Emma, itt vagy?
A gyomrom görcsbe rándul és megdermedek a takaróm
biztonsága alatt.
– Itt? Hol vagy?
– Summerlandben vagy? – kérdezi, sötétebb, mélyebb
hangon, mint amit valaha férfitól hallottam. Fojtogat a
pánik.
– Grayson, hol vagy?
– 5 percre Summerland megyétől.
– Nem, nem vagy itt.
 Képtelen vagyok lélegezni. Itt van. Túl közel. Meghalok,
hogy láthassam őt, de halálra vagyok rémülve. Hogy
kezeljem ezt? Basszus, basszus, basszus.
– Pedig közel vagyok.
– Tartsd. Adj egy percet, rendben? Ne tedd le a telefont.
– Rendben.
Összegömbölyödöm a takaró alatt.
A közelsége égető probléma. Amikor nehéz időszakom
volt, nem hívtam, de most hirtelen késztetést érzek, hogy
megtaláljam őt. Amikor kész vagyok rá. Mert most még
nem vagyok. Hirtelen megfájdul a fejem. Meg kell
nyugodnom.
Amíg rá várok, küldök Cherrynek egy üzenetet.

Hiányoztok, vigyázz a kislányomra.

Bámulom a képernyőt, de nem jön válasz az

üzenetemre.
– Emma, ott vagy?
– Igen.
 – Figyelj rám, Emma, sohasem felejtettelek el. Nem volt
olyan nap, hogy ne gondoltam volna rád. Milliószor
gondoltam rád, millióféleképpen.
– Dettó – ismerem be.
Még tánc közben is ő uralja a gondolataimat. Neki
mozgok, neki hajlongok. Minden szerdán több száz szem
szegeződik rám, mégis egyedül vagyunk – Graysonnal.
– De megsérültem. Nem hinném, hogy bárkivel
szemben előnyt élveznék.
– Nem játszom, baby. Én már túl vagyok ezen.
Beszélgetünk. Csak te és én. Te beszélsz sérülésekről? Én
öltem. Csonkítottam. Összevertem másokat.
Elpusztítottam és romba döntöttem mindent. Én már
élettelen vagyok, hacsak nem rólad van szó. Most akkor ki
a faszom sérült?
A mellkasom összeszorul. Síri csönd vesz körül. Nincs
semmilyen háttérzaj, nem szól a tévé vagy a zene. Semmi.
Minden, amit hallok, az Grayson mély hangja a fülemen
miközben beszél, amit évek óta nem hallottam, és amit
annyira szeretek. Elmondhatatlanul.
– Nem tudom – suttogom.
 – Ez az, amit tudok: a kedves arcod, az édes nevetésed,
istenem és az a mosoly. Te vagy az egyetlen dolog, ami
életre kelt engem.
A telefon zörejeiből úgy tűnik, rázza a fejét.
– Nincsen semmi, amit visszatartanék. Az igazságot
akarod, és ez minden, amit fel tudok neked ajánlani.
A gyomrom összeszorul. Grayson magabiztos.
– Túléltem és te tartottál életben, Ems.
Miközben örvénylenek bennem az emlékek, hezitálok, és
nyelek egyet.
– Dettó. De valószínűleg nem ugyanazon az úton járunk.
– Azon az éjszakán, mielőtt bevonultam volna… el
akartam mondani, hogy jelentkeztem a seregbe. De amikor
elmentünk a strandra…
Azt mondtam neki, szeretem őt.
– Igen.
– A legjobb éjszaka volt az egész kibaszott életemben.
Könnyek potyognak a párnámra.
– Nekem is.
Csöndben ülünk. Nos, én csöndben vagyok. Ő mocorog
vagy mozgat valamit. De ez nem kínos. Arra az éjszakára
gondolok, amikor együtt voltunk és a célzásaira. Alig
tudok az érzéseimen kiigazodni, nemhogy kitalálni, ő mire
gondol.
– A valaha volt legjobb éjszaka – megint motyog,
mintha emlékeztetné magát. – Biztos vagyok benne, hogy
sokat változtál, ahogyan én is. Amikor semmi más nem
volt csak a borzalmak, ez az éjszaka segített át a nehezén.
A szívem dübörög. Le kell tennem a telefont. Beleesem
ebbe a szexi hangú férfiba újraélve a romantikus, régi
emlékeket. Ezért a haragomba menekülök.
– Talán később tudunk beszélni, Gray. Én… – szeretlek
– fáradt vagyok.
– Ne tedd le, a telefont, Emma. Kérlek, maradj velem.
Nem akarom megtenni, amire vágyom. A mellkasomba
furakodik egy érzés, és dédelgetem magam a takarómba
burkolózva.
– Miért?
– Mondtam, hogy megjavítok mindent, minket – a
ziháló morgása megszédít. – Mindig is csak te voltál.
Elernyedek. Reszketés fut végig a testemen, nekem is
mindig csak ő volt. Talán egy napon meg fogom érteni,
miért. Valószínűleg terápiára lenne szükségem. Képtelen
vagyok hangosan kimondani, amit hallani akar, de arra
sem vagyok képes, hogy tovább kínozzam magam.
– Jó éjt, Grayson.
– Ne tedd le, Ems.
Kopogást hallok a házban és telefonban egyaránt.
Felugrom, a szemem kitágul, ahogy bámulok a fal felé, bár
átlátnék rajta.
– Ne – még egy kopogás. Keményen és erősen, mint a
férfi a telefonban. – Hacsak nem az a terved, hogy kinyitod
a bejárati ajtót.
 Tizedik fejezet

