Első

kiadás
Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2022
Írta: Kennedy Ryan
A mű eredeti címe: Hook Shot (Hoops 3.)

Copyright © 2019 Hook Shot by Kennedy Ryan. All rights reserved.
Published by arrangement with Brower Literary & Management and Andrew Nurnberg
Literary Agency Budapest.
The moral rights of the author have been asserted.
Fordította: Rácz Kata
A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta

Cover: Letitia Hasser, RBA Designs
Cover Photo: Henry Lou

ISSN 2064-7174
ISBN EPUB 978-963-597-087-2
ISBN MOBI 978-963-597-088-9

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka
Korrektorok: Heiser Kriszta, Réti Attila

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkülsem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Azoknak, akik láthatatlan fájdalommal élnek,
és keményen küzdenek, hogy szabadok lehessenek.
Gyógyuljatok tovább!
 A szerző megjegyzése

A HOOK SHOT egy nő gyógyulási folyamatát mutatja be. Bizonyos
részei, még ha nincsenek is szemléletesen lefestve, érzékenyen
érinthetnek egyes olvasókat.

***
 Engedd meg magadnak, hogy fájjon,
de engedd meg magadnak azt is, hogy gyógyuljon.

Nikki Rowe, Egykor lány, most már nő
 PROLÓGUS
LOTUS


Abban a hitben nőttem fel, hogy az ég beszél hozzám.
A mennydörgés dübörgő hangja. A villámlás éles csapása. Minden
vihar egy beszélgetés. Elillanó párbeszéd. Ma viszont szivárvány
van az égen. Mintha festékszóróval színes cukorka színű csíkokat
húztak volna az eső áztatta égboltra.
– Emlékszel, mit jelent a szivárvány? – kérdezi MiMi, a
dédnagymamám.
A többi dologhoz hasonlóan, amit tanított nekem, a válasz az
izomrostjaimban gyökerezik, beléjük ivódott. Nem is kell
gondolkoznom rajta.
– A szivárvány egy híd a mennyország és a föld között – felelem,
és erősen cseng a hangom, bár belül reszketek.
– Hmm. Valaki szeretne a mennybe jutni. – Szemügyre veszi az
égboltot, bölcs tekintete van a maga nyolcvanvalahány évével. – Ma
nem fog sikerülni.
New Orleans egyik híres tölgyének árnyékában állunk a
temetőben, és nézzük, ahogy kezdenek eloszlani az egybegyűlt
gyászolók. Nem ejtenek könnyeket a halottért. Nem sokan szerették
Ron Clemmonst. Olyan ember volt, akit csak egy anya tud szeretni.
Az övé és az enyém.
Ahogy meglátom Mamát, felgyorsul a pulzusom. Utoljára tizenkét
éves koromban láttam, négy évvel ezelőtt. Most is olyan, mint akkor
volt, ott áll Ron mellett, csakhogy ezúttal Ron a nyitott sírban
fekszik. Összeszorítom az ajkaimat, nehogy kicsússzon a számon a
szó, ami a fejemben visít, eldöntöttem, hogy nem fogok megszólalni.
Mama!
Bár nem mondom ki a nevét, úgy néz felém, mintha megtettem
volna. Elkerekedik a szeme a rövid, fekete fátyol mögött, ami úgy
fest, mint amit a divatos nők hordtak évekkel ezelőtt, amikor
eltemették a szerelmüket. „Vintage”, mondogatta Mama ahelyett,
hogy „turkálós”. Klasszikus, nem használt. Mindig szebb dolgokra
vágyott, és rátapadt azokra a férfiakra, akik ezt ígérték neki.
Leszámítva, hogy Ron sosem ígért neki sokat, Mama mégis úgy
csüngött rajta, mintha ez egy rossz szokás lenne, amit nem bír
abbahagyni.
Összevonja a szemöldöke finom ívét, és pillantása köztem és MiMi
közt pattog, majd a nyitott sírra vetül. Kevés az olyan temető New
Orleansban, ahol a föld alá temetik a halottakat. Ez egy közülük.
A szegényeknek, a szeretetleneknek és azoknak, akik sehova sem
tartoznak. Ez egy ilyen hely. Ron egy ilyen ember.
Mama megérinti a tarkóján megtűzött fekete selyemfátyolt, és
tesz felénk pár lépést, de menet közben megdermed. MiMire
pillantok, aki komolyan rázza a fejét, jelezve Mamának, hogy ne
jöjjön közelebb. Elfogadás ül Mama arcán, nem döbbenet, ahogy
elfordul, és követi a temetőből elszivárgó gyászolókat. Nem most
először akart újra találkozni velem, de MiMi tudja, hogy én nem
akarom látni őt.
Ha valaki tudja, az MiMi.
Sírásók veszik át azoknak a helyét, akik eddig a sír körül
ácsorogtak, miközben a lelkész felolvasta a kis könyvéből a
szertartáshoz kötődő imádságokat. Esküvők, keresztelők, temetések.
Mindenre van egy ige.
– Itt az idő – jegyzi meg MiMi komor tekintettel.
Elindulunk a füvön keresztül a földet lapátoló férfiak felé.
Az egyikük felpillant, észreveszi MiMit, és a könyökével oldalba
böki a másikat. Abbahagyják a lapátolást.
– Madam DuPree – szólal meg az egyikük olyan sűrű louisianai
kiejtéssel, mint a mocsárvíz. – Mit tehetünk önért?
– Menjenek! – MiMi a sír felé int a kezével. – Ne aggódjanak! Nem
kell messzire menniük, vagy sokáig várakozniuk. Csak szeretnénk
egy kicsit magunk lenni. Utána azt csinálnak a holttesttel, amit
akarnak.
A gödör felé pillant, amely teljesen elnyeli Ront, és elmosolyodik.
– Azért jöttem, hogy beszéljek a lelkével.
Még sosem láttam két embert ilyen gyorsan eliszkolni, ahogy ők
tették MiMi szavai hallatán. Eldobják az ásójukat. Odébbállnak. Két
óra volt busszal az út St. Martine-ból, a kis településünkről a
városba, de még itt is akad olyan, aki ismeri MiMit.
A szélhámosokkal teli világban ő egy valódi kincs. És amikor azt
mondja, távozz, akkor elmész.
A sír fölött állunk, és bár zárt a koporsó, és beborítja néhány
földdarab, megborzongok, mintha Ron felülhetne, és kimászhatna
onnan.
– Nincs mitől félni – nyugtat meg MiMi. Az arca öreg, a szeme
viszont kortalan. – Fogd meg a kezem!
Oldalra kinyújtja felém a kezét, de a koporsóra szegezi a
tekintetét.
 – Érezd a szavaimat a szádban! – mondja, és így teszek. A szótagok
vibrálnak az ajkaimon, és megremegtetik a nyelvem. – Érezd az
erőmet az ereidben!
Megszorítja a kezem, és a villám, ami néhány órája kettéhasította
az eget, végigszáguld a zsigereimen. Gyors pillantást vet rám, majd
elégedetten elmosolyodik attól, amit az arcomon lát.
Ámulatot.
– Ez a töretlen vérvonal ereje – jelenti ki gyengéd mosollyal. – Két
nő a vérvonalból, együtt. Ennek ereje van.
Ismét előrenéz, majd felpillant az égre, ami most csendes, és várja
MiMi kívánságait.
– Tudod, ki vagyok – szólal meg, és a szavai meg a hangja
magabiztos és merész. – Azért jöttem, hogy kihirdessem az
ítéletemet. Ennek a férfinak egy hajszálon függ a lelke.
MiMi szavaitól hűvösség telepedik a nyári levegőre.
– Azért jöttem, hogy letegyek egy követ a pokol oldalára. Amikor a
halott elindul az útján, ezekkel a szavakkal bocsátom el.
MiMi szeme nyitva van, majd lassan elfordítja fejét, hogy rám
nézzen, és pontosan az történik, amit mondott. Érzem az erőt az
ereimben. A szavait pedig érzem a nyelvemen, és döbbenetesen
egyszerre mondjuk ki őket.
– Nincs béke – szólalunk meg együtt.
A következő évek során gyakran feltettem magamnak a kérdést,
hogy tényleg elhittem-e, hogy aznap a pokolra bíztuk Ront. Sok más
dologhoz hasonlóan, amit MiMi mellett szedtem magamra, erre
sincs magyarázat. Csak azt tudom, hogy amint kimondtuk a
szavakat, a szivárvány, az a sokszínű, ígéretes ösvény, ami a
mennyből a földre vezetett, már nem volt ott előttünk.

A vad nők az élet megmagyarázhatatlan szikrái. Szabadság csepeg
belőlük, keresik a saját öntudatosságukat, és senkihez nem
tartoznak, csak saját magukhoz… Beengedik az embert a saját
káoszukba, de a varázslatukat is megmutatják.

Nikki Rowe, Egykor lány, most már nő

 1
LOTUS


Állítólag ha itt boldogulsz, bárhol boldogulsz. New York City egy
szépséges, csillámporba mártott ribanc, aki feléd nyújtja az ujját,
miközben Louboutin cipőben sétál végig a kifutón. A legjobb,
legragyogóbb és legádázabb taposómalom.
Amikor két évvel ezelőtt Atlantából New Yorkba költöztem, olyan
érzés volt, mintha egy valószínűtlen kalandra indultam volna a
nyílt mezőkre. Olyan voltam, mint a Pioneer Woman a tévéből, csak
ahelyett, hogy vajat köpültem volna, ruhákat készítettem. Az összes
szükségletem három szemeteszsák tele a holmijaimmal, a
dédnagymamám varrógépe és egy kamu Louis Vuitton Neverfull
táska. Azt képzeltem, hogy én vagyok Carrie Bradshaw. A lányok
pedig, akikkel épp együtt ebédelek a Bryant Parkban az én
Charlotte-om, Mirandám és Samanthám, kettőbe összegyúrva.
– Van egy hírem – szólal meg Billie, és ide-oda cikázik a tekintete
köztem és a lakótársam, Yari között. – Paul válik.
Megbökdösök valami sötétet a grillcsirkés salátámban, hogy
biztos nem mozog-e, de nem reagálok. Yari különösen
érdektelennek tűnik, és szívószállal kiissza az utolsó korty
Pellegrinóját.
– Ne már, ribik… – mondja Billie, és csalódottság árnyékolja be a
szemét. Az arcára kúszó piros foltot vagy szégyen, vagy harag, vagy
pedig a harmincöt fokos New York-i nyár hősége okozza. Bármelyik
legyen is az, emelkedik a hőmérséklete.
– Jaj, bocsi. Ez szuper – mondom végül, de nem fáradok azzal,
hogy túlságosan sok lelkesedést vagy bizodalmat csempésszek a
hangomba.
– Nem válik minden hónapban? – kérdezi Yari színlelt
érdeklődéssel az arcán. – Olyan, mintha mindig elhatározná,
ahányszor leszopod.
Ha lehetséges, Wilhelmina Claybourne, barátainak – akik közül
mi vagyunk a legközelebbiek – csak Billie, még jobban elvörösödik.
– Nem – feleli Billie, és hirtelen rendkívül felkelti az érdeklődését
a pulykás tekercs a hungarocell tányérján.
– Tegnap este a szádban volt a farka, vagy nem? – Yari tekintete
komoly, de az ajka sarka felfelé görbül.
– Nem értem, mi köze ennek…
– A szádban volt. Lezárom az ügyet. – Yari úgy csapja le a vizét az
asztalra, mint egy kalapácsot. – Szerintem elég szomorú, hogy én
jobban megértem Pault, mint te és a felesége.
– Az nem igazi házasság – tiltakozik Billie erőtlenül.
– Akkor biztosan ezért nem válik el igazából. – Felállok, és intek
nekik, hogy ők is tegyenek hasonlóképp. – Menjünk! Vissza kell
érnünk dolgozni, különben elkésünk a megbeszélésről!
A zöld napernyő valamelyest megóvott minket a könyörtelen
napsütéstől, de amint kidobjuk a szemetet, és elindulunk a néhány
háztömbnyire lévő iroda felé, már tűzi a fejünket.
– Már le sem fekszenek egymással – próbálkozik tovább Billie.
– Miért kéne lefeküdnie a feleségével, ha téged megdughat? –
kérdezem továbbra is közömbös hangon. Rohadt ideges leszek,
ahányszor felmerül ez a parttalan beszélgetés.
– Felejtsd el, hogy szóba hoztam! – Billie felsóhajt, és egyenesen
előrenézve sétál kettőnk között.
– Ne haragudj, Bill, de egy másik nő férjével folytatsz viszonyt –
jegyzi meg Yari, miközben leveszi a csuklójáról a hajgumiját, és
hosszú, sötét haját kócos kontyba köti. – Ez egy bizalmi kör, és mi
vagyunk a legjobb barátaid. Ki más koppintana a fejedre, hogy
hülyeséget csinálsz, ha nem mi?
Billie rám néz, várja, hogy állást foglaljak. Mintha nem tudná,
melyik oldalon állok.
– Igaza van – mondom. – A szíveddel és a vagináddal gondolkozol.
– Na várjunk csak! Jobban szereted a szexet, mint Yari meg én
együttvéve – vág vissza Billie.
Nem vágok vissza, mert tudom, hogy elég keményen bánunk vele,
és neki is szereznie kell egy pontot.
– Szerintem egy időre elég volt a faszokból – jegyzem meg kicsit
túl könnyedén.
Szavaim hatására döbbent csend telepszik ránk, bár az őrjöngő
városi háttérzene tovább folytatódik körülöttünk.
– Bocs! – Yari megütögeti a képzeletbeli hallókészülékét. – Ez a
nyamvadék nem mindig működik megfelelően. Mit is mondtál?
Mindhárman felnevetünk, de én egyre higgadtabb vagyok, ahogy
közeledünk a dizájnstúdió felé, ahol dolgozunk, a Garment
Districtben.
– Komolyan mondom – szólalok meg. – Tény, hogy szeretem a
faszt, de úgy érzem, kéne egy kis… Nem is tudom, egy kis szünet.
Hogy magyarázzam el, hogy számomra mennyire összetett dolog
a szex? Mindig is kizárólag fizikai kapcsolódásként tekintettem.
Megvakarom, ahol viszket, én így szoktam fogalmazni, beengedtem
férfiakat a testembe, de nem hagytam teret a valódi meghittségnek.
Mostanában viszont nem csupán nem elégít már ki ez az egész,
hanem levert is vagyok tőle. Üres. Sivár. Van egy részem, ami
többre vágyik annál, mint amit eddig kaptam, de a valódi intimitás
akkora kockázat, amit nem vagyok hajlandó vállalni.
Nem beszélve a félelemről. Amikor utoljára szexeltem…
Hogy magyarázzak el valamit a barátaimnak, amit még én sem
értek teljesen? Nincs értelme semminek, amit mostanában érzek. És
ha most elkezdeném magyarázni, az olyan lenne, mintha a közepén
állnék neki egy történetnek, amit még nem hallottak korábban. De
lehet, hogy legalább meg kéne próbálnom beszélni róla.
– Azta! – Billie tátott szájjal mered a telefonjára. – Azt tudtuk, hogy
létezik Hi, Felicia bitmoji?
Oké. Lehet, hogy inkább nem beszélek erről a barátaimmal.
– Bocsi – szólal meg, miközben kikerül egy járókelőt. – Mit is
mondtál arról, hogy már nem érdekelnek a faszok, Lo?
– Azt hiszem, szexmentes időszakot fogok tartani.
Mindketten rám merednek, miközben közeledünk a JPL Maison, a
dizájnstúdió felé.
– Nem értem a szavakat, amik kijönnek a szádon – szólal meg
végül Yari.
– Nem is tudom – mondom egy vállrándítással. – Olyan… Üres
érzés.
– Akkor keress nagyobb faszt! – javasolja Billie. – Egy olyat, ami
kitölt téged.
Mindhárman egymásra vigyorgunk a felújított loft lobbijában,
ahol a mi irodáink is vannak.
 – Komolyan gondolom. Szerintem nem ártana, ha ez – mutatok az
intim területeim felé – egy darabig férfi nélkül maradna.
– Emlékszel, amikor próbáltam leszokni a dohányzásról, és a
táskám vállpántját rágcsáltam? – kérdezi Billie. – Szerintem
hamarosan te is ide jutsz, ha nem mész el rendszeres időközönként.
Akár öt kilót is hízhatsz! Én is híztam.
– Ki mondta, hogy nem fogok elmenni? – Nem törődöm azzal,
hogy Yari felhorkan. – Különböző és igazán rátermett vibrátorokból
álló flotta áll a rendelkezésemre!
Felemelkedik a felvonó ajtaja, és a szintet, ahova megérkezünk,
elárasztják az élénk színű anyagtekercsek, a varrónők asztalai meg
a varrógépek, és különböző gyártási fázisban lévő drága ruhák
állványai.
– És mi van Chase-szel? – kérdezi Yari a főnökünk kedvenc
fotósára és a legutóbbi dugópajtásomra utalva. – Nem fog örülni a
kis szexmentes időszakodnak!
– Már szóltam neki, és igazad van. Nem örült. – Felhorkanok. –
Mit is mondhatnék? A puncim aranyat ér! Ez egy átok.
Ahogy vártam, felnevetnek, eltereli a figyelmüket a pimasz
megjegyzésem, amivel a zavarodottságomat szoktam álcázni. Épp
az utolsó alkalom Chase-szel sodort ebbe az irányba.
– De Chase tudja, hogy pontosan annyi beleszólása van abba, hogy
mi történik a testemmel, mint a tea árába a kínai negyedben –
folytatom. – Vele minden rendben lesz.
Megmásszuk a vaslépcsőt, ami a legfelső szintre vezet, ahol az
irodánk és a tárgyalóterem található. Elfoglalom a helyem a hosszú
asztalnál, az újjáalkotott palatáblánál, amit egy régi kőfejtőből
hoztak. Minden megbeszélésen közvetlenül Jean Pierre Louis
mellett ülök, aki a JPL Maison alapító tervezője.
Nem is keresztezhette volna érdekesebben egymást az utunk,
ahogy a főnökömmel találkoztunk. Utolsó pillanatban ugrottam be
egy barátom helyett egy fotózásra Atlantában. Hivatalosan még
nem is a divatvilágban dolgoztam. Csak egy kis mellékesként
tekintettem rá, hogy bejussak a főiskolára. A Spelmanen üzleti
szakra jártam, de gyakran felmerült bennem, hogy később nyitni
fogok egy butikot, vagy hogy a divat területén fogok elhelyezkedni.
JP meg én azonnal egymásra találtunk. Egyedül én értettem meg a
francia körmondatait, amikor „istenkáromlásnak” titulálta, ahogy
az egyik kreálmányát olyan bénán adták rá a modellre. Beugrottam,
helyrehoztam a kárt, amit a stylist okozott, és lecsillapítottam a
dühöngő vadállatot a louisianai franciával, amit MiMi tanított
nekem. Úgy fest, ez elég volt, ugyanis a nap végén már mocskos
francia viccekkel szórakoztatott, és felajánlott egy állást.
Csak az utóbbi két évben kerültünk közelebb egymáshoz.
Javasolta, hogy jelentkezzek az FIT-ra, ami nincs messze a stúdiótól.
Elég durva volt egyszerre diplomát szerezni meg teljes
munkaidőben, sőt, gyakran túlórában dolgozni az atelier-ben, de
megérte. Most már hosszú ideje én ülök JP jobbján a megbeszélések
alatt.
– Hordozható okoscsoda – szólal meg JP minden felvezetés nélkül,
erőteljes francia akcentussal. – Ez a szlogenünk ebben a szezonban.
Int az asztalnál ülőknek, hogy gyűljenek köré és a vázlatfüzete
köré. Rajzolhatna digitálisan is, aztán megoszthatná velünk, hogy
mindenki az iPadjén nézhesse, de JP meglepően régimódi. Az ujjai
gyakran szenesek a ceruzáitól, és az örökösen a hóna alá dugott
füzete mindig tele van.
 – Szegezzétek a szemeteket – szólal meg drámai felhanggal – a
tavaszra!
Sorra kelnek életre az élénk színekben pompázó vázlatok a
papíron. Simán lehet vagy száz vázlat, de a végén csak egy kis
hányaduk fog eljutni a szeptemberi divathétre.
– Mind tudjátok, micsoda nyelvújító vagyok – mondja JP. – De,
ahogy mondani szoktuk, a divat elsősorban művészet, másodsorban
kereskedelem. És a kereskedelemnél kerül be Paul a képbe.
Mindannyian Paul felé fordulunk, aki a JPL ügyvezető igazgatója,
valamint Billie főnöke/házasságtörő szerelmi érdekeltsége.
Yari oldalba bök a könyökével, és mindketten a barom szót
tátogjuk.
– Igen, nos – mondja Paul, miközben megigazítja a szemüvegét,
amit Billie olyan szexinek tart. – Az okoscsoda témaköréhez
számtalan lehetőséget lehet kapcsolni. A marketinges csapatunk
fáradhatatlanul dolgozik, és szerintem óriásit kaszálhatunk azzal,
ha összeállunk a Bodee nevű sportruházati márkával, aminek
ugyan egyelőre kisebb a piaci részesedése, mint a Nike-nak, a
Reeboknak vagy az Adidasnak, de nagyot fognak hasítani. – Nyilván
mindannyian hallottatok a hordozható okoseszközökről – folytatja
Paul. – Fitbit, Apple Watch, és a többi… Marketing szempontból
potenciális metszőpontot látunk a mi témakörünk, a hordozható
okoscsodák, illetve a hordozható okostechnológia között.
– Órák – mondja JP diadalittasan. – A Bodee felkért, hogy
tervezzek nekik karórákat.
– De ettől még JPL-dizájn lesz mind – szól közbe Paul. – Már a
szeptemberi show-n is viselni fogják a modellek.
– És megvan a tökéletes márkanagykövet – veti közbe JP olyan
tekintettel, mintha a szíve a szeme helyén lenne. – Valójában Chase
hívta fel rá a figyelmemet.
Jaj, ez biztos szuper lesz. Chase-nek nyilván elég jó szeme van az
ilyenekhez.
– Az illető profi sportoló – mondja JP, és a hangja magasabban
szól az izgatottságtól. – Egy kosaras. A teste…
JP megköszörüli a torkát, és láthatóan igyekszik lehiggadni. Fel
kéne ajánlanom neki egy szélgépet, Beyoncé stílusában, hogy
lehűtse magát.
– Mint azt mondtam… – JP hangja csupán egy fokkal
visszafogottabb. – Kosaras.
– Azt hittem, van róla képem is valahol. – Paul végigpörgeti a
papírkupacát. – De Kenan Ross az.
Nekem nem kell kép. Pontosan fel tudom idézni a kétszáz centi
magas sötét, bronzos bőrt, a feszülő izmokat, a fenséges
csontfelépítést és az annál is lenyűgözőbb mosolyt, ugyanis olyan
ritka az ilyen, mint a fehér holló. Utoljára akkor láttam, amikor
Chase elkísért a San Diego Waves karácsonyi bulijára. Kenan együtt
kosarazik az unokatestvérem, Iris férjével.
Higgadt és enyhén érdeklődő arcot vágok, de a kezembe temetem
az arcom, és két nyelven szitkozódom. Pont, amikor úgy döntök,
hogy lemondok a férfiakról, amíg kitalálom, mi a franc bajom van, a
legszexibb pasi, akivel valaha találkoztam, visszapattog az
életembe? Nehéz lesz elkerülni, ha ő a márka nagykövete. És a
múltban eddig sikerült elkerülnöm. A néhány alkalom során,
amikor összefutottunk, úgy izzott közöttünk a levegő, hogy
egyvalami világos volt: a szabályok, amiket a többi férfival
kapcsolatban hoztam – alkalmi, könnyed, egyszerű – nem
érvényesek Kenan Rossra.
Kösz, de nem.
– Már folynak a tárgyalások az ügynökével, de egyelőre nem
bólintott rá – mondja JP. – Gondoltam, nem lenne rossz nyugodtabb
környezetben találkozni vele. Valahol, ami nem a munkához
köthető. Itt tölti a nyarat, és bizonyára szívesen megismerne pár
embert. Elhívtam Vale ma esti bulijára.
Vale, JP asszisztense, illetve az ő férje, aki befolyásos
divatmagazin-szerkesztő, legendás partikat szokott adni. Hetek óta
várom a jachtos bulijukat. Nekik nincs jachtjuk, de akadnak
nagylelkű barátaik magas, tengerészeti körökben.
– Jaj, ne! – szólalok meg, és igyekszem kellőképpen csalódottnak
tűnni. – Sajnos nekem nem fog menni. Van ez a másik dolog.
– Mi történt? – kérdezi Yari a homlokát ráncolva. – Ma reggel azt
mondtad, idézem, „nagyon adom!”. Most mi dolgod lett hirtelen?
– Egy új dolog – felelem mosolyogva, és a fogamat összeszorítva.
– Ne öld már meg a bulit! Jó lesz! – JP-ből kitör a felnőttkori
duzzogás, alsó ajkát a végletekig előrebiggyeszti. – Légyszi, Lo!
Mindannyian megyünk.
– Muszáj eljönnöd – szól közbe Vale az asztal túlsó feléről
dallamos svéd akcentussal. – Keir direkt neked kért olyan
olajbogyós előételt az étteremtől.
– Óóóóóó – nyögök fel. – Csak nem azt a crostinit?
– De – feleli, mintha azok az előételek egyenesen járnának
nekünk. – Crostinit.
– És mégis mi a jó francot fogsz csinálni, ami jobb, mint a
Hudsonon hajókázni New York krémjével? – szegezi nekem Yari.
– Minden barátunk ott lesz – biztat Billie. – És Anna Wintour egyik
csicskáját is meghívták.
– Második vagy harmadik csicska? – kérdezem nyersen.
– Második – feleli Vale egy diadalittas nő magabiztosságával.
A francba! Már régóta meg akarom ismerni a második számú
csicskáját.
– Gondolj a sok elképesztő emberre! – mondja JP.
– Az isteni kajára – teszi hozzá Vale.
– És ne feledd a bulizást! – veti közbe Billie.
A kajánál már csak a program szokott jobb lenni. Odavannak a
különböző játékokért, amiket mindig a plafonra emelt szemmel meg
bosszankodva kezdünk el játszani, de a végére már mindenki
nagyon élvezi.
Viszont nem az érveik győznek meg, hogy menjek el. Kenan Ross
csak egy férfi. Mégis mióta hagyom bármilyen férfinak, hogy
visszatartson valamitől, amit akarok? Az nem lehet, hogy a puszta
vonzalmam miatti félelmem irányít? Ennél erősebb vagyok.
– Oké – adom be végül a derekam egy mosollyal, miközben
mindenki figyel, és várja, hogy megadjam magam. – Elmegyek.
– Nos – dörmögi Paul, miközben a barátaim izgatottan
sikongatnak. – Akkor, ha ezt megbeszéltük, talán visszatérhetnénk
az üzlethez.
– Igazad van, Paul. Vissza az üzlethez – mondja JP, és összeütögeti
a két kezét az álla alatt. – Tehát, mit fogsz felvenni?
Felnevetek, akárcsak a többiek, kivéve Pault, és nekiállok
tervezgetni az Instagram-kompatibilis öltözékemet a bulira. Hogy
juthatott ilyen eszembe, hogy kihagyom a bulit? Persze, Kenan
elképesztően jóképű. És igen, pont akkor érkezik egy ilyen alfahím,
amikor megesküdtem, hogy lemondok minden férfiról, na és aztán!
Sosem találkoztam olyan pasival, akinek nem tudtam ellenállni.
Mégis mennyire lehet más Kenan Ross?

 2
KENAN


– Azt mondtad, hogy karpornó?
– Öhm, igen – feleli, és még a telefonon keresztül is hallom a
derültséget a hangjában, pedig próbálja leplezni. – Azt jelenti…
– Várj! – Elveszem a pénztárcámat meg a kulcsokat az
előszobaszekrényről, és elindulok az ajtó felé. – Nem akarom tudni.
– Oké, de ugye eljössz a ma esti bulira?
– Milyen bulira? – kérdezem vigyorogva, miközben bezárok. –
Csak most értem ide New Yorkba. Inkább pihizni szeretnék, és
tudod, hogy utálom a bulikat.
Ez mind igaz.
– Kenan, ne már! Tök jó lesz! Legalább megismerhetsz pár embert
ebben az új városban. Jó lehetőség kapcsolatépítésre is.
– Kapcsolatépítésre? – kérdezem becsmérlő hangon. – Mintha
nem is ismernél engem, B!
– Tudom, hogy ha rád bíznám a dolgot, egész nyáron abban a
lakásban senyvednél, edzenél az ottani edzőteremben, és dzsesszt
hallgatnál.
Basszus. Tényleg ismer.
A liftre várok, és elfintorodom, mert nincs kedvem ehhez a
beszélgetéshez.
– Most indulok a buliba.
 – Ó, szuper! – Banner hangja megkönnyebbültnek tűnik. – Elvileg
várni fog lent egy autó. És csak szólok, hogy a Bodee-tól is lesz ott
pár ember.
– Csak egy kis baráti összejövetel, mi? – kérdezem nyersen.
– A munka játék, a játék meg munka. Tudod, hogy a legtöbb üzlet
vacsora és ital mellett születik.
– Tudom, tudom. – Belépek a liftbe, és nevetek. – És bár részt
veszek ezen a partin, még nem döntöttem azzal a karpornós
dologgal kapcsolatban.
– Oké, most komolyan. Egyszerűen csak tetszik neki a… karod, és
szerinte szuper lennél ezekhez az órákhoz, amiket a Bodee-nak, a
sportruházati márkának tervez.
– De én nem szoktam ilyeneket csinálni. Golyóálló mellény,
teniszcipő, sportitalok – ennyi. De divat? Én?
– Divattervező, de ez nem csak a divatról szól – mondja Banner
azon a hízelgő hangon, amit már vagy ezerszer hallottam az évek
során, amióta engem képvisel. – A Bodee egy feltörekvő cég a
sportruházat világában. Lépéseket akarnak tenni, hogy növeljék a
piaci részesedésüket, és versenybe szálljanak a többi nagyágyúval.
Ez az együttműködés Jean Pierre-rel, aki egyébként elég nagy szám
a divatiparban, csak azt bizonyítja, hogy világos számukra a
keresztmarketing ereje.
– Befejezted a mondókádat?
– Nem ártana, ha odafigyelnél a mondókámra. Az NBA-s karriered
célegyenesében jársz, Kenan.
– Úgy gondolod, hogy pénzügyileg nem vagyok felkészülve a
visszavonulásra? – kérdezem, kissé sértődötten, mert ez messze
nem igaz. – Te tudod a legjobban, hogy milyen sok lábon állok.
Tudod, milyen bizniszeim meg befektetéseim vannak.
– Azt akarom, hogy a következő években is tényező legyél –
mondja Banner. – Harminchat évesen lassan az NBA-s pályád
végére érsz, de még olyan fiatal vagy minden egyébhez! Hosszú élet
áll előtted a visszavonulás után. Évtizedek, és bár a bizniszek meg a
befektetések jól jönnek, a legtöbb kosaras ezekben az években
keresi a legtöbb pénzt. A pályán kívüli lehetőségek segítenek
félretenni.
Legszívesebben megmondanám neki, hogy baromira nem
érdekel, hogy tényező vagyok-e, vagy sem, és hogy tárt karokkal
várom a magánéletem visszatérését, de ekkor kijátssza a kártyát,
amiről tudja, hogy bármikor működik.
– Gondolj a lányodra!
Semmi mást nem teszek, csak Simone-ra gondolok. Egyedül ő az
oka, hogy ebben a városban vagyok. Nem is szeretem különösebben
New Yorkot. Inkább a nyugati part tempóját kedvelem. Ez az a
város, ami sosem alszik. Én szeretek aludni. Minden éjjel nyolc órát
alszom, és amióta az eszemet tudom, ez így volt.
– Mi van vele? – Ráharapok Banner csalijára, ahogy nyilván várta.
– Hatalmas vagyont halmoztál fel a kosárlabdával, és ez szuper,
de minél több lehetőséget fontolunk meg és viszünk véghez, annál
jobb lesz a jövőd és az övé is.
Nem szólalok meg, próbálom feldolgozni a szavait. Kinyílik a lift
ajtaja, és pár másodpercig csak ácsorgok. A szakmai életem szinte
hihetetlen, de a magánéletem néhány éve igazi háborús zóna. A volt
feleségem, Bridget gondoskodik erről, és attól tartok, hogy az
egyetlen lányunk, Simone szenvedi meg legjobban a történteket.
Ő az én gyenge pontom – az adu ász, amit Banner mindig bevet,
ahányszor el akarja érni, hogy megtegyek valamit.
És ez minden egyes alkalommal bejön.
– Majd átgondolom. – Elkapom a karommal a becsukódó ajtót, és
kilépek az új lakásom épületének a lobbijába.
– Csak menj el a bulira! – mondja Banner. – Tölts egy kis időt Jean
Pierre-rel! Érezd jól magad! Pokolian gazdag vagy. Szabad
agglegény. New Yorkban vagy! Élj egy kicsit! És ne legyél már olyan
zsémbes a következő három hónapban!
Tényleg zsémbes vagyok. Igaza van. A világ felé önuralmat
mutatok, de úgy érzem, mintha folyton mérges lettem volna az
elmúlt három év során. És kimerítő az az önfegyelem, amit
magamra erőltetek, hogy ne mutassak semmit a világ felé ebből a
haragból.
– Ne haragudj, B! – Összeakad a tekintetem egy férfiéval, aki a ház
előtt parkol, és egy SUV-nak nekidőlve vár.
– Mr. Ross? – kérdezi.
Bólintok, és beülök a hátsó ülésre, miután kinyitja az ajtót.
– Chelsea Piers? – kérdezi halkan és udvariasan, mivel még
telefonálok. Ismét bólintok, és leengedem a minket elválasztó falat.
Már csak az hiányzik, hogy valami sofőr kiteregesse a
magánéletemet.
– Kenan, ott vagy még? – kérdezi Banner.
– Aha. Most vett fel a sofőr, és elindultunk a buliba. Elégedett
vagy?
– Majd akkor leszek igazán elégedett, ha felengedsz egy kicsit, és
elkezded élvezni az életedet New Yorkban.
– Nem kéne itt lennem. Simone-nak sem kéne itt lennie.
Leszarom, hogy Bridget hol akar élni, de nem kéne végigrángatnia a
lányomat az országon, csak hogy szerepelhessen valami
kosarasfeleségekről szóló valóságshow-ban, miközben, hála a jó
égnek, már nem is a feleségem.
Banner hirtelen elnémul a kis kirohanásom hallatán.
– Okéééé – mondja halvány nevetéssel. Azon kevés emberek közé
tartozik, akik látták már, milyen, amikor kijövök a sodromból.
Tudja, hogy békén kell hagynia, hogy lenyugodjak.
– Sajnálom. – Fáradtan kifújom a levegőt, és végighúzom a kezem
az arcomon. – Már úgy belefáradtam Bridget játszmáiba, és ez az
eddigi legéretlenebb és legönzőbb mind közül. Nemcsak engem hoz
kellemetlen helyzetbe vele, de Simone-t is kiszakítja a
környezetéből, és ez idegesít. Úgyhogy nem feltétlenül az az
elsődleges célom, hogy élvezzem a New York-i létet.
– Értem – feleli Banner. – Bridget pokollá teszi az életedet.
Évek óta, teszem hozzá némán.
– De legalább túl vagy a váláson, és nem vesztetted el a fele
vagyonodat.
– Hála neked. – Banner nem látja a hálás mosolyomat, de azt
akarom, hogy tudja, mennyire értékelem, amit a karrieremért tett,
miközben pénzügyileg is gondoskodott rólam.
– Hé, én csak örülök, hogy nem azelőtt vetted el, hogy leszerződtél
velem – jegyzi meg Banner. – Egy csomó kosaras főiskolai szerelme
járkál a volt férjük fele vagyonával.
Épp csak végeztünk a főiskolán, amikor draftoltak engem az NBA-
be. Bridget terhes volt, és velem jött Houstonba, az első
csapatomhoz. Amikor leszerződtem Bannerrel, ragaszkodott a
házassági szerződéshez, és személyesen végigbogarászta az utolsó
részletig, hogy ne maradjanak kiskapuk.
 – A legtöbb férfi nem lenne olyan nagylelkű, mint te voltál, Kenan
– állapítja meg Banner. – Többet adtál neki a válás után, mint
amennyit kellett volna.
– Ő a gyerekem anyja. Lehet, hogy nem vagyunk házasok, lehet,
hogy megcsalt, lehet, hogy a végtelenségig húzta a válást, hogy még
több pénzt kapjon, ez jelent valamit.
– De nem csak a pénzről volt szó, igaz?
– Nem, azt állítja, hogy vissza akar kapni, de ez baromság. Ő rúgta
fel a házasságunkat.
– Talán megbánta – veti közbe Banner halkan, tétova felhanggal. –
Semmilyen körülmények között nem tartom megbocsáthatónak a
megcsalást, de az emberek néha hibáznak.
– Aha, hát akkor ő elég nagyot hibázott. Sosem csaltam meg
Bridge-et, még az esküvő előtt sem. Képtelen lennék újra megbízni
benne, úgyhogy elfelejtheti a nagy összeborulást, amiről álmodozik.
– Talán nem Bridget drámáira kéne fókuszálnod, hanem inkább
magadra. Lehetne valami nyári kalandod.
– Nekem nincsenek kalandjaim.
– Akkor egy nyári dugás.
Banner kemény, mint a kád széle, és pokolian nyers, amikor
muszáj. Tekintve, hogy az NBA alfahímjeit képviseli, neki is gyakran
a sarkára kell állnia.
– Na, ezt már lehet, hogy fontolóra veszem. – Nem fogom
elmondani neki, hogy mióta nem. Nem árt, ha vannak határok.
– Ki tudja? – folytatja Banner. – Lehet, hogy megismerkedsz
valakivel, akit nagyon megkedvelsz.
Egy kép, amit hónapok óta elnyomok, feltörik a felszínre. Apró,
vékony, formás. Platinaszőke haj. Fahéjszínű bőr. Sötét, dacos,
perzselő szem, ami képes belelátni az ember veséjébe, miközben
semmit nem árul el saját magáról. Lotus DuPree. Tudom, hogy itt él
New Yorkban, de ahányszor eddig találkoztunk, teljesen világos
volt, hogy nem érdeklem. Na, ő jó lenne nyári dugásnak. Vele még
egy nyári kalandban is benne lennék, de egy másik pasival volt,
amikor a karácsonyi bulin láttam. Lehet, hogy van valakije. Bár
engem nagyon érdekel ez a lány, nem vagyok benne biztos, hogy ő
is hasonlóképp van ezzel, és kétlem, hogy lesz lehetőségem
kideríteni.
– Uh, ja. Lehet, de nem fogok tűkön ülve várni. – Magamba szívom
a város tündöklő fényeinek látványát.
– Hát, azért járj nyitott szemmel! És ne feledd: ne zsörtölődj meg
undokoskodj a mai bulin!
– Pedig ez a két kedvencem.
– És ne bólints rá semmire! – teszi hozzá Banner éles hangon. – Ha
Jean Pierre nagyon erősködik, mondd meg neki, hogy az ügynököd
jelentkezni fog a válasszal.
– Ami valószínűleg az lesz, hogy kizárt dolog.
– Glad, ne már! – mondja a pályán használt becenevem rövidített
változatát használva.
Az az ironikus, hogy már úgy belefáradtam a harcba. Nem a
pályán, hanem azon kívül, a bridgetes drámák miatt.
– Oké. Semmi zsörtölődés. Semmi undokoskodás. Nem kötelezem
el magam semmi mellett. Megértettem. – Nekidöntöm a fejem a bőr
fejtámlának. – Most már mehetek?
– Igen. Holnap beszéljünk!
– Rendben. Szia, B!
– Szia, Kenan!
 Amint leteszi, behunyom a szemem, és próbálom beszívni a
csendet minden pórusomba. Néha teljesen leszívnak az elnyújtott
beszélgetések, még azokkal is, akiket szeretek. Introvertált vagyok.
Az emberek nem tartoznak azok közé a dolgok közé, amelyek
feltöltenek. Szeretek egyedül lenni.
A gyerekeket meg az unatkozó felnőtteket kell szórakoztatni.
A felnőtt férfiak olyan célért élnek, ami időt, csendet és energiát
igényel.
Apa mindig ezt mondogatta.
Istenem, úgy hiányzik! Egy évvel a halála után is szúrni kezd a
szemem, ha eszembe jutnak a bölcsességei, amiket megosztott
velem, ha akartam, ha nem.
Fiam, dugd meg, de ne akard megtartani! Olyanok vagytok ti
ketten, mint az olaj meg a víz, és csak megnyomorítjátok egymás
életét.
Ezt akkor mondta, amikor megismerte Bridgetet.
– Nem tévedtél – motyogom magamban. Valószínű emiatt nem
működött köztünk Bridgettel egy évtizednyi próbálkozás után sem.
Ő imádja a rivaldafényt, én inkább kerülöm. Én a hűségben hiszek.
Neki viszonya volt az egyik csapattársammal, akiről azt hittem, jó
barátom. Csupán aprócska filozofikus különbségek.
Most vette a bátorságot, hogy részt vegyen egy új valóságshow-
ban, a Kosarasfeleségekben… Nem szabad erre gondolnom,
különben zsörtölődve és zsémbesen fogok megjelenni ezen a bulin,
szembemenve Banner utasításaival.
Végighajtunk a városon, ami olyan erővel zsibong, amit sehol
máshol nem tapasztaltam. Nem tudom hova tenni, de erőteljes
energiának érzem – ha eldobnék egy labdát bárhol ebben a
városban, az körbeutazná a világot. Nem csoda, hogy az emberek
ide járnak álmodni.
A válaszfal leereszkedik.
– Megérkeztünk, Mr. Ross – szólal meg a sofőr.
Leszámolok pár bankjegyet, és odanyújtom a nyíláson keresztül.
– Ó, már rendezték – mondja, de azért szemügyre veszi a pénzt.
– Rendezem én is.
Odaadom a pénzt, rövid mosolyt villantok rá, és kiszállok.
Miközben a mólónál horgonyzó jókora hajó felé sétálok, elpróbálom
a társasági fortélyokat, mint például a mosolygás, bólogatás és az
érdeklődés színlelése. Egy magas, sötét hajú férfi meg egy hófehér
bubifrizurás nő áll egy bársonykötél mellett, és üdvözli a hajó felé
tartó vendégeket.
– Mr. Ross – üdvözöl olyan akcentussal, amit nem igazán tudok
hova tenni. – Vale vagyok, Jean Pierre asszisztense. Telefonon már
beszéltünk.
– Ó, helló! – Mosolyogva megszorítom a kezét. – Köszönöm, hogy
küldtek egy kocsit.
– Nincs mit – feleli melegen. – Ő pedig a férjem, Keir.
– Hogy van? – kérdezi.
– Jól. Köszönöm a meghívást.
– Mr. Ross! – kiált oda egy férfi néhány méterről.
Összeüti a két kezét, majd a tekintetével végigpásztáz a cipőmtől a
fejem búbjáig. Fogalmam sincs, hogy vajon ez a sötét hajú, alacsony,
őszinte mosolyú férfi némi pocakkal Jean Pierre-e, vagy sem, de
selyem nyakkendőt visel, francia az akcentusa, úgyhogy eléggé
esélyes, hogy ő az.
– Vagy inkább Gladiátornak hívjalak? – folytatja dorombolva.
 – Ne, inkább ne! – Az arckifejezése alapján ez nem hangzott túl jól.
– Úgy értem, a csapattársaim szoktak így hívni, mások nem nagyon.
A Kenan jó lesz, te pedig akkor Jean Pierre vagy?
– Igen, nos, az én „csapattársaim” – macskakörmöt rajzol a
levegőbe, és kacsint – JP-nek hívnak, te is hívj így nyugodtan.
– Oké. Akkor JP.
Egy csinos, szőke nő odalép JP mellé, vizslató a tekintete.
– Nahát, üdv! – mondja. – Nagy rajongója vagyok a sportnak,
különösen neked. Nagyon örülünk, hogy el tudtál jönni.
JP összevont szemöldökkel néz rá, de vagy nem veszi észre, vagy
nem érdekli, ugyanis tovább bámul, és rebegteti a műszempilláit.
Semmi bajom a műszempillával. Csak azt nem szeretem, amikor a
nő, aki rebegteti, szintén mű. Azokat már ismerem.
– Kenan, ő itt Amanda – jelenti ki JP. – Az egyik kedvenc stylistom.
– Az egyik kedvenced? – Úgy tesz, mint aki megsértődött. Bár az is
lehet, hogy valódi. Nem tudom megállapítani.
– Jaj, neked semmi sem elég – mondja JP, és egy mosollyal hárítja
a számonkérést.
– Te vagy az utolsó vendég – jegyzi meg Keir, és a kötelet
beakasztva int nekünk, hogy induljunk el a vízen lebegő hajó felé
vezető deszkán.
A jacht hatalmas, és úgy tűnik, mindkét szintet teljesen ellepik az
emberek. A DJ mindenféle zenét játszik, kezdve a house-tól, a
hiphopon át a 80-as és 90-es évek popzenéjéig. A pincérek étellel teli
tálcákat cipelnek az emberek között. Olyan lassan haladunk a vízen,
hogy alig érzem, de a móló egyre távolodik, ahányszor
hátrapillantok. A látképet fénylő épületek tarkítják a bársonyos
éjszaka sötétje alatt, és ez folyton elvonja a figyelmemet.
 – Nem vagy éhes? – kérdezi Amanda. Szerintem szívesen belém
harapna, ha hagynám, de nem teszem. Életre szóló tapasztalatot
szereztem a férfifaló nőkkel. Kénytelen lesz másvalakit találni, akit
felfalhat. Biztos vagyok benne, hogy bármelyik milliomos megteszi.
– Ööö, nem. Már ettem. – Megrázom a fejem, és rángatózó
ujjaimmal dobolok a lábamon. Az utóbbi pár nap során háttérbe
szorult az edzés a költözés és berendezkedés miatt. Az biztos, hogy
sok energia gyülemlett fel bennem. Különben is, valószínűleg
úgysincs itt olyan étel, amit megehetek. A kulcs ahhoz, hogy addig
játszhassak, ameddig akarok, szerintem az, hogy okosabban
játsszak, nem pedig keményebben. Az okosabban azt jelenti, hogy
egész évben szerzetesként élek, mármint olyan szerzetesként, aki
naponta kétszer edz, jeges fürdőket vesz, és azért szexelhet is.
Valószínűleg emiatt rángatózom. Bár Bridget és én egymás
ellentétei voltunk minden téren, de egy ágyban aludtunk, és
szégyen vagy nem, azután is sokáig dugtam, hogy kiszerettem
belőle. De az én esküm szent volt, legalábbis nekem, és ő volt az
egyetlen opció. A szexmentes élet viszont nem volt opció.
Mégis… Itt állok rángatózó ujjakkal és levezetetlen energiával.
Az biztos, hogy most jól jönne az a nyári dugás, amit Banner
javasolt.
– Italt? – kérdezi JP.
Nem mindig, de az alkohol időnként segít mosolyogni, amikor
szívesebben lennék undok.
– Persze. Bor jó lesz. Vörös.
A töményt kerülöm, amennyire csak lehet, még szezonon kívül is.
Ráadásul, ha úgy akarok leszállni erről a hajóról, hogy Amanda ne
használjon ki engem, aránylag tiszta fejjel kell végigcsinálnom.
 JP elvesz egy pohár vöröset az egyik tálcáról, és bemutat még jó
pár embernek. Mintha mindenki ugyanaz az ember lenne, mert
majdnem mindenkinek egyforma a neve és a külseje.
– Kicsit sok így egyszerre, gondolom – jegyzi meg egy csinos vörös
hajú, zöld szemű lány. – Néha kicsit túlzásba visszük, de jók a
szándékaink. Amúgy Billie vagyok.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Billie – mondom.
– A játékok alatt majd megismersz mindenkit – nyugtat meg JP,
mintha ez megnyugtathatna.
– Játékok? – kérdezem. Én egyféle játékot játszom. Az pedig a
kosárlabda. A többivel inkább hagyjanak békén.
– Mindig vannak játékok – jelenti ki Billie szárazon, együttérző
pillantást vetve rám. – Nem muszáj játszanod, de általában elég
vicces szokott lenni. Játszottunk már bújócskát is.
– Kötélhúzást – teszi hozzá JP vidáman.
– Kidobóst – mondja Amanda nevetve.
– Aznap éjjel eltörtünk egy húszezer dolláros vázát – szólal meg
mögöttem egy férfihang. – Mondanom sem kell, többször nem
játszottunk ilyet.
Szembefordulok a hanggal, és azon nyomban felismerem a pasit,
akit magam előtt látok. A sötét szemű, apró, kibaszott szexi
tündérke, aki állandóan a fejemben jár, ezzel a sráccal volt, amikor
legutóbb láttam.
– Chase, igaz? – kérdezem, és tudatosan igyekszem egyenes
vonalban tartani a szemöldökömet, ugyanis érzem, hogy kezdem
összevonni. – Azt hiszem, néhány hónapja találkoztunk egy
karácsonyi bulin. Fotós vagy, ugye?
Te voltál ott Lotusszal, gondolom, de nem mondom ki.
 – Aha, jól emlékszel. – Elmosolyodik, és legszívesebben egyesével
tépném ki a piszkosszőke hajszálakat a feje tetején megkötött
hajából. Tisztában vagyok vele, hogy elég szélsőséges a reakcióm, de
csak így tudom leírni, amit érzek ennek a nőnek a közelében.
Szélsőségek.
– Chase-nek köszönhető, hogy egymásra találtunk – mondja JP, és
elégedetten mosolyog rá.
– Hogyhogy? – kérdezem. Egyre kevésbé tetszik ez a szövetség,
ahogy telnek a percek, és érkeznek a felismerések.
– A karod. – Chase az alkarom felé biccent, ami jól látszik a rövid
ujjú ingemben. – Emlékszel, hogy mondtam azon a bulin, hogy szép
a karod?
Úgy mondja, mintha ez mindent megmagyarázna, de
jelentőségteljesen felvonom mindkét szemöldökömet, némán
biztatva, hogy fejtse ki bővebben.
– Amikor JP mesélte, hogy márkanagykövetet keres az órához –
folytatja Chase –, rád gondoltam.
Az agyamban megfordul a halvány valószínűség.
– Lotust is ismered? – kérdezek rá JP-nél.
– Hogy ismerem-e? – JP szívből jövő nevetése megremegteti a kis
pocakját, és megfeszülnek a gombok az ingén. – Az atelier-mben
dolgozik.
Ne felejtsek ráguglizni, hogy mi az az atelier.
Nem igazán hiszek a sorsban, de ez az első hetem egy ekkora
városban, és hat lépés távolságra vagyok az egyetlen nőtől, akivel
belemennék egy nyári kalandba és egy nyári dugásba. Amikor a
sors kopogtat az ajtón, ki kell nyitni.
– És ő… – Megköszörülöm a torkomat. – Ő most nincs itt, ugye?
A hajón?
– Miért? – kérdezi Chase, és gyanakvás itatja át a hangját, eltűnik
a percekkel ezelőtti barátságos jelleg.
Rohadtul nem tartozik rád, mondanám legszívesebben, de még ott
csengenek Banner szavai a fülemben.
– Van pár közös barátunk – felelem, és ugyanolyan alaposan
szemügyre veszem, ahogy ő engem.
– Ezt nem tudtam – szól közbe JP. – Nem értem, miért nem
említette, hogy ismeritek egymást.
– Az túlzás, hogy ismerjük egymást – jelentem ki fanyar mosollyal.
– Mint említettem, van pár közös barátunk. Az egyik csapattársam
Lotus unokatestvérének a férje. Párszor összefutottunk.
– Valahol itt lesz – mondja JP, és a fedélzetet pásztázza.
Tekintve, hogy a karácsonyi bulin gyakorlatilag eltűnt a színről,
amikor észrevette, hogy ott vagyok, nem sokat tennék rá, hogy ma
alkalmam nyílik beszélni vele. Valószínűleg inkább leugrana a
hajóról. Viszont én nem ezt érzem, most, hogy tudom, ő is itt van.
Alig ismerem a nőt. Helyesbítek: nem ismerem a nőt, és világossá
tette, hogy ő sem akar megismerni engem. Amanda meg akar
ismerni. Bridget vissza akar szerezni. Vagy egy tucat, sőt, annál is
több nőt találhatnék ma este, akinek kellek.
És perverz módon pont az vonz legjobban, akinek nem.
– Megkeresem – szakítja félbe JP a belső monológomat –, és
idehívom.
– Nem szükséges. – Bátortalan a hangom, mert nem tervezem
megállítani.
– Yari! – Kiált JP a fedélzet másik végébe. – Hol van Lo?
Egy vonzó latina – talán Puerto Rico-i vagy dominikai – felénk
fordul, miközben beszélget valakivel. JP-ről rám téved a tekintete,
majd vissza.
– Talán a felső szinten? – kérdezi Yari egy vállrándítással.
– Légy oly’ kedves – mondja JP játékosan –, és keresd meg nekem!
A lány mond valamit a vele szemben álló embernek, majd elindul
felfelé a lépcsőn.
JP, Chase és Amanda tovább beszélgetnek, kezdenek
belemelegedni a csevegésbe. Én csak fél füllel és a figyelmem
negyed részével figyelek oda. Kezdem azt hinni, hogy Lotus tényleg
inkább elhagyta a fedélzetet, nehogy találkoznia kelljen velem, de
ekkor Yari visszatér.
Lotus pedig mögötte.
Valahogy mindig máshogy néz ki, ahányszor látom, azonban van
benne valami, ami sosem változik. Láttam már platinaszőke
hajfonattal és iszonyú rövidre vágott, az arcát keretező hajjal, de
jobban kéne már ismernem ahhoz, hogy azt higgyem,
kiszámíthatóvá vált a számomra.
A kis termetű nő, aki lefelé halad a lépcsőn egy újabb
inkarnációja annak, aki első pillantásra lenyűgözött, amikor
egymásra néztünk abban a kórteremben két évvel ezelőtt. August, a
csapattársam, Lotus unokatestvérének, Irisnak a férje agyrázkódást
szenvedett. Lotus akkor érkezett látogatóba, amikor én is ott voltam,
és mintha gyomorszájon rúgott volna egy ló, amikor belépett.
Megállt bennem az ütő, de a levegő is a helyiségben. Egy ilyen kicsi
nő képes volt uralni a helyet, és csupán annyit tett, hogy belépett az
ajtón.
Most is ezt teszi, ezúttal azonban nincsenek fonatok. A haja nem
rövid, nem is platinaszőke. Természetes haja texturált méz-, búza-
és aranyszínű fürtökben kontrasztot alkot a bőrével. Egy kicsit
sötétebb a bőre, mint amikor legutóbb láttam, mintha elkapta volna
a napot, és a melegségét a bőre alá csalta volna, amíg ragyogni nem
kezdett. Széles szája nem húzódik mosolyra, mégis puha; az ívek
dúsak és csábítóak.
Van valami macskaszerű Lotusban. A mozdulatai gondtalan
kecsességében. A szív alakú arcában a hegyes állával, kiszélesedő
arccsontjával és húzott szemével. Hátratűri a haját, és látom, hogy a
füle törékeny kagylóját arany fülbevalók pettyezik. A másik fülében
egy óriási aranykarika lóg. Ujjatlan vérnarancs színű nyári ruhája
úgy öleli körbe karcsú idomait, mint a tűz és a víz. Úgy fest, akár egy
napcsókolta cigánylány.
Nem kapja el a tekintetét. Az eddigi találkozásaink során elég
bunkó voltam, mert úgy bámultam, mintha egy neveletlen barom
lennék. A legtöbb nő ilyenkor megköszörülné a torkát, a plafonra
emelné a tekintetét, vagy csettintene egyet az ujjával az arcom előtt.
Valamit, ami azt jelenti, hogy mi a bajod, haver, de Lotus nem.
Ő mindig egyenesen a szemembe nézett. Nem olyan alaposan
vizslatva, ahogy én nézem őt, inkább mintha megengedné, hogy
nézzem csak.
És így is teszek.
Mire odaér JP mellé, már fel vagyok vértezve, és készen állok
hűvösen viselkedni, meg nem seggfejet csinálni magamból… Már
megint. Még csak néhány alkalommal találkoztunk, és akkor sem
hosszú időre. Most, hogy van lehetőségem közelebbről szemügyre
venni, új részleteket fedezek fel rajta, amiket eddig nem vettem
észre. A ruhája vékony pántjai többet mutatnak belőle, mint
amennyit eddig láttam, és több, színes, tekervényes tetoválás díszíti
ragyogó bőrét. Egy felirat lehel csókot a kulcscsontjára, de nem
vagyok elég közel, hogy el tudjam olvasni. Holdak ékesítik a jobb
keze három ujját – sarló a gyűrűsujján, félhold a középső ujján, és
telihold a mutatóujján.
Ma este lapos szandált visel a magas sarkú helyett, és a feje alig ér
a vállamig. Istenem, amilyen nagy vagyok, összezúzhatnám, ha nem
lennék elég óvatos. Nem mintha lenne rá lehetőségem valaha, hogy
óvatlanul bánjak vele. A tekintete erről árulkodik; az a béketűrő
hajthatatlanság; az árulkodó csend azt sugallja, hogy az
érdeklődésemet tudomásul vette, és nem viszonozza.
– Hívtál, JP? – kérdezi, és a hangja melegsége
szobahőmérsékletűre hűl, valószínűleg miattam.
– Nem is mondtad, hogy ismered Kenant, amikor megemlítettem a
mai megbeszélésen! – vádaskodik gyengéd hangnemben.
Egyértelmű, hogy imádja Lotust.
Hosszú szempillák takarják el a szemét, majd felemeli őket, és
merészen a szemembe néz.
– Nem igazán ismerjük egymást – mondja, és enyhén megvonja
keskeny vállát. – Az unokatesóm férje a csapattársa. Örülök, hogy
újra látlak, Kenan.
Most először mondja ki a nevem. Pár másodperc csend
következik, miközben a körünkben álló néhány ember
oldalpillantásokat vet Lotusra és rám, nyilvánvalóan azért, hogy
rájöjjenek, mi ez az egész.
Miközben én is próbálok rájönni, hogy mi ez az egész.
– Én is örülök, hogy látlak – szólalok meg, és magamra erőltetek
egy halvány mosolyt.
– Mi újság Irisszal és Augusttal? – kérdezi, miközben elcsór
néhány olajbogyós hors d’oeuvre-t Chase apró tányérjáról.
– Jól. A babaszobán dolgoznak.
Egy pillanatra elhallgat, és természetes mosoly jelenik meg a
száján, majd odafordul a barátnőjéhez, Yarihoz, aki közben
csatlakozott hozzánk.
– Na és, hogy győzzem meg, hogy viselje az óráimat, Mr. Ross? –
kérdezi JP.
Minden szempár rám szegeződik.
– Rögtönözz! – felelem, és belekortyolok a borba.
– Nos, tényleg szép karod van – mutat rá JP szükségtelenül ismét.
– Tényleg tiszta karpornó!
Elfintorodom, mivel ez még mindig elég furán hangzik.
– Fogalmad sincs, mi az, ugye? – hajol oda Lotus suttogva. Belépett
a személyes terembe, és friss, édes és fűszeres illata van, mintha a
csuklójára és a térdhajlatára fújta volna a személyisége cseppjeit.
– Ööö… Elég parán hangzik.
Felnevet, és most először engedi szabadjára a személyiségét
mellettem. Bizonyos távolságból láttam már, hogy milyen Iris meg a
lánya, Sarai társaságában, de Lotus sötét szeme vidáman csillog, az
ajka pedig még azután is ráng egy kicsit, hogy abbahagyta a
nevetést.
Nincs idő mélyebbre ásni, ugyanis Keir megragad egy mikrofont,
és mindenkit odaterel a jacht szalonjába.
– Köszönöm mindenkinek, hogy eljött ma este – szólal meg Keir,
és barátságos mosollyal néz körbe a teremben. – Nem is lenne igazi
parti a mai, ha nem kerülne sor az egyik legendás játékunkra, igaz?
Ő és Vale felnevetnek, amikor a tömeg egy emberként mordul fel.
– Ma este, a mi különleges vendégünk, Mr. Kenan Ross tiszteletére
– mondja Vale felém mutatva –, egy újfajta játékot fogunk játszani.
Nem szeretnék sokáig a figyelem középpontjában állni, úgyhogy
biccentek, valószínűleg kínosan mosolygok, és remélem, hogy ezzel
beérik.
– Majd később megköszönheted – suttogom Lotusnak, amikor a
többiek már mással vannak elfoglalva, hátha sikerül visszanyerni a
könnyedséget, ami pár pillanattal korábban ott lebegett
körülöttünk.
– Drake-rajongó vagy? – kérdezi.
– Mi? – Végigpörgetem a fejemben a beszélgetést. Miért kérdezi,
hogy…
Ó, Drake albuma, a Thank Me Later1.
– Nem igazán – felelem őszintén. – Mármint, elmegy, de a top
ötben nincs benne.
Épp meg akarom kérdezni, hogy ki az ő öt kedvence, tekintve,
hogy még sosem beszélgettünk ilyen hosszan, amikor a csók szó
megragadja a figyelmemet.
– Mit mondtak? – Odafordulok Lotushoz, de már nincs ott.
Elment, és ott áll Chase mellett, a tányérjáról csipeget. A pasi lehajol,
és a fülébe súg valamit. Lotus megrázza a fejét, és elindul, de előbb
lenyúlja a tányérját, mielőtt csatlakozik a néhány méterre ácsorgó
Billie-hez és Yarihoz.
– Azt mondta, horogdobást fogunk játszani – mondja Amanda,
gondolom, szexinek szánt pillantással.
– Hű… Az egy játék?
– Aha, a te tiszteletedre. Tudod, a horogdobás a kosárlabdában,
amikor…
– Igen, azt a részét értem. – Magamra mutatok. – Kosaras vagyok,
szóval, ja. Horogdobás, de mi ez a játék?
Vale odajön hozzánk, és az izlandi, hűvös kék tekintetével
mosolyogva felém nyújt egy bőrtáskát.
– Húzz! – mondja biztató bólintással.
– Húzzak? – kérdezem, továbbra is azon tűnődve, hogy mi a franc
folyik itt.
– Igen. – A hangszíne türelmes, és megrázza a kis táskát. – Ez egy
ivós játék.
Akkor tuti veszítek.
– Nos – folytatja, és lelassítja a beszédét, mintha az segítene –,
húzz egy ikont.
– Ikont?
Most már tényleg tökhülyének érzem magam. Minden válasza egy
újabb kérdést vet fel.
– Húzz! – ismétli, és legalább nevet. – Aztán megmutatom.
Belenyúlok a bőrtáskába, és sok-sok kisebb selymes zacsit
tapintok ki. Megfogok egyet, és ránézek, hogy most mi következik.
– Nyisd ki, de ne mutasd meg! – Amanda felé nyújtja a táskát, aki
hasonlóképp tesz.
Egy apró csizma van a táskában.
– Egy csizma az – mondom.
– Pszt! – csitítgat Vale, és még jobban nevet. – Titok!
Jó páran nem értették meg az üzenetet, mert amikor Lotus
csapata felé pillantok, látom, hogy ők is megnézik egymásét Billie-
vel és Yarival.
Az övé egy gomb, amit gyorsan visszatesz a táskába.
– Valakinél ugyanolyan ikon van, mint nálad – magyarázza Vale. –
Mindketten isztok egy tequilát. Vagyis „bedobtok” egyet. Majd
megcsókolod azt, aki ugyanazt a tárgyat húzta, amit te. Mintha a
horgodra akadt volna. Horogdobás tehát, de nem muszáj kifogni a
halat. Vissza is dobhatod egy gyors puszi után.
Nevet, és jelentőségteljesen húzkodja a szemöldökét.
– De viccesebb, ha nem az.
– Csók? – Bassza meg, gondolom, és fújtatva nevetek egyet.
– Olyan, mint az üvegezés – teszi hozzá Amanda vállat vonva. –
Amit a középiskolában játszottunk, csak… Most idősebbek vagyunk,
és jobban csókolunk.
Cseszd meg, Banner, jössz nekem eggyel!
– Nem. – Megrázom a fejem. – Szerintem én ezt nem.
– De ez a játék! – mondja Vale csalódottan. – A te tiszteletedre.
A horogdobás egy létező játék. Nem csak kitaláltuk! Csupán
belekevertük a divatot.
– Tőlem játszhattok akármit – mondom, és vigyorgok, hogy
enyhítsem a teljes igazság élét, miszerint nem érdekel a játék. – Én
nem játszom.
Az ilyen játékok miatt mindig hülyeségeket csinálok, aztán
amikor nem vagyok hajlandó hülyeségeket csinálni, akkor meg
problémásnak tűnök.
– Jó móka, nem? – kérdezi JP, amikor odaér mellém. –
A horogdobás. Érted?
Nem akarom megcsókolni sem őt, sem Chase-t, sem mást, akinél a
másik csizma van. Az egyetlen ember, akit megcsókolnék, egy
gombot húzott. És belefáradtam, hogy azt nézem, ahogy Chase
utána rohangál egész este. Még most is Lotus meztelen karját
simogatja, közben pedig annyira lecsúsztatja a kezét a derekán,
amíg még épphogy belefér, hogy ne úgy tűnjön, mintha a fenekét
markolászná. Kiakaszt.
– Senkinek nem kell csókolózni. Csak akik akarnak – jegyzi meg
JP, majd előrehajol, és int, hogy nevessek vele. – Van, aki inkább
nézni szereti!
– Aha, JP, szerintem én inkább… – Elhallgatok, amikor meglátom,
hogy mit szorongat a kezében.
Talán még menthető az este.
– Ugye azt kérdezted, hogy mit kell tenned azért, hogy
leszerződjek veletek az órákra?
JP töprengő tekintete felvillanyozódik, és lassan bólint.
– Oui – feleli vigyorogva. – Mondd csak!

Később megköszönheted. (angol)

1
 3
LOTUS


– Chase, azt mondtam, nem! – Megacélozom a hangom, mivel úgy
tűnik, nem érti a célzást.
– Miért nem, Lo? – Odaszorít a testével a mosdó pultjához.
– Nem kell megmagyaráznom, hacsak nem akarom. – Lerázom a
kezemről a vizet, mivel elállja előlem a törülközőt. – Én próbáltam
eddig kedves lenni, de az nem oké, hogy még ide is követsz.
– De jól elvoltunk egymással. – Megcsókolja a nyakam, kezébe
veszi a mellem, és amikor megtalálja a karikát a mellbimbómban,
megszorítja.
– Menj a francba! – Elég kicsi a hely ebben a mosdóban. Amikor
ellököm, a hátával nekiesik az ajtónak.
– Megőrültél? – csattan fel Chase. A hangja halk, és kezd
vörösödni az arca. – Azt akarod, hogy meghallják?
– Ha még egyszer hozzám érsz, mindenki tudni fogja, mert végig
fogom rugdosni azt a löttyedt seggedet a fedélzeten. – Odalépek az
ajtóhoz, amit eláll előlem. – Eredj arrébb!
– Áruld el, mit csináltam! – kérlel, és a hangja meg a ráncok a
homlokán is kezdenek lágyulni. – Tudom, hogy neked is jó volt,
szóval miért…
– Chase, én csak valami mást szeretnék most.
– Valaki mást?
 – Ha valaki mást akarnék, az is az én magánügyem, de jelenleg
magamra vágyom. Rá kell jönnöm pár dologra. Magammal
kapcsolatos dolgokra. Ehhez senki másnak semmi köze, és nincs
szükségem utánfutókra, még alkalmi kalandokra sem, amelyek csak
bonyolítják a dolgokat.
– Alkalmi? Lo, mi nem egy alkalmi kaland voltunk!
– Dehogyisnem, Chase. Tőlem kétszer végigdughattad volna az
egész SoHót, utána meg a Hell’s Kitchent, az sem érdekelt volna.
Még csak alkalmi sem volt az egész. Inkább kényelmes. Nekem fasz
kellett. Neked punci. Én hajlandó voltam rá, te meg mázlista, de
ennyit a szerencséről.
– És most már nem vagyok elég kényelmes?
Felsóhajtok, nincs türelmem egy hisztiző kisfiúhoz, aki a
szoknyám körül sündörög egész este.
– Ne tegyél úgy, mintha még nem folytattad volna le ezt a
beszélgetést más lányokkal vagy százszor!
– Jó, de ez más.
– Óóó, csak nem új érzés neked meg a farkadnak a visszautasítás?
– Szomorú arcot vágok. – Mindkettőtöket úgy sajnállak!
– Ez csak átmeneti? – kérdezi.
Az?
Fogalmam sincs. Chase csupán az a dominó volt, amelyik elborult,
és beindította ezt az egész boykottot… Ha értitek, mire gondolok.
Egy ideje piszkálgat már az üresség és kielégítetlenség érzése, meg a
vágy valami más iránt, de amikor utoljára együtt voltam Chase-szel,
bekúszott a félelem is. A fejem fölött összekulcsolta a csuklómat, és
valami megváltozott.
Bekattant.
 Eltörött.
Máskor is tartotta már így a kezem. Más pasik is, és sosem zavart.
Igazából fel is izgatott, de ezúttal mást éreztem. Kényszeríteni
kellett magam, hogy ne kezdjek fészkelődni, és ne karmoljam meg
Chase-t, hogy engedjen el. Az eszemmel tudtam, hogy nem bántana,
de a rettegés nem hallgatott a józan észre. Amikor végeztünk, és
semmivel sem lettünk okosabbak, meggyújtotta a szokásos,
közösülés utáni dzsointját, de én a fürdőszobába rohantam, és
összeroskadtam a zuhanyzója padlóján, és megállíthatatlanul
zokogtam.
Képtelen vagyok erre még egyszer.
– Nem tudom, mennyi időre lesz szükségem, hogy kibogozzam a
fejemben a dolgokat – felelem végül Chase-nek, és közben kizárom a
fejemből az aggasztó emlékeket.
– Mármint… Ez valami mentális dolog? – kérdezi óvatos
pillantással, mintha egy henteskést rejtegetnék a nyári ruhám alatt.
– Nahát, most legszívesebben kiönteném neked a szívem –
jegyzem meg szarkasztikusan, miközben még mindig vizes a kezem.
– Kéne az a törülköző.
Félreáll, és végignézi, ahogy letörlöm a kezemről az utolsó
vízcseppeket. Mielőtt folytathatná a vallatást, megrántom az ajtót,
de azonnal megállok, amikor kinyílik. Kenan a falnak dőlve áll a
szűk átjáróban, izmos karját összefonja a mellkasa előtt. Hosszú
lábai keresztezik egymást a bokájánál.
Elég nagy ez a hajó, és eddig nagyrészt sikerült elkerülnöm őt ma
este. Fenyegető a megjelenése, és még csak nem is tudja. Mintha a
mellkasához rögzített bombával járkálna, és fogalma sincs róla,
hogy valaki épp a kioldógomb fölé tartja a hüvelykujját. Egy
kétméteres szikár, robbanékony fenyegetés.
Van valami fenséges a termetében, ami túlmutat a magasságán.
Túlmutat a szemöldöke sűrű, metsző vonalán, a mahagóni színű
bőrén, a magasan fekvő arccsontján. Az erős állán, és a
különlegesen telt ajkán, meg a szikár arcán. Belülről jön. Valami
megnyugtató kisugárzás. Magabiztosság. Önbizalom. Ahányszor
találkoztunk, mindig éreztem ennek az erejét, és nem törődtem
vele. Muszáj volt. A testtartása hanyag, de a szeme – sötét,
intelligens, éber – Chase-re szegeződik a vállam fölött.
– Minden rendben? – kérdezi figyelmeztetően dörmögő hangon.
Nem tudom, mit hallott, vagy mióta lehet itt, de úgy sejtem, hogy
ha nemet válaszolok, szarrá veri Chase-t. És bár úgy gondolom,
Chase megérdemli, ezt nem hagyhatom.
– Minden oké – felelem, és a vállam fölött hátrapillantok a néhai
dugópajtásomra. – Ugye, Chase?
– Ööö, igen. – Chase pupillája kitágul, és megmoccan, mintha
viaskodna magában, hogy szembeszálljon, vagy meneküljön inkább.
Nem valami okos döntés egy ekkora emberrel harcba szállni, mint
Kenan, úgyhogy gondolom, Chase menekülőre fogja. – Minden oké.
Gyorsan átfurakodik mellettem, és szó nélkül visszamegy a
buliba.
– Biztosan jól vagy? – kérdezi Kenan, és vizslató szeme fölött
megjelenik egy ránc.
– Igen. Chase-szel megbeszéltük a dolgot.
– Együtt vagytok? – kérdezi semleges hangon, de engem nem ver
át. Fontos neki, hogy mit fogok válaszolni. Még sosem tapasztaltam
ilyen azonnali kémiát, amit Kenannel, de amilyen sebezhetőnek és
üresnek érzem magam mostanában, vagy talán már jó ideje, nem
pont rá van szükségem. Valami egyszerű kell. Könnyű. És ezek
közül egyik sem igaz rá.
– Sosem voltunk együtt.
– Ó, azt hittem…
– Csak dugtunk – helyesbítek. – De már nem.
Rángani kezd egy izom az állkapcsa cizellált vonalában.
– Értem.
Ellöki magát a faltól, és közelebb lép hozzám. Minden
porcikámmal hátrálni akarok. Nem azért, mert félek tőle, hanem
mert magamtól félek, attól, hogy miként reagálnék erre a férfira.
Kitartok, elviselem a belőle áradó megrészegítő illatot és
melegséget, amikor már olyan közel ér hozzám, hogy a hatalmas
teste elzárja előlem a világ többi részét.
– Akkor ez azt jelenti, hogy szabad az út, ha valaki más szeretne
randira hívni? – kérdezi, és a hangja erős, de gyengéd kézként
simogatja a bőrömet.
– Nem, nem ezt jelenti. – Felnézek, bele a szemébe, és akkor sem
vagyok hajlandó elkapni a tekintetemet, amikor a térdemet alkotó
porcok kezdenek kocsonyássá válni. – Épp az ellenkezője. Útzárlat
van.
– Útzárlat? – Hosszan rám néz, egyik szemöldöke kérdőn
felszalad.
– Nem lehet továbbmenni rajta, de vannak alternatív útvonalak.
Kerülőutak. – A buli felé biccentek. – Úgy tűnik, Amanda például
szívesen lenne az alternatív útvonalad.
– Áhh. – Megrázza a fejét. – Nem az esetem.
– Ó, nem jönnek be a csinos, kék szemű, szőke, nagy mellű
lányok?
 – Régen bejöttek. – Kurtán felnevet. – Hosszú ideig egy ilyen volt a
feleségem.
Csendben maradok, rágódom valamin. Nem is lehetne
különbözőbb nálam egy kék szemű, szőke nő. Nem is ismerem ezt a
férfit, úgyhogy nem értem, miért hasít belém a tudat, hogy valaki
máshoz tartozott, hogy olyasvalakit választott, aki a szöges
ellentétem.
– Nos, ha meggondolod magad, én Amanda útját, hogy is
mondjam… eléggé bejáratottnak mondanám – jegyzem meg, és
elindulok, hogy kikerüljem. – Úgyhogy jól kösd be magad, ha
egyszer arra járnál.
– Mint mondtam, Amanda közel sem érdekel – közli. – Te viszont
annál inkább. Egész nyáron itt leszek New Yorkban. Hadd vigyelek
el valahova!
– Kerülőút – emlékeztetem, és követem az irányt, amin Chase pár
perccel korábban elindult.
– Hát itt vagy! – szólal meg JP, amikor visszatérek a terembe, de
feljebb néz, el, a vállam fölött. – Nem kezdhetjük el a díszvendég
nélkül.
Amikor Keir elmagyarázta a horogdobás szabályait, azonnal
megdermedtem a lehetőségtől, hogy mi lesz, ha véletlenül Kenan
lesz a párom, és őt kell megcsókolnom. Ebben az esetben inkább
kiszállnék a játékból. Máskor is megtettem már ezeken a partikon,
de most hallottam, hogy Vale Kenannel beszélget, és szinte biztos,
hogy a csizma szót hallottam a szájából. Ráadásul JP a gombbal a
kezében járkált fel-alá, meg sem próbálta elrejteni. JP-től legfeljebb
a híres levegőbe dobott pusziját fogom megkapni.
Ismét összegyűlünk a szalonban játszani. Pár kör után egészen
vicces az egész. Mindig ez van az ilyen játékokkal. Az elején
mindenki morog, és úgy tesz, mintha utálná az ötletet, de aztán van
valami üdítő abban, hogy lerázzuk magunkról a felelősség
köpenyét, a mindennapi felnőttlétet, és gyerekként játszunk, akár
csak egy este erejéig.
Amanda és Yari mindketten kapnak egy felest. Lehúzzák a
tequilájukat, majd nagy élvezettel lecsapják a poharakat a terem
közepén álló asztalra, miközben mindketten szívják a fogukat, és a
kezük hátsó felével a szájukat törölgetik. Amikor eljön a csókjuk
ideje, nevetgélve jó nagy feneket kerítenek a dolognak, a pasik
legnagyobb örömére.
– Méég! – kiabálja Chase. – Ne hagyjátok abba! Most kezdett
igazán jó lenni!
Lemegy még pár kör, közben a falak mellett sorakozó mély
kanapékon ücsörgünk, eszegetünk, és percről percre egyre
részegebbek leszünk. Én igyekszem kizárni mindent, többek között
annak a férfinak az ellenállhatatlan jelenlétét, aki nem igazán illik
ide, nem igazán passzol ebbe az őrült, kreatív csapatba, de akinek
mintha mégis sikerülne olyan kényelmesen sodródni velünk,
mintha a büntetővonalnál állna.
Gondolom, még mindig létezik büntetővonal. Amennyire
tisztában vagyok az ilyenekkel, vagy amennyire érdekel, az is lehet,
hogy már eltörölték. Egyáltalán nem követem a kosárlabdát.
Ennek ellenére érzem Kenan jelenlétét. Az érzékeim kiélesednek,
a bőröm pedig borsózni kezd, ahányszor valami felém sodorja
távoli nevetése hangját.
– Te jössz, Lo! – szólal meg Vale, és még mindig rózsaszín az arca
a csók és az ital miatt.
 Odalépek az asztalhoz. Csak egy üveg tequila meg két feles pohár
található rajta. Lóbálva megmutatom a közönségnek az apró
selyemzsákomat, majd lassan kiveszem belőle az aranygombot.
– Oké, kit fogok megcsókolni? – Körbenézek a teremben, majd
amikor megtalálom JP-t, rákacsintok. – Na, gyerünk!
JP visszakacsint, és úgy ragyog a szeme, mint amikor összeáll
valamelyik terve, azonban meg se moccan.
JP nem moccan, azonban legnagyobb riadalmamra és
ijedtségemre, Kenan odalép mellém az asztalhoz, és felmutat egy
gombot. A tekintetem ide-oda cikázik közte és a gomb között. Meg
mernék esküdni, hogy hallottam, hogy a csizma van nála, és arra is
meg mernék esküdni, hogy JP-nél volt a gomb. Most azonban csak
szitkozódni tudok. Káromkodni. A gyomrom beleremeg abba, hogy
Kenan ilyen közel van hozzám.
Mindazonáltal nem fogok mindenki előtt visszakozni. És
egyértelmű, hogy nem fogok előtte visszakozni. Ez csak egy csók.
Gyors lesz, ártalmatlan, és seperc alatt túl leszünk rajta.
Megtévesztően biztos kézzel megragadom az üveget, és színültig
töltöm a poharamat. Felé csúsztatom az üveget, anélkül, hogy akár
egyszer is ránéznék. Lehet, hogy a kezem biztosnak tűnik, de belül
vibrálok. A haragtól. Az idegességtől. Basszus, ezt csak magamnak
merem bevallani, és megesküszöm magamnak, hogy ezt senkinek
sem mondom el – vibrálok az izgalomtól. Nem lehet az enyém ez a
hatalmas darab férfi, és semmilyen körülmények között nem adom
neki magam.
Kenan túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ez a legrosszabb típus,
tapasztalataim szerint, ugyanis általában nem igaziak. Amin
jelenleg keresztülmegyek, most pont nincs szükségem egy nem igazi
baromságra. Igazából, máskor sincs. Elegem van azokból az
emberekből, akikről azt hittem, számíthatok rájuk, de végül
kiderült, hogy mégsem.
Nem, én nem kaphatom meg őt, és ő sem kaphat meg engem, de
ez a csók belefér. Egy apró kis csók. A trükk az, hogy uraljam a
helyzetet. Egy kicsi nyomás. Egy kevéske nyelv. Csak belekóstolok,
aztán kiszállok.
Haditervemmel felvértezve a szemébe nézek a feles poharunk
pereme fölött, és miután a tömeg háromig számol, közösen
ledöntjük az italunkat. A tüzes folyadék perzseli a torkomat. Egy
ahhhh hang kíséretében lecsapom a poharamat. Kenan ugyanígy
tesz, és ott állunk egymással szemben az asztal két oldalán.
– Na, legyünk túl rajta! – Széles mosolyt villantok, és színlelt
bátorsággal nézek a barátaimra. – El fogja dobni tőlem az agyát.
Farkasüvöltéssel és füttyögéssel válaszolnak, hogy bátorítsanak.
Kenan szájának leghalványabb moccanása az egyetlen jele annak,
hogy talán ő is szórakoztatónak tartja ezt az egészet.
Ahelyett, hogy áthajolna az asztalon, ahogy mindenki tette eddig,
ő megkerüli az asztalt, és odaáll közvetlenül elém. Minden gúnyos
megjegyzés a torkomon akad felkavaró tekintete láttán. Lehajol,
hogy az ajkai csupán egy leheletnyire legyenek az enyémtől. Kezét
végigcsúsztatja meztelen karomon, és a könyökömnél fogva feljebb
húz, eltüntetve az ajkainkat elválasztó utolsó néhány centimétert.
Az elején épphogy csak hozzám ér, ez még alig nevezhető
csóknak. Ajkai az enyémen pihennek. Ő nem követelőzik. Én elszánt
vagyok, hogy nem fog tőlem kapni semmit, de a feje enyhe
moccanásával, egy új szögben elmélyíti a csókot, és kinyitja a
számat. Kérvényezi, hogy beléphessen, hogy megkóstolhasson, hogy
megízleljen. Ajkaim alig válnak el egymástól, de a sóhajom megadja
az engedélyt, és nem habozik; a kezébe veszi az arcom, finoman
közelebb húz az államnál fogva, kinyitja a számat, és befelé
puhatolózik, lassan és epekedően tüzes, alkoholgőzös nyaldosással.
Amikor a nyelve végigfut a szájpadlásomon, ezer ujj, mindenhol
egyszerre végigsimítja a karomat, a gerincemet, a nyakamat, a
lábamat. Minden porcikám bizsereg. Felsóhajtok, ő pedig azonnal
mélyebbre merészkedik, mintha a nyelvem alá és a szám vonalába
rejtett titkok nyomába eredne.
Nem tudom, hogy a morgás az övé-e, a nyöszörgés az enyém-e, de
minden, ami képes lenne minket megfékezni – a barátaim figyelő
tekintete, a gátlásaink vagy az illem –, elolvad az őrjöngő
forróságban, mintha a tűző nap alatt csókolóznánk. A bennem lévő
elrozsdásodott fogaskerekeket megolajozza a tequila és a
szenvedély, és elkezdenek úgy forogni, ahogy már rég, vagy talán
soha nem forogtak. Önkéntelenül felágaskodom, és kezemet széles
válla fölött a nyakára teszem, és az ujjaimmal körbefonom. Túl
messze van, én pedig közel akarok lenni. Széttárja a tenyerét a
hátamon, teljesen betakar, ahogy a teste menedékébe húz engem.
Beleharap az ajkamba, én meg belenyalok a szája ízletes kútjába.
Istenem, milyen finom! Sosem kóstoltam hozzá foghatót. Sosem
éreztem ehhez hasonlót.
Minden másodperccel egyre felkavaróbb. Mi vagyunk egyre
felkavaróbbak. A kezünk erősebben szorít. A szánk egyre
kétségbeesettebb. Gyorsan kapkodjuk a levegőt az orrunkon
keresztül, mert nem vagyok hajlandó elengedni a száját, és ő sem az
enyémet. Ez a csók egy hosszú folyosó, ami jobbra-balra tekereg, és
egyre mélyebbre csalogat. Nem találom a kiutat, és ha valaki
kinyitna egy menedékül szolgáló ajtót, becsapnám előtte.
– Menjetek szobára! – kiáltja valaki a tömegből. Mások nevetnek.
Ettől magamhoz térek. A szavak kirántanak a hamis
magánszférából, amit az ajkainkkal, a nyelvünkkel, a szánkkal és a
sóhajainkkal teremtettünk magunknak. Mintha egy reflektor
világítana ránk, és kiszolgáltatottá tenne engem.
Szétrebbenünk, erőltetett légzésünk egymásba vegyül. Nem arról
van szó, hogy zavarban vagyok amiatt, amit a barátaim láttak.
Amiatt vagyok zavarban, amit ő látott – hogy nem vagyok immunis
rá.
A magasból fürkészi az arcom. Hogy mit keres, nem tudom, de a
kevéske megmaradt büszkeségemmel lehajtom a fejem, hogy
elrejtőzzek előle.
– Nos, ööö… Ki a következő? – kérdezi Keir, nyilvánvalóan
meghökkenve, de igyekszik összeszedni magát.
Kihasználom a soron következő játékosokra irányuló figyelmet.
Fürgén és ingatag lábon kimegyek a szalonból, és elindulok felfelé a
fedélzetre, anélkül, hogy hátrapillantanék Kenanre.
A vibráló New York-i látkép sosem megy ki a divatból. Hagyom,
hogy az éjszaka szépsége – a Szabadság-szobor, a Brooklyn híd
fényfüzére – megnyugtasson. Az éjszaka levegője csillapítja a
zakatoló pulzusomat, az enyhe szellő pedig belekap a hajamba, és
hűsíti égő arcomat.
Vádlón nézek fel a csillagokra, mintha ők rendezték volna így az
egészet. Túl sok a véletlen egybeesés, hogy ez az ember pont akkor
került elém, amikor elkezdtem átgondolni a múltam súlyos
eseményeit. Úgy vizslatom az indigókék égboltot, mintha választ
várnék, vagy megerősítést, de nem látok hullócsillagokat.
Semmilyen kozmikus jelenség nem tükrözi a bőröm alatt tomboló
nyugtalanságot. Sehol egy felhő, sehol egy villámcsapás.
– Hát itt vagy! – szólal meg Yari, és odaáll mellém a korláthoz. –
Az előbbiért belépőt kellett volna szednetek Kenannel.
– Ez csak játék, Ri – mondom a szemébe nézve. – Ne csinálj nagy
ügyet belőle! Nem volt igazi.
– Hát, a pasi úgy nézett rád, mintha legszívesebben egyben
felfalna, úgyhogy én a helyedben komolyan elgondolkoznék rajta.
– Ne felejtsd… – Rajzolok a levegőben egy négyzetet a V zónám
köré. – A belátható jövőben ez faszmentes övezet marad.
– Ha az a pasi úgy nézne rám, ahogy rád néz, én átgondolnám. –
Egy másodpercre elhallgat. – Tetszik neked, nem?
Miből jött rá? Teszem fel magamban a kérdést. A porszívószerű
csókból?
Nem válaszolok. Van köztünk valami Kenannel. Már akkor
tudtam, amikor először megláttam. Egész idő alatt magamon
éreztem a tekintetét abban a kórteremben, amikor meglátogattam
Augustot. Kényszeríteni kellett magam, hogy ne bámuljak vissza.
A sírás Chase zuhanyzójában, a megmagyarázhatatlan üresség,
amit mostanában érzek – mind egy nagyobb probléma tünetei,
amiről még Yarinak sem meséltem. Valami, amivel még nem igazán
néztem szembe. Évek óta üldöz engem, és végül utolért.
Folytathatom a menekülést, vagy megfordulhatok, és
szembenézhetek vele, hogy legyőzzem. Még nem döntöttem el, hogy
mit teszek, de azt tudom, hogy amíg kitalálom, nincs szükségem egy
olyan bonyolító tényezőre, mint Kenan.
– Khm.
Valaki megköszörüli a torkát, ami mindkettőnk figyelmét felkelti.
Kenan ott áll az alsó fedélzetre vezető lépcső tetején.
Tekintetünk egybeolvad a félhomályban. A ragyogó manhattani
látkép meleg fényt vet ránk, felerősítve a köztünk kialakuló
meghittséget, még úgy is, hogy Yari őrt áll mellettünk.
– Ööö, ez elég kínos – kuncogja Yari. – Én inkább… Megyek. Lent
találkozunk, Lo!
Kenan oldalra lép, hogy elengedje, de nem veszi le a szemét az
arcomról.
– Hogy szerezted meg azt a gombot? – Azzal a kérdéssel kezdem,
ami a leginkább érdekel. – JP-nél volt. Szóval hogy szerezted meg?
Kimért lépésekkel átszeli a fedélzetet, és odajön.
– Megmondtam neki, hogy benne vagyok a karórás kampányban,
ha nekem adja a gombot. – A hangjában nem érzek bocsánatkérést,
sem a tekintetében.
– Miért tetted?
– Mert meg akartalak csókolni.
A nyílt, őszinte beismerése hallatán elakad a lélegzetem, de
igyekszem leplezni. Elkapom a tekintetem, a földet nézem. Hátat
fordítok neki, és szembefordulok az éjsötét vízzel.
– Nem kellett volna ezt tenned – közlöm vele.
– Ez egy játék, Lotus – jegyzi meg túlságosan közelről. Tőlem
jobbra áll, de én a csendes égboltra emelem a tekintetem. – Nem
volt muszáj játszani.
Finoman megérinti a karom, de összerezzenek az érintéstől,
amely elektromossággal teli, és elolvaszt. A karomról az arcomra
pillant.
– Mégis játszottál – folytatja. – Játszottál, mert te is meg akartál
csókolni engem.
 Az igazság ott lebeg közöttünk a balzsamos nyári éjszakában, és
nem tudok könnyen levegőt venni. Az ajkamba harapok, azon
morfondírozom, hogy mit feleljek – mennyit áruljak el neki.
– Ez igaz. – A szemébe nézek. – De nem ez fogja meghatározni,
hogy mi történik majd ezután.
– Én örülnék, ha újra megtörténne, lehetőleg anélkül, hogy egy
teremnyi ember néz minket – jegyzi meg, és az érzéki szája
sarkában fanyar öröm bujkál.
Sajnálkozó mosolyt villantok rá.
– Azt nem hiszem.
Csalódottság fut végig az arcán, majd gondosan elrejti. Olyan férfi,
akinek van önuralma, egyértelműen látszik a fegyelem az erős, inas
karján, amit JP annyira szeret. A lapos hasán és a szája
rezzenéstelen vonalán. A teste egy jól programozott gép – egy
tűzben edzett fegyver azokban a csatákban, amiket a pályán vív
meg. Milyen érzés lehet lerombolni ezt az önuralmat? Fogadok,
hogy nekem sikerülne, csak közben magamat is tönkretenném.
– Fogok magyarázatot kapni?
– Lehet, hogy egyszerűen nem vonzódom hozzád.
Felvonja a szemöldökét, amely kétkedőn emelkedik az arca erős
csontozata fölé.
– Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de mindketten tudjuk, hogy
ez baromság.
– Jó, akkor mondom, mi a helyzet. Egy időre lemondtam a faszról
– jelentem ki váratlanul, és őszintén remélem, hogy a durva
kijelentésem elijeszti.
– Ó. – Úgy bólint, mintha a fasz helyett a tejtermékről akarnék
lemondani. – És mi a helyzet a többi részemmel?
 – Tessék? – Fél másodpercig zavarban vagyok. Meg kéne
próbálnom lerázni valahogy. – A többi részedet nem ismerem.
– Pontosan. A nyár során megismerhetnéd a többi részemet, és
később majd rátérhetünk a farkamra.
Akaratom ellenére mosolyra húzódik az ajkam. Az övé is, de
lassan eltűnik a derültség az arcáról.
– Figyelj, én nem fogok úgy tenni, mintha nem vonzódnék
hozzád! Szerintem ezt teljesen és zavarba ejtően világossá tettem –
mondja, és megenged magának egy szerény mosolyt.
Figyelek, és várom, hogy folytassa.
– De az életem jelenleg eléggé elcseszett – meséli. – Nem tudom,
mennyit tudsz rólam.
Elhallgat, óvatosságot érzek a kimondatlan érdeklődésében.
– Nagyon keveset – vallom be. – Egyáltalán nem követem a
kosárlabdát.
Valami megkönnyebbüléshez hasonló érzés fut át az arcán,
mielőtt újra kifejezéstelenné válik.
– Örülök, hogy nem tudsz rólam sokat – jelenti ki. – Ez azt jelenti,
hogy én magam mesélhetem el neked. De nem ma. Legyen elég
annyi, hogy épp egy nagyon zűrös, nagyon nyilvános váláson
vagyok túl.
– Sajnálom.
– Én nem. – Felnevet, és fanyarul elhúzza a száját. – Mármint, azt
sajnálom, hogy zűrös volt, de azt nem, hogy elváltam. Arra akarok
kilyukadni, hogy most nem keresek semmi komoly…
– Én pedig nem keresek semmi szexuális jellegű kapcsolatot –
emlékeztetem.
– Akkor, gondolom, az a megoldás, hogy egész nyáron lehetünk
barátok. Úgy tűnik, hogy egyikünknek sem jönne jól a bonyodalom.
Vehetjük könnyedén, és meglátjuk, mi lesz belőle.
A barátok szó gúnyosan, kihívóan lebeg közöttünk. Mint egy blöff.
A csók, ami megtörtént, a szemében égő tűz, a szikra, amikor
egymáshoz érünk, lehetetlen hazugsággá formálja a barátság szót.
Van valami ebben a férfiban. Az egyszerű az utolsó szó, ami
eszembe jut róla, de igaza van. Mindkettőnknek valami egyszerűre
van szüksége.
Amikor nem felelek, a fülem mögé tűri a hajam, végigsimít a
fülbevalóimon, én pedig megborzongok.
Egyszerű, na persze.

 4
KENAN


Amikor a főiskolán megismerkedtem Bridgettel, azt hittem, hogy a
szeszélyessége és az élethez való gondtalan hozzáállása
egyensúlyba hoz engem. Még akkor is, ha nem voltam egy bulizós
típus. A csapattársaimat többnyire két dolog érdekelte: hogy
draftolják őket és sokat szexelhessenek.
Oké. A szex az én listámon is elég előkelő helyet foglalt el.
De annak ellenére, hogy ösztöndíjas diáksportoló voltam, sosem
gondoltam volna, hogy végül bekerülök a bajnokságba. Az életem
olyan volt, mint a Google Maps. Gyakori újratervezés, mindig volt
egy gyorsabb vagy egy hatékonyabb útvonal, egy jobb ösvény, míg a
jövőm teljesen felismerhetetlenné nem vált. Sehol se voltam attól a
joghallgatótól, akinek apám szánt engem, és nem állt
szándékomban bírónak állni, mint ő. Folyton változtak a dolgok, és
bár Bridget elég könnyelmű, ő volt az egyetlen állandó pont. Talán
akkoriban erre volt szükségem.
Most itt ülök vele szemben a családi tanácsadó iroda várójában,
és azon merengek, hogy mi az ördögre gondoltam, amikor elvettem.
Állandó pont volt, persze. Állandóan tesztelgetett. Állandóan
bonyolította az életemet. Végül pedig megalázott. Elárult.
– Most már mindjárt végezniük kell – szólal meg, és a Cartier
órájára pillant, amit tőlem kapott ajándékba az ötödik házassági
évfordulónkra. A felbecsülhetetlen értékű és tiszta gyémántok
gúnyt űznek belőlem – kigúnyolnak azért, amit próbáltam vele
együtt megteremteni. Még a karikagyűrűjét is viseli, amivel
egyenesen az őrületbe kerget.
– Aha. – Én is az órámra pillantok. Arra, amit JP adott, hogy
próbáljam ki. Ahogy eszembe jut JP, önkéntelenül eszembe jut Lotus
is, és a fura, őszinte beszélgetésünk a csillagok alatt. Azzal
viccelődött mindenki előtt, hogy el fogom dobni tőle az agyam.
Így is történt.
Vad és édes íze volt, akár egy egzotikus fűszernek. Egy
vadvirágnak. Lehet, hogy az íz és az illat megkopott, de az emlék
nem, és már megint vágyom rá.
Hadd dobjam el tőled az agyam újra, Lotus!
Óvatosnak kellene lennem. Lehet, hogy egykor azt hittem, hogy a
velem szemben ülő nő egy vadvirág, de kiderült, hogy inkább
Vénusz légycsapója.
– Mindjárt érkezik a stábom – közli, miközben elsétál előttem, a
lift felé.
– A stábod? – kérdezem zavarodottan. – Mármint a barátaid?
– Nem, a Kosarasfeleségek produkciós stábja.
– Ide ugyan nem. – Felállok, és odamegyek hozzá, elállom az útját
a lift elől. – Bridget, ha egyáltalán belegondolsz…
Kinyílik a liftajtó, és egy csapat kamerát és zsinórokat cipelő
ember kilép rajta.
– Hol rendezkedjünk be? – kérdezi az egyikük Bridgettől.
– A pokolban – csattanok fel. – Úgy hallom, kezd befagyni.
Lepakolhatnád ott a szarjaidat, aztán visszamehettek a VH1-hoz
vagy a BET-hez, vagy akárhonnan jöttetek is.
 – Ezt nem teheted, Kenan! – sápítozik Bridget. – Ez a
megélhetésem.
– A megélhetésed? – kérdezem hitetlenkedve. – Szerintem
összekevered a nárcisztikus exhibicionizmust a valós munkával.
Ironikus, hogy az én munkám jobban érdekli őket, mint te. Most
pedig mondd meg nekik, hogy tűnjenek innen, vagy én fogom.
– Nem fogod ezt tönkretenni nekem – mondja, és magasabbra vált
a hangja, az arca pedig morcosan eltorzul.
– Ki itt a főnök? – Nem törődöm az exemmel, csak igyekszem
túlkiabálni a stáb beszélgetésének és nevetgélésének halk
zümmögését. – Hol a producer?
Senki nem lép előre azonnal.
– Azt kérdeztem…
– Hallottuk, Mr. Ross – szólal meg egy nő, és előlép egy magas
operatőr mögül. – Van valami gond?
– Hogy hívják? – Szívesebben kérdeznék rá a korára, mert
nagyjából tizenhatnak néz ki.
– Lillian James vagyok – feleli higgadtan –, de mindenki LJ-nek
hív. Van valami gond?
– Lesz, ha nem tűnnek el innen a fenébe.
– Uram, mi…
– Ne uramozzon! Tisztában van vele, hogy bírósági végzésem van
arról, ami kijelenti, hogy a lányom és én nem szerepelünk ebben a
műsorban?
– Igen, de Bridget azt mondta, nem baj, ha felvesszük, ahogy
megérkezik a tanácsadásra, majd elmegy.
– Nos, Bridget tévedett – közlöm, mielőtt további baromságokat
kezdene ontani magából, amivel Bridget tévesen felhatalmazta. –
Simone bármelyik pillanatban kijöhet a foglalkozásról, és ha akár
egyetlen képkockán is szerepelni fog, esküszöm, a műsoruknak
annyi. Megértette?
Lillian nyel egyet, és komolyan bólint.
– Már megint túlreagálod, mint mindig – jegyzi meg Bridget
unottan és elnézően.
– Te pedig már megint felelőtlenül viselkedsz, mint mindig –
vágok vissza. Odafordulok Lillianhez, hagyom, hogy addig Bridget
jobb belátásra térjen. – Ez a családunk tanácsadási ülése. A lányunk
nehezen éli meg a válást, és azért csináljuk, hogy segítsünk neki –
mondom. – Ez a való élet. Komolyan kell vennie. Nem fog segíteni,
ha arra jön ki, hogy ekkora cirkusz van itt, meg egy valóságshow
tévéstábja.
– És mit javasol, hova menjünk? – kérdezi Lillian, és egyik
szemöldökét erélyesen felvonja. Minden elismerésem. Elég tökös,
hogy szembeszálljon velem, amikor ilyen dühös hangulatban
vagyok.
– Az, Lillian James, az ön dolga. – Hüvelykujjammal a vállam fölé
mutatok a terapeuta csukott ajtajára. – A lányom pedig az én
dolgom. Tőlem aztán a Brooklyn híd alatt is tanyázhatnak, de
tűnjenek el ebből a váróból, mielőtt Simone-nak erre kell kijönnie a
rendelőből.
– Esetleg megvárhatnának a parkolóban az utca másik felén – veti
közbe Bridget türelmetlenül. – Lesz pár felvételük az azonnali
reakciómról az ülés után.
– Sajnálom, Mr. Ross, nekem azt mondták – magyarázza,
miközben szigorú, metsző tekintettel néz a volt feleségemre –, hogy
ezt tisztázták.
 – Csak a rend kedvéért – mondom –, minden, amit a közelemben
vagy Simone közelében felvesznek, azt az én csapatommal sem
ártana egyeztetnie.
– Oké. Akkor majd értekezünk, ha…
– Nem, mi ketten most beszéltünk utoljára. Ha bármire szüksége
van, az ügynökömön, Banner Moralesen keresztül intézze. Azt hiszi,
seggfej vagyok? Csak várja meg, míg vele találkozik!
Lillian odafordul Bridgethez.
– A parkolóban leszünk, amikor kész vagy.
Keresztbe tett karral állok a lift mellett, amíg az utolsó ember is
távozik, és nincs a környéken kamera, zsinór vagy mikrofon.
Bridget perzselő csendben néz, a neheztelés teste minden
porcikáját megfeszíti. Amint mindenki elmegy, rám zúdítja az eddig
visszatartott keserűségét.
– Mi a szar volt ez, Kenan?
– Mi a szar volt ez, Bridget? Hogy gondolhattad, hogy teljesen
rendben van, ha idehozol egy tévéstábot a családi
tanácsadásunkra?
– Nem akartak bemenni – feleli, és egyik lábáról a másikra áll a
tűsarkújában, és elkapja a tekintetét.
– Már a látványuk is hatással lehet Simone felfogására, arra, hogy
mit gondol az életünkről.
– Megaláztál.
– Ó, hát visszanyalt a fagyi?
– Ez most visszavágás akart lenni? – kérdezi csípőre tett kézzel. –
Amellett, hogy elérted, hogy szinte semmiből kelljen megélnem?
– Szinte semmiből? – Hitetlenkedve fújtatok. – Ugye felfogod, hogy
kétszer annyit fizetek, mint amennyiben a házassági szerződés
szerint megállapodtunk?
– Nem kellene semennyit fizetned, ha adtál volna egy esélyt, hogy
megmagyarázzam, ami Clifftonnal történt.
Istenem, hát nem bírja megállni, hogy ne hozza fel?
– Nem érdekel, Bridget.
És ez így igaz. Utálom, hogy ez rosszat tesz Simone-nak, és hogy
ennyire felkavarta az életét, de nem bánom, hogy elváltam
Bridgettől, csak azt kívánom, bár korábban megtettem volna.
Mielőtt megkérdőjelezhetné a kijelentésemet, kinyílik a rendelő
ajtaja, Simone pedig kijön, nyomában a terapeutával, Dr. Packerrel.
– Apuuu! – Simone arca felderül, és odarohan, hogy megöleljen a
derekamnál fogva.
Tökéletes elegye kettőnknek, Bridget kék szemét és az én számat
meg arccsontomat örökölte. Homokszínű haja százfelé áll a fején,
egyenlő részt göndör és sprőd. Anyám ahányszor meglátja Simone
haját, könyörög, hogy hadd csinálja meg. Simone azonban már
tizennégy éves, túl idős már, hogy ne mondja meg, ki nyúlhat a
hajához.
– Szia, Moni! – A kezemmel félresimítom a lányom haját az
arcából. Tavaly együtt néztük meg az Ál/Arcot, és Simone imádta,
ahogy John Travolta végigsimította a gyerekei arcát szeretete jeléül.
Azóta mi is csináljuk.
– Alig várom, hogy lássam az új lakásodat! – mondja Simone. –
Van saját szobám?
– Hát persze. – Mellkasomhoz húzom a fejét, és megpuszilom a
haját. – Mindenütt lesz saját szobád, ahova megyek. Hazafelé
szerezhetünk egy kis kaját. Van ez a Playa Betty’s nevű hely, ahol
állítólag kaliforniai típusú strandkaját árulnak.
 – Komolyan? – Felragyog Simone arckifejezése. Bár élete nagy
részét Houstonban töltötte, ugyanannyira imádja Kaliforniát, mint
én. Mostanában olyan kevés dolog okoz örömet Simone-nak, hogy
az összeset észreveszem.
– Majd kiderítjük – felelem –, miután itt végeztünk.
– Anyu is jöhet? – Odapillant Bridgetre, és óvatosság meg remény
vegyül a szemében.
Bridget arcán önelégült mosoly terül el.
– Anyunak dolga van a terápia után – mondom körültekintően. –
Majd talán legközelebb.
– Ó. – Simone mosolya lehervad. – Oké.
Szinte bármit megtennék azért, hogy visszakapjam azt a szikrát,
ami olyan gyorsan eltűnt az én mindig vidám kislányom arcáról, de
az anyjával közös időtöltés nem tartozik ezek közé.
– Simone, pár percre szeretnék beszélgetni a szüleiddel, jó? –
kérdezi Dr. Packer, kedves tekintetét a lányomon pihentetve.
– Oké. – Simone a fényes bőrkanapén ül, és előveszi a telefonját.
Mi hárman belépünk a rendelőbe, és Dr. Packer becsukja maga
mögött az ajtót, majd int nekünk, hogy üljünk le az íróasztalával
szemben elhelyezett két székre.
– Simone jelenleg rendkívül sebezhető állapotban van – vág bele
minden bemelegítés nélkül. – Nagyon stresszes, és gyökértelennek
érzi magát.
– Ettől tartottam – jegyzi meg Bridget a fejét csóválva. – Mondtam
is Kenannek, hogy tovább kéne próbálkoznunk. Tudtam, hogy bele
fog betegedni a válásba.
– Ez most valami vicc? – kérdezem. – Komolyan rám akarod kenni
a válást?
 – Én csak azt mondom, hogy hajlandó lettem volna meghozni
bizonyos áldozatokat azért, hogy Simone élete stabilabb legyen.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy az élete felforgatása, a
kaliforniai iskolájától és barátaitól való elszakítása, csak hogy részt
vehess egy valóságshow-ban, sokat segít.
– Igazából, segíthet – veti közbe Dr. Packer. – Simone azt mondja,
New York egy új kezdet a számára, ahol az iskolában nem mindenki
ismeri a családját, és azt, hogy… mi történt.
Harag és szégyen tombol bennem. Cukkolták a gyerekek az
iskolában? Kicsúfolták a hírek miatt, amelyek megjelentek a
szüleiről a TMZ-n? Üdv a szarviharban!
– Az iskolában pedig kitűnő balettoktatás folyik – teszi hozzá
Dr. Packer.
– Igazán? – kérdő pillantással nézek Dr. Packerre és Bridgetre.
– Igazán, Kenan – feleli Bridget sóhajtva. – Ha bármi másra is
odafigyelnél a kosárlabdán kívül, talán tudnád, hogy a lányod azért
akart ebbe az iskolába járni New Yorkban, mert itt remek a
táncoktatás. Ezért döntöttem úgy, hogy az Upper West Side-on
fogunk élni, ami gyalog is elég közel van az iskolához.
Megerősítést kérve nézek Dr. Packerre.
– Ne rá nézz! – mondja Bridget ingerülten. – Én vagyok Simone
anyja.
– Ó, most már emlékszel! Mikor tért vissza az emlékezeted?
Amikor lelépett a tévéstáb, amit idehívtál a lányod tanácsadására?
Nagyjából akkor történt?
– Nem fogsz bűntudatot kelteni bennem azért, mert magamnak is
akarok valamit.
– Te pedig nem fogsz bűntudatot kelteni bennem azért, mert
otthagytam egy halott házasságot meg egy hűtlen feleséget.
– Hogy merészeled…
– Csend legyen! – szól ránk Dr. Packer határozottan, de még nem
emeli fel a hangját. – Mindketten hallgassanak! Ezek az alkalmak
nem magukról szólnak. Hanem arról, hogy Simone hogyan dolgozza
fel ezt az egészet, és mint mondtam, nem érzi valami jól magát.
Fájdalom szorítja a mellkasomat. Sosem akartam fájdalmat
okozni a lányomnak, csak megvédeni őt. Minden külső
fenyegetéstől védelmeztem, de a legnagyobb veszély a saját
otthonában leselkedik rá.
– És úgy tűnik, valamiért a fejébe vette, hogy maguk ketten lehet,
hogy újra együtt lesznek.
Nem fojtom vissza idejében megvető nevetésemet, mire Bridget
szúrós szemmel néz rám.
– Pedig ez sosem fog megtörténni – tájékoztatom Dr. Packert. –
Rengeteg dolgon tudunk javítani, de ez nem tartozik ezek közé.
Fogalmam sincs, honnan vette az ötletet. A válásunk nemrég zárult
le, de már hosszú ideje nem élünk együtt.
El kellett jönnöm a saját házamból. Azt, amiért nyolcvankét
kimerítő meccset játszottam végig, hogy megvehessem, és el kellett
hagynom. Így tűnt észszerűnek. Olyan sokat utazgatok, hogy az idő
nagy részében úgysem vagyok ott, és Simone-nak is némi stabilitást
jelentett volna a ház, de aztán kérvényeztem, hogy tegyenek át a
San Diegó-i csapatba. Bár ekkorra már elhidegültünk egymástól,
Bridget is San Diegóba költözött, mert Simone a közelemben akart
lenni, és én is erre vágytam. Az biztos, hogy sok megrázkódtatás
érte miattunk.
– Nos, egyikünk sem járt senkivel, amióta elköltöztél – veti fel
Bridget.
A haragtól eltorzul az arcom.
– Nem, te már azelőtt letudtad a randizást, mielőtt a házasságunk
véget ért – jegyzem meg elharapva a szavakat.
Ahogy kimondom, vissza akarom vonni. Nem azért, mert nem
igaz, hanem mert senki nem kérdezte. Igazam van, de nem ezért
vagyunk itt.
– Valójában ez most nem sokat segít, Mr. Ross – közli Dr. Packer,
enyhe, de egyértelmű szemrehányással a hangjában.
– Tudom. Oké. – Végighúzom a kezem az arcomon. – Bocsánat.
– Mint mondtam – folytatja Bridget jelentőségteljesen –, egyikünk
sem randizott azóta, és nekem nincs is jelöltem. Neked van, Kenan?
Az emlékezetem azonnal visszarepít az egy héttel ezelőtti partira.
Egy pillanat alatt ráfüggtem Lotus ízére, jobban, mint ahogy a szám
el tudná képzelni. Ráfüggtem az éles humorérzékére, és a
ragyogására, aminek semmi köze nincs a sminkjéhez. A szemében
rejlő rejtélyre, aminek semmi köze nincs a játékokhoz. Azonnal
megkívántam a száját, amint elhúzódott tőlem.
– Kenan? – szólongat Bridget metsző hangon. – Van valaki a
képben?
Lotus teljes bizonyossággal kijelentette, hogy nem lesz köztünk
semmi. De én is éreztem, miként reagált rám. Nem fogok lemondani
róla.
– Nem, nem találkozgatok senkivel.
Gyűlölöm a Bridget szemében látható lobbanékonyságot a
válaszom hallatán, ami némi elegye az elégedettségnek és a céltalan
reménynek.
– Nagyon óvatosnak kell lennünk, amennyiben valamelyikük
romantikus kötődést alakít ki – mondja Dr. Packer, és lejegyez
valamit, mielőtt ránk nézne. – Lassan és apró lépésenként kell
kezelni a dolgot, családként.
Eldobja a tollat, hátradől a széken, és a dereka előtt összekulcsolja
a kezét.
– Lehet, hogy nem házasok – mondja –, de attól még egy család.
Muszáj annak lenniük. A lányukért. Ez élete leglényegesebb
kapcsolata. Lehet, hogy nem férj és feleség, de attól még Simone
anyja és apja. Ki kell találniuk, hogyan működnek együtt ezen az új
helyen, mert neki szüksége van erre.
Figyelembe véve mindazt, amit Dr. Packer mondott, valószínűleg
jobb is, hogy Lotusszal lazán vesszük a dolgot, már ha egyáltalán
történik valami. Ha az ő helyzete akár közel olyan összetett, mint az
enyém, egy kapcsolat az utolsó, amire bármelyikünknek szüksége
van.
Elismételhetem magamban ezt egymilliószor is, de nem tudom
elfelejteni, hogyan olvadtunk egymásba a csók alatt – hogyan
fordult ki a világ a sarkából a fejünk minden egyes mozdulásakor és
a nyelvünk minden egyes simításakor. Az első pillanattól kezdve,
amikor először találkoztunk, sistergett köztünk valamiféle
bizonyosság és felismerés. Úgyhogy Simone érdekében óvatos
leszek azzal kapcsolatban, hogy hogyan hajszolom Lotust, de arról
nem tudom meggyőzni magam, hogy nem jó ötlet megnézni, hova
fut ki ez az egész.

