Lana és a herceg

III összesen Hannah és a felföldi

Sabrina York
Tóthágas (okt 2021)

Címke: romantikus, Skócia, Történelmi Regény, Misztikus,

Rejtély
romantikusttt Skóciattt Történelmi Regényttt Misztikusttt
Rejtélyttt
Lachlan Sinclair, Caithness hercege sorsába beletörődve éli
szeretet, gyermek és feleség nélküli életét, elfogadta már, hogy ő rá
is lesújt a családi átok, hogy a harmincadik születésnapja lesz az
utolsó, halálával megszakad a vérvonal, és – örökös híján – összes
birtoka és minden vagyona visszaszáll a Koronára. Ám ekkor
találkozik egy csodálatos lánnyal…
A különleges képességekkel megáldott Lana Dounreay álmai
férfijára ismer a hercegben, ám míg álmaiban vad és szenvedélyes,
addig a valóságban rideg és elutasító. Vajon jobb belátásra tudja-e
bírni mind az igazságtalan földbekerítéseket, mind a saját jövőjét
illetően? Meg tudja-e győzni a szerelem mindent elsöprő erejéről?
 Sabrina York
 
Lana és a herceg
 
 Ezt a könyvet Janey Milsteadnek, a kitűnő írónak, egyben kedves
barátomnak, mentoromnak és első olvasómnak ajánlom. A te
humorérzéked vezetett engem a sötétségben, munkamorálod és
kreativitásod pedig segített elhitetni velem, hogy szabadjára
engedhetem a bennem szunnyadó írót. A világ nélküled már nem
olyan eleven, de tudom, hogy odaát is remekül mulatsz. Vigadj,
barátom, vigadj!
 
 A Sinclair-örökség a juss.
Harminc év, csupán ennyi jut.
Röpke élet az ár, amég nem lelék
MacAlpin keresztjét.
 
 
 ELSŐ FEJEZET
 
1814. július
Skócia, Caithness megye, Ackergill
 
Az éjszaka zsigereiben lopakodó hang riasztotta fel álmából.
Ismerős és felkavaró hang. Az ereiben megfagyott a vér, s hideg
verejtékcseppek ütköztek ki a homlokán. Nagy kínkeservvel ellenállt
a kísértésnek, hogy a takaró alá bújjon, hisz tudta, hasztalan volna.
– Lachlannnn… – hörögte egy hang, lánccsörgés kíséretében. –
Lachlannnn…
A hang hallatán és az árnyalak láttán elakadt a lélegzete. Ó,
mennyivel jobban szerette volna, ha visszazuhanhat az álom mély
bugyrába ez elől a szívszorongató, lidérces valóság elől! Nagyon
nem volt kedve szerint való, amit érzékelt.
Végül kényszeredetten mégiscsak kinyitotta a szemét. Noha már
számtalanszor látta ezt az árnyképet korábban is, a látvány újfent
mintegy ökölcsapásként érte; görcsbe rándult tőle a gyomra.
Férfialak tornyosult fölébe homályosan, hamuszürkén, üres
tekintettel. A termete sudár, a válla széles, a lába izmos. A haja
rövid, sötét és hullámos. Az öltözéke cafatokban lógott rajta, a
láncokkal együtt. Látszólagos szilárdsága ellenére imbolygóit a
lámpafényben.
Arcvonásai hasonlóak voltak azokhoz, amiket naponta látott a
tükörben, csak ehhez az alakhoz elkínzottabb, sápadtabb és
barázdáltabb ábrázat tartozott.
Az apja volt az, William Sinclair. Illetve az, ami megmaradt
belőle.
– Lachlan. Ments meg!
A fiatalembernek komoly erőfeszítésébe került nem
összerezzenni a kérés hallatán. Súlyos teher az ősök lelkének
megváltása, márpedig – a jelek szerint – ez lett a sorsa. Emésztette a
gondolat, hogy apja és nagyapja is a pokolban senyved, és ő az
egyetlen, aki megnyugvást hozhat a lelküknek.
És ehhez nem kell más, mint végrehajtani a lehetetlent.
 – Könyörgök! – A szellemalak esdeklőn nyújtotta felé a kezét. A
láncok hangosan csörögtek, amint hátrálva, szenvedő arccal
távozott.
Lachlan, miután elült a jajveszékelés meg a lánccsörgés, és megint
csönd borult a szobára, kifújta a levegőt, de a remegésén képtelen
volt úrrá lenni. Ez minden alkalommal így játszódott le: az
elhatalmasodó pánik egészen megbénította, annak ellenére, hogy
csupán egy árnyalak hozta elő.
Illetve mégsem. Sokkal több volt annál: valami, ami arra
emlékeztette, hogy az ideje véges.
Most, hogy közeledett a harmincadik születésnapja, a szellem
egyre gyakrabban látogatta meg, és mind kétségbeesettebben
könyörgött. Mint aki maga is tudja, hogy fogytán az idő.
Már visszaalvásra sem futotta belőle.
Lachlan ledobta magáról a takarót, de a hirtelen mozdulattól
megszédült. Várt egy kicsit, hogy kitisztuljon az agya. Mindig így
ébredt, ködös fejjel, a vakrémület fojtogató érzésével.
Most, hogy újra itthon volt, Skóciában, balsorsa színterén, még
kínzóbb lett a félelem, még hatalmasabb a szorongás.
Noha csak éjfél körül járt, álom már nem jött a szemére. A
laudánumra tévedt a pillantása, amit Londonban írt fel neki az orvos
idegnyugtatásra.
Jó vicc!
Az ópium csak fokozta a kínjait, úgy érezte magát, mintha egy
felnyitott, minden idegszálában remegő osztriga volna.
Persze az is felötlött benne, hogy ez az üvegcse akár üdvözülést is
hozhatna neki, ha elég bátor volna ahhoz, hogy megigya egyszerre.
Elég lenne egy határozott kézmozdulat, egy mély levegővétel meg
néhány korty. Aztán visszafeküdne az ágyba, s már jönne is a
végtelen álom, az örökké tartó; a szellemek, démonok és sikolyok
pedig végleg elhallgatnának.
Kétségtelenül csábító, kár, hogy ő nem érez ehhez elég
elszántságot. Ráadásul nagyon sok teendő vár még rá, mielőtt
eltávozna erről a földről. Ő az utolsó sarja a családjának, tartozik
azzal az őseinek, hogy mindent rendben hagy itt, már amennyire
tőle telik.
 Határozottan ellenszegült a kísértésnek: tudta, hogy már
küszöbön a halála, de önkezével nem vethet véget az életének, erre
megesküdött.
Remegő lábbal ment a ruhásszekrényhez. Bricsesznadrágba bújt,
egyszerű inget választott hozzá, olyat, amit egymaga is fel tudott
venni. A cselédek, az a néhány, aki még mellette volt, e kései órán
már mind mélyen aludtak. Még a leghűségesebb és örökké
rendelkezésre álló Dougal is rossz néven venné, ha felverné álmából.
Lachlan tehát csak magára számíthatott.
Lámpással a kezében elindult a Sinclair-kastély üres, ódon,
visszhangos termein át, gondosan elkerülve az omladozó várfalakat
és folyosókat, ahol a hasadékokon át dermesztő hideg szökött be.
Most is, mint mindig, a karzatra igyekezett, ahol az ősök képei
lógtak a falakon.
Rég halott Sinclairek, erejük teljében lévő, fiatal férfiak portréi
mind. Sehol egy ősz hajszál, hisz egyikőjük sem élt harminc évnél
tovább. Lachlan a sorban a legutolsó portré, az apja képe előtt állt
meg, és nézte az ismerős arcot, mely álmában kísértette
éjszakánként. Nem állhatta sokáig a tekintetét, túl fájdalmasnak
érezte; elment a folyosó végéig, ahol egy fülkébe süllyesztve –
mintha ekképpen feledtethetné magát és tettét – ott függött a
gonosztevő arcképe.
Ez az arc, a többiekével ellentétben, egy öregember arca volt: a
bőre sűrűn barázdált, a hajába ősz szálak vegyültek. Rosslyn bárója,
nem úgy, mint a sarjai, hatvanöt évet élt meg. Az ezerháromszázas
évek öltözékében délcegen – és mint később kiderült, a
megérdemeltnél büszkébben – feszített a képen, és önelégülten
mosolygott ki a letűnt világból, mintha az utódain mulatna. A
kezében ott tartotta a MacAlpin- keresztet, az ősi, aranyból és
ékkövekből készített ereklyét, amelyet a Sinclair klán rőt
szarvasbikája díszít.
Sokak szerint egyenesen a Szentföldről hozták magukkal egy már
rég feledésbe merült hadjáratról, mások szerint egy druida
boszorkány készítette a relikviát, de abban mindenki egyetértett,
hogy Skócia szívének jelképe, amelyet a Sinclair klánnak kellett
volna őriznie.
 Sajnos azt is egyként vallja mindenki, hogy a Sinclairek nem
voltak képesek megfelelni ennek a feladatnak.
Rosslyn volt az utolsó őrzője, de a mohóság bűnébe esett; a
gazember egy mesés vagyon és a Caithness lordja hercegi cím
reményében átadta az ereklyét nemzetségük legnagyobb
ellenségének, a kegyetlen I. Eduárd királynak.
Rosslyn akkor mit sem sejtett arról, hogy ezzel a tettével milyen
átkot vonz be, persze nem a saját fejére. A portréja ékes bizonyítéka
annak, hogy ő hosszú és gazdag életet élhetett. Az átok a fiára szállt,
meg annak a fiaira: a hercegi cím birtokosaira az idők végezetéig.
Illetve egész pontosan addig, míg a kereszt vissza nem kerül a
Sinclairekhez.
Ez azonban sohasem fog megtörténni, mert a „skótok pörölye”,
Eduárd király, természetéhez híven, nem akart vele mást, mint
megtörni az északi klánok szívét és lelkületét, ezért a keresztet
három darabra törve a tengerbe hajította.
Akkoriban az emberek ügyet sem vetettek az erdőben lakó vén
szipirtyóra, aki a kereszt őrzőjének vallotta magát, sem a
jajveszékelésére, amiért az ereklye odalett. Ahogy az átkával sem
törődtek, még akkor sem, amikor az ebül szerzett Rosslyn-vagyon, a
hercegnek kifizetett harmincezer ezüst szőrén-szálán eltűnt.
Amikor Rosslyn fia, Caithness második hercege meghalt a
harmincadik születésnapja estéjén, majd utána a fia és annak a fia is
idő előtt távozott az élők sorából, az emberek gondolkodóba estek,
és a hercegek, valamint a talpnyalóik lázasan keresni kezdték a
keresztet.
Azonban senki sem akadt rá, még egy szilánkjára sem.
Épeszű ember persze nem hisz az átkokban, és maga Lachlan is
gúnyosan megmosolyogta a hiedelmet – Londonban élt, távol a múlt
fenyegető árnyától –, az ifjonti élvezetekben elmerülve ez könnyen
ment.
Ám jöttek a látomások, és velük együtt a síri hang, amire
lehetetlen volt nem odafigyelni.
Most, hogy közelgett a harmincadik születésnapja, Lachlan
kezdte úgy érezni, a falak összezárulnak körülötte. Az óra
szakadatlanul ketyegett a fejében; számolta a napokat, arra
gondolva, hogy még nagyon sok teendője van. Az idő könyörtelen
múlásával az esélyei egyre fogyatkoztak, és úgy tűnt el körülötte a
világ, ahogy a levegő illan el az ember tüdejéből. Maga sem tudta,
miért, de ha erre gondolt, mindig elakadt a lélegzete, mintha a saját
és ősei lelki üdvének terhe mind az ő vállát nyomná.
De istennek hála, utána már nincs senki, a Caithness-Sinclair-
ágnak vele vége szakad. Azt nem tudta volna elviselni, hogy utóda
legyen: egy újabb tehertétel végképp megtörte volna az erejét.
Lachlan odahúzott egy poros széket annak a férfinak a portréja
elé, aki korai elmúlásra kárhoztatta, s mit sem törődve az ablakot
verő esőcseppekkel, az odakint süvöltő széllel és a fenyegető
árnyakkal, nem gondolt másra, csak a keresztre, míg csak ki nem
hunyt a lámpása.
– Lachlan!
Levegő után kapkodva riadt fel álmából, szorosan markolva a
szék karfáját. A rémülettől egy pillanatra a vér is megfagyott az
ereiben. Beletelt egy percbe, mire felfogta, hogy nem az árnyalak
ébresztette, hanem McKinney, aki időtlen idők óta az uradalom
intézője volt. De a szíve még ekkor is hevesen kalapált.
Mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon, s még mindig erősen a
karfába kapaszkodva nézett fel McKinney-re. Az öregember levette
a kezét a válláról, és hátrébb lépve aggódva figyelte Lachlan feszült
ábrázatát. Az intéző nem volt szép ember, de a végletekig lojális, és
Dougalhoz, Lachlan unokafivéréhez hasonlóan a MacBain
nemzetség saija, akik már generációk hosszú sora óta szolgálták a
Sinclair hercegeket.
– Jól van, kegyelmes uram?
Nem. Nincs jól, nagyon nincs jól. Egész testében reszketett, kiverte a
verejték, de mosolyt erőltetve az arcára azt felelte:
– Igen. Köszönöm.
– Itt időzött egész éjszaka? – tudakolta McKinney, felvonva
bozontos szemöldökét. – Nem szabadott volna. Még összeszed
valami halálos kórt.
Kétségtelenül széljárta hely ez, hála a milliónyi résnek és
repedésnek az ódon, elhanyagolt épület falain.
– Csak elszunnyadtam.
É
 És ez nagy megkönnyebbülés volt. Az apja éjszakai látogatásai,
valamint a tudatában folytonosan ott kísértő álmok miatt szinte
sohasem aludt, és ez nagyon megviselte.
McKinney a homlokát ráncolta. Legalábbis Lachlan mintha így
látta volna. Mindenesetre egy árnyalattal komorabbnak tűnt az arca.
– Ó, értem. Sajnálom, hogy felzavartam kegyelmességedet, de
látogatója van.
– Látogatóm?
Nem sokan léptek be a Caithnessek várába. Ha az elhanyagoltság
nem is, a szellemjárás mégiscsak távol tartott mindenkit. Néhány
szolgálótól eltekintve a legtöbben már rég odébbálltak az éjszakai
kísértetjárás és a gyanús „balesetek” miatt. A közeli falu lakóit
pedig, akik ismerték a család történetét, sehogy sem lehetett rábírni
arra, hogy a herceg szolgálatába álljanak, különösen most nem.
Fölöttébb elkeserítő.
McKinney a torkát köszörülve azt mondta:
– Olrig bárója jött el kegyelmességedhez.
– Ó, igen. – Összerándult a gyomra. Amikor hazatért Skóciába,
azzal a szándékkal, hogy újjáépíti omladozó otthonát, Caithnessbe
hívta a környék báróit. Noha ő maga akart találkozni ezekkel az
emberekkel, a vazallusaival, hogy személyesen tájékoztassa őket a
rendelkezéseiről, ma nem volt kedve a civakodáshoz. Az eddigi
találkozók nem sok jót hoztak: Bower, Halkirk és Wick mindent
elleneztek, Dunnet meg egyenesen sértőn viselkedett. Végighallgatta
ugyan Lachlan mondanivalóját, de aztán sarkon fordult és egyetlen
szó nélkül faképnél hagyta. A skót nemes mind konok és
berzenkedő fajta – nem állhatják, ha parancsolnak nekik.
A skót virtus már csak ilyen. A londoni uracskák tisztelték a
tekintélyt, még ha azt a tekintélyt történetesen a vad Felföldről
érkezett herceg képviselte is. Noha Lachlan már rég alkalmazkodott
ahhoz az alig leplezett lenézéshez, amivel a britek kezelték a
skótokat, azt is megszokta, hogy ennek ellenére engedelmeskednek
neki.
Ostobaság lett volna azt remélni, hogy itthon majd szívélyes
viszonyt ápolhat a vazallusaival, de azért némi jó modort elvárt
volna, és hozzá engedelmességet. Szüksége lett volna arra, hogy
valamennyien meghajoljanak az akarata előtt, és támogassák abban,
hogy mindent a kedve szerint elrendezhessen, mielőtt eljön érte a
kaszás.
Fel nem foghatta, hogy Dunnet viselkedése miért szorongatja a
torkát, mégis ez történt. Még mindig bosszantotta a dolog, és ennek
semmi köze nem volt ahhoz, hogy valójában kedvelte ezt a mogorva
skótot. Dunnetből áradt a nyugodt magabiztosság és az észszerű
logika, született vezéregyéniség volt, és Lachlan más körülmények
között nagyon örült volna egy ilyen ember barátságának.
– Kegyelmes uram, Olrig a kék szalonban várja.
A kék szalon persze nem kék volt, hanem komor szürke, de lehet,
hogy Skóciában a kék valami egészen mást jelent, ahogy majdnem
minden egyéb is.
Lachlan szégyellte, hogy csak McKinney segítségével tud talpra
kecmeregni.
– Megmosdom és felöltözöm. Gondoskodnál addig Olrig
kényelméről?
– Természetesen, kegyelmes uram.
Miután McKinney kisietett, hogy a vendég szolgálatára álljon,
Lachlan visszaindult a szobájába, de megpillantva egy friss
falomlást, megtorpant. Meg mert volna esküdni rá, hogy ez a
törmelék előző nap még nem volt ott. Úgy látszik, naponta
meglazulnak valahol a kövek.
Dougal fogadta az ajtóban.
– Merre jártál? – dohogta. Mindig zsémbelt valamiért, ez már
szinte fel sem tűnt Lachlannek, csak a kérdésre válaszolt.
– Nem tudtam aludni.
– Már megint? – Dougal szája széle megremegett. – Nem vetted
be az orvosságodat?
– De igen. De attól csak még rosszabb lett.
– Ó!
Dougal arckifejezése arról árulkodott, hogy pontosan érti őt. És
miért is ne értette volna, hiszen Dougal Lachlan valamennyi titkát
ismerte. Az unokafivére, noha az idők folyamán párszor
elmozdították mellőle, kisfiú kora óta Lachlan barátja volt, és
felnőttként is őt szolgálta. Az utóbbi időben személyi titkárként is,
mert az az ember, akit magukkal hoztak Londonból erre a feladatra,
csupán egyetlen éjszakát töltött a kísértetjárta kastélyban. Fejvesztve
rohant vissza Angliába az éjszaka közepén, miután arra riadt
álmából, hogy egy lidérc ütött tanyát a könyvállványa mögött, és
káromkodva hajigálja a köteteket.
Lachlan elképzelni sem tudta, mi lett volna vele, ha nincs Dougal
és az apja. A tragédia után Colin bácsi volt az, aki magához vette és
felnevelte az ötéves herceget, majd Skóciából Londonba vitte, hogy
rangjának megfelelően iskoláztathassa, és feltehetően azért is, hogy
ne kelljen abban a várban élnie, ami megőrjítette az apját. Nem
akarta, hogy Lachlan a Sinclair-átok árnyékában cseperedjen fel.
Az átkokkal azonban az a baj, hogy bárhová mész is, követnek.
– Talán beszélnünk kellene egy másik orvossal – vetette fel
Dougal.
Néha egészen kíméletlen tudott lenni: egyfolytában Lachlan
egészsége miatt aggódott, ami persze dicséretes, de Lachlan már
belefáradt az orvosokba. Folyton szurkálták, bökdösték, mindezt
úgy, hogy tudta, a betegsége nem fizikai, hanem lelki természetű.
Egyértelműen az.
– Talán nagyobb adag orvosságot kéne bevenned.
Lachlan elhúzta a száját. Más sem hiányzik, mint hogy még több
agytompító méreg keringjen az ereiben.
– Inkább hagynám az egészet. Dougal egy lépést hátrálva
rámeredt.
– Nem szabad abbahagynod a szedését, szükséged van arra a
gyógyszerre. Az orvos azt mondta…
– Az isten szerelmére, Dougal! Így se, úgy se alszom. Ráadásul a
laudánumtól rémálmaim vannak.
– A rossz álmok is jobbak, mintha egyáltalán nem álmodnál.
– Nem, egyáltalán nem jobbak.
Határozottan nem.
– Akkor sem szabad abbahagynod. – Ezt már az orra alatt
dörmögve tette hozzá Dougal.
Lachlan meg csak mormogott valamit, ami nem volt sem
beleegyezés, sem elutasítás. Úgyis azt teszi, amit akar, végtére is
herceg volna, vagy mi. Pont az a jó a hercegségben, hogy az ember
azt teheti, amit akar, nem?
– Mégiscsak beszélnünk kéne egy másik orvossal –erősködött
Dougal.
Lachlan arcára kiült a bosszúság, és felemelte a mutatóujját.
– Ebből elég legyen!
Az unokafivérén látszott, hogy nem tetszik neki, amit hallott,
ezért Lachlan egy halvány mosollyal igyekezett tompítani a szavai
élét.
– Látogatóm van, öltöznöm kell. Idehívnád Tullyt?
Korábban Londonban hasonló helyzetben csak csöngetett volna
az inasáért, de ha itt meghúzna egy zsinórt, az azonnal kiszakadna a
helyéről. Tudta, mert megpróbálta.
Ám Dougal nem indult Tully keresésére, ehelyett magában
morogva odament a szekrényhez, és kotorászni kezdett benne.
Lachlan a homlokát ráncolta.
– Hol van Tully?
Dougal a torkát köszörülte.
– Ma én segítek felöltözni.
– Hol van Tully?
– Nos, hát elment – felelte Dougal rekedten, úgy fordulva, hogy
az unokafivére ne láthassa az arcát, de Lachlan jól tudta, hogy
szánalom ül rajta. Mint majdnem mindig.
– Elment? – Lachlan nagyokat pislogva igyekezett elűzni magától
a váratlan és meglepő fájdalmat. Meglepő, hisz mostanra már
hozzászokhatott volna a hűtlenséghez. Valamennyi szolgálója –
akiket magával hozott Skóciába –egymás után szökött el a komor
kastélyból, de azt hitte, hogy Tully, az inasa, aki egykor katona volt,
és hosszú éveken át szolgálta őt, erősebb idegzetű.
Lachlan már hozzászokott a magányhoz, de legalább szolgálók
mindig voltak körülötte.
– Igen. Ahogy a többiek, ő sem szeretett olyan kastélyban élni,
ami szerinte… – Dougal nem fejezte be a mondatot, de nem is
kellett, Lachlan pontosan tudta, mit akart mondani.
Kísértetkastély, mindenki ezt állította, és ő nem tudta megcáfolni.
Ha tehette volna, legszívesebben porig romboltatta volna az egészet,
hogy egy másikat építsen a helyébe.
Valami újat, amelyikben nincs lánccsörgés, jajveszékelés,
nyöszörgés. Ám nem tehette, apja szelleme ezt világosan a tudtára
adta: helyre kell állítania a kastély és a család becsületét, mielőtt
meghal. Hogy olyasvalamit hagyjon maga után, ami emléket állít az
ezen a földön egykor uralkodó hercegek generációinak. Valami
nagyszerűt.
Ez keserves feladatnak bizonyult: mihelyt haladt egy lépést előre,
máris akadályba ütközött; összedőlt egy állvány, máskor a
munkások nem jelentek meg, holott megígérték, s minél inkább
próbálkozott, Isten annál inkább ellene munkálkodott.
Mostanra már ahhoz is hozzá kellett volna szoknia, hogy a
Mindenható ellene van.
Egyedül Dougal és McKinney maradt hűséges hozzá. Ők mindig
mellette álltak, bátorították, felvidították, rájuk mindig lehetett
számítani, ha rosszra fordultak a dolgok. Szerencsésnek tudhatta
magát, amiért ők ketten kitartottak mellette.
Most mégis megmosolyogtatta, amit Dougal rá akart adni. Olyan
öltözéket készített ugyanis elő, amit egy herceg nyugodtan viselhet
Londonban: szűk nadrág, hímzett felső, fojtogatóan szoros
nyakfodor. Már vagy százszor, sőt még annál is többször viselte
Angliában. Ott így volt illő megjelenni, de nagyon kényelmetlen
viselet.
Azonban most, hogy már Skóciában volt, a lelke valahogy
berzenkedett ellene.
Mindig is hadilábon állt a rangjára kötelező előírásokkal,
követelményekkel, megszorításokkal, az átkozott udvariaskodással.
Gyűlölte, hogy egy hercegnek mindig az elvárásoknak
megfelelően kell viselkednie, öltözködnie, élnie. A pokolba, még azt
sem választhatta meg, hová üljön egy vacsoraasztalnál!
A korlátok az idegeire mentek, mostanában még inkább, mint
eddig bármikor.
De azt mégsem gondolhatta komolyan, hogy hazatérve csodával
határos módon megszabadulhat ezektől a kötelmektől, nemde?
– Nincs valami kevésbé… – Tétován intett a kezével. Dougal
ránézett.
 – Kevésbé mi?
– Kevésbé fennhéjázó, kevésbé hivalkodó. Dougal csak horkantott
erre.
– Ezek előtt a gazemberek előtt kénytelen vagy hivalkodni. Hogy
lássák…
– Herceg vagyok. Nekem nem kell imponálnom senkinek.
– Nem te mondtad, hogy ezek az urak itt mindenben
ellenkeznek?
De bizony ő.
– Ezek itt barbár népek, és csupán egy dolog előtt hajolnak meg,
az pedig a hatalom. Ezt kell látniuk rajtad.
Dougal fogta a felsőt, a nadrágot, a nyakfodrot, és letette az
ágyra.
Lachlan, kerülve a másik fiatalember átható pillantását, kifújta a
levegőt.
– Jól van.
De akármi legyen, fogadkozott magában, a találkozó után
átöltözik valami kényelmesebbe.
Megadóan tűrte, hogy Dougal megborotválja, megfésülje és
felöltöztesse, miközben egyre csak az járt a fejében, hogy mennyire
nincs türelme ezekhez az ostobaságokhoz. A legszívesebben egy szál
nadrágban és ingben mutatkozna.
Ám nem tehette. Herceg volt, akinek meg kellett felelnie bizonyos
elvárásoknak, amiket már gyerekkorában belévertek.
Amikor végeztek, megnézte magát a tükörben. Pompázatos
nemes úr nézett vissza rá.
– Hogy festek? – kérdezte, noha pontosan tudta a választ.
– Pompásan. – Dougal gondosan szedegetni kezdte a szöszöket
Lachlan válláról, holott egy sem volt rajta.
– Nem túlzás ez a skót vadaknak? Dougal kérdőn felvonta a
szemöldökét.
– Fontos, hogy jó benyomást kelts Olrigban. Súlya van a szavának
a nemesek körében, neked pedig szükséged van az
együttműködésükre.
Lachlan erre nem tudott mit mondani. Nehezen viselte volna, ha
Olrig is egyetlen szó nélkül faképnél hagyja. Kellett a pénz, hogy
újjáépíthesse ezt az átkozott várat, és az apja végre békében
nyugodhasson. No meg ő is.
– Ismered ezeket a skótokat, jó uram, velük nem könnyű.
Campbellnek is komoly erőfeszítésébe került rávenni a bárókat,
hogy együttműködjenek, bár elképzelni sem tudom, miért ilyen
keserves ez. Józan ésszel könnyen felfogható, hogy jól járnak azzal,
ha bérbe adják a földjeiket a parasztoknak, hiszen az sokkal
jövedelmezőbb.
Lachlan vállat vont.
– A skótok nem szeretik a változásokat.
– Nem. De te vagy itt a herceg – mondta Dougal, az utolsó nem
látható szöszt is eltakarítva. – S ha nem teszik önként, akkor
egyszerűen parancsba adod, és ők kénytelenek lesznek
engedelmeskedni.
Lachlan a lelke mélyén tiltakozott az ellen, hogy rendeletekkel
vagy fenyegetésekkel győzze meg őket, jobb szerette volna, ha a
vazallusai önszántukból működnek együtt vele. Igen, rájuk is
kényszeríthetné, amit akar, Dunnetre is, de elsőre inkább meggyőzni
próbálja őket.
Ha mégis ellenszegülnek, akkor majd jöhet a fenyegetőzés.
Még egyszer megnézte magát a tükörben, igazított a nyakfodrán,
egy kicsit lazítva rajta, majd elindult lefelé, Dougalt meg elszalajtotta
némi italért és harapnivalóért.
Ez ugyan méltóságán aluli feladat volt számára, de a faluban
senki sem akadt, aki beállt volna szobalánynak, a szakácsné meg
inkább otthon készített el mindent, onnan kellett behozni a kastélyba
nap mint nap, csak hogy ne legyen muszáj betennie a lábát a várba.
Lachlan minél többet gondolkodott rajta, annál zavarba ejtőbbnek
találta Skóciát. Itt minden sokkal nehezebben ment, még az is, hogy
innivalóval és süteményekkel szolgáljon a vendégeinek.
Talán azért, mert a skótokról mindenki azt tartotta, hogy
kezelhetetlen népség.
A kék szalon volt az egyetlen vendégfogadásra alkalmas helyiség
a vár földszintjén. Ráfért volna egy alapos takarítás, de legalább
meleg volt, nem széljárta, szépen be is volt bútorozva, igaz, múlt
századbeli darabokkal. Lachlan herceghez méltón vonult be, jó
benyomást akart kelteni Olrigban.
Olrig azonban semmi elragadtatást nem tanúsított. Az ajtónak
háttal állva a kandalló fölötti festményt nézte: egy bájos asszonyról
készült, aki egy apró gyermeket tartott a karjában. Lachlannek
fogalma sem volt róla, ki lehet a nő – feltehetően valamelyik elődje –,
de amikor visszatért a várba, hagyta, hogy a kép továbbra is ott
lógjon, mert tetszetősnek találta. Főleg az asszony tekintete igézte
meg: a szeme csillogása, és az, ahogy a kicsire nézett. Legalább ő
valamikor régen nem hagyta magára a gyermekét.
Keserűség szorította el a torkát, nagyot nyelt, elfordította a
tekintetét a képről, és igyekezett kiverni a fejéből valamennyi anyát,
akár elhagyták a gyerekeiket, akar nem, majd méltóságteljes pózt
öltve magára, megköszörülte a torkát.
Olrig megpördült. Kövérkés férfi volt, az arca húsosan kerek, a
két szeme szinte elveszett benne. Bozontos szemöldökébe már ősz
szálak vegyültek, ritkuló haja mocsárszínű. Az orra görbe, mintha
párviadalban szabták volna újra, a szeme körüli friss forradások azt
sejtették, hogy ez az összetűzés a közelmúltban zajlott le. Halszerű
szája a herceget megpillantva felfelé görbült.
– Ó, kegyelmes uram! – üdvözölte, és már rohant is Lachlan felé.
Majdnem olyan ijesztő volt, mint amikor egy rinocérosz ront az
emberre, de Lachlan rezzenetlenül figyelte. Olrig végül megtorpant,
de olyan közel, hogy a hercegnek volt szerencséje megérezni rothadó
fogainak kellemetlen bűzét, majd látogatója, ahogy illik, meghajolt
az ura előtt. Ez ugyan nem sikerült valami fényesen, mert a
zsírpárnák középtájon nem kedveztek a mély hajlongásnak. De
legalább megpróbálta.
– Olrig. – Lachlan a kezét nyújtotta, hogy a báró megcsókolhassa
a gyűrűjét. – Gyere, üljünk le.
– Köszönöm, kegyelmes uram. – Rengett a háj Olrig arcán. – Meg
kell mondjam, nagyon örültem a meghívásnak.
Örül? Egy skót? Ez újdonság. Lachlan szerette volna kedvelni ezt
az embert, de volt benne valami taszító, ami teljesen kiborította. Azt
nem tudta volna megmondani, azért-e, mert Olrig tekintete ide-oda
cikázott a helyiségben, vagy mert a mosolya túl szívélyesnek tűnt
ahhoz, hogy őszinte legyen.
– És magaddal hoztad az elszámolást is?
– Természetesen. – Olrig a főhely melletti szerényebb
ülőalkalmatosságon foglalt helyet, és az asztalra tette a magával
hozott könyveket. Lachlan belelapozott az egyikbe. Értett a
számokhoz, könnyen átlátta az adatokat, és mindjárt észrevette,
hogy a számadás hányaveti, messze nem olyan precíz, mint
Dunneté. S az is nyomban kitetszett, hogy Olrig nem olyan gondos
gazdája az uradalmának, mint Dunnet.
Lachlan igyekezett kiverni a fejéből Dunnetet. Már-már a
rögeszméjévé kezdett válni a miatta való bosszankodás.
Bár ha jobban belegondol, nem is a hűbérese ellenszegülése
bántotta igazán, hanem a rangjával járó kötelmek. Hogy ö nem
cselekedhet szabadon.
Dunnet vad és szabad ember, úgy tehetett, ahogy a kedve
tartotta, még ha ezzel ellene szegült is az urának. Még csak az kell,
hogy féltékeny legyen rá.
– Minden rendben van? – tudakolta Olrig aggodalmas
pillantással.
Lachlan hangos csattanással becsukta a könyvet. A nemesek
anyagi helyzetének felmérésénél sokkal fontosabb volt számára
megtudni, mennyire hűségesek.
– Igen, rendben. De én úgy látom, hogy ennél többet is ki lehetne
hozni a földekből. Te mit gondolsz erről? – Lachlan úgy vélte, jobb,
ha egyenesen a lényegre tér.
– Többet kihozni a földekből? A bekerítésükkel? – Olrig
hangsúlyából kiérződött a nemtetszés.
Lachlan megacélozta magát, és egy határozott igennel felelt.
– Szerintem így lesz a legjobb – tette még hozzá. – Nem
gondolod? A báró homlokráncolva nézte, végül mosolyogva
rávágta:
– De, igen.
Lachlan nem mutatta, mennyire meglepődött. Olrig volt eddig az
egyetlen vazallusa, aki legalább némi lelkesedést mutatott.
– Komolyan?
 – Igen. Természetesen.
Olrig összedörzsölte a kezét. Lachlannek feltűnt, hogy az ujjai
kolbászszerűek. S ettől megéhezett.
– Eddig csupa jót hallottam róla azoktól, akik bevezették. Például
Staffordtól.
Lachlan alig tudta leplezni az elképedését. Stafford márkija
egyenrangú volt vele, egyben ősellensége. A régensherceg
szolgálatában már nemegyszer hajba kaptak az udvarnál. Az északi
felvidéken ketten osztoztak, Staffordé volt a nyugati, Lachlané a
keleti fele. Politikai kérdésekben még sohasem voltak egy
véleményen, és állandóan rivalizáltak egymással a régensherceg
kegyeinek elnyeréséért. Ám igazság szerint őt épp Stafford e téren
elért sikerei sarkallták arra, hogy maga is megpróbálkozzon vele.
Stafford azzal, hogy a tanyatulajdonosaitól visszavett földeket
birkatenyésztésre adta bérbe gazdálkodóknak, megháromszorozta a
jövedelmét. S noha Lachlan hatalmas terület ura volt, az mégsem
hozott annyit, hogy fedezhetné belőle a vár újjáépítését, és fizethetné
a koronának járó adókat. Ezekre a szerény magánjövedelméből sem
futotta, így aztán nem sok választása maradt.
Milyen kár, hogy a Rosslyn-vagyonnak lába kelt. Most nagyon jól
jönne: gond nélkül tehetné, amit tennie kell, anélkül hogy másokat is
bele kellene vonnia. Komoly vagyon híján azonban kénytelen
megnyerni magának a vazallusait.
És most legalább felcsillant némi remény. Ha egyvalaki mellé áll,
akkor a többiek is követni fogják.
– Nagyszerű! – Olrigra mosolygott. – És mennyi időbe telhet
kitelepítened a jelenlegi bérlőidet?
A báró elnevette magát.
– Nem túl sokáig. Egy hónap, a legrosszabb esetben.
– Pompás. – Lachlan mozgást észlelt az ajtónál. – Ó, Dougal jött
meg a tálcával. Mit szólnál egy teához, Olrig?
A férfi elfintorodott.
– Nem lehetne inkább whisky?
Lachlan nagyot nézett. Whisky? Még dél sincs. Ó, ezek a skótok!
No, legyen hát, ez az ember megérdemel némi jutalmat a
készségességéért. Végtére is ő az első, aki mindjárt ráállt az
egyezségre. Lachlan intett Dougalnak, aki már ment is kitölteni az
italokat. Olrig csillogó szemmel kapott a pohara után, és köszöntésre
emelte.
– A magasabb bevételekre!
– Igen. A magasabb bevételekre!
Noha Lachlan kora délelőtt sosem szokott inni, most mégis
megtette, hogy megpecsételjék vele a megállapodást. Mindez hamar
eljut majd a többiek fülébe, és meggyőzi őket arról, hogy
valamennyiüknek fel kell sorakozniuk mellé.
– Meg kell mondjam, Olrig, nagyon is kedvem szerint való a
készségességed.
– Igazán?
– Igazán. A többiek messze nem fogadták ilyen lelkesen a
kérésemet. Olrig kérdőn vonta fel a szemöldökét:
– Kikkel beszéltél már eddig, kegyelmes uram?
– Példának okáért Dunnettel.
Olrig kis horkantással elhúzta a száját.
– Jól ismered őt? – kérdezte Lachlan.
– Hogy ismerem-e? Szomszédok vagyunk. Nála gorombább
frátert nem hordott a hátán a föld.
Goromba? Igen, ez jó szó rá. Meg az, hogy modortalan, dacos,
mogorva. Aztán egy belső hang tovább sorolta: erős, elvhű, csodálatra
méltó. Milyen kellemetlenek ezek a belső hangok! Lachlan előrébb
hajolt.
– Ne mondd!
Olrig Lachlan tekintetét fürkészve maga is előrébb hajolt.
– Jobb, ha rajta tartod a szemed, uram. Lachlan hirtelen szorítást
érzett a gyomrában.
– Igen?
– Igen. Azt beszélik… – Olrig nem fejezve be a mondatot,
félrenézett.
– Mit beszélnek?
A báró megvonta a vállát.
– Nem kellene elmondanom.
– De én az urad vagyok.
 Lachlan sejtette, hogy nem lesz kellemes, amit hallani fog, mégis
tudni akarta.
– Azt beszélik, hogy nem hű hozzád.
Lachlan szájíze megkeseredett. Az ördögbe is! Fel nem foghatta,
miért sajdult bele a lelke abba, amit hallott, de így történt.
– Hogyhogy?
Olrig malacszeme összeszűkült, és kortyolt egy nagyot az
italából.
– Szövetkeznek, jó uram. Stafford márkija áll az élen, Dunnet
pedig mindenben támogatja.
Ördög és pokol!
– Miféle összeesküvés ez?
– Lázadásra buzdítják a bárókat.
Lázadásra? Gyűlöletes volt a gondolat, hogy Dunnet kétszínű
volna, de nem is kizárt, amilyen arcátlanul tud viselkedni.
– És mi a céljuk?
– Amennyire én tudom, el akarnak lehetetleníteni a koronaherceg
előtt.
Ez nem lepte meg különösebben Lachlant. Stafford már évek óta
ezen munkálkodik, meg azon, hogy a régens végre őt is herceggé
tegye. S úgy hírlik, ez már kilátásban is van.
– A márki azt reméli, hogy jogot formálhat a birtokaidra,
kegyelmes uram, ha már…
Olrig sunyi pillantást vetett rá.
– Ha már?
– Bocsánatodért esedezem, jó uram, hogy kimondom. Ha már
meghaltál.
Ó, igen, a régi nóta. Az átok, a korai halál, ami itt lebeg a feje fölött,
s amit mindenki tud. Londoni körökben is mindenki erről beszélt,
még fogadásokat is kötöttek rá.
– Azt mondod, hogy Dunnet szövetkezett Stafforddal ellenem?
Ez jobban bántotta, mint az, hogy az uradalmára ácsingóznak a
halála után. Érdekli is, hogy mi lesz a birtokával, ha ő már nem él!
De a gondolat, hogy egy vazallusa összeállt az ellenfelével,
feldühítette, és hogy ez a valaki épp Dunnet, az még inkább.
 – Igen, kegyelmes uram. – Olrig felhörpintette az italát, Dougal
újratöltötte a poharát.
– Szóval, ez a szóbeszéd járja – állapította meg Lachlan
fájdalmasan, hisz egy ember hírneve, s tán még az élete is kockán
forog miatta.
Olrig közelebb hajolva halkabbra fogta a hangját.
– Nem szóbeszéd, a saját szememmel láttam.
– Mit?
– Azt, hogy Stafford fiával találkozott a fogadóban,
Bowermaddenben. Ott szövetkeztek, épp egy hete.
Lachlan úgy érezte, mintha két marokkal szorongatnák a
mellkasát. Pokolba az egésszel! Miért érez csalódást? Dunnet sosem
rejtette véka alá a nemtetszését, de hogy nyíltan lázadna ellene? Ez
felfoghatatlan. Teljességgel elképzelhetetlen!
– Engem is bele akart rángatni, de én visszautasítottam. – Olrig
tekintete lázasan csillogott. A szeme körüli monoklira mutatott. –
Akkor tette ezt velem.
– Megütött?
A vadállat!
– Igen. Hamar kijön a béketűrésből az az ember.
Igen, hirtelen haragú, az már igaz.
Lachlan Olrigra nézett. Egy pillanatra mintha kárörvendeni látta
volna, de ez a kifejezés hamar eltűnt az arcáról, és alázatos
aggodalom váltotta fel.
– Hát… Köszönöm, hogy elmondtad nekem, Olrig. Nagyra
értékelem az őszinteségedet és a lojalitásodat.
– Igen, én lojális vagyok, jó uram.
– Hűségednek meg is lesz a jutalma, az árulásnak pedig a méltó
büntetése.
Méghozzá minél előbb, és nincs kegyelem!
Lachlan küldött egy beszédes pillantást Dougal felé. Noha
fölöttébb kellemetlen, hogy máris itthagyja a várat, amikor még el
sem kezdődtek a munkálatok, mégis kénytelen haladéktalanul
Dunnetshire-be menni, hogy csírájában fojthassa el ezt a lázadást.
 MÁSODIK FEJEZET
 
Lana Dounreay kiáltozva ébredt álmából. Ezúttal is vele
álmodott, a haldokló férfival. Mint minden alkalommal, most is
megfagyott az ereiben a vér, látva, ahogy az az ember
menthetetlenül aláhull az örvénylő sötétségbe. A gondolatra, hogy
örökre elveszítheti, rémület szorította össze a szívét.
Ám ez az álom most más volt, mint a többi. Nem a megszokott
kép, nem a jól ismert látomás volt, hanem valami pókhálószerű
szövevény, amitől nem lehetett szabadulni. És ezúttal nem az ő arcát
látta, de amit látott, az kész csoda volt. Az álombéli férfi
szálfatermetű, sötét hajú, feszülő izmokkal. Göndör fürtjei éjszínű
vízesésként hullottak alá, az állát borosta pettyezte. Perzselő, kék
tekintet, nemes és határozott arcvonások, a szája őrjítő, telt és érzéki.
S noha még itt kísértett az álom rémülete, ezek az ajkak és a
gondolat, hogy azokat csókolja, egészen lázba hozta.
Tulajdonképpen nem is az arca vagy az ajka, nem ezek a felszínes
dolgok ragadták meg, hanem valami egészen más, sokkal mélyebb
dolog. Az érzés, hogy ismeri ezt az embert. Pedig bizton tudta, hogy
még sohasem találkoztak, emlékezne rá, ha így lett volna.
Szinte tapintható volt a jelenléte.
Lana lecsúsztatta Neridet a mellkasáról, és kikelt az ágyból. Nerid
szeretett kedvére elterpeszkedni az alvó Lana testén, még a nyála is
kicsordult ilyenkor. Most, hogy Lana elmozdította a helyéről,
felnyitotta a szemét, és dühösen nézett, amiért megzavarták.
– Ó, picinyem – suttogta Lana az állat pofáját cirógatva. – Te csak
aludj tovább.
A macska nyervogva elhelyezkedett a párnán.
Szomorú, ha az ember legjobb barátja egy zsémbes macska.
Lana sóhajtva kisimította a haját az arcából, majd az ablakhoz
sétálva kinézett az éjszakába. Az álma még mindig kísértette,
képtelen volt újra elaludni.
Fel nem foghatta, hogy az angyalok miért hozzák elébe azt az
embert éjszakáról éjszakára. S mert az angyalok szándékai
kifürkészhetetlenek, természetesen az okát nem kötötték az orrára;
de Lanának számtalan látomása volt már korábban is, így
hozzászokott a nem túl segítőkész égi teremtményekhez. Tudta jól,
hogy megvan az oka, s hogy mi az, idővel meg fogja tudni. Mindig
így volt.
Alexander Lochlannach, Dunnet ura is megjelent neki álmában,
jóval azelőtt, hogy a nővére, Hannah feleségül ment volna hozzá,
jóval azelőtt, hogy személyesen is találkoztak volna, és jóval azelőtt,
hogy az otthonába költöztek volna. És a férfi öccsét, Andrew-t is
látta álmában, a huncut pillantását, a sármos mosolyát.
Először arra gondolt, azért álmodik Andrew-val, mert majd ő lesz
az igaz szerelme; az angyalok ezért engedték egy pillanatra a jövőbe
látni. Noha ez badar elképzelésnek tűnt, nem volt ellenére a
gondolat, hogy ez a jóképű, játékos kedvű férfi a lelki társa lehet. Ám
amikor ideköltözött Dunnetshire-be, majd megismerkedtek és
megcsókolta, nyomban tudta, hogy Andrew nem az övé, hanem
valaki másé kell legyen.
Eddig mindig, ha olyan emberekkel álmodott, akikkel korábban
még sohasem találkozott, kiderült, hogy az a valaki később fontos
szerepet játszik vagy az ő, vagy a szerettei életében. A vele való
találkozás pedig mindig megváltoztatta a saját és valaki másnak is a
sorsát, vagy éppen az álombéli illetőét.
A baljóslatú álmok láttán azt ugyan nem tudta, hogy mikor, miért
és hogyan, de azt igen, hogy ezt a mostani férfit meg kell mentenie
valamitől.
Kissé kellemetlen volt tudni dolgokat, ráadásul csak apró
részleteket anélkül, hogy az egészet átláthatná, pedig mostanra már
hozzászokhatott volna ehhez. Azóta történik ez így vele, hogy még
gyerekkorában egyszer majdnem elvitte a láz.
Mostanra már több esze volt, semhogy a férfi jelentőségén
gondolkodjon, és dédelgesse magában a reményt, hogy azért
álmodott vele, mert ő az, akire idáig várt. De mégiscsak ez a
gondolat foglalkoztatta, az érzés miatt, amit keltett benne: ha csak
eszébe jutott, a szíve megdobbant, és a lelkében vágy támadt.
Ha volna esze, nem hagyná, hogy ennyire elragadja a képzelete.
Noha Lanát egész életében család és barátok vették körül, mindig
magányosnak érezte magát, eltávolodva a világtól. Ő valahogy nem
illett bele. Amikor az emberek tudomást szereztek a különleges
képességeiről, csak bámultak rá elkerekedett szemmel, kitágult
orrcimpával, és máris elhúzódtak. Persze nem testi valójukban, de
lelkileg és gondolatban.
Lana lassan hozzászokott, de attól még nem lett könnyebb.
Azzal is megbékélt, hogy ő sosem talál férjet magának. Melyik
férfi akarna olyan feleséget, aki leolvassa a titkokat a halottak
ajkáról? Örülhetett, hogy a családja szereti és nem bántja a
különleges képességei miatt, és hogy a nővérei még akkor is
örömmel látják majd az otthonukban, ha már öreg és magányos lesz.
Hát, bárki is ez a haldokló férfi, biztos, hogy nem az ő lelki társa.
Nem lehet az igaz szerelme, nem ő az, aki elfogadná olyannak,
amilyen, mert ilyen ember nem is él a földön. Csak szívfájdalmat
okoz saját magának, ha erről ábrándozik.
Vánszorogva telt az idő pirkadatig. Voltak ilyen éjszakák, amik
lassabban teltek, mint mások, amikor Lana ébren gondolkodott a
láthatatlan világ rejtelmein. Amikor a hajnal első sugarai
megjelentek az égen, felállt és kinyújtóztatta a tagjait. Aztán átment
az öltözőhelyiségbe felkészülni az előtte álló napra.
Szokása szerint a konyhába indult. Amikor becsukta a szobája
ajtaját, és vetett egy pillantást a nővére hálószobájára, szomorú lett.
Régen, ha nem akart múlni egy éjszaka, átsétált Hannah-hoz, és
bebújt mellé az ágyba. Azonban nővére most már feleség, és Dunnet
bizonyára nem örülne egy éjszakai látogatónak.
Hannah férje nagyszerű és türelmes ember ugyan, de ezt azért
biztosan nem fogadná megértően.
Lana szája mosolyra húzódott, ahogy elképzelte, milyen
jelenetnek lehetne tanúja, ha mégis megtenné. Apró öröm volt
ugyan, de ő mindennek tudott örülni.
A hosszú folyosón végigsétálva biccentett az őrt álló Sir
Callumnak. Gáláns férfi volt, sebzett lélek. Lana kedvelte szelíd
természete miatt, ami ritka dolog katonaembernél. Itt halt meg, sok-
sok évvel ezelőtt, a szerelmét védve. Igazi tragédia, hogy alulmaradt
a küzdelemben, s a nőt, akit szeretett, Lorelit, az ellenség magával
vitte. Noha ma már ő sem él, Callum még mindig itt őrzi. Lana
imádkozott azért, hogy egy nap majd képes legyen megbocsátani
saját magának, amiért nem tudta megóvni a szerelmét. Nem az ő
hibája volt, őt és az embereit komoly túlerő győzte le.
A lépcsőn lefelé menet Lana félrehúzódott, nehogy megzavarja
Katie-t, aki a balusztrádnak dőlve zokogott. Őt felesleges lett volna
üdvözölnie, hisz Katie annyira belefeledkezett a bánatába, hogy soha
senkit és semmit nem vett észre. Az uraság elcsábította a tizenötödik
században, és Katie viselős lett. Hogy elkerülje a szégyent, s talán
hogy ezzel is büntesse megrontóját, levetette magát az emeletről.
Na és itt volt Dermid is, ő azonban teljesen hidegen hagyta Lanát.
A fejét elfordítva ment el mellette a könyvtár előtt, és úgy tett, mint
aki nem hallja a hangoskodását. Dermid kikiáltó volt valamikor, és
most is összevissza óbégatott mindenféle ostobaságot.
Lana megkönnyebbülten lépett be a meleg, hívogató, finom
illatokkal teli és boldog emlékeket őrző konyhába. Rámosolygott
Unára, aki Morag ténykedését követte szemmel.
– Jó reggelt! – köszöntötte őket.
Lana majd minden reggelt a konyhában töltött a nővérekkel. Ez
maga a mennyország volt számára. A kastély többi kísértete ezt a
helyet kerülte, mivel Una itt senkit sem tűrt meg.
Lana felé fordulva mosoly jelent meg a máskor savanyú
ábrázatán.
– Jó reggelt, úrnőm. Hogy aludt?
Lana fogott egy almát, s beleharapott, mielőtt válaszolt volna.
– Csodálatosan.
Értelmetlen lett volna mást állítania. Az igazságot senki sem
akarta tudni.
– Épp cipót készítek – mondta Morag a hozzávalókat kavargatva
egy tálban.
Una kifújta a levegőt.
– Túl sokat kavar rajta – panaszolta, mert ő mindig zsémbelt.
Lana megfogta Morag kezét.
– Tudod, megkeményedik, ha túl sokáig kavargatjuk.
Morag az egyik szemét lehunyva nézett rá, majd félretolta a tálat.
– Nem volna itt semmi gond, ha Una leírta volna a receptjeit –
morogta.
Una felmordult.
 – Elég lett volna, ha figyel, amikor tanítani akartam.
Lana bólintott, de nem szólt egy szót sem. Nehéz éjszakája volt, és
kívül akart maradni a két nővér perpatvarán. Örökösen marakodtak,
harcoltak azért, hogy ki legyen a főnök a konyhában, és Unának
nehezére esett megemésztenie, hogy Moragé lett a győzelem. Nem
azért, mert megérdemelte, de főzni már csupán Morag tudott. Una
meg felügyelte, de azt is csak némán tehette.
– Mondd meg neki, úrnőm, kérlek, hogy túl sok sót tesz bele! –
dünnyögte.
Lana szemrehányó pillantást vetett rá, nem állhatta, ha a halottak
ugráltatják. Ráadásul Morag nem is használt túl sok sót, pont ennyi
kellett azokba a cipókba.
– Később még benézek – mondta, és adott egy puszit Morag
arcára.
– Megnézem a kutyákat az istállóban.
– Ó, várjon egy kicsit. – Morag a tárolóba sietett, és egy adag
nyesedékkel tért vissza. – Tessék!
– Köszönöm. Örülni fognak.
Rámosolygott a barátjára, s megindult a külső vár és az istállók
felé. Néhány nappal korábban Hannah és a férje megmentett egy
kutyát, amit csúnyán bántalmazott a lelketlen gazdája. A
csetepatéban Dunnet kutyája, Bruid is megsérült, és Lana, amikor
csak tehette, odament hozzájuk vigasztalni mindkettőt.
Szomorú dolog, ha az emberek rosszul bánnak az állataikkal.
Lana, noha nem volt angyal, igyekezett békét teremteni a világban.
Hitte, hogy neki ez a küldetése a földön, de ha nem, az se baj. Akkor
a választott küldetése.
Sóhajtva belépett az istállóba, üdvözölte Belzebubot, a nővére
csődörét, megsimogatta bársonyos pofáját. S ahogy ment tovább, a
többi ló is kidugta a fejét egy kis cirógatásért. Nagyszerű állatok
voltak Dunnet lovai, egyik szebb, mint a másik.
Lana ugyan nem lovagolt, de imádta az istállót. Az ottani béke
megnyugtatta a lelkét. Szerette a lovak horkantásait, az állatok és a
széna illatát, a derűs nyugalmat.
A két vadászkutya az istálló végében kapott helyet, az
istállómester szobája mellett – Ewan ugyanis értett a gyógyításhoz.
Ő
Ők ketten sok-sok órán át ápolták az állatokat, ellátták a sebeiket,
kötést cseréltek rajtuk. Volt, hogy Lana itt aludt el, Bruidot átölelve,
hogy minél hamarabb meggyógyuljon. Ilyenkor nemegyszer arra
ébredt, hogy Ewan gondosan betakarta álmában.
De Ewant most nem találta. Nem volt itt más, csak Gavin, a fiatal
földesúr, aki jó néhány évszázaddal korábban a tűzből akarta
kimenteni a jószágokat, amikor az eredeti istálló lángra kapott. Lana
kedvelte Gavint, mert ő is szerette a lovakat, olyannyira, hogy az
életét adta értük. Lana biccentett felé, mire a férfi visszaintett.
Amikor Lana kinyitotta az ajtót és belépett az istállóba, Bruid
hangos csaholással üdvözölte, a lány pedig odaült mellé a szénára.
Sadie, a szuka csak felemelte a fejét és megcsóválta a farkát, de
különösebb érdeklődést nem mutatott egészen addig, míg Lana ki
nem bontotta Morag nyesedékes csomagját.
– Hmm, úgy látom megéheztetek, igaz-e? – búgta, miközben
etette a két állatot. Míg Sadie hölgyhöz illőn vette el a felkínált
darabokat, Bruid már korántsem volt ennyire visszafogott. Sietve
nyeldekelt minden falatot, aztán várakozón nézett megint Lanára.
A lány már majdnem mindent odaadott, amikor lármára lett
figyelmes. Kikukucskált az istállóajtó résén, és felgyorsult a pulzusa,
amikor odakint Galen Robbot pillantotta meg.
Fölöttébb jóképű, szép szál férfi volt, pompásan festett a skót
kockás sáljában. A válla széles, az arcvonásai a görög istenekéhez
hasonlatosak, egyszóval tökéletes. Aranyló hajfürtjei és széles
mosolya bármelyik nőt elvarázsolta volna, mégis alulmaradt azzal a
férfival szemben, akit Lana az álmaiban látott.
Trevor Clay társaságában érkezett. Beszélgetve szálltak le a
nyeregből, és az istálló előtt nekiálltak leszerszámozni a hátasaikat.
– Maisey-t? – kérdezte Galen épp nevetve. – A fejőlányt? Trevor
erre csípőre tett kézzel, öntelten elmosolyodott.
– Kétszer is.
– Egyetlen éjszaka alatt? – kérdezte Galen kihívóan, mire Trevor
arca kissé megnyúlt.
– Jól van, nem. Na és Irene? A mészáros lánya?
– Ó, pompás fehémép – felelte Galen kacsintva. – Van mit fogni
rajta.
 Trevor marokba görbítette a tenyerét és az ujjait.
– Különösen hátulról.
Lana elpirult, amikor rájött, hogy ezek ketten miről diskurálnak.
Jobb, ha jelzi, hogy itt van, mielőtt a szaftosabb részleteket is
kitárgyalják. Ám moccanni sem volt ereje, amikor meghallotta
Trevor következő szavait.
– Na és Lana Dounreay?
Galen vonásai megfeszültek, és mintha megvetően húzta volna el
a száját. Lana gyomra erre összerándult, de még mindig képtelen
volt megmozdulni.
– A báróné húga?
Ó, nagyon nem tetszett Lanának ez a hang. Alig akart hinni a
fülének.
– Csinos, azt azért meg kell hagyni – jegyezte meg Trevor, de
mintha gúny vegyült volna a hangjába. Lanának ettől felállt a szőr a
karján.
– Az. – Galen fogott egy kefét, és kezdte lecsutakolni a lovát.
– Szebb, mint az összes többi együttvéve.
– Az. – Galen elhúzta a száját. – De az úr gyámolítottja. Trevor
elnevette magát.
– És az ilyesmi mióta szegi kedvedet, hogy rávesd magad egy-egy
lányra? – Azzal vállon veregette a barátját. – Ugyan már, ember!
Miért nem vallod meg az igazat?
Lana szorosan markolta az ajtófélfát, és előrébb hajolt.
– Milyen igazat? – Galen a kefélést abbahagyva a barátjára
pillantott.
– Hogy félsz tőle.
Ó, ez fájt!
Ostobaság persze, de mégis fájt, mert Lana ugyan pontosan tudta,
hogy mit gondolnak róla, de kimondva még rosszabbul esett neki.
– Nem félek én semmitől és senkitől. Főleg nem egy
fehércselédtől.
Galen újra nekiállt a lova csutakolásának, de olyan hévvel, hogy a
hátas majdnem megugrott.
– Pompás. – Trevor összedörzsölte a két kezét. – Akkor tedd
magadévá!
 Galen elvörösödött. Lecsapta a kefét a padra, és dühösen azt
mondta:
– Eszem ágában sincs elcsábítani az úr védencét!
– Ugyan már! Mindketten tudjuk, hogy miért nem akarod
elcsábítani azt a boszorkát.
Boszorka!
A szó ott visszhangzott Lana fejében. Keserű íz jött fel a torkába,
gyorsan visszanyelte. Nem először hallotta, hogy ezt mondják róla,
és nem is ez az első utalás arra, hogy a férfiak miért kerülik a
társaságát, mégis fájt.
– Trevor, hagyj végre békén!
– Mindenkit a magadévá tettél, akit csak akartál. A pokolba is,
mindannyiunkat túlszárnyaltál! Mit számít egy újabb hódítás? S
ráadásul milyen szép az a lány: az az angyali arc, azok az ördögien
csábító hajlatok! Te meg azt akarod mondani…
– Kértem már, hogy hagyj békén – sziszegte Galen.
Lana hálás volt, amiért a férfi védeni igyekszik, ám a következő
szavai lehűtötték a lelkesedését.
– Az a nő habókos, nincs ki a négy kereke, épeszű férfi a közelébe
sem megy! Te is tudod, én is tudom, mindenki tudja.
Igen.
Végre valaki kimondta az igazat.
Lana nem tudta eldönteni, hogy dühös legyen, vagy
kétségbeessen. Egyszerre érezte mindkettőt, és tudta, hogy nem
akarja egy perccel sem tovább hallgatni ezt a beszélgetést.
Odavetette a kutyáknak a maradékot, felállt, leporolta a szénát a
szoknyájáról, aztán habozás nélkül kinyitotta az istálló ajtaját, és
szembenézett a két férfival.
Galen legalább elvörösödött. A szája megremegett, az
ádámcsutkája le-föl ugrált, Trevor meg csak bámult rá.
Kínos pillanat volt.
Lana még kínosabbá tehette volna: elmondhatná Galennek, hogy
a halott anyja teljesen kétségbe van esve, mert úgy gondolja, hogy a
fia soha nem fog megállapodni; Trevornak pedig azt, hogy a tegnapi
„udvarlásával” nagy valószínűséggel szifiliszt szedett össze.
 Mégsem tette, inkább egyenesen a szemükbe nézve mosolyt
erőltetett az arcára. Aztán köszönés helyett csak biccentett feléjük,
majd indult, hogy kilépjen a napfényre. Az majd felmelegíti a testét,
miután egy pillanatra megfagyott; legalábbis ebben reménykedett.
De aztán mégis megállt, mielőtt még menekülőre fogta volna.
Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy visszafordulva heves
pillantással a falhoz ne szögezze mindkettejüket.
– Ja és igen, Trevor!
A férfi a neve hallatán összerándult. Nyelt egy nagyot.
– Igen, úrnőm?
– Nem vagyok boszorkány, és hálás volnék, ha a jövőben ezt nem
hajtogatná.
Azzal magukra hagyta őket, hogy kedvükre hüledezhessenek,
káromkodhassanak, dühönghessenek. Szolid szemrehányás volt ez,
leheletfinom visszavágás, de ennyit muszáj volt közölnie velük.
Mondhatott volna sokkal többet is, ostorozhatta volna
mindkettejüket a durvaságukért, arcátlan tiszteletlenségükért,
ostobaságukért, de már rég megtanulta, hogy a hangos kirohanással
az ember mindig az ellenkezőjét éri el.
Igen, ő más volt, mint a többiek, pontosan tudta. Nem olyan volt,
mint a többi lány, akik önfeledten játszadozhattak, nevetgélhettek,
élhették az életüket a tudás terhe nélkül, továbbá szerethettek és
szeretve lehettek.
Akiknek nem kellett semmiért aggódniuk, nem kellett rettegve
gondolniuk arra a napra, amikor a kiszemeltjük megtudja róluk az
igazat, majd megjelenik az a bizonyos pillantás a szemében, aztán a
fejét rázva hátrálni kezd… és örökre távozik.
Egyetlen férfi sem kereste egy olyan furcsa nő társaságát, mint
amilyen ő volt, és Lana ezt elfogadta, igaz, csak komoly fájdalmak
árán.
Annyira szeretett volna ő is olyan lenni, mint a többi lány, de nem
volt olyan, és soha nem is lesz.
Zaklatottan elindult az erdőbe, ahol talált egy békés tisztást. Leült
egy kidőlt farönkre, lehunyta a szemét és megmártózott a nap
fényében. Nagy szüksége volt ma rá: a kellemetlen beszélgetés, amit
kihallgatott, meg az álma is elkeserítette.
 A fák koronáin átszüremlő napfény felmelegítette az arcát, a
szellők kergette sós illat az orrát csiklandozta. Madarak csiviteltek a
fákon, az erdő többi lakója az aljnövényzetben surrant tova. Ez
megmelengette a lelkét, úgy érezte, ő is része valaminek.
Érzékelte, amikor Lileas mellételepedett. Az itt élő lelkek közül,
akiket Dunnetbe költözve ismert meg, Lileast szerette a legjobban.
Kedves és derűs nő volt, aki megbékélt a sorsával. Noha szomorúság
lengte körül, sosem beszélt a múltról, másról se nagyon, de amikor
mégis megszólalt, annak oka volt.
Csöndben üldögéltek egymás mellett, hallgatták a méhek
zümmögését, élvezték a lágy fuvallatokat. Egyetlen szót sem szóltak
egymáshoz, de köztük nem is volt szükség ilyesmire.
Lileas energiamezeje hirtelen megváltozott, feszültség áradt
belőle, és Lana látomást látott. Ez természetes volt számára, és
általában nem lepte meg, hogy a lelkek így akarnak kommunikálni
vele, de most megfagyott a vér az ereiben.
Egy gyermek. A tóban. Kapálózik a vízben. Életveszélyben van!
Lana rémülten ugrott talpra, és páni félelmét leküzdve futásnak
eredt. Lileasnak igaza volt, tényleg veszély fenyegetett valakit. A fák
közül kilépve sikítást hallott, ami nagyon megijesztette. De a
következő pillanatban a rémületét düh váltotta fel.
Egy kicsi lány fuldokolt a tóban, egy csapat fiú vette körül, és
nem engedték, hogy kimenjen a partra. Szegényke tovább
sikoltozott, és Lana tehetetlenül hallgatta.
Fiona kislány volt még, egyike a Lochlannach-kastélyban istápolt
árváknak. Az anyjának nyoma veszett azt követően, hogy a házukat
az erőszakos kilakoltatásnál felégették. Ez a szerencsétlen gyerek
fiatal korához képest máris túl sok tragédiát élt át, és most itt
kapálózott a tó hideg vizében, menekülésre képtelenül.
Lanát az dühítette a legjobban, hogy a fiúk még kínozták is: az
egyikük folyton a víz alá nyomta a fejét, majd felengedte, hogy
levegőt kapjon és tovább sikíthasson. S ők harsányan nevettek rajta.
Nevettek!
Gyerekkorában Lana majdnem megfulladt egyszer. Tudta, milyen
ijesztő érzés, amikor a víz összecsap az ember feje felett, és a
mélység el akarja nyelni; milyen a rémület, ami a torkát szorítja, míg
kétségbeesetten kapálózik, hogy levegőhöz jusson. Ezek a lelketlen
fiúk most ugyanezt a félelmet keltik abban a szegény lánykában,
hogy aztán egy életen át iszonyodjon a víztől. Lana, legyőzve a saját
iszonyát, vett egy mély lélegzetet, és a tóba gázolt. A víz hideg volt,
de ő egyre mélyebbre és mélyebbre merült benne. Végtére is nyár
volt, nem úsztak jégtáblák a felszínén, és elnyelni sem fogja a tó
mélye.
Ezekből a gondolatokból öntött bátorságot magába.
– John Robin! – kiáltotta szabadon eresztve a mérgét, hogy
legalább az felmelegítse. – Te meg mit művelsz itt?
A fiú megdermedt ijedtében. Elengedte Fionát, aki a felszínre
bukva levegőért kapkodott. Lana megfogta a lányt, a karjába emelte,
és megróvóan a bűnösre nézett. A fiúk, akik eddig a társukat
biztatták, most elhátráltak.
Látva, hogy John Robin is menekülőre fogná, Lana elkapta a
grabancát. Na nem, ennyivel nem ússza meg, nem menekülhet ilyen
könnyen a haragja elől!
– Ezt mégis hogy képzelted?! – rivallt rá.
A fiú haragtól izzó szemmel és némi önelégült mosollyal nézett
vissza rá.
– Eresszen! – mondta, és szabadulni igyekezett. Lana közelebb
hajolva utat engedett a dühének.
– Mit gondolna erről az édesanyád? – sziszegte.
John Robin szeme elkerekedett, orrcimpája kitágult, és egész
testében megremegett. Lana ebben a pillanatban örült, hogy a
képességei zavarják az embereket. Valakinek istenfélelemre kell
tanítania ezt a suhancot.
– A-anyám meghalt – motyogta a fiú.
– És úgy gondolod, hogy már nem is lát téged? Hogy nem látja,
mit csinálsz?
John Robin szája vékony vonallá keskenyedett.
– Szégyelld magad! Ijesztgetsz egy védtelen kislányt! Szerinted
még nem tapasztalt elég félelmet életében? Nem érzett
szívfájdalmat? – Lana magához szorította a lányt, aki Lana nyakát
szorosan átfogva hozzásimult. – Az ég szerelmére, hisz mindketten
épp eleget szenvedtetek már. Minek ezt még fokozni?
É
 – Én csak játszottam.
Te jó ég! Ezt most komolyan gondolja?
– Meg is ölhetted volna!
– De nem öltem meg.
– Nem. Mert bejöttem érte. – Lana már kifelé indult Fionával.
Amikor a partra érve le akarta tenni a kislányt a földre, az nem
engedte el a nyakát.
– És hogy éreznéd magad akkor, ha valami komoly kárt tettél
volna benne? Ilyen bűnökkel akarod terhelni a lelkedet?
A fiú becsületére legyen mondva, a hallottakba belesápadt, de
aztán újra visszatért a pír az arcára. Látszott, hogy bűntudat gyötri,
de Lanának ez kevés volt. Mélyen a fiú szemébe nézett.
– Ha még egyszer csak egy ujjal is hozzányúlsz ehhez a
kislányhoz, velem gyűlik meg a bajod! Megértetted?
Nagyon szigorúan mondta, és örömmel látta, hogy meglett a
hatása.
A fiú olyan rémülten nézett vissza rá, mintha az ájulás
környékezné.
– Megértetted?
– Igen, igen. Meg.
John Robin tekintete először Fionára, aztán Lanára siklott, majd a
fiú gyáván elinalt, vissza a várba.
Lana nagyot sóhajtva magához ölelte a kislányt.
– Nagyon sajnálom, hogy ezt tették veled, kicsikém –mondta,
kisimítva Fiona vizes haját az arcából.
– K-köszönöm – hálálkodott a lányka, és még szorosabban
kapaszkodott a nyakába.
– Drágaságom, hiszen te reszketsz! – Lana megdörzsölte a kislány
hátát. – Gyere, megyünk, és felveszünk valami meleg ruhát!
Fiona bólintott, majd reszketeg hangon megkérdezte:
– Miért ilyen gonoszak a fiúk?
Lana a karjában ringatva elindult vele a vár felé.
– Ó, nem mindegyikük az! Akik mégis, azok is félelemből teszik,
csak gonoszsággal leplezik.
– Félelemből?
 – Igen. Félnek, mert egyedül vannak, félnek attól, mit hoz a
holnap, és sok minden mástól. Mindenki fél valamitől.
Lana szíve felmelegedett, látva, hogy Fiona mosolyogni próbál.
– Te mitől félsz? – kérdezte a kislány. Lana elnevette magát.
– Én? Mindentől. – A vízbefúlást nem akarta neki említeni. – De
ha az ember mindentől retteg, akkor már nem is tud félni igazán?
Ugye?
Fiona értetlenül bólogatott.
Lana a konyhába vitte a vacogó kislányt, ahol jó meleg volt, és
már hűltek a cipócskák. Elcsipkedtek egyet, teát is kortyoltak hozzá,
s ettől átmelegedtek. Lana a kislányt Moragra bízta, aki mint egy
tyúkanyó gondoskodott róla, és már vitte is átöltözni.
Amikor Lana a lépcsőhöz ért, azt látta, hogy a nővére siet lefelé,
de annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem veszi őt.
Hannah arca gondterhelt volt, az ujjait összefonva adta biztos jelét
annak, hogy valami nyomasztja. Amikor megpillantotta Lanát,
megállt és nagyokat pislogott.
– Ó, Lana! – mondta szórakozottan, majd amikor feltűnt neki,
milyen állapotban van a húga, elképedt. – Veled meg mi történt?
Lana megrázogatta vizes szoknyáját.
– Belegyalogoltam a tóba.
– Te jó ég! – Hannah tudta, hogy Lana messziről elkerüli a mély
vizeket, ahogy azt is, hogy miért teszi. – És jól vagy?
– Én igen, de Dunnetnek el kellene beszélgetnie John Robinnal.
Kegyetlenül a víz alá nyomta Fionát, többször is.
– Ó, a galád!
– Az bizony – helyeselt Lana bólintva. – Erős kéz kell neki.
– A hátsójára.
Lana önkéntelenül is elnevette magát.
– Elmondom Dunnetnek.
Hannah szemöldöke megrándult, és Lana megint azt érezte, hogy
a nővérét valami aggasztja. Érezte a belőle áradó feszültséget: valami
baj van, de Hannah titkolni igyekszik.
– Áruld el, mi bánt!
A két testvér egymásba karolva indult Lana lakrésze felé. Hannah
kérdőn felvonta a szemöldökét.
 – Miből gondolod, hogy bánt valami?
Lana meghökkent. Hannah-nak mostanra már igazán tudnia
kéne.
– Ó, jól van. – Hannah kifújta a levegőt, és megrázta a fejét.
Éjfekete hajfürtjei megcsillantak. – Dunnet üzenetet kapott Caithness
hercegétől. Lanának görcsbe rándult a gyomra. Még sosem
találkozott a legfőbb nagyúrral, de már hallott róla. A fáma szerint
hivalkodó, nagyképű piperkőc. Skót nemes, aki azonban évtizedek
óta elhanyagolja a klánjait, hogy londoni körökben mulatozzon
ahelyett, hogy az övéit védelmezné, kormányozná.
Csak nemrégiben tért haza, de ez alatt a rövid idő alatt is igazolta
a szóbeszédet, ami megelőzte. A múlt hónapban Dunnet
Ackergillben, a kastélyában kereste fel, de nem volt valami
szerencsés találkozás. A herceg azt kérte tőle, hogy szabadítsa fel a
földjeit, küldje el a bérlőit, és hozasson birkákat. Ez borzasztó lenne:
ezrek válnának így földönfutóvá, nem lenne hová menniük, és
éheznének. Fiona anyjával is ez történt délen, ahová került.
Rettenetes, hogy a herceg erre készül itt is. Dunnet természetesen
hallani sem akart róla.
Egyetlen lelkiismeretes úr sem vállalhat fel ilyen embertelen
cselekedetet.
Azóta mindannyian tűkön ülve várják, hogyan fogja kezelni a
herceg Dunnet nyílt szembeszegülését. Lana a nővére tekintetéből
most azt olvasta ki, hogy Caithness ura már döntött. S láthatóan nem
kedvezően.
– Na és mit üzent a herceg? – tudakolta elszoruló torokkal.
Hannah arca még feszültebb lett. Lana pedig még nyugtalanabb.
– Idejön – súgta Hannah. – Ide, hozzánk.
Lana sajgó szívvel nézett a nővérére, mert pontosan tudta, hogy
ez a látogatás mit hozhat rájuk.
Halált és pusztulást.
 
 HARMADIK FEJEZET
 
Lachlan megsarkantyúzta a lovát, és a kantárt szorosan tartva
előrevágtatott, mit sem törődve a kiáltással a háta mögött. Dougal
sosem volt valami jó lovas, és semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy
a hintóból kiszállva lóra pattanjon. De kénytelen volt követni urát.
Kemény a nyereg, és estére biztosan sajogni fog a hátsója.
Lachlant mindez mosolygásra késztette.
De talán nem is Dougalon mosolygott, hanem mert egy pompás
hátason ült; élvezte a haját borzoló szellőt, és hogy a szíve együtt
dobog a lova lépteivel. Varázslatos érzés volt, hogy vágtathat bele a
világba, repülhet kedvére.
Az időjárás is kedvezett hozzá: szépen sütött a nap, és mivel már
egyre lejjebb járt az égen, narancsos sávokban aranylott a lassan
árnyékba boruló hegyek felett. Friss szellő fújdogált, mely a tenger
illatát hordozta, és gyengéden simogatta, lebegtette a hajfürtjeit.
Odafent vörös vércsék repkedtek, egymást hívogatva, és Lachlan
irigykedve nézett fel rájuk. Milyen nagyszerű volna, ha szárnya
lehetne, ha láthatná odafentről a világot, ha ő is fenn szárnyalhatna!
De hisz így is repült: lovával messze megelőzték a kopott hintót.
Rebel, akit csikókora óta ő nevelt, igazán elemében volt. Lachlannek
hiányzott a mindennapos lovaglás a Hyde Parkban, ezért nagyon
élvezte, hogy most szabadon, kedvére vágtázhat.
És hosszú idő óta most először érezte, milyen jó itthon lenni, az
övéi között. Azt szerette volna, hogy sose legyen másképp, bár
tudta, hogy ez hiú remény.
Még az éj beállta előtt megérkeztek a fogadóhoz Howe-ba. Az ő
lovát már lenyergelték és leszerszámozták, mielőtt Dougal odaért
volna. A mögöttük messze lemaradó hintó, ami Lachlan úti holmijait
is szállította, jóval utánuk érkezett meg.
Dougal leszökkent a nyeregből. Bár ne tette volna! Látva, hogy a
herceg épségben megúszta az eszeveszett vágtát, úgy gondolta, neki
is menni fog, és tökéletesen megfeledkezett arról, hogy egy ilyen
hosszú lovaglás közben az ember izmai elgémberednek. Földet érve
a hátsójára huppant.
Lachlan a kezét nyújtva felsegítette, és szinte nem is nevetett rajta.
 – Hát – mondta Dougal vállát megveregetve –, pazar lovaglás
volt! Az unokafivére homlokráncolva válaszolt:
– Fel nem foghatom, hogy miért nem hintóban tettük meg az utat!
Lachlan, Dougal legnagyobb megrökönyödésére, maga kezdte
lecsatolni az unokafivére lovának nyergét.
– Mert abban nincs elég hely.
Na meg semmi kedve sem volt az egész napot egy zárt határban
tölteni, hogy aztán más se járjon a fejében, mint hogy vissza kellene
fordulnia Ackergill felé. Dougal egyáltalán nem volt elragadtatva a
döntéstől, hogy a vár felújítási munkálatait hátrahagyva
Dunnetshire-be, Dunnet farkasvárába utazzanak. Szerinte egy
figyelmeztető hangvételű levél is megtette volna.
De ha Lachlan egyszer a fejébe vett valamit, azon sohasem
változtatott, így lehetetlen lett volna lebeszélni arról, hogy szemtől
szemben álljon Dunnettel, ráadásul az utazás alatt csak még
elszántabb lett.
– De a hintó biztonságosabb – jegyezte meg Dougal, miközben
úgy nézett Rebelre, mint egy pokolbeli lényre.
– Én jobban szeretem a szabad levegőt, különben Rebelnek is
szüksége volt rá.
– Az a szörnyeteg túl vad hozzád!
Lachlan nagyot nézett. Rebel tökéletesen illett hozzá.
– Láthatóan nekivadult, fékezhetetlen volt – folytatta Dougal.
Ugyan, dehogy. Hisz ő volt az, aki fékezhetetlen iramot diktált, és
imádta ezt az érzést.
Az unokafivére egy lelkes, ifjú lovász gondjaira bízta a hátasát.
Lachlan, meg sem várva Dougalt, átment az udvaron, egyenesen
a fogadóba. Kissé elfáradt, és alig várta már, hogy egy jót egyen,
aztán megpihenjen. McKinney-nek hála, egy futár már előre
biztosította a szállást, és azóta megint úton van, hogy tájékoztassa
Dunnetet a herceg közeledtéről.
Lachlan léptei lelassultak, amikor megpillantott az előtérben egy
férfit a várandós feleségével. Rég eltemetett vágya sajgott fel benne,
amit igyekezett elfeledni. Ám valami időről időre emlékezteti rá.
Egy férfi, egy nő és egy gyerek. Csupán ennyi az álma, de sosem
fog teljesülni. Tudta jól, vele ez nem fog megtörténni. Ő sosem lesz
É
leendő apa, aki a gyermeke születését várja. És felesége sem lesz
soha. Ő nem fogja megtudni, milyen is a szerelem, amit gyakran
látott megcsillanni mások szemében.
De nem helyénvaló ez az irigység, amit érez. Főleg úgy nem,
hogy látja, milyen elkínzott az arca a férfinak, és mennyire kimerült
a felesége.
– Kérem, uram – fogta könyörgőre a férfi a fogadós karját is
megérintve. – Nem tudna mégis elszállásolni bennünket, hogy a
feleségem lepihenhessen? – Az asszony nagy hasára mutatott.
Lachlan nem sokat tudott az efféle dolgokról, de azt azért felismerte,
hogy a nő már igencsak előrehaladott állapotban lehet. A szülés már
a küszöbön állhat, mert ha nem, akkor szétpukkan.
A fogadós a fejét rázta, és kurtán csak annyit mondott:
– Nem. Nincs üres szobánk, a fogadó tele van. Nincs máshol hely,
csak az istállóban.
Lachlan szíve elszorult. Egy szemhunyásnyit sem lenne képes
aludni a kényelmes ágyában, ha tudná, hogy közben ez az asszony
odakint szenved.
Pedig másra sem vágyott, mint enni és inni egy jót, aztán
megpihenni; de tiszta lelkiismerettel ezt már képtelen volna
megtenni.
Fogalma sem volt, mi sarkallta arra, hogy előrelépjen, mégis ezt
tette. Talán mert ez az asszony a kastélybeli kandalló fölött lógó
festmény nőalakjára emlékeztette. De az is lehet, hogy csak a lelke
mélyén rejtőző lovagiasság diktálta. Anélkül, hogy alaposabban
belegondolt volna, már azt mondta a fogadósnak:
– Adja oda nekik az én szobámat. Dougal felszisszent mögötte.
– De kegyelmes uram…
Lachlan egy pillantással elhallgattatta.
– És adja oda nekik a vacsorámat is. A fogadós elhűlve meredt rá.
– De hát… kegyelmes uram kedvéért sütöttük a pecsenyét.
– Így bizonyára kitűnő lett.
– De mindenkinek nem jut belőle.
– Akkor ők ketten majd jó étvággyal elfogyasztják.
Lachlan biccentett az elképedt pár felé, és már el is fordította a
fejét. Az asszony szemében csillogó hálakönnyek látványa túl sok
Ő
volt neki. Ő nem nagyon szokta kimutatni az érzelmeit.
– Én meg a kísérőm majd az istállóban alszunk.
Dougal felmordult, de megszólalni nem mert. Okosan tette, hisz
Lachlan már döntött, és sosem változtatta meg az elhatározását.
Ráadásul most egyfajta melegséget is érzett, amiért tett valamit
ezekért az emberekért.
Lachlan és Dougal bekapott pár falatot a közös étkezőteremben,
mert külön szobájuk nem volt. Egyszerű, de ízletes sült csirkét ettek
burgonyával. Noha egészen más ízvilága volt a felszolgált ételnek,
mint amihez eddig Lachlan a fogadókban hozzászokott, jóízűen
fogyasztotta el. A berendezés rusztikus, a sör egy kicsit kesernyés,
de a jelenlévők barátságos hangulata átragadt rá. Az emberek jókat
nevettek, viccelődtek. Aztán az egyikük felkapott egy hegedűt, és
játszani kezdett valami talpalávalót. Lachlan a lábával verte az
ütemet. Többen is odamentek hozzá, hogy kezet rázzanak vele,
elismerve a gesztust, amit tett. Lachlannek hosszú idő óta ez volt a
legjobb estéje.
Úgy érezte, most részese valaminek, nem csak kívülről szemléli a
világot. Nem is rossz, hogy így is lehet élni.
Mivel vihar közeledett, sokan behúzódtak az istállóba. Miközben
helyet kerestek maguknak a padláson, Dougal zúgolódott, amiért
csak ilyen szerény hajlék jut nekik, de Lachlan, aki jó hangulatban
volt és élvezte az itteniek társaságát, csak nevetve hátba vágta
unokafivérét.
Nevetett!
Már bevackolta magát a szúrós szalmára, magára terítette a
foszladozó takarót és kabátját használta párnának, amikor
elgondolkodott azon, milyen régen is volt, hogy utoljára nevetett.
Már ha történt egyáltalán ilyen valaha.
Mosollyal az arcán merült álomba.
 
Az éjszaka sötétje húzta, forgatta, rángatta, végül magával rántotta.
Egyre mélyebbre zuhant a fojtogató homályba, és a sikoly a torkán akadt.
Bármennyire szeretett volna, képtelen volt szabadulni, lélegezni, mozdulni.
S amikor már azon volt, hogy föladja, és átengedi magát a
megsemmisülésnek, megjelent ő – mint mindig, a sötétség legfélelmetesebb
óráiban lebegve, aranyfényben.
Az őrangyala.
Az arca törékeny szépségű, mint a legfinomabb porcelán, a szeme kéken,
reménnyel telve csillogott. Selymes hajfürtök keretezték az arcát, és
tündöklő világosság vette körül.
– Gyere – súgta a nő, felé nyújtva a kezét.
De Lachlan hiába próbálta, nem tudta megfogni azt a kezet sohasem.
A sötétség tovább örvénylett benne és körülötte. A szíve hevesen zakatolt
félelmében, felgyorsult a lélegzete. Egyre mélyebbre zuhanva távolodott a
nőtől és a fénytől.
Semmi remény, hogy elérje, ahogy eddig sem volt.
Csak nézte, amint egyre halványul a világosság, majd kihuny, és ő
magára marad a mély feketeségben, menthetetlenül, örökre.
Megint.
 
Lachlan levegő után kapkodva felriadt álmából. Verejtékben
úszott és egész testében remegett. Az arcát dörzsölve igyekezett
teljesen felébredni.
Sehogy sem értette, miért van rá ez az álom ilyen sokkos hatással
hosszú évek után is, hiszen mostanra már hozzászokhatott volna.
Ő viszont még mindig ugyanolyan erőteljesnek és rémisztőnek
élte meg, mint az első alkalommal.
Beletelt némi időbe, mire ráeszmélt, hogy nem otthon alszik az
ágyában, hanem egy istállóban, ahol többen is horkolnak körülötte.
Legnagyobb meglepetésére már hajnalodott.
Csak ritkán esett meg vele, hogy végigaludta az éjszakát, és ma
éjjel a kísértet sem kereste fel, talán mert nem a kastélyban aludt. Ha
ez valóban emiatt történt így, akkor lehet, hogy többé vissza sem
kellene térnie Ackergillbe, az omladozó kőfalak közé.
De az álmától most sem tudott szabadulni. Lerúgta magáról a
takarót, vigyázva, nehogy felébressze az alvókat, és lemászott a
létrán. Odalent megcsodálta a reggel első sugarait a csúcsok felett. A
levegő friss és csípős volt, a madarak már trilláztak a fákon, de a táj
még álmosan, békésen nyújtózott.
Mennyire mások itt a reggelek, mint Londonban, ahol köd van,
káosz és szürkeség. Lachlan rádöbbent, hogy ez sokkal jobban
tetszik neki.
Egy darabig még szívta magába a vidéki életérzést, majd zsebre
dugott kézzel bement a fogadóba, a sülő tojás és szalonna illata
meghozta az étvágyát. A fogadósné mosolyogva köszöntötte egy
bögre gőzölgő kávéval, ami olyan volt Lachlannek, mint az
ambrózia. Aztán az asszony letett elé egy tányér ételt, és csillogó
szemmel várta, míg a szájába veszi az első falatot. Lachlan
felnyögött, és még csak nem is színlelte: igazán finom volt az étel.
– Ízlik? – kérdezte a fogadósné a kezét tördelve.
– Kitűnő!
– Ó, ez nagy megkönnyebbülés, kegyelmes uram. Igazi
megtiszteltetés számunkra, hogy nálunk időzik. Hercegek nem
sűrűn fordulnak meg errefelé.
– Gondolom.
Az már igaz, nem sokan lovagolnak ezen a tájon, Skócia vad
vidékein.
– És nagyon szép dolog volt kegyelmességedtől átengedni a
szállását tegnap este annak a várandós asszonynak.
– És ő hogy van ma reggel? Az asszony szeme felcsillant.
– Most már hárman vannak abban a szobában, kegyelmes uram.
– Ó, hát megszületett a gyermek?
– Meg bizony. Nem hallatszott el az istállóig? Lachlan elnevette
magát.
– Egy hang sem.
Nem hallott ő semmit. Se kiabálást, se jajveszékelést, se
lánccsörgést, és ez nagyon jó. Lehet, hogy gyakrabban kellene
istállóban hálnia.
– Mindenesetre – mesélte buzgón a fogadósné –
kegyelmességedről nevezték el.
A csésze megállt Lachlan kezében, félúton a szájához. Fájdalom
hasított belé, vagy talán nem is az, inkább valami más érzés.
– Rólam?
– Igen. – Az asszony elbizonytalanodott. – Tán csak nem bánja?
– Ó, nem, dehogy! Kedves tőlük.
Ennél kedvesebbet el sem tudott volna képzelni. Már rég
beletörődött, hogy egyetlen gyermek sem fogja az ő nevét viselni,
efféle ajándékra pedig végképp nem számított.
Így amikor az újdonsült apa is megjelent, fáradtan, de fülig érő
mosollyal, Lachlan nem állhatta meg, hogy a kezébe ne nyomjon egy
marék pénzérmét viszonzásképp. De a férfi hálás tekintete ezúttal is
zavarba hozta. Lachlan csupán beleszületett a gazdagságba, nem
pedig kiérdemelte, és érzékenyen érintette, hogy egy ilyen kis
semmiség milyen nagy dolog másvalaki számára. Igaz, eddig nem is
igen adakozott. Miután Dougal is csatlakozott hozzá, és
elfogyasztották a reggelijüket, hamarosan továbbindultak. Lachlan
ezt azzal magyarázta, hogy sietős az útjuk, de nem ez volt az
igazság. Csupán a hálálkodások elől akart elfutni, kínosan érezte
magát miattuk.
A vihar déltájban tört ki, így Lachlan kénytelen volt visszaülni a
hintóba. Északnak tartva, a fogadóbeli élményein gondolkodott.
Felötlött benne, hogy hercegként sokkal többet is tehetne az
embereiért, mint eddig. Amíg Londonban töltötte az idejét,
igyekezett a napjait minél több szórakozással, örömmel megtölteni,
hisz tudta, hogy végesek. Bár, ha most visszagondol, nem is voltak
azok igazi örömök, inkább csak élvezethajhászás; egy csomó olyan
dolog, amiről úgy gondolta, egy herceg ilyesmikben leli kedvét.
Bálok, társas összejövetelek, a brit nemes urak kegyeinek elnyerése:
olyanoké, akik lenézik a skót előkelőségeket. Arra viszont, amit
igazán szeret, a lovaglásra, sokkal kevesebb ideje jutott.
Szégyen, hogy nem döntött okosabban, hogy nem volt esze és
mersze szakítani a tisztével járó kényelmetlenségekkel, és hogy az
igazán fontos dolgokra nem fordított több időt.
Pedig milyen jó érzés volt egy kis örömöt csempészni annak a
férfinak és a feleségének az életébe, és milyen könnyű volt megtenni.
Ők erre róla nevezték el a fiukat.
– Jól vagy?
Dougal aggodalmas kérdését Lachlan értetlenül fogadta. Felé
fordult.
– Igen,jól vagyok.
– Szomorúnak tűnsz. Jól aludtál?
– Igen, jól.