Grayson

Az izmaim összerándultak, majd megfeszülnek, érzem,

hogy elég energia van bennem ahhoz, hogy elhúzzak egy
kocsit, vagy feltépjem a házának bejárati ajtaját. A
sarkamon hintázom Emma verandáján. A kis Craftsman
stílusú ház kicsit megviselt, de biztonságos. A város egész
rendes környékén lakik, a ház körül frissen nyírt fű van és
ablakok, amelyekre ráférne egy biztonsági retesz.
Az egyetlen, amire gondolni tudok az a két hüvelyknyi
fa, amely elválaszt Emmától. Soha azelőtt nem voltam még
ennyire biztos abban, hogy olyan helyen vagyok, ahol nem
látnak szívesen. – Nyisd ki, Ems.
Puff. Nevetek, mert egészen biztos vagyok abban, hogy a
fejét az ajtóba ütötte.
– Mondd, hogy ez egy vicc – morogja.
– Nem vicc, kicsim. Látni akarlak.
 – Várj! – újabb puffanás az ajtón, és ezúttal biztos
vagyok benne, hogy az öklét verte az ajtóhoz a homloka
helyett. – Honnan tudod, hol lakom? Épp most költöztem.
Úgy pár napja. Azt mondtad, azt hitted az egyetemen
vagyok!
Imádom, hogy ennyire okos, hogy gondolkodik és
kérdez, mert egyetlen kételyt sem akarok a ma este után.
– Kifizetődik, ha ismersz egyeseket. Azt mondtad, közel
vagy, ezért begyűjtöttem egy szívességet.
– Micsoda? Gyorstárcsázón van a magánnyomozó
száma?
Kuncogva, biccentek a zárt ajtónak.
– Valami olyasmi.
– Kémek vagytok?
Most már kétségtelenül mosolygok. Ez a lány még
mindig nagyon édes.
– Titan Group.
– Úgy hangzik, mintha nem kéne tudniuk, hol lakom.
– De tudják, szóval engedj be!
 Felsóhajt. Inkább megkönnyebbült, mint frusztrált
sóhaj, amiről tudom, hogy nyertem. Most már csak egy
utolsó lökésre van szükségem.
A kezemmel szorítom a telefont. Azonnal leteszem,
amint kinyitja az ajtót.
– Emma, azt mondtad, pár mérföldre vagy, nem órákra.
Képtelen voltam távol maradni tőled. Segítséget kértem, és
a barátom, Parker jó kapcsolatokkal rendelkezik.
– Ha. Köszönd meg helyettem is Parkernek!
Édes és kicsit harapós. Emma kezd visszatérni hozzám.
Már megvan a hangja, és már a mosolyát is el tudom
képzelni. Ez tízszer jobb, mint bármilyen gyógyszer vagy
terápia, amit felírtak a háborús sérüléseimre.
– Nem tudom elhinni, hogy odakint vagy.
– A jó kapcsolat aranyat ér. Most nyisd ki az ajtót.
Ennek a pillanatnak egyetlen részét sem terveztem. A
szívem a torkomban dobog. Kevés dolog ijeszt meg ezen a
világon, de az, hogy nem tudom, hogyan fog reagálni erre a
húzásomra, nagyon idegessé tesz.
– Nem fogok itt állni egész éjszaka!
 – Persze, hogy nem! A szomszédom ki fogja hívni a
rendőröket, ha odakinn maradsz.
Nevetek és az oldalam fáj. De ez kellemes fájdalom. A
sebem kezd begyógyulni; nem vagyok még száz
százalékosan jól, de érzem, ahogyan a vérem vágtat az
ereimben, és ahogyan a testem felkészült. Évek óta most
érzem magam a legjobban.
– Gyerünk, kicsim.
Csoszogást hallok a vonal túlsó végén.
– Utálom, hogy kényszerítesz.
De az ajtó kinyílik.
Emma Kingsley.
Még annál is szebb, mint amikor utoljára láttam. A
torkom összeszorul, és a pulzusom vadul lüktet. Bassza
meg… csak… bassza meg. Káprázatos.
– Ems.
A szempillái megrebbennek, és az arcát elönti a pír. A
szőke haja kócosan, összevissza áll. Hosszabb és sokkal
dúsabb, mint ahogyan emlékeztem rá, és alig tudom
visszatartani magam, hogy nehogy végigfuttassam a kezem
rajta. Nem mozdul, nem hív be. Csak bámul rám tágra
nyílt szemekkel.
Hát itt vagyunk. Egyikünk sem mozdul. Nem lélegzem,
és talán ő sem. Tapintható a feszültség közöttünk, de
ahogyan a másodpercek telnek, egyikünk sem mozdul.
– Be fogsz engedni?
– Nem vagyok benne biztos.
Lassan pislog, majd neki iramodik, és a karjaimba veti
magát. Teljesen körém fonja magát, és zokogás szakad ki
belőle, miközben a nyakamba rejti arcát.
– Ó, istenem! Hiányoztál!
Teljesen össze vagyunk gabalyodva. A bőrömet
csiklandozza az ajka, ahol hozzám ér. Samponjának és
parfümjének illata kínoz. A háta, a csípője, ahogyan ölel,
tökéletesen ismerősnek tűnik. Úgy lélegzem, mintha még
sohasem lélegeztem volna. Úgy érzem, levegőt sem tudok
venni nélküle. Semmi sem tűnt valósnak, mióta
elhagytam. Három év bizonytalansága tűnt el egyetlen
ölelésnek hála.
– Itthon vagyok.
 – Itthon – bólint a nyakamba, imádnivalóan, ártatlanul
dörzsöli hozzám a testét.
Édes istenem, a mozdulata hihetetlen dolgokat tesz
velem.
– Igen.
Emma az otthonom, nem a hely, ahol állunk. Ide
tartozom, ölelve a lányt, akit sohasem kellett volna
elhagynom. Zokog, mire szorosabban fogom. A seb az
oldalamon lüktet, de nem érdekel.
Semmi sem tud megakadályozni abban, hogy öleljem.
Egyetlen pillanat sem volt, amikor megszűntem szeretni
őt. Ő a mindenem.
Lehajtom a fejemet. Megcsókolom a haját. Ez nem puszi
– sokkal inkább követelés. Ez a nő az enyém. Könyörögni
és kérlelni fogom, bármit megteszek, nem érdekel, mibe
kerül. Halott emberként jártam évekig, fájdalommal és
megkeményedve, kiút után kutatva a hibáim poklából.
Tévedtem. Meg voltam rémülve. Egy kibaszott őrült
voltam. A bajaimra a válasz mindig is itt volt előttem –
vele.
– Kicsim – megsimogatom a haját.
 Szorosabban ölel.
– Te… valahogy más lettél.
Felszedtem pár kilót és izmot. Valóban nagyobb és
erősebb vagyok, mint amikor utoljára látott. Elengedem és
ellépek mellette. Figyel, ahogyan belépek a sivár szobába.
Sok idő telt el, de izgalom árad belőle. Szükség. Akarás.
Vágy. Bármi is az, közénk telepedik.
– Wow. Szóval. Te… – A pillantása megakad a vállamon,
majd a mellkasomon. – Mint valami G. I. Joe vagy valami
hasonló.
Vigyor terül el az arcomon. Franc tudja, milyen régóta
nem mosolyogtam már.
– Vagy valami hasonló.
Mert mi vagyok most? Nem vagyok már a seregben. A
szolgálati időm lejárt, miután elengedtek a Walter
Reedből, és nem is akartam visszamenni. Talán