 5
LOTUS


– Tartsatok velem jövő héten, amikor megnézzük, hogyan
maradjunk frissek a nyár legtüzesebb ruhadarabjaiban – mondom a
mikrofonba. – Addig is, Lo voltam. Ne feledjétek, lehet, hogy a világ
le akar gyűrni titeket, de nektek ragyognotok kell!
Kiveszem a fülhallgatómat, odébb tolom a mikrofont, és
elgyötörten kifújom a levegőt. Gyakran kísért a gondolat, hogy
abbahagyom a divatról szóló podcastomat, a gLO Upot, amit tavaly
indítottam, de kezd egyre népszerűbbé válni. Minden héten egyre
gyűlnek a feliratkozók. Most már vannak szponzoraim is, nemcsak
a podcastnak, hanem az Instagram-oldalamon is vannak fizetett
együttműködések. „Influencer” lettem. Ki gondolta volna?
A JPL-es pozíciómban százszorosan megtérültek az
erőfeszítéseim. Nincsenek illúzióim, hogy ugyanilyen gyorsan
történtek volna-e a dolgok, ha nem a divat egyik nagy kegyeltjével
dolgoznék.
Az első hivatalos pozícióm szerint „gyakornokként” kezdtem a
JPL-nél. Hivatalosan felmagasztalt csicska. Ez így ideális volt, amíg
az FIT-re jártam. Most, hogy lediplomáztam, előléptettek dizájn
asszisztens koordinátorrá. Nem hivatalosan viszont azt csinálom,
amire JP-nek szüksége van. Az egyik nap anyagokat válogatok neki,
amiket felhasználhat a tervezési folyamatban, másnap meg már
anyagmintákat rendszerezek. Szoktam vázlatokat csinálni, vasalni,
tűzködni. Néha a varrónőkhöz hasonlóan én is gombokat varrok fel,
hímzek és bármit megcsinálok, amit kell. A nulláról tanultam meg a
divatot, és minden szintet bejártam. Nem is kívánhattam volna jobb
oktatást, mint egy zseni szárnyai alatt.
A tekintetem a szobám sarkában álló Singer varrógépre téved.
MiMitől kaptam ajándékba. Elmosódik a könnyeimtől. Nem tudom,
mások miként gyászolnak, de a dédnagymamám elvesztésének
feldolgozása egy emberöltőig fog tartani. Nem tudok úgy rá
gondolni, hogy ne sajdulna bele a szívem. Viszont nagyon sok
mindent hagyott rám. Nem a bayou-ban álló apró házikóra
gondolok, amit Irisszal megörököltünk, ahol a gyerekkorom nagy
részét töltöttem. Nem is a varrógépre, amellyel megtanította,
hogyan csináljak szinte teljesen láthatatlan varrást. Nem is a fekete
mágiára, amit nem biztos, hogy mindig teljes mértékben értek, vagy
elhiszek. Nem ezek a legnagyobb ajándékok, amit rám hagyott.
A következő életemben szellemként fogok létezni – mondta
komolyan. – És bár Isten talán elragadja a lelkemet, de a szívemet –
azt rád hagyom, ma petite2.
A szavak jeges folyamként ömlenek végig a gerincemen. Nem
tudtam elképzelni ezt a világot MiMi útmutatása nélkül, és pontosan
olyan nehéz, mint gondoltam.
Ezt nem tudom elmagyarázni sem Irisnak, sem másnak. Tuti a
zárt osztályra küldenének, ha elmesélném, de felismertem a
pillanatot, amikor MiMi elhagyta az időt, és belépett az
örökkévalóságba. Ő így beszélt az életről. Azt mondta, a létezésünk
legnagyobb része azelőtt történik, hogy megszületünk, és azután,
hogy meghalunk – hogy az idő csak egy csepp a tengerben. Az idő
falai elég hosszú ideig záródnak körénk, hogy belépjünk ebbe a
világba, majd itt hagyjuk. És miután távozunk, kezdődik az örökké.
Tudom, hogy melyik pillanatban kezdődött MiMi örökkévalósága.
Épp órára igyekeztem, gyorsan szedtem a metróból felfelé vezető
lépcsőfokokat, amikor szúrást éreztem a mellkasomban, mintha egy
szike apró vágást ejtett volna rajtam. És akkor annyira teljesnek
éreztem magam, hogy muszáj volt azonnal megállnom, a reggeli
járókelők türelmetlenül rohantak el mellettem a metró lépcsőjén,
mintha víz zúdult volna a város folyójába. A melegség, a béke és a
fájdalom otthonra találtak a bordáim között, és befészkelték
magukat a szívem húsába.
És ahogy már oly sokszor, amikor nem tudtam megmagyarázni a
történteket, az ég, az én jövendőmondóm megszólított.
Nézz fel!
Egy csodálatos őszi napon felnéztem, és egy tűzszivárványt
láttam. Olyan ritka, hogy az emberek nagy része sosem lát ilyet
életében – elmosódott, színes ívek, amiket a nap lobbant lángra, és
beragyogja az eget.
A szivárvány egy híd a mennyország és a föld között.
És ez épp lángolt.
– MiMi – suttogtam. Tudtam.
És amikor megcsörrent a telefonom, mert Iris felhívott, kirántva a
metrólépcső tetején létrejött szent pillanatból, tudtam, hogy MiMi
elment.
– Csajszi, kéne nekem egy NeNe Leeks3 GIF ehhez a
beszélgetéshez – mondja Yari a másik szobából, visszahúzva a
jelenbe.
Bár a hang, ami válaszol, elég halk, és nem olyan jól kivehető,
mint Yarié, egy női hang az. Mezítláb kicsoszogok a nappaliba. Egy
negyedik emeleti lakást vettünk ki Bushwickben. Egy gyönyörű, régi
barna homokkő ház, amit felújítottak, és négy lakást alakítottak ki
benne. Yari és én a legfelső emeleten lakunk. A lépéseim hirtelen
megtorpannak, amikor egy szag elárasztja az érzékeimet.
Az égő haj szaga.
– Szia, mami! – mondja Yari, és rám mosolyog a füstfelhőn
keresztül.
Yari anyjának fodrászüzlete van Queensben, ahol a legjobb
dominikai hajszárítást csinálják a városban. Mellékállásban Yari
időnként a lakásban is vállal beszárítást, de még sosem használta a
hajkiegyenesítő fésűt, amely ártalmatlanul hever mellette egy kicsi,
hordozható melegítőn.
– Az egy… – Mély levegőt veszek, és újrakezdem. – Még sosem
láttalak hajkiegyenesítő fésűt használni.
– Tudom, jó? – Yari a fanyelénél fogva megragadja a vasfésűt, és
végighúzza a kliense haján. – Általában csak a hajszárítót szoktam,
de Ms. Diva extra egyenes hajra vágyott, ami sokáig kitart. Még a
saját hajegyenesítő fésűjét is elhozta.
A szóban forgó kliens rám mosolyog a frissen kiegyenesített,
füstölgő hajzuhatag alól. Próbálok visszamosolyogni, de nem görbül
az ajkam. A szívem zakatol a szegycsontom alatt, fájdalmas dobogás
miatt szaggatottan veszem a levegőt. Izzadság ül ki a tenyeremre és
a hónom aljára. A testem nem tud színlelni – nem hajlandó részt
venni a színjátékomban. Állatias sikoly kaparja a torkom belsejét,
könyörög, hogy engedjem szabadjára. Attól félek, hogy egy
másodperccel tovább sem tudom bent tartani, úgyhogy
megfordulok. Yari a nevemet kiáltja, a hangjában aggodalom és
értetlenség rejlik, de nem tudok megállni. Nem tudom
megmagyarázni. Elszaladok az ágyam mellett, be, a gardróbba,
bevágom az ajtót, és kizárom a külső világot, a füstöt és a szagokat
pedig a másik oldalon hagyom.
A gardrób elég méretes a hálószobához képest. Felkapcsolom a
villanyt, és a pillantásom megállapodik a gardrób falán. Egy rajzolt
tölgyfa húzódik az egyik saroktól a másikig, ágai szerteágaznak, a
törzse lekonyul, a levelei lengedeznek. Odasietek, testemet szorosan
a ceruzával rajzolt törzs köré fonom, menedéket lelve szénszínű
árnyékában.
És várok.
Megvárom, míg lelassul a szívem.
Megvárom, míg egyenletesen lélegzem.
Megvárom, míg a fülemben zubogó vér elhalkul.
Várom, hogy a szoba abbahagyja a forgást.
Nem tudom, mennyi ideig vagyok ott. Elég sokáig, hogy Yari
bedugja a fejét, és megkérdezze, jól vagyok-e.
– Aha – bököm ki a választ krákogás nélkül. Feltápászkodom, a
hátam a falnak döntöm, a fának, amit én rajzoltam oda. – Bocsi.
Hányingerem lett. Biztos rosszat ettem.
Csend telepszik ránk, és bizonytalanság ül a tekintetében.
– Biztos, Lo? – kérdezi. – Úgy rohantál el onnan, mint…
– Mintha hányingerem lett volna – zárom le a kérdést egy
erőltetett nevetéssel. – A vendéged valószínűleg nem akarta volna,
hogy lehányják a lábát.
– De…
– Sushit ettem. Lehet, hogy romlott volt, vagy ilyesmi.
– Elmegyünk enni egy kis ökörfarkat arra a flatbushi helyre –
mondja puhatolózva. – Akarsz jönni?
Sosem szoktunk puhatolózva beszélgetni egymással, és azt
kívánom, bárcsak elárulhatnám neki az igazat, elmesélhetnék neki
mindent, de azt sem tudom, hol kezdeném a történetet, és olyan
érzés, mintha nem lenne vége.
– Menj csak! Én még egy kicsit émelygek – mondom, és igyekszem
normálisnak tűnni. – Amúgy is meg kell vágnom ma a podcastet.
– Biztos? Mert, ha szeretnéd…
– Ri, jól vagyok. – Azt akarom, hogy elmenjen. – Majd találkozunk,
ha hazaértél.
– Rendben, te tudod. – Neki még mindig bizonytalan a hangja.
– Érezd jól magad!
Pár másodperccel, pár hosszú másodperccel később, mialatt
némán könyörgök, hogy hagyjon magamra, hallom a nappali felé
vezető lépéseit. Hosszan sóhajtok egy nagyot, amikor becsukódik a
bejárati ajtó. A hátamra fekszem, kezemet a fejem alá támasztom, és
a fát bámulom. Minél tovább nézem, annál inkább megnyugszom.
Addig nézem, amíg a testem el nem csendesedik teljesen. Azután
felhívom az egyetlen embert, aki tudja, hogyan kezdődött ez az
egész, bár sosem árultam el neki, hogy még nem ért véget.
– Szia, Lo! – üdvözöl Iris, az unokatestvérem a vonal másik
végéről. – Mi újság?
Egy másodpercig csendben maradok, és hagyom, hogy a hang,
amit egész életemben ismertem, átmossa a lelkemet. Ismerős.
Család.
– Lo? – kérdezi újra. – Jól vagy?
– Nem tudom, Bo – suttogom, lerövidítve a gyerekkori becenevét,
a Gumbót.
 – Mi történt?
– Emlékszel arra a napra? – kérdezem, és titkolózó suttogásra
váltok. – Arra a napra, amikor megtörtént?
Egy pillanatra attól félek, el kell magyaráznom, hogy kénytelen
leszek valami kínosat mondani, vagy valami rémeset, ami előhozza
az emléket, amitől én nem tudok menekülni, de ekkor válaszol.
Tudja.
– Igen – feleli halkan. – Emlékszem.
– Én… Én azt hittem, hogy ura vagyok a helyzetnek, tudod? – Egy
könnycsepp gördül végig a szemem sarkából, és végigperzseli az
arcbőrömet. – De mintha… Emlékszel arra a nagy lyukra MiMi
konyhájában?
– Aha. Állandóan azt a lyukat foltozgatta – jegyzi meg Iris kurta,
rekedt nevetéssel.
– És soha, semmi nem segített. – Viszonzom az unokatestvérem
nevetését. – Úgyhogy állandóan foltozgatta, és ahányszor esett az
eső, a víz befolyt azon a mennyezeten.
– Igen. – Iris nevetése elhalványul, a nyomában kérdéseket és
talán pár választ hagyva. – Úgy érzed, mintha te is beáznál, Lo?
Addig harapdálom az alsó ajkam, amíg fájni nem kezd; és
élvezem. Ez olyan fájdalom, amit képes vagyok uralni. Be tudom
kapcsolni. Ki tudom kapcsolni. Ha elég erősen harapom, látom a
fogam nyomát. Inkább ezt a fájdalmat választom, mint azt, amelyik
akkor terjed szét a testemben, amikor a legkevésbé számítok rá.
Az egy olyan fájdalom, amit nem tudok leállítani – nem tudok
uralni. És láthatatlan. Lenyomozhatatlan, de mostanában
ugyanannyira fáj.
Nem látom. Nem találom. Nem tudom helyrehozni.
 – Igen, lehet. – Felülök, a falnak, a fámnak döntöm a hátam, és a
térdemen megpihentetem a könyökömet. – Az utóbbi időben
olyan… Nem is tudom… Üresnek érzem magam.
– Hogyhogy üresnek?
– Tudod, hogy nem tartozom azok közé, akiknek problémájuk van
a szexszel – mondom, és kipréselek egy kuncogást.
– Igen, tisztában vagyok vele – feleli Iris, és hallom a vigyort a
hangjában.
– A szex nálam mindig egy bizonyos kategóriában volt. Eddig arra
használtam a szexet, hogy jól érezzem magam, és ez teljesen
rendben is volt. Nem vágytam kötelékekre. Nem vágytam
érzelmekre. Nem vágytam… – Tétovázom, hogy kimondjam-e a
nyelvem hegyén ülő szót. – Intimitásra – suttogom. – Nem kellett.
Nem volt rá szükségem.
– És most? – kérdezi Iris.
– Most már nem elég. – Csóválom a fejem, megdöbbentenek a
kimondott szavaim. – Már nem elég, és értelmetlennek tűnik. Nem
elég, de nem engedhetem meg magamnak, hogy többet érezzek,
mint eddig. Egy részem azt mondja, veszélyes ennyi mindent
megosztani magamból valaki mással. Nézd meg az anyámat!
Már a neve kimondásától is legszívesebben összekucorodnék a
hátam mögött lévő fa alatt.
– Nézd meg, mi mindent meg nem tett egy rossz emberért! –
folytatom. – A bűvkörébe került. Nézd meg anyukádat! Hogy újra és
újra rossz férfiakat választott, hogy ostoba okok miatt odaadta
magát nekik.
– És nézzünk meg engem? – kérdezi Iris. – Én is egy újabb
elrettentő példa vagyok?
 Nem felelek, de bizonyos értelemben ő is az. Nem akarom
megbántani Irist, de mielőtt megtalálta a férjét, Augustot, ő is
rosszul választott, és az a férfi sokat bántotta. Csapdába ejtette.
Fogva tartotta, és mire kiszabadult, majdnem túl késő lett.
– Mind hibázunk – szólal meg végül Iris, amíg én hallgatok.
– Hibának neveznéd azt is, amit Mama tett? – kérdezem,
csipkézett éllel a hangomban. – Azért kell ezt az egészet átélnem,
mert ő „hibázott”? Kösz, de nem.
– Akkor mit fogsz tenni?
– Elhatároztam, hogy faszmentes időszakot tartok.
Iris felhorkan a vonal másik végén.
– Na majd meglátjuk, az meddig fog tartani – jegyzi meg. – Mi a
helyzet a fotóssal, akit elhoztál a karácsonyi bulira?
– Chase? – Szívom a fogam. – Az csak egy dugópajti.
Nem akarom elmesélni neki, hogy amikor legutóbb szexeltünk
Chase-szel, én sírtam. Vannak határok, hogy mit árulok el.
– Nem ismerkedtél meg senkivel? – kérdezi Iris. – Gyönyörű lány
New Yorkban éli a pompás életét. Kell lennie egy pasinak is.
Pompás? Ebben a pillanatban az életem erre a gardróbra
korlátozódik, és az ajtón kívül lévő életben nem találkoztam túl sok
pasival, aki megérdemelné az időmet. Egyértelmű, hogy nem sok
pasi bírna ezzel a totális katasztrófával, aminek jelenleg érzem
magam. Kivéve… Talán…
– Van pasi. Talán – ismerem be vonakodva, mert nem akarom
elmondani Irisnak, hogy Kenan az. Azóta nyaggat vele, amióta a
kórházban találkoztunk. – De szerintem ő lenne a legrosszabb opció
mind közül, ugyanis túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen. És
ez általában azt jelenti, hogy így is van.
 – De tetszik neked – jegyzi meg Iris, és visszatér a mosoly a
hangjába.
– Igen, tetszik – vallom be. – De nem bíznék benne.
– Nos, a bizalmat ki kell érdemelni. Én vagyok erre az élő példa.
August vette az időt és a fáradságot, hogy elérje, hogy bízzak benne.
Hogy bebizonyítsa, hogy bízhatok. Talán ha adnál egy kis időt ennek
a pasinak, amíg megfigyelheted, kiismerheted, lehet, hogy kiderül,
hogy igenis valódi.
– Lehet. Megkérdezte, hogy mi lenne, ha a nyár során szép lassan
megismerkednénk.
– Nos, eldöntheted, hogy adsz-e neki egy esélyt, vagy sem, de… –
Iris beszívja a levegőt, majd gyorsan kifújja. – De bárhogy döntesz
is, valakivel beszélned kéne.
– Mi? – Felegyenesedem. – Nem kell beszélnem senkivel.
– Szóval azt hiszed, te jobb vagy nálam?
– Tessék? Dehogyis, Bo!
– Hát, nem te mondtad nekem, hogy valakivel beszélnem kellene?
Amikor a múltam miatt szenvedtem, te nem ezt tanácsoltad nekem?
Basszus, de, így volt. Sokkal könnyebb tanácsokat osztogatni, mint
követni őket.
– Majd meggondolom.
– És mi a helyzet Mr. Túl Szép, Hogy Igaz Legyennel? – kérdezi
könnyedebb hangon. – Őt is meggondolod?
Elvigyorodom, és azon kapom magam, hogy a szívem kihagy egy
ütemet, ahogy eszembe jut Kenan Ross.
– Még nem tudom.

2
kicsikém (francia)
3 NeNe Leakes: amerikai tévés személyiség, színésznő, divattervező és üzletasszony.
 6
KENAN


– Kezdesz elpuhulni, Glad.
Senki sem úszná meg az NBA-ben ezt a hazugságot, de tekintve,
hogy a húgom a WNBA-ben játszik, ő igen.
– Nocsak, tényleg? – kérdezem megigazgatva a fülpiercingemet, és
leveszem az izzadsággal átitatott sortomat és pólómat. – Négy
harminc óta fent vagyok, és az utóbbi két órában edzettem. És te?
Kenya álmos kuncogását hallom a vonal másik végéről, és ha jól
ismerem a testvéremet, még a dunyha alól nevetgél.
– Jaj mááááár – nyávogja. – Tudod, hogy még ágyban vagyok, de
tegnap este harminc pontot dobtam, szóval jó okom van rá.
– Láttam az összefoglalót az ESPN-en. – Nekidőlök a pultnak, a
márvány hűsíti a meztelen bőröm, miközben végigpörgetem a
telefonon lévő appokat. – Egy lányhoz képest nem is rossz!
Csak én úszhatok meg egy ilyen gúnyos megjegyzést. Bárki más
pár másodperc múlva seggre vágódna. A húgom a WNBA egyik
legígéretesebb sportolója, és lekörözi a legtöbb pasit, akivel együtt
játszom.
– Viccelődj csak – mondja Kenya, és egy kicsit elszomorodik a
hangja –, de a fizetésem alapján az emberek ezt tényleg így
gondolják.
– Tudom, Ken. Bárcsak többet tehetnék!
 – Szólalj fel továbbra is! Amit a többiekkel csináltok a Játékosok
Szövetségében, az óriási. Az embereknek meg kell tudniuk, hogy
nemcsak mi követelünk több pénzt, de ti is többet érdemelnétek.
– Időbe fog telni – jegyzem meg, miközben megnyitom az
alkalmazást, ami bekapcsolja a jégfürdőt. – Már sokat haladtunk, de
még hosszú út áll előttünk.
– Hát, a mi első körös draftosunk ötvenezret keres egy évben, a
tiétek meg hatmilliót – közli Kenya jogos éllel a hangjában. – Szóval,
ja, hosszú út áll előttünk. Tudom, hogy nem ugyanazt a profitot
hozzuk, de ahhoz képest sem kompenzálnak minket kellőképpen,
amennyit igen.
Odamegyek a tágas, bár ideiglenes fürdőszobámban álló jégfürdő-
kádhoz, és ismerős rettegéssel szemlélem.
– Basszus, ez sosem lesz egyszerűbb – motyogom, miközben
belemerülök a jeges vízbe.
– Jégfürdőzöl? – kérdezi Kenya, és hallom a hangján, hogy
összerezzen.
– Aha, a New York-i lakásba is szereztünk egy jégfürdőt, mivel
úgyis egész nyáron itt leszek.
A hidegterápia előnyei – csökkenő fáradékonyság, gyorsabb
izomregenerálódás, kevesebb szorongás, javuló teljesítmény, és
tucatnyi más dolog – bőven felülmúlja, hogy mennyire szívás
megmerítkezni a sarkköri hőmérsékletű vízben.
– Mit eszel? – kérdezi Kenya. – Tudom, hogy nem rángattad
magaddal azt a séfet a keleti partra.
– Nem volt hajlandó otthagyni Kaliforniát – mondom nevetve, és
már könnyebben lélegzem, ahogy a testem kezd hozzászokni a
hideghez. – De ajánlott valakit innen, aki kihozza nekem a kaját,
hogy nyáron is jó formában maradjak. Nem jelenhetek meg
pocakosan az edzőtáborban.
– Pocakosan. – Kenya szívből jövő nevetését hallva nekem is
nevetnem kell. – Életedben nem volt pocakod.
– És nem is tervezem, hogy lesz.
– Ne már, az életmódodat elnézve ötvenéves korodig játszhatsz.
– Istenem, kérlek, ne!
– De még nem akarod bedobni a törülközőt, ugye? – Meglepettség
színezi a hangját, mivel maximum négy aktív év áll előttem. Nem
tudom pontosan.
– Nem a testem fáradt el. Inkább az agyam. Nem tudom, Ken. Már
régóta csinálom. Szeretnék más dolgokkal is foglalkozni, például
több időt tölteni Simone-nal.
– Hogy van az unokahúgom? Még mindig elkényeztetett?
– Nem elkényeztetett.
Kenya hagyja, hogy a csend beszéljen helyette.
– Oké – adom meg magam egy nevetéssel. – Lehet, hogy egy
picikét elkényeztetett, de jó gyerek.
– Még mindig nem érdekli a kosár? – Kenya hangjában semmi
szomorúság nincsen. Én a főiskolán is azt hittem, hogy egy napon
jogász leszek, de a húgom mindig is tudta, hogy kosaras lesz. Ő is
nagy reményeket fűz Simone-hoz.
– Leragadt a balettnál.
– Hé, a balerinák is sportolók! – jegyzi meg Kenya. – Beérem ezzel.
Mélyebbre süllyedek a jeges vízben, hogy minden pontot elérjen,
ami sajogna a kimerítő edzéstől, ha nem vennék fürdőt.
– Az új iskolájában jó a táncoktatás, és nagyon elkötelezettnek
tűnik.
 – És hogy van az anyja? – kérdezi Kenya óvatos hűvösséggel.
– Hát, ő… – Felsóhajtok, ahogy eszembe jut az a jelenet a
tévéstábbal a családi tanácsadásunk közben. – Ő Bridget.
– És akkor többet nem is kell mondanod.
– Hát, nagyjából. Azért küzdök, hogy távol tartsam Simone-t ettől
a valóságshow-tól. Nem akarom, hogy magával ragadja a hírnév,
vagy amiről azt hiszi, hogy az. Nem csak arról szól, hogy lesz egy
csomó Instagram-követőd. Hanem arról is, hogy életed legrosszabb
napját is közvetítik, és az egész világ végignézheti.
– Szerintem ezt ő is érti – biztat Kenya. – Látja, hogy min mentetek
keresztül.
– Ez a probléma, Ken. Az egészet végignézte. Tudja, meddig
fajulhat az ilyesmi. Erről szól most az élete, ennyi idősen. Annyira
utálom, hogy a mi hülyeségünk őt sem kímélte.
– Mármint Bridget hülyesége – szól közbe Kenya nyersen. – Még
mindig azt kívánom, bárcsak hagytad volna, hogy meghúzzam a
kocsiját.
– Nos, mivel én fizettem a kocsit, és a javítása annyiba került
volna, mint a tartásdíj, amit minden hónapban megkap tőlem –
felelem fanyarul –, ez nem tűnik akkora üzletnek.
– Még mindig próbál visszaszerezni? – cukkol Kenya.
– Mostanra már tudnia kellene, hogy ez sosem fog bekövetkezni,
de folyamatosan nyomul, igen. Sajnos Simone is a fejébe vette, hogy
lehet, hogy újra összejövünk.
– Ne már! – hüledezik Kenya ugyanolyan hitetlenkedve, ahogy én
tettem. – Miközben tudja, hogy az anyja megcsalt téged?
– A terapeutája szerint ez természetes reakció egy gyerektől, még
olyan körülmények között is, ahol mindenki tudott a hűtlenségről.
Simone ebben a korban a saját szemüvegén keresztül látja a
házasságunkat meg a kapcsolatunkat. És nem azt nézi, hogy mi
lenne az észszerű, vagy számunkra a legjobb, hanem hogy neki mi
lenne a legjobb. És szerinte ez az, hogy mi együtt vagyunk.
– Hacsak nem puhulsz el tényleg, és nem adsz Bridgetnek még egy
esélyt.
– Hogy mi? – A szemöldököm közötti ráncnak és a csikorgó
fogaimnak semmi köze a jeges vízhez, amiben elmerülök. – Ennél
jobban ismerhetnél.
– Akkor jó, ha te ennyire biztos vagy magadban, csak mert én
sosem bíznék meg még egyszer abban a ribancban.
– Biztos – jelentem ki határozottan.
– Ja, de a férfiak néha a farkukkal gondolkoznak. Igazából
legtöbbször.
– Egy cseppet sem vonzódom már Bridgethez. – Hosszan
belekortyolok a közelben álló vizesüvegbe. – Már láttam a szőkeség
meg a cicik alatt az ocsmányságot.
– Akkor viszont valakit meg kéne dugnod, nem?
Majdnem félrenyelem a vizet, ami lefolyik a torkomon. Olyan nők
vesznek körül, akik a szexuális életem miatt aggódnak.
– Ezt most nem fogjuk megtárgyalni, Kenya.
– Én találhatnék neked valakit.
A sors már idesodort ebbe a nyárba egy gyönyörű, tüzes nőt.
– Megoldom magam – jelentem ki, és kikászálódom a jeges vízből,
hogy lezuhanyozhassak, és felkészüljek az előttem álló napra. – De
azért köszi.
– Igazán? – kérdezi Kenya. – Ki az?
– Nem ismered. – Meg sem próbálom leplezni a húgom előtt. Ha
nem mondom el neki, akkor is kideríti az igazságot.
– Jó csaj?
– Mint az állat – felelem egy pofátlan nevetéssel.
– Közülünk való?
– Mi köze ennek bármihez? – Fintorgok, mert felidegesít a
kérdése. Sokféle színű és típusú lánnyal kavartam, mielőtt járni
kezdtem Bridgettel, majd feleségül vettem. – Sosem azért tiltakoztál
Bridget ellen, mert fehér.
– Nem, azért tiltakoztam Bridget ellen, mert egy kurva, aki
megcsalta a bátyámat.
Ezzel nem tudok vitatkozni, mégis azon kapom magam, hogy így
teszek.
– Hé, nyugi már! Még mindig ő Simone anyukája, és nem akarom,
hogy a lányom valaha is meghallja, hogy én vagy a családból bárki
így beszél az anyjáról.
– Oké, akkor nem mondom ki. De azért tudd, hogy ezt gondolom.
– Rendben, megjegyeztem. – Megnyitom a zuhanyt. – És mi újság
veled? Te találkozgatsz valakivel?
– Lehet, hogy vannak híreim, és hamarosan bemutatlak
valakinek.
Csendben maradok, mosoly terül el az arcomon. Jobban vágyom
rá, hogy a húgom boldog legyen, mint hogy én az legyek.
– Na, ezt már szeretem! Jársz valamikor New Yorkban?
– Pár hét múlva ott játszunk. Meglátjuk, hogy alakul – feleli Kenya
óvatosan. – Jaj, majdnem elfelejtettem! Beszéltél Mamával?
Belém hasít a bűntudat. Nem beszélünk olyan gyakran, mint
kellene, amióta apám meghalt.
– Majd felhívom – mondom, és elgyötörten felsóhajtok. – Nem volt
valami jó a hangja, amikor legutóbb beszéltünk.
– Tudom – feleli Kenya, rá nem jellemző visszafogott hangon. –
Negyven évig voltak házasok. Élete nagy részét apuval töltötte, és az
övék az az óriási, örökké tartó szerelem volt.
– Hát, igen, ha nem a saját szememmel láttam volna a
házasságukat, nem hinném el, hogy van ilyen.
– Hívjuk fel mindketten a héten!
– Jobb ötletem van – mondom. – El kell mennem Phillybe, hogy
ránézzek a Fadedre, arra a borbélyüzletre, amibe befektettem. Majd
átugrok, és meglátogatom Mamát.
– Vidd magaddal Simone-t is! Jó ideje nem látta a nagymamáját, és
Mama is örülne, ha találkoznának.
– Csak ha nem száll rá megint Simone hajára – morgom.
– Nos, Simone-nak nem ártana kezdeni valamit a fejével, és
Bridgetnek fogalma sincs, hogy segítsen.
– Szállj le Simone-ról! Megoldja.
– Felajánlottam, hogy segítek neki – védekezik Kenya. – De nem
hallgat rám.
– Igen, de te úgy veszed a hajat – nevetek, mivel a húgom egész
évben póthajat visel.
– És ezt te is tudod – mondja Kenya, szintén nevetve. – A hajjal
csak a gond van, főleg szezon közben. Én befonnám Simone haját is,
ha megengedné. Még mindig Lucius vezeti a Fadedet?
– Aha. Azon gondolkozom, hogy megkérdezem, érdekelné-e egy
másik üzlet itt, New Yorkban. Mondjuk Brooklynban.
– Meg sem kell kérdeznem, mihez fogsz kezdeni, miután
visszavonulsz. Már most több mindennel foglalkozol, mint amivel
lépést tudok tartani.
 – Én se nagyon tudok lépést tartani velük. Ezért fizetek valakinek,
hogy segítsen.
– Nos, köszi, hogy hajlandó vagy bevonni egy picit a kishúgodat is,
mivel nyilván nem a WNBA-ből fogok meggazdagodni.
– Ugyan, semmiség! Csak mutass be minél előbb ennek a
potenciális jelöltnek!
– Hé, majd megmutatom az enyémet, ha te is megmutatod a
tiédet!
A gondolattól, hogy Lotus az enyém, az életemben és az
ágyamban, megkeményedik a farkam.
Elindulok vissza a jeges fürdő felé.

 7
LOTUS


Van valami megnyugtató a varrásban. A gép zümmögése. A ritmus.
Hogy az ember végignézi, ahogy egy kreálmánya alakot ölt és életre
kel a keze alatt. Mindig megnyugtatott, és erre kevés más
tevékenység képes. Vad, dühös, sérült tizenkét éves voltam, amikor
MiMinél kötöttem ki. Nem igazán tudta, hogyan foglaljon le, hogyan
kezelje a bennem dúló haragos vihart, úgyhogy mindent kipróbált.
Bizonyos dolgok megragadtak, mások pedig nem. De attól a
pillanattól kezdve, hogy leültetett a Singer varrógépe elé, a varrás
értelmet nyert számomra.
– Mindjárt kész is vagy vele? – kérdezi Yari az ajtóból, ami a
műterem műhelyére nyílik.
Szeretek magamban varrni. Közben tudok gondolkozni. Kint, a
többiek között egy tucat nyelven beszélgetnek a varrónők,
összevissza szaladgálnak, és elvonják a figyelmemet. És állandóan
megy a pletyka. Én szeretem megfigyelni, hogy hova visznek a
gondolataim. A varrás egy meditatív tevékenység, és nem passzol a
műhelyben uralkodó káoszhoz.
– Aha. – Feltartom a ruhát, hogy Yari megszemlélhesse. – Szét
kellett tépnem az egész varrást, és elölről kezdeni.
– Jól néz ki! – Elveszi a ruhát, és ráhajtja a karjára. – Odaviszem a
varrónőhöz, hogy nekiállhasson a gomboknak. Addig is, JP vár az
irodájában.
– Nem mondta, miért? – Felállok, és kinyújtóztatom a varrógép
feletti görnyedéstől elgémberedett izmaimat.
– Nem.
Együtt lépünk ki a helyiségből, ő elindul a műhelybe, én pedig a JP
irodája felé vezető lépcsőkön. Az ajtaja nyitva áll, úgyhogy
megkopogtatom az ajtófélfát. Felpillant a földről, épp egy nagyjából
száznyolcvan centis nő előtt térdel.
– Ó, remek! – mondja, miközben gombostűk lógnak ki a szájából. –
Hát itt vagy!
Odamegyek, és kinyújtom a kezem. Szájából a tenyerembe ejti a
tűket.
– Tegnap kérni akartam valamit. – Még mindig térdel, és a földön
odakúszik a nő oldalához, megigazgatva a fuksziaszínű anyagot,
amit ruhaformára hajtogat a szeptemberi show-ra. Vele együtt
forgok, és adogatom neki a tűket, anélkül, hogy kérnie kellene. Jól
tudunk együtt dolgozni, könnyen megértjük egymást.
– Tegnap? – Összevonom a szemöldökömet, ugyanis JP híresen
imád mindent az utolsó pillanatra hagyni. – Mi kéne?
– A szemed. Az ízlésed. A lényed. – Rebegteti a pilláit, miközben
hízeleg. – Gyere el velem ma egy fotózásra!
– Jó. – Bólintok, és adok neki még egy gombostűt. – Nem tudtam,
hogy lesz ma fotózás.
– Az utolsó pillanatban csúszott be.
Ki gondolta volna?
– Igazán?
– Aha. Kenan jövő héten nem lesz a városban, úgyhogy
megkérdeztem Chase-t, hogy ma is meg tudná-e csinálni.
 Véletlenül megszúrom az ujjam az egyik gombostűvel Kenan
nevének hallatára.
– Tudod – mondom, és szívni kezdem a sérült ujjam –, lehet, hogy
inkább itt kéne maradnom. Mára várjuk azt a selyemszállítmányt,
és itt akarok lenni, amikor megérkezik. Az egész gyártási ütemezést
kidobhatjuk az ablakon, ha valami történik azzal a szállítmánnyal.
– Bárki alá tud írni egy csomagot – mondja elutasítóan. – De te
vagy az egyetlen, akit Kenan látni akar.
Megdermedek, és rámeredek a főnökömre, erre az ördögi
kerítőre.
– Ő kérte, hogy jöjjek, vagy mi?
– Nem ezekkel a szavakkal.
– Hanem milyen szavakkal?
– Úgy értem, a pasi azért egyezett bele az egész kampányba, hogy
megcsókolhasson – mondja JP, és rám pillant az anyagról, amit
tovább hajtogat és tűzköd a modell csípőjénél. – Hülye lennék nem a
tűz közelében tartani téged.
– Mármint, most kihasználsz engem?
– Ne így gondolj rá, Lo! – Pajkos, számító tekintettel fordul felém a
padló felől. – Vagy gondolj rá úgy. Így is, úgy is jössz.
Megigazítja a ruhán az utolsó hajtást, és megpaskolja a modell
fenekét.
– Menj csak, chérie4, és kérd meg Yarit, hogy csináljon rólad egy
fotót, mielőtt levetkőzöl!
A modell mezítláb megfordul, és kecsesen kilibben az iroda
ajtaján.
– És vigyázz a gombostűkre! – kiáltja utána JP. – Óvatosan vedd le
azt a ruhát! Annyit érnek aranyban, mint a te súlyod!
 Megfogja az oldaltáskáját, és felém fordul.
– Kész vagy?
– Most? – Lepillantok a levágott farmersortomra, Spelman
trikómra, és a Nike Air Force 1-emre. A hajam két fonatban. Nincs
rajtam smink. Normál esetben simán elmennék így egy fotózásra.
A fotózás kemény munka, és általában a külsőm izgat ilyenkor a
legkevésbé, de most ő is ott lesz.
– Maintenant5 – szólal meg JP, és már el is indul kifelé az ajtón, le
a lépcsőn. – Lotus, hol vagy már? Elvileg te vagy az én hátszelem.
A hátam fázik és magányos.
Forgatom a szemem, és azt motyogom:
– Bekaphatod.
– Tessék, ma petite? – kiáltja vissza ravasz és elnéző hangon.
– Csak azt mondtam, mindjárt hozom a táskámat! – felelem
hangosabban.
Útközben a chelsea-i loft felé, ahol a fotózás zajlik, csak félig
figyelek arra, hogy JP a hátsó ülésen az órákról és a prototípusokról
beszélget. Többnyire a saját érzéseimmel igyekszem megbirkózni.
Ideges vagyok, igen, de ez több annál.
Őszinteségi és bizalmi kör.
Tagok száma: Egy.
Tag: Én.
Izgatott vagyok, hogy láthatom Kenant. Több mint egy hét telt el a
buli óta. Ha kapcsolatba akart volna lépni velem, megtehette volna.
Az irodán vagy akár JP-n keresztül. Még akár Irison keresztül is, ha
ezt akarta volna, de nem tette. A combomra simuló rövid
farmeremmel babrálok, miközben arra gondolok, hogy nemsokára
újra láthatom.
 Lehet, hogy már nem érdekli a szexmentes, egyszerű barátság az
idei nyárra. Lehet, hogy úgy döntött, neki szüksége van a szexre, és
hogy ez a megismerkedős dolog nem fogja kielégíteni. Ahhoz képest,
hogy én akartam, hogy hagyjon békén, ironikus módon csalódott
vagyok. És ez árulkodó jel.
– Káosz! – jelenti ki JP, amikor belépünk. – Látod, mi történik, ha
nem vagyunk itt, Lotus?
Valójában aránylag nyugis minden, de JP gyűlöli a nyugalmat.
Egyszer azt mondta, hogy csendben nem tud koncentrálni. Biztos
vagyok benne, hogy létezik erre gyógyszer, de JP nem szed ilyen
pirulákat.
Chase felnéz a fényképezőről, amit épp beállít, és odasétál
hozzánk. Fogadja JP levegőbe dobott puszijait, majd a csípőmnél
fogva közelebb húz magához.
– Hiányzol – suttogja a fülembe. – Gyere át este, és szépen
kinyalom a puncid!
Mellkasára teszem a kezem, és távolabb lököm magamtól.
– Már mondtam, hogy nem – ismétlem, hogy csak ő hallja. – Vagy
barátok leszünk, vagy semmi, és ha még egyszer hozzám nyúlsz,
levágom a kezed.
– Ne legyél már ekkora picsa! – mondja Chase elégedett mosollyal.
– Nem akarsz te keresztbe tenni nekem.
Az a sötét valami, amit megtanultam kezelni, miközben
felcseperedtem, felemelkedik bennem. Egyszer megkérdeztem
MiMitől, hogy rossz-e a vudu, hogy mi rosszak vagyunk-e. Azt
felelte, hogy nem vagyunk rosszak. Mi csak vagyunk.
Még nem érted igazán azt az erőt, amit kaptál – mondta. – Ne
keverd össze a dühvel! A gyengédség a kordában tartott erő.
 – Nem, Chase – szólalok meg, miután összeszedem magam. – Te
nem akarsz keresztbe tenni nekem.
– Átkot fogsz szórni rám, Lo? – kérdezi sunyin.
A lakásomban egyszer Chase belebotlott a gyógynövényekbe és
főzetekbe, amiket MiMi akkor csomagolt el nekem, amikor eljöttem
a főiskolára. Nem gyakorlom a vudut úgy, ahogy MiMi tette.
Ő azoknak az embereknek szentelte az életét, akiknek segítségre
volt szükségük. Nem, én nem gyakorlom, de sosem felejtettem el
azokat a dolgokat, amiket MiMi tanított a mágiáról és az életről.
Lehet, hogy nem ez az én utam, de olyan nők leszármazottja
vagyok, akik alaposan kijárták ezt az utat előttem. Tisztában vagyok
a saját erőmmel. A saját hatalmammal, és komoly önuralomra van
szükségem ahhoz, hogy ne alkalmazzam Chase-en, amikor ilyen
gyökér módon viselkedik.
– Jobban tennéd, ha nem viccelődnél olyan dolgokkal, amiket nem
értesz, Chase – felelem halk, de tiszta figyelmeztetéssel a
hangomban.
Félelem suhan át Chase jóképű arcán.
Helyes.
– Sajnálom – mondja, és megmoccan az ádámcsutkája, ahogy nyel
egy nagyot. – De te nem csak egy könnyű dugás voltál nekem.
– Bármi volt is ez köztünk – közlöm némileg finomabb hangon,
hátha így közös nevezőre kerülünk –, már csak barátok vagyunk.
Megszorítja a feje búbjára kötött haját, és bár a szokásos öntelt
vigyora kicsit megrozzant, de attól még ott van.
– Be kell ismerned, hogy hihetetlen jó volt a szex.
Egy kicsit el van telve magától, ugyanis volt már jobb is, de már
bőven elég feszült köztünk a helyzet.
 – Jó volt – ismerem be könnyed mosollyal. – De a barátságunk
még jobb, úgyhogy inkább maradjunk barátok.
– Ha meggondolnád magad… – Kezébe veszi az arcom, és a
hüvelykujjával végigsimít rajta.
– Nem fogom. – Hátralépek az érintése elől. – Menjünk, nézzük
meg, hogy JP nem teszi-e tönkre a fotózásodat!
Chase néz még engem pár másodpercig, majd szeretetteljes
mosoly terül el az arcán, amit annak a visszafogott fiúnak az arcán
láttam, akivel akkor találkoztam, amikor elkezdtem dolgozni a JPL-
nél, mielőtt még a szex összekavarta a dolgokat. Ő jólétből
származik, egy olyan családból, ahol minden szeszélyét
kielégítették. Kész csoda, hogy képes volt annyi energiát fektetni
magába és a tanulásba, hogy kiváló fotós váljon belőle. Nem rossz
srác. Csak elkényeztetett. És privilegizált.
És kezd rohadtul az idegeimre menni.
– Igazad van – böki ki végül. – Veszélyes lenne magára hagyni JP-t
egy fotózáson.
JP épp telefonál, kiabál és gesztikulál, erős akcentusától zeng az
egész indusztriál helyiség a tetőgerendákkal, plafonig érő
ablakokkal és csiszolt betonpadlóval.
– Mi a baj? – suttogom.
– A selyemszállítmány – csattan fel, és az idegességtől összeszalad
a szemöldöke. – Elkeveredett.
Elhúzom a számat, nehogy azt sugalljam, hogy én megmondtam,
de túl jól ismer.
– Ki ne mondd! – Zömök ujjaival végigszánt a hajában. – Majd én
intézem. Te meg találd meg őt!
Meg sem kell kérdeznem, ki az az ő. Tudom, mi a szerepem. Én
vagyok a répa, amit JP meg akar lengetni a nyúl előtt, akinek az
alkarja több ezer órát eladhat. Megfordulok, hogy elinduljak
megkeresni Kenant, de JP francia káromkodása még mindig a
fülemben cseng. A szívem kihagy egy ütemet, amikor eszembe jut,
hogy újra látom.
Amikor befordulok a sarkon, háttal áll nekem. Amanda fölé
magasodik, és három ruhaállvány veszi körül tele férfiruhával.
Amanda úgy néz fel rá, mintha Kenan fagyi lenne, amit addig akar
nyalogatni, amíg végig nem folyik a kezén. Egy pillanatig távolról
figyelem, kíváncsi vagyok, hogyan viselkedik Amandával.
– Megpróbálhatnánk ezt – mondja Amanda, miközben odanyújt
neki egy övet a közeli állványról. Miközben Kenan befűzi az övet a
nadrágjába, Amanda keze eltűnik előtte.
– Hé! – Az egyik kezét még mindig az övén tartja, de a másik
kettőjük közé nyúl. – Ezt ne csináld!
A helyiségre telepedő csend feszült, sűrűvé válik a mély
hangjában rejlő rosszallástól. Bár nem látom az arcát, széles válla
megmerevedik, és a tartása is feszültté válik.
– Ha én nyúlnék így hozzád – szólal meg éles és szigorú hangon –,
abból bírósági ügy lenne, igaz?
– Azt hittem…
– Az nyilvánvaló, hogy mit hittél, és értem is. Csak azt mondom,
nem.
– Én nem… Te… – Amanda csalódottnak tűnik, csinos kis arca
elfancsalodik és zavartnak tűnik.
– Nem érdekel a dolog. Ha még egyszer hozzányúlsz a farkamhoz,
nem leszek ilyen kedves.
Elbújok a sarok mögött, nehogy meglássanak, majd a falnak
dőlök, és nehezemre esik nem mosolyogni. Nem sok hozzá hasonló
helyzetben lévő férfi utasítaná vissza Amandát. Kenan azt mondta,
úgy néz ki, mint a volt felesége. Nem tudom, de azt igen, hogy ha
arra léptem volna be, hogy él Amanda ajánlatával, most nem
mosolyognék.
Fütyörészni kezdem a Finesse-t Bruno Marstól, jelezve, hogy
jövök. Remélhetőleg ennyi idő alatt Amanda is össze tudja kaparni
magát a földről.
Amikor ismét befordulok a sarkon, ő is háttal áll nekem, és egy
ingekkel teli állványon matat. Kenan hátrapillant a válla fölött.
Mosoly veszi át az arcán ülő mogorva arckifejezést. Elakad tőle a
lélegzetem, nemcsak a fehér fogainak és a bőrének gyönyörű
kontrasztjától, hanem attól is, ahogy rám néz. Nyílt öröm van a
tekintetében, mintha ő is ugyanannyira várta volna, hogy
találkozzunk, mint ahogy én vártam, hogy láthassam.
– Szia! – üdvözöl. – Bíztam benne, hogy itt leszel.
Kenan válla mögül Amanda összepréselt ajakkal és neheztelő
tekintettel figyel minket. Sérült a büszkesége, de baromira nem
érdekel. Iszonyúan helytelen, amit tett, annak ellenére, hogy tudom,
más, Kenan helyzetében lévő férfiak éltek már a lehetőséggel a
múltban.
– JP iderángatott a stúdióból. – Kezemet a levágott szárú
farmersortom apró zsebébe süllyesztem, mert hirtelen zavarba
jövök a lepattant kinézetem miatt a vizslató szeme előtt.
– Örülök. – Közelebb lép hozzám, és hátra kell döntenem a fejem,
hogy tartsam a szemkontaktust.
– Khm – szól közbe Amanda nyomatékosan. – Most végeztünk az
első összeállítással, Lotus. Mit gondolsz?
 Szemügyre veszem a szürke selyeminget és a sötét nadrágot, ami
ráolvad modellünk hosszú, izmos lábára. Olyan gyönyörű, és olyan
széles skálán az, hogy igazából bármiben elég megnyerő lenne, de
ez az ing nem lett a kedvencem.
– Ebben az ingben nem vagyok biztos. – Végigpásztázom az
állványokat, hogy látok-e valamit, ami jobban tetszik.
– Én utálom ezt az inget – mondja Kenan.
Felpillantok, forgatom a szemem, de nem tudom elfojtani a
vigyoromat. Odamegyek az egyik állványhoz, és végignézek jó pár
darabot.
– Én vagyok a stylist, Lotus – jegyzi meg Amanda. – Én tudom, mi
fog a legjobban kinézni ezekkel a fényekkel, és hogy milyen lesz
nyomtatásban.
– Oké. – Nem veszem le a tekintetem az előttem lévő állványról. –
Akkor mondd meg JP-nek, hogy visszautasítottad a segítségemet.
Mindenki tudja, hogy JP-nek számít a véleményem. Ha tanár
lenne, én lennék a kis kedvence.
Amanda fújtat egyet, és elindul.
– Hát, sok sikert! – mondja csípősen. – Ott találkozunk! Meglátjuk,
hogy boldogulsz egyedül.
– Szerintem menni fog – felelem szórakozottan, miközben
leveszek egy zöld inget az állványról. – Erről mit gondolsz?
A kérdést Kenannek címzem, mivel Amanda elrohant, és itt
hagyta a kis játékait.
Kenan odalép mellém, és nekidől a legközelebbi falnak, miközben
oldalnézetből figyel.
– Szerintem gyönyörű – feleli, és felnevet, amikor fanyar képet
vágok. – Mármint az ing.
 A Panda című Desiigner-szám kezd dübörögni a helyiség
hangszórójából.
– Ez a fotózás miatt van? – kérdezi Kenan.
– Aha, a fotós zenét szokott betenni, hogy a modell
kényelmesebben érezze magát – magyarázom, és félreteszem az
inget. – Hogy egy kicsit ellazuljon, és jobb képek szülessenek.
– Hát, ettől a zenétől nem fogok ellazulni – jegyzi meg. – És kétlem,
hogy jobb képek születnének, mert csak a szememet forgatnám
egész idő alatt
– Nem szereted ezt a dalt?
– Azért a „dal” szó enyhe túlzás ennek a valaminek a jellemzésére.
– Jóképű arca megvetően eltorzul. – Egyáltalán mit mond?
– Azt, hogy panda – vágom rá azonnal.
– És még? – kérdezi Kenan. – Motyogás, motyogás, motyogás.
– Te jó ég! – nevetek. – Úgy beszélsz, mint egy nagypapa.
Mozdulatlanná válik, és erélyesen felvonja az egyik szemöldökét.
– Te meg úgy, mint egy milleniál.
– Milleniál vagyok – vágok vissza, és nagyon jól szórakozom. – Te
nem?
– Ööö… Épphogy. Gyakorlatilag igen, de anyukám koravénnek
nevez. Gondolom, idősebbnek tűnök. – Félredönti a fejét, és hosszú,
sűrű szempillái függönyén keresztül vizslat. – Szerinted hány éves
vagyok?
– Nem tudom. – Vállat vonok. – Huszonnyolc? Huszonkilenc? Egy
kicsit idősebb, mint August?
Szemügyre vesz, és bólint. Tudom, hogy smink nélkül meg két
hajfonattal nagyjából tizenötnek nézek ki.
– És te hány éves vagy? – kérdezi.
 – Huszonöt.
– Baszki. – Zsebre teszi a kezét, és a homlokát ráncolva a szája
sarkába harap. – Én harminchat.
– Ó.
– Ó, bizony – helyesel. – Tizenegy év.
– Számít ez egyáltalán? – Elvigyorodom, és rágcsálni kezdem a
hüvelykujjam körmét. – Mármint, csak barátok vagyunk.
Néhány pillanattal később önkéntelenül elmosolyodik ő is.
– Igaz – feleli. – És a barátok nem hagyják, hogy a barátjuk szar
zenét hallgasson.
– Na, gyerünk! – Csípőre teszem a kezem, és hátravetem a fejem. –
Mesélj, mik a kedvenc örökzöld slágereid!
– Te kis… – Felnevet, és csóválja a fejét. – A mumble rap nem zene,
Lotus.
– Dehogynem – védekezem inkább elvből, mint azért, mert
valóban szeretem a mumble rapet. Csak élvezem a vitatkozást. – Ez
egy feltörekvő alműfaj.
– Ezt a Vibe magazinban olvastad?
– Akkor melyik hiphopelőadót tartod nagyra?
– Én a hiphop reneszánsza alatt nőttem fel. Válassz egyet. Biggie
és Pac alap, úgyhogy őket hagyjuk is. Nas. Jay-Z. Rakim. Meg még
néhány milleniál rapper is egész tűrhető.
– Úgy érted, akik az én generációmhoz tartoznak? – gúnyolódom.
– Te ezt túlságosan élvezed! Persze. A te generációdból. Kendrick.
Lil Wayne. Drake.
– Ki ne mondd Kanye nevét! – vágok közbe. – Őt elnyelte a
süllyesztő.
– Azt láttam a Twitteren.
 – A Twitteren? – Vakargatom az állam. – Hmm. Azt hiszem,
emlékszem a Twitterre. Az a kék kis madár?
– Akkor, gondolom, szigorúan csak instázol? Több ezer ember,
akik azt sem tudják, ki vagy, követik a tökéletesen filterezett
életedet? Apró kis snapchat-madárkák szálldosnak a fejedben?
– Jaj, te tényleg öreg vagy – jegyzem meg, és lesajnálóan csóválom
a fejem. – És még cinikus is, de a Twitter amúgy kezd újra magához
térni.
– Ne oktass ki engem a közösségi médiáról!
– Jó, majd máskor. Te meg ne oktass ki, vagy inkább dorgálj meg a
zenei ízlésem miatt, meg ne gyere nekem azzal, hogy a milleniálok
hogyan teszik tönkre az egész világot.
– Nem az egész világot – mondja, és leereszkedően megpaskolja a
fejem. – Csak a nagy részét. A zenét biztosan.
– Valószínűleg találunk olyan zenét, amit mindketten szeretünk –
hárítok. – Mi a kedvenc számod, amit a legszívesebben hallgatsz, ha
lazítani akarsz?
– Még sosem gondoltam rá.
– Hát, akkor gondolkozz rajta! Gondold végig, aztán mondd el,
hogy…
– Lotus, fejezd be! – mondja, és összeszorítja a szemét. – Mondd,
hogy viccelsz!
– Mi? Azt kérdezem, melyik szám, amire…
– Én pedig elmondtam. – Felnevet, és meghúzza az egyik
copfomat. – A Még sosem gondoltam rá6 az Miles Davistől. Ez az én
örök kedvencem.
– Várj! – Végigpörgetem a fejemben a lejátszási listámat. – Miles
Davis, a trombitás?
 – Na, mégiscsak hallottál róla!
– Van egyáltalán szövege annak a számnak?
– Olyan nincs, amit hallani lehet.
– Olyan nincs, amit hallani lehet? – Kétkedve felvonom a
szemöldököm. – Ezt fejtsd ki, vénember!
– Ezt most megúszod – mondja széles mosollyal. – Az az ember a
trombitájával önti ki a lelkét. Nem szavakkal. Érzésekkel. Erővel.
Szenvedéllyel. Fájdalommal. Egy szót sem kell hallani ahhoz, hogy
az ember megértse, mit akar mondani.
– Őszintén, nem hiszem, hogy valaha hallottam – ismerem be.
– Ez nagy kár – jegyzi meg, és még mindig fogja az egyik
hajfonatomat. – Majd valamikor megmutatom.
– Gondolom, fent van a Spotifyon – vetem fel, és előveszem a
telefonom.
– Azt már nem! – Elveszi a telefonomat, és visszadugja a
farzsebembe. A keze elidőzik a fenekem domborulatán a vastag
farmeromon keresztül, és egybeolvad a tekintetünk.
Összekapcsolódik. Fellángol.
– Bocs. – Leveszi a kezét a zsebemről, benne hagyja a telefonomat,
és megköszörüli a torkát. – Csak azt szeretném, hogy lemezről halld
először.
– Lemezről? És szerinted hol fog szembejönni velem egy bakelit?
Főleg egy eszköz, amivel le is játszhatom?
– Nálam – feleli halk és mély hangon, pillantása cirógatja az
arcomat, majd lejjebb siklik az ajkaimra.
Minden tiltakozásom a torkomon ragad. Lángol az arcom, de nem
azért, mert zavarban vagyok, hanem a pillantása miatt. A tűz miatt,
amit életre kelt bennem. Ez a pasi nagyon veszélyes. Az a fajta, aki
képes lenne meghülyíteni és belém beszélni, hogy eddig mindent
rosszul csináltam. Hogy meg tudnám törni a sorozatot, amit a
családom nőtagjainál láttam. Hogy a testemnél többet is adhatnék,
és az ő testénél többet kapnék cserébe.
– Michael Jackson – bököm ki, mert muszáj porrá zúznom az édes
füstként gomolygó meghittséget kettőnk között.
Kenan pislant egyet, kettőt, és kitisztítja a szeméből a vágyat.
– Tessék?
– Michael Jackson elég univerzális – felelem gyorsan. –
A milleniálok is szeretik a zenéjét. Meg a korodbeli emberek is.
Felnevet, aztán vállat von, hagyja, hogy szétáradjon valamennyi
szexuális feszültség a Pop Királyának segítségével.
– A korombeliek. – Leejti a fejét, és keresztbe tett, kissé dudorodó
karral nekidől a falnak. – Lehet, hogy igazad van. Melyik a kedvenc
Michael Jackson-számod?
– Annyi van! – Összpontosítva összevonom a szemöldököm. –
Talán a Man in the Mirror. És neked?
– Régebben az Off the Wall volt az – feleli, és ismét elkapja a
vállam fölött lengedező hajfonatomat, majd a göndör végét
végighúzza a számon, amitől az ajkam lüktetni és sajogni kezd. – De
azt hiszem, azóta új kedvencem van.
– Igen? – kérdezem elakadó lélegzettel. – Melyik?
Fehér fogaival széles mosolyt villant, és pimasz arckifejezését
látva epekedve várom a következő szavait. Várom, hogy kiderüljön,
mit felel. Hogyan nyűgöz le újból.
– PYT.
Pretty Young Thing7.
Előredönti a fejét, hogy a szemembe nézzen, ha netán
elmulasztottam volna a cím jelentését. Nem. Értem. Értem én.
Néhány percnyi beszélgetés után, miután némi betekintést nyertem
a lelkébe, rájöttem, hogy ő egy klasszikus típus. Manapság már nem
sok ilyen férfi járkál közöttünk, és ha nem váltok témát, ha nem
változtatok a beszélgetés folyásán, még meghülyíteném magam,
hogy nem muszáj, hogy egyszerű legyen az egész, és hogy akár több
is lehet köztünk barátságnál, és nemcsak idén nyáron, hanem az
előttünk álló hosszú időszakban is. Amíg csak szeretném.
– Oké – szólalok meg sebességet váltva egy kattanással, és
leveszek egy nyakkendőt Amanda egy másik állványáról. –
Szerintem ez az ing nagyon jól nézne ki ezzel a nyakkendővel.
Kenan oda sem néz a kezemben lévő nyakkendőre, a tekintete
még mindig rám szegeződik. Nem dől be nekem. Sarokba
szorítottam magam ezzel a férfival. És túl szűknek érzem a helyem.
Az illata. A melegsége. Az intelligenciája. A figyelmessége. Mindene
sürgető, és átveszi az uralmat minden jó szándékom fölött, pedig
sosem gondoltam, hogy egy férfi képes erre.
– Próbáld fel ezt! – kérem, és vakon odadobom neki a mentazöld
inget.
Amikor ránézek, már le is vette a másik inget, és felém nyúl azért,
amit én választottam. Ezt nem gondoltam végig. Nem láttam előre,
hogy Kenan átöltözködése meztelen mellkast fog eredményezni.
Elvesztem a gondolataim fonalát, és minden lelki nyugalmamat.
Amellett, hogy tátva marad a szám a mellkasa és a hasa kidolgozott
felületének látványától, nem adom egyéb jelét annak, hogy
vonzódom hozzá. Feszes, bronzos bőr húzódik a széles vállain, akár
a képkeretre feszített ruganyos vászon, ami a mesterművek alapja.
Jó nagy darab férfi. Nem böszme, hanem mintha egy kiváló
szobrász tervei alapján jött volna létre: izmos karok, kődarabnyi
bicepsz az egészségesen ragyogó bőre alatt. Az alkarján, amiről
Chase ódákat zengett, erek és inak futnak végig. És megveszek az
ilyen szép mellkasokért! Viszont sosem láttam ilyen látványosat,
mint amilyen Kenané.
Két szó.
Férfi mellbimbó.
Jézusom, szó szerint folyik a nyálam a gondolattól, hogy
megkóstolom, megszívom és megnyalom. És ha ez a melltájéki
tökéletesség még nem lenne elég, a két izomoszlop, mindkét
oszlopban négy kocka húzódik a hasán, amelyek a keskeny dereka
és csípője felé futnak.
Nem tudom levenni róla a szemem. Megnyalom az ajkam,
elképzelem, milyen érzés lenne a számnak. Hogyan nyalogatnám
körbe a mellbimbóját, és húznám lefelé a nyelvem azon a sekély kis
vonalon, amely kettéválasztja a hasizmait. Kicsatolnám az övét,
aztán térdre ereszkednék. Kicipzáraznám azt a nadrágot, és
elővenném. Istenem, a kezembe akarom venni, aztán az egészet
letolni a torkomon. Azt akarom, hogy fojtogasson. Egy ekkora férfi…
Biztos nagyon szűk lennék körülötte.
– Lotus – szólal meg, kirántva a felsőteste bambulásából. –
Folytassam, és felvegyem ezt az inget? Vagy szükséged van még egy
kis időre?
Rávillantom a tekintetem, és zavarba jövök attól, hogy röhög
rajtam. Istenem, ugyanolyan béna vagyok, mint Amanda.
Megfordulok, hogy otthagyjam, de ő finoman elkapja a könyökömet,
és megfordít, majd visszahúz a két állvány közé. Addig hajol lejjebb,
míg egy szintbe kerül a szemünk.
 – Nem kell zavarban lenned – jegyzi meg, és elszántan figyeli az
arcomat. – Örülök, hogy tetszik neked a testem.
– Én nem mondtam, hogy… – Elhalnak a szavaim a ravasz
mosolya láttán. – Oké. Legyen, szép a tested. A divat világában
dolgozom. Van fogalmad róla, hány szép testet látok napi szinten?
– Biztosan sokat – feleli, és továbbra is határozottan mosolyog
rám. – Az ő nevükben nem beszélhetek, én csak azt láttam, hogy
rám hogy néztél.
– És szerinted hogy néztem rád? – kérdezem védekezőn,
miközben kényszerítem magam, hogy ne kapjam el a tekintetem.
Az ezt követő csendben elhalványul a mosolya, és a szemében
rejlő vidámság helyét átveszi a forróság.
– Úgy néztél rám, ahogy, gondolom, én is nézek rád minden egyes
alkalommal, amikor belépsz egy helyiségbe – feleli, a hangja
csengése pedig simogatásként gördül végig az érzékeny bőrömön. –
Mintha fel akarnál falni. Tetőtől talpig, beleértve a közbeeső
részeket.
– Kenan – tiltakozom, és egy nyögéssel behunyom a szemem. –
Arról beszéltünk, hogy barátok leszünk. Hogy egyszerű lesz.
Az ember nem így vág bele egy egyszerű barátságba.
Méretes kezébe veszi az arcom, és felemeli az állam. Kinyitom a
szemem, kábán pislogok rá. Nem voltam felkészülve arra az
érzésre, amit az érintése vált ki belőlem. Arra, hogy azonnal többre
fogok vágyni; bele akarok dőlni a belőle áradó melegségbe; hogy
végig akarom húzni a nyelvemet az életvonalán. Hogy el akarok
mondani neki mindent, amit kiolvasok a tenyeréből meg a
tekintetéből, amikor a szemébe nézek.
Hogy lehet egy ekkora kéz ilyen gyengéd, mintha képes lenne
dédelgetni és cirógatni?
– Oké, Lotus – mondja, és lemondás meg vonakodás lengi körbe a
nevemet. – Egyszerűség. Barátság.
Elhúzódik, én pedig rögtön a nyomába akarok eredni. Amikor
kinyitom a szemem, épp felveszi az inget, amit választottam, gyors,
fürge mozdulatokkal gombolja be. Ott helyben megdermedek,
képtelen vagyok levenni a szemem a felkavaró tekintetéről.
Megfogja a nyakkendőt, és felém nyújtja.
– Ezzel mit akarsz? – kérdezem tétován.
– Béna vagyok a nyakkendőkkel – feleli, telt ajka felfelé
kanyarodik a szélén, és kezd visszatérni belé a derű.
– Ó!
Lábujjhegyre állok, hogy a nyaka köré hurkoljam a nyakkendőt, ő
pedig lehajol, hogy könnyebben elérjem. Sokkal magasabb nálam,
és úgy érzem magam, mint egy virág, ami egy hatalmas fal mellett
növekszik. Eltörpülök mellette. Védettnek érzem magam. Képes
vagyok a puszta akaratommal stabilan tartani a kezem, miközben
megkötöm a nyakkendőt. Amikor már majdnem kész vagyok,
előredől, míg az orra egy szintbe kerül az enyémmel, majd beszívja
a levegőt.
– Mint egyik barát a másiknak – szólal meg nyers és rekedt
hangon –, hihetetlen illatod van.
Amikor elhúzódik, hogy ismét a szemembe nézzen, a sóvárgás és
vágyakozás hálójában találjuk magunkat. Nem ismerem ezt a férfit,
és ő sem ismer engem, de a testünk ismeri egymást. A testünk már
igen, és minden erőmre szükségem van, hogy ne nyújtózzak feljebb,
hogy találkozzon az ajkunk – hogy újból megízlelhessem. Egymásba
vegyül a leheletünk. Kezem ökölbe szorul az erőfeszítéstől, nehogy
megragadjam az állát, és birtokba vegyem a száját, hogy az enyém
legyen. Szívem reszket a bordáim mögött. A pillanat sistereg a
lehetőségtől.
– Megcsókolhatnálak, Lo – dünnyögi. – De nem foglak.
Szavai kettévágják a fonalat, ami összekötött bennünket, én pedig
hátralépek egyet, megköszörülöm a torkom, és igyekszem normális
arckifejezést ölteni.
– Jó – mondom, miközben feltűröm az inge ujját. – Ugyanis
megbeszéltük, hogy egyszerű barátsággal indulunk, és az túlságosan
megbonyolítaná a helyzetünket.
– Kössünk megállapodást – javasolja.
– Nem kötök megállapodást olyan férfiakkal, akiket nem ismerek.
– Sikerül majdnem egyenletes hangon megszólalnom.
Egy darabig nem reagál, csak halvány mosoly jelenik meg az
ajkán, mielőtt folytatja.
– Oké, akkor megígérek neked valamit.
– Semmit sem jelentenek az ígéretek olyan férfiaktól, akiket nem
ismerek – jelentem ki egy vállrándítással. – És az ismeretlen
férfiakban nem bízom meg.
– Oké, akkor van egy jóslatom. – Felvonja mindkét szemöldökét,
és várja a tiltakozásomat.
– Folytasd! – mondom egy biccentéssel.
– Azt jósolom, hogy fogunk még csókolózni – mondja, és az
elkerekedett szemem az arcára emelem. – De csak akkor, amikor te
is akarod. Amikor legközelebb csókolózunk, neked kell
kezdeményezned.
– Azért ne várd tűkön ülve! – vágok vissza különös
magabiztossággal.
 – Ne feledd a szavam, te kis milleniál.
– Lotus, itt vagy hátul? – kiabál Chase a sarokról. Azonnal megáll,
amikor meglát engem Kenannel, összevonja a szemöldökét, és
végighúzza a kezét a tarkóján. – JP keres.
– Jól van – mondom gyorsan, és sietve kikerülöm.
– Én készen állok rád – hallom Chase Kenannek intézett szavait.
Legalább az egyikünk készen áll.
JP elhárította a selyemszállítmánnyal kapcsolatos krízist, és ismét
elégedett, értelmes embernek tűnik. Épp átbeszélünk pár dolgot,
amivel feltehetőleg foglalkozni fogunk, ha visszatérünk az irodába,
amikor belép Kenan.
Jól választottam. A hűvös zöld szín kiemeli bőre tónusát.
Mintaképe a nyers, gyönyörű férfiasságnak, de amikor a fotózás
konkrétan elkezdődik, mintha épp egy gyökérkezelés kellős
közepén kaptuk volna rajta. Chase szokásos kedveskedése,
irányítása és hízelgése, ami a fotóalanyokból a legjobbat szokta
kihozni, Kenan esetében nem működik.
Tekergetem a csípőm a hangszóróból áradó erős ütemre, és azon
tűnődöm, hogy időpocsékolás-e ez az egész, ugyanis Kenan
személyiségének lenyűgöző erejéből semmi nem jön át.
A zene.
A Bad and Boujee szól Migostól.
Motyogás, motyogás, motyogás.
– JP, figyi! – suttogom. – Mit gondolsz?
– Nem… működik – feleli rettegéssel a hangjában. – És tudnom
kell, hogy van-e tartalékemberünk a feladatra. Sokkal merevebb,
mint gondoltam, de attól még nagyon tetszik a karja.
– Nem baj, ha kipróbálok valamit, ami talán segít neki ellazulni
egy kicsit?
– A szexre gondoltál? – Elkerekedik a szeme, és biztatóan
megszorítja a kezem. – Ha kettesben akarsz maradni vele, kiküldök
mindenkit a teremből.
– Nem, nem a szexre – felelem, és próbálok kellőképpen
felháborodottnak tűnni, nem pedig beindultnak. – Hadd próbáljak
meg valamit!
– Rosszabb már nem lesz – jegyzi meg JP, miközben fájdalmas
arccal figyeli Kenant, aki végigcsinálja az összes beállást meg
arckifejezést, amit Chase kér tőle. Lábujjhegyen a zenelejátszóhoz
osonok, és végigpörgetem, hogy milyen zenéink vannak, majd
egyszer csak találok egy számot, ami talán működni fog.
A PYT első hangjaira Kenan vállából elszáll a feszültség. Ahogy
folytatódik a szám, egyre jobban néz ki, egyre könnyebb közel
kerülni hozzá.
– Csodatévő vagy! – jelenti ki JP, és élvezettel nézi Kenant. –
Nagyon jól néz ki, nem?
Megkockáztatok egy pillantást vetni az alanyunkra, és azt látom,
hogy ő már engem néz mosolyogva. Nem tudok szájról olvasni,
úgyhogy beletelik egy kis időbe, mire megfejtem az üzenetet, amit
felém tátog, de végül megértem.
Köszi, PYT.

4 kedvesem (francia)
5 most (francia)
6 It Never Entered My Mind a dal eredeti címe (angol).
7 Csinos kis darab (angol).
 8
KENAN


Szóval, ilyen egy atelier.
Kilépek a liftből, és ott találom magam a JPL Maison kicsi bejárata
előtt. Ahogy elhagyom a lobbit, mintha egy méhkaptárba sétálnék
be. Nők – tucatnyi alkat, méret, szín – hemzsegnek a nyílt térben,
amit varrógépek és jókora pengékkel ellátott asztalok foglalnak el.
Ezek sebészi pontossággal képesek elvágni a textilt. A steril, fehér
falakkal és semleges padlóval keretezett teret feldobja a számtalan
mintájú és anyagú színes textil. A szoba túlsó felében fej és kar
nélküli próbababák sorakoznak, mint fák az erdőben. Magas
textiltekercsek sorakoznak a fal mellé támasztva, és töltik meg a
sarkokat. Fent polcok lógnak a falon, csurig gombokkal, cipzárakkal,
kapcsokkal meg mindenféle, számomra ismeretlen holmival teli
tárolókkal.
Ez egy méhkaptár, és én a királynőt keresem.
– Kenan! – kiállt oda a fenti szintről JP. – Itt vagyunk!
Meg is van.
A varrónők tekintete miatt úgy érzem magam, mintha én lennék
az utolsó férfi a földön, de nem törődöm a kíváncsi pillantásokkal,
és elindulok felfelé a lépcsőn a következő szintre, ahol JP barátságos
mosollyal vár. Már közelednek az ajkai, de én feltartom a kezem.
– Semmi puszi, JP!
 – Oui, oui. – Felnevet, és beterel egy üvegfalú tárgyalóterembe. –
Gyere, nézd meg, milyen órákat hoztam neked!
Egy másik férfi, ha jól emlékszem, a CEO ül a hosszú, palaszürke
asztalnál. Ő, és az a vörös lány a buliról, Billie összedugják a fejüket,
és elmélyülnek egy élénk beszélgetésben.
– Paul – szólal meg JP, és tűnődve nézi a párt. Feltételezem, hogy
ők ketten egy pár. Van valami intim az interakciójukban, de amikor
Paul felém nyújtja a kezét, észreveszem a karikagyűrűjét. Billie-n
nem látok gyűrűt. Lehet, hogy van valami közös Paulban és
Bridgetben. Billie elpirul, és eszembe jut, hogy láttam már Lotusszal.
Aznap este barátságosnak tűntek.
Lotus.
Megígértem magamnak, hogy ha nem futok össze vele, nem
fogom keresni, de miután JP megmutatta a prototípusokat, amiket
viselnem kellene a sajtókonferenciákon és egyéb eseményeken,
tudom, hogy muszáj legalább megpróbálnom megtalálni, mielőtt
elindulok.
Amikor kész vagyunk, JP és Paul ott maradnak a tárgyalóban a
következő megbeszélésre, és megkérik Billie-t, hogy kísérjen ki.
– Billie, ugye? – kérdezem, és most először szólítom meg őt
közvetlenül, miközben elindulunk lefelé a vaslépcsőn.
– Ööö, aha. – Rám pillant, zöld szeme barátságos, de óvatos is
egyben.
– A jachton találkoztunk, azon a partin.
– Emlékszem. – Résnyire húzza a szemét, metsző a tekintete. –
Nem semmi csók volt!
– Nem semmi – értek egyet merev mosollyal. Lenyelem minden
büszkeségem, és felteszem a kérdést, ami már lyukat éget a
nyelvembe. – És, Lotus bent van ma?
– Dolgozik. – Az ajka megrándul, és a mellkasához szorítja az
iPadjét. – De azt hiszem, kiment elintézni ezt-azt.
Basszus.
– Értem.
Úgy érzem magam, mint egy kamasz fiú, aki az iskolai szekrény
mellett ácsorogva kérdezgeti a nagybetűs lány barátnőjét, hogy
szerinte tetszik-e a lánynak. Nem is gondoltam bele Lotus korába
addig a beszélgetésig a fotózáson. Huszonöt évesen még öt éve sem
játszottam a bajnokságban. Újdonsült apuka voltam, és újdonsült
férj. Már nem is emlékszem, milyen volt az a kölyök. Nem találom
magamban. Ha belegondolok mindabba, amit az elmúlt tizenegy
évben átéltem – Lotus még előtte áll ezeknek az élményeknek.
Van valami Billie tekintetében, amitől elmerengek rajta, hogy
Lotus vajon beszélt-e kettőnkről a barátaival. Nem mintha nagyon
lenne olyan, hogy „mi”, de mégis bizonyos szintű védelmező ösztön
támad fel bennem a köztünk fejlődő barátság iránt. Nem
gondolnám, hogy Lotus pletykás típus. Nem tudom elképzelni, hogy
rohan a TMZ-hez, vagy hogy eladná a sztoriját a pletykalapoknak, és
még tényleg nem igazán van miről beszélni, de Dr. Packer
óvatosságra intett minket, hogy Simone miként szerez tudomást a
szerelmi kapcsolatainkról.
– Szólhatok neki, hogy beugrottál – mondja Billie, már-már
összeesküvő hangszínen, mintha lenne egy titkunk.
– Nem kell, de köszi. – Rendbe szedem az arckifejezésem, és
megelőzöm. Szükségszerű, hogy jól leplezzem az érzéseimet, és
mindenkit kizárjak. Minden egyes nap van egy újságíró, aki a
szemetemben turkál, szó szerint és átvitt értelemben. Nem
engedhetem meg még egyszer, hogy az életem ennyire a
nagyközönség előtt folyjon. Nem hinném, hogy Lotus kiteregetné a
személyes dolgaimat, de Bridgetet is mennyire félreismertem.
Már majdnem odaérek az ajtóhoz, amikor összefutok Lotus másik
barátnőjével a buliról, Yarival.
– Szia! – üdvözöl. – Mizujs?
– Semmi különös. – Kimért hangon felelek. Nem túl barátságosan.
– Lotust keresed? – Cukkol a mosolyával, és ismét úgy érzem,
mintha valami gonosz vicc poénja lennék, amit mindenki ismer,
csak én nem.
– Nem, JP-vel volt megbeszélésem. – Hagyom, hogy az
ingerültségem a hangomban is megjelenjen. – Mennem kell.
Kiosonok a lobbinál, de egy örökkévalóság, mire az a rohadt lift
felér. Egyetlen emeletről van szó. Kizárt, hogy még egy percen át itt
álljak, miközben mostanra már lemehettem volna a lépcsőn, és itt
sem lennék. Elindulok a lépcsőn, és épp befordulok az első emeletre
vezető lépcsőfordulón, amikor valami nehéz a mellkasomba
csapódik, és nekilök a falnak.
– Baszki – hallom a tompa női hangot egy hatalmas tekercs textil
mögül. – Ezer bocsi!
Amikor nekitámasztja az anyagot a falnak, meglátom a nőt a hang
mögött.
– Lotus? – kérdezem hátrahőkölve nem csupán a törzsembe
csapódó ütés, hanem a látványa miatt is.
Rekkenő a hőség ma odakint, és leheletvékony fényes verejték
fedi a felső ajkát meg a halántékát. A pólója is a melle alatt van
levágva. Fehér len rövidnadrágja mélyen ül a csípőjén, szabadon
hagyva feszes hasát és a bőre alatt húzódó nőies izmokat. Egy
lótuszvirágot ábrázoló tetoválás díszeleg a köldöke alatt.
A rövidnadrág olyan apró, hogy alig ér a combja tövéig. A sort alól
kikandikál egy tetoválás, de azért a nadrág többnyire eltakarja, és
nem tudom megállapítani, mit ábrázol.
A vágy erősebben talál el, mint ahogy az anyagtekercs a
hasamnak vágódott. Bárcsak rájöhetnék, hogyan ne vágyjak rá
ennyire! Huszonöt éves. Túl fiatal hozzám. Túl bonyolult. Azt
beszéltük, hogy barátok leszünk, de nem tudom, képes vagyok-e rá.
Minden alkalommal, amikor egy helyiségben tartózkodunk, meg
akarom dugni, és amikor nem vagyunk együtt, akkor is csak arra
tudok gondolni. Tudom, hogy az egésznek egyszerűnek kell
maradnia. Ez lenne az okos döntés, de azon kapom magam, hogy
nem vágyom az okos döntésekre. Korábban olyan vak és hülye
voltam! Nem hagyhatom, hogy ez újra megtörténjen.
– Bocsi még egyszer – mondja őszinte, édes mosollyal. – A lift nem
akart odaérni, és fel akartam vinni ezt az anyagot a stúdióba. Nem
figyeltem, hogy merre megyek.
Eltűnődöm, mi lehet a csinos arc mögött. Nem akarom
megkérdőjelezni az őszinteségét és az egyenességét, de már
megtévesztettek egyszer. Megbíztam egy nőben, ő pedig visszaélt
vele, és töltött fegyverként szegezte rám.
Nem viszonzom Lotus mosolyát, és nem tudom, hogy vissza kéne-
e mennem néhány lépcsőt, vagy előreinduljak, mert bármerre
megyek is, van vesztenivalóm. Ragályos vigyora elpárolog. A szája
egyenes vonallá húzódik, amit akkor láttam utoljára, mielőtt
elkezdtünk ismerkedni.
– Mennem kell – mondom nyersen, miközben ellököm magam a
faltól, és elszántan elindulok, hogy magam mögött hagyjam ezt az
egészet, és őt is. Már lefelé tartok a lépcsőn, de nem tudom megállni,
hogy visszanézzek. Lotus ugyanott áll, tőlem elfordulva, háta egy
merev vonal, egyik karjával átfogja az anyagtekercset, a másik kezét
pedig csípőre teszi.
Mekkora gyökér vagyok!
Visszasietek a következő szintre, és odaállok mögé, majd a dereka
köré fonom az egyik karom. Összerezzen az érintésemtől, de én
nem engedem el.
– Figyelj! – Hosszan kifújom a levegőt, felkavarva göndör fürtjeit,
amelyek vadul az arcomba csapnak. – Sajnálom.
Megpördül, és lerázza a derekáról a kezemet.
– Mit? Hogy úgy csinálsz, mintha nem ismernénk egymást? –
Harag vegyül a hangjába, de kihallom a sértettséget mellette.
Miattam van. – Szerintem még nem dugtunk, szóval kicsit fura,
hogy már most úgy kezelsz, mintha egy tegnap este megdöntött csaj
lennék.
– Nyers voltam. Az én hibám, nem a tiéd.
– Ó, tisztában vagyok én vele – jegyzi meg, a szavai olyan forróak,
mint a nyár a légkondicionált falak mögött. – De semmi baj. Ha te
így, én úgy. Elég egyszerű ez neked, kedves barátom?
– Megmagyarázhatom?
– Nem. – Fogja az anyagot, és gépiesen elindul felfelé a lépcsőn.
Kiveszem a karja alól az anyagköteget, és nekidöntöm a falnak.
Finoman megfogom a csuklóját, érzem a nagy kezemmel, hogy
milyen törékenyek a csontjai. Nekidőlök a falnak, és odahúzom
magamhoz, hogy álljon a két lábam közé.
– Sajnálom. – Eltűrök egy göndör hajtincset, és meglátom a
fülkagylóját pettyező arany fülbevalókat. – Megmagyarázhatnám,
miért is voltam ilyen barom?
Mozdulatlan marad, és nem húzódik el.
– Nem lett volna muszáj bejönnöm ma az irodába – ismerem be
halkan a kietlen lépcsőházban.
Rám pillant a szempillái alól, tekintete kíváncsi és óvatos.
– JP mondott valamit az órák prototípusairól, én pedig
felajánlottam, hogy bejövök, hogy személyesen megnézzem. –
Nevetek saját magamon, és csóválom a fejem. – Kaptam az
alkalmon, hogy újra lássalak.
Tekintetét a földre szegezi, a lábunk közé. A válla, amit eddig
megfeszített és felhúzott, lassan lejjebb csúszik. Figyel rám. Hall
engem.
– Folytasd! – mondja, és megrándul a telt ajka. – Barom.
Elmosolyodom a szellemességétől és merészségétől. Nem örülök,
hogy megbántva látom, főleg, hogy én tehetek róla. Ha nem
beszéljük meg, ismét a felszínre fognak törni ezek a kétségek, és
elkerülhetetlen, hogy újra megbántsam. És még csak azt sem fogja
tudni, miért. Megérdemli, hogy tudja az okokat.
– Meséld el, mit tudsz rólam, Lotus!
Mindkét sűrű szemöldöke felszalad, és pislog néhányat.
– Tudom, hogy te vagy a San Diego Waves centere – feleli némileg
bizonytalan hangon.
– Erőcsatár – helyesbítek.
– Mi? – Zavartan pillant rám.
– Azt mondtad, én vagyok a San Diego Waves centere, de én az
erőcsatár vagyok.
– Ó! – Megvonja a vállát, mintha neki teljesen mindegy lenne…
Ami valószínűleg így is van. – És tudom, hogy a zenei ízlésed egy
hatvanéves férfiéval vetekszik.
Felnevetek, és úgy teszek, mintha dühös lennék.
– Ez tényleg elég találó – mondom, miközben a csuklója selymes
bőrét simogatom. – Az apám szerette a dzsesszt, és rám is átragadt.
– Ő is kosaras?
– Nem. – Megrázom a fejem, és nyersen felnevetek. – Bíró volt, és
azt akarta, hogy én is azt az utat kövessem. Csalódott volt, amikor
draftoltak.
– Ne már! A legtöbb apa büszke lenne ilyenkor.
– Hát, az én apukám nem egészen olyan volt, mint a legtöbb apa. –
Elmosolyodom, ahogy visszagondolok arra az emberre, aki többet
alakított rajtam, mint bárki más. – Amikor elmondtam neki, hogy
indulni akarok a draftban, ahelyett, hogy jogi egyetemre mennék,
azt mondta, „Egy magas, fekete kosaras férfi. Nahát, ki gondolta
volna?”.
Nem nevet, mint ahogy gondoltam. Helyette az arcomat fürkészi,
mintha keresne valamit.
– Fájdalmat okozott ezzel? – kérdezi.
– Fájdalmat? Dehogy! Az apámmal a legjobb barátok voltunk.
Lehet, hogy más utat választottam, mint amit elvárt tőlem, de rájött,
hogy nem sok embernek adatik meg a lehetőség, hogy ezen a
szinten játsszon – és ennyi pénzt keressen. Végül megértett, és
támogatott engem. Nincsenek gyerekkori traumáim. Semmi
apakomplexus, sem anyakomplexus, ha már itt tartunk. A szüleim
negyven évig voltak házasok. Jól kijöttünk egymással.
– Jó lehet – jegyzi meg sóvárgó hangon és arckifejezéssel. – Főleg,
hogy ilyen közel állsz apukádhoz.
– Jó. – Találkozik a tekintetünk, az övé megtelik együttérzéssel,
már azelőtt, hogy folytatnám. – Tavaly meghalt.
– Sajnálom, Kenan. – Megfordítja a csuklóját, ami a kezemben
van, és ő is megfogja az én kezem, majd megszorítja. Biccentek, és
visszaszorítok.
– Ő… Ő nagyon ellenezte, hogy elvegyem Bridgetet – mondom, és
keresem a szavakat, hogy megfelelő módon közelítsem meg a témát.
– Mennyit tudsz a házasságomról? Mit hallottál róla?
– Csak annyit, hogy vége. Te mesélted. Emlékszel? Nem nagyon
követem a kosárlabdát. – Összevonja a szemöldökét. – Van valami,
amit tudnom kéne?
Amikor Bridget megcsalt a csapattársammal, Cliff-fel, úgy
éreztem, mintha az egész világ tudná, mégis rettegek attól, hogy
eláruljam ennek a nőnek a csúf tényeket.
– Egy egyszerű Google-keresés során mindent megtudhatnál a
piszkos részletekről – mondom, és képtelen vagyok keserűségtől
mentes hangon beszélni. – A legutálatosabb szarságokat dobja fel
először.
– Nem gugliztam még rád – jelenti ki. – Nem tűnt helyesnek. – Úgy
fest, mintha zavarban lenne, de fogalma sincs, mennyire örülök
neki.
– Ne keress rám! Ha bármit tudni akarsz, kérdezz. Mindent
elmondok neked. Én elmesélem neked az igazságot.
– Oké. – Kiveszi a kezét a kezemből, majd merész tekintettel rám
néz. – Akkor meséld el, miért viselkedtél így, amikor egymásba
futottunk az előbb!
Vékony karját keresztbe fonja a melle alatt, és vár.
– A volt feleségem megcsalt az egyik barátommal. Egy
csapattársammal.
 A döbbenettől elkerekedik a szája, a karja pedig bénultan leesik
maga mellé.
– A csapattársaddal – ismétli tompán.
– Igen, egy hotelben kapták őket rajta. Egy riporter rájött, és
követni kezdte őket, úgyhogy fényképes bizonyítéka is volt. Amit a
legtöbbnek ígérő médiumoknak adott el. A TMZ-nek, az ESPN-nek,
meg mindenféle blogoknak. Mindenki tudta.
– Hogy tehette? – kérdezi Lotus, és dühösen összevonja a
szemöldökét. – Mit csinált, amikor kiderült?
– Hát, tagadni nem volt érdemes. A fotók mindent bizonyítottak. –
Kelletlenül elfintorodom. – Nem beszélve a kedves barátokról és
távoli rokonokról, akik interjúkat adtak, és információval
szolgáltak.
– Jaj, Kenan, úgy sajnálom!
– Minden oké. Már túl vagyok rajta, de… – Ismét megfogom a
kezét. – Megígértem magamnak, hogy nem fogom hagyni, hogy még
egyszer ekkora hülyét csináljanak belőlem. Amikor ma itt jártam az
irodában, hülyén éreztem magam… Mintha egy hülye vicc poénja
lennék. Mintha mindenki tudná, hogy én mennyire…
Elhalkulnak a szavaim, de egymást nézzük, és mindketten tudjuk,
annak ellenére, hogy nem mondjuk ki. Mindketten tudjuk,
mennyire tetszik nekem. Hogy mennyire vágyom rá.
– Mindegy – folytatom. – Elkezdtem azon agyalni, vajon beszéltél-
e rólunk. Vagy hogy te is válaszolnál az újságíróknak.
– Tessék? – Kifúj egy sértett sóhajt. – Sosem tennék ilyet!
– Hiszek neked. Tényleg – nyugtatom meg. – Csak nagyon
óvatosnak kell lennem, hogy kit engedek be az életembe, mert az a
lányomra is hatással van. És ő túl sokat hallott és tudott meg túl
korán, ugyanis mindenhonnan ez a szar ömlött. Ő a szemem fénye,
és meg kell védenem.
Arckifejezése fürkésző és megértő.
– Nagyon szerencsés, hogy van valakije, akinek ő a legfontosabb –
jegyzi meg Lotus.
A szám egyik sarka vigyorra húzódik, és ez idegesít.
– Úgy éreztem, hogy én vagyok az ország vicce, és ma… Nem is
tudom. Elszabadultak a gondolataim, és párhuzamot vontam, pedig
nem kellett volna. Rád vetítettem az egészet.
– Sajnálom, Kenan – mondja fájdalmas és mérges arccal. –
Sajnálom, hogy ezt tette veled. Hogy az emberek nem álltak ki
melletted úgy, ahogy érdemelted volna.
– Nem, én sajnálom. Gondolom, vannak még bizalmi problémáim.
Az alapján ítéltelek meg téged, ami korábban történt.
Felé nyúlok, meghúzok egy göndör fürtöt, és nézem, ahogy
visszaugrik a helyére.
– Sajnálom. Megérdemled, hogy tudd, miért voltam ekkora barom.
Pár pillanatig hallgat, és azon tűnődöm, vajon az elhangzottakkal
elijesztettem, vagy esetleg nem tudtam megfelelően kimagyarázni a
korábbi seggfej viselkedésemet.
– Van néhány dolog, amit neked sem ártana tudnod – szólal meg
végül. – De még nem állok készen arra, hogy megosszam veled.
Rám néz, és annyi fájdalom rejlik a tekintetében, hogy azonnal ki
akarom faggatni, hogy ki bántotta. Nem ismerem elég régóta, hogy
így érezzek – hogy úgy érezzem, nekem kell védelmeznem őt, de
mégis ezt érzem. Csak magamnak merem bevallani, hogy így van.
– Mi az, amit el tudsz mondani nekem? – kérdezem.
– Az én anyám nem olyan volt, mint te. Sosem én álltam az első
helyen. – A szemembe néz, de nem árul el sokat. – Gondolom,
bizonyos szinten sosem tettem túl magam ezen. Már meséltem,
hogy most nem szexelek. Nincs vele problémám, igazából imádom.
Eléggé.
– Jó tudni. – Röviden egymásra mosolygunk, aztán az övé eltűnik.
– Nem arról van szó, hogy nehezemre esik megosztani valakivel a
testemet – mondja szomorúan. – Hanem hogy ennél többet is
rábízzak valakire. Sosem csináltam ilyet. Az én problémám az
intimitás, és a szex enélkül kezdett… rossz lenni. Nem tudom
másképp leírni, mint hogy üresnek éreztem magam.
Nem szólalok meg, remélem, hogy folytatja, ha nem szólok közbe
– ha nem szakítom félbe.
– Azt mondtad, nincs gyerekkori traumád. – Oldalra kapja a
pillantását. – Nekem van. Egy csomó szarság, és rá kell jönnöm,
hogy kezd kísérteni az, hogy sosem dolgoztam fel őket. Sosem
gondoltam, hogy ilyen módon lesznek hatással rám.
Több eszem van annál, hogy erősködni kezdjek, hogy mondjon
példákat, miközben már elárulta, hogy még nem áll készen arra,
hogy megossza velem ezeket, úgyhogy ennél fontosabb kérdést
teszek fel neki.
– És mihez akarsz kezdeni ezzel?
Megvonja a vállát, és azóta, hogy megismertem Lotust, talán most
először tűnik igazán gyámoltalannak. Hozzászoktam a vitathatatlan
magabiztossághoz, a karakán viselkedéséhez. Nem zavar annyira,
hogy bizonytalannak látom, mint amennyire vágyom arra, hogy
tudja, mellettem nyugodtan lehet bizonytalan.
– Tudom, hogy klisének hangzik – mondom. – De talán segít, ha
beszélsz róla valakivel. Mi is járunk egy terapeutához, mert a
lányom elég nehezen fogadja el a válást. Igen, elsősorban miatta, de
miattam is.
Rövid, cinikus nevetésem visszhangzik a lépcsőn.
– Bridget és én sosem jutottunk el a tanácsadásig, de átkozott
legyek, ha még jobban elcseszném a lányommal a helyzetet, mint
amennyire eddig tettem.
– Te nem tettél semmi rosszat – tiltakozik Lotus.
– Nem számít, hogy nem én léptem félre. Én vagyok Simone apja.
Felelős vagyok érte. Nem az a lényeg, hogy kit hibáztatunk, hogy ki
a rossz, és ki a jó. Hanem hogy neki mindenképpen jó legyen. Ha én
nem vagyok rendben, nem tudok a lehető legjobb apja lenni,
úgyhogy minden héten járunk a tanácsadásra. És minden percét
utálom, hogy azt kell hallgatnom, hogy az exem az idióta
döntéseiről beszél, meg úgy tesz, mintha a lánya lenne neki a
legfontosabb, miközben egyértelmű, hogy nem így van.
Megrázom a fejem, és végighúzom a kezem az arcomon.
– Bocsánat. Arról volt szó, hogy neked kéne beszélgetned
valakivel, nem arról, hogy nekem miért kéne.
– Iris ugyanezt mondja nekem – közli elfintorodva. – Mostanában
azon tűnődtem… hogy talán igaza lehet.
Érzem, hogy ha ezt tovább hajtogatom, elriaszthatom.
Elmondtam, amit akartam. Neki magának kell meghoznia ezt a
döntést. Most viszont valami másról szeretnék beszélni vele.
– Úgyhogy bevallottam neki, hogy látni akartalak, de azt nem
árultam el, hogy lenne egy meghívásom a számodra.
– Egy meghívásod? – Felszalad az egyik szemöldöke. – Miféle
meghívás?
– Zsűri leszek egy zsákoló versenyen a Rucker Parkban, most
szombaton, és azon gondolkoztam, hogy lenne-e kedved eljönni.
– A Rucker Parkban? Mármint, Harlemben?
– Ööö… Úgy mondod, mintha az Antarktiszon lenne.
– Az Antarktiszra könnyebb lenne a csomagom, mint Harlembe.
Azonnal felnevetek, és ismét megfogom a kezét, közelebb húzom
magamhoz, és lejjebb hajolok, amíg az orrunk összeér.
– Naa – suttogom. – A verseny után együtt ebédelhetnénk, meg
csinálhatnánk valamit.
A levegő sűrűvé válik közöttünk, és másodpercről másodpercre
szivárog el a vidámság közülünk, és a nyomában ott marad az a
mágneses erő, ami azóta vonz hozzá, hogy először megpillantottam.
Kettéválik az ajka, a melle pedig minden lélegzetvétellel emelkedik
és süllyed. Ugyanaz a vágy tükröződik az ő szemében is, amikor
rám néz, ami felébred bennem a látványától, az illatától és annak
ígéretétől, hogy ismét belekóstolhatok. Ő is ugyanannyira vágyik rá,
hogy megcsókoljon, mint amennyire én meg akarom csókolni?
– Ne felejtsd el, amit mondtam! – szólalok meg olyan közelről,
hogy a szavaktól egy másodpercre összeér az ajkunk. – Amikor
legközelebb csókolózunk, akkor neked kell kezdeményezned.
Tesz egy lépést hátra, hogy növelje a köztünk lévő távolságot, de
ez csupán fizikai távolság. Az a néhány centiméter nem oszlatja el
azt a köteléket, ami kialakult köztünk, és szerintem hamarosan
mindketten kénytelenek leszünk tudomást venni róla.
– Nem csókolom meg a barátaimat – jelenti ki félig viccelődve, de
józan tekintettel.
– Jó – mosolygok. – Akkor, majd amikor egyszer megcsókolsz,
tudni fogom, hogy már nem csak barátkozni akarsz velem.

 9
LOTUS


A hátsó szobában ülök a laptopommal, és egy szabásmintán
dolgozom, amikor megjelenik a spanyol inkvizíció.
Vagy inkább a dominikai inkvizíció.
– Na, beszéltél Kenan Ross-szal? – kérdezi Yari a bejárat mellől, és
egy darab szárított marhahúst rágcsál. Imádja.
Felpillantok, némileg elgyötörten. Két varrógép közé szorultam
be, hogy elkerüljem az irodai társasági életet, ami időnként elvonja
a figyelmem.
Illetve azért is, mert nem akarok Kenanről beszélgetni vele. Főleg
a mai találkozásunk után. Eddig azért nem meséltem Billie-nek meg
Yarinak Kenanről, mert nem nagyon voltak híreim vele
kapcsolatban. Semmi konkrétum azonkívül, hogy van ez a
vonzalom, ami erősebb, mint amit valaha éreztem. Ezt leszámítva
nincs itt semmi látnivaló.
– Ööö, hát összefutottunk, amikor jöttem vissza a Mood Fabricstől
– felelem, és nem téved le a szemem a laptopom képernyőjéről.
– Itt járt, és téged keresett – közli Billie, ahogy megjelenik Yari
mögött.
Remek. Mindketten itt vannak.
– Valóban? – kérdezem, totál mellékesen.
– Bizony ám! – feleli Yari, majd bejön a helyiségbe, és felcsüccsen
az egyik poros varróasztalra. – De próbálta leplezni.
– Előttem nem – kotyog közbe Billie, és elfoglalja a Yariéval
szemben lévő asztalt. – Simán megkérdezte tőlem, hogy hol van.
Ingerült pillantással nézek egyikükre, majd a másikukra.
– Feltettétek magatoknak a kérdést, hogy valaki, akinek van egy
tökéletes irodája a másodikon, miért dolgozik egy eldugott szobában
az elsőn?
– Persze hogy feltettük – feleli Billie negédesen. – És arra
jutottunk, hogy bizonyára nyugodt körülményekre vágysz, hogy
csepegtethess nekünk némi infót.
– Milyen infót? – Felvonom az egyik szemöldököm.
– Hát, hogy, mondjuk, megcsókoltad-e megint? – kérdezi Yari,
továbbra is azon a hülye szárított marhán nyammogva.
– Persze hogy nem – jegyzi meg Billie. – Már elmondta volna
nekünk.
– Nem, nem mondta volna el – vágok közbe, és a produktivitásról
lemondva becsukom a laptopomat.
– Na, legalább akkor arról mesélj, hogy bírod a szexmegvonást –
biztat Yari. – Együtt élünk, és azt sem tudom, mi van veled!
– Sok a dolgom. – Megdörzsölöm a fáradt szememet. – Lesz ez a
parányi kis rendezvény, a divathét, és le kell gyártanunk egy
kollekciót, plusz meg kell terveznünk a show-t. Szóval, ja, ez a
helyzet.
– Nekünk is van dolgunk – jegyzi meg Billie védekezőn. – De nem
hagyjuk, hogy a részletek útjába álljon.
– Milyen részletek útjába?
– A faszokkal kapcsolatos részletekébe – feleli Yari, és úgy néz
rám, mint aki nem érti, miért kell ezt elmagyaráznia. – Mármint,
tudjuk, hogy Chase próbálkozik még. Nagyon az agyadra megy?
– Vagy inkább az ágyadra? – Billie buja vigyort villant, és elővesz
egy cigarettát. – Csajok, ugye nem bánjátok, ha rágyújtok?
– De – vágjuk rá Yarival kórusban.
– Teffék? – kérdezi Billie, és az ajkai között fityegő cigaretta
eltorzítja a szót. – Mégis hol kéne cigiznem? Mintha az egész világ rá
lenne pörögve erre a nikotinkérdésre.
– Azért, mert az egész világ rá van pörögve erre a nikotinkérdésre
– mondom. – Nagyjából azóta, amióta megtudtuk, hogy megöli az
embereket.
– De ez nem igazság! – Billie csücsörít, és még mindig próbálja
szívogatni a cigijét, mintha meggyújtás nélkül bármi hatása lenne. –
Biztos vagyok benne, hogy ezzel emberi jogokat sértenek.
– Kérlek, ne mondd két színes bőrű nő előtt, hogy komoly
szenvedést okoz, hogy nem dohányozhatsz akárhol! – mondja Yari.
– De én tényleg szenvedek – erősködik Billie. – És nekünk,
dohányosoknak is vannak jogaink!
– Bocsáss meg, White Girl Magic, de annyi szarság van a világban
– szólok közbe, és muszáj visszatartanom a röhögést –, és te épp a
tüdőrák mellett állsz ki? Ennek akarsz a szócsöve lenni?
– Mindenkinek vannak hibái – jelenti ki Billie, és igyekszik
komoly hangszínt megütni, de az ő szája is kezd felfelé kanyarodni.
– Csak ne az én arcomba fújd a hibádat – röhög Yari. – De
kezdünk eltérni a tárgytól! Lo, hogy bírod a cölibátust?
– Még csak néhány hete tart.
– Aha, de nem ám kiszáradsz, mint egy marha – jegyzi meg Yari,
miközben a húscafatot rágcsálja.
– Mármint úgy érted, hogy elhervad, mint egy virág? – helyesbít
Billie.
– Én a száradt… – Yari a szárított marhahúst ki-be tolja a szájába.
– …húsra gondolok.
– Ez annyira szar – mondom undorodva. – Máskor is elvoltam
hetekig szex nélkül, szóval elvagyok.
Azt inkább nem említem, hogy amikor véletlenül a szexre
gondolok, az Kenan miatt van. Túlságosan belelkesülnének, és nem
is csodálkoznék rajta.
– Csak ígérd meg, hogy ha megszeged az esküdet Kenan Ross-szal
– mondja Yari behunyt szemmel és összetett kezekkel, mintha
imádkozna –, elmeséled nekünk, hogy milyen nagy a farka!
Billie felhorkan, én meg forgatom a szemem.
– Kizárt dolog – motyogom, miközben ismét kinyitom a
laptopomat, annak reményében, hogy ejtik a témát.
– Mi a kizárt? Te és Kenan, vagy hogy elmeséled, mekkora a
farka? – kérdezi Billie. – Úgy értem, az a pasi óriási nagy! El tudod
képzelni, hogy kicsi a farka? Az aljas poén lenne az univerzum
részéről. Egy átok.
Egy szót sem szólok. Fogalmuk sincs, mennyire az idegeimre
mennek.
– És tudod, mennyire imádom a nagy farkú pasikat – teszi hozzá
Yari.
– Ja, emlékszel arra a srácra, akivel lefeküdtél, pedig azt hitted,
lehet, hogy nemi betegsége van? – kérdezi Billie, és undorodva
elfintorodik.
– Egyrészt. – Yari számolni kezd az ujjával. – Rendesen
becsomagolta.
Felröhögök, mert ez tipikus Yari.
 – Másrészt – folytatja, pajzán vigyorral az ajkán. – Kiderült, hogy
minden rendben vele.
– Szerencsés voltál! – jegyzi meg Billie, miközben Yarira mutat
kuncogva.
– Az biztos. Nagyon jó pasi volt – teszi hozzá Yari álmodozva. –
Viszont szerintem onnan tudni, hogy szuper a pasi, ha a farka nem
nagy szám, és mégis ügyesen bánik vele. Okurrr.
– Ne idézd nekem Cardi B-t! – mondom vigyorogva.
– És emlékszel arra a pasira, akivel egyszer kavartál, Lo? – Billie-
nek nevetés tör ki a szájából, és betölti az egész helyiséget. –
A papnövendékkel?
Kutakodni kezdek az emlékeim között, és ahogy eszembe jut a
srác, akire gondol, én is röhögni kezdek. Nagyon.
– Te jó ég! – visítom, a számat eltakarva. – Aki azt mondta, hogy
ha nem szopom le, nem fogok üdvözülni!
Mindhármunknak annyi, és a laptopom, a szabásminta, a show –
mind a háttérbe szorul pár perc erejéig, amíg a csajokkal
hülyéskedünk. Észre sem vettem, hogy a múltamból visszamaradt
sérelmek mennyire lehúznak engem. Jó érzés velük nevetni meg
hülyéskedni, még ha csak pár perc erejéig is.
Amikor magunkhoz térünk, rápillantok a telefonomra, látom,
hány óra van, és elhúzom a szám.
– Oké, most komolyan – mondom, miközben kinyitom a
laptopomat. – Muszáj befejeznem ezt a feladatot JP-nek.
– Oké, jó volt dumálni – jegyzi meg Billie, miközben feláll. – De
igazad van. Nekem is be kell fejeznem egy beszámolót Paulnak
holnap reggelig.
Yari és én felvonjuk a szemöldökünket, amivel mindketten azt
akarjuk mondani, hogy ne akard, hogy véleményt mondjunk, de
csendben maradunk.
– Ne már, csajok – mondja Billie, és minden jókedv eltűnik az
arcáról. – Inkább ne is mondjatok semmit! Tudom, hogy szerintetek
nem éri meg a fáradságot.
– Nem – vágok vissza halk és józan hangon. – Azt akarom, hogy
vedd már észre, hogy te megéred! Több vagy, mint egy olyan pasi
szeretője, aki nem tiszteli a feleségét, a gyerekeit és téged sem.
– Tényleg, Bill – folytatja Yari, és dorgáló pillantást vet rá. – Rossz
oldalán vagy a Limonádénak. Tényleg Becky akarsz lenni a jó hajjal?
8

– Ne nézz rám így! – kéri Billie.