É
 És tényleg. Furcsa. Még az álma sem gyötörte meg annyira, mint
máskor, inkább valamiféle izgatottság lépett a helyébe, maga sem
tudta, miért.
– Hamarosan Resterbe érünk – jegyezte meg Dougal, majd
tréfálkozva hozzátette: – De ha lehet, most ne engedd át a szobáinkat
valaki másnak!
Lachlan elnevette magát.
– Nem, ott majd jól kialusszuk magunkat, és onnan már csak egy
ugrás a Lochlannach-vár.
Dougal arca elkomorodott.
– Így legalább nem egy egész napos fárasztó utazást követően kell
szembenézned Dunnettel.
Kétségtelen. Ám a Dunnet név említése ismét felidézte, hogy
mennyire neheztel a báróra, és ettől rosszabb lett a kedve.
Felzaklatta a gondolat, hogy Dunnet képes volt ellene
szövetkezni a halálos ellenségével, hogy lázadást akar szítani az övéi
között. Sokat hallott már a skótok felség-árulásairól, de a lelke
mélyen mégsem tudta elképzelni, hogy Dunnet is olyan, aki hátba
döfné. Nagyot csalódna, ha mégis így lenne.
Ha minden jól alakul, a báró a végén csak beadja a derekát.
Engedelmesen megteszi, amire utasítja az ura, felszabadítja a
földjeit, mert ha nem, akkor nagy árat kell fizetnie érte.
Pláne, ha Lachlant rossz kedvében találja.
– Jobb, ha minél előbb végzel vele, aztán sietünk vissza
Ackergillbe. Lachlan kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Maradunk, ameddig csak kell.
– Mégsem kellene sokáig itt időznünk. Még nagyon sok dolgod
van, mielőtt… – Dougal csupán egy vállvonással fejezte be a
mondatot, de mindketten pontosan tudták, mire gondol. Mielőtt
kifutnál az időből. Lachlannek rövid időre sikerült megfeledkeznie az
átokról, és a teherről, ami a vállát nyomta, de most összeszorult a
szíve.
Megint a tájat nézte, igyekezett elmerülni a csodájában. Kár, hogy
már nem élvezheti sokáig. Legnagyobb bánatára a szellem a resteri
fogadóban is megjelent. Nem időzött sokáig, csupán megfeddte a
herceget, amiért elhagyta Ackergillt. De ennyi is elég volt ahhoz,
hogy az álom kiröppenjen Lachlan szeméből.
A virradat megint keserű hangulatban találta. Hát ennyit a hiú
ábrándról, hogy a kísértetek nem utaznak.
Az sem derítette jobb kedvre, amikor Dougal nekiállt
felöltöztetni. Mivel Lochlannach várába készült, teljes hercegi
pompájában kellett bevonulnia, amit ki nem állhatott. Persze tudta,
miért van rá szükség: fitogtatnia kell a hatalmát a vazallusa előtt,
hogy számolhasson a következményekkel, ha továbbra is
engedetlenséget mutatna. Dunnetnek tudnia kell, hogy vele nem
lehet kukoricázni, még kevésbé elárulni.
De mégiscsak feszengett a nyakfodorban és a többi udvari
göncben.
Az előbbit utálta a legjobban, de nemesemberként, és legfőképp
az udvarban, a viselése elengedhetetlen volt. Ha az ember nem akart
kilógni a sorból, akkor kénytelen volt alkalmazkodni az angol
divathoz. Ő is ezt tette éveken át, bármennyire berzenkedett ellene.
Azok a ficsúrok így is csak egy jelentéktelen skót uracskát láttak
benne. Noha az eddigi életét majdnem végig Londonban élte,
Etonban és Cambridge-ben tanult, és még vára is volt, a londoni
nemes urak lányai egy pillantást sem vetettek rá. Bár az igazsághoz
az is hozzátartozik, hogy ezt az érdektelenséget inkább az őt
körüllengő átoknak, semmint a származásának köszönhette.
Ám a legironikusabb az egészben, hogy mindez már nem
érdekelte. Egy ilyen családfával az ember nem keres feleséget
magának, még csak nem is gondolhat a házasságra.
S ha volt valami, ami ebben a kétségbeejtő helyzetben igazán
elkeserítette, az épp ez volt, de hogy erről most miért az álmaiban
látott őrangyala jutott az eszébe, elképzelni sem tudta.
Hisz ő csupán egy álomkép, egy ópium keltette hallucináció, nem
a valóság.
Az utazás hátralévő ideje alatt Lachlan igyekezett kitörölni a lány
képét az emlékezetéből, csupán az előtte álló találkozásra akart
fókuszálni. Összeszedettnek kell lennie. Az érveken gondolkodott,
megtervezte, majd újratervezte mindazt, amit majd mondani akar
Dunnetnek, és azt is, hogy milyen hangsúllyal.
 Nem sokat segített, hogy közben Dougal szakadatlanul azt
hajtogatta, hogy a skótok milyen aljas árulásokra képesek, hányszor
mérgezték már meg feljebbvalóikat, vagy hajították a mélybe a
bástyákról gondolkodás nélkül uraikat.
Amikor Lochlannach vára feltűnt a távolban, Lachlan nagyot
nézett. Hatalmas volt, pompás, a tornyai ezüstösen szöktek a
magasba, impozáns látványt nyújtott az öböl fölött. Komoly
csalódást érzett, amiért Dunnet vára nem olyan romhalmaz, mint az
övé.
A külső várfalhoz érve már eltökélten nézett a harc elébe.
Semmi hajlandóság nem volt benne az udvariaskodásra, épp
ezért váratlanul érte, hogy Dunnet méltó illendőséggel készült a
fogadására. Amikor kiszállt a hintájából, megfújták a dudákat, a
várnép kíváncsi pillantásokkal méregette, és majd mindenki jelen
volt.
A báró állt legelöl, méltóságteljesen és büszkén, teljes díszben.
Valamiért erről mindjárt az jutott Lachlan eszébe, hogy Dunnet
ezzel, nem is finoman, arra akarja emlékeztetni, hogy ő maga skót,
de a legfőbb urát nem tartja annak.
Dunnet szálfatermetű férfi volt, magasabb Lachlannél, izmosabb
és szigorúbb is. A skót nemzetség minden vadsága benne testesült
meg. A haja hosszú, sötét, vonásai erőteljesek, és arcán oldalt
forradás éktelenkedett. Tekintete komoly, állhatatos.
Lachlan óvatosságra intette magát, mert ez a barna szempár volt
az, amit először látva még bízott Dunnetben, ez az őszinte és komoly
pillantás volt az, ami korábban már megtévesztette.
– Üdvözöllek Dunnetben, kegyelmes uram – köszöntötte a férfi.
Amikor a báró bemutatta a feleségét, Hannah Dounreayt,
Lachlant akaratlanul is irigység fogta el. A szépséges, sötét hajú nő
szemlátomást imádta a férjét, és Dunnet is őt.
Mindazt, amire ő a lelke mélyén hasztalan vágyott, a hűbérese
megkapta az élettől annak ellenére, hogy felségárulásra hajlott.
Ez nagyon igazságtalan, de hát az élet már csak ilyen.
Noha Lady Dunnet kellő tisztelettel és mély meghajlással
köszöntötte, Lachlan figyelmét nem kerülte, ahogy picit elfintorította
az orrát, amikor szemrevételezte őt. Ezek az átkozott skótok, ó, hogy
mennyire nem állhatta a pimaszságukat!
Lehet, hogy Dougal mégsem tévedett. Ezek még képesek és
meggyilkolják álmában, vagy mérget csepegtetnek az ételébe.
– Kérlek, fáradj be, jó uram – invitálta Lady Dunnet mosolyogva.
– Készíttettem egy kis frissítőt, jól fog esni a hosszú utazás után.
Ó, hogyne, és bizonyára mérget is kevertél bele. Lachlan szúrós
tekintettel nézett Dunnetre.
– Én inkább veled váltanék pár szót – mondta szigorú hangon.
Semmi értelme nem volt kerülgetni a forró kását.
Lady Dunnet szempillái megrebbentek, a szája megfeszült. A
szívére vette a visszautasítást, hogy talán azt feltételezik, mindjárt a
megérkezése után meg akarja mérgezni a vendégét.
– Nem szeretnéd előtte elfoglalni a szobádat, jó uram? –kérdezte.
– Nem. – Lachlan Dunnethez fordult. – Tudunk itt valahol
beszélni magunkban?
Dunnet nagyot nyelt, Lachlan tónusa egyértelmű volt.
– Természetesen. A könyvtárban.
Befelé indultak a várba, néma csöndben. Lachlan bosszúsága
minden egyes lépéssel egyre inkább elhatalmasodott rajta. Dunnet
álnoksága mardosta a lelkét, és az eddigieknél is jobban elkeserítette.
Lady Dunnet mögöttük lépkedett, mint aki maga is csatlakozni akar
hozzájuk.
Ez meglepte Lachlant, hisz azokat az asszonyokat, akiket ő eddig
ismert, sosem érdekelték az efféle beszélgetések. Ezek férfidolgok,
csak rájuk tartoznak, és a legtöbb nő tisztában is van ezzel, nem is
mutatkozik. Visszavonul teázni, hímezgetni, vagy valami más
elfoglaltság után néz.
Nem úgy Lady Dunnet.
A könyvtár ajtajához érve Lachlan a báróné felé fordulva enyhén
meghajolt.
– Lady Dunnet, ha nem bánod…
Az asszony elpirult és hátrébb lépett, de Lachlan tekintetét nem
kerülte el a harag, ami kiült az arcára. Azonban ő is mérges volt, és
amit mondani akart, az nem való a gyengébbik nem fülének.
 Lachlan, Dougallal nyomában, belépett a tágas könyvtárterembe,
és helyet foglalt az asztal mellett. Dunnet a szerbben lévő székre ült:
hang nélkül ugyan, de méltóságteljes önteltséggel ült az asztalnál,
amitől Lachlan idegei vitustáncot jártak.
A báró egyik embere zord ábrázattal whiskyt töltött
mindannyiuknak, majd csöndben távozott, komor hangulatot
hagyva maga után. Lachlan a poharára meredt, és elfintorodott,
amikor eszébe jutott Dougal figyelmeztetése, hogy a skótok minden
teketória nélkül képesek eltenni láb alól az ellenségeiket. Hozzá sem
nyúlt az italához, hanem a nyakfodrát igazgatva előrébb hajolt, és a
legszigorúbb hangján kijelentette:
– El sem mondhatom, mekkora csalódást okoztál nekem, Dunnet.
A báró erre elmosolyodott. Ekkora arcátlanság láttán Lachlan
szája széle megrándult.
– Csalódást, jó uram?
Dunnet ártatlannak tűnő kérdése Lachlan fejébe kergette a vért.
De hisz nem ártatlan, messze nem az, már ha Olrig igazat mondott.
De majd erre is rátérnek…
– Először is válasz nélkül hagytad a kérésemet a földjeid
felszabadításáról.
Dunnet megrázta a fejét.
– Dehogy hagytam. Nemmel feleltem.
Lachlan keze önkéntelenül is ökölbe szorult. Ez még nagyobb
arcátlanság, ez már parancsmegtagadás.
– Neked kötelességed engedelmeskedni nekem.
– Nekem az alattvalóimmal szemben is vannak kötelességeim.
Mert ők tőlünk függnek, tőled és tőlem, így tőlünk várnak védelmet
is. – Dunnet előrébb hajolt. – Mert ezt fogadtuk szent esküvel, és az
őseink is ezt várják tőlünk.
Még hogy ezt várják! Lachlan képtelen volt megszólalni. Úgy
látszik, Dunnet elődei nem látogatják őt éjjelente, esedezve,
megparancsolva, hogy mentse meg őket a pokol tüzétől, az örök
kárhozattól.
Súlyos teher ez a vállán, az ősei halhatatlan lelkének a
megmentése, és biztos, hogy ő nem fog csalódást okozni egyik
felmenőjének sem. Helyreállíttatja a várat, hogy végre nyugalmat
találjanak, még ha erre kell is áldoznia hátralévő napjait.
Amikből már nem volt sok hátra.
Mivel Lachlan egy szót sem szólt, az arcátlan báró folytatta.
– A helyzet úgy áll, hogy ezzel a földbekerítéssel csak
tönkretennénk az országot. Egész Skóciát.
A szőr felállt Lachlan tarkóján. Honnan veszi Dunnet a bátorságot
ahhoz, hogy prédikálni kezdjen neki? Dühösen nézett rá.
– A helyzet úgy áll, hogy komoly bevételekre kell szert lennem.
– Pénzre van szükséged?
Nem mintha Dunnetnek bármi köze lett volna ehhez, Lachlan
mégis úgy gondolta, ha felsorolja az érveit, könnyebben megérti a
báró, miért van szükség minderre.
– Szeretném rendbe hozatni Caithness várát, mielőtt… hm, minél
előbb.
– És mennyi pénz segítene rajtad?
– Ez már nem tartozik a tárgyhoz – morogta Dougal Lachlan háta
mögött:
– Igaz – súgta vissza Lachlan, és hálás volt unokafivérének,
amiért emlékezteti eredeti szándékára. Dougalt ugyanannyira
bőszítette Dunnet fellépése, mint őt.
– Nem ezt akarom megvitatni veled, hanem azt, hogy csalódást
okoztál nekem.
– Kegyelmes uram, ez a földkisajátítás…
Lachlant elöntötte a méreg. Elég ebből az ostobaságból, ideje
előállni az árulás vádjával.
– Akkor most megmondom, mi a csalódásom másik oda, Dunnet.
A báró hátrahőkölt, mintha Lachlan arckifejezése megdöbbentette
volna. Talán ráérzett a hercegi öltözék alatt rejlő erőre.
– Kegyelmes uram?
Lachlan szúrós szemmel nézett rá, és fagyos hangon azt mondta:
– Azt hitted, nem fog a fülembe jutni?
– Micsoda, jó uram?
– A felségárulásod – vágta ki Dougal.
Lachlan megsemmisítő pillantást vetett az unokafivérére. Semmi
szüksége nem volt kéretlen segítségre. Nem itt, és nem most. Szigorú
tekintettel nézett vissza a báróra, és kimondta azt, ami a legjobban
bántotta:
– Én tényleg kedveltelek téged, Dunnet.
Valóban így volt, és ez az, amit sehogy sem tudott megemészteni.
– Belátom, ostobaság volt tőlem, de azt hittem, hogy kettőnket
egy tőről metszettek. Feltételeztem, hogy mind közül te vagy a
leglojálisabb hozzám.
– Az is vagyok! – Dunnet szinte ordított. Lachlan összeszorította a
fogait.
– Nem vagyok ostoba. Tudom, hogy Stafford a vazallusaimat
környékezi. Mérhetetlenül lesújtott, amikor tudomásomra jutott,
hogy találkoztál a fiával.
Dunnet nagyot nyelt.
– Véletlenül futottunk össze egy fogadóban. De árva szót sem
ejtettünk politikáról. Ennek semmi jelentősége. Eszem ágában sincs
szövetkezni Stafforddal.
Vagyis azt állítja, hogy ártatlan. Lachlan majdnem hitt is neki. Az
ujjaival dobolt az asztalon.
– Olrig nem ezt mondta.
– Olrig?! – Dunnetből kitört a vadember. Az orrcimpái
megremegtek, a tekintete szinte lángra lobbant.
De Lachlant sem kellett félteni.
– Igaz, vagy sem? – rivallt rá a báróra. – Igaz, hogy egybehívtad a
nemes urakat, köztük Olrigot és Scrabstert, hogy Staffordra
esküdjenek?
– Nem, nem igaz! Nem tettem ilyet!
Nem is maga a tagadás, mint inkább Dunnet vehemenciája volt
az, ami elgondolkodtatta Lachlant, hogy talán hamisan vádolták
meg a bárót. Campbell erre is figyelmeztette. Miközben a nagyobb
hatalmú urak még több földre ácsingóztak, a jelentéktelenebbek
megorroltak rájuk. Lehet, hogy elhamarkodottan adott hitelt Olrig
szavának?
– Olrig nem egészen ezt állította – szólt közbe Dougal, mire
Lachlan egy pillantással elhallgattatta. Ezzel nem sokat segített.
Dunnet talpra ugorva az öklével támaszkodott az asztalra.
– Olrig egy büdös disznó.
 – Ezért vágtad orrba? Vagy mert nemet mondott az
összeesküvésedre?
– Nem az én összeesküvésem…
– Ó, szóval csak benne vagy? – szólt közbe megint Dougal. Jobb
volna, ha tartaná a száját.
Lachlan haragos tekintettel nézett az unokafivérére, mire az
visszahőkölt.
De Dunnet nem hagyta ennyiben.
– Nem, nem vagyok benne! – Az üvöltése megrengette a levegőt,
Lachlan megborzongott. Ilyen indulatokat nem lehet megjátszani. –
Akármit mondtak is neked, soha még csak eszembe se jutott
összeállni Stafforddal. Olrigot azonban más fából faragták. Ami azt
illeti, ő volt az, aki megkeresett engem.
Az ördögbe!
Az epe elöntötte Lachlan torkát. Hátradőlve gondolkodott a
hallottakon. Nagyon szerette volna, ha lassul a pulzusa és alábbhagy
a mérge. Ha Dunnet igazat mond, Olrig a kétszínű gazember. Ám
még ha hitelt is ad a báró szavainak Olrigéval szemben, az még
mindig nem hagyta nyugodni, hogy hűbérese arcátlanul semmibe
vette a kérését, míg Olrig gondolkodás nélkül beleegyezett a földjei
bekerítésébe.
Akárhogy is, ennek jobban utána kell járni. Noha kétségtelen,
hogy valamelyikük hazudik – mert az egyikük mégiscsak áruló
Lachlannek még mindig szüksége volt arra, hogy Dunnet mellé
álljon a földkérdésben. A báró felháborodott arcát fürkészve
megkérdezte:
– Szóval állítod, hogy híven szolgálsz engem?
– Igen, így van.
– Nos, akkor olyan emberként, aki híven szolgál engem,
bizonyára nem esik majd nehezedre, hogy teljesítsd az óhajomat.
– Az… óhajodat?
– Tekintheted ultimátumnak is, ha tetszik. – Lachlan mosollyal
próbálkozott, de nem nagyon sikerült neki.
Dunnet szeme összeszűkült. Nagy keze ökölbe szorult.
– Mi volna az?
 – Bekeríted a földjeidet, különben megfosztalak a címedtől és a
birtokaidtól. Ilyen egyszerű.
– Tessék?
Lachlan összeszorította a fogait.
– Bekeríted a földeket, vagy mást állítok a helyedbe, olyat, aki
habozás nélkül megteszi.
Dunnet tátott szájjal meredt Lachlanre. Az arcára kiülő döbbenet,
amikor végre felfogta ura szavainak értelmét, némi bűntudatot
ébresztett a hercegben. Lehet, hogy nem kellett volna ilyen
keménynek lennie. Talán módot kellett volna adnia Dunnetnek,
hogy megvitassák a dolgot, vagy legalább hagyni, hogy méltósága
egy darabját megőrizve vonulhasson vissza. Ennyi járt volna neki.
De most nem volt idő efféle játszadozásra, könyörületre. Arról
nem is beszélve, hogy Lachlan türelme már erősen fogytán volt.
Szüksége volt arra, hogy Dunnet behódoljon, méghozzá azon
nyomban.
De nem hódolt be. Ahogy az első alkalommal tette Ackergillben,
Dunnet most is egyetlen szó nélkül kiviharzott a szobából.
A katasztrofális kimenetelű tárgyalást követően a zord képű
szolga a keleti szárnyban található, pompázatos szobáikba kísérte
őket, ám Lachlan nem akart ott időzni. Ki kellett szellőztetnie a fejét.
A kertbe ment friss levegőt szívni, de mint kiderült, hiba volt, mert
ott találta Dunnet feleségét.
Egyértelműen látszott rajta, hogy nem örül a találkozásnak.
– Lady Dunnet. – Lachlan meghajolt.
– Kegyelmes uram.
Csak a fogai közt sziszegte, és közben a menekülés útját keresve
jobbra-balra pillantgatott. Lachlan nem hagyhatta, hogy elmenjen.
Többet akart tudni Dunnetről, és kitől tudhatna meg többet róla, ha
nem a feleségétől? Persze nyilvánvalóan a férjét fogja védeni
Olriggal szemben, mégis azt remélte, ha beszél vele, közelebb juthat
az igazsághoz, és kiderülhet, melyikük hazudik, melyikük nem.
Noha Lady Dunnetnek semmi kedve nem volt Lachlan
társaságában időzni, maradt, amikor erre kérte. Őszintén és
meglepően nyíltan válaszolt a herceg kérdéseire. Lachlan sok
mindent megtudott.
 Lady Dunnet megerősítette, hogy a férje híven szolgálja őt, és
hogy igazat mondott Olrig kétkulacsosságáról. Határozottan
állította, hogy a báró nem áruló, és nem is erőszakos ember, ahogy
azt Olrig sugallta.
Történetesen ő is ott volt abban a fogadóban Bowermaddenben,
így tanúja volt a Dunnet és Stafford fia közti beszélgetésnek, ott
pedig szó sem esett felségárulásról. Látta a férje és Olrig közt
kirobbant csetepatét is, és váltig állította, hogy nem Dunnet volt a
kiváltója.
Lachlan megint irigységet érzett, fájt neki, hogy Dunnet szerető
asszonyra talált, aki ráadásul erős, bátor és a végletekig hű hozzá.
A tetejébe még okos, intelligens és harcolni is tud. Hevesen,
szívből védte a férjét, továbbá attól sem riadt vissza, hogy maga is
nyíltan kiálljon a földbekerítés ördögi volta ellen.
Volt néhány olyan megjegyzése, ami belémart, különösen, amikor
az öltözékéről beszélt, de Lachlan értékelte az őszinteségét. Noha
már előre eltökélte magában, hogy nem fogja megkedvelni, mégis az
ellenkezője történt, amikor az asszony bevallotta, hogy kihallgatta a
beszélgetésüket a könyvtárban.
Tulajdonképpen élvezte Lady Dunnet jelenlétét, üdítő nyíltságát,
ezért rossz néven vette, amikor Dougal megzavarta a
beszélgetésüket.
– Kegyelmes uram! Már mindenütt kerestelek – kiáltotta feléjük
tartva.
– Ó, csak egy kis sétára indultam. Rám fért a hosszú út után.
Valójában Dougal elől szökött el. Az unokafivére azóta a nyakán
lógott, hogy visszajöttek Skóciába, és az utazás alatt csak még
terhesebb lett az állandó jelenléte, összezárva abban a szűk hintóbán.
Lachlannek már az idegeire ment az örökös duruzsolása az
itteniek felségárulásáról, gaztetteiről. Nem is beszélve arról, hogy
folyton azt hajtogatta, vissza kellene menniük Ackergillbe.
Egyfolytában csak károgott, mint egy vészmadár, és Lachlan már
ráunt az örökös borúlátásra. Ám az unokafivére most is aggodalmas
ábrázattal tudakolta:
– Jól érzed magad, kegyelmes uram?
– Igen, jól vagyok, nagyon jól.
 Jó, ez talán hazugság, de az ember még olyankor is ezt feleli, ha
nem úgy állnak a dolgok, ahogy szeretné. Lachlan visszafordult a
tenger felé, hogy teljes pompájában megcsodálhassa a páratlan
látványt.
– Ehhez mit szólsz, Dougal?
A kedves rokon nem hazudtolta meg önmagát, épphogy
odapillantott, és már közölte is:
– Ez csak víz.
– Na de látványnak káprázatos, nem?
– Kegyelmes uram, pihenned kellene inkább.
Lachlan a legszívesebben rámordult volna, de visszanyelte a
késztetést, a bosszúságával együtt. Mosolyt erőltetve az arcára
megveregette Dougal vállát.
– Ha szívesen lepihennél, menj csak. Mi még beszélgetünk Lady
Dunnettel. Kedvem támadt egy kis sétához. Volnál szíves velem
tartani, Lady Dunnet? – kérdezte a karját nyújtva.
Nem értette, miért vág erre Dougal fancsali képet, Lady Dunnet
azonban szélesen elmosolyodott, hogy rajta az ellenkezőjét lássa. Ez
tetszett Lachlannek. Hannah belekarolt a hercegbe.
– Megtiszteltetésnek veszem, kegyelmes uram. Engedd meg,
hogy körbevezesselek.
– Hálásan köszönöm.
Megkönnyebbült, hogy megszabadulhat Dougaltól. Kellemes volt
az idő, lágy szellő fújdogált, némi permetet is szórt az arcára. Túl
sokat tartózkodott a négy fal között. Érthető, hisz Londonban
mindenki az udvari dolgokkal van elfoglalva. Na de itt, Skócia vad
vidékein? Hirtelen – ki mérje mondani? – szabadnak érezte magát.
És ez az érzés egyre erősödött, ahogy távolodott Dougaltól.
Szótlanul ballagtak, de Lachlan fejében ott motoszkált valami,
ami nem hagyta nyugodni, és végül megtörte a csöndet.
– Van, ami azért nyugtalanít engem, Lady Dunnet –mondta a
várfal felé lépkedve.
– Micsoda, kegyelmes uram?
– Ha Dunnet nem erőszakos természetű, akkor mi vitte rá, hogy
arcul üsse Olrigot?
Lady Dunnet arcán pimasz mosoly jelent meg.
 – Találkoztál már Olriggal?
Lachlan önkéntelenül elnevette magát. Igen, találkozott vele, és
nem kedvelte meg. Valahogy a szeme sem állt jól.
– Igen. De akkor is… Civilizált emberek nem úgy rendezik a
problémáikat, hogy egymásnak ugranak.
– Tényleg nem?
A szúrós tekintet megállásra késztette Lachlant.
– Ráadásul Alexander nem ugrott neki, csupán képen törölte. Ez
minden. Különben is Olrig akart rárontani.
– Nem vártam volna, hogy a nemeseim csak úgy egymásnak
ugranak.
– A skótok temperamentuma más, mint az angoloké, kegyelmes
uram.
– Vettem észre.
– De mi is tudjuk mihez tartani magunkat. A tradícióink nagyon
erősek, és mélyen gyökereznek. A skótok szenvedélyesek ugyan, de
csak az észszerüség határain belül.
– Mint amilyen Dunnet is?
– Igen.
– Ha már itt tartunk… Minek kellett történnie ahhoz, hogy egy
mértéktartó skót ember mégis eltörje Olrig orrcsontját?
Lady Dunnet álla megfeszült, sietve irányt váltott, és magával
húzta Lachlant az istállók felé.
– Jöjj, megmutatom.
Lachlan bólintott, a jó modor és a kíváncsiság okán hagyta magát
vezetni.
Az istálló hideg és sötét volt. Beletelt egy percbe, mire a szeme
hozzászokott a félhomályhoz, de amint kitisztult a látása, még a
lélegzete is elakadt. Egy pompázatos ménen állapodott meg a
tekintete. Csodaszép állat volt: Lachlan nem tudott ellenállni a
kísértésnek, hogy megvakargassa a homlokát.
– Gyönyörű ez a ló – mondta.
– Igen, az. Alexandernek nagyon szép lovai vannak.
– Arabok?
– Igen. Meg keverékek. A felföldekre erős és gyors lovak kellenek.
Dunnetnek a tenyésztés az egyik kedvtelése.
 Lachlan szíve elszorult. Tessék, egy újabb dolog, ami közös
bennük. Nagyon szerette volna, ha nincs ellentét kettejük között,
mert egészen biztosra vette, hogy egy életre barátok lehetnének, ha a
helyzet… nem így állna. Nyelt egy nagyot, hogy szabaduljon a
csalódás érzésétől.
– Majd beszélek vele erről.
– Legyen. – Lady Dunnet a karjánál fogva továbbvezette Lachlant,
itt- ott megállva egy-egy kancánál vagy a csikójánál. Egyik állat
szebb volt, mint a másik. Különösen az a fekete csődör, aminek
láttán Lachlant elfogta a sárga irigység. Végül az utolsó bokszhoz
érve Lady Dunnet kinyitotta az ajtót.
– Itt vagyunk.
Lachlan bekukkantva egy pillanatra megbénult.
Erre aztán igazán nem számított, amikor felindultságtól hajtva és
bosszúra áhítozva ide indult: a földre szórt szalmán ott aludt ő.
Az, őrangyala hús-vér valójában.
 
 NEGYEDIK FEJEZET
 
Lachlan megdöbbent. Itt van. Itt.
És milyen gyönyörül A vonásai finomak, elbűvölőek, a bőre, mint
az alabástrom, szeplőtlen, bársonyos. Lachlan csak meresztgette a
szemét, pedig már minden vonását jól ismerte.
– Én… – Lachlan pulzusa egyre gyorsult, ahogy nézte a szalma
közt alvó lányt. A szuszogása fodrozódott a levegőben. – Ő… ki ez a
lány?
– A húgom, Lana – felelte Lady Dunnet.
Lana. Illett hozzá a név, nagyon is.
– A kutyákat ápolta.
A kutyákat? Lachlan jobban kinyitotta a szemét. Ó, igen. Most
vette észre, hogy még két kutya is fekszik mellette, és hogy kötések
vannak rajtuk.
– Mi történt velük?
– Olrig verte a szukát. Korbáccsal. Alexander közbelépett, és ezzel
kezdődött a csetepaté köztük, mert válaszképp Olrig a korbáccsal
támadt rá a férjemre. Ekkor Bruid nekirontott Olrignak, aki erre
megszúrta. De szerencsére mind a két állat túlélte.
Lachlan elképedt.
– Olrig verte a kutyákat? – Gyűlölte azokat az embereket, akik
bántották az állataikat.
– A sajátját nagyon megkínozta. Majdnem elpusztult.
Lachlan lehajolt, mintha a kutyákat akarná jobban szemügyre
venni, pedig igazából csak egy dologra tudott gondolni.
A lányra.
A fejében kavarogtak a gondolatok.
Ez nem lehetséges, egyszerűen képtelenség, hogy ez a lány ö
lenne. Hiszen az a lány csupán egy álomkép. Vagy mégsem?
Ekkor Lana szeme felpattant, és Lachlan, még mielőtt meglátta
volna, tudta, hogy kristálykék színű. Amikor kiderült, hogy tényleg
az, hirtelen úgy érezte, mintha villám csapott volna belé.
– Üdvözletem! – lehelte a lány.
Lachlannel megpördült a világ, mert már ezt a hangot is ismerte.
A lelkét az öröm hullámai simogatták. Fogalma sem volt róla, hogy
tudott megszólalni és viszonozni a köszönést.
Lady Dunnet törte meg a varázst. Közelebb lépett.
– Drágám, elaludtál itt, az istállóban. Lana rámosolygott.
– Ó, Hannah! Észre se vettelek.
Lady Dunnet megérintette húga lábát.
– Mióta vagy itt?
Lana megsimogatta a kutyákat.
– Olyan magányosak éjszakánként.
– Ketten vannak. És különben is délután van.
– Délután? – Lana nagyokat pislogott kék szemével.
– Bizony. Ebédeltél ma egyáltalán?
– Nem, itt voltam.
– Akkor gyere szépen, kedvesem. – Lady Dunnet a kezét
nyújtotta, hogy felsegítse a húgát.
Lachlan feljajdult magában.
Nem! Nem viheti el!
Nem veszítheti szem elől, egy pillanatra sem, míg össze nem
szedi magát újra. Míg meg nem érti, mi ez az egész.
– Hölgyem, bemutatnál bennünket egymásnak? Lady Dunnet
készséggel megtette.
– Kegyelmes uram, ő itt Lana Dounreay. Lana, ő pedig
őkegyelmessége, Caithness hercege.
A lány tekintete végigsiklott rajta, és valami különös oknál fogva
mintha mosolyra húzódott volna az ajka, márpedig Lachlan úgy
gondolta, hogy semmi megmosolyognivaló nincs rajta. Majd Lana
még az orrát is elfintorította picit. Kénköves mennykő! Lachlannek
nagyon nem tetszett, amit látott.
– Ő a herceg? – kérdezte Lana a nővérére nézve.
Teringettét! A lány hangjából kitetsző hitetlenkedés fölöttébb
bosszantotta. Márpedig ő pontosan úgy fest, mint egy herceg. És
mennyit fáradozott vele! Sebtében megigazgatta a nagyon is hercegi
kabátját, majd kihúzta magát, és kidüllesztette a mellkasát. Örömmel
látta, hogy Lana pillantása épp oda tévedt.
– Igen, én vagyok a herceg.
– Értem. – Lana meghajolt. – Kegyelmes uram.
– Lady Lana.
 A herceg kezet csókolt, és egészen megmámorosodott az
érintéstől, Lana illatától.
Lady Dunnet megfogta a húga karját.
– Na, gyere, menjünk.
– De a kutyák…
– Ők jól meglesznek. Nerid is itt van velük, menjünk.
Lana lebiggyesztett szájjal a kutyák mellett összegömbölyödve
őrködő macskára pillantott. Lachlan is odanézett, és úgy gondolta,
itt valami hibádzik, de nem tudott rájönni, hogy mi lehet az, ahhoz
túlontúl összezavarodott.
– Nerid szeret itt lenni velük, és a kutyák nagyobb biztonságban
érzik magukat mellette. Én meg folyton-folyvást mondom nekik,
hogy az a rémes ember már nem bánthatja őket.
Lana megsimogatta a szuka bundáját, mire az megnyalta a kezét.
– De tudom, hogy félnek.
Lana felnézett a hercegre, és az arcát fürkészte. Lachlannek
összerándult a gyomra, mintha rátört volna az éhség.
– Bele tudod képzelni magad ennek a szegény állatnak a helyébe,
jó uram? Egy kegyetlen ember ütlegelte, pedig semmi olyat nem tett,
amivel feldühíthette volna. Mégis bántalmazta.
Lachlan szíve megsajdult. Nem tudta eldönteni, azért-e, mert
megsajnálta ezeket a kutyákat, vagy mert megszédült, amikor Lana
rámosolygott. Őrület!
– Rettenetes – mondta halkan, és nem ismert rá a saját hangjára.
A lány megint elmosolyodott, angyali mosollyal. Lachlan
önkéntelenül is közelebb lépett. Lana jelenléte elvarázsolta. Az illata
elhódította.
– Kedvelem az édesanyját – mondta Lana Lachlannek, akinek erre
az agya megszűnt működni.
Micsoda?
Megingott. Az állkapcsa megfeszült, a pulzusa hevesebben vert.
– Az… anyámat?
– Nagyon kedves asszony.
Jóságos ég! Keserű ízt érzett a torkában. Lachlan igyekezett
csillapítani lelke háborgását.
 – Hölgyem, az én anyám még azelőtt meghalt, hogy te
megszülettél volna.
Kőszívű, önző asszony volt, és Lachlan sosem tudott szabadulni a
fájdalomtól, amit amiatt érzett, hogy az anyja magára hagyta.
Milyen anya az, aki képes önszántából aláugrani a mélybe,
egyedüllétre ítélve a gyermekét? Teljesen magányosan, szeretetlenül,
egy rideg világban!
Lana ekkor megmagyarázhatatlanul, és szöges ellentétben a
kavargó nyugtalansággal, amit Lachlan érzett, nevetve megcirógatta
a herceg arcát.
Megcirógatta az arcát!
Eddigi élete során még soha senki nem érintette meg ily módon.
A történtek mérhetetlenül zavarba hozták, ugyanakkor a mozdulat
tagadhatatlanul jólesett neki.
– Tudom – mondta Lana. Azzal sarkon fordulva kifelé indult a
napfényre, Lady Dunnettel együtt.
Lachlan meg csak bámult utánuk, leesett állal, cikázó
gondolatokkal. Mozdulni sem tudott, amiért itt találta a nőt, akit
álmaiban látott. Ez már önmagában is letaglózó.
És mintha ez nem lett volna elég, azt állítja, hogy kedveli az
anyját. A rég halott anyját!
Fel nem foghatta, mi ez az egész.
 
Lana kábultan lépkedett Hannah oldalán a kastélyba menet,
miközben egyetlen gondolat kavargott a fejében. Itt van, eljött a férfi
az álmaiból. Sudár, izmos és őrjítően jóképű.
Vonzó, sőt még annál is több, tettre kész és vad. A tekintete
átható, és mérhetetlenül erős a kisugárzása.
Amikor egymáséba kapcsolódott a pillantásuk, Lanának még a
lélegzete is elakadt, a szíve nagyot dobbant. A teste feléledt,
izgatottság és várakozás lett úrrá rajta. Vakmerő a remény, hogy ő
lesz az. A férfi, akit neki rendeltek.
De ez lehetetlen. Ő a herceg, aki azért jött, hogy megmásítsa a
földjei tulajdonviszonyát. Nem erre számított, sok mindenben nem
olyan, mint amilyennek elképzelte.
Ez különös, eddig ugyanis még sohasem tévedett.
Á
 Álmában a férfi nem volt ilyen tartózkodó, nem viselt puccos
ruhát, és nem beszélt brit akcentussal.
Látomásaiban is vonzó volt, de másként: egy délceg skót a
kiltjében, egy hős, akit veszély fenyeget. Egy férfi, akit neki kell
megmentenie.
Vagy szeretnie.
De ez itt egy herceg. A hercegek pedig nem szorulnak védelemre.
És egy herceg soha nem érdeklődne egy olyan rangú nő iránt,
mint amilyen ő.
Lana nem tudta eldönteni, mit kezdjen ezzel az egésszel. A
megérzései korábban sosem csalták meg.
Vett egy nagy levegőt, arra intve magát, hogy igyekezzen
lépésenként haladni. Ha már az angyalok ezeket az álmokat szórták
rá, akkor annak oka kell legyen. Biztosra vette, hogy idővel tisztulni
fog a kép.
A baj csak az, hogy Lana most is türelmetlen volt, mint mindig.
Talán nem kellett volna az anyjáról beszélnie. Ilyen hamar nem.
Elszorult a szíve, látva, ahogy az a csinos arc az anyja felemlegetése
hallatán megrándul, és kiül rá a döbbenet. Ugyanaz a kifejezés, amit
már oly sokszor látott mások arcán.
Talán túl naiv, hogy azt remélte, Lachlan másként fogja kezelni a
különleges képességeit.
– Jól vagy? – kérdezte Hannah, átkarolva a derekát, ahogy
beléptek a várba.
– Ó, hogyne, jól vagyok. Nincs semmi baj.
– Nem szabadna elaludnod az istállóban. Még a végén csúnyán
megfázol.
Lana elnevette magát.
– De hisz nyár van.
– Épphogy. Ott a kényelmes ágyad és a szép szobád.
– A kutyák egyedül érezték magukat.
– Butaság, ők mégiscsak kutyák!
Lana kényszeredetten sóhajtott egy nagyot. Hannah sem tud mit
kezdeni a fölöttébb érzékeny természetével.
Mások is így voltak ezzel, de a nővére pici kora óta ismeri, és
pontosan tudja, hogy ő olyan dolgokat is lát, amik mások elől rejtve
maradnak. Ezért jobbnak látta, ha inkább témát vált.
– Szóval ez az ember Caithness hercege?
– Igen – vágta rá Hannah.
– Nem ilyennek képzeltem.
Sok tekintetben nem.
– Pedig még a felét sem tudod annak, amit én.
Lana a nővérére pillantott, megérezve a benne munkáló
energiákat, és máris tudta, hogy valami rettenetes történhetett.
Megfogta Hannah karját.
– Baj van?
Hannah a homlokát ráncolva közelebb hajolt.
– Őkegyelmessége mindjárt a megérkezése pillanatában
haladéktanul beszélni akart Alexanderrel.
– A bekerítésről?
Lana nem értette, miért lepi meg a dolog Hannah-t. Logikus,
hogy erről akart beszélni. Különben minek jött volna ide?
– Igen. Alexander nagyon zaklatott volt utána.
– El tudom képzelni.
– És el is ment, azt sem tudom, hol van most.
– Ne izgasd magad miatta, Hannah! Vissza fog jönni. Hannah a
kezét tördelte.
– Igen, tudom. Mégis úgy érzem, szüksége volna rám. Megyek és
megkeresem. Ha neked nincs rám szükséged.
– Nincs, menj csak.
A nővére tekintete elidőzött Lanán.
– Menj, egyél valamit. Nem szeretném, ha elfogynál. Mintha ő ezt
akarná. És tényleg megéhezett!
– Megyek. Majd közben kitalálok valamit.
– Kitalálsz valamit? – ámult Hannah. – A herceg ultimátumot
adott Alexandernek.
– Tudom – bólintott Lana.
Noha pillanatnyilag minden veszni látszott, ő ebben korántsem
volt olyan biztos.
Oka van annak, hogy a herceg megjelent az életében, éppen most,
ebben a helyzetben. Nem véletlen az sem, hogy vele álmodott, hogy
találkozott az anyjával, hogy a férfi megérintette a lelkét.
 Itt most magasabb erők munkálkodnak, csak azt nem tudta még,
hogy min, de rá fog jönni.
S talán Lileas, Lachlan édesanyja segíteni fog…
 
Lana az ebédjével elvonult a kedvenc helyére, és letelepedett a
tengerre néző, alacsony kőfalra, ahonnan az öbölre látott. Csérek
röpködtek fölötte a levegőben, az orrában ott érezte a sós víz illatát.
Pompás hely a gondolkodásra, ha éppen arra volt szüksége.
Mint például most.
Zavarba ejtő volt ez a dolog a herceggel, és Lileas sem segített.
Valahányszor a fiáról faggatta, vagy a sorsáról, arról, hogy mi a célja,
szerencsétlen asszony egyszerűen faképnél hagyta. Ezek a holt
lelkek olyan kiállhatatlanok tudnak lenni néha. Mindenesetre az
üzenetet megértette: saját magának kell megtalálni a kérdésekre a
válaszokat. És ez bosszantó. Ezért is jött ide a falhoz, hogy a lenge
szellő kitisztítsa az elméjét, és a kék hullámok tánca elcsöndesítse a
lelkét.
De sajnos megzavarták az elmélkedésben.
Már azelőtt megérezte az illető energiáit, hogy megpillantotta
volna; ettől libabőrös lett, de ez a borzongás nem volt kellemes.
Lana lopva hátralesett a válla felett. Egy robusztus, angol
öltözetet viselő, savanyú ábrázatú ember közeledett felé. A lány
kitalálta, hogy csak a herceggel jöhetett, hisz errefelé senki sem járt
ilyen ruhákban. Hidegen hagyta, hogy a férfi szeme megcsillant,
amikor tetőtől talpig végigmérte.
– No lám, mit találtam – szűrte át a szavakat az ismeretlen a fogai
között. – Egy kis galambot.
Lana a homlokát ráncolta. Noha ez az ember a herceghez
hasonlóan öltözött, nem volt olyan kifinomult a beszéde, sőt erős
skót akcentus érződött rajta. Behízelgő hangon szólt, ami nagyon
nem tetszett Lanának, kígyósziszegésre emlékeztette. Az energiáival
sem volt kibékülve: sötét, homályos színek gomolyogtak körülötte.
– Kicsoda maga? – tudakolta.
Nem volt túl barátságos kérdés, a férfi mégis elvigyorodott.
– Ezt én is kérdezhetném.
 Túlságosan közel merészkedett. Olyan közel, hogy Lana magán
érezte a leheletét, mégis ellenállt a kísértésnek, hogy faképnél hagyja.
Ő nem szokott csak úgy odébbállni. Maradt, ahol volt, és
leplezetlenül végignézett a férfin.
Aki ezt láthatóan nem bánta. Kacsintva a kezébe fogta Lana egy
hajfürtjét, és pimaszul az ujja köré csavarta. Zavaró bizalmaskodás
ez olyasvalakitől, akit az ember még csak nem is ismer. Lana kihúzta
a haját a kezéből, mire a férfi nevetve azt mondta:
– Szemrevaló fehérnép vagy – duruzsolta. – Itt szolgálsz?
A lány haragra gerjedt. Jól ismerte ezt a fajtát. Mert hatalmuk van,
azt hiszik, bármit megkaphatnak bármelyik nőtől. Felállt, és
egyenesen az idegen szemébe nézve bemutatkozott:
– Lana Dounreay vagyok, Magnus Dounreay, Reay bárójának
lánya, egyben Dunnet báróné húga.
Bármily hangzatos volt is a címe, a férfit nem riasztotta vissza.
– Akkor hát, Lana Dounreay, Magnus Dounreay báró leánya,
egyben Dunnet báróné húga, mondd csak, mit csinálsz te itt
egymagadban?
Lana jelentőségteljesen a kezében tartott tányérra pillantott.
– Szégyen, hogy egy ilyen gyönyörű kis madárka egyedül kell
egyen. Azzal már közelebb is lépett. Az aurája tovább sötétedett.
Lana pontosan tudta, mire készül, és eszében sem volt hagyni.
Oldalra lépett, hogy visszameneküljön a konyhába, ahol
biztonságban lehet.
Elindult, de a férfi a karját megragadva az útját állta.
– Maradj!
Nem kérés volt, hanem parancs. De mert Lana nem tűrte, hogy
parancsolgassanak neki, kitépte a karját a szorításból, és az udvaron
át elindult a vár felé.
A férfi követte.
Te jó ég! Lana nagyon nem szerette volna megszűrni a villájával,
az erőszak mindig is távol állt tőle, de megteszi – fogadkozott
magában –, ha nem ereszti szépszerével.
A férfi a következő pillanatban a könyökénél fogva
megperdítette, bele egyenesen a karjába. A tányér a földre zuhant,
de szerencsére a villát Lana szorosan tartotta. S már döfött is vele,
egyenesen a támadója mellkasába.
Szomorúan kellett tapasztalnia, hogy a férfi a nem túl hatékony
fegyver láttán felröhög.
– Te aztán vadóc vagy, igaz-e?
– Eressz! – sziszegte Lana, és ellökte magától.
– Eszemben sincs, galambocskám. – Olyan hangon mondta, hogy
a lánynak görcsbe rándult a gyomra, a vér megfagyott az ereiben.
A férfi a következő pillanatban nekilökte a várfalnak, és
hozzátörleszkedett. A teste erős volt, egészen odaszögezte vele
Lanát a kövekhez, de ez még mind semmi volt ahhoz képest, ahogy
nézett rá.
Lana ott érezte az arcán a leheletét. A közelgő csók elől
elfordította a fejét. A férfi dühösen felhorkant, majd a kezébe fogva a
lány arcát, maga felé erőltette. Olyan erővel, hogy Lana attól félt,
nyoma marad reggelre.
– Ajánlom, hogy légy kedves hozzám! – menny dörögte. – Te nem
tudod, ki vagyok én.
– Azonnal eressz el! – sziszegte Lana. A férfi erre csak kacagott.
– Mert mi lesz, ha nem, galambocskám? Megint megböksz a
villácskáddal?
Lana pontosan ezt tette. A férfi csak mulatott rajta. A szorítása
még erősebb lett.
– A világ változik, virágszálam. Az apád, a sógorod, azok az
emberek, akik idáig védelmeztek, a jövőben már nem fogják tudni
ezt tenni. Akkor majd csak az ilyenekre számíthatsz, mint én.
Te jó ég! Azt lesheted!
A férfi összeszűkült szemmel újra rohamozott, hogy megcsókolja.
Lana minden porcikája hevesen tiltakozott ellene, és szabadult volna
tőle.
– Dougal! – visszhangzott egy metsző hang a fal mentén, mire a
férfi meglepetten hátranézett a válla fölött. Lana is arra kapta a fejét,
és nagyon megkönnyebbült, amikor látta, hogy a herceg közeledik
haragos tekintettel. Ó, de nem akármilyen harag volt ez! Az álombéli
lovag, a skót jelent meg villámló szemmel, előreszegett állal. A lány
beleremegett a látványba.
 A herceg csípőre tett kézzel megállt, és dühösen rádörrent
Dougalra:
– Te meg mi a fenét művelsz itt?!
Lana kihasználva az alkalmat, kiszabadította magát. Örült, hogy
kimenekülhetett szorult helyzetéből.
Dougal önelégülten elvigyorodott.
– Csupán egy csókot akartam lopni.
A herceg most Lanára nézett, aki még mindig ott szorongatta a
villát a kezében. Lachlan arcán megrándultak az izmok.
– Mi itt vendégek vagyunk! – förmedt rá az unokafivérére.
Dougal kényszeredetten elnevette magát, de Lana érezte benne a
nyugtalanságot.
– Ugyan, semmiség az egész – védekezett a férfi, és figyelmeztető
pillantást vetett Lanára, hogy meg ne merjen szólalni.
Ezer mennykő! Márpedig őt hiába fenyegeti, nem fogja tartani a
száját!
– Ne merj a közelembe jönni! – kiáltotta oda Dougalnak, és most,
hogy tehette, elfutott a konyha felé. Magában megfogadta, hogy
amíg a herceg és ez az alak itt van a várban, egy pillanatra sem fog
egyedül mutatkozni egyikük előtt sem.
Hacsak nincs legalább egy tőr a keze ügyében.
 
Lachlan csak nehezen tudta fékezni magát. Meg nem tudta volna
mondani, miért, de az, hogy Lady Lanát Dougal karjában látta, a
fejébe kergette a vért, míg rá nem jött, hogy ami történik, Lana
akarata ellenére történik. Látva a lány arcára kiülő félelmet és dühöt,
éktelen harag támadt benne. A legszívesebben letépte volna Dougal
fejét a nyakáról.
A látvány felkorbácsolta az indulatait. Megfagyott ereiben a vér,
és hirtelenjében az az érzése támadt, hogy az a lány az övé.
Nevetséges gondolat.
Soha nem lesz az.
Ismerte Dougalt, tudta jól, hogy bolondul a nőkért, ahogy azt is,
milyen durván és faragatlanul bánik velük. Ha Lana nem lehet az
övé, Dougalé sem lesz, mert az unokafivére túl erőszakos ehhez a
törékeny lányhoz.
 – Ne merj a közelébe menni Lana Dounreaynek! – rivallt rá.
A kelleténél élesebbre sikeredett ez a mondat, ezt azért nem
akarta.
Vagy mégis?
Dougal értetlenül pislogott. Neheztelés villant a szemében, majd
erőltetetten elvigyorodott.
– Csak nem magadnak akarod?
– Szó sincs róla. – Hitte, hogy komolyan gondolja. -Azonban mi
itt vendégek vagyunk, ezért nem szeretnék még egy ilyen…
incidenst.
Dougal fancsali képet vágott, talán mert eszébe jutott, mi történt,
amikor Lord Wintersly vendégei voltak. Megesküdött, hogy a nő
maga is benne volt, noha az áldozat zokogva állította az ellenkezőjét.
Mivel Lachlan nagyon szeretett volna hitelt adni az unokafivére
szavainak, pénzzel kárpótolta a lányt, de az eset azóta is nyomta a
lelkiismeretét.
Ha nem Dougalról lett volna szó, Lachlan habozás nélkül elküldi
– persze ajánlólevél nélkül – egy ilyen kellemetlen eset után, ám a
férfi mégiscsak a rokona volt, az egyetlen élő rokona. Lachlan altkor
úgy vélte, a komoly figyelmeztetés a történtek után majd féken
tartja.
Ebben most már nem volt olyan biztos.
Nem engedheti, hogy ez megismétlődjék, ráadásul Dunnet
sógornőjével. Itt bizonyosan nem lehet a dolgot pénzzel megváltani,
itt vér folyna.
– Nem tűröm ezt a viselkedést – mondta határozottan Dougalnak,
aki ettől csak még dacosabb lett.
– Fel nem foghatom, hogy miért hozott ki ez így a sodrodból!
– Nem? Azért vagyok itt, hogy elnyerjem Dunnet támogatását.
Dougal felfortyant.
– De hisz már nemet mondott neked!
Kétségtelen. Lachlan mégis rossz néven vette, hogy Dougal
emlékezteti rá, ugyanakkor hitte, hogy Dunnet jobb belátásra tér,
átgondolja az egészet, és számba veszi az érveit. Nincs más
választása, túl sok a vesztenivalója.
 Ráadásul Dougal gúnyos hangja csak még jobban felpaprikázta,
nem beszélve arról, hogy vele szemben is tiszteletlenül viselkedik.
– Akár támogat Dunnet, akár nem, itt én vagyok a legfőbb úr –
mondta epésen. – Az én kötelességem megvédeni ezeket az
embereket, ezért megtiltom, hogy zaklasd a vár asszonyait és
lányait.
– Már hogy zaklattam volna? – kérdezte erre Dougal vigyorogva.
– Ő akarta.
Lachlan elképedt. Jól tudta, hogy nem így történt. Fel nem
foghatta, hogy képes Dougal a szemébe hazudni. És ami még
rosszabb, úgy tűnt, hogy hiszi is, amit állít, annak ellenére, hogy a
lány védekezni próbált.
– Én másképp láttam. A hölgy nem kívánta a közeledésedet.
– Ugyan már!
Lachlant elöntötte a méreg és a felháborodás.
– Megtiltom, hogy aláásd a tekintélyemet!
Dougal szeme elkerekedett, látva, hogy a herceg arca olyan vörös
lett, mint a főtt rák. Aztán amikor észrevette, hogy a keze is ökölbe
szorul, őszintén megriadva azt kérdezte:
– Jól vagy, kegyelmes uram?
– Nem. Átkozottul nem vagyok jól.
És Lachlan valóban pokolian érezte magát. A halántékán
lüktettek az erek, a gyomra remegett, forrt benne a méreg…
– Talán jobb volna, ha visszavonulnál a lakrészedbe.
– A lakrészembe?
– Fáradtnak látszol. Be kellene venned az orvosságodat.
Lachlan dühösen nézett az unokafivérére. Elege volt már az
orvosságból, ahogy abból is, hogy Dougal örökösen ezzel nyaggatja.
Nem segíthet rajta semmi. Pillanatnyi megnyugvást emlékei szerint
csupán akkor érzett, amikor Lana Dounreay kéknél is kékebb
szemébe nézett…
De nem, nem szabad őrá gondolnia. És nem is fog.
– Semmi szükségem arra a nyavalyás orvosságra. És ne akarj
témát váltani! Még egyszer mondom, ne merészelj annak a lánynak a
közelébe menni, mert szíjat hasítok a hátadból! – mondta magából
teljesen kikelve, ami pedig nem volt jellemző rá. Elképzelni sem
tudta, honnan tört elő ez az ördögi természet belőle, de nem is
érdekelte.
Azzal sarkon fordulva elviharzott, hogy keressen egy helyet, ahol
az unokafivére nem bosszanthatja.
 
 ÖTÖDIK FEJEZET
 
Lachlan a könyvtár mellett döntött, tudván, hogy ott talál
whiskyt, és abban is bizonyos volt, hogy Dougal oda be nem tenné a
lábát. Hadilábon állt az olvasással.
Amire nem számított, az az volt, hogy Lana Dounreayt is ott
találja. Egy karosszékbe kuporodva, az egyik távoli sarokban
olvasgatott. De furcsamód egy tőrt szorongatott a kezében. Amikor
meglátta Lachlant, szorosan megfogta a markolatát. Lachlan szíve
megsajdult. Nem szerette volna, ha félelmet kelt éppen ebben a
lányban.
Volt Lanában valami, ami rabul ejtette, és ilyet soha nem
tapasztalt korábban.
Ennek egyik oka kétségtelenül a vonzalom, talán még a vágy is,
de ezt Lachlan igyekezett figyelmen kívül hagyni. Ugyanakkor
furdalta a kíváncsiság: ki ez a lány, és mit jelent neki? Miért jelenik
meg éjszakánként újra és újra az álmaiban? És most miért jelent meg
az életében is? Ilyen közel a véghez…
Ez nem igazság.
Ha ez a találkozás korábban történik, akkor talán elhitte volna,
hogy lehet közös jövőjük. Milyen szép is lenne a jövő vele! Nagyon
szerette volna a közös életet ezzel a lánnyal. A pokolba, legalább egy
éjszakát! Egy csókot. Egy szerelmes együttlétet. Egy…
Á, ostoba képzelgés!
Elhessegette magától az ábrándokat, mert most ennél fontosabb
kérdés izgatta. Nevezetesen, hogy a lány úgy beszélt az anyjáról,
mintha ismerné.
Volt idő, amikor ha egy nő azt mondta volna neki, hogy holt
lelkekkel beszélget, bizonyára őrültnek tartotta volna, háborodott
elméjűnek, akit bezárva kell tartani. De mert őt is látogatták a
halottak, erről már másképp vélekedett.
Lettek volna kérdései az anyjához, kérdések, amelyek egész
életében kínozták. S most az esély, hogy végre választ kaphat ezekre,
lázas izgalomba hozta. Ha Lana Dounreay tényleg tud beszélni a
halottakkal, ahogy állítja, és nem elmeháborodott, akkor talán képes
másokat is szóra bírni. Azokat a lelkeket, akik őt látogatják, gyötrik
éjszakánként. Vagy ami még ennél is fontosabb, talán távol tudná
tartani őket tőle.
Milyen csodálatos volna nyugalmat lelni élete utolsó napjaiban!
Éppen ezért most, hogy meglátta, még inkább maradni akart.
Meghajolt előtte:
– Miss Dounreay.
A lány csak felnézett, de a pillantása a leikéig hatolt. A tekintete
elfelhősödött, a szemöldöke megrándult, mintha nem tetszene neki,
amit lát. Lachlan nem rezzent össze.
– Kegyelmes uram.
S már fordult is vissza a könyvéhez.
Ó, ez fájt.
Távoznia kellene. Megértve a mégoly finom célzást, el kéne
köszönnie. De Lachlan képtelen volt rá. Először is, mert többet
szeretett volna megtudni a lány adottságairól, vagy épp az
őrültségéről, másodszor pedig, mert vele akart maradni. Hisz olyan
béke áradt belőle, hogy majdnem ő maga is teljesen megnyugodott.
Odatelepedett a lány melletti székbe, és csak nézte őt. Lana meg úgy
tett, mint aki nem is sejti, pedig igenis észrevette. Lachlan a
szempillái verdeséséből tudta.
Nagyon jó volt itt ülni mellette, és nézni, ahogy úgy tesz, mintha
olvasna. Az arca szép, ismerős és törékeny, a vonásai finomak, noha
némi konokságról is árulkodnak. De Lachlan ezt is vonzónak találta.
Egy nő ne legyen riadt egérke. Legyen benne tűz, vadság, hogy
méltó párja legyen a férfinak. A londoni hölgyekben szikrája sem
volt a tűznek. Talán ez az oka, hogy sosem szegte meg az esküjét.
Pedig a lelke mélyén talán mégiscsak ott lobog az ősi skót vér…
– Kegyelmes uram!
Lana sóhajtva az ölébe ejtette a könyvét. Lachlan repeső szívvel
nyugtázta, hogy rá emeli a tekintetét.
– Igen?
Magabiztos, illedelmes. A tónus azonban mégsem tetszett
Lanának.
Az orrát is elfintorította.
– Akarsz tőlem valamit?
 De mennyire! Nagyon is! S az a valami nem az anyjához
kapcsolódott.
Sokkal szívesebben adott volna egy puszit arra a bájos orrocskára.
Meg másvalahova…
– Már egy ideje engem nézel, jó uram.
– Igazán? Elnézést – mondta Lachlan egyáltalán nem bűnbánó
hangon.
– Igen. – Lana a homlokát ráncolta. – És ezt kellemetlennek
találom.
Akarsz valamit tőlem?
– Én… ó, igen.
Lana kérdőn felvonta a szemöldökét, de mert nem kapott választ,
még egyszer rákérdezett:
– Mit akarsz hát?
Lachlan már szóra nyitotta a száját, de hirtelen elbátortalanodott.
Most, hogy alkalma lett volna, nem tudta feltenni a kérdéseit, nem
tudta, hogy fogalmazhatná meg. Az is lehet, hogy csupán a
válaszoktól félt már jó előre. Nem volt gyáva, de arra még sosem
volt lehetősége, hogy feltegye élete legriasztóbb kérdéseit, és azokra
megkapja a könyörtelen válaszokat. Azért hagyta el az anyja, mert ő
érdemtelen volt a szeretetére? Sohasem szerette, sohasem akarta őt?
A végén gyáván megfutamodva megköszörülte a torkát, és a
kabátja szélét igazgatva azt mondta:
– Szeretnék bocsánatot kérni tőled Dougal viselkedése miatt. A
lány elpirult.
– Dougal?
– Az emberem miatt. Nem lett volna szabad így viselkednie.
– Nagyon kellemetlennek találtam. – Lana az ujjaival babrált a
tőrén.
– Biztosíthatlak róla, hogy én is.
Még mindig forrt benne a méreg. Ugyan Lana előtt leplezni
igyekezett, nehogy megijessze, de tartott tőle, hogy sikertelenül. A
lány szeme kissé tágabbra nyílt, ahogy ránézett.
– Figyelmeztettem, hogy ne merjen többé a közeledbe menni.
– Hálás vagyok érte. Legalább ennyit elért.
 – De ha mégis hasonló gondjaid támadnának, kérlek, azonnal
tájékoztass róla!
Lachlan ebben a pillanatban döbbent rá, mennyire szeretné, ha ő
lehetne az a férfi, akivel Lana minden gondját, baját megosztja. A
férfi, aki mindentől védené, óvná.
Sehogy sem értette, hogy Lana miért nevet ezen, amint azt sem,
hogy ez miért bántja.
– Miss Dounreay?
– Ha hasonló gondom támadna, akkor feltétlenül megkereslek…
Pompás.
– …azzal a kérdéssel, hogy hol kívánod örök nyugalomba
helyezni az embered porhüvelyét.
Szentséges ég! Ez a törékeny kis jószág, a vékony csontjaival, a
finom modorával ilyen erőszakra ragadtatná magát?
– A… a porhüvelyét?
– Az unokafivéred, igaz, nagyuram?
– Igen, az.
– Hát akkor neked kell eltemettetned! – Lana mulatva még
hozzátette: – Így illik.
– Én, ó… azt akarod mondani, hogy megölöd, ha még egyszer
hozzád ér?
– Kibelezem, mint a halakat szokás.
Fölöttébb meglepő volt ezt hallani ebből az angyali szájból, ezen a
szelíd hangon. Lachlan azonban egy pillanatig sem kételkedett
abban, hogy a lány képes lenne megtenni.
Jó lesz figyelmeztetni Dougalt. Kétségtelen, időnként nagyon
bosszantó tud lenni, Lachlan mégsem szerette volna, ha kibelezik.
Mert akkor neki kellene összetakarítania.
Akarata és megdöbbenése ellenére mosolyra húzódott a szája, és
Lana hasonlóképpen reagált.
– Itt, Skóciában, úgy látszik, tényleg másként mennek a dolgok.
Lana kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte szárazon. Lachlannek
nevethetnékje támadt.
– A nők itt hevesebbek.
 – Ahogy a férfiak is. – Lana tekintete Lachlan nyakfodrára tévedt.
– Példának okáért, ilyesmit sem hordanak.
Noha csak az orra alatt mormogta, Lachlan mégis meghallotta.
Ráadásul sejtette, hogy a lány ezt is akarta. Fehéren fodrozódó
nyakfodrára pillantva elvigyorodott.
– Én magam sem szerettem soha.
– Akkor miért viseled? Lachlan vállat vont.
– Mert herceg vagyok, és elvárják tőlem. Lana rámeredt.
– Még csak nem is férfias.
Lachlan önkéntelenül is hátrahőkölt a megvető hanghordozástól.
Maga sem értette, miért, de hirtelen őrülten vágyott arra, hogy
férfiasnak és erőteljesnek látsszon Lana szemében.
– Szerinted milyen egy férfias férfi?
Lana alaposan megnézte magának a herceg vállát, mellkasát,
arcát.
– Kiltben biztosan jól mutatnál – jelentette ki némi tűnődés után.
Volt egyfajta különös remegés a hangjában, amitől valami
mocorogni kezdett Lachlanben.
A vágya kezdett éledezni. Te jó ég!
Már hosszú évek óta rövid pórázra fogta magát. Emberemlékezet
óta tökéletesen uralta az érzelmeit és a cselekedeteit. De most, itt,
ebben a percben a legszívesebben a karjába kapta volna ezt a lányt,
hogy vadul megcsókolhassa.
De aztán a tőrre tévedt a pillantása. Talán jobb, ha mégsem teszi.
– Ó, hát előbb-utóbb nekem is magamra kell öltenem egy kiltet.
– Még sosem viseltél? – lepődött meg Lana.
– Nem. – Lachlan megköszörülte a torkát. – Ugyanis a skótokat,
mondhatni, nem sokra tartják Londonban. Még a legutolsó brit
nemes is sokkal többre tartja magát egy skót hercegnél.
– Ezért tanultál meg olyan affektálva beszélni, mint ők? –
kérdezte Lana enyhe nemtetszéssel.
– A politikában fontos, hogy az ember ne lógjon ki a sorból.
Lachlan meg is dolgozott érte. A fél életét annak szentelte, hogy
megtanuljon igazi angol lord módjára, finomkodva viselkedni. De
sajnos ez nem igazán sikerült neki. Legalábbis élvezni soha nem
élvezte.
 – Hát igen. – Lana elgondolkodva figyelte. – A beilleszkedés
fontos dolog.
Lachlan rossz néven vette a lány szeméből sütő sajnálkozást.
– Ez úgy hangzik, mintha helytelenítenéd. Lana elnevette magát.
– Mert itt nem kellene ragaszkodnod hozzá.
– Ez már nekem is megfordult a fejemben.
Tényleg ezt szeretné? Talán igen.
– Akkor a kilttel kéne kezdened. Meg talán mosolyoghatnál néha,
és a szemétbe kellene hajítanod azt a nyakfodrot. Még megfojt, olyan
szoros.
Ez már igaz. Tényleg fojtogató. A fejét is alig tudja mozgatni tőle,
de mostanra már megszokta.
Lana elfordította a tekintetét, és a könyvtár egyik sötét sarkába
bámulva felsóhajtott.
– Kár, igazán kár. Lachlan felkapta a fejét.
– Micsoda?
– Hogy a legfőbb urunk már nem skót.
Ó, ez olyan volt, mint egy tőrdöfés. Talán mert már benne is
felötlött néhányszor ez a gondolat. Kihúzta magát és Lana szemébe
nézett.
– Vagyok, aki vagyok.
Akár tetszik, akár nem.
Lanát meglepte a herceg heves reagálása.
– De te skót főnemes vagy, nagyuram, akármennyire igyekeztél is
angollá válni Londonban. Még ha el is akartál különülni tőlünk…
– Szó sincs róla!
– A te ereidben mégiscsak skót vér csörgedezik. A szíved és a
lelked idetartozik, a Felföldre.
Lachlannek tetszett a lány hevessége. Igazi vadóc, harciasan
szenvedélyes.
– Eljátszhatod, hogy angol nemes vagy…
– Nem vagyok az!
– Letagadhatod a származásodat…
– Eszem ágában sincs!
Szent ég! Hogy ez a lány milyen állhatatos! Konok. És bosszantó.
Nem is értette, mi tetszik neki annyira benne. S mégis, a
beszélgetésük perzselte a lelkét, felgyorsította a pulzusát.
– Márpedig ez az igazság.
Lana hátradőlt a székben, ránézett, és a mosolyába szomorúság
vegyült.
– Az édesanyád sem ilyennek akar látni. Azt szeretné, ha az
lennél, amire születtél.
Lachlan megmerevedett. Hát ismét eljutottak ide. Anyjának
felemlegetése újfent megdöbbentette.
Mégis, tökéletes alkalom a nyitásra. Meg kellett ragadnia.
– Ó, az anyám?
Lana oldalra biccentett fejjel nézett rá.
– Igen.
– Azt mondod, hogy találkoztál vele? Lana sóhajtott.
– Igen, találkoztam.
– A szellemével?
– A lelkével.
– Gyakran… beszélgetsz a halottakkal? Lana fura hangot
hallatott.
– Minden nap – felelte megadóan.
Lachlan az őrület nyomai után kutatva fürkészte az arcát. A lány
szempillái megrebbentek.
– Furcsának találsz miatta?
Lachlan nem örült, hogy a lány reszketeg hangon tette fel a
kérdést, még az ajka is megrándult. Ez a hirtelen elbizonytalanodás
sehogy sem illett a harcias amazonhoz, és Lachlan ekkor rádöbbent,
hogy a különleges adottságai miatt sokan bánthatják.
Ő nem fog ezek közé az emberek közé tartozni. Mert az a drámai
igazság, hogy ha valaki, aki a szellemekkel társalog, őrült, akkor ő
maga is az.
Viszont jóleső érzés, ha az ember hasonlít valamiben egy
másikhoz.
Jelen esetben Lanához.
Lachlan a torkát köszörülve a megfelelő szavak után kutatott. De
csupán ennyire futotta:
– Nem, egyáltalán nem.
 Lana a herceg kezére tette a kezét. Melegség járta át a férfi testét,
amit a lány következő szavai csak fokoztak:
– Hálás vagyok érte, kegyelmes uram.
Őszinte és kedves szavak. Kiérződött belőlük a mérhetetlen
megkönnyebbülés. Lachlan nem szívesen gondolt arra, milyen nehéz
lehetett Lanának egy életen át elviselni, ahogy az emberek a
különleges képességei miatt bántak vele. Rettenetes lehetett számára
a visszautasítás és a kitaszítottság. Az elszigeteltség érzését Lachlan
maga is megtapasztalta, és tisztában volt vele, mennyire keserves.
– Nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem – mondta Lana, és
közelebb hajolva még hozzátette: – A legtöbben visszariadnak tőlem.
– Sebzett pillantásától Lachlan szíve elszorult. – Vannak, akik gonosz
teremtésnek gondolnak.
Elképesztő!
– Micsoda? De hát miért? – szakadt ki a kérdés önkéntelenül a
férfiból.
Lana vállat vont.
– Nyilván azt hiszik, hogy alkut kötöttem az ördöggel.
– Ezt tetted? – kérdezte mosolyogva, halkan Lachlan. Nincs ebben
a nőben semmi ördögi. Csak könnyedség.
– Tudomásom szerint nem.
Amikor viszont ezt mondta, határozottan gonoszul villant a
tekintete.
– Hát – válaszolta erre Lachlan –, ha te gonosz vagy, én is az
vagyok.
Mert időnként magam is látok kísérteteket.
Lana meglepetten nézett rá.
– Igazán?
– A váram tele van velük.
– Ó! Szeretnék ellátogatni oda valamikor.
Ez az egyszerű kijelentés megmelengette Lachlan szívét. Máris ott
látta maga előtt az otthonában, a szobájában, az ágyában Lanát.
Az elképzelt látványtól elakadt a lélegzete.
Honnan ez a hirtelen, erőteljes vágy?
Ó, igen, vágyott rá, ahogy férfi vágyhat egy nőre, de azért ennél
többről volt szó. Ez az érzés sokkal mélyebbről fakadt. Vágyott a
barátságára, és kötődni akart hozzá.
Ugyanakkor fájdalmas is volt ebbe belegondolni, hisz mindez
valószínűleg sohasem történik meg.
Nem történhet meg.
Lachlan komoly erőfeszítéssel jóindulatú mosolyt erőltetett az
arcára.
– Na és, Miss Dounreay, mindig is birtokában voltál ezeknek a
képességeknek?
– Nem, dehogy. Kislány koromban egyszer beszakadt alattam a
jég a tavon. – Lachlan próbálta elképzelni a jelenetet. A rettenetes
élményt felidézve Lana megborzongott. – Nem fulladtam bele, de
mert hideg tél volt, teljesen átfagytam, rázott a hideg. Be is
lázasodtam.
A lány felnézett.
– Azt hittem, belehalok. Éneklő angyalokkal álmodtam. Az első
ember, akit megláttam, amikor a lázálmomból felébredtem, az
anyám volt, ott állt az ágyam mellett.
– Az édesanyád?
– Hároméves voltam, amikor meghalt. De akkor azt mondta
nekem, hogy minden rendben lesz. Minden mindig rendben lesz az
életemben. Hittem neki. És azóta…
Lana széttárta a karját, mintha a szobát, a várat, az egész világot
akarná mutatni.
– Azóta mindenütt ott látom őket.
Lachlan csak bólintott, nem tudta, mi mást tehetne.
– Skócia kísértetjárta hely. Lana felhorkant.
– És ezzel még nem mondtunk semmit.
– Nekem hasznos adottságnak tűnik.
– Olykor az is. Máskor azonban inkább átok.
– Ó! – Lachlan maradt a témánál. – Most is vannak itt holt lelkek?
Ebben a szobában?
Lana bólintott. Aranyló hajfürtjei megrebbentek a vállán, az ujjai
megfeszültek.
– Dermid majdnem mindig itt van.
– Ő kicsoda?
– Dunnet nagybátyja. Megölték.
 Ezt olyan könnyedén mondta, hogy Lachlan akár meg is
ütközhetett volna rajta.
– Te tudod, ki ölte meg?
Lana a száját szorosan összepréselve bólintott. Lachlannek az az
érzése támadt, hogy ugyan tudja, de soha nem fogja elmondani.
– Rettenetes ember volt. Még mindig az. Az utolsó szavakat Lana
már csak súgta.
– Ez… rémesen hangzik.
– Az is. Én tudomást sem veszek róla. Már halványul.
– Halványul?
– Igen. – Lana összefonta az ujjait az ölében. – Ha nem adunk
nekik energiát, akkor eltűnnek.
– Értem. – Pedig egyáltalán nem értette. – Másvalaki is van még
itt?
Lachlan azért firtatta, mert valójában egy bizonyos személyre volt
kíváncsi.
– Az édesanyád.
Ó, igen. Igen!
Lana arcvonásai ellágyultak.
– Mindig ott van veled, ha rá gondolsz.
Ezzel az egyszerű kijelentéssel Lachlan örökös neheztelése
tovatűnt, megenyhült a szíve. Ugyanakkor nem értette, hogy ez
miért tölti el jó érzéssel.
– És nagyon büszke rád, Lachlan.
Ugyan nagyfokú illetlenség volt, hogy Lana a keresztnevén
szólította, de Lachlan egy csöppet sem bánta. Sőt, a legszívesebben
bátorította volna a lányt, hogy tegyen így. Ráadásul teljesen
váratlanul érte, amit Lana mondott.
– Büszke? Rám?
Az az asszony, aki szívtelenül magára hagyta csecsemőkorában?
– Büszke arra a férfira, akivé lettél. – Lana megint elfintorította az
orrát, és a herceg nyakfodrára mutatott. –Noha az öltözéked nem
tetszik neki.
– Nem?
Lana közelebb hajolva azt súgta:
– Sokkal szívesebben látna kiltben. Amiben az édesapád is járt.
Ó
 Ó, igen! Hogyne. Bár soha nem látta az apján, amikor álmában
látogatta meg őt. De hát ki tudhatná, hogy a pokolban milyen
öltözéket illik viselni? A láncon kívül persze, ami kötelező.
Lana kicsit oldalra biccentve a fejét, pajkosan elmosolyodott.
Pajkosság, hát ez rejtőzik a harcias természete mögött, gondolta
Lachlan.
– És szeretné, ha visszatérnél a skót akcentusodhoz is.
– A skót akcentusomhoz?
Te jó ég, hosszú éveken át azért küzdött, hogy megszabaduljon
tőle.
Mert Etonban csak így kerülhette el, hogy a többiek szekálják
miatta.
– Én szíves-örömest segítek visszaszerezni.
– Segítesz?
– Igen. Addig, amíg itt vagy a várban. Sőt, elmagyarázom a
skótok észjárását, és azt, hogyan viselkednek, de ami még ennél is
fontosabb, hogy miért teszik azt, amit tesznek. Segítek, hogy újra
skót módon társaloghass. És megtanítalak öltözködni.
Lana tekintete elkomolyodott.
– Ám akkor sok időt kell együtt töltenünk. Mert sok lesz a
tennivaló.
Lachlan elképedve hallgatta. Először is, mert a kilátás, hogy sokat
időzhet Lana Dounreay társaságában, egészen felvillanyozta.
Másodszor, csábította, hogy ez a törékeny lány ilyen kedvesen és
őszintén felajánlja, hogy hajlandó őt megint vademberré változtatni.
Az egyik fele örömmel fogadta, de a másik azon tűnődött, vajon
lesz- e elég bátorsága ahhoz, hogy felhagyjon a merev brit
finomkodással, ami eddig kitűnően szolgálta.
– Készséggel fontolóra veszem – mondta. – És hálásan köszönöm,
Miss Dounreay – tette még hozzá őszintén.
Egy sugárzó mosoly volt a jutalma. Meg az, hogy hosszú
beszélgetésük alatt Lana egyszer csak abbahagyta a tőr
markolászását.
Biztató.
Ez azt jelentheti, hogy akár barátok is lehetnek.
 De a gondolatra mindjárt felötlött benne a tagadás is. Nem, ő nem
azt akarja, hogy barátok legyenek Lana Dounreay-jel. Nem a
barátságára áhítozott.
Milyen kár, hogy csak az lehet belőle.
Milyen különös itt üldögélni a könyvtárban, és kellemesen
elbeszélgetni egy herceggel, kiváltképp ezzel a herceggel. Lana
megkönnyebbülten fedezte fel, hogy messze nem olyan merev
nemesember, mint amilyennek eredetileg gondolta. Azért meg
különösen hálás volt neki, amiért elfogadta a különleges adottságait,
és tulajdonképpen még érdekelte is.
Szívmelengető érzés volt, már csak azért is, mert megerősítette a
hitében, hogy az ösztönei nem csalták meg. S mert rájött, hogy
megkedvelte a férfit. Melegszívű, őszinte és még sármos is. Amióta
megismerkedtek, most először érezte úgy, hogy nemcsak tud neki
segíteni, hanem akar is.
Bár még mindig nem tárult fel előtte a titok, hogy miért
találkoztak, már kezdte sejteni az okát. Meg volt győződve róla,
abban kell segítenie Lachlant, hogy megváltoztassa a véleményét a
földbekerítésekről. Azt még ugyan nem tudta, hogy sikerrel jár-e –
hiszen jelentős hatalommal rendelkező, erős akaratú emberről van
szó –, de már voltak elképzelései. Az pedig, hogy van valami közös
bennük, mivel a herceg is hisz a szellemek jelenlétében, bizakodásra
adott okot, és remélte, hogy meg tudja győzni őt.
Azt azért sajnálta egy kicsit, hogy a férfi megjelenésének nem más
az oka, hogy a régóta dédelgetett titkos reményét nem váltotta be.
Nem ő volt élete férfija.
Lana gyorsan elhessegette magától ezeket a gondolatokat, és
felidézte magában, milyen is a világ.
Ez a férfi főrendi származású, hercegnek született.
Ő meg csak egy egyszerű nő, akinek se rangja, se birtoka, se
vagyona. Még csak nem is szép, messze nem olyan szép, mint a
nővére.
Egy herceg nem ilyet…
– Miss Dounreay?
Lachlan hangja riasztotta fel merengéséből.
– Igen?
 – Faggathatlak még a különleges adottságaidról?
– Természetesen.
Lana örült a kérdésnek. Már csak azért is, mert eltereli a
gondolatait.
– Csak látod ezeket a lelkeket… vagy… beszélgetsz is velük?
– Beszélgetünk. De nem szavakkal, hanem gondolatokkal,
érzésekkel. Néha képekkel.
– Képekkel?
– Igen.
Ezt nehéz volt elmagyarázni, de mintha a herceg pontosan értette
volna. Mélyen elgondolkodva a száját ütögette a hüvelykujja
körmével. Lana megfogta a karját, figyelmen kívül hagyva, hogy a
férfi összerezzen tőle.
– Kegyelmes uram, min merengsz?
A herceg felnézett, és Lana ezúttal is meglepődött, hogy milyen
szépséges az a sötétkék szempár és azok a sűrű szempillák. A
legszívesebben megmártózott volna abban a mély kékségben.
Lachlan is rámeredt egy pillanatra, és ettől elszorult a torka. Lana
nem sürgette, mert megérezte, a férfinak idő kell ahhoz, hogy a
bátorságát összeszedve megfogalmazza, mi foglalkoztatja.
– Ha kérdezek valamit az anyámtól, fogsz tudni válaszolni rá?
Lana nem hallotta ki a szavak mögül az aggódást. Bólintott.
– Ha hajlandó válaszolni.
– Ó!
A bizakodás eltűnt Lachlan arcáról. Félrekapta a pillantását.
– De választ csak akkor remélhetsz, ha felteszed a kérdést, jó
uram. – Mivel a herceg erre semmit sem mondott, Lana hozzátette: –
Mit szeretnél megkérdezni?
Alig hallotta, mert Lachlan félrefordított fejjel, nagyon halkan
szólalt meg:
– Azt szeretném tudni… hogy miért hagyott el.
Lana szíve hirtelen megsajdult. De nem csupán a saját fájdalmát
érezte, Lileasé is benne volt. A lány együttérzőn nézett az asszonyra.
Az árnyalakból áradt a tagadás, az elhallgatás és a düh.
– Elhagyott, kegyelmes uram?
– Miért ölte meg magát?!
 Lana mintha nagyon távolról hallotta volna a kérdést. A látása
elhomályosodott. Messzire került tőle ez a világ, ez a szoba. Egy
másik helyen találta magát.
 
*
 
Lileas egy sötét, nedves helyiségben állt. Lana is érezte a tenger sós
illatát. Vízcseppek koppanása visszhangzott a falak között. Lileas felnézett a
mellette álló férfi arcára, és összeszorult a szíve. William volt az, a szerelme.
Szálfatermetű, sötét hajú, jóképű, noha most elkínzottak voltak a vonásai, és
összeszűkült szemmel nézett a feléjük közeledő férfiakra. Hárman voltak, két
termetes alak és egy fiatal fiú. Valamennyit ismerte, valamennyiben
megbízott.
De most olyan rosszakarat áradt belőlük, hogy a riadalomtól pár
dobbanásnyit kihagyott a szíve. A levegő kiszökött a tüdejéből. Félelem járta
át az egész testét.
Ekkor az egyik férfi pisztolyt rántott. William Lileas elé ugrott, a saját
testével védte őt. Nagyot durranva elsült a fegyver, a dörrenés hosszan
visszhangzott az ódon kövek között. William megtántorodva a földre
zuhant.
Lileas térdre rogyott, a férje mellé, és magához ölelve próbálta megvédeni
a közelgő férfiaktól, noha tudta, hogy már hasztalan.
Felnézve azt látta, hogy az az ember most az ő szívének szegezi a
fegyvert. S már reccsent is a hangja, hogy kimondja azokat a szavakat,
amiket Lileas életében utoljára hallott:
– És most te is mész az urad után, úrnőm.
– Miss Dounreay?
Lana egy kéz érintését érezte a karján, a látomás eltűnt. Levegő
után kapkodott. Te jó ég! Milyen rettenetes! Beletelt némi időbe, hogy
kikerüljön a látottak hatása alól. Teljes bizonyossággal tudta, hogy a
látomásbeli nő Lileas volt.
Szegény, drága Lileas! Áldassék a lelke!
– Miss Dounreay? Jól érzed magad?
Lana az ölében összekulcsolt ujjait nézve próbált visszatalálni a
való világba. A látomások mindig felzaklatták, de mostanra már
megtanulta lecsillapítani az érzelmeit.
 – Igen. Jól vagyok, kegyelmes uram.
A herceg szemmel láthatóan megkönnyebbült. Mintha nem is
nagyon lett volna meglepve.
– Azt hiszem, az édesanyád nem ölte meg magát.
A herceg ámulva meredt rá, a szája megremegett. Lana eddig
észre sem vette, hogy milyen szép ívű a szája.
– De igen. Alávetette magát a mélybe a várfalról. Lana megrázta a
fejét.
– Egy zárkában, valami várbörtönszerűségben halt meg. A herceg
zavarodottan nézett rá.
– De hisz a kendőjét és a nyakláncát a sziklákon találták meg, a
vár aljában. A várgondnok, McKinney a saját szemével látta
leugrani.
Lileas perzselő haragja hullámként borította el Lanát. Teljes
bizonyossággal tudta, hogy merő hazugság, amit Lachlannek
mondtak.
– Nem. Nem ő ölte meg magát. Az édesanyádat meggyilkolták.
És vele együtt az édesapádat is.
Lachlan szédülő fejjel nézett a lányra.
Ő abban a hitben nőtt fel, hogy az apja a tengerbe ugrott a várból,
az anyja pedig gyönge pillanatában és önző módon utánaugrott.
Azt értette, hogy az apja miért választotta ezt a halált, hogy is ne
értette volna. Már számtalanszor megkísértette az öngyilkosság
gondolata őt magát is, mert tudta, hogy lassan meg fog háborodni.
De az anyja utolsó döntését sem megbocsátani, sem elfeledni nem
tudta. Azóta is marcangolta a lelkét a tudat, hogy az anyja magára
hagyta.
Az egész eddigi életére rányomta a bélyegét. Ezért gondolta úgy,
hogy fölösleges lenne bárkihez is közelednie, hisz a világ rideg,
kegyetlen és sivár.
De most kiderült az igazság, és a föld megrengett a talpa alatt.
Egyikük sem választotta a megbocsáthatatlan öngyilkosságot.
Egyikük sem önszántából hagyta árván a csecsemőjét.
Egyikük sem akart meghalni.
Lana megértően hallgatott, mint aki jól tudja, hogy Lachlannek
időre van szüksége megemészteni a hallottakat. S ez így is volt. Idő
kellett, hogy végiggondolja mindezt, újra kellett értékelnie az eddigi
hiedelmeit. Nem volt könnyű megbirkózni vele.
Szédítő, zavarba ejtő, fájdalmas igazság volt ez. Olyasvalami, ami
mindent megváltoztatott.
– Én… ó… Nagyon hálás vagyok, Miss Dounreay. De most, azt
hiszem…
Lachlan felállt, megigazította a kabátját meg a nyakfodrát, és az
ajtó felé indult.
– Nekem most…
Lana is felállt, bólintott.
– Megértem – mondta. – Később még találkozunk, kegyelmes
uram.
Ha volna még kérdésed az édesanyádhoz, csak bátran keress
meg.
A herceg meghajolt, majd szó nélkül távozott.
Lana azt mondta, hogy megérti.
Lachlan érezte, hogy tényleg így van.
A gondolat megmagyarázhatatlan örömmel töltötte el.
Mert életében most először találkozott valakivel, aki valóban
megérti.
 
 HATODIK FEJEZET
 
A délutánt azzal töltötte, hogy körbejárta a Lochlannach-várat
azzal a céllal, hogy szemrevételezze, hogy mennek itt a dolgok, de
igazság szerint másutt kószáltak a gondolatai. Megszemlélte a
vízimalmot, a fegyvertárat és a kertet, ám közben végig a Lanától
hallottak jártak a fejében.
Egy percig sem hitte, hogy a lány hazudott, vagy hogy csak
kitalálta az egészet. Ennek nem pusztán az volt az oka, hogy a lelke
mélyén nagyon szerette volna hinni, hogy a szülei nem önkezükkel
vetettek véget az életüknek. Hanem mert a szíve is azt súgta, hogy
ez az igazság.
De ez azt is jelentette, hogy számtalan dolog, amit mondtak még
neki, nem volt igaz.
Felmerül a kérdés, hogy miért hazudtak neki egy ilyen fontos
dologban. Lachlan vakon bízott McKinney-ben, aki mindig
hűségesen szolgálta. Amikor Cedric bácsi Londonba vitte őt, hogy
Etonban és Cambridge-ben tanulhasson, McKinney hátramaradt
mint a kastély gondnoka. De…
De most, hogy jobban belegondol, ugyan még csak kisfiú volt, de
a vár az akkori emlékei szerint nem volt romos állapotban. Most
majdnem minden csupán törmelék. Amikor rövid időkre
hazalátogatott, fel is tűnt neki, hogy a vár állapota természetellenes
sebességgel romlik, örökösen rés támad valahol a falon. Mintha
valaki eltökélten bontaná vissza kőről kőre.
Miért tenne bárki ilyet? Ennek így semmi értelme.
Bármennyire nyomasztották is ezek a kérdések, mindenekelőtt
McKinney megbízhatósága, tudta, hogy egyhamar nem fog választ
találni rájuk. Épp elég volt megbirkóznia azzal, amit a szüleiről
megtudott.
A léptei végül az istállóhoz vitték, ami egyáltalán nem meglepő.
A lovak között mindig megnyugodott. Dunnet hátasait csodálva az
jutott eszébe, milyen gyönyörű csikóik születhetnének, ha az övéivel
párosítanák ezeket. Milyen kár, hogy a legtöbb lova Londonban
maradt, de nem sok értelme lett volna magukkal hozni őket ide,
Skóciába, ahová csak meghalni jött.
 Nagyon hiányoztak neki.
Épp egy gyönyörű ló marját nézegette, amikor megérkezett
Dunnet egy másik pompás paripán. Lachlan láttán a báró szorosan
összeszorította a száját. A herceg nem is csodálkozott rajta, hisz nem
indultak jól a dolgok kettejük között. Dunnet ennek ellenére a
lováról leszállva meghajolva köszöntötte.
– Kegyelmes uram.
– Dunnet.
Lachlan nem állhatta meg, hogy meg ne lapogassa a ló oldalát,
meg ne nézze a fogait. Szent ég! Tökéletes példány. Vágyódva
gondolt arra, mi lenne, ha ez a csődör az ő ménesét gazdagítaná, de
aztán eszébe jutott, hogy a lótenyésztésre már aligha marad ideje.
Semmire sem maradt ideje. Mégis kimondta, amit gondolt.
– Csodás ez az állat. Ahogy a többi is.
Dunnet meghökkent, bosszankodás és büszkeség között
ingadozott.
– Köszönöm. Ez az egyik kedvtelésem.
– Irigylésre méltó. Kétségtelenül nagy volna a kereslet
Londonban ezekre az állatokra.
Dunnet homloka ráncba szaladt.
– Nem eladók.
– Kár. Ebből jó csődör válna.
Lachlan elfordítva a tekintetét a szép állatról, mély lélegzetet vett,
és megacélozta magát. Ugyan sokkal szívesebben beszélgetett volna
továbbra is a lovakról, vissza kellett térnie ahhoz, ami függőben
maradt kettejük között. Nagyon megkönnyebbülne, ha
rendezhetnék végre a dolgaikat.
Mostanra már megbánta azt az elhamarkodott ultimátumot, de
már nem táncolhat vissza. Ráadásul szüksége van rá, hogy Dunnet
melléálljon. Lachlan nagyon-nagyon szerette volna.
– Döntöttél? – kérdezte.
Ő, talán most is lehetett volna taktikusabb. Dunnet vonásai
megkeményedtek, és csak annyit mondott:
– Előbb még beszélnem kell a feleségemmel, csak utána adok
választ.
Lady Dunnet nevének hallatán Lachlan elmosolyodott.
 – Nekem is volt vele egy érdekes beszélgetésem. Dunnet nem
örült a hallottaknak.
– Igazán?
– Nagyon… szókimondó asszony.
– Olyan, mint a legtöbb skót nő. – Mogorván ejtette a szavakat.
Lachlan összerezzent, amikor felötlött benne, hogy Dunnet a
megjegyzését talán sértőnek találta. Nem annak szánta. Messze nem.
– Minden bizonnyal. Nem akartalak megbántani. Én igazán
nagyra értékelem az őszinteséget. És a te feleséged őszinte.
Dunnet nem felelt rá semmit, csupán a szemöldökét vonta fel.
– Lady Dunnet szerint túl sokáig éltem Londonban, ezért nem
értem az itteni embereket. Azt javasolta, öltsek én is skót viseletét.
– Ezt… mondta volna? – Kesernyés mosoly jelent meg Dunnet
arcán.
Ami azt illeti, Lady Dunnet és Lana is ugyanazt tanácsolta. De ha
őszinte akar lenni, Lana kritikája fájt jobban.
– Te mit gondolsz, Dunnet? Szerinted is sokat segítene, ha skót
viseletre váltanék?
Dunnet a vállát vonogatva végigmérte Lachlant a nyakfodrától a
finom nadrágjáig.
– Tényleg úgy festesz ezekben a göncökben, mint egy ficsúr.
Lachlan önkéntelenül is elmosolyodott.
– Ő is pontosan ezt mondta.
– Egy kiltben sokkal inkább hercegnek látszanál. Lachlan
elképzelte, mit szólnának ehhez Londonban.
Kacagva űznék ki a Lordok Házából. De nyomban az is eszébe
jutott, hogy most nincs Londonban.
– Szert kell tennem egyre. Dunnet meglepődött.
– Nincs kilted?
– Eleddig nem nagyon volt szükségem rá.
Dunnet alaposan megnézte magának, majd bólintott.
– Mindjárt kerítünk neked egyet.
– Örömmel fogadnám.
Meg kell adnia a módját, legalább addig, amíg itt van. S ha
őszinte akar lenni, már maga is kíváncsi rá, hogyan festene egy ilyen
öltözékben, hogyan érezné magát benne. Dunnet csupasz térdére
pillantott. Hát igen, felszabadító érzés lehet.
Na és arra is nagyon kíváncsi, Lana mit szól majd hozzá, ha ilyen
férfias öltözékben látja.
Teringettét! Nem lenne szabad ilyesmire gondolnia.
Lachlan hajlandóságát látva, hogy az őseik hagyományos
öltözékében kíván megjelenni, Dunnet neheztelése valamelyest
enyhült, és már képesek voltak civilizáltan elbeszélgetni egymással
az istállóikról és a lótenyésztésről. Az abrakoltatásukról, a
futtatásukról, a költségekről. Szót ejtettek a kastély fenntartásáról, a
falusiakról és a helyi politikai helyzetről is.
A durva nyitás után Lachlan egyre jobban kezdte tisztelni ezt az
embert.
– Tudod, Dunnet, nagyon megkedveltelek – mondta neki egy idő
után. – Rosszul fogtunk hozzá, nem kezdhetnénk elölről?
Dunnet hosszasan fürkészte Lachlan arcát, szinte egy
örökkévalóságig. De aztán – a herceg nagy megkönnyebbülésére –
kezet nyújtott.
– Rendben – bólintott.
Tény, hogy várhatóan lesznek még vitáik a földeket illetően, de
legalább képesek voltak túltenni magukat az eddig történteken, és
arra is, hogy nyissanak egymás felé. A várba menet Dunnet büszkén
mutogatta a hercegnek, mi mindent újíttatott fel, és mesélt az itt
élőkről. Többen azt követően menekültek ide, hogy Olrigshire-ből
elkergették őket. Lachlant meglepte, hogy ilyen sokan vannak.
– Olrig elég agresszíven csinálta – mormogta. Dougal is csak
ennyit mondott neki. Mindenesetre azt imponálónak találta, hogy
Olrig ilyen hamar hozzálátott a végrehajtáshoz.
Dunnet bólintott.
– Nagyon durván csinálta. A múlt héten valósággal özönlöttek
hozzánk a kilakoltatottak.
Látva, hogy Lachlan erre elhúzza a száját, sóhajtva megjegyezte:
– Kegyelmes uram, nagyon sajnálom, de képtelen vagyok
eltitkolni, hogyan érzek, és hazudni sem fogok neked. Őszintén
hiszem, hogy ez a bekerítés morálisan megengedhetetlen.
– Méltányolom az őszinteségedet.
 Lachlant a lázas sürgés-forgást figyelve megmagyarázhatatlan
sóvárgás fogta el.
– Kár, hogy nem másképp állnak a dolgok…
Hosszú csönd telepedett rájuk, amit végül Dunnet tört meg:
– Az jutott eszembe…
– Micsoda?
– Hogy vajon az elkövetkező nemzedékek hogyan fognak
visszagondolni Staffordra és Olrigra. Tartok tőle, hogy az utódaik
nem fogják imába foglalni a nevüket.
Lachlan gyomra görcsbe rándult.
– Hát, lehet, hogy ebben igazad van. Dunnet szúrós szemmel
nézett rá.
– Na és te hogy szeretnéd, hogyan emlékezzenek rád az utódaid?
– Nekem nem lesznek utódaim.
A kijelentés kicsit keserűbbre sikeredett, mint Lachlan szerette
volna. Hisz ő már rég megbékélt a sorsával.
– A Sinclair-ág velem ér véget.
S így az átok is. Megkeseredett a szája íze. Ő sosem lesz apa.
– Itt a vége?
– Igen, itt a vége.
Dunnet komoly, barna szemében mintha sajnálat csillant volna.
– Nincs arra mód, hogy újra átgondold ezt a földbekerítést? –
kérdezte minden indulat nélkül.
– Nincs. – Pedig mennyire szerette volna az ellenkezőjét
mondani. – Eltökélt szándékom, hogy hagyok magam után valamit,
Dunnet. Vissza akarom állíttatni a Caithness-kastély régi pompáját,
mielőtt meghalok.
– Na és mi lesz azzal a pompázatos kastéllyal, ha te már nem
leszel?
Lachlan a kérdés hallatán csak bámult Dunnetre. Azokkal az
időkkel eddig még nem számolt. Értelmetlennek találta.
– Gondolom, visszaszáll a koronára.
– Senki sem örököl utánad? Nincsenek rokonaid?
– Egyedül csak Dougal.
Egyedül csak Dougal. Milyen lehangoló gondolat. De ő rossz csillag
alatt született. Nem lesz az övé a vár. Visszaszáll a koronára, egy
újabb ékkővel gazdagítva a kincstárat. Örök időkre elhagyva,
elfelejtve.
Ebből a szemszögből nézve kétségtelenül értelmetlennek tűnt az
újjáépítése és az áldozat, amivel az járna.
Jó hangulatban váltak el egymástól Dunnettel, de a férfi szavai ott
munkáltak benne. Ez a beszélgetés, meg az, amit Lanával folytatott,
gondolkodóba ejtették, sok mindent megkérdőjeleztek.
Semmi kedve sem volt visszatérni a lakrészébe, tudván, hogy
Dougalt is ott találja. Noha az unokafivére hűségesen szolgálta,
mindig fecsegett, Lachlan képtelen lett volna gondolkodni mellette.
De amikor mégiscsak belépett, egy Sinclair-mintás kiltet talált az
ágyára terítve.
Dunnet nem felejtette el.
Lachlan nem is értette, hogy ettől az apró figyelmességtől miért
húzódik fülig a szája.
 
