ROMANTIKUS REGÉNYEK

Mary Jo Putney

TŰZFOLYÓ

GENERAL PRESS KIADÓ

ALAPÍTVA 1988-BAN
 A mű eredeti címe
The River of Fire

First published in the United States under the title RIVER OF FIRE by Mary Jo
Putney. Copyright © 1996 by Maryjo Putney. Ali right reserved, Published by
arrangement with Signet, a member of Penguin Group (USA) Inc.

Hungárián translation © GIELER GYÖNGYI és GENERAL PRESS KIADÓ

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az
írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Copyright © Mary Jo Putney, 1996

Hungarian translation © GIELER GYÖNGYI
© GENERAL PRESS KIADÓ

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben
közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította GIELER GYÖNGYI

Szerkesztette DR. BORBÉLY SÁNDOR
A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette

ISSN 1586-6777
ISBN 963 9459 21 6

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Népfürdő u. 15/D
Telefon: 359-1241, 350-6340
Fax: 359-2026

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi és művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN
Felelős szerkesztő BÁRDI ERZSÉBET
Készült 22,5 nyomdai ív terjedelemben.
Kiadói munkaszám 816

Nyomdai előkészítés TORDAS ÉS TÁRSA KFT.

Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait
őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt.–ben készült.
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
 Binnie-nek, a sok támogatásért
és végtelen kedvességéért, továbbá,
mert annyira szereti a szenvedő hősöket
 PROLÓGUS
Sutterton Hall, Bedfordshire, Anglia, 1794

A kisfiú keze tétovázott a papír fölött, óvatosan tartva a törékeny rajzszenet

ujjai között. Elkezdeni könnyű volt a póni rajzát, de milyenek legyenek a lábai?
Hogyan mozognak, amikor Albie üget? A kis Kenneth Wilding pontosan maga elé
képzelte a látványt, aztán elégedett felkiáltással a rajz fölé hajolt. A jobb mellső
lába így, a hátsók így…
Amikor elkészült vele, odavitte a rajzot megmutatni az édesanyjának, aki épp
csecsemő kislányát ringatta álomba a gyerekszoba másik sarkában. A kisfiú tudta,
milyen sokat aggódik az édesanyja a beteges kicsi miatt, de azért mosolyogva
nézett fel, amikor odalépett hozzá.
– Nagyon szép, Kenneth – mondta, miután szemügyre vette a rajzot. – Ugye,
ez Albie? – Amikor a kisfiú bólintott, Lady Kimball hozzátette: – Csodálatos,
mennyire hasonlít, olyan, mintha le akarna ugrani a papírról. Magam se tudtam
volna szebbet rajzolni.
Ez bizony nagy dicséret volt, mert az édesanyja úgy tudott rajzolni, mint egy
angyal. Kenneth büszke mosollyal az arcán tért vissza a vázlatfüzetéhez. Épp
elkezdett egy másik rajzot Albie-ról, amikor nyílt a gyerekszoba ajtaja, hűvös
légáramlatot eresztve be a folyosóról. Az ujjai összeszorultak a szénen, amikor
meglátta, hogy az apja lépett be. Nagydarab, erőszakos férfi volt, aki úgy
gyökerezett a földbe, mint Sutterton Hall híres vén tölgyfái.
Lord Kimball összevont szemöldökkel nézett a fiára. – Megmondtam, hogy ne
pocsékold az időt rajzolgatással! A latinleckével kéne foglalkoznod, hogy jövőre
felvegyenek Harrow-ba.
– Kenneth már készen van a leckéjével, én mondtam neki, hogy nyugodtan
rajzolhat – szólt közbe halkan az édesanyja. – Igazán nagyon tehetséges, Godfrey.
Ha majd felnőtt fiatalember lesz, és körutat tesz Európában, szép rajzokat
készíthet mindenről, amit látott.
Lord Kimball felhorkant. – A rajzolás lányoknak való. Az úriemberek
különben is festőket szoktak felbérelni, hogy képeket csináljanak nekik az
utazásaikról. – Azzal odarontott a fiához, felkapta és összegyűrte a póniról készült
rajzot, és a kandallóba vágta. – Gyere velem. A tehenek most kezdenek elleni,
elég nagy vagy már, hogy segíts.
Kenneth tiltakozni akart, de aztán összeszorította a száját, és engedelmesen
felállt. – Igen, papa. – Egy nap ő lesz Kimball ötödik grófja, és ő lesz felelős a
birtokért és az állatokért. Ismernie kell a suttertoni birtok minden zegét-zugát,
ahogyan az apja ismeri. Semmi nem fontosabb, mint a föld. A világon semmi.
De mielőtt követte volna az apját ki a gyerekszobából, még vetett egy utolsó
bánatos pillantást a rajzra, amely lassan elhamvadt a tűzben.
 1. fejezet
Sutterton Hall, 1817

A helyzet még sokkal rosszabb volt, mint amitől tartott.

Kenneth Wilding mélységes fáradtsággal felsóhajtott, és félretolta a birtok
könyvelését. Tudta, hogy komoly pénzügyi bajokra számíthat, amikor majd örökli
a birtokot, de azt hitte, azért van rá remény, hogy pár évnyi kemény munkával és
takarékoskodással megmentse az örökségét. Milyen ostoba volt…
Felállt az íróasztaltól, odament a könyvtárszoba ablakához, és kibámult a
lágyan hullámzó suttertoni dombokra. A táj szépsége úgy érte, mintha tőrt döftek
volna a szívébe. Tizenöt éven át vágyott rá, hogy hazatérhessen. Nem számított rá,
hogy az egykor gazdagon termő földeket ugaron heverve, gazzal felverten találja.
Az állatokat eladták, hogy kifizessék belőle egy öregedő férfi és szívtelen,
extravagáns fiatal felesége léha szórakozásait.
Miközben próbálta elfojtani a dühét, lépéseket hallott a háta mögött.
Szabálytalan ritmusukat egy bot kopogása kísérte. Nyugalmat erőltetett az arcára,
mielőtt megfordult, hogy szembenézzen a húgával. Nem maradt senkije, csak
Beth. Már akkor is nagyon szerette, amikor kólikás kisgyerek volt, de most nem
tudta, mit mondjon neki. Túl hosszú ideje voltak távol egymástól.
Beth fekete haja és szürke szeme nagyon hasonlított a bátyjáéra, de a vonásai
finomak voltak, nem olyan markánsak, mint Kenneth csontos, forradásos arca.
Beth letelepedett egy székre, és a kezét lazán összekulcsolva a bot fején nyugtatta.
A komolysága miatt idősebbnek látszott huszonhárom événél. – Egy szót se
szóltál hozzám, mióta ma reggel elment az ügyvéd. Ne hozassak valami
ennivalót? Van egy kis pástétom.
– Nem, köszönöm, azok után, hogy átnéztem a könyvelést, kissé elment az
étvágyam.
Beth arca elkomorodott. – Mennyire rossz a helyzet?
Kenneth első gondolata az volt, hogy valami megnyugtatót válaszol, de aztán
úgy döntött, nincs értelme hazudni. Nem lehet sokáig leplezni a komor valóságot.
Különben is, látszólagos törékenysége ellenére Beth nagyon erős. Már
kisgyerekkorában bele kellett törődnie, hogy dongalábbal született, és fiatal
nőként is túlélte elkényeztetett fiatal mostohaanyja éles nyelvű megjegyzéseit.
– Teljesen tönkrementünk – mondta Kenneth, minden köntörfalazás nélkül. –
Mivel apa a suttertoni birtok minden pénzforrását kimerítette, míg Londonban élt
a drága Hermionéval, a kastélyra felvett jelzálog jóval meghaladja azt, amennyit
egyáltalán ér. A családi ékszerek Hermionénál vannak, semmi esélyünk, hogy
visszaszerezzük. A birtokot el kell adni. Nem marad utána semmi, még a te
hozományod sem. A hitelezők valószínűleg heteken belül lerohannak és kidobnak
minket.
Beth ujjai összeszorultak a bot rézfején. – Ettől féltem, de azért reméltem, hogy
tévedek. – Próbált kicsit mosolyogni. –Nem mintha számítana a hozományom,
úgyis vénkisasszonynak születtem.
– Ostobaság. Ha apa és Hermione nem tartottak volna itt eltemetve vidéken,
már rég férjnél lennél és a gyerekedet ringatnád. –Kenneth már megbánta, miután
kimondta, mert látta a húga arcán, mennyire vágyik arra, amiben talán soha nem
lesz része.
 Beth legyintett egyet, mintha nem érdekelné az egész. – Sajnálom, Kenneth. Én
mindent megtettem, ami tőlem telt, hogy kézben tartsam a birtok ügyeit, de nem
ment valami jól.
– Sutterton irányítása nem a te dolgod volt – mondta komoran Kenneth. –
Hanem apáé és az enyém. Mi hagytunk cserben téged.
– Ne okold magadat. A papa vett el egy olyan nőt, aki akár a lánya is lehetett
volna, és ő volt az, aki eltékozolta minden vagyonát, hogy olyan fényűző életet
nyújtson Hermionénak amit ő megkövetelt. – Beth hirtelen elhallgatott, és
könnyek csillantak a szemében. – Majdnem megkönnyebbülés tudni, hogy vége
mindennek, de azért… hiányozni fog Sutterton.
Kenneth ettől csak még rosszabbul érezte magát. – Inkább itt kellett volna
maradnom, ahelyett, hogy jelentkeztem a hadseregbe. Ha itt lettem volna, talán
meg tudtam volna akadályozni a pénzszórást.
– Nem hiszem. A papa fülig belehabarodott abba a nőbe, csak Hermione
kívánságai számítottak neki, semmi más – felelte szárazon Beth. – Meg is őrültél
volna itt. Azt hiszed, nem emlékszem, milyen borzalmas veszekedéseitek voltak a
papával, mielőtt elmentél?
A szavai Kennethben is felkavarták a torokszorító emlékeket a Suttertonban
töltött utolsó napjairól. Bethnek igaza volt; nem bírt volna itt maradni. Szeretett
volna elfelejteni mindent. Megnyugtatóan csak annyit mondott a húgának: –
Amiatt nem kell aggódnod, hogy éhen halunk. Egy kis pénzem van, amiből
megélünk, amíg találok valami megfelelő munkát. Megleszünk valahogy. – A
tekintete a dombokra esett, és nyelt egy nagyot. Remélte, hogy nem látszik az
arcán a fájdalom, amit érez. – Elmegyek, sétálok egyet. Este vacsora után majd
eltervezzük, mi legyen. Azt hiszem, a személyes tárgyaidat megtarthatod majd,
azt nem viszik el a hitelezők.
– Nagyon jól megleszünk – mondta Beth, és lassan felállt. –Ha birtokintézőnek
nem is vagyok túl jó, azért egy háztartást elvezetek, majd meglátod.
Kenneth bólintott, aztán kimenekült a szobából. Örült, hogy kiszabadul a
csípősen friss februári levegőre. Mióta hazatért, huszonnégy órája nem mozdult ki
bentről, a könyvelést nézte át, és a család ügyvédjének katasztrofális beszámolóját
hallgatta. Ezenkívül kirúgta az arcátlan és hozzá nem értő intézőt, akit azután
vettek fel, hogy Kenneth apja végképp elvesztette érdeklődését a birtok iránt.
Lehet, hogy Hermione valami bűbájjal igézte meg. A második házassága után
Lord Kimball teljesen megváltozott, mintha kicserélték volna. Kenneth
kisfiúkorában szerette és tisztelte az apját, de félt is tőle. Most nem maradt benne
más, csak a düh és megvetés.
Ahogy hosszú lépteivel végighaladt az ösvényen, amely már akkor is itt
kanyargott, amikor még VIII. Henrik ült a trónon, kezdett kicsit megnyugodni. A
dombok, a táj, minden olyan ismerős volt, mint a saját tenyere, ugyanakkor mégis
újnak tűnt, hiszen tizenöt év telt el azóta, hogy utoljára itt járt. Tizenöt hosszú
év…
Vannak, akik a téli tájat komornak tartják, de Kenneth nagyon szerette a finom
színeket. A fákon a szürke ezernyi árnyalata játszott, és az állandóan változó
felhők úgy siklottak át az égen, mintha élőlények lennének. Megállt egy kis
pataknál, és figyelte, ahogy a kristálytiszta víz átfolyik a hullámzó
vízinövényeken és mossa a tarka kavicsokat. Ez az otthona, legalábbis még egy-
két hónapig…
Egy kavicsot dobott a patakba, aztán tovább sétált. Bár neki és a húgának nem
kell éheznie, Beth élete tönkre van téve. Csinos, okos és kedves lány, és a
dongalába talán nem jelentett volna áthághatatlan akadályt, hogy férjet találjon, ha
megfelelő hozománya lenne. De így, a fogyatékossága és a szegénysége örökre
vénlányságra kárhoztatja.
Megállt Sutterton legmagasabb dombjának tetején. A feje fölött a kopár faágak
bonyolult csipkemintázatot alkottak. Felmarkolt egy kis száraz, omladozó földet.
Az ősei évszázadokon át ezért a földért éltek, haltak és dolgoztak. Most az apja
menthetetlen ostobasága miatt, a birtok idegenek kezére kerül.
Habár nem volt nagy szakértő, ami a gazdálkodást illeti, a legkorábbi emlékei
arról szóltak, hogy már gyerekkorában mennyire szerette ezt a földet, ahogy az
édesanyját. Fojtott, fájdalmas kis hang tört fel a torkából, és kiszórta a kezéből a
földet. A lelke üdvösségéről is lemondana, ha ezzel megmenthetné Suttertont.
Nem mintha a mennyországban tárt karokkal várnának egy olyan valakit, aki élete
felét háborúzással töltötte…
A hideg szél beletépett a hajába, ahogy lefelé ballagott a dombról. Ugyan nem
reménykedett már semmiben, de azért eltöprengett, lenne-e rá esélye, hogy
kölcsönt szerezzen valahonnan, amiből legalább részben ki tudná fizetni a
hitelezőket. Így nyerhetne egy kis időt, addig eladhatna valamennyi földet, és
termővé és jövedelmezővé tehetné a megmaradt birtokot.
De hát mindehhez csillagászati összegre lenne szüksége, legalább húszezer
fontra. Mielőtt hazajött volna, beszélt több londoni bankárral is. Nagyon
udvariasak voltak vele, ahogy a nemesi rangja megkívánta, de egyértelmű volt,
hogy egyikük sem fog pénzt kölcsönözni egy olyan embernek, aki semmi mást
nem örökölt, csak adósságokat. És mindez ráadásul még az előtt volt, hogy rájött
volna, valójában milyen szörnyű a helyzet.
Olyan ismerőse sem volt, akitől ekkora összeget kérhetett volna. A
legközelebbi barátai a volt ezredében, a tüzérségnél szolgáltak. Bár ez elit
alakulatnak számított, azért nem volt igazán divatos és népszerű, a legtöbb tiszt
inkább orvosok, lelkészek, kisbirtokosok fia volt. Nekik is a tiszti zsoldjukból
kellett megélni, és sokszor a családjukat is támogatni.
Az egyetlen kivétel legjobb barátja volt, Lord Michael Kenyon. De Michael,
bár nemesember volt és nagy vagyon birtokosa, nemrégiben nősült, és már a
kisbaba is útban volt. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy lenne felesleges húszezer
fontja, de Kenneth úgysem tudta volna rávenni magát, hogy megkérdezze. Úgyis
épp elég bajból húzta már ki Michael a múltban is.
Mire elért a birtok határáig, magában kimerített és végiggondolt minden
lehetőséget. Komor arccal visszafordult a ház felé. Sutterton kárhozatra van ítélve.
Ideje elgondolkozni, mi lesz a jövőjével. Most, hogy vége a háborúnak, sok volt
katonatiszt munkát keres. Szerencsére voltak családi összeköttetései, talán lesz,
aki segít valami állást találni.
Mire visszaért a házba, komor belenyugvás uralkodott el rajta. Amikor
belépett, a házban megmaradt néhány szolga egyike fogadta, az öreg komornyik,
Harrod.
– Látogatója van, Lord Kimball. – A komornyik odanyújtott egy ezüsttálcát,
rajta egy névkártyával, olyan elegánsan, mintha legalábbis egy királyi palotában
lennének. – Az úriember úgy döntött, megvárja
A névkártyán Lord Bowden állt. Kenneth összevont szemöldökkel nézte, nem
mondott neki semmit a név. – Hol vár?
Harrod finoman köhintett egyet. – Vettem magamnak a bátorságot, és
bevezettem az urat a könyvtárszobába.
 A szén nagyon drága volt, és a könyvtár volt az egyetlen helyiség, ahol égett a
tűz. Kenneth átadta a kalapját és kabátját a komornyiknak, aztán átsétált a
jéghideg hallon, be a könyvtárba, ahol csak egy árnyalattal volt melegebb.
A vendég felállt a tűz mellől, amikor Kenneth belépett. Ötvenes évei elején
járhatott, vékony volt, szikár, izmos, és hideg magabiztosság áradt belőle.
Jellegtelennek lehetett volna mondani, ha nem lett volna olyan sötét, átható
tekintete.
Kenneth törte meg a csöndet. – Találkoztunk már, Lord Bowden? Vagy talán
az apám barátja volt?
– Ismertem az édesapját, de nem voltunk közeli barátok. –Bowden nem várt
invitálásra, magától visszaült a székre. – Azért jöttem, mert üzleti
megbeszélnivalóm lenne önnel.
Kenneth arca megmerevedett. – Ha hitelező, nem tehetek semmit önért. A
birtok csődbe ment.
– Tudom. Mindenki tisztában van vele, milyen állapotban van a Wilding-
birtok. – Bowden körbenézett a kopottas könyvtárszobában. – Épp ezért egész jó
áron megvásároltam a hitelezőktől a tartozások egy jó részét. A névértéke
ötvenezer font, és rég esedékes lett volna a behajtása. – A belső zsebébe nyúlt, és
kivett néhány papírt, aztán lefektette őket az íróasztalra.
Kenneth vetett egy pillantást az iratokra. Eredetinek látszottak, az apja aláírása
is. A vég hamarabb bekövetkezett, mint várta… – Rossz vásárt csinált, Bowden –
mondta.
Próbálta leplezni a keserűségét. Kirántotta az íróasztal fiókját, és kivette a
suttertoni kastély kulcsait. Több tucat is lógott a vaskos fémkarikán. – Sok
boldogságot kívánok az új tulajdonához. Azt javaslom, a szolgákat tartsa meg, az
a néhány, aki itt maradt, igencsak lojális. A húgom és én holnap távozunk. Bár ha
ragaszkodik hozzá, már ma este meg lehet oldani. – Odadobta a súlyos
kulcskarikát Bowdennek.
Bowdent meglepte a mozdulat, elkésve reagált, nem tudta elkapni a kulcsokat.
Lecsúsztak a szék karfájáról, és nagy csörömpöléssel a földre estek. A férfi egy
pillanatig rámeredt a kulcskarikára, aztán Kennethre emelte a tekintetét. – Nem
azért jöttem, hogy kidobjam. Lenne egy ajánlatom.
– Azt akarja mondani, hajlandó lenne meghosszabbítani a jelzáloghitelt?
Amilyen állapotban a birtok van, évekbe telne, mire képes lennék mást törleszteni,
mint a kamatokat.
– Nem azért jöttem, hogy a szerződés feltételeiről tárgyaljak – mondta Bowden
hűvösen. – Lenne egy ajánlatom. Ha elvégez nekem egy szolgálatot, akkor
elengedem az adósságait, és a jelzálogot átruházom önre.
Kenneth döbbenten meredt a látogatójára. Túl szépnek hangzott, amit mondott,
és a tapasztalatai szerint az ilyen dolgokról tényleg ki szokott derülni, hogy nem
igazak. – Mit kíván cserébe? A halhatatlan lelkemet?
– Nem vagyok Mefisztó, és a lelke csak magára tartozik – felelte Bowden
halvány mosollyal. – Sutterton a magáé lehet. Cserébe nem kell mást tennie, mint
tönkretenni egy embert.
Szóval tényleg túl szép volt, hogy igaz legyen. Bowden nyilvánvalóan őrült.
Kenneth szája megrándult, és visszalökte az íróasztal fiókjába a jelzálog iratait. –
Sajnálom. Katona vagyok, nem bérgyilkos. Ha valami bűntettet akar elkövettetni,
keressen valaki mást.
Bowden gúnyosan felvonta a szemöldökét. – Ha egy bérgyilkosra lenne
szükségem, kerestem volna valami gazembert, aki pár shillingért megteszi. Ennél
kicsit bonyolultabb dologról lenne szó. Egy ember, aki köztiszteletnek örvend, és
minden gyanú felett áll, elkövetett egy nagy bűnt. Szeretném leleplezni, börtönbe
és akasztófára juttatni. – Bowden arcán megrándult egy izom. –Azt akarom, hogy
sárba hulljon a hírneve, és mindenki megtudja, valójában milyen aljas. Azt
hiszem, maga az az ember, aki ebben segíteni tud nekem.
Kenneth fejében megszólalt egy figyelmeztető csengő. Ha van egy kis józan
esze, kidobja ezt a félnótás őrültet. De hát Sutterton jövője Bowden kezében van.
Kenneth úgy érezte, tartozik annyival a húgának és saját magának is, hogy
legalább végighallgatja. – De miért pont én? Soha nem is találkoztunk.
– Az édesapja egyszer futólag említette önt egy beszélgetésünk során.
Kíváncsivá tett, amit mondott, és érdeklődtem ön után. Nem gyakran fordul elő,
hogy egy nemesi származású fiatalember a rangját eltitkolva beáll egyszerű
közkatonának. És nemcsak hogy túlélte a háborút, de a bátorságával kiérdemelte a
tiszti előléptetést is. – Bowden összeszűkült szemmel nézett rá. –Persze, vannak
még bátor férfiak a világon De van két tulajdonsága, ami kiemeli közülük.
– Az egyik nyilván az őrültség, különben nem hallgatnám magát – felelte
szárazon Kenneth. – Mi a másik?
Bowden tudomást sem vett a közbeszólásáról, zavartalanul folytatta: –
Spanyolországban felderítőtisztként dolgozott, ami azt jelenti, hogy ravasz,
félelmet nem ismerő, és ért hozzá, hogy kell információkat szerezni. Úgy
hallottam „démon harcosnak” nevezték.
Kenneth elhúzta a száját. – Ez csak egy csúfnév, ami akkor ragadt rám, amikor
elfogtam egy csapat francia dezertőrt, akik a spanyol parasztokat terrorizálták.
Csak azt tettem, amit bármeny tiszt megtett volna.
– Talán, de figyelemreméltó hatékonysággal tette – mondta Bowden
elgondolkozó tekintettel. – Miután három évig volt felderítő, elfogták a franciák,
és több napig fogságban tartották. Megszökött, és visszatért az ezredéhez, a régi
beosztásába, senki nem tudta, miért.
Kenneth Mariára gondolt, és arra, a világ minden kincséért sem mondaná el
Bowdennek, miért hagyta abba a felderítőmunkát. – Ha egy saját kémre van
szüksége, miért nem bérel fel egy magánnyomozót a Bow Streetről? Nálam
sokkal jobban értenek a bűnügyek felderítéséhez.
– Felbéreltem egyet, de nem tudott semmi lényegeset kinyomozni.
Olyasvalakire lenne szükségem, aki be tudna férkőzni az illető otthonába, és
belülről folytatni a nyomozást. – Bowden alaposan szemügyre vette Kenneth
csontos arcát és széles vállú, izmos alakját. – Elismerem, a külseje nem a
legbizalomgerjesztőbb, viszont megbízható forrásból azt is hallottam, hogy
tehetségesen festeget.
– Nem vagyok festő – mondta mereven Kenneth. – Csak tudok egy kicsit
rajzolni.
Bowden ismét felvonta a szemöldökét. – Jó, mondjuk így. Mindegy, úgy
tudom, hogy még fiatalon Európában töltött éveket, és ha a katonai kötelességei
engedték, a művészetek és építészet tanulmányozásával töltötte az idejét. Látta
Spanyolország, Franciaország, Hollandia kincseit, olyan műalkotásokat, amiket
kevés angol embernek adatott meg látni mostanában. Ez segíteni fog, hogy
bejuthasson az illető házába.
A beszélgetés percről percre különösebb lett. – Tehát szüksége van egy merész,
könyörtelen kémre, aki járatos a művészetek terén, és akár egy vagyont is
hajlandó kifizetni neki ezért a feladatért? – kérdezte Kenneth. – De hát miért?
 – Ez az alak, akit le akarok leplezni, festő. Egy olyan ember, aki semmit nem
ért a művészetekhez, nemigen férkőzhetne közelébe. – Bowden hátborzongatóan
elmosolyodott. – Most már érti, miért gondolom, hogy ön rendkívüli módon
alkalmas a feladatra?
– Egy festő? – kérdezte Kenneth óvatosan. – Kiről lenne szó? Bowden kicsit
habozott. – Mielőtt ezt elárulnám, a szavát kell adnia, hogy senkinek nem beszél
erről, még akkor sem, ha nem fogadja el a megbízásomat. Én igazságot akarok
tenni, Kimball, és senki nem állhat az utamba.
– A szavamat adom.
Bowden résnyire szűkült szemmel nézett rá. – Az illető Anthony Seaton.
– Sir Anthony Seaton? – kiáltott fel Kenneth, és rámeredt a látogatóra. – Most
ugye, viccel?
– Nem viccelnék egy ilyen dologról – csattant fel Bowden. –A reakciója is jól
mutatja, miért van ilyen nehéz dolgom, ha le akarom leplezni. Senki nem tudja
elhinni róla, hogy bűnöző lenne.
Kenneth hitetlenkedve megrázta a fejét. Sir Anthony elsősorban a portréiról
volt híres, de ezenkívül nagyszabású, pompás történelmi jeleneteket is festett.
Kenneth látott metszeteket a munkáiról. Szíve mélyéig megrendítette az erejük. –
De hát ő Anglia egyik legnagyobb festője!
– Úgy van. – Bowden elsimított egy ráncot makulátlan szarvasbőr nadrágján. –
Ezenkívül az öcsém.

2. fejezet

Kenneth egy pillanatnyi döbbent hallgatás után megszólalt: – Nem akarok

belebonyolódni egy családi viszályba.
– Akkor sem, ha ezzel csapdába ejtene egy gyilkost, és közben az örökségét is
megmenthetné? – kérdezte halkan Bowden. – Ez nem egyszerű családi viszály. Itt
igazságot kell szolgáltatni.
Kenneth hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett egy ital után. Felállt, és odament
az italszekrényhez, amelyet még az apja töltött meg nagy gondossággal. Öntött
két pohár brandyt, az egyiket átadta a vendégnek, és visszaült a helyére. Nagyot
kortyolt, aztán megszólalt: – El kell mondania a teljes történetet, mielőtt dönteni
tudnék erről az őrült ajánlatról.
– Igen, én is azt hiszem – mondta Bowden, kicsit vonakodva. Belebámult a
brandybe, de nem kóstolt bele. – Huszonnyolc évvel ezelőtt eljegyeztem egy fiatal
hölgyet, Helen Cosgrove-nak hívták. Lobogó vörös haja volt, és… nagyon
gyönyörű volt. Már kihirdették az esküvőnk időpontját, és csak egy hét volt hátra
a nagy napig, amikor megszökött az öcsémmel, Anthonyval.
Kennethnek elakadt a lélegzete. Hát, nem csoda, hogy a két fivér nem szíveli
egymást. – Huszonnyolc év hosszú idő, hogy még most is bosszúra vágyjon.
Bowden szeme megvillant. – Azt hiszi, ilyen kicsinyes vagyok? Dühöngtem az
árulásuk miatt, és soha többé nem beszéltem egyikükkel sem. De ha nem is
tudtam megbocsátani, meg tudtam érteni, hogyan történhetett. Anthony elbűvölő,
romantikus fiatal festő volt akkoriban. Végül az előkelő társaság is befogadta
őket, helytelen viselkedésük ellenére, és nagy szerelmi házasságnak tekintették a
kapcsolatukat.
 Bowden elhallgatott. Amikor túl hosszúra nyúlt a csönd, Kenneth megszólalt: –
Gyilkosságot emlegetett.
Bowden feszült hangon folytatta. – Helen tavaly nyáron halt meg, a Tóvidéken
található házuknál. Azt mondták, baleset volt, de én tudom, hogy nem így történt.
Éveken át sok mendemonda keringett Anthony viszonyairól. Szörnyű lehetett ez a
tudat egy ilyen finom lelkű nőnek, mint Helen. A halála idején azt pletykálták,
hogy Anthony megunta a feleségét, és el akarja venni a szeretőjét. Mindig is önző
alak volt. – Bowden lángoló tekintettel előbbre hajolt. – Szerintem vagy ő ölte
meg Helent, vagy olyan boldogtalanná tette, hogy Helen maga vetett véget az
életének. De Anthony akkor is ugyanolyan felelős a haláláért, mintha a saját
kezével gyilkolta volna meg.
Öngyilkosságba hajszolni egy asszonyt, erkölcsi szempontból ez bizony bűn,
de a törvény szerint mégsem, gondolta Kenneth. Hangosan csak annyit mondott: –
Maga a legrosszabbat feltételezi az öccséről, de úgy tűnik, mindenki más úgy
hiszi, hogy Lady Seaton öngyilkos lett. Lehet, hogy így is történt.
Bowden felhorkant. – Egy egészséges nő nem sétál le csak úgy egy szikláról,
gyönyörű időben, egy ismerős tájon. Az egyetlen érdekes dolog, amit a
magándetektív kiderített, az volt, hogy az eset után a sziklánál dulakodás nyomait
találták. De mivel az öcsém ugyebár minden gyanú felett állt, senkinek nem jutott
eszébe őt vádolni.
Kellemetlen ügy, gondolta Kenneth. – Talán igaza van, és Seaton tényleg
megölte a feleségét – mondta lassan Kenneth, – De tekintve a halálának
körülményeit, így utólag a világ legjobb nyomozója sem tudná megállapítani, mi
történt.
– Ezt megértem – bólintott Bowden jéghideg tekintettel. – De én nem
nyugszom addig, amíg le nem zajlott egy alapos nyomozás. Azért kerestem meg,
mert szerintem maga a legalkalmasabb, hogy elvégezze ezt a feladatot. Ha tiszti és
úriemberi becsületszavát adja, hogy mindent megtesz, hogy kiderítse Helen
halálának körülményeit, én elengedem az adósságait. Ha sikerül meggyőző
bizonyítékot szereznie Anthony bűnösségére, akkor ráadásként kap ötezer fontot,
ami segíthet megint talpra állítani a birtokot.
Ez hihetetlen ajánlat volt, szinte csoda. Kenneth lerakta az üres
brandyspoharat, felállt, és idegesen járkálni kezdett a könyvtárszobában. Bowden
ajánlata őrültség, és a törvénytelenség határát súrolja. Ha van egy kis esze, ajtót
mutat neki. De hát soha nem a józan ész parancsai szerint élte az életét…
Ha elfogadja a megbízást, Sutterton meg van mentve. Beth megkaphatja azt az
életet, amit megérdemel, Londonba mehet a báli szezonra, és lehet hozománya, ha
esetleg férjhez akarna menni. A birtokot jövedelmezővé lehetne tenni, kifizethetné
az évek óta elmaradt szolgákat és béreseket.
Ami pedig saját magát illeti… Megtorpant a kandallónál, és végighúzta kezét a
díszesen faragott párkányon. Gyerekkorában nagyon szeretett történeteket
kitalálni a tölgyfából faragott figurákról.
Sutterton értelmet adhatna az életének. A csaták előtt a sáros lövészárkokban, a
tűző spanyolországi napon és a fagyos téli éjszakákon mindig arról álmodozott,
mit csinál majd, ha a ház egyszer az övé lesz. Bonyolult terveket szőtt, hogyan
lehetne felújítani a huzatos régi kastélyt, anélkül, hogy lerombolnák Tudor-
karakterét. Ha elfogadja Bowden ajánlatát, egy nap valóra válthatja az álmait.
És kinek ártana vele? Ha Sir Anthony bűnös, akkor megérdemli a büntetést,
akkor is, ha ő Anglia legnagyobb festője. Ha egyértelműen ártatlan, akkor talán
Lord Bowden is megszabadulna a mániájától. És ha egyiket sem sikerül
bebizonyítania, akkor is megmenti Suttertont.
Babonás kis borzongás futott át rajta, amikor eszébe jutott, hogy egy órával
ezelőtt az járt a fejében, hogy a lelke üdvösségéről is lemondana, ha ezzel
megmenthetné Suttertont. De Bowden nem a Sátán, csak egy segítségre szoruló
angol úriember.
Kenneth a látogatóhoz fordult. – Kell írnunk egy szerződést, amiben rögzítjük
a megállapodás részletes feltételeit.
Bowden szeme diadalmasan megvillant. – Természetesen. Hozzon papírt és
tintát, és most rögtön megírjuk.
Félórányi tárgyalás és fogalmazás után el is készültek, és mind a ketten
elraktak egy példányt a szerződésből. Nem mintha bármelyikük is fel akarta volna
használni, de a megléte biztosítja, hogy egyik fél se lehessen tisztességtelen.
Miután mind a ketten aláírták, Kenneth felállt, és újratöltötte a
brandyspoharakat. – Igyunk a sikeres küldetésre.
Bowden is magasba emelte a poharát. – A sikerre! – Nemcsak belekortyolt,
hanem egy hajtásra kiitta, aztán a kandallóba hajította a poharat. A pohár
összetört, a brandy cseppjei lángra lobbantak, kéken lobogva a parázson. Bowden
a dühtől elfúló hangon azt mondta: – Az öcsém pedig égjen a pokol tüzén azért,
amit tett.
A szavai után súlyos csönd lett, míg Kenneth meg nem szólalt: – Azt mondta,
be kell jutnom Sir Anthony házába. Mivel minden mást ilyen részletesen
kidolgozott, gondolom, erre is van valami terve.
Bowden bólintott. – Az öcsém titkára épp távozni készül, mivel kapott egy
jobb állásajánlatot. Morley amolyan általános faktótum volt, ő irányította az egész
háztartást, amely a legjobb időszakokban is elég kaotikus, Morley nélkül pedig
végképp széthullana. Keresse fel az öcsémet, és jelentkezzen titkári állásra.
Kenneth meglepetten kérdezte: – Miért venne fel a tikárának? Nyilván lesznek
sokkal alkalmasabb jelöltek.
– Anthony nem fog hirdetést feladni, ha rögtön jelentkezik valaki, aki
megfelelő. Jól fog jönni a katonai múltja, mivel az öcsém romantikus csodálója a
katonaságnak, de a művészetek terén való jártassága lesz a döntő tényező. –
Bowden elgondolkozott. – Keresse fel Anthonyt, és mondja azt, hogy egy jó
barátja küldte, aki névtelen kíván maradni, mert tudja, hogy nagy szüksége lenne
a szervezőkészségére. Az öcsémnek ez tetszeni fog.
Kenneth remélte, hogy tényleg ilyen könnyen fog menni. –És ki lakik még a
házban? Sir Anthony elvette a szeretőjét?
Bowden habozott. – Még nem. Talán úgy gondolta, gyanút keltene, ha azonnal
újranősülne.
Kenneth megint kortyolt a brandyből. – Gyermekei vannak Sir Anthonynek?
– Egy lánya, Rebecca. Huszonhét éves, azt hiszem. Egy tönkrement hírű
vénkisasszony. Ha úgy tetszik, egy kis szajha. Tizennyolc éves korában
megszökött valami poétával, akiben aztán nem volt annyi tisztesség, hogy
elvegye.
Úgy látszik, ebben a családban minden lány megszökik, gondolta fanyarul
Kenneth. – Az apjával lakik?
– Igen. Ez is jellemző Anthony erkölcsi felfogására, hogy képes volt
visszafogadni a házába.
Kenneth ezzel nem értett egyet: ha valaki elküldené az egyetlen lányát egy
fiatalkori botlás miatt, az sokkal erkölcstelenebb lenne. De megtartotta magának a
véleményét, és csak annyit mondott: – Az lenne a logikus, hogy ő irányítsa a
háztartást, és nem az apja titkára. Miért nem ő csinálja?
– Vagy lusta, vagy nem ért hozzá. Gondolom, majd maga kideríti. – Bowden
felállt, és hidegen elmosolyodott. – Végül is, egy vagyont fizetek magának azért,
hogy mindent megtudjon az öcsém életéről.
Miközben Kenneth kikísérte a látogatót, azon tűnődött, vajon a furcsa szag,
amit a hallban érez, csak penész, vagy inkább kénkő.

Mielőtt átöltözött volna a vacsorához, Kenneth még felment a húgához, hogy

elmondja neki a jó hírt. Beth a hálószobája ablakánál üldögélt, kihasználva az
utolsó világos órákat, hogy varrogasson kicsit.
Kenneth összevonta a szemöldökét, és odament a kandallóhoz. – Ez a szoba
egy jégverem, Beth. Jobban kéne vigyáznod magadra.
Beth felnézett a párnahuzatról, amit javítgatott. – Fölösleges pazarolni a szenet.
Megszoktam a hideget.
Kenneth letérdelt, és jó nagy lapát szenet rakott a pislákoló tűzre. Pár nyomás a
fújtatóval, és máris meleg láng lobogott. Felállt, és épp meg akart szólalni, amikor
megpillantott egy kis festményt a falon. – Te jóságos ég, a Rembrandt! Azt
hittem, már nincs meg.
– Jaj, el kellett volna mondanom tegnap, amikor megérkeztél, de elfelejtettem a
nagy izgalomban. – Beth tovább öltögetett. – Ahányszor Hermione itt járt, mindig
jól körbenézett, nem talál-e valami értékeset, amit magával vihet Londonba.
Tudtam, hogy ez a kép a kedvenced, úgyhogy kicseréltem a keretét azzal a rémes
kis tájképpel, ami a hallban volt, és felhoztam ide a Rembrandtot. Hermione
egyszer bejött ugyan a szobámba, de fel se tűnt neki.
– Hála istennek! Nem valami jelentős festmény, de megér úgy száz fontot. Elég
értékes ahhoz, hogy Hermione szemet vessen rá. – Kenneth izgatottan odament a
virágokat és gyümölcsöket ábrázoló kis csendélethez. Alig lehetett észrevenni az
egyszerű keretben, de a szakértő szemnek azonnal feltűnt, hogy mesteri kéz
alkotása. Kenneth mindig nagyon szerette érzéki színeit és formáit. Hogy lehet
ilyen mélységet, ilyen gazdagságot kölcsönözni valaminek?
Meghatotta, hogy a húga így gondolt rá, hogy a kedvéért megmentse a képet.
Amikor rápillantott, hirtelen beléhasított, mennyire hasonlít az anyjukra. –
Nagyon hálás vagyok neked, Beth – mondta halkan. – Azt hittem, soha többé
nem látom ezt a képet.
Beth elmosolyodott. – Örülök, hogy örülsz. – Aztán eltűnt a mosoly az arcáról.
– Ugye, nem viszik el a hitelezők?
Kennethnek csak most jutott eszébe, miért is jött. – Lehet, hogy megfordult a
szerencse. Délután felkeresett egy úr, aki megbízott egy munkával. Lehet, hogy
így megmenthetem Suttertont.
Beth rámeredt, és az ölébe ejtette a varrását. – Te jó ég, miféle munka lehet az?
– Furcsa ügy, és egyelőre nem beszélhetek róla senkinek. De ha minden jól
megy, jövő évben bemutathatnak az udvarnál, mint Sutterton úrnőjét. – Kenneth
látta a kérdéseket a húga arcán, és gyorsan hozzátette, mielőtt megszólalhatott
volna: – Nem veszélyes, és nem törvénytelen, amit csinálok, csak furcsa. Egy
időre fel kell mennem Londonba, lehet, hogy pár hétre, lehet, hogy pár hónapra.
Hagyok itt egy kis pénzt, hogy fedezni tudd a ház fenntartásának a költségeit.
– Máris elmész, ilyen hamar? – Beth nem tudta elfojtani a csalódottságot a
hangjában.
 Kenneth kényelmetlenül fészkelődött. A húga már így is annyit volt egyedül…
Hirtelen eszébe jutott valami. – Amikor múlt héten átutazóban Londonban voltam,
összefutottam egy barátommal, Jack Davidsonnal. Írtam róla a leveleimben.
Waterloonál megsebesült, és nyomorék lett a bal karja, azóta csak lézeng a
világban. Egy földbirtokos kisebbik fia, és elég jól ért a gazdálkodáshoz. Ha nincs
ellenedre, megkérem, hogy jöjjön ide. Szerintem szívesen lenne átmenetileg
intéző a birtokon. Felmérheti, mi lesz a teendő, ha meg tudjuk tartani.
Beth vetett egy pillantást a botjára. – Biztos jól meglennénk Mr. Davidsonnal.
De kell találnom egy társalkodónő-félét is, hogy ne legyünk kettesben. – Egy
pillanatig gondolkozott. – Majd írok Olivia unokanővéremnek. Biztos szívesen
eljön, ha megengedem neki, hogy a királyi lakosztályban lakjon.
Kenneth elmosolyodott. – Nagyszerű. Reméljük, minden más is ilyen
egyszerűen elrendeződik.
De amikor elment, hogy átöltözzön a vacsorához, elpárolgott a jókedve. Azon
tűnődött, Faustnak vajon mennyi időbe telt, míg kétségei támadtak az alkuval
kapcsolatban, amit Mefisztóval kötött.

3. fejezet

Sir Anthony Seaton rosszalló pillantást vetett a reggelizőszobában felszolgált

ételekre. – A szakács ezt reggelinek nevezi? Az az idióta francia megérdemelné,
hogy kirúgjam.
– Már kirúgtad, apa – mondta Rebecca Seaton, anélkül, hogy felemelte volna
tekintetét a vázlatfüzetéből, amely a tányérja mellett feküdt. – Tegnap
megszabadultunk tőle.
Az apja összevonta a szemöldökét. – Valóban. Az az arcátlan disznó meg is
érdemelte. Miért nincs még helyette senki?
– Időbe telik új szakácsot találni, főleg így, hogy minden cselédközvetítőnél
már rosszul vannak, ha meglátnak. – Rebecca harapott egyet a pirítósból. – Már
híresek vagyunk róla, hogy milyen gyakorisággal váltják nálunk egymást a
szolgák. Szerencsére a konyhalány tud főzni egy kicsit.
– Ugyan, honnan tudnád, te többnyire észre sem veszed, mit eszel. – Sir
Anthony morcosan nézett a lányára. – Miért nem tudsz kicsit nagyobb rendet
tartani ebben a házban?
Rebecca tudta, hogy az apja hangulata nem fog javulni, míg meg nem issza a
reggeli teáját, úgyhogy lerakta a ceruzát, és töltött egy csészével. Tejet öntött
hozzá, és a cukrot felkeverte, s odaadta neki a gőzölgő italt. – Ha ilyesmivel
töltenem az időmet, nem tudnék kisegíteni a műteremben.
– Na, persze. – Sir Anthony kortyolt egyet a tűzforró teából. – A fene essen
abba a Morleyba, hogy pont most tudott elmenni! Nem volt túl ügyes a háztartás
vezetésében, de azért a semminél még mindig jobb.
Rebecca nem reménykedett túlságosan, de azért megkérdezte: – Beszéltél azzal
a fiatalemberrel, akit Mr. Morley az utódjául javasolt?
Az apja undorodva legyintett. – Zöldfülű, ostoba tacskó volt. Teljességgel
alkalmatlan.
 Rebecca felsóhajtott. Feladnak majd hirdetést titkári állásra az újságokban.
Mivel az apjának nem volt türelme, hogy a jelöltekkel beszélgessen, rá fog hárulni
a feladat, hogy válasszon a rengeteg jelentkezőből. Remélte, hamar akad valaki
megfelelő. – Két közvetítőnél is megígérték, hogy még ma küldenek egy
szakácsot. Ha szerencsénk van, az egyik megfelel.
Sir Anthony két szelet sonkát rakott a tányérjára. – Gondoskodj róla, hogy ne
egy temperamentumos szakácsművész legyen.
– Mindent megteszek – felelte Rebecca szárazon. – Egy házban úgysem fér el
két temperamentumos művész.
Az apja arcán hirtelen felvillant az a mosoly, ami miatt még az ellenségei is
megbocsátották neki lekezelő modorát. – Ez igaz, itt vagyok én. – Elhallgatott, és
odalesett Rebecca válla fölött a füzetbe. – Min dolgozol?
Rebecca felé fordította a füzetet. – A Tó Asszonyához csinálok vázlatokat. Mit
gondolsz erről a kompozícióról?
Az apja szemügyre vette a rajzot. – Érdekes, félig nimfa, félig harcos amazon.
Tetszik, ahogy a haja lebeg a vízben, és ahogy felemeli az Excaliburt…
Ez nagy dicséret volt Sir Anthony Seatontól, aki egyáltalán nem volt tapintatos,
ha festészetről volt szó. Rebecca felállt. Remélte, hogy az apja hamarosan talál új
titkárt, és akkor ő nyugodtan nekikezdhet az új festményének.
Rebecca úgy tervezte, csak pár percet fog tölteni azzal, hogy átnézi a vázlatait,
amiket A Tó Asszonyához készített eddig, de amikor legközelebb felemelte a
tekintetét a rajzokról, már koradélután volt, és ő még mindig nem írta meg a
hirdetést, amit fel akart adni az újságban. Most már túl késő, a másnapi lapokba
úgyse érhet oda. A fenébe is. És ami még rosszabb, nem volt megelégedve a
vázlataival.
Felállt, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, aztán átsétált a lejtős
mennyezetű padlásszobán, kezében a vázlatfüzettel. A műterme elfoglalta a
padlástér felét, ez volt a szentélye. Senki nem léphetett be ide az engedélye nélkül,
még az apja sem.
Letelepedett az ablakülésre, és kinézett az utcára. A ház a sarkon állt, amitől jól
látott mindkét utcán a forgalomra. Odalent a Hill Streeten megpillantott két, a
szomszédba tartozó cselédet, akik épp megálltak kicsit flörtölni. A szemtelen kis
szobalány kacér mozdulattal igazgatta a haját, miközben felnézett a jóképű fiatal
inasra.
Rebecca gyorsan új oldalra lapozott a füzetben, és sietve felvázolta a lány
nyakának ívét és kacérkodó tekintetét. Egyszer szeretett volna egy rajzsorozatot
csinálni szerelmespárokról. Talán közben megtanul valamit a szerelemről is…
Amikor ismét felemelte a tekintetét, meglátott egy piaci árust, aki épp a
saroknál fordult be a Waverton Streetre, ütött-kopott talicskát tolva maga előtt. A
napcserzett arcú öregember rendszeresen itt árult a környéken. Az apja többször is
elcsábította, hogy álljon modellt neki kisebb karakterfigurákhoz a nagyobb
képein. Az árus nagyon büszke volt, hogy így megörökítették az örökkévalóság
számára.
Rebecca épp el akart menni az ablaktól, amikor egy férfi fordult be a Waverton
Street sarkán. Megakadt rajta a szeme, a mozgása miatt. Szálfaegyenes,
magabiztos, szinte arrogáns volt a tartása. Habár úriemberhez méltó öltözéket
viselt, széles vállú, izmos alakja inkább munkásemberre vallott. Érdekes
ellentmondás.
A férfi kicsit tétovázott a sarkon, és végignézett a Hill Streeten. Rebeccának
elakadt a lélegzete, amikor felé fordította fejét, és meglátta az arcát. Nem volt
jóképű, épp ellenkezőleg. A vonásai élesek voltak, majdnem durvák, az arcán
vékony forradás hasított végig, egészen sötét haja tövéig. Ugyanakkor mégis
valami ragadozóhoz hasonló intelligencia sugárzott belőle. Egy kalóz, a Mayfair
negyed kellős közepén… Rebecca nem tudta levenni róla a szemét.
A varázslat megtört, amikor a férfi lehajtotta a fejét, és megint elindult.
Rebecca visszaült az ablak mellé, és rajzolni kezdett, a ceruzája száguldott a
papíron, hogy rögzítse a férfi képét, amíg elevenen előtte van. Néhány gyors
vonással elkapta a fizikai jellemzőit, de az arckifejését már nem sikerült elcsípnie.
Újból próbálkozott, aztán megint, de hiába, nem tudta megragadni azt a halálos
kiszámíthatatlanságot.
Felemelte a fejét, és kinézett az ablakon. Rá tudná venni vajon, hogy álljon
modellt neki? Persze, már biztos rég elment. Rebecca felsóhajtott. Régebben
bezzeg utánarohant volna, ki az utcára, hogy jobban megnézze az arcát. Talán egy
nap majd megint visszatér ez az alkotói szenvedély. Legalábbis nagyon remélte,
hogy így lesz.
Kenneth megállt az utcán, szemben a Seaton-házzal. Úgy tűnt, kifizetődő dolog
lehet a gazdagok portréfestőjének lenni. A szép nagy mayfairi ház, amely
kényelmesen megközelíthető volt az előkelő megrendelőknek, egy vagyonba
kerülhetett.
Kenneth eltűnődött, mi várja odabent. Habár Lord Bowden kémnek mondta,
felderítőtisztként a legfőbb erőssége az volt, hogy jól lovagolt, és ügyesen tudott
térképeket és vázlatokat rajzolni a franciák állásairól. Arra soha nem volt szükség,
hogy beépüljön az ellenség soraiba, mint most.
Összeszorított szájjal átment az utca túloldalára, a ház elé. Nem örült annak,
amit tennie kell, de Beth és Sutterton kedvéért képes lesz hazugságra és árulásra
is. Csak abban reménykedett, hogy gyorsan végére járhat a dolognak, és
kiderítheti, bűnös vagy ártatlan Seaton.
A kopogására olyan sokáig nem jöttek ajtót nyitni, hogy már azon tűnődött,
Seaton elutazott-e Londonból. Ismét bekopogott, most hangosabban. Megint eltelt
két perc. Végül kinyitotta az ajtót egy fiatal szobalány.
– Igen, uram? – mondta, úgy lihegve, mintha a ház legtávolabbi sarkából
kellett volna ideszaladnia.
– A nevem Wilding kapitány – mondta Kenneth a legparancsolóbb hangján. –
Sir Anthonyvel szeretnék beszélni.
A lány azonnal pukedlizett. – Erre tessék. – Felvezette az emeletre, egy
szalonba, és bejelentette: – Sir Anthony, Wilding kapitány keresi. – Aztán
elsietett.
Kenneth belépett a szobába, és azonnal mellbe vágta a lenolaj és a terpentin
csípős, jellegzetes szaga. Habár a szoba hozzá közelebb eső részét kényelmes
székekkel és kanapékkal bútorozták be, igazából mégsem szalon volt, hanem
műterem. Két falon is magas ablakok engedték be a fényt. A többi falat rengeteg
festmény borította, mindenféle méretű és alakú, összevissza felakasztgatva,
mintha csak azért lógnának ott, hogy ne legyenek útban.
Kenneth szívesen szemügyre vette volna közelebbről a képeket, de első a
hivatalos elintéznivaló. A szoba másik végében egy hiányos öltözetű hölgy nyúlt
el egy bársonyhuzatú díványon. Unott arca kicsit felderült, amikor meglátta
Kennethet.
Tekintete elsiklott a modell mellett, hogy szemügyre vegye az áldozatát. Sir
Anthony Seaton makulátlan eleganciával öltözve állt a műterem közepén, az
egyik kezében palettával, a másikban egy hosszú ecsettel, vékony alkata és a haja
színe nagyon hasonlított a bátyjáéra, de sokkal elevenebb, megragadóbb
egyéniségnek tűnt.
Seaton nem vett tudomást a vendégről, tovább festett finom mozdulatokkal a
vászonra. Kenneth halkan megköszörülte a torkát. Sir Anthony ingerülten
megszólalt: – Ki az ördög maga, és mit keres a műtermemben?
– A nevem Kenneth Wilding. Egy barátja küldött önhöz, aki úgy véli, igen
nagy szüksége lenne egy új titkárra.
A festő felnézett, a szemében érdeklődéssel. – És ki volt ez az arcátlan?
Frazier? Turner? Hampton?
– Az illető jobban szeretne névtelen maradni.
– Valószínűleg Frazier. – Sir Anthony fürkésző pillantást vetett a látogatóra. –
Mi a képzettsége, Mr. Wilding?
– Szerintem csak rá kell nézni, roppant képzett lehet – szólt közbe a modell,
buja pillantást vetve rá.
– Nem erre kell, Lavinia – felelte szárazon a festő. – Egy titkárnak érteni kell a
szervezéshez, és szépen, jól olvashatóan kell írnia.
Kenneth, aki úgy döntött, a címét elhallgatja, de egyébként amennyire lehet,
mindenben igazat mond, azt felelte: – Két héttel ezelőttig kapitány voltam a
tüzérségnél. Itt szereztem némi tapasztalatot parancsolgatásban és szervezésben.
Egy ezredes szárnysegédje is voltam, és szépen írok.
– Egyre jobban érdekel, Wilding kapitány. – Sir Anthony lerakta a palettát meg
az ecsetet egy kis asztalra. – Lavinia, menj le a földszintre, és igyál egy csésze
teát, míg én az úrral beszélgetek.
A modell felállt, és lustán felöltött egy selyempongyolát, aztán elandalgott az
ajtó felé. Olyan közel haladt el Kenneth mellett, hogy a hosszú köntös hozzáért a
férfi lábához. A gondosan elrendezett redők nem sokat rejtettek dús kebleiből.
Csábos mosolyt villantott rá, aztán kilibegett a szobából. Kenneth szórakozott
pillantást vetett utána. Úgy látszik, nem várt előnyei is vannak, ha az ember egy
festőnek dolgozik.
Amikor az ajtó becsukódott a nő után, Seaton megkérdezte: – Miért akarna egy
katonatiszt titkárként dolgozni?
– Mert szükségem van munkára – felelte Kenneth röviden. –Most, hogy vége
háborúnak, a seregben sokkal kevesebb tisztre van szükség.
Sir Anthony arca lángolni kezdett. – Szégyen-gyalázat, ahogy a nemzet bánik a
katonákkal, akik megmentették a civilizációt attól a korzikai szörnyetegtől! –
Kicsit habozott, majd ismét kétkedő pillantással végigmérte a látogató izmos
alakját. – De nem vehetek fel egy olyan titkárt, aki nem ért legalább kicsit a
művészetekhez.
Kenneth már megszokta, hogy az emberek azt feltételezik, egy katona csak
teljesen tudatlan lehet. – Mindig érdeklődtem a képzőművészetek iránt, és a
kontinensen töltött éveim során abban a szerencsében volt részem, hogy sok nagy
műalkotást megcsodálhattam. A megszállás alatt Párizsban voltam. A Louvre-ban
volt talán a világ legnagyszerűbb gyűjteménye, amíg a lopott műkincseket vissza
nem küldték eredeti tulajdonosaiknak.
– Ez nagyszerű látvány lehetett. – Seaton megcsóválta a fejét. – De egy ember
gyönyörködhet a tengerben, anélkül, hogy úszni tudna. Be kell bizonyítania a
jártasságát. Jöjjön csak. – Átsétált a szobán egy kétszárnyú ajtóhoz, kinyitotta, és
feltárult egy elegáns szalon.
 Kenneth követte Seatont a szobába, aztán megtorpant, mintha földbe
gyökerezett volna a lába. Közvetlenül az orra előtt ott állt Sir Anthony leghíresebb
festményének hatalmas vászna.
– Felismeri a képet, Wilding kapitány? – kérdezte Seaton. Kenneth nagyot
nyelt, mert hirtelen kiszáradt a torka. – Talán nincs is olyan ember Angliában, aki
ne látott volna nyomatot róla. Horatius a hídnál. De egy fekete-fehér metszet nem
tudja visszaadni ezt a hatást. Pompás. – Áhítatos tekintete végigsiklott a vásznon.
A bal oldalát Horatius alakja uralta, mögötte a Tiberius felett átívelő híd. A
távolban kisebb figurák, két római bajtársa, akik vadul dolgoztak, hogy
elfűrészeljék a hidat, hogy az ellenség ne tudjon átkelni rajta. A híd felé vad
harcosok hordája nyomult, és Horatius egyedül állta el az útjukat.
– Mondjon valamit a képről – utasította Sir Anthony. Kenneth nem volt biztos
benne, a festő mit szeretne hallani.
Óvatosan azt mondta: – Technikailag briliáns, a vonalvezetése olyan mesteri,
mint Jacques-Louis Dávidé.
Seaton felmordult. – Nem olyan, jobb. Dávid nem több, mint egy túlértékelt
francia festőcske.
Senki nem vádolhatja Seatont álszerénységgel, gondolta Kenneth, aztán
folytatta: – A festmény erejét a kompozíció adja. Nagy feszültséget kelt a
Horatius felemelve tartott kardjának szöge. A ferde vonal adja a kép központi
tengelyét, és ez teszi ilyen elevenné.
Seaton bólintásától felbátorodva, Kenneth folytatta: – Egyszer láttam egy
másik ábrázolást ugyanerről a témáról, amely Horatiust viharvert katonaként
ábrázolta, de attól, hogy az ön festményén egy fiatal fiú, izgalmasabb a kép. Van
benne félelem, mert még soha nem látott igazi csatát. A szemében rettegés van,
hogy odaveszhet az élete, még mielőtt igazán élt volna. Mégis nyilvánvaló, hogy
helyt fog állni, kerüljön bármibe.
– Nagyon jó, kapitány úr. – Sir Anthony a képről Kennethre fordította a
tekintetét. – Mi a kép rejtett jelentése?
A kérdés nem volt nehéz. – Horatius történelmi legendáját arra használta fel,
hogy párhuzamot vonjon azzal, ahogy Anglia szembeszállt a franciákkal. Egy
egyértelműbb hatásra törő festő talán Napóleon arcáról mintázta volna a támadók
vezérét, de ön épp csak leheletnyi célzást tesz rá, ami épp elég arra, hogy a
nézőnek eszébe jussanak a franciák, bár maga sem tudja, miért.
– Azt mondják, több metszetet adtak el erről a képről, mint bármely más angol
képről valaha is – Sir Anthony elmerengve nézte saját művét. – A történelmi
festészet a művészet legszebb virága. Lélekemelő, tanulságos. Inspirációt ad a
szemlélőnek. Bárcsak minden időmet ilyen képekre fordíthatnám, de akkor éhen
halnék.
Seaton sarkon fordult, és visszament a műterembe. – Az átlag angol nem akar
mást, csak portrékat és tájképeket. Szégyen-gyalázat.
Odavezette Kennethet egy festőállványhoz a szoba sarkában, és felhajtotta a
leplet egy szinte teljesen kész családi portréról: egy jóképű, karvalyorrú férfit
ábrázolt, és csinos, aranyszőke feleségét. Közöttük egy kisfiú állt, egyik kezével
az anyja kezét szorongatta, a másikkal egy spániel bundáját simogatta, – Mi a
véleménye erről, Wilding kapitány? Én vagyok a legnagyobb festő, aki valaha is
élt Angliában, de ahhoz, hogy én és a lányom ne nyomorogjunk, ostoba
mázolmányokat kell pingálnom hercegekről és hercegnőkről.
A szavai ellenére nyilvánvaló volt, hogy Seaton dicséretet vár a képre. Kenneth
merész kockázatot vállalva azt mondta: – Azt hiszem, maga csaló, Sir Anthony.
 Seaton álla leesett. – Hogy merészel ilyet mondani?
Kenneth a képre mutatott. – Ezt mázolmánynak nevezi, de nézzük csak a
minőséget. Nemcsak hogy a rajz és a színezés is elsőrangú, az ember szinte érzi,
milyen gyengéd szálak fűzik össze ezeket az embereket, ahogy védelmezi a férfi a
feleségét és a fiát. Senki nem tudná megfesteni ilyen érzékenységgel és erővel, ha
tényleg utálná, amit csinál. Szerintem ön titokban kedveli a portréfestést, de nem
akarja beismerni, mert a festő kollégái körében az a bevett nézet, hogy csak a
történelmi festészet tiszteletreméltó.
Sir Anthony olyan képet vágott, mintha fejbe kólintották volna egy
bunkósbottal. Aztán lassan, ravaszul elmosolyodott. – Istenemre, rajtakapott. Még
a lányom se jött rá. Átment a vizsgán, kapitány, majdnem túlságosan is jól.
Kenneth tudta, hogy sikerült jó benyomást tennie, de annyira belemelegedett,
hogy festészetről beszélhet, hogy kicsit túl messzire is ment. Kifejezéstelen arcot
vágott, és azt mondta: – Bocsássa meg az arcátlanságomat, Sir Anthony. Nem
kellett volna ezt mondanom.
A festő lelkes pillantást vetett rá. – Ugyan, ne szerénykedjen, kapitány, nem áll
jól.
Nyilvánvaló volt, hogy a jó megfigyelőképesség miatt, ami a portréiról is
sugárzott, Seatont nem könnyű becsapni. Kenneth megjegyezte magában, hogy
vigyázzon vele a jövőben, és azt felelte: – Beismerem, nem kenyerem a
szerénység, de azért udvariatlan sem szeretek lenni.
– Nagyon helyes. Én vagyok az egyetlen ebben a házban, akinek meg van
engedve, hogy udvariatlan legyen. – Seaton letakarta a festményt. – Nem
kedvelem a házi perpatvarokat, akadályoz a munkában. Mivel még soha nem
találtam olyan komornyikot vagy házvezetőnőt, aki képes lenne kézben tartani a
házat, a titkáromnak ez is a feladata, éppúgy, mint a szokásos hivatalos és üzleti
ügyek intézése. Arról már nem is beszélve, hogy el kell vinni megfuttatni a
lovamat, ha én nem érek rá. Mindebből kifolyólag itt is kell laknia a házban. A
fizetése kétszáz font évente. Mikor tud beállni?
Kenneth örült, hogy ilyen simán és hamar elrendeződött minden. – Ahogy
elhoztam a holmimat a fogadóból, ahol megszálltam.
– Elküldök egy inast a csomagjáért – Sir Anthony megrántotta a csengőzsinórt.
– A lányom, Rebecca majd részletesen elmondja, mi lesz a dolga. Ha bármi
kérdése van, lehetőleg inkább hozzá forduljon, ne hozzám. Viszont ő éppolyan
kevéssé szereti, ha megzavarják, mint én, úgyhogy minél előbb belerázódik, annál
jobb. Minden reggel egy órát szánok magára, a hivatalos ügyek megbeszélésére és
levelek diktálására. Ezután nem szeretnék gondolni sem ilyesmire másnapig.
Világos?
– Mint a vakablak – vágta rá Kenneth, aki nem tudta magába fojtani a halvány
iróniát.
Seaton szúrós pillantást vetett rá. – Ma olyan kedvemben vagyok, hogy
eltűröm a szarkazmust. De ez nem lesz mindig így.
– Biztos vagyok benne, hogy a szarkasztikus hangulatom el fog múlni, ha
jobban megszoktam a házat – felelte Kenneth.
– Ön nem olyan, mint az eddigi titkáraim, kapitány – mondta Sir Anthony
halvány mosollyal. – Azt hiszem, érdekes lesz a kapcsolatunk. De attól tartok,
nem problémamentes.
Hirtelen nyílt az ajtó, és belépett egy apró termetű nő. Egyszerű ruhát viselt,
dús, vörösesbarna haja zilált kontyba volt fogva a tarkóján, és egyik arccsontján
valami fekete maszat sötétlett, de a viselkedéséből egyértelmű volt, hogy a ház
úrnője. – Csöngettél, apa?
– Igen, kedvesem. Szeretném bemutatni az új titkáromat, Wilding kapitányt.
Rebecca Seaton Kenneth felé fordult, és szkeptikus tekintettel végigmérte,
tetőtől talpig. Kenneth úgy érezte magát, mintha felnyársalnák. Habár nem volt a
hagyományos értelemben vett szépség, a „rossz hírű vénkisasszonynak” éles
barna szeme volt és olyan eleven egyénisége, ami sokkal érdekesebbé tette, mint
ha gyönyörű lett volna.
Ebből bizony baj lesz, gondolta Kenneth. Nagy baj.

4. fejezet

Uramisten, a kalóz! – gondolta Rebecca, és rámeredt az apja mellett álló széles

vállú idegenre. Minden benyomás, amit messziről, az ablakból nézve szerzett róla,
közelről csak még jobban felerősödött. A férfiből erő és veszély áradt, mintha egy
farkas keveredett volna a mayfairi bárányok közé. – Ez az ember a titkárod?
Biztosan viccelsz.
Az apja felvonta a szemöldökét. – Azt hittem, örülni fogsz, hogy máris találtam
valakit.
Rebecca rájött, milyen udvariatlan volt a megjegyzése, és gyorsan azt mondta:
– Ne haragudjon, kapitány úr. Wilder, ugye? Egyszerűen csak nagyon nem úgy
fest, mint egy titkár.
– A nevem Wilding, Miss Seaton, szolgalatjára. – Kenneth udvariasan
meghajolt. – Attól tartok, sajnálatos módon tényleg inkább úgy festek, mint egy
martalóc, és nem mint egy úriember.
A hangja furcsán mély volt, a kiejtése művelt. Akkor miért ilyen bizalmatlan
iránta? Talán a jeges szürke szemek hidegsége miatt. Vagy talán, mert egy ilyen
cselekvéshez szokott ember olyan ide nem illőnek tűnik ebben a házban, amely a
művészeteknek és gondolatoknak van szentelve. A puszta jelenléte is zavarónak
hatott. Rebecca aggodalmas pillantást vetett az apjára.
– Ne aggódj, Wilding kapitány képzettsége teljesen megfelelő. Azonnal beáll
hozzánk. Kapitány úr, négy órakor várom a dolgozószobámban, és akkor
elmagyarázom a hivatalos teendőit. – Sir Anthony visszafordult a festőállványhoz.
– Küldd fel Laviniát, folytatni szeretném a munkát – szólt oda Rebeccának.
Ha az idegen nem lett volna ott, Rebecca leállt volna vitatkozni az apjával, de
úgy tűnt, már túl késő, nem akadályozhatja meg, hogy felvegye. Rémes, hogy
ilyen ösztönös a döntéseiben: Rebecca úgy sejtette, a hazafias érzelmei hajtották,
hogy munkát adjon egy háborús veteránnak, sokkal inkább, mint a józan esze.
Nem túl barátságosan azt mondta: – Jól van, jöjjön velem, Wilding kapitány.
Először megmutatom a szobáját.
Kenneth némán követte a lányt ki a műteremből. Miközben felfelé indultak a
lépcsőn, Rebecca megkérdezte: – A hadseregben szolgált, kapitány úr?
– Igen, a tüzéreknél.
Rebecca visszanézett rá a válla fölött. – Az apám elmondta, hogy a
munkájának nagy része a háztartás irányításából áll? Ez kissé eltér a hadseregbeli
feladataitól. Nem biztos, hogy éppen magának való.
 – Azért nem olyan eltérő. Mindkét poszton embereket kell utasítgatni.
– Nőket utasítgatni kicsit nehezebb – jegyezte meg szárazon Rebecca.
A kapitány úgy festett, mint akinek volt már dolga pár nővel életében, ami nem
javított sokat Rebecca róla alkotott véleményén. Szomorkásán gondolt az apja
régebbi titkáraira. Mind jó családból származó, kellemes modorú fiatalemberek
voltak. Civilizáltak. Nem ilyen kalózkülsejűek.
A kapitány megszólalt: – Azt nem bánom, ha az én dolgom a háztartás
irányítása, de azért érdekelne, miért rám hárul ez a feladat, amikor ön
szemlátomást kézben tudná tartani a dolgokat.
– Mert nincs kedvem a háztartásra vesztegetni az időmet – felelte kurtán
Rebecca.
Kenneth inkább a hanghordozására válaszolt, mint a szavaira.
– Nem nyertem el túlságosan a tetszését, igaz, Miss Seaton?
Te jó ég, nem lehetne kicsit diszkrétebb ez az alak? Hát ha őszinteséget akar,
megkaphatja. Rebecca megtorpant a lépcsőfordulón, és szembefordult a férfival.
Kenneth egy lépcsővel lejjebb állt meg, és így majdnem egy magasságba került a
szemük. Valamiért Rebecca ettől csak még jobban érzékelte a fizikai erejét.
Elfojtotta a késztetést, hogy elhúzódjon. – Épp csak most ismerkedtünk meg, hogy
alkothattam volna véleményt magáról?
– Ugyan, miért lenne szükséges megismerni valakit ahhoz, hogy ne tetsszen?
Nyilvánvaló, hogy jobban örülne, ha az apja nem vett volna fel.
– Inkább úgy fest, mint egy útonálló, és nem, mint egy titkár – mondta élesen
Rebecca. – És ahogy az apámat ismerem, nem vette magának a fáradságot, hogy
referenciákat kérjen. Egyáltalán honnan értesült a megüresedett posztról?
Kenneth elfordította a tekintetét. – Az édesapja egy barátja említette.
– Kicsoda?
– Az illető jobban szeretne névtelen maradni.
Ez tagadhatatlanul olyasmi volt, amit elkövethetett Sir Anthony valamelyik
különc barátja. – Tud valami ajánlólevelet mutatni? Amiből tudhatom, hogy nem
szélhámos vagy tolvaj?
Kenneth szeme sarkában megrándult egy kis izom. Egy pillanatnyi hallgatás
után azt mondta: – Nem, de ha tud várni vele egy kicsit, akkor azt hiszem, tudok
szerezni Wellington hercegétől. Évek óta ismerjük egymást, és azt hiszem, elég
megbízhatónak és tiszteletreméltónak tart.
A tárgyilagos hangú válasz meggyőzően hatott. Rebecca némán elfogadta, és
azt mondta: – Isten őrizz, hogy ilyen triviális dologgal zavarjuk a herceget.
Nehéz volt bármire is odafigyelni, amikor ilyen közel volt a férfi arca. Így még
sokkal érdekesebb volt, mint messziről. Átható tekintetű szürke szemek, amelyek
olyasmiket láttak, amit ő el sem tud képzelni… A bőrét lebarnította az angliainál
kegyetlenebb napsütés. A szigorú barázdák ellenére humor is sugárzott az arcáról,
amelynek fiatalos lágysága rég elszállt. Egy vulkán jutott eszébe róla: a felszínen
nyugodt, de ki tudja, a mélyén milyen tűz rejtőzik.
A kapitány megszólalt: – Talán hiányzik valami az arcomról, ami mindenkinek
megvan?
– Csak érdekelnek az arcok, főleg azok, amelyeknek a tulajdonosa sokat élt. –
Rebecca tekintete a forradásra esett, amely a férfi arca oldalától sűrű, fekete haja
tövéig húzódott a halántékán át. Szerette volna megérinteni a halvány vonalat,
hogy olyan sima-e, mint amilyennek látszik. De visszafogta magát, és csak
megkérdezte: – Egy szablya ejtette ezt a sebet?
Nem volt tapintatos kérdés, de Kenneth azonnal válaszolt. –Igen, Waterloonál.
 Szóval részt vett ebben a borzalmas mészárlásban. Rebecca halványan
emlékezett rá, hogy a tüzérezred ott harcolt a csata sűrűjében. – Szerencsés volt,
hogy nem veszett oda a szeme világa.
– Ez igaz – helyeselt Kenneth. – És mivel előtte se voltam túl jóképű, az
értékemen se rontott.
Rebecca eltűnődött, zavarba akarja-e ejteni. De ez elég nehéz lett volna, egy
olyan nővel, aki egy festő enyhén szólva nem konvencionális otthonában nőtt fel.
– Épp ellenkezőleg – mondta elgondolkozva. – A forradástól érdekesebb és
hangsúlyosabb az arca. Úgy hat, mint a fény egy festményen. Tulajdonképpen
egész artisztikus. A francia, aki a sebet ejtette, nagyon ügyes volt.
Elfordult, és továbbment a lépcsőn. A tetejére érve egy folyosóra vezette a
kapitányt. – A család hálószobái ezen az emeleten vannak. Az apámé a hátunk
mögött, az enyém balra, a magáé pedig itt. A kertre néz. – A szobának volt egy
közös fala Rebecca hálószobájával. Kissé túl közel volt.
A lány kitárta a szoba ajtaját, aztán kicsit pislogott, amikor meglátta, milyen
állapotban van. – Elnézést. Ki kellett volna hogy takarítsák, miután Tom Morley
távozott. – Tudhatta volna, hogy az egyik szobalány soha a kisujját se mozdítja,
ha nem muszáj. A másik, Betsy szorgalmasabb volt, de nem lehetett neki gondja
mindenre. Rebecca persze tudta, hogy így áll a helyzet, de nem törődött vele.
Nagy tehetsége volt hozzá, hogy ne foglalkozzon olyasmivel, ami egyáltalán nem
érdekli.
Wilding nem zavartatta magát. – Mutasson be a személyzetnek, és majd én
intézkedem.
– Pár perc, és leviszem a szolgák nappalijába. – Egyik ujját végighúzta a
falborításon, és összevont szemöldökkel nyugtázta, milyen poros lett az ujja.
Tényleg gyalázatosan dolgoztak a szobalányok. – Alig várom, hogy lássam,
ahogy ráncba szedi és kemény munkára fogja őket – mondta.
– Ha a jelenlegi szolgák közül bárki is használhatatlan, gondolom, jogomban
áll kirúgni, és újakat felvenni.
– Hogyne. – Rebecca elfordult, és elindult a lépcső felé. – A padlást nincs
értelme megnézni. A cselédek hálószobái vannak ott, és az én műtermem. Ha
beszélni kíván velem, húzza meg valamelyik piros csengőzsinórt, azok a
szobámban szólnak.
– Szóval az apja is így hívta le – jegyezte meg Kenneth. – Ha én hívom, akkor
is ilyen gyorsan lejön?
Rebecca valamiért elpirult. – Nem – vágta rá. – Úgyhogy remélem, egyedül is
meg tudja majd oldani a problémáit.
Komoran elvonult a lépcsőn. A kapitány pontosan olyan zavaró lesz, mint
ahogy gyanította. Nagyon remélte, hogy hamar rá fog jönni, hogy a titkári hivatás
nem neki való.

Kennethnek kissé nehezére esett a házra koncentrálni és Rebecca Seaton rövid

ismertetőjére a feladatairól. A lány önmagában is elég zavaró tényező volt, éles
nyelvével és átható tekintetével. De ugyanilyen zavaró volt a rengeteg kép,
amikbe lépten-nyomon ütközött – olajfestmények, akvarellek, metszetek, sőt itt-
ott még szobrok is álltak. A látvány gazdagságától szinte szédelgett, mint egy
egész napi francia ágyútűz után. Sir Anthony saját képei keveredtek mások
festményeivel. Nem csoda, hogy Rebeccát aggasztotta, hogy nem tolvaj-e.
Szerencsére úgy tűnt, már rájött, hogy őszinte, még akkor is, ha ezenkívül semmi
más nem tetszett benne.
Ezután az első emeleten álltak meg. Rebecca kinyitotta egy kis kamra ajtaját, a
ház hátsó fertályán. – Ez az apám dolgozószobája, bár maga több időt fog itt
tölteni, mint amennyit ő szokott. Az az íróasztal a sarokban a magáé. Amint látja,
kissé felhalmozódtak az elintézendő papírok, mióta Tom Morley elment.
Ez finom megfogalmazás volt; a titkár íróasztalát teljesen beborították a
rendetlen papírhalmok. – Már látom, az apja miért vette fel olyan lelkesen a
legelső jelentkezőt – jegyezte meg Kenneth.
– Az apám már elutasított egy jelentkezőt, azt, akit Tom ajánlott maga helyett.
Azt mondta, ostoba, zöldfülű tacskó volt.
– Örülök, hogy Sir Anthony engem ennél többre tart – mondta komoran
Kenneth.
Rebecca éles pillantást vetett rá. Kenneth legszívesebben saját magába rúgott
volna. Az a dolga, hogy hatékony, szinte észrevétlenül ügyködő titkár legyen. Ha
nem tanulja meg, hogy vigyázzon a szájára, nemsokára az utcán találja magát, és
Sutterton odavész.
Rebecca folytatta: – Az apám ügyvédje intézi a fontosabb pénzügyi dolgokat,
de a maga dolga lesz a levelezés és a háztartás számláinak vezetése. A könyvek és
az írószerek itt vannak ebben a szekrényben. – Felvett egy kulcsot a titkár
íróasztaláról, és kinyitotta a szekrényt. Kenneth rápillantott a háztartási könyvre.
Nagyon hasonló volt ahhoz, amilyenekben a hadseregnél vezették a század
kiadásait. Ezzel megbirkózik.
Rebecca átadta neki a kulcsot, és sarkon fordult. Kenneth a szekrényre nézett,
és utánaindult, aztán megtorpant, amikor megakadt a szeme egy portrén, amely
Sir Anthony íróasztala fölött függött. Egy lélegzetelállítóan szép, érettebb korú
nőt ábrázolt, egy ködös táj előtt. A tekintete huncut volt, vörös haja kibontva
omlott a vállára.
Kenneth Rebeccára pillantott, aztán megint a festményre. A nő úgy nézett ki,
mint egy érzékibb Rebecca Seaton. Csak a halott Lady Seaton lehet. Kenneth
megesküdött volna, hogy a festő kezét szerelem vezette, amikor ezt a képet
készítette. Hogy változhatott ez a minden ecsetvonásból sugárzó szerelem gyilkos
gyűlöletté?
Rebecca visszanézett, hogy miért nem követi. Kenneth úgy gondolta, itt az
alkalom, hogy kérdezősködjön egy kicsit. Halkan megszólalt. – Ez biztosan az
édesanyja lehet.
Rebecca keze összeszorult a kilincsen. Bólintott. – Ravensbeckben készült ez a
kép, a Tóvidéken lévő nyaralónkban.
Kenneth még halkabban azt mondta: – Jól tudom, hogy Lady Seaton meghalt?
Rebecca elfordult, és mereven annyit felelt: – Tavaly augusztusban.
– Nagyon sajnálom. – Kenneth tovább tanulmányozta a képet. – Mi történt,
valami váratlan betegség ragadta el? Olyan élettelinek és elevennek látszik.
– Baleset volt – felelte élesen Rebecca. – Egy borzalmas, ostoba baleset. –
Sarkon fordult, és kiment az ajtón. – Most leviszem, hogy bemutassam a
személyzetnek.
Kenneth követte, és azon gondolkozott, a reakciója csak bánat volt-e, vagy
titkos kételyek gyötrik az anyja halálának körülményeivel kapcsolatban. Ha az
apja tényleg meggyilkolta, ez elképzelhetetlen szörnyűség lehet a számára.
Vetett még egy utolsó pillantást a portréra. Most, hogy látta a képet, ez segített,
hogy meglássa a rejtett érzékiséget Rebeccában is. Az anyjától eltérően, ő
mereven elnyomta a természetének ezt az oldalát. Eltűnődött, milyen lenne a
csillogó vöröses haja kibontva, ahogy leomlik pikáns arca és karcsú alakja
körül…
A fenébe is. Becsapta maga után az ajtót. Nem engedheti meg magának, hogy
vonzalmat érezzen annak az embernek a csípős nyelvű lánya iránt, akit épp tönkre
akar tenni. Még szerencse, hogy nem flörtölő fajta, épp ellenkezőleg.
Mindazonáltal volt benne valami nagyon vonzó.
Útban a hátsó lépcsőhöz, amely a konyhába vezetett és a szolgák kis
nappalijába, áthaladtak az ebédlőn. Rebecca finom szarkazmussal megjegyezte: –
Mivel a titkárokat úriembereknek tekintjük, természetesen velem és az apámmal
fog étkezni.
Egyértelmű volt, hogy az a véleménye róla, hogy legfeljebb az istálló
takarítását lehetne rábízni. Mit is mesélt Lord Bowden róla? Hogy megszökött
valami költőcskével. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy Miss Seaton a romantikus
és bőbeszédű férfiakat kedveli, hacsak a kellemetlen tapasztalat el nem vette a
kedvét a férfiaktól egyszer s mindenkorra, ami a viselkedését tekintve elég
valószínűnek tűnt.
A gondolatait félbeszakította, amikor meglátott egy képet az almárium fölött.
Megtorpant. Elkapta Rebecca türelmetlen pillantását, és mentegetőzve azt
mondta: – Elnézést, de úgy érzem magam, mint amikor először jártam a Louvre-
ban. Hogy lehet itt enni, amikor ilyen látnivalók vannak?
Rebeccát szemlátomást meglepte az a tény, hogy érdekelheti a festészet, de a
hangja kicsit szelídebb volt, amikor megszólalt. – Igaza van. Az első héten,
miután ideakasztottuk, alig vettem észre, mit eszem. A lovasdandár támadása a
címe, egy négyrészes Waterloo-sorozat darabja, amin az apám az elmúlt másfél
évben dolgozott. Reméli, hogy mind a négyet bemutathatja az idén a Királyi
Akadémia kiállításán.
A hatalmas vászon fél tucat csatalovat ábrázolt, amelyek egyenesen a kép
nézője felé száguldottak. A halálos paták és a katonák kezében csillogó kardok
olyan elevenek voltak, hogy szinte leugrottak a vászonról. Kenneth alig tudta
elfojtani a borzongást. – Pompás. Habár nem igazán realisztikus, az biztos, hogy
felkelti az emlékét annak, milyen volt, amikor rám rontottak a franciák.
Rebecca összevonta a szemöldökét. – Hogy érti azt, hogy nem realisztikus? Az
apám elintézte, hogy a lovasság néhány katonája többször is nekirontson, hogy
pontos vázlatokat tudjon készíteni. Csoda, hogy nem taposták agyon a lovak.
– Túlságosan közel vannak egymáshoz a lovak, majdnem összeérnek. A
valóságban ez lehetetlen lenne – magyarázta Kenneth. – De a festmény veszítene
az erejéből, ha jobban széthúzta volna a lovakat. Így sokkal inkább megragadja a
lényegét annak, hogy milyen érzés, ha rátámad az emberre egy ló.
– Az apám mindig azt mondja, hogy a festészetben a valóság illúziója
fontosabb a technikai pontosságnál. – Rebecca elgondolkozva félrehajtotta a fejét,
aztán intett Kennethnek, hogy kövesse a szomszédos kis reggelizőszobába. – Itt
egy másfajta csatajelenet. Boadicea, a harcos királynő, a rómaiakkal vívott utolsó
csatája előtt. Mit gondol róla?
Kenneth szemügyre vette a képet, amely egy barbár, vöröses hajú nőt ábrázolt,
egyik kezében dárdával, a másikban magasba emelt karddal. A hátát
megfeszítette, a szél belekapott fehér leplébe és farkasbőr köpenyébe, ahogy
rohamra indult a sereg élén. Kicsit emlékeztette a heves, szigorú Rebeccára. Talán
a vörös haj miatt. – Bár nem túl meggyőző harcosnak, mint a bátorság és a
szabadság szeretetének szimbóluma, nagyon remek.
 – Miért nem meggyőző?
– Túl karcsú. Ahhoz, hogy ilyen fegyverekkel hadonásszon, több izom kellene.
És túl szép. Ha valaki állandóan a rómaiakkal csatázik, valószínűleg beszerez pár
sebhelyet.
Rebecca tekintete a férfi forradásos arcáról a kezére és a csuklójára siklott, ahol
vagy fél tucat kisebb sebhely és forradás volt. – Értem, mire gondol. Hát, legalább
arra hasznát vesszük majd, hogy csataszakértő legyen.
Kenneth úgy vélte, a kissé kétes bók annak a jele, hogy kezd jó irányba
terelődni a kapcsolatuk. Megint a képre nézett. Hangosan gondolkodva azt
mondta: – Nagyon jó, de a stílusa meglehetősen különbözik Sir Anthony többi
képétől, amiket eddig láttam. Ez talán valami stíluskísérlet volt? A drámai
kompozíció és a színek gazdagsága nagyon jellegzetes, de vonalvezetése sokkal
lágyabb, szinte költői.
Rebecca nem felelt, csak összeszűkült szemmel figyelte. Talán ez egy újabb
vizsga? Kenneth a kép alsó sarkára pillantott, ahol Sir Anthony kis AS jelzéssel
szokta ellátni a képeit. Itt azonban inkább RS-nek tűntek a kezdőbetűk. Kenneth
rámeredt. Lehetséges, hogy a név Rebecca Seaton, és nem Anthony? – Te jóságos
ég, ezt maga festette?
– Miért lepődött meg ennyire? – kérdezte csípősen Rebecca. – Maga is az a
fajta férfi, aki szerint a nők nem tudnak festeni?
Kenneth döbbenten bámult a képre, egészen új szemmel nézte. – Nem, dehogy,
csak sejtelmem sem volt róla, hogy maga is fest. – És micsoda festő! Technikailag
majdnem egyenrangú volt az apjával, de kialakult saját jellegzetes stílusa, amely
hasonlított Seatonéra, mégis más volt. Kenneth arra gondolt, nem lenne szabad
meglepődnie; a női festők többnyire mindig nagy festők lányai vagy feleségei
voltak. Ez az egyetlen módja, hogy egy nőnek alkalma legyen megtanulni a
művészet fogásait. – Nem csoda, hogy nem akarja a háztartásra pocsékolni az
idejét. Ez bűnös pazarlása lenne a tehetségének.
Rebecca egy pillanatra mintha zavarba jött volna, de amikor megszólalt, a
hangja megint éles volt. – Teljes mértékben egyetértek. Ezért elengedhetetlen,
hogy olyan valakit alkalmazzunk, aki képes a háztartás irányítására. – Az
arckifejezéséből egyértelmű volt, hogy kételyei vannak afelől, Kenneth alkalmas-
e a feladatra.
Ideje volt, hogy bebizonyítsa a képességeit. – Mielőtt megismerkednék a
személyzettel, tudnom kell egy-két dolgot. Hány szolgájuk van?
Rebecca egy pillanatig elgondolkodott. – Jelenleg négy nő és három férfi
cselédünk van.
– Régóta a háznál vannak?
– Csak a kocsisunk, Phelps. A többiek csupán pár hónapja.
Nagy kár, gondolta Kenneth. A szolgákból hasznos információkat lehetett
volna kiszedni. Így kénytelen lesz beérni a kocsissal. – Miért van ennyi új
alkalmazott? És miért nem akadt egyetlen hozzáértő házvezetőnő sem?
– Az anyám jobban szerette maga irányítani a háztartást. A halála óta teljes a
káosz. Az apám azóta valahogy nem önmaga. Próbálkoztam két házvezetőnővel
is, de egyik sem értette, mit követel egy nagy művész házának a rendben tartása.
Az apámat könnyű felbosszantani, és egyszerűen kirúgja azokat, akik
megharagítják. Akiket nem rúgott ki, azok maguktól távoztak, rendesebb
házakhoz. Aztán Tom Morley kezdte felügyelni a személyzetet, neki elég jól
ment, habár azért a portörlés hagyott maga után némi kívánnivalót.
– Jelenleg vannak betöltetlen pozíciók?
 – Nagy szükség lenne egy szakácsnőre és egy komornyikra. – Rebecca szeme
gúnyosan megcsillant. – Két szakácsjelölt nemsokára itt lesz, választhat közülük.
Kenneth bólintott, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. De
miközben követte Rebeccát le a földszintre, kissé fanyarul eltűnődött azon, mit
szólnának a katonái az ezredéből, ha most látnák.

5. fejezet

A szolgák épp tea és vajas kenyér mellett pihengettek, amikor Kenneth és

Rebecca beléptek a konyhából nyíló kis nappaliba. A beszélgetés azonnal
abbamaradt, és hat szempár szegeződött az érkezőkre. A személyzet minden tagja
jelen volt, Phelps, a kocsis kivételével.
– Bemutatom Sir Anthony új titkárát, Wilding kapitányt – mondta Rebecca. –
Ezentúl ő adja az utasításokat. – Ironikus mozdulatot tett, mintha ezennel minden
felelősséget áthárítana a kapitányra.
Kenneth szemügyre vette a szolgákat. A szobalány, aki mindenkivel flörtölt,
ravasz pillantást vetett az inasra, és sokat tudóan kuncogott. A kapitány nyugodt
tekintete megpihent a lány arcán, mire az azonnal elkomolyodott. Senki nem szólt
egy szót sem. Az alacsonyabbik szobalány, aki olyan szorgalmas volt, felállt,
aztán egyenként a többi szolga is követte a példáját. Rebecca csodálkozva
figyelte, ahogy a rendezetlen csoport a szeme láttára átalakul fegyelmezett
katonákká.
A kapitány hűvös hangon megszólalt: – Ez idáig nagyon lazák voltak a
szabályok. Ez meg fog változni. Akinek nem fűlik a foga a kemény munkához,
távozhat. Ha bárkinek bármi problémája vagy panasza van, hozzám forduljon, Sir
Anthonyt és Miss Seatont semmilyen körülmények között ne zavarják, ha nem
szükséges. Érthető?
Senki nem szólt semmit. A kapitány körbesétált a szobában, mindenkitől
megkérdezte a nevét és hogy mik a feladatai, aztán pedig elküldte őket. A szolgák
kisorjáztak, és látszott rajtuk, hogy ha nincsenek is megfélemlítve, de azért nagy
hatást tett rájuk a kapitány. Rebeccának be kellett ismernie, hogy rá is.
Wilding hasonló hatékonysággal intézte a két jelentkező szakácsjelölt
meghallgatását is. Az első jelentkező egy előkelő modorú francia volt. Miután
megvizsgálta az ajánlóleveleit, Wilding megkérte a franciát, hogy készítsen
valamit neki és Miss Seaton-nek. A jelentkező olyan bántónak találta, hogy így
akarják próbára tenni a képességeit, hogy sértetten elviharzott.
A második jelölt is francia volt, de egy nő, kövérkés és nyugodt. Az
ajánlólevelei nem voltak olyan ragyogóak, mint az előző jelölté, de amikor
megkérték, mutassa be, mit tud, egy pillanatra felvonta ugyan a szemöldökét, de
aztán azonnal munkához látott. Húsz perccel később ínycsiklandozó, különleges
omlettel és illatozó kávéval várta őket.
Rebecca kétségei azonnal elszálltak az első falat után. – Ez isteni. – Bekapott
még egy falatot. – Nagyon ügyes volt, hogy ezt a gyors szószt is összeütötte
mellé. Felveszi?
Wilding, aki a reggelizőszoba asztalának túlsó felén ült, nagyot harapott az
omlettből. – Igen. Madame Brunel nagyon jól átment mindhárom teszten.
 Rebecca újabb falatot kapott be. – Milyen három teszten?
– Az első és legfontosabb a hozzáállás. Hajlandó volt azonnal elvégezni, amit
kellett. – A kapitány kortyolt egyet a kiváló kávéból. – Másodszor, találékony
volt. Pár perc alatt eldöntötte, mit üthet össze abból, ami kéznél van. Harmadszor,
az eredmény nagyon finom.
Rebecca felemelt kezében megállt a villa. – Nem ennek kéne az elsőnek lenni?
– A világ minden szakácstehetsége hasznavehetetlen, ha valaki, mondjuk, túl
temperamentumos a rendes munkavégzéshez. És az együttműködésre való hajlam
kétszeresen is fontos egy ilyen házban, ahol annyi a probléma.
Rebecca elgondolkozva eszegette az omlettet. Az új titkár sokkal jobban értett
az emberi természethez, mint ahogy nyers külseje sejtetni engedte. És úgy néz ki,
a festészetet is értékeli. Talán Sir Anthony mégsem választott olyan rosszul.
Rebecca felállt az asztaltól. – Jól kezdett, kapitány úr. A vacsoránál
találkozunk.
Kenneth felvonta fekete szemöldökét. – Szóval én is átmentem a maga
tesztjén?
Rebecca kissé zavarban volt, amiért olyan szkeptikusan viszonyult hozzá
korábban. – Az apám vette fel, nem az én dolgom, hogy teszteknek vessem alá.
– Ön túl szerény, Miss Seaton – mondta Kenneth csipetnyi iróniával. – Biztos
vagyok benne, hogy az apja nem tartana meg egy olyan titkárt, akit ön nem talál
elfogadhatónak.
– Ez igaz. De én nem panaszkodnék egy olyan valakire, aki az apámnak
megfelel. – Rebecca rámeredt a férfira. Mi rejlik vajon a zord vonások mögött?
Mitől érzi olyan másnak, mint a többi férfit, akit ismer? Soha nem fogja
megismerni, milyen igazán, amíg minden szavára vigyáz, mert fél, hogy esetleg
kidobják egy rossz mondat miatt.
Rebecca hirtelen azt mondta: – Nem szeretem, ha valaki mindig nagyon
körülményesen fogalmaz. Felhatalmazom, hogy a jelenlétemben mindig
nyugodtan mondjon ki mindent, amit gondol. Soha nem fogom visszamondani az
apámnak, megígérem.
Kenneth megint felvonta a szemöldökét. – Szóval szabad kezet kapok, hogy
tapintatlan, nyers katona legyek?
– Pontosan.
Wilding szürkés szemében huncut kis szikra csillant. – Akkor sem tiltakozna,
ha azt mondanám, szeretném megcsókolni?
Rebecca rámeredt, és lassan elvörösödött. – Tessék?
– Elnézést, Miss Seaton, nem úgy értettem, hogy tényleg meg akarom csókolni.
Csak kipróbáltam, meddig terjednek a megengedhető megjegyzések határai.
– Épp most lépte át. Ne próbálkozzon vele még egyszer. –Rebecca sarkon
fordult, és kivonult a szobából. Nem volt biztos benne, mi bosszantja jobban, a
pimasz megjegyzés, vagy az az állítás, hogy valójában esze ágában sincs
megcsókolni.

Kennethnek volt még félórája a Sir Anthonyval való találkozó előtt, úgyhogy
felment a szobájába. A szobalányok közben kitakarítottak, minden csakúgy
ragyogott, az inas pedig elment a holmijáért a fogadóba, ahol az előző éjszakát
töltötte. Úgy gondolta, a legtöbb szolga használható lesz, csak kicsit ráncba kell
szedni őket.
 Pár perc alatt ki is csomagolta kevéske holmiját. Maga sem tudta, miért, de
magával hozott egy mappát is a rajzaival. Eldugta a szekrény polcának hátuljára,
ahol a szobalányok nem találhatják meg. Aztán körbesétált a szobában. Olyan
fáradtnak érezte magát, mintha legalábbis harminc mérföldet menetelt volna. A
csalás sok energiájába került.
Megállt az ablaknál, és kinézett a kis kertbe. A kerten túl házak sorakoztak, és
Mayfair háztetői látszottak. Az Anglia szívét jelentő város legelegánsabb
negyede. Bár Kenneth Harrow-ba járt iskolába, amely innen pár tucat mérföldre
van, soha nem töltött pár napnál többet Londonban. Amikor annyi idős lett, hogy
kezdhette volna élvezni a város örömeit, akkor külföldre ment.
Eltűnődött, hogyan fog végződni ez a mostani londoni látogatás. Valahol a
közelben él Hermione, a megözvegyült Lady Kimball, teljes kényelemben a volt
férjétől szerzett pénzből. Kenneth nagyon remélte, hogy soha nem futnak össze.
Még tizenöt év után is nehezére esett volna, hogy udvarias legyen a
mostohaanyjával.
Lord Bowden is itt lakik valahol a közelben, és rendszeres jelentéseket vár a
nyomozás haladásáról. Kenneth egy sóhajjal letelepedett egy karosszékbe, hogy
végiggondolja, mik voltak az első benyomásai Sir Anthony házáról. Még
kellemetlenebb lesz ez a nyomozás, mint eredetileg gondolta. Sir Anthony elég
szeszélyes ugyan és néha kicsit arrogáns, de nem ellenszenves. Nehéz lesz nap
mint nap így együtt dolgozni vele, hogy közben a bűnösségéről kell bizonyítékot
gyűjtenie.
Emlékeztette magát, hogy ha Seaton tényleg megölte a feleségét, akkor
megérdemli a büntetést. De vajon képes lenne-e Sir Anthony gyilkosságra? Talán
igen. Heves vérű, erőteljes egyéniség, aki megszokta, hogy minden úgy van,
ahogy ő akarja. Egy dühkitörés pillanataiban lehet, hogy erőszakossá is válik.
Elég lehetett egyetlen indulatos lökés, amikor együtt sétáltak a sziklánál, és már
ez is halálos következményekkel járhatott. Így még akkor is börtönbe kerülne, ha
nem szándékos volt a gyilkosság.
De hogyan lehetne rábizonyítani egy ilyen bűnt, amikor nem voltak
szemtanúk? Pontosan meg kell tudnia, hogy mi is folyt Seatonék házában Helen
halálának idején-, és nem csak az események fontosak, de az emberi érzelmek is.
Arra gondolt, hogy viselkedett Rebecca Seaton, amikor azt mondta, az anyja
egy „borzalmas, ostoba baleset” áldozata lett. A reakciójában mintha több rejlett
volna egyszerű gyásznál és szomorúságnál. Mintha azt sugallta volna, hogy
Bowden gyanúi nem megalapozatlanok. Eltűnődött, mire gondolhatott Rebecca,
mikor azt mondta, hogy az apja „nem önmaga” a felesége halála óta. Bánat gyötri
vagy bűntudat?
Kenneth kicsit összerezzent, mikor Rebecca Seatonre gondolt. Nem kellett
volna azt az idióta megjegyzést tenni a csókról. A lány úgy viharzott el, mint egy
feldühödött macska. A fenébe is ezzel a nőszeméllyel, van benne valami, ami
nagyon vonzza. Az biztos, hogy nem szerelem első látásra, még csak abban sem
volt biztos, hogy egyáltalán tetszik-e neki Rebecca. De az éles nyelve és az
egyénisége nagyon kíváncsivá tette, azért is beszélt vele olyan óvatlanul. Túl
régóta van távol a civilizált társaságtól… Újból meg kell tanulnia a jó modort.
Habár a Seaton-házban töltött pár óra is elég volt, hogy ráébressze, mennyire
amatőr a saját festői tehetsége, hirtelen előkapott egy ceruzát, és szórakozottan
rajzolgatni kezdett. Mindig is megnyugtatónak találta a rajzolást. Gyakran segített,
hogy közben kitisztuljanak a gondolatai és az érzései.
 Csinált egy rögtönzött kis vázlatot a pompás alakú Laviniáról. Jó modell lenne
egy dekadens Vénuszhoz. Aztán két gyors vonással áthúzta a kész rajzot. Furcsa,
hogy bár mindig rajongott a szépségért, soha nem szép nőkbe szeretett bele.
Catherine Melbourne például, egy katona felesége, aki követte a férjét
Spanyolországba és Belgiumba, az egyik leggyönyörűbb nő volt a világon, és
legalább olyan jószívű és szeretetteljes, mint amennyire szép. Az életét adta volna
érte és a kislányáért, de az érzelmei mindig barátiak maradtak, azután is, hogy
Catherine megözvegyült. Ő Mariát szerette, a vad spanyol gerilla lányt…
Amikor eszébe jutott Maria, rádöbbent, hogy van bennük valami hasonlóság
Rebeccával. Egyik sem volt hagyományos értelemben véve szép, de valami furcsa
módon mégis megragadó. Mindegyiküket egy megszállott szenvedély hajtotta.
Maria esetében Spanyolország szabadsága. Rebecca Seaton szenvedélye a
festészet. A tehetség önmagában nem magyarázná a festményei kiválóságát: a
megszállottságig elhivatottnak is kell lenni, hogy valaki ilyet alkosson.
És ez a mániákus megszállottság izgatta bennük. Maria Spanyolországért élt és
halt, de amikor volt ideje és kedve, úgy szeretkezett, mint egy vadmacska. Soha
nem tudott volna mellette egy hétköznapi, átlagos életet elképzelni, de ez nem
tartotta vissza attól, hogy megkérje a kezét.
Ha Maria elfogadja az ajánlatát, vajon minden másképp történik? Talán még
ma is élne?
Egy pillanatra felvillant előtte a kép, ahogy utoljára látta Mariát. Gyorsan
félresöpörte a lelki szemei elől, összeszorult gyomorral. A múltat nem lehet
megváltoztatni. A jelenre kell gondolnia, Suttertonra, Bethre és a jövőjükre.
A nyomozás mindenesetre nem lesz könnyű. A kocsis talán tud segíteni
valamit, és megpróbálja megkeresni majd az előző titkárt, Tom Morleyt is. De
nem volt túl optimista. A Spanyolországban végzett felderítőmunka megtanította
rá, hogy a teljes képet általában a legaprólékosabb munkával, számtalan kis
mozaikból kell összeállítani, amelyek több informátortól származnak. Itt pedig
nagyon kevés forrás van, amelyekre támaszkodhat.
Kissé kellemetlen volt arra gondolni, hogy valószínűleg Rebecca a legjobb
információforrás az anyja halálának körülményeivel kapcsolatban. Ő olyasmiket
tudhat, amiket egyetlen szolga sem. A barátságába kell férkőznie – és aztán
elárulni.
Miközben indulni készült Sir Anthony dolgozószobájába, halkan káromkodott
magában. A háború sokkal tisztább és becsületesebb dolog, mint amit itt csinál.