– Most mi van? – kérdezi Yari a homlokát ráncolva. – Ez az én
flegma Beyoncé-arcom.
Még Billie sem bírja ki, és mindhárman nevetünk egy nagyot,
mielőtt elindulnak. Amikor egyedül maradok a varrógépekkel,
újrajátszom magamban a lányokkal folytatott beszélgetésemet, és
próbálom Kenan fülén keresztül hallani magunkat. Komolytalan.
Azt mondta, fiatal vagyok. Igaza van. Mindig is érettebbnek éreztem
magam a koromnál, mintha koravén lennék egy kicsit, de az az
érzésem, hogy az ő életében zajló események – a válás, a lánya
jóléte a változás alatt, a családi tanácsadás – és a köztünk levő évek
elválasztanak minket. Mind a tizenegy. Óvatosnak kell lennem. Nem
szeretném, hogy valaha is úgy érezze, visszaélek a bizalmával. Nem
akarok róla beszélgetni a barátaimmal, a sajtóval, senkivel. És
gyűlölöm a gondolatot, hogy a felesége ezt tette. Hogy választhat
valaki egy másik férfit Kenan mellett?
Nem vagyunk kapcsolatban, de valamiben mégis, még akkor is, ha
ez csak egy kötélhúzás, és próbálunk ellenállni egymás vonzásának,
ahányszor együtt vagyunk. Tudom, hogy nem állok készen az
intimitásra, amit Kenannel pedig átélhetnék. Szerintem ezt a
legelejétől fogva tudtam, és ezért nem vettem róla tudomást meg
viselkedtem elutasítóan, ahányszor találkoztunk. Az eddig, ilyen
rövid idő alatt kialakult kapcsolatunk olyan kötelékről árulkodik,
amire nem biztos, hogy készen állok. Nem állok készen arra, hogy
lássam, ahogy a testünk között manifesztálódik – hogy lássam,
milyen mély is lehet, és hogy mit kell adnom ezért cserébe.
A stúdió elcsendesedett, a műhely kiürült, és csupán néhány
lámpa világít odafent, amikor végzek a feladataimmal, amiket
aznapra ütemeztem. Sötét van, és hazafelé tartok. Azt kívánom,
bárcsak összeüthetném a sarkam háromszor, és hazajuthatnék. A J
vonaton ülök, fejemet az ablaknak támasztom, amikor a
telefonomon felvillan egy üzenet.
Ismeretlen: Kenan vagyok. Utálok üzengetni.
Én: Ööö… Milyen Kenan? És hogy szerezted meg ezt a számot?
Különben meg megint úgy beszélsz, mint egy nagypapa.
Ismeretlen: Ne térj el a tárgytól!
Én: Van tárgy?
Ismeretlen: TÁRGY: Szombat
Én: Ó! Az „antarktiszi” útra gondolsz?
Ismeretlen: Harlem nincs olyan messze. Gyere el, jó lesz!
Én: Küldd el üziben a részleteket, és meglátom, mit tehetek.
Ismeretlen: Utálom az „üzi” szót, meg az összes ilyen rövidítést.
Én: OMG! Am sztem nem gáz. Vmikor a 7en megírom a többit.
Ismeretlen: Igazán érett.
Én: Micsoda zsémbes öregember!
 Az üzenetbuborékok megjelennek, és eltűnnek. A J vonat halad
tovább, pár utas leszáll a megállókban, én pedig mosollyal az
arcomon és visszatartott lélegzettel várom Kenan válaszát.
Ismeretlen: A legtöbb emberrel elég zsémbesen viselkedem, de
veled nem.
Most rajtam a sor, hogy digitális buborékokat eregessek, a szívem
buborékait, és belekezdek pár üzenetbe, meg ki is törlöm őket,
mielőtt megnyomom a küldés gombot.
Én: Velem miért nem vagy zsémbes?
Ismeretlen: Millió oknál fogva, de még nem jöttem rá pontosan.
A szívem triplaszaltót vet a mellkasomban, megpördül egyszer,
kétszer, háromszor, és szabálytalanul ver, ahogy újraolvasom az
üzenetet, amit írt.
Én: És rá akarsz jönni?
Ismeretlen: Azt hiszem, igen, nagyon… TBH ;-)
Olyan széles a mosolyom, hogy valószínűleg az összes fogam
látszik. Ha ez egy játék lenne, kiteríteném az összes kártyámat, de
ez nem játék. Hanem pillangók, emojik és szívecske szemű fejek.
Kockázat, érzelmek, intimitás, meg minden olyasmi, ami halálra
rémít egy hozzám hasonló lányt. Megesküdtem, hogy nem kell több
Szőke Herceg, és a múltam megoldatlan problémái továbbra is
belerondítanak a tündérmesémbe. De ez nem egy tündérmese.
Sztem.
Én: TÁRGY: Szombat. Meglátjuk.

Utalás Beyoncé Lemonade című számának dalszövegére.

8
 10
LOTUS


– Olyan büszke vagyok rád, Lo!
Iris biztatását hallva úgy szorítom a telefont, mint egy
mentőkötelet. Mintha ő lenne az én mentőkötelem, márpedig
mindig is ezt jelentettük egymásnak, kis korunk óta.
– Még nem csináltam semmit. – Kurta nevetésem ugyanolyan
bizonytalan, mint az érzéseim.
– Te vagy a legerősebb csaj, akit ismerek – jelenti ki Iris. – És nem
leszel gyengébb attól, hogy megteszed ezt a lépést. Csak erősebb.
Vajon Iris akkor is azt gondolná, hogy erős vagyok, ha tudná, hogy
az elmúlt negyvenöt percet a brooklyni presbiteriánus templom
előtt ácsorogva töltöttem? Hogy a csütörtök esti gyűlés lassan véget
ér, és nekem nem sikerült összeszednem magam annyira, hogy
bemenjek?
– Köszi – felelem tétován. Odapillantok a templom bejáratához
vezető betonlépcsők sorára.
– Később hívj fel, és meséld el, milyen volt! – mondja Iris. – Most
időpontom van az orvoshoz, de azonkívül ráérek.
Örömmel veszem, hogy valami másról is beszélhetünk, mint az én
őrületemről. Őszintén érdekel, hogy mi a helyzet Iris terhességével.
– Minden rendben, Bo? – kérdezem szándékosan könnyed és
aggodalomtól mentes hangon.
 – Aha, teljesen. Az orvos szerint a terhességem unalmasan
normális. Ez csak rutinvizsgálat.
– A szeptember hamarabb eljön, mint gondolnád.
– És már alig várom! August teljesen a baba megszállottja lett.
– Még jó! – August a jó emberek közé tartozik. Azon kevés férfiak
egyike, akire rá merem bízni az unokatestvéremet és a lányát,
Sarait.
– Mesélte, hogy Kenan elkérte a számod. – Iris hagyja, hogy a
megjegyzése ott lógjon a levegőben.
– Hm – bököm ki végül, és találok némi mosolyt a hangomban a
gyomromban kavargó idegesség ellenére. – Szóval így szerezte meg.
– Miért, fel is hívott? – faggatózik Iris izgatott és reményteli
hangon.
– Te meg August olyan vagy, mint két kerítő – jegyzem meg,
kitérve a kérdés elől. Az egyik kérdés a másikhoz vezetne, és végül
Iris rájönne, hogy találkoztunk párszor Kenannel, és… beszélő
viszonyban vagyunk. Basszus, csókolózó viszonyban vagyunk!
– FELHÍVOTT? – erősködik Iris.
– Írt – felelem, és csak egy morzsát vetek oda neki. – Meghívott
szombaton a Ruckerre.
– A Rucker Park a kispályás kosárlabda Mekkája! – Nem nyűgöz le
az Iris hangjában bujkáló ámulat. Velem ellentétben ő imádja a
játékot.
– Aha. Mindegy. Meglátjuk. Még nem döntöttem el, hogy megyek-
e.
Pár másodpercig csend van a másik oldalon, amit Iris hosszú
sóhaja követ.
– Ó, te jó ég! Ő az a pasi!
 – Mi? – Némán könyörgök, hogy ne rakja össze a kirakós
darabjait.
– A pasi, akiről korábban meséltél! Akiről azt mondtad, tetszik.
Kenan New Yorkban tölti a nyarat. Te meg ő…
– Jaaaaj, bocsi, de kezd szakadozni a vonal – vágok közbe. –
Mennem kell.
– Lo, muszáj megtudnom a részleteket!
– Szia, Bo! Puszilom Sarait! – mondom, és leteszem.
Bármi történik is köztem és Kenan közt, jobb, ha hagyjuk a témát,
és nem vágyom a jóakaró barátaim szurkálódására meg
viccelődésére. Ez a mi dolgunk. Nem Irisé. Nem Billié meg Yarié.
Nem JP-é. A meggyőződés nem csak azért alakult ki bennem, amit
Kenan ma elárult nekem. Csak azt szeretném, hogy ha bármi
történik is köztünk, az… más legyen, mint a múltbéli hódításaim.
Egyelőre nem állok készen arra, hogy barátságnál többet akarjak
Kenantől, de már most különlegesnek érzem az egészet. Még egy
pasit sem éreztem különlegesnek. Talán azért, mert sosem hagytam,
hogy így legyen.
Ezt az váltotta ki belőlem, ahogy tegnap Kenan a terápiáról
mesélt, hogy mit jelent ez neki és a családjának – hogy hogyan éli túl
a családi tanácsadásokat, és mennyire szereti a lányát. Nekem
sosem volt részem efféle támogatásban és szeretetben, ahogy Kenan
a lányával viselkedik. Pont ellenkezőleg. Egy „részben ismeretlen”
apa és egy anya, akinek sosem én számítottam a leginkább, úgy,
ahogy Kenannek Simone.
Felmegyek a lépcsőn.
A templom belseje szerény, és tele van üres padokkal. A falra
ragasztott papíron az áll, hogy „SEGÍTŐ CSOPORT”, és egy piros nyíl
lefelé mutat rajta. Követem a nyíl irányát az alagsorba, és minden
lépésnél zakatol a szívem. Amikor leérek az alagsorba, elsétál
mellettem két nő, a lépcső felé tartanak. Az egyik szipog, a másik
pedig a kivörösödött szeme sarkát törölgeti.
Baszki.
Végre összeszedtem magam, és bejöttem, most meg úgy tűnik, túl
későn érkeztem. Talán tudat alatt pont ezt akartam.
– Segíthetek? – kérdezi egy harmincas, barna hajú és kedves
tekintetű nő.
– Ööö, nem, én…
Mi vagyok? Gyáva?
– Én csak eltévedtem – mondom. Hazudok egy templomban. – Azt
hittem, itt tartják lent a véradást.
– Az csak szombaton lesz – mondja halvány mosollyal.
– Aha. Most már látom. Megyek…
– Azt hittem, hogy esetleg a csoport miatt érkeztél – szakít félbe,
miközben a papírtányérokat és -poharakat pakolássza, és elrakja a
sütit.
Abbahagyja a rámolást, amikor nem válaszolok azonnal.
– Én, nos… Mint mondtam, eltévedtem.
Egymásra meredünk, a pillantásunkban ott rejlik az igazság, még
ha a szavainkkal ki is kerüljük azt.
– Ők is így voltak ezzel, amikor először eljöttek. – A lépcsőre
mutat, amerre a két hölgy távozott. – Mármint el voltak tévedve.
Tényleg segít, ha az ember beszél róla, akár idegenekkel is, akiknek
megvan a maguk baja; a tiédhez hasonló baja. Szét kell szedni az
egészet; megkeresni a darabkákat, amik nem illenek a képbe,
kidobni őket, és új, jobb darabkákat találni helyettük. Egészséges
darabkákat.
– Hát, oké. – Fejemet a lépcső felé fordítom. – Akkor sok
szerencsét!
– Talán jobb is, hogy elkéstél – folytatja, mintha még nem ráztam
volna le, és nem hazudtam volna neki. – Beszélhetünk
négyszemközt is az első alkalommal.
– Talán majd máskor – mondom, és nem fáradok azzal, hogy
rámutassak, hogy téved. – Jó éjszakát!
– Mesélhetnél magadról egy kicsit. Egy kicsit a történetedről. –
Elhallgat. – Vagy én is mesélhetek a sajátomról. Hosszú időbe telt,
mire sikerült megszólalnom, de most állandóan erről beszélek.
Eleinte azért, hogy magamnak segítsek. Most azért, hogy másoknak.
– Ennek igazán örülök, de most mennem kell. – Nagyjából észak
felé mutatok, amerre a lakásom van, egyik lábammal az első, felfelé
vezető lépcsőfokon, hogy minél távolabb kerüljek ettől a
beszélgetéstől. – Pár háztömbre lakom innen.
– Az én esetemben az apám volt az – jelenti ki halkan.
Hátrapillantok a vállam fölött, és a szemébe nézek. Nem
fájdalmat látok benne, hanem az erőt, amit Iris tévesen hozzám
társított az imént. Ebben a nőben tényleg megvan.
– Az apám bántott engem – folytatja alig hangosabban a
suttogásnál, mégis gongként verődik vissza a hangja az alagsorban.
– El tudod képzelni, milyen sok időbe telt, mire ezt ki tudtam
mondani? Beismerni?
Elfordulok a lépcsőtől, és rámeredek, várom a folytatást. Ha
megtudom, hogy valakinek sikerült túljutnia ezen, talán adhatna
valami támpontot, hogy nekem is menjen.
– Egy életbe telt – mondja, és észreveszem a szemében az
elgyötörtséget az erő mögött. – Olyan sokáig, hogy már nem is
emlékszem. Azt mondják, Isten nem ró ránk nagyobb terhet, mint
amit el tudunk viselni. Néha az agyunk is így tesz. Ez önvédelem.
Az agyunk azt mondja, hogy jaj, hát ő még nem áll készen erre, és
ezért elrejti előlünk az igazságot.
Szépen odapakolja az ételt és a papírholmikat az asztal szélére, és
leül a körberakott székek egyikére.
– De csak addig bujkálhatunk és menekülhetünk, amíg elkezd
ránk ömleni a szar. – Halványan felnevet. – Bocs, hogy káromkodom
a templomban, de valahogy úgy érzem, Isten megbocsát ezért
nekem. A fejünkben működő dolgok, amelyek megvédenek minket
a kimondatlan traumáktól, hosszú ideig képesek működni, akár
évekig is, de egy nap egyszer csak leállnak. És akkor vagy kezdünk
vele valamit, vagy nem. És ha nem…
Szavaiban figyelmeztetés rejlik – egyfajta bátorítás, hogy
válasszam azt, hogy kezdek vele valamit, ahelyett, hogy nem.
Emlékszem, amikor Chase zuhanyzójában kuporogtam a
tökéletesen jó szexet követően. Látom magam előtt az
összegömbölyödött, magzatszerű testem a gardróbom kézzel rajzolt
fája tövében. Érzem az égett haj szagát, az emlékeim körül
gomolygó füstét. A lelki békém lángokban áll.
Úgy érzed, mintha te is beáznál, Lo?
Csöpp. Csöpp. Csöpp.
– Nem tudom, miért most – szólalok meg hirtelen, minden
felvezetés nélkül, de mintha értené. – Eddig jól voltam. Évekig jól
voltam.
– Én is jól voltam – mondja. – Egyébként Marsha vagyok.
– Lotus – mutatkozom be.
 – Örülök, hogy megismerhetlek, Lotus. Túlélő vagyok, emellett
okleveles terapeuta. A gyerekkori szexuális zaklatás áldozatainak
hoztam létre ezt a csoportot – folytatja. – Szóval, mi szél hozott ide
ma este?
– Van mostanában némi… Uhh… Problémám a szexszel. Olyasmi,
amivel korábban sosem volt gondom.
– Ez nem meglepő. Az ember ott szerzi a sérülést, és a
legtöbbünknek a szexualitása érintett. Ez a részünk sérült a
legmélyebben.
– Azt hittem, már megszabadultam ezektől. Évekig szexeltem, és
minden oké volt. Mármint, egy bizonyos kategóriába helyeztem, de
élveztem.
– És mi volt ez a kategória? – kérdezi, és az arcomat fürkészi. –
Próbáld meg megfogalmazni!
– Az élvezet kedvéért szexeltem – felelem, és nyelek egy nagyot,
mert hirtelen kiszárad a szám. – Nem bánod, ha… – Az asztalon
sorakozó vizesüvegek felé intek.
– Dehogy. – Marsha a körben elhelyezett székek egyike felé
biccent. – Ülj le ide!
Tétovázom. Beszélgetünk, de még mindig úgy érzem, hogy ha
nagyon muszáj lenne, el tudnék menekülni. Ha leülnék, az azt
jelentené, hogy egy darabig még itt maradok. És nem vagyok benne
biztos, hogy túl sokáig itt szeretnék lenni, de fogok egy vizet, és
leülök. Amikor elfoglalom a helyem, Marsha elmosolyodik, de
ügyesen leplezi az elégedettségét.
– Tehát a szex élvezetként szolgált neked – mondja Marsha ott
folytatva, ahol abbahagytam. – Eddig jól hangzik.
– Így van. – Nevetek, de semmi jókedv nincs benne. – Tudom, hogy
a túlélőknek általában sok gondjuk van a szexszel, de én mindig is
élveztem.
– Szerencsés vagy, és igen. Igazad van. Nekem például
harminchárom éves koromban volt először orgazmusom.
Tátva marad a szám, és tudom, hogy bunkó és érzéketlen vagyok,
de basszus! El sem tudom képzelni.
– Még csak… Úgy sem, hogy magadnak csináltad?
– Az önkielégítés komoly része volt a felépülésemnek – feleli, és a
szeme se rebben, miközben megosztja ezeket a kényes
információkat. – Nem voltam képes átélni a gyönyört egy másik
ember keze által. Először a sajátommal kellett biztonságban
éreznem magam.
Félredönti a fejét, és kacsint.
– Ne aggódj! Hosszú terápiával, kemény munkával és egy nagyon
türelmes partnerrel már sokkal jobb a helyzet – jegyzi meg. – Sok
kapcsolat nem éli túl a felépülési folyamatot, mert szükségünk van
az irányításra, és a partnereink ezt nem bírják elviselni.
A traumánkat kiváltó okához és a hatásaihoz fűződő irányításra.
A szexhez komoly szintű bizalom kell. Néha elfelejtjük, milyen sok;
elfelejtjük a jelentőségét annak, hogy megosztjuk valakivel
magunkat.
– Nekem sosem okozott problémát rábízni valakire a testemet –
mondom a homlokomat ráncolva, miközben azon merengek, hogy
valami talán nem stimmel velem, vagy azzal, ahogy feldolgoztam az
eseményeket. – De mást sosem bíznék rá egy férfira. Semmi valódi…
Intimitást, gondolom. Fontos volt számomra, hogy tudják, ez csak
szex. Sosem engedtem meg magamnak, hogy ennél többet érezzek,
de mostanában ez már nem kielégítő.
 – Az egészséges szexualitás egyik része az, hogy tudod, hogy
szerethető és értékes vagy, akkor is, ha nem kínálod fel magad
szexuális értelemben – jelenti ki Marsha. – A valódi intimitás nem
valósulhat meg némi szerelem vagy szeretet nélkül. Ha ezeket
teljesen kizárod, lehet, hogy a szex egy idő után… Mintha egyszerű
tranzakció vagy pusztán testi feszültségoldás lenne.
Marsha féloldalasan elmosolyodik.
– Ha sikerül egy kis időt közösen eltöltenünk, biztos vagyok
benne, hogy mélyebbre tudunk ásni, és rájövünk, hogy mit tettél
eddig azért, hogy túléld. Mindannyian ezt csináljuk. Megtaláljuk a
módját, hogy visszanyerjük, vagy legalábbis úgy érezzük, hogy
visszanyertük az irányítást afölött, amit elvettek tőlünk.
Tehetetlenek voltunk, és állandóan kerestük a módját, nehogy még
egyszer ugyanolyan helyzetbe kerüljünk. Néhányan
hiperszexuálissá válnak. Mások egyáltalán nem tudnak szexelni.
– Én úgy döntöttem, hogy szünetet tartok a szexben – mondom. –
És eddig nem nagyon hiányzik. – Kenan arca, a hangja és az illata
megtámadják a képzeletemet és az emlékezetemet.
– Ez is sűrűn előfordul – jegyzi meg Marsha bólogatva. –
Egyáltalán nem szokatlan, hogy időnként cölibátust fogadunk, amíg
rá nem jövünk a dolgokra. Nekem úgy tűnik, hogy sikerült
meghallanod a belső hangodat, és az ösztöneid jó irányba
kormányoznak téged.
Jobb az önismeretem, mint sok más embernek. Tudom, hogy ez
annak az eredménye, ahogy MiMi nevelt – hogy megtanított
ráhangolódni olyan dolgokra is, amiket szabad szemmel nem
láthatok. Akár a saját fájdalmamra is.
– Nem baj az, ha a szex időnként csak feszültségoldás – folytatja
Marsha. – Sok túlélő szokott szexelni, de érzelmileg nem vonódnak
be, mert a túl korai szexuális élményükhöz elhagyatottság érzése
vagy trauma társul. Az érzelmi eltávolodás egyfajta védekezés.
Lehet védekezési mechanizmus azért, mert félsz rábízni valami
mást is a másikra, főleg, ha valaki elárult, akiben egyébként
megbíztál, mondjuk, egy családtag, vagy… akárki.
A következő szavaim súlyát latolgatom. Felsorakoztak a
nyelvemen, és túl régóta ülnek ott ahhoz, hogy biztosan ki tudjam
őket mondani.
– Az anyukám barátja volt az – bököm ki nagy nehezen.
– Sajnálom, Lotus – mondja igazán kedvesen.
– Ja. Hát, köszi.
Egyelőre ennyit akarok mondani. Úgy érzem, falba ütközöm, és
most, hogy hangosan kimondtam, nem akarok egy helyiségben
maradni a szavakkal. Felállok, és a félig kiürült vizesüvegemet a
szelektív kukába dobom.
– Most mennem kell – közlöm sietősen. – Dolgom… van.
– Rendben. – Marsha feláll, a táskájáért nyúl, kivesz belőle egy
névjegykártyát, és odaadja nekem. – Minden csütörtök este
összegyűlünk. Ugyanekkor, ugyanitt, illetve itt vannak az
elérhetőségeim, ha többet szeretnél beszélgetni.
Pár másodpercig meredten nézem a kártyát, majd elfogadom, és
amikor felnézek, látom, hogy a tekintetét még mindig rám szegezi.
– Köszönöm.
Elindulok a lépcső felé, majd megállok, amikor belém hasít egy
gondolat.
– Marsha, kérdezhetek valamit?
– Bármit – feleli, és látszik, hogy komolyan gondolja.
 – Gondolom, amikor az ember ilyen fázisban van, rossz ötlet
belemenni egy kapcsolatba, igaz?
El sem hiszem, hogy megkérdeztem, de ami Kenan és köztem
történik, kezd egyre ellenállhatatlanabbá válni. Amikor végül úgy
döntök, hogy belemegyek, tudnom kell, hogyan ártok magamnak
ezzel a legkevésbé.
– Attól függ – feleli Marsha. – Néha olyan erősen ragaszkodunk a
múltbéli sérelmeinkhez, hogy lemaradunk az előttünk álló
boldogságról, márpedig ha valamit megérdemlünk, Lotus, az a
boldogság, bárhol várjon is ránk.
Bólintok, és hagyom, hogy leülepedjenek a szavai.
– Türelmes partnerre van szükség ilyenkor – folytatja gyengéd, de
határozott hangon. – Valaki olyanra, aki nem bánja, ha lefektetsz
néhány szabályt, pár irányelvet, ha az segít neked. Aki nem
kényszerít semmi olyanra, amire nem állsz készen, és akinek nem
probléma, ha te szabod meg a tempót.
– Értem. – Rámosolygok Marshára, és megfordulok. – Köszönöm.
– Örülnék, ha jövő csütörtökön találkoznánk, ha el akarsz jönni –
mondja Marsha. – Vagy ha újra beszélgethetnénk, csak mi ketten.
Elindulok a felfelé vezető lépcsőn. Ugyanazt felelem neki, amit
Kenannek is.
– Meglátjuk.

 11
KENAN


Az újonc szezonom nyarán eljöttem a profi bajnoki tornára a
Rucker Parkba, a világ leghíresebb kosárpályájára. Ha hírnevet
akarsz szerezni az utcán, akkor itt kell kezdeni. Olyan, mint egy
zarándokút Mekkába.
A felszínen teljesen szerény. Semmi előkelő nincs a kültéri
pályában a két gyűrűvel és az ötsoros nézőtérrel, de itt legendák
születtek. Dr. J9 is itt szerzett nevet magának, mielőtt bárki is tudta
volna, ki ő valójában. Azon a nyáron, amikor itt játszott, az emberek
összezsúfolódtak az utca másik oldalán álló iskola tetején,
felmásztak a fákra, és onnan figyeltek, meg az orrukat a kerítéshez
nyomva próbálták megpillantani ezt a srácot, aki páratlan
kecsességgel hasított a levegőben, és olyan erővel találta el a
palánkot, mint még soha senki. A Rucker körül összegyűlt tömeg
kántálta először a „Dr. J.” nevet. Ők keresztelték meg, és rajta
ragadt. Játszott a Philadelphiában, a szülővárosom csapatában, és
forradalmi változást hozott a kosárlabdába. Úgyhogy ahányszor
eljövök a Ruckerbe, különleges alkalomnak számít, de ma még
izgatottabbnak érzem magam.
És ennek semmi köze a zsákolóversenyhez, amin jótékonyságból
zsűrizek.
Amikor a versenynek vége, a többi híres zsűritaggal együtt
készítünk pár képet a nyertesekkel, és elkezdődik az
autogramosztás. Egész idő alatt sapkákat, papírfecniket, cipőket
meg minden mást írok alá, ami az embereknél van. A tömeget
pásztázom egyetlen nőt keresve. Lotus végül nem írt vissza, szóval
nem tudom, eljött-e. Nagy az esélye, hogy nem, de ettől még néhány
percenként kényszeresen körbepillantok.
– Hogy tetszik New York, Glad? – kérdezi Ben Mason, az irányító,
aki ugyanabban az évben került be az NBA-be, mint én. Sorra
osztogatjuk az autogramokat, miközben rengeteg gyerek vesz
minket körbe.
– Nem rossz. – Rámosolygok a kislányra, aki odaad egy pólót, hogy
írjam alá. – Most itt él a gyerekem is, úgyhogy örülök, hogy a nyár
egy részét vele tölthetem.
– Hallom, Bridge New Yorkba költözött – mondja Ben. – Szerepel
ebben a kosarasfeleséges valóságshow-ban, igaz?
Ben, mint mindenki más a sport világában, szinte előbb tudja, mi
van velem, mint én magam.
– Ja, itt van – motyogom.
– Sikerült végre elválni tőle?
– Aha, alakul. Hál’ istennek!
– Haver, elég rondán kicseszett veled.
Komolyan, Ben? Hát persze, miért is ne cseveghetnénk a
legfájdalmasabb, legmegalázóbb emlékeimről, miközben több száz
sikító gyereknek osztogatunk autogramot? Tökéletes időzítés.
– Már túl vagyunk rajta – jelentem ki hangosan. – Csak próbáljuk
kitalálni, hogy lenne a legjobb a lányunk közös nevelése.
– Jobb ember vagy nálam – folytatja Ben. – Ha a helyedben
lennék…
 – De nem vagy. – Megfordulok, és a szemébe nézek, meg sem
próbálva leplezni az idegességemet.
– Bocs, Glad! – mondja Ben sietve. – Haver, csak kicsúszott.
Tudom, hogy kemény időszak volt. Nem akartam felhozni.
– Mégis még mindig beszélsz. – Visszafordulok, és folytatom a
tárgyak meg fotók aláírását.
Az ingerültségem azonban nem csak neki szól. Csalódott vagyok,
hogy Lotus nem jött el. Még magamnak sem vallottam be eddig,
hogy mennyire reménykedtem benne. A lépcsőházban seggfej
módjára viselkedtem. Azt hittem, helyrehoztam, de lehet, hogy
mégsem.
– Nézz ide, Glad! – kiabálja egy gyerek, és feltartja a telefonját,
hogy készítsen egy fotót. Amikor odanézek, valami színfolt
megragadja a figyelmemet. A tömegben támad egy kis hézag,
amelyben megpillantok egy vajszínű selymet egy napbarnított
bőrön. Egy nőt, aki kivágott hátú sárga overallt visel, ami ráfeszül a
fenekére. Fedetlen gerincén egy tekervényes cipzárra hasonlító
tetoválás húzódik, amelynek a fogai helyén virágok vannak.
Hatalmas, aranybarna, hullámos hajkorona, és a nyakába meg a
válla ívére hulló elszabadult tincsek.
– Lotus?
A neve kérdésként hangzik fel, de tudom, hogy ő az. Nem én
vagyok az egyetlen, aki észreveszi a külseje minden részletét.
A tömeg úgy válik ketté, mint a Vörös-tenger, és utánafordulnak a
fejek, ahogy elsétál az emberek között. Mintha észre sem venné azt
a vágyat, amit bennük kelt, ahogy átjut a sűrű tömegen.
Tőlem távolodva.
Túl sok ember választ el minket, és udvariatlan módon keresztül
kell furakodnom egy csomó kamaszon, hogy elkaphassam, de szó
sem lehet róla, hogy úgy menjen el, hogy nem is találkoztunk.
– Hé, PYT! – kiabálom a szám köré font kezemmel abba az
irányba, amerre láttam. Olyan alacsony, és már a feje búbját sem
látom.
Egy másodpercig azt hiszem, elveszítettem, de az a napsugárszínű
ruha, amit visel, ismét elárulja a hollétét pár méterrel arrébb. Most
felém fordul, és egyik kezét csípőre téve derűs arckifejezéssel néz
rám. Elvigyorodom, teljesen fel vagyok készülve rá, hogy le leszek
cseszve, amiért rászólok.
– Mit képzelsz, hova mész? – kérdezem elég hangosan, hogy hallja
ő is, meg a körülöttünk lévő emberek is.
– Az tuti, hogy nem fogok egész nap ácsorogni, és rád várni –
kiabálja vissza, az ajkán pedig ott bujkál a szemében ülő mosoly.
– Nos, hallottátok, srácok. – Aláírok még egy sapkát, és felsóhajtok.
– Muszáj befejeznem. Különben itt hagy.
– Miatta én is befejezném – jegyzi meg egy srác, aki félúton áll
köztem és Lotus között, és a fedetlen bőre minden
négyzetcentiméterét végigpásztázza a szemével. Ki akarom innen
vinni.
– Bocsánat! – mondom, ahogy keresztülfurakszom a tömegen,
miután kiosztottam az utolsó aláírást. Találkozhatnánk félúton is,
nem? Nem, ő csak áll a tömegben, mint egy sárga nárcisz, amelyet a
közlekedési dugó közepére ültettek, és várja, hogy odaérjek. Amikor
ott vagyok, a lehető legközelebb állok hozzá, anélkül, hogy
megérinteném, úgyhogy teljesen hátra kell döntenie a fejét, hogy a
szemembe nézzen. Tekintetünk összekapcsolódik, és nem eresztik
egymást. A köztünk gomolygó forró levegőnek semmi köze a
harmincöt fokos hőséghez. Finoman belélegzem Lotus illatát.
– Már megint szagolgatsz? – kérdezi, és mosoly bujkál a szeme
sarkában, akár egy rosszban sántikáló macskáéban.
Hagyom, hogy megránduljon az ajkam.
– Hova indultál? El akartál menni anélkül, hogy találkozunk?
– Nem. – Egy másodpercig álljuk egymás tekintetét, amíg várom a
további szavait. – Csak túl sok az ember. Le akartam ülni kicsit
messzebb.
– Ó, köszi, hogy megvártál.
Eltűröm a haját az arcából, és mutatóujjammal végigsimítom a
füle ívében sorakozó arany fülbevalókat. Megborzong.
– Fázol? – kérdezem, elfojtva a mosolyomat.
Lesüti a szempilláit, és eltakarja a szemét.
– Megfagyok.
Az overallja egyik vékony pántja leesik a válláról, felfedve a
kulcscsontját, így végre el tudom olvasni az írást, amit nem sikerült
kibogarásznom a jachtos bulin.
– Mindenestől szép vagy – olvasom, és végighúzom a
hüvelykujjamat a törékeny csontot fedő íráson. – Egy kis
emlékeztető, arra az esetre, ha mind elfelejtenénk, milyen szép
vagy?
Meginog a mosolya, majd visszatér.
– A dédnagymamám mondogatta ezt, amikor kislány voltam.
Az Énekek énekéből van.
Vagy húsz kérdést tennék fel minden alkalommal, amikor
megtudok valami újat erről a nőről, és egyiket sem tehetem fel
ebben a tömegben. A keze után nyúlok, és összekulcsolom az
ujjainkat, miközben az arcán a tiltakozás jeleit keresem. Nem
találom.
– Menjünk innen! – mondom.
Bólint, és apró ujjaival megszorítja a kezem.
– Menjünk!
– Nem vagy éhes? – kérdezem, és elindulunk a parkoló felé, ahol a
kocsimat hagytam.
– De, igen.
– Nagy kár lenne, ha nem ennénk a Sylvia’sban, ha már itt
vagyunk Harlemben. Ettél már ott?
– Tudod, hogy nem. – Rám villant egy mosolyt. – De kipróbálnám.
A szervezők őrizték az autóinkat az esemény alatt, úgyhogy
előkotrom a kulcsomat, és odamegyünk a furgonhoz, amit múlt
héten vettem.
– Ez meg mi? – kérdezi Lotus, miközben lassan körbejárja a
fényes, ezüstszürke króm szörnyeteget.
– Ez a Lamborghini SUV-je, az Urus – felelem, és kinyitom neki az
ajtót. – Tetszik?
– Fogjuk rá. – Úgy vonja meg a vállát, mintha mindennap
kétszázezer dolláros furgonokban ülne. – Nem igazán érdekelnek az
autók. Mindenhova metróval megyek.
– Akkor vérbeli New York-i vagy. – Körülnézek, és kikanyarodok
az utcára.
– Nem, egyáltalán nem. – Felnevet. – De beilleszkedtem.
– New Orleansból származol, mint Iris, igaz?
Egy pillanatig hallgat, és odapillantok rá. A „hova valósi vagy?”
elég ártatlan kérdésnek tűnik, de árnyék suhan végig az arcán.
– A gyerekkorom egy részét New Orleansban töltöttem. A Ninth
Wardban, ja – folytatja. – De utána MiMivel éltem, a bayou-ban, egy
apró településen, ahol többen beszélnek franciául, mint angolul.
– Megtanultad?
– Aha, MiMi sokszor beszélt franciául, úgyhogy rám ragadt. JP-nél
jól jött.
– Szeretsz nála dolgozni?
– Igen, de tudom, hogy majd egyszer mást fogok csinálni.
– Például?
– Még nem tudom. – Hátradől a fényűző bőrülésben. – Szeretem a
munkám, de van egy podcastom is, a gLO Up, amit egyre többen
követnek, és már támogatóim is vannak. Vagy az is lehet, hogy egy
speciális ágazattal fogok elindulni, mondjuk, fehérneműkkel vagy
kiegészítőkkel. Ki tudja? Nem kell mindent tudnom arról, hogy mi
lesz holnap, ahhoz, hogy élvezzem a mai napot, szóval alakul, ahogy
alakul.
– Én tervező típus vagyok – mondom, miközben Harlem utcáin
vezetek. – Mindig előre meg vannak tervezve a dolgaim, és
általában figyelmesen követem azt az utat.
– Úgy tűnik, nem sok lehetőséget hagysz a váratlan fordulatoknak
– jegyzi meg, és egy kicsit elfordul az ülésen, hogy lásson, miközben
én vezetek.
– Lehet, hogy így van, de amikor mégis, akkor tudom, hogy jól
teszem. Hogy megéri letérni az útról. Már meséltem, hogy azt
hittem, hogy jogi egyetemre megyek majd, és mindenki azt várta,
hogy én is bíró legyek, mint az apám. Az NBA volt életem
legnagyobb újratervezése, de egyáltalán nem bánom.
Lotus az egyik legjelentősebb váratlan fordulat, amivel
szembekerültem. Aznap, amikor besétált abba a kórterembe, nem
akartam semmit a nőktől. A nyakamig érő szarban álltam, amit
Bridget az életünkből csinált, és ebben az állapotban minden nőt a
könnyű préda kategóriájába tettem. Egy szívdobbanásnyi idő és egy
pillantás is elég volt, hogy tudjam, Lotus valahogy más. Nem
mindennapi? Baszki, folyton nyújtogattam a nyakam, hogy csak egy
pillantást vethessek rá. Már azelőtt benne voltam a kellős
közepében, mielőtt egyáltalán észrevettem volna.
– Szerintem ez az, amit észszerű spontaneitásnak szoktam hívni –
jegyzi meg, és egyik térdét felhúzza a mellkasához.
– Aha. Az meg micsoda?
– Jó érzékem van ahhoz, hogy tudjam, mit érdemes kockáztatnom.
Például amikor JP-vel találkoztam. A Spelmanre jártam, és már
majdnem lediplomáztam üzleti szakon, hogy talán egy szép napon a
divattal foglalkozzam. Ez biztonságosabb volt, de amikor JP
megkért, hogy jöjjek New Yorkba, és dolgozzak nála, tudtam, hogy
jó döntés lenne. Belevágtam.
Nevet, és az ablakon kipillantva magába szívja Harlem látványát,
ahol egybeolvad a modern stílus és a történelem, az ikonikus Apollo
Theater beékelődik a Red Lobster és a Banana Republic közé.
– Iris azt mondta, megőrültem – folytatja, és a szavai elvesztik a
könnyedségüket. – Összevesztünk, és egy ideig nem beszéltünk.
Nemcsak emiatt, hanem…
Megdörzsöli a bal keze gyűrűsujján lévő gyűrűt.
– Mindegy. – Megrázza a fejét, mintha meg akarna szabadulni egy
kellemetlen emléktől. – Nem tartott túl sokáig. Semmi nem állhat
közénk túl sokáig, még mi magunk sem.
– Mindig ilyen közel álltatok egymáshoz Irisszal?
– Aha – feleli. – Kábé egy évvel idősebb, és unokatestvérek
vagyunk, de mindig inkább úgy éreztem, mintha testvérek lennénk.
Saraira az unokahúgomként tekintek.
Erről eszembe jut valami furcsa és kínos dolog, amit meg kell
kérdeznem tőle. Nem tehetem meg, hogy ne kérdezzem meg, de
megvárom, amíg leparkolunk, és megérkezünk az étterembe.
– Mr. Ross! – A Sylvia’s pincérnője melegen üdvözöl. – Üdv
nálunk!
Régen mindig zavarba hozott, ha olyan emberek ismertek meg,
akiket én nem ismerek.
– Helló! – Udvariasan mosolygok, amennyire muszáj. – Van egy
kétszemélyes asztaluk?
– Persze. – Az ajkába harap, és már-már félénken pillant rám.
Ismerem ezt a nézést. Az úúúgy szeretnék autogramot kérni, de nem
fogok nézést.
Leültet minket egy félreeső bokszban, amit igazán értékelek. Nem
feltétlenül vagyok olyan fickó, aki nem tudja úgy elhagyni a házat,
hogy ne rohannák le, de a magasságom miatt kétszer is megnéznek
az emberek. És másodszorra elég sokan felismernek. Nem akarom,
hogy túl sok figyelem irányuljon rám az első randinkon Lotusszal.
Randi ez egyáltalán?
Még mindig csak barátok vagyunk?
Egyszerű volt ez valaha?
Úgy döntök, nem definiálom, csak élvezem. Élvezem a társaságát.
Vizet kérek, Lotus pedig a Sylvia's védjegyeként számontartott
Bloody Maryjét Ketel One vodkával és egy hármas erősségű csípős
szósszal. Belekortyol, és felszisszen.
– Húú! Ez nem semmi!
– Te mit eszel? – kérdezem, miközben végignézem az étlapot,
hogy találjak valamit, ami passzol az étrendembe. Elég
korlátozottak a lehetőségeim.
– A csirkére meg a gofrira gondoltam, de szerintem rákot kérek
kukoricakásával. – Leteszi a menüt, és a mosolya egy kicsit
vágyakozó. – Lehet, hogy hiányzik az otthonom.
– Sokat ettél ilyet Louisianában?
– Aha. Sosem ettem jobbat MiMiénél. És az étouffée-je is isteni volt.
Az ő főztjénél semmi nem volt jobb.
– New Orleans lenyűgöző hely – jegyzem meg, mivel úgy
gondolom, ez jó átkötés lenne a kínos témához, amit fel akarok
hozni.
– Nincs hozzá fogható. – Hirtelen elmosolyodik. – Imádnád a
dzsessz miatt! Láttad valaha a Second Line fesztivált?
– A Second Line fesztivált?
– Olyasmi, mintha egy temetési felvonulást kereszteznének egy
dzsesszzenekarral.
– A tévében, vagy ilyesmi, igen. A való életben nem.
– A vudu megünnepli a halált, hogy örömet szerezzen a lelkeknek,
akik a holtakat védik. – Úgy néz rám, mintha várna valamire, és egy
pillanatra azon tűnődöm, vajon tudja-e, hogy mit akarok kérdezni.
– Kérdezhetek valamit, ami talán egy kicsit… – keresem a
megfelelő szót, de nem tudom, létezik-e ilyen arra, amit kérdezni
akarok – kínos?
Az ujjai megfeszülnek a kezemben, és a rám villantott pillantása
éles és riadt. Szóban nem ad engedélyt, de bólint, hogy folytassam.
– Emlékszel, amikor pár hónapja találkoztunk azon a karácsonyi
partin? – kérdezem. – Irisszal meg Augusttal jöttél, és Chase-t is
magaddal hoztad.
Rosszul vagyok a fickó nevének az említésétől is, de ő mondott
valamit, ami a kérdésemhez vezet.
– Emlékszem – feleli, és az arcomon pihenteti a tekintetét.
– Adtál egy gyűrűt Sarainak, amit te készítettél, és úgy nézett ki,
mint ez, meg amit Iris visel. Mi a jelentőségük?
Pár másodpercig csak néz rám, és nem szólal meg, valószínűleg
sejti, hogy a következő kérdésem még kínosabb lesz.
– A dédnagymamám, MiMi – feleli. – Egyet Irisnak, egyet pedig
nekem készített. Ez egy gris-gris gyűrű, mint egy védő talizmán.
Sosem veszem le.
– Oké, és azon az estén Chase azt mondta, hogy valahogy köze van
a vuduhoz? – Nyitva hagyom a kérdést, hogy megmagyarázza, már
amennyire szeretné.
– Chase folyton olyan dolgokról pofázik, amikről csendben kéne
maradnia – válaszolja, és a szívószállal megkeveri a Bloody Maryjét.
– A gris-gris egyfajta vudugyakorlat. Amuletteket, különböző
ékszereket használnak, hogy megvédjék a személyt, aki viseli őket.
MiMi készítette őket, meg mindenféle főzetet és gyógynövényt, hogy
segítsen a gondokkal küzdő embereknek.
Összevonom a szemöldököm, próbálok értelmet adni az
információnak.
– Akkor ő… – Megköszörülöm a torkom, és nem vagyok benne
biztos, hogy hallani akarom a válaszát. – Mit csinált? Mi volt ő?
– Vudu papnő volt, Kenan.
Lotus ennyi erővel azt is felelhette volna, hogy a dédnagymamája
egy földönkívüli volt, aki a Neptunuszról érkezett. Várok, hátha azt
mondja, csak viccelt. Haha. Bevettem.
– Lotus, ez mit jelent egyáltalán?
Pislogás nélkül bámul rám.
 – A családomban sok nő gyakorolta a vudu vallást.
– Mármint a rabszolgaság alatt, vagy…
– MiMi volt az utolsó, és két éve ment el. Ez volt a megélhetése.
Lehervad a mosolyom. Nem tudom, hogy közelítsem meg ezt az
egészet.
Lotus teljesen komolynak tűnik.
– Te gyakorlod a vudut?
– A gyakorlás erős kifejezés.
– Ööö, nem. A vudu az erős kifejezés. Mármint, te tényleg hiszel
benne?
Pár pillanatig nem válaszol, csak csavargatni kezdi az italából
kiálló zellerszárat.
– Úgy döntöttem, ez nem az én utam – mondja. – Vagyok, aki
vagyok, Kenan. Nem tagadhatom meg a vérem. Mindig lesznek
olyan dolgok az életemben, amiket nem tudok elmagyarázni
másoknak.
Felemeli a szempilláit, és meglátom a szemében ülő büszkeséget.
– Nem érzem szükségét, hogy megmagyarázzam őket. Nem ártok
senkinek, és segítek, amikor tudok.
Odajön a pincér, hogy felvegye a rendelésünket, de ez a kis
közjáték nem oszlatja el a kérdésem által kiváltott feszültséget, és
amint otthagy minket, folytatjuk a lenyűgöző, bár kicsit fura
beszélgetésünket.
Az arcát fürkészem, hátha sikerül megfejtenem ezt a kellemes kis
rejtélyt.
– Tehát hiszel a varázsigékben, a főzetekben meg a
vudubabákban, és…
– Azt hiszem, hogy nem tudunk mindent – szakít félbe. – És abban
hiszek, hogy léteznek nálam hatalmasabb erők.
– Nálad hatalmasabb erők? Lotus, tudom, hogy ezekkel a…
babonákkal nőttél fel, de…
– Ezeknek a babonáknak, ahogy te hívod őket, Afrikától Haitiig
vannak gyökereik, és olyan emberek alkalmazták őket, akik csak a
hitükre számíthattak, bármit jelentsen is ez. Ez is része volt a
túlélésüknek.
– Pontosan – helyeslek. – A vallás egy kulturális megküzdési
mechanizmus. Nekik nem volt semmijük, úgyhogy létrehoztak
valamit, amiben hihetnek, ami megmentheti őket; ami javíthatott az
életükön, vagy garantálta, hogy minden jobb lesz, miután
meghalnak.
Telt ajkai megfeszülnek, majd halvány mosollyá lazulnak.
– Nem hiszel a túlvilágban? – kérdezi.
– A mostban hiszek. Ez az egyetlen, amit látok, és amit bizonyítani
tudok. Ez az észszerű.
– Az egyik ember észszerűsége a másik ember gyávasága.
– Szerinted én gyáva vagyok, mert nem vagyok vallásos? –
kérdezem.
– Nem, de szerintem a hit, a valódi hit bátorságot igényel. Minden
imádsággal kockáztatjuk, hogy összetörik a szívünk.
– Szóval imádság és vudu? – kérdezem. – Ez meg hogy fér össze?
– Az emberek bibliával a kezükben érkeztek MiMihez, és az egyik
főzetével a másik kezükben távoztak. A vudu és a vallás együtt
fejlődtek Louisianában, kéz a kézben jártak, akár a baptistákról,
akár a katolikusokról van szó. – Felnevet, és a kezébe támasztja az
állát. – MiMi minden szeánszot imádsággal kezdett, és azzal is zárt.
– Szeánszot? – Megdörzsölöm a nyakam hátulját, és nem is tudom,
mit akarok pontosan tudni, de azért kérdezgetek. – Mi történt
ezeken a szeánszokon?
Az arckifejezése bezárul.
– MiMi volt a legfontosabb ember az életemben – mondja kimért
és merev hangon. – Nem fogom gúny tárgyává tenni. Továbbra is
szeretnélek kedvelni, és nem vagyok benne biztos, hogy sikerül, ha
bolondnak tartod, vagy ha olyat mondasz, amit nem kéne.
– Na! – Kezére teszem a kezem. – Nem akartam megsérteni a
dédnagymamádat, vagy az anyukádat, vagy…
– MiMi volt az utolsó. Az anyám nem gyakorolta a vudut. –
Félrekapja a tekintetét, az ajtót kémleli. – És a nővére, Iris anyja
sem. És a nagymamánk sem. – Az ajka elvékonyodik, és cinikus
mosolyra húzódik. – Pedig ők aztán tudták, hogyan varázsoljanak el
egy férfit.
Szeretnék kérdezni, puhatolózni, de Lotus egyszer már említette,
hogy vannak bizonyos dolgok, amiket még nem akar megosztani.
– Csak tudni akarom, hogy nem fogsz-e babát csinálni belőlem, és
tűket szurkálni belém, vagy ilyesmi – mondom, hogy enyhítsem a
feszültséget.
Mosoly jelenik meg komoly arckifejezésén.
– A babákat meghagyom az igazi rosszfiúknak.
– Nem tudom, hogy nevetnem kéne-e, megnyugodni, vagy
hanyatt-homlok menekülni.
– Ott az ajtó. – A bejárat felé biccent. – Ha menekülni akarsz.
Végigmérem vad haját, perzselő szemét, kerek, telt mellét, ami
szétfeszíti a napsugárszínű selymet, és az ajkát, ami könyörög azért,
hogy megcsókolják.
– Vállalom a kockázatot – bököm ki végül.
 Nem felel, de a mindentudó pillantása arról árulkodik, hogy ő is
pont így gondolta. A pincérnő hozza az ételünket, így lehetőségem
nyílik témát váltani.
– Az nagyon jól néz ki! – Villámmal a rákra és a kukoricakására
mutatok.
– A tiéd is. – Én zöldségtálat rendeltem feketebabbal, káposztával
és mac and cheese-zel.
– Nem eszel húst? – kérdezi, miközben a szájába villázza a rákos
kását.
– Nem szoktam olajban sült húst enni – magyarázom. – És úgy
fest, nekik az a kedvencük.
– Hát, ez igazi lélekmelengető étel – jegyzi meg nevetve. – Mire
számítottál? Miért ide jöttünk, ha nem is eszel ilyesmiket?
– Gondoltam, tetszene neked, és a Sylvia’s olyan hely, amit nem
szabad kihagyni, ha Harlemben jár az ember.
– Egyszer majd körbevezetlek Brooklynban. Az ember sosem ér a
végére New Yorknak. És a nyarak itt a kedvenceim.
– Szívesen megnézném Brooklynt! Jövő héten Philadelphiába kell
mennem üzleti ügyben. Esetleg miután visszajövök?
– Esetleg. Nem szeretném, hogy azt hidd, megváltoztak a feltételei
a… – pillantása részben pajkos, részben komoly – …
barátságunknak.
– A barátok szoktak együtt csinálni dolgokat.
– Hmm – feleli, és mosolyog hozzá. – Szóval mi olyan különleges
ebben a Ruckerben?
Hagyom, hogy az ő témaválasztása vigyen veszélytelenebb
terepre minket.
– Ez egy kísérleti terep – válaszolom. – Minden nagy játékos eljut
ide egyszer, némelyikük a helyi srácok ellen is játszik, akik sosem
kerültek be az NBA-be, de ugyanolyan tehetségesek, mint a profik.
Ha kizárólag a tehetségen múlna az egész, én nem jutottam volna
be az NBA-be. Kemény munka kell hozzá. Nem árt elkerülni a bajt.
Meg kell érteni a rendszer működését, és aszerint dolgozni.
– Kik a kedvenc játékosaid?
– Big O, nyilván.
– Én is nagy rajongója vagyok a Nagy O-nak – mondja pléhpofával
és pimasz szemmel.
Beletelik pár másodpercbe, mire összerakom, és attól, ahogy
elképzelem Lotust egy orgazmus közepén, félrenyelem a babot.
– Nagyon vicces – mondom köhécselve, és belekortyolok a vízbe. –
De én egy másik Big O-ra gondoltam, Oscar Robertsonra, az első
NBA-játékosra, aki elérte a tripla-duplát.
– Biztosan ő is szuper. – Megvonja a vállát, és az a rohadt pánt
megint leesik a válláról.
– Miért az Énekek éneke? – kérdezem a kulcscsontján lévő
tetoválás felé biccentve.
– Ez volt MiMi kedvence. A lelke mélyén romantikus nő volt, és az
Énekek éneke az egyik legromantikusabb dolog, amit valaha írtak,
akár a Bibliában, akár a világon.
– Sosem gondoltam volna, hogy a vudu és a hagyományos vallás
megfér egymás mellett, de úgy fest, MiMi megoldotta.
– Nem volt vallásos, de bizonyos értelemben felépítette a saját
hitrendszerét. – Lotus belekortyol az italába, majd folytatja. – Azért
teszek különbséget, mert szerintem a vallás, ha visszaélnek vele, az
egyik legpusztítóbb erő ezen a világon. A vallás ölte meg Jézust.
A vallás vezetett a spanyol inkvizícióhoz és a salemi
boszorkányperekhez. Az emberek a saját hitüket kényelmesen az ő
rendszerük köré tudják szervezni. Elveszik a pénzt, háborúkat
indítanak, szegregálnak, lincselnek; mindezt valami írás alapján,
egy dogma alapján, amit addig csavargatnak, amíg végül már a
gyűlölködés áll a középpontjában. A valódi hit a kapcsolatról szól.
Félretolok egy kiürült tálat.
– Hogy érted?
– Először is, a közted és Isten között lévő kapcsolatról. Vagy egy
magasabb erő között, hívhatjuk bárminek. Közted és valami nálad
nagyobb dolog közötti kapcsolatról – feleli. – Másodszor pedig, az
emberek közti kapcsolatról. A Biblia szerint az igazi vallás gondját
viseli az özvegyeknek és azoknak, akik nem tudnak gondoskodni
magukról; a legsebezhetőbbeknek.
– Értem.
– De a vallásokat mára úgy kiforgatták, hogy alig maradt bennük
könyörület. Alig maradt bennük emberség, pedig a hit elsősorban
arról szól.
Félretolja a kukoricakása maradékát, és állát a kezére téve az
asztalra könyököl.
– Be kell ismernünk az univerzum felé, hogy nincs mindenre
válaszunk. A vallás túl gyakran mondja, hogy igen, megvan
mindenre a válaszom, és ha neked nem tetszik, nem ehetsz velünk
egy asztalnál. Így létrejöttek különböző asztalok. Túl sok asztal, túl
kevés szeretet.
– Úgy hangzik, mintha ezt első kézből tapasztaltad volna meg –
mondom.
– Így van, kis koromban. – Bólint, és a szomorúság, az emlékek,
valami elsötétíti a tekintetét. – A hitnek reményt kéne adnia, nem
elvennie tőlünk. A templomba járó emberek nem engedték
MiMinek, hogy velük tartson. Boszorkánynak nevezték.
– És az volt?
– Egy idős asszony volt, aki a közösségével együtt akarta
ünnepelni a hitét. – Lotus elgondolkodva megvonja a vállát. – Nem
ülhetett az asztalukhoz, úgyhogy csinált egy sajátot. Minden
vasárnap reggel zsoltárokat énekeltünk a hátsó verandán. Odahozta
a kis bibliáját, és felolvasott nekem belőle. Darabokban volt az
egész, kilógtak belőle az oldalak. Az ágya mellett tartotta, és minden
este olvasott belőle.
– És így ismerted meg az Énekek énekét?
– Ez lett a kedvencem, igen. Olvastad?
– Mi nem igazán voltunk vallásosak. Apám bíró volt. Választott
köztisztviselő, tehát mindig jártunk templomba, amikor indult a
pozícióért. Emlékszem néhány alapvető dologra a vasárnapi
iskolából, de ezenkívül, semmi.
– Szerintem egy csomó ember csak szeretné úgy érezni, hogy van
valami más. Valami más az életen túl – mondja, miközben az ujját
végighúzza a pohár peremén.
– És szerinted van valami más az életen túl?
– Tudod, a tudósok azt mondják, az agyunknak csak a tíz
százalékát használjuk ki – feleli.
– Nem mondanak ilyet – helyesbítek. – Ez egy legenda, és már rég
megcáfolták.
– Mindig ilyen vicces vagy?
A saját, váratlan nevetésem még engem is meglep.
– Kamu hírekkel akartál érvelni. Ne akard, hogy elrontsam a
kedved, tudod, ilyen... valós tényekkel!
 – Nos, én azt próbáltam bizonyítani, mielőtt jöttél ezekkel a hülye
tényekkel – mondja, és a szemét forgatva vigyorog –, hogy
szerintem csak kis hányadát használjuk ki ennek a világnak; hogy
egy csomó mindenről lemaradunk, ami ott van a szemünk előtt, és
olyan dolgokról is, amiket nem látunk, csak nem bírunk elég sokáig
nyugton maradni, hogy észrevegyük őket.
– Biztos, hogy csak huszonöt éves vagy? Már nem tűnik okénak,
hogy PYT-nek nevezzelek.
Kacagásunk és nevető szemünk találkozik az asztal fölött.
Kizárom a többi vendéget, a tányérok csörömpölését és a
beszélgetés morajlását. Azokra a morzsákra összpontosítok, amiket
talán odahajít elém, hogy kisilabizálhassam, mi formálta ilyenné.
– Akkor én hívjalak Gladnek? – kérdezi szemtelenül.
– Mi? Istenem, ne!
– De hallottam, hogy páran így hívtak téged a parkban.
– Ja, de csak a csapattársaim meg a média. – Megrázom a fejem. –
Valami sportriporter egyszer azt mondta, hogy a pályán igazi
harcos vagyok, és ebből lett a Gladiator, amit a legtöbben Gladnek
rövidítenek.
– Engem mindenki úgy hív, hogy Lo.
– Szerintem én Gombnak foglak hívni – ugratom. – Mármint, ez
vezetett az első csókunkhoz.
Nem tudom megállapítani, hogy a rézszínű bőre alatt elpirult-e,
de lesüti a szempilláit, és a szépséges szája felfelé görbül a szélén.
– Vagy olyan cuki vagyok, mint egy gombszem? – kérdezi. – Már
így is kihívásokkal küzdök a magasságom terén.
– A való világban ezt alacsonynak nevezzük.
– Legalább be tudok sétálni egy étterembe, anélkül, hogy le kéne
guggolnom.
– Ott a pont – adom meg magam nevetve. – Oké. Mi lenne, ha
akkor hívnálak csak Gombnak, amikor kettesben vagyunk?
A kettőnk dolga lesz.
– A barátoknak vannak „dolgaik”? – A pohara pereme fölött rám
vetett pillantásában több tucat kérdés rejlik, és mindet meg akarom
válaszolni.
– Szerintem olyan barátok vagyunk, akik azt teszik, amit
akarnak.
Felvonja a szemöldökét, titokzatos, sötét szemében gyanakvást
látok.
– Ó, valóban?
Ez a beszélgetés csak elmélyítette a Lotus iránt táplált
vonzalmamat, és most már nem áll szándékomban visszafordulni.
– Olyanok leszünk – erősítem meg, állva a tekintetét.
Ha két barát vagyunk, akik azt teszik, amit akarnak, nos, én
tudom, hogy mit akarok. És minél többet tudok meg Lotusról, annál
kevésbé tűnik egyszerűnek.

9 Julius Erving NBA-játékos.

 12
KENAN


Mindenhol jó, de legjobb otthon.
Annyi emlékem visszatért, most, hogy itt vagyok Philadelphiában,
a legtöbb apámhoz köthető. A jelölései a falon, ahogy Kenya meg én
egyre csak nőttünk, és túlnőttük apánkat meg anyánkat is. Ahogy a
vasárnapi újságot olvassa a Society Hill-i sorházunk világos
konyhájában. A félig kimerült, félig megkönnyebbült sóhaja, amikor
egy bírósági, hosszú nap után belépett a bejárati ajtón. Minden
szobában érzem a jelenlétét és hallom a hangját.
Simone-nal együtt kipakoljuk a Whole Foodsban vásárolt
élelmiszereket. Mivel anyám kificamította a bokáját, és otthon
maradt, mi vásároltunk be, és jólesett kettesben lenni egy kicsit a
lányommal. Simone kinyitja a tűzhely mellett lévő szekrényt, hogy
eltegye a sót, a borsot és az oregánót.
– A fűszereket jobbra, Moni! – szólal meg Mama felpillantva a
keresztrejtvényéből.
– Bocsi, Nagyi. – Simone rámosolyog az anyukámra, és odalép a
másik oldalra. – Apu, elmegyünk Geno’shoz?
A szeme ragyog a ritka izgatottságtól és az éhségtől a híres
cheesesteak szendvics iránt.
– Persze. Átugrunk, miután benéztünk a Fadedbe Lucius bácsival.
Jó?
 Bólint, és hozzám bújik, miközben a világ leghosszabb szempilláit
rebegteti, legalábbis én még nem láttam hosszabbat.
– Aztán a Federal Donutsba is?
– Cheesesteak és Federal is? – Felsírnak az artériáim.
– Hol máshol kaphatnék rántott csirkét és fánkot együtt? –
kérdezi, mintha teljesen észszerű lenne az érvelése. – Muszáj
elmennünk a Federalba, ha már itt vagyunk!
– Kenan, ugye tisztában vagy vele, hogy gyerekkorodban a
Federalban reggeliztél, majd a Geno’snál ebédeltél? – kérdezi
Mama, és szélesebb a mosolya, mint bármikor az utóbbi időben. –
Lehet, hogy most szigorú és vegán étrenden van, Moni, de hidd el
nekem, ha azt mondom, ez nem volt ám mindig így!
Igaza van. Lucius meg én annak idején végigdugtuk a fél várost.
De a kedvenc hölgyeimnek nem muszáj tudnia a magam mögött
hagyott óvszerek hosszú soráról.
– Mama, már mondtam, hogy nem vagyok vegán. – Anyám szerint
az ember vagy cheesesteaket meg fánkot eszik, vagy vegán. Úgy fest,
nincs középút. – Moni, menjünk el ma cheesesteakezni, holnap meg
a Federalba – javaslom. – Jól hangzik?
– Igen. – Bólint, és buzgón felcsillan a kék szeme. – Meg esetleg
vásárolgatni.
Összeugrik a gyomrom. Nyelek egyet.
– Vásárolgatni? – kérdezem, és igyekszem leplezni a
felindultságomat.
– Apu, légyszi! – Simone összeteszi a két kezét, és kitolja az alsó
ajkát. – Mondjuk a Forever 21-be és a GAP-be, meg szerintem van
egy J.Crew a…
– Oké. – Masszírozni kezdem az enyhe lüktetést a halántékomban.
– Egy kicsit vásárolhatunk. És arra gondoltam, megnézhetnénk egy
filmet a szabadtéri moziban, az Ovalban.
– Juhúú! – A nyakam köré fonja a karját. – Megyek, átöltözöm.
Gyakorlatilag odaszökell a konyhaajtóhoz.
– Erin Simone Ross – szólal meg Mama a lányom teljes nevét
használva, és közben egy pillanatra sem emeli el a tekintetét a
keresztrejtvényről. – Gyere vissza, és fejezd be a bevásárlás
elpakolását!
Simone megtorpan, és bűnbánó vigyorral felénk fordul.
– Igenis, asszonyom! – mondja.
A következő pár percben a vásárlásról, a fánkról és a táncóráról
csacsog, miközben elpakoljuk a többi élelmiszert. Örülök, hogy
magammal hoztam Phillybe. Nemcsak azért, mert kellett egy kis
kettesben töltött idő Bridget árnyéka nélkül, hanem mert szerintem
anyámnak is jót tesz, hogy látja. És eddig Simone is boldogabbnak
tűnik.
Mennyire lenne más a helyzetünk, ha nem kellett volna annyit
utaznom, és nem töltöttem volna olyan sok időt távol a lányomtól?
Születése óta nem volt olyan év, amikor ne játszottam volna kilenc
hónapot minden évben.
– Kész – jelenti ki Simone diadalittasan. – Most már mehetek
átöltözni?
– Aha. – Kedvesen végighúzom az arcán a kezemet. – Lucius
bácsikád mindjárt itt lesz, úgyhogy siess!
Szeleburdi léptekkel és zabolázatlan hajjal eltűnik.
– Köszönöm, hogy elhoztad Simone-t – mondja Mama, amikor
kettesben maradunk a konyhában.
– Sajnálom, hogy rég nem jártam itt. Nem volt könnyű
elszabadulni. – Odaülök mellé az asztalhoz. – És sokszor olyan
nehéz itt lenni, mert így még jobban hiányzik apu. Gondolkoztál
már azon, hogy eladod a házat?
– Miért tenném? Nekem azért hiányzik, mert elment – feleli,
miközben forgatja a töltőtollat a kezében. – Nekem mindegy, hol
alszom éjszaka. Csak az számít, hogy nincs mellettem, amikor
felébredek.
A szája lefelé konyul a sarkánál, és sűrűn pislog. Bárcsak ne
mondtam volna semmit! Több mint egy év telt el, és Kenya meg én
próbálunk segíteni neki a gyász feldolgozásában, de néha úgy
érzem, hogy szüksége van rá. Mintha csak a gyász maradt volna
meg neki apámból.
Ő egy alacsony nő egy óriásokkal teli családban. Apám
száznyolcvanhét centi volt. A húgom száznyolcvanöt. Én
száznyolcvankilenc, majdnem százkilencven. Anyám zokniban is
csak százötvenhét. És még így is egy centivel magasabb, mint Lotus.
Eszembe jut Lotus, a Rucker Park kellős közepén, és
elmosolyodom. Tőle mosolyodom el.
– És mi van Bridgettel? – Anyám hangja észrevehetően hűvösebbé
válik. Nem látott úgy át Bridgeten, ahogy az apám. Lányaként
szerette, és a kezdetektől fogva odavolt érte. Apám éveken át tartó
sejtésével szemben ő megdöbbent, és fájdalmat okozott neki,
amikor kirobbantak a Bridget hűtlenségéről szóló hírek.
– Bridget az Bridget. – Sóhajtok, és kezemet az apró teáscsésze
köré fonom, amit Mama idetett elém. Akkor is imád teázni, amikor
kint harmincöt fok van. – Ez az új valóságshow, amiben szerepel…
Ne is beszéljünk róla!
– Még mindig azt hiszi, hogy egyszer újra összejöttök?
 Felnevetek, a hang durván és üresen cseng a konyhában.
– Ha igen, akkor meglehetősen csalódott lesz.
– Találhatna valakit, aki úgy szeretné őt, ahogy az neki jó – jegyzi
meg Mama elszántan.
– Azt akarod mondani, hogy én nem szerettem úgy?
Mama úgy dönti félre a fejét, ahogy néha én is szoktam, próbálja
megválogatni a szavait.
– Szerintem nehezebb volt neki a feleségednek lennie, mint amire
számított.
– Nahát, köszi. Ez majdnem úgy hangzik, mintha szerinted jogos
lenne, hogy megcsalt.
– Nem – mondja Mama határozottan. – Soha.
– De azt gondolod, hogy nem szerettem eléggé? – kérdezem a
homlokomat ráncolva.
– Szerintem az apád észrevett valamit, amit én nem. Ti ketten
annyira hasonlítotok! – Fanyar mosolyra húzódik a szája. –
Hasonlítottatok. Mielőtt megismerkedtünk, ő is olyan volt, mint te.
– Ezt hogy érted?
– Nehéz volt megismerni. Nehéz volt közel férkőzni hozzá.
A hozzád hasonló férfiakat lassan kell felnyitni, Bridget meg úgy
próbált feltörni téged, mint egy diót. Egy olyan nőnek viszont, akit
szeretsz, akit igazán szeretsz, nem lesz nehéz dolga. Nekem nem
kellett feltörnöm apádat. Nem kellett könyörögnöm. Ő magától
megnyílt mellettem. – Megvonja a vállát, és a fejét csóválja. – Nem
tudom, miért, komolyan. Nem csináltam semmi különöset.
– Nem, de te különleges voltál. Nem az számított, hogy mit tettél.
Hanem, hogy ki vagy.
Ez érthető. Ezt érzem Lotusszal is. Túl korai még ilyenekre
gondolni, de nehéz nem észrevenni a párhuzamot.
– Még nem késő, hogy megtaláld, fiam. – Mama átnyúl az asztal
fölött, és megszorítja a kezem. – Te vagy Kenya, ha hajlandó lenne
végre lekötni magát.
Erre elmosolyodom, és a teáscsészémmel odasétálok a
mosogatóhoz, hogy kiborítsam az érintetlen teámat.
– Azt mondta, be akar mutatni valakinek, amikor New Yorkba jön,
úgyhogy nincs még minden veszve ezen a fronton!
– A végén még unokáim lesznek! – Anya összecsapja a kezét, és
felkacag.
– Bocsáss meg, de Simone kicsoda? Zabigyerek?
– Egy? – kérdezi elkerekedett, de vidám szemmel, amit jó ideje
nem láttam rajta. – Kell legalább egy tartalékba, mivel neked nem
nagyon van jelölted.
– Ki mondta, hogy nincs jelöltem? – motyogom vigyorogva, és
felkészülök a vallatására.
– Kenan Admiral Ross, mit titkolsz előlem?
– Nem titkolok semmit… Nem egészen. – Nekidőlök a
mosogatónak, és keresztbe fonom a karom a mellkasomon. – Van
egy… ööö, egy lány, akivel… hát, szeretek beszélgetni.
– Szeretsz beszélgetni? – Mama szemöldöke hitetlenkedve szalad
fel. – Folytasd!
– Olyan más, mint én. Társasági lény, élettel teli, és lételeme a
bulizás. – Nevetek, és a farmerem zsebébe dugom a kezem. – De
közben nagyon megfontolt és érzékeny. Babonás.
– Hova valósiak a felmenői? – kérdezi Mama kissé dölyfösen.
– A felmenői, ahogy te mondod, New Orleansban élnek, de ő a
Spelmanre járt, és Atlantában élt, mielőtt New Yorkba költözött.
 – Kiváló iskola.
Inkább nem említem, hogy Lotus otthagyta a sulit, hogy a divat
világában dolgozzon. Az óriási kockázat ellenére jól sült el a dolog,
és két lábon landolt. Lotus egy macska kilenc élettel.
– És Bridget tudja, hogy van egy új lány, aki érdekel? – Mama
jelentőségteljes pillantást villant rám. – Tudja, hogy sokat vesztett
veled.
– Nem veszített olyan sokat. Bőven eleget fizetek neki minden
hónapban.
– Tudod, hogy nem erre gondolok, és jobb, ha óvatos leszel. Nem
tudom, előtte milyen volt, de tudom, milyen ember lett belőle. Van
egy bosszúálló vénája.
– Lehet, hogy nekem is.
– Nem, neked nincs. Elég egyetlen pillantást vetned valakire, hogy
azt se tudja, fiú-e, vagy lány, de nem vagy bosszúálló. Egyszerűen
ilyen a személyiséged. Apád ugyanilyen volt.
Megszólal a csengő, mielőtt hozzáfűzhetnék valamit.
– Ez Lucius lesz – jegyzem meg.
– És, jól megy a bolt?
– Igen, remekül. – Elindulok a bejárat felé. – Legalábbis Lucius ezt
mondja, de látnom kell a saját szememmel.
Lucius ott áll a verandán széles mosollyal egy fehér kufi
sapkában, ami szorosan a koponyájára simul.
– Assalamualaikum – üdvözöl, és átölel.
– Mualaikumsalam – felelem, és elhúzódom, hogy szemügyre
vegyem. – Jó vékony vagy, tesó!
– Elhagytam a disznóhúst. – Maflán elvigyorodik, és még mindig
ugyanúgy néz ki, mint az a srác, akivel a junior csapatban
kosaraztam a középiskola alatt. Persze ez még azelőtt volt, hogy
bekerültem az egyetemre. – Meg az az edzésterv sem ártott, amit
adtál.
– Nem ártott? – Váltig esküdözött, hogy semmi szüksége a
„flancos” étrendemre meg edzéstervemre a fogyáshoz. – Oké. Erre
inkább nem mondok semmit. Gyere, köszönj be anyuhoz, mielőtt
elindulunk a boltba!
– Anyukád jól van? – kérdezi egy kamasz fiú letörölhetetlen
vigyorával. – Mindig volt benne egy kis Claire Huxtable-utánérzés.
A plafonra emelem a tekintetem, és bevezetem a konyhába.
– Milyen kár, hogy már nem adják a The Cosby Show-t! Lisa Bonet
pokoli jó nő volt benne – panaszkodik. – Cosbyt és Kanyét is
elvesztettük.
Nevetek, mert eszembe jut a beszélgetésem Lotusszal.
– Aha, láttam a Twitteren, hogy Kanye elég mélyre süllyedt –
viccelődöm.
– A Twitteren? – kérdezi eltorzult arckifejezéssel. – Te még mindig
használod a Twittert?
Bárcsak itt lenne Lotus, ő igazán értékelné ezt!

 13
LOTUS


– Boldog szülinapot!
Billie elfújja mind a huszonhét gyertyát a hatalmas csokis-
eszpresszós tortán. Nevető szemmel és a gyertyák fényében a
szokásosnál is vörösebbnek tűnő hajjal ironikus módon pont
fiatalabbnak tűnik, miközben egy újabb év elteltét ünnepeli.
– Remélem, kívántál valamit – szól Yari, miközben telefonját a
tortára és a szülinaposra irányítja, hogy lőjön egy képet.
Billie mosolya meginog, de csak egy pillanatra, szóval kétlem,
hogy a kamera elkapta volna, de én igen. Mind éljenzünk, és örülök,
hogy azok, akiknek a legfontosabb, itt van Billie-vel, és vele
ünnepel. Paul egyébként nem vegyülne a pórnéppel.
Hányingerem van tőle.
Hogy hagyhatja egy olyan okos, céltudatos, a végletekig őszinte
nő, mint Billie, hogy Paul egyen a születésnapi tortájából? Teljesen
megdöbbent és lehangol a gondolat. Mindent átadott neki – az
irányítást és minden befolyást. Azt hiszi, hogy Yari meg én nem
értjük, és hogy túl keményen bánunk vele, de többször is első
kézből tapasztaltam meg, hogy milyen veszélyes, ha egy arra nem
érdemes személyre bízzuk a szívünket. Ezért csak deréktól lefelé
osztok meg dolgokat férfiakkal. Mostanában meg még annyit sem.
Pont végszóra Chase felém hajol, és a fülembe fúj. Ez elvileg
tényleg szexi?
Elhessegetem, mint egy idegesítő legyet.
– Chase, mikor fogod már feladni? – Yari a fejét csóválja, és
tortástányérokat osztogat.
– Nem fogom. – Megszorítja a combom az asztal alatt. – Szünetet
tartunk, de vissza fog térni.
– Nem, nem fog. – Mosolyt erőltetek magamra, és ellököm a kezét.
– Határozottan a múltbéli dugások kategóriájába esel, és ott is
maradsz.
Amanda, akire továbbra is pikkelek, mert folyton nyomul
Kenanre, előrehajol, így megpillanthatjuk a plasztikai orvosa keze
munkáját, amely kibuggyan a ruhája meglehetősen mély dekoltázsa
fölött.
– Remélem, nem a mi óramodellünkre akarsz ráhajtani – szólal
meg rosszindulattól és alkoholtól fénylő szemmel.
– Legutóbb még úgy tűnt, te próbálsz ráhajtani. – Ártatlan, és
hagyjál már, te picsa tekintettel pislogok rá. – Bár az nem egészen
úgy sült el, ahogy vártad, igaz?
Elhalványul a mosolya, a szája vékony, lapos vonallá keskenyül.
– Kiről beszélgettek? – kérdezi Chase, és piszkosszőke szemöldöke
között ráncba szalad a homloka.
– Senkiről – felelem, miközben velem együtt Amanda azt mondja:
– Kenan Rossról.
Chase gúnyosan elvigyorodik, és nagyot kortyol a söréből.
– Szerintem mindketten ráfáztatok, ugyanis azt hallottam, lehet,
hogy újra összejön a feleségével.
Tudom, hogy ez hazugság, és nem is kéne foglalkoznom vele, de a
kezem megdermed félúton a szám felé, és egyszerre túl nehéznek
tűnik a Negroni koktélom. Leteszem az asztalra, és próbálok finom
mozdulatokra szorítkozni, kifejezéstelen arcvonásokkal.
– Tőlem azt csinál, amit akar – mondom, és vállat vonok.
– Tehát akkor téged nem zavarna, ha visszamenne a feleségéhez?
– kérdezi Chase.
– Egy cseppet sem – hazudom.
Mikor lett ez hazugság? Mikor lettem olyan óvatlan, hogy már
lehetőségként tekintek Kenan Rossra? Hogy kivétellé váljon a
szabályaim alól, amelyek az életemet irányítják, és a helyén tartják
a szívemet?
Nem fogom egy mondatban szerepeltetni a szívemet Kenan Ross
nevével.
Még miközben erről győzködöm magam, eszembe jut, ahogy múlt
héten a Rucker Parkban néztem őt, csodáltam a magabiztos és
könnyed viselkedését a tömeggel. Nem akarja folyton uralni a teret,
ahol van. Egyszerűen így sikerül. És nem csak a magassága miatt.
Voltak ott aznap más kosarasok is – magasabb, szélesebb játékosok,
de ő kiemelkedett közülük. Minden tekintetet odavonzott.
Az enyémet legalábbis biztosan.
És fejben annyiszor újrajátszottam a magával ragadó és
nyugtalanító beszélgetésünket a Sylvia’sban! Nem kertelt, egyből
elkezdett kérdezősködni a vuduról, én pedig szabadabban
beszélgettem vele az örökségemről és MiMiről, mint valaha.
– Még szerencse, hogy nem vagy rákattanva Rossra – mondja
Chase, és belevilláz a hatalmas szelet tortájába. – Mert akkor lehet,
hogy fájna, hogy együtt kell látnod a feleségével annál az asztalnál.
Chase fejével a terem másik vége felé biccent, és mielőtt
leállíthatnám magam (baszki!), arra fordulok. A tekintetem
találkozik Kenanével, és elakad a lélegzetem.
Nagyon jó pasi. Efelől semmi kétségem nincs.
Természetesen már visszajött Phillyből. Nem baj, hogy nem
hívott. Azt mondogattam magamnak eddig, hogy így a legjobb, és
így továbbra is a „barátság” keretei között tarthatjuk a
kapcsolatunkat. Csak most ismerem be magamnak, amikor
találkozik a pillantásunk, és egymásba forr a tekintetünk, hogy
hazudtam saját magamnak. Hiányzott, és reméltem, hogy fel fog
hívni, még ha magamat az ellenkezőjéről is próbáltam meggyőzni.
A tekintetem a mellette ülő gyönyörű, szőke nőre téved.
– Ó, nem jönnek be a csinos, kék szemű, szőke, nagy mellű lányok?
– Régen bejöttek. Hosszú ideig egy ilyen volt a feleségem.
Azt mondta, „régen”, de úgy fest, hogy még mindig. Elkapom a
fejem, és Chase vizslató tekintettel méreget.
– Mint mondtam – jegyzi meg merev, halvány mosollyal –, még
szerencse.
– Hallottam, hogy a nő egy valóságshow-ban szerepel – veti közbe
Amanda. – Kosarasfeleségek a neve, és Kenan azért költözött New
Yorkba, hogy közelebb legyen hozzá, amíg a felvétel zajlik.
Kenan nem így mesélte, de hallgatási esküt tettem a Kenan Ross-
témát illetően, és biztos, hogy nem fogom megszegni e miatt a két
lepcses szájú hülye miatt.
– Nyisd ki az ajándékaidat, Bill! – mondom a barátnőmnek Chase
előtt előrehajolva. – Ha nem tetszik, amit kapsz tőlem, akkor jó lesz
nekem.
Billie-nek nem kell sok biztatás, és sikongat meg gügyörészik
minden ajándék fölött. Én egész idő alatt csökönyösen nem vagyok
hajlandó ismét Kenan meg a volt felesége irányába nézni, pedig
többször is magamon érzem a tekintetét.
– Lo! – visítja Billie, és feltartja az ajándékot, amit neki
készítettem. – Ez gyönyörű! Te tervezted?
Elmosolyodom, és bólintok, dagadok a néma büszkeségtől, amikor
Billie felveszi a kis boleró kabátot. Flitterek vannak rajta, és a
varrás olyan visszafogott, hogy gyakorlatilag láthatatlan.
A könyökén és a gallérjánál lévő hímzés élénk és tekervényes.
– Annyira tetszik! – Billie feláll, hogy megöleljen. Odamegyek
hozzá az asztalfőre.
– Úgy szeretlek! – Közel húzom magamhoz, és a fülébe suttogok. –
Vigyázz, mit kívánsz, Bill!
Hirtelen elhúzódik, és rám mered, riadt zöld szeme olyan tudást
kutat az enyémben, amit én sem tudok biztosan. Én sem igazán
tudom, mi ez, de időnként vannak ilyen belső kényszereim.
Sugallatok. Erős érzések. Nem mindig tudom, hogy mit jelentenek,
és többnyire nem is nagyon foglalkozom velük, de egyszer-egyszer
kimondom, amit látok, és most azt látom, hogy Billie olyasvalamit
kíván, amit nem kellett volna.
– Oké, elég lesz a turbékolásból – szól közbe Chase. – Vagy álljatok
neki smárolni, vagy hagyjátok abba, és nyisd ki az ajándékom,
Billie!
Billie visszamászik, és leül, majd kába tekintettel néz rám, mielőtt
nekilát ismét az ajándékhalomnak. Visszaülök a helyemre, és
magamon érzem valaki tekintetét abból az irányból, mire végül
megadom magam, és Kenan asztala felé pillantok. Már majdnem
bandzsítok, vagy kinyújtom a nyelvem – vagy valami olyat teszek,
ami kizökkenti őt –, azonban nem Kenan bámul engem.
Hanem a nő.
 Bridget Ross szeme olyan, mint egy hűtött pohárban lévő jeges,
kék curaçao. Hamar elkapom a tekintetem, és közben azon
tűnődöm, vajon miért bámult engem. Az első találkozásunk óta
érzem, hogy valami összeköt minket Kenannel. Vajon Bridget elég
agyafúrt, hogy érzékelje a minket összekötő láthatatlan szalagot a
terem másik feléből?
– Indulhatunk a vonathoz? – kérdezi Yari, miután mind fizettünk,
elcsomagoltuk a maradék tortát, és elindulunk hazafelé. –
Szerintem jobb, ha ezt elérjük, ha időben haza akarunk érni
Brooklynba.
– Aha. – Kiszakítom magam a gondolataimból, amelyek Bridget és
Kenan körül forognak. – Elmegyek a mosdóba, mielőtt elindulunk
haza.
Kirohanok a mosdóba, és reménykedem benne, hogy senki nem
követ az asztalunktól. Szükségem van egy percre, hogy
összeszedjem magam – hogy visszanyerjem az elszántságomat, ami
az elején még megvolt aziránt, hogy egyszerűek maradjanak a
dolgok. Hogy csak barátok legyünk. Mert időközben valahogy
megváltoztak a dolgok, és nem vagyok benne biztos, hogy készen
állok erre. Pedig biztosnak kell lennem benne.
Végigmegyek a tompán megvilágított folyosón, és már majdnem
odaérek a női mosdóhoz, amikor egyetlen szó mindent
megsemmisít, amiben biztos vagyok, és arra biztat, hogy vállaljam a
kockázatot.
– Gombszem!

 14
KENAN


Két lépés között megáll, de nem fordul meg.
Már hátulról is elég látványos. Amíg én Phillyben voltam, ő újra
befonatta a haját. Élénk és platinaszőke a folyosó félhomályában, és
a feje tetején van összekötve, meg pálcikákkal rögzítve. Olyan, mint
egy porcelánbaba, karcsú és formás. Smaragdzöld, mandarinnyakú,
rózsaszín cseresznyevirágokkal díszített ruhája szépen rásimul
teste hajlékony vonalaira.
Lassan megfordul, elég időt hagyva, hogy felkészüljek rá, de még
így sem állok készen.
Amikor ott áll velem szemben, egy kicsit elvesztem az eszem.
Próbálok megszólalni, de nehéznek és esetlennek érzem a
nyelvemet. Mindig ilyen hatást tesz rám. Korábban zavart, most
viszont csak azt erősíti meg, hogy különleges a kapcsolatunk, nem
egyszerű. Ha Lotus önmagában a bizalmi problémáival meg az
ideiglenes cölibátusával nem lenne elég komplex, az étteremben
várakozó volt feleségem garantálja, hogy a dolgok ne legyenek
egyszerűek.
A smink és a műszempilla kiemeli szeme eleve drámai vonalát.
Apró jádeszínű pomponok himbálóznak a fülében. A szája vörös,
durcás, és ha az emlékezetem nem csal, édes.
– Azt hittem, megbeszéltük, hogy nem fogsz Gombszemnek hívni
– mondja afféle üdvözlés gyanánt.
– Azt hittem, megbeszéltük, hogy így hívlak, ha kettesben
vagyunk.
És ebben a szűk térben most kettesben vagyunk, de ott az elefánt
a szobában, és ennek hangot is adok.
– A volt feleségemmel jöttem – mondom, miközben a falnak dőlök.
– És a lányommal. Családi tanácsadáson voltunk ma este. Simone
folyton azzal nyaggat minket, hogy menjünk el közösen vacsorázni
a terápia után, ami a tanácsadó szerint jó ötlet.
– Az jó – mondja, és lesüti a szempilláját, ahelyett, hogy rám
nézne. – Láttam az… exedet.
– Azért voltunk csak ketten, mert a lányom észrevette, hogy itt az
egyik iskolai barátja, és odament köszönni.
– Nem tartozol nekem magyarázattal, Kenan – jelenti ki, és
összevonja a szemöldökét. – Nem járunk, nem vagyunk egy pár…
csak két jó barát.
– Ez vicces. – A csuklója felé nyúlok, és finoman közelebb húzom
magamhoz. – Csak mert a többi barátom nem jutott eszembe
mindennap, amíg elutaztam.
Még közelebb húzom, annyira, hogy a selyemruhája belibben a
farmerbe bújtatott combom közé. Lehajtja a fejét, és így csupán a
fonatait látom.
– És egyértelmű, hogy nekik nem akartam minden egyes nap írni
– teszem hozzá. – Mármint a barátaimnak.
– De nem írtál – jegyzi meg halkan, felemelve a szempilláit, hogy
rám nézzen. – Mármint nekem.
– Nem tudtam, jó ötlet-e. – Kis szünetet tartok. – Nem tudom, mi
történik köztünk, vagy hogy mivel lépném át a határvonalat.
Lefektettünk két alapszabályt. Semmi szex, mert „faszmentes
időszakot” tartasz.
Horkantva felnevet, pont, ahogy reméltem.
– És semmi csók, amíg te nem kezdeményezed – folytatom. – De
ezeket a határokat a testünknek húztuk, nem az érzéseinknek.
– És mit gondol, mit érez, Mr. Ross?
A kérdését követő rövidke pillanat egy kétfelé ágazó ösvény.
Az egyik óvatossággal van kikövezve. Mondhatnám, hogy nem
érzek semmit – és megvédeném magam a nő ravaszságától, akit
nem ismerek eléggé ahhoz, hogy megbízzak benne. A másik utat a
remény macskakövei borítják – egyenetlen, talán kicsit göröngyös,
de az igazságot adná neki annak reményében, hogy ő is viszonozza.
– Többet… érzek – felelem, és végighúzom a kezem a csuklóján,
majd összekulcsolom az ujjainkat. – Többet, mint terveztem. Többet,
pedig az eszemre kéne hallgatnom, és nem hagynom magam.
– Az eszedre kéne hallgatnod? – kérdezi, és a szemét az összefont
ujjainkon pihenteti.
– Aha. Az utolsó nő, akiben megbíztam, tönkretette az életemet.
Eddig ezt sosem fogalmaztam meg így, de ez az igazság. Amikor
kiszivárogtak a hírek Bridget viszonyáról, álomszerű életet éltem.
Két gyűrűt is nyertem egy olyan csapattal, ami úton volt egy újabb
bajnoki cím felé. Gyönyörű feleségem volt, meg egy lányom, akit
imádtam, plusz hírnév és vagyon. De ez csak ennyi volt – egy álom.
Egy törékeny illúzió, amit egyetlen döntés és számos hazugság
porrá zúzott.
– Én nem ő vagyok, Kenan.
– Én pedig nem az, aki miatt nehezen bízol meg az emberekben.
Beleharap az alsó ajkába, és bólint.
 – Nem azért mondom, hogy sürgesselek, Lotus. Csak azt akarom
mondani, hogy mindkettőnknek van oka óvatosnak lenni. Már az
elején elmondtam, hogy nem akarok bonyodalmat. A családom
elcseszett. Az exem egy vicc. A lányom egyik nap még szeret, a
másik nap meg gyűlöl. Sosem volt még ennyire szükségem az
egyszerűségre.
Felemelem az állát, és amikor rám néz a rejtélyektől árnyas
szemével, megválaszolom az érzéseimmel kapcsolatos kérdését.
– Egyszerűségre van szükségem – ismétlem. – De rád vágyom.
Behunyja a szemét, és megszorítja az ujjaimat, mintha bele
akarna kapaszkodni ebbe a pillanatba – a kezébe akarná zárni és az
emlékezetébe vésni. Remélem, hogy miután én is vállalom a
kockázatot, hogy bízzak benne, ő is bízni fog bennem.
– Apu?
Simone hangjára összerezzenek. Bizonyára Lotus is, ugyanis
elkapja a kezét, és hátralép egyet. Amikor odanézek a folyosó
végébe, Simone kíváncsi arckifejezéssel áll ott. Bridget ítélkező
tekintettel áll mögötte.
Mintha kurvára joga lenne hozzá.
– Moni, szívem – mondom egyenletes hangon. – Mi újság a
barátoddal? Camillának hívják, ugye?
Simone egy pillanatig hallgat, és szemügyre veszi Lotust, mielőtt
enyhe homlokráncolással ismét rám néz.
– Camille. Minden oké vele. Áthívott magukhoz jövő hétre, hogy
aludjak ott.
– Majd még meglátjuk – jelenti ki Bridget. – Elindulhatnánk haza,
Kenan, ha neked nem okoz túl nagy kellemetlenséget.
Bridget szeretetnyelve a passzív-agresszió.
 – Dehogy. Hozom a kocsit. – Lotus felé fordulok. – De előbb
szeretnélek bemutatni valakinek. Moni, ő Lotus. Lotus, ő a lányom,
Simone.
Simone nem moccan, csak biztonságos távolságból figyel néhány
lépésre tőlünk. Némi habozás után Lotus előrelép, és kinyújtja a
kezét.
A lányom magas a korához képest. Nem volt más választása,
tekintve a szülei magasságát. Tizennégy évesen százhetven centis,
már most magasabb Lotusnál, aki még magas sarkúban is alig éri
fel.
– Szia, Simone! – mondja mély, rekedt és határozott hangon. –
Örülök, hogy megismerhetlek.
Simone megfogja, majd gyorsan el is engedi Lotus kezét.
– Ő pedig Bridget – folytatom. – Simone anyukája.
Bridget szája megmerevedik, és kitágulnak az orrlyukai. Dr.
Packer tanácsa alapján Simone anyjaként tekintek Bridgetre, nem a
néhai feleségemként. Örülhet, hogy egyáltalán bemutatom.
– Örvendek – mondja Lotus Bridget felé nyújtott kézzel, aki épp
csak az ujja hegyével ér hozzá, mintha attól tartana, Lotus
valamiféleképpen megfertőzhetné.
– Mmm – hümmög Bridget undok hanglejtéssel.
– Lotus a…
– A JPL Maisonben dolgozom – vág közbe Lotus személytelen és
higgadt mosollyal. – Jean Pierre Louis-nál dolgozom, és Kenan az
óráink új arca.
Egyelőre ennyi elég, de remélem, hogy egyszer majd lesz mit
megmagyarázni Lotusszal és velem kapcsolatban. Legalább Simone-
nak. Ki a francot érdekel, hogy Bridget mit gondol a
magánéletemről?
– Kenan, az autó? – kérdezi Bridget metsző hangon. – Simone-nak
haza kell érnie. Korán reggel táncpróbája lesz.
– Hát, örülök, hogy találkoztunk – jegyzi meg Lotus. – Jó éjt!
Elindul a mosdó felé, és úgy jár, mintha semmi nem állt volna az
útjába. Mintha nem álltam volna az útjába.
Mi hárman némán állunk, miközben fizetek. Elmegyek a kocsiért,
azután visszaviszem Simone-t és Bridgetet a lakásba, amit Bridget
az Upper East Side-on bérel. Semmi rosszat nem tettem, és nem áll
szándékomban mentegetőzni, csak mert beszélgettem egy
barátommal a folyosón. Mégis fagyos a levegő a júliusi esti pára
ellenére. Sem Bridget, sem Simone nem ad hangot a gondolatainak,
de tudom, hogy mindketten morfondíroznak. Ha a dolgok úgy
alakulnak Lotusszal, ahogy remélem, eljön majd a megfelelő idő és
hely, hogy beszámoljak róla Simone-nak. Ha pedig itt megállunk –
ha Lotus úgy dönt, eddig és nem tovább –, akkor sem okozunk kárt.
Felkísértem őket a lakáshoz, és elindulok a ház előtt parkoló kocsi
felé, amikor a telefonomon felvillan egy üzenet.
Lotus: Gombszem vagyok… Már ha egyedül vagy.
Hatalmas vigyorral az arcomon rákönyöklök a kormányra, és
válaszolok.
Én: Egyedül vagyok. Nem tudtam elmondani, de gyönyörű voltál ma
este.
Lotus: Ne térj el a tárgytól!
Felnevetek, amikor eszembe jut, hogy az első üzenetváltásunkból
idéz, úgyhogy felveszem a fonalat.
Én: Van tárgy?
Lotus: Tárgy: SZOMBAT
Nahát, beszélgetünk.
Én: Mi lesz szombaton?
Lotus: Brooklyn, ha te is akarod.
Én: Persze hogy akarom.
Lotus: Megírom üziben a részleteket. Tudom, mennyire imádod az
ilyesmit ;-)

 15
LOTUS


– Ez nem randi – mondom a tükörben lévő lánynak.
Fonataimat a fejem tetejére kötöttem, és könnyed, természetes
sminket tettem fel. Orgonaszínű, pánt nélküli felsőt és rövid
farmersortot vettem fel, ami alig takarja el a combom legtetejét
díszítő tetoválásokat. Csillog a szemem.
Basszus, miért csillog a szemem?
Mi ez a dumdum a szívemben, miközben várom, hogy Kenan az
ajtómon kopogtasson?
Miért liftezik a gyomrom a gondolattól, hogy az egész napot vele
tölthetem?
– Ez nem randi – emlékeztetem mogorván a tükörképemet.
– Ha úgy néz ki, mint egy randi, és úgy hápog, mint egy randi –
szólal meg Yari a szobám ajtajában –, akkor ez egy randi.
– Mit tudsz te? – kérdezem, és vigyorogva megfordulok. Még
pizsamában van, a haja pedig félig göndör, félig egyenes halomban
áll a fején. – Amúgy te meg milyen bokorban aludtál?
– Hát, túl sok alvás nem volt – feleli pajkos, elégedett vigyorral a
szép arcán. – Pedro itt aludt.
– Nahát, odanézzenek, végre megtörtént! – Nevetek, és berakom
az óriási karika fülbevalómat. – Hány millió éve is ismered?
– Hát igen, már gimi óta koslat utánam, ott lakott a környéken.
Sosem adtam be a derekam, de ennyi év után végül igen. –
Előredönti a fejét, és jelentőségteljesen néz rám. – Lo, a srác
mindent bevetett tegnap este. Nem semmi!
Naptejet kenek a karomra és a lábamra. Csak legenda, hogy a
barna bőr nem éghet le.
– Na, az szuper, nem?
– Aha. – Kis szünetet tart, és tetőtől talpig végigmér. – Azt mondod,
nem akarsz halat fogni, de elég durva horoggal horgászol. Jól nézel
ki, Lo! Majd Kenant is emlékeztesd, hogy ez nem randi.
– Tudja – mondom, és megkeresem a kis keresztpántos fekete
táskámat.
Eltűnik Yari évődő arckifejezése.
– Mi a helyzet amúgy veletek?
Megállok, és ellenőrzöm, hogy van-e nálam ajakbalzsam meg elég
készpénz erre a napra.
– Hogy érted?
– Figyelj, tudom, hogy nem fogod beismerni, hogy bejön Kenan,
meg azt is tudom, hogy most összezárva tartod a lábad, de engem
nem tudsz meghülyíteni. Ismerlek, Lo – mondja Yari. – Tetszik
neked, és nem akarom, hogy bárki megbántson téged.
– Nem tudom, Ri. Vonzódom hozzá. Túl szépnek tűnik ahhoz,
hogy igaz legyen. A buli óta nem csókolóztunk, de…
Eszembe jut, ahogy a szája határozottan és lágyan az ajkaimra
tapad. Emlékszem, hogy úgy bánt velem, mintha értékes lennék.
– De… – mondja Yari mosolyogva.
– Azt mondta, hogy amikor legközelebb csókolózunk, nekem kell
kezdeményeznem. – Halványan felnevetek. – Szeretném, hogy
megtörténjen. Tényleg szeretném, de most komoly dolgokat kell
elintéznem magamban.
A táskám pántjával babrálok.
– Mindig attól tartottam, hogy az lesz a bajom, hogy rossz férfiba
szeretek bele, mint az anyám, de talán még rosszabb, ha jó
emberért leszek oda.
– Hogy érted?
– A többi sráccal csak a szexről szólt a dolog. Tudtuk, mi az. Ők
tudták, hogy csak a testem az övék, semmi más. Kenan nem fogja
ennyivel beérni, és nem tudom, készen állok-e rábízni ennél többet,
vagy bárki másra. Eddig nem álltam készen.
– Nos, esetleg…
A kopogás az ajtón félbeszakítja Yarit, bármilyen bölcs tanácsot is
akart megosztani velem.
– Jaj! – Megtapogatom a zsebeimet. – Kell még a telefonom, meg
össze kell szednem magam.
– Majd én kinyitom.
– Ilyen kinézettel? – kérdezem kétkedve.
– Miért ne? – kérdezi a válla fölött, miközben kimegy a
szobámból. – Nem én randizok vele.
– Ez nem randi!
Megtalálom a telefonomat, és kisietek a nappaliba, mielőtt Yari
valami vérlázítót találna mondani, ami az alapbeállítása. Mire
odaérek, Kenan már a kicsi kanapénkon terpeszkedik.
Gladiátor. Úgy fest, mint egy pihenő harcos. Óriási. Erős.
Félelmetes. Még ülve is magasnak tűnik, arca zord vonásokból áll,
miközben Yari magyaráz neki valamiről. Kényelmes ruhát vett fel:
rövidnadrágot és fehér teniszpólót.
Basszus, nem szabadna fehéret hordania. A bőrével alkotott
kontraszt… Ez már túl sok. Törvényben kéne tiltani. Fejben már el is
kezdtem fogalmazni a levelemet a Kongresszusnak.
Amikor meglát Yari válla fölött, az arckifejezése ellágyul, és
elmosolyodik. Lassú folyamat, beletelik némi időbe, amíg a sötét,
mélyen ülő szemek és a gyönyörű szája megváltozik. Gondoltam én
valaha bármelyik férfi szájáról, hogy gyönyörű? Kenané az, egy
tökéletes, széles ív felül, és telt, érzéki vonal alul. Emlékszem,
milyen érzés volt az ajka az enyémen. Hogy hogyan merült alá a
nyelve a számban, erőteljesen, kutakodva. Emlékszem, milyen íze
volt.
Yari hátrapillant rám, és elvigyorodik.
– Hát, nekem pihiznem kell – közli. – Érezzétek jól magatokat,
miközben egy csomó vízhólyagotok lesz, amíg végigjárjátok
Brooklynt.
Miután Yari elmegy, Kenan és én pár másodpercig nézzük
egymást, meleg, szavak nélküli üdvözléssel.
– Vízhólyagok? – szólal meg végül. – Azt mondtad, felfedezzük
Brooklynt, de a vízhólyagokat egy szóval sem említetted.
Felnevetek, és közelebb lépek, hogy szemügyre vegyem a fekete-
ezüst teniszcipőjét, ami úgy néz ki, mintha lenne egy műszerfal a
fűzője alatt.
– Szerintem nem lesz gond. Bejön a csukád.
– Köszi. Én magam terveztem.
Közelebb hajolok, és észreveszem az oldalára vésett Gladiator
feliratot.
– Ó, hogy ez a te cipőd!
– Hát, azért segítettek.
– És látom, az óránkat is hordod – jegyzem meg, miközben az
ajtóhoz indulok.
– Aha, próbálgatom, bár JP nem hagyta, hogy segítsek.
– JP senkinek sem hagyja, hogy segítsen neki. Hidd el nekem.
Elindulunk a négyemeletnyi lépcsőn, ahelyett, hogy várnánk a
liftre, amit nemrég építettek be az épületbe.
– Úgy tűnik, mintha te lennél a gyenge pontja – jegyzi meg Kenan.
– Azért neked hagyja, hogy segíts?
– Néha beszállhatok a munkába, de a feladataim főleg az
aprólékos részletekről meg pepecselésről szólnak, illetve időnként
véleményt kell alkotnom. JP bízik az ösztöneimben és a
stílusérzékemben.
– Mindig nagyon jól nézel ki, gondolom, emiatt vélekedik így.
Felmelegítenek a szavai. Nem árulom el neki, csak sétálok tovább
az első célpontunk felé.
– Nem kocsival jöttél, ugye? – kérdezem. – Nem vállalok
felelősséget, ha ellopják a tankodat, amíg mi úton vagyunk.
– Nem, Uber Blackkel jöttem.
– Jaj, arról már hallottam. – Rávigyorgok, miközben mellettem
sétál. – A gazdagok Uberje.
– Ha te mondod. – Felkuncog, és körbepillant a környékünkön. –
Nagyon kellemes itt.
– Aha, állítólag Brooklyn az új Manhattan. Én nem ismertem a
régi Manhattant. Én itt bevándorló vagyok, úgyhogy nekem mindig
is ilyen volt. Yari meg én Bushwickért vagyunk oda.
– Az biztos, hogy nagyon klassz hangulata van.
– Na, várd ki a végét! – Összedörzsölöm a kezem. – Elmegyünk
Williamsburgbe. Megnézhetjük a Prospect Parkot. Esetleg a
körhintát is. Az nagyon híres. Felülhetünk a vonatra, aztán…
 – Kaját említettél? – szakít félbe.
Mindketten felnevetünk, és megrázom a fejem.
– Ezek szerint éhes vagy?
– Aha, az étrendem szerint sokat kell ennem, folyamatosan egész
nap – feleli.
– Értem. Van egy Sally Roots nevű hely a Wyckoff Ave-en.
Mindjárt odaérünk. A reggelijük mindenen túltesz.
– Egészséges opciók?
– Akad, igen, de ma fagyit fogsz enni.
– Ma nincs csalónap – jegyzi meg vigyorogva.
– Jaj, dehogyisnem. Egy napot igazán megengedhetsz magadnak. –
Megbököm a hasát, de az ujjam nem jut messzire. Nem süllyed el
benne, hanem nekiütközik az acélkeménységű hasizomnak. –
Basszus, egy hetet vagy egy hónapot is megengedhetnél magadnak.
Elkapja az ujjam, és az övét köré fonja, miközben rám mosolyog,
és nem ereszt el.
– Már rég nem tartottam egy hónapos szünetet. Nekem ilyen az
életem. Nem tudom elképzelni, hogy hosszú távon elvek nélkül
éljek.
– Még szezonon kívül sem? – Remélem, hogy normálisan cseng a
hangom, de már nem az ujjamat fogja, hanem a hüvelykujjam és a
mutatóujjam közti terület érzékeny bőrét simogatja, és alig kapok
levegőt.
– Szezonon kívül? – Kurtán felnevet. – Az én koromban már nem
ereszthetek le. És semmi vénemberes poén, PYT. – Elvigyorodik,
majd összevonja a szemöldökét. – Jaj, Lotus, ne haragudj! Úgy
rohanok, hogy alig kapsz levegőt!
– Semmi baj. – Elhúzom a kezem, és lelassítom a lépteim;
mindkettő segít egyenletesebbé tenni a szívverésemet. – Te sétálj
kicsit lassabban, én meg sétálok egy kicsit gyorsabban. Középúton
találkozunk.
Hálás vagyok, amikor végre odaérünk az étteremhez. Annak
ellenére, hogy egész nap a gyaloglásról papoltam, mégiscsak július
van Brooklynban. És rohadt nagy a hőség. A Sally Rootsban
kellemes hűvös fogad minket, valamint egzotikus hangulat, ami a
nagyvárosi dzsungelből a trópusi paradicsomba repít minket
néhány lépcsőfokkal. Trópusi csecsebecsék és antik tárgyak
zsúfolódnak a bárpult mögötti polcokon, és a falon, amit a menüt is
inspiráló Karib-tenger színére festettek, friss szellőként hűtik a
helyiséget.
Előremegyünk a zsúfolt éttermi részbe, és megkérdezzük a
pincért, hogy leülhetnénk-e az udvaron, amit napernyők és fák
árnyékolnak be.
– Nagyon klassz hely – jegyzi meg Kenan, ahogy körbepillant a
szinte teljesen üres udvaron. – Nyugis. Tetszik.
– Nekem is. Ri meg én gyakran reggelizünk itt a hétvégéken. –
Próbálom az ő szemén keresztül nézni az étlapot. – Na, van itt
bármi, ami passzol az extra szigorú diétádba?
– Nem extra szigorú. Módszeres, és nem diéta. – Résnyire húzott
szemmel vizslatja az étlapot. – Ha nem muszáj, nem eszem cukrot,
főleg a szezon meg a rájátszás alatt, mert lassítja a regenerálódást a
meccsek után. Most nyár van, úgyhogy egy pici belefér. – Elkapja a
pillantásomat az étlap fölött. – De csak miattad.
Rögtön elkapom a tekintetem, és az étlapot nézegetem. Nem
csinálhatom ezt egész nap – hogy zakatolni kezd a szívem, és
felgyorsul a pulzusom, ahányszor ilyen felkavaró pillantást vet rám.
 – Nos, mit hozhatok? – kérdezi a fiatal pincér, miután Kenannek
vizet, nekem meg egy mimóza koktélt hoz.
– Hölgyeké az elsőbbség – mondja Kenan, és még mindig a menüt
nézegeti.
– Én ackee and saltfisht10 kérek – felelem.
– Gombóccal és sült banánnal megfelel? – kérdezi a pincér.
– Tökéletes.
– És ön, Mr. Ross?
Én biztos megőrülnék, ha megismernének az emberek, amikor
először találkozom velük, én meg semmit nem tudnék róluk, de úgy
fest, Kenan már hozzászokott, és nem változik meg az arckifejezése.
– Az omlettel szemezek. – Felpillant az étlapról. – Kérhetem
tojásfehérjével? Mondjuk, nyolccal? És csak zöldséggel, szalonna
nélkül?
– Persze. – A pincér bólint, és firkál valamit a füzetébe. – A sült
krumpli és a saláta jó lesz?
– Nem, krumplit nem kérek. – Rám villantja vakítóan fehér
mosolyát. – Állítólag muszáj helyet szorítanom a fagyinak, úgyhogy
kelkáposztás-rukkolás salátát szeretnék.
– Rendben, rögtön hozom.
Amikor a pincér otthagy minket, csend telepszik a kis udvarra.
Csak mi ketten ülünk itt, és a meghittség sűrűvé teszi a levegőt.
Komolyan azon töprengek, hogy meddig fogom bírni. Egy hónappal
korábban még végigmásztam volna az asztalon, hogy
megcsókoljam, aztán berángattam volna a mosdóba, és addig
vakartam volna a viszkető pontot a testemen, amíg fel nem szakad a
bőröm.
De ez még azelőtt volt, hogy Chase zuhanyzójában sírdogáltam.
Mielőtt azon kaptam magam, hogy a saját gardróbomban kucorgok,
a szívem helyén egy nagydobbal. Nem akarom, hogy ez Kenan
mellett is megtörténjen. Össze kell szednem magam. Nem csak
miatta. Magam miatt is. Azonban azt nem tagadhatom, hogy
vágyom rá.
És a szeméből ítélve, ami folyton vissza-visszatéved a pánt nélküli
felsőm széléhez, és lopott pillantásokat vet a lábamra ebben a
falatnyi sortban, ő is vágyik rám.
– Meg kéne beszélnünk, ami az étteremben történt – szólal meg,
és az aggodalom ideiglenesen átveszi a vágy helyét a szemében.
Én szívesebben élvezném a vonzerejét a balzsamos levegőben, és
némán morfondíroznék, hogy meddig leszek képes visszafogni
magam, hogy rávessem magam, de ha muszáj…
– Arra gondolsz, hogy a volt feleséged legszívesebben kiutasítana
az országból, hogy soha többé ne kelljen látnia?
A nevetéstől ráncba szalad a szeme sarka, és a mellkasa is
beleremeg a nevetés erejébe. Amikor hátraveti a fejét, látom a
nyaka erős vonalát. Egész nap tudnám nézni, ahogy nevet.
– Bridget olyan, mint az a kisgyerek, aki ráunt a játékára –
mondja, és sűrű szempillái alól néz rám. – Sajnos ebben a
felállásban én vagyok a régi játék, ő pedig talált egy újat. Most
megint a régit szeretné, és nem akarja, hogy bárki más azzal
játsszon.
– Én nem szándékozom játszani veled – közlöm, és a szavak előbb
kicsúsznak a számon, mint hogy végiggondolhatnám.
Hosszú pillanatokon át meredünk egymásra, a város visszafogott
zaja meg a bentről érkező tompa nevetés és csörömpölő poharak
hangja kellemes aláfestő zenét biztosít a szemünk láttára épülő
történetünknek, amihez újabb és újabb sorokat és fejezeteket
teszünk hozzá minden egyes másodperccel.
– Hát, ez szomorú – jegyzi meg pókerarccal.
Felnevetek, és ő is velem nevet, ami nem töri meg a feszültséget,
de jelentőséget tulajdonít neki, míg a tekintetünk újra találkozik.
– Mindig a lehető legőszintébb voltam vele – folytatja. – Nem
akarok vele lenni. Nem akarok vele közös életet. Még csak egy
városban sem élnék vele, ha nem ő lenne a lányom anyja.
– Akkor nem közös a felügyelet?
– De igen, csak bonyolult. – Elfintorodik. – A kosárlabdában egy
normál szezonban nyolcvankét meccs van, és az egyik leghosszabb
a sportok közül. Szeptembertől júliusig, a tábortól a rájátszásig tart,
már ha bekerülünk. Szezon közben meg folyton úton vagyunk.
Távol az otthontól. Ilyen időbeosztás mellett nem tudok stabilitást
biztosítani Simone-nak. Nem Bridget volt az év felesége, de jó anya.
Közel állnak egymáshoz Simone-nal. Nem is volt kérdés, hogy
Simone ott marad-e velem San Diegóban, amikor Bridget úgy
döntött, New Yorkba költözik. Talán majd jövő nyáron, de Simone
nagyon izgatott az itteni tánctagozat miatt.
Nyílt a tekintete, amikor a lányáról beszél. Máskor nagyon óvatos,
de most nem próbálja elrejteni a lánya iránt érzett szeretetét.
– Sok szarságon kellett keresztülmennie miattunk az utóbbi pár
évben – folytatja Kenan. – El kellett jönnie Houstonból, amikor
átigazoltam a San Diegóhoz. Most meg ide kellett költöznie New
Yorkba. Jó ideje nem volt úgy rákattanva semmire, mint most a
táncra. Nem tagadhatom meg tőle ezt a lehetőséget, csak azért, hogy
nyáron nálam legyen, Kaliforniában.
– Megtagadhattad volna – helyesbítek. – De jó apa vagy, és úgy
döntöttél, ő a legfontosabb.
– Nyilván. – Úgy vonja össze a szemöldökét, mintha ez alapvető
lenne.
Pedig nem az. Tudom, milyen, amikor nem azt kapod, amire
szükséged van. Amikor megtagadnak. Irigylem Simone-t, hogy két
ilyen szülője van, akik ennyire szeretik.
Még akkor is, ha az egyik egy haszonleső csaló, aki úgy fogott
velem kezet, mintha tetves lennék.
– Az exed elég gyanakvónak tűnt velem szemben.
Már majdnem megszólal, amikor a pincér megérkezik az
ételeinkkel. Kenan letámadja a hatalmas, tojásfehérjéből készült
omlettet, és én sem fogom vissza magam a saját ételemmel.
– Gyanakvónak? – mondja végül Kenan, és megtörölgeti a száját a
szalvétával. – Lehet. Nem tudom, miért akar visszakapni.
– Igazán? – kérdezem hitetlenkedve. – Nem tudod, miért akar
visszakapni egy jóképű, intelligens, jóképű férfit, aki…
– A jóképűt kétszer mondtad – vág közbe vigyorogva.
– Ne szakíts félbe! Egy jóképű férfit, aki nyilvánvalóan jó fiú?
Valószínű, hogy még most is azért ostorozza magát, mert ilyen
csacska volt. Hogy elveszített.
– Nos, ha így van, csak nyugodtan folytassa, mert semmi esélye.
– Semmi? – kérdezem. – Mit tett, ami végleg kiölte belőled a
szerelmet iránta?
Lenéz a tányérjára, és félreteszi a villáját.
– Most teljesen őszinte leszek veled, valamilyen oknál fogva. –
Megrázza a fejét, mintha ő sem hinné el, hogy ezt elárulja nekem. –
Szerintem már jóval azelőtt tönkrement valami a házasságunkban,
hogy Bridget megcsalt.
 Tekintetében szomorúság és sajnálkozás rejlik.
– Engem nem könnyű megismerni – folytatja féloldalas mosollyal,
ami a szívem közepébe hatol. – Lehet, hogy nem hiszed el, hiszen be
sem áll a szám, de általában nem vagyok túl beszédes. Introvertált
típus vagyok. Szeretek otthon lenni. Szeretek zenét hallgatni,
olvasni és pihenni. Szeretem a vállalkozásaimat, és sok időt ölök
abba, hogy sikeresen működjenek.
Nagyot kortyol a vízből, mielőtt újra megszólal, és nem akarom
szavakkal vagy kérdésekkel kitölteni a csendet.
El kell mesélnie nekem ezeket a dolgokat, én pedig hallani
akarom.
– A főiskola után egyből összeházasodtunk, pont, amikor
bekerültem a bajnokságba – mondja. – A családom jómódú volt, de a
draftolás annyi pénzt jelentett, amennyit még sosem láttam. Az első
naptól kezdve több millió dollárt. Lehet, hogy Bridget azt hitte, hogy
rocksztárhoz méltó életünk lesz. Hogy hirtelen azzá a pasivá válok,
aki imádja a rivaldafényt, aki képtelen lesz ellenállni a hírnév
csábításának, de engem ez nem érdekel.
– És őt igen?
– Most már igen. – Vállat von. – Az a legszomorúbb az egészben,
hogy abban sem vagyok biztos, hogy valaha igazán ismert engem,
abban pedig biztos vagyok, hogy én sosem ismertem őt igazán. Ha
tényleg a Kosarasfeleségek érdekli, akkor nem.
Gúnyos nevetése amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan megy.
– Ott volt nekünk Simone, de más közös nem igazán volt bennünk.
Apám próbálta elmagyarázni nekem. Ő már nincs velünk, és látom,
mekkora űrt hagyott maga után anyám életében. Ők tökéletes
összhangban éltek egymással. Én sosem éreztem ezt Bridgettel.
 – Sajnálom – mondom, és mindkettőjüket sajnálom, de főleg
Bridgetet, aki hozzáment Kenanhez, de sosem sikerült igazán
megismernie.
– Nos, nem ülnék itt most, ha nem így alakulnak a dolgok – jegyzi
meg, és komoly a tekintete, amikor ismét rám néz. – És nagyon
örülök, hogy most itt vagyok veled.
– Ez nem randi – buggyan ki belőlem.
Telt ajkával próbálja visszafojtani a mosolyát, de sikerül nem
nevetnie.
– Még idejében emlékeztettél – mondja hamis komolysággal. –
Köszönöm.
A pincér hozza a számlát, és valóban eltűnődöm rajta, vajon egész
nap így fogom-e érezni magam – mintha egy kuktában főnénk.
Mintha felforrna a vérem, amikor csak két másodpercnél hosszabb
ideig néz rám. Felállunk, hogy elinduljunk, mire a pincér visszajön
az asztalunkhoz. Már elvitte a számlát, úgyhogy nem tudom, mit
akarhat még. Tétovázó és félénk mosolyát látva leesik.
– Mr. Ross – szólal meg félénk mosollyal. – Csinálhatnánk egy
képet? Csak egy másodperc.
Gondolom, Kenannek türelemre van szüksége introvertáltként,
hogy napi szinten kezelje az ilyen helyzeteket.
– Persze – feleli barátságos, de valamelyest azért tartózkodó
mosollyal.
Végigpörgetem a listát a telefonomon, hogy mi mindent terveztem
még ma csinálni, amíg ők elkészítik a képet.
– Készen állsz? – kérdezi Kenan, amikor végeznek.
– Szerintem az a kérdés, hogy ön készen áll-e, Mr. Ross, mindarra,
amit terveztem?
 Miközben sétálunk, hátamra teszi a kezét. Próbálok nem figyelni
a belőle áradó melegségre, a levegőben kavargó elektromos viharra,
ahányszor véletlenül vagy direkt egymáshoz érünk. Nálunk nincs
olyan, hogy véletlen érintés.
– Nem – feleli, és mosoly nélkül csóválja a fejét. – Nem hiszem,
hogy bármelyikünk is készen állna erre, de átkozott legyek, ha nem
teszem meg ettől függetlenül.
Pár másodpercig magával sodor, és mélyebbre csábít gúzsba kötő
tekintete, de igyekszem könnyedebbé tenni a pillanatot, megtörni a
feszültséget, és tartani magam a tervhez.
– Hát, remélem, az öregember képes lesz lépést tartani a
milleniállal.
Egy másodperccel később elmosolyodik.
– El sem hiszem, hogy ekkora közhely vagyok; az idősebb, gazdag
pasi egy fiatalabb lánnyal randizik.
– Ne kiabáld el a dolgot! – kötekszem, és igyekszem tartani a
szemkontaktust. – Na, de tényleg!
Megállunk a járdán, és lehajol, amíg az arcunk egy vonalba kerül,
és az ajkunk majdnem összeér a minket elválasztó csekély térben.
– De bizony.