Lana elképzelni sem tudta, miért olyan izgatott, miközben a
vacsorához öltöztek Hannah-val. Szentül hitte, hogy nem a herceg
miatt, mégis tagadhatatlanul várta, hogy újra láthassa őt.
Noha első pillantásra messze nem az a férfi volt, akit eddig az
álmaiban látott. Az eltérés zavarba ejtette, ám amikor a könyvtárban
elbeszélgettek, belelátott a lelkébe, és ez mélyen megérintette.
Egyre bizonyosabb lett abban, rá az a feladat vár, hogy
megmásítsa a herceg véleményét a földbekerítésekről.
Amikor Hannah begombolta a ruháját, Lana megpördült előtte.
– Hogy nézek ki?
– Gyönyörű vagy. – Hannah megigazított egy fürtöt Lana
kontyba fésült hajában.
– Lehet így mutatkozni egy herceg előtt?
A nővére nem válaszolt mindjárt. Megigazította Lana gallérját, és
lesimította a szoknyáját.
– Te mit gondolsz a hercegről? – kérdezte Lana. – Jóképű férfi,
nem? Hannah a ruhája ujjával babrált.
– Igen, tényleg az. Lana elmosolyodott.
– De ezt miért ilyen hangon mondod?
– Milyen hangon?
 – Mintha nehezedre esne kimondani. Hannah elhúzta a száját.
– Mert herceg. De úgy fest, mint egy angol nemes.
– Ezt meg hogy érted? Hannah vállat vont.
– Az effélék mindig megszerzik maguknak azt, amit akarnak.
Lana elnevette magát.
– Találkoztál már olyan férfival, aki nem szerezte meg magának,
amit akart?
– Te is tudod, hogy értem. – Hannah elfordította a fejét. –
Ráadásul Alexandertől tudom, hogy el van átkozva.
El van átkozva? Lileas átokról nem beszélt. Lana az árnyra
pillantott, aki erre azonban csak a szemét forgatta.
– Nem látszik elátkozottnak.
– Alexander szerint ez a meggyőződése.
Hannah erre töviről hegyire elmesélte, amit tudott, beszélt a
MacAlpin-keresztről, az utódok korai haláláról és Lachlan közelgő
végzetéről.
Lana szíve összeszorult, noha mindaz, amit hallott, csupán üres
fecsegésnek tűnt számára. Lileas is megütközve hallgatta.
Elhessegette magától a nővére baljóslatú szavait.
– Én nem hiszek az átkokban.
Hannah grimaszolt, ez biztos jele volt a nyugtalanságának.
– Végül is teljesen mindegy, hogy elátkozott-e, vagy sem. Én
csupán figyelmeztetni akartalak, ez minden.
Lana felsóhajtott.
– Mire is akarsz figyelmeztetni, Hannah?
– Te mondtad, hogy jóképű férfi.
Bizony az.
Hannah átölelte Lanát.
– Nem tehetek róla, de aggódom miattad. Nem szeretném, ha ez
az ember elcsábítana.
Lana gyomra megrándult. Elcsábítaná?
Álmai férfija? Ez a bátor dalia? Ez a merész férfi? A szíve
megdobbant a gondolatra, de látva, hogy Hannah figyeli, végül csak
egy bágyadt mosolyt engedett meg magának.
– Az én fejemet biztos nem tudná elcsavarni egy olyan férfi, aki
finomkodó angolsággal beszél – jelentette ki. –Pláne, aki még
életében nem viselt kiltet.
A lelke mélyén persze tudta, hogy mindez hazugság. Hisz volt
ebben a férfiban valami. Valami, ami még így is vonzotta. Ami
megszólította.
De mindegy, hisz szó sincs ilyesmiről. Ő úgysem érdekli a
herceget.
Nőként nem.
Örülnie kell annak, hogy legalább a különleges adottságai iránt
érdeklődést mutat, és engedi, hogy a segítségére legyen.
Igen. Segíteni fogja. Hannah felsóhajtott.
– Megkönnyebbülve hallom. De én mégis azt tanácsolom, hogy
vigyázz vele. Ennek az embernek hatalma van, és a hatalmasok
hajlamosak játékszernek tekinteni a nőket.
Lanának a Dougal-féle incidens jutott eszébe. Dougal
kétségtelenül ilyen ember. Na de Lachlan?
– Ó, Lachlan nem ilyen. Hannah nagyot nézett.
– Kedvesem, ki az a Lachlan?
– Hogyhogy ki? A herceg.
– Hogyan? Honnan tudod a keresztnevét?
Ó, édes istenem! A tyúkanyó feléledt Hannah-ban, és berzenkedett.
Lana nevetve megveregette a nővére kezét.
– Az anyjától.
– Az anyjától?
– Igen, Lileas mondta. És azt is, hogy a fia jó ember. Hannah
keresztbe fonta a karját.
– Nos, ez a jó ember, Lachlan, ultimátumot adott Dunnetnek a
földbekerítésre. És ha nem teszi meg, akkor megfosztja a rangjától.
És nagy valószínűséggel ez a te Lachlaned ugyanezt parancsolhatta
meg apánknak is.
Lana összerezzent a hallottakra. A te Lachlaned. Zavartan nézett a
nővérére.
– Ezt tette volna?
Ó, az nagyon elkeserítő lenne. Sőt több mint elkeserítő.
Kétségbeejtő. Ha Dunnet elveszíti a rangját, akkor az otthona is oda,
és vele együtt Hannah is koldusbotra jut. És ha a papával is ugyanez
történik… Akkor hol fog élni? Hol fognak élni?
 – Bizony, ezt.
Hannah kérdőn nézett rá.
– Még mindig úgy gondolod, hogy jó ember?
Lana összeszorította a száját. Igen. A lelke mélyén tudta, hogy az.
– Hát, ha legközelebb megint beszélsz Lileasszal, kérdezd meg
tőle, hogyan lehetne változtatni a fia elgondolásán.
Lana egy képet látott felvillanni lelki szemei előtt, amitől
mosolyra húzódott a szája. Amikor a nővére megkérdezte tőle, hogy
mit gondol, vegyen-e még fel valamit az estére, Lana egy ékszert
javasolt.
Egy bizonyos nyakláncot, az ő nyakláncát.
Lana visszament érte a szobájába. A nyakék az anyjáé volt.
Vastag aranyláncon egy szép medál, finoman megmunkált, az alján
ékkővel. Nagyon szép volt, és Lileas is rábólintott, mondván, illik a
ma esti vacsorához, ahol a herceg is jelen lesz.
Lana, Hannah és Dunnet az előtérben várták a vendégek
érkezését, és Lanát hirtelen borzongás fogta el. Felkapta a fejét, és
egy szívdobbanásnyi időre elakadt a lélegzete.
Lachlant pillantotta meg az ajtóban, Sinclair-kékben. Sötét haja
zuhatagként omlott a vállára, a tekintete átható. Na és a teste a
kiltben? Szentséges ég! Lélegzetelállító. Magas, izmos és férfias.
Ez most már valóban az álombéli férfi volt. Lana szíve egy
szempillantás alatt lángra lobbant.
Lachlant látta hát a ködös álomképben. Caithness hercegét.
A két férfialak egy szempillantás alatt eggyé olvadt, és Lanát
készületlenül érte érzelmeinek hevessége. Csak állt, és nézte, ahogy
a férfi megindul felé, a tekintetét keresve. Izgatott remegést érzett a
gyomrában, a torkán akadt a hang. Hirtelen éhséget érzett. De nem a
vacsorára éhezett, hanem valami egészen másra.
– Miss Dounreay.
Lachlan megfogta a lány kezét, a szájához emelte, és a szemébe
nézve megcsókolta.
Lana nem volt az az elalélós fajta, de amikor ott érezte a bőrén a
férfi lágy, meleg ajkát, hajszál híján elájult. Remegés járta át a testét,
lángra gyújtva mindenét. A férfi mosolyától és tüzes pillantásától
elpirult.
É
 És még erről az emberről hitte azt, hogy visszafogott, tartózkodó?
Ebben az öltözékben, ezzel a csillogó szemmel? Tévedés.
Tudta, az az elsődleges feladata, hogy jobb belátásra bírja a
herceget, de valahogy újra eluralkodtak rajta azok az érzések, amiket
álmaiban élt meg.
Lana akarta ezt az embert. Méghozzá őrjítően.
Ó, igen.
Lachlan épp erre a reakcióra vágyott. Pontosan ezt akarta látni
Lana arcán.
Komoly erőfeszítésébe telt nem üdvrivalgásban kitörni, látva,
hogy a lány szája elnyílik az ámulattól, a tekintete felcsillan.
Fenemód jóleső érzés volt, ahogy végighordozta tüzes tekintetét a
testén, és végül az arcán állapodott meg. Lana még a nyelvét is
kidugta egy picit, mintha meg akarná ízlelni.
A gondolatba beleremegett.
Erőteljesen legyezgette a hiúságát, hisz nagyon akart tetszeni
neki, nem hiába öltött magára kiltet. A haját is kiengedte, és elhagyta
a nyakfodrot. Megérte. Hisz látta a vágyat a lány szemében.
Már épp átadta volna magát az elégedettségnek, amikor eszébe
jutott a keserves igazság, hogy mindez hiába. Kettejük között nem
történhet semmi. Nem juthatnak el addig, hogy megízleljék egymást.
Belesajdult a szíve. Sóhajtva nézett újra az azúrkék szempárba, és a
jól ismert fájdalom újra visszatért. Ám most mintha még erősebben
jelentkezett volna.
Be kellett érnie azzal, hogy Lana ebben a pillanatban kívánatos
férfinak látja. Sovány vigasz, nagyon távol áll attól, amire vágyik, de
semmit sem tehet ellene.
Lady Dunnet mondott valamit, mire Lachlan agyának az a
csekély része, ami még működött, a jó modorra emlékeztette, és arra,
hogy nem csak ketten vannak ebben a helyiségben, a többieket is
üdvözölni kell.
Kelletlenül hát, de elengedte Lana kezét, és a vendéglátóihoz
fordult.
Dunnet vigyorgó arca meglepte. Egyrészt, mert még sohasem
látta Dunnetet jókedvűnek, másrészt, mert örvendezett, hogy a báró
megenyhült.
 – Kegyelmes uram, hát magára öltötte – mondta könnyedén.
– Igen.
– Pompásan áll…
Dougal megjegyzését figyelmen kívül hagyta.
– Nemes emberhez méltó, Dunnet?
– Méltóságteljes.
Dunnet elnevette magát, majd megveregette a herceg vállát.
Barátságosan persze, de Lachlant készületlenül érte. Döbbenten
nézte a vállán nyugvó kezet. Ezt a kedves gesztust még soha senki
nem gyakorolta vele szemben. Különös öröm járta át.
A báró hirtelen észbe kapott, hogy talán túl messzire ment. Az
arcáról lehervadt a mosoly, és gyorsan elkapta a kezét.
Lachlan számára fontos volt a kezdődő barátságuk, ezért
viszonozta a gesztust, megtörve ezzel a kínos szünetet. Dunnet erre
megint elmosolyodott.
Lachlan ekkor Lady Dunnethez fordult. Igazán csinosnak találta a
zöld, mélyen dekoltált ruhájában, illett a szeme színéhez. A
nyakában lánc lógott, szép megmunkálású medállal. Lachlan ekkor
hirtelen felfigyelt valamire. Valami felettébb ismerősnek tetszett,
olyannyira, hogy még a szíve is kihagyott egy ütemet.
Nem lehet, hogy csak képzelődik?
Kábultan kezet csókolva üdvözlést mormolt, de a szemét nem
vette le a medálról.
Nagyon sokat időzött a képgalériában egy portré előtt, a
MacAlpin- keresztet tanulmányozva. Lehunyt szemmel is
emlékezett minden részletére. És most arra döbbent rá, hogy ez a
medál a kereszt aljának egy része.
Ostoba lelkesedés töltötte el. Pedig nem hihette, hogy ez tényleg a
kereszt egy darabja. Nem, az lehetetlen. Közelebb hajolt.
Dunnet megköszörülte a torkát, ami inkább rosszallásnak tűnt,
mire Lachlan ráeszmélt, feltehetően azt hiszi, hogy Lady Dunnet
keblét bámulja. Ez csak árthat kezdődő barátságuknak, így hát
Lachlan gyorsan kiegyenesedett, és erőnek erejével elfordította a
tekintetét. De mostanra már Dougal tekintete is odatapadt a
medálra. Az arckifejezése arról árulkodott, hogy ő is felismerte.
 – Akkor talán mehetnénk vacsorázni? – invitálta valamennyinket
Lady Dunnet nyájasan. – Morag pecsenyét sütött.
– Ezer örömmel – mondta Lachlan a kezét nyújtva Lanának, és
elindultak a báró és a báróné nyomában.
Lady Dunnet a hosszú asztal végén, a főhelyre ültette a vendéget,
és az illendőségre fittyet hányva ő maga a jobbján, Lana pedig a
balján helyezkedett el. A herceg örömmel nyugtázta a formabontást.
Nem állhatta, ha egy hosszú asztalnál ülve kiabálni kellett ahhoz,
hogy a másik meghallja. Ráadásul a közelség lehetővé tette, hogy
időnként jobban szemügyre vegye azt a medált, na meg azt is, hogy
néha megbökje a lábával Lanáét az asztal alatt.
Ilyenkor úgy tett, mintha véletlen volna, de persze nem az volt.
És nagyon élvezte, hogy olykor Lana is „véletlenül” hozzáért az ő
lábához.
Ám hogy milyen volt a vacsora, azt nem tudta volna
megmondani. Másra sem tudott gondolni, mint a mellette ülő
lányra. Azért jóízűen falatozott, dicsérte is az ételt, sőt még a
beszélgetést is képes volt nyomon követni. Szerencsére többnyire
Lady Dunnet és a húga vitte a szót, skót legendákkal szórakoztatták,
nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy minél többet tudjon meg a
népükről; de még a saját családjukról is anekdotáztak. Lachlan
remekül érezhette volna magát, ha nem másutt jár az esze.
Lopva minduntalan a medálra pillantott, próbálta kitalálni, hogy
a hasonlóság a véletlen műve-e, vagy sem, de anélkül, hogy
alaposabban megnézhette volna, nem tudta biztosan eldönteni. A
vacsora végére aztán már nem bírt a kíváncsiságával. S különben is,
ha nem kérdez rá, akkor sosem fogja megtudni.
Így hát Lady Dunnethez fordult, és udvariasan rámosolygott:
– Egész este a nyakláncát csodáltam – mondta. Csak remélni
tudta, hogy nem árulta el az izgatottságát a szavaival. – Egészen
káprázatos. Megkérdezhetem, hogy honnan való?
Lady Dunnet az ékszerre kapta a kezét.
– Lanáé.
Lachlan szíve nagyot dobbant. Még izgatottabb lett. Most a lányra
nézett, aki elpirult.
 – Szóval, megkérdezhetem, honnan van? – tudakolta ismét. Lana
rejtélyesen mosolygott.
– Már időtlen idők óta a család tulajdona. Én anyámtól kaptam.
Ahogy ő az ő anyjától, generációk óta.
– Érdekes – jegyezte meg Dougal. Senki nem vett róla tudomást.
– Azt mondják, hogy valaha a MacAlpin-kereszt része volt – tette
hozzá Lana.
Ó, édes istenem! Igen. Igen!
– A micsodáé? – kérdezte Dougal. Lana kihúzta magát ültében.
– A MacAlpin-, más néven Kenneth-kereszté. – Volna másik is?
Minden klánt tőle eredeztetnek. – Skócia első királyának
keresztjéé.
Talán korai volt még az öröme, Lachlan szíve mégis hevesebben
vert.
Megköszörülte a torkát.
– Megnézhetném… khm… közelebbről is? – érdeklődött.
– Természetesen.
Lady Dunnet készségesen közelebb hajolt, Lachlan meg a kezébe
vette a medált, de csak óvatosan, nehogy hozzáérjen Hannah
kebléhez, hisz magán érezte Dunnet éber tekintetét.
Abban a pillanatban, hogy megérintette, már tudta. Azt nem,
hogy honnan, de tudta. A kereszt darabja volt. Azé a kereszté, amit a
Sinclair- leszármazottak évszázadok óta keresnek. Remegő ujjakkal
megfordította, és megnézte a rúnajeleket a túloldalán. Egyre
biztosabb lett a dolgában.
Elhomályosult a tekintete, a remény szinte elvakította. Dougal is
közelebb hajolt.
– Tényleg az? – kérdezte fojtott hangon. – A kereszt egy darabja,
amit keresel?
Lachlan bólintott.
– Igen – sóhajtotta. – Az. Annak a keresztnek egy darabja.
– Milyen keresztnek? – értetlenkedett Lady Dunnet elhúzódva.
Lachlan nehéz szívvel engedte el a medált, de a szemét továbbra sem
tudta levenni róla. Egészen megbűvölte, ahogy a molylepkét a fény.
Mohó vágyat érzett, hogy az övé legyen, hogy megtarthassa
magának.
 – A MacAlpin-kereszt. Valamikor az őseim őrizték. Az a kereszt,
amit Longshanks darabokra törve belehajított a tengerbe. Emiatt a
kereszt miatt van elátkozva a családom. Ezt kerestem egész
életemben. Rám maradt a feladat, hogy megtaláljam és összerakjam.
Lachlan Lanához, ehhez az angyalhoz fordult. Megint eltűnődött,
miért is álmodhatott vele, és hogy miért toppant be az életébe éppen
most. De már tudta a választ. Most már értette. A szíve megtelt
hálával és hittel. Könnycseppek csillantak a szempilláján. Ez a lány a
megmentője. Túl azon, hogy megbékélhetett az anyjával a Lanától
hallott igazság fényében, Lana az, aki segíthet neki egyszer és
mindenkorra megtörni az átkot.
– Megkaphatom? – kérdezte esdekelve.
Egészen bizonyos volt benne, hogy a lány beleegyezik. Biztosra
vette, hogy nem tagadja meg tőle az üdvözülést. Bízott benne.
– Azt hiszem, nem.
Lachlan úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Lanára
meredt. Lehet, hogy rosszul hallotta? Ugye igen? Vagy mégsem?
Lana szempillái megrebbentek.
– Időtlen idők óta a családomé – mondta. – Nem szeretnék
megválni tőle.
Lachlan döbbenten hallgatta.
– Miss Dounreay, félek, nem érted, hogy ez mennyire fontos
nekem.
– De, azt hiszem, értem. – Lana számító pillantása a vért is
megfagyasztotta Lachlan ereiben. – Javíts ki, ha tévedek, jó uram. Ez
a medál a MacAlpin-kereszt egy része. Annak a keresztnek egy
darabkája, ami a hited szerint megtörhetné az átkot, és
megmenthetné az életedet.
– Lana édesen elmosolyodott. – Jól értettem?
Lachlannek leesett az álla.
– Igen.
– És mennyire szeretnéd, hogy a tiéd legyen?
Tessék? Őt gondolta angyalnak? Lachlan ebben a pillanatban
képtelen volt eldönteni, hogy megfojtsa, elfenekelje, vagy csak a
karjába kapva megcsókolja Lanát.
– Nagyon szeretném – sziszegte a fogai közt.
 – Nagyszerű – mondta erre Lana eltökélten. – Akkor talán
elkezdhetünk tárgyalni az alkufeltételekről.
– Alkufeltételekről?
Lachlan tüdejében bennszakadt a levegő. Létezik, hogy
hirtelenjében Lanát látja az ágyában, maga alatt, pont ebben a
pillanatban? A keze ökölbe szorult.
– Miféle alkura gondoltál?
Lana közelebb hajolt. A szoba, a világ erre egy szempillantás alatt
összeszűkült. Nem létezett más, csak ők ketten. Az egymásba forrt
tekintetük.
– Csupán azt kérem, hogy gondold át újra ezt az ostoba
földbekerítést – mondta Lana a legédesebb hangján.
– Ez nem ostobaság – vágott közbe Dougal, megtörve ezzel a
varázst. Lachlan haragtól izzó szemmel nézett rá.
Újra Lanára pillantva megpróbálta eltüntetni a dühöt az arcáról,
de nem volt biztos benne, hogy sikerült.
– Hogy érted azt, hogy gondoljam újra?
Harcias tekintet volt a válasz. Ó, jaj. Angyal ez. Csakhogy bosszúálló
angyal.
– Menj, és beszélj az emberekkel. Hallgasd meg, mit mondanak.
Keresd fel a helyeket, amik a rendeleted nyomán elpusztultak, nézd
meg, mi lett mindennek a következménye. Mérd fel a súlyát, s utána
gyere vissza, hogy elmondd, még mindig úgy véled-e, hogy így a jó.
Hogy az édesapád is így akarta volna.
Szentséges ég! Elképesztő ez a lány. És félelmetes.
– Miss Dounreay – szólalt meg Dougal vitriolos hangon, olyan
arccal, mint aki epét hányt. – Elfelejted, hogy kivel beszélsz? Ő a
feljebbvalód, Caithness hercege. Az ő kezében van itt minden. Az
otthonod, a megélhetésed, de még az életed is.
Ám még mielőtt Lachlan Dougalra önthette volna a mérgét,
legfőképpen azért, hogy Lanára támadt, a lány Dougal felé fordult.
– Fölöttem ugyan nincs hatalma – mondta. A szavai megsebezték
Lachlant.
– A herceg mindenkire fenyegetés, aki fontos nekem. A
családomra, a falvakra, az életformánkra, rám. Nekem már nem
maradt másom, mint ez a lánc, de addig oda nem adom, míg meg
nem kapom érte cserébe, amit kérek.
Így beállítva Lachlan féregnek érezte magát. De talán volt itt még
más is, amitől nagyon kellemetlen érzések töltötték el. A fájdalom,
hogy Lana ilyennek látja.
– Inkább visszadobom a tengerbe, semhogy egy olyan férfinak
adjam, aki tönkre akarja tenni az életét azoknak, akiket szeretek.
Kétségbeesés kezdte szorongatni Lachlan torkát. Nem veszítheti
el most, hogy épp rátalálni látszott. Nem, a soksok évi szenvedés
után, hogy hosszú idő óta először remény ébredt benne. Szüksége
volt rá. Élet és halál kérdése az a medál. Sőt, ennél is több.
– El is vehetném.
Fogalma sem volt róla, honnan jöttek a szájára ezek a szavak,
talán az elkeseredés kútjából törtek elő.
Lana elmosolyodott.
– De nem fogod – mondta határozottan.
Ez a mosoly szinte megsemmisítette Lachlant.
– Miért vagy ebben ilyen biztos? – kérdezte halkan.
– Mert édesanyád szerint becsületes ember vagy. Egy becsületes
ember pedig nem vetemedne ilyesmire.
Teringettét!
Minden rossz szándéka úgy szóródott szét, mint egy homokdűne,
ha elmossák a tenger hullámai. Nevethetnékje támadt, de
visszafojtotta, hisz ebben a helyzetben furcsán hatott volna.
Érthetetlen módon elbűvölőnek találta a lányt.
– Miss Dounreay, te nem játszol tisztességes feltételekkel.
– Az élet sem igazságos – válaszolta Lana a szempilláit
rebegtetve.
– Nem, valóban nem az.
Ha az élet igazságos volna, akkor a szülők nem halnának meg idő
előtt, és a gyerekeket nem nemtörődöm nagybácsiknak kellene
felnevelniük. S akkor egy férfitól nem tagadnának meg egy olyan
egyszerű dolgot, mint a szerelem.
Ha az élet igazságos volna, akkor nem kellene felújíttatnia a várat,
amit nem szeret, és a múlt árnyai sem látogatnák meg éjszakáról
éjszakára.
 Ha az élet igazságos volna, akkor kettejük között történhetne
valami.
Valami, ami örökké tart. Valami, ami valóságos.
Lanára nézett, aki majd felnyársalta a tekintetével, miközben a
válaszát várta. Nem adhatja meg neki azt, amit igazán szeretne, de
megadhatja azt, amit tud.
– Jól van. Beszélek az emberekkel, meghallgatom a
mondandójukat – felelte komolyan.
– Igazán?
– Igen.
– És megkérdezed majd magadtól, hogy ezt akarná-e az édesapád
is?
Ó. Ez már sokkal fájdalmasabban érintette.
– Igen.
– S ha már megtetted és beszéltél mindenkivel… akkor hajlandó
leszel újragondolni az egészet?
– Igen, hajlandó leszek.
A helyzet iróniája, ha megtalálhatná a kereszt darabjait, és
összerakhatná, azzal megtörné az átkot, és már semmi szükség nem
lenne a földek bekerítésére.
Lana csillogó szeme láttán Lachlan térde elgyengült. Ugyanakkor
némi szorongás is elfogta, mert félt, hogy a végén mégiscsak
csalódást fog okozni a lánynak.
Az eddigi ismeretei alapján, abból, amit a vazallusai mondtak
neki, úgy tűnt, hogy a helyzet messze nem olyan súlyos, mint ahogy
azt Lana gondolja. Csupán a törpebirtokosok terjesztik a rémhíreket.
A bekerítéssel járó kilakoltatások egyszerűek és jogszerűek.
A lány mégis boldog volt, amiért ígéretet tett neki. Reménykedett
és bizakodott.
Lachlan, hogy felkészítse az elkerülhetetlenre, azért még
hozzátette:
– De azt nem ígérhetem, hogy meg is fogom másítani az
elhatározásomat, Miss Dounreay.
Nem, ezt tényleg nem ígérhette meg. Főleg nem az ő helyzetében.
Szüksége volt a pénzre.
 Milyen kár, hogy a Rosslyn-vagyonnak már évszázadokkal
korábban lába kélt, már ha az egész nem csupán legenda. Pedig
most milyen jól jönne.
 
 HETEDIK FEJEZET
 
Vacsora után a hölgyek visszavonultak, Dunnet pedig a
dolgozószobájába invitálta a herceget egy pohárka italra. Lachlan
örömmel tartott vele, mert szerette volna megerősíteni kezdődő
barátságukat, és voltak még félbehagyott dolgaik. De ha tudta volna,
hogy az a szoba a toronyban van, inkább a könyvtárat választotta
volna. Sajgott a lába, mire felértek a csigalépcsőn. Mindenesetre a
kilátás kárpótolta a megerőltető testedzésért, nagyon messzire el
lehetett látni innen.
Dunnet körbevezette a mellvéden, magyarázta, mi található délen
és keleten, noha a leszálló sötétségben már csak keveset lehetett
látni. Aztán átsétáltak az északi oldalra, hogy megcsodálják az
alattuk hullámzó tengert. Utána már csak üldögéltek a pattogó tűz
mellett, és kortyolgatták Lochlannach whiskyjét.
Dunnet kellemes társaság volt, nem beszélt fölöslegesen, így
Lachlannek maradt ideje átgondolni a vacsoránál történteket.
Esemény dús nap volt a mai. Találkozott álmai asszonyával,
megtudta, hogy az anyja nem ölte meg magát, s rálelt az elveszett
kereszt egy darabjára. Egyik reveláció a másik után, mintha Isten
rendezte volna úgy, hogy mindez egy és ugyanazon a napon
történjék. Majdhogynem lehetetlenség volt befogadni. De a
leginkább mégis Lana foglalkoztatta. Valahogy minden mástól
elvonatkoztatott. Már maga a lány különleges képessége is
lenyűgözte, de ennél több volt az, ami elvarázsolta. A mosolya, a
vakmerősége, a bátorsága, az ajka, a keble, a haja…
Az illata. Az íze.
Lachlan jól tudta, helytelen, hogy magának akarja, hogy egyre
csak azon jár az esze, hogyan csavarhatná el a fejét. De az a lány
Dunnet gyámolítottja, ő vigyáz rá. Ő meg egy elátkozott herceg, így
a közeledése megbocsáthatatlan. De ha már nem udvarolhat neki,
elképzelni azért elképzelheti. Gondolatban megteheti újra meg
újra…
Abból baj nem lehet. Leszámítva, hogy meredezni kezdett a
férfiassága. Dunnet dolgozószobájában!
 Lachlan erőnek erejével elhessegette magától az ágyán fekvő
Lana Dounreay képét, és igyekezett a báróval megbeszélendő
dolgokra koncentrálni. Persze nem nagyon akarta megtörni a
nyugalmat azzal, hogy előhozakodik a kellemetlen dolgokkal, de
tudnia kellett, hogy mi Dunnet válasza.
Vett egy nagy levegőt.
– Szóval, Dunnet, eldöntötted már? Megteszed, amire kértelek? –
tette fel nyersen a kérdést. Kissé el is csodálkozott magán, hogy nem
fogalmazott finomabban.
Dunnet megdörzsölte az arcát.
– Igen. Elhatározásra jutottam. A feleségemmel megbeszéltük a
dolgot, és fájdalom, de úgy döntöttem, hogy nem
engedelmeskedem.
Teringettét! Nem ezt akarta hallani, bár igazából nem lepődött
meg. Dunnet ilyen ember. És most, hogy már jobban megismerte,
sajnálta, hogy ultimátumot adott neki, mert abból már nem
visszakozhatott. Kénytelen lesz megfosztani a bárót a rangjától,
ráadásul a várból is ki kell lakoltatnia.
Dunnet leolvasta Lachlan arcáról, mit gondol. Tehát ragaszkodott
az elveihez.
Ez tiszteletre méltó, még ha a keserűség el is szorította a torkát.
– Szomorúan hallom. De bízom abban, hogy meggondolod
magad. – Dunnet meglepő módon elmosolyodott.
Lachlan kínjában felnevetett.
– Azt nem tehetem.
– Megígérted Lanának, hogy újra átgondolod.
– Igen, megígértem. – Lachlan ivott egy kortyot a kitűnő
whiskyből.
– És meg is tartod az ígéreted?
– Igen, megtartom. Újra átgondolom.
Dunnet figyelmesen nézte Lachlant, majd bólintott.
– Értem.
A tekintetéből ítélve tényleg értette. A csalódás, ami áradt belőle,
elkeserítette Lachlant.
– Arra gondoltam – mondta most a vendéglátója élénken,
miközben újra töltött a poharakba –, hogy holnap végigvinnélek a
birtokomon.
– Örömmel veszem.
A várbeli sétája is a kedve szerint alakult. Örült, hogy láthatott
egy jól működő várat.
– Megmutatom, mit újítottunk, és hogy mi az, amit még
tervezünk.
Olyan újításokról van szó, amelyek több bevételt hoznak.
Dunnet arca arról árulkodott, nagyon bízik benne, hogy ez a
többletjövedelem-szerzés talán alternativája lehet a bekerítésnek. A
báró képességeit ismerve elképzelhető, hogy tényleg az lehet. A baj
csak az, hogy neki nincs elég ideje kivárni.
– Utána pedig – folytatta Dunnet – megnézhetnénk Olrig birtokát
is a határszélen. Érdekes lehet összevetni a kettőt.
Lachlan kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Szerinted van különbség a kettő között?
– De még mekkora! – mondta Dunnet elsötétülő tekintettel. –
Olrig már elűzte a régi bérlőit. Láthatod majd a saját szemeddel, mi
lett ennek az eredménye. És azt is, hogy ha ragaszkodsz ehhez,
valamennyi birtokod így fog kinézni. Szerintem Lana is örülni fog
majd ennek a kirándulásnak.
Lachlan bólintott. Hálás volt, amiért Dunnet segít neki, hogy
betarthassa az ígéretét. De nem csak erről volt szó, a kíváncsiság is
hajtotta. Campbell szerint egyszerű jogi procedúra az egész, ezért
Lachlan nem igazán értette, miért beszél minderről Dunnet olyan
komoran. Jobb, ha a saját szemével látja az eredményeket és
következményeket. Akkor talán azt is megérti, miért berzenkedik
annyira a legtöbb vazallusa végrehajtani. Ha megérti az okát, akkor
talán hajlandó lesz másképp gondolkodni az egészről.
Ezen túlmenően Lanának is megígérte, és a becsülete azt diktálja,
hogy az ígéretét be is tartsa. Ahogy felidézte magában a lány
várakozás teljes, reménykedő arcát, megremegett.
Igen. Becsülettel vállalja, főleg a lány miatt. Dunnettel tart holnap
reggel, és a látottak alapján újra végiggondol mindent.
Így lesz.
De nagy kár lenne, ha a látottak nem azt az eredményt hoznák,
amit Lana remél. Amit valamennyien remélnek.
 Közös megegyezéssel többet már nem érintették a témát. Dunnet
mesélt, milyen volt a nagybátyja elnyomása alatt felnőni, milyen
terhekkel jár a bárósága, és hogyan ismerkedett meg Hannah-val. Ez
utóbbi történet mosolyt csalt Lachlan arcára. Dunnet az öccséről,
Andrew-ról is mesélt, csak úgy áradt a szeretet a hangjából.
Lachlannek sosem volt testvére, amit igazán sajnált. Most úgy
gondolta, ha mégis megadatott volna neki, szeretné, ha olyan lenne,
mint Andrew. Vagy mint Dunnet.
Nagyszerű emberek mind a ketten.
Később Dunnet bővebben is kifejtette, milyen tervet találtak ki a
feleségével közösen, amitől azt remélték, hogy idővel
felvirágoztathatják vele a térség gazdaságát.
Egy ilyen zárkózott természetű embertől meglepő volt ez a
bőbeszédűség. Dunnet úgy gondolta, ha Caithness megye
valamennyi nemese összefogva közös gazdaságot hozna létre,
mindenki hozzáadná, amije van, és támogatnák egymást a kezdeti
időszakban, azzal stabil és jövedelmező szövetséget teremthetnének.
A baj csak az, hogy Lachlan tapasztalatai szerint az összefogás
nem jellemző a skótokra, hisz folyton disznókon és marhákon
marakodnak. De azért figyelmesen hallgatta az okfejtést, bólogatott
közben, és kérdezett, ha valamit nem értett. Csak visszafogottan
lelkesedett, nem akarta túlságosan biztatni Dunnetet, mert nem
szerette volna, hogy nagyot csalódjon, ha a végén mégsem sikerülne.
Lachlan elmélázott az eddig történteken. Azon, ameddig jutottak:
már érdekelte, mi jár Dunnet fejében, és hogy mit gondolnak a
többiek. Egész nap, de különösen az este folyamán kezdte úgy
érezni, hogy tartozik valahová. Hogy vannak barátai és melegség
veszi körül.
És ezt élvezte, noha tudta, hogy az egész csak múló illúzió.
Dunnet, a felesége és annak húga mind gyűlölni fogják, ha
kénytelen lesz megtenni, amit nem akar. Tulajdonképpen már azt
sem értette, miért esik majd nehezére ragaszkodni az
ultimátumához. Nagyon szerette volna, ha másképp állnak a dolgok.
Szeretett volna közéjük tartozni.
Meglehetősen későre járt már, amikor lefelé indultak a kanyargós
csigalépcsőn. Lachlan melegséget érzett, és ez csak részben volt
köszönhető a kitűnő whiskynek.
Igaza volt Dunnettel kapcsolatban: benne igazán meg lehetett
bízni, rá tényleg számíthatott az ember. Milyen kár, hogy szüksége
van arra a pénzre, amit a változtatásokkal érhet el. Nagyon kell az a
pénz. Ugyanakkor azt is szerette volna, ha Dunnet megtarthatná a
bárói címét.
Nehéz szívvel tért meg a lakrészébe, ami sokkal szebb és
kényelmesebb volt, mint a sajátja a Caithness-várban.
Fényűző volt: egy hatalmas hálóhelyiség, kényelmes baldachinos
ággyal, egy bársonytapétás másik szoba, és egy méretes
fürdőhelyiség, réz oroszlánlábas mosdódézsával. Valamikor Dunnet
nagybátyja lakott itt.
Szívből gyűlölhette Dunnet a nagybátyját, hogy nem az ő
lakrészét tartotta meg magának, hanem beérte egy szerényebbel. De
érthető volt azok után, amiket Dunnet mesélt róla ma este, és amit
korábban Lanától tudott meg róla, amikor a könyvtárban
beszélgettek.
Sok mindenben hasonlítottak ők ketten egymásra, állapította meg
Lachlan magában. Mindketten korán jutottak árvaságra,
mindkettejüket nemtörődöm rokonok nevelték fel. De legalább Colin
nem kínozta úgy Lachlant, mint ahogy Dermid gyötörte Dunnetet. S
noha Dunnet nem számolt be mindenről részletesen, de az apró
utalások és az elsötétült tekintete sok mindent elárult.
Dougal már a lakrészében várta, punccsal a kezében,
homlokráncolva.
– Hol jártál? – kérdezte olyan szemrehányón, mintha legalábbis a
felesége lett volna.
Lachlan odaült a kandalló mellé.
– Ittunk egyet Dunnettel.
– Már mindenütt kerestelek – mondta Dougal némileg
megenyhülve, s duzzogva Lachlan felé nyújtott egy pohár italt.
Lachlan elvette, de mindjárt le is tette a kis asztalkára, miközben
letekerte magáról a kiltjét és kigombolta az ingét.
Először arra gondolt, elmeséli Dougalnak, mit mondott Lana a
szülei haláláról, de meggondolta magát. Még nagyon frissek az
élményei, és most fáradt ahhoz, hogy hosszasan beszéljen erről.
 – Dunnet különszobájában voltunk.
Lachlan kinyújtóztatta a lábát. Dougal lehúzta az egyik csizmáját,
majd a másikat is.
– A különszobájában?
– A vártoronyban.
– Uhm. – Dougal kedve még jobban elborult. – És iszogattatok
skót módra. – Sütött a harag a hangjából, de Lachlant teljesen
hidegen hagyta.
– Tudd, hogy mit beszélsz, Dougal. Te magad is skót vagy, ahogy
én is.
– Ne mondd.
Dougal odanyújtotta Lachlannek a hálóruháját, és összeszedte a
ledobált holmit. A kiltet úgy fogta a két ujja között, mintha attól
félne, hogy tele van bolhával.
– Olyan sokáig éltünk Londonban, hogy azt hiszem, én már nem
is értem ezeket a vadakat.
– Különös.
Lachlan felvette a puncsos poharát, belekortyolt. Elfintorította az
orrát. Dougal keverékei mindig olyan erősek.
– Ha másképp alakul, az egész életünket itt élhettük volna.
Dougal fürkészve nézett rá.
– Mintha bánnád, hogy nem így volt.
– Ó, ne érts félre. Örülök, hogy az apád elvitt magával abból a
romos várból a tragédiát követően. Nem szívesen maradtam volna
ott utána. – Nevetéssel próbálkozott. –Különösen most, hogy látom,
milyen állapotban van. Fel nem foghatom, hogy bárki is ott akarna
élni.
– De mégiscsak hercegi vár.
– A jelen állapotában nem sok minden utal erre. Düledező rom
csupán, alig van része, ami lakható. A keleti szárny már csak
kőhalom, a többiben meg ki-be jár a szél.
Messze nem érezte hercegnek magát benne, sokkal inkább
börtönőrnek, aki dühös árnyakra felügyel. Itt, az övéi közt, kiltben,
sokkal inkább annak látja magát, mint Caithness várában. Vagy épp
Londonban.
Itt kellemesen érezte magát a bőrében.
 – Mégiscsak az az otthonod – jegyezte meg Dougal mérgesen.
Lachlan összerezzent a hallottakra. Gyűlölte azt a romos kastélyt.
– A hű embereim közt érzem otthon magam. Dougal felhördült.
– Még hogy az embereid! Neked csak vazallusaid vannak. Azok
meg nem hűek hozzád.
– Néhányan igen.
Dougal szeme összeszűkült.
– Dunnetre gondolsz? Ugyan már! Nem kéne engedned, hogy az
orrodnál fogva vezessen.
– Nem hinném, hogy hazudna nekem.
– Na és az, amit Olrig mondott, hogy szövetkezett Stafforddal?
– Dunnet határozottan tagadja. Őszintén szólva, én neki jobban
hiszek.
Lachlan már kezdte sejteni, hogy a pocakos báró önös érdektől
vezérelve akarta összeugratni kettejüket. Ám hogy mi ez az érdek,
arra még nem sikerült rájönnie.
– Nem szabadna hiszékenynek lenned. Kemény kézzel kell
bánnod ezekkel.
– Kemény kézzel?
– Ezek itt skótok. Iskolázatlanok.
– Megvan a magukhoz való eszük.
Ami azt illeti, Dunnet terve briliáns. Ha neki volna még ideje,
kísértést érezne arra, hogy ő maga próbálja meg, mert azzal új
távlatokat nyithatna a népe számára.
– Még hogy megvan a magukhoz való eszük?! Badarság! Csetlő-
botló vademberek egytől egyig. Olyanok, akiket terelni kell.
– Mint a birkákat?
– Pontosan – mondta Dougal elfintorodva. – Vissza kellene
mennünk Ackergillbe. Nem érzem jól magam az ellenség közt.
– Ők nem ellenségek.
– Jó, akkor idegenek. Intézzük el, amiért jöttünk, és térjünk vissza
a kastélyba mihamarabb.
Lachlan összeszorította a fogait. Bosszantotta ez a beszélgetés,
ahogy a legtöbb, amit mostanában Dougallal folytatott.
– Lehangoló az a kastély.
 Lachlan sokkal szívesebben maradt volna itt, ahol nem érzi
annyira… egyedül magát.
– Majd nem lesz az, ha újjáépítetted.
– Mire újjáépül, én már halott leszek. Dougal félrefordította a
fejét.
– Igen – motyogta.
Lachlan rosszkedvűen nézte a tüzet, és belekortyolt az italába.
Ugyan nem akart már inni, most mégis jólesett, hogy égeti a torkát
és felmelegíti az ereit. Hosszú volt a nap, ideje véget vetni neki.
De a mai felfedezések tükrében különös remény ébredt benne,
hogy talán van kiút ebből a zűrzavarból. Remény a menekülésre.
Először is, találkozott az álmaiban látott nővel. Ez végtelenül
felkavarta. Az is izgatta, hogy Lana tud beszélni az anyja leikével, és
hogy talán még az őt látogató és kínzó árnyakkal is. Ráadásul a lány
birtokában van a kereszt egy darabja. Emiatt álmodhatott vele. Mert
ha valóban léteznek szellemek, és kapcsolatot tudnak teremteni az
élőkkel, akkor lehet, hogy az anyja terelgette őt ebbe az irányba.
Sokkal jobban kimerülhetett, mint gondolta, jutott eszébe. A
szeme kezdett leragadni, a látása elhomályosult, és elég
bizonytalanul állt a lábán. Dougalnak kellett ágyba segítenie.
– Aludj jól, kegyelmes uram! – mondta unokafivére, amikor
eloltotta a lámpát. Lachlan hallotta, de csak nagyon messziről; már
zuhant bele az álomba, az öntudatlanságba azzal a reménnyel, hogy
ma is Lanát fogja látni.
 
Lachlan ismerős hangra riadt: lánccsörgésre. Jeges rémület
szorította el a szívét. Felült az ágyban, tágra nyílt szemmel pásztázta
a sötétséget. Csak homályosan látott, a szíve hevesen dobogott. A
halántéka lüktetett, de próbált éber lenni.
Nyögés. Jajgatás.
Verejtékcseppek jelentek meg a homlokán, szorosan magára
húzta a takarót.
Jaj, ne!
A lelke tiltakozott ellene.
És mégis. Itt volt. Megint eljött.
 Riadtan látta, hogy az apja szelleme előlép a sötétből. Mint
mindig, most is szürke rongyok lógtak rajta, meg a láncok. Elgyötört,
lassú léptekkel közeledett. Eleinte semmit sem mondott, csupán
fájdalmasan nyögött és jajgatott.
Aztán az egyik ujjával Lachlanre bökött.
– Muszáj… – lihegte.
A szó láthatatlanul ott lebegett a sötétben. Lachlant kirázta a
hideg.
– Muszáj…
Mit muszáj?
Lachlan a szemét dörzsölgetve fülelt, lélegzetvisszafojtva várta,
hogy a dübörgés alábbhagyjon a mellkasában.
– Muszáj hazatérned.
Azzal a jelenés sarkon fordulva visszasétált, majd eltűnt a
sötétségben.
Lachlan levegő után kapkodva visszahanyatlott a párnára.
Gyűlölte ezeket a látogatásokat.
A jelenések mindig késő éjszaka jöttek, felriasztva őt legmélyebb
álmából. Lelkileg teljesen elgyötörték, fizikailag kizsigerelték –
mintha az árnyalak minden energiáját elszívta volna. Tisztában volt
vele, hogy nem fog tudni újra elaludni. Mindig így volt.
Fel nem foghatta, miért gyötri ez az árny. Holott ő idejött
Skóciába, hogy megpróbálja megtenni, amit az apja kért tőle, még ha
lehetetlen vállalkozásnak tűnt is. Eltökélte, hogy nem adja fel, noha
fogyóban volt az ideje.
Ledobta magáról a takarót, letette a lábát a földre. Meg kellett
várnia, hogy abbahagyjon a remegés, de még akkor is valahogy
bénultnak érezte minden tagját. Aztán a szekrényhez botorkálva
kivett egy nadrágot és egy inget. Az ilyen sokk után mindig sétálnia
kellett, hogy kiszellőztesse a fejét és megszabaduljon a rémület
emlékétől.
Dougalt nem ébresztette fel. Sosem tette. Kegyetlenség lett volna
tőle, ha az unokafivérére erőszakolja a maga átkát. Elindult a
Lochlannach-vár üres folyosóin, lement a főlépcsőn, onnan ki a
teraszra, ami alatt ott zúgott a tenger. Holdfényes éjszaka volt. Az
öböl látványa talán megnyugtatja háborgó lelkét. De ha nem, akkor
még mindig ott a másik lehetőség, hogy a párkányra állva aláveti
magát a megsemmisülésbe.
De odakint a bársonyos éjszakában nem a végtelen várta. Hanem
Lana Dounreay.
A lány a falon üldögélve nézte az általa is vágyott látványt,
áttetsző hálóruhában. A holdfény ezüstözte haja csillogón omlott a
vállára.
Lachlannek hevesebben kezdett dobogni a szíve.
Lana olyan szép volt, olyan békés nyugalmat árasztott, hogy a
férfi levegőt is alig mert venni.
Szótlanul, zsebre dugott kézzel odalépett mellé, és a tengert
bámulta. A lány ránézett, de nem lepődött meg; mintha várta volna.
Csak nézték a sötét vízfodrok játékát, ahogy a hold fénye itt-ott
megcsillant a játékosan táncoló hullámokon.
A lágy szellő a tenger illatát sodorta feléjük. Lachlan egészen
beleszédült.
Ó, mennyire szerette volna, ha…
Ha ő másvalaki. Olyasvalaki, akin nem ül átok, akinek nem jár a
végzet a nyomában. Aki nincs idő előtti halálra kárhoztatva.
Aki kedve szerint megcsókolhatná ezt a lányt. Ó, milyen
csodálatos volna!
Lachlan felsóhajthatott, mert Lana a karjához ért. Az érintése
meleg volt. Puha. Csábító.
– Nem tudsz aludni? – kérdezte halkan.
A herceg ránézett, és az a tekintet rabul ejtette. Lana nagy,
mélykék szeme. Ó, milyen jó lett volna belefulni abba a kékségbe!
– Nem. Látogatóm volt. Lana kérdőn nézett rá.
– Látogatód?
– Igen.
Lachlan megint a tengert nézte. Attól félve, hogy bolondnak
tartják, nem szívesen beszélt erről másoknak, ám tudta, hogy ez a
lány megérti.
– Az apám.
– Ó! Gyakran meglátogat?
Lachlan nevetni próbált, de horkantásféle lett belőle.
– A kelleténél gyakrabban. Lana oldalra biccentette a fejét.
É
 – És te… nem örülsz a látogatásainak?
– Nem. Rémisztőek.
Lachlan nem értette, miért hozta ez zavarba a lányt. A kísértetek
igenis rémisztőek.
– Le tudnád írni ezeket a látogatásokat?
Lachlan kihallott valami furcsát Lana hangjából. Odaült mellé a
falra, és hallgatta, ahogy a hullámok nekiverődnek alant a
szikláknak. Időbe telt, amíg összeszedte a gondolatait, de Lana
türelmesen várt.
– Komor a képe. Szenved. Jajgat, és…
– Jajgat?
– Igen. De a legrémesebb a lánccsörgés. Lana elhűlve meredt rá.
– Lánccsörgés?
– Igen. Le van láncolva. Alig tud lépni a láncaitól. Örökös
szenvedésre van ítélve az átok miatt.
– Ez különös. Azok közül az árnyak közül, akikkel én
találkoztam, egyetlenegy sem viselt láncokat.
– Talán mert ők nem voltak megátkozva.
– Feltehetően – mondta Lana, majd az orra alatt dünnyögve még
hozzátette: – Merthogy átkok nincsenek.
Lachlan megborzongott. Bárcsak igaz lenne! Fürkészve nézett a
lányra. Na de mi ez a tekintet? Mintha mulatna valamin.
– Valami mulatságosat mondtam?
– Nem, dehogy. – Lana megveregette a kezét. Az érintése
perzselt. – Csak nagyon… különös ez az egész.
– Mi a különös benne?
Tényleg ezt kérdezte volna? Ami azt illeti, ez a beszélgetés az, ami
nagyon különös.
– Különös, hogy a te szellemed láncokat visel. Hiszen a láncok…
földi dolgok.
– Ez a büntetése. Talán csak metaforikus.
– Minden bizonnyal.
Lachlan újra a tenger felé fordult, és arra gondolt, milyen
szürreális a beszélgetésük. De mert Lanával folytatta, valahogy
mégsem tűnt olyan felfoghatatlannak.
– Édesanyád nem visel láncokat. Lachlan gyomra összerándult.
 – Örömmel hallom.
– Békésnek látom.
– Ezt jó tudni.
– Leszámítva azt, hogy nagyon aggódik érted.
– Megmondanád neki, hogy jól vagyok?
– Nem tehetem.
Lachlan Lanára meredt. Ő megvonta a vállát.
– Nem szeretnék hazudni neki. Különben is: pontosan tudja, hogy
nem vagy boldog.
Boldog? Létezik egyáltalán boldog ember?
– Nem, hisz átok ül rajtam.
– Hmm.
– Igen, el vagyok átkozva. – Lachlan fel nem foghatta, miért
mosolyodott el. Egész egyszerűen mosolyra húzódott a szája.
Mit tud ez a nő, ez a tündér, hogy amikor vele van, az árnyékok
eloszlanak? Hogy a sötét gondolatai elillannak, mint amikor a
napfény elűzi a ködöt? Tessék, most is képes mosolyogni ez után a
rémes jelenés után.
De hisz az egész már nem is tűnik olyan rettenetesnek. Nem, így,
hogy itt van Lana oldalán.
A lány tekintetétől melegség járta át a szívét.
– Az édesanyád azt mondta, hogy remekül néztél ki a vacsoránál.
– Ó. A kilt miatt.
– Igen. – Lana szempillái megrebbentek. – Magam is így találtam.
Ettől a kijelentéstől valami nagyon illetlen dolog jutott Lachlan
eszébe.
– Igazán?
– Igen.
– Férfiasnak láttál benne?
Lachlan csak tréfált, ám látva a lány szemében megcsillanó
szenvedélyt és csodálatot, rájött, hogy ez mégsem tréfa, és benne is
lángra gyúlt a vágy.
Bizonyára az éj leple tette, a tenger és Lana illata, és ahogy a haja
lengedezett a szellőben. Vagy talán csak az apja látogatásának
emlékét szerette volna kitörölni a fejéből. De az is lehet, hogy
hirtelen feléledt benne a vágy, hogy olyan férfi legyen, amilyen soha
Ú
nem lehet. Úgy érezte, meg kell csókolnia ezt a nőt. Minden
porcikája erre vágyott.
És meg is tette.
Bármekkora ostobaság volt is, bármennyire meggondolatlan és
illetlen, mégis megtette.
Közelebb hajolt, de csak lassan, hogy meg ne riassza a lányt. Az
ujjaival beletúrt Lana ezüstösen csillogó hajába, majd a tarkójánál
fogva magához húzta, és megcsókolta.
Varázslatos érzés volt. Lana ajka felforrósodva fogadta, puhán
fedezte fel a száját.
Mindkettejükben új életre kelt a vágy.
Lana halkan felnyögött, ezzel még jobban feltüzelve Lachlant.
Egyre szenvedélyesebben csókolta, közelebb húzta, és a nyelvével
finoman megérintette a lány nyelvét. A testéhez simuló lágy, puha
keblek a fejébe kergették a vért. Egészen beleszédült. A teste
megremegett. Tombolt benne a vágy.
Abba kell hagynia. Nem folytathatja. Túl sokat kockáztat. Ezt
nem teheti.
Lassan elhúzódott a lánytól, noha érezte, hogy ő ezt nagyon nem
szeretné. De Lana kezét még a kezében tartotta.
A lány elködösült szemmel nézve rá, felsóhajtott.
– Ez nagyon jó volt – súgta.
– Igen. Az volt. – Lachlan olvadozott Lana mosolyától. Ő
várakozásteljesen pillantott rá.
– Annál is jobb – mondta, és gyengéden megsimogatta a férfi
arcát. Lachlan nem állhatta meg, hogy ne adjon egy puszit Lana
szájára, orrára, homlokára. Sehogy sem akarta abbahagyni. Végül a
fejét a lány vállára hajtotta.
– Nem szabadna ezt csinálnunk – nyögte. Lana nevetését
szárnyára kapta a szél.
– Ez csak egy csók.
Igen. Csak egy csók, de Lachlan többet is akart.
– Be kellene mennünk. Kezd hideg lenni.
– Én nem fázom. – Lana pajkosan nézett Lachlanre. –Nekem
melegem van.
Ó, édes istenem. Mibe kezdett bele?
 Eddig a nők csábereje hidegen hagyta, de ez itt nem akármilyen
nő. Ez egy szirén, és ő képtelen ellenállni az énekének. Kívánta őt.
Akarta őt, ahogy soha még nőt életében.
Belehal, ha el kell válnia tőle, mert a lány is egyértelműen a
tudomására adta, hogy akaija őt. Mégis vissza kell fognia magát. Az
ő életében nincs helye nőnek és szerelemnek. Nem ránthatja
magával a sötétbe ezt a lányt, oda, ahol ő él.
Így amikor Lana az ajkát kínálva közelebb hajolt, Lachlan nagyon
szerette volna megcsókolni, ehelyett azonban a vállára téve a kezét
eltolta magától.
– Miss Dounreay.
– Lana.
– Tessék?
– Szólíts Lanának… Lachlan.
Egészen beleszédült abba, hogy Lana kimondta a nevét. De
mindjárt eszébe juttatta az elhatározását is.
– Nem szabadna ezt tennünk. – Az arca kipirosodott, mégis volt
ereje türtőztetni magát. – Köszönöm a beszélgetést. Sikerült
megnyugtatnod a lelkemet.
– Én meg köszönöm a csókot – válaszolta erre Lana mosolyogva.
– Az én lelkemet ez nyugtatta meg.
Egymásba fonódott a tekintetük. Lachlan szíve vadul kalapált, a
keze ökölbe szorult. Kívül-belül perzselte a vágy.
Gyötörte a kísértés, de muszáj volt elválniuk. Ha marad, nem tud
ellenállni. Pedig milyen izgató arra gondolni, hogy simogathatná
tovább… Nagyon nehezére esett elkísérni Lanát a lépcsőkig, és ott
kézcsókkal elbúcsúzni tőle, majd nézni, ahogy a nyugati szárny felé
sétál. Lachlan a keleti irányba indult. Ám a lakrészébe visszaérve
rádöbbent, hogy a találkozás mégsem nyugtatta meg. A legkevésbé
sem.
Valószínűleg aludni sem fog tudni már.
És nem a kísértetjárás miatt.
Akarja őt.
Lana az ablakfülkében kuporgott Neriddel az ölében, és a
napfelkeltében gyönyörködött. Egy szemhunyásnyit sem aludt
azóta, hogy az éjszaka közepén felriadva véletlenül összefutott
Lachlannel a várfalnál.
Egyre csak az a csók járt az eszében, puha volt, édes, finom.
Felmelegítette a szívét. Úgy felkavarta, ahogy még senki másé.
A bizonyosság, amikor megpillantotta a kiltben, valami egészen
más érzéssé változott, vággyá duzzadt. Igen, segíthet Lachlannek
abban, hogy meggondolja magát a földekkel kapcsolatban, de most
már nem csak erről van szó. Messze nem. Ők ketten összetartoznak,
ennek így kell lennie.
Ő ugyan rangon aluli a herceg számára, de az a csók mindent
elárult. Lachlan kívánja őt.
Egy férfi csak akkor csókol így, ha tombol benne a vágy. Csak
akkor ölel ilyen hevesen. S csak akkor kényszeríti magát arra, hogy
mindezek ellenére elsétáljon.
Kívánja őt, ugyanolyan őrült szenvedéllyel, ahogy ő vágyik rá.
Ugyan lemondott a további csókokról, de Lana tudta, hogy miért.
Mert nemesember, aki lovagias. Lana az alattvalója, és
nyilvánvalóan úgy érezte, helytelen, ha utat enged a vágyainak.
Helytelen volna visszaélnie a helyzetével, beszennyezni őt a
házasság előtt.
Mit sem sejthetett arról, hogy Lana már rég feladta a reményt,
hogy valaha is talál egy férfit, aki elfogadja őt olyannak, amilyen.
Már rég lemondott a házasságról is.
De mi lenne, ha ő vetné magát Lachlan karjába, felajánlkozva?
Hogy végre maga is megtapasztalhassa, milyen is az igazi
szenvedély… A férfiak nem állnak sorba a kegyeiért, esélye sincs
arra, hogy valakinek a jegyese legyen.
Miért várakozzon hát egy képzeletbeli kérőre?
Ő Lachlant akarta. Iránta érezte azt, amit: minden porcikájával őt
kívánta.
Talán neki kellene átvennie az irányítást, hogy a férfi sutba dobja
a lovagiasságát. Igen, neki kell elcsábítania. Lana beleborzongott a
gondolatba. De egy életre a magáénak akarta tudni. Végre itt van. És
ő is akarja.
Hát akkor megszerzi magának.
 De van itt még valami más is, nem? Nem csak a bekerítések és
nem csak a szikra kettejük között. Lana egészen bizonyos volt ebben.
Az ő feladata volt abban segítenie Lachlant, hogy békére leljen,
hogy magányos, elkínzott lelke végre megnyugodhasson.
Zavarba ejtőnek találta, amit Lachlan mondott az apja
nyughatatlan leikéről. Kétségtelen, jártak a világban nyugalmat nem
lelő árnyak. Méghozzá nem is kevesen, hisz ez Skócia. Sok a
gyilkosság, az árulás, a szívfájdalom, és még ki tudja, mi minden,
amitől a lelkek idejük múltán is itt bolyonganak, egykori otthonuk
körül. Lana sok furcsasággal találkozott már és sok mindent hallott
azóta, hogy egy nap arra ébredt, a halott anyja áll az ágya mellett.
De láncra vert és utasításokat adó kísértetekkel még sosem
találkozott.
Persze egy rémregényben egyszer olvasott ilyesmiről, de annyira
nevetett ezen az ostobaságon, hogy majdnem leöntötte teával a
könyvet. Mert a helyzet úgy állt, hogy a hazajáró lelkeket
teljességgel hidegen hagyták a világ dolgai. Annál önzőbbek voltak,
hogy olyasmi érdekelje őket, hogy egy várat újjáépítenek-e, vagy
sem, vagy hogy valaki hírnevét helyreállítják-e, vagy sem. Nem
érdekelte őket más, csak azok az emberek, akiket életükben
szerettek.
És soha senkit nem kísértettek.
Lana nem tudhatta, ki látogatta meg Lachlant az éjjel, de hogy
nem az apja, abban egészen biztos volt.
Ahogy Lileas is. Márpedig neki tudnia kell, hisz ő volt a felesége
annak az embernek.
Így hát amellett, hogy jobb belátásra próbálja bírni Lachlant,
valamint alkalmasint csókot vált vele, eltökélt szándéka lett
kideríteni, ki lehet az a rejtélyes árnyalak, aki kínozza a herceget.
Gyanította, hogy a dolgok nem úgy állnak, ahogy Lachlan
gondolja.
Ezzel az új elhatározással a szívében feküdt le, s Neriddel az
oldalán hamarosan álomba merült. Lachlanről álmodott, és ezúttal el
is érte felé nyújtott kezével. Elérte és kirántotta a sötétségből.
Lachlan pedig megcsókolta. Kellemes álom volt.
 
 NYOLCADIK FEJEZET
 
Lachlan meglepődve tapasztalta, hogy mégiscsak elaludt.
Nagyon kellemes álma volt, egy szőke, pajkosan mosolygó tündér
csábítgatta. Hónapok, talán évek óta most először frissen ébredt és
örömmel tekintett az új nap elé.
Szentül hitte, hogy nem az az elcsattant csók az oka, noha annak
emlékét sehogy sem tudta kiverni a fejéből.
Talán ezért mosolygott olyan vidáman, amikor megjelent Dougal,
tálcával a kezében, zabos süteménnyel és kávéval.
Az unokafivére az arcát fürkészte.
– Hogy aludtál? – kérdezte.
– Pompásan.
Dougal csak pislogott.
– Tényleg? Hát, ez… örvendetes.
Lachlan farkasétvággyal vetette rá magát az ennivalóra, ilyen sem
esett meg vele már hosszú idő óta. De sok dolga lesz, ha elindulnak
körbejárni Dunnet és Olrig birtokait, kell az energia.
Az alkalomhoz illően kiltet öltött magára, ami sokkal
kényelmesebb, mint az angol nemesek hacukái. Ezzel persze kihozta
a sodrából Dougalt, feltehetően azért, mert így nem kellett
segédkeznie az öltözködésnél.
Az unokafivére a szokásos ruháját vette magára, duzzogva. Lerítt
az arcáról, hogy mit gondol a Sinclair-kiltről, noha ő maga is ennek a
klánnak a sarja volt.
– Nem kellene ebben járnod – dohogta. Mivel Lachlan elengedte a
füle mellett a megjegyzést, még hozzátette: – Ez a kilovaglás is rossz
ötlet.
Lachlan felnézett rá.
– Nem értek veled egyet. Én vagyok az ura ezeknek a földeknek,
ezért nagyon is jó ötletnek tartom, hogy lássam, mi folyik rajtuk.
– Hát nem veszed észre? Dunnet ezzel csak arra akar rávenni,
hogy meggondold magad.
– Ígéretet tettem rá, hogy újragondolom az egészet.
– Csupán egy nőnek ígérted meg – morogta Dougal, mintha
bizony az semmire sem kötelezne. De hát ő már csak ilyen volt.
 Lachlan elővette a kardját az utazóládájából, és a derekára
kötötte.
Dougal orrcimpája megrándult.
– Párbajozni készülsz? Lachlan elnevette magát.
– Sosem lehet tudni. De illik a kilthez, nem? Az unokafivére
tetőtől talpig végigmérte.
– Megint csak azt mondom, hogy nem kellene elmenned.
– Én meg mondtam már, hogy köt az ígéretem. Dougal
megvetően felmordult.
– Ha annyira kell neked az a medál, akkor fogom magam, és
ellopom a szobájából.
Lachlan megütközve hallgatta. Nem tudta eldönteni, a lopás
gondolata taszítja-e jobban, vagy az, hogy Dougal beteszi a lábát
Lana szobájába. De mindkettő a kedve ellen való volt.
– Meg ne próbáld! Szentül hiszem, hogy önszántából is nekem
adja, ha teljesítem a kérését.
– Vagyis fontolóra akarod venni, hogy megmásítod az
elhatározásod? Te is pontosan tudod, hogy ezt nem teheted. Először
is, mert már a legtöbb vazallusod belefogott. Másodszor meg…
Talán elfelejtetted, hogy pénzre van szükséged? Az újfajta
gazdálkodásra való áttéréssel nyomban hozzájuthatsz, és akkor
folytathatod a vár újjáépítését.
– Igen, ezzel magam is tisztában vagyok – mondta Lachlan egy
erőltetett mosoly kíséretében, de csak azért, mert azt remélte, ezzel
csillapíthatja Dougal haragját. – De Lana nem azt kérte tőlem, hogy
gondoljam meg magam. Csupán annyit kért, hogy gondoljam át
újra.
– Aha. – Dougal önelégülten elvigyorodott. – Vagyis hajlandó
vagy újragondolni. Aztán, ha kérdezi, te azt mondod, persze nagyon
szomorúan, hogy újra számba vettél mindent, de sajnos megint csak
úgy döntöttél, hogy maradsz az eredeti tervednél. Okos. –
Kacsintott, és az ujjával a herceg felé bökött. – Nagyon okos.
Lachlan megütközéssel hallgatta Dougal feltételezését, hogy nincs
is szándékában fontolóra venni a kérdést. Márpedig ő becsülettel
akarja végigcsinálni. Ahogy egyenes emberhez illik. Ahogy egy
nemesemberhez illik. Tartozik ennyivel Lanának és a saját
alattvalóinak. Teringettét, saját magának is! Bár ha egészen őszinte
akar lenni, akkor nagy valószínűséggel a végén mégis ugyanarra a
döntésre jut.
Hiszen nemigen van más választása.
– Velünk tartasz? – kérdezte.
Dougal félrekapta a pillantását.
– Nem. Egy… barátommal kell találkoznom.
– Egy barátoddal?
Lachlan tudomása szerint ilyen egy sem akadt egész Skóciában,
leszámítva azokat az embereket, akiket mindketten ismertek.
Az unokafivére mosolyt erőltetett az arcára, és nagyokat pislogott
hozzá.
– Egy női barátommal.
– Aha.
Igen. Másoknak titkos találkáik vannak, emlékeztette magát.
Próbálta nem átengedni magát az irigységnek. Ahogy Lanát is
igyekezett kiverni a fejéből.
Egyik sem sikerült.
Megnézte magát a tükörben. Hihetetlen, mekkora változást tud
okozni egy egyszerű ruhacsere: a tükörképe, ez a szálfatermetű
vadember nemcsak tetszett neki, de magára ismert benne. Mindig is
ilyen képet dédelgetett magáról, csak megvalósítani nem merte.
Pedig ez itt Lachlan Sinclair. A látvány fellelkesítette.
– Méltóságteljes vagy – jegyezte meg Dougal kelletlenül. – Még
ebben is.
Igen, ő maga is így gondolta. Fölöttébb méltóságteljes.
Egészen önmagára találva lement a lépcsőn, ahol Dunnet már
várta. Lady Dunnet is ott volt vele, aki közölte, hogy ő is velük tart.
Nem kellett volna, hogy ez a bejelentés meglepje, hisz Lady Dunnet
már csak ilyen asszony volt. Ahogy a húga is.
Ha a dolgok másképpen állnának, és abban a helyzetben volna,
hogy menyasszonyt választhat magának, biztos, hogy olyasvalakit
szeretne, mint Lady Dunnet… vagy a húga. Egy bátor és mindenre
kész asszonyt, akinek volna ereje ahhoz, hogy melléálljon.
Dunnet, meglátva az öltözékében, elismerően bólintott. De aztán
a tekintete Lachlan kardjára tévedt.
 – Hát ez meg miféle fegyver? – kérdezte.
Lachlan Dunnet nehéz skót kardjára, a claymore-ra pillantott.
Hát, igen, a kettőt össze sem lehet hasonlítani. Az övé ugyan nem
olyan súlyos és gyilkos, de gyors és könnyebben forgatható.
– Ez egy párbajtőr.
Lachlan igyekezett nem tudomást venni Dunnet grimaszáról.
– Hogy mi?
– Párbajtőr. Francia.
Lady Dunnet jól megnézte magának.
– Nagyon vékony.
Lachlan nyakát elöntötte a melegség, kínjában a kiltjét igazgatta.
– Bizton állíthatom, hogy halálos fegyver, és én nagyon jó
kardvívó vagyok.
Lady Dunnetet azonban nem győzte meg. Nem akart
megsértődni, hisz arra semmi szükség, de nagyon örült, hogy Lana
nem volt tanúja a kínos jelenetnek.
Most, hogy eszébe jutott a lány, kíváncsi lett, hogy merre van, így
amikor elindultak az istálló felé, megkérdezte:
– Lana is csatlakozik hozzánk?
Nem volt felkészülve Lady Dunnet villámló tekintetére. Az
asszony a homlokát ráncolva, megsemmisítő pillantást vetett rá.
Lachlan csak ekkor eszmélt rá, hogy óvatlanul a keresztnevén
említette a lányt, a nővére pedig ezt a bizalmaskodás jelének vette.
Próbálta elütni a figyelmetlenségét egy mosollyal.
– A mai nap tökéletes a lovaglásra.
– Lana nem szokott lovagolni. Lachlan meglepődött.
– Nem szokott lovagolni?
Dunnet nevetve rázta meg a fejét:
– Helyteleníti, ha egyik élőlény a másikat… lovagolja.
– Ó – mondta Lachlan, mintha értené, pedig nem értette. Noha
Lanát ismerve, talán ez nem is olyan furcsa.
A lovakat közben felnyergelték; Lachlan az udvaron felpattant az
egyik hátára. Lady Dunnet is felült egy másikra, méghozzá egy
igencsak zabolátlannak látszó pejre, Dunnet meg egy harmadik
nemes paripára. Lachlan természetesen Rebelen lovagolt, és ezúttal
is nagyszerű érzés volt érezni az állat izmos hátát.
 Jó volt ismét a szabad levegőn lenni, hagyni, hogy a szél borzolja
a haját. Csodás nap volt a lovagláshoz, és a kilt csak fokozta a
szabadság érzését.
Ahogy léptettek délnyugatnak, hogy megtekintsék Dunnet és
Olrig birtokait, Lachlan élvezettel nézelődött. Nemigen számított
arra, hogy komoly különbséget fog tapasztalni a két birtok között, és
biztosra vette, hogy nem lesz oka megmásítani az elhatározását.
De tévedett. Nagyon nagyot tévedett.
Dunnet dúsan termő, zöldellő gabonaföldjeit elhagyva, átérve
Olrig birtokára, nem látott mást, csak felperzselt földeket.
– Itt meg mi történt? – tudakolta, ahogy haladtak tovább a most
ugaron hagyott, valamikori termőföldek mentén. Amerre a szem
ellátott, nem volt más.
– Bevett gyakorlat felgyújtani mindent, ha a bérlő nem hajlandó
elköltözni – szűrte át a szavakat Dunnet a fogai között.
Elértek Tain városához, amit ugyancsak felégettek. A házak
helyén üszkös romok álltak, egy kutyatetem hevert az út mentén.
Egy lelket sem láttak, a település teljesen elhagyatott volt. Lachlan
arra gondolt, ez itt maga a pokol. Egy lidércnyomás.
Miközben egy kísértetiesen néma erdőn lovagoltak keresztül,
Lachlan igyekezett szabadulni a borzongásától.
Dunnet a fákon túl füstre lett figyelmes, az arcizmai
megfeszültek.
– A mindenit! – sziszegte, és vágtára fogta a lovát. Lady Dunnet
ment a nyomában, és Lachlan is követte őket.
Egy kisebb gazdasághoz értek, innen szállt fel a füst. A csűr
lángokban állt, a tűz teljesen elnyelte a tetőt. Hat férfi állt az
udvaron, olyan jól mulatva, mintha egy bordélyházból léptek volna
ki. A kisujjukat sem mozdították a gazemberek, hogy megfékezzék a
lángokat. Lachlan éktelen haragra gerjedt. Ezek itt mind az ő földjei,
az ő birtoka, és ezek semmit sem tesznek, hogy megfékezzék a tüzet.
De történt más is. Már épp leszállt a lováról, hogy rájuk
ripakodjon, amikor az egyikük elkapott egy macskát, ami a lángok
elől menekült, és röhögve a tűzbe akarta hajítani. Lachlant
elvakította a harag. De nem volt elég gyors, Lady Dunnet megelőzte,
kikapta az állatot a martalóc kezéből, és szabadon eresztette.
 Látva, hogy a megmentett macska elinal, a férfi dühében
felhorkantva arcul ütötte Lady Dunnetet.
Lachlan meglepetésében lefagyott. Senki sem üthet meg egy nőt!
Megengedhetetlen, hogy egy ilyen senkiházi bántalmazza Lady
Dunnetet, ezt a bátor, harcias asszonyt.
Ennek a latornak vesznie kell, de legalábbis alaposan móresre kell
tanítani, hogy megtanulja, hogyan illik bánni a hölgyekkel.
Lachlan a dühtől vöröslő arcú Dunnettel egyetemben kardot
rántott.
A báró nyakán kidagadtak az erek.
– Ezért meghalsz! – üvöltötte a férfinak, aki megütötte a feleségét.
A többiek is kardot rántottak.
Ó, remek. Ketten hat ellen. Lachlan sosem riadt meg a
kihívásoktól, Dunnetre nézett.
– Mehet?
A báró bólintott, mire Lachlan támadásba lendült.
Régen nem harcolt már, s ez a mostani küzdelem felélénkítette.
Az ereiben lüktetett a vér, lázas izgalom fogta el. Ezeknek a
bitangoknak, akik lelkiismeret-furdalás nélkül felgyújtották ezt a
csűrt, lakolniuk kell, és ő majd gondoskodik róla, hogy így legyen.
Fürgén és pontosan hárította el a nehéz skót kardpengéket,
hibátlanul védte ki valamennyit, és pontosan támadott.
A szeme sarkából látta, hogy a latrok egyike felkap egy égő
husángot, és a lakóház tetejére hajítja, lángra lobbantva a tetőt.
Lachlan ádáz dühvel folytatta a harcot, és kettejüknek sikerült a
bitangokat sarokba szorítaniuk.
Négyen rémülten összenézve kereket oldottak, már csak a két
első állta a harcot, nem is sejtvén, hogy a társaik magukra hagyták
őket.
Lachlan majdnem elnevette magát, ám ekkor Dunnet kiáltására
az ereiben megfagyott a vér. Még rosszabb lett, amikor a házból is
rémült kiáltásokat hallott. Ezek a latrok úgy gyújtották fel az
épületet, hogy voltak odabent! Lachlan egyszer csak azt látta, hogy
Lady Dunnet berohan az égő házba.
– Elbánsz ezzel a kettővel, kegyelmes uram? – kiáltott oda neki
Dunnet.
 – Hogyne!
Dunnet bízva benne, a felesége után ment az épületbe.
Lachlannek nem maradt ideje tétovázásra, látva, hogy a társait
elnyeli a házból gomolygó tust, miközben a két gazember rohamra
lendül. Az ördögbe is, megkedvelte Hannah-t és Alexandert.
Szégyen volna cserben hagyni őket.
A gondolat még jobban felbőszítette, s dühét a két bitang ellen
fordítva tűhegyes kardjával mindkettőn sebet ejtett. Hirtelen, talán
figyelmeztetésképp az jutott eszébe, hogy még soha életében nem ölt
embert. De ilyen gyilkos dühöt sem érzett korábban.
A férfiak, vérrózsákkal a mellkasukon, kidülledt szemmel,
kardjukat elhajítva futottak a lovaikhoz, hogy elmeneküljenek.
Mikor már eltűntek az erdőben, Dunnet lépett ki a házból egy idős
asszonnyal a karjában, a felesége jött mögötte. Pár pillanattal később
a lángokban álló ház összeomlott.
Lachlan határtalanul megkönnyebbült, és kimondhatatlan hálát
érzett, amiért a barátai minden baj nélkül megmenekültek, noha
Lady Dunnet ezüstösfekete haja kicsit megperzselődött, s a ruhája
helyenként bekormozódott. Istennek hála, amiért ilyen bátran
cselekedett. Mert az az asszony neki köszönheti az életét.
Ő meg Dunnetnek a sajátját.
Éppen ezért döbbenten látta, hogy miután Hannah biztonságba
helyezte az öregasszonyt, sarkon fordulva arcul ütötte a férjét.
Lachlannek leesett az álla.
Jól látta, amit látott?
Bizony jól. Lady Dunnet mind a tíz körméről lekapta a férjét,
amiért berontott az égő házba. Mintha ő maga nem pontosan
ugyanezt tette volna. Volt valami megkapó ebben a döbbenetes
jelenetben.
Nyilvánvaló volt, hogy Lady Dunnet minden idegszálával imádta
a férjét, és Dunnet nemkülönben, hisz hagyta, hogy a felesége
kitombolja magát és lecsillapodjon a mérge. Ebből is látszott, hogy
kettejük között különleges kapcsolat van. Valami, ami egy életre
szól. Valami, ami után Lachlan csupán vágyódott. Óhatatlanul Lana
jutott eszébe, és az, hogy mennyire szerette volna ugyanezt megélni
vele. De gyorsan elhessegette magától a gondolatot. Ő el van
átkozva, és az a lány hiába olyan édes és tökéletes, nem ránthatja
magával a pokolba. Nem volna szép tőle. Erkölcsileg nagyon is
kifogásolható lenne…
Itt elakadt az eszmefuttatásban.
Morálisan kifogásolható.
Pontosan ezt mondta neki Dunnet a földbekerítésekkel
kapcsolatban. Lachlan elszoruló torokkal vette számba a mai napon
látottakat. A felperzselt földeket, az elhagyatott tanyákat, a lángoló
csűrt. A háztetőre hajított égő husángot, a házban azt a szerencsétlen
asszonyt.
S mindezt ő rendelte el.
Ha most ez az idős asszony, vagy Alexander, vagy Hannah
meghalt volna, az az ő lelkén száradna.
Hát igen. Dunnetnek igaza van. Rettenetes dolog, amit kér.
Lachlan ebben a pillanatban rádöbbent, hogy az átok terhe sem
ennyire rettenetes. Egy asszony ma meghalhatott volna a követelése
miatt. S ha továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy űzzék el a régi
bérlőket, hogy a felszabadított földeken juhokat legeltessenek, ami
jövedelmezőbb, akkor még többen fognak meghalni.
Embertelenség volna tőle, ha hagyná, hogy ez megtörténjen.
Lachlan keze ökölbe szorult, amikor felrémlett az előtte álló jövő;
egy hosszú és kétségbeejtő út, aminek a következményei majd mind
az ő lelkiismeretét terhelik. Igen, lesz pénze felújíttatni a kastélyt, s
ezzel megmenteni őseit az örök kárhozattól, de mi lesz az ő lelkével?
Neki ugyan nem lesznek leszármazottai, akik becsmérelhetnék,
mégis úgy fog bevonulni a történelembe, mint egy szívtelen, kapzsi
valaki, aki véget vetett a skótok dicső történelmének. És mindezt az
aranyért.
Kétségtelen, pénzre van szüksége. Igen, neki kell helyreállítania a
család becsületét, de így semmiképpen sem vállalhatja. Nem
fizethetik meg mások ennek az árát.
Miközben visszalovagoltak Dunnet birtokára, némán igyekezett
megemészteni a kegyetlen igazságot, hogy azon nyomban fel kell
hagynia ezzel a másoknak ártó, káros gyakorlattal. Még ha ez azt is
eredményezi, hogy nem fogja tudni megmenteni sem az apja, sem a
Caithness-ősök lelkét a kárhozattól.
 Ez a kudarc az örökkévalóságig elkíséri.
De már ez sem számított. Ha ez az ő végzete, akkor becsülettel
fogja tűrni. Az ő kötelessége most helyesen dönteni, még ha ennek
következményei meg is nyomorítják egy életre.
Mire Lochlannach várába értek, már megbékélt a gondolattal.
Elfogadta, hogy a sorsa, mint egy folyó, amit kőszikla torlaszol el, új
irányba fordul.
Különös módon a gondolat jobb kedvre derítette. Helyesnek
érezte a döntést.
A várba érve Dunnet az otthoniak gondjaira bízta az idős
asszonyt, ők pedig felmentek a lépcsőn. Lana a bejáratnál várta őket.
Lachlan szíve, mint mindig, most is felderült a lány láttán.
– Milyen volt? – kérdezte tőlük ragyogó mosollyal, de a nővérére
pillantva a szeme elkerekedett. – Hát veled meg mi történt?
– Olrig emberei rágyújtották Agnesre a házát – felelt a felesége
helyett Dunnet sötét hangon.
– S ő még odabent volt – tette hozzá Hannah. Lana elsápadt.
– Rettenetes. És Agnes?
– Most már jól van. – Dunnet homlokráncolva nézett a feleségére.
– Hannah berohant az égő házba, hogy kimentse.
Lana elképedt.
– Micsoda?!
– Dunnet meg őutána szaladt be – tette hozzá nevetve Lachlan.
Kettejükre nézett. – Nagy szerencsétek volt. Bele sem merek
gondolni, mi történhetett volna.
Lady Dunnet dacosan kapta fel a fejét.
– De semmi bajunk sem lett.
Ez aztán a harcos amazon! Így, kormosan, piszkosan,
megperzselten is. Lachlan még a történtek hatása alatt állt. Beletúrt a
hajába.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, Dunnet, de én szívesen
meginnék valamit.
Belül még mindig reszketett, és nem csak az átélt izgalmaktól. Az
egész világ megpördült vele, megint. Vissza kell valahogy szereznie
a lelki egyensúlyát, és ehhez most egy whisky segítené hozzá a
leginkább.
 Dunnet rábólintott, és besétáltak a könyvtárba. Lady Dunnet
leroskadt egy pamlagra, a férje meg közben kitöltött három emberes
adagot a whiskyből. Lady Dunnet nem akart inni, de a férje
ragaszkodott hozzá.
– Nagy volt a sokk.
Hannah perzselő tekintettel nézett rá.
– Te voltál az oka.
– Én?
– Amikor észrevettem, hogy utánam jöttél abba az égő pokolba…
Komolyan, Dunnet. Mégis mi járt a fejedben?
A férfi odaült mellé, és a kezébe nyomta a poharat.
– Hogy mi? Hát hogy talán megmenthetném a feleségemet attól,
hogy ropogósra süljön.
Lachlan visszafojtotta a nevetését.
– Most újra kezditek?
Egyszerre vetettek rá ádáz pillantást. Ám Lady Dunnet a
következő pillanatban már megenyhülve nézett a férjére.
– Nagyszerűen harcoltál – ismerte el.
– Ó. Csatáztatok is? – kérdezte Lana előrébb hajolva. Hannah
bólintott.
– Dunnet és Caithness csúnyán összecsapott Olrig embereivel. De
megfutamították őket.
– Tényleg?
– Igen.
Lady Dunnet a hercegre mosolygott.
– Te is hősiesen harcoltál, nagyuram – dicsérte meg, ami nagyon
jólesett Lachlannek. De a báróné mindjárt le is hűtötte a következő
mondatával. – Meglepően jól.
– Meglepően? – kérdezett vissza.
– Azzal a semmi kis karddal.
A herceg nem nézett Lanára, de érezte, hogy a lány mosolyog.
– Szó sincs róla, hogy egy kis semmiség volna! – tiltakozott
Lachlan, amikor valamelyest magához tért. –Tudnotok kell, hogy a
párbajtőrözés nagyon is elfogadott küzdőforma. És én a legjobbak
közé tartoztam Angliában.
 – Magam is elismertem, hogy hősiesen küzdöttél – jegyezte meg
Lady Dunnet.
Lachlan zavartan igazgatta a kiltjét.
– Köszönöm.
Lana ráemelte a tekintetét, és végigmérte. Picit elhúzta a száját,
amit a férfit nem tudott mire vélni.
– Találnunk kell őkegyelmességének egy igazi kardot.
Lachlan félrenyelt. Először is, mert megesküdött volna rá, hogy
az övénél jobb kard nem létezik. Másodszor, mert attól a csillogó
tekintettől pajzán gondolatai támadtak.
– Azt hiszem, ezzel a tudással megpróbálkozhatnál a mi
kardjaikkal is – értett egyet Dunnet. Lachlan felélénkült.
– Ó, örömömre szolgálna.
Ugyan imádta a sajátját, de egy claymore-ral is szívesen
összemérte volna a tudását Dunnet vitézségével.
– Délután körülnézhetünk a fegyvertárban.
– Nagyszerű!
Lady Dunnet összeráncolt homlokkal nézett a férjére.
– Ti, férfiak másra sem tudtok gondolni, mint a harcra? Dunnet
elnevette magát.
– Te is tudod, hogy nem.
– Édes istenem, most kerültünk ki egy csetepatéból, és ti máris a
fegyvertárba akartok menni, hogy újra harcoljatok?
– Nem volt ez igazi csetepaté – vonta meg a vállát Dunnet.
– Csak hatan voltak – tette hozzá Lachlan. Imádta, ahogy Lana
tágra nyílt szemmel rámered.
– Hat férfival akaszkodtatok össze?
– Mi meg ketten voltunk.
– Őkegyelmességéé volt az oroszlánrész.
– És azok a gazfickók nagyon elszántak voltak. Talán nem kellett
volna ennyire dicsekvőre fogni, Lanát már így is elbűvölte.
– Rettenetesen hangzik – mondta a lány, egyenesen a hercegnek
címezve a szavait.
– Az is volt – helyeselt Lady Dunnet elkeseredetten, magára
vonva ezzel Lana figyelmét. – De akármilyen rémes volt is, örülök,
hogy ott voltunk. El sem tudom képzelni, mi lett volna azzal a
szerencsétlen Agnesszel, ha nem érünk oda időben, hogy kimentsük.
Dunnet bólintott, és megszorította a felesége kezét. Hosszan
egymás szemébe néztek. A báró végül elfordította a fejét, és
Lachlanre pillantott.
– És most, kegyelmes uram, mit gondolsz a földbekerítésről így,
hogy a saját szemeddel láttad, hogy néz ki a valóságban?
Lachlan a tenyerével dörzsölgette az arcát.
– Borzalmas. Nem hittem volna, hogy ilyen. A londoni urak nem
mondták, hogy ez mivel jár. De… – Lanára nézett. – De amit
láttam…
– Elgondolkodtatott? – kérdezte a lány halkan.
Lachlan összeszorította a fogait. Az állkapcsán megfeszültek az
izmok.
– Igen, újragondoltam a dolgot. És nem lehetek részese annak,
aminek ma a tanúja voltam. Nem lehetek az, aki ennyi szenvedést
okoz. Dougallal elküldetek minden földesúrhoz, megparancsolva,
hogy azonnal hagyjanak fel az egésszel.
Lady Dunnet és a férje mosolyogva nézett össze, Lana azonban
felpattant és megpördült a tengelye körül. A tekintete ragyogott.
Ragyogott! Lachlan szíve megremegett. Semmilyen ép gondolata
nem támadt. Csupán öröm csillogott abban a szempárban, de
mégis… a teringettét, ez az öröm egészen elvarázsolta!
– Na és Dunnet? – kérdezte Lady Dunnet. – Továbbra is
megtarthatja a címét?
Lachlan egészen elborzadt, amikor eszébe jutott, hogy árulással
vádolta Dunnetet, pedig ez az ember egyszerűen csak kitartott
amellett, amit helyesnek vélt. S most már Lachlan is így gondolta
helyesnek. Ivott egy kortyot az italából.
– Bocsánatkéréssel tartozom, Dunnet – mondta. – Gőggel
érkeztem hozzád, öntelten. Abban a hitben, hogy mindent tudok. De
nem tudtam, semmit sem tudtam.
Dunnet szeme hálatelten megcsillant.
– Semmivel sem tartozol nekem, kegyelmes uram.
A csudába! Unta már, hogy állandóan kegyelmes uramozzák.
Különösen Dunnet szájából nem akarta hallani, hisz tisztelte és
kedvelte őt.
– Kérlek, a jövőben szólíts Lachlannek. Így jobb lesz, ha
barátokként akarunk tovább haladni.
Dunnet kihúzta magát, még bele is pirult.
– Ezer örömmel. Te pedig szólíts Alexandernek, ha nem esik
nehezedre.
Hogy nem esik-e nehezére? Végtelenül örült neki.
– Hát akkor – szólt közbe Lana egy sugárzó mosoly kíséretében,
mint amilyen a korábbi is volt, és amitől melegség járta át Lachlant –,
mivel ennyire vidám és baráti a hangulat, én is megengedem, hogy
Lanának szólíts.
Lachlanben bennragadt a szó. De nem amiatt, amit Lana ajánlott
nagy merészen, hanem mert látta Lady Dunnet elködösült tekintetét.
– Helytelenítem – sziszegte.
Lana nagyokat pislogott. Lachlan megesküdött volna, hogy azért
pajkosság csillant a szemében.
– És miért?
Hannah félrefordult.
– Mert ő egy herceg.
– Dunnetet is a keresztnevén fogja szólítani. Ezek után az illem is
úgy kívánja, hogy engem meg Lanának szólítson.
– Te még hajadon vagy!
– Keresztnevem akkor is van, ráadásul tetszik is. És neked,
Lachlan?
Noha hozzá intézte a kérdést, a szempilláját rebegtetve, Lachlan
egészen bizonyosra vette, hogy csupán kegyetlenül ugratja a
nővérét.
– Igen, nekem is tetszik, Miss Dounreay. Nagyon szép név.
Csak…
– Csak mi? – incselkedett Lana.
– Félek, a nővére kizsigerel, ha használni merném.
– Apánkat szélütés érné, ha megtudná, hogy őkegyelmessége a
keresztneveden szólít.
– De a papa nincs itt.
– Lana Dounreay!
A lány viszont ügyet sem vetett a nővére méltatlankodására.
 – Annyira örülök, hogy meggondoltad magad, kedves Lachlan. –
Odasétált a férfihoz, leült mellé és előhúzott valamit a zsebéből. –
Van itt neked valami.
A medál volt az.
Lachlan szíve nagyot dobbant. Még a lélegzete is elakadt.
Ez itt kétségtelenül csupán egy kis darabkája annak a kincsnek,
amit keresett, de már ez is valami, a kezdet. Reményt adott, hogy
talán mégiscsak sikerülhet megtörnie az átkot.
És az mindent megváltoztatna.
Ha valóban sikerülne megtörni azt az átkozott átkot, akkor…
talán… feleségül vehetne valakit… Lanát.
Igen, csakis őt. Neki nem más kell. Ebben egészen bizonyos volt.
A nyaklánc ragyogott a napfényben. Remegő kézzel nyúlt utána.
Amikor megérintette, megint érezte a sugárzó gondviselést.
Egy pillanatig csak bámult maga elé, de aztán megfogta Lana
kezét, és a szemébe nézett.
– Hálásan köszönöm – mondta.
A felcsillanó tekintet láttán még hálásabban szerette volna
megköszönni neki. Egy csókkal. De talán majd akkor, ha kettesben
lesznek.
Nem volt bölcs gondolat, de hirtelen mégis úgy érezte, muszáj a
karjába ölelni a lányt. Muszáj megcsókolnia az ajkát.
Nem olyan nagy dolog az. Egy csók csupán. Semmi más.
– Kijönnél… – A szavak elakadtak, még nem merte kimondani. –
Kijönnél velem… a kertbe?
Lana vett egy mély lélegzetet. Az arca rózsás lett.
– Ezer örömmel – súgta halkan.
Lachlan figyelmét nem kerülte el, milyen gondterhelt pillantással
néz rá Lady Dunnet. A herceg megnyugtató mosollyal üzente, hogy
a szándékai tisztességesek.
Vagy lehet, hogy csak farkasvicsorra sikeredett? Az ember
sohasem tudhatja.
 