Küldjön udvarias fizetési felszólítást mindenkinek, aki ebben a halomban

szerepel – mondta Sir Anthony, és megkocogtatott egy köteg levelet. – A
legtöbben arisztokraták. A polgárok sokkal rendesebben szokták kifizetni a
számlájukat. – Belekotort a titkár íróasztalának fiókjába, és elővett egy bőrkötésű
könyvet. – Egy másik feladata lesz vezetni a naplómat. Kis cédulákra majd
mindig felfirkantom, hogy mit kell bejegyeznie. – Seaton kinyitotta a könyvet, és
a fedele alól kivett egy tucat összefirkált cédulát. –Ezeket kell majd bevezetni.
Kenneth átvette a naplót, belelapozott, és megnézett egy oldalt. Tom Morley
szép kézírásával olyasféle bejegyzések álltak, mint például „Február 5. 10-11,
Candover hercege és a családja, első vázlatok. Ködös napsütés.” Erre a napra még
két ülés volt bejegyezve, szerepelt még néhány bejegyzés barátok látogatásáról és
egy találkozó a Királyi Akadémia igazgatótanácsával. Kenneth kis izgalmat érzett:
a Lady Seaton halálának nyarán készült napló esetleg érdekes lehet.
 Igyekezett leplezni az izgatottságát, és megjegyezte: – Úgy látom, igen
elfoglaltak a napjai.
– Túlságosan is. A tavalyi évben háromszázhat alkalommal jártak itt modellek
ülésre. – Seaton mélyet sóhajtott. – De hát nehéz visszautasítani egy hölgyet, aki
könyörög, hogy fessem meg a portréját, és azt mondja, senki nem tudja úgy
lefesteni, ahogyan én.
Kennethnek ott volt a nyelve hegyén a megjegyzés, hogy hiszen már beismerte,
hogy élvezi a portréfestést, és különben is, ennek a jövedelméből tartja fenn ezt a
drága házat, de inkább csak annyit mondott: – Van még valami feladatom?
– Mára elég lesz ennyi. – Sir Anthony felállt. – A levelek diktálását hagyjuk
holnap reggelre. Most egyelőre van elég dolga.
Ez enyhe megfogalmazás volt: napokba fog telni, míg behozza az elmaradt
munkát. Épp meg akarta kérdezni, Sir Anthony hogy szeretné, mivel kezdje,
amikor lépések koppantak a hallban. Könnyed kopogás után nyílt az ajtó, és
három divatosan öltözött látogató jelent meg. A két férfi közül a magasabbik, egy
Seatonnel egykorú, jóképű férfi megkérdezte: – Mi az, Anthony, te nem a
festőállványnál vagy?
– Épp az új titkáromat vezetem be a teendőibe. – Seaton Kennethre mutatott. –
Wilding kapitányt egy magát megnevezni nem kívánó barátom küldte hozzám,
aki szerint igen nagy szükségem van egy titkárra. Nem neked kell véletlenül
köszönetet mondanom, Malcolm?
A férfi éles, kíváncsi pillantást vetett Kennethre. – Csak nem képzeled, hogy
beismerném, ha én tettem volna?
Sir Anthony szórakozottan bólintott, mintha a válasz megerősített volna
valamit. – Wilding kapitány, az urak a barátaim, akik szeretik szalonnak használni
a műtermemet.
– De csak késő délutánonként – szólalt meg a társaság hölgytagja, aki kissé
Malcolm háta mögé húzódva állt. Kenneth nagy meglepetésére a pompás idomú
Lavinia volt az, a legpuccosabb ruhákban.
– Hol lenne az ember zsarnok, ha nem a saját házában? – jegyezte meg Sir
Anthony, aztán bemutatta a vendégeket.
Kenneth csak állt, és üdvözléseket mormolt. Az elegáns Malcolmról kiderült,
hogy Lord Frazier, egy meglehetősen jól ismert festő. A másik férfi alacsony volt
és zömök, kedves mosollyal az arcán. George Hampton, metszetkészítő, és Anglia
egyik legismertebb nyomdájának tulajdonosa. Laviniát Lady Claxton néven
mutatták be. Kenneth keveset beszélt, de mindenkit nagyon alaposan megfigyelt.
Ezek az emberek nyilván mind jól ismerték Helen Seatont.
Néhány percnyi csevegés után Malcolm Frazier azt mondta: – Remélem,
megnézhetjük, hogy halad az új Waterloo-csataképed.
Sir Anthony vállat vont. – Kevés időm volt dolgozni rajta a legutóbbi
látogatásotok óta, de ha akarjátok, azért megnézhetitek. – A karját nyújtotta
Laviniának.
Mielőtt elindulhattak volna, az ajtóban megjelent Rebecca Seaton. A haja még
ziláltabb volt, mint korábban. Amikor meglátta a vendégeket, megtorpant. – Hogy
van London legszebb festője? – érdeklődött Lord Frazier.
– Azt én nem tudhatom – vágott vissza Rebecca. – Talán magáról van szó?
A férfi hangosan nevetett, csöppet sem zavarta az utalás a hiúságára. – Nem
ismerek más nőt magán kívül, aki minden bókot visszautasítana.
 – Ha nem osztogatná olyan bőkezűen a bókjait, talán éreznék kedvet, hogy
egyet megtartsak belőlük – mondta Rebecca, miközben üdvözölte Laviniát és
George Hamptont.
Miután a látogatók elmentek, hogy megtekintsék Sir Anthony festményét,
Rebecca becsukta az ajtót, és Kennethhez fordult. –Látom, találkozott a Seaton-
szalon első látogatóival.
Kenneth felvonta a szemöldökét. – Sir Anthony említette, hogy szeretik
szalonnak használni a műtermét, de azt hittem, tréfál.
– Az apám délelőtt nem örül a látogatóknak, de késő délután szívesen veszi, ha
beugrik hozzá valaki, hogy megnézze, hogy halad a munkájával, és
elbeszélgessen közben a modelljeivel. De néha ez elég nagy nyűg. – Rebecca
kutató tekintettel körbenézett a dolgozószobában. – Nem látott valahol egy
macskát?
– Macskát?
– Igen, tudja, egy olyan kis állat, négy lába van, bajusza és hosszú farka. –
Rebecca benézett az apja íróasztala mögé. – Ez a szoba az egyik kedvenc
rejtekhelye.
Kenneth elgondolkozott. Bár leginkább Sir Anthonyre figyelt, rémlett neki,
mintha a szeme sarkából látott volna egy elsuhanó kis árnyat. Odament a kis
irattartó szekrénykéhez, és belesett mögé. Nagy, világító sárga szemek meredtek
vissza rá, pislogás nélkül. – Azt hiszem, itt van a macskája.
Rebecca letérdelt a földre. – Gyere csak ki, Szürke Eminenciás, vacsoraidő
van!
A macska kiosont a szekrény alól, és élvezettel nagyot nyújtózkodott. Vékony,
hosszú testű, szürke cirmos kandúr volt, tépett fülekkel és furcsán kurta farokkal.
Rebecca becéző szavakat súgott neki, és a vállára emelte. Kenneth érdeklődéssel
figyelte, hogy megváltozik a lány megszokott gúnyos arckifejezése. – Szürke
Eminenciás? Komolyan így hívják?
Rebecca végigsimított a macska hátán, amire mély dorombolás jött válaszul. –
Éhező kóbor macska volt, idejárt kunyerálni a konyhaajtóhoz. Elkezdtem etetni,
de hónapokba telt, míg hagyta, hogy megsimogassam. De azóta már igazi
szobacica lett belőle.
Kennethet meglepte a lány kóbor macska iránti rajongása, de tetszett neki.
Szerette volna kihasználni, hogy Rebecca kicsit barátságosabb hangulatban van.
Megvakargatta a macska füle tövét. – Nagyon szép cica. És milyen illemtudó.
Átaludta a látogatók zajongását is.
– Hozzá van szokva. Több tucat vendég jár ide rendszeresen, de ez a három,
aki most itt járt, ők a leggyakoribbak. Az apám, George és Malcolm azóta
barátok, hogy együtt jártak a festőakadémiára. George bácsi a keresztapám. Ő
készíti a rézmetszeteket az apám képeiről.
– A nyomatok csodálatosak, és nagyban hozzájárultak az apja hírnevéhez –
Kenneth megint megsimogatta a macskát, és közben az ujja hegye majdnem
hozzáért Rebecca arcához. Eltűnődött, hogy a finom bőr olyan selymes-e,
amilyennek látszik. Gyorsan visszahúzta a kezét, mielőtt nem tudna ellenállni a
kísértésnek, és kipróbálja. – Laviniával már korábban is találkoztam, azt hittem,
hivatásos modell. Nagy meglepetés volt, amikor kiderült, hogy valójában Lady
Claxton.
Rebecca odahúzott egy széket és leült, a macskát még mindig a vállán tartva. –
És, felöltözve nem ismerte fel rögtön?
 Kenneth elfojtott egy mosolyt. – Kétszer is meg kellett néznem, mielőtt
rájöttem, hogy ugyanaz a nő.
– Lavinia kis színésznőcske volt és festőmodell, aztán hozzáment egy idősebb
báróhoz. Most dúsgazdag özvegy, és élvezi, ha botrányosan viselkedhet. A
legjobb társaságban nem fogadják, de művészkörökben nagyon népszerű. –
Rebecca a macska selymes bundájához simította az arcát. Kissé túlságosan is
könnyed hangon hozzátette: – Egyébként azt hiszem, az apám jelenlegi szeretője
is.
Kenneth erre azonnal éber lett. Látva az arckifejezését, Rebecca hűvösen
megkérdezte: – Megbotránkoztattam, kapitány úr?
Kenneth gyorsan összeszedte magát. – Talán csak túl sokáig voltam távol
Angliától. Amikor elmentem, még illetlenségnek tartották, hogy egy ifjú hölgy
ilyesmiről beszéljen.
Rebecca némi öngúnnyal elmosolyodott. – De én nem vagyok fiatal, és hölgy
sem. Évek óta hivatalosan is tönkre van téve a jó hírem. A művészvilág eléggé
nem konvencionális ahhoz, hogy elfogadjanak, ha másért nem, mert Sir Anthony
lánya vagyok, de egy tiszteletreméltó szalonba soha nem léphetnék be.
Kenneth tudta, hogy amit válaszol, kritikus fontosságú lehet a további
viszonyukra nézve. – Erősebb vagy gyengébb lett attól, ami történt?
Rebeccát mintha meglepte volna a kérdés, aztán elgondolkozott. – Azt hiszem,
erősebb. Nem is tudtam, mennyit jelent a jó hírem, míg oda nem veszett, de
bizonyos értelemben meglehetősen felszabadítónak találom ezt a helyzetet.
Kenneth bólintott, és visszaült a székre. – Nem a győzelmeink alakítanak
bennünket, hanem a kudarcaink.
Rebecca simogató keze megtorpant a macska hátán, és Kennethre nézett. –
Érdekesen gondolkozik.
– Ezt már mások is mondták – felelte szárazon Kenneth. – Általában nem
bóknak szánták.
Rebecca elmosolyodott, amitől hirtelen eleven és csinos lett az arca. –
Részemről ez bók, kapitány úr. – Felállt, és a nyaka köré tekerte a macskát, mint
egy prémgallért. – A vacsoránál találkozunk. A ház egyik megszeghetetlen
törvénye, hogy mindenki együtt vacsorázik. – A tekintete Lady Seaton portréjára
esett. – Az anyám tudta, hogy az apám és én gyakran belefeledkezünk a
munkánkba, úgyhogy ragaszkodott hozzá, hogy naponta legalább egy étkezés
erejéig viselkedjünk úgy, mint a civilizált emberek.
– Maga nagyon hasonlít rá – jegyezte meg Kenneth.
– Nem igazán. A hajunk ugyanolyan színű, de ő sokkal magasabb volt,
majdnem, mint az apám. – Rebecca elfordult a képtől és magához szorította a
macskát. – És persze az anyám gyönyörű volt.
Kenneth fontolgatta, hogy azt mondja, Rebecca is gyönyörű, de nem akarta,
hogy a lány azt higgye, hízelegni próbál. Ám ahogy elnézte a lemenő nap
fényében selymesen csillogó haját, látta, hogy nagyon is szép annak, akinek van
hozzá szeme. Igyekezett a hivatalos dolgokra terelni a gondolatait. – Lady Seaton
tényleg ilyen elbűvölő volt, mint ezen a portrén?
– Amikor boldog volt, az egész ház ragyogott. És ha szomorú volt… – Rebecca
kicsit habozott –, azt mindnyájan megéreztük.
– Voltak rossz hangulatai?
Rebecca arca kemény lett, és elindult az ajtó felé. – Kinek nincsenek néha?
Kenneth érezte, hogy valami fájdalmasra tapintott. Egy pillanatig
gondolkozott, hogyan hozhatná helyre a hibát. Kénytelen-kelletlen rájött, hogy ha
el akarja nyerni Rebecca bizalmát, neki is el kell árulnia egy-két dolgot
önmagáról. Halkan azt mondta: – Az én anyám akkor halt meg, amikor tizenhat
éves voltam. Soha semmi nem okozott ilyen fájdalmat.
Rebecca hallgatott, és nagyot nyelt. – Igen, betölthetetlen űrt hagy az ember
életében. – Egy pillanatra lehunyta a szemét. –Hogyan halt meg az édesanyja?
– Lassan és fájdalmasan, egy szörnyű betegségben. – Kennethbe élesen
belévillant annak a szörnyű évnek az emléke. Rendezgetni kezdte az íróasztalon a
papírokat. – Sok bátor embert láttam a csatatéren, de egyik sem volt olyan bátor,
mint ahogy ő szembeszállt a halállal.
Kenneth külsőleg ugyan az apjára hasonlított, de temperamentumát tekintve
nagyon is Elizabeth Wilding fia volt. Egyik első emléke az volt, hogy az anyja
hosszú, kecses ujjai szorítják az ő kis kezét, és vezetgetik a papíron, hogy leírja a
saját nevét. Tőle tanult rajzolni, és azt, hogyan lássa maga körül a világot.
Bár nyers modorú férje szerette a maga módján, nem tudott megbirkózni a
betegségével és lassú haldoklásával. Csak a fiához fordulhatott vigaszért és
támogatásért. Kenneth kénytelen volt felnőtté válni abban az esztendőben, ő és a
húga összetartottak a bánatukban, és a köteléket az sem tépte el, hogy annyi éven
át nem találkoztak utána.
A macska halkan elnyávogta magát, kizökkentve Kennethet a gondolataiból. A
keze a papírokon pihent az íróasztalon. Zavartan felnézett, és látta, hogy Rebecca
együtt érző tekintettel figyeli.
Kenneth gyorsan felállt. – Az édesapja elmondta, mi a dolgom a naplóval. A
régebbieket itt tartják a dolgozószobában? Gondoltam, segítene, ha átfutnám az
utóbbi évek feljegyzéseit.
– Ezt az apámtól kell megkérdeznie. Nem tudom, hol tartja őket. Akkor a
vacsoránál látjuk egymást, kapitány úr. – Rebecca elfordult és kiment.
Kenneth utánanézett. Már tudta, hogy az első megérzése nagyon pontos volt:
ezzel a nővel baj lesz.

Rebecca a macskát cirógatta, hogy megnyugtassa magát, miközben lesétált a

konyhába. Felzaklató volt az anyjáról beszélni, és a szomorúság, ami Wilding
kapitányból áradt, amikor a saját anyjáról mesélt, az ő bánatát is felkavarta. De az
érzékenysége meglepően új oldalát tárta fel a jellemének. Egy pillanatra a zord
katona mögül előbukkant a kisfiú, aki egykor volt.
Furcsa rejtvény volt ez az ember. Az első benyomása az volt róla, hogy
keménység és intelligencia árad belőle. Ezek valóban részei voltak a jellemének,
de emellett toleráns és meglepően filozofikus hajlamú is volt. Szándékosan
beszélt előtte a rossz hírnevéről, hogy lássa, hogyan reagál. Becsületére legyen
mondva, nem mutatott megdöbbenést, és nem vetett rá buja pillantásokat.
Miután megetette a macskát, határozott léptekkel felment a műtermébe. Volt
még félórája vacsora előtt, elég idő, hogy megpróbálkozzon még egy-két vázlattal
a kapitányról.
 6. fejezet

Ahogy korábban megbeszélték, Kenneth meglátogatta Lord Bowdent, hogy

beszámoljon a Seaton-házban töltött első hetéről. Amikor megérkezett, azonnal
bevezették Bowden dolgozószobájába. Amint belépett, Bowden lerakta a kezéből
az újságot, és intett, hogy foglaljon helyet. – Üdvözlöm, Lord Kimball. Van
valami jelentenivalója?
Kenneth szemügyre vette a férfi arcát. Miután találkozott Sir Anthonyval is,
már látta, milyen erősen hasonlítanak egymásra. Ugyanaz a vékony alkat, közepes
magasság, ugyanolyan kőből faragott vonások. De Sir Anthonyt a vitalitása és
néha elragadó modora sokkal fiatalabbnak mutatta, mintha nem csak két év lett
volna közöttük. – Sajnos nem haladtam előre úgy, mint terveztem – mondta
Kenneth, és leült. – úgy néz ki, hosszúra fog nyúlni a nyomozás.
Röviden elmondta, hogy nincsenek a házban olyan cselédek, akik régóta ott
szolgálnának, és akiktől megtudhatott volna egyet-mást, és hogy mennyi idejét
felemésztette, hogy elvégezze az előző titkár után ottmaradt felhalmozódott
munkát. Aztán elmondta, milyen tervei vannak. Végül hozzátette: – Sir Anthony
részletes naplót vezet, amiből sok minden kiderülhet a minket érdeklő időszakról.
Sajnos, mint megtudtam, az a kötet a nyaralóban maradt tavaly nyáron, a nagy
kavarodásban Lady Seaton halála után. Csak akkor juthatok hozzá, ha az idén
nyáron még mindig Sir Anthony szolgálatában állok, és megint leutazik vidékre.
De amilyen bonyolultnak látszik az ügy, könnyen lehet, hogy elhúzódik addig.
Bowden összeráncolt homlokkal hallgatta. – Azt reméltem, korábban jut
valami eredményre.
– Azért van bizonyos haladás, ha nem is olyan nyilvánvaló. Lassanként
megismerem Sir Anthony barátait. Nemsokára elkezdhetek kérdezősködni tőlük.
És azt tervezem, beszélek az előző titkárral, Tom Morleyval is.
– Ez könnyű lesz. – Bowden az íróasztal fiókjába nyúlt, elővett egy tollat és
felírt egy nevet meg egy címet. – Morley most egy parlamenti képviselő
barátomnál titkár.
Kenneth egy bólintással átvette a cédulát. – Ezt ön intézte el? Sejtettem, hogy
nem véletlen, hogy Sir Anthony házában pont most üresedett meg a titkári állás.
– Megtudtam, hogy Morleynak politikai ambíciói vannak. Nem volt nehéz
elintézni, hogy felajánljanak neki egy olyan posztot, amely megfelel ezeknek a
törekvéseknek. – Bowden hátradőlt a székében, és összekulcsolta az ujjait. –
Belátom, hogy nem volt még elég ideje, hogy bármi bizonyítékot szerezzen, de
mik az eddigi benyomásai?
Kenneth egy pillanatig hallgatott, míg rendbe szedte a gondolatait. – Lady
Seaton halála olyan, mint egy nyílt seb, amiről soha senki nem beszél. Sir
Anthony egyetlenegyszer sem említette a feleségét, de néha rajtakapom, hogy a
portréját bámulja, amely a dolgozószobájában függ. A lánya alig bír beszélni a
haláláról. Bárcsak olvasni tudnék a gondolataikban, de nem tudok. –Kenneth
kérdő pillantást vetett Bowdenre. – Lady Claxton az, akiről azt pletykálták, hogy
Sir Anthony szeretője, akit el akar venni? Az biztos, hogy nagyon jóban vannak,
de nem látszik komolynak a dolog.
– Lavinia Claxton? – horkant fel Bowden. – Hát, ez várható volt. Elég
bőkezűen osztogatja a kegyeit. Nem, valaki más volt az, akinek a kedvéért
Anthony megölte Helent, de nem sikerült kiderítenem, hogy kicsoda. A maga
módján Anthony nagyon diszkrét tud lenni.
Kenneth összevont szemöldökkel gondolkozott. Ha Sir Anthony annyira
szeretett egy másik nőt, hogy ölni tudott a kedvéért, akkor elég furcsa, hogy most
Laviniával van, és nem azzal a nővel. Vajon mi vethetett véget a kapcsolatuknak,
ha egyáltalán létezett az a titokzatos nő? Kenneth úgy érezte magát, mintha
árnyékok között tapogatózna.
Bowden váratlanul megszólalt: – És milyen az unokahúgom?
Kenneth furcsa vonakodást érzett, hogy Rebeccáról beszéljen. – Alig
találkozom Miss Seatonnel, legfeljebb a vacsoránál. Meglehetősen csendes, és
minden idejét a műtermében tölti. Tudta, hogy nagyon tehetséges festő?
Bowden felvonta a szemöldökét. – Fogalmam sem volt róla. Talán ez
megmagyarázza az erkölcstelenségét. A művészek hajlamosak úgy érezni, hogy
az isteni és emberi törvények rájuk nem vonatkoznak.
Kenneth alig tudta visszafogni a dühét. – Miss Seaton talán elkövetett egy
ostoba hibát nagyon fiatalon, de nem hallottam semmi pletykát arról, hogy azóta
ne lenne kifogástalan a viselkedése.
– Próbálkozzon csak – mondta hidegen Bowden. – Biztos vagyok benne, hogy
terjengenek ilyen pletykák. Remélem, a következő alkalommal már több dologról
tud beszámolni.
Kenneth nem örült, hogy így sürgetik. – Nem szerencsés ragaszkodnia hozzá,
hogy hetente jelentsek. Így csak bosszantani fogja, hogy látszólag nem haladok, és
nekem se kellemes, ha azt érzem, állandóan szemmel tart.
Bowden arca elfelhősödött. Hosszú csönd után kelletlenül azt mondta: – Talán
igaza van, de ahhoz ragaszkodom, hogy legalább havonta egyszer találkozzunk.
– Helyes, de a jövőbeli találkozók ne itt legyenek. Alig egy mérföldre vagyunk
Sir Anthony házától. Ha esetleg a fülébe jut, hogy valaki látott belépni ide, öt
perccel később az utcán találom magam. Ugyanebből az okból kifolyólag ne írjon
nekem a Seaton-házba, hacsak nem valami vészhelyzetről van szó. – Kenneth
átadott Bowdennek egy papírt, egy címmel. – A személyes leveleimnek ezt a
postacímet használom. Néhány naponta benézek ide, és elviszem a leveleimet.
Bowden elrakta a papírt egy fiókba. – Most, hogy berendezkedett, remélem,
már gyorsabban fog haladni.
– Talán, de én azt gyanítom, hosszabb ideig fog húzódni, mint ahogy annak
bármelyikünk is örülne. – Kenneth felállt. – Nem kell kikísérni, kitalálok. Ég
önnel, Lord Bowden.
Kilépett a dolgozószobából, aztán megtorpant a félhomályos hallban. A
komornyik épp ajtót nyitott, és bebocsátott egy alacsony, kecses, ezüstös hajú nőt.
Abból, ahogy a komornyik üdvözölte, nyilvánvaló volt, hogy a ház úrnője. Tehát
Bowden mégis megnősült, ha másért nem, hogy ne gyűlölt öccse örökölje a címet.
Miközben Lady Bowden a lépcső felé indult, észrevette Kennethet, és
szórakozottan odabiccentett. Kenneth eltűnődött, milyen házasság lehet ez,
amikor Bowden még mindig az egykori menyasszonyát siratja.
Visszafelé úton a Seaton-házba arra gondolt, hogy a titkári állása
tulajdonképpen egész élvezetesnek bizonyult. Sir Anthonyt és Rebeccát úgy
lefoglalta a festés, hogy nem nagyon ellenőrizték a munkáját addig, míg elvégezte
a feladatait. Sir Anthony barátai elfogadták az új titkárt, és könnyedén és
szabadon beszéltek a jelenlétében. Máris megtudott így egy-két hasznos dolgot.
A szolgák előtt már kicsit nehezebb volt tekintélyt szerezni, de minden szépen
elrendeződött, miután elbocsátotta a lusta szobalányt és felvett egy komornyikot,
egy Minton nevű, a dolgát nagyon jól értő embert. A háztartásban nemsokára
olajozottan ment minden.
Ritka szabad pillanataiban Kenneth megcsodálhatta a házban felhalmozott
nagyszerű remekműveket. A legnagyobb bánata az volt, hogy Rebeccával olyan
keveset találkozhat. Az első napi beszélgetésük után azt hitte, könnyű lesz
elnyerni a bizalmát, és többet megtudni az anyja haláláról, de ahogy Bowdennek
is elmondta, szinte alig látta a lányt, csak vacsoránál, ahol többnyire vendégek is
voltak jelen, ami lehetetlenné tette a komolyabb beszélgetést. Rebecca halkan
elfogyasztotta a vacsoráját, aztán elnézést kért és visszavonult, a szalonban már
nem csatlakozott a társasághoz.
Kenneth egyszer-kétszer eltöprengett, hogy szándékosan kerüli-e őt, de ez nem
tűnt valószínűnek. Egyszerűen csak nem érdekelte a társalgás. Elfogadta az új
titkárt mint a ház részét, és nem szentelt neki több figyelmet, mint egy
bútordarabnak. Ha beszélni akart vele, valami ürügyet kellett találnia.
A legnagyobb baj az volt, hogy nemcsak a küldetése végett szerette volna
gyakrabban látni. Szeretett volna többet megtudni a tehetségéről, az éles nyelvéről
és a rejtett érzékiségéről. Ettől, hogy így vonzódott hozzá, csak még utálatosabb
lett a csalás, amire kényszerült. Ha Sir Anthonyt végül megvádolják
gyilkossággal, Rebecca meg fogja tudni, hogy Kenneth milyen okból került a
házukba. Nem szívesen gondolt rá, hogy mit fog szólni hozzá.
Útközben elhaladt a postahivatal mellett, ahová a leveleit küldette. Egy kis
papírárubolt része volt, így könnyen találhatott ürügyet, hogy betérjen. Várt is rá
egy levél a húgától. Beth azonnal válaszolhatott, ahogy megkapta az ő rövid
levélkéjét. Feltörte a pecsétet, és elolvasta a sűrűn teleírt egyetlen oldalt.

Kedves Kenneth!
Örülök, hogy jól haladsz a munkáddal. A dolgok itt meglepően jól alakulnak,
hála barátodnak, Davidson hadnagynak. Eleinte tényleg elég zárkózott volt, de
azóta sokat javult a kedve. A humorérzéke igazán remek. Olivia és én nagyon
megkedveltük.
A sérült bal karja miatt én sem érzem olyan zavarban magam mellette, ahogy a
legtöbb idegennel. Reggelente együtt szoktunk kilovagolni. Sok ötlete van, hogyan
lehetne javítani a terméshozamokon anélkül, hogy túl sok pénzt kéne befektetni. A
bérlőkre és a parasztokra is nagy hatást tett józan gondolkodásmódja. Sutterton
egészen más hely most, mint amikor a régi intéző irányította.

Beth elmesélte, milyen javaslatai vannak Davidsonnak a birtokkal

kapcsolatban, ami mind azt bizonyította, hogy a barátja valóban jobban ért a
gazdálkodáshoz, mint Kenneth. Ha Suttertont megmentik, remélte, Jack ott marad
majd véglegesen intézőnek.
Összehajtogatta a levelet, és a kabátja zsebébe dugta. Beth lelkes hangja kicsit
enyhített a bűntudatán, amiért otthagyta egyedül. De a jókedve hamar elpárolgott,
miután kilépett a papírboltból. Még az a tudat sem csökkentette az undorát amiatt,
amit csinál, hogy Beth és Sutterton kedvéért teszi.

Ahogy Rebecca belépett a műterembe, azonnal látta, hogy az apja robbanás

határán áll. Az előkelő társaság tagjai csak úgy ismerték Sir Anthonyt, mint aki
közülük való, kifogástalanul jól öltözött és szellemes arisztokrata, akinek
mellesleg van tehetsége a festészethez. Csak a legközelebbi barátai ismerték a
vadul fegyelmezetlen, heves természetű művészt, aki a felszín alatt élt benne.
Rebecca kislánykorában egyszer csinált egy rajzot, amin füstölgő vulkánként
ábrázolta az apját. Sir Anthony nevetett, megadóan beismerve a gyöngeségét,
amikor megmutatta neki. Ha problémákkal találta szembe magát valami olyan
ügyben, amit nagyon a szívén viselt, a vulkán mindig kirobbant. Rebecca ilyenkor
lehetőleg próbálta elkerülni.
Az öltözékének állapota mindig jól jelezte a hangulatát. Többnyire olyan
elegáns volt, mintha skatulyából húzták volna ki, de most a kabátja földre dobva,
az ingujja feltűrve, őszülő haja kócos – mind egyértelműen arra utalt, hogy
Rebecca jobban teszi, ha elillan, még mielőtt az apja észrevenné.
De már túl késő volt. Sir Anthony lerakta a palettát meg az ecsetet, és
felcsattant: – Hol a pokolban van Wilding?
Rebecca megadóan belépett a műterembe. – Azt hiszem, reggel elment
valahová. – Nem mintha látta volna elmenni a kapitányt, de valahogy megérezte,
hogy más a ház. Ha ő is otthon volt, minden megtelt energiával.
Sir Anthony rámeredt a festőállványra támasztott hatalmas vászonra. – Mi a
nyavalya baj van ezzel az átkozott képpel?
Habár Rebecca végigkísérte a festmény alakulását a vázlatoktól a majdnem
kész olajváltozatig, kötelességtudóan odament, és ismét megnézte. Az utolsó volt
a Waterloo-sorozatból, Wellington hercegét ábrázolta lóháton. A herceg a lábát a
kengyelbe támasztva felemelkedett, és a kalapját lengetve jelt adott a seregének a
franciák elleni támadásra. A heroikus alak uralta a vásznat, a háttérben a katonák
tömege.
Jó kép volt, mindazonáltal Rebecca megértette, hogy az apja nem elégedett
vele. Valami megfoghatatlan módon hiányzott belőle a lélek, de nem tudta volna
megmondani, hogyan lehetne segíteni rajta.
Mivel az apja valami választ várt, tétován azt mondta: – Tulajdonképpen nincs
vele semmi baj. Nagyon hasonlít Wellingtonra, és a csatamező is meggyőző és
hiteles. A karjának lendülete nagyon dinamikus.
– Persze, a hasonlóság és kompozíció jó, ahogy az én képeimen mindig –
mondta bosszúsan Sir Anthony. – De nem nagy festmény, egyszerűen csak jó. –
Összevont szemöldökkel megint a vászonra fordította a tekintetét. – Talán
Wilding meg tudná mondani, mi hiányzik. Végül is ő ott volt Waterloonál. – A
hangja ingerült lett. – Miért nincs itt?!
– Biztosan nemsokára megjön. – Rebecca megragadta az ürügyet a távozásra,
és hozzátette: – Szólok a komornyiknak, hogy küldje fel a kapitányt, ahogy
megérkezett.
De mielőtt elindulhatott volna az ajtó felé, az hirtelen kitárult, és belépett
Wilding kapitány. Kék kabátja és barna térdnadrágja visszafogott volt ugyan,
mégis azonnal úgy magára vonzotta a tekinteteket, mintha skarlátvörös
egyenruhában parádézna. Odabólintott Rebeccának, és egy kis csomagot rakott le
az asztalra. – Itt vannak a festékek, amiket rendelt, Sir Anthony. Mivel ott jártam
a bolt közelében, elhoztam személyesen.
Rebecca ahelyett, hogy megragadta volna az alkalmat a távozásra, hátrább
lépett, és szemügyre vette a kapitányt. Próbálta kitalálni, mitől árad belőle ilyen
tekintély. A fizikai erő kisugárzása is része volt az összhatásnak, de csak kis része.
Intelligencia is volt benne, bátorság és egy kis vakmerőség, de ezek közül egyik
sem határozta meg igazán a személyiségének lényegét.
 Sir Anthony egyáltalán nem örült a titkára érkezésének, inkább felmordult: –
Hol járt?
– Borkereskedőkkel tárgyaltam – felelte halkan Wilding. – Ha emlékszik,
tegnap beszéltünk róla, hogy a jelenlegi szállítónk nem megfelelő. Azt hiszem,
sikerült egy jobbat találni.
– Gondolom, alaposan végig is kóstolgatta a kínálatot – jegyezte meg
szarkasztikusan Sir Anthony.
– Természetesen megkóstoltam néhányat, de nem vagyok részeg – felelte a
kapitány, aki nem hagyta felpaprikázni magát. – Sajnálom, ha a távollétem
problémát jelentett. Nem tudtam, hogy szüksége lesz rám.
Sir Anthony dühödten felkapott egy festéket tartalmazó disznóhólyagot, és
odavágta a titkárához. – Itt kellett volna lennie, amikor szükségem volt magára!
– A fenébe… – Wilding gyors mozdulattal félrelépett. A hólyag az ajtót találta
el nagy cuppanással, és szétfröccsent belőle a fehér festék a tölgyfaajtóra.
Sir Anthonynek végképp elszállt minden önuralma, és különböző tárgyakat
kezdett hajigálni. A fehér festéket követte a nápolyi sárga és a porosz kék. Egy
csomó speciális, hosszú nyelű ecset következett, majd egy karmozdulattal
mindent lesöpört a mellette álló asztalkáról, és vadul elhajította a festékkaparó
kést. Épp Rebecca mellett süvített el, hajszálnyival a válla fölött, aztán a falnak
ütközött.
A leány reszketve a kanapé mögé húzódott. A kapitány hirtelen odarohant, és
egyetlen erős mozdulattal elkapta Sir Anthony csuklóját. – Feldúlhatja az egész
műtermet, ha olyan kedve van – mondta vészjóslóan halk hangon –, de ne egy
hölgy jelenlétében.
Sir Anthony megpróbálta kitépni a csuklóját a szorításából. –Nem egy hölgy,
csak a lányom!
A kapitány ujjai még erősebben szorították. – Eggyel több ok, hogy uralkodjon
magán.
Egy pillanatig a két férfi mozdulatlanul nézett farkasszemet. Sir Anthony
csakúgy füstölgött a dühtől, de tehetetlen volt a kapitány erejével szemben.
Rebecca előtt egy pillanatra felvillant egy kép: egy hatalmas hegy, amit hiába
csapkodnak a villámok.
Sir Anthony bal karja megrándult, és egy ijesztő pillanatig azt hitte, meg fogja
ütni a kapitányt. Aztán a szokásos hirtelen hangulatváltozással, egyszer csak
leengedte a karját.
– Igaza volt, a pokolba is. – Vetett egy pillantást Rebeccára. – Soha nem
ütöttelek meg, nem igaz?
– Csak kiloccsantott festékkel találtál el – felelte Rebecca, igyekezve
könnyedre venni a hangját. – Rémesen rosszul célzol.
A kapitány elengedte Sir Anthonyt, de az arca szigorú maradt, és a szeme
csakúgy szikrázott. – Gyakran vannak ilyen dühkitörései, Sir Anthony?
– Nem mondhatnám, hogy gyakran, de előfordul. – Sir Anthony
megdörzsölgette a jobb csuklóját, ahol a kapitány megszorította. – A szobában
minden bútordarabot úgy választottunk ki, hogy könnyen mosható legyen.
– Nagyszerű. Mindazonáltal szerintem illene bocsánatot kérnie a lányától.
Sir Anthony arca megmerevedett, amiért egy alkalmazott rendreutasítja. –
Rebecca nem veszi komolyan a dühkitöréseimet.
– Igazán? Akkor miért olyan sápadt, mintha beteg lenne?
 Mind a ketten ránéztek a lányra. Rebecca dermedten állt. Sir Anthony egy festő
éles szemével rögtön meglátta, milyen állapotban van. – Ennyire felzaklat, ha
dühös vagyok, Rebecca? – kérdezte kicsit meglepődve.
Rebecca majdnem hazudott, hogy könnyítsen az apja lelkiismeretén, de nem
volt képes rá, mert Wilding kapitány átható tekintete rászegeződött. – Mindig
felzaklatnak a dührohamaid – ismerte be zavartan. – Kiskoromban szörnyen
féltem, mintha vége lenne a világnak.
– Sajnálom, Rebecca, nem tudtam. Az anyád… – Hirtelen elhallgatott.
Az anyja soha nem bánta a dühkitöréseket: ő is pont ilyen robbanékony
természet volt. Rebecca viszont mindig elszaladt, és elbújt az ágy alatt, amikor a
szülei mennydörögtek, akár egyedül, akár egymással veszekedve.
Rebecca gyorsan megtörte a kínos csöndet. – Az apám nem elégedett a
képével, Wilding kapitány. Arra gondolt, talán maga tudna segíteni a
megjegyzéseivel. Ez az utolsó a Waterloo-sorozatból. Wellington maga állt
modellt hozzá.
A kapitány odafordult a képhez. Mivel Rebecca nagyon figyelte, látta, ahogy
megfeszülnek a kis izmok az arcán. Habár eleinte hidegnek és szenvtelennek
gondolta, egyre inkább kezdte észrevenni rajta a visszafojtott érzelmek apró
rezdüléseit.
– Wellington, amint jelt ad a rohamra – mormolta a kapitány. – Nagyon
felzaklató újból látni.
– Maga látta, amikor megadta a jelet? – kérdezte Rebecca.
– Igen, habár ennél azért persze jóval távolabb álltam. –Wilding szemügyre
vette a vásznat. – Sir Anthony, azt szeretné, hogy egy klasszikus idealizált portré
legyen a nagy hősről, vagy realisztikus ábrázolás a valódi csatáról?
Sir Anthony nyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán becsukta. – Wellington
nagy ember, és azt szeretném, ha a kép szemlélői látnák a nagyságát – mondta
végül. – Azt akarom, hogy örökre az elméjükbe vésődjön ez a kép. Azt akarom,
hogy az emberek kétszáz év múlva is beszéljenek Seaton Wellingtonjáról.
– Talán túlságosan is klasszikus és visszafogott a stílusa ahhoz, hogy igazán
erőteljes hatást érjen el – mondta lassan a kapitány. – A herceg és a lova olyan
elegáns, mintha egy díszszemlén vonulnának fel. Waterloo nem ilyen volt. Egy
napi heves csatározás után a katonák és a lovaik kimerültek voltak, mocskosak,
sárosak, izzadtak és lőporosak. Még amilyen távol én voltam, onnan is látszott,
milyen fáradt és feszült a herceg arca.
– Milyen volt az arckifejezése? – kérdezte Sir Anthony. Kenneth kicsit
gondolkozott, mielőtt válaszolt volna. – A nap már alacsonyan állt az égen, és a
napsugár egyenesen az arcára esett, ahogy meglóbálta a kalapját. Nem lehet
igazán leírni az arckifejezését, de ne felejtsük el, hány éven át harcolt, míg eljutott
idáig. Spanyolországban éveken át küzdött, minden esélytelenség ellenére.
Elégtelen ellátmány, az ellenfélnél jóval kisebb hadsereg… Megtörhetetlen
akaratának köszönhetően mégis majdnem elérte a győzelmet, de sokan meghaltak
a legjobb barátai közül. Látszani kellene, milyen acélos akaratú ez az ember.
– Ostobaság volt, hogy olyannak festettem le, amilyennek a műteremben láttam
– mormolta magának. Sir Anthony. – Meg kellett volna próbálnom elképzelni,
milyen volt akkor és ott, a csatatéren. – Gyors pillantást vetett a kapitányra. – Van
még valami, amit át kellene gondolnom?
Kenneth a háttérre mutatott. – A katonák olyan jól láthatók, mint egy szép
tiszta májusi napon. Ez így nem hiteles. A csatamező maga volt a pokol, mindent
beborított a sűrű fekete füst és a puskapor. Néha száz méterre is alig láttunk.
 Sir Anthony összeszűkült szemmel elgondolkozott, és a festményt szemlélte. –
Használhatnék áttetsző szürke árnyalatokat ehhez a hatáshoz. De Wellington a
kulcsfigura. Az acélossága, ezt kell kiemelni.
A kapitány Rebeccához fordult: – Milyen képekből áll a sorozat ezen és az
ebédlőben láthatón kívül?
Rebecca elővett egy mappát, és kivett belőle két rajzot. – A kész festmények
már nincsenek itt, de ezek a rajzok elég pontosak. Az elsőn a szövetséges ezredek
felvonulása látható a hegygerincen.
Wilding odament, és a lány válla fölött a rajzra pillantott. Rebecca megérezte a
testének melegét, ahogy ott állt közvetlenül a háta mögött. Ez a férfi átélte a
spanyol háború és Waterloo minden poklát, és megmenekült belőle. Csupa acélból
lehet, mint Wellington. – Maga hol állt a csata napján? – kérdezte.
Wilding odamutatott a rajzra. – Nagyjából itt, kicsit balra. A nap nagy részét
egy homokos lövészárokban töltöttem.
– Nekem ezek a katonák tetszenek a legjobban ezen képen, itt az előtérben –
mondta Rebecca, és rámutatott egy fiatal zászlós és egy őszes őrmester alakjára,
akik az ezredlobogót őrizték. Fölöttük lobogott a szélben az angol zászló, dacosan
szembeszállva a franciákkal, akik némán sorakoztak fel a völgy túlsó felén.
– Mindig a különös indít meg, nem az általános – jegyezte meg elgondolkozva
a kapitány. – Egy fiatalember, az első csatája előtt, aki azon tűnődik, elég bátor
lesz-e, hogy kiállja a próbát. És egy csatákban megöregedett veterán, aki újra meg
újra szembenézett a halállal, és azon gondolkozik, most is ilyen szerencsés lesz-e.
Mindenki, aki megnézi ezt a képet, csak arra gondolhat, ezek ketten vajon túlélik-
e a csatát.
A hangjából Rebecca megértette, hogy mindkét alak érzéseit átélhette, a
karrierjének különböző pontján. Fiatalon megvolt benne a bátorság, tapasztalt
tisztként szerencse kísérte, és csatákban kovácsolódott azzá, aki most. Furcsán
más volt, mint bárki, akit eddig ismert. Legszívesebben nekidőlt volna a hátával,
hogy magába szívhassa az erejét és határozottságát.
Kiszáradt szájjal előhúzta a második rajzot a mappából. – A második kép A
Chateau de Hougoumont ostroma.
A Festő azt a pillanatot választotta a csatából, amikor a franciák kirontottak az
udvarra, a védők pedig kétségbeesetten próbálták visszaszorítani őket. Vad, ember
ember elleni csata.
– A katonák közelképe nagyon jól kiegészíti a lovassági kép pompáját.
Rebecca egyetértően bólintott. Sir Anthony elfordult a Wellington-képtől. –
Mit gondol, jól elmondja Waterloo történetét ez a sorozat?
Rebecca nagy megkönnyebbülésére a kapitány ellépett a közeléből.
– Amennyit képekkel el lehet mondani.
– Némi fenntartást hallok a hangjában – mondta Sir Anthony. – Megfestettem a
csata kezdetét, a végét, a gyalogságot és a lovasságot. Maga szerint milyen
jeleneteket kellene még bevenni?
– Az ön helyében – mondta Wilding habozva – én még két képet festenék. A
következő az lenne, ahogy Wellington kezet fog Blücher herceggel, amikor az
angolok összetalálkoztak a porosz seregekkel La Belle Alliance közelében. A
Waterlooi kampány arról is szólt, hogy több nemzet összefogott a közös ellenség
ellen. Ha a poroszok nem érkeznek meg a nap folyamán, a győzelem nem lett
volna ilyen elsöprő.
– Hmm, érdekes felvetés – tűnődött el Sir Anthony. – És mi lenne az utolsó
kép?
 – Mutassa meg, mi volt a győzelem ára – mondta a kapitány. – A kimerült,
sebesült katonákat, ahogy szinte élettelenül alszanak a tábortűz körül. A háttérben
a sötétséget, a szerteheverő holttesteket, a törött és eldobált fegyvereket. Mutassa
meg, ahogy a csata minden áldozata egymás mellett hever, a halál nagy
demokráciájában.
Hosszú csönd lett, aztán Rebecca halkan megszólalt: – Nagyon megragadóan
tud bánni a szavakkal, kapitány úr.
– És jó szeme van a képekhez – tette hozzá Sir Anthony. – Mindenképp
megfontolom a javaslatait.
Az ezt követő csöndben Rebeccán valami vágyakozás söpört végig, a
legerősebb érzés, amit hónapok óta érzett. Úgy érezte, muszáj megszereznie ezt
férfit, az esszenciáját, azt a valamit, ami benne rejlik, hogy örökké az övé legyen.
Az illendőséggel mit sem törődve odasétált hozzá, megérintette az arcát, az ujja
hegyét végighúzva a forradáson. Egyszerre volt sima és érdes a tapintása. –
Megadom magam, kapitány úr – mondta rekedten. – Attól tartok, nem tudok
tovább ellenállni a vágynak, hogy lefessem.

7. fejezet

Rebecca szavai és a könnyed, érzéki érintés annyira meglepték Kennethet,

hogy csak annyit tudott kinyögni: – Tessék?
– Amióta megismertem, arra vágytam, hogy lefessem. –Rebecca egy lépést
hátrább lépett. – Maga ellenállhatatlan.
A legtöbb nő szájából kihívóak lettek volna ezek a szavak, de Rebecca Seaton
inkább olyan volt, mint egy jó háziasszony, amikor szemügyre vesz egy csirkét, és
úgy dönt, jó lesz vasárnapi ebédnek. Kenneth szárazon azt felelte: – Most érezzem
magam megtisztelve, vagy ijedjek meg?
– Ó, jobb, ha megijed. – Rebecca az apjára pillantott. – Nem bánod, ha egy-két
napon át egy órára kölcsönveszem a kapitányt?
Sir Anthony elmosolyodott. – Tökéletesen megértelek. Ami azt illeti, én is
kísértést érzek, hogy átfessem az őrmestert, hogy Kennethre hasonlítson. Azt
mondják, a katonák szemében meglátszik, hány csatában vettek részt. Minden,
amit mondani akartam arról az őrmesterről, benne van Kenneth arcában. De
legyen a tiéd előbb, ha ő beleegyezik.
– Beleegyezik, kapitány úr? – kérdezte Rebecca. Kenneth kényelmetlenül
feszengett apa és lánya egyformán vizsgálódó tekintete kereszttüzében. Ezek a
nyavalyás festők túl sokat meglátnak… Viszont szívesen töltött volna több időt
Rebeccával, és ez a lehetőség túl jó volt, hogy ne kapjon rajta. – A kívánsága
parancs a számomra, Miss Seaton – felelte.
– Akkor jöjjön velem a műtermembe.
– Még adjon nekem pár percet. – Kenneth körbemutatott a rendetlen
műtermen. – Először szólnom kell egy szobalánynak, hogy rakjon rendet, és
tisztítsa le a festékfoltokat a szőnyegről és a bútorokról.
– Azt is mondja meg neki, hogy csendben dolgozzon – rendelkezett Sir
Anthony. Papírt és ceruzát fogott, leült, és rövid, gyors vonásokkal egy vázlatot
kezdett rajzolgatni.
 Kenneth kinyitotta az ajtót Rebecca előtt. Ahogy elhaladt mellette, észrevette,
hogy a kontya kezdett kibomlani. A selymes vöröses szálak nem tűrték a hajtűk
fegyelmét. A kócossága olyan hatást keltett, mintha épp az ágyból kelt volna fel.
Mióta megérkezett a Seaton-házba, vagy századszor kellett emlékeztetnie
magát, hogy koncentráljon a feladatára. Gyorsan a konyhába ment, és felküldte
Betsyt, a legrendesebb szobalányt Sir Anthony műtermébe. Aztán pedig felment
Rebecca szentélyébe.
Bekopogott, és amikor a lány kiszólt, belépett. Kenneth érdeklődéssel nézett
körül. Míg Sir Anthony műterme olyan eleganciát árasztott, mint egy szalon,
Rebecca szobájának fehérre meszelt falai voltak, a padlástér miatt ferde
mennyezete, és olyan rusztikusan egyszerű berendezése, mint egy tanyasi ház
konyhája. Az ablakok, amelyek az utcára nyíltak, szokásos méretűek voltak, de a
ház hátsó frontjára nyíló hatalmas ablakok lágy, egyenletes északi fényt engedtek
be. Festőnek való megvilágítás.
És mindenhol festmények. Képek lógtak felakasztva, a földön a falnak
támasztva még bekeretezetten vásznak álltak. A színek és formák áradata egészen
elkápráztatta.
Rebecca egy nagy karosszékben üldögélt, a lábát felhúzva, az ölében
vázlatfüzettel, a kezében ceruzával. – Helyezze magát kényelembe, kapitány úr.
Ma csak egy-két tanulmányt csinálok. El kell döntenem, hogy lenne a legjobb a
portré.
– Ha mindennap együtt leszünk, jobb lenne, ha Kennethnek szólítana.
Rebecca egy pillanatra elmosolyodott. – Akkor maga hívjon Rebeccának. –
Barna szeme zöldesen villant, amitől macskaszerűvé lett átható tekintete.
– Soha nem ültem még modellt. Mit kell csinálnom?
– Egyelőre csak engedje el magát, és lehetőleg ne forgassa a fejét.
Miközben Rebecca ügyes keze fürgén mozgott, Kenneth a látómezejébe eső
festményeket nézegette. Rebecca stílusában is megvolt az apja klasszikus
pontossága, de lágyabb, érzelmesebb felhangokkal. Sok kép híres történelmi vagy
legendás nőalakokat ábrázolt. Így, hogy nem mozdította el a fejét, fél tucat
festményt látott, amelyek egyenrangúak voltak a földszinten függő remek
Boadicea-képpel. – Maga állított már ki a Királyi Akadémián?
– Soha – felelte Rebecca anélkül, hogy felnézett volna.
– Szerintem be kellene nyújtania a munkáit elbírálásra. –Kenneth tekintete egy
Juditot és Holofernészt ábrázoló képre esett. – Mutassa meg nekik, mire képes egy
nő.
– Nem érzem szükségét, hogy ezt bizonygassam – felelte hűvösen Rebecca.
Egy időre csönd lett, csak a ceruza halk kaparászása hallatszott. Miután
megcsodálta a képeket, Kenneth tekintete Rebeccára fordult. A csuklója vékony
volt, majdnem törékeny, mégis erő volt a hosszú, finom ujjakban. Féloldalasan ült
a széken, amitől muszlinruhájának szoknyája jó pár centivel felhúzódott a bokája
fölé. Ugyanolyan karcsú és formás volt, mint a csuklója.
Habár Rebecca nem volt olyan telt, mint Maria, ugyanolyan érzéki és vonzó
volt. Ahányszor a vázlatfüzet fölé hajolt, Kenneth izgató pillantást vethetett a
tarkójára. A bőre majdnem áttetszően fehérnek hatott a vöröses hajfürtök mellett.
Eltűnődött, hogy reagálna, ha megcsókolná a nyakát. Valószínűleg csak rászólna,
hogy üljön rendesen, míg befejezi a rajzot.
A szobában valahogy melegebb volt, mint amit a kis tűz adott. Az sem segített,
ha megpróbálta elfordítani a tekintetét a lányról, akkor is úgy érezte testi
jelenlétét, mintha legalábbis az ölében ülne. A lenolaj és a szén füstjének szaga
mellett érzett valami könnyű virágillatot is. Rózsavíz, gondolta. Könnyedén illanó
és nőies, mint maga a lány.
Milyen lehet, ha nincs rajta semmi, csak rózsavíz és a csillogó vöröses
hajsátor? A szívverése felgyorsult, és a homlokán gyöngyözni kezdett az izzadság.
A fenébe is! Nincs hozzászokva a semmittevéshez, az a baj. Nem csoda, hogy a
képzelete így csapong. Az is súlyosbította a helyzetet, hogy hónapok óta nem volt
nővel. A párizsi könnyűvérű nőket olyannak találta, mint a francia süteményeket.–
édesen élvezetes és könnyen felejthető. Rebecca Seaton egészen más falat lenne.
Tudta, hogy valamivel el kell terelnie a figyelmét, mielőtt felrobban, és
megjegyezte: – Sir Anthony elég ijesztő látvány, ha dührohama van. Nem
csodálom, hogy meg szokott ijedni tőle.
– Nem ijedtem meg – mondta Rebecca enyhe meglepetéssel a hangjában. – Az
apám soha nem ártana senkinek. Csak kicsit ordibál és dobálózik.
Megható volt, hogy így megbízik az apjában, de Sir Anthony kitörése
Kennethet nagyon is meggyőzte arról, hogy a festő képes lenne súlyosan
bántalmazni valakit. Mi van, ha Helen Seaton a szemébe mondta, hogy tud a
szeretőjéről, és a festő ugyanilyen dührohammal válaszolt? Vajon milyen nő
lehetett Helen?
Úgy tűnt, itt a remek alkalom, hogy többet megtudjon róla. –Az édesanyja
hogy viselte, hogy őrült művészekkel van körülvéve?
– Imádta. – Rebecca nem nézett fel, csak kitépett egy lapot a vázlatfüzetből, és
félrerakta, aztán a következő lapon folytatta a rajzolást. – A barátaink a londoni
művészvilág királynőjének tartották. A városban minden szegény művész tudta,
hogy rá lehet számítani, mindig odadug nekik pár fontot, hogy éhen ne haljanak.
– És visszafizették neki?
– Néha. – Rebecca merengve elmosolyodott. – Voltak festők, akik a képeikkel
fizettek. Többnyire rossz képekkel, mivel az elsőrangú festőknek azért ritkábban
van szükségük kölcsönre.
– Ez magyarázatot ad a rémes tájképre, amely a szobámban függ. Nyilván
próbálta eldugni őket.
– Ez elég valószínű – bólintott Rebecca. – Ha nagyon bántja a szemét,
kereshetünk valami jobbat. Van a házban bőven festmény, az biztos.
– Kölcsönadná a maga egyik képét? – Kenneth körbehordozta a tekintetét
azokon, amiket innen látott. – Talán ezt a pompás képet, velem szemben. Diána, a
vadász, ha nem tévedek. – Az istennő mozdulatlanul állt, a kezét egy íjon
nyugtatta, amely olyan magas volt, mint ő, az arcán elgondolkozó kifejezés. Egy
kicsit Rebeccára emlékeztette.
– Ha tetszik. – A lány újabb oldalra lapozott a füzetben. –Van egy keretem is,
ami remekül fog illeni hozzá.
– Mielőtt folytatná, nem bánná, ha tartunk egy kis szünetet? Nem vagyok
hozzászokva, hogy ilyen sokáig egy helyben üljek.
– Ó, persze, ne haragudjon. – Rebecca bűnbánóan elmosolyodott. – Amikor
dolgozom, mindig megfeledkezem róla, hogy szalad az idő. Nem kér egy kis teát?
Többnyire ilyenkor szoktam inni egyet.
– Nagyon hálás lennék érte. – Kenneth felállt, és nagyot nyújtózkodott, hogy
kilazítsa megmerevedett vállát.
Rebecca is felállt, odament a kandallóhoz, és kecses mozdulattal lehajolva egy
teáskannát tett a tűz fölé. – Legyen hálás, amiért nekem ül modellt, és nem az
apámnak. Ő még nálam is könyörtelenebb. – Szemügyre vette a férfit, olyan
tekintettel, amely mintha a veséjéig hatolt volna. – Az apámnak igaza volt: maga
nagyszerű lenne a félelmet nem ismerő őrmesternek a csata előtti képre.
– Nem csoda, ha úgy nézek ki, éveken át őrmester voltam.
– Őrmester, maga? – meredt rá Rebecca.
– Tizennyolc éves koromban csaptam fel katonának, és legalulról kezdtem, de
aztán később előléptettek.
– Nyilván a harcban mutatott feltűnő bátorságáért.
– Részben, de egy kis szerencse is kellett hozzá. Az embernek olyankor kell
bátornak lenni, amikor a közelben van egy tiszt, aki később felterjesztheti.
– Maga csupa meglepetés, kapitány úr. A beszédmodorából azt gondoltam… –
Rebecca zavartan elhallgatott.
– Azt gondolta, nemesi származású vagyok.
Rebecca elfordította a tekintetét. – Elnézést. Nyilván úriember, és így még
dicséretesebb, hogy megszerezte mindazt, amit általában a születés véletlene
nyújt.
Kenneth vállat vont. – Ami azt illeti, jó családban születtem, de megromlott a
viszonyom az apámmal, és nem volt pénzem, hogy tiszti rangot vásároljak
magamnak. Nem maradt más, jelentkeztem közkatonának.
– És mi miatt romlott meg a viszonyuk?
Kenneth kicsit kényelmetlenül érezte magát. Elkezdett fel-alá járkálni a
padlásszobában, a közepén maradva, hogy ne üsse be fejét a ferde mennyezetbe.
Úgy volt, hogy ő fogja faggatni Rebeccát, hogy fordult meg a helyzet? – Egy
évvel az anyám halála után az apám elvett egy tizenhét éves lányt. Nem jöttünk ki
túl jól.
– Nehéz lett volna elfogadni ilyen hamar az anyja halála után – mondta
Rebecca együtt érző hangon. – Ráadásul egy magával egykorú lány, ez roppant
illetlennek tűnhetett.
Még annál is sokkal rosszabb volt. Egy pillanatra feltolult benne minden düh és
megvetés. Kenneth elfojtotta az érzéseket, és emlékeztette magát, hogy azért ő
sem teljesen vétlen mindabban, amit történt. – Ráadásul a lány nem volt igazán
szimpatikus. Az apám azonban halálosan beleszeretett. Nem maradhattam ott
abban a házban. – Másra fordítva a beszélgetést, megkérdezte: – Mit gondol, a
maga apja újra fog házasodni? És maga mit érezne, ha megtenné?
Rebecca meglepettnek látszott, mintha még nem gondolkozott volna ezen. – Az
attól függ, kit vesz el – mondta nem túl lelkesen. – Majd meglátjuk.
– Lavinia abban reménykedik, hogy ő lesz a következő Lady Seaton?
Rebecca kivett egy doboz teát egy kis szekrényből. – Nem hiszem. A léha
külső mögött ő valójában nagyon kedves, de szerintem túlságosan is élvezi az
özvegyi szabadságot ahhoz, hogy feladja. Az apám talán újra nősül valamikor,
szereti, ha a felesége kényezteti. – A kanna közben gőzölögni kezdett, Rebecca
levette a tűzről. – A háta mögött van egy kép Laviniáról.
Kenneth megfordult, és megkereste Lavinia portréját a falnak támasztott
bekeretezetlen vásznak között. Sokat megmutató klasszikus leplekben volt, egy
görög stílusú díványon elnyúlva, a tekintete hűvös és csábító. A nemek örök
harcában Lady Claxton egyértelműen vadász volt, és nem zsákmány. – Hadd
találgassak – mondta Kenneth. – Ez Messalina, a római császárnő, aki felvette a
versenyt Róma leghíresebb prostituáltjával.
Rebecca kuncogott. Tealeveleket rakott egy teáskannába, és ráöntötte a forró
vizet. – Lehetne, de ez Aspasia, Athén legszebb és legműveltebb kurtizánja.
Többször is lefestettem Laviniát, nagyon szeret modellkedni.
 Tehát valószínűleg nem ő lesz Sir Anthony új felesége. Ha ez igaz, ki volt a
szerető, aki esetleg Lady Seaton halála mögött állhatott? Kenneth úgy érezte,
egyelőre eleget kérdezősködött. Átsétált a hosszú padlásszoba másik végébe. Kis
ablakok nyíltak innen az utcára, és ragyogó déli fény világította meg az itt álló
egyszerű asztalt és székeket.
Ez a sarok volt Rebecca műhelye, felgöngyölt vásznak és keretek álltak
halomban a sarokban. A macska az asztalon aludt, egy képkeret, egy mozsár és
egy mozsártörő között elhelyezkedve. Résnyire nyitotta a szemét, amikor Kenneth
közeledett, aztán tovább szundikált.
Balra egy alkóvban egy súlyos bútordarab állt, amely leginkább egy bonyolult
olaszos stílusú épületre emlékeztetett. Halvány vonalak mutatták, hol rejlenek a
fiókok a faragott áloszlopok között. Kenneth végigsimított egy ívelt díszítésen,
amely kis polcokat vett körbe, ahol ecsetek és kisebb festőeszközök álltak.
Rebecca odaszólt a szoba túlsó végéből-. – Ez a tárolószekrény egy
tizenhetedik századi flamand festő részére készült, Van Veerennek hívták.
– Soha nem hallottam róla.
– Nem olyan híres. – Rebecca mindent egy tálcára rakott, ami a teázáshoz kell,
és. odavitte az asztalhoz. – Nem volt túl tehetséges, portrékat és csendéleteket
festett.
Kenneth elmosolyodott. – Zöldségek és döglött nyulak?
– Pontosan. De elég jól kereshetett vele. – Rebecca lerakta az asztalra a tálcát.
A kandúr azonnal felkelt, és odament, hogy megnézze, mi az. – Abban a
dobozban van mazsolás sütemény, ha sikerül megmenteni a macska elől.
Gyöngéden odébb tolta a kandúrt, aki lefeküdt, mint egy kőoroszlán, mohó
tekintetét a süteményre szegezve, míg Rebecca kitöltötte a teát. Átadott egy
csészével Kennethnek, aztán leült az egyik kopottas székre.
Kenneth nem számított ilyen barátságos vendéglátásra Rebeccától, de nagyon
jól állt neki a háziasszonyi szerep. Az, hogy hajlandó volt modellt ülni neki,
mintha megváltoztatta volna a kapcsolatukat, közvetlenebb lett vele.
Elégedettséget kellene éreznie, hiszen a bizalmát akarta, hogy megtudhasson tőle
dolgokat. Nagy kár, hogy a szégyenérzet elrontja az örömét.
A hadseregben mindenesetre megtanulta, hogy az olyan problémákat, amiken
nem lehet segíteni, jobb félretenni, úgyhogy akár élvezhetné is a teát. Reggeli óta
nem is evett, annyi dolga volt. Tett egy cukrot a teájába, és elhelyezkedett a másik
széken.
Csöndben eszegették a finom süteményt. Amikor Rebecca odahajolt, hogy még
töltsön teát, Kenneth azt mondta: – Ha jól látom, saját maga szabja ki a vásznait,
és keretezi a képeket?
Rebecca odanyújtott egy falatka süteményt a macskának, aki óvatosan kivette a
kezéből. – Igen, és az apám képeinek nagy részét is. Én készítem a
pasztellkrétáimat is, és speciális festékeket is keverek, amilyeneket boltban nem
árulnak.
Kenneth kérdően nézett rá. – De hát Sir Anthony csak találna mást is ilyen
alantas feladatokra.
– Igen, de ugyanilyen jó elvégeznék-e? Habár a festészetet manapság
művészetnek nevezzük, eredetileg elsősorban mesterség volt. Minél jobban ismeri
az ember az anyagokat, annál jobban tudja felhasználni őket. – Rebecca
megsimogatta a kőmozsár sima felületét. – Van valami csodálatosan kielégítő
érzés a festékek keverésében, hogy megtaláljuk a tökéletes állagot, a tökéletes
színárnyalatot. Ez az első lépés, hogy olyan képet festhessünk, amely sikeresen
kivetíti a belső látomást.
Az érzékiség, amely úgy sugárzott az anyja portréjából, most Rebecca arcára is
kiült. Kenneth szerette volna, ha megérinti, ugyanúgy, ahogy a kőmozsarat.
Szerette volna, ha…
Elfordította a tekintetét, félbeszakítva a saját gondolatait. –Mikor kezdett el
rajzolni?
– A családi legendák szerint egy nap a gyerekszobában összetörtem egy lágy
tojást a reggelinél, és a sárgájával egy jól felismerhető macskát mázoltam a falra.
Kenneth elmosolyodott, ahogy elképzelte a jelenetet. – Szóval művésznek
született. Gondolom, Sir Anthony tanította rajzolni?
– Nem igazán. Az apám mindig nagyon elfoglalt volt. Ha el tudtam szökni a
dadámtól, mindig besurrantam a műtermébe, és figyeltem, ahogy dolgozik. Ő nem
bánta, ha nem voltam útjában. Aztán nemsokára kaptam pasztellkrétát és színes
ceruzákat. –Rebecca elnevette magát. – Az anyám gondoskodott róla, hogy
mindig legyen a kezem ügyében papír, és ne a falakon gyakoroljak. Ha volt ideje,
néha leckéket is adott.
– Az édesanyjának is volt tehetsége a rajzoláshoz? Rebecca egy kis akvarellre
mutatott, amely a sarokban függött. – Ezt ő csinálta rólam négyéves koromban.
A képen egy boldog, nevető kislány, ragyogó vörös, göndör fürtökkel.
Lelkesen nyitott az élet iránt, és nem az az óvatos, zárkózott nő, aki vált belőle. –
Nagyon szép. Így, hogy mindkét szülője művész, nem meglepő, hogy maga is
ilyen tehetséges.
Rebecca megrázta a fejét. – Az anyámnak volt tehetsége, az akvarelljei
kitűnőek, de nem volt igazán művész. Azt hiszem, a házasság megakadályozta,
hogy kibontakozhasson.
– Mi kell ahhoz, hogy valaki igazi művész legyen? – kérdezte kíváncsian
Kenneth.
– Önzés. – Rebecca önironikusan elmosolyodott. – Az embernek hinnie kell
benne, hogy a munkája a legfontosabb dolog a világon. Ha más embereket és a
szükségleteiket ez elé helyezi, az tönkreteheti a művészetét.
Kenneth eltűnődött, Rebecca szavaiban nem rejlik-e az apjának szánt kritika is.
Egy olyan sikeres festőnek, mint Sir Anthony, nem nagyon maradhatott ideje a
családjára. – Egy művésznek mindig önzőnek kell lennie?
– Talán nem mindig, de a legtöbbször. – Rebecca kisöpört egy rakoncátlan
fürtöt az arcából.
Kenneth figyelte, és arra gondolt, hogy ha a vöröses haj lehet is kozmetikai
termékek eredménye, a szinte áttetszően fehér bőr csak az igazi vörös hajúakra
jellemző.
Hirtelen düh öntötte el, amikor arra gondolt, hogy bárcsak más helyen és más
időben találkoztak volna, és Rebecca nem egy gyilkosság gyanúsítottjának a lánya
lenne, ő pedig nem egy koldusszegény kém. Egy olyan helyen, ahol felfedezhetné
a lelkének és szellemének mélyét és összetettségét. Ahol megcsókolhatná, és
rávehetne, hogy visszacsókolja…
Mély lélegzetet vett. A sors igazságtalansága miatt érzett düh lassan
lecsillapodott ugyan, de a vágy nem, hogy megérintse a lányt. Előbbre hajolt, és
megfogta a kezét, tenyerével felfelé fordítva. Erős kezek voltak, az ujjai hosszúak
és kecsesek, mint egy reneszánsz szenté. – Mennyi erő és ügyesség – mormolta. –
Milyen pompás dolgokat fognak teremteni még ezek az ujjak?
 Rebecca keze megremegett a férfi tenyerében. – Az igazi ügyesség az elmében
rejlik, nem a kezekben – mondta halkan. –A léleknek látnia kell a képet, mielőtt a
kéz megalkotja.
– Akárhonnan is jön, amit alkot, maga nagy tehetség. –Kenneth az ujja hegyét
végighúzta a lány tenyerének vonalain. –Vajon tényleg ki lehet olvasni a jövőt az
ember tenyeréből? Hírnevet fog-e hozni a tehetsége? Gazdagságot és
boldogságot?
Rebecca elhúzta a kezét és ökölbe szorította. – A tehetség nem garantálja
ezeket a dolgokat. Sőt inkább akadályozza a boldogságot. A munka maga az
egyetlen jutalom, védelmező pajzs a magány ellen, és egy olyan szenvedély, ami
biztosabb, mint az emberi szerelem.
Kenneth felemelte a fejét, és a tekintetük összekapcsolódott. A feszültség, mely
lassan fokozódott, fullasztóvá nőtt. Kenneth érezte, mind a ketten mennyire
sebezhetőek, és a határán állnak annak, hogy olyasmit tegyenek, amit utána
megbánhatnak.
Attól félt, hogy a barna szemek belelátnak csaló lelke mélyébe. Gyorsan
felpattant. – Most vissza kell térnem a munkámhoz. Óhajtja, hogy holnap is
modellt üljek?
Rebecca nagyot nyelt. – Nem, holnap nem kell. Majd holnapután.
Kenneth bólintott, és távozott. El sem tudta képzelni, hogy fog túlélni még egy
ilyen bizalmas együttlétet. Rebecca lehet, hogy a legjobb információforrás, de
nem biztos, hogy képes lesz rá, hogy ne nyúljon közben hozzá, míg ki nem deríti,
amit akar.

Rebeccának sikerült nyugodtnak maradnia, amíg hallotta, hogy az ajtó

becsukódik a férfi után. Aztán lehunyta a szemét, és a jobb tenyerét az arcára
szorította. A bőre még mindig égett, ahol megsimogatta.
A pokolba ezzel az alakkal! Milyen jogon jön ide, hogy áttörje a pajzsot, ami
olyan régóta védelmezte? Ő maga irányította az életét, és hálás volt a
szabadságért, ami lehetővé tette, hogy fessen. Semmi másnak nem érezte
szükségét.
Nagyot sóhajtott, felállt, és végigsétált a szobán. Mindig szerette a ferde
mennyezetet, élvezte, hogy ő egyenesen sétálhat, ahol a legtöbb embernek be kell
húznia a fejét. A kapitány csak a szoba közepén tudta kihúzni magát. Az
energikussága és erős alakja szinte túlcsordult a szoba méretein. Rebecca
akármerre fordult, csak őt látta.
Bölcs dolog volt, hogy nagyon kevés embert engedett be a szentélyébe, Még
bölcsebb lett volna Kennethet se beengedni.
Még hogy beengedni? Hiszen gyakorlatilag felcipelte ide! A kezével
megfésülgette a haját; közben véletlenül kihúzta a hajtűt, és a súlyos hajtömeg a
derekáig leomlott, Türelmetlenül összetekerte és kontyba tűzte, aztán tovább
járkált fel-alá.
Kenneth katonai múltja izgatta, ahogy a kontraszt is, amit a nyers külső és a
fogékony, érzékeny elme között érzett. Pompás téma egy festményhez. De
leginkább az vonzotta benne, ahogy beszélni tudott vele. Soha senki nem
érdeklődött ennyire az iránt, amit mondott. A vele töltött idő olyan volt a lelkének,
mint a virágoknak a tavaszi zápor. Eddig nem is érezte igazán, hogy mennyire
magányos.
 Nem, talán nem magányos, de az biztos, hogy sokat van egyedül. Ő és az apja
megosztják a házat és közös szenvedélyüket, és nagyon jól megértik egymást. De
ő mégiscsak egy híres festő, akinek megvan a teljes élete, amiben ő csak nagyon
kis részt jelent.
A festészetébe merülve élt, így soha nem voltak igazán közeli barátnői, és a
felületesebb ismerősök is elmaradoztak azután az ostoba szökés után Frederickkel,
ami egyszer s mindenkorra száműzte a tiszteletreméltó társaságból. Az apja
legközelebbi baráti köre nemtörődöm kedvességgel bánt vele továbbra is, de csak
Lavinia és George bácsikája szerette igazán. A többiek számára ő csak Sir
Anthony különc lánya volt.
Az apja korábbi tikáraival is ugyanilyen volt a viszonya. Mind udvariasak és
tisztelettudóak voltak, de sejtette, hogy valami furcsa csodabogárnak nézik, akit el
kell tűrni, mert ez is része a munkájuknak. Nem csoda, hogy így hízeleg neki
Kenneth osztatlan figyelme.
Az biztos, hogy nagyon különböznek egymástól, mégis valami váratlan
empátia van köztük. Talán egyszerűen a magányukból fakad. Nem valószínű,
hogy Kenneth vonzódna hozzá; hiszen ő nem az fajta, aki zabolátlan szenvedélyt
ébreszt a férfiakban. Frederick is csak a szerelem ideájába volt szerelmes, nem
belé.
Hirtelen belévillant egy gondolat. Kenneth talán azért viselkedik olyan
feszülten, mert tudatában van, hogy bármiféle kapcsolat a munkaadója lányával
csak bonyodalmakat okozhat és kockázatos. Nem kellett volna ragaszkodnia
hozzá, hogy legyen a modellje. Nem akarta kényszeríteni, de ő valószínűleg úgy
érezte, nincs más választása, mint igent mondani. Mindkettőjük szempontjából
jobb lett volna, ha van bátorsága visszautasítani. De Rebecca akkor sem bánta
meg, hogy a kapitány a modellje lett.
Felkapta a vázlatfüzetét, és szemügyre vette a rajzokat, amiket készített. Több
is elég jól sikerült, bár messze volt attól, amit elképzelt.
Lassan átlapozgatta a vázlatokat, és azon tűnődött, milyen ábrázolás lenne a
legjobb, hogy megragadja a férfi személyiségének lényegét, a katona vadságát és
az érzékeny megfigyelőt. Talán egyenruhában kéne lefesteni. Halványan derengett
neki, hogy a tüzérek sötétzöld egyenruhát hordanak. Ez érdekesebb lenne, mint a
szokásos skarlátvörös, így a szín nem uralná annyira a képet. Ábrázolhatná,
mondjuk, egy csata után, halálosan kimerülten, de nem megtörten…
Elégedetlenül csóválta a fejét. Hatásos lenne, de egy ilyen kép inkább az apja
Waterloo-sorozatába illene, nem lenne meg benne az a mitikus jelleg, amit ő
szeretne.
Egy pillanatra elképzelte Kennethet fehér tógában, és elmosolyodott. A nőkön
többnyire jól állnak a klasszikus leplek. A francia forradalom alatt nagy divat volt
ez az antik stílus. De a mai férfiaknak valahogy már kevésbé illik.
Végiggondolt még néhány lehetséges kompozíciót, de egyiket sem találta
megfelelőnek. Ahogy szórakozottan még egyet lapozott a vázlatfüzetben, egy
régebbi rajz bukkant elő, amely egy szikláról lezuhanó nőt ábrázolt. Beléhasított a
fájdalom, ahogy rápillantott. Kitépte a lapot, és egy káromkodást motyogva a
tűzbe hajította. Kenneth Wilding talán problémát jelent, de ebben az esetben
legalább gyönyörűség is vegyül a fájdalomba.
 8. fejezet

Kenneth zihálva riadt fel nyugtalan álmából. Már megint lidércnyomások

gyötörték.
Mindig is kitűnő volt a képi memóriája. Emlékezett egy naplemente pontos
színeire, vagy le tudott rajzolni egy arcot, amelyet csak pár percre látott. Miután
megnézte Rebecca tenyerét, akár a vonalak hálózatát is le tudta volna rajzolni.
Mindig úgy gondolta, ez a képesség áldás, egészen addig, míg be nem lépett a
hadseregbe. A naplementékre valamivel kellemesebb volt így visszaemlékezni,
mint a csatákra…
Ismét élénken felvillant benne az utolsó kép Mariáról. Összeszorult gyomorral
felült az ágyban, meggyújtott egy gyertyát, és próbálta másra terelni a gondolatait.
Maga elé képzelte, ahogy Rebecca szeme összeszűkül, amikor egy tárgyat
vizsgálgat, a kis gödröcskét a bal arcán, amikor mosolyog, gyönyörű, lobogó
haját.
Alig háromméternyire lehet tőle, a fal túlsó oldalán.
A pulzusa felgyorsult. Be kellett ismernie, hogy nem kockázat nélküli, ha rá
gondol. De ez az izgatottság még mindig sokkal kellemesebb, mint a halál és a
borzalmak képei, amelyek gyötörték.
Tudta, hogy úgysem tud már elaludni, úgyhogy felkelt, és magára öltötte
kopottas köntösét. Inkább rajzolgat egy kicsit. Már nagyon fiatalon rájött, hogy
számára a rajzolás jobb menekülés a komor valóság elől, mint mondjuk, az ital
vagy a bujálkodás. Nagyon megnyugtató volt üres, békés tájakat rajzolgatni.
Badajoz borzalmas, véres ostroma után csinált egy akvarellsorozatot
spanyolországi vadvirágokról. Waterloo után egészen jó kis pasztell-képeket
készített játszadozó gyermekekről.
Odament a szekrényhez, hogy elővegye az eldugott vázlatfüzetét és a
rajzeszközöket. Ahogy a ruhák mögött tapogatózott a polcon, a keze egy sima
fémtárgyhoz ért, amely egy repedésbe volt beszorulva. Egy erős rántással
kiszabadított egy szép kis ezüst névkártyatartót. Kinyitotta. A névjegyeken
Thomas J. Morley állt.
Nagyszerű, úgyis szüksége volt valami ürügyre, hogy felkeresse Tom Morleyt,
és diszkréten kifaggassa.
Jó előjelnek vette, ami történt. Elővette a rajzeszközeit, és letelepedett egy
székre. Egy pillanatnyi gondolkodás után megtalálta a megfelelő tárgyat is. Pár
nappal korábban Beth utána küldött egy levelet, amely a barátaitól, Michaeltől és
Catherine-től érkezett. Bejelentették, hogy kisfiúk született, és meghívták az
egyhetes ünnepséggel egybekötött keresztelőre, amelyet egy Cornwalltól nem
messze fekvő kis szigeten tartanak majd. Nagy kár, hogy nem lesz sem ideje, se
pénze, hogy odautazzon, még arra sem futná, hogy valami ajándékot vegyen a
keresztelőre. De egy rajz talán megteszi.
Nekikezdett a munkának, és ceruzával halványan felvázolt egy családi
csoportképet, amint körbeállnak egy keresztelőmedencét. Középen Michael,
boldogan és kicsit idegesen, karjában csecsemő fiával. Bal oldalán Catherine, a
fejét kicsit férje felé hajtva, és gyengéd, anyáskodó mozdulattal megigazítja a
kisbaba csipkés takaróját. Catherine jobbján a lánya, Amy, aki mosolyogva nézi a
kisöccsét. Amy most már tizenhárom éves lehet. Kenneth nem látta Waterloo óta,
úgyhogy találgatnia kellett, mennyit nőhetett azóta. Már majdnem ifjú hölgy, és
biztos még jobban hasonlít gyönyörű anyjára.
Amikor elkészült a rajz, kihúzta a körvonalakat tollal és tintával. Néha úgy
érezte, mintha az ujjait egy égi kéz irányította volna, és ez is egy ilyen alkalom
volt. A tintával nem lehet hibázni, de minden vonás tökéletesen sikerült.
Különösen vigyázott az arckifejezésekre, hogy tükröződjön rajtuk a szeretet,
amely létrehozott egy új életet. Mivel nem ismerte pontosan a környezetet, csak
néhány templomot sejtető boltívet rajzolt a háttérbe.
Tetszett neki az elkészült kép, és arra gondolt, Michael és Catherine is örülni
fog neki. De amikor félretette, mégis szomorúságot érzett. Éveken át arról
álmodozott, hogy visszatérhet Suttertonba. És az álmában az is szerepelt, hogy
előbb-utóbb megnősül. Soha nem gondolta volna, hogy odajut, hogy túl szegény
lesz, hogy családot alapítson. Még ha Lord Bowden elengedi is az adósságait,
akkor is több évnyi küzdelem vár rá. Suttertonba rengeteg tőkét kell befektetni,
ami pénze viszont megmarad, azt Bethnek kell adnia.
Igyekezett arra gondolni, hogy a helyzete még mindig sokkal rózsásabb, mint
amilyen Bowden felbukkanása előtt volt. Talán tíz évbe is beletelhet, míg olyan
helyzetbe kerül, hogy megnősülhessen. De ha szerencséje van és keményen
dolgozik, az is eljön egyszer.
A rajzra nézett, és egy pillanatra saját magát és Rebeccát látta a képen.
Ostobaság! Rebecca lehet, hogy nagyon vonzó, de a legkevésbé feleségnek
való nő, akit valaha is ismert. Ha egyszer megállapodik, egy olyan melegszívű,
kedves nőt akar maga mellé, mint Catherine, és nem egy éles nyelvű
vénkisasszonyt, akit az embereknél sokkal jobban érdekel a festészet.
Hirtelen rosszkedvű lett. Félretette a vázlatfüzetet. Odakint a nap kezdett
felbukkanni a láthatáron. Talán kicsit jobb kedvre derül majd, ha elviszi
megfuttatni Sir Anthony lovát.

Kenneth egy pillanatig tanulmányozta a fiatalembert, aki szorgalmasan

dolgozott a kis irodahelyiségben, vékony volt, jól öltözött, az arca intelligens, és
önmaga fontosságának tudata lengte körül. Tessék, így kell kinézni egy igazi
titkárnak.
Kenneth bekopogott az ajtófélfán, mire a fiatalember felnézett. – Fáradjon be –
mondta udvariasan. – Thomas Morley vagyok, Sir Wilford titkára. Ő jelenleg
nincs itt, de talán én is tudok segíteni.
Kenneth belépett a szobába. – Tulajdonképpen én önhöz jöttem. A nevem
Kenneth Wilding, én vagyok Sir Anthony Seaton új titkára.
A Morley arcán átfutó kis meglepetés azt jelezte, hogy ő is azon a véleményen
van, Kenneth nem igazán úgy fest, mint egy titkár. De gyorsan magához tért a
meglepetésből, felállt, és kezet nyújtott. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem.
Hallottam, hogy Sir Anthonynek sikerült találni valakit. Wilding kapitány, ugye?
Kenneth bólintott. Miután kezet szorítottak, elővette a kis ezüstdobozkát. – Az
ön szobájában szállásoltak el, és tegnap ezt találtam beszorulva a sarokban a
szekrény polcán. Sir Anthony megmondta a jelenlegi címét, és egyébként is erre
jártam a Westminsterben, úgyhogy gondoltam, beugrom vele.
Morley felragyogó arccal vette át a dobozkát. – Nagyszerű! Ezt a
keresztanyámtól kaptam, amikor végeztem Oxfordban. Attól féltem, elveszett a
költözés meg az új állás miatti nagy kavarodásban. – A zsebébe csúsztatta az
ezüstdobozt. – Épp ebédelni indultam, ide a kiskocsmába az utca végében. Lenne
kedve velem tartani, kapitány úr? Meghívnám hálából ebédre, és közben
elmesélhetné, mi újság a Seaton-házban.
Kenneth úgy tervezte, hogy ő fogja meghívni Morleyt, ezért is jött ebédidőben,
úgyhogy azonnal elfogadta az ajánlatát. Nemsokára ott is ültek a közeli
kocsmában egy asztalnál, és mind a ketten remek marhasültet ettek. Morley
nagyon beszédes volt. Miután félórát beszélt az új munkájáról és politikáról,
nevetve félbeszakította saját magát. – Ne haragudjon, hogy ennyit beszélek, de
nagyon élvezem az új munkámat. És maga milyennek találja a Seaton-házat?
Kenneth kortyolt egyet a sörből. – Másnak, mint az eddigi életemet.
Morley elmosolyodott. – Ez finom megfogalmazás. Az ember Anglia
legkiválóbb embereivel találkozhat Sir Anthonynál, de nem sajnálom, hogy
eljöttem. A művészek körül mindig kicsit kaotikusak a dolgok, nem gondolja?
Egy ilyen házat rendben tartani állandó küzdelem, de gondolom, erre már maga is
rájött.
– Jó előkészület volt hozzá, hogy egy századot vezényeltem a csatában –
mondta Kenneth halvány mosollyal. – Miután maga távozott, elég rossz lett a
helyzet, de most már kezdem rendbe szedni a dolgokat. Sir Anthony például
napok óta nem vágott senkihez semmit.
Morley megborzongott. – Én kedveltem az öreget, de nem hiányzanak a
dührohamai. Soha nem értettem, miért zsörtölődik folyton, amikor ő az egyik
legszerencsésebb ember, akit valaha is ismertem. Megfigyelte már munka
közben? Messzire áll a festőállványtól, a hosszú nyelű ecsettel, és szinte oda se
néz, hová keni a festéket. Pár napig pingálgat, aztán voilá! Kész a portré, amiért
valaki több száz guinea-t fizet. – Morley felsóhajtott. –Nem igazság, hogy így az
ölébe hullott a gazdagság és hírnév, míg az olyanok, mint maga meg én, látástól
vakulásig dolgozunk, hogy megéljünk.
– Lehet, hogy úgy tűnik, könnyen fest – mondta szárazon Kenneth –, de sok
évnyi fegyelmezett munka és tanulás van amögött, míg az ember megtanulja,
hová kenje azt a festéket. –Eltűnődött, mit gondolhat Morley Rebeccáról, és
könnyedén folytatta: – Miss Seaton egyébként üdvözletét küldi, említettem neki,
hogy magával találkozom.
– Nagyon kedves tőle. – Morley töltött magának sört a kancsóból. – Meglep,
hogy észrevette, hogy elmentem. Furcsa lány, nem találja? Soha nem értettem,
mivel tölti az idejét. Ott búsong a szobájában. Néhány évvel ezelőtt elkövetett
egy… – kicsit hallgatott, kereste a szót – súlyos hibát, ezért nem fogadják jobb
társaságban. Azt hiszem, megkeseredett tőle.
Kenneth alig tudott ellenállni a késztetésnek, hogy Morley fejére borítsa a sört.
– Én úgy találtam, Miss Seaton roppant érdekes és intelligens ifjú hölgy.
Morley felvonta a szemöldökét. – Magával biztos többet beszélget, mint velem.
– Bizalmasan közelebb hajolt. – Fontolgattam, hogy megpróbálom magamba
bolondítani. Végül is egy nap szép vagyont örököl, és az ő korában és helyzetében
már nem nagyon válogathat férjjelöltek között. De aztán elvetettem a dolgot. Nem
lenne megfelelő feleség egy olyan férfinak, akinek komoly ambíciói vannak.
Valószínűleg Morley szerint a megfelelő feleség egy ostoba bábu, aki kecsesen
tud teát tölteni, és nem sokat kérdezősködik. Kenneth gyorsan másra terelte a szót,
mielőtt elveszti a hidegvérét. – Mennyi ideig dolgozott Sir Anthonynál?
– Három évig. Az egyetem elvégzése után egy hónappal már hozzá is kerültem.
– Három évig – ismételte meg Kenneth, mintha nem tudta volna. – Akkor
bizonyára jól ismerte Lady Seatont is. Milyennek találta?
 Morley barátságos arca megmerevedett. – Elbűvölő és gyönyörű hölgy volt –
mondta kis csönd után. – A halála nagy tragédia volt.
Kennethnek az volt a gyanúja, a titkár kicsit szerelmes lehetett a munkaadója
feleségébe. – És hogyan halt meg? Senki nem hajlandó beszélni róla, én meg nem
akartam nagyon kérdezősködni.
Morley belebámult a söröskorsóba. – Lezuhant egy szikláról, séta közben a
vidéki nyaralójuknál. Soha nem felejtem el azt a napot. Az irodám a behajtóútra
nézett. Épp Sir Anthony levelezését intéztem, amikor George Hampton, a
rézmetsző, jött rohanva a ház felé. – Az arca megrándult az emlékekre.
A beállt csöndben Kenneth megkérdezte: – Mit keresett ott Hampton?
– Ő is nyaralt. A Tóvidék nagyon népszerű a festőfélék körében. – Morley
majdnem suttogva folytatta: – Hampton szinte őrjöngött, úgyhogy lesiettem
megnézni, mi történt. Azt mondta, látta, hogy valaki lezuhant a Skelwith-
szikláról, és segítségért jött. –Morley nagyot nyelt, az ádámcsutkája kiugrott. –
Megkérdeztem, milyen ruha volt az illetőn. Ahogy Hampton kimondta, hogy
zöld, rögtön tudtam, hogy… Lady Seaton egy nagyon szép zöld ruhát viselt aznap
reggel. Annyira gyönyörű volt benn… – Morley hangja elcsuklott.
Kenneth adott neki egy kis időt, hogy összeszedje magát, aztán megszólalt: –
Gondolom, hívta Sir Anthonyt meg a szolgákat, és elmentek megnézni, mi
történt.
– Igen, de Sir Anthony nem volt ott, és Miss Seaton sem, úgyhogy rám hárult
minden intézkedés.
– Sir Anthony és a lánya együtt voltak valahol?
– Nem, külön-külön mentek el. Miss Seaton sétálni volt. Amikor visszafelé
jöttünk az anyja holttestével, találkoztunk is vele.
– Szörnyű lehetett neki – mormolta Kenneth. – És magának is. Egy hisztérikus
nő csak megnehezíthette a helyzetét.
Morley megrázta a fejét. – Miss Seaton nem sírt. Az arca halálsápadt volt, de
egy szót sem szólt, és egyetlen könnyet sem ejtett. Nekem nagyon
természetellenesnek tűnt a viselkedése.
– Valószínűleg sokkos állapotban volt. – Kenneth töltött még sört Morley
korsójába. – És Sir Anthony mikor értesült a tragédiáról?
– Amikor hazajött, vacsora előtt. – Morley arca megrándult. – Én azt hiszem,
egy nőnél volt. Köztudott róla, hogy nagyon kicsapongó.
– Maga közölte vele a hírt?
Morley bólintott. – Nagyon különös volt. Felcsattant, hogy „A pokolba azzal a
nővel!” Aztán félrelökött, és felrohant Lady Seaton hálószobájába, ahol
kiterítettük. Mintha nem hitte volna el, hogy meghalt. Vele mentem. Lady Seaton
olyan volt, mintha csak aludna. Sir Anthony az egész éjszakát ott töltötte. Másnap
reggel teljesen nyugodtan jött ki, és utasításokat kezdett osztogatni a temetésre
vonatkozóan. – Morley szorosan markolta a korsót. – Az az önző gazember a
leghalványabb jelét se mutatta, hogy megrázta volna a felesége halála.
Kenneth látott már épp elég gyászt és bánatot ahhoz, hogy tudja, sokféleképpen
nyilvánulhat meg. Ha valaki az egész éjszakát a felesége holtteste mellett tölti,
azért nem úgy hangzik, mintha nem törődött volna vele. – És hogyan eshetett le
Lady Seaton? Vihar volt, vagy túlságosan a szélére merészkedett, és leomlott a
szikla?
Morley arca zavart volt. – Egyik sem. A Skelwith-szikláról gyönyörű a kilátás,
a kedvenc helye volt. El sem tudom képzelni, hogy zuhanhatott le.
Kenneth a hangjába megdöbbenést erőltetve megkérdezte.
 – Csak nem arra gyanakodtak, hogy valami bűntény történt?
– Nem, dehogy – felelte Morley, kicsit túlságosan is gyorsan. – A vizsgálat
puszta formalitás volt.
– Ha mindenki olyan biztos benne, hogy Lady Seaton halála baleset volt, akkor
miért vonakodik ennyire mindenki beszélni róla? – kérdezte Kenneth ártatlanul. –
Mi rejlik emögött?
– Nincs itt semmi rejtély – felelte élesen Morley. – Csak mindenki szomorú,
amiért ilyen tragikusan távozott. – A titkár felállt.– Most vissza kell mennem a
munkámhoz. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Wilding kapitány. Sir Anthony
jó kezekben lesz, ha ilyen alapos titkára van. – Azzal Morley elsietett.
Kenneth lassan kiitta a sörét, és azon gondolkozott, amit megtudott. Morley
zavart viselkedése is alátámasztotta azt a lehetőséget, hogy Lady Seaton halála
nem egyszerű baleset volt. Ha George Hampton és Sir Anthony titokzatos
szeretője is ott tartózkodott a környéken, talán a társaság más tagjai is. Ennek
utána kell néznie.
Miért mondhatta Sir Anthony, hogy „A pokolba azzal a nővel”? Dühös volt
amiatt, hogy úgy érezte, elhagyta, akit szeretett? Vagy a titokzatos szeretőjére
gondolt, aki megölte Helent, abban a reményben, hogy akkor Sir Anthony
elveszi? Ha így történt, és ő gyanakodott rá, ez megmagyarázná, miért lett vége a
viszonyuknak. És ha Sir Anthony tudja, ki követte el a gyilkosságot, de nem tudja
rávenni magát, hogy akasztófára juttassa a szeretőjét, ez megmagyarázná a
bűntudatát is.
Persze mindez csak spekuláció. Kenneth felhajtotta a sörét, és elment a.
kocsmából. A lovak iránti kölcsönös érdeklődésüknek köszönhetően, elég jó
barátságba keveredett a háznál régóta szolgáló lovásszal és kocsissal, Phelpsszel.
Arra gondolt, a következő pár napban megpróbálja majd őt is kifaggatni egy
kicsit.
Ami pedig Rebeccát illeti, remélte, hogy a műtermében, ha kicsit bizalmasabb
hangulatban lesz, rá tudja venni, hogy ő is mondja el, szerinte hogyan történt az
anyja halála.

9. fejezet

Rebecca lerakta a vázlatfüzetet az íróasztalára, és nagyot nyújtózkodva

hátradőlt. Bár megszokta már, hogy időnként megszállottan foglalkoztatja valami
téma, néha azért unalmas volt ez az állapot. Nem volt szokatlan, hogy napokat
vagy heteket vívódott azon, hogyan lenne a legjobb megfesteni egy tárgyat. A
képek megtöltötték a fejét nappal, és megjelentek az álmaiban éjszaka, míg végül
meg nem találta a megfelelő megoldást. Bár gyakran úgy érezte magát, mint egy
lerágott csontot marcangoló kutya, az öröm, amit az okozott, ha jó ötlete támadt,
kárpótolta mindenért.
Az anyja halála óta egyszer sem fordult elő, hogy egy téma ennyire megszállva
tartotta volna – egészen addig, míg meg nem látta Kenneth Wildinget. Most ismét
elfogta a megszállottság. Az érzés intenzitása miatt nehéz volt eldönteni, mi lenne
a legjobb módja a portré megfestésének. Valami különlegeset szeretett volna,
valami olyat, ami megragadja a férfi különleges tulajdonságait, a testét és lelkét.
És akkor egy kicsit olyan érzés lenne, mintha az övé lenne mindörökre.
Az is zavaró volt, hogy ott aludt a szomszédos hálószobában. Odapillantott a
szobáikat elválasztó közös falra. Amikor más titkárok laktak ott, soha eszébe sem
jutottak, de Kennethre nagyon gyakran gondolt. Vajon álmában enyhül-e a szigor
az arcán? Hogyan tölti a szabadidejét? Úgy sejtette, leginkább olvasással és
levélírással. Majdnem hátborzongatóan csöndes volt mindig. Bosszús sóhajjal
megdörzsölgette megmerevedett nyakát. Már tucatnyi vázlatot csinált a
kapitányról különféle pózokban és kosztümökben, de egyik sem tetszett igazán.
Holnap megint modellt fog ülni. Ha addigra nem támad valami jó ötlete, akkor
jobb lesz lemondani a találkozót, mint feleslegesen vesztegetni az idejét.
A Szürke Eminenciás, aki a lábánál heverészett, felnyitotta a szemét, és lusta
pillantást vetett rá. – Neked könnyű – szólt oda neki vádló hangon Rebecca. –
Ötleted persze neked sincs.
A macska sóhajtott egyet, és megint becsukta a szemét. –Szerinted nekem is le
kéne feküdnöm? – kérdezte Rebecca. –Nem hiszem, hogy tudnék aludni. –
Tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor úgyis csak ébren fekszik egész éjszaka, és
Kenneth Wilding képei táncolnának a szeme előtt. Talán egy pohár sherry
segítene, úgy döntött, lemegy érte az ebédlőbe.
Gyújtott egy gyertyát, kinyitotta a szobája ajtaját, kilépett a folyosóra – és
majdnem összeütközött megszállottságának tárgyával. A kapitány is épp kilépett a
saját szobájából. Rebecca majdnem beleütötte az orrát a kulcscsontjába, és
elvesztette az egyensúlyát.
– Elnézést! – Kenneth elkapta a lány könyökét. – A konyhába indultam, hogy
egyek valamit. Azt hittem, senki más nincs ébren ilyenkor.
A kabátját és a nyakkendőjét már levette, és az ingén ki voltak gombolva a
felső gombok. Rebecca érezte, milyen erős a könyökét szorító kéz. Felemelte a
tekintetét, és a férfi arcába nézett. A gyertyafény drámai árnyékokat vetett
erőteljes vonásaira. Volt valami a fény játékában, az öltözékében… A forradás az
arcán, a megbabonázó tekintet… A csudába, majdnem megvolt…
Kenneth összevont szemöldökkel nézett rá. –Valami baj van?
A Rebecca fejében motoszkáló ötletek közül hirtelen kipattant a szikra. – A
kalózkapitány! – kiáltott fel. – Jöjjön csak!
Hirtelen elkapta Kenneth csuklóját, és bevonszolta a szobájába. Mindig is egy
kalózra emlékeztette. Byron kalózkapitánya, ez az! Bátor, merész és vadul
romantikus. Milyen ostoba volt, hogy előbb nem jutott eszébe!
Rebecca lerakta a gyertyát, Kenneth vállára tette a kezét, és minden teketória
nélkül lenyomta a kanapéra. Figyelmesen szemügyre vette csontos arcát. – Kicsit
túl civilizált – mormolta magában.
Mindkét kezével a férfi hajába túrt, és kicsit összekócolta, kilazítva a sötét
hullámokat. Erősek és selymesek voltak a szálak az ujjai alatt. Egy tincset a
homlokába húzott, aztán az ingéhez nyúlt, és kigombolt még két gombot. A fehér
anyag szétnyílt, csábítóan kivillantva a bőrét és a fekete, göndör szőrszálakat. –
Tökéletes – állapította meg Rebecca elégedetten.
– Mi tökéletes? – érdeklődött Kenneth.
Szürkés szemében humor csillogott, és még valami más is. Rebecca csak most
döbbent rá, hogy kissé illetlen dolog csak úgy bevonszolni egy férfit a
hálószobájába, és nekiesni az ingének. Még szerencse, hogy a jó hírnevének már
úgyis mindegy. – Azon gondolkoztam, hogyan fessem meg a portréját, és végre
eszembe jutott a megoldás – magyarázta. – Lord Byron írt egy költeményt három
évvel ezelőtt, aminek A kalózkapitány a címe. Nagyon nagy sikert aratott, egy
elbűvölő, keleti, vadul romantikus kalózról szól. Tökéletes lesz a maga
portréjához!
– Ugye, most viccel? Nem vagyok se elragadó, se romantikus, keleti meg
végképp nem. – Kenneth hirtelen elmosolyodott. – Ha igazi kalóz lennék, most
ezt csinálnám. – Egyik kezével átfogta Rebecca nyakát, és magához húzta, hogy
megcsókolja.
A hangja tréfálkozó volt, de az ajkuk érintkezése halálosan komoly. Rebecca
szinte áramütést érzett. A kreatív energia lobogása átalakult valami egészen
másfajta tűzzé. Legszívesebben az ölébe ült volna, hogy letépje az ingét, és
felfedezze a testének minden négyzetcentiméterét
Kenneth elengedte a lányt, és elhúzta a fejét. Rebecca látta a szemében, hogy ő
is ugyanolyan döbbent. Egy hosszú pillanatnyi csönd után aránylag meggyőző
nyugalommal azt mondta: – De én nem vagyok kalóz. Csak egy titkár.
– Aki egyszer kapitány volt, mindig az marad – mondta Rebecca, és ő is
igyekezett úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Zavartan hátrább lépett. –
Magából csakúgy sugárzik a romantika, és igenis megragadó. Ha elkészültem a
portréjával, majd maga is meglátja.
– Nem vagyok biztos benne, hogy így akarom látni magam.
– Ha nem akarja, nem kell megnézni a kész képet. Szeretnék eljátszani kicsit az
ötlettel. Dőljön hátra, és engedje el magát. Az egyik karját tegye a kanapé
háttámlájára.
Amikor Kenneth engedelmeskedett, a lány elégedetten bólintott. Ez a póz pont
jó: lezser, mégis rejtett erő lappang mögötte. Mire lenne még szükség? Nem
akarta túlterhelni a képet túl bonyolult öltözékkel; finomabb eszközökkel kell
keletiesen titokzatos hangulatot teremteni.
Kicsit hallgatott, aztán diadalmas kiáltással felkapott egy kis perzsaszőnyeget,
amely az ágya előtt hevert. – Ez tökéletes lesz háttérnek! Odaterítem maga mögé a
kanapéra.
Kenneth odafordult és szemügyre vette a szőnyeget, miközben Rebecca a
kanapéra terítette. – Nagyszerű. – Élvezettel végigsimított a csillogó, bonyolult
mintázatú kárpiton. – Gondolom, perzsa, de még soha nem láttám ilyen mélyvörös
színeket. És milyen selymes… mint a macska bundája.
– Selyemből készült. A perzsa nagykövettől kaptam ajándékba.
Kenneth felvonta a szemöldökét. – Emögött biztosan valami érdekes történet
rejlik.
Rebecca vállat vont. – Semmi különösebben izgalmas. Mirza Hassan Khan úgy
döntött, hogy amíg Londonban van, festet magáról egy európai stílusú portrét,
úgyhogy felkereste az apámat. Annyira tetszett neki a végeredmény, hogy utána
rendelt még képet két feleségéről, akiket magával hozott, hogy ne unatkozzon,
amíg modellt ül. Mivel egy idegen férfi nem láthatta az arcukat fátyol nélkül, az
apám azt javasolta, fessem le őket én. Nem fogadtam el érte pénzt, és Mirza
Hassan Khan akkor adta ezt a szőnyeget.
– Akkor nagyon tetszhetett neki a kép. Ez a szőnyeg egy vagyont érhet. –
Kenneth megsimogatta a dús kelmét. – Remek, legalább simogathatom, amíg
maga fest.
A szőnyeg megadta pontosan azt az érzéki gazdagságot a környezetnek, amire
Rebecca vágyott. A pulzusa felgyorsult, elárasztotta az öröm, ahogy egyre inkább
helyére került minden részlet.
 Most még meg kell találni a megfelelő pózt. Általában ő utasította a modelljeit,
de úgy gondolta, Kennethnek elég lesz egy kis sugallat. – Helyezkedjen el valami
kényelmes pózban, amit hosszabb ideig is kibír – mondta. – Azt szeretném, ha
nyugodtnak látszana, mégis ébernek. Egy elterülve pihenő oroszlán, és nem egy
merev katona.
Kenneth hátradőlt, és felhúzta a bal lábát, hogy csizmás lába a kanapé szélén
nyugodjon. Aztán lazán a térdére támasztva lelógatta a karját. A testtartás nyugodt
magabiztosságot sugárzott, és mégis benne volt a fenyegetés, hogy bármely
pillanatban felugorhat.
– Kitűnő – mondta Rebecca. – Most nézzen rám úgy, mintha egy lusta és
pimasz katona lennék a századából.
Kenneth arca megkeményedett, és valahogy a forradás is jobban kiütközött
rajta. Pontosan úgy festett, mint egy kalóz, akinek egyforma könnyedséggel megy
a rablás és a szerelem.
Rebecca az ajkába harapott, miközben az összhatást tanulmányozta. Drámai
fényeket használ majd az arcán, a jelenet többi része árnyékosabb lesz, amitől
még titokzatosabbnak fog hatni. Eddig nagyszerű. De valami még mindig
hiányzott. Az könnyű lesz, hogy Kennethet vadnak ábrázolja. De mivel fejezhetné
ki a természetének fogékony, elgondolkodó oldalát?
Körbejárta, és próbálta megtalálni a legjobb szöget. Hirtelen valami kis
mozgást észlelt a szeme sarkából. Kenneth tükörképe volt, a fésülködőasztalkán
álló kis tükörben. A tekintete a tükörről Kennethre siklott, ahogy megformálódott
benne egy ötlet.
Heuréka! Egyre izgatottabb lett. Kettős portré lesz! A középpontban Kenneth,
amint kihívóan kifelé néz a képből, de a jobb oldalán ott lesz a profiljának
tükörképe. Ebben megragadhatja nyugtalan, óvatos intelligenciáját. A tükörkép
nem lesz olyan fényes, mintha valódi tükörben látszana, ez túlságosan odavonzaná
a szemlélő figyelmét. Inkább egy fekete, fényes márványfal lesz oldalt, és abban
tükröződik majd halványan az arca, hogy közelebbről is meg kelljen nézni annak,
aki fel akarja fedezni ezt a rejtettebb oldalát.
Miközben a vázlatfüzetéért nyúlt, a macska felébredt, és egy ugrással az ágyról
a kanapén termett, hangos puffanással. Aztán szépen végignyúlt Kenneth
combján. Kenneth szórakozottan simogatni kezdte, – A macska nem fogja zavarni
a rajzolásban?
Rebecca hangosan felnevetett. Szinte mámorosan boldog volt, hogy végre
sikerült megtalálni, amit akart. – Épp ellenkezőleg, ez a legjobb az egészben!
Kicsit majd nagyobbra festem, és olyanra, mintha valami ázsiai vadmacska lenne.
Egy barbár kedvenc, amilyen egy kalózhoz illik.
Lehajtotta a fejét, és villámgyorsan rajzolni kezdett. Ez a beállítás be fog válni,
méghozzá nagyon is jól!
A csöndet nem zavarta meg semmi, csak a szén kaparászása a papíron, és az
alvó város messziről beszűrődő halk neszei. Rebecca végzett a főalakkal, és épp a
hátteret kezdte vázolni, amikor Kenneth bánatosan megszólalt: – Lehetséges
lenne, hogy kapjak valamit enni?
Rebecca összerezzenve az órára pillantott, és csak most vette észre, hogy
elmúlt egy óra. – Jaj, sajnálom, észre sem vettem, mennyi idő van. Megint
elragadtattam magam.
– Ez enyhe megfogalmazás. Ha egy tűzokádó sárkány mászott volna be a
kéményen, azt se vette volna észre. – Kenneth felállt, és megtornáztatta merev
vállait.
 Rebecca nézte, ahogy az ing anyaga megfeszül feszes izmain, és magában
megjegyezte, hogy ezt a képen is érzékeltetni kell majd. Aztán félrerakta a
vázlatfüzetet, és ő is felállt. – Nagyszerű kalózkapitány lesz magából.
– Ha maga mondja. – Kenneth felemelte a vázlatfüzetet, és összevont
szemöldökkel megnézte a rajzot. – Ilyen vad a külsőm?
– Néha. Nem véletlen, hogy a szolgák úgy meg vannak rendszabályozva
mostanában. – Rebecca ásított, hirtelen elfogta a fáradtság. – Félnek tőle, hogy
különben eladja őket rabszolgának.
Kenneth lapozgatni kezdett a vázlatfüzetben. – Látom, jó pár kompozíciót
kipróbált. – Megtorpant a keze egy rajznál, ami fáradt katonának ábrázolta, tépett
egyenruhában, komor arccal, ahogy elbámul egy kopár tájon, amely teljesen olyan
volt, mint amilyeneket Spanyolországban látott. – Biztos benne, hogy nincsenek
látnoki képességei?
– Csak egy festő képzelőereje. – Rebecca elgondolkozva nézte a rajzot. –
Spanyolországban tényleg másképp süt a nap?
– Van benne valami vakító ragyogás, ami Angliában soha. Mi itt sokkal
északabbra vagyunk, és a levegő állandó párássága miatt sokkal lágyabb, szinte
ködös a fény. – Kenneth tovább lapozgatott a rajzok között.
Rebecca, aki nagyon meg volt elégedve a haladásával, egy újabb rajzszenet
vett elő. Észrevette, hogy furcsa csönd lett. Felnézett, és meglátta, hogy Kenneth
keze megint megállt egy rajznál.
Amikor megérezte Rebecca tekintetét, felemelte a füzetet, és megmutatta neki
a rajzot. Egy nő, amint lezuhan a magasból, az arcán néma sikoly és rémület. – Ez
mi?
A törékeny rajzszénrúd kettéroppant Rebecca kezében. El is felejtette, hogy ez
a rajz is ebben a füzetben van. – Egy… egy tanulmány Didóról, amint leveti
magát Karthágó várának faláról, amikor Aeneas elhagyta – mondta gyorsan,
kiszáradt szájjal.
– Ilyen modern öltözékben? – kérdezte szkeptikusan Kenneth. – Micsoda
váltás. A többi klasszikus témájú rajzain mindig heroikus nőalakokat ábrázol.
Egyébként én úgy tudom, Dido egy karddal ölte meg magát.
Rebecca némán nézett rá, nem tudott semmi hazugságot kitalálni. Kenneth
halkan azt mondta: – Nagyon hasonlít az anyja portréjára. Lady Seaton talán
lezuhant valahonnan?
Rebecca szíve úgy vert, mintha legalábbis lopáson kapták volna rajta.
Leroskadt a székre. – Igen, és azóta nem tudok szabadulni ettől a képtől, ahogy
zuhan – mondta akadozva. – Legalább ötven ilyen rajzot csináltam. Folyton arra
gondolok, mint érzett, mire gondolt az utolsó pillanatokban. Iszonyú lehetett így
meghalni.
Hosszú csönd lett, aztán Kenneth halkan azt mondta: – Én gyakran féltem
életemben, főleg a csaták előtt. A félelem néha életmentő is lehet, mert felfokozza
az ember erejét és éberségét. Mégis furcsa mód két alkalommal, amikor teljesen
biztos voltam benne, hogy most meg fogok halni, a világon semmi félelmet nem
éreztem, csak valami különös békét. Mindkét alkalommal csodával határos módon
életben maradtam. A második eset után kíváncsi lettem, és beszéltem erről a
barátaimmal, és rájöttem, hogy másoknak is volt része hasonló élményben. Talán
ez a békesség a természet utolsó ajándéka, amikor már semmit nem tehetünk,
hogy elkerüljük a sorsunkat. – Együtt érző arccal letette a vázlatfüzetet. –
Lehetséges, hogy az édesanyja sem érzett félelmet, csak békét és elfogadást.
 Rebecca lehajtotta a fejét, és próbált erőt venni magán. –Ugye, nem csak azért
mondja, hogy megvigasztaljon?
– Esküszöm, hogy így van. – Leült vele szemben a kanapéra, és a kezébe fogta
a lány két hideg kezét. – Ha elmondaná, mi történt, talán segítene elűzni a
démonokat.
Talán igaza van, gondolta Rebecca. Bár igyekezett soha nem gondolni arra a
napra, most rákényszerítette magát, hogy felidézze. – Ravensbeckben voltunk, a
Tóvidéken lévő nyaralónkban – kezdte, remélve, hogy nem csuklik el a hangja. –
Nagyon szép, derült nap volt, ilyenkor mérföldekre is el lehet látni a környéken.
Én a hegyekben voltam sétálni, és épp hazafelé indultam, amikor embereket
láttam meg annak a sziklának a tetején, ahová az anyám gyakran elsétált a
kilátásban gyönyörködni. Habár messze voltam tőlük, éreztem, hogy valami nagy
baj van. Futni kezdtem, és mire odaértem a sziklához… már hozták a holttestét.
– Ez szörnyű lehetett. – Kenneth vigasztalóan megszorította Rebecca kezét. –
Talán a legszörnyűbb a halálos balesetekben az, hogy olyan váratlanok. A
családnak és barátoknak nincs idejük felkészülni a tragédiára.
Ebben az esetben ez nem volt ugyan teljesen igaz, de Rebecca csak annyit
felelt: – Néha még mindig nem tudom elhinni, hogy halott. – A torka összeszorult,
nem tudott többet mondani.
Kenneth a hüvelykujjával megsimogatta a lány keze fejét, kellemes bizsergést
keltve az ujjaiban és a csuklójában. – Vajon hogy történhetett a baleset? –
kérdezte elgondolkozva. – Zaklatott állapotban volt valami miatt az édesanyja? A
boldogtalanság vagy az aggodalmaskodás okozhatott egy rossz lépést.
– Nem – mondta Rebecca élesen. – Ilyesmiről szó sem volt. – Elhúzta a kezét.
– Az egyik szolga, aki lemászott érte a sziklán, azt mondta, virágok voltak
szétszórva körülötte. Az anyám imádta a vadvirágokat, és gyakran szedett csokrot
belőlük. A szikla széle kicsit lejt. Szerintem egyszerűen csak túl közel
merészkedett a széléhez virágszedés közben, megcsúszott és lezuhant.
– Milyen tragikus irónia – mormolta Kenneth, tekintetét a lány arcára
szegezve.
Rebecca a rajzra pillantott. – Ha zaklatott vagyok, mindig arról rajzolok, ami
felizgatott – mondta. – Olyan ez, mint amikor felszúrnak egy gennyes sebet.
Eddig még mindig bevált, bármi bajom volt, ha meghalt valami háziállatom, vagy
szerelmi bánatom volt. De most nem segít.
– Lerajzolja azt, mi bántja? – kérdezte kíváncsian Kenneth. –Én azt hittem,
több értelme van elterelni a figyelmünket a fájdalomról azzal, ha valami más
dolgot rajzolgatunk.
Rebecca szomorúan elmosolyodott. – Ezzel is próbálkoztam.
– Ha a seb felszúrása nem segít, talán a kiégetés – Kenneth kivette a lány
kezéből a vázlatfüzetet, kitépte a rajzot, aztán a gyertya lángjához tartotta. – Én
azt hiszem, Lady Seaton nem akarná, hogy így lesújtsa a bánat. Engedje elmenni,
Rebecca.
Rebecca fájó szívvel nézte, ahogy a lángok elemésztik a rajzot. Füst szállt
fölfelé, aztán eloszlott a sötétségben. Értékelte, hogy Kenneth segíteni akar, de
nem érthette meg. Mert ő erős, és nem tudja, milyen az, ha így eltölti az embert a
bánat, hogy a lelke is megbénul tőle. Nem tudhatja, hogy ha egyszer elkezdene
sírni, többet abba se tudná hagyni, addig sírna, míg belehalna.
Kenneth a kandallóba dobta az utolsó égő papírdarabkát, mielőtt megégetné az
ujját. Némán figyelték, ahogy a papír hamuvá porlad, és a sárga láng elhal. –
 Rengeteg energia kellhet az ilyen ihletett rajzoláshoz. Magának is ennie kéne
valamit. Menjünk, fosszuk ki a konyhát.
Kenneth rámosolygott a lányra, és Rebecca kicsit könnyebbnek érezte a szívét.
Ha a kapitány nem is értheti meg őt teljesen, neki is megvoltak a maga fájdalmai.
És nagyon kedves és jó társaság. Visszamosolygott a férfira. – Igaza van, majd
éhen halok. Eddig észre sem vettem.
Rebecca fogott egy gyertyát, és elindult az ajtó felé. A futó, de perzselő kis
csókra gondolt. Hiba volt, mégis elevenebbnek érezte magát tőle, mint az anyja
halála óta bármikor. Talán mégiscsak van élet a gyászon túl.
Ki gondolta volna, hogy ezt pont egy kalóz fogja megmutatni neki?

