MARIANA 

ZAPATA

 
 
 
Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2023

Írta: Mariana Zapata
A mű eredeti címe: Hands Down
 
Copyright © 2020 by Mariana Zapata
All rights reserved.
 
Fordította: Takács Ágnes
A szöveget gondozta: Kozma Réka
 
Borító: Rácz Tibor
 
ISSN 2064-7174
EPUB ISBN 978-963-373-815-3
MOBI ISBN 978-963-373-977-8
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2023-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Tamaskó Dávid, Zsibrita László
Korrektorok: Réti Attila, Deák Dóri
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 AJÁNLÁS

Legkedvesebb barátomnak és tanítómnak.

Életem szerelmének.

Dorian, a könyvet és egész életemet emlékednek szentelem.

 ELSŐ FEJEZET

–  Most kaptuk a hírt! Az oklahomai Thunderbirds csapata 25

millió dolláros, két évre szóló szerződést írt alá Damarcus
Williams irányítóval. Erre a lépésre azután került sor, hogy a
szervezet pár hete bejelentette, öt Oklahoma Cityben töltött év
után Zac Travis szerződése lejárt. Michael B, szerinted ez
jelentheti Travis első számú irányító karrierjének végét az NFO-
ban?
A jóvágású, sötétszürke öltönyös bemondó láthatóan
felbőszülve hajolt közelebb a kamerához, hogy válaszoljon.
–  Látták őt játszani az elmúlt két szezonban? Nem értem, a
Thunderbirds miért várt ilyen sokáig, hogy kivegye a keretből.
Kész vicc! Sokéves pályafutása alatt csupán kétszer tudta a
rájátszásba juttatni a csapatot! Mi…
– Blanca, mit művelsz?
Basszuskulcs.
Azonnal elszakítottam a tekintetem a képernyő alján villogó
szalagcímekről, amiket öt méterről bámultam. Alig kaptam
észbe, mit csinálok, amikor a képernyőn egy ismerős, szürke,
fehér és narancs futballfelszerelésbe öltözött férfi keltette fel a
figyelmemet.
 Ahogy mindig is.
– Csatornát váltok – feleltem a fickónak a pult másik oldalán.
Bizonyítékként a távirányítót is feltartottam.
Már megint Blancának nevezett?
Biztosan tudtam, hogy az új főnököm henyélésen akart kapni.
Mindig a közelben ólálkodott, és a legváratlanabb pillanatokban
előbukkant. Szerencsére csak egy percig meredhettem a
képernyőre. De ahhoz épp elég ideig, hogy felismerjem a férfit,
akiről a The Sports Network kommentátorai beszéltek, és
elkapjam a vitájuk elejét.
A főnököm – a három új főnököm egyike, ha pontos akarok
lenni – mereven bámult rám a pult túloldaláról. Vagy azt
gondolhatta, kamuzom, vagy próbálta úgy csavarni a helyzetet,
hogy legyen miért pattognia.
Mert sajnos ahhoz aztán nagyon is értett.
Olyannyira, hogy a legtöbb munkatársam felmondott az
elmúlt hónapban, mióta az edzőtermet átvették a legújabb
tulajok. Seggfej 1, Seggfej 2 és a rendes arc, aki sajnos sosem
mutatkozott, bár lehet, elég lenne öt percet a Maio House-ban
töltenie, és máris seggfejnek bizonyulna. Így utaltunk rájuk,
legalábbis azok, akik megmaradtak a személyzetből.
Oké, lehet, hogy csak én és Deepa tettük, de erősen
kételkedtem benne.
–  Az egyik tagunk megkért, hogy kapcsoljam át – folytattam,
úgy hazudtam, mint a vízfolyás. Nem mintha tudná, mi az
igazság. Bűntudatom sem volt miatta, különösen, hogy a pasi
ennyi idő után sem bírta megjegyezni a nevemet. Legalább
tízszer kijavítottam, és kétszer – ha nem többször – lebetűztem
neki. B-i-a-n-c-a M-a-r-i-a B-r-a-n-n-e-n. Bianca, mert a nővérem
így nevezett el, Maria anya abuelájának – nagymamájának –
tiszteletére… és Brannen, mivel… ez apa vezetékneve.
–  Mellesleg Bianca vagyok. I-vel, nem L-lel – javítottam ki a
palit, aki a fizetésemért felelt, és nyomatékul a névtáblát
kocogtattam a mellkasom bal oldalán ezerwattos erőltetett
mosollyal. Reméltem, hogy minél hamarabb visszahúz az
irodájába, mielőtt talál valamit, amire ténylegesen
panaszkodhat.
Bár, ha úgy nézzük, ez az ember bármiben képes volt hibát
találni.
–  Szükséged van valamire? – kérdeztem. Az élet- és
személyiségcsere mellett. Talán több beöntésre, hogy kijöjjön a
karó a seggéből.
A főnököm engem méregetett, miközben a pultnak dőlt, ami
mögött közel három éve dolgozom. Pontosan egy hónappal
ezelőttig élveztem a munkámat az edzőterem recepcióján.
Nem kellett a pult elejére pillantanom, hogy tudjam, a MAIO
HOUSE szavakat festették fel rá. A világhírű edzőterem nem
kapott másik nevet, miután néhány héttel ezelőtt hivatalosan is
eladták. A három befektető – egyikük Gunner, akinek akkor
sem jutna eszébe a nevem, ha fegyvert fognának a fejéhez – a
márkával együtt az edzőterem hagyatékát is felvásárolta. A
Maio House hetvenakárhány évig a DeMaio család
tulajdonában állt, és világklasszis atléták tucatjait nevelte ki,
kezdve bokszolókkal, amikor megnyílt, majd jöttek a vegyes
harcművészetet űzők.
A légkör korábban remek volt. Legtöbb tagunk kedvesnek
bizonyult, és szerettem a munkatársaimat. A DeMaio család
tagjai a legjobb tulajok és vezetők voltak.
Aztán egy nap a semmiből Mr. DeMaio közölte, hogy eladja a
helyet.
Ezzel kezdődött a lejtmenet. Mire eljött a hivatalos eladást
követő első péntek, az egyik recepciós, két ember a
gyümölcslépultból és a helyettes üzletvezető mind felmondtak.
A következő héten további két recepciós, a gondnok és a két éve
itt dolgozó üzletvezető kilépett.
Köszönhetően ennek a cukorfalat emberi lénynek.
Igazi barom.
Szélesebb mosolyt varázsoltam magamra, miközben a világ
legpocsékabb főnökének válaszára vártam.
Hisz mindketten tudtuk, hogy nem akart semmit. Csupán
kotnyeles seggarc, aki szerette szadizni a dolgozókat, és most
rám esett a választása. Hurrá.
– Nincs – felelte Gunner, a visszavonult ketrecharcos, azzal a
bosszantóan üres tekintetével. Elgondolkodtam, vajon
virágkorában a ketrecben is bevetette-e.
Első nap utánaolvastam, miután pattogni kezdett, mert
turmixot ittam a pult mögött. Nem tudom, hogy mentek itt a
dolgok – oktatott ki a rémálom két nappal a munkába állása
után –, de a pult mögé tilos ételt vinni, akkor is, ha csak egy
turmix az italpultból. És kedvezmény sem jár. A kiírt árat fizeted,
mint mindenki más.
Először is, nem kaptam semmilyen kedvezményt, amikor a
munkatársam elkészítette a turmixomat. Teljes áron vettem. Az
egyetlen alkalom, amikor kedvezményt kaptam, ha valamelyik
üzletvezető vagy tulaj akkor felajánlotta. Másodszor, nem
mintha a vendégek előtt iszogattam volna. Két ember között
kortyolgattam belőle a pult mögött kuporogva, mert ki kellett
hagynom az ebédemet. És miért is kellett kihagynom egy
étkezést? Mert a kolléganőm előző nap felmondott, miután
Gunner belekötött, amiért később ért volna be, mivel orvoshoz
kellett vinnie a fiát.
– Ne feledd, nem azért fizetlek, hogy a tévét bámuld – közölte
olyan hangnemben, amire legszívesebben a szememet
forgattam volna.
Ne feledd.
Paraszt.
Éreztem, amint a kezem azonnal ökölbe szorul, és minden
önuralmamra szükség volt, hogy ne vágjak fejeket, mire sikerült
a lehető legkedvesebben, negédes mosollyal azt felelnem a
főnökömnek:
– Tudom. Ne aggódj.
Aggódjon inkább azon, hogy szétrúgom a seggét.
Hogy az ördögbe jutottam el onnan, hogy szerettem a
munkámat, a munkatársaimat és a tagok nagy részét, odáig,
hogy az utolsó pillanatig ülök a kocsimban, mielőtt
becsekkolnék, és kulccsal a kezemben várom a műszakom
végét, fel nem tudtam fogni. Többnyire. Sőt, a beosztást is lesni
kezdtem, hogy tudjam, melyik napokon jön Gunner, és lélekben
felkészítsem magam.
A bosszantó főnököm még utoljára megkopogtatta a pultot,
mielőtt lelépett. Figyeltem, amint megkerüli az asztalt, és az ajtó
felé sétál, ami összekötötte az edzőtermi részt a szomszédos
épülettel, amit mi csak MMA-szekciónak neveztünk, mivel
többségében harcosok edzettek ott.
Le kellett lépnem innen.
És egy nap, remélhetőleg minél hamarabb, meg is teszem.
Ehhez előbb az kell, hogy Deepa másik állást találjon, hogy ne
érezzem rosszul magam, amiért egyedül hagyom ezzel a
baromarccal. Naponta legalább egyszer szóba hoztam, de nem
kötelezte el magát a felmondás mellett, hiába idegesítette
Gunner. Remélhetőleg előbb vagy utóbb elszánja magát, mert
nem tudtam, meddig bírom még itt, annak ellenére, hogy csak
részmunkaidőben dolgoztam.
Sürgősen újra el kell kezdenem győzködni a barátnőmet.
Talán holnap reggel, amikor átjön a lakásomba segíteni. Míg
szünetet tartunk, talán átbújhatnánk az álláshirdetéseket. Na
igen, ez jó tervnek hangzott.
Min is gondolkodtam, mielőtt megzavartak?
Egy recepten. Új receptet próbáltam kiagyalni. Azon járt az
eszem, amikor a The Sports Network felvillantotta az ismerős
férfit a képernyőn, és rögtön a távirányítóért nyúltam. Beletelt
néhány másodpercbe, mire rendeztem a receptes
gondolataimat. A banánig és a csokiig jutottam, mielőtt
beszippantott a kommentátorok dumája, pedig nem szabadott
volna törődnöm vele. Nem mintha a kedvességükről lettek
volna híresek.
De mindegy is.
Korábban imádtam ebben a munkában, hogy volt időm
elmerengeni. Recepteket állíthattam össze a fejemben,
mérlegelhettem az előnyeiket és hátrányaikat, miközben pénzt
kerestem. Szerettem kimozdulni, és barátokat szereztem itt.
Igazi főnyeremény.
Aztán pedig jött Gunner.
A telefonom a farzsebemben rezgett, mire körülnéztem, hogy
Seggfej 1 nem leselkedik-e az egyik sarokban.
Szerencsére nem. Legalábbis úgy tűnt.
Előhúztam a mobilomat, a képernyőre pillantottam. Már
vártam, hogy a nővérem írjon, mivel egész nap nem hallottam
felőle.
Nem csalódtam.
 
CONNIE BEVESZI: Segítenem kell párt találni Lola quince-

ünnepére?
 
Az nem több hónap múlva lesz? És kell egyáltalán pár egy
tizenöt éves születésnapi bulijára? A családnak az a része olyan
húszezer dollárt költött a másod-unokatestvérem partijára; a
nővérem ki is fakadt nekem, hogy milyen bolondok, amiért így
kidobják a pénzt az ablakon, miközben meg sem engedhetik
maguknak. Connie a tizenötödik születésnapjára a szüleinktől
egy roncsautót kapott, ami miatt még most is morgott. Az én
tizenötödik születésnapomra Lupe mama, az abuelitám, azaz
nagymamám pénzt adott jegyre a San Antonió-i vidámparkba,
ahova az unokatestvérem, Boogie elkísért. A Disneyland jobb
lett volna, de akkoriban arra nem tellett. A szüleim azt ígérték,
egy nap elvisznek oda, és most huszonhét éves fejjel is vártam,
hogy beváltsák az ígéretüket.
Azonban idén végre eljutok Disney Worldbe, és majd
kiugrottam a bőrömből. Ajándék tőlem magamnak, amiért
túléltem azt a barom Kennyt. Mickey egér fülekkel fogom
megünnepelni az elkövetkezendő életemet.
Felpillantottam, megbizonyosodtam róla, hogy a rémes
Gunner nem ólálkodik a közelben, majd gyors választ
pötyögtem a nővéremnek.
 
Én: Muszáj párt vinni?
 
Alig csúsztattam vissza a telefonomat a zsebembe, amikor
újabb üzenetem érkezett. Amit egy második követett, mielőtt
ismét elővehettem volna. Most azonban nem a nővérem írt.
Mindkettő Boogie-tól származott.
 
 BOOGIE A KIRÁLY: Hívj, amint tudsz.
BOOGIE A KIRÁLY: Kérlek, B!
 
Nulla ujjamon meg tudtam számolni, hányszor fordult elő,
hogy a kedvenc unokatestvérem, akit a bátyámnak tekintettem,
és határozottan az egyik legjobb barátom a nővérem mellett,
megkért, hogy hívjam fel. Gyűlölt telefonálni. És hétvégén is
ritkán üzent nekem, főleg most, mióta barátnője van.
Gunner bekaphatja, az unokatesómnak szüksége volt rám.
A hívásra nyomtam, és a fülemhez emeltem a mobilomat.
Boogie a második csörgésre fel is vette, amivel csak jobban
megrémített. Azt egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor
vette fel bárkinek is első csörgésre. Én már csak tudom.
Ezerszer láttam, amint megnézi, ki hívja, majd húsz
másodpercig azon tanakodik, felvegye vagy se.
–  Bianca – suttogta Boogie, mielőtt alkalmam lett volna
köszönni vagy megkérdezni, mi a baj. – Travis papa kórházba
került.
– Ó! – Ennyit bírtam kinyögni, mivel az agyam a pártaláláson,
a hiányos recepten, a menekülésen és a baromarc Gunnerön
járt. De hamar kapcsoltam. Azonnal az említett névre
gondoltam. Travis papa? Micsoda véletlen… – A fenébe. Jól van?
Körülnéztem. Szerencsére a terep továbbra is tiszta volt.
Mellettem az új lány a gyümölcslépultból rám pillantott, majd
ugyanolyan gyorsan elfordította a tekintetét. Senki sem akart
lebukni. Nem hibáztathattam érte.
 –  Nem tudom – hadarta az idősebb unokatestvérem,
gondterhelt motyogása visszarántott a valóságba. – Pár órája
vitte el a mentő, és azt mondták, vizsgálatokat végeznek rajta.
–  Sajnálom, Boogie. Mit tehetek? – kérdeztem, miközben
belegondoltam, hogy ha papa olyan volt számomra, akár a
nagypapám, az unokatestvérem az apjának, vagyis második
apjának tekintette. Tudomásom szerint Boogie hetente egyszer
benézett hozzá, mióta visszaköltözött Austin közelébe.
– Hatalmas szívességet szeretnék kérni – felelte.
A bejáratot figyeltem, néhány állandó tag egyenesen a
recepció felé tartott. Rájuk mosolyogtam, vállammal a fülemhez
szorítottam a telefont, miközben beolvastam a kártyájukat.
– Bármit. – Nem létezett olyan, amit ne tettem volna meg érte
vagy bármelyik szerettemért a sok közül.
Papát is beleértve.
Sosem felejtem el a kedvességét gyerekkoromból. Rég nem
láttam őt, de amikor utoljára találkoztam vele, nagy ölelésbe
vont, és ezernyi kérdést tett fel arról, hogy megy a sorom az egy
évvel ezelőtti utolsó találkozásunk óta. Amikor kicsi voltam,
aprópénzt húzott elő a fülem mögül. Egyik születésnapomra a
néhai felesége flamingómedálját ajándékozta nekem. Most is az
ékszeres dobozomban tartottam.
Bűntudat mardosta a gyomromat, miközben egy néma imát
mormoltam érte. Ha jól lesz, jobban igyekezem. Többször
benézhetnék hozzá, mondjuk valahányszor Boogie-hoz megyek.
Felhívhatnám, hogy érdeklődjek felőle. Küldhetnék neki
ajándékot. Boogie nem is olyan régen panaszkodott, hogy papa
túlhajszolja magát.
– …szólni neki.
–  Kellemes edzést – suttogtam a tagoknak, miközben
elhúztam a telefont a számtól. – Bocsi, Boog. Mit mondtál? Húsz
perc múlva telik le a munkaidőm.
Az unokatesóm elismételte:
– Zac nem veszi fel a telefonját. Próbáltam hívogatni őt, ahogy
az anyukája is, de nem veszi fel. Át tudnál ugrani hozzá és
szólni neki?
Mi a fenét mondott?
Azt szeretné, hogy közöljem Zackel, hogy a nagypapája
kórházba került?
Zac Travisszel, az Oklahoma Thunderbirds első számú
irányítójával az NFO-ban? A személlyel, akiről az imént
beszéltek a tévében? A sráccal, akit kiskoromban
megmentettem?
Erre aztán mekkora az esély?
– Kérlek, B. Nem kérném, ha nem lenne fontos.
Tudtam jól. Boogie sosem kért meg semmire. Szóval
természetes, de még mennyire természetes, hogy pont most jött
el az első alkalom.
–  Nem veszi fel, pedig folyamatosan csörgettem az elmúlt
órában. Az anyukája is próbálkozott, de sikertelenül – hadarta
az unokatesóm, minden szótagját átitatta a stressz és az
aggodalom.
 Ugyanezt a hangot használta, amikor Lupe mama beteg lett.
De ez most más volt.
Az unokatesóm azt akarta, hogy elmondjam a legjobb
barátjának, hogy a nagyapja kórházban van, mert az említett
legjobb barát nem veszi fel a telefont.
Ilyen egyszerű volt, és logikus.
Szinte semmiség.
Az unokatesóm azt akarta, hogy elmondjam a legjobb
barátjának, akit szinte egész életemben ismertem, aki egyszer
régen szeretett, és kishúgaként bánt velem, hogy a nagyapja
kórházban van, mert ő nem veszi fel a telefont. Mert tudnia
kellett róla. Ez természetes.
Nem volt okom nemet mondani, sem valódi okom, hogy
hezitáljak. Mi van akkor, ha közel tíz éve nem beszéltünk
egymással? Nem mintha azért történt volna, mert
összevesztünk, vagy valami oltári baromságot műveltem.
Nem. Nem létezett valós indok.
Csak betoji voltam.
Ő pedig… nos, most már mindegy.
– Bianca?
– Itt vagyok – válaszoltam, és az egész falon végigfutó tükörbe
pillantottam a gyümölcslépulttal és a recepcióval szemben, ahol
egész nap ácsorogtam. Hiába a leengedett haj, a szemem alatti
táskákat innen is láttam. Éjjel túl sokáig néztem a török
romantikus sorozatomat, de totál megérte. Nem mintha a tagok
nem szokták volna meg az állandóan kialvatlan fejemet.
 De…
Miért épp ezt kellett kérnie? Igazából kész karácsonyi csoda
volt, hogy ilyen sok időbe telt, mire ebbe a helyzetbe kerültem:
találkoznom kellett Zackel. Nem mintha azt hittem volna, sosem
futunk össze. Csak nem ilyen korán. Talán a következő
évtizedben. Amint meghallottam, hogy Zac Houstonban él,
felkészítettem magam, hogy lassan ütött az órám, és kész
csodának bizonyult, hogy az unokatesóm az utóbbi hetekben
külföldön dolgozott, így nem volt alkalma meglátogatni.
Most pedig Boogie ilyesmire kért.
Meghoztam a döntéseimet, ahogy Zac is. Nincs harag.
És most itt vagyunk.
Nem kellett mást tennem, mint közölni a hírt. Ennyi. Semmi
extra.
Visszafojtottam egy sóhajt, és az egyetlen lehetséges választ
adtam.
– Persze hogy megteszem.
Más körülmények között szívesen találkoznék Zackel. Nem
mintha nem próbáltam volna az elmúlt tíz évben, csak sosem…
jött össze.
Oké, talán próbálkozhattam volna jobban, de nem tettem. Jó,
talán nem is próbáltam igazán, ennyi. Mert mélyen belül igazi
nyápic tudtam lenni, ha úgy hozta a helyzet. Különösen, ha Zac
Travisről volt szó. Az idő számos sebet begyógyított, de nem
mindegyiket. Akadtak hajszálnyi forradások, amelyek igazán
fájtak.
 De az unokatestvérem legjobb barátjának tudnia kellett, hogy
a nagyapja kórházban van. Ő azonban nem veszi fel a
telefonját, én pedig épp abban a városban éltem, ahol szezonon
kívül edzett. A sors akarta így.
Hirtelen bevillant, amiről a The Sports Network
kommentátorai beszéltek.
Nos, hát.
Bármit megtennék a szeretteimért, és szerettem Travis papát.
Egyszer pedig szerettem Zacet, ahogy bizonyos fokig most is
tettem, és valószínűleg mindig is fogom.
De ha gyűlöltem volna őt, akkor sem tudok nemet mondani
Boogie-nak.
– Mindjárt végzek. Szerinted hol lehet? – sikerült kinyögnöm,
miközben rázott az ideg, hogy ezer év után pont ma kell
találkoznom a sráccal. De talán tudott róla, hogy a
Thunderbirds új irányítót igazolt.
Simán lehet.
A találkozásunk pedig százszor rosszabbul alakulhatna, ha
Zac tudta volna, hogy szerelmes voltam belé.
Még szerencse.
Egyszerűen megfeledkezett rólam.
 MÁSODIK FEJEZET

Jobb lett volna, ha hazamegyek, és a tévé előtt tolom magamba a

vacsorát.
A benzinkúton vásárolt gyümölcssaláta utolsó szőlőszemét a
számba dobtam, és a kocsimból a hatalmas házat bámultam.
Itt élt Zac, legalábbis Boogie ezt a címet küldte el, miután
letettük a telefont. Még egyszer leellenőriztem, jó helyen
jártam-e, és igen, nem tévedtem. Még az elkerített lakóövezet
kódja is helyesnek bizonyult… sajnos.
Hol máshol élne egy milliárdos? 99 százalékig biztos voltam
benne, hogy nem az ő tulajdonában állt a ház, hiszen nem fog
hosszú távon Houstonban tartózkodni. Bár ez nem változtatott
a tényen, hogy a bérleti díj a plafont verdeshette. Láttam a
képeket Zac oklahomai otthonáról. Boogie küldött egy fotót,
amin a vasból és gyönyörű fából készült lépcsősorok között a
márványpadlón elterül, fejét az öklére támasztja, Zac pedig
ugyanebben a pozícióban fekszik mellette. Mosolyt csalt az
arcomra.
Amikor igazán ismertem Zacet, mikor még barátok voltunk,
olyan kocsival járt, aminek légkondija sem volt, és a
lökhárítóján annyi horpadás díszelgett, hogy szeplősnek
nevezte. Most meg? Az utolsó képen, amit Boogie küldött, egy
BMW-ben ültek, ami valószínűleg többet érhetett, mint a családi
házunk.
De Zac keményen megdolgozott mindenért, a nagy házért, a
szép autóért – talán autókért – és a rajongók figyelméért. És
ahogy hallottam, rengeteg ember vette körül.
De még mennyi.
Tudtam, mennyire elfoglalt, amikor írtam neki, és nem is
kaptam választ. A gondolat épp annyira vigasztalt, mint egy
évtizeddel ezelőtt, amikor… eltávolodtunk egymástól.
Eltávolodtunk egymástól. Így fogom magamban elraktározni.
Ránézésre a mostani háza éppolyan nagy, és több mint
valószínű, éppolyan fényűző volt, mint az oklahomai…
kétemeletes, tágas, előtte kocsibeállóval. Meglepő módon
zsúfolásig telt autókkal, ahogy az utca is.
Három jól öltözött ember közelített a legnagyobb ház felé,
amit valaha láttam. Leparkoltam két gigantikus házzal arrébb,
és mindenemmel imádkoztam, hogy ne vontassák el a kocsimat.
És mi a francért kellett Zacnek épp ma bulit tartania?
Lezártam az autómat, és a fekete teniszcipőmben átrohantam
az úton, közben végigpillantottam a villasoron.
A telefonom képernyőjére néztem, és a biztonság kedvéért
harmadjára is ellenőriztem a címet, amit Boogie küldött.
Igen, továbbra is jó helyen jártam.
Megnyitottam az üzeneteket, és pötyögni kezdtem a
nővéremnek. Még a quinceañerával kapcsolatos üzenetemre
sem válaszolt.
 
Én: Bemegyek egy házba, ahol még soha nem jártam. Ha
nem írok vissza egy órán belül, hívd a zsarukat. A cím: Rose
Hill Lane 555.
 
Elgondolkodtam, és egy újabb üzenetet kezdtem.
 
Én: Ne hívj meg nemkívánatos személyeket a temetésemre.
 
Majd egy újabbat küldtem.
 
Én: Ha bármi történne, ne felejtsd a laptopomat egy
mocsárba dobni.
 
Egy újabb másodperc után hozzátettem:
 
Én: És ne feledd, te vagy az egyetlen, aki kitakaríthatja az
éjjeliszekrényemet. Húzz kesztyűt, és ne ítélkezz.
 
Visszacsúsztattam a telefonomat a táskámba, miközben
megálltam a legalább nyolcezer négyzetméteres ház előtt. A kő-
és téglafalakat vizslattam, és azt mondogattam magamnak,
hogy menni fog. Hisz Boogie kért meg.
És minél előbb lezavartam, annál előbb mehettem haza.
A túlméretezett üveg- és vasajtón keresztül valóságos tömeget
láttam odabent, de így is kopogtam. És persze senki sem
hallotta. Vagy legalábbis úgy csinált, mintha nem hallotta volna,
vagy magasról tett rá.
Becsengettem, kicsit figyeltem az embereket, de semmi. Hogy
miért gyűltek ide ennyien, fel nem foghattam. Zacnek nem volt
születésnapja. Már közel két hét telt el, mióta Houstonba
érkezett. Talán csak a hecc kedvéért jelentek meg. Lehet, hogy
megünneplik az élete új fejezetét a Thunderbirds nélkül? Ha
rólam lenne szó, magzatpózban zokognék a kanapén, miközben
tömöm magamba a mályvacukrot. De mit tudtam én?
Egy darabig még vártam, hátha valaki erre néz… de továbbra
is tettek rám. Néhány benti srác óriásinak tűnt, és a
zsigereimben éreztem, hogy futballisták lehettek, akárcsak Zac.
Azért jött Houstonba, hogy az előszezon kezdete előtt valami
nagyágyúkkal eddzen vagy ilyesmi. Az unokatesóm által elejtett
információk alapján Zac hosszú vakációra ment, mielőtt idejött.
Kíváncsi voltam, mihez kezd most a Thunderbirds nélkül.
Egy pillanatig totojáztam, a Maio House-pólómat vizslattam,
majd úgy döntöttem, egye fene. Még egyszer bekopogtam, és
amikor továbbra sem szúrták ki a kínos ácsorgásomat, a
kilincsért nyúltam. Meg kellett tennem.
Elfordítottam.
Kinyílt.
Oké.
Beléptem, becsuktam magam mögött az ajtót, és a jól öltözött
népséget méregettem. Nem öltöttek szmokingot vagy öltönyt, de
holtbiztos, hogy nem is galléros munkáspólót viseltek. Hirtelen
azt kívántam, legalább egy kis rúzst kentem volna magamra a
kocsiban.
Mindegy.
A folyosó egyik oldalán egy takaros, de letisztult étkező, a
másikon pedig egy iroda foglalt helyet. Az irodában csupán egy
íróasztalt, széket és nyomtatót láttam. Ahogy beljebb haladtam,
feltűnt, hogy a falakon semmi sem lóg, végül pedig eljutottam a
végtelen embertömeghez az egybenyitott, boltozatos
mennyezetű ház következő részében.
Mindenki beszélgetett, és a nappaliban a kandalló fölötti
nagyképernyős tévén egy film ment. Kiszúrtam néhány srácot,
akik az izomzatukból és a testtartásukból ítélve sportolók
lehettek. Egyikükkel találkozott a tekintetem, és elmosolyodott.
De nem ő volt a futballista, akit kerestem… bár más
körülmények között szívesen nézegettem volna.
Valamivel erősebben szorítottam magamhoz a táskámat,
lassan elhaladtam a nappali szélén, és világos hajat kutattam az
óriások tengerében.
Minden arcon végignéztem, de nem találtam, amelyiket
kerestem és ismertem.
Minden hosszadalmas perccel egyre erősebb szorongás
uralkodott el rajtam. Meg fogom találni Zacet, megteszem, amit
kell, és minden rendben lesz. Persze, rossz hírt kell közölnöm,
de legalább nem a legrosszabbat. Ő udvarias lesz. Talán
egymásra mosolygunk, és az enyém félig őszinte lesz.
 Nem tartoztunk egymásnak semmivel.
Találkozom a férfival, akit ismertem, átadom az üzenetet,
majd megyek isten hírével. Talán egy évtized múlva újra látom
őt, talán nem. Most legalább könnyebb lesz elfogadni és
átgondolni.
A reggelizősarok közelében egy kifelé vezető tolóajtó felé
vettem az irányt, és észrevettem, amint a kilincs kézről kézre
járt, ahogy a bulizók ki-be mászkáltak. Nem akartam a
hálószobában keresni Zacet, amíg nem merítettem ki minden
más lehetőséget. Ahogy megkerültem két embert, akik épp
akkor léptek be, amikor kifelé indultam, a felharsanó nevetésre
megpördültem. És kiszúrtam őt.
Alig akartam hinni a szememnek.
Az egyik nyugágyon, két nő közé préselődve egy férfi hevert,
akit egy órája láttam a tévében, amikor a kommentátorok a
karrierjét vitatták. Egy csapat sztárjátékosából és első számú
irányítójából… nos, ki tudja, mi a fenét kezd most magával az
unokatestvérem legjobb barátja. A régi barátom.
Jól megnéztem a fickót, akit ezer éve nem láttam, miközben
közeledtem felé, átfurakodtam a klikkek között és mellett, akik
rám sem hederítettek. Volt valami Zacben. Valami
megnevezhetetlen, amiért csak részben felelt a kinézete. Valami
mélyen belül, amivel vonzotta magához az embereket. Mintha
varázserő lengte volna körbe, és még ilyen távolságról is meg
tudtam mondani, hogy még mindig hibátlanul működött.
Ez tette őt ideális irányítóvá.
 Ez és a nagy szíve.
Legalábbis a múltban így hittem.
Zac jellegzetes cowboykalapja alá rejtette a gesztenyebarna és
barna tincsekkel tarkított sötétszőke haját. Amikor utoljára
láttam játszani a tévében, egész hosszúra növesztette. Elkaptam
egy villanást a ragyogó mosolyából, ami folyamatosan ott
virított az arcán, miközben az egyik nővel beszélgetett. Hosszú
lábát maga elé nyújtotta, szokásos módon farmert viselt. Még
gyerekkorunkban sem hordott soha rövidnadrágot, hacsak nem
számoljuk a hosszú, bő fürdőgatyáját, amit Boogie folyton
próbált lerángatni róla.
Rámosolyogtam pár emberre, akikkel összenéztem, miközben
átvágtam a tornácon ácsorgó tömegen, és szerencsémre senki
sem rántott félre, hogy megkérdezze, elvesztem vagy
eltévedtem-e.
A gyomrom jobban összeugrott, de nem vettem róla
tudomást. Hisz ő Zac. Fél életemet mellette éltem le. Egy ideig
karácsonyi ajándékokat is küldött nekem. Szerettem őt, és ő is
szeretett engem. A legjobb barátja volt annak a személynek, aki
közelebb állt hozzám, mint egy testvér.
És mi van akkor, ha Zac azóta futballcsillag lett?
Mi van, ha magazinok címlapjára került?
Vagy egy futballfranchise arca volt?
Mi van akkor, ha az egyik utolsó alkalommal, amikor
személyesen láttam, az akkori barátnője álmosolyával és
kemény szavaival apró darabokra zúzta a törékeny
önbecsülésemet? Nem voltam már tizenhét. Nem hagytam,
hogy mások véleménye leromboljon.
És komolyan, most mi van akkor, ha nem válaszolt egyetlen
hívásomra vagy üzenetemre sem? Már régen túljutottam rajta.
Nem ítéltem el, mert elfoglalt.
Nyirkos ujjaimat egymáshoz dörzsöltem, és az ajkamat
összeszorítottam, ahogy haladtam előre.
A jobbján ejtőző csinos szőke nézett fel először, és szerencsére
elmosolyodott. Ellentétben a barnával a balján. Nem ült ki
semmilyen érzelem az arcára, de volt valami a szemében,
amihez nem kellett gondolatolvasónak lenni, hogy tudjam, azt
üzeni: mit nézel, ribanc? Pff. Mintha beijednék tőle. Nem tudod,
mi az igazán rémisztő, amíg nem látod, mit gondolnak rólad az
emberek az interneten.
Csak amikor lefékeztem hármójuk előtt, akkor billent fel a
cowboykalap, és egy világoskék szempár, olyan tiszta lágy kék,
hogy már-már babakéknek is nevezhettem volna,
megállapodott rajtam.
Engem figyelt, továbbra is úgy mosolygott, ahogy milliószor
láttam, csupa huncutsággal és jókedvvel. Legalább nem sújtotta
le annyira, ami az egykori csapatával történt. Ez jó jel. Bár
láttam már vigyorogni a legnagyobb bánatában is. Ő már csak
ilyen volt.
Beletelt egy másodpercbe, de enyhén visszamosolyogtam rá,
üdvözlésképpen meglendítettem négy ujjamat, amit egész
biztosan észre sem vett, mivel a tekintete nem mozdult a
nyakamnál lejjebb.
És az első dolog, amint mondtam a srácnak, aki egykor a
vállán cipelt, aki a biciklije kormányán száguldozott velem az
abuelám környékén, annyi volt:
– Szia, Zac.
A keserűség lassan kúszott felfelé a torkomon.
Újra pislogott, és tovább mosolygott, miközben az évek során
egyre mélyebbé váló hangján azt duruzsolta:
– Mi a helyzet? – Lezser és barátságos, mint mindig. Annyira
rohadtul Zac.
Csak ácsorogtam ott, tekintetemet az arcon tartottam, amin
személyesen is láthattam, mennyit komolyodott. A kisfiús, édes
vonásai többnyire eltűntek, helyükre markánsabb forma,
magas arccsont és éles állkapocs került. Finom ráncok húzódtak
a szája mentén. Elvégre harmincnégy éves.
És még helyesebb lett, mint tinédzserként vagy huszonévesen,
különösen, amikor mosolygott, ahogy most is tette.
Féloldalasan, lazán és barátságosan. A texasi óriás személyesen.
Kedvesen fogadott.
–  Szia – szóltam óvatosan, továbbra is lenyűgöző, lebarnult
arcába bámultam. – Én vagyok az.
Én. Huszonhét, nem tizenhét évesen. Hosszú hajamat
leengedve hordtam. Fiatalabb koromban mindig felkötöttem,
mert nem tudtam, mit kezdjek a göndör fürtjeimmel a
kiegyenesítésen kívül. Most sminkeltem is magam. Kiszedtem a
szemöldököm. Ledobtam néhány kilót. De továbbra is
önmagam maradtam.
A mosolya szélesebbé vált, de tudtam, egyszerűen tudtam…
– Bianca – segítettem ki kínosan mocorogva.
Zac pislogott, de semmi…
Egyik szeméből a másikba néztem, csodáltam a gazdag
árnyalatát, és rájöttem… nem ismert fel. Nem… emlékezett
rám? Vagy felismert, csak ennyire leszart.
Semmi ölelés. Semmi „Bianca! Azta! De rég találkoztunk! Úgy
örülök, hogy látlak! Mi járatban erre?.
Csak bámult rám üres tekintettel, mégis udvariasan.
És…
A szívem elszorult, nem így akartam. Nem tudtam, hogy
képes rá, és kicsit sem számítottam rá, de elszorult. A
gyomromtól egészen a lábujjamig sajgott a testem. Hisz
tizennégy évig ő volt a legfontosabb személy az életemben,
most pedig…
Mindegy.
Okkal érkeztem, és akár tudta, ki vagyok, akár nem, ez
semmin sem változtat. Ő nem emlékezett rám, de én
emlékeztem rá.
Sosem feledkeztem el róla. Bár ez nem volt kölcsönös.
A lábujjam begörbült a sportcipőmben, és mosolyt erőltettem
az arcomra, ahogy mélyre temettem a csalódottságot, és
készültem előállni… Aztán mélyebbre temettem. Lélegezz.
Menni fog.
– Beszélhetnénk kettesben?
 Mosolya valamivel feljebb húzódott az egyik oldalon, mire a
srác, aki minden születésnapomon részt vett, mielőtt egyetemre
ment, azt mondta:
– Ó, szivi, hisz itt is beszélhetünk, nem igaz?
Úgy látszik, a „szivi” nem került ki a szótárából. Miért is
került volna?
A lábujjaim tovább görbültek, ahogy abba az egyetlen „szivi”-
be kapaszkodtam, és emlékeztettem magam, hogy nem
idegesítem vagy zavarom őt. Okkal érkeztem. Méghozzá
nyomós okkal.
–  Azt hiszem, jobb lenne, ha négyszemközt beszélnénk –
erősködtem, miközben az agyam próbálta elfogadni, hogy nem
emlékszik rám, vagy nem érdeklem. Próbáltam mondogatni
magamnak, hogy nem érdekel, bárhogy is legyen. De mégis az A
lehetőséget választottam, mert a B opció túlságosan fájt, hogy el
tudjam fogadni.
–  Zac, én vagyok. Bianca Brannen – próbálkoztam újra, a
biztonság kedvéért. – Anyukád próbált elérni… – Elhallgattam,
reméltem, hogy veszi az adást. Reméltem, hogy nem kényszerít
rá, hogy elfogadjam, tisztában van vele, ki vagyok, csak fittyet
hány rám, még ha az agyam tudta is, hogy már nem úgy érez,
mint régen.
Bár valami kezdett derengeni nála, mert lassan pislogott. A
tekintete hirtelen élessé vált. Homlokát összeráncolta.
Káprázatosan nézett ki.
Felegyenesedett, és azzal a világoskék szempárral rám
meredt. Sokáig úgy hittem, nem létezik kedvesebb szem a
világon, és ez nem kis szó, tekintve, mennyi jó embert ismerek.
De egyiküknek sem volt olyan tekintete, mint Zacnek, és nem
állt szándékomban azt feltételezni, hogy más ember lett, annak
ellenére, hogy eldobott, mint egy használt zsepit. Boogie nem
haverkodna vele, ha annyit változott volna, tudtam jól. Lupe
mama a mi cielo névvel illette, ami annyit tesz, én
mennyországom. Mert ő is azt látta benne, mint én, az ösztönös
jóságot. Saját unokájaként szerette őt.
Így két dolgot mondogattam magamnak.
Első: Nem leszek szomorú, ha nem emlékszik rám.
Második: Nem leszek szomorú, ha nem akar a közelemben
lenni. A semmiből bukkantam fel, és zargattam, miközben
elfoglalt. Nem mintha szemét vagy durva lett volna.
Az a szem pedig nem hazudik.
Nyeltem egyet, és lábujjhegyre emelkedtem, mintha attól
magasabbnak tűnnék. A szavak a torkomon akadtak. Okkal
érkeztem.
–  Nem akarlak zavarni. Boogie kérte, hogy keresselek meg.
Próbált hívogatni és…
Ez a gyönyörű férfi, aki pár éve meztelenül szerepelt egy
magazin címlapján, körülbelül fél másodperc alatt talpra ugrott.
A száját hirtelen eltátotta, ahogy a csodás kék szeme sebesen az
arcomat pásztázta, és alig hallottam őt, ahogy döbbenten
zihálta:
– Várj. Bianca?
Ó.
 HARMADIK FEJEZET

Nem igazán emlékeztem az első találkozásomra Zackel, Lupe

mamával vagy Boogie-val. A leghomályosabb, töredékes
emlékeimben mind szerepeltek, mintha mindig is mellettem
lettek volna. Mintha az élet előttük nem lett volna elég
emlékezetes.
A fejemben és a szívemben a kezdetektől léteztek. Ahogy a
karom és a szemem… hozzám tartoztak.
Annyit tudtam, hogy háromévesen találkoztam velük, amikor
a szüleim Liberty Hillbe költöztek a tizenöt éves nővéremmel,
Connie-val és velem, a kései gyerekükkel. Valamikor ugyanazon
a napon Lupe mama házához értünk, ahol Boogie, Zac és
néhány sosem látott nénikém és bácsikám is jelen volt az
utcából.
Egy új világ nyílt meg előttem, addig a szüleimmel és Connie-
val éltem, aztán hirtelen körülvett egy rakat ismeretlen
családtagom. Lupe mama szerint hamar belerázódtam. Azt
állították, nem voltam szégyenlős, de mostani fejjel tudtam,
hogy mennyire kedves mindenki anyukám oldaláról, így
biztosan megkönnyítették, hogy megszokjam az új környezetet.
Otthonra leltem abban a házban, az emberekben.
 A szüleim azonban nem maradtak sokáig. Négyéves
koromban leléceltek – hébe-hóba találkoztunk csupán egész
életemben – menteni a világot, engem és Connie-t pedig Lupe
mama és a család gondjaira bíztak.
De tisztán emlékeztem a basáskodó, sötét hajú fiúra, aki
beszólt a többi unokatestvérünknek, ha a „la güera” – fehér csaj,
miközben félvér lennék, nyomik – jelzővel illettek, és a
majdnem szőke, sovány srácra, aki mindig az abuelám házában
lógott. Mindketten jók voltak hozzám. Valami rémlett, ahogy a
nappaliban ültünk, és mindenféle szart építettünk
építőkockából, de körülbelül ennyire tudtam visszaemlékezni
abból az időből.
Azonban kicsit sem rémlett, amikor állítólagosan ellöktem
Zacet egy mokaszinkígyó útjából, és megmentettem az életét.
Csak mások történeteiből hallottam róla. Csakhogy egy
dologban biztos voltam: a szőke, sovány fiú mindig kedves volt
velem utána.
Ők voltak az én Boogie-m és Zacem.
És idővel egyre több közös emléket gyűjtöttünk. Ahogy
biciklizni tanítottak. Ahogy a biciklijükön vittek, amíg Lupe
mama rajta nem kapott minket, és leüvöltötte a fejüket a
verandáról, hogy tegyenek le azonnal, mielőtt megölnek, pedig
én nem féltem.
Ha nem voltam meghívva, akkor is velük tarthattam.
Emlékszem, hogy sosem éreztem magam kirekesztettnek,
mindig örömmel fogadtak.
 Ők ketten, Connie és a nagymamám segítettek, hogy
értékesnek érezzem magam.
A korkülönbség ellenére együtt nőttünk fel. Ahogy idősödtek,
egyre kevesebbet lógtunk együtt, de sosem feledkeztek meg
rólam. Legalábbis akkoriban. Még a sovány világosszőke fiú
sem, akiből piszkosszőke, de továbbra is sovány srác lett.
Amikor megszerezték a jogsijukat, elvittek kocsikázni. A gimis
futballmeccsek során én voltam a kiskölyök, aki a menő idősebb
uncsijaival lóghatott. Én voltam a lány, akinek odaintett a srác,
akinek minden diák és szülő szurkolt a lelátón.
Amikor pedig egyetemre mentek, bőgtem. De mindig
meglátogattak, így némelyik hétvégén és minden családi
ünnepen találkozhattam velük.
Aztán tizenhat éves lettem, és beleszerettem a szőke felnőtt
pasiba, aki nem volt már olyan sovány, mint régen, és
kishúgaként kezelt engem.
És… az élet nem volt ugyanolyan többé.
 