Mindig is a kert volt Lana kedvenc helye, de most, ebben a
pillanatban egyenesen varázslatosnak találta. Talán amiatt, hogy
Lachlan meggondolta magát, és úgy érezte, maga is némi szerepet
játszott az emberek megmentésében. De az is lehet, hogy az izgalom
az oka, amiért Lachlan a derekán nyugtatta a kezét. Vagy csupán a
férfi illata, ami megrészegítette, amikor lehajolt, hogy átmenjen egy
alálógó ág alatt. Vagy egyszerűen csak mert kettesben voltak.
Háborítatlanul.
És Lachlan arra készül, hogy megcsókolja. Nem tudta, miért, de
biztos volt benne.
Lana a lugasos terasz felé lépkedett a tágas kertben.
Az évnek ebben a szakában dúsan virultak a levelek és a virágok,
amitől még pompázatosabb volt. És nemcsak az illatok bódították el,
de itt háborítatlanul lehetettek együtt.
Amikor Lachlan félreállt, hogy utat engedjen neki, Lana megint
elámult azon, milyen szálfatermetű. A válla széles, és káprázatosan
fest a Sinclair-kiltben.
Az arca, mint egy bukott angyalé, markáns, mégis tökéletesen
rajzolt és szimmetrikus. Férfias szépség, de szépség. A kemény
vonásokat a mélykék, sűrű szempillák árnyékolta szempár
lágyította. A haja hosszú és puha, Lana a legszívesebben beletúrt
volna az ujjaival.
Nem, nem csupán szép volt, hanem egyenesen ellenállhatatlan.
Ó, egek, képtelen volt kivárni, hogy a férfi megcsókolja. Majd
elepedt érte. Végül ő csókolta meg először.
Lachlan meglepődött. Lana biztos volt benne, mert amikor
lábujjhegyre állva a száját az övére tapasztotta, a herceg hirtelen
beszívta a levegőt, és meglepetésében elnyílt a szája. Így Lana
megízlelhette.
Nagyon finomnak találta.
Miközben Lana csókolta, Lachlan mozdulatlanul állt, de
megszorította a lány karját. Lana, attól tartva, hogy a férfi leállítja,
elszántan folytatta tovább. Ha ez lesz az utolsó csókjuk, legalább
emlékezetes legyen.
De nem, Lachlan nem állította le. Felnyögve magához ölelte, és
hevesen visszacsókolta. Ó, milyen bűvöletes érzés volt
hozzásimulni! Mámoros, szenvedélyes vágy ébredt Lanában. Vadul
és mindent elsöprőn. Lachlan is az volt, vad és elsöprő.
És ez csak tovább fokozta a vágyát.
 Lachlan, még erősebben szorítva magához, dörmögött valamit,
közben csókolgatta az arcát, a nyakát. Lana reszketni kezdett.
Lachlan haját simogatta, miközben a férfi lehelete szinte égette a
bőrét.
Lachlan ujjai végigkalandoztak a hátán, a vállán, az oldalán,
végül a keblén állapodtak meg. Lana meglepődött, amikor Lachlan
megérintette a mellbimbóját. Eddig fogalma sem volt arról, hogy a
teste ilyen dalra tud fakadni egy férfi érintésétől. Hátrébb hajolva
csak bámult rá.
– Lachlan – súgta.
A férfi szeme csillogott, az orrcimpája kitágult.
– Lana – mondta, és újra megcsókolta.
Ugyanolyan forrón, lázasan, szenvedéllyel. Mintha egyikük sem
tudna betelni vele.
Lachlan egy padig hátrált, lezökkent rá, az ölébe ültette a lányt,
aki megérezve a férfi keménységét, mocorogni kezdett. Fel nem
foghatta, miért áll keresztbe Lachlan szeme, és miért nyög fel. Vagy
talán mégis? Ártatlanul tovább fészkelődött. Miután kényelmesen
elhelyezkedett, beletúrt Lachlan hajába, és közelebb húzta magához.
Lachlan, a lány vágyainak készséges szolgálójaként egy csöppet
sem tiltakozott ez ellen. Hosszan csókolóztak, felfedezve a másikat,
lángra gyúlva. De aztán, kibontakozva az ölelésből, Lachlan
komoran a lányra nézett.
– Lana – mondta.
A lány megbánást, visszavonulást hallott ki a hangjából. Valami
üvöltve lázadt benne ez ellen.
Lachlan Lana vállának támasztotta a homlokát, és felsóhajtott.
– Nem csinálhatjuk ezt.
– Nem? – Nem értette, miért nem, hisz olyan jó volt.
Lachlan megint ráemelte a tekintetét. Lana mélységes fájdalmat,
magányt és megbánást olvasott ki belőle.
– Én fogadalmat tettem. Lana értetlenül meredt rá.
– Fogadalmat?
– Hogy csinálhatok ilyet? Hogy tehettem? Hogy használhattalak
ki? Lanának halvány fogalma sem volt arról, hogy a férfi miről
beszél.
 – Lachlan…
– Nem lett volna szabad megcsókolnom téged. – Pedig aligha
tehetett mást. – Mert ha már egyszer megcsókoltalak, akkor sokkal
többre fogok vágyni… Ahogy máris többre vágyom.
Pompás. Lana fészkelődött egy keveset. Bosszantotta, hogy
Lachlan erre, ugyan finoman, de eltolta magától, és a padra ültette,
maga mellé.
– Az átok miatt van, Lana. Az átok miatt nem tehetem veled…
velünk… – Lachlan beletúrt a hajába, a göndör fürtök gyönyörűen
omlottak alá. – Nem kockáztathatom, hogy gyerekünk legyen.
Lana megdermedt.
– Te nem akarsz gyerekeket? A férfi keserűen felnevetett.
– Jaj, dehogy, nagyon szeretnék. – Megsimogatta Lana arcát. –
Kimondhatatlanul szeretnék. De nem vállalhatom.
Megengedhetetlen bűn volna gyereket nemzenem, tudván, hogy
átkozott lesz, mint én.
– Te sem vagy elátkozva.
Lachlan homlokráncolva nézett a lányra.
– Átok ül rajtam, Lana.
Egetverő ostobaság! Ez az ember, mivel szentül hiszi, hogy el van
átkozva, börtönbe zárta saját magát, ahol aztán tényleg átkozottul
érzi magát.
– Ó, Lana… – Lachlan az ujjai közé fogta a lány egy hajtincsét, és
a füle mögé igazgatta. – De van még más is. Félek… – nyögte.
– Mitől, Lachlan?
– Attól, hogy ha együtt vagyok valakivel… – Fájdalom ült ki az
arcára.
– Igen?
– Ha választok egy nőt, őrá is ugyanúgy rászáll az átok, mint
énrám. Lana talpra ugrott. Képtelen volt türtőztetni magát.
– Butaság!
Lachlan meglepődött.
– Tessék?
– Butaság. Szemenszedett marhaság. Először is, átkok nem
léteznek.
– Hogy állíthatod ezt? Mindkét szülőm meghalt…
 – Igen, épp időben, ahogy kellett. Az még csak meg sem fordult a
fejedben, hogy ostobán?
– Ostobán?
– Helyesebben szólva oktalanul. Amiért ostobán elhitték, hogy
meg kell halniuk az édesapád harmincadik születésnapján, és végül
készséggel meg is tették ezt a szívességet másoknak.
– Képtelenségeket beszélsz.
– Ó, az átok talán értelmesebb magyarázat?
– Épp tőled várná az ember, hogy hiszel az átkokban.
– Épp én vagyok a legbiztosabb abban, hogy ez az egész csak
egetverő marhaság. – Lana keresztbe fonta a karját. – Tudod, én mit
gondolok?
Lachlan csak felvonta a szemöldökét, és természetesen nem tudta.
– Azt, hogy te félsz elköteleződni.
A férfi arcvonásait eltorzította a düh.
– Ezt határozottan visszautasítom!
– És csupán az átok mögé bújva véded magad, nehogy
megsebezzenek.
Lachlan arca bíborvörösre váltott. Elfordította a fejét.
– Ez nevetséges feltételezés.
Lana csalódottan pillantott rá, és rájött, hogy nem a
legcélravezetőbb utat választotta. Még egy csatában sem mindig a
frontális támadás az üdvözítő. Úgy döntött, taktikát vált.
– Márpedig vagy így van, vagy… – Szándékosan nem fejezte be a
mondatot.
– Vagy mi? – kérdezte Lachlan a szemébe nézve.
– Vagy nem akarsz többet megcsókolni. – Csábosan a nyelvét is
kidugta picit, hogy Lachlan a szájára figyeljen.
– Tejó ég, Lana!
– De nincs ezzel semmi baj.
A lány megpaskolta Lachlan kezét, és távolabb húzódott. Még az
orrát is elfintorította.
– Megértem. Én nem vagyok olyan szép, mint Hannah.
– Te? Hisz gyönyörű vagy!
– És olyan okos sem vagyok, mint a többi lány. Ráadásul nekem is
megvan a saját magam… átka. – Lana felsóhajtott. – Pontosan értem,
ha emiatt nem akarsz még egyszer megcsókolni.
– Már hogyne akarnálak!
Lana, elkapva Lachlan pillantását, barátian megveregette a vállát.
– Komolyan megértem. Nem kell mentegetőznöd. Lachlan nagy
levegőt vett.
– Ez nem mentegetőzés. Az ördögbe is, Lana…
A lány távolabb lépve egy korlátnak dőlt és a kertet nézte.
Pontosan tudta, mikor állt meg a háta mögött Lachlan. Megérezte a
testéből áradó forróságot.
– Lana, te vagy a legszebb, legzavarbaejtőbb és legidegesítőbb
lány, akivel valaha találkoztam.
– Ezt nevezem romantikának.
Ám még mielőtt befejezhette volna, a férfi megperdítette, a
karjába zárta és megcsókolta, hogy bizonyítsa minden vád
ellenkezőjét.
Csak nagy sokára emelte fel a fejét, és amikor megtette, már szót
sem ejtettek holmi átokról. És egyikük sem ellenkezett.
 
 KILENCEDIK FEJEZET
 
Be kell ezt fejeznem, gondolta Lachlan a lakrésze felé tartva. Nem
csókolózhat Lana Dounreay-jel. Először is, mert nagyon szorítja
ilyenkor a nadrágja. Ó, de mégis milyen csodálatos volt… Élvezte
valamennyi érintését, minden apró mozdulatot, simogatást. És még
ennél is többre vágyott. Sokkal többre.
Pontosan ezért kellett abbahagynia. Égett benne a vágy, újabb és
újabb ötletei támadtak. Nagyon pajkos ötletek.
Ráadásul, ha valaki rajtakapta volna, hogy Dunnet sógornőjét
csókolja, abból világraszóló galiba kerekedhetett volna. Dunnet
bizonyára ragaszkodna ahhoz, hogy feleségül vegye, de még az is
lehet, hogy Lady Dunnet párbajra buzdítaná a férjét.
Mégis, az igazság az, hogy minél jobban csókolta Lanát, annál
kevésbé érdekelte, hogy meglátják-e őket, vagy sem. Ahogy azokban
a pillanatokban azt sem bánta, hogy mint egy kard, ott lóg a feje
fölött az az átkozott átok.
Dougal a szobájában várta, amikor odaért.
– Milyen volt a kilovaglás? – tudakolta.
Lachlan lehuppant a kandalló mellett álló székbe.
– Fölöttébb tanulságos.
– Igazán?
Az unokafivére töltött neki egy italt, noha Lachlan nem kívánta.
Ivott már egyet Dunnettel, és már az a kevés is elég volt ahhoz, hogy
megszédítse és magával hívja a kertbe Lanát. Ami akkor jó ötletnek
tűnt…
Az is volt, de sajnos meg kell fizetnie az árát. Lachlan megvonta a
vállát.
– Rá kellett döbbenjek, hogy ezek a kilakoltatások messze nem
úgy mennek végbe, ahogy kellene. Egy asszonyt majdnem halálra
égettek a szemem láttára.
– Hát igen – jegyezte meg Dougal egykedvűen. – A bekerítésnek
pont ez a lényege. Kipenderíteni a jövedelmet nem hozó bérlőket.
– Igen, de milyen áron? Dougal a homlokát ráncolta.
– így sokkal többet hoz a konyhára. Neked pedig szükséged van
arra a pénzre. Méghozzá minél hamarabb. Nincs más választásod.
É
 – Hogyne lenne, Dougal. Mindig van más választás. És azt
akarom, hogy eljuttasd a levelemet minden bárónak.
– Milyen levelet? – hökkent meg Dougal.
– Azt, amiben felszólítom őket, hogy haladéktalanul hagyjanak fel
a kilakoltatásokkal.
– Micsoda?! – hördült fel Dougal.
Lachlan sehogy sem értette, miért vált hamuszürkévé az
unokafivére arca erre a kijelentésre, de nem is érdekelte. Ő már
eldöntötte.
– Te csak gondoskodj arról, hogy a levelek eljussanak
mindenkihez.
– Na de kegyelmes uram… A kastély… A felújítás…
– Várhat.
– Dehogy várhat!
– Kénytelen lesz. És ha nem készül el addig… – Lachlan vállat
vont. Kit érdekel? Ha meghal, úgysem marad utána egyetlen hercegi
örökös sem, aki ott lakna.
Dougal szeme összeszűkült.
– Megőrültél?
– Hogy megőrültem-e?
Talán igen. És ha így történt, jóleső érzés volt. Végre kiszabadulhatott
annak az omladozó kőrakásnak a szorításából, elengedhette magától
az ősök követelésével járó kötelességet. Úgy döntött, ezentúl viselje
csak minden valaha élt herceg a maga életének terhét.
– Azt hiszem, jó volna, ha bevennéd a gyógyszered –mondta
Dougal, és az ajtó felé viharzott.
De még mielőtt odaért volna, Lachlan hangosan rákiáltva
megállította.
– Nem kell! – Nincs több laudánum, egyetlen csöpp sem. Soha
többé. – Az elhatározásom szilárd, Dougal. És többé nincs
szükségem a gyógyszerre. Neked nincs más dolgod, mint
szétküldeni azokat a leveleket.
– Kegyelmes uram, hát nem látod, mi folyik itt? Mert én igen.
Hisz a napnál is világosabb!
A kioktató hang nem tetszett Lachlannek.
– Na és mi az, amit látsz?
 – Hogy a farkadnál fogva vezetnek.
Lachlan hátrahőkölve meredt az unokafivérére. Hogy képes
ekkora ostobaságot mondani?
– Idejössz, és egy nappal azután, hogy találkozol vele, máris
meggondolod magad.
– Badarságot beszélsz. Dunnettel átmentünk Olrig birtokára.
Láttam a pusztulást. Ez győzött meg arról, hogy…
– Azt hiszed, nem tudom, az a nő elcsavarta a fejed?!
– Tessék?
– Láttam, hogy csókolóztatok.
Lachlan megmerevedett. A gyomra görcsbe rándult.
– Láttad…
– Igen. Tegnap éjjel. Utánad mentem. Lachlan tarkóján felállt a
szőr.
– Utánam jöttél?!
Hogy Lachlan rádörrent, Dougal a szemét lesütve egymásba
fonta az ujjait.
– Aggódtam miattad. Hallottam, hogy kiabálsz álmodban, és
gondoltam, hogy megint rémálmaid lehetnek –mondta bűnbánóan.
Nem rémálmot látott, hanem kísértetet, de Lachlan semmi kedvet
sem érzett ahhoz, hogy kijavítsa. Mérhetetlenül dühös volt, amiért
utánalopakodott és kileste.
– Aggódtam miattad, jó uram. Tudom, hogy érzed magad ilyen
esetben. – Dougal vállat vont. – Tudom, milyen sötét gondolatok
járnak ilyenkor a fejedben. Attól féltem, hogy megkísérted.
– Mit kísértek meg?
Dougal ránézett. Lachlan nem tudta eldönteni, szánakozó vagy
fürkésző-e az a tekintet.
– A végső megoldást.
Lachlan elborzadt. Igen, fontolgatta már, nem is egyszer, hogy
egyszerűen csak aláveti magát a mélybe, a sziklákra, ahogy az apja is
tette. Mégsem szánta rá magát soha. Megalázó érzés volt arra
gondolni, hogy az unokafivére képesnek tartja ilyesmire.
– Azt hitted, hogy megölöm magam?
– Megfordult a fejemben ez az eshetőség.
– Ezért utánam eredtél.
 – Igen.
– Már korábban is csináltál ilyet? Dougal félrekapta a pillantását.
– Minden éjjel.
Lachlan nem tudta eldönteni, mi zavarja jobban, az, hogy Dougal
folyton ott lépkedett a nyomában Caithness várában, készen arra,
hogy megakadályozza, ha te akarna ugrani a bástyákról, vagy az,
hogy ennyire észrevétlenül csinálta. Egyetlenegyszer sem vette
észre.
Akárhogy is, nagyon nem tetszett neki, hogy valaki mindig
árnyékként követi.
– Soha többé ne csináld ezt!
– Kegyelmes uram, most nem ez a lényeg, nem erről
beszélgetünk.
– Nem? – De hisz ő a herceg. Ő dönti el, miről beszélgetnek.
– Nem hagyhatod, hogy ez a lány eltántorítson az eredeti
elhatározásodtól.
– Én magam határoztam így.
És ez így is van. Bizony, hogy ő. Ahogy mindig. Itt ő az, aki dönt,
nem Dougal vagy valaki más.
– Na de a vár újjáépítése… – mondta Dougal meghunyászkodva,
mintha neki magának is kellemetlen volna, hogy emlékeztetnie kell
Lachlant.
– Már nem érdekel a kastély. Dougal orrcimpája megremegett.
– Na de a kitelepítések… A pénz…
Lachlan pontosan értette, mi bosszantja az unokafivérét. Hosszú
ideje szinte megszállottan készült arra, hogy rendbe hozatja a várat
és teljesíti a kísértet követeléseit. Ám mostanra megváltoztak a
dolgok.
Most már minden egészen más.
– Dougal, nem leszek a halál követe, és a sorsára hagyom a várat
is. Nem érdekel, mi lesz vele, ahogy az sem, hogy mi az én
végzetem. De egy biztos: leállítom a bekerítéseket.
Lachlan ezzel az ajtó felé indult, hogy megszabaduljon az
unokafivére terhes jelenlététől. Kezét a kilincsen tartva még
visszafordult.
– És még valami, Dougal.
 – Igen, uram?
– Eszedbe ne jusson megint utánam jönni!
Lana sóhajtozva nézett ki az ablakon, ölében Neriddel.
Kavarogtak a fejében a gondolatok. Lachlan.
A mai vacsora szinte ünnepi lakomának tűnt. A Lochlannach-
kastély minden lakója, élők és holtak amiatt örvendeztek, hogy a
herceg meggondolta magát. Özönlöttek a bérlők, és hozták a
baromfit, tojást, gabonát – hálából. Morag és Una együttes erővel
főzték az ételeket, a menü igazán pazar volt.
Az egyetlen ember, aki nem örült velük együtt, Dougal volt, de
hát Lana nem is várt mást Lachlan mogorva unokafivérétől.
Lachlan a vacsora alatt arról mesélt, hogyan nőtt fel Angliában, a
nagybátyja gondjaira bízva. Szomorú volt látni az arcát, amikor arról
beszélt, hogy Etonban és Cambridge-ben a fiúk kinézték maguk
közül. Noha megpróbálta adomázva előadni a történeteit, a tekintete
beszédes maradt.
Ám aztán felderült az arca, amikor a szenvedélyéről, a lovakról
mesélt. Ez a téma felpezsdített mindenkit; Dunnet is boldogan
kapcsolódott be a beszélgetésbe, és lelkendezve vették számba a
lehetőséget, hogy a két lóállományt keresztezve micsoda pompás
állatokat tenyészthetnének. Aztán Dunnet hosszasan ecsetelte az
elképzeléseit, amelyek révén sokkal kifizetődőbbé tehetnék a
gazdaságokat. Lana érzékelte, hogy a herceg egészen felélénkül,
izgatottan hallgatta, mit mond Dunnet – hogy talán nem a birka-
tenyésztés az egyetlen, amivel több jövedelemhez lehetne jutni.
Lana nem nagyon kapcsolódott be a beszélgetésbe, és próbálta
megállni, hogy ne folyton Lachlant nézze az asztalfőn, ahol most
szinte újjászületve, nagyon magabiztosan ült. Ám amikor mégis
ránézett, nyomban a csókjai jutottak eszébe, az érintése, a hangja
meg az, hogy menynyivel többre vágyott.
Szent ég, milyen rendkívüli férfi.
Nemcsak észtveszejtően fest a kiltjében, nemcsak erős és bátor és
szép, de még arra is képes volt, hogy megmásítsa az elhatározását.
Képes volt lemondani a terveiről, hogy újjáépítse a kastélyát. Lana
tudta, mekkora áldozat ez tőle, és hogy milyen nehezére eshetett
újragondolni az egészet, mégis képes volt a jó utat választani. Ehhez
komoly erkölcsi tartás szükségeltetik. Nála nemeslelkűbb és
jóképűbb férfival még életében nem találkozott, és valószínűleg nem
is fog.
Ugyanakkor mérhetetlenül fel is bosszantotta őt.
Amikor a kertben ölelkeztek, benne egyre fokozódott a vágy, a
legszívesebben mindent ott nyomban megadott volna neki, de
Lachlan nem kért belőle… Hetet-havat összehordott holmi átokról
meg fogadalomról, és erősködött, hogy nem szabadna csókolózniuk.
Mekkora ostobaság!
Ő bizony újra megcsókolja, ha alkalma lesz rá.
Egy molylepke ütődött az ablaknak, kétségbeesetten repült volna
be, a fény felé. A világról alkotott képzete szerint a lámpafény
hívogató, nem pedig a végzete. Lana elfújta a lámpást.
A herceg is ilyen, morfondírozott. Örökösen ablakokba ütközik,
miközben a fény felé igyekszik, de az a fény nem a nap fénye.
Szentül hiszi, hogy korai halálra van ítélve. Bizonyos benne, hogy
elátkozták. Miközben Lana pontosan tudta, hogy átkok márpedig
nincsenek, azzal is tisztában volt, hogy a belső hitnek önbeteljesítő
ereje van.
Amennyiben Lachlan továbbra is hisz ebben az átokban, akkor
minden bizonnyal meg is fog halni a harmincadik születésnapján,
pusztán azért, mert ezt várja el magától. S ha ennek az átoknak
rendeli alá az életét, akkor kétségtelenül elátkozott.
De ezt nem engedheti. Nem tudná elviselni. A Lachlan nélküli
világ gondolatába is belesajdult a szíve. Mindent el fog követni,
hogy megmentse ettől a végzettől, hogy kiszabadítsa a börtönből,
amiben most él. Azt azonban még nem tudta, hogyan fogja mindezt
elérni, hisz Lachlan önfejű ember, aki elszántan ragaszkodik a
hitéhez és a fogadalmához. De hát a bekerítésekkel kapcsolatban is
jobb belátásra lehetett bírni, annak is meg fogja találni a módját,
hogy ráébressze, milyen nevetséges dolog ez az átok. Lana eltökélte,
hogy sikerrel fog járni.
Persze eltökéltségét nem csupán önzetlen szándékok táplálták.
Nem bizony. A szíve mélyén volt valami, ami erre csábította. Nem is
csábította, inkább kötelezte.
 Vágyott erre a férfira, a csókjaira és még sokkal többre. Vágyott a
testére, a szívére, a lelkére. Mindarra, amit Lachlan hajlandó neki
adni.
így hát Lana szilárd elhatározásra jutott.
Megszerzi magának Lachlan Sinclairt. Ha kell, ő csábítja el, akár
akarata ellenére is.
A fenébe a következményekkel! A fenébe azzal az átokkal!
Lachlan aznap este nem itta meg a puncsot, amit Dougal készített
neki. Először is, még mindig hihetetlen megkönnyebbülést érzett,
amiért megváltoztatta a döntését, és ahogy az emberek erre
reagáltak. Neki ennyire még soha sehol nem örültek, éppen ezért
még sokáig akarta dédelgetni magában ezt az érzést. Ha viszont
megissza az italt, az elködösíti az elméjét. De volt még egy másik
oka is a visszautasításnak: esze ágában sem volt aludni.
Kiosont, ügyelve, hogy Dougal ne szegődhessen a nyomába, és
lement a tengerre néző falhoz. Talán ostoba módon, de azt remélte,
Lanát is ott találja, és megint együtt lehet vele. Anélkül persze, hogy
megcsókolná. De ha a lány nem is lesz ott, legalább élvezheti a
tenger felől fújó szellőket.
Nézte a hullámzó víztükröt, gyönyörködött benne, és élvezte a
bizonyosságot, hogy helyesen döntött. Soha nem érezte még magát
ilyen kellemesen és felszabadultan a bőrében. Csodálatos érzés volt.
Valami neszre riadt, a pulzusa felgyorsult. Lassan hátrafordult, és
elakadt a lélegzete, amikor meglátta.
Ő közeledett felé.
Tudta, hogy jönni fog. Legalábbis remélte, hogy így lesz.
– Lana…
– Kegyelmes uram.
Lachlan imádta, ahogy Lana szája mozgott. S nyomban azt
kívánta, bár megérinthetné az ajkával.
– Kérlek, szólíts Lachlannek. A lány szeme csillogott.
– Ó, sajnos nem merlek így szólítani.
Lachlan elképedt. De hisz délután még megtette, a kertben. És
olyan jólesett a lány szájából hallani a saját nevét. Ez fantáziaképeket
keltett benne, látta és hallotta, ahogy Lana a fülébe súgja, amikor…
Elég legyen ebből!
 Minden erejét összeszedve elhessegette magától a kísértő képeket,
tudván, hogy bármennyire is szeretné, ostobaság lenne megtenni.
– Hogyhogy nem mersz így szólítani? – Tréfás hangon tette fel a
kérdést, hogy könnyed maradjon a társalgásuk.
– A nővérem nagy patáliát csapna, ha meghallaná, hogy így
hívlak.
Lachlan elnevette magát. Ő is tudta, hogy Lady Dunnet valóban
árgus szemmel figyeli kettejüket.
– Félelmetes nőszemély, ez kétségtelen.
– És félt engem. Tudja jól, hogy egy olyan rangú férfi, mint te,
minden különösebb lelkifurdalás nélkül elveszi, amit akar.
Lachlan nyelt egy nagyot. Hát, kétségtelen, neki is megfordult
már a fejében egyszer vagy kétszer. Jó, talán többször is.
– De nekem van lelkiismeretem.
– Tudom, Lachlan.
Ez az! Végre megint hallotta a lány szájából a nevét.
– Már bebizonyítottad. De Hannah figyelmeztetett, hogy legyek
óvatos veled.
– Igazán?
– Igen.
Lachlan legnagyobb örömére Lana szorosan elé lépve nézett fel
rá. Nyomban elöntötte a forróság. Amikor Lana hozzásimult, vágy
ébredt benne.
A torka kiszáradt. Gyöngéden magához ölelte a lányt. És ekkor
felüvöltött benne a leláncolt vadállat. Lanának tudnia kell, hogy ő
nem az a férfi, akivel játszadozni lehet.
– Úgy látom, semmibe veszed az intését. – Könnyednek szánta a
szavait, de majdhogynem hörgés lett belőle.
– Ugyan. Nagyon is komolyan veszem.
Lana szorosan hozzábújt, Lachlan ölét izgatva ingerlő csípőjével.
A férfi szédült, elborították a vágyai, a legszívesebben felhajtotta
volna a lány szoknyáját, letépte volna magáról a kiltet, hogy azonnal
a magáévá tegye. Könnyen megtehette volna, alig volt akadály
kettejük között. Mégis mintha két világ választotta volna el őket
egymástól.
 – Hannah azt tanácsolta, hogy vigyázzak… – kacsintott Lana,
végigfuttatva az ujjait Lachlan mellkasán. – És én pontosan ezt
teszem. Vigyázok. Rád. – Futó csókot lehelt a férfi nyakára. – Féltőn.
Ó, édes istenem! Lachlan beleborzongott, amikor Lana a nyelvével
simogatni kezdte érzékeny pontjait a füle mögött. Az ereiben szinte
lángolt a vágy, ellenállása megingott, mégis tiltakozni próbált. Egy
kicsit.
– Nem lenne szabad ezt tennünk – mormolta enyhén lejjebb
hajtva a fejét.
– Nem. Nem lenne szabad.
Lana a körmeit Lachlan tarkójába mélyesztve közelebb húzta
magához, és a száját kereste. Lachlan nem ellenkezett.
Te jó ég, őrjítő ez a nő. Az érintése, az illata, az ajka. Lachlan behátrált
vele a vár árnyékába, hogy rejtve legyenek a kíváncsi tekintetek elől.
Isteni volt. A nyári szellő simogatása, az éjszaka lágy fényei,
Lachlan ölelése. Gyengéden és féltőn szorította őt a hideg várfalhoz.
A csókjától megmámorosodott, forrt benne a vágy.
Lanát teljesen elvarázsolta a herceg. Mindene: a hangja, a
mosolya, testének heve, ahogy az övéhez simult. Amikor Lachlan
oldalra billentette a fejét, hogy szenvedélyesebben csókolhassa, Lana
ujjai a hajába markoltak, képtelen volt megállni, hogy ne simogassa a
fejbőrét.
Lachlan hátrébb húzódva nézett rá, a szeme csillogott a
holdfényben. Lana imádta, ahogy elnyílt a szája.
– Egy démon vagy – suttogta a férfi.
Lana nem értette, pontosan mit ért ezen, de mert örömmel
mondta, nem sokat gondolkodott rajta, inkább átkarolta a nyakát.
Ezúttal már mohóbb volt a férfi csókja.
A lány nagyon élvezte, és többet akart. Hogy ezt eléije, még
közelebb bújt. Egyszerű, tétova mozdulat volt. Nem számított arra,
ami történt. Lachlan mintha a gyomra mélyéről nyögött volna fel.
Majd Lana legnagyobb meglepetésére, a következő pillanatban
bedugta a nyelvét a szájába.
Lanát forróság öntötte el. A gyomra összeszorult. A feje szédült.
Te jóságos ég!
 Bátortalanul bár, de fogadta a betolakodót. Mire Lachlan
megmerevedett, és még szorosabban ölelte magához. Aztán az ujjai
csapongó felfedező útra indultak, minden egyes érintéssel
örömhullámot indítva el a lány testében. A csípőjén, a derekán, a
karján. Mindenütt elidőzött kicsit, cirógatta, simogatta, ahol érte.
Lanát a türelmetlenség és a várakozás egyszerre feszítette. Tudta,
mire készül Lachlan, és már alig várta.
És igen! Igen! A hüvelykujjával megérintette a mellét. Csak
oldalról és nagyon finoman, de Lana egész testében beleborzongott.
Még jobban hozzásimult, hogy biztassa, mire Lachlan felnyögött.
– Ó, Lana.
Mintha könyörgött volna, de miért? Ám sok ideje nem maradt a
találgatásra, mert a férfi a következő pillanatban megmarkolta a
mellét. A vékony hálóingén átsütő forróság, ami a testéből áradt,
mennyei érzéssel töltötte el a lányt.
– Igen, Lachlan, csináld – kérte.
A férfi akadozó lélegzettel dédelgette a markában a lány keblét,
majd a hüvelykujja Lana mellbimbójára tévedt. Csupán cirógatás
volt, de perzselte Lana vérét. Őrült szenvedélyt érzett.
Miközben Lachlan a mellével játszadozott, ő a széles vállát, az
izmos hátát, a karcsú derekát simogatta. Tetszett, hogy a férfi ilyen
erős, ilyen izmos. S hogy mégis mennyire gyöngéden öleli.
De amikor már ismét az arcát, a nyakát csókolgatta, minden
gondolat kiröppent a fejéből, és csak azt érzékelte, hogy Lachlan
megint a mellbimbójával játszik, ott köröz körülötte, ingerli, és ő
majd az eszét veszti tőle.
– Ó, igen – súgta a fülébe, mielőtt megharapta volna a
fülcimpáját. – Igen.
Lana hirtelen hűvös fuvallatot érzett a vádlijánál, amiből rájött,
hogy Lachlan felhúzta a hálóingét. Miközben nagyon akarta, nagyon
vágyott az elkövetkezőkre, nem tudott szabadulni a gondolattól,
hogy a vár falának dőlnek, és akárki, aki erre jár, könnyen
megláthatja őket. Igaz, késő éjszaka van, nem valószínű, hogy bárki
is erre járna, a gondolat mégsem hagyta nyugodni. Valamelyest
lecsillapult.
 Lachlan, aki minden rezdülésére odafigyelt, megállt a
kalandozásban, és a fejét felemelve kíváncsian nézett az arcába. Lana
tudta, ha arra kéri, a férfi nyomban elengedi a hálóinge szegélyét, és
visszavonulót fuj.
De ő ezt nem szerette volna. Mert tudni akarta, milyen lesz. Ezért
csupán rámosolygott Lachlanre.
Az arcára kiülő határtalan megkönnyebbülés majdhogynem
kacagnivaló volt, de a lány kábultabb volt annál, semhogy
nevetgélni kezdjen. Mert Lachlan megérintette. Igen, a tenyerével. És
csak a combját, de a teste már erre is felsikoltott a gyönyörtől.
Amikor megnedvesítette az ajkát, Lachlan tekintete a szájára
tapadt. Az arcvonásai megkeményedtek, az izmai megfeszültek.
Közben lassan és nagyon óvatosan a tenyerével feljebb és feljebb
araszolt.
Lanának elakadt a lélegzete. A pillanat mintha az időbe kövült
volna. Lachlan érintése perzselt, ahogy egyre közelebb és közelebb
ért a két combja közt fészkelő, bizsergő vágy helyéhez. Nehéz volt
megállni mozdulatlanul. Sikkantás nélkül.
Amikor megérintette a legérzékenyebb pontját, ismeretlen öröm
söpört végig a testén, amibe beleremegett. Lachlan pillantása
elsötétült, izzott, szinte megijesztette Lanát. De ez jóleső félelem volt.
Olyan, amitől a vér dübörögni kezdett az ereiben, és összeszorult a
gyomra. Egészen belekábult.
Lachlan foglyul ejtve a lány tekintetét, tovább simogatta. Lana
térde megroggyant, amikor Lachlan az egyik érzékeny pontjához ért.
Örömhullámok indultak útjukra a testében. S valami különös
nedvességet érezve magában, a csontjai valahogy elolvadtak, az
izmai pedig elernyedtek.
Ó, és ez még csak a kezdet volt.
Lachlan továbbmerészkedett, már tenyérrel simogatta a combja
tövében megbújó fészket. Lana beharapta a szája szélét, nehogy
felsikoltson, olyan elsöprő mámort érzett.
– Jó így neked? – súgta Lachlan.
A lány örömmel hallotta, milyen rekedten, türelmetlenül kérdi.
– Ó, igen.
 A legszívesebben a férfi fejét magához húzva lázasan csókolta
volna, de amit Lachlan csinált, az majdnem az eszét vette, és ő
minden mást elfelejtett. Lachlan most a körmével cirógatta, és Lana
egészen belekábult.
A férfi lehunyta a szemét. Az álla megfeszült. Egyre erősebben
dörzsölgette odalent a lányt, aki meglepetten érzékelte, hogy
Lachlan szája a vékony hálóingen át a mellbimbójára tapad.
Hajszál híján elájult. A dupla kín, a dupla áldás szinte az őrületbe
kergette. Örült, hogy legalább levegőt venni képes. Erősen
megmarkolta Lachlan vállát, és csak zihált, nyögdécselt, olvadozott,
miközben a férfi simogatta, cirógatta, dörzsölgette.
A belső vihar Lana gyomrából indult, vad rohamokban terjedt az
egész testében. Ahogy az izmai egyre jobban megfeszültek, Lachlan
annál erőteljesebb és gyorsabb mozdulatokkal ingerelte az ujjaival és
csókolta egyszerre egyre hevesebben.
Lana értetlenül fogadta a testében tomboló vihart, de nem sokat
törődött a magyarázatával. Elég volt átélnie. Magával ragadó
önkívület volt, varázslatos érzés, a vágy szalagjai táncot járva
lebegtek, majd egyre szorosabbra és szorosabbra fonódtak körülötte.
Olyan volt, mintha egy hegyet kellene megmászna a csúcsig, de
hogy mit kap érte cserébe, az homályban maradt. De mert Lachlan
tovább izgatta, a lendület őt is vitte tovább.
És amikor végül… odaért, feljutott a csúcsra… már tudta, mi a díj.
Az, amiért érdemes volt belekezdeni.
A gyönyör hullámokban söpört végig a testén, újra meg újra. A
lelke a fizikai valóját elhagyva lebegett az éterben. Minden porcikája
rázkódott, remegett. Az egyik varázslatosabb érzés volt, mint a
másik.
És Lachlan, az ég áldja érte, tovább simogatta, igaz, most már
lassabban, így hozva vissza gyengéden a földre. Közben szorosan
magához ölelte.
Istennek hála, hogy tartotta, mert ha nem, Lana bizonyára tócsává
olvad a kövezeten. Amikor már végre meg tudott állni a saját lábán,
és levegőt is kapott, a férfi arcát a két keze közé fogva megcsókolta.
– Ez csodálatos volt – súgta.
– Igen, az volt.
Á
 Ám Lachlan nem mosolygott. Az arcvonásai továbbra is feszültek
maradtak. Csak nézte a lányt, a szeme kissé kivörösödött.
– Igazából te vagy csodálatos. – Egy utolsó simogatás után
eleresztette Lana hálóingének szegélyét, és hátrébb lépett.
Lana kérdőn vonta fel a szemöldökét. Noha még ártatlan volt,
nem teljességgel tudatlan. Tudta, hogy ami történt, az csupán
előjátéka valaminek. S azt is, hogy a férfi is többre vágyik ennél.
Erről árulkodott az a kidudorodás a nadrágja elején. Ő mégis ellépett
tőle.
– Lachlan? – túrt bele a férfi hajába.
– Nem lett volna szabad ezt tennem. Lana akarata ellenére
elnevette magát.
– Márpedig én nagyon örülök, hogy megtetted.
Látta, hogy Lachlan leplezni próbálja a mosolyát, azonban nem
sikerült neki.
– Örülök, hogy örülsz. Legközelebb azért szólj rám, hogy a
kezemet tartsam a hátam mögött.
– Eszem ágában sincs.
Lachlan szemlátomást meglepődött.
– Nincs?
– Én nagyon élveztem. És várom a… folytatást.
– A folytatást?
– Tudod, mire gondolok.
Lana szorosan Lachlanhez simult, a férfi teste keményen feszült
az övének. A merevedése tapintható volt. A lány kuncogni kezdett.
Lachlan felhördült.
– Lana, te kemény próba elé állítasz.
– Ugyan miféle próba elé?
– Már beszéltem neked a fogadalmamról.
– Ó, az az ostoba fogadalom!
– Nem, nem az. Én nem hagyhatok utódot magam után. Lana
elhúzta a száját. Ostoba fogadalom, ugyanolyan ostoba, mint az
átok. De egyik sem fogja útját állni annak, hogy megkaphassa, amire
vágyik. Ártatlan képpel és a szempilláit rebegtetve nézett Lachlanre.
– Én nem igazán tudom, hogy megy ez férfi és nő között…
Lachlan a fejét ingatva valami olyasmit mormogott az orra alatt:
 „Minő szerencse.”
– De van valami, amit tudok…
Lana Lachlan gallérját babrálta, és a férfi hagyta.
– Mit?
– Hogy… védekezni lehet a teherbe esés ellen, nem? Lachlan
zavartan köhintett.
– Honnan az ördögből tudsz te ezekről a dolgokról? Lana
sóhajtott.
– Skót lány vagyok.
– Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy én herceg vagyok, és nem
rontok meg szüzeket.
Felettébb bosszantó. De Lana okos lány volt, és épp elég
tapasztalatot szerzett az apja, Magnus Dounreay mellett abban,
hogyan kell kezelni a bosszantó férfiakat. Az ajkát beharapva
gondolkodott a lehetőségein. Aztán briliáns ötlete támadt.
– Hát jó! Akkor elsőre majd másnak kínálom fel a szüzességemet.
Lachlan hátratántorodott.
– Eszedbe ne jusson!
Ó, te jó ég, ez aztán a heves reagálás! Pedig csak ugratta, esze
ágában sem volt beváltani a fenyegetését. Talán nem ez volt a
legjobb taktika. De lehet, hogy mégis. Lanának tetszett, hogy a
herceg ennyire méregbe gurult. S még ennél is jobban, amikor
meglátta a féltékenységet a tekintetében. Talán ez segít elérni, hogy
sutba dobja az ostoba fogadalmát.
Végtére is, mindig így van ez a férfiakkal. Ha valamit nagyon
akarnak, akkor könnyen megfeledkeznek a fogadalmaikról.
Lana durcásan elhúzta a száját.
– Ez az egyetlen észszerű megoldás.
– Már hogy volna az?
– Pedig ez az egyetlen járható út. Ha már többé nem vagyok
ártatlan, akkor nem kell amiatt aggódnod, hogy te rontasz meg.
– Aggodalomra azért maradna okom bőven még így is.
– Butaság. Ha már nem vagyok szűz, semmi okod nem lesz az
aggodalomra. – Lana az ujjával megütögette a halántékát. – Gondold
csak végig logikusan.
– Ebben az egész beszélgetésben nincs semmi logika.
 – Márpedig minél többet gondolkodom rajta, nekem annál jobban
tetszik.
Lachlan felnyögött.
– Márpedig nem fogod odadobni magad egy másik férfinak!
– Valakié mégiscsak lennem kell. Egyszer.
– Nem feltétlenül – horkantotta a férfi.
– Lachlan, gondolkodj józanul.
– Hú?! Én gondolkodjak józanul? Lana a szemét forgatta.
– Tudod, jobb szerettem volna, ha elsőre veled vagyok, de
boldogan áldozom fel a szüzességemet valaki másnak, ha ezzel
téged megkímélhetlek a félelmeidtől.
Lachlan szóra nyitotta a száját, de alig jött ki hang a torkán.
– Na de Lana… Te nálam is sokkal jobbat érdemelsz.
Ez a kijelentés lesújtotta a lányt. És nemcsak Lachlan elhangzott
szavai miatt, hanem azért is, ahogy mondta. Végtelenül szomorúan.
Kétségbeesetten. Lemondóan. Lanának hirtelen elment a kedve az
ugratástól. Megsimogatva az arcát arra kényszerítette a férfit, hogy a
szemébe nézzen.
– Te egy nagyon, nagyon jó ember vagy.
– Nem, nem vagyok az.
– Az egyik legderekabb ember, akit csak ismerek.
– Nem is értem, hogy mondhatsz ilyet.
Lana a herceg kézfejére csúsztatta a tenyerét.
– Azért mondom ezt, mert ismerlek, Lachlan. Beleláttam a
lelkedbe.
 
 TIZEDIK FEJEZET
 
Beleláttam a lelkedbe.
Te jóságos ég! Lachlan állkapcsa megfeszült, szótlanul meredt
Lanára. Az előbb említett lelke most épp a kötelékei ellen lázadozott.
Ó, milyen csodálatos ez a nő! Milyen csodálatos volt hallani, amit
az imént mondott. Tudni, hogy teljes valójában elfogadja.
És milyen kár, hogy hiú reményekbe ringatja magát.
Még soha életében nem érzett ennyi melegséget maga felé áradni.
És mennyire szeretett volna megmerítkezni ebben a forróságban,
mennyire szeretett volna az az ember lenni, akinek Lana gondolja.
Mert akkor teljes egészében az övé lehetne a lány.
De sajnos ez lehetetlen.
Fájó szívvel emlékeztette magát arra, hogy kicsoda, micsoda is ő.
Hogy egy sötét árnyék kíséri élete során. Meg a nyomorúságra,
amiért kettejük között semmi sem lehet.
– Lana, te nem tudod, mit beszélsz.
A lány dacosan elhúzta a száját. Lachlan meg csak nézte,
vágyakozva, hogy újra megcsókolhassa. De nem teheti. Nem szabad.
Hisz ami eddig történt, csupán annak ékes bizonyítéka, hogy milyen
ingatag lábakon áll az elhatározása. Hajszál híja, hogy a szelek
szárnyára nem bízta.
– De tudom – mondta Lana. – Sokkal jobban, mint gondolnád.
Tényleg tudja?
Tényleg tudná, mit jelentett számára az, hogy megérinthette,
hogy a karjában tarthatta, hogy simogathatta?
Tudná, hogy miután a mennybe röpítette, nem maradt más
választása, mint elengedni? Van fogalma róla, hogy még mi mindent
szeretett volna csinálni vele? S hogy még mindig nagyon szeretné?
Van fogalma arról az üvöltő vadállatról, aki odabent lakozik, és akit
most felébresztett a testében?
Ha valóban tudná, akkor látná a külső máz alatt a szenvedő,
kétségbeesett vadembert is, és bizonyára messzire futna. Minden
épeszű nő ezt tenné a helyében.
– Lana, nem én vagyok a hozzád illő férfi. – Kis híján belehalt,
ahogy kimondta.
 Ugyanúgy fájt, mint amikor a lány azzal az ötlettel állt elő, hogy
lefekszik valaki mással. A teringettét! Maga a gondolat is majdnem
megőrjítette. Sosem tartotta magát erőszakos embernek, de a szavak
hallatán a féltékenységtől gyötörten bármire képes lett volna.
Úgy érezte, mintha kettészakadt volna. Az egyik, a logikus fele jól
ismerte a tényeket, az igazságot, a megmásíthatatlan valóságot. A
másik azonban, mint egy éhes, mindenre elszánt vadállat bármit
megtett volna, bármire képes lett volna azért, hogy Lanával lehessen.
– Tényleg nem akarod?
– Nem. Tényleg nem – szakadtak ki a kásás torokhangok a
férfiból.
– És nekem ebbe nincs beleszólásom? Lachlan fájó szívvel azt
felelte:
– Ezen nem lehet segíteni.
– Értem. – Szívfájdító volt látni a sebzettséget Lana tekintetében.
A szempillái megrebbentek, ahogy elfordította a fejét.
– Érted? Mit értesz?
Lana halványan elmosolyodott.
– Te vagy a herceg. Lachlan elképedt.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy te vagy a herceg. Én meg rangon aluli vagyok.
Ó, ördög és pokol! Ez neki még csak eszébe sem jutott.
Amikor a lány indulni akart, Lachlan megállította. Erősen
szorította a karját, a tekintete is sötét volt.
– Nem, Lana. Nem érted, nem értesz semmit.
– De, azt hiszem, értem. Nincs semmi baj. És köszönöm a
csókokat.
Olyan nagyon udvariasan mondta. Lachlant bőszítette ez az
udvarias máz, miközben tudta, hogy fájdalom emészti a lányt.
– Lana!
Nem akart rákiáltani, de kénytelen volt megtenni, látva, hogy
vissza akar húzódni a kagylóhéjába, és ezt nem engedhette. Nem
engedheti úgy elmenni, hogy magában ezt gondolja. Nem engedheti,
hogy azt higgye, nem akarja őt. De a szavak hűtlenek lettek hozzá.
Így hát tette az egyetlen dolgot, amire képes volt.
A karjába kapta és megcsókolta.
 Hevesen, vadul, beleadva minden reményét, álmát és
kétségbeesését. Az utolsó csókjuknak szánta, de mire a végére értek,
már pontosan tudta. Egész biztosan tudta, hogy nem ez volt az
utolsó. Nem lehet az. Már csak Isten kegyelmében reménykedhetett.
Lachlan másnap reggel meglehetősen frissen ébredt. Már félúton
járt a reggelizőhelyiség felé, amikor rádöbbent, hogy nem volt
éjszakai látogatója. S az álom, amit látott, fölöttébb kellemes volt.
Talán máskor is ki kellene hagynia Dougal esti puncsait.
Mosolyogva lépett be az ajtón, és a szája még szélesebbre
húzódott, amikor meglátta Lanát.
A beáramló napfényben üldögélt egy macskával az ölében,
óvatosan szalonnával etette. Vigyázott, nehogy az állat, amilyen
türelmetlenül kapott az étel után, az ujját is bekapja hozzá. Pedig
nem látszott rajta, hogy éheztetnék. Messze nem. Szép nagy cica
volt.
Lana felnézett, és amikor meglátta, elmosolyodott.
– Jó reggelt, kegyelmes uram!
Lachlan megállta homlokráncolás nélkül, noha szívből utálta a
ceremoniális megszólításokat. Különösen Lana szájából. De aztán
ráeszmélt, hogy nincsenek egyedül. Meghajolt:
– Miss Dounreay. Lady Dunnet. Lady Dunnet felsóhajtott.
– Ó, kegyelmes uram. Alexandernek megengedted a barátibb
hangvételt. Nem szólíthatnál engem is Hannah-nak?
Lachlan meglepődött. Átfutott a fején, milyen illetlen, ha az
embernek egy alattvalója javasolja a formalitások mellőzését, neki
mégis tetszett. Gyűlölte a formaságokat. Meghajolt Lady Dunnet
felé.
– Nagy örömömre szolgálna, Lady Hannah.
Lana kuncogott. Lachlan sejtette, hogy rajta nevet.
– És engem is szólíthatsz Lanának, kegyelmes uram –közölte
mosolyogva.
Hannah a fejét csóválta.
– Már korábban is mondtam, hogy ez nem helyénvaló.
– Miért ne volna az? Ha téged szólíthat Hannah-nak, akkor
engem is Lanának. Így igazságos.
 Most, hogy Lana nem rá figyelt, a macska kilopta a szalonnát a
kezéből.
– De te még hajadon vagy.
– Nem látom be, mit változtatna ez a dolgon. Hannah szeme
elkerekedett, dühösen szusszantott.
– Nem látod be?
– Nem.
Lachlan úgy döntött, jobb, ha nem folyik bele a két nővér vitájába,
különösen úgy nem, hogy tudja, milyen harcias mindkettő, ezért
sarkon fordult, hogy szedjen valami harapnivalót a tányérára. Tojást
és húst választott, közben próbált nem arra gondolni, mennyire jó
volna összebújni Lanával.
S hogy pontosan milyen pozícióban.
Amikor odaült az asztalhoz, Lana rámosolygott, mire a férfi
gyomra remegni kezdett.
– Mi a terved mára, Lachlan?
Miután kimondta, gúnyos vigyort vetett Hannah-ra, aki erre
mormogott valamit az orra alatt.
Lachlan már szóra nyitotta a száját, de mielőtt mondhatott volna
valamit, megszólalt mögötte egy dühös hang:
– Nekünk vissza kell mennünk Ackergillbe.
– De hisz csak most jöttetek – jegyezte meg erre Lana. Olyan
halkan, hogy Lachlan épp hogy meghallotta. A lány szemében
megjelenő csalódottság a szívébe mart. De valami más is bántotta.
Semmi kedve nem volt hazamenni Ackergillbe. Nem akart elmenni
innen. Még nem.
És később sem.
Mérgesen pillantott Dougalra, aki az imént lépett be. De az
unokafivére tudomást sem vett szemrehányó tekintetéről.
– Igen, mennünk kell. Csupán egy rövid látogatásra jöttünk, és
már így is többet időztünk a kelleténél.
– Én szeretnék még maradni. – Lachlan Hannah-ra nézett. –
Feltéve, hogy szívesen láttok. Nagyon szeretnék.
Lady Dunnet értetlenül ingatta a fejét.
– Hogy szívesen látunk-e? Természetesen igen. És örülünk, ha itt
maradsz nálunk, ameddig csak kedved tartja.
 Mennyivel kellemesebb most, mint a hűvös fogadtatása volt.
Lachlan szívét felderítette a Lady Dunnet szeméből áradó, meleg
szívélyesség.
– Maradj, amíg csak a kedved tartja – ismételte meg Lana is.
Lachlan majdnem kiesett a székből, amikor megérezte, hogy a
lány hozzáér a lábával. Elvezettel fogadta. Pajkos egy teremtés. És
most meg nem elindultak a lábujjai a lábszárán?
Dougal felmordult, ami majdnem elvonta Lachlan figyelmét Lana
arcáról. De csak majdnem.
– Sok még a teendő odahaza.
– Igazán?
– Igen. Nagyon sok.
– Szerintem pedig nem sok teendőnk van otthon. Az unokafivére
csak bámult rá.
– De hiszen…
– Hogy is tudnám folytatni a további munkálatokat pénz nélkül?
– Olcsó kifogás volt, de hasznos. Lachlan Dougalra vigyorgott. Ám
az unokafivére arca nem derült fel. – Már csak azért is szeretnék még
egy kicsit itt időzni, hogy jobban megismerjek mindenkit.
Ezt ugyan Hannah-nak mondta, de egyértelmű volt, hogy
Lanának szánta.
És a lány pontosan tudta. Egészen belepirult. Örömmel vette.
– Arra gondoltam, hogy akkor ma velem tölthetnéd a napot,
Lachlan.
Hannah szeme gyanakvóan összeszűkült, de a herceget ez
hidegen hagyta. Nem szolgált rá a gyanakvásra. Ma reggel még
semmiképp sem.
– Mit tervezel, Lana?
– Pikniket.
– Pikniket?
– Igen – felelte a lány csillogó szemmel.
– Remek ötlet – kapott a szón Hannah. – Örömmel veletek tartok.
Mindenki jól tudta, miért. Hogy gardedám legyen. Lachlan aligha
haragudhatott rá azért, hogy védeni igyekszik a húga erényeit,
hiszen a piknik gondolatára őt máris megkísértette a vágy, hogy
további csókot, vagyis inkább csókokat lopjon Lanától.
 Persze tisztában volt vele, hogy nem ez a legbölcsebb dolog, amit
tehet, de hát az ördög sohasem alszik.
Nem is olyan rossz ötlet, ha gardedámjuk lesz. Tekintve, hogy
kiderült róla, hogy az ő akaratereje sem megingathatatlan.
De ezúttal nem várta igazi próbatétel. Mert egy csomó gardedám
vigyázta őket. Kicsik. Visítozók.
Amikor lement, hogy csatlakozzon Lanához és a nővéréhez, azt
látta, hogy egy csapat gyerek ugrándozik visongva körülöttük
örömükben, hogy kirándulhatnak.
Hannah nem volt elragadtatva. Ő azért vállalkozott a piknikre,
hogy a húgára vigyázzon, nem pedig zsivajgó kölykökre. Lachlan
magában jót mulatva figyelte, milyen kelletlenül igyekszik sorba
állítani a gyerekeket.
Lana sugárzó örömmel nyomott Lachlan kezébe egy teli kosarat.
Úgy látszott, mindenkinek adott valami feladatot.
– Köszönöm, hogy velünk tartasz, kegyelmes uram.
A férfi ugyan nem örült a formális megszólításnak, különösen
azok után nem, hogy már többször is hallotta a saját nevét Lana
szájából, de tudta, hogy most miért szólította így. Lana intésére a
siserehad engedelmesen szintén köszönetét mondott neki, persze
nyávogó gyermekhangon.
– Azt reméltem, intimebb lesz a kirándulásunk – súgta oda
Lachlan a lánynak. Megtehette, mert Hannah épp egy totyogó
nyomába eredt.
– Igazán? – Lana megrebegtette a szempilláit.
– Te is tudod, hogy igen.
A lány belekarolt Lachlanbe. Merész tett volt, de a férfi nem
bánta.
– Jól fogod érezni magad. Szép napunk van, és a gyerekek
nagyon fogják élvezni.
Így is lett. Lassan alábbhagyott a sivalkodás, ahogy elindultak a
vár környéki réteken.
– Hová megyünk? – kérdezte Lachlan, holott igazából nem
érdekelte.
Egyedül az számított, hogy a lány közelében lehet.
 Lana a hegytetőn álló, omladozó épületre mutatott. Hívogató
látvány, noha már csak romhalmaz, rozoga toronnyal a tetején.
Sokkal rosszabb állapotban volt, mint a saját kastélya.
– Oda?
– A gyerekek szeretnek ott kutakodni.
– Nem valami biztonságos.
Lana nevetve még szorosabban hozzásimult. Ezzel persze
nyomban elvonta a figyelmét a romokról, mert a melle hozzáért a
karjához. A férfi meg is botlott.
– Jól fogunk szórakozni, Lachlan, ne aggódj.
A végét súgva mondta, mire a vágy kígyója ébredezni kezdett a
férfiban. S megint csak az jutott eszébe, valójában nem baj, hogy egy
sereg gardedám vigyázza őket.
– Tudod, ők itt mind árvák.
Valami megsajdította Lachlan szívét, ahogy elnézte a hegyre
vidáman felkaptató gyerekeket.
– Nem, ezt nem tudtam. Lana megveregette a karját.
– Nagyon fogják élvezni ezt a kis kiruccanást. Nem sok okuk van
a jókedvre. Nekik kevés jut az örömökből.
– Gondolom.
Lachlan maga is árván nőtt fel. Pontosan tudta, hogy milyen érzés
ez.
A hegytetőre felérve szép sorban leteregette a magukkal hozott
plédeket, és Lana segítségével kirakosgatta az enni- és innivalót,
miközben Hannah próbálta lekötni a gyerekek figyelmét. De csak
lármás zsivaj gás lett belőle. S noha Lady Dunnet segélykérőn
többször is Lachlanre nézett, neki esze ágában sem volt
bekapcsolódni a játékba. Nagyszerűen érezte magát Lana mellett.
Továbbra is az ennivalót rendezgette, ám közben azért odasúgta a
lánynak:
– Nem kellene segítenünk neki?
– Kinek? Hannah-nak? – Lana elnevette magát. – Imádja a
gyerekeket.
A nővére kétségbeesett pillantása azonban nem erről árulkodott.
Az egyik fiú épp ekkor szaladt el a papucsával, s dobta tovább a
többieknek, Hannah meg csak tehetetlenül kiabált, hogy azonnal
hozzák vissza neki.
Amikor már mindennel elkészültek, Lana jelzett a siserehadnak,
mire valamennyien köré gyűltek. Hannah sántikálva bicegett oda
hozzájuk, a haját igazgatva.
– Azt hittem, te is segítesz – mondta, visszaszerezve a papucsát,
amit a fiúk némi édesség reményében végül a földre dobtak.
Lana elmosolyodott.
– De amikor olyan jól mulattál. Hannah erre csak felnyögött.
A három felnőtt segített a gyerekeknek megszedni a tányérjukat.
Ez új foglalatosság volt a herceg számára. Sosem bajlódott még
mások etetésével. Amikor egy sötét hajú, bogárfekete szemű kislány
felé nyújtotta az egyik tányért, ő az arcába nézett.
Csupán ennyi történt. Mindössze egy komoly és állhatatos
pillantás, de Lachlan úgy érezte, elolvad tőle.
Nem azért, mert a kicsi lány árva volt, törékeny és védtelen. És
nem is azért, mert hálásan nézett rá, mosolyra görbülő szájjal.
Mélyen megérintette az élmény. Az a tekintet kapcsolatot teremtett,
kapcsolatot egy emberi lénnyel. Lachlannek eddig nem igazán volt
alkalma ilyesmit megtapasztalni. Éppen ezért most nagyon
meghatotta.
A következő pillanatban azonban a csöppség fogta magát, és
elhelyezkedett az ölében.
Lachlannek korábban sosem volt ilyen bensőséges kapcsolata
gyermekekkel. A hercegeket valamiért nem tanítják meg az
ilyesmire. Ezért aztán fogalma sem volt arról, hogyan illene
viselkednie, mit is kellene tennie.
Az izmai megfeszültek. Segélykérőn pillantott Lanára.
De a lány nem segített. Az ajkát beharapva egyszerűen csak a
kezébe nyomott egy másik tányért.
Szokatlan élmény volt egy ölében kuporgó kisgyerek, de arra
mégsem tudta rávenni magát, hogy kipenderítse onnan. Nem, hisz
olyan bizakodón és védtelenül dőlt hátra a mellkasának.
Így hát üldögélt tovább az ártatlan, falatozó csöppséget ringatva,
és hallgatta a vidám nevetgélést, lármázást.
 A kislány bizalma melegséget lopott a szívébe, és szinte fájt,
amikor a gyermek az evést befejezve felpattant, és visszaszaladt a
többiekhez, hogy felfedezzék a romokat.
Egész eddigi életében önmaga elől is titkolni igyekezett a
gyerektelenség fájdalmát, de ezt már nem tehette.
Persze könnyű eljátszani a szívtelen herceget, aki megbékélt
fenyegető sorsával, ám mostanra már tudta, hogy mindez merő
hazugság. Mert igazából sohasem tudott megbékélni azzal, hogy
egyedül kell leélnie az életét.
A lelke mélyén mindennél jobban vágyott családra. Feleségre.
Gyerekekre.
Hétköznapi dolgok ezek. Számára mégis elérhetetlenek.
– Jól vagy? – tudakolta Lana kedvesen. Lachlan beletúrt a hajába.
– Igen.
Egy újabb hazugság. Ma ezekkel van tele.
– Mert mintha…
– Mintha?
– …elkedvetlenedtél volna.
– Persze hogy elkedvetlenedett – jegyezte meg Hannah a használt
tányérokat összeszedegetve. – Dolgoztattad. Mindkettőnket. – Sötét
tekintettel sandított a húgára. – Szólhattál volna, hogy gyerekekkel
együtt fogunk piknikezni.
– Ha szólok, nem biztos, hogy velem tartottatok volna.
Elképesztő, milyen ártatlan képet tud vágni ez a lány!
– Pedig milyen jól mulatnak. Nézzétek csak őket.
A gyerekek felé fordulva hirtelen azt látták, hogy az egyik fiú épp
leugrik egy nagyobb kőhalomról.
– Ó, te jó ég! – jajdúlt fel Hannah, és már futott is feléjük a fűben,
hogy jól megszidja őket.
Lana Lachlanhez fordulva nagyokat pislogott.
– Végre kettesben.
– Nem kellene segítenünk Hannah-nak?
– Nem. Ő akkor boldog, ha parancsolgathat. – Lana huncutul
kacsintott. – Ezért is hoztam magammal a gyerekeket.
– Tessék?
– Hogy ne velem legyen elfoglalva.
 – Lássuk, jól értem-e. Azért hoztál el piknikezni egy csomó
gyereket, hogy kettesben lehessünk?
– Igen. És be is vált, nem?
Lachlan Hannah-ra nézett, aki épp újabb játékhoz sorakoztatta fel
a gyerekeket. Úgy látszik, tényleg akkor érzi magát elemében, ha a
középpontban lehet.
– Fondorlatos nőszemély vagy, hallod-e?
– Még az is eszembe jutott, hogy a gyerekek neked is jót tesznek
majd.
Lachlan hajszál híján félrenyelte a teát.
– Jót tesznek nekem?
– Igen. Mert arra emlékeztetnek bennünket, ami igazán fontos.
– És mi volna az? Ami igazán fontos. Lana Lachlan kezére tette a
kezét.
– Hát az emberek. Néha elfelejtjük, hogy csak ők számítanak.
Nem holmi várak, vagy vagyon. És nem is a hatalom, sem a
nyakfodrok.
– Nincs is rajtam nyakfodor.
– Észrevettem.
Lachlan jólesőn nyugtázta, hogy Lana tekintete végigpásztázza a
testét, majd mosollyal díjazza a látottakat.
– Jól áll neked, ha skót módra öltözöl.
– Hálásan köszönöm, hölgyem.
– Szívből.
– Tessék?
– Mi itt úgy mondjuk, hogy szívből köszönöm. Ha már skót
módra öltözöl, akkor a beszédedet is ehhez kellene igazítanod –
ajánlotta Lana nevetve. – Szívesen adok nyelvleckéket.
Lachlan szeme felcsillant.
Mindjárt hozzá is láttak, de nem egészen úgy, ahogy a férfi
képzelte.
– Figyeld, én hogyan ejtem a szavakat.
Lachlan figyelt is. De csakis Lana ajkának mozgására. És
elszántan igyekezett utánozni. Lana kipirult arccal, kacagva nézte. A
férfi jó tanítványnak bizonyult. Alig-alig kellett kijavítania.
Még a végén igazi skót válik belőle.
 Amikor a gyerekek belefáradtak a játékba, és visszajöttek még
egy kis harapnivalóért, a kislány, mintha bérelt helye volna, megint
odatelepedett Lachlan ölébe, amit a herceg egyáltalán nem bánt.
Maga is élvezte minden pillanatát.
Nagyszerűen alakult a közös kirándulás.
Igen, a piknik pompásan sikerült. Lanát boldoggá tette mindez.
Nem csupán az idő volt kegyes hozzájuk, hanem valamelyest
meglágyíthatta Lachlan szívét is. Nemcsak gyakoroltatni tudta vele a
skót kiejtést, de még a gyerekekkel is összebarátkozott. Ó, igen,
nagyszerűen alakult minden.
Fiona az idő legnagyobb részét a herceg ölében üldögélve töltötte
el, sőt amikor összeszedte kicsit a bátorságát és beszélni is mert
hozzá, Lachlan örömmel fogadta. Látva, hogy milyen türelmesen
várja ki, mit akar mondani neki a kislány, Lanának könnyek szöktek
a szemébe.
Látta a férfi vágyódó tekintetét, ahogy a kislány befészkelte
magát az ölébe. És gyöngéden magához ölelte a kicsit, amikor az
elálmosodott. Ha meg épp játszott, Lachlan csillogó szemmel
figyelte.
Ez az ember apának született.
Lana pontosan tudta, hogy ez a legelső lépés volt ahhoz, hogy
megtörje a herceg életét megkeserítő átkot, de azt is, hogy fontos volt
megtenni.
Így amint a hálóruhájában és az éjszaka csöndjében lefelé
óvakodott a lépcsőkön, már készült a következő támadásra. Talán
nem a legjobb ötlet a csábítást stratégiának tekinteni, mintha katonai
akcióra készülne, de bízott benne, hogy mégiscsak célravezető lesz.
Mert ha az ember lánya csatába indul, akkor bizony fontos számba
venni az ellenség gyöngéit, előre megfontolni minden lépést. S mivel
Lana nagyon szeretett sakkozni, úgy érezte, most is alaposan
végiggondolt mindent.
De persze a csatához az is elengedhetetlen, hogy az ellenfél
megjelenjen a harcmezőn.
Ám amikor odaért a tengerparti falhoz, csalódottan látta, hogy
Lachlan nincs ott. Noha nem beszélték meg, hogy minden éjjel
találkozni fognak, erről szó sem esett vacsora közben, ám Lachlan
meleg tekintete és az, hogy időről időre, persze teljesen véletlenül
hozzáért a lábához, okot adott a reményre.
Már-már feladta a várakozást, és vissza akart térni a szobájába,
amikor a kavicsok megcsikordultak, és ő hátrafordult. Egy köpenyes
alakot pillantott meg az árnyékban. Lana elszoruló szívvel gondolt
arra, hogy talán mégsem ő az, hanem az undok unokafivére, de
amikor az alakra némi fény vetődött, örömmel fedezte fel az ismerős
vonásokat.
Nem tudott nem elmosolyodni, annyira megörült neki.
– Hát eljöttél – súgta.
– Nem lett volna szabad.
Lachlan felé nyújtott karját látva, Lana odament és hozzásimult.
A férfi gyengéden megcsókolta. Túlontúl is gyengéden.
– Tudtam, hogy eljössz.
Amikor Lachlan ki akart bontakozni az ölelésből, Lana a selymes
hajába túrva magához húzta a fejét és megcsókolta. A férfi ugyan
nem állt ellen, a lány mégis némi vonakodást érzett benne, mire
türelmetlenség, bosszúság és csalódás öntötte el.
– Lana, beszélnünk kell.
Szent ég! Nagyon nem tetszett neki ez a hang. A legkevésbé sem.
– Miről?
– Kettőnkről.
Ez már jobban hangzott, noha Lachlan tekintete láttán a gyomra
megremegett. Mert már tudta, hogy ezúttal is azt fogja mondani, ne
találkozzanak többet, ne váltsanak csókokat, ne legyenek együtt.
Ezt természetesen semmiképp sem szerette volna. Semmiképp.
– Jó. – Lana a kertbe vezető ösvényre mutatott. – Menjünk arra?
Lachlan megkönnyebbült.
– Igen, az jó lesz – bólintott.
Bizonyára úgy gondolta, ha csak sétálnak és beszélgetnek, akkor
nem kell tartania Lanától. De azzal nem számolt, hogy a lány újabb
csatára készül.
Belekarolt a férfiba, és elindultak az illatozó kert felé. A virágokat
beezüstözte a hold fénye, csönd telepedett a szirmaikra.
– Jól érezted ma magad? – kérdezte Lana, de csupán azért, hogy
késleltesse Lachlan mondanivalóját.
 – Nagyon.
Ezúttal skót módra pergette a szót.
– Gyorsan tanulsz. Ennek örülök.
– Igazán?
Lana közelebb húzódva a keblét ártatlanul a karjához nyomta.
– Te is tudod, hogy igen. Mert olyan karizmatikussá tesz, ha skót
módra beszélsz.
Lachlan a homlokát ráncolta. A csudába! Csak nem sikerül
eltérítenie?
– Ha már itt tartunk, Lana…
– És a gyerekek imádtak.
Ez mintha megakasztotta volna a férfit.
– Úgy gondolod? – kérdezte kiszáradt torokkal.
– Igen. Értesz a gyerekekhez.
– Nekem is… jó volt velük lennem. Érthető, ha így érzek. Sok a
közös bennünk, hisz én magam is elárvultam.
– Ó, igaz. – Lana erről meg is feledkezett. – El sem tudom
képzelni, milyen érzés lehet. De nagyon örülök, hogy Dunnet
befogadta mindannyiójukat. A legtöbben elzavarták volna őket.
– Szégyen.
– Igen. – Lana félrenézett. – De te, urunkként, nagyon sokat
tehetsz ezen a vidéken az árvákért. Gondoskodhatsz számukra
biztos otthonról, ruházatról, taníttatásról…
Nem fejezte be a mondatot, látva, hogy Lachlant
elgondolkodtatják a hallottak. Szemmel láthatóan már meg is
feledkezett arról, hogy eredetileg véget akart vetni annak, ami
köztük volt.
Lana balra kanyarodott, Lachlan engedelmesen ballagott az
oldalán.
– Nem hiszem, hogy túl sokba kerülne – folytatta a lány. –
Otthont, iskolát teremteni számukra. Gondoskodni az
élelmezésükről.
– Nem – ismerte el a férfi, miközben Lana a lugashoz irányította a
lépteiket.
– Messze nem olyan sokba, mint egy vár felújítása.
 – Nem, valóban. De ha teszek valamit, akkor azt szeretném, hogy
azután is fennmaradjon, ha már én nem vagyok. Ez nagyon fontos
számomra.
– Igen, hogyne.
– Ha meghalok, minden birtokom a Koronára száll.
Lana elfintorította az orrát, maga előtt látva a pocakos
régensherceget, amint ráteszi a kezét Caithnessre.
– De a személyes vagyonom kizárólag az enyém. Azzal azt
csinálok, amit akarok. Ha értékesítem az ingatlanaimat, akkor a
pénzből támogathatom az árvákat.
– Nagyon nemes cselekedet volna.
Az illatozó lugashoz érve Lachlan mélyen beszívta a levegőt.
– Ha felszámolom a londoni házamat meg az istállómat, azzal
már lehet kezdeni valamit.
– A lovaidat nem adhatod el. Hisz annyira szereted őket.
– De ezeknek a gyerekeknek semmijük sincs. Nekem meg bőven
jutott mindenből. És ha már nem élek, semmi szükségem nem lesz
lovakra.
Lachlan szomorúan mosolygott Lanára, akinek ennek láttán majd
megszakadt a szíve. A herceg nagyvonalúsága, elszántsága és
fájdalma meghatotta.
És most nem akart mást, mint megvigasztalni. A csábítás vágya
elillant, csupán azt szerette volna, ha letörölheti ezt a fájdalmat a
vonásairól.
A két keze közé fogta a férfi arcát.
– Lachlan, te csodálatos ember vagy. Bármit szándékozol is tenni
ezekért a szerencsétlen gyerekekért, hogy jobbra fordítsd a sorsukat,
azt mindenki értékelni fogja. Mindenki emlékezni fog rá még
nagyon sokáig azután, ha már nem leszel.
A lány leült a padra, Lachlan mellételepedett.
– Szeretném, ha az emberek emlékeznének rám.
– Hát persze.
Lana puhán megcsókolta, de csak futólag. A férfi nem tiltakozott
ellene.
– Te is emlékezni fogsz rám?
A vágyódó hang megijesztette a lányt.
 – Soha nem foglak elfelejteni – ígérte. – Soha.
Lachlan csodálta Lana szépségét, kedvességét és derűs
nyugalmát.
Istenem, mennyire szereti!
Komolyan gondolta, hogy véget akar vetni kettejük
kapcsolatának?
Komolyan elhitte, hogy itt tudja hagyni?
Lana újra megcsókolta, majd adott egy puszit az orra hegyére,
aztán a nyakára, és közben azt hajtogatta:
– Soha. Soha. Soha.
És amikor elé térdelt, Lachlan minden idegszála megfeszült.
Hát igen, Lana skót lány volt. Aki mindent tudott arról, hogy mi
kell a férfinak és mi kell a nőnek.
De Lachlan álmában sem gondolta volna, hogy még ezt is tudja.
Már akkor meg kellett volna állítania, amikor Lana letérdelt elé.
Vagy legalább akkor, amikor a nadrágját kezdte kioldani. De akkor
végképp, amikor a keze közé fogta a szerszámát. De hát, édes
istenem, képtelen volt rá.
Mert olyan varázslatos volt az az érintés. Annyira finom.
Lana lehajtotta a fejét, a dús hajzuhatag bársonyosan simogatta
Lachlan bőrét. Ott érezte a lány leheletét a férfiasságán, és a szíve is
beleremegett. A levegő meg bennszorult a tüdejében. Minden
idegszála pattanásig feszült.
Meg kellett volna állítania. Ezt kellett volna tennie. Egyre csak ezt
hajtogatta magában. De képtelen volt rá. Teljességgel képtelen.
Mert abba itt nyomban belepusztult volna, átok ide vagy oda.
Lana szája meleg volt, puha és varázslatos, ahogy kényeztette.
Lachlan egész testében megborzongott.
A keze ökölbe szorult, a körmeit belevájta a saját húsába,
miközben uralkodni igyekezett magán, nehogy lejjebb nyomja Lana
fejét. Hisz ez a lány még olyan ártatlan. Hagyni kell, hogy gyöngéd
maradjon. Hogy felfedezze. De a teringettét! Ez az óvatos
felfedezőút halálra kínozta. Lana puhán érintette a nyelvével, az
orrával, amitől a férfi szeme már keresztbe állt, és az ágyékában
elviselhetetlen feszülést érzett.
 S miközben Lana sóhajtozott, Lachlan már nem bírva tovább,
megfogta és irányította a fejét. Hála az egeknek, hogy hagyta.
A férfi kezének engedelmeskedve Lana fel-lesiklott, egyre
gyorsabban. Lachlan elképzelni sem tudta, honnan tanulta, hogy
közben a tövénél szorongassa a férfiasságát minden
lélegzetvételénél, de fölöttébb csodálatos érzés volt.
Nem telt sok időbe, hogy Lachlan a kárhozat szélére sodródjon.
Egy rándulás és egy forró hőhullám jelezte, hogy közel a csúcs.
Lángolt a vére, lüktetett az ereiben. A látása elködösült, az őrület
határán járt. Arra gondolva, hogy a lány talán mégsem tud mindent,
fogalma sincs róla, hogy mit indított el, megpróbálta felemelni a
fejét, de Lana nem hagyta.
Egyre erősebben markolta a férfi ágaskodó szerszámát, préselte,
izgatta. Még nyögdécselt is hozzá, mire Lachlanben fékevesztetten
felszabadultak a gátak, és…
Jaj, ne!
Nekilódult az áradat.
Nem akarta, minden erejével harcolt ellene, mégis megtörtént. És
Lana befogadta. Az utolsó cseppig.
Csodálatos volt, mámorító, felfoghatatlan.
Amikor a lány felnézett rá, ajkán nedvesen csillogó mosollyal,
Lachlan sem bírta tovább. A karjába zárta, és csókolta, őrülten,
szenvedéllyel.
Ekkor némi sós ízt érzett a szájában. Nagy valószínűséggel nem
könnyek ízét.
Ám egyetlen dologban Lachlan most már teljesen bizonyos volt.
Soha nem engedi el magától Lanát. A lelke legmélyén tudta, hogy
így lesz.
Ez a lány az övé.
Jöjjön, aminek jönnie kell. Lana az övé.
Isten legyen irgalmas hozzájuk.
 
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
 
Alexander állta a szavát, és másnap elkísérte Lachlant a
fegyvertárba, hogy válogathasson a skót kardok között. Jó pár órát
eltöltöttek ezzel, a herceg sorra próbálta ki egyiket a másik után, míg
végül rálelt a neki tetszőre.
Dunnet természetesen neki ajándékozta.
Lachlan ugyan a párbajtőrözést kedvelte a legjobban, mégis volt
valami őserő, valami elementáris az ősök szablyáiban. Jó volt kézbe
fogni. Igazi, rettenthetetlen harcosnak érezte magát tőle.
És úgy is nézhetett ki most, hogy Alexanderrel tusáztak,
mezítelen felsőtesttel, verejtékezve a napsütésben. Legalábbis Lana
arcáról, aki odament nézni őket, ezt olvasta le.
Tetszett neki, hogy a lány ámuló tekintete a mellkasán állapodott
meg. Csakhogy ez teljesen elvonta a figyelmét a harcról.
Nem a legokosabb dolog másra figyelni kardvívás közben.
Majdnem az egyik fülébe került. És még örülhetett, hogy nem
valamely nemesebb testrésze volt veszélyben.
S mert különösebben nem jeleskedett ebben az új sportban,
Lachlan az elkövetkező napok zömét Lana és a nővére társaságában
töltötte, amit egyáltalán nem bánt, mert Hannah kellemes, tréfás és
meglehetősen okos nőszemélynek bizonyult.
De persze másképp is találkoztak, gardedám nélkül. Minden
előzetes megbeszélést mellőzve találkozgattak éjszakánként egy-egy
csókra. Néha ennél több is történt, noha Lachlan másodjára már nem
engedte, hogy az indulatok ugyanúgy elszabaduljanak, mint akkor
éjjel a kertben. Bármennyire is szerette volna tovább mélyíteni
egymás testének felfedezését, márpedig nagyon szerette volna,
tudta, hogy fékezniük kell magukat. Bár Lana nagyon is készségesen
belement volna bármibe, Lachlan szigorúan tartotta magát a
fogadalmához.
Komoly megpróbáltatás volt ez számára. Egyre nehezebb lett a
találkozások végén jó éjszakát kívánva elköszönni egymástól, de
Lachlan tudta, pontosan ezt kell tennie. Beérte azzal, hogy együtt
lehetett Lanával. Mert ha már a napjai meg vannak számlálva, akkor
ami hátra van még, azt az ő társaságában akarta tölteni.
 Máskor meg sétálgattak az erdőben, vagy a tengerparton, szamár
húzta szekéren utaztak és piknikeztek a réten, amit persze Lana
legelőnek hívott.
Lachlan természetesen kiltben járt, és a lány nagyon sokat tanított
neki a skótok szokásairól, ételeiről. A haggis nevezetű még
elképzelve is undorítónak tűnt.
Az egyik szokást azonban kifejezetten szívmelengetőnek találta.
Valahogy összefűzte az itteniek lelkét. Akár volt közöttük vérségi
kötelék, akár nem, itt mindenki törődött a másikkal. Ami
megmutatkozott az árvák istápolásában is. Ugyan senkijük sem volt,
mégis mindenki segítette őket.
Lana olykor mesélt a Dunnet- meg a Dounreay-várakat látogató
lelkekről. Ez is a gazdag történelmi múltról vallott, a sok-sok itt élt
generációról. Viszályokról, csatákról, szerelmekről. Árulásokról,
cserbenhagyásokról, jóvátételekről.
Lachlan szívének különösen kedves volt az a történet, amelyben
egy olyan férfi szerepelt, aki jóváteszi a múlt bűneit.
Az éjszaka árnyaitól kísértve ő maga is gyakran ábrándozott
ilyesmiről. S különösen azóta, hogy rábukkant a kereszt egy
darabjára, abban bízott, hogy a többit is fellelheti.
Nem tudott szabadulni a gondolattól, egyre azon tűnődött,
miként törhetné meg az átkot, és ha mégsem kellene meghalnia,
akkor hogyan élné tovább az életét. Milyen emberré akarna válni?
Kit szeretne maga mellett tudni?
De tulajdonképpen ez nem is volt kérdés.
Hisz pontosan tudta. De mennyire, hogy tudta. Lanát akarná.
Persze ostobaság volt tőle, de egyre szerelmesebb lett a lányba,
miközben az erdőket járták, vagy kagylókat gyűjtögettek a
tengerparton. Szerette a mosolyát, a nevetését, a szeme csillogását.
Az övéivel összefonódó ujjai nyugalmat árasztottak. A csókja
üdvözítő és édes.
Mostanában ennél tovább nem mentek. Nem volt szabad. Nem
engedhette.
Dougal nem örült a fejleményeknek. Először is mérhetetlenül
bosszantotta, hogy még mindig itt időznek Dunnet várában.
Naponta előhozakodott vele, hogy most már ideje lenne visszatérni
Ackergillbe. De még ennél is jobban dühítette, hogy Lachlan milyen
sok időt tölt annak a nőnek a társaságában. Dougal tudott Lachlan
fogadalmáról, sőt maga is úgy ítélte helyesnek, hogy ne hagyjon
újabb átokkal sújtott örököst maga után. És most úgy érezte, hogy a
herceg a tűzzel játszik.
Lachlan bárhogy igyekezett is, nem tudta jobb kedvre deríteni az
unokafivérét. Talán mert Dougal nem találta meggyőzőnek a
magyarázatát, miért is kell olyan sokat együtt lennie Lanával. De az
érzés, amit a lány iránt táplált, annyira gyengéd és szenvedélyes
volt, hogy senkivel sem akarta megosztani. Mintha attól félt volna,
hogy ha nyíltan beszélne róla Dougalnak, a rosszallása nyomán az
érzelmei megfakulnának. Dougal mindenesetre puszta férfiúi
vágynak tekintette.
Egyik reggel, amikor öltözködtek, Lachlan unokafivére a
szokásosnál is zordabban viselkedett. Talán mert a herceg ezúttal
sem volt hajlandó angol módi szerint öltözködni, és felkötni a
nyakfodrát.
– Nagyon nem tetszik, amit látok – morogta Dougal, miközben
Lachlan kiltjét igazgatta.
– Ó! Miért, mit látsz?
– Hogy Miss Dounreay körül legyeskedsz.
Lachlan, ugyan nem kis erőfeszítéssel, de rámosolygott az
unokafivérére.
– Ostobaságot beszélsz. Mindketten tudjuk, hogy én senkinek
sem udvarolhatok.
– Örömmel hallom, hogy legalább emlékszel rá. Viszont akkor
nem is kéne megtévesztened.
Lachlan felmordult.
– Eszem ágában sincs megtéveszteni!
Lana pontosan tudta, mi a helyzet vele. És megértette. Ők ketten
csupán kiélvezik az időt, amit még együtt tölthetnek. Örülnek
egymásnak, amíg lehet, nappal és éjjel. Tudják, hogy közös jövő nem
vár rájuk, és ezt mindketten elfogadták.
– Viszont én tegnap is láttalak benneteket csókolózni az
istállóban.