Kenneth mindent megtett, hogy elszórakoztassa Rebeccát az éjszakai lakoma

alatt. Mire visszatértek a hálószobájukba, a lány szeme már nem volt olyan
árnyaktól terhes.
Sajnos, Kenneth már kevésbé mondhatta el magáról, hogy jobb lett volna a
kedve. Amit Rebecca mondott az anyja haláláról, egyáltalán nem győzte meg,
hogy nem rejteget valami fontosat. Túlságosan is határozottan tagadta, hogy a
halálát bármi más okozhatta, mint a véletlen baleset. Talán a bánatába egy
szörnyű félelem is vegyül, amivel nem mer szembenézni – hogy az apjának is
valami köze van a történtekhez.
Más oka is volt a nyugtalanságának. Például a csók meglepetése. A futó kis
csók megerősített mindent, amit gyanított Rebecca rejtett érzékiségéről: a tűz,
amely művésszé tette, könnyen átalakulhat lobogó szenvedéllyé. Átlagos
körülmények között nem engedte volna ki a karjaiból. Csakhogy ezek a
körülmények egyáltalán nem átlagosak.
A testi vágy mellett a lelke is felkavarodott. Nagyon érdekesnek találta, amit
Rebecca arról mondott, hogy le szokta rajzolni, ami nyugtalanítja. Ez nagyon
eltérő volt az ő módszerétől. Ő egész életében rajzolt, valami ellenállhatatlan
vágynak engedelmeskedve, még akkor is, ha titokban kellett csinálnia, nehogy az
apja megtudja, akkor is, amikor nyilvánvaló lett, hogy soha nem lesz belőle festő.
Ha boldogtalan volt, a rajzolásba menekült, ami lehetőséget adott arra, hogy falat
emeljen önmaga és az elviselhetetlen valóság közé.
Elővette a vázlatfüzetét, és rámeredt, mintha egy ketyegő bomba lenne. Mi
történne, ha le merné rajzolni az egyik képet, amely állandóan égeti az agyát?
Részben félt tőle, hogy ezzel csak kinyitja Pandora szelencéjét, és szabadjára
engedi a fájdalmat, és soha többé nem lesz képes uralma alá vonni.
De Rebecca szavai nem hagyták nyugodni. Mint amikor felszúrnak egy
gennyes sebet. Talán a menekülés nem a legjobb orvosság a szenvedésre. Ha
lenne bátorsága szembenézni a démonaival, talán veszítenének az erejükből, és
már nem tudnák úgy megsebezni.
De ahhoz, hogy jól megrajzolja, szembe kell nézni a fájdalommal. Lerombolni
a mentális falakat, amelyek lehetővé tették, hogy tovább éljen.
Összeszedte az erejét, aztán a tollért és tintáért nyúlt. Azzal a képpel kezdi,
amely a legelső csatája alatt vésődött belé. Ha a rajzolás legalább kicsit csökkenti
a fájdalmat, akkor megpróbál más, nehezebb jeleneteket is.
Elképzelte az iszonyatot, amit annak idején érzett, a fájdalmat, amely
rémálmaiban kíséri a jelenetet. Aztán a tintába mártotta a tollat, és imádkozott,
hogy Rebecca módszere nála is beváljon.
 10. fejezet

Másnap délután Kenneth a dolgozószobában írogatott, amikor egyszer csak

besétált Lavinia Claxton, aranyszőke hajjal, kék selyemruhában és hatalmas tollas
kalapban. – Jó napot, kapitány úr – mondta mély, búgó hangon. – Úgy döntöttem,
meglátogatom a titokzatos rejtekhelyén.
Kenneth felnézett a papírokból, és izgatottan verni kezdett a szíve. Habár
Lavinia gyakori látogatója volt a Seaton-háznak, most először lesz rá alkalma,
hogy egy kicsit őt is kifaggassa. Könnyedén azt felelte: – Nincs itt semmi
titokzatos, Lady Claxton, csak a munkámat végzem.
Lavinia elmosolyodott, az olyan nők magabiztosságával, akik tisztában vannak
a szépségük hatalmával. – Akkor magából árad a titokzatosság. Maga nem
tartozik ide, kapitány úr. Olyan, mint egy tigris a bárányok között. Hadseregeket
kéne vezényelnie, vagy felfedezőútra indulnia a föld feltérképezetlen helyeire.
Nem egy íróasztalnál üldögélni és leveleket írni.
Kenneth halványan elmosolyodott. – A tigriseknek is meg kell élni valamiből.
Vannak, akik vadásznak, vannak, akik leveleket írnak diktálásra.
– Milyen cinikus. – Lavinia átsétált a szobán, kihívóan ringatva a csípőjét. – Én
inkább hősi katonának szeretem látni magát, aki a csatamezőről áthelyezte a
működését a művészek szalonjainak csataterére.
Kenneth felállt az íróasztaltól. – Nagyon gazdag a képzeletvilága, Lady
Claxton. A legtöbben ezt csak egy dolgozószobának látnák.
– Szólítson Laviniának, mindenki így hív. – A nő leült az íróasztal szélére, a
szoknyája súrolta Kenneth térdét. Aztán odanyúlt és megsimogatta a férfi arcát. –
És bármikor hívhat, amikor csak akar…
Habár Lavinia az első találkozásuk óta állandóan csábos mosolyokat vetett rá,
Kennethet kissé zavarba hozta a nyílt közeledés. Talán Lavinia és Sir Anthony
összevesztek. Akarata ellenére is vonzotta a nőt. De nem lenne helyes ágyba vinni
valakit, aki a szereplője ennek az egész gyilkossági ügynek. – Helytelen lenne, ha
túl közeli kapcsolatba kerülnénk, mylady. – Megfogta a nő kezét, és könnyed
csókot nyomott rá. – Sir Anthony arcátlanságnak tartaná, és teljes joggal.
– Ő nem bánná. Mindenki tudja, Lavinia mekkora szajha – mondta a nő, némi
öngúnnyal a hangjában. Lecsusszant az íróasztalról, és kicsit sétálgatott a
szobában, aztán megállt Lady Seaton portréja alatt. – Nem úgy, mint Helen.
Anthony egyszer csinált egy képet kettőnkről, az volt a címe, hogy A szent és a
bűnös. Persze, én voltam az utóbbi.
– Lady Seaton valóban szent volt?
Lavinia a portréra pillantott. – Mint a legtöbben, tudott nagylelkű és önző is
lenni, bölcs és ostoba. Néha elég nehéz volt vele. De ő volt a legjobb barátnőm, és
borzasztóan hiányzik. Ahogy Anthonynak és George-nak is.
– George-nak?
– George Hampton, Helen a szeretője volt.
Kenneth igyekezett titkolni a meglepetését. – Tényleg? Vagy csak meg akar
hökkenteni?
 – Nem hiszem, hogy magát olyan könnyű lenne meghökkenteni, kapitány úr –
mondta szárazon Lavinia. – Helen nagyon diszkrét volt, de az évek során jó pár
szeretőt tartott. De csupán George volt igazán fontos.
Kennethet megdöbbentette, hogy ez milyen újabb lehetőségeket nyit a
nyomozásban, és megkérdezte: – Sir Anthony tudta, hogy a feleségének viszonya
van az egyik legjobb barátjával?
– Ó, persze. A házasságuk rémesen erkölcstelen volt, de nagyon udvarias
keretek között zajlott. Anthonynak nem volt kifogása George ellen, tudta, hogy
soha nem ártana Helennek. És Helen se bánta a férje flörtjeit. Tudta, hogy ő az
egyetlen, aki igazán számít neki.
– Azt hallottam, hogy Lady Seaton halálának idején valami komolyabb afférja
volt.
– Ne higgyen el mindent, amit hall, kapitány úr – Lavinia kibontotta a kalapja
szalagját, és levette, megrázva aranyló fürtjeit. – Anthony és én régóta barátok
vagyunk. Azt hiszem, én tudtam volna róla, ha tényleg belehabarodott volna
valakibe.
A hangja egy kicsit bizonytalan volt. Lavinia nagyvilági külseje mögött sokkal
több sebezhetőség rejlett, mint amennyit bevallott. Kenneth eltűnődött, vajon
szerelmes-e Sir Anthonybe. – Gondolja, hogy Sir Anthony újra fog nősülni?
Lavinia habozott. – Nem is tudom. Helen halála még mindig úgy nehezedik rá,
mint egy sötét felhő.
– Volt valami gyanús Helen halálában?
Lavinia a kalapjának egyik tollával játszadozott. – Semmi kétség, hogy baleset
volt. De azért… – Elhallgatott.
Kenneth halkan megszólalt: – Én úgy hallottam, hogy dulakodás nyomait
találták azon a helyen, ahol Lady Seaton lezuhant.
Lavinia éles pillantást vetett rá. – Néhány letaposott virág, és nyomok a földön,
talán attól, ahogy elcsúszott, és a bokrokban próbált megkapaszkodni.
Elég logikusnak hangzott a magyarázat, de Lavinia nem látszott nyugodtnak.
– Ahányszor szóba jön Lady Seaton halála, az emberek, akik ismerték,
titkolózóak lesznek – mondta Kenneth. – Miféle titok rejlik itt? Sir Anthony vagy
George Hampton talán lelökte a szikláról?
– Szamárság – csattant fel Lavinia. – Nincs itt semmiféle titok. Csak a halált
mindig nehéz elfogadni.
Kenneth látta, hogy többet nem tud kiszedni belőle. – Akkor beszéljünk inkább
a szerelemről. Amiket mondott, alátámasztja azt a népszerű nézetet, hogy a
művészfélék csapongóak és szenvedélyesek.
– Nem jobban, mint az előkelő világ tagjai. Csak őszintébbek. – Lavinia lassan,
kihívóan elmosolyodott. – És őszintén szólva, önt nagyon vonzónak találom,
kapitány úr.
Kennethet hirtelen elöntötte a vágy egy női test lágysága után, de annak
ellenére, amit Lavinia mondott, nem volt meggyőződve róla, hogy Sir Anthony
örülne, ha meg kéne osztani a szeretőjét a titkárával. – A vonzalom kölcsönös, de
nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne engedni neki.
– Remélem, hogy ha még egy kis időt eltölt művészek között, az kicsit aláássa
a bölcsességét – Lavinia odasétált, kesztyűs kezét a férfi tarkójára tette, és
lehajolt, hogy megcsókolja. A szeme hideg, halványzöld volt. Nagyon jól csókolt,
de Kenneth nem érzett leghalványabb reakciót sem, nem úgy, mint Rebeccával.
 A szeme sarkából hirtelen valami mozgást vett észre. Egy pillanattal később
felcsattant egy jéghideg női hang. – Nem szívesen szakítom félbe ezt a gyöngéd
jelenetet, de mondanom kell valamit.
Kenneth felnézett, és meglátta Rebeccát, aki dühösen állt az ajtóban. A fejét
glóriaként körbevevő kócos vörös fürtökkel úgy festett, mint egy feldühödött
vörös macska.
Kenneth magában nagyot káromkodott, Lavinia pedig kényelmesen
felegyenesedett. – Á, Rebecca. – A tekintete érdeklődve Rebeccáról Kennethre
fordult. – Remélem, jól haladsz a munkáddal, drágám. Rengeteg bókot kaptam
arra a képre, amit a múltkor csináltál rólam. Ha engednéd, hogy eláruljam, ki
festette, annyi megbízást kapnál, hogy meg se tudnál birkózni velük. –
Elmosolyodott, aztán kilibegett a szobából.
Rebecca hagyta elmenni, majd belépett a dolgozószobába, és becsapta maga
után az ajtót. – Az apám elvárja a titkáraitól, hogy sok mindenhez értsenek,
kapitány úr, de erre nem gondolt.
– Ha hallotta a beszélgetésünk utolsó mondatait – felelte Kenneth halkan –,
akkor tudja, hogy udvariasan visszautasítottam a hölgy közeledését.
– De a csókját nem.
– Mégsem alkalmazhattam fizikai erőszakot.
– Pedig nem ártott volna – mondta Rebecca csípősen. – Ráférne Laviniára,
hogy végre valaki jól elfenekelje.
– Annak alapján, amit Lavinia mesélt, az az érzésem, a lopott csókok nem
olyan ritkák ebben a házban. Említette az anyja és George Hampton kapcsolatát.
Rebecca arca megmerevedett, de nem volt meglepett. Nyilván tudott a
dologról. – Azt hittem, maga felette áll az ilyen pletykáknak, kapitány úr –
csattant fel.
– Én nem pletykálok, csak meghallgatok másokat. – Kenneth kicsit tétovázott,
majd hozzátette: – Kellemetlen volt tudni, hogy a szülei milyen… nem
konvencionálisak?
– Hogy milyen csapongóak, ezt akarta mondani. – Rebecca tekintete súrolta az
anyja portréját, aztán kibámult az ablakon. – Az alma egyébként nem esett messze
a fájától. Tizennyolc éves koromban sikerült elrontani az életemet. A léhaság a
véremben van.
– Ezt nem hiszem – mondta halkan Kenneth. – Tényleg azért szökött meg, mert
a szülei példáját követte? Vagy mert szerelmet keresett?
Hosszú csönd után Rebecca azt mondta: – Nem sokkal az első bálom előtt
találkoztam egy fiatal gróffal, akinek az apám a portréját festette. A flörtölésére
azt hittem, komoly érzelem, és beleegyeztem, hogy elmegyek vele lovagolni a
parkba. Amikor leszálltunk sétálni, megpróbált nekem esni. Amikor ellenkeztem,
azt mondta, hogy mivel művészek között nőttem fel, nincs jogom itt az úrinőt
játszani.
– Nem hiszem, hogy ezt szó nélkül hagyta volna.
– Belelöktem a szökőkútba, és otthagytam. Utáltam őt is meg az apámat is,
akinek az életmódja kitett az ilyen sértéseknek. Nem volt túl okos dolog, de fiatal
voltam és megbántott.
Aztán elkezdtem társaságba járni, és megismerkedtem Frederickkel.
Sóhajtozott és verseket írt hozzám, és azt mondta, szeret, ami balzsam volt fájó
szívemre. A szüleim nem kedvelték, és valószínűleg nem is lett volna semmi az
egészből, ha nem tudtam volna meg azt a dolgot az anyámról és George bácsiról.
Habár az apám afférjairól tudtam, megdöbbentő volt, hogy az anyám se jobb nála.
Három nappal később megszöktem Frederickkel. – Rebecca keserűen
elmosolyodott. – Hamar rájöttem, hogy a szüleimnek igaza volt, és katasztrófa
lenne, ha hozzámennék. Szerencsére még azelőtt rájöttem, hogy megtörtént volna.
Kennethnek az volt a véleménye, hogy Seatonéknak kicsit kevesebb
szabadságot és több szülői útmutatást kellett volna adniuk a lányuknak, de csak
annyit mondott: – Gondolom, az ilyen liberális szülőknek megvan az az előnye,
hogy hajlandóak voltak visszafogadni a botrány ellenére.
Rebecca bólintott. – Kizárólag a rossz ítélőképességem miatt szidtak meg, nem
a dolog erkölcsi része miatt. Az apám azt mondta, örül, hogy volt annyi eszem,
hogy nem mentem hozzá egy ilyen csirkefogóhoz, az anyám meg azt, hogy biztos
benne, még egyszer nem fogok ilyen hibát elkövetni.
– És igaza is volt, nem ismételte meg a hibát.
– És a jövőben sem áll szándékomban – mondta Rebecca olyan hangon, ami
lezárta a témát. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mi van a tekercs vászonnal,
amit rendeltem. Már majdnem kifogytam.
– Tegnap írtam a boltba, és a ma reggeli postával jött egy válaszlevélke.
Elnézést kérnek a késlekedésért, és megígérték, hogy holnapután szállítják. Van
még valami óhaja?
– Ó, nem, ez volt minden. – Rebecca megfordult és kifelé indult.
– A délutáni ülést megtartjuk, vagy túlságosan megharagudott rám?
Rebecca ironikus pillantást vetett rá. – Nem, dehogy. Egy byroni hőshöz mi
sem illik jobban, mint hogy lerohanják a csábító nők, mint Lavinia.
Kenneth felnevetett, Rebecca pedig kiment, és becsukta az ajtót. A mosolya
azonnal elhalványult, ahogy elgondolkozott azon, amit megtudott. Abból, amit
Lavinia elmondott, az derült ki, hogy Helen Seatont akár többen is megölhették.
Sir Anthony felületes nemtörődömsége mélyén, amivel a felesége viszonyait
fogadta, lehet, hogy felhalmozódott, elfojtott düh rejlett. Talán a titokzatos szerető
magáénak akarta tudni a festőt, vagy Helen döntött úgy, hogy szakít George
Hamptonnal, és ő ölte meg féltékenységi rohamában, vagy talán valamelyik másik
ismeretlen szeretője.
A szenvedély és az anyagi indok a leggyakoribb okok a gyilkosságra; ha
egyáltalán ebben az esetben gyilkosság történt. Kenneth fáradtan felsóhajtott.
Minél több időt töltött a Seaton-házban, annál nehezebbnek tűnt, hogy megtudja
az igazságot Helen Seatonról – és annál jobban gyűlölte a csalást, amire
kényszerül. Megszerezni Rebecca bizalmát hamis álarcban, ez egyenlő az
árulással. Ha egyszer a lány megtudja, hogy kicsoda valójában…
Erre inkább nem is akart gondolni.

Rebecca dühösen megszidta magát, miközben visszamenekült a műterme

biztonságába. Amikor rajtakapta Laviniát, ahogy megcsókolja Kennethet, halkan
távoznia kellett volna, és később visszamenni. De őt azonnal elárasztotta a
féltékenység. És ami még rosszabb, ki is mutatta, pedig igazán nincs semmi joga,
hogy féltékeny legyen Kennethre. A kis, ösztönös csók, amit váltottak, nem
jelentett semmit, még ha olyan hatást tett is rá, hogy a lábujja hegyéig
belebizsergett. Kenneth az apja alkalmazottja, és nem az ő udvarlója.
Mindazonáltal kedve lett volna kikaparni Lavinia szemét, annak ellenére, hogy
mindig jól kijöttek egymással. Rebecca elpirult, mikor eszébe jutott Lavinia
kíváncsi tekintete, amivel kettőjüket méregette; talán rájött, hogy Rebecca némi
érdeklődést táplál az apja titkára iránt?
 Hogy kicsit megkönnyebbüljön, csinált egy villámgyors karikatúrát arról,
hogy nézne ki Lavinia kétszer ilyen kövéren, és néhány ránccal. A gyerekes
bosszú se vidította fel. Próbált arra gondolni, hogy Kenneth egyáltalán nem
bátorította Laviniát, miközben előkészített mindent a délutáni festéshez. Pár perc
kellett csak, hogy elrendezze a kanapét, a perzsaszőnyeget és a tükröt, amit a
profilhoz akart használni.
Kenneth csak ebéd után jön. Rebecca nyugtalanul körbepillantott a
műteremben. Csinálhatna addig egy tucat dolgot is, de valahogy egyik sem
érdekelte.
A tekintete megpihent a vadászó Dianát ábrázoló festményen. A fenébe is,
megígérte, hogy bekeretezi, és kicseréli a Kenneth szobájában függő rémes
képpel, úgy gondolta, ez finom módja lenne a bocsánatkérésnek. Gyorsan átrakta
a képet egy új keretbe, aztán kiválasztott még két képet: egy, a Tóvidéket ábrázoló
tájképet, és egy kis tanulmányt a Szürke Eminenciásról, amint vadul csillogó
szemekkel épp becserkész egy madarat.
Levitte a két kisebb képet, és bekopogott Kenneth ajtaján. Mivel nem kapott
választ, belépett. Elhúzta az orrát, amikor meglátta a falakon lógó képeket.
Tényleg mind bánthatta a szemét annak, aki kicsit is ért a festészethez. Kenneth
helyében már kihajította volna őket az ablakon.
Épp a Dianát akasztotta fel, amikor a lábával meglökött egy nagyalakú mappát,
amely a földre volt letéve, nekitámasztva a fésülködőasztal lábának. A mappa
feldőlt és kinyílt, és rajzok csúsztak ki belőle a szőnyegre. Rebecca eltűnődött, mit
keres itt egy festőmappa, és lehajolt, hogy becsukja.
Aztán megdermedt a keze. Legfelül egy tollal és tintával készült rajz volt, egy
csatajelenet vázlata. A katonák előreszegezett bajonettel indultak rohamra,
mindenhol füst szállt, a háttérben lovak ágaskodtak.
De a figyelmét leginkább a középen álló figura ragadta meg. Csak a sziluettje
volt megrajzolva a fájdalomtól vonagló alaknak. Részletek nélkül, a puszta
körvonal is visszaadta, ahogy épp eltalálja a halálos golyó. Egy pillanatnyi
örökkévaló csönd a pokolban. Mélységesen megrázó erejű kép volt.
Rebecca leült a földre, és elkezdett lapozgatni a rajzok között. Voltak szénnel
és pasztellkrétával készült portrék, épületek rajzai, néhány szép akvarell tájkép.
Bár egyik sem érte el az első rajz drámai erejét, mind meglehetősen jó munka
volt.
Az utolsó lapon egy egymást kétségbeesetten, szorosan átölelő pár,
aláfirkantva a cím: Rómeó és Júlia. Habár középkori öltözéket viseltek
mindketten, a képből sugárzó fájdalmas érzések azt sejtették, igazi szerelmesekről
van szó, akiknek talán a háború miatt kell elválniuk.
A rajzot nézegette, amikor hirtelen nyílt az ajtó, és belépett Kenneth.
Megtorpant, amikor meglátta Rebeccát, és az arca nagyon dühös lett. Aztán
becsapta az ajtót, beljebb lépett a szobába, és a szokásos tiszteletteljes viselkedés
helyett dühösen ráförmedt. – Mi a nyavalyát keres itt?
Rebecca majdnem ösztönösen felugrott, de aztán csak az ölében heverő
mappára fektette a kezét. – Ezeket maga rajzolta?
Kenneth lehajolt, és kikapta a lány kezéből a mappát. – Nincs joga a holmim
között kotorászni!
– Nem kotorásztam – védekezett Rebecca. – Véletlenül felrúgtam a mappát,
amikor a képet akartam felakasztani, amit hoztam magának. – Nem értette, miért
ilyen haragos Kenneth, és újból megkérdezte. – Ezek a maga munkái?
 Kenneth hallgatott, mintha fontolgatná, hogy hazudjon-e, aztán kelletlenül
bólintott.
Rebecca feltápászkodott a szőnyegről, hogy ne legyen ilyen előnytelen
pozícióban, de Kenneth még így is fölé tornyosult. Félelmetes látványt nyújtott.
Rebecca együtt tudott érezni a szegény franciákkal, akik szembekerültek vele a
csatamezőn.
A kíváncsisága azonban legyőzte a félelmét, és megkérdezte: – Miért titkolta
el, hogy maga festő?
– Nem vagyok festő! – csattant fel Kenneth.
– De igenis, az! – vágott vissza Rebecca. – Senki nem tudhat így rajzolni, csak
ha sok évnyi gyakorlás áll mögötte. Miért tartja titokban a munkáit? És miért
olyan dühös, mint egy felingerelt bika?
Kenneth nagy lélegzetet vett. – Sajnálom. Nem arról van szó, hogy titok lenne,
de hát csak egyszerű dilettáns vagyok. Nagyképűség lett volna akár csak említeni
is a rajzaimat magának vagy az apjának.
Rebecca felhorkant. – Ostobaság. Maga nagyon tehetséges. Nem csoda, hogy
olyan nagy hatást tett az apámra azzal, hogy mennyire ért a festészethez. Egész
életemben festők vettek körül, de maga az első, aki véka alá akarja rejteni a
tehetségét.
Kenneth dühösen, a hangjában sebezhetőséggel azt felelte: – Nem vagyok
festő!
Rebeccát egész megijesztette a hevessége. A férfi vállára rakta a két kezét, és
leültette az ágy szélére. A szemük majdnem egy magasságba került. A kezét
könnyedén a vállán nyugtatva megkérdezte: – Mi a baj, Kenneth? Olyan furcsán
viselkedik.
Az izmok megfeszültek a lány tenyere alatt, és Kenneth elfordította a
tekintetét. Hosszú csönd után azt mondta: – Az apám utálta, hogy érdekel a
rajzolás, és megpróbálta kiverni belőlem, úgy gondolta, a rajzolás és festés nem
megfelelő foglalatosság az egyetlen fiának.
– De maga nem hagyta abba.
– Képtelen voltam – felelte Kenneth egyszerűen. – Mintha valami tűz lobogott
volna bennem. El tudtam mondani vele olyan dolgokat, amiket szavakkal soha
nem lehetett volna, úgyhogy megtanultam, hogy eldugjam vagy megsemmisítsem,
amit rajzolok. Hogy úgy tegyek, mintha nem is lenne fontos.
– Ez szörnyű lehetett magának. – Rebecca ellenállt a kísértésnek, hogy
csókokkal simítsa el a ráncokat a férfi homlokán, csak a kézfejével cirógatta meg
az arcát, aztán hátrább lépett. – Én meg is őrültem volna, ha a szüleim
megpróbáltak volna eltiltani a rajzolástól.
– De magának olyan szerencséje volt, hogy Anglia egyik legnagyobb festője az
apja. – Kenneth kesernyésen elmosolyodott. – Fiatalkoromban az volt a titkos
vágyam, hogy a Királyi Akadémián tanuljak, és hivatásos festő legyek. De most
már túl késő. Katona lettem, ami a művész gyökeres ellentéte. – A mappára
pillantott. – Most, hogy ennyi csodálatos festmény vesz körül, kedvem lenne
elégetni a saját gyatra próbálkozásaimat.
– Maga igenis művész – jelentette ki nyomatékosan Rebecca. – Máris jobban
rajzol, mint a londoni hivatásos festők fele. Kis erőfeszítéssel kiválóakat
alkothatna.
– Van érzékem a rajzoláshoz, és elég jó akvarelleket csinálok – mondta
Kenneth –, de ezt megteszi bármelyik jó családból való ifjú hölgy vagy úriember.
Harminchárom éves vagyok. Rég elmúlt az az idő, amikor még érdemes lett volna
tanulni és igazi festővé válni.
Rebecca kíváncsian megkérdezte.– Maga szerint milyen egy igazi művész?
– Olyan valaki, aki nemcsak a hasonlóságot tudja megragadni, hanem túlmegy
azon, és felfedi a tárgyának valami rejtett tulajdonságát is. Ezen a képen például a
macska nagy szeretettel van megfestve, ugyanakkor felfedi a ragadozó oldalát is,
a vadságot, ami ott rejtőzik minden kedves házicicusban. Vagy a Dianáról készült
kép megmutatja az erejét, hogy milyen büszke, de a magányosságát is, ami abból
fakad, ha valaki jobb, mint mások. Azt, hogy olyan akar lenni, mint mások. Kicsit
magára emlékeztet.
– Egyszerűen csak lefestettem, amilyennek láttam.
– De azért látta így, mert egy művész szemével nézi. –Kenneth odament a
képhez, hogy közelebbről is szemügyre vegye. – A világot egyedi és sajátos
módon látja, ami mindent jellegzetessé tesz, ami kikerült a keze alól. Azt hiszem,
bármit megismernék, amit maga festett.
A megjegyzés majdnem olyan bizalmas volt, mint egy csók. Rebecca jobban
szerette volna, ha inkább Kennethről beszélnek. Kivett néhány rajzot a mappából.
– Magában is megvan ugyanez a képesség. – Rámutatott egy portréra, amely egy
fekete hajú spanyol szépséget ábrázolt. – Ez a nő nemcsak szép, de valami
megszállottság is sugárzik belőle, sőt szinte veszély.
Kenneth arca megrándult, ami megerősítette, hogy találó, amit mond.
Felemelte a rajzot a katonáról, akit épp eltalált a golyó. – Ha egyedi látásmód kell
ahhoz, hogy valaki művész legyen, hát magánál ez igazán megvan. Ez remek és
nagyon eredeti.
Kenneth vállat vont. – Ez csak véletlen szerencse. Tegnap este csináltam,
amiatt, amit arról mondott, hogy le szokta rajzolni, ami bántja. Mivel nekem a
rajzolás mindig menekülés volt, úgy döntöttem, megpróbálok legalább egy kisebb
démont így kiűzni.
Rebecca lenézett a rajzra. Ha ez egy kisebb démon, milyenek lehetnek a
nagyobbak? – És bevált? – kérdezte.
– Tulajdonképpen igen. Ez a kép bele volt égetve az agyamba a legelső csata
óta. Attól, hogy lerajzoltam, az emlék mintha… – Kenneth összevonta a
szemöldökét, ahogy próbálta megfogalmazni a mondandóját – … nem kevésbé
tisztának tűnik, de valahogy távolabbinak.
– És nekem is lehetőséget adott arra, hogy meglássak és megértsek valamit,
amit a valóságban soha nem láthatnék. –Rebecca becsukta a mappát. – Ha ez nem
teszi művésszé, akkor ugyan mi?
Kenneth halványan elmosolyodott. – Az, ha tudnék olajjal festeni. Egyetlen
más eszköz sem hasonlítható össze az olajfesték intenzitásával, a színek
gazdagságával. A szénrajzokat és az akvarelleket, amiket csinálok, minden iskolás
gyerek meg tudja csinálni.
– Akkor tanuljon meg olajjal festeni – mondta Rebecca éles hangon. – Nem
olyan nagy bűvészmutatvány. Sok szempontból a vízfesték kezelése sokkal
nehezebb, azzal mégis mesterien bánik.
Kenneth kicsit sápadtabb lett, az arca megfeszült. Amikor nem felelt semmit,
Rebecca azt mondta: – Úgy érzi, nem képes rá?
Kenneth elfordította a tekintetét. – Én… túlságosan is akarom, ahhoz, hogy
igazán hinni tudjak benne.
A szavak sokat elmondtak arról, milyen volt az élete. Rebecca tudta, hogy
utálná a sajnálatot, úgyhogy gyorsan azt mondta: – Majd én megtanítom. Ha
sikerül megszabadulni ettől a buta meggyőződéstől, hogy nem képes rá, akkor
máris nagyon jól fog menni.
Amikor látta, hogy Kenneth tiltakozni akar, acélos hangon hozzátette: –
Rengeteg buta gondolat nyüzsög a fejében arról, mi kell ahhoz, hogy valaki igazi
művész legyen. Felejtse el őket. Az igazság az, hogy a művész nem több és nem
kevesebb, mint olyan valaki, aki műalkotásokat tud létrehozni. Magának is
megvan ez a tehetsége, tartsa tiszteletben.
Azzal sarkon fordult és az ajtóhoz vonult, de a válla fölött még hátraszólt: –
Kettőkor legyen a műtermemben.
Miután becsukta maga mögött az ajtót, és elindult a lépcső felé, lelassultak a
léptei. Nagyon kimerültnek érezte magát, és nemcsak azért, mert úgy elfogta az
együttérzés amiatt, amit Kenneth kiállt élete során. Amit arról mondott, mit jelent
művésznek lenni, felkavarta a gondolatait a saját életéről. Milyen szerencsés is
volt… Sir Anthony sok szempontból talán gondatlan apa volt, de a tehetségét
mindig tiszteletben tartotta és bátorította.
Milyen lehet, ha valakiben megvan egy katona ereje és halált megvető
bátorsága, és közben egy művész lelke lakozik benne? Szegény, elátkozott
kalóz…
Elszánt arccal nyitott be a műtermébe. Kerül, amibe kerül, igenis be fogja
bizonyítani Kenneth Wildingnek, hogy igazi művész.

11. fejezet

Miután Rebecca elment, Kenneth leroskadt egy székre. Reszketett, mintha

lázas lenne. Úgy érezte magát, mintha egy kalapáccsal sújtottak volna le rá, ami
alatt dióhéjként összeroppant.
Rebecca szerint tehetséges, és máris művész. Márpedig Rebecca Seaton nem az
a nő, aki üres bókokkal dobálózik.
Nagyot sóhajtott, és azon gondolkozott, igaz-e, amit a lány mond, hogy még
nem késő tanulni. A tudata mélyén mindig piedesztálra állította az olajfestészetet,
mint olyasvalamit, ami inkább isteneknek való tudás, és nem földi halandóknak.
Most, hogy Rebecca rádöbbentette, hogy ez téves feltételezés, már maga is látta,
milyen abszurd gondolat volt. Persze, a legtöbb festő sokkal fiatalabb korban kezd
el olajjal dolgozni, Rebecca már a gyerekszobában. De rajzolni ő is jól tud, és van
érzéke a kompozícióhoz és a színekhez.
Talán… talán mégis válhatna belőle igazi festő. Nem olyan szinten, mint Sir
Anthony vagy Rebecca, de ahhoz elég jó lehetne, hogy néha legalább örömöt
leljen a saját próbálkozásaiban.
A gondolat a félelem és az izgatottság furcsa keverékével töltötte el. Kicsit
olyan érzés volt, mint amikor egy fiatalembernek először támadnak buja
gondolatai.
Felállt, és hirtelen eszébe villant, miért is jött a Seaton-házba: hogy egy
titokzatos haláleset ügyében nyomozzon. És most a gyanúsított lánya valóra
akarja váltani élete leghőbb vágyát. Ha elfogadja az ajánlatát, amikor a
küldetésével tönkreteheti azt, akit Rebecca legjobban szeret, ez megvetendő dolog
lenne. De hiába, képtelen lett volna visszautasítani.
 Most először átfutott az agyán, hogy mi lenne, ha lemondaná I Lord Bowden
megbízatását. A dühös Bowden nyilván azonnal kidobná őket Suttertonból, de
Kenneth úgy érezte, ezt is el tudná viselni, ha lenne esélye rá, hogy olyan életet
éljen és azzal foglalkozzon, amire mindig is vágyott. Tovább dolgozhatna Sir
Anthony titkáraként, a szabad idejében pedig festeni tanulna. És egy nap talán
meg is tudna élni a képeiből. Sokan vannak, akik portrét akarnak magukról, és a
legtöbben nem engedhetik meg maguknak, hogy Sir Anthonyt bízzák meg az
elkészítésével. Ha valaki élt már egyszerű katonaként, az tudja, hogy kell megélni
nagyon kevés pénzből és spártai módon; nem kéne túl sok megbízás, hogy eltartsa
magát.
De mi lenne a húgával? Rá is gondolnia kell. Nincs joga, hogy megvásárolja a
saját boldogságát azon az áron, hogy feláldozza Beth jövőjét. Habár neki
megfelelne, ha egy kis padlásszobában éhezne, a húga ennél jobbat érdemel.
Az ajka összeszorult, ahogy Bethre gondolt. Lehetetlen lemondani Bowden
megbízását, de ugyanilyen lehetetlen, hogy elutasítsa Rebecca ajánlatát. Nincs
más választása, mint tovább csinálni, és imádkozni, hogy a nyomozás során ne
derüljön ki semmi olyan, ami rossz fényt vet Sir Anthonyre.
A baj csak az volt, hogy nem nagyon hitt az imák erejében.

Mielőtt Rebecca műtermébe indult volna, még bement a dolgozószobába, hogy

elintézzen egy-két kisebb ügyet. Nagy meglepetésére ott találta Sir Anthonyt, aki
a felesége portréját bámulta, és brandyt iszogatott.
Kenneth habozott, hogy bemenjen-e, de Sir Anthony hátranézett, és
elgondolkozó hangon azt mondta: – Ma van huszonnyolc éve, hogy
megismerkedtem Helennel. Néha el sem tudom hinni, hogy meghalt. – A nyelve
kicsit akadozott, ami arra vallott, hogy az ital, amely a kezében van, nem az első
lehet.
Kenneth belépett a dolgozószobába. – Lady Seaton igazán gyönyörű volt. A
lánya nagyon hasonlít rá.
– Külsőleg talán igen, de Rebecca inkább az én temperamentumomat örökölte.
– Sir Anthony ironikusan elmosolyodott. – Sok szempontból leginkább a
bátyámra hasonlít. Marcus nem örülne neki, ha tudná.
Kenneth kíváncsi lett, Sir Anthony hogy látja a viszályt a bátyjával, és a
valósághoz nem egészen hűen azt mondta: – Nem is tudtam, hogy van egy bátyja.
– Marcus báró, és nagyon fennhordja az orrát. Nem helyesli az életmódomat.
Soha nem is helyeselte. – Sir Anthony jó nagyot kortyolt a brandyból. – Ő és az
apánk meg voltak győződve róla, hogy ha festő leszek, az a legrövidebb út a
pokolba. Amikor nagyritkán keresztezzük egymás útját Marcusszal, szóba se áll
velem.
Szóval mással is előfordul, hogy a családja ellenzi a művészi ambícióit,
gondolta Kenneth. Sir Anthonynek azonban nála jobban sikerült szembeszállni
vele. – A bátyja miért helyteleníti az életmódját?
Sir Anthony felhorkant. – Marcus szemében a festészet nem jobb, mintha,
mondjuk, valami kereskedőféle lennék. Nyilván megbotránkoztatta, amikor öt
évvel ezelőtt lovaggá ütöttek. Mintha a tisztesség pecsétjét ütötték volna egy ilyen
megvetendő foglalkozásra.
– A legtöbben úgy gondolnák, csak öregbíti a család hírnevét, ha egy ilyen
neves művész van tagjai között.
 – Más okai is voltak az összetűzéseinknek. – Sir Anthony tekintete megint
felesége portréjára esett. – Helen Marcus menyasszonya volt, amikor
megismertem. Amikor találkoztunk, mintha valami tűz áradt volna el rajtam.
Helen próbált ellenállni, és becsületesen viselkedni. Én még csak meg se
próbáltam. Tudtam, hogy előre elrendeltetett a sorsunk. Két hét múlva
megszöktünk. Gretna Green csak egynapi útra volt, ott házasodtunk össze, mielőtt
bárki közbeléphetett volna.
– Feltételezem, a bátyja nem volt elragadtatva.
– Marcus soha többé nem szólt hozzám, csak egyszer írt egy levélkét, az apánk
halála után, amiben közölte, hogy nem látnak szívesen a temetésén. – Sir Anthony
keserűen elmosolyodott. –Nem okolom érte. Az ő helyében én gyilkoltam volna,
ha valaki el akarta volna venni tőlem Helent.
Kenneth agyán átfutott, hogy vajon ezt szó szerint kell-e venni. – A bátyja
nagyon szerette őt?
– Az, hogy elveszítette, nagy csapás volt a büszkeségére, de a szívének nem.
Számára Helen csak egy csinos, engedelmes lányka volt, akiből kellemes feleség
válhatna. Soha nem ismerte igazán. És ami azt illeti, elég gyorsan talált is helyette
mást. Egy év sem telt el, megnősült, és azonnal gondoskodott róla, hogy két fia is
szülessen. Hogy még csak véletlenül se örökölhessem én a címet.
– Lady Seaton nem volt szelíd és engedelmes?
– Ha feldühítették, olyan volt, mint egy vadmacska, de én nem bántam, én is
nagyon lobbanékony természetű vagyok. – Sir Anthony megrázta a fejét. – Csupa
tűz volt és csupa sötét árnyék. Marcus mellett csak lassú haldoklás lett volna az
élete, őt nem érdekli más, csak a becsület és a tradíciók. Ez nemes dolog, de
nagyon unalmas.
– Úgy tűnik, nagyon más ember, mint ön – jegyezte meg Kenneth. – Bizonyára
nem bánta túlságosan, hogy kirekesztette az életéből.
Sir Anthony belebámult a poharába. – Azért nem volt olyan rossz ember.
Gyerekkoromban nagyon csodáltam. Igazi úriember volt, ízig-vérig. Én voltam a
család fekete báránya. Az apám szörnyen örült, hogy én vagyok a kisebbik fiú, és
nem én leszek az örököse.
Kenneth egyre inkább együtt tudott érezni Sir Anthonyvel. Őt is fekete
báránynak tekintették, és neki is tönkrement az apjával a kapcsolata. – Lady
Seaton nyilván nem bánta, hogy maga annyira más, mint a nemesség legtöbb
tagja.
– Nem, egyáltalán. – Sir Anthony megint a portréra nézett. –Nem is tudom,
hogy éltem volna túl Helen halálát, ha nincs Rebecca. Olyan támaszom volt, mint
egy kőszikla, erős és megbízható.
Valaki, aki ennyire szerette a feleségét, csak nem ölhette meg… Ha lenne
valami módja, hogy ezt bebizonyítsa, akkor tisztességgel elvégezhetné a feladatát,
és Rebecca barátságát sem kéne elveszítenie.
Sir Anthony összevonta a szemöldökét. – Nem Rebeccánál kéne lennie modellt
ülni?
Kenneth az órára pillantott. – De igen. Csak azért ugrottam be, hogy elintézzek
előbb egy-két dolgot, de ez ráér. – Elindult az ajtó felé.
A keze már a kilincsen volt, amikor meghallotta, hogy Sir Anthony alig
hallható hangon azt mormolja: – Elvesztettem, és Isten bocsássa meg nekem, mert
az én hibám volt.
 Kenneth egy pillanatra kővé dermedt, aztán gyorsan kiment, a gyomrában
szorító érzéssel. Ha igaz, amit Sir Anthony mondott, az Isten irgalmazzon
mindnyájuknak.

Mire Rebecca visszatért a műtermébe, a fáradtságát pezsgő izgalom váltotta

fel. A haldokló katona rajza figyelemreméltóan magabiztos technikát mutatott,
főleg egy olyan valakitől, aki gyakorlatilag magától tanult rajzolni. Nem csoda,
hogy elejétől fogva úgy vonzotta a kapitány; a nyersesége és katonás tartása
mögött legalább annyira művészlélek volt, mint ő. A közös érdeklődés pedig
könnyen válhat szoros barátság alapjává.
Odament a munkaasztalhoz, és elkezdte kikeverni a festékeket, amiket a
délutáni festéshez fel akart használni. Olyan gyakran csinálta már, hogy oda sem
kellett figyelnie, közben nyugodtan gondolkozhatott azon, hogy valóban csak
barátság-e, amit Kennethtől akar.
Egy pillanatra mintha a házasság gondolata villant volna át az agyán, de
azonnal elhessegette. A házasság nem neki való. Még ha Kennethet érdekelné is,
és ha szemet hunyna a rossz hírneve fölött, ő akkor sem lenne hajlandó feláldozni
a szabadságát. Az önzés, ami egy művésznek létfontosságú, egy feleségben már
nagy hiba.
Aztán arra gondolt, attól még a szeretője lehetne. A londoni művészvilág
nagyon toleráns. Ha diszkrétek, azt csinálnak, amit akarnak. Az apja, aki csak a
saját dolgaival van elfoglalva, nem ellenezné. Valószínűleg észre sem venné.
De annak ellenére, hogy a neveltetése miatt liberális nézeteket vallott erről a
dologról, a megfigyelései arról győzték meg, hogy az ilyesféle afférok elég sok
bonyodalommal tudnak járni. Semmi kétség, Lavinia el tudná magyarázni, mit
kell tenni a teherbe esés megakadályozására, de vannak más kockázatok is. Attól,
hogy a kapcsolat törvénytelen, még ugyanolyan fájdalmas lenne, ha egyszer véget
ér. És előbb-utóbb vége lenne. Úgy tűnt, Kenneth vonzónak találja, de inkább
csak tanárként lenne fontos neki, nem pedig nem túl ügyes szeretőként.
Egy sóhajjal befejezte a színek keverését. A barátság egyértelműen a legjobb
lehetséges kapcsolat kettőjük között. Egyszerűen el kell fojtania a buja
gondolatait.
Barátként nagy ajándékot adhat Kennethnek, amivel segítheti, hogy festővé
váljon. Mosolyogva felállt. Még épp lesz ideje előkészíteni az ajándékot.

Kenneth abban a csizmában, térdnadrágban és kigombolt nyakú ingben

érkezett, amit Rebecca kért. A lánynak egész elakadt a lélegzete, amikor belépett.
Az arcán sötét kifejezés ült, amitől teljesen meggyőzően úgy festett, mint egy
kalóz, egy olyan valaki, aki csak a saját törvényeinek engedelmeskedik. Te
jóságos ég, mennyire szeretné ezt megragadni a képen!
Szerette volna, ha Kenneth nem érzi magát zavartnak. Könnyedén azt mondta:
– Nem kell olyan képet vágnia, mintha épp a vízbe kéne sétálnia egy palánkról. –
Leporolta a kezét. – Mielőtt elkezdenénk, van itt magának valami.
– Egy papagáj a vállamra? – kérdezte fanyarul Kenneth. Rebecca nevetett. –
Az ötlet nem rossz, de a macska hamar elintézné. Jöjjön velem.
Kimentek a folyosóra, amely a padlástér másik felébe vezetett. Elhaladtak fél
tucat csukott ajtó mellett, amelyek a személyzet szobáit rejtették, aztán Rebecca
megállt a legutolsó ajtó előtt. Benyitott, és félreállt, hogy Kenneth léphessen be az
üres szobába.
Végignézett az egyszerű bútorokon, és az egyetlen ablakon, aztán a tekintete
megállapodott a festőállványon, amely a szoba közepén állt. Mellette egy ütött-
kopott fenyőfa asztalkán különböző méretű ecsetek és egy doboz festék. Kenneth
Rebeccára pillantott, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Ha komolyan akar a festéssel foglalkozni, szüksége lesz műteremre –
magyarázta Rebecca. – Nyugodt hely, és északi a fény. A műtermemből elvihet
bármilyen anyagot, amire szüksége van. – A kezébe nyomott egy súlyos
vaskulcsot. – A magáé lehet ez a szoba, ameddig csak akarja.
Kenneth a tenyerébe szorította a kulcsot. Miközben átvette, az ujjhegyei
súrolták Rebecca kezét. – Miért ilyen jó hozzám? –kérdezte.
Rebecca érezte, hogy ez nem költői kérdés, és egy pillanatig elgondolkodott,
mielőtt válaszolt volna. – Azt hiszem, hogy valamiképp megháláljam, hogy az én
művészi fejlődésem olyan sima volt. Vagy mert én is örültem volna, ha valaki a
segítségemre van, ha nekem is olyan akadályokkal kellett volna szembenéznem,
mint magának.
– Nem érdemlem meg – mondta Kenneth, majdnem fájdalmas tekintettel. – Ha
tudná…
Rebecca nem akarta átadni magát a veszélyes érzelmeknek. Ökölbe szorította a
kezét, és gyorsan elfordult. – Ha végeztünk a mai üléssel, azzal meg is dolgozott
az első leckéért – mondta. –Jöjjön, fogjunk neki.
Kenneth felkavart érzelmekkel követte Rebeccát vissza a műtermébe. Pár
percbe beletelt, míg sikerült eltalálniuk ugyanazt a pózt, mint a legutóbb.
Miközben Rebecca elkezdte felvázolni a képet a vászonra, Kenneth gondolatai
azon jártak, hogy pár óra leforgása alatt talált tanárt, egy műtermet, és valakit,
akivel beszélgethet legmélyebb vágyairól. Minden tökéletes lenne – ha Sir
Anthony nem épp most fedte volna fel, hogy felelősnek érzi magát a felesége
haláláért. Vajon mit lehetne még kiszedni belőle, ha komolyabban kifaggatná?
Talán semmit: a szavait nyilván nem idegen füleknek szánta.
Kenneth tulajdonképpen nem is akart volna többet tudni. Könnyen lehet, hogy
egy kis veszekedés két ilyen heves vérmérsékletű ember között, teljesen
váratlanul erőszakba torkollott…
És a szerelmi viszonyok, amiket mind a ketten folytattak, bőven adhattak okot
veszekedésre. Talán George Hampton rávette Helent, hogy hagyja ott a férjét, és
éljen nyíltan vele. Sir Anthony saját bevallása szerint gyilkolni is tudna, ha valaki
megpróbálná elvenni tőle… Vagy talán Helen lett féltékeny a titokzatos
szeretőjére, úgy, ahogy más futó szeretőire soha? Vagy talán az a nő döntött úgy,
hogy végez a riválisával, és Sir Anthony utólag megtudta, de nem volt képes
rávenni magát, hogy a törvény kezére adja szeretőjét, és most magát okolja?
A gondolatait az szakította félbe, hogy Rebecca felpillantott a rajzolásból. –
Nagyon remek ez a harapós arckifejezés, de próbáljon kicsit lazítani. Különben
félóra múlva mindene csupa görcs lesz.
Kenneth mindent megtett, ami tőle telt, hogy engedelmeskedjen. Kellemesebb
téma lenne mondjuk, azon töprengeni, hogy Rebecca laza kontyba fogott haja ki
fog-e bomlani. Vagy gondolkozhatna azon, milyen hihetetlenül nagylelkű volt
tőle, hogy külön műtermet adott neki, csak épp, ha erre gondolt, attól inkább
bűntudata támadt.
 A kanapén hirtelen megjelent a Szürke Eminenciás, aki addig valami
rejtekhelyen szunyókált, és tökéletes pózban elhelyezkedett, Kenneth combjához
simulva. – Ez a macska bezzeg született modell – jegyezte meg Kenneth.
– Az biztos, hogy remekül tud sokáig egy helyben maradni. – Rebecca közben
felvett egy festékfoltos köpenyt. – Soha nem tanítottam még senkit festeni, és nem
igazán tudom, hol kezdjem. Ahogy már mondtam, a művészet egyben mesterség
is, ahogy az órakészítés vagy a lópatkolás. Egy festő, aki jó mesterember, még
nem feltétlenül nagy művész, de a mesterség ismerete nélkül a tehetség nem ér
semmit.
– Ha lehetséges, úgy magyarázzon, hogy tételezze fel, a világon semmit nem
tudok az olajjal való bánásmódról – szólt közbe Kenneth.
– Hát jó. – Rebecca kicsit elgondolkozott. – A régi mesterek csodálatos képei
úgy készültek, hogy a legaprólékosabb alapossággal, több rétegben vitték fel a
festéket. Az alul felrakott színek gyakran átsejlenek a felső rétegeken. Így
csodálatos hatást lehet elérni, de ez a módszer nagyon lassú. Manapság inkább a
direktebb módszer a divat, az elejétől fogva rögtön a végső változathoz szükséges
színeket használjuk. Így sokkal gyorsabb, és amit elveszítünk a mélységben, azt
megnyerjük a spontaneitásban.
– Az apja azért tud ilyen rengeteget alkotni?
– Részben igen – bólintott Rebecca. – De nagyon jól meg is szervezi a munkát.
Mielőtt nekikezdene a festésnek, kikever minden színt és árnyalatot, amire
szüksége lehet munka közben, így csak nagyon ritkán kell megállni, hogy
festékeket keverjen. Volt már olyan, hogy egyetlen üléssel készített egy
csodálatos, könnyed portrét.
– Gondolom, maga ugyanezt a módszert alkalmazza.
Rebecca bólintott, és odament, hogy megmutassa a kezében tartott ovális
palettát. – Minden festőnek megvan a saját rendszere, ahogy elrendezi a színeket.
Többnyire a fedőfehér kerül a kézhez legközelebb, mert ezt használjuk a
leggyakrabban. De ettől eltekintve teljesen személyes, ki hogy alakítja a palettát.
Én általában egy tucat alapszínt használok, ezeket a szélénél helyezem el, aztán
csinálok még egy színsort, ami változik, attól függően, hogy épp mit festek. Ezt,
amit most lát, a testfelület megfestéséhez és a háttérhez kevertem ki. De ha
mondjuk, egy tájképet csinálnék, egészen más lenne.
Kenneth tanulmányozta a palettát, és próbálta megjegyezni a festékek
elrendezését.
Rebecca visszatért a festőállványhoz. – Később majd részletesen
elmagyarázom, hogyan kell előkészíteni a vásznat, de egyelőre legyen elég annyi,
hogy általában az alapozással kezdjük, egy egyszínű, az egész vásznat befedő
réteggel. Az alapozás hatással lesz a kész képre, még akkor is, ha teljesen
eltakarják a rárakott rétegek. Gyakran használják a sötétbarnát, mert ettől dúsabb
színhatása lesz a képnek. Én többnyire halványabb színeket használok, ezek
inkább ragyogó hatást adnak a festménynek.
Rebecca türelmetlenül félresöpört egy vöröses tincset, amely a homlokába
lógott, de a mozdulattól leomlott a hajkorona, amit már alig tartott a hajtű. Az
érzéki hajsátor a derekáig ért, vöröses-barnás-aranyló árnyalatokban csillogva.
Több kihívás volt a hajában, mint más nő egész testében.
Kenneth igyekezett tárgyilagos hangon megszólalni: – Nagy bűn lenne ilyen
hajat levágatni, de néha biztos eszébe jut.
– Az apám nem engedné. Ha valami olyan alakot fest, akinek sok haja van,
mindig engem használ modellnek. – Gyakorlott és könnyed mozdulattal
összefogta és feltekerte a haját, aztán átdugott rajta egy ecsetet, ami megtartotta a
rögtönzött kontyot. Aztán a bal kezébe fogta a palettát. – Az alapozást már
korábban megcsináltam, és az előbb felvázoltam a főbb vonalakat, amik kijelölik
a főalakot. Most itt az ideje, hogy festeni kezdjek.
Egy széles ecsetet belemártott a festékbe, és festeni kezdett, közben
egyfolytában beszélt, el is mondta, hogy mit csinál. Kenneth csüngött a szavain.
Rebecca ajkáról ömlött a rengeteg felgyülemlett tudás, mint egy folyó. Kenneth
próbált az emlékezetébe vésni minden szót, tudta, hogy még a Királyi Akadémián
se tanulhatna ennyit, mint amit itt első kézből hall.
Rebecca szóáradata lassan elcsitult, aztán el is hallgatott, csak a festésre
koncentrált. Kenneth nem bánta, bőven volt mit megemésztenie.
A póznak, amiben ült, megvolt az az előnye, hogy nyugodtan figyelhette
Rebeccát. Intenzív koncentráció és törékeny, mégis acélos erő áradt belőle.
Csodálatos tanulmány volt arról, milyen egy művész munka közben. Talán egy
nap képes lesz meg is festeni róla egy portrét…
Vagy még jobb lenne egy aktkép, amin nem lenne rajta más, csak a csillogó,
pompás hajsátor. Kissé zavaró volt a gondolat. Elképzelte a formátlan köpeny
alatt megbúvó karcsú alakját, és azon tűnődött, milyen formájú lehet a melle.
Elöntötte a forróság. A mindenségit! Lángra lobban, ha nem gondol gyorsan
valami másra. Kényszerítette magát, hogy elnézzen Rebecca mellett. Nemsokára
eljön a tavaszi munkák ideje Suttertonban. Írnia kell Jack Davidsonnak, és
megkérdezni, mit tervez, mit ültessenek a birtokon. Neki pedig el kéne foglalnia a
helyét a Parlamentben; persze, erre most nem lesz ideje, amíg itt nem végez a
feladatával. Vajon az ecset megtartja-e Rebecca haját, vagy megint leomlik…?
A gondolatai ide-oda csapongtak. A póz lassan kezdett kényelmetlenné válni,
aztán már fájdalmassá. Amikor már nem bírta tovább, megszólalt: – Ideje lenne
szünetet tartani.
Felállt, és nagyot nyújtózkodott, a keze hozzáért a ferde mennyezethez.
Legalább egy óra eltelt már, talán kettő is. – Maga soha nem fárad el festés
közben?
Rebecca felnézett, és úgy hunyorgott, mintha valami transzból térne magához.
– De igen, de mindig csak utólag veszem észre.
– A macskának jobban megy a modellkedés, mint nekem. Megesküdnék, hogy
egész idő alatt a bajusza se rezdült. –Kenneth a kandallóhoz ment, és a tűz fölé
akasztotta a teáskannát. Aztán merev nyakát dörzsölgetve a festőállványhoz
lépett. –Megnézhetem?
– Jobban örülnék, ha akkor nézné meg, ha már előrehaladottabb a kép. –
Rebecca a falhoz tolta, és befelé fordította a festőállványt. – Akkor most itt az idő
az első festőleckéjére.
Miközben a teát iszogatták, Rebecca beszélt a vászon kiszabásáról és
kifeszítéséről, az alapozókról, lakkokról és lazúrfestékekről. Aztán lerakta a
teáscsészéjét, és felállt. – A beszédből ennyi elég mára. Ha nem vigyázok,
belefullasztom a sok elméletbe.
Egy ládára mutatott a fal mellett. – Válasszon ki néhány tárgyat, és azon a
kisasztalon rendezzen el egy csendéletet.
Kenneth engedelmesen belekotort a ládába. Rebecca tanácsait követve
kiválasztott egy kecses serleget, egy antik fejszobrocska gipszmásolatát, és még
néhány tárgyat, aztán elrendezgette őket egy bársonydrapérián. Amikor
megelégedett a művével, Rebecca odaállított egy másik festőállványt az asztalka
elé. –Előkészítettem magának néhány vásznat, más-más alapozással, hogy
kísérletezhessen velük.
Rebecca felemelt egy ecsetet, és ünnepélyes mozdulattal odanyújtotta. – Itt az
ideje nekifogni – mondta bátorító mosoly kíséretében.
Annak idején, újonc katona korában pontosan ugyanígy nyomták a kezébe a
puskát. A fegyver egy hosszú és nehéz útra vezette. Eltűnődött, vajon ez az új
szerszám hová viszi majd.
Izgatottan dobogó szívvel elvette az ecsetet Rebecca kezéből.

12. fejezet

Az út üresen húzódott végig a fasoron, és beleveszett a hajnali ködbe. Kenneth

rákiáltott a lóra, és nagyot rántott a kantáron. A ló nekilódult.
Pár percre áldásosan megszabadult minden gyötrelmes gondolattól, csak az
öröm töltötte el, hogy jó lovat érezhet maga alatt, és az arcán a csípős téli szelet.
Csak akkor zökkent vissza a valóságba, amikor végül kénytelen-kelletlen
meghúzta a kantárt, és visszafordult a Seaton-ház felé.
Többnyire felfrissültnek érezte magát, miután megfuttatta Sir Anthony lovát,
de ma nem így volt. Az előző napi festőlecke fájdalmasan elevenen élt a
gondolataiban. Az olajfestékek szaga, sűrűsége, állaga teljesen más volt, mint a
vízfestéké, és dühítőén nem voltak hajlandóak engedelmeskedni az akaratának.
Habár mindig lekicsinylette a saját festői tehetségét, most már látta, mennyire
hozzá volt szokva, hogy a barátai mindig dicsérték. Catherine Melbourne és Anne
Mowbry mindig imádták a családjukról készült kis rajzait. Habár tudta, hogy
túlértékelik a munkáját, azért jólestek a bókok.
De most nem tudta elfelejteni, hogy Rebecca munkáihoz képest milyen
amatőrök a próbálkozásai. Úgy érezte magát, mint egy esetlen pojáca. Ez persze
nem Rebecca hibája; nyugodt megjegyzéseiben soha nem volt semmi gúnyolódás
vagy lenézés. Mindazonáltal Kenneth időnként kísértést érzett, hogy felrúgja a
festőállványt. Kezdte kicsit megérteni, mit érez Sir Anthony, amikor mindenféle
tárgyakat hajigál.
Később, este kicsit jobban mentek már a dolgok, amikor visszavonult az új
műtermébe, és elrendezett egy újabb csendéletet, hogy egyedül is nekilásson a
gyakorlásnak, úgy gondolta, a második próbálkozás nyilván jobban fog sikerülni.
De sajnálatos módon tévedett: még egy egyszerű tálat se tudott rendesen lefesteni.
A lapos, elkenődött végeredmény miatt szégyellte beképzelt álmodozását. Azzal
vetett véget a gyakorlásnak, hogy dühödten lekaparta a festéket a vászonról, mert
nem bírta elviselni a saját kudarcának látványát.
Igyekezett arra gondolni, hogy végül is még csak egyetlen leckét vett. Nyilván
később jobban fog menni. De nem tudta lerázni magáról azt a keserű gondolatot,
hogy a kevéske tehetsége, ami a rajzolásban megnyilvánul, teljesen elégtelen
ahhoz, hogy igazi műalkotásokat hozzon létre.
Amikor visszaérkezett a Seaton-házba, leszállt a lóról, és bevezette az istállóba.
Épp a lovat kefélgette, amikor a fogai között agyagpipát szorongatva megjelent
Phelps, a kocsis és lovász, aki az istálló fölötti kis lakásban lakott. Miután
odabiccentett üdvözlésül, megállt az ajtóban, és kifelé bámult az udvarra.
 A lovász volt az egyetlen a Seaton-ház alkalmazottai közül, aki már régebben
itt szolgált. Hallgatag természete miatt nem volt a legjobb információforrás, de
Kenneth azért élvezte a társaságát. Amikor végzett a lovával, odament a lovász
mellé az ajtóhoz. – Hideg van ma reggel. Ki hinné, hogy nemsokára itt a tavasz?
– Bizony ideje lenne már. – Phelps szívott egyet a pipából, aztán lassan kifújta
a füstöt. – Örülnék, ha végre elmehetnék Londonból a tavakhoz.
– Sir Anthony mikor szokott elutazni a nyaralóba?
A lovász újabb füstfelhőt eregetett. – Úgy két héttel azután, hogy megnyílik a
Királyi Akadémia éves kiállítása.
Mivel a kiállítás mindig május első hetében nyitott; ez azt jelenti, hogy május
közepe táján utaznak. Még több mint két hónap. Kenneth eltűnődött, vajon akkor
itt lesz-e még a házban. –Miss Seaton is szívesen megy le vidékre?
– Ó, persze. Jót tesz neki. Londonban Miss Rebecca alig teszi ki a lábát a
házból.
Kenneth csak most döbbent rá, Phelpsnek mennyire igaza van. Arra gondolt,
megpróbálja majd kicsalogatni Rebeccát egy kicsit a friss levegőre.
Mivel úgy tűnt, a lovász aránylag beszédes kedvében van, Kenneth folytatta: –
Úgy hallottam, Sir Anthony baráti körének nagy része is a tavakhoz szokott
utazni.
– Igen, így van. Lady Claxtonnek, Lord Fraziernek és még vagy fél tucat más
barátjának is van háza arrafelé, Ravensbeck közelében. – Phelps elhúzta az orrát.
– Mintha nem látnánk őket épp eleget itt Londonban.
– George Hampton is ott szokott nyaralni, ugye?
– Mr. Hampton nem hagyhatja ott a nyomdáját, csak egy-két hétig tud nyaralni
– felelte Phelps. – Többnyire augusztusban.
Kenneth eltűnődött, jelent-e valamit, hogy Helen halálakor Hampton is ott volt
a környéken. A szeretőjeként mindenképp gyanúsítottnak számít. – Azt hallottam,
Hampton találta meg Lady Seaton holttestét a baleset után.
A lovász foga összeszorult a pipa szárán. Hosszú csönd után azt mondta: –
Igen, jól hallotta. Szörnyű nap volt az, nagyon szörnyű.
– Nagy megdöbbenés lehetett Lady Seaton halála.
– Talán azért nem annyira – mondta Phelps titokzatosan.
Kenneth csodálkozva az arcába nézett. – Számítottak rá, hogy tragédia
történhet?
– Azt nem mondhatnám, hogy számítottunk rá, de nem volt meglepő.
Kenneth érezte, hogy a lovász magától nem fog többet mondani. – Azt is
hallottam, hogy Mr. Hampton és Lady Seaton… nagyon közel álltak egymáshoz.
Phelps nagyot köpött az udvar macskaköveire. – Túlságosan is. Sir
Anthonynek szerintem meg kellett volna korbácsolnia Hamptont, de ők a legjobb
barátok maradtak. Még mindig azok. Szégyentelen társaság.
– Én sem vagyok ilyesmihez szokva – helyeselt Kenneth. –Na és, Lord
Frazier? Ő is elég nagy nőcsábásznak néz ki.
– Igen. És különösen élvezi, ha Sir Anthonytól csábíthat el nőket. – A lovász
kicsit elmosolyodott. – Nem mintha Sir Anthonyt; érdekelné. Van neki fontosabb
dolga is.
Tehát a felszín alatt a két férfi lehet, hogy rivalizál egymással. Ugyanez igaz
lehet a Hamptonhoz fűződő kapcsolatára is. Sir Anthony hírneve nagymértékben
felülmúlta mindkét barátjáét. Kenneth fontolgatta, hogy kérdezősködjön-e még,
de aztán úgy döntött, egyelőre elég volt. Azt rég megtanulta felderítőmunkája;
során, hogy a faggatózást idejében abba kell hagyni, mielőtt az illető gyanakodni
kezdene.
A beszélgetés ezután a lovakra terelődött, végül Kenneth elnézést kért, és
visszament a házba. Érdekesnek találta Phelpsnek azt a megjegyzését, hogy Lady
Seaton halála nem érte őket meglepetésként. Talán volt valami Helenben, ami azt
sugallta, hogy soha nem fog megöregedni. Kenneth ismert ilyen embereket.
Valami láthatatlan módon rajtuk volt a kárhozat pecsétje. A hadseregben az
ilyenekből gyakran hősök lettek és mártírok. Talán túl gyorsan élték az életet, és
hamarabb felemésztették a nekik kiszabott időt, mint mások.
Maria is ilyen volt. A lelke mélyén mindig tudta, hogy az idejük véges. Talán
ez is csak elmélyítette a kapcsolatuk fájdalmas intenzitását.
Kenneth megmosakodott és átöltözött, aztán lement reggelizni. A szokásostól
eltérően Rebeccát ott találta a reggelizőszobában, pirítós és kávé mellett ásítozott.
A szeme álmos volt, a haja lazán megkötve egy zöld szalaggal. Gyönyörű volt.
Kenneth kicsit jobb kedvre derült. – Jó reggelt. Korábban kelt, mint szokott?
– Nem önszántamból – mondta Rebecca, és fájdalmas pillantást vetett rá. –
Utálom az olyan embereket, akik hajnalok hajnalán ilyen frissek és üdék.
Kenneth vigyorgott. – A hajnal már rég volt. Nagyon szép volt a park, ahogy a
nap átderengett a ködön.
– Fesse le. – Rebecca lekvárt kent a pirítósra. – Nekem az is elég lesz a
hajnalból.
Kenneth tojást, sonkát és osztrigát rakott a tányérjára. – Ezt nem gondolja
komolyan. Ahogy én lefesteném, az nem igazán lenne méltó a tárgyhoz.
– Előbb-utóbb sikerülni fog. Adjon magának egy kis időt.
Kenneth leült a lánnyal szemben, és kávét töltött magának. – A türelem soha
nem volt erős oldalam.
– Nahát, ki gondolta volna – jegyezte meg gúnyosan Rebecca. Kenneth
nevetett. – Amikor bosszankodik, pontosan olyan, mint egy feldühödött vörös
kismacska.
Rebecca elfojtott egy mosolyt. – A hajam nem is vörös, hanem nagyon
illedelmes árnyalatú vörösesbarna.
– Majdnem. Egyébként az apja megkért, hogy ma menjek el egy találkozóra az
ügyvédjével, úgyhogy délután nem érek rá modellt ülni, csak három óra után. –
Kenneth nagy étvággyal nekilátott a reggelijének. Miután mindent felfalt, azt
mondta: – Tényleg nagyon szép volt a parkban. Maga alig jár ki. Ne kísérjem el
valahová, mondjuk, múzeumba, megnézni az Elgin márványokat?
– Nem! – vágta rá Rebecca élesen. – Semmi kedvem Londonban szaladgálni.
– El fog hervadni, ha nem éri egy kis napfény és friss levegő.
– Ezek Londonban és márciusban elég ritkán fordulnak elő.
Kenneth elkomolyodott. – Tudom, hogy nagyon lefoglalja a munkája, de
tényleg gyakrabban kéne kimozdulnia. Európa egyik legizgalmasabb
nagyvárosában lakik, és úgy él, mint egy remete.
Rebecca elfordította a tekintetét. – Nyáron sokat vagyok kint. London túl
piszkos és zajos.
Kenneth gondolkodás nélkül megkérdezte: – Ez az igazi ok, vagy azért nem jár
sehová, mert kitaszítottnak érzi magát a társaságból?
Rebecca a pirítóst kezdte morzsolgatni. Hosszú csönd után azt mondta: – Nem
olyan szörnyű olyan helyekre elmenni, ahol senki nem ismer. De a divatos helyek,
mondjuk, a park sétaidőben, vagy az Elgin márványok, az már más. Gondolom,
gyengeség tőlem, de nem érezném jól magam.
 Kenneth összevonta a szemöldökét. – De hát majdnem tíz év telt el a botrány
óta. Azóta csak elfelejtették az emberek.
Rebecca rosszkedvűen elmosolyodott. – Maga alábecsüli a társadalmi
erkölcsök őreinek memóriáját. Alig hat hónappal ezelőtt egy régi iskolatársnőm
keresztülnézett rajtam, amikor összeakadtunk a British Museumban. Nem volt
kellemes élmény.
– Azt hittem, az apja pozíciója némi védelmet nyújt, ha meg akarna jelenni a
társaságban.
– Az apám híres festő, lovaggá ütötte a király. Én egy kompromittált vénlány
vagyok, ami már egészen más dolog. Nincs helyem a rendes társaságban,
legfeljebb a művészvilág perifériáján. – Rebecca vetett egy oldalpillantást a
férfira. – Amikor maga belépett a hadseregbe, biztos maga is megtanult egyet-
mást a társadalmi előítéletekről. Vagy elfogadták, mert jó családból származott?
Kenneth fanyarul elmosolyodott. – Puszta makacsságból én meg se próbáltam
meggyőzni a tiszttársaimat, hogy egyenlő vagyok velük társadalmi helyzet
tekintetében. Nagyon tanulságos volt. Néhányan gyűlöltek, mert azt feltételezték,
közönséges vagyok. A legtöbben elfogadtak, miután bebizonyítottam a
hozzáértésemet. – Michael Kenyon jutott eszébe. – És néhányan elfogadtak
pontosan olyannak, amilyen vagyok, ők a barátaim lettek.
Rebecca felsóhajtott. – Maga bátrabb, mint én. Én inkább elkerülöm a
társaságot, mint hogy szembeszálljak vele.
A hadseregben persze valószínűleg könnyebb nem tudomást venni a társadalmi
korlátokról, ahol a háború a végső próbatétel, mint a londoni társasági világban,
ahol minden a pozíció. De azért neki is része volt épp elég kisebb pofonban, hogy
tudja, milyen kellemetlen az ilyesmi.
Ha nyíltan vállalná azt a társadalmi pozíciót, amihez a születése és rangja
folytán joga van, akkor segíthetne Rebeccának és Bethnek is. Ha Rebecca
elkezdene társaságba járni, és barátokra találna, akkor talán nem zavarná ennyire a
múlt, és sokkal teljesebb, kielégítőbb életet élhetne.
Eszébe jutott, hogy Michael és Catherine nemsokára Londonba jönnek a
társasági szezonra, és ők bizonyára szívesen fogadnák Rebeccát. A két nő nagyon
jól kijönne egymással. De rögtön el is vetette az ötletet, alighogy megformálódott
benne. Amíg el kell játszania Sir Anthony titkárának szerepét, addig nem tehet
semmit. A fenébe ezzel az egész átkozott színjátékkal!
De talán lenne egy még jobb módja Rebecca számára, hogy javítson a
helyzetén. – Ha kiállítaná a munkáit, megteremthetné a saját maga pozícióját a
társaságban. Angelica Kaufmannt például köztiszteletnek örvendő festőként
mindenhol fogadták, pedig egy csomó botrányos pletyka keringett róla.
Rebecca arca megfeszült. – Nekem nem áll szándékomban kiállítani a
képeimet.
– Legalább azt fontolja meg, hogy benyújt valamit az Akadémia idei
kiállítására – győzködte Kenneth. – Többtucatnyi festménye is van, ami alkalmas
lenne.
Rebecca gombócba gyűrte a szalvétáját és felállt. – Nem figyel oda arra, amit
mondok, kapitány úr. Mondtam, hogy nem érdekel. – Azzal sarkon fordult, és
kiment a szobából.
Kenneth összeráncolt homlokkal nézett utána. Kár, hogy nem mer kilépni a
saját kis biztonságos világa korlátai közül. Valamit tennie kellene. Ő is felállt, és a
dolgozószobába indult, a reggeli találkozóra Sir Anthonyval, és közben azon
tűnődött, miért érez ilyen kényszert, hogy Rebeccán segítsen. Sokkal többről volt
szó, mint hogy viszonozni akarná, amit a lány tesz érte.
Az a kellemetlen gyanúja támadt, hogy előre próbálja jóvátenni a fájdalmat,
amit okozni fog neki.

Rebecca felvonult a műtermébe, és becsapta maga után az ajtót. Jobb lett volna
felhozatni a reggelit tálcán a szobájába, ahogy szokta. Szörnyű így kezdeni a
napot, egy arrogáns, idegesítő, elviselhetetlen férfiember társaságában! Főleg így,
hogy igaza van.
Felkapott egy párnát a kanapéról, és odavágta. Kenneth érkezése előtt olyan
elégedett volt az életével. Megvolt a munkája, megvolt a… megvolt a…
Más nemigen.
Soha nem volt különösebben sok élettapasztalata. Amit tudott a világról, az
abból fakadt, hogy megfigyelte az embereket, akik az apjához jöttek. Mindig is
inkább félénk volt, és a botrány után végképp visszahúzódott, csak a festészettel
törődött, társaságnak pedig ott voltak a szülei.
Aztán az anyja meghalt, és valami mintha benne is eltört volna.
Rebecca az íróasztalához ment, és elővett egy gyűrűt, ami az anyjáé volt.
Hosszan, elmerengve nézte, aztán megint elrakta a fiókba. Ő is olyan sérült és
nem teljes, mint ez a törött gyűrű, és ennek bizonyítéka a munkája is. Az anyja
halála óta egyetlen igazán elsőrangú képet sem festett. Amiket Kenneth
kiválasztott, és megdicsért, azok mind korábbi időszakból származtak.
Az igaz, hogy állandóan dolgozott, és az utóbbi hónapokban több képet is
csinált. Technikailag mindegyik kifogástalan. A legtöbben nagyon szépnek
tartanák őket. De a fatális gyengesége tükröződött a képein is, és ez volt a
legmélyebb oka, amiért nem akarta beadni az Akadémia kiállítására. Ha a régebbi
jó képeit állítaná ki, az csak komédia lenne, hiszen már nem képes
ugyanolyanokat festeni.
Kenneth portréja volt az első olyan munka, ami igazán érdekelte az anyja
halála óta. Talán azzal, ha lefesti, átárad belé is valami a bátorságából és az
erejéből…
Fájdalmas gondolat villant belé. Van még egy kép, amit meg kéne festenie,
amihez minden bátorságára szükség lenne.
Még mielőtt elszállna a bátorsága, gyorsan felkapta a vázlatfüzetét, és rajzolni
kezdett egy magasból lezuhanó nőalakot.

A találkozón Sir Anthony ügyvédjével csak rutinszerű pénzügyi dolgokról esett

szó. Kenneth kihasználta az alkalmat, hogy feltegyen néhány ügyesen elejtett
kérdést Helen Seaton haláláról, de semmi érdekeset nem tudott meg az ügyvédtől.
Bár hideg eső esett, amikor kilépett az ügyvéd irodájából, úgy döntött, gyalog
sétál vissza a Seaton-házba. útközben megállt a kis postánál. Egy levél várta Jack
Davidsontól. Jack részletesen leírta, milyen tervei vannak a tavaszi vetésekkel
kapcsolatban, és hogy ez nagyjából mennyibe kerülne. Kenneth számolgatott
magában. A kis félretett pénze, meg az, amit a fizetéséből meg tud spórolni, éppen
hogy elég lesz. Csak nehogy valami váratlan baj üssön be.
Megint a levélre pillantott. Jack csak az utolsó bekezdésben váltott át
személyesebb témákra.
 Kenneth, nem is tudom, hogy köszönjem meg, hogy idehívtál Suttertonba. A
Spanyolországban töltött évek és a Waterloo utáni kórházi lábadozás után már el
is felejtettem, mekkora gyönyörűség a föld és a természet közelében élni. És azt is
elfelejtettem, milyen egy igazán elbűvölő angol úrihölgy társasága. A húgod
nagyon kedves és barátságos.
Itt ki volt törölve egy mondat. Azután:
Kicsit még korai lenne, hogy megkérjem Miss Wilding kezét, de már most
megemlítem a dolgot, hogy megfontolhasd, mi lenne a válaszod, ha egyszer eljön
az ideje.
Baráti üdvözlettel.
John Davidson

Kenneth elmosolyodott, és a kabátja zsebébe gyűrte a levelet. Beth leveleiből

már sejtette, hogy neki is megtetszett Jack. Igazán jól illenek egymáshoz.
Továbbindult, és az arca megint elkomorodott. Amikor odahívta a barátját
Suttertonba, gondolt rá, hogy összeillenének Bethtel, de hát a házasságszerzés
kockázatos foglalkozás, és igazából nem számított a sikerre. Most vegyes
érzelmek töltötték el. Nem a kapcsolatuk miatt: habár Jack nem büszkélkedhetett
semmi különösebb világi kiválósággal, nem is kívánhatna jobb férjet a húgának.
De ha nincs elég pénzük, amiből megéljenek, akkor nem lehet házasságra
gondolni. És mind a ketten tőle függenek. Ha Sutterton odavész, Jacknek máshol
kell munkát keresnie. Akár évekbe is beletelhet, míg képes lenne eltartani a
feleségét. Ez pedig azt jelenti, hogy semmiképp nem mondhatja le Lord Bowden
megbízását. A személyes vágyainak csak annyira engedhet, ameddig nem ártanak
a nyomozásnak.

Mivel az időjárás és a gondolatai egyformán komorak voltak, Kenneth nagyon

örült, amikor végre hazaért. Felakasztotta nedves köpenyét és kalapját, és felment
Sir Anthony műtermébe, szólni, hogy megjött.
Odabent meleg és nevetés fogadta. Kenneth megállt az ajtóban. Tudta az
előjegyzési naptárból, hogy Sir Anthony ma kezd el egy bonyolult csoportképet:
két gróf a feleségével. Csak azt nem tudta, hogy a hölgyek ikrek. Sir Anthony úgy
ültette le őket, hogy kicsit elfordultak egymástól, mintha egymás tükörképei
lennének. A két férfi – az egyik szőke, a másik fekete – kétoldalt állt.
Sir Anthony felnézett, és megjegyezte: – A naplómba feltétlenül jegyezze be,
hogy Strathmore és Markland grófnője mennyire hasonlítanak egymásra.
– Igazi kihívás lehet lefesteni őket.
– Főleg, mert két képet is fogok készíteni, mindegyiküknek egyet-egyet. – Sir
Anthony szemügyre vette a modelleket. – De a másik képet más beállításban
akarom.
Az egyik nő kuncogva megszólalt: – Az már tényleg túlzás lenne, ha a képek is
egyformák lennének.
– Szép nőkből soha nem elég, az se baj, ha egyformák – jegyezte meg a fekete
hajú férfi, bizalmas mosollyal feleségére pillantva.
Nevetés támadt a társaságban akik elkísérték a modelleket. A szürke nap
ellenére nagyon vidám volt a hangulat a műteremben.
Miután Kenneth ellenőrizte, hogy a szolgák ellátták-e frissítőkkel a társaságot,
visszavonult a szobájába, hogy átöltözzön a kalózöltözékbe a délutáni üléshez. De
mielőtt elindult volna felfelé a lépcsőn, megtorpant. A szeme megakadt egy
festményen, amit addig nem vett észre különösebben.
Szókratész halálát ábrázolta a kép, ami népszerű klasszikus festői téma. A
nagyméretű vásznon a filozófus épp a szájához emelte a méregpoharat, miközben
a tanítványai körülötte sírtak. Tulajdonképpen nem volt rossz festmény, de
különösebben jó sem. Míg az alakok rajza technikailag jó volt, a pózok merevek
és konvencionálisak, a kompozíció és színezés átlagos. És ami a legrosszabb,
valahogy hiányzott belőle a lélek.
Kissé gúnyosan emlékeztette magát, hogy ez még mindig sokkal jobb annál,
mint amire ő képes. Épp felfelé indult az emeletre, amikor megszólalt egy
férfihang: – Tetszik Szókratész, kapitány úr?
Kenneth megfordult, és meglátta Sir Anthony barátját, a nagyvilági Lord
Fraziert, aki épp most érkezett. Kenneth észrevette a kíváncsiságot az arcán, és
tapintatosan azt felelte: – Igen, mylord. Nagyon hatásos ábrázolás. Az ön
munkája?
Frazier elégedettnek látszott. Levette a kalapját, és lerázta róla az esőt. – Öt
évvel ezelőtt festettem. Miután kiállították az Akadémián, kaptam néhány nagyon
hízelgő ajánlatot, de természetesen mind visszautasítottam. Én úriember vagyok,
nem kereskedő. Mivel Anthonynek annyira tetszett, neki ajándékoztam.
Ha Sir Anthony azt mondta, tetszik neki ez a kép, csak a barátja iránti
udvariasságból tehette, mert nem volt benne semmi különös. Kenneth ezt a
véleményét inkább megtartotta magának, és azt mondta: – Természetesen
hallottam önről, mielőtt idejöttem, de ez az első képe, amit volt szerencsém látni.
Sok történelmi képet készít?
– Hogyne. Egy igazán komoly festőnek ez az egyetlen megfestésre érdemes
téma. Ismeri Sir Joshua Reynolds írásait a „Nagy Stílus”-ról? Gyönyörűen beszél
arról, hogy a művészetnek magasabb síkra kell emelkednie, és megtisztulni a
közönséges emberi elemektől. – Frazier elhúzta a száját. – Nagy kár, hogy
Anthonynek abból kell megélnie, hogy portrékat fest. Igazán jó történelmi
festészetben, már amikor jut rá ideje.
A megjegyzés rejtett csípőssége megerősítette azt, amit Phelps is mondott
arról, hogy a két barát rivalizál egymással. Habár Lord Frazier és Sir Anthony
barátsága régóta tartott, Frazier érezhetően kicsit irigy volt a másik nagyobb
sikerére.
– A portréi talán nem olyan elsöprő lendületűek, mint a történelmi képei, de a
maguk módján ezek is nagyon jók – mondta Kenneth. – Lady Seaton portréja
például, ami a dolgozószobában függ, igazán nagyszerű.
– Emlékszem arra a napra, amikor elkezdte azt a képet festeni – mondta
Frazier, merengő tekintettel. – Úgy tízen-tizenketten voltunk piknikezni
Ravensbeckben. Miután megivott egy üveg pezsgőt, Anthony azt mondta, hogy
Helen olyan gyönyörű aznap, hogy muszáj megfestenie az örökkévalóság
számára. Azonnal el is ment festékekért és vászonért. Azt mondta, mindenképp a
szabadban akar dolgozni, hogy megfelelő legyen a fény. Mi persze mind
kinevettük. Csak a bolond akar kint festeni, inkább, mint hogy egy műterem
állandó fényviszonyai között. –Frazier megcsóválta a fejét. – Alig pár héttel
később Helen már halott volt. Ahányszor eszembe jut, amit Anthony mondott
arról, hogy megörökíti az örökkévalóságnak, beleborzongok.
– Maga is ott volt a Tóvidéken, amikor a baleset történt?
 – Igen. Úgy volt megbeszélve, hogy Helen és Anthony aznap este nálam
vacsoráznak. – Frazier arca aggodalmas lett. – Anthony képei rosszabbak lettek
Helen halála óta. Aggódom, hogy soha nem lesz igazán a régi önmaga.
– Valóban? – kérdezte Kenneth ártatlan hangon. – Szerintem a Waterloo-
sorozat felér bármivel, amit eddig alkotott.
– Az biztos, hogy mesteriek – mondta Frazier fensőbbségesen – , de ha maga is
festő lenne, meglátná az apró hibákat, az erő hiányát.
Kenneth próbált úgy tenni, mint akire nagy hatást tesz Frazier hozzáértése, és
azt mondta: – Ha a gyász így megártott a munkáinak, akkor kétszeresen nagy baj
ez a tragédia.
– Mintha többről is lenne szó, mint gyászról – mondta Frazier halkan, félig
szinte önmagának. – Majdnem mintha… mintha bűntudata lenne.
Kenneth felkapta a fejét. – Ezt hogy érti?
Frazier üres arccal nézett rá. – Sehogy. Nem kellett volna ezt mondanom. –
Zavart mozdulattal elsimított egy képzelt ráncot a kabátja ujján. – Anthony ráér
most? Azért ugrottam be, hogy megkérdezzem, van-e kedve eljönni velem Turner
galériájába.
– Épp egy portré közepén tart, de bizonyára nem bánja, ha beköszön neki.
– Nem szükséges. – Frazier megint a fejébe nyomta nedves kalapját. – Mondja
meg neki, hogy kerestem, és este a klubban találkozunk.
Kenneth összeráncolt homlokkal nézett a távozó Frazier után, és azon tűnődött,
vajon mire akart célozni azzal, hogy Sir Anthonynek bűntudata lehet.
Úgy látszik, a barátai rendkívül lojálisak hozzá; de közben lehet, hogy nem
elég lojálisak Helen Seaton emlékéhez?