 
Beletelt egy másodpercbe, mire feleltem Zacnek, bár a torkom
elszorult, a gyomrom pedig kavargott
– Aha. Én lennék. Bianca. – Felemeltem az ujjaimat, és ismét
félszeg integetésbe kezdtem.
A szőkésbarna szempillái babakék szemére hullottak.
– Ne – suttogta talán a meglepettségtől, talán a sokktól.
Halál komolyan felé biccentettem.
 Az a szempár ismét az arcomat fürkészte, mielőtt felemelte
egyik hatalmas kezét – próbáltam nem gondolni rá, hogy
kicsiként úgy hittem, neki van a legnagyobb keze és lába –, és
mutatóujja hegyét finoman a szám sarka mellé érintette. Alig
két milliméterre tőle. Közvetlenül a szépségpöttynél, amit
fiatalon annyira gyűlöltem. Megannyiszor próbáltam eltakarni
a nénikéim vagy Connie sminkkészletével.
Zac ujja ott maradt, miközben tekintete visszasiklott az
enyémre, és a régi barátom döbbent suttogással ennyit nyögött
ki:
– Tökmag?
Ó.
Tényleg nem ismert volna fel először?
Bevallom, a megkönnyebbülés melegen töltötte meg a
mellkasomat, ahogy ismét apró mosolyt küldtem felé, bár, ha
őszinte akarok lenni, inkább tűnhetett bizonytalannak.
–  Ja – ennyit bírtam kinyögni. Oké, nem is szándékoztam
többet.
Zachary James Travis profi irányító és régi barátom álla
leesett, felfedte előttem tökéletesen fehér fogait, mielőtt keze
lehullott az arcomról. A következő pillanatban a fejét ingatta
hitetlenségében, és hangos meglepettséggel kijelentette:
– Most ugratsz?
Válaszul a fejemet ingattam.
Úgy tűnt csak erre várt, mert mielőtt bármit tehettem vagy
mondhattam volna, Zac tett egy lépést előre, és egy
szempillantás alatt mind a százkilencven centije az orrom elé
került.
Majd egy olyan ölelésbe vont, amitől a lábujjaim elhagyták a
talajt. Én csak bambán pislogtam, miközben hangosan és
őszinte döbbenettel azt mondta:
– Nem hiszem el. – Közben hatalmas, izmos testéhez szorított.
Néhány évvel ezelőtt minden feszültség elhagyta volna a
testemet tőle.
Nem felejtett el engem.
Örült nekem.
És nem fogok sírni örömömben, amiért mégsem felejtett el
teljesen. Vagy mert nem közönnyel viszonyult hozzám ennyi idő
után. Tényleg nem.
Azonban nem tudtam teljesen ellazulni. Mert közel egy
évtized telt el, és habár megértettem, milyen elfoglalt, és
mennyi ember sürög körülötte, nem csillapította a múlt
fájdalmát. Nem törölte ki az emlékeket, amikor a telefonomat
bámultam, és azon tűnődtem, mit vétettem, amiért nem akart a
barátom lenni többé.
Nem zaklattam őt. Nekem is megvolt a magam élete, amiért a
belemet is kidolgoztam. Voltak mellettem olyanok, akik
szerettek és törődtek velem, mert megérdemeltem. Legtöbbször
egész rendes embernek gondoltam magam.
És mindezek ellenére, a hasogató fájdalomtól eltekintve,
szerettem őt. Életem minden pillanatában a legjobbat akartam
neki. Nem volt olyan perc, amikor ne drukkoltam volna neki,
annak ellenére, hogy túllépett rajtam, és a múltjában felejtett.
Örült, hogy láthat, és csak ez számított.
Felemeltem a karomat, és a nyaka köré fontam, egy
másodpercig szorosan öleltem magas testét, mintha pokolian
hiányzott volna. Ami így is volt. Egy pillanatra meleg, sima
nyakához nyomtam a homlokom.
Mi bajom származna belőle? Régen halálra ölelgettem őt.
Nem akartam azon agyalni, miért nem találkoztunk ennyi
ideig. Nem akartam elszomorodni, amiért talán egy újabb tíz év
kell, hogy viszontlássuk egymást. Legalább egy percre enyhült a
bánatom.
Az ölelés és a hír átadása után az élet visszaáll a régi
kerékvágásba.
–  Nem hiszem el, hogy te vagy az, Tökmag – suttogta Zac
Travis azzal a meglepő, erős, mégis kedves texasi akcentusával,
amit a nagypapájával töltött idő alatt szedett magára. Olyan
szorosan és magasan tartott, hogy alig értem a földet. És
hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vettem észre, milyen
kemény és izmos a mellkasa, ahogy hozzám nyomódott.
Egyik hosszú karja ellazult, és a tenyere a tarkómat érintette,
ami jobban meglepett, mint a zengő, jól ismert nevetése a
szájához közelebb eső fülemnél.
– Baszottul nem tudom elhinni.
Nem tudtam visszafogni a mosolyom, magamba szívtam
minden figyelmét oly hosszú idő után, a mellkasánál, amit
számtalan alkalommal láttam csupaszon, mielőtt szőr nőtt
volna rá, és kiélveztem váratlan örömét.
Amikor annyira leeresztett, hogy a talpam a földet érje,
továbbra is mosolyogtam rá a boldogságtól és a meglepettségtől.
Na meg a megkönnyebbüléstől.
A jóképű férfi, akibe fiatalon és bután szerelmes voltam,
döbbent arckifejezéssel vigyorgott le rám. Minden vonása
felragyogott, amit álmomban sem gondoltam volna néhány
hónapja. Zac tekintete egy pillanatra végigsiklott rajtam, mielőtt
ismét az arcomon állapodott meg. Valószínűleg felmérte a Maio
House-pólómat, az egyszerű kék farmeremet, aminek fel kellett
hajtanom a szárát, és a sima fekete teniszcipőmet fehér talppal,
ami megkönnyítette a nyolcórás ácsorgást. És a ragyogó fehér
mosolya még szélesebbé vált, erős karját széttárta, arca kipirult,
boldognak és őszintének tűnt, és totálisan az NFO előtti Zacet
idézte.
– Nem hiszem el, hogy te vagy. Mikor nőttél fel?
Persze hogy alig hitt a szemének. Ezer éve nem találkoztunk,
és tuti nem keresett rám a neten.
Ééés ezzel el is szállt az örömöm egy része.
A valóság mindig akkor rúg seggbe, amikor szükséged van rá,
és még inkább, amikor nincs szükséged rá.
Zac továbbra is élénken mosolygott, az a világoskék tekintet
az arcomon vándorolt, miközben a gerincem megfeszült, és a
vállam megrogyott a megjegyzésére.
–  Tökmag, felnőtt vagy – jegyezte meg a hajdani barátom,
nem tudva, milyen emlékeket idézett fel.
 De már túljutottam ezen a szarságon. Ezért ismét bólintottam,
és talán kissé erőtlenül kinyögtem:
– Többnyire.
–  Mit keresel itt? – kérdezte Zac ugyanazon az izgatott
hangon, továbbra is tudatlanul. Az arca mostanra szögletessé
vált, a szeme pedig pont olyan kedves, mint mindig. Ujja ismét a
szépségpöttyömet érintette, ahogy még egyszer a fejét ingatta. –
Nem hiszem el, hogy itt állsz előttem életnagyságban.
Hirtelen beugrott, miért jöttem.
Szőke szőrrel borított, izmos alkarja felé nyúltam, mielőtt
megálljt parancsoltam magamnak. Mi a fenét műveltem? A
kezemet az oldalamhoz ejtettem, és erőt gyűjtve
kényszerítettem magam, hogy a kék szemébe nézzek.
– Beszélhetnénk négyszemközt?
Széles mosolya a szívembe hasított, különösen, amikor
lenézett a kezemre, amelyet visszahúztam, és a jókedv egy része
elillant az arcáról. De egy másodperc múlva bólintott, az
arckifejezése zavarttá és tétovává vált, ahogy érzékelte a
hangulatomat.
– Ahogy akarod, aranyom – ment bele lazán.
Más körülmények között, egy másik életben a szavai
feldobták volna a napomat. A magasba emeltek volna, és az
egész hónapomat szebbé teszik. Szerettem őt, tényleg szerettem,
de száz különböző okból életem közel egyharmadában nem
láttuk egymást.
–  Mikor történt ez? Te itt élsz? – kérdezte, mintha azonnal
elfelejtette volna, hogy kettesben akarok beszélni vele. – Úgy
érzem, a képzeletem játszik velem.
Okkal érkeztem. Igen. Tudnia kellett róla, minél hamarabb,
annál jobb. A célt kellett szem előtt tartanom. Úgysem
érdekeltem őt igazán.
– Tudod, hol van a telefonod? – kérdeztem inkább.
Ezzel le is hervadt a mosolya.
– Nem. Valakinek kölcsönadtam. Azt hittem, visszahozta…
Kezdett észbe kapni. Talán végre kapcsolt, mit mondtam a
telefonhívásokról, hogy Boog küldött, és hogy beszélnünk kell.
– Bemenjünk?
Bólogatni kezdett, mielőtt megállt, teste teljesen elernyedt.
Tekintete egyik szememről a másikra vándorolt, végül minden
játékossága elillant, amint rendkívüli megfontoltsággal
megkérdezte:
–  Papa… – Ádámcsutkája és hosszú, homokszínű szempillái
megremegtek. Tekintetét elárasztotta a fájdalom, az aggodalom
és a rémület, és az egykor derűs és szívélyes hang három szót
bökött ki. – Papával van baj?
Nem akartam a barátai előtt közölni vele, és körül sem kellett
néznem, hogy tudjam, megannyi szem szegeződött ránk. Vagyis
rá. Éreztem, de ő is biztosan tudott róla.
–  Kórházban van, épp vizsgálják. Ennyit tudok. Anyukád és
Boogie próbáltak elérni, de… – Nem vetted fel. Mert kölcsönadta
a telóját egy buli közepén. Szerintem magától is összeállt neki a
kép.
 A férfi, aki szinte egész életét kacagva és mosolyogva töltötte,
fél másodperc alatt ledermedt és elsápadt.
Folytatnom kellett.
–  Boogie adta meg a címedet, és kérte, hogy keresselek meg.
Olyan gyorsan jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam –
magyaráztam, miközben az oldalán elernyedt karját
fürkésztem. Gondoltam rá, hogy megfogom a kezét, ahogy ő is
tette, amikor kicsi voltam. Kivéve, hogy most azok az ujjak
millió dollárt érnek, míg az enyém vagy egy ezrest. De nem
fogtam meg a kezét. Nem a múltban voltunk. Arra a keskeny,
vonzó arcára fókuszáltam, a rejtett mosolyvonalaival, rózsaszín
ajkára és kedves kék szemére. – Szeretnéd visszahívni őket a
telefonomról?
A szeme rám szegeződött, és az ádámcsutkája ismét
megremegett, ahogy bólintott. Felemelte a kezét, és
megdörzsölte a mellkasát a mellizma között, ami elég
kidolgozott volt, hogy a köze völgyet alkosson. Régen
egydekányi izom sem volt ott, az már biztos.
A fejét oldalra fordította, és elkiáltotta magát:
– CJ! Megcsörgetnéd a telóm? Meg kell keresnem.
–  Azonnal, texasi óriás – felelte baromi mély hangon, akihez
intézte a kérést.
Texasi óriás. Kétlem, hogy Zac ma is rám gondolt volna,
amikor valaki így nevezte. Volt egy olyan érzésem, hogy hosszú
ideje nem tette.
Felé nyújtottam a telefonom. Minél hamarabb végez, annál
gyorsabban mehetek.
–  Ha megcsörgeti, segítek keresni, miközben beszélsz
anyukáddal.
Kék szeme felém rebbent, de totálisan távolinak tűnt a
tekintete, mintha ott sem lettem volna. Nem hibáztathattam
érte egy ilyen nap után.
A gondolatom beigazolódott, amikor üres pillantással nézett a
telefonomra. A tündöklő, boldog férfi egy perccel ezelőttről
semmivé lett, és úgy láttam, szüksége van egy pillanatra, vagy
tízre. De muszáj volt felhívnia az anyját vagy az unokatesómat.
Nekem pedig segítenem kellett megtalálni a telefonját, hogy
leléphessek.
Megfordultam, hogy kiderítsem, kitől kért segítséget, és
jóformán mögöttem találtam egy fickót. Platinaszőke
rasztahaját lófarokban hordta, mobilját a füléhez tapasztotta,
miközben tekintete a terepet pásztázta. Nem volt olyan magas –
mondom ezt én –, de kisportolt. Miután egy utolsó pillantást
vetettem a megkukult Zacre a telefonommal, ismét a másik
fickó felé fordultam, és magamra irányítottam a figyelmét.
Sötétbarna szempár pillantott le rám.
– Szia. Te csörgesd, én keresem.
A jóképű srác biccentett, tekintete a pólómra siklott, mielőtt
azt felelte:
– Csörgetem, míg meg nem találod.
– Megegyeztünk.
Hosszú időbe telt átvágni a házon és az idegenek tömegén,
mire megtaláltam a berepedt képernyős iPhone-t egy
fürdőszobában a bejárat közelében. Felhorkantam.
A férfi, aki korábban nyolc számjegyű szerződést kötött, törött
képernyős telefont használt. Nem különbözött sokban az
általam ismert Zactől, aki ragasztószalaggal fedte le a
szakadásokat a kabátján, két hónapig kartonpapírt ragasztott a
kocsija ablakára, miután az egyik exe betörte, és mindig az
egydolláros ajánlatok közül választott, mert olcsóbb volt, mint
az autós Mekiben kaját venni.
Nem sokat változott az évek során, ami örömmel töltött el. Ha
az életnek, az embereknek, a rajongóknak és a kritikusoknak
nem sikerült megváltoztatniuk őt, úgy éreztem, semmi sem lesz
képes rá. Ami csak még inkább felvillanyozott.
Tényleg örömmel látott, nincs mit tagadni rajta.
Fogadtam a hívást, miközben a CJ Daniels – White Oaks
felirat villant fel a képernyőn.
–  Megvan. Köszi. – Egy dörmögést kaptam válaszul, és
leraktam.
Zac telefonja rezgett, és a képernyő felvillant. Automatikusan
odakaptam a pillantásomat.
 
ÚJ BEJÖVŐ ÜZENET
 
AMY SZŐKEPINCÉRNŐ OKC: [csatolt kép]
 
Alatta pedig régebbi értesítések sorakoztak.
  
KEISHA SZKEVÁLÓPERESÜGYVÉD OKC: [csatolt kép]
 
STACY BARNABANKÁR OKC: Most hallottam…
 
VANESSA: [két új üzenet]
 
AIDEN: Hívj fel.
 
TREVOR: MI A FASZT MŰVELSZ? HÍVJ VISSZA!
 
Amy. Szőke pincérnő. OKC.
Keisha. Szőke? Válóperes ügyvéd. OKC.
Stacy. Barna bankár. OKC.
És valamilyen Vanessa.
Érdekes módot talált, hogy megjegyezze az embereket…
Egy apró, ostoba, felesleges másodpercig azon tűnődtem,
hogy van-e Bianca a telefonjában. De amint a fejembe szökkent
a gondolat, gyorsan elsöpörtem, olyan messzire, amennyire
tudtam.
Semmi közöm hozzá.
Átvágtam a házon, de nem találtam őt az udvaron, ahol
találkoztunk. Amikor a raszta haverja elkapta a pillantásomat,
feltartottam Zac repedt telóját, hogy megerősítsem, én találtam
meg, a szabad kezemmel pedig feltartottam a hüvelykujjam,
amire nagyot biccentett. De hol lehetett Zac?
– Azt hiszem, felment a szobájába – kiáltotta a szőke csaj, aki
mellette ült. Amint ránéztem, felfelé mutatott.
Tudta, hol van a szobája. Ehhez sincs közöm.
–  Még telefonált – folytatta, kedves hangja passzolt szép
arcához. – Jól van?
Megvontam a vállam. Nem ismertem a csajt. Nem készültem
kiteregetni Zac szennyesét, különösen olyannak, aki akár egy
jelzőcskét is kaphatott a srác telefonjában. Nem tudtam
elképzelni, hogy annyi embert ismerjek meg, hogy jelzőket kell
írnom, amiről emlékszem rájuk. Nálam legalább néhány
embernek vezetékneve is volt.
Na mindegy.
–  Kösz, hogy szóltál. – Egy apró, mégis őszinte mosollyal
jutalmaztam a lányt, mivel kedves volt. És én szerettem a
kedves embereket.
De most azonnal meg kellett találnom a srácot, visszaszerezni
a telómat, és megpattanni.
– Honnan ismered Zacet?
Lepillantottam az ismeretlen hang felé, és a Zac-szendvics
másik felét találtam ott, a barnát, aki, épp mint korábban, most
is furcsán nézett rám.
Az egyetlen lehetséges választ adtam neki, különösen, mivel
nem éreztem kedves személynek.
– Családtagok vagyunk. – Kezdjen vele, amit akar.
Az arca azt üzente, kicsit sem hisz nekem, de magasról tettem
rá. Megfordultam, és elindultam befelé, miután egy mosollyal
elköszöntem a másik nőtől. Amint találtam egy lépcsőt a
nappali mellett, felfelé indultam, és a sima fehér falakat
mustráltam, amelyek pont olyanok voltak, mint a földszinten.
Nem hallottam semmit a lenti zajtól, ahogy végighaladtam a
folyosón, és minden szobába bekukkantottam.
Mindegyik máshogy nézett ki. Az első nagyrészt üresen állt,
egy modern franciaágyat és egy komódot leszámítva. A második
szoba az előző pontos mása volt egy újabb franciaággyal és
vadonatúj, sosem használt berendezéssel. Még a szőnyeg is
érintetlenül terült el.
A harmadik szobában akkora hatalmas ágy állt, hogy az egész
szobát betöltötte, a falhoz pedig egy közepes méretű lapos
képernyős tévét rögzítettek. A szekrény ajtaja nyitva állt, és
láttam néhány ruhát benne. Az ágyra egy pólót dobtak.
Miközben leselkedtem, Zac hangját hallottam. Elhaladtam egy
moziszoba mellett, ami hasonlóan újnak tűnt, és négy nagy
fotellel és egy kivetítővel lett felszerelve.
A fő hálószobában bukkantam rá Zacre, vagy legalábbis a
gigászi palota egyik fő szobájában. Meglepne, ha nem lenne lent
is egy. Egyik nap, amikor unatkoztam munkában, megnéztem a
terveket, és ezekben a házakban nem egy, hanem két lakosztály
is helyet kap általában. P-u-c-c-o-s.
Zac a füléhez szorította a telefonomat, egy bőrönd pedig
nyitva feküdt a hatalmas matraca tetején. Az ágy lábához egy
hófehér takarót és huzatot gyűrtek. Néhány eldobott zokni
hevert egy koszos kék-szürke sportcipő mellett. Egy pohár vizet
hagytak a szoba ajtajához közelebb eső éjjeliszekrényen… és
nagyjából ennyi tárgyat láttam bent, a nagy fekete komódot
leszámítva a falnál. Itt sem lógott semmi a falakról. Semmi
személyes. Semmi csecsebecse.
–  Aha, rendben – mondta Zac. Összenézett velem, amikor
megálltam az ajtóban, mire fejével biccentett, hogy lépjek be.
Egyik keze idegesen a sötétszőke hajába túrt, pontosan
ugyanolyan árnyalatú volt, mint amire emlékeztem, csak
kicsivel hosszabb, mint ahogy láttam a tévében.
Beléptem. Voltam párszor a régi hálójában, de nem
emlékeztem, hogy nézett ki. Csupán halvány foszlányok éltek
bennem egy rendetlen szobáról, ami izzadság- és lábszagtól,
illetve valamiféle kölnitől bűzlött, amit a nagynénje adott neki
minden karácsonykor.
Vágyakozás lett úrrá rajtam a fiatalabb fiú után, akit
testvérként, majd ábrándként szerettem, habár cserben hagyott
azzal, hogy továbblépett, engem pedig ejtett. De a múlt az múlt,
értettem én.
Néztem, ahogy Zac a komód felé fordul, elővesz néhány
ruhát, és bedobja a bőröndbe.
De azonnal kiszúrtam.
A keze remegett.
Méghozzá nem is kicsit.
Banyek.
Elmormolt néhány okét és ahát, miközben pakolt. Én pedig
végighallgattam az egészet.
– Jövök, amilyen hamar csak tudok. Szeretlek, anya.
Az anyukájával beszélt.
Ahogy befejezte a hívást, tovább szorongatta a telefonomat,
és csak állt ott. Valamikor levette a barna cowboykalapját, a
haja pedig teljesen összekuszálódott. A hálószoba fényében
láttam, mennyire lebarnult a szabadtéri edzések során, és
sokkal izmosabbnak tűnt, mint valaha. A felsőteste szikár volt,
és hatalmas, vállai szélesek, erős karja méretes izmoktól dagadt,
amikről alig tudtam levenni a szemem.
Az arca azonban…
Ismét eszembe jutott, mennyire régen találkoztunk
személyesen. Néhány hónap és harmincöt lesz. Még halványan
emlékeztem a tizenhetedik születésnapjára, amikor Lupe
mama, a nagyim, egyben Zac felvigyázója is, edzés után
meglepte őt a kedvenc tres leches, azaz három fajta tejből
készült tortájával. A mama élete végéig a kandallópárkányán
tartotta a képet, amint vigyori fejjel elfújja a gyertyákat.
Halványan én is látszódtam Zac válla mellett, ahogy pufók
arccal vártam a finom tortát, míg Boogie Zac másik oldalán
foglalt helyet.
Megőriztem a képet, miután évekkel később kipakoltuk a
mama házát. Az éjjeliszekrényem egyik fiókjában lapult, a
legjobb emberek szerepeltek rajta a földön, és egy gyerekkori
barát, akiből szupersztár lett. Lesz miről mesélnem a
gyerekeimnek. Egyszer megmentettem az életét, kezdhetném a
történetet.
Nos, az én dolgom itt véget ért. Hazamehetnék, nézhetném
egy darabig a török romantikus sorozatomat, és agyalhatnék
egy darabig a csokis-banános receptemen. Holnap felhívom
Boogie-t, megkérdezem, hogy van a papa.
– Zac…
– Haza tudnál vinni?
A földbe gyökerezett a lábam.
Azt akarta, hogy én vigyem haza? Mikor tele van a háza
emberekkel?
Kék szempár találkozott az enyémmel, aggodalommal és
fájdalommal telt meg, és valószínűleg tucatnyi más érzelemmel,
amit nem tudtam beazonosítani.
–  Kérlek? – esedezett Zac elgyengült hangon, ami egyenesen
abba a részembe talált, ami ennyi idő után is megőrizte a Zac
iránt érzett szerelmemet.
Megrohant az emlék, ahogy meglepett a középiskolai
ballagásomon, kezében fényes léggömböt tartott, és úgy
integetett, mint egy őrült, miközben a családom felé
közelítettem. Akkoriban Dallasban élt. Én pedig néhány
hónapig Boogie szüleinél húztam meg magam. Üzenetben
figyelmeztetett, nem biztos, hogy időben odaér, de sikerült neki.
Ekkor láttuk egymást utoljára, bár ez totál mellékes. Eljött,
amikor nem lett volna muszáj, most pedig…
– Oké – feleltem kissé vonakodva, közben az arcát fürkésztem.
Meglepődtem, hogy elég kényelmesen érzi magát mellettem,
hogy engem kérjen meg. És bár újra azon töprengtem, miért
nem szólt valakinek a lenti tömegből, a kérdést megtartottam
magamnak. Nem az én dolgom, és nem kért volna meg, ha
nincsen rá jó oka.
Kezét az arcához emelte, és kézfejével megtörölte a homlokát.
Nem értettem, hogy nézhetett ki egyszerre ártatlan fiúnak és
felnőtt férfinak. Nagyot nyelt, miközben csendesen
becipzározta a bőröndjét, és gyenge mosolyt küldött felém,
mielőtt az ajtó felé intett.
Nem sírt, az csak jót jelenthetett, igaz? Akkor nem
történhetett tragédia. Talán meg kellene kérdeznem Boogie-tól,
mi a helyzet, amint visszakapom a telómat.
Némán haladtam végig a folyosón, majd lefelé a lépcsőn. Az
aljánál megálltam, és hátrapillantottam a férfi feszült
tekintetére, ami a padlóra összpontosított. Arca beesett,
rózsaszín ajkát összeszorította.
–  Akarsz beszélni valakivel, mielőtt elmegyünk? Vagy
kipaterolni az embereket?
Zac felnézett, a szeme inkább tűnt elkeseredettnek, mint
kedvesnek, homlokát összeráncolta.
– Nem.
Rendben. Ő tudja.
Bólintottam, mielőtt átadtam neki a telefonját, amit a
farzsebembe raktam, míg az anyukájával beszélt. Egy
biccentéssel elvette, majd átadta az enyémet. Továbbindultunk,
és nem tudtam nem észrevenni a kíváncsi tekinteteket, amik
Zacre tapadtak, ahogy a gurulós bőröndjével kígyózott közöttük.
Ha valamiféle drága poggyászra számítottam, kezdőbetűkkel és
dizájnerlogókkal, most csalódnom kellett. A fekete bőröndje úgy
nézett ki, mint ami bejárta az egész világot.
Talán be is járta.
– Hova mész, ember? – kérdezte egy srác, ahogy elhaladtunk
mellette.
Ismerősnek tűnt…
– El. Cső – felelte a régi barátom hanyagul.
Tudnom kellett, van-e bármi hír a papáról.
Egyikünk sem szólt egy szót sem, de nem is tudtam, mi a fenét
mondhatnék. Miközben kiléptünk az ajtón, néhányan
odakiáltottak Zacnek, aki kelletlenül és azon a furcsa hangon
felelt, ami mintha egy másik személyhez tartozott volna… egy
olyan személyhez, aki mázsás súlyt cipelt a vállán.
Az utcára érve kinyitottam a kocsim csomagtartóját, hogy Zac
berakhassa a bőröndjét. Őt vizslattam, miközben bepakolt, bőre
kiálló arccsontjára feszült. A szomorúság és az aggodalom az
arcára volt írva. Évekkel ezelőtt megtapasztaltam, mennyire
szereti a nagypapáját. Épp annyira, ahogy én rajongtam Lupe
mamáért.
Teljes szívvel és feltétel nélkül, mert ők is épp így szerettek
minket.
Sosem fogom elfelejteni, milyen elveszettnek,
kétségbeesettnek éreztem magam, amikor mama szívrohamot
kapott. Mintha kirántották volna alólam a talajt.
 Talán Zac nem vett részt életem közel egyharmadában, de az
első kétharmadban szüntelenül mellettem állt. Amikor Lupe
mama meghalt, szorosan magához ölelt, miközben zokogtam,
mert nem tudtam, mihez kezdjek ezután. És sosem fogom
elfeledni, hogy ő is sírt. Megsiratta az asszonyt, aki egy
évtizeden át vigyázott rá. Aki minden születésnapján meglepte
egy tortával, még azután is, amikor Zacet annyira lefoglalták az
iskola utáni tevékenységek, hogy nem volt szüksége a
felügyeletére. Nem felejtettem el, hogy azt ígérte, minden
rendben lesz.
Tudtam, mit várna tőlem a nagymamám és az unokatesóm.
Hogy segítsek annak a srácnak, akit annyira szerettek. Ez most
nem rólam vagy az én akaratomról szólt.
Így megtettem. Felajánlottam az egyetlen dolgot, amit tudtam,
ám felkészültem a visszautasításra.
– Hé – szóltam, folyamatosan készítettem magam a nemleges
válaszra. – Megöleljelek? Mondhatsz nemet.
A szikár, gyönyörű férfi, akinek mintha az egész naprendszer
súlya a vállára nehezedett volna, egy pillanatig rám meredt.
Majd bólintott.
Én tettem meg a lépéseket felé, amíg fel nem bámultam rá,
ahogy megannyiszor tettem kiskoromban. Más körülmények
között elmosolyodtam volna, de a nagyapja kórházban volt,
nem tudtam biztosra, az anyja milyen hírt közölt vele, és talán
kilátástalannak érezhette a sorsát, most, hogy az NFO csapata új
játékost igazolt a posztjára. Ráadásul én egyszerre éreztem
magam zavarodottnak, megbántottnak és megkönnyebbültnek.
Így beértem azzal, hogy a mára ismeretlenné vált szemébe
bámulok.
Lábujjhegyre emelkedtem, és átkaroltam a nyakát.
Magamhoz húztam az ismeretlenül is ismerős melegét és erős
mellkasát, ami ekkor szinte törékenynek tűnt.
Amitől csak erősebben öleltem.
Igen, megbántott engem. A közénk költöző távolság sebet
ejtett rajtam. De most nem ez volt a lényeg, hanem a múltunk,
amikor minden jó volt közöttünk. Sőt, a legjobb.
Zac várt néhány másodpercet, mielőtt átölelte a hátamat,
majd közelebb húzott magához, mintha nem valami random
csaj lennék, akit ezer éve nem látott, mintha csak tegnap lett
volna, amikor a futballmeccsei után mindenkinek Tökmagként
mutatott be engem. Amikor hazajött látogatóba az egyetemről,
és a televízió előtt henyélt Lupe mamánál, és párnákkal dobált,
amikor halálra nyaggattam.
Meg akartam kérdezni, mit mondott az anyukája, de nem
tettem.
Ahogy éreztem, amint a mellkasa emelkedik, és egyik sóhajt a
másik után engedi ki, hagytam, hogy ez a pillanat egyelőre elég
legyen. Egy kicsit haboztam, mielőtt fel-le simítottam a kezem a
gerince mentén, ahogy bármelyik barátommal vagy
szerettemmel tettem volna, akinek vigasztalásra van szüksége.
Mert egypár évvel ezelőtt a vesémet is odaadtam volna neki.
Oké, most is odaadtam volna, ahogy bárkinek, akinek
hatalmas szüksége van rá, és csak én vagyok neki.
A dolgok változnak, ahogy az emberek vagy az élet is. Tudtam
jól, és el is fogadtam.
Zac telefonja hirtelen megcsörrent, és ellépett tőlem, én pedig
a szemébe néztem.
– Menjünk. A kocsiban fogadhatod a hívásokat.
Zac, aki harminc perccel ezelőtt majd kiugrott a bőréből, hogy
láthat, válaszul komolyan bólintott.
Gyors üzenetet küldtem a nővéremnek, mielőtt az autóba
pattantam.
 
Én: Elmegyek Austinba, aztán jövök. Írok, amint hazaértem.
 
Zac az anyósülésen telefonált, talán a menedzsere üzenhetett
neki, őt hívhatta – aki egy Trevor nevű fazon volt, akivel
egyszer találkoztam, és egy igazi parasztnak találtam –, aztán
Boogie-val beszélt. Annyit közölt kettőjükkel, hogy a nagyapja
kórházban van, és hazamegy, hogy vele legyen.
–  Nem tudom, mikor térek vissza – mondta Zac Trevornak,
aki az általam hallottak alapján nem különösen örült, hogy
elhagyja Houstont. Sikerült kihallanom ezt-azt Trevor éles
válaszából, mint „idő” és „nem engedheted meg” és „mit
művelsz?”. Amire Zac válaszul a fogát csikorgatta, és bosszús
hangon olyanokat felelt: „Papáról van szó.” „A család az első,
Trev.” „Igen, a házban van, ne aggódj.”
A kettejük beszélgetése izgatott a legjobban. De ismét
emlékeztettem magam, hogy semmi közöm hozzá, mi történt, és
a legjobbat kívánom Zacnek, ahogy mindig is.
Aztán, úgy tűnt, valaki olyat hívott, aki vele élt.
–  Hé, leléptem a házból. A nagyapám kórházba került, és
meglátogatom… Igen… Figyu, paterolj ki mindenkit, ha úgy
érzed. A takarító személyzet holnap érkezik. Ma reggel hívtam
őket, szóval nem kell fáradnod… Igen. Oké. Bocsi, Ceej… Persze.
Szia.
A hívások után Zac alig szólt egy szót, még akkor is néma
maradt, amikor Houstonból kifelé megálltam egy hódlogós
benzinkútnál. Csak ült a kocsiban, és várt, amíg visszatérek.
Vettem két pálcás sült kolbászt és pár üdítőt, amiken osztozni
akartam az útitársammal, de amikor adni akartam neki belőle,
apró mosolyt küldött felém, és megrázta sötétszőke fejét. Csak a
vizet vette el, amit hoztam neki.
Az a Zac, akit én ismertem, sosem mondott volna nemet egy
sült kolbászra… vagy bármilyen kajára. Újból emlékeztetett
arra, hogy bizonyos szempontból nem ugyanaz a személy
többé. Erre a gondolatra görcsbe rándult a gyomrom.
Vagy szigorú diétát tartott, ami miatt nem evett feldolgozott
húskészítményeket. Ki tudja? Végül ezt a megoldást
választottam, hogy jobban érezzem magam.
A csuklómmal vezettem, miközben megettem mindkét
kolbászt, mert nincs az az isten, hogy hagyjam pocsékba menni.
Közben egy podcastet hallgattunk – vagyis én hallgattam – a
megerősítésről és a bab történetéről.
 Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Míg régen be
nem állt volna a szánk, bármilyen témáról legyen is szó. Nagy
dumás volt, mint én.
Újabb emlékeztető, mennyi minden változott.
Szerencsére nem támasztottam elvárásokat, különösen így,
hogy hirtelen kétszáz mérföldet kellett elvezetnem oda, ahol
felnőttünk. Legalább másnap nem kellett dolgoznom. Azt
fontolgattam, Boogie-nál maradok, hogy ne kelljen éjszaka
visszavezetnem, de rögtön meggondoltam magam. Holnap
videót kellett felvennem, és Deepa figyelmeztetett, hogy délután
dolga lesz, így korán kell kezdenünk.
Az órák legalább gyorsan teltek, és Zac végre kibökte, melyik
kórházban fekszik papa. Amikor Austin északi részéhez
közeledtünk, segítségül kellett hívnom a navigációt, mert nem
emlékeztem az útra.
–  Megérkeztünk – közöltem, amikor leparkoltam a kórház
előtt.
Zac felemelte a fejét az ablakról, ahova az utóbbi egy órában
támasztotta, és felsóhajtott. Picit belesajdult a szívem. Oké, talán
nem is picit.
Felé nyúltam, a vállára tettem a kezem, és valószínűleg az
utolsó alkalommal megpaskoltam.
–  Szükséged van valamire, mielőtt elmegyek? – kérdeztem
kedvesen, miközben utoljára az agyamba véstem az ismeretlen
ismerős arcát.
Csupán a régi idők emlékére.
 Tényleg helyesebb lett. Ha hunyorítottam, simán úgy nézett
ki, mint egy Disney-herceg. De jó neki.
Zac szája lebiggyedt, a homlokát ráncolta, és ugyanazon a
csendes, fájdalmas hangon megkérdezte:
– Elmész?
Hát… igen. Arra készültem. De most, hogy ilyen furcsán és
szomorúan nézett rám…
Talán… mégsem?
Banyek.
–  Maradhatok, ha szeretnéd – ajánlottam fel bizonytalanul,
mielőtt túlgondolnám, vagy kifogást keresnék, miért kell
lelépnem. Nem tudtam, miért akarná, hogy épp én maradjak,
de…
Határozottan nem számítottam a gyors biccentésre, amit
válaszul adott.
Tényleg marasztalni akart?
O-ké. Egy kicsit vele leszek, amíg nem találok valaki mást, és
köszönök az unokatesómnak. Egy rakat üzenetet váltottunk, de
vagy két hónapja nem találkoztunk. A munka miatti utazgatás
sok idejét felemésztette az utóbbi időben. Ahogy a barátnője is.
Válaszul bólintottam, apró, bizonytalan mosolyt küldtem Zac
felé, miközben belül baromi meglepettnek és totál
zavarodottnak éreztem magam. A mélygarázs felé vettem az
irányt, ahol beálltam az első helyre, ami elég nagy volt, hogy
könnyedén kitolathassak. Borzasztóan parkoltam vagy tolattam.
Mindenki ugratott, amiért képes voltam ezért akár egy
mérfölddel messzebb megállni.
Zac nem tett megjegyzést, amikor csak másodjára sikerült
normálisan beállnom.
A fekete bőröndre gondoltam, és úgy döntöttem, hogy
egyelőre itt hagyjuk, és majd felviszem neki, amint megtudjuk,
mi is a helyzet pontosan. Zac és én egymás mellett sétáltunk be
a kórházba, és nem tudtam megállni, hogy ne pillantgassak az
arcára. Szemöldökét összehúzta, és fáradtnak tűnt.
Mindenemmel kívántam, hogy papa rendben legyen.
Senki ránk sem hederített, ahogy áthaladtunk a kórházon.
Tudat alatt azt vártam, hogy mindenki felismeri, különösen
Austin környékén, ahol bálványozták. Zac igazi sztár volt itthon
az egyetemi évei alatt. Valahányszor elhívott kajálni magukkal,
valaki mindig felismerte, és ki akarta fizetni a rendelését, vagy
meg akarta hívni egy italra.
Furcsán hatott, habár kisebb mértékben, de a gimi alatt is
hasonló volt a helyzet.
De ahogy elsétáltunk a betegfelvételi pult és a váróban ülő
emberek mellett, senki sem figyelt fel ránk. Másfelől viszont,
Zac magas volt, de nem túlságosan, szikár és izmos, de nem
akkora izomagy, mint az óriások a csapatában. Na meg ott a
tény, hogy a haja árnyalata és hossza nem vonzotta a tekintetet.
Jóképű volt, de nem annyira, hogy az embernek muszáj
rászegeznie a tekintetét. A ruhája sem keltett különösebb
feltűnést.
Úgy nézett ki, mint egy vonzó, hétköznapi srác.
 Habár közel sem mondható hétköznapinak, hiába járkált
törött telóval. Amit nem tudtam elfelejteni.
Zac feneke a TSN Anatomy magazin címlapján virított. A
különleges számot évente egyszer adták ki, és profi sportolók…
anatómiáját mutatta be. Más szóval: pucéran álltak, miközben
koronaékszereiket eltakarták. Támogatásképpen vettem egy
példányt. Ahogy több millióan tették. Biztos voltam benne, hogy
azt is az éjjeliszekrényem fiókjába rejtettem.
Amikor egy párral együtt beszálltunk a liftbe, Zac telefonja
megcsörrent. Kihúzta a zsebéből, rápillantott, majd visszatette a
helyére.
Rajtakapott, amint bámulom, és elmosolyodtam. Ő
visszamosolygott, de vigyora meg sem közelítette azt, amit
találkozásunkkor lőtt felém.
–  Régi csapattárs – magyarázta olyan hangon, amit még a
tévében sem hallottam tőle, amikor az arcába nyomták a
mikrofont, és faggatták, mi ment félre, azt sugallva, hogy a
vereség az ő hibájából történt. Most érzékelhetően teljesen
átjárta az aggodalom.
Újra biccentettem, miközben azon tűnődtem, hogy egy
oklahomai „régi” csapattárs lehetett, vagy még régebbi.
Ajkát féloldalas mosolyra húzta, csupán egy milliméterrel
feljebb, mint korábban.
–  Köszönöm, hogy elhoztál, aranyom – mondta fáradt,
gondterhelt hangon.
– Szívesen.
 Amikor kinyíltak az ajtók, kiléptem előtte, a táblákat
követtem. Megálltam a pultnál Zackel a sarkamban, és beírtam
a nevem. Neki a James Travis nevet firkantottam le, úgy
döntöttem, a keresztneve túl sok lenne. Sosem tudhatod, ki
olvassa a jelenléti lapot. Én legalábbis mindig elolvastam.
– Téged is felírtalak – fordultam felé.
Az ismeretlen ismerős kék szempár rám siklott, állát leszegte.
– Köszönöm – ismételte változatlanul tompa hangon.
Épp az üvegfalú váró mellett haladtunk, amikor valaki
felkiáltott:
– Zac! B!
Felismertem a hangot. Imádtam azt a hangot.
Megfordultam, a körülmények ellenére nem tudtam leplezni
a vigyoromat. Boogie integetett felénk, és felpattant a székéből a
méretre szabott nadrágjában és ingében, egyenesen munkából
jöhetett. De elég volt egy pillantást vetni a váróba, és tudtam,
nincs egyedül. Egy nő ült a mellette lévő széken. Ő felém intett,
én pedig viszonoztam. A barátnője.
Fúj.
Elfordultam tőle, és figyeltem, amint Boogie és Zac
összeölelkezik.
A harmincöt éves és a harmincnégy éves. Harmadik osztályos
koruk óta a legjobb barátok, azóta, mióta Zac Liberty Hillbe
költözött, hogy közelebb lehessen a nagyszüleihez, akik
akkoriban Boogie apját alkalmazták. A szülei sosem házasodtak
össze, és nem voltam biztos benne, hogy Zac ismeri az apját.
 Boogie és ő akkor találkoztak, amikor Lupe mama Zac
felvigyázója lett suli után, míg az anyukája dolgozott.
Ugyanabba az általánosba és középsuliba jártak. Amikor Zac
Austinba ment egyetemre, Boogie pedig San Antonióba, akkor is
legalább havonta egyszer találkoztak. Amikor Boogie eljött Zac
meccseire, mindig magával vitt. Miután pedig hazadobott,
visszament, hogy Zackel… és ki tudja, még kikkel lógjon.
Bár az én kapcsolatom Zackel hullámzó volt, sosem fért hozzá
kétség, ők ketten mennyire törődnek egymással, különösen az
efféle helyzetekben, amikor Boogie egyenesen a kórházba jött,
hogy Zac családjával legyen. De hát ilyen fickó az én
unokatestvérem, és ez volt a számos ok egyike, amiért annyira
szerettem. Ő a világ egyik legönzetlenebb, leghűségesebb
embere.
Ahogy az ostoba barátnője is tapasztalhatta.
–  Magánál van – mondta Boogie két ölelés között. – Az orvos
úgy gondolja, leesett a cukra. Hamarosan többet tudunk.
Szerencsésen megúszta.
Zac feje az unokatestvérem vállára omlott, és nem kerülte el a
figyelmemet megkönnyebbült sóhajtása, sem, hogy azt suttogja,
„édes istenem”.
Az unokatesóm keményen megveregette a vállát.
– Anyukád vele van. Egyszerre ketten látogathatják. Korábban
téged keresett, menj csak be hozzá.
Zac bólintott, és egy utolsó vállveregetés után ellépett az
unokatesómtól. Biztosan benézett a váróterembe, ahogy magam
is tettem, hiszen a példámat követve ugyanúgy üdvözlésre
emelte a kezét, és szinte azonnal leejtette.
Talán nem csak Connie és én néztünk ferdén Boog
barátnőjére.
Ettől kevésbé éreztem magam szemétládának.
Aztán Zac a válla fölött rám pillantott, és egy napon belül
másodszor olyat mondott, amire álmomban sem számítottam.
– Jössz, Tökmag? Köszönsz anyának?
Azt hiszi, nem találkoztam az anyukájával?
Hogyan utasíthatnék vissza egy Ms. Travisszel való
találkozást? Főleg, amikor továbbra is édesen és azzal a csodás
akcentussal húzta el az anya szót? Nem tudtam nemet mondani,
az a baj. Pokolba a kétfős limittel. Majd elmegyek, ha valaki rám
szól.
Legalább huszadjára Zac felé biccentettem, majd sebtében
megöleltem és megpusziltam Boogie-t. Később lesz időnk
beszélni. Sőt a kamuvöröske felé is intettem egyet, nehogy
megbántsam Boogie érzéseit.
Zac és én a steril fehér ajtókra felírt számjegyeket követve
elindultunk papa szobája felé. A nővérpultnál egy férfi és egy
nő állt, a nő azonnal végigmért minket, lenézett, majd ismét
lecsekkolt minket. Nyilvánvalóan nem én keltettem fel az
érdeklődését. Oldalba bökte a műtősruhába öltözött férfit maga
mellett, és odasúgott valamit.
Épp fel akartam rá hívni Zac figyelmét, de aztán arra
jutottam, nem újdonság neki, ha felismerik.
 Becipzároztam a szám, amikor Zac hirtelen felnézett, és
meglátta közönségét. Felemelte hát méretes kezét, és fáradt
hangon odaköszönt:
– Estét.
A nő visszaköszönt, míg a férfi egy szót sem szólt.
Ennyi társalgás elég is lehetett neki, mert Zac aggodalom
ködösítette kék szemmel nézett rám. És hazudnék, ha azt
mondanám, nem söpört át rajtam a gyengédség.
–  Köszönöm, hogy velem jöttél – szólt tojáshéj-vékonyságú
hangon, ami komoly kimerültségről árulkodott, közönségét rég
elfeledte. – Remélhetőleg ébren lesz papa. Örülni fog neked.
Halvány mosolyt villantottam.
– Ahogy mindig.
Zac egyenesen előremeredt, amikor feltette a kérdést:
– Mikor láttad utoljára?
–  Mmm, nem olyan régen – ismertem be meredten bámulva
magam elé, nem azért, mert nem kívántam szemkontaktust
létesíteni vele, csupán így láttam jónak.
Néma csend telepedett ránk.
Majd:
–  Anyát mikor láttad utoljára? – kérdezte vontatottan a régi
barátom, olyan hangon, amire rápillantok, ha van vér a
pucámban… de valahol útközben, talán a háza előtt, mind
kiszaladt belőlem.
– Ugyanakkor, mint papát. Boogie születésnapi buliján. – Még
márciusban. – Azt mondták, a Bahamákon vagy. – Na meg a
képek sem kerülték el a figyelmemet, amit a Picturegram-
profiljára posztolt. Az egyiken zöldeskék víz veszi körül őt, két
csapattársát és öt női vendégüket egy jachton. Boogie azt
állította, őt is meghívták, de nem ért rá.
Ahogy rápillantottam, Zac arca enyhén eltorzult. De ahogy
teljesen felém fordult, elkaptam a fejem.
A keresett kórterem ajtajára mutattam.
–  Nézd, megérkeztünk. – Nem vártam választ, óvatosan
bekopogtam, lassan kinyitottam az ajtót, utána előretereltem.
A tévé felé fordított fotelben ismerős sötétszőke hajú nő ült,
kezét összefonva tartotta mellkasán. Ám figyelmemet a kórházi
ágyon fekvő idős férfinak szenteltem. Két mellette nyugvó
karjába több, míg az orrába egy cső futott, ám tekintete a
lányához hasonlóan a televízióra tapadt.
Úgy tűnt, nem hallották a kopogásomat, mert amint Zac tett
négy lépést befelé, Travis papa hüledezett, azután széles
mosolya egész ráncos és megviselt arcát beterítette. Ősz haja
most bongyoran állt a fején, pedig a nyolcvankilenc éves férfi
alapvetően fésülten és rendezetten hordta.
–  Zac – duruzsolta az öreg, felemelte a fejét, és kivillantotta
fogsorát, amiről tudtam, hogy mű, mert egyszer megnézhettem
kilazult állapotban. Ahogy az unokája mögött ácsorogtam,
Travis papa rám is felfigyelt, mély levegőt vett, széles mosolya
nem hervadt arcáról, amint azzal az erős akcentussal, amivel
Zacet is kenterbe verte, a nevemet zihálta. – Bianca.
Ő legalább felismert.
 – Üdv, Travis papa – köszöntem, Zac azonnal az ágyhoz sétált,
lehajolt, egyik karját könnyedén a nagyapja feje alá csúsztatta, a
másikkal magához ölelte. Elmosolyodtam, és nem kerülte el a
figyelmemet Zac elcsukló hangja, miközben a nagyapja fülébe
suttogott. Ekkor Ms. Travisre, Mr. Travis lányára pillantottam,
és rajtakaptam, amint felül, és fáradtan ölelkező apjára és fiára
mosolyog. – Üdv, Ms. Travis.
Ms. Travis kimerült sóhajjal talpra állt, és összeölelkeztünk a
nővel, akit annyi ideje ismeretem, mint a fiát. Habár
kiskoromban nem álltam olyan közel hozzá – állandóan
dolgozott, egyszer pedig megrémített, amikor a fülénél fogva
elrángatta Zacet Lupe mama házából –, ám az évek során
Boogie révén közelebb kerültünk.
– Bianca, köszönöm, hogy elhoztad a fiamat.
– Semmiség – feleltem ölelésében. – Bármi hír?
Hátrahúzódott, és lehalkított hangon odasúgta:
–  Még várunk néhány eredményre. Szerencse, hogy ilyen
hamar rátaláltam.
– Örülök, hogy jól van. Biztos a frászt hozta magára. Szüksége
van valamire? Tudok bármiben segíteni? – kérdeztem a szőke
hajú, kék szemű, fölém tornyosuló nőtől. Egyszer
megkérdeztem tőle, milyen magas, és nevetve azt mondta,
százhetvennyolc centi.
–  Nem, hagyd csak. Boogie korábban kiszaladt vacsoráért. –
Megszorította a kezemet, hangját azonban továbbra sem emelte
meg. – Evett az én kicsi fiam?
 A kicsi fia. Pfft. Majdnem felkacagtam.
Mindketten az ágyra pillantottunk, és láthattuk, ahogy Zac
elnyúlt nagypapája mellett, felé fordult, fejét a bicepszén
nyugtatta, miközben sugdolóztak. Az ágyon fekvő felnőtt férfi a
hasonlóan nyurga nagyapjával borzasztó aranyosan mutatott,
úgy néztek ki, mint különböző idősíkból származó ikrek.
Ámde bármennyire is édesen festett Zac a papájával, beárulni
készültem őt az anyjának. Sosem tettem ilyesmit. Épp ezért
lóghattam mindig velük régen, na meg persze ne felejtsük el,
hogy megmentettem az életét. Ha köpsz, nyögsz, köcsög,
tanította nekem Connie olyan… ötéves koromban.
Náluk voltam, amikor a kislányának is megtanította ugyanezt
– a káromkodást leszámítva –, és a nővérem jól mulatott,
amikor demonstrálás céljából hüvelykujjamat végighúztam a
torkomon. Később, amikor az unokahúgom eltűnt a láthatárról,
szétröhögtük magunkat rajta. Alig vártam, hogy ismét
meglátogassam őket.
– Nem, velem nem. Túlságosan aggódott.
–  Nem is vártam mást. – Felsóhajtott, továbbra is a két fiúra
koncentrált. – Köszönöm, hogy megkerested őt. Boogie azt
mondta, munkából kellett kirángatnia.
– Nem nagy ügy. Úgyis közeledett a műszakom vége. Nem volt
gond.
Ugyanaz a szelíd világoskék szempár meredt rám, mint Zacé,
csupán sokkal nőiesebb arcon. Ms. Travis gyönyörű nő. Egy
merengő és ítélkező fajta, aki a legutóbbi találkozásunkból
tudta, hogy évek óta nem láttam a fiát. Fogadok, nem
feledkezett meg erről a tényről.
–  Nehéz lépést tartani vele manapság. Ha végre rávenné
magát, hogy letelepedjen valahol, vegyen egy saját házat, nem
kellene állandóan utána koslatnunk. Én aztán kéthetente
küldözgetem neki a papához és hozzám közel eső
lakáshirdetéseket, de nem hajlandó megállapodni semmi vagy
senki mellett – osztotta meg a nő csendesen, ingerült
arckifejezéssel.
Csak annyit tehettem, hogy mosolygok és látszólag megértően
bólogatok.
Habár bizonyos értelemben megértettem.
És ha a megjegyzés, hogy semmi vagy senki mellett nem tud
megállapodni, nem lett volna elég jó jel, hogy leléceljek, nem
tudom, mi más lehetne.
– Ha megengedi, megölelném papát, aztán kimegyek, mielőtt
bajba kerülök, amiért ennyien vagyunk bent.
Ms. Travis bólintott.
Az ágyhoz sétáltam, félbeszakítva a két férfi beszélgetését.
Amint azonban a papa észrevett, elhallgatott, és egy fáradt,
mégis ragyogó mosolyt villantott felém. Mély, kedves hangja
gyengén szólt.
– Ennyit vezettél, hogy láthass engem?
–  Még szép. – Rámosolyogtam, mielőtt Zacre pillantottam, és
éreztem, amint a vidámságom egy része elszáll.
Visszapillantottam hát az idős férfira. – Tetszik az ajándék, amit
idáig fuvaroztam, papi? Nehezen fellelhető darab.
Mr. Travis csövekhez kapcsolt keze átcsúszott az ágyon, és
megveregette unokája farmerrel borított csípőjét.
– Legjobb ajándék, amit valaha kaptam. Köszönöm, aranyom.
Lehajoltam, és arcon pusziltam az öreget. Tetszett halványan
derengő kölnijének illata.
– Szükséged van valamire?
– Egy hazaútra.
Elvigyorodtam.
–  Megpróbálok néhány jó szót szólni az érdekedben, oké?
Talán hamarabb kiengednek, ha pedig nem, kicsempészünk.
–  Az pompás lenne, aranyom. Milyen a munka? – kérdezte
ásítozva.
Második jel, hogy ideje lépni.
–  Az új főnököm egy igazi tuskó, de tartom magam. –
Lenyúltam, és ujjaimmal oldalra fésültem a haját, miközben
újra ásított. – Megyek, mielőtt kidobnak innen. Már így is tele a
folyosó a rajongóiddal. Ha szükséged van valamire, csak hívj,
vagy szólj valakinek, hogy hívjon fel, oké?
Papa mosolya ellágyult, és erőteljesen próbáltam kizárni a
kék szempárt, ami azóta rám meredt, hogy az ágyhoz léptem.
– Így lesz – biztosított.
Megsimogattam Mr. Travis vastag kék és lila erekkel tarkított
kezét, Zac pedig feljebb ült.
Igen. Eljött a búcsú ideje. És jól akartam csinálni, különben
Lupe mama álmomban kísértene, ha nem teszem.
 Nem mellesleg az élet baromi rövid az örök nehezteléshez. Jó,
talán egy kis önsajnálat és keserűség maradt bennem. Ennyi.
Zac felült, mire odaértem mellé, és nem haboztam átkarolni
őt, amennyire a helyzete engedte, de a kelleténél jobban nem
öleltem magamhoz.
Hosszú, erős karja azonnal a hátam köré fonódott.
Nem áltatom magam, kis híján felsóhajtottam. A történtek
ellenére baromira hiányzott nekem. De az amputált betegek
okkal tartottak ki és boldogultak, mert megtanultak a hiányzó
rész nélkül élni.
Elhúzódtam, és halvány mosollyal annyit mondtam az engem
vizslató jóképű fickónak:
– Indulnom kell. Haza tudsz jutni valahogy?
–  Már mész is vissza? – kérdezte nagy megdöbbenésemre a
férfi, akit egy évtizede láttam utoljára. Ismét sikerült
megingatnia.
Bólogattam.
– Nem tudnál maradni éjszakára?
Ma csak úgy halmozta a meglepetéseket.
Jó tudni, hogy életem hátralévő részében büszkén élvezhetem
a barátságunkat. A barátom jó volt a szeretteihez. A hírnév és a
gazdagság csupán hab a tortán. A gondolat feldobott, épp
annyira, hogy ne öntsön el a szomorúság.
Minden okkal történik.
–  Nem, sajnálom. Muszáj mennem. Boogie felhozza a
bőröndödet, hogy ne kelljen lemenned – hadartam, mielőtt
lábujjhegyre emelkedtem, és puszit nyomtam az arcára, ahogy a
nagypapájával is tettem. Aztán egy utolsó apró mosolyt
vetettem rá, mialatt a szemem az arcát fürkészte.
Egy pillanatra gyengédség és nosztalgia töltött el, ahogy
csodáltam napbarnított, méltóságteljesen idősödő vonásait, és
nem tudtam visszafogni magam. Egyszerűen nem, egy
pillanatra ujjbegyemmel a combját érintettem, és kiböktem a
becenevet, amit ezer éve nem használtam.
– Vigyázz magadra, Ropi. Irtó büszke vagyok rád.
Halvány, lassú mosoly terült el Zac arcán, miközben tekintete
az enyémbe fúródott, de papa volt az, aki felkacagott a név
hallatán.
Mielőtt a „texasi óriás” lett belőle, ő volt „Zac, a Ropi”.
Rendben.
Ideje menni.
Hátráltam egy lépést, és intettem hármuknak.
– Hallgass az orvosokra, Travis papa. Szép estét!
–  Szia, Bianca – kiáltotta három különböző hang. Vagy talán
kettő, de nem akartam túl sokat agyalni rajta. Hisz Zac őszintén
örült, amikor meglátott, és én megelégszem ennyivel.
Kifelé tartottam, kinyitottam és becsuktam magam mögött az
ajtót, utána pedig megtorpantam.
Közvetlenül papa szobájával szemben olyan tíz ember
ácsorgott.
Töretlenül az ajtót sasolták.
Bebizonyosodott, az a nő tényleg felismerte Zacet.
 Úgy döntöttem, figyelmeztetem Boogie-t a tömegre, bár a
helyzet még a javunkra is válhatott. Talán kedvesebbek lesznek
papával az unokája miatt. Azért kellene jól bánni vele, mert
remek ember, de minden segítség jól jött.
Az unokatestvéremet a barátnője mellett találtam a váróban.
Mindketten görnyedten pötyögtek a telefonjukon.
– Zsákos Boogie, elhagyom a Megyét.
Az unokatestvérem ásítva felkelt. Fehér inge összegyűrődött,
nadrágjáról nem is beszélve, egyedül a fényes fekete cipője, a
hasonlóan fényes öve és a harmincadik születésnapjára
vásárolt csicsás órája maradt kifogástalan. Zakóját és
nyakkendőjét a szabad székre terítette maga mellett.
Mögötte a barátnője ülve maradt.
–  Nem maradsz éjszakára? – kérdezte, és a közelembe érve
ismét átölelt.
Életemben talán a milliomodik alkalommal ráztam meg a
fejem a vállán.
–  Holnap videózok – magyaráztam, amikor elszakadtunk
egymástól. – Ha nem leszel elfoglalt, beugrok egy szabad
hétvégémen.
A barátnőjére akartam sandítani, de megfogadtam, nem
leszek seggfej. Ám legfőképpen az tartott vissza, hogy nem
akartam Boog lelkébe gázolni.
Az unokatestvérem/bátyám sóhajtva bólogatott. Mostanában
hagyta nőni a szakállát, és egész jól állt neki.
– Haza tudsz vezetni?
 – Simán. Még nem vagyok fáradt, ne aggódj.
Továbbra is rosszallóan bámult, ezért a sportcipőm hegyével
megböktem a drága piros talpú cipőjét, vigyázva, hogy ne
karcoljam meg. Vagy tíz percen át szekáltam, amikor
bekukkantottam a szekrényébe, és megláttam a sok flancos
lábbelit. Akkoriban ment a ronda cipős trend az interneten, és a
földön fetrengett a nevetéstől.
–  De le kell jönnöd velem, Zac a csomagtartómban hagyta a
bőröndjét.
A háta mögül a barátnője odaszólt, bizonyítva, hogy
hallgatózott:
– Itt megvárlak.
Boogie hátrapillantott a válla fölött.
– Biztos, kicsim?
– Igen, édesem – felelte a barátnője, akivel két éve jártak.
Tudom, gonoszan hangzik, de hála az égnek. Minél
kevesebbet láttam, annál jobb.
Az unokatesóm átkarolta a vállamat, miután visszaszólt
valamit. Hanyagul a csaj felé intettem, aki erőltetett mosollyal
biccentett, aztán elindultunk. Megrúgtam Boog vádliját, ő pedig
viszonozta. Megböktem, ő visszabökött. Amikor beszálltunk a
liftbe, rám sandított.
– Mi a baj?
–  Az elmúlt másfél órában próbálok visszatartani egy pukit,
és pokolian fáj a hasam – feleltem, tenyeremet az alhasamra
szorítottam. – Próbáltam nem gondolni rá.
 Boogie nevetésben tört ki, rosszallóan az arcához kapott.
– Mi bajod van? Tartsd vissza, amíg a kocsiba nem érsz.
– Próbálom – morogtam. – De fáj.
Mindenemmel próbálkoztam. Túltoltam, hogy mindkét
kolbászt megettem.
Az unokatesóm továbbra is nevetett, arcát tenyerébe rejtette,
ahogy azt mondta:
– Próbálkozz erősebben.
–  Régen állandóan fingadoztál a közelemben, te képmutató.
Természetes testi funkció. Baj is lenne, ha nem szelelnék, Boog.
Olyan természetes, akár a büfizés vagy a menstruáció. Csak ez a
fenekedből jön.
A prűd unokatesóm lehunyta a szemét, megrázta a fejét,
ahogy mindig tette, és témát váltott. Az imádott, atomkirály
unokatestvérem sosem akart a menstruációról, a testi
funkciókról vagy a testnedvekről beszélni – ellentétben a
nővéremmel, aki részletes jelentést adott a vérzésről és a
szokatlan székletürítéseiről –, de tudtam, ha tamponra lenne
szükségem, az unokatestvérem tíz dobozzal is venne nekem.
Csak nem nézne utána a szemembe.
–  Másra terelve a szót. Köszönöm, hogy elmentél Zacért. Azt
mondta, elfelejtette, hogy lepasszolta valakinek a telefonját.
Egy pillanatra bevillant a csinos szőke, aki tudta, hol a
szobája. Aztán nem agyaltam rajta tovább. Legyenek boldogok.
Legalább ő kedves, nem úgy, mint az utolsó barátnője, akivel
volt balszerencsém találkozni. Rohadjon meg a csaj, így tíz év
távlatából is.
–  Nyüzsögtek a házában az emberek – meséltem. –
Beinvitáltam magam, és úgy kellett kutatnom utána. Kínos volt.
Felhorkant.
– Gondolom, pokolian meglepődött?
Vállat vontam mellette, miközben kinyílt az ajtó, és egy
idősebb nő szállt a liftbe.
–  Fel sem ismert. Közöltem a nevem, de nem kapcsolt, amíg
nem említettelek téged.
Erre már felnézett. Nem ez volt az első alkalom, hogy valaki
nem ismert fel. Mindig jót nevettünk rajta, különösen, amikor a
nénikénk zihálva hebegett, és majd eldobta az agyát, miután
néhány év után visszatértem Észak-Karolinából.
Aztán a nő mondott néhány bóknak szánt sértést, és
elrontotta az egészet.
–  Mindenesetre örülök, hogy láthattam Zacet. – Őszintén
örültem. Egy dolog látni őt a tévében, de más teljes valójában.
Sokkal jobb. A csapatával történtek ellenére boldognak és jó
kedélyűnek tűnt, mielőtt közöltem a rossz hírt. Mit akarhatnék
még?
– Mondtam, hogy szívesen lát.
Mondta is, évekkel ezelőtt. Én azonban kelletlenül vállat
vontam.
–  Sok év telt el, tudod. – Próbáltam nem köszörülni a
torkomat.
Ismert néhány apró részletet a történetből. Tudta, hogy
váratlanul belezúgtam Zacbe – ami nem feltétlen igaz –, és
küzdöttem az érzéseimmel. Könyörögtem neki, hogy ne szóljon
semmit, és hagyjon magamtól túllépni rajta. De semmi több.
Nem mintha valaha is kételkedtem volna benne, mennyire
szeret az unokatesóm, de aznap és minden további napon
bizonyította, hogy tiszteletben tartja a kívánságomat.
Boogie olyan arcot vágott, amit a folyosó végéről is láttam
volna.
– Tudod, hogy mindkettőnknek tenni kellett a barátságunkért,
és nem volt könnyű, tekintve, hogy egy ideig Londonban
voltam. Elfoglalt vagyok, ő is elfoglalt…
– Tudom – szakítottam félbe, nem vártam kifogásokat tőle. Mi
jó származik belőle, ha hallom őket? – Nem gáz.
Megértettem, de tényleg. El sem tudom képzelni, mennyi
emberrel találkozhatott, mennyi ember támasztott Zac felé
elvárásokat.
Én pedig… a legjobb barátjának az unokatestvére lennék. A
lány, akit Tökmagként ismert. A kiskölyök, aki „megmentette az
életét”, ahogy ezerszer emlékeztetett rá az évek során, habár én
nem tudtam pontosan felidézni. És őszintén drukkoltam neki,
mert megérdemelte. Élethosszig tartó rajongója voltam, hiába
feledkezett meg rólam.
Mert megértettem.
Igazi kötelék volt közöttünk. A kishúgaként szeretett, én pedig
megannyi módon szerettem őt. Ezt senki nem veheti el tőlem.
És reméltem, hogy Zac is hasonlóan érez.
 Önző módon az segített, hogy az utóbbi tíz évet nem
sóvárgással töltöttem.
Nem kellett odapillantanom, ismét kiszúrtam az
unokatestvérem sanda tekintetét.
Ráfintorogtam, és szerencsére ez tűnt a helyes lépésnek, mert
ejtette a témát. Legalábbis egyelőre, vagy örökre. Boogie-nál
sosem lehetett tudni. Abba sem szólt bele, hogy évekig nem
kerestem Zacet.
–  Baromi fáradtnak tűnsz, B. Alszol te eleget? Vagy a g-á-z
nyomja a lelked? – kérdezte.
Az idősebb nő vágott egy fejet, elvégre tudott betűzni, és
hitetlen vigyorral ingattam a fejem.
– Nem, nem a g-á-z az oka. És eleget alszok, hat nap négy órát.
Rosszallóan nézett, és felkészültem a szidalmazására, amikor
a túlféltő unokatestvérem csípőre tette a kezét.
– Négy óra nem elegendő. Már beszéltünk erről. Aludnod kell,
és néha kimehetnél a napra. Nem kuksolhatsz egész nap az
edzőteremben vagy a lakásodban. Napoztasd kicsit a sápadt
karodat.
Az orromat ráncoltam.
De ő csak tovább meredt rám.
–  Komolyan beszélek. Ez fontos. Tudom, hogy most már
részmunkaidőben dolgozol a Maio House-ban, de gondolom,
minden szabad percedet a Lusta Szakács dolognak szenteled.
Feltételezem, azért csökkentettél a munkaóráid számán.
Nem tévedett.
 –  Kérlek, B. Egyik munkamániás a másiknak, időt kell
szakítanod magadra. Menj és mondj fel, most, hogy rendezted a
dolgokat azzal a barommal. És vegyél be egy-két probiotikumot
a g-á-z-o-k ellen.
Nem fintorogtam tovább, apró mosollyal bólintottam… és
ismét az alhasamhoz kaptam a kezem. A helyzet az, hogy
Connie épp ugyanezeket közölte velem néhány nappal ezelőtt.
És a tükörképem valóban fáradtságról árulkodott. Nem is
emlékszem, hogy a bevásárláson és munkán kívül mikor
hagytam el utoljára a házat.
Mindkét szerettem igazat beszélt.
De őszintén szerettem dolgozni, és hogy van célom az
életben… szóval kibírom valahogy.
Boogie combon rúgott, mintha pontosan tudná, merre jártak
a gondolataim.
–  Lesz pár találkozóm Houstonban. Tolunk néhány
csirkeszárnyat?
– Veled? Hagyjuk inkább.
Boogie ismét megrúgott, én pedig felkacagtam. Mintha
bármikor is nemet mondanék egy közös programra. Na persze.
–  Minap felbukkant az idővonalamon az egyik rövid videód.
Valaki megosztotta azt, amelyikben elektromos grillsütőben
próbáltok mályvacukrot sütni Connie-val. Szétröhögtem magam
rajta.
– Tetszett, amikor megégettem magam, és kiabálni kezdtem? –
kuncogtam, és lágyan a karjába csíptem. – A következő
„egészséges” receptem cukkinis keksz lesz. Láttam egy
cukkiniskenyér-receptet, és azonnal járni kezdett az agyam.
Boogie, aki hozzászokott az ételekhez, amelyekkel kisebb
hírnevet szereztem magamnak, próbálta nem mutatni
hitetlenségét, de elbukott, méghozzá nem is kicsit. És nem tudta
leplezni az undort a hangjában.
– Cukkinis keksz, B? Most komolyan? Miért nem lehet csokis?
– kérdezte az unokatestvérem, elengedve a másik, potenciálisan
kényelmetlen beszélgetést.
Hála az égnek.
Lassan bólogattam, felé böktem, majd, ahogy életemben
kismilliószor, megpróbáltam az orrába dugni az ujjam.
– Küldök belőle. Te pedig megeszed, és imádni fogod.
Boogie öklendezni kezdett, és nagyot kacagva elhajolt előlem,
amitől csak jobban hiányolni kezdtem őt, és legszívesebben
menten visszaköltöztem volna Austinba, hogy közelebb legyek
hozzá.
Vagy Connie-hoz.
Nem mintha bármi is Houstonhoz kötne többé.
Megszabadultam az egyetlen októl, és egy pillanatig sem
bántam. Ez bizonyult az egyetlen helyes lépésemnek az egész
szituációban.
Előre kellett néznem, mert nem terveztem visszafelé haladni.
 NEGYEDIK FEJEZET