csinálhatok valami mást. Talán ki tudom találni útközben.
Arra koncentrálok, ami előttem van: a lány, akit soha
többet nem fogok elhagyni, a gyér berendezés és a
dobozok. Teljesen egyedül van, és nem tudok távol
maradni tőle. A szükség, hogy megcsókoljam és magamévá
tegyem a testét, megöl. De még annál is jobban meghalok
azért, hogy tudjam, mit gondol.
– Mire gondolsz? – kérdezi bizonytalanul.
– Pont ugyanerre lettem volna kíváncsi nálad –
kihagyom azt a részt, amiben a testének látványa piszkos
gondolatokat kelt a fejemben. Erről egyelőre még nem
akarok beszámolni neki. – Tényleg csak most költöztél be.
Nyugtalankodva megmozdul. Farkasszemet nézünk,
majd gyorsan elfordítja a tekintetét. – Igen, de nem mind
a miénk, az enyém ez itt. Csak dobozok.
– Bizonytalannak tűnsz.
Az ajkába harap.
– Millió dolgot érzek éppen. Talán idegességet.
– Ne legyél – megfogom a kezét, és elgondolkodva
tanulmányozom őt. A nyilvánvaló nyugtalansága
halványodik. – Hiányoztál, Ems.
A szívem hevesebben kezd el verni. Ez helyesnek tűnik.
Felpillant rám a szempillái alól.
– Talán van itt még más is. – Feszültség beborít minket,
miközben végigsimítok a hüvelykujjammal az ujjpercein. –
Csak meg vagyok lepve.
 – Más? – közelebb lépek. A csizmám nehéznek tűnik a
sivár fapadlón, miközben csökkentem a közöttünk lévő
távolságot. Erős szorítást érzek a mellkasomban és
szükséget. Kiéhezett vagyok Emmára, annyira éhes, hogy
nem tudok gondolkodni. Azért jöttem, hogy visszanyerjem
a szívét, nem azért, hogy bejussak a bugyijába, de a
számban összefut a nyál, mint valami éhezőnek. Minden,
amire emlékeztem visszatért, de ezerszer erősebben, mint
ahogyan képzeltem. Egy dolog biztos: sohasem volt vége
közöttünk.
– Nem tudom elmagyarázni – az ajkai szétválnak,
ahogyan egészen a falig hátrál. – Egyszerűen csak te.
A mellei hullámzanak a póló alatt, ami tökéletesen
mutatja a domborulatait. Szexi, provokatív és édes.
Istenemre mondom, mindez próbálkozások nélkül. A
farkam lüktet. Az egyetlen lány, akit valaha akartam, ez itt.
– Nem tudom elhinni, hogy itt vagy, Gray.
Felkorbácsolja érzékeimet a hangja, ami még jobban
siettet.
– Olyan, mintha el sem mentem volna.
 – Tudom. – Ziháló és csöndes, de intenzív vágy ég a
gyönyörű barna szemeiben.
Átszelem a közöttünk lévő távolságot, ő pedig a
hasamnak nyomja a tenyerét. Gyengéd, nem azért van ott,
hogy megállítson, hanem hogy megérintsen. Hátra hajtom
a fejemet. Egy pillanatot hagyok arra, hogy magamba
igyam az érintését, hogy megérezzem azt a hatalmas erőt,
amivel magához láncol, és imádkozom, hogy bármit is
kelljen tennem azért, hogy visszaszerezzem, sikerüljön.
Többre van szükségem, mint erre a nyers, primitív,
birtokló kirobbanásra, ami most történik. Szükségem van
Emmára ahhoz, hogy éljek. Szükségem van arra, hogy az
enyém legyen.
– Baby, mondd, hogy álljak meg. Szükségem van arra,
hogy halljam ezeket a szavakat, mert amit az arcod mond…
Még jobban elpirul. Szétnyílt ajkakkal és hatalmas
szemekkel nézve rám hátra dönti a fejét.
– Kérlek – suttogja.
A nyakának íve szinte a csókjaimért könyörög.
 – Mondhatsz nemet, Ems, ha nem akarod, hogy ma
veled legyek. De mindent neked akarok adni, ami bennem
van, hogy jóvá tegyem azt az időt, amit külön töltöttünk.
Hangos sóhaj hagyja el az ajkait. A falhoz szögezem őt,
és elállom az útját úgy, hogy csak egy kis egérút maradjon.
Két választása van: lehajol és elfut, vagy kapaszkodik.
Rajta áll. Amíg el nem kezdem. Akkor már soha nem
hagyom abba.
– Grayson – apró sóhaj keveredik a nevemmel.
Az ujjai megfeszülnek, majd a körmeit a hasamba
nyomja, majd a keze végigsimít a mellkasomon, és a
nyakam köré fonja.
– Ne merészelj még egyszer úgy elhagyni.
Arca szigorú, de aztán ellágyul.
– Baby –a kezemmel átfogom a derekát és
megszorítom. Ugyanúgy veszi a levegőt, mint én.
Egyenetlen ritmusban és fuldokolva a közöttünk lévő
feszültségtől. A füléhez hajolok. – Nem megyek sehova.
A homlokunk összeér. Édessége keveredik egyfajta
éhséggel.
– De… – suttogja.
 – Ne bocsáss meg nekem most – végig húzom az
ajkaimat a nyakán. – Később, igen. Most, nem. Csak
engedd, hogy megtörténjen.
Lehajtja a fejét. Szorosan ölelem, majd megemelem, és
az árván álldogáló kanapé felé indulok.
A szemei lecsukódnak.
– Annyi mindent kell… bepótolnunk.
Félelemmel a hangjában beszél. Csak annyit tudok
tenni, hogy megállok. Felnyalábolom, és amikor a
kanapéra ülök, pont úgy illik az ölembe, mintha
odateremtették volna. Az arcomat a hajába temetem, a
karjaimmal szorosan átölelem.
– Nézz rám.
– Nem. Nem bízom magamban annyira. – rázza a fejét.
Selymes tincsei csiklandozzák az arcomat, de a pillantása
nincs rajtam. – Megjelensz, és erre ágyban kötünk ki. Mit
mondd ez el rólam?
A legkönnyebb válasz, amit aznap este mondanom
kellett.
– Az, hogy az enyém vagy.
A szemei felpattannak és rám néz.
 – Egy nap sem telt el úgy, hogy ne utáltam volna
magam, azért amit tettem. Egyetlen nap sem telt el, hogy
ne gondoltam volna arra, hogy nem jobb-e neked
nélkülem. Láttam, ahogyan az összes ember elesik a
csapatomban. Megtizedelték az egységemet. Meglőttek,
véreztem. Haldokoltam. És könyörögtem istennek –
könyörögtem – hogy legalább egyetlen pillanatig újra az
enyém legyél.
Könnyek lepik el a szemét.
– Utálni akarlak…
– Túl fogunk esni rajta.
– Utálni akarlak… – könnyei kicsordulnak és
végigfolynak az arcán. – Mert még mindig szeretlek.
Bassza meg, összeszorul a szívem. Mindenem fáj.
– Emma.
Ha nem tudok közelebb kerülni hozzá, meghalok. A
szemei könnyesek, a tekintete bizonytalan.
A hüvelykujjammal végigsimítom az arcát.
– Mindig is szerettelek, és éppen ezért is fog ez a dolog
működni közöttünk.
 Tizenegyedik fejezet