13. fejezet

Rebecca véletlenül épp kipillantott az ablakon, amikor Kenneth hazatért. Nem

mintha figyelte volna, hogy jön-e már, de azért örült, hogy nemsokára ott lesz
nála, és folytathatják a portrét. A feszültség miatt, amit az keltett benne, hogy a
zuhanó nőt rajzolgatta, vágyott egy kis társaságra.
Amikor Kenneth csak nem jött, úgy döntött, lemegy a földszintre és megnézi,
mi miatt késlekedik. A lépcső tetején volt, amikor meglátta, hogy épp Lord
Fraziertől búcsúzkodik. Rebecca kissé hátrább húzódott, nem akarta, hogy
észrevegyék. Nem mintha Frazier nem bánt volna vele mindig a legnagyobb
udvariassággal, de tudta, hogy nem kedveli igazán. Az érzés kölcsönös volt. Az
apja régi barátai közül mindig is George Hamptont szerette a legjobban.
Kenneth arcán furcsa kifejezés ült, ahogy Frazier után nézett. Nem igazán
számító, talán inkább elemző. Frazier valószínűleg valami fennkölt bölcsességet
mondhatott a művészetről, és Kenneth ezen töpreng. Rebecca elmosolyodott.
Kenneth kisujjában is több művészi érzék van, mint Lord Frazier egész kifinomult
lényében.
Rebecca épp lefelé akart indulni a lépcsőn, amikor ismét nyílt a bejárati ajtó,
nedves, nyirkos légáramlatot eresztve be. Talán újabb vendégek jöttek az apja
modelljeihez, akikről épp portrét fest. Rebecca megállt, hogy megvárja, amíg
bevezetik őket a műterembe.
 Hirtelen egy zengő althang örömmel felkiáltott: – Kenneth!
Egy nő lépett be kecsesen Rebecca látómezejébe. Vörös színű köpenyén
csillogtak az esőcseppek. – Micsoda meglepetés? –A nő Kenneth nyakába ugrott
és arcon csókolta, a köpeny csuklyája közben lecsúszott a vállára.
Rebecca szorosan markolta a lépcső korlátját. A látogató a leggyönyörűbb nő
volt, akit valaha is látott, egy fekete szépség, hihetetlenül kifejező arccal.
És nem mondhatni, hogy Kenneth nagyon igyekezett volna lerázni magáról,
épp ellenkezőleg. Miután gyorsan, szinte lopva körbenézett a hallban, a karjába
szorította a fekete hajú nőt, és valamit súgott a fülébe. Tökéletes modellek lettek
volna Vénusz és Vulkán képéhez. Rebecca szívesen megfestette volna ezt a képet,
bár még ennél is erősebb volt benne a vágy, hogy ledöfje a nőt az ecsettel.
– Igazán szólhattál volna, hogy Londonban vagy, Kenneth? –A nő nevetve
hátrább lépett. – Vagy szólítsalak Lord Kimballnek?
Rebecca nagy szemeket meresztett, és megkapaszkodott a korlátban.
– Ne merészelj! – felelte Kenneth tréfásan. – Túl rég ismerjük egymást az
efféle formalitáshoz, Catherine.
A hölgy mögött megjelent egy előkelő úr, és két kézzel megszorította Kenneth
kezét. – Te jó ég, mióta is nem láttuk egymást? Majdnem két éve.
– Ne is emlékeztess, Michael. – Kenneth másik kezével megveregette a férfi
vállát. – Az utolsó találkozásunkkor majdnem a halálodon voltál.
– Ahogy láthatod, most egészségesebb vagyok, mint valaha. – A férfi átkarolta
a fekete hajú nő derekát.
– Épp most jöttünk meg a keresztelőről – mesélte Catherine. – Annyira
sajnálom, hogy nem tudtál eljönni. Cornwallban olyan szép idő volt, mintha nyár
lenne. De a rajz, amit küldtél, nagyon szép. Majdnem olyan volt, mintha ott lettél
volna velünk a templomban.
Rebecca döbbenten hallgatta a beszélgetést. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi és a
nő házaspár, és Catherine bármilyen túláradóan üdvözölte is Kennethet, csak
barát. De akkor is – Lord Kimball? Kilesett a korlát rácsai között. Örült, hogy
odalent túlságosan el vannak foglalva a beszélgetéssel, és nem jut eszükbe
felnézni.
Kenneth épp azt kérdezte: – És mit kerestek itt?
– Épp a barátaink portréja készül, és meghívtak, hogy közben szórakoztassuk
őket – felelte Michael, gyöngéd pillantást vetve a feleségére. – Kaptunk az
alkalmon, mivel én is gondolkodom azon, hogy rendelek egy portrét Catherineről.
Szeretem Sir Anthony képeit, és most itt a remek alkalom, hogy megismerkedjek
vele.
– Szó sem lehet róla, csak ha az egész családról készül kép – szólt közbe
Catherine határozottan. – Te is valami portré ügyében vagy itt?
– Sir Anthonynak dolgozom, mint a titkára – felelte Kenneth.
A barátai szemlátomást meglepődtek, de gyorsan magukhoz tértek. – Mennyei
lehet ennyi csodálatos festmény között élni – jegyezte meg Catherine.
A férje hozzátette: – Holnap el tudnál jönni hozzánk ebédre? Annyi mindent
kéne megbeszélnünk.
– Nem vagyok biztos benne, hogy el tudok szabadulni. –Kenneth egyik lábáról
a másikra álldogált. – Majd értesítelek. Hol szálltatok meg?
– Az Ashburton-házban. – Michel megszorította Kenneth kezét. – Ha holnap
nem tudsz jönni, mondj te egy időpontot. Amy nagyon megharagszik, ha nem
jössz el minél hamarabb.
 Rebecca lekuporodott a földre és a korlátnak dőlt, miközben odalent hárman
elbúcsúztak egymástól. A megdöbbenés mellett mély fájdalmat érzett. Azt hitte,
különleges kapcsolat alakult ki közte és Kenneth között, erre tessék, még az igazi
nevét se tudta. Megint bolondot csinált belőle egy férfi!
Túl későn hallotta meg, hogy léptek közelednek felfelé a lépcsőn. Ösztönösen
mozdulatlanná dermedt, mint egy egér, amelyik el akar bújni a sólyom elől.
Egy pillanat múlva fel is bukkant Kenneth. Megtorpant, és; megmerevedett az
arca. Egy hosszú, feszült pillanat után megszólalt: – Gondolom, hallotta az előbbi
beszélgetést a barátaimmal.
Rebeccában feltámadt a düh. – Szóval maga Lord Kimball? – kérdezte jeges
hangon.
Kenneth összerezzent tőle. – Menjünk be a műtermébe. Ott jobb beszélgetni,
mint a lépcsőn, és szerintem mindkettőnkre ráférne egy csésze tea.
Fellépkedett még pár lépcsőfokot, és megfogta Rebecca kezét, hogy felsegítse.
Ahogy a lány talpra állt, elrántotta a kezét. Aztán megfordult, és szó nélkül
elindult a műterem felé.
Amikor odaértek, Kenneth azonnal a kandallóhoz ment. A kannában már forrt
a víz. Rebecca tudta, hogy átfázva fog megérkezni, ezért előre felrakta, és mindent
kikészített a tálcára a teához, hogy a munka előtt kicsit felfrissülhessen, és minden
kényelmes legyen és romantikus… Milyen ostoba volt!
Egyre jobban tombolt benne a düh, miközben Kenneth a teáskannába öntötte a
forró vizet. Milyen jogon tolakodik be és érzi magát ilyen otthonosan az ő
szentélyében? A pokolba is!
Kenneth a tealeveleket is kannába tette, aztán felegyenesedett, és óvatosan
Rebeccára mosolygott, mintha azt remélné, sikerül elhessegetni a rosszkedvét. –
Most megint úgy fest, mint egy feldühödött kismacska.
– És talán nincs rá okom? – csattant fel Rebecca. – Maga állandóan
meglepetéseket okoz. Először kiderül, hogy titokban művész, aztán meg, hogy
titokban lord. Mégis mi a fenét keres ebben a házban, Lord Kimball?
– Titkárként dolgozom – felelte békéltető hangon Kenneth. – Látja, hogy
reagált a címemre, nem okolhat érte, hogy elhallgattam.
Rebecca legszívesebben hozzávágott volna valamit. – Tavaly az apám csinált
egy portrét Lady Kimballról. Nagyon szép lett a kép, de ezt biztos maga is tudja.
A felesége igazán gyönyörű, Lord Kimball.
Kenneth rámeredt. – Jézusom, most már értem, miért olyan dühös. A hölgy
nem a feleségem, Rebecca. A mostohaanyám.
Most Rebeccán volt a sor, hogy csodálkozva rámeredjen. Aztán leroskadt a
kanapéra. Csak most jutott eszébe, hogy Kenneth tényleg mesélte, hogy az apja
egy vele egyidős fiatal lányt vett el annak idején. Halványan emlékezett az
idősebb Lord Kimballra is, aki időnként elkísérte a feleségét az ülésekre. Alig
vette észre, mert annyira lefoglalta a nő buja szépsége. – Értem – mondta kicsit
szelídebben. – De ez még nem magyarázza meg, hogy miért dolgozik titkárként,
és miért titkolta el a rangját.
Kenneth elfordította a tekintetét, és kitöltötte a teát. – Nincs itt semmiféle nagy
rejtély. Amikor az apám pár hónappal ezelőtt meghalt, semmit nem örököltem,
csak adósságokat. Munkára volt szükségem, és valaki ajánlotta az édesapját. –
Tejet és cukrot tett a teába, pontosan, ahogy Rebecca szerette, és átadta neki a
csészét. – Attól féltem, ha lordként mutatkozom be, nehezebb lesz megkapni az
állást. Különben is, jobban szeretem, ha kapitánynak szólítanak. Ezt a címet
kiérdemeltem. A másik csak a születésem véletlenének köszönhető.
 – Annyira kétségbeejtő az anyagi helyzete, hogy ilyen alantas munkát kell
vállalnia? – kérdezte Rebecca, aki nem volt meggyőzve. – Úgy emlékszem, Lady
Kimballt a portrén pompás ékszerek borítják. Bizonyára családi darabok.
Kenneth magának is töltött teát, és leült a kanapé másik végére. – Igen, persze.
– A szája keserűen megrándult. – A végrendeletben nem tett külön említést az
ékszerekről, és Hermione azt állítja, az apám a teljes kollekciót neki ajándékozta.
Biztos vagyok benne, hogy hazudik. Az apámnak nagyon erős érzéke volt a
tradíciók iránt, és Hermionéról már egyébként is nagyon bőkezűen gondoskodott.
Mivel ő maga olyan becsületes volt és fülig szerelmes, fel sem merült benne, hogy
imádottja képes lenne kisajátítani a családi ékszereket.
– Nincs valami jogi út?
Kenneth megrázta a fejét. – Az ügyvédem azt mondja, hogy mivel az apám
kívánságainak nincs írásos nyoma, gyakorlatilag lehetetlen visszaszerezni az
ékszereket. Ahhoz nincs pénzem, hogy pereskedni kezdjek, főleg így, hogy olyan
kevés az esélye, hogy nyerjek. Ami nagy kár. Az ékszerek a következő grófnőt,
vagyis a jövendő feleségemet illetnék, és van néhány darab, amiket az anyám a
húgomnak szánt.
Szóval egy húga is van, gondolta Rebecca. újabb dolog, amiről nem tudott. –
Az ékszerek akkor odavesztek, de valami birtokot csak hagyott magára az apja?
– Én örököltem a családi birtokot és kastélyt Suttertonban, Bedforshire-ben –
bólintott Kenneth. – Amíg az anyám élt, a birtok virágzott. De a halála után az
apám elvesztette iránta az érdeklődését. Amikor Hermione mindenáron Londonba
akart költözni, az apám jelzálogot vett fel, abból vették a londoni házat, és abból
fedezte Hermione excentrikus kívánságait. Mire az apám meghalt, Suttertonból
minden értékeset elcipeltek Londonba, és minden Hermione kezén maradt.
Amikor Rebecca látta, milyen fájdalom csillog Kenneth tekintetében, végképp
elszállt a dühe. – Nem lehet semmit tenni, hogy megmentse a birtokot?
– Talán… lenne egy módja. – Kenneth lerakta a teáscsészét, felállt, és
nyugtalanul fel-alá kezdett járkálni. – Van egy lehetőség, aminek épp próbálok
utánajárni. Egyelőre még nem tudom, milyen eredménnyel.
Rebecca látta, milyen feszült, és tudta, hogy igazat mond, de valamiképp nem a
teljes igazságot. – Maga még mindig eltitkol valami fontosat.
Egy izom megrándult Kenneth állkapcsán, aztán elfordult. –Beismerem, hogy
hajlok a titkolózásra. Még akkor kialakult bennem ez a hajlam, amikor rájöttem,
hogy a rajzolás, ami nekem a legfontosabb, az apám számára teljesen
elfogadhatatlan dolog. És attól tartok, az, hogy felderítőként dolgoztam, még
jobban kifejlesztette bennem ezt a képességet.
– Ne próbáljon az együttérzésemre hatni. – Rebecca összeszűkült szemmel
nézett rá. – Valami nagyon fontosat eltitkol, ami nagyon zavarja.
– Tudhattam volna, hogy egy művésznek nem lehet hazudni. – Kenneth az
ablakhoz ment, és kibámult a szürke esőbe. Az arca elgyötört volt. – Igaza van.
Belekeveredtem valamibe, amiről nem beszélhetek. Sajnálom. Kérem, higgye el,
én sem örülök, hogy nem lehetek teljesen őszinte.
– Az, ha kijelenti, hogy nem örül egy bűnnek, még nem menti fel, ha utána
mégis elköveti.
– Ez így van. – Kenneth beletúrt esőtől nedves hajába. – Az ember néha
kénytelen a saját természetével ellentétesen cselekedni, még ha csak gyötrelem és
megbánás lesz is az eredménye.
 Rebecca felállt a kanapéról, odament, és megállt mellette az ablaknál, ahonnan
látta a profilját, és az arckifejezése rezzenésnyi változásait. – Azért jött, hogy
ártson nekem vagy az apámnak?
Kenneth szeme sarkában megfeszültek a kis ráncok. – Katonaként már túl sok
jó embernek ártottam, csak azért, mert az országaink hadban álltak – mondta. –
Megesküdtem, hogy soha többé nem bántok ártatlanokat.
Rebecca úgy érezte, megint ostobaságot csinál, de mégis hitt neki. Talán a
titkának nincs közvetlenül köze a Seaton-családhoz. Ha főleg azért van
Londonban, hogy megmentse a családi birtokot a katasztrófától, talán úgy érzi,
hogy emiatt nem tudja teljesíteni a titkári kötelességeit. Ha valaki olyan
lelkiismeretes, mint Kenneth, abban már ez is bűntudatot kelthet. Vagy talán azon
töri a fejét, hogy ellopja az ékszereket Hermionétól. Rebecca a maga részéről ezt
egész jó ötletnek találta. Aztán valami komolyabb jutott eszébe. – Azt titkolja,
hogy ha nem is Hermione az, de mégis van felesége vagy menyasszonya?
– Nem – vágta rá azonnal Kenneth. – Erről szó sincs.
Rebecca elsöprő megkönnyebbülést érzett. Remélte, a férfit túlságosan
lefoglalják a saját gondolatai, hogy észrevegye, és gyorsan azt mondta: – Csak
volt olyan nő az életében, aki fontos volt?
Kenneth nagyot nyelt. – Volt egy nő Spanyolországban. Maria egy
gerillacsapatban harcolt a franciák ellen. A felderítőmunkám során gyakran
megfordultam a gerillák között, így ismerkedtünk meg. Elméletben azért utasította
vissza a házassági ajánlatomat, mert nem vagyok katolikus. De a valódi oka az
volt, hogy csak a hazája számított neki.
Rebecca a vad fekete szépségre gondolt, akinek a portréját Kenneth rajzai
között látta. Csak ő lehet Maria.
– Spanyolország már szabad – mondta hűvösen. – Talán ideje lenne újból
megkérni a kezét.
Kenneth arca kicsit sápadtabb lett. – A franciák elfogták és megölték.
Rebecca érezte, hogy a férfi jobban örült volna, ha nem kell megosztani vele
egy ilyen fájdalmas emléket, de talán úgy érezte, ezzel most kárpótolja, amiért
más titkokat elhallgat előle. Olyan ez az ember, mint egy kínai összerakós játék,
csupa titok. De valami furcsa módon mégis megértik egymást.
– Sajnálom – mondta halkan Rebecca, Kenneth karjára tette a kezét,
felágaskodott, és súrolta az ajkát az ajkával.
Kenneth felé fordult, és a feje mögé csúsztatta a kezét. Az együttérzésből
felszikrázott a vágy. Megcsókolta, hosszú ujjaival a tarkóját simogatva. A lány
hajából kicsúszott a hajtű, és a haja leomlott a hátán. Nekisimult a férfinak,
beleolvadva a karjaiba, érezte az erejét és a vágy lüktetését. Kenneth szorosan
átölelte. Rebecca keze mohón simogatta a hátát. Micsoda izmok, micsoda
csontok! Michelangelo ölni tudott volna azért, hogy egy ilyen alakot
megformázhasson.
Aztán Kenneth elhúzta a fejét. – Ezt nem kellett volna – suttogta rekedten.
– Nem, nem kellett volna. – Rebecca lábujjhegyre állt, és könnyedén megint az
ajkához érintette az ajkát.
Kenneth felnyögött és mohón megint magához szorította. A nyelvük forrón
összesimult. A keze a lány mellére siklott. Rebecca egész testét elöntötte a tűz.
Tudta, hogy gondolnia kéne arra, hová vezethet mindez, de pillanatnyilag
egyáltalán nem érdekelte, mi lenne bölcs vagy illendő.
 Kenneth a karjába kapta, és felemelte. Rebecca a nyakába kapaszkodott, míg
odavitte a kanapéhoz és lerakta rá. Aztán zihálva hátrább lépett. – Maga veszélyes
kis nőszemély – mondta.
Rebecca egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, aztán elmosolyodott.
Hihetetlenül elevennek érezte magát, ahogy már nagyon rég nem. – Veszélyes?
Ez tetszik. Igazán ideje lenne végre kihasználni a rossz hírem előnyeit.
Kenneth elmosolyodott. – Lehet, hogy ez magának szórakoztató, de én nem
szeretném a bűneim listáját azzal is tetézni, hogy elcsábítom a munkaadóm lányát.
Rebecca felült a kanapén, kihívóan lassú mozdulatokkal. Ha nem is
világraszóló szépség, azért látta a férfi szemében, mennyire kívánja, és ennek már
a gondolata is mámorító volt. – De hát nem csábított el, épp ellenkezőleg. Akkor,
miután ezt tisztáztuk, folytathatjuk a munkát?
– Nem! – Kenneth elfordult. – Ha tudná…
– Szóval, már megint a titkoknál tartunk – mondta Rebecca elkomolyodva. –
Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen megszállottan becsületes ember valami
rosszban törje a fejét.
– Akkor inkább ne is képzeljük el – mondta Kenneth hevesen. – Ha az isten is
úgy akarja, soha nem fog megtörténni az, amitől félek.
Rebecca figyelte a sima, erőteljes mozdulatokat, ahogy Kenneth a műteremben
járkált fel-alá. Olyan volt, mint egy ragadozó nagymacska, egy harcos egy művész
lelkével. Ha már abban nincs szerencséje, hogy az övé legyen a teste, legalább a
lelkét szerette volna megragadni a vásznon.
– Ha csak átmenetileg vállalta el ezt az állást, amíg tisztázódik a birtoka
helyzete, akkor nem lesz itt nálunk sokáig – mondta szomorúan. – Jobb lesz, ha
sietek a képpel.
Rebecca odament a festőállványhoz, és szórakozottan kontyba tekerte a haját,
hogy ne legyen útban. A félbeszakított szenvedély tüze lángolt az ereiben,
élesebbnek érezte tőle minden érzékét, és alig várta, hogy festeni kezdhessen. –
Készen van, Lord Kimball?
Kenneth a kanapéhoz sétált, levette a kabátját meg a nyakkendőjét és
kigombolta az inge felső gombjait. – Még mindig Kennethnek hívnak – jegyezte
meg.
De azért mégiscsak lord, gondolta Rebecca. Hirtelen eszébe jutott, mi lenne a
magától értetődő megoldás az anyagi gondjaira. – Ha meg akarja őrizni Suttertont,
vegyen el egy gazdag lányt. Grófi címe van, és igazán vonzó férfi. Nyilván sok
gazdag kereskedő van, aki hajlandó lenne feláldozni a nagy hozományú lányát,
hogy egy gróf legyen a veje – mondta.
Kenneth undorodó arckifejezéssel rámeredt. – Akár hiszi, akár nem, erre soha
nem gondoltam. Talán mert olyan felháborító ötlet.
– Mindig voltak és mindig lesznek ilyen házasságok.
– És még azt mondják, hogy a férfiak számítóak.
Rebecca a vászonra fordította a tekintetét. Egyelőre még csak a főbb
körvonalak rajzolódtak ki, amiket az első ülés alkalmával felvázolt. Jól alakultak
az arányok és a körvonalak. Ma kialakítja a sötétebb és világosabb részek
kontrasztját, és talán elkezdi a részletek kidolgozását is. A festékbe mártotta az
ecsetet, és árnyékot festett az arc mellé, amikor hirtelen eszébe jutott az előbbi
félig komoly ötletének logikus folytatása.
Hiszen ő maga is gazdag. Nem csak az apja egyetlen örököse, de az anyja után
is szép kis vagyont örökölt, amit ő maga kezel.
 Kenneth nyilván utálja a gondolatát, hogy elvegyen egy idegen nőt a pénzéért.
Vajon őt nem venné el szívesebben? És ha érdekelné, ő vajon hajlandó lenne
hozzámenni? A gondolattól izgatottság és ijedtség furcsa keveréke öntötte el.
Nem igazán akarta feladni a szabadságát, de arra is szörnyű volt gondolni, hogy
Kenneth nyomorúságra legyen kárhoztatva a léha apja és a kapzsi mostohaanyja
miatt.
– Valami baj van? – szólalt meg Kenneth.
Rebecca csak most vette észre, hogy leengedte a palettát, és mereven bámulja a
férfit. Még szerencse, hogy nem tud olvasni a gondolataiban. Gyorsan megint a
vászonra fordította a tekintetét. – Csak a fényviszonyokat figyeltem – mondta.
Komolyan át kellene gondolnia ezt az egészet, főleg azt, hogy ő maga mit is
akar. De nem most. Most csak a festésre szabad gondolnia.

Az, hogy mozdulatlanul kellett ülnie, segített Kennethnek, hogy kicsit

visszanyerje a nyugalmát: Aggasztotta, hogy Rebecca ilyen furcsán a veséjébe lát.
Szerencsére úgy tűnt, sikerült meggyőznie azzal, amikor azt mondta, hogy
megfogadta, soha nem bántana ártatlan embereket. Nagyon remélte, hogy Sir
Anthony tényleg ártatlan…
A lány szégyentelen érzékisége legalább olyan nyugtalanító volt, mint túl éles
meglátásai. Megragadó keveréke volt a félénkségnek és pimaszságnak. Kenneth
úgy érezte, legalábbis valami kitüntetést érdemelne azért, hogy képes volt
ellenállni neki.
Aztán elgondolkozott azon, amit Rebecca arról mondott, hogy el kéne venni
egy gazdag lányt. Nehéz lett volna megmagyarázni a lelke mélyén gyökerező
ellenérzést ezzel a meglehetősen gyakori megoldással szemben. Úgy érezte, még
kémnek lenni is jobb, mint hozományvadásznak.
Teltek-múltak a percek, és lassan kezdte elunni magát. Azzal szórakozott, hogy
figyelte, ahogy Rebecca összetekert haja lassan lecsúszik és kibomlik. Ahányszor
elfordította a fejét, látszott, hogy kicsivel lejjebb csúszik a konty. Végül
kibomlott, és leomoltak a fényes tincsek, derékig érő hajsátorrá, amire egy
hercegnő is büszke lehetett volna.
Kenneth végül egy hangos nyögéssel felállt. – Elég volt. Majdnem vacsoraidő
van. Kegyelmezzen nekem.
Rebecca kizökkent az ihletett állapotból, és pislogva nézett rá. – Persze, lehet
szünetet tartani. – Lerakta a palettát, és nagyot nyújtózkodott, mint egy macska. –
Azt az úriembert, akivel az előbb találkozott a földszinten, a hadseregből ismeri?
Olyan katonás tartása van.
– Michael a tiszttársam volt, ő javasolt az előléptetésre. Egyáltalán nem
törődött vele, milyen családból származom, így aztán ő volt az egyetlen, akinek
elmondtam a teljes igazságot.
– Úgy láttam, nagyon könnyen vette, hogy most titkárként dolgozik – mondta
Rebecca, és megint összetekerte kibomlott haját. – És ki az az Amy, akiről
beszéltek?
Habár a kérdés könnyed volt, Kennethet szórakoztatta az enyhe féltékenység a
lány hangjában. – Catherine tizenhárom éves kislánya. Tanítottam rajzolni.
Kenneth az asztalhoz ment, és vett egy darabot a teához kikészített mandulás
süteményből. Hátranézett Rebeccára. – Ha már így kiderült a lordi címem, akár
hasznát is vehetnénk – mondta.
– Hogyan? – kérdezte Rebecca gyanakodva.
 – Arra, hogy visszaszerezze a jó hírét a társaságban. Michael Kenyon háborús
hősnek számít, egy herceg öccse, és kifogástalan a társadalmi helyzete. Biztos
vagyok benne, hogy ő és Catherine boldogan fogadnák, és a barátaiknak is
bemutatnák. Egy kis idő, és máris visszaszerezhetné a régi jó hírét.
Rebecca az ajkába harapott. Láthatóan nem volt elragadtatva az ötlettől. –
Miért akarnának fogadni egy rossz hírű idegent?
– Először is, mert én megkérem rá őket – mondta Kenneth, és bekapta az utolsó
falat süteményt. – És miután találkoztak magával, a saját kedvéért. Szerintem
tetszeni fognak mind a ketten.
Rebecca elfordult, és az ecsetet kezdte törölgetni egy ronggyal. – Nincs az a
nő, akinek tetszene egy olyan szépség, mint Catherine.
– Ő a legkedvesebb és legmelegszívűbb nő, akit valaha is ismertem – mondta
Kenneth. – Amikor ápolónő volt a harctéren, Szent Katalinnak becézték.
– Az erény mintaképe. – Rebecca összeráncolt homlokkal egy üveg terpentinbe
állította az ecsetet. – Első látásra utálna engem.
– Az sem győzné meg, hogy ha kellett, minden további nélkül nadrágban járt,
és van neki egy Louis nevű, hihetetlenül kövér kutyája?
– Elég érdekesnek hangzik – mondta Rebecca vonakodó mosollyal. – De
egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy akarok társaságba járni. Ez többnyire
rémesen unalmas.
– Ez igaz – bólintott Kenneth, és elvett egy újabb darab süteményt. – De
kitaszítottnak lenni is elég fárasztó. Gondoljon arra, milyen kellemes lenne
valamelyik undok iskolatársnőjével Lord és Lady Kenyon vendégeként
összetalálkozni.
– Ne próbáljon a természetem alantas oldalára hatni.
– Inkább maga szokott mások alantas természetére hatni – Jegyezte meg
Kenneth.
Rebecca elpirult, és a festékes rongyot bámulta a kezében. –Majd még
gondolkozom a dolgon.
Kenneth nagyon remélte, hogy bele fog egyezni. Rebeccának is szüksége van
barátokra, és ha segíthetne neki ebben, az az ő lelkiismeret-furdalásán is enyhítene
egy kicsit.
De sajnos, nem eleget...

14. fejezet

Rebecca másnap reggel a szobájában reggelizett. Nem akart senkivel találkozni

a reggelinél, mert meglehetősen rosszkedvében volt.
Később, amikor tudta, hogy az apja végzett a titkárával tartott reggeli
megbeszéléssel, lement hozzá a műterembe. Már rég megtanulta, hogy ha beszélni
akar vele, el kell csípnie még azelőtt, hogy nekifogna a munkának.
Sir Anthony épp a Wellington-képet tanulmányozta, amikor Rebecca belépett.
Felnézett, és megkérdezte: – Na, mit gondolsz?
Rebecca kritikus szemmel a vászonra pillantott. – Szinte érezni a füst szagát, és
hallani a fegyverek dörgését. A herceg pedig úgy fest, mint aki megjárta a poklot,
és diadalmasan került ki belőle.
 – Kenneth tanácsai rengeteget segítettek. Előzőleg is jó kép volt, de most
kitűnő. – Sir Anthony büszkén szemlélte a festményt. – A Waterloo-sorozatom
lesz az idei kiállítás szenzációja.
– Ehhez semmi kétség nem fér – mondta Rebecca elmosolyodva. Az apja néha
olyan volt, mint egy gyerek, mesterkéletlen büszkeségében. – Képzeld, kiderült,
hogy Kenneth gróf.
– Igen? – Sir Anthony először mintha oda sem figyelt volna. Aztán összevont
szemöldökkel ránézett a lányára. – Wilding… akkor ő Kimball grófja?
Rebecca bólintott. – Egyszer csináltál egy portrét a mostohaanyjáról.
– Igen, emlékszem – mondta szárazon Sir Anthony. – Csodálatos arccsontok,
és még csodálatraméltóbb önimádat.
Rebecca úgy döntött, itt az ideje, hogy szóba hozza a látogatása valódi célját. –
Kenneth azt mondta, felhasználhatnánk az összeköttetéseit, hogy megint
elkezdjek társaságba járni. Mi a véleményed?
Az apja kicsit értetlenül nézett rá. – Szükség van erre?
– Kompromittáltak, már elfelejtetted? Tizennyolc éves korom óta nem tehettem
be a lábam egy tisztességes szalonba.
Sir Anthony nyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán megint becsukta, és
lassan elvörösödött. – Azt akarod mondani, azért nem jártál társaságba, mert nem
fogadtak?
Rebecca csodálkozva nézett rá. – Hát persze. Már elfelejtetted, milyen
botrányosan viselkedtem?
– Nem felejtettem el, de nem igazán gondoltam bele, ez mit jelent. Az ilyesmit
mindig az anyádra hagytam. Azt hiszem, úgy gondoltam, hogy miután
lecsillapodott a botrány, azért maradtál inkább itthon, mert neked így volt jó. –
Megrándult a szája. – Tudom, hogy nem voltam valami jó apa, de nem kellemes
így szembesülni vele.
Rebecca kicsit meghatottan azt mondta: – Nekem nagyon jó vagy. Ki más
tanított volna meg arra, mit jelent művésznek lenni, és adott volna szabadságot,
hogy azt tegyek, amit akarok?
– Művésznek születtél, nem én tanítottalak rá. – Sir Anthony felsóhajtott. – Te
és Helen mindig olyan könnyűvé tettétek a számomra, hogy önző legyek. A
szabadság meghagyása és a nem törődés között elég vékony a határ, és én sokszor
átléptem. Jobban oda kellett volna figyelnem rád. Több szabályt felállítani.
– Ugye, nem akarod most elkezdeni? – kérdezte ijedten Rebecca. – Kicsit öreg
vagyok már hozzá, hogy engedelmességre oktassanak.
Sir Anthony szomorkásán elmosolyodott. – Erre nincs szükség. Elég szépen
felcseperedtél, ami igazán nem az én érdemem.
– Ne emészd magad emiatt. Ha fontos lett volna nekem a társasági élet,
évekkel ezelőtt megtalálhattam volna a módját. Csak azért jutott eszembe most,
mert Kenneth felajánlotta, hogy segít. Őszintén szólva, magamtól nem biztos,
hogy vágynék rá.
– Akkor tedd azt, amit Kenneth javasol – mondta Sir Anthony. – A születésed
jogán igazán helyed van a legmagasabb társasági körökben, és az ilyen
lehetőséget nem szabad kihagyni. Majd megkérdezem Kennethet, én tudok-e
valamit segíteni, de szerintem ő kézben tudja tartani a dolgokat. Soha nem volt
még nála jobb titkárom.
Rebecca nem volt biztos benne, hogy örül-e az apja válaszának. Titokban azt
remélte, hogy azt fogja mondani, ne vesztegesse az idejét a társaságra. Vajon csak
kényelmességből húzódozik ennyire, vagy fél…?
 Félt. A művészi tehetségnek megvan a sötét oldala is, a túlzott és sokszor
fájdalmas érzékenység. Remeteként élni sokkal egyszerűbb, mint kimerészkedni a
veszélyes világba. De így azt kockáztatja, hogy az egyénisége és a kreativitása
elsorvad. Ostobaság lenne elutasítani egy ilyen lehetőséget arra, hogy kicsit
szélesítse a látókörét.
Rebecca döntött. Odasétált egy másik festőállványhoz, amelyen egy félig kész
kép volt, és felhajtotta a leplet. – Ez az ikrek portréja? Nagyon jól alakul.
– Igen. Nagy kihívás megmutatni a különbséget a két nő személyiségében,
mikor a vonásaik olyan hasonlóak. – Az apja odament és megállt mellette. – Lady
Strathmore a jobb oldali, Lady Markland a bal oldali. Meg tudod mondani, milyen
a vérmérsékletük?
Rebecca vizsgálgatta a képet. – Lady Markland kifelé fordulóbb, huncutság
van a szemében. Lady Strathmore csendesebb, befelé fordulóbb. Kicsit félénk.
– Helyes, helyes – mormolta Sir Anthony. – Akkor jól eltaláltam.
– A fekete hajú férfi nem tökéletes – mutatott oda Rebecca. – A bal lába kicsit
el van rajzolva.
– Hmm… tényleg. Majd legközelebb igazítok rajta. – Sir Anthony letakarta a
képet. – És hogy halad Kenneth portréja?
– Elég jól. – Rebecca mesélni akart róla, de aztán inkább csak annyit mondott:
– Nagyon érdekes arca van.
Az apjában is megvan az éles művészi fogékonyság. Nem akarta
megkockáztatni, hogy észrevesz rajta valami olyasmit, amit még saját magának
sem akart bevallani.

Rebecca félve szállt ki a hintóból, és fellépkedett az Ashburton-ház

márványlépcsőin. Örült, hogy az eső miatt kicsit csúszósak a lépcsőfokok, amit
ürügyként használhatott, hogy Kenneth karjába kapaszkodjon. – Ezt nagyon meg
fogom bánni – mormolta halkan, miközben Kenneth bekopogtatott az oroszlánfejű
kopogtatóval.
– Ugyan, dehogy – mondta megnyugtatóan. – Csak egy kellemes ebéd két
nagyon kedves ember társaságában.
Rebecca szíve akkor is majdnem halálos rémülettel vert. Eszébe jutott minden
gúnyos pillantás és felvont szemöldök, minden megvetés, amiben része volt az
emberektől, és legszívesebben elrohant volna. És mi lesz, ha ebéd után a
hölgyeknek vissza kell vonulni, és kettesben marad Catherine-nel, az erény
mintaképével…?
De már túl késő volt. Nyílt az ajtó, és egy rémesen fensőbbséges modorú
komornyik állt előttük. Elvette a köpenyüket, és bevezette őket egy elegáns
szalonba. Rebecca ránézett a férfira és a nőre, akik felálltak, és eléjük mentek,
hogy üdvözöljék a vendégeket. Habár nem értek egymáshoz, mégis sugárzott
róluk, hogy összetartoznak. Nagyon szép párt alkottak. Közelről Catherine még
gyönyörűbb volt, mint messziről.
Kenneth gyöngéden Rebecca derekára tette a kezét, és közelebb kormányozta.
– Michael; Catherine, a hölgy egy kedves barátom, Miss Seaton.
Catherine elmosolyodott, és megszorította Rebecca kezét. –Nagyon örülök,
hogy megismerhetlek – mondta, és úgy tűnt, komolyan is gondolja.
– Én is örülök, Lady Kenyon – mormolta Rebecca.
– Szólíts csak Catherine-nek.
– Engem pedig Rebeccának hívnak.
 Michael is üdvözölte és meghajolt. A szeme különösen tiszta ragyogó zöld
volt, és még érdekesebb volt, amit a mélyén látott. Az apja azt mondta, a katonák
szemében meglátszik, hány csatában vettek részt. Ugyanaz az acélos erő sugárzott
a tekintetéből, mint Kennethéből.
Szinte hangosan gondolkodva kimondta-. – Magából nagyszerű modell lenne
Nagy Sándor képéhez. – Aztán elpirult, amikor rájött, mennyire ide nem illő volt a
megjegyzés.
De Michael csak elnevette magát. – Kenneth mondta, hogy maga ízig-vérig
festő. Nem túlzott.
Rebecca zavartan elmosolyodott. – Ha Kenneth ezzel azt akarta mondani, hogy
nem tudok rendesen bemutatkozni se, akkor sajnos, igaza volt.
– Ami rendes, az többnyire nagyon unalmas – jegyezte meg Catherine, és a
kandalló mellé vezette a vendégeket.
Rebecca elmosolyodott, és kezdte kicsit nyugodtabbnak érezni magát. Mire
leültek a vacsorához, már élvezte is a társaságot. Kenyonék tényleg olyan
kedvesek voltak, ahogy Kenneth ígérte. A barátságot, amit Kenneth iránt éreztek,
minden feltétel nélkül azonnal kiterjesztették rá is. És amikor a háziasszonnyal
magukra hagyták a férfiakat a portói mellett, már egyáltalán nem volt zavarban,
hogy kettesben kell maradnia Catherine-nel.
Miután kimentek az ebédlőből, Catherine azt mondta: – Ne haragudj, amiért
ilyen udvariatlan vagyok, de most fel kell mennem megetetni a kisfiamat. Ugye,
nem bánod, ha magadra hagylak pár percre a könyvtárban?
– Ha nem zavarok, nagyon szívesen megnézném a kisbabát.
Catherine ragyogóan elmosolyodott. – Melyik anyát zavarná, ha valaki a
gyerekeit akarja látni? Csak azt sajnálom, hogy a lányom ma este nincs itthon, a
barátainknál van vendégségben.
Felmentek a gyerekszobába, ahol egy középkorú dajka üldögélt a tűz mellett,
és egy kisbabát ringatott. – Épp idejében, asszonyom – mondta halkan. – Az ifiúr
már nagyon nyugtalan. –Átadta a babát Catherine-nek, aztán lement a földszintre,
hogy megigyon egy csésze teát.
A kisbaba azonnal éhesen bökdösni kezdte az anyját. Rebecca elbűvölten
figyelte. Próbált visszaemlékezni, hogy egyáltalán látott-e már ilyen közelről ilyen
csöppséget. Milyen aprók a kezei, és milyen selymes a haja… – Gyönyörű szép.
Hogy hívják?
– Nicholasnak, Michael egyik legrégebbi barátja után. Nagyon hasonlít az
apjára, ugye? – mondta Catherine gyöngéden, és leült a hintaszékbe.
A vállkendője alatt kigombolt pár gombot a ruháján, és a mellére szorította a
kisbabát. A csöppség szája éhesen azonnal megtalálta a mellbimbót, és hevesen
szopni kezdett, apró kezecskéit ökölbe szorítva.
Miután a baba elhelyezkedett, Catherine odaszólt a vendégnek: – Ülj le, ez bele
fog telni kis időbe.
Rebecca engedelmeskedett, halk léptekkel egy székhez ment és leült. – A
világon semmit nem tudok az anyaságról és a kisbabákról, de nem ritka, hogy egy
ilyen előkelő társadalmi helyzetű nő szoptatja a saját gyerekét?
Catherine halkan felnevetett. – Lehet, hogy most Lady Kenyon vagyok, de
amikor a lányom született, egy egyszerű katona felesége voltam. És miután Amyt
én szoptattam, úgy gondoltam, csak egy bolond mondana le erről a
gyönyörűségről.
 Anya és gyermeke látványa fájdalmas gyöngédséget ébresztett Rebeccában,
Most először gondolt bele igazán, mit veszít, ha hátat fordít a házasság
gondolatának és annak, hogy gyerekei legyenek.
A két nő halkan elbeszélgetett, míg Nicholas jóllakott. Catherine begombolta a
ruháját, aztán a vállára támasztotta a kisbabát és megpaskolgatta a hátát.
– Csodálatos Madonna a gyermekkel képet lehetne festeni rólatok – jegyezte
meg Rebecca.
– Úgy látszik, aki igazi művész, mindig képekben látja a világot – mondta
Catherine elgondolkozva. – Irigylem a tehetségedet. Én semmi különöshöz nem
értek, talán csak sebesültek és betegek ápolásához.
Catherine téved, gondolta Rebecca. A legdrágább tehetséggel rendelkezik: a
bátorsággal, hogy szabadon adjon és kapjon szeretetet, ami még a szépségénél is
nagyobb adomány.
Catherine felállt a hintaszékből, és megkérdezte: – Akarod fogni egy kicsit?
– Én? El fogom ejteni!
– Ugyan, dehogy – mondta Catherine, és Rebecca ideges kezébe nyomta a
csecsemőt.
A kisbaba kinyitotta a szemét, és álmosan felnézett rá. Hasonlított az apjára, de
az anyjára is, és a bőre olyan finom volt, mintha a legfinomabb akvarell
árnyalatokkal festették volna meg.
Milyen lenne a saját gyermekét a karjában tartani, keresni rajta a hasonlóság
jeleit? Milyen lenne, ha neki és Kennethnek lenne gyereke?
A gondolat valami elviselhetetlenül fájdalmasat érintett meg benne. Ha nekik
lenne gyerekük, biztos nem lenne ilyen gyönyörű, de ő azt sem bánná.
Nagyon óvatosan visszaadta az anyjának. – Igazi szívtipró lesz belőle, ha felnő
– mondta.
– Már most is az. – Catherine lefektette a babát a kiságyba, amelynek az oldalát
aranyozott Ashburton-címer díszítette. Mielőtt felegyenesedett, még egy pihepuha
csókot lehelt az arcára. – A családban mindenki odavan érte, főleg a lányom.
Rebecca körbenézett a gyerekszobában. – És vannak vele egykorú
unokatestvérei?
– Sajnos, nincsenek. Michael bátyja, Stephen hosszú éveken át volt nős, de
nem született gyerekük. Stephen most vidéken van, a felesége tavaly halt meg,
még őt gyászolja. Remélem, újra meg fog nősülni, és nagyobb szerencséje lesz.
Ha örökös nélkül marad, akkor Nicholas fogja örökölni a hercegi címet, és én nem
örülnék neki. Stephennek nem hozott túl sok boldogságot, hogy herceg.
A dajka közben visszaérkezett, és leült a kisbaba mellé. Mielőtt kimentek a
szobából, Rebecca vetett még egy pillantást az alvó csöppségre, és megint
Kenneth jutott eszébe.
Szörnyű, mi történik vele?!

Miután a nők visszavonultak, Michael rámutatott a két palackra, amelyeket a

komornyik kikészített. – Mit iszol? A bátyám kitűnő portóijából, vagy egy kis
igazi skót whiskyt?
Kenneth elvigyorodott. – Egy korty whiskyt, a régi szép idők emlékére.
A házigazda kitöltötte az italokat, és leültek beszélgetni. – A szíved hölgye
igazán elragadó. Egyszerre szégyenlős és éles nyelvű.
– Nem rossz leírás, de nem az én szívem hölgye.
 Michael szkeptikusan felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. – És
milyen képeket fest?
– Olajportrékat, többnyire nőkről. Egyrészt csodálatosan egyéniek, de
ugyanakkor van bennük valami mitikus vonás is, ami rendkívül jellemző a
stílusára. Javasoltam neki, hogy adja be a képeit az Akadémia kiállítására, de
hallani sem akar róla.
– Nehéz lehet neki, nyilván tudja, hogy úgy fogják megítélni, mint az apja
lányát – jegyezte meg Michael. – Azt mondtad, újból be kell vezetni a társaságba.
Mi történt?
– Megszökött tizennyolc éves korában. Szerencsére volt annyi esze, hogy
hazatérjen, még mielőtt túl késő lett volna, de azért nagy botrány lett a dologból. –
Kenneth összevonta a szemöldökét. – A szüleinek várni kellett volna két-három
évet, aztán szép csendben újból bevezetni a társaságba a barátaik körében. Aztán a
művészkörökből továbbléphetett volna a szélesebb társaságba is. Ehelyett
hagyták, hogy eltemetkezzen a padláson a műtermében, és teljesen
elszigetelődjön. Habár te meg Catherine nem vagytok oda a fényes társaságért,
reméltem, hogy vannak barátaitok, akik esetleg fogadnák Rebeccát. Emberekkel
kellene találkoznia.
Michael elgondolkozott. – A barátom, Rafe, tudod, Candover hercege, bált ad a
jövő héten. Majd megkérem, hogy küldjön meghívót neked és Rebeccának.
Kenneth elégedetten bólogatott. – Na tessék, csak ismerni kell a megfelelő
embereket, így minden olyan könnyen megy. Ha megjelenik Candoveréknél,
szinte minden ajtó meg fog nyílni előtte. Nem hiszem, hogy nagy társasági hölgy
lesz belőle, de legalább módjában áll néha-néha megjelenni valahol. – Kenneth
elhúzta a száját. – Csak az a baj, hogy nekem is el kell menni.
– Neked is jót fog tenni egy bál – mondta nevetve Michael. –De mesélj valamit
a munkádról. Valahogy az az érzésem, nem csak azért lettél Sir Anthony titkára,
hogy festőkkel ismerkedhess meg.
Kenneth egy pillanatig habozott, aztán úgy döntött, elmondja az igazat. – Jól
sejted. Valaki odaküldött Seatonék házába, hogy kivizsgáljak egy titokzatos
halálesetet, de ez a legőrjítőbb feladat, amit valaha is kaptam. – Röviden elmesélte
Lord Bowden ajánlatát, és hogy milyen bonyolult helyzetbe keveredett, miközben
megpróbálta kideríteni, hogyan halt meg Helen Seaton. Nagy megkönnyebbülés
volt, hogy kicsit kiöntheti a szívét egy megbízható barátnak.
Miután csendben végighallgatta, Michael azt mondta: – Megértem, hogy
Bowden meg akarja tudni az igazságot, de a helyzet szörnyen kínos lehet.
Nyilvánvaló, hogy kedveled Rebeccát, és úgy hallom, Sir Anthonyt is.
– A „kínos” enyhe kifejezés. Fontolgattam, hogy kilépek az egészből, de
egyszerűen nem tehetem. Szavamat adtam Bowdennek. És igazságot is kell
szolgáltatni.
– Jó lenne, ha találnál valami bizonyítékot, ami felmentené Sir Anthonyt a
gyanú alól, de sokkal valószínűbb, hogy nem jutsz semmire. Ami elég dühítő lesz
neked is és Lord Bowdennek is.
– Én legalább anyagilag hasznot húzok belőle. – És másféleképpen is, tette
hozzá magában. De nem tudott szabadulni a babonás gondolattól, hogy nagy árat
kell fizetni a megszerzett előnyökért.
– Ha már igazságszolgáltatásról van szó, szeretnék hallani valamit a gonosz
mostohádról. Úgy hallom, mivel nincsenek dokumentumok a családi ékszerekről,
azt állítja, hogy mindent neki ajándékozott az apád.
 – Így igaz, de nincs mit tenni. Persze az ő helyében én is ragaszkodnék az
ékszerekhez.
– Nagyon érdekes – mondta Michael elgondolkodó tekintettel.
– Inkább nyomasztó. – Kenneth töltött magnak még egy kis whiskyt. – Most te
jössz. Mesélj a házasság és a családi élet örömeiről.
Michaelnek nem is kellett több bátorítás. Nagyon is vonzóvá tette a házasságot
mindaz, amit mesélt. Kenneth igyekezett emlékeztetni magát, hogy Rebecca az
éles nyelvével és kreatív művészi ösztöneivel nagyon is különböző feleség lenne a
szelíd, nyugodt Catherine-től. Persze, ha egyáltalán valaha is eszébe jutna férjhez
menni.
Nagy kár, hogy ő pont a művészi kreativitást tartja vonzónak…

Amikor Catherine és Rebecca visszatértek a szalonba, a férfiak még nem

voltak ott. Catherine filozofikusan megjegyezte: – Kenneth és Michael még
ellesznek egy darabig a portóival az ebédlőben. Sok megbeszélnivalójuk van.
Rebecca ezt nem is bánta. Nem is emlékezett rá, mikor érezte magát utoljára
ilyen jól egy nő társaságában.
Leültek a kandalló mellé. Egy perc múlva előbújt egy árnyékos sarokból egy
kutya, amelyiknek olyan rövid lábai voltak, mintha félbevágták volna őket.
Letottyant Rebecca mellé, és a lábára fektette a fejét.
Catherine égnek emelte a tekintetét. – Elnézést, úgy látszik, tetszel neki. Ha
zavar a túlzó szeretetnyilvánítás, kiküldőm.
Rebecca lehajolt és megvakargatta a kutya füle tövét. – Ugyan, isten őrizz,
hogy megzavarjam a kényelmét. Ha jól sejtem, ő Louis?
Catherine nevetett. – Látom, hallottál róla. A lányom lelkesen őrizget egy
rajzot, amit egyszer Kenneth csinált Louisról, amikor együtt töltöttünk egy telet
Toulouse-ban a lövészárkoknál.
Rebecca kényelmesen hátradőlt a széken. – Nagyon nagy hatást tett rám,
amikor Kenneth elmesélte, hogy elkísérted a hadsereget át Spanyolországon és
Portugálián. El sem tudom képzelni, milyen lehetett ilyen körülmények között
élni, ráadásul egy gyerekkel.
– Sokszor nehéz volt, de a lányom, Amy minden további nélkül eltűrt mindent,
amitől még egy öszvér is panaszkodott volna. – Catherine kedélyesen elmesélt
néhány esetet, amelyek így utólag már mulatságosak voltak, de átélni elég
szörnyű lehetett.
Rebeccának feltűnt, hogy az első férjét nemigen emlegeti. Úgy tűnt, az illető
soha nem volt ott, amikor szükség lett volna rá. Úgy gyanította, Michael már nem
ilyen. És Kenneth se lenne ilyen…
– Hol ismerkedtél meg Kennethtel? – kérdezte.
– Épp egy ekhósszekéren utaztunk, amikor megtámadott minket egy francia
lovassági szakasz. Amyt és engem elválasztottak a többiektől, és több francia
katona körbevett. Én épp azon törtem a fejem, megpróbáljam-e valahogy
előszedni a pisztolyt, ami a nyeregtáskámban volt, amikor megjelent Kenneth
néhány emberével, és elijesztették a katonákat, ő azt mondta, semmiség volt az
egész, de gondolhatod, én soha nem felejtettem el. – Szórakozottan a tűzbe
bámult. – És nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor megmentett.
Rebeccának erről is egy lehetséges festmény jutott eszébe. A félelmet nem
ismerő Szépség, amint megmenti a Hős. Nagyon drámai jelenet lehetne. –
 Izgalmas életed lehetett. Nem is tudom, hogy irigykedjek, vagy adjak hálát, hogy
engem megkímélt a sors az ilyen érdekességektől.
– Ó, nagyon hálás lehetsz, hidd el – mondta Catherine, és vállkendője rajtjával
játszadozott. – Láttad Kenneth rajzait?
– Igen, bár csak véletlenül bukkantam rájuk, ő egy szóval sem mondta, hogy
szokott rajzolgatni.
Catherine futó pillantást vetett rá. – Én nagyon jónak találtam a munkáit, de hát
nem nagyon értek hozzá. – A hangjában ott volt a ki nem mondott kérdés.
– Rendkívül eredetiek a rajzai, és nagyon tehetséges – mondta Rebecca. – Épp
festőleckéket adok neki. Bár kicsit későn kezdi, szerintem akár igazán kitűnő festő
is lehet belőle.
Catherine arcát mosoly öntötte el. – Ennek nagyon örülök. Mindig úgy tett,
mintha a rajzolás semmiség volna, de én gyanítottam, hogy csak azért, mert
túlságosan is sokat jelent neki ahhoz, hogy könnyedén beszéljen róla.
Catherine ugyanolyan érzékeny is, mint amennyire szép. Ha Kenneth nem volt
szerelmes belé, akkor nagyon ostoba. Rebecca próbálta gyorsan másra terelni a
gondolatait, és megkérdezte Catherine-t, milyen volt Brüsszel a Waterloo előtti
zűrzavaros napokban.
A háború mégiscsak biztonságosabb téma, mint a szerelem.

15. fejezet

Másnap reggel Rebecca a szokásosnál tovább aludt. Miután úgy döntött,

lemegy reggelizni, csalódottan értesült róla, hogy Kenneth már elment. Mindegy,
később úgyis találkoznak. Elmosolyodott a gondolatra.
Épp a teáját kavargatta, amikor belibegett a szobába Lavinia, a kora reggeli
órához képest felháborítóan elegánsan, üdén és ragyogóan. Korai jelenléte csak
azt jelenthette, hogy Sir Anthonyval töltötte az éjszakát. Nem ez volt az első
alkalom, de persze soha nem beszéltek róla.
Rebecca neki is öntött egy csésze teát. – Jó reggelt, Lavinia. Ugye, két cukorral
kéred?
– Igen, köszönöm. – Lavinia átvette a csészét, és nagyot kortyolt belőle. –
Nagyon jól nézel ki ma reggel, drágám. Ez azt jelenti, hogy jól halad a munkád?
– Igen, de nem az igazi oka, amiért jól érzem magam. Kenneth azt mondta,
többet kéne kimozdulnom, és tegnap elvitt vacsorázni a barátaihoz, akiket még
katonakorából ismer. – ironikusan elmosolyodott. – Gyakorlatilag úgy kellett
odavonszolnia, de be kell ismernem, hogy nagyon kellemes este volt.
– Rögtön tudtam, hogy ennek a fiatalembernek nagyon a helyén van az esze. –
Lavinia vett magának egy lágy tojást és pirítóst. – Túl sokat vagy egyedül.
Rebecca kérdő pillantást vetett rá. – Meglep, hogy észrevetted.
– Hát persze, hogy észrevettem. Végül is a két legközelebbi barátom lánya
vagy. Nagyon is aggódtam miattad, főleg Helen halála óta. Úgy élsz, mint egy
remete. – Lavinia feltörte a lágy tojást, majd folytatta: – De nem tartottam
helyénvalónak, hogy szóljak. Le is haraptad volna a fejemet.
– Ez elég valószínű – ismerte be Rebecca. – Nem nagyon tűröm, ha
beleszólnak a dolgaimba.
 Belépett egy inas, és egy lepecsételt levelet tett le az asztalra. Rebecca
kíváncsian felvágta a borítékot a késével, és felbontotta. Aztán nagyot nézett.
– Valami baj van? – kérdezte Lavinia.
Rebecca nagyot nyelt. – Nem egészen. Meghívót kaptam a bálra, amit
Candover hercege ad.
Lavinia felvonta a szemöldökét. – Úgy látom, rohamléptekkel haladsz afelé,
hogy nagyvilág dáma váljon belőled.
– A házaspár, akiknél tegnap vacsoráztunk, Candoverék közeli barátai. Biztos
már ma reggel írtak a hercegnek. – Rebecca az ajkába harapott, és újra átolvasta a
meghívót. Egy csendes baráti vacsora az még csak rendben lenne, de egy bál
London egyik legelőkelőbb palotájában?
Lavinia olvasott az arckifejezésében. – Ne ess pánikba. Nem is választhattál
volna jobb alkalmat, hogy kilépj a világba. Candoverék báljai mindig
csodálatosak. Soha nem hívnak meg túl sok embert, nincs nagy tömeg, úgyhogy
bőven van hely táncolni is.
– Kilenc éve nem táncoltam. Már nem is tudom, hogy kell. –Rebeccának
hirtelen eszébe jutott valami. – Még az anyámat gyászolom, vissza kell
utasítanom a meghívást.
– Butaság – vágta rá Lavinia. – Több mint hat hónap telt el, ez megfelelő
gyászidő egy szülő halála esetén. És attól még, hogy bálba mész, nem kell
feltétlenül táncolni. Én is úgy tervezem, hogy legalább az idő felében csak
fecsegek.
– Te is ott leszel?
– Soha nem utasítom vissza Rafe egyetlen meghívását sem. – Lavinia
merengve elmosolyodott. – Hosszú évek óta ismerem. Mindig kedvelte a kissé
ledér nőszemélyeket. Aztán a házasságkötése után attól tartottam, törölve leszek
vendégeik listájáról. De tudhattam volna, hogy soha nem venne el egy prűd nőt. A
felesége, Margot is nagyon kedves, tetszeni fog neked.
Rebeccának csak most először villant az eszébe, hogy tulajdonképpen van
némi hasonlóság az ő és Lavinia helyzete között.
– Nagy udvariatlanság ilyet kérdezni, de neked hogy sikerült elérni, hogy
mindenhol fogadnak, mikor régebben… – elhallgatott, és keresgélte a megfelelő
szót – …túl különcnek tartottak?
Lavinia felnevetett. – Úgy érted, hogy értem el, hogy közönséges
színésznőcskéből majdnem tiszteletreméltó úrihölgy lettem?
Rebecca zavartan bólintott.
– Azért szeretném leszögezni, hogy nem fogadnak mindenhol. Ha
megpróbálnám betenni a lábam mondjuk, Almackékhoz, lelöknének a lépcsőn. De
ez nem baj, ők úgyis rémesen unalmasak. – Lavinia kecses mozdulattal
kanalazgatta a lágy tojást. – Le tudtam győzni a rossz hírű múltamat, mert szép
voltam és szórakoztató, és mert jól mentem férjhez.
– Én nem vagyok se szép, se szórakoztató, és eszem ágában sincs férjhez
menni – sóhajtott fel Rebecca. – Reménytelen eset vagyok.
– Na igen, de Sir Anthony Seaton lánya vagy, és ritka tehetséggel megáldva.
Ez épp elég lesz, főleg, ha benyújtanád képeidet az Akadémia kiállítására. A nagy
művészeknek meg szokták bocsátani a kis társadalmi kihágásokat.
Rebecca gyanakodva megkérdezte: – Összebeszéltetek a hátam mögött
Kenneth meg te? Pont úgy beszélsz, mint ő.
Lavinia nevetett. – Nem, nem beszéltünk össze. Csak nagy szellemek
találkozásáról van szó. Ha kiállítanál, egyik napról a másikra szenzáció lenne
belőle. Talán a régensherceg is meghívna. Akármit is mondanak róla, igazán
érdekli a festészet.
– Nem fogsz rábeszélni a kiállításra, ne is próbálkozz. –Rebeccának hirtelen
eszébe jutott egy újabb ellenvetés. – Különben is, nincs mit felvennem a bálba.
Halvány fogalmam sincs, mi a divat mostanában. Mindenképp vissza kell
utasítanom a meghívást. – Megkönnyebbülten lerakta az asztalra a meghívót.
– Szó sem lehet róla. Három nap alatt nehéz lesz ruhát találni, de nem
lehetetlen. Tulajdonképpen … – Lavinia kicsit habozott. – Van is egy ötletem.
Nem tudom, mit fogsz szólni hozzá, lehet, hogy nem fog tetszeni.
Amikor Rebecca bátorító pillantást vetett rá, folytatta: – Át lehetne alakítani az
anyád valamelyik ruháját. Helennek csodálatos ízlése volt, és mivel a hajatok
színe egyforma, a legtöbb ruhája tökéletesen illene neked. – Kicsit hallgatott,
majd hozzátette: – Persze, lehet, hogy nem szívesen vennél fel olyasmit, ami az
övé volt.
Rebecca első reakciója a heves tiltakozás volt. De miközben tétovázott, Lavinia
halkan azt mondta. – Nem lenne rossz dolog, ha Helen megint az életed része
lenne valamilyen módon, és nem egy fájdalmas seb, amihez hozzáérni sem lehet.
Rebecca az ajkába harapott. Meglepte, hogy Lavinia ilyen jól megérti. Fáradtan
megpróbálta fontolóra venni Lavinia ötletét, és rájött, hogy tulajdonképpen lenne
benne valami vigasztaló. – Én… azt hiszem, ez jó lenne. Felmegyünk megnézni a
ruháit? A padláson tartjuk őket ládákban. – Felállt az asztaltól. – A leghalványabb
fogalmam sincs, hogy kell divatosan kinézni, elkel majd némi segítség.
– Szemléld úgy saját külsődet, mintha egy portrét kéne megfestened – javasolta
Lavinia. Megitta a teáját, és felállt. – Ha a tükörbe nézel, ne azt gondold, hogy „a
szürke, unalmas, divatjamúlt Miss Seaton”, hanem úgy nézd, mintha le akarnád
festeni ezt a személyt, és a lehető legszebbnek és legelegánsabbnak ábrázolni.
Rebecca majdnem tisztelettel nézett Laviniára. – Lavinia, téged az Isten
küldött.
– Volt Helennek egy borostyánsárga selyemruhája, az tökéletesen illene neked.
Megkeressük?
Miközben felmentek a padlásra, Rebecca arra gondolt, hogy a kapcsolata
Laviniával átlépett egy vízválasztón: már nemcsak barátságosak egymással,
hanem tényleg barátnők.

Miután végzett Sir Anthony megbízatásaival, Kenneth hazafelé menet szokás

szerint megállt a kis postahivatalnál. Egyetlen levél várt rá, Lord Bowdentől.
Összevont szemöldökkel átfutotta. Bowden kezdett türelmetlenkedni, és újabb
jelentést kért. Kenneth úgy döntött, nem személyesen keresi fel, inkább ír neki. A
zsebébe dugta Bowden levelét, és továbbindult hazafelé. Közben már fejben
elkezdte fogalmazni a választ, hogy lehetőleg úgy hangozzék mintha több
mondanivalója lenne, mint amennyi valójában van.
Rebeccára gondolni már kicsit kellemesebb volt. Tegnap este a vacsora végére
már sokat nevetett, és nem fogta vissza csípő humorát. A következő társasági
összejövetelen biztosan még magabiztosabb lesz.
Egy kis magabiztosság neki se ártana, mert tulajdonképpen Candoverék bálja
lesz az első alkalom, hogy a londoni társaságba merészkedik. Fiatalkorában
belépett a hadseregbe, még mielőtt ideje lett volna, hogy bemutassák a
társaságban. Ez is Hermione miatt van…
 Elfojtotta a gondolatot. Habár a mostohaanyja volt a kígyó a édenkertben, a
saját gyengesége volt az, ami a nehéz helyzetet teljesen ellehetetlenítette. Csak azt
kapta, amit megérdemelt.
Majdnem dél volt, mire visszaért a Seaton-házba. A hallban kisasztalon ott
várta a meghívó Candoverék báljára. Michael nem vesztegette az időt, tényleg
gyorsan intézkedett.
Felment a dolgozószobába, és ott találta Sir Anthonyt, aki épp George
Hamptonnal beszélgetett. – Á, Kenneth, épp idejébe, érkezett, segíteni kellene
George-nak megkeresni egy képet a raktárban.
– A raktárban?
– A földszinten van egy kis tárolóhelyiség, ami a festmények raktározására lett
kialakítva. George majd megmutatja. Lekísérném én magam, de épp megérkezett
egy kliensem. – Átadott Kennethnek egy kulcsot, és távozott.
Hampton fogott egy olajlámpát, és közben magyarázott: – Szükségem lenne
Anthony egyik eredeti festményére, amiről metszetet akarok készíteni.
Kenneth úgy gondolta, ez jó alkalom lesz arra, hogy kicsit elbeszélgessen
Hamptonnal. – A Waterloo-sorozat egyik darabjáról van szó?
– Igen, a Chateau de Hougoumont ostromáról. Az első két kép már készen van,
és ahogy Anthony befejezi a Wellington-festményt, arról is elkészítem a
metszetet. Nagy szenzáció lesz a sorozat, ha együtt ki lesz állítva az összes kép, és
szeretnénk, ha a kiállítás megnyitására a nyomatok is készen lennének eladásra.
– Ez jó üzletnek hangzik.
– Egy kenti boltos fia vagyok, van érzékem a kereskedéshez – mondta
Hampton kissé hűvösen. – Ami nem is baj. Ha az úriemberek irányítanák a
világot, az emberiség még mindig barlangokban lakna.
– Nem akartam megsérteni. Épp ellenkezőleg.
– Sajnálom, de kissé túl érzékeny vagyok ezzel a témával kapcsolatban, mióta
csak feljöttem vidékről és elkezdtem a Királyi Akadémiára járni. Gyakran az
orrom alá dörgölték, hogy nem vagyok nemesi származású.
– Az Akadémián nyilván nincsenek sokan, akik születésüknél fogva nemesek.
Mr. Turner apja borbély volt, nem?
– Igen – felelte Hampton hűvösen. – És azt hiszem, nem is nagyon barátkozott
arisztokrata társaival.
Vajon Hampton irigyli Sir Anthony felsőbb társadalmi helyzetét? Kenneth nem
hitte volna, hogy Sir Anthony szándékosan éreztetné valakivel, hogy alacsonyabb
rangú nála, de volt benne valami veleszületett arrogancia, ami sértő is lehet.
Remélte, sikerül többet is kiszednie Hamptonból. – Nyilván azért vették fel az
Akadémiára, mert megvolt a kellő tehetsége és ambíciója.
Hampton nosztalgikus arcot vágott. – Az volt életem legboldogabb napja,
amikor felvettek. Mindig imádtam rajzolni. Még az apám is elismerte, hogy jól
csinálom. Nagy álmokkal jöttem Londonba, én akartam Anglia legnagyobb
festője lenni, nagyobb, mint Reynolds és Gainsborough együttvéve. – Hampton
sóhajtott egyet. – Ostoba kamaszkori vágyálmok.
A szavai kényelmetlenül közelről érintették Kennethet, aki nagyon hasonlókról
álmodozott kisfiúkorában. Titokban még most is remélte, kiderül, hogy
természetes adottsága van az olajfestészethez. És talán halhatatlan alkotásokat is
tudna festeni. Persze, a valóságban egyelőre egy valamirevaló csendéletet se tud
összehozni.
Közben leértek a földszintre, és elhaladtak a konyha előtt, a ház leghátsó
sarkához. Kenneth már régebben is észrevette az eldugott kis ajtót, de úgy
gondolta, valami lomtár vagy kamraféleség lehet. Miközben elfordította a zárban
a kulcsot, azt mondta: – Talán nem érte el a céljait, de közben Anglia legjobb
metszetkészítője lett. Bizonyára ebben is sok örömét leli.
– Igen, persze – bólintott Hampton, és belépett a raktárba. –És jó megélhetést is
biztosít. De nagy csapás volt, amikor elkezdtem az Akadémiát, és életemben
először olyanok között találtam magam, akik sokkal tehetségesebbek voltak
nálam. Anthony már tizenhat éves korában elsöprően tehetséges volt. Amikor
megláttam a munkáit, tudtam, soha nem lehetek egyenrangú vele.
– Mégis barátok lettek.
– A tehetségünk talán nem egyforma, de a festészet iránti rajongásunk igen –
mondta Hampton elgondolkozva. – És Malcolm Frazierrel is. Az arisztokratikus
gőgje mögött igazi szenvedély lobog a művészet iránt. Ez több mint harminc éve
összeköt minket, minden egyéb különbözőségünk ellenére.
Úgy látszik, a barátság még azt is túlélte, hogy Hamptonnak viszonya volt
Helen Seatonnal. Kenneth nem lett volna ilyen toleráns, ha az ő feleségéről van
szó. Eltűnődött, Hamptonnak jelentett-e valami titkos elégtételt, hogy
felszarvazhatta nála sikeresebb barátját. A féltékenység és az irigység
sokféleképpen megnyilvánulhat.
Kenneth körbenézett a kis raktárhelyiségben. Hideg volt és száraz, keskeny
ablakai voltak, és a falak mentén polcok sorakoztak, különlegesen kialakítva a
festmények tárolására. Kihúzta a helyéről a legközelebbi vásznat. Egy csábító
vízinimfát ábrázolt, ahogy egy fiatalembert magával húz egy erdei tavacskába. –
Ezt nyilván Rebecca csinálta, és nem Sir Anthony – jegyezte meg Kenneth.
Hampton enyhe meglepetéssel pillantott rá. – Megmutatta magának a képeit?
Ez ritka nagy kegy. Igen, ezt Rebecca festette.
Nem sokkal azután, hogy megszökött azzal a költővel. – A szeme humorosan
megcsillant. – A fiatalember, akit a nimfa készül vízbe fojtani, meglehetősen
hasonlít arra a gazemberre, aki elcsábította.
Kenneth visszatolta a helyére a képet. – A festmény, amit keresünk,
ugyanolyan méretű, mint a sorozat többi darabja?
– Igen, úgyhogy valószínűleg ezen a polcon lesz – Hampton kihúzott egy
nagyméretű képet, aztán fájdalmas arccal rámeredt.
Kenneth rögtön megértette a reakcióját, amikor meglátta a képet. Egy portré
volt Helen Seatonról, de nem a nevetős Helenről, mint a dolgozószobában függő
képen. Antik lepleket viselt, és arcát az ég felé fordítva sikoltott, vörös haja úgy
omlott a vállára, mint az alvadt vér. – Te jóságos ég – mormolta Kenneth. – Ez
vajon mi akar lenni? Egy trójai nő a város pusztulása után?
Lehet. Vagy talán csak egyszerűen… maga Helen. – Hampton
kifürkészhetetlen arccal visszatolta a képet, és egy másik után nyúlt.
Kenneth el sem tudta képzelni, mit akarhatott ezzel mondani. – Úgy hallottam,
maga találta meg a holttestét a baleset után.
Hampton komoran bólintott. – Épp a hegyekben voltam lovagolni, az egyik
szokásos útvonalamon. Egyszer csak a szemem sarkából észrevettem valami kis
mozgást, ami megzavarta a táj nyugalmát. Amikor jobban megnéztem, csak
valami zöld foltot láttam lezuhanni a Skelwith-szikláról.
– Látta, ahogy lezuhant? – kérdezte Kenneth döbbenten. Amikor Hampton
bólintott, megkérdezte: – Nem tapasztalt valami furcsát?
Hampton összevont szemöldökkel nézett rá. – Mire gondol?
– Nem volt valaki Helennel a szikla tetején?
 – Nem, dehogy – felelte csodálkozva Hampton. – Habár annyira rövidlátó
vagyok, hogy felőlem egy négylovas hintó is lehetett volna ott, azt se láttam volna
meg. Csak annyit láttam, hogy egy éppen hogy kivehető emberi alak lezuhan.
Elvágtattam Ravensbeckbe, mert ez volt a legközelebbi ház. Reménykedtem,
hogy Helen fog fogadni, és kinevet a félelmeimért, de… de végül nem lepett meg,
amikor nem találtam ott.
– És miért nem lepődött meg?
– Miért kérdezősködik ennyit? – nézett rá Hampton szinte ellenséges
tekintettel.
Kenneth igyekezett komoly és őszinte arcot vágni. – Csak mindenki olyan
furcsán viselkedik, ha szóba jön Helen halála. Aggaszt, hogy Rebecca még mindig
olyan feldúlt miatta.
Hampton arca kicsit megenyhült, de nem volt hajlandó többet mondani. –
Mindenkit feldúlt Helen halála, kapitány úr. Vegye ki a legutolsó képet, azt
hiszem, az lesz az.
Kenneth némán engedelmeskedett. Újabb darabka a mozaikhoz – ami
ugyanolyan hasznavehetetlen, mint az eddigiek.

Kenneth segített Hamptonnak egy ládába becsomagolni a festményt, hogy

elszállíthassa a műhelyébe, aztán felment az emeletre. A lépcsőn összetalálkozott
Rebeccával és Laviniával, akik a karjukban mindenféle selymeket cipeltek.
– Úgy látom, nagyon jókedvük van a hölgyeknek – jegyezte; meg Kenneth. –
Miben mesterkednek?
– Keresünk nekem valami ruhát a bálra – magyarázta Rebecca. – Lavinia azt
találta ki, alakítsuk át az anyám valamelyik ruháját. – Megsimogatta a
borostyánszínű selymet, amely legfelül feküdt a karjában. – Azt hiszem, ezt.
Kenneth felemelte a szoknya szélét, és Rebecca arcához tartotta. – Tökéletes. A
szeme ugyanilyen borostyánszínű lesz tőle.
Rebecca szempillája megrebbent, amikor véletlenül az arcához ért a férfi keze.
Gyorsan elfordította a tekintetét. – Gondolom, maga is kapott meghívót a bálra?
Kenneth bólintott. – Szerencsére én csináltattam estélyi öltözéket, még amikor
Párizsban állomásoztunk, de ne féljen, nem fogom elhomályosítani a ragyogását.
– Ez enyhe túlzás, de Lavinia azt mondja, nem kell majd szégyenkeznem.
– Akkor nem ér rá ma délután a portréra?
Rebecca Laviniára pillantott. – Rá fogok érni?
– Attól tartok, nem – mondta Lavinia, és úgy mosolygott rá, mint egy szerető
nagynéni. – El kell mennünk hozzám, hogy a szobalányom elkezdhesse a ruha
átalakítását. Aztán kell még ékszereket is válogatni hozzá. De ma meg tudjuk
csinálni. Holnap már nyugodtan festegethetsz tovább.
Kenneth észrevette, Lavinia mennyire élvezi a helyzetet, látszott, hogy szeret
segíteni. – Úgy látom, van itt egy pár ruha.
– Lavinia azt akarja, ne legyek felkészületlen, ha ne adj isten, máshová is
meghívnának – mondta Rebecca, aztán a két nő továbbment.
Ahogy Kenneth utánuk nézett és figyelte Rebecca kecses alakját, arra gondolt,
adhatna neki egy kis ajándékot az első bálja alkalmából. Valami olyat, amit az
olajképektől eltérően, ő is meg tud csinálni.
Igazán nem ártana végre valami olyasmit csinálni, ami jól sikerül, azok után,
hogy nem halad se a nyomozással, se a festéssel…
 16. fejezet

Lavinia komornája, Emma, még egy utolsót igazított Rebecca haján, aztán
lekapta róla a fésülködőköpenyt, amely a borostyánsárga selyemruhát védte.
Emma és Lavinia szemügyre vették a művüket.
– Nagyon jól nézel ki – jelentette ki Lavinia. – Most megnézheted magad a
tükörben.
Rebecca engedelmeskedett, aztán meglepetten felszisszent. Alig ismert rá a
saját tükörképére. Emma átalakította a ruhát, hogy tökéletesen simuljon az
alakjára, és a haját bonyolult csigákba és fonatokba tornyozta. A ruha felső részén
apró kis gyöngyök csillogtak. – Igazi varázslók vagytok – mondta.
Emma kuncogott, de Lavinia határozottan csak annyit mondott: – Szamárság,
drágám. Mindig is jól néztél ki, bármennyire is elkövettél mindent, hogy ezt
eltitkold. Most már nem kell más, csak valami ékszer.
Rebecca kinyitotta a lakkozott dobozt, amiben az anyja ékszereit őrizte. Nagyot
nyelt, mert gombóc volt a torkában, aztán kiválasztott néhány darabot. Egy
finoman cizellált nyakláncot és karkötőt, egy finom, hosszan lecsüngő fülbevalót,
és egy díszfésűt. – Ezek jók lesznek.
Lavinia összevonta a szemöldökét. – Nem túl egyszerűek?
– Nem. – Rebecca a kontyába tűzte a fésűt, aztán felrakta a többi ékszert is. A
tükör felé fordult, hogy szemügyre vegye az összhatást. Az arany csillogása
gyönyörűen kiegészítette a ruha borostyánszínét és hajának vörösességét.
– Igazán pompás – sóhajtott fel elégedetten Emma.
– Nagy öröm egy művésszel együtt dolgozni – jegyezte meg Lavinia. – Csodás
vagy, drágám. Akkor most itt az ideje, hogy Emma engem is kicsit rendbe rakjon.
Az én koromban ez már kissé nehezebb feladat.
Rebecca nevetett. – Ugyan már, micsoda ostobaság. Tíz évet letagadhatnál, és
olyan méltóság sugárzik belőled, amit egy királynő is megirigyelhetne.
– Nincs az a királynő, aki úgy akarna kinézni, mint én, legfeljebb egy sikeres
kurtizán. Au revoir, találkozunk a bálon.
Miután Lavinia és a komornája elmentek, Rebecca alaposan szemügyre vette
magát, azzal az objektivitással, amivel egy festményt szemlélne, de nem talált
semmi hibát. Olyan jól nézett ki, amennyire csak tudott. Miután magára terített
egy sötétbarna bársonyköpenyt, kiment a szobájából és bekopogott az apja ajtaján.
– Apa, elmentem!
Amikor Sir Anthony kinyitotta az ajtót, felderült az arca, aztán nagyot
sóhajtott. – Majdnem tökéletes mása vagy Helennek.
– Én alacsonyabb vagyok, és nem vagyok olyan gyönyörű. – Rebecca
körbeforgott, hogy az apja minden oldalról megszemlélhesse.
– Alacsonyabb vagy, az biztos. – A tekintete végigsiklott rajta. – Ezek a színek
sokkal jobban állnak, mint az a fehér muszlin, ami annak idején az első bálodon
volt rajtad, sajnálom, hogy nem leszek ott, és nem láthatom, milyen diadalt aratsz.
– Te is kaptál meghívót, nem? Még meggondolhatod magad, és eljöhetsz.
Sir Anthony megrázta a fejét. – Már nem vonzanak úgy a fényes bálok.
Kenneth mellett jó kezekben leszel.
 – Remélem is, az ő ötlete volt az egész. – Rebecca sarkon fordult, lement a
szalonba, és várta, hogy értük jöjjenek Michael és Catherine a hintójukkal.
Kenneth már ott volt a szalonban. Amikor a lány belépett, megfordult.
Rebeccát egész meglepte, milyen jól áll rajta az elegáns öltözék. Mivel túl széles
volt a válla az igazán divatos ruhákhoz, az egyszerűséget választotta. A krémszínű
pantalló, a sima barna mellény és a sötétkék kabát igazi úriemberré tette, de egy
cseppet sem homályosította el a fizikai erejét és természetes tekintélyét. Igencsak
szemrevaló volt. De Rebecca most nem lefesteni akarta, inkább megcsókolni lett
volna kedve.
Kenneth közelebb lépett, és megfogta a lány kezét. – Igazán gyönyörű. Olyan
elegáns lesz, mint bármelyik előkelő hölgy a bálon.
A tekintetében csillogó csodálattól kis bizsergések futottak végig Rebecca
gerincén. Megint átsuhant a fején, hogy megcsókolja, de nagyon jól tudta, hogy ez
nem vezetne jóra. – Én jobban szeretnék feltűnés nélkül elvegyülni. – Kicsit
megszorította Kenneth kezét, aztán elengedte. – Sőt úgy igazából legszívesebben
itthon maradnék és festenék.
Kenneth elnevette magát. – Nagyszerű és emlékezetes esténk lesz, majd
meglátja. – Odament az asztalhoz, és felemelt valamit, aztán habozva Rebecca
felé fordult. – Van itt egy kis ajándék. Az első bál emlékére.
Átadott Rebeccának egy legyezőt. A lány széttárta az elefántcsont pálcikákat,
aztán hangosan elnevette magát. A selyemanyagot kézzel festett kép díszítette,
keletiesen indázó levelek és virágok szövevénye – egy virág alatt pedig egy
játékos, vöröses kiscica bújt meg. – Maga festette, igaz? Senkinek nem jutott
volna eszébe ilyen. – A ruhájához tartotta a széttárt legyezőt. – És pontosan jók a
színei.
– Nem volt nehéz eltalálni, láttam a ruhát – mondta Kenneth könnyedén, de
azért Rebecca látta, mennyire örül, hogy tetszik az ajándék.
Most végre tényleg megcsókolta, lábujjhegyre állva könnyedén az ajkához
érintette az ajkát, aztán még gyorsabban elhúzódott. Lerakta a legyezőt, amit két
nappal ezelőtt vásárolt, és még alaposabban szemügyre vette Kenneth ajándékát.
Habár divatban voltak kézzel festett legyezők, ez kivételes volt. – Igazán kitűnő
az akvarelltechnikája – állapította meg. – Nagyon jól ki tudja használni az
egymásra felvitt rétegek áthatását és a festék áttetszőségét.
– Kellemes kikapcsolódás volt, mert hogy az olajjal nagyon nem megy – felelte
szárazon Kenneth.
– Ha úgy dönt, hogy feladja az olajjal való próbálkozást, akkor is sikeres lehet
mint akvarellista. Az Akadémia vízfestékkel készült képeket is bevesz a
kiállításra.
Kenneth meglepetten nézett rá. – Ezt nem is tudtam. Tulajdonképpen soha nem
voltam ott egyetlen kiállításukon sem.
Rebecca összecsukta a legyezőt, és a csuklójára akasztotta. –Beadhatná
valamelyik akvarelljét.
– Ugyan, hogy jövök én ahhoz, hogy az Akadémián akarjak kiállítani?
– Miért ne? – vágott vissza Rebecca.
Kenneth még mindig döbbent arcot vágott, amikor odakintről paták kopogását
és kerekek zörgését hallották meg. Kenneth láthatóan megkönnyebbült, hogy
másra terelheti a szót, odament az ablakhoz, és félrehúzta a függönyt. – Itt vannak
Michaelék, ideje indulnunk.
Felsegítette Rebeccára a köpenyét. Ahogy a lány belebújt, felfokozottan
működő érzékei miatt még élesebben érezte a bársony puhaságát és a Kenneth
testéből áradó melegséget. Legszívesebben hozzásimult volna, aztán átölelné és
talán megcsókolná a nyakát…
Kicsit kifulladva megszólalt: – Nagyon kellemes lehet, ha valakinek herceg a
bátyja. Michael és Catherine kihasználhatják az Ashburton-ház minden
kényelmét, és költsége nem őket terheli.
– Szinte csoda, hogy ilyen jóban vannak. – Kenneth is magára öltötte a
köpenyét, aztán kinyitotta Rebecca előtt a szalon ajtaját. – Michael hosszú éveken
át ugyanúgy elszakadt a családjától, mint én az enyémtől. Sőt bizonyos
értelemben még inkább, mert én legalább a húgommal tartottam kapcsolatot.
Stephent dicséri, hogy amikor ő örökölte a hercegi címet, lépéseket tett, hogy
rendbe hozza a kapcsolatát az öccsével, és végül kibékültek.
Rebecca érdekesnek találta a történetet. Vajon van-e rá esély, hogy az apja és
az öccse is kibékülnek egyszer, és elsimítják a régi ellentéteket? Nem túl
valószínű. Ehhez Lord Bowdennek kéne megtenni az első lépést, és nyilvánvaló
volt, hogy nem könnyen megbocsátó fajta. Rebecca egy sóhajjal kiment a házból a
várakozó hintóhoz. Borzasztó, hogy mennyi veszekedés van a világban.

A bál pompázatos eseménynek bizonyult: fényes, lakkozott hintók, lobogó

fáklyák az éjszakában, gazdag selymek és bársonykelmék csillogása. Sajnos,
Rebecca annyira azzal volt elfoglalva, hogy szeretett volna elmenekülni, hogy alig
tudta értékelni a látványt. Úgy érezte, teljesen lehengerli a körülötte kavargó
színek, fények és hangok kavalkádja. Persze a józan eszével nagyon jól tudta,
hogy nagyon kevés embernek fog egyáltalán feltűnni, hogy ő ott van és még
kevesebben törődnek vele, de azért rémülten kapaszkodott Kenneth karjába.
Gyűlölte a tömeget.
A vendégek sorban álltak, hogy üdvözöljék a házigazdákat. Közvetlenül
előttük Michael és Catherine épp odaértek Candoverékhez. Rebecca felismerte
őket a portréról, amelyet nemrégiben készített róluk az apja. A herceg magas,
fekete és parancsoló, a hercegnő szép és szőke, egyszerre árasztott királynői
méltóságot és elevenséget.
A hercegnő és Catherine átölelték egymást, Michael pedig azt mondta. –
Szeretném bemutatni két kedves barátomat. Lord Kimball, tiszttársam a 95.
ezredből, és Miss Seaton.
Rebecca legszívesebben a föld alá bújt volna. De a feléje forduló tekintetek
csak barátságos érdeklődést mutattak, és nem megvetést, amire számított.
A herceg melegen megszorította Kenneth kezét. – Isten hozta. Michael már
beszélt magáról. – Aztán meghajolt Rebecca előtt, a szemében játékos
csillogással. – Nagy örömömre szolgál, hogy találkozhatok Sir Anthony Seaton
legszebb teremtményével.
Rebecca elpirult, a hercegnő pedig azt mondta: – Én is nagyon örülök, hogy
végre találkozunk, Miss Seaton. Nem csodálkozom, hogy elkerülte a műtermet,
amikor az édesapjánál jártunk, a kisfiam borzalmasan viselkedett egész idő alatt.
Rebeccának eszébe jutott, Catherine is mennyire örült, ha a kisbabáját dicsérte,
úgyhogy gyorsan azt mondta: – Nehéz lehet egy kisgyereknek ilyen sokáig egy
helyben ülni, de szerintem nagyon jól sikerült róla a kép. Igazán gyönyörű kisfiú.
A hercegnő ragyogott. – Köszönöm. Én is így gondolom. Ugye mennyire
hasonlít az apjára?
Rebecca eltűnődött, minden büszke anya ezt mondja-e. Talán csak azok, akik
rajonganak a férjükért: ugyanaz a finom, megfoghatatlan kötelék, amely Michaelt
és Catherine-t összefűzte; érezhető volt a herceg és a hercegnő között is. Úgy
látszik, még sem lehet olyan rossz dolog a házasság…
Miközben bevonultak a bálterembe, Kenneth odasúgta: – Na, hogy érzi magát?
Rebecca elhúzta a száját. – Le vagyok nyűgözve.
Kenneth megveregette a karjába kapaszkodó kezét. – Nemi meglepő.
Valakinek, aki ennyire fogékony a színek és formák iránt, egy ilyen jelenet
túlságosan is mozgalmas lehet. Mintha belefulladna a látványba.
– Te jó ég – mondta Rebecca kicsit meglepve. – Gondolja, hogy ezért utáltam
mindig a tömeget?
– Valószínűleg ez is belejátszik. Meg a természetes félénksége, és ráadásul a
szégyenletes múltja – tette hozzá Kenneth viccelődve. – így nem meglepő, hogy
mindig kerülte a társaságot.
– De ha én azért találom túlságosan lenyűgözőnek a bált, mert egy festő
szemével nézem, akkor magára is ugyanilyen hatást kéne tennie.
– Többnyire én is kerülöm az ilyen eseményeket, ha lehet – ismerte be
Kenneth. – De én már edzett vagyok. Ez szinte nyugalmas hely egy átlagos
csatamezőhöz képest.
Rebecca elmosolyodott. – Gondolom.
A zenekar rázendített egy keringőre. – Felkérhetem egy táncra, Miss Seaton?
– Hogyne, Lord Kimball.
Rebecca örült, hogy legalább van valami ürügy, hogy Kenneth biztonságot adó
karjaiban érezhesse magát. Még a kesztyűs kezével is érezte a testének melegét, és
a derekán nyugvó kezének izgató érintését. Boldogan felsóhajtott, ahogy
keringeni kezdtek a zenére.
– Ez a sóhaj azt jelenti, hogy a lábára léptem? – kérdezte Kenneth.
– Nem, egyáltalán. – Rebecca melegen rámosolygott. –Csak azt, hogy ha nem
távolodik el tőlem egy méternél messzebb az est folyamán, akkor még az is lehet,
hogy jól is fogom érezni magam.
Kenneth is elmosolyodott. A nyugalma Rebeccára is átragadt, eloszlatta a
félelmeit. A régi tánctanárától vett egy órát délután, ami kicsit segített, hogy
magabiztosabb legyen. A teste nemcsak hogy emlékezett a lépésekre, de élvezte is
a ritmust és a mozdulatokat. És ahhoz képest, hogy azt állította, nem szereti a
bálokat, Kenneth meglepően jól táncolt, úgy néz ki, mégiscsak sikeres lesz ez az
este…
A bálterem egyik sarkában kisebb társaság gyűlt össze. Kenyonék odahívták a
barátaikat, és bemutatták őket Kenneth-nek és Rebeccának. Megismerkedett az
ikerpár grófnékkal és a férjükkel; egy aprótermetű, érdekes külsejű amerikai
nővel, aki egy elbűvölően szőke férfi felesége volt, akit Kenneth még
Spanyolországból ismert; egy sötét, cigányos külsejű gróffal és nyugodt
feleségével; és más vendégekkel is, akik mind ismerték és tisztelték Rebecca apját
és munkáit.
Rebecca táncolt a férfiakkal, és nevetgélt a nőkkel, és végig érezte, hogy
melegség és biztonság veszi körül. És ez mind annak az eredménye, hogy
Kenneth megkérte Michaelt, hogy segítsen. Nem is gondolta volna, hogy ekkora
ajándék lesz ez a bál.
Miután táncolt egyet Michaellel, kimelegedve legyezgette magát, és a
táncpartnerével beszélgetett, míg várta, hogy Kenneth is befejezze a táncot
Catherine-nel. Aztán Lord Strathmore, Michael barátja odalépett hozzájuk, egy
fiatalember társaságában. – Megkért valaki, hogy mutassam be – mondta.
 Rebecca bátorítóan mosolygott, azon tűnődve, hódolója akadt-e. Nem mintha
örült volna neki, főleg egy ilyen valakinek, aki szemlátomást fiatalabb nála.
Mindenesetre rokonszenves fiatalembernek látszott.
Strathmore folytatta: – Miss Seaton, engedje meg, hogy bemutassam önnek
Henry Seatont.
– Te jóságos ég, rokonok vagyunk? – kiáltott fel Rebecca.
– Az unokatestvére vagyok, Hal – mondta a fiatalember elbűvölő mosollyal. –
Lord Bowden örököse. Csak mert az apáink nem beszélnek egymással időtlen
idők óta, nem látom semmi okát, hogy nekünk miért kellene ellenségeknek
lennünk.
– Egyetértek. – Rebecca ragyogóan rámosolygott a fiatalemberre. Nagyon
meglepte, hogy új rokonra akadt. Vékony alkata és a vonásai nagyon hasonlítottak
Sir Anthonyéra. – Épp nem olyan régen gondoltam arra, milyen tragikusak is az
ilyen családi viszályok.
– Főleg egy ilyen, amelyik úgy kezdődött, mint a Seaton-famíliában. – A
fiatalember szeme megcsillant. – Meg tudom érteni, hogy az apámat feldühítette,
hogy a menyasszonyát elorozta az öccse, de azért én meglehetősen boldog
vagyok, hogy végül az anyámat választotta. És az az érzésem, ő is eléggé meg van
elégedve vele.
Rebecca tudta, hogy Lord Bowden megnősült, és úgy hangzott, boldog is a
házassága. Nagy kár, hogy ez nem volt elég, hogy enyhítse a büszkeségét és a
sértettségét. – Nem hiszem, hogy a nagybátyám valaha is akarna találkozni velem
– mondta szomorúan Rebecca. – De talán Lady Bowdennel lesz szerencsém
egyszer megismerkedni.
– Hamarabb, mint gondolná. Ő küldött ide, hogy keressem; meg. – Henry
odanyújtotta a karját. – Odavezethetem hozzá?
Rebecca szólt Michaelnek, hogy mondja meg Kennethnek, hová ment. Aztán
belekarolt az unokaöccsébe, és átsétáltak a bálterem másik végébe. Lady Bowden
néhány idősebb hölggyel üldögélt, de azonnal felállt és eléjük ment, amikor
meglátta a fiát és Rebeccát közeledni. Még Rebeccánál is alacsonyabb volt, nem
szép, de nagyon szép ezüstös haja volt és finom, törékeny elegancia sugárzott
belőle.
– Anya, hadd mutassam be Rebecca Seatont – mondta Henry.
– Nagyon örülök, kedvesem. – Lady Bowden vetett egy pillantást a fiára. –
Menjél, Hal, ne rontsd itt a levegőt, inkább hozzál nekünk egy limonádét. –
Henry engedelmeskedett, Lady Bowden pedig visszafordult Rebeccához.
Halványkék szemében leplezetlen érdeklődéssel mérte végig a férje unokahúgát. –
Azonnal tudtam, hogy Helen lánya vagy, ahogy beléptél.
– Ismerte az édesanyámat?
– Ó, hogyne Az apám birtoka határos volt a Bowden-birtokkal. Marcus,
Anthony és én együtt nőttünk fel. A szüleink mindig úgy tervezték, jó lenne, ha a
két családot összekötné egy házasság. Aztán Marcus megismerkedett Helennel, és
halálosan beleszeretett. – Lady Bowden kicsit szomorkásán elmosolyodott. –Nem
okolhattam érte. Helen elragadóan gyönyörű volt. Minden fiatalember szerelmes
volt belé. De hát persze te is tudod, milyen volt. Szörnyű lehetett elveszíteni,
őszinte részvétem.
– Köszönöm. Nagyon hiányzik – mondta halkan Rebecca. –Nagyon szép öntől,
hogy szóba áll velem, annak ellenére, hogy ekkora szakadék választja el a
családunkat.
 – Nekem nincs semmi kifogásom ellened, gyermekem – mondta Lady Bowden.
– Sokkal tartozom Helennek. Ha nem szökött volna meg Anthonyval, akkor soha
nem mentem volna hozzá Marcushoz.
Rebecca azonnal megértette, mi történhetett; Lady Bowden titokban mindig is
szerethette Marcust, és azt hitte, őt fogja elvenni. Aztán el kellett viselni annak a
fájdalmát, hogy egy másik nőt szeretett, és a bánatát, amikor Anthony és Helen
megszöktek. Marcus figyelme végül mégis felé fordult, a kéznél levő szomszéd
lány felé – de a lelke legmélyén Lady Bowden mindig úgy érezhette, hogy ő csak
második legjobb volt a számára.
– Lord Bowden is itt van? – kérdezte Rebecca.
– Nem, ha itt lenne, nem találkozhattunk volna. – Lady Bowden arcán kis
mosoly villant át. – A világért sem tennék olyat, amit a férjem megtilt. De ha nem
tud róla, akkor nincs semmi baj.
Rebecca nevetett. – Bárcsak jobban megismerhetnénk egymást, Lady Bowden.
De gondolom, erre nincs sok esély.
– Szólíts Margaret néninek. Persze, meglátogatni nemigen tudjuk egymást. De
talán ha küldenék egy levélkét, amiben megemlíteném, mikor sétálok a
parkban…?
– Az nagyszerű lenne. – Rebecca egy pillanatra megszorította a nagynénje
kezét. – Akkor még találkozunk, Margaret néni.
Rebecca mosolyogva végigsétált a báltermen. Ha véget ér a francia négyes, a
következő táncnál Kenneth lesz a partnere. Már alig várta, hogy elmesélhesse
neki, hogy megismerkedett a nagynénjével és az unokaöccsével.
Aztán egyik pillanatról a másikra vége lett a jókedvének. Hirtelen szemtől
szembe találta magát egy testvérpárral: két lánnyal, akik a legfőbb ellenségei
voltak annak a hosszú, szörnyű évnek a során, amit egy fiatal hölgyek számára
fenntartott bentlakásos iskolában töltött. Charlotte és Beatrice már tíz évvel
korábban is beképzelt és undok volt, és az idő múlása nem sokat változtatott
rajtuk.
Rebecca összeszorult gyomorral meredt rájuk. Charlotte megvető hangon
megszólalt: – Szentséges ég, Beatrice, igazad volt! Ez tényleg Rebecca Seaton. Ki
gondolta volna, hogy van bőr a képén betolakodni tisztességes emberek közé?
– A herceg és a hercegnő nyilván nem tudnak a múltjáról – mondta Beatrice, és
úgy elhúzta az orrát, mintha romlott halszagot érezne. – Kötelességünk lenne
tájékoztatni róla, nem gondolod?
Mind a ketten tüntetőleg elfordultak, és elvonultak. Rebecca reszketve állt.
Tudta, hogy egyszerűen tovább kéne mennie, de mozdulni is képtelen volt. Annál
is rosszabbul érte a gonoszság, mivel már nem számított rá.
Hirtelen megszólalt mellette egy mély hang: – Á, itt van, Miss Seaton! Van itt
valaki, akinek szeretném bemutatni.
Maga Candover hercege volt az. Úgy ment el Beatrice és Charlotte mellett,
mintha észre sem venné őket. Aztán megfogta Rebecca kezét és a karjára rakta. –
Margot és én annyira örülünk, hogy végre beleegyezett, hogy részt vesz egy
bálon. Remélem, jól érzi magát?
Rebecca nem jutott szóhoz, csak bólintott. Az iskolatársnői nagyra meresztett
szemmel figyelték a herceget. Candover hűvösen elfordította a fejét, és rájuk
nézett. Bármi volt is az arcán, a két nővér azonnal elsápadt tőle. Aztán a herceg
elvezette Rebeccát, aki hálásan belekapaszkodott a karjába.
Amikor hallótávolságon kívül kerültek, Rebecca bizonytalanul megszólalt: –
Mit tett velük, herceg, hogy így kővé dermedtek?
 A herceg elnevette magát. – A feleségem azt szokta mondani, úgy tudok nézni,
mint a Medúza. Szerény kis képesség, de néha roppant hasznos.
– Nagyon hálás vagyok, amiért megmentett, de miért tette meg ezt egy olyan
nő kedvéért, akit alig ismer?
A herceg elgondolkozva nézett rá szürke szemével. – Leginkább azért, mert
nem helyeslem az intoleranciát, talán, mert bennem is megvan ez a hiba. De
legfőképpen azért, mert Kimball megkért rá, hogy segítsek. Mivel megmentette a
barátom, Michael életét, mindent megteszek, hogy a kedvében járjak.
– Ezt nem is tudtam – mondta meglepetten Rebecca. – Szóval ezért fogadott
olyan szívesen Kennethet és engem?
– Eleinte igen. – A herceg rámosolygott, látható tetszéssel végigmérte. – De
nem esett annyira nehezemre a dolog.
Ahogy odaértek a terem sarkába, ahol néhányan álldogáltak, Candover azt
mondta: – Remélem, ez a kellemetlen kis találkozás nem rontotta el az estéjét.
– Csak még jobban értékelem tőle, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért
ilyen barátaim vannak. Nagyon köszönöm, méltóságos uram.
Kenneth ott álldogált néhány férfi társaságában, de otthagyta őket, és odament
Rebeccához. – Kissé feszültnek látszik – mondta. Megfogta Rebecca könyökét, és
elindultak, hogy kicsit körbejárkáljanak a bálteremben. – Történt valami?
Rebecca röviden elmesélte a kínos találkozást az iskolatársnőivel. Amikor
végzett, Kenneth azt mondta: – Még szerencse, hogy Candover pont ott volt.
Mivel ilyen nyíltan kiállt maga mellett, ez megoldja minden problémáját.
Rebecca a szabad kezével felhevült arcát legyezgette. – A herceg azt mesélte,
megmentette Michael életét.
– Talán igen. – Kenneth arca elsötétedett. – Michael viszont megmentette az én
józan eszemet, ami sokkal nehezebb feladat volt.
Rebecca megjegyezte magában, hogy később erről még alaposabban ki kell
faggatnia.
Kenneth folytatta: – Ez előbb is eszembe juthatott volna, de nem lehetséges,
hogy azzal a nyavalyás költővel is összefuthatunk?
– Ki van zárva. Úgy egy évvel a kínos afférunk után elutazott Itáliába, valami
férjes asszonnyal. Ott halt meg, roppant költői módon, valami lázban – mondta
Rebecca szárazon.
– Szóval mégiscsak van olyan, hogy költői igazságszolgáltatás.
Rebecca elmosolyodott. Egyetlen könnyet sem ejtett Frederick után, akinek az
önimádata jóval nagyobb volt, mint a tehetsége, Rebecca kezdte kicsit fáradtnak
érezni magát. – Meddig maradunk? – kérdezte.
– Michael már szólt, hogy a hintó legyen készen vacsora után. Catherine-nek
haza kell menni megetetni a babát. Gondolom, addigra nekünk is elég lesz a
társasági életből.
– Ez nagyszerű. Vacsora után tökéletes lesz. – Rebecca lábujjhegyre ágaskodva
körbenézett a bálteremben. – Nem látta valahol Laviniát? Biztos ő is itt van, de
még nem találkoztam vele.
– Az előbb láttam messziről, épp több minisztert bűvölt el egyszerre. De egy
fejjel magasabbnak kéne lennie, hogy innen láthassa – tette hozzá ugratva.
Ahogy lassan tovább sétáltak, körbe a teremben, Kenneth a vendégsereget
fürkészte. Rebecca szorosan a karjába kapaszkodott, és azzal szórakozott, hogy
fejben pasztellképet rajzolt mindarról, amit látott. Aztán a tömeg kavargásából
hirtelen kiválva ott termett előttük egy nő, akinek szőke szépsége és csillogó
ékszerei nagyon ismerősek voltak.
 A nő megtorpant, aztán lassan, gúnyosan elmosolyodott. – Á, Kenneth,
drágám. Milyen remek, hogy ennyi év után újra látlak.
Kenneth felkapta a fejét és rámeredt. Az arca falfehér lett. –Nem mondhatnám,
hogy részemről örömteli a találkozás – mondta éles hangon. – Maradjunk
annyiban, hogy mindenesetre váratlan.
A nő összeszűkült szemmel nézett rá. – Szellemesebb lettél, mióta nem
találkoztunk. Jól áll. – Egyik kezével megérintette pompás gyémánt-nyakékét. –
Majdnem annyira, mint nekem ez.
Rebecca hirtelen egy borzongással rájött, hogy a nő csak Hermione lehet.

17. fejezet

Miután túltette magát az első megdöbbenésen, Rebecca hideg objektivitással

vette szemügyre Kenneth mostohaanyját. Habár a legtöbben gyönyörűnek
mondták volna, volt az arcán valami keménység, ami tönkretette a szépségét.
– Nem számítottam rá, hogy itt találkozunk – mondta hűvösen Kenneth, és a
keze védelmezőén szorosabbra zárult Rebecca karján. – Ha jól emlékszem, még
mindig az a szokás, hogy egy házastárs halála után illik egy évet gyászban tölteni.
– Fekete ruha van rajtam, drágám, és csak gyémántok, nem színes kövek –
mutatott Hermione mélyen kivágott ruhájára és a kisebb vagyont érő
drágakövekre, amelyek királynői nyakát díszítették. – És természetesen nem
táncolok. De tudom, hogy az apád nem akarta volna, hogy egy évet töltsek teljes
elszigeteltségben, ő volt a legnagylelkűbb és legkedvesebb férj a világon.
Kenneth megvetéssel mérte végig a ruhát. – Az lehet, de nagyon hitt a
tradíciókban is.
Lady Kimball nem vett tudomást a megjegyzésről, hanem Rebeccához fordult.
– Maga, ugye, Anthony lánya? Egyszer-kétszer láttam a házában. Nagyon jól
állnak az anyja levetett ruhái.
– Elég volt, Hermione – szólt közbe élesen Kenneth. – Tartogasd nekem a
sértéseidet, ne ártatlan kívülállóknak.
– Ha azt hiszed, a kis Miss Seaton olyan ártatlan, akkor nem figyelsz oda
eléggé a pletykákra, de mindegy. – Hermione kritikusan szemügyre vette Kenneth
arcát. – Kár azért a forradásért. Na, nem mintha valaha is jóképű lettél volna. De
legalább életben maradtál. Nagyon örültem, amikor hallottam, már csak a régi
szép idők kedvéért is.
Rebecca egy pillanatig attól félt, Kenneth ott helyben meggyilkolja a nőt, de
sikerült megőriznie a hidegvérét. – Ég veled, Hermione – mondta. – Nincs több
mondanivalónk egymásnak.
De mielőtt elvezethette volna Rebeccát, Hermione felemelte a kezét, és
provokáló bizalmassággal két tenyere közé fogta a férfi arcát. – Jaj, Kenneth,
drágám. Még mindig nem hagy nyugodni az az unalmas lelkiismereted.
Reméltem, hogy mostanra sikerült legyőzni. – Rosszindulatú pillantást vetett
Rebeccára, hogy figyel-e. – Ha igen, akkor folytathatnánk ott, ahol annyi évvel
ezelőtt abbahagytuk.
A célzás félreérthetetlen volt. Rebecca döbbenten meredt Kennethre. A férfi
tekintete nem tagadott, csak olyan rémület volt benne, mint amikor valakire
halálos csapást mérnek. Rebecca tudta, hogy sürgősen el kell rángatnia onnan.
Szorosan megragadta a karját, de még vetett egy pillantást Hermionéra. –
Vigyázzon, Lady Kimball – vetette oda jeges dühvel. – Az arcán is kezd
kiütközni a lelkének csúnyasága.
Hermione levegő után kapkodott, Rebecca pedig sarkon fordult, és eltűnt a
tömegben, maga után húzva Kennethet. Hamar elértek a bálterem végébe, egy
kétszárnyú ajtóhoz, amely egy folyosóra vezetett. Rebecca kikísérte Kennethet,
aki ellenállás nélkül követte, üres arckifejezéssel.
A folyosóról halványan megvilágított kis alkóvok sora nyílt, mindegyik néhány
székkel és lámpával berendezve, ahol kissé félrehúzódva, nyugodtabban
beszélgethettek a vendégek. A legtöbb hely foglalt volt, de a legutolsó alkóv
szerencsére üresen állt. Rebecca odavezette Kennethet, és lenyomta egy székre.
Ő maga állva maradt, a férfi vállán nyugtatta a kezét, és az arcát nézte.
Napbarnított bőre ráfeszült a csontokra, a forradás fehéren világított. Rebecca
halkan megszólalt: – Maga a szeretője volt annak a nőnek.
Kenneth lehunyta a szemét, és felsóhajtott. – Ami történt… annak nem volt
semmi köze a szerelemhez. Amikor az apám elvette Hermionét, én épp az utolsó
évet végeztem Harrow-ban. Amikor hazatértem, mindent megtettem, hogy
udvariasan viselkedjek, habár gyanítottam, hogy a szerető ifjú feleség álarca
mögött kőszív dobog. Képtelen voltam megkedvelni Hermionét, de mégis…
mégis vonzott. Olyan érzéki kisugárzása volt, aminek egy férfi sem tudna
ellenállni.
Rebecca bólintott, ő is látta ezt Hermionéban, és könnyen el tudta képzelni,
milyen felkavaró lehetett egy életerős, könnyen befolyásolható, tapasztalatlan
fiatalember számára.
Kenneth megint sóhajtott egyet. – A nyár folyamán elég jól ment minden. Bár
Hermione biztosan érezte, hogy nem kedvelem, nem volt köztünk nyílt konfliktus.
Az apám kezdte elhanyagolni a birtok ügyeit, de én kézben tudtam tartani a
dolgokat. Aztán megtudtam, hogy jelzálogot akar felvenni Suttertonra, hogy
vehessen egy házat Londonban. Nagyon aggasztott a dolog, de nem szóltam
semmit. Csak annyit mondtam neki, úgy döntöttem, mégsem akarok Cambridge-
be menni egyetemre, inkább itt maradnék, és felügyelnék a birtokra.
Azt hittem, örülni fog neki, hiszen éveken át arra nevelt, hogy képes legyek
ellátni ezt a feladatot. De ő rájött, hogy azért találtam ezt ki, mert nem helyeslem a
terveit. Feldühítette az állítólagos pimaszságom, és óriási veszekedés lett belőle,
amilyen még soha nem volt köztünk. Miután elrohant, én elhatároztam, hogy
életemben először leiszom maga a sárga földig. Megragadtam egy üveg brandyt,
és felmentem a szobámba. Épp végeztem vele, amikor bejött Hermione. Sírt, és
azt mondta, mennyire sajnálja, hogy ilyen viszályt szított köztem és az apám
között.
Kenneth elhallgatott. Amikor túl hosszúra nyúlt a csönd, Rebecca tárgyilagos
hangon megszólalt: – Mire sírva a karjaiba vetette magát, aztán már minden ment
a maga természetes útján.
– Amennyiben természetes az ágyamba vinni az apám feleségét. – Kenneth
szája megrándult. – A düh, meg a kéjvágy meg az alkohol keveréke hajtott,
ráadásul be akartam bizonyítani saját magamnak, hogy Hermione tényleg olyan
romlott, mint ahogy gyanítottam. De eközben én is ugyanolyan romlott módon
viselkedtem.
Kenneth kinyitotta a szemét. Fájdalom tükröződött a szürke szemek mélyén. –
Ezután nem maradhattam Suttertonban. Elbúcsúztam a húgomtól, Bethtől,
magamhoz vettem, ami kis pénzem volt, és elmentem. Két nappal később
beálltam a hadseregbe. Részben, mert nem találtam más módját, hogy eltartsam
magam, de sokkal inkább valamiféle büntetésként azért, amit tettem. Isten látja
lelkemet, soha nem vágytam rá, hogy katona legyek.
– Nem kellett volna ilyen szigorúnak lenni saját magához – mondta Rebecca,
és megszorította a férfi vállát. – Hermione szándékosan csinálta az egészet. Tudta,
hogy utána tönkreteszi a lelkiismeret-furdalás. Talán azt remélte, felakasztja vagy
agyonlövi magát, de ami történt, neki az is épp elég jó volt. Miután maga elment,
már nem volt senki, aki a kívánságainak útjában állhatott volna.
– Te jó ég, gondolja, hogy ilyen hidegvérű és számító volt?
– Biztos vagyok benne. Az előbb csakúgy áradt belőle a diadalittasság.
– És meg is van rá az oka – mondta keserűen Kenneth. – A gyengeségem miatt
szép nyugodtan kifoszthatta Suttertont. Közben tönkretette több tucat ember
megélhetését, és megfosztotta a húgomat attól az élettől, amihez joga lett volna,
Ha uralkodni tudok a dühömön és a kéjvágyamon, akkor otthon maradhattam
volna. Azért még volt némi befolyásom az apámra. Talán megakadályozhattam
volna a legvadabb kicsapongásokat és költekezéseket.
– Ugyan, ne gondolja. Szerintem Hermione mindent elkövetett volna, hogy az
legyen, amit ő akar. Ha akkor ellenáll neki, más módszerekkel próbálkozott volna,
hogy elüldözze. Talán megrendezett volna egy kis jelenetet, hogy az apja
rajtakapja magukat együtt, és az állította volna, hogy meg akarta erőszakolni.
– Erre soha nem gondoltam, de nagyon is elképzelhetőnek hangzik.
– Emiatt a nő miatt töltött hosszú éveket pokolban, gyilkolással és háborúval,
amikor ez volt a legutolsó dolog, amit magától választott volna. – Rebecca a férfi
tarkójára csúsztatta a kezét, és az arcához szorította az arcát. – Édes istenem…
– Rebecca… – Kenneth az ölébe húzta a lányt, és szorosan átölelte. –
Sajnálom, hogy így összeomlottam. Az idő nagy részében képes vagyok elfojtani
magamban, ami történt, az agyam egy sötét zugába száműzni, de most, hogy ilyen
váratlanul összetalálkoztam Hermionéval… minden emlék rám tört.
– Tudta, hogy milyen becsületes, és ezt felhasználta maga ellen. – Rebecca a
férfi vállára hajtotta a fejét. Érezte a pulzusának lüktetését. Őrültség volt az ölébe
ülni, amikor bármelyik pillanatban erre jöhet valaki, de nem tudta rávenni magát,
hogy elhúzódjon.
Kenneth pár pillanatig csak a karjába szorította a lányt, aztán odafordította a
fejét, és az ajka az ajkára tapadt. Rebeccának először az volt az érzése, a csókot
inkább csak az a vágy fűti, hogy elfeledkezzen a kísértő rossz emlékekről, és nem
a szenvedély. De egy pillanattal később a szenvedély is lángra lobbant, forró
villámlásként. Visszacsókolta, éhesen az ízére, és a heves szenvedélyre, amit
korábban is érzett.
Mintha eleven tűz áradt volna végig rajta. Kenneth keze a csípőjére siklott,
belemarkolt a selyemszoknyába, és magához szorította. A combjának izmai
megfeszültek. Rebecca kicsit fészkelődött, hogy még közelebb bújjon hozzá. A
melle a mellkasára simult, és kezét a kabátja alá csúsztatta, átkozva magában a
ruhákat, amik elválasztják tőle.
Hirtelen felcsendült mögöttük egy megbotránkozott női hang. – Micsoda
szégyen!
Rebecca megdermedt, Kenneth pedig egy káromkodást motyogott. Rebecca
villámgyorsan megfordult, és meglátta, hogy az alkóv előtt kisebb csoportosulás
támadt. Csak most döbbent rá, hogy közben odabent a teremben elhallgatott a
zene, és véget ért a tánc. A vendégek kisereglettek a folyosóra, hogy átvonuljanak
az ebédlőbe. A női hang tulajdonosa egy idősebb özvegy volt, aki a szája elé
szorítva a kezét, mélységes undorral bámult rájuk. Mellette ott állt Candover
hercege és a hercegné, Michael és Catherine Kenyon és még vagy tucat más
vendég. Mindegyikük döbbenten bámulta Rebeccát Kenneth ölében.
Rebecca remegni kezdett. Alig három órát sikerült eltöltenie a tisztes
társaságban, és tessék, megint oda a hírneve, de most már véglegesen, egyszer s
mindenkorra. És ami még rosszabb, Michael és Catherine, akik a múltja ellenére
baráti kezet nyújtottak, azt fogják érezni, hogy elárulta a bizalmukat. Azt kívánta,
bárcsak megnyílna alatta a föld.
Hirtelen megjelent Lavinia, és odafurakodott a csoportosulás elejére. – Nahát, a
szerelmes gerlepár! Hát akkor, azt hiszem, tovább nem tarthatjátok titokban az
eljegyzéseteket! – kiáltott fel vidáman csicseregve. – Szerintem ideje lenne
szétküldeni az értesítőket.
Kenneth Rebeccát átölelve felállt. – Kérem, bocsássanak meg nekünk – mondta
lefegyverzően –, de mióta Rebecca beleegyezett, hogy a feleségem lesz, olyan
vagyok, mint egy szerelmes kamasz. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyen
szerencsém van. – Szerelmesen Rebecca szemébe mosolygott, és nagyon halkan
odasúgta: – Nem lesz semmi baj, kivágjuk magunkat.
Rebeccáról végre lefoszlott a bénultság, félrehajtott fejjel felnézett Kennethre,
és kissé reszketegen rámosolygott. – Ugyan, én vagyok a szerencsés.
Catherine odalépett, Michael a nyomában. Megszorította Kenneth kezét,
Catherine pedig felkiáltott: – Milyen nagyszerű hír! Én rögtön gyanítottam, hogy
valami ilyesmiről van szó, az első alkalommal, ahogy megláttalak benneteket
együtt. – Arcon csókolta Rebeccát. – Te vagy az egyetlen nő, aki illik
Kennethhez.
Ezután a herceg és hercegné is gratulált, majd gyorsan követték őket a többiek,
még a felháborodott özvegy is. Lavinia villámgyors mentő ötletének
köszönhetően egyik pillanatról a másikra szégyenletes bűnösökből elragadó,
romantikus jegyespár lett belőlük. Rebecca jó hírét sikerült megmenteni – de
milyen áron?