Alig néhány perce várakoztam a lakóparkot övező kovácsoltvas

kerítés mellett, amikor egy ismerős, ezüstszínű autó parkolt le a
fekete terepjáró mögé a kapuban.
A dögös szomszédom ült benne, aki a helyi pletykavonal
szerint két hónapja szakított a barátnőjével. Amikor kezdett
kisiklani a kapcsolatuk, néhány szomszéd fogadást kötött, ki
tartja meg a lakást. Úgy tűnt, ő nyert.
Nem panaszkodtam miatta, habár alig láttam Santiagót.
És ahogy Boogie-t vártam a látogatóknak szánt parkolóban,
hirtelen hálát adtam az égnek, amiért sikerült értelmesen
felöltöznöm. Ilyenkor meg kellett erőltetni magam, mert az
uncsim nem ismerte a csapzottság fogalmát. Ráadásul a
szabadnapom remekül telt. Nem egy, hanem két új videót is
sikerült felvennem a WatchTube-csatornámra és a Picturegram-
profilomra. Amikor pedig ismét Deepa fülét rágtam a
felmondással kapcsolatban, úgy tűnt, sikerült célt érnem.
Ugyanis két videó között, ebédidőben az álláshirdetéseket
kezdte bújni, és láttam, amint érdeklődésképpen elküld néhány
e-mailt. Ez már több, mint amit eddig csinált, mióta felhoztam a
témát.
 Jó napom volt, ráadásul kisminkeltem magam, és belőttem a
hajam a videó miatt, így bár csirkeszárnyat készültünk enni,
nem cseréltem le a „munkaruhámat”, ami egy szoknyából és
egy bő blúzból állt.
Egyelőre leginkább azon aggódtam, hogy egy random
széllökés fel ne fedje a gesztenyebarna bugyimat a járókelők
előtt.
Különösen Santiago előtt, aki most már biztos készen áll a
kacérkodásra.
Talán nem is lenne olyan rossz ötlet.
Épp a fehérneműmön és Santiagón agyaltam, amikor a fekete
pick-up behajtott a kinyíló kapun, és ahelyett, hogy besurrant
volna, mint mindenki más, a srác ezüst autója megállt a
beléptető rendszernél.
Az ablaka legördült, mielőtt kiszólt:
– Bianca!
Hálát adtam az égnek, amiért sosem hoztak zavarba a dögös
pasik. Csupán a tres leches torta és a lime-szörbet volt képes
megizzasztani.
És talán bizonyos férfi testrészek kis időre meg tudtak igézni.
Így könnyedén felemeltem a kezem, és odaintettem a fekete
hajú srácnak, aki kihajolt a kocsija ablakán, alkarját a kereten
nyugtatta.
– Szia, Santiago!
– Kizártad magad? Elvigyelek egy körre?
Megfogalmazásától azonnal beindult a fantáziám.
 – Nem kell. Várok valakire. Azért köszönöm.
–  Biztos? – kiáltott a srác, akit volt alkalmam párszor
félmeztelenül látni, amikor egy futás után hazaért, és egy
pillanatra a kockahasára gondoltam.
Feltartott hüvelykujjal annyit feleltem:
– Igen, biztos. Már úton van értem. – Kissé megbántam, hogy
nem részleteztem jobban, de mindegy. Kicsit berozsdásodtam
randizás terén.
Eszembe jutott, ahogy Boogie azt mondja, többet kellene
eljárnom. Reméltem, nem emlékszik a beszélgetésre, mert nem
lesz boldog, ha elmondom az igazat. A Target nem számít
kiruccanásnak?
A túl jóképű seriffhelyettes olyan mosolyt villantott, amire
néhány nő rögtön ledobná a bugyiját.
– Biztos?
Visszamosolyogtam, ám amikor szólásra nyitottam a számat,
egy kocsi kanyarodott a behajtóhoz, tett egy gyors balkanyart,
és közvetlenül előttem megállt. Ezt az autót határozottan
felismertem.
Boogie négyajtós fekete szedánját.
Az utasoldali ablak legördült, és egy másik ismerős, váratlan
alak jelent meg előttem.
Zac mosolygó arca fogadott, barna bőrével, éles arccsontjával
és tökéletes orrával. Áradt belőle a boldogság.
– Pattanj be, éhen halunk – szólt a férfi, akit hetekkel ezelőtt
láttam.
 Mi van?
Régi barátom mosolya szélesebbé vált, kivillantotta
tökéletesen fehér fogsorát, amit sötét napszemüvege csak
jobban kiemelt, a bőre pedig csak bronzosabbnak tűnt tőle.
Gyerekkorunkban sápatag volt, de a sokévnyi edzés után a
napon csodás alapszíne lett. Mára barnább lett, mint én.
– Gyere, Tökmag! – szólt, mintha nem hallottam volna.
Nem láttam az unokatesómat, csupán a hangját hallottam a
vezetőülésből.
– Nyomás, B! Éhen veszünk.
Zac is a kocsiban ült?
És velünk tartott?
Több mint egy hónap telt el az austini utunk óta Zackel. Hetek
teltek el, mióta utoljára gondoltam rá, nemhogy beszéltem róla.
Valahányszor pedig a Travis család felől érdeklődtem, Boogie
érthető módon csak arról mesélt, hogy papát kiengedték a
kórházból. Az utóbbi években kizárólag akkor említette a
legjobb barátját, ha én felhoztam, vagy ha találkoztak.
És mostanában nem kérdeztem felőle. Szándékosan csatornát
váltottam, amikor valaki a The Sports Networkre kapcsolt, és
mostanában túlságosan elfoglalt voltam, hogy átböngésszem a
sportoldalakat a karrierjével kapcsolatban. Arra tippeltem,
Austinban vagy egy másik városban edzett az új csapatával. Azt
sem tudtam, leszerződött-e valahova.
Csak annyit tudtam biztosra, hogy a szezon előtti edzések
elkezdődtek.
 Ő pedig itt volt Houstonban. Megint.
Amikor az unokatesóm az ebédszünetében üzent, hogy
indulhatunk csirkeszárnyat enni, szart sem mondott Zacről.
Erre most itt ült.
A kocsiban.
És együtt akartak enni.
Velem.
Beletelt még egy másodpercbe, mire sikerült bólogatnom.
Most mihez kezdjek? Mondjak nemet? Panaszkodjak migrénre?
Aztán hirtelen beugrott korábbi beszélgetőpartnerem. Ahogy
odapillantottam, láttam, amint a szomszédom ugyanott áll,
figyelmét nekem szenteli. Kíváncsinak tűnt… és egészen biztos
voltam benne, hogy a fenekemet stírölte, amikor előrébb
hajoltam, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak képzelem
Zacet. Hm. Odaintettem hát neki.
– Itt a fuvarom. Szia, Santiago! Kösz, hogy megálltál!
A szomszédom bólintott, és mire a kilincsért nyúltam és
kinyitottam az ajtót, a főkapu kitárult, és az ablakát felhúzta.
Bebújtam a szedánba, becsuktam az ajtót, amennyire lehetett,
lesimítottam a szoknyát a combomon, majd az elöl ülő két férfi
felé fordultam.
Áthajoltam, alkaromat Boogie nyaka köré fontam, mintha
meg akarnám fojtani, ő pedig megszorította azt. Aztán mivel
felnőtt voltam, és mert nem akartam kiborulni, amiért Zac a
kocsiban ül, csupán egy ezredmásodpercig haboztam, mielőtt
megveregettem a vállát, és közben kicsit sem tűnt fel, milyen
izmos.
Vagy hogy milyen finom, drága parfüm illatát éreztem rajta.
–  Sziasztok. Nem számítottam mindkettőtökre. – Egy
pillantást vetettem az unokatesómra, de ő előre koncentrált,
sebességbe tette az autót, én pedig becsatoltam az övem.
Figyelmeztethetett volna, de mindegy.
Zac annyira fordult felém, hogy rálássak szőkésbarna
borostájára és a nekem szánt csodás, barátságos mosolyára, ami
olyan természetesen jött neki, mint a légzés. Egyszerűen
önmagát adta. És nem ült egy láthatatlan személy mellettem,
akinek örülhetett helyettem, ami éppannyira meglepett, mint a
jelenléte.
– Boog azt mondta, nem bánod, ha csatlakozom – közölte.
Valami bűntudathoz hasonló telepedett a mellkasomba, és
emlékeztettem magam, hogy nem nagy ügy. Hisz nemrég láttuk
egymást, és minden rendben ment. Mindketten felnőttek
voltunk, és egy közös kajálás semmiség. Csak két barát
dumálgat. Igazi kettőt kapsz egy áráért szitu, találkozik az alig
látott legjobb barátjával, és közben elvisel engem, mivel
ugyanabban a városban szerveztem programot az említett
legjobb baráttal.
Emlékezz. Csakis előre nézz, vissza soha.
Ez segített. Megkönnyítette, hogy kimondjam:
– Nem is. Örülök, hogy újra láthatlak.
Pokoli erőltetetten hangzott, amit Boogie is észre kellett
vegyen, hiszen a barátnőjével ugyanezen a hangon beszéltem.
 Zac azonban csak szélesebben mosolygott, nem esett le neki,
hogy kamuzom, Boog pedig egy pillanatra hátranézett, arcán
hasonló vigyorral.
Minden zsírkirály. Semmi extra. Biztos nagy megnyugvást
jelentett a közös program, miután olyan sokáig hánykolódott
kettőnk között.
– Csak meglepődtem. Azt hittem, valami cukrosbácsi vagy. – A
poénkodás mellett döntöttem, bár a hangom továbbra is
bizonytalanul csengett. Viccelődhetek vele? Szabad egyáltalán?
Pokolba, de bonyolult, pedig nem kellett volna annak lennie.
Minden a legnagyobb rendben.
Zac ismét előrenézett, csupán a fülét és a tarkóját láttam.
– Nincs cukorkám, de van nálam szárított hús, ha szeretnéd –
felelte.
–  Kösz, nem – borzadtam el. Az ölembe tettem a kezem, és
Boogie profilját néztem, miközben azt mérlegeltem, hogy
később szétrúgjam-e a seggét. Technikailag minden rendben
ment, így nem érdemelt verést.
De akkor is figyelmeztethetett volna, hogy lélekben
felkészíthessem magam.
–  Sikerült mindent elintézned, amit akartál? – kérdezte az
unokatesóm, mintha olvasna a gondolataimban.
Tekintetem le sem vettem a profiljáról.
–  Aha. Gyorsan ment. – Zac fejére pillantva témát váltottam.
Nem akartam előtte kitárgyalni. – Milyen volt a találkozód? Ott
volt az idegesítő fickó?
 Boogie biccentett, szemét az útra szegezte.
–  Nem, ez volt az én szerencsenapom. Beteget jelentett.
Holnap reggel lesz egy, aztán délután indulok haza.
A telefonom csörgésének hangjára felsóhajtottam.
 
MAIO HOUSE
 
Nem jutottam el addig, hogy A MAIO HOUSE SZAR névre
írjam át, de később megcsinálom.
– Bocsi. Szavad ne feledd – motyogtam Boogie-nak, mielőtt az
orrom alatt eldörmögtem egy baszdmeget, majd felvettem.
Boogie bólintott, amikor a főnököm hangja szólalt meg:
– Halló?
Nem szabadott volna felvennem, tudom, hogy nem. Nincs
olyan hülye, aki a szabadnapján felveszi a telefonját. Órabérben
vagyok, mondogattam mindig magamnak, hogy
megindokoljam, amiért nem él bennem a „csapatjátékos”
szellem.
–  Igen? – Ha már belekezdtünk, jobb, ha túlesünk rajta.
Gunner sosem telefonált ok nélkül. – Mit szeretnél?
Biztos voltam benne, hogy nem a képzeletem játszik velem,
de mintha egy pillanatig habozott volna, aztán az egyetlen
otromba hangnemet ütötte meg, amit ismert.
– Azért hívtalak, mert be kellene zárni ma este.
Nem kérdezte, kijelentette.
Szükségem volt az állásomra? Többé nem?
 Meg akartam tartani? Kicsit sem.
Kötelességemnek éreztem, hogy megtartsam, mert a barátom
ott dolgozott, és óriási bűntudatot éreznék, ha egyedül
hagynám? Igen.
De nem rúghat ki, ha nem megyek be a szabadnapomon,
igaaaz? Különösen azután, hogy múlt héten kétszer is
túlóráztam. Tegnap pedig csesztetett, amiért túl sokáig
beszélgettem egy taggal.
– Szia, Gunner. Nem fog menni. Nem vagyok otthon, és nincs
nálam a kocsim, de holnap megyek. – A beosztásom szerint, te
paraszt.
Majdnem rákérdeztem, mi lett azzal, aki ma dolgozik, mert
biztos voltam benne, hogy az egyik új lány az, de… nem
akartam belemenni, és annyira nem is érdekelt.
– Sehogy nem tudlak rávenni, hogy begyere?
Azta, valaki kétségbeesett. Mindezt azután, hogy arról papolt,
hogy egy fityinget sem hajlandó fizetni a túlóráért. Majd
pontosan huszonnégy órával később Seggfej 2, a másik tulaj,
megkért, hogy maradjak. Nem lehetett rajtuk eligazodni.
–  Nem. Bocsi. Nem vagyok otthon, és soká megyek haza. –
Lenéztem az ölembe.
Gunner durcásan fújtatott, de nem érdekelt. Azt kapod, amit
érdemelsz. Ha seggfej vagy, úgy is állnak hozzád. Benyögött egy
sziát, és rám nyomta a telefont.
Ó, hogy nekem mindig igazam van. Vágtam egy fejet, mielőtt
visszadobtam a telót a táskámba, és ismét a két barátomra
koncentráltam. Épp Trevorról beszéltek? Zac menedzseréről?
–  …még ki van akadva a buli miatt. Úgy csinál, mintha
felgyújtottam volna a házat – mesélte Zac kuncogva és a fejét
ingatva. – Még most is cseng a fülem.
Próbáltam hallgatózni, de kemény öt percet kellett csupán
autóznunk a kajáldáig. Mindannyian kiszálltunk, és talán nem
volt szép, de ügyeltem arra, hogy megelőzzem Zacet, és azonnal
megöleltem Boogie-t.
–  Ó, B, csak miattam csináltad meg a hajad? – kérdezte az
unokatesóm, ahogy elhúzódott.
Felmordulva elléptem tőle.
–  A munka miatt csináltam. – Ezek után nem kellett
csodálkoznom, miért teszek extra erőfeszítést, amikor együtt
lógunk. – Neked passzol a zoknid?
Az unokatesóm felkacagott, miközben makulátlan nadrágjába
csúsztatta a kezét. Az egyetlen, ami nem állt tökéletesen rajta, a
könyökéig féloldalasan feltűrt kék inge volt. Gondolom, azonnal
megigazítja, amint észreveszi.
– Mindig passzol.
–  Perfekcionista – horkantam fel, mielőtt egy kéz landolt a
vállamon, ami nem az unokatestvéremhez tartozott.
Századjára is emlékeztetnem kellett magam, hogy minden
rendben, nem meghívattam magam. Nem zavarom őket, és
hogy jó pár ember örömmel találkozott velem, mert kedveltek.
És nem szabad ennyit agyalnom, de tényleg.
– Továbbra sem tudok túllépni rajta, hogy felnőttél – mondta
Zac, mielőtt nehéz és izmos karja puszta természetességgel a
vállam köré fonódott, ahogy régen ezerszer tette, a csípője
pedig oldalba bökött. Biztos voltam benne, hogy az arca a fejem
búbját érintette, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem
rezzentem össze az ismerős érintésétől. Hetekkel ezelőtt igazán
örült, hogy látott, de… továbbra sem értettem, miért. Hacsak
nem játszotta meg magát… – Hogy vagy? – kérdezte azzal az
arckifejezéssel… azon a hangon…
Most az utóbbi két hetem vagy az elmúlt tíz év érdekelte?
–  Jól, te? – válaszoltam, tisztán hallottam a feszültséget a
hangomban, és nem mertem a gondolatolvasó
unokatestvéremre nézni.
–  Remekül, kölyök – felelte a magas férfi, és szeretetteljesen
magához szorított. Amivel újfent meglepett, és ha őszinte
akarok lenni, össze is zavart.
De elég volt egy pillantást vetnem az unokatesóm mosolygó
arcára – a tekintetét kissé furcsának találtam, de figyelmen
kívül hagytam –, hogy emlékeztessem magam, mi a fontos. Arra,
ki vagyok, és mit várna tőlem Lupe mama: legyek kedves azzal,
akit ő annyira szeretett, még akkor is, ha az a személy engem
régóta nem szeretett annyira… vagy egyáltalán.
Vártam egy másodpercet, majd karom a háta köré fonódott,
ujjam legalsó bordáját érintette, mielőtt gyors féloldalas
ölelésbe vontam.
És ezzel ideje is volt bemenni, hadd beszélgessenek
egymással. Nekem megfelelt. Tudok máskor társalogni Boogie-
val.
– Éhes vagyok – mondtam megjátszott könnyedséggel.
Nem kerülte el a figyelmemet Boogie sanda pillantása, ahogy
kivergődtem Zac karja alól, akár egy hal, és kurta mosolyt
villantottam rá, mielőtt beléptünk a gyorsétterembe. A múltban
számos alkalommal jártunk a kicsinyke helyen. A pincérnő egy
pillantást vetett az öltönyös unokatestvéremre, Zacre sötét
farmerjében és fehér pólójában, majd rám, mielőtt egy
bokszhoz vezetett minket. Először én csusszantam be az egyik
oldalon, engem Boogie követett, Zac pedig velünk szemben
foglalt helyet.
Menni fog.
Zac pedig szerencsére az unokatesóm szekálása mellett
döntött, amikor kinyitotta az étlapot, és megkérdezte:
– Miért vágsz ilyen ostoba képet, Boog?
Odapillantottam. Tényleg furcsa fejet vágott, miközben úgy
fürkészte az étlapot, mintha nem ugyanazt rendelné állandóan.
Miattam lett volna ilyen? Volt valami a szemében odakint…
Az unokatesóm fel sem nézett, felmutatta a középső ujját a
legjobb barátjának.
Zac kuncogott.
Attól tartva, hogy Boogie miattam érzi magát kényelmetlenül,
oldalba böktem.
– Én bírom az ostoba képedet.
És az egyik kedvenc emberem a világon úgy bökött vissza,
amivel jelezte, nem én tehettem róla, mielőtt másik kezét is
felemelte, és újra bemutatott a szemben ülő férfinak.
Erre Zac ismerős dallamos hangján felnevetett. Mint régen, de
mégis másképp.
Az étlapra koncentrálva ismét emlékeztettem magam,
minden rendben, nem fogom Zac arcát bámulni, még kevésbé
felhozni a múltat. Nem készültem elrontani a kajálásunkat.
Nyugodt napra és hétre vágytam…
–  Várni akartam, amíg befejezzük, de azért vágok ostoba
képet, mert el akartalak hívni titeket az esküvőmre, és nem
tudtam, hogyan tegyem fel a kérdést.
Megdöbbenésünkben a könyökünk lehullott az asztalról, és
valamilyen oknál fogva Zac és én összenéztünk. Világoskék
találkozott sötétkékkel. Csakúgy, mint a múltban, mielőtt
piszkálni készültünk Boogie-t.
És ekkor emelte fel a fejét.
Most lebukott.
Az arckifejezése nem látszott megbántottnak vagy
szomorúnak. Az unokatestvérem babaarca nem volt képes
valódi szemrehányást mutatni, inkább tűnt… lemondónak.
Ismert minket annyira, hogy olvasni tudjon a gondolatainkban.
Ami abból állt: őt akarod elvenni? Az összes ember közül a
földön… az összes nő közül, akikkel jártál, épp… őt?
De nem magyarázkodott vagy kért bocsánatot. Döntést hozott,
nekünk pedig el kellett fogadnunk.
Az unokatestvérem, akit a bátyámnak tekintettem, aki többet
volt mellettem, mint a saját apám, megházasodik.
 És olyat vesz el, aki meg sem érdemli őt.
Banyek.
– Gratulálok? – Próbáltam leplezni hangom bizonytalanságát,
de felsültem, mivel… alig tudtam elhinni, hogy megházasodik,
nemhogy olyan lesz a felesége, akit nem is kedveltem. Az
ábrándjaimban úgy élt, olyan sógornőm lesz, akit annyira
kedveltem, mint a sógoromat.
– Gratulálok – mondta Zac nem valami meggyőzően.
Legalább nem csak én és Connie utáltuk Boogie barátnőjét,
jövendőbelijét, vagy minek nevezzem. Valamivel jobban
éreztem magam, hogy Zac sem tűnt különösen lelkesnek.
– Köszönöm – felelte Boogie.
Az orromat vakargattam, Zac meg csak ült ott némán.
Egyikünk sem volt olyan tökös, hogy grimaszoljon, különösen
unokatestvérem árgus tekintete alatt.
Boogie nyelve belülről az arcába vájt, és folyamatos
szemkontaktust létesített valamelyikünkkel, miközben beszélt.
–  Elszántam magam, és mindketten részt fogtok venni az
esküvőmön, akár húzzátok a szátokat, akár nem – tudatta
velünk Boogie, mielőtt az étlap mögé rejtette az arcát. Majd
kiszólt mögüle: – Az évfordulónkra tervezzük, februárban.
Jegyezzétek fel a naptáratokba. – Elhadart egy pontos dátumot a
hónap elején.
Már így eltervezték? Mi a fene? És februárban?
Nem lepett meg túlságosan, hogy Zacnek ugyanitt járt az esze,
ahogy azt visszhangozta:
 – Februárban?
– Igen, februárban. Még nem mondtam el anyának vagy bárki
másnak – fejezte be, ahogy továbbra is az étlapra koncentrált.
Na erre azonban megálltak a fogaskerekek az agyamban.
Bármennyire is utáltam a barátnőjét, nos… Boogie volt a
kedvenc unokatestvérem, férfim, társasjátékpartnerem,
fogadott testvérem. És nincs az az isten, hogy nélkülem
házasodjon meg.
Még akkor is, ha milliószor jobb ember, mint a nő, akit
elvenni készült.
De, ami a legfontosabb, Boogie ott volt mellettem attól a
pillanattól kezdve, hogy az abuelámhoz költöztem, és azóta
minden másodpercben.
Ha hibát is követett el, nem állt jogomban beleszólni, hisz ő is
számos ballépésemet elnézte. Ez csak egy újabb ok, amiért nem
szólhattam semmit a házassága miatt.
Hisz én is jártam hasonló cipőben, elcsesztem és megbántam.
Ami a legfontosabb, az unokatestvérem jó ember, az egyik
legjobb. És jól ismertem őt. Ha azt mondja, megbocsátott annak
a nőszemélynek, teljes őszinteséggel tette.
Két lehetőség állt előttem, vagy megnehezítem az egészet,
vagy úszok az árral. Ha pedig nem működik a dolog… akkor is
ott állok mellette. Jóban és rosszban, ahogy ő is tette velem, a
kicsi unokatesójával, akivel mindig húgaként bánt.
Épp, amikor helyeslően szólásra akartam nyitni a szám, Zac
előrehajolt az asztalon.
 –  Nézd, ha feleségül akarod venni Laurent, én ott leszek
melletted. – A magas férfi kinyújtotta a gerincét, miközben
felemelte a könyökét, és szétterült a bokszban. Atya-gatya,
mikor növesztette azokat az izmokat a mellkasára? Még a világ
valamelyik tengerpartjáról posztolt képén sem láttam ilyen
kidolgozottnak. Kényszerítenem kellett magam, hogy Disney-
herceg arcára térjen át a tekintetem, ahogy folytatta. – Tudod
jól, miért van bennem némi kétely, és én mindig a legjobbat
akarom neked. – Az a kék szempár aztán felém siklott, szeme
sarkába finom ráncok gyülekeztek, ahogy lassan és elidőzve az
arcomat fürkészte, elgondolkodtatott, miért mustrál ilyen
sokáig. – Mindketten a legjobbat akarjuk neked, mert te vagy a
legjobb. Te is így vélekedsz rólunk, igaz, Tökmag?
Éreztem, amint az orrlyukam kitágult, miközben a tekintetem
ide-oda járt a két régi barátom között. Egymás ellentétei minden
fizikai szempontból. A magas és az alacsonyabb. A sportoló és
a… akármi. Boogie tucatszor elmagyarázta, mit dolgozik, de
továbbra sem értettem. Vagyonkezelés, jelentsen ez bármit.
Két ember, akik szerették és nagyra tartották egymást.
Akik mindig a legjobbat akarták.
Bizonyos értelemben olyanok voltak, mint én meg Connie.
Elméletben totál ellentétek, az életben azonban
elválaszthatatlanok.
Mert az emberek, akik szerettek, a legjobbat akarták neked,
épp ezért szorítottam megbántottságom ellenére is Zacnek az
évek során, és fogalma sem volt róla, hogy mindvégig
támogattam őt.
–  Igaz – értettem egyet, és ismét megböktem az
unokatestvéremet. – Szeretjük az ostoba képedet, Boog. Nem
számít más, csak a boldogságod. – Hűha, de nehezen nyögtem
ki. Őszintén nem kedveltem Laurent, de nem én fogom elvenni
őt, és szerencsére a csaj sosem tette szóvá, milyen közel állok
Boogie-hoz, ami pluszpont.
A sötét rövid hajú és örök babaarcú Boogie
megkönnyebbülten felsóhajtott felnőttes viseletében, amiből
csak a munkában viselt nyakkendője hiányzott. Majd számomra
kihallható fojtottsággal a hangjában azt mondta:
– Igen, én is azt akarom. Tudjátok jól.
Persze hogy azt akarta. Senki sem akart úgy házasodni, hogy
feldühíti a szeretteit. Megérdemelte, hogy örüljünk neki, de a
körülményeket tekintve… ez is jobb, mint a semmi? Csak azt
sajnáltam, hogy nem sajnáltam, amiért jobbat akartam neki.
Zac és Boogie egymásra biccentettek, én pedig csak ültem ott,
és figyeltem.
Amikor az unokatestvérem sötét szeme felém fordult, olyan
mosolyt öltöttem magamra, ami megjátszottabban hatott, mint
szerettem volna, de reméltem, meggyőző. Ha Zacnek megy,
nekem is menni fog. Ha pedig nem ment volna neki, én akkor is
támogatnám őt, mert bármit megtennék Boogie-ért. Részt venni
az esküvőjén pedig a legkevesebb. Túléltem három hónapot
Gunner főnöksége alatt. Öt évig éltem együtt valakivel, akinek
nem ismertem igazi valóját. Olvastam gonosz kommenteket
magamról. Voltak céljaim és álmaim. Bármivel megbirkóztam.
Beleértve ezt és sok mást. Így oldalba böktem.
–  Egyébként túl öreg vagyok koszorúslánynak – közöltem. –
Szóval kicsit csalódott vagyok, hogy ennyit kellett várnom.
Erre az unokatestvérem a fejét ingatta, széles vigyor ült ki
arcára.
– Bocsi, B.
Visszamosolyogtam rá, hátradőltem a bokszban, és a
terpeszkedő Zacre pillantottam, aki lusta vigyorral… engem
nézett.
Azóta is.
Apró mosolyt küldtem felé, amire egy hatalmas vigyort
kaptam válaszul, és hirtelen kezdtem rosszul érezni magam,
amiért nem voltam kedvesebb vele vagy próbáltam kérdezgetni
az életéről.
Leginkább azért nem tettem, mert szinte mindent tudtam
róla. Nem maradt sok megválaszolatlan kérdés, kivéve, hogy
mihez fog kezdeni magával, de ez biztosan fájó téma lehet neki.
– Zac lesz a tanúd? Én pedig a tanúhelyettesed?
A régi barátom kuncogott, de Boogie kérdezett rá:
– Tanúhelyettes?
–  Aha. Biztos régen megkötöttétek az egyezségeteket. Nem
tudom, egymás tenyerébe köptetek-e, és megráztátok, hogy
hivatalossá tegyétek, vagy ez csak olyan lányos dolog.
Erre az unokatestvérem elborzadt.
– Hogy mi? Connie így kért fel tanújának?
 –  De még mennyire. Azt hittem, tudod. Ezért voltam én a
tanúja tizenhárom évesen, mert alkut kötöttünk.
– Nem tudom, mi baj veletek.
Felhorkantam, mielőtt eldöntöttem, mit rendeljek. Amit
mindig is, csirkeszárnyat mézes barbecue-szósszal. Nyami. A
folteltávolító spray készen várt a mosógép mellett. Na meg
olyan inget viseltem, amit nem féltettem az elkerülhetetlen
szószfoltoktól. Ledobtam az étlapot, és az unokatesómra
mosolyogtam.
– Ugyanaz, mint veled, baromarc.
Boogie felmordult.
Vállon böktem, tekintetemet rajta tartottam a szemben ülő
férfi helyett.
– Szóval mesélj nekem, vagyis nekünk az esküvőről.
– Azt mondtad, februárban lesz? – kérdezte Zac.
Az unokatestvérem megfeszült, és újabb ostoba képet vágott,
mire sandán néztem rá.
– Ja. Először korábbra akartuk tenni, de szerettük volna, hogy
megegyezzen a dátum az évfordulónkkal, és…
Azonnal kiszúrtam, hiszen Boogie-ra meredtem, láttam, hogy
a szeme furcsán megrándult, és tudtam. RÖGTÖN TUDTAM.
Így hát lehalkítottam a hangom, mert kibaszottul nem tudtam
hinni a szememnek:
– Boogie, Lauren terhes?
A szeme ismét megrándult.
Még Zac is leejtette az étlapját. Annyira drámai tudott lenni.
És talán más körülmények között elmosolyodtam volna.
Az unokatestvérem az orra alatt káromkodott.
– Titok. Nem mondhatjátok el senkinek.
Megkapaszkodtam az asztalban, és a szemem elkerekedett.
SZENT TEHÉN.
–  Nem ígérek semmit. Tudod, hogy Connie előtt nincsenek
titkaim.
Boogie a szemét forgatta.
– Jó, neki elmondhatod. – Ő pedig szépen elmondja a férjének,
de ezt nem akartam megemlíteni.
– Ó, hála az égnek – motyogtam megkönnyebbülten és valami
olyan érzelemmel, amit még nem tudtam, hogyan dolgozzak fel.
Aztán kimondta a szavakat, amelyeket a szemrándulásából
kiolvastam.
–  Azt hittem, korábban akar összeházasodni, de az ő ötlete
volt, hogy az évfordulónkon tartsuk. Lauren március végére
van kiírva.
Zac és én döbbenten összenéztünk, mintha begyakoroltuk
volna, és nem tudtam, hogyan érezzem magam miatta. Így hát
nem éreztem semmit.
–  Már megint ezt csináljátok? – kérdezte az unokatestvérem,
és eszembe juttatta, hogy fiatalabb korunkban állandóan
összenéztünk. Mindig különlegesnek éreztem magam miatta,
vagy legalábbis arra emlékeztetett, hogy igazi barátság volt
közöttünk.
Persze nem felejtettem el, mennyi idő telt el.
 –  Anyának még nem mondtam el – ismerte be Boogie, amire
Zac és én nagy pislogások közepette néztünk rá. Összeráncolta a
homlokát. – Most még nem. Majd később.
Tágra nyílt szemmel figyeltem őt, ahogy felemeltem a kezem,
majd ujjaimmal idézőjelet mutattam.
– Később.
Bármennyire szerettem is a nagynénémet, és értékeltem
mindazt, amit értem tett – beleértve azt is, hogy velük élhettem,
amíg befejeztem a középiskolát, és valamennyivel utána –, nem
hibáztattam érte, amiért Boog nem közölte vele. Sosem
találkoztam nála vallásosabb nővel. Vagy elájul a hír hallatán,
hogy a kicsikéjének saját kicsikéje születik, vagy elnáspángolja a
papucsával, amiért házasságon kívül teherbe ejtett valakit. Ideje
felkészülni a káoszra.
–  Anyukád tud számolni, ugye tudod, Boog? – kérdezte a
világoskék szemű férfi szórakozott vigyorral.
Épp, amikor Boogie vágott egy fejet, a pincérnő az asztalhoz
lépett, és viszonozta a felé intézett mosolyomat.
– Üdv, a nevem Clary, ma én szolgálom ki önöket. Első körben
szeretnének valamilyen italt? Van nálunk… azta.
A pillantása Boogie-tól indult, majd Zacnél ért véget, épp
ahogy a mondata is.
A nő tátott szájjal meredt a boksz másik oldalán ülő férfira,
aki ártatlanul és barátságosan mosolyogott rá.
– Mi a helyzet? – kérdezte vidáman Zac.
–  Kérhetek…? – A lány megköszörülte a torkát, arcára széles
mosolyt öltött, ahogy a szeme felderült, és úgy tűnt, egy
pillanatra megremeg az izgalomtól vagy a félelemtől. – Szia,
bocsánat. Kérhetnék…? Nem bánnád, ha…? Kérhetnék egy
közös képet, Zac? Nagy rajongód vagyok az austini napjaid óta.
Zac bólintott, és oldalra fésülte sötétszőke haját.
–  Hogyne, de várhatna addig, amíg befejezem a kajámat? –
Kacsintott egyet, én pedig néztem, ahogy a gyanútlan nő
azonnal elolvad.
–  Igen, persze. Köszönöm – hadarta, majd megfordult, és tett
két lépést előre, mielőtt megtorpant. Aztán visszafordult, és
fejét ingatva visszajött. – Nem tudom, mi van velem – ismerte
be hebegve, és újra rámosolyogtam. – Bocsánat. Mit hozhatok
inni?
Én rendeltem először, mivel egyikük sem akart
megmukkanni.
– Egy margarita jégkását szeretnék.
Az unokatesóm valami kézműves sör nevét hadarta, Zac
pedig:
– Én vizet kérnék szépen, köszönöm.
Ám Boogie korábbi vallomása ekkor kezdett eljutni az
agyamig. Nem az, hogy egy olyan nőt vesz el, aki nem érdemli
meg. Nem a tény, hogy megkért, ne beszéljek az anyjával, aki
mindenhogy ki fog térni a hitéből, hanem amit előtte mondott.
Amikor a házasságának talán legfőbb okáról beszélt.
A barátnője – jegyese, vagy micsodája – terhes.
Az én Boogie-m gyerekével.
 Az én Boogie-mnak lesz egy mini Boogie-ja. Egy lány vagy fiú
Boogie. Ki tudja? És kit érdekel? A lényeg, hogy egy mini Boogie
lesz.
És ahogy Connie-nál is éreztem, amikor terhes lett az
unokahúgommal és az unokaöcsémmel, öröm, tiszta öröm
töltötte be a lelkemet. És alig bírtam hangosabban kinyögni a
szavakat, mint egy suttogás, ahogy azt mondtam:
– Gyereked lesz.
Mindent elárult Boogie-ról, hogy nem akadt fenn a tényen,
amiért nem törtünk ki örömmámorban, amikor a nője
terhességére célzott. Mert most, hogy mi – vagyis inkább én –
ráébredtünk, mit is mondott, a világ legnagyobb ajándékának
tűnt. Világra jön valaki a genetikai állományának felével!
–  Boogie! – sziszegtem, mielőtt összecsaptam a tenyerem a
mellkasom előtt. – Azta!
A csodás-mesés unokatestvérem tüstént elvigyorodott. Boldog
volt, de láttam rajta, milyen ideges. Többnyire azonban
derűsnek tűnt, baromi derűsnek.
– Tudom – értett egyet.
Az alkarjáért nyúltam, és megráztam.
Atya ég, tátogtam.
Atya ég, tátogta vissza az unokatestvérem.
– Tudjátok már, hogy fiú lesz vagy lány?
A fejét ingatta.
– Nem, de hamarosan megtudjuk.
Tenyeremet az arcomhoz érintettem, és ismét néma sikolyra
nyitottam a számat, amire elvigyorodott.
–  Tudod, eltartott egy ideig, de most esett le, amit mondtál.
Bele sem gondoltam – motyogta Zac, úgy hangzott, mintha ő is
kábulatba esett volna. – Újra nagybácsi leszek?
Újra? Tudomásom szerint nem voltak testvérei.
Az apja sosem játszott szerepet az életében, ezért is kapta a
Travis vezetéknevet. Még csak nem is emlegették őt.
– Aha – felelte az unokatesóm széles mosollyal.
Zac kicsorgott a fülkéből, akár a víz, előrehajolt, mielőtt
hirtelen lecsapott, és megölelte Boogie-t, aki a másodperc
töredéke alatt oldalra mozdult, és rögtön visszaölelte.
Olyan édesek voltak, majd belehaltam.
Szeretetteljesen összefonódtak, és örömködő fiúhangokat
adtak ki.
A pincérnő éppen akkor érkezett meg, amikor Zac
visszacsúszott a bokszba, és egy újabb sugárzó vigyort villantott
felém, amit körülbelül egy másodpercre viszonoztam, mielőtt
inkább az unokatestvérem felé fordultam.
– Szeretnétek előételt, vagy tudjátok, mit rendelnétek?
Elhadartam a rendelésemet, ahogy a másik kettő is tette, a nő
letette az italainkat, miközben lopva Zacre pillantgatott. El
kellett ismernem, nem szólt egyetlen munkatársának sem,
pedig baromi jól tudta, kivel akadt össze. Talán, hogy ő
szolgálhassa ki? Vagy ő kaphasson egyedül képet? Talán csak
kedves akart lenni, hogy ne zargassák Zac privát szféráját?
Megböktem az unokatestvéremet, miközben a pincérnő
mondott valamit Zacnek.
– Pszt.
Ő rám pillantott.
–  Csak mondom, hogy Connie szerint a szülés előtti Kegel-
gyakorlat volt az egyik legjobb döntése, talán tanácsolhatnád
Laurennek – suttogtam.
Boogie zavartan nézett.
– Micsoda?
– Kegel-gyakorlat – ismételtem. Hogy a fenébe nem tudta, mi
az?
– Az meg mi?
Hitetlenkedve pislogtam.
– Tudnom kellene, mi az?
Bólogattam.
Boogie a legjobb barátja felé fordult pont, amikor a srác a
szájához emelte a vizet. A pincérnő ekkorra elsétált.
– Te tudod, mi az?
– Micsoda? – kérdezte Zac egy korty előtt.
–  Bianca azt mondta, Laurennek Kegel-gyakorlatot kellene
csinálnia…
Víz löttyent ki a pohár peremén, mielőtt Zacből akkora
kacagás tört ki, hogy az egész helyen zengett.
Kissé elmosolyodtam, ami Boogie zavart arcát látva vigyorrá
vált.
De Zac rajtam tartotta a szemét, ahogy megkérdezte:
– Tényleg ezt mondtad?
 Bólogattam, a mosolyom valamelyest lehervadt, mert nem
akartam, hogy Zac hallja…
– Utánaolvassak, hogy mi lehet az?
Zac és én egyöntetűen helyeseltünk, és összemosolyogtunk,
mielőtt ismét elfordultam.
 