Ó
 Ó, igaz, gondolt vissza Lachlan jólesően. S milyen édes is volt az a
csók!
– Csupán egy ártatlan csók volt.
– Mindig így kezdődik. Egy ártatlan csókkal. De mi lesz, ha
elszabadulnak a dolgok? Ha kompromittálod?
– Sosem tennék ilyet.
Hisz végül is vasakaratom van. Igen, vasakaratom.
– És ha mégis? Szerinted Dunnet nem látja, mi történik?
Bizonyára azt akarja majd, hogy vedd feleségül.
Feleségül venni Lanát? Lachlan máris maga előtt látta.
Elképzelte, hogy milyen csodálatos lenne. Maga mellett tudni őt
minden nap, minden éjjel, míg csak meg nem halnak. Ő…
De hát ez csupán egy álom, méghozzá kérészéletű.
Belesajdult a lelke, hogy a valóság megint durván közbeszólt,
elorozva előle az eljövendő napok édes nektárát. Csontig hatoló
keserűséget érzett, amiért a dolgok úgy állnak, ahogy. Pedig már
hozzászokhatott volna, de – a fenébe is! – nagyon bőszítette.
S ugyan az elmúlt napokban valóban minden erejével küzdött a
kísértés ellen, felesleges lett volna tagadnia, hogy a vágya egyre
fokozódik Lana iránt. Ott munkált minden gondolatában, minden
levegővételben, minden pillanatban. Feszítő nyugtalanság, kínzó
fájdalom gyötörte. A vágy, hogy a láncaitól szabadulhasson, szinte
felemésztette.
Dougal homlokráncolva figyelte, mintha megérezte volna
Lachlan megingását.
– Okosabb volna hazatérnünk Ackergillbe.
– De még nem megyünk haza.
– Akkor legalább kerüld azt a lányt.
– Kerüljem?
Te jó ég! Az teljességgel elképzelhetetlen.
– Látom én, hogy milyen nagy a… kísértés. De hát melyik férfi ne
így volna ezzel?
De még milyen nagy a kísértés! Maga a kínok kínja. No de milyen édes
kín ez!
– Emlékezz a fogadalmadra. Megesküdtél, hogy sosem nemzel
utódot a világra.
 Már hogy felejthette volna el? Nap mint nap csak ez járt az eszében.
Meg egy másik ördögtől való gondolat. Már hosszú idő óta.
– Annak is megvan a módja, hogy az ember ne nemzzen gyereket.
– Micsoda? – vinnyogta Dougal. Mostanában egyre gyakrabban
tette.
Lachlan arca viszont egészen felderült a gondolatra. Amikor Lana
ezzel állt elő egy héttel korábban, feldúltabb volt annál, semhogy
fontolóra vegye a lehetőséget. Na de most?
Hirtelen valami keménységet érzett. Bizonyára az elszántsága
ágaskodik.
De akkor is van mód a fogamzás elkerülésére. Mi volna, ha így
próbálkoznának? Akkor nem kellene gátat szabni a vágyaiknak,
lemondaniuk a szenvedélyes csókokról és simogatásokról. Akkor
egymáséi lehetnének. Az övé lehetne Lana, teljesen, egészen.
A várakozás perzselő hullámai áradtak szét az ereiben. Pompás
ötlet.
Kétségtelenül az.
– Gondolod, hogy lehet itt a faluban kapni valahol „francia
lovaglókabátot”?
Dougal döbbent ábrázattal hőkölt hátra. Valami furcsa,
emberinek aligha nevezhető hang szakadt fel a torkából.
– Francia lovaglókabátot? Neked elment az eszed?!
– A legkevésbé sem.
– De hisz azt a bujakór ellen használják!
– Véd a fogantatástól is.
– Nem kockáztathatsz – sziszegte Dougal.
– Hol a kockázat, ha egyszer védekezünk?
Nem mintha korábban már ne kockáztatott volna épp elégszer.
Végtére is nem volt szerzetes. De még életében nem kívánt ennyire
elkeseredetten semmit, mint Lanát.
– Azt beszélik, a védőhólyag sem tökéletes – morogta az
unokafivére.
– Akkor ostobaságokat beszélnek.
Minél többet törte rajta a fejét, annál jobb ötletnek tűnt. Így Lanát
is megkaphatja és a fogadalmát is megtarthatja. Egészen beleszédült
a lehetőségbe. Korábban azért könnyebb volt ellenállni a női
bájaknak. És már azt is tudta, hogy miért.
Mert a többi fehérnép meg sem közelítette Lanát.
De most, hogy őt tarthatta a karjában, őt csókolhatta, és
belefeledkezhetett a tekintetébe, a szenvedélye az egekig
korbácsolódott. S most, hogy kitalálta, hogyan kaphatná meg a
vágyott nőt, a heve máris tüzet fogott.
De a teringettét, milyen kár, hogy itt vannak az isten háta mögött!
Londonban csak el kellett volna szalajtania egy cselédjét egy
bizonyos boltba az óvszerért. De itt, a skót vadonban ez nem ilyen
könnyű. A helyzetet tovább nehezíti, hogy Dougal sértődöttségi
rohamában elzárkózott az elől, hogy segítsen. Ráadásul Dunnethead
picike falu, ahol mindenki tudja, ki ő. Így azt is könnyen
kitalálhatják, milyen célból vásárolna.
Arra ugyan nem talált elfogadható magyarázatot, mi rettenti
abban, ha az emberek kitalálnák, mire kell neki, mégis ijesztőnek
találta.
Végül fortélyosan, egy marék érmével és néhány kupa sör fejében
a kikötői kocsmában lelte meg a tökéletes megoldást, hogy ne kelljen
a helybéliek orrára kötni semmit. Istennek hála, a hajósok egy
napnál tovább nem időztek ezen a vidéken.
Lachlan a kincsekkel a zsebében, vigyorogva lépkedett a vár felé a
domboldalon. Nagyon szép idő volt. Eleddig a legszebb. Madarat
lehetett volna fogatni vele. Talán amiatt, amit estére tervezgetett.
A várkapun belépve azonban nagy nyüzsgés fogadta. Alexander
csípőre tett kézzel figyelte az embereket. Amikor meglátta a
herceget, sietve elébe ment.
– Kegyelmes uram.
Lachlan kérdőn vonta fel a szemöldökét a formális megszólításra,
de nem javította ki, hisz látszott, Dunnet esze most nem ezen jár.
– Mi történik itt? – kérdezte. Alexander a fejét vakargatta.
– Az öcsémtől kaptam levelet Dounreayből. Megint rájuk
támadtak.
– Ördög és pokol!
Alexander töviről hegyire elbeszélte, milyen atrocitásokat kellett
elszenvedniük a felesége hátrahagyottjainak az otthonukban. Lopták
a jószágaikat, lerohanták a bérlőiket, sőt Magnus Dounreay életére
törtek. Dunnet az egyik szomszédos báróra, Scrabsterre, Lachlan
vazallusára gyanakodott, ezért korábban már odaküldte az öccsét,
hogy járjon utána a dolgoknak. Ám a jelek szerint Andrew jelenléte
sem tudta visszatartani azt a gazembert.
– Most mi történt?
Alexander szeme összeszűkült.
– Elrabolták Isobelt, az unokahúgomat. Én, mint a birtok kezelője,
nem nézhetem tétlenül, ami ott történik. Haladéktalanul
Dounreaybe kell mennem.
– Hogyne, természetesen.
– Hannah ragaszkodik hozzá, hogy velem tartson. Ő is, Lana is
nagyon aggódik. Hiába magyaráztam, hogy ez veszélyes lehet, nem
hallgatnak rám. – Alexander kifújta a levegőt. – Isten óvjon
bennünket az önfejű asszonyoktól! Na, mindegy. Szóval…
valamennyien útra kelünk. – Dunnet arca őszinte bánatról
árulkodott. – Annyira sajnálom, hogy meg kell rövidítenem az itt-
tartózkodásodat. Nagyon élveztem a társaságodat, kegyelmes uram.
Millió érzés söpört át Lachlanen Alexander őszinte és
kétségbeesett szavai hallatán. Először is a hála. Hála az iránt az erő
iránt, akármi volt is, ami ide vezérelte, hogy megismerhesse ezt az
embert, akit most már büszkén nevezhetett a barátjának. Nyomban
utána a szégyen következett. Végtére Dounreaynek is ő volt a
legfőbb ura, és ha valaki ellenükre tör, az ő kötelessége utánajárni és
véget vetni a zaklatásoknak. Az ő tiszte megvédeni a vazallusait, ám
ő ezt elmulasztotta. Ráadásul nem is egyszer hanyagolta már el ezt a
kötelességét, amióta ő Caithness ura. Eddig csupán a saját dolgaival
volt elfoglalva.
Végül pedig erőteljes pánik tört rá.
Nem akart elmenni Dunnetből. Esze ágában sem volt visszatérni
a rideg, lehangoló és pusztuló vára romjai közé. S ott élni egyedül.
És elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy elváljon Lanától.
Talán ez a kilátás volt a legrosszabb, a legfájdalmasabb az egészben.
És feltehetően ez volt a legfőbb oka annak, hogy megfeszült az
állkapcsa:
– Én is veletek tartok.
 Alexander meglepetten nézett rá:
– Kegyelmes uram?
– Lachlan. – Dunnet vállára tette a kezét. – Nekem is mennem
kell. Azok a birtokok az én birtokaim is. És meg kell mutatnom
azoknak a semmirekellőknek, hogy az ilyesmit nem tűrhetem.
Egyszóval, veletek tartok… ha nincs terhetekre a jelenlétem.
– Épp ellenkezőleg, a lehető legjobb, ami történhet. – Alexander
arcán látszott, mennyire megkönnyebbült. –Hálásan köszönöm,
kegyelmes uram.
Lachlan felsóhajtott.
– Ilyen nehezedre esik a nevemen szólítani? A báró elnevette
magát.
– Elnézést. A megszokás teszi.
– Akkor hát gyakorolnod kéne.
– Igyekezni fogok.
 
Kimondatlan összhangban indultak együtt be a várba, egyetlen
szó nélkül. Lachlannek a zsebében lapuló „lovaglókabát” csak akkor
jutott eszébe, amikor a nappali helyiségbe érve megpillantotta Lanát,
aki a nővérével teázott éppen.
Ekkor megint ellentétes érzelmek rohanták meg. Először is
izgatottság fogta el a lány láttán, mint mindig. Másodszor
mérhetetlen csalódást érzett, amiért, isten tudja, mennyi időre, de le
kell mondania az estére dédelgetett terveiről, hisz mindjárt indulnak
Dounreaybe. Útközben nyilvánvalóan nem lesz alkalmuk kettesben
maradni, s ki tudja, mi várja őket Lana otthonában. Szomorúan
gondolt arra, hogy hiábavaló volt a délelőtti furfang. Sebaj, azért
mégiscsak megnyugtató érzés, hogy van nála óvszer. Minden
eshetőségre.
De némi lelkiismeret-furdalás is munkált benne. Hiszen Dunnet
most már a barátja, és nagyon nem örülne, ha tudná, mit tervez a
felesége húgával.
Talán jobb is így, hogy nem lesz alkalma végrehajtani. De azért
időbe telt, amíg erről meg tudta győzni magát.
Lana szíve nagyot dobbant, amikor Lachlan belépett. Pedig
mostanra már hozzászokhatott volna a látványához, de nem, mert
abban a pillanatban, hogy megpillantotta, a pulzusa felgyorsult, a
testét bizsergés járta át. És ez minden alkalommal csak fokozódott.
Pokoli balszerencse, igazán az, hogy pont most jött az a levél
Dounreayből. Mert bármennyire örült is, hogy hazamehet, hisz már
nagyon hiányoztak az otthoniak, nem akart elválni Lachlantől. A
puszta gondolatra is elszorult a torka. A legszívesebben elsírta volna
magát.
Ehelyett mosolyt erőltetett az arcára.
– Szép napot! – köszönt elpirulva.
Az előző éjszaka elcsattant csókok után nem kellett volna most
pironkodnia, mégis így történt.
– Neked is – mondta Lachlan a lány keze fölé hajolva, és a
kelleténél talán egy picit tovább szorongatva.
De aztán Hannah-nak is kezet csókolt, ám Lana a nővére
tekintetéből mindjárt láthatta, hogy az csak futó érintés volt.
Dougal jelent meg, és olyan zordan, ahogy tőle telt, üdvözölt
mindenkit. Bár mintha ez a mogorvaság elsősorban Lanának szólt
volt. Lachlanre sandítva még inkább elsötétült a tekintete, amit
látszólag semmi sem indokolt.
– Megtaláltad, amit akartál? – kérdezte undokul. Érthetetlen. S
mintha még bosszankodott is volna.
Lachlan válasz helyett csupán fenyegető pillantást vetett az
unokafivérére. Lanát ez meglepte. Még sosem látta a herceget
ilyennek. Bármi legyen is köztük, a feszültség szinte tapintható volt.
Viszont Dougal ismét őt nézte villámló szemmel.
– Jó hírem van – jelentette be Dunnet a tányérjára szedve néhány
süteményt. Hannah mellé telepedett le az asztalhoz. – Lachlan is
velünk tart Dounreaybe.
Uram, Teremtőm! Pár egyszerű szó, de…
Remélhetőleg senki sem vette észre ujjongó örömét. Olyan
hevesen tört rá Lanára a boldogság, hogy legszívesebben kacagva
táncra perdült volna.
– Örvendetes. – Csupán ennyit tudott kinyögni.
Ám amikor Lachlan pillantása őrá tévedt, az mindent elmondott.
Szavak sem kellettek hozzá.
 A lány olyannyira belefeledkezett Lachlan beszédesen izzó
tekintetébe, hogy szinte meg sem hallotta Dougal felhördülését.
Merthogy hördülni azt nagyon tudott.
– Micsoda?! – Kiguvadt szemmel meredt a hercegre. – Jól értem,
Dounreaybe akarsz utazni?
Lachlan ajka megrándult. Láthatóan rossz néven vette, hogy az
unokafivére kérdőre vonja.
– Igen. Segítek Dunnetnek kideríteni, mi az oka az ottani
villongásoknak. És nyomban indulunk. Eredj, kérlek, és szedd össze
a holmimat.
Azzal már el is fordult tőle, de Dougal továbbra is csak bámult rá.
Az arcizmai megfeszültek, az erek kidagadtak a nyakán. A keze meg
ökölbe szorult.
– Na de kegyelmes uram – mondta fogcsikorgatva –, nekünk
Ackergillbe kellene tartanunk.
– Dougal, ezt már megbeszéltük. Te is tudod, hogyan döntöttem.
– Lachlan rideg, engesztelhetetlen pillantást vetett rá. – Ki kell
állnom az embereim mellett.
– Na de…
– Eredj, és csomagolj össze mindent. Majd Dunnet emberei is
segítenek.
Egyértelmű elbocsátás volt ez, Dougalnak mégis tovább mozgott
a szája, és rángatóztak az arcizmai. Ám amikor rájött, hogy Lachlan
a maga részéről lezárta a vitát, és nyilvánvalóan nem fogja
megmásítani az elhatározását, sietve sarkon fordult és kiviharzott a
szobából. A többiek az útitervről beszélgettek, így Lana volt az
egyetlen, aki látta Dougal arckifejezését.
S attól kilelte a hideg.
Lachlan számára rosszul indult az utazás Dounreay felé, mivel
Hannah, akinek a gyomra láthatóan nehezen viselte a zötykölődést,
az ő csizmájára hányt. Valami oknál fogva Lana ezt mulatságosnak
találta, a férfi elképzelni sem tudta, miért.
Dougal magánkívül volt, egyfelől, mert minden porcikája
berzenkedett az utazás ellen, másfelől, mivel neki nem jutott hely
Lachlan, Lana, Hannah és Alexander mellett a kocsiban, kénytelen
volt a többiekkel lóháton tenni meg az utat. Ráadásul, amikor
megszálltak az első fogadóban Halkirkben, nem akadt elég szabad
szoba, ezért az istállóban kellett hálnia. Dúlt-fúlt mérgében.
A szállás tele volt vendégekkel, ám a fogadós mégis fel tudott
ajánlani három szobát a nemes vendégeknek, egyet Lanának, egyet
Alexandernek és Hannah-nak, egyet pedig Lachlannek. És egy külön
termet bocsátott a rendelkezésükre a földszinten, hogy a hölgyek ne
legyenek kitéve a már erősen kapatos pórnép durvaságainak.
Lachlan nem volt felhőtlenül boldog attól, hogy maga Dougal is
mélyen a pohár fenekére nézett, de végül is érthető, amilyen
paprikás hangulatban volt.
Lachlannek igencsak nehezére esett a kiadós báránysült után
búcsút mondania Lanának, de Dunnet és a felesége jelenlétében
nemigen volt más választása. S ma még csókot sem válthattak.
Kénytelen-kelletlen egy kézcsókkal kellett beérnie, de azért
küldött a lány felé egy jelentőségteljes mosolyt, amikor a többiek
nem látták, amivel azt üzente, hogy rá fog gondolni egész éjszaka.
Lana pillantása arról árulkodott, hogy ő maga is ugyanezt fogja
tenni.
Amikor Lachlan magára csukta magányos szobája ajtaját, elfogta
a kísértés, hogy átmenjen Lanához, hisz itt volt az ő szobája is, a
folyosó végében, de nagyon igyekezett ellenállni a kísértésnek. Mert
pontosan tudta, ha csupán egy jóéjtpusziért ácsingózna is, biztos,
hogy nem maradna folytatás nélkül. Pláne most, hogy magában már
minden falat lebontott.
Lerúgta a csizmáját, hanyatt vetette magát az ágyon, a karjával
eltakarta a szemét. A lámpaoltással nem bajlódott, hisz tudta,
úgysem fog aludni egy szemhunyásnyit sem. Egész éjjel ébren fog
álmodozni Lanáról. Arról, hogy mi minden történhetett volna, ha a
dolgok másképpen alakulnak. Ha nem az az ember volna, aki.
Akkor ölelhetné, simogathatná úgy, ahogy csak egy férfi tud egy
nőt.
Ha létezik az a pokol, ahol az ősei lelkei senyvednek, hát még ők
is sokkal jobban érezhetik ott magukat, mint ő ebben a percben. A
halk kopogtatást hallva a szíve majd kiugrott a helyéből. Ő az! Te jó
ég, idejött! A várakozás izgalma reszkette meg a testét, és csak
bámulta a faajtót, az egyetlen akadályt, ami kettejük között állt. Ez
az akadály könnyen leküzdhető. Vagy mégsem?
Acélos elhatározással kelt fel az ágyról, számba véve gondolatban
a felhozható ellenérveket. Nem engedheti, hogy Lana belépjen ide.
Nem eresztheti be, nem csókolhatja, nem érintheti. Nem ültetheti az
ölébe a kandalló mellett, nem kísértheti az érzékeit szenvedélyes
csókokkal, csábító simogatásokkal. Nem csúsztathatja be a kezét az
áttetsző hálóruha alá, és nem érintheti meg ott, ahol a legjobban
szeretné. Még kevésbé terelheti az ágyhoz.
Lachlan keze már az ajtógombon volt. Vett egy mély levegőt, és
elfordította.
Nagyot rándult a gyomra.
Nem Lana volt az. A lelke feljajdult a csalódástól. Ami
nevetséges, tekintve, hogy egyik fentebb említett dolgot sem
művelte éppen. Sajnos nem. De ebben a percben mégis úgy érezte,
mintha mindent elvesztett volna.
– Ó! Dougal.
Az unokafivére bólintott.
– Kegyelmes uram – mondta egy kupát nyújtva felé. –Hoztam a
kedvenc esti italodat.
Lachlan megállta, hogy ne húzza el a száját. Már nagyon nem
szerette ezeket az italokat. Mégis elvette, bólintott is hozzá.
– Köszönöm.
– Megvessem az ágyadat? – kérdezte Dougal, és belépve alaposan
szemügyre vett mindent, és már nem ráncolta annyira a homlokát.
Hát, tényleg nem volt valami fényes hely, de volt benne ágy, meg
egy szék a kandalló mellett, amik minden bizonnyal jelentős
szerepet kapnak majd Lachlan elkövetkező fantáziálásában.
– Nekem megfelel. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy Dunnet és a
felesége kapják a nagyobb hálót.
Dougal rámeredt.
– Miért?
Lachlan elnevette magát.
– Hogyhogy miért? Hát mert ők ketten vannak.
– De te vagy a herceg.
 Lachlan letette a kupát az asztalra, miközben Dougal becsukta és
bereteszelte az ajtót, és morogva nekilátott összeszedegetni Lachlan
holmiját, majd a szekrényben matatott a hálóruháját keresve.
– Hagyd csak! Dougal meglepődött.
– Tessék?
– Magam is boldogulok az átöltözéssel.
Most, hogy egyszerűbb öltözékekben járt, ez igaz is volt, ehhez
nem kellett egy inas segítsége. Különben is unta már, hogy csak ott
álldogál és hagyja, hogy mások öltöztessék, mint egy gyereket.
– Na de… kegyelmes uram.
– Dougal, kérlek.
Az unokafivére értetlenül nézett rá egy darabig. Szerette
hasznosnak érezni magát, s bizonyára rossz néven veszi, hogy már
nincs szükség a szolgálataira, márpedig nem volt.
Lachlan nem tudta volna magyarázatát adni, hogy ettől a hirtelen
kis döntéstől miért érzi olyan jól magát, de így érezte.
És megkönnyebbülten látta, hogy Dougal végül engedelmesen
távozni készül, noha előtte még az ital felé biccentett.
– Ne felejtsd el meginni.
– Nem, persze. És még egyszer köszönöm.
– Ki kell aludnod magad. Még úgyis, hogy odalent az ivóban
hangosan lármáznak. Félek, nem is fogsz tudni hamar elaludni
miatta.
Ha más ember volna, most Lachlan is odalent italozna, énekelne,
és badarságokat hordana össze a mulatozókkal. De hát ő nem
egyszerű közember, hanem herceg. S mint ilyet, nem látnák szívesen
abban a közegben.
– Ne aggódj, Dougal. El fogok aludni.
Az unokafivére aggodalmas arckifejezéssel bólintott, és végre
távozott. Lachlan mérhetetlenül megkönnyebbült. Maga sem értette,
miért, de a jelenléte, amit korábban olyan szívesen fogadott,
mostanra teherré lett. Amiatt lehetett, hogy már évek óta sülve-főve
együtt voltak. Dougal volt a társasága, olykor az egyetlen társasága
azokban az időkben, míg Londonban éltek. De most már itt van
Skóciában mint a térség felelős ura, és ez megváltoztatta.
 Egyre jobban távolodott a korábbi önző, ingerült, önelégült,
mégis riadt énjétől. Most már egyre inkább kezdett arra az emberre
hasonlítani, akinek lennie kellett. Egy skót szoknyás nemes úr, aki a
népe javát helyezi a saját érdekei elébe.
S ő örömmel üdvözölte ezt a változást. Hogy végre-valahára azzá
lehet, aki mindig is lenni akart, de sosem gondolta, hogy ez
sikerülhet.
De most már tudja, hogy mégiscsak sikerülhet.
És ez kellemes érzéssel töltötte el. Ha csak eszébe jutott, melegség
járta át.
Melegség? Boldogság, eszmélt rá. De mert ő még igazán sohasem
volt boldog, ezért csupán feltételezhette, hogy ez az.
S ha ez valóban a boldogság, akkor ebben Lanának igen nagy
szerepe van. Még ha nem is kaphatja meg mindazt, amire vele
kapcsolatban vágyik, ez az érzés édesen árad benne. Egyfajta jóleső
megelégedés.
S ez már önmagában csodálatos ajándék.
A tetejébe Skócia vad vidékén valami olyasmire is rálelt, amiről
eddig csak álmodhatott. A barátságra. Már nem volt teljesen
egyedül, és ez is az oka, hogy egyre kevésbé van szüksége Dougal
társaságára. Ahogy minél több időt töltött Alexander, Hannah és
Lana társaságában, kezdett rájönni, hogy tulajdonképpen nem is
kedveli Dougalt. Mielőtt még ide jött volna közéjük, ilyen
gondolatok meg sem fordultak a fejében. Hiszen az unokafivére volt
az egyetlen társasága.
De mostanra minden megváltozott, és ő örült ennek.
Az italért nyúlva belekortyolt, de undorodva mindjárt ki is
öntötte. Semmi kedvet sem érzett Dougal szirupos itókájához.
Inkább ébren álmodozik Lanáról. Az ivóból felszűrődő lárma
kellemes aláfestés volt a mélázásához.
De ez csupán addig tartott, míg nem kezdtek felfelé szivárogni a
mulatozók.
Lachlan felnyögött, amikor az egyik részeg dülöngélve
kapaszkodott fel a lépcsőn a szobája felé. Idétlen röhögése és
akadozó nyelvű hablatyolása ott visszhangzott a szűk folyosón.
 Már épp a fejére akarta húzni a párnát, hogy ne hallja, amikor
valami más, furcsa hangot is észlelt. Mintha egy nő sikoltott volna,
akit aztán gyorsan elhallgattatott valaki. Valami baj lehet, futott át az
agyán, mire gyorsan felpattant, és már ott is termett az ajtóban…
Ó, te jóságos Isten az égben!
Őrült haragra gerjedt, amikor látta, mi folyik a folyosó végén. Egy
durva és termetes férfi nyomorgatta Lanát, akin csak a hálóruhája
volt. A briganti befogta a lány száját, és megpróbálta magával
rángatni az egyik szobába. Lana rémült tekintete előhívta a
vadállatot Lachlanből.
Üvöltve, feszülő izmokkal megiramodott. Magasabb volt a
támadónál, de az meg testesebb nála. Viszont Lachlan nem volt
berúgva.
Maga felé rántotta a férfit, és teljes erejéből beleöklözött az arcába.
A gazember egyensúlyát vesztve megtántorodott és elengedte Lanát,
aki villámgyorsan elfutott előle, mire a férfi dühösen felhorkant.
Amikor visszanyerte az egyensúlyát, Lachlannek ugrott.
De csak dülöngélve, vaktában hadonászott, Lachlannek bőven
volt ideje célba venni az ütéseivel. Szerencse, hogy Londonban
megtanulta használni az öklét, és megannyi kézitusában vett részt
Etonban, mert most minden tudását beleadva küzdhetett meg ezzel
a latorral. Kemény ütést mért a férfi húsos állkapcsára, majd
meggyomrozta. Amikor a gazember zihálva levegő után kapkodott,
Lachlan behúzott neki egy hatalmasat az arcába, mire ő nyikkanás
nélkül a földre rogyott.
Piszok jó érzés volt látni.
Először is, a testmozgás egészen felélénkítette. Másodszor:
megmentette a nőt, akit szeret.
Mosolyogva fordult Lana felé. Arra azért nem számított, hogy
egy kérdő pillantás lesz a köszönet mindezért.
– Lana, drágám, jól vagy? – kérdezte dobogó szívvel. A lány az
áléit behemótra nézett.
– Igen. De miért csináltad ezt? Hogyan?
– Hogy miért ütöttem ki? – Azt a latrot, aki meg akarta
erőszakolni?

Ó
 – Ó, nem. Hálás vagyok, amiért kiütötted. De… – Lana sóhajtva
másfelé mutatott. – Talán jobb lett volna, ha nem itt vered péppé.
Igazán? De hisz nemigen volt választása. Ha az embernek egyszer
csak ütlegelni támad kedve, aligha marad ideje azt fontolgatni, hogy
megfelelő helyszínt választott-e hozzá.
Lana az ajkához emelte az ujját, és ezzel sikerült elvonnia Lachlan
figyelmét minden másról. Az ereiben még mindig forrt a vér, de a
gondolatai a tusa helyett megint a szenvedélyen jártak. Nagyon
szerette volna megcsókolni Lanát.
– Túlontúl nehéz ahhoz, hogy elmozdítsuk onnan – állapította
meg a lány.
Lachlan is a testes gazfickóra nézett. Kétségtelen, akkora volt,
mint egy hegy. Aztán a mögötte lévő szobába bepillantva Lana
utazóládáját pillantotta meg.
Teringettét!
– Ez itt a te szobád? Lana bólintott.
– És most hol fogok aludni?
Lachlannek ördögi gondolata támadt. Pedig nem lett volna
szabad, hogy így legyen. De hiába, ez jutott hamarjában eszébe.
Elhessegetni sem tudta magától most, hogy testet öltve gyökeret
eresztett benne. Neki van ágya. És „lovaglókabátja” is…
Nyilván kiülhetett minden az arcára, mert amikor Lana ránézett,
az ajka döbbenten elnyílt, ám a szeme felcsillant. A nyelve hegyével
megnyalta a száját, Lachlan egészen belekábult. Nyomban elöntötte
a vágy.
Lana ujjai begörbültek, majd újra szétnyíltak, mintha csak azt
jelezték volna, miféle gondolatok keltek táncra a fejében.
– Fel kellene ébresztenünk Dunnetet – mondta. – Retten talán el
tudjátok vonszolni innen.
– Ha ezt szeretnéd… – Lachlan persze biztosra vette, hogy a lány
nem ezt szeretné. – De alhatsz nálam is.
Ezt már súgva mondta, és a szavak ott lebegtek kettejük között a
levegőben.
– Felajánlom neked az ágyamat.
Mindketten tudták, hogy bizonyára neki sem kellene a földön
aludnia.
 Lana nagyot nyelt.
– Ó… Ez igazán nagyon kedves tőled… Lachlan.
Még hogy kedves. Élete legönzőbb felajánlása volt ez. És Lana
nem mondott nemet.
Lachlan remegve kísérte a lányt a szobájához. Ugyan itt volt
közel, de egy örökkévalóságnak tetszett, míg odaértek. A herceg
biztosra vette, hogy Dunnet, aki felriadhatott a ribillióra, bármelyik
pillanatban megjelenhet a folyosón, és azt fogja látni, hogy ő a
szobája felé terelgeti a sógornőjét. Ám Dunneték ajtaja nem nyílt ki.
Senki sem állította meg őket.
Most először úgy tűnt, hogy a sors kegyes hozzá.
 
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
 
Amikor Lachlan bezárta a szobája ajtaját, izgalom és lelkesedés
lett úrrá rajta. Elöntötte a vágy, hogy nyomban a karjába kapva
csókkal tapassza be a lány száját. A legszívesebben a falnak
támasztva nyomban, mint egy állat, a magáévá tette volna.
De ilyet nem szabad, tudta jól. Hagynia kell, hogy a lány tegye
meg az első lépést.
Tudnia kellett, bizton tudnia, hogy a lány is ezt akarja. És ha igen,
akkor is nagyon gyöngédnek kell lennie hozzá.
De hogy tud-e majd az lenni, arról halvány sejtelme sem volt. De
legalább bágyadt kísérletet tesz rá.
Miközben ő visszafogottan álldogált az ajtónál, Lana szemügyre
vette a szobát, noha nagyon hasonlóan nézett ki, mint a sajátja. Egy
ágy. Egy szék. Egy kandalló. Lachlan halántékán lüktettek az erek.
Ahogy persze a férfiasságában is, ami meredezett, mint egy dárda.
Elég volt hozzá itt látnia Lanát a szobájában.
Amikor a lány megfordulva egy szégyenlős mosollyal jutalmazta,
Lachlan úgy érezte, hogy menten pocsolyává olvad a földön.
– Hálásan köszönöm, hogy megmentettél, Lachlan –mondta Lana
szertartásos hangon.
– Ezer… khm… örömmel.
– Az a gazember biztos azt hitte, hogy az ő szobája az. Csak úgy
berontott az ajtón. Hát, a zárak itt nem valami erősek.
– Nem, nem azok.
A teringettét! Most, hogy alkalma volna rá, neki fogalma sincs,
hogyan közeledjen. És a jelek szerint Lanának sem. De hát meg is
volt ijedve. Nyilvánvalóan kell egy kis idő neki, amíg megnyugszik.
Most már bánta, hogy kiöntötte az italát, az most biztos jót tenne a
lánynak. Ennek hiányában a kezével a kandalló mellett álló székre
mutatott.
– Foglalj helyet, úrnőm.
– Foglaljak helyet?
– Hogy egy kicsit összeszedd magad. – Azt mégsem engedheti,
hogy elgyöngülve esetleg elaléljon. Az senkinek sem volna jó.
 Lana engedelmesen odament a székhez, és illedelmesen leült.
Lachlan nem tudta nem észrevenni, mennyire áttetsző a hálóinge,
amikor ellépett a tűz előtt. Ördög és pokol, túlságosan is áttetsző!
– Nagyon megijedtem.
– Ebben nem kételkedem.
Lachlan Lana mellé lépett, aki a fejét felemelve büszkén ránézett.
– Nagyszerűen csináltad.
A férfi imádta azt a csillogó szempárt. A felfelé görbülő szájat.
Aztán Lana tekintete a csupasz lábára tévedt, és az arcán még
szélesebb mosoly terült szét.
– Tetszik, amikor a férfiak szoknyát viselnek. De azon
gondolkodom… Lachlan nagyot nyelt.
– Min?
– Hogy te ebben aludtál?
Te jószagú ég! Hogy ez a nő milyen csábos tud lenni!
– Én… khm… nekem még nem volt időm átöltözni.
– Ó. – Lana szempillái megrebbentek. – Na és egy herceg miben
alszik?
Lachlan torka elszorult. Most mondja meg neki, hogy
vászoningben? Ráadásul csipkével díszített vászoningben? Nem, ezt
nem mondhatja. Különben sem szándékszik ennél a szokásánál
megmaradni. Soha többé.
Inkább óvatosan visszakérdezett.
– A skót férfiak miben fekszenek ágyba?
– Nem tudom.
Lana belepirult, Lachlan meg bosszús lett. Hát persze, honnan is
tudhatná. Hiszen még szűz.
– Bár szerintem ilyenkor semmi sincs rajtuk.
Szentséges ég! Lachlant elöntötte a forróság. Semmi sincs rajtuk.
Ó, mennyire jó volna, ha ő is mezítelen lehetne, és úgy simulna
hozzá Lana szorosan. Teljes hosszában. Egész éjszakára. Egyetlen
éjszakára.
Ennyire vágyott csupán. Egyetlen éjszakára. Ahogy ő zavarában
egyik lábáról a másikra állt, Lana hirtelen felpattant.
– Nem helyes, hogy én ülök, te meg itt tornyosulsz fölöttem.
– Térdeljek eléd?
 Mert megtenné. Boldogan.
– Nem. Ülj le inkább te.
– Nem volna túl udvarias tőlem.
– Ülj le!
A parancsszónak nem lehetett nem engedelmeskedni, de végül
nagyon örült, hogy megtette. Mert mihelyt helyet foglalt, Lana máris
az ölébe telepedett. Igen, teljesen ártatlanul. Igen, szűzies
ártatlansággal. Igen, nyilvánvalóan elképzelése sem volt arról, hogy
mit csinál, hogy milyen szenvedélyeket indított útjára azzal, hogy a
puha testével ráült. Amikor a csípőjével súrolta Lachlan férfiasságát,
a hercegnek keresztbe állt a szeme.
– Lachlan? Jól vagy?
– Remekül – szűrte a férfi a szót a fogai között.
– Hát nem sokkal jobb így?
Lana fészkelődött. Ördögi boszorka. Fészkelődik!
– így most már mindketten ülünk.
– Igen, így sokkal kényelmesebb. – Ugyan hogyan lenne
kényelmesebb? De, a teringettét, mégiscsak Lachlan kedve szerint
való volt. – Viszont most már ne izegj-mozogj.
Lana nyomban mozdulatlanná dermedt. Bájos arcán grimasz
jelent meg, amit Lachlan inkább gonosz kis mosolynak látott, de
hamar eltűnt az ajkáról.
– Bizonyára túl nehéz vagyok.
Amikor a lány úgy tett, mintha fel akarna állni, Lachlan
utánakapott.
– Szó sincs róla. Édes teher volt.
– Ó!
Lana a férfinak dőlt, és ő majd elolvadt tőle. Élvezte a lány
testének melegét, az illatát, a jelenlétét. Már az is mennyei érzés volt,
hogy a karjában tarthatta. Mennyei.
Persze ennél sokkal többre áhítozott, sokkal többet kívánt. De hát
megfogadta előre, hogy gyengéd lesz, és hagyja, hogy Lana
kezdeményezzen.
Mekkora ostobaság, hogy az ember mindenféléket ígérget saját
magának.
 Már vagy időtlen idők óta üldögéltek a kandalló pislákoló tüze
mellett egymást ölelve.
– Lachlan? – törte meg a csöndet Lana.
– Hm? – súgta ő a lány hajába.
– Még meg sem köszöntem, hogy megmentettél.
– De igen, megköszönted.
– Talán nem elég… hálásan.
Lana végighúzta az ujjait a férfi mellkasán. Lachlan átkozta a
kiltje felső részét, amiért elválasztja őket egymástól. Jobb szerette
volna a bőrén érezni azoknak az ujjacskáknak az érintését.
– Na és milyen a hálás köszönet? – kérdezte elakadó hangon,
amikor a lány a két keze közé fogta az arcát, és a hüvelykujjával a
száját simogatta. Lachlan tudta, valahogy érezte, mi járhat a lány
fejében. Ami az övében is.
Lana mélyen a férfi szemébe nézett. A kínok kínja volt ilyen közel
tudni őt anélkül, hogy elnyerhetné, amire vágyik. De uralkodott
magán.
– Megcsókolnálak, ha nem volna ellenedre.
Hogy nem volna-e ellenére? A csudába is, de mennyire, hogy nem!
Ám képtelen volt megszólalni. Valami útját állta a torkában a
szavaknak. Talán a hevesen zakatoló szíve volt a gát. Egyszerűen
csak bólintott.
Lana nyújtózva, egyben Lachlan férfiasságának feszülve a száját a
férfiéra tapasztotta.
Ó, igen. Ő akarta, hogy Lana legyen a kezdeményező. Ahogy azt
is megfogadta, hogy gyöngéd lesz hozzá. De a fenébe az ilyen
fogadalmakkal! Hogy lehet őket megtartani, amikor Lana
hozzásimul, és nincs köztük más, mint a lány hálóruhája és az ő
kiltje? Lana csókolta, lágyan, édesen, közben a keble súrolta Lachlan
mellkasát, mire a fogadalma úgy lett semmivé, ahogy a
homokvárakat söpri el a tenger hulláma.
Szorosabban ölelte magához, ha ezt még lehetett fokozni. Lana
vállát szorongatta, majd az ujjai a nyakára vándoroltak. A fejét még
egy kicsit oldalra is döntötte, hogy szenvedélyesebb lehessen a
csókjuk.
 Lana megnyílt ajka utat engedett a betolakodónak. Lachlan
egészen beleborzongott. És amikor Lana a nyelvét harapdálta, ő már
csak vörös ködöt látott.
Édes Istenem. Ó! Istenem. Lana. Lana!
A csók és a vágy hevében az ujjai felfedező útra indultak. A
tenyere végigsimított a lány karján, majd továbbcsusszant a
csípőjére. Az ujjai önálló életre kelve kalandoztak Lana testének
domborulatain, követve a puha kelmét, lejjebb, egyre lejjebb, míg
meg nem lelte a szélét.
Lana egy pillanatra megdermedt, amikor csupasz combján érezte
a férfi érintését. A lány bőre selymesen bársonyos volt, de ez nem
állította meg Lachlant, épp ellenkezőleg, további felfedezésre
sarkallta. Lana szemében vágy csillant.
– Lachlan.
Csókolta az arcát, a nyakát.
Mi ez, ha nem biztatás?
A férfi minden idegszála vibrált, amikor Lana csípőjéhez érve az
ujjai lassan elindultak a rejtett cél felé. A lány zihálva kapkodott
levegő után. A tekintetük egymáséba fonódott. A lélegzetük elfúlt.
Izzott a pillanat, majd megállt, amikor Lachlan keze odaért és
megérintette.
A pihe-puha fészket.
A gyöngyöt tapintva forróság söpört végig Lachlan testén. Lana
felnyögött, és csupán egyetlen szót súgott. De ez az egy szó ott
visszhangzott a férfi agyában.
– Igen.
Igen… Igen. Igen!
Ahogy már korábban, most is játszadozni kezdett, puhán ütögette
a kis halmot, körözött körülötte, a körmével cirógatta, és vitte, vitte
az üdvösség felé. Lachlan a hátát a szék támlájának feszítve az
ajkával keresett utat Lana kebléhez. Puhán cirógatta, csókolgatta a
mellbimbót, miközben egy pillanatra sem hagyott fel a klitorisz
ingerlésével. Lana zihált, nyögdécselt, remegett. Lachlan hősiesen
viselte a pokoli kínt, de mindenképpen el akarta juttatni a lányt a
mennyekbe.
 Ahová ő lázban égve kísérte. Már nemcsak csókolgatta, de
harapdálta is Lana mellbimbóit, és az ujjai egyre hevesebben és
gyorsabban mozogtak odalent a mélyben. Varázslatos érzés volt
látni Lana tekintetét, ahogy egyre közeledett az eksztázis tetőfokára.
Lachlan az egyre mélyülő sóhajokból, és abból, ahogy Lana a haját
markolta, tudta, hogy a lány már nagyon közel jár a csúcshoz.
És igen, felnyögött, aztán ernyedten, lihegve rázkódott a férfi
ölelésében.
Bár Lachlan egész teste és lelke robbanásig feszült a vágytól,
jóleső elégedettséget érzett, amiért ismét eljuttatta Lanát a gyönyör
birodalmába.
Miközben a lány lassan kezdett magához térni, ő csak gyengéden
simogatta. Noha nagyon szeretett volna behatolni abba a szűk
hüvelybe, mégsem tette.
Megint Lanától várta a kezdeményezést, mert szerette volna, ha ő
is akarja. És persze nagyon remélte, hogy akarni fogja. De ha nem,
akkor beéri ennyivel. Egyelőre.
Amikor Lana már újra itt volt a való világban – a férfi boldogan
nyugtázta, hogy időbe telt visszaérnie –, Lachlanre nézve a nevén
szólította, nagyot sóhajtva, csillogó szemmel.
– Élvezted, drágám? – kérdezte a herceg. Lana elmosolyodott.
– Te is tudod, hogy igen. De… – A férfihoz simult, mire Lachlant
forróság öntötte el.
– De mi?
Te jó ég, hogy ez a nő milyen észveszejtően csábító!
– De nem lehet ezt még… fokozni?
Ó, dehogyisnem!
– Mi…? – Lachlan megköszörülte a torkát. – Pontosan mire
gondolsz?
Lana imádnivalóan elhúzta a száját.
– Szerintem tudod te jól. – Ezúttal már szándékosan fészkelődött,
méghozzá úgy, hogy a csípőjét nekinyomta Lachlan ágaskodó
szerszámának.
– Biztos, hogy ezt akarod?
– Igen.
 Lana elszántságról – vagy bosszankodásról? – árulkodó szemmel
nézett rá, és megint mocorogni kezdett a férfi ölében.
– Ha így döntesz, azon már nem lehet változtatni.
Lachlan legnagyobb csalódására a lány az orrát elfintorítva felállt.
S hogy épp a tűz fénye elé, az egyenesen istenkísértés volt. A
pattogó tűz fénye tökéletesen és kínzón kirajzolta az alakját a semmi
kis hálóruha alatt. Gonoszság volt tőle. Vérforraló gonoszság.
Lachlan erősen megmarkolta a szék karfáját.
– Lana… – nyögte.
– Semmi baj. Ha egyszer nem akarsz engem, hát nem akarsz.
Megértem én. – A lány a válla fölött visszanézve mondta,
bátortalanul.
Hogy nem akarja? De hisz megvész érte!
Lachlan nézte, ahogy Lana a tűz fényköréből kisétálva az ágy
sötétje felé indul. Minden erejére szüksége volt, hogy ne csapjon le rá
nyomban. És Lana – ó, kárhozatok kárhozata! – fogta magát, és leült
az ágyra. Lachlan minden idegszála egyetlen pontban gyűlt össze.
– Hiszen te herceg vagy. Én meg csak egy kis senki. – És még a
szempilláit is megrebegtette hozzá.
– Lana, te is tudod, mennyire kívánlak. Csupán uralkodni
próbálok magamon.
A lány kifújta az addig bent tartott levegőt.
– Miért is? Amiatt az ostoba fogadalom miatt? – kérdezte Lachlan
elképedésére.
Még hogy ostoba fogadalom volna! Különben sem az átok izgatta
ebben a pillanatban.
– Te még szűz vagy. Lana csak pislogott.
– És nekem… nekem biztosnak kell lennem abban, hogy te
akarod így. Hogy te adod nekem. Hogy nem én veszem el.
– És szeretnéd… ha a tiéd lenne? – Lana, míg ezt kérdezte, a
hálóinge szegélyével babrált, mintha fel akarná húzni magán, hogy a
férfi láthassa bársonyos combját.
– Istenemre, igen.
Lana hívogatóan intett felé. Olyan jel volt ez, amit Lachlan sosem
fog elfelejteni, ha száz évig él is. De legalább harmincig.
– Akkor gyere. Gyere ide hozzám.
 Lachlannek nem kellett kétszer mondani, a kiltjét lerántva
magáról és sebtében a földre hajítva viharzott át a szobán.
Le nem vette a szemét a lányról, akinek a tekintete viszont
ámulva tapadt az ő impozáns díszére.
Hűha, lehet, hogy nem kellett volna ennyire kapkodnia, hisz Lana
még szűz. A szerszáma pedig… nos, tekintélyes méretű. Nem
szerette volna megijeszteni a lányt.
Nem mintha az ijedezett volna. Épp ellenkezőleg, nagyon is
kedvére való volt a látvány. Meg hát kényeztette, ízlelgette már
korábban is, igaz, sötétben. Lana most, mint egy kíváncsi kismacska,
előrébb hajolva szemrevételezte a meredező dárdát, majd – Uram,
Teremtőm! – megérintette.
Csupán egyetlen ujját húzta végig lassan, puhán a tövétől a
hegyéig a kidagadó ér mentén, de a férfi ettől hajszál híján
elveszítette az eszméletét. S a lány mindezt olyan ártatlan
őszinteséggel, naivan tette, hogy Lachlan majdnem térdre esett
előtte.
– Lana…
– Uhm. Igen?
Amikor a lány felkapta a fejét, Lachlan lelke felsajdult. Pedig csak
azért tette, hogy rámosolyogjon, és kimondja azokat a varázslatos
szavakat.
– Ez így nem járja, igaz?
Hát nem. A legkevésbé sem, de kit érdekel?
– Hogy rajtam ruha van, amikor te mezítelen vagy.
Lachlan izmai megfeszültek. A levegő elakadt a torkában, a
férfiassága megrezdült.
Lana felállt, és könnyed mozdulattal kibújt a hálóruhájából.
Ó, te szentséges ég!
Lachlan sóbálvánnyá dermedt, amikor a lány ott állt előtte
anyaszült meztelenül, teljes szépségében. A tűz fénye szinte
áttetszővé varázsolta a bőrét. A haja csillogó zuhatagként omlott két
gyönyörű keblére, a csípőjére.
Lachlan, miközben majd felfalta a tekintetével, nagyot nyelt. Az
érzékei mintha hirtelen megbénultak volna. Az eszével tudta, oda
kellene lépnie hozzá, hogy a karjába ölelje, aztán az ágyra döntve a
magáévá tenni. De a teste valahogy nem engedelmeskedett.
Képtelen volt mozdulni, lélegezni, megszólalni.
Lana, ráérezve a férfi tehetetlenségére, a kezénél fogva odahúzta
az ágyhoz.
Lachlannek nem kellett több. Csupán ez a mozdulat, hogy a
bénító varázst megtörve kilépjen a bűvöletből: egy apró jelzés, hogy
tegye végre, amit tennie kell.
Meg is tette.
Szorosan magához ölelte Lanát, ez volt az, amire már annyira
vágyott. Egymáshoz simult a két test, teljes hosszában, és ez még
annál is varázslatosabb volt, mint remélte. Isteni. Egy
örökkévalóságig is képes lett volna így ölelni. Minden bizonnyal
meg is tette volna, ha a testét nem feszíti egy még ennél is sürgetőbb
vágy.
– Szeretnék gyengéd maradni – súgta a lány arcát, orrát, nyakát
csókolgatva.
Lana rámosolygott, majd a körmeit belemélyesztette a férfi
tarkójába. Ezzel nyomban elszabadított valamit Lachlanben, ami
közelről sem gyöngédségre emlékeztetett. A lány lábujjhegyre
emelkedve puszilgatta Lachlan arcát, végül a száját, és közben
odasúgta:
– A skót férfiak nem éppen a gyengédségükről híresek.
Erre aztán sorra pattantak szét a korlátok Lachlanben. A gátak
sorra átszakadtak. A kifinomult angolság máza leolvadt, átadva
helyét a vad felföldinek.
Lachlan felkapta és az ágyra dobta Lanát. Ő felsikkantott, de a
férfi tudta, hogy nem ijedtében tette. De mennyire, hogy nem.
Örömében sikkantott.
Lachlan betakarta a testével. Égett a vágytól, hogy széttárva Lana
combját beléhatoljon, de mégsem tette. Nem tehette. Hisz Lanának
ez volt az első alkalom. És Lachlan eltökélten a mennyekbe akarta
röpíteni, hisz megérdemli, hogy átélhesse.
Méghozzá vele, általa.
Annyi mindent akart megtenni, kipróbálni, megízlelni. Hisz ha ez
az egyetlen alkalom, amikor együtt lehetnek, akkor semmit sem
szabad kihagyni belőle.
 Bár Lana ficánkolva és hízelegve igyekezett rávenni Lachlant a
cselekvésre, ő csak csodálta a gyönyörű testét. Azok a formás keblek
hívogatták, oda is hajolt és harapdálni kezdte az egyik mellbimbót.
Amikor Lana hálóingén keresztül tette ugyanezt, az egészen más
érzés volt, de ez a mostani tökéletes. A lány mezítelen bőre puha és
bársonyos volt, hódító pézsmaillatot árasztott.
Noha emésztő vágy tombolt benne, Lachlan még mindig
visszafogta magát, a lassú felfedezés mellett döntött, és amellett,
hogy gyönyörhöz juttatja Lanát. Ahogy óvatosan egyre lejjebb
araszolt Lana testén, a lány nyögdécselése és sóhajai azt jelezték,
hogy sikerrel járt. S mert olyan mámorító volt a kalandozás,
hosszasan elidőzött Lana hasán, de aztán még lejjebb merészkedett.
Lana lélegzet-visszafojtva engedelmesen szétnyitotta a lábát, és a
férfira nézett. Lachlan elvigyorodva odahajolt, még jobban széttárta
a lány combjait, és a nyelvével megérintette a vágyott helyet.
Lana egész teste belerázkódott az élvezetbe. Majd a lábát Lachlan
nyaka köré fonva elakadó, artikulátlan hangokat hallatott. A férfi
tisztában volt vele, hogy már nem sokáig kínozhatja saját magát és a
lányt, és azzal is, hogy mert Lana ennyire fogékony, nincsenek már
messze a gyönyör birodalmától.
És igen. Lana nyögdécselve, sóhajtozva, nyöszörögve szépen
haladt előre az útján. Szorosan kapaszkodott Lachlan hajába, ám ő
ezt egyáltalán nem bánta. A lány szenvedélyét látva, nem tudott
ellenállni a kísértésnek, és becsusszantotta az egyik ujját. Kábult
izgalommal érzékelte, hogy az akadály elhárult. A tudat, hogy ő az
első és egyetlen férfi, aki deflorálhatta ezt a gyönyörű nőt,
megvadult csődörré tette.
Ezzel a gondolattal, ezzel a képpel a fejében tényleg nekivadult.
Elnézve, ahogy Lana teste még mindig meg-megrándul a
mindent elsöprő élvezettől, Lachlan marokra fogta a szerszámát, és a
lány szemébe nézve becsúsztatta oda, ahová való.
A forró nedvesség perzselte, de ez varázslatos kín volt.
Lana szeme elkerekedett, a szája mozgott. A teste ívbe feszülve
még jobban befogadta a férfit. A vállába kapaszkodva azt zihálta:
– Igen, igen, igen.
A biztatás csak tovább szította Lachlan hevét.
Á
 Ám az őrült és elhatalmasodó vágy ellenére is fékezni akarta
magát, ezért lassan kihúzta a hímvesszejét. A csak szűkös
visszavonulást engedélyező hüvelyfal szorításától majd eszét
vesztette.
Nem volt feltett szándéka másodjára brutálisan behatolni, mégis
ezt tette. Aztán újra meg újra.
Áldott sikamlás volt ez Lana forró, nedves mennyországában,
bársonypoklában.
A sziklacsúcsokkal egyidős ősi ösztönnek engedelmeskedve a
férfi őrülten döfködött, egyik szögből, másikból, míg csak rá nem lelt
arra a pontra, amitől Lana újra feléledve Lachlan fülét, a nyaka
érzékeny bőrét karmolta, harapdálta.
Igazi skót vadmacska volt ez a lány, fékezhetetlen boszorkány. A
lábát szélesebbre tárta, hogy Lachlannek még kényelmesebb legyen.
A férfi hátsóját markolászta, miközben a vesszejét a hüvelyével
szorosan körbezárta, amitől Lachlanbe benn szorult a levegő.
Annyira heves volt, amit érzett. Eksztatikus. Átjárta mindenét, ott
rezgett a heréiben, és kúszott följebb, végig a gerincén, érintve a
szívét és a lelkét.
Egyre tempósabban, erősebben és egyre mélyebbre döfködött.
Lana meg tovább kérlelte.
Valami lángra lobbant köztük, bennük. És ez a valami
körbeölelte, összekovácsolta őket, valamiféle spirituális magasság
felé emelte mindkettejüket. Nem csupán a testük vált eggyé, hanem
valami ennél sokkal fontosabb is.
Amikor a csúcsra érve Lachlan szeme előtt színes szikrák
pattogtak, és Lana teste rázkódott, remegett, akkor megpillantotta: a
mennyországot.
És varázslatos béke szállt rá. Áldás.
Lana is ugyanabban a pillanatban élvezett el. Ketten, együtt,
egyszerre.
És ebben a pillanatban már egyikük sem volt egyedül.
Lachlannek csak jóval később, miután már tudott lélegezni és a
gondolatai is kezdtek kitisztulni, Lana testét cirógatva jutott eszébe a
„francia lovaglókabát”, ami érintetlenül hevert valahol az útiládája
mélyén. Pánik fogta el.
 Istenem, mit tettem?!
Illetve inkább mit nem? Nyugtalanul nézett Lanára.
A lány megérezhette hirtelen támadt feszültségét, a riadalmát,
mert felkönyökölve, a férfi arcát és állát simogatva azt kérdezte:
– Mi a baj?
A lány érintése megint felkorbácsolta Lachlan érzékeit, arra
vágyott, hogy újból megtegye, amit nem lenne szabad még egyszer
megtennie. De ereje nem volt ellenállni. Ahhoz már túlságosan
gyenge volt.
– Nem lett volna szabad ezt tennünk – nyögte. Lana gondterhelt
pillantással nézett rá.
– Valamit rosszul csináltam?
Lachlan rámeredt. Hogy rosszul-e? Ó, a pokolba, dehogy!
Magához húzva megcsókolta a lányt.
– Tökéletes voltál, drágám.
De mennyire az volt!
– Akkor neked is jó volt?
– Hát persze. – Élete legcsodálatosabb együttléte volt ez. – De
Lana, nekem sokkal… óvatosabbnak kellett volna lennem.
– De hisz előre szóltam, hogy a skót férfiak vademberek. És én
meglehetősen élveztem… a szenvedélyességed.
A mosolyától Lachlan majdnem megint nekivadult.
És majdnem el is nevette magát, pedig semmi különösebb oka
nem volt rá, hisz ez itt most komoly dolog.
– Nem erre gondoltam. Csak nem lett volna szabad anélkül… –
Lachlan megérintette a nemi szervét. Mire az nyomban ágaskodni
kezdett. Újult erővel.
– Mi nélkül?
– Védekezés nélkül. Lana elfintorodott.
– Védekezés nélkül?
– Igen. Tudod, beszéltünk róla, hogy kivédjük a teherbe esést.
Létezik óvszer. Van is nálam, de én… megfeledkeztem róla.
Teljességgel kiment a fejemből.
– Ugyan már, Lachlan. Ne emészd magad miatta.
Lana megpaskolta a férfi mellkasát, hogy megnyugtassa. De nem
megnyugtatnia, hanem még inkább felizgatnia sikerült. A kínok
kínját szenvedte el, ahogy a lány ártatlanul kaparászgatta a
mellbimbóját, egyúttal végtelen örömet is okozva vele. Lachlan nagy
nehezen megint összeszedte magát.
– Lana, drágám…
A lány elbűvölő mosolyt vetett rá. Lachlan igyekezett a
mondanivalójára koncentrálni.
– Nem kockáztathatjuk. Nem tudnám elviselni, hogy részese
leszek egy fiú születésének, akit ugyanez az átok sújt majd.
– Én nem hiszek az átkokban.
Ó, édes istenem, igen, Lana ezt már számtalanszor kijelentette, de
ez nem változtat a tényen, hogy az átok az átok. Úgy lógott a feje
fölött, mint Damoklész kardja, és a fenébe, az utódainak is ez lesz a
sorsa. És nem lenne képes elviselni, hogy a gyermeke is ugyanúgy
szenvedjen miatta, ahogy ő.
Lachlan a két keze közé fogta Lana arcát, és a szemébe nézve azt
mondta:
– Akárhogy is, drágám, nem szabad vállalnunk a kockázatot.
Nagy baj volna, ha teherbe ejtenélek.
Sehogy sem értette, hogy attól, amit mondott, miért jelenik meg
fájdalom a lány arcán. A dac az más, azt már ismerte. Lana is a két
kezébe fogta Lachlan arcát.
– Egy gyerek Isten ajándéka. Ha részesülhetnék ebben az
áldásban, nagy örömmel fogadnám.
Lachlan homloka ráncba szaladt. Lana ezt nem érti.
– De a gyerekünk is ugyanúgy el lenne átkozva, mint ahogy az
apja. Most a lány vonta fel kérdőn a szemöldökét.
– Ez mindegyik fiúra vonatkozik?
Lachlan érezte, hogy van ebben némi incselkedés, de nem bánta,
mert úgy vélte, Lana végre kezdi érteni.
– Csak az elsőszülött fiúkra.
– Aha. A leendő hercegekre.
– Pontosan.
– Vagyis csak a törvényes leszármazottakra? Valami derengeni
kezdett Lachlannek.
– Igen.
 Lana nagyot sóhajtva a férfi mellkasára hanyatlott, amit ő
örömmel üdvözölt, de aztán a lány olyasvalamit mondott, ami már
távolról sem volt a kedve szerint való. Olyasmit, hogy a gyomra
nagyot rándult belé.
– Hát akkor egyszerű a megoldás. Ha áldott állapotba kerülök,
nem fogok feleségül menni hozzád.
Lachlan felült, maga előtt tolva Lanát, és rámeredt.
– Tessék? Már hogy volna ez a megoldás?
Valami égette a szívét. Keserűség töltötte be a lelkét és a száját.
Lana mosolya valahogy nem illett a helyzethez, sőt inkább
bosszantó volt, különösen amikor hozzátette:
– Ha teherbe esem, és fiú lesz, de én nem vagyok a feleséged,
akkor a gyermek sem lehet az örökösöd.
Lachlannek nem tetszett, amit hallott. Nagyon nem.
– És akkor átok sincs – vonta meg a vállát a lány, és még
legyintett is hozzá.
Ez teljes képtelenség.
– Nem hiszem, hogy az átkok így működnének. Lana
megrebegtette a szempilláit.
– Márpedig pontosan így működnek.
Lachlan igyekezett elkeseredett képet vágni, de a lány
arckifejezéséből ítélve ez nem sikerült valami meggyőzően.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nem hiszel az átkokban –
morogta.
– Nem is. De ha nem megyek hozzád feleségül, akkor neked sincs
miért aggódnod.
Ezzel a kijelentésével nem érte el a célját. Sokkal inkább az
ellenkezőjét. Lachlan döntött.
– Márpedig ha áldott állapotba kerülsz, feleségül jössz hozzám.
– Csitt!
Csitt?! Ez meg miféle érv?
– Lana, hozzám kell jönnöd. Ez a világ rendje.
– Csitt!
Rémes ez a kis görbület-domborulat gyűjtemény, ez a káprázatos
test. Ráadásul Lanának egyetlen szóval sikerült őt leintenie.
– Muszáj.
 – Eszemben sincs. – A lány felszegte az állát. Villámló tekintetétől
Lachlan gyomra görcsös táncot járt.
– De akkor mi lenne veled, drágám? Férj nélkül? Egy gyerekkel?
Kiközösítenének.
– Mérhetetlen ostobaság.
A férfi nagyot nézett. Igaz, ő a fél életét eddig Londonban élte, de
akkor is igaz, hogy a világ már csak így működik.
– És hol élnél?
– Az apámmal és a nővéremmel. Susanával. Neki is van egy
lánya.
Férje meg nincs. Együtt nevelnénk őket. Elfogadhatatlan. Lana
hozzá tartozik.
De a következő pillanatban Lachlan szíve majd beleszakadt a
gondolatba, hogy addigra ő már halott lesz. Kilenc hónap múlva
már nem lesz az élők sorában. Azt a gyermeket sohasem fogja látni,
a kezében tartani.
És hiába próbálta azzal nyugtatni magát, hogy csupán egy
képzeletbeli gyermeket gyászol, akkor sem tudta elhessegetni
magától a rossz érzéseket.
Bármit gondoljon is, a zord valóság az, hogy kilenc hónap múlva
– akár megszületik a gyerek, akár nem – ő már nem lesz Lanával.
Nem lehet. Addigra egy hideg kriptában fekszik, és a gyehenna tüze
emészti a lelkét.
Sovány vigasz, hogy Lana a különleges adottságai révén,
holtában is láthatja őt, sőt szót válthat vele. De azért az nem
ugyanaz.
Tudnia kell, bizton tudnia, hogy ha ő már nem lesz, Lana akkor is
biztonságban élhet. És ő mindent el fog követni annak érdekében,
hogy ez így legyen. Még úgy is, hogy a fogadalmát megszegve
feleségül veszi. Egy be nem tartott fogadalom már nem sokat nyom
a latban a bűnei sorában.
– Majd holnap megbeszéljük – mondta közelebb húzva magához
Lanát. Bár szívesen szeretkezett volna vele tovább, mégsem tette.
Ezúttal nem. Most nem akart mást, csupán ölelni, a karjában tartani.
Mert most, ebben a pillanatban még megtehette.
 
 TIZENHARMADIK FEJEZET
 
Noha Lana megérezte a Lachlanben dúló belső vihart, már nem
mondott semmit, hagyta, hogy lassan megnyugodjon a meleg takaró
alatt. Úgy is lett. A férfi testében oldódott a feszültség, a légzése
egyre lassúbb és mélyebb lett.
Lehet, hogy némi bűntudatot kellett volna éreznie, amiért
elcsábította, de semmi ilyet nem érzett. Kapóra jött, hogy Lachlan
megmentette attól a bűzös leheletű himpellértől, és ő élt az
alkalommal. Az ajka örömteli mosolyra húzódott, amikor eszébe
jutott, hogy nem is volt olyan nehéz megkísérteni a herceget. Bizony
nem. És te jó ég, milyen élvezetekben részesítette!
Hallott már erről, a nők és a férfiak első közösüléséről, és ez
némiképp aggasztotta is, hisz a matrónák folyton fájdalomról meg
vérről fecsegtek. Ám Lana nem érzett fájdalmat, gyönyörteli
együttlétet élt meg Lachlannek De hát tudta ő, hogy így lesz. Abban
a pillanatban, hogy meglátta és belelátott a leikébe, tudta, hogy így
lesz.
Amit nem tudott, az az, hogy ilyen varázslatos élmény lehet két
ember egyesülése. A teste életre kelt minden egyes érintéstől,
zokogva, vinnyogva vágyódott utána. Észveszejtő volt, ahogy
Lachlan kényeztette, csábítgatta. De még ez is kutyafüle volt ahhoz
képest, amit akkor érzett, amikor a férfi fölé tornyosulva a magáévá
tette. Ahogy megérezte magában, már repült is egy álomvilág felé. A
legélvezetesebb pillanatok azonban mégis azok voltak, amikor
Lachlanbe kapaszkodva látta és érezte, hogy ő már nem tudja
fékezni magát.
Egészen elbűvölte, felvillanyozta, hogy képes ilyet tenni egy
férfival. De nem ez volt az utolsó alkalom. Biztos, hogy nem.
Mivel Lachlan szorong amiatt, hogy esetleg gyermeket nemz,
talán nem volt okos dolog, hogy egészen elbolondította, ennek
ellenére egy csöppet sem bánta. Ahogy a szerelmes együttlétet sem.
Sőt, alig várta, hogy megismételjék. Akár most, ebben a pillanatban.
Ám Lachlan horkolását hallva a lány visszafogta a kuncogását. Na
jó, akkor majd egy kicsit később. A jelek szerint teljesen kimerítette a
férfit.
É
 És Lana amiatt sem érzett szemernyi lelkifurdalást sem, hogy
irányította Lachlant. A férfiaknak igenis szükségük van az
irányításra. Még a leghatározottabb, legkonokabb férfiaknak is,
legalábbis ő így tapasztalta. S lám, mennyi gyönyörűség származott
abból, hogy átvette az irányítást.
Felkönyökölve gyönyörködött Lachlan szép arcában. Alvás
közben sokkal fiatalabbnak és sebezhetőbbnek látta. A szája puha és
meg- megrándul álmában. A szempillái koromfeketék. A haja dús,
göndör fürtökbe tekeredik. Lana képtelen volt ellenállni a
kísértésnek, hogy ne túrjon bele azokba a selymes tincsekbe, ne
érintse meg a fülét meg azt az apró bemélyedést az arcán. Ez a férfi
tökéletes. Tökéletes és gyönyörű.
Aztán a tekintete Lachlan mellkasára tévedt, mire felgyorsult a
pulzusa. Széles mellkas volt, csupa izom és kunkorodó szőrszál. Na
és a hasa, ól, milyen lapos. És a hímvesszeje, ahogy még nyugalmi
állapotában is kidomborodik a combjai közt. Így is impozáns
látványt nyújtott. Lana a legszívesebben megérintette volna, de nem
akarta felébreszteni a férfit, akinek láthatóan nagy szüksége volt a
pihenésre.
Neki is aludnia kellene egy keveset, mert korán kell kelnie, hogy
még a többiek ébredése előtt visszaosonhasson a saját szobájába. És
ha egy csöpp szerencséje van, akkor az a részeg alak sem hever már
ott a szobája küszöbén.
Így aztán vigyázva, nehogy felébressze, a férfi mellkasára hajtotta
a fejét, szorosan hozzábújt, élvezte a teste melegét. És máris a
következő együttlétüket tervezgette. Talán már holnap éjjel. Holnap
este is egy fogadóban szállnak meg, ez az utolsó, mielőtt
Dounreaybe érnek. Aztán, ha majd otthon lesznek… hát, arra is
voltak elképzelései.
Persze nagyon óvatosnak kell lenniük. Nem volna jó, ha
rajtakapnák, amint egy herceggel szerelmeskedik. Nagy ribillió
lenne belőle, ha kiderülne. És ő nem szerette volna, ha Lachlant
rákényszerítik arra, hogy feleségül vegye. Egyáltalán, hogy bármire
is kényszerítsék.
Semmire sem volna jó.
Ő komolyan gondolta, amit mondott.
 Ha Isten segedelmével megfogan, esze ágában sem lesz feleségül
menni Lachlanhez azért, hogy a herceg megnyugodhasson. Semmi
szükség esküvel érvényesíteni azt, amit a férfi iránt érez, és nem egy
nőt ismert, aki apa nélkül nevelte a gyerekét.
S ha szülni fog, ha megszüli Lachlan gyerekét, gondolta dobogó
szívvel, imádni fogja, gondoskodni fog róla akár jelen marad az apja
az életükben, akár nem.
Lana persze azt szerette volna, ha igen.
Amikor a tűz hamvadni kezdett, és már csak parázslóit, lehűlt a
szoba. Lana gondosan betakargatta mindkettejüket. Úgy érezhették
magukat, mint egy puha, meleg fészekben. Tudta, hogy nemsokára
kelnie és öltöznie kell, de még halogatta. Van még idő.
Az ajtógomb mozdulására a szívverése felgyorsult. Sötét volt a
szobában, a hold derengő fénye is csak nagyon halványan világította
meg a tárgyakat. Lana tekintete az ajtóra tapadt, és látva, hogy a
gomb lassan elfordul, nagyon megijedt.
A zár nem engedett, de aztán halkan nyikordult egyet, mintha
valaki feszegetné. A lány fémes kattanást hallott, majd az ajtó kinyílt.
Lana a lélegzetét visszafojtva figyelte, hogy valaki, egy
nagydarab, esetlen árnyék beóvakodik a szobába. Az első riadalma
az volt, hogy a támadója tért magához részeg álmából és jött utána.
Rémes kilátás, hisz most anyaszült meztelen fekszik az ágyban. Már
fel akarta ébreszteni Lachlant, hogy ismét a védelmét kérje, amikor
valami furcsa hangra lett figyelmes, és a kíváncsisága legyőzte a
rettenetét.
Lánccsörgés?
A takarót maga elé tartva felült, és nézte, ahogy az alak közeledik.
Talán elvárható lett volna tőle, hogy megijed, ha egy kéretlen
látogató oson felé az éjszaka kellős közepén, de Lana egy csöppet
sem félt, annak ellenére sem, hogy sebezhetőn, mezítelenül
kuporgott a takaró alatt.
Tudta, hogy ez a valami, bármi legyen is, őrá nézve ártalmatlan.
Akárki is ez, nem hozzá, hanem Lachlanhez jött.
Az a szellem lehet, aki látogatni szokta. Az apja szelleme. Elég
fura.
 Valahogy nem ilyennek képzelte Lachlan apját. Az árnyalak a
láncait a padlón húzva-csörgetve csoszogott az ágy felé. Lana
visszafekve meresztette a szemét a sötétbe. Egy magas, sötét, göndör
hajú férfit látott. Az arca sápadt volt, rongyokba burkolózott, és ott
lógtak rajta a láncok. Az ágy mellett megállva felnyögött, de
mindjárt benne is rekedt a hang, amikor meglátta a holdfényben
csillogó hajzuhatagot, jajszóra meglepetésében már nem futotta.
Leesett az álla, a szája döbbent „ó! ”- t formált.
Lana az idegen pillanatnyi bénultságát kihasználva kinyúlt és
megérintette, hogy bizonyosságot szerezzen arról, amit már addig is
sejtett.
A mozdulat meglepte a férfit, hátrébb ugrott, de nem elég
gyorsan. Lana akkor már a markában fogta a ruhája egy darabját,
ami durva anyag volt, de neki csak ennyi kellett, hogy igazolva lássa
a sejtését.
A férfi sarkon fordulva kiviharzott a szobából, de előtte még
meglepően halkan betette maga mögött az ajtót. Lana dühösen
nézett utána.
Ez a valaki nem egy hazajáró lélek. Ugyanolyan húsvér ember,
mint ő.
Arról már nem is beszélve, hogy a szellemeknek ajtók sosem
állják útjukat.
Valaki valamilyen oknál fogva tényleg kísérti Lachlant. De ez a
valaki nem a holtak birodalmából érkezett.
Mire Lachlan felébredt, Lana már nem volt sehol. Igyekezett
elfojtani magában a feltörő keserűséget, de nem sok sikerrel. Fel nem
foghatta, hogy tudott ilyen mélyen bealudni. Eddig még soha,
egyetlen éjszakát sem tudott végigaludni. Azt, hogy ma, éppen ma
sikerült neki, amikor pedig ébren akarta tölteni az éjjelt, a sors
kegyetlen tréfájának tartotta.
Az ágyból kipattanva sebtében felöltözött, és csak akkor vette
észre, hogy a hálóinge nincs sehol. Nadrágot és inget húzott, mert
sietni akart. Ráadásul most már nem is igazán izgatta, hogy mit vesz
magára, mert tudta, hogy Lanát sem érdekli.
Mivel ruhátlanul kedvelte a legjobban.
 Már a puszta gondolatra keményedni kezdett a szerszáma, ami
sajnálatos, hisz nincs mód a megkönnyebbülésre. Legalábbis amíg
újra le nem száll az est.
A várható kilátás egészen felvillanyozta. Tegnap még azzal áltatta
magát, hogy csupán egyszeri alkalomról van szó, de mára már tudta,
hogy szó sincs róla. Azok után, hogy egyszer belekóstolt, a karjában
tartotta és egészen a magáévá tette Lanát.
Szinte megijesztette, hogy mennyire a lelke mélyéből akarja ezt a
lányt. Ez mindennek ellentmondott, amit eddig ismert, tapasztalt,
vagy amiben hitt. De így volt, ostobaság lett volna tagadni.
A rabjává vált Lanának.
Bármit, mindent megadott volna azért, hogy ez örökre így
maradhasson.
Ám mindjárt jött a kijózanító gondolat, hogy az örökre az ő
esetében csupán hat hónapot jelent. De ha már csak ennyi jutott neki,
akkor annak minden napját Lanával akarta tölteni. Így amikor az Úr
magához szólítja, tudni fogja, hogy legalább ennyi megadatott.
A folyosóra kiérve úgy döntött, hogy felébreszti Lanát egy
csókkal, hogy elmondhassa neki, mit érez, de még oda sem ért a lány
szobájához, amikor a folyosó végén nyílt egy ajtó, és Hannah meg
Alexander lépett ki rajta.
– Ó, Lachlan… Jó reggelt! – üdvözölte Dunnet.
– Alexander! Hogy aludtál?
Lachlan a csalódását leplezve lépkedett feléjük, kihagyva a
tervezett ébresztést. Hannah tekintetétől kísérve aligha
kopogtathatott volna be Lanához. Ha tudná, hogy mit tett a húgával
tegnap éjjel, bizonyára tőrt mártana a nyakába.
– Igazán jót aludtunk – mondta Alexander a felesége derekát
átölelve.
– Nagyszerű.
– Hát akkor menjünk, és nézzük meg, hogy a fogadós mit
készített reggelire – javasolta Hannah.
– Fogsz majd tudni enni?
Alexander kisimított egy hajfürtöt a felesége arcából. Lady
Dunnet elég sápadtnak tűnt. Előző nap nem volt valami jól. És most
sem úgy festett, mint aki kicsattan az egészségtől.
 – Hát, megpróbálom – mondta most. – Szalonnát rendeltem. Lana
szereti.
– Tényleg? – Jó ezt tudni. Lachlan igyekezett észben tartani.
S ha már a lányra terelődött a szó: vajon miért nem ébresztette fel,
morfondírozott magában. Ez nem igazság. Mert ő szerette volna,
ha…
– De mert Lana korán kelő, azt hiszem, hogy jó lesz sietnünk –
mondta Hannah, és kacsintott hozzá.
– Sietnünk… hm?
– Mert különben mindent eleszik előlünk.
Ó, te jó ég! Lana már ébren volna? Megelőzte őket? De hát akkor
miért késlekednek?
Miközben feszítette a várakozás, Lachlan nyugodtságot tettetve
lépkedett Alexander és a felesége mögött a lépcsőkön lefelé. A
különterem ajtajához érve nagyot dobbant a szíve, amikor
megpillantotta Lanát. Ó, milyen szép! Próbálta nem bámulni.
De persze bámulta.
Alexander megbökte a könyökével.
– Lachlan!
– Ja, igen.
Összeszedve minden maradék eszét, belépett a terembe. És a lány
ekkor rámosolygott. Lachlannek mintha tőrt döftek volna a szívébe.
Finom női bájból kovácsolt tőrt, de mégiscsak tőrnek érezte.
– Jó reggelt, kegyelmes uram! – köszöntötte Lana halkan, és még
fejet is hajtott hozzá. Tartózkodón, illedelmesen csinálta, pontosan
úgy, ahogy illik, csupán a szemében megcsillanó huncut fény
árulkodott valami egészen másról, és Lachlan remélte, hogy rajta
kívül mások nem vették észre.
Ahogy azt sem, hogy a szerszáma ágaskodik a nadrágjában. De
Lana igen. Odatévedt a pillantása, és beharapta az ajkát attól, amit
látott. Lachlan, hogy rejtse a szemek elől a merevedését, gyorsan
leült az asztalhoz a lánnyal szemben.
– Miért mentél el? – kérdezte súgva.
– Muszáj volt – mosolyodon el Lana. – Már majdnem pirkadt. De
aztán lehervadt a mosoly az ajkáról.
– Lachlan, mondanom kell valamit.
 – Igen?
– Az éjjel, miután elaludtál… – kezdte a lány, ám aztán Lachlan
válla fölött átnézve megpillantott valamit, amitől elhallgatott. A
férfinak nagyon nem tetszett, amit a szemében látott.
De hátrafordulva nyomban megértette. Kitalálhatta volna.
Dougal dübörgött be a terembe zordabban, mint valaha.
– Kegyelmes uram – köszöntötte.
– Jó reggelt, Dougal.
Lachlan nem tudta mire vélni azt a sötét pillantást, amit Dougal
Lanára vetett. Na meg az utálkozva elhúzott szája! A herceg keze
önkéntelenül, anélkül, hogy tudta volna az okát, ökölbe szorult.
Csaknem olthatatlan vágyat érzett arra, hogy képen törölje az
unokafivérét.
– Kegyelmes uram, beszélnem kell veled.
– Rendben. – Lachlan az egyik székre mutatott. – Ülj ide mellénk.
Dougal a fejét rázta.
– Négyszemközt, kegyelmes uram. Lachlan gyomra görcsbe
rándult.
– Várhat, amíg eszem valamit? – kérdezte a homlokát ráncolva.
– Sajnos nem.
– Ó, a fenébe! – morogta Lachlan, miközben felállt. Bocsánatkérő
pillantást küldött Lana felé, aztán az emberével elhagyták a
helyiséget. A figyelmét nem kerülte el az az ádáz düh, ami Dougal
szemében villant, ahogy Lanára nézett. Lachlan savanyú ízt érzett a
torkában.
Kiérve a bágyadt napfényre, Dougalhoz fordult.
– Miről van szó?
Akarata ellenére elég élesre sikerült a kérdés, de fölöttébb
bosszantotta, ahogy Dougal a választott nőt méregette, és ráadásul
ott kellett hagynia a kellemesnek ígérkező reggelit is, pedig nem
vágyott most másra, mint hogy kellemesen elüldögéljen, megtömje a
bendőjét és gyönyörködjön Lanában.
– Hogy aludtál, kegyelmes uram?
Tessék?
– Nagyon jól, Dougal – sziszegte. Ez volt az a fontos dolog, amit
azonnal meg akart beszélni vele? Négyszemközt?
 – Senki sem zavarta meg az álmod?
Te zavarsz.
– Nem, senki.
– Egészen biztos vagy benne?
Lachlan összeszűkült szemmel nézett az unokafivérére.
– Mi ez az egész, Dougal?
– Kegyelmes uram, úgy hallottam, hogy betolakodók jelentek
meg az éjjel néhány szobában, és aggódtam miattad.
– Betolakodók? – Igen. Ez elképzelhető. Hisz valaki például
megtámadta Lanát is. – Talán csak részegek voltak. Néhányan
rendesen felöntöttek a garatra.
– Igen. Hogyne. Bizonyára részegek voltak.
Lachlan sehogy sem értette, miért vizslatja annyira Dougal az
arcát, de igazából nem is érdekelte.
– Ez minden? Mert farkaséhes vagyok, és szeretnék enni valamit,
mielőtt útra kelünk.
– Én… ah… Igen, kegyelmes uram. Van még más valami is.
Lachlan igyekezett visszafogni a türelmetlenségét.
– S mi volna az?
– Miss Dounreay…
Most kezdett csak igazán táncot járni Lachlan gyomra. Vajon mi a
csuda mondanivalója lehet Dougalnak Lanáról?
– Igen?
– Kegyelmes uram… Ugye nem… még véletlenül sem… Akarom
mondani…
Te jóságos ég! Elviselhetetlen ez a hebegés!
Lachlan a vállánál fogva megrázta az unokafivérét, hátra kirázza
belőle a dadogást, és megsemmisítő pillantást követően azt mondta:
– Akár igen, akár nem, neked az égvilágon semmi közöd hozzá.
– Na de kegyelmes uram… Neked fogalmad sincs arról, miféle nő
az.
Lachlan minden mérge ott fortyogott a gyomrában, és utat találva
felfelé, epével öntötte el a torkát és a száját.
– Miért, miféle nő? – sziszegte.
– Te is tudod, miről beszélek. Mindketten találkoztunk már
ilyenekkel. Akik kelletik magukat, hogy elérjenek egyetlen dolgot.
 – Micsodát?
Hogy merészel Dougal ilyesmivel előhozakodni? Hogy merészeli
ezeket a szavakat egyáltalán kiejteni a száján?
– A rangot akarják, kegyelmes uram. Csak azért mórikálják
magukat, csavarják el a férfi fejét, hogy elvetessék magukat. De te
ezt… nem teheted.
– Nem?
Dougal előbb elsápadt, majd vörös lett, mint a főtt rák.
– Nem! Megfogadtad!
Úgy látszik, Dougal maradt az egyetlen, akit még érdekel az az
átkozott fogadalom. Lachlan undorodva egyszerűen csak sarkon
fordult, és visszaindult a fogadóba.
– Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek, kegyelmes uram! –
kiáltott utána Dougal. – Nagyon meg fogod bánni, ha hagyod, hogy
az a ringyó kelepcébe csaljon.
Lachlan nyomban visszafordult, és odalépett a másik férfi elé.
Megállt közvetlenül előtte, és az arcába sziszegte:
– Dougal. Egy szót se többet. Egyetlenegyet se!
– Na de…
– Egy szót se!
Lachlan elégedett volt magával, amiért végül nem törölte képen
Dougalt. De a reggel elveszítette a varázsát, és a reggelire eddig
elfogyasztott étel kővé vált a gyomrában.
Ráadásul Dunnet és Hannah is ott ült már Lana asztalánál, így
magánbeszélgetésről szó sem lehetett.
 
Kínszenvedés volt ülni a hintóban Lachlan mellett, és nem
beszélni vele úgy, ahogy Lana szerette volna. Érezte a testének
melegét, minden huppanónál hol Lachlan ért hozzá, hol meg ő.
Olykor egymásba fonódott a tekintetük, és Lanát ilyenkor elöntötte a
forróság, az izgalom. Mert ígéret látszott a férfi tekintetében.
Amikor a többiek épp nem figyeltek rájuk, Lachlan közelebb
hajolva azt súgta a lány fülébe:
– Ma éjjel.
Lana lázba jött. Igazán jó érzés, hogy itt zötykölődhet mellette, de
beszélnie kéne vele.
 Már nagyon szerette volna elmondani neki, mit látott, de ezt csak
négyszemközt tehette, és erre még nem adódott alkalom. Hisz
Hannah meg Dunnet ott ült velük szemben. Így csak semmitmondó
dolgokról beszélgettek, és gyakran meg is álltak, hogy Hannah az
émelygését enyhítendő kiszállhasson friss levegőt szívni.
Lana nyugtalankodott a nővére gyakori rosszullétei miatt.
Ami Lachlant is fölöttébb nyugtalanította, hisz megesett, hogy ha
a kocsis nem tudta elég hamar megállítani a lovakat, az asszony
rosszullétét az ő csizmája bánta.
Szerencsére ma nem kellett hosszú utat megtenniük. Délutánra
odaérhetnek a forssi fogadóba, és akkor már csak félnapi járásra
lesznek az úti céljuktól.
Bár ha Hannah miatt gyakran kell megállniuk, akkor tovább is
tarthat az utazás.
Az egyik ilyen „pihenő” után Lana alaposabban megnézte
magának a nővérét. Sápadt volt ugyan, de egészségesnek látszott.
Tele volt energiával. Talán túlzottan is. Lana közelebb hajolva
megérintette a ruhaujját.
– Ettél valamit, amivel elrontottad a gyomrod? Hannah a
homlokát ráncolta.
– Nem hiszem. Mindannyian ugyanazt ettük.
– Csak nem szedtél össze valami fertőzést? – kérdezte Dunnet
aggódva.
– Lázam nincs – nyugtatott meg mindenkit Hannah, amikor Lana
a homlokát kezdte tapogatni. – És ha már kiadtam, utána sokkal
jobban vagyok… – Elhárító mozdulatot tett a kezével, ám amikor
Lachlan csizmájára tévedt a tekintete, hozzátette: – Szörnyen
restellem, kegyelmes uram.
– Á, ez csak egy lábbeli.
Lana sejtette, hogy Lachlan azért mégsem ilyen könnyedén éli
meg a dolgot, de hálás volt a füllentésért. Hannah nagyon rosszul
érezné magát, ha tudná, Lachlan mennyire szereti ezt a csizmát.
Lana hálás mosollyal nézett a férfira. A következő pillanatban azt
érezte, hogy valami megböki a combját. Beletelt egy pillanatba, mire
rájött, hogy Lachlan keze az.
 Lana lopva Hannah-ra és Dunnetre sandított. Egymással voltak
elfoglalva, azt találgatták, mi okozhatja a rosszulléteket. Lana
óvatosan úgy rendezgette a köpenyét az ölében, hogy ne lássák,
amikor hozzáér Lachlan kezéhez.
A férfi az ablakon kibámulva úgy tett, mintha nem is fonódtak
volna össze az ujjaik a köpeny alatt, de egy kis mosoly ott játszott az
arcán. Miközben a hintó zötyögött a kerékvágásban, ő a
hüvelykujjával cirógatta a lány tenyerét, ujjait.
Nem túl romantikus gesztus volt ez, Lana mégis beleborzongott.
Amikor Hannah elkerekedő szemmel megint a szája elé kapta a
kezét, és Dunnet koppantott a tetőn, hogy megállásra késztesse a
kocsist, és mindketten kiszálltak, Lachlan Lanához fordulva azt
súgta, amikor magukra maradtak:
– Hiányzol.
– De hisz itt ülök melletted.
– Te is tudod, hogy értem – mondta a férfi csillogó szemmel. –
Nagyon szeretnélek megcsókolni, de nem merlek.
– Majd éjjel – súgta Lana. Lachlan bólintott.
– Igen. Ma éjjel.
A lány nagyon remélte, lesz elég hely a fogadóban, hogy üres
szoba jusson neki.
– Bár tovább maradtál volna – mondta Lachlan.
– Már hajnalodott.
– Miért nem ébresztettél fel?
– Mert olyan békésen aludtál. Lachlan értetlenül rázta meg fejét:
– Ez furcsa, mert általában sosem alszom végig az éjszakát.
– Lehet, hogy kifárasztottalak. A férfi elnevette magát.
– Általában fordítva szokott történni.
– Én is elfáradtam.
– Igazán? – kérdezte Lachlan incselkedve.
– Ó, igen – mosolygott Lana, de aztán elkomolyodva folytatta: –
Van valami, amit el kell mondanom neked.
– Mi volna az, kedvesem?
Lachlan valami pajzán dologra gondolt, de a lány csak
megszorította a kezét:
– A múlt éjjel… látogatónk volt.
 – Látogatónk? – lepődött meg a férfi.
– Igen. Láncokkal jelent meg.
Lachlan elsápadt. Az arcát dörzsölgette, amit Lana rossz néven
vett, mert közben elengedte a kezét.
– Én meg fel sem ébredtem rá?
– Nagyon kimerült voltál.
– Hogyhogy nem ébredtem fel rá? Eddig még mindig
felébredtem.
– Hát, talán mert nem volt alkalma felkelteni, ugyanis
elriasztottam. Lachlan még jobban elképedt.
– Elriasztottad? Hogy a csudába riaszthattad el?
– Gondolom, nem számított arra, hogy engem is ott talál az
ágyadban.
A férfi döbbent arcot vágott.
– És hozzá is értem.
Lachlan szeme elkerekedett.
– Hozzáértél? Apám szelleméhez? Lana akaratlanul is elnevette
magát.
– Nem hiszem, hogy apád szelleme lett volna.
– Tessék?
– Szerintem nem kísértet volt.
– Te meg miről beszélsz?
– Hozzáértem, Lachlan. Megfogtam. És a kísértetek sosem
viselnek gyapjút.
– Gyapjúruha volt rajta?
– Igen, durva posztó. Ráadásul az ajtón át érkezett. Lachlan a fejét
rázta.
– Ez meg mit jelentsen?
– A szellemeknek nincs szükségük ajtóra. Oda mehetnek, ahová
csak akarnak. És az a valaki csoszogott is, a hazajáró lelkek pedig
nem csoszognak.
– Hanem… lebegnek?
Lana sóhajtott.
– Csak ott vannak, ahol lenni akarnak. A csoszogás azonban
fizikai jelenlétre utal, nem szellemekre. Akikkel én találkoztam,
sosem voltak jelen fizikai valójukban. Ok valójában… energiák.
 – Akkor ez szerinted mit jelent, Lana?
A lány a szeme sarkából látta, hogy Hannah a hintó felé lépked.
Alig maradt idejük a beszélgetés befejezésére, mellébeszélésre meg
még kevésbé.
– Szerintem van valaki, aki el akarja hitetni veled, hogy az apád
szelleme látogat. Kegyetlen dolog. Van valami elképzelésed, ki lehet
az?
Lachlan csak bámult Lanára, a fejében kavarogtak a gondolatok.
Annyira összezavarodott, hogy még a lábát is elfelejtette
visszahúzni, hogy Lady Dunnet akadálytalanul beszállhasson.
Ki akarná elhitetni vele, hogy az apja szelleme kísérti? És miért?
Miközben a hintó haladt velük tovább, Lachlan visszagondolt az
első alkalomra, két évvel ezelőttre. Egy kiadós tivornyázás után,
amiben Dougal és néhány cimbora vett részt, ébredt kísértetjárásra a
szobájában Londonban. Egy bordélyban mulatoztak és játszottak, és
ő rengeteg italt gurított le a torkán, sokkal többet, mint amennyit
emberi lény elbír. Jól megmérgezte magát. Akkor ébredt először
nyögésre. Nyögésre és jajgatásra. Nagy nehezen felnyitotta a szemét,
és akkor látta meg először az apja szellemét. Az ágya végében
hadonászott, csörgette a láncait, beszélt hozzá, és azt mondta, vissza
kell térnie Skóciába.
Ez az első látogatás megdöbbentette, megrémítette, teljesen
összezavarta, de végül hallucinációnak tudta be, amiért olyan sokat
vedelt. A rákövetkező napokban csak vizet ivott.
De aztán egy hónap múlva újra megtörtént. Ezúttal azonban nem
volt semmi kicsapongás, alkohol, egyáltalán semmi. S ekkor már
több mindent észlelt. Az apja határozottan meghagyta neki, hogy
haladéktalanul térjen vissza Skóciába, és hozassa helyre a családi
várat. Amikor harmadszor is megtörtént, Lachlan már nagyon
megrémült. A meggyőződésévé lett, hogy az apja valahol a pokol
mélyén senyved, és neki kell megváltania őt is, meg a többi ősét is.
Ekkor állt elő Dougal azzal a javaslattal, hogy forduljon orvoshoz.
Dr. Pribble megvizsgálta, és felírta neki a laudánumot. Ez egy
darabig segített is, de aztán már elmaradt a hatás, és ő
megszenvedte.
 A kísértetjárás folytatódott. Megesett, hogy többen is jöttek.
Valamennyien azt követelték tőle, hogy térjen haza Skóciába,
hozassa rendbe a kastélyt, állítsa vissza a Sinclairek jó hírét.
Lachlan sokáig halogatta a visszatérést, mert a lelke mélyén úgy
gondolta, ha visszamegy Skóciába, az a halállal egyenlő számára.
Mert korábban azt vette a fejébe, ha mindörökre távol marad a
hazájától, akkor talán a végzete is elkerüli.
Persze ostobaság volt ezt hinnie.
A Rosslyn bárók utódai nem menekülhetnek a sorsuk elől.
Caithness hercegeit mind utoléri a végzete. Sehogy sem lehetett
megtörni ezt az átkot.
Lachlan mégis halogatta a hazatérést, mire az árnyak egyre
gyakrabban keresték fel. És tovább már nem tudta elviselni. Hogy az
ép elméjét megőrizhesse, inkább engedett az unszolásnak. Mert
kezdett attól félni, hogy meg fog őrülni.
Még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. Nem is
tudja, miért nem tette meg. Talán dacból. Igen, dacból, meg azért,
hogy teljesítse az apja kívánságát. Hogy csináljon valamit.
Azt remélte, hogy Skóciába hazatérve elmarad a kísértetjárás, hisz
végül is engedelmeskedett, de nem, a helyzet még rosszabbra
fordult. A látogatások egyre gyakoribbá váltak, és az árny most már
azt követelte, hogy a felújításhoz szükséges pénzt a földkisajátítások
elrendelése révén teremtse elő.
S neki egyetlenegyszer sem fordult meg a fejében, hogy ezek a
látogatások nem valóságosak, hogy valaki csak játszik vele.
De vajon miért nem?
Ó, most már tudta. Hirtelen teljes világossággal látta.
Valahányszor felkeresték az árnyak, előtte a nap végén mindig
megitta azt a pohár puncsot, amit Dougal készített neki. Az az ital
elködösítette az elméjét, elgyöngítette a testét.
A felismerés teljességgel elképesztette. És fel is dühítette. Éktelen
haragra gerjedt. Csak úgy forrt benne az indulat.
De vajon miért tette?
Miért akarja Dougal meggyőzni arról, hogy kísérteteket lát? Miért
akarná őt az őrületbe kergetni? Miért volt fontos számára, hogy
visszatérjen Skóciába? Hogy rendbe hozassa a várat, amit ő soha
nem örökölhet meg? Miért fontos ez Dougalnak?
Lachlan mélységes fájdalmat érzett a zavar mellett.
Neki egész életében Dougal, meg előtte az apja volt a családja,
társasága, az egyetlen társasága. Ők álltak mellette, ők
gondoskodtak róla jóban és rosszban. A gondolat, hogy egész
életében kínozták és gyötörték volna, elviselhetetlennek tűnt. Hiszen
ő megbízott bennük. Szüksége volt rájuk. Belekapaszkodott a
gondolatba, hogy voltak olyan emberek, akik érdemesnek tartották
arra, hogy törődjenek vele. És…
Ó, az ördögbe!
Valamiféle jeges érzés töltötte el, ahogy most sebtében végigfutott
az életén. Ismeretségek, amik váratlanul, minden különösebb ok
nélkül félbeszakadtak, meghívások, amelyek egy idő után
elmaradtak. A hántások, amiket olyan emberektől kellett
elszenvednie, akiket korábban a barátainak hitt.
Lehet, hogy azért lett Dougal az egyetlen társasága, mert ő akarta,
hogy így legyen? Lehet, hogy a barátai az unokafivére miatt
maradtak el mellőle. Még az is lehet, hogy a szolgálói is miatta
menekültek el. Talán az is Dougal műve, hogy az egész életét
magányosan kellett leélnie.
Rettenetes érzés, amikor az ember rádöbben, hogy minden,
amiben addig hitt, merő hazugság. Minden.
Az anyja nem lett öngyilkos. Az apja nem senyved a poklok
tüzében. Na és az átokról ki mesélt neki?
Colin bácsi.
Lehet, hogy ez sem igaz? Hogy az egész csak kitaláció, amit
elterjesztettek a londoni udvarnál? Amit a háta mögött suttogott
mindenki? Ez is csupán hazugság lenne?
Lana mintha megsejtette volna, mi játszódik le a lelkében, mert
megfogta a kezét, és Lachlan úgy kapott utána, mintha mentőöv
lenne.
Igen.
Ha létezik valós dolog is az életében, hát az Lana. És ő
ragaszkodni fog ehhez.
 Ha már valamelyest megnyugodott, ha visszanyerte az
önuralmát, akkor ki fog deríteni mindent. Megtalálja, ki áll ezeknek
a sötét dolgoknak a hátterében.
És ha valóban Dougal az, hát akkor az Isten irgalmazzon neki.
Lachlan szilárdan eltökélte, nem nyugszik addig, míg meg nem
tudja, ki akarja tönkretenni az életét. Vagy ki akarja azt kioltani.
 
