Karen Hawkins - Kockazatos Szerelem

Romantikus Regények
Karen Hawkins
KOCKÁZATOS
SZERELEM
General Press Kiadó

ALAPÍTVA 1988-BAN
Csak Könyvek - http://torteneteim.ucoz.hu

A mű eredeti címe
To Catch a Highlander
Copyright © 2OO8 by Karen Hawkins

The original edition was published by Pocket Books,
a Division of Simon and Schuster, Inc.
Hungarian translation © Balog Edina
© GENERAL PRESS KIADÓ
Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart,
az írott és az elektronikus sajtóban
részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.
Fordította
BALOG EDINA
Szerkesztette
ÁRKOS ESZTER
A borítótervet
ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN
készítette
ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 365 9

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ
1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2.
Telefon: 359-1241, 27O-92O1 Fax: 359-2O26
www.generalpress.hu
generalpress@generalpress.hu
Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA
Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN
Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA
Készült 18 nyomdai ív terjedelemben

Kiadói munkaszám 3415-12
Ron Chapmannek,
a magas, jóképű, széles vállú, acélkék szemű hősnek.
Ugye ilyennek akartad, hogy leírjalak?
És gyönyörű feleségének, TJ-nek (azaz „Aranyhajnak”),

aki kemény munkával képes „magán” tartani ezt
az acélkék tekintetet.
Első fejezet
Ó, leányok! Micsoda öröm, amikor van egy férfi, akit

gyötörhettek!
AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND

HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG
ÉJSZAKÁN.
Mindent elvesztettél? – csattant fel Sophia MacFarlane.

A lánya és a játékoscimborái által is csak „Red” néven emlegetett
Robert MacFarlane arca megrándult.
– Igen, kislányom. Mindent elvesztettem.
Sophia a székébe huppant.
– Még… még a házat is?
Red nagyot nyelt. Mindig hitte, hogy a rossz híreket legjobb
mielőbb közölni, de ahogy lánya reszkető ajkára nézett, már nem volt
olyan biztos benne.
Sophia hatalmas, világoskék szeme könnybe lábadt.
– De hát hogyan történt? Edingtonba indultál eladni a mama
gyémántjait, hogy megcsináltathassuk a tetőt. Hogyhogy mégis
játszottál?
– Megálltam Stirlingben, bár ne tettem volna! Útközben
hallottam, hogy Anglia leggyorsabb lovai fognak versenyezni.
KAREN HAWKINS 5 KOCKÁZATOS SZERELEM

Először csak arra gondoltam, hogy megnézem, de Andrew
MacGregor is ott volt, és…
Sophia elhúzta a száját.
– MacGregor mindig bajjal jár.
– Ugyan! Egyedül én tehetek róla, senki más. Csak segíteni
akartam rajtad…
– Segíteni rajtam? Azzal, hogy elveszíted az általam annyira
szeretett házat?
– Nem ez volt a szándékom! – mondta Red fájdalmas hangon. –
Azt hittem, ha csak egyszer nyernék, ki tudnám fizetni a tetőjavítást,
és nem kellene eladnod édesanyád gyémántjait. Nem örültem neki,
hogy el kell adnunk őket – folytatta elkomorodva.
A lány a homlokára tette a kezét.
– Megmondtam neked, hogy cseppet sem érdekelnek a
gyémántok. Csak annyit akartam, hogy rendben legyen a tető!
Red összeszorította az állkapcsát.
– Beatrice kívánsága az volt, hogy te is ugyanazokat a
gyémántokat viseld, amikor majd férjhez mész, amelyeket ő viselt,
amikor összeházasodtunk.
– Ha annak idején a tető ereszteni kezdett volna, mama lett volna
az első, aki lemondott volna a gyémántokról – mondta szikrázó
tekintettel Sophia.
Rednek be kellett látnia, hogy a lányának igaza van. Beatrice,
hacsak utol nem érte egy sorsszerű kaland, szilárd, józan ésszel volt
megáldva, annak ellenére, hogy Skócia egyik legnagyobb házában,
szolgáktól körülvéve nőtt fel, ahol semmi másra nem volt gondja,
mint szórakozni és csak magával foglalkozni.
De Beatrice nem az a fajta nő volt, aki hagyta, hogy mások tegyék
meg helyette azt, amit ő is könnyedén meg tudott tenni magáért. Erős
és független asszony volt, jellemvonásaiban apjára hasonlított.
Mindig igyekezett a saját feje után menni, hiába próbálta apja
dühödten korlátozni a szabadságát. Beatrice tizenhét éves koráig
folyt köztük ez a huzavona, ám akkor a lány szakított a családi
hagyományokkal, és megszökött egy ismeretlen kalandorral, akit úgy
hívtak: Robert MacFarlane.
Ez volt a legnagyobb szerencse, ami Redet valaha érte, és meg is
változtatta a férfit örökre. Az élete Beatrice előtt mozgalmas volt,
Beatrice-szal pedig izgalmas, gyengéd és szinte átkozottul tökéletes.
Az asszony minden fogadót otthonossá tett, hiába volt piszkos vagy
hideg, nem számított. Viszonzásul Red izgalommal, szerelemmel és
romantikával töltötte meg Beatrice életét. Egyikük sem bánta meg
soha, hogy gondolkodás nélkül összeházasodtak.
Red milliomodszorra kívánta, bárcsak vele lenne ma is szeretett
hitvese.
– Sophia, csak nem akartam, hogy túl könnyedén lemondjunk
édesanyád gyémántjairól. Semmi rosszat nem akartam, de most…
Minden elveszett. – Mérgesen a fejéhez kapott. – De meglátod, rá
fogok jönni, hogyan tehetem jóvá.
Sophia megenyhült, ahogy apja a kezébe fogta az övét.
– Gondolkoznunk kell rajta, hogyan keveredhetünk ki ebből –
mondta csendesen, összevont szemöldökkel.
Red reménykedve nézett rá. Ha valaki megtalálhatja a kiutat, az
Sophia. Ebben biztos volt. Nézte a lánya arcát, nézte, ahogy a
függönyök között beszűrődő nap bearanyozza göndör fürtjeit. A fény
rózsaszínbe vonta, és kiemelte szív alakú arcát. Sűrű szempilláival,
ragyogó szemével, tökéletes orrával olyan gyönyörű volt, hogy
elképzelni is nehéz lett volna nála szebb nőt.
Nyilvánvaló szépsége és kellemes megjelenése azonban
félrevezető volt; Sophiában már gyerekkorától kezdve meg volt
szülei csillapíthatatlan kalandvágya. Mindhárman imádtak játszani,
zokszó nélkül járták Európa városait, jól érezve magukat minden
fogadóban, még a legsiralmasabb állapotúban is. Amíg Red az ügyeit
intézte, Beatrice igyekezett lánya életét a lehető legnormálisabb
mederben terelgetni, egyszerre látva el a nevelőnői, a tanítói és az
anyai feladatokat.
Beatrice őrködött mindannyiuk biztonsága és józansága felett,
nevetett a sáros utakon és gúnyolódott a nehéz természetű
fogadósokon, míg Sophia és Red hahotázásban nem törtek ki.
Gondoskodott róla, hogy a ruháik mindig tiszták, a szobáik
rendezettek és lakályosak legyenek. Red és Sophia életét a jókedvű,
KAREN HAWKINS 7 KALANDOS SZERELEM
fáradhatatlan Beatrice rajongta körül – ezért volt annyira
elfogadhatatlan számukra Beatrice évekkel ezelőtti, váratlan halála.
Sophia nagyon hasonlított Beatrice-re, ami csak felerősítette Red
fájdalmát. Bár a társaság úgy tekint egy huszonhét éves lányra, mint
aki pártában marad, bármely férfi, aki meglátta aranylóan rózsaszín
őszeretetreméltóságát, egészen másképp nyilatkozott. Érett
viselkedése tisztán elárulta korát, de tizennyolc évesnél egy nappal
sem látszott idősebbnek.
Sophia arckifejezése egyre komolyabbá vált, ajkát
összecsücsörítette, ahogy egyik ujját az állára tette.
Red csendben átkozta barátját, MacGregort, átkozta a kártya
okozta balszerencséjét, de leginkább azokat a körülményeket átkozta,
amelyek reményt ébresztettek benne.
A remény a legtöbb ember számára kifejezetten jó dolog, valami
olyasmi, ami átsegíti őket a nehéz időkön. Egy szerencsejátékos
számára azonban maga a vég.
Azt sosem szabad kockáztatni, amit elveszíthet az ember. Mégis, a
játék hevében kósza remény ébredt a szívében, hogy rendbe hozhatja
a dolgokat szeretett Sophiája számára. Persze veszített; a
szerencsejáték nem olyan dolog, ami érzelmekkel befolyásolható.
Nagyon jól tudta ezt. Hiszen a drága Beatrice-szel hosszú évekig
éltek Red azon képességéből, hogy kiválóan forgatta a lapokat, és
játszott az emberek reményével.
Hogy leszidta volna őt a drága, amiért játékba bocsátotta azt a két
dolgot, amit a lányára hagyott! Dédelgetett vágya volt, hogy
Sophiának rendes otthona legyen. Amikor Red, egyik játéka
alkalmával, elnyerte egy kétségbeesett nemesember házát, az
okiratokat Beatrice úgy elrejtette, hogy még ínséges időkben se
kelljen megválni tőle.
Sajnos a szerencse forgandó, és szegény Beatrice már nem láthatta
meg a házat, amiért annyit küzdött.
Beatrice halála után Red és Sophia elhagyták Itáliát, és Skóciába
mentek, hogy birtokba vegyék a dombon álló házat. Hűvös, szeles
napon érkeztek, felhők tornyosultak a magas, szögletes kőház fölé, a

zárt ajtók és ablakok ridegek és barátságtalanok voltak, a hatalmasra
nőtt szőlőtőkék mögött szinte nem is látszott a ház.
Sophia rögtön nekilátott, hogy MacFarlane-házzá alakítsa az
épületet. Együtt sikáltak, fényesítettek, kalapáltak és szögeitek,
rögzítettek, tisztítottak, amíg kedvükre való nem lett a hely.
Miközben dolgoztak, a szívük lassan lecsendesedett, és a ház igazi
otthonukká lett. Mindez tizenegy évvel ezelőtt történt.
Sophia határozott mozdulattal kihúzta magát, Red pedig
reménykedve nézett rá.
– Nem ülhetünk itt nyugodtan a babérjainkon, miközben egy
idegené lesz a házunk – mondta a lány, amint végignézett a nappali
szobán. – Azt nem bírnám elviselni.
Red követte a lány tekintetét, amely körbefutott a lágy fényű
faburkolaton, a vastag, keleti szőnyegeken, amelyek kellemesen
ellensúlyozták a fapadló keménységét. Tekervényes faragás díszítette
a kandallót, melynek hatalmas párkányán aranyozott óra állt egy pár,
bronzból és kristályból készült karos gyertyatartó társaságában.
Számos díszes szék állt a kandalló előtt, melyet egyszerű, mégis
elegáns vörös és aranycsíkos bársonyborítással, fényes, Chippendale
stílusú asztalkák szomszédságában. Az egyik sarokban egy kicsi,
francia stílusú szekreter állt, közelében díszesen faragott, különleges,
kínai porcelánnal megrakott vitrinekkel. A vörös bársonyfüggönyök
között beáramló napfény melegséget kölcsönzött a faburkolatnak, a
szobában pedig kellemes méhviasz- és citromillat terjengett.
A kandallóban táncoló lángok kellemessé enyhítették a tavasz
hűvösségét. Nehéz lett volna ennél hívogatóbb és barátságosabb
szobát elképzelni.
És az egész közepén, Red székével szemben ott ült gyönyörű
leánya. Sophia, a maga aranyló fürtjeivel, szív alakú arcával pont
ugyanúgy nézett ki, mint az édesanyja. Az egyetlen hasonlóság
Sophia és az apja között a szokatlanul vízkék, sűrű pillákkal árnyalt
szempár volt.
Az ifjú, vakmerő és bohém Red számtalan fura helyzetbe került,
amikor az idősebb fiúk kigúnyolták sűrű szempillái miatt. Red ökle
már nyolcévesen is olyan kemény volt, hogy kétszer is megbánta, aki
kinevette. Azt kívánta, bárcsak ilyen egyszerűen megoldhatná
jelenlegi problémáit is. De nála élesebb eszű személyre van szükség,
hogy kikeveredjenek ebből a helyzetből.
– Ha létezik valaki, aki meg tudja találni a kiutat ebből a
zűrzavarból, az te vagy – mondta határozottan.
Sophia elmosolyodott, örült, hogy apja ennyire hisz a
képességeiben. Kinézett az ablakon a kertre, ahol a rózsákat cirógatta
a szél. Az új ösvény a rózsaszín, piros, sárga és levendulaszín
virágok között a hátrább hajladozó fák felé húzódott, egy fehér kő
szökőkút mellett, amelynek a szélén egy rózsaszín márványangyal
állt, ujjaival a csobogó vízben játszva. Nemsokára valaki más áll
majd itt, aki helyette fog gyönyörködni a látványban.
Erre a gondolatra elöntötte a méreg. Hogyan is merészelne valaki
az engedélye nélkül ücsörögni az ő kertjében, különösen az általa
elvégzett temérdek munka után! Lennie kell valami megoldásnak…
Ujjaival dobolni kezdett a szék karfáján. Hogyan is kerülhettek ebbe
a balszerencsés helyzetbe? Nincs pénzük és még kevesebb a hitelük.
Senkit sem ismer, aki segíthetne rajtuk; egyetlen tehetős ismerősük a
földesúr, akinek minden vagyona a birtoka.
Nem, ha vissza akarnák nyerni a házukat, akkor… – megdermedt,
egy hirtelen jött gondolat zakatolt az agyában.
– Sem pénzünk, sem elég hitelünk nincs, hogy visszavásároljuk a
házat, de van tehetségünk és szerencsénk. Ha egy játékban
veszítettük el a házat, majd én visszanyerem egy másik játszmában.
– Te?
– Igen. Senki sem gondolná, hogy ugyanolyan jól tudok kártyázni,
mint te.
– Valóban – felelte lassan Red.
Amikor Sophia kislány volt, megtanította arra, hogyan kell a
tenyerében elrejteni egy lapot, az asztal alól osztani, hogyan kell
hajtűvel megjelölni a lapokat, vagyis ezernyi olyan apró trükkre,
amelyek együttes alkalmazásával az ember ritkán veszít.
Az igazi trükk azonban Sophia esze volt. A lány tudta, mikor
melyik kártyát kell megjátszani, és hogy kinél milyen lapok vannak –

e képességek teszik naggyá a játékosokat, és Sophia már tizenkét
évesen mesterien bánt ezzel a tehetséggel.
Red megtanította neki a kellő gondolkodást, hogy mit jelent a
győzelem az egyik embernek, és miként jelent valami egészen mást
egy másiknak; miből állapíthatjuk meg valakiről, hogy kétségbeesett,
és hogyan kényszeríthetjük arra, hogy hibázzon; hogy valaminek az
akarása mennyire megzavarja az embert, és ez hogyan juttatja el
odáig, hogy mindent elveszítsen.
Red megdörzsölte az állát.
– Talán sikerülhet, kislányom. De veszélyes is lehet. Az olyan
férfiak, mint Dougal MacLean, látszólag talán könnyű ellenfélnek
tűnhetnek, de ha úgy érzik, hogy csalással van dolguk, hidegek és
kemények lesznek. Édesanyád sem lelkesedne a gondolatért, hogy
komoly tétben játszol.
Sophia szíve elszorult. Nem hagyhatja elveszni a MacFarlane-
házat. Ez minden, ami a mamából maradt.
Elűzte a rossz érzéseket, és határozottan megszólalt.
– Mit tudsz arról a férfiról?
– Dougal MacLeanről? Nem sokat. Inkább csak pletykákat. – Red
a hajába túrt. Valamikor ragyogó vörös tincsei már őszültek, fényük
megkopott. – Azt mondják róla, hogy nagyvilági férfi és rettenetesen
jóképű. Minden erődre szükséged lesz, hogy megőrizd a
hidegvéredet.
– Találkoztam már jóképű férfiakkal – felelte Sophia
magabiztosan.
Red nem volt igazán meggyőzve.
– Igen, de ez a férfi más. És nagyon büszke is; az egész
családjával együtt. – Red lebiggyesztette az ajkát. – Ráadásul kissé
lobbanékony természetű.
– Honnan tudod?
– Stirling grófja a játszma közben valami nem éppen hízelgő
megjegyzést tett az egyik MacLean fivérrel kapcsolatban, és láttam a
dühöt a szemében.
– Mondott valamit?

– Nem, de hirtelen villámlott, és heves szélroham vágta ki a
spalettákat, így mindannyian azon igyekeztünk, hogy bezárjuk az
ablakokat és összeszedjük a kártyákat – folytatta kuncogva. – A gróf
megpróbálta az egészet MacLeanre fogni. Valami szóbeszéd szerint a
MacLean családot átok sújtja, miszerint ha elveszítik az
önuralmukat, vihar támad.
Sophia halványan elmosolyodott.
– Tudsz valami mást is erről a MacLeanről?
Red hunyorítva nézett a lányra.
– Úgy tűnik, a férfinak elég jól megy a sora. Nyolclovas hintóval
közlekedik, és az övénél szebb lószerszámokat nehezen találnál.
Ez ígéretesnek tűnt. Egy hiú férfit lehet az orránál fogva vezetni.
– Szerinted eljön ide?
– Azt mondta, hogy az unokaöccsének szánja a házat, vagy valami
ilyesmi, de előtte el akar jönni, hogy megnézze.
A lány bólintott.
– Jól van. Emlékszel még valamire?
Red vágott egy grimaszt.
– Úgy öltözik, mint egy francia, csupa csipkekézelő meg
miegymás.
Sophia elhúzta a száját.
– Piperkőc.
– Igen… illetve nem. Jóval több, mint a ruhái. Gyors, és
átkozottul jól tudja palástolni az érzéseit, ezzel győzött le engem is.
Fel kell készülnöd a vele való találkozásra, kislányom – próbálta
óvni a lányát Red. – Nem játszottál már egy ideje, ő pedig
szokatlanul intelligens.
– Akkor mindennap gyakorolnunk kell, amíg megérkezik.
– Legalább még egy hét, mire ideér. Addig tartanak a lóversenyek.
– Red Sophiára nézett. – Egy-két új ruhára is szükséged lesz.
– Miért? – nézett végig rózsaszín muszlinruháján Sophia.
– Egy férfi bátrabban kockáztat, ha azt hiszi, nincs szükséged a
pénzére.
– Nos, jól van. Rendelek néhány új ruhát a falusi varrónőtől. Épp
most készített egy hozományra való ruhát a báró lányának.
Szükségem lesz néhány olyan ékszerre is, amelyek úgy néznek ki,
mintha drágakőből lennének, hisz úgysem kerül olyan közel hozzám,
hogy felismerje a különbséget. És talán visszanyerem az ékszereket
és az adománylevelet is.
– Megér egy próbát – mondta Red, és mosolyogva nézett körül a
szobában. – A ház okozhat némi problémát. Nagyon jó munkát
végeztél; gyönyörű lett. Kétlem, hogy MacLean meg akarna válni
tőle, ha egyszer meglátja.
– Így igaz – vonta össze a szemöldökét Sophia. – Ha meglátja,
nem akarja majd kockára tenni. Bárcsak… – Támadt egy ötlete,
amely oly briliáns gondolat volt, hogy egy teljes percig képtelen volt
gondolkodni.
– Sophia? – szólalt meg Red, hangjával felriasztva a lányt.
– Szerinted lesz egy egész hetünk, mielőtt megérkezik MacLean,
hogy megnézze a… házat? – képtelen volt kiejteni a száján azt, hogy
a házát
– Legalább. Talán még több is, ha ott marad a futamok utáni
mulatozásokra.
Akkor talán menni fog! Támogatásra lesz szüksége, de elég
akarattal és segítséggel még akár…
– Sophia? – ráncolta össze a szemöldökét Red. – Nem tetszik ez a
pillantás. Mire gondolsz?
A lány felállt, és összedörzsölte a kezét.
– Már tudom, hogyan érhetjük el, hogy MacLean meg akarjon
szabadulni a házunktól. Tönkretesszük a munkánkat.
– Tessék?
Sophia legyintett, mintha túlságosan elfoglalt lenne ahhoz, hogy
tovább magyarázzon.
– Bízd csak rám. Majd én mindenről gondoskodom.
– Bármit is tervezel, légy óvatos. Ha MacLean rájön, hogy be
akarod csapni, addig nem fog megnyugodni, amíg bosszút nem áll.
– Vigyázni fogok – felelte a lány elgondolkodva. Fejében ezer
gondolat forgott.

– Nem, nem fogsz. Túlságosan hasonlítasz az édesanyádra. Ha
egyszer valamit a fejébe vett, nem hátrált meg, tűzön-vízen át
keresztülvitte, amit eltervezett.
– Az elszántság jó dolog – vigyorgott Sophia.
– Attól függ, mi az ára, kislányom.
Érezve apja aggodalmát, Sophia témát váltott. Annak a
játszmának a részleteiről kérdezte apját, amelynek során elvesztette a
házukat. Apja égett a vágytól, hogy mentegethesse magát, így
részletesen leírta az ellenfelet, és azt, hogyan tette lóvá, amíg a végén
mindent fel kellett tennie.
Sophia csak fél füllel hallgatta. Ha elkészül a tervével, a piperkőc
MacLean imádkozni fog, hogy valaki vegye el tőle a házat. Egy
finom bőrű, csipkébe öltözött, divatmajom semmirekellő sem veheti
el ezt a házat.
Soha.

Második fejezet
Drágáim, legyetek körültekintőek, amikor másokkal beszéltek.

Sosem tudhatjátok, mikor térnek vissza hozzátok, és marnak belétek
saját szavaitok.
ÉJSZAKÁN.
Red jóslata ellenére több mint egy hónap telt el, mire Dougal
MacLean megérkezett. Találkozott ugyanis egy kedves, fiatal
özveggyel Stirlingben, akinek ajkai és alkata hosszabb maradásra
bírták.
Nem mintha sokáig kellett volna győzködni. Egyébként a nővére
háza felé tartott, csak nehezére esett elviselnie a férjet. Fiona
láthatóan szerette a gazembert, és Dougal csak azért volt hajlandó
elviselni, mert Jack Kincaid pont annyira odavolt a nővéréért, mint
az őérte. Ami azt jelentette, hogy Dougal kénytelen volt „jól
viselkedni”, amint ezt Fiona egyszer oly nyersen a tudomására hozta.
Dougal ugyan nem szeretett jól viselkedni, de nővére kérésének
sem tudott ellenállni, amikor az látogatóba hívta őt.
Dougal most a MacFarlane-ház felé fordította hatalmas fekete
lovát. Eltartott egy darabig, mire megtalálta a bejáratot jelző köveket,

amelyek két hatalmas tölgyfa között rejtőztek a hosszú és magányos
útszakaszon.
Az út keskeny volt és sűrűn benőtték a növények, aztán
kiszélesedett, és sokkal előnyösebb képet mutatott, ahogy kellemes
ívben kanyargóit hosszan lefelé, a méltóságteljes fák koronája fölött
pedig fel-felvillant a kék ég.
– Csinos kis vidék, igaz, uram?
Dougal hátrapillantott a lovászára, Sheltonra, aki egy testes pej
hátán követte őt.
– Tűrhető.
Valójában egy kicsit meg volt lepve. Ritkaságszámba ment, ha
egy kártyán nyert birtok valódi értéket képviselt. Általában
elhanyagolt földek, romos házak és eladósodott birtokok voltak
csupán a tétek. Ezeket a földeket viszont jó karban tartják, még ha
nem is látszanak mintagazdaságnak. Bárhogy legyen is, ez azért már
valami.
Egyszer csak felröppent egy galambraj, és egy apró, festői
tavacska felé szállt. A lovász elismerően bólintott.
– Vadászatra is kitűnőnek mondanám. Talán átgondolja még,
uram, hogy az unokaöccsének adja-e, vagy megtartsa magának. Még
egy vadászlest is emeltethetne ide.
– Fölösleges lenne; a saját vadászterületeimet is ritkán használom.
– Ha az ön helyében lennék, a vadászaton kívül semmi mást nem
csinálnék – sóhajtott a lovász irigykedve.
– Semmi kétségem, hogy te, aki hozzám hasonlóan lusta vagy, ezt
tennéd.
– Köszönöm, uram – hajolt meg Shelton. – Ez egy különleges
nap: valamely területen egyenlőnek érezhetem magam önnel.
– Igazán nincs mit! – felelte Dougal nagylelkűen.
– Rendben, ön pedig úgy tesz, mintha néhány dologban lusta
lenne… Nézze! – mutatott Shelton buzgón az út lágy emelkedője
felé, ahol egy róka tűnt fel. – Hú, elég fürgének tűnik!
– Bármilyen is, nálam ügyesebb férfira lenne szükség ahhoz, hogy
lóval, lábtörés nélkül át tudjon kelni ezen az egyenetlen talajon.
Shelton élesen az urára pillantott.
– Önre sok mindent rá lehet mondani, uram, de azt semmiképpen
sem, hogy ügyetlen lovas lenne.
– Shelton, zavarba hozol. Nem tudom, mit mondjak egy ilyen
eltúlzott dicséretre.
A lovász elnéző tekintettel fordult Dougalhoz.
– Uram, megint képtelenségeket mond. Biztos benne, hogy nincs
önben egy kis ír vér?
Dougal elvigyorodott.
– Anyám sosem vallaná be.
Dougal megfordult a nyeregben, hogy megcsodálja az elé táruló
látványt. Tiszta, nedves föld és friss fű illatát érezte, a fák között
beszűrődő napfény tarkára festette az utat. Fölöttük madarak
csiviteltek, ahogy a lovak kellemesen ügettek az úton felfelé.
Már maga a birtok is kitűnő ajándék lenne az unokaöccsének, de
MacFarlane esküdözött, hogy a ház a birtok igazi ékköve. Amikor
azonban a férfi tekintélyes pénzösszeg helyett a birtokot próbálta
felajánlani, Dougalnak kétségei támadtak efelől.
Dougal gyorsabb tempóra fogta a lovát, és a kanyart elhagyva,
újabb kellemes meglepetés érte. Ott magasodott előtte a ház,
hatalmasan és robosztusan, a függőleges ablaktáblák csillogtak a
délutáni napsütésben. A MacFarlane-ház – amelyet hamarosan
Kincaid-majornak fognak hívni – barátságos, vörös téglás épület
volt, elegáns homlokzattal, melynek közepén egy széles, nyolc jón
oszlopon nyugvó kapuzat helyezkedett el. Hatalmas ablakok
foglaltak keretbe egy fehér dupla ajtót, melynek tetején a ház körüli
dombok ívének megfelelő vonalban elhelyezett, színezett üvegeken
át szűrődött be a napfény. A főépület mindkét oldala kis
mellékszárnyban folytatódott, a falakat sötétzöld vadszőlő futotta be,
amitől az egész épület nagyon romantikusan festett.
MacFarlane – akiről Dougal azt gondolta, hogy az egyetlen
sarlatán és egyszersmind ügyes elefántcsont-faragó, akit valaha
ismert – azt mondta, hogy a ház elegáns. De nem egyszerűen csak
elegáns volt. Sokkal… bájosabb.
Unokaöccse élvezni fogja majd, ha felnő. A fiúnak szüksége lesz
saját rezidenciára, egy olyan helyre, ahol a maga ura lehet, anélkül,
hogy az anyja kotkodácsolását vagy szigorú apja kaffogását kellene
hallgatnia.
Dougal elvigyorodott. Black Jack Kincaid a legnagyobb gazember
volt a földön, mielőtt Fiona megszelídítette. Megüti majd a guta, ha
látja, hogy a saját fia ugyanazt az utat fogja járni – ami minden
bizonnyal így lesz, ha unokabátyjának, Dougalnak lehet erre
ráhatása.
Jack utálni fogja, hogy Dougal a fiának ajándékozza a házat, ami
csak még pikánsabbá teszi a helyzetet. Ó, igen, legalább ennyi öröme
legyen, ha már nagybácsi lett belőle.
Dougal bevezette lovát az arányos, kőből és vasból készült kapun.
Gyorsan körbepillantott, és arra gondolt, ha szükség lesz rá,
embereket fogad majd fel, hogy az elengedhetetlen munkákat
elvégezzék.
Ahogy az utolsó kanyarba fordította a lovát, az nyihogni kezdett,
felágaskodott, és hirtelen megállt.
– Hó! – kiáltotta Shelton oldalra húzva a lovát, miközben lefelé
nézett. – A felhajtót rondán felszaggatták!
Dougal összevonta a szemöldökét. Előtte, a szép sima felhajtón
hatalmas lyukak éktelenkedtek. Nem a szokványos, az időjárás, a
használat és a tulajdonos nemtörődömsége miatt kialakult kátyúkról
volt szó. Ezeket a lyukakat nemrég ásták ki.
– Kutya legyek, ha ezt értem – mondta Shelton elszörnyedve. – Ki
az ördögnek jut eszébe lyukakat ásni egy tökéletes felületbe?!
– Fogalmam sincs, bár úgy látom, fölösleges időpocsékolás volt –
felelte Dougal, és óvatosan átvezette Poszeidónt a lyukak között,
majd végül megállt a bejárathoz vezető lépcső aljánál.
Nyitva volt ugyan néhány ablak a hűvösödő, kora esti levegőben,
de úgy tűnt, senki sem vette észre Dougal érkezését. Leugrott a
lováról, Shelton kezébe adta a kantárt, majd felment a lépcsőn. Fent
megállt, majd lehúzta a kesztyűjét.
A lovász a díszes vashoz kötözte a lovakat és Dougal után sietett.
– Uram, bekopogjak?
– Mindenképpen – felelte Dougal, majd zsebre tette a kesztyűjét,
és végignézett a hatalmas oszlopokon.
Az oszlopok nagyon igényesen voltak elhelyezve, és a díszítő
faragások is minőségi munkáról tanúskodtak.
Shelton bekopogott, de senki sem felelt.
Dougal a bejárathoz vezető útra nézett, ismét elcsodálkozva a
tátongó lyukakon. Lehet, hogy hatalmas köveket távolítottak el
belőle; az talán megmagyarázná ezt a rombolást.
Shelton újra bekopogott, most egy kicsit hangosabban, de még
mindig nem érkezett válasz.
Egy pillanatnyi csend után a lovász bosszankodva felsóhajtott.
– Uram, senki sem felel. Esetleg…
Dougal felemelte a kezét, és a lovász elhallgatott. Mély és
dörmögő hangok szűrődtek ki a bejárattól elég távolról, az egyik
nyitott ablakon át.
Dougal az ablak felé intett.
– A szolgák valószínűleg a távolabbi szobákban vannak
elfoglalva, ezért nem hallják a kopogásodat.
Shelton összevonta a szemöldökét.
– Nem érdekel, mit csinálnak. Fogadok, hogy hallották, csak nem
akarják tenni a kötelességüket! – felelte, és megfordult, mintha az
ablakhoz akarna menni, és megszólítani a bent lévőket, akárkik
legyenek is azok.
– Ne – mondta Dougal halkan.
Lement a lépcsőn, majd az ablakhoz sétált, és benézett. Ahogy a
szeme hozzászokott a szoba sötétjéhez, felismerte a szalont.
Hatalmas, jól elhelyezett ablakai voltak, levegősnek és tágasnak
kellene lennie, de inkább rendetlennek és elhanyagoltnak tűnt. Egy
foltos kanapé, két szék – az egyik karfa nélkül, a másik pedig
féloldalasra ülve –, és további, rosszul összeválogatott bútordarabok
csúfították el a szoba természetes báját.
A falak még rosszabbak voltak, siralmasan kopott, piros és
krémszín csíkos tapéta borította őket. A szín és a minta nem is
látszott igazán, csak ott, ahol nagy, kép alakú, üres foltok voltak,
arról árulkodva, milyen ragyogó lehetett ez a tapéta egykor.
Valahonnan, a szoba belsejében kiáltás hallatszott.
– A mindenit!
Dougal előrébb hajolt, és két embert pillantott meg, amint a szoba
távolabbi végében álló, egyik hatalmas kandalló előtt térdeltek.
Egyikőjük egy termetes fickó volt, karján csak úgy dagadtak az
izmok, kezében malterosvödör és vakolókanál. Sötét fejét oldalra
billentette, amint belenézett a kéménynyílásba. Mellette fakókék
ruhában egy nő, haja kendőbe fogva, bár Dougal felfedezett egy
kikukucskáló, ragyogó szőke tincset, mely több árnyalattal
világosabb volt, mint az ő haja.
A nő vizsgálódva előrehajolt.
– Lekapartam a tégla egyik oldalát.
– Legyen óvatos – mondta a segédje.
– Tudom, tudom. Nem szeretném lehorzsolni a bőrömet, mire
végzünk – felelte, majd ő is előbbre hajolt, hogy belásson a
kéménybe. – Angus, nem hiszem, hogy így füstölni fog.
Édesen lágy hangja olyan érzést keltett Dougal érzékeiben, mint a
friss tejszínhab élvezete.
Jóságos ég, ha ez a nő fele annyira jól néz ki, mint amilyen vonzó
a hangja, akkor talán egy kicsit tovább fogja várakoztatni a nővérét.
A nő társa felhorkant.
– Bízzon bennem, kisasszony. Szerintem füstölni fog, és nem is
kicsit.
Kisasszony? Tehát a nő nem szolgáló.
– Nem tudom, Angus – válaszolt a nő. Finom, selymes hangja
annyira elütött a férfi nyers, vidékies tónusú hangjától. – Azt akarom,
hogy ez a kémény Lucifer kénköves tüzénél is borzasztóbban
füstöljön. Tegyünk oda még egy téglát, a biztonság kedvéért.
Dougal lemerevedett. Eddig azt hitte, hogy azok ketten meg
akarják javítani a kéményt, közben pedig azt akarják, hogy füstöljön.
Mi az ördög folyik itt?
A nő kesztyűs kezével megdörzsölte a nyakát, és össze is kente
hamuval.
– Istenem, holnapra be fog gyulladni!
– Nem lesz annyira rossz, mint a múltkor, amikor három napig
hamuztunk és viaszoztunk a könyvtárban – válaszolt a férfi

egyszerűen, miközben kivett egy adag maltert a vödörből, és
behelyezett egy téglát a kéménybe.
Dougal ökölbe szorította a kezét. Ezek itt befalazzák a kéményét,
és összekormozzák a szalon faborítását?! Magasságos isten, azonnal
véget kell vetni ennek az őrültségnek! Megmozdult, hogy ellépjen az
alacsony ablakpárkánytól, amikor a nő hirtelen felállt, de még mindig
háttal Dougalnak.
– Angus, ha kész a falazás, tegyünk még hozzá egy kis olajos
rongyot. Attól még szörnyűbb lesz a füst.
Angus csodáló pillantással nézett bűntársára.
– Kisasszony, ez szép kis ajándék lesz, igaz?
A nő kuncogott, a nevetés hangja elragadó volt, kivéve a kissé
gúnyos élét.
– Olyan jól fogok érteni az efféle dolgokhoz, mint az új tulajdonos
ahhoz, hogy kibújjon a kötelessége alól.
– Kisasszony, jó oka lehet rá, hogy nem sieti el az idelátogatást.
– Ugyan milyen oka lehet?
– Nem tudom. Talán egy csomó házat nyert azon az estén, és
mindegyiket végig kell látogatnia.
– Inkább egy könnyűvérű nőcske tartóztathatta fel. Abból, amit
hallottam róla, a férfi egy csipkébe bújt szívtipró.
Az ördög vigye el ezt a nőt a maga goromba feltételezéseivel
együtt! Stirlingben kellett volna maradnia, annak az özvegynek a
karjaiban, ott nem nevezték volna csipkébe bújt szívtiprónak. Ami a
leginkább fájt, hogy a nőnek helyesek voltak a feltevései azzal
kapcsolatban, hogy mi tartotta idáig távol innen.
A termetes férfi felállt, korom és hamu pergett le róla a padlóra.
Olyan szélesre tárta a karját, mint egy pajtaajtó.
– Ó, kisasszony, már most is elég jól füstöl. Jöjjön, mára már
eleget dolgoztunk. Ha marad valami tennivaló, holnap majd
megcsináljuk.
– Ha lesz rá idő. Nem tudjuk, MacLean mikor méltóztatik
megérkezni – sóhajtott kesztyűjét lehúzva a nő. – Nem szükséges
elmagyaráznom, hogy a fickó eddigi késése is micsoda adomány
számunkra, hisz annyi mindent el tudtunk végezni.
– Bizony – helyeselt a férfi. – A ház sosem nézett még ki ilyen
rosszul.
– Valóban – felelte a nő büszkén. – Az összes jó bútort felvittük a
padlásra, és lehoztuk a régieket, elrejtettük a szép festményeket, és a
helyükre felraktuk ezeket a szörnyűségeket, amelyek eddig a lépcső
alatt voltak, kilazítottuk a lépcsőkorlát elemeit, felfeszítettünk
néhány padlódeszkát, elraktuk a szép étkészletet, csak a régi, csorba
darabokat hagytuk elöl.
Jóságos isten! Dougal csak pislogott.
A szolgaszerű férfi kuncogott.
– A csupasz asztalra fog felszolgáltatni az új tulajdonosnak, igaz?
– Csak várja ki a végét, meglátja, hogy Reddel mit műveltünk
ezzel a hellyel!
A nő hangja meleg és nevetős volt, Dougal képzeletében rögtön
egy selyemmel megvetett ágy jelent meg.
Egy ilyen hangú nő csak úgy nézhet ki, akár egy angyal, a teste
görög szoboréhoz lehet csak hasonlatos, s minden bizonnyal egy
kurtizán ügyességével rendelkezik az ágyban.
Balszerencse lenne, ha egy elgyötört, vén banya bújna meg a hang
mögött.
A nagy melák összeszedte a szerszámait.
– Remélem, hogy kegyed és az édesapja is tudják, mit csinálnak.
Piperkőc vagy nem, senki sem veszi jó néven, ha elveszíti, ami az
övé.
– Lehet – mondta sietve a nő. – De mégsem olyan, mintha azt
terveznénk, hogy fejbe vágjuk, és kiürítjük a zsebeit.
– Remélem, menni fog, az önök érdekében – morgott a szolga.
– Igen, aztán megint, ragyogóan rendbe hozom majd az én kis
házamat! – mondta a nő sajnálkozó hangon, kezét a kandallóra téve.
– Bárcsak ne lennénk erre kényszerülve, de nincs más választásunk.
Remélem, az új tulajdonos hamarosan megérkezik, hogy megnézze a
művünket. Fogadok, hogy MacLeant egy fogadóslány ejtette rabul,
akit rávett, hogy pénzért bókoljon neki. – Rövid kuncogás után
elváltoztatott hangon folytatta. – Ó, Lord MacLean, a hangja oly

férfias! Ó, Lord MacLean, sosem láttam ilyen tiszta kezeket! Ó, Lord
MacLean, még sosem éreztem így férfi iránt!
Dougal résnyire húzta össze a szemét, gyomrában forróságot
érzett. A szél kissé felerősödött, megmozgatta a függönyöket,
meglengette a nő szoknyáját is.
– Kisasszony – mondta a szolga –, nem kellene így beszélnie a
felszolgálólányokról.
A nő köhécselt, amint a szellő egy kis hamut kavart a levegőbe.
– Igen – válaszolta, és kezével ellegyintette a hamufelhőt az arca
elől –, nem kellene így beszélnem. Bár, amit hallottam róla, az a fajta
férfi, aki bárkivel képes enyelegni, aki éppen elérhető közelségben
van.
– Ez akadályozza a tervet?
Dougal előrehajolt, tekintetét a nő vékony hátára szegezte.
A nő megrázta a fejét, és egy aranyló hajtincs hullott a hátára.
– Nem, inkább segíti. Egy olyan férfit, akit könnyen el lehet
csábítani, könnyedén lóvá is lehet tenni.
Dougal olyan dühösen markolta az ablakkeretet, hogy az ujjai
teljesen belefehéredtek. Szóval be akarják csapni, és ezáltal elérni,
hogy lemondjon a birtokról? De hogyan? Bolond lenne feladni a
birtokot olyan semmiségek miatt, mint holmi rosszul összeválogatott
bútorzat meg füstölő kémények. Ennél a cselnél minden bizonnyal
többre készülnek.
Csendesen hátrébb húzódott, és a lovászához lépkedett.
– Hallottad?
– Egy részét – ingatta a fejét Shelton. – Uram, egészen úgy fest,
hogy nem szívesen látják itt magát.
– Ez az én házam, az ördögbe is! Fülön kell csípnem ezeket a
bajkeverőket!
– És aztán?
– Elmegyek, és ideküldöm Simmonst, az intézőmet, hogy hozassa
rendbe, amit tönkretettek. – Dougal haragosan pillantott az ablak
felé. – Micsoda idióták ezek, hogy azt hiszik, ilyen értelmetlenséggel
rá tudnak szedni engem?
Shelton bólintott.
– Bevigyem a lovakat az istállóba?
– Nem. Nem időzöm sokáig. Ha nem vagyok itt húsz perc múlva,
gyere be, és mondd, hogy a lovakat megitattad, és készen állnak az
útra.
Shelton napbarnított arcán megjelent egy vigyor.
– Úgy gondolja, arra lehet szükség, hogy megmentsem, uram?
Dougal felvonta a szemöldökét.
– Előfordult már valaha, hogy meg kellett menteni engem?
Csupán egyértelmű lehetőséget biztosítok a távozásra, ha majd már
lelepleztem a cselszövést.
Vigyorogva megfordult, és újra felment a lépcsőn, nyomában a
lovásszal.
– Kopogj, Shelton, és addig ne hagyd abba, amíg a kopogtató le
nem esik az ajtóról! Egyszer s mindenkorra a végére járok ennek az
ügynek.
Sophia az ajtó felé fordult. Újra felhangzott a határozott kopogás,

ezúttal olyan hangosan, hogy az egész előcsarnok visszhangzott tőle.
Angus a kandalló mellett állva a lányra nézett, egyik kezében
vizes rongyot tartott, amellyel éppen feltörölte a földre szóródott
hamut.
– A mindenit, kisasszony! Lehet, hogy az új tulajdonos?
– Nem hallottam kocsizörgést – rázta meg a fejét Sophia.
– Á, tényleg. Az édesapja említette, hogy hatlovas hintóval jár,
ugye? – mondta megkönnyebbült arccal Angus.
– Nyolclovassal – javította ki a lány szórakozottan, miközben újra
felhangzott a kopogtatás. – Biztos, csak a fiú jött meg a fával a
faluból.
– Itt az ideje.
A lány bólintott. Terve az utóbbi hónapokban lépésről lépésre
bonyolódott. Mégis, a férfi késlekedése már bosszantotta.
Kétségkívül annyira hidegen hagyta a nagyságos és méltóságos Lord
MacLeant az ő kedves kis házának az elnyerése, hogy még csak arra
sem vette a fáradságot, hogy idelátogasson.
Annyira elszorult a szíve, hogy szinte levegőt sem tudott venni. El
kell jönnie. Ha nem jön, az összes eddigi erőfeszítés hiábavaló volt.
Az összes, nappal elvégzett munka, az összes éjszakai kártyajáték-
gyakorlás.
Red azt mondta, tehetséges kártyás, és a legtöbb este tudott is
nyerni apjával szemben. Vissza tudná nyerni a házat, és túl tudna
járni MacLean eszén. Már csak a lehetőségre volt szüksége.
Újra hangos kopogás hallatszott, és Angus kelletlenül ledobta a
rongyot.
– A fickónak kijár egy kiadós verés, úgy ám – állt fel végül,
hosszú, kormos csíkokat húzva a nadrágjára, amint a kezét
beletörölte, majd az ajtó felé fordult.
– Várjon! Fel kell vennie a kabátját!
– A fickó miatt? – pislogott Angus a társnőjére.
– Csak gyakoroljon. Ha MacLean érkezik majd, úgy kell
bemutatkoznia, mint a komornyikom – mondta a lány, és a férfinak
nyújtott egy rongyot. – Törölje meg a kezét, és vegye fel a kabátját.
Hogy működjön a tervünk, MacLeannek azt kell hinnie, hogy
gazdagok vagyunk, ami azt is jelenti, hogy a komornyik tudja,
hogyan kell megfelelően ajtót nyitni.
– A fickó ki fog nevetni – felelte Angus sötéten, bár elfogadta a
rongyot, és megtörölte a kezét.
– Nem fogja, ha meglátja a díszes kabátját – válaszolt Sophia, és
felsegítette a férfira a fekete felöltőt. Angus még egy selyem
nyakkendőt is kötött, közben végig morgott.
Sophia végignézett rajta. Egy fürdő után és egy olyan fekete
nadrággal, ami megy a felöltőhöz, Angusból figyelemre méltó
komornyik válhat.
– Most menjen. Tudja, mi a dolga.
– Igen, kinyitni az ajtót, és unott képet vágni. Láttam, hogy
csinálta Poole, amikor annak idején az uraságnál szolgált, de sosem
gondoltam volna, hogy egyszer én is ezt fogom tenni.
Sophia bátorítóan bólintott. Az uraságtól bérelte Angust, és a
feleségét, Maryt. Sophiának és az apjának nem voltak nagy igényei,
csupán két, falusi szolgálólány dolgozott náluk, akik hetente egyszer
jöttek, hogy segítsenek a főzésben és a takarításban. Mivel Reddel
csak ketten éltek itt, a szobák legtöbbje használaton kívül állt,
minden letakarva, a függönyök behúzva, hogy a szobák belsejét
megóvják a fény és a por okozta károktól.
Mosolyogva megsimította Angus kabátját.
– Ha Jimmy kötekedik magával, velem gyűlik meg a baja.
– Rendben van, kisasszony – felelte Angus, és az ajtó felé fordult.
Tett egy lépést előre, majd földbe gyökerezett a lába.
Volt valami a tartásában, ami megállásra késztette Sophiát is.
Követte a férfi tekintetét, amint a bejáratra néző ablakon kifelé
bámult. Odakint, a ragyogó napfényben nem az alacsony, vézna
legény alakját látták a bejárat előtt, hanem egy magas, széles vállú,
hibátlanul férfias alak körvonalait.
– Ő az – sóhajtotta Sophia, akinek olyan hevesen és hangosan vert
a szíve, hogy meg volt győződve róla, hogy még az erőteljes
kopogáson is túltesz.
– Az ördögbe – káromkodott Angus. – Az édesapja pedig sehol
sincs.
Red az urasághoz ment, hogy kölcsönkérjen tőle egy jó kabátot. A
helyi varrónő éjjel-nappal Sophia hat új ruháján dolgozott, továbbá a
hozzájuk tartozó fehérneműkön, alsószoknyákon, így nem volt ideje,
hogy Red számára is új kabátot varrjon.
Újabb kopogtatás hallatszott.
Angus a válla fölött a lányra pillantott.
– Gyorsan, kisasszony, menjen fel! Így nem fogadhatja őt!
Sophia végignézett magán, elszörnyedve viseltes, kormos
öltözékén.
– Istenem, ne! De… és maga? – mutatott Angus koromcsíkos
nadrágjára.
– Ha megjegyzést tesz rá, majd azt mondom, hogy beleestem a
szenesvödörbe, amikor a macskát kergettem.
– Az megteszi – fordult a lépcső felé Sophia, és még a válla fölött
hátraszólt: – Csak ahogy gyakoroltuk, Angus! Engedje be, és kínálja
meg azzal a rettenetes portóival, amit a faluból hozattunk. Ha kész,
küldje fel Maryt egy vödör vízzel. Meg kell mosakodnom.
Angus megállt, hatalmas keze már az ajtógombon volt.
– Most? De hát MacLean már itt van!
– Eleget vártam MacLeanre, most már ő is várhat énrám – felelte
állát felvetve a lány.
– Rendben van, kisasszony – vigyorgott Angus.
Sophia felviharzott a lépcsőn, majd menet közben vetkőzve, sietve
benyitott a szobájába.
Odalentről felhallatszottak a beszélgetés hangjai. Nemsokára
Mary jelent meg az ajtóban, kezében egy vödör vízzel. Sophia
alaposan megmosakodott, és borzongott, ahogy Mary rosszallóan
cöcögött.
– Ó – mondta Sophia, és közben összerándult az arca, ahogy
felemelte leesett törülközőjét. – A hátam!
Mary a fejét rázta.
– Nem tudom, mit gondol, kisasszony. Nem finom hölgynek való
munka az ilyen.
– Valakinek meg kell csinálnia – mondta egyszerűen a lány.
Megtörülközött. Milyen jó, hogy előző este hajat mosott!
Amint felvette az ingét és a harisnyáját, Mary következett, hogy
csodát tegyen a fésűvel és a hajtűkkel. Meglepően rövid idő múlva,
Sophia haja csigákba csavart, finom frizurába rendeződött, füle
mellett egy-egy tincs volt csak szabadon. Mary kinyitotta az új
ékszeres dobozt, amit Red ajándékozott a lányának. A benne lévő
ékszerek fejedelminek tűntek, értékük azonban aligha vonta volna
magára egy tolvaj figyelmét.
Mary egy feltűnő zafírutánzatból készült kollekciót húzott elő a
dobozból. Sophia nyakába tette a láncot, gyönyörű fülbevalókat és
egy vastag, csillogó karkötőt vett fel hozzá. Amint megvolt ezzel is,
Mary a szekrényhez lépett, és kivett belőle egy halványsárga,
szalagokkal és apró, égszínkék virágokkal díszített ruhát.
Ahogy Mary az utolsó szalagot is megkötötte, Sophia a tükör felé
fordult, hogy megnézze magát. Alacsony nő volt, alacsonyabb, mint
az átlag. Halványsárga ruhája finoman rásimult a vállára, a ruha ujja
kiemelte formás karját, fűzőjét apró, kék virágok díszítették. Egy

széles selyemszalagot kötöttek a ruhára, amellyel megemelték a lány
telt melleit, szoknyája lágy esésű, sárga selyemből készült.
Sophia azt kívánta, bárcsak ne zakatolna annyira a szíve. Kár,
hogy MacLean épp ma jött, amikor Red nincs itthon, hogy
támogathassa. Most egyedül rajta múlik, hogy lépre csalja áldozatát,
hogy hízelegjen a hiúságának, és próbára tegye annak férfiúi
büszkeségét. Tükörképére mosolygott.
– Nem tökéletes, de megteszi.
– Ó, kisasszony! Olyan csinos, mint egy hercegnő? – Mary
kinyitotta az ajtót, és oldalra állt. – Óvatosan menjen le a lépcsőn! Az
édesapja meglazított egy deszkát a harmadik lépcsőfokon!
– A lépcsőn? Valaki még megsérülhet!
– Ő is ezt reméli.
Sophia elkomorodott.
– Megkérem Angust, hogy javítsa ki. Csak annyit akarok, hogy
MacLean megutálja ezt a házat, és nem azt, hogy itt haljon meg.
– A férfiak, kisasszony, sosem gondolkodnak. Ez az élet egyik
szomorú igazsága.
– Ahogy mondja – motyogta Sophia. – Kívánjon szerencsét! Elég
sokat hallottam már MacLeanről, de sajnos semmi jót.
– Sok szerencsét, kisasszony! Maga képes rá, hogy elbánjon az
ilyenekkel! Semmi kétség. És most induljon! Már várják.
– Köszönöm, Mary.
Sophia elindult, hogy csatlakozzon a vendégéhez, feszes tartása
maga volt a megtestesült tiltakozás. A legfelső lépcsőnél megállt,
vett egy mély lélegzetet, hogy lazítson aggodalmán. Meg tudom
csinálni, mondogatta magában. De valami azt súgta, ha elbukom,
elveszítem anyám házát, elveszítem az én házamat.
Elszorult a torka, majd kihúzta magát, és elindult a lépcsőn lefelé,
óvatosan, hogy elkerülje a meglazított deszkát.
Sophia nem tudta, de a vendége mindent látott: kecses alakját,
közeledését a fenti előcsarnokon át, pillanatnyi megtorpanását a
lépcső tetején, tétovázását az első lépés megtétele előtt, és
izgatottságának egy pillanaton belüli lecsendesítését.

Dougal a könyvtárszoba ajtaja mellett állt, amely a lépcső mögött
volt, így – bár nem látta a lány arcát – könnyen megfigyelhette
méltóságteljes alakját, amint lefelé jött a lépcsőn. Dougalt lenyűgözte
a látvány, erre nem számított, egy ilyen rendkívül jól öltözött nőre.
Amikor meglátta, szinte abban reménykedett, hogy nem ez a nő a
házigazda, aki alig harminc perccel ezelőtt még az ő házát rongálta.
Amikor azonban látta őt lefelé jönni, ahogy a nő előkelően
félrefordította a fejét, látszott, ahogy szőke haja csodásán fel van
tűzve, nem tehetett róla, de azon kezdett gondolkodni, vajon milyen
lehet az ágyban. Egy picike Vénusz, egy aprócska nő, akit a férfiak
gyönyörűségére teremtettek.
Ó, igen, nagyon is ki fogja élvezni ennek a találkozásnak minden
pillanatát.
Minden korábbi bosszúsága elszállt, megvárta, amíg a lány elérte
a legalsó lépcsőt, majd halkan köhintett.
A lány lassan szembefordult vele. Ha Dougal csak az imént
érkezett volna, semmi sem készítette volna fel erre.
A lány arca, mint egy angyalé, ajka telt és rózsaszín, orra pici és
pisze. A szeme igéző. Különösen hosszú, sűrű, barna szempillái alól
ragyogó, halvány, mégis élénk türkizkék szem meredt rá. Olyan volt,
mintha egy különlegesen tiszta medencébe nézett volna.
Istenem, mennyire szerette volna ágyba vinni ezt a nőt, a vére
szinte felforrt a látványtól.
A nő elpirult, a nyakához emelte a kezét, és félénk óvatossággal
nézte a férfit.
Dougal meghajolt, és szokásos, unott hangján megszólalt.
– Miss MacFarlane, ha nem tévedek.
A lány könnyedén térdet hajtott, láthatóan összeszedte magát,
mert amikor megszólalt, a férfi azonnal felismerte telt hangját.
– Igen, ön pedig, gondolom, Lord MacLean. Apám olyan
határozatlan volt, amikor elmesélte, hogyan szabadították meg a… –
hagyta abba hirtelen, mintha valami rosszat mondott volna, majd
könnyedén felnevetett és vállat vont. – Isten hozta a MacFarlane-
házban!

Harmadik fejezet
Ó, kislányok! Ha harcolnotok kell azzal, akit szerettek, sok

galibától megóvhatjátok magatokat, ha a nyertes oldalról kezditek!
ÉJSZAKÁN.
Sophia úgy érezte, hátrább kell lépnie. MacLean egyáltalán nem

olyan volt, mint amilyennek várta. A haja színe, mint egy oroszlán
sörénye, és olyan magas, hogy ha ő lábujjhegyre állna, a feje búbja
akkor is alig érne fel a férfi válláig. Azt várta, hogy csipkés ingujja és
nyakkendője lesz, nem pedig ez a veszélyesen férfias légkör fogja
körüllengeni. A világ összes selyme és szaténja sem tudná ellágyítani
azt a keménységet, ami ilyenné tette ezt a férfit: ezt az érzéki
jóképűséget, ezt az arcátlan férfiasságot és ezt a csábító
veszélyességet.
Mégis, mindez elhalványult a férfi élénk, zöld szemének hatása
alatt. Szinte égette ez a tekintet, testén remegve vonult át valami
megmagyarázhatatlan vonzódás.
A lány elpirult, ahogy a férfi továbbra is csak nézte, mélyzöld
tekintetével kutatva az arcát. Végigpásztázta a lány ajkát, lecsúszott a
vállára, elidőzött a mellén, majd a derekán és lejjebb. Arcátlan

vizslatása nyomán Sophia egyszerre akarta elrejteni, majd felfedni
arcát, és arra bátorítani a férfit, hogy folytassa.
A férfi szemérmetlen méregetése arra késztette a lányt, hogy
többre vágyjon: hogy ne csak a házat vegye vissza tőle, hanem hogy
elvegyen valamit a magabiztosságából is.
– Gondolom, tudja, miért jöttem – mondta telt, mély tónusú, némi
felsőbbrendűséget sejtető hangján, amivel a lány idegeire ment. –
Megtekinteni az új birtokomat.
Sophia mosolygott.
– Apám említette, hogy ön ellátogat majd ide, uram. Sokkal
korábbra vártuk.
A féri tekintete ismét a lány ajkára esett.
– Feltartottak.
Sophia a tenyerébe fogta az ujjait.
– Milyen kár. Attól tartok, apám nincs itthon, és néhány órán beül
nem is várható, hogy visszatér.
MacLean elmosolyodott, érzéki ajkai szétnyíltak, így látni lehetett
fehér fogait, szeme csillogott.
– Akkor nélküle kell boldogulnunk.
– Úgy van. Tehát meg akarja nézni a házat.
A férfi közönyös tekintettel nézett körül, amivel ismét Sophia
idegeire ment, majd újra a lányra nézett.
– Talán később. Most inkább önnel beszélnék.
– Ó? – kapta fel a hangját a lány.
Nem volt az a könnyen beszédbe elegyedő típus, még ha volt is
valami mámorító és veszélyes ebben a férfiban, valami érzékien
halálos.
– Be kell ismernem, sosem gondoltam volna, hogy ilyen szépséget
találok majd itt – mondta a férfi, újra a lányon legeltetve a szemét. –
Szinte lélegzetelállító.
Sophia felvonta a szemöldökét. Nem úgy tűnt, mintha
MacLeannek elakadt volna a lélegzete. Nyugodtnak és
összeszedettnek látszott, olyannak, mint egy ragadozó, de semmi sem
utalt arra, hogy a lány jelenléte egy kellemes meglepetésnél többet
jelentene számára.
Sophia nem volt hiú, de a férfiak lélegzete valóban elállt, ha
meglátták, és bosszantó, hogy amikor hasznos lenne lenyűgöznie egy
férfit, az mégsem történik meg.
Valami felvillant a férfi tekintetében, és lassan… tetőtől talpig
végigmérte a lányt, majd mosolyra húzódott a szája, mintha felhevült
volna a nézéstől. Sophiának elszorult a szíve, mintha meztelenül
állna egy hideg szobában, és sürgősen el kellene takarnia magát.
Jóságos isten! Ő reagál a férfira! Az eddig eltelt huszonhét évben
ez még sohasem történt meg!
A férfi pillantása olyan forró és közvetlen volt, mint egy érintés.
– Ha tudtam volna, hogy ön vár engem, nem késlekedtem volna,
biztosíthatom!
A hízelgés olyasmi, amit Sophia jól ismert, amivel tudott mit
kezdeni, és ami sokkal jobb, mint az a furcsa forróság, ami közöttük
vibrált.
– Milyen kellemes bók, Lord MacLean. Nem is tudom, mit
mondjak.
– Ez az igazság – hajolt meg a férfi. – Lefogadom, hallott már
ehhez hasonlót.
– Én pedig abban vagyok biztos, hogy ön sokszor mond ehhez
hasonlót.
A férfi szórakozottan elmosolyodott, de ünnepélyesen folytatta.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várnia az érkezésemre.
Remélem, nem unatkozott.
– Ó, gondoskodtam kellő elfoglaltságról.
– Ebben biztos vagyok – felelte a férfi, szinte csak magának.
Sophia éles pillantást vetett a férfira. Volt valami MacLean
viselkedésében, ami elgondolkodtatta a lányt. Vajon tud valamit
azokról a tevékenységekről, amellyel csökkenteni akarták a ház
értékét? A gondolat persze teljesen nevetséges volt; egyszerűen
lehetetlen, hogy bármit is tudna.
A férfi udvariasan elmosolyodott, előrébb jött, és megfogta a lány
kezét. Ujjait szorosan a lány kezére kulcsolta.
– Bocsánatát kérem, hogy néhány haszontalan ügy miatt tovább
maradtam Stirlingben, mint gondoltam. – Tekintete szinte kihívóan
csillogott. – Elég nagy birtokom van azon a környéken. Gondatlan
lennék, ha nem néznék utána, amikor a városban vagyok.
Talán nem kellene annyit tivornyáznia. Nem, mintha baj lenne. A
nagyobb baj az, hogy a bőre bizsergett, ahogy a férfi hozzáért,
mintha az alkalmi érintés valami sokkal bensőségesebb dolog lenne.
– Remélem, jövedelmezőek az üzletei.
– Jobban, mint gondolná – hajolt meg a férfi.
Hangja mély volt, borzasztóan mély. Sophia érezte, hogy a szíve
hevesen dobog, izzad a tenyere, furcsán remeg a térde. Tehát erre
gondolt Red, amikor MacLean veszélyességére figyelmeztette őt.
Jóságos isten.
Elég ebből! Könnyed nevetéssel kiszabadította a kezét.
– Sajnálom, hogy Red nincs itt, hogy üdvözölhesse önt.
– Ön a gúnynevén szólítja az apját? – vonta fel a szemöldökét a
férfi.
– A kontinensen nőttem fel, így lefogadom, hogy van néhány
szokásom vagy tulajdonságom, ami eltér az átlagos londoni
kisasszonyokétól. Anyámmal játékról játékra kísértük apámat. S
hiányzik az utazás.
– Most nem utazgat?
– Nem elég gyakran.
Fura, de a mama halála óta nem igazán engedhette meg magának,
hogy ilyesmire gondoljon. Néha egy-egy kép az újságban, vagy egy
távoli hely említése nyomán szárnyra kap a fantáziája, és egyfajta
elvágyódás vesz erőt rajta. Red vándorösztönnek hívja. Ő maga
pedig őrültségnek.
– Red vacsorára ér haza – nézett kihívó tekintettel a szempillái
alól a férfira. – Itt marad vacsorára, ugye?
MacLean elgondolkodva húzta össze a szemét, majd meghajolt.
– Természetesen. Nem is tudnék elképzelni mást.
– Remek! Akkor az éjszakát is itt kell töltenie! Több kilométerre
van a legközelebbi fogadó, nekünk pedig friss és tiszta ágyneműink
vannak!
Az ágyak pedig sokkal göröngyösebbek, mint bármely fogadóban!
A lány a könyvtár felé mutatott.
– Kér egy kis frissítőt? Van sherry a könyvtárban.
A férfi Sophia mellé lépett, megragadta a kezét, és a karjába fűzte.
Ujjai alig értek az övéhez, és a lányt valami furcsa érzés járta át.
Visszatartotta a lélegzetét, és a férfira nézett, vajon ő is ugyanazt
érzi?
MacLean sötét tekintete felvillant, a lány arcát nézte, elidőzött az
ajkán, majd elmosolyodott, és kicsit megszorította a kezét.
– Meg kell köszönnöm önnek, hogy itt van. Nagyon kiábrándító
lett volna egy üres házba érkezni.
Sophia nem tudta elképzelni, hogy MacLeant bármi is zavarhatná,
legkevésbé egy üres ház. Újra kell gondolnia kissé a tervét. Ami
rosszabb, el kell gondolkodnia a saját reakcióin.
Fázott és egyszersmind melege volt, csomóba ugrott a gyomra, a
szíve hihetetlen módon kalapált. Fel volt készülve egy jóképű férfi
fogadására, de nem egy ilyen hús-vér jelenségre.
A kézelőjén és a nyakán lévő csipke meg fodor csak jobban
kiemelte merész férfiasságát. Egyetlen piperkőc sem ér fel MacLean
könnyedén nyers eleganciájával, és persze egyetlen gazember sem
nézett rá még sosem ilyen igéző tekintettel.
Talán nehezebb lesz, mint amire számított, de biztos volt benne,
hogy tudja kezelni. Kihúzta a kezét a férfi karjából, és belépett a
könyvtárba.
– Tessék – mondta, és körülnézett a szinte üres szobában,
örömmel nyugtázva, hogy hideg van, és minden nyirkos.
Angussal fakóra dörzsölték a falakat, viaszt és kormot használtak
hozzá, eltávolították a barátságos szőnyegeket, és szakadt, kopott
szőnyegeket hoztak a helyükre a ház elöregedett részéből. A szép
bútorokat felvitték a padlásra, és más helyiségekből hoztak régi
darabokat, egyik sem illett a többihez, és mind siralmasan
alkalmatlan volt arra, hogy betöltse a hatalmas teret.
A könyveket a helyükön hagyta, attól tartva, hogy penészesek
lesznek, ha elrakja őket. Inkább átrendezte őket, a különösebbeket,
kevésbé olvashatóakat tette szemmagasságba, és a jobb, bőrkötésű
könyveket felrakta a legfelső polcra, hogy csak létrával lehessen

elérni őket. Illetve csak lehetne, ha nem vitette volna fel a létrát is a
padlásra, hogy a polcok felét el se lehessen érni.
A vendégre pillantott, és azon gondolkodott, vajon mit gondolhat
e sivár körülményeket látva.
MacLean lassan felmérte a szobát, de semmi nem látszott az
arcán. Nyilvánvalóan igyekszik udvarias maradni.
Sophia elnyomott egy mosolyt, ahogy a pohárszékhez ment.
– Nem tudom, miért tartotta meg Red ezt az öreg házat.
Lefogadom, hogy csak érzelgősségből. Anyám mindig is otthonná
akarta alakítani, de beteg lett, és… – Sophia intett a kezével. – Amint
látja, hatalmas erőfeszítésre lenne szükség ahhoz, hogy lakhatóvá
váljék.
MacLean a lány felé fordult.
– A ház többi része is ilyen rossz állapotban van?
– Van, ami még ennél is rosszabb – felelte Sophia, és elővett két
poharat meg egy üveg sherryt. – Gondolom, csalódott a házat
illetően.
– Hát nem olyan, mint amilyennek ígérték. Az édesapja egészen
másképp írta le, amikor kártyáztunk. Azt mondta, kifogástalan
állapotban van.
– Az lehetetlen! – nevetett fel Sophia.
– Pedig így volt!
– Sajnálom, de becsapta önt. Red elég… lelkes, amikor játszik.
– Azóta sokan mondták, hogy ő a legmegszállottabb játékos
Skóciában. Ha tudtam volna, sosem engedem játszani.
– Ön túljárt az eszén – jelentette ki a lány, és egy jó adag sherryt
öntött mindkét pohárba.
– A szerencse járt túl az eszén. Nekem semmi közöm hozzá.
– Nem játszott komolyan, amióta anyám meghalt, és már nem is
olyan ügyes, mint régen.
Ezzel szemben ő jobban játszik, mint valaha. Legnagyobb
meglepetésére végtelenül élvezte a gyakorlással töltött órákat. Volt
valami a játékban, az új kártyalapok érintésében, a gyertyafény
villódzásában és a lélegzetelállító erőpróbában, hogy megkísérelje

leolvasni az ellenfél arcát, és kitalálja, milyen lapok vannak a
kezében.
Mintha MacLean olvasna a gondolataiban, keresztbe fonta maga
előtt a karját, és halvány mosollyal a lányhoz fordult.
– Mi a helyzet önnel, Miss MacFarlane? Ön is játszik?
– Néha – nyújtotta mosolyogva az egyik poharat a férfinak. – És
néha nem.
– Szokott nyerni? – kérdezte a másik, miközben hatalmas kezébe
vette a poharat.
– Többször, mint veszíteni.
– Igazán figyelemreméltó.
– Elég jól játszom – mondta a lány, és elvette a poharát a
pohárszékből.
– Figyelembe véve, hogy az édesapja milyen karriert futott be
szerencsejátékosként…
– Bocsásson meg, kérem, de Red a „jó szerencse kegyeltjének”
szereti nevezni magát.
– Azt elhiszem – felelte, miközben beleszagolt a sherry-be. – Miss
MacFarlane, bocsásson meg, hogy ezt mondom, de ön nem hasonlít
az édesapjára.
– Azt mondják, anyámra hasonlítok.
– Gyönyörű asszony lehetett.
– Az volt – felelte hidegen a lány. – Már több mint tíz éve
meghalt.
– Sajnálattal hallom – mondta komolyan a férfi, és oldalra
billentette a fejét. – Semmilyen skót akcentust nem vélek felfedezni
önnél. Pedig az édesapja időnként nagyon erős tájszólásban beszél.
– Önnek is van egy kis akcentusa.
– A fivéreimmel és a nővéremmel együtt itt nőttünk fel.
– Értem. Nekem nincsenek testvéreim.
– Akkor ön szerencsés – felelt a férfi szárazon.
A lány elmosolyodott, és végighúzta egyik ujját a pohár szélén.
Észrevette, hogy MacLean feszülten követte tekintetével a
mozdulatot.