 
A vacsora további részében Boogie esküvőjéről és a kisbabájáról
beszéltünk.
Persze miután puffogott egy sort a Kegel-gyakorlattal
kapcsolatban, amiről kiderítette, hogy a medencefenék-izmokat
erősítette. Az sem csillapította az undorát, hogy közöltem,
férfiak is csinálják. Továbbá nem segített a helyzeten Zac
szüntelen vihogása, miközben Boogie és én megvitattuk az
egészet. Az sem érdekelte, hogy úgy tartják, mindenkinek
csinálnia kellene.
Na mindegy.
Ha úgy tűnt, meglepődtem a gyerek és az esküvő hallatán, Zac
annál is meglepettebbnek látszott. A mosolya egy percre sem
hervadt, hiába halványult az enyém, amikor ránéztem.
Szerencsére a beszélgetés csupán akkor terelődött más
mederbe, amikor az unokatesóm kocsijában ültünk. Órákkal
később jöttem azonban rá, hogy Zac karrierje sosem jött szóba.
–  B, sikerült új recepteken agyalnod? – kérdezte hirtelen
Boogie három másodperccel azután, hogy becsatoltuk
magunkat.
 – Igen, néhány megvan – feleltem kurtán, ahogy Zac tarkóját
bámultam. Néhányszor a tekintete hosszasan elidőzött az
arcomon a kajálás során, és azon töprengtem, mire
gondolhatott. Aztán próbáltam felnőttként viselkedni, és
emlékeztettem magam, hogy nem számít. – Meséltem, hogy jövő
hónapban Connie leugrik hozzám, és Guillermót is hozza?
Guillermo a szeretett és egyetlen unokaöcsém, aki egyben a
nézők kedvence. Eljönnek, hogy leforgathassak vele néhány
videót a csatornámra. Sőt, minél többet szerettem volna, de
inkább nem reméltem semmit. Valami mindig balul sül el,
amikor átjönnek. Ez része a kiskrapek bájának, az
imádnivalósága mellett.
– Itt töltik a hétvégét?
– Aha.
–  Ezer éve nem láttam őket. Szólj, mikor jönnek, és
megpróbálom lebeszélni Laurennel.
Nagy erőfeszítésbe került nem elborzadni a neve hallatán. De
minden tőlem telhetőt megteszek a pici Boogie miatt. Kíváncsi
voltam, hogyan fog kinézni, milyen lesz a személyisége.
Reméltem, kedvel majd.
– Szakács vagy, Tökmag? – fordult kissé felém Zac.
– Nem – feleltem, mielőtt kinéztem az ablakon. Nem tudtam,
mennyire van képben az életemmel kapcsolatban, de
feltételeztem, semennyire. És bizonyos fokig szerettem volna,
ha így maradna. Úgysem tudnék belemenni a részletekbe az
ötperces út alatt. Így témát váltottam. – Hé, Boog, jössz Lola
quince-ünnepére?
Az unokatesóm felmordult.
–  Nincs sok kedvem hozzá, de végül biztos ott leszek.
Szeretnél nálunk maradni?
– Köszi, de Connie és én valószínűleg kiveszünk egy szobát –
feleltem továbbra is kifelé bámulva.
Mardosott a bűntudat.
És rosszul éreztem magam, amiért alig válaszoltam Zac
kérdésére, vagy alig szóltam hozzá. A gond az, hogy nem
tudtam, mit kérdezzek tőle, vagy hogyan viszonyuljak hozzá,
miközben ő mindvégig mosolygott rám. Hogy megy a sorod?
Talán borzasztóan. Tudod, mihez fogsz most kezdeni?
Nagyszerű, emlékeztesd csak, hogy jóformán kitették a
csapatból, ahol lehúzott öt szezont. Hogy van a nagyapád? Mert
totál jó ötlet emlékeztetni, hogy papa kórházban volt, ő pedig
halálra aggódta magát.
Egyik sem tűnt megfelelő témának.
És tényleg nem maradt sok időnk.
Mielőtt kiagyalhattam volna valamit, az unokatestvérem
bekanyarodott a lakóparkom felé, és beütötte a kapukódot.
Ezelőtt csupán azért vártam rá odakint, mert gyötört az éhség,
és nem bírtam volna kivárni, míg átjut a kapun. Rövid időn
belül a lakóépületemhez értünk.
Kicsatoltam a biztonsági övemet, az ülés közepére csúsztam,
és újabb fojtó öleléssel jutalmaztam az unokatesómat.
–  Viszlát, Boog. Kösz a vacsit. Jó találkozót holnapra. Írok,
mikor érkezik Connie és Guillermo.
Megveregette a könyökömet.
– Írj, amint beérsz.
– Te pedig mindenképp szólj Laurennek a Kegel-gyakorlatról.
Elég, ne vágd ezt a képet.
Olyan hangot hallatott, ami nem mutatott hajlandóságot, na
mindegy.
Visszafojtottam a lélegzetemet, és jobbra fordultam, ahol Zac
épp annyira elfordult, hogy világoskék szemével és tökéletes
arcával rám lásson. Mosolya kiszélesedett. Apró mosollyal
viszonoztam, miközben mardosott a bűntudat. Felé nyúlva az
alkarjára tettem a kezem.
– Szia, Zac. Jó volt újra találkozni. Vigyázz magadra, jó?
A keze, amit nem a combján nyugtatott, az alkarja alá
szorította az enyémet, és a tekintete rám szegeződött, a
szemöldöke összeszaladt, mintha összezavarodott volna, vagy
valamin gondolkodna. De a szája sarka töretlenül felfelé görbült
az örökös Zac-mosolyban.
– Nagyon örülök, hogy láttalak, kölyök – mondta komolyan és
lassan.
Egy pillanatig azt hittem, folytatja.
Ám rögtön úgy döntöttem, nem kell hallanom a mondandóját.
Visszahúztam a karomat, utoljára megpaskoltam őket, majd
kivágtam az ajtót.
–  Sziasztok! Vezess óvatosan! – Bevágtam, mielőtt ők is
biztonságra intenek engem.
 És mint egy gyáva nyúl, felrohantam a lakásomhoz vezető
lépcsőn, és ostoroztam magam, amiért ilyen gonosz voltam.
De a jó ügy érdekében tettem.
 ÖTÖDIK FEJEZET

– …nem azért fizetlek titeket, hogy csevegjetek.

Munkatársamra, egyben barátomra, Deepára meredtem, és
láttam, nemcsak az én orrlyukam tágult ki a dühtől, hanem az
övé is. Az utóbbi két percen át egymás szemébe bámultunk.
Két perc, amit sosem kapok vissza.
Két perc, ami alatt egymásra meredtünk, míg a főnökünk
kioktatott minket. Ismét. Azt gondolhatnád, két hónap után
megszoktam, de nem. Ahogy Deepa sem, abból ítélve, hogy
milyen gyorsan lefagyott, amint Gunner beszélni kezdett.
Az akadékoskodó fickó a pultnak támaszkodott, miközben
csak mondta és mondta, mert véletlenül épp akkor lépett be,
amikor az egyik MMA-szekciós tagról tereferéltünk, akinek
olyan nagy és kerek feneke volt, amilyet egyikünk sem látott
még. Minden alkalommal, amikor belépett, kitárgyaltuk a
fenséges hátsót… és a valódiságán elmélkedtünk.
Persze hogy megvitattuk a dolgot. Hisz mindenkinek szemet
szúrt. Még azt is ki merném jelenteni, hogy varázslatos. Akár
igazi, akár nem, nem lehetett szó nélkül hagyni.
És persze hogy Gunnernek rajta kellett kapnia minket.
Túlságosan belemerültünk a bámulásba és a dumálásba, hogy
észrevegyük, amint kinyílik az oldalsó ajtó. Pedig mesterien
tudtuk kiszúrni őt, és azonnal elfoglaltnak mutatni magunkat,
hogy ne bukjunk le előtte, mint most. Micsoda amatőrök.
– Már megbeszéltük – folytatta Gunner, mit sem sejtve arról,
hogy hangja el sem jut hozzánk.
Jól belejöttünk ebbe az „egyik fülünkön be, a másikon ki”
dologba.
Deepa és én azonnal egymásra találtunk, miután felvettek
ide. Ő a legjobb munkahelyi barátom, emellett hetente
néhányszor átjött segíteni videózni. Tizennyolc volt, amikor
megismerkedtünk, és a régi önmagamra emlékeztetett, fiatal,
egyedül próbál boldogulni messze az otthonától. Ritkán látott,
egyedülálló szülő egyetlen gyermeke, így úgy éreztem, a
szárnyam alá kell vennem őt.
Emellett a Maio House-ban ő volt az egyetlen személy, aki
tudott a „mellékállásomról”. De bármennyire kötődtünk
egymáshoz a kezdetektől – hiszen ő az egyetlen oka, amiért nem
sétáltam ki az edzőteremből, ahogy sok munkatársunk tette –,
semmi sem hozott jobban össze minket, mint a közös
ellenségünk: Gunner.
– Azért fizetlek titeket, hogy dolgozzatok, nem a fecsegésért –
panaszolta az új főnökünk. – Ha nincs elég munkátok, szóljatok.
Ha pedig nem akartok dolgozni, csak nyugodtan. A McDonald’s
mindig keres új munkaerőt.
Utáltam őt.
És bárcsak ismerném a morzejeleket, hogy ugyanezt
pislogással megüzenhessem Deepának.
– Megértettétek?
Megértette volna velünk, hogy azért fizet, hogy a recepción –
Deepa pedig a gyümölcslépultnál – dolgozzak, és nem
mozdulhatunk el a helyünkről?
Nehezen fogtam vissza magam, így csupán a barátnőmmel
szinkronban bólintottam.
–  Ilyen az üzlet, hölgyek. Semmi személyes. Egy napon, ha
lesztek olyan szerencsések, egyikőtök talán üzlettulajdonos lesz,
és megérti az álláspontomat – folytatta a seggfej.
Ha tudná a barom.
Feldughatja magának a fennhéjázó tanácsát.
A magam útját jártam, és a maradásomért csupán a múltban
hozott ostoba pénzügyi és személyes döntéseimet okolhattam.
Néhány nappal ezelőtt, miután hazaértem a közös kajálásról
Zackel és Boogie-val, az ágyban fekve agyaltam a jövőmön, a
vágyaimon. De legfőképpen az álmaimon, persze csak azután,
hogy ostoroztam magam, amiért olyan rideg voltam Zackel, és
nem feleltem neki vagy kérdeztem az életéről.
Amiért nem mondtam el neki, mit kezdtem az életemmel az
utóbbi években.
Nem szántszándékkal vágtam bele a sütögetős videók
készítésébe. Egyszer csak… megtörtént.
Mióta az eszemet tudom, szerettem a konyhában sürögni-
forogni. Mindez a Lupe mamával töltött idő eredménye.
Összekötött minket a boldog, sőt a nehéz időkben. A
legkedvesebb emlékeim, amikor empanadát, süteményt, molét
vagy guisadót készítettünk. Még ír szakácskönyvet is vett
nekem, hogy elkészíthessem az ételeket, amelyek ízlenének apa
családjának… ha élnének. Amikor pedig nem főztünk, főzős talk
show-kat szerettünk nézni, különösen Emerilt. Mindemellett a
nagymamám állandóan szórakoztatóvá és tévéműsorszerűvé
tette a közös főzéseinket, ami teljesen elvarázsolt, biztonságot és
szeretetet adott.
Bármennyi zűr is legyen az életemben, mindig ki tudtam
választani, mit készítsek; ez olyasvalami, amiért nem kellett
másokra hagyatkoznom.
Később pedig a konyhában közelebb éreztem magam a
szeretett és hiányolt asszonyhoz, aki így olyan örökséget
hagyott rám, aminek köszönhetően sosem feledem őt.
Szóval igen, mindig is imádtam ételeket készíteni, hisz
imádtam enni.
Egyik este – olyan hét évvel ezelőtt történt, egy rossz nap után
az étteremben, ahol dolgoztam – csupán néhány alapanyag
maradt a hűtőmben, és a következő fizetésig nem engedhettem
meg magamnak, hogy bevásároljak. Ekkor kezdett
megformálódni a fejemben a gondolat. Visszatekintve a nagy
bátorságom abból fakadt, hogy Connie-ék épp nem figyeltek
árgus szemekkel, mivel Richard családjánál vakációztak.
Mielőtt lebeszélhettem volna magam, megcsináltam. A hecc
kedvéért feltöltöttem a videót WatchTube-ra. A pepperonis
tészta címet kapta, mert a tésztán, pepperoniszeleteken és
maradék parmezánsajton kívül semmi másom nem volt itthon.
Egy hónapba telt elérni öt megtekintést. A második Lupe mama
születésnapján került fel, egy hónappal később. Ezúttal a
kedvenc tres leches tortáját készítettem, aminek a receptje évek
óta a kisujjamban van. Húsz megtekintést és ugyanennyi
kedvelést kaptam rá a családtagjaimtól, miután elküldtem a
linket Connie-nak és Boogie-nak. Az akkori pasim – az a barom
– javasolta, hogy ne hagyjam abba.
Senki sem mondta, hogy szar lennék, kínos vagy idegesítő, így
folytattam, mert lelkesítettek a kedves hozzászólások, még ha a
családtagjaimtól vagy az exemtől érkeztek is, bearanyozták a
napom. És mindig örömmel töltött el, ha feldobom mások
kedvét vagy megnevettetem őket. Olyan sokáig küzdöttem az
önbecsülésemmel, hogy jó érzés volt jól érezni magam.
A nézőszám pedig az évek során lassan, de biztosan
emelkedett.
Nem voltam egy Emeril vagy Rachel, csak Bianca, egy lusta
szakács. A Lusta Szakács.
A rendszertelen posztolásról a heti egy, idővel a heti két
videóra tértem át. Szórakozásból csináltam, míg végül
elkezdtem üzletként látni, és csak évekkel később jöttem rá,
milyen komoly pénzt kereshettem volna vele. Fényes jövőt
biztosíthatott volna, amit minden hátránya ellenére élveztem.
Aztán a faszfej exem megpróbálta tőlem elvenni az egészet.
De nem hagytam kicsúszni a kezem közül.
Talán még nem kerültem abba az ideális helyzetbe, mint
szerettem volna – hála a baszakodásának –, de szépen lassan
haladtam előre B, C és D tervvel a fejemben. Így nem
lazsálhattam, mert vártak rám a megvalósítandó álmaim.
És végre megengedhetem magamnak, hogy elmenjek Disney
Worldbe.
B-terv: jobb weboldal. (Még nem döntöttem néhány részletről
az elrendezést illetően.)
C-terv: kiadni egy szakácskönyvet. (A megosztásra szánt
receptek több mint fele megvan.)
D-terv: más területekre terjeszkedni a videózáson kívül.
(Mind közül ez volt a legfélelmetesebb, és nem tudtam, elég
bátor vagyok-e a megvalósításához.)
Több tervet is készítettem, de egyelőre ezek voltak a
legfontosabbak.
Meg fogom őket valósítani, és magamért teszem.
Mégis… ebben a pillanatban mit sem számított, hiszen fontos
dolgom akadt.
Hallgatnom kellett ezt a szánalmas emberi lényt.
Amikor egyikőnk sem adott választ neki, Gunner végül
megkocogtatta a pultot, és reméltem, érzi, hogy mindketten
átkozzuk őt a fejünkben. Nem mintha hanyagoltuk volna a ránk
bízott feladatokat. Épp ellenkezőleg. Csak egy méretes popót
stíröltünk üresjáratban. Fogadni mernék, ő is lecsekkolta,
amikor a fickó elsétált mellette.
Ráadásul biztosra tudtam, hogy Gunner az irodájában henyél,
és tetrisezik. Kétszer is jártam ott, amikor ő mosdóba ment, és
láttam a számítógépét. Micsoda álszent.
–  Munkára – szólt vissza a válla fölött, miközben elsétált,
mintha nem töltötte volna az utolsó öt percet a szidásunkkal.
– Annyira gyűlölöm – motyogta Deepa, amikor a csávó eltűnt
a gépek között.
Tovább sasoltam, nehogy visszatérjen.
– Remélem, legóra lép.
Felhorkant, én pedig a nálam néhány évvel fiatalabb lányra
vigyorogtam.
–  A tanácsodra csiszoltam az önéletrajzomon. Elküldöm arra
a néhány helyre, amit találtunk. Szoríts nekem.
–  Helyes. Mielőtt lelépünk, szórjuk tele legóval a főnök
irodáját, és reméljük a legjobbakat – közöltem halkan.
Mindketten vihogtunk, és ő egy másodperccel később
munkához látott, amikor az egyik edzőtermi tag italt kért.
Ingerülten a billentyűzetem alá csúsztattam a kezem, és
előhúztam a telefonom. Egy üzenet várt rám, azonban a
képernyőn nem Connie neve fogadott.
Egy ismeretlen szám írt fél órával ezelőtt. Megbizonyosodtam
róla, hogy Gunner nincs a közelben, majd feloldottam a
képernyőt, és elolvastam.
 
512-555-0199: Szia.
 
O-ké.
Nem válaszoltam. Ám amikor öt perccel később, egy újabb
üresjárat közepén rezgett a telefonom, ugyanattól a számtól
érkezett üzenetem.
 
512-555-0199: Nem veszel rólam tudomást?
 
Nem veszek tudomást? Visszaírtam a számnak.
 
Én: Ki vagy?
 
Harminc másodperccel később válasz érkezett.
 
512-555-0199: Ropi.
 
Ropi?
Zac?
Három nap telt el azóta, hogy Boogie elvitt kajálni. Három
napja éltem a bűntudattal, amiért bunkó voltam a régi
barátommal, miközben ő felőlem érdeklődött. És két teljes nap,
mióta a vécén ülve átnyálaztam Zac Picturegram-profilját.
Nem tagadom, évekkel ezelőtt bekövettem Zacet. Láttam
minden posztját. De így is végiggörgettem és elidőztem néhány
képen, ahol gondosan kivágta a mellette ülő nőket. Eléggé
szemet szúrt. Nem mintha közöm lett volna hozzá, és a
látványára az esetek 99 százalékában már nem szorult el úgy a
torkom, mint mikor gyerekként beleszerettem a lehető
legelérhetetlenebb személybe.
 Aztán kiléptem az alkalmazásból, és emlékeztettem magam,
mennyire örülök a találkozásunknak, és mekkora boldogsággal
tölt el a sikere minden kudarc ellenére, de ki nem küszködik az
életben?
Kiérdemelte az egészet. Bár az én álmom egyszázad akkora,
mint az övé, arra ösztönzött, hogy a saját fejem után menjek.
Ám ha minden személy valaki máséhoz mérné az álmát, senki
sem álmodozna többé.
Akárhogy is, azon kívül, hogy Boogie írt a látogatásával
kapcsolatban a nővérem érkezése idején, nem sokat
gondolkodtam a dolgokon vagy Zacen.
Így az utolsó, amire számítottam, hogy keres engem.
Ám ekkor hirtelen egy újabb üzenet érkezett.
 
512-555-0199: Zac vagyok, Tökmag.
 
Azt hitte, elfelejtettem, ki az a Ropi? A helyzet az, hogy több
mint öt éve nem volt meg a száma. Egyszer a vécébe ejtettem a
telefonom, és minden kontaktot újra be kellett írnom. És
baromira nem voltam hajlandó elkérni az unokatesómtól a
számát, hisz úgysem volt szükségem rá.
Megbizonyosodtam róla, hogy senki sem figyel, és visszaírtam
neki. Talán nem kapok választ, de… nem ez lenne az első
alkalom, és legalább tudom, hogy megpróbáltam. Meghoztam a
döntést, és felkészültem, a legrosszabb, ami történhet, hogy
nem hallok többet felőle.
 Ahogy a közhely mondaná, egyszer már megtörtént.
Plusz továbbra is seggfejnek éreztem magam a viselkedésem
miatt. Azt hittem, ennél jobb ember vagyok. De én legalább
mindig próbálkoztam, vele ellentétben.
 
Én: Szia, Zac.
 
Így ni. Semmi nyomulás, kellemetlenség vagy túlzott
közvetlenség.
Egy perccel később rezgett a telefonom, és ha a szívem
ostobán kihagyott egy ütemet, nos, nem hallgattam rá.
 
512-555-0199: Szia, aranyom.
512-555-0199: Ráérsz munka után?
 
Nem tudom, mit árul el rólam, hogy észrevettem, annyiszor
használja az „aranyom” szócskát, a telefonja biztosan
elmentette.
Mindenekelőtt, honnan tudta, hogy dolgozom? És hirtelen
végiggondolva, megvolt neki a számom, vagy Boogie-tól kérte el?
Tudod, mit? Egyikre sem akartam választ, hiszen mindent
félretéve, tíz évbe telt neki rájönni a létezésemre.
De ezúttal legalább felkészültem arra, ami ezután történhet.
Most nem rendítene meg. A múlttal ellentétben, most tudtam,
hányadán állunk.
Mindenekelőtt azonban nem akartam bunkó lenni.
  
Én: Igen. [mosolygós arc] Mit szeretnél?
 
Ez elég, nem? Én jónak éreztem, legalábbis hinni akartam
benne. Talán kicsit rideg, de ez van.
Öt perccel később válaszolt, de további húsz percbe telt, mire
elolvastam, mert valaki havi tagságot váltott.
 
512-555-0199: Csak látni akarlak, ha van időd.
 
Oké. Szóval be akarta pótolni az elveszett időt? Rendben. Nem
voltam különösebben kedves vele, de ő töretlenül próbálkozott,
ami annyira rá vallott, a régi Zacre legalábbis. Amitől csak
rosszabbul éreztem magam.
De…
Ő kért meg, nem én őt. Az igazság az, hogy nem sírtam
magam álomba, amiért nem törődött velem többé. Ha pedig
néhány órára vissza akart sétálni az életembe?
Hát legyen.
Csak semmi elvárás.
Nem mellesleg imádta az unokatesómat, és talán újra
összefutunk Boogie esküvőjén. Jobb, ha kezdek megbarátkozni
a gondolattal.
Ismét körbefürkésztem, hogy tiszta-e a terep, és választ
pötyögtem.
 
 Én: Négykor szoktam végezni. Szólj, mikor érsz rá.
[mosolygós arc] Nem kényszerítelek.
 
Nem kényszerítelek. Mosolygós arc. Micsoda passzív-agresszív
hangulat.
Három percbe telt, mire választ kaptam.
 
512-555-0199: Ugorj át munka után.
 
Mi van?
 
Én: Ma?
 
512-555-0199: Aha.
 
Aha.
Egy rövid pillanatra végiggondoltam az otthoni teendőket,
mosni, megfőzni előre, válaszolni néhány e-mailre, kiagyalni
pár ötletet a következő receptjeimhez, nézni egy-két epizódot a
török sorozatból, amire ráfüggtem…
Ám ekkor bevillant egy kép Lupe mamáról Zac
huszonegyedik születésnapján, a srác átvetette karját a vállán,
és annyira meggörnyedt, hogy arcát mama feje tetején
nyugtathassa. Mama odavolt érte.
És tudtam, mit várna most el tőlem.
És azt is jól tudtam, melyik döntés nem hagyna nyugodni
éjszaka.
Basszuskulcs.
 
 
Négy órával később leparkoltam a ház előtt, ami még
nagyobbnak tűnt a háromszáz autó nélkül az utcán és a
felhajtón. Most csupán két autó állt előtte, egy újszerű Mercedes
és egy piros Jeep.
Miután leparkoltam az utcán, elindultam felfelé a járdán, és
küldtem egy üzenetet Zacnek az érkezésemről. Nem voltam
ideges, a gyomrom sem állt görcsben. Akadt jó pár órám
feldolgozni a tényt, hogy vele fogok lógni, pontosabban a
házához vezetek, és kettesben töltjük az időt, mert megkért rá.
És szándékomban állt bocsánatot kérni a viselkedésemért.
Oké, beismerem, hangyányit izgultam.
És az idegességem csupán abból fakadt, hogy kerülni akartam
néhány témát. Semmi több.
Becsöngettem, és vártam, közben megnéztem, válaszolt-e, de
nem tette. Csakhogy harminc másodperc sem kellett hozzá,
amikor valaki a díszes ajtóhoz lépett. Az alacsonyabb, izmosabb
alak azonban nem lehetett Zac.
Emlékszem, amikor a dallasi évei alatt egy darabig egy híres
játékossal élt együtt. Ennek az időszaknak a vége felé történt,
amikor Zacet kivágták a Three Hundredstől. Boogie akkoriban
hosszú távon Londonban dolgozott, és azt mesélte, Zac sokat
küszködött, mielőtt leszerződtették Oklahomában.
 Az ajtó kinyílt, és a platinaszőke raszta pasi, akivel Zac
telefonját kerestük, megállt, sötét szemöldökét rám emelte.
Intettem neki, és egy igazi mosolyt küldtem felé.
– Szia ismét. – Kezet nyújtottam. – Bianca vagyok.
Az izmos pasi lenézett a kezemre. Olyan sokáig bámulta, hogy
azt hittem, nem tesz semmit, végül azonban elfogadta,
csigalassúsággal megrázta, és olyan mély hangon, amit csak a
biztosítási reklámokban hallottam, így szólt:
– CJ.
CJ, tényleg.
– Zac itt van?
– Az emeleten keresd.
A telefonom abban a pillanatban pittyent, és egy üzenetem
érkezett.
 
512-555-0199: Adj 5 percet. Bocsi.
 
Felmutattam a képernyőt – egy pillanatra megbántam, hogy
nem mentettem el a számát, bár nagy valószínűséggel nem is
fogom –, amikor felnéztem, a srác továbbra is furcsán nézett
rám.
–  Azt mondta, várjak öt percet. Bemehetnék? A szúnyogok
valamiért kinéztek maguknak.
CJ bólintott, arckifejezése óvatosnak, szinte gyanakvónak
tűnt, de utat engedett.
Beléptem, magamban elismertem, milyen tiszta a hely, és
vártam, hogy talán a futballista a ház fő része felé indul. Mivel
ezúttal nem kellett emberek tömegén átvágnom, hogy rossz hírt
közöljek, fel tudtam mérni a terepet, ahogy követtem őt.
A ház azonban éppolyan csupasz volt, mint ahogy
emlékeztem.
Csupán a legalapvetőbb bútorok kaptak helyet. A falakon
semmi sem lógott. Az egész olyan… átlagos. És kicsit sem illett a
gyűjtögető Zachez, akit én ismertem. Még a kocsijában sem
tartott rendet. Másfelől viszont a helyet úgyis holt idényben
használta, így miért szabta volna a személyiségére?
Egy nap talán megkérdezem Boogie-tól, mi ez az egész.
Jól akartam csinálni. Én egy – többnyire – felnőtt nő voltam,
és meg tudtam birkózni egy… barátsággal. Felfogtam, mibe
keverem magam. A fickó érdeklődött felőlem. Örült, hogy lát.
Készen álltam, hogy olyan barátja legyek, mint bárki másnak,
bármennyi ideig legyen is jelen.
Legalábbis bizonyos mértékig.
A múltban történteket magunk mögött kell hagyni. A hibáiból
tanul az ember, meg effélék. Amint végeztünk, hazamegyek, és
boldogan élem az életem.
Ahogy eddig is tettem.
Egy bátorító lélegzetvétellel később a kezembe fogtam a
szatyrot a vakító fehér konyhában, és nem hezitáltam
megkérdezni a pasit, akivel futólag találkoztam néhány hete:
– CJ, szeretnél édes pogit?
A férfi lefagyott, miközben a kihúzott bárszékre készült leülni
a konyhaszigetnél, és nem kerülte el a figyelmemet, ahogy a
szeme a kezemben lévő vászontáskára siklott.
Kicsit feljebb emeltem.
– Ígérem, nincs benne drog, csak áfonya meg kókuszolaj. Nem
mellesleg mini méretűek. – Nem először kellett meggyőznöm
valakit. Az unokaöcsém úgy viselkedett, mintha meg akarnám
mérgezni, amikor először rozmaringos pogácsával kínáltam…
aztán meg négyet is benyomott belőle, amint abbahagyta a
kamuöklendezést. Ezután sosem kérdőjelezett meg többé.
CJ azonban továbbra is sandán nézett.
Így hát folytattam.
–  A munkatársaimnak akartam adni belőle, de elfelejtettem,
mire pedig eszembe jutott… – A kedvenc munkatársaim
elmentek, nekem pedig eltűnt az osztozkodási kedvem, főleg
azért, mert nem akartam Gunnernek is adni, így hát senki sem
kapott. De félbeszakítottam a mondatot, mert CJ-nek erről nem
kellett tudnia.
Jobban összehúzta a szemét, én pedig elkerekítettem az
enyémet, nehogy elmosolyodjak. Ez a srác aztán megdolgoztat.
Rendben, állok elébe.
Bármekkora nyuszi voltam is, nem adtam fel egykönnyen.
Mert ez a pogi baromi jó. Mindössze hat összetevőből állt, és
körülbelül tíz percet vett igénybe az elkészítése, ami a két
legfontosabb kritériumom a recepteknél. Nem mellesleg ezt
évekkel ezelőtt tökélyre fejlesztettem, csak egy kicsit
módosítottam rajta, így még jobb is, mint az eredeti verzió. Az
áfonyás pogácsa bekerül a C-tervembe, vagyis a receptes
könyvbe, amit a közeljövőben kiadni szándékozom.
–  Ez itt minipogi. Majdnem süti. Psüti, ha úgy tetszik.
Megkóstolok egyet, ha szeretnéd…
Ám ahogy a baromi jóképű férfi feje hátrarándult, szeme
elkerekedett, kissé lefagytam.
A következő mondatára azonban a torkomban akadt a szó.
Csettintett egyet.
–  Tudom már, honnan voltál olyan ismerős – csattant fel CJ
éles tekintettel.
Oké…
–  Néhány hete találkoztunk egy másodpercre –
emlékeztettem. Nem ő lenne az első, aki elfelejti, de azért…
Azonnal a fejét rázta, és őrületesen mély hangján, ami
ellentmondott a ténynek, hogy még száznyolcvan centi sem
lehetett, így szólt:
– Te vagy a Lusta Szakács.
A Lusta Szakács.
Nem tudtam, melyikőnk lepődhetett meg jobban, ő vagy én,
mert egész biztosan felvinnyogtam:
–  Láttad a videóimat? – Ugyanabban a pillanatban sanda
kifejezése leolvadt az arcáról, és felém bökött.
– Tényleg te vagy.
Igenlően bólogattam, hisz igen, én voltam, a Lusta Szakács,
legalábbis a WatchTube-csatornám, a Picturegram-profilom és a
weboldalam szerint, ami hamarosan átalakításon esik át.
 A szívemhez kaptam a kezem, miközben előkelő hölgyként
tátott szájjal bámultam rá.
Ismerte a csatornámat!
ISMERTE A CSATORNÁMAT.
–  Ismerős is voltál a minap. – Hirtelen elvigyorodott, fehér
fogai ragyogtak, mosolyától pedig a komoly férfi ellentétévé
vált, aki beengedett.
–  Tényleg? – Vagy ötször, ha felismertek személyesen az
utóbbi hat évben.
A hajam tette. A videókban mindig kivasalva és felkötve
viseltem, míg a „valóságban” hullámosan és leengedve. Emellett
sokkal több sminket tettem fel. Na meg az egyik nézőm szerint
nincsen emlékezetes arcom. Dögös, de nem tudnám
megmondani, miért, írta egy másik az első megjegyzésre.
Aranyos. Az internet igazi löketet tud adni az ember
egójának. Na mindegy.
– Pont egypár napja néztem, amikor a nővéreddel mézes-diós
garnélát próbáltatok csinálni – ismerte be a talán futballista
olyan vigyorral, ami totál kizökkentett, kezét csípőre tette, és
ismét hitetlenkedve a fejét rázta. Mindez miattam! – Egy hete
megpróbáltam elkészíteni a banánkenyeredet.
Megcsinálta a banánkenyerem?
Majd összeszartam magam, amikor valaki ilyet közölt velem,
de most?
Az arcom majd szétrepedt a mosolygástól, és próbáltam
visszatuszkolni a kitörni készülő örömkönnyeket. Felismertek.
Elkészítette a receptemet.
Ez életem egyik legjobb pillanata.
–  Feldobtad az egész hónapomat – krákogtam, miközben
kezemmel a mellkasomon próbáltam összeszedni magam.
Legszívesebben megöleltem volna, de talán majd legközelebb.
Ha találkozunk még.
– Akkor kérsz pogit? – suttogtam, fennakadva a tényen, hogy
megsütötte a banánkenyeremet. Ezúttal a kedves férfi nem
hezitált biccenteni, miközben mosolya továbbra is sugárzó
maradt.
Újabb vigyort villantottam felé, amitől valószínűleg
eszelősnek tűnhettem. Megkerültem a konyhaszigetet,
lepattintottam az üvegtál tetejét, majd felé nyújtottam.
A szemében őszinte öröm táncolt, amitől kis híján beájultam.
Úgy figyeltem a reakcióját, mint egy pszichopata, miközben ő
elgondolkodva rágott. Tudta, ki vagyok! Megráztam előtte a
tálat, úgy éreztem, repülni tudnék. Alig hittem el.
– Vegyél még. Zacnek hoztam, de tiéd lehet a fele.
Nem kellett kétszer mondani. Az új legjobb barim, aki még
nem tudott barátságunk tényéről, kikapott három sütit, egyik
kezébe fogta őket, míg a másikból apró harapásokkal falatozott,
amitől úgy vigyorogtam belül – na jó, kívül is –, mint egy hülye.
De nem tudtam, mit csinálni, és nem kértem érte elnézést.
Boldogan lábujjhegyre emelkedtem. Minimum az egész
hónapomat bearanyozta. Talán az egész életemet.
– Te is focizol?
 CJ két harapás között bólogatott.
–  Elkapó vagyok a White Oaksnál. Ez baromi finom. Tényleg
rozmaring van benne?
A White Oaks Houston profi futballcsapata. Nem ők voltak a
legjobbak, de a legrosszabbak sem. Leginkább annyit tudtam
róluk, hogy új csapat, és az irányítójuk fiatal. CJ korát nem
tudtam megállapítani, az arca alapján simán lehetett
huszonkettő vagy harmincnégy. Csak annyit tudtam, hogy
kedvelem őt.
– Igen. Köszönöm. Hol nőttél fel?
– Phillyben, aztán négy évet töltöttem Austinban.
Erre felkaptam a fejem. Ott találkozott volna Zackel?
Egyetemi csoporttársak lettek volna?
Csakhogy nem kaptam lehetőséget a rákérdezésre.
–  Kérdezhetek valamit? – szólt a férfi az apró pogikat
fürkészve.
Ismét felé nyújtottam a tálat.
– Persze.
Kivett kettőt, egy pillanatra elgondolkodott, mielőtt kibökte.
– Tényleg spontán találod ki a recepteket?
Sokszor nekem szegezték a kérdést, nagyon sokszor. Azzal
gyűjtöttem nézőket, hogy minden epizódba többnyire vakon
vágok bele, a közönségem pedig várja, elbukom-e. Kitaláltam
valamit, amit el szeretnék készíteni, és kamera előtt próbáltam
megvalósítani. Olykor saját receptekkel rukkoltam elő. Olykor
gyorséttermi és éttermi kaják egészségesebb változatával
próbálkoztam kevesebb hozzávalóval, és hasraütés-szerűen.
Olykor pedig nem lettek egészségesebbek, csupán otthon
készültek. Szinte mindent kipróbáltam. Amikor az unokaöcsém,
Guillermo látogatóba jött, gyerekbarát epizódokat forgattunk,
és működött. Szeleburdin belevágni a dolgokba, tíznél kevesebb
hozzávalót használni, és a lehető legkönnyebb utat választani
az erősségem. „Ha valami nem megy, nem kell erőltetni” –ez
alapján éltem én.
–  Sokat agyalok rajtuk, de mindig improvizálok. A
feliratkozók szeretik, ha elbaltázok valamit. Az ilyen videók a
legnézettebbek, különösen, ha vendégem is van.
Nem volt sok „sztárvendégem”. Szinte csak közeli családtagok
csatlakoztak be néhány epizódban. Egy kis százaléka pedig más
videóbloggerekből állt, akik kapcsolatba léptek velem, a többi
pedig barátokból és egyéb családtagokból. Több embert is
hívtam volna, de a gondolat, hogy totál idegeneket engedjek a
lakásomba, ellentmondott mindennek, amit az Esküdt
ellenségekből tanultam. Ez az egyik oka, hogy idővel stúdiót
szeretnék bérelni, ahol forgathatok. Ez volt az én tervem a
távoli jövőre.
CJ pogácsával a szájában felhorkant.
– Azok a kedvenceim. – Vigyorogva fürkészett, ahogy bekapott
egy újabb sütit. – Zac nem igazán említ másokat az anyján vagy
a nagypapáján kívül, de sosem mesélte, hogy ismer téged.
Persze hogy nem.
–  Biztos vagyok benne, hogy nem tud… róla. A múltkor
találkoztunk először tíz év után – ismertem be.
CJ gondolkodóba esett, de kihúzta a bárszéket, ami mellett
ácsorogtam, és felé mutatott.
Használnom kellett a lábtartót, hogy felnyomjam magam, és
szembefordultam vele. Ha Connie hallott már CJ-ről, biztosan
eldicsekedek neki a találkánkról.
–  Ugyanabban a városban nőttünk fel Zackel. Az
unokatestvérem a legjobb barátja – részleteztem, nehogy azt
higgye, én vagyok BIANCA FEKETEEDZŐ HOU a telefonjában.
Inkább nem szerepelnék sehogy a névjegyzékében, és
valószínűleg nem is vagyok benne, az elmúlt évtized alapján.
Nem mintha zavarna.
Most pedig témát akartam váltani.
–  Mióta játszol Houstonban? – Ritkán néztem futballt, ha
megtettem, akkor is Zac miatt. De ezt sosem lennék hajlandó
beismerni.
–  Mióta a White Oaks bekerült az NFO-ba. Akkor toboroztak
be. – CJ a tarkóját vakargatta, a bicepsze megfeszült a pólója
alatt. – Magasabbnak hittelek.
Felhorkantam, miközben tenyeremet a szürke és barna
gránitpultra fektettem. Tetszetős konyhapult, és tartós is. Ha
valaha meglesz a stúdióm, ilyet szeretnék bele. Az enyém sima
fehér, de így is szerettem.
–  Amikor posztolni kezdtem, az emberek azt mondták, úgy
nézek ki, mint egy óvodás, és alig látnak belőlem valamit, így
azóta magas sarkút viselek. Jó nagy platformosat, hogy ne
nézzenek pisisnek. – Őszintén szólva, már nyolcéves korom óta
hozzászoktam a csúfolódáshoz. Nem mondtak vele semmit újat,
és már nem is zavartak. De annyira azért nem voltam alacsony.
CJ felhúzta lenyűgöző szemöldökét, miközben újabb pogit
emelt a szájához.
– Milyen magas vagy?
– És te milyen magas vagy?
Az öblös, váratlan röhögésére elvigyorodtam, mielőtt Zac
hangja hatolt a konyhába. Oldalra nyújtózva körbepillantottam,
és az ajtóban találtam őt, ami a néhány héttel ezelőtti
tapasztalataim alapján a lépcsőhöz vezetett, és az emeletre vitt.
Annyit láttam, hogy felénk nézve telefonál. És annyit
hallottam, vitatkozik valakivel.
–  …a probléma? Azt teszem, amit tennem kell – köpte oda,
hangjából feszültség áradt. Zac farmerben és világosbarna
pólóban állt ott, egyik kezét az ajtókereten, másikat pedig az
oldalánál tartotta ökölbe szorítva.
Amikor összetalálkozott a tekintetünk, intettem neki.
Kurta biccentést küldött felém, mielőtt öklét felemelte, és
feltartotta mutatóujját. Valaki fontos hívást kapott. Oké. Nem
gond.
–  Nem, megegyeztünk. Nem. – Lehajtott fejjel ismét
zsörtölődött. Lényegében a szájához szorította a készüléket.
Ebből tudtam, mennyire dühös. Volt részem hasonló
beszélgetésekben az exemmel. Láttam, ahogy kezét hosszú,
sötétszőke hajába túrja, ahogy azt recsegi: – Az nem az én
hibám!
Ajjaj.
Mosolyogva CJ felé fordultam, aki azonnal hasonlóan tett.
– Miért kellene… – jutott el hozzám Zac válaszának kezdete, de
amikor odapillantottam, ő már eltűnt, de hangját így is hallani
lehetett.
– Trevor még mindig zabos a buli miatt – bökte ki CJ.
Miféle buli? A hetekkel ezelőtti?
– Remélem, valaki leigazolja őt, még tudna mit mutatni.
Amikor felpillantottam, az új legjobb barátom a pogácsás
tálat sasolta. Újra felé toltam, amire lerántotta a tetejét, és kettőt
vett ki belőle. Rá akartam kérdezni, tud-e valamit, amit én nem
– ám mivel pontosan a semmivel egyenlő, amit Zacről tudtam,
minden újdonságnak számított volna –, de inkább befogtam.
Ha Zac akarná, hogy tudjam, elmondaná maga, nem igaz?
Nem mintha bármiféle elvárást támasztanék felé. És nem épp
tizenöt perce mondogattam magamnak, hogy a saját dolgommal
törődjek?
Szerencsére és szerencsétlenségemre nem kellett túl sokat
töprengenem rajta, mert CJ telefonja megcsörrent. Fontos hívás
lehetett, mivel a következő pillanatban sietősen hátratolta a
székét, és így szólt:
– Köszi a pogácsát, Bianca.
Alig nyögtem ki egy „szívesen, CJ”-t, ő már kiment az ajtón, és
felfelé tartott a lépcsőn.
Hát, ez érdekes volt.
 A srác feldobta a napomat.
Tekintetemmel körülpásztáztam a helyiséget, hogy merre
lehet Zac, de nem hallottam a hangját. Talán csak magányra
vágyott, hogy befejezze a kellemetlen beszélgetést. Totál logikus,
és úgyis ráértem.
Ahogy ücsörögtem ott, előhúztam a telefonom, és
megnyitottam az e-mail-alkalmazást, arra gondoltam, dolgozok
egy kicsit, míg várakozok. Az emberek megkerestek, amikor
főzési tippekre volt szükségük, különösen, ha valamelyik
receptemmel próbálkoztak. Általában a vécén trónolva
válaszoltam, de miért ültem volna itt tétlenül?
Megválaszoltam egy e-mailt. Kettőt. Hármat. Négyet. Ötöt,
hatot, hetet, nyolcat, kilencet, tízet, és a tizenötödik után két
nappal ezelőttről a mikró órájára pillantottam velem szemben…
majdnem eltelt egy óra.
A csalódottság kalapácsa a mellkasom közepébe csapódott.
Elfeledkezett rólam?
Maró és kellemetlen érzés telepedett a szegycsontomra, és
ismét körbeforogtam, hátha Zac visszajött, csak… csendben van.
Hiú remény, pedig annyira, de annyira tudtam.
Amilyen csendesen csak lehetett, leereszkedtem a székről,
ami eggyé vált a fenekemmel, és a lépcső felé lopóztam.
Hacsak nem viselt láthatatlanná tévő köpenyt, nem volt ott. A
hangja halványan lekúszott a lépcsőn. Korábban mutatta, hogy
várjak…
De az egy órával ezelőtt történt.
 Ki a fene telefonált ilyen sokáig? Oké, én a nővéremmel, de
azonnal leteszem, ha dolgom vagy vendégem van.
Biztos nagyon fontos, próbált megértésre bírni az agyam.
De…
Nekem is megvolt a magam dolga, és úgy tűnt, Zacnek is.
Én pedig nem szerepelek köztük.
 HATODIK FEJEZET