Grayson

Emma nyelve végigfut a telt, rózsaszín ajkain.

Emlékszem még, milyen volt, amikor engem érintett
velük. Évekig voltunk barátok, de miután a dolgok
felforrósodtak közöttünk, alig maradt időnk egymásra.
Már idősebbek lettünk. Érettebbek. Tapasztalattal a
hátunk mögött. Szükségem van rá és mindenre, amit adni
fog nekem, mert végül újra teljes egészében megkapom őt.
– Régen jobban kellett volna vigyáznom rád.
Megígérem, hogy most jobban fogok – ráhajolok az ajkára.
Az ajkaink összeérnek. Jó isten, annyira finom. A nyelvem
az ajkait ostromolja, és amikor kinyitja a száját, felnyögök.
A nyakam köré fonja a karjait, és úgy helyezkedik, hogy
lovaglóülésben üljön rajtam. A légzésünk akadozó. A lábai
satujába fogja az oldalamat, és a sebem újra fájni kezd ott,
ahol a térde belém nyomódik. Nem érdekel. A fájdalom, a
bizonyosság, hogy rajtam lovagol, életre kelti testemet.
– Hiányoztál.
Egyszerre csókol és harap. Azok az átkozott fogak pont
olyankor kerülnek elő, amikor nem is számítok rájuk. A
csípője megfeszül, és az erekciómnak nyomja magát.
Valami sokkal érzékibb van abban, ahogyan most mozog,
sokkal gyakorlottabb. Mámoros vagyok a mozgásától, a
magabiztosságától és részeg a csókjaitól.
Emma megrántja a pólómat. Elszakadok tőle, és a
fejemen át lehúzom. Bármit megteszek azért, hogy szabad
kezet adjak neki, és hogy érezzem őt.
– Ó, istenem, Grayson!
A kötésem. A valóság visszaránt. Nem szexi, egyáltalán
nem. Nyolcszor nyolcas géz és tapasz. Már egyáltalán
nincs rá szükség, csak azért van ott, hogy megakadályozza
a pólómat abban, hogy a friss forradást irritálja.
– Fájdalmat okoztam neked?
– Nem tűnt föl.
– Hazug – suttogja.
 Az arca mindig elárulta őt. Változik, reagál. Emlékek
törnek rám, és ez arra az esetre emlékeztet, amikor az
apám ránk nyitott. Akkor is megváltozott az arca. De
akkor, az más volt… félelem, undor, megalázottság? Most
pedig… Istenem, nem tudom, mi van most.
– Emma?
Az oldalamra néz, majd a szemét lassan végigfuttatja a
hasamon, föl a mellkasomon és a karomon, végig a
tetováláson, ami korábban nem volt ott, a kidolgozott és
megformált izmaimon, amiket az évek alatt szedtem
magamra, és végül az arcomra.
– Mondd el nekem az igazat, jól vagy?
– Bébi – morgom –, egyetlen ok sem jut eszembe, ami
megakadályozna abban, hogy megdugjalak.
A szája kinyílik. Három év telt el, és gyanítom, azóta
egyetlen piszkos szót sem ejtettek ki a jelenlétében. Majd
hozzá szoktatom őt, és rajta leszek, hogy beinduljon tőlük.
A gimnáziumi szerelme eltűnt, és egy darabokra tört
katonára cserélték le.
Emma becsukja a száját, és elmosolyodik, tudom, hogy
tetszik neki. A pillantása újra a kezdőpontra vándorol, és
ugyanazt az utat követi – kötés, hasizom, mellkas és
tetoválás – végül pedig a szám. Óvatosan előre hajol,
mintha félne attól, hogy fájdalmat okozna nekem, és
végigsimít a szájával az enyémen. Megborzongok. A csókja
először könnyed. Gyengéd. Törődő. Végül erősebb.
Végigcsókolja az arcomat lefelé haladva a nyakam felé.
Felnyögök, és a csípőm megmozdul.
A nyelve végigsiklik a kulcscsontomon, a fogai
karcolnak.
– Jézusom, Emma.
Kicsúszik az ölemből, a két térdem közé furakodik.
Milliónyi lehetőség jut eszembe erre a szituációra, de
esélytelen volt, hogy már most a szájába vegyen. Ez az este
csak róla szól – kérdések és feltételek nélkül.
Arra számítok, hogy az övem után nyúl, de nem. A
kötésem felé halad, csókolja a bőrömet, simogatja a
forradásokat a hasamon.
Szemérmesen nyom egy csókot a kötés szélére és
felpillant.
– Meggyászoltam a halálodat.
A szemem lecsukódik. Megráz, hogy fájdalmai vannak.
 – Emma…
– Soha nem akartam, hogy bajod essen.
Nem. Ne kezdjük el megint ez a beszélgetést.
– Gyere ide. Ülj az ölembe.
Egy pillanatig várok, mielőtt megfogom a kezét és
felhúzom. A merevedésemen ül, a karjait a feje fölé emeli,
az engedékeny pillantásával pedig magához láncol.
Lehúzom a pólóját. Telt mellek, selymes bőr.
– Az én gyönyörű csajom.
Az orcái pirossá változnak.
– Mindig is a tied voltam.
A fenébe. Készen állok, és úgy helyezkedem, hogy a
kanapén feküdjünk. A haja szétterül a párnán, szőke glória
veszi körbe az angyalomat, a megmentőmet. Hogyan
hagyhattam őt elmenni? Hozzásimulok, has a hashoz,
mellkas a mellkasnak. Újra és újra beleszeretek.
A nyelvünk egymásba gabalyodik, forrón csókolózunk.
Emma a hátamat karmolja. Az ujjaim végigfutnak az
oldalán, hogy a melleit masszírozzam, izgassam a
mellbimbóját a csipkén keresztül. Oldalra döntve a
fejemet, kikapcsolom a melltartóját, és a számba veszem a
mellbimbóját. Minél erősebben szívom, annál hangosabb
lesz, és annál jobban dobálja magát.
– Istenem, Gray! – Kétségbeesett vágy bújik meg a
hangjában, amit én magam is érzek. Ez elég engedély
nekem ahhoz, hogy továbbhaladjak, és lehúzom a
nadrágját.
– Hogy lehetsz még szebb, mint amikor legutoljára
láttalak?
– Ez jó szöveg.
– Nem, kicsim. – A kezem végigsimít a csípőjén végig a
selyembugyiján. – Szerinted mindazok után, amit
elmondtam neked, csak úgy bedobnék pár klisét, amik
nem is igazak?
– Én… Nem tudom.
A kezemet a lába közére szorítom, mire felnyög.
– Istenem, nem tudok gondolkodni.
Szaporán veszi a levegőt, és alig tudja kimondani a
szavakat.
Végighúzom az ujjamat a bugyin. Ő nedves, én pedig
iszonyatosan kemény. Esküszöm, mindjárt letépem róla a
selymet, és elmerülök benne. Eléggé felkészült ahhoz, hogy
meg is tehessem. Újra megsimogatom, ő pedig válaszol az
érintésemre, megmozdítja a csípőjét, és erősen hozzám
simul, miközben engem figyel.
Az oldalunkon fekszünk a kanapén, alig férünk el.
– Jó?
– Tetszik. – A zihálása hangosabb lesz, amikor az
ujjamat belé csúsztatom. – Ó! Még!
– Igenis, asszonyom – sóhajtom, és megadom neki, amit
akar.
A külön töltött idő, egyfajta magabiztosságot, éhséget és
tudatosságot adott neki azzal kapcsolatban, amit akar, és
hogyan tudja azt elérni, amitől a szexualitása a
sztratoszférába emelkedett.
A szája nyitva, a szemei csukva. Két ujjam dugom belé.
Az izmai összeszorulnak körülöttem. Nyög, és még többet
akar.
– Grayson.
– Gyerünk, Ems. Élvezz el, hogy aztán szerethesselek, és
jól megdughassalak.
Egyfolytában dobálja a fejét a párnán, a haja zilált.
Emma nyög, a háta ívbe feszül, és a tenyeremhez nyomja
magát. Izgatom őt, és hagyom, hogy úgy meglovagoljon,
ahogy neki a legjobb.
– Édes istenem, Gray. Istenem!
Robbanás. Összeszorított szemekkel, erősen elélvez,
mintha csak rám lett volna szüksége ahhoz, hogy teljesen
elengedje magát.
Még mindig remeg, az arca ellazul, ahogy az orgazmusa
csillapodik. A testem zsong, miközben ő megnyugszik.
A gyönyörű barna szempár pislogva nyílik ki.
– Minden egyes porcikám hozzád tartozik. És mindig is
hozzád tartozott.
Lassan elveszem a kezemet a lába közül. Tökéletes.
Meztelen mellek és gyönyörű test. Megcsókolom a vállát,
majd a nyakát. Olyan illata van, mint a… olyan illata van,
mintha az enyém lenne. Csak az enyém, hogy megízleljem,
megérintsem, szeressem és megdugjam. Emma Kingsley
teljesen az enyém.
– Grayson… csak… – Elfordítja a fejét. – Nem volt
senkim… csak te.
Megfagyok.
– Senki?
 Megrándul. Amit mondtam, ahogyan mondtam, teljesen
rosszul jött ki. De három év telt el azóta… összeráncolom a
homlokomat.
– Emma…
Eszeveszett büszkeség önt el, amit el sem tudok
magyarázni. Az enyém lett a szüzessége, és még mindig
csak az enyém.
Átbámul a vállam fölött.
– Szánalmasnak hihetsz most, de… nem így van.
A kezembe fogom az állát és ráveszem, hogy rám
nézzen, majd megrázom a fejemet.
– Nem vagy szánalmas. Soha nem volt még… – Nem
találom a szavakat. Mélyen megráz, amit mond. – Ez nem
rossz dolog. Ez egyszerűen kibaszottul csodálatos!
– Biztos?
Sötét birtoklási vágy tölt el. Nem tudok távol maradni
tőle. Egyfolytában simogatom a hasát, a melleit, az
oldalát… A lábai után nyúlok, és szétnyitom a combjait.
Meg akarom őt ízlelni, érezni. A farkamat ebben a nőben
akarom tudni, akinek én voltam az egyetlen. Levegőt sem
tudok venni, annyira akarom őt.
 – Grayson, várj!
Bármit is akar, az várhat. Érezni akarom, ahogyan
elélvez a farkammal a testében, erősebben, mint az
ujjaimtól.
– Épp annyira van rám szükséged, mint nekem terád?
Liheg, majd bólint.
– Még annál is jobban.
– Baromság!
Keményen megcsókolom. Itt és most annyira kívánom,
és már túl vagyunk az első magyarázkodásokon és a
megbocsátáson is. Ujjai az övemen kutakodnak.
Kikapcsolja, majd a gombot és a cipzárt támadja meg.
Másodpercekkel később máris a kezében tart. Keményen
pumpál és feji a farkamat.
– Dugj meg.
A kanapé túl kicsi kettőnknek. Korlátoz minket.
Szükségem van rá, bármilyen módon, bárhol, amíg nem
találok egy matracot.
– A hálószoba, Ems?
– Igen. Várj. Ne állj meg, kérlek.
Vonaglik és nyögdécsel.
 – Kérlek.
– Csak még egy kicsit, bébi. Aztán ágyba viszlek.
A bugyija lejjebb kerül, és úgy érzem, meghalok. A
nyelvünk egymásba gabalyodik, de elhúzódom tőle.
– Gyerünk.
– Igen.
Megigazítja a bugyiját és felül velem.
Felállok a kanapéról, miközben a nadrágom lazán lóg a
csípőmön. Megfogom a kezét, és a hálószobába vezetem.
Fekete selyem fehérnemű van rajta, csak ennyi. Istenem,
milyen basznivaló punci.
Már a konyha felénél járunk, de nem tudom megállni.
Magamhoz húzom. A kezem a hajába túr. A mellei a
mellkasomnak nyomódnak.
– Nem tudok várni.
– Túl közel vagyunk ahhoz, hogy megálljunk.
Egy rövid folyosóra húz, majd be a szobába.
Van benne egy ágy a földön, egy öltözőasztal és néhány
doboz. A szoba homályos. Együtt esünk a matracra,
lábaink és a karjaink összegabalyodva. Végeztem az
időpocsékolással, lerántom a bugyiját a szélénél fogva,
készen arra, hogy betakarjam őt a testemmel. Sohasem
voltam még ennyire kész.
– Álmodoztam erről… – suttogja. – Elképzeltem ezt…
Kutakodva rápillantok, miközben megszabadítom az
utolsó ruhadarabjától. Meztelen és én… félrebillentem a
fejemet.
Mi a fene…
A mellkasom összeszorul. Fájdalom nyilall belém,
fojtogatja a torkomat. A szám kiszárad. Emma fölül,
hevesen zihál. Nem tudok lélegezni, nem hiszek a
szememnek. Nem tudom, mit gondoljak vagy tegyek.
– Ems? – közelebb húzódom, imádkozva azért, hogy az
igazság más legyen, mint amit én gondolok. – Ez micsoda?
Összezavarodva néz rám, aztán félelem fut át az arcán.
– Emma? – a pillantásom levándorol, és lézersugárként
pásztázom a hasát. Eltakarja magát és hátrál. – Mondd
meg, mi történt ott.
– Nem. – A szemei tágra nyílnak. Könnyek lepik el őket.
– A fenébe. A francba. És megint teljesen belefeledkeztem
a pillanatba.
 Ó, a fenébe. Kérlek, istenem, ez ne történjen meg. Nem
lehet, hogy nem csak őt hagytam el.
– Ems? Mi ez?
– A császármetszés hege.
 Tizenkettedik fejezet