– Lord MacLean, ön jobban érdeklődik az én múltam iránt, mint a
ház iránt.
– Ön is tett fel nekem kérdéseket – vonta fel a szemöldökét a férfi.
Igaz. Red mindig azt mondja, hogy egy intelligens játékos ismeri
az ellenfél gyenge pontját.
– Feltételezem, így volt. Tehát kérdezzen. Amit csak akar; nincs
rejtegetnivalóm.
– Mindannyiunknak van rejtegetnivalója – nézett rá titokzatos
mosollyal a férfi, és a kandalló előtt álló, szedett-vedett bútorokhoz
lépett. – Miss MacFarlane, még nem válaszolt az akcentusával
kapcsolatos kérdésemre – folytatta, és szembefordult a lánnyal. –
Úgy beszél, mint bármely londoni hölgy, akivel eddig találkoztam,
pedig itt él, Skócia közepén.
– Anyám igen művelt angol nő volt. Úgy gondolta, nekem is
olyannak kell lennem.
– Az anyák mindig aggódnak emiatt, nem gondolja? – kortyolt
vigyorogva az italába.
Sophia is ivott, majd összehúzta a szemöldökét.
– Szörnyű, tudom, de néhány üveg gyenge portói mellett csak ez
maradt a pincében.
MacLean egy közeli asztalra tette a poharát. Az asztalka lassan az
egyik oldalára billent, mintha fel akarna dőlni, aztán úgy maradt.
Ekkor a pohár kezdett el csúszni. Lassan az asztal széléig csúszott,
majd az egyik saroknál bizonytalanul megállt.
MacLean meglepően vidámnak tűnt.
– Azt hittem, másik poharat kell kérnem.
Sophiának elakadt a lélegzete a férfi zöld szemében gyűlt
melegség láttán, és attól, ahogy szép metszésű szája magához
vonzotta őt. A férfi felé hajolt – ténylegesen odahajolt –, majd sietve
elfordult, szoknyája meglibbent a lendületes mozdulattól. Egy apró,
sérült Sheraton-stílusú székhez lépett, amely a kandalló mellett állt.
– Kérem, foglaljon helyet. Gondolom, elfáradt az utazástól.
– Talán egy kicsit, igen – válaszolt a férfi, és a lány által ajánlott,
erősen kopott, piros székhez lépett. Amint leült, hangos reccsenés

hallatszott. A szék egyik lába megbicsaklott, és kitört, éppen úgy,
ahogy Angus és Sophia elképzelték, amikor félig elfűrészelték.
Egy másik férfi valószínűleg a földre huppant volna, de
MacLeannek könnyedén sikerült megtartania a súlyát és talpon
maradnia. Megfordult, és az összetört székre bámult.
Sophia felugrott.
– Jóságos isten! Micsoda szörnyűség! – kiáltotta, és hunyorítva,
bosszúsan nézte a széket. Igazából csak azt szerette volna elérni ezzel
az ültetéssel, hogy egy picit megalázza a férfit, így rémesen
bosszantotta, hogy az nem esett a padlóra, amint azt ő előre
kitervelte.
MacLean lehajolt, és kifürkészhetetlen tekintettel felemelte az
összetört szék egyik darabját.
– Valóban szörnyű.
Sophia arcáról lehervadt a mosoly. MacLean talán sejt valamit?
Láthatta, amikor Angussal félig elfűrészelték a szék lábát?
MacLean összeszorított ajkakkal latolgatta a kezében tartott
székláb súlyát.
Sophia megköszörülte a torkát.
– Szólok a komornyiknak, hogy távolítsa el ezt innen.
A férfi a lányra függesztette a tekintetét. A székláb még mindig a
kezében volt, és a lány felé lépett.
Sophia hirtelen megnyalta kiszáradt ajkát. Nem ismeri ezt a férfit.
Vajon mire készül?
Megragadta a saját székének karfáját. Rohanjon segítségért? Arra
nem lesz szükség. Mást se hallott MacLeanről, csak azt, hogy
erőszakos ember. Persze minden, amit eddig tudott róla, merő
szóbeszéd volt…
A férfi megállt előtte, és csak állt ott, halvány mosollyal az arcán.
Nem mérgesnek látszott; inkább olyannak, mint aki tud valamit.
Mintha pontosan értené, hogy Sophia mit tesz és miért.
Egész más jellegű félelem lett úrrá rajta. Az lehetetlen. Biztos,
hogy nem tudja. Nem volt lehetősége, hogy…

MacLean előrehajolt. Sophia szíve zakatolni kezdett, bőre furcsán
felforrósodott, amikor a férfi karja a vállát súrolta, ahogy elhajolt
mellette és… bedobta a széklábat a még hideg kandallóba.
Sophia lehunyt szemmel szívta magába a finom kölni-és férfiillat
bonyolult keverékét, amelytől furcsa remegés kúszott fel a gerincén.
Ahogy kissé megnyugodott, a férfira pillantott.
MacLean sötéten mosolygott.
– Gyalázat, így elpocsékolni ezt a remek faanyagot!
Sophia bosszúsan nézett a kitört széklábra. Gyalázat, hogy
Angussal ilyen hiábavaló volt az erőfeszítésük. Erőltetetten vállat
vont.
– Sajnálom, hogy összetört a széke, a bútorok ugyanúgy javításra
várnak, mint a tető.
A férfi megkereste poharát.
– Feltételezem, hogy ereszt a tető.
– Csak ha esik.
Szemében nevetés bujkált, ahogy a pohár széle fölött a lányra
nézett.
– Meg vagyok lepve, hogy ön el tudja viselni ezt a helyet.
– Apám kedvéért vagyok itt. Ha majd visszatér, a ház pedig az
öné lesz, elmegyek.
– Megkérdezhetem, hová fog menni?
– Talán Itáliába. Vagy Franciaországba – vonta meg a vállát. –
Még nem döntöttem el.
– Szeretem Itáliát – mondta kicsit mélyebb hangon a férfi. – Úgy
gondolom, Itália szeretni fogja önt.
Sophia, meglepetésében, elpirult. Amíg csak vissza tudott
emlékezni, a személye mindig is csodálat tárgya volt, mégis, ettől a
férfitól a puszta bókok is sokkal többnek tűntek. Sugalmazásoknak,
csábításnak, kifejezett ajánlattételnek. Mindezt egyetlen illetlen szó
kimondása nélkül érte el.
Azok a férfiak, akiket eddig ismert, csupán halvány imitációi
voltak ennek az előtte álló férfinak.
Többről van szó, mint csupán az arca férfias szépségéről. A
térdnadrágba bújtatott izmos combjától széles, tiszteletet parancsoló
válláig terjedő, erőtől duzzadó testéről van szó. Könnyed tartásban
állt, egyik kezét zsebre dugta, és Sophia még így is érezte a belőle
áradó erőt.
Olyan férfi volt, aki mindig ugrásra kész, aki bármit megszerez,
ami az útjába kerül. És ez, vette tudomásul Sophia némi
aggodalommal, rá is vonatkozik. Ezért volt szükség arra, hogy
mielőbb visszaszerezze a helyzet fölötti uralmát és az irányítást.
Leült a viseltes kanapé közepére, és egy kicsi, rozoga ülőkére
mutatott, amiről néhány pillanattal azelőtt pakolt le.
– Lord MacLean, kérem, üljön le. Az a szék biztonságos.
Azonkívül fele akkora, mint egy normál ülőke. Sophia igazán
kíváncsi lett volna rá, amint a férfi kényelmesen elhelyezkedik rajta.
A férfi a székre nézett, majd megrázta a fejét.
– Azt hiszem, inkább állva maradok.
– Ahogy óhajtja – felelte a lány, miközben végigsimított a
szoknyáján.
Dougal rajta felejtette a tekintetét. A lánynak olyan gyönyörű,
csókolni való ajka és olyan érdekes – kihívóan – kék szeme volt,
amilyet még sosem látott.
Mámorító jelenség volt ez a nő, aki még arra is képes lenne, hogy
bemerje csapni őt. Szépsége senkiéhez nem volt fogható; még sosem
találkozott ilyen elképesztően vonzó nővel, akinek a hangja és a
mozdulatai tökéletesen illenek az arcához és az alakjához. Nézni is
élvezet volt. Mégis, a lány több volt, mint egyszerűen egy gyönyörű
arc vagy test: intelligens és merész, fürge észjárású, és, hacsak
Dougal nem téved, hihetetlenül jó humorú is.
Meg kell tudnia többet is erről a nőről. Annyira bájos, olyan
hihetetlenül elegáns – és olyan átkozottul magabiztos! Ez
bosszantotta a legjobban a férfit.
Sophia most őt figyelte, nyugodtan, és kicsit kihívóan.
– Van valamilyen kérdése a házzal kapcsolatban, amit…
– Meggondoltam magam.
– Hogyan, kérem? – pislogott a lány.
– Úgy döntöttem, leülök, de nem arra a székre. Ebben a szobában
a kanapé a legbarátságosabb ülőhely, kiváltképp, hogy ön is azon ül.
– Igen, de…
A férfi leült, csípőjét a lányénak dörgölve.
Sophia igyekezett volna odébb húzódni, de a férfi szánt-
szándékkal ráült a szoknyája szélére.
A lány összevont szemöldökkel, szúrósan megjegyezte:
– Elnézését kérem, de a szoknyámon ül.
Dougal mosolyogva hátradőlt, karját végigfektette a kanapé
háttámláján, így szinte körbezárta a lányt. Kedvére való gondolat
volt.
– Lord MacLean, udvariasan megkértem, hogy keljen fel a
szoknyámról. Kérem, tegyen eleget a kérésemnek, vagy kénytelen
leszek drasztikusabb megoldáshoz folyamodni.
– Éspedig?
– Hívatom Angust – felelte határozottan. – Ha véletlenül nem
vette észre, a komornyikom nagyobb és erősebb, mint egy átlagos
komornyik. Könnyedén felkapja önt, és kettétöri.
– Hogy az a komornyiknak szólított behemót felkaphasson engem,
először a közelembe kell kerülnie – vonta fel a szemöldökét Dougal.
Sophia önelégülten mosolygott, amivel felborzolta Dougal idegeit.
– Én nem próbálkoznék vele, sokkal gyorsabb, mint amilyennek
látszik – mondta a lány, és Dougal csizmájára nézett. – Azonkívül
önnek a gazdasági udvaron át kellene menekülnie, ami végzetes
lenne a csizmájára nézve.
Az ördögbe ezzel a nővel! Minden megjegyzésével gúnyolódik,
minden pillantásával ingerkedik. Dougal még közelebb húzódott a
lány csípőjéhez.
– Miss MacFarlane, azt hiszem…
Kopogtak az ajtón, majd Angus dugta be a fejét.
– Elnézést kisasszony, de… – hallgatott el hirtelen, amint
észrevette, milyen közel ül Dougal Miss MacFarlane-hez.
Magában sóhajtva egyet, Dougal megmozdult, és elengedte a
szoknya szélét.
A lány, rosszallóan nézve a férfira, azonnal felpattant, majd a
komornyikhoz fordult, és komoly hangon megszólította.
– Igen, Angus? Mi történt?
A komornyik haragos tekintettel mutatott hüvelykujjával a háta
mögé.
– Lord MacLean embere ragaszkodik hozzá, hogy bejöhessen,
és…
– Menj az utamból, te szövegláda! – hallatszott Angus háta mögül
egy durva hang.
Angus szemében fellobbant a düh, és kimérten csak ennyit szólt:
– Egy pillanat, kisasszony. – És ezzel a rejtélyes kijelentéssel
eltűnt a hallban.
Dulakodás hallatszott, Angus feje felbukkant az ajtónyílásban,
aztán eltűnt. Még hevesebb dulakodás hangjait hallották, aztán egy
hangos „Au!”-t követően megjelent egy Sophia számára ismeretlen
férfi. Alacsony volt és darabos, a lába görbe, hatalmas kockafején
teljesen összekócolódott a haja. Tetőtől talpig divatos
szolgaöltözékben volt, fekete kabátja és nadrágja tökéletesen passzolt
egymáshoz, csizmáján és nadrágszíján ezüstcsatok, szépen
keményített ingmelle mellényébe tűrve.
– Hát itt van, uram… – mondta, és pillantását MacLean-ről a
lányra emelte… és csak bámulta őt, tágra nyílt szemmel, tátott
szájjal.
– A lovászom, Shelton. – MacLean hűvös tekintettel nézett a
férfira. – Mi az?
A lovász hangosan nyelt egyet, majd összeszedte magát.
– Igen, uram. Elnézést a… – húzta ki magát –, csak azt akartam
mondani, hogy a lovakat megitattam. Készen állnak az indulásra,
uram – folytatta monoton hangon, mintha valami betanult szöveget
mondana.
– Kösse be őket.
– Kössem be őket? – pislogott Shelton. – De, uram, azt mondta,
hogy…
– Shelton – mondta halkan Dougal, miközben felállt.
A lovász becsukta a száját, és meghajolt.
– Igen, uram. Máris bekötöm őket. Mennyi ideig maradunk?
Sophia érezte, hogy MacLean őt nézi.

– Egy-két napig mindenképpen itt kell maradnom, hogy
felbecsülhessem a ház értékét – mondta végül.
Sophia rövid hálaimát rebegett. Akkor lesz ideje, hogy rávegye a
férfit, hogy egy kártyaparti erejéig tegye kockára a házat. Egy
pillanatra az a bizonytalan érzése támadt, hogy talán biztonságosabb
lenne mégis elengedni a férfit.
Elhessegette a baljós gondolatot. Micsoda nevetséges érzések!
Magába kell néznie-, az otthona iránti érzései máris befolyásolják
ítélőképességét.
– Hát persze hogy itt kell maradnia két éjszakára… talán többre is,
ha mindent meg akar nézni.
– Akkor tehát maradunk – nézett a lovászára MacLean.
– Igen, uram – mondta megadva magát a férfi. Vádló tekintettel
Sophiára nézett, majd távozott.
Sophia pukedlizett, MacLean szemébe nézett, mosolygott és
rekedt hangon megszólalt.
– Nagyon örülök a társaságának, uram.
Ez eléggé elcsépelt, ám hatásos módja annak, hogy felkeltsük egy
férfi érdeklődését. Valamilyen okból mindegyik férfi beveszi. Egy
pillanatra még MacLean is így járt. Pillantása elsötétült, elszánt
arckifejezéssel kissé előrehajolt.
Ám amilyen gyorsan ellágyult, olyan gyorsan magához is tért,
arca kisimult és nyugodt lett.
– Ahogy én is az önének, Miss MacFarlane – válaszolta
kifejezetten hűvösen.
– Még rengeteg időnk van vacsoráig – felelte a lány.
– Talán sétálhatnánk egyet odakint, esetleg kártyázhatnánk, vagy
ilyesmi – nézett reményteli mosollyal a férfira.
– Bárcsak megtehetném, de ha itt maradok éjszakára, beszélnem
kell a szolgámmal a csomagjaimról. Gondolom, szokásos időben
vannak az étkezések?
– Vacsora hétkor.
– Kitűnő. – MacLean mélyen meghajolt. – Viszontlátásra este,
Miss MacFarlane.
Sophia térdet hajtott, alig tudta elrejteni bosszankodását.
A férfi sarkon fordult, és távozott.

Negyedik fejezet
Sose lépd át a kritikus pontot anélkül, hogy biztos lennél abban,

pontosan ez az a hely, ahol lenni akarsz.
ÉJSZAKÁN.
Red a fejét csóválta.

– Nem tetszik ez nekem.
A konyha melletti hatalmas kamrában voltak, ahová Mary
tuszkolta be Redet, amikor visszaérkezett a földesúrtól a kölcsönkért
kabáttal. Ha már ott voltak, kikérdezte Sophiát MacLean érkezésének
minden részletéről és könyvtárbeli beszélgetésükről is.
– Nekem sem – válaszolta Sophia. Két órája, hogy MacLean
kimentette magát a könyvtárban. Elküldte a lovászát, hogy szedje
össze a holmiját, Angus pedig előkészítette számára a vendégszobát.
Sophia alig bírta visszatartani a nevetést, amikor MacLean rálépett
az egyik padlódeszkára, amelyet előzőleg Angussal kilazítottak. Hát
még amikor MacLean elszakította csipkés kézelőjét, mégpedig a neki
előkészített hálószoba ajtókeretébe beletört szögben. Kihallatszott az
előcsarnokba, amint hangosan átkozódott.
Sophia azt várta, ordítozni fog a szolgákkal, és megjavíttat
dolgokat, de mindössze kért Angustól egy kalapácsot, hogy
megvédje magát a kilazult deszkákkal, kiálló szögekkel szemben,
amelyek, úgy tűnik, ellepik a MacFarlane-házat.
Sophia örömére Angus szomorúan azt válaszolta, nincs elég
kalapács egész Skóciában, hogy elvégezzék a javításokat a házban.
Amióta Angus magára hagyta MacLeant a szobájában, egy hangot
sem hallottak felőle. Talán elaludt, bár hogyan is tudna bárki elaludni
olyan göröngyös matracokon egy olyan füstös kéményű, dohos
szobában?!
Sokkal valószínűbb, hogy ébren van, és azon fortyog magában,
hogy e szörnyű körülmények elviselésére van kárhoztatva. Sophia azt
kívánta, bárcsak szemtanúja lehetne a férfi reakcióinak a kopott,
kiálló rugójú bútorok, lapos párnák, a hideg szobához képest túl
kevés takaró láttán. A szoba egyébként is északi tájolású, a szél ebből
az irányból a legádázabb; az ablak beszögezve, mégis könnyen
kinyílik, és így tovább.
Red, szemöldökét összehúzva, a lányához fordult.
– Valami nem stimmel. Érzem.
– Te meg az előérzeteid! Semmi baj!
– Akkor te miért aggódsz?
– Én nem aggódom. Minden rendben. MacLean sokkal… –
mondta, majd elgondolkodva megállt. – Sokkal másabb mindenben,
mint amilyennek gondoltam. Mintha minden mást jelentene, mint
amit mond. Úgy érzem, mintha minden szavával keresztezné a
terveimet.
– Gúnyolódik rajtunk – mondta Red sötéten.
– Inkább olyan, mintha keresne valamit, vagy mintha valami
rejtvényt próbálna megfejteni, bár nem tudom, pontosan mit. Nem
tudhat a tervünkről, így valami másnak kell lennie.
Red Sophiához fordult, egyenesen ránézett.
– Talán téged akar megfejteni.
Ezt a lány is lehetségesnek tartotta. Hiszen érdeklődéssel reagált a
flörtölésre, bár igyekezett semmit sem mutatni.
Talán erről van szó. Furcsa öröm járta át a testét. Ez az, ami miatt
elfogulatlanul kell a férfival bánnia.
– Hozzászokott, hogy London a legjobbakat kínálja neki.
Red felhorkant.
– Nincs olyan nő Londonban, kislányom, aki felérne hozzád.
– Veled – javította ki Sophia szórakozottan.
– Veled – értett egyet szintén szórakozottan Red. Keresztbe tette a
karját, állát lehajtotta, így töprengett a helyzeten. – MacLean
agyafúrtabb, mint amilyennek gondoltam; hagytam, hogy a selymek
és a csipkék elvonják a figyelmem. Nem csoda, hogy veszítettem
ellene.
– MacLean gyors, Red – vonta meg a vállát Sophia de én is az
vagyok.
Red felragyogott, aggodalma eloszlott lánya önbizalma láttán.
– Az vagy, kicsim. Csak azért aggódom, mert nem vagy tisztában
azzal, milyen ember MacLean.
– Ahhoz eleget tudok, hogy óvatos legyek.
– Akkor jó. – Red a szárított fűszernövények közé lépett. – Angus
azt mondta, a fickó le sem tudta venni rólad a szemét.
– Igen – szólt közbe Mary, amint belépett a kamrába és leakasztott
a falról egy zsákot. Meghúzta a zsinórt, kivett egy hagymát, majd
visszazárta a zsákot. – Én is láttam, hogyan nézett önre az a férfi!
Mintha fel akarná falni.
A hatalom, hogy őrült vágyat képes ébreszteni egy ilyen
MacLean-féle férfiban, olyan hajmeresztő érzéssel töltötte el a lányt,
amilyet már évek óta nem érzett.
Ezért hatott rá olyan erősen MacLean. Nem válaszreakció volt,
hanem az az izgalom, hogy irányítása alatt tarthatja egy ilyen
láthatóan erős férfi érzelmeit.
Természetesen nem fog sokáig tartani; ilyen forró szenvedély nem
is szokott. Csak addig tartson ki, amíg rá tudja venni egy játékra.
Ami azt jelenti, hogy közel kell engednie magához, de csak egy
karnyújtásnyira, és nem közelebb…
Kellemes érzés járta át Sophia testét. A férfi már annyira
felhevült, hogy a lány megégetheti vele az ujját. Ez a lány malmára
hajtja majd a vizet, de jobban oda kell figyelnie magára, mint ma.
– Menni fog, Red. Csak óvatosnak kell lennünk.
Red megfogta a lány kezét.
– Le fogod győzni, kislányom – mondta vidáman –, mert megvan
hozzá a képességed. Tudom, eredetileg úgy terveztük, elhúzzuk a
játékot hosszú éjszakákra, hogy emelni tudjuk a tétet, de azt hiszem,
az lesz a legjobb, ha megcsináljuk a cselt, és azzal vége.
– Valószínűleg nem fogja első este feltenni a birtokot. Nem olyan
férfinak néz ki, aki veszni hagyna bármit, ami az övé.
– Talán én rá tudom venni. Előtted biztos nem akar majd
bolondnak tűnni; egyetlen büszke férfi sem akarna.
Sophia lassan bólintott.
– Büszkeség az van benne. Nem is kevés – jegyezte meg, majd
Maryhez fordult. – Minden rendben van ma estére?
– Igen, kisasszony. A disznóhúst meg kell sózni, amíg
megkeményedik, a levest megborsozni és kihűteni, a bárányt egyik
oldalon megsütni, másik oldalon nyersen hagyni. – Mary felsóhajtott.
– Majd megszakadt a szívem, hogy egy ilyen remek darab húst ilyen
borzasztóan el kell rontani.
– Hát igen – mondta Red együttérzőn. – Néztem, ahogy csinálta,
és majdnem sírva fakadtam.
Sophia nevetve ölelte meg apját.
– Ha ennek vége, Mary főz neked egy egész ürücombot,
tökéletesen fűszerezve és megsütve.
Red szeme felcsillant.
– Mentaszósszal?
– Bizony – felelte Mary ragyogva.
Red boldogan felsóhajtott.
– Köszönöm, Mary. – Sophiával egymásba karolva kiléptek a
folyosóra, és elindultak felfelé a lépcsőn. – Csak légy óvatos,
kislányom. MacLean elbűvölő tud lenni. Láttam Stirlingben, hogyan
néztek rá a nők. Nem akarlak levertnek látni ebben a házban, nem
akarom, hogy belebetegedj abba, hogy ő elment – aggodalmaskodott
Red.
– Ha lesz házam, amikor ennek vége, akkor túl boldog leszek
ahhoz, hogy búslakodjak – vágott vissza Sophia.
Red kuncogott, majd kinyitotta az előcsarnokba vezető ajtót.

– Ez van, kislányom. Nem tudom, miért aggódtam, te sosem
veszted el a lélekjelenléted.
Volt valami Redben, ami megállásra kényszerítette a lányt.
– Azt akarod mondani, hogy érzéketlen vagyok?
– Nem, erre sosem gondoltam. Csak úgy értettem, hogy kevésbé
vagy érzelgős, mint a nők általában, és… – Red, Sophia
arckifejezését látva, pislogni kezdett. – Ne nézz így… nem akartalak
megbántani.
Sophia mosolyt erőltetett az arcára.
– Persze hogy nem, tudom.
Mégis, valami jelentéktelen aggodalom fogta el. Valóban, sosem
került közel ahhoz, hogy elveszítse a fejét, de hát elég korlátozottak
is voltak a lehetőségei az ismerkedésre, mivel a MacFarlane-ház a
skót vidék közepén állt, távol a városoktól.
Továbbá abban az időben sem volt alkalma megfelelő kérőkkel
megismerkedni, amikor fogadóról fogadóra utazgatott Európában.
Red aggódva nézte Sophiát, miközben megpaskolta a vállát.
– Kislányom, nem gondoltam át, amit mondtam. Túl sok van
benned az édesanyádból, ezért vagy ennyire szenvedélyes.
Sophia megnyugodva elmosolyodott.
– A mama sok dolog iránt volt szenvedélyes, ugye?
– Hát, édesanyád rendkívüli asszony volt, nem volt még egy ilyen
asszony a földön. Egyrészről logikus gondolkodású, tettre kész,
másrészről… – Itt Red elhallgatott.
– Másrészről?
– Semmi, kislányom. Csak összehordok itt mindenfélét –
megpaskolta Sophia kezét. – Csak vigyázz a szívedre. Csak ennyit
kérek.
– Nincs miért aggódnod. MacLean nem az a fajta férfi, akihez
vonzódnék. Túlságosan arrogáns.
– Ezt örömmel hallom.
Sophia arcon csókolta apját.
– És most, ha megbocsátasz, megyek, és veszek egy fürdőt.
Sophia felfelé robogva majdnem rálépett a harmadik, meglazított
lépcsőfokra.
– Ez elég szörnyű lehetett volna – motyogta magában, ahogy
továbbsietett.
Végigment a folyosón, ügyesen átugrotta a meglazított
deszkalapokat, és egy pillanatra megállt hallgatózni MacLean
szobája előtt. Semmit nem hallott, így továbbment a saját szobája
felé, ahol hívogatóan gőzölgött a fürdője. Várakozóan felsóhajtott,
levetkőzött, és hamarosan elmerült a forró vízben, egyik lábát a kád
egyik oldalára tette, amint végighúzta vállán a mosdószivacsot.
A forró víz megnyugtatta, és segített koncentrálni. MacLean
váratlan érzékisége összezavarta, de most, ahogy a fürdővíz gőzében
ellazultak az izmai, rájött, a saját javára tudja fordítani az egész
helyzetet.
– Egyetlen ütközet nem dönti el a háborút – mondta magában
határozottan. Ettől felvidulva felemelkedett, és kimászott a kádból,
amint Mary megérkezett, hogy segítsen felöltözni.
Amikor Mary visszament a konyhába, Sophia a tükör elé ült,
bronzszínű selyemruhája körbeölelte a vállát, álgyémántok csillogtak
a nyakán és a fülében.
Fogta selyemlegyezőjét, a hozzá illő retikült, és kilépett a
folyosóra, majd elindult a lépcsőn lefelé, elkerülve a kilazult deszkát.
Gondolatban végigfutott az estére vonatkozó listán, ujjain számolva a
tennivalókat. Rettenetes étel, füstölő kandalló, csattogó ablakok,
csöpögő gyertyák, törött bútor, dülöngélő étkezőasztal és székek,
szedett-vedett étkészlet…
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre Dougalt,
csak amikor a legalsó lépcsőhöz ért.
A férfi karba tett kézzel állt az ebédlő ajtaja mellett, öltözéke
előírásszerű volt, fekete kabátja lágyan simult izmos karjára és széles
vállára, térdnadrágját mintha ráöntötték volna formás lábaira.
Valamilyen okból ezeknek az izmos comboknak a látványa heves
szívdobogást és erős hevületet váltott ki a lányból.
Dougal gondolta, hogy vendéglátója lélegzetelállítóan gyönyörű
lesz, de ennek a bronzszín selyemruhának a láttán szinte összefutott a
nyál a szájában. A dekoltázs elég mély volt, egy krémszín csipke
fölött látni engedte a lány telt, kerek mellének felső ívét. A mellek
alatt is krémszínű szalag volt rögzítve, melynek hosszú szárai
egészen a lány csípőjéig értek, mintha képtelenek lettek volna
megállni e finom ívek simogatását. A szoknyát hátul hosszúra
szabták, így a lány maga mögött húzta a lépcsőn, elöl pedig
sejtelmesen kirajzolódott a lábak kecses vonala.
Minden ív és hajlat hangsúlyt kapott, és a ruha sötétebb tónusa az
eddiginél is ragyogóbbá tette a lány megjelenését.
Jóisten, mennyire imádta a lány haját! Dougal égett a vágytól,
hogy kibontva láthassa, ahogy egészen a csípőjéig leér ez a pompás
hajzuhatag.
Teste megfeszült a gondolatra, és kétségkívül erőteljes mozdulatra
volt szüksége, hogy ellökje magát a faltól, és a lány felé induljon.
Sophia megállt, arcán… nem félelemmel, hanem talán…
izgalommal?
Ez a gondolat kedvére való volt, és elvigyorodott.
– Milyen bájos legyező!
Sophia lenézett, és meglepődve pislogott, amint észrevette a
kezében tartott, tökéletesen festett legyezőt, aztán bűnbánó pillantást
vetett a férfira.
– Ó, ez! El is felejtettem, hogy nálam van.
– Zavarban van?
– Igen, és biztos vagyok benne, azt is tudja, miért.
A férfi elégedetten elmosolyodott.
– Miattam?
– Nem – felelte a lány egyszerűen. – Azért, mert apám csak egy
fél órája tért haza, és aggódom, hogy el fog késni a vacsoráról.
– Értem. És én még abban reménykedtem, hogy hiányoztam.
A lány elutasító mosollyal nézett rá.
– Három órája sincs, hogy elköszöntünk egymástól.
Dougal tudta, mi számít elutasításnak, felismerte, bár elég ritkán
fordult elő, hogy őt visszautasították. Kellemetlen érzés volt.
– Igen, azon gondolkodtam, hogy pihenek egyet, aztán… – vont
vállat a férfi, majd másfelé nézett. Nem kellett sokáig várnia.

– Ó, egek! A matrac nagyon kényelmetlen volt, igaz? – kérdezte
erőltetett szánakozással. – Annyira sajnálom! Red lefújta az új
matracok beszerzését, amikor…
– Félreértett – szólt közbe Dougal. – Nem állt szándékomban
aludni, csak pihenni egy kicsit. Az ágy azonban olyan kényelmes
volt, hogy el is aludtam.
Sophia kinyitotta a száját, majd becsukta. Órákat töltött azzal,
hogy szalmát, fadarabokat, kavicsokat és botokat gyömöszöljön a
tollmatracba. Hogy lehet, hogy a férfi azon el tudott aludni?!
– Milyen… milyen szerencséje van! Az én ágyam kőkemény.
A férfi előrehajolt, annyira közel, hogy a gallérja hozzáért a lány
arcához, és szantálillat borította be a lányt, amint a férfi a fülébe
suttogott.
– Talán másvalaki véleményére is szüksége lenne… az ágyával
kapcsolatban.
A férfi meleg lehelete cirógatta Sophia fülét, megborzongott, de a
szeme sem rebbent.
– Nem, köszönöm – nézett a lépcső felé a lány. – Remélem, Red
siet; farkaséhes vagyok.
– Ahogy én is – karjába fűzte a lányét. – Várjuk meg édesapját az
ebédlőben?
– Természetesen – felelte a lány. A férfi érintése kibillentette
Sophiát a lelki egyensúlyából, bőre bizsergett, mintha Dougal
megcirógatta volna, de azért sikerült egy mosolyt kicsikarnia
magából. – Talán még egy kis sherryt is találunk, és…
A lépcső tetején kinyílt Red szobájának ajtaja, aki kijött, majd
fejét oldalra fordította, mintha hallgatózna.
Sophia, MacLean karját elengedve, előrelépett.
– Red! Lord MacLeannel épp az ebédlőbe indultunk!
Red meglepve nézett rájuk, majd elindult lefelé a lépcsőn.
– Ó! MacLean! Nem is vettem észre, hogy már lejött! Magam
akartam lekísérni önt az ebédlőbe, és… – Ahogy a lába a harmadik
lépcsőfokra ért, a csizmája megakadt a kilazult deszkában.
Sophia odalépett, de már késő volt. Red, hangos kiáltással
előrebukott, és összegabalyodott végtagokkal legurult a lépcsőn.
Ötödik fejezet
A nők ősidők óta arra születtek, hogy kivegyék a részüket a

betegek ápolásából. Eközben a férfiak azt tették, amihez egyedül
értettek, hogy a legrosszabb betegek legyenek a világon. Az élet
egyszerűen nem tisztességes a szebbik nemmel.
ÉJSZAKÁN.
Több mint egy órával később Sophia újra lejött, és megállt a

meglazult deszkánál. Mérgesen nézte, majd megemelte a szoknyáját,
hogy dühében rá tudjon toppantani. Felhúzta a lábát, és…
– Tudja, hogy az nem fogja helyrehozni a dolgot. MacLean széles
mellkasa előtt összefont karral a lépcső aljánál állt, zöld szeme
jókedvűen csillogott, sötétszőke haja a homlokába hullott.
Sophia gyorsan leengedte a szoknyáját, hogy eltakarja a bokáját.
– Tudom, de ettől talán jobban érezném magam – mondta, és
lejött a lépcsőn. – Köszönöm, hogy elment az orvosért.
– Ez a legkevesebb, amit tehettem. Hogy van az édesapja?
– A laudánumnak köszönhetően végre elaludt. –MacLeanre
nézett. – Feltételezem, hallotta a kiabálását, amint az orvos
helyrerakta a lábát.

– Sosem gondoltam, hogy ennyiféle káromkodás létezik az angol
nyelvben. Vagy a franciában, a németben, az olaszban, a latinban,
vagy a… volt egy olyan nyelv is, amelyet nem sikerült felismernem.
– Görög.
A férfi elhallgatott, szeme elsötétült.
– Biztos vagyok benne, hogy az édesapja nem örül neki, hogy a
lánya kísérő nélkül maradt. Egy úriember ilyenkor elbúcsúzna és
távozna.
– Nem mehet el!
A szavak ott lebegtek közöttük. Sophia elnyomott egy grimaszt,
majd sokkal visszafogottabb hangon folytatta.
– Elnézést. Teljesen összezavarodtam apám állapota miatt.
MacLean ellenállhatatlan félmosollyal válaszolt.
– Ön félreértett engem; azt mondtam, egy úriember elköszönne. –
Hangja mély volt és lágy, puha selyemként borította be a lány
érzékeit. – Mindkettőnk szerencséjére, én nem vagyok úriember.
– Nem? – kérdezte Sophia, ujjával megpöccintve a férfi csipke
kézelőjét. – Pedig úgy öltözik.
– Úgy öltözöm, mint egy piperkőc. Azaz a legidősebb bátyám,
Alexander szavajárása szerint, mint egy „nyavalyás piperkőc”.
– A bátyja kissé kíméletlennek tűnik – húzódott mosolyra a lány
szája.
– El sem tudja képzelni – mosolygott a férfi. – Amint mondtam,
divatos öltözködésem nem jelenti azt, hogy úriember vagyok.
– Remek. Ön nem úriember, én pedig már rég nem vagyok gyerek
– felelte a lány gőgösen. – Nincs szükségem apám védelmező
jelenlétére.
– De nekem talán igen.
A lánynak mosolyognia kellett.
– Önt nem kell tőlem megvédeni, Lord MacLean. Nem harapok,
habár ha nem kapok enni gyorsan, a végén még meggondolom
magam.
A férfi szeme vidáman csillogott.
– Hát akkor együnk valamit – mutatta az utat az ebédlő felé, majd
félreállt az útból, hogy beengedje a lányt.
Ahogy Sophia elsétált a férfi mellett, forró érzés öntötte el, amiből
arra következtetett, hogy a férfi hosszasan bámulja a fenekét.
Hátranézett, és rájött, hogy nem téved.
– Lord MacLean!
– Igen? – emelte fel vonakodva a tekintetét a férfi.
– Valami baj van a ruhámmal?
– Nem. Semmi baj nincs a ruhájával. És azzal sem, amit eltakar.
Sophiának meg kellett volna ütköznie a férfi illetlenségén,
ehelyett azonban inkább örült a megjegyzésének.
– Köszönöm. Meg kell mondanom, hogy… – mérte végig, tetőtől
talpig Dougalt – ön is jól fest.
Sophia azt hitte, megdöbbenti a férfit, de MacLean zöld szeme
lángra lobbant, és határozott lépést tett a lány felé.
Sophia megperdült, körbement az asztal körül, és elfoglalta a
helyét.
– Hallom, hogy Mary már az előcsarnokban van, így a vacsorát
hamarosan tálalják. A leves már az asztalon van – mutatott egy
levesestálra, amelynek gőz szivárgott a pereméről.
MacLean sötét tekintettel bólintott, és a lánnyal szemben lévő
székhez lépett.
Sophia a szeme sarkából figyelte, ahogy a szék összeroppan a férfi
súlya alatt. MacLean összevont szemöldökkel elkapta az asztal
szélét. Angus változatosan rongálta meg a székeket. Volt, amelyik
inogott, mások annyira előredőltek, hogy hátra kellett nyomni őket,
ha nem akart a rajta ülő székestől orra bukni.
– Valami baj van, Lord MacLean?
– A székkel van baj – igyekezett közelebb a férfi, de közben
megbotlott. Homlokát ráncolva megállt, félredobta a széket, és egy
másikat választott.
– Lord MacLean…
– Dougal – vetette közbe egyszerűen, miközben leült az újonnan
választott székre. Ez a szék éppen hátrafelé bicsaklott, a férfi pedig
megbillent, mintha attól félne, hogy egyszer csak felborul.
Sophia köhécselve igyekezett palástolni, milyen jól mulat. El
akart fordulni, de nem sikerült.
– Ez az! – kiáltotta Dougal, visszabillentette a széket, majd felállt
és körülnézett. – Á! – mondta, elindult, és felkapott egy vastag
prédikációs könyvet az egyik oldalsó asztalról. Felemelte a szék
hátsó részét, és a könyvet az egyik székláb alá tette, és leült. – így
már sokkal jobb!
Sophia azt kívánta, bárcsak ne lenne ilyen találékony. Angussal
órákig dolgoztak azon, hogy minden egyes széket különlegesen
kényelmetlenné tegyenek.
Dougal a levesestálba nézett.
– Érdekesen néz ki.
Lábát Sophia lába mellé tette az asztal alatt, csizmája hozzáért a
lány cipőjéhez. Tudatosan csinálta vagy véletlen volt? A lány
visszahúzta a lábát.
A férfi követte a mozdulatot.
A lány kissé jobbra húzta a lábát.
A férfi újra követte a mozdulatát, de most lassan, pihekönnyű
gyengédséggel húzta végig a csizmája szélét a lány lábfején. Sophia
legnagyobb meglepetésére, bizseregni kezdett a bőre.
– Sophia? – nézett rá a férfi.
– Igen? – kérdezte döbbenten, ahogy a férfi a keresztnevén
szólította. – Nem engedtem meg, hogy így szólítson – tette hozzá
mereven.
– Mivel megállapítottuk, hogy nem vagyok úriember, arra
gondoltam, mellőzhetnénk a társasági érintkezés unalmas szabályait.
Nyugtalanság fogta el a lányt.
– Néhány szabályra azért szükség van – felelte végül. Még ha
csak a saját lelki nyugalma érdekében is.
– Minden bizonnyal a keresztnéven való szólításra vonatkozóra
nincs. Ezt az egyetlen szabályt legalább elvethetnénk. Legalább
addig, amíg az édesapja csatlakozik hozzánk.
Ez talán azt jelenti, hogy MacLean egy éjszakánál tovább akar
maradni? Sophia majdnem felugrott örömében. Három éjszaka alatt
véget vethetek az egésznek, ha ő is úgy akarja.
A férfi huncut mosollyal nézett rá.
– Kér egy kis levest, Sophia?
A lány nézte, ahogy a másik a levesestálat közelebb tolta és a
merőkanalat a tányérja fölé tartotta. Sophia megpróbált a levesre
koncentrálni.
– Igen, kérek.
– Igen, Dougal, kérek – mondta a férfi szedés közben.
– Mennyi levest kér, Sophia?
A lányt pattogó tűzre emlékeztette, ahogyan a férfi a nevét
mondta. Gondolhatott volna nyaldosó lángra is, az sem perzselhette
volna meg kevésbé.
Színlelt felháborodással vette tudomásul, hogy a férfi a
keresztnevén szólítja, de hát nem ő maga akart bensőségesebb
hangulatot kettejük között? Hát nem ő maga akarta a férfi
érdeklődését felkelteni, hogy a kiszolgáltatottjává tegye, amint
igyekszik rávenni a kártyázásra?
– Nos, Dougal, rendben – felelte röpke mosollyal, elragadó bájjal
kiejtve a férfi nevét.
– Jól áll önnek a Sophia név. Ez a teljes neve?
– Sophia Beatrice MacFarlane. Beatrice, az édesanyám után.
– Ez kedves. Az én teljes nevem Dougal Charles Alistair Donald
MacLean – felelte szomorú mosollyal a férfi, miközben magának is
szedett. – Mindkét nagyapám nevét megkaptam, és az egyikőjük
fivérének a nevét is.
– Milyen szomorú – mondta Sophia a tányérjába nézve.
Elégedetten látta, hogy a leves zavaros, hatalmas zsírpacnik úsznak a
félig főtt sárgarépák és óriási hagymadarabok tetején. A szaga pedig
egyenesen undorító volt. – Szerencsére nem ismertem a
nagyapáimat. Meghaltak, mielőtt megszülettem, és azt hallottam
róluk, hogy egyikőjük sem volt valami kellemes ember.
Dougal a szájához emelte a kanalat. Amint bekapta, megdermedt
az arca.
Sophia feszülten várt.
A férfi kihúzta a kanalat a szájából.
Sophia szorosan megragadta a kanalát.
A férfi arca lassan elvörösödött, szeme könnybe lábadt.

Igen! Mary levese csodálatosan megtette hatását. Sophia
elégedetten úgy tett, mintha kanalazná a levest.
Dougal az asztalra csapott.
Az edényekkel együtt Sophia is felpattant.
– Mi a baj?
– Az! – mutatott a férfi kanalával a tányérjára.
– A leves? Miért, mi a baj vele?
– Semmi. Ez a legjobb leves, amit valaha ettem!
Sophia csak pislogott. Biztos, hogy csak úgy mondja…
A férfi visszatette a tányérjába a kanalat, és egy még nagyobb
adagot kapott be. Bár könnybe lábadt a szeme, és még vörösebb lett
az arca, folytatta az evést, és nagyjából minden harmadik kanál után
megjegyezte:
– Kitűnő!
Sophia a saját levesére meredt, amely bűzlött a fokhagymától, a
borstól és a hagymától. Mary még egy hatalmas adag sót is
belefőzött. Azonban MacLean jóízű falatozását nézve
megkérdőjeleződött benne saját érzékelésének helyessége.
Mi van, ha kiváló főzési tudománya megakadályozta Maryt
abban, hogy ehetetlen ételt készítsen?
Sophia belemerítette a kanalát a levesbe, és óvatosan szaglászta a
tartalmát, fintorgott az erős szagoktól. Nyugtalan pillantást vetett
MacLeanre, aki nagyjából már végzett is a levessel, és a szájába tette
a kanalat.
A borsos, sós mosogatólével a félig főtt fokhagyma különösen
harsány elegyet alkotott. Sophia kihúzta a kanalat a szájából, elkapta
a vizespoharát, tartalmával leöblítette a rettenetes ízt.
Zihálva, bocsánatkérő szemmel nézett MacLeanre.
A férfi látszólag semmit nem vett észre az egészből, buzgón
kanalazta a tányérja aljáról a maradékot, mintha attól tartana, hogy
valamelyik ínyencfalat kicsúszik a kezéből. Miután befejezte, letette
a kanalát és megtörölte a száját.
– Ez volt a legfinomabb leves, amivel valaha megkínáltak. Azt
hiszem, szedek még.
– Még? Igazán… biztos benne?
– Abszolút!
Sophia nem hitt a fülének. Letette a kanalát, és nézte, ahogy
Dougal teleszedi a tányérját. Pillanatokon belül újra ette a levest, és
közben elismerő megjegyzéseket tett.
Sophia a saját tányérjára bámult. Talán a tál tetejéről szedett leves
nem volt annyira jó, mint amit az aljáról szedtek, ahol megbújhattak
az ehetőbb részek. Korgott a gyomra, és azt kívánta, bárcsak eszébe
jutott volna enni valamit korábban. Persze az apja balesete közbejött.
Újra kezébe vette a kanalát, és mélyen a levesbe merítette, hátha
talál valami jobb falatot. A szájához emelte a kanalat, és sietve
bekapta a szörnyűségeket. Ezúttal még csípősebb volt a falat, égetni
kezdte a nyelvét. Csavarta az orrát és a szemét, ami el is kezdett
könnyezni. Fuldokolva lenyelte a falatot, és most már a torka és a
gyomra is égett. Ledobta a kanalát, felkapta a vizespoharat, és olyan
gyorsan ivott, ahogy csak tudott.
Ahogy kitisztult a tekintete, elkapta Dougal meglepett pillantását.
– Drága Sophia, mi a baj? Némiképp kipirultnak látszik.
– Félrenyeltem – krákogta.
A férfi elmosolyodott.
Kinyílt az ajtó, és belépett Mary, Angussal a nyomában. További
tányérokat, tálcákat hoztak, amelyeket egyszerűen az asztalra tettek.
Mary összeszedte a használt tányérokat, és egy pillanatra megállt,
ahogy a levesestálba nézett.
– A mindenit – suttogta, miközben felemelte a szinte üres tálat. –
Valaki megette a levest!
– Lehetetlen! – válaszolta Angus tágra nyílt szemmel.
– Az egészet – folytatta Mary, Angus felé mutatva a tálat.
Angus úgy bámulta a tálat, mintha lyukas lenne az alja.
– Tényleg.
– Kitűnő volt – mondta Dougal.
– Vasból lehet a gyomra – nézett a férfira elismerő pillantással
Angus.
– Igen – tette hozzá Mary aggódó tekintettel. – Bocsánat, uram, de
jól érzi magát? Túl sok bors került a levesbe.

– Jól vagyok – vonta meg a vállát Dougal. – Szeretném elkérni a
receptet a saját szakácsom számára.
– A mindenit! – pislogott Mary, és képtelen volt levenni a szemét
a férfiról.
Angus szintúgy.
Dougal érdeklődően nézett Sophiára.
– Úgy érzem magam, mintha valamiféle kiállítási tárgy lennék a
British Múzeumban.
– Ez minden, Mary – nézett figyelmeztetően a lányra Sophia.
Mary úgy tette tálcára a levesestálat és a tányérokat, hogy a nehéz
edények rendesen csörömpöltek. Majd az asztal közepén lévő tálra
nézett, és bizonytalanul megszólalt.
– Felszolgáljam a húst, mielőtt kimegyek?
– Nem, köszönöm – felelte Sophia. – Kiszolgáljuk magunkat.
– Elég jól bánok a szeletelőkéssel – mondta Dougal, miközben
nyilvánvaló kíváncsisággal nézte a lefedett tálakat.
Mary vonakodva térdet hajtott.
– Rendben van, uram – felelte Mary, miközben követte Angust az
ajtóhoz. – Kint leszünk, ha szükségük lenne ránk.
Angus, kifelé menet, képtelen volt levenni a szemét MacLean
levesestányérjáról.
– Az összeset megette, Mary – ismételgette, mintha képtelen lenne
elhinni. – Az utolsó cseppig megette.
Dougal várt, amíg becsukódott mögöttük az ajtó, majd
elgondolkodva megjegyezte:
– Igen elképedtek azon, hogy kedvemre való volt a leves.
– Elég vicces páros, nemde? Sosem tudom, mikor mit fognak
mondani.
– Valóban.
Dougal az asztalon lévő tálak felé fordította minden figyelmét,
aztán levette a fedőt az elsőről.
Ezen a tálon volt a hús, egyik fele megégetve, a másik fele
véresen. Egy fonnyadt csokor petrezselyem volt mellette, mintha

Mary nem tudta volna kiengedni a konyhából a húst anélkül, hogy
meg ne próbálta volna eltakarni a problémákat.
Síri csend ereszkedett közéjük.
Dougal oldalra tette a fedőt, majd levette a másik két tálról is a
tetejét. Az egyikben valami zöld dolog volt olajos folyadékban; a
középső, hatalmas, sérült tálon egy darab disznóhús; valami
gusztustalan folyadékban úszó fehérrépadarabok voltak a
következőben; és végül egy kosár sületlen kenyér.
Sophia úgy gondolta, hogy a fehérrépa jó húzás volt. Senki sem
szereti a fehérrépát.
Dougal a kezébe vette a nagykést.
– Nos, kedvesem? – kérdezte Dougal kedvesen, vidám
csillogással a szemében. – Hogyan szeretné a húst? Nyersen? Vagy
inkább szénné égetve?
Sophia felsóhajtott.
– A konyhában olyan szegényes körülmények uralkodnak, hogy
szinte lehetetlen jó ételt készíteni. Nem is tudom, Mary hogyan képes
mégis ilyen jó munkát végezni. – Felkapta a legközelebbi tálat, és
Dougal felé nyújtotta.
– Fehérrépát?
– Igen, kérek – felelte a férfi, és kivette a lány kezéből a tálat. –
Ahogy ön is.
– Ó, én nem hiszem…
Nagy kupac fehérrépa pottyant a tányérjára.
Ellenkezni kezdett, de Dougal a saját tányérjára sokkal többet
rakott.
Hogy még súlyosabb legyen a helyzet, a férfi borzongatóan mély
hangján hozzátette:
– Imádom a fehérrépát.
A férfi által kimondott „Imádom a fehérrépát” mondat olyan
iszonyúan hangzott, mintha legalábbis ízléstelen ajánlatot tett volna.
Dougal MacLean azonban ura volt a helyzetnek.
– Kár, hogy ilyen a konyha – mondta Dougal. – Meg kell néznem.
Lenne olyan kedves, holnap megmutatni nekem a házat?
Sophia szíve azonnal megdobbant.
– Természetesen. Reggeli után rögtön megnézhetjük – felelte.
Bárcsak rögvest megmutathatná! Nem tudott várni.
Dougal felemelte a kést, és a sültre mutatott.
– Égetten szeretné vagy nyersen?
– Egy adag égettet kérek, köszönöm.
– Kitűnő választás. A fehérrépa tökéletes köret lesz hozzá –
kacsintott a lányra.
Sophia a szeme sarkából figyelte, milyen vidáman szedte tele a
tányérjukat.
Mi nem stimmel ezzel a férfival? Nyilvánvalóan nem ilyen
rettenetes ételekhez szokott. Mégis, látva, milyen lelkesen fogyasztja
az ételt, az ember azt gondolná, eddig éhezett valahol.
Talán épp ez az. Hisz maga mondta, hogy éhes, amikor
megérkezett, utána pedig még elég hosszú idő telt el Red balesete
miatt. Nem csoda, hogy képes megenni ezt a szörnyű ételt!
A vacsora folyamán Dougal különféle kérdéseket tett fel a házzal
és a birtokkal kapcsolatban. Sophia olyan kedvezőtlen, becsmérlő
válaszokat adott, amilyeneket csak tudott, és csak annyi aktuális
tényt közölt, amennyivel hihetővé tehette válaszait.
Dougal végül letette a villáját.
– Befejezte? Alig evett valamit.
– Ettem korábban egy kis vajas kenyeret, amikor Mary felvitte a
vacsorát Rednek – hazudta Sophia –, azt hiszem, eléggé eltelítődtem
tőle. De ön sem evett valami sokat.
– Olyan sok levest ettem, hogy attól tele lettem.
Dougal felállt, és az asztal lány felőli oldalára lépett.
– Engedje meg – mondta, és felsegítette a lányt.
Amikor Sophia felállt, a férfi keze hozzáért a vállához, mire a
bőre azonnal bizseregni kezdett.
Ránézett a férfira, hogy vajon ő is hasonlóan érez-e, és úgy találta,
Dougal közvetlenül mellette áll. Túlságosan közel hozzá.
A férfi lehajolt, ajkával szinte hozzáért a lány füléhez.
– Kedves Sophia, úgy vélem, az édesapjának most már szüksége
lehet önre, de mielőtt még visszavonul, rávehetem, hogy megigyon
velem egy pohár sherryt? – kérdezte, és egyik ujjával megsimította a
lány arcát. – Úgy már szinte elviselhető lenne a könyvtár borzalmas
állapota.
Azonkívül pedig talán lehetőség kínálkozna arra is, hogy
kiderüljön, mit szólna a férfi egy kis játékhoz. Gondolj a
nyereményre, Sophia!
– Egy korty sherry nagyon jólesne. El sem tudok képzelni ennél
kellemesebb dolgot – mosolygott Dougalra.
A férfi ajka alig néhány centire volt az övétől. Azt vette észre,
hogy egyenesen a férfi szemébe néz, akinek sötétzöld szemében volt
némi szürke mintázat, szempillái pedig sejtelmes árnyékba burkolták
tekintetét.
A lánynak elakadt a lélegzete. Alig bírta leküzdeni a vágyat, hogy
előrehajoljon, és lágyan a férfi kemény metszésű ajkára tapadjon.
Tartása megmerevedett. Csak annyit kéne tennie, hogy…
Kivágódott az ajtó, Sophia pedig félreugrott, amint Mary és
Angus beléptek. Angus bocsánatkérő mozdulatot tett a lány felé.
– Mary úgy gondolta, hogy talán már befejezték a vacsorát.
– Igaza van. Lord MacLeannel éppen a könyvtárba készülünk,
hogy igyunk egy kis sherryt – felelte, miközben jelentőségteljesen
Angusra nézett. – Remélem, megjavították a kandallót.
– Igen – hajolt meg Angus. – Tökéletesen kell működnie –
folytatta hosszasan úrnőjére hunyorítva.
Sophia arca majdnem megrándult Angus nyilvánvaló célzásától,
de ahogy Dougalra pillantott, látta, hogy a férfi olyan udvarias
mosollyal néz rá, mintha semmit sem értett volna Angus
mozdulatából.
Megkönnyebbülve engedte meg Dougalnak, hogy a könyvtárba
kísérje. Ujjai a férfi karján pihentek, és lenyűgözve érzékelte a finom
kabát anyaga alatt az izmait. Vajon minden divatos férfi ilyen izmos?
Dougal Sophia aranyló fürtjeit nézte, miközben a lány le sem
tudta venni a szemét a férfi alkarjáról. A férfi egész eddigi életében
még sosem érezte magát ilyen jól. Még nem tudta, miben
mesterkedik MacFarlane és a lánya, de vigye el az ördög, ha azelőtt
távozna, mielőtt mindent kiderített.