Bár a következő egy óra gyötrelmesen lassan telt, Kennethnek sikerült

megjátszani a büszke vőlegényt. Rebecca végig mellette maradt, félénken
mosolyogva fogadta a gratulációkat, de Kennethnek nem tetszett a szemében
csillogó kifejezés. Sürgősen beszélniük kell, mielőtt összeomlana.
Szerencsére úgy volt megbeszélve, hogy a vacsora után rögtön távoznak, de
mivel Michael .és Catherine is ott volt velük a hintóban, útközben nem tudtak
beszélni. Kennethnek az volt az érzése, Michaelék gyanítják, hogy szó sincs
eljegyzésről, de végtelen tapintattal nem tettek fel semmilyen kérdést.
Kenneth megkönnyebbülten sóhajtott, amikor végre kiszállhattak a Seaton-ház
előtt. Rebecca a karjába kapaszkodva lépkedett fel a lépcsőn, Kenneth pedig
kinyitotta neki az ajtót. Rebeccának még ahhoz is volt ereje, hogy
visszaintegessen Michaeléknek, de ahogy belépett a halványan megvilágított
hallba, kirántotta a karját Kenneth kezéből. Az arca halottsápadt volt a vöröses
hajkorona alatt.
– Hát, ezt elég könnyen megúsztuk – mondta neki Kenneth, aki nagyon szerette
volna megnyugtatni valamivel. – Nincs más dolgunk, mint pár hónapig eljátszani
a jegyespárt, aztán majd szép csendben felbontjuk az eljegyzést.
 – Így legalább eddig csak szajhának tartottak, most majd csapodárnak is.
Rebecca ledobta a köpenyét egy székre. – Csodálatos.
– Egy eljegyzés felbontása még mindig nem fog olyan nagy port kavarni, mint
ez a botrány tette volna, ha Lavinia nem lép közbe olyan gyorsan. – Kenneth
sóhajtott egyet, és az asztalra rakta a kalapját. – Nagyon sajnálom, Rebecca. Nem
kell hozzám jönnie egy ostoba véletlen miatt.
– Valóban véletlen volt, kapitány úr? – kérdezte Rebecca remegő hangon, és
lehúzta a kesztyűjét. – Maga hozzáfér az apám minden iratához. Az is
kiderülhetett belőlük, hogy az anyám után szép vagyont örököltem. Gondolom,
elég lenne, hogy megmentse a birtokát, és még maradna is egy kicsi, mondjuk,
hogy megalapozhassa a saját műgyűjteményét.
– Úristen, azt hiszi, szándékosan megrendeztem az egészet, hogy csapdába
csaljam, és kénytelen legyen hozzám jönni? – kérdezte hitetlenkedve Kenneth.
Rebecca mereven rábámult. – Nem, nem hiszem. De azért elgondolkoztam
rajta, miért ellenezte olyan feltűnő hevességgel, hogy a pénzéért vegyen el valakit.
Túlságosan is tiltakozott olyan valami ellen, ami teljesen logikus lépés lenne a
maga helyzetében.
Kenneth elfordult. Olyan fáradtnak érezte magát, mintha legalábbis ágyútűz
alatt töltötte volna az estét. És most még el kell mondani a gyalázatos igazságot,
és elmagyarázni, miért ellenzi a hozományvadászatot.
– Úgy nőttem fel, hogy azt hittem, a gazdagság, a rang és kiváltság istenadta
jogom – mondta fájdalmas hangon. – A balszerencsének és a rossz
ítélőképességemnek köszönhetően ezt aztán alaposan kiverték belőlem. Míg más
rangombéli fiatalemberek lóversenyre jártak és táncosnőcskéket hajkurásztak,
addig én megtanultam, hogy a világon semmi máshoz nincs jogunk, csak az
életünkhöz.
A hadseregben megkorbácsoltak, rongyokban jártam, és majdnem éhen haltam.
Szembe kellett néznem a saját összes gyöngeségemmel, és megtanultam azt a
kemény leckét, hogy a szajhák fattyaként született és utcán felnőtt társaim
erősebbek, bátrabbak és tiszteletreméltóbbak tudnak lenni, mint én.
Még mindig nem nézett Rebeccára. Levette a köpenyét, és gondosan
összehajtogatta. – Most örököltem a címet, amiről egykor azt feltételeztem,
természetadta jogom, de elég nagy a valószínűsége, hogy életem végéig
nyomorogni fogok, épp csak egy lépésnyire a csődtől. És ez nagyrészt az én
hibám. Habár ahhoz, hogy életben maradjak, fel kellett adnom a büszkeséget, a
reményt és a fiatalságom nagy részét, az egyetlen dolog, amiről nem vagyok
hajlandó lemondani, az a hit, hogy jogom van azt a nőt választani, akit szeretek.
Az volt az érzése, megfullad a nagy csöndben, ami ezután következett. Aztán
Rebecca végül alig hallható hangon megszólalt: – Ez nagyon ékesszóló volt.
Sajnálom, amit mondtam, legalább annyira az én hibám volt, hogy rajtakaptak,
mint a magáé. Talán még inkább, mert nekem kevesebb okom volt, hogy
elveszítsem a fejemet. – Nagyot sóhajtott. – Minden olyan jól ment, és egyetlen
pillanat alatt véget ért. Ott kellett volna maradnom a padlásszobámban, és soha
nem lett volna szabad engednem, hogy kicsalogasson onnan. – Sarkon fordult, és
a hátát egyenesen tartva felsétált a lépcsőn.
Kenneth leroskadt egy kényelmes, aranyozott karfájú székbe, és a kezébe
temette az arcát. Rebeccának igaza volt: mind a ketten jobban tették volna, ha
otthon maradnak. Javítani szeretett volna az életén, erre tessék, még nagyobb kárt
okozott. Hányszor kell még megtanulnia, hogy a jó szándék milyen rémes
következményekkel járhat?
 Nem okolta Rebeccát, amiért ilyen gyanúkat táplál irányában. Azt már tudja,
hogy nem volt egészen őszinte hozzá, innen már nem lehetett nehéz arra a
következtetésre jutni, hogy a hozományára fáj a foga.
Őrülten viselkedett. Hogy jutott eszébe ilyen nyilvános helyen megcsókolni?
Erről is Hermione tehet, a fenébe azzal nővel! Habár tudta, hogy előbb-utóbb
valahol össze fog futni vele, nem volt felkészülve rá, hogy rögtön az első
alkalommal megtörténik, amint beteszi a lábát a londoni társaságba. Sejthette
volna, hogy Hermione nem fogja tiszteletben tartani a gyászidőt.
Soha nem kedvelte a mostohaanyját, de úgy látszik, alábecsülte a gonoszságát.
A legfőbb bizonyítéka, hogy annak idején szándékosan csábította el, épp az volt,
hogy mennyire igyekezett Rebecca tudomására hozni az esetet. A fenébe is, lehet,
hogy az apjának is elmondta? Kenneth egész rosszul lett a gondolattól.
Rebecca szerencsére elég jól fogadta a dolgot, megértő volt és vigasztalást
nyújtott. Hála istennek, hogy ilyen bölcs és önálló gondolkodású lány.
És most az ő esztelen könnyelműsége miatt a világ szemében jegyesek. A
legszörnyűbb az volt, hogy más körülmények között talán tényleg megkérte volna
a kezét. Soha egy nő társaságában sem érzett még ilyen lelki összhangot, és ilyen
erőteljes vágyat. Könnyű lett volna beleszeretni. De most becsületbeli kötelessége
felmenteni az eljegyzés alól, amilyen hamar csak lehet.
Nincs abban a helyzetben, hogy házasságon törje a fejét. Még ha sikerülne is
megoldani Helen Seaton halálának rejtélyét, anélkül, hogy Rebecca rájönne az
egész csalásra, ha komolyan megkérné a kezét, megint csak arra gyanakodna,
hogy a pénzéért teszi.
Felnyögött, felállt, és felfelé indult az emeletre. Átöltözik, aztán felmegy a kis
műtermébe, és fest egy dühös akvarellt, egy csatajelenetet. Talán ez kicsit könnyít
a lelkén.

Ahogy Rebecca belépett a hálószobájába, minden reszketeg önuralma leomlott

róla. Miután bezárta az ajtót – maga sem tudta, miért, talán attól fél, hogy Kenneth
utánajön? –, az ágyra vetette magát. Milyen bolond is volt! Ha nem vág a képébe
ilyen gyanúsítgatást, nem kellett volna végighallgatnia, hogy Kenneth
gyakorlatilag a szemébe mondja, hogy nem ő az a nő, akit szeretni tudna.
Persze, a barátjának tartja, és némileg nyilván vonzónak is, de ezek felületes
érzelmek. A gyönyörű, elátkozott sorsú gerillalányt szereti. Őt még azért se venné
el, hogy megmentse a birtokát és húgát.
Nem mintha ő hozzá akart volna menni, vagy bárki máshoz. De azért kedvelte
Kennethet. Ismerjük be, kívánta, és azt akarta, a férfi is kívánja őt. Hogy lángoljon
a vágytól, amit nem tud kielégíteni más, csak ő.
Milyen lenne vele az ideális kapcsolat? Rebecca a hátára fordult, és a
mennyezetet bámulva elgondolkozott. Ha szeretők lennének, az tökéletes lenne.
Külön házban laknának, és ha olyan hangulata lenne, akkor áthívná magához. És
őrülten, szenvedélyesen szerethetnék egymást, mindenféle fájdalmas
következmény nélkül.
Milyen kár, hogy az élet nem ilyen egyszerű.
 18. fejezet

Amikor felébredt, Rebecca első gondolata az volt, hogy el kell mondania az

apjának, mi történt tegnap. Valószínűleg félig szórakoztatni fogja a történet, félig
bosszús lesz tőle. Rebecca nagy sóhajjal felkelt, és felvett egy tiszteletreméltóan
komoly, szürke ruhát. Aztán elindult a földszintre, és imádkozott, hogy közben ne
botoljon Kennethbe. El sem tudta képzelni, mit mondhatna neki.
Szerencsére Sir Anthony egyedül volt a reggelizőszobában. Amikor a lánya
belépett, felpillantott a reggeli újságból. – Jó reggelt. Elég korán keltetek mind a
ketten, ahhoz képest, hogy bálban voltatok. Jól szórakoztál?
– Igen is, meg nem is. – Rebecca töltött magának egy csésze forrót kávét, és
leült az asztalhoz. – Eleinte elég jól éreztem magam, de aztán történt egy kis
baleset.
Sir Anthony elnevette magát. – Valaki rálépett a szoknyád szélére?
Rebecca hideg kezeivel átfogta a bögrét, és hűvösen azt mondta: – Rajtakaptak,
ahogy Kenneth és én csókolóztunk.
Mielőtt folytathatta volna, az apja arcáról eltűnt a mosoly. –Ezt nem mondod
komolyan! Arról volt szó, hogy újból bevezetnek a társaságba, nem arról, hogy
még jobban tönkreteszed a hírneved!
– Véletlen volt.
Sir Anthony rámeredt. – Netalántán megbotlottál, és véletlenül Kenneth
karjaiban kötöttél ki?
Rebecca ingerült pillantást vetett az apjára. – Nem, dehogy. Történt vele
valami felkavaró, én próbáltam vigasztalni, és közben… valahogy elcsattant egy
pusztán baráti csók. – Ennél azért kicsit több volt, de úgy gondolta, hogy még egy
ilyen liberális apa se szívesen hallaná a részleteket. – Egy alkóvban üldögéltünk,
és véletlenül épp arra jött pár vendég, akik a vacsorához indultak. Egy vén szatyor
meglátott minket, és botrányt rendezett. Szerencsére Lavinia is épp ott volt. ő
mentette meg a helyzetet azzal, hogy úgy tett, mintha Kenneth és én titokban
eljegyeztük volna egymást. Mivel mindenki tudja róla, hogy a család közeli
barátja, senki nem kételkedett a szavában.
– Hála istennek, hogy ott volt, és ennyi józan esze van – mondta komoran Sir
Anthony. – Mert nyilvánvaló, hogy neked és Kennethnek nincs. Többet vártam
volna tőletek.
Úgy látszik, a bosszúsága nagyobb, mint amennyire szórakoztatónak találja a
dolgot. – Szerencsétlen véletlen volt, és nem történt semmi komoly baj –
védekezett Rebecca. – Mindenki belenyugodott, hogy jegyesek vagyunk. Pár
hónap múlva majd felbontjuk az eljegyzést. De addig kéne értesítést megjelentetni
a lapokban, a látszat kedvéért.
– Miféle látszat? – Sir Anthony összehajtogatta az újságot, és lerakta a tányérja
mellé. – Hajlandó voltam rá, hogy szemet hunyjak, amikor megszöktél azzal az
idióta költőcskével, de ami sok, az sok. Igenis, hozzámész Kennethhez!
Rebeccának majdnem a torkán akadt a forró kávé. – Ne legyél nevetséges!
Hozzámenni valakihez egy apró botlás miatt, ez pont az a fajta ostoba társadalmi
konvenció, amik ellen mindig úgy szónokoltál. Eszem ágában sincs hozzámenni!
Sir Anthony komoran nézett a lányára. – Túlságosan is engedékeny voltam
veled. Ideje ezen változtatni. Felnőtt nő vagy, rendesen férjhez kell menned.
Kenneth tökéletesen megfelelő férj lenne. Legalább felismer egy jó festményt,
eltérően a költődtől.
Rebecca alig hitt a fülének. – Miből gondolod, hogy eltűröm, hogy így
parancsolgass, mikor elmúltam huszonhét éves? – csattant fel.
– Jobb későn elkezdeni, mint soha. – Sir Anthony összeszűkült szemmel nézett
a lányára. – Az apád vagyok, és kötelességem, hogy irányítsalak. Azt csinálod,
amit mondok, és én azt mondom, hogy hozzámész Kennethhez!
Rebeccát elöntötte a düh. Felpattant, és az öklével nagyot csapott a fényes
mahagóniasztalra. – Hogy merészelsz így beszélni velem? Te, aki megcsaltad a
feleségedet minden szemrevaló nővel, aki az utadba került? Aki eltűrted, hogy az
egyik legjobb barátod a feleséged szeretője? És most kijelented, hogy jogod van
engem irányítani? Te… te képmutató!
Sir Anthony döbbenten dadogta: – Ennek semmi köze a te helyzetedhez.
– Hogy semmi köze? – Rebecca gombócba gyűrte szalvétáját, és odavágta. –
Azok után, hogy te milyen példát mutattál a házasságról, inkább a pokol tüzén
égnék, minthogy bárkihez is hozzámenjek! És ha nem tetszik, hát jó, majd
különköltözöm. Igazán megengedhetem magamnak.
– Megmondtam Helennek, hogy nagy hiba, ha egy összegben megkapod az
örökségedet, de ő is pont olyan makacs volt, mint te. – Sir Anthony is felpattant,
haragos arccal. – Ha elköltözöl, én leveszem rólad a kezem, nem vagy többé a
lányom! Élhetsz egyedül és kitaszítottként.
Rebecca torkaszakadtából kiabált. – Jó, remek! Már alig várom, hogy ne
kelljen folyton kerülgetnem az idegesítő, naplopó barátaidat. Ezentúl majd
szabhatod a saját vásznaidat, keverheted magadnak a festékeket meg a különleges
olajokat. És ha azt hiszed, elárulom a formulámat, amit a testfelületekhez
használok, nagyon tévedsz!
– Élesnyelvű kis boszorkány! Én már akkor olajokat kevertem, amikor még az
anyád is a gyerekszobában volt! – Sir Anthony egy heves mozdulattal lesöpörte az
asztalról az edényeket. – Menj csak, örülök, ha megszabadulok tőled!
Rebecca épp dühödten vissza akart vágni, amikor felharsant egy éles hang: –
Elég! Hagyják abba, mielőtt olyat mondanának, amit megbánnak.
Rebecca és az apja is megfordult. Kenneth lépett be a szobába. Rebecca
elpirult, amikor arra gondolt, vajon mennyit hallott a vitából. A forróság után
most hideg öntötte el, amikor rájött, milyen közel is voltak hozzá, hogy szakítson
az apjával. Ha őt elveszítené, végleg nem maradna senkije.
Sir Anthony ráförmedt Kennethre. – Törődjön a saját dolgával, és ne szóljon
bele a családi ügyeinkbe!
Kenneth kérdően felvonta a szemöldökét. – Épp erről van szó. Elméletben
tulajdonképpen a család tagja vagyok.
– Ebben az esetben beszéljen a lányom fejével. – Sir Anthony bosszúsan
Rebecca felé intett. – Rémesen önfejű, de maga biztosan belátja, hogy miután
ilyen kompromittáló helyzetbe kerültek, sürgősen össze kell házasodniuk.
– Nem szükségszerűen – mondta Kenneth nyugodtan. – Egy felbontott
eljegyzés következményei sokkal jelentéktelenebbek, mint egy rossz házasságé.
Sir Anthony dühe megint fellobbant. – A hétszentségit! Azt hittem, maga
gentleman, még akkor is, ha közkatonaként kezdte. Nem lett volna szabad
felvennem.
Rebecca közbeszólt. – Elfelejted, hogy Kenneth gróf, Harrow-ba járt iskolába,
és te magad mondtad, hogy soha nem volt még jobb titkárod.
 – Annál több ok, hogy tisztességesen viselkedjen! – Sir Anthony szúrós
pillantást vetett Kennethre. – Nehogy azt higgye, hogy meg fogja úszni.
Kompromittálta a lányomat, és istenemre mondom, vagy elveszi, vagy
megismerkedik a korbácsommal!
Rebecca elkuncogta magát, ahogy elképzelte törékeny termetű apját, amint
megkorbácsol egy nála jóval magasabb, harcedzett katonát. Egyre komikusabbnak
találta a helyzetet.
Kenneth még mindig higgadtan azt felelte: – A döntés Rebecca joga. Ha fenn
kívánja tartani az eljegyzést, természetesen én nem ellenzem. De nem fogom az
oltár elé kényszeríteni. Sem önnek, sem nekem nincs erre jogom vagy hatalmam.
A hangja száraz lett. – Nem vagyok valami nagy fogás, úgyhogy igazán nem
okolom érte, ha a pokolban is jobban érezné magát, mint hogy a feleségem
legyen.
Rebecca összerezzent. Sajnálta, hogy ezt is hallotta.
– Igazán remek párt alkotnának – mondta Sir Anthony. –Minél többször
átgondolom, annál jobban tetszik az ötlet. A házban van hely bőven, akár itt is
ellakhatnának. Nagyon kényelmes lenne.
– Az ég szerelmére, papa, nem fogok férjhez menni csak azért, hogy
megtarthasd a kedvenc titkárodat! – kiáltott fel Rebecca.
Mielőtt Sir Anthony válaszolhatott volna, Kenneth megnyugtatóan közbeszólt:
– Ezt úgysem lehet eldönteni most, mikor így fel vannak paprikázva.
– Talán igaza van. – Sir Anthony lassan az ajtóhoz lépkedett. –r De akár most
döntjük el, akár később, csak egy elfogadható megoldás van. Kenneth,
fogalmazzon meg egy eljegyzési hirdetményt az újságokba. – Azzal kiment, és
becsapta maga után az ajtót.
Rebecca remegve leroskadt egy székre, és a kezébe temette az arcát. Kenneth
halkan odalépett mellé. Rebecca érezte a belőle áradó melegséget, ahogy letérdelt
mellé a földre. – Jól van? – kérdezte.
– Ne aggódjon, inkább nevetni lenne kedvem, mint sírni. – Rebecca felemelte a
fejét, és kicsit bizonytalanul rámosolygott. –Az apámnak pont most jut eszébe,
hogy szigorúbb szülőnek kéne lenni! Az egész helyzet teljesen abszurd.
Kenneth felállt, fogta a kávéskannát, újratöltötte Rebecca csészéjét, aztán
magának is öntött. – Sir Anthony elég rosszul fogadta a hírt – bólintott. – El fog
bocsátani?
– Nem hinném. A dührohamai nem szoktak sokáig tartani.
– Na és a magáé? – Kenneth sonkát és tojást szedett a tányérjára, és leült. –
Tényleg el akar költözni és külön háztartást vezetni?
– Nem hiszem, hogy idáig fajulna a helyzet.
– Remélem is. Gyűlölném, ha miattam veszne össze az édesapjával.
Rebecca hálásan nagyot kortyolt a kávéból, és közben rájött, hogy nincs is
zavarban Kenneth jelenlétében, mint ahogy várta. A korábbi zavar, amit érzett,
mintha elemésztődött volna a nagy kiabálásban az apjával. – Ha megtörténik, csak
a mi hibánk lesz, nem a magáé. – Elgondolkozva nézett Kennethre. – Komolyan
gondolta, amit mondott, hogy csak rajtam áll a döntés, hogy férjhez megyek-e?
– Hát persze. – Kenneth kis falatokra vágta a sonkát. – Egy úriember nem
vethet véget egy eljegyzésnek, ez a hölgyek előjoga. Ez alapvető társadalmi
szabály.
Rebecca felhorkant. – Megérdemelné, hogy ne bontsam fel, büntetésből, amiért
elcipelt erre a bálra.
Kenneth fanyarul elmosolyodott. – Volt már részem rosszabb büntetésben is.
 A bizalmas csillogás a férfi szemében, melegséggel töltötte el Rebeccát. Te jó
ég, ha nem vigyáz, tényleg szaván fogja. A gondolat nagyon is csábító volt. De
nem akarta elveszíteni a barátságát; és semmi nem lenne nagyobb csapás a
barátságukra, mint egy olyan házasság, amit ő nem akar.
Könnyedén csak annyit mondott: – Azon kívül, hogy feladjuk az újságokba a
hirdetményt, kell még tennünk valamit a látszat fenntartása érdekében?
– Tanácsos lesz elfogadni egy-két meghívást, ennyi. – Kenneth a villájára szúrt
egy falat sonkát. – Pár hét múlva aztán minden visszatér a rendes kerékvágásba.
Lehet, hogy ő hitt ebben, de Rebecca nem tudott. Az előző este eseményei
megváltoztatták a kapcsolatukat. A bizalom és óvatosság furcsa keverékét érezte a
férfival szemben, és valahogy ugyanezt látta benne is. Csak az idő döntheti el,
mennyire jelentős ez a változás.

Egy órával később Kenneth kicsit félve pillantott fel, amikor Sir Anthony
belépett a dolgozószobába, a szokásos reggeli megbeszélésükre. A festő azonban
teljesen nyugodtnak látszott, és semmi célzást nem tett a reggelinél lezajlott
jelenetre. Miután megbeszélték a szokásos levelezési és a háztartási ügyeket,
Kenneth némán átnyújtotta a hirdetmény szövegét, amit megfogalmazott.
Sir Anthony elolvasta a rövid, hivatalos szövegű bekezdést, aztán visszaadta a
papírlapot. – Remek, de írja oda a címét is, ne csak a katonai rangját. – ironikus
hangon hozzátette: – Szeretném, ha a világ tudná, hogy a lányom jó partit csinál.
Kenneth lerakta a papírt, és igencsak kellemetlenül érezte magát. – Nagyon
sajnálom, ami történt – mondta.
– Úgy érti, sajnálja, hogy megcsókolta a lányomat? – kérdezte hűvösen Sir
Anthony. – Vagy azt, hogy rajtakapták?
Látszott, hogy harapós kedvében van. Kenneth úgy döntött, legjobb az
őszinteség. – Nem igazán sajnálom, hogy megcsókoltam, Rebecca rendkívül
vonzó. De helytelen volt és megvetendő, hogy ilyen kínos helyzetbe hoztam.
– Mik a szándékai vele kapcsolatban? – Amikor Kenneth habozott, Sir
Anthony ingerülten hozzátette: – Gyerünk, kapitány, jogom van tudni!
– Ezt nem kétlem. – Kenneth arra gondolt, szívesebben állna hadbíróság előtt.
– Az előző estét megelőzően nem volt semmiféle szándékom. Nem áll módomban
megnősülni, mikor a birtok, amit örököltem, a csőd szélén áll.
– Rebecca már most szép kis vagyon birtokosa. A halálom után pedig igazán
gazdag lesz.
Kennethben fellobbant a düh szikrája. – Rá akar venni, hogy vegyem el a
pénzéért? Mert ha igen, ez rendkívüli módon sértő mind Rebeccára, mind rám
nézve. Neki nincs szüksége vagyonra, hogy egy férfi akarja, engem pedig nem
lehet megvásárolni.
Sir Anthony olyan képet vágott, mint aki élvezi a dolgot. –Nyugalom, kapitány
úr. Nem akartam megsérteni. Csak rámutattam, hogy ha el akarja venni Rebeccát,
ostobaság lenne hagyni, hogy a büszkesége visszatartsa. A vagyona csak segítene,
hogy rendbe hozza a birtokát.
– Úgy látom, ön támogatja ezt a házasságot. Miért? – kérdezte meg Kenneth
minden köntörfalazás nélkül. – Ahogy a reggelinél is mondtam, nem vagyok
valami nagy fogás. Az ég szerelmére, csak egy titkár vagyok! Sok férfi akad, aki
gazdagabb, műveltebb és jóképűbb nálam.
 – Talán, de maga az egyetlen, aki iránt Rebecca legalább valami halvány
érdeklődést mutat azóta a nyavalyás költő óta – mondta Sir Anthony szárazon. –
Ez elég nagy előny.
– De nem tud rólam semmit. Egyszerűen csak beállítottam, és munkát kértem.
Semmit nem tud a jellememről.
– Nincs szükségem ajánlólevekre, hogy megismerjem. Az ember jelleme az
arcára van írva. – Sir Anthony felkapott egy tollat, és végighúzta hosszú ujjai
között. – Én nem élhetek örökké. A lányom szokatlanul védett életet élt. Szüksége
van egy kedves, becsületes és megbízható férjre. Olyan valaki kell hogy legyen,
aki ért a művészetekhez, és tiszteletben tartja Rebecca tehetségét. Ilyen férfit nem
könnyű találni. Maga nagyon jól megfelelne, ha szereti annyira, ahogy egy férjnek
kell.
Kenneth el sem tudott volna képzelni ennél megalázóbb helyzetet, mint hogy
ilyen nagyra tartja az az ember, akit titokban tönkre akar tenni és le akar leplezni.
– Rebecca nem értene egyet azzal, hogy szüksége van egy férjre. Azt hiszem,
úgyis azt fogja tenni, amit ő akar – mondta.
Sir Anthony szúrósan nézett rá. – Maga tapasztalt a nők terén. Ha megpróbálná
meggyőzni, szerintem sikerülne.
– Meggyőzni? – ismételte meg Kenneth. – Arra akar célozni, hogy próbáljam
meg elcsábítani, és így rávenni a házasságra?
– Ez kissé nyers megfogalmazás, de alapjában véve erre gondoltam – mondta
nyugodtan Sir Anthony. – Sajnálnám, ha egy ilyen jó házasság nem sikerülne, az
ő makacssága és a maga büszkesége miatt.
Kenneth nagy levegőt vett. – A jövendő apósok és a férjjelöltek közti
beszélgetések mindig ennyire kínosak?
Sir Anthony nevetett. – Nem tudom, mivel én is elszöktettem a
menyasszonyomat. Amikor Helen és én visszatértünk Gretna Greenből, az apja
közölte velem, hogy Helen vagyonát letétbe helyezte a jövendő gyermekei
számára, hogy soha ne tehessem rá a kezemet. Azt hiszem, csalódott volt, amikor
látta, hogy nem érdekel a dolog. – Az arca elkomolyodott. – A jó katonát a
becsület és gyakorlatiasság jellemzi. Egy férfi semmi becsület nélkül, de sokszor
jobb, ha a gyakorlatiasság vezeti a cselekedeteinket. Rebecca már nem tizenhét
éves szűzlány. Semmi szükség, hogy úgy viselkedjen vele, mintha az lenne.
Ezzel a megdöbbentő megjegyzéssel Sir Anthony felállt, és az ajtóhoz ment.
Megállt, a kezével a kilincsen. – Azért vagyok ilyen őszinte, mert azt hiszem,
szereti a lányomat. De ha megbántja valamivel, esküszöm, hogy tényleg
megkorbácsolom, még akkor is, ha kétszer akkora és feleolyan idős, mint én.
– Értettem. De azt javasolnám, Rebeccával ne beszéljen így – felelte Kenneth
hűvösen. – Valószínűleg válaszul fogná magát és elköltözne, és mindkettőnket
elküldené a pokolba.
– Maga nagyon jól ismeri őt. – Sir Anthony halványan elmosolyodott, és
távozott.
Kenneth nagyot sóhajtott, és megdörzsölgette a halántékát. Még nem fájt ugyan
a feje, de érezte, hogy mindjárt rákezd. Úgy látszik, a művészfélék tényleg
őrültek, nincs más magyarázat.
De a lelke mélyén tudta, hogy ha nem ilyen álságos okból lenne itt a Seaton-
házban, akkor nagyon is nagy kísértést érezne, hogy elfogadja Sir Anthony
javaslatát, és megpróbálja elcsábítani Rebeccát.
 19. fejezet

Rebecca nem volt elragadtatva tőle, hogy a délelőtt folyamán több gratuláló
levélke is érkezett. Az az átkozott eljegyzés máris elkezdte élni a saját életét.
Aztán megjelent Lavinia, és invitálás nélkül beállított a műtermébe. Rebecca
összeráncolt homlokkal nézett fel. Épp a zuhanó nőalakot ábrázoló festményen
dolgozott. – Remélem, meg vagy elégedve magaddal – mondta. – Ha nem
avatkoztál volna közbe, most szép kényelmesen tönkre lennék téve megint, és
nem kéne többet törődnöm a hírnevemmel.
Lavinia nevetett, és a szoknyáját igazgatva, nagy suhogással letelepedett a
kanapéra. – Húzd be a karmaidat, drágám. Akkor bezzeg nagyon örültél, hogy
megmentettelek. Azt hittem, ott helyben el fogsz ájulni. – Lavinia értékelő
mozdulattal megsimogatta a kanapéra terített perzsaszőnyeget. – Igazán találhattál
volna valami eldugottabb helyet is, hogy felfald Kennethet.
Rebecca elvörösödött. Letakarta a képet, és felemelte a macskát egy székről,
hogy le tudjon ülni. Az ölébe vette, és azt mondta: – Nem voltam olyan
helyzetben, hogy válogassak. Csak úgy megtörtént. És nem faltam fel.
– Nem? – húzta fel a szemöldökét szkeptikusan Lavinia. – Ez nem egy
udvarias kis csókocska volt. Hanem amolyan mindent bele, ruhaletépős csók.
Nekem elhiheted, értek hozzá.
– De Lavinia! – Rebecca lehajtotta fejét, és elmerülten simogatta a macskát. –
Zavarba hozol.
Lavinia megsajnálta, és kicsit szelídebben folytatta. – Persze, később majd
felbonthatjátok az eljegyzést, de jól gondold meg, mielőtt cselekszel. Sokkal
rosszabb férjet is kifoghatnál, mint Kenneth. Nem csak hogy őrjítőén vonzó,
ráadásul gróf, és igazán tetszel neki. Büszke lehetsz magadra, kevés nő tudott
volna ilyen eredményt elérni egyetlen este alatt – nevetett Lavinia. – És ha
hozzámész, Hermione csak az özvegy grófné címet viselheti. Dührohamot fog
kapni.
Rebecca felpillantott. – Te ismered Lady Kimballt?
– Igen, utálatos egy nőszemély. Észrevettem, hogy miután sarokba szorította
Kennethet, akkor rohantatok ki a teremből. Nyilván szokásos önmagát adta.
– Rémes volt. Szörnyen gonosz. És a házassága milyen volt? Lord Kimballt is
boldogtalanná tette?
Lavinia kicsit elgondolkozott. – Nem hiszem. Hermione nagyon jól tudta, hogy
neki az a jól felfogott érdeke, hogy a férje: boldog legyen és elégedett. Nyilván
diszkréten intézte a félrelépéseit. – Lavinia félrehajtotta a fejét. – Az apád hogy
fogadta az: eljegyzés hírét?
– Nem túl jól – ismerte be Rebecca. – Ordítozni kezdett, hogy mindenképp
hozzá kell mennem Kennethhez.
– Ebben az esetben én nem is mondok többet. – Lavinia kecses mozdulattal
felállt. – Ha az embert nagyon rá akarják venni, hogy tegyen meg valamit a saját
érdekében, az általában nagyon el tudja venni a kedvét tőle. – Egy mosollyal és
kis integetéssel távozott.
Rebecca visszatért a képhez, de nem tudott koncentrálni. Csak rágcsálta az
ecset végét, és azon tűnődött, vajon mennyire tetszik Kennethnek.
 Mire Kenneth megérkezett a délutáni ülésre, Rebecca rendbe szedte csapongó
gondolatait. Sokat segített a helyzeten, hogy Kenneth egyáltalán nem hozta szóba
az előttük álló dilemmát.
Egyszerűen csak ölébe vette a macskát, és elfoglalta szokásos helyét a
kanapén. – Hogy halad a kép? – kérdezte.
– Elég jól. Az alapvető formák, színek és árnyékok már a helyükön vannak,
úgyhogy elkezdhetem a részletek kidolgozását. Még egy-két hét, és szabad ember.
– Hiányozni fognak neki ezek a délutánok. De persze, továbbra is ott lesznek a
festőleckék. Rebecca fogta a palettát. – Kérem szépen a gonosz kalóz
arckifejezést.
– Soha nem fogok hozzászokni ehhez. – Kenneth lehunyta a szemét, aztán
kinyitotta és sötét, tüzes tekintettel nézett Rebeccára. A hatás nem annyira
fenyegető volt, inkább megragadó. És roppant férfias. Olyan pillantás, amitől
Lavinia ott helyben elalélt volna.
Rebecca nagy levegőt vett, aztán elkezdte a kalóz arcának részleteit festeni. A
tükröződő profilon megmutatja a kísértő emlékeket és megbánást, de ezt majd
legközelebb. Ma a megfáradt, sokat élt emberre koncentrál, aki ugyanolyan
könnyedén tud gyilkolni és szeretni. Habár mióta Kenneth a barátja lett, már egyre
kevésbé tudta látni benne ezt a fenyegető oldalát.
Keskeny kis árnyékot festett az arca mellé, aztán egyetlen finom ecsetvonással
meghúzta a forradás vonalát. A forradás szinte elmesélte az egész veszélyesen
leélt élet történetét. Ennél már sokkal nehezebb volt eltalálni az áttetszően tiszta
szürke szemeket. Az életbe belefáradt szemek, amelyek már mindent láttak, és
nem bíznak semmiben. Apró fehér fények csillannak meg benne. A szélét
sötétszürkével húzta ki, hogy olyan átható legyen a tekintete, mint a valóságban.
Rebecca felemelte az ecsetet, és tett még egy utolsó vonást, aztán megállt. A
művésznek legalább annyira kell tudnia, mikor keli abbahagyni.
Beleállította az ecsetet egy terpentines üvegbe, és fogott egy másikat, hogy
meghúzzon néhány halvány ráncot a szem sarkánál. Ettől érettebb lett az arc, és az
is látszott, hogy a férfi ideje nagy részét a szabadban töltötte.
Néhány árnyék, hogy kiemelje a határozott arccsontokat. Aztán a száj. Itt
megint bajba került. Miközben a körvonalait rajzolta, eleven emlékek törtek rá
arról, milyen Kenneth ajkának érintése.
Forróság öntötte el, és megcsúszott a kezében az ecset. Bosszúsan felkiáltott.
– Valami baj van? – kérdezte Kenneth.
– Csak egy rossz ecsetvonás. – Rebecca elkerülte a férfi tekintetét, megtörölte a
kezét, aztán lekapargatta a festéket az elrontott helyről. Újból megpróbálta, hogy
megfesse a szájat, amely olyan perzselően siklott végig a nyakán.
Megint megcsúszott az ecset. Rájött, hogy reszket a keze.
Úgy döntött, majd visszatér az arc befejezéséhez egy olyan napon, amikor nem
jár ilyesmi a fejében, inkább áttért a kanapé tetején pihenő karra. Az ing fehér
vászna megfeszült Kenneth vállánál, éreztetve az alatta rejlő izmok erejét. Itt egy
kicsit élesebbre festette az árnyékokat, aztán szemügyre vette, hogy simul az ing a
mellkasára.
Az jutott eszébe, milyen volt hozzásimulni, érezni az izmok erejét…
Elfordította tekintetét, és nagyot nyelt, mert kiszáradt a szája. Volt valami
végtelenül erotikus abban, hogy itt vannak kettesben, és ilyen intenzív
figyelemmel a testével kell foglalkoznia. Biztos, hogy Kenneth is megérezte
ugyanezt, csakúgy áradt belőle valami sötéten lüktető energia, amely szinte
elektromosan feltöltötte közöttük a levegőt. De nem mert az arcába nézni. Tudta,
hogy túlságosan árulkodó lenne a saját tekintete.
A lábára fordította a figyelmét, és a combján megfeszülő térdnadrágra, aztán
azonnal elfordította a tekintetét. Még csak gondolni se mert rá, hogy ezt a
testtájékot festegesse. Inkább megcsinálja a kezet, amelyik a macskát simogatja.
Próbálta fegyelmezni magát, és úgy gondolkozni, mint egy festő, és nem mint
egy nő. Ide-oda pillantgatott a vászon és a megfestendő tárgy között. A kezek
mindig majdnem olyan kritikai fontosságúak és nehezek, mint az arcok. A csukló
erős csontjai egész jól sikerültek, úgyhogy nekilátott a kéznek.
Kenneth középső ujja a macska fejét simogatta, gyengéden és érzéki
mozdulattal. A mozdulattól Rebeccába megint beléhasított annak az emléke,
milyen ennek a kéznek a simogatása és melege.
A csuda vinné el, ez már tényleg abszurdum! Képtelen volt távolságot tartani,
és nem úgy nézni Kennethet mint férfit, hanem mint egy festői tárgyat. Az arca
elárulhatta, mennyire fel van kavarodva, mert Kenneth megkérdezte; – Megint
valami probléma?
Rebecca remélte, hogy nem pirult el, és gyorsan azt mondta: – Kérem,
mozdítsa pár centivel lejjebb a bal kezét. – Megnedvesítette kiszáradt ajkát, és
nekikezdett a másik kéz megfestésének. A kéz, amely csípőjére simult, és
közelebb húzta, tűzzel és bizsergessél árasztva el a testét a legtitkosabb
helyeken…
Rebecca elkáromkodta magát, és lecsapta a palettát az asztalra. – Mára elég –
mondta. – Tartsunk egy teaszünetet, aztán jöhet a festőlecke.
– Remek, nekem is elé volt az üldögélésből – mondta Kenneth gyanúsan
készségesen. Felállt és nyújtózkodott egyet. Rebecca megbűvölten nézte a karcsú,
oroszlánszerűen rugalmas izmok játékát. És a világ előtt ennek a férfinak a
jegyese. A holnapi újságokban közhírré tétetik, hogy az ágyában fogja tölteni a
hátralévő életét.
Elkapta a tekintetét, fogott egy rongyot, és törölgetni kezdte az ecsetet. Még
szerencse, hogy a portré majdnem kész, gondolta bosszúsan. Különben be kéne
helyezni a műterembe még egy berendezési tárgyat: egy kádat tele jeges vízzel,
amiben a festő időnként lehűtheti magát.
Kenneth örült, hogy abbahagyták a portrét, és még jobban örült annak, hogy
Rebecca a műterem túlsó végében tett-vett, amíg felforrt a teavíz. Mindig is
nehezére esett, hogy csak ülnie kell, és nem tud mást csinálni, mint Rebeccát
bámulni, ma pedig szinte elviselhetetlen volt. A gondolatai ide-oda száguldoztak;
hol arra gondolt, milyen szép volt a sárga selyemruhában, hol arra a még
veszélyesebb területre kalandozott, hogy milyen lenne a selyemruha nélkül.
A tea után kissé vonakodva készült az újabb festőleckére. Egyre jobban utálta,
mivel sajnálatos módon semmiféle haladást nem mutatott. Egyáltalán nem ment
jobban a dolog, mint a legelső lecke után, sőt ha lehet, még inkább rosszabbul.
Nem azzal volt a baj, ahogy Rebecca tanított. A megjegyzései segítőkészek
voltak és lényegre törőek, és soha nem gúnyolódott rajta, bármilyen rémes
dolgokat produkált is. A hiba nem itt rejlett.
A csendélet középpontjában egy görög fejszobor gipszmásolata állt. Zeuszt
ábrázolta, bölcs és érett arccal. Azért választotta, mert tetszett az arckifejezés és a
szobor durva felülete. De mostanra már igencsak megutálta.
Nagy gonddal kikeverte a színeket, amelyekre szüksége lesz, aztán elszánt
arccal festeni kezdett.
 Amíg ő a vászonnál küszködött, Rebecca csendesen üldögélt az asztalnál, és
festékanyagot tört porrá, amiből pasztellkréta készült. Miután a késsel belekeverte
a kötőanyagot, felállt, és odament megnézni, hogy halad Kenneth.
– Az árnyékoknak a tálon élesebbnek kell lenniük, hogy jobban jelezzék,
milyen fényes a felület – mondta rövid tanulmányozás után. – És kicsit melegebb
csillogásúnak a fényeknek, hogy látszódjon, hogy rézből van.
Rebeccának teljesen igaza volt. Kenneth is tudta ezeket a dolgokat, és
számtalanszor festett már hasonló tárgyakat vízfestékkel vagy pasztellel. Akkor
miért nem sikerül olajjal?
Amikor látta feszült arckifejezését, Rebecca azt mondta: – Ez beletelik egy kis
időbe, ne legyen olyan türelmetlen.
Az együttérző hang volt az utolsó csepp a pohárban, végképp kihozta a
sodrából Kennethet. Dühödten rácsapott a vászonra az ecsettel, vastagon rákenve
a festéket. – Nekem az örökkévalóság se lesz elég, hogy ezt megtanuljam! –
mondta keserűen.
Rebecca összevonta a szemöldökét. – Egyáltalán nem olyan rossz, amit csinált.
– De nem is jó. És soha nem lesz jó. – Kenneth lecsapta a palettát meg az
ecsetet, és dühöngve járkálni kezdett a műteremben. Az érzelmek, amelyek
kavarogtak benne, robbanni készültek, túlságosan hevesek voltak, hogy magába
tudja fojtani őket. Csak Rebecca jelenléte tartotta vissza attól, hogy mindent
összetörjön, ami a keze ügyébe kerül.
– Én képtelen vagyok erre, Rebecca! A festék nem megy oda, ahová akarom.
Olyan, mintha egy disznócsordát próbálnék összeterelgetni. Hiába tudom, hogy
mit kéne csinálni, akkor se tudom megvalósítani. – Megfordult, és a meggyalázott
képre mutatott. – Csak elvesztegettem a drága festéket meg a vásznat. Az egész
lapos és halott. Nem lett volna szabad próbálkoznom vele.
Elindult az ajtó felé, de Rebecca éles hangja megállította: – A leckének még
nincs vége.
– De igen, vége van, és nem is lesz több. – Kenneth alig tudta türtőztetni
magát. Megállt, kezével a kilincsen. – Sajnálom, Rebecca. Nagyon kedves volt,
hogy felajánlotta, megtanít, de csak az idejét pocsékolja.
– Jöjjön csak vissza, kapitány! – mondta Rebecca éles hangon. – Én is
engedelmeskedtem, amikor rábeszélt, hogy menjek el arra az átkozott bálra, és
magának is illik engedelmeskednie, azzal, hogy nem adja fel, legalább amíg
megpróbálunk egy másféle módszert, ami talán jobban beválik.
Kenneth erre nem tudott mit mondani. Az ajtóra meredt, és vett pár mély
lélegzetet. Amikor úgy-ahogy lecsillapodott, visszament a festőállványhoz. Nem
nézett a tönkretett képre, inkább Rebeccát figyelte. Figyelmes arckifejezése és
kócos haja sokkal kellemesebb látvány volt. Kenneth idegesen megkérdezte: –
Amikor festeni tanult, magának is ilyen nehezen ment?
– Igen, és néha még most is nehezemre esik.
– Tényleg? – nézett rá meglepetten Kenneth. – Azt hittem, maga már túl van
ezeken a problémákon.
– Nem hiszem, hogy van olyan festő, aki valaha is túljut ezen – mondta
Rebecca tárgyilagosan. – Mit gondol, az apám miért őrjöng néha?
Kenneth halványan elmosolyodott. – Most már mindenesetre sokkal jobban
meg tudom érteni.
Rebecca leült egy székre, és az ujjaival dobolt az asztalon, miközben hangosan
gondolkodott. – Az olajfesték csak egy eszköz, nem a végcél, egyszerűen csak
egy anyag, amely látható képekké formálja a gondolatokat. A festék kifejezi az
érzelmeit. Mivel annyira szeretné elsajátítani az olajfestést, ezért túlságosan
görcsösen próbálkozik. Olyan merev mindene, mint egy márványszobor, és ezt
átviszi a vászonra is. Habár a rajztechnikájával semmi baj, a kész kép mégis
merev és élettelen. Tönkreteszi magát is és a munkáját is.
Kenneth ezt így soha nem gondolta végig. – Ez igaz – bólintott. – De képtelen
vagyok változtatni rajta.
– A kreatív erő olyan, mint… – Rebecca kicsit elhallgatott, kereste a megfelelő
kifejezést. – Mint egy tűzfolyó. Ha teljes erőből árad, akkor áthatja a lelket az
erejével és a lobogásával. Vannak transzcendens pillanatok, amikor a festő
egyszerűen nem tud tévedni. Minden vonás, minden szín tökéletes. A kép, amely
a vásznon megjelenik, ilyenkor nagyon közel áll ahhoz, ami a képzeletében él.
Bizonyára maga is tapasztalt ilyen izgatottságot rajzolás közben.
– Néha – ismerte be Kenneth elgondolkozva. – Ezt érzi, miközben fest?
– Igen, habár persze nem állandóan. Azt hiszem, minden kreatív munka
ilyesféle érzés lehet, legyen az írás vagy muzsika, vagy tanítás vagy akár egy
gyerek felnevelése. Ha nincs meg ez a kreatív áramlás, akkor az olajfesték is
visszatükrözi, hogy a művész küszködött minden egyes vonással. A színek
elmosódottak lesznek, a formák rosszak. Nincs meg a képben a kellő harmónia.
Kenneth elhúzta a száját. – Hát ez biztos.
Rebecca elgondolkozva nézett rá. – Magának van tehetsége. Azt kéne kitalálni,
hogyan engedje szabadjára. Azt hiszem, részben az a baja, hogy unja, amit csinál.
Hiba volt, hogy úgy próbáltam tanítani, mint egy kezdőt, amikor sok tekintetben
kész művész. Egyszerűen nem érdekli ez a csendélet. Olyan tárgyat kellene
választani, ami tényleg fontos magának, ami annyira izgalomba hozza, hogy el tud
feledkezni róla, hogy a festék milyen problémákat okoz, és így magával tudja
ragadni a tűzfolyó.
– Hát, mindenesetre nem sírnék ez után az átkozott fejszobor után – helyeselt
Kenneth. – De nem tudom elképzelni, hogy tudna magával ragadni az ihlet,
amikor minden vonásnál úgy küzd ellenem a festék, mint egy századnyi francia
gránátos.
Rebecca elmosolyodott. – Ez igaz. Úgyhogy próbáljuk meg rávenni az
olajfestéket, hogy viselkedjen úgy, mint egy a maga számára ismerősebb eszköz,
amivel már tud bánni.
Elfordult, és kinyomott egy kis azúrkék festéket egy üres palettára. Aztán
lassan belekevert egy kis terpentinolajat, egyre jobban felhígítva a festéket, míg
úgy folyt, mint valami szirup. Amikor megfelelőnek találta az állagát, fogott egy
vastag rajzlapot, és egy széles ecsettel húzott rá egy kék sávot. – Ha felhígítjuk, az
olaj szinte ugyanúgy használható, mint a vízfesték. Sokkal gyorsabban és
szabadabban lehet dolgozni vele, mint az eredeti sűrű formájában. Próbálja ki.
Kenneth kissé kételkedve átvette az ecsetet, és belemártotta a hígított festékbe.
Habár még így is sűrűbb volt, mint a vízfesték, mégis érzéki könnyedséggel
siklott az ecset a papíron, óvatosan megint a festékbe mártotta, és újabb vonást tett
vele, olyan kék árnyalatokat festve egymás mellé, mintha az eget festené meg egy
akvarellen.
Letette az ecsetet, és csodálkozva kinyújtóztatta az ujjait. –Érdekes. A kezem
ösztönösen mozgott, mintha vízfestékkel dolgoznék. Egy pillanatra el is
felejtettem, hogy olaj. A kezem mintha magától átvette volna az irányítást.
Érdekelni kezdte a dolog, kinyomott egy kis sienna festéket a palettára, és
felhígította. Néhány könnyeden kanyargó vonással felvázolta Rebecca sziluettjét,
a vállaira omlott hajával.
 Rebecca nevetett. – Látja már, mennyivel könnyebb?
Kenneth összevont szemöldökkel a papírra meredt. – Tényleg nagyon könnyű.
De kell hogy legyen valami oka, hogy a festők miért nem így használják.
– A színek nem lesznek olyan mélyek és ragyogóak – magyarázta Rebecca. –
És hamarabb meg is fakulnak, mintha vastagabb rétegben visszük fel a festéket.
– Az nem baj. – Kenneth fehéret adott a siennához, és még egy kicsit hígított
rajta. – Egyelőre tanulni próbálok, nem örökkévaló mesterműveket alkotni. – Az
ecset hegyével felvázolt egy elnyújtózva alvó női alakot, sötétebb festékkel
árnyékolva.
Rebecca helyeslően bólintott. – Egy másik előnye a felhígított olajfestéknek az,
hogy gyorsabban szárad, és hamarabb lehet ráfesteni. Azt javaslom, próbálja meg
keverni a technikákat. A hátteret és az alapvető körvonalakat csinálja felhígított
festékkel, aztán a részleteket sűrűbbel. Csodálatos olajképeket lehet így készíteni.
Különösen jó tájképekhez és könnyedebb portrékhoz.
Kenneth egyre izgatottabbnak érezte magát. Meg tudja csinálni! És ha ez még
nem a klasszikus olajfestési technika, akkor is egy nagy lépés a helyes irányba. –
Maga csodálatos – mondta Rebeccának.
Gondolkodás nélkül odahajolt, hogy hálából futó kis csókot leheljen a szájára.
De ahogy összeért az ajkuk, a vonzalom, ami ott lüktetett egész délután, hirtelen
szikrázva fellobbant. Nem tudott elszakadni a lány ajkától, ahogy a Holdra repülni
se tudott volna. Rebecca ajka szétnyílt és összesimult a nyelvük, érzékien és
lágyan.
Az illata mámorító volt, rózsavíz, olajfesték és női illat, ugyanolyan különleges
és egyedi, mint maga Rebecca. Kenneth kiéhezetten vágyott a női melegség és erő
misztériumára. Rebecca ajka táplálta, az ujjai a hátába vájtak, mint egy kismacska
karmai.
Kenneth egyik karjával átfogta karcsú derekát, a másikkal végigsiklott a
tenyere és a mellére csúszott. Rebecca nekisimult, ruganyosan és karcsún.
Lassan mozgott az ajkuk, kifinomult mozdulatokkal. Kenneth végigsimított a
lány testén, mint egy szobrász az agyagon, a nőiesen ívelt csípőn és a karcsú
derékon. Érezte a nyakának finomságát és kecses karjának erejét. Rebecca halkan
felnyögött, ahogy a keze még lejjebb siklott. Kenneth fejében hirtelen jéghidegen
megszólalt egy hang, Sir Anthony szavaival: „Biztos vagyok benne, hogy elég
meggyőző tudna lenni”.
A fenébe is, veszélyesen közel került ahhoz, hogy elcsábítsa Rebeccát, ahogy
Sir Anthony javasolta. Az a tény, hogy nem hidegvérrel és szándékosan csinálta,
még nem jelenti azt, hogy a következmények nem lennének ugyanolyan súlyosak.
Kenneth elhúzta a fejét, és kiegyenesedett. Továbbra is a karjaiban tartotta a
lányt, de az ölelés már nem szenvedélyes volt, csak védelmező. Egy pillanatra
érezte, hogy Rebecca teste tiltakozik. Aztán megnyugodott, és a vállára hajtotta a
fejét. Olyan apró, és olyan törékeny… Megérdemel egy olyan erős, becsületes
férfit, amilyennek Sir Anthony őt gondolja, és nem egy ilyen aljas csalót.
– Ha nem vigyázunk, – szólalt meg bizonytalan hangon Kenneth – a végén
még tényleg az oltár előtt kötünk ki.
– Isten őrizz, hogy azt tegyük, amit mindenki vár tőlünk. –Bár Rebecca hangja
metszően éles volt, amikor elhúzódott tőle, az arcán sebezhetőség ült.
A haja megint kibomlott. Kenneth nem tudta megállni, hogy ne simogassa
meg, belemélyesztette ujjait a selymes fürtökbe. –Ha még egyszer megcsókolom,
rúgjon belém. Csődöt mond az akaraterőm, ha magáról van szó.
 Rebecca lassan, elégedetten elmosolyodott, mint egy macska a sikeres vadászat
után. – Az én akaraterőm se túl erős. Különben se felejtsük el, hogy az utóbbi tíz
évet rossz hírű nőként töltöttem.
Felemelte a kezét és magához húzta Kenneth fejét, ő gyorsan elkapta a
csuklóját, és belecsókolt a tenyerébe, gyengéden, de mégis szorosan tartotta, majd
eltolta magától. – Már rehabilitáltuk. Tartsa fejben, hogy ezentúl tiszteletreméltó
hölgy.
Rebecca nevetett és megrázta a fejét, amitől a haja selymes sátorként
végigomlott a hátán. Az érzékiség, amit úgy meglátott benne a legelső
alkalommal, amikor találkoztak, most perzselően láthatóvá vált. Ahogy az apja is
mondta, nem tizenhét éves szűzlány, ez biztos.
– Úgy nézek ki, mint egy tiszteletreméltó hölgy, kapitány? –kérdezte
gúnyolódva.
Kenneth fájdalmasan végighordozta rajta a tekintetét. Ahányszor megcsókolta,
mindig többet tudott meg a muszlinruha alatt rejtőző testéről. A jobb keze, amivel
a mellét simogatta, önkéntelenül ökölbe szorult. – Úgy néz ki, mint Lilith, a
démon, aki ellopja a férfiak lelkét. Gonosz és ellenállhatatlan. – Halványan
elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy ő is vörös hajú volt.
Rebecca félrehajtotta a fejét, szándékosan kihívó mozdulattal. – Akkor jobb
lesz, ha elmenekül, mielőtt ellopom a lelkét.
Kenneth újból megcsókolta a lány kezét, aztán elengedte. Ahogy az ajtó felé
indult, Rebecca utána szólt: – Ezt jobb lesz, ha magával viszi, még kelleni fog – és
odanyújtott egy üveg terpentinolajat.
Kenneth egy bólintással átvette. De mielőtt kilépett az ajtón, még visszafordult
egy utolsó pillantásra. Rebecca az asztalnak támaszkodva állt, és vágyakozó
tekintettel nézte, amely félig a festő, félig a nő tekintete volt. Hirtelen az a
nyugtalanító gondolat villant át rajta, hogy máris ellopta a lelkét.
Sarkon fordult, és kiment. Miközben lassan leballagott a lépcsőn, arra gondolt,
hogy csak egy valamiben biztos, megtalálta a következő festménye tárgyát. Egy
olyan tárgyat, amely izgatja, és aminek köszönhetően talán elragadja az ihlet
tűzfolyója.

Miután Kenneth elment, Rebecca még sokáig ott állt az asztalnak támaszkodva.
Azt akarta, hogy a férfi kívánja, és így is lett. Nem bízott sem a szerelemben, sem
a házasságban, és nem tudott egy olyan jövőt elképzelni, amit ő és Kenneth együtt
tölthetnének. Az biztos, hogy nem akar örökké titkár maradni. Ha sikerül
megmentenie a birtokát, akkor neki nem lenne helye egy földbirtokos életében.
De egy kis ideig, mielőtt még elmenne tőlük, talán az övé lehet, és
belekóstolhat a szenvedély tiltott gyümölcseibe. Akarta, és az sem riasztotta
vissza, hogy teherbe eshet. Sőt örülne, ha lenne valaki, akit szerethet és aki
viszontszereti. De ha ez nem történne meg, akkor is legalább megmaradnának az
emlékek, amelyek átmelegíthetik a magányos éjszakákat.
 20. fejezet

Kenneth az estét és az éjszaka nagy részét is a műtermében töltötte. A hígított

olajfestékekkel kísérletezett, és egy kisebb vagyont érő mennyiségű gyertyát
elégetett közben. Mire visszatért a szobájába, hogy legalább pár órát aludjon,
sikerült elég jól elkezdeni egy képet, amely akkor született meg a fejében,
miközben Rebeccával beszélgetett – és amikor megcsókolta.
A legfontosabb körvonalakat megrajzolta, és a főalak és a háttér alapszíneit is
felvitte, de az igazi kihívás még hátravolt. Igyekezett nem túlságosan
reménykedni a sikerben, de azért kezdett némi óvatos optimizmussal gondolni
arra, hogy talán egyszer igazi festő válik belőle.
Reggel nehezére esett a titkári munkájára koncentrálni, amikor a fejében
csakúgy nyüzsögtek az ötletek és a képek, de valahogy mégis sikerült
megbirkózni a feladataival. Kora délután épp a dolgozószobában volt, amikor
egyszer csak besétált Lord Frazier.
– Jó napot. Úgy láttam az újságokban, hogy gratulálhatok. –A szeme elé emelte
a kezében tartott monoklit, és fürkészően szemügyre vette Kennethet. – Szóval
maga gróf. Kérem, bocsássa meg, ha esetleg valamikor maga előtt léptem volna
be az ajtón. Nem tudtam, hogy a rangja felette áll az enyémnek.
Bár a megjegyzést humorosnak szánta, azért a szavaknak éle is volt. Kenneth
elfojtott egy bosszús sóhajt: pontosan tudta, hogy ha kiderül a címe, ilyesfajta
megjegyzések céltáblája lesz. Ez volt az első alkalom, hogy Frazier
egyenrangúként szólt hozzá, és nem alárendeltként. Kenneth a maga részéről
jobban örült volna, ha jelentéktelen senki maradhat a szemében. – Nem olyan rég
örököltem a címet – felelte higgadtan. – Olyan, mint egy új csizma, kell egy kis
idő, amíg hozzászokik az ember.
Frazier a tenyeréhez kocogtatta a monoklit. – Szóval a kis Rebeccából Lady
Kimball lesz. Bemutatta már a jövendő anyósának?
Kenneth megfeszült. – Candoverék bálján véletlenül összefutottunk
Hermionéval. Ismeri a mostohaanyámat?
– Ó, hogyne. – Frazier sokat sejtető mosolya azt jelezte, hogy nagyon is jól
ismeri. – Igazán csodálatos, gonosz humora van. Persze, ezt nyilván maga is tudja.
– De még mennyire – felelte szárazon Kenneth. – Ahányszor Hermionéra
gondolok, mindig a csodálatosan gonosz humora jut eszembe.
Frazier az ajtófélfának támaszkodott. – Nem jönnek ki egymással?
Kenneth megvonta a vállát. – Miután annyi éven át a hadseregben voltam,
szinte nem is ismerem. Nagyon jól festett a bálon.
– Jól áll neki az özvegység. – Frazier összeszűkült szemmel nézett rá. –
Nagyon jól tette, hogy elnyerte Rebecca szívét. Igazi főnyeremény egy olyan
férfinak, akinek az anyagi helyzete nem a legrózsásabb. Igazán szerencse, hogy
épp ide jött dolgozni. Vagy nem véletlen volt? Soha nem árulta el, hogy
tulajdonképpen ki küldte ide.
– Ha még egyszer valaki arra céloz, hogy a pénzéért akarom elvenni Rebeccát,
letöröm a derekát – felelte Kenneth hidegen.
Frazier összerezzent, mintha meglepetten azt tapasztalná, hogy a cirmos cica,
amelyiket simogatott, valójában tigris. – Elnézést, nem akartam megsérteni.
Rebecca olyan halk szavú, hogy tulajdonképpen nem is ismerem. Mondja el,
milyen.
Kenneth nem tudta, mit feleljen. – Félénk, de határozott. Intelligens és
tehetséges. – Nem volt benne biztos, Frazier tud-e róla, hogy ő is fest, úgyhogy
erről inkább nem mondott többet. –Kitűnő segítség a műteremben, és remek
műkritikus. Azt hiszem, a megjegyzései sokat segítenek Sir Anthonynak.
– Nem is tudtam, hogy közreműködik a munkáiban – mondta Frazier, őszinte
meglepetéssel hangjában.
– Ahogy mondta, nagyon halk szavú. – Kenneth önkéntelenül elmosolyodott. –
És bájos, mint egy erdei tündér.
– Tessék, a szerelmes férfi. – Frazier elgondolkozott. – Ezek szerint, ha férjhez
megy, az nagy veszteség lesz Anthonynak. –A kandallópárkányon álló órára
pillantott. – Mennem kell. Kérem, tolmácsolja gratulációmat Rebeccának is. –
Azzal kiment a szobából.
Kenneth vállat vont, és folytatta a munkáját. Megkérte Rebeccát, hogy aznap
mentse fel az ülés alól. Ha végzett Sir Anthony számláinak rendezésével, felmegy
a műtermébe, és tovább fest. Ez most mindennél fontosabb. Minek is törődne
arisztokrata festők rosszindulatú megjegyzéseivel?
Ahogy Rebecca meglátta Kennethet a reggelinél, rögtön tudta, hogy jól halad a
festéssel. Szinte pezsgett az izgatottságtól. Rögtön megértette, milyen hangulatban
lehet, és örömmel beleegyezett, hogy hagyják ki a délutáni portré-ülést.
Kenneth távolléte úgysem akadályozta a munkában. A háttér árnyékainak
megfestésével töltötte a délutánt. Pompás falikárpitokat festett a háttérbe, hogy
ezzel is fokozza az egzotikus atmoszférát. A macskát még egy kicsit nagyobbra
csinálta, átalakítva bojtos fülű, karcsú ázsiai vadmacskává. Kuncogott, mikor
meglátta a végeredményt. Eltűnődött, vajon Kenneth mit fog szólni, ha meglátja a
kész festményt. Kissé zavarban lesz, ha meglátja, mit hozott ki belőle. De a kép
nagyon is jó volt, a legjobb, amit valaha is csinált.
Rebecca egyedül vacsorázott. Az apja a Királyi Akadémia valami
rendezvényén vett részt, Kenneth pedig nem ment le enni. Fontolgatta, hogy
felmegy a padlásra, és emlékezteti, hogy a házirend szerint mindenkinek meg kell
jelennie a vacsoránál. De végül mégsem tette. Ha épp az első sikereket élvezi a
képével, akkor jobb nem zavarni.
Miután megvacsorázott, visszatért a műterembe, és a zuhanó nőt ábrázoló
képen kezdett dolgozni. Habár a téma érzelmileg nagyon megviselte, mégis
hajtotta a vágy, hogy befejezze. Talán ha elkészül vele, sikerül kiűzni a lelkéből
valami sötét és nehéz terhet.
Kenneth műtermének egyik fala közös volt az övével, egyszer-kétszer hallott
valami halk motoszkálást odaátról, de az ajtó nyílását egyszer sem. Nyilván
megszállottan fest. Nem tudta eldönteni, aggódik-e érte, vagy csak borzasztóan
kíváncsi. Végül úgy döntött, visz neki valami ennivalót. Lehet, hogy
megfeledkezett az idő múlásáról, biztosan jólesne neki egy kis frissítő.
Lement a konyhába, és egy tálcát megrakott sülttel, sajttal és kenyérrel, egy
üveg bort és két poharat is tett mellé. Aztán megint felment a padlásra.
Egyik kezével a tálcát egyensúlyozva bekopogott Kenneth műtermének ajtaján.
Semmi válasz. Most már tényleg kezdett aggódni, és halkan lenyomta a kilincset.
De felesleges volt az aggodalom. Kenneth ott állt a festőállványnál, fél tucat
gyertya fényében, és teljesen elmerülten dolgozott. Mivel az ajtóhoz képest oldalt
állt, nem vette észre, amikor Rebecca belépett. A haja a homlokába hullott, és a
vékony ecset abszurdan aprónak látszott erős kezében.
 Rebecca elmosolyodott, amikor meglátta, hogy az arcát is összekente festékkel.
Vörös okker lehet. A csizmáját levette, talán, hogy ne keltsen zajt, ha járkál, és ne
ébressze fel a többi padlásszobában alvó cselédeket. A kabátját és a nyakkendőjét
is levette, kigombolt inge nyakánál csábítóan kivillant barna bőre. Rebecca
leplezetlen gyönyörűséggel szemlélte. Az izmos és atlétikus alkat ízig-vérig
katonává tette, de az igazi Kenneth sokkal bonyolultabb és összetettebb, mint egy
byroni hős. Rebecca hangosan megszólalt: – Gondoltam, biztos megéhezett
közben.
Kenneth egy katonához méltó éberséggel megpördült, aztán mentegetőzve
elmosolyodott. – Elnézést, megijesztett. – Kinézett az ablakon az odakinti
sötétségre. – Csak nem elmulasztottam a vacsorát?
– Enyhén szólva. Tizenegy óra van. – Rebecca lerakta a tálcát. – Ha nem
tévedek, jól halad a kép.
– Igaza volt. Csak új módszer kellett az olajfestékkel, és egy olyan téma, ami
tényleg érdekel. – Kenneth lerakta a palettát meg az ecsetet, és járkálni kezdett. –
Először lassan ment, de aztán rájöttem a csínjára-bínjára. Pontosan az történt,
amit mondott: mintha magával sodort volna egy tűzfolyó. Soha nem éreztem még
ilyet, a rajzolás legihletettebb pillanataiban sem. Imádom az olajfesték
gazdagságát, a hatásokat, amiket el lehet érni vele. A vászon rugalmasságát az
ecset alatt, a festék simaságát…
Rebecca tett egy lapát szenet a pislákoló tűzre. – Én már olyan régen festek,
hogy ezek a dolgok fel sem tűnnek. De most emlékeztetett rá, milyen érzéki dolog
is a festés.
Kenneth boldogan felnevetett. – Pontosan olyan, mint amiről álmodtam. Már el
sem tudom képzelni, tegnap még miért tartottam olyan lehetetlennek, hogy
megtanuljam.
Olyan volt, mint egy győztes katona a kemény csata után. A lelkesedése
Rebeccára is átragadt, ő is elnevette magát. Kíváncsi volt a képre, és a
festőállványhoz indult, hogy megnézze.
Amikor Kenneth észrevette, hogy oda akar menni, megpördült. – Az ég
szerelmére, nem nézheti meg!
– Ez a tanárok privilégiuma – mondta vidáman Rebecca. Aztán megállt
szemben a képpel, és megtorpant.
Egy aktkép volt, róla.
Rebecca bénultan meredt a vászonra. Kenneth nagyon jól használta a felhígított
festékeket; mágikus varázserdőt festett hosszú ecsetvonásokkal, a zöld különböző
árnyalataival. Az előtérben egy nőalak állt. Egyik keze egy fa törzsén pihent, míg
a másik hívogatóan egy almát tartott.
A nő karcsú, meztelen teste szeretetteljes részletekkel volt kidolgozva. Az
embernek szinte kedve lett volna megérinteni a hamvas, meleg bőrt, a fényes
fürtöket, melyek vörös lángként egész a földig omlottak. Néhány tincs
szemérmesen eltakarta a legkényesebb helyeket. Rebeccának Botticelli Vénusza
jutott eszébe, az ártatlan, most született istennő, ahogy kibukkan a tengerből.
De Kenneth képében nem volt semmi ártatlanság. A meztelen alakból sugárzott
az érzékiség. Az ajka telt volt és csábító, arannyal pettyezett barna szeme
titokzatos ígéretekkel volt telve, veszélyes gyönyöröket ígérve annak a férfinak,
aki el meri fogadni a tiltott gyümölcsöt.
Rebeccának végül sikerült eltépni a tekintetét a képről, és Kennethre nézni. Az
arca nagyon védtelen és sebezhető volt, mintha arra számítana, sikoltozni kezd,
vagy elájul, vagy nekiesik és felpofozza. De a félelmen kívül az izgatottság is ott
volt, mint minden festőén, amikor kritikát vár a művéről.
Rebecca nagyot nyelt, mielőtt meg bírt szólalni. – Ez… ez nagyon jó. Igazán
kitűnően kombinálta a különböző sűrűségű festékeket. Ha jól sejtem, ez Éva?
– Lilith – mondta Kenneth rekedten. – A legelső nő, akit az Isten alkotott, még
Éva előtt.
– Ó, persze. A múltkor azt mondta, Lilith biztosan vörös hajú volt… Én soha
nem démonnak láttam, hanem az első független nőnek, aki a férfi egyenrangú
társa, és nem a cselédje. Ádámnak ez persze nem tetszett. – Rebecca megint a
képre nézett, és próbált tárgyilagos hangon beszélni. – Nagyon jól beválik, mint
idealizált, mitikus figura, bár portréként nem állná meg a helyét. A maga Lilithje
sokkal szebb, mint én.
– Nem – vágta rá Kenneth azonnal. – Pontosan így néz ki. Gyönyörű, érzéki és
kívánatos.
A szemében ugyanaz a perzselő szenvedély égett, amely a képet is létrehozta.
Rebecca teljes bizonyossággal tudta, hogy akarja őt, nem futólag, hanem
kétségbeesett vággyal.
A vágyakozása benne is fellobbantotta a tüzet, amit úgy próbált elfojtani. A
fenébe is az illendőséggel! Kenneth szemében gyönyörű. Miért ne vetné bele
magát a folyóba, amely elsodorhatná az őrületbe?
Rebecca ledobta a vállkendőjét a szobában található egyetlen székre. A ruhája
elöl egy sor apró elefántcsont gombbal záródott. A saját merészségén
csodálkozva, kigombolta a legfelsőt, áthúzva a kis hurkot a gombon. – Biztos
szeretné látni, mennyire pontos, amit elképzelt.
Kenneth megdermedt, miközben Rebecca kigombolta a következő gombot. – A
képzeletem tökéletesen működik, Rebecca – mondta. – Nincs szükségem
modellre.
– Valóban? – Rebecca elmosolyodott, és kigombolt még egy elefántcsont
gombot. – Szerintem nem mindenhol találta el jól az arányokat. – Kigombolt még
egy gombot. Kenneth megbabonázva figyelte az ujjait.
Miután az utolsót is kigombolta, letolta válláról és a karjáról a ruhát, és hagyta,
hogy lágy susogással a földre csússzon. Soha nem szerette a túl bonyolult
ruhadarabokat, úgyhogy alatta nem viselt mást, csak egy áttetsző, sokat sejtető
anyagból készült inget és harisnyát.
Kilépett a gyűrötten a földre hullott ruhából, lerúgta a papucsát, és kihúzta a
hajtűt, amely a kontyát tartotta. – Egy jó festő, ha csak teheti, természet után
dolgozik – mondta.
Kenneth sápadtan azt felelte: – Ha nem veszi fel a ruháját, akkor nem
menekülök meg az apja lovaglóostorától, továbbá az oltártól.
Rebecca elnevette magát, és a hajába túrva szétrázta derékig érő fürtjeit. –
Ugyan, kit érdekel a házasság? Lilithnek és a kalózkapitánynak nem számít
semmi, csak a vágy.
– Ezek csak képzeletbeli alakok – mondta Kenneth, a homlokán gyöngyöző
izzadsággal. – Ez helytelen, Rebecca, maga nem is értheti…
– Igaza van, nem értem. – Leült a székre, és kibontotta a harisnyakötőjét,
amihez a combján fel kellett húzni az inget. Mindig úgy tartotta, formásak a lábai,
és Kenneth tekintetéből úgy ítélte, neki is ez a véleménye.
– Nem kell megvédelmeznie saját magamtól, kedves kalózom. Tudom, hogy
mit csinálok. – Lehúzta az egyik harisnyát, és gombócba gyűrve, könnyed
mozdulattal odadobta, domborodó nadrágját találva el. – Mondjon csak egy okot,
hogy miért ne tennénk meg, amire nyilvánvalóan vágyunk.
Kenneth ösztönösen elkapta a harisnyát, és a keze összeszorult a finom
anyagon, olyan erősen, hogy az izmok megfeszültek a karján. Rebecca látta a
szemében a küzdelmet az úriember és kalóz között. Igen, akarja, de az az átkozott
becsületessége útban áll.
Rebecca nem bírta tovább elviselni a feszültséget, felállt, és felé indult, a karját
hívogatóan kitárva. – Annyira akarlak.
Megsimogatta az arcát, és Kenneth önuralma darabokra tört, mint márvány a
kalapács alatt. A kezét a lány kezére tette, és az arcához szorította. Rebecca érezte
az ujjainak erejét, a férfias borostákat a tenyere alatt. – Az ég kegyelmezzen
nekem, Lilith, te győztél…
A két kezét a mellkasára vonta. Érezte a szívdobogását, miközben lágyan
megcsókolta. Rebecca nagy megkönnyebbüléssel érezte, hogy most már nincs
visszaút. Elragadta a folyó mindent elsöprő áramlata, és nem tudnak ellenállni az
erejének.
A csók egy kalóz csókja volt, mesteri és emésztően tüzes. A karjaiba dőlt,
átkarolva a derekát. A férfi keze a csípőjére siklott, szinte égette a vékony
anyagon át. Forró vágy mozdult a lénye legmélyén, mint a láva.
Amikor véget ért a csók, tiltakozva fel akart kiáltani, de az ajka a fülét
simogatta, amitől a tiltakozás elragadtatott sóhajjá enyhült. Hátrahajtotta a fejét,
és elernyedt. Ha elengedi, elesett volna.
– Lilith… – mormolta Kenneth. – Tűzhaj és tűzlélek. – Végigcsókolta az
állától az érzékeny nyakát, a száját nekiszorítva a lüktető ereknek.
Rebecca mohón az inge alá csúsztatta a kezét, éhesen a meztelen bőre
érintésére. Türelmetlen kis hangot adott, amikor nem tudta jobban széthúzni az
ingét. Lejjebb csúsztatta a kezét a bordáin, és kihúzta a nadrág derekából az ing
szélét. Kenneth ajka közben a mellére simult, a vékony anyagon át a
mellbimbójára tapadt a szája. Rebecca megdermedt, szinte megbénította az egész
testén áthullámzó gyönyör.
A bénultságot felváltotta a lázas szenvedély, amely valami kiutat keresett
magának. Mindkét kezével megragadta az ingét, amely nem engedett, és
kettétépte. Éles reccsenéssel hasadt ketté. Lehúzta a férfi karjáról és a csuklóján át
a tönkretett inget, és elégedetten azt mondta: – Erre vágytam, mióta megláttalak.
Pompás volt a felsőteste. Megborzongott, ahogy végigsimított a kemény
izmokon, érezte a keze alatt a csontozatát, a sötét szőrszálakat, elvékonyodó
derekát. Tökéletes modell lett volna egy görög szobrásznak, aki egy olümposzi
istent akar megfaragni.
Odaszorította az ajkát a kulcscsontja alatti kis bemélyedésbe. A nyelve sós ízt
érzett, ahogy lejjebb csúsztatta bársonyos mellbimbójáig. Megcsókolta, ahogy a
férfi az övét, a nyelvével és a fogával izgatva.
Kenneth beletemette kezét a selymes hajzuhatagba, tehetetlen mozdulatokkal
simogatva. – Te jóságos ég, megőrjítesz, Rebecca – suttogta.
Rebecca boldogan felnevetett, és felegyenesedett, Kenneth vállára hajtva a
fejét. Csábítóan férfias volt az illata. Kenneth belemarkolt a lány ingébe, és
áthúzta a fején. Rebecca felemelte a karját, hogy lehúzhassa róla a csipkével
szegélyezett muszlininget, amely a földre hullott. Rebecca egy pillanatra
szégyellte a meztelenségét, legszívesebben eltakarta volna a tökéletlenségeit.
De Kenneth szürke szeme úgy csillogott, mint a téli csillagok az égen. – Még
szebb vagy, mint amilyennek képzeltelek – mondta halkan, és végigsimított a
mellén. Lassan lejjebb csúszott a keze, kitapintva minden hajlatot és ívet, finom,
érzéki simogatással. Rebecca minden ízén forró lüktetés áradt keresztül. Elolvadt,
mintha agyag lenne, úgy érezte, bármilyen formát fel tudna venni, ami a férfinak
tetszik.
Kenneth felkapta a karjába. Kicsit tétovázott, amikor Rebecca meglepetten
felkiáltott. – Milyen könnyű vagy – mondta –, és milyen törékeny.
– Azért nem vagyok cukorból. – Mielőtt még megadná magát a lelkiismeret-
furdalásnak, gyorsan magához húzta a fejét, és megcsókolta, közben lázas
kezekkel simogatva, ahol csak érte. Élesen érzékelte, ahogy meztelen bőre
hozzáért, ahogy erős karjai összezárulnak körülötte, ahogy a csók egyre
szenvedélyesebb lett, a vágy egyre forróbb és forróbb.
Pár lépés volt csak a keskeny ágy a sarokban. Kenneth lefektette a lányt a
takaróra, és a kopottas, szalmával kitömött matracra. A durva pokróc érintését is
felfokozottan érzékelte a bőrén, ahogy minden más benyomást. – Látni akarlak –
mondta feszült hangon.
Kenneth kapkodva és sietősen lerángatta a nadrágját és lehámozta magáról az
alsónadrágját, és ott állt előtte teljes meztelenségében. Rebeccának megint görög
istenek jutottak az eszébe. Kenneth leült az ágy szélére, és fölé hajolt. Az arcát
meglágyította a gyertyafény, a forradás szinte teljesen eltűnt. Rebecca felemelte a
kezét, és lágyan végigsimított a vállán és a karján. A szeme könnybe lábadt.
Kenneth észrevette, és halkan megkérdezte. – Meggondoltad magad?
Rebecca fátyolos szemmel megrázta a fejét. – Nem, dehogy. Csak olyan
gyönyörű vagy. Olyan nagyon gyönyörű…
Kenneth sok mindennek gondolta már magát, de gyönyörűnek soha. Szinte
bűnnek látszott, hogy ráerőltesse magát Rebecca apró törékenységére. – És én
még azt hittem, kifogástalan az esztétikai ítélőképességed – mormolta. –
Szerintem te vagy gyönyörű.
Rebecca perzselően elmosolyodott, Lilithhez illő mosollyal. Kenneth elnézte,
és arra gondolt, bármilyen büszke is a festményére, soha nem tudja megközelíteni
az elbűvölő valóságot. –Szerelemre termettél – suttogta. – Lakoma a szemnek és a
kéznek és a szájnak.
Belemarkolt a hajába, és az arcához simította a gazdag fürtöket. – Ezernyi
árnyalatból összeszőtt vörös és arany és bronz haj. – A lány vállára fektette a
fényes hajfürtöket, élvezve a kontrasztot fehér bőrével. – Hófehér, hibátlan bőr,
finom kék erekkel, amilyen csak a vörös hajúaknak van. – A tenyerével
végigsimított a karján. – Gyönyörű mellek, nem túl kicsik, nem túl nagyok. –Fölé
hajolt és megcsókolta bal mellbimbóját. Rebecca lehunyta a szemét, és zihálva
lélegzett, süllyedt és emelkedett a keble.
Kenneth a nyelvét lassan lejjebb csúsztatva a köldökéhez ért. A keze a térdére
csúszott és combja selymes belső felét simogatta. Rebecca egész teste remegett
válaszul, a keze ökölbe szorult, a csípője vonaglott.
A lába között a pihék kicsit sötétebb vörösesbarnák voltak. Kenneth tenyere
megpihent a dombocskán, és csodálkozva érezte a lüktetést, amely neki szól.
Végignyúlt mellette, egyik karjával átkarolva, míg a másik keze a selymes
nedvességet simogatta. Rebecca teste szótlanul vonaglott, ahogy az ujjai egyre
mélyebbre hatoltak. A keze tapogatózva végigsimított a testén, míg elért az
ágyékáig. Kenneth teste görcsösen megfeszült. Még ne, istenem, még ne…
Vakon, kapkodva elhúzódott és a lány fölé hajolt. A karja meg remegett, ahogy
testének súlyát tartotta. Fölé hajolt, aztán belesimult az áldott forróságba. Egy
pillanatra mintha ellenállásba ütközött volna, és Rebecca teste megfeszült.
Megszidta magát, amiért elfeledkezett róla, milyen apró. Egész teste remegett az
erőfeszítéstől, hogy visszafogja magát. Megcsókolta, elsimítva minden
feszültséget.
Rebecca megnyugodott és a csókja egyre mohóbb lett, mintha magába akarná
szívni az esszenciáját. Kétségbeesetten zihált Kenneth karjaiban, a kezével hátát
simogatva. A csúcsponton vadul felkiáltott, a keze a hátába markolt, és belévájta a
körmeit. Kennethben is robbanásig fokozódott a vágy, és elöntötte és magával
sodorta a tűzfolyó, elsöprőbb, mint amit valaha is érzett.
Ahogy a lángok lassan csillapodtak, áhítattal és kétségbeeséssel arra gondolt,
hogy egyszer s mindenkorra visszavonhatatlanul megperzselődött a lelke.

21. fejezet

Az ágy nagyon keskeny volt, de ahhoz azért elég volt a hely, hogy Rebecca
mellett végignyúlva, a karjában tarthassa a lányt. Rebecca minden tagja remegett,
úgy érezte, mintha darabokra törték volna, aztán újból összerakták volna egy új
lénnyé. Az arcát Kenneth vállába fúrta, úgy érezte, soha nem tudná megelégelni a
közelségét. Vagy azt a gyönyörűséget, amely áttörte régóta őrzött tartózkodását és
elzárkózását, és meghódította a szívét.
Odakint esett az eső. Volt valami csodálatosan bizalmas abban, hogy melegben
és biztonságban fekhettek egymás karjaiban, alig egy-két méterre a kopogó
esőcseppektől. Rebecca kicsit elszunyókált, arra ébredt, hogy Kenneth
felkönyökölt mellette, és megcsókolja a halántékát.
Rebecca kinyitotta a szemét, és az arcába nézett. A szigorú vonások sokkal
vonzóbbak voltak, mint amilyen Apolló tökéletes szépsége valaha is lehet.
Amikor Kenneth látta, hogy ébren van, gyengéden félresimította a haját izzadt
homlokáról. – El kéne égetnem a képet, amit festettem. Sem az olaj, sem a vászon
nem adhatja vissza a valódi szépségedet.
– Ne merészeld – mondta Rebecca lustán elmosolyodva. –Nagyon remek
festmény. Csak lehetőleg ne mutasd meg senkinek, főleg az apámnak ne. – Ezt
nem kellett volna mondania, mert Kenneth szemét egy árnyék sötétítette el.
Rebecca szerette volna megint felderíteni. – Van egy üveg bor és két pohár a
tálcán, amit hoztam.
– Remek ötlet. – Kenneth felkelt, aztán megtorpant, és rámeredt az ágyra.
Rebecca követte a tekintetét, és meglátta a vérfoltokat.
Kenneth felkapta a fejét, és szinte döbbent rémülettel meredt rá. – Te jóságos
ég, szűz voltál! Azért ment olyan nehezen az elején.
Rebecca elfordította tekintetét. – Igen, és akkor?
Kenneth az álla alá nyúlt, és maga felé fordította az arcát. A hangjában alig
visszafojtott érzelmekkel azt mondta. – És mi van a szökéssel meg a költőddel? A
nagy botránnyal?
Rebecca elrántotta a fejét. – Társadalmilag is tönkre lehet tenni valakit,
anélkül, hogy fizikailag megtörténne. Frederick hajlandó lett volna várni, amíg
összeházasodunk. Mire odaértünk Leedsbe, már tudtam, hogy szörnyű tévedés
volt elmenni vele. Nem volt belém szerelmes, legfeljebb saját magába, és abba,
hogy milyen jól áll neki a hősszerelmes szerep. És persze a vagyonom se jött
volna rosszul – Rebecca reszketegen elnevette magát. – A legrosszabb az volt,
mikor rájöttem, hogy milyen unalmas. Rájöttem, hogy képtelen lennék vele
eltölteni az életemet, úgyhogy szépen felszálltam a visszafelé, Londonba induló
postakocsira. De hát több napig távol voltam, úgyhogy a hírnevemnek ez is elég
volt.
Kenneth nagyot sóhajtott. – A szüleid tudták, hogy nem feküdtél le vele?
– Az teljesen mindegy volt, a világ szemében úgyis kompromittálva voltam.
– A hétszentségit! – Kenneth a lány vállára hajtotta fejét. –Azt mondtad, tudod,
hogy mit csinálsz, de nem tudhattad.
Pár pillanatig csönd volt. Aztán Kenneth felemelte a fejét, olyan komor arccal,
mintha legalábbis most tudta volna meg, hogy kivégzőosztag elé állítják. – Ha
nem lennék biztos benne, hogy nagy hiba lenne, ha összeházasodnánk, most azt
mondanám, hogy az eljegyzésünk mostantól valódinak számít.
Rebecca felült. – Mivel enyhén szólva dekadens művészek között nőttem fel,
nem tudok különösebb jelentőséget tulajdonítani a szüzességnek. Mit számít ez?
Kenneth kifejezően felvonta a szemöldökét, aztán felállt, és odament a kis
mosdóállvány mellett lógó törülközőért. – Hidd el nekem, Rebecca, számít.
Megmosakodott, Rebeccát betakargatta, aztán gyorsan felöltözött, és
mindkettőjüknek töltött a borból. Leült az ágyra és a falnak dőlt, az arcán
mélységes aggodalommal. – Megérdemelném, hogy lelőjenek. Tudtam, hogy
helytelen, amit teszek, de mégis megtettem.
Rebecca bizonytalanul rámosolyogott. – Mivel gyakorlatilag én támadtalak le,
elég nagy erőfeszítést kívánt volna, hogy ellenállj.
Kenneth a poharába bámult. – Az én koromban azért már tudnom kéne
uralkodni magamon, még ha egy elbűvölő nő ront rám, akkor is.
– Nagyon örülök, hogy nem tudtál uralkodni magadon, és roppantul elégedett
vagyok a teljesítményemmel. Imádom Lilithnek képzelni magam.
Kenneth halványan elmosolyodott, de a fejét csóválta. – Az rendben van, hogy
nem vagy naiv iskolás lány. De mi lesz, ha teherbe estél, erre nem gondoltál?
– Ez nem valószínű egyetlen alkalom után. És különben se bánnám, ha lenne
egy gyerekem. – Rebecca még szorosabban maga köré tekerte a takarót. – Ha az
apám nem bírja elviselni a botrányt, külön költözhetek, mondjuk, valami vidéki
városba. Esetleg azt mondhatnám, hogy özvegy vagyok. Végül is megengedhetem
magamnak, anyagilag független vagyok.
Kenneth keze úgy összeszorult a borospoháron, hogy Rebecca attól félt,
elpattan. – Komolyan azt hiszed, hogy engedném? Az én gyerekem is lenne. Van,
amikor a körülmények rákényszerítenek egy anyát, hogy egyedül nevelje fel a
gyermekét. De az egészen más dolog, ha a saját önző érdekeidből szándékosan
megfosztod a gyereket az apjától. Ha tényleg gyereked lesz, akkor kénytelen
leszel hozzám jönni feleségül. És akkor Isten óvjon mindkettőnket – tette hozzá
egy sóhajjal.
Rebecca az ajkába harapott, és az ujjaival a haját kezdte fésülgetni. Tényleg
szörnyen önző volt, csak a saját kívánságaira gondolt, és nem a gyermek
érdekeire. És Kenneth érzéseivel is aljas módon játszott. Ismerte az érzékenységét
és a tisztességét, ami a kalózkülső mögött rejlik, tudhatta volna, hogy nem lesz
képes könnyedén felfogni, ha szeretkezik vele.
Lehet, hogy a lelke mélyén titokban azt remélte, így sikerül rávenni a
házasságra? Nem, még mindig komoly kétségei voltak afelől, hogy akar-e
egyáltalán férjhez menni. De megőrjítette a vágy, és meggondolatlanná és
merésszé tette. Elfeledkezett róla, hogy a következmények talán még súlyosabban
nehezedhetnek Kennethre, mint rá. Most a kötelességtudata miatt lehet, hogy úgy
fogja érezni, mindenképpen el kell vennie egy olyan nőt, akit nem akar. Egy
ellenségével se lett volna szabad így bánnia, mint ahogy ezzel az emberrel bánt,
akinél jobbat nem ismert.
Persze, az nem segít, ha átadja magát a bűntudatnak. Hátrarázta a haját, és
kiszámított higgadtsággal azt mondta: – Valószínűleg nem estem teherbe, és
teljesen fölöslegesen aggódunk. –Érezte, hogy a gyomra összeszorult. Tudta, hogy
nem lenne szabad megkérdeznie, de nem tudta megállni: – De ha mégis, miért
lenne olyan szörnyű, ha elvennél? Tudom, hogy nem szeretsz úgy, ahogy a
feleségedet szeretni akarod, de egy kicsit csak kedvelsz. Vagy van valaki más?
Mert ha nem, szerintem egész jól kijönnénk egymással. Esküszöm, hogy nem
lennék a terhedre.
Kenneth elmotyogott egy káromkodást, átkarolta Rebecca vállát, és magához
húzta. – Nem arról van szó, hogy nem szeretlek, vagy hogy valaki más van az
életemben – mondta halkan. A házassággal az a baj, hogy…
Elhallgatott. Hosszú szünet után óvatosan azt mondta: – Van egy
kötelezettségem, aminek eleget kell tennem. Ha végeztem vele, akkor viszont elég
jó esély van rá, hogy már nem fogsz akarni. – Száraz hangon hozzátette: –
Legfeljebb a fejemet egy tányéron.
Rebecca előtt egy pillanatra felvillant a kép: a levágott fej egy ezüsttányéron. A
festői képzelőerő nem mindig áldás. –Nem értem.
Kenneth a lány feje tetején nyugtatta az állát. – Remélem is. És nincs nagy
kedvem elmagyarázni.
Rebecca hallotta a szívdobogását. Eltűnődött, mi lehet ez a titokzatos
kötelezettség. Valószínűleg a szörnyű pénzügyi problémáival függ össze. – Bármi
történik is, nem a te hibád. Én kezdeményeztem – mondta halkan. – És lehet, hogy
nem volt szép, de egyáltalán nem bántam meg.
– Én sem – mondta Kenneth, és szomorúan felsóhajtott. –Én sem.

Rebecca úgy találta, nem különösebben nehéz bűnösen viselkedni egy olyan
férfival, akivel egy fedél alatt lakik – főleg, ha egy őrült művész házáról van szó,
ahol elég rendszertelenül zajlik az élet. Senki nem vett észre semmit.
Persze ő és Kenneth attól még tudták, és másnap reggel elviselhetetlen
feszültség lüktetett közöttük. Rebecca aközött vívódott, hogy bocsánatot kérjen,
vagy hogy megint letépje a ruháit.
Nehéz volt megmondani, Kenneth mit gondol, de az biztos, hogy nem volt túl
nyugodt a társaságában. Rebecca tisztában volt vele, hogy nagy kínszenvedés
lenne most kettesben maradni a portréfestés miatt, úgyhogy könnyedén azt
mondta: az elkövetkező pár napban a háttér és a kalóz ruháinak megfestésével lesz
elfoglalva, úgyhogy nem lesz szüksége modellre. Kenneth ezt látható
megkönnyebbüléssel vette tudomásul.
Rebecca ezután úgy döntött, jobb utólag megtudni dolgokat, mint soha, és
meghívta Laviniát a műtermébe egy teára és egy kis női beszélgetésre. Nyíltan
megkérdezte, hogy lehet kiküszöbölni a nem kívánt terhességet.
Lavinia természetesnek találta, hogy egy házasság előtt álló lány ilyet kérdez,
és tárgyilagosan ismertetett több módszert. Még azt is megígérte, küld a speciális
kis szivacsokból, amiket ecettel kell átitatni.
Rebecca azt nem árulta el, hogy még mindig nincs eldöntve, lesz-e valami
ebből a házasságból. Ez csak rá és Kennethre tartozik. De az, hogy megtudta,
hogyan szabadulhat meg a teherbeesés félelmétől, csodálatosan szabad érzést
keltett benne. Egy második alkalom valószínűleg már nem sokat ront Kenneth
lelkiismeret-furdalásán, úgyhogy ha adódik rá alkalom, megint megpróbálja
elcsábítani.
A fenébe is, mennyire igaza volt. Nem tudta, mi a különbség aközött, ha szűz
és ha megkóstolta Éva almáját. Eddig csak úgy vágyott Kenneth után, hogy
pontosan nem tudta, mit is akar. Most a teste emlékezett az érintésére, a
ránehezedő súlyára, az illatára, lélegzetelállító pontossággal. Most már értette,
hogy a szenvedély milyen mámorossá tudja tenni a testét és lelkét, és milyen az,
amikor nem létezik más, csak a szerelmese, és a vágy hogy tudja betölteni az
ürességet a bensejében, és hogy tüzel a vére egy férfi érintésétől
Igen, most már tudta, mit akar, és olyan intenzitással vágyott rá, ami
megijesztette. De a legijesztőbb az a felismerés volt, hogy nem elvont kielégülést
akar, hanem Kennethet. Csak Kennethet.

Három nappal azután, hogy megjelent az újságokban az értesítés az

eljegyzésről, Rebecca nem tudott tovább haladni a portréval modell nélkül.
Másnap reggel meg kell kérnie Kennethet, hogy megint üljön modellt – és csak
reménykedhet, hogy meg tudja állni, hogy ne vesse rá magát. Már az is épp elég
volt, hogy a képén kellett dolgoznia. A meleg, kézzel fogható fizikai közelsége
olyan kísértést jelentett, hogy alig tudott uralkodni magán.
Épp a festményt bámulta, és kissé buja gondolatok jártak a fejében, amikor
bekopogtak az ajtón. Minton volt az, a komornyik, egy tálcán egy névkártyával.
Rebecca összevont szemöldökkel nézett rá. – Miért hozta fel? Tudja, hogy
váratlan látogatóknak soha nem vagyok itthon.
A komornyik nyomatékosan megköszörülte a torkát. – Gondoltam, talán ebben
az esetben kivételt tesz a kisasszony.
Rebecca elvette a névkártyát és felvonta a szemöldökét. Elizabeth Wilding állt
a kártyán. – Egy fiatal hölgy a látogató, Minton?
– Igen, kisasszony. Egy katonás külsejű úriember kíséretében.
Csak Kenneth húga lehet: udvariassági látogatás a bátyja jövendőbelijénél.
Rebecca nem is tudta, hogy a lány Londonban van. És Kenneth pont ilyenkor
nincs itthon, hogy a csuda vinné el! Most egyedül kell eljátszani a komédiát, és
megjátszani a boldog menyasszonyt. – Kérem, mondja meg Miss Wildingnek,
hogy pár perc múlva ott leszek.
Gyorsan átszaladt a szobájába, hogy rendbe szedje rakoncátlankodó fürtjeit, és
magára terített egy pompás indiai kasmírkendőt, hogy kicsit feldíszítse egyszerű
otthoni ruháját. Aztán még szólt Mintonnak, hogy ha Kenneth megérkezne,
azonnal szóljon neki, hogy vendégek vannak.
Óvatosan belépett a szalonba. A látogatók a fal mellett álldogáltak, és épp Sir
Anthony egyik festményében gyönyörködtek. A fiatalember szőke hajú volt és
jóképű, a szemében korához képest tapasztaltság csillogott. Szálfaegyenes,
katonás tartása és sérült bal karja valószínűvé tették, hogy a hadseregben szolgált.
A mellette álló fiatal lány karcsú volt és csinos, finom arccal és Kenneth
világító szürke szemeivel. Egy botra támaszkodva tett pár lépést Rebecca felé. –
Miss Seaton? – kérdezte tétován. – Én Beth Wilding vagyok, Kenneth húga.
Rebecca a félénkségében azonnal felismerte a rokonlelket. Gyorsan elésietett. –
Nagyon örülök, hogy megismerkedhetünk, Miss Wilding – mondta, és
mosolyogva megszorította a lány kezét. – Azt hittem, Bedfordshire-ben van,
Kenneth nem említette, hogy Londonba látogat.
– Kérem, szólítson Bethnek, ha már sógornők leszünk. Amikor megláttam az
eljegyzés hírét az újságban, úgy döntöttem, feljövök Londonba gratulálni. – Beth
vetett egy pillantást a kísérőjére. – És egyébként is szerettünk volna beszélni a
bátyámmal… egy másik ügyben. Az úr a barátom, Jack Davidson hadnagy. Ő is
Kenneth ezredében szolgált.
Davidson meghajolt. – Nagyon örvendek, Miss Seaton. Engedje meg, hogy én
is gratuláljak az eljegyzéshez.
Rebeccának tetszett a fiatalember, habár nagyon feszültnek és idegesnek
látszott. Abból, ahogy Beth és ő egymásra néztek, elég egyértelmű volt, hogy nem
csak barátságról van szó. – Szólítsanak Rebeccának.
A férfi sérült karjára pillantott, és tárgyilagosan megkérdezte: – Waterloo?
Davidson bólintott. – Kenneth… Lord Kimball mentette meg az életemet. Ha ő
nem tesz szorítókötést a karomra, elvéreztem volna. – Az emléktől még feszültebb
lett az arca.
Rebecca szerette volna kicsit megnyugtatni a látogatóit. Hellyel kínálta őket és
csöngetett frissítőkért. Miután leültek, Bethhez fordult. – Néhány nappal ezelőtt
találkoztam a mostohaanyáddal.
– És túlélted? – kérdezte Beth gondolkodás nélkül, aztán a szája elé kapta a
kezét. – Jaj, istenem. Ezt nem kellett volna mondanom. Nem akartam illetlenül
viselkedni.
Rebecca nevetett, már tudta, hogy nagyon jól ki fog jönni vele. – Hermione
egyszerűen elviselhetetlen. Nagyon erős lehetsz, ha kibírtad a társaságát.
– Szerencsére többnyire tudomást sem vett rólam. Szép csendesen éldegéltem
Suttertonban a csodálatos nevelőnőmmel, és nagyon jól megvoltam.
Megérkezett egy tálcán a tea, sütemények kíséretében. Rebeccának feltűnt,
Beth milyen ügyesen elrendezi a csészét és a tányért, hogy Davidson egy kézzel is
boldoguljon vele. Úgy összeillettek, mint a fogaskerekek. Nem úgy, mint ő és
Kenneth, akik úgy kerülgetik egymást, mint két idegen macska.
Pár percnyi csevegés után Beth megkérdezte: – Meg tudod mondani, hol
találjuk meg Kennethet?
– Nemsokára itthon lesz, el kellett mennie valahová.
– Itt lakik? – kérdezte meglepetten Beth.
– Igen, az apám titkára – Rebecca kíváncsian nézett a vendégekre. – Nem
tudtátok?
– Soha nem említette, hogy hol lakik. A leveleit mindig egy postahivatalba
küldtük.
Rebecca egyre kíváncsibb lett. Eltűnődött, a titkolózásnak van-e valami köze
Kenneth rejtélyes „kötelezettségéhez”. Furcsamód úgy érezte, mintha meg kellene
védelmeznie, és gyorsan azt mondta: – Valószínűleg attól félt, hogy Lord
Kimballnak címeznéd a leveleit. Se az apám, se én nem tudtunk róla, hogy gróf,
míg össze nem találkozott itt nálunk a barátaival, Lord és Lady Kenyonnal, és ki
nem derült a szörnyű igazság.
A vendégek nevettek, Jack pedig megkérdezte: – Nem tudja véletlenül, Kenyon
még Londonban van? Szeretném meglátogatni. Ő is az ezredünkben szolgált. –
Elmosolyodott, már kissé fesztelenebbül. – Mi, szerény hadnagyocskák nagyon
csodáltuk őt is és Lord Kimballt is.
– Rám is ilyen hatást tettek – jegyezte meg Rebecca.
 A beszélgetés könnyedén csapongott, de közben Rebecca végig fülelt, nem
hallja-e, hogy Kenneth megérkezett. Lesz majd egy-két kérdése a titokzatos
kalózkapitányhoz.