Grayson

Amióta az eszemet tudom, az anyám azóta tablettákat

nyelt. Ezek boldoggá is tették őt, meg szomorúvá is. Olyan
volt ez, mint egy körforgás, az egyik érzelem lassan a
másikká változott. Egy mosoly. Egy szemöldökráncolás. A
zavaros érzelmek állandóan hullámzottak. Nem tudtam,
mi a baja, csak azt, hogy szüksége volt rám. Egészen addig,
míg meg nem öltem őt.
Most Emma ágyán térdelve, és hallva a császármetszés
szót, tudom mi a kibaszott igazság. Az emberek csalódnak
bennem. Ez a sorsom. A legnagyobb ellenségem a saját a
döntésem, ezért még ha nem is szándékosan, de valahogy
mindig bekövetkezik. Apám azóta hangoztatja ezt, mióta
rám talált, ahogyan anyám élettelen teste fölött állok.
Most, ahogyan Emmát nézem, könnyek csípik a
szememet, és nyers félelem szorítja össze a torkomat. A fal
tövében kuporodik, a takarót védőpajzsként pedig egészen
az álláig húzza. Ami megvédi tőlem.
– Császármetszés? – Azt hittem csalódást okoztam
neki… nekünk. A fenébe, rosszul gondoltam.
Bólint. A könnyei végigfolynak az arcán, de nem törli le
őket. A vizes csíkok rózsaszínre festik a bőrét, és ez
eszembe juttatja, hogy folyamatosan csak életeket teszek
tönkre. Nem tudok mit válaszolni. Rosszul vagyok. Az
izmaim megfeszülnek, és erős késztetést érzek arra, hogy
elszaladjak előle, és amit tettem. Nem tudom, melyik
irányba menjek, vagy mit tegyek.
Csak még egy tabletta, szívem. Gray-baba, add oda
anyunak a tablettáit. Nagyon jó kisfiú vagy, drágám.
Pánikroham kerülget. Ismerem az előjeleit és az érzést.
Az a pillanat, amikor levegőt próbálok venni, de már nem
megy.
Nyugodj le.
Gondolkozz.
Koncentrálok és remélem, Emmára tudok fókuszálni…
de a látásom csalóka.
 Fekete és szürke. Homályos és eltorzult. A falak
kezdenek összeszűkülni, minden egyes nehéz
szívdobbanásommal, amit az izgatott szívem ver, közelebb
araszolnak.
– Emma… – a hangom remeg.
A szoba megdől. Én pedig követem, fejjel előre esem, és
ököllel a matracába vágok. Nem tudok menekülni a
fojtogató szorítástól.
– Gray? Jól vagy?
Hideg veríték lepi el a testemet. Nem tudok nyelni, nem
tudok működni, nem tudok semmit kivenni a forgó
szobából.
– Emma. Ems, Istenem.
Nem hiszem, hogy tudom ezt kezelni.
– Annyira sajnálom – súgja.
Felnézek, és mélyen a szemébe nézve keresem az
igazságot, amitől rettegek.
– Azt mondtad, hogy csak velem voltál, senki mással?
A feje alig láthatóan bólint. Puha szőke haj esik előre a
vállára, és keresztezi azt az ártatlan arcát.
 – Nekünk… – A hatalmas csomó a torkomban nem akar
elmúlni, én pedig képtelen vagyok a szemébe nézni. – Van
egy gyerekünk?
De nem láttam egyetlen játékot sem. Ezernyi kérdés
cikázik a fejemben. Örökbefogadás? Valami történt? Az
adrenalin védőpáncélként fut végig a testemen, miközben
arra gondolok, mennyi évről és döntésről maradtam le.
– Nem így kellett volna megtudnod – Emma a lábai
köré fonja a karját, és úgy öleli át magát. – A kislányunk
tökéletes.
A szívem felrobban, a szemeim égnek.
– Kislány?
Az egyetlen lány, akit valaha szerettem, bólint.
– Van… egy kislányunk.
Bólintás.
Az öklöm kienged, és a paplan alá mászom, harcolva az
ellen, hogy engedjek a sötétségnek. Az agyam egyfolytában
emlékeztet mindazokra az emberekre, akiket elhagytam.
De, Istenem, most van itt két lány, akit szeretek, és nem
fogok elfutni ez elől a pillanat elől.
– Egy kislány.
 – Igen.
Nem tudom, mit tegyek. Fájdalmaim vannak. Le vagyok
sújtva. Kíváncsi vagyok. Ijedt és rémült. Minden vagyok, és
ezerszer intenzívebben érzékelem ezeket, mint eddig
bármikor életemben. De a bűntudat. Az meg fog ölni.
Emma és a kislányunk? Még egy ember, akit cserben
hagytam, ráadásul ő az én vérem. Megbántottam a
lányomat. Épp úgy ahogyan az apám tette. Nem. Épp úgy,
mint az anyám.
– Gray? – Aggodalom csendül a hangjában. – Jól vagy?
A fenébe, nem. Haldoklom. Az egyetlen, amit tenni
tudok, az hogy kinyúlok Emma felé. Egész életem során
mindig megmentett, és most is talán ő az egyetlen, aki
képes megmenteni. Kényszerítem magam, hogy a szemébe
nézzek, szinte biztos, hogy utálat és távolságtartás fog
tükröződni a szemében, de képtelen vagyok olvasni belőle.
– Hol van? – A hangom elcsuklik. Nem tudom
megállítani. Csak… – Mi a neve?
Emma arca megrándul, lehorgasztja a fejét, és hagyja,
hogy az aranyhaja körbefogja a tekintetét.
 Ötletem sincs mit fog mondani. Ha megoszt velem
bármit is. Nem mintha megérdemelnék bármi részletet.
De könyörögni fogok.
– El kell mondanod nekem.
Felkapja a fejét, hirtelen harag árad belőle.
– Semmit nem kell elmondanom neked!
Igaza van. Elhagytam őt és a gyerekemet is. A
gyerekemet. Bassza meg, bassza meg. Nyelek egyet, hogy
legyőzzem a hányingert, előrébb csúszom, és a
cserbenhagyásom élő képe felé kúszom.
– Nem tudtam.
– Hogyan is tudhattad volna? – Emma jéghideg.
Mindenfajta érzelem eltűnt az arcáról, és teljesen más
emberré változott. Takarót csavarva a maga köré, feláll az
ágyról, és a földön lévő bőrönd felé megy. Gépiesen elővesz
egy bugyit és pizsamát, félig pajzsot vonva maga köré.
Amikor már egy bő pólóban és flanellnadrágban van,
ledobja a takarót.
– Mit kellett volna tennem?
A szám kinyílik, de semmit nem tudok mondani.
– El kéne menned, Grayson.
 Nem néz rám és kisétál.
Otthagyott engem a hírektől és a poszt traumás stressz
utóhatásaitól megzavarodva. Az idegeim pattanásig
feszülnek. Az adrenalin még mindig dolgozik bennem, és a
könyörgésemet haraggá változtatatja.
– Mit kellett volna tenned? Megkeresni engem!
Nyomozni utánam és megmondani, hogy megváltoztak a
játékszabályok. Ez nem csak rólad és rólam szól már. Ez
nem arról szól, hogy te megígértetted velem a
tengerparton, hogy sohasem hagylak el, vagy hogy én
annyira szeretlek téged, hogy az az egyetlen emlék, amire
egész életemben szükségem volt. – Követem őt a folyosóra.
– Hallasz engem Emma? Te. Találtál. Rám.
Megfordul és széttárja a karjait.
– Istenem, mintha ez olyan egyszerű lett volna. – A
hajába túr, és mélyen, kétségbeesetten suttogja. – Egyik
nap még itt voltál, a másikon már nem. Egyik nap még
velem voltál…
A szívem újra zakatolni kezd. A mellkasom sajog.
– Ha tudtam volna…
A hideg tekintete fogva tart, megrázza a fejét.
 – Nincs jogod ezt mondani.
Kifogyva a levegőből zihálok, remélem, hogy le tudom
győzni a „küzdj vagy fuss” reflexet, ami újra hatalmába
kerít. Egy őrült hullámvasúton vagyok, amit képtelen
vagyok irányítani. Dumm, Dumm, dumm. A szívem a
torkomban dübörög. Újabb pánikroham küszöbén állok.
Megfordulok, a falnak dőlök, és a fejemet erősen
odanyomom, olyan erősen, hogy már fáj. A kezem ökölbe
szorul. A vállam remeg. A bőrömet ezernyi tű szurkálja,
ijesztő, elektromos érzés szedi szét a testemet. Ki kell
jutnom innen. Csak fuss. Addig rohannék, amíg már nem
tudok egy lépést sem megtenni.
Segítség…
Elmegyek Emma mellett, szükségem van szabad
levegőre és az édes enyhülésre.
– Pont úgy néz ki, mint te, Gray.
Istenem. A szívem millió darabra törik. Fájdalom,
amiről nem is tudtam, hogy létezik… feneketlen. A lábaim
kocsonyává változnak. Gyötrődés fut végig rajtam,
ahogyan térdre rogyok. Szét fogok esni. Ki kell jutnom az
ajtón a friss levegőre… de nem tudok.
 – De hol a pokolban van? – Könnyek fojtják el a
szavaimat. A hangom megbicsaklik, képtelen vagyok mást
mondani.
Emma lépései lassan közelítenek felém. Minden egyes
lépés örökkévalóságnak tűnik.
– Cherryvel.
– Látnom kell őt. – Nem fogok megfordulni. Nem tudok
ránézni, nem így… de látnom kell a lányomat. – Most.
Kérlek.
– Nem.
Szétestem. A végtagjaim remegnek. A szívem vadul
kalapál. Lassan, még mindig a földön, megfordulok, és
figyelem, ahogyan mellém ül. Olyan eltökéltség van az
arcán, amit csak egy gyermekét védelmező anyán tudok
elképzelni.
– Nem kell semmit sem tennem. Mit mondjak neki, ki
vagy? „Szia Cally, van egy apukád, és köszönni akar
neked.”
A kislányom neve Cally.
Az anyám neve Calinda volt.
 Emma összeszorítja a száját, mivel egyszerre jövünk rá
erre. Ez a legnagyobb, legnehezebb, legkegyetlenebb mi-a-
szart-tettem-az-életemmel pillanat, és ekkor a szívem
végre feladja.
 Tizenharmadik fejezet