Pillantása a lány nyakára tévedt, majd lejjebb, a krémszínű csipke
fölött húzódó, csábító keblek domborulatára. Bárki készítette is a
lány ruháját, pontosan tudta, hogyan kábíthat el egy férfit; éppen
eleget mutatott meg és éppen eleget takart el: ő is csak arra vágyott,
hogy végre letéphesse róla a ruhát.
Beléptek a könyvtárba, ahol éppen meggyújtották a tüzet. A
helyiség még mindig rendkívül hűvös, a színek és a bútorok sötétek
és nyomasztóak voltak. Azonban amint Sophia belépett, úgy tűnt,
mintha a ruhája bronz fénye, a nyakában és fülében lévő gyémántok
csillogása új, melegebb fénnyel töltenék meg a szobát.
– Ó, egek! A tűz nincs valami jól megrakva – mondta Sophia, és
nyájasan Dougalra nézett. – Lenne kedves?
– Természetesen – engedte el vonakodva a lány karját.
A kandallóhoz ment, karja még bizsergett a lány érintésétől.
Izgalmat érzett, amikor a lány a közelében volt, és ez az izgalom
egyre nőtt.
Dougal egész teste tűzben égett. Istenem, mennyire szereti ezt a
játékot! A cselszövést és a vele szembeni védekezést; amint a
lehetséges szeretők megküzdenek egymással az irányításért – egymás
és saját maguk fölött is. Ez az, amit Sophia MacFarlane-től akart.
Elhatározta, mielőtt elmegy, az ágyába viszi Sophiát.
Megnézte a kandallót, és látta, már a kis tűz miatt is majdnem
elárasztotta a füst a szobát. Megfogta a rozsdás piszkavasat, és
megpiszkálta a tüzet, inkább széthúzta, és lohasztotta, mint szította.
Bár erőfeszítése nyomán alábbhagyott a tűz, azonnal vastag füst
bukkant elő a kandalló tűzteréből.
Mögötte megszólalt Sophia.
– Ó, egek! Teljesen elfeledkeztem erről a kéményről. Valójában a
ház összes kéménye javításra szorul.
– Igen – bólogatott a férfi. – Mintha félig befalazták volna.
A lány szúrós tekintettel, felvont szemöldökkel nézett a férfira.
– De fogadok, hogy csak az idő járt el felette – tette egyszerűen
hozzá a férfi. – A legidősebb bátyám egy tizenkettedik században
épített kastélyban lakik, és minden kéménye füstöl – folytatta, majd

mélyen a levegőbe szippantott. – Ó, az égő fa füstje! Az otthonra
emlékeztet!
A lánynak ez nem volt ínyére.
Dougal, magában mosolyogva, a poharakat és a sherrys-üveget
tartó asztalkához lépett.
– Önthetek sherryt? Ha le tudja még nyelni.
– Kérek egy kicsit – vetette fel az állát a lány.
– Remek! – mondta a férfi, majd kitöltötte az italt, és visszatért a
lány mellé.
Ujjaik egymáshoz értek, ahogy a lány elvette a poharát. Dougal
nézte, ahogy Sophia az ajkához illeszti a poharat, lassan megbillenti,
hogy a bordó folyadék megérintse az ajkát, mielőtt elvenné a szájától
a poharat.
A lány nem ivott, mint ahogy nem is vacsorázott.
Dougal kortyolt egyet. Fanyar volt, de ivott már rosszabbat is.
– Remélem, nincs túl rosszul az édesapja.
– Valószínűleg még alszik. Bárcsak maga elé nézett volna, ahogy
lefelé jött a lépcsőn! Tudott arról a deszkáról, mert ő az, aki… –
megállt, majd simán folytatta – az összes kilazult deszkát ismeri a
házban, ezért így lerohanni a lépcsőn butaság volt a részéről.
– Én is majdnem ráléptem arra a lépcsőre.
– Valóban? – Sophia a férfira emelte tekintetét.
A férfinak tetszett a lány világos színű szeme. Ahogy azok között
a sűrű, sötét szempillák között kilátszott, szinte ragyogott.
– Igen – felelte lassan. – Majdnem.
A lány elpirult, és úgy látszott, őszintén sajnálja a dolgot.
– Nagyon sajnálom. Szólok Angusnak, hogy erősítse meg.
– Én már megkértem, amikor az orvos az édesapjánál volt.
– Ó – komorodott el egy pillanatra a lány. Türelmetlenül
felsóhajtott, mintha egy kellemetlen gondolattól akarna
megszabadulni, majd letette a poharát, és az ablaknál álló
asztalkához ment. – Istenem, milyen nyugtalan vagyok ma este!
– Talán csinálhatnánk valamit, amivel eltereljük a gondolatait az
édesapja állapotáról – kortyolt a férfi elgondolkodva a sherrybe. –
Van sakktáblája? Játszhatnánk egyet.
– Sakkunk nincs. Azonban – élénkült fel a lány hangja – azt
hiszem, kártyánk van.
– Semmi kétségem nem volt efelől – felelte a férfi.
– Hogy érti ezt? – kérdezte szúrós tekintettel a másik.
– Mivel az édesapja megrögzött játékos, természetes, hogy
valahol lennie kell a házban egy csomag kártyának.
– Ez igaz – fordult a lány a kisasztalhoz, kihúzta a fiókot és
elővett egy pakli kártyát. – Ez tényleg jó lesz arra, hogy távol tartsam
magamtól a zavaró gondolatokat.
Dougal csatlakozott hozzá.
– Kitűnő! A magam részéről sosem mondok nemet egy kis
kártyázásra – tette le a poharát a férfi, és kihúzott egy széket a lány
számára, megvárta, amíg leült, majd elfoglalta a szemben lévő
széket.
Sophia a szeme sarkából figyelte a férfi izmos alakját, és azt, hogy
milyen izgalmasan simult férfias kezére a csipke kézelő.
Lustán megkeverte a kártyát, ujjai fürgén mozogtak a lapokon.
Dougal a lány kezét nézte, ahogy karcsú ujjaival szinte simogatta
a lapokat. Arra gondolt, hogy azok az ujjak őt simogatják,
becsusszannak a…
– Dougal?
A lány szájából úgy csúszott ki a férfi neve, mint ahogy a bársony
siklik a meztelen bőrön. A férfi szíve a torkában dobogott; teste
megmerevedett.
– Igen?
A lány halvány, mégis csillogó szeme a férfi tekintetébe
kapcsolódott.
– Azon gondolkodom…
Hajlékony ujjai között pergő kártyalapok hangja megtörte a
csendet.
A férfi türelmetlenül előrehajolt.
– Igen?
– Hozott magával pénzt, vagy zsetonra játszunk? – kérdezte,
miközben gyakorlott csuklómozdulattal az asztalhoz ütögette a
kártyákat. – Egy guinea alatt nem játszom.
A férfi ajka megrándult.
– Nem az a kérdés, hogy nekem van-e pénzem. A kérdés az,
kegyednek van-e.
– Nekem nincs szükségem tőkére, nem tervezem, hogy veszítek –
mondta a lány gúnyos pillantással.
Dougal egy pillanatig azt hitte, rosszul hall.
– Elnézését kérem, de azt állítja, hogy meg tud verni egy
kártyajátszmában? – kérdezte, lassan formálva a szavakat.
A lány elutasítóan mosolygott.
– Dougal, kérem, beszéljünk őszintén – felelte vontatottan. –
Természetes, hogy nyerésre számítok; a legjobb mestertől tanultam.
Dougal elképedt.
Már sokféle esettel volt dolga, de még soha, senki sem vonta
kétségbe ilyen otrombán a nyerési esélyeit.
– Tehát egy guinea?
– Legalább.
– Nem gondoltam, hogy szükség lesz arra, hogy legyen nálam
pénz.
A lány szeme ravaszul csillogott, ami csak még jobban
feldühítette a férfit.
– Ha nincs magánál pénz, akkor talán akad más is, amiben
játszhatunk.
A lány szavai olyan súlyosak voltak, mint a kandallóból felszálló
füst. Vakító fénnyel, szinte villámcsapásként jött a felismerés, és
Dougal fejében összeállt a kép. Tehát emiatt ügyködik a lány és az
egész háznépe olyan keményen azon, hogy meggyőzzék a ház
értéktelenségéről. Ha kevésre tartja, akkor bátran kockára teheti.
Micsoda körmönfont cselszövés!
Mégis, küzdenie kellett, nehogy vigyorogni kezdjen. Volt, hogy
ünnepelték, kényeztették, hízelegtek és könyörögtek neki, de eddig
még senki sem ment olyan messzire, hogy becsapva ki akarja
fosztani.
Dougal nem tudta levenni a szemét Sophiáról. Tisztában volt az
erejével; a nők addig udvaroltak neki, amíg hagyta. Flörtölt,
játszadozott velük, megszerezte és élvezte őket. De soha egész eddigi
életében nem kívánt még úgy nőt, mint Sophiát. Az egészben az a
szép, hogy a nő is kívánja őt – de csak azt, ami a zsebében lapul.
Dougal nem tudta, hogy nevessen-e, vagy dühöngjön.
Nyilvánvalóan megsértették, mégis inkább növekvő elismeréssel
figyelte a lányt.
Ki ez a nő? Csupa kérdés és rengeteg válasz, amit soha nem fog
megkapni tőle. Bár a megjelenése és viselkedése alapján finom,
kiváló nevelést kapott hölgynek kell lennie, Dougal nem tudta
kiverni a fejéből azt a képet, amikor először meglátta: amint kormos
ruhában segített Angusnak befalazni a kéményt.
Olyan sok minden volt Sophia MacFarlane-nel kapcsolatban, ami
felkeltette az érdeklődését – és kezdte sejteni, hogy talán épp ennek
hiánya miatt válnak unalmassá a londoni nők. Szüksége volt valakire,
akit kevésbé érdekel az illendőség, és aki hajlandó felrúgni bizonyos
szabályokat. Valakire, aki csupa talány. Valakire, aki nagyon hasonló
hozzá.
– Sophia, mit ajánl fel tehát tétnek?
– Előbb ön – felelte a lány nyugodtan, merészségtől csillogó
szemmel. – Ön mit tud felajánlani?
A férfit sokkal jobban érdekelte a lány vállainak csábító íve, és a
könnyű kis csipke alatt izgatóan domborodó melle.
– Van pénzem a londoni bankomban. Annak ellenében tudok
kiállítani váltókat.
– Nem, köszönöm.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Nem szándékozom a közeljövőben Londonba utazni, hogy a
váltók ellenében megszerezzem a pénzt – felelte a lány.
– Tehát nem akarja elfogadni a váltóimat.
– Nem, azonban… – keményedett meg a tekintete, bár a hangja
nem változott. – Feltehetné a házra vonatkozó adománylevelet,
ahogy van. Biztos vagyok benne, hogy még az ön birtokában van.
Erről van szó, kimondta végre.
– Természetesen nálam van.
Sophia fürgén keverni kezdte a lapokat, szinte szárnyalt.
– Nos, MacLean? Akar játszani a házban?
A férfi keresztbe fonta a karját és hátradőlt.
– Igen, amennyiben ön is hajlandó felajánlani valamit, hasonló
értékben.
– A házzal egyenértékűt? – kérdezte a lány. – Figyelembe véve az
állapotát, azt hiszem, van valamim. – Ujjait a nyakláncára tette.
Olyan gyönyörűen csillogott a bőrén, mint a harmatcsepp egy virág
szirmán. – Mit szólna ehhez?
A férfi az asztal túloldaláról figyelte. Bár a nyaklánc lenyűgözően
csillogott, Dougal egyszerűen már nem tudott megbízni benne.
– Nem.
– Miért nem? Csinos kis darab – felelte nyugodt mosollyal a lány.
Dougal összehúzott szemmel vizsgálta a lányt, fontolgatta a
dolgot, majd kinyújtotta a kezét.
– Hadd nézzem meg.
A lány ujjai megfeszültek, mosolya lehervadt.
– Ön nem bízik bennem.
– Nem. És bölcsen teszi, ha ön sem bízik bennem.
A lány levette a kezét a láncról, és hűvösen válaszolt.
– Meggondoltam magam. Semmiképp sem teszem kockára a
nyakláncomat.
– Azért, mert hamis?
Sophia szeme szikrázott.
– Nem. Azért, mert az apámtól kaptam, és túlságosan értékes
számomra.
Dougal újra összefonta a karját.
– Rendben van. Ha viszont a nyakláncát nem akarja kockáztatni,
akkor mit fog feltenni?
– Gyanítom, hogy váltó nem jöhet szóba.
– Mivel ön sem fogadná el az enyémet – vonta meg a vállát a
férfi.
– Olyan ékszerem viszont nincs, amitől szívesen megválnék.
– Hacsak nem engedi meg mégis, hogy megvizsgáljam a
nyakláncát. Elég jó a szemem ezen a téren.
– Biztos vagyok benne, hogy vásárolt már ilyesmit – mondta a
lány enyhe szarkazmussal a hangjában.
– Szeretem, ha egy nő gyémántot visel – felelte lágyan a férfi –, és
semmi mást. – Lebiggyesztette ajkát, és félig lehunyt szemmel nézte
a lányt. – Azon gondolkodom, hogy ha…
– Ha mi?
– Nem vagyok hajlandó feltenni a házat… egyelőre.
– Egyelőre? – nézett rá Sophia kérdőn. Igyekezett ugyan
érdektelennek tűnni, de nem tudta palástolni csalódottságát.
– Feltételezem, van valami oka. .
– Van azonban valami más a birtokomban, amit feltennék: az
édesapjától elnyert gyémánt kollekcióból való nyaklánc.
A lány szemében érdeklődés csillant.
– Mit kér cserébe? – kérdezte halkan.
– Azt, hogy láthassam önt viselni a nyakéket… meztelenül.
Könnyű pír öntötte el a lány arcát, de a szeme sem rebbent.
– Igaza volt; maga nem úriember – mondta rekedten.
– Ahogy ön sem igazi úrihölgy. Egyikünk sem különb a másiknál.
– Talán nem vagyok egy herceg lánya, de könnyűvérű nő sem.
Nem kívánom áruba bocsátani a tisztességemet – válaszolta
határozottan Sophia.
– Nem is arra kértem. Csak egy pillanatot, hogy a maguk
természetességében csodálhassam meg a bájait. De ha megrémíti a
gondolat… – mondta Dougal, és elutasító mozdulatot tett a levegőbe.
Sophia hidegen méregette a férfit. Nem fog bedőlni a világ
legősibb manipulációjának; nem gyerek már, akit rá lehetne venni
olyasmire, amit később megbánna.
Nem volt azonban az a fajta nő sem, aki feladja. Ha vissza akarja
szerezni a házát, fel kell tüzelnie a férfit, el kell érnie, hogy olyan
erősen kívánja őt, ami már a józan ész határán túlmegy.
A torkában dobogott a szíve, ahogy az ujjai között lévő lapokra
nézett.
– Nem fogok levetkőzni.
A férfi egyenesen a szemébe nézett.
– Nem?
Szó nem hangzott még el ilyen kétértelműen.
– Egy puszta nyaklánc miatt nem – rázta meg a fejét a lány.
– Értem. Mi az, amit megtenne azért a puszta nyakláncért?
Sophia egy pillanatra elgondolkodott.
– Leengedem a hajam.
Dougal hosszasan nézte a lány haját, szótlansága még inkább
megnehezítette Sophia helyzetét. A férfi, Sophia legnagyobb
meglepetésére, végül bólintott.
– Rendben van.
– Beleegyezik? – pislogott a lány.
A férfi arcán mosoly futott át.
– Szeretem a női hajat, ez az egyik gyengém. Azt hiszem, ha
láthatom, ahogy leengedve a vállára omlik a haja, az az egyik
legérzékibb dolog lesz, amit valaha láttam.
Nos, ha ez az ára, akkor Sophia ki fog tartani nemcsak a nyaklánc,
hanem az egész kollekció erejéig.
– Akkor megegyeztünk: a nyaklánc a hajamért cserébe. Viszont…
meg kell ígérnie, hogy nem érinti meg. Azt nem engedem.
Nem is tudta, miért tette ezt a kikötést. Talán azért, mert saját
magától tartott, annak hatásától, ha ő érinti meg a férfit.
Egyikőjüknek az ellenőrzése alatt kell tartani a dolgokat, és úgy
döntött, ő lesz az.
Dougal nem mozdult, de a lány megérezte a változást. A férfi
elszánt volt, úgy nézett rá, mint még soha, zöld szeme tűzben égett.
– Soha nem érnék önhöz, csak ha épp ez lenne a kívánsága.
Sophia keze remegni kezdett. Tudna ilyet tenni? Meg merné
kérni?
Különös élénkség jött rá, szinte éhség fogta el. A férfi a kezében
volt.
– Akkor hát beleegyezem. – A szavak szinte lélegzetként
rebbentek ki az ajkán. – A gyémántok az édesanyáméi voltak.
– Hozzá kell tennem, hogy különleges szépségű ékszerek. Igen
kedvemre valók.
Sophia bólintott, majd újra megkeverte a kártyát. Furcsa, de nem
érzett félelmet, csak valami vad vágyat, hogy meglássa végre, mi fog
kisülni ebből az őrültségből. Ha vissza akarja nyerni a házat,

bátrabbá kell válnia, be kell bizonyítania, hogy merészségben és
minden egyéb tekintetben is egyenlő a férfival.
Kihúzta magát, és a mozdulat megemelte a mellét, amivel magára
vonta a férfi figyelmét.
– Osszak, MacLean? Vagy ön szeretne?
A férfi mély, csábító hangon felnevetett.
– Ön figyelemre méltó teremtés, Sophia Beatrice MacFarlane.
– De azért nem hölgy, amint erre korábban rámutatott – felelte
szipogva.
– Többféle meghatározása lehet a hölgynek.
– Mégis kételkedem benne, hogy bármelyik is rám vonatkozna.
Dougal felvonta a szemöldökét. Volt valami kifejezetten
provokatív a lány hangjában, ahogy kimondta a szavakat, miközben
úgy néz ki, mint egy angyal. Szőke szépség, angyalian édes
mosollyal. A szemében mégis valami elbűvölő dévajság fénye
bujkál.
A férfi teste megmerevedett a látványtól, nem csupán
válaszképpen, hanem a felismeréstől. Annyira unta már a London
kínálta szórakozási lehetőségeket, a nőket, a fogadásokat, a
kártyázást és a brandyt! Unta az illendőség lehetetlenül bárgyú
szabályait, amelyek fojtogatták, és igyekezték korlátok közé szorítani
buja természetét.
Mindenkinél jobban ismerte, jobban kiélvezte az élet kínálta
lehetőségeket, szépségeket. Szerette a meggyújtatlan szivar testes
illatát, egy jó brandy melegségét, amint a nyelvéhez ért, a
szaténlepedők selymességét, a párnái között fekvő, meztelen női test
buja ívét, egy jégkocka finom csengését, ahogy a pohárba ejtik…
Amikor első alkalommal Londonba érkezett, az érzékeire ható
ingerek olyan gazdagságát fedezte fel, hogy azt hitte, sosem fogja
megunni.
Alig egy évvel később már tudta, mi a baj: az újdonság nem
elégítette ki – eredetiségre is vágyott. Sophiában talán mindkettőt
megtalálta.
A lány lélegzetelállítóan gyönyörű volt, már attól is levegő után
kapkodott, ha csak megpillantotta: haja selymes, a hangja gazdag és
dallamos, bőre különleges, jázmin- és rózsaillatú, alakja
káprázatosán érzéki.
Minden tekintetben tökéletes nő volt, egy dolgot kivéve: a
legrondább módon próbálta megfosztani őt a MacFarlane-háztól.
Hála istennek rájött a lány ördögi tervére, de nem volt benne
biztos, hogy meg is úszta az egészet. Sophia, minden erőlködés
nélkül, csupán a létezésével vonzotta magához, mint láng a lepkét.
Ha felkészületlenül érte volna a dolog, bizonyosan rászedik. Ez a
gondolat jobban bántotta, mint szerette volna.
A lány letette elé a kártyákat, szeme ragyogott a gyertyafényben,
hangja kicsit remegett.
– Nos, MacLean? – kérdezte egyszerre kötekedő hangon,
merészen és izgatottan. – Emel?

Hatodik fejezet
Ott állt a MacLean klán feje, szemtől szemben a rettegett Fehér

Boszorkával. Már rámondta a férfira az átkot, de az még nem adta
fel, azt gondolván, hogy mézesmázos hízelgéssel ráveheti, vonja
vissza. Egy dolgot azonban nem vett számításba: lehet, hogy ő
édesen beszél, a nő viszont önmagában édes. Ez pedig egy egészen
másfajta hatalom.
ÉJSZAKÁN.
Sophia egész testében remegett, tekintete MacLean ajkára

szegeződött. Az asztalra könyökölt, és állát a kezére helyezte.
– Önnél vannak anyám gyémántjai?
– Igen – nyúlt a zsebébe a férfi, és kihúzott egy bársonytasakot,
kikötötte a száját és kiborította. Rengeteg gyémánt és arany hullott az
asztalra.
Sophia anyja nyakláncáért nyúlt, de a férfi rátette nagy, meleg
kezét az övére.
– Nono – mondta csillogó szemmel a férfi. – Ismeri a szabályokat.
– Én igen – felelte szemtelenül a lány. – És az az első szabály,
hogy nem érinthet meg. Szeretném megnézni az ékszereket, hacsak
nem attól fél, esetleg rájövök, hogy hamisra cserélte őket.
A férfi vigyorogva kézen csókolta a lányt.
– Hát legyen. Megvizsgálhatja őket.
Sophia soha nem érezte még magát ilyen elevennek és ilyen
meglepően józannak. Olyan volt, mintha évekig aludt volna, és csak
most ébredt volna fel.
Vajon Red is így érezte magát játék közben? Ha igen, kész csoda,
hogy képes volt abbahagyni, miután meghalt a mama. Sophia most
először gondolkodott el azon, mi mindent adhatott fel apja évekkel
ezelőtt.
Megemelte a nyakláncot, és az ujjai közé fogta. Meleg volt attól,
hogy Dougal zsebében pihent.
– Szóval? – szakította félbe Dougal mély hangja Sophia
gondolatait. – Megbizonyosodott róla, hogy az édesanyja nyaklánca
van a kezében?
A lány óvatosan az asztalra helyezte az ékszert.
– Igen.
– Talán meg akarja nézni az egész kollekciót. Ebben az esetben
további fogadást kell kötnünk.
A lány szíve nagyot dobbant. Istenem, kössünk további fogadást!
– Nincs szükség rá, hogy megvizsgáljam a többi darabot, látom,
hogy mind itt van.
– Rendben.
Dougal felnyalábolta a gyémántkollekciót és a tasak tetejére tette
őket; a gyémánt és az arany csodásan csillogott a gyűrött bársonyon.
Az asztal közepére tolta a kupacot.
A lány Dougal felé csúsztatta a kártyát.
– Jöhet egy vingt-et-un?
– Huszonegy? – vonta fel a férfi a szemöldökét. – Azt hittem,
valami komolyabb játékra vágyik.
– Ma este ahhoz van kedvem, hogy mindent egy lapra tegyek fel.
Valami felcsillant a férfi szemében.
– Ahogy kívánja. Akar osztani?
– Nem szeretném, ha vesztéskor azt gondolná, csaltam.
– Túl közelről fogom nézni ahhoz, hogy megtehesse – intett a
kezével a férfi. – Folytassa.
Sophia mosolygott a férfi hencegésén, kezébe vette a kártyát, és
fürge ujjaival megkeverte. Szerette a kezében tartani a kártyát. El
fogja veszíteni az első játszmát: rá kell vennie MacLeant, hogy még
többet kockáztasson. És még többet. Amíg elég mohó nem lesz a
nyeréstől, hogy hibát kövessen el. Ez az, amire Sophiának szüksége
van: egy hiba.
Szeme sarkából figyelte ellenfelét, szenvtelenül vizsgálgatta.
Dougal megcsömörlött férfi volt. Ha fel akarja kelteni az
érdeklődését, valami újat, frisset kell mutatnia. Valahogy másnak
kell lennie.
Az asztalra tette a paklit.
– Akar emelni?
A férfi, pillanatnyi gondolkodás után, megrázta a fejét.
– Most nem.
Halvány mosoly suhant át a lány arcán.
– Most maga az, aki bizakodik.
– Nem látok esélyt arra, hogy elveszítsem ezt a tétet. Egyrészt,
nálam vannak a gyémántok. Másrészt, itt van maga.
A férfi mély hangjától kellemes borzongás futott végig a lány
hátán.
Ugyanabban a pillanatban a keze megremegett a kártyán.
Visszaszerezte lélekjelenlétét, és kiosztotta a férfi első lapját, egy
ötöst.
– Az ötös a szerencseszámom – csillant fel Dougal szeme.
– Milyen szerencséje van! – felelte, és egy dámát osztott
magának.
– Előnye van, kedvesem.
– Pillanatnyilag.
Úgy tűnt, mintha minden tárgy, minden fény rájuk
összpontosítana, egyedül csak rájuk, kettejükre.
A férfi egyik ujjával az asztalra koppintott.
– Új lapot.
A lány felütötte a legfelső lapot. Egy hatos került a férfi ötöse
mellé,
– Tizenegy – mondta Sophia.
– Úgy van – felelt a férfi.
Sophia újabb lapot ütött fel.
– Á, hármas – folytatta a férfi. – Kegyednek tizenhárom.
Remélem, nem hisz a szerencsében.
– Nem – válaszolt a lány hűvösen. – Én a tehetségben és a
törekvésben hiszek.
A férfi komor tekintettel figyelte a lányt.
– Nem feltételezem, de talán emelni akarja a tétet? Máris? Ez
olyan könnyen ment.
– Mit vegyünk még bele?
A férfi a gyémántok felé mutatott.
– A fülbevalót.
– Minek a fejében?
– Egy érintésért.
A férfi hangjában ígéret csengett.
A lány a csillogó gyémántokra pillantott. Egy érintés –
egyetlenegy – még jobban feltüzelné a férfit.
Jól tudta ezt. Tudta, mert őt is ugyanúgy feltüzelné.
– Rendben van. Egy érintés. De csak egy pillanatig. Dougal
összehúzta a szemöldökét.
– A fülbevalókért? Hiszen gyémántok!
– Tudom, hogy mik. Azt is tudom, én mit érek.
Dougal vigyorogva megvillantotta fehér fogait.
– Furcsán alkudozik.
– Akkor megegyeztünk?
Dougal bólintott, hátradőlt és félig behunyta a szemét.
– Új lapot.
A lány felütötte a következőt.
– Egy kettes. Most az öné is tizenhárom.
Bosszankodás futott át a férfi arcán.
– Most kegyed jön.
A lány a paklira tette az ujjai hegyét, szíve remegett. Olyan sok
múlik a következő lapon. Lassan megfordította és a többi mellé tette.
– Négyes. Az összesen tizenhét.

Elégedett mosolyt erőltetett az ajkára; az ördögbe is, elakarja
veszíteni ezt a játszmát!
– Most már alapos meggondolás nélkül nem kérhet lapot.
– Talán nem is lesz rá szükségem – vágott vissza, majd felemelte
a pakli tetején lévő lapot, és Dougal lapjai mellé tette. Nyolcas.
Egy pillanatig csend volt.
Amikor Sophia felpillantott, látta, hogy Dougal mosolyogva néz
rá.
– Nyertem.
– Még nem – mondta Sophia csípősen. – Van még egy lapom.
– Igen, de nem nagyon valószínű, hogy pont négyest fog húzni.
– Nem valószínű, de nem is lehetetlen. – Azzal leemelt egy lapot,
aztán csak tartotta, félt megnézni, de túlságosan izgatott volt ahhoz,
hogy ne nézze meg. Lélegzetét visszatartva megfordította a lapot.
Ötös. Vesztett.
Dougal, hangos súrlódással a szőnyegen, eltolta a székét az
asztaltól.
– Kedvesem, választhat. Segítsek feltenni a nyakláncot? Vagy
leengedni a haját?
A lány szíve hevesen dobogott.
– Meg tudom oldani egyedül is, köszönöm.
– Kár – felelte a férfi, majd körülnézett a szobában, minden
szemszögből megvizsgálva azt. – Kérem, álljon az ablakhoz. Ott
jobb a fény.
Sophia összefonta a karját.
– Nem fogok az ablak elé állni, hogy bárki megláthasson.
– Ki látná meg? – vigyorodott el Dougal. – A semmi közepén
vagyunk.
– Lehet, hogy Angusnak a pajtába kell mennie, vagy az ön lovásza
őgyeleg odakint, vagy…
– Rendben van. Álljon, ahová tetszik – mondta a férfi, sürgetéssel
a hangjában.
Kitűnő. Sophia azt akarta, hogy a férfi elszánt legyen.
A legsötétebb sarokba ment, megfordult és várt.
– Tessék.
– Szuroksötét van ott.
– Hozhat egy gyertyát.
Dougal felsóhajtott, és odahúzta a székét.
Sophia elsuhant mellette, felvette a nyakláncot az asztalról, és
visszatért vele oda, ahol az imént megállt.
– Gondolom, azt szeretné, ha ezt most felvenném. – Azzal átadta
az ékszert a férfinak.
Dougal ajka megrándult.
– Nem pont így képzeltem.
– Biztos vagyok benne, hogy nagy csábításról ábrándozott.
– Talán.
– Egy játszmáért? – mosolyodott el alig láthatóan a lány. –
Legyen realista, MacLean – folytatta, majd megfordult. – Lenne
kedves bekapcsolni a nyakláncot, kérem?
A hűvös nyaklánc lágyan tekergeti az ujjain, amint Sophia hátát
nézte. Az a finom ív nagyon vonzotta, a lány selymes haja finoman
előrebukott. Ide szeretett a leginkább csókot lehelni.
Hirtelen megérezte a lány illatát, azt a rózsás, jázminos
illatkeveréket, amiről napsütötte mezők és nyári napok jutottak az
eszébe. Behunyta a szemét és magába szívta az illatot, csak úgy
szorította a nyakláncot. Ez már túl sok volt. Ösztönösen lehajtotta a
fejét, hogy megízlelje a lányt, de még nem merte megérinteni.
Ajka az édes pont fölött, forró lehelete a lány bőrét csiklandozta, a
finom parfümillat egyre jobban izgatta… húzta… vonzotta, hogy
előrehajoljon, és…
– MacLean? – zavarta meg a gondolatait Sophia rekedt hangja. –
Csak… csak egyetlen pillanatra érhet hozzám.
Egy pillanat nem elég. Egy óra sem lenne elég. Két hét? Még
annyi sem. Egy hónapra, kettőre, talán tízre is szüksége lenne, hogy
tökéletesen élvezhesse a lányt.
De csak annyi ideje van, amíg itt van. Ha a lány egyszer rájön,
hogy csalással sem tudja kitenni a házából, nem akarja majd többé
látni.
Sóhajtva felegyenesedett, a lány finom vonalú nyakára helyezte az
ékszert, és ahogy bekapcsolta, teste fájdalmasan égett a vágytól.
A lány szembefordult vele, szemében izgatottság tükröződött.
Izgalom járta át Dougal testét is. A kis asztaltól hozott egy
gyertyatartót, és meggyújtotta az összes gyertyát a sarokban. Sophia
tekintete a lángok túloldaláról követte a mozdulatait. A fény arannyal
vonta be a lányt, még légiesebbé téve alakját.
Dougal leült, és hátradőlve hagyta, hogy a látvány melegséggel
töltse el.
A lány mély lélegzetet vett, és az egyik hajtűért nyúlt, hogy
leengedje a haját.
– Várjon.
Sophia megállt.
– Lassan.
Sophia megfogta az egyik hajtűt, lassan kihúzta, és egy vastag,
szőke hajtincs omlott a vállára.
Fájdalmasan gyönyörű látvány volt, ahogy a gyertyafényben
lassan, tincsenként leengedte a haját, Dougal teste pedig pillanatról
pillanatra egyre jobban megfeszült. A lány haja hosszabb volt, mint
Dougal elképzelte; sűrű és selymes, betakarta a mellét, és leért a
derekáig.
Minden mozdulat csupa gyötrelem és csupa gyönyörűség volt a
férfi számára, a lány tökéletes vonalú karja árnyékot vont az arca
fölé, majd a fény megvilágította kissé szétnyílt ajkát és selymes
bőrét.
Dougal nem tudta levenni róla a szemét.
Végül Sophia az utolsó tincset is leengedte. A nyaklánc szépen
csillogott selymes bőrén, bár a kiengedett hajzuhatag részben
eltakarta.
Tekintetük találkozott.
– Tessék. Megfizettem a tartozásom – mondta szinte suttogva.
– Még nem – állt fel a férfi. – Hisz ott van még az érintés.
Finom pír borította el a lány bőrét.
– Ó. Az érintés.
A férfi megállt előtte, és lenézett a lány arcára.
Sophia felnézett rá, sűrű szempillái beárnyékolták a szemét.
– Akkor… megmozdulhatok?
– Nem.
Sophia idegesen megnedvesítette ajkát.
Dougal majdnem felnyögött, amennyire csak tudta, próbálta
megőrizni a lélekjelenlétét. A csípő vonalához emelte a kezét,
néhány centire a lány testétől.
– Mit csinál? – kérdezte a lány lélegzetvisszafojtva.
– Nem érek önhöz… egyelőre.
Dougal lassan, a lány testének ívét követve végigvezette a kezét a
csípőjétől a derekáig, majd feljebb. A mellek fölött megállt egy
kicsit, kezét mintha a meztelen testre formálta volna, de még mindig
nem érintette meg.
Sophia nyelt egyet, lélegzete felgyorsult. Melle veszélyesen közel
került a férfi kezéhez, mire az icipicit távolabb húzódott.
Dougal érezte a lány vonzását, egy olyan erős, láthatatlan
köteléket, ami ugyanúgy távolodásra késztette, mint ahogy
közeledésre sarkallta. Biztosan tudta, a lány ugyanígy érez. Sophia
úgy zihált, mintha versenyt futott volna valakivel, a bőre kipirult és
felhevült, és úgy nézett a férfira, mintha soha nem akarna másfelé
nézni.
Lassan továbbvezette a kezét a selymes hajtömeg alatt, a lány
finom kulcscsontja felé, még mindig nem ért hozzá, ujjai legalább
három centire voltak a bőrétől. A gyémánt nyakék csillogott, és
tudta, mennyivel hűvösebb a lány felhevült bőréhez képest.
Sophia feje kissé hátrabillent, öntudatlan mozdulatával szabad
hozzáférést engedett a nyakához. Dougal lehajolt, és ajkát
közvetlenül a nyaklánc mellett arra a pontra tapasztotta, ahol látszott
a verőéren, milyen vadul kalimpál a szíve.
Sophia lehunyta a szemét, és megragadta a férfi széles vállát,
amint e pehelykönnyű csókba egész teste beleremegett, és érzéki
hullámok öntötték el.
A bőre bizsergett, érzékei összezavarodtak, a szíve annyira
dobogott, hogy azt hitte, menten elájul. A térde is remegett, és amint
a férfi visszahúzódott, még érezte ajka égető érintését.
Egymásra néztek. Dougal pupillái annyira kitágultak, hogy
tekintete szinte feketének tűnt. Arca merev volt, a szája mellett
mindkét oldalon mély, fehér vonal húzódott… a szája mellett, amivel
azt a pihekönnyű csókot lehelte a lány finom nyakára.
Sophia reszketett. Valamit tennie vagy mondania kell. De mit?
Minden, amire gondolni tudott, azok a szavak voltak, amelyek attól a
pillanattól kezdve ott zakatoltak az agyában, ahogy a férfi hozzáért:
Ne hagyd abba. Ne hagyd abba. Ne hagyd abba.
Mély lélegzetet vett.
– Így már rendben vagyunk.
Megpróbálta visszatekerni és feltűzni a haját, de annyira remegett
a keze, hogy képtelen volt megoldani a feladatot.
Dougal csak állt, és nézte őt, arckifejezése kifürkészhetetlen volt.
Sophia feladta, leengedve hagyta a haját. Csak reménykedhetett
benne, hogy sem Angussal, sem Maryvel nem fog összetalálkozni a
szobájába menet.
– Most… most visszavonulok.
Dougal csak bólintott.
Sophia az ajtó felé hátrált.
– Én… jó éjt, és…
– Várjon.
Sophia nem mozdult, nem is tudott volna, még ha az élete is múlt
volna rajta.
A férfi odament hozzá, tekintetével simogatta a haját, az ajkát és
az egész testét.
Sophia szobormereven állt, ahogy Dougal odalépett hozzá,
kinyújtotta és a nyaka köré csúsztatta meleg kezét.
A lány szíve majd kiugrott a helyéből, ajka szétnyílt. Dougal
hátralépett, ujjai súrolták a lány mellét, ahogy a kezébe csúsztatta az
imént kikapcsolt nyakláncot.
A férfi a zsebébe tette az ékszert.
– Azt hiszem, ez az enyém.
Sophia eufórikus öröme azonnal elszállt.
– El is felejtettem, hogy az ön nyakláncát viselem.
– Ez most nem számít – mondta, és az ajtóhoz lépve kinyitotta. –
Felkísérjem a szobájába?
Még csak az kéne! Nem engedheti. Felvetette az állát, és
kiviharzott.
– Nem, köszönöm – szólt hátra a válla fölött. – Elég jól ismerem
az utat.
A férfi követte, csizmája hangosan dobogott a lépcsőn felfelé.
– Csak arra gondoltam, hogy néhány másodperccel tovább
élvezhetném a társaságát.
A lány, mosolyt erőltetve az arcára, megállt a legfelső lépcsőn.
– Nem hiszem, hogy el tudnék viselni bármilyen további élvezetet
ma este.
A férfi elvigyorodott, szeme huncutul csillogott.
– Rendben van. Gondolom, túl nagy kérés lenne, hogy reggel
nézzük meg együtt a házat.
– Arra gondoltam, először a földeket néznénk meg, és a házat
később, a délután folyamán. A lovak szempontjából jobb lenne, ha
addig lovagolnánk, amíg hűvösebb van.
– Akkor viszontlátásra reggel! – mondta a férfi hosszú, diadalmas,
jókedvű pillantással, és még valami olyasmivel a tekintetében, amitől
elállt a lány lélegzete. – Jó éjt, Sophia.
Egy pillanattal később a lány már egyedül állt a folyosón, a férfi
mögött becsukódó ajtót bámulva.

Hetedik fejezet
Abban a pillanatban, amikor úgy érzed, a kezedben tartasz egy

férfit, ki fog csúszni az ujjaid közül, és úgy faképnél hagy, hogy
csodálkozni sem lesz időd, mi is történt.
ÉJSZAKÁN.
Mit tett MacLean? – próbált felülni az ágyban Red.

Másnap kora reggel volt, és Sophia az édesapja hálószobájában
üldögélt. Felemelte a laudánumos üvegcsét, és kinyitotta.
– Igen, MacLean pontosan azt tette. És még cuppogott is volna
mellé, ha kevésbé jólnevelt.
– Ez… ez… ez… – dadogott Red, fehér hálósapkája félre is
csúszott. Erélyesen megigazította. – Pedig milyen kifinomult alaknak
tűnik!
Sophia felvett egy kanalat a kisasztalról, és laudánumot töltött
bele.
– Én is meglepődtem.
Red a laudánumra nézett. Minden mozdulatra megrándult az arca,
de ettől eltekintve, jól érezte magát.
– Nem akarok laudánumot. Az ember nem tud gondolkozni, ha
tele van a feje ezzel az anyaggal.
– Tegnap két kanállal kellett bevenned, mert annyira
összekuszálódott benned minden. Az orvos azt mondta, ma már egy
kanállal is elég lesz.
– Egyet sem akarok – nézett Red keményen a lányára. – Beszélj
inkább MacLeanről. Nem tudom elhinni, hogy… kislányom, biztos
vagy benne? Nem ehette meg azt a szörnyű levest!
– Pedig megette, és úgy tett, mintha ízlene neki.
– Úgy tett?
– Lehetetlen, hogy bárkinek is ízlett volna az az étel? –húzta össze
az orrát. – Mary meg is sértődött.
– Mary akkor sértődik meg, amikor csak akar; de MacLeant nem
leh…
Sophia apja szájába tolta a kanalat és beleöntötte a kanál tartalmát.
Red feltápászkodott, eltorzult arccal, vadul körülnézett.
– Meg ne próbáld kiköpni!
Red a lányára bámult, és hősies küzdelem után végül lenyelte a
laudánumot.
– Pfuj! Tessék! Remélem, most boldog vagy! – mondta, majd
felkapott egy rongyot, és erőteljesen dörzsölni kezdte a nyelvét.
Sophia nyugodtan letette a kanalat, és bedugaszolta az üvegcsét.
– Ahogy mondtam, MacLean esküdözött, hogy minden fogás
ízlett neki, még a fehérrépa is. Pedig olyan kemény volt, hogy
majdnem beletört a kés, amikor megpróbáltam elvágni.
– Hm. Ez nagyon furcsa. Igen. – Red a lány arcán pihentette
szúrós tekintetét. – És mi volt a vacsora után? Hajlandó volt
kártyázni?
Sophia elkezdte letörölgetni az ágy mellett álló kisasztalt.
– Igen. Anya nyakláncáért játszottunk.
Red összedörzsölte a kezét.
– Tudtam, hogy bírsz majd vele, Sophia! Rövid időn belül a
tenyeredből fog enni. Hagytad nyerni, ugye?
Az nem egészen pontos meghatározás, hogy „hagyta”, inkább
hagynia kellett, miközben le kellett küzdenie borzasztó
versenyszellemét, ami nagyon meglepte.
– Persze hogy ő nyert. Elégedett is volt magával.
– Tökéletes. – Red visszafeküdt a párnájára. – Bárcsak láttalak
volna játszani!
– Nem igazán volt mit nézni! Vesztettem.
– Badarság. Sok mindent megtudtál róla abból, ahogy kártyázik.
Akkor nagyon jó, hogy senki nem látta őt játszani.
– Hány osztást játszottatok?
– Egyet. Ismerkedési játék volt, hogy úgy mondjam.
Sophia valóban megismerte a veszélyeit annak, milyen egy
tapasztalt férfival flörtölni.
Red hosszasan figyelte a lányt.
– Kissé sápadtnak látszol, kislányom. Valami baj van?
Azonkívül, hogy egy szemhunyást sem aludt az éjjel, mert békés
álomba merülését romba döntötte annak emléke, ahogy MacLean
rátapasztotta ajkát a meztelen bőrére, semmi baja.
– Jól vagyok – felelte röviden.
Red megfogta a kezét.
– Kislányom, MacLean goromba volt veled?
– Egyáltalán nem – nevetett a lány.
Red elengedte a kezét, és rákacsintott.
– Sajnálom, ha olyan voltam, mint egy aggódó vénember. Biztos a
laudánumtól van.
– Biztos. Most pihenj – foglalta el magát Sophia a takarók
igazgatásával.
Egész múlt éjjel Dougal ködös tekintetén járt az esze, amit
elköszönésükkor küldött felé az előcsarnokban. Amikor a szobájába
ért, kifosztottnak érezte magát. Neki kellett volna gyorsan eltűnnie,
otthagyva MacLeant, ahogy hiányérzettel bámul utána, nem pedig
fordítva.
Ami még rosszabb, hogy félálomban folyton a könyvtárban találta
magát, ahogy MacLean forró ajkával a nyakát csókolja. Tovább akart
menni, mindenhol érezni akarta a férfi ajkait. És ha már egyszer
elkezdi, ne is hagyja abba, soha.
Valahogy így lehet ez a kártyázással is. Nem akarta abbahagyni,
hanem még nagyobb tétben akart fogadni, még többet akart
kockáztatni.
Ahogy felverte Red párnáit, észrevette, hogy a gyógyszer hatni
kezdett.
– Utálom, amiért magadra kell hagynom ebben az ügyben, Sophia
– motyogta Red.
– Ne aggódj – felelte, majd összeszedte az üres
reggelizőedényeket, és a tálcára rakta őket. – Tudok bánni
MacLeannel.
A kérdés inkább az, hogy saját, váratlan vágyait tudja-e kezelni.
– Igen – ásított Red. – Egyáltalán nem vagy olyan, mint anyád,
amikor játékra került a sor.
Sophia megállt az ágy mellett.
– De azt mondtad, a mamának volt érzéke hozzá.
– Ó, persze hogy volt – helyezkedett el Red a takarók alatt. –
Ösztönösen jól játszott, de volt egy nagy hibája: sosem tudta, mikor
kell kiszállni. Ha belejött, sehogy sem lehetett megállítani.
– És az baj?
Red álmos beszéde egyre lassult.
– Nem lehetsz nyerő játékos, ha nem tudod, mikor kell kiszállni.
Nyugodt horkolása betöltötte a szobát.
Örökölte volna a mama végzetes hiányosságát? Sophia emlékezett
arra az erős csalódottságra, amit tegnap, a MacLean elleni vesztésnél
érzett. Az biztos normális dolog. Egyébként pedig senki sem szeret
veszíteni.
Elméjében kavargóit ez az új információ. Csendben elhagyta apja
szobáját. Nem számít, milyen tulajdonságai vannak vagy épp
nincsenek, nem maradt más választása; ha vissza akarja nyerni a
házát, le kell győznie a gyengeségeit.
Mindet.
Dougal a teraszajtón át lépett ki a napra, a kora reggeli levegő

csípte az arcát.
Begombolta a kabátját, és azt kívánta, bárcsak ne lett volna az
éjszaka olyan átkozottul hideg. Tágas szobájában csak egy kicsi,
füstös kályha volt, és néhány nagyon vékony takaró. A matrac pedig
olyan hepehupás, hogy egyáltalán nem lehetett rajta kényelmesen
aludni.
Átvágott a kerten, feje, az alvás hiánya miatt, elég kótyagos volt.
Mégis, észrevette, hogy bár a ház rozzant állapotban van, a kertek
tökéletesek. Az ösvények gondozottak, a virágágyások rózsával és
orgonával vannak tele, a fák szépen metszettek.
Sötéten elmosolyodott. Gyönyörű, bajkeverő kis angyalkája ki fog
futni az időből.
Ahogy áthaladt a pajta udvarán, kinyílt egy ajtó, és Shelton
bukkant elő, oldalán Poszeidónnal. A ló ficánkolt, ahogy a lovász a
közeli, bekerített kifutóba vezette és elengedte. Ahogy a ló
nekiiramodott, Shelton megpillantotta Dougalt, és megdermedt.
– A mindenit! Nem is hiszem, hogy ön az!
– Pedig én vagyok.
– Hiszen még dél sincs!
Dougal zsebre vágta a kezét.
– Kérlek, ne okozz több fejfájást, mint ami már egyébként is
gyötör!
– Talán attól van, hogy ilyen korán felkelt.
– Sokszor keltem már korábban is. Sok napfelkeltét láttam már!
– De az azért volt, mert fent maradt, és nem azért, mert felkelt!
– Igazad lehet – gondolkodott el Dougal, és ásított egyet.
– Nem aludt jól, uram?
– Nem. Az ágy göröngyös, a kályha meg olyan szörnyen füstölt,
hogy el kellett oltanom, különben belehaltam volna. Aztán az éjszaka
hátralévő részében halálra fagytam, mert olyan vékonyak a takarók.
– Hát ez szégyen! Az istálló melletti szoba egész kényelmes. Van
kinyitható ágyam és egy kedves kis pocakos vaskályhám.
Dougal elgondolkodva nézett a pajta felé.
– Fel tudsz állítani még egy ágyat?
– Persze. De… nem tűnne furcsának, ha ön ott aludna?
– Nem szándékozom elmondani senkinek. – Dougal a szolgájára
nézett. – Rendesen fogadott a személyzet?

– Igen, és hogy az a Mary hogy tud főzni! Soha nem ettem még
ilyen finom sültet! És az almás pite is pont olyan pompás volt, mint
az összes többi fogás. Rétegzett, édes, az egész olyan…
– Elég! – kordult meg hangosan a férfi gyomra. – Az étel, amit
nekem adtak, nem volt emberi fogyasztásra alkalmas. Menj el a
városba, és keríts valami ennivalót. Almát, süteményt, egy kis húst,
bármi megteszi.
– Igen, uram. Kér egy almát? Van nálam egy, amit a lovának
szántam.
– Köszönöm – mondta Dougal, és zsebre tette az almát.
– Nem vall valami vendégszerető hozzáállásra, hogy rossz ételt és
kényelmetlen ágyat kínáltak önnek.
– Ez is a tervük része. Mr. MacFarlane megbánta, hogy játékba
bocsátotta a házát, a lánya pedig elhatározta, hogy visszaszerzi.
Shelton összehúzta a szemét.
– Ugye nem fog belehabarodni ebbe a nőbe? Ön azt mondta, még
tegnap elmegyünk, most meg arról beszél, hogy maradunk, a rossz
étel és ágy ellenére.
– A nő gyönyörű – rázta meg a fejét Dougal. Méghozzá
lélegzetelállító a szépsége. – De inkább arról van szó, hogy
elfogadtam egy kihívást; Miss MacFarlane azt szeretné, játsszam a
házért – folytatta Dougal. A probléma az, hogy a bájos Sophia csak
egyetlen dolgot tud tétként felajánlani.
– Hogy játsszon a házért? De hát ön már elnyerte!
– Ez a tény nem tart vissza olyan elszánt embereket, mint
amilyenek a MacFarlane-ek – felelte szemöldökét felvonva. – Egyet
se félj, Shelton. Elhatároztam, hogy megleckéztetem a kislányt.
Olyan arcátlan, szókimondó kis csitri, akit feltétlenül móresre kell
tanítani.
– Azért legyen óvatos. Nehogy a végén ön tanuljon valamit –
mondta a lovász józan előrelátással.
– Badarság. Megszelídítem, aztán megyünk a dolgunkra.
Shelton a fejét rázta.

– Nem hiszem, hogy valóban meg lehet szelídíteni egy nőt. Talán
vannak, akik azt hiszik, hogy véghez tudják vinni, de én még egy
darab megszelídítettet se láttam.
– Én valóban meg fogom szelídíteni a kedves MacFarlane
kisasszonyt – mondta Dougal higgadtan. – És most fogom kezdeni.
Nyergelj fel két lovat. Gondolom, van itt hölgy számára is megfelelő
ló.
– Igen, van egy kedves kanca – dörzsölte meg az állát a lovász. –
Hat jó hátas van az istállóban. Annyira lepusztult itt minden, hogy
azt gondolná az ember, kevesebb ló van.
– Az istálló is rossz állapotban van?
– Az rendben van, amennyire csak rendben lehet, és új fém van az
elülső kifutón. A hely többi része kicsit koszos, mintha egy ideje nem
használnák. – Összeráncolta a homlokát. – Furcsa, hogy valakinek
egész rendes istállója van, a háza meg mégis olyan visszataszító.
Valóban az.
– Lehet, hogy a hölgy odavan a lovakért.
– Szerintem inkább a hölgy édesapja. A legtöbb ló hatalmas, a
hölgy csak a combjuk közepéig ér.
– Lehet, hogy csak a combjuk közepéig ér, de nagyon elszánt és
önfejű kis csaló – kuncogott Dougal. Micsoda öröm lenne Miss
MacFarlane-t a saját játékában megverni!
A teraszajtó felől tért vissza a házba, a reggelizőhelyiségből pedig
hangokat hallott.
Megállt az ajtó előtt, és meghallotta Sophia hangját.
– Angus, remek munkát végzett tegnap este.
– Nem tudok én semmit sem holmi kabátokról vagy kesztyűkről.
Lovász vagyok, nem komornyik – felelte mélabús hangon a férfi.
– Tudom, és a legjobb főlovász az egész megyében. Vinnem kell
majd abból a finom, londoni teából az uraságnak, hogy
megköszönjem, amiért átmenetileg elengedte ide magát.
– Nem vár köszönetét. Tudja, az uraság különösen kedveli
kegyedet, ahogy mi is. Mindenét odaadná maguknak, ha kérnék.

Lehet, hogy az uraság egy hódoló? Dougal a fogát csikorgatta.
Valószínűleg egy vastag nyakú, vörös képű fickóról van szó. Egy
ilyen fajankó nyilván odavan a lányért, hisz Sophia gyönyörű.
– Az uraság nagyon kedves – mondta Sophia meleg hangon. – Át
is lovagolok ma délután, hogy meglátogassam.
Dougal összevont szemöldökkel nézett le, amint észrevette, hogy
ökölbe szorította a kezét. Jóságos ég, csak nem féltékeny? Egy olyan
nő miatt, akit épphogy csak megismert?
Megrázta a fejét. Reggeliig csak bosszantotta a lány.
Emiatt volt olyan rossz hangulatban, nem pedig azért, mert valami
vidéki bugris az ő leendő szeretője után epekedik.
Dougal, kezével az ajtógombon, egy pillanatra megállt. Leendő
szerető? Honnan vette ezt? Minél többet gondolkodott azonban ezen,
annál jobban tetszett neki a gondolat.
Sophia MacFarlane nyilvánvalóan nem ártatlan kislány; úgy nőtt
fel, hogy hazárdjátékosokkal és más kétes egyénekkel érintkezett.
Ráadásul úgy viselkedik, mint egy tapasztalt, nagyvilági nő. Ez a
legvonzóbb tulajdonsága.
Dougalt soha nem érdekelték az ártatlan nők; nem ért rá
melodrámázni, nem érdekelték a könnyek és a tiltakozások. Azokat a
nőket szerette, akik öntudatosak voltak, és élvezték is a
magabiztosságukat.
Elfordította a gombot, és kinyitotta az ajtót. Sophia hirtelen
megfordult a hangra, a szoknyája csak úgy lebbent utána, szeme
csillogott, ahogy a férfira nézett.
Jóságos isten, milyen bájos! Több mint egy szőke hajú, ragyogó
tekintetű szépség. Csodás, ahogy a halántékáig elpirul, ahogy telt
ajkai mosolyra húzódnak, ahogy a nyakánál szinte világít fehér bőre
a napszínű csipke fölött.
Friss volt és kívánatos, divatos, csipkével díszített kék
muszlinruhában, melle alatt csinos, kék és napsárga csíkos
selyemszalaggal. Szőke haja egyszerűen volt feltűzve, csak a fülei
előtt maradt szabadon egy-egy tincs. Kék virág díszelgett a hajában,
apró gyöngyfülbevalók a fülében.
Sophia könnyedén térdet hajtott.
– Jó reggelt, Lord MacLean.
Dougal meghajolt.
– Jó reggelt, Miss MacFarlane. Kellemes napunk van.
Múlt éjjel elgondolkodott azon, hogy milyen erős hatást váltott ki
belőle a lány, de most, a nappali világosságban rájött, hogy csupán
természetes reakcióról volt szó, amit ez a hihetetlenül gyönyörű nő
okozott. Hozzátéve annak a felismerését, hogy ez a kis angyal
micsoda cselszövést tervez.
Azonban bárhogy is találkozott volna vele, ugyanilyen hatást tett
volna rá a lány. Minden férfira ilyen hatással lett volna.
A lány Angushoz fordult.
– Ez minden – mondta határozottan.
Angus összeszorította a száját, összeszedett néhány tányért, majd
távozott.
Dougal megvárta, hogy becsukódjon az ajtó.
– Az inasa… elég furcsa.
– Vidéken az ember nem lehet válogatós – sóhajtott Sophia. – A
városban több szerencsém lett volna megfelelő személyzetet találni.
A városban Dougalnak is nagyobb szerencséje lett volna.
Legalábbis így gondolta, amíg a MacFarlane-házban nem találkozott
ezzel a fürge ujjú szőke angyallal, aki csak arra vár, hogy kihúzhassa
a zsebéből a férfi nyereményét.
Sophia helyet foglalt, majd intett a férfinak is, hogy üljön le.
Dougal szemügyre vette a reggelit. Az égett pirítóson kívül volt
ott még igen rossz állapotban lévő sonka, tojás, amit mintha a földről
kapartak volna össze, szánalmasan száraz zsemlék, és apró, füstölt
valamik, amik korábban talán lazacok lehettek.
Sophia észrevette Dougal felháborodását, és repesett a szíve.
Dougal rettentően jóképű volt ma reggel. Kék lovaglózubbony és
fehér ing volt rajta, sötétszőke haja a gallérjára kunkorodott, zöld
szeme megvillant, ahogy szedni kezdett. Két zsemle, egy adag tojás,
egy nagy darab megfeketedett sonka került a tányérjára.
Sophia korábban már evett a konyhában Maryvel, aki meleg,
tejszínes és lekváros muffint szolgált fel, meg finom szalonnát, főtt
tojást és egy csésze, forró teát.
Sophia elnyomta mosolyát, amint Dougal igyekezett felszeletelni
a sonkát. Túlságosan kemény volt ahhoz, hogy boldoguljon a késsel,
így csak összevissza darabokat tudott lenyiszálni belőle. Felemelt
egy darabkát, és a villa hegyén egyensúlyozva, rámeredt.
– Silány egy étel, igaz? – sóhajtott fel Sophia. – Nincs rendes
tűzhely, csak egy ócska, repedt kályha. Mary nem ilyenhez szokott.
Dougal letette a kést, nyilvánvalóan feladta, hogy reggelizzen.
– Remélem, ma délelőtt kilovagolunk. Olyan jól aludtam, alig
várom, hogy lovagoljak!
Sophia arcáról lehervadt a mosoly.
– Ön… ön jól aludt?
– Jobban, mint az utóbbi hetekben. Biztos, a friss levegő miatt.
Az ördögbe, a lány nem erre a válaszra számított.
– Örülök, hogy jól aludt. Feltételezem, az ön kályhája nem füstölt
úgy, mint az enyém.
– Először füstölt, de aztán kioltottam a tüzet. Nem egészséges, ha
túlságosan meleg van, amikor az ember alszik.
A lány elkomorodott. Vajon ez valami furcsa, londoni hiedelem?
Ha igen, akkor elég kellemetlen.
Dougal kinézett az ablakon.
– Meglehetősen kíváncsian várom már, hogy megnézhessem a
környéket, és a vadászatra alkalmas erdőket.
– Vadászat?
– Igen – húzta félre a tányérját Dougal. – Úgy látom, a birtok
leginkább vadászatra lesz alkalmas – folytatta hanyagul. –
Hagyhatnám a házat, és építhetnék egy másikat, egy kisebbet és
masszívabbat, valahol máshol.
Dougal alig bírta elnyomni mosolyát, amint észrevette, hogy
Sophiának hol leesett az álla, hol becsukta, majd furcsa sápadtsággal
az arcán, újra kinyitotta a száját.
Aztán még hozzátette:
– Vagy talán lótenyésztő farmot csinálok a helyből. Le merném
fogadni, hogy nem kerülne sok munkába feltörni a ház padlózatát, és
egy újabb istállót alakítani ki belőle… Elnézést, mondott valamit?
Sophia fulladozott, arca elvörösödött.
– Sophia, jól érzi magát?
– Igen! Jól vagyok! Miért ne lennék jól? – kérdezte zihálva, rekedt
hangon.
– Nem tudom. Csak olyan… zaklatottnak látszik.
A lány megrázta a fejét, aranyló tincsei csak úgy repkedtek a
meleg napfényben.
– Csak félrenyeltem – mondta, és nagyot kortyolt a teájába, hogy
alátámassza kijelentését.
Dougalt szinte megigézte, ahogy a lány puha ajka hozzáért a
csészéhez. Az ördögbe, olyan csodás az ajka, telt, rózsás, és
csókolózásra termett. Elképzelte, vajon milyen ízű lehet most? Talán
egy kicsit édes, és krémes a tejszíntől, és persze buja.
A férfi teste felizgult, megemelkedett a székében, majd türelemre
intette magát. Minél hosszabb ideig tart a köztük lévő viszony
kialakítása, annál nagyobb örömet és kielégülést fog hozni majdani
egyesülésük.
Dougal tapasztalata szerint az első szenvedélyes szeretkezés után
a tűz alábbhagy, és sosem lobban újra lángra. Elég sok kapcsolata
volt már, de egyik sem tartott három hónapnál tovább.
A bátyja, Gregor szerint nem tud elég hosszú ideig egy nőre
koncentrálni ahhoz, hogy szerelmes lehessen. Gregor, aki
nemrégiben nősült meg, pontosan tudja, miről beszél, hiszen a maga
nyugodt, kényelmesen lassú módján ébredt rá arra, hogy
tulajdonképpen szerelmes Venetiába, abba a lányba, akivel már
gyerekkoruk óta ismerték egymást.
Mégis, Dougal elgondolkodott rajta, hogy talán tényleg túl
gyorsan alakítja ki a kapcsolatait. Lehetséges, hogy azért nem érzett
soha többet átmeneti vonzalomnál egy nővel szemben sem, mert nem
vette a fáradságot, hogy közelebbről megismerje őket?
Biztos nem így van. Dougal normális, gazdag férfi, egészséges
étvággyal – és ezzel az étvággyal játszik most Sophia, tudatosan és
elszántan.
Nézte, ahogy a lány az ajkába harapott, ahogy összevonta a
szemöldökét arra a kijelentésre, hogy talán istállót fog csinálni a
házából. Nem volt már ártatlan kislány ez a nagyvilági csaló! Sophia
egyszer sem jegyezte meg annak a furcsaságát, hogy kettesben van
vele-, egyszer sem utasította vissza fehéren-feketén az ajánlatait, és
egy-két pillanat kivételével szinte mindig kihívóan viselkedett.
Dougalnak ez tetszett; Londonban senki sem mert ilyen játékot
játszani vele.
Az ajtó mögül motoszkálás hallatszott, Sophia felsóhajtott.
– Angus.
A fickó valószínűleg hallgatózott. Itt az ideje, hogy kedves kis
úrnőjüket eltávolítsa a szolgák vigyázó szeme elől.
Dougal felállt, megfogta Sophia kezét, és finoman felsegítette.
– Lovagolunk?
A lány olyan meleg mosollyal nézett rá, amitől Dougal teste
megremegett, majd a férfi karjába öltve a kezét, egészen közel hajolt
hozzá.
– Gyönyörű ez a reggel – mondta mézédes hangon.
– Rengeteg felfedezésre váró hely van a birtokon. Az összes
szántóföldet meg akarom mutatni önnek!
Igen, Dougal rájött, hogy a csinos kis arcocska és az arany
fürtöcskék mögött megbújó fondorlatos, nyilvánvalóan intelligens
elme az, ami ellenállhatatlanná teszi a lányt.
Valójában, egy pillanatra el kellett gondolkodnia, mit is akart
mondani, mielőtt a lány a karjához nyomta volna a mellét. Dougal
kedvtelve nézegette a lányt, hosszan elidőzött csipkével takart
mellén.
– Örömmel megnézném, bármit is szándékozik mutatni nekem,
Sophia.
Finom pír öntötte el a lány arcát.
– Ön eléggé flörtölős hangulatban van ma reggel. Minden reggel
ilyen a hangulata? Vagy csak kipihent éjszakák után?
– Talán a társaság miatt.
– Hm – felelte a lány, a szeme sarkából pillantva a férfira. Olyan
elbűvölően csinálta ezt, hogy a férfit minden alkalommal felizgatta.

Úgy mosolygott rá, mintha tudná, hogy a férfi testét elöntötte a
tűz.
– Feltételezem, ön jól tud lovagolni.
– Kitűnően. És ön?
– Megállom a helyem – felelte a lány, és kihívó tekintettel nézett a
férfira.
– Hadd találjam ki. Ön valójában egy cigány hercegnő
leszármazottja, így nem fél a lovaktól.
– Elég sok dologban vagyok ügyes – válaszolt Sophia mérgesen –,
túl sokban ahhoz, hogy felsoroljam őket.
A férfi szíve hevesebben kezdett dobogni.
– Biztos vagyok benne, hogy így van.
– Le lesz nyűgözve a lovagló tudományomtól. Abban vagyok a
leginkább képzett.
Dougal azonnal látta maga előtt, ahogy Sophia rajta lovagol. A
vízió annyira erős volt egy pillanatig, hogy Dougal nem kapott
levegőt.
Sophia ringó szoknyával elsuhant mellette, lába egy
lélegzetelállító pillanatra kivillant a szoknya alól, ahogy fellépett a
legalsó lépcsőfokra.
– Azonnal jövök – mondta válla fölött csábosán mosolyogva,
ahogy felszaladt a lépcsőn.
Dougal bólintott, Sophia csípőjének ringásától teljesen
elvarázsolva, ahogy a lány odafent eltűnt a szeme elől.

Nyolcadik fejezet
Ha egyszer a fejedbe vettél valamit, jobb, ha menet közben

megbotlasz valamiben, mint hogy a semmittevés kövei zúzzák be a
fejedet.
ÉJSZAKÁN.
Egy órával később Dougal már meg volt győződve arról, hogy
Sophia MacFarlane-ben valóban csörgedezhet némi cigány vér. Bár
Poszeidón nyilvánvalóan jobb felépítésű ló volt, mint Sophia lova,
Dougal mégis alig tudott lépést tartani a lánnyal. Sőt, néha még meg
is előzte őt, hogy az ördög vinné el.
Persze ha a férfi jobban ismerte volna a terepet, nem fordulhatott
volna elő ilyen képtelenség. De bármennyire is csábító lett volna
megmutatni a boszorkának, hogy ki a jobb lovas, semmi esetre sem
akarta, hogy Poszeidón megsérüljön.
Már az is elég idegesítő volt, hogy Sophia csinos alakját maga
előtt kellett látnia, kezdtek is a felhők gyülekezni felettük. Bár
később Dougal belátta, milyen előnyökkel jár, ha hagyja Miss
MacFarlane-t maga előtt lovagolni. Büntetlenül csodálhatta a lány
vékony derekát és alatta buján kerek csípőjét.