Egész úton a boltba igyekeztem minden tőlem telhetőt

megtenni, hogy ne érezzek csalódottságot a Zacnél történtek
miatt.
Vagyis… ami nem történt.
De, mint a legtöbb dolgot, könnyű volt mondani, mint amikor
az új évre megfogadtam, hogy mindennap hajnali ötkor kelek,
hogy egy kicsit eddzek a műszakom előtt. Azt persze nem
vettem figyelembe, hogy ritkán feküdtem le hajnali kettő előtt.
Őszintén szólva csalódott voltam, hogy mennyire
csalódottnak éreztem magam.
Hisz tudhattam volna.
Azzal a szándékkal mentem oda, hogy bocsánatot kérjek, és
nem tettem meg.
Mert az életemben nem a legelső alkalommal feledkeztek meg
rólam.
A gyomrom összeszorult, bármennyire „megértettem”, hogy
Zac „híres”, és biztos rengeteg a dolga. Őt lefoglalta a saját élete,
engem lefoglalt a sajátom, persze ő nyilván elfoglaltabb nálam.
Meghívott, amikor ráért, erre nem közbejött valami?
Természetesen át tudtam érezni. Számtalanszor előfordult,
hogy le kellett állnom az út szélén, vagy egyenesen hazavágtatni
munkából, mert valami történt a weboldalammal, vagy valaki
hibát talált egy videómban és posztomban, nekem pedig
kárelhárítást kellett végeznem.
Mondogattam magamnak, hogy Zac azért hívott, mert látni
akart.
És azért éreztem csalódottságot, mert szó szerint talán öt
másodpercre láthattam őt távolról.
Ha nem jön közbe valami, biztosan lejön hozzám. De legalább
összefutottam CJ-vel, aki tudta, ki vagyok, és még az egyik
receptemmel is megpróbálkozott. Ezzel megelégedhettem
volna. Sőt más körülmények között meg is elégedtem volna
vele.
Csakhogy a gyomrom – és a szívem – magasról tett rá.
Mert a cserbenhagyottság érzése, ami rám telepedett, sem az
út alatt, sem a bevásárlás során nem szűnt.
Mondogatni valamit magadnak, és el is hinni, két különböző
dolog.
Ám amikor sorban álltam a pénztárnál, egy bejövő hívás
segített valamennyit a helyzeten.
Baromira meglepődtem, amikor a telefonom megcsörrent,
miközben a szalagra pakoltam az élelmiszereket, és amikor
lepillantottam, az 512-555-0199-es szám villogott a képernyőn.
Egy pillanatig nézegettem, és elgondolkodtam, nem
válaszolok. De mégis megtettem, hisz nem vagyok paraszt. És
őszintén próbálkozni akartam.
 Csak nem készültem túl nagy hangsúlyt fektetni a
beszélgetéseinkre, különösen, mivel nem támasztottam
elvárásokat felé.
Ha nincsenek elvárásaid, nem eshetsz pofára.
Mielőtt berezelhettem volna, felvettem… és tovább pakoltam
a termékeket.
–  Igen? – Nyilván tisztában voltam vele, ki az, de nehezen
tettem félre a sértettségemet.
–  Ó, aranyom, annyira sajnálom – esdekelt a televízióból
ismerős hang a vonal túlsó végén, amikor a vaníliás tejszínemet
a szalagra helyeztem.
Grimaszoltam, és felpillantottam az engem mustráló
pénztárosra, amire mosolyt erőltettem magamra.
– Közel vagy még? Vissza tudsz jönni?
Visszamenni hozzá?
Egy részem kísértést érzett. Hisz szerettem volna beszélni
vele. Hallani a hangot, ami régen meleg ölelésként hatott. Látni
az arcot, ami százezerszer mosolygott rám. Talán hallani a
nevetését, ami ugyanennyiszer csendült fel. És bocsánatot
kérni, amiért olyan furcsa voltam a kajálásunkkor.
De miről tudnátok beszélgetni? Mi az értelme? – próbálta
üzenni az agyam… és nem tudtam teljesen kizárni.
A szívem fájdalmasan elszorult, amit bármennyire akartam
figyelmen kívül hagyni, nem jött össze.
Ott hagyott egyedül egy órára, miközben ő hívott meg, én
pedig nem értem rá.
 Ismét rámosolyogtam a pénztárosra, miután felpakoltam a
nehéz dolgokat: a tejet és egy zsák krumplit.
–  Már nem vagyok a közelben. – Kicsit sem zavart, hogy alig
vette észre a távozásomat. – És épp fizetnék a boltban.
Visszahívhatlak, ha végeztem? – Le kellett hunynom a szemem,
ahogy a csalódottság újabb hulláma tört rám, amiért elfelejtett.
Ismét.
Az én hibám volt, hogy így éreztem, és nekem kellett kiásnom
magam a gödörből. A legjobb szándékkal mentem oda, jóvá
akartam tenni a viselkedésemet, és a fenébe is, túl akartam
lépni a dolgokon. Egy bizonyos szintig persze.
–  Mellesleg, hagytam neked néhány pogácsát a pulton. Csak
maradék, de… ha nem ízlik, add oda CJ-nek.
Nem erőltettem rá. Ha neki nem jön be, a lakótársa legalább
szereti. Nem kellett rosszul éreznie magát, ha nem ízlik neki. Na
meg inkább szóltam neki, nehogy ott romoljon meg a pulton.
Micsoda felnőttes viselkedés tőlem.
Egy pillanatnyi csend következett, majd egy újabb, zavart
grimasszal adogattam tovább a termékeket, hogy a pénztáros
szatyorba pakolja, és azt kérdeztem:
– Ott vagy?
– Ja – felelte a régi barátom egy másodperc múlva. – Annyira
sajnálom, édesem. Biztos nem tudsz visszajönni? Beteheted a
cuccaidat a hűtőmbe…
Nem akartam olyan személy lenni, aki felkapta a vizet,
amikor tudta, mi vár rá, különösen mikor Zac nem tartozott
nekem semmivel. Lehetek egyszerre udvarias, és vigyázhatok
magamra. Megtehetem, ami jó nekem. Én megpróbáltam, és
ennek elégnek kell lennie. Ha más nem is, ez csak egy jele
annak, hogy ez a barátság halálra van ítélve.
Tudtam olvasni a jelekből. Életem során többször szemet
hunytam felettük, de mostanra megtanultam a leckét. Attól,
hogy becsukod a szemed, és úgy teszel, mintha valami nem
lenne ott, még nem tűnik el.
–  Köszönöm, de dolgom van. – Vacsorát készíteni, és tévézni.
Egy pillanatra hezitálni kezdtem. – Vigyázz magadra, oké?
Újabb hallgatás következett, majd:
– Azt hittem, felhívsz, amikor hazaérsz.
Igen, csak jártattam a szám, amikor felajánlottam. De így lesz
a legjobb. Nekem, és valószínűleg neki is. Nem kell rám
vesztegetnie az idejét. A hallottak alapján épp elég dolga volt.
Szóval bár nem akartam, habár fájt egy kicsit, mégis
kimondtam, mert kedves leszek, és nem készültem tovább
rágódni a múlton.
– Később beszélünk, Zac.
Később. Igen. Talán mindketten tudtuk, ez mit jelent
valójában.
Alig hallható sóhajtás hallatszott, mielőtt:
– Sajnálom, Tökmag.
Tökmag.
És ismét belém hasított a fájdalom, csupán egy kicsivel
jobban, de így is nehezen viseltem.
 – Tudom. Semmi gáz. Szia.
Egy hang hallatszott a háttérben, amit nem tudtam hová
tenni, mielőtt azt hallottam:
– Szia, Bianca. – Aztán letettem.
Nem igazán maradt több mondandónk egymásnak.
Mindketten próbálkoztunk, de van, ami egyszerűen nem
passzol egymáshoz.
 
 
– Hogy mit csináltál?
A telefonom képernyőjén láttam, amint a nővérem a
kamerába hajol, és a fogsorát villogtatja.
– Vettem olyan fehérítő csíkot. Mit gondolsz?
Igazából arra gondoltam, hogy Connie szája most már be
tudna világítani egy foszforeszkáló minigolfpályát.
–  Con, szerintem az a cucc káros a fogzománcra, de a fogaid
szépek lettek – közöltem vele, miközben felvágtam az egy órája
vásárolt fehér hagymát. – De nem olyan szép, mint a protkó,
amit csináltatnod kell, ha sokáig használsz ilyeneket.
– Pont ugyanezt mondtam! – szólt oda a sógorom, aki mellette
ült a kanapén. Csupán a térde lógott be a képbe, de korábban
behajolt a kamerába, és megkérdezte, mikor fogom
meglátogatni őket.
Figyeltem, ahogy a nővérem lassan felé fordítja a fejét, a
szeme villámokat szórt.
–  Csak vigyázni próbálunk rád, nyuszkó – szabadkozott két
gyerekének apja, a férfi, akivel tizennégy éve házasok. Magam
elé tudtam képzelni, milyen bocsánatkérő arcot vághat, hisz
megannyiszor láttam személyesen. – Három foggal is
szeretnélek, de ne várj tőlem túl sokat. Lehet, elnevetem
magam, ha fütyülni próbálsz.
Felhorkantam. A nővérem csak meredt rá.
A tizenkét év korkülönbség miatt Connie életem nagy
részében inkább számított anyafigurának, mint testvérnek. Ő és
Boogie voltak a legjobb barátaim.
A köztünk lévő korkülönbség ellenére a kötelékünket
megszilárdította a több tucat alkalom, amikor az éjszaka
közepén bekopogott az ablakomon, hogy visszaszökhessen a
házba. Hűségét azzal érdemeltem ki, hogy sosem árultam be őt,
ami legfőképpen annak köszönhető, hogy mindig is a
legmenőbb személynek tartottam, illetve mivel anya szerint a
születésem pillanatától imádtuk egymást.
A szeretetünk sosem halványult. Nemrégiben Connie
kijelentette, hogy három gyerek nevelése bőven elég volt neki,
és nem tervez többet. Kettőnek ő adott életet, a harmadik,
egyben a legelső, pedig én voltam. Rajtam gyakorolt. Amióta az
eszemet tudom, ő a támaszom.
A csaj még nálam is alacsonyabb – lényegében egy hobbit, ha
úgy tetszik, persze én sem nőttem nagyobbra az átlagnál, de ő
aztán teljesen apró – és egyben a szórakozásom rendszeres
forrása. És igazán szerethető a flúgossága ellenére.
A képernyőn Connie a férjére meredt.
 Csinált valamit, amire a férje mintha fészkelődni kezdett
volna.
Újra rámeredt.
Ő pedig ismét ficeregni kezdett.
Annyira hiányzott nekem, a férjével és a gyerekeivel együtt.
–  Te is hallottad? – bökte ki a sógorom, aztán sebesen talpra
ugrott. – Azt hiszem, csörög a telefonom. Megyek, megkeresem.
„Hazug!”, horkantottam, „beszari”, motyogta a nővérem.
Aztán mindketten kacagásban törtünk ki, és kamerán
keresztül felmutattuk egymásnak a hüvelykujjunkat, miközben
a sógorom hangja hallatszott a távolból:
– Nem hazudok! Tényleg hallottam!
Totál kamuzott.
Amire csak jobban kacagtunk.
Richardnak megvoltak a maga kis hülyeségei, de remek
ember. Beszari vagy sem, a nővérem és az unokatesóm után ő a
harmadik legkedvencebb emberem.
Az első pillanattól kezdve belopta magát a szívembe. Nem
minden férj örült volna, ha a sógornője több évre náluk
csövezik, ám épp ő volt az, aki Lupe mama halála után
felajánlotta, hogy maradjak náluk. A velük töltött évek során
egyszer sem éreztette, hogy megvetne, vagy zavarnám.
Okkal tartott ki mellette a nővérem és bírt ki annyi költözést,
amíg a sógorom a hadseregben szolgált.
A képernyőn Connie szinte azonnal felocsúdott, ismét a
kamera felé fordult, és megkérdezte:
 –  Most, hogy a kotnyeles lelépett, elmondod, mi bánt, vagy
kezdjek találgatni?
Basszus. Tudtam, hogy várnom kellett volna a videóhívással.
Hova gondoltam?
Szerencsére végeztem a hagymadarabolással, amikor nekem
szegezte a kérdést, így volt ürügyem a vágódeszkára tenni a
kést. Meg sem próbáltam hazudni neki, de a teljes történetet
sem akartam ismertetni vele. Zac Travis meghívott magához,
majd ejtett. De nem nagy ügy, mert fontos hívást kapott! Ja,
mintha ez a Killeenben élő pszichopata csaj elengedné a füle
mellett a dolgot. Isten óvjon bárkit, aki mentálisan, érzelmileg
vagy fizikailag bántana.
Sosem kételkedtem benne, hogy a nővérem a segítségemre
sietne, ha szükségem van rá, még akkor is, ha nincs. Sőt a
gyerekeit is magával rángatná hajnali háromkor.
Ő az én hősöm.
És Zac talán akaratlanul megbántotta az érzéseimet, de nem
készültem besározni őt, amikor egy részem megértette,
mennyire sajnálja, és bármi történt, ő nem így akarta.
Néhányszor találkoztak az évek során, és nem akartam
kínossá tenni a dolgot köztük. A nővérem sosem állt olyan közel
Boogie-hoz vagy hozzá, mint én, de nem is voltak idegenek
egymásnak. Miután végzett a helyi közösségi főiskolán, Connie
néhány évig az abuelánknál élt, mielőtt elköltözött.
– Egy barátommal találkoztam volna, de ejtett. Nem nagy ügy,
csak túlreagáltam, és felbosszantottam magam.
 Sanda világos szempár nézett vissza rám a tabletem
képernyőjén. Nem hasonlítottunk teljesen. Az ő haja egyenes
volt, míg az enyém a göndörnél is göndörebb. Az övé világos,
akár apának, nekem sötét, mint anyának. Ő mindig cuki és
picike volt, én meg attól is híztam, ha egyetlen csokis kekszre
néztem. Connie mindig népszerű volt, és legyeskedtek körülötte
a srácok. Nálam azonban nem így alakult a helyzet. Legalábbis
a húszas éveim elejéig.
A nővérem arckifejezéséről lerítt, nem egészen hisz nekem.
–  Nem nagy ügy – erősködtem. Erre olyan szemforgatást
kaptam, amitől sürgősen témát akartam váltani. – Mondd,
beszéltél mostanában a szüleiddel? Több mint egy hete nem
írtak vagy hívtak videóüzenetben.
Erre a nővérem nézett egyet, mielőtt felmordult, de elengedte
a „szüleid” kifejezésmódomat.
– Aha. Anya tegnap küldött e-mailt…
– Anyu! Anyuci! Összeragasztottam az ujjaimat! – harsogta egy
hang a háttérben. – Aú! Anyu! Segíts!
A nővérem azonnal felsóhajtott, felemelte a kezét, és egy
pillanatra megszorította az orrnyergét, mielőtt egy bosszús
pillantást vetett rám.
–  Azt akarom, gondolj erre a pillanatra, amikor a
gyerekvállalás mellett döntesz, Tökmag. Gondolkozz rajta
hosszasan és keményen. – Szája egyik sarka félmosolyra
húzódott, ami azt jelezte, semmi jó nem fogja elhagyni a száját.
– Ebbe a helyzetbe is valami hosszú és kemény juttatott.
 Elfintorodtam, és tenyeremet a fülemre tapasztottam.
– Elég. Átlépted a határt. Mondtam már, Richard a „légyszi ne
részletezd” kategóriába tartozik.
Felkacagott.
– Megyek, megoldom a problémát. Szeretlek. Szia – köszönt el
Connie, majd letette, miután magam is elköszöntem.
Kinyitottam a szekrényt, és elővettem a babkonzerveket, amik
a vacsorára szánt leveshez kellettek – mert én boldogan
nyomtam be ebédre és vacsorára is levest –, még fel sem
ocsúdtam a szájmenéséből, amikor megszólalt a csengő.
Pokolba.
Annak ellenére, hogy a lakóparkba belépési kóddal lehetett
bejönni, és hiába jelezték minden egyes lakásnál, hogy tilos a
házalás, időnként mégis sikerül besurrannia ennek-annak. Épp
a múlt héten csengetett be valaki, aki urunkról és
megváltónkról, Jézus Krisztusról próbált papolni annak, aki
hajlandó meghallgatni. Az egyetlen ok, amiért sietősen
kinéztem a kukucskálón, mert Santiago hangját hallottam
odakint, és elfogott a kíváncsiság. Még csak nem is szégyelltem
beismerni, hogy utána jó öt percig lapultam a földön.
Ugyanakkor mindig úgy tettem, mintha nem lennék itthon,
amikor valami ismeretlen kopogott. Még a cserkészlányoknak
sem bírtam ajtót nyitni.
Szóval volt annyi eszem, hogy ne kiabáljak oda a csengető
személynek.
Leraktam a konzervdobozomat az öntöttvas lábas mellé, amit
használni készültem, és a lehető legcsendesebben az ajtó felé
settenkedtem. Boogie próbálta bemesélni nekem, hogy a
kukucskálón keresztül látszik az árnyékok mozgása, de nem
hittem neki. Tizenhárom éves korom óta semmit sem hittem el
neki, amikor azt akarta beadni, hogy a csókolózástól lesznek a
gyerekek.
Két évvel azelőtt óvszert találtam Connie-nál, így addigra
túlestem azon a beszélgetésen. A nővérem egy répa és egy fánk
segítségével biztosította a felvilágosításomat. Megvolt az oka,
hogy ilyen közel álltunk egymáshoz, nekem bármit
elmondhatott.
Bármit, ami nem a férjével kapcsolatos, mivel túl sokat
találkoztunk, és nem akartam, hogy képek villanjanak az
agyamba róla.
Akárhogy is, egy gyors pillantás a kukucskálón elég volt, hogy
lábujjhegyről a talpamra pattanjak, majd visszaemelkedjek,
hogy megbizonyosodjak, nem képzelem az arcot a másik
oldalon.
Nem képzelődtem.
Zac volt.
Hogy a fenébe…
Micsoda hülye kérdés. Nyilvánvalóan egyetlen személy tudta
megadni neki a címemet. De miért kérte el? És mit keresett itt?
A kukucskálón keresztül láttam, hogy előrehajol, és egy
másodperc sem kellett, újra megszólalt a csengő.
Oké.
 –  Egy pillanat! – kiáltottam zavart képpel, mielőtt eltoltam a
reteszt és az alsó zárat, majd óvatosan kinyitottam az ajtót a
régi barátom, a rendkívül elfoglalt férfi előtt, akinek látványa
örömmel töltött el.
Nem fogok semmit magamra venni. Nem tud megbántani. Nem
leszek csalódottabb a korábbinál, emlékeztettem magam,
miközben laza mosolyt erőltettem magamra.
–  Szia – köszöntöttem Zacet, belül persze felszisszentem a
lagymatag üdvözlésemtől.
A piszkosszőke, frissen borotvált férfi óvatos mosolyt és
pillantást küldött felém, miközben szinte tökéletes babakék
szeme az enyémbe fúródott. Nem tudtam nem észrevenni az
öltözékét: farmer, póló és viseltes cowboycsizma.
– Szia, aranyom – köszönt vontatottan.
Mi a fenét keresett itt?
Biztosan tudta, hogy meglepett a jelenléte, mert azonnal
folytatta, tekintetét rám szegezte. Rózsaszín szájának egyik
sarkát felhúzta – az ajka nem nevezhető teltnek, de szép
formájú és egyszerűen mutatós –, és felemelte egyik széles
vállát, ahogy megkérdezte:
–  Van egy perced, édesem? – Meg kell hagyni, nem
lacafacázott. – Szépen kérlek!
Hirtelen bevillant, amikor az abuelám megszid, amiért
mindent elnézek Zacnek.
És ennyi év kellett hozzá, hogy megértsem őt. A mosolya és a
komolyság az arcán – de legfőképpen az a rohadt mosoly – volt,
amitől bármikor összerándult a belsőm.
Mert most itt állt, és ő Zac, és talán megbántott azzal, hogy
megfeledkezett rólam, de…
Itt állt, teljes… valójában, vagy legalább az egykor ismert
személy morzsáit mutatva.
A legfontosabb morzsákat.
Fenébe már.
Minden rendben lesz. Nem fogok megbántottságot mutatni,
mert… valamiért… mélyen belül tudtam, hogy nem
szándékosan tette ezt velem.
A világ nyomasztó hely, és én megválogatom, milyen súlyt
cipeljek a vállamon.
Másrészt, éppen nekem kellene rosszul éreznem magam a
viselkedésem miatt.
A szemöldöke felszaladt.
– Na?
Na?
Félreálltam, és beinvitáltam Zacet.
– Persze. Gyere be.
A mosolya szélesebbé vált.
Igen, okkal szerette őt annyira Lupe mama, és bolondultam
bele annyira annak idején, mind barátilag, mind másképpen.
–  Éppen vacsorát készítettem – közöltem vele, és intettem,
kövessen a konyhát a nappalitól elválasztó konyhasziget felé.
Előtte két bárszék kapott helyet. – Kérsz valamit inni? Van víz,
Pepsi és rózsaszín limonádépor.
 Amikor másfél éve beköltöztem ide, nem vettem túl sok
dolgot a nappaliba a drága kaució miatt. Egy kanapé állt benne,
egy aranyos, de baromi kényelmetlen fotel és egy tévé, amivel a
nővérem családja két évre előre letudta a születésnapi és
karácsonyi ajándékaimat. Nem viccnek szánta. Karácsonyra egy
képeslapot kaptam tőle, rajta a tévével. Szakadtam a röhögéstől.
A falon pedig egy barátomtól kapott Mulan- és Oroszlánkirály-
poszter lógott.
Végül a konyhának sikerült egy ilyen drága lakóparkba
csábítania. Egyszer körbejártam, és rögtön tudtam, ez kell
nekem. Fehér konyhaszekrényekkel, kihúzható fiókokkal, fehér
gránitpulttal, világoskék díszcsempével, rozsdamentesacél
készülékekkel és egy cuki kis konyhaszigettel középen. Azonnal
elképzeltem, ahogy videókat veszek fel a kicsi, mégis tökéletes
konyhában. Első látásra beleszerettem.
Egy nap talán sikerül egy csoda szép házat vennem nagy
konyhával. De egy stúdióval is megelégednék a forgatáshoz.
–  A víz jó lesz – felelte Zac, kirángatva engem a konyhám
csodálásából.
Bólintottam, tiszta poharat ragadtam, és megtöltöttem neki a
kész vagyont érő vízszűrőmből, míg ő a hangból ítélve kihúzta
az egyik bárszéket, és kényelembe helyezte magát. Amikor
leraktam elé a poharat, és közelebb toltam felé, valóban a pult
másik oldalán ült, újabb diszkrét mosolyt küldött felém.
Zac mintha… a gondolataiba merült volna. Világosbarna
szemöldöke szorosan összeszaladt, homloka összeráncolódott, a
szája mentén mélyebbé váltak a vonalak, ami kicsit sem
tetszett. És csupán enyhén zavart, hogy nem tetszett.
– Jól vagy? – kérdeztem rá rögtön, ahogy belenéztem komoly,
lebarnult arcába.
Tényleg úgy festett, mint egy mesebeli herceg.
Egy mesebeli herceg, akivel sok nő szeretett volna mocskos
dolgokat művelni a Picturegram-kommentjei alapján.
Elolvastam néhányat, miután megjelent a TSN különleges
száma a pucér fenekével a borítón, és azt a mindenit. Az én
piszkos gondolataim semmik néhány emberéhez képest.
–  Azon kívül, hogy szarul érzem magam a tetteim miatt,
természetesen, édesem – válaszolta, visszarántva a földre, az a
babakék szem rám szegeződött, ahogy egy kortyra emelte a
poharát.
Ha rosszul akarja érezni magát…
Nem kerülte el a figyelmemet, ahogy egy újabb korty előtt
lenézett a pohárra, és megnyalta rózsaszín ajkát.
– Ez a víz tényleg ilyen finom, vagy képzelődöm?
Persze hogy meg kellett nehezítenie a dolgomat.
Felhorkantam, amivel kiérdemeltem a jóképű arc
félmosolyát.
–  Tényleg az. Fordított ozmózis víztisztító cucc. Mindent
kiszűr.
Kék tekintete a pohárra siklott.
– Le kell írnod nekem a nevét – mondta, miután ivott még egy
kortyot, és az életemre esküdnék, hogy az ajkát is megnyalta. –
Ez jó cucc, Tökmag.
A vízszűrő remek és biztonságos téma. Nekem megfelelt.
– Meglesz. Minden centet megér.
– Mennyibe került?
Mindenkinek kamuztam az áráról, de… láttam képeket az
autójáról. De hogy most mit vezetett, azt nem tudtam. Lehet,
ugyanazt, de néhány MMA-s srác az edzőteremből kedve szerint
váltogatta az autóját háromhavonta. Sosem tudhatod. Ráadásul
el tudtam képzelni, mennyit költhetett kajára vagy szakácsra.
–  Háromszáz dollár, de tudok adni kuponkódot. – Azt már
nem kellett tudnia, hogy a kódot a cég reklámozásáért cserébe
kaptam. A vízszűrőt a pulton tartottam, hogy látszódjon a
videóimban. Önerőből nehéz fejlődni. Hosszú ideig nem
fogadtam el szponzorációkat cégektől, akik fizettek a termékük
reklámozásáért. Most ezen javítani próbáltam.
–  Jól hallottam, hogy háromszáz dollár? – nyelt félre a sóher
milliomos.
Hátat fordítottam neki, ahogy egy olyan horkantást hallattam,
amire tíz perce, egy órája vagy öt éve sem számítottam volna.
Ez a fickó a korkülönbség ellenére barátjának tartott.
Törődött velem. Hosszú ideig szeretett engem.
Épp ezért bántott annyira az elszakadása.
De még ennyi idő és… pénz után is, ugyanaz a zsugori alak
maradt, aki hat hónapot várt, hogy megcsináltassa a kocsija
ablakát, mert „a ragasztószalag tökéletesen működött”.
Így magamat is megleptem, mikor azt motyogtam,
„megengedheted magadnak”, mintha barátok lennénk.
Mintha barátok lennénk.
Le kellett állnom egy pillanatra, és egyszerűen… elfogadni a
valóságot. De tényleg. Ez egy gyors, baráti látogatás, amilyen az
enyém lett volna. Kezdünk kibékülni.
–  Jesszus – krákogta Zac, amire ráterelődött a figyelmem. –
Háromszáz dolcsiért inkább a locsolócsőből iszom – jelentette
ki, miközben jól hallhatóan ivott egy újabb kortyot.
Megragadtam a konzervnyitót, ráakasztottam az egyik
konzervre, és a fejemet ráztam. Menni fog. Csak úgy kell
beszélgetnem vele, mint bármely más jó fej emberrel az
edzőteremben. Sosem rezeltem be.
Meg tudtam tenni olyannal is, akit szerettem.
– Egyedül élsz itt? – érdeklődött Zac.
– Igen. – Nem kellett ismernie az egész sztorit. Kinyitottam az
egyik fehér babot, az itt szócskája az elmémben zsongott. –
Megtetszett a konyha – magyaráztam, mintha ez bármiféle
jelentéssel bírna számára. Egy pillanatra elgondolkodtam, CJ
említette-e neki a WatchTube-csatornámat, bár mit sem számít.
Úgysem készültem felhozni.
Hacsak ő meg nem említi.
– Szép konyha, az biztos.
–  Annyi pénzért lehet is. – A vállam fölött kukucskálva nem
kellett erőltetnem magam, hogy a régi barátomra mosolyogjak,
aki könyökét a pulton, állát egyik tenyerében nyugtatta, az a
világoskék szempár vonzotta a tekintetet helyes és – most, hogy
jobban megnéztem – fáradt arcán.
Nem aludta ki magát? Vagy kimerült és stresszes? A
találkozásunk napja óta semmit sem hallottam a karrierjéről.
Aranyos szájának egyik sarka felhúzódott, és ismét az ismert
és szeretett fiúra emlékeztetett, aki mindig jó és kedves volt
hozzám… amíg köddé nem vált.
– Nincs lakótársad?
– Nincs – feleltem, miközben a babot egy szűrőbe öntöttem, és
a mosogatóhoz indultam leöblíteni. – Először élek egyedül, de
élvezem. – Megköszörültem a torkom, témát akartam váltani. –
A lakótársad, CJ kedvesnek tűnik.
–  Igen, jó srác. – Ezúttal Zac sóhajtott fel, pedig simán
elfojthatta volna, mivel háttal álltam neki. – Rohadtul sajnálom,
hogy cserben hagytalak, Tökmag – mondta régi barátom
váratlanul, egyenesen, lényegre törően és olyan tiszta hangon,
amely őszinte sajnálatról árulkodott.
Meg tudod csinálni.
–  Semmi baj – kezdtem felé fordulva. Ő azonban a fejét
ingatta. Komoly arckifejezésétől szeme sarkában mély vonalak
jelentek meg.
–  Nem. Igazi szemétség volt tőlem, aranyom, és pokolian
sajnálom. Anya szíjat hasított volna a hátamból érte, különösen,
ha rólad van szó. Az ügynökömmel beszéltem. Bajba kerültem,
mert nem vettem fel neki a telefont, amikor Liberty Hillben
voltam, és felkapta a vizet. De erre nincs mentség, sajnálom,
hogy nem tudtam hamarabb lerakni – mondta Zac egy szuszra,
mintha ki akarta volna adni magából. – Trevor már így is
csesztetett, és nem tudtam tovább ignorálni az ügynökömet.
Bajba került? Mert az ügynöke új csapathoz akarta
szerződtetni vagy ilyesmi, ő pedig hárította a hívásait? Vagy
micsoda?
Ő csak folytatta, egyre több darabkát mutatott a fiatal férfiból,
aki oly régen kiérdemelte a hűségemet és szeretetemet.
–  Megbocsátasz a jó öreg Ropidnak? – kérdezte azon a zaces
cukormázas és őszinte módon, és olyan mosollyal, ami egy
sárkányt is felolvasztana, miközben a szempillái alól nézett
rám.
Az én öreg Ropim.
Ó, a fenébe.
Még nem fejezte be.
–  Legközelebb hallgathatod, ahogy kapom az ívet, ha
szeretnéd. Az ügynököm igazi profi benne, de Trev sem
kispályás. Taníthatná, hogyan tiporjon földbe valakit, aki
alapból padlón van.
Csak pislogtam.
Sosem voltam az az őrülten haragtartó típus. Még Connie is
gyorsan elengedte a dolgokat, ami őszintén megvallva
valószínűleg a szüleinknek köszönhető. A vajszívük tette őket
remek orvossá. Ezzel ellentétben a nagymamánk sosem
felejtett, és erre mindig emlékeztetett minket.
De a magas, kidolgozott izomzatú alak a lakásomon
bűnbánónak és őszintének tűnt. Igaznak. Kedves szeme sosem
hazudik.
Nem törődtem vele, amikor a tévében azt mondták róla,
éretlen, megbízhatatlan, és nem hozza ki magából a
maximumot.
Egy dolog biztos, az unokatestvérem nem haverkodna egy
seggfejjel.
Zac pedig nem jött volna át, ha nem zavarja őszintén, amiért
ejtett.
Ez mind jelentőséggel bírt számomra.
Rajtam állt, hogy megbocsátok, vagy sem. Nem azzal töltöttem
az életemet, hogy vártam, eszébe jussak. És bármilyen oka is
volt… nos, csak ő tudhatja, miért tette.
Így rajtam állt, és tudtam jól, mit súg a szívem. A szívem, ami
nagymamám halk suttogásával szólt. A szívem, ami felismerte,
amit a szememmel is jól láttam.
– Igen, megbocsátok – leheltem teljes őszinteséggel, egészen a
lelkem legmélyéről. – Köszönöm, hogy megmagyaráztad.
Megkaptam az igazságot, és annyival jobban éreztem magam
tőle, hogy szinte már idegesített. Újra rápillantottam a vállam
fölött, és láttam, hogy a kezét leejtette, és komoly arccal kihúzta
magát a bárszéken.
Tekintete lassan bebarangolta az arcomat.
Visszafordultam a pulthoz. Most én következtem.
–  Hé, ha már a bocsánatkéréseknél tartunk, sajnálom, hogy
olyan visszautasító voltam veled, amikor elmentünk kajálni. Én
csak… meglepődtem, hogy látlak. – És legfőképpen, mert
kicsinyes voltam. De ezt nem mondtam ki hangosan. – Bocsánat.
– A világon semmiért sem kell bocsánatot kérned, kölyök.
Ettől csak szarabbul éreztem magam. Ám mivel nem akartam
a kelleténél hosszabb ideig beszélni róla, elfogadtam. És témát
váltottam, mert a fenébe is, próbálkoztam.
–  Szóval… legalább sikerült rendezni a dolgokat az
ügynököddel?
–  Valamennyire – felelte. – Még zabos, de megoldjuk. Csak
nem léphetek le többé váratlanul.
Mielőtt megálljt parancsolhattam volna magamnak, mielőtt a
testem többi része felfogta volna a köztünk lévő távolságot –
nem is, az elvárást, hogy ne várjak semmit –, a szám megeredt,
mint azoknál, akiket ismertem vagy kényelmesen éreztem
magam velük.
–  Meg kell mondanod papának, ne beszéljen mellé, és
figyeljen oda, mielőtt ismét elesne, hogy ne kelljen hirtelen
elrohannod – mondtam a vállam fölött kukucskálva.
Erre elmosolyodott, könyökét visszatette a konyhaszigetre.
Szögletes álla tenyerének bölcsőjében landolt.
Meghunyászkodó, finom és megnyugtató szeme ismerősen és
természetesen felvillant, mintha sosem változott volna.
Egek, hogyan tarthatnék haragot, amikor így néz rám? Még
szerencse, hogy nem emellett döntöttem.
Majd olyan mosolyt küldött felém, amitől másnak
megremegett volna a térde.
–  Tudom, aranyom. Nem áll jól neki a törékeny öregember
szerep.
Elmosolyodtam, Zac arcán pedig akkora vigyor terült el,
amitől az arca csak jobban felragyogott, amikor nevetett.
Igen, okkal hiányoltam őt annyira. Mindig kedves volt velem,
és jól kijöttünk egymással.
És ha ezt azért tette, mert úgy érezte, tartozik nekem
valamiért, amire nem emlékeztem… hát mindegy. Nem
szándékoztam túlgondolni. Kezdtem megbocsátani, és… jól
éreztem magam miatta. Sőt remekül. Bármennyi időt is töltsünk
még együtt. Az előkészített étel felé fordultam, és így szóltam:
– Boogie azt mondta, otthon van, és jól érzi magát.
– Nincs gond. Csak elővigyázatosságból tartották bent estére –
mondta Zac. – Pokolian örült ám neked.
Feltéptem a kelkáposzta zacskóját, és egy részét a szűrőbe
szórtam leöblíteni.
–  Remélem, tudja, mennyire örülök, hogy láthattam őt, és az
anyukádat is. Esküszöm, semmit nem változott gyerekkorunk
óta. – Mielőtt kiszakadt volna belőlem, visszatartottam a
poénkodásomat a korkülönbségünkről. Ahhoz azért túl sok idő
telt el.
Csend következett, miközben a zöldségre fókuszáltam, de Zac
megköszörülte a torkát, és ismét megszólalt, bár hangyányit
másképp hangzott, mint korábban.
– Csinálsz ma valamit? Úgy emlékszem, azt mondtad, dolgod
van.
Hát, ennyit a kamuzásomról.
 – Itthon vannak elintéznivalóim. Holnap dolgozom. Te?
Szerencsére vagy túl udvarias volt, hogy rámutasson a
hazugságomra, vagy ennyire rosszul érezte magát, amiért ejtett.
–  Nem. Az egyetlen tervem veled beszélgetni, aranyom –
felelte elnyújtottan. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt
élsz. Senki sem mondta. – Szünetet tartott, majd: – Nem tudok
túllépni rajta, hogy nem ismertelek fel. Hány éves is vagy most?
Huszon… hét?
Én tudom, miért nem mondta neki senki. Mert az elmúlt tíz
évben nem próbálkozott eléggé, hogy megtudja, hogyan vagyok,
pedig elég lett volna rákérdeznie, de nem tette. Ha érdekeltem
volna. És erre nem szabadott gondolnom.
Próbáltam elengedni a dolgokat.
Most pedig itt volt. Nem akartam a múltban ragadni, amikor
most jól láthatóan próbálkozott.
És ha ő tudott próbálkozni, akkor én is.
Semmi elvárás.
Ez a férfi volt, aki jó párszor hazavitt a suliból.
–  Nos, ha van kedved levest vacsorázni, nyugodtan
maradhatsz. Bár nem tudom, mennyire illik bele az étrendedbe.
Kolbász is van benne – ajánlottam fel, arra számítva, hogy
elutasítja, mert mondjuk randija van… talán azzal a kedves
szőkével.
Így hát az első találkozásunk óta talán századszor is
meglepődtem, amikor Zac így felelt:
– Szeretem a levest.
 Régen mindent megevett.
– Kolbász, bab és kelkáposzta?
Ez a bolond annyit mondott: „Mm-hmm”, én pedig nem
tudtam megállni, hogy meglepetten rápillantsak. Ivott még egy
korty vizet, és belekukucskált a pohárba, mint aki valami
furcsát látott, vagy próbálná kitalálni, miféle varázslat van
benne.
Néhány ember természeténél fogva aranyos.
– Azt hittem, dolgod van – csúszott ki a számon, csak részben
bántam meg, miközben alágyújtottam a vaslábosnak.
Zac azonban egy pillanatig sem hezitált.
– Mondtam. Nem terveztem mást, mint veled lenni, Tökmag.
Már megint kezdte.
És talán ettől elég kedvesnek éreztem magam, hogy
viccelődni tudjak vele, megpróbáltam visszatérni a szoros
barátsághoz, ami tizennégy évig kitartott. Úgy emelkedett
bennem, mint egy legyőzhetetlen hullám. Túlságosan
természetesen jött számomra, és már így is eléggé
visszafojtottam a nap folyamán a munkahelyen, és amikor
utoljára láttuk egymást.
–  Hűha, milyen szerencsés vagyok – gúnyolódtam, ahogy
Boogie-val vagy Connie-val is tenném.
Zac reszelős, öblös, jókedvű és jól ismert nevetésben tört ki.
– Régen imádtál velem lógni.
Ez jólesett, szóval nem fogtam vissza magam.
–  Hát igen, mert minden barátom messze élt, és csak te,
Boogie és Connie voltatok a közelben – mondtam szenvtelenül,
miközben vártam, hogy az edény felmelegedjen. Néhány perc
kellett hozzá. – Aztán Connie lelépett, és csak ti ketten
maradtatok.
Ezzel újabb reszelős, örömteli kacagást nyertem el, ami olyan
jólesett, mint egy kényelmes alsónemű.
–  Azt akarod mondani, hogy legtöbb kedves emlékem
hazugság volt?
Szerettem velük lógni régen, és ezt ő is tudta, így nem volt
szükség magyarázkodásra. Rápillantottam.
– Ne akard, hogy válaszoljak erre. Ma nem fogom összetörni a
szívedet, de jobb, ha anyukádtól sem kérdezel a fogtündérről
vagy a Mikulásról, oké?
Ezúttal ő pislogott a döbbenettől. És még odáig is elment, hogy
a mellkasához kapta a kezét.
– Azt akarod mondani…
Borzasztóan nehezen tudtam visszafogni a nevetést, de ha
viccelődni akart… nos, az nekem is remekül ment. Komoly
arckifejezést öltöttem.
– Ezt a beszélgetést vele kell megejtened. Sajnálom.
A régi barátom konkrétan felröhögött. Úgy rázta a fejét,
mintha… nem is lehetne boldogabb a közös időtől.
És ez tetszett. Jobban, mint szabadott volna.
– Á, aranyom, irtóra hiányoztál, és én… – Zac elhallgatott.
De tudtam, mit akar mondani. Legalábbis a bensőmben
éreztem.
 Irtóra hiányoztál, és én rá sem jöttem. Ez akarta elhagyni a
száját. Igen, mivel megfeledkezett rólam. Ellenkező esetben az
évek során érdeklődött volna, vagy valamikor felveszi velem a
kapcsolatot. Csak egy telefonhívás kellett volna. Egy „szia”
üzenetben.
A tűzhely felé fordultam, és olajat löttyintettem a lábosba,
miközben a szám belsejét harapdáltam.
Elfoglalt volt.
És ez teljesen elfogadható. Engem is lefoglalt a saját életem.
De ez mit sem változtatott a nyomasztó csenden, ami elöntött
minket, mielőtt Zac szólni akart:
– Bianca…
Nem akartam hallani. A jóra kívántam koncentrálni. A
jelenre.
–  És kapott papa valami gyógyszert? Boogie nem mondta –
szakítottam félbe.
 