10 Jamaikai nemzeti étel, reggelire szokták enni, sózott tőkehalból, akiszilvából és

különböző zöldségekből készül.
 16
KENAN


– Ezek szerint nem vicceltél, amikor vízhólyagokról beszéltél, mi? –
kérdezem viccelődve, de nem lennék meglepve, ha lyukat sétáltam
volna a Gladsembe. Egyetlen Uberrel megtett utat leszámítva egész
nap caplattunk.
Lotus felnevet, és valamivel előttem elindul háttal az utcán.
– Igazából Yari említette a vízhólyagokat, nem én – jegyzi meg, és
nagyot nyal a fagyijából. – Most már tudom, hogy egy ilyen kiváló
formában lévő férfi nem hisztizik egy icipici séta miatt.
– Icipici? – Megállok a járda közepén, és várom, hogy ő is
ugyanígy tegyen. Végül az égre emeli a tekintetét, és visszajön
hozzám. – Bushwicktől egészen a Kingdome Come-ig elrángattál…
– Tetszett, vagy nem tetszett a botanikus kert? – kérdi egyik kezét
a csípőjére téve, miközben a másikban a fagyis tölcsért szorongatja.
– Úgy értem, hogy…
– Igen vagy nem?
Résnyire húzott szemmel nézek rá.
– Igen, csak…
– És élvezted, vagy nem élvezted azt a kört a Jane’s Carouselen?
– Egy százkilencven centi magas felnőtt férfi egy…
– Igen. Vagy. Nem? – Felvonja keskeny szemöldökét, és fejét
félredöntve várja a választ, amiről már úgyis tudja, hogy hangzik
majd.
– Jól van. Igen. Élveztem, mert vicces volt. Négyéves gyerekek
ültek rajta.
Hátraveti a fejét, és olyan élvezettel nevet, hogy az egész teste
belerázkódik. Nem érdekli, hogy emberek haladnak el mellettünk,
és meredten nézik a hangos nőt, aki röhögésben tör ki a járda
közepén a csöpögő fagyijával. Imádom ezt benne.
– És nem Robertánál etted életed legjobb pizzáját? – kérdezi.
– Nem volt rossz. – A vállamat megvonva elbagatellizálom életem
legjobb pizzájának minőségét.
– Te hazug… – Összeszűkíti az eleve vágott szemét, és elhúzza telt,
duzzadt ajkát, amiről már rég lekopott a rúzs. – Az a pizza
világbajnok volt, és ezt te is tudod. Na, és mi a véleményed erről a
fagyiról?
Belenyal a vaníliás gömbbe.
– Hmm. Valószínűleg nem is emlékszel, mikor ettél utoljára ilyen
édeset.
A nyelve körbejár a fagyin, nekem pedig összefut a nyál a
számban, ahogy eszembe jut, hogy a nyelve a számban volt,
körbenyaldosta az enyémet, és csatát vívott vele, miközben
mindketten levegő után kapkodtunk.
– Nem – mondom, remélve, hogy a hangom nem tűnik túl
érdesnek. – Jó ideje nem kóstoltam semmi édeset. Ebben igazad van.
Időnként lassan bele-belenyal a fagyiba, miközben ott állunk a
járdán, és szemmel dugunk egymással, amit egész nap megszakítás
nélkül folytattunk. Legnagyobb örömömre és bánatomra.
Bánatomra, mert még sosem vágytam ennyire senkire, ahogy
Lotusra. A melle abban a pánt nélküli felsőben, meg a sima, vékony
lába abban a falatnyi farmersortban? Odaadnám az egyik bajnoki
gyűrűmet azért, ha az enyém lehetne. Mármint, két gyűrűm van.
Lotusból viszont csak egy, ha jól tudom.
És örömömre, mert olyan egyértelmű, hogy ő is vágyik rám. Nem
vagyok egy öntelt pasi. A fél életemet végigkosaraztam – a
középiskolát, főiskolát, meg a profi bajnokságot beleértve. Sosem
tudtam megállapítani, hogy egy nő a kilátásaim és a keresetem vagy
saját magam miatt érdeklődik irántam.
Lotusnak saját magam miatt kellek. Semmi mesterkéltség nincs
benne – semmi trükk. Nem játszmázik. Nem tervel ki semmit.
Amikor rám néz, és a szeme forrón ég, a légzése felgyorsul, az
miattam van. Talán az egyik legvonzóbb tulajdonsága a puszta vágy,
amivel akar engem, és ahogy próbálja legyűrni magában mindezt.
– Nos, mindjárt meg is vagyunk – szólal meg végül, és elindul. –
Túlélted.
Az ő rövidebb lépteihez igazítom a sajátomat, és pár percig
csendben vagyunk, amíg megeszi a fagyiját.
– Úgy érzem, mintha ma elhasználtam volna az összes szavamat a
jövő hónapra – jegyzem meg nevetve.
Enyhén felém fordítja az arcát. A profilja finom, cikcakkos
árnyékot vet a közelgő naplementében.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezi.
– Csak… általában nem beszélek túl sokat.
– Szerintem biztonsággal kijelenthetjük, hogy ma nem ez volt a
helyzet – mondja mély, szarkasztikus nevetéssel. – Alig jutottam
szóhoz!
– Na, jó, ez már túlzás!
– Hát, legalább én is találtam neked becenevet.
 – Mi az? Érzem, nem fog tetszeni.
– Nagyszájú.
– Nem túl kreatív, és nem is pontos. – Meghúzom az egyik fonatát,
ami leesett a vállára. – Találj ki valami jobbat!
– Folyton azt mondogatod, hogy introvertált vagy, de én nem
vettem észre.
Lassítom egy kicsit a lépteimet, miközben közeledünk a Brooklyn
Promenade hosszan elnyúló korlátjához. Latolgatom a szavaimat,
azon morfondírozom, hogy kimondjam-e őket. Igazak, de lehet,
hogy túl sokat és túl korán elárulnak neki.
– Másokkal nem vagyok ilyen – mondom halkan. – Tudom, hogy
őrültségnek hangzik, mivel nem ismerjük egymást olyan jól meg
régóta, de csak veled vagyok ilyen.

 17
LOTUS


Az ajkamba harapok, nem tudom, mit feleljek Kenan szavaira.
Én állandóan beszélek, és kifejezetten társasági lény vagyok, de
tudom, mire gondol. Szerintem nem az a lényeg, hogy velem
beszélget, miközben másokkal alig-alig. Hanem az a lényeg, hogy
akar is velem beszélgetni, és hogy ezt én is megértem, mert bár én
mindenkivel beszélgetek, van valami különleges a vele töltött
időben. Valami, amit bárcsak képes lennék másokkal is átélni,
ugyanakkor örülök, hogy kizárólag vele tapasztaltam meg. Még meg
sem osztottam legmélyebb, legsötétebb titkaimat – amelyek
álmaimban is üldöznek, és az éjszaka közepén felriasztanak.
De azt hiszem, meg fogom.
Hamarosan meg fogom osztani vele ezeket, és igaza van. Semmi
értelme. De Kenannel ellentétben én megszoktam, hogy olyan
dolgokat teszek, amiknek semmi értelme. Hozzászoktam a
dolgokhoz, amelyek magyarázatot igényelnek. Reménnyel telve
nőttem fel, és csodákon nevelkedtem, úgyhogy a kivételes
számomra ismerős fogalom.
Mégis, ez most más.
A korlát végénél állok, lábammal a rudak között, szemben New
York látképével, és a város peremét nyaldosó vízzel.
– Nem mondasz semmit erre? – kérdezi Kenan halkan.
 – Ó, sok mindent szeretnék mondani, de jelenleg inkább élvezném
a naplementét – suttogom, nem azért, mert esetleg a körülöttünk
lévő emberek meghallhatják; a korlát mellett sorakozó turisták meg
a helyiek, akik szintén szeretnék elkapni a nap utolsó sugarait,
akárcsak mi. Azért suttogok, mert úgy érzem, mintha az ég meg
lenne szentelve. Ahányszor megszólít az égbolt, áhítattal nézek fel
rá, akár jó, akár rossz hírekkel szolgál.
– Vattacukorfelhők – szólalok meg, és mosolyogva Kenanre nézek.
– Mi? – Úgy pislog, mint olyankor, amikor valaki valami váratlan
megjegyzést tesz. Ugyanígy pislogott, amikor Chase közölte vele,
hogy szuper az alkarja. Kuncogok, mert eszembe jut, hogy nézett rá
Kenan a karácsonyi bulin. Mintha Chase egy rágó lett volna, amibe
belelépett.
– Mi olyan vicces? – kérdezi Kenan.
– Semmi. – Csóválom a fejem, mert nem tűnik helyesnek
kimondani Chase nevét, vagy akárki másét Kenan mellett.
A korlátra könyököl, olyan közel hozzám, hogy a testéből áradó
melegség simogatja a bőrömet. A pillantása a profilomon olyan
kézzelfogható, mint egy cirógatás. Akárcsak az érintése a
kulcscsontomon, ami puha, kíváncsi, és mintha kóstolgatna.
Pillantását az arcomról a horizontra emeli. A Szabadság-szoborra.
A Brooklyn hídra. A jókora épületekre, amelyek körbeölelik a
folyópartot. És az egyik felhőkarcoló hegyes csúcsára, ami mintha
átszúrná a rózsaszín felhőket.
– Csak azt mondtam, hogy rózsaszínek a felhők – felelem
mosolyogva. – A rózsaszín felhő boldog napokat jelent.
– Hogy? – kérdezi.
Lemászok, hátat fordítok a kilátásnak, majd ismét felmászok, és a
könyökömmel megtámaszkodom a korláton. Így szemben ülök vele,
és láthatom a reakcióját, miközben a naplementét kémleli.
– Egyszer utánanéztem – mondom. – Régen imádtam a
naplementét bámulni MiMi udvarában az egyik fáról.
Ez egy varázslatos fa, gyermekem. Amikor szomorú vagy, mássz fel
rá!
Visszanyelem az érzéseimet. Még két évvel később is úgy fáj, hogy
nem tudok tanácsot kérni tőle! Nem tudok felpattanni egy gépre, és
meglátogatni, amikor akarom.
– Mit derítettél ki a rózsaszín felhőkről? – kérdezi, miközben
végigsimítja a fülkagylómat, ujjait végighúzza a fülbevalóimon, a
nyomában borzongást hagyva.
– Hát, azt mondják…
– Kik?
– Gondolom, a tudósok. – Nevetek, és megvonom a vállam. –
Mindegy, kik, de azt mondják, hogy amikor alacsonyan jár a nap, a
napfénynek több levegőn kell átjutnia, mint napközben, amikor
magasabban van. A több levegő több molekulát jelent, és ez
halványítja a lila és kék színeket az égen. Szó szerint elkergeti a
szomorú, sötétebb színeket.
Elkapom a pillantását, amikor a rózsaszín felhők
tanulmányozásáról az én arcomra emeli a szemét.
– Szóval boldog felhők, mert elkergették a szomorúságot. –
Mosolygok, és azon tűnődöm, vajon észreveszi-e, hogy ironikus
módon kissé szomorkás a mosolyom. Nagyon vágyom arra a fára.
Még azokon a napokon is, amikor a rózsaszín felhők azt mondják,
legyek boldog, nem ugyanolyan érzés, mint amikor MiMi kertjében
csücsültem a fán.
 – Vattacukorfelhők? – kérdezi, és közelebbről szemügyre vesz.
– Aha, olyanok, mint a vattacukor. Az FIT-n záró projektként
terveznem kellett egy ruhát. Vattacukor-rózsaszín volt, és
egyszerűen tökéletes!
– És modellekre tervezted, vagy a saját méretedre? – kérdezi mély
nevetéssel.
– Ó, magamnak csináltam. Pontosan rám szabva.
– Szívesen megnézném rajtad.
– Még sosem viseltem.
– Mire tartogatod? Miért nem hordod?
– Majd tudni fogom, hogy mikor vegyem fel. Különleges alkalom
lesz – mondom tettetett sértettséggel. – Szállj ki a
ruhásszekrényemből!
Felnevetünk, amikor megcsörren a telefonja. Kiveszi a zsebéből,
és elégedetlenül mered a kijelzőre, de felveszi.
– Szia, Bridge, mi az?
Elmélyülnek a ráncok a homlokán. Ha Bridget látná most az arcát,
letenné. Idegesnek tűnik. Több mint idegesnek. Felháborodottnak.
Kirázna a hideg, ha valaha így nézne rám, és neki fogalma sincs
róla. Vagy már hozzászokott.
– Bridget, ha most hazudsz…
Hallom, hogy a nyávogós hangjával belebeszél Kenan
megjegyzésébe. Kenan belecsíp az orrnyergébe, és csóválja a fejét.
– Mondd meg neki, hogy egy órán belül készüljön el, és elmegyek
érte.
Elfacsarodik a szívem. Mindjárt vége a napunknak, és reméltem,
hogy együtt hazavonatozhatunk, aztán utána mehetne Uberrel…
bocs, Uber Blackkel… vissza az Upper East Side-ra.
 – Lotus, ne haragudj! – idegesen kifújja a levegőt. – Úgy volt, hogy
csak holnap lesz nálam Simone, de Bridget azt állítja, hogy fontos
dolga van, és ma kéne elhoznom. Tudom, hogy Bridget valószínűleg
csak játszmázik és manipulál, de nem szeretném, hogy Simone
valaha úgy érezze, hogy én döntöttem úgy, hogy nem akarom, hogy
velem legyen. Érted, ugye? Próbálom mostanában rendezni vele a
kapcsolatomat.
A szívem megint összehúzódik. Fogalma sincs, mennyire értem.
Tudom, milyen érzés, amikor az anyád a szeretőjét választja
helyetted. Milyen érzés, amikor úgy dönt, nem veled akar lenni.
Nem csupán egy éjszaka erejéig, hanem évekig. Amikor eltékozolja
a lánya teljes gyerekkorát egy értéktelen férfi miatt.
– Értem – mondom egyszerűen, ügyetlenül közvetítve, hogy
világos a helyzete. – Simone legyen az első. Emiatt sosem foglak
elítélni.
A tekintete, ami általában óvatos, most nem az, hogy velem van.
Az arca ugyanolyan félelmetes, mint a többi testrésze. Jóképű, de
éles vonalak és tompa csontok tagolják – egy kicsit szigorú. Viszont
amikor rám néz, ellágyulnak a kemény vonások, mintha
végignézném, ahogy egy szikla elolvad. Én vagyok a nap.
Egy pillanatra megérzem ezt az erőt – az erőt, amellyel ellágyítok
egy olyan kemény férfit, amilyen Kenan. Ez az erő hullámozni kezd,
majd felelősséggé alakul.
A gyengédség irányítás alatt lévő erő.
És érzem a késztetést, hogy bár sokkal magasabb és majdnem
hetven kilóval nehezebb, és tízszer erősebb nálam, mégis gyengéd
legyek Kenannel. Hogy óvatosan bánjak a rám bízott erővel,
ahányszor többet mond, vagy mutat magából.
 Érzem a felelősséget, hogy egy ilyen férfi, akit elárult valaki,
akinek hűségesnek kellett volna lennie, talán ismét a bizalmat
választotta. Kockáztat azzal, hogy megbízik bennem. Nem vagyunk
annyira mások, ő meg én. Engem is elárult valaki, akinek meg
kellett volna védenie. Nem egy feleség, hanem egy anya – a család
néma bűnrészességével együtt. Nem vagyunk annyira mások, és
talán a vattacukorszínű felhőim is ezt próbálják a tudtomra adni.
Szép ez a nap. Szép nap arra, hogy ismét megbízzak valakiben.
Ahogy a korláton állok, elég magas vagyok, hogy felérjem.
Megérintem az arcát, végigsimítok a kezemmel a mahagóniszínű
bőre alatt húzódó erőteljes csontokon, és magam felé fordítom az
arcát, hogy az ajkunk egymáshoz érjen. Egy icipicit elhúzódik, és a
szeme meg se rebben.
– Ne feledd, mit mondtam! – A hangja rekedt és mély, talán a
visszafordíthatatlan pillanat súlya húzza le. – Amikor megint
csókolózunk, neked kell kezdeményezned, és ez azt jelenti, hogy
nem csak a barátom akarsz lenni.
Bezárom az ajkunk közt maradt rést, és megnyalom a száját.
Felsóhajt, és azonnal becsukódnak a szemei.
– Nem csak a barátod akarok lenni – suttogom az ajkainak. –
Nyisd ki a szemed, és ne kapd el a tekinteted!
Amikor kinyitja a szemét, egybeforr a tekintetünk, és beszívom az
alsó ajkát, majd megnyalom a szája sarkát. Félredönti a fejét, hogy
az ajkai közé vegye a felső ajkam, de a pillantása egyszer sem téved
el. Hatalmas és mindent felölelő keze a fejem hátsó felére fonódik,
ujjai a tarkómon pihennek. Elmélyíti a csókot, és túláradó, kiéhezett
nyelvcsapásokkal kóstolgat, amitől nyögdécselni kezdek. Most én
vagyok az, aki felsóhajt, és behunyja a szemét, mert a
szemkontaktus annyira túlfűtött, hogy áramot küld végig a
gerincemen, egészen a lábujjamig.
– Ne kapd el a tekinteted! – visszhangozza saját szavaimat.
Egyre őrültebb ritmusban mozgatjuk a fejünket, ahogy a csók
mohóbbá és mohóbbá válik. Én elfordítom a fejem, ő félredönti az
övét, mindketten próbálunk egyre mélyebbre ereszkedni, anélkül,
hogy elszakítanánk a pillantásunkat összekötő elektromos fonalat.
Miközben párosodik a nyelvünk egymással, és könyörögnek az
ajkaink, a testünk pedig megfeszítve próbálja megismerni a másik
alakját, egyszer sem vesszük le egymásról a szemünket. És ez még
annál is durvább, mintha szexelnénk.
Ez a csók minden férfit semmissé tesz, aki előtte volt, ahogy mohó
ajkai között a kutakodó nyelve eltűnik és megmártózik bennem, és
megment engem.
Megváltoztat.
Új vagyok. Más.
Amikor véget ér, az ajkunk még akkor is egymáshoz tapad, nem
hajlandó véget vetni ennek az újjászületésnek, ami még a
belélegzett levegőt is megtisztította. És itt, csapdába esve az ajkunk
között, minden lélegzetvétel szent. Itt, a mellkasunk között a
szívünk ősi dobként ver. Itt, a szemünk között, az övé és az enyém
között, egy perzselő tekintet mindent lát.
Ez életem legjobb csókja. Most kóstoltam bele a valódi
intimitásba.
És majdnem több annál, mint amit el tudok viselni.

 18
KENAN


Simone tegnap egész nap itt volt, és itt is aludt. Most hétfő van, és
azóta nem is láttam Lotust. Pedig nagyon szeretném a mi kis „nem
randink” után. Lehet, hogy tényleg nem randi volt, de a csók az
egyértelműen megtörtént. Repetázni akarok, amint csak lehetséges.
Épp kiszállok a liftből Dr. Packer irodája előtt, amikor a
telefonomon felvillan egy értesítés a helyi virágostól.
Kézbesítettük a csomagját.
Ez az August mégiscsak jó valamire. A San Diego Waves-es
csapattársam, aki Lotus unokahúgát, Irist vette el, azóta nyaggat,
amióta elkértem Lotus számát.
– Na, hogy ment a randi? – hívott fel tegnap.
– Milyen randi? – kérdeztem szándékos értetlenséggel.
– A brooklyni. – Alig leplezett türelmetlenséget és ingerültséget
hallok a hangjában. – Ha sikerrel jársz, gyakorlatilag tesók leszünk.
– Bármennyire csábító is a gondolat, hogy ideiglenesen egy
zöldfülű újonchoz láncoljam magam – feleltem, és megvártam, míg
eljut az agyáig a tüskés megjegyzésem –, szerintem megoldom
magam.
– Szerinted Lotus nem mesélt el Irisnak minden részletet?
Erre elhallgattam.
– Elmesélte? – Semleges a hangom. Közel állnak egymáshoz.
Igazán nem lenne meglepő. Csak még annyira új az egész, és még
senkinek sem beszéltem róla.
– Nem – ismerte be August vonakodva. – Iris semmit nem tudott
kiszedni belőle. Mindketten tűkön ülünk, hogy megtudjunk már
valamit.
– Miért nem foglalkoztok a kis feleségeddel inkább a babával, és
nem azzal, hogy mit csinálnak a felnőttek New Yorkban?
– Te felnőtt vagy, de Lotus nem az – jegyezte meg nevetve. – A jó
öreg Glad. Óvó bácsi szerepben.
Ha egy helyen lennénk, nekimentem volna. Vagy jól elkaptam
volna a nyakánál fogva.
– Bár te nem nagyon osztasz meg velem semmit – mondta –, én
azért adok egy jó tanácsot. Valamit, amit Irisszal én is
megcsináltam, és látod, meddig jutottam!
– Mintha szükségem lenne a tanácsodra – csattantam fel.
A telefonban pár végtelennek tűnő másodpercre csend támadt,
majd elgyötörten fújtattam egyet.
– Mindegy, most már akár el is mondhatod.
Előbb a nevetésével kínzott, és csak utána osztotta meg a tanácsát.
Hogy bizonyára örülne neki, ha virágot kapna tőlem.
– Ha félrevezetsz – motyogom magamban, miközben
keresztülvágok a lobbin –, legközelebb leborotválom a göndör
fürtjeidet, amikor elalszol a repülőn.
Simone és Bridget már a váróban ülnek. Tudom, hogy nem
késtem el. Általában én érek ide előbb.
– Szia, Moni! – Üdvözlésképpen végigsimítok az arcán, és a
lófarka felé nyúlok, hogy meghúzzam.
– Apu, ne! – mondja, és két kézzel védi ki az érintésemet. – Ne
nyúlj hozzá! Kell a holnapi fellépéshez!
– Holnap lesz a fellépés? – Összevont szemöldökkel pillantok
rájuk. – Nincs benne a naptáramban.
– Hát, gondolom, Davis elrontotta – jegyzi meg Bridget csípősen.
Az asszisztensem, Davis San Diegóban maradt, és sosem követ el
hibákat az időbeosztásomat vagy az életem egyéb területeit illetően.
Nélküle sehol sem lennék.
Kinyílik az ajtó, és Dr. Packer meleg mosollyal az arcán lép ki
rajta.
– Jó újra látni önöket – mondja, és int, hogy lépjünk be az
irodájába.
– Várj kint pár percet, Simone! – mondja Bridget, és metsző
tekintettel néz rám. – Először szeretnénk hármasban beszélni Dr.
Packerrel.
– Igazán? – kérdezem a szemöldökömet összevonva. Ezt most
hallom először.
– Igazán – erősíti meg, majd mellettem elsuhanva bemegy az
irodába.
És most?
– Van valami gond, Bridget? – kérdezi Dr. Packer az íróasztala
mögül. – Tudom, hogy néhány héttel ezelőtt is beszélgettünk Simone
nélkül, de szeretném minimálisra korlátozni az ehhez hasonló
rögtönzött találkozókat, és előre eltervezni a nélküle folytatott
megbeszéléseket. Ettől úgy érezheti, hogy róla van szó.
– Hát, végül is igen – mondja Bridget –, hála Kenan gondatlan
viselkedésének.
– Én? – Hüvelykujjammal a mellkasomra mutatok. – Gondatlan?
Hogyhogy?
 – Hát így. – Előveszi a telefonját, és odalöki elém.
Amikor meglátom a fényképet az Instagramon, legszívesebben
leordítanám Bridget fejét, amiért beleártja magát a dolgaimba.
Ugyanakkor legszívesebben saját magamat is bokán rúgnám, mert
nem voltam elég elővigyázatos. A Sally Roots pincére kitette a velem
készült szelfijét. Mögöttünk, mintha beletrollkodott volna a képbe,
Lotus a telefonját nézi. Lehajtja a fejét, de platinaszőke fonatai
szembetűnőek. Bridget látta az étteremben azon az estén.
Megkértem a pincért, hogy ne jelöljön meg a képen, és meg is tette,
de használta a #KenanRoss hashtaget.
– Kifogásolod, hogy csináltunk egy fotót egy rajongómmal? –
Muszáj lesz kimondania; vállalnia kell a kicsinyességét, hogy ekkora
ügyet csináljon valamiből, ami nem az.
– Amit én kifogásolok – veti oda Bridget –, az ez a nő, akivel
bejártad egész New Yorkot.
– Bejártam egész New Yorkot? Azt kétlem.
– Akkor ezt minek neveznéd? – Ismét odatartja a telefonját.
Ezen a képen Lotus meg én a Jane’s Carouselen vagyunk.
Nevetünk, és a helyzet kínos mivolta ellenére majdnem újból
elmosolyodom, ahogy meglátom, milyen képtelenül festek ekkora
mérettel azon a körhintán. A posztoló ezt írta a kép alá: „Ilyet nem
látni mindennap.” #KenanRoss.
Bridget biztosan végiggörgette az összes képet, ami az
Instagramon ez alatt a hashtag alatt szerepel. Legszívesebben
hozzávágnám a telefonját a legközelebbi falhoz.
– Láthatnám? – kérdezi Dr. Packer, és megnézi Bridget telefonját.
– Mi a gond?
– Azt mondta, nem kellene más emberekkel kapcsolatba
bonyolódnunk – mondja Bridget mogorván.
– Nem – jelenti ki Dr. Packer. – Én azt mondtam, jobb, ha óvatosan
tálalják Simone-nak. Beismerem, nem az Instagram a legjobb módja
ennek, főleg a múltra való tekintettel… Az előző dráma is a
közösségi médiáról indult.
Bridget megköszörüli a torkát, ahogy felemlegetik a viselt dolgait.
– De ezek a fényképek akár egy puszta barátságot is
ábrázolhatnak – jegyzi meg Dr. Packer, majd felém fordul. – Ő csak
egy barát, vagy olyasvalaki, akit előbb-utóbb be kell mutatnunk
Simone-nak?
Itt az igazság pillanata. Tagadhatnám, és ezzel lerázhatnám
Bridgetet. Halogathatnám a dolgot, és találkozhatnék titokban
Lotus-szal, hogy még pár hétig elkerüljem ezt az egészet.
Csakhogy én nem akarom.
Nem csak a barátod akarok lenni.
Lotus édes, erőteljes szavai a szombati nap óta kísértenek.
Ne kapd el a tekinteted!
– Találkozgatunk. – A hangom erős és magabiztos, akár az
érzéseim Lotus iránt, és átkozott legyek, ha hazudok erről, róla, csak
azért, hogy kielégítsem Bridget téves irányú, megkésett
birtokvágyát.
– Tudtam! – mondja Bridget nagy hévvel, miközben fújtat egyet. –
Már az étteremben. Te meg ő a folyosón. Láttam, hogy hogy néztél
arra a kis…
– Nem fogod itt ócsárolni nekem – szólalok meg halk hevességgel.
Bridget pislog egyet, kék szeme meghökkent. Egy pillanatig csend
van, amíg egymásra meredünk, és egyikünk sem hátrál meg.
– Szerintem haladjunk szép lassan – jegyzi meg Dr. Packer,
félbeszakítva a szempárbajunkat. – Szeretnénk bemutatni… Hogy is
hívják?
– Lotus – felelem.
– Sok mindent terveztünk a mai ülésre – jelenti ki Dr. Packer a
jegyzeteire pillantva, majd vissza ránk. – Hozzávegyük ezekhez
Lotus bemutatását?
– Simone-nak fontos fellépése lesz – mondja Bridget éles hangon.
– Hadd legyen túl rajta, mielőtt közlünk vele egy ilyen kellemetlen
hírt!
– Ez egyáltalán nem kellemetlen hír. Semmi rosszat nem csinálok.
– Dugsz vele? – faggat jeges tekintettel.
Dr. Packer sóhajtása az egyetlen hang a szobában.
– Semmi közöd hozzá – felelem kulturáltan a gyomromat
mardosó düh ellenére. – És nem ez a megfelelő hely, hogy
megkérdezd, bár ha itt tartunk, sehol nem lenne az.
Felállok, és az ajtó felé indulok.
– Behívom Simone-t – mondom. – Mivel ezzel nyilvánvalóan
végeztünk.
Simone csatlakozik hozzánk, és beszélni kezd a táncról, az új
barátairól meg mindenféléről, amitől mostanában egyre jobb az
élete. Ez valamennyire megnyugtat. Csak akkor kezdek azon
tűnődni, hogy talán még egyáltalán nem végeztünk, amikor
megérzem magamon Bridget baljós tekintetét. Lehet, hogy csak
most kezdődik igazán a dráma Bridgettel.

 19
LOTUS


– Vendégeket várunk – közli JP szórakozottan, és közben a jókora
asztalán szétterített színmintákra hunyorít, egy kis modern kori
anakronisztikus engedmény egy francia antik bútorokkal díszített
irodában.
– Vendégeket? – Végigpörgetem az anyagmintákat, amit azért
hoztam, hogy megnézegesse őket. – Kiket?
– Azt hiszem, valamelyik luxusfeleséget. Paul szervezte le. Elvileg
azért jönnek, hogy ruhákat keressenek maguknak valami
eseményre. Mindig kell nekik egy új hely, ahol veszekedhetnek, csak
hogy érdekesebb legyen a műsor. – Elővesz egy zöld keretes
szemüveget az ingzsebéből, és felteszi. – Ez honnan van?
– Biztos van rajta címke. – Előrehajolok, és felhajtom a mintát. –
Tessék: B&J Textil.
– Nem rossz, de egy kicsit túl sárga, non? – Rám emeli a tekintetét
a divatos szemüvege fölött, és megborzong. – Tudod, mit gondolok a
sartrőz zöldről.
– Persze. – Kihúzom a vétkes anyagot az ujjai közül. –
Összeszedjek pár színt, aztán elvigyem a Harminchetediken lévő
srácnak? Talán ő majd talál nekünk valami hasonló színt.
– Jó ötlet. – Elnéz mögöttem, és elmosolyodik. – Áh, már vártam,
hogy mikor fogsz megjelenni, Vale.
 Az asszisztense bevonul, kész megtestesítője az izlandi
kifinomultságnak és hűvös hatékonyságnak.
– Késésben vagyunk – emlékeztet minket feleslegesen. – Alig két
hónap múlva itt a show.
– Mon dieu! – JP a mellkasára szorítja a kezét. – Nem is tudtam! Te
tudtad, hogy mindjárt itt a divathét, ma petite?
Fanyar mosollyal viszonzom az ő csillogó szemű vigyorát.
Az angyalok már kárpitoznak egy helyet a mennyország VIP-
szekciójában Vale-nek, amiért elviseli JP-t.
– Valamit mintha hallottam volna, aha. – Összeszedem az
anyagmintákat, és adok egy puszit Vale bepúderezett arcára. –
Megyek, és folytatom a gyártási tervet, amit tegnapra kértél.
– Pont erről akartam beszélni. – Az arckifejezése ellágyul, és az
élénk színű anyagok felé biccent a kezemben. – A sartrőz színt JP ki
nem állhatja. Paul a vöröset utálja. Jobb, ha ezután csak feketét
használunk. Sok még a dolog.
Végre alkalmam nyílik visszasietni a saját fülkémbe. Mindegyik
show hatalmas erőfeszítést igényel, és ahogy egyre közeledik az
időpont, annál kevesebb időnk van bármire ezek között a falak
között. A show kezdete előtti héten előszeretettel táborozunk itt
bent, itt alszunk, és hanyagolunk minden magánjellegű
tevékenységet, beleértve a higiéniát is, csak hogy végezzünk.
Két fej bukkan elő a vékony elválasztó mellett, amely a privát
munkavégzés lehetőségének látszatát igyekszik kelteni.
– Ti meg mit akartok? – A laptopomról Yarira és Billie-re
pillantok, akik a fülkém mellett ácsorognak.
– Öhm… ajándékot hoztunk – feleli Yari derűs hangon.
Remélem, hogy az a matcha latte az, amit úgy szeretek ott, az utca
végén.
– Nem tőlünk – teszi hozzá Billie visítva, azzal előhúz egy csokrot
a háta mögül. – De megőrülünk, hogy végre kiderüljön, ki küldte!
Billie egy vázát tart a kezében néhány élénk rózsaszín, -lila és -
kék színű lótuszvirággal.
Tudom, hogy errefelé milyen nehéz lótuszvirágot találni, és közel
lehetetlen őket átültetni. Nagy nehézségek árán lehet beszerezni, és
csak néhány óráig bírják. Szemügyre veszem a kicsi vázát a nyakára
kötött szalaggal és a hozzá tartozó lepecsételt borítékkal.
A barátnőim gyakorlatilag lógó nyelvvel állnak előttem. Nyilván
nem terveznek magamra hagyni.
Billie tartja a virágokat, miközben én kiszedem a borítékot, és
kinyitom a benne rejlő kártyát. Az alig olvasható szavak úgy
festenek, mintha valaki kapkodva vetette volna őket papírra.

Gombszem!
Már mondtam, hogy utálok üzengetni.
Sajnos a lótuszvirágok nem élnek sokáig, miután levágják őket a
helyükről, a földből, ahova elültették őket. Kicsit lelomboz a gondolat,
hogy addigra elhervadnak, mire este átjössz hozzám vacsorázni. Ó!
Lenne kedved átjönni hozzám vacsorázni ma este? Látni szeretnélek.
Munka után fel is vehetlek. Elég, ha annyit írsz, hogy igen… Vagy
nem… És hogy hánykor menjek érted.

Mutasd meg arcodat,
hallasd a hangodat, mert kellemes a hangod, és bájos az arcod!
Énekek éneke 2:1411
Kenan

Hú, ez durva.
Kiszökik a levegő a tüdőmből. Az önkéntelen mosoly, ami az
ajkaimat csókolja. A bordáim alatti remegés. Az összes arra utaló jel,
hogy ha Kenan egyszer elszánja magát, amellett végsőkig kitart.
– Kitől jött? – faggat Yari, és szemernyi türelmesség sincs a
hangjában. – Attól, akitől gondoljuk?
Egyik kezemmel elveszem tőle a halálra ítélt virágokkal teli vázát.
A másikkal a mellkasomhoz szorítom a kártyát.
– Egy titkos rajongótól – felelem, és hátat fordítok nekik, hogy
letegyem a vázát az asztalom szélére.
– Nem tudod, kitől kaptad? – kérdezi Billie.
– Nem, ti nem tudjátok, hogy kitől kaptam – felelem, és vigyorgok
is hozzá. – Ez a titok.
Mindketten úgy néznek rám, mintha meg akarnának fojtani.
Hátradőlök, és az íróasztalom fiókjába csúsztatom a borítékot.
– Tudjuk, hogy Kenantől jött – jelenti ki Yari.
– Nem, nem tudjátok. – Visszatérek a laptopomhoz. – Csak
találgattok.
– Nos, úgy gondoljuk, hogy Kenan Rosstól jöttek – mondja Billie,
karcsú csípőjére tett kézzel.
– Nos, talán igazatok van. – Egy kézzel elhessegetem őket. – Majd
később megbeszéljük. Ha most elárulnám, millió kérdésetek lenne,
de most nincs erre időm. Koncentrálnom kell.
– Sok sikert! – mondja Yari. – Vendégeket várunk.
– Hallottam. – Az arcára pillantok. – Ma viszont nem szakíthat
félbe semmi.
– Hallottam, hogy Paul beszél róla. – Billie megvonja a vállát. –
Szerintük jó reklám lesz ez a márkának.
A nagyobb divatcégek zöme alig termel profitot, ha egyáltalán
termel, mivel a gyártás puszta költsége is orbitális ezen a szinten.
– Hát, amíg nem az én részlegemen akarnak forgatni, részemről
rendben – mondom. – Márpedig annak nem sok értelme lenne.
– A szokott időben mész ma haza? – kérdezi Yari, és már meg is
fordult, hogy elinduljon, csak a válla fölött pillant oda rám. – Ötkor
a J-n?
A váza élénk színkavalkádjától mosoly terül el az arcomon, és
megrázom a fejem.
– Nem, programom van.
Amint mindketten visszatérnek az asztalukhoz, kiveszem a
táskámból a telefonomat, és írok Kenannek.
Én: Igen. Hat óra.
Kenan: Akkor majd találkozunk.
Én: Megköszönhetem üzenetben?
Kenan: Nem. Köszönd meg később. ;-)
A nap kezdetekor még úgy tűnt, hogy túl gyorsan telnek a percek,
és nem lesz időm mindenre. Most, hogy tudom, hogy hatkor végzek,
és Kenannel találkozom, mintha ez a nap hivatalosan soha nem
érne véget. Még csak három óra van, amikor megnézem az időt a
laptopomon, és felállok nyújtózkodni. Megfogom az egyik virágot, és
az orromhoz nyomom, hogy beszívjam az édes illatát.
– A csapatunk egy része itt dolgozik – hallom JP hangját. – De a
varrás az lent történik, és a megnézendő ruhákat is itt lent tartjuk.
Kövessenek!
Ez biztos a valóságshow stábja. Hál’ istennek nem jöttek be a
részlegemre.
 – Ó, hát itt vagy!
Felnézek, és döbbenten látom, hogy Bridget Ross áll a fülkém
mellett.
– Segíthetek? – Valójában azt akarom kérdezni, hogy mi a franc?
– Azon gondolkoztam, hogy itt lehet-e az irodád – mondja Bridget
könnyedén, és közelebb lép. Megszemléli a virágokat az asztalomon,
majd rám villantja jégkék szemét.
– A stábbal jöttél? – kérdezem. – A Kosarasfeleségek jöttek
megnézni a kollekciót?
– Igen. Látni akartam, mire ez a nagy felhajtás. –
Jelentőségteljesen elhallgat, a tekintetét végigfuttatja a szűk
farmeremen, bordás trikómon és egyszerű kardigánomon. – Nem is
értem.
Egy cérnaszálon függ a türelmem.
Uram, kérlek, adj nekem higgadtságot, hogy ne rúgjam szét a
seggét!
Istennel az oldalamon talán Bridget egy, vézna, szőke darabban
fog kijutni innen.
– Mit tehetek érted, Bridget? – kérdezem. – Bridget, ugye? Ha jól
emlékszem, nemrég találkoztunk az étteremben.
– Pontosan tudod, hogy ki vagyok – sziszegi tettetett
közömbösséggel. – Legalábbis nem ártana, ha már a férjemmel
dugsz.
Uram, kérlek, most ne hagyj cserben!
– Szerintem jobb, ha távozol, mielőtt még jobban lejáratod magad
– javaslom, remélhetőleg inkább kedvesen, mint bemutatva a
középső ujjammal, amit legszívesebben feldugnék az orrába.
– Biztos, hogy nem akarod, hogy maradjak? – Leül az asztalom
szélére, és végigsimítja az egyik lótuszvirág szirmát. – Adhatnék pár
ötletet, hogy Kenan hogy szereti, ha leszopják. Több mint egy
évtizedig együtt voltunk. Talán megspórolhatnék neked egy csomó
időt.
Közelebb lépek hozzá, hogy ott álljak közvetlenül előtte. Óvatosan
elhúzom a virágokat a kezéből.
– Miért kellene tanács egy olyan nőtől, aki elvesztette őt? –
kérdezem suttogva. Nem akarok jelenetet. Biztos vagyok benne,
hogy a kamerák kifejezetten közel vannak. Igyekszem a lehető
legkevesebb muníciót adni neki.
– Nem leszel képes megtartani – sziszegi.
– Hát, legalább lesz bennünk valami közös, és talán legközelebb
jobban elleszünk egymással, de most, ismétlem, távozz innen!
– Fogalmad sincs, kivel van dolgod – mondja az állát felszegve, és
hátradobja a haját.
– Jaj, nem, neked nincs fogalmad arról, hogy kivel van dolgod –
mondom veszélyes hangon, amit ő nem ért, nem érthet. – Imádkozz
Istenhez, hogy ne fogyjon el a türelmem és a kedvességem,
különben megtudod.
– Csak ne feledd, hogy felajánlottam a segítségem – jegyzi meg
rosszindulatúan, miközben feláll.
– Hidd csak el, hogy amikor a volt férjeddel fogok szexelni –
mondom –, te leszel az utolsó, aki eszünkbe jut majd. Most pedig
tűnj a szemem elől meg az irodámból, és ne is lássalak!
– Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd a dolgainkat – közli
indulatosan.
– Te már tönkretetted – jegyzem meg lesajnálóan.
És tényleg sajnálom őt. Gyűlölném magam, ha elveszítenék egy
olyan férfit, mint Kenan, ha elveszteném a közös életünket. Látszik,
hogy milyen elkeseredett, és azon tűnődöm, hogy miután megcsalta,
majd magához tért, mintha egy álomból ébredt volna, rájött, hogy
mit tett? Hogy mit veszített és tékozolt el?
Rám mered, majd vet még egy pillantást a virágokra. Valami
megtörik a szemében, és egy pillanatra lecsúszik az álarc. Pislog
egyet a rettentő kék szemével, majd megfordul, és elmegy.

11 Az Énekek éneke idézetek a Magyar Bibliatársulat új fordítású Bibliájából (1960)

származnak.
 20
KENAN


A „tankomnak” dőlve állok, ahogy Lotus nevezi a furgonomat,
amikor kilép az épületből. A számtalan vékony fonatát két
vastagabb kontyba kötötte. Úgy néz ki, mint egy kislány, leszámítva
a fenekét, a mellét, az ajkát, meg minden egyéb testrészét.
Szóval csak a haja miatt néz ki úgy.
Kinyitom az utasoldali ajtót, de amikor kikerül, és úgy akar
beszállni, finoman elkapom a könyökénél fogva, és megfordítom,
hogy háttal álljon a nyitott ajtónak. A karomat megtámasztom a
kocsi tetején, és lehajolok.
– Szia! – mondom mély hangon, és lehajolok, hogy megcsókoljam
az állát.
– Neked is szia! – mondja egy apró mosollyal. A derekára
csúsztatom a kezem, a hüvelykujjam szinte hozzáér a melle alsó
feléhez.
– Kenan – szólal meg lélegzet-visszafojtva. – Nem tudok
gondolkodni, ha így érsz hozzám.
Zsebre dugom a kezem.
– Tessék! – Előredőlök, és az ajka felé közelítek. – Nincs kéz.
A csókkal egyedül az ajkunkkal érünk egymáshoz, a szánkat
egyetlen vágyfonál köti össze. Nyöszörgésünk félúton találkozik, és
összecseng. Centiméterek választanak el bennünket. Nem fonom
köré a karom, de az ajkaink és a nyelvünk szenvedélye önmagában
képes felégetni a köztünk lévő távolságot, és minden porcikáját
érzékelem.
– Ne itt! – szólal meg halkan és szomorkásan pár másodperc után,
és elhúzódik tőlem.
Igaza van. Bridget már így is vadássza a hashtagemet az
Instagramon. Semmi szükségem rá, hogy felbukkanjon egy újabb
kép, ami idejekorán megbonyolítaná a dolgokat Simone-nal.
Rettegek erről beszélni Lotusszal, de nem ártana elmesélnem neki,
hogy mi történt a tanácsadáson Bridgettel. Nem számítok nagy
drámára, de az ember sosem tudhatja, ha az exéről van szó.
Egy rövid pillanatra a homlokomat az övéhez nyomom, de nem
tudok ellenállni annak, hogy gyorsan még egyszer összeérintsem az
ajkunkat. Egész nap erre gondoltam. Basszus, azóta csak arra
gondolok, hogy újra csókolózunk Lotusszal, hogy az előző véget ért.
Viszonozza a csókomat. A szánk nem nyílik ki. A nyelvünk nem
gabalyodik össze, de már ez az egyszerű érintés is hihetetlen érzés,
mintha átadnánk valamit egymásnak ebben a szemérmes
érintkezésben.
Miután beszáll, becsukom az ajtaját, és beszállok a sofőrülésre.
– A szakácsom elküldte hozzám a vacsorát – mondom, miközben
elindulok az atelier mellékutcájában –, a saját főzőtudományomnak
inkább nem tennélek ki.
Lehajtja a fejét, és beleharap az alsó ajka ívébe.
– Kenan, valamit el kell mondanom.
Megdermedek, és a kezem rászorul a kormányra a komoly
hangvételt hallva.
– Ez sosem jelent jót – motyogom. A lámpánál várakozva felé
fordulok, és szemügyre veszem a profilját. – Mi az?
– Bridget ma eljött a stúdióba.
– Bridget? Mármint a volt feleségem? – Döbbenet és harag
birkózik bennem. – Elment a munkahelyedre? Mi a franc?
– Pontosan. Hallottuk, hogy egy valóságshow stábja érkezik
hozzánk. Ez nem szokatlan. A producerek mindig keresik a menő
helyszíneket, ahol drámázhatnak a szereplők. Szerencsére a mi
drámánk Bridgettel csak kettőnk között zajlott. Nem hozott
kamerákat a fülkémbe.
Százféle forgatókönyv pörög végig a fejemben, és egyiknek sincs
semmi értelme. Ahogy telnek a másodpercek, úgy felcsapnak
bennem a lángok, hogy majdnem felrobbanok.
– Zöld – szólal meg Lotus.
– Mi? – Gyanútlanul nézek rá. – Tessék?
– Zöld a lámpa.
Valaki rám dudál hátulról, ami kirángat a felbőszült
kábulatomból.
– Baszki. – Gázt adok, és igyekszem nem a kocsin levezetni a
dühömet. Legszívesebben tövig nyomnám a gázt, lőném a
motornak, és inkább az autón vezetném le a fölös energiát, amit
Bridgeten nem akartam. – Sajnálom, Lotus. Mit mondott?
– Meggyanúsított, hogy a férjével dugok, és felajánlotta, hogy
megtanít rá, hogy hogyan szereted, ha leszopnak.
Mordulás tör fel a torkomból.
– Még valamit? – kérdezem higgadtan, bár közel sem érzem
magam annak. – És te mit mondtál?
Lotus kinyitja a száját, majd becsukja, és kibámul az ablakon.
– Lotus. Még mit mondott? Tudnom kell.
 – Jól van, basszus – mondja vonakodva. – Én közöltem vele, hogy
amikor a volt férjével fogok dugni, akkor ő lesz az utolsó ember, aki
az eszünkbe jut majd.
A szavai úgy hatnak rám, mintha megfognák a farkam. Hogy
máshogy hatnának? Nem szólalok meg, csak pácolódom a
gondolataimban, és a képekben, amiket a szavai keltettek életre.
– Kenan, hallottad, amit…
– Igen, hallottam. – Félig vágyakozva, félig nevetve pillantok rá. –
Tisztán és érthetően. Amikor majd dugunk. Értem.
– Sajnálom, ha valami rosszat mondtam.
– Ööö, nem. – Nyugtalanul dobolok az ujjammal a kormányon. –
Szerintem… semmi gond vele. Azzal, amit mondtál.
– Nem hagyhattam, hogy…
– Persze hogy nem.
– Hogy azt higgye, hogy már… Tudod. Aktívak vagyunk.
– Ez most úgy hangzik, mintha egy orvosi vizsgálaton lennék –
jegyzem meg vigyorogva. – Nos, árulja el nekem, Ms. DuPree, ön és
Mr. Ross aktívak?
– Hát, nem azt mondtam, hogy hosszú-hosszú-hosszú ideig nem
fogunk szexelni…
– Tényleg? – Belecsípek az orrnyergembe. – Ez elég sok hosszú
volt, nem?
Hátraveti a fejét, és felnevet.
– Gonosz vagy. – Nevetek, és a fejemet csóválva behajtok az épület
parkolójába.
– Vicces. A mai üzeneted alapján úgy tűnt, eléggé kedvelsz.
Apró kezét ráteszi az enyémre a köztünk lévő konzolon.
– Köszönöm a virágot és az üzenetet. Felvidított.
 – Mármint, miután a volt feleségem elrontotta a kedved.
– Ja, nem. – Lotus megrázza a fejét. – Nincs ekkora hatalma
felettem.
Amikor bemegyünk a házba, csendben vagyunk, és tartjuk a
távolságot, míg be nem szállunk a privát liftbe, ami a lakásomba
visz fel. Amikor becsukódik az ajtó, magamhoz húzom.
– Szia megint! – Lehajolok, és puhatolózva kinyitom a száját, majd
becsúsztatom a nyelvem, hogy megízleljem. Istenem, olyan édes!
Lábujjhegyre áll, én pedig megfogom a fenekét, és felemelem.
– Kenan – nevet bele a csókba. – Tegyél le!
– Miért? Nálad nagyobb súlyokkal szoktam fekve nyomni.
– Nagyképű vagy – jegyzi meg egy boldog mosollyal az arcán.
– Valahogy muszáj levennem téged a lábadról.
A könyökét megpihenteti a vállamon, és a tarkómat simogatja.
A levegőben lóg.
– Az elejétől kezdve levettél a lábamról – mondja.
– Ó, igazán? – Leteszem, amikor kinyílik az ajtó, megfogom a
kezét, és elindulok vele a lakásom felé. – Ezért menekültél mindig
hanyatt-homlok, amikor az elmúlt néhány évben összefutottunk?
Leolvad róla a mosoly.
– Gyanítottam, hogy ez fog történni. – A kezével legyez köztünk. –
És úgy gondoltam, nem valami jó ötlet.
– Miért? – Miután kinyitom a lakás ajtaját, és bemegyünk, egyből
magamhoz húzom. Úgy bújik hozzá a vállamhoz, mintha
ugyanolyan irracionális módon hiányoztam volna neki, mint ő
nekem. Aránytalanul, ahhoz képest, hogy mennyi ideje ismerjük
egymást. Leszámítva azt a néhány csókot, amit váltottunk.
– Miért gondoltad, hogy nem jó ötlet? – kérdezem ismét.
 Átöleli a derekamat, és fejét a mellkasomra fekteti.
– A családom nőtagjai hülyét szoktak csinálni magukból a férfiak
miatt – mondja, és a hangja, akár egy vallomás. – Hagyják magukat
befolyásolni. Tönkretenni. Én ezt nem akarom.
Megpuszilom a feje búbját, és pár centivel közelebb húzom.
– Én nem akarlak tönkretenni meg hülyét csinálni belőled.
Tudom, milyen érzés.
– Tudom, hogy tudod. – Felnéz rám, a szeme egyszerre óvatos és
sebezhető. – Ezért döntöttem úgy, hogy megcsókollak Brooklynban.
– Miért?
– Ugyanannyi vesztenivalód van, mint nekem; ha úgy döntesz,
hogy újra megbízol valakiben. – Megvonja a vállát. – Lehet, hogy
csak hülyítem magam, mert már nem bírtam ellenállni a
kísértésnek, de ezt gondoltam magamban, mielőtt megcsókoltalak.
Bólintok, és az jut eszembe, hogy ez egyszer előnyömre vált az a
sok szarság, amin Bridget miatt keresztülmentem. Megfogom Lotus
kezét, és a mellkasomra teszem, majd ráteszem a saját kezem, és
teljesen eltakarom az övét. Olyan kicsi, mégsem törékeny. Ha MiMi
egyik bibliai történetét kéne használnom, amit még én is ismerek,
Lotus lenne a parittya, amivel Dávid legyőzte Góliátot. Lehet, hogy
nem is gladiátor vagyok, hanem Góliát. Le fognak győzni? Le fog
győzni az a kis parittya, ami eltalál a két szemem között?
– Együnk! – szólalok meg valamivel később.
Belépünk az étkezőbe, ahol a szakács otthagyta a melegítőkön az
ételt.
– Szép hely – jegyzi meg, miközben alaposan szemügyre veszi az
egyterű lakást, és elhelyezkedik egy széken.
– Nem nagyon van benne a kezem. Bútorozottan vettem ki.
Egyedül a jégkádat hoztam én.
– Jégkádat?
– Minden meccs és kemény edzés után jégfürdőzni szoktam. Segít
a regenerálódásban. Beszereltettem egyet ide is, amíg itt vagyok.
Megnyomok pár gombot a falon, és az In A Sentimental Mood
dallama kúszik be a szobába. Elszáll a vállamból némi feszültség,
ami azóta ott volt, hogy Lotus elmesélte, mi történt Bridgettel. John
Coltrane szaxofonjának minden hangja megtalálja az utat a
nyakamban lévő csomókhoz, és tökéletes mértékű nyomással
kimasszírozza őket.
– Szerintem ezt ismerem – szólal meg Lotus, és a kezébe támasztja
az állát.
– Tényleg? – Kiteszek a tányérjára egy kis sült csirkét és némi
zöldséget, a sajátomra meg egy nagyobb adagot. Mindkettőt
leteszem az asztalra, és biccentek, hogy lásson neki. – Na, honnan?
– Ez A szerelem erejének a filmzenéje – mondja, és gombát meg
spárgát villáz a szájába.
Majdnem kiköpöm a vizet.
– Az előző évszázad egyik legnagyszerűbb dala Jon Coltrane-tól, a
zsenitől, és te egy filmből ismered?
Felnevet, és megvonja a vállát, majd miközben bekap egy újabb
falatot, huncut szemmel néz rám.
– Várj csak! – mondom. – Te most szívatsz?
Kacsint az egyik szemével, és a hüvelykujját és a mutatóujját
egymás felé közelíti, csak egy kis helyet hagyva köztük. – Csak egy
kicsit.
Ilyen Lotus humorának éles hegye.
Sokat megmutat belőle a következő egy órában. Olyan sokat
beszélgetünk vacsora közben, hogy kihűl az ételem, mert teljesen
lenyűgöz a gondolkodásmódja, és ahogy hangot ad a véleményének.
Az egész este könnyed mederben zajlik, egyik témáról a másikra
ugrunk. A beszélgetésünk minden probléma nélkül a politikára
terelődik a filmekről. Nem minden pontban értünk egyet, de
ugyanolyan jóleső érzés hallani, ahogy kifejti a véleményét, mint
megosztani vele a sajátomat. Coltrane után Chet Baker következik, a
Funny Valentine. Amikor áttelepedünk a kanapéra, Miles Davis
foglalja el a helyét a színpadon, és elcsendesedünk, ahogy én a
kanapé sarkában ülök, ő pedig hozzám bújik maga alá húzott
térddel.
– Ez az – szólalok meg, amikor felcsendül az It Never Entered My
Mind.
– A kedvenc számod? – suttogja, mintha attól tartana, hogy
megzavarhatja az ember és a hangszere közti párbeszédet.
Bólintok, és már nem is ebben a szobában hallom, hanem apám
könyvekkel teli falai között a dolgozószobájában, amikor először
hallottam; ott ültem vele, és hallgattam, miközben ő a bírósági
anyagait nézte át, én pedig leckét írtam.
– Ez volt apám kedvence is.
Együttérzéssel teli szemét rám emeli.
– Hiányzik neked.
Nyelek egyet, meglep az égető érzés a torkomban. Biztos azért,
mert eszembe juttatja apámat ez a szám, az elmélkedő természetét,
és a szépség iránti rajongását. És hogy mindezt rám hagyta.
– Igen. Hiányzik – felelem pár másodperccel később. – Néha azt
hiszed, jól vagy, aztán…
Bólint a vállam mellett, és az alsó ajkába harap, miközben az
ingemet gyűrögeti a kezével.
– Nekem is mindennap eszembe jut MiMi – mondja. – Nem mindig
vagyok szomorú tőle. Néha jó érzés. Eszembe jut valami, amit ő
tanított. Egy recept. Egy varrásminta. Régebben küzdöttem az
emléke ellen, mert fájdalmas volt, de rájöttem, hogy ez olyan,
mintha az ajtómon kopogtatna, és én nem engedném be.
Megvonja a vállát, könnyek fénylenek sötét szemében.
– Ő mindig beengedett engem. Ha nem gondolok rá, az olyan,
mintha megfeledkeznék bizonyos részeimről. A legjobb részeimről.
– Erre sosem gondoltam még így. – Megpuszilom a feje tetejét, és
kicsit közelebb húzom. – Szeretném, ha megismernéd az
anyukámat. Elég rosszul viseli a helyzetet. Szerintem kedvelne
téged.
Csak akkor hasít belém, hogy ez talán már túl sok, amikor már
kimondtam. Meglehet, azt gondolja, hogy már most be akarom
mutatni a családomnak, és hogy ez túl gyors.
Elmosolyodik, és kipislogja a szeméből az utolsó könnycseppeket.
– Jól hangzik.
Viszonzom a mosolyát, örülök, hogy ő sem érzi akkora ügynek.
– És jövő héten megismerheted a húgomat, Kenyát is. Alig várja!
– Meséltél neki rólam? – Meglepettség színezi a hangját és a
tekintetét, ahogy rám néz.
– Csak annyit, hogy tetszik valaki.
– Ezt én is megpróbáltam Irisszal, de tudja, hogy te vagy az –
mondja Lotus, és a nevetése megrázza a mellkasomat. – Folyton
szaglászik utánam.
– Istenem, August ugyanez!
– Miért vannak ennyire ránk kattanva?
 – Ugye? Elmesélted Irisnak az első csókunkat? – kérdezem, és
remélem, hogy sikerül zavarba hoznom. Pislog néhányszor, de
egyébként nem úgy tűnik, mintha meg lenne lepve, vagy hatással
lenne rá a dolog.
– Nem – feleli, és egy kicsit elhúzza a száját.
– És a másodikat? – kérdezem szélesebb mosollyal. – Meséltél neki
Brooklynról?
– Nem, elég visszafogottan nyilatkozom a témával kapcsolatban,
és nem akarok túl sok infót adni. Tesztelem az ösztöneimet meg a
határaimat. Furán hangzik?
– Nem, de elgondolkodtattál. – Megmozdulok, hogy elérjem az
ajkát, amikor készen állok. – És ezt a csókot el fogod mesélni neki?
– Melyik csókot?
Számat a szájához nyomom, arra késztetem a nyelvét, hogy
játsszon az enyémmel, és a sóhaja, a nyöszörgése és minden hang,
amit kiad, rakétaként zúg végig a véremben. Felülök, az ölembe
húzom, és a két, farmerbe bújtatott vékony lába a csípőm két oldala
köré kulcsolódik. Visszavág, a szájával kinyitja a számat, és
erőteljesen behatol a nyelvével. Kezemet a vékony trikó alá
csúsztatom, és feltérképezem háta selymes bőrét. Ringatja rajtam a
csípőjét, és mindketten felsóhajtunk.
– Csináld újra! – utasítom rekedt hangon.
Engedelmeskedik, és hozzám dörgöli magát, ami morgást vált ki a
torkomból. Karját a nyakam köré fonja, és csókokat lehel az
államra, az arcomra, az orromra. Gyengéd, édes és szexi, mint állat.
Észre sem veszem, hogy a kezem odatévedt a fenekére, és hogy a
csípőjét arra biztatom, hogy egyenletes ritmusban lovagoljon
rajtam, amitől lihegni kezd, a farkam meg megkeményedik a
farmeromban. Nyöszörgése egyre hangosabb lesz, a sikolyai
harmonizálnak Davis trombitájának hangjával. Olyan közel jár!
Istenem, mindjárt elmegy! Elhúzódom annyira, hogy lássam az
arcát, megbabonáz az érzelmek játéka, a vágy, és ahogy nyitott
szájjal hátraveti a fejét.
És akkor abbahagyja.
– Kenan – lihegi szorosra zárt szemmel. – Még mindig tart a
faszmentes időszak.
Teljesen mozdulatlanul ülök, és kényszerítem a farkam, hogy
zsugorodjon normál méretűre. A lélegzetemet meg, hogy
csillapodjon le.
Úgy ülünk ott, mint két gyerek, akik azt várják, hogy elvonuljon a
vihar, csakhogy a vihar mi magunk vagyunk. Ez az érzés kettőnk
között egy szélvész, és nem áll szándékomban menedéket keresni.
Amikor megcsókol, mindenről megfeledkezem, és kint állok az
esőben.
– Nyilvánvaló, hogy vonzódom hozzád. – Nevetve kifújja a
levegőt, csóválja a fejét, és lesüti a szempilláit. – De van pár dolog,
amin még dolgozom.
Rám pillant, és az arcomat fürkészi.
– Haragszol rám? – kérdezi. – Amiért felizgattalak?
Végighúzom az ujjam a csóktól megduzzadt ajkán.
– Nem vagyok kamasz. Ha nem tudok leállni, amikor arra kérsz,
anélkül, hogy duzzognék, nem szabadna csókolóznom veled.
További utasításig még tart a faszmentes időszakod. Ez a helyzet, és
részemről rendben van.
Homlokát az államhoz dönti, és bólint, de tarkómra teszi a kezét,
és ujjait újra meg újra végighúzza rajta, mintha egy megvadult
állatot próbálna megnyugtatni. Ahogy az érzelmeim meg a
hormonjaim dúlnak, nem állunk messze ettől.
– Csikis vagy? – kérdezem, hogy eltereljem a figyelmemet arról,
hogy a testem még mindig lángol, a vérem meg zubog.
Felkapja a fejét, és elharap egy mosolyt.
– Egy cseppet sem.
– Hazudsz.
A hátára fordítom a kanapén, és megcsiklandozom az oldalát.
A visítása elnyeli Sarah Vaughn első hangjait. Néhány percnyi
birkózás és csikizés után, meg miután majdnem megint felizgulok,
levegőt kapkodva feláll.
– Mennem kéne. A holnapi nap nagyon korán kezdődik, és
nagyon sokáig fog tartani – mondja. – Ruhapróbák lesznek, meg egy
csomó minden, amit a divathétre kell megcsinálni.
Bólintok, és sokkal csalódottabb vagyok amiatt, hogy elmegy, mint
hogy nem fogok ma szexelni. Hogy kanos vagyok-e? De még
mennyire! A közeljövőben valószínűleg többet fogom használni a
jégkádat, de őszintén, én annak is örülnék, ha csak itt ülne
mellettem, miközben folyamatosan Miles zenéi szólnak, és
beszélgetünk, meg csikizzük egymást. Olyan rossz, hogy el kell
mennie.
– Mehetek ám vonattal is – mondja a liftben, miközben lefelé
haladunk. – Folyton vonatozok.
Nem felelek semmit, csak továbbra is a villogó számokon tartom a
szemem.
Útközben nem sokat beszélünk, de nincs ezzel semmi baj.
Odanyúl a kezemért, játszik az ujjaimmal, és kinyújtózva a vállamra
fekteti a fejét. Amikor megállunk a háza előtt, ragaszkodik hozzá,
hogy ne parkoljak le, és ne kísérjem fel.
– Akkor viszont itt kell megcsókolnod – mondom.
A csók gyorsan fellángol, parázslik, izzik az első ülésen, majd rám
mászik, és az ölembe ül. Ringatózik a csípője. Feltolom az ölem.
Lélegzetvételeink élesek és forrók, miközben egymás ruháját
karmolásszuk. Ha nem állunk le, még megdugom a háza előtt, a
hátsó ülésen.
Elkapom a számat, és a nyaka ívébe temetem a fejem.
– Lotus, abba kell hagynunk, különben… – A tenyerembe fogom a
fejét, és arcomat az álla finom vonala felé fordítom, biztonságosabb
csókokat lehelve rá.
– Tudom. – Bólint, és a nyakamba bújik.
Ügyetlenül visszamászik a helyére, megfogja a táskáját, és kiszáll,
meg sem várja, hogy kinyissam neki az ajtót. Elindul, majd
visszajön, és odahajol a letekert ablakhoz.
– Mit fogsz csinálni Bridgettel? – kérdezi.
Lotus azt mondta, Bridget lesz az utolsó, aki az eszünkbe jut,
amikor majd dugunk, de mégis máris eszünkbe jutott. Egész este
nem gondoltam rá, de tudom, hogy kezdenem kell vele valamit.
– Majd gondoskodom róla – felelem halkan, acélos elszántsággal a
hangomban. Bridget már annyiszor tönkretette az életem. Ezt nem
teheti tönkre.
Áthajolok a konzolon, Lotus pedig közelebb hajol, bedugja a fejét
egy utolsó csókra.
Majd gondoskodom rólad.

 21
KENAN


– És mikor találkozhatok vele?
– Kivel? – kérdezem a húgom szórakozottan, miközben megállok
a járdán, hogy szemügyre vegyek egy kiadó helyiséget. – Tetszik ez a
hely, de a Soho nem a legjobb a Fadednek.
– Nem. – Kenya az ablakhoz nyomja az orrát, és bekukkant. –
Brooklynban, Queensben, Harlemben inkább. Valahol ezek közül.
De ne tereld el a témát! Azt kérdeztem, mikor ismerhetem meg a
lányt, akiről ennyit beszélsz.
– Kit? Lotust? – Zavarodottan pillantok rá. – Épp csak
megemlítettem.
– Igen? – Kenya továbbsétál mellettem. – Akkor mégis honnan
tudom, hogy a JPL Maisonnél dolgozik, New Orleansban született, és
szeret varrni? Ja, és hogy szereti a mumble rapet. Egy lótuszvirágos
tetoválás van a köldöke körül, és…
– Oké. Lehet, hogy elárultam néhány részletet. – Rávigyorgok a
húgomra. – És csak úgy tesz, mintha szeretné a mumble rapet, csak
hogy az idegeimre menjen.
– Hát, holnapig még itt leszek a városban, úgyhogy muszáj
találkoznom a nővel, akitől így kifordultál magadból.
– Nem fordultam ki magamból – csattanok fel. – És este
vacsoránál találkozhatsz vele.
 – És hogy állnak a dolgok Bridgettel, amióta ez a lány megjelent a
színen, izzanak a fegyverek? – vigyorog Kenya gúnyosan.
– Nem igazán sikerül közös nevezőre jutnunk. – Elfintorodom. –
Nem volt valami szép, amikor szembesítettem a tényekkel, és
megpróbált hazudni, meg azt mondta, hogy csak véletlen volt.
Megmondtam neki, ha továbbra is belepofátlankodik az életembe,
annak következményei lesznek.
– Pénzbeli?
– Jelenleg ez az egyetlen fegyverem vele szemben – válaszolom. –
Kétszer annyit fizetek neki, mint amennyit a megállapodásunk
előír, plusz a tartásdíjat. Simone igényei bőven fedezve vannak.
A többi csak hab a tortán, de Bridget imádja a habot. Meglátjuk,
működik-e.
– Remélem, igen. – Kenya ránéz a telefonjára. – Hé,
megérkeztünk!
Átmegyünk az úton, és belépünk a galériába. A Gilded Bean légies
terében festményeket, fotókat és szobrokat szoktak kiállítana.
– Szép, mi? – kérdezi Kenya. – Az edzőm esküszik erre a helyre.
Minden alkotását itt vette. És államon kívül is szállítanak.
– Lássuk, hogy találsz-e valamit, ami tetszik neked!
Szívesen vennék neki pár dolgot, de ugyanolyan büszke, mint én.
Talán még büszkébb. Elég jól keres, de én egy meccs alatt több pénzt
kapok, mint ő egy egész szezonban. Tényleg szóba kell hoznom a
nők keresetének növelését a következő New York-i Játékosok
Szövetségének gyűlésén. Három éve választottak bizottsági taggá, és
eddig ez az egyik kedvenc elfoglaltságom, amit a bajnokság mellett
csinálhatok. A nagy hőseim közül többen is ellátták ezt a tisztséget.
Oscar Robertson harcolta ki a szabadon igazolást a játékosoknak,
amikor az NBA és az ABA egyesült. Azóta is hasznát vesszük az
akkori munkájának.
Én is nagy rajongója vagyok a Nagy O-nak.
Eszembe jut Lotus vicce a Harlemben töltött napunkról, és
mosolyogva csóválom a fejem. Gyakran kapom magam hasonlón.
Mostanában nem sikerült túl sok időt együtt töltenünk. Váratlanul
el kellett utaznia JP-vel Milánóba, ami elég szívás. Tegnap este ért
haza, és próbáljuk megszervezni, hogy ma este találkozzanak
Kenyával.
– A csajod bírja a hiphopot? – kérdezi Kenya, miközben a
telefonján ír valakinek, és fel sem pillant róla.
– Aha. Miért?
– Lesz egy koncert. Esetleg vacsora után odamehetnénk. – Rám
néz, de valami felkelti a figyelmét a vállam fölött. – Basszus, ez de
jól nézne ki a falamon! Hú, ez bárkinek a falán jól nézne ki!
Hátrapillantok a vállam felett, hogy megnézzem, mi olyan szuper,
és megállok, mert a vér megfagy az ereimben. Gyors léptekkel
átszelem a galériát, és odaállok egy csoporthoz, ami egy fénykép
alatt gyülekezik, amely legalább száznyolcvan centi magasan
tornyosul a falon.
Egy nő szerepel rajta.
A karcsú alak egy ablak melletti szék sarkán ül. Vékony, sima és
napcsókolta rézszínű lába enyhén széttárva. A feje, amit vad
karamellszínű göndör fürtök és csigák kereteznek, hátra van
döntve, megmutatva nyaka szálkás izmait és a leheletfinom
kulcscsontját, amelyre valamilyen szöveget tetováltak.
Begombolatlan, nyitott férfiinget visel, az alja rálóg az izmos combja
oldalára. Az egyik mellét részben takarja az ing, de a másik látszik,
ahogy az ing lelóg a válláról, és ráomlik a karjára. Aprócska arany
fémrúd szúrja át a duzzadt, bogyószínű mellbimbóját, ami mintha
súlyos gyümölcsként húzna le egy indát. Egy tetoválás indul a
combtövénél, ami kikandikál az ing szegélye alól.
A puncija árnyékba borul, de nyilvánvaló, hogy nem visel bugyit,
és látszik a finoman izmos hasa az öle fölött, amit egy virág díszít a
köldöke körül. A keze ernyedten lóg a teste mellett, és egy
ezüstgyűrű díszeleg az egyik kezén, három ujján pedig holdas
tetoválás látszik. A szemem követi a lába vonalát a térdétől lefelé a
vádliján át a bokája finom csontjáig. A lábujján lévő fekete
körömlakk kezd lepattogzani, ami egy meghitt, őszinte részlet,
akárcsak a többi meghitt, őszinte részlet, amit senkinek nem kéne
bámulnia ebben a kurva galériában.
Összeszorítom a szemem, azonnal kizárom a képet, ugyanakkor
későbbre elraktározom a szemhéjam mögé. Örökre. Le akarom
tépni a falról, és el akarom égetni. Haza akarom vinni, és
mindennap mellette akarok felébredni. Fájni kezd az állkapcsom,
ahogy összepréselem a fogaimat. A kezem kinyílik és becsukódik,
ahogy ökölbe szorítom és elengedem.
– Szép cicik, mi? – Egy ritkuló hajú fickó megbök a könyökével, és
pajkos vigyort villant rám.
Megragadom a karját, és megszorítom. Felkiált, Kenya erre
odajön, és lefejti az ujjaimat a könyökéről.
– Mi bajod van, Kenan? – kérdezi Kenya, és bocsánatkérő
szemmel néz a férfira, aki a könyökét masszírozza dühös és
félelemmel telt arckifejezéssel. – A bátyám… poszttraumás
stresszben szenved. Elnézést emiatt.
– Sajnálom – motyogom. – Nem akartam…
 – Semmi gond – vágja rá gyorsan, azzal odébbáll, és még odavet
valamit a válla fölött. – Köszönöm, hogy segítettél.
– Hogy segítettem? – kérdezem zavartan. – Ezt hogy ér…
– Szívesen – csattan fel Kenya. – Inkább legyél problémás veterán,
mint az NBA-játékos, akit szarrá perelhet ez a srác, ha összevered.
Neked meg mi bajod van?
Újra ránézek a fényképre.
– Ez? – Hüvelykujjával a falra mutat. – A lotusos dolog miatt?
– Ez nem egy dolog – vicsorgok. – Ez ő.
– Mi? – Összevonja a szemöldökét, majd hirtelen elkerekedik a
szeme a felismeréstől. Ismét a falra pillant. – Lo? Ő Lotus?
Egy mellettünk álló pasas lő egy képet a telefonjával a fotóról.
Mielőtt kikaphatnám a kezéből, és összezúznám, egy szemüveges nő
odalép hozzá, hogy figyelmeztesse.
– Nem szabad fényképezni. – Rámutat egy táblára pár méterrel
arrébb. – Kérem, mutassa a telefonját! Látnom kell, hogy törli a
képet.
Dühösen és ingerülten figyelek a nyelvembe harapva, amíg végez.
– Mennyibe kerül? – kérdezem, amint a fickó lelép.
– Tessék? – Udvarias mosollyal fordul felém, de a szeme mohón
megvillan a keret nélküli szemüvege mögött. – Mármint Lo?
– A fotó, igen.
– Csak két napja van kirakva a galériában – feleli. – És már
nagyon sokan érdeklődtek iránta. Ez eléggé felsrófolta az árat. Ez…
– Nem eladó – mondja egy félig ismerős hang a hátam mögött.
Amikor megfordulok, és látom, hogy Chase áll ott, majdnem
nekitámadok a nyakának. Egymásra meredünk, ellenszenv
parázslik a levegőben, mint amikor a hőségtől gőzölög az aszfalt.
 – Az mennyibe kerül? – Rámutatok a Lotus melletti fotóra.
– Hatezer – feleli gúnyos vigyorral.
– És az? – Rámutatok a jobb oldali képre.
– Ó, az mindösszesen ötezer-ötszáz dollár – feleli.
– És az? – A mögöttem lévő falra mutatok, és oda se nézek, hogy
mi van rajta.
– Bármelyikre gondolsz – feleli gonoszan csillogó tekintettel –,
mindegyiken van árcédula, csak ezen nincs.
– Hétezer – mondom felemelve a hangom, és próbálok uralkodni
a dühömön.
– Nem – vágja rá és makacsul felszegi az állát.
– Tízezer.
– Azt mondtam, nem.
– Tizenötezer – vágom oda neki, és az a kevés türelmem is elszállt
ez iránt a faszfej iránt.
– Kenan – suttogja a húgom. – Menjünk!
– Húszezer dollár – mondom, és Chase-re szegezem a tekintetem.
– Már mondtam, hogy ő az enyém. – A mosolya gúnyos. – Most
már látod, miért nem akarok lemondani róla.
– Khm – köszörüli meg a torkát a galéria eladója. – Mr. Montclair,
bizonyára meg tudunk…
– Nem – szakítja félbe, és nem veszi le rólam a szemét. –
Az enyém.
Észre sem veszem, ahogy megteszek három lépést, amennyi
elválaszt minket, mire egyszer csak ott állok az orra előtt, és fölé
tornyosulok, miközben Kenya a vállamnál fogva visszahúz.
– Megértjük – mondja merev mosollyal. – A bátyám… gyűjtő, és
régóta keres valami hasonlót. Viszlát!
 Kirángat a galériából, és mélyen beszívom a friss levegőt, hogy
valamelyest kiűzzem a vörös ködből, ami körülvesz.
– Te kurvára nem vagy normális! – mondja Kenya, amikor pár
lépéssel eltávolodunk a galériától.
– Ez… – Botladozva járok, ahogy a düh dübörög a véremben. –
Felrakta oda, hogy mindenki lássa. Nem kéne… Ehhez semmi joga.
– Biztos Lotus is beleegyezett – jegyzi meg. – Biztos ő is azt akarja,
hogy ott legyen. Nem olyan vészes! Csak a melle látszik.
Nem érti. Senki nem érti. Gyűlölöm, hogy így látják az emberek.
Gyűlölöm, hogy ő is így látta. Lotus elárulta, hogy régebben dugtak.
Az eszemmel tudom, de az a kép olyan intimitást sugároz, amit
Chase nem érdemel ki egy olyan nőnél, akihez fel sem ér.
– Ken, nekem most, ööö… van egy kis dolgom – mondom a
húgomnak, és megpuszilom a homlokát. – Nem baj?
– Nem – feleli aggodalmas képpel. – De egy kicsit szedd össze
magad, mielőtt beszélsz vele.
Kenyának igaza van. Ha így találkozom Lotusszal, képes leszek
elcseszni valamit. De így, hogy láttam őt kitéve a falra, hallottam
Chase kárörvendően sóvárgó dumáját, és hogy megtagadta tőlem…
Mégis hogyan tudnék normálisan viselkedni?

 22
LOTUS


– Na mi van, ennyire bejött az élet?
Yari viccelődő kérdése elvonja a figyelmemet az anyagmintáról,
amiről az egyik varrónővel beszélgetek.
– Egy pillanat – mondom neki, és vigyorogva visszafordulok a
varrónőhöz. – Szóval a hímzés itt futna végig. – Végighúzom a
körmöm a szoknya dereka körül.
– De látszódik? – kérdezi tört angolsággal és zavart
arckifejezéssel.
– Rövid ing. – Képzeletbeli vonalat húzok a mellem alatt. –
Látszani fog a hímzés a szoknyán, mert ilyen rövid lesz az ing.
– Áhh! – Üdvözült mosollyal néz rám, amikor megérti, és
visszamegy a Juke varrógépekhez, amelyek a stúdió
alapfelszereléséhez tartoznak. Én jobban szeretem az otthoni
Singeremet.
– Miről beszélsz, Ri? – kérdezem, és fenekemmel
megtámaszkodom az egyik varróasztalon.
– Látom, bejött a milánói élet! – Int egyet a kezével előttem. –
Micsoda repülős szerkó! Meg a sminked se semmi!
– A sminket és a ruhát egy CFDA-s ebédre vettem fel, amire JP-t
kellett elkísérnem. – Belecsípek a rám tapadó selyembe, és hagyom,
hogy visszaugorjon a bőrömre. – Hidd el, mindjárt átöltözöm valami
kényelmesebbe, hogy tudjak normálisan dolgozni.
– Óóó, imádom ezt a ruhát! – kiáltja Billie, ahogy felénk tart a
műhelyben. – Előző tavasz?
Bólintok. Ez volt az egyik kedvencem. Égett narancssárga selyem,
pánt nélkül. A vonalú, a mellemtől a térdemig a testemre simul, a
szegélynél kitágul. Végül aranystrasszos, bokapántos tűsarkút
vettem fel hozzá, amiben mindjárt meghalok.
– És a hajad is jó – kontráz rá Yari. – Még sosem láttam a
platinaszőke hajad úgy, hogy nincs befonva.
Megérintem a hatalmas, felhőszerű, göndör fürtjeimet, ami a
párától még göndörebb lesz. Kibontottam a fonatokat, de a színt
megtartottam.
– JP zseniális ötlete – mondom nyersen. – Kísérletezés, ahogy ő
nevezi.
– Na, és, most, hogy visszatértél – mondja Yari –, arra gondoltunk
Billie-vel, hogy csaphatnánk egy barátnős estét. Mit szólnál egy
filmezős estéhez nálunk? Arra gondoltam, hogy elég rég láttuk már
a Fekete párducot.
– Már megint? – kérdezi Billie alig hallhatóan.
– Wakanda mindörökké! – mondja Yari, és keresztezi a kezét a
mellkasa előtt, ahogy a Fekete párducban csinálták.
Én is ugyanígy teszek, és felnevetek.
– De Wakandának várnia kell, mert terveim vannak.
Kenannel, dalolom a fejemben.
Nem akarok mosolyogni, de már a neve gondolatától elöntenek az
érzések. Amikor tegnap este hazaértem a reptérről, kaptam egy
levelet. Nem volt rajta feladó, de azonnal tudtam, ki küldte.
Felismertem azt az alig olvasható macskakaparást, és felgyorsult a
szívverésem, amikor kinyitottam.

Hanem te, magamfajta ember, bizalmas jó barátom
Zsoltárok könyve 55:13

Bedobtam a képeslapot a táskámba, amit ma hoztam magammal,
és legalább hússzor elolvastam.
– Milyen terveid? – Billie a csípőjével nekitámaszkodik a
varróasztalnak. – Netán Kenan Ross is szerepel a terveidben?
Leolvad a mosolyom, és egyik barátnőmről a másikra nézek, azon
morfondírozva, hogy mennyit áruljak el nekik. Nem akarok
szándékosan titkolózni előttük, de még nem beszéltem velük arról,
hogy hol tart most a kapcsolatunk. Nem meséltem el nekik, hogy
megcsókoltam Kenant… jó párszor. És nem meséltem el nekik, hogy
már nem csak barátok vagyunk.
Oké. Lehet, hogy szándékosan titkolózom előttük.
– Ha neked nem kell Kenan Ross – szólal meg Yari, és megvonja a
vállát –, akkor gondolom, szabad préda, és ráhajthatok. Pont úgy
néz ki, mint akire ráfér egy latina szerető.
– Eszedbe ne jusson, te! – mondom pengeéles mosollyal.
– Na, kezd alakulni. – Yari felnevet. – Gyerünk, mesélj!
Mély levegőt veszek, kifújom, és körbepillantok a lehajtott fejű
varrónőkön, akiket kellően leköt a feladatuk.
– Hát jó, szoktunk találkozni – kezdem olyan halkan, hogy csak mi
halljuk.
– Ez az! – Yari a levegőbe öklöz. – Bill, jössz nekem öt dolcsival!
– Fogadtunk, hogy mennyi időbe telik – vallja be Billie, miközben
a zsebébe nyúl, és odaad Yarinak egy ötöst. – Ő azt mondta, hogy
még a divathét előtt. Én azt mondtam, majd csak utána. Basszus! Azt
hittem, kibírod a nyarat!
Eltátom a szám, és meghökkenten nézek rájuk.
– Annyira látszik, hogy odavagytok egymásért – jegyzi meg Yari,
és zsebre dugja a bankjegyet. – Csak idő kérdése volt.
– Igen, de légyszi, erről senkinek ne beszéljetek, csajok! – kérem
őket az állam alatt összetett kezemmel. – Nem akarjuk titkolni, de
azért diszkréten kezeljük a dolgot. A volt felesége bekattant, és
megbonyolíthatja a dolgokat, főleg a lányuk miatt. Hétfőn, a
következő családi tanácsadáson akarják elárulni neki, hogy Kenan
találkozgat valakivel.
– Lakat a számon – mondja Billie, és elhúz egy képzeletbeli cipzárt
a szája előtt.
– Úgy-úgy – helyesel Yari. – De azért majd mesélsz, ugye? Mi csak
azt akarjuk, hogy boldog legyél!
– Az vagyok. – A nyakamban lógó vékony aranylánccal babrálok.
– Nagyon rendes pasi, és nem bánja, hogy lassan szeretnék haladni.
– Mármint még mindig tart a faszmentes időszak? – kérdezi Billie.
– Úgy fest – húzom el a szám. – Csak próbálok dűlőre jutni pár
dologgal.
– Tudod, hogy őrültek vagyunk – mondja Billie élénk tekintettel. –
De itt vagyunk, ha szükséged lenne ránk.
– Tudom.
MiMin és Irison kívül csak Marshával beszéltem arról, hogy mi
történt annyi évvel ezelőtt. Talán az a következő lépés, hogy a
barátaimnak is elmondom.
– Én, ööö, járok egy gyermekkori szexuális zaklatás túlélőinek
szervezett csoportba. – Bár lágy a hangom, mégis pisztolygolyóként
süvít végig a csendes helyiségben.
– Baszki – motyogja Billie, és megfogja a kezem. – Úgy sajnálom,
Lo!
– Köszi. Jól vagyok, legalábbis afelé tartok – teszem hozzá
fanyarul. – Eddig csak a többieket hallgattam meg, de a csoport
vezetőjével már beszélgettem. Úgy érzem, segít.
– Akkor ez az egész szexmentesség… – Yari összevonja a
szemöldökét, és megfogja a másik kezem.
– Ja, elég bonyolult. – Gyorsan kifújom a levegőt. – De dolgozom az
ügyön.
– Ha bármikor beszélgetni szeretnél – mondja Billie –, mi itt
vagyunk.
– Tudom. – Bólintok, és hálás vagyok értük. – Csak legyetek
türelmesek velem! El fogok jutni addig, de egyelőre legalább
tudjátok.
Ránézek a két legjobb barátnőmre, és a mély szeretet ideiglenesen
kiszorítja a szívemből a sajgást.
– Szeretlek titeket, lányok!
– Mi is szeretünk téged – mondja Yari, és a vállamra teszi a karját.
– Na, gyertek ide!
Mindhárman összeölelkezünk, és muszáj visszatartanom a
könnyeimet.
Mögöttem, az asztalon megcsörren a telefonom a táskámban.
Kibújok a lányok öleléséből, hogy felvegyem. Amikor Kenan neve
villan fel a kijelzőn, nem tudom elfojtani a mosolyomat.
– Szia! – Hátat fordítok a barátnőimnek, szembe a lobbival, és
lehalkítom a hangom. – Már hívni akartalak, hogy megbeszéljük a
ma estét.
 – Itt vagyok lent – mondja váratlanul, és nem mond semmit az
előző mondatomra. – Felmehetek?
– Öhm, persze. Végül is… – Kiszúrom, ahogy kiszáll a liftből a
füléhez nyomott telefonnal. – Rendben.
Amikor belép, mindenki felkapja a fejét, és ő kerül a figyelem
középpontjába. Körbepillant a teremben, sűrű szemöldökét
összevonja. Észrevesz, és még ekkor sem tűnnek el a ráncok a
szemöldöke közül.
– Helló! – szólal meg rövid köszöntéssel, és mindegyikünkön
végignéz, majd megállapodik rajtam a tekintete. – Beszélhetnénk?
– Ööö, persze. Majd beszélünk, csajok! – mondom nekik egy
kacsintással, remélve, hogy ezzel elűzöm a szívemben dübörgő
dumdumot, amit Kenan megjelenése váltott ki belőlem. – Itt hátul
tudunk beszélgetni.
Végigmegyünk a kíváncsi varrónők előtt, akik tetőtől talpig
végigmérik Kenant, ahogy elhaladunk előttük. Kinyitom a hátsó
szoba, a megszokott menedékem ajtaját. Kenan elmegy mellettem,
én pedig bezárom az ajtót, nehogy valaki kíváncsiságból vagy
véletlenül betévedjen.
– Üdv itthon, Lotus! – mondom, és a kezemmel megszorítom
magam mögött a kilincset, hátamat az ajtónak nyomva. – Örülök,
hogy látlak, Lotus! Milyen volt Milánó? Voltál…
– Van mellbimbópiercinged.
Már-már vádlón jelenti ki. Összezavarodom, mert igen, volt pár
mély, borzongató csókunk, de még nem látta a lányokat, legalábbis
úgy emlékszem.
– Van, igen – helyeslek halkan, és összevonom a szemöldököm. –
Ezt meg honnan tudod?
 – Bárki tudhatja Sohóban – feleli, és körözni kezd. – Beléptem a
Gilded Beanbe, és bamm! Ott volt.
Valami kezd derengeni. A Gilded Bean. Hol is hallottam…
– Chase – bukik ki belőlem. – Ki van állítva pár fotója.
– Bingó! – Hatalmas testét nekitámasztja a gyanútlan asztalnak,
ami nem biztos, hogy el fogja bírni. Nem is ül, de nem is áll.
Mindkettejükért aggódom.
– Rólam is van kép a gyűjteményben, vagy mi? – kérdezem. – Úgy
gondolod, láttál valamit, ami…
– Nem gondolom, hogy láttam, Lotus – csattan fel. – Felismerem a
barátnőmet egy fényképen, ami akkora, mint én.
A barátnőjét.
Most először nevezett így, és még csak nem is tudok örülni neki
emiatt a vallatás miatt.
– Nem, az nem lehet. – Megrázom a fejem, képtelen vagyok
feldolgozni az információt. – Láttad az arcom?
– Nem kellett.
– Akkor lehet, hogy tévedsz.
– A tetoválás a kulcscsontodon, a holdak az ujjaidon, a gris-gris
gyűrű, a lótuszvirág a köldököd körül. Szerinted tévedek?
– Ennek semmi értelme. Nem egyeztem bele, hogy bármelyik
meztelen képem napvilágra kerüljön. Láttam a képeket. Emlékszem
rájuk. Nekem semmi problémám a meztelenséggel a művészetben,
csak mondom, de nem én akartam megcsinálni azt a képet.
– De azért modellt álltál neki? – Újabb vádaskodás. Amihez semmi
joga, és kezd bosszantani a dolog.
– Igen – felelem hűvösen. – Már majdnem végeztem az FIT-n, itt
meg alapvetően csak egy gyakornok voltam, és alig kerestem
valamit. Chase fizetett érte, hogy modellt üljek. Nem titok, és
egyébként semmi közöd hozzá.
Végigfuttatja a kezét a nyaka hátsó felén.
– Tudom. Igazad van. Csak… – Hátraejti a fejét, és a mennyezetet
nézi. – Gyűlölöm, hogy így látnak téged az emberek.
– Nem tartozom hozzád, Kenan – mondom. – Nincs jogod
kritizálni engem azért, mert fotókhoz pózolok, még akkor is, ha
annak a meztelen képnek nem szabadott volna kikerülnie. Hidd el,
meg fogom beszélni Chase-szel, de nem jöhetsz ide morgolódva
ezzel az ősember stílussal olyan dolgok miatt, amik még azelőtt
történtek, hogy mi ketten… bármi. Ez nem így működik, és ha azt
hiszed, megmondhatod nekem, hogy mit tegyek, akkor ott az ajtó.
Én nem ilyen lány vagyok.
– Tudom, hogy nem tartozol hozzám, Lotus – dörmögi. – Szerinted
miért viselkedem ilyen seggfej módon? Megőrülök attól, hogy nem
tartozol hozzám. Ha őszinte akarok lenni…
– Igen, légyszi, az jó lenne.
– Ha őszinte akarok lenni – ismétli, és mindkét szemöldökét
jelentőségteljesen felvonja. – Megőrülök attól, hogy volt valami
kettőtök között, ami közöttünk még nem. Úgy ismer téged, ahogy én
nem.
– Mármint azért, mert dugtunk egymással? – Keresztbe teszem a
karom a mellkasom előtt. – Az zavar, hogy ebben a kis játékban,
amiben te meg Chase játszotok, le vagy maradva egy ponttal?
Dughatnánk akár most is, és akkor megoldódna a problémád, nem
igaz? Akkor döntetlen lenne az állás. Meg akarsz dugni, Kenan?
– Persze, de nem így. – Ellágyul az arckifejezése. A hangja is. –
Tudod, hogy nem erről van szó, Lotus.
 Ellököm magam az ajtótól, és addig megyek, míg ott nem állok
közvetlenül előtte.
– Akkor miről van szó? – kérdezem, és az én hangom is kezd
lágyulni. – Igen, szexeltem Chase-szel, de azt hittem, te többet
akarsz ennél.
– Igen. – Hatalmas kezét ráteszi a csípőmre, és odahúz a lába
közé. – Tudod, hogy igen.
– Akkor ne rontsd el! – suttogom. Közelebb bújok hozzá, és így,
hogy ő ül, én meg magas sarkúban vagyok, könnyedén össze tudom
kulcsolni a karom a nyaka körül. – Ne hagyd, hogy elrontsa!
Keze a csípőmről a hátamra vándorol, és a selymen keresztül
simogatja.
– Eddig nem voltam rá féltékeny – mondja. – Mármint nem
örültem annak, hogy vele voltál, de felnőtt nő vagy, normális
szexuális élettel, úgyhogy megértem.
– Mostanában nem annyira hagyományos a szexuális életem. –
Nyersen felnevetek. – De folytasd!
– Annyira gyönyörű az a fotó, és nem hajlandó eladni nekem. –
Rendezetlen hajamat hátratűri, és végigsimítja a fülkagylómat,
ahogy szokta. – Fantasztikus vagy rajta, olyan gátlástalan.
Dekadens, és úgy nézel ki, mintha…
– Mintha?
– Épp elmentél volna.
A szavak cirógatják az ajkamat.
– Rájöttem, hogy ő már látta az arcod, hogy milyen, amikor
elmész, én meg még nem. Ő olyan dolgokat tud a testedről, amiket
én nem. Például fogalmam sincs, milyen tetoválás van a combod
tetején. Láttam belőle részleteket, de nem tudom. Ő meg igen. Azt
hiszem, arra akarok kilyukadni, hogy ő bensőségesebben ismer
téged.
– Nem, ő szexuális értelemben ismer. Én meghúzom a
határvonalat a kettő között, és még senki nem lépte át.
Egy kicsit felemelkedem, hogy megpusziljam az állát.
– De te átléphetnéd – suttogom. – Kenan, azt hiszem, te
átléphetnéd ezt a vonalat, és pont ez ijesztett meg az első perctől
kezdve, hogy megismertelek.
Pár centivel hátrébb húzódom, hogy lássam az arcát.
– Ez, amit most leírtam, ez az intimitás. Az igazság, amit rád
merek bízni. Chase sosem kapott belőle.
Bólint, és ujjait a hajamba csúsztatja, közelebb húzza az arcom, és
az ajkai közé veszi az alsó ajkam. Keze elindul lefelé a hátamon,
még közelebb vonva magához, hogy a mellkasunk egymáshoz érjen,
és szinte lángolok attól, ahogy a testünk találkozik. Ahhoz képest,
hogy az előbb azt mondtam, semmi joga hozzá, a birtokvágya
felizgat, és elmélyítem a csókot, hogy a lehető legtöbbet kapjam
belőle.
– Hiányoztál – vallja be csók közben.
A szó hallatán összeszorul a szívem. Egyetértően bólintok,
vágyom rá, hogy közelebb legyek hozzá. Több intimitásra vágyom.
Több bizalmat szeretnék közöttünk. Felpattanok mellé az asztalra.
Kíváncsian csillog a szeme, ami vággyá alakul, amikor szép lassan
elkezdem felhúzni a selyemruhát a combomon.
– Chantilly-i csipke – mondom, miközben a combom tövét
körbeölelő tetoválás kusza mintáját simogatom. – Egy kis párizsi
üzletben láttam egy harisnyát. A tetején olyan különleges csipke
volt, amit még sosem láttam. Nem engedhettem meg magamnak,
úgyhogy lőttem róla egy képet, és felvarrattam ide.
Szemügyre veszem a csipkemintát utánzó nyomvonalat. A körök
nem valami szélesek.
– Jó magasra kértem őket, arra az esetre, ha netán mégsem
tetszene, és akkor senki se látja.
– Gyönyörű. – Egy ujjával végigsimít a tekervényes mintán.
A kézfeje hozzáér közben a bugyimhoz, és elakad a lélegzetem.
Hirtelen rám pillant. – Ne haragudj! – Megköszörüli a torkát. – Azt
hiszem, mennem kéne.
Megfogom az ujját, és a bőrömet díszítő sötét tintára meredek.
– Akarod látni? – kérdezem reszelős, rekedt, mély hangon.
– Mit? – kérdezi, és zavartan összeszalad a szemöldöke.
Tényleg megteszem ezt a lépést? Leugrok az épület tetejéről
abban a hitben, hogy tudok repülni? Hiszek ebben a férfiban, akit
egyre jobban megismerek, és egyre fontosabb nekem? Megbízhatok
benne? Bízhatok abban, ami köztünk történik?
Az igazi hithez bátorság kell.
Felbátorítanak a saját szavaim, és ugrok.
– Akarod látni, ahogy elmegyek?