Dougal jólesően legeltette rajta a szemét. Szép. Nagyon szép.
Mérge egyre inkább alábbhagyott, ahogy nézte a lányt abban a
zafírkék lovaglóruhában, gyönyörködött alakjában, finoman ívelt
csípőjében, ahogy Sophia előtte lovagolt, és a női nyeregben ülve,
szoknyája repkedett a vágtában. Ferdén felrakott kalapjához erősített
hosszú, lobogó sál tette tökéletessé a képet.
Dougal még sosem találkozott ilyen ösztönös szépséggel. Sophia
belülről fakadóan ugyanúgy ragyogott és tündökölt, mint külsőleg.
Egyre nehezebbnek találta emlékeztetni magát arra, milyen nagy
igyekezettel akarja elcsalni tőle a MacFarlane-házat.
Ahogy kiértek az aprócska erdőből, Sophia lépésre fogta kancáját,
hogy Dougal utol tudja érni őt. Felnézett az égre, az imént még
tornyosuló, de már felszakadozó felhőket figyelve.
– Az előbb már kezdtem azt hinni, hogy esni fog.
Dougal a lovaglóruha nyakkivágását nézte, ahol a fehér csipke
még izgatóbbá tette a lány dekoltázsát.
– Szerintem nem fog.
A lány Dougalra nézett, tekintete most egészen sötétkéknek tűnt,
mintha visszatükröződne benne a ruha színe.
– De az ég… – pillantott felfelé, majd elkomorodott.
– Nahát! Határozottan tisztul! Tíz perccel ezelőtt még úgy tűnt,
vihar készülődik.
– A szél elfújta a felhőket.
– Igen, de… – a lány nem vette le a szemét a férfiról, gyanú
csillant meg a kékjében.
– De mi? – kérdezte a férfi szelíden.
A lány kinyitotta a száját, majd becsukta.
– Semmi – motyogta. – Menjünk vissza, kezd nagyon meleg lenni.
Tehát az édes kis Sophia is hallott a MacLean átokról. Ez Dougal
életének az a része volt, amire általában nem gondolt, hacsak nem
kényszerült rá. Most nem is vett tudomást Sophia magától értetődő
kíváncsiságáról.
– Kezd meleg lenni – válaszolta egyszerűen.
– Visszafelé csak léptessük a lovakat – hajolt előre a lány, és
megpaskolta a lova nyakát.
Dougal örömmel gyönyörködött a dekoltázs által biztosított
pompás látványban.
– Legszívesebben egész úton csak léptettem volna – felelte a férfi,
és megoldalazta Poszeidónt, amíg egy vonalba nem értek. – Kegyed
volt az, aki vad vágtába fogott.
Sophia kiegyenesedett, bájos mosoly terült el az arcán.
– Nincs hozzászokva, hogy valaki jobb magánál, igaz?
– Nemigen – felelte a férfi nyersen. – De Poszeidón le tudta volna
hagyni az ön lovát, ezt ön is tudja. Ám eszemben sincs kockára tenni
a lovam épségét egy ismeretlen terepen. Tele lehet nyúlüreggel.
– Hát persze. Nyúlüreggel. Értem.
Dougal elkomorodott, tovább akart védekezni, amikor észrevette a
lány szemében felvillanó fényt. A lány csak évődött vele, s ettől
valahogy jobb kedvre derült, és mosolyogva válaszolt.
– Sophia, kedvesem, ne próbálkozzon. Nem félek magától vagy a
lovától, és ezt ön is nagyon jól tudja.
– Biztos vagyok benne, hogy megvan az indoka arra, miért is nem
akart versenyezni – válaszolta álszent hangon, bár a szeme nevetett.
– Csak azt nem tudom biztosan, mi a valódi oka.
– Okom és indítékom is van rá. Az indokom az, miszerint el
akartam kerülni egy lehetséges sérülést; a valódi okom pedig az,
hogy olyan sokáig akartam kettesben lenni kegyeddel, ameddig csak
lehetséges. És ez már sokkal nehezebb lesz, ha elérjük a házat.
A lány elpirulva vonta fel a szemöldökét.
– Ó!
Dougal ajka megrándult.
– Ez minden, amit mondani tud? Mindezek után? Ön ingerkedik
velem, hölgyem.
– Nem hiszem, hogy így van.
– A legtöbb nő nem hiszi, mégis ezt teszi – felelte Dougal, és a
domboldalon lévő fákra mutatott a völgy túloldalán. – Mondja, a
birtokon sok ilyen facsoport van?
– Rengeteg, és a bérlőinknek is vannak. Számtalan fejlesztést
vezettünk be az elmúlt néhány évben, és az új öntözőrendszer sokat
segített a száraz évszakban.
Sophia hangja tele volt tulajdonosi büszkeséggel. Dougal
felismerte ezt, hiszen a bátyja, Hugh nagyon hasonlóan beszélt. Nem
is lehet vele beszélgetni anélkül, hogy az ember meg ne hallgatná,
hogy miből mennyit tudott termelni, hány marhát vágtak le, és még
egy csomó érdektelen információt. Nem is értette, hogy egy
szerencsejátékos lánya miért beszél ilyen szenvedélyesen
minderről…
– Az öntözőrendszert két évig tartott megcsináltatni, mert a… –
Sophia elkapta Dougal csodálkozó tekintetét.
– Legalábbis így hallottam – tette hozzá sietve.
– Értem – felelte a férfi. Valóban értette. Sophia MacFarlane
kisasszony a szokásosnál több szeretettel ragaszkodik a birtokához.
Dougal egy nádtetős házikóra mutatott, amely egy keskeny
völgyben helyezkedett el.
– Az az egyik bérlő háza? Nagyon szépen rendbe hozták.
Sophia egy pillantást vetett a házra, és megvonta a vállát.
– Gondolom. Nem nagyon vettem észre.
Á, szóval lehiggadt, lelkesedését újra az illendőség fátyla mögé
rejti. Dougal kicsit csalódott volt, így elhatározta, hogy leleplezi
Sophiát.
– Hány bérlő él a birtokon?
– Tizennégy család. Néhányuk már harmadik generációs.
– Érdekes. Mivel ez már az én birtokom, ezekről a dolgokról
fontos tudnom.
Sophia bájos arca elfehéredett, elfordult, hogy az előttük elterülő
látványba feledkezzen: a távolban kéklő hegyekbe, a lejjebb fekvő
ködbe burkolózott völgybe, és a mindent beborító zöld mezőbe.
Egy meredek hegy felé mutatott, amelyet hatalmas sziklák
pöttyöztek.
– Ennek a földnek nagy része megművelhetetlen. Kemény a föld
és csupa kő minden.
– Pedig úgy néz ki, mintha művelhető lenne.
– Hát nem az – mondta a lány csípősen. – Továbbá ezeknek a
domboknak a túloldalán mocsár terül el. Még csak élni sem lehet a
közelében, mert szörnyetegek vannak ott.
– Szörnyetegek?
– Igen. Az egész környéket is sűrű erdő borítja – mélyült el a
hangja. – Azt mondják, ember nagyságú farkasok élnek ott.
– Én szeretem a farkasokat – felelte Dougal szelíden.
– Minél nagyobbak, annál jobb.
Sophia pislogott.
– Kiválóan lehet vadászni rájuk. Imádok vadászni – nézett a
lányra, hosszan legeltetve a tekintetét bizonyos területeken. –
Nyilván kitalálta.
A lány finoman elpirult. Elkapta a pillantását, a másik irányba
nézett, tökéletes rálátást biztosítva profiljára, és telt ívű alsó ajkára.
Érinteni való ajka szinte ellenállhatatlanul vonzotta a férfit.
Dougal nem volt hozzászokva, hogy vissza kelljen fognia magát.
Ha akart valamit, azt megszerezte. Mindig olyan könnyen ment, és
semmi oka nem volt, hogy azt gondolja, ezzel a lánnyal másképp
lesz. Ez a lány talán kicsit okosabb és kicsit rejtélyesebb, mint a
többség, de akkor is el fogja nyerni. Ebben olyan biztos volt, hogy
mosolyognia kellett a gondolatra.
Amint egy nagy tölgyfa alá értek, a lány kalapjának a karimája
árnyékot vetett a szemére.
– Valamit nem értek.
– Mit?
– Egy olyan férfi, mint ön, mit akar egy olyan helytől, mint a
MacFarlane-ház? – Amint a férfi kérdőn felvonta a szemöldökét,
Sophia megvonta a vállát. – Itt, a semmi közepén.
– A fivéreimmel együtt vidéken nőttem fel. Anyám még
gyerekkoromban meghalt, apám pedig azt vallotta, hogy a fiúknak
friss levegőre van szükségük. Minél több időt töltenek házon kívül,
annál kevesebb dolog törik el házon belül – mondta Dougal, mire a
lány elvigyorodott. – Így hát a fivéreimmel rengeteg időt töltöttünk
horgászással, lovaglással, és amikor csak tudtunk, bajba kerüléssel.
– A fivéreit említette az előbb. Hány fivére van?
– Né… – Dougal összeszorította a száját. – Három.
– Három? Bizonytalannak tűnik – nézett rá a lány kíváncsian.

Poszeidón oldalazni kezdett, mire Dougal rájött, hogy úgy szorítja
a kantárt, mintha az élete múlna rajta. Már két év telt el azóta, hogy a
legifjabb fivér meghalt közülük, és még mindig nehéz volt beszélni
róla. Megpróbált nyugodt hangon válaszolni.
– Három fivérem van.
– Á – felelte a lány belenyugvóan.
Dougal habozott. Nem szokott magyarázkodni, és most mégis…
De miért is ne? Talán a lány is jobban megnyílik, ha ő is kicsivel
többet mond el magáról. Nagyon kicsivel többet.
Összeszedte magát, és sikerült kimondania.
– Volt még egy fivérem, Callum. Ő volt a legfiatalabb közülünk.
A lány csendben várt.
– Ő… – Meghalt. Torkán akadt a szó, és ott billegett, amíg szinte
úgy érezte, megfullad. A túláradó érzések megrémítették; azt hitte,
túl van már rajta. Néha sikerült minden baj nélkül beszélnie
Callumről, csak a nevét nem tudta fájdalom nélkül kimondani.
Az ördögbe, Callum vesztét is az érzelmek okozták, és vigye el az
ördög, ha ő is megadja magát.
– A családi ügyeim nem tartoznak önre – mondta végül hidegen.
Sophia megmerevedett.
– Bocsánat, amiért beszélgetésbe bonyolódtam önnel – mondta
szipogva. – Azt kell hinnem, elfáradt a lovaglásunkban – tette hozzá,
majd elpirulva előrehajolt – s ez lehet a magyarázata, amiért zavart és
összeférhetetlen lett.
Még soha az életben nem merészelte Dougalt senki zavartnak és
összeférhetetlennek nevezni! Forró szél támadt fel köztük.
– Sajnálom, ha megbántottam. Nem kívánok a családomról
beszélgetni, és nem is hiszem, hogy ez feltétlenül szükséges.
A lány ajka elkeskenyedett, és elfordult.
– Semmiről sem szükséges beszélgetnünk, uram. Csendben is
folytathatjuk az utat.
– Sophia, én… – komorodott el a férfi.
– Mivel ön nem kíván fesztelenül társalogni, mostantól szólítson
MacFarlane kisasszonynak.

Hűvös udvariasság vette körül a lányt, és Dougal bosszúsága is
újra növekedni kezdett. Felhők kezdtek tornyosulni a fejük felett.
– Ne legyen már olyan érzékeny! – csattant fel a férfi.
– Csak ezért, mert nem akarok beszélni a…
Sophia csettintett egyet, mire a lova hirtelen nekiiramodott, és
olyan gyorsan eltűntek az ösvényen lefelé, hogy Dougalnak reagálni
sem maradt ideje.
Az ördögbe ezzel a nővel! Hogy merészeli? Feketén gomolygó
felhők jöttek észak felől, és beborították az eget. Dougal
megsarkantyúzta Poszeidónt, és Sophia nyomába eredt.
Sophia meghallotta Poszeidón patáinak dobogását, és a ló dühös
vágtatása teljesen átragadt rá. A lovára hajolt, és még gyorsabb
vágtára fogta. Hirtelen feltámadt a szél, és őrülten csavargatni kezdte
a fák lombját. Sophia kalapját is felemelte, a sál beleakadt a hajába, s
hajtűi kihullottak.
Haja lebomlott. Megpróbálta visszatűrni, de folytatta a vágtát.
Szíve a torkában dobogott, amikor meglátta a házat. Bár Dougal
közeledett, talán még eléri a ház biztonságát. Sikerülnie kell, mert ha
a férfi utoléri…
Villámlott, és egy közeli legelőn kidőlt egy fa, égő faágak
szóródtak szét. Sophia kis kancája még gyorsabban vágtatott,
rettegés lett úrrá rajta.
Jóságos ég, lehet, hogy tényleg igazak az átokról szóló történetek?
Néhány perccel ezelőtt még ragyogott az ég. Aztán Dougal mérges
lett…
Poszeidón feltűnt mögötte. Dougal mindjárt utoléri őket!
Sophia őrült tempóban vágtatott át a kapun. Épphogy
látómezejébe került a pajta, egy kesztyűs kéz elkapta a kantárját, és
Poszeidónnal együtt az ő lovát is megállásra kényszerítette.
A kis kanca ellenkezve rázta a fejét, de Dougal szorosan tartotta,
így nemsokára megnyugodott, visszaszerezte önuralmát, bár még
sokáig fújtatott.
Sophia Dougalra bámult.
– Hogy merészeli ilyen módon visszarántani a lovamat?

– És ön hogy merészel gúnyolódni rajtam? – szállt le a lóról,
miközben hihetetlen erővel próbált uralkodni magán.
A fölöttük tornyosuló vihar kitörőben volt. Dougal érezte a
nyomást, de még nem akarta megadni magát.
Shelton elébe szaladt.
– Hát itt van, uram! Láttam a vihart és azt gondoltam… – A
lovász érzékelte a Sophia és Dougal közötti feszültséget, így befogta
a száját és visszavonult, és csak figyelte a vihar alakulását.
Dougal a lovásznak dobta mindkét ló kantárját.
– Van egy égő fa az egyik mezőn. Gondoskodjon róla, hogy
valaki eloltsa.
Shelton sóhajtott.
– Ó, megint… – idegesen nézett a lányra. – Magam nézek utána.
– Köszönöm. A lovak elfáradtak. Kérem, gondoskodjon róla,
hogy megfelelő ellátást kapjanak.
– Igen, uram.
Dougal kinyújtotta a kezét, hogy lesegítse Sophiát a nyeregből. A
lány azonban megragadta a nyeregkápa gombját, és a férfira bámult,
aki arra merészkedett, hogy lesegítse őt.
– Jöjjön – mondta a férfi türelmetlenül, a kezét nyújtva.
– Mindjárt esik.
Habár ez nem következne be, ha a lány nem lenne ilyen átkozottul
makacs.
Ujjai szinte elfehéredtek, ahogy kapaszkodott.
– Nem.
A ház mögött villám csapott le, egy pillanatra fehér fénybe borítva
az egész világot. A lovak ágaskodtak, de Shelton keményen tartotta
őket.
– Bocsásson meg, kisasszony – mondta Shelton idegesen. – Talán
az lenne a legjobb, ha azt tenné, amit őlordsága kér.
– Magam is le tudok szállni – nézett Dougal szemébe.
– Engem ilyesmivel nem lehet megfélemlíteni. Tovább megyek,
ilyen olcsó színjátékkal nem tud rám hatást gyakorolni – mutatott az
ég felé.

– A mindenit! – mondta Shelton, és eltakarta a szemét. Dougal
eddig csak mérges volt, most viszont ádáz düh vett erőt rajta, és
hihetetlenül dörögni kezdett. Ugyanabban a pillanatban rájött, hogy
ez az icipici kis nő, a több évszázados drámai és titkos átkot „olcsó
kis színjátékká” degradálta. Nem is tudta, dühöngjön vagy nevessen,
de ahogy a nő vidáman kéklő szemébe nézett, úgy tűnt, a nevetés fog
győzni.
– Továbbá – folytatta Sophia rendkívül dühösen – nem fogok
néhány csepp esőtől megijedni!
Shelton felkiáltott.
– Már kezdődik is!
De nem így lett. Ehelyett Dougalból kacagás tört ki.
– Ön nevet rajtam? – nézett rá felháborodva Sophia.
– Nem, kedvesem. Kettőnkön nevetek. Még lovagolni sem tudunk
anélkül, hogy versenyeznénk. Mi mindketten el vagyunk átkozva
örökre a versengés szellemével, és ha nem vigyázunk, az én
temperamentumos villámaim megsütnek minket, mint más a
kolbászokat a serpenyőben.
A lány ajka megremegett.
– Cseppet sem érdekel.
– Nincs időm finomkodni, kedvesem. Azonnal el fog eredni az
eső, és belőlünk sült kolbász lesz.
A lány elnevette magát, minden csepp mérge elpárolgott. Dougal
is nevetett, mire Shelton megkönnyebbülten felsóhajtott.
Dougal nevetve vette le a lányt a nyeregből. Olyan gyönyörűen
belesimult a kezébe! Igazán aprócska volt. Dougal el is felejtette,
hogy nyeregben ülve milyen belevaló lovas.
Erre most megint eszébe villant a kép, amint a lány rajta lovagol,
combjával az ő csípőjét szorítja, buja melle meztelen, csak ki kell
nyújtania a kezét…
Hirtelen magához térve, Dougal letette Sophiát.
Dougal tétován Sheltonra nézett, ahogy az istálló felé vezette a
lovakat.
Sophia rápillantott, haja csodásán omlott a vállára.
– Önnek szörnyű természete van.
– Családi vonás.
– Tehát igaz az átok? – pillantott a felettük tornyosuló felhőkre
Sophia.
Dougal összerezzent. A családi átok nem egy olyan téma,
amelyről könnyedén lehet csevegni; a nők viszont mindenképpen
többet akarnak tudni róla. Sophiával ilyen szívfájdító közelségben
viszont a beszélgetés volt az utolsó dolog, amire vágyott.
Vállat vont, és elutasítóan motyogott.
– Lehet.
Nem bírta megállni, hogy ne a lány édes, nedves ajkát nézze. Ami
is alig volt képes, hogy ne tapassza azonnal a száját a lány ajkaira.
Kezével átfogta a lány derekát.
Sophia elpirult, és megpróbált hátrább lépni, de Dougal nem
engedte.
Sophia hunyorítva, hűvös hangon szólalt meg.
– Legalább sikerült bejárnunk a birtokot. Attól tartok, igen rosszul
igazgatták mind ez idáig, és mivel immár az öné, gondoltam, tudnia
kell.
Dougal hirtelen belefáradt a színjátékba. Azt kívánta, bárcsak
elmondaná neki Sophia az igazat, miszerint nem akarja, hogy ő
elvegye a házát, bár nem tudta, mit is válaszolna erre. Nem volt
romantikus hajlamú, nem tudott ilyen hatalmas ajándékot adni csak
azért, mert egy hölgynek ilyen szokatlan árnyalatú türkizkék szeme
van. Főként pedig, nem volt olyan bolond, hogy bedőljön a női
könnyek fondorlatosságának.
Józan gondolkodású, realista férfi volt, aki nem hagyta, hogy az
érzelmei vezessék. Mégis, most valamilyen érthetetlen okból arra
vágyott, hogy egyszerűen csak legyen hozzá őszinte a lány.
Sophia csípőre tette a kezét, haját arcába fújta a szél.
– Bárki hálás lenne az őszinteségemért.
Szinte hasogatta a fülét ez a szó.
– Feltételezem, a birtok elhanyagoltsága az apja bűne – csattant
fel Dougal.
– Apám nagyon jó gazda – szikrázott a lány tekintete.
– Ó? Akkor miért van a ház ilyen siralmas állapotban?
A lány ellenkezésre nyitotta a száját, és Dougal tudta, hogy a
lánynak nem tetszik ez a vádaskodás, hiszen nem áll módjában
megcáfolni.
– Apám nem tartózkodik itt túl gyakran.
– Valaki bájos virágokat ültetett a kis tó közelében.
A ház mögötti kertben is sok időt töltenek. – A lány
meglepettségét látva, szárazon hozzátette: – Tudja, nem vagyok vak.
– Pillantása a lány mellére vándorolt. – Nagyon jól látok.
A lány elpirult, és újra megpróbált elhúzódni.
Dougal háta mögül olyan zaj hallatszott, mint amikor becsapódik
egy hatalmas ajtó. Sophia szeme tágra nyílt.
– Angus, ne! – kiáltotta.
– Maga nyomorult gazember! – ordította Angus.
Amikor Dougal megfordult, már csak a szeme alá csapódó
hatalmas öklöt látta.
Sophiának hála, aki odaugrott, és elkapta Angus méretes karját, az
ütés kicsit gyengébbre sikerült. Máskülönben nemcsak kiütötte volna
Dougalt, hogy elsötétül előtte a világ, és nemcsak a szeme környéke
lilult volna be, hanem még meg is ölte volna. Ehelyett azonban,
Angus lelassult ütése csupán Dougal arcát érte, aki ettől, mint egy
darab fa, elterült a földön.

Kilencedik fejezet
Szóval… feldühítetted apádat, amikor füllentettél, igaz? Legyen ez

tanulság a számodra. Ha füllentesz, meg kell fizetned az árát, ezért
bizonyosodj meg arról, megéri-e.
HÁROM K1SUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG
ÉJSZAKÁN.
Dougal – rogyott térdre Sophia a leterített férfi mellett, és

figyelmesen megvizsgálta. Bár vérzett az arca, egész jó színben volt,
és lélegzett.
– Meg is kellett volna rugdosnom – mondta Angus keserűen.
– Mi van magával? – meredt rá Sophia.
– A haja!
– A hajam? – nyúlt oda Sophia, aztán összerezzent.
– A szél levitte a kalapomat, és vele együtt a hajtűimet is. Ez
minden; semmi sem történt.
– És a karjában tartotta – folytatta Angus. – Ha az édesapja látta
volna, ő biztos…
– Hallgatott volna a józan eszére, és békén hagyott volna! Hogyan
fogom így elérni, hogy MacLean megbízzon bennem, ha maga
megtámadja, csupán csak azért, mert lesegített a lovamról?

– A kegyed lova, kisasszony, már rég az istállóban van – felelte
Angus konokul.
Mary is megjelent az ajtóban, rögtön felmérte a helyzetet.
– Angus, te forrófejű mamlasz! Mit műveltél? – lépett sietve
Dougal mellé Mary, köténye szélével súrolva a férfi arcát, miközben
megszidta a férjét. – Te bolond! Mit gondoltál, mit csinálsz?
– Amit már előbb is meg kellett volna tennem – válaszolta Angus.
– És újra megteszem, ha magához tért.
– Még mit nem! – ugrott talpra Sophia, csípőre tett kézzel.
– A fickó magán tartotta a kezét, kisasszony! – ismételgette
Angus.
– Nem tett semmi olyasmit, ami ellenemre lett volna? – csattant
fel Sophia.
Angus morgott.
Mary összevont szemöldökkel nézett a férjére.
Sophia a halántékát dörzsölgette, fájni kezdett a feje.
– Nem úgy értettem, ahogy elhangzott. Csak azt akartam
mondani, hogy MacLean semmi rosszat nem csinált. Semmi olyat,
amit Red kifogásolna.
Angus mélységesen elkomorodott.
– Kezdem azt hinni, hogy az édesapja nem érti, mi forog kockán.
– Apám elvesztette ezt a házat, nekem pedig vissza kell
szereznem. Azt akarja, hogy utcára tegyenek minket, és földönfutók
legyünk?!
Angus habozva Dougalra nézett, ahogy ott feküdt leterítve,
elkapta Mary vádló tekintetét, majd felsóhajtott.
– Ugyan már, kisasszony. Nem akarom, hogy elveszítsék az
otthonukat. Dehogy akarom.
– Angus, tudom, miféle férfi Dougal. Habár gyakran enyeleg
mindenféle nőkkel, úriemberhez méltó nevelést kapott. Soha nem
érne hozzám anélkül, hogy megengedném.
Dougal valóban hihetetlenül hatásos csábítási praktikákkal bírt, de
ezt Sophiának kell kezelnie, és nem Angusnak.
– Igen – szólt közbe Mary hát nem emlékszel, hogy a kisasszony
mennyire résen volt, amikor a földesúr fia meg akarta csókolni a
kertben? – hajolt meg Sophia felé. – Azt bizony ügyesen csinálta a
kisasszony.
Sophia elnevette magát.
– Egy hétig sántított!
Angus felmordult.
– Az uraság fia feleannyira se férfi, mint ez itt. Itt nem egy fiatal
fiúval van dolga. Ez talpig férfi; látszik a szemén.
Sophia a férfi karjára tette a kezét.
– Angus, ha az megnyugtatja, megígérem, hogy segítségért
kiáltok, ha MacLean csak egy kicsit is ferdén néz rám.
Angus aggódva nézett rá.
– Ha megígéri, kisasszony, akkor megpróbálok…
Dougal felnyögött, és a homlokához emelte a kezét.
Sophia térdre rogyott mellette. A férfi bal szeme duzzadt volt és
vörös, ami hamarosan be fog feketedni. De az arcán felrepedt a bőr
Angus ütésétől, és az sokkal rosszabbul nézett ki.
Mary a kötényével itatta fel a vért.
– Jól van, Lord MacLean. Ne mozogjon, amíg vissza nem tér a
lélegzete – mondta, majd a férjére pillantott. – Angus, tedd hasznossá
magad, hozz egy hideg vizes ruhát.
Angus bólintott, és a ház felé vette az irányt.
Sophia ülő helyzetbe segítette Dougalt. A férfi a lány felé dőlt, de
nagyjából sikerült megtartania magát.
Dougal kabátja egészen az arcáig felgyűrődött, és Sophia
megérezte a férfi parfümjének halvány illatát és a vékony ruhákon
átérződő testmeleget. Megköszörülte a torkát, és látszólag érdektelen
hangon szólalt meg.
– Hogy érzi magát?
Dougal megérintette a szemét, és összerándult.
– Mi történt?
– Angus.
Dougal elkomorodott, ahogy felidéződtek benne a történtek.
– Az az átkozott bivaly megütött! – mondta, és máris hirtelen szél
támadt. Sophia szoknyája az egyik oldalára vágódott, haját úgy
keresztbe fújta a szél az arca előtt, hogy már semmit sem látott.
Mary elsápadt, és keresztet vetett.
– A mindenit! Mi volt ez?
– Hol van most Angus? – hangzott Dougal metszően hűvös
hangja.
Sophia elbizonytalanodva nézett rá. Nem szerette, ahogy Dougal
ajka megkeményedik, tekintete pedig szinte feketébe megy át.
– Angus odabent van, hideg vizes ruhát hoz az ön szemére.
Dougal megérintette gyorsan duzzadó szemhéját.
– Mi az ördöggel ütött meg? Üllővel?
– Az öklével.
– Ketrecbe kellene zárnia azt a bolondot, és ott mutogatni. Még
szerencsét is kovácsolhatna belőle – mondta Dougal, miközben
megpróbált felállni.
Sophia az egyik oldalon segített neki, Mary pedig a másik oldalon
tartotta a karját.
A szél kicsit felélénkült, felkavarta a port.
– Egek! – mondta Mary, a fejük fölött kémlelve az eget.
– Ez ma már a harmadik viharfelhő, ami elvonul fölöttünk.
Sophia megfordult. Hatalmas felhők tornyosultak odafent, úgy
kavarogva, mintha csak élnének.
– Be kell mennünk – mondta nyugtalanul.
Dougal még csak nem is nézett felfelé. Egyik kezét folyamatosan
a szemén és az arcán tartotta.
– Az ördögbe is, alig látok.
– Igen – felelte Mary. – Nagyon bedagadt. Hozok egy kis jeget; az
jobb lesz, mint a hideg vizes borogatás – folytatta, majd a hirtelen
felerősödött szél által felkapott por és levelek örvénylése miatt
köhögni kezdett. – Kisasszony, a legjobb lesz, ha Lord MacLeannel
együtt bemennek a házba. Nagy eső jön, érzem – figyelmeztette őket,
majd távozott.
Dougal kiszabadította a karját Sophia karjából, és bár nagyon
szédült, felállt.
– Jöjjön, MacLean – szólalt meg Sophia –, le kell feküdnie.

Dougal metsző pillantást vetett a lányra. Az egyik szeme annyira
fel volt dagadva, hogy nem is látott ki rajta. A másik viszont olyan
ádáz volt, mint egy sas szeme.
– Dougal, sajnálom. Beszélek Angussal, és…
– Nem, köszönöm. Magam beszélek vele – felelte a férfi, dühösen
nézve a házra. A bejárati ajtót, amit Mary nyitva hagyott, hirtelen
meglepő erővel vágta be a szél.
Sophia megremegett, ahogy a súlyosan sötét égre nézett, és
megérezte a hideg szelet.
– Jobb lenne, ha sietnénk, vagy…
– Menjen. Én az istállóhoz megyek. Jobb lesz, ha most egy-két
órán belül nem találkozom Angussal – mondta sötéten Dougal, majd
megfordult, és elbotorkált.
Sophia ott maradt egyedül. Az ördög vigye el, hogy Angus nem
tudott uralkodni magán! Felrohant a lépcsőn, a fedett bejárathoz.
Ahogy felért, az ég szinte azonnal megnyílt, és ömleni kezdett az
eső. Olyan sűrűn esett, hogy nem látszott az istállópajta.
Sophia alig vett észre valamit, pedig erősen nézett kifelé az esőbe.
Ha MacLean ilyen dühös lett egy ökölcsapástól, vajon mit fog érezni,
ha visszanyeri tőle a MacFarlane-házat?
Jóságos ég, mi történt magával? – dobta el Shelton a vödör vizet,

ami szét is folyt az istálló padlóján.
– Elestem – mondta Dougal, és felkapott egy kefét, hogy
megtisztítsa Poszeidónt.
Shelton hangtalanul füttyentett egyet.
– Beleesett valamibe? Egy kalapácsba?
– Valami olyasmi.
Odakint egyre vadabbul esett, hangosan verte a pajta tetejét.
Shelton elkomorodott.
– Miért esik? – kérdezte Shelton, majd befogta a száját, ahogy
Dougal sötét tekintetét meglátta. – Értem.

– A felét se érted – érintette meg Dougal finoman a szemét, és
összerándult. – A pokolba!
– Van valamim, ami segít – mondta Shelton, és eltűnt a hátsó
szobában, majd egy darab nyers marhahússal tért vissza.
– Honnan szerezted?
– A városból. Behűtöttem önnek vacsorára.
Dougal morgolódva a sebesülésére helyezte a húst.
– Köszönöm – mondta a lovászának, miközben odakint dörgött az
ég.
Shelton megfogta Dougal karját, és egy kicsi hordóhoz vezette
urát.
– Üljön le ide, amíg végzek a lovakkal.
– Nem vagyok beteg.
– Nem, de hogyan akarja dagadt képpel elbűvölni MacFarlane
kisasszonyt? Le kell lohasztani a duzzanatot.
Dougal sóhajtott, de leült a hordóra. Hátrahajtotta a fejét, szemén
és arcán a Shelton által behűtött hússal várt, amíg a lovász
leszerszámozta, lecsutakolta, és ellátta a lovakat. Amikor befejezte,
szögre akasztotta a vödröt, és Dougal mellé húzva egy másik hordót,
leült.
Dougal kinyitotta a szemét, és látta, ahogy Shelton sötéten figyeli
őt.
– Mi az?
– Csak azon gondolkodtam… – fonta keresztbe a karját, és
mutatott hüvelykujjával az ég felé.
Dougal behunyta a szemét.
– Igen, én okoztam az esőt. Dühös lettem, hogy megtámadtak,
ráadásul hátulról. Épp megfordultam, amikor a nő tagbaszakadt
barom szolgája megütött.
– A kisasszony mindent látott?
– Igen! – csattant fel Dougal.
A szél újra felerősödött, és nekifeszült a pajta ajtajának, amelynek
ősi vasalatai büszkén ellenálltak. A tető nyikorgott, nyögött, feszült,
ahogy a szél átsüvített rajta, némi esőt szórva a régi falakra és a
földre, de nem adta meg magát.
Shelton sóhajtva felállt.
– Meggyújtom a tüzet a hátsó szoba kályhájában. Ha folytatni
akarja ezt az őrültséget, jobb lesz, ha eszik valamit, mielőtt visszatér
a házba.
Ahol a kedves Sophia kisasszony éppen a konyhában tartózkodik,
hogy tönkretegye a vacsorát. Megfeledkezve lüktető szeméről,
– Igazad van, először vacsorát szeretnék. Aztán egy fürdőt.
– Ami, feltételezem, szintén hideg vizű lenne, ha a házban venné.
– És viszketőporral töltenék meg, ha rajtuk múlna.
– Örülök, hogy hamarosan elmegyünk innen – mondta Shelton
zsémbesen.
Dougal nem válaszolt.
A lovász elkomorodott.
– El fogunk menni hamarosan, ugye, uram?
– Még nem tudom.
– Azt hittem, csak azt akarja kideríteni, mit tervezett ez a
gazember a lányával.
– Úgy is van. Csellel akarnak rávenni, hogy tegyem meg
kártyatétnek a házat, hogy ők aztán visszanyerhessék.
– Akkor nincs szükség arra, hogy még egy éjszakát itt töltsünk.
Szükség? Ez egy furcsa szó. Dougalnak nem volt szüksége
semmire. De vajon mit akar? Ez egy egészen más kérdés.
Shelton zsémbelni kezdett vele.
– Nem megyünk el, ugye? Látom a szemén. Jól behálózták.
– Mikor láttál engem behálózva? – horkant fel Dougal.
– Na jó, lehet, hogy nem ez a megfelelő szó – felelte Shelton
morózusan. – Az jobb szó, hogy provokálják.
Dougal kicsit megigazította a marhahússzeletet a szemén.
– Mi rossz van egy kis kihívásban?
– Addig semmi, amíg az üzleten rajta nem veszíti az egyik szemét.
Dougal kuncogott.
– Nem fogok elveszíteni semmit, megígérem. Sem a szememet,
sem a házamat.
A szívét pedig pláne nem.
Hirtelen lehervadt a mosoly az arcáról. Vajon honnan jött ez a
gondolat?
– Remélem, már nem maradunk sokáig – sóhajtott Shelton. – Ön
kap egy fürdőt ma este, én pedig addig szakácsként vacsorát
készítek, de nem mosom meg a hátát.
– Nem foglak megkérni rá, ne aggódj – vette le Dougal közben a
marhahúst a szeméről, és gyengéden megtapogatta a megdagadt
területet. Máris jobb volt. Egy-két órán belül ugyanolyan jól fog
kinézni, mint máskor.
Villámlás fénye szűrődött be a réseken, és megvilágította a pajtát.
Szinte rögtön ezután mennydörgés hallatszott. Dougal felsóhajtott.
Az az istenverte átok keményen működött. Ritkán veszítette el
ennyire a fejét, de az elmúlt napok eseményei lerombolták
tűrőképessége határait, Angus támadása pedig az utolsó csepp volt a
pohárban.
Dougal az istálló ajtaja felé pillantott, nézte, ahogy rázta a szél, és
kitartóan verte az eső. MacLeanként kötelessége megakadályozni,
hogy az átok felülkerekedjen rajta, férfiként pedig felelősséggel
tartozott azért, hogy megakadályozza, hogy bárki vagy bármi – az
átkot is beleértve – fölébe kerekedjen.
Nemcsak azért volt veszélyben, mert elveszítheti az önuralmát,
hanem azért is, mert túlságosan vonzónak találta a házigazda
kisasszonyt. Ezen a délutánon számtalanszor győzedelmeskedett
felette a lány, ő pedig meglátta benne az elbűvölő nőt. Sophia
nemcsak bájos volt, hanem volt valami különleges is benne.
Ráébredt, hogy mennyire szeretné, ha mások lennének a
körülményeik, ha egyenlő félként közeledhetnének egymáshoz,
titkos célozgatások és cselszövések nélkül.
Veszélyes gondolatok.
Mindannyiuk érdekében mihamarabb véget kell vetni ennek.
Előbb azonban még egyet kártyázik a kívánatos Sophia
kisasszonnyal. Végtére is, mi baj lehet egy-két csókból?
Ahogy ezt eldöntötte, felállt a hordóról, és elment, hogy
felkészüljön a Sophia MacFarlane-nel töltendő utolsó estéjére.

Megérdemelte! – mondta Angus dühösen.
– Képtelenség! – felelte Red nyugodtan. – Sophia tudja, mit
csinál.
Mary nagyobb indulattal verte fel Red párnáit, mint kellett volna.
– Angus, megőrültél. Sophia kisasszony jóval okosabb és több
józanság van benne, mint az átlagos lányokban.
Angus elkerekedett szemmel nézett rá.
– Nem vagyok biztos benne, hogy a kisasszony úgy tudná
megzavarni MacLean gondolatait női fortélyával, hogy közben ő
maga össze ne zavarodna. – Mielőtt Mary válaszolhatott volna, vádló
hangon hozzátette: – Magad mondtad, a férfi annyira vonzó, hogy ez
megtörténhet.
Red elkomorodott.
– Azt szeretném, hogy a lányom visszanyerje a házát, de azon az
áron nem, ha ez veszélybe sodorja. Igazán úgy gondolja, hogy ez
megtörténhet?
– Igen – mondta Angus.
– Nem – ellenkezett Mary.
Egymásra bámultak.
– Ne gondolják, hogy túlmegy azon a bizonyos határon – mondta
határozottan Mary. – Senki nem tudja rávenni őt arra, hogy olyat
tegyen, amit nem akar. – Mary az ablakhoz lépett, kioldotta a
függönyt, és behúzta. – Megvan a magához való esze. Nem bolond.
Red többet tudott a férfiakról, mint Mary vagy Sophia, többek
közt azt is, hogy egy ilyen sármos és jóképű férfi, mint MacLean,
sokkal gyakorlottabb csábító, mint akinek az ő gyakorlatias,
ésszerűen gondolkodó lánya ellent tudna állni.
Azt is tudta, hogy Dougal egy MacLean, akit a családi büszkeség
bizonyos határok közé kényszerít. Sophia olyan bájos, mint amilyen
az édesanyja volt, s éppolyan tehetséges és erős akaratú.
Szenvedélyes leány, aki már a puszta létezésével is kihívást jelent
egy férfinak. Egy ilyen csábító falat miatt egy férfi könnyen elveszíti

a fejét és képes áthágni az illendőség határát, még ha túl nagy árat is
kell fizetnie érte.
Odakintről, a folyosóról hallatszott, amint Sophia szobájának
kinyílik az ajtaja, majd becsukódik.
– A kisasszony. Megnézem, kér-e valamit vacsora előtt – mondta
Mary, és kisurrant az ajtón.
Red egy rövid beszéden kezdett gondolkodni, amit majd
Sophiának fog tartani arról, milyen fontos, hogy biztonságos
távolságot tartson önmaga és a vendégük között. Éppen egy briliáns,
ám csípős kijelentés megfogalmazásán dolgozott, amikor Sophia
besétált a szobájába.
Red örömteli mosolya megfagyott, és majdnem összeesett az
ámulattól.
– Az ördögbe! Eztet te nem viselheted!
– Ezt és nem eztet – javította ki apját, miközben végignézett a
ruháján. Krémszínű csipkével díszített, nehéz, halványkék
selyemruha volt rajta, alul elegáns hajtással. A rövid ujjú felsőrész
csillogó krémszínű selyemszalaggal volt megkötve a mellrész alatt. –
Mi a baj a ruhámmal? Szerintem bájos.
Az volt, kivéve egy dolgot: a dekoltázs mélyebb belátást engedett,
mint az összes többi ruháján. Sőt valaki még egy kis krémszínű és
kék rózsákból álló bokrétát is odavarrt a dekoltázs legmélyebb
pontjára, mintha nem lett volna elég figyelemfelkeltő magától is a
kivágás.
– Ezt nem viselheted – jelentette ki határozottan Red. – Túl mély a
kivágás.
Sophia leült az apja ágya szélére, és higgadtan válaszolt.
– Red, a ruhám a legújabb divat szerinti.
– Egy férjes asszonynak talán megfelelő, de nem az én
lányomnak.
– Red.
A férfi jól hallotta a rosszallást lánya hangjában, és összerezzent.
Sophia felnevetett.
– Talán emlékeztetnem kell téged arra, hogy ma este kell
rávennem MacLeant, hogy játsszon a házért?
Red felragyogott.
– Ma este? Úgy gondolod?
– Remélem. Azt tervezem, hogy szégyentelenül flörtölni fogok
vele, így jobb lesz, ha idefent maradsz.
– Flörtölni?
– Természetesen. El kell vonnom a figyelmét a játékról, és erre mi
lehetne jobb, mint egy ártatlan kis flörtölés?
– Vond el a figyelmét valahogy másképp!
– Hogyan?
– Nem tudom. Talán… valamit ráönthetnél – Red erősen
gondolkodott. – Igen! Forrázd le teával.
– A játék alatt? Azt akarom, hogy befejezzük a játékot, nem pedig
azt, hogy felpattanjon és kirohanjon a szobából.
– Akkor találj ki valami mást.
– Már több mindenen gondolkodtam… valójában mindent
végiggondoltam – paskolta meg apja kezét a lány. – Ha nincs más,
nyugodtan pihenj, tudva, hogy MacLean önhittsége nem engedi meg
neki, hogy úgy érjen hozzá egy nőhöz, ha az nem akarja.
Rátapintott a lényegre. A büszkeség rendkívül erős hajtóerő. Ezt
Rednél senki sem tudhatta jobban. Alaposan megnézte a lányát, és
megállapította, hogy bár Sophia megjelenése talán frivol ebben a
ruhában, a lány halálosan higgadt. Az ő kis Sophiáját senki sem tudja
megbolondítani.
Sophiával nem az volt a baj, hogy ne lett volna talpraesett; sőt,
olyannyira talpraesett volt, hogy apja mindig könnyen megengedte
neki, hadd járja a maga útját, mindegy, hogy az jó vagy rossz.
Annyira hasonlított Beatrice-re, hogy az néha már fájt. Persze
Beatrice szörnyű játékos volt, már abban a tekintetben, miszerint
nem tudott kitérni egyetlen kihívás elől sem. Sophia más volt… vagy
mégsem? Nagyon rosszul viselte a ház elvesztését, sokkal
rosszabbul, mint ő várta volna. Talán annyira a fejébe vette a
MacFarlane-ház visszaszerzését, hogy már az sem számít, mibe
kerül? Az elmúlt évek alatt, amíg együtt fáradoztak azon, hogy
rendbe hozzák a házat, Redet egyszer sem ütötte szíven a mostani
felismerés: Sophia számára nem a lehető legjobb ez a ház. Az, hogy
ennek a helynek szentelte az életét, mindentől távol, vidéken, talán el
is vágta őt minden egyéb lehetséges jövőtől.
Ez a gondolat borzasztóan felzaklatta Redet. Lehet, hogy Beatrice
álma az otthonteremtésről talán börtönbe zárta Sophiát?
Sophia nem vette észre az apja szívébe költözött fájdalmat.
Mosolygott, magabiztos volt és összeszedett, mint mindig.
– Red, tudom, hogy téged boldogabbá tenne, ha csavaroghatnál
Európában, de én nem te vagyok. Ez a ház… – bicsaklott meg a
hangja, így rövid szünetet tartott, mielőtt folytatta. – Ez a ház nem
csupán az otthonom, hanem az utolsó emlékem is a mamáról.
– De hát ő nem is volt itt soha – felelte Red összevont
szemöldökkel. – Kislányom, nincsenek saját álmaid?
Sophiát meglepte a kérdés. Teljesen biztos volt benne, hogy csak
a ház az álma.
– Nem tudom. Ezen még nem is gondolkodtam eddig.
– Ha már megoldottuk ezt a házkérdést, gondolkodj el rajta. Talán
elérkezett az idő, hogy a saját életed éld, és elengedd édesanyád
álmát.
Sophia felállt.
– Tudom, mit akarok, Red. Ezt a házat akarom.
– Hát persze hogy ezt akarod, mert ez a legdrágább emlékünk a
mamáról. De az élet több mint emlékek sokasága, és legjobb lesz, ha
ezt mindketten szem előtt tartjuk – mondta Red, és fáradtan
elmosolyodva, megfogta a lánya kezét. – Ne nézz rám úgy, mintha ki
akarnál lökni az ablakon. Ölelj meg, és menj a vendégedhez. Csak
emlékezz arra, amit mondtam, Az élet nem csupán ebből a házból áll.
Ha visszanyerjük, jó. Ha nem, akkor majd valahol máshol újra
kezdjük, és úgy is boldogok leszünk.
Sophia mosolyt erőltetett az ajkára.
– Biztos vagyok benne, hogy itt leszünk boldogok, ahol és ahogy
a mama szerette volna. Most pedig, ha megbocsátasz, csatlakozom a
vendégünkhöz.
Könnyed csókot lehelt apja homlokára, és Red éles tekintetétől
kísérve, elhagyta a szobát.

Sophia becsukta maga mögött apja szobájának ajtaját, és nekidőlt.
Hogy értette Red mindezt? Elhatározta, hogy ma este nyerni fog.
Aztán majd visszatérnek az életük normál kerékvágásába, ahogy
Dougal MacLean is a magáéba.
Furcsamód valami különös veszteségérzet árasztotta el. A mai
lovaglás egy dolgot bebizonyított: sokkal több közös vonásuk van
MacLeannel, mint gondolta.
Kezdte azt gondolni, hogy szívügyekben sokkal jobban hasonlít
érzelmes, romantikus apjára, mint hitte. Volt valami Dougal
MacLeanben, ami érzelmileg megérintette őt.
Elkomorodott. Talán ezeknek a kavargó érzéseknek a felfedezését
az okozta benne, hogy Dougal olyan ellentmondásos férfi volt…
csipkés, mégis teljesen férfias, humoros és érzéki, heves és
visszafogott. Sophia érezte, hogy óvatosan megkomponált külseje
ellenére könyörtelenül érvényt szerez akaratának. Ezért kell ma este
neki nyernie.
Kihúzta magát. Ma este megalapozza a diadalát. Az első néhány
osztásnál veszíteni fog, de nem sokat; nem akarja felkelteni MacLean
gyanakvását. Ahhoz elég lesz, hogy MacLean kockáztasson. Azt is
eldöntötte már, hogy mik lesznek a tétek.
Szíve a torkában dobogott, rettegett és lelkes volt egyszerre.
Végigsimította a haját, picit még lejjebb húzta a dekoltázsát, és
fenségesen levonult a lépcsőn, az ellenséggel való találkozásra
tökéletesen felkészülten.

Tízedik fejezet
Egyszer majd eljön a nap, amikor a szíved konfliktusba kerül a

büszkeségeddel. Olyan véres és olyan heves harc lesz, amilyen csak
az igaz szerelemért vívott háború lehet.
ÉJSZAKÁN.
Odakint szakadt az eső, de a könyvtárban minden száraz volt és

barátságos. Dougal a kandalló fölött lévő tükörben igazgatta a
nyakkendőjét, tudomást sem véve a kék foltról és a szeme alatt lévő
repedésről.
Fél órával ezelőtt éppen hideg fürdőt vett a pajta hátsó szobájában
lévő kádban. Nehéz a szokásos eleganciáról gondoskodni a
komornyikja nélkül, de még saját, kritikus megítélése szerint is
épphogy csak némi kívánnivalót hagyott gyűrött megjelenése. Egy
ilyen romos házzal a háttérben kétséges, hogy csak gyűröttnek
minősítsék.
Körbenézett a szobában, és újból észrevette a falakat és a
kandallópárkányt díszítő, csodás stukkózást. Sophia kisasszony és
talpnyalói ezt a mellékes kis részletet már nem voltak képesek
elrondítani. A pompás fapadlóval sem sokat tudtak kezdeni
azonkívül, hogy szörnyen elnyűtt szőnyegekkel borították be. A
falhoz lépett és végigfuttatta a kezét a felületen. Vastag, viaszos
hamu szennyezte be az ujjait.
– Okos lány – motyogta halvány mosollyal.
Persze hogy az volt. Ma is számtalanszor meglepte őt a tudásával.
Nem csak a birtokkal kapcsolatban, bár kétségkívül ez volt az a téma,
amely a legnagyobb lelkesedéssel töltötte el a lányt. Sophia
MacFarlane szerette a házát és a birtokait. Azaz, az ő házát és
birtokait.
Kár, hogy ugyanazért a díjért kell küzdeniük. Sophia
ütközőpályára állította kettejüket azzal a gyalázatos tervével, hogy
lakhatatlannak akarja feltüntetni a MacFarlane-házat. Dougal viszont
nem az a fajta férfi, aki megtorlás nélkül hagy egy ilyen gyalázatot.
Alapos visszavágóval tartozik Sophiának, és gondoskodni fog róla,
hogy a lány megkapja, ami jár neki.
Valami hangot hallott kívülről, így az ajtó felé nézett. Látta, amint
Sophia a legalsó lépcsőn áll, és sürgető hangon beszél Angushoz. A
tagbaszakadt szolga szinte Sophia fölé tornyosult, teste minden
porcikájában erőszak feszült. Nem örült annak, amit a lány mondott
neki, és Sophia tartásán látszott, hogy ő sem szívesen szidja a férfit.
Bár Dougal nem hallotta, miről beszélnek, de az volt a
benyomása, hogy róla van szó. Csendesen közelebb lopózott a
könyvtár ajtajához.
– Komolyan beszélek, Angus. Ne szakítson félbe.
Angus recés hangjában sértődöttség érződött.
– De kisasszony, nem mondhatja ezt. Szüksége van rám, hogy…
– Én vagyok a ház úrnője, igaz?
– Igen, de az édesapja…
– Minden szavammal egyetértene, és ezt maga is tudja. Sokkal
segítőkészebbnek kell lennie ma este, ha Red alkalmazásában akar
maradni. Apám nagyon nyugtalan a balesete óta, és egy-két játszma
teljesen kimerítené.
Angus a nyakát dörzsölte, egyik lábáról a másikra állt, Dougalt
szinte kisfiúra emlékeztette. Végül a hatalmas férfi hangos
sóhajtással leejtette a karját.
– Rendben van, kisasszony, azt teszem, amit parancsol.
Sophia válla kissé ellazult, bólintott, szőke haja megcsillant.
– Jól van. Most pedig, kérem, szóljon Marynek, hogy tálalhatja a
vacsorát. Vacsora előtt nem volt időm a konyhában bekapni valamit,
éhen fogok halni, ha úgy kell végigcsinálnom ezt az estét, hogy nem
ehetek valami rendes ételt.
Angus kuncogott.
– Becsúsztassak egy szelet kenyeret a bárány alá, amit Mary
megégetett?
– Ó, igen, kérem, hozzon nekem egy szelet lekvárosat. Csak rejtse
el a tányéromon.
– Úgy gondolja, hogy MacLean nem fogja észrevenni?
– Ő? – kérdezte gúnyos hangon. – Soha nem fogja megtudni.
Dougal összeszorította az állkapcsát.
– Rendben van – bólintott Angus. – Csak jusson eszébe, hogy ha a
dolgok kezdenek kicsúszni az irányítása alól, csak szóljon, máris
jövök.
– Nem lesz szükségem önre. Tudok bánni MacLeannel – felelte
vidáman csengő hangon.
Angus kuncogva távozott.
Dougal ellépett az ajtóból. Az ördögbe, ez a szemtelen nőszemély
a bolondját akarja járatni vele!
Odakint még jobban rákezdte az eső, még keményebben kopogott
a tetőn.
Sophia így akar hát játszani. Dougalt keserűség töltötte el.
Elfelejtette a délelőtti dolgokat, amikor még minden kellemes volt,
amikor a lány nevetése ellágyította, feloldotta feszültségét. Sophia
egyetlen dolgot akart: ellopni tőle a házat, amelyet ő jogosan elnyert.
Lazított, és várta, hogy a lány belépjen a könyvtárba.
Pillanatokon belül meghallotta a selyem suhogását, a lány
könnyed lépteit, mézédes hangja pedig szinte körbeölelte a testét.
– Hát itt van!
Dougal szembefordult a lánnyal, és legnagyobb bosszúságára
melegség járta át a testét. A ruha tökéletesen keretezte a lány szép
nyakát, kiemelte pompás mellei ívét, keskeny derekát, és érzékien
borította be csípőjét, finoman hangsúlyozva tökéletes lábait. A ruha
kék színe pontosan visszaadta a szeme színét, haja pedig ragyogóan
csillogott a gyertyafényben.
Bámulatosan nézett ki, szinte vibrált, szája édes mosolyra
húzódott, szeme vidáman és… talán figyelmeztetően ragyogott.
Tekintetük találkozott, mire a lány összerezzent.
– Ó, a szeme! – intett gyámoltalanul, mintha azt kívánná, bárcsak
el tudná tüntetni a feketeséget alóla.
Dougal hanyagul legyintett.
– Már el is felejtettem.
Finom jázminillat csapta meg a férfi orrát, amint Sophia látszólag
komoly érdeklődéssel vizsgálta a szemét.
– Sajnálom, ami történt, de örülök, hogy nem fáj. Dagadás nem
látszik, csak a sérülés.
A lány hangja lágyan és érzékien simogatta a férfit.
Dougal teste felélénkült, és átkozta a vonzódást, amit azóta érzett,
amióta a lány belépett. Amikor Sophia nem volt jelen, nyugodtan és
logikusan tudott gondolkodni. Abban a pillanatban azonban, amikor
megjelent, a teste lángra lobbant, és küzdenie kellett, hogy uralkodni
tudjon magán.
Az ördögbe, mennyire gyűlölte e vonzódás izgalmát! Általában
élvezte, de a lány csalárdsága miatt úgy érezte, elárulták; ez pedig
elég nevetségesnek tűnt. Nem volt egy túláradóan érzelmes típus, és
nem állt szándékában a vágyon kívül mást is érezni.
Mosolyt erőltetett magára, de kitartott hűvös és távolságtartó
arckifejezése mellett.
– Már azon kezdtem gondolkodni, hogy egyedül kell elköltenem
csodás vacsorámat.
A lány vállat vont, és a mozdulattól majdnem kibuggyant a melle.
– Sajnálom, ha elkéstem; apámmal beszélgettem egy kicsit.
Normál esetben Dougal bosszankodott volna, hogy megváratták,
de rájött, most nem zavarja. Pillanatnyilag nem is tudott másra
gondolni, csak a lány mellének buja halmaira.
– Vacsorázunk? – nyújtotta karját a lánynak.
– Természetesen – helyezte ujjait a férfi karjára, és rá is
mosolygott. – Farkaséhes vagyok.
Dougal is az volt, csak persze nem ételre vágyott. A pokolba,
féltve őrzött óvatossága ellenére, már a lány kezének érintésétől,
majd melle véletlen karjához érésétől is, forróság járta át a testét.
Kényszerítette magát, hogy ne vegyen tudomást minderről,
miközben az ebédlőbe kísérte a lányt. Határozott
megkönnyebbüléssel segített neki leülni, majd visszament az asztal
másik oldalára. Össze kell szednie magát, vissza kell szereznie az
önuralmát; rosszul tenné, ha hagyná, hogy a lány lássa, milyen
hatással van rá.
De vajon miért hat rá így? Nem azért, mert az utóbbi időben nem
volt nővel; hiszen éppen emiatt időzött három hétig Stirlingben.
Talán azért, mert tudta, hogy a lány viselkedését rejtett indíték
vezérli? Vajon akkor is vele töltötte volna a napot, ha nem az lenne
minden vágya, hogy visszanyerje a házat? Bizonyos szempontból
szövevényes história.
Dougal nem volt hozzászokva az ilyen bánásmódhoz, mégis
furcsán elbűvölve érezte magát. A vonzódás és a visszautasítás
keverékében kínlódott, és égett a vágytól, hogy legyőzze magában,
és hogy meghódítsa a lányt.
Önuralma egyre keményebb megpróbáltatásoknak volt kitéve,
miközben arra kényszerült, hogy nézze, amint Sophia édes ajkai
között eltűnik a kanál, amint evést színlelve, könnyedén beszélgetett
az elé rakott levesestál fölött. Dougal teste újra égett, robbanásig
feszült.
Ráadásul a hangosan kopogó eső miatt Sophiának beszéd közben
még előre is kellett hajolnia, Dougalnak pedig elakadt a lélegzete,
ahogy a lány melle nekifeszült a veszélyesen mély kivágás szélének.
Bár Dougal szórakozottan hallgatta, amint Sophia erről-arról
cseveg, képtelen volt másfelé nézni. A lány telt, kerek idomai
figyelmet követeltek maguknak; a köztük lévő árnyékos völgy
további felfedezésre invitált, Dougal ujjai szinte viszkettek.
Legszívesebben előrehajolt volna, és végigvezette volna ajkát azon
az édes vonalon, a meztelen bőrön, és…
Az ördögbe, hiszen ő már sokkal tapasztaltabb annál, hogy ilyen
hatással legyen rá egy nő! Vacsora előtt megsértette, egy egyszerű
szolgával együtt kinevette, mégsem tud rá haragudni. Odakint a vihar
lassacskán elcsendesedett, már csak az ereszről lehulló eső
csepegését lehetett hallani.
A gyertyaláng arannyal vonta be a lány haját… orcája lágy
rózsáit… azt az érdekes kis bemélyedést a nyaka tövénél… Minden
nevetésével, minden mozdulatával még inkább felgyújtotta a férfi
érzékeit, aki égett a vágytól, hogy láthassa, érezhesse, mi bújik meg a
lány selyemruhája alatt.
Kinyílt az ajtó, belépett Mary, és letett egy méretes darab, száraz,
égett bárányhúst, vastagon, az ehetetlenségig megborsozva. Dougal
nézte, amint Sophia lopva rátalált a lekváros kenyérre, amely
diszkréten el volt rejtve a tányérja egyik oldalára. A lány úgy tett,
mintha az égett bárányból vágna egy falatot, miközben egy
kenyérdarabot szúrt a villájára.
Dougal várt, amíg a lány a szájához emelte a villát, aztán elkapta a
csuklóját; a lány bőre szinte égette az ujjait.
Sophia ránézett, szája finoman megremegett.
– Különös – mondta Dougal, hüvelykujjával a lány csuklóját
dörzsölgetve. – Úgy látom, az én tányéromon nincs lekváros kenyér.
Sophia szemében harag gyűlt, és kiszabadította a csuklóját.
– Biztos vagyok benne, hogy tévedés történt. Szóljak Marynek,
hogy önnek is hozzon?
– Igen. Kettőt kérek.
Sophia felvonta bájos szemöldökét.
– Azt hittem, ön szereti Mary főztjét.
– Így is van, de a lekváros kenyeret jobban szeretem.
Sophia, nyilvánvalóan elégedetlenül a válasszal, a csengőzsinórért
nyúlt, és meghúzta. Amikor Angus megjelent az ajtóban, a lány
elkomorodott.
– Magának az apámmal kellene lennie.
– Elaludt, így lejöttem, hogy segítsek Marynek – felelte Angus
diadalmasan.
– Értem. Rendben van. Kérem, hozzon néhány lekváros kenyeret
Lord MacLeannek.

Dougal nem volt meglepődve, amikor az inas pillanatokon belül
újra betoppant, és elégedett hangon közölte:
– Nincs több lekvár.
– És kenyér? – kérdezte Dougal, pontosan tudva, mi lesz a válasz.
– Kenyér sincs – válaszolt önelégült mosollyal Angus.
Dougal az inas felé intett.
– Akkor elmehet.
Angus arcáról lehervadt a mosoly, és csak bámulta Dougalt, amíg
Sophia halkan meg nem szólalt.
– Angus, ez minden.
Az inas meghajolt, és engedelmesen kitrappolt a szobából.
– Szeret engem – mondta Dougal egyszerűen.
– Azt kétlem – rándult meg Sophia ajka.
– Nem, nem, biztos vagyok benne. Állandóan bámul engem, és
sosem marad távol tőlem. De a legbeszédesebb tünet az, ahogy
elszomorodik, amikor a figyelmemet egy másik nőre irányítom.
Sophia édesen elnevette magát, a hangjában felcsendülő könnyed
zengés mosolyt vont Dougal arcára is.
– Ez úgy hangzik, mintha komoly tapasztalatai lennének ezen a
téren.
Dougal vállat vont.
– Sosem voltam híján az érdeklődésnek. Fiatalabb koromban ez
elég mámorító volt, de aztán később rájöttem, hogy a legtöbb nő
azért akaszkodik egy férfira, mert akar tőle valamit.
– A vagyonát?
– Vagy házasságot. Vagy hogy megpróbáljanak az átok
varázslatához közelebb jutni.
A lány Dougalra nézett.
– Engedje meg, hogy elmagyarázzam – hajolt előre a férfi,
tekintete a lányon kalandozott, miközben beszélt.
– Régen két dologról voltak közismertek a családom tagjai: az
ügyességükről, amivel vagyont szereztek, és a szörnyű
természetükről.
– Úgy tűnik, nem sok minden változott azóta.

– Ó, egyre finomabb nevelésben részesültünk a századok
folyamán. Az egyik ősöm, aki rettenetesen büszke volt, elvesztette a
fejét, miközben a falusi gyógyítóval alkudozott, akit félig tündérnek
tartottak.
– Hát persze. Az ilyenfajta történetekben mindig van boszorkány
vagy tündér.
Dougal elmosolyodott, majd folytatta:
– A nézeteltérés egyre nőtt, és az ősöm néhány nagyon kegyetlen
és valótlan dolgot vágott az asszony fejéhez, amint azt azok az
emberek teszik, akik nem tudnak uralkodni magukon.
Viszonzásképpen az asszony megátkozta őt és a családját. Minden
alkalommal, amikor elveszítik a fejüket, vihar tör ki.
– Száraz időben ez igazi áldás lehet.
– Á, mivel ez egy átok, van egy kis bökkenő. Bár elő tudunk
idézni viharokat, lecsendesíteni nem tudjuk őket. A dühödten zuhogó
eső földcsuszamlást és áradást tud okozni, a villámlás életveszélyes,
és aztán ott van a szél… – Egy pillanatra elcsendesedett, arra a sok
esetre gondolt, amikor igyekezett megőrizni a hidegvérét. –
Szerencsére egy normál dühkitörés csak átlagos vihart okoz.
– Mint a mai?
– Igen. Csak akkor történnek borzasztó dolgok, amikor teljesen
elveszítjük a kontrollt.
A lány az eső áztatta ablakra nézett, aztán újra a férfira.
– Akkor tehát igaz – mondta végül, beletörődően.
– Igen, igaz. Csak egyetlen módon lehet megtörni az átkot: ha egy
generáció minden tagja véghezvisz valami hatalmas jótettet.
– Hatalmas jótettet? Mint például?
– Azt senki sem tudja – mosolyodott el a férfi. – Éppen ezért az
átkot még nem is sikerült megtörni.
– Az átok az egész családját ugyanúgy érinti?
– Van néhány apró különbség. Ha például Gregor bátyám lesz
mérges, akkor jégeső hull vagy hó.
– Neki hűvösebb a természete?
Dougal szinte felnevetett.

– Olyan volt, de az élet fel melegítette. Most boldog házasságban
él egy olyan asszonnyal, akivel gyerekkoruk óta ismerik egymást.
Néhány évvel ezelőttig egymás legjobb barátai voltak, de aztán egy
hétig el voltak zárva egy fogadóba.
– El voltak zárva?
– Egy hóvihar miatt.
A lány ajkai ó-t formáltak, ami miatt Dougal alig tudott beszélni.
Ám összeszedte magát, és folytatta.
– Amikor a nővérem okoz vihart, az általában csak egy behatárolt
terület fölött tör ki, és orgonaillatú lesz a levegő.
– Gondolom, ön mostanra már nagyrészt megtanulta, hogyan
uralkodjon a természetén.
– Ez nem olyan könnyű, mint gondolja. Én például attól leszek
különösen dühös, ha megpróbálják a bolondját járatni velem –
mosolyodott el nyájasan. – Szerencsére ez nem történik meg túl
gyakran.
Sophia lesütötte a szemét.
– És a további fivérei?
– Hugh nagyon kiegyensúlyozott természet, ritkán lesz dühös, de
ha egyszer igen, akkor… – Dougal a fejét rázta.
– Azt jobb, ha nem tudja meg.
– És mi a helyzet a legidősebb fivérével?
– Alexandernek van a legrosszabb természete mindannyiunk
közül, egyszersmind ő az, aki a legjobban tudja uralni az érzelmeit.
Összesen egy vagy két esetre emlékszem, amikor elvesztette a fejét,
és az rettenetes volt. Egyszer egy egész falut elsodort a viharával,
tanyákat, mindent. Tizenkilenc éves volt, és nagyon a szívére vette.
Sophia gondolkodott egy darabig.
– Úgy képzelem, önök mindannyian elég megfontoltak – szólalt
meg végül.
Mélységesen megfontoltak, különösen Callum halála óta. Hamar
derült jókedvre, de nagyon gyorsan dühbe is tudott gurulni, ő volt a
család kedvence. Forrófejűsége miatt került abba a helyzetbe, amely
végül a halálát okozta.
Dougal elhessegette magától ezeket a szomorú gondolatokat.
– Általában én nem leszek könnyen dühös, és ha Angus nem
lepett volna meg ma, képes lettem volna másképpen reagálni.
Sophia a férfi sérülését nézte.
– Pedig azt gondolnám, hogy a befeketült szem kevés ok egy ilyen
dühkitörésre.
– Alexander megőrizte volna a nyugalmát, és másképp kezelné az
ügyet. Én nem vagyok valami jó ebben. Nem tudom nézni, hogy a
dolgok csak úgy történjenek.
– Én sem – vallotta be Sophia halvány mosollyal. – Red mindig
azt mondja, hogy senki sem tudja egyedül megváltoztatni a dolgokat.
– Nos, adósa vagyok félelmetes barátunknak a mai délutánért, és
nem fogok elfeledkezni róla.
A lány mosolya elhalványult.
– Ön nem tűnt haragtartó férfinak.
– Ellenkezőleg, én éppenhogy haragtartó férfi vagyok, drágám –
nézett a lány szemébe. – Mondhatni, ez is családi vonás.
Sophia nyugtalan pillantást vetett az ablakra, Dougal pedig az
asztalra dobta a szalvétáját.
– Jöjjön. Menjünk át a könyvtárba, igyunk egy kis silány sherryt.
Sophia a lekváros kenyerére nézett.
– Még nem is ettem.
– Ne mondja, hogy nem evett eleget abból a csodálatos
hagymalevesből!
Dougal elhúzta a lány székét az asztaltól, és elégedett mosollyal
nézte, amint a lány a tányérja mellé dobta a szalvétáját, és felállt.
– Rendben van – szólalt meg Sophia.
Dougal kinyújtotta a karját, és olyan meghitt közelségbe húzta
magához a lányt, hogy a melle a férfi karjához feszült. Dougal
annyival magasabb volt a lánynál, hogy belelátott a ruhájába,
egészen az édes kis alsóingéig. A finom szövet ugyanolyan mintájú
volt, mint a ruha, csak a ruhán nagyobbak voltak a rózsák.
Elöntötte a vágy. A Jóisten segítségével nagyon jól fogja érezni
magát ma este! Mennyire fogja élvezni, hogy cselszövő kis
házigazdáját olyan illetlenségekre fogja rávenni, amelyeket nem fog
egyhamar elfelejteni! Nem volt szükség vihar támasztására ahhoz,
hogy elérje célját; megvoltak a maga eszközei ahhoz, hogy bármire
rávegye a lányt, és használni is fogja őket.
A könyvtárba vezette a lányt, egészen a sherrysasztalig.
– Volna kedves tölteni? – hajolt előre Dougal, és halkan folytatta.
– Vagy talán azt szeretné, ha együtt csinálnánk… az ön keze az
enyém alatt, ujjaival az üveg nyakát úgy megmarkolná, mintha…
Sophia elpirult, és zaklatott hangon válaszolt.
– Szívesen töltök magunknak egy kis sherryt, bár meg vagyok
lepve, hogy ön akar még inni belőle.
– Valóban elég silány, de a szakácsa tönkretette a szájpadlásomat.
Ha visszatérek Londonba, nem fogom tudni megkülönböztetni a jó
bort a rossztól, az égett húst a nyerstől, és levesekről fogok
beszélgetni.
A lány kuncogni kezdett.
– Sajnálom, hogy nem volt több lekváros kenyér.
– Annyira biztos nem, mint én. De amíg van sherry az üvegben,
megelégszem azzal – válaszolt a férfi, és becsukta az ajtót. A zaj
szinte visszhangzott a szobában.
– Miért csinálta ezt? – kérdezte a lány elvörösödve.
– Azért, mert nem akarom, hogy az a nagydarab mamlasz
berontson ide, ha megnevettetem magát. Ugye nem bánja?
A lány bánta; Dougal látta feszes tartásán. Beleegyezően csak
motyogott valamit, majd az üveggel és a poharakkal foglalta el
magát.
Dougal nézte, ahogy nem keveset töltött a poharakba.
Bájos volt a gyertyafényben, ami hajának lágy melegséget
kölcsönzött, arca rózsaszín lett, ajkának határozott vonalán
végigsimított a sárga fény. Dougal teste megmerevedett, és alig tudta
leküzdeni vágyát, hogy ölbe kapja, és a magáévá tegye.
Nem akarta azonban megadni a lánynak ezt az örömet. Azt akarta
elérni, hogy a lány őrüljön meg érte – vadul, kétségbeesetten, a
türkizkék szemében tükröződő vággyal. Ráadásul azzal a fegyverrel
akart küzdeni ellene, amelyet a lány ellene kívánt felhasználni: a
kártyázásbeli tehetségével.