 
– És… mivel foglalatoskodtál? – kérdezte Zac fél órával később,
miután kibeszéltük papa egészségét, és bedobott néhány sosem
hallott vicces sztorit az öregről.
És legfőképpen próbáltuk kerülgetni a múltunkat.
Mivel foglalatoskodtam? Ahelyett, hogy milyen volt az élet az
elmúlt tíz évben? Nem én voltam az egyetlen, aki a sötétben
tapogatózott, de nem zavart. Nem akartam kínossá tenni a
dolgokat a megjegyzése után, arról, hogy nem jött rá, mennyire
hiányzom neki.
Tudtam, nem akart rosszat, amikor ismét emlékeztetett rá,
milyen sokáig nem láttuk egymást – és főleg ennek mikéntjére
–, de… úgy döntöttem, nem hagyom, hogy zavarjon.
Ha pedig továbbra is kicsit fájó témának számít, az mind
rajtam állt.
De őszintén szólva, a világ legegyszerűbb dolga megbocsátani
Zacnek, amikor vele beszélgetni olyan volt, mint belebújni a
kedvenc pár zoknimba, amit hónapok óta egy varázslatos
szárító választott el egymástól. Ha egyszerűbben akartam
fogalmazni, olyan volt, mint biciklizni. Ő annyira szerethető,
lökött, vele beszélgetni pedig olyan…
Természetes. Vele lógni, beszélgetni annyira… egyszerű. Ezt
egyszerre találtam idegesítőnek és kedvesnek.
–  Egy edzőteremben dolgozol? Azt hiszem, legutóbb azt
mondta nekem Boogie. – Miután elmesélte Travis papa reggel
hatos telefonhívását, amikor az öreg megkérdezte, honnan tud
venni olyan napszemüveget, amit a televízióban látott, és segíti
az éjszakai vezetést, kérdésekkel bombázott.
Már hat éve abba kellett volna hagynia a vezetést, de
láthatóan ez nem akadályozta. Papa azt állította, csak a farmot
akarja körbejárni.
Várjunk.
Egy másodpercbe telt, mire feldolgoztam a kérdését. Boogie
mondta neki, hol dolgozom? Nem emlékszem, hogy beszéltünk
volna róla a kocsiban.
 Megkérdezte Boogie-t?
Az edzőteremről tudott, de a WatchTube-csatornámról nem?
–  Aha. Hetente néhány órát dolgozom a Maio House
recepcióján – közöltem vele, miközben kikanalaztam egy jó
adag kolbászt és zöldséget, majd eltöprengtem. Pontosan elég
információt közöltem. – Az egyik épületben edzőterem van,
mellette pedig MMA meg hasonlók.
A szemem sarkából láttam, amint rám pillant, miközben
lenyeli az ételt. Áttelepedtünk a nappali kanapéjára, de a tévét
nem kapcsoltuk be. A mellettem lévő kisasztalkán egy pohár
rózsaszín limonádé állt.
– Próbáltad valamelyik harcművészetet? Mióta vagy ott?
A fenekemet a sarok felé helyeztem, hogy jobban felé
forduljak. A profilja élesen kirajzolódott a mennyezeti
ventilátor fénye alatt, úgy tűnt, kényelmesen elhelyezte hosszú
végtagjait és minden évben egyre barnább bőrét a kávébarna
kanapén, amit az unokatestvérem haverjától örököltem. Egyik
könyökét a karfára támasztotta, másik tenyerében a tányért
tartotta.
– Nem. Közel sem. Olyan három éve vagyok ott, de az eredeti
tulajdonosok nemrég eladták a helyet, és nem igazán kedvelem
az új vezetőséget. – Sőt kicsit sem. – Remélhetőleg nem leszek
ott sokáig.
Miért mondtam ki hangosan?
Szerencsétlenségemre odafigyelt.
– Mi a terv utána?
 Ettem egy kanál kolbászt, és vártam, amíg lenyelem, majd
semmitmondóan közöltem:
–  Nem tudom. Mostanában eljátszadoztam a költözés
gondolatával. Majd meglátjuk. – Nem említettem senkinek, de
ha elmondaná Boogie-nak, nem lenne nagy baj belőle. Előbb-
utóbb úgy is beszéltem volna róla neki.
Zac tekintete rám siklott, amikor a k betűs szó elhagyta a
számat, és nem eresztett, mikor a mondat végére értem. Az a
világosbarna, nem is vastag, nem is vékony szemöldöke, ami
tökéletesen illett az arcához, összeszaladt. Őszintén szólva
minden klappolt rajta azon a szépfiús, mégis férfias módon.
– Másik lakáson vagy másik városon gondolkodsz?
–  Város – feleltem, és felhúztam a lábam a kanapéra, hogy a
térdemen megtámaszthassam a tálamat. Mennyit kellene
közölnöm vele? – Szeretem Houstont, de néhány baráton kívül
nincs itt senkim. És most már a munkám sem boldogít. Connie
Killeenben él. Boogie Austinban… – Elhallgattam. – Mindegy,
majd meglátjuk. Maradt még néhány hónapom a bérleti
szerződésből. És te… neked milyen Houston? El akarsz majd
költözni innen? Mondjuk haza?
Talán jobb lett volna, ha befogom, és nem kérdezem a
jövőjéről.
A mosolya erőltetetté vált, amitől rosszul éreztem magam.
–  Eddig okés. Továbbra is egy itteni edzővel dolgozom. – A
vállrándítása mindent elárult. – Gondolom, hallottál róla?
Hogy nem folytatja a Thunderbirdsnél? Mi másra
gondolhatott? Bólogattam, a labdát az ő térfelén hagytam.
Némán oldalra döntötte a fejét. Elég ideig ahhoz, hogy úgy
lássam, nem akar többé a karrierjéről beszélni, és nem
hibáztathattam érte. Sosem hibáztatnám. Gondolom, mindenki
ezzel rágta a fülét, és biztosan zavarta.
–  Próbáljuk rendezni a dolgokat – jelentette ki egy idő után,
miközben kanala még mindig a fehér tál belsejét kapargatta.
Hm. Nem akartam kérdezősködni.
–  Nem is tudom, aranyom. Köztünk szólva, lehet,
visszavonulok.
Kis híján kiköptem a kajám. Sőt félre is nyeltem a kolbászt, és
innom kellett egy korty limonádét, mielőtt döbbenten
kierőltettem:
– Visszavonulsz?
Zac odahajolt, kezét a köztünk lévő párnára tette, tökéletes
arcát ellepte az aggodalom.
– Jól vagy?
Bólogattam, és köhögtem egy kicsit egy újabb nagy korty
savanykás limonádé után, amit ő korábban elutasított.
Ő csak a homlokát ráncolta, és egészen biztos voltam benne,
hogy közelebb hajolt.
– Biztos, édesem? Teljesen vörös az arcod. Nem kérsz vizet?
Feltartottam neki a hüvelykujjamat, habár a köhögésem még
nem enyhült.
Nem tűnt meggyőzöttnek, de visszadőlt a kanapéra, és újra
felkapta a tányérját, az ölébe tette, azonban enni még nem
kezdett el. Csak nézett rám aggódva.
Így, bár nem volt közöm hozzá, egy újabb fulladási kísérlet
nélkül ismét megkérdeztem:
–  Azt mondtad, a visszavonuláson gondolkodsz? Nem
képzelődtem, ugye?
Kék szeme rám siklott.
– Az a rész maradt meg, mi?
–  Igen. – Vissza akart vonulni? Már magát a szót is
undorítónak találtam.
Válaszul felhúzta két széles vállát, és lenézett a vacsorájára.
– Gondolkozom rajta.
Ez kicsit sem a te dolgod, Bianca. Nem a te dolgod.
– Miért? – kérdeztem, mielőtt megállhattam volna.
–  Nem egészen úgy mennek a dolgok, ahogy terveztem,
aranyom – közölte nyugodtan. Mintha… belenyugodna? – Július
van, és nem igazán kapkod utánam egy csapat sem, tudod?
Hirtelen bevillant a fejembe az egy hónappal ezelőtti
sportműsor. Ez jelentheti Travis első számú irányítókarrierjének
végét az NFO-ban?
A kurva életbe.
Előttem állt a választás, tudtam jól. Befoghattam a számat, és
együttérezhettem vele. Elmondhattam, előtte áll az élet, hogy
megtegye, amit szeretne. Közölni, a futball nem minden.
Vagy… nem.
Mert hogy a pokolban jut eszébe eldobni az álmát? Ennyi idő
után? Hogy?
 Semmi közöd hozzá, Bianca, próbálkozott az agyam a
milliomodik alkalommal is.
És persze, talán, sőt biztosan semmi közöm hozzá, de hogy
juthatott eszébe a visszavonulás?
Megőrült?
Elmondta már másnak? Micsoda ostoba kérdés, minden
bizonnyal elmondta. Boogie-nak pedig nem kötelessége
mindent közölni velem. Láttam magam előtt, ahogy Boog közli
vele, minden rendben lesz.
De nem lesz rendben.
És mielőtt ismét befoghattam volna, megkérdeztem:
– Te ezt akarod?
Széles válla felemelkedett.
Ezt vehetem nemnek, igaz?
–  Mit gondol az ügynököd és a menedzsered? – Úgy dőltek
belőlem a kérdések, mintha jogomban állt volna válaszokat
követelnem tőle.
A kék pillantása rám telepedett, ahogy zavartan babot és
kelkáposztát kanalazott.
– Ők… aggódnak.
Apám, nem adja könnyen magát.
– Mi miatt?
Semmi közöd hozzá. Semmi közöd hozzá. Semmi köz…
Láttam a habozását, ahogy a szeme egy másodpercre oldalra
siklott, és szőkésbarna borostás álla furcsán megcsikordult, de
így is válaszolt nekem.
 – Aggódnak, hogy túl öreg vagyok.
Túl öreg?
Olyan hangot hallatott, amit nem tudtam, hova tenni.
–  Úgy érzem, még nem mutattam meg mindent magamból.
Csakhogy akadtak gondok… Nem jöttünk ki túl jól a
vezetőedzővel Oklahomában. Rossz szájízzel váltunk egy
egymástól. Nem passzolt a személyiségünk.
Óóó.
– Sajnos nem mindenki érti vagy látja így. Pedig nem az volt a
megfelelő hely számomra. – Hosszú ujjai a hajába túrtak, szőkés
tincseit kiseperte az arcából. – Most meg… itt tartok. Trevor és
az ügynököm úgy gondolja, más csapatok inkább fiatalabbakat
igazolnának – fejezte be Zac. – Valakit, aki köré csapatot
építhetnek.
Pislogtam, az orromhoz ütögettem a kanál nyelét, és
rámeredtem. A Disney-herceg orrára, a szája sziluettjére és
jóképű arcának többi részére…
Mi a fene bajuk volt vele?
–  Aggódnak, mert nem vagy már „fiatal”? Úgy hiszik, más
csapat nem akarna, mert vén trotty vagy? – Nem hagyhattam ki,
szinte várta tőlem a pofonokat.
Csak pislogott rám. Zac álla konkrétan leesett, és kihúzta
magát a kanapémon. Megsértődött. Vagy talán megbántottnak,
döbbentnek tűnt?
Jézus, gyere le. Talán mind a három egyszerre.
– Még csak harmincnégy vagyok – mondta olyan hangon, ami
egy évtizeddel ezelőtt talán megsértette volna az érzéseimet. A
szokásosnál kerekebbé vált a szeme, vagy legalábbis a tévében
látott szokványos arckifejezéseihez képest. Ja, megbántottam. –
Miért mondod úgy, mintha már járókeret kellene?
Újra pislogtam, és mindenemmel küzdöttem a kacagásom
ellen, mert túlságosan megkönnyítette a dolgomat. De mennyire
megkönnyítette. És túl jól szórakoztam, míg neki elment az esze
a visszavonulási beszédétől.
– Én csak abból indulok ki, amit mondtál.
A szája továbbra is tátva állt, szemöldöke pedig összeszaladt,
igen, 100 százalékosan begőzölt/ledöbbent/megbántódott.
De legalább nem szomorodott el.
Így nem tudtam visszafogni magam, felhorkantam.
– Hé, te kezdted itt sajnáltatni magad. Nem tudtam kihagyni.
Te utaltál rá, hogy öregember vagy.
–  És ennyi. Vissza is kerültünk az időben, amikor a kicsi
Bianca úgy bánt Zackel, mint Boogie-val, éppúgy ugratta és
szórakozott vele.
De megérdemelte. Ő kereste a bajt.
Nem terveztem megragadni a lehetőséget, de a régi szokások
nehezen halnak. És rosszabb tettek is akadtak a világon, mint a
drámakirálynő Zac Travist ugratni. Mi lenne, ha drogoznék?
Zac pislogott, gondolkodott. Láttam rajta, hogy forognak a
fogaskerekek az agyában.
És akkor olyan arckifejezéssel néztem rá, ami azt üzente,
idióta vagy. Mert ilyen volt a kicsi Bianca. Na jó, a tini és a
felnőtt Bianca is, különösen olyanokkal, akikben megbíztam, és
akikkel jól éreztem magam.
A szívem máshol járt, mint az agyam, de elfogadtam.
Ekkor és csak ekkor húzódott mosolyra a szája. Aztán
meglepett nevetéssel megrázta a fejét.
–  Oké, oké. Megértettem, kölyök. Nem vagyok öreg. Tudom,
hogy nem. Más csapatok talán úgy gondolják, de én nem. Ezt
próbáltam mondani. Még nem végeztem.
–  Nem vagy annyira öreg – pontosítottam, centiről centire
próbáltam kicsalogatni a saját kis világából.
– Nem vagyok öreg, és kész. – Sanda pillantással jutalmazott,
amire megrándult az arca. – Még nem.
De már túl késő. Belekerültünk a közepébe, és az egész túl
ismerősen, túl könnyedén ment.
–  Biztos vagy benne, hogy sikerül eldobni a labdát néhány
méterre?
Könnyed kacagást hallatott, ami mérhetetlenül boldoggá tett.
– Néhány méterre?
Válaszul vállat vontam.
Féloldalas mosolya felfedte magát a világ előtt.
– Nem emlékeztem, hogy ilyen kis bosszantó vagy.
– Én meg nem emlékeztem, hogy ilyen világfájdalmas vagy. –
Valamennyi babot és zöldséget kanalaztam, mielőtt
hozzátettem: – Tizenhét éves Zac elküldené a francba vén trotty
Zacet, amiért siránkozik, mert néhányan nem hisznek benne.
Nem emlékszel, mennyire kaptad az ívet egyetem alatt? Azt
mondták, túl sovány vagy. A fiatal Zac azt mondaná, szedd össze
magad, és használj ki minden lehetőséget, amit kapsz, még
akkor is, ha ez azt jelenti, hogy ismét másod- vagy
harmadjátékos lesz belőled. Ki tudja, talán az egyik fiatal pali
megsérül, és beküldenek a helyére. Csak mondom.
– Ha a csapatok úgy gondolják, tárgyalni sem akarnak veled,
mert elmúltál harminc, csinálj mindent úgy, hogy felfigyeljenek
rád – folytattam. – Posztold ki az edzéseidet. Használd ki a
Picturegram-oldaladat. Mutasd meg mindenkinek, hogy jó vagy,
ha pedig nem történik semmi, legalább megpróbáltad. Tizenhét
éves Zac sürgetne, hogy azonnal kezdj hozzá, és te is tudod –
mondtam mosolyogva.
Ő azonban nem nevetett vagy mosolygott a megjegyzésemen,
ahogy reméltem.
Az arckifejezése alapján talán túl messzire mentem, a
kikapcsolt tévé felé fordult. Sokáig nem szólt semmit, és
tartottam tőle, hogy felkapja a vizet.
Hiszen nem igazán voltunk barátok. Többé nem? Régen talán.
És nem ugyanaz a személy voltam, aki egyszer viccelődhetett
vele, és mindenféle szarságot mondhatott neki, mivel annyira
biztonságban éreztem magam a barátságunkban, vagy
legalábbis a szeretetben, amit irántam érzett, miután
megmentettem.
De kimondtam az igazságot, és nem szívom vissza. Ha a mai
este után soha többé nem látom őt, a jövőben emlékezhet a
kioktatásomra, amikor sajnálni kezdené önmagát. Lupe mama
úgy gondolta, egyenesen vízen járt, papa szemében pedig sosem
tett semmi rosszat.
Én is remek embernek tartottam, de ez nem jelenti azt, hogy
hátradőlök és adom alá a lovat, vagy elhitetem vele, jól teszi, ha
feladja. Ha tényleg akartál valamit, nem adod fel az első
akadálynál, különösen, ha ekkora fontossággal bír számodra.
Félrelököd, vagy átugrasz fölötte. Engem nem érdekelt mások
véleménye. Nem én voltam a legnézettebb WatchTube-on, de ez
nem jelentette azt, hogy nem próbálkoztam vagy hoztam a
minőséget minden videómban. Nem voltam kevesebb valaki
másnál, mert nekik nagyobb közönségük volt, mint nekem, és
én sem voltam több azoknál, akik kevesebb követővel
rendelkeztek. Saját magamért, a jövőmért aggódtam.
És amikor kinyitotta a száját, hogy elküldjön melegebb
éghajlatra, vagy a fene tudja, a telefonja megcsörrent.
A régi barátom, aki átugrott beszélgetni, gyors pillantást
vetett rám, amit nem tudtam hová tenni, mielőtt kihúzta a
zsebéből, és a képernyőre grimaszolt.
A barátnője az? – kérdezte az agyam, pedig nem állt
jogomban gondolkodni rajta, és tudni sem kívántam a választ.
–  Megint az ügynököm – fakadt ki Zac, bár nem kellett
magyarázkodnia, aztán a csengőhangja újraindult. – Remélem,
nem lesz kínos – motyogta zavartan.
– Emlékszel, amikor egyenesen tölcsérfánkevés után szálltál a
hullámvasútra, és magadra hánytad az egészet? Az volt kínos,
nem a fejmosás.
 Tekintete az enyémre siklott, és a szája sarka felfelé görbült.
– Emlékszel rá?
Bólogattam. Hogy feledhetném? Boogie és én pár éve
röhögőgörcsöt kaptunk, amikor megláttunk egy tölcsérfánkos
standot egy karneválon Connie és a gyerekek társaságában.
Még csak mondanunk sem kellett semmit. Egyszerűen kitört
belőlünk a nevetés.
–  Felejtsd el, hogy megtörtént – mondta egy alattomos kis
mosollyal, amitől jobban éreztem magam a szarul sikerült
lelkesítő beszédem után, mielőtt megérintette a képernyőt, és a
füléhez emelte a telefont. – Igen, uram?
Az üres tévéképernyő felé fordultam, hogy teret adjak neki,
ettem néhány kanállal, amíg ő hallgatott. Kanalaz, rág, ismétel.
Azta, de jó ez a leves.
Pár éve az egyik videómban megosztottam a receptet. A
babos-kolbászos-zöldséges leves Brannen nagymama receptje,
amivel emlékezetből próbálkoztam, és módosítottam. Sosem
találkoztam apa anyjával, Brannen mamával, de apától
megkaptam a receptjeit a tizenhatodik születésnapomra.
Megvoltak a magam receptjei is, amikkel elszórakoztam, ha
nem volt otthon minden hozzávaló. Plusz egytonnányi recept
Lupe mamától, de azokat túl személyesnek éreztem, hogy
megosszam.
Talán belenyúlhatnék egy kicsit a hozzávalókba, és
posztolhatnék egy felújított receptet? Mondjuk variációkat
különböző alapanyagokra a hűtőben?
 –  Ne mondja – válaszolt Zac olyan módon, amire felé
pillantottam a tévé képernyőjén keresztül. Borostás állát
megfeszítette, és egy szoborra emlékeztetett. – Tényleg?
Oké. Később is gondolkodhatok a recepteken.
Ő töretlenül meredt előre, én pedig bámultam arcának
tökéletes sziluettjét, próbáltam összeszedni bármiféle utalást,
mit mondhat az ügynöke. Rossz hír? Jó hír?
– Igen – folytatta Zac semmitmondóan.
Az egyik nagy kezére pillantottam, ujja a combján dobolt.
Rossz hír, nemde?
Aztán nagy levegőt vett, biccentett a semmibe, és erőltetett
hangon kinyögte:
–  Természetesen ott leszek. – Akkora lélegzetet vett, hogy
magam is sóhajtani akartam. – Meglesz. Igen. Köszönöm.
Letette.
Ott leszek?
A régi barátomra meredtem, és telepatikusan könyörögni
kezdtem neki az infókért anélkül, hogy ki kellene mondanom.
Mert sosem kérdeztem volna rá közvetlenül. Ha el akarja
mondani, remek. Ha nem, nekem az is megfelelt. Csak óvatosan
próbáltam közeledni felé.
A gyönyörű, kidolgozott állkapcsa felém fordult, amíg
babakék tekintete az enyémbe fúródott. Az óriási lélegzet, ami
aggodalommal töltött el.
Ez azonban megváltozott, amikor szinte torz hangon odaszólt:
– Tökmag?
 A kisasztalra raktam a tányéromat, hogy a teljes figyelmemet
neki szenteljem, készen, hogy megöleljem, ha szükséges. Persze,
ha csak ő is akarja, nem bántott volna meg, ha visszautasít.
– Igen?
Ádámcsutkája remegett, amíg ismét vett egy mély lélegzetet a
száján keresztül, aztán kiengedte az orrán. Kezét továbbra is
ökölbe szorította.
–  Valaki talán mégsem tart öregnek, vagy te hoztad meg a
szerencsémet, de próbaedzésem lesz a Miami Sharksnál.
 HETEDIK FEJEZET

– Hallottad?
– Micsodát? – kérdeztem, ahogy átfutottam a táblázatot, amit
Gunner öt perccel ezelőtt gyakorlatilag nekem vágott. Tele volt
olyan korábbi tagok neveivel, akik valamilyen oknál fogva
lemondták a tagságukat. Azt akarta, hogy hívogassam körbe
őket.
Persze, mert egész nap a seggemen ültem.
Biztos voltam benne, hogyha az edzőterem előző
üzletvezetője, Deandre, vagy az előző tulajok, Lenny vagy Mr.
DeMaio kérnek telefonálgatásra, még ha kínosan érint is,
megteszem, ám mivel ez a tahó kért meg, az agyam elvből
megvetette az egészet. A pacák extra bunkón viselkedett velem,
mióta nem ugrottam a kérésére a szabadnapomon. Alig két
napja átkutatta a fiókokat a számítógépem alatt, és kidobta az
összes imádott színes tollamat, „mert túl gyerekesek”.
Minden erőmmel vissza kellett fognom magam, hogy ne
dobjam ki az ebédjét aznap.
–  Ma valami reklámot forgatnak a szomszédban. – A
szomszéd alatt Deepa az MMA-épületet értette a miénk mellett.
– A stáb az ebédszüneted alatt érkezett – magyarázta suttogva.
Nem kellett ránéznem, hogy tudjam, alig meri mozdítani a
száját.
Tudod, nem bukhatunk le. Mert ilyen lett az élet errefelé. A
főnököd papírokat vág hozzád, és alig mersz megszólalni,
nehogy lehurrogjanak.
Alig sikerült megállnom, hogy a szemöldökömet dörzsölve
sóhajtozzak.
– Bianca? Hallottál?
– Bocsi. Mit mondtál? Reklámot forgatnak?
– Igen, a szomszédban. Láttam a stábot, és hallottam Gunnert
telefonálni. Talán nem a tévébe készül, az is lehet, valami
online promó. Gondoltam, meg akarod lesni, de tudjuk ki is ott
van.
– Klassz. – Elgondolkodtam, milyen felszerelésük lehet. Talán
találhatnék okot, hogy odalopakodjak, és meglessem. Nem
mintha bármiféle eszközre lenne szükségem, nemrég vettem
egy 4K-s kamerát, de érdekes lenne látni, ők mit használnak.
Gondolom, valami megfizethetetlenül drágát.
– Minden oké?
Gondoskodtam róla, hogy ne forduljak felé, ahogy azt
feleltem:
–  Igen. Csak nem akarom hívogatni ezeket az embereket. Ha
tagok akarnának lenni, meghosszabbították volna. Csak
felbosszantom őket.
A szemem sarkából láttam, amint a barátnőm bólint, és
egészen biztos voltam benne, hogy rám is pillantott, mielőtt
halkan kimondta:
–  Bianca, nem kell itt maradnod, ha csak miattam csinálod.
Nincs szükséged erre a munkára.
Rápillantottam, és grimaszoltam. Ugyanezt mondta nekem
múlt héten a lakásomon.
– Ne kezdd megint…
A kinyíló bejárati ajtó hangjára kihúztam magam, készen rá,
hogy leolvassam valakinek a kulcstartóját, legalább addig sem
azzal a hülye listával kellett foglalkoznom.
De amilyen gyorsan érkezett a mosolyom, olyan gyorsan le is
hervadt.
És úgy is maradtam, amikor a négy férfi megközelítette a
pultot. A bal oldali egy kigyúrt, kissé felzselézett frizurás. A
középső srác a mellette álló fölé tornyosult. Tüsi haja volt, és a
legfehérebb fogai, amit valaha láttam, miközben nevetett
valamin, amit az izmos fazon mondott. Azonban nem a két
kisportolt férfinak vagy az idősebb, őszes hajú, drága öltönyös
fickónak sikerült letörölnie a mosolyomat.
Hanem a jobb oldalinak, akire meredten bámultam, amint a
csapat megállt a recepció előtt.
Sötétszőke haj.
Az a csak babakéknek nevezhető szempár.
Sovány arc, ami kiemelte magas arccsontját, markáns
állkapcsát és állát, amely az idő múlásával csak aranyosabb lett.
Csodás mosolyra húzott száj.
Egy mosoly, ami pillanatnyilag megváltoztatta helyes arcának
vonásait.
Felejthetetlen.
De legfőképpen jól ismert.
És nem tudtam mást tenni, mint lábujjhegyre emelkedni,
előrehajolni, és kimondani a nevet, amit nem éppen egy héttel
ezelőtt mondtam utoljára a lakásomon.
– Zac?
Kibaszott Zac, melegítőnadrágban, fehér pólóban, és
legfőképpen, meglepett, mégis boldog kifejezéssel az arcán.
– Aranyom?
A pult mögött Deepa lélegzete elakadt, és biztos vagyok
benne, hogy azt suttogta:
– Az ott…?
De nem tudtam feldolgozni a tényt, hogy a barátnőm
futballrajongó – én pedig nem említettem neki Zacet –, mert
túlságosan lefoglalt, hogy meglepődjek a jelenlétén.
Odaintettem neki, aztán rámosolyogtam a többiekre. A
pultnak dőlve felszegtem az állam. Micsoda véletlen.
– Mit keresel itt? – kérdeztem.
Egy hete egyfajta révületben hagyta el a lakásomat. Zavartan.
Talán sokkos állapotban? Befejezte a vacsoráját, felajánlotta,
hogy segít elmosogatni, amit elutasítottam, majd egy gyors
ölelés után elment, mondván, tervezgetnie és telefonálgatnia
kell. Nem felejtettem el megmondani, hogy vigyázzon magára,
és sok szerencsét kívántam neki Miamiban. Engem meglepett és
fellelkesített a dolog. Természetesen ő is hasonlóan érezhetett,
mivel szó szerint előtte beszéltünk az esélyeiről és jövőjéről.
Aznap este azzal a tudattal feküdtem le, hogy örültem, amiért
átjött, és megmutatta magából azokat a darabkákat, amelyeket
annyira hiányoltam. Könnyű volt beletörődni a gondolatba,
hogy láthatom még a jövőben. Talán Boogie esküvőjén. Nem
napokkal később.
– Te mit keresel itt? – kérdezte sugárzó mosollyal.
– Itt dolgozom.
Világosbarna szemöldöke felszaladt, elégedett és meglepett
arckifejezése még ragyogóbbá vált, ahogy a tekintete az előttem
lévő pultra tévedt, és az elejére festett logón időzött. Biztosan
leolvasta a MAIO HOUSE feliratot.
– Ohó, tényleg itt dolgozol? El is felejtettem a nevét.
Mit csinált Houstonban? Meg is volt a próbaedzése
Miamiban?
Mielőtt túl sokat agyalhattam volna rajta, a régi barátom
leszegte az állát, és ölelésre nyitotta a karját.
– Nem akarsz velem mutatkozni nyilvánosan?
Öhm… nem igazán?
Mekkora genyóság lenne visszautasítani az ölelését?
Egy pillanatig Gunnerre gondoltam. És… a picsába vele.
Megkerültem a pultot, és egyenesen a jól ismert férfihoz
léptem, átkaroltam a nyakát, míg ő a vállamat meleg és frissen
zuhanyozott ölelésbe vonta. Erősen fogott, tulajdonképpen a
mellkasához szorított, ami pont olyan kemény volt, mint
képzeltem.
 Pompás illat áradt belőle.
De így is gyorsan elléptem, és ismét megkérdeztem:
– Mit keresel itt?
–  Jótékonysági videót forgatunk. – Ez semmi információval
nem szolgált róla, mi van a Miami Sharksszal, de mindegy.
–  Zac – sóhajtott fel ingerülten az idősebb férfi, akivel jött.
Rápillantottam a rászabott szürke öltönyére, fehér ingére és
halvány rózsaszín nyakkendőjére. Még csak nem is nézett
Zacre, hanem a telefonját nyomkodta.
Zac vágott egy arcot, amit nem tudtam hová tenni, mielőtt a
többi férfi felé fordított, és rám kacsintott.
–  Bianca, ő itt Dwight, ő pedig Kevin – mutatta be a két
izomagyat. – Ő meg Trevor, a menedzserem. Hívhatod Trevnek.
Srácok, bemutatom Biancát. – Figyelme egyszerre terelődött
vissza rám, amikor keze a fejem búbján landolt, olyan módon,
ahogy számtalanszor tette kiskoromban. – Huszonvalahány éve
ismerjük egymást.
Huszonnégy, de ne legyünk szőrszálhasogatóak.
Biztos voltam benne, hogy Deepa kisebb zihálást hallatott, de
nem néztem rá. Lesz mit megmagyaráznom neki ezután, az már
biztos.
A legizmosabb srác felé nyújtottam a kezem, mert csak ő
mosolygott rám.
– Örvendek.
–  Hogy ityeg? – felelte a férfi, kezemet a háromszor akkora
tenyerébe fogta. És ez sokat elárult, mert alacsony termetem
ellenére egész nagy kézzel áldott meg az ég.
–  Jól vagyok, köszönöm. – A másik srác nagy, de nem olyan
óriási kezét is megráztam. – Szia.
– Helló.
Aztán az idősebb pacák, Trevor felé fordultam, és neki is
kezet nyújtottam, mert erősen kételkedtem, hogy emlékezne a
pár évvel ezelőtti találkozásunkra.
Lepillantott kitárt tenyeremre, mire én is így tettem. Talán
valami baj lehetett vele?
És ekkor Zac odanyúlt, megragadta a menedzsere lazán lógó
kezét, és felém nyújtotta.
Minden lelkierőmre szükség volt, hogy ne röhögjek, amikor
becsúsztattam a kezem a többnyire ernyedt kezébe, amit
továbbra is Zac tartott, és fel-le mozgatta, ahogy kezet ráztunk.
Amikor ránéztem, láttam, mennyire összeszorítja a száját… ő is
próbálta visszatartani a nevetését. Régen milliószor láttam
ugyanezt a kifejezést az arcán.
Tovább ráztuk, jóval tovább, mint szükséges vagy normális,
mígnem a fickó végre finoman megszorította a kezem, én pedig
elszakadtam tőle, miközben egy szórakozott pillantást vetettem
Zacre.
Még hogy én vagyok a bosszantó.
Jól emlékeztem, hogy Trevor nem a legkellemesebb személy.
– Üdv – köszöntem, és az életmért küszködve próbáltam nem
mosolyogni. – Úgy örülök a találkozásnak. – Amúgy nem.
– A szádat is én mozgassam, vagy…? – A barátom elhallgatott,
és addig nem tudtam, mennyire nehéz lesz visszatartani a
röhögést a fickó gorombaságán, ami egy percig sem lepte meg
Zacet. Ez volt az egyetlen oka, hogy nem éreztem
megbántottnak magam.
Valami azt súgta, nála ez a normális. Na meg Zac mesélte,
hogy ez az ember nem a kedvességéről híres. Akkor miért tart
ki még mindig mellette? Talán egy nap becsempészhetem a
kérdést egy Boogie-val való beszélgetésbe. Ő biztosan tudja.
Az idősebb férfi undorodó pillantást vetett Zacre, ami
megbántott volna, ha nem érzékelem, hogy ő mindenkivel
ilyen.
–  Szia – mondta Trevor akkora lelkesedéssel, mintha
érzéstelenítés nélkül készülne béltükrözésre. – Már
találkoztunk. Te mentetted meg az életét.
Emlékezett rá?
Zac ekkor felém fordult, kék szeme ragyogott, és a száját
felhúzta, mintha meglepte volna, hogy Trevor emlékszik rám.
Lehet, csak Zac nem emlékezett a találkozásunkra? Nem voltam
biztos benne, és nem is akadt alkalmam sokat agyalni rajta,
mert a tréfás arc, amit a menedzsere felé küldött, kitörölte a
gondolataimat.
– Zac, ő itt a barátnőm, Deepa – mutattam magam mögé.
A csaj felvisított és integetett.
Zac udvariasan mosolygott rá, és röviden üdvözölte, mielőtt
visszafordult hozzám.
– Mikor végzel, Tökmag?
 –  Négykor. – Majdnem megkérdeztem, ő mikor végez, de
másképp döntöttem. Nem akartam azt a látszatot adni, hogy rá
akarok akaszkodni.
Mielőtt azonban bármelyikünk szólhatott volna, a kifelé
vezető oldalajtó kinyílt. A szívem kihagyott egy ütemet, tartva
egy újabb fejmosástól. Ám szerencsére egy ismeretlen arc
bukkant fel. A nő megállt a négy férfi láttán, és így szólt:
– Ó, hát itt vagytok. Nagyszerű, kövessetek. Azonnal kezdünk.
Zacre mosolyogtam, és egy lépést hátráltam tőle, míg Trevor
mondott valamit a nőnek, amit nem hallottam.
–  Érezd jól magad. Örülök, hogy találkoztam veletek –
kiáltottam oda.
Zac elvigyorodott, én pedig rohadtul nem tudtam megállni a
mosolygást.
– Később írok, kölyök – közölte.
Vállat vontam, nem akartam, hogy kényszerítve érezze magát,
ha véletlen elfelejtené, vagy más terve akad. Nem kívántam azt
a látszatot kelteni, hogy rendszeresen találkozni vágyom vele.
Már így is meglepődtem, milyen sokat láttuk egymást
mostanában. Háromszor kevesebb mint két hónap alatt? Még a
családomat sem láttam ilyen gyakran.
Ráadásul fogalmam sem volt, mi lesz a jövőjével.
Biztosan nem erre a válaszra számított, mert nem kerülte el a
figyelmemet, ahogy alig láthatóan összehúzta a szemét. Ám
sikeresen megmenekültem a Zac fejét elöntő gondolatoktól,
amikor a menedzsere felkiáltott:
 – Zac!
Az a kék szempár elgondolkodva méregetett, miközben a férfi
hátrált egy lépést.
– Később írok.
Elszántnak tűnt, de így is csak egy mosollyal jutalmaztam.
– Csak ha van időd, és tényleg szeretnéd. Legyen szép napod.
Tépelődő arckifejezése nem hervadt, amikor megfordult,
majd a barátai és a menedzsere felé indult, megpaskolva Trevor
hátát. Mindannyian követték a nőt az ajtón át a szomszédos
épületbe. Azt hiszem, Zac egy pillanatra hátranézett a válla
fölött, de nem tudtam biztosra, mivel a barátai, vagy bárkik is
legyenek, eltakarták.
Megfordultam, és mondogattam magamnak, hogy ne várjak
semmit, és megláttam, amint Deepa lefagyott a pultja mögött,
ajka tágra nyílt.
Előtte pedig egy állandó tagunk állt, ugyanazzal az
arckifejezéssel.
Ő volt az, aki megkérdezte:
– Te ismered Zac Travist?
Deepa pedig azzal folytatta:
– Honnan ismered Zac Travist?
Na, ebbe jól belesétáltam. Visszaindultam a recepciós pult
mögé, mielőtt lőttek a szerencsémnek, és Gunner felbukkan.
–  Együtt nőttünk fel. – Olyan szinten, amennyire hét év
korkülönbséggel felnőhet együtt két ember.
Szerencsére – kábé – ugyanaz az ajtó, amin Zac besétált,
kinyílt, és mindketten igyekeztünk elfoglaltnak tűnni.
Felemeltem a munkahelyi telefont, lepillantottam a Gunner
által adott listára, és a szemem sarkából láttam, ahogy Deepa
lehajol, és úgy tesz, mintha a polcon keresgélne. Hogy mit, azt
nem tudom, de elfoglaltnak tűnt, és mindenemmel próbáltam
nem fejeket vágni.
Tudtam, később kérdésekkel fog bombázni.
–  Értem – mondtam a kagylóba a nagy senkinek a vonal
másik végén. – Köszönöm, hogy időt szakított rám. Remélem,
nem feledkezik meg a Maio House-ról, ha valaha visszaköltözik.
Ember, igazi ász voltam.
És szerencsés, mert épp, amikor befejeztem a hantázást, a
látómezőm szélén, az asztalom előtt Gunner állt meg, pontosan
abban a pillanatban, ahogy leraktam a telefont.
A tapló megkocogtatta a pultot, és gigászi türelem kellett
hozzá, hogy ne forgassam a szemem, hanem üres tekintettel
nézzek rá.
– Hogy megy a telefonálgatás?
– Remekül. – Nem mutattam érzelmeket. – Mit szeretnél?
– Tudnál túlórázni?
– Nem.
Az állkapcsa kissé oldalra mozdult.
– Biztos?
–  Biztos. – Ahogy elkezdődtek a sorozatos kilépések, teljes
munkaidős állást ajánlott nekem, és én rögtön
visszautasítottam, mert nincs az az isten.
 Az állkapcsa még egy kicsit mozdult.
–  Tudod, igazán sajnálatos, hogy sosem tudsz maradni,
amikor szükség lenne rád – próbálkozott a baromarc érzelmi
zsarolással, és szemmel láthatóan tojt a tényre, hogy a
napokban már túlóráztam.
Csak nem olyan napokon, amikor ő kérte.
–  Tegnap egy órát maradtam, és három nappal ezelőtt… –
Elhallgattam, a szemgolyómmal üzentem, mekkora seggfej.
– És azzal mit érek ma?
És még mások azon tűnődtek, mi viszi rá a kedves, normális
embereket a gyilkosságra.
Mindig is csapatjátékos voltam, de ő akkora tahó, hogy nem
bírtam magam rávenni a szívességekre. Mindkét nap a távozása
után túlóráztam, máskülönben arra is nemet mondtam volna.
Az új helyettes üzletvezető, akit azután vettek fel, miután a
többiek felmondtak, normális fickó volt, de egyikünk sem bízott
benne, hogy megvédene minket Gunner haragjától.
Csakhogy nem az én problémám, hogy nem vettek fel elég
embert. Láttam jó pár állásinterjúra érkező személyt, végül
mégis kevesen vállaltak itt munkát. Talán megérezték benne a
gonoszt, és nem fogadták el a nekik ajánlott pozíciót.
– Biztos találok valakit, aki hajlandó túlórázni helyetted.
Ugyanaz a lemez.
Kifejezéstelen arccal annyit mondtam:
– Biztos menni fog.
Paraszt.
 Ezzel megpecsételődött. Ha törik, ha szakad, elhúzok erről a
helyről.
Keresek valahol munkát Deepának. Ha pedig unatkozom
otthon, találok új hobbit. Talán úgy nyelvet tanulhatnék, vagy
önkénteskedhetnék.
Gunner összetéveszthetetlen ingerültséggel grimaszolt, és az
előttem lévő papírra mutatott.
– Végezz a listával, mielőtt elmész.
Nem fáradtam egy kamumosollyal, helyette egy biccentést
kapott. Egyetlenegyet. Többet nem érdemelt.
Nagy szerencsémre, körülbelül három másodperccel azután,
hogy befejezte Deepa csesztetését, a telefonom bejövő üzenetet
jelzett.
Amint a főnököm elég messze ért, lepillantottam a mobilra.
Zac volt. Megint.
 
512-555-0199: Ráérsz este?
 
Este?
 
Én: Igen.
 
Miért?
A következő üzenettel választ adott rá.
 
512-555-0199: Megfizethetlek, hogy elvigyél az autószalonba?
  
Összezavarodottan felnéztem, figyelnek-e, majd választ
pötyögtem.
 
Én: Fizetsz??
 
És miért engem kér meg, és nem Trevort, CJ-t vagy a másik
háromszáz embert, akit ismert?
  
512-555-0199: Pénzzel.
 
Grimaszoltam, aztán végiggondoltam.
 
Én: Ne légy bolond, nem kell fizetned. Elviszlek, csak írj,
mikor akarsz menni.
 
512-555-0199: Biztos?
 
Hát magam sem tudtam… gondolom.
Meg tudom tenni, így meg is teszem. Ha tehetsz valami jót
másokért – legalábbis a tisztességes emberi lényekért, kivéve
Gunnert, aki egy seggarc –, akkor megteszed. Ilyen egyszerű.
 
Én: Igen.
 
 Csettintgetés hangjára felkaptam a fejem.
Deepa meredt rám.
– Azt hiszem, van mit megmagyaráznod.
Banyek.
 