 23
KENAN


A pimasz kérdés egy földcsuszamlás erejével hagyja el az ajkát, több
száz választ és kérdést hagyva maga után. Megnyalja az alsó ajkát,
és hosszú, sűrű szempilláin keresztül pillant rám.
– Azt hittem, nem állsz készen, hogy…
– Nem is, de ha jól tudom, szex nélkül is el lehet élvezni. –
A nevetése üresen cseng. – Nekem sokszor sikerül.
Mély lélegzetvétel tágítja ki a mellkasom. Már a gondolat, hogy
Lotus magához nyúl – hogy láthatom, ahogy az én kezem alatt
engedi el magát… A vágy letaglóz és szorongat. És semmire nincs
szükségem tőle. Csak arra vágyom, hogy elvegyen, elvegyen és
elvegyen, és bele sem gondolok, hogy nekem mi lenne jó. Sosem
vágytam még ennyire valaki más gyönyörére. Hogy lássam. Hogy
megízleljem. Hogy elérjem.
– Biztos vagy benne, Lotus?
– Biztos, hogy meg akarom próbálni – feleli halkan. – Azt a
sivárságot, amit az utóbbi néhány alkalommal éreztem szex közben,
azt az ürességet és értelmetlenséget nem akarom hozzád kapcsolni.
– Két kezét az arcomra teszi. Az ajkát finoman, alig érezhető
simogatásként az enyémhez nyomja. – Érints meg, Kenan!
Egyszerre nyitjuk ki mindketten a szánkat, beinvitálva a másikat,
és mindkettőnket a vágy láthatatlan harmóniája hajt. Magához vonz
a szája melege és az édessége – ahogy liheg és nyöszörög nekem.
Elhúzódik, a szemembe néz, és lehúzza magáról a pánt nélküli
ruháját.
Nagyot nyelek, amikor először meglátom. Az a fénykép gyönyörű,
de a közelébe sem ér ennek a közelségnek – a lehetőségnek, hogy
megérinthetem, és figyelhetem, hogy miként reagál a teste. Meleg,
meztelen bőre megszédít, feszülő mellbimbói könyörögnek az
érintésemért és a csókjaimért. Miközben az arcát nézem, hogy
minden rendben van-e, végighúzom a hüvelykujjaimat a
mellbimbóin. Élesen és összerezzenve fújja ki a levegőt.
Tenyeremet a mellére fektetem, és körözni kezdek vele, eleinte
lassan, majd egyre gyorsabban, míg a mellbimbói meg nem
keményednek. Hátraejti a fejét, a haja platinaszőke fürtökben omlik
rézszínű bőrére. Simogatom a hátát, kezeim találkoznak hátul a
gerincénél. Olyan törékenynek tűnik! Nemcsak a finom csontjai,
hanem a sötét szeme, amiben ott ragyog a bizalom irántam, hogy
azt tegyem, amire vágyom. Gyengéden a számba veszem a
piercinges mellbimbóját. Istenem, inkább áhítatosan.
– Igen. – Lotus keze a fejemen biztatóan húz magára. – Ez az,
Kenan!
Nem is kell több biztatás. Eleinte finoman szívogatom, de az íze,
meg az érzés, ahogy a bimbója megkeményedik a számban, ami
minden jó szándékomon felülkerekedik. Mélyebben megszívom a
mellét. Még közelebb akarom magamhoz. Felhúzom őt, amíg már
nem az asztalon ül, és a kezemben tartom a levegőben, miközben
végighúzom a nyelvem a mellbimbóját átszúró piercingen.
A textúrája a számban – a hűvös fém, a meleg, duzzadt mellbimbó,
és a selymes bőr, ami körülveszi – szinte már túl sok. A másikat is
beveszem a számba, és felnyögök. Ez is ugyanolyan édes.
Ugyanolyan kerek, és ugyanúgy reagál az ajkamra. A kiáltozásai
egyre sürgetőbbek, és egyre erősebben fogja a fejem.
A hátára fektetem az asztalon, és cirógatni kezdem a combját, a
kezem felfelé kalandozik a tetovált csipke felé. Megfogja a kezem, és
összefonja az ujjainkat. Odanézek, és a szeme élénken ragyog.
Miközben folyamatosan engem néz, összekulcsolt kezünket a
bugyijába teszi.
– Baszki! – motyogom. Meleg, nedves selyem az ujjaim alatt. A mi
ujjaink alatt. Ketten együtt felfedezzük a testét, és addig simogatjuk,
míg a csípője összerándul, és az ajkába harap szorosra zárt
szemmel. Kiveszi kezét a bugyijából, felém nyúl, ujjait végighúzza a
számon. Lenyalom róla a nedvességet, amivel megajándékozott, és
felnyögök az ízétől, már egyetlen kóstoló után függővé válok.
Lehajolok, amíg a halántékunk összeér, miközben az ujjaim tovább
munkálkodnak rajta, a csípője pedig elszántan ring ritmusra.
– Hadd kóstoljalak meg! – morgom a fülébe. – Megkóstolhatlak?
Gyorsan rábólint. Csendben van, leszámítva a tompított
kiáltásokat, amiket minden alkalommal lenyel, amikor azzal
fenyegetnek, hogy kiszabadulnak.
Térdre ereszkedem előtte, és szélesen széttárom a lábait.
Lehúzom a lábáról a fekete selymet, majd ráteszem a nyitott
számat, mert azonnal, mohón vágyom rá. Egy pillanatra
megdermed, és élesen felnyög, majd egyre erősebben dörgöli magát
hozzám. Odahúzom az asztal szélére, és becsúsztatom az ujjamat,
miközben továbbra is az idegvégződések kis halmát simogatom.
Olyan szűk, és olyan nagy az ujjam, ahogy megfeszül körülöttem.
– Még egyet – nyöszörgi. – Még egy ujjadat, Kenan!
 Nem akarok fájdalmat okozni neki, de azt akarom, hogy még
szűkebben záródjon körém, úgyhogy becsúsztatom még egy
ujjamat, és lassabban húzogatom, hogy egy ritmusra járjon a kezem
a csípője körkörös mozdulataival.
– Basszus! Igen! Istenem, Kenan, ez az! Ez az! Én… jaj!
Tenyerét a mellére teszi, durván markolássza és csipkedi, az arca
eltorzul, ahogy kapálózik mellettem, lába felemelkedik, majd a
hátamon landol. Sarka a vállamba mélyed.
– Elmegyek – lihegi. – Nézd! Ha látni akarod, nézz ide!
És így is teszek. Miközben egyenletes ritmusban simogatom,
nyalogatom és mosdatom a punciját, az arcára szegezem a
tekintetemet. Fejét egy picit oldalra dönti, és fogával az ajkába
harap. Kinyílik a szája, és élvezettel teli nyöszörgéssel engedi ki a
feszültséget. Megveszek a belőle áradó nedves hőtől, miközben a
lába között matatok az ujjaimmal. Felállok, egy pillanatra sem
veszem el a kezem, de muszáj látnom.
Hátraveti a fejét. Könnycseppek gördülnek végig az arcán és az
állán. Odahajolok, hogy lenyaljam őket. Úgy iszom őket, mint egy
királynő pohárnoka, aki először kóstol bele valamibe. Csókokkal
halmozom el az arcát, a nyakát, a mellét. Nekem feszül, az utolsó
hullámok is végigszántanak rajta, kezével az ingemet markolássza,
szeme pedig tágra nyílik, ami megmutatja nekem a vágyat, az
elszántságot és végül a kielégültséget a tekintetében.
Én csináltam. Együtt csináltuk, ő azzal, ahogy megmutatta nekem,
hogy szereti, én pedig azzal, hogy pontosan azt adtam neki, amire
vágyott. Vágyat, türelmet, sóvárgást és bizalmat adtunk egymásnak.
Ő az, aki remeg és nyöszörög, mégis az én térdem gyengül el. Azt
mondja, sosem tapasztalt valódi intimitást. Ha ez az, ami köztünk
van – ez a felfedezetlen szenvedély, amiről azt sem tudtam, hogy
lehetséges –, akkor be kell vallanom magamnak valamit.
Én sem.
Ahogy lecsillapodik és elnémul a teste, odaülök az asztalra, és az
ölembe húzom.
– Ez az asztal nem bír el mindkettőnket – mondja pösze, lusta
hangon. Fejét a vállamba temeti, és úgy kucorodik össze az
ölemben, mint egy kiscica.
– Inkább azt akarod mondani, hogy engem nem bír el, ugye? –
Büntetésképp megszorongatom, és megpuszilom a haját.
– Hát, te mondtad. – Felnevet, és az ingem alá csúsztatja a kezét, a
tenyerét pedig végighúzza a hasizmaimon, amelyek összerándulnak
az érintésétől. – Mintha nem is igazi lenne.
– Mi nem igazi?
Ráfekteti a fejét a vállamra, és elkapja a tekintetemet.
– Megnézhetem?
– Mit akarsz megnézni?
Válaszképpen ismét végighúzza a kezét a hasamon, és mindkét
szemöldökét felvonja. Meglepett nevetés buggyan ki belőlem.
– Hát persze, bébi. Ez csak hasizom. Már láttad máskor is.
Kiszáll az ölemből, és huncut mosoly ül ki arra a szépséges ajkára.
Amikor felemeli az ingem, eltátja a száját.
– Pont, ahogy emlékeztem rá. – Néhány centivel feljebb húzza az
inget, és elkerekedik a szeme. – Neked van a legszebb mellkasod.
Istenem, micsoda mellbimbók!
Miközben én az emlékeimben kutatok, hogy valaha bárki
megdicsérte-e a mellbimbómat, és nem találok ilyesmit, ő lehajol, és
az egyiket a szájába veszi.
 Teljesen magába szívja, szorosan behunyja a szemét, az arca
pedig behorpad. A bimbót a foga közé veszi, rám villantja a
tekintetét, majd beleharap. Erősen.
– Basszus! – Kezemmel az asztalra csapok. – Lotus, baszki!
Kidugja a nyelvét, hogy csillapítsa a fájdalmat, és amikor már azt
gondolom, hogy mindjárt a nadrágomba élvezek, beleharap a
másikba is, és rám vigyorog.
Felnevetek, és a fájdalom ellenére is fel vagyok izgulva, vagy
lehet, hogy pont amiatt.
– Te kis boszorkány!
– Nem te vagy az első, aki így hív – mondja szárazon, és a
tenyerével végigsimít a hasizmaimon, majd felnevet, amikor
önkéntelenül összerándulok. – Valaki nagyon érzékeny.
– Vagy kanos – nevetek. Leolvad a mosolya, és most a farkamra
teszi a kezét.
– Olyan önző vagyok – mondja, és rá van írva az arcára a
nyugtalanság. – Én még nem is…
– Nem. Ez most rólad szólt. Azt akartam, hogy csak rólad szóljon.
Kinyitja a száját, és biztos vagyok benne, hogy vitatkozni akar, de
ekkor megcsörren a telefonom. Nem bírom ki, hogy ne csókoljam
meg a még nyitott száját, és mosolygok, ahogy az ajkához érek,
közben pedig felveszem a telefonom.
– Szia, Ken! – szólok bele, de nem veszem le a szemem Lotusról, és
ő sem rólam.
– Áll még a ma este? – kérdezi Kenya.
– Nézzük csak! – Eltartom magamtól a telefont, és megkérdezem
Lotust. – Még mindig jó neked a vacsora, hogy találkozz a
húgommal?
 – Persze. – Kacsint egyet. – Kikérdezhetem a mindenféle zavarba
ejtő gyerekkori sztorijaidról meg a kínos pubertáskorodról.
– Sosem voltam kínos – mondom. – Igen, Ken, nekünk jó. Mondd a
részleteket!
Írást imitálok a levegőben, és Lotus odaszalad egy asztalhoz a
sarokba, majd hoz egy tollat, meg valami szabásmintát, amin egy
ruha szerepel. Lefirkantom a vacsora helyszínét meg az utána
következő koncertét. Az írásom még annyira sem olvasható, mint
általában, de azért ki tudom venni a betűket, amikor felolvasom,
miután letesszük a telefont.
– Akkor vacsora hatkor. – Felpillantok a macskakaparásomból. –
Aztán koncert.
– Ki a fellépő? – Összeráncolja az orrát. – Nem akarok végigülni
egy olyan koncertet, ami nem is tetszik.
– Ja, az szívás lenne. Igazából egy meglepetéskoncert lesz a
Central Parkban – felelem, és a homlokomat ráncolom. – Nem
biztos, hogy ismered a pasast.
– Ki az? – kérdezi, és arckifejezésébe gyanakvás és kételkedés
vegyül.
– Grip? – kérdezem ártatlanul.
Erre leesik az álla, a szeme pedig elkerekedik, szóval, gondolom,
mégiscsak ismeri.

 24
LOTUS


Még mindig el vagyok ájulva, hogy láthatom élőben Gripet. Amikor
tavaly fellépett New Yorkban, a jegyek pár órán belül elkeltek, és én
lemaradtam róla.
Majdnem elsírtam magam.
Ő most az egyik legmenőbb hiphopzenész. A szövegei nagyon
tudatosak és gondolatébresztők. Ahogy áramlanak a szavai,
hihetetlen! Alig várom az estét, de előbb valamit el kell intéznem.
Amikor belépek a Gilded Beanbe, nem telik sok időbe, hogy
észrevegyem magam a falon. Meredten bámulom az életnagyságú –
nem is, életnagyságúnál nagyobb, tekintve, hogy majd’ egy méterrel
magasabb nálam – képet. Tudom, hogy sosem láttam még ezt a
fotót, abba meg végképp nem egyeztem bele, hogy kikerüljön
valahova.
Lehajtom a fejem, hogy a hajam előreessen, és eltakarja az arcom.
Egy csoport kellős közepén állok, és senki nem köti össze a falon
szereplő elhagyatott lányt azzal, aki a haja mögött bujkál.
– Kíváncsi voltam, mikor jössz el – szólal meg Chase közvetlenül
mellettem. – Gyönyörű, nem igaz?
– Négyszemközt akarok veled beszélni – mondom, és le sem
veszem a szemem a falon függő képmásomról.
– Elég elfoglalt vagyok, értelemszerűen – mondja vontatottan. – Ez
a kiállításom első hete.
Felé fordulok, és a testem minden izma megfeszül. Nehezen tudok
uralkodni magamon. Legszívesebben behúznék neki egyet, és
feldugnám a seggébe a kontyát.
– Jó – bököm ki elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja
körülöttünk. – Itt és most megbeszélhetjük, hogy hogyan foglak
szarrá perelni, amiért az engedélyem nélkül használod ezt a képet.
Hogy az ügyvédeim…
Félbeszakít azzal, hogy megragadja a karom, és egy kisebb
irodába vonszol a műteremből.
– Megőrültél? – kérdezi azonnal. – Miért mondasz ilyen
baromságokat? Tönkretehetted volna a kiállításomat!
– Még mindig tönkretehetem. – Dühösen megrázom a fejem. –
Mikor csináltad azt a képet? Te is tudod, hogy én sosem láttam,
Chase.
Pár másodpercig csendben néz engem, valószínűleg azt latolgatja,
hogy kibújjon-e valami hazugsággal, vagy elárulja az igazat. Végül
elgyötörten sóhajt egyet, és végigsimít az arcán a kezével.
– Az egyik fotózáson elaludtál. – Röviden felnevet, a tekintete
pedig már-már gyengéd. – Azt hiszem, egy iskolai projekten
dolgoztál. Elmentem valami felszerelésért, és amikor visszaértem…
Maga mögé mutat, az irodai ajtó túloldalán lévő műterem
irányába.
– Amikor visszaértem, így voltál ott – magyarázza, és a kis
helyiséget átszelve odaáll elém. – Muszáj volt, Lo! Látod, milyen
gyönyörű felvétel? Hogy milyen gyönyörű vagy rajta? Hogy
hagyhattam volna ki?
– Megsértetted a személyiségi jogaimat – felelem. Halkan.
Hevesen. – Egy dolog, hogy elkészíteni sem volt jogod, de
megmutatni? Anélkül, hogy beleegyeztem volna?
– De én…
– Elég! – Feltartom az egyik kezem. – Nem azért jöttem, hogy
meghallgassam a mondandódat, vagy hogy mivel támasztod alá az
érvelésed, hogy szerinted ez rendben van. Nincs rendben. Nemcsak
a kiállításodat, hanem az egész pályádat tönkretehetném. Ugye
tisztában vagy vele?
– Húha. – Csóválja a fejét, és gonosz vigyor terül el az ajkán. – Te
aztán nagyon el vagy telve magadtól, mi? Hogy azt hiszed, ekkora
hatalmad van. Hogy bárkit is érdekel egy ilyen felmagasztalt kis
senkiházi.
– Emlékeztetnélek, hogy ez a „kis senkiházi” szemmel láthatólag a
divatipar egyik legerőteljesebb hangjának a jobbkeze – mondom,
épphogy csak kordában tartva a haragomat. – Vagy
emlékeztethetlek rá, hogy tudod, van az a jognak nevezett valami,
és hogy egy jogi eljárás a pályád jelenlegi szakaszában derékba
törheti a karriered.
Közelebb lépek, és majdnem egymáshoz ér a testünk. Hevesen
lélegzik, aztán nyel egyet. Lábujjhegyre állok, hogy odasúgjak neki
valamit.
– Mindketten tudjuk, hogy miről szól ez az egész, Chase –
mondom, és ügyelek rá, hogy az ajkam hozzáérjen a füléhez.
Felnyög. – A punciról. Az enyémről. Te meg úgy viselkedsz, mint egy
elkényeztetett kölyök, mert már nem lehet a tiéd.
Lenézek, és látom, hogy rángatóznak az ujjai maga mellett.
– Alig kapsz levegőt, és remegve várod, hogy hozzám érhess –
folytatom. – Szóval mondd csak, kinek van itt hatalma?
 – Lo, folyton csak rád gondolok – mondja rekedt hangon. – Lehet,
hogy alkalminak, kényelmesen kezdődött, de egy ponton több lett
belőle.
– Számomra nem. – Hátralépek egyet. – Nem akarok szívtelen
vagy kegyetlen lenni, de átléptél egy határt. Ezzel akartad felkelteni
a figyelmemet?
– Nem vettél komolyan – mondja duzzogva, ingerülten. – Kellesz
nekem, Lo.
– Honnan veszik a hozzád hasonló férfiak, hogy bármit
megkaphatnak, amit akarnak? Azt akarom, hogy vedd le a képet,
különben jogi útra lépek. Emellett kérem a digitális másolatokat,
meg az ott lógó nyomtatott verziót is. Majd leírom a kézbesítési
címet.
Végeztem, és készen állok az esti kiruccanásra. Elindulok az ajtó
felé, ám Chase megállít, de nem úgy, hogy megfordít, hanem
mindkét karomat olyan erősen megszorítja, hogy elfintorodom.
– Ennyi? – kérdezi mögülem, miközben a fenekemhez dörgöli
magát. – Azt hiszed, kisétálhatsz csak így, és úgy tehetsz, mintha
semmi sem történt volna?
Keményen hozzám préseli magát, és nekinyom az ajtónak. Szívem
a torkomban dobog. Izzadság patakzik a pórusaimból. Az ismerős,
de rég elfeledett félelem újra életre kel a hasamban. Veszek egy
mély levegőt.
– Eressz el, Chase! – mondom halkan, remélve, hogy nem szagolja
ki a félelmemet. – Különben csak rontasz a helyzeteden.
– Az enyémen? – kérdezi szívtelen nevetéssel. – Azt mondtad, el
kell rendezned magadban néhány dolgot, de neki meg odaadtad
magad, mi? Azzal a kosarassal dugsz!
 Kényszerítem magam, hogy ne álljak neki fészkelődni, vagy
kiszabadulni a vasmarkából. Ha megpróbálom, de nem sikerül, az
csak megerősít abban, hogy milyen tehetetlen vagyok. Hogy ő az
erősebb. Hogy sebezhető vagyok… akárcsak régen. Azon a napon.
Sötét pöttyök köröznek a szemem előtt, és pislogok egyet, hátha
eltűnnek, ha újrafókuszálok.
– Egyszer kérdeztél a vuduról – szólalok meg, remélve, hogy nem
hallatszik a rettegés a hangomban.
Mozdulatlanná válik mögöttem.
– Nos, most, hogy figyelsz rám, te töketlen barom – sziszegem. –
Engedj el, vagy esküszöm, hogy komoly fájdalmat fogok okozni! Azt
hiszed, árthatsz nekem, csak mert nagyobb és erősebb vagy? –
Derűtlenül felnevetek. – Ez nem erő. Évekre megnyomoríthatom az
életedet, el sem tudod képzelni, hogyan. Egy átok elég hozzá.
Hátrafordítom a fejem, és rámeredek a vállam fölött.
– Esküszöm. Tegyél csak próbára, Chase!
A csendben szinte hallom a fogaskerekek kattogását a fejében, a
növekvő rettegését, ami az enyémen is túltesz, ahogy eszébe jutnak
a gyógynövények, az amulettek és a kövek a lakásomban. Amikor
azon merengett, vajon mire jók, és mire vagyok képes.
– Eressz el! – ismétlem, és a hangomban hallani lehet a visszatérő
magabiztosságomat. – Majd megírom, hogy hova szállítsd az én
fotómat.
Ujjai kellően elernyednek, hogy kiszabadítsam magam, és
megforduljak. Már emelem is a térdem, és egyenesen a golyóit
veszem célba. Azok úgyis csak dísznek vannak. Chase a lába közé
tett kézzel összegörnyed, és elgyötört arccal néz rám. Meglököm a
vállát, így hátraesik. Elborul, az egész arca vörös és foltos. Fölé
magasodom.
– Kell az a kép – mondom erőteljes hangon. – És hogy választ
adjak a kérdésedre a kosarassal kapcsolatban, igazad van.
Leguggolok, és fájdalomtól eltorzult tekintetébe nézek.
– Ő megkaphatja.

* * *

Kenannel egy étterem előtt állunk néhány perccel korábban, mint
ahogy a húgával, Kenyával megbeszéltük, hogy találkozunk vele
meg a barátjával. Valamelyest kezd lehűlni a levegő, de még mindig
nagyon meleg van. Túl meleg a könyékig érő ujjú felsőmhöz, de
Chase durva viselkedésétől foltok lettek a felkaromon. Nincs
kedvem kérdésekre válaszolgatni, vagy lebeszélni Kenant arról,
hogy szarrá verje Chase-t. Jobb dolgom is van ennél. Például
megnézni Grip koncertjét!
Azért szerintem jól néz ki a blúzom. Fekete-fehér csíkos, szorosan
az alakomra feszül, és a köldököm felett ér véget. Fekete
tüllszoknyát vettem fel hozzá, ami kiszélesedik, és elég kihívó, meg
kényelmes, piros lapos talpú cipőt a… sétálás miatt.
– Annyira szép vagy! – suttogja Kenan, és hűs lehelete felborzolja
a hajamat a fülem mellett.
– Te is.
És még csak nem is hazudok. Kenan… A méltóságteljes a kedvenc
szavam, amivel jellemezhetem, és még ez sem fejezi ki pontosan,
milyen hatást tesz rám ez a férfi. Félelmetes magassága, széles
mellkasa és válla. Legendás karja, amin egy gramm zsír sincs, csak
izmok és erek futnak végig rajta. És bármilyen magas, egy icipicit ó-
lábú.
Meghalok.
Mármint, most komolyan, istenem? Muszáj volt ezt a habot még a
tortára tenni?
A mahagóni bőre. A jellegzetes arca a kiálló csontokkal és ónix
szemöldökkel meg átható tekintettel, ami annyira sötét, és olyan,
mint egy egyoldalú tükör, amin belülről átlátni, de kívülről nem
lehet belátni rajta.
Nekem viszont hagyja, hogy belássak. Valószínűleg ez a
legszexibb tulajdonsága, és ez sokat elárul. A pasim nagyon dögös.
Épp most neveztem Kenant a pasimnak. Miután ma azt mondtam
neki, hogy nem tartozom hozzá, a fejemben igényt tartok rá. És
szerintem kettéharapnám annak a ribancnak a torkát, aki le akarná
csapni a kezemről. Az exeket is beleértve.
– Bébi! – Kenan összevont szemöldökkel néz rám. – Minden
rendben?
Nem, nincs minden rendben. Belül sikítok. Kezdek beléd zúgni, és ez
nem volt a terv része. Bassssssszus! Basszus a köbön.
– Ööö, igen. – Egyik kezemmel legyezgetem magam. – Kicsit meleg
van.
– Várjuk meg őket bent. – Hüvelykujjával az étteremre mutat a
válla fölött. Ránézek a mustársárga, Serafina feliratú ponyvatetőre.
Ez az egyik kedvenc olasz helyem. A lányokkal párszor elugrottunk
ide a The Met után, de a Central Parkhoz is közel van.
Bólintok, és Kenan a könyökömnél fogva bevezet az étterembe.
Chase-szel és a legtöbb barommal ellentétben ő igazi úriember. El
kéne kezdenem listát írni arról, hogy miért ne zúgjak belé. Nem
pedig arról, hogy miért igen.
 Felmegyünk a kőlépcsőn a legfelső szintre, ahol van egy asztal az
erkélyen. Mindig zsúfolt, és az étteremben amúgy sincs sok hely, de
szuper a kaja, és innen elég hamar odaérünk a parkba is.
Már italt és előételt is rendeltünk, amikor megérkezik a húga.
Magas, ami nem kéne, hogy meglepjen, tekintve, hogy ő Kenan
húga, és a WNBA-ben játszik. Arcvonásai finoman tükrözik
Kenanét, aki széles és természetes mosollyal feláll, és megöleli a
húgát.
– Kenya – mondja felém fordulva. – Ő itt Lotus DuPree. Lotus, ő a
húgom, Kenya.
– Helló! – Kenya gondosan és óvatosan végigmér. Érzem a bátyja
iránti védelmező ösztönt, és azonnal megkedvelem. Sok mindenen
ment keresztül, és jobb is, ha mindenkit lecsekkol, aki belép Kenan
életébe, és ilyen közeli kapcsolatba kerül vele.
– Szia! – Felállok, és keze felé nyújtom az enyémet. – Örülök, hogy
megismerhetlek.
– Aha, én is. – Pimasz pillantást villant Kenanre. – Már annyit
hallottam rólad! Mármint tényleg rengeteget.
– Fogd be, Ken! – mondja Kenan a homlokát ráncolva, és annyira
tipikusan testvéri a kapcsolatuk, hogy elmosolyodom. – Mutass be a
te barátodnak!
Egy vékony nő lép elő Kenya mögül, aki a kezét fogja. Szép, sima,
mokkaszínű bőre van. Nem látok rajta sminket. Hosszú, ívelt pillák
keretezik nagy barna szemét. Buggyos farmert visel, meg tornacipőt
és egy Public Enemy pólót. Fonatok kandikálnak ki az Oakland
Raiders sapkája alól.
– Ő itt Jade – mondja Kenya. – Jade, ő a bátyám, Kenan, és a… –
Ránk néz, mintha megerősítést várna, hogy miként hivatkozzon
rám.
– Ő a barátnőm, Lotus – mondja Kenan kifejezéstelen hangon. –
Örülök, hogy megismerhetlek, Jade. Én nem hallottam rólad annyit,
Kenya szeret titkolózni.
– Semmi baj – mondja Jade nevetve. – Róla sem beszél ám senki!
Mind felnevetünk, aztán leülünk, és könnyed beszélgetést
folytatunk a chardonnay-m, Kenan vize és a sörök felett, amit a
lányok rendeltek.
– Szóval te a divattal foglalkozol? – kérdezi Kenya.
Épp a számban van egy falat orecchiette tészta, amikor felteszi a
kérdést, úgyhogy lenyelem, és egy szalvétával megtörlöm a szám,
mielőtt válaszolok.
– Igen. Jean Pierre Louis-nál dolgozom.
– Sosem hallottam erről a nőről – jegyzi meg Kenya, és a kezébe
vesz egy szelet pizzát.
– Pasi – helyesbítek mosolyogva. – Ő a JPL Maison alapító
divattervezője.
– Menő – kuncog Jade. – Ha nem a Converse-ről, a Nike-ről vagy a
Gapről van szó, fel kell világosítanod.
– Kenya, a tesód mesélte, hogy te is kosarazol. – Most én kérdezek
tőlük. – És te mivel foglalkozol, Jade?
– Zenét szerzek – feleli Jade egy vállrándítással. – Egész életemben
ezt csináltam, de csak mostanában kezdek keresni vele. Eddig egész
jól megy.
– Ha már itt tartunk – szólal meg Kenya, és az órájára pillant. –
Nem kéne elindulnunk a parkba? Mindjárt kezdődik a koncert, igaz,
szivi?
Jade biccent, és a telefonjára pillant, amin felvillan egy üzenet.
 – Ó, Grip az. Lássuk csak, mit akar!
Leesik az állam. Kenan finoman felfelé tolja, hogy becsukja a
számat, és a fülembe suttog.
– Meglepődtél, vagy csak legyet akarsz fogni?
– Ismeri Gripet? – suttogom vissza, remélve, hogy sikerül
diszkréten viselkednem, de nem sok kell, hogy eldobjam az agyam.
– Aha. Kenya mesélte, hogy unokatestvérek. Nem említettem?
Az első sorban ülünk. Utána bemehetünk hozzá a backstage-be is.
– Öhm, nem – mondom. – Ezt a részt nem említetted.
– Meg kell tanulnom jobban kommunikálni, hiszen a barátnőm
vagy – mondja. Elhalványul a mosolya. – Az előbb kimondtam, de
meg sem kérdeztelek, hogy részedről rendben van-e, vagy…
Nem törődöm vele, hogy a húga meg a barátnője ott ülnek velünk,
csak odahajolok, és egy csókkal félbeszakítom a magyarázkodását.
Gyors csók, de épp elég. Kezébe fogja az arcom, és ismét megcsókol,
hosszabban s olyan gyengédséggel, ami csillapítja a Chase-szel
történt incidensem fájdalmát. Nem a karomon levő foltokét, hanem
ahogy Chase megsértett ma. Megsértette a személyiségi jogaimat.
Megpróbált tárgyiasítani. Azonban a csók árnyékában minden, amit
azért tett, hogy kevesebbnek érezzem magam, elhalványul.
– Most komolyan? – hallatszik Kenya derűs hangja. – Csak így, az
asztalnál?
Kenan ujjai megfeszülnek az arcomon, úgyhogy nem húzódom el.
– Aha – feleli, és elmosolyodik az ajkamhoz érve. – Nem
hibáztathattok!
Amikor elhúzom a fejem, Jade épp csetel, gondolom, a híres
unokatesójával, de Kenya engem néz, és a szemében ugyanannyi
aggodalom van, mint öröm.
 – Kimegyek a mosdóba, mielőtt indulunk – szólal meg Kenan. –
Mindjárt jövök.
Amikor elmegy, ránézek Kenyára, és várom, hogy mi következik.
– Na, mondom, mi van – kezdi lassan. – Tudnom kell, mi a helyzet
veled.
Felszegem az állam, és megiszom az utolsó korty boromat, majd
lerakom a poharat az asztalra.
– Mi a helyzet velem? – kérdezem. – Milyen értelemben? Hogy
érted?
– Nyilván tudsz a Bridget-féle drámáról – feleli. – Hallottam, hogy
megjelent a munkahelyeden.
– Baszki – motyogja Jade, és odapillant rám, mielőtt ismét a
telefonjába temetkezik.
– Amikor kiderült ez a sok szar, ha Kenan nem állít le, szétrúgtam
volna Bridget seggét – jelenti ki Kenya komoly tekintettel. – És ez az
igazság. Csak tudni akarom, hogy egyszer majd a tiédet is szét kell-e
rúgnom, mert ártasz a bátyámnak.
Mindig is őszintén csodáltam a közvetlen megnyilvánulást.
– Ne tévesszen meg a méretem – kezdem. – Az én seggemet nem
olyan könnyű szétrúgni.
– Hát, ezt megkaptad – motyogja Jade, miközben továbbra is a
telefonján pötyög.
– Szóval nem könnyű? – kérdezi Kenya, és mosoly kezd elterülni
az ajkán.
– De nem ám. – A borospohár szárán dobolok. – És nem áll
szándékomban megbántani Kenant. Nagyon fontos nekem.
– Te is nagyon fontos vagy neki. – Felnevet, és csóválja a fejét. –
Azt hittem, le fogja csukatni magát, amikor meglátta azt a fotót.
Nekem kellett visszatartanom, pedig ő aztán sosem veszti el a fejét.
A szája lassan egy vonallá egyenesedik, pont úgy, ahogy Kenané
szokott.
– Ha nem lettem volna ott, tuti szétrúgja annak a csávónak a
seggét.
Megdörzsölöm a karom, és összerezzenek a ruhám ujja alá rejtett
sérülések érzékenységétől. Most már végképp nem szeretném, hogy
Kenan lássa őket.
– Azt megoldottam – biztosítom. – Lerendeztem Chase-szel.
– Kenan tud erről?
– Miről tud Kenan? – kérdezi Kenan, és a homlokát ráncolva
pislog ránk.
– Figyi! – szólal meg Jade, és feláll. – Mennünk kéne. Kint vár
minket a kocsi.
– Csak pár perc innen – mondom. – Sétálhatnánk is akár.
Kenya és Kenan egymásra néznek, és egyszerre szólalnak meg.
– New York-iak!
– Ti mindenhova gyalog akartok menni. – Kenya felnevet, és
követi Jade-et a kijárat felé. Kenan és én is utánuk megyünk.
– Kenya mire utalt az előbb? – kérdezi. – Hogy miről tudok én?
Gyors levegőt veszek, és ugyanolyan gyorsan kifújom.
– A galériában kiállított képről kérdezett.
– Basszus. – Kenan elfintorodik. – Sajnálom. Fogalmam sincs,
miért hozta szóba.
– Én tudom, miért. Szeret téged, és attól félt, hogy bajba kerülsz,
ha Chase nyomába eredsz.
– Lehet, hogy igaza van – jegyzi meg Kenan, és nyers nevetés
buggyan ki belőle. – De nem történt semmi. Viszont ha nem önként
vállaltad, meg nem egyeztél bele, hogy napvilágra kerüljön a fotó, ki
kell találnunk, hogy mit kezdjünk a helyzettel.
– Aha, hát, én… én már kezdtem vele valamit.
Kilépünk az étteremből, Kenya és Jade pedig beszállnak az ott
várakozó fekete SUV-ba.
– Hogyan? – Megáll, mielőtt odaérünk a kocsihoz.
– Kenan! – Körbepillantok, és látom, hogy a lányok kezdenek
türelmetlenkedni. – Majd később megbeszéljük. Már várnak minket.
– Hadd várjanak!
– Kenan, gyertek már! – szól oda Kenya.
– Egy percet tudtok várni – mondja nyersen –, vagy menjetek.
Rajtad múlik, Ken.
Kenya a szemét forgatja, és nagyot sóhajt.
– Akkor siessetek!
– Rendben – mondja, és ismét felém fordul. – Most, hogy
mindenkit megvárakoztatsz…
– Én várakoztatok meg mindenkit… – Felnevetek, amikor
meglátok egy leheletnyi derűt a sötét szemében. – Hihetetlen vagy,
Kenan Ross.
– Mondd el! Mit csináltál? Hogy intézted el a dolgot?
– Meglátogattam Chase-t.
Megfeszülnek az arcvonásai.
– És mi történt? Bántott téged?
– Semmi nem történt. Leveszik a képet.
Hosszú, nyári nap van, és még nem ment le teljesen a nap.
A közelgő sötétségben az arcomat fürkészi, majd bólint.
– Oké. Elintézted. Remek. – Rávigyorog a húgára. – Jövünk. Nem
fogsz belehalni, ha egyszer te vársz valakire.
 A Central Park felé tartó nagyon rövid úton arról győzködöm
magam, hogy nem hazudtam. Pár részletet kihagytam, hogy
megvédjem Kenant, és még mindig teljesen tisztában vagyok vele,
hogy ez mennyire fontos nekem.

 25
KENAN


– Egész jó a srác – jegyzem meg, amikor Grip lemegy a Central Park
Great Lawn színpadáról.
– Jó? – kérdezi Lotus eltorzult arccal. – A fagyasztott joghurt jó.
A főtt tojás jó.
– Én jobban szeretem a rántottát.
– Az új James Patterson is jó.
– Tényleg?
– Nem rossz. – Megvonja a vállát, és gyorsan megrázza a fejét. –
A lényeg, hogy Grip szuper. Csodálatos. Tehetséges.
– Akkor benne van a top ötben?
– Tutira.
Kenya és Jade felé pillantok, akik valami nagydarab fickókkal
dumálnak, feltehetőleg biztonsági őrökkel.
– Úgy fest, hamarosan találkozhatsz vele.
– Esküszöm, igyekszem normálisan viselkedni, hogy ne hozzak
szégyent rád meg a húgodra – mondja teljes komolysággal.
– Basszus, Lotus, még sosem láttalak ilyen izgatottnak! Van okom
féltékenynek lenni?
– Egyáltalán nincs – feleli. – Soha.
Mindketten tudjuk, hogy voltam már féltékeny, és idiótán
viselkedtem.
 – Ami a mai napot illeti – mondom, és megköszörülöm a torkom. –
Ne haragudj, hogy megjelentem a munkahelyeden, és… Hogy is
mondtad? Ősember módjára viselkedtem?
– Glad! – kiáltja valaki mögülünk.
Összeszedem magam, hogy kedves és türelmes legyek, miközben
én csak Lotusszal akarok lenni. Alig tudtunk kettesben lenni, amióta
hazajött Milánóból. Tisztes távolságot tartottam minden este,
nehogy bármi gyanús megjelenjen a közösségimédia-oldalakon,
mielőtt beszélünk Simone-nal a hétfői ülésen.
– Egy pillanat – mondom Lotusnak, és a közeledő rajongó felé
biccentek.
A munka az munka.
Egy autogramból kettő lesz, aztán még több. Az idő nagy részében
eszembe sem jut, hogy híres vagyok. Ezek az esték emlékeztetnek
rá, de igazából nem erről szól az életem.
– Ha befejezted a nagymenőzést – dünnyögi Kenya a közelben –,
odamennénk Griphez. Mindjárt indulnia kell.
Nevetek egyet a viccén. Mert ez egy vicc. A húgom mindenkinél
jobban ismer engem, és rájövök, hogy tökéletesen boldog lennék, ha
soha senki nem ismerne fel, meg nem jönne oda. Jobban örülnék
neki.
Amikor hátramegyünk a backstage-be, Lotus megfogja a karom,
és megszorítja. Erősen.
– Jaj, istenem! – sikongat élénk tekintettel. – Hát megtörténik!
– Ööö, emlékszel arra a nem-hozok-szégyent-rád dologra?
– Aha, bocsi. Ez már túl sok. Azért készülj fel a lelkendezésemre!
Durva lelkendezésre.
Imádom. Az én kis mindig hűvös és összeszedett, vagány csajom
kezd teljesen kifordulni magából.
Egy kis helyiségbe vezetnek minket, ahol pár kanapé meg egy
ásványvizes üvegekkel teli asztal áll. Nyilván azonnal felismerem
Gripet. Magasabb, mint gondoltam, talán tizenkét centivel lehet
alacsonyabb nálam. Még mindig a fellépőruháját viseli: farmert
meg egy fehér DOPE felirattal díszített fekete pólót. A cipőjét látva
azonban azonnal elfog az irigység. Egy eredeti 1985-ös Air Jordan.
– Mizujs? – szólítja meg Jade-et széles mosollyal. Odajön hozzánk,
és Jade nyaka köré fonja a karját, lenyúlja a Raiders sapkáját, és
megpuszilja a homlokát.
– Mit mondtam neked a sapkával kapcsolatban? – morgolódik
Jade, de mindezt szeretetteljes mosollyal tálalja. – Be akarlak
mutatni valakinek. Szedd össze magad!
– Ennyire tudom összeszedni magam – viccelődik.
– Aha. Tudd ám, kivel beszélsz! – Jade elhúzza a száját, és a
plafonra emeli a tekintetét. – Ismerlek!
Közelebb inti Kenyát, és megfogja a kezét.
– Ő itt Kenya – mondja Jade. Kemény a csaj, de ellágyul a
tekintete, amikor a húgomra néz.
– Már sokat hallottam rólad, Kenya – jegyzi meg Grip. –
Imádkozom érted, hogy kibírd ezzel a nőszeméllyel!
– Köszönöm, arra nagy szükségem lesz. – Kenya felnevet, majd
rámutat Lotusra meg rám. – Ő a bátyám.
– Glad! – kiáltja Grip. – Ezt nem raktam össze. Mizu, haver? –
Odajön hozzám, és hátba vereget. – Követem ám a Wavest! –
Figyelmeztetően rám szegezi az ujját. – De eszedbe ne jusson szidni
a Lakerst!
– Ó, a lila és arany, mi? – kérdezem.
 – Mindörökké, tesó – feleli Grip bocsánatkérő vállvonással. – Los
Angeles-i gyerek vagyok. Nincs más választásom.
– Akkor ezt elnézzük – mondom, és Lotus keze felé nyúlok. – Ő a
barátnőm, Lotus.
Grip ránéz Lotusra, majd megint rám, és elismerően felvonja a
szemöldökét. Mindenki tudja, hogy halálosan szerelmes a
feleségébe, Bristolba, úgyhogy tudom, hogy nem akar tiszteletlen
lenni. Sőt, ellenkezőleg.
– Szia, Lotus! – üdvözli Grip mosolyogva. – Nagyon örülök.
– Aha, hát… én… izé… – Mély levegőt vesz. – Bocsi. Hatalmas
rajongód vagyok. Fantasztikus volt a koncert!
– Látod? – Grip kinyújtja a karját, és nyitott tenyérrel Lotus felé
mutat. – Erről beszélek! Ti meg annyit se bírtok mondani, hogy hé,
tesó, jó voltál!
Teátrálisan bólint, és meghajol Lotus előtt.
– Köszönöm, Lotus. Örülök, hogy valaki végre észrevette.
– Valakinek megint szüksége van egy kis egósimogatásra?
A kérdés az ajtó felől érkezik egy sötét hajú és ezüstszürke szemű
nőtől. Nem sokat szerepel a nyilvánosság előtt, de tudom, hogy
Bristol az, Grip felesége.
Grip odamegy hozzá, gyors csókot dob a szájára, és maga elé
húzza, majd a dereka köré kulcsolja a karját.
– Ne magyarázz nekem a simogatásról, ha nem vagy hajlandó
számolni a következményekkel, Bris! – Pajkos tekintettel néz a
feleségére, és rávigyorog.
– Ííí. – Jade fintorog, majd odamegy Bristolhoz, és röviden
megöleli. – Mizu, Bris? Grip, ne is kezdd ezt a baromságot! Van itt
valahol egy szobátok. Használjátok! Hol vannak a gyerekek?
Igazából őket akartam látni.
– James Mamával – feleli Bristol, ahogy nekidől a férje
mellkasának. – A hotelben.
– Azt hittem, eljönnek.
– Attól, hogy Grip elrángatta őket a turnéra – mondja Bristol,
miközben finoman a gyomrába könyököl, és elvigyorodik –, még
van rendszer a gyerekeim életében. Nem rocksztárok, és minden
este ugyanabba az ágyba fekszenek bele.
– A hotel itt van a sarkon – jelenti ki Grip. – Gyertek oda velünk!
Mindjárt indulunk. Újabb koncert, újabb város vár minket holnap. –
Végighúzza az arcán a kezét. – Hullafáradt vagyok, de lazulnék még
egy kicsit.
Ránk mosolyog.
– Titeket is szívesen látunk, vacsorázzatok velünk! Anyukám
mindig becsempész egy rezsót a hotelekbe, mert nem hajlandó
megenni, amit a szobaszerviz hoz. Kicsit olyan, mint a gettóban, de
majd meglátjátok, hogy miket tud összedobni korlátozott
lehetőségek mellett!
– Mittie nénikénk ilyen – nevet Jade. – Hát, vele is találkozni
akarok, mielőtt leléptek.
Ránéz Kenyára.
– Mehetünk? Meg kell ismerned.
Kenya kérdő tekintettel néz ránk. Bármilyen jó fejnek tűnik Grip,
és biztos vagyok benne, hogy Mittie néni csodákat művel
konzervzsírból és egy főzőlappal, legszívesebben kettesben
maradnék Lotusszal. Ő viszont Grip rajongó, és nem akarom
megtagadni tőle ezt az élményt.
– Csak rajtad múlik – mondom Lotusnak semleges arckifejezéssel.
 – Szuperül hangzik! – mondja.
Lenyelem a csalódottságomat, és győzködni kezdem magam, hogy
holnap vagy máskor lesz elég időnk egymásra. Ahogy közeledik a
divathét, egyre kevesebb az ideje. Nekem pedig hamarosan nem
lesz egyáltalán, mert nemsokára mennem kell az edzőtáborba.
Aztán kezdődik az előszezon meg a rendes szezon. Remélhetőleg a
rájátszások.
– De inkább nem – folytatja Lotus. – Reggel korán kelek. – Rám
néz. – Szerintem inkább hazamegyek pihenni – mondja. – Neked
nem baj, Kenan?
Találkozik a tekintetünk, és a háttérbe szorított vágy, amit egész
este elnyomtam, és ami ellen egész este küzdöttem, ahányszor
véletlenül összeért a kezünk vagy a lábunk, ott ég Lotus szemében
is.
– Aha – felelem könnyed hangon. – Nekem is korán kell kelnem.
– Korán kelés, na persze – böki oda Kenya mindentudó
pillantással. – Hát, jó. Azért holnap eljössz a meccsemre?
Átölelem, és puszit adok az arcára. Válaszul elfintorodik, mire
mindenki felnevet.
– Sosem hagynám ki, hugicám. – Gyorsan Jade-et is megölelem. –
Örülök, hogy végre megismertelek. Te is jössz holnap a meccsre?
– Aha – feleli Jade. – Hallom, lehet, hogy a lányoddal is
találkozhatok.
– Valószínűleg nem – felelem lemondóan. – Azt hitte, el tud jönni,
de az anyja megírta, hogy táncos elfoglaltsága lesz. Talán
legközelebb.
Ezután elköszönök Griptől és a feleségétől.
– Nagyon örülök, hogy megismertelek titeket – mondom, és
kinyújtom a karom egy ökölpacsira.
Grip elvigyorodik, és közelebb húzza magához Bristolt, aki úgy
néz ki, mintha mindjárt összeesne a fáradtságtól.
– Tetszik a szoknyád, Lotus – mondja Bristol. – Jean Pierre Louis?
– Igen, az. – Lotus felemel egy réteget a fekete szoknyából. – És
köszi.
– Imádom a cuccait – teszi hozzá Bristol.
– Lotus JP-nél dolgozik. – Megragadom a lehetőséget, hogy
büszkélkedjek, mivel ő nyilvánvalóan nem tervezte.
– Ne már! – Bristol szeme elkerekedik, és tisztelet költözik bele. –
Az egyetlen show, amit meg akarok nézni a divathéten!
– Tudok jegyet szerezni rá, ha szeretnéd – mondja Lotus
könnyedén.
– Komolyan? – Bristol odamegy hozzá, és előveszi a telefonját a
zsebéből. – Add meg a számod!
– Meghívtak, hogy játsszak egy celeb meccsen az All-Starson
jövőre – meséli nekem Grip. – Tudod, a kosarasok rappelni akarnak,
a rapperek meg kosarazni.
– Ez a kosaras nem – veti közbe Lotus. – Kenan inkább a dzsesszt
szereti.
– Komolyan? – Felszalad Grip szemöldöke. – Imádom Milest,
Monkot, Coltrane-t meg Ellát! Neked ki a kedvenced?
– A fentiek közül mindegyik, meg még páran – felelem, és örülök,
hogy találok valakit a korosztályomból, aki értékeli a régi kor
zenéit. – El kéne jönnöd megnézni a lemezeimet.
– Neked is az övéit – mondja Bristol vigyorogva. – Odavan értük.
A lemezekért meg a sportcipőkért.
– Aha, észrevettem ám a nyolcvanötöst! – mondom neki a
Jordanje felé biccentve.
– Hát, tudod – mosolyodik el szerényen –, csak egy kis apróság
New Yorknak.
Mind felnevetünk, és még egyszer utoljára nekiállunk
búcsúzkodni.
– Pár hét múlva visszatérek a nyugati partra – mondom Gripnek.
– Nem nézek oda, de Lotus megdermed mellettem. A keze
megszorítja az enyémet. – Összehozhatnánk valamit még az All-Star
hétvége előtt.
– Jól hangzik.
Miután elválunk a többiektől, Lotusszal visszasétálunk a Great
Lawnra, majd a parkba. Szóba hozok valamit, amin egész este
agyaltam.
– Lotus, nem sok időnk volt azóta együtt, hogy már… – habozok,
hogy minek is nevezzem magunkat – nem csak barátok vagyunk.
– Igen – ért egyet, és belém karol. – És ez egyre csak nehezebb
lesz. Már majdnem el is felejtettem, hogy nemsokára visszamész
San Diegóba.
– Ja, kábé egy hónapom maradt. Szeptemberben kezdődik az
edzőtábor. – Odahúzom magunkat egy padhoz, hogy leüljünk egy
picit. – Szeretném a legtöbbet kihozni a maradék időből, mielőtt
elmegyek.
– A divathét meg három hét múlva kezdődik – teszi hozzá. – Kész
őrület lesz. Semmi alvás, és alig lesz időm valamire a JPL mellett.
– Igen, tudom. – Ajkamhoz emelem az ujjait. – Gyere át hozzám
éjszakára. Nem muszáj…
– Jó. – A holdfény lágyítja arca szögletes vonásait. – Nem muszáj
dugnunk, gondolom, ezt akartad mondani.
 Felnevetek, és magamhoz húzom, azt kívánom, bárcsak most
azonnal az ölembe ültethetném.
– Alapvetően igen, de veled akarok lenni ma éjjel. Aztán
felébredni, és reggelizni.
– Bundás kenyér meg szalonnás tojás? – kérdezi csipkelődve.
– Ööö, nekem inkább tojásfehérje és gyümölcs – felelem
mosolyogva. – De te azt kapsz, amit akarsz.
Felém fordul, és találkozik a tekintetünk.
– Az biztos, hogy azt kapok, amit akarok.

 26
LOTUS


Kenan lakása felé tartva egy Uber hátsó ülésén ülünk kézen fogva,
és csupán ettől az érintéstől a testem minden sejtje rezonál. Alig
beszélünk, de nincs is szükség rá. A levegő sűrűvé válik a
kimondatlan és parázsló vágytól. Forog a fejem az elképzelt
jelenetektől: hogy fog ma éjjel kényeztetni. És én hogy fogom őt
kényeztetni. Nem úgy tervezem, hogy ez lesz az az éjszaka, de
nyitottabb vagyok rá vele, mint bárki mással valaha. Nem csak a
szexre vágyom, amit eddig is megkaptam mástól. Hanem a
megfoghatatlan intimitásra – a megosztásra és meghittségre.
Nem engedi el a kezem akkor sem, amikor fürgén végigmegyünk
a lobbin. Amint belépünk a liftbe, hátamat a falnak dönti, és
folytatja a csábítást, amit szótlanul kezdett el a hosszú ideig tartó
hazaút alatt. Harapdálja az ajkaimat, végigcsókolja az állam, majd a
mellemet, és a blúzomon keresztül szívja a mellbimbómat.
– Kenan – lihegem, ahogy a fejem nekiesik a lift belső falának. –
Akarom.
Végigcsókolja a nyakam ívét és a vállamat. A lift csenget, és
kinyílik, Kenan pedig kézen fogva kitessékel az ajtón. Nehéz
tartanom az iramot a hosszú lépteivel, de annyira izgatott vagyok,
hogy botladozva próbálkozom. Amikor már a lakásban vagyunk,
hátamat a falnak dönti, és térdre ereszkedik előttem, mint egy
esdeklő király. A nyelvét újra és újra végighúzza a köldökömön
díszelgő virágon. Felnyögök, és ujjaimat belevájom tömör, kemény
vállizmaiba. Lejjebb kalandozik, a puncimat csókolgatja a
tüllszoknyám vékony, légies rétegein meg a selyembugyimon
keresztül, és mordulás tör fel a torkából, amikor beszívja a levegőt.
– Baszki, olyan illatod van… – Felpillant, a szeme sötét és
vadállati. – Olyan illatod van, mintha kívánnál.
– Így is van. – A hangom ugyanolyan szaggatott, mint az
ellenállásom, ami ugyanúgy szertefoszlott, mint az önuralmam.
A szoknyámat elszántan húzom fel a combomon, felfedve a
bugyimat és önmagamat. – Iszonyúan.
Nyöszörögve fel-le húzogatja az orrát a puncim előtt, és a
bugyimon keresztül elkezd kényeztetni a szájával, mohón keresi,
majd meg is találja a csiklómat, szívogatja a selymen és a csipkén
keresztül. Karmolászom magam mögött az ajtót, hogy
belekapaszkodjak valamibe, és legyen erőm megállni egy helyben.
Nem bírok ki még egy percet, ha nem ér hozzám a szája. Arcátlanul
és kétségbeesetten félrehúzom a bugyimat. Birtokba vesz a szája,
kóstolgatja és nyalogatja a rést, és túszul ejti az ajkakat. Felnyúl,
hatalmas keze a hasamat kaparássza, és becsúszik a rövid ingem
alá, hogy megszorítsa az átszúrt mellbimbómat.
Nem tudom, hogy kaphatnám meg, amit akarok, anélkül, hogy
dugnék vele. Azt akarom, hogy kitöltsön engem. Hogy minden egyes
üres centiméteremet kitöltse, és a testével, a türelmével és a
gondoskodásával a magáévá tegyen.
Elhúzódom, és odamegyek mellé a földre, nem törődve a
márványpadlóval, ami hideg és kemény a térdemnek. Megragadom
a nyakát, magam felé húzom, szájára teszem a számat, és
megízlelem magam a nyelvéről, amitől megkeményedik a
mellbimbóm, és nedvességem végigfolyik a combomon. Kezem az
övével babrál – remegek a vágytól, hogy az enyém legyen. Nem állít
meg, és nem is segít, viszont a kezével a hajamba túr, a másikkal a
lábam közét dörzsöli a bugyim alá beosonva, két ujját belém tolja.
Mozdulatlanná válok a mellkasának préselődve, kezem tehetetlen
a cipzárjánál, a csípőm egy ritmusra ring azzal, ahogy az ujja
behatol, majd visszavonul. Hüvelykujja a csiklómat izgatja,
miközben kitartó magabiztossággal ujjaz, és végig egymás szemébe
nézünk.
– Jaj, istenem! – Fejem a mellkasára hajlik, ahogy elindul a
bizsergés a lábujjaimban, majd felkúszik a vádlimon, a lábamon, és
összefut abban a pontban, amit még mindig könyörtelenül és
módszeresen ural. Aztán nem bírom tovább. Egyik kezemet a
cipzárján, a másikat a bicepszén tartva elélvezek. Az orgazmus
féktelenül végigszánt a testemen, és egyetlen porcikámat sem
hagyja érintetlenül. Sikoly rázza meg a testemet és az egész lakást.
Száraz zokogás szakad ki a torkomból, és a vágytól leigázva a
nyakába temetem az arcom, kinyitom a szám az izmos hajlat fölött,
és beleharapok. Kenan megdermed, felnyög, és minden izma
megfeszül a kezem alatt.
Lassan mozdulatlanná válunk. Elhúzódom tőle annyira, hogy a
szemébe tudjak nézni, és kimért lélegzetvételeink egybeolvadnak a
szánk között. Nem veszem le róla a tekintetemet, közben lehúzom a
cipzárját, kezemet a farmerébe csúsztatom, és az alsónadrágján
keresztül húzok egyet rajta.
– Lotus – motyogja elnehezült szemhéjjal és vágytól kitágult
pupillával.
 Nem várom meg, hogy mit akar mondani, csak hátradöntöm a
vállánál fogva a márványpadlóra. Feltűröm az ingjét, és a teste meg
a kidolgozott izmai látványától megnyalom a szám szélét. Meg a
mellbimbóitól.
A gyengéim.
Lovaglóülésben a hasára ülök, és előrehajolok, hogy az egyiket a
számba vegyem. Felnyögök az ízétől – a sima és durva textúrától a
számban. Lenyúlok, és előveszem a farkát, fel-le húzogatom egy
ritmusban a fejem mozgásával a mellkasa felett, ahogy a
mellbimbóját szívom. Nyers, fojtott hangokat hallat, kezét a
hajamba mélyeszti, lefelé tolva a fejemet. Megadom magam, és
csókokkal halmozom el, ahogy elkezdek lefelé haladni. A mellizma,
a bordái szilárd kosara és a feszes hasizma fölött azt suttogom, hogy
„igen”.
Az öve már ki van kapcsolva. A cipzárja le van húzva.
Felpillantok, rabul ejtem a tekintetét, ahogy a szám hozzáér a
legsebezhetőbb pontjához. Nyelek egyet. Kenan nagydarab ember.
Feltételeztem, hogy ezen a területen sem lesz másképp, és igazam
volt.
– Istenem, de gyönyörű vagy! – mondom neki, meg sem próbálva
leplezni a hangomban a csodálatot. Tökéletes alakja van,
kidolgozott és masszív.
Az enyém. Ma este, és ameddig meg tudom tartani őt, addig az
enyém.
A torkomig csúsztatom a farkát, és nyelek egyet, mire ő féktelen
hanggal jutalmaz meg. Fel-le nyalogatom a tövétől a tetejéig,
egyetlen centimétert sem hagyok ki. Lejjebb hajolok, és mindkét
golyóját egyszerre veszem a számba, majd addig nyalogatom őket,
amíg fényesek, nedvesek és csúszósak nem lesznek.
– Basszus, Lotus! – nyöszörgi, és mindkét keze a hajamat
markolássza, olyan erősen, hogy már kezd fájni. Nem érdekel. Vele
együtt akarok érezni. Nyelvemet a hegyén lévő mélyedésbe
csúsztatom, és a sós folyadéka első ízétől elveszítem az önuralmam.
Egy kiéhezett bestiává válok, szorítom a kezemmel az erős combját,
a durva szőre dörzsöli a tenyeremet. Játszadozom a golyóival, és
olyan mélyre tolom a torkomon, hogy már-már fulladozom, a nyál
összegyűlik a számban, és kifolyik a sarkán.
– Bébi, el fogok menni!
Bólintok, egy helyben tartom a csípőjét, és még mélyebbre tolom.
A torkom minden egyes nehezen kicsikart nyeléssel összehúzódik
körülötte.
– Jézusom, Lotus! – Szép arcvonásai eltorzulnak a velőtrázó
élvezettől, és simogatja az állkapcsomat, ahogy az körülötte
dolgozik.
Az első meleg löket eltalálja a nyelvem és a szájpadlásom, majd
lefolyik a torkomon. Felnyögök az ízétől. Telhetetlenül beszívom az
arcom, hogy minden cseppet kinyerjek belőle. Amikor végül eláll a
folyam, a tövétől a hegyéig végignyalom, amennyit csak tudok,
összegyűjtök belőle. Elraktározom az ízét, kóstolgatom. Amikor
tisztára nyaltam, felmászom a mellkasára, és a hóna alá fúrom
magam, egyik fülemet a szívére szorítva, hogy halljam megnyugtató
szívverését. Ujjaival fésülgeti a hajamat, az egyik ujja pedig a
gerincemre tetovált virágzó cipzárt simogatja. Hosszú ideig
fekszünk ott, nem törődve azzal, hogy a folyosó márványpadlója
hideg és kemény. Csend van, leszámítva a lassú, nyugodt
légzésünket, ami megtölti a levegőt. A testünk megtanít minket a
valódi intimitásra. Hogy a másik élvezete jobban számít a tiednél.
Ez egy olyan vágy, amit kifejezetten egy ember iránt táplálunk –
amit kizárólag a másik tud kielégíteni.
– Hát ez… – Kenan nem találja a szavakat, de nincs is szükségem
rájuk.
Hozzáérek a törzséhez, és csókokat lehelek a mellkasára.
– Tudom – suttogom, és a szemem nedvessé válik az érzelmektől.
– Tudom.

 27
KENAN


A tegnap este eseményei, amikor egymásnak estünk a folyosón,
homályba vésznek. Mindketten kimerültünk. Felemeltem Lotust
szoknyában és felsőben, ott hagytam az ajtóban a táskáját, a
bugyiját, a cipőjét meg a farmeremet. Alig estünk be az ágyba, és a
kellős közepén szinte azonnal elaludtunk. Arra ébredek, hogy
kiskifliben fekszik a mellkasomnak dőlve, és a puha, kerek
idomaitól még a szokásosnál is jobban megkeményedik a farkam.
– Valaki nagyon örül, hogy lát ma reggel – jegyzi meg Lotus
alvástól, és remélem, hogy ébredezéstől berekedt hangon. Felém
fordul, és egyik vékony, feszes combját a lábam közé csúsztatja.
A karom megfeszül körülötte, és azt kívánom, bárcsak minden
reggel így ébredhetnénk. Túl korai még erre gondolni? Elképzelni
egy forgatókönyvet, hogy együtt ilyenek lehetnénk, akár örökre?
– Igen, nagyon örülök, hogy látlak – motyogom a nyaka selymes
bőrébe. – Szeretnélek egész nap látni. Megoldható?
– Egész nap? – Felemeli a fejét, és a könyökére támaszkodva rám
néz. – Vasárnap van, de lehet, hogy JP-nek kelleni fog valami, mert
már nagyon közel a divathét. Beszélhetek vele, mielőtt kitalálunk
valamit?
– Persze. – Szórakozottan végigcsókolom az állát, és a combját
dörzsölgetem a tüllszoknya alatt. Feljebb haladok, és megtalálom a
feneke feszes idomait. Egymás szemébe nézünk, és az előző este
emlékei, a tüzes pillanatok újra életre kelnek közöttünk.
– Nem is láttalak igazán – mondom mély hangon, amit a vágy
karcossá tesz. Megtalálom a gombot a szoknyája hátulján. – Hadd
nézzelek meg! Nem kell csinálnunk semmit, ha nem akarod.
Megmozdul, hogy könnyebben le tudjam venni a szoknyáját.
A bugyija a folyosón hever, úgyhogy zavartalanul gyönyörködhetek
formás, rézszínű lábában, íves csípőjében és puha, meztelen
puncijában.
Az ápoltság nem árt.
Meghúzom az inge szegélyét, mert látni akarom a mellét meg az
egyik mellbimbóját átfúró piercinget. Már majdnem áthúzom a
fején az inget, amikor elkezd fészkelődni, és elhúzódik.
– Kenan, ne! – mondja hirtelen magas hangon.
– Bébi, semmi baj. Megállok – kezdem megnyugtatni, de a
gondolataim elkalandoznak, amikor meglátom a felkarján lévő sötét
foltokat.
– Kenan – suttogja teljesen meztelenül az ágyamban, elkerekedett
és aggodalmas szemmel. – Meg tudom magy…
– Ki volt? – szakítom félbe, és összeszorítom a fogamat, hogy úrrá
legyek a haragomon. – Ki tette ezt? Hol szerezted ezeket?
– Semmi… semmiség – feleli. – Hagyjuk!
– Most rögtön áruld el, hogy ki emelt rád kezet – utasítom. – Ne
hazudj nekem!
– Kenan, ne csinálj ekkora ügyet…
– Basszus, Lotus!
– Oké. Chase volt az – mondja sietve. – Jézusom! Chase volt az, de
nem volt szándékos. Csak egy kicsit erősebben szorított meg, mint…
 – Chase megszorított téged, amikor kérdőre vontad? Azt mondtad,
elrendezted a dolgot, és hogy nem csinált nagy balhét.
– Így van, és így van – mondja kissé sértődötten. – Megoldottam
egyedül.
– Ez – mondom, és finoman megérintem a karján lévő sötét
foltokat –, nem erről árulkodik.
– Kérlek, ne csinálj a bolhából elefántot! – Megdörzsöli a szemét,
és elgyötörten kifújja a levegőt. – Tudok vigyázni magamra. Tökön
rúgtam, és jogi perrel fenyegettem. El van intézve.
– Miért kellett tökön rúgnod? – kérdezem visszafogott hangon, de
annál pusztítóbb dühvel. – Mit csinált?
Lotus pislog egyet, a tekintete fátyolos, és semmiről nem
árulkodik.
– Figyelj! – böki ki végül. – Kenya említette, hogy túlreagáltad a
dolgot a galériában.
– Nem, nem így volt.
Komor tekintettel néz rám.
– Ha bármiben is hasonlított arra, ahogy akkor viselkedtél,
amikor eljöttél a munkahelyemre…
A többi kimondatlan marad, ami miatt újra lejátszom a fejemben
a történteket. Kenyának azt kellett mondania, hogy poszttraumás
stresszben szenvedek, nehogy bepereljenek, vagy letartóztassanak.
– Oké. Lehet, hogy egy kicsit túlreagáltam – vallom be. – De ezek a
sérülések? Ezen nem tudok túllépni.
– Mondtam, hogy elrendeztem a dolgot. Már beszéltem vele.
Komor csendben nézem őt. Én nem fogok beszélni Chase-szel. Én
be fogok húzni neki egyet. Nem ígérek semmit, egy szót sem szólok,
ami látszólag egyre jobban aggasztja Lotust.
 – Kenan. – Előrehajtja a fejét, az őrült fürtjei szanaszét állnak, és a
kezébe hullnak. – Légyszi, hagyd ezt ennyiben!
Lehetetlen. Először engedély nélkül készít róla egy félmeztelen
képet. Aztán van pofája hozzá, hogy kiállítsa. Utána meg
véraláfutásokat csinál a barátnőm karjára?
A barátnőm.
Istenem, olyan jól hangzik! Tegnap este a barátnőmnek neveztem,
anélkül, hogy végiggondoltam volna. Csak úgy kibuggyant belőlem,
és ugyanolyan természetesnek tűnt, mint a lélegzetvétel.
Ugyanolyan helyesnek, mint bármi jó, amiben valaha részem volt.
– Nem akarom, hogy bajba kerülj. – Összeszalad a szemöldöke, és
összeszorítja az ajkát. – Sokat veszíthetsz ezzel, Kenan. Nem
akarom, hogy az életemben zajló drámák miatt kerülj be a hírekbe,
és nem azért, mert olyan csodálatos vagy. Azt mondtad, Bridget
tönkretette az életedet. Én nem akarom tönkretenni.
– Ne említsd magad egy lapon Bridgettel! – mondom
türelmetlenül. – Amit ő tett, az a közelében sincs ennek. Elárult, és
hatalmas hírverést gerjesztett körülöttem.
– Már látom is a főcímet – mondja Lotus szarkasztikusan. –
Az NBA játékosát testi sértés és tettlegesség miatt letartóztatták. Ez
elég hírverés lenne?
– Egy dologban igazad van. – A kezembe veszem az arcát, és a
finom csontjait simogatom. – Sokat veszíthetek. – Megpuszilom a
homlokát, a halántékát, az állát. – Téged veszíthetlek el, Lotus –
mondom, és kicsit hátrébb húzódom, hogy álljam az aggodalmas
tekintetét. – Senki sem bánthat téged, és nem is úszhatja meg.
Valami megvillan a szemében, és lepillant a kezére.
– Életemben eddig összesen két ember védett meg engem – meséli
elakadó hangon. – Iris és MiMi. Senki másban nem bíztam meg.
Tudom, hogy egyszer régen valaki bántotta őt. Traumát okozott
neki gyerekkorában. Jobb, ha bele sem gondolok, milyen
összefüggés lehet ez, illetve aközött, hogy gondjai vannak a szexszel.
Ha ahhoz van köze, amit sejtek, akkor rohadtul ki fogok akadni, ha
egyszer elmeséli. Már a gondolatától is elszabadul bennem a véreb,
hogy valaki bántotta Lotust, az én kemény, apró csajomat.
– Hiszel benne, hogy megvéd ez a gyűrű – mondom kezét a
kezembe fogva, és a gyűrűt simogatom, amit sosem vesz le –, mert
MiMitől kaptad.
Bólint, egy kicsit lehajtja a fejét, és összekulcsolja a kezét az
enyémmel.
– Mi van akkor, ha engem adott neked? – Odahajolok az ajkához,
és suttogok. – Mi van, ha már én vagyok a te gris-gris gyűrűd?
Felkapja a fejét, és az érzelmektől elsötétült szeme megtelik
könnyekkel.
– Én nem hiszek a varázsigékben, a főzetekben vagy a vuduban. –
Kezemet a szívére teszem, a meztelen mellei közé. Majdnem az
egész törzsét lefedi. – De ebben hiszek. Hiszek abban, hogy valami
különleges történik velünk, Lotus, és igen, én is sérültem már a
múltban. Hazudtak nekem. Megcsaltak, de nem fogok elmenekülni
ez elől, előled, csak emiatt. Nem hagyom, hogy a múlt eseményei
meggátoljanak abban, hogy adjak magunknak egy esélyt.
Megpuszilom az orrát, és úgy fordul felém, hogy az ajkunk
röviden, édesen egymáshoz tapad.
– Hadd védjelek meg! – suttogom csók közben, kezemet még
mindig a szíve fölött tartva.
Bólint, és csókokkal halmozza el az államat, a nyakamat.
Miközben vitatkoztunk, nem figyeltem a meztelenségére, de most
áthatol a tudatomon, és már semmi másra nem tudok odafigyelni.
Fel akarom fedezni teste összes titkát. Szemügyre akarom venni ezt
az ajándékot, amit kaptam.
– Nézni akarlak – sóhajtom rá a kilyukasztott, finoman sötét
mellbimbójára, majd az ujjammal körbejárom a köldöke körül
virágzó lótuszt. Ránézek, és látom, hogy azt figyeli, ahogy őt nézem,
a mosolya gyengéd. Végighúzom az ujjamat a combja tetejét ékesítő
francia csipkén. A kézfejem hozzáér a puncijához, mire eláll a
lélegzete. A nyaka megmoccan, ahogy nyel egy nagyot. A farkam
olyan mélyre ment tegnap abban a szép kis torkában!
– Leszoptál, és teljesen elvetted az eszem.
– Még semmit sem láttál – ígéri buja nevetéssel.
Elvigyorodom, és a lába közé csúsztatom a kezem.
– Nedves vagy – lihegem, és majdnem elcsöppen a nyálam.
– Ilyen hatással vagy rám.
Nyelvemmel végigsimítok a hasa sima bőrén, és csókokat szórok a
melle közé, majd a fogammal megszívom a mellbimbójába fúrt
piercinget. Lenézek, és látom, hogy széttárta a lábát, és a csiklóját
dörzsöli. Csukva van a szeme. A nyaka hátrahajlik.
– Ne hagyd abba! – lihegi.
Dehogy hagyom!
Együtt dolgozunk – ő a lába között, én meg a mellénél serkentem
a gyönyörét. A saját keze és az én ajkam alatt vonaglik. Azt akarom,
hogy élvezzen rá az ágyneműmre. A haja illata, a teste édessége –
azt akarom, hogy minden megmaradjon ezen az ágyon, miután
elment.
– Basszus – mondja egy sóhajjal, és a szája kinyílik, a feje meg
mélyen a párnába fúródik, miközben a teste megborzong és
megremeg.
Amikor elhalkul, óvatosan megfordítom, hogy csókokkal
halmozzam el a gerincét díszítő cipzárt meg a kis virágokat,
amelyek ott futnak az oldalán.
Basszus, milyen tökéletes feneke van! Megszorítom mindkét
kerek, feszes gömböt, és felsóhajt. Az ujjamat becsúsztatom a
farpofái közé, elindulok lefelé a puncijához, és a nedveket, amelyek
az imént távoztak belőle, szétkenem az ajkakon, majd a feneke
lyukán, de nem merem bedugni az ujjamat. Még nem is szexeltünk,
nemhogy análisan. Lehet, hogy Lotus nem is szereti, bár az alapján,
ahogy a fenekét odatolja az ujjam nyomására, és felnyög, lehet,
hogy nyitott a dologra.
– Szoktál segget nyalni? – kérdezi hirtelen, és tudom, hogy
megpróbál kizökkenteni.
– A tiédet kinyalnám – felelem őszintén. Ugyanis nincs olyan
porcikája, ami nem lenne tökéletes számomra.
Ezt mindketten nagyon viccesnek találjuk, és nevetésben törünk
ki. Visszafordítom a hátára, és magamhoz húzom, hogy érezzem
boldogsága rezgéseit. Megcsikizem az oldalát, amikor egy hang kelti
fel a figyelmemet.
– Hallottad ezt? – kérdezem, és megállok, az ujjaim
mozdulatlanná válnak a hasán.
– Aha. Mintha egy ajtó lett volna. – Felül. – Mintha valaki bejött
volna a lakásba.
– Senkinek nincs kulcsa, de… – Leugrok az ágyról. – Ez biztos
Simone. Csak neki van kulcsa.
– Baszki – motyogja Lotus, és gyorsan felkecmereg, majd felhúzza
a szoknyáját. Rémület ül ki az arcára. – Kenan, a cipőm meg a
bugyim még mindig ott van az ajtóban.
– És a nadrágom is – dünnyögöm. – A francba!
Belebújok egy melegítőbe meg egy pólóba, és gyorsan kimegyek
az előtérbe. Dr. Packernek közbejött egy családi ügy, ezért lemondta
a legutóbbi ülésünket, úgyhogy még nem beszéltünk Lotusról
Simone-nal. Szinte jobban örülnék egy besurranó tolvajnak a
lakásban, mint Simone-nak, de Bridget és Simone áll a ruhahalom
mellett, amit ott hagytunk az előtérben. Simone rámered Lotus
bugyijára, táskájára és cipőjére. Bridget dühösnek és rendkívül
önelégültnek tűnik.
– Nem rémlik, hogy ilyen rendetlen voltál, Kenan – jegyzi meg
Bridget, és odébb rúgja az útból a cuccainkat. – Vagy hogy ilyen kicsi
lenne a lábad.
– Sziasztok! – mondom, és próbálom kiszűrni a haragot a
hangomból Simone előtt. – Nem számítottam rátok.
Odamegyek, és megpuszilom Simone homlokát.
– Jó reggelt, Moni! – mondom, és szeretetteljesen végigsimítom az
arcát. – Azt hittem, táncon leszel.
Bólint, és még mindig Lotus holmiját bámulja.
– Kihagytam, mert meg akartam nézni Ken meccsét.
– Hívtalak – szól közbe Bridget némileg sértődötten –, de a
hangpostára irányított.
– Mikor? – kérdezem a homlokomat ráncolva. – Nem kaptam
üzenetet. Mikor hívtál?
– Korábban – feleli bizonytalanul.
Biztos vagyok benne, hogy már megint játszmázik. Annyira
elegem van belőle!
 – Kinek a cuccai ezek, apu? – kérdezi Simone fojtott hangon,
lesütött szemmel.
Ostorozni kezdem magam. Igen, Bridgetnek nem kellett volna
csak így bejönnie hozzám, de Simone szomorúságának a súlya rám
nehezedik. Azt kívánom, bárcsak jobban erőltettem volna, hogy
ejtsük meg azt a beszélgetést minél hamarabb Dr. Packernél, vagy
vártam volna, hogy továbblépjünk Lotusszal, bár ezt elég nehéz
elképzelni, tekintve, hogy mennyire vágyom rá. A lányom pedig
ismét a szülei kereszttüzében találja magát – Bridget rosszindulata
és az én óvatlanságom, az önuralmam hiányának középpontjában.
Bárhogy jutottunk is ehhez a kereszteződéshez, most itt vagyunk, és
nem hazudhatok neki. Tizennégy éves, nem négy. Tiszteletben kell
tartanom az értelmi képességeit, és a tényt, hogy jóval több
mindennek van kitéve, mint én az ő korában.
– Emlékszel a lányra, akit bemutattam neked az étteremben? –
kérdezem, és a felismerés jeleit keresem az arcán.
– Lotus – mondja a szemembe nézve, és bólint.
– Aha. Randizgatunk, Moni. Ő a barátnőm.
Bridget élesen beszívja a levegőt, és az idegessége meg a haragja a
torkomnál fogva szorongat, akár egy kéz.
– Itt van. – Lehajolok Lotus holmijaiért. Felveszem a földről a
farmeromat. – Mindjárt jövök.
Amikor belépek a hálószobába, Lotus az ágy szélén ül, a
tüllszoknya elterülve veszi körül, és feszült az arckifejezése.
– Minden rendben? – kérdezi. – Tiszta a levegő?
– Azt hiszem, ez a tiéd – mondom, és felé nyújtom a bugyiját.
Elfintorodik, belebújik, aztán a piros cipőjébe is.
– Nem tiszta a levegő. – A kezéért nyúlok, és elindulok vele az ajtó
felé. – Volt egy kis, mondjuk úgy, kavarodás, ami miatt Bridget
abban a hitben élt, hogy Simone mégiscsak elmegy a mai meccsre.
Lotus megáll, és megrántja a kezét.
– Mit csinálsz?
– Bébi, ott állt a táskád, a bugyid meg a harminchatos cipőd
mellett, ami nyilván nem az enyém. Nem hülye, és nem akarok
hazudni neki. Mondtam neki, hogy itt vagy, és hogy randizgatunk.
– Jól van?
Ezt a kérdést én is felteszem magamnak nap mint nap. Azon
tűnődöm, mi járhat a lányom okos fejében, hogy hogyan dolgozza
fel az életében zajló változásokat. Grandiózus változásokat, amelyek
hullámokban érkeznek, és az egész életét felforgatják.
– Jól lesz – felelem nagyobb önbizalommal, mint amit időnként
érzek. – Nem segít, ha hazudok neki. Gyere!
Rövid habozás után Lotus bólint, és követ engem.
Amikor kimegyünk a nappaliba, a lányom a kanapén ül, és a
telefonját nyomkodja. Mivel az egész tér egybe van nyitva, látom,
hogy Bridget a konyhában keres valamit a hűtőben.
– Nincs ásványvized? – kiáltja.
Nem törődöm vele.
– Moni, ugye emlékszel Lotusra?
Lotus külsejének minden részletét alaposan szemügyre veszi,
kezdve a piros cipőjével, és a platinaszőke hullámokig minden
négyzetcentimétert megvizsgál.
– Hogy csinálod, hogy ilyen a hajad? – kérdezi Simone felvont
szemöldökkel és kíváncsi tekintettel.
– Mit hogy csinálok? – Lotus tétován megérinti a haját.
– A göndörítést meg ilyeneket – feleli Simone vonakodva, mintha
ez a kevés érdeklődése is elillant volna Lotus iránt.
– Hát, nem mindig sikerül. – Lotus nyersen felnevet. – Amikor
először megpróbáltam, egyáltalán nem lett göndör. Sok időbe telt
rájönni, hogy melyik termékek válnak be nekem.
Lotus szemügyre veszi Simone haját, ami lófarokba van
összefogva.
– Gondolom, te is 3C vagy, akárcsak én – mondja Lotus.
– Mi az a 3C? – kérdezi Simone.
– Csak egy hajtípus. Van egy rendszer, ami segít megállapítani a
haj textúráját. És segít kiválasztani a legjobb termékeket. – Lotus
tétovázik, és az ajkába harap, majd megszólal. – Segíthetek, ha…
– Nem szükséges – kiáltja oda Bridget a konyhából. – Kenan,
beszélni akartam veled a holnapról, ha lehet.
– Miről? – kérdezem megfontolt nyugalommal. Nem vágyom rá,
hogy négyszemközt beszélgessek vele. Akkor csak veszekednénk, és
azt inkább Dr. Packer pártatlan őrködése alatt tenném.
Bridget jelentőségteljesen Lotusra néz, majd rám. Meg akarom
mondani neki, hogy menjen a lakásomból, és tegye tönkre más
vasárnapját, de Lotus megköszörüli a torkát, és magára vonja a
figyelmemet.
Finoman megrázza a fejét.
– Mennem kell. Hívtam egy Ubert – mondja, és elindul az ajtó felé.
Rámosolyog a lányomra. – Örülök, hogy újra láttalak, Simone.
Simone úgy tesz, mintha nagyon lekötné a telefonja, és elnéző
pillantást vet rám, mintha azon agyalna, hogy miért kell elviselnie
az új barátnőmet.
– Legalább hadd kísérjelek ki! – kérem Lotust, és a hátára teszem
a kezem.
 – Nem, nem kell – vágja rá gyorsan. – Később beszélünk.
Követem a folyosóra, és becsukom magam mögött az ajtót.
– Kenan, menj vissza! – suttogja. – A lányodnak szüksége van rád.
Nem hinném, hogy túl jól viseli.
– Nem, de majd holnap megbeszéljük az ülésen, amikor elvileg
meg kellett volna tudnia, hogy mi a helyzet kettőnkkel. Ismerem
Bridgetet, és tudom, hogy direkt csinálta, hogy tetten érjen. –
Feszülten végighúzom a kezem a fejemen. – Nem így akartam
eltölteni veled ezt a reggelt.
– Hanem hogyan? – kérdezi Lotus, miközben a lift felé sétál, és
egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét.
Teszek felé pár lépést, hogy ne kelljen kiabálnom.
– Mint a tegnap estét – felelem halkan, és a csukott ajtóra
pillantok. – Hogy jobban megismerhessem az új barátnőmet.
A lift egy csengéssel kinyílik, ő meg belép, és egy másodpercig
tartja az ajtót, miközben a szemembe néz, de semmi jókedv nincs a
tekintetében.
– Ez nagyon jól hangzik – mondja, és hagyja, hogy becsukódjon az
ajtó.
Megkérdezhetném, hogy az hangzik-e jól, hogy jobban
megismerjem, vagy az, hogy a barátnőmnek nevezem. Azt hiszem,
remélem, hogy mindkettő.

* * *

– Mondd, Simone, mit érzel?
Dr. Packer higgadt hangja nem csillapítja a lányom szemében
dúló vihart. Hétfő van, és Simone alig szólt hozzám, miután
visszamentem a lakásba. Nagyon ridegen viselkedett velem a
Barclay felé vezető úton, ahol Kenya csapata játszott. Akkor is elég
undok volt, amikor Jade-del találkozott, dacos csendben ült, és
folyamatosan a szemét forgatta. Ha létezik olyan, hogy rettegett
kamaszkor, hát mi belecsaptunk a kellős közepébe. Kinyílik a szája,
hogy beszéljen, de Simone bizonytalanul Bridgetre majd rám
pillant, aztán makacsul becsukja a száját, és az egyik vékony ujjával
a farmerja térdén lévő lyukat babrálja.
– Elmondhatod nekünk, Simone – biztatja Dr. Packer gyengéden. –
A szüleid nem lesznek mérgesek, és mindenkinek őszintének kell
lennie, ha azt akarjuk, hogy működjön.
– Apu nem volt őszinte – jelenti ki, és nem néz rám.
– Simone, nem akartam, hogy így szerezz tudomást Lotusról –
mondom. – De nem hazudtam neked.
Simone tekintete vádló, amikor végre rám néz.
– Amikor az étteremben láttuk, azt mondtad, hogy egy barátod.
– Akkor még tényleg csak a barátom volt – felelem higgadtan. –
Nem sokkal azután jöttünk rá, hogy… jobban kedveljük egymást.
A mai ülésen akartam elmondani neked.
Remélem, hogy a Bridgetre villantott pillantásom, aki Simone
másik oldalán ül, nem olyan ingerült, mint amilyennek érzem
magam.
– De amikor az anyukád tegnap elhozott téged a lakásomhoz –
folytatom –, az meglepetésként ért. Azt hittem, lesz időm elmesélni
neked. Esküszöm, meg akartam beszélni veled.
– Ez így igaz, Simone – erősít meg Dr. Packer. – Ma terveztük.
– Akkor te is tudtad, anyu? – kérdezősködik Simone.
– Igen. – Bridget megköszörüli a torkát. – Azért nem említettem,
mert ma akartuk elmesélni.
Ehelyett megjelentél bejelentés nélkül, és tönkretetted a tervet, igaz,
Bridget?
Istenem, bárcsak hangosan is kimondhatnám, de inkább a
számba harapok.
– Nos, tehát – szólal meg Dr. Packer –, el tudod mondani, mit érzel
apukád új kapcsolata miatt?
Simone nyel egyet, és gyorsan pislog hosszú szempilláival.
– Szomorú vagyok.
Kinyitom a szám, hogy beszélni kezdjek, pedig azt sem tudom, mit
mondanék, de muszáj jobb kedvre derítenem. Dr. Packer elkapja a
tekintetem, és finoman megrázza a fejét.
– Miért vagy szomorú? – kérdezgeti.
– Minden folyton változik – suttogja Simone, és ráncba szalad a
homloka a nyugtalan szeme fölött. – És én csak arra vágyom, hogy
minden ugyanúgy legyen, mint amikor anyu meg apu együtt voltak.
Amikor találkozik a pillantásom Bridgetével, látok benne némi
önelégültséget, amire általában számítok, de tehetetlenség is rejlik
benne. Fájdalom. Bűntudat. Legszívesebben ordítanék, hogy Te
tehetsz erről! De minél több idő telik el a házasságunk vége és a
jelenlegi helyzetünk között, annál távolabbról tudom figyelni a
dolgot. Nem én voltam a férjek gyöngye. Basszus, az év
háromnegyedében úton voltam, úgyhogy nem mindig voltam a
legjobb apa. Átérzem a Bridget szemében ülő bűntudatot.
– Nem minden házasság tart örökké – szólal meg Dr. Packer. – De
a család igen.
Megremeg Simone alsó ajka.
– Nagypapa és nagymama hány évig voltak házasok, apu?
 A kérdés eltévedt labdaként kóborolva átrepül a kerítés fölött, és
a beszélgetés kellős közepén landol. Minden érzelem, amit
gondosan elnyomtam, a felszínre tör apám említésével. Dr.
Packerre nézek iránymutatásért, és gyors bólintása arra biztat, hogy
feleljek.
– Ööö, negyven évig voltak házasok – válaszolom.
– Te is azt gondoltad, hogy ilyen sokáig együtt lesztek anyuval? –
kérdezi átható, izzó tekintettel, ami reflektorként pásztázza az
arcomat.
– Azt hittem, hogy egész életemben házasok leszünk anyukáddal.
– Odapillantok Bridget egyre feszültebb arckifejezésére. – Én
nagyon komolyan vettem a házassági eskümet.
– Akárcsak én – teszi hozzá Bridget röviden. – Az, hogy elkövettem
egy hibát, nem jelenti azt, hogy nem tartottam fontosnak az
eskünket.
Nem felelek, mert nem ez a megfelelő időpont, hogy
felhánytorgassam a múltat Bridgetnek, most Simone-t akarjuk
szoktatni a gondolathoz, hogy Lotusszal tervezem a jövőt.
– Olyan sokat voltál távol – motyogja Bridget.
Istenem, ha ez a nő megszólal, egyből engem hibáztat.
– Ez nem ment fel az alól… – Elfojtom a szavaimat és a dühömet,
mielőtt folytatom. – Ez már a múlt. Mindketten követtünk el
hibákat, és már továbbléptünk.
– Engem is el fogsz hagyni, ha hibát követek el? – Simone idegesen
tekergeti az ujjait az ölében.
– Soha. – Felé nyúlok, és finoman megdöntöm a fejét, hogy rám
nézzen. – Soha nem hagylak el, Moni.
– Mi a különbség? – suttogja heves tekintettel. A szemében lévő
tőrök a szívembe szúrnak, és alig bírok egyenletes hangon beszélni,
miközben belül vérzem.
– Az én vérem folyik az ereidben, ez mindent felülír – felelem. –
A részem vagy, és semmi sem teheti semmissé, hogy az apád
vagyok.
– De a válás semmissé tette a házasságotokat anyuval – mondja
könnyes szemmel, ami pontosan ugyanolyan könyörgően kék
árnyalatú, mint az anyjáé. – Nem tudsz megbocsátani neki?
Simone-ról Bridgetre nézek, a riadt szemébe, majd Dr. Packerre.
– Mondja el neki, Kenan – szól Dr. Packer.
– Nem tudom, kicsim – felelem őszintén, és megvonom a vállam. –
Egyszer majd biztosan megbocsátok neki, de nem fogunk újra
összeházasodni. Ez nem fog megtörténni.
– Miatta – mondja Simone, és keserű él hallatszik a hangjában. –
Annyira el vagy foglalva Lotusszal, hogy…
– Simone, ne! – figyelmeztetem már-már éles hangnemben, de
igyekszem gyengéden megszólalni, amennyire csak tudok. – Tudod,
hogy anyukád és én már régóta külön éltünk, amikor megismertem
Lotust.
– Akkor most már szerelmes vagy belé, vagy mi? – csattan fel
Simone, de a színlelt bátorsága nem leplezi a fájdalmát és a
félelmét.
– Nagyon fontos nekem. Együtt vagyunk. Szerintem nagyon
kedvelnéd…
– Végeztünk? – szakít félbe, és Dr. Packerre kapja a tekintetét.
– Igazából még van pár percünk. – Dr. Packer az órájára pillant. –
De már majdnem végeztünk, és…
– Én végeztem. – Simone hirtelen feláll, és az ajtóhoz csörtet. –
A kocsiban leszek, anyu.
Az ajtó becsapódik mögötte, és csüggedten kifújom a levegőt,
előredőlök, és a térdemen megtámasztom a könyökömet. A fejem
olyan nehéznek tűnik a kezemben! A szívem pedig ólomsúlyként
húzza le a mellkasomat.
– Hát, ez jól ment – jegyzi meg Bridget fanyarul.
Az önuralmamat tartó utolsó cérnaszál elpattan. Felé kapom a
fejem, és dühösen ránézek.
– Mi a francért kellett megjelenned bejelentés nélkül a
lakásomban, Bridge? – vicsorgok. – Elkerülhettük volna ezt az
egészet, ha te…
– Ha te a gatyádban tartottad volna a farkad?
– Te ne foglalkozz az én farkammal! Tartsd magad távol a
magánéletemtől és a kapcsolatomtól!
– A kapcsolatodtól. – Bridget lenéző fintorra húzza a száját. – Egy
lánnyal, aki épp csak kijött a főiskoláról, akit mióta is ismersz? Pár
hónapja. Ne idegesíts! Nem fog sokáig tartani. Azt sem tudom, miért
kellett egyáltalán elmondanunk Simone-nak.
– Azért kellett elmondanunk, mert Lotus fontos nekem –
magyarázom, mert átlátok a handabandázásán, ugyanúgy, ahogy a
lányomén is átláttam. Erőt veszek magamon, és az ingerültségem
ellenére lehalkítom a hangom. – Nem Simone az egyetlen, akinek
ezt el kell fogadnia, Bridget.
Rám mered, fellobban a szemében a tűz, majd elhalványul, és a
szempilláját lesütve az ajkába harap.
– Egyetértek, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb módja annak,
hogy felhozzuk a témát – veti közbe Dr. Packer –, de legalább
őszinték voltak vele. Fáj neki, és még össze van zavarodva, mert
próbál hozzászokni az új életéhez. Az élete alappilléreit
megrengették, és egyre távolibbnak tűnik számára a remény, hogy
visszaálljanak a dolgok a régi kerékvágásba.
Hátradől a széken, és ránk néz.
– Azt hiszem, Simone-nak jót tenne, ha néha külön-külön
beszélgetnék magukkal meg vele – mondja Dr. Packer. – Talán van
pár dolog, amit nem akar elmondani az egyikük vagy a másikuk
előtt.
Bridget és én egyetértően bólintunk.
– Adjanak neki időt, figyeljék őt, és mindig ő legyen a prioritás –
folytatja Dr. Packer. – Ez azt jelenti, hogy félre kell tenniük ezt a
viszálykodást.
Felvont szemöldökkel mindkettőnkre ránéz.
– Mit gondolnak, menni fog?
Bridget és én egymás szemébe nézünk, a tekintetünkben pedig ott
izzik minden, ami megfertőzi az összes interakciónkat – neheztelés,
harag, félelem, megbánás –, majd röviden bólintunk. Bridget
ugyanolyan hirtelen áll fel, ahogy Simone tette, és ő is távozik.

 28
KENAN


Visszatértem a majdnem-tett színhelyére.
És Kenya ezúttal nincs velem, amikor belépek a Gilded Beanbe,
úgyhogy uralkodnom kell magamon.
– Nahát. – A múltkori szemüveges nő felpillant a
jegyzettömbjéből. – Hát újra eljött.
– Igen. Sajnálom, ha… túl hevesen reagáltam a múltkor –
mondom, és igyekszem bevetni a korlátozott mennyiségben
rendelkezésre álló kedvességemet. – Csalódott voltam, hogy nem
eladó az a fotó.
– Igen. Észrevettem, Mr. Ross.
– Tudja, ki vagyok?
– Amikor egy férfi húszezer dollárt ajánl egy képért a
galériámban – feleli fanyarul –, gondoskodom róla, hogy kiderüljön,
ki volt az.
– Az ajánlat még mindig áll. Nagyon szeretném azt a képet.
– Nem eladó. Valójában, mint látja – mondja, és a fal felé mutat,
ahol korábban Lotus fotója lógott –, már nem a kiállítás része.
Szemügyre veszem a képet a High Line Parkról, ahol Lo fényképe
lógott. Lotus tehát igazat mondott. Levették.
– Megkérdezhetem, miért érdekli ennyire? – kérdezi. – Mármint a
nyilvánvalón kívül. Gyönyörű az a lány.
 – Ő az én barátnőm, és annak a baromnak nem volt engedélye
kitenni azt a képet.
– Ez elég komoly vád. – Rápillant az új fotóra, és összevonja a
szemöldökét.
– Nem azért jöttem, hogy vádaskodjak. Lotuson múlik, hogy mit
akar tenni. Én csak Chase-szel akarok beszélni. Itt van?
Apró hazugság. Nemcsak beszélni akarok vele, de igyekszem
ártalmatlan és csupán némileg érdeklődő arckifejezést ölteni.
Egy kis szünet és fürkésző pillantás után egy folyosóra mutat bal
oldalon.
– Az egyik szobában van, néhány képen dolgozik.
– Köszönöm.
Követem az irányt, amerre mutatott, és Chase valóban ott van,
egy létrán áll, az egyik kiállítási darab állványát igazgatja. Finoman
megrúgom a létrát, ami pár másodpercig imbolyog, majdnem
felborul. Chase hangosan káromkodik egyet, én pedig az utolsó
pillanatban megfogom a létrát, hogy megállítsam.
– Te meg mi a francot keresel itt? – kérdezi Chase összevont
szemöldökkel a magasból.
– Gyere le! – mondom olyan higgadtan, ahogy csak tudom. Közel
sem akkora, mint én, de Lotusnál jóval nagyobb darab, és kezet
emelt rá. Még mindig magam előtt látom a karján lévő foltokat, és
egyre dühösebb vagyok.
– Hogy mondtad? – kérdezi az egyik szemöldökét felvonva, az
arrogancia mintapéldánya.
– Vagy lejössz, és szemtől szemben megbeszéljük, vagy fent
maradsz, és úgy belerúgok a létrába, hogy leesel. Így vagy úgy, de
lejössz.
 Beletúr a hajába, amit ma kiengedve hagyott, és elgyötörten fújja
ki a levegőt. Lemászik, és amikor már a földön áll, keresztbe teszi a
mellkasán a karját.
– Figyelj, Lo meg én elrendeztük a dolgot – mondja. – Úgyhogy,
amennyire én tudom, nekünk nincs mit megbeszélni.
– Pont ez a probléma. Hogy nem tudod jól.
– Nem értem, mire gondolsz.
– Ha kicsit előrelátóbb lennél – mondom, és közelebb lépek hozzá
–, nem kaptad volna el. Nem csináltál volna véraláfutásokat a
karjára, ugyanis akkor sejtetted volna, hogy előbb-utóbb velem kell
szembenézned.
Nyel egyet, és a szeme feszülten a mögöttem lévő ajtóra villan.
– Véraláfutásai vannak?
– Konkrétan megpróbálta elrejteni előlem, mert félt, hogy
idejövök, és beverem a képed, vagy ilyesmi.
Egy kicsit lehajolok, hogy egy szintben legyen a szemünk.
– Mert amúgy tényleg be fogom verni a képed.
– Nem verheted be csak úgy az emberek képét – jegyzi meg, de
nem tűnik túl magabiztosnak.
– Miért nem? – Összevonom a szemöldököm, és félredöntöm a
fejem, mintha tényleg érdekelne. – Te simán készíthetsz meztelen
fotókat nőkről az engedélyük nélkül, és kiteheted őket a
kiállításodon.
– Lehet, hogy nem tudod megérteni, de Lotusnak meg nekem van
közös múltunk – közli önelégült képpel. – Mi régebben…
– Dugtatok – szakítom félbe. – Tisztában vagyok vele.
Elhallgat, és résnyire húzza a szemét.
– De kezdünk eltérni a tárgytól – mondom hamis higgadtsággal. –
Azért jöttem, hogy beverjem a képed.
– Miért? Levettem a képet.
Még közelebb lépek hozzá, hogy minden egyes centiméternek a
tudatában legyen, amivel fölé magasodom. Hogy lássa, milyen
érzés, amikor egy nagyobb ember fenyegeti.
– Foltokat hagytál rajta – mondom –, úgyhogy én is hagyok rajtad
foltokat, és nem fogsz feljelentést tenni, mert megszegted a
törvényt, és Lotus akár be is perelhetne, a karrierednek meg annyi
lenne. Satöbbi, satöbbi.
– És nekem csak úgy hagynom kéne, hogy megüss? – kérdezi
felháborodott tekintettel.
– Úgy nézek ki, mint akinek engedély kell hozzá, hogy
megüsselek? Csak simán megütlek. És elmagyarázom neked, hogy
miért tehetem meg bármiféle következmény nélkül.
– Haver – mondja, és idegesen nyel egyet. – Nem muszáj ezt
tenned.
– Haver – gúnyolódom. – Ezt akkor kellett volna átgondolnod,
amikor kezet emeltél a csajomra.
– A csajodra?
Nem fogom ismételni önmagamat. Egyik szememmel hunyorítok,
és szemügyre veszem jófiús arcvonásait.
– Na, áll, orr, szem vagy arc? Választhatsz. – Ökölbe szorított
kezemet az arcához érintem. – Szívesen.

 29
LOTUS


Nincs nekem időm erre.
Egy hét van hátra a divathétig. Ugyanolyan hektikus, mint mindig,
és sokat dolgozom együtt Sashával, a show stylistjával, hogy a lehető
legtöbb részletről gondoskodjunk. JP körülbelül százötven ruhát
tervezett a kollekcióba, és végül harmincat választottunk ki, ami
majd a kifutóra kerül. A modellek nagy részét nyilván lefoglaltuk,
de akadt még néhány lány, akit JP tavaly februárban látott
Párizsban, és hihetetlen módon még mindig szabadok voltak. Más
show-kon is fellépnek a divathéten, de az időbeosztás megfelelő,
úgyhogy mi is bele fogunk férni. Ami azt jelenti, hogy az utolsó
pillanatban kell rájuk szabni a ruhákat, és némelyik összeállítást át
kell variálni, hogy passzoljon a többihez. Mi hárman – JP, Sasha meg
én – tegnap az atelier-ben aludtunk, és valószínűleg ma is ez lesz a
program.
Mint mondtam, nincs nekem időm erre.
Mégis itt állok a presbiteriánus templom előtt csütörtök este,
amikor egyébként a stúdióban kellene lennem. Viszont szóltam JP-
nek, hogy pár órára el kell mennem, hogy elintézzek egy személyes
ügyet. Tudja, hogy sosem engedélyezek magamnak ilyesmit egy
héttel a show előtt, úgyhogy tisztában volt vele, hogy bizonyára
fontos.
 És az is.
Minden héten egyre korábban érkeztem, míg végül egyszer csak
már benne ültem a körben, sütit majszoltam, és kávét szürcsöltem.
Először az is segített, hogy tudtam, nem vagyok egyedül.
A gyerekkori szexuális bántalmazás olyan láthatatlan és olyan
elterjedt! Hihetetlen, hogy minden negyedik lányt bántalmaznak
szexuálisan, mielőtt betölti a tizennyolcadik életévét.
Én is egy vagyok közülük.
Olyan sokan élnek köztünk, akárcsak én, együtt a titkokkal – és
együtt a nehezteléssel, hogy a felnőttek, akiknek meg kellett volna
védeniük minket, cserben hagytak bennünket.
Sötétségben éltek.
Eddig többnyire a többi nőt hallgattam. Csak négyen vagyunk,
meg Marsha, aki a csoportot vezeti. Hálás vagyok a kis létszám
miatt. Így könnyebben épül ki a bizalom. Nem tudom, hogy ezek a
nők mit csinálnak kilenctől ötig, de azt tudom, hogy ki bántotta őket.
Tudom, mennyire fajult el a dolog. Tudom, hogy melyikükre hogyan
hat ez az egész a mai napig.
Sherrie-t akkor kezdte molesztálni a nagybátyja, amikor még csak
négyéves volt, és nyolcéves koráig ki sem derült. A nagybátyja
azután sosem maradhatott vele kettesben, de nem tettek feljelentést
ellene. Egy napot sem töltött börtönben. Sherrie nem kapott valódi
segítséget, és csak amikor már depresszióval küzdött, és
öngyilkosságot kísérelt meg, akkor kezdte feltárni egy terapeuta,
hogy mi áll ennek a hátterében.
Chloét az unokatestvére bántalmazta.
Kylát a nagynénje.
Lehet, hogy nem tudom, merre laknak, vagy melyik a kedvenc
tévéműsoruk, de meghitt közelségbe kerültem a fájdalmukkal, és
egy olyan fénykörben ülök, ahol mindannyian felfedik a legsötétebb
titkaikat.
Kenan nem tud ezekről a csütörtök estékről. Az utóbbi néhány hét
több szempontból is varázslatos volt, ahogy tökéletes tempóban
fejlődött és mélyült a kapcsolatunk. Az időbeosztásunk miatt
aránylag kevés időt tudtunk együtt tölteni. Neki el kellett utaznia
pár kötelezettség miatt, az én életem pedig az atelier-re
korlátozódott. De amikor együtt vagyunk, az semmihez nem
hasonlítható, amit eddig átéltem, és jobban érzem magam, mint
valaha. Felfedeztük a Brooklyn Museumot, péntekenként
megnézzük a tűzijátékot Coney Islanden, szombatonként a
Smorgasburgba járunk meg a brooklyni bolhapiacra a Prospect
Parkban, kompozunk, zenei fesztiválokra járunk, és a Shakespeare
in the Park fesztiválra. Az én szememen keresztül nézi New Yorkot.
Én az övén keresztül nézem az életet. Folyamatosan formáljuk
egymást, magunkba szívjuk a másikat.
Kezdünk beleszeretni egymásba.
Még nem mondtuk ki a szót, de biztos vagyok benne, hogy kezdek
beleszeretni Kenan Rossba, és abban is, hogy ő is kezd belém
szeretni.
És igen, a szexuális feszültséget vágni lehet köztünk. Elég egy
pillantás vagy egy finom érintés, és lángra lobbanunk. Ő is ismeri a
testem titkait, és én is az övéit. Néha én vagyok az, aki az utolsó
pillanatban visszaránt bennünket. Néha pedig ő, mert azt akarja,
hogy biztos legyek a dolgomban. Azt akarja, hogy készen álljak,
pedig nem is tudja, hogy mi az oka annak, hogy tétovázom.
Nem meséltem el neki a részleteket, de szerintem azért sejt ezt-
azt. Marsha azt mondta, türelmes férfira lesz szükségem. Kenan
eddig az volt, sőt, annál is több. Úgy tűnik, tényleg óvó bácsinak érzi
magát. Egy hónapja járunk, és még nem „mentünk végig az úton”.
Nemsokára elkérem a dzsekijét, ő meg virágcsokrot hoz nekem a
bál előtt.
Most épp Horvátországban van. Úgy tűnik, arrafelé is kezd
felvirágozni a kosárlabda. A levelek miatt, amelyek mindennap
megjelennek a postaládámban, elviselhetővé válik a hiánya.
Biztosan megbízott egy itt lakót, hogy kézbesítse őket, mert kizárt,
hogy ennyi idő alatt ideérjenek a tengerentúlról. A táskámba
nyúlok, és előveszem a tegnapi képeslapot.

Megdobogtattad szívemet.
Énekek éneke 4:9

Visszacsúsztatom a képeslapot a borítékba, óvatosan, nehogy
meggyűrődjön. Amikor hazaérek, beteszem a többi mellé abba a
vintage ételhordó dobozba, amiben kamaszkoromban a
varrókészletemet tároltam. Az a régi doboz a középiskolai
háztartástanóra óta velem van, a bayou-ból a Spelmanig utazott, és
az FIT-n töltött gondterhes évek alatt is mellettem volt.
– Bejössz? – kérdezi Sherrie a templom lépcsőjének tetejéről.
Mosolya barátságos és nyílt. Pillantása pedig együttérző.
Megvárja, míg odaérek hozzá a lépcsőn, és együtt megyünk be,
majd le az alagsorba.
Én vagyok az egyetlen a kis csoportunkban, aki még nem osztotta
meg a történetét a többiekkel. Meséltem egy keveset az
ürességérzetemről; hogy mennyire zokogtam, amikor utoljára
szexeltem. Az idegrendszeremben támadt flashbackekről és a
pánikrohamokról. Azt is tudják, hogy járok egy csodálatos emberrel,
de még nem mertem meglépni vele ezt a dolgot.
– Jó estét, hölgyeim! – üdvözöl minket Marsha a kávéjába
kortyolva, és a körben ülő nők mindegyikének a szemébe néz. –
Milyen hetetek van?
– Én végre elmeséltem a családomnak, hogy mit tett velem az
unokatestvérem – kezdi Chloe, és gyorsan pislog, hogy visszafojtsa a
szemében kristályosodó könnycseppeket. – Nem hitték el. Még az
anyám sem.
Az ezt követő csendet csodálkozásnak kellene kitöltenie, de nem
így történik. Mindegyikünket elárult valaki, aki közel állt hozzánk –
cserben hagytak, vagy megkérdőjeleztek minket.
– Az anyámnak még volt képe felhoznia a „múltamat”, ahogy
előszeretettel hívja – mondja Chloe, és rágcsálni kezdi az amúgy is
tövig rágott körmét. – Azt mondja, hogy egy olyan könnyűvérű lány,
amilyen én voltam, nem várhatja el, hogy higgyenek neki, amikor
ilyen vádakkal illet valakit. Hétéves voltam, amikor megtörtént.
Elérte, hogy kurvának érezzem magam. Mintha valami farkast
kiáltó ribanc lennék.
Kontrollálatlanul patakzik végig a könny az arcán.
– Próbáltam elmagyarázni. – Szipog egyet, és tehetetlenül néz
Marshára. – Azokat a szavakat használtam, amiket itt
megbeszéltünk. Elmeséltem neki, hogy némelyikünk lehet, hogy
sokat szexel, míg mások képtelenek rá, de mind próbálunk úrrá
lenni az eredeti bántalmazáson. Ő viszont nem értette, és azt
mondta, csak kifogásokat gyártok.
– Mondd el nekem a te igazságodat, Chole! – kéri Marsha halk,
megnyugtató, de határozott hangon. – Az anyád elérte, hogy
mocskosnak érezd magad, de mondd el nekem, hogy mi az igazság!
Hogy mit tudtál meg saját magadról.
– A saját értékemet a szexhez kapcsoltam – feleli Chloe akadozva,
és gyorsan körbepillant rajtunk. – Azt hittem, hogy akkor vagyok
értékes, ha bárki számára vonzó vagyok szexuálisan, de ez nem
igaz.
Kyla elment egy második randira egy férfival, akit online ismert
meg.
– Olyan édes – meséli Kyla, és mosoly jelenik meg az ajkán, de
aztán el is tűnik. – Megpróbált megcsókolni, de én lefagytam. Nem
volt olyan rossz, mint amikor még… küzdöttem, de még mindig
lefagyok.
Egy könnycsepp végiggördül az arcán, és türelmetlenül letörli.
– Én csak szeretnék megcsókolni egy kedves és jó embert, anélkül,
hogy eszembe jutna, mit tett velem az a nő. – Kyla nyel egyet, és
behunyja a szemét. – Hosszú időre elfelejtettem. Azt kívánom,
bárcsak ott maradt volna eltemetve, és sosem jutott volna újra
eszembe!
– Az agyunk nem mindig hagyja, hogy örökre megússzuk –
magyarázza Marsha. – És még ha nem is emlékszünk, az a dolog
meg fogja találni a módját, hogy manifesztálódjon. Amikor eszedbe
jut, akkor legalább tudjuk, mivel állunk szemben. Tudjuk, hogyan
szálljunk szembe vele.
– A srác nagyon édes volt – folytatja Kyla mosolyogva. – Újra
találkozni fogunk.
– Ez csodálatos, Kyla! – örvendezik Marsha, és egyértelműen
látszik a valódi szeretet a tekintetében, ahogy a másik nőre néz. –
Majd mesélj!
Marsha az órájára pillant, majd végignéz rajtunk.
– Szeretne még valaki megosztani valamit, mielőtt befejezzük?
Chloe szipog, és mosolyogva fogadja el a zsebkendőt Marshától.
Mindannyian olyan bátrak, olyan sebezhetőek, és sosem erőltették
egyáltalán, hogy én is beszéljek. Minden héten hagyják, hogy itt
üljek, és magamba szívjam a mondandójukat. Komoly bizalomra
van szükség ahhoz, hogy egy ilyen bonyolult esetet megossz
idegenekkel, hogy rájuk bízd a legmélyebb sérelmeidet.
– El akartam mondani valamit – szólalok meg olyan halkan, hogy
én is alig hallom magam.
– Csak nyugodtan, Lotus – mondja Marsha, nem túlságosan
lelkesen, és pont megfelelő mennyiségű noszogatással. – Mesélj!
– Már említettem, hogy… – Hogy fejezzem ki magam, hogy ne
legyek nevetséges? – Szexmegvonást tartok, nincs jobb szavam rá.
Egymásra mosolygunk a többiekkel.
– A szex nekem mindig teljesen meghittségmentes volt – mondom
vállat vonva. – Nem vittem túlzásba a szexet, de nem is féltem tőle.
Egyszerűen elvonatkoztattam, és ez kezdett egyre rosszabb lenni,
úgyhogy egy időre abbahagytam. – Nyers, örömtelen nevetés tör fel
belőlem. – Nyilván pont akkor találkoztam a megfelelő pasival,
amikor lemondtam a faszokról.
A többiek nevetnek, és mintha mindannyian ellazulnánk egy
kicsit.
– Akkor türelmes veled? – érdeklődik Marsha. – Megértő?
– Igen, száz százalékig – erősítem meg. – És még el sem meséltem
neki, hogy mi történt velem, de szerintem sejti.
A torkom ég, amikor megpróbálom kimondani a következő
szavakat, és többször is nyelek, megállok és újrakezdem.
– Olyan sokat tanulok tőle az intimitásról, pedig még nem is
szexeltünk. – Szárazon felnevetek. – Mármint elég sokat és durván
nyomjuk az előjátékot, meg minden lehetséges dolgot, szóval volt itt
minden, mint a búcsúban, csak az nem.
Ismét nevetni kezdenek a többiek, amitől kicsit könnyebbnek
érzem magam, de ez elhalkul, amikor újra megszólalok.
– Viszont korábban sosem sírtam szex után – folytatom. – És az
egy rémes, magányos érzés. Attól félek, hogy vele is meg fog
történni, és hogy valahogy ez majd azt jelenti, hogy nem javulok,
pedig muszáj úgy éreznem, hogy jobban leszek. Jól mennek köztünk
a dolgok. Nem akarom elrontani; azt gondolni, hogy meg se kellett
volna próbálnom. Úgy érzem, ha vele nem találom meg az intimitást
és a kielégülést, aki egy csodálatos ember, sőt, még annál is több,
akkor lehet, hogy reménytelen eset vagyok.
– Ne tulajdoníts ennek ekkora jelentőséget – mondja Marsha. –
Mármint, persze, ez nagy dolog, de ha feladtam volna a férjemmel
az első alkalommal, amikor ugyanolyan negatív reakciót váltott ki
belőlem a helyzet, mint korábban, más helyzetekben, nem lennénk
ott, ahol most vagyunk. Basszus, akkor sehol sem lennénk.
Elmenekültem volna, és feltételeztem volna, hogy ez sosem lesz
jobb. – Felém nyújtja a kezét, és megszorítja az enyémet. – Jobb lesz
majd. Időbe telik, de jobb lesz.
– Elgondolkodtál azon, hogy elmeséld neki, mi történt? – kérdi
Sherrie, aki egész este elég csendes volt. – Hogy felkészülhessen az
esetleges negatív reakcióra? Hogy tudja, mi válthatja ki, vagy mit ne
csináljon?
– Már gondoltam rá – felelem, és görcsbe rándul a gyomrom. – De
ahányszor eszembe jut, nem tudom elképzelni. Csak a családom
tudja, hogy mi történt, és közülük sem mindenki. Sosem meséltem
el a történetemet. Azt sem tudom, hogy hangozna.
– Rajtunk kipróbálhatod – veti fel Marsha halkan. – Vagy nem.
Ahogy jólesik.
Az órámra pillantok. Menniük kell, és biztos, hogy hamarosan
nekem is.
– Tudom, hogy mindjárt lejár az időnk – mondom a fejemet rázva.
– Nem akarlak feltartani benneteket.
Chloe hátradől, és keresztbe teszi a karját.
– Engem csak a fagyasztott vacsora vár otthon.
– A macskám is ellesz még pár plusz percig – motyogja Kyla.
Mindannyian Sherrie-re nézünk, aki a telefonján ír valamit.
Mosolyogva felpillant.
– Most szóltam a lakótársamnak, hogy zárja le a kuktát, mert
kicsit később érek haza.
– Látod? – kérdezi Marsha diadalittas mosollyal, ami arra biztat,
hogy feltárjam az összes titkomat. – A világ minden ideje
rendelkezésünkre áll.