Dougal hatalmasat kortyolt a sherrybe, hagyva, hogy a fanyar íz
megtisztítsa gondolatait.
Mosolyogva Sophiához fordult.
– Kártyázzunk egy kicsit. Kedvesem, volna kedve? Én szívesen
kártyáznék.

Tizenegyedik fejezet
Óvakodj attól a férfitól, aki igyekszik ékszereket és aranyat adni

neked. Az ilyesfajta csali nagy horgot rejt.
ÉJSZAKÁN.
Dougal halvány csillogást látott Sophia szemében, bár a lány

igyekezett a sherryspohár takarásába rejteni a tekintetét. Aztán
kortyolt egyet.
– Természetesen – felelte hanyagul. – Felettébb kellemes módja
lenne az este eltöltésének.
A férfi kivette a kártyát az asztalon lévő kis fekete dobozból.
– Mi legyen a tét ma este?
A lány kihívóan elmosolyodott.
– Még nem nyertem vissza anyám ékszereit.
– Újra kiteszem őket az asztalra.
A lány lelkesedése szinte kézzelfogható volt.
– Kitűnő. Feltételezem, hogy a következő kérdés az lesz… ön mit
kíván tőlem?
A lány hangja, nagyon halványan, megremegett. Jól van. Neki kell
bizonytalannak lennie.

Dougal szemérmetlenül végigmérte a lányt. Ez volt a probléma
Sophia tervével: határozottan hátrányos helyzetbe hozza őt, amíg
meg nem nyer mindent – egy olyan pillanatot, ami soha nem fog
elérkezni. De ezt még nem tudja a lány, ez a tudat erőt adott a
férfinak.
– Hadd gondolkozzam egy pillanatig a téten. Üljünk le – mutatott
az asztal felé.
– Természetesen – felelte a lány, és a poharával meg az üveggel
leült az asztalhoz, ruhája suhogott minden mozdulatára. Szeme
természetellenesen csillogott, amelyet sűrű szempillái sejtelmes
árnyékkal vontak be.
Dougal is leült, és közben elképzelte, ahogy lecsókolja a lány
szájáról a maradék sherryt. Hamarosan eljön ez is.
– Szeretné megkeverni a kártyát?
A lány bólintott, majd gyorsan felkapta a paklit. A tűz fénye
megvilágította rózsás arcát, olyan meleggé tette a bőrét, hogy a férfi
legszívesebben megérintette volna.
Sophia pergő ujjakkal megkeverte a lapokat, majd letette őket az
asztalra.
– Nos? Mi legyen a tét? – kérdezte.
Dougal elkapta a lány kezét, a lány ajkai szétnyíltak, lélegzete
felgyorsult, ahogy a férfi megfordította a kezét. Szép alakú, előkelő
vonalú keze volt, kis bőrkeményedés tette érdessé a tenyere
tapintását.
– Én nevezzem meg a tétet? – kérdezte élesen, ujjait behajlítva.
Dougal végighúzta hüvelykujját a lány csuklóján, ahol olyan
selymes volt a bőre, mint amilyennek lennie kellett. Szégyen
gyalázat, hogy a lány maga kénytelen foglalkozni a mindennapi
házimunkákkal. Vajon rendszeresen főz és takarít? Dougal már
rájött, hogy Mary és Angus csak átmenetileg vannak itt, Sophia bérli
őket az uraságtól, hogy a segítségükkel kiebrudalhassa őt a jogos
nyereményéből. Azután pedig… vajon visszatér majd Sophia az
előző életéhez?
Egy pillanatra megsajnálta a lányt, és elengedte a kezét.
– Már tudom, mi legyen a tét.
Sophia eldugta a kezét, és gyanakodva nézett a férfira.
– Ki vele, MacLean, ne kíméljen!
A férfi belenyúlt a zsebébe, és kihúzta az ékszeres tasakot, és a
ház adománylevelét is.
Sophia tágra nyílt szemmel nézte a nagy, összetekert papírt.
– Elhozta az okiratot.
– Nem akartam a szobámban hagyni.
– Itt senki sem lopná el öntől – vörösödött el a lány –, ha erre
akart volna utalni.
– Természetesen ez meg sem fordult a fejemben. Csupán óvatos
természet vagyok – felelte Dougal, ujját az iraton pihentetve. – Hm.
Hol is kezdjük?
– Az adománylevélnél – mondta a lány izgatottan.
– Azt hiszem… – tartotta a kezét egy darabig az irat fölött a férfi,
majd az ékszeres tasakért nyúlt.
Csalódottság futott át a lány arcán.
– Kezdjük ezzel? Esetleg a fülbevalókkal? – mosolygott a férfi.
– Mindegyik érdekel – válaszolt röviden Sophia. – Egyszerre.
– Ne olyan gyorsan, kedvesem – felelte Dougal, majd kivette a
tasakból a fülbevalókat, és az asztal közepére dobta.
A csillogó ékszerek egymásba gabalyodva végigcsúsztak a sima
asztallapon, pontosan Sophia elé.
– Nos? – kérdezte végül Dougal. – Mit ajánl fel ezek ellenében?
A lány lebiggyesztette az ajkát. Majd hosszú másodpercekkel
később megszólalt.
– Felajánlom a hajtűimet. Az összeset.
Dougal emlékezett rá, hogy milyen érzékien szép volt, ahogy
leengedett tincsei minden gömbölyűségéhez hozzáértek, ahogy a
mellére simultak, hogy a hajzuhatag szinte a derekáig ér… ágyéka
fájdalmasan megfeszült.
– A hajtűi, rendben van. A következő körben azonban egy kicsivel
többet akarok.
– Lássuk előbb ezt a játszmát – felelte halvány mosollyal a lány.
Az első játszmát meglehetősen csendben játszották le, Dougal a
lány minden mozdulatát árgus szemmel figyelte. Sophia nyert, és a
férfi bosszantására gyöngy fülbevalóit azon nyomban kicserélte a
csillogó gyémántokra. A kövek csodásak voltak, de a lány szeme
még annál is jobban ragyogott. Dougal arra gondolt, milyen lenne a
lányt meztelenül látni, úgy, hogy csak a gyémánt ékszereket viselné.
A férfi eldöntötte, hogy a következő osztást ő fogja nyerni, és az
asztalra lökött egy karkötőt. A lány újra felajánlotta a hajtűit, és bár
Dougal többre vágyott, végül mégis elfogadta a tétet. Sophiának van
a legszebb haja.
A lány elveszítette a második játszmát, ami nem volt meglepetés.
Sophia már alig várta, hogy rávehesse a férfit a MacFarlane-ház
adománylevelének felajánlására, látszólagos vesztek-nyerek
játszmákból kiindulva. Ehhez mindketten túl intelligensek voltak.
Dougal elég sok játékbarlangban megfordult már ahhoz, hogy
tudja, hogyan mennek a dolgok. Az ő kis fondorlatos Sophiája
hagyni fogja, hogy ma este megnyerje a legtöbb játszmát, hogy
megerősítse az önbizalmát, ugyanakkor egészséges mértékig
alábecsülje a lány ügyességét. A lánynak egy jó kis megrázkódtatásra
van szüksége ahhoz, hogy megtörjön az önbizalma.
Amikor a lány elveszítette a játszmát, és elkezdte leengedni a
haját, és a hajtűket pimasz nemtörődömséggel dobálta az asztalra,
Dougal megszólalt.
– Talán izgalmasabbá tehetnénk valamivel a következő tétet.
– Hogyan? – nézett a lány óvatosan a férfira.
– Úgy, hogy az édesanyja nyaklánca ellenében ön felajánlja… a
ruháját.
Sophia megdermedt, karja megállt a feje fölött, szeme
elkerekedett.
– A ruhámat?
– Igen. A ruháját az édesanyja nyakláncáért cserébe.
Dougal egész teste megkeményedett a gondolatra, hogy ott áll
majd előtte Sophia alsóingben és harisnyában.
Sophia csábos mosollyal engedte le a karját.
– Kétlem, hogy jó lenne önre.
Meglepett nevetés tört ki a férfiból.

– Az igen látványos lenne! Csak a tisztánlátás végett: ha én
nyerem a következő osztást, ön levetkőzik nekem.
Sophia gondolatai száguldottak, ahogy a szíve is zakatolt. A ruha
alatt alsóinget és harisnyát visel, így tehát nem vetkőzne le teljesen.
A játszma elvesztésének pedig az lenne az előnye – és
határozottan elszántan akart veszíteni, hogy ezzel esélye lenne
Dougalt még inkább elcsábítani. A lehetséges folytatás gondolatával
kínozni a férfit, hogy úgy vágyjon rá, hogy beleszédüljön, és
összezavarodjanak a gondolatai.
Jobban, mint amennyire most az övéi vannak összezavarodva. Az
ördögbe, ennie kellett volna valamit, mielőtt megitta a sherryt!
Elkapta Dougal tekintetét, és elpirult annak intenzitásától.
– Nos? – kérdezte Dougal.
Sophia felemelte a kártyát, és gyakorlott mozdulatokkal keverni
kezdte, miközben igyekezett megnyugtatni magát.
Óvatosnak kell lennie; ez a nyugtalan izgalom nagyon élvezetes.
Eddig még soha nem érezte magát ennyire elevennek. A levegő
frissebbnek tűnt, a kártya finomabb tapintásúnak, és a sherry illata
érzékiséggel borította be őket. Sophia azonban még ennél is jobban
érezte magán Dougal fürkésző tekintetét. Minden porcikájával érezte
és látta a férfit. Állkapcsának határozott vonalát, ahogy sötétszőke
haja a homlokába omlott, és ahogy árnyékot vetett azokra az igéző
szemeire szinte szürkészöld árnyalatúvá változtatta őket.
Végül visszatette a kártyát az asztalra.
– Rendben van, elfogadom. Anyám nyaklánca annak ellenében
levetem a ruhámat.
Sophia szinte érezte a Dougal szemében gyúló tüzet.
– Osszon.
Csendben játszottak, egy hang nélkül, csak a kártyalapok furcsán
pattanó hangját lehetett hallani, ahogy az asztalra helyezték őket.
Végül Sophián volt a sor. Habozott, kétségbeesetten tudta, hogy a
férfi, az asztal túloldaláról, figyeli őt, izzó tekintetét szinte le sem
veszi róla.
Szinte vonzotta fizikailag, mintha csendesen szándékában állna,
hogy megvalósítsa a lány őrült gondolatait. Sophia mintha álomból
ébredne. A lelke mintha kedvét lelné a pillanat veszélyében, a
pillanatnyi illetlenségben, mintha hajlandó lenne belevetni magát. A
vére forrt attól az erőpróbától, ahogy manipulálta a férfit annak
érdekében, hogy megkaphassa tőle, amire annyira vágyott.
Alig tudta visszatartani a nevetést. Ez volt tehát, ami miatt anyja
nem volt jelen Red játszmáinál. Nem azért, mert nem szerette a
játékot, hanem éppen azért, mert szerette.
Sophia még egy utolsó pillantást vetett a kártyáira,
összerendezgette, majd kiterítette őket az asztalra.
Dougal rápillantott a lapokra, de annyira feszítette a vágy, hogy
alig tudott koncentrálni. A lánynak vacak kis bubi párja volt. Dougal
vett egy mély lélegzetet, és ő is letette a lapjait.
– Én nyertem.
Sophia a szempillái alól sandított a férfira, csábos és sokat ígérő
tekintettel. A pokolba, mámorító kis nő! Más körülmények között
nem lehetett volna megmondani, hová vezetne ez. Nem tudta
elképzelni, hogy valaha is belefáradna ebbe a nőbe.
Sajnos nem sok lehetőséget kaptak a sorstól, rövid, de ragyogó
kapcsolat adatott nekik. Dougalnak meg kell elégednie ennyivel.
Ivott még egy sherryt, az ital égette a torkát. A sherry
hagyományosan egy úrihölgyeknek való, édes ital, de ez a párlat
meglepően erős volt. Visszatette a poharat az asztalra, és halkan
megkérdezte:
– Hogyan képzeli el a dolgot, kedvesem?
A lány lassan felállt.
– Nem tudom elhinni, hogy belementem egy ilyen őrült tét
elfogadásába.
– Azt gondolta, nyerni fog.
– Mindig úgy gondolom, hogy nyerek – felelte kurtán a lány.
A férfi némán bólintott, teljesen megigézte, ahogy Sophia
selyemruhája finoman rásimult azokra a részekre, amelyeket
hamarosan fel fog fedni. A kerek és telt mellek halmát bámulta, és
megpróbálta elképzelni, hogyan illeszkednének a kezébe. Könnyedén
átérhette karcsú derekát, csípőjének lágy ívét pont az ő kezébe
teremtették, ahogy az alatta megbúvó, izgató sötétséget.
A lány lassan félrehúzta a haját, aranyló fürtjei a nyakába és a
vállára hullottak. Dougal nem bánta; ő maga is odavolt azért a
gyönyörű bőrért.
Ahogy összetalálkozott a tekintetük, Dougal észrevette Sophia
szemében az érzéki lángot. Egek, Sophia élvezte ezt! Sőt, szinte
fürdött benne!
Szinte válaszképpen Dougal gondolataira, Sophia elmosolyodott,
ahogy a vállánál lévő szalaghoz nyúlt. Gyémánt fülbevalóin
megcsillant a fény, ahogy a fejét oldalra fordította. Lassan meghúzta
a szalag végét, érzékien meglazítva ezzel a vállán a ruhát.
Dougal teste fájdalmas vágyban égett, meg kellett kapaszkodnia a
székben, nehogy előrelendülve magához rántsa a lányt. A pokolba!
Úgy el volt bűvölve, mintha valami régi legendából előlépett tündér
varázsolta volna el.
Sophia, csábítóan mosolyogva, lassan lehúzta ruháját az egyik
válláról, kék szeme szinte ezüstösen csillogott.
Dougal kinyújtotta a kezét, de a lány ellépett.
– Nem – mondta rekedten. – Érintésről nem volt szó.
Az ördög vigye el! Miért is nem beszéltek erről?! Dougal
összeszorította a fogát, és hátradőlt a székében.
– Rendben van. Nem fogom megérinteni.
Sophia látta, milyen erőfeszítésébe kerül Dougalnak legyőzni a
vágyát. Forróság árasztotta el a testét, mellében szokatlan bizsergést
érzett. A férfi borzasztóan kívánta őt; ez minden porcikáján látszott.
Sophia beleremegett abba a furcsa érzésbe, amelyet saját vágyának
és a férfira gyakorolt hatásának összekeveredése okozott benne.
A másik oldalon is kioldotta a szalagot, és lecsúsztatta a ruhát a
válláról. A selyem és csipke érzékien csúszott le róla, kék és
krémszínű halomba omlott a lábánál.
Dougal légzése felerősödött, szemében valami nyers, állatias erő
tükröződött.
Sophia fehér alsóruhája egyszerű és praktikus, a nyakánál kötős,
egyébként apró rózsákkal díszített, alul fodorral ellátott egyszerű
holmi volt. Bár még a lábikráját is eltakarta, és az anyaga is

megfelelően vastag volt, mégis kiszolgáltatottnak, romlottnak és
féktelenül izgatottnak érezte magát.
A szempillái alól nézett Dougalra, aki férfias elragadtatással és
szilaj vággyal bámulta őt. Tekintetével majd felfalta, pillantása itt-ott
megpihent a lány testén, száját összeszorította.
Habár Sophia első gondolata az volt, hogyan takarhatná el magát,
most merészen felvetette az állát.
Dougal azt hitte, menten megőrül. Egyik kezével úgy
megmarkolta az asztal szélét, hogy ujjvégei belefehéredtek. Ott áll
előtte a lány, csak egy vékony anyagréteg választja el a
mennyországtól. Milyen mennyei látvány – egy pajkos kis angyal,
olyan testtel megáldva, amelyet arra teremtettek, hogy simogassák,
kényeztessék, olyan ajkakkal, amelyek csókolózásra valók, és olyan
csodás, arany fürtökkel, amelyek testének azon részeit takarják be
lágyan, amelyeket ő akar betakarni, simogatni. Olyan fájdalmas
vágyat érzett a lány iránt, amilyet még soha, egyetlen nő iránt sem.
Sophia idegesen az ujjai közé vette egyik aranyló hajtincsét, és
csavargatni kezdte az ujjai között. A férfi ágyéka majd szétrobbant a
látványtól. Mintha csak szándékosan tenné ezt vele a lány. Dougal
elképzelte, ahogy a lány ujjai megérintik a bőrét, rákulcsolódnak a
hímvesszőjére, ahogy… Behunyta a szemét, próbált ellenállni a
kísértésnek, hogy elkapja a lányt, és a magáévá tegye.
Ám azzal, hogy behunyta a szemét, csak még rosszabb lett.
Képzeletben elkapta a lány buja képmását, és mindenféle kéjes
dolgot kezdett művelni vele. Felnyögött, és rájött, hogy bármilyen
vihart sokkal könnyebben le tud győzni, mint a lány iránt feltámadt
vágyát.
– Dougal? – hallotta, amint a lány rekedt hangja körbeölelte.
Másik kezével a szék karfájába kapaszkodott. Ha felállna, biztos
hozzáérne a lányhoz, és ha megérintené, többé már nem tudna
uralkodni magán. Kijózanító gondolat volt. Egy pillanatig sem bízhat
már meg magában.
Nagy nehezen kinyitotta a szemét, és újra elbűvölte a látvány.
Résnyire sikerült kinyitnia a száját.
– Menjen el.
– De…
– Menjen! – hangja villámcsapásként hatott.
Sophia szeme elhomályosult, de nem lábadt könnybe.
Lebillentette a fejét, lehajolt, felhúzta a ruháját, és újra megkötötte a
szalagokat. Sarkon fordult, és királynő módjára az ajtó felé indult.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Dougal hangosan
felsóhajtott, szíve úgy kalapált, mintha egy hegyet mászott volna
meg. Lehajtotta a fejét, megpróbálta ujjait ellazítani, hogy el tudja
engedni az asztalt. Jóságos isten! Mit művel?
Meg akarta szerezni a lányt, meg akarta kóstolni, érezni, elveszni
aranyló fürtjei közt, belebújni buja testébe, és… Jó, és mi lenne
azután? Egyszer magáévá tegye a lányt, és utána távozzon? Vagy
tovább is tarthatna ez a bűbáj, amellyel behálózta őt a lány?
Behajlítgatta ujjait, arca megrándult, ahogy visszatért beléjük a
vér. Testének egy másik része még mindig kemény volt, és
reménytelenül fájt.
– A pokolba! – motyogta. – Ez őrület.
Tökéletesen kilátástalan őrület. Ha nem távozik mielőbb, félő,
hogy később már nem is fog tudni elmenni többé.
Hirtelen felállt, a széket is felborította. Még ma éjjel becsomagol,
és reggel az lesz az első dolga, hogy távozik. Egyenesen a nővéréhez
fog menni, és beleveti magát, bármilyen mulatságot is tervezett a
nővére, hogy elszakítsa magát attól, hogy végleg elvesszen azokban a
türkizkék szemekben és a legrózsásabb ajkakban, amelyeket valaha
látott.

Tizenkettedik fejezet
Egyszer minden férfi életében eljön az idő, amikor el kell

döntenie, hogy aranyból van-e, vagy vasból. Látszólag ez egy könnyű
döntés, de nem minden nőnek kell olyan férfi, aki jobban csillog,
mint amennyi haszna van.
ÉJSZAKÁN.
Másnap reggel Sophia belépett a konyhába, és megérezte a frissen

sült kenyér illatát.
– Jó reggelt, kisasszony – mondta Mary meleg mosollyal az arcán.
– Korán kelt ma reggel.
– Rosszul aludtam – felelte Sophia, és még mielőtt Mary
belekérdezhetett volna, sietve hozzátette: – Aggódtam Red és a ház
miatt.
– Ön mindent megtesz. Sikerült rábeszélnie a kártyázásra
őlordságát tegnap este?
– Ó, igen, sikerült.
Méghozzá milyen új érzéseket gyújtott fel MacLeanben! Szinte
még most is maga előtt látta a férfi pillantását, vad éhségét, amikor
elküldte őt; emiatt nem tudott aludni az éjszaka hátralévő részében.
Ez, és az a furcsa remegés tartotta ébren, amit önnön bujasága miatt
érzett.
Valami olyasmit művelt, amit tiszteletre méltó kisasszonyok soha
nem tennének, de vajon előfordult valaha, hogy a társadalmi
elvárásokhoz való ragaszkodás irányította az életét? A mama csak
nevetett ezeken, és azt mondta, hogy az ilyen szabályok csak a
családjaiktól való függőségbe taszítják a nőket. A kérdés nem az,
elfogadható-e a viselkedése, hanem az, hogy őszinte-e saját
magához, a szívéhez.
Sophia nem tudta biztosan, a szíve mit érez, de a teste többi része
pontosan tudta, mit akar. Nem volt felkészülve arra a hatalmas
hullámban támadó erőre, ami, a férfi reakcióit látva, végigsöpört
rajta. Ezzel az érzéssel azt is felismerte, hogy ő ugyanúgy akarja a
férfit, mint az őt.
Bizonyára a mama is így érezte magát, amikor néhány napos
ismeretség után megszökött Reddel. Természetesen azzal a
különbséggel, hogy a mama szerelmes volt. Amit Sophia érzett, az
testi vágy volt – mégpedig milyen kellemes, gazdag és kéjesen buja
vágy!
Sophia soha nem értette igazán, mit jelent ez az izgalom. Hallotta,
amikor a lányok a kedveseikről vihogtak, meg hallotta a helyi
szerelmi történeteket, de eddig még soha nem értette, hogyan
dobhatja oda valaki a rendezett életét holmi egyszerű, fizikai
vonzalom miatt.
Most már tudta. Belekóstolt az erejébe, és megérezte benne az
igazi életörömet. Először az életében képtelen volt aludni az
izgatottságtól. Lelkes lett az élettől, az ébrenléttől, a Dougallal való
együttléttől, s amiatt, mert egyre közelebb járt ahhoz, hogy a férfi
végül felajánlja kártyatétnek a ház papírjait. Elevennek érezte magát!
Ma lesz ez az este, biztosan. Amikor pedig megnyeri a házat…
Hirtelen valami meghalt benne. Miután megnyeri a házat, Dougal
el fog menni, ő pedig Reddel folytatja majd az életét, ahogyan eddig.
Üresség támadt a szívében. De hiszen ezt akarta, ezért harcolt
egész eddig, vagy nem?
Mary, aki az ablaknál állt, hirtelen elejtette a serpenyőjét, és
kizökkentette Sophiát a gondolataiból.
– Kisasszony! Úgy tűnik, MacLean menni készül!
– Tessék?
– A szolgája mindkét lovat felnyergelte, és a csomagjaikat is
felerősítette a…
Sophia ki rontott az ajtón, ki az udvarra, szemét le sem vette a
férfiról Dougal a lova mellett állt, vakítóan fehér nyakkendőjét
kivéve tiszta feketébe volt öltözve, lovaglókabátja tökéletesen
szabott, csillogóan fényes, fekete csizmáját arany bojtok díszítették.
A férfi megfordult, ahogy feltűnt a lány, sötétzöld tekintetével
végignézett rajta, homokszín haja a homlokába hullott, és
beárnyékolta az arcát.
Az ördögbe vele! Hogy képzeli, hogy csak úgy összecsomagol, és
ellovagol azok után, hogy Sophia ennyit küzdött?! Pláne hogy
képzeli ezt ilyen vonzó külsővel megtenni?
Sophia odamasírozott hozzá.
– Hová megy?
– Jó reggelt MacFarlane kisasszony! Attól tartok, el kell mennem.
MacFarlane kisasszony?
– Azt hittem, legalább még egy napot marad.
A férfi tekintete a lány ajkán időzött.
– A nővérem már napokkal ezelőttre várt engem, de… – Zöld
szeme egy pillanatra melegséggel telt meg. – Már így is túl sokáig
maradtam.
– Igen, de még nem fejeztük be…
A férfi elkapta Sophia állát, és a magáéhoz emelte az arcát.
– Biztos benne, hogy azt akarja, „befejezzük”?
A férfi érintése vágy és különféle érzések örvényét keltette benne,
de a büszkesége erősebb volt. Nem engedheti meg a férfinak, hogy
meglássa, milyen hatással van rá; el kell rejtenie.
A férfi keserű mosollyal leengedte a kezét.
– Azt hiszem, nem. Nincs már miről beszélnünk, kedvesem. –
Dougal hangja olyan hideg volt, mint amilyen forró az érintése. –
Egy hónapon belül megérkezik az ügyvédem. Addig itt maradhatnak
az édesapjával – mondta, azzal felugrott a lovára, megmarkolta a
kantárt, és még egy pillantást vetett a lányra. – A házat illetően még
elérhető leszek.
De hát nem mehet el a lány erőfeszítései után! Arrogáns volt és
önhitt, amikor megérkezett, és most ugyanúgy készült távozni.
Ádáz dühtől forrt Sophia vére. Öklével ráütött a férfi csípőjére.
– Mi a baj, MacLean? Csak nem fél?
A férfinak felszaladt a szemöldöke, tekintete szikrázott.
– Mit mondott?
Sophia felvetette az állát.
– Azt kérdeztem, fél-e? Hogy emiatt akar-e elosonni, mint egy
besurranó, éjszakai tolvaj?
– Reggel van, és nem vagyok tolvaj.
– Nem, de fél, igaz? Fél, tőlem.
Dougal tekintete elsötétült.
– Ön nem tudja, mit beszél.
– De, tudom – felelte Sophia, és közelebb hajolt. – Attól fél, amit
a kártyajátékunkban elveszíthet.
Dougal teste megfeszült ezekre a szavakra, amitől Poszeidón
megugrott. Hogy merészeli félelemmel vádolni őt ez a nő?
Feldühítette a gondolat.
Mégis, valahol belül egy hang azt suttogta: Igaza van. Attól félsz,
amit elveszíthetsz, és ez nem a házról szól. Az önuralmadról szól.
Dougal leugrott a lóról, és Sophia szemébe nézett. Sophia nem
lépett hátra, hanem ott maradt, ahol volt, így csupán néhány centire
voltak egymástól.
A lány a férfira bámult.
– Láttam az arcát tegnap este. Maga akar engem, MacLean.
Ismerje be. Attól fél, hogy felajánlom magamat a házért, és hogy
nem lesz képes visszautasítani. És akkor… – mosolygott a lány
önelégülten. – Akkor veszíteni fog.
A reggeli napfény megvilágította a lány tökéletes arcát. Szőke
haján finoman bukfencezett a fény, szeme ragyogóan tiszta volt. A
halvány karikák csak még jobban kiemelték jéghideg tekintetét.
Dougal semmi mást nem akart, csak felkapni a lányt, a vállára
venni, bemenni vele a pajtába, és megmutatni neki, pontosan mit
érez. Épp ez volt a probléma: sokkal többet érzett, mint amit Sophia
gyanított. A szenvedélye egymagában képes lenne lángba borítani az
egész kócerájt; nem is mert arra gondolni, hogy akkor mi lenne, ha
mindketten fellobbannának.
El kellett nyomnia magában ezt az érzést, harcolnia kellett a
kísértéssel, amelyet a lány szavai ébresztettek benne.
Végül hűvösen elfordult Sophiától.
– Nos, akár akarom önt, akár nem, elmegyek. Azért jöttem, hogy
megnézzem a házat, és már láttam. Nincs miről beszélnünk többet.
Sophia elkapta Poszeidón kantárját, Sheltonhoz fordult, aki tágra
nyílt szemmel nézte őket, és odavetette neki a szárat.
– Tessék! Meg kell beszélnünk valamit a gazdájával – mondta,
majd Dougalhoz fordult. – És ha itt nem tudunk beszélni, akkor,
gyanítom, fel kell keresnem a nővére házát. Nem lehet olyan
bonyolult rátalálni.
Jóságos ég, ez a nő aztán mindenre elszánta magát!
– A pokolba magával! – kiáltott Sophiára, majd leszállt a lóról, és
a lovászhoz fordult. – Induljon el a lovakkal, mindjárt jövök. – Azzal
megfordult, és határozott léptekkel elindult.
Sophia felkapta a szoknyáját, és tejeslány módjára, szaladt a férfi
után. Egy idő múlva Dougal megállt a kertkapunál, a lány pedig
egyre mérgesebb és zavarodottabb lett.
Dougal kinyitotta a kaput, belépett a kertbe és ugyan nyitva
hagyta a kaput, de nem várta meg a lányt. Sophiában egyre
magasabbra hágott a düh, de felvetette állát, és előresietett az
ösvényen. Levegő után kapkodva, az egyik fa alatt álló pádhoz
vezetett az útja, ahol megállt, és szembefordult a férfival.
Dougal szétvetett lábbal megállt, karját keresztbe fonta maga
előtt.
– Mi az ördögről van szó?
– Rólam. És erről a házról. És mindarról, ami eddig történt.
A férfi pupillája kitágult, de nem mozdult.
– Azaz?
Sophia hirtelen mindent el akart mondani neki: hogy milyen
keményen dolgozott azért, hogy olyan otthont teremtsen, amilyenre a
mama vágyott. Hogy Red egy gyenge pillanatában hogyan veszített
el mindent, és hogy ő milyen kétségbeesetten szerette volna
visszaszerezni. De még ennél is jobban szerette volna megvallani
Dougalnak, hogy a jelenléte hogyan változtatta meg a dolgokat,
hogyan dúlta fel az életét, és ébresztette rá, hogy a világ nem a
MacFarlane-házból áll. Még mindig szerette volna visszaszerezni a
házat, de… de most már sokkal többet akart.
Mégis mit? Mi az, amit akart?
– Ez nagyon bonyolult – mondta végül a homlokát dörzsölgetve.
Dougal türelmetlenül felsóhajtott.
– A pokolba, Sophia! Egyetlen percet adok önnek, többet nem. Mi
az ördögöt akar?
A lány egyik lábáról a másikra állt, igyekezte kitalálni, hogyan is
kezdjen hozzá, majd megállt, aztán újra úgy tett, mintha beszélni
akarna, végül megrázta a fejét, és elindult.
Dougal mérge lassan elszállt, keresztbe tett karja ellazult, ahogy
figyelte a lányt. Sophia szenvedélyes nő volt, és ez látszott minden
lépésén, minden mozdulatán, szeme minden villanásán. Dougal várt
még egy percet, aztán lágyabb hangon megszólalt:
– Talán az lesz a legjobb, ha távozom.
– Ne! – fordult felé a lány. – Csak igyekszem megtalálni a
megfelelő szavakat, és annyira… ó, ez olyan nehéz!
– A hazugságok általában ilyenek.
– Hazugságok? – nyalta meg a száját a lány.
Sophia felsóhajtott, tartása összeomlott, szinte megkönnyebbülés
látszott az arcán.
– Szóval tudja.
Dougal bólintott.
– Mindent?
A férfi újra csak bólintott.
– Hogyan próbáltuk elrejteni a ház valódi értékét? Hogyan
rontottuk el a könyvtár csodás borítását? És…
– Hogyan falazták be a kéményeket, rejtették el a jó bútorokat, és
szolgáltak fel olyan ételeket, amelyeket még egy hulla sem enne
meg.
– Nagyon sajnálom – harapott ajkába a lány.
– Ez nem igaz. Azt akarta, hogy elkeseredjek, és kényelmetlennek
találjam a helyet.
– Nos, igen… de nem akartam, hogy nagyon rosszul érezze
magát. Csak annyira, amennyi ahhoz kell, hogy úgy döntsön, a ház
értéktelen.
– Annak érdekében, hogy feltegyem kártyára, miután ön oly sok
estét töltött azzal, hogy rábírjon erre.
Sophia türelmetlenül intett.
– És én még azt gondoltam, milyen fondorlatos vagyok.
– Az is. Véletlenül lettem fültanúja az Angussal folytatott
beszélgetésének, amikor megérkeztem.
– Akkor az első pillanattól tudta? – szorult ökölbe a lány keze.
– Igen.
– Mégis úgy tett, mintha semmiről sem tudna.
– Úgy döntöttem, élvezem az előadást – vonta meg a vállát a férfi.
– Szerencse, hogy kihallgattam magát, különben bevált volna a terve.
– Valóban? – nézett a férfi szemébe Sophia.
Bármennyire is utálta beismerni, Dougal mégis kimondta:
– Igen.
A lány a halántékához szorította a kezét.
– A pokolba, a pokolba! Én… én nem is tudom, mit mondjak –
leejtette a kezét, és a férfira nézett. – Rednek soha nem lett volna
szabad kockára tenni a házat. Nemcsak az ő háza, hanem az enyém
is.
– Önnek pedig, kedvesem, soha nem lett volna szabad annyira
kényelmetlenné tenni az ágyamat. De ne aggódjon, csak egyszer
aludtam benne, azon az éjszakán, amikor megérkeztem.
– Tegnap hol aludt?
– Sheltonnál, a pajtában – mosolyodott el a férfi. – Találtunk egy
összecsukható ágyat, rátettünk néhány takarót; egész kényelmes volt.
Sophia elpirult, és szaggatott nevetéssel leült a padra.
– Nem tudom elhinni, hogy végig tudta, hiszen ez azt jelenti, hogy
mindent feleslegesen csináltunk. – Tekintetét a férfira emelte. –
Miért nem szólt egy szót sem?

Ez egy érdekes kérdés volt, amit Dougal már önmagának is feltett.
Ennek ellenére, a saját válasza sem tetszett neki: ugyanis azt akarta,
hogy a lány mondjon el mindent.
Erre a gondolatra viszont elkomorodott. Miért érdekelte, hogy
Sophia hazudik-e neki, vagy sem?
Talán a büszkeség miatt.
Nem lehet más oka. Most megkapta a lány vallomását, mit akar
még?
– Nem is merem remélni, de hajlandó lenne megbocsátani a
ballépésemet, és maradni még egy kicsit? – kérdezte Sophia.
– Hogy rábírhasson arra, hogy feltegyem a házat egy mindent
eldöntő játszmában?
Sophia merészen a férfi szemébe nézett.
– Igen. – Felállt, és közvetlenül a férfi elé lépett, félrefordította a
fejét, és lágy hangon folytatta. – És magamat ajánlom fel tétként.
Dougal teste megmerevedett. Lágy szellő mozdította meg a lány
arca körüli hajtincseket, simogatta a bőrét, Dougal pedig megérezte a
lány illatát. Tekintete végigszaladt a lány arcán, szemein, csodás
ajkain, finom nyakán, le a mellek kerek halmán, egészen a csípőig.
Eszébe jutott, amikor megízlelte a lányt, amikor az első nyert játszma
után megcsókolta a nyakát. Még mindig érezte az ízét, és testében
újra felébredt a vágy.
Akarta ezt a nőt, ahogy még soha, senkit nem akart. Éppen ezért
kell elmennie. Nem engedheti meg magának, hogy beleszeressen,
márpedig ahogy életre kel a lelke, amikor a lány a közelében van, az
veszélyes dolgokra figyelmezteti. Nagyon hasonlítanak egymásra.
Mindketten élnek-halnak a nehéz helyzetekért, kihívják maguk ellen
a sorsot, amikor csak tudják.
Dougalnak szinte forrt a vére, és ökölbe kellett szorítania a kezét,
nehogy megfogja a lányt, nehogy odahúzza, és magához ölelje.
Sophia olyan kicsi volt, és a maga módján mégis annyira veszélyes!
Felkavarta Dougal lelki békéjét, feldúlta nyugalmát, elvette az erejét.
Az égre pillantott, ahonnan a tegnapi vihar maradványai árnyékot
vetettek a harmattal borított növényekre.

Ez történik, amikor túlságosan szeretsz valakit. Ez történt, amikor
Callum meghalt, és azt hitted, megőrülsz a bánattól. Ha kezdesz
megszeretni valakit, csak még gyengébb leszel.
Még most is elborzadt, amikor a Callum halála utáni viharokra
gondolt, amelyeket ő okozott. Senki sem tudta leállítani a viharokat,
és ki tudja, mikor törik meg végre az átok. Amikor az eső áztatta
vidéken vágtatott, ahol a szél fákat csavart ki, tetőket tépett le, és a
villámcsapás felgyújtotta a házakat. Dougal látta a falusiak döbbent
arcát, látta kétségbeesésüket, amint összedőlt házaikat és romba dőlt
életüket nézték. S ami a legrosszabb volt: látta, hogy félnek.
Soha többé, erre megesküdött. Soha többé nem enged közel
magához senkit. Nem engedheti meg magának.
– Dougal?
A férfi behunyta a szemét, igyekezett tudomást sem venni erről a
meleg, csábító hangról.
– Dougal, csak egy játszmát. Csak ennyit kérek.
– Nem – mondta keményen. – Nem tudnék…
A lány hirtelen megcsókolta. Lábujjhegyre állt, karját a férfi
nyaka köré fonta, egész testével hozzásimult.
Dougal azonnal elveszett, ahogy megérintette a lány ajka. Szilaj
vágy támadt fel benne, ahogy egyre szorosabban ölelve, magához
emelte a lányt. Ezernyi dologra lett figyelmes, amelyeket képtelen
lett volna egyetlen gondolatba sűríteni. Felfigyelt a lány puha
mellére, ahogy lágyan a mellkasához simult, a feneke kerekségére, a
ruhájára, ahogy végigsiklott a kabátján, miközben még magasabbra
emelte, és arra, ahogy szünet nélkül csókolta.
Sophiát még soha nem csókolta vissza így senki, és ó, mennyire
tetszett neki! Olyan volt, amilyenről a költők írnak, amiről a
szolgálók suttognak, és ami eddig teljességgel hiányzott az életéből.
Szenvedélyes, tisztán, féktelenül szenvedélyes. Végigdübörgött a
testén, megtöltötte, kiteljesítette.
Dougal ölelésében lebegett, a férfi simogató kezétől még
magasabbra hágott benne a vágy. Dougal csak annyi időre hagyta
abba a csókot, amíg végighúzta ajkát a lány orcáján, egészen a füléig.

A lány beleremegett, ahogy Dougal ajkaival összecsippentette a
fülcimpáját.
Felnyögött, és még szorosabban ölelte a férfit, még többet akarva,
még többért szűkölve. Dougal hirtelen ölbe kapta, és odavitte a
padhoz, ahol a csalitos eltakarta őket a kíváncsiskodó tekintetek elől.
Az ölébe ültette a lányt, és egyik kezével megfogta a lány állát, és
újabb csókra emelte ajkait.
Sophia szinte égett belül, érzéki forróság öntötte el a testét, finom
bizsergés járta át, amint Dougal ujjai a mellét borító, finom csipkén
jártak, érezte, ahogy hűvös levegő éri a lábujjait, ahogy a fűbe ejtette
a cipőjét.
Úgy érezte, nem tud elég szoros közelségbe kerülni a férfival.
Még szorosabbra fonta karját a férfi nyaka körül, még többet kívánt.
Válaszolva erre a mozdulatra, Dougal is jobban hozzásimult,
érzéki csókjával szinte megégetve a lányt, apró nyögést csikarva ki
belőle, ahogy egyre jobban elengedte magát. Egyre többet akart a
férfiból. A csókból. Egyre többet, a pillanatról pillanatra növekvő,
mámorító érzésekből.
Sophia megérezte Dougal nyelvét a szájában, és ez kéjes
borzongással töltötte el.
A férfi ajka keményen ostromolta a lányét, közben pedig kezével
szabadon kalandozott a testén. Simogatta a csípőjét, derekát, majd
felkúszott a melléhez. A ruha vékony anyagán keresztül is
beleborzongott, ahogy a férfi a kezébe fogta a mellét, hüvelykujjával
megkereste a mellbimbóját, és olyan keményre simogatta, hogy az
már fájt. Sophia felnyögött, és még közelebb húzódott.
– Uram? – hallatszott Shelton rekedt hangja a kapu irányából. –
Ott van?
Sophia kinyitotta a szemét, Dougal azonban nem hagyta abba a
ténykedését.
A kapu csikorogva kinyílt, és csizmás léptek tétova közeledése
hallatszott.
– Uram? Sétáltassam még a lovakat?
Sophia elhúzódott, Dougal pedig vonakodva elengedte. A lány
egész testében reszketett, képtelen volt elrejteni kezei és lábai
remegését. Mindene tűzben égett, és nem is tűnt úgy, hogy
hamarosan visszanyerné önuralmát.
Dougal rájött, hogy Sophia trükkje bevált, és valóban
meggondolta magát a távozással kapcsolatban. Meg kell kapnia ezt a
nőt. Lejátssza a játszmát, megnyeri, és kielégíti a vágyát. Utána
nyugodtan távozik, érzelmi elkötelezettség nélkül.
Sophiát a padra ültette, ahol a lány, reszkető kezével, megpróbálta
rendbe szedni a ruháját.
– Itt várjon – mondta neki halk elégedettséggel, aztán elindult az
ösvényen visszafelé, ahol Shelton álldogált.
A lovász megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Hát itt van, uram. Csak azon gondolkodtam, hogy a lovakat…
– Hagyd őket felnyergelve, csak vedd le a csomagomat.
Lovagolunk egyet, mielőtt felmelegszik az idő.
Sheltonnak leesett az álla.
– Vegyem le a csomagját? Akkor nem megyünk el?
– Nem. Maradunk még egy éjszakát.
– És azután?
– Elmegyünk.
A lovász elvörösödött és elsietett.
Mire Dougal visszaért, Sophia már rendbe hozta a ruháját, de nem
vette észre, hogy egy hajtincs elszabadult. Arca kipirult, ajka duzzadt
volt a csókolózástól.
Dougal elégedetten vigyorgott. Egy alapos, szenvedélyes
éjszakával fogja kielégíteni a benne tomboló vágyat. Aztán, ha majd
már elment, Sophia MacFarlane-nek nem lesz többé kétsége afelől,
hogy ki tartotta kezében a dolgok irányítását.
– Sophia, itt maradok.
Sophia remegő mosollyal, de elszántan felvetette az állát.
– Reménykedtem benne, hogy ezt fogja mondani.
Bizonytalanság futott át a férfin, volt valami szívfacsaró abban,
ahogy a lány ránézett, sebezhetőség volt a tekintetében. Persze
Dougal azt gondolta, csak képzelődik. Hiszen a lány egy megrögzött

hazárdjátékos lánya, aki a legkeményebb gazemberek társaságában
utazta végig Európát.
Az a hidegvér pedig, ahogy végig viselkedett, félreérthetetlen.
Tettei tapasztaltságáról tanúskodtak, jobban, mint bármi más:
kitervelte, hogyan csalja őt tőrbe, és veszi rá a mindent eldöntő
játszmára, még saját magát is hajlandó volt felajánlani, sőt mi több,
lelkesen kínálta fel magát ellentételezésként. Hogyan is lehetne egy
ilyen nő ártatlan?
Mégis, nem hagyta nyugodni a dolog, ki kellett mondania.
– Sophia, én nem szoktam ártatlan lányokkal enyelegni.
A lány tekintete felvillant, de aztán nyugodtan elmosolyodott.
– Nem vagyok ártatlan, MacLean. Pontosan tudom, mit csinálok.
Dougal megnyugodott. Hát persze. Egy ártatlan lány nem tudott
volna olyan merészen álldogálni előtte egy szál alsóneműben, olyan
gúnyos mosollyal. A miatt a mosoly miatt aludt a múlt éjjel oly
zaklatottan, és álmodott arról, hogy újra meg újra a magáévá teszi a
lányt.
Sophia a szeme sarkából nézett a férfira.
– Dougal, remélem, nem érti félre, de… ön ártatlan?
A férfi csak pislogott, túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy
válaszoljon.
– Mert ha igen – folytatta a lány, nevetéssel a hangjában –, akkor
talán mégiscsak el kellene mennie ma délelőtt.
– Örömmel adok számot a tapasztalataimról ma este. Ez így
megfelel önnek, Sophia?
A lány bólintott, de nem nézett a férfira.
– Azon múlik, ki mit nyer, nem igaz? Addig is meg fogom
mutatni önnek a házat, hogy lássa, milyen is valójában. Nem tudok
mindent helyrehozni, de tudok néhány igen szép dolgot mutatni, amit
Angusszal igyekeztünk elrejteni.
– Rendben van. Először azonban elmegyek lovagolni
Poszeidónnal. Kell neki a mozgás.
Dougalnak pedig friss levegőre van szüksége, hogy visszanyerje
önuralmát. Sophiához lépett, megfogta egyik csuklóját, ajkához
emelte, és megcsókolta ott, ahol kilátszott a bőre.
Sophia mosolya megremegett, de megmaradt.
– Ön, uram, libabőrt okoz nekem.
– Minden gyönyörű nő megérdemelné, hogy csak libabőrbe
öltözzön – mondta Dougal, és egy mozdulattal magához húzta a
lányt, akinek gömbölyű melle a férfi mellkasához nyomult, csípője
pedig a férfiéhoz dörzsölődött.
Sophia sejtelmes tekintettel, elpirulva pillantott a férfira.
– MacLean, nem gondolja, hogy legalább…
Dougal csókkal hallgattatta el a lányt, kezét Sophia derekára
csúsztatva, még közelebb vonta őt magához. A lány beleolvadt a
férfiba, átadta magát a szenvedélynek, mintha a férfi tüze az övét is
fellobbantotta volna. Közelebb húzódott a férfihoz, sokat ígérő
mohósággal ölelte át a nyakát, és húzta közelebb magához.
Dougal szenvedélye újra fellobbant. Már nem gondolkodott, nem
mérlegelt, nem csinált semmit, csak élvezte a csókot, amely szinte
elemésztette őt.
Sophia megmerevedett, kezével a férfi mellkasának feszült.
Dougal engedett egy kicsit az ölelésen, és a lány elpirult arcába
nézett.
– Igen, kedvesem?
– Én… nekem mennem kell. Angus keresni fog, ha nem térek
vissza a házba hamarosan.
– De még nem fejeztem be.
A lány elmosolyodott.
– Hosszú csók volt.
– A hosszúság az egyik kiváló adottságom.
Sophia nem volt benne biztos, hogy jól értette-e a férfit, de
Dougal arckifejezése miatt borzasztóan elpirult.
Dougal kuncogva végighúzta az ujját a lány arcán.
– Milyen gyönyörű bőr! Milyen bájos szín!
Sophia elhúzódott, Dougal pedig vonakodó mosollyal elengedte.
Követte a lányt az ösvényig, majd végighúzta egyik ujját Sophia
duzzadt alsó ajkán.
– Igaza van, kedvesem. Ha folytatnánk, nem lennék képes csupán
egy csókkal beérni.
Szavai inkább ígéretesek voltak, mint fenyegetőek, Sophia mégis
remegni kezdett. Mi történt vele? Végtagjai elnehezültek, nyelve
képtelen szavakat formálni, elméje kiürült.
Dougal megérintette az állát, és felemelte a lány fejét. Melegség
tükröződött a szemében.
– Még soha nem játszottam ilyen élvezetes játékot – mondta,
miközben a lány ajkát nézte.
– Én sem – felelte a lány a férfi felé hajolva, tekintetét a másik
ajkán nyugtatva. Határozott, tökéletes vonalú volt, finom és forró.
Beleremegett a gondolatba. Csak még egy csók. Mi történhet? Csak
még egy, aztán…
– Visszajövök, miután lovagoltam egyet Poszeidónnal.
Dougal leengedte a kezét, megfordult, és elsétált az ösvényen,
otthagyva a lányt fájdalmasan és képtelenül magányosan.
Sophia mindig szerette a magányt, de ez most sem kellemes, sem
nyugodt egyedüllét nem volt. Fájdalmas volt és üres, tele
vágyakozással és csapongó érzések zűrzavarával.
Félig elindult, majd visszabotorkált a padhoz, szíve vadul vert.
Fogalma sem volt róla, hogy egy csók ilyesmit okozhat. Nem csoda,
hogy a férfiak ennyire odavannak érte! Még soha nem tapasztalta,
hogy milyen ereje lehet a szenvedélynek.
Bizonytalanul felsóhajtott, és összeszedte magát. Nem engedheti
meg magának, hogy belevesszen ezekbe a dolgokba, ha nyerni akar
ma este. Koncentrálnia kell a kártyákra és a számolásra.
Ha nyerni akar, ki kell ürítenie az elméjét. Egy jó stratégia
nemcsak az ellenféllel szemben hatásos, hanem saját gyengeségeivel
szemben is. Most pedig szemmel láthatóan sokkal gyengébb, mint
hitte.
Össze kell szednie magát, ami azt jelenti, hogy el kell kerülnie
ezeket a lélegzetelállító és elgyengítő csókokat.
Behunyta a szemét, és megborzongott.

Tizenharmadik fejezet
Amint a fiókáid kikelnek a tojásból, azonnal aggódni kezdesz

értük. A bajok akkor jönnek, amikor nem tudod, mikor lökd ki őket a
fészekből, és mikor hozd vissza és óvd meg őket.
ÉJSZAKÁN.
Dougal a pajta felé fordult, az esti szellő összekuszálta a haját,

szemét a házon nyugtatta. Szórakozottan nézte a minőségi falazást,
és a gyönyörű márványberakást a főlépcsőkön, és azt, ahogy az
ablakok visszatükrözték a lebukó nap fényét.
Shelton felkapta az egyik nyerget, és egy homályos álláshoz vitte.
Kihúzott egy kefét az egyik tokból, kinyitott egy kis fémedényt, és
hamarosan ritmikus mozdulatokkal fényesíteni kezdte a bőrt.
Dougal tudomást sem vett róla, elméje a ház lakóival volt
elfoglalva. Jobban mondva, egyik lakójával. Egy aranyhajú, huncut,
csábító, parányi nőszeméllyel.
Miután Sophia rábeszélte, hogy maradjon, Poszeidónnal lovagolni
ment – főként azért, hogy lehűtse elméjét, és lenyugtassa rakoncátlan
testét. Végiggondolta és megvizsgálta, mi bírta rá arra, hogy itt
maradjon ebben az istenverte házban.

Először is, puszta kíváncsiságból, hogy mit talált ki Sophia a kis
bűnbandájával. Aztán ott van a kihívás, amit egy gyönyörű nő jelent,
márpedig ő ilyen kihívásnak sosem tudott ellenállni. Végül pedig
maga Sophia. Lenyűgözte őt, elbűvölte az esze és az eltökéltsége.
Egy okos férfi ebben a pillanatban fordulna sarkon, és menne el. Egy
igazán okos férfi annak még csak a veszélyét sem venné magára,
hogy ránézzen Sophiára. Ám Dougal hozzá volt szokva a
szépséghez, és már nincs mit tenni, ránézett Sophiára.
Szerette aranyszőke haját, és arról álmodott, hogy a hajzuhatag
betakarja őket, amikor a lány rajta ül, és az önkívületig lovagol rajta.
Elképzelte, ahogy a kezére tekeredik, amikor magáévá teszi a lányt
londoni házának hatalmas ágyában. Maga előtt látta a selymes,
vastag tincseket, amint szétterül a stirlingi ház ágyának
selyemlepedőjén.
Amióta találkozott Sophia MacFarlane-nel, szinte nem is gondolt
másra. De ma este minden megváltozik; ma végre megszabadult ettől
a sok mi-lenne-ha gondolattól.
– Úgy tűnik, meleg éjszakánk lesz – mondta Shelton, miközben a
nyeregkápagombot fényesítette.
– Ha te azt tudnád… – pillantott oda Dougal.
Shelton a rongyra köpött, és hevesen dörzsölni kezdett egy szíjat.
– Azt tudom, hogy ön az utóbbi napokban eléggé zavartnak tűnik.
Sokkal zavartabbnak, mint amilyennek valaha láttam, uram.
– Sok minden jár a fejemben – vonta meg a vállát Dougal.
Még a délelőtti lovaglás alatt sem tudott semmi másra gondolni,
mint arra, amit Sophiát csókolva érzett, a lány gömbölyű mellére a
ruhán keresztül, ahogy a csípője az övéhez dörzsölődött…
Nyugtalan volt, aggódva várta, hogy az este végre beköszöntsön.
Előhúzta zsebóráját, és kinyitotta. Negyed hat. Még egy egész óra és
tizenöt perc van hátra vacsoráig.
Sophiával töltötte a délutánt, aki végigmutogatta neki a házat, a
maga valódi állapotában. Dougalt lenyűgözte az igazi tapéta, a
padláson lévő csodás bútorok, a faburkolat, amelyet befestettek, hogy
eltakarják finom erezetét, a rusnya szőnyegekkel eltakart

márványpadló, az ajtók, amelyeket csikorgóvá tettek, és a
padlódeszkák, amelyeket felfeszítettek, hogy recsegjenek.
Sophia elcsendesedett, amíg a MacFarlane-ház valódi állapotát
mutatta be. Elszomorító volt belegondolni, hogy ő ezt a
méltóságteljes és pompás otthont az unokaöccsének készül adni, aki
még csak gyerek. Olyan ház volt ez, ahol élni, nevetni és szeretni
kell.
Dougal ezen gondolkodott, miközben, Angusszal a nyomukban,
követte a házban Sophiát. Dougalnak meg kellett erőltetnie magát,
hogy ne érintse meg, csak nézze Sophiát, kerek feneke vonzotta a
tekintetét, ahogy követte a lányt fel és le a házban, a lépcsőkön.
Ágyéka megmerevedett a gondolatra, és újra kinyitotta az óráját.
Shelton csettintett egyet a nyelvével.
– Olyan sűrűn nézi az óráját, hogy az balszerencsét jelent. Attól
fél, hogy elkésik a vacsoráról?
– Nem. Kártyázni fogok MacFarlane kisasszonnyal. A házat
teszem fel tétnek.
Shelton elejtette a rongyot.
– A házért fog játszani? Hiszen alig egy hónapja nyerte el! De hát
ez a birtok többet ér, mint az ön stirlingi birtoka!
Most, hogy bejárta a vidéket, és megismerte a ház valódi értékét,
Dougal kénytelen volt egyetérteni. A MacFarlane-ház sokkal többet
ért, mint eredetileg gondolta.
– Ön meggárgyult, uram. Meggárgyult, és el van varázsolva –
rázta a fejét Shelton.
– Megvan rá az okom, hogy feltegyem – horkant fel Dougal. A
ház felé pillantott, és észrevett egy alakot az egyik emeleti ablakban.
– És amikor majd holnap elmegyünk, a ház papírjai a zsebemben
lesznek. Meglátod.
Shelton felvette a rongyot és kirázta.
– Nem lett volna szabad engednem, hogy beszéljen a
kisasszonnyal ma reggel a kertben. Tudtam, hogy az lesz a vége,
hogy még egy napig maradunk.
– Olyan gyönyörű! – vigyorgott Dougal.
– Sose láttam szebbet – ismerte be Shelton őszintén.
– Éppen ezért óvatosnak kell lennie. Elveszi az eszét, és majd csak
azt veszi észre, hogy hármas pókert játszik vele, és már el is vitte a
londoni házát is.
– Óvatos leszek. Most pedig készülődnöm kell.
– Rendben van, uram. De ha elveszíti a házat…
– Ne törődjön vele. Olyan sok házam van, egy elvesztése nem fog
fejfájást okozni.
Dougal büszkesége fog csak sérülni a veszteséggel. Ez volt a
másik ok, ami miatt nyernie kell – mégpedig úgy, hogy egyszer és
mindenkorra lezáruljon a Sophia és közte lévő kapcsolat.
Eközben odafent Sophia befejezte a fürdést, és felöltözött a

vacsorához.
Ruhája vastag és nehéz, rózsaszín selyem volt, amely a
gyertyafényben pontosan olyan színben pompázott, mint a bőre.
Egyetlen dísze egy széles, kék színű szalag volt a mellrész alatt.
Talált egy pár hozzáillő, díszes topánkát is.
Ha volt is némi kétsége a ruhát illetően, Mary reakciója eloszlatta.
A szolgálólány tátott szájjal bámulta, majd összecsapta a kezét, és
tiszteletteljes hangon megjegyezte, hogy Sophia úgy néz ki, mint egy
angyal. Sophia nem éppen angyali megjelenésre vágyott, de hálás
volt a lánynak.
Mary úgy tűzte fel Sophia haját, hogy az egyik oldalon a vállára
omlottak a tincsek. Hátralépett, és megnézte művét.
– A mindenit! – sóhajtotta. – Csodásán néz ki!
– Köszönöm – felelte Sophia. – A gyöngy ékszereimet viseljem
hozzá? A hamis gyémántok túl merészek lennének.
– Én nem viselnék semmi mást, csak amivel a Jóisten megáldott.
Higgye el, kisasszony, tökéletesen néz ki.
– Köszönöm, Mary. Be kell ismernem, kicsit ideges vagyok ma
este.

– Nem hibáztatom. Lefogadom, hogy őlordsága ugyanilyen
ideges. Lehet, hogy elveszíti a házát, amíg ön… – Mary egy
pillanatra megállt, összevont szemöldökkel nézett. – Ön mit tett fel
tétnek, kisasszony? Erre még nem is gondoltam.
Sophia a tükör felé fordult.
– Red szerint kiállíthatnék váltókat.
Dougal persze nem fogadná el őket, de ez nem tartozik másra,
csak rá.
Mary megnyugodott.
– Nos jó, ha azzal megelégszik. Nyilván csinos kis summát kell
ígérnie őlordságának.
– Ahogy mondja.
Mary a fejét rázta.
– Bármelyikük is veszíti el a játszmát, tüzet fog okádni.
– Az nem én leszek – mosolyodott el Sophia.
– Lefogadom, hogy MacLean ugyanezt mondaná – folytatta Mary
szárazon. – Meglátogatja az édesapját, mielőtt lemegy vacsorázni?
– Igen. Még biztos fent van.
– Igen, de már nem sokáig. Az orvos egészen rendbe hozta –
mondta Mary, miközben lesimította a kötényét.
– Amíg meglátogatja Mr. MacFarlane-t, befejezem a
vacsorakészítést. A jó vacsora készítését.
Sophia megkönnyebbülten felsóhajtott. Ma este nem akar
éhgyomorra sherryt inni.
– Jó lesz végre finom vacsorát készíteni – szipogott a cseléd. –
Tizenöt perc múlva tálalom az első fogást.
Sophia felkapott egy könnyű selyemkendőt, és a karjára dobta,
majd Red szobája felé vette az irányt.
– Hát itt vagy! – szólalt meg apja álmosan. – Látom, már
vacsorához vagy öltözve. Gyere, hadd nézzelek meg!
Sophia engedelmesen közelebb lépett, és megállt az ágy mellett.
Apja megpróbálta kinyitni a szemét, de nem sikerült. Gyengéden
megpaskolta Sophia kezét.

– Sajnálom, kislányom. Az átkozott laudánum miatt ki sem tudom
nyitni a szemem.
– Akkor aludj – felelte Sophia. Bizsergett a gyomra, de nem vett
tudomást róla. Megtehette, tudta, hogy megteheti. – Tudok bánni
MacLeannel.
– Ó, olyan vagy, mint én – kuncogott Red. – Szeretem a
kihívásokat.
– Visszanyerem a házat, a mama kedvéért. Megígérem – szorította
meg apja kezét.
– Jó kislány – felelte Red, és újra lecsukódott a szeme.
– Látogass meg, mielőtt lefekszel. Tudni akarom, hogy ment.
– Rendben – felelte, és apja homlokára szorította a kezét. – Aludj,
Red. A mama háza biztonságban van.
Red álmosan a lányára mosolygott, lélegzete lelassult, és mély
álomba zuhant.
Sophia csendesen becsukta az ajtót, és nekidőlt. Megnyeri a
játszmát, mert meg kell nyernie. Nem tehet mást.
Ezzel a gondolattal a fejében lement a lépcsőn. MacLean már
várta.
Dougal az üveg brandy mellé tette a poharát. Az italt azon a tálcán

találta, ahol a sherry szokott lenni. Meg fogja kérdezni Sophiát a
borospincéről. Ha olyan brandyket tartanak ott, mint ez, akkor lehet,
hogy el fogja adni az egész készletet.
A kandalló fölötti órára nézett. Sophia késik. Dougal elkomorodva
megfordult, és kinézett az ablakon. A gyertyafényben
visszatükröződött alakja és a mögötte lévő szoba. Ha az egyik oldalra
mozdult, magát látta legjobb kabátjában, vakítóan fehér,
komplikáltan kötött nyakkendőben, haja még nedves a fürdőtől, arca
feszült. Egyik kezével megdörzsölte az állát, és ujjbegyeiben hirtelen
felidéződött Sophia bőrének érintése. Teste azonnal megmerevedett,
elfordult az ablaktól, és gyorsan belekortyolt a brandybe.