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
 
Már lemenőben volt a nap, amikor Forssba értek. Sajnálatos, mert
Lana nagyon szerette volna megmászni a hegyet. Egy kiadós séta
jólesett volna két nap kocsikázás után. Főleg úgy, hogy Hannah
szinte végig rosszulléttel küzdött. Ráadásul Lachlant is magával
hívhatta volna a sétára, hogy kettesben lehessenek. De a nap már
nagyon alacsonyan járt az égen, hamarosan besötétedik.
Mindjárt itt az éjszaka.
De éjszaka a férfi az övé lesz, egészen az övé.
Varázslatos kilátás, és nem csak amiatt, hogy alaposan
átbeszélhetik a rejtélyt. Lana teste bizsergett, ahogy felidézte
magában az előző éjszaka élményeit, és már előre érezte, hogy a mai
is csodálatos lesz. Már ha megadatik nekik, hogy együtt legyenek.
Miután boldogan kikászálódtak a hintóból, hogy végre friss
levegőt szívjanak, Dougal is leszállt a hátasáról, és Lachlan felé
igyekezett. Váltottak néhány szót, és noha Lana ilyen messziről nem
hallhatta, hogy miről társalognak, a gesztusaik és az arckifejezésük
elég beszédes volt. Érzékelte Dougal egyre sötétedő energiáit. Dühös
volt… vagy talán ijedt. Lana úgy döntött, megkérdezi majd
Lachlantől, miről beszéltek, ha már kettesben lesznek.
Szerencsére az itteni fogadó nem volt annyira tele, mint
Halkirkben, bőven volt üres szoba. Miközben Dunnet a fogadóssal
tárgyalt, Lana és Hannah egy pádon ülve várakozott. Lana átkarolta
a nővére vállát.
– Hogy érzed magad? – tudakolta.
Hannah bágyadtan rámosolygott.
– Jobban. Most, hogy már nem rázkódunk. Lana kisimított egy
hajfürtöt Hannah arcából.
– Kimerültnek látszol.
Az is volt. Fáradt és sápadt. De valahogy mégis ragyogott. Fura.
Ha valaki beteg, akkor beteg, és nem ragyog. Hacsak nem arról van
szó, hogy… Lana a nővére energiamezőjét figyelte, lustán
gomolygott körülötte, és ő abban a pillanatban mindent megértett.
Hűha! Ez aztán az örvendetes dolog! Mosoly ült ki az arcára. Hanna
kérdőn nézett rá.
 – Te meg mit vigyorogsz?
– Nem vigyorgok. – A lány beharapta az ajkát, de a mosoly nem
hervadt le az arcáról.
– Lana… – mondta Hannah figyelmeztetően. Ő egykedvűen
felsóhajtott.
– Csak eszembe jutott, amikor Susana hasonlóképpen járt. És mi
aggódtunk miatta. Emlékszel? Azután, hogy hazautazott Perthből?
Nagyon aggódtak, hisz Susana nem volt beteges fajta. Ahogy
Hannah sem.
– Igen. Emlékszem. De ő azért hányt, mert… – Hannah szeme
elkerekedett, és a kezével önkéntelenül a hasához kapott. Az arca
még ragyogóbb lett. – Ó, Lana. Csak nem hiszed, hogy…?
A húga huncutul nézett rá.
– Nagyon is elképzelhető, hisz te meg Dunnet… odavagytok
egymásért.
Ennek tanúbizonyságát is adták. Minden éjjel. Néha még nappal
is. Sőt volt, hogy napjában többször. Ó, hányszor látta Lana, hogy
szenvedélyesen összenézve eltűntek mindenki szeme elől. Akkor ezt
bosszantónak találta, de nyilván csak az irigység éreztette ezt vele,
mert ma már másképp látja. Egyáltalán nem bosszankodik rajta.
Inkább varázslatosnak találja, hisz most már maga is tudja, milyen
érzés.
– Ó, Lana! – Hannah átölelte a húgát. – Hát nem lenne csodálatos?
Egy aprócska kisfiú Dunnet göndör fürtjeivel?
– Vagy egy kislány a te szemeddel?
– Hát, nekem mindegy volna, bármelyiknek örülnék. Csak az a
fontos, hogy egészséges legyen.
Lana Hannah hasára nézve elmosolyodott a bizonyosságtól. Ó, te
jó ég! Lesz dolga Hannah-nak bőven.
– Aggodalomra semmi ok – mondta megveregetve a nővére
kezét. – Egészséges lesz, és hamarosan te is jobban leszel.
– Azt is tudod, hogy kisfiú, vagy kislány lesz? – kérdezte Hannah
csillogó szemmel.
Lana nem felelt. Nem akarta elrontani a meglepetést, noha nagy
volt a kísértés, hogy kimondja, ketten vannak. A víziójában két
rakoncátlan, kócos hajú kiskölyköt látott fel és alá rohangálni
Dunnet várában. Az egyikük egy erős, eleven kisfiú, a másik egy
vadóc, pajkos kislány. Egyik nagyobb csibész, mint a másik.
– Lana?
A lány komoly képet vágva megint megveregette a nővére kezét.
– Sokat kell pihenned. Amíg még teheted. Hannah elhúzta a
száját.
– Ez meg milyen válasz?
– Ami adható.
– Te mindig mindenből viccet csinálsz – mondta erre Hannah, de
nem szemrehányón.
– Fogadd meg a tanácsomat. Pihenj sokat, amíg még teheted –
javasolta Lana, és kacsintott hozzá.
– Kitűnő tanács. – Dunnet lépett oda hozzájuk. Megfogva Hannah
karját, segített felállni. – A szobáink készen vannak. A fogadós már
készíti a finom vacsorát, de neked valami könnyűt kértem.
Szívmelengető volt látni, ahogy ad egy puszit a felesége
homlokára. Hannah eltolta magától.
– Könnyűt?
– Főtt marhát. Erőlevest. Diétásán, hátha úgy benned marad.
– De én nem akarok diétásat enni.
– Drágám, de hisz beteg vagy. Hannah dacosan felszegte az állát.
– Nem vagyok beteg.
Dunnet rámeredt, és legyintett egyet.
– Halkirktől idáig minden útszéli fát és bokrot megtiszteltél.
Hannah odaállt a férje elé.
– De akkor sem vagyok beteg.
Lábujjhegyre állva súgott valamit Dunnet fülébe, amitől a férfi
elsápadt. Még meg is ingott. Lanára nézett.
– Ez… ez biztos?
Hannah bólintott, noha Dunnet Lanától kérdezte meg. A lány
meg kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Örülsz neki? – kérdezte Hannah zavartan, kissé remegő hangon.
Persze a lelke mélyén pontosan tudta, hogy mit jelent ez Dunnet
számára.
– Hogy örülök-e? – nyögte a férfi, majd a két kezébe fogva a
felesége arcát, adott egy puszit a homlokára, az orra hegyére, aztán a
Á
szájára. Gyengéden. Áhítatosan. – Még soha életemben…
Képtelen volt befejezni a mondatot, ezért inkább megcsókolta az
asszonyt. Akár kínos is lehetett volna Lanának, hogy egy ilyen intim
jelenetnek a szemtanúja, de ő egyáltalán nem érezte annak. Sőt,
nagyon is meghatónak találta. Mert jól ismerte Dunnetet. Még a
lelkét is látta, a legtitkosabb vágyai sem voltak rejtve előtte. Hannah
ma pontosan azzal ajándékozta meg, ami a leghőbb vágya volt.
Dunnet ádáz ura a következő pillanatban a feleségét a karjába
kapva indult felfelé a lépcsőkön, hiába tiltakozott az asszony.
– Te meg mit csinálsz? Azonnal tegyél le!
– Eszemben sincs. Téged most kímélni kell.
– Ó, Dunnet, az isten szerelmére, tegyél már le, nem vagyok
ágyhoz kötött beteg.
– De másállapotban vagy. És nem szeretném, ha megbotlanál,
elesnél, vagy kifárasztanád magad.
– És akkor így fogsz cipelni az elkövetkező kilenc hónapban?
Persze annyi már biztos nincs hátra. Maximum nyolc lehet.
– Csönd legyen, asszony. Felviszlek a szobádba, hogy pihenhess.
– Hogy pihenjek? De hisz már jobban vagyok.
Hannah hangja egyre messzebbről hallatszott, ahogy Dunnet vitte
felfelé a lépcsőn. Holnapig már biztosan nem fogják látni őket.
Lana teljesen magára maradva, sóhajtva elindult felfedezni a
fogadót. Kellemes hely volt, csöndes és rusztikus. Csupán egy
cselédlány mosogatta a söröskupákat az ivóban. Noha Lana élvezte,
hogy egymaga lehet, mert ilyesmire csak ritkán nyílt alkalma, mégis
nagyon örült, amikor azt látta, hogy Lachlan lép be a fogadóba. Most
is rácsodálkozott a szépségére, az alakjára. Meghatározhatatlan
érzések ébredtek benne.
Ez itt az ő embere. A szíve választottja, a lelki társa. Lana
mosolyogva köszöntötte:
– Hát itt vagy. Lachlan odaült mellé.
– Merre jártál?
A lánynak nem tetszett Lachlan sötét tekintete, de amikor a férfi
megfogta a kezét, felderült az arca.
– Dougallal beszéltem.
 Lana figyelmét nem kerülte el, hogy Lachlan milyen keserűn ejti
ki az unokafivére nevét. S mert a gyomra összerándult, kezdte
sejteni, miért. Nagyot nyelt.
– És mit mondtál neki?
– Elküldtem egy megbízatással.
– Egy megbízatással?
– Sürgős üzenettel Scrabsterhez.
A báró kastélya innen sok mérföldnyire keleten volt, a
tengerparton.
– Ó, te jó ég! Sürgős üzenettel? Lachlan tekintete parázslóit.
– Nem maga az üzenet a sürgős, nekem volt sürgősen szükségem
arra, hogy Dougal távol legyen.
– Őrá gyanakszol? Lachlan kurtán bólintott.
– Igen, azt hiszem, ő csinálja. De még mielőtt nyíltan kérdőre
vonnám, szeretnék alaposan végiggondolni mindent. Ha nincs itt,
akkor meg tudom tenni. Arra is kíváncsi vagyok, hogy a
távollétében is megjelennek-e a… kísértetek.
Okos ember az ő választottja.
– És ha nem?
– Az is csak azt bizonyítaná, hogy Dougal műve az egész. De
persze az is lehet, hogy nem. Mindenesetre… – Lachlan
megszorította a lány kezét. – Jobb volna, ha senki sem zavarna meg
bennünket éjszaka.
Lanának nagyon tetszett, amit kiolvasott a férfi pillantásából.
– Azt hiszem, Dunnet és Hannah ma nem csatlakozik hozzánk a
vacsoránál.
– Nem?
– Az az érzésem, Dunnet egész éjjel Hannah-t fogja babusgatni.
– Na és az érzéseid mindig beigazolódnak? Lana beharapta az
alsó ajkát.
– Többnyire.
Lachlan csillogó szemmel nézett rá. Sűrűsödött körülötte az
energia. A fogadós lépett oda hozzájuk a feleségével.
– Kegyelmes uram – köszöntötte a herceget egy meghajlással.
Lana nem örült, amiért Lachlan eleresztette a kezét, de tudta,
hogy az illem így kívánja. Noha a kapcsolatuk egy bizalmasabb
szakaszba lépett, azt senkinek sem kell az orrára kötniük. Még a
fogadóséra sem.
– Végtelen örömünkre szolgál szerény hajlékunkban üdvözölni
kegyelmességedet. – A fogadós hajlongott, és vele együtt a felesége
is.
Lachlan felállva megveregette a fogadós vállát, aki erre csak
tátogott, mint a partra vetett hal.
– Jóember, én is nagyon örülök, hogy itt lehetek.
Lana egy apró mosollyal nyugtázta Lachlan tökéletesre sikeredett
skót akcentusát.
– Minden vágyam egy békés éjszaka, finom harapnivaló és
kellemes pihenés.
– Értem, kegyelmes uram.
A fogadós kissé fancsali képet vágott, amiért Lachlan
nyugodalomra vágyik, és nem szeretné, ha a helybéliek itt tátanák a
szájukat, hogy saját szemükkel láthassák Caithness hercegét. Pedig a
kíváncsiskodók sokat hozhatnának a konyhára.
– Lehetne, hogy a vacsoránkat a különteremben szolgálják fel?
A fogadós körbejáratta a tekintetét az amúgy üres közös étkezőn.
– Természetesen, kegyelmes uram.
– Nagyszerű – mondta Lachlan, majd Lana felé nyújtotta a karját.
– Addig is megnézhetnénk a szobánkat ebben a kellemes fogadóban,
Miss Dounreay?
– Ó, igen, hogyne, kegyelmes uram. Lana mosolyogva mondta ki
a szavakat.
Most valahogy mulatságosnak tetszett ez a hivatalos megszólítás
azok után, hogy a sötétben a keresztnevét súgta többször is.
– Lord Dunnet három szobát kért – motyogta a fogadós
egyikükről a másikukra nézve. Mindannyian elértették a célzást.
– Igen, hát persze – mondta Lachlan könnyed mosoly kíséretében.
A lépcső tetejére érve a fogadós kinyitotta az egyik szoba ajtaját a
folyosó végén.
– A legszebb szobám önnek, kegyelmes uram.
Lana bekukucskált. Tényleg szép volt, hatalmas ággyal és
kandallóval.
– És ez a szoba az öné, úrnőm.
 A szomszédos helyiség már messze nem volt olyan pompázatos.
De Lana mégis azt mondta:
– Nagyon bájos. Köszönöm. Lachlan a torkát köszörülte:
– Udvariatlanság volna tőlem elfoglalni a nagyobb szobát. A
fátyolos hangtól Lana megborzongott.
– Kérhetem esetleg, hogy cseréljünk a hölggyel?
A fogadós egy pillanatra rámeredt, majd bólintott. Mintha
csodálat látszott volna a tekintetében.
– Ha úgy kívánja, kegyelmes uram. Lachlan a lányra mosolygott.
– A lovagiasság kívánja így.
– Ó, igen – sóhajtott fel a fogadósné csillogó szemmel.
– Hálásan köszönöm, kegyelmes uram – mondta Lana halkan,
szemlesütve, ahogy egy szemérmes fehérnéphez illik. Noha valóban
nemes gesztus volt, és fölöttébb romantikus is, mindketten tudták,
hogy Lachlan tulajdonképpen semmiről sem mondott le.
Hisz mindketten a nagyobb szobában fogják eltölteni az éjszakát.
Együtt.
A vacsora kényszeredetten, fárasztóan indult. Először is,
Lachlannek máson járt az esze. Másodszor, a különterem nem
biztosított alkalmat az intim együttlétre.
A férfi úgy tervezte, hogy már a vacsora alatt elkezdi magához
édesgetni Lanát, hiába tudta, hogy erre már semmi szükség. Mégis el
akarta bűvölni, magára hangolni azzal, hogy simogatja a kezét,
hozzáér a lábával az asztal alatt, csábító szavakat sugdos a fülébe.
De alig fogott hozzá, máris nyílt az ajtó, és hol a fogadós, hol a
felesége, hol a csaposnő jelent meg egy-egy újabb fogással, itallal,
vagy csak érdeklődni, hogy elégedettek-e.
Aztán legnagyobb bosszúságára Alexander is betoppant, és
sóhajtva lezökkent Lana mellé.
Lachlan a fogait összeszorítva mérgelődött magában, amiért nem
ábrándozhat tovább arról, hogy az asztalra fektetve Lanát az
alabástrom bőréről falatozgasson kicsit. Bár ez elég ostoba elképzelés
volt, hisz az ajtót nem lehetett zárni.
– Hogy van Hannah? – tudakolta a lány aggódva.
– Ó, remekül – felelte Alexander. De aztán az orra alatt dörmögve
még hozzátette. – Zsémbel.
 Lachlan Lana szeméből látta, hogy a lány jót mulat ezen. Mert ha
valaki, ő aztán tisztában volt vele, hogy a nővére milyen
kiállhatatlan tud lenni. Alexander egyelőre csak ízelítőt kapott
belőle.
– Még mindig rosszul van?
– Nem, már nincs. Sőt azt kérte, hogy vigyek neki füstölt heringet.
– Füstölt heringet?
Lana elképedt. Lachlannek erről eszébe jutott valami, de erőnek
erejével elhessentette magától.
– Igen, azt – válaszolta Alexander fejével az ajtó felé intve. – A
fogadós most rakja tányérra.
Lana elgondolkodva megérintette az ajkát.
– Emlékszem, amikor Susana várta Isobelt, ő is mindig fura
dolgokat kért enni.
Lady Dunnet várandós? Akkor hát ez a magyarázat arra, ami a
csizmájával történt.
– Úgy tudom, ilyenkor ez elég gyakori.
Lachlan felfedezőútra indult a lábával, de Lanáé helyett
Alexanderét lökte meg, mire gyorsan visszahúzta.
– Készülj fel, hogy még rengeteg fura kívánsága lesz az
elkövetkező hónapokban.
Alexander tompán felnevetett, noha a gondolatai máshol jártak.
Lachlan nagyon szerette volna, ha elmegy, de azért mégsem kérhette
erre. Türelmet erőltetett magára. Végül is előttük állt az egész
éjszaka.
– Felmenjek hozzá? – kérdezte Lana.
Lachlan megrémült. A tekintete is ellenkezésről árulkodott.
Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne próbálja meg lebeszélni
róla a lányt.
– Köszönöm, Lana. Nagyon figyelmes vagy.
Lachlan szíve kihagyott egy ütemet. Rémület szorította össze a
torkát.
– De én vagyok a férje. Tehát nekem kell gondoskodnom róla.
Ó, Szűz Máriám, hálásan köszönöm neked!
Alexander valamelyest már összeszedte magát, és most rájuk
pillantott.
 – Gondolom, már megtaláltátok a szobáitokat.
– Igen. Nagyon kellemes szobák – mondta Lana. – Bizonyára ki
tudjuk pihenni magunkat.
Lachlan beszédes pillantást küldött felé. Ha rajta múlik, ez az éjjel
nem a pihenésről fog szólni.
– Hát akkor jó. – Alexander bólintott, majd a levegőt kifújva
felállt. – Megyek, megnézem, mit szöszmötöl annyit azokkal a
heringekkel a fogadós. Akkor majd reggel találkozunk.
Nyugodalmas jó éjszakát, Lana – biccentett a lány felé. – És neked is,
Lachlan.
Miután az ajtó becsukódott Dunnet mögött, Lachlan Lana
szemébe nézve jelentőségteljesen azt mondta:
– Végre kettesben.
A lány elnevette magát. Amikor Lachlan megbökte a lábával,
ezúttal már abban a biztos tudatban, hogy nem tévesztheti el, Lana
mélyen beszívta a levegőt. És amikor Lachlan csizmája orra a
szoknyája alatt elindult felfelé, az ajka enyhén elnyílt.
– Lachlan… – zihálta. – Bárki bejöhet bármelyik pillanatban.
– Igen. – A férfi hagyta, hogy a szó ott lebegjen kettejük között
egy ideig. – Bárki bármikor bejöhet.
– Ó – pihegte Lana, ahogy Lachlan tovább vándorolt följebb,
egyre följebb. – Lehetetlen alak vagy.
Igen, az. De mégsem eléggé. Ennél is lehetetlenebb gondolat volt,
hogy bár levette volna a csizmáját vacsora előtt. Szegény,
összerondított csizmáját. Mihelyt ez eszébe jutott, takarodót fújt.
– Vissza kellene vonulnunk a szobáinkba.
– Korai lenne. Még fel sem szolgálták az összes fogást.
– De én már nem tudok várni. Lana rámutatott az ujjával.
– Mégis kénytelen leszel.
Pajkosan csillant a szeme, a hangja játékosan csengett. Lachlan
legszívesebben a karjába kapta volna máris. Aztán az asztalra
fektetné. Fölébe hajolna, és…
A francba, már megint az az ajtó!
Kinyílt, és a fogadósné jelent meg kezében egy nagy tál
pudinggal. Pudinggal!
 Az asszony mosolyogva tette le az asztalra, és meggyújtott egy
gyertyát.
– A ház egyik specialitása, kegyelmes uram – mondta némi
büszkeséggel. Na jó, lehet, hogy dagadó kebellel.
– Már a látványa is igen ígéretes…
Lachlannek majdnem a torkán akadtak a szavak, amikor érintést
érzett a lábán. Puha, finom és pajkos érintést, ami lassan felfelé
kúszott. Lanára nézett. Az a boszorka látszólag teljes figyelemmel
hallgatta a fogadósnét, aki a ház specialitásáról áradozott. A lány az
asztalra könyökölve, állát az öklén nyugtatva hümmögött a
hallottakra. Közben a lábujjai egyre közeledtek az üdvösség felé.
Egész pontosan Lachlan ágaskodó férfiassága felé, ami csak úgy
feszült és dagadozott az izgalomtól.
Ó, te jóságos ég! Szentséges ég! Amikor Lana megérintette, Lachlan
hajszál híján felpattant a székről. Nagyon közel állt hozzá, hogy
megtegye.
Hogy lehetséges, hogy ez az ártatlan, alig tapasztalt leány képes
ezt tenni vele? Felhúzza, mint egy órát, pattanásig feszítve a rugókat,
míg az idegei vitustáncot nem járnak.
Lana most Lachlanre nézett, és a pillantásától valami erőteljes
érzés rohanta meg a férfit. Gyengéd, édes és felemelő. Lana látványa,
ahogy ott ült állát az összekulcsolt ujjain nyugtatva, a vállára omló
hajával, az ajkán játszó mosollyal, valahogy elmosódott egy
szemvillanásnyi időre. Látott-e már valaha ennél szebbet? Ismert-e
valaha nála tisztább lelkű embert? Szeretett-e valakit ennél jobban?
Nem. Soha még csak elképzelni sem tudta. De Lana, ez a pajkos
kis teremtés mindezt lehetővé tette.
Elhozta a szerelmet.
Ez a lány tökéletes. Maga a csoda, ami élete legsötétebb órájában
jött el hozzá. Maga a megvalósult álom.
– …és annak emlékezetére készítjük, hogy Forss ura egykor
máglyára hányta az angol hordákat. – A fogadósné hangja elcsuklott
a meghatottságtól, amikor az égő gyertyával lángra lobbantotta a
pudingot. Az egy pillanat alatt szisszenve „tűzbe” borult,
máglyaformát öltve.
 Lachlan önkéntelenül hátrahőkölt, nehogy megperzselődjön a
ruhája, és csak bámulta a fénylő narancsvöröses, kékbe hajló
lángokat. Biztosra vette, hogy az étel szénné ég a szeme láttára.
– E-elképesztő.
A fogadósné tapsikolva közelebb hajolt. Őt nem riasztotta meg a
látvány.
– A brandy gyulladt meg – súgta. Lachlan nagyot nyelt.
– Értem.
Percekig nézték, ahogy a lángok valósággal elemésztik a
pudingot. A fogadósné a jelek szerint nem sajnálta róla a brandyt.
Mire a „máglya” kialudt, alig maradt valami alatta.
Lana mégis csillogó szemmel azt mondta a fogadósnénak:
– Ez káprázatos volt.
Az asszony kipirult arccal hajolt meg Lachlan felé.
– Boldog vagyok, hogy tetszett.
– Csodálatos volt – ismerte el Lachlan.
És tényleg annak találta. Egészen addig, míg a belobbanáskor
Lana el nem húzta azt a szép lábát, de hát erre van még idő.
– Ennek az édességnek a története a legfelsőbb körökig eljut majd.
A fogadósné szeme felcsillant.
– Komolyan mondja, kegyelmes uram?
– Ó, természetesen.
A fogadósné húsos orcája megremegett.
– Bizonyára a koronaherceg is nagy élvezettel fogyasztaná el.
Lehet, hogy Lachlan ezzel túl messzire ment, mert a fogadósné
szeme majd kiugrott a helyéből izgalmában, és megszédült egy
pillanatra. Lachlan már-már attól félt, hogy az asszony maga is
elolvad, mint a pudingja. De hál’ istennek összeszedte magát, nem
ájult el.
– A koronaherceg?
– Bizony ő – kacsintott Lachlan. – Imádja a lángokat.
– Uram, Teremtőm!
A fogadósné a kezét tördelve járatta végig a tekintetét a
helyiségen, és közben azt mormolta: „a koronaherceg”. És már
sietett is kifelé, minden bizonnyal azért, hogy égen-földön
mindenkinek elmesélje, hogy egészen a koronahercegig el fog jutni a
pudingjának a híre.
Lachlan örült a távozásának, mert megint kettesben maradhattak
Lanával.
A lány rámosolygott.
– Ez kedves volt tőled.
– Igazán?
– Boldoggá tetted. És… – Lana nem tudta megállni, hogy el ne
nevesse magát.
– Mit nevetsz?
– Látnod… Látnod… – A nevetéstől alig bírta folytatni. – Látnod
kellett volna az arcodat… – a kezével is mutatta –, amikor huss!,
fellobbantak a lángok.
Ekkor már Lachlan is vele nevetett, az oldalukat és a hasukat
fogva képtelenek voltak abbahagyni a kacagást.
Elég volt, ha valamelyikük megpróbálta utánozni a lobbanás
hangját, vagy mondani akart valamit, a másik máris kuncogni
kezdett.
Lachlan még soha életében nem nevetett ilyen jóízűt, a végén már
könnyek potyogtak a szeméből, és a hasizmai is belesajdultak. Eddig
fogalma sem volt arról, hogy létezik ilyen zene, a hangok ilyen
varázsa. Sokkal hatékonyabban gyógyított, vigasztalt, mint
akármilyen orvosság.
De még a saját kacagásánál is jobban élvezte azt, ahogy Lana
nevetett.
Minden másnál jobban elbűvölte.
 
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
 
Még lent időztek jó darabig, mielőtt felfelé indultak volna a
lépcsőn. Lanának egy örökkévalóságnak tetszett. A vacsora
csodálatos volt. A beszélgetés, Lachlan elködösült tekintete, az asztal
alatti incselkedés.
Borzongva nyugtázta, hogy amikor az asztal rej tekében hozzáért
Lachlan férfiasságához, az bizony kemény volt, mint egy szikla. Fel
nem foghatta, hogy a felfedezéstől, amiért a férfi bevetésre készen
állt egész vacsora alatt, ő miért gyengült el, miért szállt el belőle
minden erő.
Hisz ő maga is felajzott állapotban volt.
Amikor Lachlan megállt a saját szobája ajtaja előtt, a lány
ránézett.
– Hamarosan átjövök hozzád – súgta Lachlan. Lana
lebiggyesztette az ajkát.
– Miért nem most?
Ő már készen állt rá. Nagyon is. Ebben a pillanatban. És nem a
türelméről volt híres. A türelmet még hírből sem ismerte.
Lachlan gonoszul elmosolyodott.
– Meglepetéssel készültem. Lana szeme elkerekedett.
– Örülni fogok neki?
– Nagyon remélem.
Lana nem tudta mire vélni a pajzán tónust, de úgy döntött, jobb,
ha kivárja a meglepetését. Miután futó csókot lehelt Lachlan arcára,
elindult a folyosó végén lévő nagy szobába. Az ágyra ülve nézte a
begyújtott kandallóban táncoló lángokat, meg a bekészített üveg
bort és a sakk-készletet az asztalon. Volt ott egy letakart tál is, ami
felkeltette a kíváncsiságát, ezért odalépett és felemelte a fedelét,
majd kérdőn felvonta a szemöldökét. Vaníliakrém volt benne, és
Lana csak remélni tudta, hogy ez nincs megöntözve konyakkal.
Finomnak ígérkezett, de ez volna a meglepetés?
Visszatette a fedőt, és ekkor kopogtattak. Nagyot dobbant a szíve.
Itt van!
De a csudába, nem ő volt az. Egy csomó szolga, fiatal és öreg állt
az ajtó előtt, amikor kinyitotta.
 – A fürdője, úrnőm – mondta egyikük.
Lana rámeredt. A várakozás izgalma söpört át rajta.
– A fürdőm?
– Igen.
Valamennyien betódultak. Ketten egy hatalmas réz mosdódézsát
cipeltek, a többiek meg vizet hoztak gőzölgő vedrekben. Lana
ámulva nézte, ahogy sorra beleöntik a vödrök tartalmát a dézsába.
Te jó szagú ég! Két nap utazás után milyen jó is lesz lemosni az út
porát, ellazítani fájó izmait, csontjait. És megmosni a haját végre.
Némi bűntudat ébredt benne. Hannah is élvezné a fürdőt. De
hamar elhessentette magától a gondolatot. Főleg mert miután a
szolgák távoztak, megint kopogtattak.
Lana résnyire nyitva az ajtót, Lachlant pillantotta meg. A szíve
megdobbant mosolygó arca láttán. Késedelem nélkül beeresztette,
majd becsukta és be is reteszelte az ajtót. Nem szeretnének ma
éjszakára váratlan látogatókat. Lachlan tekintete erről árulkodott.
– Örülsz a meglepetésnek? – tudakolta a dézsa felé intve.
Lana a férfi karjába vetette magát, szorosan hozzásimult, és azt
felelte:
– Igazán eredeti.
Lachlan nevetve magához ölelte.
– Bizony, hogy eredeti. Az én fejemből pattant ki az ötlet,
képzelgés közben.
– Na és miről képzelegtél? – kérdezte Lana, pedig pontosan tudta.
– Hát arról, hogy lefürdetlek. Hogy együtt fürdünk.
– Csábítóan hangzik.
Ha tudná, még mennyi csábító ötlete van…! Lachlan ujjai Lana
ruhájának gombjaival babráltak ügyetlenül. Nyilvánvalóan az
izgalmának volt betudható, amit a lány pontosan érzékelt. Végül ő
maga gombolta ki, és a ruhadarab a földre hullott.
A férfi a tekintetével Lana testét falta, amit még elfedett az
alsóruhája.
– Muszáj ennyi mindent viselned? – morgolódott, majd lehajolva
megfogta az alsóinge szegélyét, és kihámozta belőle a lányt.
Lana keblére meredve szinte sóbálvánnyá vált.

Ó
 – Ó, gyönyörűségem… – és már nyúlt is, hogy a kezébe fogja
valamelyiket, de a lány hátrébb lépett.
– Ne, kegyelmes uram.
Lachlan felvonta a szemöldökét.
– Ne?!
Lana hívogatóan intett az ujjával.
– Előbb te jössz.
Kéjes vigyor jelent meg Lachlan arcán, amikor megértette, mire
gondol a lány. Sietve nekilátott a vetkőzésnek. Örömmel nyugtázta,
hogy meredezik a szerszáma, amikor ledobta a nadrágot magáról.
Lana nem állhatta meg, hogy szemügyre ne vegye közelebbről. A
kezével is segítve. Lachlan megrázkódott, amikor a lány marokra
fogta. Az örömtől rázkódott.
– Ó, Lana…
– Ó, Lachlan!
A férfi maga felé fordította a lányt, szemtől szemben álltak,
szorosan összesimulva. Csodálatos volt ott érezni magán bársonyos
bőrének puhaságát. Lachlan mellkasszőre csiklandozta Lana
mellbimbóit, amik meglehetősen érzékenyek lettek. A férfi
felnyögött.
– Megölsz engem, te asszony.
– Dehogy. Csak talán… eljátszadozom veled.
Lachlan felemelve Lana állát, megcsókolta. Nem mohó csók volt,
inkább cirógatóan édes.
– Játszadozni már játszadoztál velem – panaszolta. – A vacsora
alatt. Láthatod, mi lett az eredménye – mondta a szerszámával
megbökve a lány hasát.
– Ó, uram, ezer bocsánat – búgta Lana. – Szeretnéd, ha
jóvátenném a bűnömet?
Lachlan kérdőn nézett rá, mire Lana két kézbe fogva a
férfiasságát, masszírozni kezdte. A férfi nevetve hátrébb lépett.
– Jobb, ha ezt abbahagyod, mert egyéb terveim vannak, de ha
folytatod, akkor megfosztasz a férfiasságomtól.
Lana erre elhúzta a száját.
– Kedvesem, félek, nem érted. Álló nap utánad epekedem. És már
nem húzom sokáig.
 – Akkor hagyd, hogy…
Lachlan megfogta a lány csuklóját.
– Ne, drágám. Ma éjszaka én akarok örömet szerezni neked.
– De nekem az is öröm, ha simogathatlak. A férfi szeme
felcsillant.
– Észben tartom. De majd csak később. És most hagyd, hogy én
élvezkedjek. – Azzal két kézre fogta Lana mellét, mire forróság
száguldott végig a lány testén.
– De hisz ez nekem élvezet.
– Remélem is. – Azzal megcsókolta Lanát, igen, ezúttal is
gyengéden, de ez a gyengédség nem tartott sokáig.
Lachlan vágya egyre fokozódott, ahogy simogatta, cirógatta a
lányt, a kezével ide-oda kóborolva, néha a kényes pontjain
megérintve, amitől Lana fel-felnyögött. Lassú ingerlés volt ez, de
nem cél nélkül való. Csupán addig akarta húzni az időt, hogy a víz
egy kicsit lehűljön a dézsában.
Amikor Lachlan arrébb ment, hogy megnézze a víz
hőmérsékletét, Lana csalódott arcot vágott, de aztán, ahogy a férfi a
dézsa mellett térdelve felnézett rá ígérettel és vággyal teli
pillantással, már nem duzzogott tovább. Lachlan a kezét nyújtotta
felé.
– Lépj bele!
Lana sóhajtott. Ő még boldogan játszadozott volna tovább, de ha
a férfi azt mondja, hogy mosdani kell, akkor mosdani kell. Majd
később folytatják.
Elfogadva a felé nyújtott kezet, belépett a dézsába. Felnyögött,
amikor a teste belemerült a vízbe. Varázslatos érzés volt, érzékeny
bőre megborzongott, ahogy Lachlan érintésétől is mindig ezt történt.
– Dőlj hátra – kérte Lachlan, miközben segített neki
elhelyezkedni.
Aztán fogta a szappant, és bekente vele a lány haját.
Lanának soha életében senki ilyen csábos mozdulatokkal nem
mosta még a haját. Lachlan úgy masszírozta a fejbőrét, igazgatta a
fürtjeit, mintha valami kincs volna. S közben le nem vette róla a
szemét, csak nézte áthatóan, komolyan. Lana a fejét hátradöntve
hagyta, hogy leöblítse haját.
 Közben a férfi arcát, mozdulatait figyelte, szívta magába minden
rezdülését. És igen, nagyon szerette, ám ezekben a pillanatokban
még ennél is mélyebb érzések kavarogtak benne.
Lachlan meglepetten vett észre egy könnycseppet a lány
szemében.
– Te sírsz?
– Nem.
Ez persze szemenszedett hazugság volt. Sírt. De nem a
szomorúságtól.
– Lana, édesem! Mi a baj? Szappan ment a szemedbe?
– Nem, dehogy. És nem sírok.
Hogy bebizonyítsa, vizet fröcskölve az arcára rámosolygott
Lachlanre. S mert nem tudott ellenállni a kísértésnek, a haját is
összevizezte.
Lachlan lehunyta a szemét, mert egy vízcsepp a homlokáról a
szemébe folyt.
– Te boszorka!
– Én úgy látom, hogy másra is ráfér itt egy fürdő –mondta a lány,
azzal megint lefröcskölte.
– Hozok egy törölközőt. – Lachlan eddig a kandalló mellett
tartotta, hogy átmelegedjen. Most megfogta Lana karját.
– Ne még, Lachlan.
A dézsa elég nagy volt. Ketten is elfértek benne. Lana előrébb
csúszva jelentőségteljesen hátranézett a férfira a válla fölött.
Lachlan feszülő izmokkal bólintott, majd óvatosan bemászott a
lány mögé, és sóhajtva belemerült a meleg vízbe. A víz szintje
veszélyesen egészen a peremig emelkedett. De hát Lana szerette a
veszélyt. De még ennél is jobban, amikor hátradőlt, és Lachlan a
karjába zárja.
– Ó, Lana.
A férfi kényelmesen elhelyezkedett, mit sem törődve a
túlcsorduló vízzel, és megcsókolta Lana tarkóját, fülét.
– Mennyei.
– Igen, az.
Lana Lachlan ölébe fészkelte magát. Valami keményet és hosszút
érzett a hátánál; mosolyogva, lehunyt szemmel élvezte az érintést.
 Lachlan marokra fogta a lány két keblét, de nem durván, az ujjai
finoman ölelték őket körül.
– Tökéletes vagy – súgta. – Hm. Tényleg az vagy – tette még
hozzá.
A férfi ujjai puhán köröztek Lana melludvara rózsaszínes
területén. Kínzóan gyönyörűséges érzés volt, Lana mindkét
mellbimbója ágaskodni kezdett. Lachlan ujjai egyre közelebb és
közelebb mozdultak, de nem érintette meg egyiket sem. Nem akarta.
S amikor az egyik mellét elengedte, a keze lejjebb araszolt Lana
hasára, majd onnan még lejjebb és lejjebb vándorolt.
Furcsa érzés járta át Lanát, ahogy Lachlan a meleg víz ölelésében
simogatta a csiklója környékét. Különös, de csodálatos érzés volt.
Lachlan itt is ugyanazt tette, amit a mellével, csak cirkált körbe-
körbe az ujjaival, úgy izgatta, és Lana kénytelen volt a kád peremébe
kapaszkodva ívbe görbülni. Minden mozdulat egy-egy
örömhullámot indított el benne, hol jóllakatva, hol éhet ébresztve az
ölében. Perzselte a tűz, emésztette a vágy.
– Lachlan… – fogta könyörgőre.
A férfi válaszul egyidejűleg megérintette Lana mellbimbóját és a
két lába közt megbúvó, érzékeny helyet. Újabb érzelemhullám
fodrozódott át a lány testén. Lachlan ujjai egyre fürgébben
mozogtak. Közben Lana nyakát csókolgatta, harapdálta.
A lánynak elakadt a lélegzete, amikor az öröm hullámai
végigsöpörtek a testén. Az izmai várakozóan megfeszültek. Lachlan
mint egy könyvet, úgy olvasta Lana reakcióit, ezért a
levegővételének ritmusára tovább gyorsított a tempón. Majd a dézsa
peremére emelte Lana egyik lábát. Lana kíváncsian várta, miért, de
nem kérdezett semmit. Nem volt ereje hozzá. Különben is Lachlanre
bízta az örömszerzést.
És jól tette. Mert Lachlan keze a következő pillanatban Lana
térdéről a rejtett fészekhez tévedt, és habozás nélkül becsusszantotta
az ujját a hüvelybe. Az öröm, amit Lana érzett, szinte elvakította.
Egyik ujj követte a másikat, és közben Lachlan tovább gyömöszölte a
mellét.
A gyönyör orkánja viharzott át a lány testén. ívbe feszülve
zúdította ki a vizet a dézsából a padlóra, de nem törődött vele.
Hányta-vetette magát előre-hátra, nyögve, zihálva, féktelenül.
Üdvözítő, mámoros kéjt élt meg, és még üdvözítőbb volt Lachlan
jelenléte mögötte, körülötte, benne.
Amikor már elült a vihar, mint ahogy az árt az apály váltja fel,
Lana teste elernyedt, és a férfi szorosan magához ölelve simogatta,
szelíden, gyengéd cirógatással hozta vissza a való világba.
Lana szíve az önkívület és lebegés határán hevesen vert, a vér
dobolt az ereiben, mintha versenyt futott volna.
Aztán megérzett valamit a hátsójánál.
Mindjárt tudta, mi az, és mire vágyik Lachlan. Eltökélte, hogy
meg is adja neki. A fejét kissé hátrafordítva és a nyakát nyújtva
megcsókolta a férfit.
– Ez csodálatos volt – súgta.
– Nagyon örülök.
– Most te jössz. Lachlan elsápadt.
Az ajka némán mozgott, de nem tiltakozott, amikor Lana
szembefordulva vele kényelmesen elhelyezkedett. S amikor jól
beszappanozta a kezét, Lachlan a szeme sarkából figyelte. Lana
végigsimított Lachlan mellkasán, hasán, és körözött a férfi
szerszáma körül. A víz persze lelopta a szappanhabot a kezéről, de
Lachlan a jelek szerint nem bánta. Mélyen Lana szemébe nézve,
vágyódva nyögte a lány nevét, és beleborzongott, ahogy a lány –
szappan nélkül – mosdatta.
Lana keze szorgosan mozgott.
Ahogy fokozódott Lachlan gyönyöre, a szeme, mintha álmos
volna, lecsukódott, pedig egyáltalán nem volt álmos. A lány
közelebb kucorodva a lábát két oldalról a férfi köré fonta.
– Lana – tört fel Lachlan torkából hörögve.
A lány folytatta. Az egyik kezével a férfiba kapaszkodva, a
másikkal meg a kád peremére támaszkodva felemelkedett kicsit,
majd ráereszkedett Lachlan szerszámára.
Ő felszisszent, ahogy Lana hüvelye körülzárta, és a lány is vele
együtt. Isteni érzés volt. Pont olyan csodálatos, mint előző este,
amikor magába fogadhatta, de Lanának akkor nem sok ideje maradt
a történtek hosszas elemzésére. Nem úgy, mint most, ebben a
pozícióban. Mert most ő irányíthatott, ő diktálhatta a tempót.
É
 És ő nem sietett. Felfedezett.
Az izmaival igyekezett megbecsülni a körméretet, amitől Lachlan
megrándult. Aztán ringatta előre-hátra. Pompás érzés volt. És
amikor finoman körözni kezdett a csípőjével, finom érzetek vibráltak
benne. Élvezetesek, de erőtlenek, így hát Lana nagyobb körökkel
próbálkozott.
Ó, igen… Ez az. Igen!
Lachlan lehunyt szemmel nyögdécselt, de azonkívül, hogy
összeszorította a száját, nem próbálta meg átvenni az irányítást. Mert
tudta, hogy Lana maga szeretne a felfedezése végére járni. S ő, mert
ellenkező utasítást nem kapott, csak még jobban nekibátorodott.
Előbbre hajolva megcsókolta a férfi nyakát, aki ezt egy horkantással
nyugtázta. Lana imádta Lachlan nyakát. Vastag volt, izmos és
borostás a füle vonalánál, ahonnan a szakáll serkent. Na és a válla!
Lana azt is imádta. Széles és erőteljes. És alatta a kulcscsontja. Haladt
egyre lejjebb, cirógatta, csókolgatta az izmos testét. A mellbimbóját
kicsit megszívta, ahogy Lachlan is korábban az övét. A férfi
szerszáma megrándult erre. S mert ez nagyon tetszett Lanának,
megismételte. Lachlan szorosabban markolta a lányt, aki erre
ránézett. Lachlan szeme nagyra tágult.
– Lana.
– Jó ez neked, Lachlan? Jó, ha itt hozzád érek?
Lana összepréselte a férfi mellbimbóját. Lachlan összeszorított
fogakkal felszisszent.
– Jó?
– Igen. Istenem, nagyon jó.
– Hmm. Jó tudni.
A lány lelkesen izgatta Lachlan mellbimbóját, ahogy ő is kínozta
ezzel korábban.
– Én… én már nem bírom sokáig – nyögte a férfi. Lana elnevette
magát.
– Ugyan, Lachlan. Bírod te még.
De végül megkegyelmezett. Térdeplő állásba helyezkedett, mert
így gyorsabban és szabadabban tudott mozogni, ahogy Lachlan is
csinálta előző éjjel. És pazar volt. Lachlan kemény, vastag szerszáma
mélyen kitöltötte, teljessé tette.
 A vízfelszín a dézsában hullámzott minden irányban, a hátsóját
és a derekát nyaldosva, ahogy Lana egyre gyorsabban mozgott,
emelkedett fel és le, és a melle hol belemerült a meleg vízbe, hol
hideg levegő érte. Az ellentétes érzetek legalább olyan őrjítőek
voltak, mint a nyelve felfedező útja Lachlan testén.
Nyögések és halk sóhajok töltötték be a szobát. Meg az egyre
hevesebb vízcsobbanások hangja. Lachlan arcizmai megfeszültek.
Úgy kapaszkodott Lanába, mintha hajóként horgonyozna egy áhított
kikötőben. Mert a lány nemcsak örömet szerzett neki, nemcsak
kényeztette a játékával, de valami varázslatosan új világba repítette.
Lana lankadni kezdett. Kénytelen volt átengedni az irányítást a
férfinak, mert az ő izmai már elzsibbadtak.
Azt is tudta, hogy Lachlan közel jár a csúcshoz. A nyakán
kidagadtak az erek az erőlködéstől, ahogy felfelé mozgatva az
alfelét, kereste a mindkettejüknek legjobban megfelelő szöget és
mélységet.
És egyre gyorsított, fokozta a tempót.
Lana már rég nem gondolt a kifröccsenő és a padlót elborító
vízzel, sem azzal, hogy a nővére és a férje szobája itt van az övéhez
közel. Semmi sem számított. Semmi sem létezett. Semmi és senki
más, csak ő meg Lachlan, és az a tér, amit ketten teremtettek.
Zihált, érezve, hogy Lachlan férfiassága még tovább nyúlva és
dagadva a korábbinál is jobban és mélyebben kitölti.
Az erőteljes lökésbe Lana hüvelyének minden idegvégződése
összerándult, mert Lachlan egy olyan titkos pontot talált el benne,
aminek a létezéséről ő eddig mit sem tudott.
A gyönyörök szárnyán szállt, de Lachlan még tovább mozgott
benne, tovább fokozva az áldásos érzetet. Aztán már csupán annyit
érzett, hogy a férfi szerszáma megrándul benne, és a hüvelyét
forróság árasztja el. Varázslatos forróság. Mintha forrásvíz buzogna.
Lachlan mellkasára omolva csak ölelte a férfit, míg az öröm
hullámai, csillapulva bár, de még mindig ott fodrozódtak benne.
Lachlan a hátát simogatva suttogott a fülébe meg-megránduló
testtel.
Lana, amikor már képes volt egy bonyolultabb mozdulatsorra, a
fejét felemelve csókolgatni kezdte a férfi nyakát. Mert csak azt érte
el. S csupán annyit tudott súgni:
– Lachlan.
– Hmmm… – Lachlantől sem telt más, csak mormogás. Egyikük
sem volt képes a jelek szerint ennél többre.
De jól volt ez így. A világ sem várt el tőlük többet, legalábbis
pillanatnyilag, beérték annyival, hogy ölelik egymást.
Lachlan még mindig benne volt Lanában, a víz langyosan ölelte
körül a két összefonódott testet. Mennyei érzés volt. Igen, mennyei.
A férfi csak nagy sokára szólalt meg.
– Ki kellene szállnunk. Kezd kihűlni a víz.
Lanának annyi ereje sem maradt, hogy tiltakozzon. Ráadásul
Lachlannek igaza volt. Tényleg kihűlt a víz. És nagy valószínűséggel
a törölközője is csuromvizes lett. Nagyot sóhajtva felemelkedett, de
csak annyira, hogy megcsókolja Lachlant. Ő meg visszacsókolta.
De nem tartott sokáig. A vízből kiszállva a levegő hidegnek tűnt.
Lachlan odasétált a tűzhöz, leemelt egy másik fürdőlepedőt, és Lana
felé nyújtotta. A lány hálásan tekerte maga köré. De egyedül
mégsem élvezhette. A karját mint valami szárnyat széttárva várta,
hogy a férfi hozzábújjon. Lachlan engedelmesen simult az ölelésébe;
a „szárnyak” összezáródtak körülötte. Sokáig így maradtak, élvezve
a fürdőlepedő és egymás testének melegét.
Kár, hogy a csókolózáson kívül más teendőjük nagy hirtelenjében
nem akadt.
Végül szárazra törölve egymást Lachlan a kandalló melletti
székbe ültette Lanát, és a haját fésülgette, miközben a lány egy pohár
bort kortyolgatott, sajtot csipegetett hozzá, és adott néha egy-egy
falatot, egy-egy kortyot a férfinak is. Beszélgettek is egy keveset, de
nem túl sokat. Hisz szavakra már nem volt szükségük.
Miután a lány haja megszáradt, odamentek az ágyhoz, és
szorosan összesimulva bebújtak a takaró alá. Mindketten tisztában
voltak vele, milyen értékes az idő, amit együtt tölthetnek, és
igyekeztek kihasználni.
A férfi egy idő múlva kibújt a meleg fészekből, és a
vaníliakrémmel tért vissza, bár Lana nem volt éhes.
Nem úgy Lachlan. A lány mellbimbójára kent valamennyit,
onnan nyalogatta le, majd a hasáról, a combjáról. Végül a lába közt
fejezte be a falatozást, amivel egyszerre döbbentette meg és
örvendeztette meg Lanát. Ezúttal az ajkával és a nyelvével juttatta el
a mennyekbe, majd ismét szeretkeztek, ezúttal azonban lassan,
élvezetesen, mindkettejük legnagyobb örömére.
Utána kénytelenek voltak megint lemosakodni, hisz mindketten
ragadtak, de a víz már hideg volt. Ám egyikük sem bánta. A testük
forrósága kárpótolta őket.
Lachlan hajnaltájban magára hagyta a lányt. Lana tiltakozott, de a
férfi figyelmeztette, nem szabad, hogy együtt találják őket. Lana
hiába tudta, hogy igaza van, mégsem akarta, hogy elmenjen. Holnap
már otthon lesznek, és a várban elég nehéz lesz, ha nem lehetetlen,
helyet és módot találni az együttlétre.
Lanának a széles ágyban magányosan elnyújtózva csak nagy
sokára jutott eszébe, hogy Lachlan egy szóval sem említette a
védekezést. Nyilvánvalóan nem is használta a „lovaglókabátot”.
Nem sokat törődött vele, azt remélte, a férfi végre megszabadult a
félelmeitől meg az átok rémétől, és úgy döntött, elfogadja, amit a
sors kínál neki. Ezzel a boldogító gondolattal hunyta le a szemét, és
aludt el.
Lachlanről álmodott. Csodálatos álom volt.
 
 TIZENHATODIK FEJEZET
 
Az út Forssból Dounreayig, istennek hála, nem tartott sokáig.
Leszámítva, hogy Hannah továbbra is émelygett, Lachlannek pedig
nagyon nehezére esett Lana mellett ülve a hintóbán nem őt bámulni
egész idő alatt. Nagyon igyekezett figyelmesen hallgatni Alexander
terveit, amivel reményei szerint jelentősebb bevételre lehet szert
tenni a bérlők elűzése nélkül, de tartott tőle, hogy nem sok értelme
volt annak, amit hozzáfűzött. Így végül a többiekre hagyta a
beszélgetést, ő meg csak ült ott, és néha, ha kellett, bólogatott, vagy
mormogott valamit válaszképpen, elgondolkodva.
Pedig dehogy gondolkodott. Illetve igen, de csakis azon, hogyan
maradhatna újra kettesben Lanával.
Egy alkalommal, amikor Hannah megállíttatta a hintót, Lachlan
sietve átölelte és megcsókolta a lányt, de csak futólag, mert nem
kockáztathatták, hogy ilyesmin kapják őket. És most is csak azért
tette, mert képtelen volt ellenállni a sóvárgásnak.
Hisz folyton-folyvást csak ez járt a fejében, hajnalban meg a
délelőtt folyamán is. A reggeli kínszenvedés volt. Nézni, ahogy Lana
eszik. Látni, ahogy megnyalja az ajkát, hogy milyen élvezettel
majszolgatja a süteményt.
A kínok kínját állta ki. Ha valami mást majszolgatna…
Ó, igen. Rettenetesen szenvedett. És ennek több oka is volt.
Egyfelől nagyon szerette volna megérinteni, a karjába zárni
Lanát, másfelől mardosta az önvád.
Mert a lelke mélyén pontosan tudta, milyen tisztességtelen az,
amit a lánnyal tesz. Először is elcsábított és deflorált egy szüzet, és
ez már önmagában visszatetsző. De ő még ennél is
tisztességtelenebbül viselkedett.
Színlelt.
Igen. Bármily gyönyörteli volt magához ölelni, csókolni, magáévá
tenni a lányt, csak eljátszotta, hogy ez így maradhat. Eljátszotta,
hogy megbánás nélkül tobzódhatnak a szerelmükben. Elhitette
Lanával, hogy ebben az álomvilágban maradhatnak –
következmények nélkül.
 Pedig mindez csak képzelgés, merő fantázia. Talán még bűn is.
Mert a következményei katasztrofálisak lehetnek.
A lehetőség, hogy gyermeket nemzhetett, bármilyen gyönyörteli
maga az esemény, elborzasztotta.
Mert ő nem sóvároghat gyerek után. Abban a helyzetben, amiben
van.
Főleg, hogy ezúttal is megfeledkezett az óvszerről.
Egyetlenegyszer sem használta. Úgy látszik, Lana közelében, a lány
illatát megérezve az agya megszűnik működni. Valami más lép a
helyébe. A lelke mélyén lakozó, agyatlan, óvatlan ösztönlény
cselekszik. A vadállat, aki csak egy dologra tud gondolni.
Pedig őt nem csupán a testi vágyak hajtották, és épp ez a
legfélelmetesebb az egészben.
Mert ő sokkal többet akart Lanától. Olyasvalamit, ami egy
örökkévalóságon át elkíséri. Az idők végezetéig a magáénak akarta
tudni.
De számára az örökkévalóság nem létezett.
Az agya ezt már rég elfogadta. Ezért most nem értette, hogy a
szíve miért tiltakozik ellene minden dobbanásával.
Még úgy is, hogy kiderülhet, a szellemek és az átok, ami
albatroszként röpködött a feje fölött egész életében, talán nem több
mint kitaláció, mégis nagyon óvatosnak kell lennie. Semmit sem
tehet, semmit sem követhet el büntetlenül.
Az egyetlen értelmes dolog az volna, ha magára hagyná Lanát a
hiú reményeivel, míg bebizonyosodik, hogy a mese, amivel a
nagybátyja ámította azóta, hogy már képes volt befogadni ilyesmit,
merő hazugság volt. Az egyetlen értelmes megoldás az lenne, ha
megvárnák a végét. Ha lemondanának az ölelkezésről, és szépen
kivárnák, mi történik. Hisz már olyan közel van a harmincadik
születésnapja. Már csak néhány hónap van hátra addig. És ha
felébred azon a napon, ha nem hal meg, akkor bizton tudhatja, hogy
tényleg csalás volt az egész. Csak akkor kezdhet jövőbeli tervek
szövögetésébe. Akkor ábrándozhat a sírig tartó boldogságról azzal
az asszonnyal, akit szeret.
Belesajdult a szíve. Mert szerette Lanát. Annyira, hogy az már
fájt.
 De a gondolat, hogy kerülnie kellene az elkövetkező néhány
hónapban, még jobban fájt. Hat hónap Lana nélkül maga a pokol.
Pedig ez a hat hónap pillanatok alatt elröppen.
Közben szinte marta a lelkét a kétség.
Mi van, ha Lana téved? Mi van, ha az átok mégis valós, és ő
lemond a még előttük álló időről és lehetőségekről, és tényleg
meghal a harmincadik születésnapja estéjén? Akkor elmulasztja az
esélyt, hogy még együtt lehessenek. Mert akkor ez a mostani az
egyetlen esélye, hogy belekóstolhasson a boldogságba.
És tudta. Tudta, hogy erről képtelen volna lemondani. Nem
dobhatja el magától ezt a ragyogó ajándékot. Meg kell engednie
magának, hogy kiélvezze a lány jelenlétét, a barátságát, a mosolyát,
de soha többé nem szabad hozzá érnie.
A gondolat mintha egy pillanatra lecsillapította volna háborgó
lelkét, de a következőben máris belső kacagásra sarkallta.
Hogy ne érjen hozzá?
Nem csaphatja be saját magát. Tudta jól, amennyire kívánja, nincs
az az erő, amelyik megakadályozná, hogy el ne olvadjon a kaijában.
Dounreay partjait meglátva Lana felsikkantott örömében. Lachlan
a fejét felkapva nyomban megfeledkezett sötét gondolatairól, amik
most megint alábuktak a mélybe. Dagadó szívvel nézte az örömtől
repeső lányt, aki a táj főbb jellegzetességeit mutogatta neki,
miközben a gyerekkori kalandjaikról mesélt.
Lachlan nem mondott semmit. Képtelen volt rá. Csak ült a helyén
mosolyogva, és nézte őt.
Az ő dicső angyalát. Az ő Lanáját.
Egy idő után Hannah-nak feltűnt, hogy a férfi Lanában
gyönyörködik. S ahogy ránézett, Lachlan gyomra összerándult. Igen,
herceg létére minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül
megengedhetett magának sok mindent, de Hannah szemrehányó
tekintete mégis égő bűntudatot ébresztett benne. De talán nem is
bűntudat volt az, hanem inkább félelem. A rémület, hogy ha Lady
Dunnet megtudja, hogy mit csinált a húgával, még képes, és
kimiskárolja.
Jobb, ha tudatlanságban marad.
 Lachlan gyorsan rendezte a vonásait, és a karját összefonva a
mellkasa előtt, ártatlan arcot vágott. De nem hitte, hogy sikerült
megtévesztenie Lady Dunnetet.
Amikor feltűntek a dounreayi kastély rózsaszínes tornyai a
láthatáron, a levegő bennszakadt Lachlanben. Kétségtelenül szép
látványt nyújtott, de nem emiatt nem kapott levegőt, hanem mert
Lana rajta áthajolva nézett ki az ablakon. A testének közelsége, az
illata, a melegsége volt az, ami egy pillanatra megbénította.
Hisz még csak néhány órája, hogy szeretkezett vele,
megmerítkezett benne. Ez után sóvárgott most is.
De mégsem üdvözölheti Lana apját meredező férfiassággal, ezért
gyorsan lehunyta a szemét, hogy lehűtse a vágyait. Lehetetlennek
tetsző feladat.
Amikor a hintó behajtott a várudvarba, Lachlan minden erejével a
látottakra és hallottakra próbált fókuszálni, és nem arra, hogy Lana
ott fekszik alatta zihálva, sóhajtozva, kéjesen elnyúlva…
Hát nem megint ez jár a fejében?
Na jó, akkor most koncentráljunk a várra, a várnépre.
Dounreay szép épület volt, ugyanolyan rendben tartva, mint a
Lochlannach-vár. Lachlan szívét melegséggel töltötte el, hogy a
hűbérurai ilyen gondosan rendben tartják az otthonaikat és
birtokaikat. Elkeseredetten gondolt arra, hogy Caithness várát
ennyire átengedték az enyészetnek. Részben az ő hibája, hogy eddigi
élete során ennyire elhanyagolta, de nem csak rajta múlott. Az
elmúlt évszázadok során senki sem törődött igazán az ősei
otthonával.
Ezek a gondolatok jártak a fejében, meg hogy milyen tetemes
összegbe kerülne a helyreállítása, s hogy tulajdonképpen, tekintve az
elkövetkezőket, mennyire felesleges volna. Ám újra visszarettent a
felismeréstől, hogy egy ilyen ostobaság miatt rendelte el a bérlők
elűzését.
Sokkal értelmesebb volna csupán a központi épületet lakhatóvá
tenni. Az csak töredék munka, és igazából csupán neki magának
meg a csekély számú cselédnek kellene emberibb környezetet
teremteni. De ami a legfontosabb, ehhez nem is kellene olyan
nagyon sok pénz.
 Még mindig eltökélt szándéka volt alapítványt létrehozni a
caithnessi árvák számára. Ha eladja minden kézzelfogható
vagyontárgyát, komoly pénzösszegre tesz szert, amiből megépítheti
az árvaházat, és ez nagyon szép örökség, amit maga után hagyhat.
Jóleső érzéssel töltötte el a nemes ügy.
És Lanára is hagy majd pénzt. Minden eshetőségre számítva.
Fontos volna a tudat, hogy méltóképpen gondoskodott róla,
bárhogy alakul is a jövő.
Amikor kiszálltak a hintóból, komoly erőfeszítésébe telt, hogy ne
ölelje át Lana derekát. Külön kellett emlékeztetnie magát arra, hogy
semmi jogalapja nincs ilyesfajta bizalmasságra, hisz a világ
szemében ők még csak csókot sem váltottak egymással soha. Meg
sem érintették a másikat. És nem töltöttek együtt két éjszakát.
Ezért inkább zsebre dugta a kezét, és nem nézett Alexanderre, aki
bátran és nyíltan átkarolhatta a felesége derekát.
A házigazdájukat, Magnus Dounreayt a nappaliban találták
whiskyt kortyolgatva. Olyan ember benyomását keltette, aki
elégedett, amiért háborítatlanul italozgathat magában. De a lányait
meglátva boldog mosoly ült ki az arcára. És annak ellenére, hogy
Lachlan úgy tudta, betegeskedik, most örömmel sietett, hogy a
karjába ölelje Hannah-t és Lanát.
– Ó, drágaságaim! – Hajszál híja volt, hogy sírva nem fakadt. –
Fogalmam sem volt arról, hogy idejöttök.
Alexander közelebb lépett, és a két férfi kézfogással üdvözölte
egymást.
– Jöttünk, amint megkaptuk a leveledet. Dounreay kérdőn vonta
fel bozontos szemöldökét.
– Melyiket?
– Hogyhogy melyiket? – Hannah megpördülve Alexanderre
nézett. Látszott, még megütni is hajlandó, ha kiderül, hogy nem
tudott apja valamennyi leveléről.
Alexander a fejét elfordítva az apósára nézett.
– Amiben Isobelről írtál. Hogy el akarták rabolni.
– Ó! – Dounreay elsápadva az arcát vakargatta.
– írtál másikat is? – kérdezte Alexander.
 – Igen. Azoknak a brigantiknak a végén sikerült. Belopóztak a
várba, és az ágyából rabolták el.
– Ó, Istenem! – Ékes bizonyítékaként annak, hogy Lana mennyire
megdöbbent, ijedtében Lachlan karjába kapaszkodott.
Hannah-t is sokkolta a hír, mert ő meg észre sem vette.
– És mi van Isobellel? – nyögte Lana. – Jól van?
– Jól, lányom, jól van – nyugtatta meg az apja. – Már mindenki jól
van.
Alexanderre nézve folytatta:
– Volt egy kis hajcihő – mesélte. – De a végén minden jól alakult.
Isobel, hála Andrew-nak, megmenekült.
Hannah összeszűkült szemmel, némi gyanakvással nézett
Magnusra.
– És most hol vannak?
Az apja nagyokat pislogott. A kelleténél többször is.
– Hol? Hát Brimsben, természetesen.
– Brimsben? – kérdezte Lana. – Hm. Elkerülhettük őket. Na és mit
keresnek Brimsben?
Magnus nem felelt azonnal. Hogy megnyugtassa és elterelje a
lányai figyelmét, inkább atyaian megpaskolta Lana kezét.
– Most már bármelyik pillanatban itt lehetnek, majd ők elmesélik.
Addig is ülj le. Üljetek le.
Magnus maga mellé húzta a lányát.
– Kértek valamit inni?
Ezt persze a férfiaktól kérdezte. Mielőtt még akármelyikük
válaszolhatott volna, már töltött is, és a cselédlánynak meghagyta,
hogy hozzon teát a hölgyeknek. Az egyik poharat Alexandernek
nyújtotta, a másikat Lachlannek. A szeme hirtelen résnyire szűkült.
– Benned kit tisztelhetek? – érdeklődött.
– Ó, te jó ég! – nyögött fel Alexander. – Annyira sajnálom.
Elfelejtettelek bemutatni titeket egymásnak. Ő itt Magnus, Reay
bárója, ő pedig őkegyelmessége, Lachlan Sinclair, Caithness hercege.
Magnus ábrázata barátságosból ellenségesre váltott. Már húzta is
vissza a poharat, amiből az ital kilötyögött az ujjaira, de nem
törődött vele.
– Caithness? – sziszegte.
 Te jó ég!
Az egy dolog, hogy az egyik vazallusa ilyen ridegen fogadja. De
ez az ember történetesen annak a nőnek az apja, akit imád. Fölöttébb
elkeserítő.
Lachlan ennek ellenére érezte, hogy valami mosolyféle jelenik
meg az arcán.
Dounreay azonban nem viszonozta. Gyanakodva méregette a
herceget.
– Bizonyára azért jött, hogy rám kényszerítse a rendeletét.
Márpedig én nem teszem földönfutóvá a bérlőimet. De nem ám.
Dunnetre nézett.
– Miért nem figyelmeztettél, hogy ezt a kígyót is magaddal
hozod?
Az otthonomba?
– Papa! – A herceg jóleső érzéssel konstatálta, hogy Lana a
védelmére kel. – Lachlan nem kígyó. Jó ember.
– Mi az, hogy Lachlan?! – hördült fel Magnus.
A báró tagbaszakadt ember volt, de a lánya bátran szembenézett
vele.
– És már nem akarja kisajátittatni a földeket. Meggondolta magát.
Ha az illendőség nem tiltja, Lachlan hangosan felkacagott volna,
Magnus arcán olyan gyorsan váltották egymást az érzelmek. Először
mérges lett, amiért a lánya bizalmasan szólította őt, aztán zavarba
jött, végül megkönnyebbülést lehetett leolvasni a vonásairól.
De a legvégén megint bosszankodás ült ki a képére. Körbejáratta
a tekintetét a jelenlévőkön, majd a pillantása a hercegen állapodott
meg, gyanakodva fürkészte. Lachlan nyugtalan lett. Te jóságos ég!
Tényleg ennek az embernek vette el a lánya szüzességét? Ha ez
kitudódik, nem kétséges, hogy Magnus felnyársalja. Méghozzá
tompa élű karddal. Aztán miszlikbe aprítja.
– Lachlan a vendégszeretetünket élvezi Dunnetben –mondta
Hannah, és a herceg hálás pillantással köszönte meg a szavait. Hogy
a másik lánya is bizalmasan a keresztnevén említette őt, Magnus
mintha valamelyest megenyhült volna. De csak egy kicsit. Lachlan
nem volt annyira ostoba, hogy ettől máris megnyugodjon. Nagyon
kell igyekeznie, tisztelettudóan és illendően viselkednie, amíg itt
időzik.
És Lanának is vigyáznia kell.
Éjszakai együttlétekről szó sem lehet. Hosszas, közös
fürdőzésekről meg végképp nem…
Ó, a pokolba! A gondolat egészen lehangolta.
– Igen – szólalt meg most Alexander, és Lachlanhez lépve
megveregette a vállát.
A skótoknál ez mindig a barátság és az elfogadás jele. Lachlan
hálás volt érte.
– Nagyon örültünk, hogy megismerhettük – tette még hozzá
Dunnet, és jelentőségteljesen pillantott a pohárra, amit Magnus még
mindig a kezében tartott. Most vonakodva a herceg felé nyújtotta.
Lachlan nem tudta eldönteni, azért kínálja-e ilyen kelletlenül,
mert már évek óta megveti mint herceget, vagy mert sajnálja
megosztani vele a whiskyjét. Valószínűleg mindkettő. Mert – meg
kell hagyni – kitűnő whisky volt.
– Szóval – fogott bele Magnus óvatosan –, tényleg meggondoltad
magad a kisajátitásokat illetően, kegyelmes uram?
– Igen. Nem kaptad meg a levelemet, amiben visszavontam a
korábbi rendelkezésemet?
Magnus a homlokát ráncolta.
– Nem, nem kaptam meg.
Lachlan ledermedt. Dougal gondjaira bízta a megírt és lepecsételt
leveleket azzal, hogy juttassa el a földesurainak, és Dougal
biztosította róla, hogy a levelek célba értek.
De vigyázott, nehogy a dühe eluralkodjon rajta. Várni akart még
vele. Talán valamilyen előtte ismeretlen okból késedelmet
szenvedett a levél eljuttatása Dounreaybe. Ám a közelmúltbeli
felfedezés, és az unokafivére nyílt ellenszegülése, amiért Lachlan
megmásította az elhatározását, arra engedett következtetni, hogy
Dougal talán mégsem indította útjukra azokat a leveleket.
Lachlan elhatározta, hogy mihelyt alkalma nyílik rá, új leveleket
ír. Dunnet minden bizonnyal gondoskodni fog arról, hogy ezek már
haladéktalanul célba érjenek.
 De ebben a pillanatban fontosabbnak tartotta, hogy eloszlassa
Magnus bizalmatlanságát.
– Dounreay, biztosíthatlak, hogy végérvényesen visszavontam az
utasításomat, mert szilárdan hiszem, hogy katasztrofális
következményekkel járna.
Mulatságos, hogy ettől az egyetlen mondattól, vagy még inkább
attól, amilyen elszántan Lachlan kijelentette, a báró addigi
viselkedése egy szempillantás alatt megváltozott. Még el is
mosolyodott.
– Az jó – mormolta. – Az nagyon jó.
Azzal olyat ütött Lachlan vállára, hogy a hercegnek a térde is
megroggyant.
A cselédlány érkezett meg a teával és süteményekkel a
hölgyeknek, és Magnus újra arra kért mindenkit, hogy foglaljanak
helyet.
Lachlan persze a kerevethez legközelebb eső karosszéket
választotta, mert még mindig túl erős volt benne a kísértés, hogy
minél közelebb lehessen Lanához. Bár ezzel azt kockáztatta, hogy a
pillantásaik, vagy a mozdulataik könnyen elárulhatják őket.
De hál’ istennek helyet foglalva a figyelem Hannah-ra terelődött,
akit az apja arról faggatott, boldog-e a házasságában. Ő is, meg
Alexander is csillogó szemmel biztosította arról, hogy igen, nagyon
boldogok egymással. Nagyon, nagyon boldogok.
Mivel minden tekintet kettejükre szegeződött, Lachlan
kihasználva az alkalmat, Lanára mosolygott, és nagyon örült, hogy a
lány viszonozta. Még kacsintott is hozzá.
Sóvárgás és izgalom lett úrrá Lachlanen.
Te magasságos ég! Hogy ez micsoda nő!
Hiába tudta, hogy rosszul teszi, egyre csak az járt a fejében, hogy
mi mindent tenne vele, ha kettesben lehetnének. Holott jól tudta,
álmodnia sem lehet arról, hogy elvonuljon Lanával. Itt, az
otthonában. Nem, hogy az apja is itt üldögél velük, és Londonról
meg a skót politikáról beszélgetnek.
Az ember azt hihetné, hogy hercegként komolyan veszi ezeket a
dolgokat. De neki sajnos egészen máson járt az esze.
 Miközben a többiek a süteményeket majszolva kellemesen
elbeszélgettek, ő csak fantáziálgatott tovább. A képzelgéseibe
teljesen belefeledkezve és a társalgás fonalát elveszítve meglepetten
kapta fel a fejét, amikor Hannah és Lana felállt.
– Hová készültök? – tudakolta.
Lana elnevette magát, és ez is csak azt bizonyította, hogy Lachlan
egyáltalán nem figyelt oda rájuk.
– Hannah szeretne egy kicsit lepihenni – mondta a lány. – Ezért
most felmegyünk.
Ó, hogyne. Hisz már napok óta úton voltak. Nem csoda, hogy a
nők elfáradtak. De nagyon rosszulesett látni, hogy Lana elmegy.
Miután a hölgyek távoztak, Magnus elővette a még finomabb
whiskyjét. Tényleg kitűnő volt.
Már a második pohárkánál tartottak, amikor egy szép, vörös hajú
nő rontott be a szobába. Lachlan azon nyomban kitalálta, hogy csak
Susana Dounreay lehet az. Számtalan történetet hallott már Lana
vakmerő nővéréről, aki mindig íjjal járt, és képzett harcosokat is
legyőzött párharcban. Két férfi jött a nyomában, egy vörös és egy
lenszőke hajú. Lachlannek nem volt nehéz a hasonlóság alapján
kitalálni, hogy ez utóbbi Dunnet öccse. S lám, tényleg, mert amikor
Alexander meglátta, talpra ugorva, a nevén szólítva már ment is,
hogy magához ölelje.
Andrew a heves öleléstől összerezzent, mire Susana viharzott oda
Alexanderhez, és ágaskodva, az arcába nézve azt mondta neki:
– Csak óvatosan. Meglőtték.
Lachlan kihúzta magát a székben. Az ördögbe! A dolgok
rosszabbul állnak, mint gondolta.
Alexander összehúzta a szemét. Az öccsére nézett.
– Meglőttek?
– Amikor engem védett – csicseregte egy apró, szőke hajú, a
férfira nagyon hasonlító lányka, miközben beszökdécselt a szobába.
A felnőttekről tudomást sem véve a süteményestálhoz szaladt, majd
kivett egyet, és megnyalta.
– Isobel! – szólt rá Susana szemrehányóan. – Nem nyalogatjuk a
süteményeket.
 Isobel? Lachlan tekintete a kislányról Andrew Lochlannachre
siklott. Annyit már tudott, hogy Isobel Susana lánya, de most, a haját
és a vonásait elnézve, megállapította, Andrew kell legyen az apja.
Viszont ő sohasem hallotta Alexander szájából, Dunnet egyszer sem
említette, hogy van egy unokahúga. Pedig milyen bájos teremtés. És
milyen pajkosan vigyorog. Lachlan nyomban a szívébe zárta.
Neki magának is mosolyra húzódott a szája, amikor látta, hogy
Alexander ámulva nézi a kislányt, aztán az öccsét, aztán megint a
kislányt, és a zavara kiül az arcára. Aha. Hát ezért nem beszélt soha
az unokahúgáról. Mert fogalma sem volt róla, hogy létezik. Lachlan
keresztbe font karral, hátradőlve élvezte a jelenetet.
– Na és… miért kellett téged megvédelmeznie? – kérdezte
Alexander értetlenül.
A csöppség az asztalnak támaszkodva csak a vállát vonogatta.
– Mert volt ott egy rossz ember. – Minden gesztusa arról
árulkodott, hogy nem érti, mit nem lehet ezen nem érteni.
Andrew kifújta a levegőt, és felszisszenve leereszkedett egy
karosszékbe. Aztán másodszor is felszisszent, amikor a kislány az
ölébe kuporodott.
Alexander kérdő pillantást vetett Susanára. Ám amikor az
asszony parázsló tekintettel nézett vissza rá, lázasan másik téma
után kutatva Lachlan felé intett.
– Ó, hadd mutassam be Lachlan Sinclairt, Caithness hercegét.
Andrew fel akart állni, de Lachlan intett, hogy maradjon ülve.
– Erre semmi szükség – mondta. – Neked mind a két kezed
foglalt.
– Ha tudnád, mennyire – mormolta erre Andrew. Susana felkapta
a fejét.
– Hannah jól van? – kérdezte feszülten.
A felesége nevének hallatán Alexander elmosolyodott.
– Hannah remekül van.
– Szerintem meg épphogy nincs jól – jegyezte meg Lachlan.
Susana olyan szúrós tekintettel nézett rá, hogy a herceg arcáról
nyomban lehervadt a mosoly. Még el is sápadt kicsit.
– Hogy érted azt, hogy nincs jól?
 – Egész úton émelygett – válaszolta Alexander mosolyogva.
Susana felvonta a szemöldökét.
– Émelygett idefelé jövet? Na de… Hol van most? –kérdezte
idegesen. – Miért nem mondtok nekem semmit? Lana vele van?
– Igen.
– Na és hol vannak?
– Itt vagyunk!
Lachlan szíve nagyot dobbant a lány hangja hallatán, noha semmi
különösebb oka nem volt rá. Nézte, ahogy ott állt a testvéreivel.
Lélegzetelállító látványt nyújtottak. A három Dounreay lány együtt,
s mindegyikük másképp szép. Mindegyik rettenthetetlen, félelmet
nem ismerő. Hannah a sötét, Susana a göndör vörös hajával, Lana
meg azokkal az aranyló fürtökkel.
Öröm volt együtt látni őket, meg a kislányt is, aki felpattant az
apja öléből, és futott a lányokhoz.
Lana felkapta és magához ölelte.
– Ó, annyira hiányoztál, Isobel – búgta.
Valamennyien helyet foglaltak, és Lachlan máris megbánta, hogy
a karosszéket választotta, mert így a Hamish névre hallgató, vörös
hajú vitéz telepedett Lana mellé a kerevetre. És Lana hagyta. Sőt,
még rá is mosolygott. Az meg vissza.
Lachlan gyomra összerándult. Minden erejére szüksége volt,
hogy ne morduljon fel, noha a keze még így is ökölbe szorult a szék
karfáján.
– Lachlan – szólalt meg Alexander, amikor már mindenki
kényelmesen elhelyezkedett. – Nincs valami bejelentenivalód?
No, igen. Bizonyára mindenki az ő szájából szeretné hallani.
Lachlan megköszörülte a torkát.
– Igen, valóban közlendőm van.
Körülnézett a jelenlévőkön, és a tekintete Lanán állapodott meg.
A lány ettől elpirult.
– Nemrégiben úgy határoztam, hogy leállítom a földek
kisajátitását.
Az újonnan érkezettek szája elnyílt a csodálkozástól, majd kiült
az arcukra a megkönnyebbülés és a végtelen boldogság. Lachlan
örömmel állapította meg, milyen áldásos, ha az embernek ekkora
hatalma van. Hatalma ahhoz, hogy elűzze a többiek aggodalmát.
Hogy örömet okozzon helyette.
– Alexander és Hannah meggyőzött arról, hogy másképp is
jövedelmezővé lehet tenni a gazdálkodást. Olyan lehetőség ez, ami
sokkal jobb az embereknek és az országnak.
– Kitűnő elhatározás – csapta össze két kezét Magnus. – Azt
hiszem, erre innunk kell – mondta, noha ő már többször is áldomást
ivott a herceg döntésére.
De ez senkit sem zavart, örömmel fogadták az újabb pohár italt,
amit az inas azonnal kitöltött. Miközben a férfiak az italukat, a nők a
teájukat kortyolgatták és süteményt ettek hozzá, beszélgettek erről-
arról, az eddig eltelt időről. Többnyire a lányok, Lachlan keveset
beszélt. Csak befogadta a hallottakat.
Életében most először valami részesének érezte magát. Valahogy
olyan… családias volt az egész. És ezt nagyon élvezte.
Amikor Andrew elmesélte, hogy a herceg egyik földesura a várba
belopózva elraboltatta Isobelt, ezzel akarva kényszeríteni Susanát
arra, hogy feleségül menjen hozzá, Lachlan vére felforrt.
– Meg vagyok döbbenve – jelentette ki, amikor Andrew a
mondandója végére ért. – Sosem gondoltam volna, hogy Scrabster
ilyen aljasságra képes.
– Az egy nagyon gonosz ember – szúrta közbe Isobel.
– Igen, magam is erre a megállapításra jutottam – dörmögte
Lachlan.
Isobel abbahagyta a harmadik süteménye nyalogatását. Az orra
ráncba szaladt.
– Engem pokolfajzatnak nevezett.
Lachlan nagy hirtelenjében nem is tudta, miért lesz ettől még
mérgesebb. De a dühe mellett a lelkiismerete is háborgott.
– Mélységesen fájlalom, és bocsánatot kérek – mondta a
kislánynak.
– Mert biztosra veszem, hogy nem vagy az.
Isobel egyetértőn bólintott, és majszolta tovább a süteményét.
Majd kisvártatva azt kérdezte:
– De miért te kérsz bocsánatot? Nem te neveztél annak.
 – Mert hercegként az én feladatom, hogy védelmezzelek. Isobel
Andrew-ra nézett.
– Azt hittem, ez a te dolgod. Az apja megveregette a vállát.
– Igen, de a hercegé is. Ha valaki Dounreayt fenyegeti, akkor az
egyben Caithnesst is fenyegeti.
– Pontosan – bólintott Lachlan. – Hercegként nekem kell téged a
rossz emberektől megvédeni. De én ezt elmulasztottam.
Te jóságos ég! És még mennyi minden mást is elmulasztott
hercegként. Csak imádkozhatott, hogy ne legyen késő jóvátenni.
Valamennyi hibáját.
– Remélem, elfogadod a bocsánatkérésemet, amiért nem voltam
jelen, és nem tudtam a védelmedre sietni.
Noha Lachlan mindezt Isobelnek mondta, a többieknek is szólt.
Isobel komolyan, az ajkát harapdálva hallgatta, igyekezett
felfogni a szavak értelmét. Egy idő után biccentett.
– Igen, elfogadom a bocsánatkérésedet. De már úgyis mindegy.
Lachlan felvonta a szemöldökét.
– Hogyhogy mindegy?
– Scrabster nem árthat többé nekem – közölte a kislány mert a
mama meglőtte.
Lachlan pulzusa gyorsabban kezdett verni, és ámulva nézett
Susanára.
– Meglőtted?
– Jó kis történet – rikkantotta Magnus a magasba emelve poharát.
Susana felfortyant.
– Pisztolyt szegezett a lányomra!
– És ne felejtsük el – szólalt meg Hamish –, hogy
valamennyiünket meg akart ölni.
Lanára nézve mondta. Nagyon is meleg volt az a pillantás, és
Lachlan éktelen haragra gerjedt, mert az jutott eszébe, hogy
bármelyik férfi, aki egyáltalán csak áhítozna Lanára, megérdemli a
halált. Bárki is legyen az.
A lány elhúzta a száját.
– Scrabster? Mindjárt rosszul leszek.
Hamish, aki kezdett rászolgálni a halálra, most megveregette
Lana kezét.
É
 – És te vagy a sorban a második, aki a földeket megörökölheti –
magyarázta.
– De hát azok Hannah földjei – jegyezte meg Alexander.
– Pontosan – mondta Andrew elsötétült tekintettel. –Éppen ezért
gondoljuk úgy, Scrabster arra készült, hogy sorban mindenkit
eltegyen láb alól, aki jogosult a birtokra. Ezért tört Magnus életére is.
– Mi jelent az, hogy eltenni láb alól? – kíváncsiskodott Isobel.
Andrew megsimogatta a fejét.
– Megölni mindenkit.
A kislány nagyon dühös képet vágott, majd Lachlanre nézve
kijelentette:
– Látod, mondtam én neked, hogy az egy gonosz ember. – Majd
édesen elmosolyodva verdesni kezdett a szempilláival. – így
egyáltalán nem az én hibám, hogy a vára a levegőbe röpült. De
tényleg.
Lachlannek leesett az álla. Te jóságos ég! Mi ez ennek a
kislánynak a szemében? Bűntudat?
– A… a levegőbe röpült a vára? – hűlt el Alexander.
Andrew az ajkába harapva próbálta elfojtani a helyzethez nem
illő nevetését. Magnus harsogó kacagása viszont betöltötte a szobát.
Isobel vállat vont.
– Saját magának köszönheti.
Ezt már nem lehetett szó nélkül hagyni. Lachlan értetlenül meredt
a lánykára.
– Saját magának? Isobel nyelt egy nagyot.
– Hát, rossz szobába zárt be. – Közelebb hajolva, halkan folytatta.
– Le is éghetett volna.
– Értem. – Lachlan próbálta leplezni a mosolyát, de nem igazán
sikerült neki.
A kislány meg biztatásnak vette. Lemászott Andrew öléből, és
átült a hercegébe. Lachlan levegőt is alig tudott venni a rátörő
érzelmektől, a vágytól, hogy neki is legyen gyereke. Talán épp egy
ilyen, mint Isobel. Gyorsan letette a poharát a kis asztalkára, hogy
átkarolhassa a kislányt.
– Nagyon izgalmas kaland volt – árulta el Isobel.
– Bizonyára az lehetett.
 – Ide nézz! – Isobel előhalászott a zsebéből egy hosszú pengét.
– Ezt meg honnan vetted? – szömyedt el egyszerre Susana és
Andrew.
Isobel a fejével a Lana mellett ülő férfi felé intett.
– Hamishtől kaptam.
Lachlan örömmel látta, hogy Susana gyilkos pillantást vet arra az
emberre. Megérdemli, mert pimaszul közel ül Lanához.
– Ezzel nyitottam ki a szoba ajtaját. Meg a fiát – dicsekedett Isobel
a késsel hadonászva, mígnem Lachlan, azzal az indokkal, hogy
alaposabban is meg akarná nézni, ki nem vette a kezéből. Majd
óvatosan a kis asztalra tette.
Te jóságos ég! Elszömyedve képzelte maga elé a történteket. Ez a
csöpp lányka ezzel a gonosz késpengével babrálta a zárakat? Rémes.
Talán mégsem ilyen gyerek kellene neki…
– A… fiát…? – nyögte végül döbbenten. – Mégis kinek a fiáról
beszélünk?
– Hát Scrabsteréről.
– Akit te meglőttél – motyogta Lachlan Susanához fordulva.
– Isobel nem úgy értette. A ládafiáról beszél. Scrabster
kincsesládájáról.
A kislány csalódottan elfintorodott.
– De nem is voltak benne kincsek. Csak ezek a buta valamik.
Azzal egy halom papirost halászott elő a zsebéből, és ott
lebegtette a köteget mindenki orra előtt, míg Lachlan el nem
konfiskálta tőle. De mert a kis asztalkára már semmi nem fért,
Alexander kezébe nyomta a leveleket, aki beléjük lapozott.
– Ja, és még ez. – Isobel egy arany csecsebecsét húzott elő a ruhája
rejtekéből.
Lachlannek elakadt a lélegzete, amikor meglátta. A szíve
hatalmasat dobbant. Te jó ég! Ez… Ez a kereszt egy újabb darabkája!
Méghozzá a teteje, ha nem téved. Ezt a faragást semmivel sem lehet
összetéveszteni. Feszült figyelemmel nézte, csak nézte…
Aztán megköszörülte a torkát:
– Megnézhetném közelebbről is?
Isobel készséggel odaadta, Lachlan meg ide-oda forgatva a
kezében, alaposan megvizsgálta.
 Közben fel sem tűnt neki, hogy a szobában mindenki elhallgatott,
és minden tekintet őrá szegeződik. Végül Lana szólalt meg.
– Lachlan? – kérdezte. – Ez is az?
– Micsoda? – tudakolta Isobel, aki már nagyon szerette volna
visszaszerezni a zsákmányát, ezért kikapta a férfi kezéből.
Lachlan mélyen beszívta a levegőt.
– Ez igazi kincs, Isobel. Az a valami, amit már nagyon régóta
keresek.
Azt mondod, hogy Scrabster ládájában találtad, a várában?
– Igen.
Lana szeme felcsillant.
– Nem véletlen. Dounreay és Scrabster is a tengerparton van.
Ó, igen. Nagyon okos az ő Lanája.
– Igen. Öt évszázad alatt a tenger valahogy felszínre hozta a
darabokat, vagy a hálókba akadtak bele.
Lana bólintott.
– És azoknak, akik megtalálták, valószínűleg fogalmuk sem volt
arról, mit is találtak.
– Elmagyarázná valamelyikőtök, miről beszéltek? – kérte Hamish.
– Ó, ez egy csodás történet – mondta Lana. – Egy átokról, egy
mágikus relikviáról és Skócia jövőjéről szól.
Isobel szeme elkerekedett.
– Komolyan?
– Gyere ide, én meg elmesélem.
Isobel engedelmesen kipattant Lachlan öléből, és átült Lanáéba.
Lachlannek ugyan hiányzott a kislány testének melege, de legalább
így alkalma volt végiggondolni a dolgot.
Hihetetlen, hogy a kereszt két darabja is előkerült néhány nap
leforgása alatt, míg az ősei évszázadokon át hiába keresték.
Ez reménnyel töltötte el. De a remény mellett még mindig ott
munkált benne a sötét félelem. Mert időközben talált magának
valakit, akiért nagyon szeretett volna élni.
Lachlan nézte Lanát, miközben ő elmesélte a családját sújtó, baljós
átok történetét a jelenlévőknek. Gyönyörködött a szája mozgásában,
a mosolyában, a skót akcentusában. Szerette a haja színét, a bőre
csillogását. Meg a szikrázó tekintetét. A nevetését. A bátorságát. A
lelkesedését.
Úgy tetszett neki a lány, ahogy volt, és jól tudta, ez örökre, még a
halálon túl is így marad.
 
A Sinclair-örökség a juss.
Harminc év, csupán ennyi jut.
Röpke élet az ár, amég
nem lelék MacAlpin keresztjét.
 
A pokolba! Lana ajkán még az átok is költészetnek hatott. Isobel
tágra nyílt szemmel hallgatta, ahogy Lana elmondta a versikét a
dallamosan lágy hangján.
A végére érve Lana komolyan nézett az unokahúgára.
– És csak egyetlen dolog törheti meg az átkot – súgta.
– Egyetlen dolog?
– Újra eggyé kell forrasztani a MacAlpin-keresztet. – Lana adott
egy puszit a kislány homlokára. – Úgy hisszük, hogy amit találtál, az
a kereszt egy darabkája.
Lachlan tudta, hogy Lana ostobaságnak tartja az átkot, de most
örömmel látta, hogy a kedvéért kész meggyőzni Isobelt arról, miért
olyan fontos neki, amit talált.
A kislány lázas tekintete őt is lázba hozta. Már-már úgy tűnt,
hogy együttérzés csillan a szemében. Vagy majdnem az. Ám aztán
lebiggyesztette a száját.
– De én találtam!
– Nekem viszont nagyon sokat jelentene – kérlelte Lachlan
kedvesen.
Isobel a homlokát ráncolta.
– Te hiszel az átkokban? – kérdezte aztán Lanától. Ő szomorúan
elmosolyodott.
– Nem tudom biztosan, lehet-e hinni az átkokban. De azt tudom,
hogy nagyon nem szeretném, ha Lachlan meghalna.
Ó, édes istenem! Ezek a szavak, ez a hangsúly. Valami megmozdult a
férfi mellkasában. Valami édes és fájdalmas érzés töltötte el.
Isobel alaposan megnézte magának Lachlant.
 – Szép férfi.
– Igen. Az.
A kislány elővette a zsebéből a kincset, és a kezében forgatta.
– De ez a kincs is nagyon szép.
– És ha ajánlanék valamit cserébe? – kérdezte Lachlan. Isobel
érdeklődő pillantással nézett rá.
– Adsz valamit cserébe? Micsodát? A férfi a kiltjét igazgatta.
– Mit szeretnél?
– Egy kardot.
Lachlan meghökkent. Te jóságos ég! Milyen lányok születnek
ebben a családban?
– Egy… egy kardot?
– Igen, egy kardot szeretnék – bólogatott ártatlanul Isobel. – De
még nem olyan igazit. Csak egy kicsit.
Lachlan a kislány anyjára sandított. Legnagyobb megdöbbenésére
Susana a szemét forgatva és bosszúsan kifújva a levegőt…
rábólintott.
Erről is az jutott eszébe, hogy Dounreay leányai mind mennyire
harciasak. Ráadásul elég korán kezdik.
 