Emma

Térdepelve, Grayson karjaiban érzem a férfi teljes

megsemmisülését. Nem tudom, mi történik. Az egyik
percben még dühös, a következőben pedig már
kétségbeesett. Nem tudom, hogyan lehetne jól kezelni a
helyzetünket, és amikor szétesett, egyre rosszabb lett
minden, és még mindig ruhátlanok voltunk. Túl gyorsan
veszi a levegőt. Ráadásul nem gondolom, hogy lát engem,
bár az arcunk csak néhány hüvelyknyire van egymástól.
– Grayson!
Nem válaszol. Olyan mintha meghalt volna, de a teste
meleg, itt van velem, de belül valami gonosz dolog
történik. Én okoztam ezt. A seb a testén kézzel fogható,
talán ez okozza a rohamot. Nem tudom,mi másnak
hívhatnám még ezt.
Megragadom a vállát, és rázni kezdem őt.
 – Gray, kérlek! Megijesztesz engem. – Még sohasem
láttam nála sebezhetőbbet. – Kérlek!
A mobiltelefonom csörögni kezd valahol. Késő van, és
automatikusan attól félek, hogy Cherry lesz az rossz
hírekkel. De valószínűleg a főnököm az, és azért hív, mert
valaki nem jelent meg. Én vagyok az első, akit felhívnak,
ha el kell vállalni egy műszakot. De most engedem, had
csengjen folyamatosan. Ha Cherry az, akkor úgyis újra fog
tárcsázni, ahogy a hangposta bekapcsol.
Grayson nekem dől. A feje vállamon, arca nyakamhoz
simul, és majdnem olyan súlyos, mint egy halott. Zokogás
rázza erős testét, és tartom őt a karjaimban. Nem vagyok
biztos benne, hogy könnyezik, csak kiborult, és miért ne
lenne az?Az anyja neve teljesen kiütötte. Nem tudtam
sokat róla, épp csak annyit, hogy Calinda Ford meghalt,
amikor óvodások voltunk. Az akartam, hogy CALLY BEN
is legyen egy darab az apjából.
Végigsimítok erős izmain egészen a nyakáig. A szőke
haja rövid, bár gyanítom így is hosszabb, mint a
hadseregnél szokásos. Csitítom, mint ahogy Callyt
szoktam, amikor rémálmai vannak. Sohasem akartam
bántani őt. Még mindig szeretem őt. Akarom őt. Ez a
szituáció nagyon dühítő: mindketten ellentétes irányba
mozdultunk, mindkettőnknek szüksége van valamire, ami
nincs is. A múltat nem lehet újraírni, de a jövőt… a jövőt
meg tudjuk változtatni.
– Sajnálom – suttogom. – Szeretlek.
Szorosan kapaszkodik belém, szorosabban, mint azon az
éjszakán, mielőtt együtt voltunk, ekkor mondtam el neki,
hogy éreztem, és mit akarok. Ha ez megrémítette vagy
traumaként érte… akárhogy is nem tudom, de hallhat és
érezhet engem. Lassan elhagyja a testét a feszültség, amíg
együtt vagyunk, összegabalyodva a padlómon. A légzése
egyenletes, de zöld szeme bánatos és lesütött, miközben
nem néz sehova, csak a kopár padlóra.
Talán órákon keresztül fekszünk így, mielőtt elmozdul,
és kienged egy alig érzékelhető sóhajt.
– Fogadjunk, hogy te nagyon jó anya vagy.
Istenem, mindig tudja, hogy érje el, hogy a szívem
felrobbanjon? Bólintok, a mellkasom összeszorul és a
szemeim ködösek.
 – Meghalnék a lányunkért. Bármit megtennék érte.
Nem érdekel a szóbeszéd vagy a látszat. De hogy jó anya
lennék? Odaadnék bármit érte, amim van.
– Igen, te nagyszerű vagy. Én csak a sajátomat ismerem,
aki nem volt jó anya.
Nem emlékszem rá, hogy valaha beszélt volna az
anyjáról. Mindenesetre bármit is csepegtettek a fejembe
régen, sohasem kérdeztem semmit. Az igazság az, hogy
Grayson anyja meghalt, és az apja egy rohadék.
Beleharapok az ajkamba, bizonytalan vagyok, hogy mit
kéne mondanom. Gray még mindig nem hajlandó rám
nézni.
– Gyerek voltam, úgyhogy igazából nem tudtam, hogy
mi a jobb.
A szeme szikrázik, és mióta a padlón fekszünk, a
könnyek oldalvást folynak a hajába.
– Tökéletes volt. Szép. Vicces. Boldogok voltunk – rám
néz. – Vagy nem. Azt hiszem, túl fiatal voltam, hogy
tudjam. Én voltam az anyám világának középpontja, vagy
nem. A démonjai üldözték. De én ezt akkor nem értettem.
Viszont… az én középpontom ő volt. A mama kicsi fia.
 Megráz az őszintesége.
– Nem kell elmondanod nekem.
– Végül megtudtam, hogy pirulákat szedett, mint a
cukorkát. Ráadásul csak néhány részletre emlékszem.
Gondolj bele, hogy én azt hittem, hogy cukorka volt.
Istenem, úgy tűnt, az anyai kötelességét teljesíti.
Emlékszem erre. Egy kibaszott Joan Cleaver-hasonmás.
De valami belül felfalta, miközben szunyókált, és falatozta
a cukorkáit. Én a kicsi pirulafiúja voltam, amikor nem
tudott felállni.
A gyomrom összeszorul, miközben elképzelem, mi
történt.
– Azt gondoltam, hogy alszik. Mindig elment aludni, és
játszanom kellett, amíg apám haza nem ért. Erről
kérdezett engem, gondolom. De mindig azt mondta, ez a
mi kis titkunk. – A hangja megbicsaklik. – Órákon
keresztül lehetett kiütve, én pedig ültem a lábainál, és a
G.I. Joe-val vagy valami szarral játszottam.
Megszorítom, esetlenül tartva őt a földön.
– Nem a te hibád, Grayson.
 – Persze. Ráadásul nem tudott felkelni, és én csak
adtam neki a piruláit. A szíve megállt. Semmi erőszakos,
de megmenthették volna, ha felhívtam volna a 911-et.
– Kisgyerek voltál.
– Nem. Egy ember, aki képes volt elrejteni a titkát az
apám elöl.
– Gray…
– Megöltem Calinda Fordot, a nőt, akinek a nevét adtad
a gyerekünknek, akit nem ismertem. És apa… azt hiszem,
ő azelőtt normális volt. De azon az éjszakán kiverte a szart
is belőlem, mert megöltem az anyámat. Megérdemeltem,
amit kaptam. Sohasem kaptam ki ennyire előtte… nem
jártam iskolába két héten keresztül. Mindenki azt hitte, az
anyámat gyászoltam, de az igazság az volt, hogy nem
tudtam leülni, nem tudtam anélkül mozogni, hogy el ne
sírtam volna magam.
A könnyek végigfolynak az arcomon a hajamba. Ennyi
éven keresztül cipelte a bűnösség terhét, és valahogy
elhitte, hogy megérdemli. Eszembe jut a szalagavató bál
utáni éjszaka a lakókocsijában, amikor Grayson azt
mondta, először állt ellen az apjának. Tizennyolc évesek
voltunk, vagy majdnem annyi. Vérzik érte a szívem. Több,
mint egy évtizedig kínozta magát…
Grayson vesz egy hosszú lélegzetet.
– Nem vagyok biztos benne, hogy apám képes lett volna
apának lenni. Sohasem látszott rajta. Soha nem nézett a
szemembe. De azon a napon, amikor anyám meghalt, az
ellensége lettem. A korcstól nem tudott, vagy nem akart
megszabadulni, mert én voltam az utolsó emléke tőle.
– Nem tudtam.
Csökönyösen rám pillant a könnyein keresztül.
– Most már tudod. Nem fog változni semmi, talán
megérted.
– Megérteni… mit?
– Mindent velem kapcsolatban.
 Tizennegyedik fejezet

Grayson

Kimerültem. Érzelmileg. Testileg. Mentálisan.

Kimerítettem a tartalékaimat és most teljesen lefáradtam.
De legalább a faparkettán fekve Emmát a karjaimban
tartom. Sokkal kényelmesebb még így is, mint egy sivatagi
bunkerben. Sokkal nyugodtabb, mint amikor egyedül
feküdtem a kórházi ágyamban. Emma odébb csúszik, én
pedig úgy helyezkedem, hogy ne érezze a padló
keménységét.
– Jól vagy? – suttogja.
– Nem.
– Túl fogsz jutni rajta.
Biccentek.
– Tudom.
 Az éjszaka lassan vánszorog, és nem tudom
megállapítani, hogy elaludt-e vagy sem. A szívverésének a
ritmusa nem változott, az izmai nem ernyedtek el. Végül
úgy helyezkedem, hogy lássam az arcát. Elaludt.
– Emma?
Semmi. A lány nem mozdul. Végül aztán feltűnik, hogy
belém kapaszkodva aludt el. Az ujjai megfeszültek az
izmaimon, a teste pedig takaróként csavarodik rám, olyan
szorosan, hogy képtelen lennék lehámozni magamról.
Nem mintha akarnám. Életemben először végre, minden
lap ki van terítve az asztalra, és fel tudok lélegezni.
Felállok, ő pedig még álomba merülve is, szorosan
kapaszkodik belém. Amilyen óvatosan csak tudok, a
kanapé felé indulok, ahol az esténk kezdődött. Nem
vagyok benne teljesen biztos, hogy miért nem a hálószoba
felé megyek. Nincs rá engedélyem, vagy valami ilyesmi.
Nem tudom elmagyarázni, de az ő dolga, hogy behívjon
oda. Épp úgy, mint ebbe a házba, és az életébe… Be akarok
jutni, és ahogyan ezt a mai este bizonyítja, nem könnyű
betörni.
 Mocorogni kezd, amikor lefekszem a kanapéra. Az arca
a meztelen mellkasomhoz tapad, a puha haja pedig
csiklandoz.
– Jól vagy? – kérdezi újra álmos hangon.
– Kezdek jól lenni.
Mély levegőt vesz, miközben teljesen felébred.
– Mesélek egy történetet.
A szívem összeszorul.
– Ja. Szükségem lenne egyre.
A csend közénk telepszik, úgy tűnik, kezd hajnalodni. Az
ablakon túl az éjszaka még mindig sötét, de már a reggel
első sugarai jelentkeznek.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. A
haja szőke volt, a szemei pedig zöldek.
Istenem, Emma történetei mindig elfeledtetnek velem
mindent, és jobb kedvre derítenek. De ez a mostani, úgy
érzem meg fog ölni, ennek ellenére csendben maradok,
megpróbálok bízni abban, hogy meg fog menteni engem a
mai estétől.
– Minden reggel mosolyogva ébred. Felveszi a
hercegnős sapkáját, és felsorakoztatja a hercegnős babáit,
mindegyiket megöleli, mint egy jó reggelt köszönésként. A
két évesek magabiztosságával kívánja nekik, hogy legyen
szép napjuk, mivel új nap jön. – Emma felsóhajt. – A nap
mindig fel fog kelni, Gray. Még akkor is, ha meg kell
mentenünk önmagunkat, nincs semmi olyasmi, amin egy
kis hercegnői báj és egy ölelés ne segítene.
Hagyom hogy a szavai beburkoljanak. Nem kell
megmenekülnöm a ma estétől. Sohasem volt még nagyobb
szükségem erre a pillanatra, mint most.
– Nagyon igaz.
A kezei óvatosan felkúsznak a hasamon, a tenyere
áthalad a kevés mellkasszőrzetemen.
– Amit korábban mondtam… ki voltam borulva.
Borzalmasan viselkedtem és mérges voltam. Nagyon
sajnálom.
Megcsókolom a feje búbját, és mélyen magamba szívom
az édes napsütésre emlékeztető illatát.
– Megérdemeltem.
– Ó, Gray. Azt hiszed, nagyon is megérdemled, pedig
egyáltalán nem.
Talán.
 – Még egy beszélgetés egy másik estére.
– Nem tudtam anyukádról. Azt akartam, hogy egy
részed minden nap velem legyen. – Egy mély, szívszorító
lélegzetet vesz. – Minden este velem voltál. Minden
éjszaka. Nem voltam képes elengedni téged.
– Nem is kell.
– Talán.
– Semminek sem kell ma este eldőlnie. – Az ablakon túli
sötétség lassan lilába fordult. – Aludj, kicsim.
A karjai szorosabban fonódnak körém.
– Itt leszel, amikor felébredek?
Utálom, hogy meg kell kérdeznie ezt, de megérdemlem.
– Ígérem.
Még amikor a szemhéjam elnehezedik, és érzem, ahogy
Emma teste elernyed, és mély álomba merül, felmerül
bennem, hogy képtelen vagyok segíteni, csoda-e, hogy
minden, amit nem is ismertem, de akartam. Megtartani őt,
a szerelmemnek nevezni. Látni, ahogy sétál és beszél…
szorosabban ölelem Emmát, remélem, a pokolba is, hogy
végre van valami kellemes is, amiről álmodhatok, és mély
álomba zuhanok.
 Emma