22. fejezet

Mielőtt visszaindult volna a Seaton-házba, Kenneth szokás szerint beugrott a

leveleiért. Egy éles hangú üzenet várta Lord Bowdentől, aki közölte, hogy épp
készül vidéki nyaralójába utazni, de amint visszatért, találkozniuk kell, hogy
tájékoztassa a nyomozás haladásáról.
Kenneth összeráncolt homlokkal zsebre vágta a levelet. Továbbra is próbált
diszkréten tudakozódni mindenkitől, aki csak tudhatott valamit Lady Seaton
haláláról. Volt már egy csomó jegyzete, de továbbra sem talált semmi olyat, ami
újabb fényt vethetett volna a történtekre. Talán majd a Tóvidéken talál valamit, ha
odautaznak. Ha nem, akkor nincs több nyom, amin elindulhat, és kénytelen lesz
véget vetni az ügynek. Bowden dühöngeni fog, de Kenneth némi lelkiismeret-
furdalással tudta, hogy ő a maga részéről nagyon meg fog könnyebbülni.
Lassan sétált a délutáni szemerkélő esőben, és magában már vagy ezredszer
gondolt végig mindent, amit megtudott. Igazán nyugodtan elmondhatta, hogy
minden tőle telhetőt elkövetett. Az a tény, hogy nem jutott semmi eredményre,
majdnem biztosan azt jelentette, hogy nincs is mit megtalálni.
Ha pedig így áll a dolog, akkor Bowden hamarosan felmentheti a
kötelezettsége alól, ami azt is jelentheti, hogy Rebeccának nem kell feltétlenül
megtudnia, hogy azért tolakodott be a házukba, hogy az apja után kémkedjen. Az
még nyitott kérdés, hogy ezek után Bowden be fogja-e tartani, amit ígért; lehet,
hogy úgy fogja érezni, nem dolgozott meg a pénzéért.
Márpedig, ha Bowden nem ruházza át rá a jelzálogot, akkor bizony nagy
bajban lesz. Habár aláírtak egy szerződést, azt nem tudta elképzelni, hogy bíróság
elé citálja Bowdent, ha nem tartja be a szavát; így az egész világ megtudná, mi
történt, beleértve Sir Anthonyt és Rebeccát is. Kenneth bármennyire elkövetett
minden tőle telhetőt, egyre inkább visszataszítónak találta a feladatot. Valahogy
ettől még inkább nehezére esett volna, hogy fizetséget követeljen érte.
Ha Bowden nem is tartja be az egyezségüket, abba talán belemenne, hogy
kössenek kompromisszumot, és tegye lehetővé, hogy részletekben visszafizesse az
adósságát. És ha egyszer túl lesz ezen az egészen, és valahogy lezárul az ügy,
akkor gondolkodhat arról, hogyan alakulhat a jövője Rebeccával.
De most leginkább ez járt a fejében, amikor a padlásszobában szeretkeztek, és
kétségbeesetten vágyott a folytatásra.
Hazaérkezve épp az esőcseppeket rázogatta le a kabarjáról, amikor belépett a
komornyik. – Miss Seaton kérte, hogy ha megérkezett, csatlakozzon hozzá a
szalonban.
Kenneth úgy gondolta, biztos Kenyonék jöttek el látogatóba. Igencsak
meghökkent, amikor meglátta a húgát és Jack Davidsont.
Rebecca a szemében gúnyos csillogással fordult hozzá. –Nézd csak, drágám,
kik jöttek látogatóba, hogy gratuláljanak az eljegyezésünkhöz!
 Beth felállt, és odalépett hozzá. – Szervusz, Kenneth – mondta, aggodalmas
tekintettel. – Talán zavarunk?
– Ugyan, dehogy – ölelte át Kenneth a húgát. – Csak kicsit meglepődtem, hogy
vállalkoztatok ilyen hosszú útra. Hogy a csudában találtál meg?
Beth kibontakozott az öleléséből. – Olivia olvasta az eljegyzési értesítőt az
újságban, és mondta, hogy illene meglátogatni a menyasszonyodat. Ő
Suttertonban maradt, mert épp meg van fázva, de Jack elkísért, és nem volt nehéz
megtalálni, hol lakik Sir Anthony Seaton. – Kicsit hűvösebben hozzátette: – Az
már csak szerencsés véletlen, hogy téged is itt találunk.
Bethnek minden oka megvolt, hogy zokon vegye a titkolózást. Kenneth nagyon
örült, hogy mégsem haragudott meg. A karjával átfogva húga vállát, odament
Jackhez, és megszorította a kezét. – Sokkal jobban nézel ki, mint amikor utoljára
találkoztunk – mondta.
– A vidéki levegő és Beth csodákat tettek.
Kenneth látta, hogy Jack olyan ideges, mintha tűkön ülne, és szokatlanul
hivatalos volt a viselkedése. Talán olyan komoly problémák vannak a birtokkal,
hogy úgy gondolta, személyesen kell megbeszélniük, és ezért jött Londonba?
Rebecca is megerősíteni látszott a gyanúját. – Jack szeretne négyszemközt
beszélni veled – mondta. – A kis szalon most üres, oda átmehettek.
Kenneth kezdett komolyan aggódni. Átkísérte Jacket a kisebbik szalonba.
Ahogy becsukta az ajtót maguk után, azonnal nekiszegezte a kérdést: – Újabb
bajok vannak Suttertonnal?
– Nem, dehogy. – Jack járkálni kezdett a szobában. – Legalábbis a birtokkal
nem. Ezen a téren minden a legnagyobb rendben van.
– Akkor miért vagy olyan ideges, mintha ki akarnál bújni a bőrödből?
Jack megdörzsölgette nyomorék bal karját, mintha fájdalmai lennének. – Én…
én azért jöttem, hogy megkérjem tőled Beth kezét.
– Ha eljön az ideje, boldogan adom rátok áldásomat – felelte meglepetten
Kenneth. – De amikor a leveledben írtál a szándékaidról, azt mondtad, még korai
lenne, és ezzel én is egyetértek. Nem olyan rég ismeritek egymást, és Sutterton
jövője még mindig bizonytalan.
– Attól tartok, nem várhatunk. – Jack nagyot nyelt. – Vagy talán pontosabb
lenne azt mondani, nem vártunk...
Akkora csönd lett, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna. Aztán
Kenneth vészjósló hangon megkérdezte: – Azt akarod mondani, hogy Beth
gyereket vár?
Jack elgyötörtnek látszott, de elszántnak. – Attól félünk, igen. – Határozottan
Kenneth szemébe nézett. – Nagyon sajnálom. Ha akarsz, kihívhatsz párbajra,
minden okod megvan rá. Csak… csak egyszer történt meg, és nem szándékosan,
de ez még nem mentség. – Megrándult a szája. – Megmentetted az életemet, én
pedig azzal viszonzom, hogy elcsábítom a húgodat. Nem mondhatok mást, csak
azt, hogy szívem mélyéből szeretem Bethet, és esküszöm, hogy mindig szeretni és
védelmezni fogom, még ha Suttertont el is kell adni, és máshol kell valami állást
találnom.
Az első dühét hamar felváltotta Kennethben a helyzet iróniájának felismerése.
Nemigen lenne sok jogalapja, hogy erkölcsöt prédikáljon, amikor könnyen lehet,
hogy neki is gyorsan az oltár elé kell vezetnie Rebeccát. Ő aztán igazán meg tudta
érteni, hogy a háború poklában töltött évek után hogy vágyhat egy férfi egy nő
karjának melegségére, és hogy a vágy milyen könnyen legyőzi a józan észt.
 Vett egy jó nagy levegőt, és azt mondta: – Jobban örültem volna, ha másképp
történik, de végül is nem történt semmi tragédia. Ha jól sejtem, kölcsönös volt a
vonzalom. Beth mindig is önálló lány volt.
Jack mosolya azt sejtette, hogy Kenneth eltalálta. Beth és Rebecca
mindenképpen sok mindenben hasonlított egymásra, habár Kenneth azért azt
kétlette, hogy a húga olyan csodásan merész és szégyentelen lenne, mint Rebecca.
Egy pillanatra felvillant előtte a kép, ahogy Lilith szétrázza ragyogó vörös haját
meztelen vállaira. – Akkor menjünk vissza, és közöljük a hírt mindenkivel?
Jack arcán óriási megkönnyebbülés látszott. – Nagyon megértően fogadtad,
igazán jobban, mint ahogy megérdemlem.
– Mind a ketten kivettük már a részünket a nyomorúságokból. A szerelem
elhamarkodottsága igazán kis baj ehhez képest. –Miközben az ajtó felé indultak,
megkérdezte: – Mit csináltál volna, ha nem egyezem bele?
– Akkor is elvettem volna, Beth már nagykorú, nincs szüksége az
engedélyedre. – Jack kinyitotta az ajtót Kenneth előtt. – De egyikünk sem szerette
volna úgy elkezdeni a közös életünket, hogy közben elszakadunk tőled.
Miközben visszasétáltak a szalonba, Kenneth arra gondolt, hogy sokkal inkább
örül a húga házasságának, mint hogy aggódjon a nem túl szerencsés időzítés
miatt. Beth és Jack is megbízható, és láthatóan nagyon szerelmesek egymásba.
Csak remélni tudta, hogy képes lesz hozományt is adni a húgának, amihez joga
van. Nem szerette volna, ha a fiatal házasoknak nyomorogniuk kell, főleg így,
hogy a kisbaba is útban van.
Beléptek a szalonba. Kenneth mosolyogva fordult a húgához: – Jack megkérte
a kezedet, és én szeretnék túladni rajtad, mielőtt rájön, milyen kis házisárkány
vagy valójában. Ha már mind a ketten itt vagytok Londonban, mi lenne, ha
beszereznétek egy különengedélyt, és pár nap múlva meg is tartanánk az esküvőt?
– Jaj, Kenneth! – Beth ragyogott a megkönnyebbüléstől, és a bátyja nyakába
ugrott. – Te vagy a legnagyszerűbb testvér a világon,
– Ugyan már, Jack sokkal jobban gondodat fogja viselni, mint én. – Megölelte
húgát, és a fejében máris nyüzsögni kezdtek az ötletek, hogyan lehetne
emlékezetessé tenni az esküvőt a nagy sietség és pénzhiány ellenére. Kell majd
néhány szívességet kérnie egy-két barátjától.
– Michael és Catherine épp itt vannak Londonban. Az Ashburton-házban
szálltak meg, és Michael többször is említette, milyen hatalmas és üres a ház.
Szerintem boldogan vendégül látnának benneteket pár napra.
– Ha tényleg megtennék, az valóban kényelmesebb lenne, mint egy fogadóban
– mondta Jack örömmel.
Rebecca tétován megszólalt: – Persze, még alig ismerjük egymást, Beth, de ha
nincsenek barátnőid Londonban, én szívesen lennék koszorúslány.
Beth azonnal boldogan elfogadta az ajánlatot. Miközben tovább tervezgették az
esküvő részleteit, Kenneth elküldött egy levélkét az inassal Michaeléknek, hogy
megkérdezzék, befogadják-e a két vendéget. Michael egy órán belül küldte is a
választ, mely szerint a 95. ezred volt tisztje és Kenneth húga mindig szívesen
látott vendég náluk. A levélkével egy díszes hintó is érkezett, hogy elszállítsa a
vendégeket.
A nagy sürgés-forgásban valahogy a feszültség is elpárolgott, ami közte és
Rebecca között uralkodott. Kenneth azon gondolkozott, vajon Rebeccából milyen
menyasszony lesz. Elnézte, ahogy Beth és Jack beültek a hintóba, és arra gondolt,
úgy látszik, az esküvők soha nem járnak egyedül.
 Másnap beállított George Hampton, egy próbametszettel Sir Anthony
Waterloo-sorozatának harmadik darabjáról. Jó hangosa megvitatták a dolgot, és
végül megegyeztek, mely pontokon kel még javítani rajta. Sir Anthony visszatért
a műtermébe, Hampton pedig épp indulni akart, amikor odament hozzá Kenneth.
– Szeretnék beszélni önnel, mikor lenne megfelelő?
– Pár percre akár most is ráérek. – Hampton megveregette Kenneth vállát. –
Mellesleg hadd gratuláljak. Azt hiszem, maga és Rebecca remekül összeillenek. –
Kuncogva hozzátette: – Nagyon meglepődtem, amikor megtudtam, hogy egy
grófnak parancsolgattam, de valószínűleg akkor is így viselkedtem volna, ha
tudom.
Kenneth, aki idegesebb volt, mint amikor a francia lovasság támadását várta,
azt mondta: – Én… szeretnék megmutatni valamit.
Bevezette Hamptont a dolgozószobába, és elővett egy mappát, egy tucat
rajzzal, amelyeket kiválasztott a Spanyolországban készült rajzai közül. Hampton
felvonta bozontos szemöldökét, amikor meglátta a halálosan megsebzett katona
rajzát, amely olyan nagy hatást tett Rebeccára.
Hampton nagyon sokáig tanulmányozta a rajzot, aztán szó nélkül átlapozta a
többit is. Amikor végzett velük, érdeklődő tekintettel felnézett. – Honnan vannak
ezek?
Kenneth vett egy nagy levegőt. – Én rajzoltam.
– Valóban? Nem is sejtettem, hogy maga művész.
– Egész életemben rajzoltam – felelte egyszerűen Kenneth.
– Anthonynak megmutatta a munkáit?
– Nem volt rá semmi okom, hogy zavarjam vele. De Rebecca látta őket, és úgy
gondolja, nem érdektelenek.
– Teljesen igaza van. Maguk még jobban összeillenek, mint gondoltam. –
Hampton becsukta a mappát, és a bőrborítóra fektette a kezét. – Beleegyezne,
hogy metszeteket készítsek ezekről? Annak ellenére, hogy a háborúnak vége, még
mindig igen nagy az érdeklődés a katonai és háborús témák iránt.
– Nagyon reméltem, hogy ezt fogja mondani. – Kenneth kicsit habozott, nem
tudta, hogyan közölje, hogy abban is reménykedik, pénzt is csinálhat a dologból,
és nemcsak a megjelenés dicsősége jut neki. – Habár én kezelem Sir Anthony
pénzügyeit, nem tudom, milyen honorárium járhat egy teljesen ismeretlen festő
munkájáért.
– Hm, jó kérdés. – Hampton a homlokát ráncolva elővett egy szivart. – Azt
hiszem, ki fogom használni a tudatlanságát, és tíz fontot fogok ajánlani az
egészért. Ha kell, elfogadja, ha nem, nem. De ez nem lenne túl szép bánásmód a
keresztlányom jövendőbelijével szemben.
Kenneth némi lelkiismeret-furdalással gondolt az eljegyzés hamis voltára. –
Ami azt illeti, úgy hallottam, ön híres arról, milyen bőkezű a festőkkel, akiknek a
munkáit felhasználja.
– Pusztán csak jól felfogott üzleti érdekekből. Ez biztosítja, hogy mindig
hozzám hozzák először a legjobb képeiket – mondta Hampton, és úgy ráncolta a
homlokát, mintha legalábbis lopással vádolták volna. – Magának nagyon
jellegzetes stílusa van. Hogy lehetne a legjobban kihasználni…? – Az ujjaival az
asztalon dobolva töprengett. – Talán ki lehetne adni egy sorozatot, valami
olyasféle címmel, hogy „Egy katonatiszt kalandjai a legutóbbi háborúban”.
Kiadhatnánk egyenként a képeket, aztán később egy albumot, amibe újabb rajzok
is kerülnének. Így, ha valaki azokat a képeket is meg karja szerezni, meg kell
vennie az egész albumot.
Képsorozat, album… Kenneth alig tudta leplezni az izgatottságát. – Akkor több
képre is szüksége lesz. Milyen témájúak legyenek?
Hampton kis füstfelhőt eregetett. – Mindenképp további csatajelenetek. Képek
az emberekről, városokról, tájakról, és katonai témájúak is. Meg tudja csinálni?
– Ott voltam majdnem minden jelentősebb csatánál, és elég jó az
emlékezőképességem a részletek iránt. – Túlságosan is jó, ahogy sokszor
gondolta, de úgy tűnt, most végre jó hasznát veheti a képességének. Tetszett neki
az ötlet, hogy egy sorozatot készítsen. Az első kísérletek, hogy papírra vesse
legsötétebb emlékeit, felkeltették benne a vágyat, hogy tovább próbálkozzon
Miután megrajzolja a saját személyes háborújának krónikáját, talán végre
megszabadul a sötét emlékektől.
Hampton tovább szívta a szivarját, és elgondolkozott. – Mi szólna kétszáz font
előleghez? Aztán majd százalékot kap a teljes eladásokból. Ha jól gondolom, – és
többnyire nem tévedek – a elkövetkező pár évben elég szép kis summát
kereshetne ezzel.
Ez sokkal több volt, mint amennyiben Kenneth reménykedett; elég arra is,
hogy valami rendes nászajándékkal lepje meg Bethet és Jacket. – Megegyeztünk.
És köszönöm – nyújtott kezet.
– Jó vásárt csinálunk egymással, Kimball. – Miután kezet szorítottak, Hampton
felállt, és a hóna alá dugta a mappát. – Állítson össze egy listát nekem arról,
milyen képeket szeretne csinálni. Én megfogalmazom a szerződést, és küldök egy
váltót kétszáz fontról. – Végignézett Kenneth izmos alakján, és a szemében kis
mosoly bujkált. – Nem úgy néz ki, mint egy festő, de hát én se. Ennyit a
külsőségekről. – Azzal a fejébe nyomta a kalapját, és távozott.
Kenneth az izgatottságtól szinte szédelegve ment ki a dolgozószobából, nem is
tudta, hová megy, de aztán Rebecca műtermének ajtaja előtt találta magát. Hát
persze, hogy ide jött, ki mással oszthatná meg a jó hírt?
Amikor Rebecca kiszólt a kopogásra, hogy szabad, Kenneth; belépett. Rebecca
felnézett a festőállvány mellől. – Úgy nézel ki, mint egy jóllakott macska, aki épp
most falta fel a kanárit.
Kenneth elnevette magát. – Ezennel előléptem amatőrből hivatásossá. George
Hampton kétszáz fontot ajánlott fel, ha metszetet csinálhat egy sorozat rajzomról.
A háború krónikája lesz, és később lehet, hogy albumot is kiad belőle.
– Ez csodálatos! – Rebecca lerakta a palettáját, és Kennethhez lépett. Barna
szeme aranyszínben csillogott. – Igazán megérdemelted.
Ellenállhatatlan volt a nagylelkű örömében. Kenneth a karjába kapta, és jó
alaposan megpörgette.
Rebecca nevetett, a fejét majdnem beütötte a ferde mennyezetbe. – Kapitány
úr, maga megőrült.
– De legalább boldog vagyok. – Olyan volt a karjaiban, mint egy lidércláng,
hihetetlenül eleven. Amikor abbahagyta vele a forgást, nem tudta elengedni a
karjából. Lassan leeresztette a földre, miközben szorosan összesimult a testük.
Pár nap telt csak el, mióta szeretkeztek, de egy örökkévalóságnak tűnt. Lehajolt
és megcsókolta. A lány karja a nyaka köré fonódott, az ajka édes volt, mint az első
tavaszi szamócák.
Épp fel akarta kapni, hogy odavigye a kanapéhoz, de közbeszólt a józan ész.
Vonakodva véget vetett a csóknak. – Folyton elfelejtem, hogy ezt nem lenne
szabad.
 – Én is – mondta Rebecca bizonytalanul, és kibontakozott a karjaiból.
Kenneth próbálta visszanyerni az önuralmát, és körbenézett az ismerős
műteremben. – Hampton örül az eljegyzésünknek. A hideg futkos a hátamon,
ahányszor valaki gratulál. Mindenki olyan lelkesnek látszik.
– Talán mert mindenki azt feltételezte, reménytelenül vénlány maradok.
Nagyon csodálnak téged, amiért volt merszed velem kezdeni.
– Rebecca – mondta Kenneth halkan. – Amikor a lány ránézett, folytatta: – Ha
egy gyémánt el van rejtve a padláson, a világ nem tudja értékelni. Szerintem
irigyelnek, amiért én vagyok a szerencsés, aki felfedeztem az elrejtett kincset.
Rebecca szemében majdnem fájdalmas tekintet csillant. – Ez nagyon
romantikusan hangzik. Persze teljes ostobaság, de azért nagyon kedves. – A
festőállványhoz lépett. – Ma szerencsés napod van. Kiderült, hogy nem vagyok
terhes.
A mindent elárasztó megkönnyebbülésbe meglepő módon kis sajnálkozás is
vegyült. A lelke mélyén egy kicsit remélte, hogy olyan helyzetben találják
magukat, ahol nincs más megoldás, csak a házasság.
De nem akart egy olyan házasságot, ahol fennáll annak a veszélye, hogy
Rebecca meggyűlöli, amikor kiderül, hogy mit tervezett az apja ellen. Nyugalmat
erőltetett az arcára, és megkérdezte: – Mi lesz a portréval? A szokásos időben
találkozunk?
Rebecca nem nézett rá, felemelte az ecsetet, és kezén kicsit kipróbálta a
festéket. – A szokásos időben.
Kenneth kiment, és azon tűnődött, eljön-e egyszer az az idő, amikor minden
korlátozás és félelem nélkül, nyíltan beszélhet vele. És vajon mit fog mondani, ha
egyszer ez bekövetkezik?
És mit fog válaszolni Rebecca?

23. fejezet

Miközben az Ashburton-ház szalonjában várták a hintót, amely az esküvőre

viszi őket a templomba, Rebecca még egyszer utoljára; körbejárta és szemügyre
vette Bethet. A menyasszony elbűvölően festett a krémszínű selyemruhában. A
ruha Lavinia ajándéka volt, aki imádta az esküvőket. Rebecca még egy utolsót
igazított az-uszályon.
– Idegesebb vagy, mint én – mondta Beth elmosolyodva.
– Lehet. Soha életemben nem voltam még esküvőn. – Rebecca nagyon élvezte
a jókedv és hisztéria keverékét, amely az eseményt övezte. Az, hogy a világ elől
elrejtőzve élt, sok szórakozástól is megfosztotta.
Már alig várta, hogy indulhassanak. Kenneth és Catherine elmentek, hogy
megbeszéljék a szakáccsal az ebédet, amit itt az Ashburton-házban adnak majd,
Kenyonék vendégeként. Michael és Catherine mind a ketten csodálatosak voltak.
Ha Kennethnek nem is sikerült világi javakat felhalmoznia, a barátai mindenesetre
kincset érnek.
– Nemsokára rád is sor kerül, ha nem is ilyen kapkodás közepette – jegyezte
meg Beth. – Megbeszéltétek már az időpontot?'
 Rebecca elfordította a tekintetét. – Még nem, minek siessünk.
– Nem úgy, mint én és Jack. – Beth keze védelmező mozdulattal megpihent a
hasán. – Nem szép tőlem, de nem tudom sajnálni, hogy így történt.
Rebecca rámeredt, nem akarta elhinni, hogy jól érti. – Azt akarod mondani,
hogy…
– Igen, kisbabát várok – mondta Beth vidáman. – Azt hittem, Kenneth
elmondta neked. Azt hiszem, nagyon diszkrét akart lenni, de hát ezt úgysem lehet
sokáig titokban tartani. Ha a baba megszületik, aki számolni tud, rájöhet.
Nem csoda, hogy Kenneth beleegyezett az azonnali esküvőbe. Rebeccát nem
lepte meg, hogy nem mondta el neki. Habár azóta még egyszer volt nála modellt
ülni, mind a ketten merev udvariassággal viselkedtek. Olyan kevés kellett hozzá,
hogy kipattanjon a vágy szikrája, hogy még a baráti beszélgetés is veszélyes dolog
volt a számukra.
Nyílt az ajtó, és belépett Kenneth és Catherine. Kenneth kezében egy kisebb
csomaggal. – Beth, ez pár perccel ezelőtt érkezett, mindkettőnk nevére címezve. –
Letette a csomagot az asztalra. – Gondolom, valami nászajándék, bár el sem
tudom képzelni, az én nevem miért van rajta.
Beth kibontotta a csomagot, és egy díszes, aranyozott kazettát talált benne.
Felnyitotta a tetejét, aztán döbbenten felszisszent. A doboz meg volt rakva
csillogó-villogó ékszerekkel. A tetejükön egy lepecsételt levélke feküdt.
– Te jó ég, a Wilding családi ékszerek! – kiáltott fel Kenneth. – Ezt el sem
hiszem.
Felemelte a levélkét és felbontotta. Amikor Rebecca és Catherine is odamentek
az asztalhoz, felolvasta nekik. – „Bethnek és Kennethnek. Úgy döntöttem, hogy a
Wilding-ékszereknek nálatok van a helye. Gratulálok az esküvőhöz. Hermione
Kimball.”
Beth tágra nyílt szemmel felemelt egy zafír fülbevalót, és gyöngéden a
tenyerére fektette. – Nem hittem volna, hogy még egyszer látni fogom ezeket.
Milyen csodásan nagylelkű volt Hermione.
– Én ezt erősen kétlem – mondta hűvösen Kenneth. – Soha életében nem volt
egyetlen önzetlen cselekedete sem.
– De hát itt van a szemünk előtt a bizonyíték – mondta Beth, és visszarakta a
fülbevalót egy bársonnyal borított rekeszbe. – És én még csak meg se hívtam az
esküvőre… – Catherine-re pillantott. – Ahhoz már túl késő van, hogy a
templomba eljöjjön, de meghívhatnám az ebédre?
– Hát persze – felelte Catherine. – A sarokban az íróasztalon van papír és tinta.
Írj neki, és azonnal elküldetem egy inassal.
Catherine és Beth odamentek az íróasztalhoz, Kenneth pedig összehajtogatta a
levélkét, és kabátja zsebébe dugta. – Én még mindig nem hiszem el.
– Én sem – mondta Rebecca halkan. – Az a nő egy kígyó, az ilyenek soha nem
változnak meg. Kell, hogy legyen valami hátsó szándéka.
Kenneth összevonta a szemöldökét. – Bárcsak tudnám, miben mesterkedik, de
el sem tudom képzelni, mi haszna lehetne ebből.
Rebecca megérintette a csillogó gyémántokat a pompás nyakéken, amit
Hermione Candoverék bálján viselt. Egy nap ez Kenneth feleségéé lesz… – Itt
van minden ékszer?
Kenneth szemügyre vette a kazetta tartalmát. – Azt hiszem, igen. De van egy-
két darab, ami nem ismerős.
– Talán a saját ékszereiből is közérakott, a bűntudat rohamában, amiért ki
akarta rabolni a családot – mondta Rebecca. Amikor Kenneth szkeptikus pillantást
vetett rá, elnevette magát. – Vagy mondjuk, rémesen becsípett valahol tegnap
este, és alkoholos befolyásoltság alatt cselekedett. Bármi legyen is az oka, ajándék
lónak ne nézd a fogát. Most már a tiéd.
Kenneth szemében zavart kifejezés jelent meg. Mielőtt Rebecca
megkérdezhette volna, mi jár a fejében, Beth felállt az íróasztaltól, és Catherine
pedig csöngetett az inasnak.
Az inas átvette Beth levelét, és bejelentette: – A hintó készen áll, mylady.
Catherine a többiekhez fordult. – Akkor indulhatunk? Megkérem a
komornyikot, hogy tegye el az ékszereket valami biztonságos helyre.
– Még egy pillanat. – Kenneth kiemelt a dobozból egy gyönyörű, többsoros
gyöngyöt. – Beth, felveheted anya gyöngysorát. Ezt mindig is neked szánta.
– Milyen csodálatos ez a nap – mondta halkan Beth, miközben Kenneth a
nyakába rakta a gyöngysort. – Már nagyon bánom, hogy annyi rosszat mondtam
Hermionéról. Úgy látszik, a csillogó felszín alatt mégis van szíve.
Rebecca ebben nem volt olyan biztos. A csillogó felszín az valóban megvan,
csak épp egy kígyó pikkelyei alkotják. Valami érdekes titok lappang az ékszerek
megkerülésének hátterében. Remélte, hogy egy nap megtudja.

A kis templom, ahol az esküvőt tartották, alig pár percnyire volt hintóval.
Kenneth kisegítette a három hölgyet, aztán a húgával a karján belépett a
templomba. Lelkendező orgonamuzsika fogadta őket, melybe beleremegtek az
ódon kőfalak.
Catherine megölelte Bethet, aztán odament, hogy elfoglalja a helyét a többi
vendég között. Míg várták, hogy elkezdődjön a ceremónia, Kenneth a húgát
figyelte, és kicsit szomorú volt. Elveszíti, mielőtt igazán közel kerülhettek volna
egymáshoz. Túl hosszú ideig volt távol tőle.
A hangulata az arcán is meglátszhatott, mert Rebecca rászólt. – Ne
szomorkodj, Kenneth, nem elveszíted a húgodat, hanem nyersz egy intézőt a
birtokra. – Aztán belesett az ajtón, hogy hogy haladnak. – Rögtön kezdünk, Beth.
Jack igazán remekül fest, már majd felrobban az idegességtől. Michael ott áll
mellette mint vőfély, és készen arra, hogy elkapja, ha elájul. De azért reméljük,
túléli a mai napot.
Rebecca megvárta, míg rázendít a menyasszony bevonulását jelző zene, aztán
fogta a virágokat, és lassú léptekkel elindult padsorok között. A borostyánsárga
selyemruha volt rajta, amit a bálon is viselt. Majdnem úgy sugárzott, mint Beth.
Beth a falnak támasztotta a botját, és Kenneth karjába kapaszkodott. Amikor a
bátyja felvont szemöldökkel ránézett, határozottan azt mondta: – Nem fogok
bottal bevonulni. – Rámosolygott, ragyogó arccal. – Különben sem lesz rá
szükség. Most rád támaszkodhatok, aztán Jackre.
Kenneth visszamosolygott rá. – Nagyon szép vagy, Beth. –
Beléhasított a fájdalom és a megbánás. – Bárcsak anya is itt lehetne, hogy
lásson.
Beth a csokrával fölfelé mutatott a boltívekre és festett üvegablakokra. – Biztos
vagyok benne, hogy néz odafentről.
Aztán szorosan megmarkolta Kenneth karját, és elindultak az oltár és a jövő
felé.
 A ceremónia után az újdonsült pár és a vendégek visszatértek az Ashburton-
házba az ebédre. Rebecca kivételével a társaság minden hölgytagja a könnyeit
törölgette. A ház tágas előcsarnokában nagy volt a kavarodás, míg mindenki
levette a köpenyét és a kalapját, ráadásul Catherine kutyája ragaszkodott hozzá,
hogy rátelepedjen Beth uszályára. Végül aztán mindenki bevonult az ebédlőbe.
Kenneth megvárta Michaelt, és azt mondta: – Nagyon hálás vagyok neked és
Catherine-nek, hogy ilyen szépen sikerült ez a nap.
Michael legyintett. – Ki nem szereti az esküvőket? Mindig nagyra tartottam
Jack Davidsont, és a húgod is nagyon kedves lány. Nagy megkönnyebbülés lehet
neked, hogy jó kezekben tudhatod.
– Most legalább gyakoroltál egy kicsit Amy esküvőjére – jegyezte meg
Kenneth.
Michael felsóhajtott. – Ne is mondd. Attól tartok, eltöröm a nyakát annak
gazembernek, aki csak egy sétára is el meri hívni.
Kenneth nevetett. Michael igazán jó mostohaapa volt. Épp a folyosón jártak,
amely az ebédlőbe vezetett, amikor valaki vadul dörömbölve bekopogott a
bejárati ajtón. Michael indult, hogy kinyissa. – Egy elkésett vendég talán?
Szerintem senki nem hiányzik.
Az ajtó kitárult, és beviharzott Hermione. Tudomást sem vett Michaelről,
mintha egy inas lenne, és rárontott Kennethre. – Hogy merészelted! – kiáltotta. –
Először betörsz a házamba, és ellopod az ékszereimet, aztán még ahhoz is van
bőr a képeden, hogy megköszönd, amiért „visszaadtam” őket! Te aljas gazember!
Ez a viselkedés már inkább Hermionére vallott. Kenneth elkapta a csuklóját,
amikor neki akart esni a körmeivel, és vaskézzél megszorította. – Most már túl
késő, hogy meggondold magad, Hermione – mondta hidegen. – Bizonyítékom van
rá, hogy önszántadból adtad vissza az ékszereket, úgyhogy semmi értelme, hogy
vádaskodj.
– Hazug! Én nem adtam vissza! – Rád uszítom a békebírót lopásért!
– Igen? – Kenneth kivette a zsebéből a levélkét, amely az ékszerekkel érkezett.
– Szerintem ez a te kézírásod.
Hermione reszkető kézzel széthajtogatta a levélkét. – Ez hamisítvány, én nem
írtam ilyet.
– Talán csak elfeledkeztél róla. – Kenneth szerette volna megtartani a levelet
bizonyítékként, úgyhogy gyorsan kikapta a nő kezéből.
Hermione épp készült az újabb szózuhatagra, amikor megszólalt egy könnyed,
dallamos hang: – Lady Kimball, milyen remek, hogy el tudott jönni! Beth
borzasztóan fog örülni.
Catherine libegett be a hallba, áradt belőle a méltóság. –Lady Michael Kenyon
vagyok. Még nem mutattak be minket egymásnak, de természetesen látásból
ismerem, mint a londoni társaság egyik legtündöklőbb szépségét. – Ragyogóan
elmosolyodott. – Mélységesen meghatott, hogy visszaküldte az ékszereket. Igazán
nagylelkűségre vall, hogy a személyes érdekei elé helyezte a tradíciók és az
érzelmek fontosságát.
Hermione döbbenten rámeredt, és szóhoz sem jutott.
– Ahogy megérkeztek az ékszerek, rögtön utána írtam is a sógoromnak,
Ashburton hercegének – folytatta Catherine. – Bizonyára ismeri.
Hermione halványkék szemében számító tekintet villant. –Nem, soha nem volt
részem abban a megtiszteltetésben, hogy találkozzam a herceggel.
– Akkor majd meghívom egyszer vacsorára, ha a sógorom itt lesz Londonban.
Természetesen csak kis családias összejövetel lesz, mivel még mindig a feleségét
gyászolja. De szeretném, ha találkoznának. Nagyon fontos lenne a számomra,
hogy jól válasszon, ha újranősül.
Hosszú, jelentőségteljes csönd lett, miközben a két nő méregette egymást.
Aztán Hermione ajka ragadozó mosolyra húzódott. – Mivel én is nemrégiben
özvegyültem meg, biztos vagyok benne, hogy sok közös van bennünk a herceggel.
Catherine ragyogott. – Akkor csatlakozzon hozzánk, Beth már alig várja, hogy
megköszönje, amiért lehetővé tette a számára, hogy viselje az édesanyja
gyöngysorát az esküvőjén.
– Sajnos, ebédre nem maradhatok, csak szerettem volna jókívánságaimat
tolmácsolni a drága Bethnek. – Hermione csilingelően felkacagott. – Milyen
abszurd, hogy a mostohalányom alig egy-két évvel fiatalabb nálam. De hát még
szinte gyermek voltam, amikor hozzámentem Kimballhoz.
Miután a két nő kiment, Kenneth Michaelhez fordult. – Hihetetlenül agyafúrt
nőszemély a feleséged. Szépen kihúzta a kígyó méregfogát.
Michael nevetett. – Catherine veszélyes egy nő, nem igaz? Naponta hálát adok
az égnek, hogy nem az ellenségem.
– Leckéket adhatna Wellingtonnak stratégiából. De én azt hittem, te szereted a
bátyádat. Kegyetlenség lenne hagyni, hogy Hermione a karmai közé kaparintsa.
– Stephennek túl sok esze van ahhoz, hogy vonzónak találjon egy ilyen hárpiát
– mondta megnyugtatóan Michael. – Mire Hermione rájön, hogy semmi esélye,
hogy ő legyen a következő hercegné, már túl késő lesz, és nem hozhatja újból
szóba az ékszerek ügyét.
Kennethnek gyanús volt, hogy Catherine hogy tudott ilyen remekül
közbeavatkozni, és óvatosan feltette a kérdést: – Ugye, nem te törtél be
Hermionéhoz?
Michael arisztokratikus megvetéssel felvonta a szemöldökét. – Persze, hogy
nem. Hát szoktam én betörni?
– Nem nagyon. De a baráti körödben nincs egy illető, aki valamikor a
kormánynak kémkedett? Egy ilyen embernek lehetnek érdekes képességei és
kapcsolatai.
Michael szeme tréfásan megcsillant. – Előfordulhat, hogy talán megemlítettem
a mostohaanyád felháborító viselkedését Luciennek. Neki nagyon erős az
igazságérzete. Talán felháborodásában néhány kevésbé tiszteletreméltó ismerőse
segítségével intézkedett.
– Akik között valószínűleg hamisítók is vannak, nemcsak betörők.
– Semmi kétség.
Kenneth elvigyorodott. – Azt hiszem, többet inkább nem szeretnék tudni.
Kérlek, tolmácsold mélységes hálámat annak, akit illet.
– Mire való egy jó barát? – Michael Kenneth vállára tette a kezét. – Na, gyere,
menjünk. Nekünk kell pohárköszöntőt mondani az ifjú párra.

Az ebéd jól belenyúlt a délutánba, de az ünnepségnek aztán egyszer csak vége

lett, nagy búcsúzkodás, ölelkezés és hálálkodás közepette. Miközben Lavinia a
kesztyűjét húzta fel, odaszólt Rebeccának és Kennethnek: – Felétek megyek,
elvigyelek benneteket is a hintómmal?
Kenneth megrázta a fejét. – Én jobban szeretnék sétálni egyet, olyan szép idő
van. De Rebeccát hazaviheti.
– Mehetek én is veled? – kérdezte Rebecca. – Nem ártana kiszellőztetni a
fejem a sok pezsgő után.
 – Nagyon örülnék, ha társaságom is lenne.
Mosolyogva odanyújtotta a karját Rebeccának. A lány megkönnyebbülten
felsóhajtott, amikor kiléptek az utcára. – Nagyon szép nap volt, de jólesik végre
egy kis nyugalom a nagy nyüzsgés után. Most legalább fél évig nem szeretnék
részt venni semmiféle társasági eseményen.
– Akkor valószínűleg nem fogsz örülni, ha megemlítem, hogy a jövő héten el
kell mennünk egy újabb bálba.
– Jaj, tényleg, Strathmore-ék, egész el is felejtettem. – Rebecca elfintorította az
orrát. – Talán addigra kicsit kipihenem magam, és megint elviselem a tömeget.
Ahogy sétáltak Mayfair utcáin, Rebecca Kennethet figyelte a szeme sarkából.
Hiába dolgozott hetek óta a portréján, soha nem unta meg, hogy nézze. Az ilyen
pillanatokban igazán nem bánta volna, ha örökre az övé lehet.
Félresöpörte a veszélyes gondolatot, és megkérdezte: – Mi történt
Hermionéval? Úgy vigyorgott, mint egy fakutya, és lelkesen gratulált Bethnek.
Kenneth a szemében bujkáló mosollyal elmesélte, hogy rontott be Hermione,
és hogyan szelídítette meg Catherine.
Amikor végzett a történettel, Rebecca elnevette magát. Csodálatos! Amilyen
számító, azt hitte, hogy Catherine is ilyen.
– Ezt hogy érted? Valamit talán nem értettem a beszélgetésükből?
– Amikor Catherine azt mondta, reméli, hogy Stephen jól nősül, Hermione arra
gondolhatott, arra céloz, hogy olyan nőt vesz el aki nem szül neki örököst. Így a
fia örökölhetné a hercegi címet.
– Á, értem – nyugtázta Kenneth. – Hermione hosszú éveken át volt férjnél, és
nem született gyereke, elég jó esély van rá hogy már nem is lesz. De ugyanakkor
elég gyönyörű, hogy egy herceg szeme megakadjon rajta.
– Catherine egyébként maga mondta nekem, hogy nem szeretné, ha Nicholas
örökölné a hercegi címet. Persze, Hermione el sem tudja képzelni, hogy valaki
önként lemondjon a vagyonról és hatalomról.
– Szóval Catherine még csavarosabb észjárású, mint gondoltam.
Rebecca ferde pillantást vetett rá. – Sehogy sem tudom elhinni, hogy Hermione
önként adta vissza az ékszereket. Valaki talán halálosan megfenyegette a
nevedben?
Kenneth vigyorgott. – Azt hiszem, Michael megkérte egy barátját, akinek
vannak alvilági kapcsolatai, hogy intézze el a lopást és a hamisított levélkét. De
nem kértem, hogy erősítse meg.
– Ha törvénytelenül is, de igazságot szolgáltattak. Én a magam részéről
helyeslem. – Rebecca az orrához emelte a kezében tartott kis csokrot, amely az
Ashburton-palota üvegházából származott, és beszívta az illatát. – Ha az
ékszereket eladnád, az elég lenne, hogy rendezd az adósságaidat?
– Arra valószínűleg nem elég, hogy mindent fedezzen, de ahhoz elég, hogy
átütemezzem az adósságokat.
– Szóval a csődtől meg vagy mentve. Ez nagyszerű!
– Ezt még korai lenne állítani – mondta óvatosan Kenneth. –Azt mondanám,
nagyjából most már ötven százalék esélyem van, hogy minden rendbe jöjjön. –
Megállt, és elengedett egy lovas kocsit. – De van egyvalami, amit mindenképp
meg tudok tenni. A nagyapám idejében hozzáadtak a birtokhoz egy Ramsey
Grange nevű kis majorságot. A ház elég szép, azt kiadták, a földjét pedig a birtok
többi részével együtt művelik. Mivel ezt külön kezelték, és nem számít bele a
suttertoni birtokba, ezt oda tudom ajándékozni Bethnek és Jacknek.
 – Szóval akkor is lesz hol lakniuk, ha Sutterton mégis elvész. Ez igazán
nagylelkű tőled.
Kenneth megvonta a vállát. – Csak a hozomány, amihez Bethnek joga van.
Azért nem minden testvér viselkedne így, ha ő maga is ilyen nehéz pénzügyi
helyzetben van, gondolta Rebecca. Milyen rendes is a kalóz. Megint beleszagolt a
virágokba, és romantikus gondolatok jártak a fejében. Biztosan a pezsgő teszi…
– Ez nem Beth csokra volt? – kérdezte Kenneth.
– Azt mondta, mivel úgyis én leszek a következő, aki férjhez megy, inkább
nekem adja, és nem dobja el.
Kenneth bánatosan elmosolyodott. – Ennek az áleljegyzésnek véget nem érőek
a következményei.
– Nem ál, már hivatalos. Csak éppen felbontjuk az esküvő előtt.
– De még egy darabig nem. – Kenneth megállt, és elővett valamit a zsebéből. –
Húzd le a bal kesztyűdet.
Rebecca engedelmesen levette a fehér kecskebőr kesztyűt. Kenneth fogta a bal
kezét, és a középső ujjára húzott egy szép kis antik gyűrűt. A gyémántkő
megcsillant, ahogy ráesett a napfény.
Rebecca rámeredt a kezére. A hagyomány szerint nagyon kell vigyázni, hogy
az eljegyzési gyűrű pontosan jó legyen, mert ez kedvező előjel a harmonikus
házasságra. Ez a gyűrű tökéletesen simult az ujjára. Nagyot nyelt, sírva tudott
volna fakadni, bár maga sem tudta, miért. – Ez… ez igazán gyönyörű.
– Nagyon régóta a Wilding család birtokában volt. Megtaláltam a dobozban a
többi ékszer között, és gondoltam, hasznos kellék lenne a színjátékhoz.
Rebecca összeszorította az ujjait. – Nagyon fogok vigyázni rá, amíg vissza nem
adom. – Felemelte a tekintetét, és Kenneth szemében a saját érzései tükörképét
látta. Volt valami túlságosan is bizalmas egy gyűrűben.
Rebecca felhúzta a kesztyűjét, aztán belekarolt Kennethbe, és továbbsétáltak.
Rebecca jobban szeretett volna hivatalosabb dolgokról beszélni, mint személyes
dolgokról, úgyhogy megjegyezte: – Három hét múlva jár le a határidő az
Akadémia kiállítására beadandó képekre.
– Tényleg?
– Igen, ez az utolsó nap, amikor még be lehet adni képeket a kiállításra. –
Rebecca elgondolkozva tépegette egy virág szirmait.
– Április tizedike, éjfél. Ez még elég idő, hogy addig elkészülj egy
festménnyel. Lehetőleg ne a Lilithet add be.
– Micsoda? – Kenneth megtorpant. – Hogy én adjak be valamit a kiállításra?
Ez nevetséges.
– Egyáltalán nem az – vágott vissza Rebecca. – Lehet, hogy nehéz elfogadni,
de profi festő vagy, és Anglia legkitűnőbb metszetkészítője fogja sokszorosítani a
rajzaidat. A következő lépés az, hogy kiállítasz az Akadémián. Ez a legjobb
módja, hogy felhívd a potenciális vásárlók figyelmét a munkáidra.
Kenneth olyan képet vágott, mintha fejbe kólintották volna.
– Még ha elég jól is tudnék festeni, lehet, hogy amit csinálnék, túl radikális
lenne az Akadémiának.
– Ahogy az apám mondani szokta, egy művésznek mindig meg kell tennie, ami
belülről fakad – mondta Rebecca. – Évente több száz festő képeit állítják ki, és
sokan közülük nem jobbak a közepesnél. A te tehetségeddel nagyon is jó esélyed
van, hogy be fogják választani a képeidet. És ha túl radikálisnak találják, az se baj.
Akkor legfeljebb tovább festesz, és jövőre majd újból próbálkozol.
 Kenneth sokáig csak nézett Rebeccára. Aztán hirtelen megváltozott az
arckifejezése. – Beadok egy képet, ha te is.
– Hogy én? – kiáltott fel Rebecca. – Ostobaság. Nincs rá semmi okom, hogy
kiállítsak.
– Persze, a kibicnek semmi se drága, igaz? Jó, anyagilag nincs rá szükséged,
hogy eladd a képeidet, de szerintem akkor is fontos lenne, hogy kiállítsd őket. – A
szeme gúnyosan megvillant. – Megvan hozzá a tehetséged, tartsd tiszteletben –
idézte a lány saját szavait.
– Igenis tiszteletben tartom a saját munkáimat – mondta Rebecca védekezően.
– Folyton új technikákkal próbálkozom és igyekszem javítani a képességeimet.
Kenneth a vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett. – Ez nem elég.
Gondolj a bibliai példabeszédre az elásott talentumokról. Te is pontosan ezt
csinálod. Rendkívül tehetséges művész vagy, és igenis erkölcsi kötelességed
másokkal is megosztani, amit kaptál. Add meg másoknak is a lehetőséget, hogy
megindítsák vagy felemeljék vagy akár felháborítsák a képeid.
Rebecca el akarta fordítani a tekintetét, de Kenneth nem engedte, a tekintete
mintha megbabonázta volna.
– Mitől félsz? – kérdezte halkan. – Nyilván nem a kudarctól. A képeid
kiválóak, ezt te is tudod.
Rebecca is tudta, hogy az utóbbi időben kilábalt abból az alkotói válságból,
amibe az anyja halála után került. Akkor miért rémiszti meg mégis annyira a
gondolat, hogy kiállítsa a képeit, hogy úgy dobog szíve, mint egy ijedt kisnyúlé?
Mi lehet az igazi oka?
Nagy nehezen azt felelte: – Félek attól, hogy kiadjam magam idegeneknek.
– Ezt megértem, de le kell győznöd ezt az érzést. Minden művész kiadja magát
a közönségének, minden író, minden muzsikus. Legalábbis az igazán nagyok. Azt
hiszed, nekem kellemes gondolat, hogy a legszörnyűbb élményeim képeit bárki
megveheti pár shillingért? De ha nem adnám bele önmagamat a rajzokba, akkor
üresek lennének. Ugyanez igaz rád is. Ha továbbra is elásod a tehetségedet, végül
elsorvad és meghal. Persze, mindig képes leszel szép képeket festeni. De azt
kockáztatod, hogy elveszíted azt a képességet, hogy megérintsd mások lelkét.
Rebecca valahol a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy Kennethnek igaza
van. – Te aztán tudod, hogy kell a legsebezhetőbb helyre döfni a lándzsát. – Nagy
levegőt vett. – Hát jó. Ha te beadod a képeidet, akkor én is.
– Megegyeztünk! – Kenneth lehajolt és könnyedén megcsókolta. – Éljen a
közös siker!
Rebecca megborzongott az érintésétől. Mitől képes rá Kenneth, hogy így
felborítsa a gondolatait? Mielőtt idejött volna hozzájuk, teljesen biztos volt benne,
hogy soha nem fogja kiállítani a képeit. De most valami bizsergő izgatottság fogta
el a gondolatra, miközben egymásba karolva megtették az utolsó néhány sarkot
hazáig.
Kennethnek igaza van. Ideje egy kicsit merészebbnek lenni.

Amikor Kenneth vacsora után felment a műtermébe, pár percig csak

elnézegette a Lilith-képet. Már teljesen kész volt, csak a végső lakkréteg nem
került még rá. Nagy kár, hogy soha nem mutathatja meg senkinek. Mindig nagyon
közel fog állni a szívéhez ez a festmény, nemcsak azért, mert ennek köszönheti,
hogy megszabadult az olajfestékkel kapcsolatos gátlásaitól. Sokkal fontosabb,
hogy olyan jól megragadja Rebecca minden csáberejét. A tekintete egy pillanatra
az ágyra kalandozott.
Letakarta a festményt, és a falnak támasztotta. Aztán egy új vásznat helyezett a
festőállványra. Már előkészített egy vörös színű alapozást a képhez, amit most el
akart kezdeni. Nem lesz szükség hosszas vázlatokra és kísérletezgetésekre, mert a
kép évek óta bele van égetve az agyába.
Ahhoz, hogy igazán vissza tudja adni, fel kell idézni az akkori fájdalmat.
Gyors, szenvedélyes ecsetvonásokkal dolgozik majd, és a vörös alap dühös
átsugárzást ad. A végeredmény kicsit más lesz, mint a hűvös, távolságtartó
történelmi jelenetek, amiket az Akadémia úgy szeret. Mindenki utálni fogja ezt a
képet, talán Rebecca kivételével.
De akkor is meg kell festenie.
Szándékosan maga elé idézte a képet, és az iszonyatot, ami kísérte. A
fájdalmat, ami csökkent azóta, de soha nem fog elmúlni.
Aztán a szemében csillogó könnyekkel felemelte a rajzszenet, és elkezdte
felvázolni a körvonalakat.

24. fejezet

Rebecca egy nagyon vékony ecsettel sötétebbre festett egy kis árnyékot a kalóz
szeme mellett.. Miután szemügyre vette az eredményt, még egy újabb ecsetvonást
akart tenni, de aztán bánatos mosollyal inkább hátrább lépett a festőállványtól.
Elkezdeni mindig könnyebb egy képet, mint befejezni. Az emberben mindig ott
van a vágy, hogy még tovább dolgozzon rajta, míg el nem éri a tökéletességet.
Nehéz elfogadni, hogy a tökéletesség nem lehetséges, és ha az ember tovább
próbálkozik, csak elronthatja azt, amit addig alkotott.
Valami kis ürességet érzett most, hogy befejezte ezt a munkát, amibe eddig
annyira belemerült. Ebben az esetben a befejezés legalább azt is jelenti, hogy nem
kell többé megőrülnie attól, hogy állandóan Kennethre gondol, és a testének
szépségére. Ezentúl inkább csak… mondjuk, naponta tíz-tizenkét órát fog
gondolni rá.
Az ajtó halk nyikorgással kinyílt, és belépett Lavinia.
Rebecca felsóhajtott. – Igazán megtanulhatnál kopogni.
– Háromszor kopogtam, nem hallottad meg.
– Ó, elnézést. – Rebecca kinézett az ablakon. Késő délután lehetett, úgy látszik,
elfelejtett lemenni ebédelni. – Kérsz egy csésze teát?
– Köszönöm, de most nincs rá időm. Csak azért jöttem, hogy elhozzam neked a
ruhát, amit a komornám átalakított Strathmore-ék báljára. Odaadtam annak a
Betsy nevű lánynak. Igazán ígéretesnek tűnik, jó komorna lehetne belőle.
Mindenesetre jobban érdekli a divat, mint téged, annyi szent.
– Ne haragudj, csak mindig kicsit kaotikusak a dolgok így a beadási nap előtt.
– Igen, észrevettem. Anthonyhoz alig lehet szólni, úgy várja, hogy beadhassa a
négy Waterloo-képet. – Lavinia félrehajtotta a fejét. – És te mivel vagy úgy
elfoglalva? Nehogy azt mondd, hogy végül úgy döntöttél, beadod a képeidet?
Rebecca szégyenlősen bólintott.
– Halleluja! Épp itt volt az ideje. És mit fogsz beadni?
 – Valószínűleg ezt a képet, amit most fejeztem be, és még egy másikat. –
Rebecca a festőállványra mutatott. – Akarod látni a kalózkapitányt?
– Nagyon kíváncsi vagyok. – Lavinia odament a festőállványhoz, aztán halkan,
elismerően füttyentett egyet. – Te jóságos ég. Kenneth mit gondol róla?
– Még nem látta. Természetesen, ha neki nem tetszik, nem adom be.
– Ha nem tetszene neki, ne vegyél róla tudomást, akkor is állítsd ki. Minden
nő, aki szereti a festményeket és a férfiakat, nagyon hálás lesz neked.
Rebecca összevonta a szemöldökét. – Ezt meg hogy érted?
– Megragadtad a férfiasság lényegét – mondta Lavinia buja kis mosollyal. – Ez
a kalóz minden nő álombeli szeretője. Sötét és veszélyes, ellenállhatatlan. De ha a
szemébe nézel, akkor tudod, hogy csak a nőkért él. – Lavinia legyezgetni kezdte
magát a retiküljével. – Röviden, drágám, ez a színtiszta szenvedély.
Rebecca összerezzent. – Most mondd, hogy viccelsz.
– Kicsit túloztam, de egyáltalán nem viccelek. – Lavinia összeszorított szájjal
tanulmányozta a képet. – Ha ilyennek látod, akkor tényleg hozzá kéne menned.
– Lavinia, ez csak egy festmény! Olajfesték a vásznon. Egy romanticizált
portré egy volt katonatisztről. Nem halálos szerelmi vallomás.
– Azt te csak hiszed. Nem hiába töltöttem a fél életemet festők között,
megtanultam egy-két dolgot. A legtöbben nincsenek tisztában a saját
érzelmeikkel, amíg ceruzát vagy ecsetet nem kapnak a kezükbe. – Lavinia még
hevesebben legyezgette magát. – Ha neked nem kell, lehet az enyém?
Rebecca nevetett. – Kenneth nem egy kendő, amit kölcsönadhatok. És nem
akarok tapintatlan lenni, de egyszer már próbálkoztál nála, és visszautasított.
– Ugyan, csak olyan komolyan vette az egészet, hogy muszáj volt ugratnom
egy kicsit – mosolygott Lavinia. – Egyébként ha igent mond, nem haboztam volna
végigcsinálni.
Rebecca megcsóválta a fejét. – Te javíthatatlan vagy.
– Talán. – Lavinia megint szemügyre vette a képet. – Minden viccelődést
félretéve, csodálatos ez a kép. A legjobb, amit valaha is festettél. És még mit
fogsz beadni?
Rebecca kicsit tétovázott, nem akart beszélni a zuhanó nőt ábrázoló képről. –
Még nem vagyok biztos benne.
– Mindegy, csak adj be valamit, ez a lényeg. Az Akadémiának is jót fog tenni,
ha több női festőt állítanak ki. Egy nap talán majd nőket is felvesznek tagnak.
Nem árt, ha készen állsz rá. – Elfordult a festőállványtól, és hozzátette: – Ha
elmész a bálba, lehetőleg ne keveredj újabb kínos szituációkba, mert nem leszek
ott, hogy kimentselek.
– Ezek után, hogy kompromittáltak és eljegyeztek, ugyan mit árthatnék még a
hírnevemnek?
Lavinia elhúzta az orrát. – Egy ilyen kreatív nőszemélynek, mint amilyen te
vagy, semmiség kitalálni valami újabb botrányt. Próbáld meg visszafogni magad,
drágám.
– Nem ígérhetek semmit – felelte Rebecca nevetve.
Miután Lavinia távozott, Rebecca újból szemügyre vette a képet. Színtiszta
szenvedély? Kissé kellemetlen érzéssel nyugtázta, hogy van benne némi igazság.
A festék csak eszköz, ahogy Kennethnek is mondta a múltkor, és hűségesen átadta
a rejtett vágyat, amit a modellje iránt érzett. Szerencsére kevesen fogják ezt olyan
tisztán meglátni, mint Lavinia.
Az együtt töltött éjszakára gondolt, és felkavarodott benne a forró vágy.
Elevenen felvillantak a képek Kenneth fölé hajló testéről. Elfordult a festménytől,
és összeszorította a száját. Szerette volna vele megünnepelni a kép elkészültét,
azzal, aki inspirálta. Egyetlen kóstoló nem volt elég a tiltott gyümölcsből…
De nem merte megadni magát a vágynak, bármennyire is élveznék mind a
ketten. Túlságosan is könnyű lenne hozzászokni. Máris befolyásolja az
ítélőképességét; ha a szeretője lenne, akkor végképp teljesen ki lenne szolgáltatva
az érzelmei kényének-kedvének. És ha elveszti az ellenőrzést az érzései felett,
neki vége. Sokkal jobb lesz, ha inkább csak barátok maradnak.
El kéne menni a műtermébe, és megnézni, Kenneth hogy halad a képével.
Végül is holnap itt a beadás napja. Ideje elkészülni.

Kopogtak a műterem ajtaján, és megszólalt Rebecca hangja: – Én vagyok.

Bemehetek?
– Persze. – Kenneth lerakta a palettát, és megdörzsölgette a megmerevedett
izmokat a tarkóján. Rebecca belépett. Nagyon csinos volt a sötétkék ruhában. A
haja skarlátvörös szalaggal volt hátrakötve. A piros tulajdonképpen nem ment
volna a vörös hajhoz, de mégis épp eltalálta a jó árnyalatot. Kenneth az arca köré
göndörödő kis fürtöket nézte, amelyek hangsúlyozták nyakának karcsú vonalát,
aztán kényszerítette magát, hogy elfordítsa a tekintetét. – Olyan jó látni téged.
Rebecca körbenézett a szobában. – Érdekes, az ember személyiségét hogy
visszatükrözi a műterme. Az apámé elegáns. Az enyém kényelmes és otthonos. A
tied katonásan rendes, ami ritka a festőknél, viszont nagyon hasznos, ha egy
műterem ilyen kicsi. – A tekintete visszafordult a férfira. – Te viszont úgy nézel
ki, mint aki egy hete nem aludt. Hogy haladsz a képpel?
Kenneth arra gondolt, mennyi erőfeszítést fektetett a festésbe Beth esküvője
óta, és hogy mennyire fájdalmas volt újra felidézni a rémálom képeit. Úgy
döntött, beszéljen helyette inkább a festmény, és azt mondta: – Majd alszom a
beadás után. Borzasztóan hálás vagyok, amiért Sir Anthony is olyan elfoglalt volt,
hogy nemigen volt rám szüksége mostanában. Másképp nem készültem volna el
időre.
Rebecca a festőállvány felé pillantott, de nem próbálta meg megnézni a képet.
A Lilith-kép óta úgy kezelte Kennethet, mint vele egyenrangú festőt, és nem mint
a tanítványát, ami Kenneth önbizalmát is nagyban növelte.
– Több képet adsz be? – kérdezte Rebecca.
– Kettőt, összefüggő témájúakat. – Kenneth felsóhajtott. –Az első biztos, hogy
nem lesz elfogadható az Akadémia számára, és nem tudom, a második sokkal
jobb-e. De elmondják azt, amit én el akartam mondani.
– Időnként az Akadémia mindenkit meglep azzal, hogy felismerik az új és
erőteljes alkotásokat. Talán a te esetedben is ez történik. – Rebecca kicsit
habozott. – Ebéd után megkérhetnénk az apámat, hogy nézze meg a képeinket.
Még mindig nem tudja, hogy mi is ki akarunk állítani.
– Hát, tovább nem halogathatjuk. – Kenneth kérdő pillantást vetett a lányra. –
Végre én is láthatom a kalózkapitányt?
– Ha akarod, akár most is. – Rebecca megint a festőállvány felé pillantott. – Én
megnézhetem a te képedet?
Kenneth megrázta a fejét. – Inkább egyszerre szeretném megmutatni neked és
az apádnak. Lehet, hogy te túl kíméletes lennél.
– Ugyan, eltúlzod a kedvességemet – mondta Rebecca nevetve, és az ablakhoz
ment. – Soha nem mondtam semmi olyat a munkáidról, ami ne lett volna őszinte.
 Kenneth fél szemmel a lányt figyelte, miközben letakarta a festményt. A ruhája
a testéhez simult, mintha nemigen lenne sok minden alatta. Mint a legtöbb ruhája,
elöl záródott gombokkal. Milyen kényelmes, és mekkora a kísértés….
Megfeszült a teste, és gyorsan az ecsetekre fordította a tekintetét. Még
szerencse, hogy mostanában olyan elfoglalt volt, mert a jó ég tudja, mi történt
volna. – Akkor menjünk, utálni fogom a képet?
– Nem tudom. – Miközben Rebecca az ajtóhoz indult, még visszaszólt a válla
fölött: – Lavinia az előbb nézte meg. Elég furcsán reagált rá, de tetszett neki.
Amikor beléptek a műterembe, Rebecca szó nélkül a festőállványra mutatott,
amely az észak felé néző ablak előtt állt. El volt fordítva az ajtótól, hogy a fény
ráessen a vászonra. Kenneth nagyon kíváncsi volt, mi lett belőle, és megkerülte az
állványt, hogy megnézze a képet. Aztán megtorpant.
A csönd nagyon hosszúra nyúlt. Rebecca végül elvékonyodott hangon
megszólalt: – Utálod.
Kenneth próbált ugyanolyan tárgyilagos lenni, mint ahogy Rebecca fogadta,
amikor meztelen, csábító démonként látta viszont saját magát, és azt felelte: –
Nem, egyáltalán. Kitűnő festmény. Csak egy kicsit… zavarba ejtő ilyen drámai
ábrázoláson látni saját magamat.
Úgy kell ítélnie, hogy közben megpróbál eltávolodni attól, hogy a saját szemei
néznek vissza rá a vászonról. Szemügyre vette a képet, részletről részletre
haladva.
A keleti falikárpit a háttérben és a kanapéra fektetett perzsaszőnyeg tarka volt,
de visszafogott, egzotikus atmoszférát teremtettek, anélkül, hogy elvonták volna a
figyelmet a központi alakról. Kenneth csodálattal vette szemügyre az
ecsetkezelést. Rebecca pompásan vissza tudta adni a gazdag felszíneket és a
finom anyagokat néhány apró ecsetvonással.
A Szürke Eminenciás pompás vadmacskának festett a képen. Habár bojtos volt
a füle és tigriscsíkos a mintázata, a gyanakvó arckifejezés pontosan visszaadta a
kandúrt.
Kenneth egyre inkább objektíven tudta szemlélni a képet. A figyelme megint a
képet uraló kalózfigurára irányult. Az erőteljes, kissé gőgös alak úgy nyúlt el a
kanapén, mint egy várakozó tigris, szürke szemével kihívóan pillantva a kép
szemlélőjére. Kenneth igyekezett úgy nézni, mint egy idegent, és lassan azt
mondta: – Remekül megragadta a lényegét, hogy milyen az, ha valaki erőszakos
életet él. Megkeményedett, szinte brutális. Egy férfi, akinek nincsenek illúziói, aki
vagy gyilkol, vagy őt gyilkolják meg. Igazán megragadó. De igazából ettől lesz
nagy festmény – mutatott a profilra, amely az oldalsó fekete márványfalon
tükröződött, amely sima volt, mint a kifényesített obszidián. – Ez a profil
megmutatja, hogy ezért az életért milyen árat kellett fizetnie a lelkének. Majdnem
mindent elveszített, amiért érdemes élni. Most, hogy tudja, milyen árat fizetett az
életben maradásért, az a kérdés gyötri, hogy nem lett volna-e jobb inkább
meghalni.
– Ilyennek látod magad? – kérdezte halkan Rebecca. Kenneth arra gondolt,
hogy érezte magát a csaták után, és Mariára. – Voltak pillanatok, amikor így
éreztem magam. De azért ez nem én vagyok. Inkább csak megtaláltad a
természetem egy eltemetett oldalát, és lepároltál belőle valami egyetemeset és
megragadót. Beadod holnap ezt a képet?
– Te nem bánnád?
– Nem vagyok elragadtatva tőle, hogy közszemlére bocsássam a tépett
lelkemet az elegáns londoni társaság előtt, de kibírom. Azok, akik elég
érzékenyek, mélyen megindítónak fogják találni. – Elfordult a képtől, és
Rebeccára pillantott. – Lavinia mit mondott?
Rebecca felnevetett. – Ismered Laviniát. Azt mondta, színtiszta szenvedély
árad belőle, és hogy ha így érzek irántad, akkor mindenképp hozzád kellene
mennem. De ez persze szamárság.
Kenneth elfojtott egy sóhajt. Nagy kár, hogy Rebecca ennyire elszántan ellenzi
a házasságot. Mert ő minél többet gondolkozott rajta, annál jobbnak találta az
ötletet.

Aznap este, a vacsora vége felé Kenneth megszólalt: – Sir Anthony, szeretnék
egy szívességet kérni.
A festő meglepetten nézett Kennethre. Rebecca úgy sejtette, ez lehet az első
alkalom, hogy egy titkára bármit is kér tőle.
Kenneth folytatta: – Nem tudom, Rebecca említette-e, de én magam is festő
vagyok.
Rebecca nagyon örült, hogy legalább annyit javult az önbizalma, hogy ezt
egyáltalán ki merte mondani. Sir Anthony azonban gyanakvó arcot vágott. Épp
elégszer akadt már dolga a saját képességeiket túlértékelő amatőr festőkkel.
Rebecca gyorsan közbeszólt: – Tényleg nagyon tehetséges, apa. Megengedtem
neki, hogy az egyik üres padlásszobát műteremnek használja.
Sir Anthony csodálkozva felvonta a szemöldökét. – Hihetetlen, mik folynak a
hátam mögött. Ezek szerint nem csoda, hogy így ért a képekhez, Kenneth. És mit
akar kérni tőlem?
– Azon gondolkodom, hogy beadok két képet az Akadémia kiállítására –
mondta Kenneth, és rá nem jellemző idegességgel babrálta villáját. – Nem túl
valószínű, hogy elfogadnák őket, de… Hajlandó lenne megnézni, és megmondani,
csak lejáratom-e magam, ha beadom őket?
Sir Anthony az asztalra rakta a szalvétáját, és felállt. – Ha óhajtja,
megnézhetem, de figyelmeztetem, kegyetlen kritikus vagyok.
– Még a lányával szemben is – jegyezte meg Rebecca, aki a korai leckékre
gondolt. Az apja soha nem fogadott el tőle semmit, csak a legjobbat. Rebecca is
felállt az asztaltól.
– Ha már feljössz a padlásra, apa, megnézhetnéd azt a két képet is, amiket én
akarok beadni.
– Szóval végre elszántad magad! Éppen ideje. – Sir Anthony vetett egy
pillantást Kennethre. – Ha jól sejtem, ez a maga hatása. Úgy látom, jót tesz nektek
az eljegyzés.
– Sokat bátorítottuk egymást, ez igaz.
– Nagyon helyes. Akkor lássuk, aztán megyek a dolgomra. –Sir Anthony már.
indult is a lépcsőhöz.
Kenneth udvariasan előreengedte Rebeccát. Az arca kifürkészhetetlen volt, de
azért az látszott, hogy mennyire izgul. Nem meglepő, hiszen Anglia egyik
legnagyobb és legeredetibb festőjének ítéletét várta. Bármennyire nőtt is az
önbizalma, ha Sir Anthony túl kritikus lesz, megint összeomolhat.
Mindenesetre Rebecca is elég ideges volt. Még soha nem kért az apjától ilyen
profi kritikát. Ráadásul a képei mélyen személyes tartalmúak.
Először Rebecca műtermébe mentek. Rámutatott az ablak előtt álló
festőállványra. – Íme, A kalózkapitány.
 Sir Anthony alaposan szemügyre vette a képet. – Kitűnő. Egyszerre heroikus és
emberi. Kenneth, ennél jobban soha nem fog kinézni. Ezt egészen biztosan
elfogadják majd. – Az apja szemének ravasz csillogásából Rebecca látta, hogy ő is
pontosan meglátta benne ugyanazt a szenvedélyt, amit Lavinia. Szerencsére nem
tett rá semmi megjegyzést.
Sir Anthony körbenézett. – És még mit adsz be?
Rebecca még idegesebb lett. Odavezette az apját egy másik festőállványra
állított képhez. – Azt hiszem, az lesz a címe, hogy Transzfiguráció.
A két férfi a vászonra meredt. Sir Anthony arcán megrándult egy kis izom.
A legtöbb szemlélő számára nem lett volna több a kép, csak egy egzotikus
kultúra rítusának romantikus ábrázolása. A jelenet egy csendes-óceáni szigeten,
egy vulkán kráterének peremén játszódott. A kép alsó részét kitöltötte az olvadt
láva és a gomolygó füst.
A magasban, a kráter legszélén tarka ruhás szigetlakók csoportja álldogált, és
nézték, ahogy egy fiatal nő leveti magát a mélybe, áldozatként a vulkán istenének.
Szabadon zuhant, a karja kinyújtva, fekete haja és tarka mintás szárongja lebegett
karcsú teste körül. A lány arcán elragadtatottság tükröződött, úgy látszott, teljesen
megadja magát az elkerülhetetlennek, de valami legyőzhetetlen erő is sugárzott
belőle, ami túl van minden emberin.
A képet Kenneth megjegyzése ihlette, amit arról mondott, hogy soha nem
érzett félelmet, amikor elkerülhetetlennek látszott a halál. Rebecca szerette volna
megfesteni a legyőzhetetlen lelket, a mélységes nyugalmat, amely a tragédia
mélyén rejtőzik. Valami titokzatos lelki alkímia az anyja halála miatt érzett
bánatából megszülte ezt a pogány hercegnőt. Habár művészi szempontból sikeres
volt a kép, a belső békét, amire úgy vágyott, ettől sem találta meg.
Sir Anthony nagyot nyelt. – Nem fogják igazán megérteni ezt a képet, de
csodálni fogják. Felülmúltad önmagadat. Kenneth, akkor most lássuk a magáét.
Ahogy Sir Anthony elfordult és kifelé indult, Rebecca észrevette, hogy
könnyes a szeme. Tudhatta volna, hogy ő meg fogja érteni…
Kenneth megállt, és halkan azt mondta: – Transzcendens alkotás. – Aztán Sir
Anthony után indult.
Rebecca a kalóz képére pillantott. Heroikus, mégis emberi. Nem rossz
jellemzés Kennethről. Aztán követte a két férfit a kis padlásszobába, amely
Kenneth műterme volt. Amikor odaért, Kenneth épp meggyújtott két gyertyát.
Rebecca gyorsan körbenézett, hogy a Lilith-kép nincs-e véletlenül előhagyva
valahol. Eltűnődött, mit szólna az apja, ha meglátná. Valószínűleg vulkánkitörés
tanúi lehetnének Mayfairben.
Kenneth felemelt egy képet, és az ágyra helyezte, a falnak támasztva. Rebecca
egy pillanatra az ágyra nézett, amin elvesztette a szüzességét, aztán a képre
pillantott.
Egy kivégzést ábrázolt. Éjszaka volt, a vászon nagy részét sötét árnyékok
borították, de egy furcsa fény megvilágított egy tucat spanyol gerillát, akik egy
francia kivégzőosztag előtt álltak. Rebecca úgy sejtette, a kép elég gyorsan
készülhetett, a stílusa olyan szabad volt, mint egy akvarellé, a színek kissé
elmosódottak, mint egy rémálomban. De mélységes és szívbe markoló hatása volt.
A fenyegető külsejű francia katonák arctalanok voltak kék egyenruhájukban, az
arcukat eltakarta a sisakjuk. De a spanyol gerillák mindegyike egyéniség volt,
olyannyira, hogy akár egy tömegben is felismerte volna őket. Több férfi a földön
feküdt, köztük egy pap, aki feszületet szorongatott a kezében. A kép fókuszában
egy fiatalember, a karját széttárva, ahogy a franciák golyója beletép. Fehér ingén
vérfoltok sötétlettek. A háború minden borzalmát elmondta ez a kép.
– Megértem, hogy kétségei vannak, elfogadják-e – mondta Sir Anthony. – Az
Akadémia általában nem kedveli a leplezetlenül érzelmes alkotásokat. Mi a címe?
– Navarre, 1811. november 5. – felelte Kenneth komor arccal. Sir Anthony
feszült hangon azt mondta: – Mutassa meg a másikat is.
Rebecca meglepetten pillantott az apjára. Ha az ő klasszikus stílusa nagyon
eltérő is, csak látja, mennyire jó, amit Kenneth csinál?
– A két jelenet összefügg – Kenneth levett egy vásznat a festőállványról, és
odaállította a másik mellé az ágyra. – Ennek Spanyol Pietá a címe.
Ez a festmény még megragadóbb volt, mint az előző. Rebecca rögtön látta,
hogy Kenneth Michelangelo híres szobrát választotta mintaképül a pózhoz.
Ebben az ábrázolásban azonban nem volt meg a példakép klasszikus
visszafogottsága. Feszesebb ecsetvonásokkal és nagyobb részletességgel készült,
mint a kivégzési jelenet. Egy középkorú spanyol nő volt a képen, ölében a
fiatalemberrel, aki az előző kép középpontjában szerepelt. A nő hátravetette a
fejét, és egy sikoly tört fel belőle meggyilkolt gyermekéért.
A kép időtlen volt és felejthetetlen, Rebecca lelke legmélyéig hasított.
Rábámult a képre, szinte megbénulva, attól félt, sírva fakad, és nem tudja
abbahagyni.
Valahogy elszakította tekintetét a festményről, és az apjára nézett. Sir Anthony
kifejezéstelen arccal szemlélte a festményt. Rebecca pofon tudta volna ütni,
amiért nem szólal meg. Hát nem érzi, Kenneth milyen ideges?
Végül Sir Anthony megtörte a feszült csöndet. – Még sokat kell tanulnia, amíg
nagy festő lesz, Kenneth. De már most nagy művész. – Azzal megfordult, és
kiment a szobából.
Kenneth csak bámult utána, olyan arccal, mintha nem tudná, hogy kell
értelmezni Sir Anthony kijelentését.'
Amikor Rebecca már biztos volt benne, hogy nem fog remegni a hangja, és
meg tudott szólalni, azt mondta: – Gratulálok, kapitány úr. Az apám ritkán szokott
dicsérni.
Kenneth nagyot sóhajtott, és fáradtan megdörzsölgette a tarkóját. – Te mit
gondolsz a képekről, Rebecca?
– Kiválóak. Egyszerre fogják szeretni és gyűlölni őket. A Pietá olyan erőteljes,
hogy alig bírok ránézni. Mindenkinek látni kell ezeket a képeket. Remélem, az
Akadémiának is lesz annyi esze, hogy elfogadja őket.
– Ha nem fogadjak el, akkor is megkérem Hamptont, hogy csináljon róluk
metszeteket a háborús sorozathoz. Így vagy úgy, nyilvánosságra fognak kerülni.
Rebecca újból a képekre nézett. A tekintete átsiklott a Pietán, és most a másik
képen időzött el hosszabban. – Te ott voltál, mikor ez történt – mondta. Nem
kérdés volt, hanem kijelentés.
– Ez a két legszörnyűbb kép a rémálmaim közül – mondta Kenneth feszült
arccal. – Felderítőtisztként sok időt töltöttem azzal, hogy keresztbe-kasul
belovagoltam Spanyolországot, mindig egyenruhában, hogy ha elfognának, ne
lőjenek agyon mint kémet. Be is vált. – A kivégzést ábrázoló kép felé intett. – A
feladatom része volt, hogy felkeressek gerillacsapatokat, és híreket gyűjtsek tőlük.
Leggyakrabban ezzel a csapattal működtem együtt. És velük együtt elfogtak,
amikor a franciák egyszer bekerítettek minket. Mint brit tiszttel, velem a
legnagyobb tisztelettel bántak. – Elhallgatott, és olyan sötét lett a szeme, hogy
szinte feketének látszott.
 – És végig kellett nézned, ahogy a barátaid meghalnak – mondta halkan
Rebecca.
– Nem kényszerítettek, hogy végignézzem, de ha nem nézem, az becstelenség
lett volna. Gyávaság. Azt akartam, hogy legyen tanúja a bátorságuknak és
önfeláldozásuknak.
– És azóta nem tudtál szabadulni ettől a képtől. Ez igazán nemes emléket állít
nekik.
– Ők mindenesetre jobban örültek volna, ha életben maradhatnak – mondta
hidegen Kenneth.
Rebecca vonakodva megint a Pietára emelte a tekintetét. Most már kicsit
távolságtartóbban és tárgyilagosabban tudta vizsgálni, de még így is nagyon a
lelkébe hasított a kép. Eltűnődött, milyen lehet megszülni és felnevelni egy
gyereket, és aztán végignézni a halálát Még elképzelni is szörnyű volt.
– Ez a fiatalember a barátod volt? – kérdezte kiszáradt torokkal.
– Eduardo Maria legfiatalabb öccse volt. Csak tizenhét éves volt, amikor
meghalt.
Rebecca a fiú arcát vizsgálgatta, kereste a hasonlóságot a pasztellportréval,
amit Mariáról látott. – Azt mondtad, Mariát is a franciák ölték meg. Őt is
agyonlőtték?
– Nem. – Kenneth lehunyta a szemét, és fájdalmasan megrándult az arca. – Egy
nap majd azt is megfestem. Akkor talán nem lesznek többé rémálmaim. – Te
tanítottál meg rá, hogy a fájdalom átalakítható a művészet révén. Soha nem tudom
meghálálni, amiért ezt megtanultam.
Rebecca elfordult. Túl sok érzelem töltötte meg a szobát. Túl sok veszélyes
melegség volt Kenneth arcában. – Nem tartozol nekem semmivel, Kenneth. Én is
sokat nyertem a barátságunkból.
Talán Kenneth is menekülni akart ettől az érzelmi közelségtől, mert témát
változtatott. – Azt tudom, hogy holnap éjfélig be kell adni a képeket az
Akadémiára. És utána mi történik?
– A kiállítást szervező bizottság az Akadémia több tagjából áll össze. Ők
döntik el, mit fogadnak el és mit nem. Többnyire olyan ezer kép kerül kiállításra.
Mindenkinek be kell nyújtani a munkáit elbírálásra, kivéve az akadémiai tagokat,
mint például az apámat, George bácsit vagy Lord Fraziert. Az ő képeiket mindig
kiállítják.
– Ők is tagjai az Akadémiának? Nem is tudtam.
– George bácsi egyike a két metszetkészítőnek, akik tagok. Frazier csak
tiszteletbeli tag. Azt hiszem, eléggé zokon veszi, hogy nem került be, pedig
többször is volt olyan alkalom, hogy megüresedett egy hely. De túl büszke, hogy
szóvá tegye.
– Nagy kár, hogy a tehetsége és az önfegyelme nem akkora, mint a büszkesége
– jegyezte meg Kenneth szárazon. – És hogy tudjuk meg, hogy elfogadták-e a
képeinket? Kifüggesztenek egy listát?
– Nem ilyen civilizáltan folyik a dolog. Minden festőnek el kell menni
személyesen az Akadémiára, és megkérdezni a portást, mi lett a képei sorsa.
Hosszú sorban állnak az emberek, a portás pedig nagyon élvezi, ha jó hangosan
kikiabálhatja, hogy melyik képet utasították el. Elég kínos a helyzet.
Kenneth elhúzta a száját. – Valószínűleg én is így fogok járni.
Rebecca vetett rá egy pillantást. – Ha el is utasítanak, az még nem jelenti azt,
hogy nem jók a képeid.
 Kenneth elmosolyodott. – Miután te és Sir Anthony jót mondtatok róluk,
valószínűleg túlélem, ha az Akadémiának nem tetszik.
Rebecca megint nyugtalanító melegséget látott a szemében. Átment a szoba
túlsó végébe. – A kiállítás előtti utolsó napon azt is megtudhatod, a terem mely
részében lesz kiakasztva a képed. Ilyenkor még beengedik a festőket, és akár az
utolsó pillanatban még apróbb javításokat is lehet tenni a képeken. – Rebecca
elmosolyodott. – Mr. Turnerről például köztudott, hogy képes szinte az egész
festményt átalakítani még ilyenkor, és csodálatosból még csodálatosabbat
varázsol.
– Hogy tudnak ezer képet elhelyezni?
– Nagyon szorosan összezsúfolva, A keretek szinte összeérnek. De a kiállító
terem hatalmas. Azokat a képeket, amelyeket egész a mennyezet közelében
akasztanak fel, szinte alig lehet látni. Persze, még ez is jobb, mint a semmi, de a
festő karrierjét nemigen mozdítja elő.
– Tehát az elfogadás csak az első akadály egy hosszú akadálypályán – szólalt
meg Kenneth elgondolkozó arccal. – Furcsa érzés, hogy ilyen magától értetődően
beszélek itt festészetről és kiállításról, úgy neveltek, hogy földbirtokos leszek,
aztán a sors katonát csinált belőlem. Akár még három hónappal ezelőtt se tudtam
volna elképzelni, hogy egyszer festőként fogok élni.
Rebecca nézte Kenneth szigorú arcát és erős testét, és a kalózkapitányra
gondolt. Ha nem is minden nő romantikus álma, az övé mindenesetre igen. Tudta,
hogy jobb, ha most elmegy, és a kilincsre tette a kezét. – Talán csak nem vetted
észre, hogy némi vargabetűvel érkeztél el oda, hogy művész legyél. Megvolt a
tehetséged, hogy minden képzés nélkül, magadtól megtanulj rajzolni, aztán a
háború megadta a témát is, amiből műalkotásokat hozhatsz létre, és aminek
köszönhetően megszületett egy egyedi látásmód.
Rebecca megfordult és gyorsan kiment, még mielőtt engedne a kísértésnek,
hogy belevesse magát Kenneth karjaiba.

25. fejezet

Kenneth halkan füttyentett egyet, amikor Rebeccával beléptek a kiállításnak

helyet adó Somerset House-ba. – Nem túloztál, tényleg rengetegen várnak.
Rebecca közelebb húzódott hozzá. – Jó, hogy most jöttünk, reggel biztos még
többen voltak.
– Most is épp elég nagy a tömeg. Legalább hatvan-hetven ember – Kenneth
rámosolygott Rebeccára, és hozzátette: – És ha jól látom, három nő is van köztük.
Folyamatosan érkeztek az újabb festők, izgatottan lökdösődve. Kenneth tudta,
Rebecca mennyire utálja a tömeget, és szigorú pillantásokat vetett azokra, akik
túlságosan tolakodtak.
A portás, aki egy listáról keresgélte ki a képeket, épp jó hangosan azt vetette
oda a sor legelején álló férfinak, hogy „Elutasítva!”
– Szegény ördög – mormolta Kenneth, ahogy a festő elfordult, és sápadtan
távozott.
Rebecca belekapaszkodott a karjába. – Már nagyon megbántam, hogy
belementem ebbe az egészbe.
 Kenneth megveregette a lány kezét. Jéghidegek voltak az ujjai. – Én biztos
vagyok benne, hogy a te képeidet elfogadják, de ez biztos nem nyugtat meg.
Rebecca idegesen elmosolyodott. – Te is biztos így érzed magad.
– Még rosszabbul – mondta Kenneth nyomatékosan. – Az én esélyeim sokkal
gyengébbek.
– Nekem jobb a technikám, de a tiéd sokkal tartalmasabb.
– A tiéd pontosan olyan tartalmas, csak épp nem olyan melodramatikus.
Egymásra nézték, és egyszerre nevetésben törtek ki. – Szörnyűek vagyunk –
jegyezte meg Rebecca.
Kenneth soha nem érezte magát közelebb hozzá. Úgy látszik, a közös aggódás
ugyanolyan erős kötelék, mint a közös szenvedély. Szíve mélyéből remélte, hogy
Rebecca képeit elfogadják. Nem örült volna, ha az övét elutasítják, de az volt az
érzése, Rebacca rosszabbul tűrné a kudarcot. Végül is ő Sir Anthony lánya, és
nem egy teljesen ismeretlen valaki.
– Jobb lenne valami másról beszélni, különben halálra idegeskedjük magunkat.
– Kenneth elgondolkozott, valami ártalmatlan témát keresve. – Beszéljünk,
mondjuk, a macskádról. Igazán jól tartja magát, ahhoz képest, hogy azt mondtad,
tíz-tizenkét éves lehet.
Rebecca elmosolyodott. – Na jó, de ebből nagyjából két évig volt ébren, a
többit átaludta.
Kenneth nevetett. Erről-arról beszélgettek, miközben lassan araszolgatott előre
a sor, de az volt az érzése, egyikük sem fog emlékezni egy szóra sem abból,
amiről beszéltek. Kenneth közben figyelte, mi folyik a sor elején, és úgy számolta,
legalább négyből három festőt elutasítanak.
Időtlennek látszó várakozás után már csak egyvalaki volt előttük a sorban. –
Frederick Marshall – mondta a nevét rekedtesen a férfi.
A portás átlapozgatta az immár elég szamárfüles listát, az ajka némán mozgott,
ahogy a neveket olvasgatta. – Marshall. Elutasítva!
Marshall az öklével belecsapott a tenyerébe. – A pokolba az Akadémiával! Hát
mit tudnak ezek a vén bolondok a művészetről? – Szikrázó szemmel sarkon
fordult és elrohant.
Rebecca következett. Kenneth bátorítóan a vállára tette a kezét. Rebecca
remegő hangon megszólalt: – R. A. Seaton.
A portás rosszalló pillantást vetett rá, aztán megint a papírok fölé hajolt, az
ujját lassan végighúzva a névsoron. – Seaton. A kalózkapitány és Transzfiguráció.
Elfogadva.
Rebecca arca felragyogott. Csillogó szemmel felnézett Kennethre, aki
legszívesebben azonnal megcsókolta volna, de csak annyit mondott meleg
hangon: – Csodálatos. Igazán megérdemelted.
– Te jössz – mondta Rebecca. Kenneth látta a szemében, mennyire szeretné, ha
neki is sikerülne.
Előbbre lépett, és bemondta a nevét. – Kimball.
A portás egyre lassabb lett. Hosszasan lapozgatott az oldalakon. – Kimball.
Elutasítva.
Kennethnek egy pillanatra elállt a szívverése. Bár tudta, hogy el fogják
utasítani, mégis fájt. De még mennyire fájt. Rebecca megszorította a kezét.
Aztán portás azt motyogta: – Jaj, nem, ez Kimbrough. Nézzük csak, azt
mondja, Kimball? – Kennethre pillantott, aki nagy nehezen bólintott.
A portás újból megnézte a listát. – Navarre, 1811. november 5., és Spanyol
Pietá. Elfogadva.
 Kennethet elöntötte a boldogság. A karjaiba kapta és megpörgette Rebeccát, ő
meg a nyakába kapaszkodott, és ugyanolyan boldogan nevetett.
A mögöttük álló férfi türelmetlenül előbbre tolakodott, és megmondta a nevét.
Kenneth végre kicsit észre tért, és lerakta Rebeccát. A tekintetük összetalálkozott,
veszélyes intenzitással egybekapcsolódott.
Nem lett volna szabad hozzáérnie, amikor mind a ketten ilyen érzelmileg
felfokozott állapotban vannak. Ebből már eddig is mindig csak baj lett. Ha nem
vette volna körbe őket a tömeg, nem kezeskedett volna magáért.
Belekarolt Rebeccába, és a kijárat felé vezette. – Hát, sikerült.
Rebecca majdnem táncolva szaladt le a lépcsőn. – Még ha a mennyezetre
akasztják is a képeinket, akkor is elmondhatjuk, hogy kiállítottunk az Akadémián!
Kenneth mosolyogva figyelte a lelkesedését. Olyan volt, mintha bajtársa lett
volna, akivel együtt, vállvetve küzdöttek végig egy csatát, és győztek.

A kiállítás előtti napon teljes volt a káosz. A teremben nyüzsögtek a festők,

akik még néhány utolsó javítást akartak tenni a képükön, ráadásul egy csomó
bámészkodó is ott lábatlankodott, akik valamilyen összeköttetést kihasználva
bejutottak még a megnyitó előtt. Rebecca ösztönösen közelebb húzódott
Kennethhez. Megnyugtató volt a közelsége a nagy tömegben.
Kenneth nagy szemeket meresztve nézett körül a tágas teremben. – Mondtad,
hogy minden fal tele van rakva festményekkel a padlótól a mennyezetig, de
megdöbbentő a látvány. Teljesen le vagyok nyűgözve.
– Én is. Rengeteg kiállításon voltam már életemben, de az még nem fordult elő,
hogy a saját képeimet kellett volna keresgélnem a többi között.
– Jobb lesz módszeresen nekifogni. Kezdjük el itt a sarokban, és menjünk
körbe.
– És közben imádkozzunk, hogy valahol a vonal közelében legyenek. –
Kenneth kérdő tekintetére megmagyarázta: – Vonalnak ezt a párkányzatot hívják,
ami körbefut a falon. Úgy kétméteres magasságban van, úgyhogy azokat a
képeket lehet a legjobban látni, amik ennek a közelében vannak felakasztva.
Többnyire ezt a helyet fenntartják az akadémiai tagok képeinek, illetve a legjobb
beadott festményeknek.
Rebecca belekarolt Kennethbe, és elindultak körbe a teremben, kerülgetve a
létrát és festőeszközöket cipelő festőket. Bár Kenneth is hozott magával egy
dobozt festékekkel és ecsetekkel, mind a ketten úgy döntöttek, már nem
változtatnak semmit a képeken, hacsak észre nem vesznek valami tényleg szörnyű
hibát.
– Nézd! – Rebecca megtorpant, Kennethet is megállítva. –Apa Waterloo-képei.
Hát nem csodálatosak?
A négy hatalmas vászon egymás mellé volt felfüggesztve, az egész falat
uralták. Áhítatos csodálok egy csoportja máris összegyűlt előttük.
– Sir Anthony elérte a célját – jegyezte meg Kenneth. –Nemzedékeken át
fogják csodálni ezeket a képeket, és megtudhatják belőlük, mit jelentett a
Waterlooi csata.
Rebecca a csataképre mutatott. – Ott vagy az ezrededdel, kicsit balra a
közepétől.
– Tényleg, itt. – Kenneth rámutatott egy skarlátvörös egyenruhás veteránra, aki
az ezredzászlót őrizte az előtérben. – Sir Anthony mégiscsak átfestette az
őrmestert, hogy rám hasonlítson.
 – Ünnepelt híresség leszel a londoni társaságban ez után a kiállítás után –
tréfálkozott Rebecca.
Kenneth felnyögött. – Az apád képéről azért nem derül ki olyan egyértelműen,
hogy engem ábrázol. A kalózkapitány már más kérdés. Ugye, megbocsátod, ha
abban reménykedem, hogy valahol a mennyezet közelében akasztották ki?
– Megértelek. Nagy kár, hogy a bizottságban nincsenek nők. Akkor bezzeg
garantálva lenne, hogy jó helyet kapjon a képem.
Nevetgélve és egymást ugratva nézelődtek tovább a teremben. Rengeteg
látnivaló és megbeszélnivaló volt, szinte túl sok is. Rebecca tapasztalatból tudta,
hogy úgyis többször körbe kell még járniuk, hogy minden képet szemügyre
tudjanak venni.
Két falat már átnéztek. Épp majdnem a fejükre esett a paletta, amit egy ideges
fiatalember egy létrán állva leejtett, amikor Kenneth, a hangjában fojtott
izgalommal, megszólalt: – Nézd csak! Ott vannak.
A képeiket egymás mellé akasztották ki, pont a vonal fölött, nagyon jól látható
helyen. Kenneth két képe jobbra, Rebecca festményei balra.
– Hála istennek! – kiáltott fel boldogan Rebecca. – Be fog indulni a karriered,
Kenneth. Mennyiért akarod eladni a képeket?
Kenneth meglepetten nézett rá. – Ilyesmi eszembe se jutott. Örülök, hogy
kiállíthattam őket.
– Hát, akkor ideje lenne elgondolkozni rajta. Végül is a kiállításnak az a célja,
hogy elkeljenek a képek.
– Te eldöntötted, mennyit kérsz?
Rebecca a kalózkapitányra és a zuhanó nőalakra pillantott. –Ez a két kép nem
eladó. De azt nem bánnám, ha ezeknek az alapján kapnék néhány
portrémegbízást.
Egy divatosan öltözött pár állt meg mellettük, hogy megnézzék a festményeket.
– Nézd ezeket a spanyol képeket. Micsoda erő! Micsoda realizmus!
A férfiba karoló elegáns hölgy megborzongott. – Szerintem borzalmasak. A
művészetnek a szépségről kellene szólnia, nem a borzalmakról. – Aztán Rebecca
képeire mutatott. – Tessék, ezek gyönyörűek. Nézd, milyen elragadtatás ül a lány
arcán, ahogy feláldozza magát a népéért. Nagyon hatásos. – Aztán a tekintete a
kalózkapitányra fordult. – A kalóz elég botrányos, de az biztos, hogy megragadó.
Vajon ki lehetett a modellje?
Rebecca egyik kezét a szája elé szorítva elfojtotta a nevetést, és odébb rángatta
Kennethet. – Ebből nagyjából sejtheted, miket fogsz hallani a képeidről. Készülj
fel rá, kedves kalózom, hogy a kiállítás megnyitása után egyik napról a másikra
híres leszel.
Kenneth összerezzent. – Akkor kénytelen leszek azonnal elhagyni Londont.
Amikor Rebecca megint elnevette magát, szigorúan rászólt: – Te túlságosan
élvezed ezt az egészet. Mégiscsak be kellett volna adnom a Lilith-képet, hogy
téged is úgy üldözzenek a férfiak, mint engem a nők!
– Ostobaság. – Rebecca ártatlanul rebegtette a szempilláit. – Senki nem hinné
el, hogy azt az érzéki démont egy ilyen szerény, visszahúzódó lánykáról
mintáztad.
– Túlságosan alábecsülöd a vonzerődet. – Kenneth tekintete elsiklott Rebecca
mellett, és hirtelen észrevett egy ismerőst. Megemelte a hangját, és a nagy
hangzavarban odakiáltott: – Jó napot, Lord Frazier!
Frazier barátságosan viszonozta az üdvözlést. – Jó napot, Kimball. Rebecca…
Anthony mondta, hogy mindkettőjük képeit elfogadták.
 – Ezt a négyet – mutatott Rebecca a festményekre. – Szerencsések voltunk,
hogy jó helyet kaptunk.
– Anthony bizonyára felhasználta a befolyását. – Frazier a Transzfigurációra
pillantott, és megmerevedett az arca.
Hosszú csönd után a többi képen is végighordozta a tekintetét, majd végül
megállapodott Kenneth Pietáján. – Érdekes, bár attól tartok, az én ízlésemnek
kicsit túl modern. Nagy kár, hogy nem állt módjában formális képzésben
részesülni, Kimball. Ha továbbra is festeni akar, át kell térnie a történelmi
témákra. Az ember nem mondhatja magáról, hogy komoly festő, amíg nem ismeri
behatóan az antik világ történelmét és a Nagy Stílust, amelyet olyan szépen írt le
Reynolds.
Rebeccát nem lepte meg, hogy Frazier az ő képeire nem mondott semmit.
Frazier is azok közé tartozott, akik nem hittek benne, hogy női festők valaha is
felérhetnek a férfiakkal.
Kenneth udvariasan megkérdezte: – Ön is adott be képet a kiállításra?
– Igen, de még nem sikerült megtalálnom. – Frazier körbepillantott a zsúfolt
falakon. – Leonidász Thermopülénél volt a témám. Véleményem szerint a
görögök győzelme a perzsák felett a nyugati civilizáció egyik legdicsőbb
pillanata.
– Egyetértek. Nagyon nemes téma. Láttam egy képet ott, amely mintha
Leonidászt ábrázolná, de nem hiszem, hogy az öné lenne, mert nincs túl jó helyen.
– Kenneth a szemben lévő falra mutatott, valahol félúton a vonal és mennyezet
között. Ugyan nem volt lehetetlen helyen, de azért nagyon messze volt attól, hogy
jónak lehessen nevezni.
Frazier a képre nézett, aztán megmerevedett az arca. – Igen, ez az én
festményem – mondta hidegen.
Volt valami a hangjában, ami kicsit megijesztette Rebeccát. Lord Frazier úgy
nézett ki, mint aki azonnal dührohamot kap. –Nyilván tévedésből akasztották oda
– szólt közbe gyorsan. – Emlékszem, pár évvel ezelőtt apa is így járt az egyik
képével. – Észrevétlenül kicsit megrúgta Kenneth bokáját, hogy ő is mondjon már
valamit.
Kenneth gyorsan megszólalt: – Felháborító, hogy ilyen hibákat tudnak
elkövetni az Akadémia egy tagjának a munkájával? – A kép felé intett. –
Rendkívül bonyolult kompozíció, Frazier. Hosszú időbe telhetett, míg elkészült
ezzel a képpel.
Lord Frazier arca kissé megenyhült. – Több mint két éven át dolgoztam rajta.
Az egyik legjobb munkám, amit valaha is csináltam.
– Intézkednie kell, hogy rendes helyre akasszák – mondta Rebecca együtt érző
hangon.
– Igen, azonnal megyek és utánanézek. Az ostobák! – Frazier búcsúzás nélkül
faképnél hagyta őket.
Kenneth halkan megkérdezte Rebeccától: – Vajon tényleg csak tévedés volt?
Rebecca megvonta a vállát. – Mint az Akadémia tiszteletbeli tagjának,
automatikusan a vonalhoz kellett volna kerülnie. Viszont az is igaz, hogy a
kollégái nem nagyon kedvelik. Túl arrogáns. A festők csak akkor tűrik el az
arroganciát, ha zsenialitással párosul. Talán a bizottságban valaki meg akart
bosszulni valami régi sérelmet.
– Vagy pedig egyszerűen csak az érdemei alapján ítélték meg a festményt –
tette hozzá Kenneth.
 Rebecca elfojtotta a mosolyát. – Ez nem volt szép tőled. Technikailag igazán
kitűnő kép.
– De könnyen felejthető. – Kenneth szemügyre vette a több tucat meztelen,
kardot és pajzsot tartó alakot. – És meglehetősen logikátlan. Nem tudom, én még
soha nem ismertem olyan katonát, aki szeretett volna anyaszült meztelenül
csatába indulni.
– Sss! – súgta oda Rebecca nevetve. – Ez klasszikus stílus, nem modern
realizmus.
– Akkor is, a katonák még kétezer évvel ezelőtt is védelmezték a sebezhető
pontjaikat – makacskodott Kenneth.
Rebecca mosolyogva belekarolt, hogy tovább sétáljanak a teremben. Csak
amikor elindultak, akkor vette észre, hogy Lord Frazier nem ment el, hanem ott
álldogál pár méterre tőlük. Csak a merev hátát látta, de könnyen lehet, hogy
meghallotta Kenneth szavait.
Rebecca nagyon remélte, hogy nem így történt, végül is a középszerű
művészek is éppolyan érzékenyek, mint a nagyok.