 TIZENHETEDIK FEJEZET
 
Milyen jó megint itthon lenni, gondolta Lana az egyetlen süteményt
harapdálva, amit Isobel feltehetően még nem nyalogatott meg, és
körbehordozta tekintetét a társaságon. Nagyszerű érzés volt újra
látni Susanát, Isobelt és a Papát. Nagyon hiányoztak már neki. Még
Lady Braal is bekukkantott, hogy köszöntse őt, és ez önmagáért
beszélt. Lady Braal ugyanis félénk árny volt, aki nem szerette a
népes társaságot. Most is majdhogynem észrevétlenül meghúzódott
az egyik sarokban, de nyilvánvaló volt, hogy örül, amiért újra itthon
üdvözölheti Lanát.
És milyen jó volt együtt látni Lachlant és Isobelt. Már önmagában
az is nagy öröm, hogy a herceg itt van az otthonában, a családtagjai
körében. Először megijedt, amiért az apja olyan gyanakvón fogadta,
de most már összebarátkoztak, és ez nagy megkönnyebbülés
számára.
Örvendetes volt együtt látni kettejüket. Itthon.
Lana a Susana mellett ülő Andrew-t figyelve látta, milyen
imádattal néz a nővérére. Amikor odaérkezve először pillantotta
meg Lochlannach várában, mindjárt tudta, hogy fontos szerepe lesz
az életében, de nem csak azért, mert álmodott vele. Egészen
elbűvölte a fesztelen viselkedése, és Lana úgy érezte, mintha ezer
éve ismerné.
Természetesen az első gondolata akkor az volt, hogy ő lesz az
igaz szerelme. Így visszatekintve most majdnem hangosan elnevette
magát, hisz azóta már megtalálta azt az embert, akit teljes szívéből
szeretni tud. Ám annak idején még azt is megengedte Andrew-nak,
hogy megcsókolja, hogy kiderüljön, helyes-e a sejtése. Ám abban a
pillanatban, amikor Andrew ajka az övéhez ért, már tudta, hogy
tévedett, de hogy miért, azt csak most értette meg. Egészen addig,
míg együtt nem látta Isobelt és Andrew-t, nem volt olyan
szembetűnő a hasonlóság kettejük között. Hát ezért volt annyira
ismerős neki Andrew. Szeretett unokahúga nagyon hasonlított rá,
úgy is viselkedett; a haja meg kiköpött az apjáé. Még a mosolyuk is
ugyanolyan, azokkal a kis gödröcskékkel az arcukon. Igen, ennek a
kislánynak Andrew az apja. Letagadni sem tudná.
 Lana most sehogy sem értette, hogy korábban miért nem jött rá
erre. Talán mert nem figyelte meg Andrew-t alaposabban. Talán
mert sokkal inkább a maga dolgaival volt elfoglalva.
És most abból, ahogy Andrew a nővérére nézett, és ahogy Susana
mindezt fogadta, tudta, hogy Andrew tényleg továbbra is szerepet
fog játszani az életében, és már azt is sejtette, hogyan. Noha ők
ketten sok- sok évig távol voltak egymástól, nyilvánvalóan
összetartoznak. Itt hamarosan kézfogó lesz.
Sőt, ha Susana ragyogó arcát látva beigazolódik a gyanúja, akkor
nem csak esküvő várható. A sózott hering is előkerül.
A pillantása most Hannah-ra siklott, aki meg azt figyelte, hogy
Dunnet és Lachlan azokat a papírokat tanulmányozza, amiket Isobel
csent el Scrabster ládájából. Lana szíve átmelegedett, látván, hogy
Hannah milyen szeretetteljes tekintettel nézi a férjét.
Csodálatos érzés volt tudni, hogy mindkét nővére megtalálta a
szíve választottját, és sírig tartó boldogság várja mindkettejüket.
De azért ebbe az örömbe némi üröm is vegyült.
O, a szíve választottját ő is megtalálta, efelől szemernyi kétsége
sincs. De abban már korántsem biztos, hogy örök boldogság várja
kettejüket is.
Mert ha Lachlan nem hagy fel a képzelgéssel, hogy el van
átkozva, akkor valószínűleg tényleg meg fog halni, mert a lelke
elfogadja a megmásíthatatlant. A gondolat elviselhetetlennek tűnt.
Ám Lana nem csak az átok miatt nyugtalankodott. Úgy érezte, ha
nem volna az átok és Lachlan szabadon választhatna magának
feleséget, akkor sem őt választaná.
Nem azért nem, mert nem szereti. Biztosra vette, hogy Lachlan
szereti. Ahogy azt is, hogy vonzónak találja. De egy herceg nem
szerelemből választ, őt köti az államérdek. A hercegek olyan nőt
vesznek maguk mellé feleségül, aki maga is hoz valamit a
házasságba. Márpedig ő semmivel nem rendelkezik. Neki se rangja,
se vagyona, se birtoka.
Lachlant nézve Lana szeme könnybe lábadt. De azért sem fog
sírni.
Nem teheti.
 Ezért eltökélte magában, hogy ha ő nem is lehet olyan boldog,
mint a nővérei, akkor elfogadja, amit Lachlan neki kínálhat, és beéri
ennyivel.
Mert szerette őt. Teljes szívéből szerette.
– Lana?
Hamish megbökte, hogy magára vonja a figyelmét, de a lánynak
nagyon nehezére esett elfordulnia Lachlantől.
– Igen, Hamish?
Lana mosolyt erőltetve az arcára Andrew első emberére nézett.
Őt is Dunnetshire-ből ismerte, mielőtt a két férfit Alexander
Dounreay megvédésére ideküldte volna. Lana kedvelte ezt a
robusztus, vidám fiatalembert. Nagyon vonzó volt a vörös hajával és
a huncut, csábos mosolyával. Egyszer neki is megengedte, hogy
megcsókolja, de visszatekintve ezt már hibának tartotta. Mert most
Hamish tekintete félreérthetetlen szándékról árulkodott.
– Nagyon örülök, hogy újra láthatlak. – A lány térdére csúsztatta
a tenyerét.
Mire föl ez a nagy merészség?
Lana megveregette, majd finoman arrébb tolta Hamish kezét.
– Én is örülök. Na és milyennek találod Dounreayt?
– Ó, nagyon kellemes itt. Szép hely. Kitűnően lehet vadászni. –
Hamish a homlokát ráncolta. – Bár…
Hogy nem folytatta, Lana kérdőn nézett rá.
– De azért ennyire szépnek eddig még nem láttam, mint most.
– Mint most?
Hamish közelebb hajolva azt súgta:
– Most, hogy te is itt vagy.
Jézusom!
– Mert te még annál is szebb vagy, mint ahogy emlékeztem.
– Köszönöm, Hamish. Ez nagyon kedves tőled.
– Egy csudát az. Ez az igazság. – A férfi szeme felcsillant. –
Káprázatosan szép vagy.
Káprázatosan szép? Lana lenézett a ruhájára, amin több mint
kétnapos por szürkéllett. Noha Hannah-val valamelyest
felfrissítették magukat, mégis úgy érezte, hogy eléggé tisztátlan.
– Mindig csak te jártál a fejemben.
Ó
 Ó, édes istenem! Hamish mindezt őszintén, meggyőződéssel
mondta. Közelebb hajolva folytatta:
– És azt a csókot sem felejtettem el. Mennyei volt.
Igen, kellemes csók volt, a csókok már csak ilyenek, de
mennyeinek azért nem mondaná. Ráadásul a háznép pletykáiból
pontosan tudta, hogy Hamish szinte minden nővel és asszonnyal
csókolózott már. Lady Braal pillantásából ítélve itt is ugyanezt tette.
Lana komolyan nézett a fiatalemberre.
– Ha ilyen mély benyomást tett rád, akkor bizonyára egyetlen nőt
sem csókoltál meg azóta.
Hamish a szemét meresztgette. Pír öntötte el az arcát.
– Én… ööö… én…
– Mert ha igaz, amit mondasz, akkor ennek így kellett lennie.
Holott Lana pontosan tudta, hogy épp az ellenkezője történt.
Időbe telt, míg Hamish összeszedte magát, de aztán visszanyerte
legendás magabiztosságát.
– Tudod, most, hogy újra látlak, egyfolytában csak ez jár az
eszemben…
S hozzá az a csábos tekintet!
Ám Lanát teljesen hidegen hagyta. Nem csábult el. Csak nézett
szótlanul Hamishre.
Az elmaradt lelkes viszonzás híján a férfi kissé elbizonytalanodva
folytatta:
– Egyre csak az jár a fejemben, hogy talán van valami… mágikus
vonzalom kettőnk között.
De nem volt, Lana ezt teljes bizonyossággal tudta. Nincs meg az a
valami, aminek lennie kéne.
Hamish tekintete arról árulkodott, azt várta, hogy erre a lány
testén remegés fut majd át. Tán még ájulás is környékezi. De hiába
várta.
– Volna kedved járni velem egyet a kertben? Szeretnék mutatni
neked valamit.
Elég elcsépelt fogás a szédítéshez. Lana most átsiklott afölött,
hogy maga is alkalmazta Lachlannél.
Homlokráncolva csupán annyit válaszolt:
 – Na de Hamish, én nagyon jól ismerem az itteni kerteket. Ha
elfelejtetted volna, itt nőttem fel.
Mulatságosnak találta a fiatalember megrökönyödött ábrázatát.
– Én… Tudod, én…
– És nagyon kifárasztott a hosszú utazás. Bizonyára megérted.
Lana a szeme sarkából látta, hogy Lachlan feláll. Hallotta, amikor
azt mondta, hogy vacsora előtt kis időre visszavonulna a szobájába.
Ő is felpattant.
– Kegyelmes uram, örömmel felkísérlek.
Lachlant a keleti szárny egyik lakosztályában helyezték el.
Semmi sem indokolta, hogy Hannah, Alexander és a Papa
egyidejűleg kérdőn nézzen rá. A nővére már szóra nyitotta a száját,
hogy valamiféle ellenvetéssel éljen, ám Isobel kiugorva Andrew
öléből, odalépett hozzájuk.
– Én is megyek.
Azzal összefonva az ujjait Lachlanéivel, rajongva nézett fel rá.
Aha, hisz egy kardot ígért neki.
Hannah összeszorított ajka elégedett mosolyra húzódott. Nyilván
úgy gondolja, hogy Isobel nagyszerű gardedám lesz. És sajnos ebben
igaza van.
Hannah nem tudhatta, hogy nem holmi pajzán gondolatok
sarkallták Lanát arra, hogy Lachlan kísérőjéül szegődjön. Na jó, nem
elsősorban azok. De szabadulni akart Hamishtől. Szórakoztató
társaság, ugratni is szerette, de a kitüntető figyelme már kezdett
kellemetlenné válni. Pláne úgy, hogy a férfi a legcsekélyebb
mértékben sem érdekelte.
– Erre, kegyelmes uram – mondta Isobel megrántva Lachlan
kezét, és már vezette is a lépcső felé. Lana mosolyogva ment utánuk.
Jó érzés volt együtt látni kettejüket. A magasra nőtt, daliás herceget
és az apró, határozott kislányt.
A legbájosabb az egészben, hogy Lachlan hagyta, hogy a gyermek
irányítson.
A herceg lakosztályát nyomban a megérkezésük után
előkészítették. Ez így volt rendjén. Ám most, ahogy lépkedtek a
hosszú folyosón, Lana hirtelen ráeszmélt, hogy az ő szobája milyen
messze van innen. Nagyon messze, a másik szárnyban. Ez bizony
sajnálatos. Egyikük sem osonhat át észrevétlenül a másikhoz, és ez
elkeserítő.
Túlontúl hozzászokott már az együtt töltött hosszú órákhoz,
Lachlan cirógatásához, csókjaihoz. Nehéz lesz újra egyedül aludnia.
De hisz mindketten tudták, hogy ez nem maradhat így örökre. Túl
sokan figyelik őket árgus szemmel Dounreay várában.
Ha mégis megkockáztatják az együttlétet, altkor nagyon
óvatosnak kell lenniük.
Lana sehogy sem értette, miért támad benne várakozásteljes
izgalom. Hacsak nem azért, mert borzongató volt arra gondolni,
hogy titkon mégiscsak együtt lehetnek.
A lakosztályhoz érve Isobel vállalta magára, hogy mindent
megmutat a hercegnek, a kellemes nappalit, a pazar hálószobát és a
jól felszerelt fürdőhelyiséget.
Lana igyekezett nem nézni a fürdőalkalmatosságra.
Lachlan már korántsem volt ilyen szemérmes, és Lana tudta,
érezte, hogy a férfit hirtelen forróság önti el, mire az ő arca is
kipirult.
Isobel szerencsére mindebből semmit sem érzékelt, és már vonult
is tovább az öltözőszobába, s mert Lachlan nem tartott lépést vele,
visszafutva a karjába csimpaszkodva húzta maga után. Lachlan meg
bocsánatkérő vigyorral az arcán hagyta magát vonszolni.
Jó volt látni, hogy az unokahúga rajong a hercegért. Mintha
átlátna mindenen, a falakon, amiket Lachlan maga köré épített, és
látná az igazi embert. Ahogy Lana is.
Az ajtónak dőlve, mosolyogva nézte, ahogy a kislány mindent
aprólékosan megmutogat a férfinak. Sok minden nem volt a
helyiségben, amit egy felnőtt izgalmasnak találhat, ám Isobel
másképp látta. Neki nagyon tetszettek a párnázott puffok, a masszív
akasztórúd, ami egy hintát is elbírt volna, mindezt mulatságosnak
találta.
És egészen elbűvölte a titkos ajtó, amin át a cselédség közlekedett.
Persze se titkos nem volt az az ajtó, és nem is a cselédség használta,
de Isobel szentül hitte, hogy így van, és lelkesen magyarázta.
Lachlan meg csak hümmögött megértőén, és Lana úgy gondolta, ez
igazán kedves tőle.
 Isobel meg fellelkesülve, hogy osztatlan figyelmet élvezhet,
fecsegett a nemrég átélt kalandjairól, a kedvenc süteményeiről, az
íjásztudományáról. És természetesen a leendő kardjáról. A herceg
bólogatott, hümmögött tovább, és ha kellett, kérdezett. Lana keble
dagadozott az örömtől, de a szíve belesajdult egy kicsit.
Lachlanből nagyszerű apa válna.
És volt valami szívszaggató a férfiban. Nem az átok, nem is az,
hogy hisz benne, hanem látni, hogy mennyire igyekszik mindent
bátran viselni, elnyomva a félelmeit.
Kedvesen és figyelmesen hallgatta Isobel csacsogását, noha Lana
tudta, mennyivel szívesebben maradna inkább kettesben ővele. A
kislány bizonyára a terhére lehetett.
De nem látszott rajta, hogy bosszankodna, és amikor Isobel
megkérdezte tőle, akarja-e látni az íját, Lachlan bólintott, és azt
felelte, igen, nagyon szeretné látni.
Ezt igen jól tette, mert Isobel szeme erre felcsillant, majd már
szaladt is, hogy idehozza.
Bizony, bizony, okos válasz volt.
Mert így ők kicsit kettesben maradhattak.
Lachlan gonoszkodó mosollyal fordult Lana felé.
– Ó, édes istenem! – sóhajtotta, és a karjába kapta.
A fejét lehajtva meg akarta csókolni a lányt, aki rémült és izgatott
lett egyszerre.
– Ne itt, Lachlan!
Lana az ajtóra nézett. Isobelnek ugyan messzire kellett szaladnia,
a másik szárnyba az íjáért, de gyorsan tud futni az a kislány. És
különben is: akárki betoppanhat.
– Igazad van – mondta a férfi, azzal már húzta is magával az
öltözőhelyiségbe, és az ajtót a lábával belökte maguk mögött. – Itt
már sokkal jobb.
Magához ölelte a lányt, és megcsókolta. Édes csók volt, vággyal
terhes.
– Ó, Lachlan, egész nap csak te jártál a fejemben – sóhajtotta Lana,
miközben Lachlan már az arcát csókolgatta.
– Uhm. – A férfi Lana nyakát harapdálva tolta őt a fal felé. A
vágya… nyilvánvaló volt. – Nekem is csak ez járt a fejemben nappal
és éjszaka.
– Éjszaka?
– Miután elmentem tőled. Lana elnevette magát.
– Nem sok volt már hátra az éjszakából.
– De ahhoz túl sok, hogy nélküled legyek.
Lachlan keze Lana mellére siklott, és lánynak eszébe jutott,
micsoda örömet okozott ezzel neki a férfi az előző és azt a megelőző
éjjel. Beleborzongott, érezvén, hogy a mellbimbói ágaskodni
kezdenek.
– Ne itt, Lachlan.
És ne most! De Uram, Teremtőm, meg kell találniuk a módját,
hogy éjjel együtt lehessenek.
– Nem, persze hogy nem. Csak még egy csókot.
– Jó, egyet.
De persze egy nem volt elég. Sosem volt elég.
A csókok fokozták a gerjedelmüket, és Lachlan egyre hevesebben,
egyre merészebben simogatta Lanát, akinél szintén átszakadtak a
gátak.
Lachlan felrántva a lány szoknyáját, varázslatos köröket írt le
Lana legérzékenyebb pontja körül, és Lana is megérintette Lachlan
férfiasságát, amikor legnagyobb riadalmukra kinyílt az ajtó.
Szétrebbentek. Illetve Lachlan ugrott el, mert Lanának a
kábulattól nem volt ereje hozzá. Ő a szoknyáját igazgatva nézett
Isobelre, aki íjjal a kezében rájuk meredt, a fejét oldalra biccentve,
homlokráncolva.
Lana gyomra megrándult, mert pontosan tudta, mit jelent ez az
arckifejezés. Isobel gyanúsnak találta a jelenetet. Az égiek
kegyelmezzenek nekik!
– Ó, hát már vissza is jöttél – mondta Lachlan a kezét
dörzsölgetve. – Na és megtaláltad az íjadat? – kérdezte.
Holott Isobel jól láthatóan ott szorongatta a kezében. Lana szerint
mégis okosan tette, hogy ezzel indította a beszélgetést.
A kislány sandán méregette őket.
– Ti meg mit csináltatok?
– Hogyhogy mit csináltunk?
 Lachlan a gallérját igazgatta, mintha hirtelen túl szűknek találta
volna.
– Csókolóztatok?
Lana fel nem foghatta, miért néz rá az unokahúga ilyen
szemrehányóan. Hacsak nem magának szerette volna a herceget.
Ami nagyon is elképzelhető, tekintve, hogy milyen imádattal
csüngött rajta.
– Ó, ugyan, dehogy! Mi csak… – Lachlan segítségkérőén nézett
Lanára.
Ő alig talált a hangjára.
– Én… Mi… Csak beakadt a hajam. Őkegyelmessége segített
kiakasztani.
– Hová akadt be?
Lana és Lachlan összenézett. Tényleg, hová is? A férfi a
körbeintett a kis helyiségen.
– Hát egy…
– Szögbe! – vágták rá aztán mindketten.
Isobel a falat nézegette, aminek Lachlan korábban nekiszorította
Lanát. De abból egy darab szög sem állt ki. A lányka vonásai
megfeszültek. Aztán megsemmisítő pillantást vetett a hercegre. Most
nagyon hasonlított a Dunnet fivérekre.
– Ti szerelmeskedtetek?
Lana mélyen beszívta a levegőt, és az unokahúgát nézte. Még
gyerek.
– Isobel Mairi MacBean! Ezt a szót meg ki a csudától hallottad? A
kislány vállat vont.
– Andrew-tól.
Lachlan elsápadva, elképedve meredt Lanára, aki szintén
megdöbbent. Mert mit lehet erre mondani? Isobel elképesztő
gyermek.
A lányka elhúzta a száját.
– Ő is azt mondta, hogy nem szerelmeskedett a Mamával, amikor
láttam, hogy ugyanazt csinálják, amit ti.
– Jézusom! – nyögte Lana, aztán már senki sem szólalt meg,
csupán azt lehetett hallani, ahogy Isobel hangosan veszi a levegőt.
 – Nahát, ezt nevezem! – Lachlan hangja szinte dübörgőit a beállt
csöndben. – Ez aztán a pompás íj? Megnézhetem?
Azzal kivéve a kislány kezéből az íjat, átsétált a hálószobába, és
alaposan szemügyre vette. Túlságosan is alaposan. Végighúzta az
ujjait a fegyver ívén, majd a húrt tanulmányozta. Lövésre emelve
vizsgálta, hogyan feszül.
– Nagyszerű íj. Azt mondod, hogy tudsz is bánni vele? Isobel a
hercegről a nagynénjére nézett, majd vissza.
Istennek hála, amiért sikerült elterelni a figyelmét. Lana majd
összeesett a megkönnyebbüléstől.
– Igen. Méghozzá nagyon jól.
– Szeretném, ha egyszer bemutatnád nekem az
íjásztudományodat. Lachlan odalépett a kandalló mellett álló
kerevethez, és leült rá Isobellel együtt. Lana az ablakhoz sétálva
igyekezett megnyugodni.
Milyen izgató is volt újra Lachlan karjába simulni. És így, hogy
rajta kapták őket, talán még izgalmasabb.
Persze nem lett volna szabad pont erre gondolnia, de hát másra
sem tudott.
Miközben Lachlan és Isobel az íjászatról beszélgetett, Lana a
szerelmeskedésre gondolt. Sorra vette a számba jöhető helyszíneket,
ahol ezzel próbálkozhatnak.
De jaj, túl sokan vannak körülöttük. A család, a cselédek… túl
sokan vannak. Ám a kastély hatalmas, és nagyon sok használaton
kívüli szoba van benne. Ha töri a fejét, nem lesz nehéz találni egy
félreeső helyet. És akkor kedvükre ölelkezhetnek megint.
Lachlan el nem tudta képzelni, hogy Lana min mosolyog
magában, mindenesetre a vére felforrt tőle. Miközben úgy tett, mint
aki élénk érdeklődéssel hallgatja Isobel kalandjait, végig Lanát
figyelte.
Noha nagyon fájlalta, hogy megzavarták őket, végül úgy
gondolta, hogy tulajdonképpen szerencséjük volt. Mert bárki más is
betoppanhatott volna. Leszámítva persze azt, hogy ez a kis Isobel
idő előtt leckét kapott valamiből, amiből még nem kellett volna.
De ezen már nem lehet segíteni. Több önuralmat kellett volna
gyakorolnia.
 Most, hogy már találkozott Magnusszal, pontosan tudta, milyen
fontos, hogy Lana is, meg ő is nagyon óvatos legyen. Ha kiderülne,
mi van kettejük között, Magnus azonnal kézfogót akarna. Erre
azonban nem vállalkozhat.
Egy pillanatra elfeledkezett róla, hogy korábban megfogadta,
távol tartja magát Lanától. Mivelhogy őrültség volna a közelében
lennie, különösen az előző éjszakai történések után. Hisz úgysem
tud ellenállni a csábításának, ezt már nagyon jól tudta.
A szeme sarkából hirtelen felfigyelt valamire. Nagy nehezen
elfordította a tekintetét Lanáról, és az ajtó felé pillantott. Alexander
állt ott a homlokát ráncolva. Egyikükről a másikukra nézett. Nyilván
észrevette, milyen leplezetlenül bámulja Lanát. De mégsem érzett
bűntudatot. Hisz a szoba két végében voltak. És ö most nem csókolta
Lanát.
– Kegyelmes uram – kezdte Alexander.
– Igen, Dunnet?
– Le kellene jönnöd. Isobel elhúzta a száját.
– De épp az íjamat mutatom neki.
– Később is megmutathatod, kicsim – csitította Dunnet. – De
őkegyelmességének most velem kell jönnie.
– Történt valami?
Alexander még sötétebb képet vágott.
– Stafford van itt.
Lachlan gyomra összeugrott. Korábban Alexanderrel elolvasták a
leveleket, amiket Isobel csent el Scrabster ládájából.
Az egyikből az derült ki, hogy Scrabster részt vett egy Lachlan
ellen szervezett összeesküvésben, és hogy nem egyedül volt érintett.
Szó esett arról, hogy van egy „nagy hatalmú barát”, aki
„gondoskodik arról, hogy Caithness már ne legyen sokáig útban”.
Csupán egyetlen olyan hatalmasság létezik, aki miatt Scrabster
úgy érezhette, nem lehet baj a felségárulásból.
Ez az ember csakis Stafford lehetett.
– Mi az ördögöt keres itt?
Lachlan Isobelre pillantott, aki tágra nyílt szemmel nézte őt, és
feltehetően a fülét hegyezve figyelte, miről beszélgetnek a felnőttek,
mire összerezzenve kijavította magát:
Ú
 – Úgy értem, mi keresnivalója van itt? Alexander megvonta a
vállát.
– Nem tudom, de Magnus tartja szóval, míg mi itt vagyunk.
Gondoltam, nem árt, ha tudod.
– Köszönöm.
Lachlan visszaadta az íjat Isobelnek, felállt és megigazította a
ruháját. A legkevésbé szeretett volna ma találkozni Stafford
márkijával. Különösen azok után nem, hogy megtudta, ez a
gazember a központi alakja az élete kioltására szerveződő
összeesküvésnek, ő tüzeli ellene a többi nagyurat. Lachlan attól
tartott, hogy nem tudja majd fékezni az indulatait.
De ha már itt van, akkor ez kitűnő alkalom arra, hogy
szembenézzen vele, hogy kiderítsen mindent az ármánykodásukról,
és véget vessen a szervezkedésnek.
Lanára pillantott.
– Isobel, te gyere velem – mondta ő a kislány felé nyújtva a kezét.
Isobel dacosan nézett rá.
– Nem akarok. Én velük megyek.
– De drágaságom, nekik most felnőtt dolog miatt kell elmenni.
– Már én is majdnem felnőtt vagyok.
– Gyere, kincsem.
De Isobel nem ment, legalábbis még nem. Lachlanhez hajolt, és
súgva azt kérdezte:
– Ez is gonosz ember?
Lachlan mosolyogni szeretett volna, de nem tudott. Mert ha a
gyanúja beigazolódik, akkor tényleg Stafford a bűnös mindenben.
– Hát, az biztos, hogy nem a barátom.
– Ne feledd – mondta Isobel az íját felemelve –, hogy kitűnő íjász
vagyok. Csak szólj, ha kellek, és már lövök is. Bárkire.
Lachlan szeme összeszűkült. Bárkire.
Ahogy nézte, hogy Lana és Isobel távozik, akaratlanul is arra
gondolt, milyen nagyszerű, ha egy bajnok védelmezi az embert.
Még ha ilyen pirinyó is az illető.
Lachlan így próbálta megnyugtatni magát, miközben
Alexanderrel lefelé igyekeztek. Tudta jól, ezt a harcot neki kell
megvívnia egyes- egyedül, de jó volt tudni, hogy egy barát is vele
van.
Ő meg Stafford soha nem jöttek ki egymással. A márki
fondorlatos, elvtelen és a velejéig romlott ember volt.
Lachlan nagyon szerette volna letörni a szarvát, és emlékeztetni
rá, hogy hol a helye. Sőt, talán ennél is többre vágyott.
Az ajtóban megállva epét nyelt, amikor azt látta, hogy Stafford
fesztelenül kortyolgatja a whiskyjét Magnus társaságában. Susana is
velük volt, de abból, hogy ökölbe szorította a kezét és az arcvonásai
megfeszültek, tudni lehetett, nem örül Stafford jelenlétének.
Nyilvánvalóan az bosszantotta, hogy a márki épp őrá alkudozik. A
szép Susanának nagyon nem tetszett, hogy ő az alku tárgya, akár
egy kanca a lóvásárban.
Lachlan úgy döntött, marad, ahol van, az ajtóban, és egy ideig
még onnan hallgatja a beszélgetést. Stafford háttal ült Lachlannek,
de a herceg jól hallotta vérforraló szavait. Érzékelte, hogy Alexander
is egyre feszültebben áll mellette.
Amikor Stafford Lanát hozta szóba mint alternatív menyasszonyt,
hogy Magnus ezzel a friggyel őrizhesse meg Dounreay biztonságát,
amit nyilvánvalóan épp az ő pribékjei veszélyeztettek, Lachlant
majd szétvetette a méreg. Először is, mert amit Stafford csinált, az
egyértelmű zsarolás.
Másodszor meg Lana az övé.
Lila köd borult az agyára a gondolatra, hogy bárki más – főleg
Stafford malacképű fia – hozzáérhetne.
De a java még hátra volt.
– Senki sem tudhatja, mi történhet még Dounreay várában –
mondta Stafford nagyon is vészjósló hangon. –Meg a birtokkal, a
legfőbb nagyúr oltalma nélkül…
Magnus a kezét felemelve félbeszakította.
– De hisz itt van nekünk Caithness…
– Érdekli is Caithnesst, hogy mi lesz veletek – legyintett erre
Stafford. A fennhéjázó hang és a gyalázatos szavak hallatán Lachlan
keze ökölbe szorult. – Már évtizedek óta nem védelmez ő senkit.
– De akkor is ő a mi nagyurunk. – Magnus képes volt ezt
mosolyogva mondani, noha belül biztos, hogy ő is fortyogott
mérgében. De palástolta a pimasz márki előtt. – Itt minden birtok az
övé, mi csak a hűbéresei vagyunk.
– De tudod, nem kell ennek így lennie. – Stafford előrébb csúszott
a székén.
– Ezt meg hogy érted? – Magnus is előrébb hajolt.
– Magától a régenshercegtől kaptam egy levelet, amiben azt írja,
nagyon elégedett azzal, amit a földek kisajátítása terén tettem.
– Értem.
– Arra utal a levelében, fontolgatja, hogy engem is herceggé
tegyen.
Noha Lachlan nem először hallotta ezt, most mégis görcsbe
rándult a gyomra. Gyalázatos kilátás volt ez.
– Nem kétséges, hogy a régensherceg nekem adja ezeket a
földeket, ha Caithness már nincs köztünk.
Lachlanbe fájdalom hasított. Hát itt tartunk.
– Nincs köztünk?
A Lachlan háta mögött álló Alexander halkan felhördült, de a
herceg nyugalomra intette. Hallani akarta a továbbiakat is, és nem
akart idejekorán szabad utat engedni a haragjának. Tudni akarta,
meddig képes elmenni Stafford.
A márki folytatta.
– Higgy nekem. Már nem lesz köztünk sokáig.
– Hogyhogy? – kérdezte Magnus.
– Nyugodj meg – mondta Stafford, és megveregette a másik férfi
kezét. – Rád senki sem fog gyanakodni. Senki.
– Gyanakodni? Ugyan miért? – S mert Stafford nem válaszolt,
Magnus hozzátette: – Én úgy tudom, Caithness a régensherceg
barátja.
A márki ismét csak legyintett erre az ostobaságra.
– A koronaherceget nagyon könnyen lehet manipulálni.
Különben is, mindenki tudja, hogy a Caithness hercegek nem élik túl
a harmincadik születésnapjukat. Senki sem fog gyanút, ha Lachlan
Sinclair a vártnál korábban távozik az élők sorából.
Magnus álla megfeszült.
– Márpedig én nem leszek részes gyilkosságban.

Ó
 – Ó, ez a legszebb az egészben. Hogy nem gyilkosság lesz, csupán
az átok teljesül be.
E szavak hallatán Dunnet már indult volna, hogy rárontson
Staffordra, de Lachlan visszatartotta. Nagyon nem szerette volna, ha
Dunnet összeakasztja a bajszát Stafforddal, aki túlságosan nagy
hatalommal bír ahhoz, hogy Alexander az ellenségévé legyen.
Ezt a harcot neki kell megvívnia. Mert ő is nagy hatalommal
rendelkezik.
Stafford, akinek halvány sejtelme sem volt a fenyegetésről, még
közelebb hajolva Magnushoz, folytatta.
– Mit veszíthetnél vele?
– Az egyik lányomat?
Stafford figyelmen kívül hagyta a kérdést.
– Én leszek az oltalmazod. Te csak egy olyan nagyurat vesztesz,
aki amúgy sem törődik veled és a birtokaiddal.
Elég. Lachlan nem bírta tovább hallgatni.
Hogy merészeli? Hogy van képe idejönni és megzsarolni az ő egyik
hűbérurát? A lányait kérni a védelme fejében? Lázadásra biztatni?
Hogy mer ez az ember egyáltalán levegőt venni? Ezt sem érdemli meg.
– De bizony, hogy törődöm – mondta a szobába lépve. Kellő
önuralmat tanúsított azzal, hogy nem ugrott nyomban Stafford
torkának.
A márkinak hátrafordulva leesett az álla. Felpattant.
– Lachlan… Én… Mi… épp rólad beszélgettünk.
– Igen – mondta metsző hangon a herceg. – Hallottam. Stafford
ajka szólásra nyílt.
– Nem úgy van, ahogy hangzott – védekezett.
– Valóban? Mert én úgy vettem ki, hogy éppen merényletet
tervelsz ellenem.
– Jaj, dehogy! – A Stafford homlokán gyöngyöző verejtékcseppek
ennek ellentmondani látszottak.
Ah. Az elhangzottak ellenére Stafford, ez a féreg, képes volna
mindent letagadni. De hát nemigen van más választása. Mert amit itt
előadott, az egyenlő a felségárulással.
– Úgy gondolom, ideje távoznod – közölte Lachlan ridegen. – És
ne legyenek kétségeid, a régensherceg értesülni fog mindenről. A
mostani látogatásodról és a többiekkel szövögetett terveidről is. –
Merőn nézett a márki szemébe. – Nagyon érdekes leveleket találtuk
Scrabster várában. Mielőtt a levegőbe röpítettük volna.
Stafford ezt hallva idegesen járatta körbe a tekintetét a
helyiségben.
– A… levegőbe röpítettétek a várát?
– A kémeid erről nem számoltak be? – kérdezte Susana
vigyorogva.
Lachlan nemtörődöm módon megvonta a vállát, egyben
megmutatva feszülő izmait, ami nem kerülte el Stafford figyelmét.
– Igen, valakik a levegőbe röpítették. De hogy kicsodák, azt nem
tudhatom. Ahogy azt sem, hogy kinek a vára lesz a következő.
Lachlan elmosolyodott.
– Már ha a várad a tiéd marad azok után, hogy a koronaherceg
megtudja, mire készültetek Scrabsterrel.
Stafford először elsápadt, majd a füle tövéig elvörösödött.
– Hazugság. Az egész merő hazugság – hebegte. –Scrabster
hazudott! – üvöltötte.
Lachlan mosolya még szélesebbre húzódott, amiért a márki így
elárulta magát. Már a kezében volt, könnyűszerrel bedarálhatja.
– Na és amit a saját fülemmel hallottam? Hogy az életemre törsz?
Ez is hazugság volna?
– Fo-fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – dadogta Stafford.
Lachlan úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Értelmetlen lett
volna reagálnia rá.
– Azt tanácsolom, hogy hozd rendbe a számadásaidat, Stafford.
S amikor a megalázott márki nagy sietve elment mellette, még
hozzátette:
– Ja, és sok szerencsét!
Nagy szüksége lesz rá ennek a gazembernek, miután végzett vele.
– Hát – mondta Susana, miután a márki távozott. – Nagyon
élveztem.
Lachlan elnevette magát. Noha Susana ezt némi szarkazmussal
mondta, a herceg egyúttal mulatságosnak is találta. Azok után, amit
itt hallott, szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy Stafford ugyan
pillanatnyilag vereséget szenvedett, ez nem fogja jobb belátásra
bírni. Aki ennyire elvetemülten képes galádságokat elkövetni, az
nem fogja egykönnyen feladni az ármánykodást. Mert mindez
mélyen gyökerezik a jellemében, és Stafford már régóta dédelgeti
ezeket a terveket.
Addig is gondolnia kell a védelemre. Lachlan Magnushoz fordult:
– Használhatnám a dolgozószobádat? Haladéktalanul
értesítenem kell a koronaherceget a történtekről.
– Igen, természetesen.
Ezenkívül is kellett leveleket írnia, illetve újraírnia mindazokat,
amiket Dougalra bízott, hogy eljuttassa az érintetteknek. S most,
hogy már biztosan tudta, Stafford hadrendbe állította a talpnyalóit a
felségárulásban, és ő állt a Dounreay ellen indított támadások
mögött, szükségét látta megbeszélni Alexanderrel és az öccsével a
vár védelmének stratégiáját.
így aztán Lana, aki eddig mindig ott járt a fejében, a
fantáziaképeiben, most egy kicsit háttérbe szorult. Nagy
hirtelenjében rengeteg teendője akadt, és erre sajnálatos módon rá
fog menni az egész délutánja. Pedig sokkal szívesebben múlatta
volna az időt Lana társaságában, valahol… kettesben.
 
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
 
Olyan jó megint itthon lenni, gondolta Lana a könyvtár felé menet,
hogy olvasnivalót keressen magának. Már késő délután volt, és neki
nem akadt különösebb tennivalója. De a legjobban azt fájlalta, hogy
sehol sem találta Lachlant, kopogtatni meg szégyellt volna az ajtaján.
A jól ismert, otthonos környezet úgy lengte körül, mint a hüs
szellő, és örömmel üdvözölte régi barátait, a rég nem látott
szellemeket. De valami mégis megváltozott. Olyan érzése támadt,
mintha ez a vár többé már nem az ő otthona volna.
Kedvenc helye a könyvtár volt, egy hatalmas terem, amelyben a
falak mentén végig két emelet magasságban sorakoztak a könyvek.
A polcok sorát olykor egy-egy ablak törte meg, és galéria futott
körbe a magasban.
Járt fel és alá a könyvek között, és úgy tett, mintha a köteteket
tanulmányozná, de a gondolatai messze jártak. Lachlanen
gondolkodott, többet is a kelleténél, de képtelen volt megállni, hogy
ne így tegyen.
Az érzéki örömök, amiket az elmúlt néhány napban
megtapasztalt, az egész életét megváltoztatták. Ó, igen, Lana már az
elején tudta, hogy szerelmes a hercegbe. Igen, tudta. De a testi
együttlét csak még inkább beleégette a szívébe és a leikébe. Mert az
álmai teljesedtek be ezzel, sőt még annál is több.
Mert tudta, azt is biztosan tudta, hogy ez a kapcsolat egy életre
szól.
Bár Lachlan is tudná!
– Hát te is itt vagy.
Lana megpördült, és a szíve nagyot dobbant az ismerős hang
hallatán.
– Mit csinálsz itt?
A lány a vállát vonogatva végighúzta az egyik ujját a könyvek
gerincein. Lachlan vágyódó tekintettel követte.
– Csak válogatok.
A férfi elmosolyodott. A sarkával berúgta a könyvtár ajtaját, és
odament Lanához.
– Gyakran jössz ide valami könyvért?
 – Csak ha nincs más, amit csinálhatnék.
– És most nincs más, amit csinálhatnál? – kérdezte Lachlan olyan
hangon, hogy Lana beleremegett. Csoda, hogy az ujjának érintésétől
a könyvek nem kaptak lángra.
– Az égvilágon semmi.
– Az jó. Én egész délután el voltam foglalva.
A férfi ujjai táncoltak, mintha égtek volna a vágytól, hogy
megérintsék Lanát.
– És milyen volt a találkozás Stafforddal?
Lachlan tekintete elfelhősödött, és Lana már bánta, hogy
megkérdezte.
– Nagyjából olyan, amilyennek elképzeltem, de legalább
beigazolódott a gyanúm.
– A gyanúd? Lachlan bólintott.
– Lázadást szít a báróim között.
– Ó, te jó ég! – A lány ijedten a szája elé kapta a kezét.
– Édesapádnak azt is elmondta, hogy a halálomat tervezte…
Hogy aztán majd az átokra fogja.
Lana maga sem értette, hogy tudott kuncogni ezen, hisz
egyáltalán nem volt vicces, amit hallott, épp ellenkezőleg.
– Ó, ne vágj már ilyen riadt képet. – Lachlan közelebb lépett. –
Meg tudom én védeni magam, most, hogy már tudom, mire
készülnek. És Dunnet ragaszkodik ahhoz, hogy őrök vigyázzanak
rám.
Lana jelentőségteljesen körbejáratta a tekintetét a testőrök nélküli
helyiségben.
– Leráztam őket. – Lachlan megvonta a vállát. Elbűvölő vigyor ült
ki az arcára. – Itt a könyvtárban, veled, biztonságban vagyok.
– Velem te bárhol biztonságban vagy.
– Így hát most itt vagyunk. Kettesben. Én már végeztem minden
munkámmal. Biztos, hogy neked sincs semmi teendőd?
Lana rámosolygott.
– Az égvilágon semmi.
– Kicsomagoltál?
– Régen.
– És semmi megbeszélnivalód a nővéreiddel?
 – Ok szundikálnak.
– És Isobellel sem kell játszanod?
– Ő elment íjazni.
Lachlan szája megrándult.
– Vadóc kis teremtés, nem?
– Igen, az. Tetőtől talpig Dounreay.
– Ez igaz. Ahogy te is, meg a nővéreid is, mind félelmetesek
vagytok.
– Én biztos nem vagyok az. Susana, ő igen, és Hannah is, ha az
ember felmérgesíti. És Isobel is tud nagyon harcias lenni. De tőlem
nem fél senki.
– Én bizony félek tőled.
Lachlan nyilván csak ugratni akarja.
– Félsz tőlem?
A férfi válaszul az egyik ujjával megcirógatta Lana ajkát. Ez meg
miféle válasz?
– Lachlan… Mi az, hogy félsz tőlem?
– Létezik, hogy ne tudnád?
– Nem én.
– Ó, Lana!
Lachlan közelebb lépett, és férfias pézsmaillatába a lány
beleszédült. Lachlan végigsimított Lana állán, majd felemelte, bár
erre semmi szüksége sem volt, hisz ő nyújtotta a száját magától is.
A férfi csillogó szemmel nézte. A lehelete Lana arcát simította,
testének melege a lányét is átforrósította.
Pokoli kín volt kivárni, hogy ajka az övéhez érjen, és Lachlan
pontosan tudta, hogy így van, mégis nyújtotta a pillanatot, növelve a
várakozás feszültségét. Amikor végre megtette, az maga volt a földi
paradicsom. Lana sóhajtva nyitotta a száját, és Lachlan elfogadta,
gyöngéden, de szorosan magához ölelve a lányt.
– Édes istenem, mennyire hiányoztál. Lana csók közben elnevette
magát.
– De hisz itt vagyok.
– Te is tudod, hogy értem.
– És múlt éjszaka is együtt voltunk.
– Úgy hiányoztak a csókjaid. – Lachlan újra megcsókolta.
 – Tudom.
– Mókás, nem, hogy milyen hamar hozzászoktam ahhoz, hogy
veled háljak.
Lana a tenyerébe fogta a férfi arcát. Ő maga pontosan ugyanígy
érzett. Hogy milyen nehezére esne Lachlan nélkül tölteni az éjszakát.
A mostanit és az ezután következőket mind.
Lachlan hátrébb hajolva a lány arcába nézett.
– Átmehetek hozzád. Vagy te jöhetnél át énhozzám. Lana
felvonta a szemöldökét.
– És a testőreid?
– Majd csöndben maradnánk.
Imádnivaló volt a naivitása. Mintha bizony tudnának csöndben
szerelmeskedni.
– Az én szobámba nem vezet titkos átjáró…
Ó! A titkos átjárók. Lana most ugyanúgy elálmélkodott ezen,
mint Isobel korábban, és… Ó, az ördögbe! Erről teljesen
megfeledkezett.
– Nem lehet. Ma éjszaka nem. Isobel velem alszik. Lachlan
reménykedő ábrázata elfancsalodott.
– Ő akarta, és én nem tudtam nemet mondani. Hiányoztam neki.
– Nekem még jobban hiányzol.
Édes ez a Lachlan. Mint egy kisfiú, aki nem kapja meg, amit akar.
– Nem mondhattam nemet. Hisz annyi mindenen ment keresztül
az utóbbi napokban. Elrabolták, ő égbe röpített egy várat. Ugye
megérted?
– Nem igazán – mondta Lachlan, de mosolyogva. – Viszont én
nagyon fogok fázni az éjjel nélküled. Szükségem van rád.
Szorosan magához ölelte Lanát, olyan szorosan, hogy érezhesse,
mennyire így van. A lány megborzongott. Ő is nagyon vágyott
Lachlanre. Gondolatban gyorsan sorra vette a lehetőségeket. Csak
van valahol egy hely, ahol…
Nyílt az ajtó.
Olyannyira magukkal voltak elfoglalva, hogy nem rebbentek szét
azonnal olyan távolságra, ami egy beszélgetésnél elvárható. Lana
kelletlenül elfordítva a pillantását Lachlanről, Hamish haragos
tekintetét látta meg az ajtóban. Ahogy a férfi beviharzott, Lachlan
arrébb lépett, de nem elég messzire és nem elég gyorsan, és a keze,
mintegy birtoklón, még mindig ott volt Lana derekán.
– Ti meg mi a csudát csináltok itt? – kérdezte Hamish egyikükről
a másikukra nézve.
Lana dacosan felkapta a fejét.
– Semmit.
Ez majdnem igaz is volt. Semmit sem csináltak. Semmi olyat,
amihez Hamishnek bármi köze volna.
A fiatalember most Lachlanhez fordult.
– Megcsókoltad Lanát?
A lány arra számított, hogy a férfi letagadja, de legnagyobb
meglepetésére bólintva igent mondott. Méghozzá büszkén.
– Lana, hogy képzeled? Megcsókolni egy herceget? Nem tudod,
milyen veszélyes ez?
– Veszélyes?
Hamish a kezével Lachlan felé intett.
– Ő itt egy herceg.
– Igen, ennyit magamtól is tudok.
Ez a drága Hamish mindig is gyengéd érzelmeket táplált iránta.
De minden más nő iránt is. Mindenekelőtt azok iránt, akik
készségesnek mutatkoztak. És Lana úgy gondolta, nem hagyhatja,
hogy a fiatalember sebzett pillantása befolyásolja.
– Egy herceg sosem vesz feleségül egy olyan lányt, mint te.
– Ezt én is nagyon jól tudom.
Bizony, hogy tudta, és nem is értette, miért ráncolja erre Lachlan a
homlokát.
– Csupán a kedvét leli az olyan lányokban, mint te. S ha már
ráunt, akkor elhajítja.
– Hát ide hallgass! – üvöltötte Lachlan. Lana megfogta a karját,
hogy lecsillapítsa.
– Hamish, tudom, hogy mit csinálok. Az egész az én döntésem, és
tudom, hogy milyen következményekkel kell számolnom.
Hamish odaviharzott a lányhoz, megpróbált kettejük közé állni,
de Lachlan Lana elé lépett, a testével takarva.
– Szerintem meg nem. Ez az ember tönkre fogja tenni a jó híredet.
Elcsavarja a fejed, aztán magadra hagy. Jó esetben csak összetöri a
szívedet. A legrosszabb esetben meg egy fattyút csinál neked.
Lachlan vonásai megfeszültek, a keze ökölbe szorult. Már szóra
nyitotta a száját, de Lana megelőzte.
– Hamish, neked ehhez semmi közöd.
– De mennyire, hogy van! Velem is csókolóztál. Lachlan
megdöbbent.
– Te csókolóztál ezzel az emberrel?
– Jóval azelőtt, hogy megismertelek. És nem ő volt az egyetlen,
akit megcsókoltam.
A lány ezt csak azért vallotta be, hogy lecsillapítsa Hamisht, de
nem vált be. Sőt felpaprikázta vele Lachlant.
– Másokkal is csókolóztál?!
Lana megveregette a karját.
– De csak azért, hogy tudjam, tetszik-e a dolog, vagy sem.
– Hogy tetszik-e a dolog? – kiáltotta mindkét férfi egyszerre.
A lány dacosan felszegte az állát. Semmi ok arra, hogy ezek
ketten itt kiabáljanak vele.
– Na és apád mit fog szólni, ha elmondom neki, mit láttam? Lana
megvonta a vállát.
– A Papa nyitott szemléletű ember.
Hamish felhorkantott. Talán mert úgy gondolta, hogy az
öregember messze nem az.
– Ragaszkodni fog hozzá, hogy feleségül vegyen –mutatott az
ujjával a hercegre.
Lachlan a vállát megfeszítve a kiltjét babrálta.
– Amit én természetesen meg is teszek.
Lana a férfira meredt. Döbbenet és öröm látszott az arcán, de a
herceg szemébe nézve mindjárt alábbhagyott a lelkesedése. Mert
nem örömet látott benne, nem is a remény csillanását. Hanem
beletörődést. Csupán kötelességből venné el.
A lány nagyon szerette volna, hogy Lachlan az övé legyen, de
nem így.
Hamish reakciója a hallottakra váratlan volt, nem tett mást, mint
szorosan összezárta az ajkát. Nagy valószínűséggel egy szót sem fog
szólni Lana apjának. Ahogy senki másnak sem. Esze ágában sincs
valaki mással elvetetni a lányt, amikor magának akarja.
Í
 Lana megpróbálta elfojtani a csalódását. Így lesz a legjobb.
Tényleg.
De a lelke belesajdult.
Hamish parázsló tekintettel nézett Lachlanre.
– Neked pedig, kegyelmes uram, azt ajánlom, hogy viselkedj
tisztességesen – sziszegte mérgesen. – Mert figyelni foglak. Figyelni
fogom minden lépésedet.
Lachlan elmosolyodott, majd halkan azt mondta:
– Hálás vagyok a figyelmeztetésért.
A vacsora nem volt valami kellemes, tekintve, hogy Hamish
egész idő alatt, ahogy ígérte, Lachlanen tartotta a szemét, amit a
herceg elég idegesítőnek talált. Ami még ennél is rosszabb, Susana,
ahogy illik, az asztalfőre ültette őt, távol Lanától. A nyakát kellett
nyújtogatnia még akkor is, ha csak látni akarta. De ezzel Hamisht is
kénytelen volt látni, mert az a bitang Lana mellett ült.
S az a gazember egész este Lanát szédítette. Lachlannek hálát
kellett volna éreznie, amiért a lány láthatóan csupán mulatott rajta.
De nem érzett hálát. Mert azt szerette volna, ha ő van Lana
figyelmének központjában. Sokkal jobban örült volna, ha ő ül
mellette, vagy legalább vele szemben, vagy úgy, hogy legalább
láthassa.
Szerette volna élvezni az ételeket, de képtelen volt rá.
És amikor vacsora után visszavonult a lakrészébe, Hamish ott
ment a nyomában. Majd gonosz mosollyal az arcán odahúzott egy
széket a Lachlan szobájával szemközti alkóvba, és ott letáborozott.
Lachlan abban a biztos tudatban, hogy feltehetően szemhunyásnyit
sem fog tudni aludni abban a kényelmetlen székben, és hogy Lana
ma éjszakára úgysem tervezett semmi pajzánságot, meghagyta
Hamishnek ezt az örömet.
Ő sem készült meglátogatni a lányt ma éjjel, hisz nem lesz
egyedül. De ha mégis át akarna szökni hozzá, hát ott az a titkos
átjáró, és Hamish az égvilágon semmit sem venne észre, hiába
strázsál az ajtaja előtt. De nem sok értelme volt most ezen
merengeni. Szinte semmi. Pedig a titkos átjárók pont ilyesmire
szolgálnak, hogy az ember észrevétlenül azt tehesse, amit akar.

Á
 Ádáz mosolyt küldött Hamish felé, amikor belépett a szobájába,
és hangos csattanással még be is reteszelte az ajtót.
A szeme sarkából valami mozgásra lett figyelmes, amitől
mozdulatlanná merevedett. A szíve nagyot dobbant. Két dolog jutott
hamarjában az eszébe. Az első, hogy Stafford készül beváltani a
fenyegetését. A másik, amire rémülten gondolt, hogy talán az apja
szelleme Dounreay-be is utána jött, és most ő jelent meg a szokottnál
korábbi időpontban. De ez utóbbi gondolatot hamar elhessentette
magától. Aztán erőt véve magán a szemét meresztgette a sötét
szobában.
Sebesen vert a pulzusa, amikor Dougal lépett elő az árnyékból.
A legszívesebben valami fegyver után kapott volna, de hogy
miért, arról fogalma sem volt. Illetve mégis. Míg korábban soha nem
érezte fenyegetve magát az unokafivére társaságában, a közelmúlt
történéseinek fényében ez már korántsem volt így.
Az eshetőséget, hogy Dougal és Stafford összejátszik ellene, már
nem tartotta kizártnak.
Tudta, hogy előbb-utóbb konfrontálódnia kell az unokafivérével,
de ebben a pillanatban semmilyen bizonyítéka nem volt, a szimpla
gyanúra nem építhetett. Ennél jóval többre lett volna szüksége,
mielőtt kérdőre vonja. Addig tehát nem árt az óvatosság.
– No lám, Dougal – szólalt meg erőltetett mosollyal. – Hát máris
visszatértél.
– Igen, kegyelmes uram. De nyugtalanító hírekkel.
Lachlannek nem volt nehéz kitalálnia, mik lehetnek azok a hírek.
– Halljam hát – mondta átsétálva a hálószobába. Megrezzent,
amikor a szokásos esti italát látta a kandalló melletti asztalkára
kikészítve.
– Dunnet emberei megtámadták Scrabstert.
Lachlan nagyot nézett. Nem egészen erre a hírre számított. Hisz
ez pont az ellenkezője annak, amit Andrew-ék áhítottak.
– Igazán?
– Igen. Azok a gazemberek az égbe röpítették a várát, és néhány
nyílvesszőt is beleeresztettek. Majdnem megölték.
– Vagyis életben van?

Í
 Nagy kár. Így most ítélőszék elé kell állnia. A megszerzett levelek
birtokában, és úgy, hogy Lachlan áll majd az ítélőszék élén, nem
nehéz megjósolni, mi lesz az ítélet.
Ám most nem Scrabster árulása izgatta, hanem az, hogy Dougal
hazudott neki. Megint.
– Na és miért tett volna ilyet Dunnet?
– Ugyanazon okból, amiért Olrigra támadt. Fogadok, hogy
szövetkezett Stafforddal, és rossz néven vette, hogy a két báró nem
csatlakozott hozzájuk. A lényeg az, hogy nem szabad megbíznod
Dunnetben. Itt nem vagyunk biztonságban. Haladéktalanul vissza
kell térnünk Ackergillbe.
Lachlannek fogalma sem volt róla, Dougal miért szorgalmazza
ilyen elszántan, hogy visszatérjenek Caithness várába, de bizonyára
nem az ő biztonsága aggasztja. Mert ha az unokafivére is összeállt
Stafforddal, akkor számukra nyilvánvalóan az a legjobb, ha őt
mindenkitől elszigetelve ott tarthatják abban a düledező várban.
Esze ágában sem volt hazatérni, de ahhoz sem érzett semmi
kedvet, hogy vitába szálljon az unokafivérével. Előző éjjel alig aludt
valamit, mert valaki ébren tartotta, és most nagyon fáradtnak érezte
magát. Ráadásul fölöttébb elkeserítette, hogy az az ember, akiről úgy
gondolta, mindent rábízhat, még az életét is, áruló. Ezért most a
kandalló mellett álló székbe lerogyva közölte:
– Gondolkodom rajta.
– Gondolkodsz rajta? – Dougal elvörösödött mérgében. De
Lachlan szúrós tekintete láttán nyugalmat erőltetett magára. Nem
kis erőfeszítésébe került. – Értettem, kegyelmes uram.
– Nagyon kifárasztott az utazás, pihenni szeretnék végre. Majd
holnap beszélünk.
Ez egyértelmű elbocsátás volt. Az unokafivére szája megrándult,
amikor Lachlanről az ajtóra nézett, majd vissza.
– Ah, én… behoztam az esti italodat.
– Köszönöm. Élvezettel fogom elfogyasztani.
Ha Dougal arra számít, hogy mindjárt belekortyol, hát arra
várhat. Ugyanis nem fordulhat elő soha többé, hogy megigya. Ám
még nem szándékozott felfedni a gyanúját. Még nem. Ezért csak
bámult a tűzbe, de hogy Dougal nem mozdult, nyomatékosan
megismételte:
– Majd holnap beszélünk.
– Ne segítsek levetkőzni elalvás előtt?
Lachlan kényszeredett mosolyt erőltetett magára.
– Ezt az öltözéket nem gond egyedül levenni. – Lám, ez is a kilt
előnye. – Jó éjszakát, Dougal!
– Na de…
– Jó éjszakát!
Dougal végre megértette a célzást, ami valójában nem is célzás
volt, hanem parancs, és elindult az ajtó félé. Miután távozott,
Lachlan a puncsospohárra meredt, majd kiment vele a fürdőbe, és
kiöntötte a tartalmát. Aztán az üres poharat szaglászva próbálta
kitalálni, mi lehetett benne. Whisky, de valami kesernyés szagot is
kiérzett.
Nagyon rossz érzése támadt, mert felébredt benne a gyanú, hogy
az unokabátyja el akarta kábítani. Visszament a hálóba, az üres
poharat letette a kisasztalra, majd lefekvéshez készülődött.
Elővigyázatosságból előszedte az utazóládájából a vadásztőrét, és
betette a párnája alá. Még egy szekrényt is odatolt a titkos ajtó elé.
Nem lesz könnyű dolga annak, aki meg akarná lepni álmában.
Akármennyire fáradt volt is, álom csak nehezen jött a szemére.
Először is, mert nagyon felzaklatta Dougal kétkulacsossága. El
kellett döntenie, mit tegyen vele. Szeretett volna többet megtudni az
unokafivére terveiről, szándékairól. Nagyon szerette volna
megérteni, miért tette, amit tett. De tudta, ha megkérdezné, Dougal
mindent tagadna.
Stafford szándékai nyilvánvalóak voltak.
Persze más gondolatok is izgatták, ahogy ez már lenni szokott.
Lana csókjai, a szétnyíló ajka látványának emléke, az illata, testének
melege.
Meg a pillantása, amikor Hamish nekik rontott… Édes istenem,
ez is égette a lelkét.
„Egy herceg sosem vesz feleségül egy olyan lányt, mint te.
Csupán a kedvét leli az olyan lányokban, mint te. S ha már ráunt,
akkor elhajítja.”
É
 És Lana erre rábólintott. Mintha belenyugodott volna. Mintha
ennél többet nem is várna tőle.
Ha nagyon őszinte akar lenni, akkor be kell látnia, hogy a dolog
tényleg így áll.
 
Mert valóban nem áll szándékában feleségül venni a lányt, annak
ellenére sem, hogy elvette a szüzességét. Annak ellenére sem, hogy
önző módon még a védekezésről is megfeledkezett. A pokolba!
Lehet, hogy a magja megfogant Lanában. Hisz sokat voltak együtt.
És nagyon nem jó, hogy ez a gondolat izgalomba hozza.
Egészen felkavarta, hogy Lanának gyereke foganhatott tőle. S már
ott növekszik benne. Neki erre gondolnia sem szabad.
Helytelen lenne, ha a konvencióknak engedelmeskedve az átok
ellenére feleségül venné Lanát, megszegve ezzel a fogadalmát. Ez a
gondolat nagyon felzaklatta.
Sajgott a szíve, üvöltött a lelke. Nem kívánhatja ezt a poklot
Lanának.
Már az is bűn, ha ő mégis reménykedik.
Rettenetes érzés, ha az ember nagyon vágyik valamire, valakire,
ami, vagy aki mégsem lehet az övé. Pláne, ha az ember pontosan
tudja, hogy az övé lehetne, csak ki kellene nyújtania érte a kezét.
Gigászi erő kellett ahhoz, hogy ellen tudjon állni a kísértésnek, hogy
mégse tegye meg.
Tompa puffanásra és káromkodásra neszeit fel, a zaj az
öltözőszobából érkezett. Aztán lépteket hallott a hálóban. A párnája
alá nyúlt. Megnyugtatta a penge hűvöse. A szobában csupán a
kandallóban leégett tűz parázslott, és annak fényénél Lachlan egy
árnyat látott. Ahogy a „szellem” a kandallóhoz közelített, Dougalra
ismert benne. Homlokráncolva vette fel a kisasztalról a poharat,
majd az ágy felé nézett.
Lachlan nem mozdult.
Kíváncsi volt, mi fog történni, ha az unokafivére azt hiszi, mélyen
alszik. Illetve, hogy el van kábítva.
Nem kellett sokáig várnia. Dougal ugyanis visszament az
öltözőhelyiségbe, majd kisvártatva Lachlan már hallhatta is a jól
ismert neszeket és a lánccsörgést.
É
 Éktelen haragra gerjedt.
Haragra gerjedt és elhatározásra jutott. Méghozzá arra, hogy ma
éjjel elkapja a kísérletet.
Megvárta, amíg az „árny” nyögve és jajveszékelve, a láncait
csörgetve egészen közel ér az ágyához, és akkor felpattant.
Már tudta, hisz Lana korábban elmondta, hogy ez itt nem egy
kísértet, hanem hús-vér ember. Feltehetően olyasvalaki, aki harcolni
is tud. De Lachlan okosabb, elszántabb és dühösebb volt nála. És
még tőre is volt. Amikor nekiugrott, előbb rádobta a takaróját, hogy
semmit se lásson, és utána szorosan fogta.
A férfi hevesen rángatta magát, igyekezett szabadulni Lachlan
szorításából. Dülöngéltek ide-oda, nekiestek a bútoroknak, még egy
vázát is ledöntöttek. Az nagyot csattant, amikor földet ért, de
Lachlan nem törődött vele. Csak arra koncentrált, nehogy a
betolakodó szabadulni tudjon, ezért a tőrét is a földre dobta. Nagyot
koppant a padlón.
A támadója termetesebb és erősebb volt nála, a herceget azonban
hajtotta a dühe. De kezdte úgy érezni, hogy nem tud fölébe
kerekedni.
Istennek hála, Hamish ott őrködött az ajtó előtt. Amikor
meghallotta odabentről a dulakodás zaját, azonnal bent termett a
szobában. Látva, hogy a herceg egy finom ágyneműbe bugyolált,
mozgó valamivel küzd, már ugrott is, hogy a segítségére legyen.
Lachlan és Hamish együttes erővel átvonszolták a szitkozódó
embert a másik helyiségbe, és leültették az egyik székbe. Ő persze
próbált elmenekülni, de Hamish, aki még nála is erősebb volt,
szorosan fogta. Az már a sors iróniája, hogy azzal a lánccal kötözték
a székbe, amit ijesztegetésül magával hozott.
Hamish arca a lekötözött „kísértet” láttán lángolt.
– Ide hívjam Dunnetet?
– Igen, az jó lesz – mondta Lachlan, és már hozta is a tőrét. Nem
árt, ha kéznél van.
Hamishnek nem kellett messzire mennie, mert Dunnet
lakosztálya ott volt a folyosó végén. Míg ő távol volt, Lachlan lámpát
gyújtott. Mire Hamish Dunnet kíséretében visszatért, a szobában
világos volt, a székhez láncolt férfi sem kapálózott.
 – Ez meg mi a fene akar lenni? – kérdezte Alexander a
megkötözött foglyot megpillantva.
– Látogató.
Lachlan leemelte a fejéről a takarót, alatta a férfi arca
valószerűtlenül szürke volt, pont az a félelmetes arc, ami mindig
halálra rémítette korábban. Ám most már azt is látta, hogy csak
hamuval van bekenve.
Alexander tekintete Lachlanről a megkötözött férfira, majd vissza
a hercegre vándorolt.
– Hasonlít rád – jegyezte meg.
– Igen – ismerte el Lachlan.
Noha a behatoló idősebb és termetesebb volt nála, azért
nyilvánvaló volt a kettejük közti hasonlóság.
– A hasonlóság fontos, hisz ez az ember két éve ijesztget engem
az apám szellemével.
– Komolyan? – Alexander szétnyitotta, majd újra ökölbe zárta a
kezét. – És miért csinálta?
– Fogalmam sincs. Kérdezzük meg tőle?
A kérdés költői volt. Mert amikor Lachlan a férfira nézett, az
szorosan összezárta a száját.
– Úgy tűnik, nem akarja megmondani – állapította meg Hamish. –
Pompás.
Lachlan kérdő tekintetét látva, vigyorogva folytatta:
– Már úgyis égtem a vágytól, hogy kipróbálhassam a
kínzóeszközöket a várbörtönben, de eddig még nem nyílt alkalmam
rá.
Lachlan döbbenten nézett rá.
– Van itt várbörtön?
– Bizony hogy van.
– Kínzóeszközökkel?
– Úgy ám, még a régi időkből.
Hamish a kísértetre pillantott, és gonoszul mosolyogva még
hozzátette:
– Jó rozsdásak már.
A fogoly orrcimpája kitágult.
 – Hamish mestere a vallatásnak, kegyelmes uram –mondta
Alexander, de a vigyorát nem tudta leplezni. – Majd ő ráveszi ezt a
latrot a beszédre. Te csak ne aggódj.
– De még vér is folyhat.
Hamish felkapta a tőrt, a pengéjét nézegette.
– Talán vihetnénk is mindjárt, hogy ne itt kezdjük el. Nem
szeretnénk bepiszkítani ezt a helyet.
– Igaz, ne itt, a hercegi hálószobában csináljuk – értett egyet
Dunnet.
Lachlannek megint az jutott eszébe, milyen jó, ha az embernek
vannak barátai. Akaratlanul is Alexanderre mosolygott. A báró erre
kacsintott egyet.
– Nem kellene felébresztenünk Andrew-t, hogy ő is részese
lehessen a mókának? Ő is kedveli az ilyesmit – mondta Alexander.
– Nem – mondta Hamish a vállánál fogva felrántva a foglyot. –
Hagyjuk Andrew-t aludni. Ő majd holnap eljátszadozhat vele.
Feltéve, hogy marad belőle annyi, amivel játszadozni lehet.
– Talán holnapra hagyhatnánk a körmei letépését _ ajánlotta
Alexander nagyvonalúan.
Hamish elhúzta a száját.
– Pedig annyira szerettem volna azzal kezdeni…
A beszélgetés alatt a kísértet szeme egyre nagyobbra tágult.
Amikor a körmökről esett szó, a szája elfehéredett.
– Ne! Kérem! Beszélek! Beszélek!
Úgy látszik, ez a szellem nem volt rettenthetetlen.
Lachlant meglepte, hogy az illető nem skót akcentussal beszél,
hanem kifinomult angolsággal. Valamiért skótnak hitte.
Odahúzott egy széket, és leült vele szemben. Alexander ugyanezt
tette. Lachlan vészjósló, haragos ábrázattal meredt kínzójára. Nem
volt nehéz így tennie.
– Hallgatunk – mondta neki.
– Hol kezdjem?
Hogy hol? Tényleg. Nagy hirtelenjében millió kérdés
fogalmazódott meg Lachlanben.
Hamishnek könnyebb dolga volt.
 – Mondjuk, kezdhetnéd azzal, hogy megmondod, mit kerestél
őkegyelmessége hálószobájában az éj kellős közepén.
– Kísértetet játszottam.
Az ördögbe! Ennyit már Lachlan is tudott.
– Na és miért?
– Mert erre fogadott fel. Ilyen egyszerű ez.
– És kellett a munka.
– Ki fogadott fel? – kérdezte Alexander.
A férfi most Lachlanre nézett, és a herceg már majdnem
megszánta.
– Dougal MacBain.
Lachlan ezt is biztosra vette. Ennyivel még nem jutottak előbbre.
– És Londonban fogadott fel?
– Igen. Aztán fizetett, hogy utánad jöjjek Skóciába.
– Hogy eljátszó nekem az apám szellemét? A férfi kidüllesztette a
mellkasát.
– Kitűnő színész vagyok. Egyike a legjobbaknak Londonban.
Archie Dunphy a becsületes nevem. A színpad ünnepelt sztárja.
– Aha – mondta Alexander szárazon. – Ezért kellett annyira a
munka, hogy bevállalj egy csalást.
A nyersen megfogalmazott vád megingatta a férfi
magabiztosságát.
Vesztették már férfiak a fejüket ennél kevesebbért is.
– McBain azt mondta, soha senki nem fogja megtudni. Merthogy
a herceg megrögzött ópiumista. Ezért is kell neki az útmutatás.
Lachlan felhorkant. Mindig Dougal erőltette bele az ópiumot,
gyógyszerként.
– Ez mit sem változtat azon, hogy ráálltál az ajánlatra. És azon
sem, hogy életed hátralévő részét nagy valószínűséggel börtönben
fogod tölteni.
A férfi erre már igazán elsápadt a hamu alatt, de Lachlan már
nem szánta annyira. Végtére is ez az ember hosszú-hosszú éveken át
gyötörte, pokollá téve az életét. Fizetnie kell érte. Ahogy Dougalnak
is.
Ha már itt tartunk…
– És mindig betanította, hogy mit mondjál?
 – Igen, persze. Volt, hogy csak morognom és jajveszékelnem
kellett. Máskor meg beszélni is. Mindig megmondta, hogy mi
legyen. Az útmutatáshoz, ahogy ő mondta.
Lachlannek viszketett a tenyere, alig tudta megállni, hogy ne
törölje képen Archie-t. Hirtelen újraélte valamennyi kísértetjárta
éjszakáját, és ettől éktelen haragra gerjedt.
Utazz haza Skóciába! Hozasd rendbe a várat! Rendeld el a földek
kisajátítását!
Ilyen mondatokkal manipulálták.
De azt még mindig nem tudta, hogy miért.
– Kegyelmes uram, akarsz még kérdezni ettől az embertől bármit,
mielőtt bezárnánk éjszakára? – tudakolta Hamish.
– Már csak egyetlen kérdés. Te voltál az, aki modellt ült a
portréhoz?
Ez a kérdés azóta nyomasztotta, amióta Lana gyanút ébresztett
benne a kísértetjárást illetően.
– Igen.
Az ördögbe! Lachlan szíve felsajdult. Az apja portréja, az egyetlen
dolog, ami William Sinclairhez kötötte, még az is hamis.
Alexander és Hamish lábra állította a férfit, jól megláncolták,
hogy még csak eszébe se jusson szökni próbálni, és kivezették az
ajtón. Lachlan ment utánuk. Nem alszik ma éjjel addig, míg nem
látja, hogy ez az ember rács mögé kerül, és nem vonja kérdőre
Dougalt.
Miután Archie Dunphyt bezárták a várbörtönben, Alexander és
Hamish ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje a herceget az
unokafivéréhez a kvártélyán.
Lachlant nem lepte meg, hogy hült helyét találták.
 
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
 
Lana nem sokat aludt, de nem amiatt, hogy Isobel horkolt. Az
elmúlt két éjszaka emlékeit idézte fel magában, az üdvözítő érzést,
amit megélt Lachlan karjában, és továbbiak után sóvárgott.
Többször is felkelt azzal a szándékkal, hogy átlopózik hozzá, de
végül sikerült jobb belátásra bírnia magát. Először is, mert ha Isobel
megébredve nem találná az ágyában, megriadna, és ha megriad,
akkor képes olyan hangosan sikoltozni, hogy arra az egész háznép
összeszalad. Még rosszabb esetben tudni akarná, hová lett, és
megkeresné. Más sem kellene, mint hogy a kislány olyasvalaminek
legyen szemtanúja…
Márpedig Isobel ilyen, beront kopogtatás nélkül bárhová.
Így hát Lana minden ilyen alkalommal visszafeküdt az ágyba, és
lehunyta a szemét, hátha sikerül elaludnia. De tudta, hogy hiába
erőlteti. Holtfáradtan kelt fel reggel. Igyekezett jókedvűnek látszani
öltözködés közben, de igazán csak akkor derült fel a kedve, amikor
elindultak reggelizni, mert tudta, hogy látni fogja Lachlant.
S valóban, amikor Isobellel beléptek az étkezőbe, Lachlan,
Dunnet, Andrew és Hamish már az asztalnál ült. A szíve
megremegett Lachlan láttán, aki borús ábrázattal, karikás szemmel
elmondta Lanának, hogy egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt.
Ő sem aludt! A gondolat, hogy azért nem, mert ugyanúgy hiányzott
a férfinak, ahogy Lachlan hiányzott neki, örömmel töltötte el a lányt.
Rámosolygott, amikor elindult, hogy szedjen valami ételt a
tányérjára. Visszafelé jövet vette csak észre, hogy a többi férfi is
feltűnően nyúzott és rosszkedvű.
– Valami baj van? – kérdezte, amikor leült közéjük.
– A hercegnek látogatója volt az éjjel – mondta erre Andrew.
– Ó.
Lana döbbenten nézett Lachlanre, és nagyon megijedt. Csak nem
akart neki valaki ártani? Épp itt, az otthonában?
– A kísértet volt az? – tudakolta reménykedve. Erre mindenki
felkapta a fejét.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Dunnet nyugtalanul.
 – Lana tud róla, mert elmeséltem neki a korábbi látogatásokat –
válaszolta erre Lachlan.
Dunnet összeszűkült szemmel nézett rá.
– Valóban?
Lachlannek nem tűnt fel Dunnet fürkésző pillantása. Vagy talán
inkább úgy gondolta, ha nem vesz tudomást róla, eltűnik az arcáról.
– Lana már akkor sejtette, hogy a látogatóm nem lehet igazi
kísértet.
– Igazán? S miből következtetett erre?
Te jó ég, mire föl ez az ingerült hang? Lana Dunnet ökölbe zárt kezét
látva megijedt. Csak nehogy rájöjjön az igazságra, és hirtelen
haragjában orrba vágjon valakit! Sietett hát megelőzni, eloszlatni a
sógora ébredező gyanúját.
– Lachlan azt mondta, hogy láncot csörget a látogatója, de az
árnyak láncot sohasem viselnek – magyarázta higgadtan.
– Sohasem? – firtatta Isobel homlokráncolva.
– Tudomásom szerint soha.
Dunnet valamelyest megnyugodott, de azért még mindig
elgondolkodva méregette Lachlant.
Lana jobbnak látta mélyen hallgatni a csoszogásról, és arról, hogy
a kísértet kézzelfogható gyapjúöltözékben volt, nehogy bárkiben is
felmerülhessen a kérdés, mindezt honnan tudja.
– Igen, valóban nem árny volt, hanem hús-vér ember. És el is
kaptuk – mondta Andrew. – Bezártuk a várbörtönbe.
– Pompás – mondta Lana egy zsemlét vajazva. – Kiderítettétek, ki
vette rá a kísértetj árasra?
– Igen. – Lachlan homloka ráncba szaladt. – Dougal.
– Hm. – Lana látta a fájdalmat a férfi tekintetében, és nagyon nem
tetszett neki. – Vele beszéltél már?
– Nem találjuk – rázta meg a fejét Hamish. – A szobája üres volt.
– Valószínűleg meghallotta a csetepatét, és rájött, hogy a
játszmának vége – jegyezte meg Dunnet Lachlanre nézve. – így aztán
még időben kereket oldott.
– Talán igen – mondta Lachlan nem sok meggyőződéssel, de
komoly arccal. – Mindenesetre nem árt résen lennünk. Ha mégis
előkerülne, nyomban el kell fogni. Rengeteg kérdésem volna hozzá.
 – Ahogy nekem is – bólintott Dunnet elszántan.
Lanát meghatotta, hogy a sógora ilyen szilárdan kiáll a herceg
mellett. Látta, hogy Lachlan is hálás érte.
Tovább eszegette a reggelijét, miközben a férfiak a teendőket
tervezték, amiket majd Hamish utasításba adhat az embereknek.
Amint Hannah és Susana is megérkezett, ők kerültek a figyelem
középpontjába, ahogy mindig is, így Lana és Lachlan tudott pár szót
váltani egymással. Isobel természetesen a tányérján sorakozó
süteményekkel volt elfoglalva.
Lana közelebb hajolt a férfihoz:
– Annyira sajnálom, hogy ezt kellett megélned.
– Köszönöm. Ugyanakkor örülök, hogy végre kiderült.
Legalábbis valami.
A lány a villájával játszadozott.
– Szerinted is kereket oldott Dougal?
– Őszintén szólva, nem tudom. De nem is akarok erre gondolni.
– Tényleg nem? – Lana örömmel látta, hogy Lachlannek felcsillan
a szeme. – Hát akkor mire akarsz gondolni?
– Tudod jól.
A férfi pillantásától átforrósodott Lana teste. Lopva körülnézett.
Mindenki Hannah kívánságával, a füstölt heringgel volt elfoglalva,
és azt találgatták, vajon rá lehet-e venni a szakácsnőt, hogy készítsen
egy adagot reggelire. Isobel némi nemtetszéssel vizslatta a
nagynénjét.
Lana látva, hogy épp senki sem figyel rájuk, odasúgta
Lachlannek:
– Találkozunk a könyvtárban?
– Öt perc múlva?
– Tökéletes.
Izgalom járta át a gondolatra, hogy nemsokára megint kettesben
lehetnek. Amikor Lachlan ásítva felállt, és bejelentette, hogy pihenne
egy kicsit ez után a fárasztó éjszaka után, a többiek megértőén
bólogattak. Az ajtóból még küldött egy beszédes pillantást Lanának,
aki már tűkön ült.
Komoly önuralmába telt elfogyasztania, ami még a tányérján
maradt. Ó, miért is szedett magának olyan sok szalonnát? De miután
megette, felállt, nemtörődöm mozdulattal lesimította a szoknyáját és
ő is az ajtó felé indult.
– Lana.
Hannah hangja állította meg. A lány nyugalmat erőltetve magára
fordult hátra.
– Igen?
– Susana meg én délután az esküvőt tervezgetnénk. Velünk
tartasz? A nap híre az volt, hogy Andrew végre megkérte Susana
kezét. Vagy Susana az övét. Ennél a kettőnél sohasem lehetett tudni.
– Ó, de mennyire. Ezer örömmel.
– Remek. Akkor hát ebéd után a Papa dolgozószobájában?
Érthető a helyválasztás, hisz egy esküvő megtervezése felér egy
csata kigondolásával, és hol máshol tennék, ha nem a Papa
szobájában?
– Pompás.
– Én is ott akarok lenni – szögezte le Isobel.
– Hát persze, drágám – mondta Susana mosolyogva. –Hisz te
leszel a legfontosabb szereplője az ünnepnek.
– Én?
– Igen. – Andrew az ölébe ültette a lányát, és nyomott egy puszit
a feje búbjára. – Te meg a nagyapa fogjátok majd az oltár elé vezetni
a menyasszonyt, és nekem átadni.
Susana felhördült a gondolatra, hogy őt bárki is bárkinek
átadhatja. Ezen mérgelődve hevesen kikelt az ostoba, megkopott
tradíciók ellen, és ebből mindjárt parázs vita kerekedett.
Lanának ez épp kapóra jött ahhoz, hogy kióvakodjon a
helyiségből.
Hevesen kalapáló szívvel sietett a könyvtárba. Az ajtóhoz érve
körülnézett, hogy lássa, nem követte-e valaki. Nem, senki.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, belépett és becsukta maga mögött az
ajtót.
És igen, Lachlan már ott volt. Az egyik polc előtt állt könyvvel a
kezében, jóképűen. Lanát megpillantva becsukta a könyvet,
visszatette a polcra, és kitárta a karját. Lana már rohant is hozzá.
Mindketten tudták, hogy bármelyik pillanatban beállíthat valaki,
ahogy azt is, hogy nincs sok idejük egymásra.
Í
 Így hát nem vesztegettek egyetlen pillanatot sem.
A férfi megemelve Lana állát, megcsókolta. Csodálatos volt. Forró
és szenvedélyes üdvözlés.
– Lachlan…
– Csitt! Muszáj, hogy tovább csókoljalak.
És így is lett. De még az előzőnél is szenvedélyesebbre sikeredett.
Forró és epekedő volt. Valósággal perzselte a vágy
mindkettejüket.
O, istenem, hogy Lana mennyire vágyott erre! És már milyen
régóta.
– Találnunk kell egy nyugodt helyet – zihálta, miközben Lachlan
a nyakát harapdálta.
– Tudsz is ilyet?
A lány lázasan kutatott az agyában.
– A harmadik emeleten vannak használaton kívül levő szobák.
– De biztos nem olyan kényelmesek, mint a lakosztályom. Lana
erre elhúzta a száját.
– De ott aztán nem számíthatunk váratlan látogatókra.
– Ez igaz. – Lachlan elnevette magát, és Lana nagyon örült ennek.
– Felmegyek és körülnézek. Te majd pár perc múlva gyere
utánam. Így ha valamelyikünk össze is futna valakivel, senki nem
fog megsejteni semmit.
– Mit is nem fog sejteni senki?
Lana a férfi szeméből látta, hogy erre a kérdésre pontosan tudja a
választ.
– Semmit.
Lachlan elvigyorodott, és újra megcsókolta a lányt. Futó csóknak
szánta, de persze több lett belőle. Egyre hevesebb, még a nyelvét is
becsusszantotta hozzá. Ahogy Lana reagált rá, Lachlan izmai
megfeszültek, és a könyvespolchoz döntötte a lányt. Aztán a keze a
mellére tapadt, a mellbimbójával játszadozott a ruha anyagán át. A
lány jobban szerette volna, ha a bőréhez ér.
Lachlan másik keze Lana derekáról a csípőjére, majd még lejjebb,
a combjára vándorolt. A lány megborzongott, érezve, hogy Lachlan
belemarkolva egyre feljebb húzza a szoknyáját. Szerette volna
megállítani, végtére mégiscsak a könyvtárban voltak, de a heves
lüktetés a két combja között nem engedte. Nagyon vágyott,
sóvárgott az után az érintés után.
Beleremegett, amikor Lachlan tenyerét ott érezte a mezítelen
bőrén. Széjjelebb tárta a lábát, hogy ezzel is bátorítsa a férfit, holott
nem volt szüksége különösebb bátorításra. A cirógató simogatás dalt
fakasztott Lana lelkében, mire szenvedélyesen beletúrt Lachlan
hajába.
Igen, a könyvtárban voltak. És igen, bármelyik pillanatban
megzavarhatták őket. Lana mégsem volt képes megállítani a férfit,
még ha az élete függött volna tőle, akkor sem. Noha el akartak
vonulni valami teljesen biztonságos helyre, ami kitűnő terv volt, ám
a pillanat hevében ott maradtak a könyvtárban.
És ez nagy hibának bizonyult.
Mert egyikük sem figyelt fel arra, hogy nyílik az ajtó. Ám a
felhördülést már meghallották.
Hangos volt és bősz, csak úgy visszhangzott az egész teremben.
Lachlan ledermedve elkapta a kezét. A tekintete, ahogy Lanára
nézett, megbánásról árulkodott, de az is lehet, hogy inkább
csalódásról, amiért abba kell hagyniuk, amit csináltak, mert
rajtakapták őket. Amint elhúzta a kezét, Lana szoknyája a földre
omlott. Lachlan vett egy nagy levegőt, majd mindketten a hang
irányába fordultak.
A két Lochlannach fivér állt az ajtóban, de Lana Dunnet tekintetét
kapta el. Illetve a sógora lángvörös arca és a nyakán kidagadó izmok
tartották fogva a pillantását. Ádáz arckifejezéssel nézett Lachlanre.
Andrew meg a vigyorát igyekezett eltüntetni a képéről.
Lana mindig kedvelte Dunnetet, ahogy az öccsét is. De nem
ebben a pillanatban. Először is, mert megakasztottak valamit, ami
pedig már a csúcs felé közeledett, legalábbis nála.
Másodszor pedig, nagyon nem volt ínyére, amiért Dunnet
igazságtalan Lachlannel. Hisz nem a herceg, hanem ő provokálta ki
az egészet, ő a bűnös a történtekben.
Nem beszélve róla, hogy a fivérek viselkedtek illetlenül, amiért
kopogtatás nélkül léptek be.
Lana csípőre tett kézzel és dacosan nézett a két férfira. Fel nem
foghatta, miért lepődnek meg azon, hogy dühös rájuk.
 Isobel is megjelent. Istennek hála, hogy ő nem korábban érkezett.
– Na látjátok! – szólalt meg. – Megmondtam, hogy a könyvtárban
lesznek.
Lanának komoly erőfeszítésébe került megállni, hogy ne szidja
össze a kislányt. Pedig több esze is lehetett volna, tudhatta volna,
hogy Isobelt nem köti le a füstölt heringek problémaköre. Mindig
mindenre hegyezte a fülét.
– Isobel, drágám – mondta Andrew –, menj, és keresd meg a
mamádat.
– De én itt akarok maradni.
– Menj szépen!
Andrew határozottan karon fogta és a küszöbön kívülre
tessékelte a kislányt, aki ezt láthatóan rossz néven vette.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Dunnet megköszörülte a
torkát. A dühét nagy nehezen leküzdve megszólalt:
– Itt meg mi folyik?
Andrew beharapta a száját, és azt mondta:
– Azt hiszem, ez elég nyilvánvaló.
Dunnet először az öccsére, majd Lachlanre nézett.
– Szóval? – követelte.
Harcra kész farkashoz volt hasonlatos. Lana még sosem érezte
ennyire találónak a ráaggatott becenevet.
Lachlan mentségére legyen mondva, egyáltalán nem ijedt meg,
amiért rajtakapták őket. Még mosolygott is, noha Lana elég
feszültnek látta a mosolyát.
– Hát, úgy tűnik, ti lesztek az elsők, akik értesültök a hírről.
Lana ámulva kapta fel a fejét. A férfi tekintete eltökélt volt, semmi
bizonytalanság nem látszott rajta. Nem olyan, mint egy titkos
szerető. Nagyon is határozott. A lány nem értette.
– Miss Dounreay épp az imént tisztelt meg azzal a válasszal, hogy
feleségül jön hozzám.
Lana elképedt, majd éktelen haragra gerjedt. Persze nagyon is
örömteli kilátás, hogy Lachlan nőül akarja venni, és vele élhet
örökre. Ám csupán illúzió, hogy Lachlan valóban ezt akarná. A
komoly, merev arc nem erről árulkodott.
Hát ezért gurult dühbe.
 Intim helyzetben találták őket, és ebben a világban ezt csak
házassággal lehet orvosolni. A szíve hevesen tiltakozott ez ellen.
Ó, igen, boldogan feleségül menne Lachlanhez, hogy a karjában
élhesse a napjait és éjjelente megossza vele az ágyát. De nem ilyen
feltételek mellett.
Nem úgy, hogy a férfi csupán kötelességből kéri meg.
Lana szája teljesen kiszáradt, a torka elszorult, de azért sikerült
kinyögnie:
– Valamit félreérthettél.
Lachlan amilyen gyorsan kapta felé a fejét, csoda, hogy nem
szakadt le a nyakáról.
– Tessék?
– Nem akarok feleségül menni hozzád.
– Na de… – hebegte Lachlan, és csak nézett rá értetlenül,
elkerekedett szemmel, leesett állal.
– Nem mondtam igent. Nem fogok feleségül menni hozzád,
Lachlan Sinclair.
Dunnet tért elsőként magához, és rákiáltott Lanára:
– Márpedig hozzámész!
A lány a legszebb mosolyát villantotta rá, aztán kijelentette:
– Nem. Nem megyek hozzá.
Azzal faképnél hagyta a három férfit, akik elhűlve bámultak
utána.
Márpedig őt nem fogják belekényszeríteni semmilyen
házasságba.
Még az a férfi sem, akit pedig nagyon szeret.
Egészen addig, amíg el nem engedi azt az ostoba átkot, köztük
soha nem lehet más, mint ami most van. Viszony.
 
Alexander rosszalló pillantása is kellemetlen volt, de mégsem
olyan megsemmisítő, mint Lana visszautasítása. Ez nagyon fájt.
Lachlan értetlenül pislogott. De még a nyers szavaknál is jobban
megsebezte az, ahogy Lana mondta. Úgy érezte magát, mintha élve
boncolnák.
Ha tudta volna, hogy ennyire fájhat szeretni valakit, elfutott volna
előle. Ám megtörtént. Most már semmit sem tehet ellene. És ő
megsemmisült. Teljesen.
Idő kellett, hogy felfogja, Alexander még mindig válaszra vár.
– Elmagyaráznád, mi volt ez? – kérdezte szigorúan.
Hogy elmagyarázná-e? Ha tudná…
De nem tudja. Túl személyes. Túl fájdalmas.
Andrew megköszörülte a torkát.
– Tényleg feleségül akarod venni? – kérdezte. – Vagy csak azért
mondtad, mert rajtakaptunk benneteket?
Kényszerből akarná? Szó sincs róla. Vagyis… De igen. Mégiscsak így
volt. Lachlan az arcát dörzsölgette.
– Nem ismerek nőt, akivel szívesebben élném le az életemet, mint
vele.
Most, hogy Lana visszautasította, még inkább tudta, hogy nincs a
világon senki más, akit annyira akarna, mint őt. A fene ebbe az
átokba!
Andrew elvigyorodott.
– Kár. – Mivel Lachlan szemlátomást nem értette, miért mondja
ezt, vállat vonva még hozzátette: – Csak mert az előbb kikosarazott.
Alexander bólintott.
– Ühüm, nemet mondott.
– Méghozzá elég határozottan.
– Igen. Dounreay lány ő is. Önfejű mind. Andrew mókásan
elfintorodott.
– Mi már csak tudjuk.
Lachlan egyik fivérről a másikra nézett. Ő ezt egyáltalán nem
találta mulatságosnak. Egyenesen katasztrófának élte meg. Mintha
kövek feszültek volna a gyomrában. Lana visszautasította. Annak
ellenére, ami köztük történt, annak ellenére, amit iránta érez… Egész
egyszerűen kikosarazta.
– Csak van valami módja jobb belátásra bírni.
– Tenned kellene valami nagyon váratlant – vetette fel Alexander.
Andrew az ajkát ütögette.
– Esetleg rabold el. Lachlan meglepődött.
– Elég képtelen ötlet, nem gondolod?
– Isobel szerint a skótok ezzel fejezik ki elköteleződésüket és
szerelmüket.
É
 Érthetetlen, hogy bírta ezt Andrew komoly arccal kijelenteni. Bár
igaz. Ha valaki, hát Isobel biztos tudja.
– Komolyan?
Lachlannek olyan érzése támadt, hogy a két fivér csak ugratja.
– Isobel esküszik rá.
Alexander összevonta a szemöldökét.
– Szerintem a nőrablás teljesen fölösleges. Sokkal egyszerűbb, ha
színt vallasz előtte. Ha egyértelmű tanúbizonyságát adod a
szerelmednek. A nők szeretik az ilyesmit.
Lachlan Dunnet felé fordult.
– Csábítsam el, azt mondod? Andrew elvigyorodott.
– Nálam bevált.
– Jól értem, arra akartok rábeszélni, hogy csábítsam el a
sógornőtöket? Nincs ellene kifogásotok?
– Nincs, ha az a szándékod, hogy feleségül veszed. Alexander
keresztbe fonta a karját.
– El akarod venni?
– Igen, persze. Nőül akarom venni.
És ez igaz is volt. Hisz más jövőt nem látott maga előtt. Akár
örökre, akár csupán rövid időre szól. Hat hónapra, vagy hatvan évre.
Mit számít? Nem akart ő mást, mint magának tudni Lanát, amíg a
Jóisten jónak látja és engedi.
Alexander vállat vont.
– Amennyiben nemes szándék vezérel, és ezen azt értem, hogy
olyasmi, ami miatt a feleségem nem akarja majd leharapni a fejem,
én ugyan nem ellenzem. Sőt, támogatlak benne.
Ó, ez már tetszett Lachlannek. Nagyon is.
És nemcsak azért, mert a két fivér segítségével nagyobb az esélye
a sikerre, hanem mert jó volt tudni, hogy vannak barátai. Vagyis
most már inkább cinkosai.
 