Nem segített. Szemernyit sem. Azt remélte, az alkohol talán eléget
egy keveset a bensőjében tomboló tűzből; annyira feszítette az
elnyomott vágy, hogy az már fájt. Ma éjjel a vágya viszonzásra lel…
vagy megsemmisül.
Az előtérből érkező hangok azt jelezték, hogy Sophia megjelent,
mire mohó mosoly terült el az arcán. Megvacsoráznak, aztán…
Dougal az előtér felé lépett.
Sophia testszínű ruhája ragyogott a fényben, rásimult a combjára,
a csípőjére, ahogy könnyedén és kecsesen jött lefelé. Ma este úgy
nézett ki, mint egy tündér, s a színe, akár a meztelen bőr és a
felhőtlen ég.
Sajnos Sophia harmatos és angyalian ártatlan külseje nem
enyhítette Dougal ordító kielégítetlenségét. Csak még jobban
feltüzelte.
Jóságos ég, annyira elgyengült tőle… mi lesz, ha már a lány
puszta jelenlététől képtelenné válik arra, hogy éber maradjon? Dühös
volt magára.
– Hát itt van – morogta. – Milyen kedves öntől, hogy a felajánlott
tétet ilyen kívánatosan becsomagolta – mondta metszően gúnyos
hangon.
A férfit hallva, Sophia arcáról lehervadt a mosoly.
– Már megbocsásson, hogy mondta? – kérdezett vissza hűvösen.
Úgy van. Bocsánatért kell esedeznie. Térdre kell ereszkednie
Dougal előtt, most rögtön, és esedeznie kell, hogy bocsásson meg
bűnös lelkének. Sajnos azonban az előtte térdelő Sophia gondolata
még tovább szította Dougal vágyát.
Meg fog őrülni, ha nem érintheti meg, ha nem ízlelheti, nem
birtokolhatja a lányt.
A látvány, ahogy Sophia olyan gyönyörűen volt felöltözve, mint
egy hercegkisasszony, és olyan érzéki volt, mint egy kurtizán,
kétségkívül megerősítette Dougalban a gondolatot, hogy így vagy
úgy, de ma éjjel az övé lesz a lány. Aztán elmúlik ez a pokoli vágy,
és mindketten szabadok lesznek, élhetik az életüket úgy, mint azelőtt.
Összetalálkozott a tekintetük, a lány arckifejezése higgadt
összeszedettségről tanúskodott.
– Örömmel közlöm, hogy Mary ma különleges vacsorát készített.
– Remélem, valami ehetőt.
– Teljes mértékben – húzta el a száját.
– Akkor duplán kár, hogy nem kívánok vacsorázni ma este.
A férfiban mardosó éhségnek semmi köze nem volt az ételekhez.
– Nem akar vacsorázni? De Mary…
– Ön éhes?
Sophia furcsán elmosolyodott.
– Akkor sem tudnék most enni, ha az életem múlna rajta.
A lány vallomása kicsit feloldotta Dougal feszültségét. Sophia
éppoly izgatott volt, mint ő. Jól van. Így is kell lennie.
Dougal megfogta a lány egyik hajtincsét, és az ajkához emelte. A
selymes tincs olyan kellemes illatot árasztott, hogy Dougal teste még
jobban megfeszült.
– Sophia, már eleget vártam. Játsszunk, és nézzük meg, mi lesz a
jövőnk.
A lány úgy nézett rá, mintha ellenkezni akarna, aztán gyanakodva
nézte a férfit.
– Dougal, ön ivott.
A férfi vállat vont.
– Brandyt – szimatolt a levegőbe Sophia.
– A tálalón volt, amikor megérkeztem. Csak két pohárral ittam,
tehát nem vagyok részeg.
A Sophia szemében felvillanó lángból Dougal tudta, mire gondol
a lány: ha lerészegedne, ő lenne nyerő helyzetben. De Sophia nem
tudta, hogy a MacLeanek mindenki másnál jobban bírják az italt.
Mosolyogva elfogadta a férfi karját, és nekidőlt.
– Üzenek Marynek, hogy úgy döntöttünk, nem vacsorázunk.
Szomorú lesz miatta, de nincs mit tenni.
– Akkor irány a könyvtár!
Elnyomva felindultságát, Dougal örömmel érezte, ahogy a lány
melle a karjához nyomódik, élvezettel szívta magába hajának
jázminillatát. Istenem, egy falatnyi csábítás! Ahogy a lányra nézett,
tekintete rögtön megakadt a ruha mellrészén, és vállai elegáns
vonalán.
Amint beléptek a könyvtárba, Dougal megfogta a lány kezét, és
megcsókolta az ujjait. Sophia ajka szétnyílt, tekintete ijedtségről
tanúskodott, majd a kezét kiszabadítva, gyorsan ellépett.
Dougal érdeklődéssel figyelte. Volt idő, amikor Sophia
MacFarlane kisasszony hűvös, összeszedett, nagyvilági nőnek tűnt.
Aztán olyan is volt, amikor Dougal azon gondolkodott, megcsókolta-
e már valaki úgy igazából ezt a lányt.
Aztán elmosolyodott. Egyszer már biztos!
– Engedje meg, hogy keressek magunknak egy kis frissítőt.
Sajnos, úgy látom, csak brandy van.
– Az jó lesz; Red megtanította nekem, hogy más szemszögből is
lehet értékelni a brandyt.
Hát persze. Dougal a tálalóhoz lépett, és felemelte az üveget.
– Épp elég maradt – mondta, majd mindkettejüknek töltött egy
pohárral, és odahozta őket az asztalhoz, ahol Sophia állt.
A lány elvette a férfi kezéből a poharát.
– Most, hogy elfogyasztottuk a „vacsoránkat”, játsszunk?
– Mindenképpen – válaszolt a férfi, és kihúzta a széket Sophiának.
Sophia titokzatosan elmosolyodott, amivel újra feltüzelte a férfit.
Ha nem vigyáz, Dougal itt az asztalon fogja a magáévá tenni. Amit
így is, úgy is meg fog tenni, amint nyer.
A férfi végigfuttatta kezét az asztal lapján, eltöprengett, vajon elég
erősek-e a lábai. El tudta képzelni, ahogy a lány ott fekszik,
selyemruhája a csípőjéig felhajtva, amint ő…
– Dougal? – rángatta vissza a lány rekedt hangja a jelenbe.
Elűzte a képzelgését, és a lány vállára téve a kezét, segített neki
elfoglalni a helyét, majd a füléhez hajolt:
– Győzzön a jobbik.
– Úgy van.
Dougal elmosolyodott, és leült a lánnyal szemben.
– Játsszunk whistet először? – kérdezte, majd a lány bólintására
hozzátette: – Játszhatnánk néhány osztást bemelegítésnek. Hacsak
nem akar máris engedni nekem.
– Nem – pirult el bájosan a lány. – Játsszunk néhányat
bemelegítésképpen. Mondjuk… hármat?
Ez több időt biztosítana arra, hogy tovább csodálhassa ebben a
provokatív öltözékben a lányt. Aztán arra is, hogy elképzelje őt ruha
nélkül is.
– Jól van.
– Kitűnő – felelte a lány, a szempillái alól figyelve a férfit. –
Nagyon hajlékonyak, és mozgékonyak a kezeim.
Szavai újabb hullámot indítottak be Dougal testében, ami még
inkább arra sarkallta a férfit, hogy nyerjen.
Az első osztás Dougalnak ment jobban, Sophia veszített, de
épphogy. A férfi nézte a lány arcát, és a szája körül látta a
feszültséget. Bár Sophia kétségbeesetten nyerni akart, nem tehetett
róla, ugyanazzal az éhséggel figyelte a férfit, ahogy az őt.
Ami szintén csak tovább fokozta Dougal vágyát.
A második osztást Sophia nyerte, és Dougal észrevette, hogy
nincs már az a tétovaság a lányban, ami az előző játszmáik alatt
jellemezte. A kis boszorkány egész idő alatt az orránál fogva vezette.
Még ha tudta is, most, hogy látta, nagyon bökte a büszkeségét a
dolog.
Az utolsó bemelegítő játszma tele volt feszültséggel. Minden lap
felfordítása tovább növelte a szobában már így is tapintható
várakozás mértékét. Dougal érzékelte Sophia szemének minden
rebbenését, mellének emelkedését és süllyedését.
Dougal lassan de folyamatosan növelte előnyét. Végül Sophia
felfordította utolsó lapját, és felsóhajtott:
– Vesztettem.
Dougal kételkedést vélt felfedezni a lány hangjában.
– Meglepettnek látszik.
Sophia dühösen felvonta szemöldökét.
– Az is vagyok. Mindegy, mennyit játszom, nem tudok
hozzászokni a vesztéshez.
Ahogy Dougal sem. A zsebébe nyúlt, kihúzta az adománylevelet,
és az asztalra dobta.
– Elég a gyakorlásból. Játsszunk.
Sophia hosszasan az okmányra meredt. Aztán felkapta a paklit,
megkeverte a kártyát, majd odanyújtotta Dougalnak, hogy emeljen.
Majd osztott. Dougal borzasztóan figyelt, de nem vett észre
semmilyen szabálytalanságot.
Amikor a férfi felvette a lapokat, és megnézte őket, kéjes öröm
járta át a testét. Nyerni fog; biztos, hogy nyerni fog. A szeme
sarkából figyelte a lányt, és felfigyelt sápadtságára. Talán a neki
osztott lapok nem voltak olyan jók, mint amilyenekre számított…
vagy csak blöfföl?
Sophia megkérdezte a férfit, akar-e dobni, de az nemet intett.
Sophia összevonta szemöldökét, gyanakodva a férfira nézett, majd
két lapot dobott, és újakat húzott helyettük.
Amikor véget ért a játszma, Dougal az asztalra terítette a lapjait.
– Azt hiszem, ezzel ütök mindent.
Sophia egy darabig nézte a kezében lévő lapokat, aztán szó nélkül
a férfi lapjai mellé terítette az övéit.
Dougal a kártyákra meredt. Három dáma. A lány nyert.
Csalódottság és kielégítetlenség áradt szét az ereiben, büszkesége
romokban hevert. Mindent elveszített – a házat és Sophiát. A
pokolba, Sheltonnak volt igaza; el kellett volna mennie ma reggel.
Sophia nem hitt a szemének. Nyert – a MacFarlane-ház újra az
övé! Egy pillanatig tiszta, mámorító diadalérzés járta át. Aztán
elkapta Dougal tekintetét.
Semmi sem maradt, ami itt tarthatná. A gondolat olyan váratlan
volt, mint amilyen elkeserítő. Boldognak kellett volna lennie, de
inkább veszteséget érzett.
A papírért nyúlt, az ujjai közé vette, és hiába várta az elégedettség
érzését. Ha Dougal elmegy, az élet újra olyan lesz, mint régen. Felkel
reggel, elkészíti Red reggelijét, aztán talán meglátogat néhány
ismerőst, dolgozik valamelyik kertben. Aztán ebéd. Utána talán
olvasgat vagy takarít, portalanít meg ilyesmi. Vacsora után, ha Red
visszaért, talán kézimunkázik, vagy fog egy könyvet, és ágyba bújik,
míg Red, késő éjszakáig bütyköl valamivel az istállóban.
Volt idő, amikor ez volt minden vágya, de ez már nem elég. Most
már sokkal értékesebb dologra vágyott, mint a ház.
Az évek folyamán a mama halála miatti szomorúságát mély
magányosságra cserélte. Ő maga ugyan nem vette ezt észre, de
Dougal érkezésével hirtelen lett valaki, akivel Reden kívül
beszélhetett, aki érdekes volt és csábító. Valaki, akinek az lesz az
első dolga reggel, hogy távozzon.
Az okmányra nézett. Mama azt akarta, hogy otthont teremtsenek a
házból; de azt nem akarta, hogy kimaradjanak az életből. Élénk
természete ezt egyértelművé tette.
Meleg kéz fonódott a karjára a csuklója fölött, és Sophia az asztal
felett Dougal szemébe nézett. A férfi lassan, kérlelhetetlenül húzta
maga felé.
Az arca hajthatatlanságot sugárzott, a tekintetét egy pillanatra sem
szakította el a lányétól. Meg kellett volna bántódnia a férfi kitartása
miatt, ehelyett azonban a férfi felé hajolt, az adománylevélről is
megfeledkezve.
A férfi zöld szemében hűvös kifürkészhetetlenség volt, tekintete
szinte feketének látszott.
– Csak egy csókot – mondta csábító elszántsággal. – Vagy talán…
fél?

Tizennegyedik fejezet
Néha a legjobb, amit tehetsz, hogy elengeded a félelmeidet, és

megmondod az igazat. Még ha hazudnod is kell miatta.
ÉJSZAKÁN.
Semmitől sem félek – szabadította ki csuklóját Sophia, és kezét az

asztalra téve felállt. – Öntől sem.
Fenséges volt, megvetően nézett a férfira, miközben mellkasa
megemelkedett, és ugyanazt a vágyat érezte, ami összekötötte őket.
Mégis, a pillantása valami másról árulkodott – ahogy a férfi, Sophia
is többet akart. A ház nem volt elég.
Dougal a helyén maradt, a kártyákért nyúlt, és pakliba rendezte
őket maga előtt.
– Bizonyítsa be.
Sophia keze ökölbe szorult, és a férfi látta rajta a kínlódást –
harcolt benne lényének az a része, amely kívánta a férfit, azzal a
részével, amely rettegett ettől a vágytól. Dougal ismerte ezt az érzést;
benne is ugyanez a küzdelem dúlt éppen.
A lány ajka átkozottul csábító mosolyra húzódott, amint a kezébe
fogta a paklit.
– Amelyikünk nagyobb lapot húz, nyer.
– Mit nyer? – kérdezte a férfi, szintén ökölbe szorított kézzel.
A férfi hangjának rekedtségétől Sophián izgalmas borzongás
futott át.
– Egy csókot, vagy… többet. A győztes dönti el, mikor áll meg.
– Sophia, biztos ezt akarja? – vonta fel szemöldökét a férfi.
A lány az adománylevélre nézett.
– Tökéletesen biztos vagyok benne.
– Akkor ön kezd.
– Meg kell kevernem a kártyát – mondta, majd úgy is tett.
Gondolatai olyan gyorsan forogtak, ahogy a lapok pörögtek a
kezében. Ha most veszít, Dougal megcsókolja, aztán… elmegy.
A gondolattól kiszáradt a torka, nyelni sem bírt. Meg kell nyernie
a húzást; egyszerűen meg kell nyernie.
Dougalra pillantott, aki sokkal inkább az arcát figyelte, mint a
kezét. Ez jó. Red mutatott neki néhány olyan nyerési módot,
amelyben nem kell számolni a lapokat. Mivel egyszer sem csalt
volna a ház visszanyerése érdekében, most nem lehet baj, ha csak
egy csók a tét… vagy az a sokat ígérő „több”.
Elmosolyodott, gyorsan megkeverte a lapokat, a pakli tetején
lévőket csuklója mozdulataival irányította.
– Tessék – tette vissza a paklit az asztalra, tenyerébe rejtve egy
lapot. – Ki kezd?
A férfi hosszasan nézte, vizsgálgatva, méregetve a lányt.
Sophia minden porcikájában remegett, majd nyugalmat erőltetve
magára, megszólalt:
– Dougal?
– Elnézést; elgondolkoztam. Kérem, kezdje.
Sophia a pakli felé nyúlt, a kártyát kívánsága szerint tudta
elhelyezni, amikor Dougal elkapta a csuklóját.
– Ne.
A férfi hangja ledermesztette a lányt. Dougal ajka szinte fehér
volt, ahogy uralkodni próbált magán, szemében mély, végtelen, zöld
tűz lángolt.
Odakint feltámadt a szél, nekitámadt a függönyöknek,
összekeverte a kártyát az asztalon, táncoltatta a gyertyák lángját.
Dougal hirtelen felhúzta a lányt a székéből, keresztül az asztalon.
– MacLean! – kiáltotta Sophia és igyekezett kiszabadítani satuba
szorított csuklóját, de hasztalan próbálkozott.
A férfi ajkai néhány centire voltak az övétől. Dougal
szemmagasságba emelte a lány csuklóját, és az elrejtett kártya máris
láthatóvá vált.
Odakint egyre erősödött a szél.
A férfi szemében ádáz düh csillogott.
– Szóval így nyerte el a házamat.
– Nem! Dougal, én…
A redőnyök visszhangozták a mennydörgés moraját.
Sophia csak nézte a férfi szemét. Nem tudott mit mondani. Félig
az asztalon feküdt, csuklója a férfi hatalmas kezébe szorítva, arca
csupán néhány centire a férfi arcától.
A következő égdörgés már közelebbről hallatszott. A szél
kíméletlenül betört a szobába, az asztalról felkapva a szabadon lévő
kártyalapokat. Felemelte, majd letette, vadul táncoltatta őket.
– Miért?! – csattant fel Dougal.
Sophia szíve majd kiugrott a helyéről.
– Én… – nyitotta ki a száját.
– Nem. Ne mondjon semmit – mondta keserűen a férfi.
– Maga folyton csak hazudik nekem, azt mondja, amit, maga
szerint, hallani szeretnék.
Felállt, a düh minden mást elnyomott benne.
Magához rántotta, és zord arckifejezéséhez hasonló keménységgel
szorította magához a lányt.
– Egész végig azt tervezte, hogy meglop engem, elcsábít, hogy a
vágy elvegye az eszemet!
A lány a férfi mellkasához szorította a kezét, megpróbálta
kiszabadítani magát.
– Nem, nem! Nem tettem ilyet! Én… csak a házat akartam
visszanyerni, de nem csalással nyertem el magától! Esküszöm, én
csak…
– Ne beszéljen! Az első pillanattól kezdve el akart csábítani, úgy
viselkedett velem, mint egy kurtizán.
Ó, istenem, miket mond!
– Dougal, kérem. Meg kell értenie…
Hatalmas mennydörgés fojtotta belé a szót, átmenetileg teljesen
elvakította egy villámlás, hatalmas széllökés fújta el a gyertyákat,
amitől szinte tökéletes sötétség borult rájuk.
– A pokolba magával! – csattant fel Dougal, hangja furcsa
remegést indított el a lányban. – Semmivel sem jobb az apjánál,
tolvaj hazárdjátékos!
– Dougal, csak most csaltam, a csókért.
– Azt várja, hogy ezt el is higgyem? – szorította össze az
állkapcsát.
Ahogy a férfi szemébe nézett, Sophia tudta, hogy hiábavaló lenne
bármilyen magyarázkodás. Dougal túlságosan mérges volt, és a
helyzet kilátástalan, főként az ő számára.
Villámlás világította meg Dougal kemény arcát, olyan volt, mint
egy gyönyörű, bosszúálló angyal, aki azért jött, hogy szörnyű
igazságot tegyen. Sophia beleremegett a látványba, és abba, hogy
egy közeli mennydörgés ereje még a földet is megindította alattuk.
Dougal tompa kiáltással lehajtotta a fejét, és megcsókolta a lányt.
Durva volt és követelőző. Tapasztalatlanságából adódó félelme
ellenére Sophia megnyílt a férfinak. Nem tudott ellenállni, ahogy a
vihar vadságát sem tudta visszatartani.
Így azt tette, amit tudott, az egyetlen dolgot, amit akart. Megadta
magát Dougal szenvedélyének, és hagyta, hogy a sajátja is szabadon
kiáradjon. Úgy rohanta meg az érzés, mint a vihar, és hamarosan
még többet akart.
Dougal felnyögött, és az asztalra emelte a lányt, csak úgy csúszott
a sima asztallapon, ahogy a férfi a szétdobált kártyákra fektette.
Elsüllyedt a férfi alatt, aki olyan vad volt, mint a szél, olyan
hatalmas, mint a villámlás, vagy mint az eget-földet megrengető
mennydörgés.
Érezte, ahogy a férfi felhajtja a szoknyáját, keze felkúszik a lábán,
a combján, és még tovább. Ujjaival forrón kutatva megtalálta a
harisnya tetejét, lehúzta róla, sietségében el is tépte.

Újabb mennydörgés hasított az éjbe, villámfény világította meg
Dougal arcát, amely egyszerre mutatott elszántságot, dühöt és
csillapíthatatlan vágyat; még soha nem volt ennyire szép.
Az asztal nagyon kemény volt, nyomta a hátát, de nem érdekelte.
Csak a férfit érezte. Dougal beborította a testével, ölelte, élvezte őt.
Sophia minden porcikája a férfi érintéséért kiáltott, úgy sóvárgott
érte, mintha soha többé, senki másra nem lenne szüksége.
Dougal félrehúzta a lány alsóneműjét, majd hátralépett, hogy
kioldja nadrágját. A pillanatnyi eltávolodás őrült vágyat ébresztett
Sophiában. Az asztalon vergődött, buján, kéjesen még többre
vágyva. Türelmetlenül kereste a férfit, derekára tette a lábát, és
közelebb húzta magához.
Dougal csupasz bőre szinte égette. Szíve olyan hangosan vert,
mint a fölöttük tomboló vihar. Az eső szakadt, Sophia remegő teste
megborzongott, ahogy a szél megérintette.
Dougal egy feszült pillanatra megállt, arcán látszott, hogy alig
tudja visszafogni magát. Sophia felismerte a kérdést a férfi zöld
szemében, és válaszképpen mindkét kezével megragadta Dougal
ingét, lábát összekulcsolta, és előrerántotta a férfit.
Újabb villámlás világította meg a szobát; amint Dougal diadalmas
kiáltással beléhatolt, mennydörgés rázta meg a levegőt. Bármilyen
hangos volt is az égdörgés, tisztán hallatszott Sophia fájdalmas
kiáltása.
Dougal mélyen a lányba süllyedve megállt, égő tekintettel nézett
áldozatára. Sophia felismerte a benne lángoló vádat, de nem
érdekelte. Ezt akarta. Belekapaszkodott a férfi vállába, mozogni
kezdett, hogy még mélyebb merülésre késztesse a férfit.
Az ég dörgött, Dougal, arcán vágy és düh keverékével, mozogni
kezdett. Sophia elengedte magát, amikor megemelte a csípőjét, hogy
még jobban érezze a férfit, a fájdalom lökésről lökésre szűnni
kezdett.
Sophia teljesen ráfonódott a férfira, könny szökött a szemébe,
ahogy mélyen belül, érezte Dougal férfiasságát, ami enyhítette
fájdalmát, és tovább fokozta vágyát. Tovább. És még tovább.

Ahogy Dougal mozgott, egyre nagyobb lett a nyomás odabent.
Sophia vonaglott, együtt vergődött a férfival, hajszolva, keresve
valamit, maga sem tudta, hogy mit.
Hirtelen kéjes remegés fogta el. Teste ívbe feszült, szeme
becsukódott, levegő után kapkodott, ahogy elért a csúcsra. Teste
megrázkódott a heves kéjtől, lábait ádáz erővel szorította Dougal
derekára, amikor a férfi, Sophia nevét suttogva, elélvezett, és a
lányra hanyatlott.
Odakint tombolt a vihar.
Mozdulatlanok maradtak. Dougal a lány combjai között, Sophia
lába a férfi derekára kulcsolva, karjával a nyakába kapaszkodva.
Sophia a férfi nyakába temette arcát, élvezte annak melegségét,
amíg lassan megnyugodtak. Most hogy lesz tovább? Hogyan lehet
tovább? Dougal elmegy, ahogy felkel a nap, és Sophia sosem látja őt
többé.
Mindent elveszített, amit egy nő elveszíthet.
Dougal magához tért, és feltámaszkodott. Sophia engedett a
szorításból, karját le is vette a férfi nyakából.
Dougal a könyökére támaszkodva nézte Sophiát, tekintete a
sötétségbe veszett.
– Mondja meg nekem, Sophia… ez is része volt a tervének?
Szándékában állt elcsábítani, ha lelepleződik a csalása? Azt gondolta,
hogy a szenvedélytől elvakulva nem fogok ragaszkodni ahhoz, ami
jogszerűen az enyém? – kérdezte, miközben dörgött az ég, és egyre
jobban szakadt az eső.
Gyanakodva nézte a lányt, és folytatta:
– Azt mondta nekem, hogy már nem ártatlan. Talán nem is a házat
akarta igazán, hanem mindenekelőtt egy gazdag férjet – nevetett fel
keserűen. – Ha ez volt a szándéka, hölgyem, akkor attól tartok, ez
sem jött össze.
– Nem! – Sophia szomorúsága bosszúságba csapott át.
– Semmilyen más terv nem volt, csak az, hogy rávegyem a
kártyázásra. Meg kellett volna mondanom, hogy szűz vagyok, de…

– Elég! – fortyant fel Dougal, miközben egy villámlás adott
nyomatékot szavainak. – Nem akarok több hazugságot hallani. Nem
is tudom, miért kérdeztem meg.
A pokolba ezzel a férfival! Épp most adta neki a szüzességét, az
egész lényét, és még csak nem is hajlandó meghallgatni!
– Engedjen! – tolta el a férfit, és felállt. Remegő kézzel igazította
meg a ruháját. Érezte, ahogy átjárja testét a szél, és reszketett, amikor
szembesült a férfi hideg megvetésével.
Megtalálta az egyik szék alatt a kendőjét. A vállára dobta, és
határozott léptekkel az ablakhoz ment, hogy becsukja. Amikor az
utolsó ablakkal bajlódott, újra villámlott, és ekkor megakadt a szeme
valamin – furcsa fényt látott, valami hevesen izzott a sötét
éjszakában.
Összehúzott szemöldökkel igyekezett az eső mögé látni, kezével
megragadta az ablakkeretet. Az izzás erősödött, majd elég fényt
gyűjtött ahhoz, hogy megmutassa magát.
– Dougal! Ég a pajta!

Tizenötödik fejezet
Sose hátrálj meg egy bók, sértés vagy talány elől. Egy őszinte nő
tudja, hogy csak kis különbség van a sorsok között.
ÉJSZAKÁN.
Órákkal később Dougal a pajta eresze alatt állt, már csak egy
keskeny füstcsík szivárgott az ajtón, majd eloszlott az esőben.
Fáradtan a nyakát dörzsölgette. Átkozott villámlás. A pokolba a
hirtelen természetével!
Behunyta a szemét, amely még mindig égett a forróságtól és a
füsttől. A villámlás a pajta közepébe csapott, szétrepesztve a
mestergerendát, és a felszálló szikrákkal meggyújtva a szénapadláson
felhalmozott, száraz szénát. Szinte pillanatok alatt elégett az egész.
Hála istennek, hogy közben szakadt az eső! Enélkül az egész pajta
leégett volna.
Shelton az eresz alatt álldogáló Dougalhoz rohant. A lovász
kormos kezével törölgette arcát.
– A lovakat a kocsiszínbe vittem. Kicsit szűk a hely, de mintha
tudták volna, hogy ott lesz nekik a legjobb.
Dougal bólintott.

Amikor Sophia figyelmeztette a tűzről, felrántotta a nadrágját,
ingét betűrve rohant ki a házból. Hála az égnek, csak néhány perccel
később futott össze Angusszal, és akkor már mindannyian azzal
foglalkoztak, hogy mentsék a lovakat.
Sophia, Angusszal a nyomában, szintén kiszaladt a házból.
Pillanatokon belül bőrig áztak. Dougal kiabált a lánynak, hogy
menjen be, de Sophia nem hallgatott rá, Sheltonnak segített a
lovaknál, amíg Dougal és Angus a pajta megmentésén dolgoztak.
Dougal kinyújtotta a kezét, és a kezére folyatta a vizet a tetőről,
hogy lemossa magáról a kormot.
– Köszönöm a segítséget, Shelton. A lovak odavesztek volna
nélküled.
– Csak a dolgomat végeztem – felelte Shelton, és hosszasan nézett
urára. – Hirtelen jött a vihar. Az ágyamon feküdtem, amikor kitört a
semmiből.
Dougal nem válaszolt. Hagyta, hogy a Sophia iránt érzett vágya
felülemelkedjen óvatosságán, és ez lett az ára. A lány ablakára
pillantott, eszébe jutott az este minden pillanata, ahogy Sophia buján
és szenvedélyesen ölelte, ő pedig elveszítette a kontrollt. Soha nem
fogja elfelejteni ezt az éjszakát, és nem csak hihetetlen szeretkezésük
miatt. Inkább azért, mert végre talált egy nőt, aki ugyanolyan
szenvedéllyel bír, mint ő. Olyat, aki éppoly gyorsan reagál a
kihívásokra, mint ő. Egy nőt, aki soha nem lehet az övé… mert az
elmúlt napokban valamiféle kötelék alakult ki köztük. Egy olyan
kötelék, amelyet legszívesebben elkerült volna.
Ráadásul, a nő hazugságai miatt, akaratán kívül még az
ártatlanságát is elvette.
Fogát csikorgatva, röviden csak ennyit mondott:
– Shelton, ahogy felkel a nap, elmegyünk.
– Tegnap is ezt mondta. Meg tegnapelőtt is, meg azelőtt…
– Ezen már nem változtatok.
Shelton a nyitott pajtaajtóra pillantott, amelyen még szivárgott a
füst.
– Jó, hogy a pajta most már az öné.
– Semmi sem az enyém. Elvesztettem a kártyán.
– Úgy! Hát akkor ez dühítette fel. Gondoltam. A birtokot is
elvesztette?
– Mindent elveszítettem – felelte. És a mindenen volt a hangsúly.
Dougal újra Sophia ablakára nézett, és gondolkodott, elköszönjön-
e. Úgy lenne illendő, de… nem, nem tudja megtenni. Csak hagy
majd egy üzenetet, és ideküldi az intézőjét, hogy fizesse ki a pajta
újjáépítésének költségeit.
Az átkozott természete! A pokolba!
– Kimentetted a dolgainkat a tűzből? A hátsó szobában tombolt a
tűz, amikor megérkeztem – fordult Sheltonhoz.
– Igen, a legtöbb holmit kimentettem.
– Kitűnő. Angus azt mondta, mindkettőnknek készíttet fürdőt, így
nem kell füstszagúan lefeküdnünk.
– Ez igazán nagyvonalú gesztus tőle – mondta Shelton ragyogva.
– Ennivalóról nem beszélt?
– De igen. Mary készít egy kis húst és sajtot.
– Akkor ott a helyem. Ön is jön, uram?
– Meg akarom várni, amíg teljesen elül a füst, és meg akarok
bizonyosodni róla, hogy a pajta nem kap újra lángra.
– Akarja, hogy…
– Nem – próbált meg mosolyogni. – Ha valaki rászolgált, hogy őrt
álljon itt, az én vagyok.
– Uram, nem ön irányította ide a villámlást.
– De nem is uralkodtam magamon, ami pedig az én felelősségem.
– Uram, ön nem…
– Jó étvágyat! Én megleszek itt – mondta Dougal, majd a lovász
bizonytalan pillantására határozottan folytatta: – Menj.
– Rendben van, uram – sóhajtotta Shelton. – Bekapok pár falatot,
és visszajövök.
Amint Shelton távozott, Dougal visszament a pajtába. Fölötte
hatalmas lyuk tátongott, az eső csak úgy ömlött be rajta, a füst pedig
a padló fölött gomolygott. Leesett gerendák hevertek szanaszét,
megfeketedve és összetörve, pont úgy, mint a büszkesége.
Ha egyszer elmegy innen, vissza sem néz többet.

Sophia a szobája ablakából figyelte, ahogy Dougal újra eltűnik az
istállópajtában. Figyelmeztetni akarta, hogy legyen óvatos, de a férfi
nem örült volna egy ilyen gesztusnak. Semmilyen tőle jövő
gesztusnak nem örülne.
Amíg tombolt a tűz, figyelte Dougalt. Látta az arcán, hogy
bűntudata van a tűz miatt, és ő ugyanúgy bűnösnek érezte magát.
Tudott az átokról, mégis szándékosan a végsőkig feszítette a húrt,
míg végül a férfi elveszítette önuralmát.
A pokolba, bárcsak eszébe jutott volna, de nem jutott, és így a
Dougalnak tulajdonított károkozás sokkal inkább az ő bűne.
Nagyon szeretett volna beszélni vele, de amikor egymásra néztek,
a férfi hűvössége megbénította. Holnap. Holnap majd négyszemközt
beszél vele. Talán sikerül megértetnie vele, mit miért tett.
De nem most. Ahogy nézte a férfit, amint az istállóba ment,
elnehezült a szíve. Dougal elmegy. Látszik a tartásán, a mozgásán.
Könnycsepp hullott az ablakpárkányon nyugvó kezére.
Meglepődve nézte; nem is vette észre, hogy sír.
Hirtelen megremegtek ajkai, elfordult az ablaktól, és az ágyára
vetette magát. Szabad folyást engedett a könnyeinek, majd egyre
hevesebb zokogását a párnájába rejtette.
Beatrice aznap éjjel meglátogatta Redet. Ahogy mindig, most is

akkor surrant be a szobájába, amikor férje a legmélyebb álmát
aludta.
Ó, drága Beatrice! Red soha nem kételkedett benne, hogy valóban
Beatrice jön el hozzá, még akkor sem, amikor az arcából áradó
ragyogó fény elhomályosította egész lényét. Érezni is elég volt a
jelenlétét, hallani édes hangját, ahogy a fülébe suttogta, hogy figyeli,
és örökké szereti őt.

Ahogy Beatrice minden ittjártakor, Red most is furcsa keverékét
érezte annak, ami egykor az övé volt, és amit aztán elveszített.
Gyönyört érzett és fájdalmat annak hiányától, együttlétet és magányt.
Az ágy fölött lebegett, fehér ruhája lobogott, szőke haja körül
olyan dicsfény ragyogott, mint amilyet Red régen, az anyja
Bibliájában lévő képeken látott.
– Red – szólalt meg; hangja a vágyakozás tüzével és a tiszta víz
hűvösségével lebbent el a férfi fölött.
Bár tudta, hogy nem tudja megérinteni, Red mégis kinyújtotta a
kezét.
– Ó, Beatrice. Nagyon hiányzol.
Az asszony lágyan elmosolyodott, majd felsóhajtott.
– Tudom. Láttam, milyen elfoglalt voltál a múlt hónapban.
Tudta, hogy Red elveszítette a birtokot és az ékszereket is.
– Szerelmem, hibát követtem el – felelte nagyot nyelve Red –, de
Sophia mindent rendbe hoz. Csak megpróbáltam…
– A lányunk boldogtalan – mondta Beatrice vádló hangon.
– Igen, szenved. Az a férfi, Dougal MacLean…
– Aki elnyerte tőled kártyán a házamat? – kérdezte zsörtölődve
Beatrice.
Red arca megrándult.
– Igen, igen. Látom, mindent tudsz, nem akarlak untatni az
ismétléssel.
Beatrice, angyali teste előtt, karba tette a kezét.
– Miért nem boldog a lányunk?
– Nem tudom – emelkedett fel bizonytalanul Red.
– El kell mennie MacLeanhez.
– De… már két napja, hogy elment – pislogott Red csukott
szemmel.
– És Sophia mióta búslakodik?
– Amióta leégett a pajta, az előző nap, igen – világosodott meg
Red. – Én is erre gondoltam, de Sophia mindig mérgesnek látszik,
amikor megemlítem a férfit.
– Megsebezték.

– Nem tudom. Két szót se szólt róla, mióta elment. Szerelmem,
nem áll szándékomban megkérdőjelezni az állításaidat, de…
– Látod? – kérdezte vidám hangon, a feje fölött ragyogó
dicsfényre mutatva.
– Igen – válaszolta, miközben ajka remegő mosolyra húzódott.
– Akkor hagyd abba ezt az üres fecsegést, te bolondos fajankó.
Sophiának követnie kell a szív szavát, és ez most azt jelenti, hogy
MacLean után kell mennie.
Red ajkáról lehervadt a mosoly. Követni a szívét? MacLean után
menni?
– Beatrice, ez azt jelenti, hogy…
Ám ahogy kinyitotta a szemét, Beatrice már sehol sem volt.
Red sírva ébredt, szíve mégis repesett. Ha erősen koncentrál, most

is hallja Beatrice édes hangját, látja Sophiáéhoz hasonló, szív alakú
arcát, rózsaszín ajkát, ragyogó kék szemét, hamvas bőrét, sűrű, szőke
haját. Beatrice igazi szépség volt, efelől semmi kétség. Ráadásul
elhagyott egy tehetős apát, számtalan nagy házat, szolgák tucatjait
egyedül őérte. Beatrice mindig azt mondta, hogy nem esett nehezére
elhagynia a könnyű életet, de Rednek évekbe telt, mire ezt valóban el
is tudta hinni.
Csupán egyszer találkozott Beatrice apjával. Az esküvő után,
amikor eljött a fogadóba, ahol friss házasokként, szerelemmel telve,
megszálltak. Nyolclovas hintóval érkezett, Red soha életében nem
látott még szebb lovakat, egy herceg is megirigyelhette volna őket.
Beatrice apja nem azért jött, hogy áldását adja a frigyre, hanem azért,
hogy keményen elmondja, mit gondol lánya viselkedéséről.
Beatrice elfehéredett ajakkal, szikrázó szemmel hallgatta apja
szavait, aztán hercegnő módjára karon fogta Redet, és megkérte az
idős férfit, hogy távozzon. Apja, mérgében elvörösödve,
megesküdött, hogy soha többé nem beszél a lányával, majd őrjöngve
elviharzott.

Red nézte, ahogy a pompás hintó kihajtott a fogadó udvarából,
lenyűgözve bámulta, hogy még a lószerszámok is arannyal és
ezüsttel vannak díszítve. Beatrice csak nevetett, azt mondta, egy
hintó, az csak egy hintó, egy önkényeskedő öregember pedig mindig
az is marad. Ám a látogatás után Red mindennél többre becsülte
Beatrice szerelmét. Egyetlen nőt sem szerettek még jobban, és
egyetlen férfi sem volt jobban megáldva, mint ő – főként, amikor
már Sophia is megérkezett hozzájuk.
Sophia és az anyja között mindig különleges kötelék volt, és
Beatrice szenvedélyesen óvta a lányát. Most pedig Beatrice üzenetet
hozott Rednek, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Az egész
ügy kissé zűrzavaros volt a számára, mivel ahhoz nem tudott eleget
MacLeanről, hogy Sophiát nyugodt szívvel rábízhassa.
Összevonta a szemöldökét. Hazardírozzon a saját lányával?
Átkozottul kínos, hogy nincs elég jól az utazáshoz, különben maga
vinné el a lányát MacLeanhez.
Megfordult, és kinézett az ablakon. Odakint szakadt az eső.
– Beatrice – suttogta. – Biztos vagy benne?
– Igen, te mafla – hallotta a csendben Beatrice suttogását.
Elmosolyodott.
Végre megvirradt. Ahogy az elmúlt két éjjel, Sophia most is

csak egy vagy legfeljebb két órát aludt. Minden alkalommal, amikor
behunyta a szemét, maga előtt látta MacLean megvetéstől vagy
dühtől izzó tekintetét… Már maga sem tudta biztosan. Csak annyit
tudott, hogy a szíve romokban hever.
Odalentről hallotta, ahogy Mary felemelte a hangját, Angussal
pörölt valami nyirkos tüzelő miatt. Odakint kitartó eső mosta el a
vigasztalódásnak még az esélyét is. Sophia sóhajtva felkelt,
megmosakodott és felöltözött. Minden mozdulat kínszenvedés volt,
és amikor valamiről eszébe jutott MacLean és a könyvtárban
történtek, szúró fájdalom hasított belé, kezét a szemére szorította, és
megpróbált valami másra gondolni.
Végül kilépett a szobájából, és megesküdött, hogy maga mögött
hagyja bánatát. Felvetette állát, mosolyt erőltetett az arcára, és
belépett apja szobájába.
Red a sérülés óta folyton sápadt volt, de ma valahogy másnak
tűnt. Szemében ott volt a régi csillogás, arca kisimult, és nyájas
mosoly ült az ajkán.
– Sokkal jobban nézel ki – mondta Sophia, és odahajolt, hogy
megcsókolja apját. – Akkor sem nézel ki ilyen fiatalosnak, amikor jól
vagy.
Apja kuncogva ráemelte csillogó kék szemét.
– Talán egy angyal meggyógyított ma éjjel.
– Még egy kis tündérpor, és holnap már fel is kelhetsz – nevetett a
lány, és leült apja ágya mellé. – Hogy aludtál?
– Jól, jól – válaszolt Red, közben fürkészte Sophia arcát.
– Kislányom, kimerültnek látszol.
– Nem alszom valami jól – vonta meg a vállát.
– Azóta nem alszol jól, amióta visszanyerted a birtokot –
biggyesztette le ajkát elgondolkodva az apja. – Arra gondoltam,
megünnepelhetnénk.
– Az eső miatt van. Már három napja esik egyfolytában, és ettől
szomorú leszek és fáj a fejem.
– Kislányom, nem alszol, és nem eszel – paskolta meg a kezét
Red. – Le fogsz gyengülni.
– Ha majd eláll az eső, újra rendben lesz minden.
– Nem az eső az oka, Sophia.
– Akkor hát mi?
– Dougal MacLean.
A lány elrántotta a kezét.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Valamit érzel az iránt a férfi iránt – mondta Red határozottan.
– Én nem! – csattant fel a lány. – Dougal MacLean egy arrogáns,
öntelt, keményfejű barom.
– Édesanyád, isten nyugosztalja, gyakran mondogatta rám is ezt.
Még most is mondja, a maga módján. De ez nem magyarázat arra,
hogy miért hervadozol.
– Nem hervadozom.
– Jól van. Akkor mit érzel?
Sophia a kezét tördelte.
– Én… én zavarban vagyok. Mérges voltam, és sértődött, ahogy ő
is. Nem volt lehetőségem elmagyarázni, hogy miért… – mondta
elvörösödve. – Nem fontos.
– Igenis, fontos. Különben nem lennél szomorú. Kislányom, csak
egy dolgot tehetsz: menj utána.
– Micsoda? – pislogott Sophia.
– Menj utána, és mondd el neki, bármi is az, amit el kell
mondanod. Eltelt már egy kis idő, mindketten nyugodtabbak
vagytok. Talán most már ő is olyan hangulatban van, hogy képes
meghallgatni.
Könnybe lábadt a lány szeme.
– Nem – mondta csendesen. – Soha nem lesz olyan hangulatban,
hogy meghallgasson. Red, én… én becsaptam őt.
– Mit csináltál? – pislogott Red.
– Nem akkor, amikor a házért játszottunk, hanem utána, amikor…
– pirult el, ahogy apjára nézett. – Nem számít.
– Mi volt hát a tét?
– Egy csók – sóhajtott a lány.
– Az ördög vigye el! – Red összeszorította az ajkát, mielőtt
folytatta. – És te mit ajánlottál fel a csók ellenében?
A lány az ajkába harapott.
– Ó, kislányom – sajnálkozott Red.
– Most már tudod, miért csaltam. Nem akartam veszíteni. Attól
féltem, hogy talán túlságosan jó lesz.
Red eltakarta a szemét, és maga elé dörmögött.
– Ó, Beatrice, erre most mit mondjak? – Elvette a kezét.
– Figyelj ide, nem tudom, mi a jó megoldás, de vannak, akik így
gondolják, és én mindenképpen tennék egy próbát. MacLean a
nővére házában van, ami mindössze egy napi lovaglás. Szedd össze a
holmidat, menj, és mondd meg neki, amiről úgy érzed, hogy meg kell
mondanod.
– És az adománylevél? – tördelte a kezét Sophia.
– Mi van vele?
– Azt hiszem… azt hiszem, megérdemli, hogy megtarthassa.
Mindent megtettünk azért, hogy rászedjük. Akkor fontosnak tűnt, de
most már…
– Kislányom, ez a szándékod?
Sophia bólintott.
– Eladhatjuk a pincében lévő brandyt, és valahol máshol
újrakezdhetjük.
– Te ezt tennéd? Elhagynád ezt a házat?
– Volt idő, amikor úgy gondoltam, ez a ház a mindenem, mert azt
képviselte, amit a mama akart. Most viszont azon gondolkodom,
hogy talán egyikünk sem képviseli azt, ami ő volt.
Red a szívére tette a kezét, és a mennyezetre nézett.
– Mindenben igazad volt, szerelmem!
Sophia is a mennyezetre bámult.
– Red, mit…
– Semmit. Kislányom, teljesen egyetértek veled. Ha az
megnyugtat, add MacLeannek az okiratot, és mondd el neki, amit el
kell mondanod.
– És aztán?
– Aztán – fogta meg a lánya kezét Red – gyere haza, és
becsomagolunk. Most menj – mondta, és mosolyogva elengedte
Sophia kezét. – Mondd meg Marynek, hogy Angusszal kísérjenek el,
és úgy vigyázzanak rád, mint a szemük fényére.
– De nem bukkanhatok fel csak úgy MacLean nővérének az
ajtajában, és nem hívathatom elő csak úgy! Egy egész napig tartana
eljutnom oda, és…
– De igen, megteheted. Ráadásul le merem fogadni, a nővére arra
fog kérni, hogy maradj. Közismert a nagylelkűségéről. Ha pedig
mégsem, ismerek egy csomó embert Stirling környékén. Leírom
Angusnak az egyikük címét, ha véletlen szükség lenne rá.
Vajon Rednek igaza van? Tényleg soha nem tudna megnyugodni,
ha annyiban hagyná ezt a dolgot? Mi lesz, ha MacLean nem lesz
hajlandó meghallgatni? Mit fog gondolni a nővére, ha csak úgy,

meghívás nélkül megjelenik, mint valami tapintatlan nőszemély, aki
Lady Kincaid fivérét üldözi?
Sophia arca égett a gondolattól, de nem volt rosszabb érzés, mint
amilyen rossz volt, hogy fájt a szíve. Micsoda szörnyű história!
Az első pillanattól köztük feszülő vágy beteljesülése
elkerülhetetlen volt; Sophia tudta ezt, és kétségbeesetten akarta is.
Bárcsak ne ilyen szerencsétlen félreértések közepette történt volna
meg!
Ha nem magyaráz el neki mindent, Dougal örökre a legrosszabbat
fogja gondolni róla, és ez fájdalmas gondolat volt.
Nyelt egyet.
– Red, igazad van. Máris szólok Marynek, hogy csomagoljon.
– Angust is vidd magaddal. Elővigyázatosságból.
Sophia ellenkezni kezdett volna, de apja felemelte a kezét.
– Ha egy órán belül elindulsz, estére odaérsz. Ebben az esőben
egy percet sem várnék tovább. Szerintem a folyó máris majdnem
ellepte a hidat.
– Már nagyon szeretnél megszabadulni tőlem? – mosolygott
Sophia.
– Igen. Nem bírom nézni a megnyúlt arcodat a reggelizőasztalnál.
A lány elnevette magát.
– Red, nem értem. Miért vagy ilyen rendíthetetlen ebben az
ügyben?
– Mert ha van valaki, aki tudja, hogy mit jelent elveszíteni egy
lehetőséget, az én vagyok. Az élet néha olyan, mint egy szilaj ló.
Bele kell kapaszkodni a sörényébe, meg kell lovagolni, még ha meg
is próbál levetni a hátáról. Nem akarom látni, amint életed hátralévő
részét úgy töltöd, hogy összerezzensz, amikor elhangzik annak a
férfinak a neve.
Minden bizonnyal így is lenne, összetörtnek, leleplezettnek és
megsebzettnek érezte magát. Rednek igaza van; ha nem beszél
Dougallal, egész hátralévő életében bánni fogja.
– Szeretlek, Red.
– Szeretned is kell – ragyogott fel Red. – Néhány napon belül,
részletes beszámolóval várlak.
– Természetesen. De ki viseli majd gondodat, amíg távol leszek?
– Az uraság.
Sophia felállt, és arcon csókolta apját.
– Jó. Akkor megyek pakolni.
– Ha odaérsz Lady Kincaid házába, ne gyere el addig, amíg nem
beszélsz MacLeannel, még ha a fülénél fogva kell is rábírnod, hogy
meghallgasson. Légy kitartó.
Sophia elmosolyodott. Máris jobban érezte magát.
– Az menni fog.

Tizenhatodik fejezet
Az a férfi, aki azt hiszi, nincs szüksége asszonyra, hideg

lepedőkre, csomós zabkására és a legkeserűbb magányra van
kárhoztatva.
ÉJSZAKÁN.
Most már kezdem elveszíteni a türelmemet vele kapcsolatban –

tette vissza a tálcára teáscsészéjét határozott mozdulattal Fiona
Kincaid. – Dougal szörnyű hangulatban van, amióta csak
megérkezett.
– Én így jobban kedvelem – felelte Fiona jóképű férje.
– Reggelinél alig szólt egy szót.
– Csodálkozom – sóhajtott elkeseredve Fiona –, hogy még mindig
nem jöttök ki egymással, pedig olyan hasonlóak vagytok. – Jack
rábámult, mire sietve hozzátette: – Néhány dologban.
– Alig néhányban – felelte a férfi, és kinézett az ablakon. Olyan
kitartóan esett, hogy sok virágról leesett a feje, nedves szirmaik
szétszóródtak a sáros talajon. – Már napok óta zuhog.
Fiona töltött még egy kis teát.

– Az időjárás miatta ilyen. Abban a pillanatban éreztem, ahogy
megérkezett – mondta fintorogva. – Már le is tettem róla, hogy
bemutassam a partin, mire megjött, már majdnem mindenki elment.
– Remélem, hamarosan mindannyian elmennek – legeltette a
szemét Jack kedvtelve Fionán. – Nem akarom, hogy tovább kelljen
háziasszonyként tevékenykedned, mint ameddig feltétlenül
szükséges.
Fiona a férjére mosolygott.
– Dougalon kívül már csak négy vendégünk van, így nincs sok
dolgom. Sajnos a legtöbb partiképes hölgy elment már, így Dougal
kellemes vacsorapartner nélkül marad. Az ültetés nehéz lesz.
– Ültesd a bíró felesége mellé. Az asszony legalább örülne neki.
– Nem teszek ilyet! – fortyant fel Fiona. – Az egy erőszakos
nőszemély. Csak azért hívtam meg, mert a férje kiváló munkát
végzett a hamptoni árvaházzal kapcsolatban, és szeretném
alkalmazni a módszereit itt, Stirlingben is.
– Erről jut eszembe, hogy Mrs. Kent folyton kérdezgette, Dougal
mikor érkezik, azt gyanítom, van köztük valami.
– Nem lennék meglepve. Dougal azt mondja, még nem csábította
el a hölgyet, bár elég nehéz is lenne a férj jelenlétében.
– Ha valóban érdekelné őt Mrs. Kent, ilyen apróság nem riasztaná
vissza Dougalt – Jack elkapta Fiona szemrehányó pillantását, és
halkan felnevetett. Megfogta felesége kezét, és forró csókot nyomott
puha tenyerébe, majd behajtotta Fiona ujjait. – Fiona, szerelmem,
téged imádlak, de a fivéreidet ki nem állhatom. Egyiket sem.
– Gregor sokkal kedvesebb, amióta megnősült. Ezt neked is el kell
ismerned.
– Csak akkor, amikor Venetia vele van. Ha nincs vele, Gregor
még rosszabb, mint volt.
Fiona elmosolyodott, zöld szeme ragyogott.
– Úgy hallom, te rosszabb vagy.
– Ki terjeszt ilyen meséket?
– Mindenki – fogta a kezébe férje arcát, és belemosolygott Jack
kék szemébe. Sötét, padlizsán árnyalatú hajával és lélegzetelállító
jóképűségével „Black Jack” Kincaid korábban a londoni társaság
istencsapása volt. Most a férfi Fiona személyes istencsapása volt, aki
nélkül már nem tudta elképzelni az életét.
Jack kuncogva az asztalra dobta szalvétáját.
– Azt hiszem, meg kell néznem a fiunkat, és olvasnom kell neki
egy mesét. Van kedved velem jönni?
Fiona mosolyogva felállt, és a férjébe karolt.
– Természetesen. Olyan nagy már. Szinte alig emlékszem, milyen
pici baba volt, amikor…
Halk kopogás hallatszott, és belépett Perkins, a komornyik.
– Elnézést, asszonyom, de az imént egy bizonyos MacFarlane
kisasszony érkezett, és az ön fivérét, Lord MacLeant keresi. Az úr
sajnos még nem tért vissza.
– Vissza? – komorodott el Fiona. – Hová ment?
– Azt hiszem, asszonyom, a fivére, közvetlenül reggeli után
lovagolni ment – felelte a komornyik, rosszallóan nézve az esőt.
Jack incselkedve nézett Fionára.
– Szerintem mindjárt megismerkedünk Dougal rosszkedvének
okozójával.
– Nem lennék meglepve. Jack, mit szólnál hozzá, ha először
négyszemközt beszélnék MacFarlane kisasszonnyal?
– Természetesen. Találkozunk, ha végeztél a vallatással.
– Nem fogok senkit sem kivallatni.
– Hát persze hogy nem – vigyorgott Jack. – Csak kérdéseket fogsz
feltenni – folytatta, majd Perkinsre nézett.
– Lady Kincaid hamarosan fogadja a kisasszonyt.
– Igen, uram – hajolt meg a komornyik, és távozott.
Fiona összevont szemöldökkel nézte a kitartóan zuhogó esőt.
– Dougal a végén még belehal abba, hogy ilyen rettenetes időben
lovagol.
– Maga tehet róla – vonta meg a vállát Jack hát akkor küzdjön
meg vele. – Homlokon csókolta Fionát. – Kíváncsian várom, mit
tudsz meg ettől a nőtől.
Fiona szórakozottan bólintott. Ha igaz, amit Jack gyanít, hogy
Dougal rosszkedvének MacFarlane kisasszony az oka, akkor jaj
annak a hölgynek!
Állát felvetette, és elindult a bejárat felé. Az előcsarnok közepén
egy őszes hajú, szeplős, kövérkés, szolgáló kinézetű asszony
álldogált. Fiona majdnem megbotlott a saját lábában. Az biztos, hogy
ez az asszony nem olyan, mint akiért Dougal odavan. Ám ha… talán,
ha igaz szerelem. Tehát ezért olyan zsémbes Dougal?
Fiona összeszedte a gondolatait, és udvarias mosolyt erőltetett az
arcára.
– MacFarlane kisasszony? Isten hozta a…
Halk köhögés szakította félbe Fionát, és az előtte álló asszony
Fiona háta mögé mutatott.
Megfordult, és rögtön tudta, hogy valóban a Dougal által okozott
vihar kiváltójával áll szemben. Miss MacFarlane nem egyszerűen
gyönyörű volt, hanem lélegzetelállítóan gyönyörű. Apró termetű, és
akár egy tündér, aranyhajú, elképesztően kék szemű, édesen
cseresznye ajkú, egyenes, előkelő orráért London elsőbálozói ölni
tudnának.
MacFarlane kisasszony elegánsan meghajolt.
– Lady Kincaid, Sophia MacFarlane vagyok. Azért jöttem, hogy
egy fontos üzleti ügyről beszéljek a fivérével. Itt van?
Kedves hangja egyszerre volt bizonytalan és határozott, Fiona
felfedezni vélt még némi keménységet is kellemes lénye mögött.
– Miss MacFarlane, attól tartok, a fivérem épp nincs itt. Talán
szívesen inna egy kis teát, amíg várunk. Bizonyára nem tart soká –
mondta Fiona, és csak reménykedett benne, azért Dougal elég soká
fog megjönni, hogy megismerhesse kicsit a rejtélyes MacFarlane
kisasszonyt.
Egy óra múlva, amikor Dougal visszatért a Kincaid-házba,
csizmája kellemetlenül tele volt vízzel. Perkins kezébe nyomta
csepegő kabátját és kalapját, kisimította vizes haját a szeméből, és a
lépcső felé vette az irányt. Ahogy a szalonhoz ért, kinyílt az ajtó, és a
sógora bukkant fel.
– Dougal! Már alig vártalak! – mondta Jack széles vigyorral az
arcán. – Örülök, hogy visszatértél.
Dougal kételkedve nézett rá.
– Miért?
Jack sötétkék szeme jókedvűen csillogott.
– Nem vagy szomjas? Talán be kellene jönnöd a szalonba,
teázhatnál Fionával… és a vendégével.
Dougal összevonta a szemöldökét. Nem akart teázni. Azt pedig
pláne nem akarta, hogy Fiona megpróbálja felvidítani. Két napja,
amióta megérkezett, hadilábon állt mindennel. Semmi sem vidította
fel: sem a finom ételek, sem egy csinos hölgy flörtölése, sem a
nővérének vagy a kis unokaöccsének a viszontlátása. Semmi sem
űzte el gyászos hangulatát.
Semmi másra nem tudott gondolni, csak Sophia MacFarlane-re, és
arra, hogy milyen volt a lány, amikor utoljára látta. A gondolatra,
ahogy mindig, most is sajogni kezdett a szíve, és magában újra a
pokolba kívánta a lányt.
– Kérlek, ments ki Fiona előtt, fürödni szeretnék, és átöltözni a
vacsorához – mondta röviden.
Leginkább azt szerette volna, ha Jack legjobb portóijába
temethette volna a gondolatait. Összevont szemöldökkel újra a lépcső
felé fordult, amikor meghallotta a szalonból halkan kiszűrődő
hangokat.
Itt van. Dougal hirtelen megállt, minden porcikája várakozón,
készen, vágyakozva, pattanásig feszült…
Jacket félretolva belépett a szalonba.
Sophia egy kétszemélyes kanapé szélén ült, kezében teáscsészével
Fionára figyelt, aki éppen a kis Jackről szóló történetekkel
szórakoztatta. Ahogy Dougal belépett, Sophia letette a csészéjét, és
égő arccal felugrott.
Dougal megállt előtte. Azt hitte, sose látja többé. Az elmúlt
napokban azt mondogatta magában, hogy a dolgok pont úgy mennek,
ahogy szereti, és hogy kigyógyult abból a leküzdhetetlen vágyból,
amit a lány iránt érzett.
Most viszont rájött, hogy eddig csak áltatta magát. Most is
ugyanúgy kívánta a lányt, mint amikor először meglátta. Olyan ádáz
szenvedéllyel kívánta, amit képtelen volt elnyomni magában.
Sophia ugyanígy érzett. Dougal látta a szemében, a kettejük
közötti távolság ellenére, érezte a lány elsöprő vágyának lüktetését.
Fiona finoman köhécselt.
Dougal tisztában volt vele, hogy nővére kíváncsi tekintete csak
úgy cikázik közöttük. Kikényszerített magából egy meghajlást.
– Miss MacFarlane.
A lány gyorsan pukedlizett.
– Lord MacLean.
Dougal képtelen volt levenni róla a szemét. A lány sápadtabb volt,
mint korábban, szeme pedig karikás volt. Megbántotta őt, amikor…
Gyorsan Fionához fordult.
– Beszélnem kell MacFarlane kisasszonnyal.
Fiona elkomorodott, tekintetével figyelmeztette Dougalt,
mennyire udvariatlan.
– Elég idő lesz még erre ma este. Megkértem Sophiát, hogy
maradjon itt éjszakára, és beleegyezett.
Maradjon? Ugyanabban a házban, ahol ő? Eddig is pokolian
nehezen tudott elaludni, de most, tudva, hogy a lány is itt van vele
egy fedél alatt, buja teste…
– Nem – szakadt fel belőle.
Fiona összevonta a szemöldökét.
– Dougal, ez az én házam…
– Meg az enyém – tette hozzá Jack.
Dougal szúrós tekintettel nézett a férfira.
– Ha azt kívánom, hogy MacFarlane kisasszony maradjon, akkor
marad – szipogott Fiona.
Sophia felvetette az állát.
– Sajnálom, hogy idegenkedik a látogatásomtól, de már
elfogadtam a nővére kedves meghívását.
Dougal összeszorította a fogát. Ha Sophia itt marad, akkor lehet,
hogy képtelen lesz őt újra elengedni. A pokolba, ez nem szép dolog!
Odakint újra beborult a már szinte kitisztult égbolt, és a távolból
mennydörgés hallatszott.
Sophia kinézett az ablakon, és még jobban elsápadt.
– Ne már! – mordult fel Jack. – El fogunk úszni.
– Dougal – csattant fel Fiona –, uralkodj magadon!
– Próbálok – préselte ki magából összeszorított foggal Dougal.
Sophia hitetlenkedve felsóhajtott, mire Dougal rápillantott, ami
nagy hiba volt. Buja ajkainak látványa magával ragadta a férfit –
ezeket csókolta, ezzel csüggött rajta a lány, amikor magáévá tette őt
az asztalon, a nyári vihar tombolása közben. Teste azonnal lángra
gyúlt, és tudta, hogy még nem tud beszélni vele – addig nem, amíg le
nem tudja csillapítani a vágyát.
Sarkon fordult, és az ajtó felé indult.
– Dougal, hová mész? – kérdezte Fiona.
– Lovagolni – felelte anélkül, hogy megállt volna.
– Hiszen épp most jöttél vissza!
– A pokolba, tudom! – felelte, és kilépett az ajtón.
– Visszaérsz vacsorára? – kiáltott utána Fiona.
Dougal még csak nem is válaszolt, fedetlen fővel kilépett a
házból, és becsapta maga mögött az ajtót.
Homlokát ráncolva, tudomást sem véve a tornyosuló
viharfelhőkről, hamarosan újra olyan vadul vágtatott, mintha a pokol
szörnyetegei üldöznék.
Hát itt vagy!

Dougal megfordult, és látta, ahogy nővére az előcsarnokon át elé
siet. Rózsaszín selyemruhát viselt, amely csak úgy susogott kerekded
alakja körül. Kicsit kigömbölyödött, amikor babát várt, de Jack nem
törődött vele.
Dougal egy pillanatra irigyelte Jacket és Fionát. Az ő szerelmük
kivételes volt, olyannak fogadták el egymást, amilyenek voltak. Nem
volt köztük csalás vagy félrevezetés.
Felsóhajtott, amikor Fiona tetőtől talpig végigmérte.
– Teljesen átáztál. Fél órán belül vacsora; nem leszel kész időben.
– Akkor kezdjétek el nélkülem – bújt ki csepegő kabátjából, majd
odaadta a várakozó inasnak.
Fiona a közömbösen álldogáló inasra nézett, majd megfogta
Dougal karját, és behúzta magával az üres szalonba. Határozottan
becsukta az ajtót.
– Órák óta várlak, most már jár nekem valami magyarázat. Ki ez a
Sophia, és miért ilyen fontos?
– Mielőtt elkezded, magyarázd el, miért beszélted rá, hogy itt
maradjon?
Fiona karba tette a kezét, ami alacsony termete miatt nem volt
valami fenyegető póz.
– Azért kértem meg MacFarlane kisasszonyt, hogy maradjon,
mert megértettem, hogy van köztetek valami.
– Valami, amit legszívesebben letagadnék.
Fiona egy pillanatig nyilvánvaló csodálkozással, csak nézett.
– Elmagyaráznád, hogy érted ezt?
– Nem.
– És ha megígérem, hogy a következő gyerekemet rólad nevezem
el? – biggyesztette le ajkát Fiona.
– Jacket nem zavarná? – vonta fel a szemöldökét Dougal.
Fiona elmosolyodott.
– De. Ezért gondoltam, hogy ez kiváló motiváció lenne számodra.
– Nem hiszem el, hogy megtennéd.
– Pedig így van – mondta Fiona határozottan.
Dougal végigsimította nedves arcát.
– Fiona, csurom vizes vagyok. Ha azt akarod, hogy elkészüljek
vacsoráig, most mennem kell.
– Rendben – sóhajtott fel Fiona. – Úgysem mondanál el semmit –
jelentette ki, majd kinyitotta az ajtót, és kiszólt az egyik inasnak. –
Korábban kértem, hogy készítsenek elő egy fürdőt Lord MacLean
számára. Kérem, most vigyék fel a szobájába.
– Igen, asszonyom – hajolt meg az inas, és távozott.
– Dougal, egy darabig a könyvtárban tudom tartani a vendégeket,
de siess, vagy kihűl a vacsora.
– Riasztó sebességgel fogok fürödni – felelte.
Amíg teljes erőből vágtatott az esőben, túl mérges volt ahhoz,
hogy érezze a hideget. Most, ahogy a tűztől távol ácsorgott, teljesen
átfázott.
– Nem is tudom, miért próbálkozom – mondta a nővére keserűen.
– Most már kezdelek szánni.
– Szánni?
– Szánni – ismételte határozottan. – Nézd meg magad a tükörben.
Még soha nem láttam ilyen fancsali képet. Most pedig menj, készülj
a vacsorához, és ne kóborolj el! – mondta Fiona, majd sarkon fordult,
és elviharzott.
Dougal felment a lépcsőn. Két inas teletöltötte a kandalló elé
állított kádat, és amikor elmentek, Dougal odalépett, hogy ellenőrizze
a hívogatóan gőzölgő vizet.
Semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy a forró víz enyhítse az
izmaiban lüktető fájdalmat. Minden porcikája sajgott.
Az órára pillantott, és rájött, hogy mindössze húsz perce van, hogy
rendbe hozza magát. Kikötötte a nyakkendőjét, és vetkőzni kezdett.
Még a saját nővére is szánakozik rajta, gondolta keserűen. Nincs
szüksége szánalomra. Lehet, hogy dühös, de biztos, hogy nem
szomorú. Nem volt szomorú, hogy ilyen irányt vettek az események.
Az nyomta a lelkét, hogy becsapták.
A fején át lehúzta az ingét, lerángatta magáról a többi ruhát, és a
kádhoz lépett.
Fiona, a maga minden lében kanál természete ellenére, nagyon jó
testvér volt. Úgy rendelkezett, hogy a kádat a kandalló elé állítsák,
hogy ne csak a víz legyen meleg, amíg fürdik.
Maga a kád rendkívüli volt, még ahhoz is elég nagy, hogy akár
ketten is elférjenek benne, továbbá olyan mély volt, hogy a
beletöltött víz még ülve is majdnem a válláig ért. Merev vállait
előreejtette, arca megrándult arcizmai eddigi feszülésétől. Sophia
olyan szorosan behálózta, mintha egy drótot tekertek volna rá.
Egész este maga előtt látta, ahogy Sophia a szalonban nézett rá,
mintha az egész jövője egyedül csak tőle függne – és ez igen őrült
gondolatnak tűnt.
Miért jött utána? Mit akarhat? Dougal remélte, hogy nem bántotta
meg azzal, hogy köszönés nélkül távozott.
Összeszorította a fogát. Az ördögbe, nem érdeklik a lány érzései.
Könyörtelenül félresöpörte e gondolatokat, és éppen bele akart lépni
a kádba, amikor élénk kopogtatást hallott.