26. fejezet

Elérkezett Strathmore-ék báljának napja. Kenneth és Rebecca délután ettek egy

könnyű uzsonnát, hogy kibírják a késő esti vacsoráig. Kenneth vett még egyet a
fahéjas süteményből, és azt mondta. – Nagyon várom a ma esti bált. Most, hogy a
kiállítás megnyílt, és mind a kettőnknek ilyen nagy sikere van, igazán jogunk van
egy kis könnyed szórakozáshoz.
Rebecca boldogan elmosolyodott, és kitöltötte a maradék teát, elosztva
kettőjük között. – Mi tagadás, én is várom.
Kenneth gyöngéd pillantásokkal méregette, miközben a teát kortyolgatta, és
arra gondolt, ugyanolyan kívánatos, mint a sütemények. Most, hogy már nem
kellett agyondolgoznia magát a képeken, egyre nehezebb volt elfojtani a vágyait.
Jobb lesz minél előbb belekezdeni a rajzsorozatba, amit Hamptonnak akar
készíteni. Legalább lefoglalja valamivel a fölösleges energiáit.
A gondolatait az szakította félbe, hogy belépett a szobába Sir Anthony, teljes
estélyi díszbe öltözve.
Rebecca felnézett. – Á, apa! Azt hittem, te már elmentél a vacsorára.
– George és Malcolm rögtön értem jönnek, de előbb szerettem volna
elmondani nektek egy jó hírt. Rebecca, ma a kiállításon ketten is érdeklődtek,
hogy vállalsz-e portrét. Meg fognak majd keresni. És volt néhány hihetetlen
ajánlat, többen is meg akarták venni A kalózkapitányt, mind nő. De gondolom,
nem eladó?
– Jól gondolod. De… mennyire hihetetlenek azok az ajánlatok?
– Ötszáz guinea.
Rebecca kilöttyentette a teát a csészéjéből. – Ötszáz?! Ez egy vagyon!
– Ez volt a legmagasabb komoly árajánlat – mondta Sir Anthony. – Egy
bizonyos idősebb hercegnő azt mondta, akár ezer guinea-t is adna érte, de azt
hiszem, ő csak tréfált.
Rebecca Kennethre mosolygott. – Híres lett, kapitány úr.
 Kenneth komoran belebámult a csészéjébe. – Lehet, hogy szakállt fogok
növeszteni, hogy ne ismerjenek fel.
– Kenneth két képe iránt is meglehetősen nagy volt az érdeklődés – folytatta
Sir Anthony. – Azt tanácsolnám, ne fogadjon el kevesebbet háromszáz guinea-nél.
De szerintem többet is kaphat értük.
– Úgy gondolja, hogy ilyen sokat érnek? – kérdezte döbbenten Kenneth.
– Egy festmény annyit ér, amennyit a vevő hajlandó fizetni érte. Ne értékelje
alul magát. – Sir Anthony nyitotta az ajtót, hogy induljon, de még bánatosan
visszaszólt: – Ha jól sejtem, nemsokára megint kereshetek új titkárt.
Kennethnek a még mindig befejezetlen nyomozás jutott eszébe. – Egyelőre
azért még nem – nyugtatta meg Sir Anthonyt.
Ebben a pillanatban megérkezett Hampton és Lord Frazier. Amikor látták,
hogy nyitva van az ajtó, bejöttek köszönni.
– A fiatalok igazán remekeltek a kiállításon – mondta Hampton. – Rebecca,
kitűnőek a képeid. – Aztán Kennethhez fordult. –Nagyon elégedett vagyok
magammal, amiért szerződtettem Kennethet egy háborús rajzsorozatra. Esetleg
nem kérhetném majd kölcsön A kalózkapitányt, hogy amikor megjelennek a
metszetek, azt is kiakaszthassam a boltom kirakatába? Szerintem nagyon
fellendítené a forgalmat.
Kenneth felnyögött, Sir Anthony pedig nevetett. – Attól tartok, szó sem lehet
róla, George bácsi – mondta Rebecca határozottan.
Lord Frazier fensőbbséges arckifejezéssel figyelte a tréfás szóváltást. Ennek az
embernek nincs semmi humorérzéke, gondolta Kenneth.
– Ideje indulnunk. Együtt vacsorázunk Benjamin Westtel. – Sir Anthony
elhallgatott, és jelentőségteljes arcot vágott, majd amikor érezte, hogy mindenki rá
figyel, bejelentette: – West arról akar beszélni velem, hogy esetleg én fogom
követni az Akadémia elnöki székében.
Egy pillanatra mélységes csönd lett. Kenneth észrevette, hogy Hampton
meglepettnek látszik, Frazier pedig határozottan döbbentnek.
Aztán Rebecca felkiáltott: – Ez csodálatos! – Felugrott és odament az apjához,
hogy megölelje. – Ha a jelenlegi elnök téged támogat, szinte biztos, hogy meg
fognak választani, ha eljön az ideje.
– Remélem, addig azért még hátravan néhány év. Kedvelem Westet, és nem
szeretném a halálát várni. – Sir Anthony elmosolyodott. – De ha szükség lesz új
elnökre, mindenesetre nagy megtiszteltetés lesz, ha rám esik a választás.
– Ehhez talán Tom Lawrence-nek is lesz némi hozzáfűznivalója – szólt közbe
Frazier. – De ha West egyértelművé teszi, ő kit támogat, akkor nagyon jók az
esélyeid.
– Anthony mindenképp a legjobb választás – mondta Hampton melegen, és
megrázta a barátja kezét. Aztán Rebeccára pillantott. – Ki tudja, talán egy nap
Kimball lesz az Akadémia feje. Máris azt beszélik, hogy tiszteletbeli tagnak
akarják kinevezni, ha lesz üresedés.
Ez bizony hízelgő volt. Kenneth látta, hogy Fraziert mennyire feldühíti a dolog,
csakúgy szikrázott a szeme. Gyorsan azt mondta: – Kissé túlzás ilyesmiről
beszélni azok után, hogy mindössze két képet állítottam ki. És a képzettségem
enyhén szólva sok kívánnivalót hagy maga után.
– Örülök, hogy ezzel tisztában van – mondta Frazier csípős hangon. – Nagy kár
lenne, ha a fejébe szállna a dicsőség, amikor még csak zöldfülű kezdő.
Hampton bosszús pillantást vetett a barátjára, de csak annyit mondott: – Akkor
ideje indulnunk.
 Miután az ajtó becsukódott a három férfi után, Rebecca megszólalt: – Szegény
Frazier. Nyilván rosszulesik neki, hogy hanyatlóban van a csillaga, miközben
mindenki másé felfelé ível. – Táncoló léptekkel odaszaladt Kennethhez, aki épp
visszaült a székre, és hevesen átkarolta a nyakát, amitől majdnem kilöttyentette a
teát a csészéjéből, amit épp felemelt. – De mi annyira sikeresek vagyunk, hogy el
se tudom hinni!
Kennethnek nem esett nehezére eldönteni, mit válasszon, a hűsítő csésze teát,
vagy a meleg női karokat. Letette a csészét, és az ölébe vonta Rebeccát. – Mindezt
neked köszönhetem. Ha nem vettél volna rá, hogy fessek, soha meg se próbáltam
volna.
Megcsókolta, amit könnyűnek szánt, de gyorsan komolyabbra fordult. Rebecca
keze a tarkójára siklott, és az ajka lágyan szétnyílt. Fahéj íze volt és csábító illata,
amely másodpercek alatt megmámorosította Kennethet.
Elhúzódott, és próbált úgy tenni, mintha nem tett volna rá semmi hatást az
ölelés. – Nem kéne ezt csinálni a nappaliban – jegyezte meg. – Sőt ami azt illeti,
máshol se.
Egy pillanatra látta Rebeccán, hogy ugyanolyan bizonytalan, mint ő. Aztán az
arca megváltozott, szenvedély ült ki rá. – Igazad van. A műtermem sokkal jobb
hely. – Felemelte a kezét, és érzéki ígérettel megcirógatta Kenneth arcát. –
Lavinia azt mondta, a kalózkapitány minden nő álombeli szeretője, sötét,
veszélyes és ellenállhatatlan. És hogy színtiszta szenvedély sugárzik belőle.
Kenneth felállította az öléből Rebeccát, és ő is felállt. –Laviniának nagyon
élénk a fantáziája.
– Épp ellenkezőleg, nagyon is pontosan lát. – Rebecca olyan közel lépett, hogy
a melle majdnem súrolta Kennethet, aki megbűvölten nézte. – Lavinia azt mondta,
a festmény megmutatja, milyennek látlak, és igaza is van.
Kenneth érezte, hogy odébb kéne lépnie, de nem tudott. –Miért, milyennek
látsz?
– Sötétnek. – Rebecca hűvös kezét a nyakára csúsztatta, és a tarkóját simogatta,
az ujjai a hajába túrtak, a melle lágy nyomással nekisimult.
Kenneth vére lüktetni kezdett.
– Veszélyesnek. – Rebecca lábujjhegyre állt, és könnyedén megharapta a
fülcimpáját. Kenneth egész teste lángolni kezdett, minden tagja bizsergett és
minden vágy az ágyékában futott össze.
– Ellenállhatatlannak – mormolta Rebecca, a nyakába fúrva a fejét. Az ajka
könnyedén megérintette az arcát, és az ajkuk összeért.
Kenneth magához szorította, szomjazva az ízére. Olyan volt, mint a
gyömbérsör, megnyugtató és pezsgő egyszerre. Lilith, a vágy démona… A keze
végigsiklott a gerincének vonalán, és megpihent lágyan ívelődő csípőjén.
Magához húzta, érezve minden lágy domborulatot.
Akkor is elég nehéz volt ellenállni, amikor még csak találgatta, milyen a ruhája
alatt. Most már tudta, és a tudás szinte fizikai fájdalmat okozott, vágyott rá, hogy
újból lássa, éhezett a vadságra és gyengédségére. Nem!
– Lilith, a démon… Akit azért küldtek, hogy ellopja a lelkemet, és ez remekül
sikerült is neki. – Fájdalmasan bár, de eltolta magától Rebeccát. – Ha egyszer
bolondok voltunk, az még megbocsátható. Másodszor már nem.
– Ugyan, mi a bolondság a szerelemben? – Rebecca hátranyúlt, és kikötötte a
szalagot, amely a haját tartotta. A fürtjei bronzszínű fátyolként omlottak a hátára.
– És arról se akarok többet hallani, hogy te csak az apám titkára vagy. Már tudom,
hogy lord vagy, ráadásul ígéretes fiatal művész!
 Kenneth törte a fejét, milyen kifogással állhatna még elő. De hát az igazságot,
azt, hogy csalásban él, nem mondhatta el. – Egyszer már megúsztuk a
kényszeresküvőt, ostobaság lenne megint ezt kockáztatni. – A kézfejével
megsimogatta Rebecca arcát. A lány elkapta a kezét, és a mellére vonta a tenyerét.
Kenneth megdermedt, és nem tudta elhúzni.
– Emiatt nem kell aggódnod. Lavinia elmagyarázta, mit kell tenni a nem kívánt
következmények elkerülése érdekében. –Rebecca kicsit elpirult, de nem fordította
el a tekintetét.
Kenneth nehezen őrzött önuralma végleg összeomlott. Ugyan miért tagadnák
meg maguktól, amit mind a ketten annyira akarnak? A húgával szemben már
nincs semmi kötelezettsége, Bowden megbízásával is majdnem végzett, és nem
talált rá semmi bizonyítékot, hogy Sir Anthony ölte volna meg a feleségét. Pár
héten vagy talán napokon belül ismét élheti a saját életét. A visszakapott ékszerek
megmentik a csődtől, Bowden akárhogy is dönt a jelzálogokról. Habár még
mindig lesznek adósságai, végül mégiscsak Sutterton ura lehet.
És ha ez megtörténik, végre nyíltan beszélhet Rebeccával is, aki talán
meggondolja magát a házassággal kapcsolatban.
Ami pedig a jelen pillanatot illeti, mind a ketten lángolnak, és a lángok
eloltásának csak egy módja van…
Most nem fogja hagyni, hogy minden olyan kapkodó gyorsasággal történjen,
mint az első alkalommal. Rebecca tudja, hogyan kell adni: meg akarta tanítani
arra is, hogyan kell kapni. A két keze közé fogta az arcát. – Ha a kalóz az
álomszerető, hát te vagy az én álmom. Szenvedélyes, odaadó, és hihetetlenül
gyönyörű. –Hosszan, a lelke mélyéből megcsókolta, aztán azt suttogta.– –
Ellenállhatatlan vagy, Lilith.
– Nagyszerű. Akkor menj fel, várj meg a műteremben, én is rögtön megyek.
Illedelmesen, egymástól egy méter távolságban indultak ki a szalonból, de
Kennethnek az volt az érzése, hogyha valaki figyelné őket, látná, mi készül. Az
üzenet ott volt Rebecca csillogó szemében és kibontott hajában, és bizonyára az ő
arcán is. De szerencsére senki nem látta őket. Kenneth egyenesen a műterembe
ment. A kanapéról levett egy takarót, és a kandalló előtti szőnyegre terítette.
Megrakta a tüzet, hogy ne legyen hideg.
Mire levette a csizmáját, a kabátját és nyakkendőjét, Rebecca is megérkezett.
Kenneth elément a szoba közepére, és a karjába kapta egy mámorító csókkal.
Rebecca széthúzta a férfi ingét, és a meztelen mellkasára simította a kezét. A
tenyere hideg volt lázas testén. – Annyira vártam már erre – suttogta Rebecca.
– Én is…. Édes istenem, de mennyire. – Kigombolta az apró gombokat a lány
ruhája elején, ügyetlen és türelmetlen mozdulatokkal. A ruha felső része
lecsúszott, és előbukkantak fehér mellei. Alatta nem viselt semmit. A merészsége
meglepően erotikus volt. Letérdelt és a szájába vette a mellét. Rebecca felsóhajtott
és átölelte a fejét. Az illata olyan volt, mint a kinyílt rózsáé, a napfényben táncoló,
viruló virágoké.
Felhúzta a szoknyája szélét és meztelen lábát simogatta. Rebecca mámorosan
felsóhajtott, ahogy a lábszáráról feljebb csúszott a keze a térdhajlat finom bőrére,
majd még magasabbra, a combja selymes belső felére. Az ujjai birtoklóan egyre
feljebb kalandoztak a legérzékenyebb és legtitkosabb helyekre. Rebecca egész
teste borzongott.
Kenneth felállt, és lecsúsztatta róla a ruhát, míg a lány a vágytól sötét
szemekkel figyelte.
Amikor kiegyenesedett, rekedtesen megszólalt: – Látni akarlak.
 Kenneth olyan kapkodva tépte le magáról az inget, hogy két gomb is lepattant
róla, és ugrálva elgurult a padlón. Rebecca mohó tekintetétől úgy is érezte magát,
mint a kalózportré ellenállhatatlan, romantikus szeretője.
Rebecca nevetve azt mondta. – Igazán remek aktmodell lennél. Nem tudom
eldönteni, hogy lerajzoljalak vagy megcsókoljalak.
– A rajzolás talán várhat. – Felkapta a lányt, csak puszta örömért, hogy a
karjában tarthassa. A haja ráomlott a karjára, majdnem a térdéig ért a csábító
hajzuhatag. Belefúrta a fejét a nyaka és a válla közé. – Szerintem most jobb
dolgunk is van.
Rebecca kihasználta, hogy ilyen közel van, és kihívóan megharapdálta a
fülcimpáját. Kenneth úgy érezte, mintha minden idegszála lángolna. Letérdelt és
lefektette Rebeccát a kandalló elé a szőnyegre. Egyszerre volt lángoló tűz és
hűvös elefántcsont, lakoma minden érzékének. Elnyújtózott mellette a takarón, és
forró csókokkal borította a nyakát, a mellét, a hasát. A combja közé csúszott a
keze. Rebecca térde hívogatóan szétnyílt, a háta ívbe görbült. Egész teste
tehetetlenül remegett.
Kenneth önuralmát vesztve beletemetkezett a forró selymességbe. Magával
ragadta a birtoklás és odaadás vad ritmusa. Rebecca minden mozdulatára
válaszolt, tehetetlenül sodorta őket a szenvedély tűzfolyója, míg el nem értek a
csúcspontra, amely egyetlen pillanatra eggyé olvasztotta őket – egy testté és egy
lélekké.
Kenneth lassan tért magához, ahogy elmúltak a borzongó hullámok és
visszatért az öntudata. Egymásba gabalyodott tagokkal feküdtek. Kenneth levegő
után kapkodva az oldalára fordult, és a karjába zárta Rebeccát. Túlságosan is
aprónak és törékenynek tűnt, hogy ennyi tűz férjen belé, pedig még mindig
reszketett a szenvedély erejétől.
Nem hallatszott más, csak az óra ketyegése, a tűz ropogása és ziháló
lélegzetük. Lilith… Rebecca. Csupa paradoxon volt, egyszerre kedves és vad, éles
és gyöngéd.
Kenneth nagyon remélte, ha eljön az ideje, elfogadja férjéül, mert úgy érezte,
neki nem lenne ereje elengedni.

Rebecca kicsit elszunyókált, Kenneth izmos testéhez simulva. Mélységes

elégedettséget érzett. De az idő gyorsan múlt. Amikor megérezte, hogy Kenneth
megmozdul, azt mormolta: – Muszáj elmennünk a bálba?
– Attól tartok, igen. – Kenneth lustán végigsimított a lány vállától a csípőjéig. –
Az a gyanúm, Strathmore volt az, aki elintézte, hogy visszakapjam az ékszereket.
Szeretném megköszönni neki, még ha nyíltan nem is mondhatom ki.
– Ez tényleg jó ok, hogy elmenjünk. – Rebecca a hátára fordult, és Kennethet
nézte. A kalóz…. Minden, amit Lavinia a képben látott, és még annál is több. –
Ahhoz képest, hogy katona voltál, nincs is rajtad olyan sok sebhely – jegyezte
meg.
– Szerencsére nagyobb sebeket soha nem kaptam, különben most nem lennék
itt. A komoly csatatéri sérülések szinte mindig halállal végződnek, vagy esetleg
amputációval. – Kenneth elmosolyodott. – Kivéve persze Michael esetét, aki
egyszerűen sebezhetetlen.
Rebecca felült, és megsimogatta Kenneth hátát. – Itt érzek valami hegeket. Azt
mondtad, egyszer megkorbácsoltak.
 Kenneth bólintott. – A katonai pályafutásom legelején. A közkatonákat több
okból is meg lehet korbácsolni. Az én esetemben a pimaszságomért. Száz
korbácsütésre ítéltek.
– És tényleg bűnös voltál?
– A legteljesebb mértékben. – Kenneth a tűzbe bámult. –Habár egyszerű
közlegény voltam, megvolt bennem a társadalmi rangom minden büszkesége.
Nem titkoltam egy tiszt előtt, hogy azt gondolom róla, ostoba tökfej. Ő nem tudta
vagy nem érdekelte, hogy Kenneth Wilding vagyok, Kimball grófjának örököse.
Kikötöztek és alaposan megkorbácsoltak, jól lenyúzta a hátamat. –Az arca
elgondolkozó lett. – Ezt is megrajzolom majd Hamptonnak a sorozatba. A
korbácsolást különben egy dobos szokta elvégezni, azoknak jó erős a karjuk. A
többi pedig üti a ritmust, minden korbácsütés egy dobpergés.
Rebecca összerezzent, olyan élesen megelevenedett előtte a kép. – Akár bele is
halhattál volna.
– Nem, dehogy. Az ezredorvos leállítja őket, ha a katona túl rossz állapotban
van – mondta Kenneth szárazon. – Aztán, amikor a szegény ördög kicsit magához
tér, folytatják.
– Ez barbárság!
– Lehet, de nagyon hatásos. – Kenneth halvány mosollyal pillantott Rebeccára.
– Megtanultam, hogy a nemesi születés nem jelent semmit, ha kilépek a
társadalomban elfoglalt helyemről. Ez volt az első lépés afelé, hogy rendes katona
váljon belőlem.
Rebecca a szikár arcot tanulmányozta, és arra gondolt, hogy Kenneth a sok
tapasztalat miatt annyira más, mint a legtöbb férfi, akit eddig ismert. Volt része
kiváltságos életben éppúgy, mint a legdurvább elnyomásban. Ismerte a veszélyt és
a kegyetlenséget, és mégis mélyen értékelni tudta a szépséget. Ezeknek az
ellentéteknek köszönhetően lett igazi művész. És ezért volt páratlan szerető: ehhez
nem kellett különösebb tapasztalat, hogy tisztában legyen vele. – Amikor tiszt
lettél, te is korbácsoltattál meg közlegényeket?
– Ha szükséges volt. Ha kemény emberekkel van dolgod, néha kemény
módszerekhez kell folyamodni. – Kenneth egy könnyed mozdulattal felkelt. –
Ideje lenne visszatérni a világba.
Rebeccát azonban jobban érdekelte a teste. Felkapott egy rajztömböt és egy
szenet az asztalról, és gyorsan rajzolni kezdett. – Várj csak, megrajzollak
Herkulesként. Igazán kitűnőek az arányaid és az izmaid kidolgozottsága. Majd
megkérdezem George bácsit, nem érdekelné-e esetleg, ha csinálnék egy sorozatot
klasszikus férfiaktokról.
Kenneth fenyegetően becserkészte a lányt, és kikapta a kezéből a rajztömböt. –
Csak próbáld meg, és akkor a jövő évi kiállítás szenzációja a Lilith-képem lesz!
– Egy úriember soha nem mutogatná azt a képet.
– Ki mondta, hogy úriember vagyok? Egy kalózt akartál, hát megkaptad. Egy
veszélyes kalózkapitányt, akinek semmiség ártatlan lánykákat megtámadni.
Rebecca felnevetett. – Akkor én biztonságban vagyok.
– A kalóztól senki nincs biztonságban. – Kenneth hirtelen rávetette magát a
lányra. Rebecca sikkantott egyet, de hiába próbált menekülni a karjaiból. Kenneth
leteperte a szőnyegre, és összevissza csókolgatta.
– És senki nincs biztonságban Lilithtől – mondta Rebecca kuncogva, miközben
lihegve küzdött. Beleharapott a vállába, és simogatta olyan helyeken, amikről már
megtanulta, hogy megőrjítik.
 Jól megtanulta a leckét. Kenneth felnyögött, és leszorította a lány csuklóját a
takaróra, aztán a térdével szétfeszítette a lábát, és a magáévá tette.
Nevetve néztek egymás szemébe. Rebecca szíve összeszorult. Örült, hogy ilyen
boldognak látja Kennethet. Soha nem gondolta volna, hogy a játékosság így
megférhet a szenvedéllyel. Magában azt kívánta, bárcsak soha ne érne véget ez a
pillanat, és ne kelljen szembenézniük a világ kegyetlen elvárásaival. De miközben
magával ragadta a szenvedély, valami borzongató előérzettél tudta, hogy ez
úgysem válhat valóra.

27. fejezet

A. szerelmes pásztoróra ellenére Kenneth és Rebecca időben megérkeztek a

bálba. Kenneth nagyon szórakoztatónak találta Rebecca illedelmes arckifejezését,
amivel a vendéglátóikat üdvözölte. Aki nem ismerte, azt hinné, egy szolid lányka,
aki kettőig se tud számolni.
Amikor elindultak a bálterem felé, és Rebecca egy pillanatra felnézett rá,
Kenneth valami csodálatos módon közel érezte magához, mintha egymás bőrében
lennének. Rebecca rámosolygott. – Mire gondolsz?
Kenneth kihasználta a nagy zsongást, tudta, hogy nyugodtan beszélhet, senki
nem fogja meghallani. – Hogy meztelen démonból milyen meglepően gyorsan
átalakultál elegáns társasági hölggyé. Hogy legszívesebben elvinnélek egy üres
szobába és felfalnálak. És hogy szeretném az egész éjszakát veled tölteni.
Rebecca halványan elpirult, ami nagyon jól állt neki. – És meg is teszed?
– Sajnos, kénytelen leszek beérni annyival, hogy táncoljak veled, az illendőnél
kicsit többször. – A zenekar épp rázendített egy keringőre, úgyhogy rögtön oda is
vezette a lányt a táncparkettre. Ha már nem lehet vele, a keringő a második
legjobb dolog.
Amikor a zene véget ért, körbejárkáltak a teremben, hogy üdvözöljék a
barátaikat. Rebecca sokkal felszabadultabban érezte magát, mint az első bálon, és
a táncrendje hamar megtelt. Az előző alkalommal ez csak azért volt így, mert
Michael megkérte a barátait, hogy gondoskodjanak róla, ne áruljon petrezselymet.
De most önként is akadtak jelentkezők bőven.
Mivel Rebecca barátok között volt és biztonságban, Kenneth elment, hogy
váltson pár szót a házigazdával, Lord Strathmore-ral. Néhány baráti közhely után
megemlítette a Wilding-ékszereket, és hogy mennyire hálás azért, ami történt.
Strathmore elmosolyodott, és szemének huncut csillanása megerősítette, hogy
neki is van némi köze a dologhoz.
Kenneth remélte, egy nap lesz alkalma viszonozni a szívességet. Tovább
sétálgatott a bálteremben, elbeszélgetett az ismerőseivel, és egyszer-kétszer
táncolt. Úgy gondolta, még épp idejében visszaér Rebeccához a vacsora előtti
utolsó táncra, amit neki tartott fenn. Többször is látta, hogy a lány is táncol,
karcsún és elragadóan. Kenneth nem vette zokon, hogy mások is táncolnak vele.
végül is ő az a szerencsés fickó, aki a délutánt a karjaiban tölthette.
Michael Kenyon odaintegetett neki, Kenneth pedig odament hozzá köszönni.
Michael azt mondta: – Catherine és én ma voltunk az Akadémia kiállításán.
Igazán sokat fejlődtél azóta, hogy azokat a szénrajzokat csináltad Louisról.
 Kenneth elvigyorodott. – Egy olyan kutya, amelyik szinte soha nem mozdul
meg, igazán könnyű modell volt.
– Remélem, még nem adtad el a képeidet – folytatta Michael. – Elfogadnál
ezer guineá-t a kettőért?
Kenneth álla leesett. – Ez nevetségesen nagy összeg! Vagy csak jótékonykodni
akarsz velem?
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani – felelte Michael nyugodtan. – Épp
ellenkezőleg, a dédunokáim majd nagyon hálásak lesznek nekem, amiért ilyen
előrelátó voltam, és megszereztem egy nagyszerű korai Wilding-festményt. Ez,
amit fizetek érte, az ő szemükben már nevetséges összeg lesz, mintha bagóért
szereztem volna meg.
Kenneth mosolygott, de még mindig nem volt meggyőzve. –Biztos vagy
benne, hogy ennyire szeretnéd őket?
– Ne felejtsd el, hogy Catherine és én is ott voltunk Spanyolországban –
mondta halkan Michael. – Azok a képek mindkettőnknek nagyon sokat
mondanak.
– Ebben az esetben a tiéd – felelte Kenneth, és kezet nyújtott. – És akkor
legalább néha még én is viszontláthatom őket.
– Nagyon remélem. Ezt azonnal el kell mondanom Catherine-nek. Nagyon félt,
hogy esetleg már eladtad a képeket valakinek. – Michael búcsúzóul biccentett
egyet, és elsietett, hogy megkeresse a feleségét.
Kennethet egészen megdöbbentette, milyen szerencsés. Épp elindult, hogy
megkeresse Rebeccát, amikor egyszer csak beleütközött Lord Bowdenbe.
Habár Bowden nem volt különösebben nagydarab ember, felbőszült
arckifejezése elég ijesztővé tette. – Reméltem, hogy itt találom, Kimball – vetette
oda. – Nem volt hajlandó találkozni velem, és a leveleimre se válaszolni, de most
mindenképpen beszélnünk kell.
Kenneth összerezzent. El is feledkezett róla, hogy Bowden időközben
visszatért Londonba. Az utóbbi két hétben képtelen volt bármi másra gondolni,
csak a festményeire és Rebeccára. –Ne haragudjon. Egyáltalán nem arról van szó,
hogy kerülni akartam önt. Az elmúlt pár napban túlságosan elfoglalt voltam, és
nem tudtam elmenni a leveleimért. Szerintem is ideje, hogy beszéljünk. Önnek
mikor lenne megfelelő?
– Most azonnal – vágta rá Bowden összeszorított fogakkal. –Ha kell, itt a
bálterem közepén.
Bowdent majd szétvetette a düh, és Kenneth nem is okolta érte. Szerencsére
Rebecca épp táncolt, nem veszi észre, ha ő most kimegy a teremből egy időre. –
Azt hiszem, mindkettőnknek jobb lenne valami nyugodtabb helyen. Keressünk
egy üres szobát.
Bowden komoran bólintott, és együtt átfurakodtak a szórakozó vendégseregen.
Kenneth gondolatai csakúgy száguldoztak, de hiába, semmi nem jutott eszébe.
Nem tud semmi olyat mondani, amivel megnyugtathatná ezt az embert, aki Sir
Anthony vesztét kívánja.

A francia négyes véget ért, és Rebecca kifulladva megköszönte a táncot a

partnerének. Aztán körbenézett, hogy megkeresse Kennethet, akinek a következő
táncot ígérte. Nagy meglepetésére észrevette, hogy épp kifelé tart a bálteremből,
egy férfi kíséretében, aki halványan ismerősnek tűnt. Rebecca utánuk sétált,
közben a legyezővel hűsítgetve magát, amit Kenneth festett neki. Kedvesebb volt
a számára, mint a gyémántgyűrű, mert a gyűrűt végül úgyis vissza kell adnia, de a
legyező örökre az övé.
Épp idejében lépett ki a bálteremből, hogy meglássa, ahogy a két férfi eltűnik
egy, a folyosóról nyíló ajtón. Rebecca kíváncsian követte őket. Az ajtó némán
kinyílt, és egy hosszú, keskeny könyvtárszobába vezetett. A szobát középen
kettéosztotta egy boltíves átjáró. A helyiség ajtó felőli része sötétségbe
burkolózott, de a másik végében lámpafény gyúlt, és férfihangok mormolása
hallatszott.
Rebecca kicsit habozott. Kennethnek biztos valami üzleti megbeszélnivalója
van, talán a festményei eladásáról tárgyal. Nem kéne most zavarni. Mivel a két
férfi nem vette észre, szép csendben visszavonulhat, és megvárhatja őket a
bálteremben.
Megfordult, és már a kilincsen volt a keze, amikor hirtelen felcsattant egy
idegen hang: – A fenébe is, Kimball! Azért fizetem, hogy találjon bizonyítékot
Anthony bűnösségére, nem azért, hogy elvegye a lányát! Talán sikerült
megvásárolnia magát a lánnyal meg a hozományával?
Rebecca kővé dermedt. Nyilván rosszul értett valamit. Elfordult az ajtótól, és
hegyezni kezdte a fülét.
Kenneth mély hangja azt felelte.– Az eljegyzés véletlenül alakult így. Semmi
köze Sir Anthonyhoz.
Rebecca hiába tudta, hogy az eljegyzésük hamis, de még így is fájt, hogy
Kenneth ilyen félvállról beszél róla. Közelebb osont a boltívhez, és megbújt a fal
mellett, hogy semmit ne mulasszon el a beszélgetésből.
Az idegen férfi undorodva felhorkant. – Akkor maga a saját kis kettős játékát
űzi. Amikor visszaértem Londonba, és megtudtam a feleségemtől, hogy az
unokahúgom eljegyezte magát, utánajártam a dolognak. Ha valaki kicsit
gyanakvóbb természetű, esetleg azt feltételezheti, hogy maga összejátszott azzal a
Lavinia Claxton nevű kis szajhával, hogy elintézzék, hogy kompromittáló
helyzetben találják a lánnyal. Végül is ő örökölte Helen vagyonát. Gondolhattam
volna, hogy egy korosodó vénkisasszony ekkora vagyonnal ellenállhatatlan lesz
valakinek, aki olyan anyagi helyzetben van, mint maga.
– Lord Bowden, ön sértegeti Lady Claxtont és Miss Seatont is – mondta éles
hangon Kenneth. – Ezt ne tegye többet. Ezenkívül hajlamos arra, hogy ott is
összeesküvéseket gyanítson, ahol ilyesmiről szó sincs. Megismételem: a Miss
Seatonhoz fűződő kapcsolatomnak semmi köze a nyomozáshoz.
Bowden? Te jó ég, szóval ez a férfi az apja bátyja! Tényleg ugyanolyan volt a
testalkata, és hasonlóan mozgott. De több évtizednyi ellenségeskedés után miért
akarna most nyomoztatni az öccse után? Ez az ember őrült!
De ha őrült is, Kennethet használja fel eszközként. Rebecca a lelke mélyéig
felkavarva nekitámasztotta homlokát a hűvös brokáttapétának.
– És a nyomozással is olyan sikeres volt, mint az udvarlással? – kérdezte
hidegen Bowden.
– Nem értem el azt a sikert, amiben ön reménykedett. Fogok egy részletes
jelentést küldeni, de már beszéltem mindenkivel, aki bármit is tudhat arról, ami
történt, és egyszerűen semmi bizonyíték nincs arra, hogy bármiféle bűntény
történt volna. Talán majd a Tóvidéken sikerül többet megtudnom, de nem
ígérhetek semmit.
– Kell, hogy legyen valami bizonyíték, Kimball – förmedt rá Bowden. –
Találja meg!
 Könnyű léptek koppantak, amikről Rebecca hallotta, hogy nem Kennethéi,
aztán nyílt és becsapódott egy ajtó a szoba túlsó végében. Rebecca egy pillanatra
lehunyta a szemét, és azon tűnődött, ugyan milyen ügyben nyomozhat Kenneth.
Nevetséges arra gondolni, hogy az apja bűnöző lehet. Híres festő, óriási
vagyonnal, és nem tolvaj vagy korrupt hivatalnok! Nem csoda, hogy Kenneth nem
talált ellene semmi bizonyítékot.
De mindez még nem csökkentette Kenneth bűnösségét. Betolakodott a
házukba, hamis ürüggyel. A homályos magyarázat, hogy egy névtelen barát
küldte, akkor szórakoztatónak tűnt, de Rebecca most már nem így látta.
Könyörtelenül kihasználta az apja bizalmát, aki szabad bejárást biztosított neki
mindenhová a házban, és betekintést minden iratába.
Hirtelen élesen felvillant előtte az első alkalom, amikor először meglátta
Kennethet. Ragadozó intelligencia, szinte brutális külső. Egy kalóz Mayfairben.
Nem csoda, hogy nem úgy nézett ki, mint egy titkár hiszen valójában kém.
Hányszor fordult elő, hogy látszólag könnyed kérdéseket tett fel neki? És ő
mindig válaszolt rájuk. A gyomra émelyegni kezdett, amikor arra gondolt, hogy
Kenneth csak felhasználta arra, hogy bizonyítékokat gyűjtsön az apja ellen.
Pár másodpercig reszketve a falnak dőlt. Aztán a düh erőt adott neki. Kilépett a
szoba közepére. Kenneth ott állt a kandalló előtt, és a tűzbe bámult. A
kalózkapitány… És ő azt gondolta róla, milyen heroikus…
Hogy lehetett ilyen átkozottul ostoba!
Rebecca sziszegő hangon megszólalt: – Undorító alak vagy!
Kenneth felkapta a fejét, és halálsápadtan rámeredt. – Hallottad, amit
beszéltünk?
– Igen, hallottam. – Rebecca szája keserűen megrándult. –Ha férfi lennék, most
megölnélek, de azt hiszem, kénytelen leszek beérni azzal, hogy elégetem a
portrédat, és elmondom az apámnak, hogy a kedvenc titkára elárulta őt és engem
is.
– Rebecca… – Kenneth felemelte a kezét, és egy lépéssel közelebb ment.
Rebecca attól félt, ha hozzáérne, azonnal elolvadna, és szó nélkül elfogadna
bármiféle hazug magyarázatot, amivel Kenneth előállna. – Ne gyere közelebb! –
csattant fel dühösen. – Soha többé nem akarlak látni!
Sarkon fordult és kirohant a szobából. Kenneth utána kiáltotta a nevét, de
Rebecca nem vett tudomást róla, csak végigrohant a folyosón. Úgy érezte, ki kell
jutnia ebből a házból.
Nem akarta felhívni magára a figyelmet, úgyhogy inkább lassított, és kicsit
nyugodtabbra rendezte a vonásait, mielőtt belépett a bálterembe. Megnehezítette a
haladást, hogy a legtöbb vendég épp vele szemben igyekezett, mivel az ebédlő
felé tódultak a vacsorához. Szerencsére elég apró volt, hogy könnyedén
átcsusszanjon a tömegen. Többen is utána szóltak, de ő nem állt meg, mintha nem
hallaná
A pokolba mindenkivel! Már nem érdekelték az emberek, és hogy részt vegyen
a világukban.
Ahogy közeledett a halihoz, eszébe jutott, hogy a kocsijuk csak éjfélre jön
értük. Arra nem volt pénze, hogy lovas kocsit béreljen. Gyalog kell hazamennie.
De a házuk nem lehet messzebb innen egy mérföldnél, és a Mayfair biztonságos
környék.
Fontolgatta, hogy megkeresse-e a vállkendőjét, de aztán meggondolta magát,
amikor hátrapillantott a válla fölött, és meglátta, hogy Kenneth komor arccal
tolakodik át a tömegen a nyomában. Rebecca szíve ijedten verni kezdett. Gyorsan
kisietett az ajtón. Amikor az inas kinyitotta neki, hátramutatott Kennethre. –Ez az
úgynevezett úriember zaklatott – mondta parancsoló hangon. – Ne engedje, hogy
utánam jöjjön a kocsimhoz!
Az inas meghajolt. – Igenis, kisasszony.
Az inas elég tagbaszakadt volt, de azért Rebecca kételkedett benne, hogy
sokáig fel tudná tartóztatni Kennethet. De talán elég lesz ez is, hogy egérutat
nyerjen.
Megemelte a szoknyája szélét, és lerohant a lépcsőn. Jobboldalt sorban
várakoztak hintók a vendégekre, a kocsisok beszélgettek vagy kockáztak, hogy
elüssék az időt. Rebecca balra fordult, és a sarok felé sietett, majdnem futva. Nem
törődött vele, mit gondolnak az arra járók.
Befordult, elment a következő sarokig, megint befordult, és egy hosszabb
háztömb következett. Addig futott, míg szúrni nem kezdett az oldala, és kénytelen
volt megállni. Nekitámaszkodott egy rozsdás vaskerítésnek, és a kezét az oldalára
szorítva lihegett. A nyirkos éjszakai levegőt csípősen hidegnek érezte meztelen
karján és nyakán.
Okosabb is lehetett volna, mint hogy ilyen nyíltan szemébe mondjon mindent
Kennethnek. Persze, hogy megpróbálja majd felhasználni a csavaros eszét és
nyelvét, hogy arról is meggyőzze őt, hogy a fekete valójában fehér. Jobban tette
volna, ha szép csöndben visszaoson a bálterembe, és megkéri valamelyik
ismerősét, hogy vigye haza a kocsiján. De kitől kérhetett volna ilyen szívességet?
Mind Kenneth barátai, nem az övéi.
Egy pillanatra Catherine és Michael jutott az eszébe, és a többiek, akikkel
Kenneth révén megismerkedett. A szíve megremegett a gondolatra, hogy most
őket is elveszíti.
Dühösen elfojtotta magában ezt a gondolatot. Nincs szükségem Kenneth
barátaira, és a bálokkal való próbálkozása is katasztrofálisan sült el. Sokkal jobb
lesz, ha marad szépen egyedül.
De hogy lesz képes valaha is úgy dolgozni a műtermében, hogy közben ne
gondoljon rá? Kenneth, ahogy elnyúlik a kanapén, a kalóz lezser, érzéki
pózában… Kenneth, ahogy teát főz… A könnyed beszélgetéseik… Pár órával
korábban még szenvedélyesen szeretkezett vele, és úgy viselkedett, mintha a
legkívánatosabb nő lenne a világon.
Úgy viselkedett, hát igen. Könnyen kapható volt – de még milyen könnyen! –,
a férfi meg kihasználta. Nyilvánvaló, hogy hozományvadász, ahogy Bowden is
állította. És hogy tiltakozott ellene, hogy a pénzéért vegyen el valakit, micsoda
képmutató színjáték, hogy elaltassa a gyanakvását!
Rebecca kétségbeesetten menekülni akart a saját gondolatai elől, és gyors
léptekkel továbbindult. Hol a csudában lehet most? Így éjszaka minden olyan
másképp festett, és nem is nagyon figyelt oda idefelé jövet, hogy merre járnak. A
környék sokkal kevésbé volt elegáns, mint amire számított. Homályosan
emlékezett rá, hogy a Hannover Square épp a divatos negyed legszélén fekszik.
Valószínűleg rossz felé indult el, amikor kilépett Strathmore-ék házából.
A következő kereszteződésnél megállt, és megnézte az utcatáblát, de nem volt
ismerős az utca neve. Kezdett kicsit ideges lenni. Megállt, és próbálta eldönteni,
merre menjen tovább. Nem volt túl bizalomgerjesztő ez az utca, a környék egyre
barátságtalanabb lett.
Épp eldöntötte, merre menjen, amikor meglátta, hogy három férfi közeledik
felé az utcán. Hangoskodásukból úgy tűnt, részegek. Rebecca sarkon fordult, és
elindult visszafelé. Meglehetősen zavarban volt a feltűnő estélyi ruha és a csillogó
ékszerek miatt. Az anyja ékszerei… A keze védelmezőén összeszorult a nyakában
lógó opálköves medálon.
Az egyik férfi durva hangon utána kiáltott: – Hé, cicám! Hárman vagyunk, nem
kell tovább kuncsaftot keresned!
Rebecca dobogó szívvel felgyorsította a lépteit. Hát senki rendes ember nem
jár az utcán rajta kívül? Közelebb lapult a házfalakhoz, remélve, hogy a férfiak
majd kikerülik és továbbmennek.
A lépések egyre hangosabbak lettek mögötte. Hirtelen egy súlyos kéz elkapta a
karját, és megfordította. A férfi magas volt, zilált külsejű és gintől bűzlött. –
Milyen kis csinoska – mondta, és vigyorogva végignézett a mélyen kivágott báli
ruhán. – Kapsz egy guinea-t mindegyikünktől, megfelel? Ez több mint bőkezű
ajánlat.
– Félreérti a helyzetet – mondta Rebecca leghidegebb és legelőkelőbb hangján.
– Nem olyan nő vagyok, akit keres.
A férfi egy pillanatra mintha zavarba jött volna. Aztán egyik társa durva
nevetéssel közbeszólt. – Na tessék, micsoda kis úrinőbe botlottunk! De ahogy a
barátom mindig mondja, ha úgy öltözködik, mint egy szajha, úgy jár, mint egy
szajha, akkor biztos, hogy szajha.
A megjegyzéstől felbátorodva a másik férfi magához rántotta Rebeccát, és
megpróbálta megcsókolni. Rebecca öklendezett a ginszagtól, és vadul ellökte
magától a férfit. De hiába próbált küzdeni ellene. Pánikba esve felkapta a kezét, és
az arcába karmolt, épp a szeme mellé találva.
A férfi felordított, és elkapta a fejét. – Átkozott kis vadmacska! Majd én
megtanítalak jó modorra!
Nekilökte a falnak, odanyomta és le akarta tépni a ruháját. Rebecca sikítani
próbált, de a férfi kabátja az arcába nyomódott. Rebecca soha életében nem érzett
még ilyen rémületet.
Aztán hirtelen az erős kezek elengedték, és a férfit mintha felrántották volna a
levegőbe. A támadója a földre zuhant, Rebecca pedig levegő után kapkodva
támaszkodott a falnak. Ott állt előtte Kenneth félreismerhetetlen, erős alakja.
– Menj odébb – parancsolt rá. Aztán megpördült, és szembefordult a másik két
férfival, akik előrelódultak, hogy bosszút álljanak a barátjukért.
Kenneth egyiküket állcsúcson találta, amitől az a földre zuhant, a másikat
pedig egy jól irányzott mozdulattal gyomorszájon rúgta. Az első közben
feltápászkodott, és egy dühös kiáltással megint támadásba lendült. Kenneth az
arca közepébe húzott az öklével, egy reccsenéssel eltörte az orrát. A férfi megint a
földre esett, az ingén vér folyt végig.
Kenneth odafordult Rebeccához. – Gyere gyorsan! Jobb lesz eltűnni, mielőtt
valamelyik előkap egy kést vagy egy pisztolyt.
– Köszönöm, hogy megmentettél. – Rebecca vadul reszketett. – De attól még
gyűlöllek.
– Tisztában vagyok vele. – Kenneth levette a kabátját, és ráterítette Rebecca
vállára, aztán megfogta a karját, és elsiettek. –Egy saroknyira vagyunk az Oxford
Streettől, ott biztos találunk konflist.
– Neked persze könnyű, gonoszabb vagy, mint bárki, aki az utcán ólálkodik,
nincs kitől félned – mormogta Rebecca.
– Hát persze – felelte higgadtan Kenneth. – És remélem, azt is megtanultad,
hogy nem nagy öröm áldozatnak lenni.
 Rebecca olyan dühös volt, hogy legszívesebben a kabátot is visszaadta volna,
de jólesett a melege. Szorosan összefogta a vállán, és utálta, ahogy körbeöleli a
férfi illata és testmelege. De nem tagadhatta, hogy megnyugtató érzés.
Kétségbeesetten gondolt rá, hogy mennyire közel engedte magát ehhez az
emberhez, aki az apja ellensége, és mennyire védtelenül kiadta magát neki. Most
komoly árat kell fizetnie a gyengeségéért.

Rebecca egyetlen szót sem szólt, míg Kenneth konflist keresett, és megmondta
a kocsisnak, hová vigye őket. Az arcát mintha jégből faragták volna ki. Kenneth
olyan távol húzódott tőle a szűk kocsiban, amennyire csak lehetett.
Hála az égnek, hogy rátalált, mielőtt baja eshetett volna… Persze, ha ő nincs,
akkor soha nem is keveredett volna ilyen veszélyes helyzetbe.
Kenneth komoran kibámult az ablakon az üres utcákra. Mindig is érezte, hogy
túlságosan is simán mennek a dolgok. Hogy lehetett ilyen ostoba, hogy elhiggye,
sikerül majd fájdalommentesen kimászni ebből a kutyaszorítóból? Soha életében
semmit nem kapott meg könnyen, és most pár perc leforgása alatt a legnagyobb
boldogságból és reménykedésből teljes katasztrófába torkollt az élete.
Próbált visszaemlékezni, hogy pontosan miről is beszéltek Bowdennel.
Mindenesetre épp elég elhangzott ahhoz, hogy örökre átkozottá tegye Rebecca
szemében.
Amikor megérkeztek a Seaton-házhoz, kifizette a kocsist, és követte Rebeccát
fel a lépcsőn. Rebecca vadul dörömbölt az ajtón a kopogtatóval. Amíg várták,
hogy a komornyik ajtót nyisson, odafordult és ráförmedt: – Szedd össze a
holmidat és tűnj el. Ha tizenöt perc múlva még itt talállak, a szolgákkal foglak
kidobatni.
– Nincs senki a személyzetben, aki képes lenne engem kidobni – felelte
Kenneth nyugodtan. – Továbbá ezek az emberek hetek óta az én utasításaimat
követik. Ne hozd őket olyan helyzetbe, hogy el kelljen dönteniük, kinek
engedelmeskedjenek.
Egy pillanatig az volt az érzése, Rebecca pofon üti.
– Az apád vett fel, és csak ő bocsáthat el – folytatta Kenneth békéltető hangon.
– Szándékomban áll mindent őszintén bevallani neki, és ha elküld, szó nélkül
távozni fogok. De először szeretnék veled beszélni.
Mielőtt Rebecca felelhetett volna, a komornyik kinyitotta az ajtót. Rebecca
berohant a házba, szakadt ruhában, a vállán egy férfikabáttal. – Az apám itthon
van már, Minton?
– Még nincs, Miss Rebecca – felelte a komornyik, aki nagy szemeket
meresztett, de nem kérdezett semmit.
Rebecca sarkon fordult, és felvonult a lépcsőn, olyan egyenesen tartva a hátát,
mintha nyársat nyelt volna. Kenneth követte. Amikor a komornyik már nem
hallhatta őket, megszólalt: – Gondolom, a műtermed lenne a legjobb hely
beszélgetni.
– Nem! – Rebecca levette a válláról a kabátot, és odavágta. Kenneth
ösztönösen elkapta, közben Rebecca lerángatta a bal kezéről a kesztyűt, lehúzta a
gyémántgyűrűt, és azt is odavágta. Kennethnek sikerült pont elkapnia, ahogy
lepattant a mellkasáról.
– Vagy a te műtermed, vagy az enyém, vagy az egyik hálószoba. De
mindenképpen beszélnünk kell.
 Rebecca megértette, mennyire elszánt. Megfordult, és továbbvonult a lépcsőn a
padlásra, közben felkapott egy gyertyát.
A műteremben Kenneth megrakta a tüzet, míg Rebecca lámpákat gyújtott.
Kenneth nem vesztegette arra az időt, hogy előre megfogalmazza magában, mit
akar mondani: már úgyis eldöntötte, hogy nincs más választása, mint elmondani a
teljes igazságot.
Amikor végzett a tűzrakással, felegyenesedett. Rebecca fogott egy kopottas
vállkendőt és a vállára terítette. Olyan volt, mint egy toporzékoló kisgyerek.
– Azt hiszed, van bármi mentség, ami enyhítheti a csalást, amit elkövettél? –
kérdezte halkan és dühösen.
– Valószínűleg nincs, de meg kell próbálnom. – Kenneth imádkozott magában,
hogy képes legyen megértetni vele az indítékait, és folytatta: – Szeretném, ha
elhinnéd, hogy én sem örültem neki, hogy hamis ürüggyel kellett beállítanom ide,
de nem volt más választásom. Vagy elvállalom a nyomozást, vagy tönkremegyek.
És ahogy teltek a napok, egyre jobban gyűlöltem az egész csalást.
– Ezért aztán elcsábítottál, mert úgy utálod a csalást – mondta keserűen
Rebecca.
Kenneth a lány szemébe nézett. – Én csábítottalak el? Gondold végig, mi
történt, aztán döntsd el, hogy jogos-e ezt mondani.
Rebecca mélyen elvörösödött a megaláztatástól. – Hát jó, én csábítottalak el
téged. De egy tisztességes férfi nem bújt volna az ágyamba, amikor azért jött a
házunkba, hogy tönkretegye az apám életét.
– Ezt én is elmondtam magamnak újra meg újra – felelte halkan Kenneth. – Az
igazság az, hogy nem tudtam ellenállni.
Rebecca szája megrándult. – Milyen kényelmes válasz. Elég jó színész vagy
ahhoz, hogy hetek óta hazugságban élj a fedelünk alatt, de annyi önuralmad nincs,
hogy visszautasítsd egy szánalmas vénkisasszony közeledését.
– Csak Bowden tette ezt az ostoba megjegyzést korosodó vénkisasszonyokról.
Egyáltalán nem vágy szánalmas, hidd el. –Szárazon hozzátette. – Te vagy a
legfélelmetesebb nő, akivel valaha is találkoztam, és a legkívánatosabb.
Rebecca megint olyan arcot vágott, mintha pofon akarná ütni. – Ne próbálj
hízelgéssel leszerelni! Az eszed irányította a testedet, és az eszed döntött úgy,
hogy gazdag vagyok és könnyen megkapható.
Kennethben ugyanúgy fellángolt a düh, mint Rebeccában. Egy lépéssel ott
termett a lány mellett, megragadta a vállát, és vadul megcsókolta. Rebecca egy
pillanatig hevesen ellenállt, de aztán fellángolt a szenvedély, a harag ikertestvére.
Az ajka megnyílt, a teste elernyedt és Kennethhez simult, aki ellenállhatatlan
vágyat érzett, hogy hagyja, hogy a szenvedély simítsa el közöttük a vitát. Ha
szeretkeztek, utána sokkal könnyebb lenne beszélni a lány fejével.
De hamar rájött, ez milyen őrültség lenne. Rebecca teste lehet, hogy hajlandó,
de ha ilyen lelkiállapotban van, amikor így gyűlöli, érzelmileg olyan lenne,
mintha megerőszakolná.
Elengedte, és távolabb lépett tőle. – Még mindig úgy gondolod, hogy mindig
az ész vezérli a testünket? – kérdezte rekedten.
Rebecca szájára szorította a kezét, és tágra nyílt szemmel nézett rá. – Jó,
belátom, igazad van. – Leült egy székre a kandalló előtt, és szorosan maga köré
tekerte a vállkendőt. – És mégis mi a csuda ügyében nyomozol? Az apám nem
bűnöző! És nem érdekli eléggé a pénz ahhoz, hogy lopjon.
Szóval mégsem hallott mindent, gondolta Kenneth. Minden teketória nélkül azt
felelte: – Bowden azt hiszi, hogy az apád megölte az anyádat.
 Rebecca teljes megdöbbenéssel meredt rá. – De hát ez őrültség! Vagy Bowden
teljesen őrült, vagy te hazudsz. Valószínűleg mindkettő.
– Bowden megszállott, de nem hiszem, hogy őrült lenne. –Kenneth röviden
elmondta, milyen pénzügyi egyezséget kötöttek Bowdennel, és mire gondolt,
amikor elvállalta a megbízatást.
Amikor végzett, Rebecca azt mondta: – Azért nem találtál semmi bizonyítékot,
mert nincs mit találni. Elképzelhetetlen, hogy az apám bárkinek ártani tudjon.
Kenneth felvonta a szemöldökét. – Már elfelejtetted, milyen, amikor
dührohama van?
Rebecca az ajkába harapott. – Ez nem jelent semmit. Soha nem emelne kezet
egyetlen nőre sem, hát még az anyámra.
– Ezt teljes meggyőződéssel mered állítani? – Kenneth leült a már oly ismerős
kanapéra, és arra gondolt, hogy bárcsak ne kellene ilyesmikről beszélniük. –
Azzal egyetértek, hogy nem valószínű, hogy Sir Anthony hidegvérű gyilkos
lenne. De lehetséges, hogy nem szándékosan okozta az anyád halálát. Mindenki
azt mondja róluk, hogy mindkettőjüknek rendkívül heves természete volt. Elég
lehetett veszekedés közben egy kis lökés, egy rossz lépés, ahogy az anyád el akart
húzódni az apádtól, és máris megtörténhetett a baj.
– Nem! – kiáltott fel Rebecca kétségbeesetten. – Ez nem történhetett meg.
Igen, szoktak veszekedni, de nem erőszakosan. Miért nem tudod elfogadni, hogy
az anyám halála véletlen baleset volt?
– A baleset a legvalószínűbb magyarázat – bólintott Kenneth. – De senki nem
tudott hihető indokot felhozni arra, hogy miért zuhanna le valaki fényes nappal
egy ismerős szikláról, és nekem módfelett gyanús, hogy mindenki, aki közel állt
az anyádhoz, olyan zárkózott lesz, ha szóba kerül a halála. Te, Lavinia, Frazier,
Hampton, Tom Morley – mindenki úgy hallgat, hogy kénytelen vagyok arra
gyanakodni, hogy valami rejtegetnivalójuk van. Mindenki attól fél talán, hogy Sir
Anthonynek valami köze volt a történtekhez?
– Nem!
– Ha nem ettől, akkor mitől? – kérdezte hűvösen Kenneth.
Rebecca felpattant, és izgatottan fel-alá kezdett járkálni. Aztán mintha valami
döntést hozott volna, megfordult és Kennethre nézett.
– Hát jó, ha mindenáron tudni akarod – mondta hevesen. –Amitől titokban
félünk, és amiről senki nem akar beszélni, nem az, hogy valaki megölte, hanem,
hogy esetleg öngyilkos lett. Ha az anyám nem véletlenül zuhant le, akkor csak
öngyilkos lehetett. Ha ez nyilvánosságra kerül, nem kaphatott volna egyházi
temetést.
Lehunyta a szemét, és suttogva hozzátette: – Hát csodálkozol, hogy nem
akarunk beszélni a haláláról?

28. fejezet

Kenneth döbbenten meredt Rebeccára. – Öngyilkosság? Azt hallottam, hogy

Helen nagyon hangulatember volt, de azt soha, hogy öngyilkos hajlamai lettek
volna.
 Rebecca némi keserű elégtételt érzett, amiért sikerült így meglepnie Kennethet.
Tovább járkált körbe a szobában. – Az anyám többnyire olyan jókedvű és eleven
volt, hogy a legtöbben el sem hitték volna róla. Csak a legközelebbi barátai
tudták, milyen szörnyű melankolikus rohamai vannak. A tél volt a legrosszabb
időszak. A legsötétebb hónapokban néha napokon át ágyban maradt, és csak sírt.
A papa és én semmit nem tudtunk tenni. Mind a ketten attól féltünk, hogy ha
egyszer túlságosan rátör a melankólia, megöli magát, mert nem bírja elviselni a
nyomorúságot. Semmi nem segített, csak az idő. Ahogy hosszabbak lettek a
nappalok, a hangulata is javult. A nyár aztán már sokkal könnyebben telt
mindnyájunk számára.
– Mégis nyáron halt meg. – Kenneth összevonta a szemöldökét. – Voltak
öngyilkossági kísérletei?
– Nem tudom biztosan. Volt egy eset, amikor apa és én erre gyanakodtunk. –
Rebecca reszketve nagyot sóhajtott. – És egyszer Ravensbeckben, amikor hárman
együtt egy hegyi ösvényen sétáltunk, nagyon furcsa kifejezés jelent meg az arcán,
lenézett a völgybe és azt mondta, hogy milyen könnyű lenne egyszerűen lesétálni
egy szikla széléről…
Kenneth elgondolkozott. – Lehet, hogy túl sokat magyarázol bele egy könnyed
megjegyzésbe. Nekem is voltak ilyesféle gondolataim, ha sziklák szélén vagy
magas épületek tetején álltam, pedig nekem aztán semmi öngyilkos hajlamom
nincsen.
– Lehet, hogy könnyed megjegyzés volt, de azért mégiscsak furcsa, hogy
pontosan így halt meg – felelte élesen Rebecca.
– De ettől még nem szükségszerű, hogy öngyilkosság volt. Rosszkedvű volt a
halála előtti időkben?
– Elég boldognak látszott, de a hangulata mindig nagyon változékony volt. –
Rebecca hirtelen úgy érezte, nagyon fázik, megint odament a tűz mellé. – Ha
esetleg váratlanul rátört egy melankóliás roham, lehetséges, hogy hirtelen
indíttatásból úgy döntött, véget vet az életének.
– Talán – bólintott Kenneth. – De ez csak feltételezés. Abból, amit mondtál,
semmi nem bizonyítja, hogy öngyilkos hangulatban lett volna abban az időben.
Rebecca kicsit habozott. Szinte elviselhetetlenül fájdalmas volt, hogy az anyja
haláláról kellett beszélnie, de mindenképp meg akarta győzni Kennethet, hogy az
apjával kapcsolatban téved. Akkor elmehet, és végre békén hagyhatja őket. – Van
egy bizonyíték. Ezt soha nem mondtam el senkinek, a papának sem.
Rebecca odament az íróasztalához, és kivett a fiókból egy aranygyűrűt. –
Ismered az ilyen fajta gyűrűket? Általában két gyűrűből vannak összeállítva, és a
kettő együtt alkot egyet. Azt hiszem, a középkorban volt szokás, hogy egy-egy
ilyet hordtak a jegyesek, aztán később összeforrasztották jegygyűrűnek.
Átadta Kennethnek a gyűrűt. – Ez egy antik darab, a papa találta valahol, és
megvette, mint különlegességet. Akkor adta az anyámnak, amikor megszöktek.
Később csináltatott rendes jegygyűrűt is, de az anyám ezt is hordta tovább, mert
nagyon szerette. Gyerekkoromban nagyon tetszett.
Kenneth megvizsgálta a gyűrűt, amely két összekulcsolódó kezet formázott, az
egyik nagyobb volt, a másik kisebb és nőiesebb. Rebecca figyelte, észreveszi-e,
mi hiányzik.
Kenneth felnézett. – Nem illik egymásba a két pánt, mintha túl laza lenne.
Úgy látszik, jó megfigyelő. Persze, egy kémnek ez nyilván fontos tulajdonság.
– Ez a gyűrű azért különleges, mert három pántból volt összeállítva. A két kezet
szét lehet húzni, és egy szív van alattuk, ami a harmadik gyűrűhöz kapcsolódik. –
 Rebecca szétválasztotta a két kezet, és visszaadta a két gyűrűt Kennethnek. –
Amikor felhozták az anyám holttestét, a gyűrű a kezében volt, és nem az ujján.
Úgy kellett kifeszegetni. Én eltettem a gyűrűt, és csak később vettem észre, hogy
a középső, szíves rész hiányzik.
Kenneth a két aranykezet nézte. – És gondolod, hogy ez valamiféle üzenet
volt? Hogy már nem volt kedve élni, mert úgy fáj a szíve?
– Pontosan. Mindig viselte ezt a gyűrűt, és lehetetlen, hogy véletlenül elveszett
volna a középső része. Csak úgy tűnhetett el, ha valaki szándékosan kivette.
Kenneth eljátszadozott a gyűrűvel, tűnődő arccal, – A hírszerző munkája abból
áll, hogy összeillessze a mozaikokat, és keresse az összefüggéseket. Amit
elmondtál, az egyáltalán nem úgy hangzik, mintha öngyilkosságra utalna.
Rebecca szája megrándult. – Talán nem, de azt is nehéz elhinni, hogy véletlen
baleset volt.
– Búcsúlevelet nem hagyott maga után. Ha öngyilkosságot forgatott volna a
fejében, biztosan írt volna, hogy a szerettei ne szenvedjenek fölöslegesen. Ebben
az esetben viszont furcsa, hogy miért akart volna üzenni a gyűrűvel. Megtaláltátok
a hiányzó szívet?
– Nem, pedig kerestem. – Rebecca alig bírt visszagondolni rá, milyen szörnyű
volt, amikor át kellett kutatnia az anyja ékszeres dobozát és a fésülködőasztalát. –
Szerettem volna, ha megvan mind a három része, nehogy az apám észrevegye,
hogy hiányzik a szív, és neki is ilyesmi jusson eszébe, mint nekem. Nem akartam
még ezzel is terhelni. De soha nem vette észre.
Kenneth összeillesztette a gyűrű két részét. – Tegyük fel, hogy nem
öngyilkosság volt, és nem is véletlen baleset. Ez azt jelentené, hogy valakinek a
keze mégiscsak benne volt a halálában.
Rebecca felkapta a fejét, – De nem az apámé!
– Ezzel egyre inkább egyetértek. – Kenneth a tenyerébe szorította a gyűrűt. –
Van valami hátborzongató abban, ha valaki egy ilyen üzenetet hagyott hátra. El
tudom képzelni, hogy Sir Anthony bántalmazzon valakit egy dühkitörés során, de
nem olyasmit, hogy hidegvérrel lelökje feleségét egy szikláról, és előtte még a
gyűrűvel is manipuláljon.
Rebecca megborzongott. – Logikával akarsz megmagyarázni egy illogikus
helyzetet. A gyilkosságra sincs több bizonyíték, mint az öngyilkosságra vagy a
balesetre.
– De vannak apró jelek. Például a dulakodás nyomai a sziklánál. Ez szerintem
kizárja az öngyilkosság valószínűségét. És a hiányzó szív a gyűrűről, ez sem illik
össze a balesetelmélettel.
Rebecca az ajkába harapott. – Talán csak véletlenül eltört a gyűrű, és
elvesztette.
– Nem túl valószínű, hogy a három részből összerakott gyűrűnek pont a
középső része törne el. – Kenneth felemelte a megmaradt két részt. – És ezek se
úgy néznek ki, minta könnyen törnének.
Rebecca nem volt meggyőzve. – Ugyan, ki akarta volna megölni az anyámat?
Mindenki szerette.
– Talán mégsem mindenki. Az elmúlt pár hétben sokat gondolkoztam a
lehetőségeken. Talán az anyád úgy döntött, véget vet a kapcsolatának George
Hamptonnal, és Hampton ezt zokon vette.
– Csak nem George bácsira gyanakszol? – tiltakozott Rebecca. – Azt hiszem,
az anyám éppen azért szerette, mert olyan kedves és megbízható egyéniség. Ő
lenne a legutolsó, aki szerelmi féltékenységből gyilkolna.
 – Lady Seaton elég heves érzelmeket keltett másokban – jegyezte meg
Kenneth. – Majdnem harminc évvel azután, hogy megszakadt az eljegyzésük,
Bowden még mindig eléggé szereti ahhoz, hogy akár egy vagyont is hajlandó
legyen költeni a nyomozásra, hogy megtudja, hogyan halt meg. Az apád előző
titkára, Morley szerelmes volt belé, pedig akár az anyja is lehetett volna. És ha
elnézem a portrét a dolgozószobában, meg is tudom érteni. Ki tudja, hány férfit
babonázott még meg?
Rebecca a halántékát dörzsölgette. – Néha töprengtem azon, nem ő volt-e az
oka annak, hogy Frazier soha nem nősült meg. Turner és Sir Thomas Lawrence,
sőt más festők is mondták félig tréfásan, félig komolyan, hogy soha nem fognak
megnősülni, mert „a szépséges Helen” nem lehet az övék. Akár egy tucat férfit is
említhetnék, akik nagy csodálói voltak. De el sem tudom képzelni, hogy
bármelyikük megölte volna.
Kenneth megvonta a vállát. – Egy katonatisztnek gyakran bíróként is kell
működnie az emberei körében. Ezekből az ügyekből megtanultam, hogy a legtöbb
bűnt vagy a szenvedély vagy az anyagi haszon vágya motiválja. Az anyád
esetében a szenvedély a legvalószínűbb indíték, mivel az egyetlen személy, aki
anyagilag hasznot húzott a halálából, te vagy.
Rebecca haragosan félbeszakította. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy én
ártottam neki?
– Nem, dehogy – felelte szárazon Kenneth. – Épp ezért gondolom
valószínűbbnek, hogy a szenvedély áll a háttérben. Habár van egy olyan lehetőség
is, amely mindkettőt kombinálja, mondjuk, ha az apád akkori szeretője el akarta
tenni az útból Helent, hogy a helyére léphessen. Tudod, hogy akkoriban ki volt az
apád szeretője?
Rebecca megrázta a fejét. – Soha nem akartam tudni. De azt hiszem, többnyire
mindig azzal a nővel van viszonya, akit épp lefest. És mindig azt gyanítottam,
inkább a nők üldözik őt, és nem megfordítva.
– Beleszeret a szépségükbe, a nőket pedig megmámorosítja az, hogy ő szépnek
látja őket – mondta Kenneth elgondolkozva. –A művész és modellje közti
kapcsolat elég érdekes tud lenni, nem?
Más körülmények között Rebecca szívesen beszélt volna erről a témáról, de
most csak annyit felelt: – A filozófiai oldalához nem tudok hozzászólni, de jó
módszer lehetne kitalálni, ki lehetett a szeretője, ha megnézzük a
határidőnaplójában, kik voltak az ügyfelei azon a tavaszon és nyáron.
– Az a napló Ravensbeckben maradt, az anyád halála utáni kavarodásban. –
Kenneth elgondolkozott. – Lavinia esetleg nem tudhatja, ki volt az a nő?
– Ha akarod, megkérdezheted. Nekem nincs sok kedvem hozzá. – Rebecca
kicsit habozott, majd hozzátette: – Annak ellenére, hogy Laviniának olyan
botrányos a híre, nem hiszem, hogy ágyba bújt volna az apámmal, amíg az anyám
élt. Egyszer azt mondta, hogy nem szeret a barátnői férjével kezdeni.
– Lavinia érdekes nő.
Látva az arckifejezését, Rebecca határozottan azt mondta: – De nem gyilkos.
Teljesen bizarr ez az ötlet, hogy valaki megölte az anyámat. Miért nem hagyjuk
végre békében nyugodni?
– Biztos vagyok benne, hogy ő békében van – mondta halkan Kenneth. – De ha
valaki meggyilkolta, a gyilkos még mindig szabadon járkál. Ezt akarod?
Rebecca vett egy jó mély levegőt, hogy kicsit megnyugtassa magát. – Persze,
hogy szeretném, ha igazságot tehetnénk – ha meggyilkolták, amiben viszont nem
hiszek.
 – Az igazságszolgáltatás csak egy része volt annak, amiért elfogadtam Bowden
ajánlatát – mondta szenvtelenül Kenneth. – Persze, szerettem volna
megmenekülni a csődtől is. De az, hogy megtaláljak egy gyilkost, méltó
feladatnak tűnt.
Rebecca elfordult. Nem akarta, hogy a szavai enyhítsék a haragját. –
Mindenesetre úgy néz ki, nem jártál sok sikerrel.
– Ez igaz. De egészen ma estig nem is hittem benne, hogy tényleg gyilkosság
lett volna. – Kenneth felállt, és rakott még szenet a tűzre. – Valamit, amit az előbb
mondtál, érdekesnek találtam. Hogy volt egy eset, amikor te és az apád arra
gyanakodtatok, hogy Lady Seaton öngyilkos akart lenni. Ez hogyan történt?
Rebecca felsóhajtott. – A halála előtti utolsó télen, a tél vége felé, kómába
esett. Az orvos azt mondta, hatalmas adag ópiumot vett be. Amikor végre
magához tért, nem emlékezett rá tisztán, hogy mi történt, de úgy gondolta, hogy
elnézte az adagot, amikor bevette az altatóját. Nagyon meggyőző volt, ahogy azt
mondta, hogy véletlen volt, de… a papa és én kételkedtünk benne.
Nem mintha valaha is beszéltek volna róla. Rebecca egész életében valami
hallgatólagos megegyezés volt közte és az apja között, hogy hallgatnak a Helennel
kapcsolatos problémákról.
Kenneth szeme gyanakvóan összeszűkült. – Ez érdekes. Ahogy a zuhanás, egy
altató túladagolása is lehet véletlen, öngyilkossági kísérlet vagy akár gyilkossági
kísérlet is.
Rebecca rémülten meredt rá. – De ha valaki az ópiummal akarta volna
megölni, az csak a házunkból lehetett valaki.
– Sokan bejáratosak ide – mondta Kenneth. – Ha valaki tudta, hol tartja a
gyógyszerét, annak nem lehetett nehéz villámgyorsan kicserélni egy másik
üveggel. És ha jól tudom, az apád ismeretségi körének nagy része a Tóvidéken
tölti a nyarat. Ha a gyilkos télen nem járt sikerrel, nyugodtan próbálkozhatott
újból nyáron.
– Talán… lehet, hogy igazad van – mondta Rebecca mélységes vonakodással a
hangjában. Odament az ablakhoz, és kibámult a sötét utcára. A gyilkosság
gondolata csak valami ködös, homályos, távoli lehetőség volt, ahhoz képest, hogy
az anyja hiánya milyen szörnyű valóság volt minden pillanatban, ő volt az, aki
összetartotta a családjukat. Helen nélkül Rebecca és az apja csak két különálló
egyén volt, akik egy fedél alatt laknak, de akiket eltávolít egymástól a fájdalmuk.
Kellemetlen gondolat kezdett motoszkálni a fejében. Lehetséges, hogy az apja,
egy dühkitörés pillanatában tényleg…
Nem! Vadul félresöpörte a gondolatot. Az apja nem lett volna képes rá, hogy
eltitkolja előle a borzalmas bűntudatot. Érzett benne megbánást, talán azért, mert
nem sikerült megakadályoznia a felesége öngyilkosságát. Ezt az érzést felismerte,
mert a saját érzéseit látta visszatükröződni benne.
A nagy csöndet egy kocsi kerekeinek zörgése verte fel. Sir Anthony érkezett
haza.
Kenneth megszólalt: – Menjek le, és mondjak el mindent az apádnak?
Rebecca elfordult az ablaktól, és komoran Kennethre nézett. Az apjának
borzasztó rosszulesne, hogy ez az ember, akiben annyira megbízott, elárulta a
bizalmát, és még inkább felháborítaná az az ötlet, hogy valaki azt feltételezi,
megölte a feleségét. Nem szerette volna, ha elrontják a jókedvét most, amikor
annyira örül annak, hogy ő lesz a Királyi Akadémia következő elnöke.
 Kenneth mintha csak olvasott volna a gondolataiban, azt mondta: – Ha
szerinted csak szükségtelenül felizgatnánk, egyszerűen mondhatok annyit, hogy
az anyagi helyzetem megváltozott, és szükség van rám a birtokomon.
Pár pillanat, és Kenneth örökre kisétálhat az életéből. Pontosan ezt is akarta.
Vagy mégsem? Rebecca kiszáradt szájjal azt mondta: – Lehet, hogy ez lenne a
legjobb megoldás.
– És mit gondolsz arról, hogy valaki esetleg tényleg megölte az anyádat?
Rebecca megint megdörzsölgette a halántékát. Kezdett fájni a feje. – Talán
felbérelek majd egy magánnyomozót a Bow Streetről, hogy nyomozzon tovább.
– Bowden már megtette. A nyomozó nem jutott semmire. Ezért bízott meg
engem, mert titkárként jobban betekintést nyerhetek a ház belső ügyeibe, mint egy
kívülálló.
Rebecca összevont szemöldökkel ránézett. – Te forgatsz valamit a fejedben,
igaz?
– Ha van bármi bizonyíték arra, ami történt, azt csak a Tóvidéken lehet
megtalálni, ahol Lady Seaton meghalt – mondta Kenneth. – Talán van valami
célzás az apád naplójában, vagy egy helybéli látott valamit… Mivel mindenki azt
feltételezte, hogy baleset volt, akkor és ott a helyszínen nem folyt semmiféle
vizsgálat.
– Azt akarod mondani, hogy mindent úgy akarsz folytatni, mintha mi sem
történt volna, és el akarsz jönni velünk a tavakhoz? – kérdezte Rebecca hidegen.
Kenneth halványan elmosolyodott, bár nem volt jókedvében. – Az lehetetlen
lenne, hogy úgy tegyek, mintha nem történt volna semmi, de egyébként igen, így
gondolom. Szeretném most már végigcsinálni ezt a nyomozást.
– Az igazság és a jelzálogod kedvéért? – kérdezte Rebecca maró gúnnyal.
– Pontosan. – Kenneth kicsit habozott. – És talán, hogy segítsek neked és az
apádnak is megtudni, hogy mi történt. Ennyivel tartozom neked. Ahogy idejöttem,
rögtön megéreztem, hogy valami nincs rendben. Az anyád rejtélyes halála
mindenkit megsebzett, aki közel állt hozzá. Az igazság, bármilyen fájdalmas is,
csak megkönnyebbülést jelenthet.
Átkozottul racionálisnak hangzott, amit mondott. És milyen kedvesnek.
Rebecca a falnak támaszkodott, és lehunyta a szemét. Egy része nem akarta, hogy
Kenneth elmenjen, de inkább félt attól, hogy egy házban kelljen élni vele, így,
hogy itt van közöttük az árulásának sötét árnyéka. Jobb lenne, ha elmenne.
De ha valaki meg tudja oldani az anyja halálának rejtélyét, az Kenneth. Ma este
bebizonyította, hogy olyan deduktív logikával gondolkozik, ami tőle nagyon távol
áll. Ennyivel csak tartozik az anyja emlékének, hogy megengedi, hogy Kenneth
befejezze a nyomozást.
Miközben latolgatta, hogyan döntsön, Kenneth halkan azt mondta: –
Eltitkoltam a valódi okát, hogy miért jöttem ebbe a házba, de ez volt az egyetlen,
amiben hazudtam. Minden egyéb, amit mondtam a múltamról, minden, ami
köztünk történt, az igaz. Minden.
Rebeccába olyan fájdalom hasított, hogy szinte a lélegzete is elakadt tőle.
Annyira szeretett volna hinni Kennethnek, de az érzései túlságosan megsérültek.
A tekintete a kandalló előtti szőnyegre esett. Pár órával korábban még a
legtisztább boldogságban létezett. De amikor Bowdennel beszélt, akkor is
ugyanilyen őszintének és hihetőnek tűnt minden szava, mint most…
– Túl sok a titkod – mondta szigorúan. – Eltitkoltad a rangodat, eltitkoltad a
festői tehetségedet, az okát, hogy miért jöttél ide. Sajnálom, de kifogytam a
bizalomból.
 Kenneth kicsit elsápadt. – Ha megengeded, hogy maradjak, el foglak kerülni,
amennyire csak lehet.
– Azt nagyon remélem.
Ez engedély volt a maradásra, és egyben valamiféle tűzszünet is. Kenneth
bólintott, és szó nélkül kiment a műteremből.
Amikor elment, Rebecca a kanapéhoz lépett, és lábát maga alá húzva leült a
ráterített perzsaszőnyegre, szorosan maga köré tekerve a vállkendőjét. Túlságosan
sok történt ezen a katasztrofális estén. Szenvedély. Árulás. A támadás. A
gyilkosság gyanúja… Annyira kimerült volt, hogy úgy érezte, a hálószobájáig se
képes elmenni.
Hol végződik a csalás, és hol kezdődik az igazság?
Kenneth tehetsége valódi. A katonai múltja és a húga is valódi. A barátai is
valódiak, akik nagyon lojálisak hozzá, és ha a barátai alapján lehet megítélni
valakit, nagyon jó fényt vetnek rá.
De ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lehetne hozományvadász. Nem
jelenti azt, hogy bármit is érez iránta kéjvágyon kívül. Nem jelenti azt, hogy
megbízhat benne.
Rebecca mereven bámulta a parazsat a kandallóban, ahogy lassan hamuvá
omlik.

Kenneth halálfáradtan levetkőzött, és azonnal ágyba bújt. Rebecca első

dühének úgy-ahogy sikerült elvenni az élét, de a szakadék, amely közöttük
tátongott, még mindig borzasztóan mély. Talán nem is lehet soha többé áthidalni.
Csupa ellentét ez a lány. A nem épp konvencionális neveltetése miatt
félrevezetően nagyvilági benyomást keltett. Úgy viselkedett, mintha a szüzesség
csak kisebb kellemetlenség lenne, és ragaszkodott hozzá, hogy nem érdekli a
házasság. De Kenneth azt gyanította, hogy a lelke legmélyén nagyon is
romantikus, és mindennél jobban szeretne hinni a szerelemben és a hűségben.
Másképp nem helytelenítené annyira a szülei csapongó életmódját. És nem várt
volna huszonhét éves koráig, hogy találjon egy férfit, kire rábízza a testét és a
lelkének legalább kis részét. Fokozatosan megnyílt előtte, és remélte, hogy mire
rendeződnek a pénzügyei, talán Rebecca hajlandó lesz a kezét is nekiadni. De
most újból visszahúzódott a csigaházába, talán mindörökre.
Ironikus módon a katasztrofálisan sikeredett estének mégis köszönhetett valami
jelentőségteljes információt, amit végre közölhet Bowdennel. A gyűrűről hiányzó
szív apróság ugyan, de meggyőződéssé erősítette az addigi halvány gyanúját,
hogy Helen Seatont meggyilkolták. Egyelőre nem tudta bebizonyítani, de most
már meg volt győződve róla, hogy valami nincs rendben, és így talán jobbak az
esélyei, hogy meg is találja a gyilkost.
Ahogy lassan elnyomta a nyugtalan álom, még mindig a sors iróniáján
tűnődött. A titkos küldetése nélkül soha nem ismerkedett volna meg Rebeccával.
És ugyanez a titok lehet, hogy végleg tönkretette minden esélyét annak, hogy
közös jövőjük legyen.
 29. fejezet

Két nappal Strathmore-ék bálja után Rebecca kapott egy üzenetet Lady
Bowdentől, amelyben értesítette, hogy aznap késő délelőtt a Hyde Parkban fog
sétálni, a Serpentine-tó körül. Rebecca tétovázva forgatta a kezében a levélkét.
Sokszor gondolt Lady Bowdenre a találkozásuk óta. Egy nappal korábban még
nagyon örült volna, hogy tovább mélyíthetik az ismeretséget. De most, hogy a
saját fülével hallotta, Lord Bowden mennyire szeretné bebizonyítani, hogy az
öccse gyilkos, már nem volt ilyen biztos benne. Nehéz lenne a történteket
eltitkolni Bowden felesége elől. Ugyanakkor ez talán kitűnő alkalom lenne arra,
hogy többet megtudjon a nagybátyjáról.
Végül ez a gyakorlatias szempont győzött, és két órával később Rebecca és a
komornája, Betsy, elindultak a parkba sétálni. Aránylag kevesen voltak, mert ez
nem számított divatos sétaidőnek, úgyhogy pár perc alatt észre is vette a
nagynénje elegáns, törékeny alakját.
– Üdvözlöm, Lady Bowden – lépett oda hozzá Rebecca. – Nagyon örülök,
hogy újra találkozunk.
Lady Bowden vetett egy pillantást a szobalányára, aki kicsit lemaradt, és
hallótávolságon kívül sétálgatott Betsyvel. Lady Bowden elmosolyodott. –
Nagyon örülök, hogy el tudtál jönni, Rebecca. Holnap elutazunk vidékre. Habár
csak pár mérföldre van a házunk az apád nyaralójától, nem hiszem, hogy ott el
tudtuk volna intézni, hogy találkozzunk.
– Valaki biztos meglátott volna – bólintott Rebecca. Körbenézett a parkban. –
Milyen jó, hogy volt valami okom eljönni otthonról ilyen szép időben.
Mostanában olyan elfoglalt voltam, hogy észre sem vettem a tavaszt.
A két nő apró semmiségekről csevegett, miközben elsétáltak a tó keskenyebbik
végéhez, ahol nyüzsögtek a hattyúk és a vadkacsák. Amikor odaértek, Lady
Bowden kinyitotta nagy retiküljét, és kivett két kenyérdarabot.
Az egyiket átadta Rebeccának, aztán letört egy darabkát a sajátjából, és a vízbe
dobta. Vadkacsák és ludak száguldottak oda minden irányból, reménykedő
hápogással és gágogással.
Rebecca elmosolyodott, és ő is bedobott egy kenyérdarabkát. – Vajon miért
ilyen megnyugtató érzés kacsákat etetni?
– Annyival közvetlenebbek, mint az emberek – felelte a nagynénje. –
Egyébként hadd gratuláljak az eljegyzésedhez. Ha jól tudom, Lord Kimball az a
pompás férfipéldány, aki a múltkor elkísért a bálba?
Rebecca úgy érezte, mintha Candoverék bálja ezer évvel ezelőtt lett volna. –
Úgy érti, az az úr, akivel rajtakaptak, hogy kissé illetlenül viselkedtünk. Őszintén
szólva, Margaret néni, az eljegyzést csak megjátszottuk, hogy elkerüljük a
botrányt. Kicsit várunk, aztán szép csendesen felbontjuk.
A nagynénje kíváncsi pillantást vetett rá. – Nekem valami azt súgja, te nem
bánnád, ha valódi lenne az az eljegyzés. Végül is ahhoz, hogy valaki így
viselkedjen egy férfival, általában kell némi vonzalom.
– A helyzet azóta megváltozott. Talán nem kéne ezt elmondanom, mert nem
akarok fájdalmat okozni, de bizonyos értelemben mindkettőnkre tartozik. –
Rebecca elhajított egy kenyérdarabkát, amilyen messzire csak bírta. Egy óriási
hattyú némán, méltóságteljesen odasiklott, és elkapta a falatot egy lúd elől. –
Nemrégiben megtudtam, hogy a férje felbérelte Lord Kimballt, hogy férkőzzön be
a házunkba mint titkár, és próbáljon bizonyítékot szerezni arra, hogy az apám
megölte az anyámat.
– Uramisten, már értem, miért nem akartad elmondani. –Lady Bowden a
döbbenettől kikerekedett szemekkel nézett rá. –Gondolom, nagyon aggódsz az
apád miatt, és dühös vagy a vőlegényedre.
– Nem a vőlegényem. Főleg ezek után.
– A férfiak tökéletlen teremtmények, de kénytelenek vagyunk beérni velük. –
Lady Bowden felsóhajtott. – Furcsa, hogy még majdnem harminc év után is a
férjem nem tudja kiverni a fejéből Helent.
– Nagyon sajnálom, Margaret néni – mondta halkan Rebecca. – Biztos
fájdalmas lehet ez a tudat.
– Csak egy kicsit. A férjem szeret engem, bár azt hiszem, ezt én jobban tudom,
mint ő maga. – Eldobált néhány kenyérdarabot, kicsit szomorú arccal. – Jó
házasságunk volt, és a két fiunkban rengeteg örömünk telt. De azt hiszem, Helen
jelképezi neki az elveszett ifjúkori álmait, amiket nem tud elengedni.
– Ezzel együtt tudok érezni, de ha ez arra vezeti, hogy hamisan vádolja az
apámat… – Rebecca egy kanadai lúd feje fölött széles ívben odadobott egy
kenyérdarabot egy kisebb récének. –Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de…
megtörténhet, hogy Lord Bowden annyira gyűlöli az apámat, hogy megpróbál
valami hamis bizonyítékot fabrikálni ellene?
– Ez teljesen ki van zárva. Marcus elég makacs és önfejű, de a végtelenségig
becsületes. – A nagynénje vetett egy oldalpillantást Rebeccára. – Hogy értesültél a
férjem mesterkedéseiről?
– Kihallgattam őt és Kennethet, amikor Strathmore-éknál beszélgettek.
Lady Bowden elhúzta a száját. – Lehet, hogy jobban tettem volna, ha én is
elmegyek arra a bálra. És kérdőre vontad Lord Kimballt?
– Igen. Ha lett volna nálam pisztoly, talán agyon is lövöm.
– És tagadott?
– Nem igazán. Azt mondta, nagyon sajnálja, hogy ilyen csalásra kényszerült. –
Rebecca szája szigorúan összeszorult. – De ez még nem változtat azon a tényen,
hogy hazudott.
– Ha egyszer belegabalyodott ebbe a helyzetbe, akkor már nem állhatott oda
eléd, hogy elmondja az igazságot – mondta Lady Bowden józanul. – Súlyos
dilemma előtt állhatott.
– Ez egy olyan dilemma, amit ő maga teremtett – tette hozzá Rebecca.
A tó fölött hirtelen valami surrogás támadt a levegőben, amit egy rövid
madársikoly követett, és egy galamb tollai kezdtek hullani. Egy sólyom lecsapott
rá, aztán elröpült, karmai között tehetetlen áldozatával. Rebecca visszafojtott
lélegzettel nézte.
Lady Bowden tekintete követte a szállingózó tollakat, amelyek a vízbe
hullottak. – Dühös vagy, és minden okod megvan rá. – Az utolsó falat kenyeret is
odadobta a kacsáknak, aztán lesöprögette a kesztyűjéről a morzsákat. – De ha
szereted azt a férfit, azt javasolnám, próbálj meg megbocsátani neki.
– Lehetséges visszaállítani az egyszer elvesztett bizalmat? –kérdezte
fájdalmasan Rebecca.
– A szeretet meggyógyíthatja az összetört bizalmat. A szeretet sok mindent
meggyógyíthat. Ha ez nem lenne így, az emberi faj már rég kihalt volna. – Lady
Bowden belekarolt az unokahúgába. – Nem eszünk egy fagylaltot? Én mindig úgy
találtam, nagyon jót tesz rosszkedv ellen.
 Rebecca engedelmesen elindult vele, és közben azon tűnődött, ő lesz-e valaha
is ilyen békés és nyugodt. Valószínűleg nem. De már az is jólesett, hogy egy ilyen
valaki társaságában lehet.

Kenneth számára kínos lassúsággal telt el két nap azóta, hogy Rebecca rájött a
csalására. Ahogy megígérte, mindent elkövetett, hogy ne kerüljön a lány útjába.
Rebecca alig nézett rá. A nyomorúságát csak fokozta az, hogy érezte, milyen
fájdalom árad Rebeccából, és nem tehetett semmit, hogy enyhítsen rajta. Úgyhogy
igyekezett minél inkább elfoglalni magát. Örült, hogy legalább a
metszetsorozathoz készülő rajzokkal foglalkozhatott.
Az egyetlen kellemes esemény az volt, hogy Lord Bowden hogyan fogadta a
törött gyűrű történetét. Azonnal megértette, ez mit jelenthet. Persze még mindig
meg volt győződve arról, hogy Sir Anthony a bűnös, de legalább elégedett volt,
hogy némi előrelépés csak történt a nyomozásban.
Kenneth a második estén épp a műtermében rajzolgatott. Így legalább attól is
megkímélte magát, hogy végig kelljen hallgatnia, ahogy a szomszédos szobában
Rebecca lefekvéshez készülődik. Talán itt is alhatna ezen a keskeny ágyon. Előző
éjszaka is szinte képtelen volt elaludni attól a tudattól, hogy Rebecca ott van tőle
alig pár méternyire, a fal túloldalán.
Jóval elmúlt éjfél, mire kedve támadt lefeküdni. A ház már néma volt.
Félrerakta a vázlatfüzetét, és odament az ablakhoz. Korábban esett, de most a
fogyóban lévő hold átragyogott a haragos fellegeken. Talán készíthetne egy
festményt egy éjszakai ütközetről, ahogy a holdfény hidegen végigsiklik a
fegyvereken és a villogó kardok élén… Kísérteties lenne a hatás.
A Seaton-ház a sarkon állt, így a padlásról jól látta, hogy egy férfi sétál végig a
ház oldalánál húzódó utcán, a kerítés mentén. Kenneth még jobban figyelni
kezdett, amikor a férfi megállt. Volt valami furcsa céltudatosság a járásában.
A férfi tett egy gyors mozdulatot, mintha eldobna valamit. Egy fény villant a
levegőben, a ház felé repülve. Aztán üvegcsörömpölés hallatszott valahol lent a
földszinten. Pár másodperccel később egy robbanás hangja rázkódtatta meg az
épületet.
– Jézusom! – kiáltott fel Kenneth, és kirohant a műteremből. Ahogy
végigszaladt a keskeny folyosón, minden egyes ajtón bekopogott, hogy felverje a
szolgákat. Aztán leszáguldott a lépcsőn, hármasával véve a fokokat. Amikor leért
az első emeletre, Rebecca és Sir Anthony épp előbukkantak a szobájukból,
hálóingben. Sir Anthony mellett Lavinia is ott volt, aki nyilván itt töltötte az
éjszakát.
– Te jóságos ég, mi történt? – kérdezte rémülten Sir Anthony.
– Tűz van! – kiáltott oda Kenneth, és továbbrohant lefelé a lépcsőn. – Azt
hiszem, a műteremben. Ébresszenek fel mindenkit a személyzetből. Lehet, hogy
ki kell üríteni a házat!
Lavinia felszaladt a padlásra, Rebecca és az apja pedig követték Kennethet a
földszintre. Alig pár lépéssel voltak mögötte, amikor Kenneth feltépte a műterem
ajtaját.
Odabentről fojtogató füst gomolygott ki. Sziszegve lobogtak a lángok
mindenfelé, már-már elfojthatatlanul, és újabb tűznyelvek kaptak a függönyökbe
és a bútorokba. Kenneth elkáromkodta magát, amikor felrobbant egy üveg lenolaj,
újabb gyújtogató szikrákat szórva szerteszét. Az egész műkincsgyűjteményt az a
veszély fenyegette, hogy porig ég.
 – Te jóságos ég, a festményeim! – kiáltotta kétségbeesetten Sir Anthony.
Odarohant az ikrek portréjához, amely egy állványon állt, épp a lángoló
sötétítőfüggöny közelében.
A súlyos függöny rémisztően fenséges lassúsággal kezdett leomlani. Rebecca
felsikoltott – Apa!
Kenneth félrerántotta Sir Anthonyt, egy pillanattal azelőtt, hogy a lángoló
függöny a képre zuhant volna. – Az ég szerelmére, inkább a tűztől távolabb eső
képeket mentse! – Felkapott egy kis szőnyeget, és megpróbálta elfojtani vele a
támadó lángokat.
Sir Anthony lekapott két képet a falról, és kicipelte a szobából. Egy perccel
később már vissza is jött a többiért, Rebeccával együtt. Kennethnek szinte nevetni
lett volna kedve. Micsoda emberek a festők! Még a halálos veszély se számít
nekik, ha képekről van szó.
Közben berontott két fiatal inas, vízzel teli kancsókkal, amiket a hálószobákban
kapkodtak fel az ágyak mellől. Kenneth lerángatta a nyakkendőjét, és bemártotta
vízbe, majd a szája elé kötözte. Aztán az inasokkal együtt nekiállt, hogy a
legnagyobb tűzfészekre locsolja a vizet.
A füst a szemüket csípve, sisteregve szállt fel, és majdnem a felére sikerült is
enyhíteni a lángok erejét. Kenneth megint felkapta a kis szőnyeget, és
megpróbálta eltaposni a maradék lángokat is.
De a szobában itt-ott égtek még kisebb tüzek is. A táncoló lángok
megvilágították a műtermet és a szomszédos szalont, pokoli narancs és sárga
színekkel. Rebecca és Sir Anthony épp a Horatius a hídnált cipelték ki a
szalonba, ahová épp csak egy-két kis lángnyelv csapott át. Kenneth gyorsan
eltaposta őket, aztán becsukta a szárnyas ajtót.
Közben megjelent a komornyik, Minton, egy hosszú, kampós végű póznával,
amit a legfelső ablakok kinyitására szoktak használni. Kitört vele több ablakot is,
aztán a kampóval megfogva, gyorsan kihajigálta a még égő bútorokat az esőtől
áztatott kertbe.
Több cseléd is megjelent, a konyhából hozott teli vödrökkel. Kenneth rájuk
parancsolt: – Adogassák nekem a vödröket!
Olyan közel ment a lángokhoz, amennyire csak bírt, és vizet zúdított a
legnagyobb még mindig lángoló tűzre. Oda se nézve visszaadta a vödröt, és
elvette a következőt, amit a kezébe nyomtak., újra meg újra meg újra.
Ha volt kéznél víz, rázúdította a tűzre, gondosan kiválasztva a lángoló
célpontot. Ha épp nem volt kéznél, akkor a már jól megperzselődött szőnyeggel
csapkodta a lángokat. A szája tele volt füstízzel, és félig vak volt a füsttől és a
könnyektől. De egyik kis tüzet sikerült eloltani a másik után.
A végtelennek tűnő pokoli tombolás után végül kialudt az utolsó lángnyelv is.
Kenneth kitámolygott a folyosóra, és csakúgy nyelte a friss levegőt elgyötört
tüdejébe.
Sir Anthony szinte felismerhetetlen volt feketére kormozódott hálóruhájában,
Zihálva azt mondta: – Sikerült, eloltottuk! Vagyis hát leginkább maga.
Kenneth köhögött, a torkát szörnyen felmarta a füst. – Kéne még vizet hozatni,
és jól lelocsolni mindent, ami még parázslik.
Lavinia halkan kiadta az utasítást, hogy hozzanak még vizet, de már nem kell
úgy sietni vele. Rebecca letérdelt Kenneth mellé, a kezében egy vízzel teli
mosdótállal. Finom, hímzett hálóinge csupa korom volt, meztelen lába is fekete. –
Megégetted magad? A kezed elég szörnyen néz ki.
 Kenneth lenézett és látta, hogy a korom alatt csupa hólyag és seb a keze. Csak
most döbbent rá a látványtól, hogy pokolian fáj is. Összerezzent és kinyújtóztatta
az ujjait. – Azt hiszem, nincs nagy baj.
Rebecca fogott egy nedves ruhát, és letörölgette vele a jobb kezét, aztán
kenőccsel bekente a hólyagos részeket. Közben egyszer sem nézett rá.
A bő muszlin hálóing szétnyílt a nyakánál, kilátszott a mellének hajlata. A bőre
itt hófehér volt, nem úgy, mint a nyakán, ahol megfogta a korom. A reakciója a
látványra épp elég bizonyíték volt, hogy nincs komolyabban megsérülve…
Elfordította a tekintetét. Rebecca végzett a jobb kezével, és nekilátott, hogy a
balt is letörölgesse, ugyanolyan hűvös szakértelemmel.
Sir Anthony visszatért hozzájuk, miután körbenézett a műteremben. – A
bútorok teljesen tönkrementek, és öt kép megégett. De ez triviális ahhoz képest,
hogy mi történhetett volna. De hát mi okozhatta a tüzet? Nem volt égve hagyva
gyertya, se a tűz a kandallóban. A lenolaj csak nem robbant fel magától.
– Gyújtogatás volt – mondta Kenneth. – Véletlenül épp kinéztem a műtermem
ablakán, amikor megláttam, hogy egy férfi valami gyújtóeszközt dobott a házra.
Gondolom, megtöltött egy palackot puskaporral, betömte az üveget viasszal, és
beledugott valami kanócfélét, ami pár másodpercig égett, mielőtt felrobbantotta
volna a puskaport. Nem lehetett nehéz.
– De hát ki tenne ilyet? – kérdezte elszörnyedve Sir Anthony.
– Ki tudja? Talán egy műkritikus. Egy féltékeny rivális. Egy dühös férj. Egy
bonapartista, akinek nem tetszett a Waterloo-sorozat. – Kenneth fáradtan felállt. –
Azt javasolnám, pár napra béreljen fel őröket, akik éjszaka járőröznének a ház
körül.
– Kitűnő ötlet – szólt közbe Lavinia. – De ma estére szerintem elégedjünk meg
egy kis brandyvel. Mindenkinek jót tenne a nagy ijedtségre. Aztán feküdjünk
vissza.
Kenneth tekintete a szolgákra esett, akik a hallban ácsorogtak, az arcukon
fáradtság és diadal keverékével. – Ha nem lett volna mindenki ilyen hősies, a ház
leégett volna – fordult hozzájuk –, és talán a fél háztömb is. Mindenkit meg
fogunk jutalmazni az erőfeszítéseiért.
Sir Anthony helyeslően bólintott. Az elgyötört személyzeten örömteli zsongás
futott végig. Aztán Sir Anthony elment, átkarolva Lavinia derekát. Kenneth nézte,
ahogy Rebecca követi őket. A lány tekintete még mindig kerülte.
Kenneth elküldte az összes szolgát, kivéve a két inast és a komornyikot. Együtt
még egyszer jól átvizsgálták a műtermet, hogy sehol nem maradt-e parázs. Aztán
szólt nekik is, hogy lefekhetnek, ő majd őrködik reggelig.
– Ezt majd én vállalom – mondta Minton. – Maga sokkal többet dolgozott a
tűzoltással, mint a többiek együttvéve. Szörnyen kimerült lehet.
Amikor Kenneth tiltakozni akart, a komornyik határozottan közbevágott: –
Menjen csak.
Kenneth fáradtan elmosolyodott. – A hadseregben ez parancsmegtagadásnak
minősülne.
– De ez nem a hadsereg, és nem tehet többet, mint hogy elbocsát.
– Ennek elég kicsi az esélye – mondta Kenneth, és egy pillanatra a komornyik
vállára tette a kezét. – Köszönöm.
Aztán fáradtan felment a hálószobájába. Amikor belépett, ott találta Rebeccát,
aki rá várt. Nagy sajnálatára közben felvett egy vastag köntöst, ami teljesen
elrejtette az alakját.
 Hideg arckifejezése egyértelművé tette, hogy nincs semmi romantikus célja a
látogatásnak. Felállt, és odaadott Kennethnek egy teli poharat. – Gondoltam, jót
fog tenni egy kis brandy.
– Nagyon jól gondoltad. – Kenneth nagyot kortyolt az italból. A brandy először
égette elgyötört torkát, de aztán megnyugtatta. A mosdóállványán meg volt töltve
a kancsó. Lemosta az arcáról és a kezéről a kormot, aztán Rebeccához fordult. –
Úgy néz ki, az események kezdenek eltolódni a homályos valószínűségek
birodalmából az egyértelműen erőszakos cselekedetek felé.
Rebecca az ajkába harapott. – Gondolod, hogy ennek az esetnek van valami
köze az anyám halálához?
– Lehet, hogy nincs, de szerintem még mindig valószínűbb, mint az, hogy a
családnak egy másik halálos ellensége is van. –Feltámasztotta a párnát az ágy
háttámlájának, és nekidőlt az ágyra. Minden izma sajgott, és a torka is fájt. – Ez
idáig három gyanús eset volt: az ópium-túladagolás, a halálos zuhanás és a ma esti
gyújtogatás.
Rebecca tekintete elsötétedett. – Ha valaki azt kockáztatta, hogy egy tucat
ártatlan embert is megöl, ez felfoghatatlan gonoszságra vall. Azt mondtad, a
családom ellensége lehet, de csak az apám lehetett a célpont. Engem senki nem
ismer annyira, hogy bármiért meg akarjon ölni. – A szája megrándult. – Kivéve
persze téged.
– Hidd el nekem, Rebecca, én soha nem akartam ártani neked – felelte
higgadtan Kenneth.
Rebecca elfordította a tekintetét. – Talán el kéne mondanunk az apámnak az
elméletedet, hogy a tűz is összefüggésben áll más esetekkel.
Kenneth kicsit gondolkozott, aztán megrázta a fejét. – Nem lenne belőle semmi
hasznunk. A ma esti történések után úgyis meg tudom győzni, hogy ezentúl
legyen nagyon óvatos, még akkor is, ha nem árulom el neki, mire gyanakszom.
– Hát jó. – Rebecca felállt. – Akkor jó éjszakát.
Kenneth szinte elviselhetetlen vágyat érzett, hogy a karjába szorítsa és az
ágyba húzza, csak hogy átölelhesse és maga mellett tudja, és ismét megtalálja azt
a harmóniát, amit csak vele érzett.
De hát erre gondolnia sem szabad. Egy sóhajjal letette az éjjeliszekrényre az
üres poharat. – A ma esti cselekedeteim enyhítenek valamit a múltbeli
gonosztetteimen?
Rebecca megállt az ajtónál. – Soha nem kételkedtem a bátorságodban, csak az
őszinteségedben. – Azzal kiment.
Olyan boldogtalanság áradt belőle, hogy Kenneth elgondolkozott, valami
mástól is szenved-e, mint az iránta érzett haragtól. Talán az árulása megérintett
benne valami mélyebb fájdalmat is. Az első szerelme katasztrófába torkollott, és
az apja, bármennyire is szereti, mégsem az apai gondoskodás mintaképe. Ezek
után nyilván könnyebb abban hinnie, hogy minden férfi megbízhatatlan.
És ha így van, soha nem fogja elnyerni a bocsánatát. Ez felkavaró gondolat
volt.
Kényszerítette magát, hogy másfelé fordítsa a figyelmét, és a gyújtogatón
kezdett el gondolkozni. Hogy is nézett ki? A sötétben alig látott belőle valamit.
Közepes testalkatú volt, vagy talán annál kicsit magasabb.
Épp úgy döntött, lefekszik, amikor valaki kopogott az ajtaján.
– Tessék – szólt ki Kenneth fáradtan.
Lavinia lépett be. Kenneth fel akart állni az ágyról, de a nő intett, hogy
maradjon csak.
 – Ne haragudjon, hogy zavarom – mondta –, de mivel úgy látom, még mindig
hadilábon állnak Rebeccával, gondoltam, nem bánja, ha bejövök.
– Túl sokat vesz észre – felelte szárazon Kenneth.
– Valakinek nem árt épeszűnek is lenni ebben a házban.
– Sir Anthony nem fogja keresni?
– Mélyen alszik. – Lavinia becsukta az ajtót, és megkérdezte:
– Anthony veszélyben van?
– Lehetséges.
Lavinia leült az egyetlen székre. – Mit tehetnék?
Kenneth arra gondolt, hogy Lavinia az éles eszével és széles ismeretségi
körével talán tényleg segíthet valamit. – Nem tudja, lehetnek ellenségei, akik
esetleg ártani akarhatnak neki?
Lavinia megborzongott, és szorosabban összefogta telt idomain a köntösét.
Most meglátszott rajta a kora. Komor arcán nem volt ott a szokásos ragyogás. –
Egy ilyen sikeres embernek, mint Anthony, természetes, hogy vannak irigyei, de
nem tudom elképzelni, hogy bárki is rá akarná gyújtani a házat.
Kenneth halkan megkérdezte. – Maga szerelmes belé, igaz?
– Amióta csak ismerem – felelte Lavinia. – Tizenhét éves voltam, amikor
először modellt álltam neki. Nagy kísértést éreztem, hogy elcsábítsam, de nem
akartam egy lenni a futó viszonyainak sorában. Úgy gondoltam, a barátság
tartósabb dolog, és így is lett. – Lavinia felsóhajtott, és hátradőlt a széken. – Helen
egyszer azt mondta, hogy ha vele történne valami, azt szeretné, hogy én vigyázzak
Anthonyre. Nem akarta, hogy valami rémes hárpia karmai közé kerüljön, akit csak
a hírneve és a pénze érdekel.
Kenneth úgy gondolta, itt a jó alkalom, hogy feltegye a kérdést, ami régóta
foglalkoztatta: – Lady Seaton halálakor ki volt Sir Anthony szeretője? Hallottam
valami pletykát, hogy nagyon komoly ügy volt, sőt talán még azt is fontolgatta,
hogy véget vet a házasságának Helennel. Ha nagyon akarja, végül is simán válóok
lehetett volna a Hamptonnal folytatott viszonya.
– Ilyet soha, de soha nem tett volna – mondta Lavinia határozottan. – És semmi
esetre se annak a nőnek a kedvéért, akivel akkoriban viszonya volt. Valószínűleg
a nő híresztelte ezt, hiúságból. Egyébként férjnél volt, akkor se mehetett volna
hozzá Anthonyhez, ha ő elválik.
– Ki volt az a nő? – kérdezte Kenneth.
Lavinia kicsit habozott, aztán megvonta a vállát. – A maga mostohaanyja.
Kenneth csak egészen kis meglepetést érzett. Hermione portréját tényleg épp
akkoriban festette Sir Anthony. Remélte, hogy az apja nem tudott a dologról. –
Most, hogy megözvegyült, vajon nem akarja kivetni a hálóját Sir Anthonyre?
– Anthony véget vetett a viszonyuknak Helen halálakor, és azóta nem volt
semmi dolga Hermionéval – mondta Lavinia, érezhető elégedettséggel a
hangjában. – Helen örült volna neki. Hermione pont az a fajta nő, amilyenektől
féltette Anthonyt. –Lavinia gúnyosan elmosolyodott. – Hermione nagyon felfelé
törekszik. Megbízható forrásból úgy tudom, hogy hozzámegy Lord Fydonhoz,
nagyon csendben, mivel még nem telt le a gyászidő. A férfi őrülten gazdag, de
egy kiállhatatlan alak. Hermione alaposan meg fogja bánni.
Szóval Hermione mégsem vár Ashburton hercegére, gondolta , Kenneth. Végül
is egy kéznél lévő gazdag lord is ér annyit, mint egy távol lévő herceg. –
Remélem, a forrás megbízható. Úgy gondoltam, Hermione nem fog többet
férjhez menni, mert ez sokba kerül neki. Az apám végrendelete szerint az özvegyi
része visszatér a birtokhoz, ha újból férjhez megy. Ez azt jelenti, hogy a londoni
ház és számos kötvény, amelyek letétbe vannak helyezve, hozzám kerülnek.
– Ó, hozzá fog menni Fydonhoz, ez biztos. Nemcsak szörnyen gazdag, de
gyönyörűek a családi ékszerei is, amire Hermionénak ugyebár nagy szüksége van.
– Lavinia szeme megcsillant. – Nem tudom, hogy sikerült elintézni ezt a dolgot,
mindenesetre gratulálok hozzá.
– Én nem csináltam semmit – védekezett Kenneth, aztán visszatért az előző
témához. – Vannak esetleg olyan nők, akik veszélyesek lehetnek Sir Anthonyra,
mert viszonzatlanul szerelmesek belé?
Lavinia megrázta a fejét. – A viszonyai mindig könnyedek és barátiak voltak,
ezt nyugodtan mondhatom. Igencsak közelről megfigyelhettem az évek során.
Nincsenek őrült nők az életében.
– Talán a Ravensbeckben maradt naplóban találok valami érdekeset – mondta
Kenneth, nem sok bizakodással a hangjában.
– Sokkal jobb információforrás lenne Helen naplója.
Kenneth felkapta a fejét. – Helen naplót írt? Nem is tudtam.
– Abban sem vagyok biztos, hogy Anthony és Rebecca tudta. Helen inkább
csak az érzéseit és gondolatait jegyezte fel, nem annyira az eseményeket.
– És hol vannak most?
– Nálam – felelte nyugodtan Lavinia. – Amikor azt mondta, hogy rám bízza
Anthonyt, azt is mondta, hogy ha esetleg meghalna, égessem el a naplóit. Lehet,
hogy valami rossz előérzete volt…
– De, ugye, nem égette el őket? – kérdezte reménykedve Kenneth.
– Nem. – Lavinia habozott. – Az, hogy nálam vannak, mintha összekötne
Helennel. Ha elégetném, azzal megszakadna a kapcsolat. De ahhoz nem volt
lelkierőm, hogy el is olvassam. Túlságosan fájdalmas lenne.
– Megengedné, hogy megnézzem őket? Talán találok benne valami utalást arra
is, ki lehetett a gyújtogató.
– Megéri megpróbálni – Lavinia felállt. – Biztos vagyok benne, hogy maga
kiváló nyomozó, még ha ezzel az üggyel nincs is könnyű dolga.
Kenneth óvatos pillantást vetett rá, és azon tűnődött, menynyire jött rá magától
Lavinia. – Maga elég félelmetes nő.
Lavinia angyalian elmosolyodott. – Csak szemmel tartom magam körül a
világot. Jó éjszakát, kapitány úr. – Azzal kisurrant az ajtón.
Kenneth gondolatai izgatottan száguldoztak, miközben ledobálta magáról
kormos ruháit. Ha Hermione újból férjhez megy, az megmenti az ő vagyonát.
Végre olyan helyzetben lesz, hogy akár meg is nősülhet.
De először meg kell találnia azt a gazembert, aki talán megölte Helent, és most
Sir Anthony életére tör. Némán azon imádkozott, hogy Helen naplójában legyen
valami nyom. És ha megmenti az apját, azzal talán Rebecca iránta érzett dühén is
enyhíthet egy kicsit.
De a lelke mélyén tudta, hogy ez nem lesz elég. Könnyebb megtalálni egy
gyilkost, mint helyreállítani egy összetört bizalmat.
 30. fejezet

A reggeli napfényben a műterem állapota még szörnyűbbnek tűnt, mint előző

este. Mielőtt reggelizni ment, Kenneth megállt az ajtóban. Ott találta Sir
Anthonyt, aki épp felmérte a károkat.
– Futkározik a hátamon a hideg, ha körbenézek – mormolta Sir Anthony. – Mi
lett volna, ha akkor történik a tűz, amikor még itt vannak a Waterloo-képeim?
Odaveszhetett volna a legjobb munkám, amit valaha is csináltam.
– De nem így történt, hála istennek. – Kenneth is körbenézett a szobában. Ki
kell cserélni a bútorokat, kifestetni, ráadásul a parketta nagy részét is kicserélni. –
Sokkal rosszabbul is elsülhetett volna a dolog. Ha a hálószobájába dobták volna a
puskaporos palackot, lehet, hogy nem úszták volna meg élve Lady Claxtonnal.
– Én is gondoltam erre, higgye el – mondta komoran Sir Anthony. – Hogy
tudnánk megtalálni a gazembert, aki ezt tette?
– Fogalmam sincs. Felbérelhetnénk egy magánnyomozót, de az ilyen bűntettek
után általában kevés nyom marad. Szinte lehetetlen lenne bármit is kideríteni, ha
nincs legalább valami elgondolása a kiinduláshoz, hogy merrefelé keresgéljünk.
Tud róla, hogy lennének halálos ellenségei?
– Dehogy tudok – felelte bosszúsan Sir Anthony. – A baj azokkal van, akikről
nem tudok. Egy ember az én pozíciómban akaratlanul is könnyen megsérthet
másokat. Talán tettem valami lekicsinylő megjegyzést egy rossz festményről a
kiállításon, valaki visszamondta a festőnek, és a fickó bosszút akar állni. A
festőfélék elég kiszámíthatatlan népség.
– Igen, ezt el tudom képzelni. Ha esetleg mégis eszébe jutna valami, kérem;
feltétlenül szóljon. – Kenneth szemügyre vette az elszenesedett romokat. – Melyik
képek vesztek oda?
– Portrék, félig készek és készek is, A legjelentősebb a második Strathmore-
Markland kép volt. Marklandék már elvitték a sajátjukat. A Strathmore-ék részére
készülőt most újra kell kezdeni. – Sir Anthony felsorolta még négy kliensének
nevét. – Küldjön egy levelet mindegyiküknek, és értesítse őket a csúszásról.
Kénytelenek lesznek eljönni még egy ülésre, itt nyilván nem tudok most dolgozni,
de a szalon is megteszi.
Kenneth kinyitotta a megperzselődött ajtót, amely a szalonba vezetett. Itt is
vannak kisebb füst- és koromnyomok – állapította meg. – És a földszinti nappali
mennyezetén is úgy láttam, hogy kicsit beázott. – Hirtelen eszébe jutott egy ötlet,
hogyan lehetne Sir Anthonyt biztonságba helyezni. – Mi lenne, ha már most
lemennének a Tóvidékre, és nem várnák meg a szokásos indulási időt? Amíg ott
vannak, a nyár folyamán nyugodtan rendbe lehetne hozni a házat.
Sir Anthony arca felvidult. – Kitűnő ötlet. Maga itt maradhatna Londonban,
elintézni a felújítást, aztán utánunk jöhetne a tavakhoz.
Kenneth kicsit habozott, nem örült neki, hogy Sir Anthonyt egyedül elengedje.
Másrészt viszont, az ellensége nyilván itt van Londonban, és valószínűleg egy
darabig itt is marad. Belekezdhetne a felújítási munkálatokba, és egy hét múlva ő
is leutazhatna vidékre. – Rendben van. Ha most rögtön elkezdenek csomagolni,
holnapután indulhatnak is.
– Adja ki az utasításokat, hogy kezdjenek neki.
 Kenneth bólintott, és lesietett a földszintre. A hallban ott találta Lord Fraziert,
George Hamptont, és Sir Anthony még egy-két barátját, akik hallottak a
tűzesetről. Tanulmányozta az arcukat, hogy mit lát rajtuk, kárörömöt vagy
csalódást, de nem látott mást, csak kíváncsiságot és aggodalmat. Miközben a
reggelizőszoba felé indult, azon tűnődött, vajon közülük is leutazik-e valaki a
szokásosnál korábban a Tóvidékre.