 30
LOTUS
(tizenkét évesen)


– Maradj nyugton! Mindjárt kész vagyok – mondja Mama, és
türelmetlenül csengenek a szavai. – Tartsd a füled!
Engedelmesen lehajtom a fülem, hogy ne égjen meg, miközben
végighúzza a hajegyenesítő fésűt a hajamon. Füst száll fel a melegtől
és a nyomástól, ami kiegyenesíti a tekergőző csigákat, amelyek
annyira zavarják őt. Néha magamnak is meg tudom csinálni, de
csak még több helyen megégetem magam, és sokáig tart. És már így
is késésben vagyunk.
– Látod? – kérdezi, és hallom a mosolyt a hangjában annak
ellenére, hogy mögöttem áll, és nem látom az arcát. Nem látom a
tűzhely vörösen izzó szemét, ami hőt kölcsönöz a fésűnek. – Pár
perc múlva ugyanolyan egyenes lesz a hajad, mint Irisé.
Irisra, az unokatestvéremre pillantok, aki a sarokban olvassa
Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény könyvtári példányát.
Irisnak nincs szüksége hajkiegyenesítő fésűre, és a haja nem is
teljesen egyenes. Hullámos, de olyan finom, mint a fehér lányok
haja az iskolában. A bőre is szinte sápadt. Az anyja, Priscilla
nénikém bőre a sötét méz és a halvány karamell között van,
akárcsak Mamáé. Selymes hajuk mindkettőjüknek a derekáig ér.
Egyedül nekem kell a hajegyenesítő.
 – Kész is van – jelenti ki anyám elégedetten, és részekre osztja a
hajam, hogy felkösse.
– Megtennéd, hogy kihagysz egy kis részt? – kérdezem.
Hogy nekem is a hátamra omoljon, mint Irisnak. Mint neked meg
Priscilla néninek.
Nem mondom ki hangosan, de ezt akarom.
Mama keze megáll, de aztán elválasztja a hajamat, és így hátul
egy nagyobb rész kimarad, a többit meg két copfba köti.
– Kihagytam egy keveset – mondja Mama figyelmeztető hangon. –
De nem rohangálhatsz mindenfelé izzadtan. A hajad azonnal
visszagöndörödik, és nem lesz egyenes.
– Kész vagytok? – kérdezi Priscilla néni a hajamat vizsgálgatva. –
Meglátjuk, meddig bírja. Nem tudom, miért vesződsz az
egyenesítéssel a nyár kellős közepén.
– Ma még így marad – mondja Mama. Kikapcsolja a tűzhelyet. –
Kész vagy?
– Hozom a krumplisalátát meg a sült csirkét – feleli Priscilla
nénikém. – Nézd meg az édeskrumplis pitét! Mennünk kell.
– Ronra úgyis várnunk kell. – Mama kinyitja a sütőt, hogy
megnézze a két pitét.
– Hát, jobb lesz, ha csipkedi magát – motyogja Priscilla néni
kellően hangosan, hogy mindannyian halljuk.
– Ne beszélj így az emberemről! – Mama ingerülten pillant Pris
nénire a válla fölött.
– Édesem, én nem tudom, mit látsz abban a léhűtőben. Nem tudja
fizetni a lakbéredet, és te sem. Amennyire én látom, nem érdemes
megtartani őket, ha legalább egy-két számlát nem tud kifizetni. Ez
az új szabályom minden új férfira, ha egyáltalán találkozom még
eggyel.
– Ron más – jelenti ki Mama, a hangja lágyabb, mint máskor. Már
hozzászoktam, hogy Mama minden második szavának éle van, de
akkor nem, amikor Ronról beszél. Azt mondja, Ron más, pedig ő az,
aki más lett. Sosem láttam még senkivel így viselkedni, ahogy vele.
– És olyan jól bánik Lotusszal!
Nem, ez nem igaz. A frászt hozza rám, és amikor csak lehet,
hozzám ér.
Semmi szokatlan nincs ebben. Mama meg Pris néni körül folyton
ijesztő pasik lebzselnek, akik segítenek fizetni a számlákat. Irisszal
majdnem tökélyre fejlesztettük a technikánkat, hogy elkerüljük a
kezüket, de Ron már hosszabb ideje itt van, és mintha több keze
lenne, mint a többieknek.
Végül harminc perccel később megjelenik.
– Késtél – közli vele Mama, és összeszalad a szemöldöke a sötét
szeme fölött.
– Szerintem még időben vagyok, szivi. – Lehajol hozzá, hogy
megcsókolja, és elhallgattassa.
– Olyan gusztustalan, amikor a szájába dugja a nyelvét – suttogom
Irisnak.
– Tudom. – Iris elfintorodik. – De úgy fest, nekik tetszik.
Mire Ron kiveszi a nyelvét Mama szájából, mintha Mama már
nem is lenne ideges. A nyaka köré kulcsolja a karját, és a fülébe súg
valamit. Pris néni belép a nappaliba, és a sárga nyári ruhájában úgy
néz ki, mint egy mezei boglárka. A plafonra emeli a tekintetét, és
elhúzza élénkvörös ajkát.
– Mintha nem lennénk már amúgy is késésben – jegyzi meg, és
rákoppint Ron fejére, ahogy elmegy mellette. – Induljunk!
 Én, Iris meg Priscilla nénikém bezsúfolódunk Ron öreg Cutlass
Supreme-jének a hátsó ülésére. Mama beül mellé előre.
– Van itt levegő? – kérdezi Pris nénikém.
– Sétálhatsz is, ha akarsz – feleli Ron, miközben a visszapillantó
tükörben Pris nénire néz.
– Te meg akár otthon is maradhattál volna, tekintve, hogy ez nem
a te családod összejövetele – vág vissza Pris néni.
Iris és én kuncogunk, és elkapom Ron gonosz tekintetét a
tükörben. Nem érdekel. Szeretem, amikor Priscilla néni mindenféle
undok dolgot mond Ronnak, amit legszívesebben én is
megmondanék neki.
– Csóró – motyogja Pris nénikém magában.
A „csóró” a legrosszabb jelző egy férfira Priscilla néni szerint.
Általában Mama szerint is, de amióta Ron „itt szaglászik”
körülöttünk, ahogy Pris néni szokta emlegetni, teljesen
megváltozott. Először is, mintha Mamát nem érdekelné, hogy Ron
nem tudja fizetni a számláit – hogy néha neki kell fizetni Ronét.
Priscilla néni sosem leplezi, mennyire idegesíti az, hogy Mamát nem
zavarja, hogy Ron pénztárcája üres, amíg az ő ágya nem az.
Megszegi a túlélési szabályukat.
Kidugom a karom az ablakon, és hagyom, hogy úgy hullámozzon,
mint a vízben.
– Lo, azonnal tekerd fel azt az ablakot! – csattan fel Mama. –
Órákig egyenesítgettem a hajad, te meg letekered az ablakot?
– Bocsánat, Mama! – motyogom, és feltekerem az ablakot, de egy
apró, lázadó rést hagyok azért, hogy beeresszem a szellőt.
– Remélem, patkódobálóst játszanak – szólal meg Iris.
– Én nem vagyok jó patkódobálásban – emlékeztetem.
 – Majd megmutatom. Emlékszel, amikor még ugróiskolázni sem
tudtál?
Játékosan az oldalába csípek, és mindketten kuncogunk. Amikor
kisebbek voltunk, sosem tudtam ugróiskolázni, ezért Iris mindig
előttem ugrált, én meg követtem, amíg meg nem tanultam. Nem
tudom, miért okozott nekem ekkora nehézséget, de csak úgy tudtam
elsajátítani, ha utánoztam a lépéseit. Most már az „ugróiskola” a
kódszavunk azokra az esetekre, amikor valamelyikünknek szüksége
van a másikra. Mindketten az ugróiskola szót kiabáltuk a
játszótéren, amikor egy gonosz gyerek bántani akart minket. Lehet,
hogy butaság, de ez a mi kettőnk dolga. Nem egyszerű az élet New
Orleansben a Lower Ninth Wardban, és nem sok mindenünk van,
de Iris és én ott vagyunk egymásnak.
– Itt vagyunk – szólal meg Mama. Félig hátrafordul az ülésen, és
szemügyre veszi a hajamat. Ne feledd! Ne izzadj meg nagyon!
Kételkedve pillantok ki Ron autójának ablakán. Akkora a
forróság, hogy már be is kapcsolták az öntözőrendszert a közösségi
centrum mellett, ahol az összejövetelt tartják.
– Menjetek, keressétek meg a gyerekeket! – mondja Mama csípőre
tett kézzel. – Semmi szükség rá, hogy beleártsátok magatokat a
felnőttek dolgába.
„Megkeressük a gyerekeket”, és patkót dobálunk meg focizunk,
míg a felnőttek römiznek, bridzseznek és dominóznak, a nevetésük
meg minden más, amit elvileg nem kellene hallanunk, azért eljut a
fülünkig. Amikor eljön az evés ideje, Iris meg én odaülünk a
gyerekek asztalához, és mindenből veszünk egy kicsit a
tányérunkra.
– Melyik a kedvenced? – kérdezem Iristól.
 – A sült csirke – feleli, és csupa zsír a szája körül, azzal rámutat a
csirkecombra és a csirkemellre a tányérján. – Gondoltad volna?
– Nekem ez az étouffée ízlik nagyon. Kimerek pár kanál levest és
rizst a hungarocell tálból.
– Megtaníthatlak, hogyan kell csinálni – szólal meg mellettünk egy
idős hölgy.
A dédnagymamám az, MiMi. Nem sokat találkozunk vele, mivel ő
a bayou-ban él, a semmi közepén.
– Oké. – Megvonom a vállam. – Majd egyszer.
Ujjaival megfogja az államat, és szemügyre veszi az arcomat.
– Kezdesz felnőni, Lotus – mondja. – Milyen csinos lány!
MiMi nem látja a mellettem ülő Irist, akinek világos a bőre, és
hosszú, selymes, „jó” haja van? Általában őt szokták észrevenni az
emberek, nem engem. Majdnem egyforma ruhában vagyunk,
mindketten fehér csőtopot és rövidnadrágot viselünk.
– Ööö, köszönöm. – Elkapom a tekintetem, amikor MiMi továbbra
is bámul engem. Valahogy képes átlátni az emberen. Mama azt
mondja, hogy ő is gyakorolja a vudut, akárcsak a családunk korábbi
nőtagjai. Egy kicsit ijesztő, és örülök, amikor elengedi az állam, és
odébbáll.
Egész nap eszünk meg rohangálunk, amíg el nem kezd sötétedni.
A nap nemsokára lemegy, én meg épp piros pacsit játszom az egyik
unokatestvéremmel, amikor odajön Priscilla néni, és a homlokát
ráncolva néz körbe a pavilonban.
– Lo, sehol sem találom Irist – mondja. Menj, keresd meg az
unokatesódat, hogy elindulhassunk! Nem akarok éjszaka az út
szélén ragadni Ron csotrogányában.
– Igenis, asszonyom. – Elindulok arrafelé, ahol utoljára láttam
Irist, aki az egyik kutyával játszott, amit valaki magával hozott.
– Bo! – kiáltom. Priscilla nénikém kreol. Iris apja német, úgyhogy
Irisban sok minden keveredik, mindenből van benne egy kicsi.
Ezért hívom Gumbónak.
Betévedek a régi cukornádültetvényre, ami a közösségi centrumot
szegélyezi. Úgy fest, senki sem aratta le tavaly. A szárak közül
némelyik már kezd rohadni, és nem nagyon lehet látni tőlük.
– Nem jött volna el ilyen messzire. – Megfordulok, és elindulok
visszafelé, hogy kitaláljak innen, de ekkor belebotlok valami
tömörbe.
– Jaj, Ron! – mondom, és óvatosan nézek rá. – Szia!
– Szia, Lo! – A szavakat a csőtopom alatt lévő apró dudoroknak
szánja. – Gyorsan növekedsz!
A mosolyától görcsbe rándul a gyomrom, de nem tudom
pontosan, hogy miért. Körbepillantok, de semmi mást nem látok,
csak szárakat és Ront.
– Jobb, ha visszamegyek. – Ki akarom kerülni, de ő is lép egyet
velem. Amikor jobbra lépek, ő is ugyanezt teszi.
Felnevet, és megérinti az arcomat.
– Van pár percünk.
– N-nekem mennem kell. Pris néni küldött, hogy keressem meg
Irist. – Egy kicsit remeg a hangom, és olyan hevesen ver a szívem,
hogy én is hallom. – Keresni fog.
– Nem. Az új pasija most ért ide – mondja könnyedén. – Egy ideig
el lesz foglalva, amíg meggyőzi, hogy fizesse ki a következő havi
lakbért. Mi viszont sosem beszélgetünk egymással.
– Visszamegyek, Ron.
Elkapja a csuklómat, és magához húz.
 – Egész nap itt rohangáltál félmeztelenül – mondja egyre mélyebb
és durvább hangon. – Nagyon jól nézel ki!
A meztelen szó riadót fúj az agyamban. Nem kellene így beszélnie
hozzám. Vagy így néznie. Vagy így tapogatnia, amikor csak lehet.
– Nem igaz. – Próbálok elhúzódni, de szorosabban kapaszkodik
belém. – Engedj el!
– Csak egy csók, Lo – suttogja, miközben előrehajol, majd száját az
enyémre nyomja.
– Ne! – Elkapom a fejem, de a nagy kezével egy helyben tartja a
fejem. Kinyitom a számat, hogy sikítsak, mire ő bedugja a nyelvét.
Nedves, vastag, és eltompítja a hangomat. Fulladozom. Mama
hogyan szeretheti ezt? Addig harapom az alsó ajkát, amíg meg nem
érzem a vér ízét.
– Te kis kurva! – sziszegi, és elenged, majd a vérző száját
tapogatja.
Elfutok, de nem jutok messzire, mielőtt hátulról fellök. Elesek, és
erősen beverem a fejem a földbe. Elsötétül a világ, csupa színes
pötty minden a szemem előtt, mint az a pöttyi játék, amit tavaly
nyáron kaptam a Jószolgálattól.
Aztán minden elsötétül.
Amikor kinyitom a szemem, nem bírok megmoccanni. Ron a
fejem felett tartja mindkét csuklómat az egyik kezével. Szellő fújja a
lábamat, és rájövök, hogy eltűnt a sortom és a bugyim. Csapdába
estem a csípője és a combja alatt, és valami kemény megbök engem.
– Ne! – sikítom, és olyan hevesen csapkodok a fejemmel, hogy
kibomlik az egyik copfom. Nem látok át a kiegyenesített hajam sötét
függönyén. – Ne! Kérlek!
– Ez kettőnk között marad – sziszegi Ron a fülembe. – Tetszeni fog.
Ígérem.
– Kérlek! – zokogok, és a hajam, az olcsó kölnije meg a rothadó
cukornád szaga eldugítja az orromat. – Ron, ne!
De megteszi.
És mindenhol fájdalmat érzek. A fejemben az esés miatt.
A csuklómban a kezemet leszorító kőkemény ujjai miatt. A lábam
között, ahol olyan, mintha egy cső lángra kapott volna, és
erőltetetten haladna befelé. Úgy röfög fölöttem, mint egy boldogan
dagonyázó disznó a sárban, a szája nyitva tartva, a szeme pedig
hátrafordul. Pöttyök úszkálnak a szemem előtt, és összeszorítom.
Könnycseppek áztatják az arcom, és a hajamba patakzanak.
Sikolyt hallok a fejemben, amit rajtam kívül senki más nem hall.
Tovább sikítok, de lefagy a szám, és bent ragad a hang. Titkos sírás,
ami olyan hangos a fejemben, hogy semmi mást nem hallok, de nem
tör ki belőlem. Istenem, nem jön ki hang belőlem!
Nézz fel!
Alig hallom meg a halk suttogást a fejemben zúgó zaj mellett.
Nézz fel!
Ismét hallom a suttogást, biztató, egyre jobban sürget, és a
fájdalmon és a zajon keresztül felnézek az égre. Két egymás mellé
csoportosult felhő lassan kezd elválni egymástól. Úgy néznek ki,
mint egy állkapocs, és ahogy lassan eltávolodnak egymástól, hogy
megmutassák a mögöttük rejlő napot, és kinyílik az én szám is a
szétnyíló felhőkkel együtt. Végül a hangom betölti a rothadó mezőt.
– Ugróiskolaaaaaaaa!

* * *

– May, tudod, milyen gyorsan felnőnek ezek a lányok. – Ron, akinek
a szeme se áll jól, a lenyugvó nap árnyékában áll, lóg az öve, a
cipzárja lehúzva. – Lehet, hogy Lo fiatal, de az alapján, ahogy rám
mozdult, biztos örökölte valakitől az ízlését.
– Hazudsz! – kiáltja Iris, és védelmezőn magához szorít.
Még jobban odabújok hozzá, és úgy remegek, hogy már fáj, a
fogaim vacognak a nyári hőségben. A hajam félig kibomlik, össze
van borzolva. A lábam közt lévő intim terület annyira érzékeny,
hogy még a pamutbugyi is égeti a feltépett bőrömet.
Mama előbb Ronra, majd rám mered, mintha nem tudná
eldönteni, melyikünket utál épp jobban.
– Lotus, mit mondtam neked a rohangálásról? – kérdezi Mama, de
kétségtől remeg a hangja. Tudja. Tudnia kell, hogy hazudik, és hogy
én nem tenném.
Meg sem tudom védeni magam. Egy szót sem szóltam, amióta az
ugróiskola szót kiáltottam, amire Iris iderohant hozzám. Mama és
Pris néni nem sokkal utána. Mind az öten ott állunk a mező
közepén, és Ron hazugságai ugyanúgy rohadnak, mint a cukornád.
– May – szólal meg Pris néni összepréselt ajkakkal. – Nem tudom,
hogy…
– Pontosan, nem tudhatjuk – mondja Mama, és résnyire húzott
szemmel néz a testvérére. – Csak hadd gondolkozzak egy percet,
Pris! Adj egy kis…
Megreccsen a hangja, mintha egy tányér zuhanna a földre, és
sírni kezd, két kezével eltakarja az arcát. Ron felé nyúl, mire ő
elkezdi ütögetni a vállát, az arcát és a fejét.
– Te… – visítja, és a világos bőre elvörösödik. – Hogy tehetted,
Ron?
 – Bébi, ne már! – mondja, miközben megfogja kapálózó végtagjait,
egy kézzel elkapja az ujjait, és vastag karjával a mellkasára húzza.
– Ezt nem fogom elnézni neked – vicsorog anyám. – Ezúttal nem.
– Ismersz, bébi – duruzsolja a hajába, és keskeny hátára köröket
rajzol a kezével. – Szeretlek. Tudod, milyenek vagyunk.
Anyámat ismét zokogás rázza meg, ahogy hozzábújik, és tagadóan
rázza a fejét, de már nem karmolászik, hanem a nyakába temeti a
fejét.
– Hogy tehetted? – suttogja újra és újra, és inkább megbántottnak
tűnik a hangja, mint mérgesnek. Összetörtnek, nem
felháborodottnak miattam.
– El kell mondanunk a rendőrségnek – szólal meg Iris, mintha ő
lenne a felnőtt.
– Nem! – kiáltjuk Mamával egyszerre.
– Nem – ismétlem. Iris arca elmosódik a könnyeimen keresztül. –
Nem akarom, hogy bárki megtudja.
Könyörgő szemmel fordulok anyám felé.
– Mama, kérlek, ne hívd a zsarukat! – Rámeredek Ronra. – Csak
küldd el innen!
Anyám megdermed a szavaim hallatán, és tanácstalanul néz rám
meg a férfira, aki bántott, mintha olyan nehéz lenne a választás.
– Küldd el, Mama! – könyörgök ismét. – Légyszi, nem kell
beszélnünk a zsarukkal. Csak küldd el!
– De Lotus, mi… – Megnyalja az ajkát. – Mindannyiunknak kell
egy kis idő, hogy kiderítsük, mi történt.
– Mama, én tudom, mi történt – tiltakozom. – Megerő…
– Lotus! – Mama hangja pengeként vág közbe. – Ne mondj ilyet!
– De ezt csinálta – zokogom bele Iris hajába. – Ezt csinálta.
 – Talán egy időre el kéne menned valahova – jegyzi meg Mama,
kerülve a tekintetemet. – Amíg le nem csillapodunk mindannyian.
– Nekem? – A döbbenetem ott pattog Mama, Pris nénikém és Ron
között, akinek a vérző ajka gonosz vigyorrá görbül. – De Mama, én…
– Csak pár hétre, Lo – mondja, és az arcára kiült bűntudat kezd
türelmetlenséggé alakulni.
– Nem – kiáltja Iris, és még szorosabban ölel magához. – Ne őt
küldd el!
– Csak pár hétre – ismétli Mama határozottabb hangnemben.
– Akkor én is vele megyek. – Iris egyenes, elszánt vonallá húzza a
száját.
– Nem mész te sehova, kislányom – mondja Pris néni. – Mit
mondtam neked arról, hogy ne üsd az orrod a felnőttek dolgába?
– De Mama – folytatja Iris siránkozó hangon. – Hova fog menni?
Megmoccannak, majd szétválnak a nádszárak, csattognak
valakinek a léptei alatt, amire mindannyian összerezzenünk.
A dédnagymamám az, MiMi. Szép lassan végigmér mindenkit, de
haragos tekintete végül megállapodik Ronon, aki nyel egyet, és
megborzong.
– Majd én elviszem – közli MiMi, és rám néz azzal az öreg
szemével. – Nálam ellehet.

 31
KENAN


Sosem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok kikötni.
A New York-i Divathéten. A JPL show-ján az első sorban. Most
mégis itt ülök, és tűkön ülve várom az első „összeállítást”, ahogy
Lotus nevezi. Mondta, hogy a show, amit JP hónapok óta tervezget,
kevesebb mint húsz percig fog tartani.
Ez a nekem való esemény!
A várakozó közönséget a Lincoln Plazára néző teraszra ültették.
Nem tudom teljes mértékben értékelni a város látképét a
naplementében, vagy a levegőt betöltő izgatottságot, mert csak azt
várom, hogy vége legyen az egésznek. Örülök JP-nek meg a
csapatának, akiket egész jól megismertem, és igazából meg is
kedveltem a nyár folyamán. De minél előbb vége a show-nak és az
azt követő partinak, annál előbb lehetek kettesben Lotusszal.
Figyelmeztetett, hogy az időbeosztása egyre durvább lesz, ahogy
közeleg a show, de nem voltam rá felkészülve, hogy milyen kevés
ideje lesz minden másra.
Hogy milyen kevés ideje lesz rám.
Sosem volt közöm olyan nőhöz, akinek az időbeosztása és a
szakmai kötelezettségei az enyémmel versengtek. Három hét múlva
kezdődik az edzőtábor, és legalább kilenc hónapig szinte minden
időmet az NBA fogja kitölteni. Tízig, ha bejutunk a rájátszásba, amit
Augusttal mindenáron el akarunk érni. És akkor Lotus is
megtapasztalja, hogy milyen az én munkám. Nem könnyű együtt
élni vele. Velem sem könnyű együtt élni. A szezon alatt még
megszállottabban edzek és figyelek a táplálkozásra. Folyton
felvételeket nézek. Még kevesebbet beszélek, mert fejben állandóan
a meccseket elemzem, a többi csapat támadási stratégiáján agyalok,
fejben megpróbálom kijátszani a védekezésüket a meccsek előtt.
Minden a kosárról szól.
Lehet, hogy nem NBA-játékosnak indultam, de mindig is hajtott
valami, bármit is akartam elérni. A joggal kapcsolatban is így
éreztem volna, ha beteljesítettem volna apám álmát, és azt a
szakmát űztem volna. Ha földműves lennék, ugyanígy
gondolkodnék a gyümölcsökről, a zöldségekről és a földről. Ilyen
vagyok, és még semmi nem mozdított ki ebből a viselkedésmódból.
Tudom, hogy rossz volt, amit Bridget tett, de közben azt is értem,
hogy én sem vagyok egyszerű eset, főleg akkor, amikor elkezdődik a
szezon.
És Bridget jó pár szezont túlélt velem.
Ő az utolsó, akire most gondolni akarok. Teljes mértékben
továbbléptem. Nem számít, hogy Lotus a divatvilágban dolgozik,
egy olyan területen, amire mindig is magasról tettem, és az sem
számít, hogy nem tudja megkülönböztetni Oscar Robertsont Oscar
Meyertől. Hogy tizenegy évvel idősebb vagyok. Hogy én a nyugati
parton élek, ő meg a keletin. Még az sem számít, hogy ő hisz a
vuduban. Lehet, hogy boszorkány. Nem tudom. Egyvalamit tudok
biztosan.
Hogy kezdek beleesni.
És ha száz százalékig őszinte akarok lenni, legalább magammal
szemben, valószínű, hogy ezt inkább múlt időben kéne mondanom.
Beleestem.
Az ember azt hinné, hogy a sok dráma és trauma után, amit
Bridgettel átéltem, ez nem fog újra megtörténni. De ez van. Ez nem
egy olyan érzés, amit „újra” átélek. Ez még felfedezetlen terület.
Soha nem éreztem ilyet senki iránt. Istenem, elszégyellem magam,
ha erre gondolok, de Bridgettel a főiskolán találkoztunk. Tizenhat
éve ismerem, amelynek jelentős részében a férje voltam, és egyszer
sem éreztem iránta azt, amit Lotus iránt pusztán néhány hónap
után érzek.
Mindig féltve őriztem a magányomat. Így nemcsak idegen, de
egyenesen nyugtalanító érzés, hogy állandóan együtt akarok lenni
valakivel. Elolvastam az Énekek énekét, hogy küldhessek neki belőle
részleteket. Bizony. A Bibliából. Szerintem valaki elrabolta a testem.
Nem tudom, ki vette át az agyam és a testem fölött az irányítást,
amelyben mindig elvek szerint éltem. Ki vette át az irányítást a
szívem fölött.
Kavargó gondolataim megtorpannak, amikor kialszanak a fények,
és zene tölti be a teraszt. A dal úgy hangzik, mintha Enya szexelt
volna egy DJ-vel, és megszült volna valami fattyú New Age-számot,
amit megszállt egy durva basszus. Egy magas, vékony nő
magabiztosan besétál, és végigvonul a kifutón. Megáll, pózol,
megfordul. Mielőtt kiér a látóterünkből, egy másik veszi át a helyét
a kifutó másik végén.
A következő húsz perc során számtalan nő fordul meg a kifutón,
akiknek a szépségével csak az általuk viselt gyönyörű ruhák
versenyezhetnek. Lehet, hogy nem sokat tudok a divatról, de azt
tudom, hogy ezek a ruhák művészi alkotások, és büszke vagyok,
hogy a barátnőmnek ilyen fontos szerepe volt egy mestermű
létrejöttében. Hírességek, nem csak kritikusok meg a divat
berkeiben járatos emberek töltik meg a sorokat. Kiszúrom Bristol
Jamest, Grip feleségét néhány sorral előrébb. Intünk egymásnak, de
Bristol azonnal visszafordul a ruhák felé.
Ahogy Lotus ígérte, húsz perc alatt véget ér, és JP lép elő a
függöny mögül, csatlakozik hozzá az összes modell, és peckesen
odasétál a kifutó végére, közben integet és fürdik a dicséretben,
amit a kollekció meg is érdemel. A közönség felállva tapsol.
Pásztázom a tömeget, hátha észreveszem Lotust, de valószínűleg a
backstage-ben van.
Márkanagykövetként nekem is van oda belépőm, amit azonnal ki
is használok, amikor a show lezárul, és kezdenek elszivárogni az
emberek. Lotus mesélte, hogy brutális a divathét beosztása.
Egymást követik a show-k a különböző helyszíneken szerte a
városban, az összes kritikus, szerkesztő, divatblogger és néző
mindent megtesz, hogy időben odaérjenek egyikről a másikra.
Az Amazonok között, akik közül néhány magas sarkúban
majdnem olyan magas, mint én, nehéz megtalálni Lotust. Amikor
észreveszem, épp JP-t ölelgeti, és éjkék, testhez simuló
bársonynadrágot visel, ami teljesen ráolvad karcsú alakjára. Az ing,
ha lehet így nevezni, elefántcsontszínű selyem. Nem sokkal
nagyobb, mint egy melltartó, aminek hosszú ujjai vannak, és valami
kristályok ömlenek ki a csuklójánál, rá a kezére. Halványan átsejlik
sötét mellbimbója a mellét fedő törékeny burkon, a hasa meg
fedetlen, csupán a lótuszvirág ékesíti sima bőrét. Megfordul, hogy
válaszoljon valakinek, és nyelek egyet. A feneke abban a nadrágban
egyszerűen büntet. Istenem, legszívesebben végignyalnám azt a
cipzárt, ami felkúszik a gerincén. Már megszokhattam volna – hogy
bizonyos testrészeim milyen fájdalmasan kemények lesznek, mások
meg hihetetlenül ellágyulnak, ahogy meglátom őt –, de nem. Félig
azt remélem, hogy sosem fogok hozzászokni.
Lehet, hogy érzi magán a tekintetemet. Nem lennék meglepődve.
Lotusban van valami különleges és más. Megérez dolgokat, amiket
én nem mindig érzékelek. Addig keres, amíg meg nem talál.
– Kenan! – kiált fel, és gyorsan elindul felém a zsúfolt tömegben.
Több rajta a smink, mint általában, és egy apró aranykarika díszíti
az orra éles ívét. Amikor elég közel ér, behajlítom a térdem, köré
fonom a karom, és a feneke alá támasztott könyökömmel
felemelem.
– Olyan büszke vagyok rád, Gombszem! – suttogom bele a
platinaszőke, göndör fürtjeibe.
Megdermed a karomban, és elhúzódik, hogy a szemembe nézzen.
Vakító a mosolya, az öröm és elégedettség elegye.
– Ugye tudod, hogy nem én terveztem ezeket? – ugrat, és a
könyökét a vállamra támasztva simogatja a szemöldökömet és az
arccsontomat az egyik körmével.
– Tudom, hogy mi mindent csináltál te – erősködöm. – És lehet,
hogy semmit nem tudok a divatról, de ez a show fantasztikus volt! –
Megcsókolom a nyakát a torka meleg ívénél. – Te is fantasztikus
vagy.
Addig dönti a fejét, míg találkozik a pillantásunk, és lehervad a
mosoly az ajkáról meg a szeméről. A homlokát az enyémnek dönti.
– Veled akarom tölteni az éjszakát, Kenan.
A szívem háromszor olyan gyorsan ver, mint eddig a mellkasom
alatt, és lenyelem mohó vágyamat.
 Nyugtasd le a farkad, és vegyél vissza az elvárásokból!
Még nem szexeltünk, és várnék akár egy évig, kettőig is, vagy
bármeddig, amíg számára nem kényelmes. Már többször nálam
töltötte az éjszakát, és mindig nehéz leállni, de azért sikerül. Érte
bármeddig megteszem, amíg csak azt nem mondja, hogy már nem
kell. Szóval, amikor azt mondja, velem akarja tölteni az éjszakát,
mostanra nekem is meg a farkamnak is tudnia kéne, hogy ez nem
jelenti azt, hogy…
– Persze. – Leteszem a földre. – Említettél valami after partyt…
– Nem megyek – szakít félbe, és közben az arcomra szegezi a
tekintetét. – Már szóltam JP-nek.
– Ó, oké. Rendben. – Megköszörülöm a torkomat. – Ha esetleg
közben ennél valamit…
– Nem. – Megfogja a kezem, és rám néz a backstage
félhomályában. Modellek, kritikusok, hírességek, JPL meg a csapata
ott nyüzsögnek körülöttünk, de számomra mintha csak mi ketten
lennénk. – Fel akarok menni hozzád, és ott akarom tölteni az
éjszakát. Készen állok, Kenan.
– Lotus, bébi, nem muszáj…
– Kenan! – ordítja JP a fülembe.
Lotus és én nem vesszük le egymásról azonnal a szemünket,
hanem még pár másodpercig nézzük egymást, mielőtt a főnökére
figyelnénk. Gyakorlatilag vibrál a diadalérzéstől, és meg is értem.
Örülök neki, de jelenleg rá kell jönnöm, hogy Lotus mire gondol.
Hogy amit mondott, az az-e, amire gondolok. Ha igen, a lehető
leghamarabb ki kell jutnunk innen.
– Tetszett a show, mon ami? – kérdezi.
– Aha, szuper volt! – Lotust magam mellé húzom, és simogatom a
háta finom bőrét. – Ahogy láttam, mindenki élvezte.
– Oui! – Nyilvánvaló öröme mosolyra késztet engem is. – És Lotus,
biztos, hogy nem akarsz velem jönni az after partyra? Mindenki ott
lesz! Az iparág összes nagyágyúja.
Lotus még jobban hozzám bújik, és rekedten felnevet.
– Amennyi munkaórát beletettem ebbe az egészbe a múlt
hónapban – mondja fáradtan, de boldogan –, én már csak egyetlen
nagyágyút akarok látni.
Akkora mosoly terül el az arcomon, hogy szinte fáj. Nem is tudom
leplezni, hogy mit jelent számomra ez a lány, és hogy mennyire
vágyom rá. Most, hogy Simone már tudja, baromira nem érdekel,
hogy ki lát minket együtt. Az embereket általában nem igazán
izgatja az életem, legfeljebb akkor, amikor Bridget felforgatja.
– Nos, ebben azért nekem is volt szerepem – dünnyögi JP erős
francia akcentussal és ragyogó szemmel –, hiszen az én
gombszemem hozott össze titeket.
– Szerintem előbb-utóbb megoldottuk volna a gomb nélkül is. –
Lehajolok, és megpuszilom Lotus feje búbját. – De kösz a segítséget!
– De rien12. – A kijárat felé biccent a fejével. – Na, gyerünk,
menjetek, galambocskáim!
– Biztos? – kérdezi Lotus, és erősebben szorítja a derekamat az
ujjával.
– Hamarosan újrakezdődik az egész – emlékezteti. – Úgyhogy
menj csak, mielőtt még eszembe jut, hogy nélküled szinte alig bírom
átvészelni ezeket a rémes bulikat.
Lotus, apró termetéhez képest egész kevés erőfeszítéssel tud
végigvonszolni egy kétszer akkora férfit a tömegen. Amint kinyílik
az ajtó, a szeptemberi napfény elönti a backstage területét. Lotus
mély levegőt vesz, mielőtt kilép a levegőre egy kicsivel előttem.
– Szabadság! – mondja, és hosszan fújja ki a levegőt. – Vége.
Fanyar nevetés buggyan ki belőle, amit hamar elnyel a dudaszó
zaja meg New York városi kakofóniája. A válla fölött hátrapillant
rám, tekintetében fáradtságot és izgatott várakozást látok.
– Vigyél haza, Kenan!

12 szívesen (francia)
 32
LOTUS


Erre vágytam. Rá vágytam.
Napok, hetek óta arra vágytam, hogy itt legyek ezzel a férfival az
ajtajának dőlve. Kenannek fel sem tűnt, hogy JP gyakorlatilag
csorgatta rá a nyálát a JPL háromrészes öltönyében, de én igen.
Tökéletesre nyírt borosta sötétlik a gránitszerű állán. A válla
hihetetlenül széles horizontja feszül a rá szabott ruhában, amely a
karcsú csípőjén összeszűkül, akárcsak a hosszú, erős lábán. Van
benne valami hanyagság, de ez félrevezető. Vágytól lüktet a levegő –
a türelmesen uralt vágytól. Végre készen állok alámerülni.
Olyan büszke vagyok rád, Gombszem!
Nem azt mondta, hogy milyen gyönyörű vagy, ami szintén kedves
dolog lett volna, hanem azt, hogy olyan büszke vagyok rád.
A legtökéletesebb mondat egy olyan lánynak, akit az egyik szülője
folyton meg akart változtatni, át akart formálni, simítgatta a
gyűrődéseit, egyenesítgette a hullámait, de sosem volt elégedett.
Büszke vagyok rád.
– Előbb beszélni akarok – szólalok meg a nappali kanapéján ülve,
miközben kibújok a cipőmből.
– Előbb? – Ellöki magát az ajtótól, odaballag a kanapéhoz, és leül a
másik végébe, néhány métert kihagyva köztünk.
– Igen, előbb. – Elmosolyodom a gyomrom kavargása ellenére. –
Mielőtt szeretkezünk.
– Tudod, hogy hónapokat, éveket is várnék – jelenti ki a térdét
átfogó jókora kezére meredve. – Nagyon vágyom rád, Lotus.
Szerintem ezzel tisztában vagy, de addig várok, amíg csak akarod.
Ilyen sokat jelentesz nekem.
A tökéletes helyen, időben kimondott szavai megnyugtatnak, és
kibuggyan belőlem a történet.
– Korábban említettem, hogy pár dolgot el kéne mesélnem neked.
– Aha. – Rám pillant, és az egyetlen moccanás a szobában a pillája
rebbenése. Teljesen mozdulatlanná vált, és éber arckifejezés ül ki az
arcára.
– Készen állok, hogy… – Lenyelem a szavaimat fenyegető
idegességet. – Hogy elmondjam, miért kellett várnom, és hogy mi
történt.
Megrándul egy izom az arcában.
– El fogod mesélni, hogy valaki bántott téged – jelenti ki, nem is
kérdezi.
Ha felidézem, hogy reagált Chase-re, azt hiszem, ez neki is
ugyanolyan nehéz lesz, mint nekem. Elhelyezkedem mellette a
kanapén, és megfogom a kezét, majd megpuszilom a kézfejét.
– Igen, el kell mondanom neked.
Bólint és közelebb húz, hogy a fejem a mellkasán pihenjen, az álla
pedig a hajamban.
– Nem akarok belemenni ma a részletekbe – jegyzem meg halkan.
– Múlt héten az egész történetet, minden fájdalmas részletével
együtt elmeséltem a segítő csoportban, és…
– Segítő csoport? – kérdezi.
– Valószínűleg nem vetted észre, mert csak egy óra volt minden
csütörtökön, de eljártam egy csoportba a… öhm, a gyerekkori
szexuális bántalmazást átélt embereknek.
Hatalmas mellkasa egy hosszú belégzés során megtelik levegővel
az arcom alatt. Felgyorsul a fülemben a szívverésem, csak úgy
dübörög.
– Oké – mondja egyszerűen.
– Az anyám sosem volt velem megelégedve. – Csóválom a fejem. –
Nem vagyok elég sötét, de a családom többi részéhez képest az
voltam. A hajam is teljesen rossz volt.
– A hajad? – Végighúzza rajta a kezét, megpuszilja a fejem búbját.
– Miért nem tetszett neki a hajad?
– Mert nem olyan, mint az övé, Irisé vagy Iris anyukájáé, vagy
bárki másé a családban. Most már csak egy apróságnak tűnik, de
gyerekkoromban hatalmas ügynek éreztem. Úgy éreztem, emiatt
nem vagyok elég jó.
Megvonom a vállam, hogy jelezzem, hogy ez a közelében sincs
annak, hogy az anyám hány millióféleképpen utasított el, mielőtt a
lehető legdurvább módon megtagadott engem. A lehető
legrémesebb módon.
– Volt egy pasija, aki… – Elhallgatok, a torkom összezár a titkok és
a sötét emlékek körül. A testem vonakodva engedi szabadjára őket,
pedig muszáj lesz. Nem én kapaszkodom ebbe a traumába.
A trauma kapaszkodik belém. Kiszorítja belőlem a szuszt. Ki kell
adnom magamból, hogy továbbléphessek.
– Basszus – motyogom az ujjaimat csavargatva az ölemben.
– Bébi, nem muszáj…
– De, akarom – mondom, és ránézek. – Tudnod kell.
Rám néz, és bőrkeményedéses ujját végighúzza az ajkamon.
 – Oké. Meséld el!
Bólintok, és nyelek egyet, kényszerítve magam, hogy folytassam.
– Volt egy pasija.
– Hogy hívták? – kérdezi Kenan, mielőtt folytatnám. A keze ökölbe
szorul a térdén.
– Ron Clemmons – felelem suttogva.
Magam mögött akarom ezt tudni. Ki akarom adni magamból, és
magam mögött hagyni, hogy előrefuthassak.
– Ő… nos, ő megerőszakolt tizenkét éves koromban.
– És… – Kenan szavai a torkán akadnak, mint egy besült puska. –
Börtönben van? Mi történt a…
– A pokolban van – szakítom félbe, a szavaim gyorsan, élesen,
erőteljesen zuhannak le, mint egy guillotine, ami hamar ítéletet hoz.
– Gondoskodtunk róla.
Belenézek Kenan kérdésekkel teli szemébe, de nem teszi fel a
kérdést, hogy hogyan lehet „gondoskodni” arról, hogy valaki a
pokolba jusson, mert szerintem tudja, hogy ha hiszi, ha nem, ez a
történet leglényegtelenebb eleme.
– Amikor elmondtam az anyámnak, hogy mit tett – folytatom, és a
dac bánattá olvad, amit nem tudom, képes leszek-e valaha magam
mögött hagyni –, nem hitt nekem.
Üres nevetés buggyan ki a számon.
– Vagy lehet, hogy hitt nekem, de nem érdekelte. Nem eléggé,
hogy lemondjon róla.
– Azt akarod mondani, hogy együtt maradt azzal a faszfejjel? –
kérdezi Kenan, és eltol magától, hogy a szemembe nézzen. – Miután
ezt tette veled, ő mégis vele maradt?
– Őt választotta, engem meg elküldött MiMihez.
 – Tehát így kerültél oda MiMihez? – Kenan kezdi felemelni a
hangját, ami erőteljesebbé válik a felháborodottságtól, a haragtól és
a megvetéstől. – Miféle nő tesz ilyet? Bébi, mi a…
Váratlanul feláll, és körözni kezd a szobában, mintha ketrecbe
lenne zárva, és nem használhatná a drága lakás egész területét,
csak azt a kis részét, amit a lábával bejár a szőnyegen. Megváltozik
a légzése, szaggatottá válik.
– Kenan! – szólalok meg gyengéden, miközben felállok, és
odamegyek hozzá. – Minden oké.
– Hogy lenne minden oké? – A szavak úgy szakadnak ki belőle,
mint egy csatakiáltás, és vérszomjas, gyilkos tekintettel néz rám. –
Hogy választhatta azt a szarkupacot helyetted? A saját lánya helyett,
miközben tudta, hogy…
Összezárja a szemét, talán a képek elől, amelyek számomra nem
csupán képzelgések. Hanem emlékek.
Úgy fújja ki a levegőt az orrlyukain, mint egy bika. Az életemet
átitató felkavaró emlékekből csupán egy morzsát dobtam elé, de
már ettől hányingere van, felfordul a gyomra, és rosszul van tőle.
Kinyitja a kezét, és a teste mellett ismét önkéntelenül ökölbe
szorítja. Alig tudja féken tartani a haragját, és ettől még jobban
szeretem.
Szeretem őt.
Nincs több kifogás. Nincs választásom, nincs visszaút. Ennyi.
Minden létező módon az övé vagyok, kivéve egyet.
– Nem volt problémám a szexszel – magyarázom, és fátyolként
telepszik rám a nyugalom. – Rá kellett jönnöm, miért tudtam mindig
is szexelni, úgy, hogy közben semmit sem éreztem, és aztán egyszer
csak rosszul lettem attól, hogy nem érzek semmit. Annak idején
leváltam róla érzelmileg.
– Ezért felhagytál a szexszel – jelenti ki az arcomat fürkészve.
– Igen, és ezt át kellett gondolnom. A tanácsadóm szerint az
elménk szokott ilyet csinálni, hogy megvédjen bennünket.
Felejtünk, elhatárolódunk, bekategorizálunk. Különböző védekezési
mechanizmusokkal próbálunk túlélni, de amikor ez nem működik
tovább, szembe kell néznünk a sok szarral, amit addig elrejtettünk
magunk elől.
Nevetésem száraz, és öngúnnyal teli.
– Az enyém idén nyáron kezdett elromlani. Szóval pont akkor
döntöttem úgy, hogy abbahagyom a szexelést, amikor a világ
legszexibb pasija kezdett sündörögni körülöttem.
– Ajánlom, hogy én legyek az – jegyzi meg, és amióta a
történetemet mesélem, most először tör át némi derű mogorva
arckifejezésén.
– Igen, te vagy – erősítem meg lágyan. – Eleinte annyira féltem
kockáztatni veled, aztán meg attól féltem, hogy ugyanazt az
ürességet, sivárságot fogom érezni, amit korábban is éreztem, ha
szexeltem.
Odamegyek hozzá, megállok előtte, megfogom a kezét, és
összekulcsolom az ujjainkat.
– Féltem, hogy újra megtörténik.
– Mi történik meg újra? – kérdezi, és zavarodott a tekintete.
– Hogy szexelek, és az ürességen kívül semmi mást nem érzek –
felelem nyugtalanul. – Legutóbb viszont volt egy flashbackem is, és
rám tört a pánik. Annyira féltem! Amikor vége lett, úgy sírtam, mint
egy kisbaba.
– És azt gondoltad, hogy ez esetleg velem is megtörténhet?
 – Attól féltem, hogy ha veled is megtörténik, akkor semmi
remény, tekintve, hogy mit érzek irántad.
Feszültség lüktet a pillanatnyi csendben, ami a kijelentésemet
követi.
– És mit érzel irántam? – kérdezi éber, felkavaró szemmel.
A szavak a nyelvemen akadnak. Túl sok vallomás ez egy estére.
Túl sok mindenről rántottam le eddig a leplet. Elfáradtam a
beszédben. Meg akarom mutatni, hogy mit érzek. Nincs szükségem
szavakra ahhoz, hogy meghúzzam az apró kristályos masni pántját,
ami a mellemet fedő kosarakat összetartja. Könnyedén kibomlik.
A melleim szabadon esnek ki belőle. Kenan szeme a kemény és
kerek mellbimbómra szegeződik, majd az arcomra, és várja a
következő lépésemet.
Leengedem a vállam, hagyom, hogy lecsússzon a karomra a
ruhám pántja, majd az egész ing lehullik a testemről. A másik
vállamat is leengedem, és a másik ujja is lecsúszik, így a
leheletvékony selyemdarabok a földre hullnak.
Pislogás nélküli tekintete mégsem hagyja el az arcomat, a
szememet fürkészi.
Az egyik ujjamat a bársonynadrágom derekát összekapcsoló apró
résbe bújtatom, és lehúzom a csípőmön, majd kilépek belőle.
A blúzzal együtt ott hever a lábamnál egy drága ruhákból álló
halomban. Kenan arckifejezése kemény és áthatolhatatlan, mint egy
kőszikla, de rángatóznak az ujjai, és tudom, hogy majd’ belehal,
hogy hozzám érhessen. Én is majd’ belehalok, hogy hozzáérhessek.
Hüvelykujjamat a tangám vékonyka pántja alá dugom, és elkezdem
letolni, de a csípőmre tett kezével megállít.
– Ne! – Ez az első szava, amióta elkezdtem vetkőzni. – Majd én.
 Egybeforr a tekintetünk. A szám bizsereg és reszket. Némi
idegességgel vegyes izgatottsággal megnyalom az ajkam, és
engedélyt adva bólintok, hogy fejezze be a vetkőztetésemet.
Végül a szeme végigpásztázza az egész testemet, kezdve a
lábujjaimnál, fel a térdemen, a combomon, a csípőm és a derekam
felé, majd elidőzik a mellemen. Egy örökkévalóságig tart, amíg
megérzem az enyhe nyomást a csípőmnél, ahogy hosszú ujját a
tangám alá csúsztatja. A tenyere elindul lefelé, és a tanga pántja
alatt megfogja meztelen fenekemet. Elakad a lélegzetem, amikor
finoman megszorítja. Olyan nagy a keze, hogy mindkettő teljesen
betakarja a fenekemet. Tovább húzza a bugyimat, ami végigcsúszik
a lábszáramon, majd bilincsként hullik a bokám köré.
Teljesen meztelenül állok előtte, de nem érzem magam
kiszolgáltatottabbnak, mint amikor Ronról, az anyukámról és a
problémáimról meséltem neki. Az volt a valódi meztelenség. Ezt a
testet már korábban is látta, de az átható tekintetét látva nem
gondolnám, hogy így van, olyan, mintha attól félne, hogyha másfelé
nézne, lemaradna valamiről.
– Van valami, amiről tudnom kéne? – kérdezi az arcomat
vizslatva. – Bármi, amit nem szeretsz, vagy ne csináljak?
– Ne… – Mélyen beszívom a levegőt. – Ne szorítsd a karomat a
fejem fölé.
– Jó – egyezik bele halkan. – Bármi más?
– Amit eddig csináltunk, az mind csodás volt, de nem tudom
pontosan, hogy mi az, ami… előidézhet valamit. – Vállat vonok, és
megnyalom az ajkam. – De meg akarom próbálni veled. Vágyom
rád.
– Biztos? – kérdezi, és van valami a hangjában, ami arról
árulkodik, hogy az önuralma egy hajszálon függ. Biztos vagyok
benne, hogy ha ebben a pillanatban közölném, hogy mégsem megy,
nem akarom, akkor nem ellenkezne, de azt is tudom, hogy amint
biztos lesz benne, hogy én is ugyanannyira akarom ezt az egészet,
mint ő, mohón nekem fog esni.
És azt akarom, hogy egészben felfaljon. Ne finomkodjon velem.
Ne apró falatokban haladjon. Egyetlen kiéhezett nyeléssel
fogyasszon el, mert erre vágyom.
Lábujjhegyre állok, hozzápréselem a mellem, és élvezem, ahogy
mellénye gombjai belevájnak a meztelen bőrömbe.
– Készen állok – suttogom lihegő és megbicsakló hangon az
elnyomott vágytól.
Szavaim vihart keltenek. Felemel, és elindul velem a hálószobája
felé, lábbal berúgja a csukott ajtót. Nem most először lát így engem,
de most mindketten tudjuk, hogy nem fogok megállni. Ma
megteszünk egy lépést, amiről nem tudtam, mikor fogok készen
állni rá, és ha őszinte akarok lenni, most sem tudom, hogyan fogok
reagálni. Nem tudom, amíg meg nem próbálom. Lehet, hogy az
agyam ugyanazt a tréfát fogja űzni velem és az érzéseimmel.
A testem és a szívem készen áll, de az agyamról már nem biztos,
hogy elmondható ugyanez. Az is lehet, hogy Kenan zuhanyzójában
fogok zokogni egyedül, ahogy korábban Chase-nél.
A Kenan szemében látott gyengédségtől eláll a szívem, kihagy egy
ütemet, majd tovább ver. Nem, nem fogok egyedül zokogni a
zuhanyzóban. Ha sírni fogok, azt Kenan karjában teszem. Ha
üresnek érzem magam, beengedem a falaim mögé, hogy
megvigasztaljon. Ez az intimitás köteléke, amit kialakítottunk –
amiben még senki mással nem volt részem korábban.
 Amikor ott állok Kenan előtt, kezemmel a zakója alá nyúlok,
megtalálom a vállát, amelyről lecsúsztatom a tökéletesen rá szabott
zakót, végig az izmos karján, ami acélként feszül a drága pamut
alatt. Mindig odavoltam az öltönymellényt viselő férfiakért. Kenan
látványa ebben a mellényben, meg a kontrasztos fehér ingében már
szinte elviselhetetlen. Fürgén elkezdem kigombolni, és nem állít
meg, de nem is ajánlja fel a segítségét.
Egy fenséges hegy, minden vonala, ina és izma egy mester
tehetségéről és figyelméről árulkodik. Még a legdurvább élei is
tetszenek. A pályán történt összecsapásokból származó vágások és
sebek. A bőrkeményedéses keze a sok-sok évnyi labdavezetéstől
meg a profi, kemény sporttól. Elámulok az előttem álló fizikai
jelenség láttán.
Miután lehámozom róla az inget és a nadrágját, alsónadrágban áll
előttem.
Már láttam a farkát. A kezemben tartottam. Fulladoztam tőle, de
még sosem járt bennem. Fel sem teszem magamnak a bugyuta
kérdést, hogy passzolni fog-e belém. Hát persze hogy passzolni fog.
Lehet, hogy kicsit szűk leszek és lehet, hogy úgy érzem majd, hogy
egy ekkora fasz szétrepeszt engem, de be fog férni. Majd köré olvad
a testem, hogy tökéletesen passzoljon, annyira tökéletesen, hogy
utánam egy nő se legyen elég jó. Már azt is sejtem, hogy Kenan után
nekem sem fog megfelelni senki.
– Mondtam már, milyen gyönyörű férfi maga, Mr. Ross? –
kérdezem, tekintetemet végigfuttatva a lenyűgöző teste tökéletesre
faragott barázdáin.
– Lehet. – Megvonja az egyik erős, izmos vállát. – Nem nagyon
tudok most gondolkozni, hogy felidézzem, miközben ez a látvány
terül elém.
Hüvelykujját végighúzza a kilyukasztott mellbimbómon, ami
elektromos töltést juttat az érzékeny bimbóból a lábam között
lüktető pontba. Szaggatottan beszívom a levegőt. A hüvelykujja
tovább halad lefelé, kitapintja a hasam reszkető izmait,
végigrajzolja a köldököm köré tetovált virágot, és becsúszik a
combom közé. Miközben végig egymás szemébe nézünk,
hüvelykujját a puncim párnái közé tolja, és újra meg újra végigsimít
a csiklómon egy olyan csábító ritmusban, amibe szó szerint
beleremeg a térdem. Egyik karját a hátam mögé fonva egyenesen
tart, de hüvelykujja egy pillanatra sem hagyja abba az érzékien
kínzó mozgást. Amikor már biztos vagyok benne, hogy egy
másodpercig sem bírom tovább, lejjebb csúsztatja az ujját, és belém
akasztja.
– Basszus! – szisszenek fel. A hüvelykujja akkora, mint nekem
három ujjam összesen, és nem finomkodik, hanem erőteljes
lökésekkel dolgozik. – Kenan!
Követelőző sóhajjal rebegem a nevét. Odavezet a pár lépésre lévő
ágyához, lefektet, majd fölém hajol, és először az átszúrt
mellbimbómat veszi gondozásba az ajkával és a fogaival, aztán a
másikat. Ezután vált, és megint a hüvelykujja izgatja a csiklómat,
miközben három hatalmas ujja bennem van, igyekszik kitágítani és
felkészíteni. A remegés a lábujjaimban kezdődik, majd végigszalad
a combomon, a hátamon, és akkor robban, amikor a keze gyengéd
érintésekkel eljuttat a csúcsra.
Biztos vagyok benne, hogy kifordul a szemem. A szemhéjam alatt
minden csupa szín – élénk színek kaleidoszkópját látom minden
újabb érzéki hullám után. Semmit sem látok; annyira letaglóz a
gyönyör. Vakon kinyújtom a kezem, és a kezembe veszem a farkát.
– Lotus – nyöszörgi. – Várj, bébi!
– Készen állok. – Vágytól kábán kinyitom a szemem, és belenézek
a szemébe. – Már nagyon-nagyon sokáig vártam. Kérlek, Kenan!
Benyúl a fiókba az ágya mellett. Mielőtt felhúzhatná, kiveszem a
kezéből az óvszert. A tűz, amit az első érintés óta kordában tartunk,
egybeolvasztja a pillantásunkat. Basszus, hiszen amióta először
találkoztunk, a testem és a szívem erre vágyott. Harcolok az
önuralommal, fölé hajolok, és szép lassan ráhúzom az óvszert.
Izgatottság. Éhség. Idegesség. Kiélvezem az arcára kirajzolódó
érzelmek látványát.
– Ez az, Lotus – lihegi.
– Biztos, hogy te is készen állsz? – kérdezem pimasz mosollyal.
Sötét szeme vidám pillantással válaszol. Az ölébe húz, és segít a
megfelelő helyre tenni a csípőmet. Elhal a nevetésünk, elolvad a
testünk között gomolygó hőségben. Aztán már bennem van, és már
a kezdet is lenyűgöző. Egy áldás. A pecsét azonnal felszakad, pedig
mi össze vagyunk forrva.
– Ne mozdulj! – kéri reszelős hangon, miközben a csípőmet
szorítva egy helyben tart, és nyel egyet, majd becsukja a szemét. –
Hadd érezzelek egy másodpercig!
Tudom, hogy érti, és hogy miért mondja. Kiélvezem, ahogy a
testem először kortyol belé – a hús, a csont, a szív és a lélek
egyesülése. Teljesen mozdulatlan vagyok, de valami, amit eddig
sosem éreztem, alapjaiban ráz meg engem. Láthatatlan és
tagadhatatlan. Felém nyúl, kisimítja a hajamat az arcomból, ami
már olyan ismerős és olyan gyengéd mozdulat, hogy könnyek
kezdik csípni a szemem. Nem mondtuk ki egymásnak. Ez az utolsó
gát, de a szívem mélyén tudom. És az ő szeme is ugyanezt
visszhangozza.
A csípőm első hullámzó mozgására mindketten felsóhajtunk.
– Jézusom, bébi! – mondja Kenan, és a csípőmről a hátamra viszi a
kezét. – Csináld ezt még egyszer!
Ránevetek, és ismét megmozdulok, a csípőm lassú, önkéntelen
mozgásával. Összeszorítom a puncim körülötte.
Az enyém.
Próbálja csak meg elvenni tőlem valaki!
Felszegem az állam, megfeszítem a combom a csípőjén, és ismét
ringatózni kezdek. Erősebben feszítem magam, így mutatom be a
farkát az új szeretőjének. Az enyém lesz ez a harcos itt alattam.
A férfit, akit csak gladiátornak hívnak, foglyul ejtette egy feleakkora
és egy évtizeddel fiatalabb lány. Olyan lány vagyok, akit
összezúzhatna, de mintha minden pillantásával azt mondaná, hogy
babusgatlak. Vigyázok rád. Megvédelek.
Hogy én is az övé vagyok.
Az enyém, feleli a szeme.
Ez a pillantás, ez az érzés olyan, mint egy lasszó, ami a vállam
fölött köröz, elnyúlik a karom fölött, és elkap, majd egy helyben tart.
Nem megyek sehova.
Olyan hosszan és keményen lovagolok rajta, hogy kezdenek
sajogni és remegni az izmok a lábamban és a hasamban, ahogy a
nyomatékerő egybekapcsol minket. És mégis, még mindig többet
követel, erőteljesen hatol belém újra és újra, keze a mellem felé
nyúl, csavargatja, görgeti a mellbimbóimat. Kegyetlen érzéki
ostrommal, amit már nem sokáig bírok.
– Azt akarom, hogy megint elélvezz – mondja alattam. – Nyúlj
magadhoz!
Miközben a hüvelykujja hegyes pöcköt csinál a mellbimbómból,
odanyúlok közénk, és megkeresem a csiklómat. Hátranyeklik a
fejem, és a puncim erőteljesen megfeszül a farka körül.
– Ez az – suttogja.
Mindjárt elsírom magam. Annyira intenzív ez az érzés, sokkal
gazdagabb bárminél, amiben eddig részem volt. Egyik ujját a lábam
közé csúsztatja, belemártja a nedvességbe, majd mögém nyúl.
– Most a fenekedbe fogom dugni az ujjamat – mondja. – Nem baj?
Már a gondolat is…
– Igen, légyszi! – lihegem.
Megteszi. A nedveimtől sikamlós hüvelykujja belecsusszan a szűk
lyukba, és ez már túl sok. Keze a mellbimbómat csavargatja. Ujjam a
csiklómat dörzsöli. Hüvelykujja a fenekemben van. A farka duzzadt,
merev oszlop bennem. A csípőm görcsös, őrjöngő ritmusba kezd,
úgy lovaglok rajta, mintha üldöznének. A szám néma sikolyra
nyílik.
– Basszus! – mondja, miközben megállás nélkül döfköd engem.
Közösen vészeljük át a vihart, ami mindkettőnket magával sodor.
A mellkasára zuhanok, miközben még mindig bennem van, én meg
izzadt, kimerült és elégedett mess vagyok. Végighúzza hátamon a
tenyerét, cirógat, megérint, és érez is engem. Köré fonom a
karjaimat, fejemet pedig a nyakába temetem. Elhúzódik, megfogja
az állam, és az arcomat fürkészi.
– Te sírsz – jegyzi meg egyszerre aggodalmas és önvádló
arckifejezéssel. – Úgy sajnálom, bébi! A francba, azt akartam, hogy
tökéletes legyen. Nem kellett volna…
– Az volt – szakítom félbe, és csak most ébredek rá, hogy sírok, de
nem azért, amiért ő gondolja. Semmi üresség. Teljes vagyok. Nincs
sivárság. Boldog vagyok.
– Kenan, tökéletes volt.
Ellazul a válla. Szemét behunyva élesen kifújja a levegőt, majd
ismét rám néz.
– Azt hittem, fájdalmat okoztam – mondja, és a nyakamba fúrja az
orrát, kezét a fejemre teszi, és zabolátlan hajamba mélyeszti az
ujjait.
– Nem, nem okoztál fájdalmat – esküdözöm a nyakát, a vállát és
az arcát csókolgatva; vagy bármijét, amit elérek. – Meggyógyítottál.
Tudom, hogy a segítő csoport volt az. Szexmentes időszakot kellett
tartanom – le kellett rombolnom az érzelmi eltávolodást. Marsha és
a tanácsai megmutatták, milyen lépéseken kell végighaladnom.
Azok a dolgok hoztak el idáig, eddig a pontig, amikor készen álltam
magamba fogadni az embert, akit szerethetek.
De Kenan is segített. A türelme. A kedvessége. A bizalma. Ő adta
az első kóstolót az intimitásból egy férfi és egy nő között, és
nemcsak az utóbbi néhány percben, hanem az utóbbi néhány
hónapban. Először a szívünk, a lelkünk és az agyunk kapcsolódott
össze a szavak, az üzenetei és a közösön eltöltött idő által. Lassan
indult az egész, az olvadó jég tempójával. Amit ebben az ágyban
csináltunk, az csak megszentesítette az eddigieket – az ígéreteinket,
amiket az első csókunk óta tettünk egymásnak. Spirituális élmény
volt, és szent dallamként zümmög köztünk az utóhatása.
Még mindig bennem maradva felül, a hasizma megfeszül a feszes,
bronzos bőr alatt. Megigazgat az ölében, erőteljes combjával
megemeli a fenekemet. Az én harcosom nem visel fegyvert. Lehullt
a páncélzat. Sebezhető lett előttem. Tekintete semmihez sem
hasonlítható, amit eddig láttam. Balzsamként hat minden
visszautasításra – akár egy menedék a vihar ellen, ami örökké a
nyomomban volt. Megvéd az engem űző démonoktól.
Nyel egy nagyot, és hosszú másodpercekig csendben néz engem,
miközben a hüvelykujjával letörli a könnycseppjeimet. És amikor
megszólal, a szavai ugyanolyan tökéletesek, mint minden pillanat
azóta, hogy egybeforrt a testünk. A szavak az Énekek énekéből
származnak, de a bennük rejlő igazság rá is vonatkozik. És rám is.
– Megtaláltam, akit lelkemből szeretek – idézi.
Még több könnycsepp áztatja az arcomat; egy évekkel későbbi
megkönnyebbülés. Elsiratok minden alkalmat, amikor úgy éreztem,
nem szeretnek, nem akarnak, felesleges vagyok, és tökéletlen.
Minden ott van abban a pillantásban, amivel rám néz. Számára
több mint elég vagyok. Csak engem akar, semmi mást.
– Kenan – szipogok könnyek közt, és remegő kezemmel
odahúzom magasan ülő arccsontját, hogy összeérjen a homlokunk.
– Azt mondtam, hogy nem tartozom hozzád.
Bólint, arckifejezése visszafogott a benne dúló erőteljes érzések
ellenére, szeme birtokvággyal pásztázza az arcomat.
– Tévedtem. – Csóválom a fejem az övé mellett. – Nagyot
tévedtem.
Elhúzódom, hogy a szemébe nézzek, és a szívemben tartogatott
passzussal folytatom, pedig sosem gondoltam, hogy egyszer ilyet
mondok egy férfinak.
– Szerelmesem enyém, s én az övé vagyok – idézem a Bibliát sós
könnyek között, megbicsakló, de őszinte szavakkal. – Kenan, a tiéd
vagyok.
Megdagad és megkeményedik bennem, ahogy rázúdítom a
szenvedélyes szavakat, mint egy király fejére a felszentelő olajat.
Keze lefelé vándorol a hátamon, megáll a csípőmön, és magabiztos
megszállottsággal megszorítja.
– Én pedig – mondja, és a szavai már azelőtt megcsókolják az
ajkamat, mielőtt ő megtenné –, én pedig a tiéd.

 33
KENAN


– Ahhoz képest, hogy sosem akartál New Yorkba menni – mondja
August, miközben két labdát pattogtat egyszerre, egyet a bal, egyet
pedig a jobb kezével –, úgy tűnik, elégggggggé hiányozni fog neked.
Úgy búslakodsz az edzéseken, mintha valaki ellopta volna a
biciklidet.
Kissé ingerült pillantást vetek rá, de a saját labdapattogtatásomra
koncentrálok. Még csak egy hete vagyok itt az edzőtáborban, de
Lotus még annál is jobban hiányzik, mint gondoltam. Máskor is
előfordult már, hogy egy hetet külön töltöttünk, de a szex új szintre
emelte a kapcsolatunkat. Nálam maradt, amíg vissza nem mentem
San Diegóba, hogy elinduljak az edzőtáborba. Új ritmusa lett az
életünknek, amihez kezdtem hozzászokni.
– Vagy lehet, hogy Lotus az, aki hiányzik – folytatja August –, nem
a város.
– Nyilván érdekel – motyogom. – Gyökér.
– Igazából tényleg tudni akarom. – Abbahagyja a pattogtatást, és
átszeli a minket elválasztó kis teret a pályán. – Mondd, mi újság
veletek? Miért titkolóztok előttem?
Azért mert túlságosan élvezem, hogy kínzom.
– Tudod, hogy járunk – felelem, és üres arckifejezés mögé rejtem a
derültségemet. – Ez nem elég? Legközelebb majd be akarsz jönni
velem a fürdőszobába, ott akarsz aludni, miegymás. Miért érdekel
ez téged ennyire?
– Glad, Lotus olyan, mintha Iris kishúga lenne – feleli August, és
semmi jele a komolytalanságnak a sötét fürtjei alatt ülő szürke
szemében. – Nekem is olyan, és tudnom kell, hogy minden rendben
van-e vele, és hogy nem fogod…
Megvonja a vállát, oldalra pillant, és úgy fest, kényelmetlenül érzi
magát.
– Nem fogom bántani – nyugtatom meg, miközben a csípőmhöz
szorítom a labdát a karommal. – Túlságosan fontos nekem.
A meglepetéstől elkerekedik a szeme.
– Oké. Csak ennyit akartam tudni.
– Lotus sem mesélt Irisnak semmit? – kérdezem, és folytatom a
labda keresztbe pattogtatását.
– Egy keveset. – Ő is megint elkezdi a dupla pattogtatást. –
Mondta, hogy együtt vagytok, de nem szolgált részletekkel. Hogy
őszinte legyek, Irist annyira leköti, hogy jön a baba, hogy nem ásott
olyan mélyre, mint máskor szokott.
– Ezért te ásol mélyre helyette? – kérdezem szemöldökömet
felhúzva.
– Olyasmi. – Rám villant egy mosolyt. – Mármint, mégiscsak egy
öreg pasas koslat a feleségem fiatal unokatesója után. Kötelességem
kideríteni, mi folyik itt.
– Már vártam, hogy elkezdd az öregemberes vicceidet – jegyzem
meg nevetve és a fejemet csóválva.
– Lesz még ilyen, ne aggódj! – közli nevetve.
– Srácok, ti titkolóztok, vagy szeretnétek megosztani a többiekkel
is, hogy miről beszéltek? – kiáltja oda nekünk az új edzőnk a pálya
túlsó végéből.
Nem annyira új. Ő volt korábban a helyettes edzőnk, Ean Jagger.
Kemp edző, aki a Wavest vezette azóta, hogy expanziós csapatként
elindultunk néhány évvel ezelőtt, prosztatarákkal küzd.
Természetesen a legjobbat kívánjuk neki, és alig várjuk, hogy
jobban legyen, de közben izgalmas egy ilyen fiatal, zseniális elmével
kezdeni a szezont. Mesterstratéga hírében áll, illetve elképesztő
kosárlabdás IQ-val rendelkezik, így Ean bármilyen melót
megkaphatna a bajnokságon belül. Hálásak vagyunk, és nem értjük
teljesen, hogy miért kötött ki egy expanziós csapatnál, ami
várhatóan nem kerül be a rájátszásba az első négy szezonban.
De mindegy, örülünk neki.
– Semmi titok – felelem. – Csak a szexről dumálgattunk Újonccal.
Nem tudta, hogy lett terhes a felesége. Elmagyaráztam neki, hogy
működnek ezek a dolgok.
A csapat felnevet, és abba kell hagynom a pattogtatást, hogy
előrehajolva kiröhögjem magam a pillantáson, amit August felém
lövell.
– Nahát – mondja Ean, és szép lassan odasétál hozzánk. – Többet
vártam a csapatkapitánytól.
August a franchise játékos meg a csapatunk jövője, de csak
néhány szezont tudhat maga mögött. Engem azért hívtak ide, mert
híres vagyok a fegyelmezettségemről, a pályán és a pályán kívüli
vezetői képességeimről, és a két bajnoki gyűrűm miatt. Tudom,
hogyan kell nyerni.
Azt remélik, hogy minden jó tulajdonságomat át tudom adni a
fiatalabb csapattársaimnak, főleg Augustnak.
– Mivel úgy fest, Westtel sok mindent meg kell beszélnetek –
mondja Ean, amikor már közvetlenül előttünk áll –, lássuk, tudtok-e
egyszerre mászni és beszélgetni!
August felmordul, akárcsak én. Senki nem szeret kötelet mászni.
Ezeréves feladat, és nem a megszokott labdapattogtatós gyakorlat.
De ezért is olyan kapós Ean. Kiváló elegye a jó öreg észszerűségnek
és a vadonatúj innovációnak.
– Remélem, formában maradtál a nyári szünet alatt, vénember! –
piszkálódik August, amikor elindulunk a pálya másik végén lógó
kötelek felé.
– Nyári szünet? – kérdezem naivan. – Mi az a nyári szünet? Várj,
mintha hallottam volna már róla. Talán egyszer én is kipróbálom.
– Nos, úgy fest, nem ez a legjobb módja, hogy elhallgattassalak
titeket – jegyzi meg Ean nyersen –, mivel még mindig jártatjátok a
szátokat. Sípszóra indulhattok! Érintsétek meg a plafont, aztán a
matracot! Megint a plafont, aztán megint a matracot.
– Basszus – motyogja August. – Többször nem beszélgetek veled
pattogtatás közben, Glad.
– Nos, ez jó ötlet. – Pléhpofával nézek rá, és a kötél köré kulcsolom
a kezem.
Szarrá fogom verni.
Megszólal a síp.
August nagyon ott van a szeren, hajt, mint egy telivér, felgyorsul,
és pár centivel előttem jár. Én egyenletes tempóban haladok, de
sosem engedem, hogy túlságosan lehagyjon. Kizárt, hogy hagyjam
neki, hogy elgyepáljon.
Még mindig ő vezet egy kicsivel, amikor megérintjük a matracot,
és elindulunk vissza a második mászásra. Ekkor lépek nagyot, és a
tartalékaimhoz nyúlok, hogy nagyobb sebességre kapcsoljak. Nyolc
centivel magasabb vagyok, tizenöttel nagyobb a karfesztávolságom,
és jó húsz kilóval nehezebb vagyok nála. Messzebbre tudok nyúlni,
és könnyebben felhúzom magam.
Megérintem a felső pontot, majd néhány milliszekundummal
előbb indulok újra előtte. Amikor a lábam fél lélegzetvétellel
korábban éri a matracot, mint az övé, megkönnyebbülök, hogy
hozom a formámat. Én vagyok a fickó a gyűrűvel. Én vagyok a
csapatkapitány, de ebben a bajnokságban az embernek
folyamatosan bizonyítania kell.
– Ma a kor verte a szépséget, Újonc – mondom Augustnak,
miközben hevesen fújtatok.
– Ne érezd olyan rosszul magad emiatt! – mondja August, és
letörli a Gatorade-et az ajkáról. – Lotus, a csajod biztosan
gyönyörűnek tart téged.
Ez felkelti a többiek kíváncsiságát, és viccelődni kezdenek, amire
biztosan August is számított.
Glad szerzett magának csajt?
Mikor találkozhatunk vele?
Tuti, hogy nagyon dögös.
Felnőtt, tapasztalt férfi létemre alig bírok koncentrálni a
gyakorlat további részében, miközben a többiek a barátnőmről
kérdezgetnek.
– Fogadok, hogy most már azt kívánod, bárcsak hagytál volna
nyerni – jegyzi meg August, és úgy vigyorog, mint egy tizenhárom
éves kölyök, miközben a parkoló felé sétálunk az edzés után.
– Nem, de te igen.
– Szép járgány! – jegyzi meg füttyentve, és megkerüli az Urust. –
Nem rossz az a legmagasabb szintű szerződés, igaz?
 Banner a legmagasabb összeget alkudta ki nekem egy évvel
azelőtt, hogy eljöttem Houstonból. Szerencsémre, mivel a következő
évben átigazoltam. Szép kis fizetést kaptam, mielőtt távoztam.
– Te beszélsz? – Kinyitom a kocsi zárját. – Azért a franchise
játékosoknak járó lóvé se semmi!
– Mindketten tudjuk, hogy melyik tart tovább – mondja minden
keserűség nélkül, derűsen. – Kiérdemelted.
– Addig szerezd meg, amíg tudod – mondom neki komolyan. – Egy
csomó emberrel elszalad a ló, és amikor eljön a visszavonulás ideje,
bezár a bazár. Keress sok pénzt! Fektesd be, és keress még többet!
Banner a kezdetek óta ezt hangoztatja, és most, a vége felé is folyton
ezzel nyaggat.
– A vége felé? – August meghökkenve dől neki a kocsinak, és
összevonja a szemöldökét. – Még nem akarsz kilépni, ugye?
Vállat vonok.
– Előbb-utóbb mindenki abbahagyja.
– Jobb kondiban vagy, mint a csapatban bárki. – August fanyarul
nevet egyet. – Engem is beleértve. Akár negyvenéves korodig is
játszhatsz, ha akarsz.
– A hangsúly pedig az akarsz szón van.
– Miért ne akarnál?
– A kosáron kívül sok másról is szól az élet. Ezt te is tudod, August.
– Ja, persze, de reméltem, hogy segítesz gyűrűt szerezni nekem,
mielőtt még szögre akasztod a jó öreg tornazsákodat.
Felnevetek, és odaállok mellé a kocsihoz.
– Nem tudom. Annyi mindenből kimaradtam Simone-nál. Ez nem
egy családbarát életforma.
– Az. Nekem is nagyon oda kell figyelnem, és jelen kell lennem a
pillanatban, amikor otthon vagyok, mert olyan sokat utazgatok. –
Csóválja a fejét. – Haver, olyan jó nyarunk volt! Rengeteg időt
töltöttem Irisszal meg Saraijal. Iris jól viseli a terhességet.
– Készen állsz, hogy ismét apuka legyél? – kérdezem.
– Gondolom. Sarai nagyon kicsi volt, amikor beléptem az életébe,
alig emlékszik bármire abból az időből, mielőtt Irisszal
összeházasodtunk. – Felnevet. – Miért? Vannak jó tippjeid?
– Dehooogy. – Megrázom a fejem, és én magam is nevetek. – Én
vagyok az utolsó, aki tanácsot adhat az apaságról. Jelenleg nem én
vagyok Simone kedvence.
– Hogy mentek vele a dolgok a nyáron?
– Rendben. Családi tanácsadásra jártunk, amíg ott voltam. Simone
még mindig szenved a válás miatt. Azt hitte, hogy talán újra össze
fogunk jönni.
– Te? – kérdezi August elkerekedett szemmel és felvont
szemöldökkel. – Meg Bridget? Újra együtt? Miért vette a fejébe?
– Még gyerek, és a régi életét akarja visszakapni. – Szívom a
fogam, mert rosszul vagyok az exemtől. – És a Kosarasfeleségek
közelgő premierje sem segít. Rossz érzésem van vele kapcsolatban.
Képzeld, Bridgetnek volt képe megjelenni Lotus munkahelyén!
Körbeszimatolt, és el akarta ijeszteni.
– Lotust elijeszteni? – kérdezi August hitetlenkedve. – Akkor
nyilván nem ismeri őt. Lotust nem könnyű megrémíteni. Én inkább
nem állnék az útjába. És Simone sem bírja?
– Nem. Egyáltalán nem. – Megvonom a vállam, és kinyitom az
ajtót, hogy bedobjam a sporttáskámat a hátsó ülésre. – De muszáj
lesz hozzászoknia a gondolathoz, ugyanis Lotus nem megy sehová.
– Na, kezdenek felszínre törni a részletek – jegyzi meg August
némi elégedettséggel. – Te tényleg nagyon belezúgtál!
– Mintha nem tudnád ezt attól a naptól fogva, hogy először láttam
abban a kórteremben.
– Igaz. – August vigyora széles és pimasz. – Ahogy belépett, neked
annyi volt.
A szívemben érzett sajgás ellenére elmosolyodom. Annyi volt?
Hiszen nekem még mindig annyi.

 34
LOTUS


– Meg tudod csinálni!
A torkom már kiszáradt, de még egyszer elkiabálom a szavakat,
és közben imádkozom, hogy hamar érjenek véget az
unokatestvérem szenvedései.
– Nem megy – mondja Iris, és könnycseppek csordulnak ki a
szeme sarkából. – Nem megy, Lo!
– De, igen. – Letörlöm az izzadságot a szemöldökéről, és adok neki
egy kis jeget. – Meg tudod csinálni.
– Augustot akarom!
– Tudom, szívem. – A faliórára pillantok. – Már úton van.
– Utálom a kosárlabdát – mondja remegő ajkakkal.
– Már próbáltam utalni rá – viccelődöm. – Egy szülés kellett
hozzá, hogy megértsd?
Halványan megrándul az ajka.
– Most már mindjárt itt lesz, ugye? – kérdezi vagy századszor.
– Igen. Nemrég ért földet a gép a csapattal, és a reptérről hívott.
Előszezon van, és a Waves Torontóban játszott. Iris két nappal
későbbre volt kiírva.
– Amikor megérkezik ez a kisember, első dolgom lesz közölni vele
– mondom mosolyogva –, hogy egyeztesse velünk az időbeosztását.
Mindenkit iderángatott!
 Úgy volt, hogy csak a hétvégén utazom ide, San Diegóba, és azt
terveztem, hogy pár napot Hawaiin töltök JP-vel. Szerencsére
azelőtt kaptam a hívást, mielőtt elindultunk a reptérre, és át tudtam
tenni a jegyemet.
Így legalább a pasimmal is találkozhatok, mielőtt két nap múlva
Kínába utazik a csapattal. Nem feltételeztem, hogy Kenan hazudik,
amikor azt állította, hogy elég durva az időbeosztása, de már az
előszezon is elég intenzív.
– Áhhhh! – mennydörgi Iris. Izzadságcseppek itatják át a
homlokát, amitől a halántékánál levő apró hajszálak
begöndörödnek.
– Hogy van Sarai? – kérdezi, amikor végre elmúlik a fájdalom.
– Jól. Pár perce üzent a barátnőd. Azt mondja, Sarai épp babázik.
Iris elmosolyodik, és a tekintete a vállam fölé téved.
– Dr. Matthews, üdv!
– Üdvözlöm, Mrs. West! – szólal meg Iris szülészorvosa, Dr.
Matthews az ajtóban. A hangja nyugodt, de némi sürgetést érzek
benne. – Beszélnünk kell. Már nyolc órája vajúdik, és öt centit
tágult. Fejbőrvér-vizsgálatot akarok végezni.
Iris kapott fájdalomcsillapítót, de epidurális érzéstelenítőt nem
kért. Tudom, hogy hetek óta nem alszik. Sötét árnyékok húzódnak a
szeme alatt. Az összehúzódások között álmatagon lecsukódnak a
szemhéjai. Kimerült. Helyette is ébernek kell lennem.
– Mi az a fejbőrvér-vizsgálat? – kérdezem.
Az orvos kérdőn néz rám, majd Irisra, akinek oldalra nyeklik a
feje.
– Kérdeztem valamit – emlékeztetem az orvost finom
határozottsággal. – Miből áll a vizsgálat, és miért van rá szükség?
 – Mondja el neki! – suttogja Iris. – Ő az egyetlen családtagom.
Valójában ez nem igaz. Mindkettőnk anyja él és virul New
Orleansban. Egyikünk sem látta őket MiMi temetése óta. Én tizenkét
éves korom óta nem beszéltem az enyémmel.
– És Mr. West? – kérdezi Dr. Matthews felvont szemöldökkel.
– Úton – felelem rezzenéstelen tekintettel. – Szóval a vizsgálat?
– Egy műanyag pálcát helyezünk a vaginába, a baba fejéhez
nyomva – magyarázza. – Veszünk egy kis vért, amit megvizsgálunk,
és perceken belül kiderül, hogy kap-e elég oxigént.
– Részedről rendben van, Bo? – kérdezem. – Hallottad az orvost?
Iris gyengén bólint, és megnyalja az ajkán lévő fognyomokat.
– Igen – feleli. – Csináljuk.
Felpolcolják Iris lábát, és hamar lezavarják a vizsgálatot.
– Ettől tartottam – mondja Dr. Matthews, amikor pár perccel
később visszatér. – Ki kell vennünk a babát. Meg kell beszélnünk a
lehetőségeket. Elképzelhető, hogy császár lesz.
– Nem, nem akarok… – Könnycseppek folynak végig Iris arcán. –
Természetes úton akartuk. – Rám néz, nyugtalanság és rémület önti
el a szemét. – Hol van már, Lo?
Megcsörren a telefonom, August az. Hála istennek!
– Ő az! – nevetek, és feltartom a telefont, mielőtt felvenném. –
Haver, merre jársz?
– Itt vagyok a sarkon – feleli August feszült hangon. – De baleset
volt előttünk. Reméljük, hamar odaérek. Hogy van Iris?
– Remekül – felelem, és biztatóan mosolygok az unokatesómra. –
Remekül van. Egy kicsit aggódnak, hogy a baba nem kap elég
oxigént, és felmerült a császármetszés lehetősége.
– Nem, olyat nem akar – mondja.
 Pár lépéssel eltávolodom az ágytól, és hátat fordítok Irisnak.
– Lehet, hogy muszáj lesz, August – jelentem ki halkabban. –
Kellesz neki. Nem érdekel, ha ki kell szállnod a kocsiból, és
rohannod kell, de vonszold ide a segged!
Hátrapillantok a vállam fölött, és újra rámosolygok Irisra.
– Akarsz beszélni Augusttal?
– Igen. – Bólint, sötét haja kócos bozontként terül szét a párnán. –
Légyszi!
Nem értem, mit mond August, de Iris mély levegőt vesz, majd
kifújja.
– Tudom – mondja Iris remegő hangon. – Emlékszem. Csak azt
akarom, hogy gyere ide. Vállalom a császárt, ha muszáj, August.
Nem akarom nélküled csinálni.
Megbicsaklik a hangja, és újabb könnycseppek gördülnek végig a
kipirult arcán.
– Téged akarlak! Kérlek, ne maradj le a fiunk születéséről!
Amikor leteszik, visszakérem a telefonomat, és leülök Iris ágya
mellé. Épp amikor azon vagyok, hogy elvonjam valamivel a
figyelmét, miközben az orvos elrendez ezt-azt, újabb sikoly tör fel
Irisból.
– Baszki! – kiáltja, és fájdalom torzítja el az arcát. – Ez kurvára fáj!
Eddig nem fájt ennyire.
Amikor Sarait várta, Irisnak nehéz terhessége volt, de a szülés
maga elég könnyen ment. Ezúttal a terhesség volt sétagalopp, de a
baba világra hozása már eléggé kiszúr vele.
– Nekem ez nem megy, Lo – suttogja. – Istenem, olyan fáradt
vagyok!
– De, menni fog. – Megfogom a kezét, és el is felejtem, hogy mit
akartam mondani, amikor Iris olyan erősen szorítja meg a kezem,
hogy attól félek, eltörik. Baszki, ez fáj!
Iris a fogát csikorgatja, és felül, hogy nyomjon, amikor Dr.
Matthews belép a csapattal, hogy felkészüljenek a császározásra.
– Mi folyik… – Bepillant Iris lába közé, és derűs tekintettel áll fel. –
Na, ezt már szeretem. Nem tudom, mit művelt, Mrs. West, de nyolc
centiméternél tartunk.
– Tényleg? – kérdezi Iris, és a mosoly napsugárként deríti fel a
szépséges arcát. – Hogyhogy? Nem csináltam semmit!
– Gondolom, a testének szüksége volt még pár percre, hogy
összeszedje magát – feleli egy kacsintással. – Mintha túlfeszültség
keletkezett volna magában! Na, most nyomjon!
Iris a második nyomásnál tart, és vérfagyasztó a sikolya. Nem
tudom, mennyit bírok még ki ebből. Amennyire emlékszem, az én
fájdalmam az ő fájdalma, és az ő fájdalma az én fájdalmam is.
Könnyek csípik a szemem, de egy pillanatra sem engedem el a
kezét, még akkor sem, amikor az ujjaim elzsibbadnak a szorítástól.
Újabb sikoltást enged szabadjára, amikor August beviharzik az
ajtón.
– Itt vagyok, édesem – mondja, és odasiet mellé.
Már épp megmozdulnék, hogy August átvehesse a helyem, de Iris
nem ereszt el. Megrázza a fejét, ezzel jelezve, hogy nem mehetek
sehova.
– Ugróiskola – suttogja könnyek között. – Ne hagyj itt, Lo!
Mindig is ott voltunk egymásnak, megtettük, amire a másik kért
minket, és ez a szó volt az alapkövünk az életünk legkeményebb,
legsötétebb pillanataiban. Az érzelmek perzselni kezdik a torkomat,
de sikerül bólintanom, és elhatározom, hogy kibírom a
csontrepesztő szorítást, ameddig csak tart, ameddig csak akarja. Ő is
meg fogja tenni értem egy szép napon.
Találkozik a tekintetünk, és gris-gris gyűrűink egymáshoz érnek,
ahogy az életünk és a céljaink is összefonódtak. Lehet, hogy csak a
képzeletem játszik velem, de ahogy erőlködik, és szorítja a kezem
egy utolsó gyötrelmes nyomás erejéig, megérzem azt a
túlfeszültséget, amit az orvos említett. Annak a két kislánynak az
erejét a Lower Ninthból, ami ott rejlik az ereinkben. A rothadó
cukornádültetvényen is velünk volt, és még akkor is, amikor külön
éltünk. Most is áramlik közöttünk, túl az éveken, a szívfájdalmon és
a feltétel nélküli szereteten. A töretlen vérvonal ereje.
Mi vagyunk a varázslat.

 35
KENAN


Még tényleg csak előszezon van?
Elmerülök a jégfürdős kádban, amit a Waves arénájában tartok.
Annak ellenére, hogy ez csak egy barátságos mérkőzés volt,
mindent beleadtam.
Egyértelmű, hogy vannak időszakok, amikor muszáj kicsit
leereszteni, és visszafogottabban játszani. A mai nem ilyen meccs
volt. Cliff, az egykori barátom és csapattársam, úgy pattogott körbe
az NBA-ben, mint a játszótérről lerúgott gumilabda, miután eljöttem
Houstonból. Valószínűleg ez az utolsó éve, és annak ellenére, hogy
már nyert velünk egy gyűrűt, ő nem készült fel úgy a
visszavonulásra, ahogy én. Az ő karrierje nem úgy sikerült, ahogy
az enyém. Neki nincs elég pénze hozzá.
De ő hetekig kavart a feleségemmel az orrom előtt, ma pedig az ő
csapata ellen játszottunk. Nincs az az isten, hogy kikapjak ettől a
faszfejtől. Ez nem is Bridgetről szól. Már rég nem róla szól.
Amikor először találkoztam Cliff-fel, miután kiszivárogtak a
dolgok, az emberek azt hitték, hogy majd összeverekszem vele a
pályán, vagy erőszakosan fogok viselkedni vele. Épp ellenkezőleg.
Levegőnek néztem. Mindenkit levegőnek néztem, és egy jégfalat
vontam magam köré játék közben. A helyemben sokan vállalták
volna a büntetést, hogy ne kelljen válaszolni aznap este a sajtó
kérdéseire. Én viszont nem. Ahányszor egy riporter Cliffről,
Bridgetről vagy a viszonyukról kérdezett, én fagyos csendben
meredtem rájuk, és megvártam, amíg leültek, és feltették a
következő kérdést.
Most már van annyi eszük a riportereknek, hogy ne
kérdezgessenek a magánéletemről. Az elmúlt két év során nem is
tettek fel ilyen kérdéseket. Ez még változhat, annak fényében, hogy
Bridget mennyire tervezi kiteregetni a szennyest a valóságshow-
jában.
Nyílik az ajtó, és a vállam fölött hátrapillantva meglátom a csapat
elnökét, MacKenzie Deckert, ahogy becammog. Nemrég töltötte be a
negyvenet. Néhány éve egy sérülés miatt kénytelen volt
visszavonulni, korábban, mint tervezte, de kétlem, hogy hiányoznak
neki az olyan szezonok, mint az utóbbi néhány volt. Esélyes a Hall
of Fame-re, és bár csak pár éve nem játszik, máris ő a Waves elnöke,
és részesedése is van a klubban. Nem is rossz!
– Mizujs, Deck? – kérdezem, és mélyebbre süllyedek a jeges
vízben.
– Én is ezt akartam kérdezni tőled – feleli, és leül a kád mellett.
Az egész éves kaliforniai barnasága, bourbonszínű szeme és sűrű,
piszkosszőke haja miatt igazi kincs a hölgyeknek. Ő azonban
egyetlen nő mellett horgonyzott le, a barátnője, Avery Hughes
mellett, aki egy New York-i sportriporter.
– Hogy van a csajod? – Előredőlök, hogy állítsak valamit a jeges
fürdőn.
– Még az enyém – feleli hencegő vigyorral.
– Na, és, véget vetsz a vadházasságnak?
– Ó, vad lesz az ezután is – feleli Deck. – De ha arra gondolsz, hogy
el fogom-e venni… – A szavak ott lógnak a levegőben, és eltűnődöm
rajtuk, meg hogy a média mennyire van tisztában a kapcsolatukkal.
Deck és Avery eddig meglehetősen visszafogottan kezelték a
kapcsolatukat. – Maradjon köztünk – mondja, és a vigyor eltűnik az
arcáról, hogy valami sokkal komolyabbnak adja át a helyét –,
nagyon hamar. Nem bírom már ezt. Azt akarom, hogy velem legyen.
Avery az egyik legnépszerűbb sportriporter a SportsCón, ami az
ESPN után a második legnézettebb csatorna.
– Idén újratárgyalják a szerződését – avat be Deck, és hátradől a
széken. – Kérvényezni fogja, hogy LA-ben vegyék fel a műsort New
York helyett.
– Haver, az szuper lenne!
– Aha, ez a távkapcsolat elég nagy szívás.
Nekem mondod? Még csak néhány hete csinálom, és rosszul vagyok
tőle.
– Milyen volt ma Cliff ellen játszani? – kérdezi, mellőzve a
mellébeszélést, és egyből a lényegre tér. Talán ezt szeretem
legjobban Deckerben.
– Déjà vum volt. – Elvigyorodom, és félredöntöm a fejemet. – De jó
érzés volt elgyepálni. Jól elintéztük őket!
– Így van – helyesel Decker, és sötéten felkacag. – Örülök, hogy túl
vagy rajta.
Tétovázik, és közben odapillant rám.
– De tudom, hogy még mindig küzdesz a dolog utóhatásaival.
Mármint mindjárt kezdődik Bridget műsora, Simone meg a keleti
parton él. Tudod, én is végigmentem ezen. Az exem igazán kitett
magáért, amikor elváltunk. Fogta magát, és elköltözött jó messzire.
– Ide, ugye?
 – Aha, LA-be, miközben én Connecticutban éltem és dolgoztam. –
Szívja a fogát, és rázza a fejét. – Haver, rohadtul haragudtam rá!
Nem akartam, hogy a lányunk lássa, ahogy veszekszünk, és hogy
ide-oda rángassák.
– Ezzel fején találtad a szöget – motyogom, miközben a kezemmel
kavargatom a jeges vizet, hátha lehűti felhevült testemet, ahogy
eszembe jutnak Bridget játszmái, ami sokkal több fájdalmat okozott
a lányunknak, mint nekünk.
– Tudom, hogy tanácsadásra jártatok, és hogy ott laktatok a
nyáron – mondja. – Jól tetted. Mindig a gyereked legyen az első
helyen! Még ha Bridget aljas módszerekhez folyamodik is, ami, mint
láthattuk, az alapértelmezett állapota, te maradj normális. Minden
lehető módon mutasd meg a lányodnak, újra és újra, hogy ő a
legfontosabb neked! Olyan furák tudnak lenni ebben a korban!
– Nekem mondod? Pokoli ez a tizennégy éves kor!
– Minden, amit most teszel, még akkor is, ha nehéznek tűnik, vagy
úgy látszik, hogy nem működik, később megtérül, amikor
stabilizálódik a kapcsolatod Simone-nal.
– Pontosan erre az emlékeztetőre volt szükségem. Köszi, Deck!
Feláll, és megpaskol, röhög egyet, és a vízre mutat.
– Te meg a jégkádak! Csodálom, hogy nem fagy le a tököd.
– Ja, az remekül működik – nyugtatom meg.
Még azután is hallom a nevetését, hogy becsukódik mögötte az
ajtó. Hátradöntöm a fejem a kádban. Egyértelmű, hogy működik a
farkam. Pedig így a távkapcsolat mellett most jól jönne, ha nem
működne. Biztos van erre valami maszturbálós vicc, de túl fáradt és
kanos vagyok, hogy eszembe jusson. Legalább pár órára láthatom
Lotust, miután végez a kórházban. És ha már itt tartunk… Hol a
francban van a telefonom?
– Az öltözőben – emlékeztetem magam. Lehet, hogy már
megpróbált felhívni, hogy elmesélje, mi a helyzet a babával. – Majd
ha végeztem, megkeresem.
Még öt percig itt kell ülnöm, mielőtt indulhatok.
Az ajtó ismét kinyílik mögöttem.
– Elfelejtettél valamit, Deck? – kérdezem továbbra is behunyt
szemmel, és magamba szívom a jeges víz gyógyító hatásait, pedig
nagyon szúrja a bőrömet.
Amikor nem kapok választ, hátranézek a vállam fölött az ajtóra.
Lotus.
– Szia! – üdvözöl mély, barátságos hangon. Pontosan ilyenre
emlékszem, leszámítva, hogy legutóbb rekedt volt a sikítástól egy
maratoni dugás után az utolsó New Yorkban töltött napomon.
Nem vagyok régóta Kaliforniában, de mintha hónapok óta nem
láttam volna. Vágy, sóvárgás… Bassza meg! Magamban már
kimondtam, bár egymásnak még nem mondtuk ki… Szerelem erősíti
fel a vágyakozást, és elnyújtja az időt.
Megtaláltam, akit lelkemből szeretek.
Szerelmesem enyém, s én az övé vagyok. A tiéd vagyok, Kenan.
Több százszor újrajátszottam a fejemben ezeket a pillanatokat, és
a Salamon királytól kölcsönzött mondatokat. Forgatom őket a
fejemben, és kielemzem őket, hogy rájöjjek, van-e bármi esély arra,
hogy nem azt akarja mondani, hogy szeret engem.
– Hát szia! – bököm ki végül, és képtelen vagyok visszatartani
fülig érő vigyoromat. – Hogy jöttél be ide?
– Ó – feleli, és nekidől az ajtónak. – August jött nekem egy
szívességgel.
 – Igen? – kérdezem, és szemügyre veszem. Platinaszőke haja most
ismét aranybarna színű. Nem tudok lépést tartani a frizuráival meg
a hajszíneivel. Egyszerű, királykék nyári ruhája meg van kötve az
egyik vállán, a másikat pedig fedetlenül hagyja, és hűségesen követi
teste idomait mellétől a bokájáig.
– Igen – folytatja, és félredönti a fejét. – Gyakorlatilag világra
segítettem a fiát.
Boldog nevetés buggyan ki belőlem.
– Te jó ég! Akkor fiú lett?
– Hupsz, ezt elkotyogtam – mondja, és az öröm kicsit enyhíti a
szemére nehezedő kimerültséget. – Michael Spencer West.
– Szép. Van valamim Újoncnak, amit el kéne szívnia.
– Elszívni? – Felvonja az egyik keskeny szemöldökét, majd
elfordítja a zárat, amelynek a hangja visszhangzik a csendes
szobában. Még a fagyos vízben is megkeményedik a farkam. – Egy
szivarra gondolsz?
– Általában. – Nem veszem le a szemem túlfűtött tekintetéről. – De
sokféle dolgot el lehet szívni, vagy inkább megszívni, most, hogy
belegondolok.
– Hmmmm. – Összevonja a szemöldökét, és pár lépéssel odajön
hozzám a kád mellé. – Mi másra gondolhatok?
– Hát, mondjuk…
A szavak elolvadnak a számban, amikor Lotus kiköti a csomót a
vállánál, és a ruha a padlóra hull. Teljesen meztelen, és a kádban
ülve pont szemmagasságban vagyok a kemény, átszúrt
mellbimbójával.
– Mit akartál mondani? – kérdezi, és úgy vonja össze a
szemöldökét, mintha nem értené, miért állt el a szavam. – Valami
szívogatásról?
Kérdését hallva fojtott nevetést hallatok. Könyökét a kádra fekteti,
felkínálva a két sötét mellbimbót, aminek egy percig sem tudok már
ellenállni. Francba a flörtöléssel! Előrehajolok, átszúrt mellbimbóját
a számba veszem, és figyelem az arcát. Behunyja a szemét, és
borzongás rázza meg a testét. Megragadja a fejem, és erősebben
húzza rá a fejemet telt domborulataira.
– Hiányoztál, Gombszem – motyogom a selymes bőrének a melle
között, mielőtt számat a másik mellbimbója fölé emelem.
– Azt látom – jegyzi meg akadozó lélegzettel. Elhúzódik, és a kád
melletti lépcsőt használva odajön.
– Lotus, édesem, ne! Rohadt hideg van itt bent – figyelmeztetem.
– Félsz, hogy nem fog felállni a hidegben? – kérdezi a lépcsőn
állva, miközben engem néz.
– Ó, az már áll. – Széttárom a lábam, hogy lássa az erekciómat a
fürdőnadrágomban a vízben. – De most komolyan, bébi. Nem
szabad csak úgy beleugrani. Hosszú időbe telik, míg az ember meg…
Elhallgatok, amikor az egyik kicsi lábát próbaképpen beledugja a
vízbe, mielőtt bemászik, és a kád másik felébe ül, velem szemben, a
mellei pedig a víz felszínén lebegnek.
– Hú, ez naggggyon hideg. – Úgy tesz, mintha megborzongana. –
Nem is értem, hogy bírják ezek a nagyfiúk.
– Te nem emberből vagy. – Nevetek. – Lehet, hogy tényleg
boszorkány vagy! – Felé nyújtom a karom, ő pedig megtesz két
lépést a vízben, és odajön hozzám. – Az én boszorkányom.
Megcsókolom, és az én édes csajom íze mindenféle dolgot művel
velem. A farkam nyilván még keményebb lesz a hideg víz ellenére,
de az összes többi porcikám elolvad. Van egy fal, amit felhúzok a
szezon kezdetekor – egyfajta tűzfal, ami elszigetel engem a
folyamatos nyilvánosság meg a nyomás elől, ami sosem ereszt, meg
minden dráma elől, aminek amúgy semmi köze a kosárlabdához. Ez
segít teljes mértékben fókuszálni, és szinte minden mást kizárni.
Lotusszal szemben esélye sincs ennek a falnak.
Ledőlt, és beviharzik a kapun, megtámadja és ledönti a védelmi
vonalamat. A figyelmem és a gondolataim önként estek a fogságába.
– Úristen, bébi! – Nem tudok betelni vele, még szélesebbre tárom
a száját, miközben mindkét kezemet a hajába mélyesztem, hogy egy
helyben tartsam, miközben lakmározom belőle. – Mit műveltél
velem!
Az ő étvágya is felébred az enyémhez hasonlóan, kis kezével a
fejemet szorítja, és mohó nyelve erőteljesen behatol, és felfal.
A combom felett széttárja a lábát, mellét a mellkasomhoz dörgöli,
akár egy kismacska, és felmelegít vele a sarkköri hőmérsékletű
vízben. Meghúzza a fürdőnadrágom zsinórját. Remegő kézzel
lehúzza a csípőmről.
Basszus, ez hideg.
– Nincs nálam óvszer – motyogom a nedves, perzselő csókunk
közben.
– Jó – mondja, miközben hátat fordít nekem, és a válla fölött
elkapja a pillantásomat, miközben elhelyezkedik rajtam. – Nem is
fog kelleni.
Egy határozott mozdulattal a testébe fogad engem, felkínálja a
szentélyét, és mindketten felnyögünk. A jéghideg víz és a forró
puncija közti kontraszt szorongat, az izmai megfeszülnek, hogy
magában tartson, amitől eláll a lélegzetem, és elszáll minden
épkézláb gondolatom.
 – Minden oké? – kérdezem a nyakába hulló selymes hajába
suttogva.
– Szerinted? – feleli nevetve, és mozogni kezd.
Baszki. Baszki. Baszki!
Összeszorítja a belső izmait, és rántanak egyet rajtam, ahogy fel-le
mozog. Na, és a látvány!
Lélegzetelállító a látvány innen hátulról.
Eltűri a haját a nyakából. Van fogalma róla, hogy néz ki? Egy
maroknyi tetovált csillag pettyezi a tarkóját. A virágos cipzár
végigdíszíti a szexi, hosszú gerince vonalát, és minden lökéssel
hullámzik.
Na meg a segge!
Az a két kerek, telt gömb a farkamon lovagol. Hátranyúl, hogy
széttárja a farpofáit, és még mélyebbre húz magába. Egyik
kezemmel átölelem, hogy megfogjam a mellét, a másikat pedig
lecsúsztatom, hogy simogassam a csiklóját, az egész tenyeremmel
befedem, és azzal dörzsölöm, amíg kemény, feszes csomóvá nem
válik.
– Úristen, Kenan!
Egy ritmusra sóhajtozunk, egy ritmusra vesszük a levegőt, mint
egy megkoreografált párzás. A ritmus egyre elszántabbá válik, a
testünk erejével dagállyá duzzasztja a jeges vizet. Hullámként
mozgunk, mint az elárasztó és az apadó féktelen vizek. Még a hideg
vízbe merülve is izzadság vonja be a homlokomat és a nyakát.
Megvadulunk és felforrósodunk a jeges víz alatt. Kezemet a szívére
simítom, ami úgy zakatol a mellkasában, mint egy barlangba zárt
bestia. Az én szívverésem is idomul ehhez, majd’ kiugrik a helyéről.
Hogy megtalálja a másik, dübörgő felét, ami Lotusba van zárva.
 Szerelmesem enyém, s én az övé vagyok.
Elfordítja a fejét, én pedig előrehajolok, hogy elkapjam a száját,
kezemet lecsúsztatom a hasán, majd amikor megtalálom a csiklóját,
addig csavargatom, csipkedem és dörzsölgetem, míg az ajkai
nyöszörögve leválnak a számról, majd hatalmasat nyög, és sikolt,
ami válaszképp hasonló kiáltást vált ki belőlem. Hangunk és testünk
megrándul, párzik egymással, míg mindketten berekedünk és
elhallgatunk.
És végül mindketten elcsendesedünk.