 
– Szia, CJ.
CJ széles mosollyal kitárta az ajtót.
– Szia, Bianca. – A pillantása azonnal a kezemre siklott.
Az üres kezemre.
–  Nem hoztam harapnivalót, a hét vége felé tervezek videót
felvenni.
Nem hazudtam.
Az utolsó beszélgetés után Gunnerrel tudtam, hogy le kell
lépnem az edzőteremből, és Deepát is vinnem kell magammal.
Jószívű, okos és aprólékos lány, de volt néhány ember a barátai
között, akikben nem bíztam vagy akiket nem kedveltem. Az
iskola miatt költözött Houstonba, de még nem jelentkezett az
őszi szemeszterre. Odafigyeltem rá, mert tudtam, hogy az
anyján kívül más nem tette…
Fel kellett vennem a kesztyűt, ahogy Connie is csinálta velem
jó néhányszor.
Habár a szüleim nem voltak igazán jelen az életemben,
tudtam, milyen szerencsés vagyok, amiért akadtak mások, akik
közbeavatkoztak, és felelősségre vontak. Ez mély gyökeret
eresztett bennem. Minél idősebb lettem, annál inkább rájöttem
ezek fontosságára.
Részben ezért nem hagytam a barátnőmet magára, hisz
tudtam, hogy az egyetlen családtagja néhány száz mérföldre
lakik.
Mindenekelőtt hálát adtam, amiért várt rám valami az
edzőtermen kívül.
A főnököm szapulása kimerített. Ahogy minden munkánál,
megvoltak az előnyei és a hátrányai, hogy minden időmet a
Lusta Szakácsra fordíthattam. Az emberek gonosz
kommenteket tudtak hagyni, nem beszélve arról, mennyi
munka mindent egyedül csinálni, ami mostanában pokoli
stresszessé tett, nem úgy, mint néhány évvel ezelőtt. Azelőtt,
hogy a hivatásomnak kezdtem tekinteni, nem pedig egy
szórakoztató hobbinak.
–  Nem létezik tökéletes munka – közölte egyszer Boogie,
amikor először kaptam gonosz megjegyzést, és zokogva talált
rám.
De ha ki kell akadnom, legalább én szabom a feltételeket.
Bár nulla elvárással kezdtem videózni, ez nem jelenti azt,
hogy nem adom ki magamból a maximumot, ha tehetem. Az
életben nem tékozoljuk el a lehetőségeket… én legalábbis nem
tettem.
Szóval meg fogom csinálni, méghozzá remekül.
Ennek egy része összeszedni a recepteket és felbérelni egy
fotóst a szakácskönyvemhez. Emellett több helyet kellett
csinálnom a weboldalamon a hirdetéseknek. Végül pedig
tudatosabb üzleti lépéseket kell tennem, mert viszonylag későn
kezdtem kihasználni a lehetőségeimet. Sokáig nem vettem elég
komolyan.
De ráértem a munkahelyen vagy otthon agyalni A, B, C, D és
azutáni tervemen, a jövőmön.
Akárhogy is.
Egész biztos voltam benne, hogy a nagyjából velem egykorú,
nagy barna szemű, aknéfoltos arcú srác, akivel most teljes
nyugalomban találkoztam, egyszer bólintott.
– Mit fogsz készíteni?
Beléptem, és vártam, amint becsukja mögöttem az ajtót.
–  Egy régi levesrecepttel akarok trükközni, és azon
gondolkodtam, brownie-t sütök.
–  Brownie-t? – kérdezte Zac lakótársa, ahogy a konyha felé
vettük az irányt. A srác maximum száznyolcvan centi lehetett.
Kiszúrtam egy férfialakot, aki sietősen a konyha irányából a
lépcső felé vette az irányt. Ki a fene lehetett? Ha nem csal a
szemem, szürke nadrágot és fehér inget láttam. Nem azt viselt
Trevor korábban? Eltűnődtem rajta, de CJ kérdésére
koncentráltam.
– Igen, de nem fogok tojást használni hozzá.
CJ őszintén hümmögött mellettem.
– Mit használsz helyette? Lenmagot?
Lenmagot? Mennyi videómat láthatta? Olyan gyakran nem
használtam. Rápillantottam.
–  Nem. Úgy gondoltam, a banán is össze tudná tartani az
egészet. Mit gondolsz? – kérdeztem, amikor megállt a nappali és
konyha területén. Zac még nem volt ott. Üzentem neki
útközben, úgy gondoltam, jobb, ha előre szólok, arra az esetre,
ha elfoglalt lenne, és az odaérésem előtt lemondaná az egészet.
De visszaírt, és nem utasított vissza.
Minden rendben lesz. Nincs gáz. Lehet, a vécén ül.
A futballista, akinek elfelejtettem utánanézni, vagy Connie-t
megkérdezni róla, fenekét a szalmaszínű kanapéra helyezte, és
sötétbarna szemét rám szegezte.
–  A banánkenyeredhez sem használtál tojást, és a videóból
úgy tűnt, szépen összeállt. Nekem nem sikerült, de lefogadom,
neked menni fog.
– Nem sikerült?
–  Nem vagyok egy konyhatündér – mondta komolyan. –
Próbáld meg banánnal.
Hányszor sülhetett fel?
– Úgy lesz. És lisztet sem akarok használni hozzá.
– Lisztmentes brownie?
Rámosolyogtam.
–  Mindenki liszttel csinálja a brownie-t. Én valami újat
szeretnék belevinni.
– Okkal teszik – jelentette ki Zac lakótársa szkeptikusan.
–  Igen, de nem akarom… Jaj, ne vágd ezt az arcot. Arra
gondoltam, mogyoró- vagy mandulavajat használok, hogy
egészséges zsír legyen benne… de szerintem mogyoróvaj lesz a
nyerő, mert az több embernél lapul otthon.
 –  Szeretem a mogyoróvajat. – A kétkedése enyhülni látszott,
és nem nézett többé sandán rám. – Akkor nem használsz
csokidarabokat?
A fejemet ingattam.
–  Nem. Négy-öt összetevőnél akarok maradni. – Minden
receptemet igyekeztem a legegyszerűbbé tenni. Ez volt az én
„védjegyem”.
Az orrát ráncolta, amire ismét elmosolyodtam.
– A kakaópor túl keserű lesz, ha azt akarsz használni.
Kakaópor. Nézzenek csak oda, mindjárt elalélok a sráctól.
–  Igen, tudom. De talán összejön kakaóporral, és könnyebb
beszerezni.
CJ töprengő és hitetlen arccal nézett, de egy pillanat múlva
bólintott.
– Ha ehető lesz, hozok belőle – ajánlottam.
– Mit hozol?
Megfordultam, és Zac frissen zuhanyozva és mosolyogva
szelte át a nappalit. A szokásos öltözékét viselte, arcát
megborotválta.
–  Lisztmentes brownie-t, ha ehető lesz. – Egy pillantást
vetettem a lakótársára.
CJ felmordult, és felegyenesedett a kanapén, amin lazán ült.
–  Banánnal és csokidarabkák nélkül – emlékeztetett szinte
vádlón.
Zac megállt előttem, és pedig csak egy pillanatig haboztam,
mielőtt felnyúltam és átkaroltam a nyakát, ő pedig a hátam
közepénél ölelt szorosan. Egy másodperccel később hátráltam,
felmosolyogtam Zacre, miközben azt mondtam CJ-nek:
– Talán atomkirály lesz. Ki tudja?
Erre CJ felhorkant.
– Mint amikor először csináltál chipsutánzat hagymakarikát?
A nevetés bennem ragadt.
CJ elmosolyodott.
–  Első alkalommal kifüstölted a konyhádat, másodszor pedig
kiköpted az egészet.
Zac tekintetét éreztem az arcomon, ahogy azt motyogtam:
–  Néhány dolgot jobb a szakértőkre hagyni. – Totál el is
felejtettem, hogy kifüstöltem a konyhámat. A házi készítésű
Funyuns chipsre emlékeztető hagymakarika volt az első
bénázásom a lakásomban. Az igazat megvallva még a második
alkalommal is undorítóra sikerült, mintha hagymaporral
meghintett csiszolópapírt ennék. Többet nem próbálkoztam
vele. Bármilyen varázslatot használnak ahhoz a chipshez, jobb,
ha titok marad.
CJ kuncogott, mire Zac világoskék szeme a szobatársa és
köztem ugrált, és zavartan megkérdezte:
– Ti ketten ismertétek egymást?
CJ válaszolt.
– Nem. – A szünet, amit tartott, elég időt adott, hogy a másik
férfira pillantsak. – Nem láttad a videót?
Nem azt mondtam CJ-nek, hogy Zac biztosan nem tud a
csatornámról? Nos, idővel ennek is el kellett jönnie, tekintve,
hogy egyre többször találkoztunk. Megvakartam az arcom, és
gondosan leguggoltam, úgy tettem, mintha bekötném a cipőm,
míg adtam magamnak pár másodpercet kitalálni, milyen
magyarázatot adjak.
– Milyen videót? – kérdezte a régi barátom.
A fekete teniszcipőmre grimaszoltam, de a lakótársa ismét
beelőzött.
– Amiben a Funyuns volt.
– Milyen Funyuns? A chips?
Igen, fogalma sem volt.
Elidőztem a cipőfűzővel, amit meg sem kellett volna kötni.
–  A csatornáján – válaszolt CJ helyettem. – Lusta Szakács a
neve.
Francba. Kibújt a szög a zsákból. Felegyenesedtem, és rögtön
összetalálkoztam a kék szempárral, ami rám szegeződött.
Zac a homlokát ráncolta.
– Hol? WatchTube-on?
– Igen.
Oké, ez határozottan nem úgy történt, ahogy terveztem, de
rosszabb is lehetett volna.
Jó, nem tudom, mi lehetne rosszabb, de biztos létezik olyan
eshetőség.
Szándékosan hagytam ki ezt a jelentőségteljes információt,
amikor konkrétan rákérdezett, hogy alakult az életem. Az igazat
megvallva, nem gondoltam, hogy ilyen hamar találkozunk. De
fenébe a kifogásokkal, amikor a lehető legrosszabb módon
buktam le.
Aztán Zac lenézett rám, és körülbelül tízcentisnek éreztem
magam.
Úgy a huszadik alkalommal, mióta találkoztunk, ismét
megvontam a vállam, mintha nem lenne nagy ügy, bár a
zsigereim egy része azt súgta, ő nem így érez azzal
kapcsolatban, hogy szándékosan elhallgattam előle életem egy
fontos szeletét.
Vagy talán én éreztem bűntudatot, amiért önszántamból nem
közöltem vele, miközben rengeteg lehetőségem lett volna rá.
A jó szándék vezérelt, csak nehéz magyarázatot kinyögni.
A hazugságnak megvolt az a képessége, hogy az ember egy
darab szarnak érzi magát tőle… néha pici darabnak, néha
orbitálisan nagy darabnak, de mindenképpen egy
szardarabnak. És most az én pici szardarab seggemnek be
kellett ismernie, hogy nem engedtem be az életem egy fontos,
igazán fontos részébe. Mert egy seggfej vagyok.
– Van egy WatchTube-csatornám, Zac. Videókat veszek fel, és
feltöltöm őket – magyarázkodtam a zavart arcába. – Ételeket
készítek szórakozásból.
Oké, ez azért kicsit leegyszerűsített változat. Beosztás szerint
dolgoztam. Minden héten ugyanazon a napon és időpontban
posztoltam. A videók nagyjából egyforma hosszúak. Felvétel
előtt kiválasztottam a ruhám, és kivasaltam. Gondosan
megcsináltam a sminkem. Kivasaltam a hajam. Órákat töltöttem
a vágással. Hetente több száz e-mailre és kommentre
válaszoltam. Folyamatosan alakítgattam a weboldalam.
Egyeztettem a szponzorokkal, akik promóztatni akarták a
termékeiket.
Pénzt és kisebb hírnevet szereztem magamnak vele.
És kis híján elveszítettem az egészet. Súlyos árat fizettem,
hogy megtarthassam. Kiürítettem a bankszámlámat érte. Ezért
nem jutott eszembe hamarabb lelépni az edzőteremből.
A jóképű arc csak jobban felém lendült, Zac szemöldökét
összehúzta, és a tekintetéből tudtam, őszintén végiggondolja a
hallottakat.
– Miért nem tudtam róla?
Mert évekig nem érdeklődtél felőlem, akartam mondani, de
csak újfent vállat vontam.
– Nem igazán szoktam beszélni róla, hacsak nem kerül szóba.
A munkahelyemen is csak az a lány tudja, akinek bemutattalak.
– Megint az orromat vakartam. – Nem nagy cucc – próbáltam
erősködni.
A szemem sarkában CJ arca eltorzult.
– Nem egymillió feliratkozód van?
Egy kicsit sem segített a helyzetemen, és a pillantás, amit felé
küldtem, ezt pontosan közölte.
– Körülbelül. – Sőt már több is annál, de…
Zac homloka mélyebben ráncolódott, és volt valami a
szemében, amitől elszorult a gyomrom.
– Főzöl a videóidban? – kérdezte.
–  Süt, mindenféle ételt és harapnivalót készít, de a receptek
mind a fejéből pattannak ki, és időnként el is cseszi őket –
magyarázta CJ helyettem. Ő azt hihette, jót tesz, de továbbra
sem segített.
Egyem a szívét.
Ámde ezt a vermet magamnak ástam, és nekem kellett
kimásznom belőle.
– Menet közben találom ki, és addig nem írok le semmit, amíg
nem vagyok kamera előtt – ismertem be. Mindig idegesített,
hogy egyesek szerint direkt csesztem el a recepteket. – Részben
a bénázásomért néznek. Az emberek szeretik, ha másnak nem
sikerül valami. – A legnézettebb videóim kétségkívül a
bukásaim voltak.
Zac arckifejezése nem enyhült, miközben előhúzta a
telefonját.
– WatchTube-on vagy?
Most miért kellett ilyen meglepetten mondania?
– Igen, és Picturegramen, de tényleg nem nagy szám. Nem kell
rákeresned. A legtöbb videó rövid, és tele van a
káromkodásommal, amikor elcseszek valamit. Nem maradsz le
semmir…
– Mi is volt a neve? Lusta… – szakított félbe a telefonját bújó
régi barátom.
–  Lusta Szakács – böktem ki, de a szívem nem eresztette a
tényt, hogy évek óta videóztam, és ha őszintén érdekeltem volna
őt… Boogie biztosan elmondta volna neki. Hiszen másoknak
mesélt róla, és úgy tűnt, ők ketten sok mindent megbeszélnek
egymással.
Hűha. Beismerem, ez kicsit fáj.
Rendben, talán kicsit nagyon.
A kék szempár összetalálkozott az enyémmel, és hirtelen
reméltem, nem tud olvasni a gondolataimban. Hogy tehetted?
Ilyen sokáig nem kérdeztél rólam, Ropi? Hm? Hogy?
De ha még így is történt, nem törődött vele, mert utána azt
kérdezte:
– Lusta Szakács a neved?
Oké. Rendben. Legyen. Erőltetett mosollyal bólogattam.
–  Nem készítek semmi bonyolultat vagy ami sok hozzávalót
igényel.
És szerencsére a legrégebbi barátom, akivel nem álltam
rokoni kapcsolatban, ismét a telefonja képernyőjére nézett, és
valamit pötyögött.
–  Megvan… Jézusom, Tökmag. Nem nagy ügy? Azt írja, több
mint négyszáz videót töltöttél fel! – jelentette ki egy
fejrándítással és kellő meglepetéssel a hangjában, hogy
büszkének érezzem magam azért, amit építettem, amiért
harcoltam. Talán őt nem érdekelte eléggé a sorsom, de én
mindent megtettem magamért és Lupe mamáért. Kiadtam
magamból a legjobbat, és akadtak olyan emberek, akik büszkén
álltak mellettem az út során.
Talán szégyelltem felhozni, de büszke voltam magamra, és
nem hagytam, hogy az ő feledékenysége miatt jelentéktelennek
érezzem magam. Mert nem voltam az. Szerettem az életemet az
apró szarságok ellenére is, amelyeken tudtam változtatni.
Csillapítva és elnyomva magamban a fájdalmat, közel
hajoltam, és a telefonjára kukkantottam. A legelső videót
hatmillióan látták.
–  Jó, a többinek nincs ennyi nézettsége. Ez csak azért lett
felkapott, mert anya felgyújtotta a hajamat, amikor crème
brûlée-t próbáltunk csinálni.
Na az volt ám a keserédes nap. Olyan boldogok voltunk
anyával… aztán egy hónapig nem hallottam felőle. De hát nem
először esett meg, már megszoktam.
A kék szempár rám siklott.
CJ pedig továbbra sem segített.
–  Azt is sokan látták, amiben az unokatesóddal sütés nélküli
süteményt készítetek.
Pontosan tudtam, melyik videóra gondol, és még inkább
elöntött az elégedettség.
Nem kellett rosszul éreznem magam, tényleg nem.
Zac értetlenül pislogott, én pedig rámosolyogtam, és
próbáltam rávenni magam, hogy egyszer s mindenkorra
túllépjek a sérelmeimen. Nem nagy ügy, ismételtem magamban,
remélve, hogy minél többször mondom, annál jobban elhiszem.
–  Igen, mert kiköpte az egészet. – Visszatartottam a
lélegzetem, igyekeztem elnyomni a kerülgetett fájdalmat, és
próbáltam magamra terelni Zac figyelmét. Nem az ő hibája.
Nem akart megbántani. – Tudod, milyen drámai tud lenni
Boogie.
 Zac arcán a meglepettség valamiféle zavartsággal párosult, és
a térdem megbicsaklott tőle.
–  Sosem mondta – ismerte be elcsendesedő hangon. –
Elmondta, ha találkoztatok, mesélt róla, hogy vagy, de ennyi.
Tényleg? Boogie sosem említette, hogy Zac kérdezett rólam,
egyszer sem. Másrészt viszont… mindenkinél jobban ismert, és
tudta, hogy hallani sem akarok róla. A tettek a hét minden
napján többet értek a szavaknál.
Megvolt a lehetősége magától tájékozódni.
Felemeltem a tőle távolabb eső vállamat, jobban
megacéloztam magam.
–  Tényleg nem nagy dolog. Biztos akad más, amivel
eltöltheted az időt.
CJ felhorkant, ahogy felpattant.
–  Rajtakaptam Amarit, amint két edzés között az egyik
videódat nézi.
Ó. Erre felkaptam a fejem.
– Ő az egyik ismerősötök?
Zac azon a furcsa hangon válaszolt.
– Igen. Ő egy újonc elkapó. A White Oaks szerződtette le.
Ja, fogalmam sem volt, kiről beszélnek. Csak a draftot néztem
– amikor minden NFO-csapat új játékosokat választott –, és azt
is egyszer, amikor Zac benne volt.
– Melyik videót nézzem meg először?
Rávágtam, hogy „egyiket se”, míg CJ velem egyszerre
felkiáltott: „a sütés nélküli csokis sütiset”.
 – A fenébe is, CJ – csúszott ki a számon, mielőtt leállíthattam
volna magam. – Bocsánat, CJ. Komolyan gondoltam, de akkor is
sajnálom.
A találkozásunk óta először a férfi épp olyan mély
kacagásban tört ki, mint a beszédhangja.
– Nincs gáz. De az a kedvencem. Azt nézd meg.
Mellettem – és lényegében fölöttem – Zac a negyedik videóra
kattintott, miközben így szóltam:
– Tényleg nem muszáj.
A mutatóujja megállt a képernyőn, és nem tudtam,
képzeltem-e a megbántottságot a hangjában, ahogy
megkérdezte:
– Nem akarod, hogy nézzem?
–  Nem így értettem. – Igazából de, és egész biztos voltam
benne, hogy ő is érzi. – Ezek csak ostoba videók, és nem kellett
volna az autókereskedésbe menned? – Nem tudtam, mire
készül. Nem venne autót, ha a jövője ismeretlen, igaz? Még arra
sem láttam bizonyítékot, hogy lenne itt autója.
Lehajtotta a fejét, tekintete egyik szememről a másikra tévedt,
mielőtt egy apró mosolyt küldött felém, ami sértettebben hatott,
mint vártam vagy akartam volna.
– Csak egyet, mielőtt elmegyünk?
Muszáj volt elérnie, hogy rosszul érezzem magam?
– Oké. – Basszus. – Rendben… csak egyet.
Újabb különös mosollyal jutalmazott, ahogy az ujja a lejátszás
gombra kattintott.
 És baromi kényelmetlenül éreztem magam.
– Sziasztok, pajtik! Bianca vagyok, a Lusta Szakács, és ma egy
különleges vendéget hoztam el nektek, az unokatestvéremet,
Boogie-t!
Egek, azt akartam, hogy leállítsa, és kényszerítenem kellett
magam, hogy az arcára nézzek.
Zac halványan mosolygott.
– Helló – érkezett Boogie hangja a hangszóróból.
–  Ma megpróbálunk sütés nélküli csokis kekszet készíteni.
Kívánjatok szerencsét! Mint minden receptemnél, ezt is
megpróbáljuk a lehető legkevesebb hozzávalóból elkészíteni. Az
első alapanyagunk a…
– Sós kesudió – fejezte be Boogie.
– Egy csésze sós kesudió, és… dobpergés, Boog…
– Datolya?
–  Igen, Boog, királydatolya. Ide figyelj. Legyen… 200 gramm.
Jobb, ha elhasználjuk az egész zacskóval, hogy ne menjen kárba.
És itt indult a lejtmenet.
De ami megmosolyogtatott, az a Zacből feltörő nevetés volt a
négyperces, hosszú verziós, videó alatt. Nem sokkal később
feltöltöttem Picturegramre egy egyperces változatot a legjobb
jelenetekkel.
Mire a végtermék tizenöt megvágott perc múlva kikerült a
fagyasztóból, Zac könnyezett a nevetéstől, és meglepetésemre
egy ponton a vállam köré csúsztatta a karját, és nagyjából
túszul ejtett az oldalán, miközben Boogie azt fulladozta:
 – Fenébe, B, ennek szar íze van.
Nem kellett a képernyőre néznem, hogy tudjam, szégyenlősen
elvörösödtem, ahogy mindig tettem, amikor valami borzasztóan
sikerült, és úgy válaszoltam:
– Mert mennyi szart kóstoltál?
De ahogy Zac megtörölte a szemét, csillogó babakék
tekintettel nézett rám, és megrázta a fejét.
–  Kölyök, elfeledkeztem a nagy szádról. – Arcán félmosoly
jelent meg. – Imádni való vagy.
Ó.
Oké.
Pici mosolyt küldtem felé. Próbáltam elengedni az imádni
való jelzőt.
– Innen csak rosszabb az egész, szóval ne hidd, hogy a többi
jobban sikerült.
–  Ezt rohadtul kétlem, aranyom. – Zac akkor a lelkembe
nézett, továbbra is ölelt. – Erősen kétlem.
 
 
Zac egész úton az autókereskedésbe furcsán viselkedett. Nem
egészen tudtam rájönni, mi tűnt benne különösnek, főleg, hogy
nem sikerült teljesen megismerkedni a felnőtt változatával, de
volt köztünk valamiféle feszültség, ami utoljára a lakásomon
jött elő. És túlságosan beszari voltam rákérdezni, mit gondol.
Ehelyett csupán annyit tudakoltam meg tőle, mit akar csinálni
a kereskedésben… de a kérdést, hogy miért engem kért meg, és
nem valaki mást, megtartottam magamnak.
– Pár hete leadtam a kocsimat, hogy megnézzék. Valami gond
volt az elektronikával – felelte. – El kell mennem érte, ha
véletlen sietősen kellene költöznöm.
Sietősen költözni. Persze, mert új csapathoz igazolt.
– Ó – böktem ki, megpróbáltam nem túl kíváncsinak tűnni. –
Nem kaptál kocsit?
A szemem sarkából láttam, hogy vállat von.
–  Felajánlottak egyet, de Trev sosincs otthon, szóval az ő
kocsiját használom, ha kell.
Ez továbbra sem magyarázta meg, miért nem CJ-től vagy
valaki mástól kért fuvart… de az a gonosz gondolatom támadt,
hogy úgy találta, nekem van a legkevésbé elfoglalt életem?
–  Szóval… – Elhallgattam, és nagyjából ezredszerre közöltem
magammal, hogy ne áskálódjak a karrierjében, de meg akartam
tudni. – Megkérdezhetem, hogy sikerült a próbaedzésed
Miamiban?
Az ablakon bámult kifelé, ahogy válaszolt.
– Oké.
Oké.
Ezt a választ kaptam. Jobb lett volna, ha befogom, és
magamtól kisakkozom a dolgot.
Zac felsóhajtott, és megvakarta a homlokát.
–  Abban a pillanatban, ahogy odaértem, tudtam, hogy nem
akarnak szerződtetni. Csak be akarták ijeszteni a jelenlegi
irányítójukat, hogy alacsonyabb fizetést kérjen. Kész
időpocsékolás volt.
Elhúztam a szám, bántam, amiért felhoztam.
– Sajnálom.
A hozzám közelebbi vállát felhúzta.
– De nem gáz. Legalább fizették az utazást, és láttam néhány
ismerős arcot.
– Hát, remélem, idén jól kiesnek, azért, amit veled tettek.
Talán halkan felhorkanhatott, de más választ nem adott.
Így az út hátralévő részére megtartottam magamnak a
kérdéseimet és vicceimet, és inkább felhangosítottam a rádiót.
Ennyi időre nem kezdtem podcastbe. Egészen addig, amíg
leparkoltam, és várakozón ránéztem, azt hittem, kiszáll, és
mehetek a dolgomra, ő azonban így szólt:
– Bejössz velem, ha véletlen nem lenne kész?
Oké… Bólogattam.
Leparkoltam, és bementünk. Zac három lépést sem tett az
épületben, amikor egy férfi megközelítette.
– Üdv, Mr. Travis, köszönöm, hogy befáradt. Ahogy telefonon
is mondtam, szívesen elvittük volna önnek az autót.
Akkor miért…?
A régi barátom kezet fogott a férfival.
– Nem szükséges, de értékelem. Készen van?
– Igen, uram, csak alá kell írnia néhány papírt. Ha nem bánja,
az üzletvezetőnk be fog ülni, míg átnézem önnel a papírokat…
az ügyfélelégedettség felmérése érdekében.
Ügyfél-elégedettség. Okééé. Mert ez így szokás.
 A férfi bemutatta az üzletvezetőt Zacnek, és az egyik közeli
iroda felé terelték, amikor megtorpant.
– Gyere, Tökmag.
Azt akarta, hogy bemenjek vele?
–  Pisilnem kell, kint megvárlak. Úgyis válaszolnom kell
néhány e-mailre.
– Biztos?
Bólogattam, és viszonoztam a mosolyát, miután belépett az
irodába, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy a szalon hirtelen
megtelt dolgozókkal, amikor egy perce még nem volt itt senki.
És mindannyian a három férfi felé pillantgattak.
A gazdagok és híresek élete.
Egy pisiszünettel később kiszúrtam a rágcsálnivalókat,
odaosontam, és megragadtam egy üveg vizet, amikor azt
hallottam:
– Szia.
Néhány méterre tőlem egy férfi és egy nő állt.
– Üdv.
A nő rám mosolygott, és azonnal a lényegre tért.
– Szerinted Zac Travis csinálna velünk egy képet?
A tény, hogy a – majdnem – teljes nevén hívták, kis híján
megmosolyogtatott. Furcsán hatott.
– Szerintem igen.
Bólintottak, én pedig rájuk mosolyogtam, várva a további
mondandójukat, de nem szóltak többet. Így az egész kínossá
vált. Szóval elővettem a telefonom, megnyitottam az e-
mailjeimet, teljesen tudatában annak, hogy mindketten engem
figyelnek, és egymásnak suttognak.
Valószínűleg azt hitték, az asszisztense vagyok, tekintve a
nőket, akikkel együtt látták a múltban.
Csinos szőkék.
Csinos vöröskék.
Csinos barnák.
Nem válogatott, a lényeg, hogy szépek legyenek. Én pedig
továbbra is a munkaruhámban voltam, a sminkem pedig
megkopott, miután az idegesítő Gunner miatt folyton a fejemet
dörzsöltem, és olyan négy órát aludtam.
Nem mondanám magam az esetének.
Enyhe fájdalom hasított belém, de elnyomtam.
Más srácok viszont élnek-halnak az alacsony, fekete hajú
lányokért. Az évek során öten akartak feleségül kérni. Néggyel
sosem találkoztam, és egyhez majdnem hozzámentem.
És épp ekkor lépett ki a magas texasi az irodából, oldalra dőlt,
ahogy kiszúrt az épület túloldalán, és felkiáltott:
– Tökmag!
Igen, Tökmag. Az én lennék. A férfiak álma.
A homlokomat ráncoltam, ahogy felé indultam, a két kíváncsi
alkalmazott összesúgva követett.
– Ez gyorsan ment.
A mosolya mindentudóvá vált.
– Gyorsan lezavarták.
Felhúztam a szemöldököm, amire ő is felemelte a sajátját.
 –  Gondolom, Mr. Népszerű. Elnézést – viccelődtem
komolytalanul.
– El van nézve.
Egymásra mosolyogtunk, és jólesően hatott. Remekül.
Sőt, több mint remekül.
–  Üdv, Mr. Travis? – csicseregte a nő, akivel korábban
beszéltem.
Zac felé fordult, udvariasan mosolygott rá, mint hetekkel
ezelőtt rám, amikor nem ismert fel.
– Igen, hölgyem?
A nő a szó hallatán elvörösödött.
– Kérhetnénk öntől egy képet?
– Persze – felelte a barátom. – Együtt vagy külön-külön?
– Külön-külön – mondta a férfi, mire a nő így szólt:
– Együtt.
Mindketten összenéztek, mielőtt a férfi kibökte:
– Együtt.
– Megcsinálom én – ajánlottam fel.
Mire visszaadtam kettőjüknek a telefont, több alkalmazott
gyűlt körénk, így velük is lefotóztam. Egy időre az egész hely
fotóstúdióvá vált. Közben egy-két alkalommal talán Zac fenekét
stíröltem, és elgondolkodtam…
Ám abban a pillanatban, ahogy végzett, kézrázással, intéssel
és néhány kacsintással elköszönt mindenkitől, mosolyogva
odalépett hozzám.
Visszamosolyogtam rá.
 – Bírom, hogy ilyen kedves vagy az emberekkel.
Előttem állt meg.
–  Miért ne lennék, aranyom? Mindannyian jó fejek. A
legkevesebb, hogy fotózkodom velük. Nem kerül semmibe.
–  De biztos vannak olyan emberek, akik nem kérnék olyan
kedvesen. – Hátrahajtott fejjel tanulmányoztam a jóképű arcot,
ami ferde mosollyal jutalmazott, miközben a mai nap
másodszor az arcomat fürkészte, mintha valami ismerőset
keresne. – Kérdezhetek valami személyeset?
– Persze.
– De nagyon személyes – figyelmeztettem.
Zac oldalra döntötte a fejét.
–  Kétlem, hogy tudnál olyat kérdezni, amit nem hallottam
milliószor, kölyök.
Hát legyen.
–  Leragasztották a golyóidat, amikor az anatómiai számban
szerepeltél?
Zac álla leesett, és esküszöm, még az arca is elpirult, és egy-
két pillanatig csak meredt rám.
Aztán akkora kacagás tört ki belőle, hogy magam is
felnevettem.
– Bianca Brannen, atya ég…
Annyira nevettem, alig tudtam értelmesen kinyögni a
szavakat.
– Rákérdeztem! Figyelmeztettelek!
Zac a kereskedésből kifelé végig vihogott, két nevetés között
hitetlenkedve nézett rám, mielőtt tovább kacagott.
De a kérdésemre sosem adott választ.
 NYOLCADIK FEJEZET

– Emberek, megerősítették! Bryce Castro LESÉRÜLT! A Houston

White Oaks tegnap késő este közölte, Castro könyöksérülést
szenvedett otthonában. Várhatóan legalább hat hónapot ki kell
hagynia. Micsoda szomorú hír egy ilyen fiatal csapat számára…
–  Picsába, el vagyunk átkozva – dünnyögte a barátjának a
pultnak dőlő férfi tőlem balra, miközben mindannyian a
szalagcímet olvastuk a hozzánk közel eső televízión. Úgy
sejtettem, a gyümölcslépult egyik dolgozója kapcsolta át, amíg
mozgásban voltam.
–  Hogy sérül meg valakinek a könyöke otthon? – kérdezte
fejcsóválva a tagunk haverja.
Kíváncsian figyeltem őket, míg a távirányítóért nyúltam, ami
a helyén várt, készen arra, hogy csatornát váltsak, ha a
kommentátorok Zacről kezdenek beszélni. Nem tudtam,
megteszik-e, de felkészültem. Tegnap arra sétáltam be az
ebédszünetről, hogy a TSN-en arról folyt a szó, hogy egy San
Diegó-i csapat próbaedzésén fog részt venni.
Borzasztó örömmel töltött el.
És a bűntudat továbbra sem eresztett, amiért nem beszéltem
neki a Lusta Szakácsról. Egy szót sem szólt róla, ahogy a
leparkolt autómhoz kísért. Helyette végig vihogott a ragasztós
kijelentésemen, majd egy nagy ölelésbe vont, és áthívott
magához. Én azonban elutasítottam, mert várt rám néhány
feladat.
Azóta kétszer üzent nekem, ami őszintén szólva még mindig
meglepett. De nem említett semmit egy újabb próbaedzésről.
Az első üzenetében az állt:
 
512-555-0199: Láttam a mandulástorta videódat.

Tényleg olyan jó lett, mint amilyennek tűnt?

És jól láttam, hogy mama flamingóját

viselted?
 
Megmosolyogtatott vele… és kissé émelyítően hatott. Jólesett,
hogy nézte a videóimat, de egyszerre feszélyezett is. Marhára
feszélyezett.
Visszaírtam neki, hogy a torta pompás volt – a recept megy a
szakácskönyvembe –, és ha lesz időm, készítek neki a következő
találkánkra. Emellett megerősítettem, hogy a kötényemre tűzött
flamingóbross a nagymamájáé volt.
Azután nem írt.
Két nappal később üzent újra.
 
512-555-0199: Papa mondta, hogy köszönjem

meg a rejtvényújságot és a kártyát. Illetve kérte,

hogy hívd fel, ha van

 időd.
 
Az üzenet akkor érkezett, amikor lefoglalt a munka, és
elfelejtettem visszaírni. De másnap felhívtam Travis papát
munkából hazafelé, és hallottam, amint Zac a háttérben
üdvözletét küldi. Alighanem visszament Liberty Hillbe.
És ekkor hallottam utoljára felőle, amíg tegnap be nem
jelentették a próbaedzését.
Így most annyit tudtam, hogy San Diegóban van, és
remélhetőleg újabb lehetőséget kap. Ha minden jól megy, nem
tér vissza Houstonba. Ami remek, sőt nagyszerű. Az előszezon
egy hét múlva kezdődik. Így döntő szakaszba léptek. Minél
hamarabb szerződést kellett kapnia. Szurkoltam neki, még ha
ez azt is jelentette… hogy egy ideig nem látjuk egymást.
Semmi nyomás, csak az egész élete függött a próbaedzéstől,
vagy mi is a neve.
– Mi a francot fognak most csinálni? – szakított ki az egyik tag
hangja az előző napi emlékeimből.
A nekem háttal álló fickóra pillantottam, és mosolyt festettem
az arcomra, amikor egyik női tagunk belépett az ajtón. Amikor
beolvastam a kártyáját, gyors köszönést küldött felém, amit én
szétszórtan viszonoztam.
Utána a digitális órára néztem a falon. Nem tudtam, mikor
kezdődik az edzése, de…
Egy pillanatig hezitáltam… átgondoltam a dolgot… majd úgy
döntöttem, megteszem. Körbepásztáztam az edzőtermet,
megbizonyosodtam róla, hogy Gunner-mentes a terep, és
előhúztam a telefonom a billentyűzet alól. Egy másodpercbe telt
beírnom az üzenetet.
Aztán kitöröltem, és írtam egy másikat.
Átjött hozzám, bocsánatot kért. Elegendő kérdést tett fel a
múltamról, hogy igazolja őszinteségét. Valamilyen furcsa okból
engem kért meg, hogy vigyem el a kereskedésbe, nem a
menedzserét, a lakótársát vagy a több száz haverját
Houstonban.
A barátok támogatják egymást, és én őszintén szerettem
volna próbálkozni, legalább most utoljára.
Főleg, hogy attól a naptól kezdve az autókereskedésben, nem
én voltam az egyetlen, aki olyannak érezte a barátságunkat,
akár a biciklizés. Könnyű visszarázódni bele. És voltak emberek
az életben, akikkel egyszerűen… egy hullámhosszon vagy,
bármikor is találkozzatok. Zac pedig az egyik legszerethetőbb
ember, akit ismertem. Mindenkivel jól kijött.
Ahogy én is… kivéve Gunnert, de őt senki sem kedvelte.
Így hát a barátom biztatása mellett döntöttem, és elküldtem
az üzenetet.
 
Én: Menni fog, öreg.
 
Ennyi. Nem követeltem vele választ, így nem leszek csalódott,
ha nem teszi. Legutóbb sem bántott, amikor nem írt vissza,
csupán megelégedtem azzal, hogy próbálkoztam.
 Nagy szerencsémre három másodperccel azelőtt sikerült
visszaraknom a telefont a billentyűzet alá, hogy az oldalajtó
kinyílt, és Gunner, a kotnyeles seggarc lépett be a másik új
tulajjal a nyomában.
Felkaptam egy köteg szórólapot a pult tetejéről, és igazgatni
kezdtem őket, próbáltam elfoglaltnak tűnni. Hisz a
rendszerezés és pakolás időigényes feladat. Igen.
Minél hamarabb el kell húznom innen.
Épp, amikor igazgatni kezdtem a következő adag személyi
edzéshez készült brosúrát, a szemem sarkából láttam, hogy
Gunner és a másik seggfej tulaj a pultom felé tart. Pont amikor
az ő és a 2-es számú seggfej megálltak a pult előtt, a két White
Oaksról társalgó tag mondott valamit a csapatról, ami valami
csoda folytán felkeltette Gunner figyelmét.
Még csak nem is nézett felém, a televízió felé fordult, a 2-es
számú seggfej követte példáját.
–  Hogy az a – motyogta Gunner, szemét a képernyőre
szegezte.
–  Lesérült? – kérdezte 2-es számú seggfej, mintha nem tudta
volna elolvasni a szalagcímet, amin az állt, Castro
könyöksérülést szenvedett, 6 hónapig nem léphet pályára.
– Mi a fene? Fisher jó játékos, de mégsem Castro – motyogott
Roy valami Fisherről, aki talán a csereirányító lehet. Évekkel
ezelőtt Houston egy Fire nevezetű csapattal rendelkezett, de ők
áttelepedtek Észak-Karolinába. Szerencsére, mielőtt bárki is
siránkozni kezdett utánuk, megszületett a White Oaks.
 Tekintetemet előreszegeztem, hallottam a telefonom halk
rezgését, és próbáltam kizárni a két barmot, ha a
kommentátorok Zacről beszélnének.
És így töltöttem az elkövetkező tizenöt percemet: próbáltam
faarccal bámulni, miközben irányítókról és a White Oaksról
fecsegtek.
Igazán szerencsésnek érezhettem magam, amiért a sérült
irányító annyira elterelte 1-es és 2-es számú seggfej figyelmét,
hogy elfelejtették, miért jöttek, és elhúztak, amikor az egyik
MMA-s srác belépett, és követték őt a szomszédos épületbe. Hála
az égnek.
Ekkor húztam elő a telefonom, két tag között, és láttam a
bejövő üzenetet.
 
512-555-0199: Micsoda bizalom…
512-555-0199: Köszönöm, aranyom.
 
Egy pillanatig átgondoltam, mit akarok mondani, mielőtt
elküldtem volna.
 
Én: Mondanám, hogy sok szerencsét, de nincs rá szükséged.
XOX.
 
Kész. Újabb üzenet, ami nem követelt választ. És büszkén
vállaltam fel az XOX elköszönést, mert komolyan mondtam. Egy
részem úgy gondolta, Zac nem szörnyed el rajta, az előző heti
ölelések száma alapján. Ha ez az utolsó alkalom, amikor
beszélünk, legalább minden szeretetem és támogatásom
beletettem.
Egy olyan világban, ahol az emberek éltek-haltak azért, hogy
szétkritizálják egymást, remélni tudtam, hogy érzi, akad néhány
személy, aki mindig büszke rá. Aki mindig szurkol neki. Talán
nem voltunk tökéletesek, de senki sem az. Mindketten
próbáltuk feléleszteni a barátságunkat, és ez jelentett valamit.
A munkám mint a barátja ezzel véget ért.
Mindenemmel reméltem, hogy leigazolják.
 
 
–  Segítsek kísérőt keresni, vagy se? – kérdezte a nővérem
órákkal később, amikor végre leraktam a fenekem a kanapéra a
maradék marhahúsos-quinoás krumplilevesemmel. Magam alá
húztam a lábam, és megmozgattam a lábujjaim a tizenkét órás
munkanapom után. Az alkalmazott, aki utánam jött volna,
betelefonált, és mivel Deepa dolgozott a gyümölcslépultnál,
felajánlottam, hogy maradok, nehogy kicsesszenek vele.
Most azonban kimerültem, és részben bántam a döntésemet,
ahogy a lábam, a vállam és a derekam sajgott. Már nem voltam
hozzászokva a hosszú munkanapokhoz, elég az a néhány óra.
Szerencsére azonban holnap nem kellett mennem.
Mélyen a kanapéba fúródtam, kanalaztam valamennyi ételt,
és teli szájjal azt csámcsogtam:
–  Nekem nem kell kísérő. Egy nyamvadt quince-ünnepről
beszélünk, Connie, nem egy… – Sehol sem kötelező kísérőt
vinni. Bárhova el lehet menni egyedül.
–  Bianca – motyogta a nővérem, a háttérben valami
dübörgött. Elhúzhatta az arcát a telefontól, mert a kiabálása
tompábban hallatszott. – Yermo! Mi a francot művelsz odafent?
Breaktáncolsz? Ne merészeld még egyszer betörni a
gipszkartont!
Belehorkantottam a telefonba, és vártam, amíg a fújtatását
hallom, mielőtt megkérdeztem:
– Betörte a gipszkartont?
Morgott egy baszd meget az orra alatt, mielőtt ismét rám
figyelt.
–  Nem küldtem róla képet? Múlt héten csinálta. Az egész
átkozott lába átment a falon.
Felröhögtem.
–  Imádom azt a kölyköt. Mondd meg neki, hogy legközelebb
vegye fel, és küldje el nekem.
Erre felmordult.
– Egy hete arcon rúgta Tonyt, amikor átjöttek, és lett egy szép
monoklija.
A monoklis unokatestvérem, Tony gondolatára ismét
felhorkantam. Tony mindig is igazi kis dög volt.
–  Jobb, mint ha kokózna, Con, Tony pedig több rúgást
érdemelne. De visszatérve, tényleg nem akarok kísérőt. Max
egy-két órát leszek ott, mielőtt valaki az idegeimre megy, és
hazaosonok.
 A nővérem egy pillanatig nem szólt semmit, mielőtt azt
mondta:
– Fogadok, hogy tía Licha lesz az.
–  Én is. – Elöntöttek az emlékek az utolsó találkozásomról a
nénikémmel, és újra felhorkantam. – Mit is mondott neked,
amikor utoljára láttuk? Hogy nem ártana a szemránckrém?
A nővérem szó szerint felmordult.
–  Nem, az két karácsonnyal ezelőtt volt. Legutóbb Maggie
esküvőjén odajött hozzám, megérintette a tokámat, és
megkérdezte, hogy egy áll nem volt elég.
Mindenemmel szorítottam a tálat, nehogy kiborítsam, ahogy
szakadni kezdtem a nevetéstől. Tényleg ezt mondta.
– Elég.
Nem hagytam abba.
–  Ne felejtsd, hozzám is odajött, megcsipkedte a hasamat, és
megpróbált adni néhányat a becsempészett fogyitablettáiból –
próbáltam nyugtatni… tudva, hogy ő jobban kapta az ívet.
Ott álltam a szoba túloldalán, amikor a rettegett nénikénk
megkörnyékezte őt, én pedig hagytam egyedül szenvedni.
Leginkább azért, mert ő is ugyanezt tette volna, ha velem
történik.
Legalább egyikünk sértetlenül megúszta.
De akkor is.
Vihogtam az emlékeken, ahogy tía Licha megbökdöste Connie
állát, aki gyilkos pillantással nézett a nénikénkre, és próbálta
nem ellökni a kezét, ahogy igazából szerette volna.
 –  Szóval azt akarod, hogy tía Licha szekálni kezdjen, amiért
az idő elszalad fölötted, neked meg nincs pasid?
Rágás közben felnevettem.
– Csak féltékeny, hogy szingli vagyok, és előttem az egész élet.
–  Igaz. Egyszer láttam tío Rudyt alsógatyában, emlékszel?
Nem sok jó jutott a csajnak, az tutifix.
Röhögni kezdtünk.
–  Anyuuuuu! Elfelejtettem, hogy holnap sütit kell vinnem a
suliba! Tudnál csinálni? – kiáltotta a háttérből az unokahúgom.
Connie a vonalba mordult.
– Az isten… Tökmag, később visszahívlak.
Mindketten tudtuk, hogy nem lesz ideje rá.
De felkacagtam.
– Oké, légy kedves a kiscsajjal. Szia.
–  Szia – köszönt. Még annyit hallottam, hogy „Luisa, mi a…”,
mielőtt letette.
Mosolyogva benyomtam a lejátszás gombot, és folytattam a
török sorozatomat, amit még nem sikerült befejeznem.
Az evés befejeztével előkaptam a laptopomat, és átnéztem a
receptek listáját, amivel lassacskán haladtam a vágyott
szakácskönyvemhez. Egy nap talán sikerül.
Nem, nem egy nap. Hamarosan. Hónapokkal ezelőtt úgy
döntöttem, magam adom ki, mivel egyik ügynök sem méltatott
válaszra.
És ez az egy nap talán motivált, hogy átírjak néhány leírást a
használni kívánt receptek fölött, mert más egyébhez nem
találtam erőt magamban.
Ez egészen addig tartott, amíg be nem ájultam a kanapén.
Amikor felriadtam, ránéztem a képernyőre, és mondogatnom
kellett magamnak, hogy nem várom kétségbeesetten Zac
válaszát… ami részben igaz is. Mert nem vártam. Csak azt
akartam, hogy minden rendben menjen.
De nem várt üzenet. És Picturegramre sem rakott ki semmit,
tudtam meg, miután végiggörgettem a bejegyzéseket. Sem róla,
sem San Diegóról nem volt semmi.
Szorítok neki.
Aztán lefeküdtem aludni.
 