Mielőtt válaszolhatott volna, az ajtó kinyílt, és belépett Sophia,
majd gyorsan becsukta az ajtót.
– Dougal?
Ragyogó, ezüst rátétes, kék ruhában volt, amely csodásán
rásimult, kiemelte csípője vonalát és pompás melleit. Hosszú haja
feltűzve, egyik hajtincsében egy gyémánt. Állát felvetve, kezében
egy darab papírral érkezett, amelyet most pajzsként tartott maga
előtt.
Amikor meglátta, hogy Dougal teljesen meztelenül álldogál a
kandalló előtt, szája kinyílt, szeme elkerekedett, riadtan hátralépett,
és elejtette a papírt.
A meglepetéstől Dougal is megdermedt. Ott állt a kád mellett
teljesen meztelenül, egyik lába a kádban. A forró víz és a tűz melege
semmiség volt ahhoz a forrósághoz képest, amely elárasztotta a
testét.
– Mi az ördögöt akar? – kérdezte szinte durván.

Tizenhetedik fejezet
A férfiak olyanok, akár a sziklák. Van, hogy mozdulni sem tudnak

anélkül, hogy egy kis lendületet adnál nekik.
ÉJSZAKÁN.
Sophiának elállt a lélegzete a látványtól, ahogy Dougal ott állt

előtte teljesen meztelenül. A tűz fénye éhesen táncolta körül a
kidolgozott izmokat a hasán és a combján, cirógatta izmos karját,
egészen a szép formájú kézfejig. Az előző szerelmi összecsapás
szinte teljes sötétségben történt, alkalmanként a villámlás fénye adott
némi támpontot, de sokkal inkább az érzéseké volt a főszerep, nem a
látványé. Semmi sem készítette fel Dougal nyers férfiasságára, a
vágy egyértelmű fizikai megnyilvánulására, amely egyre nőtt, ahogy
a lány bámulta a férfit.
A látvány a gondolkodás képességétől is megfosztotta, levegőt
sem kapott, csak szó nélkül bámulta a férfit.
Pirulva kellett volna elmenekülnie, de képtelen volt. Szíve egyre
hevesebben dobogott, ujjai begörcsöltek a vágytól, hogy
megérinthesse a férfit, hogy ujjbegyeiben érezze bőrét, teste
melegségét. Istenem, milyen tökéletes! Minden egyes porcikája.

Dougal szétvetett lábbal állt, mintha azt akarná, hogy a lány ne
bámulja tovább.
– Jó, jó, jó – mondta vontatottan, hangján hallatszott a
felindultság. – Mit keres a szobámban, Sophia kisasszony? Ezt
forgatta a fejében, amikor rávette a nővéremet, hogy itt marasztalja
magát? – kérdezte hunyorítva. – Azért jött, hogy rávegyen, hogy
másodszor is bolondot csináljak magamból?
Sophia megnyalta a száját, és rekedten válaszolt.
– Azért jöttem, hogy beszéljek önnel. Ma este a többi vendéggel
együtt leszünk, és lehet, hogy nem lesz lehetőségünk négyszemközt
beszélni.
– És nem tudott reggelig várni?
– Ahogy reggel lesz, távozom.
– Mi az, ami olyan átkozottul fontos, hogy nem tud várni? –
villant meg a férfi szeme.
Sophia tekintete Dougal férfiasságára tévedt, összefutott a nyál a
szájában, arra vágyott, hogy megérintse, és megtudja, vajon tényleg
olyan forró-e, mint amilyennek látszik. Ujjai hegyével végig akarta
simítani a férfi izmait. A karjába akart olvadni, érezni akarta a
csókját, és…
Dougal, a foga között átkozódva, hirtelen elindult a lány felé.
Sophia tágra nyílt szemmel nézte, ahogy Dougal megállt előtte.
Látta a felindultságot a férfi zöld szemében.
– Mit akar tőlem? Mit?
Sophia felemelte a kezét, majd észrevette, hogy nincs benne a
papír. Az ördögbe, biztos leejtette. Körülnézett, és meglátta, ahogy a
lábánál hever, így lehajolt, hogy felvegye – majd félúton megállt,
mert észrevette, hogy szemmagasságban előtte egyre
nyilvánvalóbban ott meredezik Dougal férfiassága.
Csupán néhány centire volt tőle a kemény és vastag hímvessző. Ez
volt hát, ami olyan gyönyört okozott neki. Egész teste megfeszült a
gondolatra, és égett a vágytól, hogy megérintse. Felemelte a kezét,
és…
Dougal elkapta a vállát, és megszorította.
– Sophia – mondta rekedten.
A lány hirtelen megértette, mit akar Dougal. Teljes szívéből
érezte. A gondolat rettenetesen pajzán volt, ami még inkább arra
sarkallta, hogy megtegye.
Előrehajolt, és lassan, nagyon lassan csókot lehelt Dougal
férfiasságának a végére.
Dougal megborzongott, ahogy a lány visszahúzódott, és felvette a
papírt a földről. Feltartotta a kezében lévő papírt, de nem mert a férfi
szemébe nézni. Mi van ebben a férfiban, ami elfeledteti vele az
illendőséget?
Hosszú csend következett, aztán Dougal elvette tőle a papírt, és
kinyitotta.
– Az adománylevél? – kérdezte, majd a lány felé nyújtotta. –
Nekem nem kell.
– Nekem sem – nézett a szemébe Sophia.
– Miért nem? – vonta össze a szemöldökét a férfi. – Hát nem ezért
vetette elém magát…?
– Nem, nem ezért. És ezt ön is tudja.
– Nem hiszek magának.
– Akkor miért vagyok itt, és miért akarom átadni önnek a papírt?
– kérdezte egyszerűen.
– Bűntudata van? – kérdezte akkorára tágult pupillákkal, hogy
tekintete szinte feketének látszott.
– Nincs – felelte lágyan a lány. – Sokféle érzés kavarog bennem,
de a bűntudat nincs köztük.
Dougal tekintete a lány arcáról az adománylevélre vándorolt. Egy
hosszú pillanatig csak állt, majd lehajtotta a fejét, sötétszőke haján
megcsillant a tűz fénye. Összegyűrte a papírt.
– Olyanok vagyunk, mint a szikrára váró gyújtózsinór – emelte fel
a fejét. – Nem tudom, mi az, ami köztünk vibrál – rázta meg
szomorúan a fejét. – Soha nem tapasztaltam még ilyesmit.
Sophia mellkasa elszorult, igyekezett úgy a férfi szemébe nézni,
hogy semmi más ne vonja el a figyelmét.
– Én sem tudom, mi ez, de egy kicsit rémisztő.
– Azon az éjjelen – komorodott el a férfi a könyvtárban…
fájdalmat okoztam önnek?
Olyan aggodalom volt a hangjában, hogy Sophia gyorsan
megrázta a fejét.
– Nem. Dehogy. Kicsit olyan… valójában fantasztikus érzés volt.
– Ön azt mondta nekem, hogy már nem ártatlan – folytatta a férfi
korholó pillantással. – Miért mondta ezt?
– Azért – pirult el a lány –, mert tudtam, hogy ha megmondom az
igazat, akkor elmegy. És én kívántam önt.
Dougal fürkészően nézte a lány arcát, végül bólintott, szigorú
tekintetét halvány mosolyra cserélte.
– Rendben van. Ha máshoz nem is, de a vágy dolgaihoz értek.
– Az biztos – felelte a lány izzó hangon.
A férfi halkan felnevetett, tekintete ellágyult, szeme újra zöld
színű lett.
– Lenyűgözöttnek tűnik.
– Csodálatos volt – felelte egyszerűen a lány. – Dougal, nagyon
sajnálom, hogy a házzal kapcsolatban megpróbáltam becsapni.
Anyám leghőbb vágya volt, hogy Reddel ott éljünk. Apám, amikor
elvesztette ön ellen a házat, Edinburghba tartott, hogy anyám utolsó
ékszereiért kapott pénzből ki tudjuk fizetni az új tetőt. –
Reménytelenül legyintett. – Segíteni akart, de… nem sikerült.
– Felmerült önben valaha, hogy elmagyarázza ezt nekem?
– Lemondott volna a követeléséről? – kérdezett vissza a lány
pislogva.
Dougal sejtelmesen elmosolyodott, olyan gyönyörű volt, hogy
Sophiában újra felébredt a vágy.
– Nem akarja megtudni, ugye?
Sophia megrázta a fejét, és elkövette azt a hibát, hogy nem a férfi
szemébe nézett. Bámulta a férfi izmos vállát, mellkasát, és a
mellkastól lefelé vezető sötétszőke sávot, amely izgatóan
elkeskenyedett, ahogy leért a… Hirtelen eltakarta a szemét, érzékei
kigyúltak.
Halk kuncogást hallott, majd a férfi meleg keze a csuklójára
fonódott. Sophia egész karja beleremegett az érintésbe. Dougal
elhúzta a lány kezét a szeme elől, higgadtan nézte a lányt.

– Önben lenyűgözően keveredik az ártatlanság és az érzékiség.
Soha nem tudom, mire számítsak, ha önnel vagyok.
– Én sem tudom – suttogta Sophia, és kiszabadította a kezét.
Olyan rettenetesen kívánta a férfit, és ez mámorító érzés volt. Ám azt
is tudta, mi az ára annak, ha megadja magát a szenvedélynek.
Minden alkalommal, amikor együtt voltak, egyre nehezebb volt
különbséget tenni a vágy és a szerelem között.
Szerelem? Megdöbbent a gondolattól. Hát ez meg hogy jutott
eszébe? Hogyan lehetséges, hogy szerelmes lett Dougal MacLeanbe?
– Meg kell szabadulnunk ettől a vágytól – adta vissza a férfi a
papírt.
– Hogyan? – vette el gondolkodás nélkül.
A férfi a karjába kapta, és megfordult, a lány ruhája végigsöpörte
a karját. Sophia rátapadt, karját a nyaka köré fonta, az adománylevél
újra a földre hullott.
– Mit művel? – kérdezte izgatottan.
– Amit már abban a pillanatban meg kellett volna tennem, amikor
belépett ide – felelte szinte morogva, kemény ajkán halvány
mosollyal.
A kád mellé állította a lányt.
– Vetkőzzön.
– Tessék? – pislogott a lány.
Dougal zöld szeme felcsillant.
– Ruhában nem tud fürödni.
– Fürödni? De a vacsora…
– Az várhat. Egyikünk sem a társasági élet szabályainak
rabszolgája, nem igaz? – csillogott kihívóan a tekintete.
Valami megszólalt Sophia bensőjében. Mindig is élvezte a
szabadságot, hogy kötöttségek nélkül nőtt fel, ami lehetővé tette
számára, hogy férj nélkül éljen a saját házában, és ami odáig vezetett,
hogy hazárdjátékot kezdeményezzen azzal a férfival, aki itt áll
meztelenül előtte.
Dougal egy huncut „kövessen” vigyorral nézett rá, mielőtt
belépett a kádba, és kezét kitartva belecsusszant a vízbe.
– Segíthetek?
Sophia annyira vágyott a férfira, hogy az szinte már fájt. Ám ha
elveszíti a kontrollt, és fizikailag közelebb engedi magához, le tudja-
e győzni vajon azt az érzelmi kötődést, ami egyre erősebb lesz,
valahányszor együtt vannak?
Tudta, hogy ha belemegy a játékba, és a vízben Dougal magához
öleli, el fogja veszíteni a fejét, nem fog tudni gondolkodni, csak
érezni fog, élvezni azt, hogy él. Kéjesen beleremegett a gondolatba.
A víz kifröccsent, amint Dougal meztelenül és csillogva felállt, és
ruhástól felemelte Sophiát.
– Dougal!
A férfi a víz fölé tartotta.
– Nos? Csatlakozik akkor hozzám?
– Van más választásom?
– Nincs – felelte Dougal, majd csupasz ölébe véve a lányt, leült.
Sophia ruhája szétterült a vízen, szoknyája ezüst rátétje rátapadt a
kád szélére, alsószoknyái körülöttük lebegtek. A meleg víz átjárta a
rétegeket, és a mellét nyaldosta, mire mellbimbói megkeményedtek.
Dougal szorosan átölelte, olyan közel húzta magához, hogy a lány
a vállára hajtotta a fejét.
– Tessék – mondta a férfi, forró lehelete a lány fülében izzott. –
Most végre ott van, ahol lennie kell.
Egyelőre. A Dougal-féle férfiak mind ilyenek voltak; mindenestől
a tiéd lehettek… holnapig. Ennyi jut Sophiának. Talán elégnek is
kellene lennie. Csak most ismerte fel magában, hogy az izgalom
iránti vágy régóta ott szunnyadt benne. Talán ha eljön a holnap,
rájön, hogy ez minden, amit akart.
Dougal megemelte a lány állát, és rámosolygott.
– Megmossam a hátát, kedvesem?
– Ruhán keresztül? – emelte fel a karját Sophia. Csupa víz volt
mindene, a ruha csak úgy tapadt rá, a kádban ide-oda mozgott a
víztömeg. Nevetés csiklandozta a torkát.
– Dougal, ön olyan képtelen ember! Most hogy jutok így vissza a
szobámba?
A férfi vigyorogva nézett rá, foga fehéren világított a tűz halvány
fényében.
– Nedves csíkot fog húzni maga után.
– Amit a szolgák majd jelentenek a nővérének.
– Fionát nem fogja érdekelni.
– Ezt nem gondolhatja komolyan – vonta fel a szemöldökét a
lány.
– Amíg én boldog vagyok, addig ő is az.
Sophia megfordult, és hosszan nézte a férfit. Rettenetesen jóképű
volt, tekintete sötét és rejtelmes. A száját mintha gránitból faragták
volna, határozott vonalú álla keménységről és erőről tanúskodott.
Izmos válla kiemelkedett a vízből, és a lány mindenhol érezte a férfi
keménységét: a karjában, a hasán, a lábaiban, és a…
A lány tágra nyílt szemmel megpróbált felállni, de Dougal
gyorsabb volt. Karjával még szorosabban ölelte, amikor megpróbált
kiemelkedni a vízből.
– Dougal, engedjen…
A férfi megcsókolta. Nem durván, mint korábban, hanem
szenvedélyesen, ajka meleg volt és finoman határozott. A csók lángra
lobbantotta a lányt, elhomályosította a gondolatait, lehetetlenné tette,
hogy a férfin kívül másra tudjon gondolni, vagy képes legyen bármi
mást érezni.
Ez volt az, amire vágyott, ami hiányzott eddig, amire szüksége
volt. Próbálta kikötni a ruháját, dühösen zúgolódott, amikor a nedves
szalag összecsomózódott.
Dougal benyúlt a ruha alá, és kikötötte a csomót. Úgy fordította a
lányt, hogy lovagló ülésben üljön az ölében. Sophia megremegett,
amikor a férfi az összetapadt anyag alatt megérintette a teste
legérzékenyebb részét.
Gyengéden végighúzta rajta az ujjait. Ahogy a férfi ujjai újra és
újra megérintették, csodásan kéjes hullámok árasztották el a testét.
Felnyögött, feje hátrahanyatlott.
Dougal szorosabban ölelte, és egy pillanatra sem hagyta abba a
lány izgatását. Sophia nyugtalanul mocorogni kezdett, mire a férfi
ujjaival még erősebb nyomást fejtett ki, szinte az őrületig fokozva
Sophiában a vágyat. Minden érintéssel nőtt a vágy, minden
remegéssel sóvárogva vágyott a kielégülésre.
Dougal zihálva csúsztatta gyorsan Sophia csípőjére a kezét, és
magához húzta, a lány érezte, ahogy Dougal férfiassága nekifeszül.
A kéjtől elakadt a lélegzete is, amint a férfi beléhatolt.
Aztán, ahogy Sophia mozogni kezdett, ruhája kék gomolyagként
vette körül őket. Keményen Dougal vállába kapaszkodott. A férfi
fölfelé mozgatta csípőjét, derekánál fogva tartotta a lányt, amint újra
és újra előrelendült.
Közeledett a csúcspont, Sophia a férfi nevét nyögte, halványan
érzékelte, ahogy teste minden mozdulatára a padlóra loccsan a víz,
mellbimbója pedig kéjesen dörzsölődött nedves ruhájához.
Minden lökéssel, minden mozdulattal magasabbra hágott benne az
izgalom. Amikor Dougal rátapasztotta ajkát a mellbimbóira, ívbe
feszült, és eddig soha nem érzett gyönyör kerítette hatalmába.
A férfi nevét zihálta, és szorosan ölelte, amíg lassan
megnyugodott.
Dougal, amikor Sophia magához tért, közelebb húzta a lányt, aki
még mindig magában érezte a férfi merev hímtagját. Dougal olyan
könnyedén állt fel a lánnyal az ölében, mintha csak egy tollpihe
lenne. Kilépett a kádból, a lány ruhájából és hajából pedig csörgött a
víz a már úgyis nedves szőnyegre. Sophiát a kandalló előtt letette,
ahol a meleg lángok máris csillapították remegését.
Sophia a férfira nézett. A könnyed szívtipró eltűnt, helyébe lépett
az elszánt csábító. Ha lenne egy csepp józan esze, most elmenne.
Ám Dougal csókját megismerve, már tudta, hogy nincs az a ház,
legyen az bármilyen gyönyörű vagy kedves, ami ki tudná tölteni a
szívét. Ő most már ezt akarta. A férfit akarta.
Addig észre sem vette, hogy ki akarja kötni a ruháját tartó
szalagot, amíg Dougal rá nem tette a kezét az övére.
– Hadd próbáljam meg én – cirógatta mély hangjával a lány fülét,
amellyel újabb borzongás járta át a testét.
Gyorsan kioldotta a csomót és lehúzta a lányról a vizes ruhát,
egyedül a nedves alsóinget és harisnyát hagyva rajta.
Dougal most jött rá: lehetséges, hogy egy nő puszta látványától
elakadjon az ember lélegzete. Jóságos isten, ez a nő milyen
gyönyörű! A fehérnemű rátapadt a lány idomaira, ráolvadt a mellére,
lapos hasára, végigsimult rajta, a csípőjétől a combok vonaláig. Haja
félig leomlott, aranyló tincsei a nyakába és a vállára hullottak.
Dougal szava azonban a lány piros, csókolózástól duzzadt ajkaitól
akadt el. Telten, nedvesen csillogtak, hívogatóan, bátorítóan, hogy
újra megízlelje őket.
Meg is tette. Ahogy lassan lehúzta a lány vizes testéről az inget,
centiről centire haladva végigcsókolgatta a lány csupasz bőrét.
Sophia hozzásimult, kapkodva vette a levegőt, ajka szétnyílt, és a
férfi vágyával együtt, az övé is egyre nőtt.
Dougal végül letérdelt előtte, lehúzta a harisnyáit, majd újból
felállt, és nézte a lányt. A tűz táncoló fénye megcsillant a nedves
bőrön, a kellemes lankákon, árnyékkal takarva el a rejtett zugokat.
Dougal újra letérdelt, megfogta a lány csípőjét, és gyengéden
magához húzta. A lány is letérdelt, mellével a férfi mellkasához
simult. Dougal odahajolt, és forrón megcsókolta, miközben a lába
közé csúsztatta ujjait.
Sophia zihálva a férfi vállába kapaszkodott. Az átölelte, és
anélkül, hogy megtörte volna a csókot, gyengéden a szőnyegre
fektette a lányt. Csak akkor húzódott hátra, amikor széttárta a lány
combjait, és beléhatolt.
A vágyban elmerülve, szemével is élvezte a lányt, miközben a
testét birtokolta. Kedvtelve nézegette, ahogy hátravetette a fejét,
ahogy a nevét nyögve behunyta a szemét, és ahogy minden lökésnél
kéjes fesztelenséggel vonaglott alatta.
Az orgazmus olyan vad kiáltással szakadt fel a férfiból, amilyen
vad vihart még soha nem okozott. A lány is felkiáltott, ahogy a
férfinak feszült.
Később, amint a tűz finoman melegítette a bőrüket, Dougal lágyan
megcsókolta, és szorosan megölelte a lányt. Bár hamarosan
megnyugodtak, a levegő előbbi szeretkezésüktől még mindig fülledt
volt. Olyan csodálatosan bensőséges volt, ahogy a lány meztelen
teste a férfiéhoz simult, fejét a vállán nyugtatta, lábai
összegabalyodtak a férfi lábaival.
Ehhez hozzá tudna szokni, gondolta Dougal… de aztán leállította
magát. Nem engedheti meg magának az effajta gondolatokat. A
természete így is éppen eléggé veszélyes. Nehéz szívvel engedte el
ezeket a gondolatokat.
Halk kopogás hallatszott, Sophia megmozdult, de Dougal
magához szorította.
– Várjon! – kiáltotta Dougal. – Nem vagyok felöltözve.
– Igen, uram – hallatszott odakintről Perkins válasza.
– Lady Kincaid emlékeztetni kívánja önt, hogy a vacsorát azonnal
tálalják.
– Rövidesen ott leszek.
– Igen, uram – felelte, majd hallatszott, amint távozik.
Sophia felemelkedett.
– Most az én szobámhoz fog menni.
– És azt fogja gondolni, hogy elkerülték egymást. Várunk, amíg
elmegy, aztán visszakísérem a szobájába, hogy átöltözhessen, és
lemehessen. Bárki bármit mond, mondja azt, hogy eltévedt a házban.
– Ezt senki sem fogja elhinni.
– Pedig ez sokszor előfordul. Lady Durant például egyszer egy
teljes órát késett ugyanebből az okból.
Sophia elmosolyodott.
– Biztos vagyok benne, hogy a nővére bolondnak fog tartani.
– Jöjjön – csókolta meg az orrát Dougal –, előbb gondoskodjunk
arról, hogy ön visszatérhessen a szobájába, mielőtt Fiona maga akar
majd meggyőződni hollétünkről.
Miután bebugyolálta Sophiát a ruhájába, és kituszkolta az ajtón,
észrevette, hogy a lány otthagyta a MacFarlane-ház adománylevelét a
padlón.
Felemelte, és vigyorogva nézte az erotikus fürdőtől elázott
okiratot. Megcsóválta a fejét, hogy micsoda kalamajkát okozott ez a
darabka papír, majd kiterítette száradni, és felöltözött a vacsorához.

Tizennyolcadik fejezet
Ne higgyétek el senkinek, hogy a férfiak többre képesek, mint a

nők. Képzeljétek csak el, milyen kevés gyermek születne, ha a
férfiaknak kellene megküzdeniük a szülés fájdalmával!
ÉJSZAKÁN.
Sophia számára kínszenvedés volt a vacsora. Kényelmetlenül érezte

magát amiatt, hogy szorosan fel kellett tűznie a haját, hogy el tudja
tüntetni a vizes hajvégeket. Szerencséje volt, hogy Mary már elment
vacsorázni a személyzettel. Bódultságában képtelen lett volna
elviselni szolgálója fürkésző tekintetét.
Nem volt annyi önuralma, amivel képes lett volna levenni
Dougalról a tekintetét. A férfi hihetetlenül érzéki volt, és ezt a
vendégek közül valaki más is észrevette.
Nyolcan ültek az asztal körül. Fiona a férje, Jack mellett ült, majd
egy bíró következett a feleségével, egy Miss Stanton névre hallgató,
lóbolond nő, aki másról sem beszélt, csak a délutáni lovaglásáról.
Volt még egy jóképű úriember, Sir Reginald Barksdale, aki úgy
bámulta Sophiát egész este, mintha kísértetet látna.

Ám aki azonban mindenáron igyekezett magára vonni Dougal
figyelmét, az nem Miss Stanton volt, hanem Mrs. Kent, a bíró
felesége.
A harsány, vörös arcú, víg kedélyű bíró, jó húsz évvel idősebb
volt, mint hetyke, élénk tekintetű felesége.
Botrányos volt, ahogy Mrs. Kent beszélt és nevetett, és amilyen
feltűnően igyekezett flörtölni Dougallal. Közben férje, aki az ételen
kívül minden másra érzéketlennek mutatkozott, egyfajta gyengéd
toleranciával követte az este eseményeit.
Sophia érzései korántsem voltak ilyen elnézőek. Minden
alkalommal, amikor Mrs. Kent Dougalra nézett vagy titokzatosan
rámosolygott, Sophia ereiben megfagyott a vér. Ami persze
nevetséges volt, hiszen, az isten szerelmére, a férfi nem az övé. Csak
kölcsönvette, kis időre.
Tekintetük összekapcsolódott, a férfi pedig, mintha Sophiára
köszöntötte volna, csendesen megemelte a poharát, és belekortyolt.
Sophia önkéntelenül megemelte saját poharát, és viszonozta Dougal
gesztusát. A férfi rámosolygott, mire Mrs. Kent megdermedt.
Mintha esélyt sem akarna hagyni más nőnek, Mrs. Kent kezét a
férfi karjára téve valamiről hamarosan suttogni kezdett Dougalnak,
és úgy hajolt előre, hogy dekoltázsa mély bepillantást engedjen.
Sophia elkomorodott. Jóságos isten, hát nem veszi észre ez a nő,
milyen bolondot csinál magából? Úgy néz ki, mint egy…
– Miss MacFarlane – szólította meg egy mély hang.
Sophia oldalra fordult, és látta, amint Sir Reginald nézi őt. A férfi
eddig Miss Stantonnal beszélgetett a különféle lovaglóösvényekről,
most viszont Sophiára figyelt.
– Nem szeretnék tolakodónak tűnni, de találkozhattunk mi már
valahol? – kérdezte a férfi mosolyogva.
Dougal gúnyosan felhorkant.
Sophia figyelmeztető pillantást vetett rá.
– Nem – felelte Sir Reginaldnak. – Elég visszavonultan élek
Skóciában, és már tizenkét éve nem jártam sehol; kétlem, hogy
találkozhattunk volna.

– Ez furcsa. Biztos vagyok benne, hogy láttam már önt. A szeme
miatt; nagyon jellegzetes a tekintete – folytatta a férfi, és furcsa
mosollyal nézett végig a lányon. – Sajnálom, ha zavarba hoztam.
Beszéljünk másról. Említettem már, hogy van egy majmom?
Intelligens jószág, mindenhová magammal viszem.
Ahogy a férfi tovább beszélt, Sophia megállapította, milyen
jóképű. Kellemes arcú, áthatóan szürke tekintetű, határozott állú,
szép ajkú férfi, bár vonzereje nem ér fel Dougal varázsával.
– Már tudom, hol találkoztunk! – mondta hirtelen Sir Reginald. –
Bécsben! Amikor a kontinensen jártam – folytatta, majd
elkomorodott. – De az nem lehetett ön. Olyan régen volt; akkor ön
még csak kislány lehetett.
– Talán anyámmal találkozott – felelte Sophia –, nagyon
hasonlítok rá. Apámmal elég sokat utaztak, mielőtt megszülettem.
– Az lehetséges – felelte nem túl meggyőzően a férfi.
– Sir Reginald – vágott közbe Dougal, megszegve a társalgási
etikett összes szabályát. – Talán egy álommal téveszti össze Miss
MacFarlane-t – mondta, miközben közvetlen pillantással nézte a
lányt. – Velem is gyakran megesik.
Sophia elpirult. Fiona majdnem félrenyelt, mire Jack a hátát
ütögette, szikrázó tekintettel nézve Dougalt. A bíró horkantva
felnevetett, míg a felesége, Mrs. Kent, ölni tudott volna a
tekintetével. Miss Stanton pedig, mintha mi sem történt volna,
elkérte a sót.
Sophia tudta, Dougal csupán azt akarta jelezni, hogy Sophia már
foglalt. Kellemes hódítás volt a férfi számára, és tudta, hogy neki is
csupán így szabad a férfira gondolnia. Valahogy azonban elszorult a
szíve ettől a gondolattól.
Amikor átvonultak a szalonba, Sir Reginald nem mozdult Sophia
mellől, hanem az életéről és az utazásairól kérdezgette. Amint Fiona
csatlakozott hozzájuk, Dougal kivonta magát Mrs. Kent émelyítő
társaságából, és ő is Sophia felé indult.
Sophia látta Dougal közeledését, majd igyekezvén közömbösnek
látszani, hirtelen megjegyezte:
– Nagyon szép a nyaklánca.
Fiona felragyogott, és ujjaival megérintette a hatalmas gyémántot.
– Jacktől kaptam, amikor megtudtam, hogy várandós vagyok.
Mondtam neki, hogy túlzás, de hajthatatlan maradt.
– Megnézhetem? – kérdezte Sir Reginald, és felemelte nagyítóját.
– Természetesen – mosolygott Fiona, és miközben levette a
nyakláncot és a férfi kezébe tette, Sophiához fordult.
– Sir Reginald valamelyest szakértőnek számít az ékszereket
illetően.
A férfi egy pillanatra levette a szemét a csillogó gyémántról, és
álszerénységgel megszólalt:
– Ön túlságosan nagylelkű, Lady Kincaid. A szakértő kifejezés
sokkal több erőfeszítést sejtet, mint amennyit én magam hajlandó
vagyok felmutatni. Nagyon szép darab – adta vissza a nyakláncot
Fionának.
– Köszönöm. Tud még mondani róla valamit? – kérdezte pajkos
mosollyal Fiona, majd Sophia érdeklődő pillantását látva gyorsan
hozzátette: – Ez egy játék köztünk. Jack ékszervásárlásai után
próbálok olyan nehéz kérdéssel előállni, amilyet Sir Reginald nem
tud megválaszolni. Előbb-utóbb muszáj lesz hibáznia.
– Idővel – nevetett fel Sir Reginald – bizonyosan elbukom.
Sophiának mosolyognia kellett. Sir Reginaldból ugyan hiányzott
Dougal túláradó férfiassága, de azért nagyon kedves férfinak tűnt.
– Nos, Sir Reginald? – érintette meg a nyakláncot Fiona.
– Mit tud mondani nekünk az új nyakláncomról?
– Először is, nem új. A kapocsból ítélve legalább harmincéves –
biggyesztette le ajkát, majd hozzátette: – Nem vagyok biztos benne,
de a kidolgozás és a gyémántok alapján azt gondolom, hogy a
londoni Rundell és Bridge-től való.
– Megint eltalálta! – kiáltott fel Fiona.
Sir Reginald pedig elégedetten meghajolt.
Dougal a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy bársonyzacskót, és Sir
Reginaldnak adta.
– Mondja meg, ezekről mi a véleménye. Mind Sophia ékszere.
– Sophia ékszerei voltak – helyesbített a lány.
Sir Reginald kérdő tekintettel nézett Sophiára.
– Elvesztettem őket egy Lord MacLean elleni kártyajátékban –
magyarázta.
– Á! – felelte Sir Reginald, és a tekintetében felbukkanó
gyengédség pirulásra késztette a lányt.
– Bárhogy is van – mondta Dougal –, talán ön megbecsülhetné a
valódi értéküket.
– Megtisztelnek – válaszolta Sir Reginald, és a közeli asztalhoz
lépett, majd óvatosan az asztalra öntötte a zsákocska tartalmát.
– Milyen szépek! – lelkendezett Fiona, amint előbukkantak a
finom arany és gyémánt nyakékek, karkötők és néhány gyémánt
hajtű.
– Lenyűgöző – motyogta Sir Reginald. Összevont szemöldökkel
feltartott egy nyakláncot. – Milyen csodálatos megmunkálás! –
folytatta, majd mielőtt Sophiára pillantott, végighúzta ujját a finom
ötvösmunkán. – Megengedi, hogy egy kicsit több fényben is
megvizsgáljam őket?
Sophia vállat vont.
– Kérdezze meg Lord MacLeant. Már mind az övé.
– Nem – felelte a férfi, és égő tekintettel nézett a lányra. – Ezek az
ön ékszerei. Sosem veszem el azt, ami nem az enyém.
Vajon a gyémántokra értette? Vagy a házra? Esetleg rá?
Sir Reginald a fény felé fordult, feltartotta a nyakláncot, majd
átható tekintettel nézett meg minden egyes ékszert. Végül
visszafordult, és összevont szemöldökkel szólt Sophiához.
– Miss MacFarlane, hogyan jutott hozzá ezekhez?
– Az édesanyám ékszerei voltak.
Sir Reginald mindent óvatosan visszacsúsztatott a zsákocskába.
– Kivételes darabok. Még sosem láttam hozzájuk hasonlót –
mondta, és komor tekintettel úgy tartotta maga előtt a zsákocskát,
mintha a sajátja lenne. – Hacsak nem… – motyogta elhomályosult
tekintettel, majd elmerült a gondolataiban.
Fiona halvány mosollyal Sophiához fordult.
– Úgy tűnik, végül önnek sikerül zavarba hoznia szegény Sir
Reginaldot.
A férfi bánatosan megrázta a fejét.
– A kidolgozás kétségkívül olasz mesterre vall, de ezenkívül nem
tudok mást mondani. Határozottan kivételes darabok.
Tulajdonképpen egy olyan tiarára emlékeztetnek, amit egyszer
láttam, egy… – Sir Reginald itt Sophiára nézett, tekintete
elhomályosult, a lány nem volt biztos benne, hogy a férfi őt látja.
– Igen? – vonta fel a szemöldökét a lány.
Sir Reginald halványan elpirult, és megrázta a fejét.
– Sajnálom. Az a nyaklánc, és ahogy ön ott állt, félrebillentett
fejjel, egy festményre emlékeztetett, amelyet egyszer láttam… de az
nem lehetett kegyed, mert… – nevetett fel furcsán. – Sajnálom.
Összevissza beszélek.
– Sophia ilyen hatással van az emberekre – mondta Dougal, és
kinyújtotta a kezét.
Sir Reginald szemmel látható vonakodással adta vissza a
zsákocskát.
– Köszönöm – vette el Dougal az ékszereket, majd Sophia
csuklóját elkapva, a lány kezébe helyezte a csomagot.
– De ön elnyerte tőlem ezeket.
– Ez mind az öné. Én vajmi kevés hasznát veszem a
gyémántoknak.
– Milyen lovagias! – motyogta Sir Reginald, miközben Dougalról
Sophiára nézett, majd vissza.
Dougal megfordult, és a nővérével kezdett beszélgetni, így Sophia
tartotta az ékszeres zsákocskát. Hiába minden, nem tehetett semmit
ellene.
Mintha megérezte volna a lány bizonytalanságát, Sir Reginald
igyekezett beszélgetésre bírni Sophiát.
Sophia alig vett róla tudomást, túlságosan el volt foglalva azzal,
hogy ne nézzen Dougalra. Minden alkalommal, amikor a férfi
megmozdult vagy beszélni kezdett, bizseregni kezdett a bőre.
Korábbi, kiadós szeretkezésük ellenére Sophiában most mégis egyre
nőtt a vágy.
A szeme sarkából nézett a férfira. Hihetetlenül érzéki volt,
sötétszőke haja a homlokába hullott, szeme sötétzölden izzott.

Bárcsak kettesben lehetnének, hogy ajkával finoman újra
végigsimíthassa a férfi ajkát!
De ez nem lehetséges. Ugyanakkor Mrs. Kent éppen felállt
szemmel láthatóan álmos férje mellől, határozott lendülettel
Dougalba karolt, és kezdte volna kisajátítani magának a férfit egy
beszélgetésre.
Sophia erre várt. Kimentette magát Sir Reginaldnál, és csendesen,
fejfájásra hivatkozva, elköszönt Fionától, aki nyomban gyógyteát
ajánlott neki. Sophia visszautasította, mondván, hogy egy kiadós
alvás mindennél jobb lesz. Aztán egyik kezében édesanyja
ékszereivel visszavonult szobája biztonságába.
Reggel távoznia kell. Most már legalább biztos benne, hogy
Dougal nem fog rá úgy gondolni, mint egy tolvajra. Már ez is valami,
nyugtatgatta magát, miközben kitörölt a szeméből egy könnycseppet.
Kicsit később, éjjel hallotta, ahogy egy férfi végigjön a folyosón.
Megállt az ajtaja előtt. Sophia tudta, hogy Dougal az, olyan tisztán
érezte a férfi jelenlétét, mintha látta volna, hogy ő az. Visszatartotta a
lélegzetét, behunyta a szemét, és remélte, hogy a férfi mielőbb
elmegy.
Nem tudott volna ellenállni egy újabb rohamnak, és az még
jobban megnehezítette volna a távozást, azt pedig nem kockáztathatta
meg.
Kis idő múlva a férfi továbbhaladt a saját szobája felé. Sophia
hallgatta, ahogy becsukja maga mögött a szobája ajtaját. Fejére
húzott egy párnát, és álomba sírta magát.
Eljött a reggel, Sophia karikás szemmel, úti öltözékben ment lefelé

a lépcsőn. Mögötte Mary, kezében a bőrönddel és a kézipoggyásszal.
Az előcsarnokban Fiona beszélgetett a házvezetőnővel. Ahogy
megpillantotta Sophiát, azonnal a lány elé sietett.
– MacFarlane kisasszony, nem mehet el!
– Attól tartok, muszáj.
– De az utak szinte járhatatlanok!
– Valahogy mégis sikerült ide eljutnom, így biztos vagyok benne,
hogy sikerül majd haza… – hiszen már nincs is otthona! Így
helyesbített: – …visszatérnem apámhoz.
Fiona kutakodva nézett a lányra, sötétzöld szemében aggodalom
gyűlt.
– Látom, mennyire elszánt, de legalább reggelire maradjon.
Jack bukkant fel a reggelizőhelyiség ajtajában, de megtorpant,
ahogy meglátta Sophiát és a szolgálóját.
Fiona intett neki, Jack pedig odajött hozzájuk.
– Jack! Kérlek, mondd el MacFarlane kisasszonynak, hogy az
utak járhatatlanok!
– Az utak járhatatlanok – ismételte meg nyomban a férfi.
– És azt is, hogy legalább egy napot még maradnia kell.
– Legalább egy napot még maradnia kell – ismételte ezt is, huncut
tekintettel.
Fiona bólintott.
– És azt is, hogy nagyon nagy örömmel látjuk itt.
– Biztos vagyok benne, hogy tisztában van ezzel.
– És azt is, hogy szeretnénk, ha még legalább egy hétig itt
maradna, és…
– Fiona, szerelmem – nevetett fel Jack, és megfogta felesége kezét
–, szerintem MacFarlane kisasszony megértette, hogy nagyon
szeretnénk, ha maradna.
Sophia elmosolyodott.
– Nagyon kedves önöktől, de tényleg mennünk kell. Váratlanul
rosszra fordulhat az idő, és az útviszonyok még szörnyűbbek lesznek.
Jack felnevetett, Fiona pedig a lépcső felé nézett.
– Nem lesznek – mondta egyszerűen, majd újra Sophiára emelte
tekintetét. – Annyira sajnálom, hogy elmegy! – folytatta, igazi
szomorúsággal a hangjában.
– Én is, de vissza kell mennem beteg édesapámhoz. Csak egy
napra jöttem el, és aggódni fog, ha nem térek vissza haladéktalanul.
– Feltételezem, hogy nem lehet…
– Nem megy sehová.

Sophia lehunyta a szemét, ahogy meghallotta a mély férfihangot a
lépcső tetejéről. Egész testében megremegett.
Dougal jött lefelé, és fürkésző tekintettel állt meg Sophia előtt.
– Fiona, Jack, megengeditek, hogy négyszemközt váltsak néhány
szót MacFarlane kisasszonnyal?
– Megpróbálod rávenni, hogy maradjon? – kérdezte Fiona
reménykedve.
– Mindenképpen – felelte Dougal, egy pillanatra sem véve le a
szemét Sophiáról.
– Rendben van – felelte Fiona, és belekarolt a férjébe.
– Gyere, Jack, farkaséhes vagyok.
– A reggelizőhelyiségben leszünk, ha szükség lenne ránk –
mondta Jack, szigorú pillantást küldve Dougalra.
– Nem lesz szükség rátok – csattant fel Dougal.
– Jack, hagyd abba – csitította férjét Fiona, majd betuszkolta a
reggelizőhelyiségbe, és becsukta az ajtót.
Dougal tett egy lépést Sophia felé.
– Beszélnünk kell. Most – mondta komoly hangon.
– Mary – sóhajtott Sophia –, várjon meg itt.
A szalon felé fordult. Bár az ajtó nyitva állt, odabent sötét volt. A
lány a függönyhöz lépett, elhúzta őket, majd Dougal felé fordult.
– Elveszett – szólalt meg a férfi, miközben becsukta az ajtót.
– Elveszett? Mi veszett el?
– Az adománylevél.
Sophia pislogva próbálta megérteni az elhangzottat.
– De hát… önnél volt!
– Tudom. A szobámban volt, a kandalló előtt álló székre
terítettem.
– Székre? De… miért?
– Valahogy csupa víz lett – felelte a férfi.
– Ó – pirult el a lány.
– Igen – folytatta a férfi, forró és szenvedélyes pillantással nézve a
lányt. – Meg kell találnunk.
Sophia remegő kézzel simította végig a homlokát. Bárcsak ki
tudta volna aludni magát! Az egész világ elhomályosult körülötte.
– Mikor vette észre, hogy nincs meg?
– Reggel. Tegnap este vacsora előtt még ott volt. Vacsora után
nem jutott eszembe, hogy megnézzem, bizonyára az idő alatt
tűnhetett el. Nem alszom mélyen, felébredtem volna, ha valaki bejött
volna a szobámba.
– Nem tudom elhinni – dörzsölgette a halántékát Sophia.
– Azt gondolom, hogy valaki a házból lehet a tettes. Valamelyik
vendég vagy szolga. Nem tudom, melyik, bár…
– Szóval? – nézett rá kíváncsian a lány.
– Egy zacskó aprópénzt hagytam a komódon, és az nem tűnt el.
– Akkor valószínűleg nem a személyzetből volt valaki.
– Nem hinném. Akkor a vendégek közül valaki. Itt kell maradnia,
amíg kiderítjük, ki vette el az okiratot.
– Természetesen – felelte a lány, türelmetlenül legyintve. –
Beszélnünk kell a személyzettel, hátha láttak valakit múlt éjjel a
hallban, és… – mondta pislogva.
– Mi az?
Sophia kinyitotta a retiküljét.
– Kíváncsi vagyok, hogy az ékszerek megvannak-e. Reggel,
amikor elraktam a zsákocskát, olyan könnyűnek tűnt.
– Két külön szobában voltak. Nem valószínű, hogy…
Sophia a tenyerébe borította a bársonyzacskót, és üveggolyók
gurultak elő belőle.
– Eltűntek, Dougal! Mind eltűnt!
Sophia visszaküldte Maryt a csomagokkal a szobájába. Nem fog

elmenni addig, amíg meg nem oldja ezt a rejtélyt.
Amikor Dougal azt javasolta, hogy egyelőre ne tudassák a
történteket a többi vendéggel, Jack egyetértett. Fiona vonakodva
egyezett bele, mert nem hitte el, hogy bármely vendég vagy szolga
képes lenne ilyesmire. Sophia már nem volt ebben olyan biztos.
A reggeli feszült légkörben folyt. Mindenki, aki tudott az esetről,
gondolataiba merült. Sophia titokban a többi vendéget figyelte. Sir
Reginald a tőle megszokott udvariassággal evett, tegnap este azonban
fokozott érdeklődést tanúsított az ékszerek iránt. Emiatt ő számított
az első számú gyanúsítottnak, de mi a helyzet az okirattal? Arra
kinek fájhatott a foga?
Mrs. Kent felnevetett, ahogy Dougal mondott neki valamit, mire
Sophia figyelme a bíró kikapós feleségére irányult. Vajon ő vette el a
ház papírját, hogy magára vonja Dougal figyelmét? Elég
gátlástalannak látszott ahhoz, hogy akár ilyesmivel is próbálkozzon.
Miss Stanton Sir Reginalddal beszélgetett, azt tervezte, hogy a
közeli tóhoz lovagol. Fiona jelentőségteljes pillantással nézett
Sophiára, majd hangosan megjegyezte, milyen kellemes lenne, ha
mindannyian kimozdulnának a házból.
A bíró természetesen a szunyókálás mellett döntött, míg Mrs.
Kent, mielőtt igent mondott volna, mindent elkövetve igyekezett
kideríteni, vajon Dougal hogy dönt a kilovagolással kapcsolatban.
Amikor Sophia és Dougal tekintete találkozott, a férfi a kert felé
billentette a fejét. A lány alig észrevehetően bólintott, mire a férfi
zöld szemében rövid mosoly villant fel.
Sophia megborzongott, eszébe jutott tegnapi együttlétük a kádban.
Dougal hihetetlen szerető, így a lány felé irányuló vonzalma hízelgő
volt. Vajon Londonban, ahol rengeteg nő elérhető a számára, ott is
hasonló figyelemmel fordulna felé? Vagy csak egy lenne a sok
közül?
A gondolat megkeményítette vonásait, mire Miss Stanton meg is
szólította.
– Miss MacFarlane, valami baj van? Olyan feldúltnak látszik.
Miss Stanton harsánysága nyomán minden beszélgetés
abbamaradt, és mindenki Sophiára nézett.
– Valóban rosszul néz ki, drága MacFarlane kisasszony – jegyezte
meg csípősen Mrs. Kent.
– Jól vagyok, köszönöm. Egyszerűen csak azon gondolkodtam…
hogy nem hoztam magammal lovaglóöltözéket. Nem is jutott
eszembe, hogy hozzak, így nem tudok kilovagolni önökkel.
Ha mindenki lovagolni megy tehát, zavartalanul körülnézhet a
házban. Fionára pillantott, remélve, hogy megértette a célzást.
Fiona összecsapta a kezét.
– Tudok egy helyes kis patakot, ami csak pár kilométerre van
innen.
– Pontosan mennyire? – kérdezte Sir Reginald. – Nem szeretnék
túl messze lenni a háztól, ha esetleg újra eleredne az eső.
– Ó, nincs messze – adott kitérő választ Fiona. – Kellemes az út
is. Rengeteg árnyas rész van, a kilátás pedig lélegzetelállító.
– Nagyon jól hangzik – jegyezte meg Miss Stanton. – Ki megy
még?
– Ha ön úgy gondolja, Miss Stanton, hogy belevág, akkor
természetesen én is csatlakozom – mosolygott Sir Reginald.
– Kedves öntől – töltött magának még egy kis teát Miss Stanton. –
Úgy látszik, az idő is jobbra fordul végre, kellemes lovaglóidő
ígérkezik mára.
Sophia kinézett az ablakon. Odakint tiszta, napos idő volt.
– Nem szeretném, ha valaki nem tudna jönni – folytatta Miss
Stanton barátságtalanul. – MacFarlane kisasszony, az jutott eszembe,
hogy felajánlhatnék-e önnek egy lovaglóöltözéket? Hármat is
hoztam.
A kisasszony legalább húsz centivel magasabb volt Sophiánál, és
fiús alkata volt.
– Nagyon kedves – felelte Sophia –, de nem hiszem, hogy jó lenne
rám.
– Az igaz – bólintott Miss Stanton. – Kár.
Mrs. Kent Dougalra emelte hatalmas, barna szemét.
– És ön? Ön is megy lovagolni?
– Nem. Az intézőmnek kell sürgősen levelet írnom Londonba –
válaszolt ridegen a férfi. – Bízom benne, hogy engedélyezi ezt
nekem.
– Természetesen – vörösödött el Mrs. Kent.
– Akkor majd lovaglás után találkozunk.
Fiona Sophiához fordult.
– Sajnálom, hogy ki kell maradnia ebből a szórakozásból, Miss
MacFarlane. Nem leszünk távol túl sokáig. Összesen talán két órát –
mondta, majd felállt. – Akkor reggeli után öltözzünk át, és
találkozzunk a bejáratnál! – javasolta, és miután mindenki
beleegyezően bólintott, lelkendezve összecsapta a kezét. – Kitűnő!
– Talán én mégsem megyek lovagolni – szólalt meg hirtelen Mrs.
Kent, Dougalt és Sophiát figyelve.
– Ahogy óhajtja – vonta meg a vállát Dougal. – Akkor én
visszavonulok a szalonba. – Miután elkapta Mrs. Kent pillantását,
hozzátette: – Egyedül.
Az asszony elpirult.
– Mrs. Kent, kérem, jöjjön velünk – kérlelte az asszonyt Miss
Stanton, miközben megvajazott egy szelet kenyeret.
– Minél többen vagyunk, annál jobban szórakozunk.
– Van egy helyes kis kanca – tette hozzá Jack –, tökéletes lenne az
ön számára.
– Nos, rendben van – emelkedett fel Mrs. Kent a székéről, és az
ajtó felé indult. – Akkor átöltözöm.
Miss Stanton is megtörölte a kezét, majd felállt.
– Én is megyek. Milyen kellemes lesz!
Sir Reginald is hamarosan követte őket.
Ahogy egyedül maradtak, Sophia Dougalra nézett.
– Miután elmentek, átnézzük a szobáikat.
– Nem. Ön őrködni fog, amíg én átnézem a szobákat.
– Dougal, én…
– Nemleges választ nem fogadok el – mondta zavarba ejtő
mosollyal, majd felállt. – Most pedig, ha megbocsát, megyek a
szalonba, és úgy teszek, mintha levelet írnék az intézőmnek, nehogy
Mrs. Kent meggondolja magát.
Azzal magára hagyta Sophiát a reggelizőhelyiségben.

Tizenkilencedik fejezet
Ó, kislányok! Hamarosan útra keltek. Ha meg tudnám mutatni

nektek, hogy merre tartotok és hová érkeztek majd, nem hinnétek el!
ÉJSZAKÁN.
Miután a többi vendég távozott, Sophia a szalonba ment.

– Ön Miss Stanton szobáját kutatja át, én pedig Sir Reginaldét –
mondta Dougalnak.
– Nem – felelte tollát letéve Dougal, és felállt.
– Dougal, nem akarok vitatkozni…
– Akkor jó – vágott közbe a férfi, és elment Sophia mellett. – Én
kutakodok. Ön pedig itt marad, és figyel, hátha valaki hamarabb
visszatér.
– Dougal, ez nem sportszerű – tette csípőre a kezét Sophia.
A férfi lehajolt, míg szemük egy magasságba nem ért.
– És ez, ez sportszerű? – kapta fel a lányt, és szenvedélyesen
megcsókolta.
Sophia szinte beleolvadt a csókba, és képtelen volt védekezni a
feltoluló érzésekkel szemben. Átölelte a férfi nyakát, és szorosan
hozzásimult.

Arra eszmélt, hogy újra a saját lábán áll, Dougal pedig a lépcső
felé tart.
– Őrködjön. Bárkinek lehet melege, vagy bukhat a lóval, és
visszatérhet anélkül, hogy észrevennénk.
Sophia elképedve bámult a férfi után, aki azért csókolta meg,
hogy elvonja a figyelmét és összezavarja. Az ördögbe!
Bosszankodva az ablakhoz lépett, és figyelt.
Lassan telt az idő. Az óra ketyegett. Egy méhecske az ablaknak
ütközött. A távozók utáni por elült. Harminc perc múlva Sophia
megelégelte a várakozást. Még egy pillantást vetett az üres útra,
aztán felment a lépcsőn.
Dougal talán Miss Stanton szobájában van, az esik legközelebb a
lépcsőfeljáróhoz. Sophia Sir Reginald szobáját választotta, mivel az
úriembert igencsak érdekelték az ékszerek.
Megállt az ajtó előtt, még egyszer körülnézett, aztán belépett.
Kellemes szobát látott, egyik oldalán hatalmas komóddal, amivel
szemben, a másik oldalon méretes szekrény állt. Az ágy akkora volt,
hogy négy ember is kényelmesen elfért volna benne. Mellette szép
mosdóállvány díszes kancsóval és mosdótállal. A Kincaid család
pontosan tudta, hogyan kényeztesse vendégeit: az összes hálószobát,
amit eddig látott, tökéletes ízléssel, kényelmesen rendezték be.
Sophia gyorsan a komódhoz lépett. Miután ott semmi érdekeset
nem talált, az ágy mellett álló, hatalmas utazóládára nézett.
A láda méretes lakattal volt lezárva, így az egyik hajtűjét
használta, hogy ki tudja nyitni. Amint felnyitotta a láda tetejét, úgy
tűnt, hogy az egész ruhákkal van tele.
Talán a ruhák alatt rejtettek el valamit. Félig a ládába hajolva,
hirtelen zajt hallott a folyosóról.
A szíve majd kiugrott a helyéről, de a hang irányába fordult, és
fülelt. Lépések közeledtek. Gyorsan visszarámolta a ruhákat a
ládába. Valami kis csomag leesett, Sophia felkapta, és az ajtó felé
fordult.
Az ajtónyitó gomb megmozdult.

Sophia szíve a torkában dobogott. Villámgyorsan a földre vetette
magát, és beiszkolt az ágy alá. Felkeveredett a por, így be kellett
fognia az orrát, nehogy eltüsszentse magát.
Látta, amint egy férficsizma sietve átszeli a szobát. Megállt
középen, majd a szekrényhez lépett. Kinyitotta, és keresgélni kezdett
benne.
Dougal! A mindenit! Nem találhatja itt, az ágy alatt rejtőzködve,
mint valami megfélemlített gyereket! Csendben marad, csak fekszik
az ágy alatt, aztán majd kimászik onnan, ha a férfi elment.
Dougal becsukta a szekrényajtót, és a komódhoz ment. Üvegek
csilingelését hallotta, majd mindenféle tárgyak elmozduló hangját.
Dougal végül ugyanúgy az utazóládában kezdett keresgélni, mint
ő az imént. Bárcsak sietne; már kezdett fájni a válla, ahogy ott feküdt
a kemény padlón, az ágy alatt.
Dougal hirtelen mozdulatlanná dermedt, Sophia pedig egy férfi
lépteit és halk nevetését hallotta. Sir Reginald!
Dougal visszarámolta a ruhákat a ládába, épphogy be tudta csukni
a tetejét, mielőtt kezdett kinyílni az ajtó. Ó, istenem, kérlek, ne
engedd, hogy az ágy alá másszon! Legnagyobb megkönnyebbülésére
Dougal a szoba másik oldala felé húzódott, és eltűnt a függöny
mögött.
Kinyílt az ajtó, Sir Reginald pedig besétált. Sophia látta a férfi
poros lovaglócsizmáját közeledni, mögötte kisebb, női csizmába
bújtatott lábak lépkedtek. Az ajtó becsukódott, és a két pár láb
egymás felé fordult. Aztán már csak egy szenvedélyes csók hangjai
hallatszottak, majd az is, ahogy a nő felnyögött.
Sophia elképedt. Most mit tegyen?
Szinte hallotta, ahogy zakatolnak a gondolatai, amikor Dougal
kikukucskált a függöny mögül. Szőke haja összekócolódott az
utazóládában való turkálástól, szeme vidáman csillogott. Az ördögbe,
hiszen ő tisztán látja, és tudja, kicsoda a nő. Sophia összevonta a
szemöldökét, a következő pillanatban pedig Dougal észrevette őt az
ágy alatt.
Dühösen villant meg a férfi gyönyörű szeme. Sophia összeszedte
magát, majd bocsánatkérően megvonta a vállát. A férfi nem tehetett
semmit. Igazság szerint mindketten szorult helyzetben voltak, így
hát, mintha mi sem történt volna, mindenki ott maradt, ahol volt.
Sophia fejénél hirtelen lesüllyedt az ágy, ahogy Sir Reginald és
partnere egymás karjába omlott. Most több zaj hallatszott, mivel
vetkőzni kezdtek, levetett ruháikat pedig a földre hajigálták. Sophia a
kezébe temette arcát, és erősen gondolkodott, mitévő legyen.
Itt nem maradhat, de hogy jusson ki? Az ajtó felé pillantott, és
rájött, hogy nem tudna észrevétlenül kimenni. Az egyetlen ablak
zárva volt, és egyébként is két emelet magasságban vannak, így az
sem megoldás – ráadásul még Dougal mellett is el kellene mennie,
hogy elérje.
– Lovagolj meg, édes Reginám – hallatszott Sir Reginald mély
hangja.
– Ó, kedvesem. Annyira jó így – válaszolt egy női hang olyan
mélyen bennem vagy… ó!
Jóságos isten! Miss Stampton az! Sophia Dougalra pillantott,
vajon ő is meglepődött? A férfi felvont szemöldökkel figyelte a párt.
Sophiára nézett, majd csillogó szemmel elmosolyodott.
Hirtelen erőt vett rajta a nevetés, ahogy Sir Reginald próbálta
elmagyarázni Miss Stamptonnak, hogyan mozogjon. Gyorsan a szája
elé kapta a kezét.
Már mindkét kezét a szájára szorította, de nem segített. Egy kis
hang csak ki kívánkozott. Egy dermesztő pillanatig minden csendes
volt, aztán Sir Reginald rekedt hangja hallatszott.
– Nincs semmi baj, drága Reginám! Csak lovagolj, drágám!
Minden ment tovább. Sophia próbálta legyőzni nevetőrohamát,
majd hirtelen mozgásra lett figyelmes; Dougal csusszant mellé, az
ágy alatt.
– Hogy tudott… – kérdezte kapkodva a lány.
– A másik irányba néztek – suttogta vissza. Fehér fogsora
felvillant a félhomályban.
Fölöttük egyre jobban mozgott a matrac, Sir Reginald és Miss
Stampton nyögdécselései egyre erősödtek. Sophiának eszébe jutott,
amikor először szeretkezett Dougallal, hogy milyen vadak és
szenvedélyesek voltak. Aztán amikor a kádban szeretkeztek, a
bársonyos forróság, és Dougal keze, ahogy végigsiklott az ő nedves
bőrén. Nyugtalanság vett erőt rajta, Dougal pedig minden
figyelmeztetés nélkül magához húzta, és megcsókolta.
Hihetetlenül erotikus volt az egész. Csapdába kerültek az ágy
alatt, fölöttük két, számukra szinte vadidegen ember szeretkezik, és
csendben kell maradniuk. Vissza kellett tartania minden hangot, nem
sóhajthatott, amikor Dougal a mellére tapasztotta a kezét, és
hüvelykujjával úgy izgatta a mellbimbóit, hogy beleremegett.
Dougal érezte, ahogy Sophiát elborítják a fentről jövő hangok
nyomán benne is növekvő vágy hullámai, és minden vágya az volt,
hogy ő is belefeledkezzen. Nem mehetnek olyan messzire, hogy
elveszítsék a fejüket, ahhoz viszont túl erotikus volt a pillanat, hogy
csak úgy veszni hagyhassák.
A párocska fölöttük végül elcsendesedett, már csak hangos
zihálásuk hallatszott.
Sir Reginald lágyan felnevetett.
– Ez nagyon jó volt, édesem.
– Mint mindig – felelte a másik lihegve. Nevetése szinte
dorombolásnak hallatszott, majd lekászálódott az ágyról.
Amíg a nő a ruháit szedegette, Sophia a lélegzetét is visszatartotta.
Attól tartott, hogy felfedezik őket az ágy alatt, de semmi ilyesmi nem
történt. Miss Stanton megmosakodott, felöltözött, és menni készült.
Egész idő alatt olyan könnyedséggel beszélgetett Sir Reginalddal,
hogy Sophiának nem volt nehéz rájönnie: kapcsolatuk nem újkeletű.
– Nos, újra szalonképes vagyok.
– Mindig az vagy – felelte Sir Reginald lovagiasan.
– Kérlek, Reginald, ne – felelte a nő. Bár szavai zsémbesek
voltak, hangsúlya vidám volt. – Azért működik ez köztünk, mert
egyikünk sem tulajdonít túl nagy jelentőséget neki. Ha bármi
egyébbel ruháznánk fel, az csak összezavarná az egészet.
– Bocsánat – felelte a férfi rögtön. – Megtaláltad a sálad? A
komódon volt.
Miss Stanton odament, majd megállt, és valamit felvett a földről.
– Egy hajtű. Vajon hogy kerülhetett ide?
Sophia elképedt. Azzal a hajtűvel nyitotta ki az utazóládát.
– Hadd nézzem – kelt fel Sir Reginald az ágyból, majd mezítláb
megállt Miss Stanton előtt.
– Hm. Nem tudom, kié lehet.
Pengő hang hallatszott, ahogy Miss Stanton a komódra dobta a
hajtűt.
– Nem lehet, hogy Mrs. Kenté? Az volt a benyomásom, hogy elég
jó viszonyba kerültetek, mielőtt MacLean megérkezett.
– Mrs. Kent nem visel ilyen színű hajtűket; annál sokkal sötétebb
a haja.
Sophia fülét megütötte, hogy a férfi nem tagadta, hogy együtt lett
volna Mrs. Kenttel.
– Akkor talán a bájos MacFarlane kisasszonyé. Úgy tűnt, nagyon
érdekelnek az ékszerei.
– Érdekelnek is.
– Mennyire? Eléggé ahhoz, hogy elvedd őket? – kérdezte Miss
Stanton élvezettel. – Tudom, milyen költségeid vannak, Reginald.
Egy férfinak meg kell élni valamiből.
– Nem loptam el MacFarlane kisasszony ékszereit – felelte a férfi,
bár nem tűnt túlságosan megbántottnak a nő gyanúsítgatásától. –
Ugyan gondoltam rá, de végül úgy döntöttem, jobb, ha jogos
tulajdonosuknál maradnak.
– Ha te mondod – felelte kételkedve a nő. – A szobámba megyek,
és megfürdök. Vacsora után esetleg csatlakozol hozzám egy…
játszmára?
A férfi kuncogni kezdett.
– Regina, telhetetlen vagy. Ez az egyik legjobb tulajdonságod.
Rövid csend következett, amíg a párocska csókolózott. Sophia
Dougalra pillantott, aki elgondolkodva hallgatott.
Kicsivel később, amikor Miss Stanton távozott, Sir Reginald,
láthatóan kimerülve korábbi serénykedésétől, visszadőlt az ágyba, és
hamarosan horkolni kezdett.
Dougal javaslatára Sophia az ágy alatt maradt, amíg a férfi
kimászott, és az ajtóhoz ment. Ellenőrizve Sir Reginald horkolását,
intett Sophiának, hogy kövesse. Amikor mindketten a folyosóra
értek, halkan becsukta mögöttük az ajtót.
Dougal megragadta Sophia kezét, és a saját szobájába húzta, majd
bezárta az ajtót.
– Soha nem gondoltam volna, hogy Sir Reginald és Miss
Stanton… és ön?
– Én sem – dőlt csendesen az ajtónak, és komoran nézte a lányt.
– Mi az?
– Valamit nem értek. Mindketten tudták, hogy az ékszerek
elvesztek. Nem tudom, jelent-e ez valamit, de… – Megrázta a fejét. –
Talán semmiség. Utánajárok.
– Nem szeretem, amikor ilyen rejtélyes – felelte Sophia szárazon.
– Talált valamit Miss Stanton szobájában?
– Csak egy pár férficsizmát. Most már legalább azt is tudom, kiét.
Sophia leült a kandalló előtt álló kanapéra.
– Akkor semmivel sem vagyunk közelebb a megoldáshoz, mint
voltunk.
– Vannak még szobák, amiket át kell néznünk – felelte a férfi, és
az órára pillantott. – Lassan azonban a többiek is visszatérnek.
Sophia elgondolkodva bólintott.
– Dougal, nem maradhatok már sokáig.
– Miért nem?
Egyszerűen azért, mert kezdett nehezére esni, hogy a férfi nélkül
képzelje el az életét. Azért, mert ha a férfi belép, minden porcikája
őutána sóvárgott. Azért, mert attól félt, hogy az élet sivár és
magányos lesz nélküle.
– Azért, mert apám aggódni fog.
– Küldjön neki üzenetet – vonta meg a vállát a férfi –, és
magyarázza el, hogy mi történt. Meg fogja érteni.
– Nem, nem fogja. Egy üzenet azért biztos megnyugtatja. Holnap
hazaküldöm Angust, de… Dougal, ha nem találjuk meg az
ékszereket és az okiratot, nincs értelme, hogy maradjak. Amellett,
valójában, egyik sem az enyém.
A férfi kifürkészhetetlen tekintettel nézte a lányt.
Vajon mi jár a fejében? Sophia az ajkába harapott. Valójában azt
akart tudni, mit gondol róla a férfi. Tiszteli őt vajon, és elismeri,
hogy kettejük szenvedélye igazi ajándék?
Sophia sokáig azt gondolta, hogy számára a boldogság a
MacFarlane-házban van; most viszont már tudja, hogy a boldogság a
szívében van. Csak rá kellett találnia. Volt idő, amikor Dougalra
nézve arra gondolt, hogy talán megtalálta.
Ám abban a vonatkozásban gondolni Dougalra, amit az „örökre”
szó jelent, merő időpocsékolás volt. Ő nem az a fajta férfi, aki meg
tudna maradni egy helyben. A hozzá hasonló férfiaknak állandó
izgalomra van szükségük, a társasági élet folytonos zsibongására,
vagy utazásokra, amelyek örömmel töltik el. Dougal vajon hisz az
örökké fogalmában? Hogy tehet fel egy nő ilyen kérdést úgy, hogy
ne tűnjön reménytelenül szerelmesnek? Hiszen nem is szerelmes.
Csupán mélységesen kedveli őt – bár még néhány nap Dougal
társaságában, és menthetetlenül beleszeret.
Bármilyen furcsa is, ha tudni akarja, hogy érez iránta a férfi, meg
kell kérdeznie. Megköszörülte a torkát.
– Dougal, miért akarja, hogy maradjak?
– Az okirat és az ékszerek eltűnése miatt.
– És?
– És mi? – kérdezett vissza a férfi hunyorítva.
A lány zavarba jött, de sikerült megőriznie lélekjelenlétét.
– Szeretném tudni az összes okot, amiért azt akarja, hogy
maradjak.
Hosszú csend következett.
– Élvezem az önnel való szeretkezéseket – válaszolta végül
Dougal kapkodva.
Sophia vére felforrósodott, de a szívébe hasított a fájdalom.
– Van még valami? Bármi más ok? – nézett a férfira Sophia. A
férfi egyenesen nézett rá, fagyos arckifejezéséből a lány sejtette,
hogy a férfi pontosan tudja, mit akar még hallani.
Dougal az ablakra bámult. Sophia nem tudta, hogy a romos kerten
kívül milyen látnivaló lehet ott, de a férfi arca megkeményedett.
Végül újra a lányra nézett.
– Nincs – mondta kurtán. – Élvezem a szenvedélyét, és meg
akarom találni az elveszett dolgokat. Mi másról lehet még szó?