 36
LOTUS


– Akkor, gondolom, nem ártana kitakarítanunk ezt a kádat –
viccelődöm pár pillanattal azután, hogy elült a vihar.
Az ajtó zárva van, de a hivatásunk kötelezettségei ott várnak
mindkettőnket az ajtó mögött.
A repülő, amivel két nap múlva Kínába utazik. Meg az, amivel én
holnap New Yorkba.
Jelenleg azonban csak mi ketten vagyunk ebben a csendben, amit
csupán a kuncogása tör meg.
– Igazából öntisztító – feleli, miközben puszit ad a halántékomra.
– Nincs vele sok gond. Szerencsénkre.
A háttal ülő tehenészlány már megfordult, és most az oldalamon
heverek Kenan ölében a hideg vízben.
– Sosem melegszik fel ez a víz? – kérdezem. Most, hogy a
szenvedély kezdeti hulláma alábbhagyott, kezdem érzékelni a
hideget, de nem akarok megmozdulni. Addig nem, amíg Kenan nem
moccan. Nem akarom, hogy ő bírja tovább.
– Soha. – Ujjbegyeivel felemeli a kezem, ami már most
összeráncosodott, pedig nem is vagyok bent olyan régóta. – Na,
lefújod a bulit? Ez már túl hideg neked?
– Nem – vágom rá azonnal, és összeszorítom vacogó fogaimat. –
Szuper jól érzem magam itt. Imádom!
 – Én is. – Hátradönti a fejét, és karját megtámasztja a kád szélén,
mintha egész éjjel ráérne. – Néha el is szoktam aludni.
Ne már, basszus!
Váratlanul felállok, ezzel megzavarom a víz sima felszínét. Épp
kikászálódom, amikor a gúnyos nevetésére meg kell fordulnom.
– Én nyertem – jelenti ki, fehérlő mosolya gúnyos azon a
szépséges arcán.
– Nem kell mindig versenyezni, Kenan – közlöm, és úgy teszek,
mintha felbosszantana.
– Dehogyisnem. – Egy meglehetősen izmos kar átöleli a
derekamat, ajkaival pedig megjelöli a popsimat, mindkét gömbre ad
egy puszit. – És én nyertem. Legyőztelek.
Amikor hátrapillantok a vállam fölött, még mindig a vízben ül, és
az arckifejezése szinte áhítatos. Vajon Salamon király is így nézett a
szerelmére? Az a lány is képtelen volt ellenállni, akárcsak én? Az ő
szerelme is úgy érezte, hogy a lány szíve köré fonódik, mint egy
inda? Vajon sejtették, hogy évszázadokkal később két ember
ennyire komolyan veszi majd az egymás között váltott szavaikat?
Hogy a szenvedélyüket és a szavaikat meg fogjuk szívlelni?
De ki vagyok én, hogy elbújjak ezek mögé a merész szerelmi
kinyilatkoztatások mögé? Hogy ne csupaszítsam le a lelkem és a
szívem egy férfi előtt, aki végre érdemes rá?
Megfordulok, leülök a kád szélére, és a kezembe veszem Kenan
arcát.
Muszáj elmondanom neki a saját szavaimmal. A magam módján.
– Szeretlek, Lotus.
Különös csend követi a szavait, mielőtt én is kimondhatnám neki;
az a fajta csend, ami a csodákat szokta követni; ami elűzi a
természetfelettit, hogy értelmet találjon. Erről van szó – a szívünk
szinkronicitásáról, hogy egyszerre dobban mindkettőnké.
Hihetetlen csoda, hogy egymásra találtunk.
– Én akartam előbb kimondani – szólalok meg, és csípi a könny a
szemhéjamat. – Megelőztél.
– Mondtam én, hogy mindig nyerek – jegyzi meg gyengéd, bár
kissé öntelt vigyorral. A mosoly a szemében indul, majd elterül az
egész arcán, lassan, de biztosan, míg bevilágít minden sötét
rejtekutat, ahova még senki sem merészkedett be. Kenan egy
kastély titkos alagutakkal és elhagyatott várbörtönökkel meg bezárt
ajtókkal.
Én pedig a tolvajkulcs vagyok.
Lehajolok, hogy ismét megcsókoljam, mert szeretném a lehető
legtöbb ízt magamba zárni belőle.
– Itt maradsz, ugye? – kérdezi, miközben kezével a meztelen
hátam izmait masszírozza. – Amíg pár nap múlva Kínába utazom,
ugye itt maradsz?
– Miért ne? – Megvonom a vállam. – Nincs nagyon más dolgom.
– Te kis… – Karjával átöleli a derekam, és visszaránt a jeges vízbe.
Baszki!
A jeges sokk kiszorítja a tüdőmből a levegőt.
– Kenan! – Kezemmel az arcába fröcskölöm a vizet.
Felnevet, az ölébe húz, és egy kézzel a széles mellkasához szorít,
miközben a másikkal az oldalamat csikizi.
– Ne! – visítok fel. – Hagyd abba!
Alig kapok levegőt. Mindkettőnk testét rázza a nevetés, kapkodjuk
a levegőt. Amikor végre elenged, ernyedten nekidőlök ziháló
mellkasának, mert ő is nehezen kap levegőt.
 – Szeretlek, Gombszem.
Ez másodszorra még édesebb. Nem tudom visszatartani a
könnyeimet. Saját ritmusukban gördülnek végig az arcomon, ami
még mindig sajog a nevetéstől.
– Én is szeretlek.
Erősebben szorít a karjával, én pedig hátradőlök, hogy
megcsókoljam, de csörög a telefonom, és belezavar a pillanatba.
– Hagyd! – motyogja a számnál. – Ne menj!
– Először is, rohadt hideg van itt bent. – Adok egy utolsó csókot az
ajkára, mielőtt kimászok, hogy kihalásszam a telefonomat a ruhám
zsebéből. – Másodszor pedig, ez Iris csengőhangja.
– Szép a kilátás – jegyzi meg Kenan mögöttem.
– Nincs több fordítva lovaglás! – figyelmeztetem a vállam fölött
hátrapillantva, és megrázom a meztelen fenekem.
– Jaj, csak azt ne! – Lehervad a mosolya. – De most komolyan.
Csak azt ne!
Elvigyorodom, és felveszem a telefont.
– Szia, Bo, mi újság?
– Lotus, hol vagy? – Már a hangneme önmagában kijózanítóan hat
rám.
– Mi a baj? – Elveszek egy törülközőt egy közeli fogasról. –
Michaellel van valami? Jól van? Minden…
– Jól vagyunk – nyugtat meg gyorsan. – Sajnálom. Nem
akartalak… Jól vagyunk.
Tétovázva hallgat, mielőtt folytatja.
– Anyukám hívott – mondja.
– Priscilla néni? – Összeszalad a szemöldököm. – Mit akart?
– Nem volt meg neki a számod.
 – Egyiküknek sincs meg. Miért lenne?
– Azért hívott, mert anyukád kórházban van, Lo – feleli. – Mama
azt mondja, haza kell menned.

 37
LOTUS


Nem New Orleans az otthonom.
És holtbiztos, hogy az otthonom nem ott van, ahol May DuPree, a
nő, aki tizenhárom évvel ezelőtt elhagyott engem egy Ron
Clemmonsnak nevezett szarkupac miatt.
Nem hívtam vissza Priscilla nénikémet. Nem tudom,
visszahívjam-e. Irisnak nem olyan vészes a kapcsolata az anyjával,
mint nekem az enyémmel, de nem sokkal jobb. Pris néni véletlenül
telefonált azon a napon, amikor az unokája megszületett. Iris nem
avatta be őt a terhessége részleteibe. Mindenkinek megvan a maga
baja.
Én egyszer úgy döntöttem, hogy megszakítok minden kapcsolatot
az anyámmal, és nem látom okát, hogy ez megváltozzon. Iris
szerint, ha olyan komoly a helyzet, ahogy Pris néni állítja, talán
megpróbálhatnék valamiféleképpen megbékélni, mielőtt túl késő
lesz.
Évekbe telt, hogy olyan egészséges legyek, amilyen most vagyok.
Mi van, ha az anyámmal való találkozás és a hazalátogatás
visszaránt? Mi van, ha az a fejlődés, amit a nyár során elértem,
elveszik egy idealizált megbékélés miatt, amit egy haldokló nő
látványa amúgy sem adhat meg?
Anyám szült egy gyereket. Hip, hip, hurrá! A kutyák meg a
macskák is szülnek egy halom gyereket. Semmi csoda nincs a
születésben, legalábbis az alapján, amit én láttam. A csoda azután
következik. Az önzetlenség csodája. Az a jelenség, amely során az
ember táplálja a saját értékét, és feláldozza egy gyerekért – nem
csupán a testük, hanem a lelkük táplálása is. Ó, tudom én, milyen
egy igazi anya, és May DuPree nem az. Volt nekem anyám. Amikor
belül halott voltam, egy két lábon járó, katatón nyílt sebű gyermek
voltam, aki még csak beszélni sem volt hajlandó, MiMi életre
keltett…
Ilyen egy anya, az enyém pedig már meghalt.
– Azt kell tenned, ami neked a legjobb – mondja Marsha a
telefonban.
– Igen, de mit kéne tennem? – kérdezem. – Honnan tudjam, hogy
nekem mi a jó?
– Szerintem…
– Igen – vágok közbe. – Légyszi, mondd el, mit gondolsz! Nem kell
a professzionális távolságtartásod, Marsha.
– Barátod és professzionális tanácsadód vagyok – emlékeztet. – Ha
elmész, szerintem tudnod kell, miért mész, és vedd fontolóra, hogy
mik az elvárásaid. Mit akarsz tőle? Mit akarsz tenni érte?
– Semmit nem akarok tenni érte – köpködöm a szavakat, és
magam alá húzom a lábam Kenan kanapéján. – Már amúgy is szinte
halott volt számomra. Azóta nem beszéltünk, hogy elárult engem.
– Oké, ez igaz. Akkor mit akarsz tőle? Magadért?
Egy pillanatra elgondolkozom ezen, és megkérdezem magamtól,
hogy őszintén mit akarnék tőle, ha egy szobában lennénk.
– Azt akarnám, hogy mondja ki azokat a szavakat – felelem
felháborodottan és dühvel hadarva. – Miért árult el engem? Hogy
választhatta őt helyettem?
A ziháló légzésemtől fel-le jár a mellkasom, mintha futottam
volna.
– De mit mondhatna, amitől jobb lenne, Lotus? – kérdezi Marsha.
– Mit mondhatna, ami nem szánalmas kifogásnak tűnne?
Semmit. Semmi olyat nem mondhat, amivel rendbe hozhatja, és
semmi olyat nem mondhat, ami nem sértésnek hatna.
– Akkor miért mennék? – kérdezem a vállamat megvonva,
tehetetlennek és dühösnek érezve magam, mintha valami forrna a
hasamban, és szorosan rá lenne téve a fedő. Mintha bármelyik
pillanatban felrobbanhatnék.
– Mi van, ha nem tőle van szükséged szavakra – veti fel Marsha –,
hanem hogy te beszélj vele.
– Azt akarod, hogy megbocsássak neki? – kérdezem, és már a
gondolat is fojtogat.
– Nem feltétlenül. Ha megteszed, az szuper, de ha nem megy, ha
nem tudsz megbocsátani valakinek, az nem jelenti azt, hogy nem
gyógyulhatsz meg. Nem értek egyet azzal, hogy a túlélők addig nem
tudnak teljesen továbblépni, amíg meg nem bocsátanak annak, aki
bántotta őket. Én úgy gondolom, hogy a kulcs az, hogy elengedjük a
fájdalmat. Hogy a minket visszatartó fájdalom nélkül tudjunk
továbblépni. Lehet, hogy nem neked kell hallanod az ő
mondandóját, hanem neked kell megfogalmaznod a szavakat,
amelyek segítenek téged ebben a helyzetben. Ha szerinted is így
van, akkor emiatt érdemes elmenned. Ha nem várod el, hogy amit
mond, attól jobban érezd magad a megbocsáthatatlan tette miatt.
Szavai nagyot puffannak a hasamban, ahol MiMi szerint az ember
„ismerője” lakik. A zsigereink.
 Miután Marshával letesszük a telefont, hosszú ideig ülök Kenan
kanapéján, és azon merengek, hogy mit mondanék neki. Marsha azt
javasolta, hogy írjam le, de nem igazán tudom, hol kezdjem.
Kenan megérkezik az edzésről, és a földre dobja a sporttáskáját,
közben pedig összevont szemöldökkel szemlél engem. Odajön
hozzám, lecsücsül mellém, és az ölébe húz. Belebújok a nyaka tiszta
illatába.
– Jaj, már! Lezuhanyoztál – jegyzem meg csalódottságot tettetve. –
Abban reménykedtem, hogy lenyalhatom az izzadságot a testedről.
– Visszamehetek megizzadni – veti fel reménykedve.
– Majd máskor. – Megpuszilom az állát, összekulcsolom az
ujjainkat, és pár pillanatig kiélvezem a csendben eltöltött időt. –
Elmegyek New Orleansba.
Megdermed alattam, és elhúzódik, hogy a szemembe nézzen.
– Tényleg? – kérdezi. – Biztos vagy benne?
– Aha.
– Francba az időzítéssel – morgolódik. – Ha nem kéne Kínába
utaznom emiatt a meccs miatt, veled mennék.
– Minden rendben lesz.
– És a kisbaba miatt Iris sem mehet veled – folytatja, mintha
fontolgatna valamit, megoldást keresne. – Esetleg Billie vagy Yari?
– Megleszek egyedül. Tényleg.
– Hívj majd fel! – Ajkát a hajamhoz nyomja. – Ott akarok lenni
veled, legalább így.
A mellkasának dőlve bólintok, és széles törzse köré fonom a
karom.
– Kérdezhetek valamit? – kérdezem, miután összebújtunk.
– Bármit.
 – Nos, az a hír járja, hogy kissé nyers vagy.
Felnevet.
– Honnan tudod? Ha jól emlékszem, nem követed a kosárlabdát.
– Nem kellett sokat kutakodnom. És nem gugliztam rád.
A barátaim nagyon hamar tájékoztattak arról, hogy milyen
félelmetes vagy. Hogy alig nyilatkozol a sajtónak. Hogy mindenki
azt gondolja rólad, hogy kemény és rejtélyes vagy.
– Oké, mire akarsz kilyukadni?
– Velem sosem voltál ilyen, Kenan. – Felpillantok. – A kezdetektől
fogva nyílt voltál velem, kíváncsi voltál rám, meséltél nekem, és…
– Kellettél nekem – szakít félbe. – Sosem vágytam úgy semmire és
senkire, ahogy rád, szinte a kezdetektől fogva. Megláttalak a
kórteremben, és ennyi. Nem azt mondom, hogy már aznap
szerelmes lettem, de nem hagytál nyugodni.
Egy másodpercre elhallgat, majd rám pillant, ismeretlen
bizonytalanság látszik markáns arcvonásain.
– Te semmit nem éreztél azon a napon, amikor először
találkoztunk? – kérdezi. – Vagy a díjátadón? A tavalyi karácsonyi
bulin? Bármikor, amikor összefutottunk? – Gyorsan megrázza a
fejét. – Nem számít. Most már érzed.
Ujjaimat az állára teszem, és tekintetét az enyém felé irányítom.
– Azt akarod kérdezni, hogy ahányszor minél hamarabb
elmenekültem, ahányszor úgy tettem, mintha nem lennél ott, vagy
ahányszor észkombájn módjára megpróbáltalak lekoptatni,
éreztem-e bármit?
Előrehajtja a fejét, és az orrunk egymáshoz ér.
– Már mondtam, hogy halálra rémültem tőled – vallom be, és
megnyalom az ajkam. – Még mindig félnem kellene. A szerelem
durva dolog. A bizalom is az.
– Hát, nekem már nincs választásom – mondja, miközben
megpuszilja az arcom egyik felét, majd a másikat. – Nálad van
valamim, amit nem hiszem, hogy valaha visszaszerzek.
– Ó, igazán? – kérdezem fojtott hangon. – És mije van nálam, Mr.
Ross?
Tudja, hogy ettől elolvadok, ezért egy énekkel válaszol.
Megdobogtattad a szívemet, megdobogtattad a szemed egy
pillantásával.

 38
LOTUS


Keresem a kórteremben anyámat a drótok és csövek zűrzavarában.
Nincs eszméleténél, így van időm alaposan szemügyre venni,
anélkül, hogy kínosan érezném magam amiatt, hogy nem tudom,
mit mondjak. Vagy hogy ő mit mondhat nekem.
– Eljöttél.
Priscilla nénikém hangja elegye az édes teának meg a Sazeracnak,
a francia negyedbeli koktélnak; egy régi, haiti család receptje
alapján készül keserűkből, konyakból, abszintból és citromhéjból.
Ez a kesernyés él Pris néni hangjában abból az időből származik,
amikor megpróbált valahogy boldogulni a Lower Ninthban. Pris
néni egyszerre keserű és édes.
Nem tudom, hogy csinálja, de sosem öregszik. Úgy néz ki, mintha
Iris nővére lenne, nem az anyja. Egy árnyalattal sötétebb, mint Iris,
és pár árnyalattal sötétebb, mint én, és mindkettőnknél szebb.
A haja könnyed hullámokban omlik a derekára, a szeme, amit még
mindig nem tarkítanak ráncok, pedig képes elérni, hogy egy férfi
leugorjon érte egy szikláról. Én a tanúja voltam ennek, legalábbis
átvitt értelemben. Férfiak hagyták el a feleségüket, hagyták
magukra a gyerekeiket, veszítették el a munkájukat, csak hogy
megízlelhessék Priscilla nénit. Ő azonban valahogy bölcsebb volt
anyámnál, és sosem cövekelt le mellettük. Sosem ragadt le egy
bizonyos férfinál – sosem adta át magát teljesen egyetlen szeretőnek
annyira, hogy megbocsássa annak a bűneit a saját vérével szemben.
Hogy minden megbánás nélkül hátat fordítson a lányának. Nem, ő
másféle bűnöket követett el, és az az ő meg Iris dolga, hogy ezeket
kibogozzák. Nekem a saját démonjaimmal kell megküzdenem.
– Igen, itt vagyok – felelem.
– Köszönöm.
A hangja szó szerint megremeg, és amikor szemügyre veszem a
kortalan szépségét, valós sebezhetőséget, valós félelmet látok. Ez új
nekem, hogy bárminemű őszinteséget fedezek fel az arcán. Ő meg
az anyám mindent tudtak a fegyverzetről – a csillogó külsőről, ami
kellő közelségbe vonzza a férfiakat, hogy fizessenek, de
karnyújtásnyira tartották őket maguktól, hogy ne okozzanak
fájdalmat. Mint kiderült, jóval kevésbé érdekelte őket a lányaik
biztonsága.
– Nagyon rosszul van, Lo – közli Pris néni szorongó hangon, és
maga előtt összeérinti a két kezét. – Azt mondják, stroke.
– Stroke? – kérdezem. Anyám tizenhét évesen szült engem, és még
csak negyvenkét éves.
– Nem olyan szokatlan – jegyzi meg Pris néni. – Hacsak… Ugye
nincs hozzá semmi közöd?
– Tessék? – Egy pillanatra azt sem tudom, hol vagyok. Nem értem.
– Nekem? Ezt meg hogy érted?
Pris néni megnyalja az ajkát, és óvatosan kémlel.
– Hát, tudom, hogy MiMi tanított neked ezt-azt – feleli, majd
azonnal igyekszik helyrehozni. – Nem mintha ilyesmivel akarnálak
vádolni. Csak elgondolkoztam, mivel olyan fiatal, lehet, hogy a
fekete mágiához van köze. Hogy esetleg egy rontás vagy egy átok,
amit talán meg tudnál törni.
Jézusom, annyira hülye vagyok!
Azt hittem, Pris néni azért akarta, hogy eljöjjek, hogy
valamiféleképpen megbékéljünk – hogy lássam Mamát, mielőtt
elmegy –, de azt hiszi, hogy én megmenthetem.
Lenyelem a haragomat, a neheztelésemet, és úgy döntök,
belemegyek a játékba.
– Nem tudom, mit tehetnék – jelentem ki megfelelő mértékű
komolysággal. – Látnom kell, mivel állunk szemben.
Priscilla nénikém szeme felragyog, és buzgón bólogat.
– Igen. Lássuk, mivel állunk szemben. Bárki állhat az átok mögött.
Tudod, hogy egy… egy csomó feleség utálta őt, és férjek is, hogy
teljes legyen az igazság. Én tudok valamit segíteni? Szükséged van
valamire?
– Igen. – Összevonom a szemöldököm, úgy teszek, mintha hosszan
és komolyan elgondolkodnék. – Menj a házba!
– Aha – mondja bólogatva.
– És hozd ide…
– Igen, mire van szükséged? – kérdezi reménytől elfúló hangon.
– Az egyik ékszerét – fejezem be, és egy pillanatra a szemébe
nézek, majd elkapom a tekintetem.
– Ékszerét? – Pris néni szemöldöke összeszalad. – Mármint,
bármilyen ékszerét?
– Lehetőleg valami olyat, amit szeret, és amit szívesen magával
vinne az… útjára.
– A túlvilágra? – suttogja Pris nénikém könnyek között.
Egy pillanatig rosszul érzem magam emiatt, de aztán elmúlik. Ha
egy kicsit is egyedül akarok lenni anyámmal, Pris néninek mennie
kell.
– Ha eljön a pillanat, igen – vágom rá gyorsan, mielőtt a bűntudat
megállíthatna. – De lehet, hogy előtte is használnom kell.
– Nem fog sok időbe telni. – Elindul az ajtó felé, megáll, és
visszanéz rám. – Köszönöm, hogy eljöttél. Nem gondoltam, hogy
megteszed.
– Én sem – motyogom. – Most viszont menj, hogy még visszaérj az
ékszerrel!
Eddig nem engedtem meg magamnak, hogy ránézzek a kórházi
ágyon fekvő anyámra, legalábbis nem igazán. Amint Pris néni
elmegy, megteszem.
Tizenhárom év alatt kétszer láttam, mindkétszer akkor, amikor a
közelünkben járt a halál. Egyszer Ron sírja mellett, egyszer
MiMiénél. És az utolsó szó, amit hozzám intézett, az búcsú volt.
Most, amikor úgy érzem, egyedül az ő szavai hozhatnák helyre a
dolgokat, nem tud beszélni. Az egyetlen hang a szobában a gépek
pittyegése, ami olyan, mintha a harangok konganának. Lehet, hogy
ismét megkörnyékez minket a halál.
Ha Pris néni úgy néz ki, mintha Iris nővére lenne, az anyám
olyan, mintha Pris nagynénje lenne. Pedig Mama a fiatalabb. Vele
keményebben bánt az élet, vagy csak sosem jött rá, hogyan
kendőzze el az évek múlását, ahogy Pris néni tette. Jobban
hasonlítunk, mint gondoltam. Tőle örököltem a szemem vágását, a
szám alakját. Régen azt mondták az emberek, hogy hasonlítok rá, ő
meg félredöntötte a fejét, úgy vizslatott, mint egy idegen, és azt
mondta: „Tényleg? Én nem így látom.”
– Szerinted ettől hogy éreztem magam, Mama? – kérdezem a
némán fekvő nőtől. – Nem akartad, hogy hasonlítsak rád. Nem
akartad látni a hasonlóságot, pedig ott van.
Fanyar mosolyra húzódik a szám.
– Most a divat világában dolgozom, gyönyörű ruhákat hordok, és
előfordul, hogy valaki engem akar lefotózni, meg kiállítani egy
galériában, mert szerinte szép vagyok. Te sosem láttál annak, igaz?
– kérdezem. – Ezért tetted? Ezért választottad őt helyettem? Nem
voltam elég világos. Elég csinos. Sokszor gondoltál arra, hogy
bárcsak visszaküldhetnél, majd amikor először lehetőséged nyílt rá,
meg is tetted?
Könnyek árasztják el a torkomat, a nyelvem hegyén ott lebeg az
elkerülhetetlen kérdés.
– Miért hagytad neki, hogy bántson, Mama?
Szipogok, idegesítenek a saját könnyeim.
– Miért őt választottad, amikor tudtad, milyen romlott? Amikor
tudtad, hogy bántotta a kislányodat. Miért nem jöttél el értem soha?
A kérdés nyersen és durván cseng a steril kórteremben.
– Hiányoztam neked valaha? Felidézted valaha azt a napot, és
felmerült benned, hogy mi lett volna, ha nem árulsz el?
A hiábavaló kérdések felhalmozódnak körülöttem, sehova sem
visznek, csak visszapattannak a falakról. Pris néni hamarosan
visszaér valami ékszerrel, amiről azt hiszi, egy varázsigével együtt
meg tudom menteni vele az anyámat.
Én nem azért jöttem ide, hogy megmentsem May DuPree-t.
Azért jöttem, hogy magamat megmentsem.
Talán nem „egyszer, s mindenkorra”, ugyanis a trauma nem így
működik. Lehet, hogy nem fogok „mindenkorra” meggyógyulni.
Lehet, hogy örökké kikészít majd a kiegyenesített haj szaga. Elvétve
biztosan lesznek napok, amikor nem fogom tudni lerázni magamról
a szomorúságot meg a bizonytalanságot, ami az
elhagyatottságomból fakad, és abból, hogy elárultak. Lehet, hogy
örökre nyomot hagyott az életemben, mint egy vérfolt a földön, ami
sápadt rózsaszínnek látszik, de sosem lesz teljesen makulátlan.
Jézus, véred megtisztít, így lelkem fehér, mint a hó.
MiMi egyik zsoltárának hangja, amit annak idején
vasárnaponként énekeltünk, amikor a templom nem fogadott
minket, felébred bennem, és megtalálja a fájdalmam. Ő ébred fel
bennem, hogy megtalálja a fájdalmamat, ahogy mindig is tette.
Szemtől szemben. Félelem nélkül. Bölcsességgel. Együttérzéssel.
Feltétel nélküli szeretettel. Eddig jutottam mindazzal, amit tanított
nekem. Ő volt az első, aki bekötözte a sebeimet. Ma lezárom őket.
– Azt hittem, a te szavaid kellenek nekem, Mama – mondom
suttogva. – De egy barátom szerint többet segíthetnek a
gyógyulásban azok a szavak, amiket én mondok neked, úgyhogy
tessék.
Benyúlok a táskámba a naplómért, amibe Marsha segítségével
leírtam a traumatikus eseményeket. Az utolsó oldalra lapozok, és ott
kezdem.
– Megvolt az esélyed – olvasom az első sort erőteljes hangon, ami
egy pillanatra sem remeg meg. – Megvolt a lehetőséged, hogy
feltétel nélkül szeress, de te úgy döntöttél, megváltoztatsz. Megvolt
az esélyed, hogy megvédj, ahogy egy anyának kellett volna, de te
úgy döntöttél, hogy elárulsz engem egy férfiért, aki kettéhasított
engem. Egy kislány voltam azelőtt, hogy Ron megerőszakolt, és azt
követően olyan dolgokról szereztem tudomást, amikről még nem
kellett volna. Olyan kérdéseim voltak, amiknek még nem jött el az
ideje. Elrabolta az ártatlanságom.
 Ez a fájdalom úgy zúdul a kórteremre, mint az árvíz, körülöttem
és a fejem fölött hömpölyög. Visszatartom a lélegzetem. Levegő után
kapkodok. Hullámokban tör rám a pánik, de apró kortyokban
teleszívom a tüdőm levegővel, majd végül már mély lélegzeteket is
tudok venni. Mint már korábban sokszor, a fájdalom próbál vízbe
fojtani.
De nem tud. Nem hagyom neki.
– Elrabolta az ártatlanságom – folytatom ott, ahol abbahagytam,
és a hangom megremeg, illetve elhalványodik, de még mindig elég
hangos, hogy halljam magam; és hogy ő is halljon, ha tud. – És
ahelyett, hogy megbüntetted volna, ahelyett, hogy igazat adtál volna
nekem, őt választottad. Én pedig szinte mindennap feltettem a
kérdést, hogy miért. Lehet, hogy nem mondtam ki hangosan, de
ahányszor kételkedtem magamban, azt hittem, nem vagyok elég
csinos, elég világos, vagy másnak, jobbnak kéne lennem, azt
kérdeztem, miért tetted ezt. Próbáltam leásni a mélyére annak,
hogy mi nem stimmel velem.
A gerincem megnyúlik, és ellököm magamtól a régi fájdalmak és
megkopott rémálmok súlyát. Megkeményítem a vállaimat, és elég
erősnek érzem magam, hogy ledobjam magamról, mint egy
köpenyt.
– De tudod, mit? – teszem fel a költői kérdést, mert már tudom a
választ. – Az égvilágon semmi baj nincs velem. Te voltál a probléma.
A bűn az övé volt, és a szégyen, a bűntudat és a mocsok, amit évekig
magammal cipeltem, az is az övé volt. Meg a tiéd, és nekem többé
nem kell.
Megrázom a fejem, könnyek patakzanak az arcomon a szám
sarkába, és összegyűlnek a torkom mélyén.
 – Az egyetlen jó dolog, amit valaha tettél velem, hogy megváltál
tőlem – mondom, miközben a gris-gris gyűrűmet simogatom. – Nem
azért jöttem, hogy lássam az anyámat, mielőtt meghal, mert az én
anyám már elment. MiMi volt a legjobb anya, akit kaphattam.
Minden, ami jó bennem, tőle ered, és azt, ami nem jó bennem,
megtanította elfogadni vagy megváltoztatni.
Összehajtom a levelet, mert az utolsó sort megjegyeztem.
Az igazság rejlik benne, aminek tudatában beléptem ebbe a
helyiségbe, és miután kimondtam, békében távozhatok.
– Nem azért jöttem, hogy hibáztassalak, amiért odaadtál MiMinek
– mondom May DuPree-nek –, hanem hogy megköszönjem, hogy
odaadtál neki.
Kinyílik a kórterem ajtaja, és Pris néni siet be rajta egy
ékszerdobozzal.
– Inkább elhoztam az egészet – közli, és a kezembe nyomja. – Arra
az esetre, ha netán… valamelyiknek jobb a rezgése.
– A rezgése? – kérdezem felvonva az egyik szemöldökömet.
– Nem tudom. – Finoman megvonja a vállát. – Csak csináld, amit
MiMivel szoktatok csinálni! Mentsd meg őt!
– Nem megy. – Megrázom a fejem, és visszaadom a dobozt. – Nem
tudom, hogy kell megmenteni valakit.
– De, tudod. – Megszorítja a kezem, és az elkeseredettségtől
fájdalmassá válik a szorítása. – Muszáj. MiMi mesélte, hogy te vagy
a legerősebb.
– Mit? Mikor?
– Mindig – feleli Pris néni türelmetlenül. – Már kislány korodban,
amikor öt-hat éves voltál, azt mondta, hogy te vagy a legerősebb
mindannyiunk közül. Azt mondta, minden erő, ami nem kellett
nekünk, átszállt rád.
– Micsoda? Én… – elakad a szavam, és próbálom feldolgozni a
hallottakat. – Mindegy, nem tudok megmenteni egy haldokló nőt.
– Muszáj – mondja Pris nénikém, és a könnycseppek még
ragyogóbbá teszik sötét szemét. – Állítólag már nem sok ideje van
hátra.
És mintha ez a mondat egy felhívás lenne, megérkezik a halál.
Nem valami kapucnis figura, aki egy kaszát tart a kezében. Nem egy
sötét angyal, vagy egy szarvakkal meg farokkal felruházott lény.
Hanem a hirtelen rám telepedő hideg, és a libabőr, ami végigkúszik
a karomon.
MiMi azt mondta, azért maradunk le a világ eseményeinek nagy
részéről, mert nem látjuk – mert csak abban bízunk, amit a saját
szemünkkel láthatunk.
Például amikor a halál belép a szobába.
– Nem tudom megmenteni – mondom Pris néninek. – De
egyvalamit tehetek érte.
– Mit? – Félelem torzítja el a mindig oly szép arcát. – Legyen
bármi! Mit tudsz tenni?
Megfogom Pris néni kezét, erősen megszorítom, és ránézek a
szemem előtt haldokló anyámra.
– Tudjátok, ki vagyok – szólalok meg, és a merész szavak ellenére
remeg a hangom. – Azért jöttem, hogy ítéletet hirdessek.
– Mit művelsz? – Pris néni megrántja a kezét, de én nem eresztem
el. – Nem akarok részt venni egy varázslatban. Mi ez?
– Ez a töretlen vérvonal ereje – mondom higgadtan, ugyanis a
rémülete egyértelmű. – Kettőnknek több az ereje, mintha egyedül
lennék.
 Nem húzkodja tovább a kezét.
– És meg tudjuk menteni?
– Nem, viszont szerintem segíthetünk neki az úton.
– Nem. – Könnyek folynak végig a sima arcbőrén. – Az nem lehet…
Muszáj…
Lassan megrázom a fejem, határozottabban szorítom meg a kezét,
és ismét az ágy felé fordulok.
– Tudjátok, ki vagyok – ismétlem. – Azért jöttem, hogy ítéletet
hirdessek. Ennek a nőnek egy hajszálon függ a lelke.
Fejben újrajátszok mindent, amit Mamának felolvastam, mindent,
amit sosem mondott ki, és az összes kérdést, amire sosem kapok
már választ. Még ha tudna is felelni nekem, nem lenne elegendő.
Eszembe jut mindaz a fájdalom, amit a tetteivel okozott nekem.
Még mindig a hatása alatt vagyok.
Őszintén nem tudom, hogy van-e bármi befolyásom ennek a
nőnek a túlvilági életére. Gyakorlatilag idegen számomra. Úgyhogy
lehet, hogy ez az egész csak egy kis bemutató a nagynénémnek,
amivel enyhíthetem a közelgő gyászát. Lehet, hogy adhatok May
DuPree-nek valamit a halálban, ami az életben sosem volt az övé.
De az is lehet, hogy az egész csak egy önző cselekedet, és az
elsuttogott szavaim nem a túlvilági életének szólnak, hanem saját
magamnak.
– Leteszek egy követ a…
Úgy tétovázom az utolsó szó előtt, mintha valóban visszhangozna
az örökkévalóságban, majd elejtem, mint egy követ a vízbe, ami a
végtelenségig fodrozza a felszínt.
– A béke oldalára.

 39
KENAN


Tényleg el akarom érni az úti célomat, mielőtt lemegy a nap. Ezek a
mellékutak meg a mocsarak rohadt félelmetesek. Arra számítok,
hogy a Google Maps bármelyik pillanatban megkérdezheti, hogy
Komolyan, haver?
Ha a navigáció csődöt mond, még mindig megvan az útmutatás,
amit Iristól kaptam. Azt mondta, az utolsó pár mérföld elég cseles.
– Cseles? – kérdezem hangosan, holott egyedül ülök a bérelt
autóban. – Inkább olyan, mintha Középföldén lennék, nem
Louisianában.
Minél közelebb érek MiMi házához, ami, gondolom, most már
Irisé meg Lotusé, annál bizonytalanabbnak érzem magam. Nem az
isten háta mögötti erdők vagy az aligátorok, esetleg a fák miatt,
amelyek mintha mozgó, felém nyúló karokkal rendelkező növények
lennének. Azért vagyok bizonytalan, mert nem tudom, milyen
állapotban fogom találni Lotust. Senki nem hallott felőle. Amikor
legutóbb beszéltünk, New Orleans felé tartott, hogy meglátogassa az
anyját a kórházban. Én akkor Kínában voltam, és rohadtul azt
kívántam, bárcsak az Államokban lehetnék, hogy elutazhassak vele.
Ez egy héttel ezelőtt történt. A csapat még mindig Sanghajban van,
de a meccs már lezajlott. Az egész csak jótékonykodás meg külsőség,
úgyhogy szóltam nekik, hogy családi vészhelyzet áll fenn, és
korábban haza kell érnem. Még mindig az előszezonban járunk,
úgyhogy egyelőre lazább a program.
Tényleg vészhelyzetnek tűnik az egész. Iris három napja nem
beszélt Lotusszal, azóta, hogy megtudta, hogy May DuPree elhunyt.
Lotus azt mondta Irisnak, hogy hazamegy, és azóta sem hallottunk
felőle. Minden hívás hangpostára fut, és kezdek teljesen kikészülni.
Lehet, hogy hiábavalóan jöttem el idáig, a semmi közepére. Mi van,
ha itt sem találom?
Azért megpróbálom. Ha rosszul érzi magát, vele akarok lenni. Azt
akarom, hogy velem legyen.
A pici házikó lapos, a verandához és a kék ajtóhoz kőösvény
vezet. Nem tudom megállapítani, hogy az udvar elgazosodott, vagy
mindig is így nézhetett-e ki – mintha a mocsár folytatása lenne, víz
nélkül. Remélhetőleg aligátorok nélkül.
Leparkolok, az utazótáskámat a kocsiban hagyom arra az esetre,
ha nem maradok éjszakára, mert Lotus nem lesz itt. Kopogok, és
várok, de nincs válasz. Amikor megpróbálom elfordítani a kilincset,
meg se moccan. Nem látok autót azon kívül, amivel én érkeztem,
úgyhogy nem tudom, mivel jöhetett ide, vagy mivel tervez
hazamenni. Egyre inkább úgy tűnik, hogy csak az időmet
vesztegetem.
Olyan sokat mesélt erről a helyről! Nem tudom, mire
számítottam, de nehezemre esik elképzelni, hogy az én élénk,
gyönyörű barátnőm itt nőtt fel, ennyire elszigetelten és mindentől
távol. De csupa szeretettel, már-már vágyakozva szokott mesélni
róla. Lehet, hogy az itt élő asszony szerettette meg vele – Lotus azt a
világot szerette, amit MiMi teremtett meg a számára. A világot, ahol
a rózsaszín felhők elkergetik a szomorúságot, és ahol a mágikus fák
tövében biztonságban érzi magát az ember. Számára ez nem a
mocsár, hanem egyfajta Csodaország, pontosan az, amire szüksége
volt azok után, amin keresztülment.
Az emberek semmi másra nem számíthattak, csak a hitükre,
bármilyen formát öltött is. Nekik ez jelentette a túlélést.
Ezt Lotus mondta nekem a Sylvia’sban, amikor a vallásról és a
vuduról beszélgettünk. Erre talált rá itt ő is MiMinél a gris-gris
gyűrűjével, a főzeteivel meg a varázsigéivel? Talán Lotus rátalált a
hitre valamilyen formában, hogy ő maga is túlélhessen.
Régen imádtam a naplementét bámulni MiMi udvarában az egyik
fáról.
A Brooklynban töltött napunkon elhangzott szavait hallom a
fejemben, és odapillantok egy ösvényre, ami a ház mögé vezet.
Egy próbát megér.
Követem az ösvényt, bár sok reményt nem fűzök hozzá, hogy
találok is valamit, azonban egy teljesen más világ vár a végén,
amiről nem gondoltam, hogy létezhet egyáltalán. Fák ernyője
árnyékolja be a vízhez vezető ösvényt. Virágok mindenütt, nem
gondozott virágok, hanem vadon nőttek, és gyönyörűek. És akkor
meglátok valamit, ami egész biztosan Lotus fája. Hatalmas, és el
tudom képzelni, hogy egy kislány azt hiheti, hogy a tetejéről az
egész világot beláthatja. Követem az ágak vonalát, majd egyszer
csak észreveszek valami élénk, arany dolgot.
Zizegni kezdenek a levelek, és megmoccannak az ágak. Teszek pár
lépést balra, ahonnan teljes valójában látom Lotust egy ágon,
nagyjából hat méter magasságban.
– Lotus! – kiáltok fel neki.
Semmi válasz, csak a szemöldökét vonja össze. Megrázza a fejét.
 – Basszus, Lotus! – motyogom magamban, majd odamegyek a
fához, és rápillantok a teniszcipőmre. – Akkor, gondolom, most
kiderül, hogy ez a Glad mennyire alkalmas famászásra.
Nem mondhatom el magamról, hogy valaha másztam fára.
Philadelphiában nőttem fel. Városi gyerek vagyok, és sosem láttam
értelmét felmászni egy fára, de ha le tudom nyomni Augustot
kötélmászásban, egy fára is fel tudok mászni.
Nincs köztünk túl sok ág, de mindegyik között elég nagy a hely, és
nem tudom, neki hogy sikerült felmennie, miközben én itt
kínlódom. Egy ággal vagyok alatta, elég közel, hogy a szemébe
nézzek, amikor megszólal.
– Miért jöttél ide? – suttogja.
Nem egészen tudom, mit feleljek erre. Nyilván miatta jöttem, de a
gyásztól hajlamos az ember kevésbé észszerűen látni a dolgokat.
– Érted jöttem – felelem egyszerűen. – Aggódtam miattad. Napok
óta hívogatlak, Lotus! Kezdtem… – Megőrülni, fejezem be némán, és
erősebben szorítom az ágat.
– Bocsánat – mondja, miközben nyel egyet, és gyorsan pislog. –
Telefonálnom kellett volna. Bedöglött a mobilom, és nem…
– Semmi baj.
Tényleg így érzem. Szemtől szemben állva a fájdalmával nem
számít, hogy iderepültem, majd elautóztam a bayou-ba egy apró
településre annak reményében, hogy talán itt lesz. Csak örülök,
hogy itt van.
– Felmegyek érted. – Az utolsó ág felé nyúlok, ami odavisz hozzá.
– Nem biztos, hogy elbír mindkettőnket – jegyzi meg.
Az ágat szorongatva megállok, és a szemébe nézek.
– Akkor esetleg lejöhetnél – vetem fel.
 Hosszan néz engem, majd megrázza a fejét, hogy nem.
– Még nem állok készen lemenni.
– Akkor én megyek fel, és bízzunk benne, hogy ez a fa
mindkettőnket elbír.
Nem várok az engedélyére, csak megragadom az utolsó ágat, és
örülök, hogy elég masszívnak tűnik, amikor felhúzom magam, és
felmászom a vastag ágra, amin ül. Óvatosan odaaraszolok mögé, és
az egyik oldalon lelógatom a lábamat, ahogy ő is, közben azért
imádkozom Istenhez, hogy ne abba haljak bele, hogy lezuhanok
erről a fáról.
Lassan nekidöntöm a hátam a fakéregnek, keresem a
súlypontomat, hogy stabilan üljek, majd átölelem Lotust. Először
megdermed, ellenáll, de megszorítom a derekát. Hagyom, hogy
érezzen engem, és remélem, hogy neki is ugyanolyan jólesik
mellettem lennie, mint nekem mellette.
A válla fokozatosan ellazul, majd nekem dől teljes testsúlyával,
ami mind hozzám tartozik. Közelebb húzom magamhoz, így a
fürtjei csiklandozzák az orromat, és cirógatják az ajkamat.
– Istenem, úgy hiányoztál, Gombszem!
Elfordítja a fejét, hogy rám nézzen, és most először elmosolyodik.
– Te is hiányoztál.
Hosszú percekig ezek az utolsó szavaink, de visszakaptam a
barátnőmet. Biztonságban van, és rendbe fog jönni. Bármilyen
rettenetes volt látnia az anyját, vissza fog térni hozzám.
És ha mégsem, akkor elmegyek érte.
– Itt mindig biztonságban éreztem magam – szólal meg végül. –
MiMi azt mondta, ez az én varázsfám. Amikor szomorú voltam,
felmásztam erre a fára, és valahogy jobban éreztem magam.
 – Akkor jó, hogy idejöttél. – Összekulcsolom kezünket a derekán,
és államat az álla meg a nyaka ívébe fúrom.
– Mama nem ébredt fel – mondja Lotus a fejét csóválva. – Mindig
azt hittem, hogy én fogok feltenni neki kérdéseket, és válaszokat
fogok rájuk kapni, amitől majd elmúlik a fájdalmam, de nem így
történt.
– Nem múlt el a fájdalom? – Megőrülök, hogy ezt kell hallanom,
mert megőrülök attól, hogy fájdalmai vannak, és hogy nem tudok
tenni ellene.
– Azonnal nem – feleli lágyan, de felém fordul, és rám mosolyog,
az arca ragyog a fájdalom és a szemében ülő könnycseppek
ellenére. – De alakul.
– Én pedig itt leszek neked, bébi – suttogom.
Ujjaival megszorítja a kezem, és bólint.
– Szeretlek, Kenan.
Ég a torkom. Fogalmam sincs, mi van ebben a helyben, és ebben a
nőben, ami teljesen kifordít, felfedi a sebezhető pontjaimat, de
amikor ezt mondja, el tudnám sírni magam. Én, a Gladiátor. Aki
állítólag az NBA egyik legkeményebb csávója, és összeomlik, amikor
egy apró termetű nő azt mondja neki, hogy szereti.
– Annyira szeretlek, Lotus.
– És mindig eljössz értem, igaz? – kérdezi mosollyal a hangjában.
– Igen – ígérem. – Mindig.
– Én is mindig el fogok menni érted, Kenan – mondja, majd az
égre mutat. – Nézz oda!
Követem az ujja irányát, és majdnem megköszönöm az égnek a
tökéletes időzítést.
– Rózsaszín vattacukorszínű felhők – suttogja. – Amik elkergetik a
szomorúságot.

 40
LOTUS


Angyalszárnyak.
Fehér lepedőket tűztek a szárítókötélre, és csapkodnak a szélben.
MiMi régen angyalszárnynak hívta őket. Körbepillantok az
udvaron, és ezzel kinyitom az ajtót az emlékek előtt, amiket mi
ketten hoztunk itt létre.
Az első héten, amit itt töltöttem MiMinél, végig esett, és volt
valami a vihar hevességében meg az ezüst villámokkal tarkított
hatalmas égboltban, ami megszólított. Kimentem a hátsó verandára,
és nem zavart, hogy az esőtől átázott a ruhám, és szúrta az arcom.
A cseppek végigfolytak a családi összejövetel miatt kiegyenesített
hajamon, ami így visszanyerte az eredeti hullámos, cikcakkos
állapotát.
– Vannak, akik félnek a vihartól – mondta MiMi, amikor odajött
mellém.
– Én nem – feleltem védekezőn, még mindig neheztelve rá. Erre
az isten háta mögötti helyre. Amiatt, hogy elszakítottak Iristól. Hogy
kiszakítottak egy ismerős helyről, és egy olyan nőhöz kerültem, akit
nem ismertem.
– Hát persze hogy te nem félsz a vihartól – jegyezte meg MiMi
mosolyogva. – Te magad vagy a vihar.
Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, és a homlokomat ráncolva
néztem rá, de nem tettem fel a kérdést.
– Lotus. – A fejünk fölött lebegő sötét felhőkről az arcomra emelte
a tekintetét. – Nem igazán beszéltünk még Ronról.
Összeugrott a gyomrom, görcsbe rándult a neve hallatára.
Félelem árasztotta el a torkom, és az orrom ismét megtelt az
elfeledett cukornádültetvény rothadt szagával.
– Tudom, azt mondtad, nem akarsz beszélni a rendőrséggel, de…
– Nem – tiltakoztam azonnal, ahogy szorongatott a félelem. –
Csak… kérlek, ne kényszeríts rá!
Egy pillanatig pislogás nélkül nézett engem, és a szeme megtelt
egy sötét ígérettel.
– Semmi rendőrség – egyezett bele végül. – De vannak más
módszerek is.
Akkor bele sem gondoltam, hogy ez mit jelent, csak
megkönnyebbülést éreztem, hogy nem kell senkinek elmondanom,
vagy újra találkoznom Ronnal.
– A hajad viszont borzalom – közölte határozottan, újra ragyogó
mosollyal és szemmel. – Mossuk meg!
Megmosta, és hagyta, hogy magától megszáradjon. Aznap este
odatette a tűzhely vörös, fakó szemére a hajkiegyenesítő fésűt.
– Ne! – vetettem közbe suttogva. – Nem akarom, hogy ki legyen
egyenesítve.
Ekkor rám nézett, átlátott rajtam, és olyan dolgokat látott, amiről
én nem is tudtam.
– Akkor fonjuk be! – mondta a kanapén ülve, és a padlóra
mutatott, hogy üljek le a térde közé. Leültem, és az ujjai, amelyek
még mindig nagyon ügyesek voltak a korához képest, magabiztosan
dolgoztak a hajamban vagy egy órán keresztül. Amikor elkészült,
elém tartott egy tükröt, hogy nézzem meg magam.
– Ez… – Megérintettem a kacskaringókat és mintákat, amiket
létrehozott. – Szép lett.
– Te vagy a szép – mondta, mintha emlékeztetni akarna rá. – És
most a hajad is tükrözi azt, aki te vagy.
Ismét belenéztem a tükörbe.
– Ezt hogy érted?
Végigsimította a mintákat, és elmesélte, hogy melyik mit jelent.
– Ez a bátorságod – kezdte az egyik jobb oldali mintával. – Ez
pedig a kedvességed.
Végighúzta az ujjait a hajam bal oldalán lévő spirálokon.
– Ez meg itt a tisztánlátó képességed. – Hozzáért egy mintához
hátul. – A fejed hátsó felén lévő szemek látják azt is, amit mások
nem.
– És ezzel mi a helyzet? – kérdeztem a fejem tetején lévő mintát
megérintve.
– Az, gyönyörűségem – felelte mosolyogva –, a koronád.
A büszkeséged. Az önbecsülésed. A glóriád, hogy tudod, ki vagy, és
hogy ez elég. Egy királynőnek nem kell megmondani, hogy hordja a
koronáját.
A szavai meg minden, amit ebben a kertben mondott nekem, a
tölgyfák között lengedeznek. A bölcsessége fellibbenti a zsinegre
csipeszelt, szélben lengedező fehér lepedőket.
Angyalszárnyak.
Kimostam a lepedőket, hogy valahol alhassunk Kenannel ma éjjel.
Előző este azokat a rágcsálnivalókat meg szendvicseket ettük,
amiket magammal hoztam. Beszélgettünk, és nevettünk.
Sírtam.
 Meséltem neki a kórházról, és anyukámról, sírtam, ő pedig addig
ölelt, amíg el nem aludtunk a kanapén. Holnap hazamegyünk, de
van még itt egy éjszakánk kettesben, és elhatároztam, hogy tiszta
ágyneműn fogunk aludni az ágyban. Leveszem az utolsó lepedőt is a
zsinórról, és beleteszem a kosaramba, amikor egy erős kar felkap
hátulról, és megpörget.
– Kenan! – sikítom nevetve. – Tegyél már le!
Az egyik karját a derekamon tartja, a másikkal pedig kivesz egy
lepedőt a kosárból, majd a földre dobja.
– Most mostam ki! – tiltakozom, és a szemöldökömet összevonva
nézek rá a vállam fölött.
– Helyes. – Letesz a puha pamutra, és szemügyre vesz. – Szeretem
a tiszta ágyneműt.
Kinyújtom a kezem, és végigsimítok az arca erős csontján, a szája
érzéki ívén, és a kemény arcvonásai felett a sűrű szempilláin.
– Fenséges vagy – suttogom. – Szerintem egy másik életben egy
bolygó ura voltál. Te voltál a saját galaxisod királya.
– És ebben a másik életben – mondja, és eltűnik a nevetés a
szeméből –, te voltál a királynőm?
Ezen a helyen, ahol mindent megtanultam azokról a dolgokról,
amiket a szemünkkel nem veszünk észre, a látható bizonyítékokon
túli, életben bővelkedő dimenziókban mintha megidézhetném a
közös létezésünket, mielőtt az megtörtént volna. Néha nem vagyok
benne biztos, hogy mi a valódi.
– Ebben én leszek a királynőd.
Nézzük egymást évszázadok, kontinensek távolságából, túl az
időn és a téren, és tényleg úgy hiszem, hogy bárhol rátaláltam
volna. Nincs olyan hely az időkontinuumban, ahol ez a férfi
elrejtőzhetett volna előlem.
Elmosolyodik, amivel enyhíti egy kicsit a pillanat súlyát, és
felhúzza a ruhám szegélyét a térdem, majd a combom fölé.
– Mit csinálsz? – kérdezem elakadó lélegzettel, amikor az ujjai
elkezdik cirógatni a combom belső felét.
– Megdugom a királynőmet az udvaron – lihegi a fülembe. –
Milyen gyakran lesz rá lehetőségem?
Mocskos dolgok az angyalszárnyakon.
Ellenkeznem kéne, de kit akarok átverni? A combom közé préseli
magát, és eggyé olvadnak a sóhajaink. Még a bugyimon és az ő
melegítőjén keresztül és érzem, milyen forró és kemény. Én meg
nedves. Készen állok. Lehajtja a fejét, állával félrehúzza a ruhám
nyakát, hogy a mellbimbóimat kényeztesse az ajkával. Magabiztos
ujjait a bugyimba csúsztatja, mire megnyúlik a nyakam a
mérhetetlen élvezettől. Másodpercek alatt elélvezek. A szemem
becsukódik, és az ajkamba harapok, de a nyöszörgésem kiszökik a
számon. Megtöltöm a kertet az eksztázisom hangjával.
Amikor kinyitom a szemem, engem néz.
– Sosem fogom megunni ezt a látványt.
Csókjai eleinte gyengédek, a felhők puhaságával érnek az
arcomhoz, és esőcseppekként hullnak az orrnyergemre. De ezután a
szánk és a testünk úgy egyesül, mint két villámlás az égbolton.
Te vagy a vihar.
A ruhámat a derekam fölé húzza, én pedig lehúzkodom a
nadrágját a feneke alá. Karcsú csípőjével elhelyezkedik a combom
között, majd félrehúzza a bugyimat, és erőteljesen belém hatol.
– Otthon – szólal meg.
Kenan jó nagy. Ezt nem is lehet tagadni, és szélesre kell tárnom a
lábam, hogy elférjen a teste. A farka vastag és kemény, és még ilyen
nedvesen és kitágulva is eláll a lélegzetem az első lökésnél. Azután
mélyebbre merészkedik, míg el nem találja azt a pontot, amit eddig
csak ő talált meg bennem, és felnyögök. Lovagolni kezdek rajta,
durva, gyors csípőmozgással, és megfeszülő combokkal.
A legintimebb testrészeim követelik őt.
Mélyebbre! Keményebben! Gyorsabban! Még!
Mélyebbre! Keményebben! Gyorsabban! Még!
Mélyebbre! Keményebben! Gyorsabban! Még!
Felszólító a ritmus. Annak a fának az árnyékában, amit mindig is
mágikusnak tartottam, létrejön a saját varázslatunk. Mágia, ami
kizárólag a miénk. A biztonságosnak hitt fa árnyékában rájövök,
hogy nem a fa, a város vagy egy bizonyos hely az, ahol megtalálom
a biztonságot. Hanem Kenan karjában, a szerelme menedékében. Ez
a legbiztonságosabb hely, amit ismerek.

* * *

Riadtan ébredek.
Nem tudom, mi rántott ki az álmomból, de úgy pattanok fel,
mintha valaki egy vödör vizet öntött volna a fejemre. A szívem
majd’ kiszakítja a bordáimat, és vékony réteg izzadság vonja be a
bőrömet. A hold megvilágítja az ágyat, így látom, hogy Kenan
békésen, mozdulatlanul alszik. Túl nagy az ágyhoz képest, de ebben
a házban nincs akkora, ami elég nagy lenne. Lába lelóg a szélén,
masszív válla és a mellkasa pedig csak egy keskeny sávot hagy
nekem a matracon. Nem bánom. Ráfeküdtem, és rajta aludtam el.
Hetek óta ez volt a legjobb pihenésem, egészen mostanáig.
 Bár nemsokára beköszönt az október, a bayou-ban még mindig
meleg van, és csak egy szál lepedővel takaróztunk. Az erőteljes
remegés eszembe juttatja a meztelenségemet. Van egy takaró, amit
nagyon szerettem MiMi régi szobájában, úgyhogy kibotorkálok a
folyosóra, és kinyitom a szekrényt, hogy megkeressem, miközben az
éjjeli meleg levegő cirógatja a bőrömet.
Az éjjeli meleg levegő.
Benézek a konyhába, a nappaliba, a fürdőszobába – mindenhol
meleg van.
Csak ott nem, ahol aludtunk.
Zakatolni kezdenek a gondolataim, és a megmagyarázhatatlan
rettegés hatására visszabotorkálok a folyosón keresztül a
hálószobába. Hirtelen olyan hideg lesz, hogy az észrevehető
hőmérséklet-különbség megállít a küszöbön. A természetellenes
borzongástól libabőrözni kezd a karom és a vállam,
megkeményedik az érzékeny bőr a mellemen. Lassan elindulok az
ágy felé, és félek kideríteni, hogy Kenan lélegzik-e még.
Hosszan, egyenletesen szívja be a levegőt, amely megemeli és
leengedi a fedetlen mellkasát rendszeres időközönként.
De tudom, mit érzek. Tudom, mi ez. Már máskor is éreztem.
Egy tucat dolog, amit MiMitől tanultam, elönti az agyamat. Fejben
végigbogarászom az információkat, félredobom a haszontalanokat,
és kétségbeesetten kapaszkodom abba, amire szükségem van.
Végigrohanok a házon, összegyűjtöm a szükséges tárgyakat. Sót.
Gyertyákat. Végigtúrom a dobozokat, amíg mindent meg nem
találok, amire szükségem van.
Azt hiszem, órákon át figyelem Kenant. Nem tudom. Meztelenül
ülök az ágy végénél, és figyelem, közben hajlandó vagyok bármilyen
kozmikus támogatást segítségül hívni, vagy megidézni egy szentet,
kimondani bármilyen imát. Könyörögni fogok Istennek, hogy ne
vigye el, és bármit megteszek, amit kell.
A vállam megmerevedett, a lábam pedig elzsibbad, mire felébred.
Még mindig sötét van a szobában, de nem tudom, mennyi lehet az
idő. Felém nyúl, végigcsúsztatja a kezét a pamutlepedőn, vakon
kutakodva.
Itt vagyok.
Nem mondom ki. A félelem lakatot tesz az állkapcsomra, és
csomót köt a nyelvemre.
– Lotus – motyogja hunyorítva, miközben felül, a válla majdnem
olyan széles, mint a keskeny ágy fejtámlája, amin kislány koromban
is aludtam. Kenan egy király, egy fáraó, a szívem ura. Én pedig
bármit, bárkit legyőzök, aki megpróbálja elvenni tőlem.
Akár a halállal is szembeszállok.
– Lotus, mi az ördög folyik itt? – Zavart pillantással tekint körbe a
szobában, észreveszi a módszeresen elhelyezett négy gyertyát az
ágy északi, déli, keleti és nyugati oldalán. És só vesz minket körbe.
– Mi ez az egész? – Végigmér, ahogy ott ülök meztelenül,
mozdulatlanul, keresztbe tett lábbal, a kezemet pedig a mellem
között összeszorítva. – Mit mondtál?
– Harmincötödik zsoltár – krákogom, a hangom reszelős a zsoltár
ismételgetésétől, ami a védelmező varázslathoz kell.
– Miért? – Térden kúszva, meztelenül, fenségesen odajön hozzám.
Az enyém.
Könnycseppek bukkannak fel a szempillám alatt, és szaggatott
légzésem megtalálja az útját kifelé a tüdőmből.
– Oké – mondja Kenan határozottabb hangon. – Most azonnal
áruld el, hogy mi a szar folyik itt! Miért sírsz? Mi…
– A halál az – szakítom félbe a szóáradatát. – Itt van. Ebben a
szobában. Nem veszíthetlek el.
A zavarodottság átalakul idegességé, ahogy felfogja, amit
mondtam.
– Lotus, ez baromság – mondja túlfűtött hangon. – Szörnyű így
látni téged, hogy ki vagy akadva valami földöntúli hókuszpókusz
miatt, amit régen arra használtak az emberek, hogy egymást
irányítsák, meg lehúzzanak másokat.
– Nem. – Hajthatatlanul megrázom a fejem. – Egy része létezik.
Tudom, mire gondolsz, de ez nem az, Kenan. Tudom, mit érzek.
Akkor is éreztem, amikor MiMi meghalt. Éreztem, amikor az anyám
meghalt. Tudom, milyen érzés a halál, és most itt van.
Becsukom a szemem, mert tudom, hogy nem fogja elhinni, amit
mondani fogok, márpedig muszáj, hogy elhiggye.
– Érted jött.
A sarkára ül, és végighúzza a kezét az arcán, majd hátradöntött
fejjel a mennyezetet vizslatja, mielőtt újra rám néz. A hold
megvilágítja a vonásai erőteljes maszkulin mivoltát. És a
hitetlenkedését.
– Most elfújom ezeket a nyamvadt gyertyákat, mielőtt még
felgyújtod a házat.
Kipattan az ágyból, és belelép a sóba, amivel tönkreteszi,
megszakítja a kört. Mind a négy gyertya azonnal elalszik.
A rettegés befészkeli magát a mellkasomba, és minden
végtagomban áramlik.
– Mi a…? – A kioltott gyertyákról rám emeli a tekintetét, majd
ismét a gyertyákra néz. – Ezek a bűvészgyertyák nem fognak hülyét
csinálni belőlem, úgyhogy…
– Nem bűvészgyertyák, Kenan – mondom neki komolyan. –
Tudom, hogy nem hiszel nekem, de…
– Persze hogy nem hiszek, Lotus! – Sóhajt egyet. – Bébi, mit vársz
tőlem, mit higgyek, amikor felébredek az éjszaka közepén,
körülvesz pár gyertya meg só, te pedig itt kántálsz? Ez… Ez túl sok.
Mondd, hogy te is tudod, hogy ez nem valós.
Mindketten makacs tekintettel nézzük a másikat, a csend sarokba
szorít bennünket, mintha egy leszakadt híd lenne köztünk. Nem
fogom azt mondani, hogy nem valódi. Nem tudok mindent. Nem
mindig tudom, mi a valódi, és nem is mindig tudom megfogalmazni,
amit érzékelek, de tudom, hogy jóval több minden rejlik a világban
a három dimenzió korlátain belül elhelyezkedő dolgokon kívül – és
hogy a falak az egyes dimenziók között nem olyan vastagok, mint
hinnénk. Az élet után az örökkévalóság következik, a végtelen, és
egy olyan idő, ami nem percekben, órákban, napokban vagy
években mérhető.
– Nem veszíthetlek el téged is – suttogom végül. A kezem remeg,
ahogy tartom St. Expedite apró szobrát, amit MiMi kincsesládájának
a mélyén találtam. – Ha bármi történne veled, én…
Válla merev vonala és kifürkészhetetlen arckifejezése ellágyul.
Egy erős kar odahúz az ágy végére, a karjába, az ölébe. Úgy ringat,
mint egy kisbabát, és megpuszilja a hajam.
– Semmi sem fog velem történni – mondja megnyugtatónak szánt
hangon. – Holnap hazarepülünk. Pihenjünk egy kicsit!
Arcomat a nyakába temetem, lenyelem a könnyeimet, és hagyom,
hadd higgye, hogy megvigasztalt, de jóval azután, hogy elalszik, és a
szívverése egyenletessé válik a fülem alatt, én még éberen fekszem.
Ebben a házban megtanultam, hogyan hámozzam le azt a réteget a
szememről – hogy észrevegyem, ami amögött van, amit a
szememmel látok. Lehet, hogy nem látom a fenyegetést, de a
fenyegetés lát engem. Érzem a szapora szívverésemben, ott
ólálkodik a tüzes, sóval határolt körben, a vicsorgó fogamban.
Éberen őrködik. Az ajkaimat elhagyó zsoltárban és a kezemben
szorongatott kis szentben, aki a sírokat őrzi.

 41
KENAN


Lotusszal épp kilépünk a reptér kapuján, és elindulunk az autó felé,
amit Davis, az asszisztensem hívott nekünk, amikor megjelenik az
első riporter.
– Kenan – szólít meg, és felém tartja a telefont, hogy felvegye a
hang- vagy képanyagot. – Mit gondol a ma esti epizódról?
A gyors hazautazás után Kínából meg a louisianai kitérő és a
bayou-beli idillünk mellett el is felejtettem, hogy ma lesz a
Kosarasfeleségek első része.
Basszus.
– Nem nyilatkozom – motyogom a fejemet lehajtva, és közelebb
húzom Lotust.
– Lotus, igaz, amit Bridget állított? – kérdezi egy másik. – Önről és
Chase Montclairről?
Lotus a riporter felé kapja a fejét.
– Miről beszélnek?– kérdezi, és elkerekedett, dühös szemmel néz
rám.
– Hagyd, bébi!
– Jó, de…
– Ne mondj nekik semmit. – Észreveszem a sofőrszolgálatot. –
Banner rengetegszer hívott. Mindjárt felhívom. Menjünk innen!
Beültetem Lotust a hátsó ülésre, odaadom a táskákat a sofőrnek,
hogy minél hamarabb megszabadulhassak a kamerák
kereszttüzétől. Nem az a fajta káosz, ami a botrányt követte, amikor
több száz kamera kísért, és kérdések záporoztak rám, ahányszor
kitettem a lábam otthonról, de ha most nem tartjuk kordában az
egészet, még elfajulhat addig.
Amint elindulunk, felhívom Bannert.
– B, mi a franc történik?
– Hol vagy? – kérdezi Banner magára erőltetett higgadtsággal,
amin már megtanultam átlátni az évek során.
– Most szálltam le New Yorkban, de holnapután megyek vissza
Kaliforniába. – Összevonom a szemöldököm, és előrehajolok. –
Mondd, mi a baj?
– Alapvetően semmi.
– Ne már, Banner! Nem hívtál volna négyszer valami „alapvetően
semmi” miatt, meg a riporterek sem szálltak volna rám, amint
kiléptem a reptér ajtaján. Mi folyik itt?
– Néztél mostanában tévét vagy közösségi médiát? Hasonlót?
Megdermedek.
– Nem – felelem vontatottan. – Miért?
– Küldök egy linket. Ne veszítsd el a fejed! Semmiség, de azt
akartam, hogy ne érjen felkészületlenül a dolog. – Banner tétovázik.
– Lotus veled van?
Meséltem Bannernek Lotusról, nem sokkal azután, hogy
hivatalosan is több lett köztünk a barátságnál. Akkor tud a
legjobban képviselni, ha tudja, mi folyik az életemben, és mi a
fontos a számomra, úgyhogy természetesen a barátnőmről is tudnia
kellett.
– Igen, itt van. Tőle is kérdezgettek.
 Lotus rám pillant, némi kétség, ha nem is aggodalom látszik az
arckifejezésén.
Mindketten kimerültünk. Nem sokat segített az
alvásminőségemen, hogy az éjszaka közepén valami angyalszíves
baromságra ébredtem. Hál’ istennek azóta nem beszéltünk róla.
Eddig egész normálisan telt ez a nap. Amíg ez a nem normális világ
a nyakunkba nem zúdult.
– Nézd meg a videót! – mondja Banner. – És majd szólj, ha kell
valami.
– Szia! – Leteszem, és rákattintok a linkre az üzenetében.
Már a videó előnézete láttán is csikorgatom a fogam, mielőtt
rányomnék a lejátszás gombra. A Kosarasfeleségek logóját látom,
illetve Bridget szerepel a képen ebéd közben két másik szereplővel.
– Én mindent megtettem, hogy működjön. – Bridget csóválja a
fejét, és az arcán jól látható a megbánás és a szomorúság. – Tudom,
hogy helytelen volt, amit tettem, de Kenan teljesen magamra
hagyott a házasságunk alatt. Olyan [sípszó] magányos voltam, és őt
semmi nem érdekelte a kosáron kívül.
Vékony jégréteg képződik a haragomon. Le akarom állítani a
videót, hogy ne kelljen végighallgatnom a hátralevő két perc
negyvenegy másodpercet, de muszáj hallanom, hogy mi mást
mondott még. Banner nem kérdezett volna Lotusról, ha nem
szerepelne ő is valahogyan ebben a bohózatban.
– Most meg azzal a gyerekkel jár. – Bridget a szemét forgatja, és
megérinti az egyik szereplő kezét, aki sajnálkozón motyog valamit. –
Most jött ki a főiskoláról. Alig idősebb a lányunknál! El tudjátok
hinni ezt?
– Figyi, ezt szokták csinálni – jegyzi meg az egyik nő, akit
felismerek, valami fickó barátnője a bajnokságból, de nem
emlékszem kié. – Egyből főiskola után elvett. Felnevelted a gyerekét,
vezetted a háztartást, mellette álltál, amíg ő a karrierjét építette,
most meg friss húsra vágyik.
– Ezért kell megműttetni a vaginánkat, tudod? – veti közbe a
másik szereplő. – Feszesen kell tartani, különben eldobják az
embert.
Eldobják? Mármint, hogy én dobtam el? Bridget milyen alternatív
valóságban él, amiben én vagyok a gonosz?
– És olyan mérges volt, amikor egyszer félreléptem – mondja
Bridget. – De úgy hallottam, hogy a csaj a háta mögött összejár azzal
a fotóssal, akivel előtte [sípszó].
Megnyomom a képernyőt, hogy megállítsam a videót. Nem bírom
tovább hallgatni. A halántékom konkrétan lüktet a visszafojtott
dühtől.
– Miért kapcsoltad ki? – kérdezi Lotus.
A homlokomat ráncolva nézek rá.
– Bébi, ez egy…
– Egy picsa – mondja Lotus élesen, és a képernyőre mered a
városi fények félhomályában. – De nem árthat nekünk.
Ledobja mellém a telefont, és megfogja az arcomat.
– Mi tudjuk, mi az igazság. – Tekintetét az enyémbe fúrja. – Tudod,
hogy sosem csalnálak meg Chase-szel vagy bárki mással.
– Persze – vágom rá azonnal. – Teljesen megbízom benned.
– És azt is tudjuk, hogy nem vagyok alig idősebb a lányodnál –
évődik kuncogva. – Tizenegy év van köztem és Simone között. Vagy
hívjalak Apucinak?
– Te nevetsz? – kérdezem hitetlenkedve.
 – Miért, mit tegyek? Sírjak? Duzzogjak? Rendezzek jelenetet?
Lesznek, akik megnézik majd, sajnálni fogják őt, és elhiszik a
hazugságait. Erre nincs ráhatásunk. Annyit tehetünk, hogy éljük az
életünket, és nem hagyjuk, hogy ez közénk álljon.
Lehajtom a fejem, hogy megcsókoljam, és hüvelykujjammal az
állát simogatom.
– Köszönöm, hogy ennyire higgadtan viseled ezt a cirkuszt. –
Feszülten kifújom a levegőt. – Én nem. Gyűlölöm, hogy beférkőznek
a magánéletembe, hazudoznak rólam, és rólad is. Bele se gondol,
hogy Simone-nak ez milyen nehéz lesz? Hogy hála neki ismét a
címlapokra fogunk kerülni?
Ha belegondolok, hogy ez visszaveti a lányom fejlődését, amit
apró lépések árán ért el, tiszta ideg leszek. A haladása ellenére
tudom, hogy még mindig nagyon törékeny érzelmileg, és annyi a
változás, annyi a nyomás meg a figyelem rajta! Mekkora teher
nehezedik rá ezzel!
– Bassza meg! – kiáltom nyersen, és beleütök a köztünk lévő
konzolba. – Ha ez ártani fog Simone-nak… Istenem, Bridget miért
nem képes csak…
– Minden rendben lesz. Bármi történjen is, megoldjuk.
– Nem erre akarok gondolni, amikor csak egy napom van veled,
mielőtt hazarepülök.
– Akkor ne gondolj rá! – Lotus felém hajol, hogy megcsókoljon, és
a lábam közé csúsztatja a kezét, hogy megszorítsa a farkam.
– Basszus, bébi! – nyöszörgöm bele a csókba.
– Valahogy el kellett terelnem a figyelmedet. – Felnevet az ajkaim
mellett.
– Figyelemelterelés, vagy sem, de felébresztetted az alvó
oroszlánt. Most muszáj lesz kezdened vele valamit, amikor
felérünk.
Megkérem a sofőrt, hogy a privát garázsban tegyen ki minket,
arra az esetre, ha netán további riporterek ólálkodnának
körülöttem. Adok neki borravalót, fogom a táskáinkat, és kissé
sántikálva, a lehető leggyorsabban, ahogy ilyen merevedéssel lehet,
a lift felé sietek. Ahogy becsukódik az ajtó, Lotus lábujjhegyre áll,
hogy megcsókolja az államat, majd megszívja a fülcimpámat.
Mélyen megcsókolom, és mire felérünk, és kinyílik az ajtó,
mindketten kapkodjuk a levegőt.
Ledobjuk a táskákat, Lotus pedig a nyakam köré fonja a karját, a
lábát meg a derekam köré. A háló felé indulok, a kezem tele van a
fenekével.
Amikor odaérünk a hálószobába, már ég a villany. Furcsa, hiszen
hetek óta nem jártam itt. Letaglóz a Lotus szemében égő szenvedély
és szerelem, miközben leteszi a lábát a földre. Az ágy felé fordul.
– Úristen! – kiáltja el magát.
Odanézek mögé, és a szívem először megáll, majd dübörögni kezd
a mellkasomban. Simone az ágyamon fekszik, és alszik. Első látásra
annyira békésnek tűnik, hogy az már-már rendkívüli. Nyitott, üres
üveg a kezében. A lányom természetfeletti mozdulatlansága.
– Moni! – Odarohanok az ágyhoz, és megrázom. – Simone, kicsim,
kelj fel!
Meg se moccan. Olyan hideg! A félelem úgy összerántja a szívem,
hogy úgy érzem, mintha vérezne.
– Hívom a 911-et – mondja mögöttem Lotus rettegéssel teli
hangon.
Én nem vagyok megrémülve, pedig tudom, hogy komoly a
helyzet, azonban kísérteties nyugalom telepszik rám, ahogy
válaszolok a diszpécser kérdéseire. Igen, lélegzik. Igen, egy üveggel
vett be az anyja gyógyszereiből, de nem tudom, mennyit. A mentők
hamar megérkeznek, felteszik Simone-t a hordágyra, és kitolják az
épületből. A mentőben leáll a légzése, ezért intubálják. Ahogy
nézem, amint letuszkolnak a lányom torkán egy csövet, megreped a
magam köré vont jeges fal, és a rémület, a félelem meg a harag
egyszerre áraszt el, akár a dagály. Az élénk fények és a szirénák
hangja, amit sokkos állapotban nem hallottam, most úrrá lesz az
érzékeimen.
Istenem, Simone, az én kislányom!
– Moni – motyogom, és megbénít a tehetetlenség.
Lotus megszorítja a kezem, de nem hagyja abba a folyamatos
suttogását. Harmincötödik zsoltár, ezt ismételgette tegnap éjjel is.
Könnyek folynak végig az arcán, és megrázza a fejét.
– Nem te voltál az – szólal meg vékony, magas hangon. – Nem te
voltál. Hanem…
Nem fejezi be a gondolatot. Nem is kell, csak folytatja a buzgó
suttogást. Fogalmam sincs, mit mondjak, vagy mit higgyek. Mit
gondoljak. Lehet, hogy Lotusnak igaza volt? Lehet, hogy a tegnap
éjszakai megérzése, vagy bármi volt is az, végig Simone-ról szólt?
Amint odaérünk a kórházhoz, eltolják tőlünk Simone-t. Lélegzik,
de még nem nyerte vissza az eszméletét. Ki kell mosni a gyomrát.
Egy cső a torkában, plusz gyomormosás. A legrosszabb
rémálmomban vagyok, és nem tudok felébredni. Moccanni sem
bírok, csak egykedvűen nézek magam elé, mint néző, aki üvegfal
mögött ragadt, ami elválasztja a valóságot a fikciótól.
– Bridget! – szólal meg Lotus könnyekkel teli szemmel. – Fel kell
hívnod.
– Baszki. – Remegő kezemet végighúzom az arcomon. Rettegek
attól, hogy ezt rázúdítsam Bridgetre, de közben alig tudok uralkodni
magamon. A hazugságok, amiket állított, a figyelem, aminek ismét
kitette a családunkat a saját hasznára – mind élénken él még az
emlékezetemben. És a gyógyszerek. Az ő neve állt a gyógyszeres
üvegen, amit Simone beszedett.
A beszélgetésem Bridgettel rövid és tömör, a kiborulása ellenére
már-már higgadt. Máshogy nem is menne. Ha csak egyetlen érzést
vagy bármennyi könyörületet is átengednék a jégfalamon, akkor
azok mind felülkerekednének rajtam – eltipornák a törekvéseimet,
hogy későbbre tartogassam a vádaskodást. Későbbre, amikor
Simone már túl lesz a nehezén.
A váróban ültettek le, és úgy szorítom Lotus kezét, mint egy
kötelet, amit odavetettek nekem a szikla tetejéről. Bridget ekkor
érkezik meg.
– Kenan, úristen! – Egyszerűen öltözött fel, farmert visel. Semmi
smink. Teniszcipő. Semmi abból a kamera előtti teljes glancból,
amihez hozzászoktam, amióta a Kosarasfeleségekben szerepel.
Az arcán könnyek folynak végig.
Felállok, hogy üdvözöljem, mire ő a karjaimba veti magát.
Összeszorítom a fogam, és visszatartom az összes kérdésem,
vádaskodásom, helyette inkább ügyetlenül megpaskolom a hátát.
– Hol van? – kérdezi, ahogy elhúzódik, és az arcomat fürkészi.
– Most kezelik. Kimossák a gyomrát. – Habozok. – A gyógyszerek,
amiket bevett, az a te üvegedben volt. Észrevetted, hogy eltűnt?
Elkerekedett, könnyes szemét résnyire húzza, és dühössé válik a
tekintete.
 – Nem hibáztathatsz! – csattan fel. – Ha valaki hibás, az te vagy!
Odapillant Lotusra, aki még mindig ott ül egy széken.
– Meg ő. – Hosszú ujjával Lotusra mutat, és megemeli a hangját. –
Ez egy segélykiáltás volt Simone részéről, hogy felhívja magára a
figyelmet. Amikor a leginkább szüksége lett volna az apjára, te
szépen elrontottál mindent.
– Elég legyen! – csattanok fel. – Ha valakire mutogatni akarsz,
akkor mutogass saját magadra, Bridge. Szerinted véletlen, hogy
Simone pont azon az estén akarta megölni magát, amikor annak az
idióta műsorodnak az első részét vetítették? Azon az estén, amikor
előszedted az összes szart, ami a tanácsadásig juttatott minket? Ez
nem jutott eszedbe?
– Nem, ugyanis én mindig ott voltam, amikor Simone-nak
szüksége volt rám. Te hol voltál, amikor szüksége volt rád? Vele. –
Lotus felé kapja a fejét. – Úgyhogy szállj le a magas lóról, Kenan!
Lehet, hogy mindketten csalódást okoztunk neki a közelmúltban, de
legalább amiatt nem kellett aggódnia, hogy az én életemben ő-e az
első.
– Istenem, ez annyira igazságtalan – mondom. – Majdnem három
éve külön éltünk a válás előtt, és most először jöttem össze
valakivel.
– De Simone azt akarja, hogy mi újra együtt legyünk – mondja
Bridget. – Talán most már hiszel neki.
– Azt nem tehetjük. Nem szabhatjuk olyanra a világot, amilyenre
ő akarja, és ezt te is tudod, viszont segíthetünk abban, hogy elviselje
a valóságot. És te ezt minden egyes alkalommal megtorpedóztad,
tápláltad benne a reményt, hogy egyszer újra összejövünk.
– Istenem, fogjátok már be mindketten! – szólal meg Lotus
kifejezéstelen hangon a helyéről.
Bridget meg én rámeredünk, és eltátjuk a szánkat.
– Tessék? – Bridget csípőre teszi a kezét, és felháborodottan
felhúzza a szemöldökét.
– Tudom, milyen érzés azt hinni, hogy minden felnőtt hülye –
feleli Lotus a fejét csóválva. – Amikor úgy érzed, senkit nem érdekel,
hogy neked mi a legjobb. Nem az kell neki, hogy egymás torkának
essetek. Hanem hogy mindketten mellette legyetek.
Lotus megfogja a kezem, és rám néz, majd állja a tekintetemet.
– Ez nem rólad szól, Kenan. Nem szólhat rólad. Ennek Simone-ról
kell szólnia.
A szeme hűvös, és olyan kemény a pillantása, mint egy
vulkanikus kőzet, amikor ránéz Bridgetre.
– Nem arról szól, hogy ki a jó, vagy ki a rossz, mert ha arról
szólna, hidd el nekem, Bridget, te lennél a rossz.
– Kinek képzeled magad? – Bridget közelebb lép Lotushoz. Mielőtt
közéjük állhatnék, Lotus feláll, és bár jó pár centivel alacsonyabb,
mégis képes közvetlenül Bridget szemébe nézni.
– Csak azért nem küldelek el a bús francba, mert épp csöveket
dugnak le a lányod torkán – jegyzi meg Lotus egyre sötétebb
hangnemben. – De eszedbe ne jusson még egyszer az arcomba
dugni az ujjadat, vagy akár egy lépéssel is közelebb jönni!
Bridget mély levegőt vesz, de bölcsen visszavonul, és tesz egy
lépést hátra.
– Figyeljetek! – mondja Lotus, és mindkettőnkre ránéz. – Ez nem
is rólam szól. Mindannyiunknak áldozatot kell hozni, amíg Simone
jobban nem lesz. Én meghozom az enyémet.
Ez meg mi az ördögöt jelent? Miféle áldozatot?
 Épp meg akarom kérdezni, amikor az orvos odajön hozzánk a
folyosón, és elmondja, hogy végre bemehetünk Simone-hoz.
Követem az orvost, alig várom, hogy végre lássam a lányomat, és
hogy megkezdődhessen a gyógyulása. Az utolsó pillanatban
visszafordulok a váróterem felé, hogy megkérjem Lotust, várjon
meg.
De addigra már elment.
Ahogy meglátom Simone-t, majdnem térdre rogyok. Egy gép
figyeli az életjeleit, és infúziót szúrtak a vékony karjába. A máskor
aranyszínűen ragyogó bőre most betegesen szürke.
Látszik a szemében, hogy összetört a szíve.
Hogy a fenébe nem vettem észre? Végig ott volt a kislányom
vízkék szemében ez a mérhetetlen szomorúság? Mi lett volna, ha
később érünk haza a reptérről? Mi lett volna, ha Lotus lakásába
megyünk, és nem hozzám? Mi lett volna, ha beragadunk a szokásos
New York-i dugóba? Ezernyi forgatókönyv suhan át az agyamon,
mintha denevérszárnyak csapkodnának bennem, és árnyékot
vetnének a napra, ami úgy is végződhetett volna, hogy a
halottasházban állok, nem egy kórteremben.
– Sajnálom – krákogja Simone, és könnyek csordulnak végig az
arcán. – Én csak… – Zokogás rázza meg a testét, és összeszorított
szemmel a párnába fúrja a fejét.
– Moni, semmi baj. – Fojtott a hangom, és várok pár pillanatot,
amíg összeszedem magam. – Majd holnap megbeszéljük.
– Igen, pihenj csak! – mondja Bridget, és kisimítja Simone haját az
arcából. – Később mindent megbeszélünk.
– Tudom, hogy nem kellett volna – nyöszörgi Simone elakadó
hangon. – Csak azt akartam, hogy vége legyen az egésznek.
A veszekedéseknek, a tweeteknek meg a Facebook-posztoknak.
Elkezdtek megjelölni bejegyzésekben páran az iskolából. Az egész
újrakezdődött.
Düh fortyog rezzenéstelen arckifejezésem alatt, ahogy azt
hallgatom, hogyan kínozzák a lányomat a döntéseink és az
érzéketlen emberek, akik bele sem gondolnak, hogy egy óvatlan
tweet micsoda nyomást helyezhet egy érzelmileg törékeny lányra.
Bridget zokogása ránt ki a gondolataimból. Olyan erősen szorítja
az ágy szélét, hogy kifehéredik a bőre. Megfogom a kezét. Ugyanez a
tehetetlenség úszkál az ő könnyes szemében is. Most először állunk
egy oldalon, bár ez egy rettenetes nap az életünkben, amit
megbánás szennyez be, és a fájdalmunk hajt szamárfület rá.
Mindkettőnknek Simone a mindenünk. Ő a közös nevező, amit szem
elől tévesztettünk a csatamezőn. Egyikünk sem szólal meg, a
lányunk oldalán néma fegyverszünetet kötünk.
Kinyílik mögöttünk az ajtó, és Dr. Packer lép be rajta. Eszembe jut
az összes alkalom, amikor javasolta, hogy legyünk óvatosak, amikor
elmondta, hogy Simone nincs valami jól, és hogy ez most nem
rólunk szól. Amikor a terapeutánk szemébe nézek, nem látok benne
ítélkezést vagy bírálatot. Csak kedvességet és aggodalmat, de nem is
kell, hogy elítéljen engem.
Azt én is meg tudom tenni helyette.

 42
LOTUS


– Megjött Kenan – szólal meg Yari a hálószoba ajtóból. – Biztos vagy
ebben?
Vakon meredek a következő heti gLO Up podcast epizód
interjúkérdéseire. Nem vagyok benne biztos, hogy készen állok
arra, amit tennem kell. Lehet, hogy nem vagyok elég erős hozzá.
– Aha. – Felállok, és elmegyek mellette. – Ez a helyes döntés.
– Lehet, hogy nem. Esetleg…
– Tudom, mit csinálok, Ri.
– Oké, én elmegyek vacsorázni Pedróval – közli. – De ha
szeretnéd, hogy maradjak…
– Nem, jól vagyok. – Mosolyt erőltetek magamra, és kimegyek a
nappaliba. Ő elindul otthonról, én pedig felkészítem magam az
előttem álló beszélgetésre.
Amikor meglátom, legszívesebben visszamennék a hálószobába,
és elbújnék a takaró alá. Képtelen vagyok rá. Kit akarok átverni?
Kenan fenséges férfi. Nem csupán a nemes, szikár arca vagy a
hatalmas teste brutális szépsége miatt. Az ellenállhatatlan szexuális
vonzereje miatt. Hanem ahogy azok a zord vonások ellágyulnak
miattam! Csakis miattam. A szemében lángoló szerelem. Csakis
értem.
– Szia! – Feláll a kanapéról, és a derekamra teszi a kezét. Behúzom
a fejem, és kerülöm a csókját. Megdermed, és a karomat
dörzsölgetve rám néz.
– Mi a baj? – Megfogja az arcom, és a hüvelykujjával végigsimít a
számon.
– Ööö, Kenan – kezdem, majd megállok. Az érkezése előtti acélos
és magabiztos elhatározásom meginog, és elolvad, ahogy ilyen közel
van hozzám. Átégeti, és még csak meg sem kell erőltetnie magát.
Csak áll ott, és szeret engem. Hogyan küldjem el a férfit, akit
mindennél jobban szeretek ezen a világon?
– Hogy van Simone? – kérdezem, és pár centit hátrálok, hogy
képes legyek gondolkozni.
Arca kifürkészhetetlenné válik, de előtte még észreveszem rajta a
fájdalmat és a bűntudatot.
– Szépen gyógyul, fizikai értelemben.
Mindene feszült. A válla kemény íve. A szája sarka. A teste mellett
ökölbe szoruló keze.
– Ilyenkor három napig megfigyelik…
Megköszörüli a torkát, mielőtt kiejti a következő szavakat.
– Az öngyilkosságot megkísérelt embereket – folytatja, és
összevonja a sűrű szemöldökét. – Egy pszichológus értékeli az
állapotát, aztán… meglátjuk. Igazából azt mondta Dr. Packernek,
hogy szeretne visszaköltözni Kaliforniába, és velem akar élni. Mivel
még csak egy hónapja tart a tanév, nem hiszem, hogy túl nehéz
lenne visszairatkozni a régi iskolájába. Visszazökkenni a korábbi
rutinba.
Meglepődöm, és keresem az árulkodó jeleket az arcán.
– És mi a helyzet Bridgettel?
– Ő New Yorkban marad, hogy befejezze a Kosarasfeleségek
forgatását – feleli, és fanyarul elhúzza az ajkát –, aztán visszajön
San Diegóba. Mivel én sokat leszek úton a szezon alatt,
megkérdeztem anyukámat, hajlandó lenne-e odaköltözni hozzánk,
hogy némi stabilitást biztosítsunk Simone-nak.
Minden szava csak megerősít abban, hogy helyesek voltak a
megérzéseim. És bizonyos szinten ő is egyet fog érteni velem, még
ha eleinte nem is. Még nem. Meg kell győznöm.
– Kenan – szólalok meg, és kényszerítem magam, hogy ránézzek,
bele a szemébe. – Szerintem egy kicsit most külön kéne lennünk.
Tartsunk szünetet.
Nem pislog, és mintha pár másodpercig levegőt se venne. Arra
számítottam, hogy a szavaim hallatára robbanni fog, de ehelyett
kérlelhetetlen higgadtsággal reagál.
– Nem.
Az egyetlen szó tompa erővel landol a szobában, de enyhe
feszültséget érzek az ujjaiban, amikor megérint a karomon, az
arcomon, mintha fel lenne készülve rá, hogy el fogok húzódni előle.
Márpedig el kell húzódnom.
– De, Kenan, én…
– Azt mondtam, nem – szakít félbe. Szája kemény vonallá
egyenesedik. Arca kőfallá változik. A fekete gyémántokra hasonlító
szeme elég éles, hogy félbevágja az üveget. – Semmi szünet. Semmi
különlét.
– Nem hallottál jól.
– Mégis mi a szart mondhatnál, amitől elhinném, hogy nem kéne
veled lennem? – faggat, és a hangja végül kezd hevessé és
hangosabbá válni.
– Simone-nak nem csupán rád van szüksége, Kenan, hanem arra
is, hogy távol legyél tőlem. – Elhúzódom az érintése elől, és hátat
fordítok neki. – Főleg, ha veled fog élni. Nem kell, hogy örökké
tartson. Nem…
– Nemcsak hogy örökké nem fog tartani – kiáltja mögöttem –,
hanem egyáltalán semeddig. Ez nevetséges, Lotus.
Megpördülök, és a szemébe nézek. Én is tudok hangos lenni. Én is
tudok dühös lenni. A haragot könnyebben tudom kezelni, mint a
fájdalmat, amit már a távozása gondolata is kivált belőlem.
– A lányod megpróbálta megölni magát, Kenan. – Rácsapok a
mellkasomra. – Legalább részben miattam. Miattunk. Szerinted ez
nekem milyen érzés?
– Lo…
– Nekem – vágok közbe, és a szavaink kardként csapnak össze. –
A lánynak, akinek az anyja egy másik férfit választott, egy szörnyű
férfit, helyette.
– Ha esetleg…
– Nekem, aki sosem álltam az első helyen anyám életében, nekem,
aki mindig azon merengett, vajon miért nem engem szeretett
jobban annál a férfinál. Nem tudom ezt megtenni egy másik
kislánnyal.
– Ez egy teljesen más helyzet – vág vissza. – Azt hiszed, én nem
aggódom? Azt hiszed, én nem törtem össze? Simone majdnem…
Eláll a szava, és fújtat egyet. Szinte látom magam előtt a benne
dúló érzelmeket, ahogy belül egymáshoz ütődnek, és majdnem
túlcsordulnak.
– Ha meghalt volna, bennem is meghalt volna valami – folytatja
lesújtott, kétségbeesett hangon. – És sok helyrehoznivalónk van, de
ha mi külön leszünk, az nem hozza helyre a dolgokat, és amin te
mentél keresztül, az nem ugyanaz, amin ő megy most keresztül. Te
nem bántalmaztál senkit. Te nem sértettél meg senkit. Mi rosszat
teszel? Szeretsz? Vágysz rám?
– Nem mondom, hogy teljesen ugyanaz a helyzet. Csak azt
mondom, tudom, mit érez. – Pislogok egyet az égető könnyeim
miatt. – Van fogalmad róla, hányszor akartam megtenni, amit ő tett?
Véget vetni az életemnek, hogy elmúljon a fájdalom?
– Úgy sajnálom, Lotus! – mondja, miközben a fején összekulcsolja
a két kezét, és felnéz a mennyezetre. – De meg kell értened, hogy ez
nem ugyanaz.
– Nem arról beszélek, hogy pontosan mi történt, vagy a mi
helyzetünkről. Csak arról, hogy ő hogyan látja az egészet. Hogy
milyen érzés ez neki, és most egyedül ez számít.
Az arcomra kapja lézerszerű tekintetét.
– És szerinted attól minden jobb lesz, ha szakítunk?
– Szerintem, ha szünetet tartunk – hangsúlyozom –, amíg
megkapja a szükséges segítséget, az segíthet neki abban, hogy ismét
úgy érezze, neked ő az első, és most erre van szüksége tőled is meg
Bridgettől is. Hogy úgy érezze, ő a legfontosabb nektek. Hogy bármit
megtennél érte, még azt is, hogy egy ideig ne találkozz valakivel.
– Nem értek egyet, és nem fogok lemondani rólad. – Megfogja a
karom. – Miért most hagysz el, amikor akkora szükségem van rád?
Olyan csüggedten hangzik a kérdése, annyi fájdalom van a
hangjában. Úgy szurkálja a szívemet, mint egy tű, behatol a dübörgő
izomba, és áthatol a lelkemen. Minden porcikámmal szeretem őt.
A szívemmel, a lelkemmel, a testemmel, az eszemmel. Nincs olyan
részem, amit ne vont volna ostrom alá. Egy elfoglalt város vagyok.
Teljes mértékben az övé.
 Mégis, azon gondolkozom, hogy anyám annyira kifordult
magából egy férfi miatt, ráadásul egy gonosz férfi miatt, hogy
képtelen volt helyesen cselekedni. Nem tudta meghozni a szükséges
döntést. Nem tudta elengedni, amikor jobb lett volna, amikor el
kellett volna, hanem a saját vágyait – legyenek azok jók vagy
rosszak – választotta a gyermeke helyett.
– Felnőttek vagyunk – préselem ki magamból, bár a hangom és az
elhatározásom is meginog. – Nem azt mondom, hogy örökre tartson.
Felháborodott hitetlenkedéssel és elutasítással találom magam
szemben.
– Nem élhetek nélküled örökké – mondom halkan. – Ezt te is
tudod, Kenan, de azt mondom, hogy egyelőre miatta tegyünk egy
lépést hátra. Legalább a bajnokság ideje alatt. A kosárlabda
önmagában elég sok időt von el tőled, hogy rendezd ezt a helyzetet,
nem kellek oda még én is.
– Ebben tévedsz – jelenti ki. – Őrülten kellesz most nekem.
A csuklómnál fogva odahúz magához, és az illata meg a belőle
áradó melegség elcsábít. Becsukom a szemem, és kiélvezem, ahogy
a testünk könnyedén egymáshoz ér. Elképzelem, ahogy egymáshoz
dörgölőzünk, és hogy milyen érzés, amikor belém temetkezik.
Mikor fog az újra megtörténni?
– Én is akarom – suttogja a fülembe, miközben keze a fenekemre
csúszik. – Azt, amire most te is gondolsz. Ami most eszedbe jutott.
Én is dugni akarok veled.
– Kenan, ne! – Szánalmas tiltakozásomra árnyékot vet, ahogy a
testem lüktet az övé mellett.
– Szeretlek – mondja leheletvékony hangon az ajkam fölött, majd
száját az enyémre tapasztja. Nyelve vadászik a nyelvemre, keresi,
elkapja. A meggyőződéseim elhalványulnak, és visszacsókolom.
Felmordul, keze közöttünk meg a ruhám alatt matat. Tévedhetetlen
ujjai megtalálnak a bugyimon keresztül.
– Istenem – lihegi, és halántékát az enyémhez nyomja. – Tiszta
nedves vagy.
– Kenan, nem lehet. – Kimondom, de a csípőm hozzádörgölőzik
sürgető kezéhez. Csiklóm kivirágzik az ujjai alatt.
– Miért nem? – Megcsókolja a nyakam, az ívét erősen megszívja,
majd elkezd hátrafelé tolni, míg a hátam a falnak ütközik. –
Az enyém vagy. – Kicipzározza a farmerét, és a combomnál fogva
felemel, majd a falhoz présel. – Elfelejtetted? – kérdezi nyers, rekedt
hangon. – Azt mondtad, hozzám tartozol. Hazudtál?
– Nem. Tudod, hogy a tiéd vagyok, de meg kell tennünk a
lányodért. Hát nem látod, miért akarom?
– Én ezt látom. Ezt tudom. – Félrerántja a bugyimat, és úgy hatol
belém, mint egy harcos, aki most indul a csatába.
– Úristen! – Nem tudok ellenállni testünk hívó szavának, ahogy
összekapcsolódnak, így a szándékaimról megfeledkezve, és a
tervemet átkozva hozzádörgölöm magam. A puncim birtokvággyal
és követelőzve összerándul körülötte.
– Ez az! Csináld még, Lotus! – lihegi a köztünk lévő keskeny térbe,
miközben erőteljes lökései nekicsapkodnak a falnak. – Mondd csak,
kié vagy, és hogy kié vagyok én!
Körmeimet végighúzom a fején, és kétségbeesésből született
állatias vággyal belevájom az ujjaimat a nyakába. Amikor ennek
vége, el fogom küldeni, és nem tudom, mikor fogom ezt újra átélni.
– A szerelmesem enyém – idézem hátravetett fejjel, és könnyek
gördülnek ki a csukott szemem alól. – És én az övé vagyok.
 – Újra! – Kezem ökölbe szorul a combom alatt, ő pedig belém döf,
a testünk eszeveszetten, vadul tajtékzik. – Mondd újra!
– A szerelmesem enyém, és én az övé vagyok. – Ezúttal
hangosabban mondom, és keményebb hangon, ahogy közeledek a
csúcsponthoz.
– Újra! Mondd!
– A szerelmesem enyém, és én az övé vagyok – sikítom olyan
hangosan, hogy a szavak kaparják a torkom, és visszaverődnek a
falakról.
– Hogy merészelsz arra gondolni, hogy ezt elveheted tőlünk? –
morogja bele a nyakamba. – Hogy kibaszott szünetet akarsz tartani?
Nincs szünet. Nincs különlét. Mondd újra!
– Istenem, a tiéd vagyok, Kenan! – Zokogva rázkódom, ahogy az
orgazmus végigrobog a testemen, még sírás közben is. – Tudod,
hogy a tiéd vagyok!
– Megtaláltam azt, akit az én lelkem szeret – idézi tovább a
szöveget, és a hangját elnyeli a nyakam íve. Elélvez, és fojtott kiáltás
tör fel a torkából. Nyögések halnak el az ajkán, ahogy kifulladva
liheg a megkönnyebbülés erejétől.
Hosszú percekig így maradunk, én a falnak szegezve, lábamat
köré fonva, miközben ő a combomat szorítja. Kiengedem magamból
a szerelmünk és a szenvedélyünk nedves bizonyítékát. Gyűlölöm,
hogy már most kezd kicsúszni a testemből. Elveszik a combomon.
Örökké magamba akarom ölelni őt!
– Ne hagyj el, Lotus! Istenem, nem bírom ki. – Homlokát az
enyémhez nyomja. – Ne most! Máskor se, de most végképp ne!
– De most kell – suttogom. – Úgy sajnálom, bébi, de most kell.
Leengedem a lábamat, ő azonban nem moccan, továbbra is a
falhoz szegez. Megbököm a mellkasát, de az én erőm elenyésző az
övéhez képest, és nem mozdul meg. Pilláimon keresztül felnézek rá,
és megacélozom magam.
– Gyerünk! – mondom határozottan. – Menj!
– Nem.
– Nem maradhatsz itt örökké – érvelek. – Előbb-utóbb menned
kell. Csak késlelteted az elkerülhetetlent. Minél előbb elkezdesz
Simone-ra koncentrálni, annál előbb tudunk…
– Annál előbb jöhetünk össze újra? – Eltűri a hajam, és végigsimít
a fülkagylómon. – Nem fogunk szakítani.
– Kenan. – Elgyötörten sóhajtok egyet. – De igen. Egy időre igen.
Nem örökre, de most így kell lennie. Most nem sikerült Simone-nak.
Nem is hinném, hogy ez volt a terve. A te lakásodban csinálta, a te
hálószobádban, mert tudta, hogy haza fogsz térni. De mi van, ha
még mindig úgy érzi, hogy nem kap tőled elég figyelmet? Mi van, ha
újra megteszi?
– Nem fogja újra megtenni. – Az állkapcsa szigorú vonala
megrándul egy pillanatra.
– Az a helyzet az öngyilkossági kísérletekkel – mondom
határozott, könyörtelen hangon, ugyanis muszáj így beszélnem –,
hogy minden alkalommal egyre ügyesebb lesz az ember.
Beszívja a levegőt, amitől megfeszülnek a mellizmai az inge alatt.
– Mutasd meg neki most, Kenan – biztatom, és megfogom a kezét.
– Mutasd meg neki, hogy ő a legfontosabb a számodra! Koncentrálj
rá, és amikor megfelelő lesz az idő, amikor jobban lesz, Dr. Packer
segíteni fog, hogy engem is elfogadjon az életed részeként. –
Megbicsaklik a hangom, ahogy beszívom a levegőt. – Talán egy
napon a saját élete részeként is elfogad majd engem.
 – Az jó lenne – mondja egyre élénkebb tekintettel. – Azt akarom,
hogy az élete része legyél. Azt akarom, hogy egy család legyünk.
Lotus, azt akarom, hogy legyél…
– Hagyd abba! – Ha kimondja, kizárt, hogy el tudom küldeni.
Olyan nagyra duzzad bennem a vágy, hogy majd’ felrobbanok. – Ne,
még ne!
– Mikor? – kérdezi, és felemeli az állam. – Mikor mondhatom ki?
– Később. Miután jobban lesz, kimondhatod.
– Ígérd meg! Ígérd meg, hogy kimondhatom, amikor jobban lesz,
és miután megkaptad a szünetedet.
– Ez nem az én szünetem, Kenan – mondom, és elgyötörten
kifújom a levegőt. – Érte tesszük, nem magunk miatt. Ez a lényeg.
Egymásra bámulunk, és ez a pillanat felidézi bennem az összes
alkalmat, amikor beléptem egy szobába, és miután a világ legszebb
férfijának a szemébe néztem, kényszerítenem kellett magam, hogy
otthagyjam. Akkoriban attól féltem, mi történne, ha engednék a
vonzerejének. Akkor még csak sejtettem, hogy ha valaha lenne
köztünk valami, képtelen lennék leállni. Most már tudom, hogy ki is
ő valójában a zord külső mögött. Ismerem a gyengédségét, a
szerelmét, a szenvedélyességét, és mind túlszárnyalta az
elképzeléseimet. Sokkal több annál, mint amire számítottam, és egy
részem belehal, hogy akár egy szezon erejéig is el kell tőle
búcsúznom.
– Minden, amit mondtál, mintha megerősítené a véleményemet –
mondom óvatosan. – Simone veled akar lenni. Így, hogy együtt
fogtok élni, tökéletes lehetőséged nyílik megmutatni neki, hogy ő a
legfontosabb a számodra.
Nem ereszt el a faltól. Egy búra alá szorult pillangó vagyok.
Szemügyre vesz, de még mindig meg sem moccan.
– Hetente egyszer Dr. Packer elrepül majd hozzánk, hogy Simone-
nak ne kelljen újrakezdenie egy új terapeutával – szólal meg végül.
– Amikor úgy dönt, hogy Simone jobban van, és megfelelő lesz az
idő, öhm… – Megköszörüli a torkát, leereszti a szempilláit, és elrejti
előlem, bármi legyen is a szemében.
– Amikor megfelelő lesz az idő, akkor visszajössz hozzám?
Az én védtelen harcosom. Sosem láttam még sebezhetőbbnek,
mint amilyen most.
Felé nyúlok, kezembe veszem az arcát. Szenvedélyem és
önfeláldozásom utolsó erejével a szemébe nézek.
– Amikor megfelelő lesz az idő – ígérem, és rekedt a hangom a
torkomban várakozó könnyektől –, rohanok önhöz, Mr. Ross.
Lehajol, fenekem alá teszi a könyökét, felemel, majd homlokát az
enyémnek dönti.
– Senki sem érhet hozzád – mondja halkan, de határozottan.
– Senki – helyeslek.
– Semmi randi.
– Semmi.
– Nincs flörtölgetés vagy hasonlók.
– Semmi hasonló.
Elhallgat, és résnyire húzza a szemét.
– Komolyan mondom, Lotus. Nem tartunk szünetet. Nem
randizunk másokkal. Nem vagy szingli.
– Te meg megmondhatod azoknak a groupie-knak, akik folyton ott
lebzselnek a meccsek után, hogy ha épen szeretnék látni a
fogsorukat – mondom élesen –, akkor el a mancsokkal meg a
nyamvadt puncijukkal a pasimtól! Világos, Kenan?
 Elvigyorodik, keserédes a fehér mosolya a mahagóni bőre mellett,
amitől kihagy a szívem, és liftezik a gyomrom, még akkor is, amikor
leolvad róla.
– Mint a nap.