Isobel a kertben talált rá Lanára, aki ide menekült a
szívfájdalmával. Na meg a megbánásával. Noha semmit sem akart
jobban, mint együtt élni Lachlannél, nem akarta őt kelepcébe csalni.
És most úgy gondolta, a herceg csupán kényszerből ajánlott
házasságot, amiért rajtakapták őket. De ő nem ezt akarta.
 Neki Lachlan szíve is kellett, és ha ezt nem kaphatja meg, akkor
inkább egyedül éli le az életét, a rövid viszonyuk emlékét dédelgetve
a lelkében.
Mindez azonban nagyon melodramatikusra sikeredett. És ő nem
volt híve a melodrámának.
Egészen megkönnyebbült, amikor meglátta Isobelt, mert a kislány
legalább segít elterelni a gyászos gondolatait. Isobel, íjjal a kezében
lehuppant Lana mellé, és együtt bámulták a virágokat.
Egy nyuszi ugrándozott eléjük, és Isobel már feszítette is az íját,
de végül mégsem vette célba. Ehelyett Lanára emelte a tekintetét:
– Nem szereted?
– De, nagyon szeretem – súgta Lana.
– Mindjárt gondoltam abból, ahogy szerelmeskedtetek.
Ezt olyan hangon mondta, mintha tudná, mit jelent
szerelmeskedni.
A gondolat, hogy esetleg tényleg tudja, ijesztőnek tűnt.
– De ha szereted, akkor miért mondtál nemet neki? Lana nagyot
nézett.
– Ezt meg honnan tudod? Hisz az apja kitessékelte. Isobel
felhördült.
– A könyvtárnak galériája is van – mondta magától értetődően.
– De nem illik hallgatózni.
– De ha nem hallgatóznék, soha nem tudnék semmit.
Lana erre nem tudott mit mondani. Volt ebben némi igazság.
Isobel az ajkát harapdálva nézett fel rá.
– Szóval, miért mondtál nemet neki? Hiszen csinos, ráadásul
herceg is.
Lana hosszasan nézte a kislányt. Tény, hogy Isobel koravén és
mindenbe beleüti az orrát, és komisz is tud lenni, azért mégis
megérdemli, hogy megmondják neki az igazat.
– Nem mehetek férjhez olyasvalakihez, aki nem akar feleségül
venni. Isobelnek ráncba szaladt a homloka.
– De hát feleségül akar venni. Meg is mondta.
– Csak mert láttak bennünket csókolózni. – Lana úgy érezte, ez
némi magyarázatra szorul. – Mert ha valaki egy fiúval csókolózik,
akkor ahhoz hozzá is kell mennie.
 Isobel bölcsen bólintott.
– Engem sosem fognak rajtakapni.
Nem ez a lényeg. Lana már épp mondani akart valamit, ám Isobel
megelőzte.
– De amikor a Papa megkérdezte tőle, azért akar-e feleségül
venni, mert rajtakaptak benneteket, ő nemmel felelt.
Lana Isobelre meredt, és nyomban új remény ébredt a szívében.
– Pontosan mit mondott?
– Arra már nem igazán emlékszem…
– Isobel, könyörgök. Mi értelme hallgatózni, ha oda sem figyelsz?
– Hát… valami olyasmit mondott, hogy nincs a világon még egy
nő, akivel szívesebben akarná leélni az életét.
Isobel nemcsak idézte Lachlan szavait, de még az akcentusát is
utánozta hozzá.
Lana szíve nagyot dobbant.
– Ezt mondta?
– Igen. De mintha nem lett volna boldog tőle.
Nem csoda.
– Sőt, inkább szomorúnak látszott. Viszont nagyon elszántnak.
Azért ez elég biztatóan hangzott. Lana örömmel nyugtázta a
hallottakat. Mindent összevetve, azonban mégiscsak sovány diadal
ez.
– De azért vigyázz. Azt hiszem, arra készül, hogy elraboljon. Lana
elképedt.
– Micsoda?
– A Papa javasolta neki, de eredetileg az én ötletem volt.
– Tessék?
Isobel bólintott, lenszőke fürtjei táncoltak bűbájos arca körül.
– Amikor még a Mamát kerülgette. Én javasoltam neki ezt akkor,
de nem tette meg. – Lemondóan kifújta a levegőt. – És a herceg sem
volt túlságosan lelkes tőle.
– Nem? – Lana is lebiggyesztette az ajkát.
– Pedig valakinek mégiscsak el kellene rabolnia valakit. –
Imádnivaló volt, ahogy Isobel duzzogott. – Nem értem, miért ilyen
tehetetlenek a férfiak.
Lana átölelte az unokahúga soványka vállát.
É
 – Hát azt én sem értem, drágám. Én sem.
– Khm.
Lachlan halk torokköszörülése hallatán Lana megmerevedett. A
szíve hangosan zakatolt, várt egy picit, míg csillapul, csak azután
fordult meg. A herceg ott állt a fák lombjain áttörő napfényben. Lana
szíve belesajdult a látványba. A férfi meghajolt.
– Miss Isobel, Miss Dounreay.
A pillantása Lanán állapodott meg, szinte égette.
– Válthatnánk néhány szót? Isobel az ujjait tördelte.
– Ha gondolod.
Lachlan erre nagyon kedvesen azt mondta:
– Négyszemközt, ha nem bánod, Miss Isobel. A kislány fújtatva
állt fel a padról.
– De bánom – morogta, mégis megtette azt a szívességet, hogy
elmegy. Távozóban odasúgta Lanának: – Vigyázz, légy résen!
– Ígérem.
Mosolyogva nézett az unokahúga után, és amikor már biztosra
vette, hogy a kis rosszcsont messze jár, Lachlanre nézett. A férfi
láthatóan feszengett. A padra mutatott.
– Szabad?
– Hogyne.
Lana arrébb húzódott, hogy helyet csináljon. A herceg nem tudta,
hogyan fogjon bele. A lány megkönyörült rajta.
– Isobeltől hallom, hogy el akarsz rabolni. Lachlan elképedt.
– Honnan a csudából…
– Hallgatózott. A galérián.
– A Dounreay lányok már csak mind ilyenek? – kérdezte erre
Lachlan.
Lana meglepetést színlelve tágra nyitotta a szemét.
– Biztosíthatlak, hogy én sosem tettem ilyet.
– Tényleg?
Na jó, persze hogy ő is megtette, most mégis ártatlanul rebegtette
a szempilláit.
– Beszélni akartál velem, kegyelmes uram?
Lachlant meglepte a távolságtartás, de több esze volt annál,
semhogy ezt szóvá is tegye. Inkább megfogta a lány kezét.
 – Lana, kedvesem. Azt hiszem, meg kell ismételnem a kérésemet,
hogy gyere feleségül hozzám.
Lanának nagyon nem tetszett a megfogalmazás.
– Kell?
– Igen.
– Nem kell.
Lachlan nagyot nézett.
– Nem kell?
– Lachlan, én nem megyek feleségül hozzád.
– Lana. Térj észhez.
– Tökéletesen észnél vagyok.
– Ugyan, dehogy. Feleségül kell jönnöd hozzám. Lana dacosan
felszegte az állát.
– Nem megyek feleségül olyan férfihoz, aki úgy érzi, kényszerítve
van rá.
– Engem senki sem kényszerít rá.
– Valóban? – Lana a hercegre bámult. – Akkor is feleségül kértél
volna, ha nem kapnak rajta bennünket?
Lachlan elpirult.
– Nem.
Lanának fájt a nyílt válasz, noha tudta, hogy ez az igazság.
– De…
– Szóval, mégiscsak meg van kötve a kezed. Én pedig nem akarok
egy olyan férj mellett élni, aki egy életen át bánja, hogy
hozzákényszerítették olyasvalakihez, mint én.
Lana, mert nem bírta már látni a férfi szép arcát, elfordította a
fejét. Lachlan megfogta a karját, maga felé fordította. Komoly,
eltökélt pillantással nézett rá.
– Hallgass meg, kérlek! Először is, nekem már csupán hat
hónapom van hátra…
– Ó, hagyd már ezt!
– De ez így van, Lana. El kell fogadnod, hogy nem lehetek sokáig
veled.
– Egyikünk sem, senki sem tudhatja biztosan, hogy mennyi ideje
van hátra.
 – Ez igaz. De azt tudnod kell, hogy öreg férjed sosem leszek. Lana
vett egy nagy levegőt.
– Örömmel hallom. Sosem rajongtam az öregkori fülszőrzetért.
Lachlan ajka megrándult, noha a tekintete nem arról árulkodott,
hogy jól mulatna. Sőt, még komorabb lett.
– Azt meg hogy érted, hogy hozzákényszerítenek olyasvalakihez,
mint te?
– Pontosan tudod, hogy értem.
Ó, mennyire utálta, hogy kénytelen hangosan is kimondani, azok
után, ami kettejük között történt, de meg kellett tennie. Igaz, soha
nem érzékelte, hogy Lachlan ugyanúgy megütközne azon, hogy
különleges képességekkel van megáldva, mint mások. De nagyon
nem szerette volna, ha a herceg ellenségei felhasználnák ezt ellene,
hogy ellehetetlenítsék.
– Egy olyan nőhöz, aki… habókos. Lachlan elképedt.
– Habókos?
– Látó. Őrült. Egy nő, aki a halottakkal társalog.
– Nekem ez tetszik.
– Lachlan, az emberek megszólnának.
– Így is azt teszik. – A férfi vállat vont. – Én nagyon is hasznosnak
tartom ezt a képességedet. Egyenesen felbecsülhetetlennek.
Hát, erről nehéz volt Lanát meggyőznie.
– Azonkívül te herceg vagy. Lachlan elfintorodott.
– Igen, tudom. – Mintha ez terhére lenne.
– De nekem nincs rangom, csupán egy báró lánya vagyok. És te
nem vehetsz feleségül egy ilyen nőt. Az angol társaság kinézne
miatta.
Lachlan arcvonásai megfeszültek, még a szája is megrándult.
– Arról a társaságról beszélsz, amelyik már kisfiú koromban
kinevetett? Amelyikben kívülállóként bántak velem? Ahol mindig is
érdemtelennek tartottak a rangra a skót őseim miatt? Szerinted
érdekel egy cseppet is, hogy mit gondolnak rólam? Nekem csak a te
véleményed számít. Akarlak téged, Lana.
– Akarsz… engem? Az ágyadba? Lachlan elnevette magát.
– Oda is.
Ó, mennyire, hogy oda kívánta!
Á
 – Ám ennél többet is szeretnék. Azt, hogy mindig mellettem
legyél, Lana. Hogy az életem része légy. Édes istenem, mindennél
jobban akarlak! Mert belepusztulnék a gondolatba, hogy egy másik
férfi asszonya vagy.
Tetszett a lánynak ez a hevesség. És nagyon szeretett volna hinni
a férfinak. Szerette volna megadni magát. A karjába simulni. De…
– Egyetlen férfi sem szereti, ha házasságra kényszerítik. Mert
eljön a nap, amikor…
Lachlan közelebb húzta magához, és szenvedélyesen megölelte.
– Tudd meg, Lana Dounreay – mondta határozottan –, soha senki
sem kényszerítheti Lachlan Sinclairt olyasmire, amit maga nem
akarna. Soha többé. És én azt akarom, hogy az enyém legyél.
Egyedül csak az enyém.
Lachlan heve és a szeméből kiolvasható fájdalom elnémította
Lanát. Egészen mostanáig nem ismerte fel, milyen kétségbeesett a
férfi. A magánya most szinte tapintható volt. Nem engedheti, hogy
tovább szenvedjen.
– Ó, te ostoba. – A két keze közé fogta Lachlan arcát. –Rajtad
kívül számomra nincs senki más. Soha nem is volt, és soha nem is
lesz.
Lachlan átható pillantással nézett rá.
– Szóval, hozzám jössz? A feleségem leszel? A társam, amíg csak
élek?
Lana vett egy mély lélegzetet, de az ellenállása már megtört, és
ezt mindketten tudták.
– Igen, azt hiszem. De csak ha megígéred, hogy hat hónapnál
tovább élsz még.
– Mindent el fogok követni.
Lachlan magához ölelte és megcsókolta, és Lanának olyan érzése
támadt, hogy a férfi hazaérkezett.
Ennek ellenére kibontakozott az ölelésből, mielőtt még
elragadtatták volna magukat. Amikor Lachlan kérdőn nézett rá,
odasúgta:
– Isobel itt leskelődik valahol.
 
 HUSZADIK FEJEZET
 
Most, hogy Lana mégiscsak igent mondott. Lachlan siettetni
szerette volna a kézfogót. Most, hogy végre elszánta rá magát és
Lana is beleegyezett, a legszívesebben máris elrángatta volna a
templomba, csak hát nyilvánvalóan Hannah és Susana is tudomást
szerzett a dologról. És a két nő a gyors esküvő helyett valami
komoly eseményt szeretett volna.
Amikor másnap délután összeültek – Isobel kivételével, aki az új
kardját próbálgatta –, Lachlan panaszkodott a késedelem miatt, mire
a két fivér, Alexander és Andrew a vállát vonogatta.
– Hagyni kell, hogy a nők csinálják, amit akarnak –mondta végül
Andrew, aki megkönnyebbült, hogy már nem az ő esküvője van
egyedül napirenden.
– Persze, ha egy herceg nősül, akkor annak sokkal nagyobb
felhajtással kell járnia – jegyezte meg Susana némi irigységgel.
– Ahogy annak is, ha az ember lánya férjhez megy –mondta erre
Magnus, a magasba emelve a poharát, amiben most sem tea volt.
Repesett a boldogságtól, hogy végre mind a három lánya férjet talált
magának.
A késedelem Lanát is bosszantotta. Noha Lachlan meg ő már
szabadabban lehettek kettesben, az mégsem járta, hogy úgy is együtt
legyenek. Úgy, ahogy szerette volna.
Nem lett volna ildomos, ha még az esküvő előtti éjszakán
belopakodik a vőlegénye hálótermébe. Ilyet egy finom hölgy sosem
tenne.
De hát Lana skót lány volt. Vakmerő és elszánt, aki gondolkodás
nélkül megszerzi, amire szüksége van. És most is ment a saját feje
után.
Már az sem érdekelte, hogy megláthatják.
Megvárta, míg minden elcsendesül a várban, akkor kióvakodott,
és ment a szűk lépcsőn Lachlan titkos ajtajához. És nagyon boldog
volt, hogy nemsokára már nem kell lopakodnia.
Benyitott, és bekukucskált az öltözőhelyiségbe. Halvány fény
szűrődött át a hálóból. Elfogta a várakozás izgalma, amikor belépett.
 Lachlant meglátva nagyot dobbant a szíve: a herceg egy székben
ülve bámulta a lángokat a kandallóban. Lana újfent elcsodálkozott
azon, milyen szép is ez a férfi. Hogy milyen fontos neki. S hogy pár
óra múlva már hivatalosan is az övé lesz. Egyszer s mindenkorra.
Lachlan megérezhette a jelenlétét. Megmerevedett, majd
hátrafordult. Megkönnyebbült pillantásából Lana könnyedén
kitalálta, hogy nem számított rá, megriadt, hogy talán megint valami
váratlan éjszakai látogató érkezik, és újfent elfogta a harag az
unokafivérére gondolva. A lány elmosolyodott.
– Lachlan.
– Lana? – A férfi letette a poharát az asztalkára, és felállt, hogy a
karjába ölelje. – Nem lenne szabad itt lenned. De örülök, hogy
eljöttél.
– Nem hagyhattam ki ezt az utolsó alkalmat. Lachlan szemöldöke
megrándult.
– Az utolsó alkalmat?
– Az utolsó nem szentesített együttlétet.
A férfi nevetése átmelengette Lana tagjait.
– Biztosíthatlak, drágám, hogy lesznek még szentesítetlen
együttléteink bőven.
– Hogy lennének szentesítetlenek, ha egyszer már férj és feleség
leszünk?
– Tényleg el tudod képzelni, hogy egy napon unalmas házaspárrá
válunk?
– Nem én.
– Mert én sem.
Lachlan szorosan magához ölelte a lányt. A szemének csillogása
arról árulkodott, hogy szeretné megcsókolni. Meg is tette.
Varázslatos volt. Elszánt, elégedett, örömteli.
Amikor szétváltak, és Lana ránézett, nagyon sebezhetőnek találta,
ezért úgy döntött, tudnia kell. Tudnia kell, hogy mit érez iránta.
– Nagyon szeretlek, Lachlan Sinclair – suttogta.
A férfi ádámcsutkája le-föl szánkázott. Könnyek csillantak a
szemében, de egy szót sem szólt.
– Teljes szívemből szeretlek. Szeretem, hogy olyan erős és
becsületes ember vagy, mégis kedves a gyerekekhez. Szeretem a
nevetésed, a mosolyod, a humorod. Szeretem, ahogy szembenézel a
kétségeiddel, a félelmeiddel. És szeretem, hogy olyannak fogadsz el,
amilyen vagyok. Ó, és még valami. – Lana elmosolyodott. – Azt is
szeretem, ahogy hozzám érsz.
Lachlan képtelen volt megszólalni, annyira meglepte a lány
vallomása. De hál’ istennek, talált más módot az érzelmei
kifejezésére.
A karjába ölelve olyan vadul csókolta meg Lanát, hogy annak
még a lélegzete is elakadt, de annyira, hogy a látása is kezdett
elhomályosulni.
A férfi szorosan magához szorítva odament vele az ágyhoz, és a
hátára fektette. Ő meg fölé hajolt. A keze vándorútra indult, és Lana
örömmel tapasztalta, hogy a ruhájától akarja megszabadítani. Ő sem
késlekedett, lázasan igyekezett megszabadítani Lachlant az ingétől.
Kapkodón sietettek mindketten.
Lachlan a fejét felemelve égő sóvárgással pásztázott végig Lana
mezítelen bőrén, majd elkapta és fogva tartotta a pillantását. Bár egy
szót sem szólt, a szeméből nem volt nehéz kiolvasni, mit érez.
– Lana… – sóhajtotta.
A lány vágyakozón, incselkedve elmosolyodott, majd merészen
és elszántan belemélyítette a körmeit Lachlan mellkasába.
A férfi zihálva vette a levegőt.
– Ne – nyögte.
– Mit ne?
– Ne kínozz! Most gyengéd szeretőd akarok lenni. Meg akarom
mutatni neked…
Lana egyre lejjebb csusszanó tenyere beléfojtotta Lachlanbe a
szót. És amikor az ujjai körbezárták a hímtagját, valami
felismerhetetlen, állatias hörgés szakadt fel a torkából.
– Lana…!
– Lachlan, én hősöm. Hogy te milyen kemény vagy! – A lány
rámarkolt a bársonyos, mégis acélos rúdra.
– Jézusom, Lana.
A férfi a szemét lehunyva, a fejét hátravetve élvezte a gyönyörteli
érintést.
– Én készen állok, Lachlan.
É
 Sőt, egész nap készen állt. De most már perzselt a bőre. És a lelkét
is megnyitotta a férfi előtt, amire ő vad szenvedéllyel válaszolt. Lana
megkapta, amire mohón vágyott, és nem tudott betelni vele.
Széttárta a combját, és odairányította a bejárathoz Lachlant, aki
mélyen a szemébe nézve becsusszant. Duzzadó férfiassága kitöltötte,
teljessé tette a lányt. A lábával körülfonva a férfi derekát, Lana teste
mámorosan-hívogatón ívbe feszült.
Lachlan ajka égette az övét, eleinte csak lassan, puhán kóstolgatta,
de amikor Lana viszonozta, a csókjai egyre hevesebbek,
követelőzőbbek lettek.
A lány hüvelyében ott izzott a már jól ismert bizsergető, kéjes
érzés, és egyre fokozódott. Szorosan hozzásimult a férfihoz,
belemélyítette a körmeit a húsába, miközben Lachlan továbbra is
azon fáradozott, hogy egyre magasabbra röpítse, az élvezet csúcsa
felé.
Amikor Lana úgy érezte, nem bírja tovább, hogy a hevesen
dobogó szíve kiugrik a helyéből és a tüdejébe szorul a levegő a
kéjtől, Lachlan Lana testének rejtekében keményen feszülve egy
pillanatra abbahagyta a mozgást.
Aztán nagyot nyögve majdnem teljesen kihúzta lüktető,
harcedzett szerszámát.
– Lana…
A lány ránézett. A férfi szemének csillogása elvarázsolta.
– Lachlan?
Ő ekkor vad szenvedéllyel visszatért, tovább repítve Lanát a
mennyek felé.
Egymást szorosan átölelve, egyszerre söpört végig a testükön a
kirobbanó gyönyör, amely minden sebet begyógyított és eggyé
kovácsolta kettejüket.
Az érzés csillapultán, amikor kimerülten pihegtek verejtékben
úszva, Lana összegömbölyödve Lachlan mellkasára hajtotta a fejét,
és hallgatta szívének heves dobbanásait. Szeretett volna örökre így
maradni.
És elég sokáig így is maradt. Már hajnalodott, amikor
megmoccant.
– Most már mennem kell – súgta.
 – Ne még – kérte Lachlan, és magához ölelve nyomott egy puszit
a homlokára.
– Nem volna jó, ha elaludnánk. Te is tudod, micsoda hajcihő
kerekedne abból, ha reggel itt találnának.
– Hát, tényleg botrány lenne belőle. Még a végén kénytelen lennél
hozzámenni ahhoz a brigantihoz, aki megbecstelenített.
Lana felkönyökölt.
– Nem te voltál az, aki elcsábított engem, kegyelmes uram.
Lachlan mély lélegzetet vett.
– De igen, azt hiszem, én voltam.
– Ugyan, tévedsz. Én voltam az, aki elcsábítottalak téged –
mondta Lana, és bűnbánatot színlelve megrebegtette a szempilláit. –
Mert valójában én akartalak kompromittálni téged. Megbántad,
hogy engedtél a csábításnak?
Lachlan a fülé mögé simította Lana haját. A szája mosolyra
húzódott.
– Egy csöppet sem. Nagyon is kedvem szerint való ez a
kompromittálósdi.
– Az is, hogy feleségül veszel?
– Az is? – Lachlan felült, a tekintete Lanáéba fúródott, a
homlokához támasztotta a homlokát. A lány magán érezte meleg
leheletét. – Lana, kedvesem, még életemben soha nem örültem
semminek ennyire. Boldog vagyok.
– Komolyan?
– A legkomolyabban. Csak akkor érzem teljesnek magam, ha
veled lehetek. Még sosem volt ilyen reményteli az életem. Eddig a
boldogságot sem ismertem.
– Én is boldog vagyok, Lachlan, nagyon boldog. Alig várom az
esküvőnk pillanatát, hogy kimondhassam végre az igent. De most
mennem kell, különben itt ragadok örökre.
– Nem volna ellenemre.
– De Hannah-nak igen.
Lana nővérének neve hallatán Lachlan is jobb belátásra tért.
– Jól van. Felkapok valamit, és visszakísérlek. A lány elnevette
magát.
 – Szerinted kísérő kell mellém a saját otthonomban? Különben is,
ha veled együtt látnának, abból tényleg világraszóló botrány
kerekedne. Ezt nem akarhatjuk.
Visszalökte a férfit a párnára, majd az ágyból kipattanva
összeszedegette a ruháit. Ó, mennyire hozzászokott már ahhoz,
hogy mezítelenül mutatkozik előtte! De hát ilyen egy intim
kapcsolat.
Aztán, már felöltözve, megcsókolta Lachlant. Bár ő szerette volna
még tartóztatni, Lana magára hagyta.
Mosolyogva lépett ki az ajtón és indult lefelé a lépcsőn. Holnap
már az egész éjszakát egymás karjában tölthetik. Varázslatos lesz.
Ám a cselédszállás elé érve megtorpant, mert egy árnyék állta el
az útját. Illetve egy férfi. Rémület szorította el a torkát, amikor
felismerte a gonosz ábrázatát.
Dougal volt az. Visszatért.
Lana sikítani akart, de Dougal gyorsabb volt nála. Odaugorva
megpördítette a lányt, és a tenyerét a szájára tapasztotta.
– Miss Dounreay – sziszegte a fülébe. – Lám, a gondviselés nekem
dolgozik. A menyasszony, akiért idejöttem. Fogadja hálámat, amiért
a kezemre játszik.
Lana rúgkapált, de Dougal nevetve még szorosabban fogva őt
végigrángatta az üres konyhán, ki a várudvarba, ahol egy hintó
várta. A lány kétségbeesett helyzetét tovább súlyosbította, hogy kicsi
volt, és túlontúl gyönge ahhoz, hogy megvédhesse magát. Előzőleg
meg sem fordult a fejében, hogy fegyvert vigyen magával. Dougal
nagydarab férfi volt, Lana pedig törékeny nő, és Dougal, még
mielőtt Lana észbe kaphatott volna, már meg is kötözte, és betömte a
száját. A lányt megrémítette, ahogy a férfi föléhajolva végignézett
rajta. A szája megrándult, de ez a legkevésbé sem emlékeztetett
mosolyra.
– Szóval te feleségül akartál menni az elátkozott herceghez?
Nyilván költői kérdésnek szánta, hisz Lana jelen helyzetében
aligha tudott volna válaszolni rá.
– Akkor most majd megtudod, mi vár azokra a nőkre, akik
Caithness hercegével szeretnék összekötni az életüket. Saját bőrödön
tapasztalhatod meg, hogy az átok nagyon is valós.
 Azzal élesen felnevetett, majd megkocogtatta a fülke oldalát,
jelezve a kocsisnak, hogy indulhat.
Lachlan kopogtatásra ébredt, de nem kapkodta el a felkelést.
Mosolyogva, jólesősen nyújtózott egyet, arra gondolva, hogy ma van
az esküvője napja.
Furcsa érzés.
Sosem gondolta volna, hogy eljön a nap, amikor feleséget vesz
maga mellé. Ahogy azt sem, hogy a gondolatra így repes a szíve.
Boldog örömmel fogadta. Lana nemcsak igent mondott neki
végül, de rálelt a MacAlpin-kereszt két darabkájára is, amit most
elzárva őrzött a ládájában. A két darab nála van, már csak egy
hiányzik. Egyetlenegy. Nem is olyan lehetetlen, hogy azt is fellelje
valahol.
A remény nála törékeny szárnyú pillangó volt csupán, most
mégis elszántan ragaszkodni kezdett hozzá.
A világ hirtelen-váratlanul boldogító hellyé változott, olyan
hellyé, ahol bármi megtörténhet.
És mindezt Lanának köszönheti. Mert Lana egy csoda. Az ő
csodája. Most már türelmetlenebbül kopogtattak.
– Lachlan!
Alexander sürgető hangjára sietve kiugrott az ágyból, és maga
köré kanyarítva egy takarót, az ajtóhoz ment. Meglepetten látta,
hogy kisebb tömeg verődött össze a küszöbénél. Alexander, Hannah,
Andrew, Susana, Magnus és Hamish, de még Isobel is ott toporgott.
Valamennyien gondterhelt arccal.
– Mondd, hogy Lana itt van az ágyadban – szólalt meg Hannah.
Lachlan önkéntelenül hátrafordult, noha tudta, hogy a lány nincs ott.
Itt volt, de már elment. Nem is olyan régen.
– Már hogy volna itt? – mondta méltatlanságot színlelve, de ő
maga sem találta valami meggyőzőnek a saját alakítását.
– Ó, édes istenem!
Lachlan el sem tudta képzelni, hogy miért jajveszékel Hannah.
– Valami baj van?
– Nincs a szobájában. Mentem, hogy felébresszem, de… nem
aludt az ágyában.
 Lachlannek összerándult a gyomra. Lana már kora hajnalban
elment tőle. Ott kellett volna lennie az ágyában, hogy aludjon egy
keveset. De legalább annyi ideig, hogy összegyűrje a lepedőjét.
– Az egész várat tűvé tettük érte, de nyomát sem találtuk –
mondta Susana összeszorított fogakkal.
Andrew Hamishhez fordult.
– Most, hogy itt sincs, odakint is folytatnunk kell a kutatást, az
erdőben.
Az erdőben? Te jóságos ég! Lachlan ereiben megfagyott a vér, ahogy
sorra vette a lehetőségeket, hogy mi történhetett Lanával. Egyik
rosszabb volt, mint a másik. Úristen! Mégiscsak vissza kellett volna
kísérnie a szobájába. Vagy legalább itt tartania magánál.
– Egy perc, és felöltözöm. Találkozzunk odalent.
Gondterhelten kapta magára a nadrágját, az ingét, és már rohant
is az ebédlőbe, ahol a többiek várták. Alexander és Andrew a térkép
fölé hajolva tanakodtak. Hamish a harcedzett katonáinak
magyarázott. Magnus a sarokban whiskyt kortyolgatott, igaz, a
pohár remegett a kezében, majdnem ki is löttyintette.
A szinte tapintható aggódás közepette Lachlan hirtelen
tehetetlennek, hasznavehetetlennek érezte magát. És rossz érzés
kerítette hatalmába.
Egy cseléd jelent meg, egy toprongyos gyereket vonszolva maga
után.
– Kegyelmes uram! Ez a fiú azt mondja, hogy üzenetet hozott.
E szavak hallatán megfagyott a levegő a teremben, s néma csönd
lett.
Jeges rémület szorította el Lachlan szívét, amikor meglátta a
levelet, amit a kisfiú a piszkos ujjai között szorongatott.
Lachlan elvette tőle, és a cirkalmas betűkre meredt. Az elátkozott
herceg saját kezébe – ez virított rajta. Dougal keze írásával.
Összeszorult gyomorral fogta, és feltépte, mintha csak megsejtette
volna, mi áll benne.
 
Haladéktalanul térj vissza Caithness várába, ha még ebben az életben
látni akarod Lana Dounreayt.
És egyedül gyere.
  
Aláírás semmi, de nem is volt rá szükség.
Lachlant rémület fogta el. Nem vitás, az unokafivére megőrült.
Elveszítette a józan eszét. Ő rabolta el Lanát. Egy székbe rogyva a
hajába túrt.
Andrew kivette reszkető ujjai közül a levelet, és elolvasta. Aztán
továbbadta Alexandernek. Dunnet rárivallt a gyerekre:
– Ki adta ezt neked?
Hannah csititólag megfogta a férje karját, mire az némi
torokköszörülés után, ezúttal már emberi hangon megismételte a
kérdést.
A kisfiú megszeppenve, holtsápadtan suttogott valamit, de
Lachlan így is hallotta. Mindenki hallotta.
– Egy férfi. A kikötőben. Adott három pennyt, hogy hozzam el
ide a levelet reggel.
– A kikötőben? – Andrew a homlokát ráncolta. – Hajóra akar
szállni vele?
Hát persze, gondolta Lachlan a haját borzolva.
– Úgy a leggyorsabb.
– Hajón egy-két nap, míg hintóval hetekbe telik. Hannah és
Susana riadtan nézett össze.
– Lana irtózik a tengertől.
Tényleg? Lachlan ezt nem tudta. Sok minden volt, amit még nem
tudott Lanáról, hisz oly kevés időt töltöttek együtt. És, jutott
rémülten eszébe, ami kevés maradt… Az is fogyóban volna? Ilyen
hamar?
– A tengeren, hát persze. Mi is hajóra szállunk – jelentette ki
Alexander eltökélten.
Lachlan felkapta a fejét, és a többiekre nézett.
– Nem kívánhatom, hogy ti is velem jöjjetek. Alexander álla
megfeszült.
– Ezt kérned sem kell. Lachlan felállt.
– Nagyon veszélyes lehet. Attól félek, Dougal megőrült. Senki
sem tudhatja, mire képes.
– Eggyel több ok arra, hogy segítőid legyenek. Arról már nem is
beszélve, hogy amíg Lana nem a feleséged, addig én vagyok a felelős
érte.
Andrew bólintott.
– Valamennyien veled tartunk.
– Úgy ám! – Hannah is felállt. – Ő az én húgom. Alexander a
feleségére meredt.
– Te nem jöhetsz velünk.
– Márpedig megyünk! – mondta erre Susana, mire Andrew
figyelmeztetően nézett rá.
– Nem. Te sem jöhetsz.
– Nem hagyhatom, hogy a leendő férjem veszélyes vizekre
evezzen anélkül, hogy ott állnék mellette, hogy védelmezhessem! –
lóbálta meg az íját Susana.
Andrew a füle tövéig elvörösödött.
– Tudok én vigyázni magamra.
Susana a férfi bekötözött mellkasára mutatott.
– Még csak két hete, hogy meglőttek.
– Így is meg tudom védeni magam. És Susana, drágám, nem
tudnám elviselni a gondolatot, hogy te is veszélybe kerülhetsz. Hisz
nem tudhatjuk, mivel állunk szemben.
– Hát akkor majd együtt nézünk szembe vele – jelentette ki
Susana határozottan és ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem
fogok itt ülni, és aggódni miattad.
– Úgy van – hallatszott most egy vékonyka hang. – Én is megyek.
Susana döbbenten, elsápadva fordult a lánya felé.
– Természetesen szó sem lehet róla! Isobel elhúzta a száját.
– Márpedig ha mindenki megy, akkor megyek én is.
Magnus felsóhajtott.
– Gondolom, nekem is mennem kell.
Amikor mindenki döbbenten nézett rá, a vállát megvonva még
hozzátette:
– Végtére is az én lányom.
 
A végén megegyeztek, hogy mindenki útra kel, de Lachlan
ragaszkodott hozzá, hogy miután már ott vannak a keleti parton,
csupán Alexander, Andrew és ő mennek el a várba. A többiek az
ackergilli fogadóban szállnak meg. Nem vette volna magára, hogy
közülük bárki is megszenvedi az átkot, ami egyedül őt sújtja.
Mert már megint biztos volt abban, hogy átok sújtja. Csakhogy
ennek az átoknak neve is van: Dougal.
A várat Ackergill felől közelítve meg pontosan olyan
lehangolónak találta, mint ahogy emlékezett rá, ha nem még annál is
lehangolóbbnak. És ráadásul most már teljesen más szemmel nézte.
A sziklafalon magasodó, a tengerre néző vár központi, lakott
épületét két oldalról csupán romok határolták. Nem volt valami
szívderítő látvány.
Andrew elfüttyentette magát.
– Lesz mit átkutatnunk.
Lachlan bólintott, noha erősen kételkedett abban, hogy a
kutatásuk eredménnyel járna. Dougal jól ismerte a vár minden
zegét-zugát, és bizonyára őrzi is. Lanát meg nyilvánvalóan elrejtette
valahová. Csak imádkozni tudott azért, hogy a lány biztonságban
legyen, és hogy az unokafivére nem bántotta.
Mert ha igen, biztos megöli.
Komoran nézte a várat. Annál jobban, mint most, sohasem utálta.
De nem az ütött-kopott épületet, az omladozó köveket gyűlölte,
döbbent rá hirtelen, hanem Dougalt.
– A leghelyesebb az volna, ha előcsalogatnánk valahogyan. Ha
tudatnánk vele, hogy itt vagyunk, és lássuk, mit lép erre. De persze
nagyon óvatosnak kell lennünk.
– Nagyszerű ötlet – mondta erre Andrew.
Amikor a várudvarba érve kikötötték a lovaikat, minden csöndes
volt. De Lachlan nem is számított arra, hogy Dougal idő előtt felfedi
magát előttük.
Noha már égett a vágytól, hogy megtalálja Lanát, és
meggyőződjön arról, hogy semmi baja, pillanatnyilag nem tehettek
mást, mint hogy leülnek, elfogyasztják a magukkal hozott ennivalót,
és várnak.
Hosszúra nyúlt az éj.
Lachlan nem szándékozott elaludni, de Andrew-t és Alexandert
arra biztatta, hogy próbáljanak meg pihenni egy keveset a lakrésze
egyik helyiségében, priccseken. Ő meg késsel a csizmája szárában,
É
járkálva töltötte az éjszakát, és rettenetesen aggódott. És a félelme
egyre fokozódott, ahogy teltek-múltak az órák.
Vajon hol lehet Lana? Nincs semmi baja? És nagyon fél? Hogy
viselte az utazást a tengeren? A gondolat, hogy a lányt, akinek
víziszonya van, hajóra kényszerítették, egészen elborzasztotta. Na és
ha Dougal durván bánt vele? Ha bántotta? Ha…
– Meghagytam, hogy egyedül gyere ide.
Lachlan szíve nagyot dobbant. Sarkon fordulva azt látta, hogy
Dougal ott áll az egyik sarokban, pisztollyal a kezében. Először
elképedt, hogy a semmiből itt termett az unokafivére, de mert
mögötte megrezzent a kárpit, nyomban rájött, hogy itt is, mint
Dounreayben, Dougal az egyik titkos ajtót használta. Sejthette volna.
Hisz ez egy ősrégi kastély. Feltehetően számos titkos folyosó van
benne.
Megkérdezhette volna Archie Dunphytől, mielőtt a Newgate-be
juttatta.
Lachlan mit sem törődve a pisztollyal és Dougal önelégült
mosolyával, ráförmedt:
– Hol van ő?
Dougal elhúzta a száját.
– A szeretődet kérdezed? Remekül van. De én már
figyelmeztettelek, Lachlan, és most is megteszem: rossz ötlet vele
közösséget vállalnod.
– Ha csak egy ujjal is hozzáértél, esküszöm, hogy…
– Mondtam, hogy haja szála se görbült. És most gyere velem.
Lana vár, de már nincs sok időnk.
Lachlan pánikba esett.
– Ezt meg hogy érted?
Dougal arcán gúnyos mosoly jelent meg. Fellibbentette a titkos
ajtó függönyét, amin túl valami lámpa halvány fénye derengett.
– Mert mindjárt itt az ár.
Ezzel meg mi a csudát akar mondani? Lachlannek fogalma sem
volt róla, mindenesetre ahhoz elég volt, hogy vakon
engedelmeskedjék az unokafivére kimondatlan parancsának, és
belépjen a szűk folyosóra.
 Ment előre a sötétben, Dougal meg mögötte. Lassan haladt, mert
a lába alatt törmelék csikorgott, és Dougal lámpájának fénye nem
volt elég ahhoz, hogy lássa, mire lép. Többször meg is botlott.
– Itt fordulj balra!
Szűk csigalépcsőn indultak lefelé, majd még egyen, egyre
mélyebbre és mélyebbre, a kastély feneketlen gyomrába. Ha
Alexander és Andrew felébredve észreveszi is, hogy eltűnt, sosem
fogják tudni, hol keressék. Lachlan tisztában volt vele, ha a szerencse
nem szegődik mellé ma éjjel, akkor az unokafivére bizonyára elteszi
láb alól. De megfogadta magában, mindent elkövet, hogy
megmentse saját magát, és ami még ennél is fontosabb: Lanát. Ám
előtte még választ akart kapni a kérdéseire. Ezért, míg lépkedtek
lefelé, azt kérdezte:
– Miért csinálod ezt, Dougal? Az isten szerelmére, tudnia kell!
Dougal harsányan felnevetett.
– Nem tudod? De hát honnan is tudhatnád? Te, aki mindig
mindenkiben megbízol.
Lachlant meglepte, hogy az unokafivére vitriolosan köpte ki
ezeket a szavakat. Pedig annak fényében, amit most már tudott, nem
kellett volna, hogy meglepje.
– Szerinted élveztem, hogy szolgáltalak ennyi éven át? Nem,
egyáltalán nem élveztem. Gyűlöltem minden percét.
– Akkor miért nem mentél el? Nem kellett volna velem
maradnod.
– De igen. Ezt kellett tennem.
– Ugyan miért?
– Mert nemcsak te kutattál valami után, hanem én is.
– Ezt meg hogy értsem?
– A kincsek után, természetesen.
– A Rosslyn-kincsekről beszélsz? De hisz az csupán legenda.
– Ahogy a MacAlpin-kereszt is az.
– Na de az elveszett aranyakra nem utalt semmi!
– Nem, sokáig valóban nem. Egészen addig, míg apád nem talált
egy térképet.
Lachlan megtorpant. Dougal lökött egyet rajta.
– Egy térképet?
É É
 – Igen, azt. És amilyen ostoba volt, megmutatta apámnak. És
apámnak sem volt kedve szerint való, hogy másokat szolgáljon.
Lachlanbe hirtelen belehasított a felismerés.
– Az apám nem ölte meg magát.
Nem kérdés volt. Lachlan ennyit már tudott.
– Nem, tényleg nem.
– És az anyám sem. Ez sem kérdés volt.
Dougal a pisztoly csövével nógatta Lachlant, hogy haladjon
tovább. Itt már csúszósak voltak a lépcsőfokok, a levegő dohos. A
herceg orrát megcsapta a tenger szaga. Egy kamrába értek, és
Lachlan odabent a lámpa halovány fényénél egy állványt, egy
vasszüzet, rozsdás piszkavasakat látott a rozoga asztalon. Jobbra
piszkos cellák sorakoztak. Lachlan Lanát keresve végigjáratta rajtuk
a szemét, de sehol sem látta. De azt nem tudta eldönteni, hogy ettől
megkönnyebbüljön-e, vagy sem.
– Az apád ölte meg anyámat is? – kérdezte, de csak azért, hogy
elterelje Dougal figyelmét, míg ő tovább vizsgálódik.
– Megérdemelte. Egy ribanc volt.
Lachlan méregbe gurult, de visszanyelte a dühét. Uralkodnia kell
magán, ha meg akarja menteni Lanát.
– Talán nem árt, ha tudod, hogy itt lelték halálukat.
– Itt, ahol állunk?
– Nem. Itt.
Dougal egy földbe vájt üregre világított a lámpájával.
– Ez volt a vár kútja valamikor régen, mielőtt a megemelkedő
vízszint miatt a járatba beszökött volna a tengervíz. De utána más
céloknak kitűnően megfelelt.
Lachlan ereiben megfagyott a vér.
– Vagyis mi ez?
– Egy felülről megközelíthető várbörtön, ez pedig a felejtés kútja.
Hasznos dolog, mert mindenki eltüntethető benne, akinek el kell
tűnnie. És most, drága hercegem, neked is, ahogy az őseidnek
előtted, el kell tűnnöd.
– Na de miért?
Mi haszna volna az ő halálából Dougalnak?
– Először is: Stafford márkija jól megfizet érte.
 Ó, hát persze.
– Stafford fizet neked azért, hogy megölj engem? Dougal vállat
vont.
– Ő minél előbb szeretett volna eltetetni téged láb alól. De én
meggyőztem, hogy a kezemben vagy, és így biztosíthatom, hogy
valami mást is megkapjon tőled.
Sokkoló volt hallani, hogy Dougal úgy gondolta, a markában
tartja őt.
– És az mi volna?
– A földkisajátitás. Ha északon minden földesúr végrehajtja,
akkor bármilyen lázadás csírájában elfojtható.
Ó, az ördögbe!
– Szóval most akarsz megölni.
– Hacsak nem teszed meg azt a szívességet, hogy önkezeddel
vetsz véget az életednek. Ez volt Stafford eredeti terve. Hogy
ráveszlek, térj vissza Skóciába, itt lassan megőrjítelek, mire te is,
mint az apád, aláveted magad a mélybe a bástyákról.
– Sajnálom, hogy nem tettem meg ezt a szívességet. Dougal ismét
vállat vont.
– Dunphy nem bizonyult elég rémisztőnek. Lachlan nem igy
gondolta.
– Talán többször kellett volna beküldenem hozzád kísérteni.
– Ó, szerintem elég szorgalmasan bejárt hozzám. És nem lehetett
egyszerű dolog utánam hozatni, amikor útra keltem.
– Nem volt könnyű dolgom, mert így sokkal nehezebb lett
végrehajtani a feladatot.
– Még egyszer a bocsánatodat kérem miatta – mondta Lachlan
szarkasztikusan. Dougal aljasságát, álnok kétkulacsosságát nehezére
esett elfogadni. Ezért meg kellett kérdeznie: – És miért vagyok még
életben?
Dougal kényszeredetten felnevetett.
– Meg akartam kapni a pénzt Staffordtól cserébe, amiért
elrendeltetem veled a kisajátitást. Csak utána terveztem végezni
veled. Őszintén szólva, semmi sem siettetett. Végtére is McKinney-
nek és nekem még volt elég időnk a harmincadik születésnapodig.
És kellett az idő.
 Lachlan gyomra görcsbe rándult.
– Mégis mire?
– Természetesen arra, hogy megtaláljuk az elrejtett kincset.
McKinney az elmúlt harminc évben ezért döntötte romba a várat.
– Na és a térkép? – Ami miatt a szüleinek meg kellett halnia.
Dougal felmordult.
– Az apád körmönfontabb volt, mint mi gondoltuk. Apámnak
nem mutatta meg a teljes térképet. Csupán egy darabkáját. Ezért
téged életben kellett hagynunk, amíg keressük.
Hát persze. Hisz Lachlan halála után a birtok visszaszáll a
Koronára, és akkor már nem kutakodhattak volna tovább.
– De te leleplezted Dunphyt. És gyanakodni kezdtél rám… Aztán
összeálltál azzal a boszorkával, kockáztatva, hogy örököst nemzel
neki. – Dougal megvonta a vállát. –Szóval, elérkezett az idő, hogy
meghalj.
– Vagyis mindez a pénz miatt van?
– Nagyon fontos a pénz az olyanoknak, akik híján vannak.
Ráadásul úgy gondolom, megérdemlek némi jutalmat azért, hogy
éveken át hűségesen szolgáltalak. – Dougal minden szavát keserűség
járta át. – Hogy a MacBainek valamennyien hű kutyaként szolgálták
a Sinclaireket.
– Míg csak el nem tették őket láb alól.
Lachlanben fortyogott a méreg arra gondolva, hogy valamennyi
ősét a leghívebb szolgáik fosztották meg az életüktől. Nem csoda, ha
kísértetjárta ez a kastély. Megállta, hogy ne mondja ki, boldogan
meglett volna ő is, meg az ősei is e nélkül a „hűség” nélkül.
– És ehhez az átkok nagyon kézenfekvőek. Értem. Szóval,
McKinney is benne volt?
Egy újabb árulás, de ez már nem érintette olyan fájdalmasan.
Mostanra már kezdte megszokni.
– Hát persze. A kutatás az ő ötlete volt. Nagyszerű.
– Na és ő most hol van?
– Gondoskodik a barátaidról – felelte Dougal sötét pillantás
kíséretében. – Hisz meghagytam neked, hogy egyedül gyere.
Lachlan ledermedt, hisz ő hozta magával Alexandert és Andrew-
t. Soha nem tudná megbocsátani magának, ha valami bajuk esne
miatta. A keze ökölbe szorult, és már szóra nyitotta a száját, amikor
a gondolatait egy, a kútból hallatszó nyögés kergette széjjel, ott
visszhangzott a kamrában. Rémület szorította el a torkát. Felismerte
a hangot. Tudta, kié.
– Lana?
– Lachlan!
Erőtlen, kísérteties nyöszörgés volt. A kútból hallatszott.
– Ó! Kezd betörni a dagály – mondta Dougal szánakozást tettetve.
– Vajon a szíved hölgye meddig képes úszni? Talán utánamehetnél,
hogy a segítségére légy.
A hangjában volt valami, amitől megriadva Lachlan nekirontott
az unokafivérének, épp abban a pillanatban, amikor eldördült a
fegyver. Fájdalom hasított a karjába, ettől megtorpant, mire Dougal
nagyot taszított rajta.
Ő pedig zuhant a mélybe, és biztosra vette, hogy élete utolsó
pillanatai ezek.
De a rémisztő, csonttörő földet érés elmaradt, helyette csak
csobbant. A hideg víz érintésétől a lélegzete is elakadt egy pillanatra.
Némi kábultság után azonban visszanyerte a lélekjelenlétét.
– Lana? – kiáltotta a sötétbe.
– Erre!
A hang irányába úszott, és legnagyobb meglepetésére a kút alja
nem egy szűk üreg volt, ahogy várta, hanem barlanggá öblösödött,
nyilván a hosszú évek eróziójának köszönhetően. Hirtelen talajt
érzett a lába alatt. Talpra kecmeregve, tapogatózva ment tovább a
hang irányába a sötétben, és meg is találta Lanát.
A karjába ölelte, riadtan érzékelve, hogy a lány egész testében
reszket.
– Édesem? Jól vagy?
– Jól – mondta Lana fogvacogva. A férfi szorosan magához ölelte,
hogy egy kicsit felmelegítse. – Ó, L-l-lachlan. Annyira sajnálom.
– Sajnálod? De mit?
– Minden az én hibám.
Lachlan hajszál híján elnevette magát.
– Már hogy volna minden a te hibád? Dougal engem akart
megölni. Te, kedvesem, ártatlan vagy ebben az egészben. Ha
valakinek, akkor nekem kell bocsánatot kérnem. Soha nem lett volna
szabad megcsókolnom téged.
Ha nem teszi meg akkor éjjel ott, a falnál, akkor mindez nem
történik meg.
– Erre még csak gondolnod sem szabad.
Lana a két kezébe fogva a férfi arcát a szája után tapogatózott, és
amikor megtalálta, megcsókolta. Sós íze volt feltehetően
mindkettejük szájának.
– Nem szabad ezt mondanod. Én nem tudom elképzelni az
életemet nélküled.
– Ha soha nem érek hozzád, akkor most biztonságban volnál.
Nem lennél itt, ebben a csapdában, ahonnan nincs menekülés.
– Még minden jóra fordulhat, Lachlan.
Lana keze a férfi vállára, karjára vándorolt, mintha egészen meg
akarna bizonyosodni róla, hogy élő és eleven. Amikor az ujjai a
golyó ütötte sebhez értek, a lány összerezzent.
– Megsebesített?
– Csak egy karcolás.
– Ó, az a gazember!
Lachlan hirtelen valami nedves hideget érzett a lábujjánál.
– Lana, jön az ár.
A kút falai simák voltak. Itt-ott akadt egy-egy kiszögellés, de nem
olyan nagyok, hogy beléjük lehessen kapaszkodni. És főleg nem
annyi, hogy azok segítségével ki tudtak volna mászni. Az emelkedő
vízszint el fogja borítani a mostani menedéküket, és kénytelenek
lesznek úszni, ha életben akarnak maradni. Lachlan nem tudhatta,
mennyi ideig lesz képes Lana úszni ilyen legyöngült állapotában.
Abban is kételkedett, hogy neki sikerül-e a meglőtt karjával sokáig
magával vinni.
Bár nehezére esett bevallania, nagyon úgy tűnt, hogy Dougalnak
a végén annak rendje és módja szerint sikerül eltennie láb alól.
A legnagyobb fájdalma az volt, hogy Lana is vele fog halni,
méghozzá őmiatta.
Magához ölelte a lányt, hogy legalább egy kicsit felmelegítse,
mielőtt a hideg hullámok végleg elnyelik őket.
 Hát itt a vég. A lidércálom valóra válik. Mindketten itt fognak
vízbe fúlni. És nincs senki, aki megmenthetné őket.
Itt haltam meg.
Lileas hangját érzékelve a fejében, Lana nagyokat pislogott.
Most ugyanazt a képet látta, ami már korábban megjelent előtte a
Lochlannach-vár könyvtárában is. Két férfi és egy gyerek állt egy
kamrában. A fiú ugyan nagyon fiatal volt még, Lana mégis Dougalra
ismert benne. Az egyik férfi a fiú apja, Colin volt, a másik meg
McKinney, a hű szolgáló. Persze most már Lileas is tudta, mennyire
nem volt hű. William, a férje, magas, erős és bátor férfi, elé állt, hogy
a testével védelmezze azoktól a latroktól.
De nem sokáig tudta védelmezni. Colin felemelte a fegyverét, és
meghúzta a ravaszt. William megtántorodott. Vöröslött az inge a
mellkasán. Tágra nyílt szemmel még a felesége felé fordult, mint aki
mondani akar valamit, de a következő pillanatban belezuhant a
verembe.
Lileas fájó szívvel, sajgó lélekkel bámult utána a mélybe. De nem
sok ideje maradt a gyászra.
– Halj utána! – sziszegte a fiú gyűlölettel, majd erős kezek nagyot
taszítottak rajta, és már zuhant is alá a mélybe.
Átélte a zuhanás rettenetét. A víz dermesztő fojtogatását, amikor
belecsapódott. Az éles fájdalmat, amikor a lába nekiütődött a kút
falának.
Lileas a saját fájdalmairól és rémületéről megfeledkezve
kétségbeesetten kereste a férjét a jéghideg vízben, és meg is találta.
De néma volt. Mozdulatlan.
Úszva maga után húzta, és végül talajt érezve a lába alatt,
előretapogatózott. Talált egy párkányt, oda kivonszolta Williamet.
Minden energiájára szüksége volt, hogy megcsinálja, de nem adta
fel.
Végül mindketten ott hevertek a sziklakiszögellésen.
Noha Lileas arra számított, hogy dagály lesz, és a víz szintje
emelkedni fog, nem így történt.
Csak feküdt a párkányon Williamet ölelve, és tehetetlenül végig
kellett néznie, ahogy az élet elfogy belőle.
 A látomás itt véget ért, és Lana megköszönte az asszonynak, hogy
megosztotta vele élete legkétségbeejtőbb pillanatait.
Mert most már tudta, mi a teendő.
 
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
 
A jeges víz szintje egyre emelkedett körülöttük. Lachlan eltökélte,
hogy amíg csak tudja, a víz fölött tartja Lana fejét.
– Ne félj – mondta neki.
– Nem félek.
Isten a megmondhatója, igazán bátran viselkedett.
– Talán egészen a tetejéig felemelkedik.
Ha ez megtörténne, akkor esetleg kimászhatnak. De Lachlan nem
tartotta valószínűnek, mégis úgy érezte, legalább biztatnia kell a
lányt valamivel.
– Igen, elég magasra fog emelkedni.
Lachlan elképzelni sem tudta, mire gondolhatott Lana, de nem
látta sok értelmét, hogy rákérdezzen. Beérte annyival, hogy teljesen
nyugodtan viselkedik egy ilyen rémisztő helyzetben, különösen úgy,
hogy víziszonya van. Hálás volt, amiért nem esett pánikba.
Ahogy tovább emelkedett a víz szintje, a barlangszerű
képződményből visszajutottak a kútba. Lachlan megérezve az újabb
vízörvényt, vett egy nagy levegőt.
– Kapaszkodj erősen belém! – Ha már itt kell meghalniuk,
legalább egymást átölelve történjen.
– Te is kapaszkodj belém – mondta Lana szinte játszi
könnyedséggel, bár aligha mókázásra alkalmas pillanatok voltak
ezek.
Egy újabb árhullám nagy hirtelenjében megemelte őket. Ahogy
emelkedtek egyre feljebb és feljebb, Lana a kút falán tapogatózott,
mintha keresne valamit.
– Édesem, te mit csinálsz? – kérdezte Lachlan.
– Itt van az édesanyád.
Lachlan megmerevedett. Melegség járta át a mellkasát. Nem akart
meghalni, főleg nem itt, ebben a sötét, hideg veremben, de
mégiscsak jó volt tudni, hogy az anyja már várja.
– És az édesapád is.
Mindketten itt vannak. Együtt. Kellemes gondolat.
– Dougal elmondta, hogy itt haltak meg.
 – Igen. Noha, amikor Dougal belökte őket a verembe, akkor épp
tetőzött az árhullám… Aha, itt is van.
– Micsoda?
A lány Lachlan kezét odavezette egy sziklás párkányhoz, ami
mögött egy üreg képződött az évszázadok során.
– Ha oda kimászunk, nem leszünk víz alatt.
Ó, ez a drága Lana. Talán nem lesznek víz alatt, de mégiscsak
csapdában maradnak. Étel-ital nélkül, a vizes ruháikban nem
húzhatják sokáig ott sem.
Lachlan ennek ellenére engedelmesen felkapaszkodott a
párkányra, és a kezét nyújtotta, hogy Lanát is felhúzza. Egy kézzel
nem ment könnyen, de a végén sikerült. A párkányon aztán
lerogyva, zihálva kapkodtak levegő után.
Lachlan arra számított, hogy a lány ott marad mellette, de nem
így történt. Lana tapogatózni kezdett a barlangban.
– Te meg mit művelsz? – kérdezte a férfi.
– Keresek valamit. Ó, meg is van. Matatás, neszezés, súrlódó
hang.
Lachlan legnagyobb meglepetésére fény lobbant, majdnem
elvakította. Kellett pár pillanat, hogy a szeme hozzászokjon, és csak
ekkor értette meg, hogy Lanának valahogy sikerült tüzet gyújtania.
– Hát ez meg…? Hogyan…?
Lana egy ruhahalomra mutatott.
– Apád zsebében volt tapló – mondta mosolyogva. – Biztos a
szivarjaihoz.
Lachlan tekintete a ruhahalomra szegeződött. De aztán, amikor
ráeszmélt, hogy mit is lát valójában, a szíve kihagyott egy
dobbantást. Egy férfi maradványai voltak azok.
– Az… apám az?
– Igen. – Lana megfogta Lachlan karját. – Dougal apja lelőtte.
Azonnal meghalt, nem szenvedett.
Lachlan még egy csontvázat vett észre a földön mellette.
– Ő pedig az anyám?
Lana összeszorított szájjal elfordította a tekintetét.
– Most már ő is békére lelt. Illetve lelhet, ha te újra biztonságban
leszel. Mert nem akarja, hogy te is itt halj meg.
 Lachlan mellkasában olyan melegség támadt, ami gyorsan elűzte
az elmúlt sok-sok év dühét és fájdalmát. Az anyja itt van. És segíteni
akar neki. Meg akarja menteni.
Soha nem hagyta őt magára. Soha.
A valahová tartozás érzése mosolyt csalt a férfi arcára.
– Én sem akarok itt meghalni.
– Édesanyád azt mondja, van itt egy szűk átjáró, ami egy
barlangba vezet. Az ő lába megsérült, így nem tudta végigjárni,
inkább visszajött, hogy Williammel maradjon. Hogy a karjában
halhasson meg.
– Megkeressük?
– Igen, nincs más választásunk. Egy kis pihenő után. És
Lachlan…
– Igen, Lana?
– Ha kijutunk innen, azt hiszem, illő módon el kellene
temettetnünk a szüleidet.
– Igen. Meg is tesszük.
Lana hátrébb húzódott, Lachlan pedig nézte az örökre
egybefonódott apja és anyja földi maradványait. S ekkor valamin
megcsillant a tűz fénye. Valamin, amit az anyja szorongatott a
kezében.
Lachlan vett egy mély lélegzetet, és közelebb hajolva
megbizonyosodott róla, mi az. Óvatosan kivette az anyja kezéből, és
felnevetett.
A kereszt harmadik darabja volt az.
A sors iróniája, hogy épp most találja meg, amikor minden veszni
látszik.
Viszont ég a tűz, meleg és fény is van. Lana élesztgette a lángokat
a fadarabkákkal, amiket itt talált. Lachlannek fogalma sem volt arról,
hogy lehetnek fadarabok egy tótban rejtőző üregben, de hát ez itt
egy ősrégi kút, és ki tudja, mire használhatták régen. Azt sem értette,
Lana hogyan talál rájuk, de nem is érdekelte. A lényeg az, hogy
meleg van, nem fáznak, és igazi áldás, hogy egy idő után a ruháik is
megszáradnak.
Addig is magához ölelte a lányt, nem tudta nem kihasználni a
lehetőséget. Csupán Isten a tudója, meddig lehetnek még együtt.
Ugyan megfagyni már nem fognak, de még mindig kutyaszorítóban
vannak élelem és víz nélkül. A sebe is pokolian sajgott, és tudta,
hogy elég sok vért vesztett.
De legalább együtt vannak. És ezt meg kell mondania Lanának.
Kétségtelenül meg kell mondania. Hisz feltehetően ez az utolsó
esélye rá.
Mégis idő kellett, amíg összeszedte a bátorságát. Nem mintha
attól félt volna, hogy elutasításban lesz része, csupán olyan szavakat
kellett kimondania, amiket még sohasem mondott ki korábban, és ez
egy kicsit megijesztette.
De talán mégsem lesz olyan nehéz kimondania őket.
– Lachlan?
A férfi felrezzent Lana gyöngéd hangjára.
– Igen, Lana?
– Mi a baj?
Hogy mi a baj? Azonkívül, hogy meglőtték, és itt kell meghalnia a
nővel, akiért az életét is feláldozná, a lelkét is eladná, csak hogy
megmenthesse?
Kínjában elnevette magát:
– Miből gondolod, hogy bármi baj van?
– Mert az izmaid megfeszültek, és magadban motyogsz.
– Motyogtam magamban?
– Igen.
– Mert azon gondolkodtam, amit most mondani akarok neked.
– Na és mit akarsz mondani nekem?
– Épp arra akartam rávenni magam, hogy megtegyem.
De még mindig nem állt rá készen. A kigondolt szavak valahogy
cserben hagyták. Gyáván megfutamodva inkább mellébeszélt.
– Rólad álmodtam.
Lana szája megremegett.
– Igazán?
– Mielőtt még megismertelek.
A lány megérintette Lachlan ajkát.
– Ez különös, mert én is álmodtam rólad. A férfi tüdeje levegővel
telt meg.
– Tényleg?
É
 – Igen. És álmomban nagyon csinos, pompás férfiúnak láttalak.
Ízig- vérig skótnak, mint amilyen most is vagy.
– Igazán? – Lachlan erre akaratlanul is kidüllesztette a mellét.
– Így aztán nagyon meglepődtem, amikor először megláttalak…
Azzal az ostoba nyakfodorral.
A férfi imádta, ahogy Lana elhúzta az orrát, noha amit ez a fintor
jelentett, korántsem volt hízelgő rá nézve. De Lana szerette őt,
úgyhogy most már ez sem számít.
– Ha tudnád, milyen sokba került!
– Igen, ezt is mondtad már. – A lány nevetése is lenyűgözte. – Na
és én olyan voltam, amilyennek láttál? Amilyennek megálmodtál?
Lachlan maga elé idézte a kedves, gyöngéd lelket. A békét, amit
már akkor, álmában is elhozott neki. Magához húzta Lanát, és
megcsókolta.
– Pontosan. Tökéletesen olyan voltál, és én boldog vagyok, hogy
rád találtam.
A további szavak megint a torkán akadtak, de kényszerítette
magát rá, hogy mégis kimondja őket. Meg kellett tennie.
– Lana?
– Igen?
Édes istenem, milyen gyönyörűen csillog a szeme a tűz fényénél! De
hisz mindig is tündökölt az a szempár.
– Van még valami, amit el kell mondanom neked. Nagyon fontos.
– Jó, akkor mondd.
Lana visszaült, összekulcsolta a kezét az ölében, és várakozón
nézett a férfira.
– Lana… Én…
Édes istenem, mi olyan nehéz ebben?
A lány felvonta a szemöldökét.
– Te…?
Hát igen, mindig az első alkalom a legnehezebb. A pokolba is, mi
lesz már?! Lachlan vett egy nagyon mély lélegzetet, és végre kibökte:
– Lana. Szeretlek téged.
Na, tessék. Kimondta végre. És csodálatos, nagyszerű,
fantasztikus érzés volt.
Lana csak pislogott.
É
 – Én is szeretlek. De mi az, amit mondani akarsz nekem?
– Én… Ó… – Lachlan vállat vont. – Ezt akartam mondani. Azt,
hogy szeretlek. Még… sosem mondtam ki, de azt akarom, hogy
tudd. Hogy tudd, mielőtt…
Zavarba ejtő volt, hogy Lana erre elnevette magát, de öröm
hallatszott a hangjából.
– Lachlan, én tudom, hogy szeretsz.
– Tudod? Honnan?
– Már régóta ismerlek. Mondanod sem kellett.
Ám ő ki akarta mondani. És elismételni néhányszor, amíg még
élnek. Ami valószínűleg már nem lesz sokáig így. Hisz komoly
bajban vannak. Ó, ne! Nem most van itt az ideje, hogy a férfiassága
ágaskodni kezdjen.
Na de a pokolba is, mi mást csinálhatnának ebben az üregben?
Lachlan magához ölelte és megcsókolta Lanát. Egyszer, kétszer,
sokszor. A szünetekben elismételte a már kimondott szót, ami már
egyre könnyebben ment.
De Lana most nem volt partner. A férfi legnagyobb döbbenetére
egy idő után eltolta magától.
– Ne most, Lachlan.
Miért ne? Mikor máskor?
A lány felállva és a szoknyáját igazgatva nézett fel Lachlanre.
– Azt hiszem, ideje megkeresnünk azt az alagutat.
– Lana, ha anyám nem találta meg, miért gondolod, hogy nekünk
sikerülhet?
– Az édesanyád lába megsérült. Azonkívül meg legalább
megpróbálhatnánk.
Te jóságos ég, hogy mennyire szereti ezt a lányt! És igaza van.
Tartozik saját magának, Lanának és az anyjának annyival, hogy
megpróbálja.
Egymás kezét szorítva, lassan, óvatosan indultak el a kőfal
mentén. Amikor az út lefelé lejtett, Lachlan Lana karját fogva
vigyázta a lépteit. Nem volt könnyű dolguk. A férfi közben
elképzelte, mennyire félhetett az anyja itt egyedül, és a gondolatra
majd megszakadt a szíve. Ok legalább ketten vannak…
 Lachlan képzelgését a sípcsontjába hasító, éles fájdalom szakította
félbe, valami kemény dologba ütközött. Lehajolva megnézte, mi az.
Egy láda. De mi a csudát keres egy láda idelent? A sötétben
előrearaszolva még több ládára akadtak. Ez egyre rejtélyesebb.
Aztán a sarkon befordulva Lachlan szíve nagyot dobbant, amikor
fényt pillantott meg. Napfény szűrődött be a sziklasírjukba.
– Ó, hát megvan – mondta Lana, mintha pontosan erre számított
volna.
Befordultak a következő sarkon is, és Lachlan megtorpant.
Egészen beleszédült a látványba. Egy hatalmas barlangban álltak,
szemkápráztató csillogásban. Lachlannek a lélegzete is elakadt. Lana
is levegő után kapkodott.
– Szentséges ég! – nyögte. A férfi pontosan értette, miért.
Hegyekben álltak előttük az arannyal és ékszerekkel megtöltött
ládák. Egy egész vagyon.
– A Rosslyn-kincs – mondta ki hangosan Lachlan. Milyen
ironikus, hogy olyan régóta itt hever a vár alatt. Úgy látszik, a mai
nap csupa meglepő részlettel szolgál.
– Az édesanyád idáig jutott – magyarázta Lana. – Ebben az
ékszeres ládikában találta meg a keresztet. De addigra nagyon
kimerült, és a kijáratig már nem jutott el.
– Márpedig kijáratnak lennie kell, ha mindezt ide tudták hozni.
– Minden bizonnyal – bólogatott Lana csillogó szemmel. –
Megkeressük.
– De meg ám!
Észszerűnek látszott a barlang fala mentén haladva egy másik
vágatot keresni, de nem találtak ilyet, míg Lana fel nem nézett.
– Az ott!
Egy kis lyukra mutatott a fejük fölött. Foszladozó kötélhágcsó
lógott be fentről lefelé.
Lachlannek több esze volt annál, semhogy a hágcsóval
próbálkozzon. Ehelyett odahúzott egy ládát, de mert az nem volt
elég magas, kiürített egy másikat, és az első tetejére emelte. Lanát
mulattatta, hogy a férfi ügyet sem vetett a kincsekre, amikor a földre
borította a láda tartalmát, az arany teljesen hidegen hagyta. Ennél
sokkal drágább dolog forgott kockán.
 Lachlan felmászott a ládákra, átdugta a fejét a hasadékon, és
megkönnyebbült, amikor friss levegő érte az arcát.
– Gyere!
A kezét nyújtotta Lana felé. A lány is felmászott. Aztán
felhúzódzkodva átpréselték magukat a szűk résen és…
Atyavilág!
Lachlan lélegzet-visszafojtva csodálta az eléje táruló látványt. A
Sinclair-öböl hullámzó vizét. Soha még ilyen szépséget nem látott.
Lanához fordulva elvigyorodott. És mert örömében hirtelen más
nem jutott eszébe, megcsókolta a lányt.
Azután elindultak a barlangtól a partig lefelé vezető ösvényen.
Nem volt rövid út, mert a hasadék jól fenn volt a magasban, de
végül leértek. Felnézve Lachlan úgy találta, hogy a barlang szája
idelentről szinte teljesen észrevétlen. Ezen aztán elgondolkodott,
majd a tengerre nézve megfogta Lana karját.
– Sietnünk kell – mondta.
A dagály még nem vonult vissza, és ha nem akarják, hogy megint
a hullámokkal kelljen hadakozniuk, akkor nincs vesztegetni való
idejük.
Lana bólintott, mire sietve megindultak az öböl kanyarulata
mentén, míg csak el nem érték a fölfelé kaptató utat a várig.
Nehéz volt felkapaszkodni rajta, de Lachlant hajtotta a dühe és az
aggodalom Alexander és Andrew miatt. De mindketten okos
emberek, és hogy őt nem találták sehol, bizonyára rájöttek, hogy ez
csakis Dougal műve lehet, és vigyázni fognak magukra. De Dougal
gyalázatos egy ember, és nyilván minden különösebb skrupulus
nélkül képes eltenni a tanúkat is láb alól. Hisz ha Lochlannachék
életben maradnak, jelentik a Koronának a történteket, és akkor
Dougal rajtaveszt.
Lachlan tehát tudta, hogy a barátai veszélyben vannak, és meg
akarta menteni őket. Ha még nem késett el vele.
Feljebb érve a kaptatón, amikor a kastély a látóterükbe került,
elhatározta magát.
– Szeretném, ha te most lemennél a faluba – mondta Lanának. A
lány a távolban látszó házakra pillantva kijelentette:
– Nem foglak egyedül hagyni.
 – Kénytelen leszel. Dougal megőrült, és nem lehet tudni, mire
képes, ha kiderül, hogy nem haltunk meg. Nem sodorhatlak
veszélybe.
Lana összeszorította a fogait.
– Nem hagylak egyedül.
– Kérlek!
De a lány kirántotta a kezét Lachlanéből, és már indult is
határozottan a kastély felé.
Az ördögbe!
A férfi kénytelen volt követni. Nem volt más választása. Pedig
nem lenne szabad itt lennie. Mert ha ő megtalálja Dougalt, egész
biztosan erőszakra kerül sor.
De majd megőrjítette a gondolat, hogy Lanának baja eshet.
Egyszer már majdnem elveszítette.
A vár sarkánál befordulva besétáltak a kapun, és Lachlan a
következő pillanatban döbbenten megtorpant.
A pokolba!
Lanát akarta megvédeni a veszélytől? Hisz itt az egész családja,
épp most szállnak le a lovaikról! Hannah, Susana és – édes istenem!
– Isobel. Sőt Magnus is itt volt, nagyon daliásan festett a kiltjében,
ősei kardjával az oldalán.
– Ti meg mi az ördögöt kerestek itt? – mordult rájuk Lachlan. –
Megmondtuk, hogy maradjatok a fogadóban.
Ahol biztonságban lehettek volna. Ráadásul még egy gyereket is
magukkal hoztak a harcba.
Hannah és Susana elengedte a kérdést a füle mellett, és futottak,
hogy magukhoz öleljék Lanát.
– Hát itt vagy! – örvendeztek. – Épen és egészségesen. Lachlanre
egyedül Isobel figyelt. Elé ugrándozva pukedlizett.
– Nem jöttünk volna, ha nem gondoljuk úgy, hogy túl sokáig
késlekedsz.
Ezt elég szemrehányó hangsúllyal mondta. Lachlan nem nagyon
tudta eldönteni, mit kezdjen vele. Különben is: más dolga volt.
A kislány a herceg foltos ingét bámulta.
– Veled meg mi történt?
– Meglőttek.
 Isobel elfintorította az orrát, de csak annyit mondott rá:
– Ó!
– Hol van Andrew és Alexander? – tudakolta Magnus Lachlantől,
miután ő is üdvözölte Lanát.
Lachlan sietve beszámolt róla, hogy amikor Dougal
kényszerítette, hogy vele menjen, ők ketten a lakrészében aludtak.
De hogy most hol lehetnek, azt nem tudja.
– Meg kell keresnem őket. És Dougalt is.
Hogy egyszer és mindenkorra véget vessen ennek az egész
szörnyűségnek.
Megegyeztek, hogy ők ketten a többiek keresésére indulnak, a
nők meg itt maradnak a várudvarban, ahol biztonságban vannak. De
ebben sajnos csak a két férfi egyezett meg. A nők ostoba ötletnek
tartották, legfőképp azért, mert féltek, hogy az embereik veszélyben
lehetnek, és végül a két férfi futott a nők nyomában, amikor azok
elszántan megindultak.
Az impozáns bejárat felé közeledve lelassították a lépteiket, és
lopakodó alakzatot vettek fel. Lenyűgöző látvány volt az elszánt
amazonok félelmetes igyekezete. Kétségtelenül ott csörgedezett az
ereikben a harci szellem. Amikor beóvakodtak az előcsarnokba,
fegyverrel a kézben, a kőfalak fojtott hangokat vertek vissza.
Távolabbról, a nagyterem felől hallatszottak.
Valamennyien megmerevedve, feszülten figyeltek. Lachlan
egyfelől megkönnyebbült, hogy Dougalt nem kell hosszasan
keresniük, másfelől a nyugtalansága is nőtt, hisz tudta, az
unokafivérének pisztolya van, míg nekik csak íjaik, meg egy kard és
egy kés. Kétségtelenül hatásos harci eszközök, de mit sem érnek a
golyó ellen. Ráadásul Lanánál semmilyen fegyver sem volt, ezért
neki odaadta a csizmájából előhúzott kését, magának meg így, hogy
volt alkalma már gyakorolni vele, a fegyverszekrényből előhúzott
egy skót kardot. Kicsit rozsdás volt ugyan, de Dougalnak így is
megteszi. Hannah meg egy tőrt akasztott le magának, díszes
markolatút, de éleset.
Aztán halkan és óvatosan elindultak a terem felé. Susana valami
csoda folytán megengedte, hogy ő menjen az élen. Közelebb érve
Lachlan már kivehette, hogy odabent miről beszélnek.
 – Elég sokára találtad meg őket – mondta Dougal mérgesen.
– Mert bujkáltak – védekezett McKinney.
Mindketten dühösek voltak. Lachlan a hívének tekintette
mindkettőt, és lám, a latrok ellene szövetkeztek, kihasználták,
játszadoztak vele, és mindvégig arra készültek, hogy megöljék.
Pokoli érzés volt. És nem esett jól a hercegnek.
– Na és mit csináljunk most, hogy elfogtuk őket? Eresszünk
golyót beléjük?
Lachlan rémülten hallotta, hogy McKinney felhúzza a fegyvere
kakasát. Susana is feldühödött. De még mielőtt berontott volna a
helyiségbe, Dougal azt mondta:
– Nem, nem eresztünk golyót beléjük. Kár volna nem élni a
gondviselés küldte lehetőséggel.
Susana feszültsége valamennyit enyhült, de ijesztő volt az
ábrázata.
– Mit akarsz a gondviseléssel? – firtatta McKinney. Dougal
sóhajtott.
– Sajnálatos, ha egy vazallus az ura ellen támad. Nem igaz,
Dunnet? Fojtott mormogás volt a válasz.
– Szomorú, hogy Caithnessnek akadt egy áruló alattvalója, aki
idejött a kastélyba az öccsével együtt, azzal a gonosz szándékkal,
hogy megöli az urát. Felvonszolták a bástyára. Közelharcba
keveredtek. De sajnos a falak ott omladoznak, így a végén
mindannyian a tengerbe zuhantak. Sajnos a herceg holttestét nem
sikerült megtalálni. De a támadóiét igen. Azok szétzúzódtak a
sziklákon. – Dougal sötéten folytatta: – Érted már, McKinney? Ha
golyót eresztünk beléjük, akkor a történet nem állja meg a helyét.
– Éppenséggel Caithness is lelőhette őket.
– Persze, úgy is lehetett volna. De biztos, hogy szívesen
vonszolnád fel a holttestüket a lépcsőkön? Gondolkodj már, ember!
– Ó, értem…
Érezhetően Dougal volt az eszmei irányító.
Lachlan most már eleget hallott, s tudván, hogy ezek ketten mire
készülnek, eldöntötte, mi legyen. Óvatosan bekukucskált. Nem lepte
meg, amikor azt látta, hogy Alexander és az öccse egy székhez van
kötözve, felpöckölt szájjal. Láthatóan nem voltak boldogok.
McKinney az ablaknál ácsorogva a fogait piszkálta, Dougal meg
háttal állt az ajtónak. Mindkettejüknél pisztoly volt.
Lachlan a meglepetés erejében bízott, ám belátta, ha be is ront,
mielőtt még végezne az egyikkel, a másik lelőné.
Ám ekkor az is eszébe jutott, hogy nincs egyedül.
Ezt még szoknia kellett, hisz egész életében ő mindig csak magára
számíthatott.
Kérdőn felvont szemöldökkel Susanára nézett, ő bólintott.
Kézjelekkel megegyeztek, hogy ő Dougalra támad, Magnus meg
McKinney-re, miközben Susana fedezi a nyilával őket. A tekintetét
végigjáratva a díszes társaságon Lachlan meggyőződött arról, hogy
mindenki ért mindent. Aztán a kezével jelezte Lanának, Hannah-nak
és Isobelnek, hogy ők maradjanak ott, ahol vannak, a golyók
hatótávolságán kívül.
Úgy gondolta, megértették.
De persze ennél több esze kellett volna legyen.
Mert amikor intett, hogy indulhatnak, és Magnusszal berontottak,
nyomában mindenki betódult, még Isobel is, rémes csatakiáltást
hallatva.
A nagy hanggal berontó, harcias amazonok látványa
kétségtelenül meglepte a bent lévőket, de csak egy pillanatra.
Dougal megpördülve már kapott is az övtáskájában lapuló pisztolya
után. De még mielőtt előkaphatta volna, Lachlan már rá is rontott,
elszántan, keményen. A feje szédült, a karja fájt, de azt is érzékelte,
hogy Dougal annyira meg van lepve, hogy képtelen hárítani a
támadást, így könnyűszerrel a nyakának szegezhette a kardját.
És még valami mást is érzékelt.
Egy nyílvessző röptét, és a halk szisszenést, amikor célba ért.
McKinney felüvöltött. Aztán elzuhant.
Susana meg felsóhajtott:
– Nem neked kellett volna lelőnöd – mondta minden indulat
nélkül.
– Tudom – felelte Isobel. – De bele akartam lőni.
Lachlan látta, hogy Lana és Hannah már ott is vannak a
férfiaknál, hogy elvágják a köteleiket. S míg Andrew McKinney-hez
ment, hogy megnézze, milyen állapotban van, Alexander
Lachlannek segített megfékezni Dougalt, aki felocsúdván menekülni
próbált.
De hamar leszerelték, és összekötözték azokkal a kötelekkel, amik
eddig Alexander és az öccse mozgását akadályozták.
– Na és most mit csinálunk velük? – kérdezte Alexander a két
harcképtelen emberre nézve. McKinney is élt, de csak azért, mert
Isobel – saját bevallása szerint – nem akarta megölni, csak
ártalmatlanná tenni.
– Lehetnének a céltábláim – vetette fel az imádnivaló kis
ördögfióka, előhúzva egy újabb nyílvesszőt a tegezből.
Lachlan örömmel látta, Dougal állkapcsa megfeszül a félelemtől.
– Nem kellene megölnünk őket, drágám – mondta Lana
kedvesen, Isobel vállára téve a kezét.
– Nem? – Isobel elhúzta a száját.
– Nem, mert tudod, én ebben a várban fogok élni, ha már
feleségül mentem a herceghez, és nagyon nem szeretném, ha ezek az
emberek nap mint nap itt… kísértenének.
Ez meggyőző érv volt.
– Igen – szólalt meg Lachlan is –, ráadásul elég drágák ezek a
szőnyegek.
Alexander alaposan szemügyre véve a kérdéses szőnyegeket,
rábólintott.
– Bizony, azok.
– Az is elég, ha a magisztrátussal elvitetjük őket is a Newgate-be.
Isobel lemondó sóhajjal visszadugta a nyílvesszőt a helyére.
Így, hogy mindent elrendeztek, Lachlan Lanához fordulva a
karjába ölelte. Hosszú idő után most jött el az alkalom, hogy végre
annak tudatában tegye meg, hogy valamennyien épen és
egészségesen megúszták a kalandot. Na, jó, majdnem épen, mert őt
azért meglőtték. Jobban megvizsgálva kiderült, hogy a golyó áthatolt
a karján, a seb tiszta volt és már nem vérzett. Mégis örömmel vette,
hogy Lana aggodalmaskodik miatta.
Andrew és Susana, Alexander és Hannah is végtelenül örült
egymásnak. Isobel árgus szemmel a foglyokat őrizte, Magnus meg,
rátalálva egy üveg whiskyre valamelyik szekrényben, örömmel
ajánlotta, hogy igyanak áldomást a nagyszerű végkifejletre.
 Lachlan az áldomás helyett Lanát választotta. Magához húzta, és
a fülébe súgta a szavakat, amiket most már nem esett nehezére
kimondania:
– Szeretlek, édesem. Teljes szívemből szeretlek. Azzal
megcsókolta.
S noha egyáltalán nem bánta, hogy mindenki látja őket, azt azért
kicsit mégis idegesítőnek találta, hogy Isobel méltatlankodva és jó
hangosan, az egybegyűltek füle hallatára kijelentette:
– Na tessék, már megint szerelmeskednek.
Lana csók közben elnevette magát, ahogy Lachlan is, de nem
váltak szét.
És már soha nem is fognak.
 
 EPILÓGUS
 
Lachlan whiskyt kortyolgatva nézegette annak a férfinak a
portréját, akinek a vonásait maga is viselte. Az oldalán egy
gyönyörű, szelíd mosolyú asszony állt. Ugyanaz az asszony, akinek
a képe egy gyermekkel a karjában korábban ott lógott a kandalló
fölött, és amit Lachlan annyira szeretett. Ezt a festményt a munkások
találták meg eldugva a padláson a kastély fő szárnyának felújítása
során, s Lachlan és Lana a képtár főhelyére akasztotta.
A hamis portrét, aminek Archie Dunphy állt modellt, más célra
használták.
Megnyugtató és megváltó érzés volt végre látni a szülei igazi
arcát, legalább a vonásaikat megismerni. A látottak alapján Lachlan
biztosra vette, hogy szerette volna mindkettejüket.
És noha csecsemőkora óta sosem lehetett velük, mégiscsak
szerette őket.
Nem győzött betelni a látványukkal.
Az ideje java részét az elmúlt hat hónapban ezzel töltötte. De
azért nem csak ezzel. Messze nem. Felügyelte a felújítási
munkálatokat, és nagyon elégedett volt az eredménnyel. A főszárny
nemcsak lakhatóvá, de vendégfogadásra is alkalmassá vált.
A másik vállalkozása a Caithness Árvaház és Iskola felépítése
volt a térség gyerekeinek. Lana munkálkodott azon, hogy
örökbefogadó szülőket találjon az árváknak. Az első gyermek, akit
így sikerült elhelyeznie, Fiona volt, aki most Ackergillben élt, és
boldoggá tette új szüleit. A férj lett Lachlan intézője, a felesége meg,
aki nagyszerű szakácsnő volt, főzött rájuk, így Fionát is láthatták
minden nap. Öröm volt látni, ahogy a kislány kivirágzott.
Az itteni és a hercegi elfoglaltságai mellett Lachlan minden
megmaradt idejét Lanával töltötte. Ha csak rágondolt, repesett a
szíve. Lana most már a felesége volt, az élete értelme. Ha csupán egy
nap volna hátra az életéből, akkor is boldogan halna meg, tudván,
hogy övé Lana szerelme.
De persze azért jobb élni.
Lachlannek nagy örömére szolgált, hogy az egész család eljött
Ackergillbe megünnepelni a harmincadik születésnapját. Az esküvő
után is itt vendégeskedtek még egy ideig, de aztán visszatértek a
saját otthonaikba. Szívmelengető érzés volt új fent vendégül látni
őket, mert a jelenlétük segített eloszlatni a félelmeit.
Noha az aranyművessel összeforrasztatta a kereszt darabjait,
hogy ezzel megtörje az átkot, már ha volt ilyen egyáltalán, azért
mégsem tudott szabadulni a rossz érzéstől, hogy talán mégiscsak ez
az utolsó napja. Túlontúl régóta kísértette az átok réme ahhoz, hogy
végleg elfeledkezhessen róla. A lelke mélyén azzal vigasztalta
magát, hogy ha mégsem ébredne fel másnap reggel, Lanának itt a
családja, ők majd megvigasztalják.
Mert a halála bizonyára nagyon lesújtja a feleségét.
Elviselhetetlen volt rágondolni is.
Igen. Sokkal jobb volna, ha nem ez az éjszaka lenne számára az
utolsó.
Ezen sötét gondolatok közepette repült el egy nyílvessző a füle
mellett, és állapodott meg a szüleié melletti portréban. Lachlan
mosoly helyett szigorú arckifejezést erőltetve magára, megfordult.
– Isobel Lochlannach, nem megmondtam már neked, hogy nem
szabad a képtárban lövöldözni, pláne nem, ha emberek vannak ott?
A megnevezett íjász peckesen lépett ki egy balusztrád mögül.
– De hát te sértetlen vagy – közölte, azzal Archie Dunphy
portréjára mutatott, ami újabban másképp hasznosult. Nyílvesszők
meredeztek belőle, a fejéből, a szívéből, a térdkalácsából; a legutóbbi
az ágyékából.
Volt némi szadisztikus hajlam ebben a kislányban, de Lachlan
igazán nem tudott haragudni rá. Noha Dunphy Dougallal és
McKinney-vel együtt a Newgate börtönben csücsült az ellene
elkövetett bűnökért, a képmásába lőtt nyílvesszők valamelyest
kielégítették a bosszúszomját.
– Gondolom, hálás lehetek azért, amiért nem engem találtál el.
– Gondolom, igen – válaszolta Isobel a hercegre kacsintva. – Csak
azért jöttem, hogy megmondjam, a vacsora tálalva. Sült marha és
édesség lesz.
– Pompás.
Lachlan éhes volt már, és a marhasültet is szerette. A karját
nyújtotta, Isobel belekarolt, bár ehhez igencsak pipiskednie kellett.
Elgondolkodva nézett fel a férfira.
– Tényleg holnap leszel harmincéves? – kérdezte.
– Igen, legalábbis nagyon remélem.
– Pff…
Lachlan értetlenül pillantott Isobelre.
– Tessék?
– Akkor te már nagyon öreg vagy.
– Gondolom, ötévesen számodra mindenki nagyon öregnek
látszik. De a harminc Lachlan számára több volt, mint amit valaha
remélt.
– Én már hat vagyok! – fortyant fel Isobel önérzetesen.
– Hát, az is komoly kor.
– Igen, az – sóhajtotta a kislány. – És már minden jó a hátam
mögött van.
Lachlan elnevette magát.
– Úgy érzed?
– Persze. Főleg úgy, hogy a Mama másik babát vár.
Susana valóban egyre terebélyesebb lett, és Lachlan úgy gondolta,
legalább két poronty úszkál a méhében. Ami azt illeti, Hannah is
szépen gyarapszik. Na és Lana. Ó, igen, Lana is.
– Tudod, mit mondtak nekem?
– Ugyan mit? – Isobel hangjából ítélve rémes dolog lehetett.
– Azt, hogy mivel most már én leszek a nagyobb testvér,
okosabban kellene viselkednem.
– Nahát, komolyan ezt mondták?
– Igen. Meg még azt is, hogy viselkedhetnék végre lányhoz illőn.
– Rettenetes.
Isobel elhúzta a száját.
– És a Papa még azt is mondta rám, hogy lány létemre túl fiús
vagyok.
– Nahát!
– De vajon mit értett rajta? Lachlan elnevette magát.
– Gondolom például azt, hogy lány létedre festményekre íjazol.
– De csakis azokra, amik nem tetszenek.
– Ez igaz. De mégis ezt kell érteni azon, ha valaki lány létére fiú
módjára viselkedik.
 – Hát, ez nem is hangzik olyan rosszul.
– Nem, valóban nem.
Odaértek a terembe, ahol a többiek már mind összegyűltek, és
Lachlan mosolyogva nézett végig a társaságon. Andrew és Susana
épp azon civakodott, hogy Susana leüljön-e, vagy sem; az asszony
kardoskodott, hogy ő nem porcelánbaba, akit félteni kell. Alexander
és Hannah mosolyogva nézett egymásra, amikor Dunnet a felesége
hasára téve a kezét a fia rúgásait próbálta kitapintani. Elégedett
pillantásából arra lehetett következtetni, hogy erős, egészséges lesz
az a fiúgyermek. Magnus az ablak mellett állva a figyelemre méltó
whiskykínálatot mustrálgatta.
És ó, igen, a kandallónál az a valaki üldögélt, akit Lachlan már
nagyon szeretett volna látni. Akitől sebesebben dobogott a szíve, és
az egész teste megfeszült. Még úgy is, hogy már hat hónapja
házasok voltak. Még úgy is, hogy mostanra már igen asszonyos
külsőt öltött.
Lana a székből feltápászkodva, kezével a derekát támasztva
indult a férje felé, hogy üdvözölje. Lassan, megfontoltan lépkedett,
közben le sem vette a szemét Lachlanről. Az ő Lanája. A szerelme.
– Édesem – mondta Lana felágaskodva, hogy megcsókolhassa. –
Megint azt a képet csodáltad?
– Igen, azt – válaszolt Isobel a férfi helyett.
Lachlan intőn nézett rá. De Isobel mit sem törődött az intéssel.
Ahogy máskor sem.
– Hogy érzed ma magad, hercegnőm? – érdeklődött Lachlan.
– Kitűnően – felelte Lana csillogó szemmel. – Olyan jó együtt látni
mindenkit megint.
– Bizony az.
És főleg, hogy mindenkit boldognak lehetett látni.
– Csak az a kár, hogy igazodnunk is kell. Lachlan felvonta a
szemöldökét.
– Ezt meg hogy érted?
– Mert ha kettesben vagyunk, akkor bárhol és bármikor
megcsókolhatjuk egymást.
Lachlan a kiltjét igazgatta. És úgy döntött, egy csöppet sem
hagyja korlátozni magát csókok terén csupán amiatt, hogy
vendégeik vannak, és hogy ezt be is bizonyítsa, megcsókolta Lanát
mindenki szeme láttára. Igaz, ez csak futó csók volt. Sokkal rövidebb
ideig tartott, mintha kettesben lettek volna. Isobelből azonban még
így is rosszallást váltott ki.
Lachlan erre nevetve odasúgta a felesége fülébe:
– Este majd folytatjuk kedvünk szerint. Lana is elnevette magát:
– Alig várom.
Nagy volt a zsivajgás a vacsora alatt, áradt a jókedv mindenkiből.
Lachlan minden percét élvezte. Nem is gondolt az átokkal. Sehogy
sem akart véget vetni az estének, de a vendégei egy idő után már
szerettek volna visszavonulni, a felesége is kettesben akart maradni
vele, és ő maga is erre vágyott.
Majdnem egész éjjel ébren tartotta Lanát, gyengéden szerette, és
hagyta, hogy ő is kényeztesse őt. De persze nem azért, mintha egy
pillanatra is megfordult volna a fejében, hogy ha ébren tölti az
éjszakát, akkor életben is marad.
Mert a vége természetesen az lett, hogy mivel teljesen kimerült,
álomba zuhant.
Nem is volt tudatában annak, hogy elaludt, egészen addig,
mígnem arra ébredt reggelt, hogy a függöny résein át beszűrődő
napfény cirógatja az arcát. Csak ekkor jött rá, hogy ez most nem
egyszerűen egy másik, hanem egy egészen új nap. Egy új élet
kezdete. Egy új világ.
Lana a másik oldalára fordulva a nyakába csimpaszkodott, hogy
egy csókot adjon neki, mint minden ébredés után. Meg is tette, és
ennek a csóknak örömíze volt. Lana ölelkezés közben a hasát
Lachlannek tolta, aki valami furcsa mozgást észlelt.
Beletelt pár pillanatba, mire rájött, hogy a gyermeke mozgását
érzékelte. A gyerekéét. Akiről azt gondolta, hogy sohasem fog
megszületni. Valami különös, édes fájdalmat érzett, de olyan
hevesen, hogy a könnyei is kicsordultak.
Megcsókolta Lanát gyengéden, puhán, szinte tiszteletteljesen,
mire ő kinyitotta a szemét. Lachlan beletemetkezett a világ legszebb
kékjébe.
– Jó reggelt! – köszöntötte, alig tudván leplezni a felindultságát.
 – Boldog születésnapot! – üdvözölte Lana vágyódó hangon, és
szorosan hozzábújt. Majd pajzán mosoly kíséretében még hozzátette.
– Vénember.
 
 Tartalom
 
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
EPILÓGUS