Sophia torka elszorult a csalódottságtól. Mit is várt? Hiszen tudta,
hogy Dougal olyan férfi, aki szívesen enyeleg a nőkkel; miből
gondolta, hogy az ő kapcsolatuk más lehet?
Nos, végül is nem számít, mi lesz a kapcsolatukkal, semmiképpen
nem bánja, hogy találkoztak. Dougal nagyszerű és ügyes szerető,
Sophia már ezért is hálás lehet.
Sosem gondolta, hogy ez mennyire fontos, de mivel egyszer már
volt része benne, nem valószínű, hogy valaha megelégedne egy
kevésbé szenvedélyes kapcsolattal. Ha majd férjhez megy, az a
legfontosabb, hogy összeillők legyenek a férjével, és szenvedély
legyen közöttük, bár pillanatnyilag elképzelni sem tudta, hogy
Dougalon kívül valaha is bárki mással szeretkezzen.
Dougal elkapta a kezét, és megcsókolta az ujjait.
– Ne nézzen ilyen kétségbeesetten – húzta fel ültéből a lányt, majd
magához ölelte. – És most, kis kémem, meg kell terveznünk a
következő támadásunkat.
– A bíró szobája?
– Igen. Meg kell találnunk a módját, hogy őt és a kedves feleségét
kicsalogassuk a házból – mondta Dougal, miközben egyik ujjával a
vállától a melléig húzódó vonal mentén végigsimította a lányt.
Sophia beleremegett az érzésbe, de azért sikerült kinyögnie:
– Tényleg azt gondolja, hogy találunk valamit?
Dougal becsúsztatta ujjait a lány dekoltázsába, és közben meleg
tekintettel nézett rá.
– Nem fogjuk megtudni, amíg nem próbáljuk meg – felelte, és
mielőtt Sophia bármit válaszolhatott volna, megcsókolta. Hamarosan
elborította őket a szenvedély. Hihetetlenül jó volt, mint mindig. Ám
utána, amikor Dougal a lányt átkarolva már aludt, Sophia szeméből
lassan kicsordultak a könnyek, végigcsordulva az arcán a párnáján
landoltak.
A távozás gondolata sokkal magányosabbá tette, mint valaha
gondolta. Ám maradni mégsem volt lehetséges. Persze alkalmanként
lopva összeölelkezhetne Dougallal, de ez volt minden, amire
számíthatott.

Két nap. Még két nap, aztán elmegy, és elkezdődik a „Hogyan
felejtsem el Dougal MacLeant?” időszak.

Huszadik fejezet
Amikor észak felől fúj a szél, és hideg esők jönnek, mindig azon
gondolkodom, vajon milyen bajba kerültek megint a MacLeanek,
hogy ismét hagyták elszabadulni a viharok erejét.
HÁROM K1SUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG
ÉJSZAKÁN.
Sophia kicsusszant Dougal ágyából, majd megállt, és nézte a férfit.

Sötétszőke haja összekócolódott, érzéki ajkai kissé szétnyíltak alvás
közben. Eddig úgy aludt, hogy egyik karjával Sophiát ölelte, most
pedig szemöldökét ráncolva elkapott egy párnát, és a lány helyett azt
ölelte.
Sophia kinyújtotta a kezét, finoman kisimította a férfi szemébe
hulló haját, és mosolygott, ahogy a másik még szorosabban ölelte a
párnát. Dougal fájdalmasan jóképű volt, és Sophia nem tudta úgy
nézni a férfi kezét, hogy ne jutott volna eszébe, ahogy ráborította
azokat a mellére, vagy a hátát simogatta, miközben ő hozzá simult…
Sophia megremegett, és kényszerítette magát, hogy elforduljon.
Annyira szeretett volna visszabújni a meleg takaró alá, kockára tenni
önuralmát, hogy az szinte már fájt, de gondolkodnia kell. És ez volt
az egyetlen dolog, amire képtelen Dougal karjaiban.

Bonyolult férfi, egyik pillanatban gyengéd, a másikban
követelőző. Voltak pillanatok, amikor ha egymásra néztek, Sophia
úgy érezte, soha nem akar másik férfival lenni. Aztán eszébe jutott,
milyen ember Dougal, és a gondolat összetört benne.
Remegő szájjal, csendesen felöltözött, lábujjhegyen az ajtóhoz
lopakodott, és kikémlelt.
Senki sem volt a folyosón. Hosszan Dougalra nézett, majd kilépett
az ajtón.
Félúton a szobája felé hallotta, amint elfordul egy ajtógomb.
Anélkül, hogy hátranézett volna, felkapta a szoknyáját, és rohanni
kezdett.
Belibbent a szobájába, becsukta az ajtót, és a lambériához
szorította arcát. Hirtelen a torkában kezdett dobogni a szíve, amikor
közeledő lépteket hallott…
– Hol volt eddig?
Sophia összerezzent, és ahogy megfordult, Mary állt mögötte
csípőre tett kézzel.
– Nos? – nézte végig tetőtől talpig a szolgálója.
Sophia kezét a mellkasára szorította, szíve majd kiugrott a
helyéből.
Mary gyanakodva vizslatta a lányt.
– A ruháját is összekoszolta!
Sophia végignézett magán. A ruhája eleje csupa por lett, amikor
Sir Reginald ágya alá bújt.
– Á! Csak kerestem egy… egy… egy fülbevalót, ami az asztal alá
esett a… szalonban, és a padló piszkos volt.
– Ugyan! – árulta el hitetlenkedését nyíltan Mary. – Akkor a
térdét koszolta volna össze, és nem a ruhája egész elejét!
– Teljesen le kellett feküdnöm, mert a gyűrű átgurult az asztal
túloldalára.
– Gyűrű? Az előbb azt mondta, fülbevalót keresett.
Az ördögbe!
– Vagy az egyik, vagy a másik. Nem emlékszem, melyik.
Mary felvonta a szemöldökét, Sophia pedig felsóhajtott.

Úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akinek egy elveszett süti
utáni hajszában morzsát találtak az állán.
– Mary, szeretnék megfürödni – folytatta Sophia, azzal kikötötte a
nyakánál a szalagot, és elkezdte lehúzni magáról a ruhát.
Mary segített neki, félredobta a ruhát, és hozott egy köntöst.
– Nem panaszkodni akarok, kisasszony, de igen különösen
viselkedik, amióta itt vagyunk – mondta, és Sophia elé tartotta a
köntöst. – Még szerencse, hogy nem vágtam fejbe, amikor belépett,
mert halálra ijesztett. Mert még egy tolvaj is van a házban, meg
minden, szóval, óvatosnak kell lennie.
– Honnan tudja, hogy tolvaj van a házban? Én senkinek sem
mondtam el.
– Sir Reginald Barksdale komornyikjától hallottam a személyzeti
társalgóban. Azt kérdezte, ön megtalálta-e már az eltűnt ékszereket.
Próbáltam megértetni vele, hogy ön nem vesztette el őket, hogy Lord
MacLean őrzi őket, de a férfi nem hallgatott meg. Végül a
házvezetőnő azt mondta, hogy szerinte a fickó igazat mondott.
Sophia elkomorodott.
– Honnan tudta Sir Reginald komornyikja, hogy eltűntek az
ékszereim?
– Azt én nem tudom, de tudta. Kérdezgetni kezdett engem a
gyémántokról, hogy ön honnan szerezte őket, és hogy vajon tudja-e,
honnan származnak – mondta Mary, és szomorúan nézett Sophiára. –
Nagyon kellemetlen volt, mert azt sem tudtam, hogy eltűntek.
Sophia összerezzent.
– Sajnálom, Mary. El kellett volna mondanom, de Lord
MacLeannel abban reménykedtünk, hogy rájövünk, ki vitte el őket.
Azt gondoltuk, minél kevesebben tudnak róla, annál jobbak az
esélyeink.
A szolgáló bólintott, és megenyhülve nézett a lányra.
– Értem. Hiányzik még valami?
– A MacFarlane-ház adománylevele.
– Az ördögbe! Az okirat és az ékszerek is elvesztek? Ráadásul
egyszerre? – fordult meg Mary, és felkapta a piszkos ruhát. – Én nem
tudom, miféle idők járnak. Nem lehet letenni egy papírt anélkül,
hogy valaki a fejébe ne venné, hogy ellopja, és… Kisasszony? Ez
mi? A zsebében találtam.
Sophia a Mary kezében lévő apró tasakocskára nézett, és
halványan felderengett valami. Á, igen. Sir Reginald utazóládájából
való zsákocska.
– Hadd nézzem!
Sophia kioldotta a kis, rózsaszínű selyemzsák kötőjét, és
kiborította a tartalmát. Volt benne egy áthúzgált papír, ami a Ware
grófja birtokába tartozó, különféle házak listájának látszott. Alatta
pedig ott volt az a bársonyzsákocska, amelyben korábban az
édesanyja ékszerei voltak.
Sophia végigsimított rajta. Sir Reginald. Végre, megvan a
bizonyíték, hogy ő vette el az ékszereket. De mi lehet az okirattal? És
mire való ez a lista Ware grófjának házairól? Ennek semmi értelme.
El kell mondania Dougalnak. Ám amikor együtt vannak, mindig
ledönti őket a köztük vibráló szenvedély. Úgy tűnik, Dougalnak
minden alkalommal egyre kevesebb erőfeszítésébe kerül megtörni
Sophia értékes ellenállását. Nem lehet, hogy még többet veszítsen,
nem lehet, hogy – ha majd eljön a távozás ideje – képtelen legyen
elmenni, így hamarosan bele fog szeretni a férfiba.
Sophia beleharapott az ajkába, hogy elkerülje annak remegését, és
szorosabbra húzta magán a köntöst. Véget kell vetnie a kettejük
közötti bensőségességnek, mert csak még jobban elmélyíti azokat az
érzéseket, amelyek ellen küzd. A férfinak ugyan igaza van abban,
hogy nagyon élvezetes, ami köztük történik – nem is tud másra
gondolni –, de akkor sem jó ötlet.
Mégis önkéntelenül, sóvárogva gondolt a férfi meleg ágyára, az
ágyra, ahol nem voltak korlátok.
Sophia behunyta a szemét.
– Kisasszony? Jól van?
Sophia kinyitotta a szemét.
– Jól vagyok. Csak elgondolkodtam… – felelte, és elszakította
magát a Dougallal kapcsolatos gondolatoktól, és megpróbált a
bársonyzsákocskára koncentrálni. Elég nehéz volt ugyan az

ékszerekre vagy az okiratra gondolni. Mintha minden elveszítette
volna a fontosságát.
Elkapta Mary aggódó pillantását.
– Sir Reginald szobájából való. Vajon eltűnik-e, ha észreveszi,
hogy rájöttem, ő lopta el az ékszereket?
– Emiatt ne aggódjon. Egy lépést sem tenne az öntelt
komornyikja, Gilbert nélkül – húzta fel az orrát Mary. – Örültem,
amikor láttam, hogy elment ma reggel.
– Tudja, hogy hová ment?
– Igen. Panaszkodva mesélte, hogy Prestonhallba kell lovagolnia,
Edinburgh-n túlra, és valami irománnyal kell visszatérnie reggelre.
Sophia a kezében tartott listára nézett. Ware grófjának második
rezidenciájaként Prestonhall volt megjelölve. Mellette pedig egy
furcsa, vastag jelölés volt.
– Említette Gilbert, hogy mit kell ott csinálnia?
– Nem. Ott fontoskodott, amíg azt nem találtam mondani neki,
hogy inkább zokon kéne vennie, hogy küldöncnek használják –
mosolygott önelégülten Mary. – Na, az betalált neki, úgy bizony!
Sir Reginald vajon eladja Ware grófjának az ékszereket? Vagy
innen csak oda utazik tovább, és egyszerűen csak visszajelez a
meghívásra?
Kár, hogy ezt nem tudja Dougallal megbeszélni. Sóhajtva az
ajtóra pillantott.
– Leviszem a ruháját, hogy odalent az egyik szolgáló kitisztítsa.
Felküldetek önnek egy fürdőt.
– Köszönöm.
Talán a fürdő után magára talál. Csendre és békességre vágyott,
arra, hogy teljesen lecsillapodjon. Bármit szívesebben vett volna,
mint azt a szörnyű, ránehezedő ürességet.
Mary kinyitotta az ajtót, majd habozva megállt.
– Kisasszony? Mit gondol, milyen hosszú ideig maradunk még?
Angus nagyon szeretne már hazatérni.
– Amint megtaláltuk az okiratot, megyünk. Küldje haza reggel
Angust az apámhoz, hogy tudassa vele: pár napig még maradunk.
– Igen, küldöm – bólintott a szolgáló.
Ahogy az ajtó becsukódott Mary mögött, Sophia járkálni kezdett.
Amint kész a fürdéssel és öltözéssel, üzen Dougalnak, hogy várja őt
a szalonban – nyitott ajtó mellett természetesen. Ott biztonságban
lesznek, és megbeszélhetik, hogyan szembesítsék Sir Reginaldot
mindazzal, amit megtudtak.
Gyorsan kell cselekedniük, mert lehet, hogy elutazik, amint a
komornyikja visszatér rejtélyes küldetéséből. Talán csak ez az egy
dolog tartotta itt a férfit – kivéve persze a lelkes Miss Stanton bájait.
Sophia már ezt is meg tudta érteni, amióta megismerte Dougal
nyilvánvaló vonzerejét.
A gondolat, hogy talán sosem látja őt többé, és egyedül tér vissza
a MacFarlane-házba, rossz és szomorú érzéseket keltett benne.
Visszapislogta könnyeit, és gyorsabban rótta a köröket szobájában.
Dougal nélkül minden elveszíti az ízét, értelmét. Ha viszont vele
lenne, még magányosabbnak érezné magát, hiszen többet vár a
férfitól, mint amennyit az hajlandó nyújtani.
Dougal számára az élet kihívást jelent, megmászni a következő
hegyet, bevenni a következő kanyart, a következő pakli kártya mögé
nézni. Sophia számára viszont a béke és az elégedettség a fontos, ami
az otthont jelenti, bárhol legyen is.
Mégis, hogyan tudna visszatérni előző életéhez így, hogy
megízlelte az igazi szenvedélyt? Hogyan fog rátalálni arra az erőre,
amelynek a segítségével el tud majd menekülni Dougal MacLean
elől?
Dougal felriadt. A szoba ragyogott, de valami hiányzott. Álmosan

körbepillantott, és megpróbált visszaemlékezni, hogy mi történt,
miért van fényes nappal ágyban.
Sophia.
Felkönyökölt, és az üres ágyra nézett maga mellett. A párnán még
halványan látszott, ahol a lány feküdt. Odatette a kezét, hátha érez
még valamit a lány testének melegéből. Az ördögbe, miért nem

maradt itt Sophia? Felsóhajtott, arcát a párnára tette, és beszívta a
lány parfümjének halvány illatát.
Sophia MacFarlane figyelemre méltó nő. Eszébe jutott, milyen
mérges volt, amikor meglátta Sir Reginald ágya alatt rejtőzni. Most,
hogy a lány biztos távolban volt, elmosolyodott. Nincs másik nő, aki
ilyen vakmerő lenne, mint az ő Sophiája.
Arcáról lehervadt a mosoly. Az ő Sophiája? Honnan jött ez a
gondolat? Természetesen élvezi a lányt; gyönyörű, megnyerő és
három nőnek is elegendő spiritusz van benne. Már egyetlen
pillantásával is felkorbácsolja benne a vágyat. Ahogy eszébe jutott
korábbi szeretkezésük, fájdalmasan erős vágy járta át a testét.
Soha, egyetlen nő iránt sem érzett ilyen vágyat. Épp ezért ez
sokkal több volt, mint egyszerű vágy; ez már… – elkomorodott. Mi
ez? Természetesen csodálat. Törődés. És… mi? Nem lehet szerelem.
Soha nem szerethet bele egy olyan nőbe, mint Sophia, akinek olyan
mély a kötődése a MacFarlane-házhoz. Dougal tudta, hogy a lány
mennyire szereti azt a házat, és hogy sohasem lenne képes máshol
élni. Éppen emiatt jelent olyan sokat, hogy mégis neki adta az
adománylevelet.
Szórakozottan végigsimította a párnát, miközben a lány puha
bőrére, selymes hajára gondolt. Több volt, mint egyszerűen
gyönyörű. Volt valami finomság benne, valami kedvesség, ami egy
férfiban olyan dolgok iránt ébreszt vágyat, mint egy meleg ágy, egy
csendes vacsora a ropogó tűz mellett, egy békés otthon…
A pokolba! Teljesen felébredt. Tudta, mi történne, ha túl sokat
foglalkozna ezzel: a néha, egyébként is sérülékeny önuralma teljesen
elgyengülne. Ebbe nem mehet bele.
Amikor Sophia azt kérdezte tőle, miért szeretné, ha itt maradna,
pontosan tudta, hogy a lány mire kíváncsi, tökéletesen látszott az
arcán: azt akarta tudni, vajon szereti-e őt.
Amikor kinézett a lány mögött az ablakon, majdnem kimondta,
amit később biztos megbánt volna. Az eső áztatta ablakon át nézte
nővére gyönyörű kertjét, amit féktelen haragjában tönkretett. A
rózsák megtépázva, letépett szirmaik a sáros ösvényt borították, a
fákról hatalmas ágak törtek le. Sőt, Fiona díszes kerítése is oldalra
billent, egy megfeketedett hasíték mutatta a helyet, ahová becsapott a
villám.
Ez a látvány eszébe juttatta, miért nem érezhet annál többet
Sophia iránt, amennyit már eddig is érez.
Szemöldökét összevonva, lábát letette az ágy oldalán a földre,
arcát megdörzsölte. Tökéletesen tisztában volt azzal, milyen mély
vágyat érez, és azzal is, hogy vissza sem nézve, mielőbb el kell
tűnnie.
Keserű mosoly ült az arcára. Ez a gondolat naponta milliószor
eszébe jutott, de aztán a helyébe lépett egy másik – hogy maradnia
kell, legalább még egy percet. Egy órát. Egy napot. Ez volt az utolsó
alkalom Sophiával, és azt akarta, hogy sose érjen véget. Micsoda
gyenge kis bolond lett belőle!
A folyosóról egy férfi hangja hallatszott, majd egy nő csilingelő
nevetése. Dougal örömmel hessegette el kellemetlen gondolatait, és
fülelt. Sir Reginald volt az, aki Mrs. Kenttel beszélgetett. Sir
Reginald igazi szívtipró.
Dougal felkelt és megmosakodott, aztán az órára pillantott: három
óra. Éhes volt, elszalasztotta az ebédet. Vajon Sophia már evett?
Remélte, hogy igen, a lány olyan sápadt, és…
Az ördögbe, hiszen Sophia elég nagylány már ahhoz, hogy
gondoskodjon magáról. Azelőtt is jól megvolt, mielőtt találkoztak, és
nyilván azután is pont olyan jól meglesz.
Semmi kétség, egy nap majd valami vidéki bugris addig fog
udvarolni neki, amíg Sophia végül igent mond neki. Ahhoz sem fér
kétség, hogy az a fajankó egész életében áldani fogja az eget, hogy
micsoda szerencse érte.
Dougalt ingerültség fogta el, majd megragadta a csizmáját, és
felrántotta. Inkább örülnie kellene, hogy Sophia nem fog elhervadni
nélküle. Ezzel szemben a vidéki bugris iránt valami engesztelhetetlen
haragot érzett, valami sokkal mélyebb utálatot, mint amilyennel
valaha dolga volt. Felvett egy tiszta inget, majd hozzá egy vörös
mellényt, aztán kabátját felvéve kilépett a szobából.

A folyosó üres volt, így megállt Sophia ajtaja előtt. Odahajolt, és
hallgatózott. Minden csendes. Aztán felismerte egy kád víz
loccsanásainak összetéveszthetetlen hangját.
Sophia. Meztelenül és vizesen. Csupasz bőréről csepeg a víz,
végigfolyik a nyakán, a vállán, végig melle csodás domborulatain.
Szőke haja belelóg a vízbe, vizes tincsei a vállára érnek, körbefonják
gyönyörű nyakát…
– A pokolba!
A csobogás abbamaradt.
– Dougal? – hallatszott Sophia rekedt és bizonytalan hangja.
A férfi megmerevedett, vére a fülében lüktetett. Az ajtógombhoz
nyúlt, aztán megállt. Ezt nem teheti. El kellene mennie.
Ám minden porcikája másra vágyott, eszébe jutott, amikor Sophia
az ő szobájának kádjában ült, szoknyája körülötte lebegett, vizes
ruhája gyönyörű mellére tapadt, mellbimbói megkeményedtek, és…
– Nahát, azt hittem, Fiona a kék szobát adta neked.
Dougal megfordult, és Jacket találta maga mögött, amint a falnak
támaszkodva, érdeklődve nézte őt.
– Mi a fenét akarsz? – csattant fel Dougal.
– A nővéred csalódott volt, hogy nem ebédeltél velünk. Azt
gondolta, talán nem vagy jól.
– Amint látod, jól vagyok. Csak szundikáltam egyet.
– Ennyi nekem elég – mondta Jack. – Sajnos azonban Fiona a te
szádból akarja hallani.
Dougal méltóságteljesen ellépett sógora mellett, majd kettesével
véve a fokokat lement a lépcsőn. Fionát az előcsarnokban találta,
amint a házvezetőnővel beszélt. Nővére, amint meglátta közeledni a
fivérét, nyomban otthagyta az asszonyt, és Dougal elé sietett.
– Hol voltál?
– Aludtam.
Fiona felvonta a szemöldökét, zöld szeme mérgesen csillogott.
– Dougal, beszélni akarok veled. Jack, magunkra hagynál
bennünket?
Jack végignézett Dougalon.
– Meg fogod szidni?
– Nem.
– Meg fogod büntetni?
– Nem.
– Elzavarod a házunkból?
– Nem.
– Nem bánom, elmegyek – mondta Jack, és gúnyos pillantással
nézett Dougalra. – Légy óvatos a kulcslyukon való hallgatózással,
öregem. Némelyik elég rozsdás; még megsérted magad – mondta,
majd visszavonult a könyvtárba, ahol kétségkívül várt rá egy üveg
portói.
– Ne is törődj vele, gyere, menjünk be a szalonba – fordult meg
Fiona, Dougal pedig követte. Fiona becsukta az ajtót. – Találtatok
valamit?
– Nem.
– Ó – mondta csalódottan Fiona. – Bárcsak találtatok volna! Az
ebéd igen szörnyű volt. Sir Reginald millió kérdést tett fel Sophiáról;
azt hiszem, gyanít valamit.
– Azt, hogy átkutattuk a szobáját?
– Nem, azt, hogy valami van köztetek. Mrs. Kent különösen
hangosan hívta fel rá a figyelmet, hogy egyikőtök sem jött ebédelni.
Dougal nem felelt.
– Nos – sóhajtott Fiona – mindannyian vakok lennénk, ha ezt nem
vennénk észre. Abban a pillanatban, amikor Sophia belép, úgy
vonzódsz hozzá, mint bogár a fényhez. Ha nem ismernélek annyira,
azt mondanám, beleszerettél. Mivel azonban ismerlek, szerintem
csak játszol vele – mondta, és határozottan a férfi szemébe nézett. –
Így van?
Nem, nincs így. És nem is viselkedett úgy, mintha az övé lenne
Sophia.
– Ez nem tartozik rád.
Fiona fivére karjára tette a kezét.
– Dougal, teljesen világos, hogy vonzónak találod MacFarlane
kisasszonyt. Azt reméltem, hogy ez most végre másfajta kapcsolat
lesz a számodra, de semmi jelét nem látom, hogy így lenne.
– Honnan tudod, hogy mit érzek So… Miss MacFarlane iránt?
Fiona szemrehányóan nézett rá.
– Ha szeretnéd, jobban vigyáznál a jó hírére.
Fiona szavai tűként fúródtak belé, gyomrában remegés támadt. A
nővérének igaza van. Annyira el volt foglalva Sophia üldözésével,
hogy egyáltalán nem figyelt sem a lány jó hírére, sem a biztonságára
– még Sir Reginald ágya alatt sem.
Ez teljesen szokatlan volt számára, és tisztán látszik, hogy milyen
problémák adódnak abból, ha érintetlen nőkkel kezd az ember.
Megbánás érzése járta át. Meggondolatlan volt? Sok tekintetben
mindenképpen. Mégis úgy tűnt, mintha nem tehetne róla. Sophia
minden lélegzetvétele kínok kínját okozza neki, és teljesen megőrül
érte, mint egy fiatalember az első szerelméért.
– Dougal, hallod, amit mondok? Be kell fejezned Sophia
zaklatását.
Dougal tudta, hogy Fionának igaza van. Mégis elkeseredetten
igyekezett elmenekülni a felszínre törő érzelmek elől, a gondolatok
elől, amelyeket erővel próbált elnyomni. Az ajtó felé indulva csak
ennyit mondott:
– Majd gondolkozom rajta.
– Dougal!
A férfi visszafordult.
– Tudom, hogy Sophiával nagyon szeretnétek megtalálni az
adománylevelet és az ékszereket, de vigyáznod kell a jó hírére. Ő egy
jólelkű, gyönyörű nő, és minden lehetőséget megérdemel, ami
adódhat, beleértve egy jó házasságot is.
Dougal a szemét dörzsölgette. Amikor újra kinyitotta, Fiona
döbbenten nézett rá.
– Te szereted őt!
Dougal összeráncolta a homlokát.
– Nem számít, mit érzek iránta. Nem engedhetem meg magamnak
ezt az érzést, Fiona – mondta zord arccal.
– Abba kell hagynod végre az önmarcangolást, Dougal.
Mindannyian dühösek voltunk, amikor Callum meghalt. Nem
tudhatod, hogy egyedül okoztad-e azt a vihart.
– De tudom.
Fiona felsóhajtott.
– Nem fogod megmondani neki, mit érzel iránta?
– Nem – felelte Dougal, és súlyos csend nehezedett rá.
– De igazad van, önző voltam. Itt akartam tartani, ezért… –
megrázta a fejét, a szíve rettenetesen fájt.
– Mit csináltál? – kérdezte halkan Fiona.
Dougal torka hirtelen elszorult, és nyelnie kellett egyet, mielőtt
folytathatta volna.
– Haza kellett volna küldenem, de nem akartam, hogy elmenjen.
Fiona közelebb lépett hozzá, és csendesen megkérdezte:
– Miért, Dougal? Miért nem akartad, hogy elmenjen?
Mert szeretem.
A gondolat millió tégla súlyával nehezedett rá. Egy pillanatig nem
kapott levegőt, és gondolkodni sem tudott. Szereti Sophiát. Ó,
istenem, mikor történt meg ez? És most mi az ördögöt kezdjen ezzel?
Ha meglesz az okirat és előkerülnek az ékszerek, a lány visszatér
szeretett otthonába. Ő pedig visszatér Londonba, és… semmi.
De a semmi még mindig jobb, mint a bűntudat, amit akkor érez,
amikor feltámad benne a féltékenység vagy elveszíti a fejét, és vihar
támad.
A pokolba a féktelen szívével!
Fiona a fivére karjára tette a kezét.
– Dougal, biztos van valami, amit…
– Nincs – fogta meg a nővére kezét. – El kellett volna engednem
abban a pillanatban, amikor megérkezett, de tudtam, hogy akkor
láttam volna utoljára. Ez az utolsó alkalom, hogy megengedtem
magamnak, hogy lássam.
Fiona felsóhajtott, válla előrebukott.
– Dougal, annyira sajnálom!
– Én is – felelte a férfi, és röviden megölelte Fionát, s mivel nem
tudott megszólalni, szó nélkül távozott.
Már félig átért a nagy csarnokon, amikor a komornyik
megállította.
– Bocsásson meg, uram.
– Igen? – fordult meg Dougal.
– Üzenet, uram. MacFarlane kisasszonytól.
Dougal hosszasan nézte az összehajtogatott papírt, mielőtt
kinyitotta.
Találkozzunk a szalonban ötkor. Beszélnem kell önnel.
Olyan csodás vonalakkal írta alá Sophia, hogy Dougal szíve
beleremegett.
– Lesz válasz, uram?
Dougal zsebre vágta a cédulát, ujjaival simogatva azt a részt, ahol
a lány aláírta.
– Mondja meg a kisasszonynak, hogy nem talált meg.
– Igenis, uram.
Dougal az istállók felé vette az irányt. Egy erőteljes vágta majd
kilazítja, és ha visszatért, gondoskodik róla, hogy Sophia megtudja,
édes szeretkezéseiknek vége. Ezt kell tennie.
Az istállók felé tartva léptei lelassultak, utolérték a gondolatait.
Tudta, hogy nincs annyi lovaglás, amennyitől jobban érezné magát.
A kérdés az volt, hogy van-e egyáltalán valami, amitől jobban
érezhetné magát?
Amilyen nehéz volt a szíve, nincs. Aztán mintha elő lenne írva,
sötét felhők gyülekeztek a horizonton, fenyegetően és súlyosan,
mégis furcsa csendességben.

Huszonegyedik fejezet
Az egyetlen nőnek lenni, aki végül a szerelem örvényébe taszít egy

férfit… a legnagyobb varázslat!
ÉJSZAKÁN.
Sophia belépett a szalonba. A vacsorát egy óra múlva szolgálják fel,

így Dougalnak hamarosan vissza kell térnie a lovaglásból. El kell
mondani neki, milyen felfedezést tett a Sir Reginald szobájában talált
dolgokból. Miért ment Dougal ilyen időben lovagolni? Tiszta
őrültség.
Megállt az ablakban, és kinézett. Sötét felhők húzódtak a
horizonton, de szél nem volt. Reszketve elfordult; érezte az érkező
vihart, a levegő várakozással telt meg.
Mozgást hallott a folyosóról. Vajon Dougal tért vissza? Az
ajtóhoz ment, és kinézett.
Sir Reginald állt a folyosón, kalapját éppen odaadta az egyik
inasnak. Lovaglóöltözékben volt, fehér orrú csizmája aranyrojtokkal
díszítve, divatosnak látszott.
Próbáljon meg kideríteni még valamit? Az ördögbe, de jó lett
volna előbb Dougallal beszélni! Ajkába harapva az ajtó mellé állt,
így Sir Reginald nem láthatta meg.
Egyszer csak egy férfi sietett be az előcsarnokba a személyzeti
bejáraton, Sir Reginald felé vette az útját. Vajon Gilbert lehetett az, a
komornyik? Alacsony, ráncos férfi volt, aki fontoskodóan
viselkedett. Túlzott mozdulattal hajolt meg Sir Reginald előtt.
– Hát itt van! – szólalt meg Sir Reginald türelmetlenül.
– Nos? Hozott üzenetet?
– Igen, uram. A gróf úr levelet írt önnek – felelte, és a közömbös
inasra pillantott. – Megvárjam önt a szobájában, és…
– Nem, nem! Csak adja ide most!
A komornyik, nyilvánvalóan kedvetlenül, hogy meghiúsították
egyszemélyes előadását, egy apró borítékot húzott elő.
Sir Reginald mohón elkapta a borítékot, kinyitotta, és gyorsan
átfutotta a levelet.
– Kitűnő – mondta végül, és zsebre vágta. – Köszönöm, Gilbert.
Ez minden.
A komornyik újra meghajolt.
– Kikészítsem az esti öltözékét?
– Igen, kérem. A kék-ezüst mellényt.
– Igen, uram – hajolt meg újra Gilbert, és távozott. Tisztán látszott
rajta, hogy nem mutathatta meg, mit tud.
Sir Reginald egy darabig még zsebre dugott kézzel, nagyon
elgondolkodva álldogált. Végül körülnézett, mintha épp akkor ébredt
volna, és akkor vette volna észre, hogy a folyosón ácsorog. Gyorsan
megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn.
Nem mehet el! Sophia épp most tudta meg, hogy a zsebében lévő
levél lehet a bizonyíték Sir Reginald árulására, hiszen kétségkívül
arra vonatkozó megegyezés van a birtokában, hogy Ware grófjának
fogja eladni az ő ékszereit. Ha most meg tudja szerezni, mindenre
fény derül. Gondolkodás nélkül előlépett.
– Sir Reginald?
Sir Reginald összerezzent a hangjára, de kötelességtudóan
mosolygott és meghajolt.
– Miss MacFarlane! Hogy van ma délután?
Sophia mosolyogva magához intette.
– Éppen önt keresem. Nagy szívességet szeretnék kérni.
– Természetesen – válaszolt nagyvonalúan a férfi. – Bármiben
segítek, amiben csak óhajtja!
– Tudtam, hogy számíthatok önre! – felelte Sophia, és a szalon
felé mutatott. – Bemegyünk ide? A kérésem személyes jellegű.
Ha elég közel tud menni hozzá, kiveheti a zsebéből a levelet. A
szíve majd kiugrott a helyéről.
A férfi felvonta a szemöldökét, de csak ennyit mondott:
– Magam vagyok a diszkréció.
– Biztos voltam benne. – Hogyan kerülhetne elég közel hozzá,
hogy észrevétlenül a zsebébe nyúlhasson? – Én, á… szóval
szükségem van a véleményére egy fontos dologgal kapcsolatban…
Nos, arról van szó, hogy…
– Várjon egy pillanatot, engedje meg, hogy becsukjam az ajtót –
mondta a férfi egyszerűen. – Ettől ön is megnyugszik – folytatta,
majd odament az ajtóhoz, látványosan szétnézett, hogy
megbizonyosodjon róla, senki nincs a közelben, aki látná, hogy ő
csukta be az ajtót.
Sophia elkomorodott, amikor rájött, hogy a férfi azt gondolja,
flörtölni akar vele. Sir Reginald magáról alkotott véleménye kicsit
különös volt, bár… talán épp ez a módja, hogy megszerezhesse a
zsebéből a levelet. El tudja játszani, hogy flörtölni kezd vele, és ha
már eléggé meg lesz zavarodva, el tudja venni a levelet. Dougal meg
lenne döbbenve a vakmerőségétől. Az igazat megvallva, ő is meg
volt döbbenve magán.
Elfordult, hogy lesimítsa a ruháját, és megszorítsa a melle alatti
szalagot, aztán elkomorodott. Korábban azt gondolta, divatos ruhákat
varratott magának, de amikor itt maradt, rájött, hogy szánalmasan
divatjamúlt minden öltözéke. Mrs. Kent ruhái sokkal finomabb
anyagból készültek, nyakkivágásai sokkal feltűnőbbek, cipői pedig
teljesen más fazonúak voltak.
Talán kicsit lejjebb kellene engednie a dekoltázsát. Gyors
mozdulattal megoldotta a kérdést. Így jobb volt. Amíg ezt
végiggondolta, a ruha vissza is rendeződött eredeti állásába.

Sophia, összevont szemöldökkel, újra megpróbálta megigazítani a
dekoltázsát. Ezúttal kicsit jobban sikerült, és már nemcsak a melle
felső része látszott ki, hanem fehérneműjének a csipkéje is.
Sophia az ajkába harapott. Nos, így már mindenképpen
merészebb. Kihúzta magát, felemelte a fejét – és az ablaküvegben
pontosan Sir Reginald szemébe nézett, aki az ő tükörképét bámulta
az ablakban.
Ó, istenem! A férfi végignézte, amint a ruháját igazgatja. Sophia
elpirult. Már nem volt mit tenni: vagy most, vagy a vacsoránál, de
szembe kell néznie a férfival. Most talán jobb lenne, mivel senki más
nem volt körülöttük, főleg nem Dougal, a maga sasszemével, és
azzal, hogy úgysem hagyná elég ideig egyedül.
Sophia mosolyogva Sir Reginaldhoz fordult, és könnyedén térdet
hajtott.
– Köszönöm, hogy meghallgat.
A férfi fejet hajtott, de nem vette le a szemét a lányról.
– Mindig a rendelkezésére állok, Miss MacFarlane, bármiről
legyen is szó – felelte a férfi, és gyorsan végignézett a lányon, majd
pillantása a leengedett dekoltázson pihent meg. – Talán most sokkal
inkább, mint máskor.
Sophia arca még a kandallóban égő szénnél is jobban izzott. Ujjait
a tenyerébe vájta, nehogy kísértésbe essen a helyére igazítani a
dekoltázsát.
– Egy személyes kérdésben van szükségem a véleményére.
– Ó? – keményedett meg a férfi tekintete.
– Igen – lépett előre, ujjai közé csippentve a széles selyemöv
végét, és az ujjára csavarta. – Sir Reginald, ön nagyon fess férfi.
Sir Reginald önkéntelenül páváskodni kezdett.
– Van, amihez jól értek – kalandozott végig a tekintete Sophián. –
Különösen a női dolgokhoz. Meg kell mondanom, hogy sokkal
jobban tetszik az ön stílusa, mint bármely, itt tartózkodó hölgyé. Ön
visszafogott és szerény. – Hajára, arcára pillantott, majd újra a mellét
nézte. – Azonkívül pedig átkozottul gyönyörű.

Sophia mosolyogni próbált, és kétségbeesetten harcolt a
gondolattal, hogy el kell takarnia magát. Hogy elűzze a kényelmetlen
pillanatot, ellépett a férfi mellett, az ablakhoz ment, és kinézett.
– Eléggé kiszámíthatatlan az idő errefelé, igaz?
– Mindig kiszámíthatatlan, ha a MacLeanek jelen vannak.
Sophia megfordult, és a férfira nézett.
– Hallotta az átokról szóló pletykákat?
– Hallottam róluk, és hiszek bennük – felelte a férfi, és a lány
mellé tépett. – Ön nem?
A zseb, amibe Sophia bele akart nyúlni, a másik oldalon volt. Az
ördögbe!
– Gondolja, hogy valamelyik MacLean most épp mérges?
Sir Reginald a tornyosuló felhőkre nézett, tekintete elkomorult.
– Igen – felelte halkan. – Egyikük minden pillanattal egyre
dühösebb.
Élénk szél mozgatta meg a fák lombját, a fű pedig olyan
hullámzásba kezdett, mint az óceán, felhők borították el az eget.
Sophiának eszébe jutott a kártyázás éjszakáján támadt hatalmas
vihar, és mélyen megborzongott.
Megdörgölte a karját, hogy eltűnjön róla a libabőr. Elkapta Sir
Reginald érdeklődő tekintetét, és leengedte a karját.
– Nem hiszek az átkokban.
– Ahogy gondolja, drágám – mondta a férfi, majd keresztbe tette a
karját és a lányra mosolygott. – Bocsásson meg, ha tévedek, de úgy
látom, rengeteg gondolat forog a fejében. Nem akarja megosztani
velem őket? Boldogan a segítségére leszek… amiben csak tudok.
Akkor most… Lesz, ami lesz. Sophia lábujjhegyre állt, egyik
karjával átölelte a férfi nyakát, és megcsókolta. Amíg a férfi
meglepetten állt, a lány megtalálta a zsebét.
Megvan! A saját zsebébe csúsztatta a levelet, és azzal elengedte a
férfit.
– Nagyon sajnálom! Nem tudom, mi jött rám, de…
Sir Reginald azonban elkapta a lány fejét, lehajolt és
visszacsókolt.
Sophia megdöbbent. Sir Reginaldnak nem ezt kellett volna tennie!
A lány próbált kiszabadulni, de a férfi félreértette, igyekezetét
bátorításnak vette, és még szenvedélyesebben csókolta. Sophia
megpróbálta elfordítani a fejét. Sir Reginald csókja nem olyan volt,
mint Dougalé. Nem volt izgató, gerincén pici bizsergést érzett, és a
férfi ajkának idegesítő nyomását az ajkán, és… jóisten, csak nem a
nyelve?
Elkapta a férfi csuklóját, kiszabadította a fejét, és levegő után
kapkodva, sértődötten megszólalt:
– Sir Reginald!
A férfi egyenesen Sophia lángoló arcába nézett.
– Ön nehéz eset, igaz, kedvesem?
– Nem vagyok a kedvese. Azonnal engedjen el – felelte Sophia
fagyosan.
A férfi halkan felnevetett, karját összeszorította.
– Maga nem olyan, igaz? Részemről rendben. Kedvelem az
ilyesmit.
– Sir Reginald, vegye le rólam a kezét!
– Kegyed csókolt meg először, kedves.
– Tévedés volt.
– Nem, nem volt az – mosolyodott el. – Túlságosan bájosnak
találom önt.
– Én pedig túlságosan idegesítőnek találom önt. Ha nem enged el
azonnal, nem állok jót magamért.
A férfi kuncogni kezdett.
– Heves kis teremtés kegyed, igaz? Fogadom, hogy szereti, ha…
Sophia keményen a férfi rüsztjére taposott.
Sir Reginald felkiáltott, és elengedte a lányt, arca fájdalmasan
eltorzult.
Sophia el akart menni mellette, de a férfi elkapta a karját, és
visszarántotta.
– Maga kötekedik velem – zihálta.
Sophia a férfi mozdulatát használta fel arra, hogy a kanapéra
lökje.
Az egyik pillanatban a férfi előtte állt, a következőben pedig a
kanapé mögött feküdt a szőnyegen, lábaival az ég felé.
Sophia felkapta a szoknyáját, és az ajtó felé szaladt. Már csak egy
lépésnyire volt onnan, amikor kinyílt az ajtó, és ott állt Dougal.
Lovaglóöltözékben volt, Sophia pedig önkéntelenül
összehasonlította Dougal eleganciáját Sir Reginald csiricsáré
öltözékével, túlméretezett lovaglókabátjával és tarka, aranybojtos
csizmájával, amivel még mindig a levegőben kalimpált.
Dougal mérgesen nézett a férfira, majd Sophiára. Hangja jéghideg
volt.
– Mi az ördög folyik itt?
Az ablaktáblák rezegtek, és a vihar felerősödött.
Sophia megragadta Dougal karját, és az ajtó felé tolta. Ki kell
vinnie innen Dougalt, mielőtt Sir Reginald rájön, hogy ellopta a
levelét.
– Jöjjön, nézzük meg, mikor szolgálják fel a vacsorát. Farkaséhes
vagyok, és…
Dougal kiszabadította a karját, és a felkászálódó Sir Reginaldot
figyelte. Haja rendetlen volt, nyakkendője szánalmasan nézett ki,
kabátja és inge összegyűrődött. Pár pillanat, elkezdi rendbe szedni
magát, és rájön, hogy üres a zsebe.
– Dougal, itt nincs semmi látnivaló – mondta Sophia
kétségbeesetten. – Sir Reginalddal csak beszélgettünk – nézett
gyorsan a férfira. – Igaz, uram?
A férfi csak bámult rá, a nyakkendőjét igazgatva.
– Igen – nyögte ki. – Csak beszélgettünk.
– Most pedig szeretnék átöltözni a vacsorához – mondta Sophia,
és el akart menni Dougal mellett, de a férfi elkapta a karját.
– Nem megy sehová. Addig nem, amíg meg nem tudom, mi
történt itt.
Sir Reginald a kabátjával és a kézelőjével volt elfoglalva.
Sophia pánikba esett, és Dougal elé perdült.
– Kérem, nekem…
Odakintről újonnan érkező vendégek által keltett izgalom zaja
hallatszott. A beszélgetésből kihallatszott egy Sophia számára
nagyon is jól ismert hang.

– Red! – szabadította ki a karját a lány. – Dougal, meg kell
tudnom, miért van itt az apám.
Dougal a lány szemébe nézett. Egy pillanatra Sophia azt hitte,
belevész a sötétzöld mélységbe. Tisztán látta, mennyire kívánja őt a
férfi, és azt is, milyen mérges.
Dougal végül elengedte a lányt.
– Menjen. Üdvözölje az édesapját. Én itt maradok, hogy váltsak
néhány szót Sir Reginalddal.
Jól van. Hadd beszéljen Sir Reginalddal. Sophia bólintott, kéjes
hullámok árasztották el a testét, ahogy Dougal szemébe nézett.
A férfi oldalra lépett, tökéletesen elzárta Sir Reginald útját.
Az előcsarnokban Red egy pár mankón egyensúlyozott
bizonytalanul, gyalázatosan nézett ki. Ahogy Sophia elindult felé,
észrevette, hogy apja vad tekintettel bámul a csarnok túloldalára.
Egy idős úriember állt ott, évtizedekkel ezelőtti divat szerint
öltözve. Ragyogó kék szeme volt, és rizsporos parókát viselt,
melynek szárnyai ráncos arca mindkét oldalán lelógtak. Rendkívül
sok ezüstcsat és porcelángomb csillogott vörösesbarna,
ezüstcsipkével szegélyezett mellényén. Finom selyemkabát borította
keskeny vállát, selyemnadrágját csíkos harisnyával hangsúlyozta, és
nevetségesen magas sarkú cipőt viselt.
Az idős férfi felemelte ezüstfogantyús botját, és Redre mutatott
vele.
– Maga! – szólalt meg, mint egy drámai színész. – Megmondtam,
hogy soha ne merjen visszatérni Angliába!
– Nem is tértem vissza – csattant fel Red. – Legalábbis addig nem,
amíg a kis Sophia le nem akart telepedni, az édesanyja halála után.
Az idős férfi koppantott a botjával, és gyászosan érzelgős hangon
folytatta.
– Az én Beatrice-em nem halt volna meg, ha Angliában marad,
nem pedig mindenféle huzatos fogadókban tölti idegen éghajlatokon
az életét. Magát okolom a haláláért, MacFarlane!
Az ő Beatrice-e?
– Megfelelően gondoskodtam róla! – csattant fel Red, és Angus
figyelmeztető mormogását figyelmen kívül hagyva közelebb
bicegett. – Beatrice szeretett engem – mondta, majd kelletlenül
hozzátette: – Ahogy magát is szerette, csak maga túlságosan
csökönyös volt ahhoz, hogy olyannak fogadja el őt, amilyen.
Sophia döbbenten bámult az idős férfira.
– Ön… ön a nagyapám!
– Sophia, halálra aggódtam magam miattad, kislányom, így
idejöttem, hogy…
Sophia, tekintetét le sem véve az idős férfiról, az apja körül
lépkedett.
– Ön tényleg a nagypapám?
A férfi úgy bámult Sophiára, mintha villám sújtott volna rá.
Red kelletlenül válaszolt.
– Igen, Ware a nagyapád, bár nála hitványabb semmirekellőt
keresve sem találnék.
– Maga… maga…! – lengette feléjük a botját, dühtől izzó arccal
az öregember. – A lányomat már elrabolta, MacFarlane. Nem
hagyom, hogy az unokámat is távol tartsa tőlem!
Sophia nyíltan szembenézett az apjával.
– Azt mondtad nekem, hogy meghalt.
– Nem tehettem mást – préselte ki a szavakat a foga között Red –,
mert nincs nála zsugoribb, pitiánerebb alak egész Angliában.
– De én legalább nem vagyok senkiházi csavargó? –csattant fel az
öreg.
Red előrelendült, de Sophia közéjük állt.
– Red, ne.
Red olyan volt, mintha nyomban felrobbanna, majd ingerülten
megjegyezte:
– Érted jöttem, Sophia. Mondd meg Marynek, hogy szedje össze a
holmidat, és menjünk.
– Még nem mehetek el, Red. Eltűntek az ékszerek és az
adománylevél is, meg kell találnom őket.
– Eltűntek? Hol a csudában lehetnek?
– Nem tudom. Azt hittem… – fordult ragyogó kék szemével az
öregúr felé, aki csak állt, és elragadtatással bámulta őt. – Elnézését
kérem, de jól értettem, hogy ön Ware grófja?
Az öregember ráncos ajka halvány mosolyra húzódott.
– Igen.
– Önnél vannak az ékszereim és a házam papírja?
A férfi a zsebébe nyúlt, előhúzta belőle az ékszereket, és
odanyújtotta.
Sophia bódultan vette át őket.
– Red, azt hiszem, itt az ideje a bemutatkozásnak.
Red hallhatóan csikorgatta a fogát.
– Sophia, ez a férfi a nagyapád, aki szívtelenül hátat fordított
édesanyádnak, amikor ő tizenhét éves volt.
Az idős férfi megmerevedett.
– Az én Beatrice-em elszökött otthonról. Nem volt tekintettel a
társadalmi helyzetére – mondta, majd ahogy Sophiára nézett,
tekintete ellágyult. – Ön pontosan úgy néz ki, mint ő.
– Köszönöm. Hát… Örvendek. Mindig is szerettem volna egy
nagypapát – felelte Sophia, majd a szalon felé fordult, és Dougal
válla fölött Sir Reginaldhoz szólt.
– Ön mondta meg a grófnak, hogy itt vagyok.
– Remélem, nem bánja – bólintott Sir Reginald –, de
kölcsönvettem az ékszereit, hogy elküldhessem a grófnak.
Az idős férfi elégedett arcot vágott.
– Hát itt vagy, fiam. Sir Reginald a keresztfiam – mondta
Sophiának.
– Nem értem – felelte Sophia összezavarodva.
– Van egy festmény az édesanyjáról – magyarázta Sir Reginald –
a gróf londoni házában. Amikor megláttam önt, biztos voltam benne,
hogy láttam már valahol, de nem emlékeztem rá, hol. Amikor
megláttam az ékszereit, már tudtam. Hogy megbizonyosodjak róla,
elküldtem a grófnak az ékszereket. Épp ma válaszolt – dugta a kezét
a zsebébe Sir Reginald. – Az ördögbe! Hová lett a levél?
– Nálam van! – húzta elő Sophia a saját zsebéből a papírt.
– Ön elvette tőlem? – kérdezte izgatottan. – Amikor…
– Igen – felelte Sophia elpirulva. – Azt hittem, ön eladta az
ékszereimet, és hogy ebben a borítékban van a fizetség. Bizonyítékot
akartam, ezért elvettem.
– Amikor megcsókolt?
Odakint villámlott.
– Ön megcsókolta? – hitetlenkedett Dougal.
– Csak egyszer.
– Valójában kétszer – mondta halkan Sir Reginald.
Dougal behúzott egyet neki, akkorát, hogy a férfi a másik falig
repült, és ott szépen lecsúszott a földre.
– Istenemre, ez szép volt! – kiáltott fel Red. – MacLean, szívesen
megnézném egy igazi bunyóban!
– Igen – értett egyet a gróf. – Jó kis balegyenese van.
– Ugyan, mit tud maga a bokszról? – kérdezte Red durván.
– Az összes nagy meccset láttam az utóbbi…
Az ég dörgött, villám csapott le, fénynyalábokkal világítva be az
előcsarnokot.
– Elég ebből – mondta Dougal határozottan, látva Sophia sápadt
arcát. Keményen a grófra nézett. – Miért van itt? MacFarlane-ék
nyilvánvalóan nem kedvelik magát.
– Az unokámért jöttem.
– Nem a magáé! – tiltakozott Red. – Ő nem egy vagyontárgy,
maga bolond!
A gróf elvörösödött.
– Eszemben sem volt azt állítani, hogy az. A pokolba magával,
MacFarlane, azért jöttem, hogy jóvátegyem a dolgokat – mondta, és
Sophiához fordult. – Drágám, amikor fiatalabb voltam, forrófejűen és
büszkén viselkedtem. Emiatt nagyon rosszul reagáltam, amikor az én
Beatrice-em apádat választotta. Kitagadtam, egyetlen fillér nélkül
ment el, és azzal áltattam magam, hogy megérdemelte. De amikor
tényleg elment… – Az idős férfi hangja remegett. – Olyan nagyon
hiányzott! Addig nem is tudtam, mennyire szerettem a lányomat,
amíg el nem ment.
Sophia lassan bólogatott.
– Biztos vagyok benne, hogy ön is hiányzott neki.
Red előrelendült.
– Egy évig majdnem minden este sírva aludt el!
Úgy tűnt, az idős férfi egész testét már csak a bot tartja.
– Próbáltam megtalálni őt, magukat, de sosem maradtak egy
helyben elég sokáig. Embereket küldtem Franciaországba, Itáliába,
mindenhová, ami csak eszembe jutott, de nem jártam sikerrel.
Hosszú csend következett.
– Megpróbált megtalálni minket? – komorodott el Red.
– Igen. Hogy bocsánatot kérjek – mondta remegő szájjal a gróf. –
Sosem kaptam rá esélyt – folytatta, majd előhúzott egy zsebkendőt,
és megtörölte a szemét. – A büszkeség szörnyű dolog – sóhajtotta.
Red csendesen bólintott.
A gróf Sophia felé sántikált.
– Mindenemet odaadtam volna, hogy elmondhassam a
lányomnak, mennyire megbántam a büszkeségemet. Mivel ezt nem
tehettem meg, kérlek, adj egy esélyt, hogy bizonyíthassak. Nem
voltam jó apa, de mindent megteszek, hogy jó nagyapává váljak.
– Nagyon szép történet – horkant fel Red –, de ugyanazt fogja
csinálni Sophiával, mint amit Beatrice-szel próbált megtenni: bezárja
őt, és megfosztja az életétől.
– Csak óvtam őt! – görbült le a gróf szája. – És jobban is fogom
csinálni, mint maga! Sir Reginald épp az imént ismerte be, hogy
kompromittálta Sophiát, és nem látom, hogy maga bármit is tenne.
De én fogok! – mondta a gróf, és keményen Sir Reginaldra nézett,
aki épp feltápászkodott. – Ön, uram, feleségül veszi az unokámat!
– Nem, nem veszi – szólalt meg halkan Dougal.
Mindenki őt nézte.
– Ha valaki itt feleségül veszi Sophiát, az én leszek.
Sir Reginald duzzadt állát dörzsölgette.
– Azt hiszem, Lord MacLean sokkal inkább igényt tarthat a bájos
MacFarlane kisasszonyra, mint én. Szerelmes belé.
Minden tekintet Dougal felé fordult, de ő csak Sophiát látta.
A lány tágra nyílt szemmel a férfi felé lépett.
– Dougal?
Eljött az igazság pillanata.
– Kedvesem, azt hittem, le tudom győzni ezt az érzést, de nem
tudtam. Soha nem gondoltam, hogy nősülős típus vagyok, de most…
úgy érzem, megérte a játszma.
Red Dougalra vigyorgott.
– Bizony, kislányom. Nagyon is megérte!
Dougal még mindig Sophiát nézte.
– Nem ígérhetek semmit. Nem vagyok alkalmas rá, hogy sokáig
egy helyben maradjak, és soha nem gondoltam magamról, hogy jó
férj válhat belőlem.
– Ahogy én sem gondoltam magamról – mondta Red.
– És én sem – tette hozzá a gróf.
– Nem? – nézett Dougal a két idősebb férfira.
Red a fejét rázta.
– A mi házasságunk nem volt mindig könnyű, és nem mondanám,
hogy nem hibáztam; ahogy én követtem el hibákat, úgy a feleségem
is. De mindig megtaláltuk a kiutat a nehézségekből – mondta Red,
majd ellágyult tekintettel folytatta: – Ha ön szereti Sophiát, ő pedig
szereti önt, akkor minden rendben lesz.
A gróf homályos tekintettel bólogatott.
– Én is szerettem a feleségemet. Akkor halt meg, amikor Beatrice
tizenhárom éves volt. Valószínűleg ezért fogtam őt olyan keményen,
és nem engedtem el sehová. Nem tudom elmondani, mennyire fájt
Maryt elveszítenem, de mindent újra végigcsinálnék, ha vele
lehetnék.
– Dougal? – szólalt meg Sophia, és a férfi ránézett. – Azt
mondja… hogy szeret engem?
A lány szavai úgy pengették Dougal szívének a húrjait, mint a
hárfán játszó ujjak a hárfa húrjait.
– Igen, Sophia. Szeretlek. Jobban szeretlek, minthogy el tudnám
mondani. Azt hittem, hogy ha szeretni foglak, az el fog gyengíteni,
annyira, hogy a végén teljesen elveszítem az irányítást az átok fölött.
De most… – Dougal az ablakra pillantott. Odakint tombolt a vihar, ő
pedig bánatosan elmosolyodott. – Most már rájöttem, hogy ha nem
tudhatlak magam mellett az életben, attól ugyanúgy elveszíteném az
irányítást, és még csak nem is volna semmi okom rá, hogy
megpróbáljam visszaszerezni.
Sophia odament hozzá, és felnézett rá.

– Én is szeretlek – mondta, majd mosolyogva megfogta a férfi
kezét. – És a szívemben már feleségül is mentem hozzád.
Csak állt a férfi előtt, és nézte magasra emelt fejével, ragyogó
arany hajával, szerelemtől ragyogó szemével. És Dougal tudta, hogy
a lány igazat beszél. Szívük már a legelső alkalommal eljegyezte
egymást, akkor, amikor meglátta őt a MacFarlane-ház lépcsőjén
lefelé lépkedni.
– Sophia, tudom, milyen fontos neked a házad. Nem tudom
megígérni, hogy egész évben ott kívánok majd élni, de hajlandó
vagyok megpróbálni.
A lány elmosolyodott, aztán elszomorodott.
– Soha nem találjuk meg az okiratot…
A férfi a zsebébe nyúlt, és előhúzta.
A lánynak tágra nyílt a szeme.
– Te… de hát hol… és hogyan…
– Azt gondoltam, ha azt hiszed, hogy ellopták az okiratot, akkor
maradsz.
– De az ékszerek…
– Azokat Sir Reginald lopta el, ugyanazon a napon. A véletlen
egybeesés még előnyös is volt számomra.
Sophia csendben maradt. Aztán puha kezével megfogta a férfiét,
aki rögtön tudta, mit kell tennie.
Letérdelt a lány előtt.
– Sophia MacFarlane, bár minden lehetséges módon bolondot
csináltam magamból, és bár loptam tőled, és hazudtam neked, ahogy
te is loptál tőlem és hazudtál nekem, hozzám jössz feleségül?
Megóvsz minden bajtól?
Sophia csuklott a nevetéstől, és könnyes volt a szeme.
– Igen, Dougal MacLean, ha te is akarsz engem. Miután
megmentettem a MacFarlane-házat, rájöttem, hogy azok nélkül az
emberek nélkül, akiket szeretek, az a ház sem több mint egy üres
épület. Az én otthonom nálad van, a szívedben.
Dougal felkapta a lányt, és megcsókolta. Majd nevetve újra a saját
lábára állította.

– Gyere, szerelmem, keressük meg a nővéremet. A délután jó
részét azzal töltötte, hogy elmagyarázza, milyen bolond vagyok.
Feltétlenül meg kell mutatnom neki, hogy tévedett.
– És ehhez szükséged van a segítségemre?
– Nagyszerű meglepetés lenne számára, ha belém karolnál, és
tökéletesen boldognak látszanál.
– Azt hiszem, ezt meg tudom csinálni – kuncogott Sophia.
Hangos, perlekedő csoport haladt át az előcsarnokon. Red és a
gróf folytatták egymás piszkálását, Sir Reginald pedig szükségét
érezte, hogy megmagyarázza illetlen ölelkezését Sophiával, bár már
mindenki megpróbálta lebeszélni róla.
Ahogy Dougal betessékelte őket az ebédlőbe, azon gondolkodott,
vajon Sophia apja és nagyapja velük akarnak-e majd maradni a
MacFarlane-házban.
Ám ahogy Sophia mosolygós szemébe nézett, rájött, hogy nem
számít. Amíg ő mellette van, addig az élet hatalmas kaland.
Ennél többet senki sem kívánhat.

Nyomdai előkészítés TORDAS ÉS TÁRSA Kft.
Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Zrt.–ben készült.
Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Karen Hawkins - Kockazatos Szerelem

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Karen Hawkins - Kockazatos Szerelem

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Romantikus Regények

General Press Kiadó

Csak Könyvek - http://torteneteim.ucoz.hu

Copyright © 2OO8 by Karen Hawkins

Hungarian translation © Balog Edina

© GENERAL PRESS KIADÓ

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 365 9

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Készült 18 nyomdai ív terjedelemben

És gyönyörű feleségének, TJ-nek (azaz „Aranyhajnak”),

Ó, leányok! Micsoda öröm, amikor van egy férfi, akit

AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND

Mindent elvesztettél? – csattant fel Sophia MacFarlane.

KAREN HAWKINS 5 KOCKÁZATOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 8 KOCKÁZATOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 10 KOCKÁZATOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 11 KALANDOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 13 KALANDOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 14 KOCKÁZATOS SZERELEM

Drágáim, legyetek körültekintőek, amikor másokkal beszéltek.

KAREN HAWKINS 15 KALANDOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 20 KOCKÁZATOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 22 KOCKÁZATOS SZERELEM

Sophia az ajtó felé fordult. Újra felhangzott a határozott kopogás,

KAREN HAWKINS 27 KALANDOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 28 KOCKÁZATOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 29 KALANDOS SZERELEM

Ó, kislányok! Ha harcolnotok kell azzal, akit szerettek, sok

Sophia úgy érezte, hátrább kell lépnie. MacLean egyáltalán nem

KAREN HAWKINS 30 KOCKÁZATOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 34 KOCKÁZATOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 35 KALANDOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 36 KOCKÁZATOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 37 KALANDOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 38 KOCKÁZATOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 42 KOCKÁZATOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 44 KOCKÁZATOS SZERELEM

Sose lépd át a kritikus pontot anélkül, hogy biztos lennél abban,

Red a fejét csóválta.

KAREN HAWKINS 48 KOCKÁZATOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 51 KALANDOS SZERELEM

A nők ősidők óta arra születtek, hogy kivegyék a részüket a

Több mint egy órával később Sophia újra lejött, és megállt a

KAREN HAWKINS 53 KALANDOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 57 KALANDOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 59 KALANDOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 60 KOCKÁZATOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 63 KALANDOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 64 KOCKÁZATOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 71 KALANDOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 73 KALANDOS SZERELEM

Ott állt a MacLean klán feje, szemtől szemben a rettegett Fehér

Sophia egész testében remegett, tekintete MacLean ajkára

KAREN HAWKINS 77 KALANDOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 83 KALANDOS SZERELEM

Abban a pillanatban, amikor úgy érzed, a kezedben tartasz egy

Mit tett MacLean? – próbált felülni az ágyban Red.

Dougal a teraszajtón át lépett ki a napra, a kora reggeli levegő

KAREN HAWKINS 88 KOCKÁZATOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 89 KALANDOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 90 KOCKÁZATOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 95 KALANDOS SZERELEM

KAREN HAWKINS 96 KOCKÁZATOS SZERELEM