 43
LOTUS


– Jövőre Párizs lesz, Lo! – jelenti ki határozottan JP. – Jövőre
Párizsban tartjuk a show-t, nem New Yorkban.
Bólintok, miközben a ruhára koncentrálok, amin épp dolgozom.
– Az jól hangzik.
– Az új kollekció iránti érdeklődés messze felülmúlta a
várakozásainkat!
– Ez szuper – jegyzem meg, miközben a hüvelykujjammal
elmaszatolom a vállvonalát.
– És szerintem azt a marslakót fogom felkérni modellnek.
– Oké. – Összevont szemöldökkel szemlélem az ujj hosszúságát, és
megfordítom a ceruzámat, hogy kiradírozzak egy centit.
– Arra gondoltam, hogy az őszi show-t egy orgiával kellene
indítani.
– Remek ötlet. – Félredöntöm a fejem, és fél szemmel a szegélyre
sandítok. – Az orgiák mostanában…
Felkapom a fejem, és elkerekedett szemmel bámulok rá.
– Várj, mi van?
– Kíváncsi voltam, meddig kell elmennem, amíg végre tényleg
rám figyelsz – mondja cukkoló vigyorral.
– Nagyon vicces. Figyeltem.
– Ó, akkor szerzel nekem egy modellt a Marsról?
 – Va te faire foutre13 – motyogom, és küzdök a mosolyommal.
– Szerintem ez a probléma. – Jelentőségteljesen megvonogatja a
szemöldökét, közben pedig ördögi vigyor ül a száján. – Nem szexelsz
eleget.
Lehervad a vigyorom, és összeszedem a vázlatfüzetemet, a
telefonomat és a laptopomat.
– Na, jól van – szólalok meg, miközben felállok. – Azt hiszem,
megyek, és dolgozom egy kicsit.
– Hiányzik neked, Lotus – jegyzi meg JP. – Látszik ám, hogy
mennyire nyomorultul érzed magad nélküle.
– Nem vagyok nyomorult. Jól vagyok, és ez csak átmeneti.
– A napjaink száma véges ezen a bolygón, ma petite. Miért
vesztegetnél el akár egyet is, ha megtaláltad életed szerelmét?
– Miből gondolod, hogy ő életem szerelme? – kérdezem, és
elindulok az ajtó felé, hogy távozzak az irodájából.
– Azt hiszem, te azok közé tartozol, akik csak egyszer és igazán
szeretnek. Úgyhogy Monsieur Ross, ő az az egy. Ai-je tort?
Kilinccsel a kezemben megállok az ajtóban.
Egyszer és igazán. Ezelőtt még sosem voltam szerelmes, sőt, még a
közelében sem jártam, és remélem, nem fogok mást szeretni. Csak
Kenant.
– Tévedek? – ismétli JP ezúttal angolul.
– Nem. – A vállam fölött halványan rámosolygok, ami ellágyul,
amikor meglátom az aggodalmat a szemében. – Valószínűleg nem.
Becsukom magam mögött az ajtót, és elindulok az alsó szinten
lévő félreeső szoba felé. Nemcsak a munka miatt akarok egyedül
lenni, hanem saját magam miatt is.
Az utóbbi két hónap nehezebb volt, mint amire számítottam, de
úgy gondolom, hogy helyesen cselekedtünk. Kenannel beszéltünk
néhányszor. Az időbeosztása elég hektikus, minden másnap meccse
van, néha egymást követő napokon is, és állandóan utazik.
Valószínűleg amúgy sem látnám túl sokat.
Bár tudom, hogy ez volt a helyes döntés, azt is tudom, hogy ez volt
a legnehezebb döntés. Mélyen érzem Kenan hiányát, nemcsak New
Yorkban, hanem az életemben is. Minden porcikámnak hiányzik.
A testem sóvárog az érintése után – ahogy elsimítja a hajamat az
arcomból, vagy simogatja az ujjaimat, miközben beszélgetünk, vagy
végighúzza az ujját a gerincemen szeretkezés után. A lelkem
sóvárog az őt kiegészítő darabjáért. A szívem a mellkasomba szorul,
és majd’ megfeszül, hogy hallja az ő szívverését, de az túl messze
van.
Lepakolom a holmijaimat, és készen állok a munkára.
– Hol lehet az a ceruza? – motyogom, és körbepillantok.
Megpaskolom a saját tervezésű pulóverem túlméretezett zsebeit, és
észreveszek benne egy kicsi, négyzet alakú kártyát. Egy
másodpercre megdermedek, majd előveszem.
Benépesíted az álmaimat. Tőled illatoznak. Szíved a párnámon
hever, és álmomban is érzem az ízed. – Ezt én írtam.
Megremeg a mosolyom. Hetente egyszer kapok egy üzenetet
postán. Ezek a kincsek, az alig olvasható szavak, amiket kézzel ír
nekem, az életem legszebb pillanatai jelenleg. Újabb képeslapot
tehetek az ételhordós-varrós dobozomba.
– Hát itt vagy! – szólal meg Yari az ajtóban. – Már kerestelek.
Szipogok egyet, és elfordulok, hogy megtöröljem a szemem.
– Itt vagyok – préselem ki magamból vidáman a választ, és leülök
a laptopom elé. – Megint azért jöttél, hogy eltereld a munkáról a
figyelmem?
– Most nem. – Yari odajön, komoly az arckifejezése. – Billie
felmondott.
– Micsoda? – Becsukom a laptopomat, és felállok. – Hogyhogy
felmondott?
– Felmondott, úgy, hogy „cseszd meg a munkád, és dugd fel a
seggedbe”.
– De miért?
– Muszáj volt – feleli Billie a nyitott ajtóból, és az arca csupa
könny. – Paullal vége.
Yari meg én elindulunk felé, és már azelőtt a nyakunkba borul,
hogy kitörne belőle az erőteljes zokogás. Istenem, mennyire utálom
az összetört szív hangját! Olyan sokszor hallottam a családom
nőtagjaitól, akik jobb jövő reményében odaadták valakinek a
testüket, csak hogy újra meg újra csalódniuk kelljen. Barátnőktől,
akik rossz férfiban bíztak – akik mindent megadtak nekik, amire
vágytak, mert azt hitték, azzal megtarthatják őket, de aztán
végignézték, ahogy elhagyják őket. Bizonyos nők esetében a
szívfájdalom már-már szokássá válik, és én megígértem magamnak,
hogy sosem leszek rabja ilyen szokásnak.
– Mesélj! – Leültetem Billie-t a varrógépasztalra, és átölelem a
vállát. – Mi történt?
– Ma reggel bejöttem, és közölte, hogy be kell fejeznünk. – Billie
remegő kézzel törli meg az orrát.
– Tessék, szívem! – mondja Yari, miközben előtúr egy papír
zsebkendőt egy fiókból.
– Köszi. – Billie kifújja az orrát, és beleharap az ajkába. – Azt
mondta, a felesége rájött.
 – Úristen! – Egyik kezemet a szám elé kapom, a másikat a szívem
elé. – Hogyan?
– Nem tudom. – Billie megvonja a vállát, és összeszorítja a szemét.
– De azt mondta, hogy amikor szembesítette vele, mindent bevallott,
és azt mondta a feleségének, hogy ez csak egy… viszony volt.
Semmiség. Azt mondta neki, hogy egy semmiség voltam.
Újabb zokogás rázza meg a mellkasát, és eltorzul az arca.
Szakadozva ejti ki a következő szavakat.
– Azt mondta neki, hogy egy kisiklás voltam, egy hiba, ami csak
egyszer történt meg. – Billie nevetésében semmi derű nincs, csak
fájdalom. – Majdnem egy éve voltunk együtt. Az évfordulónkon
elvitt Aspenbe. Hogy hazudhatott ekkorát?
– Ő egy hazudozó – feleli Yari ridegen. – Hazudott a feleségének,
és hazudott neked is. Ezt csinálja. Tudom, hogy fáj, de így lesz a
legjobb, Bill. Ennél többet érdemelsz. Többet érdemelsz nála.
– Igaza van, Billie – mondom valamivel lágyabban, de nem
kevésbé közvetlenül.
Billie bólint, a máskor olyan rendezett vörös haja kócos, és a
vállára hullik, mintha végigszántott volna rajta az ujjaival.
– Szinte mintha tudtam volna, hogy ez lesz. Mintha én magam
vonzottam volna be.
– Ezt hogy érted? – kérdezi Yari.
Billie hosszú másodpercekig néz engem a kíváncsi, zöld szemével.
– Mi van? – kérdezem. – Miért nézel rám így?
– A szülinapi bulimon – mondja. – Azt mondtad, vigyázzak, mit
kívánok. Miért mondtad ezt?
Rápislogok, és próbálok észszerű magyarázatot találni, aminek
számukra is van értelme.
 – Csak úgy. – Végighúzom a kezem a tarkómon. – Miért? Mit
kívántál?
– Egy kisbabát. Azt kívántam, hogy legyen egy kisbabánk, ami
megköti a kezét, ami miatt választania kell – suttogja. A szeme
csurig van könnyel. – Tudom, hogy ez a legősibb trükk, de
abbahagytam a tablettát.
– Bill, ne! – Yari rémült tekintete elkerekedik, és rám pillant, majd
a barátnőnkre. – Terhes vagy?
– Nem. – Ismét rám néz. – A felesége az.
Szívem a bokámhoz zuhan. Nem tudom, miért mondtam azt
akkor. Nem mindig tudom a részleteket, de néha vannak
benyomásaim, erős megérzéseim.
Bármilyen képességet örököltem is MiMitől, nem olyan tökéletes
vagy pontos, például ott volt az az éjszaka, amikor érzékeltem a
halál közelségét, és azt hittem, Kenanről van szó, pedig Simone-nal
kapcsolatban figyelmeztetett.
– Egy kisbabát kívántam, hogy válasszon – mondja Billie
keserűen. – Gondolom, jobban kellett volna specifikálnom, hogy
magamnak akarok babát, hogy engem válasszon. Igazad volt, Lo.
Vigyáznom kellett volna, hogy mit kívánok.
Nem tudok felelni a szemében rejlő kérdésekre, hogy
megnyugodjon, úgyhogy visszaterelem a beszélgetést.
– Szóval felmondtál.
Billie pár másodpercig néz még engem, majd bólint.
– Nem tudok tovább vele dolgozni. Ezek után nem. Azt hiszem,
jobb, ha nekiállok munkáért kuncsorogni.
– Az NYU-n szereztél üzleti diplomát – mondom fanyarul. – És
négy évet dolgoztál az egyik legmenőbb divatháznál. Találni fogunk
neked valamit.
– Mi van, ha nem találni kéne valamit – mondja Yari, és ránk
villantja élénk tekintetét –, hanem csinálni?
– Hogy érted? – kérdezi Billie a szemöldökét összevonva. – Hogy
én? Csináljak valamit? Tudod, hogy nem tudok varrni, tervezni, de
még a keresztszemes hímzés se megy! A divathoz egyedül üzleti
síkon van bármi közöm.
– Így van. – Yari odakocog az asztalhoz, amin a holmijaim
hevernek, és felemeli a vázlatfüzetemet. – De véletlenül van egy
barátnőm, aki nagyon jó abban, hogy létrehozzon dolgokat.
– Én? – mutatok a mellkasomra. – Nem, én még nem állok készen
arra, hogy önállósodjak. Még sokat kell tanulnom JP-től. Még
legalább egy évet.
– Szerintem alulbecsülöd magadat – jegyzi meg Billie, és rá is
átragad valamennyi Yari izgatottságából. – Megcsinálhatnánk, Lo!
Elindíthatnánk a saját márkánkat.
– És a podcastod is olyan népszerű már – veti közbe Yari. – Sok
előnyünk származhat még a befolyásodból, amit azzal építesz.
Épp meg akarom mondani nekik, mennyire rémes ötlet, amikor
Paul belép.
Bátor, balga férfi.
– Billie, beszélhetnék veled egy percre? – kérdezi, miközben
rászegezi a szemét, és kerüli Yari meg az én tekintetemet, amit
rászegezünk.
– Nem, Paul. – Billie ránéz, és gyűlölöm a szemében megjelenő
gyengeséget, amikor találkozik a tekintetünk. – Nincs mit
megbeszélni.
– Nem értek egyet – mondja Paul, és megigazgatja a szemüvegét,
majd megköszörüli a torkát. – Ööö, hölgyeim, esetleg
megbocsátanátok nekünk egy pillanatra?
– Ööö, Paul – csattan fel Yari, azzal odalép Billie elé, hogy részben
kitakarja Paul elől –, esetleg megtennéd, hogy megbaszódsz egy
pillanatra?
– Nézd, még mindig én vagyok ennek a cégnek a CEO-ja, basszus –
jelenti ki nyersen –, és nem beszélhetsz így velem. Nem tűröm ezt az
engedetlenséget!
– Engedetlenséget? – kérdezem, és sötét nevetés buggyan ki a
számból. – Öt másodperced van felvonszolni a segged az emeletre,
különben fel fogom hívni este a feleségedet az igazsággal, nem
pedig azzal a baromsággal, amit azért mondtál neki, hogy mentsd az
irhád.
– Billie, esetleg…
– Egy – mondom, és odalépek Yari mellé, hogy teljesen eltakarjam
előle Billie-t.
Piros foltok jelennek meg a sápadt bőrén, és összeráncolja a
homlokát.
– Nézd, meg tudom magyará…
– Kettő – mondja Yari a mellkasán összefont karral, kidüllesztett
csípővel.
– Szeretnél ajánlólevelet, ugye, Billie? – kérdezi, és kegyetlen fény
jelenik meg a kék szemében. – Szerinted milyen messzire jutsz
ebben az iparágban, ha mindenki megtudja, hogy összefeküdtél
valakivel, hogy feljebb juss?
Odalépek hozzá, olyan közel, hogy érzem az ebédje szagát.
– Ó, most már fenyegetőzöl is, Paul? – kérdezem veszélyesen lágy
hangon. – Hidd el, nem akarod fenyegetni, mert ha őt fenyegeted,
azzal engem is fenyegetsz. És amikor engem fenyegetsz, én
támadok.
– Nem árthatsz nekem – sziszegi, de némi idegességet fedezek fel
a hangjában.
– Biztos vagy ebben? – kérdezem, mesterségesen édes mosollyal. –
Ugye tudod, hogy miért nem dolgozunk már Chase-szel? Az utamba
állt, és elég volt egy beszélgetés JP-vel, hogy biztos ne jöjjön vissza.
Lehet, hogy ideje, hogy JP megtudja, hogy az alkalmazottaival dugsz.
– Megőrültél – jegyzi meg, és a félelemtől elsötétül a szeme.
– Igen, és pont ezért, ha a helyedben lennék, menekülnék. Vagyok
elég őrült ahhoz, hogy hatalmas örömömet leljem abban, hogy
tönkreteszem a karriered, az állítólagos házasságodat, és a jövőd
bármi ígéretes eseményét. – Yari felé döntöm a fejem, aki mögöttem
áll. – Hánynál is tartottunk, Ri?
– Három – veti oda.
– Ja, igen. – Rámeredek Paulra. – Három. Négy. Ha ötnél még
mindig itt fogsz állni, nekiállok a pusztításnak.
Egy mordulással, ami lehet, hogy inkább nyöszörgés, sarkon
fordul, és kirongyol a helyiségből.
Odafordulok a barátnőimhez, és elvigyorodom.
– Beszari – mondom kacagva. Lepacsizok Yarival, és ugyanezt
akarom tenni Billie-vel is, de a szemében ülő könnyek megállítanak.
– Jaj, szívem! Nem érdemli meg a könnyeidet. Ennél jobbat
érdemelsz. Találni fogsz valaki jobbat.
– Azt tudom. – Szipog, és remegő mosollyal néz ránk. – De a
szívemnek meg kell értenie, hogy mi a jó.
Megsimítom a zsebemben rejlő négyzetet, szavait feltettem a
lelkem egyik polcára. Néha beleszakad a szívünk abba, hogy
helyesen cselekszünk. Attól, hogy tudjuk, az a helyes döntés, még
nem fáj kevésbé.
Ezt első kézből tudom.

13 Cseszd meg! (francia)

 44
KENAN


– Balra cselez – mondom Augustnak, miközben kifelé tartunk az
edzőteremből. – Szorosan kell védened, mert rengeteget bedob
labdavezetésből.
– Oké, Glad! – feleli August, és a vállára kapja a sporttáskáját.
– Ne adj neki túl sok teret! Ne engedd a palánk közelébe, hogy
kisebb esélye legyen bedobni.
– Én is ugyanazt a felvételt néztem végig, amit te. – August tart egy
kis szünetet, mielőtt elválnánk, az ő kocsija a parkoló egyik felén, az
enyém a másikon áll. – Megoldom. Megoldjuk. Ez az eddigi legjobb
szezonindításunk. Ez a mi évünk, tesó! Miért vagy olyan feszült?
– Ja, igazad van. Tudom, hogy megoldod. Csak túl sok minden
történik most egyszerre.
– Simone-nal minden rendben?
August meg Iris nagyon sokat támogattak, és ismerik azokat a
kötelezettségeket, amelyekkel a szezon alatt kell zsonglőrködnöm,
úgy, hogy ráadásul Simone is velem él.
– Aha, jól van, köszi, hogy megkérdezted. – Felnevetek. – És
anyukámnak is nagyon jót tett, hogy ideköltözött. Ken meg én
nagyon aggódtunk érte azután, hogy apám meghalt, de új értelmet
nyert az élete azzal, hogy az unokájára vigyázhat. Dr. Packer szerint
is sokkal jobban van Simone.
 – Na, haver, ez szuper!
– Hiszed, vagy sem, Bridget is egészen normális mostanában. –
Elfintorodom. – Mármint, szerintem sokat segít, hogy New Yorkban
van, nem itt. Ki tudja, meddig tart a tűzszünetünk, ha majd nyáron
visszaköltözik a nyugati partra? De egyelőre úgy érzem, régóta nem
voltunk ilyen jóban. Ami Simone-nal történt, az mindkettőnket
felrázott.
– Na, akkor kezd minden egyenesbe jönni – jegyzi meg August, és
tétovázik, mielőtt folytatja. – Akkor ez azt jelenti, hogy te meg
Lotus…
– Hamarosan. – Elmosolyodom, bár már a neve hallatára is elönt
a fájdalom. – Szerintem nagyon hamar.
– Ezt már szeretem. Megérdemlitek! – August megpaskolja a
vállam, és megfordul, hogy elinduljon. – Jól van, megígértem
Irisnak, hogy edzés után hazamegyek, úgyhogy én indulok. A gépen
találkozunk!
A holnapi meccs egy elég durva utazgatás első állomása. Négy
mérkőzés, mielőtt visszatérünk San Diegóba. Ez azt jelenti, hogy egy
hétig távol leszek. Ma viszont még el tudunk tölteni egy kis időt
érdemben Simone-nal, amíg elviszem a Laguna Beach-i
tánctáborba. Legalább ő is javarészt akkor lesz távol, amikor én, és
kevésbé fogja érezni a hatását.
Kinyitom „a tank” zárját, amikor odajön egy fickó mikrofonnal a
kezében. Jó ideje nem kellett aggódnom a pletykalapok miatt, de
már távolról felismerem a riportereket.
– Üdv, Glad! – kiáltja, és felém tolja a telefonját, hogy rögzítse a
hangot. – Izgatott, hogy hamarosan véget ér a Kosarasfeleségek?
– Nem nyilatkozom a magánéletemről – felelem automatikusan. –
Ha a kosárlabdáról akar kérdezni, szerezzen belépőt, és jöjjön el a
meccseket követő sajtókonferenciára. Egyébként nem nyilatkozom.
Beszállok a kocsiba, és elindítom a motort.
– És mi a helyzet Lotusszal? – kiabálja, épp, amikor a gázra lépek.
– Azzal a lánnyal, akivel együtt volt a nyáron?
Csikorgatom a fogamat, és igyekszem lebeszélni magam arról,
hogy belebonyolódjak ebbe, de veszett ügy. Letekerem az ablakot,
és próbálok nem törődni a fickó önelégült vigyorával.
– Mi van vele?
– Hát, a pletykák szerint megint azzal a fotóssal találkozgat – feleli
sietve. – Bridget azt állította, hogy megcsalta magát vele. Mit
gondol…
Feltekerem az ablakot, és elindulok.
Mekkora görény! Ezt kapom, amiért rászántam az időmet.
Az ujjam rángatózni kezd a kormányon lévő gomb felett, amivel
felhívhatom. Valamennyit beszélünk. Nem lenne teljesen furcsa, ha
felhívnám. Nagyjából tisztában vagyunk vele, hogy mi zajlik a
másik életében.
– Bassza meg!
Megnyomom a gombot.
– Kenan?
A hangja hallatán legszívesebben lefújnám az egész utat, és
elmennék érte. Elrepülnék New Yorkba, és hazahoznám.
– Igen, én vagyok. – Persze hogy te vagy az, te idióta. – Ööö, mi
újság, hogy vagy?
– Jól. – Elhallgat, és megköszörüli a torkát. – Megkaptam tegnap a
lapodat. Szóval, most már költő vagy?
A saját nevetésem szinte készületlenül ér. Idén nyáron majdnem
megfeledkeztem róla, hogy milyen sokat szoktam egyedül lenni.
Hogy valójában milyen keveset beszélgetek emberekkel, mert
amikor Lotusszal nevettem meg beszélgettem, sokkal szabadabbnak
éreztem magam, mint bárkivel valaha.
– Nem egészen – felelem, amikor abbahagyom a nevetést. – Csak
eszembe jutott valami.
– Tetszett – jegyzi meg érzéki hangon.
Annyi mindent akarok neki mondani! Annyi mindenről lemaradt,
bár időnként azért beszéltünk. De leginkább azt akarom tudni…
– Ööö, idejött hozzám egy riporter az edzés után.
– Aha.
– Említett valamit egy lányról, akivel a nyáron randizgattam, hogy
újra azzal a fotóssal találkozgat. – A kimondatlan kérdés ott lebeg a
minket elválasztó több ezer mérföldben.
– Ó. – Egy pillanatra elhallgat. – Fogalmam sincs, honnan vette.
Muszáj koncentrálnom, hogy tökéletesen megértsem, amit mond.
Megállok egy benzinkút parkolójában, hátradőlök, és várom, hogy
kifejtse. Nem teszi.
– Ja, én sem tudom – bököm ki végül. – Mert tudod, megbeszéltük,
hogy…
Nem mondom ki, amit megbeszéltünk, de ő is tudja, hogy nem
randizunk másokkal. Megbízom benne. Eddig fel sem merült
bennem, amíg ez a riporter a fülembe nem ültette a bogarat.
– Igen, megbeszéltük… – Kurtán felnevet. – Ugye nem gondolod,
hogy… Nem tenném. Kenan, nem csináltam semmit.
Megkönnyebbülten kifújom a levegőt, és bólintok, bár ő nem lát
engem. Miért nem lát engem? FaceTime-on kellett volna hívnom.
Istenem, úgy szeretném látni!
 – Te sem… – Belekezd, majd elhallgat. – Nos, megbeszéltük…
– Igen, megbeszéltük, és nem – nyugtatom meg gyorsan. – Úgy
élek, mint egy szerzetes.
Felnevet, és az ő hangjában is hallom a megkönnyebbülést.
– Az én kis szerzetesem.
– A te szerzetesed. Csak a tiéd.
Elakad a lélegzete, és sóhajt egyet. Meg akarom ízlelni azt a sóhajt.
Ha megcsókolhatnám, tudnám, mire gondolt. Tudnám, mi járt a
szívében abból, ahogy az ajkunk egymáshoz ér.
– Hiányzol, Kenan – mondja megbicsakló hangon. – Nagyon.
Belemarkolok a kormányba, és addig szorítom össze a fogaimat,
amíg bele nem sajdul az állkapcsom.
– Nem akarom ezt tovább csinálni, Lotus. Szerintem… Simone
sokkal jobban van. Megkaptuk a diagnózist. Szedi a szükséges
gyógyszereket. Anyukám tartja a frontot a szezon alatt. – Durva
nevetés tör fel a mellkasomból. – Mama még Simone haját is rendbe
szedte.
– Ez szuper – jegyzi meg Lotus mosollyal a hangjában.
– Meséltem rólad anyukámnak.
Rövid szünet.
– Valóban? Mit mondtál neki?
– Hogy szerelmes vagyok beléd.
Ismét elakad a lélegzete, úgyhogy valamit biztosan jól csinálok.
– Meséltem neki, hogy egy napon feleségül akarlak venni.
Lotus legutóbb nem hagyta, hogy kimondjam – hogy azt akarom,
hogy a feleségem legyen –, de most kimondom, mielőtt
megállíthatna.
– Ezt mondtad neki? – Meginog a hangja, és a végén teljesen
elcsuklik.
– Igen, és tudod, mit kérdezett?
– Mit?
– Hogy mikor számíthat újabb unokákra. Mivel csak egy van neki,
szeretne utánpótlást.
Lotus felnevet, de belesír a nevetésbe.
– Szeretlek, Kenan Ross, és örömmel hozzád megyek, meg annyi
unokát szülök, amennyire az anyukád vigyázni tud, ha majd eljön
az ideje.
Majd ha eljön az ideje.
Rendben.
– Én csak azt mondom, hogy hamarosan eljön az idő, Lotus.
– Beszélj Dr. Packerrel, és meglátjuk! Nem akarhatjuk, hogy
minden tönkremenjen, amiért ennyi áldozatot hoztunk.
– Egyébként szerinte csodálatos vagy – mondom letörölhetetlen
vigyorral a képemen.
– Miért?
– Mert szerinte helyesen cselekedtél – felelem komolyan. –
Szerinte ez volt a lehető legjobb döntés Simone érdekében. Nem
mindenki olyan elszánt, hogy a saját szükségletei elé helyezze egy
gyerekéét.
– De te igen.
– Nem, te voltál az. Én nem tettem volna meg, ha te nem erőlteted
a témát.
– Hát, mint mondtam, tudom, milyen érzés, amikor mindenki más
fontosabb.
A háttérből érkező zajok megtörik a beszélgetés varázsát.
– Kezdődik a megbeszélésem – mondja. – Mennem kell.
 – Oké, nekem is. El kell vinnem Simone-t ebbe a tánctáborba.
– Rendben. – Egy pillanatra elnémul, majd odasúgja: – Szeretlek.
– Én is, fogalmad sincs, mennyire – vágom rá azonnal. – De
hamarosan meg fogom mutatni neked.
– Ez nagyon jól hangzik.
– Szerintem is. Szeretlek, Gombszem.
Ahogy mondani szokták, a hetedik mennyországban vagyok, úgy
érzem magam, mint egy fülig szerelmes kamasz, de nem nagyon
érdekel.
A jókedvem akkor törik darabokra, amikor látom a kijelzőn, hogy
Bridget hív. Az utóbbi néhány alkalommal sikerült civilizáltaknak
maradnunk. Így, hogy ő New Yorkban van, szerencsére kevés
látogatást kellett lebonyolítani, és azok is akkor történtek, amikor
úton voltam. Dr. Packer úgy hiszi, hogy a köztünk lévő harmónia
egy stabilizáló erő, miközben várom, hogy Lotusszal lehessek, vagy
azt, hogy az anyukám hozzánk költözzön.
Felveszem a telefont, és felkészülök az esetleges drámázására.
– Szia, Bridge! – üdvözlöm, a szememet az úton tartva. – Mi a
helyzet?
– Szia, Kenan! – szól bele, és a hangja megtölti az autó belsejét. –
Hogy vagy?
Jaj, az illem, mindig elfelejtem!
– Jól. Mi a helyzet? – ismétlem.
– A stábnak lesz ma egy megjelenése LA-ben – feleli kissé
tétovázva. – Öhm, arra gondoltam, hogy esetleg beugornék Simone-
hoz.
– Tudod, hogy tánctáborba megy Laguna Beachre – emlékeztetem.
– Most indulok haza, hogy felvegyem.
 – Ja, igen. Elfelejtettem. Ööö… akkor majd talán legközelebb.
– Hát, LA még közelebb is van Laguna Beachhez. Ugorj be, és
akkor még találkozhattok, mielőtt visszamész. Biztosan jó lesz így.
– Gondolod? – kérdezi fellelkesülve.
– Aha. Holnap útnak indulok, lesz egy csomó meccsünk, és nem
leszek itthon egész héten, úgyhogy biztosan jót tesz majd neki, hogy
legalább az egyikünket látja.
– Oké. Írok neki, hogy megbeszéljük a részleteket. – Egy pillanatra
elhallgat. – Jobban van, igaz?
Ugyanazt a hideg verítékes rettegést hallom Bridget hangjában,
amit én is érzek, amikor arra gondolok, mi van, ha újra félig
élettelenül találom Simone-t az ágyamon. Néha azon kapom
magam, hogy a lányom szobájában állok, amikor alszik, és figyelem,
ahogy veszi a levegőt, mint amikor kicsi volt. Megnyugtat.
Bridgetnek most ennyi sem jut.
– Igen, Bridge. Jobban van.
– Szerintem mindannyian jobban vagyunk – jegyzi meg mosollyal
a hangjában.
– Aha.
– Azt mondta, már nem találkozgatsz Lotusszal – mondja Bridget
halvány reménykedéssel. – Sajnálom, hogy nem működött a dolog.
– Igazából nagyon jól működik minden – felelem óvatosan. –
Lotusszal adni akartunk egy kis időt Simone-nak, hogy rendbe
jöjjön, meg hogy teljesen rá tudjak koncentrálni az egész embert
igénylő szezon alatt is.
– Ez nagyon figyelmes tőletek. – Némi élt hallok a hangjában.
– Igazából Lotus ötlete volt.
A csend apró cseppjei néma pocsolyává alakulnak, ami már kezd
kellemetlenné válni, de ekkor újra megszólal.
– Tudod, párszor láttalak vele – mondja Bridget, és keserűen
felnevetve kifújja a levegőt. – Megjelent rólatok pár kép a nyáron,
amikor együtt mászkáltatok. Nevetgéltetek. Szórakoztatok. Alig
ismertem rád.
– Megint rákerestél a hashtagekre? – kérdezem, mert képtelen
vagyok csillapítani a jól ismert ingerültséget.
– Másképp honnan tudnám, hogy mi zajlik az életedben?
– Miért akarnád tudni? – kérdezem elgyötörten. – Nem értelek,
Bridget. Viszonyod volt az egyik barátommal. Kidobtad a
házasságunkat az ablakon…
– A házasságunkat? – kérdezi, hangja a megvetés és a keserűség
kétélű kardja. – Te ennek neveznéd?
Anyám bármennyire haragudott is Bridgetre, együttérzését
fejezte ki iránta, mert nem illettünk egymáshoz.
Bridget úgy próbált feltörni téged, mint egy diót. Egy olyan nőnek
viszont, akit szeretsz, akit igazán szeretsz, nem lesz nehéz dolga.
Nekem nem kellett feltörnöm apádat. Nem kellett könyörögnöm.
Ő magától megnyílt mellettem.
Istenem, anyámnak igaza volt! Nem tudom, hogy valami rosszat
tettem-e, de bizonyára volt pár dolog, amit nem jól csináltam
Bridgettel. Most pedig tisztán látom, hogy nem tudtam, sosem
tudtam volna magamat, a valódi önmagamat adni egy olyan ember
mellett, mint Bridget. Nem hiszem, hogy képes lettem volna rá
mellette.
– Nézd, Bridget, évek óta háborúzunk egymással, és ha valamit
megtanított nekem az, ami Simone-nal történt, az a második esély
értéke. Most van esélyünk tiszta lappal kezdeni. Belefáradtam a
harcba. Romboló, és mindkettőnknek tovább kell lépni.
– Mármint Lotusszal – jegyzi meg fojtott hangon. – Te Lotusszal
lépsz tovább.
– Igen. – Érzem a hangjában a csalódottságot. – Lotusszal.
Nem foglalkozom az éles sóhajával, hanem folytatom.
– Haragudtam rád – ismerem be. – Éveken át haragudtam, amiért
a családunk és az életünk szétszakadt.
– Tudom, és sajnálom – suttogja Bridget.
– Haragudtam – folytatom. – De sosem értettem, hogy te miért
haragudtál. Haragudtál rám, mert nem olyan voltam, mint
amilyennek gondoltál. Amiért nem engedtelek közel, amiért
magadra hagytalak a házasságunkban.
– Ez nem ment fel az alól, amit tettem – jelenti ki tétovázva. –
Sosem akartalak megcsalni. Csak úgy…
Hálás vagyok, hogy nem mondja ki, hogy csak úgy „megtörtént”.
Az ilyesmi nem történik meg csak úgy.
– Nem csak te tehetsz róla – mondom a torkomat köszörülve. – Én
is. Mennyit mondogattad, hogy van egy fal körülöttem a szezon
alatt, de nem csak akkor volt ott, amikor kosaraztam. Állandóan ott
volt. Nehéz megismerni engem, nehéz közel férkőzni hozzám.
– De számára nem. – A szavai könnyed lélegzetként hagyják el a
száját, de puffanással érnek földet.
– Nem, számára nem. – Fanyar félmosoly jelenik meg a számon. –
Nem bánom, ami velünk történt, Bridge, mert itt van nekünk
Simone, és ő a legjobb dolog a világon.
– Igen. – Halványan felnevet a vonal másik végén, és tétovázik,
mielőtt gyorsan folytatja. – Meg tudsz valaha… meg tudnál valaha
bocsátani nekem, Kenan?
 Éveken át pácolódtam a neheztelésben, és ebben a pillanatban az
összes fájdalom, megaláztatás meg a sok borzalom, amit Bridget
viszonya okozott, végigfut az agyamon.
Aztán lassan más emlékek is megjelennek. Bridget fiatalon és
egyedül egy ismeretlen városban egy újszülöttel, miközben én úton
vagyok. Egy csomó elmulasztott születésnap, évforduló, mérföldkő,
és olyan pillanatok, amikor tudtam, hogy szüksége lenne valamire,
csak fogalmam sem volt, hogy adjam meg neki.
Bridget meg én nem voltunk valami jó viszonyban az elmúlt pár
évben, de az életem felében ismertem, és több mint egy évtizedig
házasok voltunk. Ő a lányom anyja. Lehet, hogy sosem tudtam úgy
szeretni, ahogy azt igényelte, és talán sosem látta az igazi énemet,
sosem értett meg és ismert igazán, de volt idő, amikor barátok
voltunk. Megismertem egy lányt a főiskolán, aki végigjárta velem az
NBA-be igazolásom kihívásokkal teli útját, meg az apává válásomét,
amikor azt sem tudtam, mit csinálok. Ott volt velem a legnagyobb
sikereimnél. Bárcsak inkább ezekre koncentráltunk volna ahelyett,
hogy hányszor okoztunk egymásnak csalódást, viszont most újra
megvan rá az esélyünk!
– Megbocsátok neked – mondom félig fájdalommal teli mosollyal.
– Ha te is megbocsátasz nekem.
Nem kell megmagyaráznom, hogy miért kérek tőle bocsánatot. Ez
táplálta az ő haragját és frusztráltságát éveken át.
– Nekem menni fog – mondja remegő hangon. – Köszönöm,
Kenan.
Nem lesz egyszerű, és kétségtelen, hogy a haragunk és a múltbéli
sérelmeink időnként a felszínre fognak törni, amikor a legkevésbé
számítunk rá. Talán erre a vészcsengőre volt szükségünk ahhoz,
hogy rájöjjünk, mi a legfontosabb, hogy az egész valóban Simone-
ról szól, és hogy talán az ő kedvéért félre tudjuk tenni a múltat,
hogy a jövőre koncentráljunk. Talán az ő kedvéért ismét lehetünk
barátok.

* * *

– Megvan minden? – kérdezem még egyszer, mielőtt ott hagyom
Simone-t a festői tengerparti üdülőben, ahol a tánctábort tartják.
– Aha. – A vállára kapja a sporttáskáját. – A nagyi kétszer is
ellenőrizte a listát, amit adott, nehogy valamit otthon felejtsek.
– Jó. Útközben majd felhívlak. Az első meccsünk Torontóban lesz,
utána Chicagóban, aztán San Antonióban, végül pedig a Lakers
ellen. Szombaton jövök.
Amikor ránézek a lányomra, rám telepszik a hála érzése. A sok
„mi lett volna, ha” kérdés azóta kínoz, amióta eszméletlenül
találtunk rá az ágyamon. Rémálmaimban másféle befejezéseket
látok, és többször is felriadok éjszakánként, végigszaladok a
folyosón, hogy valódi-e, és nem csupán valami gyász-indukálta
hallucináció.
Gyönyörű, és gyorsan növekszik. Nemsokára tizenöt éves lesz, és
alig fog eszébe jutni az apja. Olyan sok mindenről lemaradtam!
A kosárlabda rengeteget adott nekem, de megvolt az ára.
– Mindennél jobban szeretlek, Moni. – Megpuszilom a homlokát,
és a mellkasomra húzom a fejét. – Ugye tudod?
Felnéz rám, összeráncolja a szemöldökét szép kék szeme felett,
majd bólint egyet.
– Mi az? – kérdezem. – Mi a baj?
 – Mi lett Lotusszal?
Bárcsak itt lenne most Dr. Packer! Nem tudom, hogyan kezeljem
ezt. Simone tudja, hogy már nem találkozgatok Lotusszal, és
egyáltalán nem is beszéltem neki róla, úgyhogy nem tudom, mi
vetette fel benne a kérdést.
– Hát, még mindig New Yorkban él. Miért kérdezed, kicsim?
– Valahogy… Nem is tudom. – Simone megvonja a keskeny vállát.
– Valahogy boldogabbnak tűntél, amíg együtt voltatok.
Basszus, de hiányzik!
Az elszigeteltség pusztító erővel csap le rám. Az életem sokkal
vidámabb, ha Lotus is a része. Nem szólok semmit. Még mindig a
tökéletes választ fogalmazom magamban – ami nem teszi tönkre
mindazt, amin olyan keményen dolgoztunk idáig.
– Nem baj, ha őt is szereted – mondja Simone halkan.
Elhúzódom, és az arcára nézek. A tekintete, amikor az enyémmel
találkozik, komoly. Túl sokat látott, túl sokat tud már.
– Nem? – kérdezem puhatolózva.
– Azt akarom, hogy boldog legyél. – Nyel egyet, és a földet nézi. –
Azt is akarom, hogy anyu is boldog legyen, de tudom, hogy ti már
nem teszitek egymást boldoggá.
– De mindig szeretni fogunk téged – mondom, és a kezembe
veszem az arcát –, és mindig te leszel nekünk az első, jó?
Bólint, és halványan elmosolyodik. Jó gyerek. Minden szarság
ellenére, amin keresztülment. Ő az egyetlen jó dolog, ami a
házasságomból megmaradt.
– Simone! – kiáltja egy magas, elegáns nő. Emlékszem, hogy
találkoztam vele Simone egyik fellépésén. – A többi lány már
bement. Köszönj el, és légy szíves, gyere velünk!
 – Megyek, Madam Petrov – feleli Simone, majd felém fordul. –
Mennem kell.
– Oké. Szeretlek, Moni. – A megszokott módon szeretetteljesen
végighúzom a kezem az arcán. Elmosolyodik, boldognak tűnik.
Istenem, add, hogy igaz legyen! A legtehetetlenebb érzés a világon,
amikor az ember tudja, hogy a gyerekének rossz, és nem tud ellene
tenni semmit. Csak nézi, keresi a nyugtalanító jeleket, feszülten,
lélegzet-visszafojtva várja, hogy észrevegye a javulást vagy egy
pillanatnyi örömöt. Elfojtott reménnyel.
– Szeretlek, apu.
Minden rendben lesz velünk.
Ez a mondat jár a fejemben újra és újra, ahogy San Diego felé
tartok. Jó volt idefelé beszélgetni Simone-nal, hallgatni, hogy milyen
jól mennek a dolgai az iskolában meg a tánccal. Lehetőséget adni,
hogy elmondja, a gyógyszerektől jobban érzi magát, hagyni, hogy
meséljen azokról a napokról, amikor mégsem. Minden szó, amit
megosztott velem, még azok is, amiket nehéz volt végighallgatni,
megnyugtatott, mert egyáltalán megosztotta velem ezeket a
dolgokat. Nem titkol előlem semmit. Sok szempontból hasonlít rám,
többnyire magába fojtja az érzéseit, és felgyülemlenek benne a
gondolatok.
De amennyire élveztem a beszélgetésünket a Laguna Beach felé
tartó úton, annyira jólesik a csend, miközben hazafelé vezetek.
Nehéz elmagyarázni olyasvalakinek, akinek nincs szüksége rá, hogy
milyen üdítő érzés egyedül lenni – nem magányosan, csak egyedül.
Ezen a látványos útszakaszon lélegzetelállító kilátás tárul elém az
óceánra. A hold a sötétkék víz felett lebeg, miközben a Csendes-
óceán partján kanyargó autópályán kacskaringózok. Elindítom a
kedvenc dalomat, az It Never Entered My Mindot. A zongora első
hangjai tökéletesen egybeolvadnak Davis trombitájával. Minden
egyes hangot addig finomított, amíg tökéletesre csiszolt, édesen
tökéletes dallam nem vált belőlük.
Még akkor sem hagy nyugodni Lotus, amikor a magányomat
élvezem.
– Mi a kedvenc számod, amit a legszívesebben hallgatsz, ha lazítani
akarsz?
– Még sosem gondoltam rá.
– Hát, akkor gondolkozz el rajta!
Az emléket követő nevetésem megtöri a csendet az autóban, és
azt kívánom, bárcsak itt lenne mellettem befészkelve magát az
anyósülésbe, miközben mindenféléről beszélgetünk, vagy semmiről.
Beérem a csendjével, a hangjával, az illatával. Bármit elfogadnék,
ami az övé.
Türelmetlenül várom, hogy hazaérjek – hogy magam mögött
tudjam ezt az utat a sok meccsel együtt, és végre találkozhassak
vele. Majd felhívom Dr. Packert, és kitaláljuk, hogy mikor
beszéljünk Simone-nal, és mit mondjunk neki. Ideje, hogy Lotus újra
az életem része legyen, a mi életünk része.
Nem éppen türelmesen araszolgatok egy jókora csöveket szállító
teherautó mögött, amikor a fényszóróm megvilágítja a csöveket
rögzítő láncot, ahogy szétpattan. A cső lecsúszik a teherautóról,
egyenesen felém és a szélvédő felé tart.
– Basszus!
Félrekormányzom a kocsit, hogy kikerüljem a csövet, ami az úton
landol, ahol pár másodperce még az én kocsim volt. Egy újabb cső
csúszik le a teherautó platójáról, és kiszámíthatatlan pályán pattog
le a kocsiról. Az egész folyamat csupán pár másodpercig tart, de
minden egy rettenetes lassított felvételszerű vánszorgássá lomhul.
Bennem azonban egy katalizátor mindent beindít – a zakatoló,
sebes szívverésemet, az ereimben sebes folyóként száguldó vért, a
gyors, felületes lélegzetvételeket a mellkasomban, ahogy a testem
igyekszik minden létfontosságú szervembe eljuttatni az adrenalint.
A kormány megcsúszik a kezemben, ahogy a kocsi a védőkorlát
felé robog. A fejemben látom magam előtt, ahogy Lotus a kis szent
szobrát szorongatja, az arca csupa rettegés és szeretet a gyertya
pislákoló fényében, rám szegezi a tekintetét, és egy pillanatra sem
veszi le rólam. Semmi mást nem hallok, csak Lotus sürgető
imádságát, és ahogy a zsoltárok úgy hagyják el az ajkát, mint az
elszántan kitartó eső, ami a bádogtetőt veri.
Ez az utolsó dolog, amit hallok, mielőtt az egymáshoz csapódó fém
nyöszörgő és csörömpölő zaja minden mást elnyel.

 45
LOTUS


– Elmegyünk ezzel a vonattal? – kérdezi Yari.
– Egy perc. – Felpillantok a ruhából, amit JP-nek gombostűzök
össze. – Hát nem gyönyörű?
– De, az. – Yari bejön a próbaterembe, ahol a modellek fel szokták
próbálni a ruhákat. Én azonban egy próbababán dolgozom. – Kinek
lesz?
– Egy bizonyos hollywoodi színésznő akarja viselni, amikor
megkapja az Oscart – motyogom gombostűkkel a számban. – Addig
még bőven van időnk, mivel még csak nem is jelölték.
Mindketten felnevetünk. Felállok, és megnyújtózom, mert sokáig
térdeltem.
– Hozom a cuccomat.
Megcsörren a telefon a zsebemben, miközben a fülkém felé
sétálok. Iris csengőhangja.
– Szia, Bo, mi újság? – kérdezem, és jelzem Yarinak, hogy
indulhatunk kifelé. – Azért hívsz, hogy megint arról panaszkodj,
milyen éhes az én unokaöcsém? Mondtam már, hogy…
– Lo – szakít félbe. – Nem, én, ööö… nem ezért hívtalak.
A hangját körüllengő sötétség hallatán megállok a lift előtt. Yari is
megáll, és kíváncsian szemlél.
– Ó – mondom. – Fura a hangod, Bo. Mi a helyzet? Jól vannak a
gyerekek?
– A gyerekek igen. – Elcsuklik a hangja. – Szívem, Kenan az.
Minden testi funkcióm leáll. Legalábbis úgy érzem. Mintha az
egész épület, az egész város és az egész világ megállna egy
másodpercre. Itt akarok maradni ebben a kis időablakban, mielőtt
megtudom, mennyire rossz a helyzet, mielőtt valami olyat
mondana, ami összetöri a szívem, és tönkreteszi az életem.
– Mi van… – Megköszörülöm a torkom, de a félelem meg se
moccan. Hajthatatlan rettegés formálódik gombóccá a hasamban. –
Mi van vele? Jól van, ugye? Iris, jól van, ugye?
Az ezt követő csend belehasít a fülembe. Elveszem a fülemtől a
telefont, és a mellkasomhoz szorítom, miközben csukott szemmel
kényszerítem magam, hogy figyeljek.
– Lotus? – kérdezi Iris. – Ott vagy?
– Aha. Mondd el!
– Autóbalesete volt.
– De jól van. Életben van. Tudnám, ha nem így lenne.
Iris szkepticizmusa a vonal túlsó feléről is elér hozzám – ugyanaz
a szkepticizmus, amit Kenantől is kapok. Azt hiszi, csak kitalálom –
hogy bevettem MiMi vénasszonyos baromságait. Nem érti. Sosem
értette.
A lelkem tudná. Libabőröznék. Az a rohadt ég is megnyílna, és
tűzfolyamot árasztana magából. Valahogy, valamilyen módon
tudnám, ha Kenan Ross eltávozott volna a földről.
– Életben van, igen. Most műtik – feleli. – De komoly a helyzet. Ide
kell jönnöd. August foglalt neked egy repülőjegyet, hogy minél előbb
idejöhess.
– Oké. – Teljesen szétesem. A szívem millió darabra hasadt, de az
elmém hihetetlenül fókuszált, mintha egy megfigyelőtoronyból
nézném ezt az egészet. Nem velem történik. Nem történhet meg
vele.
Yari felhívja Billie-t, aki a reptéren csatlakozik hozzánk. Felugrok
a lakásunkba, hogy összeszedjem a cuccaimat. Néhány
ruhadarabot, az uzsonnásdobozomat, sót, gyertyákat, St. Expedite
szobrát. Teljesen felkészültem, hogy hülyét csináljak magamból.
Felkészültem a szkepticizmusra és arra, hogy holdkórosnak
titulálnak, de nem vagyok hajlandó foglalkozni vele.
A barátnőim még sosem látták ezt az oldalamat. Óvatosan
figyelnek, ahogy ülök a helyemen, és a kis szobrot szorongatom a
kezemben, miközben a harmincötödik zsoltárt ismételgetem, amíg
ki nem szárad a szám, és már vattát köpök. A fejemet kitölti a
litánia, alig pislogok, levegőt se nagyon veszek. Kétségbeesetten
összeszedem, amit MiMi valaha az életről, a halálról és a
gyógyításról tanított nekem. A túlvilágról. Az áttetsző falakról,
amelyek elválasztanak bennünket az örökkévalóságtól – hogy
hogyan omlanak le előzetes figyelmeztetés nélkül, és hogy a
szeretteink miként siklanak át a jelenlegi életükből a következőbe.
– Segíts nekem, MiMi! – suttogom a fejemet a hideg ablakhoz
nyomva, ahogy elrepülünk a felhők fölött. Nyoma sincs a
rózsaszínnek. Semmi vattacukor az égen. – Azt mondtad, az enyém
a szíved. Őszintén hiszem, hogy csak ennyire van szükségem. Ne
hagyd, hogy elmulasszam azokat a dolgokat, amit szemmel nem
láthatok. Szükségem van rád.
Sós könnycseppek futnak forrón és gyorsan a számba, és
imádkozom. Kinyitom a kis uzsonnás-varrós dobozkámat, és
kiveszem az üzeneteket, amiket Kenan küldött nekem. Az egyikre
van szükségem. Hogy abba kapaszkodjak.

Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra!
Bizony, erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély,
akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz, mint az Úrnak lángja.
Énekek éneke 8:6


– Erős a szeretet, mint a halál – motyogom elkerekedett szemmel,
nem is látom magam alatt az óceánt. – Erős a szeretet, mint a halál.
Erős a szeretet, mint a halál.
Megfeledkeztem a barátnőimről, csak akkor veszem észre, hogy
még mindig ott vannak, amikor leszállunk. Az aggodalomtól
összeszalad a szemöldökük, és feszült az arckifejezésük. Azt hiszik,
teljesen megőrültem.
– Gyertek! – mondom minden további magyarázat nélkül. –
Menjünk!
Az út a kórház felé homályba vész. Nem nézek ki az ablakon, nem
beszélgetek, és nem teszek úgy, mintha nem aggódnék. Nincs időm
eloszlatni mások aggodalmát és kétségeit. Az Uberben a
homlokomat az anyósülés fejtámlájának döntöm, és becsukom a
szemem, kizárva a város zaját, és áthatolhatatlan falat emelek a
hitem, a hiedelmeim és az életről és halálról alkotott vad képzeteim
köré. Mindenre felkészültem. Olyan mélyre ások magamban, hogy
megtaláljam a szívet, amit MiMi rám hagyott, mintha ő lenne ott
velem a kocsiban, nem a barátnőim. Az ő szíve az én örökségem.
Születésemnél fogva megillet. Némán és magabiztosan a magamévá
teszem.
 – Öhm, itt vagyunk – szólal meg Billie.
Kinyitom a szemem, és bólintok. Könnyű eső csepereg, ahogy az
autó megáll a kórház sürgősségi bejáratánál. Mindhárman
kiszállunk, és hozzuk magunkkal a bőröndjeinket. Amikor
odaérünk a váróba, Augustot és egy idősebb ismeretlen nőt látom
meg elsőként. Mack Decker, a csapat elnöke az, akivel párszor már
találkoztam August révén a sarokban ül a füléhez szorított
telefonnal. Iris feláll a szögletes várótermi székről.
Az unokatestvérem láttán a lélekjelenlétem törékeny tartása
megcsúszik, és zokogás szabadul ki a mellkasom ketrecéből.
– Bo! – kiáltom megbicsakló hangon.
Iris azonnal odajön hozzám, és szorosan átölel, ez ugyanaz a
vigasz, amit gyerekkorunk óta nyújtunk egymásnak, és
gyógybalzsamként áramlik közöttünk. A könnyeim eláztatják a
haját, és elhagyom magam. Megosztom vele a szívem nehéz terhét,
és magamba szívom az erejét, amiről azt sem tudja, hogy létezik.
Pár másodperccel később a minta, amit MiMi réges-régen a
hajamba font, bizseregni kezd, a fejem hátulján lévő szem egy
vizslató tekintet súlyát érzékelteti velem.
Iris ölelésében megfordulok, és Bridgettel találom szembe
magam. Az arca nedves és foltos, de azért látszik a neheztelés a
tekintete jégkék hevében. Nem akarja, hogy itt legyek, de ha meg
akar szabadulni tőlem, akkor ki kell vonszolnia engem ebből a
kórházból, és ha van elég esze, akkor azt tanácsolnám, hogy ne
tegye.
Valaki megmoccan mögötte, ami kizökkent a farkasszemet
nézésből. Amikor legutóbb találkoztam Simone-nal, épp eszméletlen
volt, és a sürgősségin egy csövet dugtak le a torkán az intubálás
miatt, hogy megmentsék az életét. Az arcán annyira látható az
aggodalom, hogy most sem néz ki sokkal jobban. Egyik vékony kezét
az anyjáéba csúsztatja, gondolom, szolidaritást vállal vele ellenem,
az esküdt ellenség ellen. Nem haragudhatok rá – nem
hibáztathatom, és nem is utálhatom. Ő Kenan világának
legértékesebb része. Az ő vére folyik Simone ereiben. A szája, az
arccsontja és a DNS-e Kenané. Ő áll a legközelebb ebben a teremben
ahhoz a férfihoz, akit szeretek, és ha hagyná, legszívesebben úgy
megölelgetném, hogy összeroppantanám a bordáit, és
összepuszilgatnám.
– Szia, Simone! – mondom inkább. Felkészülök a visszautasításra,
de a közömbösséggel is megelégednék. Mielőtt bárhogyan
reagálhatna, egy mappát cipelő, fehér köpenyes férfi jelenik meg a
váróban. Végigpillant az összegyűlt csapaton, és óvatos hangon
megszólal.
– Kenan Ross legközelebbi rokona? – kérdezi felvont
szemöldökkel.
– Én – feleli az idősebb nő, akit nem ismerek, miközben feláll, és
előrelép. – Én vagyok az anyja.
Egy másik ember, akivel egy a vérük – a nő, akinek Kenan be
akart mutatni. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen körülmények
között fog megtörténni. Sem a legvadabb álmaimban, sem a
legkínzóbb rémálmaimban.
– Én pedig a felesége… a volt felesége – teszi hozzá Bridget,
közben félretűri a haját az arcából, hogy a neonfény alatt
megcsillanjon a jegygyűrűje, amihez annyira ragaszkodik. – Ő a
lányunk. Mit tud mondani nekünk?
Közelebb lépek, hogy halljam, amit mond, mert csesszék meg, ha
azt hiszik, kizárhatnak.
– Jól sikerült a műtét – feleli a névtábla szerint Dr. Madison. –
Az biztos, hogy erős. Félrekormányozta az autót, hogy kikerülje a
csöveket, és csodával határos módon csak néhány sérülést szerzett,
amikor a kocsija nekiütközött a védőkorlátnak. Viszont az ütközés a
törzsét érte, és belső vérzést okozott. Urai vagyunk a helyzetnek, de
a veszély nem múlt el, további vizsgálatokra van szükség. Ha nem
áll el a vérzés, agyi károsodást, hirtelen szívmegállást és számos
egyéb, szervi problémát okozhat.
– De stabil az állapota? – kérdezem, nem törődve a Ross lányok és
asszonyok rám szegeződő szempárjaival. – Rendbe fog jönni?
Látom, hogy oszt-szoroz magában. Ha az idősebb nő Kenan anyja,
Bridget meg Simone pedig a „feleség” és a gyerek, akkor ki vagyok
én?
Bridget szigorú pillantást vet rám.
– Igazán nem hinném, hogy…
– Lotus apu barátnője – közli Simone, és pislogás nélkül néz
engem. – Neki is tudnia kell.
Bridgetnek leesik az álla, de Kenan anyukája megsimítja Simone
haját, és rám néz.
– Már sokat beszélt önről – jegyzi meg Mrs. Ross.
Szeretne még unokákat.
Az ajkamba harapok, próbálom leküzdeni a félelmet, attól tartva,
hogy ezt sosem fogom tudni megadni neki. Szaggatottan bólintok,
mert képtelen vagyok megszólalni, majd ismét az orvosra nézek,
némán biztatva, hogy folytassa.
– Nos, igen – válaszol a kérdésemre. – De még nem vagyunk túl a
nehezén.
 – Mikor láthatjuk? – kérdezem.
Mikor láthatom?
Muszáj a saját szememmel látnom, hogy az a hatalmas mellkas
megnyugtató időközönként emelkedik meg süllyed.
– Most lett vége a műtétnek – feleli Dr. Madison. – Még egy
darabig nem.
Aggodalmas pillantást vet Simone-ra, aki mintha kezdene
elgyengülni, nehezek a szemhéjai.
– Órák óta itt vannak. Érdemes lenne most hazamenni.
Zuhanyozni, meg aludni egy kicsit. Mire visszajönnek, bemehetnek
hozzá.
Simone megrázza a fejét, makacsul felszegi az állát.
– Nem, én be akarok…
– Dr. Madisonnak igaza van – szakítja félbe Mrs. Ross gyengéden,
de határozottan. – Hazaszaladunk, lezuhanyozunk, ledőlünk egy
órára, aztán visszajövünk.
– De nagyi…
– Hallgass a nagymamádra! – Bridget a lánya vállára teszi a
karját. – Csak egy kis időre.
Simone válla lehorgad, és csalódottság sugárzik a teste minden
porcikájáról.
– Majd beszélünk, ha visszajöttem – mondja nekem Mrs. Ross egy
fáradt mosollyal. – Jól meg kell ismernünk egymást.
– Örülnék neki – felelem. A tekintetem ismét Simone-ra téved,
kizökkent, hogy engem bámul.
– Szereted őt – jelenti ki, nem kérdésként teszi fel. Komolyság ül a
szemében, ami annyira az apjára emlékeztet, hogy a szívem úgy
nyúlik felé, mint a tűz felé nyújtott kéz, amely melegségre vágyik.
 Lehet, hogy nem valami bölcs döntés, és mindent visszabontunk,
amin eddig dolgoztunk az elmúlt hetekben, hogy jobban érezze
magát, de Kenan azt mondta, hogy már jól van, és már olyan közel
jártunk, úgyhogy a szaván fogom.
– Igen, nagyon szeretem – felelem, és alig bírok egyenletes hangon
beszélni.
– Ő is szeret téged – suttogja Simone. Könny gyűlik az óceánkék,
félelemmel teli szemében.
– Rendbe fog jönni – mondom, és állom a tekintetét, remélve,
hogy érzi a hitemet. – Így lesz.
Pár másodpercig a szemembe néz, majd fejét a nagymamája
vállára dönti.
– Menjünk, Moni! – mondja Mrs. Ross. – Minél előbb elindulunk,
annál hamarabb visszajöhetünk.
Simone bólint, és követi a nagymamáját a kijárat felé.
Bridget nem megy utánuk, hanem ott marad előttem. Egymásra
nézünk, egyikünknek sem rebben a szeme, és nem hátrálunk meg.
– Amikor összeszedi magát – mondja merev hangon –, te jobban
fogsz bánni vele, mint én tettem.
A döbbenet teljesen letaglóz egy pillanatra, majd beszívom a
levegőt. Nem szólalok meg, mert bármit mondanék is a nőnek, aki
elvesztette a legcsodásabb férfit, akit ismerek, helytelenül
hangozna. Nincs az a vigaszdíj a földön, ami megfelelne, ha
elveszteném Kenant. Nem tudom, hogy még mindig tényleg szereti-
e, vagy csak sajnálja, hogy valaki elfoglalta a helyét Kenan életében,
amit ő eltékozolt. Bárhogy legyen is, nyilvánvalóan nem egyszerű,
úgyhogy bólintok, némán biztosítom afelől, hogy a legjobbat fogja
kapni tőlem. Egy újabb pillantás nélkül elindul Simone és Mrs. Ross
után.
– Majd jövünk – szól oda a válla fölött, befordul a sarkon, és
eltűnik.
– Menj haza, August! – mondja Iris. – Legyél Michaellel és Saraijal!
Váltsd le a bébiszittert! Majd szólok, ha felébredt.
Már el is felejtettem, hogy August is itt van – megfeledkeztem
Yariról és Billie-ről akik a kemény székeken kuporognak, és
próbálnak aludni. August biztatóan megölel, majd távozik.
– Szia, Lotus! – üdvözöl Decker. – Nem tudom, emlékszel-e rám.
– Igen, emlékszem – mondom mosolyt erőltetve magamra, és
megrázom a felém nyújtott kezét. – És Kenan sokat mesélt rólad,
Deck.
– Szintén. – Decker megszorítja a kezem. – Vissza kell mennem a
csapathoz, hogy beszámoljak nekik, de azért ide akartam köszönni.
– Közelebb hajol, hogy suttogjon. – Jó srác. Boldoggá fog tenni.
Könnyek égetik a szemem, és szélesebbé válik a mosolyom.
– Én is boldoggá fogom tenni.
Decker rám mosolyog.
– Megérdemli.
Azzal elindul. A váró gyorsan kiürül, mindenki megfogadja
Dr. Madison tanácsát, de én nem mehetek el. Nem megyek el.
– Jól vagy? – kérdezi Iris, miközben szemügyre vesz.
– Aha. – A kimerültség, amiről nem vettem tudomást, amióta
leszálltunk San Diegóban, kőhalomként nehezedik rám, de nem
akarok elmenni aludni. – Szerintem kimegyek levegőzni kicsit, hogy
kiszellőzzön a fejem.
– A friss levegő nekem is jól jönne – jegyzi meg Billie, miközben
feláll.
 – Jövök én is – mondja Yari.
– Felhívom a bébiszittert. – Iris kihalássza a telefonját a
farmerzsebéből. – Tudom, hogy August elindult, de jobb, ha én is
beszélek vele.
– Mindjárt jövünk – mondom neki.
Amikor kiérünk, a „friss levegő”, amire Billie vágyott, az egy
cigiszünet. Yarival távolabb lépünk a kártékony pöfékeléstől, hogy
kapjunk levegőt. Később van, mint gondoltam. Vagy inkább
korábban. Reggel lett. Az éjszaka közepén érkeztünk, most pedig a
nap már elkezdett felkelni, hogy fénybe borítson egy újabb napot.
A szorongás és a félelem továbbra is satuként szorítja a torkomat,
de minden másodperccel egyre könnyebben lélegzem. Még nincs túl
a nehezén, de túl lesz. A komplikációk ellenére rendbe fog jönni.
Ebbe kapaszkodom, és próbálom kizárni a fejemből azokat a
forgatókönyveket, amelyek azóta kínoznak, hogy próbálom őt
gyógyítani.
– Örülök, hogy elállt az eső – jegyzi meg Yari egy téglafalnak dőlve
pár méterrel Billie parázsló cigarettavégétől.
– Szerintem is. – Billie hosszan szív a cigarettából. – Nem is kéne
esnie Dél-Kaliforniában.
Épp helyeselni akarok, amikor meghallom. A leghalványabb
suttogást, amiben már megtanultam bízni.
Nézz fel!
És akkor meglátom, amit korábban csak egyszer láttam. Azt, amit
a legtöbben egyszer sem látnak életükben, én már kétszer láttam.
A színek lángra kapnak, és baljós előjelként hasítanak át a felhőkön.
Tűzszivárvány.
– Ne! – A szó magától buggyan ki belőlem. Egy tagadás. Cáfolat az
ég próféciájával szemben. – Ne!
– Mit? – kérdezi Billie. – Mit ne?
Nem felelek. Nem tudok. Visszarohanok a kórház bejáratához,
majd végig a folyosón, a lábam és a karom eszeveszetten dolgozik, a
szívem majd’ felrobban. Befordulok a sarkon, vissza a váróba. Iris
egyedül ül ott, és gondolom, még mindig a bébiszitterrel beszél.
– Iris! – hadarom lélekszakadva és megrémülve. – Valami baj van.
Muszáj most rögtön odamennem hozzá.
Elkerekedett szemmel gyorsan elbúcsúzik, és leteszi a telefont.
– De az orvos azt mondta…
– Nem érdekel, mit mondott az az orvos – kiáltom, és elindulok a
folyosón arrafelé, amerre Dr. Madison is ment, magammal rángatva
Irist is.
– Várj! – tiltakozik Iris a sarkára állva, és megállít. – Hallottad
Dr. Madisont. Még nem mehetünk be hozzá. A komplikációk miatt…
– Velem kell jönnöd, Iris. Légyszi, fogd be, és segíts megtalálni.
Yari ziháló mellkassal ér oda.
– Lo, mi a baj?
– Ha egy kicsit megnyugodnál – mondja Iris csitító hangon –, és
elmondanád…
– Nem fogok megnyugodni – vicsorgok, nem törődve elkerekedett
szemükkel és tátott szájukkal. – Valami baj van. Tudom!
Billie befordul a sarkon, kétségbeesetten vizslatja az arcunkat.
– Miről maradtam le? Mi a baj?
– Lotus most rögtön be akar menni Kenanhez – feleli Iris. – De
szívem, még nem mehetünk be. Mi…
– Gyere velem! – könyörgök, és zokogásba fullad a hangom. –
Szükségem van rád, Bo.
 Egybeforr a tekintetünk, és valami, nem érdekel, micsoda – az
elkeseredettségem, az életre szóló szövetségünk, a vágy, hogy
megbékítsen –, meggyőzi, és bólint.
– Nem értem. – Iris lemondóan sóhajt egyet. – De jövök veled.
– Köszönöm – suttogom, és magam után húzom a folyosón. –
Nagyon köszönöm!
Elsietek a recepció előtt, nem törődve a nővel, aki utánam kiabál,
hogy álljak meg. Minden szobát megnézek, belesek az ablakokon, és
kinyitom az ajtókat.
– Lotus, ezt nem csinálhatod – figyelmeztet Iris mögöttem. –
Megkértem a recepcióst, hogy még ne hívja a biztonságiakat, de az
lesz a vége, hogy mindkettőnket ki fognak innen hajítani.
Nem törődöm vele, csak megyek tovább, amíg libabőrözni nem
kezd a karom. Elakadnak a lépteim, és a légzésem felületessé válik,
ahogy a hideg megtámadja a bőrömet.
– Ez lesz az – suttogom.
Kinyitom az ajtót, meghökkentve az orvosi csapatot, akik a
defibrillátor tappancsaival a kezükben állnak Kenan mellkasa
fölött. Az én fenséges emberem hatalmas testének alig elég a
kórházi ágy mérete. A MiMi házában észlelt kísértet aznap éjjel, az
az előérzet nem hasonlítható a valósághoz, amikor a szeretett férfit
mozdulatlanul és élettelenül látom. Egy pillanatra nem találom a
szavakat, csak egy sebzett állat hangját hallatom. Csapdába estem,
és tehetetlen vagyok.
De csak egy pillanatig.
– Csinálják! – kiáltom, és a tappancsokra mutatok.
– Hölgyem, ide nem jöhet be! – mondja Dr. Madison lágyan, nem
vesződve azzal, hogy megkérdezze, miért rongyoltam be a
kórterembe. – Már számtalanszor csináltunk ilyet.
Azt mondta, hogy te vagy a legerősebb mindannyiunk közül. Azt
mondta, minden erő, ami nem kellett nekünk, átszállt rád.
Pris nénikém szavai jutnak eszembe, fellelkesítenek, és megnő
tőlük az önbizalmam.
– Úgy még nem csinálták, hogy én is itt vagyok – mondom élesen.
– Csinálják újra! Nagyon kérem, csak csinálják újra! Újra! Újra!
A szavaim kántálássá válnak, egy bolond nő ajkáról elhangzó
varázsige.
– Eltörjük a bordáit, ha folytatjuk a kompressziót – mondja egy
nővér Dr. Madisonnak.
– Ha meghal – sziszegem –, számítani fog, hogy eltörtek a bordái?
Csináljanak valamit! Kérem! Kérem! Kérem!
– Oké. – Az orvos az eszközről az asszisztensre emeli a tekintetét.
– Készülj, újra megcsináljuk.
Megragadom Iris kezét, és a szemébe nézek.
– Neked is hinned kell benne.
– Miben higgyek?
– Hogy túléli – felelem, és alig látom őt a látásomat elhomályosító
könnyektől. – Amikor kórházban voltál, és Michael nem akart jönni,
megfogtuk egymás kezét. Órákon át nem tágultál ki, de volt egy
pillanat, amikor megfogtuk egymás kezét, és elindult. Az orvos azt
mondta, hogy túlfeszültség volt a testedben.
– Igen – helyesel Iris. – De az…
– Azt mi csináltuk. – Megszorítom a kezét. Túlfeszültség kell
nekem is, Iris. A töretlen vérvonal ereje.
– Minek az ereje? – motyogja Iris, és csinos arcára megrökönyödés
ül ki.
 – Töltés! – kiálltja az asszisztens, és a tappancs hatására Kenan
felsőteste ugrik egy nagyot.
Semmi sem történik.
Egyik kezemmel Iris ujjait szorongatom, a másikkal St. Expedite
szobrát.
Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra!
Bizony, erős a szeretet, mint a halál.
– Töltés!
És mindig el fogsz jönni értem, igaz?
Igen, mindig.
Én is mindig el fogok menni érted, Kenan.
– Töltés!
– Lotus, nem működik – mondja Iris, és mocorognak az ujjai az
erős szorításomban.
– Ne, ne engedd el! – Felé fordulok, az elkeseredettségtől éles és
magas lesz a hangom. – Légyszi, ne engedd el! Nézz rám!
Így tesz, és a rémületet, a szemében ülő kétségbeesést azzal a
hittel és bizonyossággal próbálom legyőzni, amire talán nem vagyok
feljogosítva, de én magamhoz ragadom. Kenanért. Muszáj.
– Érezd a szavaimat a szádban – mondom neki reménykedve,
imádkozva, könyörögve a saját véremhez, hogy segítsen
megmenteni Kenant. – Érezd az erőmet az ereidben! Ez a töretlen
vérvonal ereje. Két nő együtt a vérvonalból. Ebben lakozik az erő.
– Próbálok, Lo – mondja. – Próbálok hinni.
– Próbáld erősebben! – utasítom, és a hangom túlharsogja a gépek
csipogását, és az orvosok kordában tartott félelemét.
– Semmi változás – motyogja Dr. Madison komoran.
A vérem, a testem és a gondolataim féktelenül csapkodnak.
 – Ez életem legnagyobb ugróiskolája, Iris. Muszáj hinned!
Az ugróiskola szó szent számunkra, az a mi egyezségünk.
A félelem eltűnik Iris szeméből. És ha nem is a hit az, ami elfoglalja
a helyét, legalább eltökéltnek tűnik. Az is megteszi.
– Tudod, ki vagyok – suttogom, miközben könnyek patakzanak a
szememből, az elkeseredettség cseppjei. Az arcom összegyűrődik, és
remegnek a vállaim. A fejem lekonyul, de a hitem erősen tart. –
Ennek a férfinak a lelke egy hajszálon függ. Azért jöttem, hogy
ítéletet hirdessek. Azért jöttem, hogy letegyek egy követ…
– Töltés!
– Az élet oldalán!
– Töltés!
– Erős a szeretet, mint a halál – suttogom. – Erős a szeretet, mint a
halál. Erős a szeretet, mint a halál.
– Töltés!
– Erős a szeretet, mint a halál.

 46
KENAN


– Gombszem.
Csak ezt a rekedt szót tudom kipréselni magamból, mivel olyan
száraz a torkom, mint a Szahara.
– Mr. Ross, hát felébredt! – Egy őszülő hajú nővér elmosolyodik, és
egy csészét tol az ajkaimhoz. – Igyon egy kicsit! Lassan.
Legalább két gépre vagyok rákötve, amennyire látom. Minden
olyan ködös, mintha egy réteg zselét öntöttek volna a szobára.
A szavaim, a mozdulataim – minden lelassult, és minden
lélegzetvétel erőfeszítésbe telik. Érzem, hogy kezdek visszacsúszni,
de küzdök, hogy eszméletemnél maradjak.
– Gombszem. – Újra kimondom, nem tudom, miért. Semmit sem
értek. Nem tudom összerakni ezt az egészet. – Meddig? – kérdezem
a nővértől. – Meddig aludtam?
– Három napig. – Ellenőriz egy csövet, amiből átlátszó folyadék
áramlik a karomba.
– Három napig? – kérdezem hitetlenkedve. – Az lehetetlen.
– Alvás közben néha jobban pihen és regenerálódik a szervezet.
Próbálok felülni, de éles fájdalom hasít a mellkasomba.
– Basszus – motyogom gyengén, és megérintem a törzsemet.
– Van pár törött bordája – közli a nővér.
– Szabálytalanság volt? – kérdezem rekedten. – Valaki felrúgott a
pályán?
– Nem, Mr. Ross. – Koncentrálva összevonja a szemöldökét, amíg
ellenőrzi a rám csatolt gépeket és csöveket. – Nem kosárlabdázott.
Autóbalesetet szenvedett. A teste sok mindenen ment keresztül.
Időbe telik, míg visszatér az emlékezete, de sikerülni fog.
– Oké – motyogom, és visszacsúszok az ágyba.
– Az orvos majd megvizsgálja. Mindjárt jövök – mondja, azzal
elhagyja a kórtermet.
– Megszegted a szabályt.
A sötét sarokból érkező mély hang áthatol a ködön, és
összerezzenek.
– Csak akkor hívhatsz Gombszemnek, ha kettesben vagyunk.
– Lotus? – Megpróbálok felülni, de a mellkasomban érzett
fájdalom leterít, és a párnához szegez.
– Hé, csak lassan! – Odajön mellém, és vállamat a párnához
nyomja. – Sok mindenen… – Elcsuklik a hangja, és ahogy ránézek,
látom, hogy csillog a szeme a könnyektől. – Sok mindenen mentél
keresztül – fejezi be mosolygós, remegő ajakkal.
– Min mentem keresztül? Azt sem tudom, hogy kerültem ide.
Vezettem, igaz? Most már emlékszem.
– Nem… – Behunyja a szemét, és mély levegőt vesz az orrán
keresztül, mielőtt újra rám néz. – Laguna Beachről tartottál
hazafelé.
– Laguna Beachről? Mi az ördögért… – Emlékek szivárognak be a
homályon keresztül. A cementcsövek halálos zuhataga az előttem
haladó teherautón. Egy csattanás. Az összetörő üveg hangja. A fém
recsegése.
– Simone.
 Nagy nehezen felülök, és az egyik cső megrándul a karomban a
mozdulattól.
Basszus! Ez fájt.
– Hagyd abba! – Lotus, ismét visszatol az ágyba. – Simone jól van.
– De őt vittem… valahova. Nem emlékszem.
– Tánctáborba – feleli az ajkába harapva.
Fáj a fejem. Ráncolom a homlokom, próbálok felidézni valamit a
balesethez vezető eseményekből, de csak képek összevisszaságát
meg villanásokat látok, amiket nem tudok sorrendbe rakni.
– Kész csoda, hogy a sérüléseid nem voltak komolyabbak – jegyzi
meg. – Komoly belső vérzésed volt.
– Ez így van – mondja az orvos az ajtóból, akit szorosan követ a
nővér. – Nagyon szerencsés, hogy életben van, Mr. Ross.
Az orvos megvizsgál, és közli velem, hogy még legalább egy hétig
itt leszek, talán még tovább.
– Doki, mikor mehetek vissza a pályára?
Három szempár mered rám.
– Ööö… – Az orvos megköszörüli a torkát. – A csapata felvette
velünk a kapcsolatot, és ugyanezt kérdezték. Konzultáltam a Waves
orvosával, és az a helyzet, hogy ma sajtótájékoztatót kell tartanom
az állapotát illetően.
Ez a hagyományos eljárás, amikor egy hozzám hasonló ember
kórházba kerül – akinek egy rakás biztosítás védi a csapatát, hogy
ne veszítsen sok pénzt, ha történik valami velem. A testemmel.
– Nem tudjuk pontosan, hogy mikor fog tudni újra játszani – bújik
ki az orvos a kérdés elől. – Mint mondtam…
– Ja, belső vérzés. Értettem, de most már nem vérzek, ugye? –
kérdezem. – Szóval, mikor? Idén végre bejuthatunk a rájátszásba, és
ez nem fog megtörténni, ha túl sokáig leszek kispadon.
– Ez minden, doktor úr? – kérdezi Lotus olyan éles hangon, mint
egy sebészkés. – Úgy értem, szüksége van még bármire tőle?
– Most nincs.
– Akkor adna nekünk egy percet? – Merev mosolyt ragaszt arra a
szép kis szájára.
– Persze. – Biccent a nővérnek, majd elhagyják a kórtermet.
– Ide figyelj, Kenan Ross! – mondja Lotus résnyire húzott
szemmel, és vonallá egyenesedett szájjal. – Majdnem meghaltál.
Érted? Meghaltál.
– Értem – mondom, és megrándul az arcom a becsapódás okozta
fájdalomtól a testemben. – De nem így történt, úgyhogy vissza kell
térnem az életemhez. A munkámhoz, bébi. Nem hagyhatom cserben
a csapatomat.
– Most pihenned kell és gyógyulni, és nem fogsz semmiféle
pályára visszatérni, mielőtt az orvos nem érzi úgy száz százalékig,
hogy készen állsz. Akit nem fogsz cserben hagyni, az a lányod, aki
majdnem elvesztett téged.
Elcsuklik a hangja, és remegő kézzel letakarja a szemét.
– És a barátnődet, aki majdnem elvesztett téged, és – mondja
könnyekkel áztatott hangon – semmilyen körülmények között nem
mehet keresztül ezen újra.
Bár nagyon gyenge vagyok, sikerül magamhoz húznom. A drótok
és a csövek ellenére a nyakamba temeti a fejét, és könnyekkel
áztatja el a kórházi köntösömet.
– Igazad van – mondom a hajába, és eltűröm az arcából. –
Lelassítok, jó? Óvatos leszek.
– Nem veszíthetlek el. – Megrázza a fejét. A szavai is
megrázkódnak. – Próbáltam elmondani neked.
Odapillantok mögé a padlóra, és valami felkelti a figyelmemet.
– Ezért veszi körbe só a kórházi ágyamat? – kérdezem részben
mosolyogva, részben kikészülve.
– Nem hagyták, hogy használjam a gyertyáimat. – Halvány
nevetéssel szipog egyet. – Tűzvédelem.
– Istenem, a végén még letartóztatnak, szivi!
– Nem, igazából úgy gondolják, hogy vissza tudom hozni az
embereket az életbe.
– Miért gondolnák így?
Megvonja a vállát, és ártatlan képpel mosolyog.
– Fogalmam sincs, bébi.

 Epilógus
LOTUS

Ki ez a lány, aki a pusztából jön szerelmesére támaszkodva?
Énekek éneke 8:5

Vacsora. Ma este.

Az ajkaimhoz szorítom a lapot, amit Kenan alig olvasható szavai
díszítenek. Csak papír és tinta, de érzem a mögötte álló férfi édes
ízét. Őszintesége és szerelme körém zárul. Amikor több ezer
mérföldre vagyunk egymástól, akkor is érzem védelmező karját.
Viszont olyan jó nem négyezer mérföldre lenni tőle! Amellett,
hogy álljuk a sarat a távkapcsolat nehézségeiben, kezdjük Simone-t
is szoktatni a gondolathoz, hogy egy pár vagyunk, emellett
egyengetjük a saját, teljes embert kívánó karrierünket. Az elmúlt
hét hónap eseménydúsan és boldogan telt, időnként pedig elég
kemény volt. És még mindig annyi változás áll előttünk! Viszont
most jó itt lenni San Diegóban, még ha nem is maradhatok túl
sokáig.
Erről pedig eszembe jut…
Én: Chicas! Várjuk már a jövő heti Los Angeles-i utat?
Yari: Igeeeeen, csajszi! Elküldtem nektek a helyszínek listáját,
amit meg kell néznünk.
Billie: Megkaptam! És három befektetővel leszerveztem már egy-
egy ebédet, amíg ott leszünk.
Yari: Lo, MUSZÁJ megkérdezned azt a befektetőt az ágyadban,
hogy be akar-e jutni a bugyidba… mármint abba, amit tervezel.
Okurrrr!
Én: Mit mondtam neked Cardi B-ről? LOL! És NEM. Nem fogom
megkérni Kenant, hogy fektessen be a gLóba. Felejtsd el! Várjuk
meg, míg minden fix lesz, hogy ne kelljen megkérnem a pasimat,
hogy mentsen ki minket! Kössssziii!
Billie: Jó. Nyűgözzük le azokat a befektetőket! Lo, odaértek a
minták San Diegóba?
Én: Aha. Itt vannak Kenannél. Elviszem magammal jövő héten
LA-be. Lakást is akartok keresni, amíg ott vagytok?
Billie: Megerősítve!
Yari: Igen, mami!
Simone arca jelenik meg a képernyőn, FaceTime-on hív.
Én: Mennem kell. Majd beszélünk!
Yari: Oksi!
Billie: Csáááááá!
Fogadom a FaceTime-hívást, és rámosolygok Simone-ra a
képernyőn.
– Helló, hölgyem! – Felpattanok az egyik bárszékre a konyhában,
és az arcom elé tartom a telefont. – Milyen a tábor?
– Fárasztó. – Simone forgatja a szemét, de mosolyog. – Én azt
hittem, hogy tudom, hogyan kell táncolni. Pedig fogalmam sem volt.
Ez egy teljesen más szint. Semmi másra nincs idő.
– Legalább Laguna Beach gyönyörű hely. Remélem, azért
valamennyit sikerül napoznod meg szörföznöd.
Árnyék fut végig Simone arcán.
 – Folyton a múltkori alkalomra gondolok, amikor apu idehozott.
A balesetre.
Bár az a rettenet már mögöttünk van, a szívem még mindig
zakatolni kezd, és ökölbe szorul a kezem a pulton.
– Tudom. – Lerázom magamról az emléket, és felnevetek, hogy
eloszlassam a rosszkedvet. – De azonnal vissza akart menni a
pályára, amikor az orvos hazaengedte. Emlékszel? Konkrétan oda
kellett kötnünk az ágyhoz.
– Apu nem akart lemaradni a Waves első rájátszásáról.
– Lesz még lehetőségünk elmenni pár rájátszásos meccsre. Talán
legközelebb az egészet megnyerik.
Simone szeme felcsillan, és mosoly terül el az arcán.
– Vagy mi van, ha apu visszavonul?
Kenan sok mindent elmulasztott a karrierje miatt, és Simone-nak
nyilván tetszik a gondolat, hogy többet legyen vele. Nekem is. Kenan
komolyan fontolgatja, hogy a következő lesz az utolsó szezonja.
– Lehet – felelem diplomatikusan. Biztos vagyok benne, hogy ez
jóval nehezebb döntés számára, mint azt gondolnánk. Valószínűleg
ő sem fogja érzékelni, hogy mekkora, amíg meg nem tapasztalja,
hogy mekkora űr tátong majd a kosárlabda helyén az életében.
– Anyu itt van LA-ben – közli Simone, úgyhogy ismét rá
koncentrálok.
– Na, tényleg? – Szándékosan könnyed hangnemet ütök meg. –
Szuper.
Bridget elfogadta, hogy része vagyok Kenan, és ezáltal Simone
életének is, de még mindig nem vagyunk a legjobb barátnők. Nem
kifejezetten utáljuk egymást. Inkább óvatos közömbösséggel
viseltetünk egymás iránt.
 – Aha – feleli Simone. – Színészórákat vesz. Azt mondja, NeNe
otthagyta a Luxusfeleségeket, egészen a Broadwayig jutott, amire
anya is fel akar készülni.
– Ez remek – jegyzem meg semleges hangon.
– Te is mész LA-be a jövő héten, igaz?
– Aha. Találkozom néhány befektetővel. Meg üzlethelyiséget
keresek a boltnak.
– Alig várom, hogy lássam az első termékeiteket!
– Hú! – Felnevetek, és csóválom a fejem. – El sem hiszem, hogy
tényleg belevágok ebbe! Otthagyom New Yorkot. Ideköltözöm.
Elindítom a gLo márkát. Jövő márciusban saját show-m lesz a Los
Angeles-i divathéten! Egyszerre érzem úgy, mintha nagyon gyorsan
történne minden, és mintha az örökkévalóságig tartana.
– Apu sokkal boldogabb lesz, ha itt fogsz élni. Az tuti.
Nem tudom, mit feleljek. A dizájn stúdióm LA-ben lesz, mert több
értelme van ott megnyitni, mint itt, San Diegóban. Ott gazdagabb a
divatszcéna – jobbak a lehetőségek, több a celeb –, de San Diegóban
fogok élni, hogy Kenan közelében legyek, és hetente párszor
megteszem majd a kétórás utat LA-be. Minden lépésnél nagyon
óvatosak voltunk, amíg hozzászoktattuk Simone-t a kapcsolatunk
gondolatához. Még néhány tanácsadást is végigültem velük. Jól
akarjuk csinálni. Miatta muszáj.
– Én is boldogabb leszek – felelem –, de a főnököm nem! JP kézzel-
lábbal tiltakozik ellene.
A sülő étel sistergése elvonja a figyelmem. Leugrok, még mindig
az arcom felé fordítva a kamerát, hogy Simone lásson, és
nekidöntöm a csempének a telefont, amíg megkavarom a hagymát,
a fokhagymát és a lisztet az étouffée alapjához.
 – Mikor jössz el New Yorkból? – Simone kék szeme nagyra nyílik
az izgatottságtól. Elmosolyodom, ahogy látom, milyen boldog attól,
hogy a nyugati partra költözöm.
– Pár hónap múlva. A szeptemberi divathétig még itt maradok
New Yorkban, hogy segítsek JP-nek. Aztán költözöm.
Még egy kis lisztet belekeverek az ételbe, aztán ellenőrzöm a
rizsfőzőt.
– Mit készítesz? – kérdezi Simone.
– Sült harcsát, étouffée-t és egy kis rántott okrát.
– Az én apám megeszi a rántott ételt? – kérdezi Simone, és
meglepettség ül ki az arcára.
– Holnaptól biztosan visszaáll a nyúlkajára. – Felnevetek, és
kinyitom a sütőt, hogy megnézzem a halat. – Ez csak egy este.
– Ó, az évforduló! – Simone hangja elismerően cseng.
Tehát tudja. Bár a kapcsolatunk sokat javult, néha még mindig
tojáshéjakon lépkedek, nehogy tönkretegyek valamit, úgyhogy nem
mondtam el Simone-nak, hogy Kenannel az egyéves évfordulónkat
ünnepeljük. Gyakorlatilag ez a „nem randink” egyéves évfordulója.
A kapcsolatunk kezdete olyan fájó pont volt Simone-nak, hogy nem
akartam említeni.
– Apu elárulta – közli Simone tényszerűen.
– El tudod hinni, hogy egy ilyen kis butaságot is meg akart
ünnepelni? – kérdezem könnyed hangon.
– Nem butaság. – Simone mosolya ravasz, mindentudó és kíváncsi
egyszerre. – Vettél neki valami ajándékot
– Igen, de nem árulom el, mi az, nagyszájú. – Fenyítően
meglengetem az ujjam. – Ne gondold, hogy elfelejtettem a
szülinapját! Ennyit arról, hogy meglepem őt, hála neked.
 Simone-ból megátalkodott nevetés tör ki, és most olyan fiatalnak
és gondtalannak tűnik! Nem is olyan régen élettelenül találtunk rá
Kenan ágyán. Láttam őt az eddig nem túl hosszú élete mélypontján.
Ahogy most elnézem, meg se mondaná az ember, hogy kevesebb
mint egy évvel ezelőtt még egy gondterhelt lány volt.
– Beszéltél a nagymamáddal? – kérdezem.
Mindent lezárok, fogom a telefont, és kimegyek a konyhából.
Mezítláb végiglépdelek a makulátlanul tiszta nappalin, az óriási
belmagasságú előtéren a hatalmas csillárjával. Nyilván tudtam,
hogy Kenan gazdag, de hiába volt fényűző az Upper West Side-on
lévő lakása, nem készített fel a terjedelmes otthonára La Jollában,
San Diego egyik elit negyedében.
– Aha – feleli Simone, és közben bedob egy rágót a szájába. –
Nagyon élvezi a hajóutat a „csajokkal”. – A levegőben idézőjelet
rajzol, és forgatja a szemét.
– Megérdemel egy kis kikapcsolódást, miután elviselt két olyan
basáskodó embert, mint te meg az apád – viccelődök, és elindulok
felfelé a széles lépcsőn.
– Basáskodóak vagyunk? Nem tudom, ki írta újra gyakorlatilag
teljesen a Tabu szabályait, amikor vesztett a csapata!
– Jaj, istenem! Teljesen igazságosan vertünk el titeket. – A fejemet
csóválva belépek Kenan hálószobájába. – Nagyon megviselt titeket
az a vereség.
– Veletek volt Banner – csattan fel Simone. – Ő két játékosnak
számít.
– Hát, lehet, de a férje meg veletek volt. Ő meg Jared olyanok,
mint a barrakudák. – Megborzongok. – El tudod képzelni, milyen
lenne, ha ők ketten ugyanabban a csapatban lennének?
 – Azt sosem fogjuk hagyni – jelenti ki Simone pléhpofával.
Egy vékony, sötét hajú nő jelenik meg Simone kijelzőjén, és
megáll a szoba ajtajában.
– Simone – szólal meg. – Idő van.
– Rendben, Madam Petrov. – Simone rávigyorog, majd ismét a
telefonra néz. – Mennem kell.
– Oké. Köszi, hogy hívtál. – Belesüppedek Kenan óriási méretű
ágyába, és mosolygok. – Amúgy tetszik a hajad!
Simone megérinti a vállára omló fonatait.
– Tánc közben jól jön – jegyzi meg, majd a szokásos titokzatos
ajakbiggyesztéssel folytatja. – Boldog évfordulót!
Miután letesszük, megnézem az időt a telefonomon.
– Uhh – motyogom. – Még át is kell öltöznöm.
Leugrok az ágyról, odarohanok a szekrényhez, és áhítattal
végigsimítok a ruhán, amit ma este fogok felvenni. Az organza
harangszoknya a szűk derékrész alatt bővülni kezd és pont a
térdem fölött ér véget, amikor majd felveszem. Vékonyka rövid ujjai
le fognak esni a vállamról, és bevonják a felkaromat. Napokat
töltöttem azzal, hogy belehímezzem a lótuszvirágokat a fűzőbe és a
szegélybe, hogy tökéletesen engem tükrözzön. És nyilván
vattacukor-rózsaszínű.
Sokáig vártam, hogy felvegyem a ruhát, amit az FIT
záróvizsgájára varrtam, és mindig úgy képzeltem, hogy valami
bemutatón vagy divatshow-n fogom felvenni, emberek előtt.
Mindenki megkérdezné, hogy ki tervezte a ruhámat, én pedig
büszkén azt felelném, hogy én magam. Ma este azonban
egyszemélyes közönség előtt fogom felvenni.
Kenan elvileg még másfél óráig nem fog hazaérni a Játékosok
Szövetségének egyesületi üléséről. Rengeteg időm van elkészülni.
Elmehettünk volna valahova ünnepelni, de már két hete nem
találkoztunk. Egyikünk sem vágyik az emberek vizslató és gyanakvó
tekintetére, sem az autogramkérők garmadájára. New Yorkban is
előfordult időnként, azonban itt, ahol Kenan kosarazik, állandóan
megtörténik.
Én pedig csak magamnak akarom őt.
Miután lezuhanyozom, felveszem a ruhámat, és bedugom a
vezeték nélküli fülhallgatómat, hogy Billie Holidayt hallgassak, amíg
felteszem a sminkem, és feltűzöm a göndör hajamat. Kenan zenei
ízlése kezd rám is átragadni. Imádom Billie hangját, de azt kívánom,
hogy a nő, aki a bluest énekelte, bárcsak több rózsaszín felhőt látott
volna életében, ami elkergette volna a szomorúságot. A You Go To
My Head egy tökéletes szám a Kenannel való kapcsolatom
létrejöttének ünneplésére. A szöveg eszembe juttatja a horogdobást
meg az első csókunkat a Hudsonön, aminek a Szabadság-szobor, a
Brooklyn híd, illetve a legközelebbi barátaimmal teli terem is tanúja
volt.
A szám egy olyan nő történetét meséli el, akit teljesen rabul ejtett
a szerelme. A férfi állandóan ott kavarog a gondolataiban, akár a
buborékok egy pohár pezsgőben. Olyan, mint egy korty szénsavas
burgundi. Megrészegíti a nő lelkét a szemével. Billie minden egyes
összefolyó metaforája egyre mélyebbre sodor a múltba – vissza az
első esténkhez. Mindent megváltoztatott, amikor csókolóztam
Kenannel. Kifordította magából és megrázta a világomat, mint egy
hógömböt, újrarendezte a csillagokat. A dallal együtt dúdolok, és
felidézem, hogy a tequila még akkor is égette a torkomat, amikor a
szám a csókjaitól égett.
 Belenézek a tükörbe, hogy feltegyek egy matt vörös rúzst.
Tekintetem találkozik Kenanével a tükörben, és majdnem elejtem a
rúzst. Nekidől az ajtófélfának, kezét sötét, jó szabású öltönynadrágja
zsebébe süllyeszti, ami követi hosszú lába keskenyedő vonalát.
A mozdulattól megfeszül a nyakkendő nélküli, galléros ing ropogós,
fehér pamutanyaga széles mellkasán.
– Te meg mit csinálsz itt? – kérdezem a látványtól kissé elakadó
lélegzettel.
– Itt élek – feleli, és érzékien vastag ajka egyik sarka derűsen
felfelé görbül.
Megfordulok, és felteszem a popsimat a márvány
fürdőszobapultra, hogy szemben legyek vele.
– Korábban jöttél. – Elharapom az elfojthatatlan mosolyomat,
amit az vált ki, hogy tizennégy nap különlét után most látom
először.
– Türelmetlen voltam. – Közelebb lép, és hatalmas kezét a
csípőmre teszi, majd fölém magasodó kemény testéhez húz. –
Hiányzott a barátnőm.
Mezítláb, és mivel a fejem a válláig sem ér, lábujjhegyre állva a
fülébe suttogok:
– De el fog menni?
Kenan elhúzódik, hogy rám nézzen, szemhéja elnehezül a vágytól
és a szerelemtől. Keze felfedezőútra indul a ruhám alatt, és
bőrkeményedéses kezével simogatni kezdi a combom belső felének
érzékeny bőrét.
– Ó, biztos vagyok benne, hogy el fog menni – feleli fojtott hangon.
– Gondoskodni fogok róla.
– Na ne mondd! – A nevetésem elhaló, a testem felajzott.
 – Két hét távollét után – mondja, és lehajol, hogy megszívja a
nyakam –, van fogalmad róla, milyen gyorsan vége lesz?
Dughatunk, ehetünk, amit csak akarsz. Ebben a sorrendben.
Nem törődöm a hasamban keletkező folyékony hőséggel, ami
egyre lejjebb csúszik.
– Te akartad megünnepelni ezt a nemévfordulót – emlékeztetem.
– És úgy fogjuk csinálni, ahogy kell. Főztem vacsorát. Ennünk kell.
Ujjai feljebb kalandoznak, és birizgálni kezdik a bugyim szélét.
– Én is ezt akarom csinálni. – Végighúzza az ujját a nedves
hőségen a selymen keresztül, és vágy sistereg sötét szemében, ami
teljesen felemészt. – Enni.
Édes jó istenem! Ez a pasi! Az én pasim.
Mélyeket lélegzem, remélve, hogy a tüdőmet megtöltő hűvös
levegő a testem többi pontjára is elér majd.
– Kaja – közlöm jelentőségteljesen. – Edd meg a kaját, amit főztem.
Kezdetnek.
Benyúlok a ruhám alá, és kezemet ráteszem az övére, hogy
megállítsam a haladását. Amikor az ujjaink egymásba gabalyodnak
a combtövemnél, a mellkasomat elárasztó levegő megreked
bennem, lebeg a szívem körül, és összeszorítja. Amikor először ért
így hozzám, együtt juttattunk el engem a csúcsra. Végignézte, ahogy
elélvezek. Az az érzéki vihar minden porcikámon végigszáguldott,
és esővel áztatta a szívemet. Gondozta a bizalmamat. Táplálta az
intimitást, amit azelőtt senki mással nem tapasztaltam meg.
A játékosság minden jele eltűnik az arckifejezéséről, és ami átveszi
ennek a helyét az arcán és a szemében, attól elakad a lélegzetem.
Vajon ő is emlékszik?
– Mi az? – kérdezem megbabonázva. – Miért nézel így rám?
 És sosem fogod abbahagyni?
– Arra gondoltam, amikor először néztem, ahogy elmész – feleli,
és olyan forró és szerelmes tekintettel vizslat, hogy a csillagokat is
lehoznám neki az égről. – Oké. Egyetlen csók – suttogja, akaratlanul
is megmentve attól, hogy pajkos fordulatot vegyenek az események.
– Egy évfordulós csók.
– Egyetlen csók – helyeslek, mintha nem akartam volna beadni a
derekam.
– Aztán folytatjuk.
Ezt az ígéretet elraktározom buja helyekre, amelyek sóvárognak
Kenan után. Lehajol, hogy rabul ejtse az ajkaimat, és nyöszörgés
rezegteti meg a bordáimat.
Istenem, jobb íze van, mint amire emlékeztem!
Hogyan lehetséges egyáltalán, hogy minden egyes alkalommal,
amikor egymáshoz érünk, vagy megcsókoljuk egymást, még mindig
egyre jobban kívánom, vágyom rá, és szeretem őt?
Magáévá teszi a számat, miközben keze birtoklóan végigszánt a
testemen – megmarkolja a fenekem, simogatja a karom, és a
selyemszoknyán keresztül megszorítja a combomat. Keze lelassul és
megáll. A számhoz érve elmosolyodik.
– Ez az a ruha, ugye? – A kérdése ott lebeg az ajkam fölött. –
A vattacukor-rózsaszín?
Bólintok, és a tekintete végigpásztáz, magába szívja a selyem és az
organza ruhadarab minden négyzetcentiméterét, aminek az
elkészítésébe mindent beleadtam. Addig dolgoztam, amíg vérezni
kezdett az ujjam. A vérem ott van az öltésekben, beleszőve a
varrásokba. Kenan szemöldöke összeszalad.
– De ez csak egy itthoni vacsora – mondja. – Azt hittem, egy
különleges alkalomra tartogatod.
Lábujjhegyre állok, és a nyaka köré kulcsolom a kezem.
– Ön az én különleges alkalmam, Mr. Ross – suttogom, és
tekintetemmel feltárom előtte a lelkemet.
A ránc eltűnik a szemöldöke közül, és a lassú mosoly, ami a
szívében kezdődik, átkúszik a szemébe, és eljut a szájáig. Előredönti
a fejét, és halántékát az enyémhez támasztja, és halkan bizonyára
hallja Billie Holiday hangját, ami még mindig ott szól a fülemben.
Amikor megláttam, kizártam a fülemben szóló zenét, de most ismét
meghallom a szöveget, és újra magával ránt. Elmosolyodom, és az
egyik vezeték nélküli fülhallgatót a saját fülemből átteszem az
övébe, hogy együtt hallgathassuk.
– Tetszik – mondja, és elismerően lefelé görbíti a szája sarkát. – Jó
választás. A Hölgy maga.
– Ez a szám az első csókunkra emlékeztet.
Behunyja a szemét, és az arckifejezése alapján mintha nagyon
összpontosítana valamire. Bólint, majd erősebben szorítja a
derekamat, arra biztatva a testünket, hogy finoman ringatózzunk a
zenére.
– Még sosem táncoltunk. – A gondolat egyszerre tűnik
lényegtelennek és hihetetlenül fontosnak. Ez egy első, amikor egy
másik elsőt ünneplünk.
– Amikor majd ideköltözöl, minden este táncolhatunk. –
Elhúzódik, hogy a szemembe nézzen. Én sütöm le előbb a
tekintetem. Már korábban is célozgatott rá, hogy éljünk együtt, de
előbb meg akarok győződni róla, hogy ez a legjobb döntés, és hogy
Simone-nak is megfelelő az idő. Kenan az apja, és tudom, hogy ő
jobban tisztában van a mentális és érzelmi állapotával, mint én, de
nem akarom, hogy én legyek a felelős azért, ha netán ismét
félresiklik valami. Simone most már kedvel engem. Jól kijövünk, de
az egy dolog, hogy San Diegóba költözöm. Viszont az, hogy hozzájuk
költözzem? Az nem lenne neki túl sok?
– Meglátjuk. – Felemelem a szempillámat, hogy elkapjam a
tekintetét. – A fele időben úgyis Los Angelesben leszek. Már
nézegettem lakásokat La Jolla környékén.
– Ne nézegess! – mondja a homlokát ráncolva. – Azt akarom, hogy
itt legyél velem.
Kezemet végighúzom a vállán, majd a karján, és összekulcsolom
az ujjainkat, hátha így elterelem a figyelmét a témáról, amiben még
nem feltétlenül értünk egyet.
– Van egy ajándékom a számodra!
Gyanakvó pillantást vet rám. Átlát a szitán.
– Lotus, szívem…
– Évfordulós ajándék. – Kikapcsolom a zenét a fülünkben.
Kimért pillantása, illetve a pár másodpercnyi csönd arról
árulkodik, hogy még vissza fogunk térni az együttélés témájához.
– Nem vacsora után akarod odaadni az ajándékomat? – kérdezi
végül.
– Most is épp ugyanolyan jó lesz. – Kezénél fogva a hálószobába
rángatom, és lenyomom a vállát, hogy üljön az ágyra. – Csukd be a
szemed!
Szándékosan nyitva tartja a szemét, sőt, a hangsúly kedvéért még
tágra is nyitja.
– Kenan Admiral Ross!
– Ó, baszki. – Csóválja a fejét, és behunyja a szemét. – Ezt
anyámtól tanultad.
 – Pár ital után meglehetősen közlékennyé válik. – Elvigyorodom. –
Mama minden kis titkodat elmesélte nekem.
Mély nevetés rázza meg a válla széles ívét.
– Tudtam, hogy nem lenne szabad összeereszteni titeket.
– Csukd be a szemed! – utasítom ismét, majd háttal elindulok a
szekrény felé, miközben végig rajta tartom a szemem. – És ne less!
Olyan vagyok, mint egy kisgyerek karácsonykor, csak most
ahelyett, hogy a saját ajándékom kibontása miatt izgulnék, azt
várom, hogy végre odaadhassam.
A csomag olyan hatalmas, hogy alig bírom kiszedni a szekrényből,
és feltenni az ágyra. Szerencsére védi a vastag papír, amiben
szállították.
Amikor az ajándékkal együtt ott állok Kenan előtt, intek egyet az
arca előtt.
– Ne integess az arcomba! – mondja vigyorogva, továbbra is
csukott szemmel.
– Te lesel? – A kérdésem végén méltatlankodva felviszem a
hangsúlyt.
– Nem, csak egy hiúz érzékeinek élességével rendelkezem –
viccelődik.
– A hiúzoknak kiélesedett az érzékelésük?
– Kit érdekel? – kérdezi Kenan jókedvű bosszankodással, és egyre
nagyobb vigyorral. – Most már kinyithatom a szemem? Basszus.
Annyira nevetek, hogy kétrét görnyedek tőle. Túlságosan élvezem
ezt az egészet.
– Oké – mondom, miután végre összeszedem magam. –
Kinyithatod.
Amikor kinyitja a szemét, először engem pillant meg, aztán az
ajándékra sandít, ami nagyjából egy méterrel magasodik fölém.
Hatalmas, szögletes, és barna papírba van csomagolva.
– Ez egy… – A pillantása ide-oda ugrik rólam a nagy, szögletes
dobozra. – Te…
– Kinyitnád inkább? Basszus – ismétlem meg gúnyosan az ő
szitkozódását.
Feláll, és ráteszi a kezét a kezemre, ami az ajándékot tartja a
sarkánál fogva. Ahelyett, hogy rávetné magát, ahogy gondoltam,
lehajol, másik karját a derekam köré fonja, és olyan hevesen csókol
meg, hogy alig kapok levegőt, és megtántorodom a lábamon, amikor
végez. Utána csókokkal halmozza el az állam és a nyakam.
– Kenan – tiltakozom erőtlenül, és mindent beleadok, hogy
elhárítsam magamtól a felajzottságot. – Viselkedj! Nyisd ki!
Elmosolyodik, és elereszt, hogy letépje a papírt, és kivegye belőle
a fotót Chase kiállításáról.
– Úristen, Lotus! – Kenan többször is rám néz, majd a fotóra,
mintha nem lenne biztos benne, hogy melyiket akarja inkább
bámulni. – Ez annyira szép! Nem is tudom, mit… Köszönöm. Tudod,
mennyire vágytam rá.
– Igen, és úgy hallottam, húszezer dollárt ajánlottál érte. –
Felnevetek, és végigsimítom az arcát. – Micsoda sóher!
– Ó, tehát sóher vagyok? – Könnyedén felemeli a hatalmas képet,
és odamegy vele a falhoz, hogy nekitámassza. Visszajön az ágyhoz,
és pajkosan csillog a szeme. – Mondd újra!
Visszatartom a lélegzetem, hagyom, hogy a várakozás addig
körözzön kettőnk között, amíg végül kibuggyan belőlem.
– Sóher!
Átfutok az óriási ágy másik oldalára. Kergetni kezd, és majdnem
el is kap, de én felugrok, a lábam belesüpped a puha matracba, és
leugrok a másik oldalon. Jobbra-balra cikázok, párszor
körberohanom a matracot, meg keresztülfutok rajta, mielőtt erős
karjai körém zárulnak, és finoman legyűr az ágyra.
– Légyszi, ne csikizz meg! – könyörgök, és már azelőtt nevetek,
hogy elkezdődne.
– Szóval sóher vagyok? – Egyik karját a hátam alá csúsztatja,
magához húz, és semmi mást nem tudok tenni, csak fészkelődni, és
élvezni a közelségét.
– Nem, nem vagy sóher! És zsémbes vénember se vagy.
– Nem szoktál zsémbes vénembernek hívni – jegyzi meg a
homlokát ráncolva.
– Hát, most igen! Megszívtaaaad!
Azután kitartó ujjai a bordáimba vájnak, megtalálják az összes
puha, csiklandós pontomat. Rúgkapálok, megnyújtóztatom a
nyakam, és a lehető legerősebben megfeszítem a testem, de Kenan
tántoríthatatlan.
– Úristen! – tiltakozom. – Légyszi, nem akarok bepisilni, amikor
először van rajtam ez a ruha!
Végül elenged, az oldalára fekszik, és a tenyerében megtámasztja
a fejét, ahogy engem néz.
– Csak ezért úsztad meg. – Az arcvonásai, amelyek már
ellágyultak, egyre gyengédebbé válnak a szeretettől. – Szeretem ezt
a képet rólad. Felteszem a falra, úgyhogy minden reggel ez lesz az
első dolog, amit meglátok.
– Ez nem fura, vagy ilyesmi – motyogom, de nem tudom
visszatartani az elégedett vigyoromat. – Örülök, hogy tetszik.
– Szeretem – ismétli. – De hamarosan minden reggel a valódi
verziójával szerelmeskedhetek, amikor felébredek.
– Kenan, majd meglátjuk. – Hosszan kifújom a levegőt. –
Beszéljünk Dr. Packerrel! Az összeköltözés nagy dolog, főleg, hogy
Simone veled lakik. Én csak azt szeretném, hogy száz százalékig jól
érezze magát ebben a helyzetben.
– Rendben. – Puszit ad a homlokomra, majd felhúz az ágy szélére.
– Most pedig te csukd be a szemed!
Feláll, és felvonja a szemöldökét, amikor látja, hogy az enyém is
ugyanúgy nyitva marad, mint az övé.
– Én jövök.
A plafonra emelem a tekintetem, majd behunyom a szemem.
– Tartsd csukva! – kiált oda, a hangja távolabbról érkezik, de még
mindig a szobából.
– Csukva van, basszus! – mondom zsörtölődést imitálva.
Még mindig csapdába ejt a szemhéjam mögötti sötétség, amikor
megfogja a bal kezem, és leveszi róla a gris-gris gyűrűmet. Évek óta
nem hagyta el az ujjamat. Elfojtom a késztetést, hogy kinyissam a
szemem és megfogjam, mielőtt leveszi róla.
Lassan ráhúzza a gyűrűt a jobb kezem gyűrűsujjára.
A szívverésem viharos ritmusba kezd, a vér az arcomba tolul, és
dübörög a fülemben. Egész testemet kiveri a víz, ahogy egy másik
gyűrűt húz arra az ujjamra, amelyiken korábban MiMié pihent.
Mi van akkor, ha engem adott neked? Mi van, ha már én vagyok a
te gris-gris gyűrűd?
Kenan hónapokkal korábbi szavai futnak végig az agyamon.
Jól tetted, MiMi, suttogom magamban némán, teljes hálával.
Azt hittem, hogy MiMi szíve a legnagyobb ajándék, amit rám
hagyott, pedig nem.
 Ez a férfi az.
Nem tudom tovább játszani ezt a játékot. Kinyitom a szemem, és
látom, hogy Kenan az egyik térdén áll az ágy előtt, előttem. Egy
vintage, cushion csiszolású gyémánt csillog a bal kezemen egy
platinagyűrűben. Fogalmam sincs, hány karátos lehet, de hatalmas,
anélkül, hogy csicsás lenne. Antik, mégis teljesen modern.
Tökéletes.
– Kenan, úristen! – Szaggatottan fújom ki a levegőt az ajkamon.
Remegő kezemet a torkomhoz kapom. – Biztos vagy benne, hogy…
– Már beszéltem Simone-nal – szakít félbe mély, forró hangon. –
És Dr. Packerrel meg az anyámmal is. Mindannyian beleegyeztek.
Sőt, kifejezetten örülnek neki. – Kis szünetet tart, és ajkához emeli a
kezem. – Még Bridgetnek is elmondtam.
– Bridget tudja? – Eltátom a szám. – És mit szólt hozzá? Hogy van?
– Összejött valakivel a Kosarasfeleségek stábjából – feleli
szárazon. – Szerintem jól lesz. Egy ideje már tudja, hogy mit érzek
irántad. – Csóválja a fejét, és kurtán felnevet. – Basszus, már
mindenki tudja, hogy mit érzek irántad.
– És Simone? – kérdezem ismét, mert biztosan tudnom kell. –
Tényleg jól van?
– Segített kiválasztani a gyűrűt. – Nevetése mély, de egy
hangyányi bizonytalanságot hallok benne. – Te vagy az egyetlen, aki
még nem bólintott rá. Ööö, még nem mondtál igent.
Ránéz az ujjamon lévő gyűrűre, és annyira mozdulatlanná válik a
válla meg a mellkasa, hogy úgy tűnik, mintha tényleg visszatartaná
a levegőt. Könny égeti a szemem, és számtalanszor pislogok, de ez
nem akadályozza meg, hogy végigfolyjon az arcomon. Az én
gladiátorom, az NBA egyik legfélelmetesebb játékosa – kezemben
tartom a szívét. De igazságos csere, mert az enyém meg az ő
kezében van.
Előbbre mászom, közvetlenül az ágy szélére, lábamat szétnyitom
és a széles törzse köré fonom, ahogy térden állva várja a
válaszomat. Kezembe veszem az állát, előrehajolok, az orrához
dörgölöm az orromat, majd arcomat a szikár arcához, végül
elhúzódóm, és a szemébe nézek.
– Ne kapd el a tekinteted! – suttogom, és belenyalok a telt ajkai
között húzódó hasadékba.
Összekulcsolja jobb keze ujjait az én bal kezem ujjaival, és
végigsimít a szerelme ragyogó kinyilatkoztatásán. Egyre
gyorsabban potyognak a könnyeim, összekeverednek a vággyal teli
harapásokkal és a kiéhezett nyaldosásokkal, ahogy kóstolgatom. Ez
nem az a gazdag, jellegzetes ízű csókja. Megízlelem az elfogadását, a
türelmét és a feltétel nélküli szerelmét, amit, úgy fest, egész
életemben kerestem.
Megtaláltam, akit lelkemből szeretek.
Minden ott van az ajkán, ebben a csókban, az érzelmekkel teli
sötét szemében, ami egy pillanatra sem téved le rólam. Anélkül,
hogy megtörném a szánk között létrejött édes, forró köteléket vagy
a tekintetünk mély, megingathatatlan meghittségét, belesuttogom a
csókba a választ, amire várt.
– Igen.


 Köszönetnyilvánítás

A köszönetnyilvánítás mindig olyan hiányosnak tűnik ilyenkor.

Vége.

A Vége szóig vezető hosszú út sok-sok ember nagylelkűségével és
támogatásával van kikövezve. Elsősorban azoknak a túlélőknek kell
köszönetet mondanom, akik megosztották velem a történeteiket;
segítségükkel igyekeztem megérteni Lotus fájdalmát és gyógyulási
folyamatát.
Tudjátok, hogy kik vagytok, és hatalmas hálával tartozom nektek.
És köszönöm Ceedee Gaddis pszichológusnak és
családterapeutának, hogy belemászott Lotus fejébe és szívébe, hogy
biztosan kellő érzékenységgel és együttérzéssel számoljunk be
gyógyulása útjáról.

Túl sok szerző, blogger és olvasó segített ahhoz, hogy mindenkit
megnevezzek. Biztosan ki fogok felejteni valakit, szóval köszönöm
mindegyikőtöknek. Különösen hálás vagyok Brittanynek,
Vanessának, Joannának és Shannonnak, akik olyan ügyesen vezetik
a marketingcsapatomat.
Köszönöm a marketingcsapatomnak (Kennedy’s Krew, BlockStars,
Pinkballerz és Kennedy’s Crusaders) és a bétaolvasóimnak, hogy oly
sok energiát fektettetek abba, hogy ez a történet létrejöhessen.

Jenn a Social Butterfly PR-tól és Tia a Honey Magnolia PR-tól,
mindketten ott voltatok nekem, amikor szükségem volt rátok. Ez
nagyon sokat jelent, és biztatóan hatott rám. A munkamorálotok és
elszántságotok páratlan, és még akkor is arra ösztökélt, hogy
nyomjam, amikor nem volt hozzá kedvem. Köszönöm!
A Brooklyn Mavensnek (IG: @bklynmavens) is köszönöm, hogy
annyira nagyon szeretitek Brooklynt, és ezt a lelkesedést velem is
megosztottátok.
Mint mindig, most is köszönöm a fiúknak. A férjemnek és a
fiamnak, akik minden egyes nap támogatják az álmaimat.
Nincsenek rá szavak, mennyire szeretlek titeket.
Végül pedig meg akartam említeni, hogy ez a történet hónapokkal
a Neverland elhagyása c. dokufilm megjelenése előtt készült el, és a
Michael Jackson zenéjére való utalásokkal senkit nem akartam
megbántani.

Köszönöm, hogy elolvastad!
KENNEDY RYAN egy déli lány, aki Dél-Kaliforniába költözött. Top 100

Amazon bestsellerszerzőként olyan különleges nőkről ír

romantikus regényeket, akik még nehéz időkben is megállják a
helyüket, illetve a szerelemről, ami megtalálja és a férfiakról, akik
dédelgetik őket. Feleség és egy különleges fiú anyukája. Újságírói
hátterét felhasználva gyakran ír jótékonysági és nonprofit
szervezeteknek, de leginkább az autizmusra szereti felhívni a
figyelmet. A Modern Mom magazin szerzője, illetve számos írása
jelent meg a Chicken Soup for the Soulban, a USA Todayben és egyéb
lapokban. Alapítója és vezérigazgatója egy alapítványnak, amely
autizmussal élő georgiai családoknak segít, emellett szerepelt
hírműsorokban, Montel Williamsnél, közszolgálati rádióban (NPR)
és egyéb médiumokban, hogy felszólaljon az autizmussal élő
családok mellett.

#placeholder002