A következő másfél napban a Seaton-házban óriási volt a felfordulás. Mire

elzörögtek a poggyászokat szállító kocsik, Kenneth úgy érezte magát, mintha
legalábbis egy hadsereg vonulását kellett volna megszerveznie.
Amikor a csomagokat szállító kocsi elindult a ház elől, hirtelen beléhasított egy
hihetetlenül éles emlékkép arról, amikor utoljára látta élve Mariát. Akkor valami
szörnyű rossz előérzet fogta el, ahogy nézte elmenni, de ő csak nevetett, és
ellovagolt.
Az eszével tudta, hogy nem lehet összehasonlítani a két helyzetet. Maria gerilla
volt, egy háború dúlta országban, Rebecca csak nyaralni utazik az apjával,
kényelmes és biztonságos, civilizált utakon. Különben is, nagyobb biztonságban
lesz távol Londontól, mint itt, ahol az apja ellensége is van. Ennek ellenére valami
irracionális félelem hasított belé. Nem szívesen engedte el a szeme elől,
bármennyire is elidegenedtek egymástól érzelmileg. – Elnézést, uram, talán nem
érzi jól magát? Minton állt meg mellette és összevont szemöldökkel nézte. A
komornyik itt lesz majd egész nyáron a házban, hogy felügyelje a felújítási
munkálatokat, és irányítsa a kis számú személyzetet, akik itt maradnak.
Kenneth vett egy nagy levegőt. – Csak sajnálom, hogy Miss Seaton elmegy.
Minton kicsit megnyugodott. – A fiatal szerelmesek türelmetlensége. Ne
aggódjon, pár nap múlva megint vele lehet.
Miközben Kenneth visszament a házba, próbálta azt mondogatni magának,
hogy jobb lenne abbahagyni az aggodalmaskodást. Rebeccának nem lesz semmi
baja. Kis szerencsével talán még az is megtörténhet, hogy a távollét megkönnyíti,
hogy megbocsásson neki.
De egész nap nem tudott szabadulni a rossz előérzettől, miközben felkeresett
több bútor- és szövetboltot. Fárasztó feladat volt, és végül talált olyan bútorokat,
amelyek megfelelőek lesznek Sir Anthonynek.
Az este nagy részét azzal töltötte, hogy Sir Anthony levelezését intézte. Jó késő
volt már, amikor bele tudott lapozni Lady Seaton naplóiba, amelyeket Lavinia
odaadott neki aznap reggel. Kicsit habozott, mielőtt kinyitotta volna az első
vaskos kötetet. Helen Seaton valószínűleg nem akarta, hogy bárki is elolvassa,
amit írt. De hát azt sem akarná, hogy a gyilkosa büntetlen maradjon, vagy hogy
valaki megölje a férjét.
Kenneth először beleolvasott a legelső kötetbe, hogy valami általános
benyomást szerezzen arról, milyen dolgokat tartott feljegyzésre érdemesnek
Helen. Ahogy Lavinia is mondta, inkább csak a gondolatairól és érzéseiről szólt a
napló, sokszor dátum nélkül. De a hangja nagyon egyéni volt, meleg és szellemes.
A naplót tizenhét éves korában kezdte, amikor nemrégiben elvesztette mindkét
szülőjét valami lázban. Miután véget ért a gyász, a gyámja Londonba küldte, hogy
bemutassák a társaságban, ahol nagy sikert aratott „a borzalmas vörös hajam
ellenére”.
Kenneth tekintete egyszer csak megakadt Lord Bowden nevén. A következő
pár oldalon az eljegyzésük és az Anthonyvel való szökés története volt olvasható.
 Marcus Seaton, lord Bowden idősebbik fia, megkérte a kezemet. Én igent
mondtam, mert jobban tetszik, mint a másik udvarlóm. Tulajdonképpen azt
hiszem, szerelmes is vagyok, bár nem vagyok biztos benne, mert ismeretlen a
számomra ez az állapot. Marcus nagyon csodál engem, elbűvölő és intelligens. Én
pedig meglehetősen élvezem, ha csodálnak. Nagyon jól megleszünk egymással.
Jövő héten elutazom a Tóvidéken található kastélyukba, hogy megismerkedjek a
rokonaival, és megnézzem a jövendő otthonomat.

A következő oldal így kezdődött:

A Seaton-kastély nagyon szép, és a táj is pompás errefelé. Nagyon fogom

élvezni, ha egy ilyen ház úrnője lehetek. Ma megismerkedtem az egyik szomszéd
lánnyal, Margaret Willardnak hívják. Nem feltűnő szépség, de azért csinos és
kedves, és nagyon kifejező szemei vannak. Azt hiszem, szerelmes Marcusba,
mindig úgy elcsendesedik, ha ő is ott van. Marcus meg észre sem veszi. Ilyenek a
férfiak! Margaret biztos nem örül nekem, mégis mindig nagyon kedves hozzám.
Remélem, barátnők leszünk. Talán hozzámegy majd Marcus öccséhez,
Anthonyhez, aki egy őrült festőművész. Ő és két barátja holnap fognak
megérkezni. Már nagyon várom, hogy találkozzak velük…
Az őrült festők megérkeztek! A fiatal Lord Frazier nagyon jóképű és kicsit
beképzelt, de roppant gáláns úriember. Lerajzolt mint Aphroditét. George
Hampton egyszerű születésű fiatalember, és kicsit félénk ennyi előkelő ember
között. De nagyon kedves, és olyan természetes méltóság sugárzik belőle, ami
feledteti az alacsony származását. Ami Marcus öccsét, Anthonyt illeti:.. Te jó ég,
nem is tudom, mit mondjak róla.

A következő rövid bejegyzés egy héttel később született.

Anthony arra kért, hogy szökjek meg vele. Ezen már gondolkozni is illetlenség,
de hogy bírnám elviselni, hogy a sógornője legyek?! És rendes dolog lenne-e
hozzámenni Marcushoz, így hogy tudom, hogy nem szeretem? Milyen ostoba
voltam, amikor azt mondtam, azt hittem, szerelmes vagyok belé. Most már tudom,
hogy nem.

Egy nappal később Helen ezt írta:

Anthony és én megfogunk szökni. Innen egy nap alatt Gretna Greenben

lehetünk. Nem érdekel, ha botrány lesz, és az sem, hogy nem leszek Lady Bowden
és a Seaton-kastély úrnője. Anthonyvel lesz fedél a fejünk fölött, és itt vagyunk
egymásnak. Semmi más nem számít. Remélem, az Isten – és Marcus is –
megbocsátja a bűnömet.

Kenneth tovább olvasott, egészen magával ragadta a történet, ahogy Helen

feleséggé és anyává vált. Mosolyogva olvasott Rebecca születéséről.

Azt hiszem, Anthony eleinte kicsit csalódott volt, hogy nem fia született, de most
már rajong a kislányáért a vörös hajával. Már egy fél vázlatfüzetet
telerajzolgatott róla, ahogy alszik és játszik. Anthony úgy viselkedik, mintha ő
lenne az első kisbaba a világon.
 A napló első kötete itt ért véget. Kenneth felállt, hogy nyújtózkodjon egyet és
pihenjen egy kicsit. Nagy meglepetésére már éjfél is elmúlt. Ideje lenne lefeküdni.
De mielőtt ágyba bújt volna, még eltöltött pár percet azzal, hogy rajzolt egy
kisbabát, vöröses fürtökkel és nagy barna szemekkel.

Rebecca legalább ötödször gondolt komoran arra, hogy a Tóvidékben az a

legrosszabb, hogy olyan messze van Londontól. Az apja a legjobb lovakat bérelte,
aminek köszönhetően alig négy nap alatt meg tudják tenni az utat. Négy hosszú,
fárasztó nap, amikor nem tud mást csinálni, csak gondolkozni. Mivel a gondolatai
állandóan vagy Kennethen vagy az apját fenyegető veszélyen jártak, ez nem volt a
legkellemesebb időtöltés. Annak sem örült túlságosan, hogy vissza kell térnie az
anyja halálának színhelyére. Hogy is tudna ott lenni Ravensbeckben és nem
mindenhol őt látni? Remélte, hogy azért pár nap után enyhül majd a fájdalom.
Kegyetlen dolog lenne, ha egyszer s mindenkorra tönkre lenne téve a számára a
Tóvidék szépsége.
A kocsi nagyot zökkent, és Rebecca előreesett Lavinia felé, aki szemben ült
vele. Épp csak hogy meg tudott kapaszkodni, hogy ne essen az ölébe.
Sir Anthony megszólalt: – Csak én érzem úgy, vagy az utak sokkal rosszabbak,
mint az évnek ebben a szakában lenni szoktak?
Rebecca kénytelen volt elmosolyodni. – Ezt minden évben megjegyzed, csak
mert már nem emlékszel rá, hogy milyen rémes volt az utazás tavaly is.
– Te meg ezt mondod el minden évben. Most már emlékszem.
Lavinia könnyedén közbeszólt: – De legalább ha ilyen gyorsan haladunk,
hamar odaérünk.
– Helen is mindig ezt mondta – jegyezte meg Sir Anthony.
Rövid, kínos csönd lett. Rebecca az apjáról Laviniára pillantott. Eddig úgy
gondolta, csak felületes a kapcsolatuk, de már sejtette, hogy nem így van.
Évtizedek óta barátok. A bizalmas baráti viszonyt most kiegészítette a közelebbi,
és Rebecca úgy gyanította, nagyon kielégítő testi kapcsolat is. Már felismerte a
jeleket, mióta ő is belekóstolt a szenvedélybe.
De az apja, akit nyomaszthat a bűntudata a felesége rejtélyes halála miatt, talán
nem képes rá, hogy utánanyúljon a boldogságnak, és megragadja. Kéne neki egy
lökés. Igazán jó lenne, ha végre legalább valaki boldog lenne körülötte.
– Nemsokára letelik a gyászév – szólalt meg Rebecca. – Miért nem házasodtok
össze?
Néma csönd lett, és a pár döbbenten rábámult.
Egy hosszú pillanat után Lavinia kissé bizonytalan hangon azt mondta. – Mert
az apád nem kért meg, drágám.
Rebecca az apjára pillantott. – És miért nem kéred meg? Gyakorlatilag együtt
éltek. Igazán illene szentesíteni a kapcsolatot.
Sir Anthony döbbenten meredt rá. – El sem hiszem, hogy ezt hallom a saját
lányomtól. Nincs benned semmi tisztelet?
– Az apám fedele alatt volt módom felháborító viselkedést tanulni – mondta
Rebecca kissé pimaszul. – Ha újranősülnél, az nem lenne hűtlenség anya iránt, ő
sem akarta volna, hogy egyedül maradj. És nagyon kevés nő van, aki képes lenne
olyan türelmesnek lenni egy excentrikus művésszel, mint Lavinia. És a háztartást
is jól tudja majd irányítani, ha Lord Kimball távozik.
 Sir Anthonyn úgy látszott, mindjárt robban. Dühösen felcsattant: – Ha még egy
szót szólsz, kiteszlek, és mehetsz gyalog.
– Legalább nem fog így fájni a fenekem, szörnyen kemény ez az ülés – vágott
vissza Rebecca.
Az apja felhorkant és elfordult, hogy kinézzen az ablakon az unalmas zöld
mezőkre, melyek mellett épp elszáguldottak. Legalább egy mérföldet megtettek,
amikor halkan megszólalt Lavinia: – Nem én vettem rá Rebeccát, hogy ezt
mondja, Anthony.
– Tudom – felelte komoran a festő. – Te a végtelenségig tűrnéd némán az
önzésemet.
Lavinia halkan folytatta, mintha csak ketten lennének a kocsiban: – Hát persze.
Tudod, hogy mindig is szerettelek.
– Tudom. Én is szerettelek, mióta beállítottál a műtermembe tizenhét éves
korodban, hogy modellt állj a legszebb Jezabelnek, akit valaha is festettek. – Sir
Anthony nagyot nyelt. – Nem érdemlem meg egy ilyen nagylelkű és odaadó nő
szerelmét. Helent is szerettem, és milyen rossz férje voltam.
– De ő téged akart férjéül. És én is téged akarlak. – Lavinia hangja kicsit
szárazabb lett. – A hivatásomnak tekintettem, hogy botrányosan viselkedjek, és
volt dolgom egy pár férfival az évek során, mert nem lehettem azzal, akit akartam.
Egyikünk sem tökéletes, Anthony, és jobb is így.
Odanyújtotta a kezét, Sir Anthony pedig görcsösen megszorította. Rebecca
diszkréten elfordította a fejét és a tájat bámulta, próbált nem tudomást venni róla,
hogy Lavinia közelebb húzódik az apjához, és halkan mormolva suttognak
valamit, úgy tűnt, mindenki megelégedésére elrendeződnek a dolgok.
A vidám Lavinia sokkal könnyebb társaság lesz, mint Helen volt a szeszélyes
hangulataival. Rebecca arra gondolt, a szüleinek talán azért volt annyi afférjuk,
mert mindketten olyan erős egyéniségek voltak, hogy néha menekülni kellett a
házasságukból. Helen békét talált a nyugodt George Hampton oldalán. Az apjára
ugyanilyen hatással lesz Lavinia. Egészen más szerelem ez, mint a viharos
kötelék, ami Helenhez fűzte, de attól még ugyanolyan értékes.
Rebecca őszintén örült a boldogságuknak. De ahogy kibámult a zöldellő
rétekre, belül fájó ürességet érzett. A rövid kis boldogság Kenneth mellett olyan
volt, mint egy tünékeny délibáb, amit soha többé nem fog látni.

Seatonék távozása után Kenneth az egész napot azzal töltötte, hogy

bútorasztalosok és szobafestők után szaladgált. Szerencsére egy hadseregbeli
barátja, aki most Candover hercegének szolgálatában állt, tudott ajánlani neki
megbízható mesterembereket. Kenneth az ügyvédjét is felkereste, és tájékoztatta
Hermione várható házasságkötéséről. Az ügyvéd, aki tiszta szívből utálta Lady
Kimballt, megígérte, hogy ügyelni fog a Wilding család érdekeire.
Ebéd után Kenneth részletesen leírta az utasításokat a felújításhoz Minton
számára. A komornyik nagyon jól bevált, ügyesen irányított mindent. Sir Anthony
következő titkárának már sokkal kevesebb gondja lesz a háztartással.
Amikor végzett az utasítások papírra vetésével, elővette Helen Seaton
naplóinak következő kötetét. Minél közelebb jutott a jelenhez, annál alaposabban
odafigyelt, nem talál-e utalást valami titkos ellenségre. Helen jegyzett fel
féltékenységről, irigységről, intrikákról szóló történeteket, de semmi olyat nem
fedezett fel, ami valami veszélyre utalt volna.
 Továbbra is nagyon élvezetesnek találta az olvasmányt. Helen kitűnő író volt,
szórakoztató és éles szemű. Eleven képet rajzolt az angol festők világáról, három
évtizedet átívelve. Kenneth arra gondolt, ha visszaadja a naplókat Laviniának,
felveti neki, hogy valamikor ki kéne majd adatni őket, mondjuk, ötven év múlva,
amikor a legtöbb szereplő már halott lesz.
Persze, voltak részek, amiket a család biztosan szeretne kihagyni, mert túl
személyesek. Nagyon megrázó volt egy vetélés története, amely akkor történt,
amikor Rebecca kétéves volt.

A gyermek fiú lett volna. Édes istenem, miért nem tudok sírni? Rettenetesen
hiányzik az anyám. Életem minden nagy eseményénél – az eljegyzésem, a
házasságom, Rebecca születése – úgy hiányzik, mintha csak tegnap halt volna
meg. De akkor sem tudok sírni. Talán megvan az ideje az igazi gyásznak is, és az
enyém még nem érkezett el. Vagy talán elszalasztottam a kellő időt, és most arra
vagyok kárhoztatva, hogy örökké gyászoljak, ilyen nem teljes módon. A fájdalmam
olyan, mint egy hatalmas óceán a bensőmben, de nem tudok megszabadulni tőle
könnyekkel.

Kennethet nagyon mélyen érintették Helen szavai. Merev arccal lerakta a

naplót. Neki is kijutott a bánatból és a gyászból. Mint Helen, hosszú ideig magába
zárva hordta a szívében a fájdalmat, és szinte el is feledkezett róla, csak az
állandó, tompa sajgás maradt. Rebecca tanította meg rá, hogyan kell elengedni a
fájdalmakat.
Ironikus módon Rebecca adta meg neki a szabadulás kulcsát, de közben ő
maga nem tudott megszabadulni a saját szomorúságától. Ő is az anyja elvesztését
gyászolta, mint Helen, és Kennethnek az volt az érzése, ő se tudott sírni soha.
Soha nem látott a szemében könnyeket, bármennyi fájdalom ült is bennük.
Talán, ha újból találkoznak, tud neki segíteni, hogy vigaszt találjon. De most
hirtelen teljes bizonyossággal tudta, hogy számára eljött az ideje, hogy megfesse
az utolsó, állandóan kísértő képet, amitől nem tud szabadulni.
Felsietett a műtermébe. A vízfesték jobb lesz, könnyed gyorsaságával.
Imádkozott, hogy miután papírra került a kép, végre képes legyen rá, hogy
feldolgozza a múlt érzéseit, és már nem fogják gyötörni tovább.

Kenneth hajnalig dolgozott a képen. Bár nem készült el vele, munka közben
valami fáradt nyugalom ömlött el rajta. Az volt az érzése, a kép akár sikeres is
lehetne a nyilvánosság előtt. Az biztos, hogy drámai hatású. George Hampton
minden bizonnyal örömmel hozzávenné a háborús képsorozathoz. De vannak
dolgok, amelyek túl személyesek ahhoz, hogy a világ elé tárja őket. Nem tudná
elképzelni, hogy Rebeccán kívül másnak is megmutassa. Borzongató volt arra
gondolni, hogy talán soha többé nem lesznek olyan közel egymáshoz, mint régen.
A nap nagy részét ismét azzal töltötte, hogy a ház felújításával kapcsolatban
intézkedett. Keményen dolgozott, mert azt remélte, így két nap múlva ő is
elindulhat a tavakhoz.
Bár nagyon fáradt volt az alváshiánytól, vacsora után nekilátott elolvasni Helen
Seaton naplójának harmadik, utolsó kötetét. A napló elején egyre
melankolikusabbak lettek a bejegyzések.
 Miért van az, hogy ami májusban boldoggá tesz, januárban maga a pokol?
Ezen a héten az életem olyan borzalmas nyomorúság volt, hogy már azon
tűnődtem, nem lenne-e könnyebb elaludni, és soha többé nem felébredni. Anthony,
Rebecca és George biztos, hogy sokkal jobban meglennének nélkülem. Csak az a
remény tart vissza attól, hogy a gyávaságomnak engedjek, hogy előbb-utóbb jobb
lesz a helyzet. És az a tény, hogy ahhoz sem vagyok elég elszánt, hogy véget
vessek az életemnek.

Kenneth megcsóválta a fejét. Nem csoda, hogy a Helenhez közel állók

aggódtak amiatt, hogy öngyilkosságot kísérelhet meg.
Ahogy teltek az évek, Helen már nem is írt a téli hónapokban. Kenneth úgy
sejtette, hogy az íráshoz sem volt energiája. Vagy talán egyszerűen nem bírta
elviselni a gondolatainak iszonyatát.
De továbbra sem talált semmi utalást arra, ki lehetett a halálos ellensége. Azért
kíváncsiságból és makacsságból tovább olvasott.
Aztán majdnem az utolsó oldalon talált egy bejegyzést, amitől kicsit éberebb
lett.

Anthony ma csodálatos portrét festett rólam Ravensbeckben, a füvön ülve,

nevetve és pajkosan. Azt mondja, én vagyok a múzsája. Kiakasztotta a kész portrét
a nappaliban, hogy este vacsora után mindenki megcsodálhassa. Malcolm nagyon
különös arcot vágott, amikor megnézte. Valami nagyon furcsát mondott, olyasmit,
hogy én vagyok Anthony szíve, és nélkülem többé nem lenne nagy művész.

Kenneth rámeredt az utolsó sorokra, és hirtelen nagyot kattant valami az

agyában. A gyűrűről hiányzó szív – ez nem Helentől volt üzenet, hanem
Fraziertől. Megölte a nőt, akiről úgy gondolta, hogy a Sir Anthony szíve-lelke és
ihletője…
Fraziertől nagy dolgokat vártak fiatalkorában, de soha nem teljesítette be a
hozzá fűzött reményeket. A munkáit tönkretette a lelkének kicsinyessége és
merevsége. Majdnem három évtizeden át arra kényszerült, hogy végignézze,
ahogy Anthony Seaton csillaga egyre magasabbra és magasabbra emelkedik. Az
egyenlők közti barátságként indult kapcsolatot tönkretette Frazier féltékenysége.
Kennethnek eszébe jutott, ahogy azt mondta, hogy Sir Anthony munkái
gyengébbek lettek a felesége halála óta. Frazier persze ezt csak szerette volna, és a
véleményére csúnyán rácáfolt a Waterloo-képek sikere a kiállításon.
Az utolsó csepp az lehetett a pohárban, amikor Sir Anthony diadalmasan
bejelentette, hogy ő lesz Benjamin West utóda az elnöki székben. Vagyis ő lesz
Anglia festőinek vezető alakja, míg Frazier továbbra is csak tiszteletbeli tag, akit
soha nem ítéltek méltónak arra, hogy teljes jogú tagja legyen az Akadémiának.
Kenneth jól emlékezett rá, milyen döbbent volt Frazier, amikor Sir Anthony
bejelentette az újságot. A gyújtogatás két nappal később történt. Kenneth a
homlokát ráncolva próbálta maga elé képzelni a gyújtogató alakját. Akár Frazier
is lehetett…
Elővette a zsebóráját, és megnézte, mennyi az idő. Még nincs éjfél. Késő van,
de nem túl késő, hogy szembenézzen egy gyilkossal.
Azt sem bánta, ha Frazier tiltakozik; ha kell, akár kiveri belőle az igazságot.
Elég kellemes feladat lesz. A biztonság kedvéért megtöltötte a kis pisztolyt, amit a
szekrényében tartott, és a belső zsebébe dugta. Frazier nem az a fajta, aki a tiszta
küzdelem híve.
 Gyors sétával tizenöt perc alatt ott is volt Frazier házánál. Az ablakok sötétek
voltak. Kenneth felment a lépcsőn és be akart kopogtatni. A bosszúságtól
majdnem felkiáltott. A kopogtatót leszerelték az ajtóról, ami azt jelentette, hogy a
ház lakója hosszabb időre elutazott.

31. fejezet

Rebecca örült neki, hogy sötétedés után érkeztek meg Ravensbeckbe, mert ez
valamicskét enyhítette a visszatérés miatt érzett szomorúságát. Szerencsére
Kenneth előreküldött egy üzenetet, amely idejében megérkezett, és az itteni
személyzet elő tudta készíteni a hálószobákat, és meleg vacsorával várta őket.
Ettek, aztán azonnal fel is mentek lefeküdni.
Rebecca kimerülten azonnal elaludt, és másnap korán ébredt. Kibújt az ágyból
és az ablakhoz ment. Egész életében itt töltötte a nyarakat a tavaknál. De ha
hosszabb távollét után tért vissza, még így is mindig lélegzetelállító volt meglátni
a tájat. A völgyekben köd lebegett, és csak a sziklás hegyek csúcsai emelkedtek ki
belőle, mint szigetek a felhős tengeren.
Habár élete nagy részében Londonban élt, mindig sokkal boldogabb volt
vidéken. Kevesebb az ember, kevesebb a probléma, tisztább a levegő, kisebb a
zaj. Hirtelen az jutott eszébe, hogy tulajdonképpen miért is ne élhetne állandóan
Ravensbeckben.
Megforgatta magában a gondolatot. Az apja és Lavinia szép kényelmesen
kettesben élhetnének a londoni házban, ahogy új házasokhoz illik. Ami pedig őt
illeti, itt aztán soha nem fogyna ki festői témákból. A táj akár egy egész életre
ellát egy festőt munkával, és a helybéli lakosoknak csodálatos, erős, napcserzett
arcuk van. Legalább olyan érdekes lenne, mint portrékat festegetni Londonban.
És ami a legjobb lenne az egészben, nem kéne folyton Kennethbe botlania.
Útban van afelé, hogy elismert festő legyen, és ha Londonban élne, nem lehetne
elkerülni a találkozásokat a művészvilágban.
Kicsit megkönnyebbült szívvel ment le reggelizni. Már várta a rántotta, a
pirítós és a jó erős tea. Az apja és Lavinia még nem jöttek le. Rebecca örült neki,
mert szeretett volna egyedül elmenni sétálni, a tervezett két zarándok-célpontja
közül az elsőhöz.
Miután szedett egy bokrétát a kertben nyíló virágokból, egy pónin belovagolt a
faluba. A pónit kikötötte a templom mellett, és besétált a templomkertbe, ahol az
anyja sírja volt. A fű finom, bársonyos zöld szőnyeggel borította be az elmúlt
kilenc hónap alatt. Az egyszerű sírkövet az apja tervezte, HELEN COSGROVE
SEATON 1768-1816 Szeretett feleség, anya és múzsa.
A szavak szinte elviselhetetlenül fájdalmasan hasítottak belé. Lerakta a
virágokat a sírra, aztán csak állt lehajtott fejjel, nagyon sokáig. Remélte, hogy
talán megérzi az anyja jelenlétét. De nem érzett semmit, csak szomorúságot. – Te
legalább nem leszel többet szomorú, mama – suttogta, aztán sarkon fordult, és
elment.
Ahogy közeledett a pónijához, meglepetten látta, hogy ott áll Lavinia, aki
szintén lovon jött.
 – Nem akartalak zavarni – mondta halkan Lavinia. Rebecca rámosolygott a kis
csokorra a kezében. – A kertész haragudni fog ránk – mondta.
– Szólhatnánk neki, hogy ide a sírra is ültessen virágokat. –Lavinia kicsit
habozott, aztán megkérdezte: – Tényleg nem bánnád, ha hozzámennék
Anthonyhoz?
– Nem, dehogy – nyugtatta meg Rebecca. – Az apámnak szüksége van
valakire, aki gondoskodik róla, amikor túlságosan belemerül a munkájába. Nekem
nem veszi sok hasznomat, mert én is olyan vagyok, mint ő.
– És persze te is nemsokára férjhez mész – tette hozzá Lavinia.
Rebecca arca megdermedt. – Azt nem hiszem. Lavinia felvonta a szemöldökét.
– Ilyen rosszul állnak a dolgok köztetek?
– Igen – felelte Rebecca kurtán. Nem volt kedve Kennethről beszélni. Elbámult
a zöldellő völgy felé. – Furcsa, hogy a Seaton-kastély itt van alig tíz mérföldre, és
én mégsem jártam ott soha. Találkoztam Lady Bowdennel a múltkor a parkban.
Nagyon kedves volt, a családi ellenségeskedés ellenére.
– Margaret mindig nagyon kedves volt. A viszály csak Bowden miatt van. Azt
hiszem, Anthony örülne, ha véget lehetne vetni neki.
– Te ismered Lord Bowdent?
– Egy kicsit. Nagyon utál engem. – Lavinia halványan elmosolyodott. – Ha
összeházasodunk, Anthony újabb rosszpontot szerez nála.
– Annál nagyobb bolond. – Rebecca biccentett Laviniának, és felült a pónira,
hogy Lavinia is egyedül lehessen a sírnál. Aztán visszalovagolt Ravensbeckbe. Az
első zarándoklat megvolt. Holnap megteszi a másodikat, ami kicsit nehezebb lesz:
ellátogat a sziklához, ahol az anyja meghalt.

Az utazás a Királyi Posta postakocsiján olyan gyötrelmes volt, hogy ahhoz

képest egy megkorbácsolás is semmiségnek tűnt. Ezeket a kocsikat csak
küldemények szállítására használták, ezért semmiféle kényelemmel nem voltak
felszerelve a néhány utas számára. Úgy össze voltak zsúfolva, mint a heringek, és
csak nagy ritkán és rövid időre álltak meg egy kis pihenőre. De az utasok eltűrték
a kényelmetlenségeket, mert ez volt az utazás leggyorsabb módja.
Kenneth a hirtelen megjavult anyagi helyzete miatt pénzszórós kedvében volt,
azért két egymás melletti helyre is vett jegyet, hogy legalább kicsit
kényelmesebben elférjen. Mindenesetre megéri a sok kényelmetlenség, mert így
alig két nap alatt megérkezhet Kendalba, a Ravensbeckhez legközelebb eső
kisvárosba – így Seatonék tulajdonképpen csak másfél nappal előzték meg.
A hosszú utazás során végig azt hajtogatta magában, hogy nem szabad rémeket
látni. Semmi oka azt hinni, hogy Frazier is a Tóvidékre utazott, hogy valami újabb
bajt keverjen.
A gyújtogatás azonban olyan volt, mintha valami hadüzenet lett volna. Kenneth
nem szívesen vállalta a kockázatot, hogy Rebecca is ott legyen a tűzvonalban, ha
kitört a háború.
Ahogy haladtak észak felé, egyre idegesebbnek érezte magát. Kendal
legnagyobb fogadójában szégyentelenül latba vetve a katonai rangját és lordi
címét, sikerült kibérelnie a kocsmáros saját lovát. Erős állat volt, könnyedén
elbírta Kennethet és szerény poggyászát. Azonnal neki is vágott az útnak
Ravensbeck felé.
Kenneth soha nem járt még a Tóvidéken, és teljesen elbűvölte a táj komor
szépsége. Ha más okból utazik, meg-megállt volna megcsodálni a kilátást, talán
vázlatokat vagy egy rögtönzött akvarellt is készített volna. De most olyan gyorsan
száguldott, ahogy csak bírt. Lesz még idő a tájban gyönyörködni, ha tudja, hogy
Rebecca biztonságban van.

Lady Bowden megitta a teáját, és halk csörrenéssel lerakta a porceláncsészét.

Aztán felemelte a fejét, és komolyan a férjére nézett. – Úgy hallom, Anthony és
lánya megérkeztek Ravensbeckbe a nyárra.
Bowden megdermedt, a teáscsészéjét félig a levegőben tartva. – És ez miért
érdekel téged, Margaret?
Lady Bowden összekulcsolta két kezét az ölében. – Nagyon szép idő van ma.
Áthajtok Ravensbeckbe, hogy részvétemet nyilvánítsam Helen halála miatt. Már
tavaly nyáron meg kellett volna tennem.
Lord Bowden lecsapta a teáscsészét. – Nincs semmi közünk annak a famíliának
egyetlen tagjához sem!
– Lehet, hogy neked nincs, de nekem van – felelte éles hangon Margaret. – Az
egész házasságunk alatt eltűrtem, hogy még mindig megszállottan foglalkoztat
Helen, és gyűlölöd az öcsédet, de elegem van belőle. Anthony és Helen egymásba
szerettek és összeházasodtak. Nem volt szép, amit tettek, de nem is bűn. Igazán
gonoszság volt tőled felbérelni azt a kedves fiatalembert, hogy bebizonyítsa,
Anthony gyilkos!
Lord Bowden döbbenten meredt a feleségére. – Ezt meg honnan tudod?
– A türelmetlenséged árult el. – Lady Bowden felállt. – Soha nem ismerted
igazán Helent. Szenvedélyes és viharos természetű nő volt, aki mellett nagyon
kényelmetlen lett volna az életed. Tudod, hány viszonya volt? Akartál volna egy
ilyen feleséget? Nem hiszem. Ideje lenne abbahagyni az álmodozást, mint egy
tizenhét éves kamasz fiú.
Lord Bowden felállt, és ráförmedt a feleségére: – Megtiltom, hogy elmenj
Ravensbeckbe!
– Talán be fogsz zárni? Vagy nem engedsz vissza a házba, miután
meglátogattam az öcsédet? Ezt kétlem.
– Talán te is Anthony után epekedtél ennyi éven át? – kérdezte Bowden
durván. – És titokban meg is látogattad, mint a többi szajhája?
Lady Bowden hangja jéghideg lett. – Ne legyél ilyen ostoba, Marcus. Ha
akarsz, elkísérsz, ha nem, nem, de nem tarthatsz vissza.
Sarkon fordult, és reszketve kisietett a szobából. A házasságuk alatt soha
egyszer sem tette próbára, meddig mehet el a férjével. Lehetséges, hogy túllépte a
határt. De huszonnyolc év elég hosszú volt ahhoz, hogy egy másik nő árnyékában
éljen. Ideje volt kockáztatni, hogy végre napfényben élhessen.

Lord Bowden leroskadt a székre, úgy érezte, mintha megnyílt volna alatta a
föld, és belezuhanna a szakadékba. Hogy képes Margaret így elárulni?
– De nem volt-e árulás a feleségével szemben, hogy annyi éven át folyton egy
másik nőre gondolt? Néha-néha Londonban látta messziről Helent. Ilyenkor
mohón bámulta, és arra gondolt, milyen lett volna vele az élete, ha Anthony nem
áll közéjük. De ha Margaretnek igaza van a temperamentumával és a viharos
viszonyaival kapcsolatban, akkor az is igaz, hogy soha nem ismerte igazán.
 Helenre gondolt és a szépségére, és hirtelen rájött, hogy nem is szerelem, amit
érez, hanem a szerelem emléke. A nő, aki az álmaiban élt, soha nem hagyta volna
el egy másik férfi kedvéért. De ez a nő csak a képzeletében létezett.
Anthony és Helen egymásba szerettek és összeházasodtak. Nem volt szép, amit
tettek, de nem is bűn – visszhangoztak a fülében a felesége szavai. Ha Anthony
okozta Helen halálát, az viszont igenis bűn. De valóban gyilkosság történt-e?
Valamikor meg volt győződve róla. A gyűrűről hiányzó szív, amit Kimball
felfedezett, határozott bizonyítéknak látszott. De most már ebben sem volt olyan
biztos, vajon nem csak abból fakadt-e a meggyőződése, hogy annyira meg akarta
büntetni Anthonyt, amiért Helen őt választotta?
Hirtelen éles fájdalom hasított belé. Ki jelentette az életében a legnagyobb
boldogságot és legnagyobb vigaszt? Margaret. Kisgyerekkora óta ismerte. A
házasságuk évei alatt körbevette melegséggel és minden kényelemmel. És most
pár hideg szóval visszavonta a szeretetet és lojalitást, amit mindig magától
értetődőnek tartott.
Az ember néha csak akkor tanul meg értékelni valamit, ha elveszítette.
Kisietett az istállóba, és megparancsolta, hogy nyergeljék fel a lovát. Aztán
elindult a felesége után, bár még maga sem tudta, hogy meg akarja állítani, vagy
csatlakozni akar hozzá.

A reggelinél Rebecca bejelentette: – Elmegyek piknikezni, és rajzolással

töltöm a napot a szabadban.
Sir Anthony szórakozottan felpillantott. – És merrefelé keressünk, ha
elfelejtenél hazajönni vacsorára?
– Nyugatra, úgy gondoltam, elsétálok a Skelwith-sziklához.
Sir Anthony megértően bólintott. Rebecca sejtette, hogy ő is megteszi majd ezt
a zarándoklatot, amikor felkészültnek érzi rá magát.
Bepakolta egy kosárba a rajzeszközeit, egy kis kenyeret, sajtot, és két kis
kancsót, az egyikben almabor volt, a másikban víz a vízfestékekhez. Aztán
nekivágott.
A Tóvidéken hidegebb volt, mint Londonban, a legmagasabb hegycsúcsokon
még mindig hó fehérlett. Vitt magával egy jó vastag vállkendőt is. A levegő
jólesően és üdítően csípős volt. Egyre jobban tetszett neki az az ötlet, hogy akár
állandóan is itt lakhatna Ravensbeckben.
Nem sietett különösebben a célja felé, kényelmes tempóban sétálgatott, és
útközben virágokat szedett. De végül, a lelkében nehéz, sötét érzéssel megérkezett
a Skelwith-hegyhez. A magas hegy teteje nem volt kopár, bükkfák szegélyezték
körben. De az egyik oldalán irtás volt, és innen lélegzetelállító kilátás nyílt a lenti
termékeny folyóvölgyre.
Rebecca kisétált a bükkfák közül a tisztásra, és letette a kosarát a földre. A szél
belekapott a hajába, ahogy körbenézett, szemügyre véve a táj minden ismerős
zegzugát.
Hat tükörsima felületű kis tó is látszott innen, és több sebes folyócska, amelyek
áradtak a hóolvadás miatt. Sziklás, zord hegycsúcsok emelkedtek mindenfelé,
köztük szépen megművelt völgyekkel. Gyönyörű lehet, ha valaki ezt látja utoljára
a halála előtt…
Aztán a tekintetét a sziklára fordította. Nem meredeken zuhant le a sziklafal,
hanem először csak kicsit lejteni kezdett, eleinte fokozatosan, majd egyre
meredekebben, végül átváltott függőleges sziklafalba. Nem lehetetlen, hogy
valaki a biztonságosnál messzebbre merészkedik, és megcsúszik…
Baleset? Öngyilkosság? Gyilkosság? Az volt az érzése, soha nem fogják
megtudni biztosan. Mély fájdalmat érzett, és azon tűnődött, képes lesz-e valaha is
megsiratni az anyját.
Egyenként ledobálta a szikláról a virágokat, amiket útközben szedett, és nézte,
ahogy libegnek a szélben, le a távoli völgybe. Aztán keresett egy csendes, napos,
széltől védett zugot, és letelepedett, a hátát egy nagy kőnek támasztva. Arra
gondolt, hogy egy vallásos ember talán most imádkozna az anyja lelkéért. De ő
inkább elővette a vízfestékeit.
Az anyja biztosan megértené.

Frazier a bérelt nyaralója padlásszobájában odament az ablakhoz, felemelte a

teleszkópját, és végigvizsgálta a folyóvölgyet. Aztán a tekintete önkéntelenül a
Skelwith-szikla felé fordult. Arra számított, nem lát ott semmit, de észrevett egy
alakot. Egy nő ült odafent, sötétkék ruhában.
Izgatottan visszafojtotta a lélegzetét, amikor rájött, hogy Anthony lánya az, és
épp rajzolgat. Tökéletes…
A szobájába sietett, előkereste a gyűrűt, aztán lerohant az istállóhoz. Lóval egy
óra alatt érhet fel a hegyre. Mivel a lány úgyis rajzolgat, valószínűleg ott lesz
még. De már nem sokáig…

Kenneth késő délelőtt érkezett meg Ravensbeckbe. A lova tajtékzott a

kimerültségtől. Kenneth észre sem vette az ódon szürke mészkőből épült ház
báját, csak felrohant a lépcsőkön, hármasával véve a fokokat. Az ajtó nem volt
bezárva, úgyhogy besétált.
Az egyik Londonból leutazott inas bukkant elő, hogy üdvözölje. – Lord
Kimball, milyen korán érkezett – mondta meglepetten. – Biztosan alig várja, hogy
láthassa Miss Rebeccát.
– De még mennyire. Hol van most?
– Azt hiszem, sétálni ment a hegyekbe.
Kenneth elkáromkodta magát. – És Sir Anthony itt van? Vagy Lady Claxton?
– A kertben vannak. Odavezessem?
Kenneth alig tudta türtőztetni a türelmetlenségét. – Igen, kérem.
Sir Anthony és Lavinia a sápadt napsütést élvezték odakint, amikor Kenneth
megtalálta őket. Sir Anthony kedélyesen üdvözölte: – Már készen is van a
felújítás? Ha maga vezette volna a hadsereget, Napóleont hat hónap alatt
megvertük volna.
Miután elküldte az inast, Kenneth azt mondta: – Azért jöttem, mert aggódom a
biztonsága miatt. Frazier is itt van környéken?
– Nem tudok róla.
– Lehet, hogy igen – szólt közbe Lavinia. – Az egyik itteni lánytól hallottam
ma reggel, hogy az idén nagyon korán jönnek a londoniak. Fraziernek is van egy
nyaralója, alig pár mérföldre innen. Lehet, hogy rá gondolt a lány.
Kenneth megint káromkodott. – Az a gyanúm, hogy ő volt a gyújtogató, és ő
ölte meg Lady Seatont.
 Egy pillanatra döbbent csend lett. Aztán Sir Anthony felkiáltott: – Ez
nevetséges! Helen halála baleset volt. Őrültség ilyet állítani, hogy az egyik
legrégibb barátom megölte volna!
Kenneth megrázta a fejét. – Teljesen valószínűtlen, hogy baleset lett volna.
Úgy tudom, mindenki, aki közel állt hozzá, öngyilkosságra gyanakodott, és ezért
nem hajlandóak beszélni a haláláról.
Sir Anthony elsápadt. – Beszélt erről Rebeccával?
Kenneth bólintott. – Abból, amit ő mondott, az az érzésem, ha Lady Seaton el
akarta volna dobni az életét, télen tette volna, amikor a legrosszabb melankóliás
rohamai voltak, és nem nyáron.
Lavinia Sir Anthony kezére fektette a kezét. – Hallgasd meg, mit akar
mondani, drágám. – Van valami abban, amit mond, főleg Malcolm Frazierrel
kapcsolatban. Frazier mindig olyan éles hangon beszél rólad. Lehet, hogy a
sikered miatti irigysége erősebb, mint a barátságotok, és igenis képessé tette arra a
szörnyűségre, amivel Kenneth vádolja.
Miközben Sir Anthony csak rámeredt Laviniára, Kenneth türelmetlenül
megszólalt: – Majd később mindent elmagyarázok, de először szeretném
megtalálni Rebeccát. Tudják, merre ment sétálni?
– A Skelwith-sziklához, ahol Helen meghalt – felelte Sir Anthony.
Lavinia összevonta a szemöldökét. – Azt hiszem, Frazier házából oda is lehet
látni a sziklára. Ha itt van, akár észre is vehette. De csak nem lenne oka Rebeccát
bántani?
– És Lady Seatont mi oka lett volna? – kérdezett vissza Kenneth. – Szerintem
ez az ember őrült, és nem akarom vállalni a kockázatot, hogy Rebeccának valami
baja essen. Van itt valaki, esetleg egy lovászfiú, aki el tudna vezetni a sziklához?
– Majd én odaviszem. – Sir Anthony felállt. – Ugyan nem hiszek magának, de
rám is átragadt az aggodalma.
– Akkor azonnal induljunk. Lóháton.
Tíz elviselhetetlenül hosszúnak tűnő perc után már indultak is, gyors
ügetésben. Útközben Kenneth röviden elmondott mindent Sir Anthonynak a
küldetéséről. Miután elmesélte Lord Bowden megbízatását, és a saját szerepét az
ügyben, Sir Anthony annyit mondott: – Szóval Marcusnak köszönhetem, hogy
titkárt talált nekem. Azt hiszem, írok majd neki egy köszönőlevélkét. Utálni fogja,
hogy milyen jó szolgálatot tett nekem.
Kenneth meglepetten megkérdezte.– – Meg tudja bocsátani, hogy becsaptam?
Sir Anthony ravasz pillantást vetett rá. – Lehet, hogy hamis ürüggyel jött a
házamba, de ez még nem jelenti azt, hogy áruló.
– Bárcsak Rebecca is ilyen megértő lenne.
– Á, szóval ezért nem hordja már a gyűrűjét.
– Nem gondoltam volna, hogy észrevette.
– Nagyon sok mindent észreveszek, de úgy gondoltam, jobb nem
beleavatkozni. – Elérkeztek egy elágazáshoz a hegyi ösvényen, Sir Anthony balra
fordult. – Attól félek, a lányomnak nehezére esik bárkiben is megbízni. Könnyebb
mindig a legrosszabbat feltételezni az emberekről. – Sir Anthony nagyot sóhajtott.
– Mindig olyan csendes kislány volt. Soha nem látszott, hogy zavarná a
művészvilág bohémsága és furcsaságai, vagy az anyja szeszélyes hangulatai, vagy
az én önzésem. Csak amikor megszökött azzal az idióta költővel, akkor jöttem rá,
hogy nem adtuk meg neki azt a biztonságot, amire egy gyermeknek szüksége van.
De akkor már túl késő volt helyrehozni. Aggódom miatta. A festészeten kívül
annyira elzárkózik mindentől. Ezért gondoltam, hogy maga jó lenne a számára.
Olyan férfira van szüksége, aki megbízható. Akire támaszkodhat, történjen bármi.
Kenneth azt is részletesen elmondta, miért gondolja, hogy Frazier lehetett a
gyilkos és a gyújtogató. Ahogy Sir Anthony hallgatta, az arcán a kételkedő
kifejezés lassan átadta a helyét a döbbent elfogadásnak.
Amikor Kenneth végzett a mondandójával, Sir Anthony megszólalt: – Ha
Helen nem öngyilkos lett… – Elcsuklott a hangja. – El sem tudja képzelni, ez mit
jelentene nekem.
Az arcán szomorúság és düh ült, de megkönnyebbülés is, mintha megszabadult
volna valami szörnyű tehertől.
Elhallgattak, és csendben lovagoltak tovább. Kenneth gyors tempót diktált a
nehéz hegyi terepen. Az aggodalom, ami akkor fogta el, amikor Rebecca elhagyta
Londont, szinte már pánikká fokozódott benne, bár a józan esze azt súgta,
fölöslegesen aggódik. Rebecca biztos a tájat festegeti valahol, és nagyon bosszús
lesz, amiért megzavarják, és csípős megjegyzéseket fog tenni az ostobaságára.
Soha életében nem kívánta még ennyire, hogy bárcsak tévedne.

32. fejezet

– Jó napot, Rebecca!
Rebecca majd kiugrott a bőréből, úgy megijedt, amikor hirtelen felcsendült a
háta mögött egy ismerős hang. Az elmélyült rajzolgatás közben és a szél
süvítésében észre sem vette a férfi közeledtét.
Felnézett, és eltartotta magától az ecsetet, hogy ne a képre csöppenjen a festék.
– Jó napot, Lord Frazier – felelte hűvösen. –Nem is tudtam, hogy ilyen korán
lejött a tavakhoz.
– Hirtelen ötlet volt. – A férfi a kilátást bámulta, és szórakozottan ütögette a
combját a lovaglópálcájával. Elegáns volt, mint egy igazi londoni gentleman.
Rebecca arra gondolt, milyen kár, hogy nem maradt Londonban. Fárasztó lesz,
hogy megint állandóan körülöttük lábatlankodik. Ennek az embernek mintha nem
is lett volna saját élete, csak úgy létezett, mint Sir Anthony függeléke. De azért
udvariasan kell bánni vele. – Nagy megkönnyebbülés a város után itt lenni
vidéken – jegyezte meg.
Lord Frazier a mellényzsebébe nyúlt. – Azért jöttem, hogy odaadjak egy kis
ajándékot.
Rebecca nem akart elfogadni tőle semmit. – Ha az eljegyzésem alkalmából
gondolta, vissza kell utasítanom. Lord Kimball és én úgy döntöttünk, mégsem
illünk össze.
– Nem eljegyzési ajándék. – A férfi szája gúnyosan félrehúzódott, amit nem
lehetett igazán mosolynak nevezni. – Legalábbis nem a maga eljegyzésére.
Tessék.
Kinyújtotta a kezét. Rebecca vonakodva odanyúlt, és Frazier egy apró tárgyat
pottyantott a tenyerébe.
A hiányzó szíves gyűrű volt.
Rebecca rábámult, és végigfutott a hátán a hideg, mintha csontjáig átfagyott
volna. Kennethnek igaza volt. Az anyját meggyilkolták, és az apja barátja.
 A megértés nyomában feltámadt a fojtogató félelem. Tégy úgy, mintha nem
tudnál semmit. – Milyen szép kis gyűrű. Köszönöm.
– Vegye fel – parancsolt rá a férfi.
Rebecca vonakodva a bal kezének gyűrűsujjára húzta a gyűrűt. – Kicsit nagy –
mondta, és le akarta venni.
– Hagyja csak ott – szólt rá Frazier. – Helennek kicsit vastagabb ujja volt, de
nem baj. A gyűrű feltétlenül szükséges.
Rebecca kétségbeesetten menekülni akart. Vidáman megszólalt: – Szólok az
apámnak, hogy megérkezett. Biztos szeretné, ha ma nálunk vacsorázna. Akkor
majd találkozunk.
Elkezdte összepakolni a rajzeszközeit a kosárba.
– Ne fáradjon ezzel – mondta Frazier. – Ezekre nem lesz szükség, enélkül is
csatlakozhat az anyjához.
A legijesztőbb az volt benne, hogy olyan hihetetlen nyugalom áradt belőle,
mintha csak az időjárásról beszélt volna.
Rebecca értetlenséget tettetve azt mondta: – Nem értem.
A férfi megszorította a kezében a lovaglópálcát. – Azt hiszem, nagyon is érti.
Olyan, mint egy kisegér, de nem ostoba. Szegény kislány, aki nem tudta kiheverni
az anyja halálát, utánament. Aki csak látta a Transzfigurációt, nem fog
csodálkozni. Nagy kár, hogy a gyűrű jelentőségét nem fogják értékelni. Pedig egy
képen mindig az apró részletek a legfontosabbak.
Szinte semmi esélye nem volt a menekülésre: a férfi magas volt és erős, és a
hidegsége miatt csak még fenyegetőbb. Talán, ha sikerülne kizökkenteni a
nyugalmából, az segíthetne. – Ha megöl, Kenneth tudni fogja, ki tette. Már rájött,
hogy az anyámat meggyilkolták. Rá fog jönni, hogy velem is ugyanezt tette.
Frazier csak megvonta a vállát. – Kimball okosabb, mint amilyennek látszik, de
ez még nem fog használni se neki, se magának. Már elterveztem, hogyan
szabadulok meg tőle. Nagyon bosszant az az ember, ahogy bezsebeli a lapos
dicséreteket a rémes festményeiért!
– Úgysem árthat neki – mondta megvetően Rebecca. – Igazi katona. Akár
eltörhetné a maga derekát, puszta kézzel.
– Még a katonák is meghalnak, ha golyót kapnak a szívükbe – felelte
nyugodtan Frazier. – Lehet, hogy én nem vagyok katona, viszont kitűnően célzok.
– Azzal elindult Rebecca felé.
Rebecca szíve összeszorult a félelemtől. – Miért csinálja ezt? –kiáltott fel. – Az
apám a barátja volt! Hogy engedhette, hogy az irigység gyilkossá tegye?
Frazier megtorpant. – Anthony valóban a barátom, a legjobb barátom széles e
világon. Az egyetlen, amit nála jobban szeretek, az a művészet. A tetteim nem
Anthony ellen irányultak, hanem a gonosz befolyások ellen, amelyek tönkretették
a munkáit.
Rebecca rámeredt. – Tönkretették a munkáit? Ő a legjobb festő Angliában! A
portréi, a tájképei, a történelmi tárgyú festményei mind nagyszerűek.
Frazier arca megrándult. Most először villant át rajta valami érzelem. – Mind
ócskaság. Helen tönkretette Anthonyt mint művészt. Amikor még a Királyi
Akadémia hallgatói voltunk, Anthonyban megvolt a lelkesedés a művészet
legmagasabb formái iránt. A korai festményei, amelyek a Nagy Stílusban
készültek, csodálatosak voltak, csupa nemesség és kifinomultság.
– Gyönyörűen voltak kivitelezve, de nem igazán emlékezetesek – vágott vissza
Rebecca. – Csak amikor elvégezte az Akadémiát, akkor alakult ki a saját
jellegzetes stílusa és látásmódja.
 Frazier úgy szorította a lovaglópálcát, hogy a csontok is kifehéredtek a
kézfején. – Helen tönkretette! Hogy őt eltarthassa, gyenge portrékat és ócska
festményeket kezdett csinálni, amikről aztán Hampton metszetet készíthet és
eladhat minden közönséges alaknak, aki tud egy shillinget fizetni érte. Anthony
akkora festő lehetett volna, mint Reynolds. De ő szégyent hozott a saját
tehetségére.
Rebecca hátborzongató módon szinte érdekesnek találta Frazier kicsavart
gondolkodásmódját. – Úgy gondolja, a Horatius a hídnál szégyent hozott rá?
Frazier köpött egyet. – Tökéletes példa arra, mi a baj a munkáival.
Hagyományos klasszikus téma, technikailag tökéletes kivitelezés. Akár csodás is
lehetett volna – de tönkretette a nyílt érzelmességével. Nagy kár, hogy nem égett
el a műteremtűzben. A Nagy Stílus célja az, hogy felülmúljuk a természetet, nem
az, hogy dagonyázzunk benne.
– Az apám túllépett a Nagy Stíluson – mondta szárazon Rebecca. – Ő és más
igazi művészek új módon mutatják meg a világot. Nem kérődznek újra meg újra
ugyanazokon az elcsépelt jeleneteken.
– Úgy látszik, Kimballnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy maga nagy
befolyással van Anthony munkáira. – Frazier dühösen átvette a bal kezébe a
lovaglópálcát. – Azt hittem, Helen jelenti az igazi problémát, és a halála után
Anthony vissza fog térni a nemesebb festészethez. De hogy is tehetné, amikor
maga a fülébe duruzsolja az ostoba női ötleteit a művészetről? Amikor megláttam
a maga képeit a kiállításon, azonnal rájöttem, milyen hatással volt Anthonyra.
Nagy kár, hogy az az ostoba költő, akit magára uszítottam, nem tette ügyesebben
a dolgát.
Rebecca döbbenten nézett rá. – Maga felbérelte Fredericket, hogy elcsábítson?
– kérdezte hitetlenkedve.
– Nem ilyen hivatalosan. Pusztán csak rámutattam, hogy milyen romantikus a
vörös haj, és hogy maga egyszer milyen gazdag lesz. A saját túlfűtött képzelete
megtette a többit. – Frazier megcsóválta a fejét. – Ha hozzáment volna, és
elköltözik otthonról, nem jutottunk volna idáig. Csak magát okolhatja.
– Ez a legnevetségesebb mindabból, amit eddig mondott. –Rebecca keze
megpihent a vizeskorsón, amit a festéshez hozott magával, és minden izma
ugrásra készen megfeszült. – Nem csoda, hogy ilyen rossz festő. Hihetetlenül
rossz az ítélőképessége, és semmi érzéke az igazsághoz. A Leonidas-festménye
szánalmas. Én már tízéves koromban nagyobb festő voltam.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban, Frazier végleg kijött a sodrából. Dühödten
rávetette magát Rebeccára. A lány torkaszakadtából sikoltozott, hátha egy pásztor
vagy egy arra járó sétáló meghallja. Ugyanebben a pillanatban felkapta a
vizeskorsót, és teljes erejéből nekivágta Fraziernek. Az arcát találta el, a víz a
szemébe spriccelt. A férfi felordított, Rebecca pedig felpattant, és elrohant jobb
felé, távolabb tőle. Amikor eltávolodott a szikla szélétől, a bükkfaerdő felé vette
az útját.
Alig érte el az első fákat, amikor Frazier utolérte. Hosszú lépteivel pár
másodperc alatt behozta lemaradását. Megragadta Rebecca kendőjét. Rebecca
hagyta, hogy lecsússzon a válláról, és tovább rohant, bár tudta, hogy nincs
menekvés. Egy pillanattal később Frazier elkapta a karját, és magához rántotta. Az
arcán vércsík folyt végig, kellemes vonásait teljesen eltorzította a düh. Rebecca
megint sikoltott, és a körmével nekiesett.
 – A fenébe! – Frazier megdöbbentő erővel a lány gyomrába ütött egyet, amitől
Rebecca a fölre esett. A feje nagyot koppant, és szinte elakadt a lélegzete. Szédült,
és nem bírt megmozdulni.
A férfi fölé tornyosult, ő pedig tehetetlenül feküdt. Látott és hallotta, mi folyik
körülötte, de nem volt ereje bármit is tenni. Ki van téve egy őrült kényének-
kedvének, és pár perc múlva átélheti, mit érzett a zuhanó nő, aki a rémálmaiban
kísértett…

Sir Anthony előremutatott. – Ez a Skelwith-hegy. A szikla a másik oldalon

van, a bükkerdőn túl.
Hirtelen egy női sikoly hasított a néma csöndbe, majd egy pillanattal később
egy férfi ordítása követte.
– Jézusom, Rebecca! – Kenneth ügetésre ösztökélte a lovát, és előrelódult, meg
sem várva Sir Anthonyt. ő ért oda először az erdőbe, és halálos sebességgel
száguldott át rajta, egészen ráhajolva a ló nyakára, nehogy beverje a fejét az
alacsonyabb ágakba. Ahogy a fák között száguldott, újból meghallotta Rebecca
sikolyát.
Majdnem a szakadék szélén bukkant ki az erdőből. Ahogy megállította a
megrémült lovat, meglátta a hátborzongató jelenetet, amit mintha tüzes vassal
beleégettek volna az agyába. Frazier véres arccal félig cipelte, félig vonszolta
Rebeccát a szakadék széle felé. A lány élettelen teste rongybabaként lógott a
karjaiban, vörös haja és kék ruhája lobogott a szélben.
Kenneth azonnal lepattant a lóról, és vadul elordította magát, hogy megzavarja
Fraziert. Miközben odarohant, előkapta a pisztolyát a kabátja zsebéből, és felhúzta
a kakast.
Frazier tett két hosszú lépést a szakadék széle felé, és úgy tartotta maga elé
Rebeccát, mint egy pajzsot. – Ne jöjjön közelebb, Kimball! – kiáltott fel.
Kenneth megtorpant, aztán leeresztette a pisztolyt. A szíve vadul kalapált a
félelemtől. Ha Frazier egy rossz lépést tesz, akkor mindketten lezuhannak. – Ha
megöli Rebeccát, maga is halott ember, Frazier. Engedje el, és akkor maga is
elmehet. – Óvatosan tett egy lépést Frazier felé.
– Álljon meg, vagy leugrom vele együtt! – ordította Frazier. A tekintetében
őrület lobogott, olyan volt, mint egy sarokba szorított vadállat.
Kenneth megint megtorpant, nem tudta, hogy próbáljon bánni vele. Frazier
teljesen magánkívül volt, és ha pánikba esik, annak Rebecca lesz az áldozata.
Zilált volt és teljesen erőtlennek tűnt, de a szemén látta, hogy magánál van. Tudta,
hogy milyen közel van a halálhoz.
A feszült csöndben kibukkant a fák közül Sir Anthony. Megrántotta a lova
kantárját. Az arca halottsápadt lett, amikor meglátta a lányát. Leugrott a lóról, és
nyugalmat erőltetve magára azt mondta: – Elég volt a tréfából, Malcolm, túl
messzire mentél. Hozd ide hozzám Rebeccát.
Frazier arcán megrándult egy izom. – Ez nem tréfa, Anthony – mondta. – Azt
reméltem, meg tudlak győzni, hogy térj vissza az igazi művészethez, de nem
sikerült. Most már nincs visszaút. –Rebeccára pillantott, határozatlan arccal. –
Most legalább megfizet érte, amiért tönkretette a festészetedet. Nem kellett volna
hagyni, hogy így a fejedre nőjenek a nők, Anthony. Az ágyban van a helyük,
aztán el kell felejteni őket. Ha odahallgatsz rájuk, az egy igaz művésznek csak
méreg.
 Sir Anthony megrázta a fejét. – Az én munkáimat egyetlen nő sem mérgezte.
Se Helen, se Rebecca, se Lavinia. A hibákért csak én vagyok felelős.
– Ha lehetőséged lett volna, hogy a természetes úton fejlődjön a tehetséged, és
nem nehezedett volna rád a nyomás, hogy el kell tartani a családodat, akár egy
újabb Raffaello is lehettél volna – mondta konokul Frazier. – Ahelyett, hogy
néhány nagy művet alkottál volna, szétforgácsoltad a tehetségedet, és egy halom
ócskaságot alkottál.
– Ebben soha nem fogunk egyetérteni – Sir Anthony óvatosan elindult Frazier
felé. – Az ég szerelmére, csak azért, mert velem van vitád, ne az egyetlen
gyermekemen akarj bosszút állni. Ha valakit mindenáron le akarsz lökni erről az
átkozott szikláról, akkor engem, ne Rebeccát.
Frazier fájdalmas hangon válaszolt: – Soha nem tudnék ártani neked. Te vagy a
legjobb barátom.
Frazier arcán mintha derengeni kezdett volna a felismerés, hogy már mindent
elveszített, ami fontos volt neki. Gyáva volt, és Kenneth teljes bizonyossággal
tudta, hogy még egy pillanat, és úgy fog megszökni a megoldhatatlan dilemma
elől, hogy leveti magát, és puszta gonoszságból az áldozatát is magával rántja.
Nem volt vesztegetni való ideje. Míg Frazier figyelmét lefoglalta Sir Anthony,
Kenneth alig észrevehető mozdulattal felemelte a pisztolyt, és Frazier fejére
célzott. Habár így azt kockáztatta, hogy véletlenül eltalálhatja Rebeccát, még
mindig ez volt a legreménytelibb megoldás.
Ugyanabban a pillanatban, amikor Kenneth megrántotta a ravaszt. Frazier
döntött, és tett egy lépést a szakadék széle felé. Kenneth rémülten nézte, ahogy a
golyó Frazier vállába csapódik, olyan közel Rebecca fejéhez, hogy majdnem
eltalálta.
Frazier felordított a fájdalomtól, és megpördült, közben elejtette a foglyát.
Rebecca nagy puffanással a földre esett, még közelebb a szikla széléhez.
Aztán lassan, megállíthatatlanul csúszni kezdett lefelé a sziklás lejtőn, a
szakadék felé.

33. fejezet

Sir Anthony rémült ordítása hosszan visszhangzott a sziklás hegyek között.

Kenneth a szakadék széle felé rohant, és Rebecca után vetette magát. A hasán
landolt, és a jobb karjával a lány után kapott. Épp hogy nem érte el, Rebecca
tehetetlen testét hajszál választotta el attól, hogy lezuhanjon.
Kenneth a lábával kicsit előbbre tolta magát, és sikerült elkapnia Rebecca
vékony csuklóját. Egy rándítással megállította a csúszást, amitől az egész karja
megfeszült. Egy pillanatra mind a ketten mozdulatlanok voltak, és a sziklafalhoz
lapulva feküdtek. Aztán nagyon lassan csúszni kezdtek lefelé, a gravitáció
ellenállhatatlan vonzását követve.
Kenneth próbálta belevájni lábát a sziklába, és bal kezével megkapaszkodni
valamiben. A szél közben félrefújta Rebecca haját, és Kenneth ijedten látta, hogy
vér itatja át a csapzott fürtöket. Ha a golyó eltalálta, mielőtt Frazier vállába
csapódott, az is lehet, hogy már nem is él.
 De akkor sem engedheti lezuhanni. A szabad bal karjával tapogatózva elkapott
egy csenevész bokrot. Pár másodperc után a bokor kiszakadt a földből, de ez az
idő épp elég volt, hogy közben keressen egy erősebbet.
Átmenetileg biztonságban voltak, de hajszálon függött az életük. A lejtő olyan
meredek volt, hogy ha elengedte volna a bokrot, azonnal lecsúsznak, és a bal karja
máris remegett az erőfeszítéstől.
Kenneth balra pillantott. A következő megfelelő kapaszkodó úgy egy méterrel
távolabb volt annál, amit elért volna. Ha csak egymagában lenne, talán
megkísérelt volna elkapaszkodni odáig, de így, hogy Rebecca súlya lefelé húzta,
ez lehetetlen lett volna.
Bár az volt az érzése, a lány nem hallja meg, odasúgta összeszorított fogai
között: – Bízz bennem, nem lesz semmi baj.
A bokor, amibe kapaszkodott, megrázkódott. Ha kiszakad, mind a ketten
lezuhannak. Talán Sir Anthony tudna segíteni, de ő túlságosan törékeny alkat,
nem bírná el kettőjüket visszatartani.
Hacsak nem találna egy biztos kapaszkodót, akkor őt is magukkal rántanák.
Aztán egyszer csak a szél hirtelen vad rohammal nekik rontott, amitől a
másodperc egy töredékére Kenneth úgy érezte, hogy nem nehezedik a karjára
annyira Rebecca súlya. Ebben a pillanatban összeszedte utolsó erejét, elengedte a
már majdnem gyökerestül kiszakadó bokrot, egy jó nagy rúgással feljebb lökte
magát a lejtőn, és az ujjaival épp el tudott kapni egy kiálló követ, ami jó fél
méterrel messzebb volt a szakadék szélétől.
A kimerültségtől zihálva maga felé húzta Rebeccát, míg a jobb karjával át tudta
karolni. Aztán felfelé húzódzkodott. Bal karjának minden izma remegett az
erőlködéstől.
Amikor olyan magasra kapaszkodott, amennyire csak tudott, egy pillanatra
megpihent, és kapkodva, nagyokat nyelve szedte a levegőt. Aztán egy újabb
kapaszkodó után nyúlt. A lejtő szerencsére egyre kevésbé volt meredek, és
minden fél métert könnyebb volt megtenni, mint az előzőeket.
Még hat kapaszkodó kellett, hogy feljussanak a lejtőn, és visszakerüljenek a
biztonságos, vízszintes talajra. Kenneth ahhoz is túl kimerült volt, hogy felálljon,
csak feküdt, elnyúlva a földön. Rebecca ernyedt teste hozzásimult, mintha a
puszta közelsége is megvédené minden bajtól. De érezni-e a pulzusát? Kenneth a
lány nyakához nyúlt, de nem érzett semmit. Kétségbeesetten felült, és a
mellkasára fektette a tenyerét. Végre megérezte a határozott, szabályos
szívdobogást.
A megkönnyebbüléstől egészen elgyengült. Habár egy örökkévalóságnak tűnt,
valójában nagyon kevés idő telt el azóta, hogy elsütötte a pisztolyát. Sir Anthony
közben feléjük rohant, Frazier pedig a döbbenettől kicsit imbolyogva állt, a jobb
kezét vérző bal vállára szorítva.
Sir Anthony térdre rogyott a lánya mellett, és dühösen felkiáltott: – Ezért lógni
fogsz, Malcolm, esküszöm az élő istenre!
Frazier megrezzent, mintha pofon ütötték volna. Aztán hideg arrogancia jelent
meg az arcán. – Egész életemben a Nagy Stílus szerint éltem és festettem –
mondta. – És így is fogok meghalni.
Megfordult, kihúzta magát, és lesétált a szikláról.
Nem kiáltott zuhanás közben. Ha volt is valami puffanás, amikor földet ért, a
szél süvítése elsodorta a zajt.
– Az ostoba! – kiáltott fel Sir Anthony. – Átkozott ostoba bolond! Megvolt a
tehetsége, a vagyona, a művészet iránti rajongása. Miért lett belőle gyilkos?
 Miközben Kenneth megvizsgálta Rebecca sebeit, szárazon annyit mondott: –
Fraziert igazából nem a művészet érdekelte, hanem az, hogy rákényszerítse a
saját elgondolásait a világra.
És túlságosan is szerette a barátját, és nem a legjobb módon, tette még hozzá
gondolatban, és így a be nem vallott irigysége azok ellen a nők ellen fordult, akik
a legközelebb álltak Sir Anthonyhoz.
Sir Anthony a karjába vonta a lányát. Fehér ingét vérfoltok mocskolták be. –
Eltalálta… eltalálta a golyó?
– Nem, csak a fejét ütötte be egy kőbe. A fejsebek borzalmasan tudnak vérezni,
de a lélegzése és szívverése erős és szabályos. Azt hiszem, rendben lesz. –
Kenneth elővette a zsebkendőjét, és összehajtogatta, majd lerángatta a
nyakkendőjét, és odakötözte vele a zsebkendőt a sebre.
Felállt, aztán lehajolt és karjába emelte Rebeccát. Szívet tépően törékeny volt.
Mégis sikerült szembeszállnia egy kétszer erősebb férfival, és addig küzdeni, míg
megérkezett a segítség. Lágyan megcsókolta a homlokát. – Ideje lenne hazavinni
– mondta.

Amikor visszaértek Ravensbeckbe, Kenneth a nappaliba vitte Rebeccát és

lefektette a kanapéra, míg Sir Anthony kötszerért szalajtotta a szolgákat és szólt,
hogy hívjanak orvost. Kitört a káosz, ahányan voltak, annyi felé szaladtak, a
gyengébb idegzetű cselédlányok sírva fakadtak.
Megjelent Lavinia, és rendet teremtett, aztán nagy szakértelemmel
megtisztogatta Rebecca sebét, és rendes kötést tett rá a rögtönzött helyett.
Kenneth a kanapé karfáján üldögélt, egyik kezét Rebecca vállára fektetve. Nem
tudta volna otthagyni.
Sir Anthony idegesen járkált fel-alá, amikor egyszer csak megszólalt egy ijedt
férfihang: – Szentséges ég, mi történt? Rád lőttek, Anthony?
Kenneth felnézett, és nagy meglepetésére meglátta az ajtóban Lord és Lady
Bowdent. Valószínűleg nyitva maradt a ház bejárati ajtaja, és egyszerűen
besétáltak. De mit keresnek Ravensbeckben?
Miközben Sir Anthony döbbenten meredt a látogatókra, Bowden elindult felé,
ijedt tekintettel bámulva a vérfoltokra az ingén.
Sir Anthony reszkető kézzel megigazította zilált haját. – Jól vagyok, Marcus. A
lányom sebesült meg, de Kenneth azt mondja, nincs komolyabb baja.
Bowden odanézett a kanapéra, ahol Rebecca eszméletlenül feküdt – De hát mi
a csuda történt?
– Az egyik legrégebbi barátom megőrült, és megpróbálta megölni – mondta Sir
Anthony. – ő ölte meg Helent is.
Döbbent csönd lett. Bowden Kennethre nézett, aki azt mondta: – Így igaz. Lord
Frazier volt a gyilkos.
Sir Anthony közben kicsit magához tért a meglepetésből, és szokásos ironikus
modorában megkérdezte: – És minek köszönhetem ezt a mélységes
megtiszteltetést, hogy felkerestél szerény otthonomban, Marcus?
Bowden mereven válaszolt – Margaret közölte velem, hogy teljesen idióta
vagyok, ha rólad és Helenről van szó, és ideje lenne, hogy észhez térjek, és végre
bocsánatot kérjek.
– Én soha nem mondanék ilyen csúnya dolgokat, Marcus – szólt közbe
szelíden Lady Bowden.
 Sir Anthony elmosolyodott. – Te semmit nem változtál, Margaret. Nagyon
örülök, hogy látlak. – Megfogta a nő kezét, és gyöngéden megszorította, aztán a
bátyjához fordult – Belőle sokkal jobb feleséged lett, ugye, tudod? Helennek nem
lehetett parancsolgatni. Megőrjített volna.
Bowden arca megrándult. – Szerencsés ember vagyok. – A feleségére vetett
pillantásában szeretet és bocsánatkérés keveredett. – És háromszorosan ostoba,
amiért nem jöttem rá korábban.
– Mindennek megvan a maga ideje, drágám. Eddig nem voltál kész rá, hogy
meghallgasd, amit mondani akarok. – Lady Bowden gyöngéden megérintette a
férje karját. Az arcán látszott, mennyire örül a változásának.
Bowden nagyot nyelt. – Azok után, ahogy viselkedtem veled, nem dobsz ki a
házadból, Anthony?
Sir Anthony halkan azt felelte: – Mindig örömmel látlak, Marcus – és kezet
nyújtott.
Bowden megszorította, először bizonytalanul, aztán szívből jövően.
Kenneth úgy érezte, jobb lenne magukra hagyni a fivéreket, akiknek bizonyára
sok megbeszélnivalójuk van ennyi idő után. Odaszólt Laviniának: – Felviszem
Rebeccát a szobájába. Nyugalomra van szüksége.
Lavinia, helyeslően bólintott. – Megmutatom az utat.
Kenneth óvatosan a karjába emelte Rebeccát. A lány még mindig eszméletlen
volt, de kicsit felsóhajtott, és a vállára hajtotta a fejét.
Lord Bowden szemügyre vette Rebecca sápadt arcát. – Nagyon hasonlít
Helenre… – mondta kicsit csodálkozva.
– Örökölte Helen külsejét és az én tehetségemet – mondta Sir Anthony. Fogta a
takarót a kanapéról, és ráterítette a lányára. – De a temperamentumában sokkal
jobban hasonlít rád, mint Helenre vagy rám. Furcsa dolgok ezek.
Bowden szárazon elmosolyodott. – Az én kisebbik fiam pedig nagyon
emlékeztet rád. Elbűvölő modorú, okos, tehetséges, és szörnyen idegesítő.
Próbálok vele megértőbb lenni, mint az apánk volt veled.
Sir Anthony Laviniára pillantott, és a hangjában kis kihívással azt mondta: –
Azt hiszem, ismered Lady Claxtont. A gyászév leteltével össze fogunk házasodni.
Kenneth azt gyanította, ez már kicsit sok Bowdennek, de a felesége nem
zavartatta magát. Megfogta Lavinia kezét, és melegen azt mondta: – Ez
csodálatos. Helen egyszer azt mondta nekem, hogy ha vele egyszer történne
valami, reméli, hogy maga lesz Anthony felesége, mert maga a legjobb barátnője,
és az egyetlen nő, akiről tudja, hogy rendesen a gondját viselné.
Lord Bowden döbbenten és csodálkozva megkérdezte: – Te találkoztál
Helennel?
Lady Bowden sokat sejtetően csak annyit mondott: – Időnként összefutottunk.
Bowden megcsóválta a fejét, és a hangjába udvariasságot erőltetve azt mondta:
– Engedje meg, hogy gratuláljak, Lady Claxton.
– Nagyon köszönöm, Lord Bowden – felelte kedvesen Lavinia. – És ne
aggódjon, feleannyira sem vagyok léha, mint maga gondolja. – Aztán Kenneth
nyomában kiment a szobából.
Felvitték Rebeccát a szobájába. Kenneth jobban érezte magát lelkileg, mint
hetek óta bármikor. A két fivér, akik majdnem harminc éve gyűlölték egymást, ki
tudott békülni. Talán mégiscsak van remény az ő és Rebecca számára is…
 Amikor Rebecca magához tért, sötét volt. A feje fájdalmasan lüktetett.
Szédelegve hunyorgott, és rájött, hogy az ágyában fekszik. A kandallóban
lobogott a tűz, az ágy mellett kis lámpa égett. Bal oldalról egy toll ismerős
percegése hallatszott.
Elfordította a fejét, és meglátta Kennethet, aki úgy egyméternyire ült az ágytól
egy fotelben. Az ölében egy rajztáblát tartott, és épp az utolsó részleteket
húzogatta ki tollal egy akvarellen. Fáradtnak látszott, a vonásai élesek voltak a
halvány fényben.
Rebecca szeretett volna odamenni és megcsókolni, de csak nyelni tudott egyet
száraz torokkal, és azt suttogta: – Hiába, a festők már csak ilyenek. Ha Róma ég,
nekiállnak rajzolgatni a tüzet.
Kenneth felnézett és elmosolyodott, amitől azonnal átalakult az arca. – Úgy
hallom, már egész jól vagy. – Letette a rajztáblát. –Hogy érzed magad?
–Összetörtnek. – Rebecca megnyalta száraz ajkát. – És szomjasnak.
Kenneth töltött egy pohár vizet. Amikor odavitte neki, Rebecca felült az
ágyban és lassan kortyolgatva ivott, amíg már nem volt olyan száraz a szája.
Máris sokkal jobban érezte magát. Feltámasztotta a párnát, és megkérdezte: –
Mennyi ideig voltam eszméletlen?
– Úgy tíz óra hosszat.
– És tulajdonképpen mi történt?
Kenneth visszaült a fotelba. – Mire emlékszel utoljára?
Rebecca elgondolkozott. – Lord Frazier úgy gyomorszájon vágott, hogy
mozdulni se tudtam. Nagyon furcsa és kellemetlen érzés volt. Aztán a szikla széle
felé vonszolt, amikor te odarontottál, mint egy egész lovasezred. Félelmetes
látvány volt.
– Nagy gyakorlatom van benne – felelte szerényen Kenneth.
– Aztán megjött a papa is, és elsült egy pisztoly. Meglőtted Fraziert, ugye?
Ezután semmire nem emlékszem. – Rebecca bizonytalan mozdulattal megérintette
a fején a kötést. – Engem is eltalált egy golyó?
– Nem, de Fraziert igen, és amikor elejtett, alaposan beütötted a fejedet. –
Kenneth halványan elmosolyodott. – Még szerencse, hogy olyan kemény. Az
orvos szerint nem történt semmi komolyabb bajod. Frazier sem sérült meg
súlyosan, de amikor rájött, hogy nem menekülhet a bűnei elől, leugrott a szikláról.
Rebecca agyán átvillant a zuhanó alak képe. Megrándult a szája. – Ha szent
lennék, most sajnálnom kellene az őrültsége miatt. De én örülök, hogy meghalt.
Ha lenne pisztolyom, és tudnám, hogyan kell használni, lelőttem volna.
– Én személy szerint jobban örültem volna, ha akasztófán végzi, lehetőleg nagy
nyilvánosság előtt. De így legalább megkímélt téged meg az apádat egy tárgyalás
gyötrelmeitől. Talán így a legjobb. – Kenneth a tűzre nézett. – Melegszik egy kis
leves, nem kérsz?
Rebecca bólintott, Kenneth pedig mert a levesből két bögrébe. Rebecca
tulajdonképpen csak most értette meg, mit is jelent mindaz, ami történt. Az anyját
meggyilkolták, és nem öngyilkos lett…
Helen Seaton nem saját kezűleg vetett véget az életének a benső démonai
miatt; az apjával nem hagyták cserben. Olyan erős megkönnyebbülés árasztotta el,
hogy szinte reszketett tőle.
Amikor Kenneth odavitte a bögre meleg levest, hálásan elvette a kezéből.
Krumpliból és hagymából készült, nagyon finom krémleves volt. Rebecca érezte,
hogy melegség és erő árad el rajta, ahogy belekortyolt.
 Hirtelen rádöbbent, hogy Kennethnek nem lenne itt semmi keresnivalója,
hiszen még Londonban kéne lennie. – Hogy kerültél ide tulajdonképpen?
– Idesiettem Londonból, mert találtam valamit az anyád naplójában. – Kenneth
a levest kortyolgatva elmesélte, mit fedezett fel, aztán az utazást északra, végül
azt mondta: – És azért vagyok itt veled a hálószobában, mert könyörtelenül
elűztem Laviniát, az apádat és Lady Bowdent, mindenkit, aki szeretett volna
melletted lenni, míg magadhoz nem térsz.
Rebecca csodálkozva nézett rá. – Lady Bowden?
– A nap másik legfőbb eseménye az volt, hogy az apád és Bowden kibékültek.
– Micsoda?!
Kenneth nevetett, és leült az ágy szélére. – Azt gyanítom, Lady Bowden azzal
fenyegette meg, hogy kidobja az ágyából, ha nem viselkedik végre felnőtt
módjára.
Rebecca elmosolyodott a gondolatra, hogy finom és elegáns nagynénje így
viselkedjen. Nyilván sokkal finomabb módszerekkel járt el, de hát ennyi évnyi
házasság után nyilván tudta, hogyan kell bánni a férjével. – Annyira örülök. Azt
hiszem, a papát nagyon nyomasztotta, hogy így elidegenedtek egymástól. Mindig
olyan szomorkás volt a hangja, ha a bátyját emlegette.
– Azon tűnődöm, Bowden tényleg elhitte-e, hogy az apád gyilkos – mondta
elgondolkozva Kenneth. – Mivel túlságosan büszke volt, hogy ő közeledjen és
próbáljon békülni, ez a nyomozás egy kicsit talán abból a vágyából is fakadt, hogy
valamennyire mégiscsak kapcsolatba kerüljön az öccsével és Helennel. Ha
közönyös marad, azzal mintha végképp elvesztette volna mindkettőjüket.
– Klasszikus példája annak, hogy a szeretet és a gyűlölet ugyanannak az
éremnek a két oldala. – Rebecca fejében képek kezdtek cikázni. – Eszembe jutott
valami, amiről lehetne egy festményt csinálni…
– Na tessék, Róma ég, és a festők a lángokat rajzolgatják – jegyezte meg
Kenneth.
Rebecca megitta az utolsó korty levest is, és letette a bögrét az éjjeliszekrényre.
– Bowden biztosan nagyon örült a nyomozás végeredményének.
Kenneth bólintott. – Igen. Elengedte az adósságaimat. Túlságosan is nagy
fizetségnek tűnik ahhoz képest, amit csináltam, de ő ragaszkodott hozzá, hogy
teljesítse a szerződésben leírtakat.
– Megtaláltad a gyilkost, és segítettél Lord Bowdennek kibékülni az apámmal
– mondta halkan Rebecca. – Szerintem teljesítetted, amit vállaltál.
– Igen, de közben veled is találkoztam, ami egyébként nem történt volna meg.
Ez már önmagában is elég fizetség lett volna.
Kenneth is lerakta a bögrét, és közelebb hajolt. Az arca megfeszült az
érzelmektől. – Most, hogy olyan helyzetbe kerültem, hogy gondolhatok
házasságra, ezennel figyelmeztetlek, hogy mindent el fogok követni, hogy az oltár
elé csábítsalak. A múltbeli csaláson már nem tudok változtatni, de azért remélem,
csak számít valamit, hogy halálosan szerelmes vagyok beléd. – A szeme
elsötétedett. – Nem is tudtam, mennyire, amíg majdnem örökre elveszítettelek.
Belenyúlt a zsebébe, és kivette a szíves gyűrűt. – Megtaláljam ezt a gyűrűt az
ujjadon, és összeraktam a másik kettővel. –Átadta Rebeccának – Most ismét
egész.
Rebecca rámeredt a gyűrűre, fojtogatták a zavaros érzelmek, amelyeket
Kenneth szavai keltettek benne. Szinte megijedt az intenzitásuktól. Félretette a
gyűrűt, és kétségbeesetten próbált témát váltani. – Mit rajzoltál az előbb?
 Kenneth arca elsápadt a visszautasításra. Egy pillanatnyi hallgatás után azt
felelte: – Csak tintával húztam ki néhány részletet egy akvarellen, de nem hiszem,
hogy olyan kép, amit kellemes lenne egy betegnek megmutatni.
– Ez ellenállhatatlanul érdekesnek hangzik – felelte könnyedén Rebecca.
Kenneth vállat vont, és fogta a rajztáblát. – Ez az a kép, ami a legszörnyűbb
rémálmom volt – mondta, és odarakta a rajztáblát Rebecca ölébe. – De most már
van helyette másik: az a jelenet, ahogy téged vonszol a szakadék széle felé egy
őrült.
Az akvarellen egy hatalmas fa állt a naptól perzselt spanyol síkságon. Hajnal
volt, az ég tiszta, finom színekkel volt megfestve. A fa ágairól egy felakasztott
férfi és egy fiatal nő holtteste lógott. A nő hosszú fekete haja libegett a szélben, és
kíméletesen eltakarta az arcát.
Rebeccát a lelke mélyéig megrázta, amikor megértette. –Maria halála?
Kenneth merev arccal bólintott. – Az egyetlen vigaszom azután, hogy elfogtak,
és a gerillacsapat többi tagját kivégezték, az volt, hogy Maria messze van onnan,
és a bátyja, Domingo vele van. Engem láncra verve elszállítottak a franciák
főhadiszállására. Jóval sötétedés utánig lovagoltunk, aztán egy fa tövében
megálltunk, hogy tábort üssünk. Már túl késő volt ahhoz is, hogy nekiálljunk tüzet
rakni, úgyhogy csak bekaptunk egy kis kenyeret és sajtot a sötétben, aztán
lefeküdtünk. De én sehogy sem tudtam elaludni. Tudtam, hogy valami szörnyű
nagy baj van, de el nem tudtam képzelni, mi. Végül felébresztettem a
katonatisztet, aki az őrzésemmel volt megbízva, és megkértem, hogy feküdjünk
máshová. Harminc-negyven lépéssel odébb is mentünk, ott valahogy már nem
volt olyan rémes, de így sem tudtam elaludni. Aztán felkelt a nap, és… megláttam
Mariát és Domingót.
– Ez rettenetes – suttogta Rebecca. A torka olyan száraz volt, hogy alig jött ki
rajta hang. – Hogy bírtad ki, hogy ne őrülj bele?
– Egy időre majdnem elvesztettem az eszem. – Kenneth lehunyta a szemét. –
Két nappal később sikerült megszöknöm. Visszamentem az ezredemhez, és többé
nem vállaltam felderítőmunkát. Michaelnek köszönhetem, hogy megőriztem a
józan eszemet. Soha nem mondtam el neki, mi történt, de ő meglátta, milyen
kétségbeesett állapotban vagyok, azt hiszem, mert ő is átélt hasonlót. Mindig ott
volt, ha szükségem volt rá, tudta, mikor kell beszélni és mikor hallgatni, egészen
addig, míg kihevertem az őrültséget.
Rebecca odanyúlt, és megfogta a kezét, amivel mintha a szakadékot is áthidalta
volna, amely elválasztotta őket. Az érintése olyan volt Kennethnek, mint egy
áramütés, és csak még jobban felerősítette az érzelmeket, amelyek betöltötték a
szobát.
– Maria Spanyolországért halt meg – mondta halkan Rebecca. – A hazája most
már szabad, és biztos, hogy ő és a fivére békében nyugszanak.
Kenneth hevesen megszorította a lány kezét. – Isten adja, hogy így legyen.
Rebecca átérezte a fájdalmát, amely megérintette a saját hasonló fájdalmát, és
ledöntötte a korlátokat, amely elválasztotta a saját szenvedésétől. Felnőtt nő,
képes kell hogy legyen rá, hogy elfogadja az anyja halálát, és folytassa az életét.
De még mindig ott érezte magában a bánatot, ami olyan volt, mint egy forró
lávatenger.
Fájdalmas hangon megkérdezte: – Te hiszel az istenben? A mennyországban?
Kenneth kicsit habozott, aztán azt felelte: – Hiszek egy teremtő erőben, amely
a számunkra felfoghatatlan, és hogy a lélek elpusztíthatatlan. Maria és az anyád
nemcsak hogy békében nyugszanak, hanem valahol léteznek, ugyanolyan
valóságosan, mint te meg én.
A könnyek, amiket Rebecca az anyja halála óta elfojtott, most ömleni kezdtek.
Görcsösen zokogni kezdett. Eddig mindig attól félt, hogy ha egyszer elkezdene
sírni, soha nem tudná abbahagyni, és most úgy érezte, nem hiába félt.
Az ágy megnyikordult, ahogy Kenneth odaült mellé. Félrerakta az öléből a
rajztáblát, és szorosan átölelte, míg a lányt rázta a zokogás. Rebecca hozzábújt,
görcsösen reszketve, éppolyan tehetetlenül, mint amikor Frazier a szakadék felé
vonszolta.
Akkor nyugodt volt, és nem érzett semmi félelmet. De most újra rátört minden
fájdalom és szomorúság. Újra átélte, hogy kislány, aki figyelemre vágyik, aztán
nagyobb gyerek, akit összezavar a felnőttek hűtlensége. Elszenvedte újra a
társadalmi kitaszítottság minden gyötrelmét, és a fájdalmas tudatot, hogy a
szüleinek egyáltalán nem fontos, mert csak a saját életük látványos drámájával
vannak elfoglalva. És leginkább magányt érzett, és a kétségbeesett bizonyosságot,
hogy soha senki nem fogja szeretni, mert nem érdemes rá.
De most nincs egyedül… Kenneth karja átölelte, és megvédelmezte. Az arcát a
mellkasára hajtva, érezte a szívverését. Ha hamis álarc mögött kezdődött is a
kapcsolatuk, Kenneth soha nem volt más, mint bátor, kedves és becsületes. És
csupa szeretet. Még életének legszörnyűbb veszteségét is ellensúlyozta a
melegség és megértés, amit csak benne talált meg.
Csak most értette meg, mennyire megbénított benne eddig minden egyéb
érzelmet a bánat. Most, hogy ezt elengedte, más érzelmek is úgy kezdtek áradni,
mint egy folyó a tavaszi olvadáskor. Nem is tudta, mennyire képes a szeretetre,
egészen mostanáig, amikor testének minden íze lüktetett a Kenneth iránti erőteljes
érzésektől.
És az ő szerelme miatt másokban is fel tudta most már ismerni a szeretetet. Az
apjában, aki az életét ajánlotta fel cserébe az övéért. És az anyja is szerette, ha
nem is mindig tökéletesen, de amennyire csak képes volt heves vérű, boldogtalan
egyéniségével.
Hirtelen elevenen megjelent előtte a kép, ami már az előbb is a fejében
motoszkált. – Az anyám volt ott, Kenneth – szólalt meg hirtelen suttogva. –
Láttam, amikor eszméletlen voltam. Csupa fény volt az alakja, mint egy angyalé,
és megpróbálta megmenteni az életemet. Lehetséges ez?
– Életveszélyes helyzetekben néha elvékonyodik a fátyol a látható és a
láthatatlan között – mondta Kenneth, és végtelen gyöngédséggel megsimogatta
Rebecca hátát. – Amikor Fraziert eltalálta a golyó, leejtett, és csúszni kezdtél a
szikla széle felé. Én épp el tudtalak kapni, de a lejtő túl meredek volt, én is
csúsztam lefelé. Már majdnem lezuhantunk, amikor egy erős széllökés jött, és ez
egy pillanatra valahogy megkönnyítette a súlyodat úgy, hogy feljebb tudtam
kapaszkodni. Egészen különös volt, esküdni mertem volna, hogy ez mentette meg
az életünket. Talán tényleg az anyád volt az, aki megmentett mindkettőnket…
Valami melegség fészkelte be magát Rebecca szívébe, amitől nyugalom áradt
szét benne, elárasztva egész testét. Szóval ez a hit, gondolta néma csodálkozással.
A szeretet, a béke és halhatatlanság valóság, és ezt egy kalóztól kellett
megtanulnia.
Felemelte az arcát és felnézett rá. – Szeretlek, Kenneth – mondta halkan. –
Ugye, soha nem hagysz el?
 Kenneth arcát mosoly öntötte el. – Azt nem ígérhetem, hogy soha nem fogok
meghalni, de mindig veled leszek, ha testben nem is, akkor lélekben. Erre
megesküszöm. – Lehajolt és megcsókolta, aztán suttogva hozzátette. – Mindig.
A csókja olyan volt, mint a nektár, valami édes erőt árasztott, ami mintha
meggyógyította volna Rebecca lelkének minden sebét. Az édességet tűz követte.
Hátradőlt a párnán, és odahúzta maga mellé Kennethet. – Szeress…
Kenneth megsimogatta, de összevonta a szemöldökét. – Elég csúnya ütést
kaptál a fejedre.
– Ha megcsókolsz, egyáltalán nem fáj. – A nyakához szorította az ajkát, érezte
az erek lüktetését. Sós íze volt, és a hosszú utazás alatt nem borotválkozott, amitől
szúrósak voltak a borostái. Végigcsúsztatta rajta a kezét. – Ha az orvos itt lenne,
biztosan egyetértene velem, hogy te vagy a legjobb orvosság a fejfájásra.
– Már megint te győztél, te szégyentelen nőszemély. – Felhúzta a hálóing
szélét, és áthúzta Rebecca fején. – Már előre látom, hogy ha összeházasodunk,
mindig az lesz, amit te akarsz.
Rebecca nevetett, és lehámozta magáról a muszlin hálóinget. – Ez nem lesz
nehéz, mert én nem akarok mást, csak téged.
Kenneth ruhái is a földre hullottak a hálóing mellé. Olyan finoman érintette
meg a lányt, mint a hímes tojást, de Rebecca szenvedélyes válasza hamar
elmulasztotta az aggodalmait. Most először szabadon engedték a szenvedélyt,
amely összefűzte őket, minden kétség és fenntartás nélkül.
Az áradó tűzfolyót át- meg átszőtték a melegség, gyöngédség és nevetés
hullámai. A szerelem milliárdnyi arculata. Rebecca a csúcsponton sírva fakadt,
most a boldogságtól. Soha nem gondolta volna, hogy a megadásban ilyen
teljességet lehet találni.
Miután elcsendesedett a vihar, békésen pihentek egymás karjaiban, csak a
haldokló tűz meleg ragyogása világított. Kenneth feje megnyugtatóan súlyosan
nyugodott a mellén.
Sötét hajába mélyesztette az ujjait, a selymes szálakat az ujjai köré tekerve. –
Le foglak festeni mint Vulkánt, az istenek kovácsát – mormolta. – Csupa erő volt,
mint te.
– És Vénusz volt a felesége. – Kenneth felült, hogy megcsodálja Rebecca
szépségét. – Modellt állhattál volna Botticelli Vénuszának. Pontosan olyan karcsú
és elegáns vagy, és őrjítőén kívánatos. – Megcsókolta a melle között, aztán felkelt
az ágyból, odament gyűrött kabátjához és belekotort a zsebébe.
Rebecca tiltakozni akart, de aztán elhallgatott, amikor újból visszafeküdt mellé.
Kenneth megfogta a kezét, felemelte, és a bal kezének gyűrűsujjára húzta a
Wilding eljegyzési gyűrűt.
– Kicsit visszafelé csinálunk mindent, szerelmem. – Megcsókolta a lány kezét,
és összekulcsolódtak az ujjaik. – A jegyességnek a gyűrűvel kellene kezdődni, és
az ágyban végződni, nem fordítva.
Rebecca elmosolyodott. – A bohém művészeknek megengedett egy kis
különcség.
– Lehet, hogy művész vagyok, de azért nagyon konvencionális módon hiszek a
hűségben – mondta Kenneth határozottan. – Egy férfi, egy nő, egy ágy.
Mindörökre.
Rebecca rámosolygott, Lilith megbabonázó mosolyával, és magához húzta a
fejét, hogy újból megcsókolja. – Én is pontosan így gondolom…
 Utószó

A történelem, mint mindig, most is gazdag hátteret nyújtott az írónak, és ellátta

motívumokkal. Wellington valóban alkalmazott félelmet nem ismerő
felderítőtiszteket a napóleoni háborúk alatt, akik bejárták Spanyolországot, híreket
gyűjtöttek, együttműködtek a gerillacsapatokkal, és vázlatokat készítettek az
ellenség erődítményeiről. Kenneth szerelmét a tragikus sorsú Juanáról mintáztam,
aki a leghíresebb felderítőtiszt, egy Colquhoun Grant nevű kapitány szeretője volt.
Kenneth és Rebecca a Királyi Akadémia kiállításán aratott sikerének történetét
két fiatal preraffaelita festő, John Millais és William Holman Hunt ihlette.
Tizenkilenc, illetve húszévesek voltak, amikor első képeiket beadták a kiállításra.
Szinte az utolsó pillanatig dolgoztak rajtuk, mindössze egy órával a beadási
határidő előtt készültek el. (Igencsak nedvesek lehettek még a vásznak, amikor
elrohantak velük az Akadémiára.) Ebben az évben Hunt festményét elfogadták,
Millaist pedig elutasították, de a következő esztendőben már mindketten sikeresek
voltak, és a képeiket egymás mellett akasztották ki, méghozzá „a vonalon”. Ha
Millaisnek és Huntnak sikerülhetett, Kennethnek és Rebeccának miért ne?
Regényhőseimben szégyentelenül kevertem valódi festők jellemvonásait
kitaláltakkal. Sir Anthonyt úgy képzelem, mint Jacques-Louis David és Sir
Thomas Lawrence keverékét. Rebecca amolyan korai preraffaelita figura,
feminista felhangokkal. Kenneth festményei feltűnő hasonlóságot mutatnak Goya
háborús képeivel, és kicsit talán emlékeztet az alakja Théodore Géricault-ra. Az
Oxford Dictionary of Art meghatározása szerint Géricault „archetipikus
romantikus művész” volt, továbbá „férfias és inspiráló”. Mi többet várhatunk egy
romantikus regén hősétől…?