Nehéz, meleg, súlyos test nehezedik rám, tart egy

helyben, és belélegzem hosszan a régi, ismerős
szappanillatot, amitől teljesen elolvadok. A szemem
gyorsan felpattan és rájövök, hogy kifolyt alvás közben a
nyálam, a rohadt életbe, Grayson csupasz mellkasára.
Olyan óvatosan, amennyire csak tudom, megpróbálom
megoldani a problémát, kísérletet téve arra, hogy nem
esem pánikba annyira, hogy felébresszem vele. Komolyan
a kanapémon alszom vele? Az elmúlt huszonnégy óra
őrülten elmebajos volt. Megtörlöm a szám sarkát, és
reménykedem benne, hogy nem horkoltam.
– ’Reggelt, bébi.
Az üdvözlése reszelős, rekedt és szexi anélkül, hogy
bármit tenne érte, és érzem a szavai mély morajlását a
mellkasában, amióta még jobban rátapadok.
– ’Reggelt.
Még túl korán van, hogy ébren legyen. A nap már felkelt,
de még csak hajnal van. Megcsap a felismerés, hogy
milyen furcsa érzés felkelni egy ilyen jó reggelen, egy
félmeztelen férfival és nem Callyvel. Szúró fájdalmat érzek
a szívemben. Nagyon hiányzik nekem. De ez… ez olyan
szép. Nem tudnám, azt mondani, hogy ez nem élvezetes.
Imádom a lányomat, de csak 20 éves vagyok, nem sokat
éltem, mielőtt anya lettem. Igazából azt kívánom, bárcsak
Cally is itthon lett volna.
– Mi ez a pillantás? – kérdezi.
Ó, ez egy olyan beszélgetés, ami előtt szükségem van egy
csésze kávéra, mielőtt belevágunk. Sóhajtok és
határozatlanul megállapítom, hogy ez a legjobb pillanat.
– Úgy érzem, mintha hullámvasúton ülnék.
A nyelve végigsimít az alsó ajka fölött, és majdnem
észrevehetetlenül bólint.
– Ismerem ezt az érzést.
De tűz ég a szemében, miközben ragyog, mint a
smaragd.
Grayson betakar a vastag karjaival, és a mellkasához
bújva sóhajtozom. A testünk egybefonódik, és ez annyira
ismerős. El akarok olvadni.
 – Arról kéne beszélgetnünk, hogyan tudnál
megbocsátani nekem, Emma.
Mert az az egyetlen lehetőség. Most, hogy visszajött,
nem kéne hagynom magam: rettegek, hogy elsétál Callytől,
ahogy annak idején velem is megtette.
– Dolgozom rajta.
– Haladunk előre napról napra, és ez így jó lesz.
Akarom ezt. De ez egy tündérmese, valami, ami már
megvolt nekünk.
– Azelőtt… amikor középiskolások voltunk, az volt a
legnagyobb félelmem, hogy egy nap rájössz, hogy érzek, és
semmit sem akarsz tőlem.
Bólint, miközben beleegyező, zsémbes, morgó hangot
ad, ezzel feltüzelve vágyamat. Ugyanazt a félelmet fojtom
vissza, amit akkor, amikor a középiskolában táncoltunk az
érzéseinkkel.
– Az idő megváltoztatja az embereket. Már nem ismersz.
Lehet, hogy majd nem tetszem neked.
Csöndben fekszünk. Nem vagyok biztos benne, hogy
hajlandó lenne megcáfolni az aggodalmamat, vagy
egyetérteni, bármennyire megértette azt az első
alkalommal.
– Gray?
– Nem, igazad van. De van néhány dolog, ami nem
változik, bébi. Te még mindig te vagy. Azt hiszem, van
fényképezőgéped, és fogadok, ha kicsomagolnánk a
dobozokat, találnék vagy száz képet a lányunkról.
A mi lányunk. A szívem összeszorul.
Az álla megérinti a fejem tetejét.
– Te még mindig ugyanaz az édes lány vagy, aki
megpróbálja, hogy nem bízik bennem, de nem tehet róla,
és tudja, hogy történetünk van, amelyet rendbe kell
tennünk.
Ez igaz…
– Ez elég?
– Elégnek kell lennie.
A meggyőződése majdnem elég, hogy higgyek ebben.
– Nem tudom, hogy hol dolgozol, vagy kik a barátaid.
Nem tudom, mit nézel a tévében…
– A Bubble Guppiest és a Mickey Mouse Clubot.
Felnézek, hogy felbecsüljem a reakcióját.
 Én nem egy normális 20 éves vagyok. Amikor
emlékszem valamire, amit mondott, és valószínűleg a sebe
fáj, és túl kemény ahhoz, hogy mondjon bármit is. Ő nem
átlagos. Talán mi ugyanazon a helyen vagyunk, vagy
mégsem.
– A Bubble Guppies és a Mickey Mouse Club – fog
szorosabban Grayson. – Le kell majd ellenőriznem.
– Mickey Mouse Club.
Szívet dobogtató mosoly terül szét az arcán.
– Igaz. Mickey Mouse Club. Mickey egér és barátai. Oké,
mami.
Ebben a másodpercben, ezzel a becézéssel teljesen kész
vagyok, imádom őt.
– Azt akarom, hogy működjön.
Kienged egy hosszú, édes sóhajt.
– Köszönöm.
– Soha nem fogom megérteni, hogyan csináljuk.
– De csináljuk… – a nyersesség a hangjában mélyen
belém vág. – Elfelejtettem a nyilvánvalót… a
leggyönyörűbb és legszexisebb vagy, amennyire lehetséges
egy tönkretett férfi legmocskosabb álmában. Emma,
nagyon jó szíved van. Ez a te dolgod. Ez vagy te. Néhány
dolog nem változik, bébi. Mindig hittél a szerelemben. A
tökéletes példával nőttél fel, a tökéletes családban.
Igaz.
– Az utunk nem könnyű, és talán még mindig kétséges a
kiindulási pont, de én vagyok az az ember, akit akartál.
A lepkék repdesnek a gyomromban.
– De ez nem csak rólam szól, Gray.
A szemei elsötétülnek.
– Nekem ezzel kell leélnem az életem hátralevő részét,
de el kell hinned, hogy azon leszek, hogy behozzam az
elveszett időt. Mindkettőtökkel.
A karjai közt vagyok, miközben lebegek, mintha
álmodnék.
– Ez több mint ígéret.
– Hallottál már valaha olyat tőlem, amit nem gondolok
komolyan?
Rázom a fejemet.
– Szeretlek, Ems.
Arcon csókol, a borostás álla megkarcol, ami annyira
férfiasan szexi. Halkan felnyögök. Nem értékeltem a
férfias szépségét, akin éppen terpeszkedem. Túlságosan el
voltam foglalva azzal, hogy újra és újra szerelembe essek.
– Többet akarok, mint amit el tudsz képzelni – durván
suttog –, ugyanis igényt tartok az eszméletlen testedre is,
bébi.
Hőhullám száguld végig rajtam. Hirtelen
hiperérzékennyé válok, a farmerén kívül nincs rajta
semmi, félmeztelenül ül a kanapén. Bár lehet, hogy a
szuperszexi flanelpizsamám lelombozóan hat rá.
– Úgy tűnik, kicsit meleg van ebben a pizsiben, hmm?
– Nem lenne helyes, ha lebecsülnénk magunkat. – A
szája végigfut az arcomtól a fülemig. – Szeretnék igazán
érthető lenni. Szinte meztelenre vetkőztettelek a
konyhádban. Letépném rólad a többit egy másodperc alatt,
ha nem tartanék attól, hogy a legkisebb esélye van annak,
hogy elfutsz.
– Nem fogok elfutni.
Libabőrös vagyok, amikor az ajkai végigjárják a
nyakamat, a nyelvét végighúzza. A testem reagál a
hangulatváltozásra. Feszültség vibrál a levegőben, és
érzem, ahogy szorongat minket.
 Ajkai simogatják a nyakam.
– Jól vagy?
– Igen.
Felnyögök, ahogy egyre lejjebb halad rajtam.
– Nagyon finom vagy.
Minden más a középiskola óta. Grayson keményebb,
erősebb magabiztosabb. Az erekciója a farmerének feszül,
arcomat kezébe fogja, hüvelykujjával az ajkamon játszik.
Minden percben lassan végigsimít rajta. Zöld szeme
elsötétül, smaragd tűz támad szőke szempillái alatt. Úgy
néz rám, mintha csak rám vágyna.
Megcirógatja az arcomat, körbe a nyakam. A durva
bőrkeményedések a bőrömön – ez erotikus. Grayson lesi a
reakciómat, a nyöszörgésemet, ahogy a fejem megdöntöm
és a hátam felé ívelem. A szeme az ajkamra tapad, ahogy a
légzésem lelassul, és amikor a keze megérinti a mellemet,
a mellbimbóim megduzzadnak, és mélyen gyomromban
vágy ébred.
– Gyönyörű, Ems.
A karjaiban ezt érzem. Ellentétben azzal, amit a
színpadon érzek, ahol pénzért táncolok – ez az igazság.
Tudom, hogy ez nem számít sehol máshol, sehol a föld
kerekén.
– Mindig a tiéd voltam. De ne okozz fájdalmat újra.
– Megígérem.
Keze lejjebb kalandozik. Ujjaim a nyakán és a hajában
kutatnak. Nyögés hagyja el a száját – emlékszem néhány
évvel ezelőttről –, ahogy a körmeim karcolják a fejbőrét.
Behunyja a szemét, és csendben szívja be a levegőt.
– Jó vagy nekem.
Száj a szájon. Érzem meleg leheletének könnyedségét az
ajkamon. Grayson szinte minden ízét érzem. Becsukom a
szemem. Pontosan ez az az érzés, ahogy emlékszem rá,
olyan közel, hogy szinte megöl, olyan közel, ahogy őrölten
űzöm magam minden szerdán. Az ajka rátalál az enyémre,
éhesen csókol. Könnyedsége vadállati vágyra vált. Rám
borul, az szája felfal, keze durván végigfut rajtam. Imádom
ezt, szükségem van erre. Sóvárgok utána, mintha drog
lenne.
A behatol a számba, arra kényszerítve, hogy nyelveink
párbajozzanak, zihálok csókolózás közben. Keze
végigtáncol rajtam, tenyerem felcsúszik a hátán. Testének
érzete a körmeim alatt szinte már túl sok. Belemélyesztem
a körmömet megbélyegezve őt, ahogy felfal engem.
Feltüzel, karmolom a hátát, roskadozom, mintha zsinóron
rángatnának vasmarkában a lábai között. Gyors
mozdulattal áthúzza a fejemen a felsőmet, karmolom a
farmerét, lerángatnám a nadrágot a seggéről.
Grayson ural engem. Keze megragadja az enyémet, a
fejem fölé emeli. Nevetek. Próbálom megharapni az ajkát,
ahogy testével leszorítja vadul mozgó lábaimat. A
pizsamaalsóm még rajtam van, de rángatom lefelé a
boxerét, eléggé ellopva a levegőmet, megkeményítve
lelkemet. A szívem megdobban, mert egy gyors pillantás és
érzés, ahogy a súlya hozzám dörzsölődik, tudom, hogy
baszott nagy, nagyobb, mint amire emlékszem, és az
érzéseim a mellemben szinte felrobbannak.
Szükségem van rá. Gondolata ledöf, megfeszít engem,
megborzongok, szédülten akarom. Gyakorlatilag újra
ártatlan vagyok neki, haldoklom. Beleharapok a vállába,
amint kezei a nadrágom zsinórjaival küszködnek, a
combjaim között ügyesen dörzsöli a csiklómat.
 Bassza meg. Meg fogok halni az orgazmustól. Nem
kapok levegőt, és keményebben beleharapok.
– Ha megjelölsz, mami, tudnod kell, hogy
visszaharaplak.
Egész testemben reszketek. Felé ívelem magam kezének
még több dörzsöléséért.
– Esküszöl?
Bólint.
– Istenre.
Egymáshoz tapadunk, meztelen mellkasok és ügyetlen
kezek a nadrágjainkban. Lehajtja a fejét és egy forró,
nedves csókot ad, szájába veszi kemény mellbimbómat és
mélyen megszívja.
– Istenem, Gray.
Válaszol – nyelv és fog – és elmegyek csak a
simogatásától és szopogatásától. Gyúrja a mellemet,
megismétli a kínzást és a szívást, és idővel majdnem elég,
hogy szinte elsírom magam, hogy sohase hagyja abba. De
amikor a szája a mellbimbómhoz ér, belém csúsztatja az
ujjait, felnyársal mélyen és keményen, és hagyja, hogy a
hüvelyujja dörzsölje az idegcsomót. Pillanatokra vagyok az
orgazmustól. Ez a férfi a testem mestere, és
hüvelykujjának egy erőteljes, körkörös mozdulatától
felrobbanok.
Hátrahajtom a fejem, megmarkolom őt. Szája otthagyja
a mellem, és megérinti az ajkamat és a nyelvemet,
keményen megcsókol, miközben a keze még mindig engem
dörzsöl. Kinyitom a szemem, mire az ő zöldje rám villan
újra. A tűz még mindig benne ég, de van egy szikra és
ragyogás, amelyből megértem, hogy felelős vagyok ezért.
– Kérlek, nehogy abbahagyd!
Egy hosszú, kemény pillantást vet rám, elveszi a száját,
majd azt motyogja:
– Igenis, asszonyom!
Letépjük egymásról a megmaradt ruháinkat. Lerúgja a
nadrágját, a nadrágommal küzdök, de végül kiszabadítom
magam, és a lábaimat a dereka köré fonom. Ő megtölt; én
nedves vagyok. Szemünk zárva, és ő hatalmas. Az érzések
újra elborítanak.
– Biztos, mami?
Bólintok. Olyan a helyzetbe vonaglom magam, hogy
vinni tudjon. Vastag erekciójának fejét érzem. Érzem ezt,
akarom ezt. Belebólogatok a csókjába, felnyög még
többért, felé hajlik a derekam. A nedvességem betakarja
őt, de nem addig, amíg mozog, egy hüvelyk töredékéig, a
mennyben érzem magam… és fájni fog.
– Csak… egy… kicsit.
Megfeszül az állkapcsa.
Édes Istenem. Mélyebbre nyomja magát bennem,
szétfeszít, és a testem befogadja őt. Zihálva levegőért
kapok. Egy férfival voltam egész életemben. Vele. Néhány
éve. De most újra olyan, mintha szűz lennék, emlékeztetve
arra, hogy milyen őrült ez az érzés, hogy mennyire
szeretem őt.
Egy hüvelyknyire van bennem, de többért könyörgök.
Harapdálom őt. Lábaim szorosan köré fonódnak, és
istenem, már teljesen bennem van.
– Jól vagy?
– Istenem, szeretlek.
Csak ennyit tudok mondani.
Teljesen felnyársal. Finoman visszahúzódik, majd újra
teljesen belém hatol. Aztán még egyszer, és én kész vagyok
könyörögni a folytatásért.
 – Kérlek – nyögök fel.
Egyre keményebben és gyorsabban dug.
Kapaszkodom a hatalmas testébe, amely megtart
engem, úgy dug engem, mint az egymásra kiéhezettek. Az
orgazmus mélyen bennem kezdődik, emlékeztetve arra,
hogy milyen érzékeny vagyok arra, ami jön. Kemény
lökéseit fogadva felé hajlom lüktető farkán.
– Grayson!
Keményebben és gyorsabban dug, ledöf. Izmaim
görcsösek és szorítják, erősen meglovagolom.
– Jézusom – hörgi és összehúzódik bennem.
Érzem, hogy elélvez, forrón megtölt, ahogy mélyen
bennem van. Izzadságunk belep minket, szaggatottan
vesszük a levegőt. Elernyedve rám omlik, de nem a teljes
súlyával, de alig tudja visszatartani magát.
Összekapcsolódunk úgy, ahogy mindig is álmodtam, de ez
jobb, mint azt el tudom képzelni.
Szája a szájamon. Ez nem csók, csak érintés.
– Szeretlek, Ems.
Minden tökéletes.
 Valahol a háttérben zaj támad, amely visszaránt a
mennyből. Grayson úgy mozog, ahogy az ellenség
megölésére kiképezték. A hátsó ajtó hangosan kinyílik,
majd csapódás zaja hallatszik a ház másik oldalán, a
konyhában. Figyelmeztettem mindenkit, hogy szükség van
kitámasztásra.
– Basszus – mondjuk egyszerre Graysonnal.
A lakásba berobban egy óvódás hangja:
– Anyu!

Folytatás…