 
Három nappal később azon kaptam magam, hogy leparkolok
Zac háza elé. Nem akartam beállni a felhajtóra. Így is három
autó volt ott, beleértve a BMW-t, amiért mentünk, és nem
akartam elállni senki útját.
Megragadtam a nagy hűtőtáskát, amit alapjáraton a
fagyasztott termékek vásárlásánál használtam, és megéreztem
a benne lévő négy tároló súlyát: kettőben előző nap készített
fagyasztott joghurtot hoztam, kettőben tortát. Kettő Zacnek,
kettő CJ-nek. Nulla kényszerítéssel.
Irtóra meglepődtem, amikor előző este az évekkel ezelőtt
véletlen sikerült mandulás torta receptjének módosítgatása
közben – amiről Zac kérdezett – bejövő üzenetem érkezett. A
sors akarta így.
 512-555-0199 virított a képernyőn. Egy szó kíséretében:
Ráérsz?
És így kötöttem ki az előkertben sétálva a járdán, ami a
bejárati ajtóhoz vezet, mielőtt becsengettem, és várakozva
hátraléptem. Nem lepődtem meg, amikor egy ismerős alak
közelített. Odaintettem neki.
CJ kedvesen nyitott nekem ajtót.
– Szia, CJ.
– Mizu? Gyere be. – Fejével befelé bökött.
– Minden oké. Veled? – kérdeztem, és kezet nyújtottam neki.
CJ leszegte az állát, ahogy megrázta.
– Velem is. – Becsukta az ajtót. – Zac lekiabált, egy percet kért.
Követtem őt a folyosón át a nappaliba.
–  Oké. – Kicipzároztam a táskát a kezemben, előhúztam két
tárolót, amire a CJ feliratot ragasztottam, és felé nyújtottam,
amikor megálltunk a konyhában. – Tessék. Hoztam neked epres
fagyasztott joghurtot. A másikban epres mandulatorta van. –
Elmosolyodtam. – Leakciózták a fagyasztott epret, és elkapott a
hév.
Barna szeme felragyogott, és egy pillanatig sem habozott,
mielőtt kivette a kezemből. Biztos voltam benne, hogy nem a
képzeletem játszott velem, amikor az egyetemi pólóba burkolt
széles mellkasához vonta, és szorosan ölelte.
– Van olyan jó, mint a szuperfagyid?
Még azt is elkészítette? Honnan tudná másképp, hogy jó?
Később rákérdezek. Persze, ha lesz később.
 – Másabb, de szerintem jó lett. Bár én elfogult vagyok.
Egész biztos voltam benne, hogy szorosabban fogta magához
a dobozokat.
–  Köszönöm. – Barna szeme a joghurtra szegeződött. –
Videóban csináltad?
–  Igen. A mandulatortát már korábban elkészítettem, csak
módosítottam néhány dolgon.
– Egyedül?
Bólogattam.
– Most nincs senki, akit meghívhatok. – És mivel nem éreztem
szégyent, rávigyorogtam. – Ha egyszer szerepelni akarsz, csak
szólj. De nem erőltetem.
A kigyúrt fickó csak pislogott.
– Komolyan?
–  Persze, ha benne vagy. Bármikor, amikor neked jó, de
semmi kényszer.
CJ bólintott, de gondolkodóba esett.
Vagy talán azt hiszi, meg vagyok húzatva.
– Sajnálom, Tökmag – visszhangzott be a nappalin keresztül a
konyhába.
Feldobódva, amiért CJ elkészítette az egyik receptemet, és
érdekelte a vendégszereplés, illetve kicsit elszontyolodva,
amiért Zac jelenléte azt üzente, nem kapott jó hírt San Diegóból,
a lépcső felől közelítő Zacre pillantottam, és a lehető legnagyobb
mosolyt küldtem a régi barátom felé.
Csak a jelen számít, és nyitok felé. Ezentúl ez volt a mottóm. A
múltra többnyire fátylat borítottam.
–  Semmi gond – kiáltottam neki, és magamba szívtam a
ragyogó arckifejezését, és próbáltam nem észrevenni, hogyan
tapad rá a régi egyetemi pólója a hosszú, izmos felsőtestére.
Mosolyogva lépett hozzám, és mindketten egyszerre nyúltunk
a másikért. A karom a nyaka köré fonódott, ahogy lábujjhegyre
emelkedtem, az ő hosszú, erős karja a hátamat ölelte, a
mellkasához húzott, így teljesen érezhettem a kemény izmait a
torkától egészen a csípőjéig, ahol hozzám nyomódott. Arcát a
fejem búbjára tette.
Olyan erősen szorított magához, mint én őt, és nem a
képzeletem játszott velem, amikor nagyot sóhajtott, mielőtt a
fejemhez nyomódva kimondta:
– Te adod a legjobb öleléseket.
– Meg te. – Mert tényleg olyan szívélyesen és szorosan ölelt.
Én húzódtam el, ő pedig kivillantotta fehér fogait, ahogy
lenézett rám.
–  Későn jöttem, és gyorsan beugrottam a zuhany alá.
Bocsánat.
– Semmi baj. CJ…
Normálisan megálltam a talpamon, és elfordultam. CJ köddé
vált, a fagyasztott joghurttal és a mandulatortával együtt.
Oké.
Csettintettem.
–  Hoztam néhány szeletet a mandulatortából, amiről
kérdeztél, és egy kis házi fagylaltot. Vagyis olyasmi, fagyasztott
joghurt lenne. Persze csak ha szeretnéd, ha nem kell, vagy nem
ízlik, nem baj. CJ biztos megeszi. Neki is hoztam belőle, de úgy
tűnik, elvitte a barlangjába.
Zac a szövegelésem felénél egyre komorabbá vált, a sugárzó
arc, amivel köszöntött, nyom nélkül eltűnt.
– Mi az? – kérdeztem.
A homlokráncolása alig enyhült.
– Már meg akartam kérdezni, mi van veled.
– Hogy érted?
Zac mutató- és középsőujjával idézőjelet mutatott a
levegőben.
– „Ha szeretnéd…”
Micsoda?
Folytatta az idézgetést.
–  Ha akarod… ha nincs jobb dolgod – vágta az arcomba a
szavakat, amiket az elmúlt néhány találkozásunk alkalmával
használtam, de észre sem vettem, hogy felfigyelt rájuk.
Banyek.
Zac feje oldalra billent.
–  Mi ez az egész, aranyom? – érdeklődött hirtelen baromi
megfontoltan.
Duplán banyek.
 KILENCEDIK FEJEZET

–  Már a minap is meg akartam kérdezni, amikor mondtál

valami hasonlót, de kiment a fejemből.
Ennyire átlátszó voltam?
Világoskék tekintete gyanakvóvá vált, és szája egyik sarkát
elhúzta.
Megvakartam az orrom.
– Semmi.
Igen, a féloldalas mosolya egy szempillantás alatt lehervadt,
és nem voltam felkészülve arra, ami ezután elhagyta a száját.
– Sokat agyaltam rajta, tudod.
Mégis micsodán?
– Láttam, hogy követsz Picturegramen.
Ja, nem packázott. Hangja ijesztően nyugodt volt, szúrós
tekintetét rám szegezte.
Honnan tudta, hogy követem? Végre rám keresett?
–  Miért nem mondtad, hogy itt laksz? Amikor utoljára
hallottam felőled, Észak-Karolinában éltél, Connie-nál –
folytatta, de valamilyen oknál fogva, habár engem nézett, úgy
éreztem, nem nekem szánja… inkább magának beszélt, mintha
most ébredt volna rá először. – Miért nem mesélte nekem senki,
kölyök?
Nem egészen bántott meg vele. Ha valamit az utóbbi néhány
évben megtanultam a videózásból, az a lelkem tűrőképessége.
Többé a szemem sem rebbent, amikor a kinézetemet vagy a
személyiségemet kritizálták, míg régen hetekig tépelődtem
miatta. Néhány megjegyzés álmatlan éjszakákat okozott. Az
emberek gonoszsága jó néhányszor a feladás felé terelt. Jó,
talán ötvenszer. Százszor. Ezerszer.
Most pedig…
Most, hogy Zacnek tíz évbe telt megkérdőjelezni, mi törte meg
a barátságunkat, egy bizonyos szintig megbántódtam. Csak
azért, mert az évek során a szívembe véstem a valóságot.
Csupán egy gyenge mosolyt sikerült küldenem felé,
legfőképpen, mert nem találtam rendes választ.
Sőt, válaszolni sem akartam.
A laza férfi, aki percekkel ezelőtt mosolygott rám, felvonta
világosbarna szemöldökét, arckifejezése óvatos, hangja
megfontolt, mintha nyugodtnak akarna tűnni, de… nem járt
sikerrel.
– Miért?
Megvakartam a halántékomat, abban a reményben, hogy
gyorsan lezavarom.
– Mert tíz éve nem beszéltünk?
Atyám, de rossz volt kimondani.
De mit várt tőlem? Úgy tegyek, mintha a múlt eltörlődött
volna? Úgy akart csinálni, mintha nem ignorálta volna közel két
évig az üzeneteimet, amíg fel nem adtam?
És miért kezdtem hirtelen izzadni?
Azt hittem, túlléptem a dolgon. Azt hittem, mindketten
elszakadunk a múlttól, és úgy teszünk, mintha meg sem történt
volna. Nekem ez teljesen megfelelt. Egyszerű volt.
Zac szeme összeszűkült.
– Hároméves korod óta ismerlek, Tökmag. Az unokatestvéred
olyan, mintha a testvérem lenne – jelentette ki, mintha nem
tudnám. – Miért nem mondta el, hogy ugyanabban a városban
vagyunk?
Mert ezer éve nem érdeklődtél felőlem. Mert megbántottál
tizenhét éves koromban, és megfeledkeztél rólam. De leginkább
azért, mert tudta, hogy nem akarlak látni, és habár Boogie
mindkettőnket imád, engem jobban szeret.
Azonban visszanyeltem a szavaim, az érzéseim, és arra
jutottam, felnőtt leszek, és nincs mit rejtegetnem. Tudtam, hogy
mennek a dolgok, és ha már felhozta? Nos, ő is felnőtt ember, és
mindkettőnknek felelősséget kell vállalni a tetteinkért.
– Nem akartalak zavarni ilyen hosszú idő után.
Baromi hosszú idő után. Közel egy évtized telt el, és
bármennyire is akartam bemesélni magamnak, a lelkembe
mart. Nem kívántam beszélni róla.
De Zac másképp gondolta.
– Zavarni? – kérdezte vontatottan.
– Elfoglalt vagy.
Szeme összeszűkült.
 – Zavarni, Bianca?
Most miért kellett így mondania? És biztosan bele akart
kezdeni ebbe? Azzal a hanglejtéssel és arckifejezéssel?
–  Komolyan beszélsz? – kérdezte, mintha olvasna a
gondolataimban.
Oké, láthatóan nem akart leállni. Rendben.
–  Igen, zavarni. Tudom, milyen elfoglalt vagy. Tudom, hogy
sok a nyűgöd, mindig találkozóid vannak másokkal, és az
emberek állandóan akarnak tőled valamit… – Apám, ez aztán
fájt. – Tudtam, hogy itt vagy, és nem akartam a terhedre lenni.
Nem láttam értelmét, amikor ennyire sok a dolgod.
És talán, de csak talán érdeklődött felőlem egyszer-kétszer, de
nem kutatott fel magától, hogy megy a sorom. Elég lett volna
üzenetet írnia, és ez az ő sara.
A széles mosolyú férfinak nyoma sem volt.
Bele akart vágni, hát legyen. Talán nem adhatok meg minden
választ, de egy részét elmondhatom neki.
–  Nem akartam, hogy kötelességednek érezd a találkozást. –
Oké, megy ez. – Tíz évig nem láttuk egymást, Zac. Nem akartam
visszacsörtetni az életedbe. Mindenki tudja, milyen elfoglalt
vagy – én is elfoglalt vagyok –, és ezer éve nem találkoztunk.
Olyan régóta nem beszéltünk, Boogie biztos úgy érezte, nem
érdekelne, hogy közel élünk egymáshoz. Meg egyébként
külföldön dolgozott, amikor idejöttél.
Úgy látszik, az első része ragadt meg a fejében.
–  Azt hiszed, kötelességemnek érzem, hogy veled legyek? –
kérdezte lassan, összezavarodottan.
Most, hogy így fogalmaz… De hisz az igazságot akarta, nem?
Nem voltam hajlandó elvinni az egész balhét.
– Igen – erősítettem meg. – Igen, azt. A kígyós dolog után úgy
érezted, tartozol nekem. – Nem fájt beismerni, már
belenyugodtam.
De ő csak pislogott.
– Nem. Mármint igen, de nem…
Rámeredtem, és figyeltem, ahogy az arcára szúrós kifejezés
telepedik.
– Érdeklődtem felőled.
Minden erőmmel próbáltam nem felhorkanni. Mennyire
erősen próbálkozhatott? Bármikor rám kereshetett volna. Nem
rejtőztem el.
–  Számtalanszor érdeklődtem, miután nem válaszoltál az
üzeneteimre.
Nem válaszoltam az üzeneteire? Miféle alternatív valóságban
élt?
De ha már elindult a lavina, válaszolnom kellett, és nem
voltam hajlandó meghunyászkodni. Valamilyen szinten én is
hibáztam. Túl sokat zaklattam őt, amikor elfoglalt volt, ezért
felelősséget tudtam vállalni. De ennél rosszabbat nem tettem, és
emellett életem végéig kitartok.
– Mióta én nem válaszoltam? Nem így történt. Nem szívódtam
fel nyom nélkül, Zac. Jelen voltam. – Próbáltam mosolyogni, de
csúnyán kudarcot vallottam, mert az egész annyira fájt.
 –  Évente egyszer meglátogattam a nagypapádat, anyukáddal
párszor találkoztam. – Nem tudom, miért nem említette egyikük
sem neki, de nem tették. Kerültem a róla szóló beszélgetéseket,
nehogy rákérdezzenek, miért nem találkozom vele. Nem
akartam beszélni róla, vagy a bolhából elefántot csinálni.
Végső soron Zac döntése volt, hogy nem lép velem
kapcsolatba.
Évekig.
Elfoglalt volt. Megértettem. Miért agyalt volna tétlenül a régi
barátja sorsán, amikor annyi újat szerzett? Én sem töprengtem
azon, mit csinálnak az általános iskolás barátaim.
Ő más, súgta a hang a fejemben. És tudtam ám, hogy nem
téved. De…
Nem ezt akartam, és nem ezért jöttem át. Ejteni szeretném a
témát. Csak tovább kívántam lépni, megelégedni a jelennel.
Zac azonban láthatóan nem hagyta annyiban, hiába telt el
annyi rohadt év.
– Miért nem láttuk egymást?
Csak egy kis pisis vagy. Zacnek jobb dolga is van, édesem.
Érted? Már az NFO-ban játszik. Vannak fontosabb emberek,
akikkel időt tölthet. Ne vedd magadra.
A szavak egyszer, majd még egyszer visszhangzottak a
fejemben, amikor Zac ádámcsutkája ismét megremegett
előttem.
De nem ez a teljes történet, nem igaz? Csak a kezdete. A
jéghegy csúcsa.
 Az eltávolodása azután kezdődött, hogy a probléma megjelent
és burjánozni kezdett.
Nem tudtam visszafogni, ki kellett állnom az ifjú Biancáért,
akinek nem volt más bűne, mint hogy túlságosan szerette a
barátját.
– Azt kérdezed, miért?
Szőke borostás állát leszegte.
–  Mert évek óta nem voltunk ugyanabban a városban –
magyaráztam a féligazságot. Hisz én magam is rásegítettem az
egészre. Valahányszor Houstonban játszott, úgy döntöttem,
meglátogatom Connie-t, így nem kellett kifogásokat keresnem,
amikor Boogie elment egy meccsére. A nővérem nyilván tudta,
mit művelek, hisz túl jól ismert.
Ám ezzel a kifogással nyilvánvalóan nem elégedett meg.
–  De miért? Azt gondoltam, hogy hazaugrottál látogatóba. –
Vett egy mély lélegzetet, és tudtam, láttam, hogy gondolkodik,
gondolkodik és gondolkodik, rajtam, saját magán és az elrepült
tíz éven. – Régen sülve-főve együtt voltunk – mondta, mintha
nem tudnám. – Aztán egyik pillanatról a másikra eltűntél az
életemből, az ország másik végébe költöztél, és nem hallottam
többé felőled.
Fú.
Valami forró és szúrós kúszott felfelé a torkomon, de
elnyomtam. Legalábbis erősen próbálkoztam. Mert erről soha,
de soha nem akartam beszélni.
–  Igen, amikor a dolgok még egyszerűbbek voltak, sokat
találkoztunk. Aztán elfoglalt lettem, ahogy te is. Amint végeztem
a középsuliban, Észak-Karolinába költöztem, mert nem volt
hová mennem, Zac. – Mert a szüleim úgy döntöttek, olyan
gyorsan lelépnek, amilyen gyorsan jöttek, a nagymamámat
eltemették, én pedig nem akartam hosszú távon a nénikéimmel
és bácsikáimmal élni.
Vele ellentétben én sosem feledtem őt, egy Zac alakú lyukkal a
szívemben éltem tovább az életemet.
Mellesleg épp fordítva történt. Ő tűnt el az én életemből.
Mindez nem az én hibám.
De ahogy annyit mondott, „és?”, mélységesen és
megbocsáthatatlanul szíven szúrt.
–  Mielőtt elmentél, írtam neked, és te nem válaszoltál. Aztán
már nem jöttél át Boogie-val, és száz százalék kérdeztem
felőled. A válasza most nem ugrik be, de tényleg érdeklődtem
utánad. Azt is tőle kellett megtudnom, hogy elköltöztél.
Inkább azt hitte, hogy írt, de nem tette. Ha pedig kérdezett
rólam, akkor Boogie talán valami hülye választ adott, ő pedig
elfogadta, és folytatta tovább az életét. Nem vágyott részletekre.
Nem érdekelte mélyebben.
Atya ég, mennyire fájt. És kamu az egész, egy gigászi nagy
kamu.
És biztos, hogy nem viszem el a balhét érte.
–  Próbáltalak elérni. Újra és újra. Kettőn áll egy barátság –
mondtam olyan vékony hangon, és csak jobban belém vájt a
fájdalom.
 Láttam az arcán, a szemében, ahogy gondolkodik, feldolgozza
az információt. Próbál visszaemlékezni? Azt hiszi, hazudok?
Vagy próbál rájönni, hol hibázott?
Miért nem tudunk egyszerűen… továbblépni? Rábeszéltem
magam. Bemeséltem magamnak, hogy megfelel, ahogy most
van. Hogy folyhat tovább az életem, most azonban csak az
érzelmeim sérültek. Aprónak, elfeledettnek éreztem magam,
pedig ezt a két dolgot soha többé nem kívántam megtapasztalni.
Mintha nem számítanék eléggé, és talán nem is számítok…
habár az agyam józan része tudta, hogy ez nem igaz.
De a boldog, mosolygós férfinak nyomát sem találtam, a
szeme az enyémet kereste, csak keresett és keresett.
– Én próbáltam. – Megköszörülte a torkát. – Próbáltam üzenni
neked, esküszöm, aranyom. Tudom, hogy megtettem. Én…
Bármi is volt a mellkasomban, az szétrobbant, egyre nagyobb
helyet foglalt el, hiába nem erre vágytam… de hát ilyen az élet.
Szempillantás alatt megkapod, amit akartál, és amire sosem
vágytál.
– Nem igaz. – Fenébe, ide jutottunk. – Évekig nem írtál vissza
nekem, Zac. Nem vetted fel a telefont. Sosem kaptam
semmilyen választ, pedig próbálkoztam. – És sokkal nehezebb
volt, mint hittem, megvonni a vállam, és úgy tenni, mintha
akkoriban nem zavart volna. De nem kívántam ezen lovagolni,
a fenébe is. Nagyon nem. Más nem felejtett el. Másnak
számítottam. – Nézd, ezer éve történt. Már nem számít.
–  De. – Kihúzta magát, magasságkülönbségünket csak
nyilvánvalóbbá tette, amikor le kellett szegnie az állát, hogy
rám nézzen.
–  Számít. Biztosan írtam neked. Sosem ignorálnám az
üzeneteidet.
Fájó szívvel megemeltem a szemöldökömet. Mert hiányzott
nekem. Mert kétségtelenül tudtam, hogy próbálkoztam. Nem én
voltam, aki eltűnt, aki mindent elfelejtett.
Hanem ő, és most emlékeztetett rá. Fájdalmat okozott.
Bár akaratlanul tette.
Akkor is sikerült neki.
Szerettem őt, nagyra tartottam, ő pedig, habár az álmát
követte, hátrahagyott…
De akkor is megfeledkezett rólam.
Azután, hogy annyiszor forgatta a szemét, amikor a szüleim
évente egyszer visszatáncoltak az életünkbe Connie-val, mintha
annyira szeretnének velünk lenni, miközben sosem voltak
jelen… valamilyen szinten ő is ugyanezt tette.
– Nem – mondta, és rám bámult kék szemével. – Nem tettem
volna. Talán beletelik egy kis időbe, mire válaszolok, de én… –
Még az orrlyuka is kitágult. Arca elpirult, és bosszúsan rázta a
fejét. – Visszaírtam volna neked, aranyom. Nem felejteném el…
Becsukta a száját.
Abban a pillanatban elhallgatott.
Mert akkor ébredt rá. Elfelejtette. Talán nem tíz évvel ezelőtt,
hanem az évek során.
Mert idővel már nem érdeklődött felőlem.
 Talán képzeletben visszaírt vagy üzent. Talán egyszer, talán
kétszer. De nem történt meg. Netalántán hívni akart inkább, de
az sem történt meg. Én sem kerestem őt, de csak azután, hogy ő
abbahagyta.
És ez marhára fájt ám. Olyannyira, hogy nagy levegőt vettem,
bent tartottam, és a szemébe bámultam, mert nem adtam alább.
Én voltam Bianca. A Lusta Szakács. És én irányítom a sorsomat.
Magam döntök.
Egyesek talán megfeledkeztek rólam, eltávolodtak tőlem,
vagy sosem tartottak meg egy helyet nekem maguk mellett.
De én kurvára próbálkoztam mindegyikükkel. Minden egyes
embernél igyekeztem.
És valamilyen őrült csoda folytán megcsörrent a telefonom.
Nem haboztam vagy vártam. A táskámba nyúltam, előhúztam
a telefonom, miközben Zac töprengő, zaklatott arcát néztem.
BOOGIE A KIRÁLY villant fel a képernyőn, és összenéztem a kék
szempárral, amint benyomtam a zöld ikont, és a telefont az
arcomhoz húztam.
Kerestem Zacet, és ezt a tényt a sírba is magammal viszem.
–  Cső, Boog – vettem fel, közben Zac pillantása az enyémbe
fúródott.
–  B, vezetek, de lenne egy gyors kérdésem – mondta az
unokatestvérem. A háttérzajból ítélve valóban úton volt. –
Ismersz videósokat Austinban?
Elöntött a megkönnyebbülés. Már aggódtam, hogy valami baj
történt, amiért felhív.
 –  Öhhm, nem. De ismerek néhány tagot Houstonban, akik
nagyszerű munkát végeznek, ha hajlandóak elvezetni odáig –
feleltem. – Miért? A te… – Kis híján fuldokolni kezdtem a szótól.
Szándékosan igyekeztem nem gondolni rá, mióta ránk zúdította
a házasságának hírét. De belegondolni, hogy egy nem kedvelt
személyt vesz el, aki ráadásul a leendő unokaöcsémet vagy
unokahúgomat várta, bár tudtam, el kellene engednem a
megvetésemet, fájdalommal töltött el.
De az unokatestvérem a hozzám legközelebb álló férfi, és érte
mindenféle szarságot hajlandó voltam félretenni.
Még akkor is, ha egy részem bele is halt.
Ez az ő élete, és tudja, mit csinál. Elvesz egy hűtlen taplót…
akinek megbocsátott.
Na mindegy.
– Az esküvődre? – böktem ki végre.
Vagy ilyen jól lepleztem a feszültséget a hangomban, vagy úgy
tett, mintha nem hallaná.
–  Igen, az esküvőre. – Mondott valamit, de úgy tűnt, nem
nekem szánta, hanem a jegyesének. – Akkor először
körbetelefonálok errefelé, és ha nem találok senkit, elkérem
tőled a számukat. Már hívtunk egy helyet, de be vannak
táblázva.
Elkaptam Zac pillantását. Meredten nézett, homlokát
ráncolta, száját összeszorította.
– A legjobbaknál így van. Majd szólj akkor – közöltem.
További sutyorgást hallottam, majd:
 – Oké, köszi, B.
Vártam.
– Hé, meséltél már anyukádnak a babáról?
Horkantásszerű hangot hallatott.
–  Igen. Kaptam tőle egy taslit, aztán jól megölelgetett.
Izgatottan várja.
– Remélem, nagyot ütött.
Az unokatesóm kuncogott.
– Gondoltam. Később írok, oké?
– Oké, szeretlek, szia.
– Én is szeretlek. Szia – köszönt el, miközben Zac kinyújtotta a
kezét.
– Várj egy pillanatot, Boogie – motyogtam, mielőtt lassan felé
nyújtottam a telefont.
Zac elvette, mélyen a szemembe nézett, ahogy beleszólt:
–  Boog? Zac vagyok… Igen, találkoztunk. Valami nyugtalanít,
és lenne egy kérdésem. Miért nem mesélted, hogy Tökmag
Houstonban él? … Mi? … Nem… – Elhallgatott, elhúzta a telefont
a fülétől, és kibökte: – Kinyomta.
– Boog rád nyomta a telefont?
A világoskék szempár rám villant.
– Igen. Azt mondta, ő nem fog belekeveredni, ezt magunknak
kell megoldanunk, és letette.
Pislogtam.
Ő visszapislogott.
Oké.
 Erre számíthattam volna. Nem hibáztathatom az
unokatestvéremet. Ez a mi dolgunk Zackel, és nem érdemelte
meg, hogy ennél jobban két tűz közé kerüljön.
Basszuskulcs.
A kezem a tarkómra siklott, ahogy újra a szemébe néztem, a
beletörődés fokozatosan áramlott a véráramomban.
–  Nézd, Zac, nem akarok veszekedni veled. Olyan régen
történt, és…
Miért csóválta a fejét?
– Mi az?
Zac tett egy lépést előre, a rosszallás ismét visszatért sima
arcára.
– Én sem akarok veszekedni, aranyom, és ez nem veszekedés.
– Pedig egész biztos vagyok benne, hogy azt csináljuk.
Világos szemöldöke felszaladt.
– Nem, csak megbeszéljük, mi történt.
– Megbeszéljük.
– Igen.
– Zac…
– Bianca.
Tovább vakargattam a tarkómat.
–  Nézd… – próbálkoztam, de ismét félbeszakított, ahogy
elszánt tekintettel felém lépett.
–  Ezért viselkedtél olykor úgy, mint önmagad, máskor meg
mintha idegenek lennénk? – kérdezte halkan. – Amiért nem
akartál mesélni a Lusta Szakácsról? Amiért alig akartál
megosztani velem bármit is?
Mint önmagam? Mire gondol? Hogy viccelődtem vele? És
muszáj volt rámutatnia a bizalmatlanságomra vele szemben,
amit ő is észrevett?
– Miért? – kérdeztem végül.
Az aranyos álla kissé felfelé dőlt, ahogy közelről bámult az
arcomba. Le kellett küzdenem a késztetést, hogy a fülem mögé
tűrjem a hajam, miközben világoskék szeme az arcomat
pásztázta, ahogy tette, mióta újra találkoztunk.
– Mert azt hiszed, nem írtam vissza.
A fájdalom a mellkasomba hasított.
–  Ezért vagy olyan feszült a közelemben, aranyom? Ezért
búcsúzol mindig úgy, mintha utoljára látnál?
Még ezt is észrevette?
Felvont szemöldöke azt üzente: Igen, észrevettem.
Az arcom pedig azt felelte: Most mit mondjak erre?
Zsákutcába jutottunk. Mert én nem csináltam semmit, az ő
fejében pedig az egyetlen bűne, hogy idővel megfeledkezett
rólam. Hiszen megesküdött rá, hogy írt nekem, én pedig nem
válaszoltam. Hogy érdeklődött felőlem, de senki sem mesélt
neki részletekbe menően.
Na, ez fájt. Akárhányszor gondoltam végig, nem enyhült a
fájdalom. Kicsit sem, sőt egyáltalán nem.
Zac tett egy lépést közelebb, és éreztem, hogy valami lágyan
megérinti az alkaromat.
– Tökmag, nem tudom, mi a franc történt, de elképzelhetetlen,
hogy ne írjak vissza neked. És papa életére esküszöm,
kerestelek, és nem kaptam választ. Azt hittem, lefoglal a
berendezkedés, miután a suli befejeztével Connie-hoz költöztél,
és a Lupe mama utáni gyász. Tudom, hogy érdeklődtem
üzenetben. Nekem is fájt ám, amikor nem kaptam választ tőled,
kölyök, de úgy gondoltam, térre lehet szükséged. Talán nem
akartad, hogy a régi időkre emlékeztesselek…
A fájdalom továbbra sem enyhült.
–  De mama sírjára esküszöm, hogy bármennyire elfoglalt
vagyok, és bele is telik egy kis időbe, semmiképpen sem
ültetnélek fel így.
Miért fájt egyre jobban minden szó, ami elhagyta a száját?
–  Biztos vagy benne, hogy nekem írtál, nem valaki másnak?
Biztos, hogy nem csak megfeledkeztél rólam?
Na erre kidülledt a szemem.
–  Ugyanaz volt a számom, mint mindig, Zac, hacsak te nem
változtattad meg a tiedet. – Erre hirtelen gondolkodóba estem.
Megváltoztatta volna a számát, és elfelejtett szólni? Bár nem
kaptam visszajelzést, miszerint a szám nem él… akkoriban
létezett egyáltalán értesítés ilyesmiről?
Van ennek értelme?
–  Néhányszor megváltoztattam, amikor valaki lenyomozott,
de nem rémlik, hogy akkoriban megtettem – folytatta azzal a
vakító tekintettel, mintha egy napfogyatkozást néznék. –
Szóltam volna neked, ha megváltoztatom, és akkor az üzeneteid
megérkeznek. Ez egyértelmű.
 De nem tette.
Kétségkívül írtam neki. Ha elfelejtett szólni Boogie-nak vagy
nekem, az egy dolog, de az egésznek nem volt értelme.
Akkoriban hetente egyszer írtunk egymásnak. Nem lehettem a
kontaktjai legalján. Nem feledkezik meg rólam egy hónap
múlva, ha folyamatosan üzengetek neki.
Édes istenem, ez mennyire fájt.
Nem akartam megtenni, nem óhajtottam felszínre hozni
mindezt, nem kívántam beszélni róla többé. Már megtörtént.
Nincs rá mód, hogy megváltoztassuk.
–  Nézd, nem tudom, mi történt, de üzentem neked. Újra és
újra. Nem minden egyes nap, csak ahogy mindig tettük.
Úgy tűnt, hinni akar nekem.
– És te sosem írtál vissza, Zac. Nem hazudnék róla, hisz nincs
rá okom – közöltem, mert nem akartam, hogy azt higgye,
kétségbeesetten próbáltam elérni. Azt csinált, amit akart, még
ha nincs is ideje rám. De én aztán nem fogom elvinni a balhét. –
Annak ellenére, hogy Connie-hoz és Richardhoz költöztem, nem
voltam annyira elfoglalt, hogy ne írjak vissza. A barátom voltál,
és szerettelek. Lupe mama halála után nehéz időszakon
mentem keresztül, és pár hónapig Boogie szüleinél éltem, amíg
befejeztem a sulit, de… tényleg kerestelek. Csak azt hittem…
Az életem legnehezebb időszaka várt rám, amikor két
hónappal az érettségi előtt elköltöztem az abuelitám házából.
Connie ekkor Észak-Karolinában élt, Boogie ki sem látszott a
munkából, Zac Dallasban volt, a szüleim pedig… ismét leléptek.
Szerettem a nénikém és a bácsikám, de nem helyettesítették a
nőt, aki felnevelt, vagy a nővérkémet. Bár félelmetes volt olyan
messzire költözni Connie-hoz, akkoriban nem akadt más
választásom. Maradhattam volna a nénikémmel és a
bácsikámmal, de nem állt szándékomban lábatlankodni.
Aztán jött az egész Zac-káosz, és így éreztem helyesnek. Nem
bírtam több veszteséget és gyászt befogadni.
Egy pillanatra felnéztem a plafonra, amikor a szememet
mardosni kezdték a könnyek, és elfacsarodott az orrom.
Szipogtam, és kényszerítettem magam, hogy visszanézzek
Zacre, ahogy közöltem vele egy féligazságot.
– Azt hittem, nem akarsz többé barátkozni velem.
Arcvonásai megenyhültek, és egy pillanatra az alsó ajkába
harapott, mielőtt a homloka ismét összeráncolódott, ahogy a
fejét rázta.
–  Nem létezett olyan pontja az életemnek, amikor nem
akartam a barátod lenni – mondta sebzett hangon. – És tudom,
hogy nem hazudnál, kölyök. – Tekintete szilárd és határozott. –
De hinned kell nekem, nem hanyagoltalak, és nem is hazudnék
róla. Sosem hazudnék neked.
Hát pedig el tudtam képzelni, mivel megtörtént.
De…
– Nem hiszel nekem.
Fenébe már.
–  Szerintem csak azt hiszed, hogy nem tetted, de… –
Megtörtént. – Üzentem és hívtalak, ez az igazság.
 – Visszaírtam volna, Tökmag – erősködött.
De mégsem, mert én meg válaszoltam volna.
–  Sűrű volt a programon akkoriban. Minden a feje tetejére
állt, de én… – Nyelt egyet, és még egyet, tudtam, mi jár a
fejében. Amit nem mondott ki hangosan. Nem felejtettelek volna
el, de megtettem.
Másképp az évek során erősebben próbálkozik, hogy elérjen.
Talán kérdezte Boogie-t rólam.
Talán időnként gondolt rám, amikor fejben válaszolt az
üzeneteimre, de idővel feledésbe merültem.
És mindketten tudtuk.
És bizonyos szinten örültem, amiért magában tartotta.
Csak rontana a helyzeten.
Így amikor feszült, világoskék tekintetét rám szegezte, nem
tudtam, mit mondhatnék neki, mivel vigasztalhatnám, mert
őszintén szólva magam is vigasztalásra szorultam. Az enyémet
azonban nem a bűntudata táplálta, hanem a kegyetlen valóság,
a veszteség.
– Nézd, már nem számít, oké? Nincs értelme ujjal mutogatni.
– Mert mindketten tudtuk, hogy ki jönne ki hibásként, és nem
én.
Zac a szemét meresztette.
– De számít, aranyom. Nekem számít. Tíz éve nem láttalak, és
nem értem miért, és minél jobban agyalok rajta, annál jobban
bepöccenek.
Felszaladt a szemöldököm.
 Ő folytatta.
–  Régen ölelgettél, állandóan poénkodtál velem. – Száját
összeszorította. – Most úgy bánsz velem, mintha alig ismernénk
egymást; alig viccelődsz velem.
–  De viccelődöm. – Ez még nekem is gyenge próbálkozásnak
hatott.
Megrázta a fejét, és fújtatott.
–  Tökmag, idáig vagyok – mutatott a nyaka felé. – És kezdek
kiakadni.
– Rám?
– Nem, édesem, nem rád. Hanem… mindenre. Saját magamra.
– Tekintete felfelé nézett, és ismét fújtatott. – Hogy a francba
történhetett meg ez? Nem értem.
Mit várt tőlem?
A kék szempár visszatévedt rám, ekkor felsóhajtott, válla
ugyanúgy elernyedt, mint amikor papa állapotáról
tájékoztattam, letörten, szomorúan és bizonytalanul.
És az igazat megvallva, szíven ütött.
– Nem csoda, hogy így nézel rám – jelentette ki halkan.
A szívem a torkomban dobogott, habár tudtam, hogy nem
szabadna, és csak rosszul érezné magát, mégis rákérdeztem.
– Hogyan?
Ádámcsutkája megremegett.
–  Kedvesen, mint egy idegenre szokás. Viccelődni kezdesz
velem, aztán hirtelen kapcsolsz. – Zac egy pillanatra félrenézett.
– Tíz évet kihagytam az életedből, kölyök. Először fel sem
ismertelek. Nem gondoltam, hogy nagyobb szardarabnak
tudnám érezni magam, mint akkor, de most megtörtént.
Hozzá hasonlóan nekem is kimaradt tíz év az ő életéből.
És ez rajtam állt.
Felsóhajtottam, közelebb léptem a magas, szikár alakhoz, aki
több száz nő háttérképe lehetett. Az archoz, ami megérdemelné,
hogy több magazin borítóján szerepeljen. Előrenyúltam,
megragadtam meleg alkarját, és azt mondtam:
–  Én is kereshettelek volna, de meg voltam bántva. – Ez az
igazság, de nem óhajtottam, hogy túlzottan erre
összpontosítson. – Sajnálom, Zac. Őszintén azt hittem, eleged
lett a társaságomból. – Ez még nagyobb igazság, mint az előző
kijelentésem, épp elég ennyi dráma és szomorúság nekem. Nem
akartam a többi szarságról beszélni, ez is eléggé lefárasztott. És
még ennél is kevesebb értelme lett volna felhozni.
Tudtam jól.
Így tovább bombáztam az őszinteségemmel. A saját
érdekemben adtam neki egy apró darabot magamból, amit
elnyomtam körülötte.
– Nekem is hiányzott a nagy, buta fejed, Ropi.
A szeme elkerekedett. Sötét, majdnem szőke szempillái
leereszkedtek. És a szája résnyire nyílt.
A meglepettségtől talán?
Cserébe egy mosolyt küldtem felé, ami nem sikerült olyan
nagyra, mint szándékomban állt, de valamicskét még
visszafogtam magam, nehogy átlépjem a határait.
 Aztán pislogott, és ő is megmutatott egy darabkát régi
önmagából.
–  Elég lett volna a buta fejemet hiányolnod. Tudod, milyen
érzékeny vagyok a nagy fejemre – mondta Zac fapofával, szinte
tétovázva.
Nem tehettem róla, felé biccentettem.
– Ha ettől jobban érzed magad, belenőttél a nagy fejedbe.
A szája enyhén felfelé görbült.
– Jobban. Köszönöm, aranyom.
A vigyorom kiszélesedett a vészjelzések ellenére, amik
emlékeztetni próbáltak a történtekre és az elvárásaimra.
De Zac mosolya olyan volt, mint a lassan nyíló virágok a
természetfilmekben.
Csak részben gyűlöltem magam, amiért boldogsággal töltött
el… nem azért, mert úgy szerettem őt, hanem mert továbbra is
törődtem vele. És néha könnyebb volt nem foglalkozni az
emberekkel, akik nem viszonozták a törődésedet.
– Lehetünk barátok, ha időt tudunk szakítani egymásra, és ha
neked megfelel – mondtam gyengéden, próbáltam mosolyogni
rá. – Mert nem hazudtam a nagy fejedről.
A szemében tétovázást láttam egy pillanatra, de egy
másodperccel később kitárta a karját.
Az ölelésébe léptem, én, a felnőtt Bianca.
Saját magához, a mellkasához, sőt az egész életéhez húzott.
Zac Travis megölelt, és azt mondta:
– Annyira hiányoztál, texasi Törpilla.
Valami szertefoszlott a régi becenév hallatán.
Annyira, de annyira rég volt.
Arcommal a mellkasán kiböktem az igazat.
– Te is hiányoztál, texasi óriás.
 TIZEDIK FEJEZET

Az egyik milliódolláros keze a tarkómra simult, és egyszerűen

imádtam.
– Ó, édesem. Kell egy kis idő, mire begyógyul a szívem, amiért
nem akartad tudatni velem, hogy közel élünk egymáshoz.
Kicsit hátrahúzódtam, szőke és világosbarna borostáját
néztem, és felemeltem a mutatóujjam. Megböktem az orrát,
akárcsak a régi időkben, és meg sem lepett, hogy nem éreztem
helytelennek. Boogie-val, Connie-val, az unokahúgommal és az
unokaöcsémmel is szoktam csinálni.
Én csak szórtam tovább magamból az igazságot.
–  Nem akartam a nyakadon lógni, vagy elvárásokat
támasztani feléd. Ennyi. – Ez legalább 99 százalékig igaz volt.
Jó, 90 százalékosan, de ki számolja? Csak én.
Elfintorodott, és nem tudtam, mire véljem éber tekintetét.
Ficeregni akartam, kényelmetlenül érezni magam a hibáim
miatt, amiért ilyen közelről lát. A szemöldökömet egy hete ki
kellett volna szedetni. A felső ajkam is látott szebb időket. A
szemem pedig táskás az alváshiánytól, amit hetente egyszer
tudtam behozni.
Zacet egész életében gyönyörű, csinos, aranyos nők vették
körbe. Tudtam ám jól az igazságot.
Nem voltam annyira csúnya. Ha akartam, tudtam magamnak
randipartnert szerezni.
Így könnyebbé tette, ahogy közvetlenül az arcomba bámult,
magába szívta az arcvonásaimat, mintha hazugságon próbálna
érni, vagy emlékezni akarna a kinézetemre.
–  Állandóan aggódtam miattad, miután elmentem az
egyetemre, ugye tudod?
Lassan kicsinált.
–  Én is aggódtam érted. Még most is aggódom, valahányszor
pályára lépsz. Úgy szerettelek… most is szeretlek. – Fogd be. – De
annyira elfoglalt lettél, és megannyi más dolog miatt kellett
aggódnod. Nem hibáztatlak érte. – Felszisszentem. – Annyira.
Tudtam, hogy amint elmész, a világ megnyílik előtted. Vagy
legalábbis megértettem, amint idősebb lettem. – Persze, miután
kisírtam magam, de ezt neki nem kellett tudnia. Még csak
tizenegy voltam akkor.
Plusz az azt követő éveket sem szívesen részletezném. Nem
akartam zavarni őt, ebben nem hazudtam. Nem akartam olyan
személy lenni, mint amilyennek a volt barátnője tartott. De
megvolt az oka, amiért felötlött bennem a gondolat, hogy nyűg
lennék a régi barátomnak.
Egy másodpercig arra a hosszú barna hajú lányra gondoltam,
aki szánakozó hamis mosollyal jutalmazott, mielőtt a földbe
tiport. A lány, aki kitépte az önbizalmamat, és cipője orrával
megböködte. A kétség nem az ember legjobb barátja.
 Remélem, valamikor jó tetves lett.
Zac olyan sokáig nem szólt, azt hittem, meg sem mukkan,
csupán ölel. Egyre csak figyelt és figyelt, mielőtt a válla
elernyedt.
Vártam, nem tudtam, mi a fene járhat a fejében, hisz eddig is
félreértettem. Vagy talán jól értettem, csak meggondolta magát.
Kezdtem belezavarodni.
Szerencsére a válaszát nem lehetett félreérteni.
–  Én is szeretlek, Tökmag – sóhajtott fel Zac, továbbra is túl
közelről, túl erőteljesen nézett. A szája egyik sarka kissé felfelé
görbült.
Egy másik életben öltem volna, hogy másképp értse ezeket a
szavakat.
Most azonban fogtam őket, selyempapírba csomagoltam, és
biztonságos helyre tettem.
Rámosolyogtam, és beletelt egy másodpercbe, mire a szája
másik sarka is mosolyra húzódott, vonakodva, bizonytalanul.
Túlságosan óvatosan.
Az exemnek egy évbe telt kimondani, hogy szeret. Tíz éve
nem láttam Zacet, de neki elég volt hozzá néhány hét, bár a
helyzet más, a jelentése mit sem változik. Hűség. Barátság.
Törődés. Ez a három dolog mélyen a személyiségébe vésődött.
Hogyan is ne szerethetném őt? Még ha teljesen össze is
zavart.
Zac megdörzsölte jobb orcáját.
–  Elrepült tíz év, kölyök. – Ismét sóhajtott, lágy kék tekintete
mozdulatlanul, rezzenéstelenül időzött rajtam. – Még mindig
alig hiszem, hogy ilyen hosszú idő tel el.
– Nem gáz.
–  De az. – Még egyszer felsóhajtott, ismét az arcát dörzsölte,
mire a mutatóujja a szám szélén lévő szépségpöttyön landolt. –
Tényleg nem ismertelek fel. – Piszkosszőke fejét oldalra
billentette, és a szemembe bámult, ahogy megkérdezte: – Mikor
lettél ilyen aranyos?
Tinikoromban ez tőrként hasított volna a szívemben, most
azonban tudtam, mit takart.
Nem mintha továbbra is hittem volna az alternatív
univerzumban, ahol Zac többként tekint rám, mint egy
barátra… hiszen ezen a ponton csodaszámba ment, hogy
egyáltalán kedvelt. És ezzel teljesen megelégedtem.
Büszke voltam magamra, amikor viszonylag könnyed mosoly
terült el az arcomon, és megvontam a vállam.
–  Már nem teszek annyi zselét a hajamba, és megtanultam,
hogy ne fésüljem ki. Edzés, négy év fogszabályzó, smink. Connie
azt mondta, nem a serdülőkoromnak köszönhetem, mert nálam
öt év késéssel kezdődött.
A bunkó. Majdnem felnevettem, ahogy eszembe jutott a
fogalmazásmódja. De nem tettem.
Zac vicces arcot vágott, de a mosolya nem hervadt.
– Nem, te mindig aranyos voltál, aranyom.
Aranyos. Újra. De elmosolyodtam, és elfogadtam a bókját
annak, ami. A srác járt modellekkel – Boogie megsúgta a
nevüket, amikor mutatott róluk képeket – és egy-két
színésznővel. Róluk sem tudtam megfeledkezni.
–  Te és Boogie voltatok az egyetlenek, akik ezt mondták –
ismertem be. A nővérem és a nagymamám – sőt még a szüleim
is – mindig csinosnak tartottak, de a szépség nézőpont kérdése.
Első kézből tanultam meg az edzőteremben. Legtöbb dögös srác
kedves és normális, de néhányuk hatalmas beképzelt
seggfejnek bizonyult, és szurkoltam, hogy jól elverje őket az
ellenfelük, hátha tanulnak egy kis alázatot.
Kedves az nem voltam… legalábbis, ha úgy álltak hozzám.
Vagyis ezt mondogattam magamnak.
A férfi, aki újra a barátom akart lenni, valamivel ragyogóbb
mosollyal jutalmazott, mint korábban.
– Akkor is mondtam neked, a fiúk hülyék.
Fesztelenül felhorkantam. Tényleg.
– Még most is azok.
Zac mosolya egy pillanat alatt féloldalassá vált, és láttam,
amint szeretet lángol a szemében. Ami hasonlóan fesztelennek,
helyesnek és ismerősnek hatott.
– Mikor vesztetted el, Tökmag?
Hogy miért a szüzességem pattant először a fejembe, azt nem
tudtam. Aztán megértettem, micsodát. A „babahájamat”, ahogy
szerettem hívni.
–  Eltartott néhány évig, de… tá-dá. – Felhorkantam és vállat
vontam. – Örülök neki.
A vakító fehér mosolya, ami Boogie szerint három év
fogszabályozás eredménye – mert a fejemben úgy éreztem,
mintha néhány hónapig tartott volna az egész – sugárzott.
– Jól áll neked a boldogság. – Az orrlyuka kissé kitágult. – Nem
vagy semmi, kölyök.
Nem semmi.
Figyelembe véve az összes gyönyörű nőt, akivel találkozott,
annak vettem a bókját, ami: törődött velem, és neki a kinézetem
sosem számított. Egy csodálatos férfi bókja volt, aki azt mondta,
ne foglalkozzak az ostoba srácokkal. Aki tizenhat éves
koromban eljött értem a suliba Boogie-val, és egész úton
komoran nézett, amikor Boogie elmondta neki, hogy
elszontyolodtam, mert az egyik srác csúfolni kezdett, amiért
nem engedtem, hogy lemásolja a házimat.
–  Köszönöm, Ropi – mondtam neki őszintén, az emlékbe
kapaszkodva, ahogy követelte, mondjam el, ki miatt zokogok.
Nem osztottam meg vele, pedig Boogie-val megpróbálták
kihúzni belőlem. – Szóval – vontam meg a vállam körülbelül
nyolcvanadik alkalommal –, kérsz egy kis fagyasztott joghurtot?
Féloldalas pillantást vetett rám, ami azt üzente: Mit gondolsz?
Mosolyogva átadtam neki.
– Hé, Trevort láttam felrohanni a lépcsőn, amikor ideértem?
–  Biztos. A héten itt van. Legtöbbször L. A.-ben vagy New
Yorkban tartózkodik, időnként pedig ránéz a többi játékosra,
akiket menedzsel.
–  Te és CJ hagyjátok, hogy itt maradjon? Vagy ez CJ háza, és
megengedte, hogy nála lakj? – próbáltam végre választ kapni.
 –  Ez Trevor „houstoni” háza. – Mondta idézőjelekkel, és a
szemöldökét húzogatta. – League Cityben lakik. – Egy város
Houston peremén. – Egy hónapban max egy hetet marad itt. Így
megengedte, hogy itt lakjunk.
Óóó. Ez megmagyarázta a kevés bútort. A ház azért nézett ki
újnak, mert nem igazán lakott benne senki.
– Nincs értelme pazarolni a pénzt egy olyan helyre, ahol nem
maradok sokáig.
Valami nyúlós és szomorú kúszott a mellkasomba. Istenem,
remélem, jól megy a sora, és boldogan le tud telepedni a karrierje
végéig.
Megértettem, mire gondolt. Figyelemmel követtem a
pályafutását. Egyszer menesztették Dallasból, most pedig
Oklahoma intett neki búcsút. Valami derengett, amikor
elkaptam egy beszélgetést Zac és Boogie között arról, hogy ő és
az anyja mennyit költöztek Texasban, mielőtt visszaköltöztek a
nagyszüleihez.
Csukva tartottam a számat, és magamban tartottam a
gondolataimat.
–  Nem olyan rossz, mi? – fejezte be, de nem tetszett a
hanglejtése.
Meg kellett kérdeznem Boogie-tól, minden rendben van-e
Zackel. Ez inkább tartozik a legjobb barátjára, mint egy tíz éve
nem látott személyre.
Nem akartam túllépni a határt. Tudtam, hol a helyem, és
megelégedtem vele. Még addig sem jutottam el, hogy a
próbaedzéséről kérdezzem San Diegóban. Egy részem remélte,
hogy magától hozza fel, és egyelőre megadtam neki a
lehetőséget rá.
–  Örülök, hogy tetszik ez a kastély – mondtam
rezzenéstelenül, remélve, hogy közben felvidítom. – Biztos
nehéz lehet elviselni a királyi lakosztályt.
Egy pillanatra rám meredt. Majd lassan és lustán kitört belőle
a nevetés. Arca felragyogott.
–  Ez a keményfa padló mégsem márvány, öreg. Nem tudom,
hogy bírja az érzékeny lábad.
Konkrétan felnyögött, de elkaptam vakító mosolyát, ami
igazán üdítően hatott.
–  Rendben. Ezt megérdemeltem. – A boltozatos mennyezetre
pillantott, sovány arcán széles vigyor terült el. – Ez a hely
nagyobb, mint az öt ház, amiben felnőttünk.
– Aha. De tudod, hogy csak ugratlak. Viszont hallottam, hogy
kifinomultabb dolgokhoz szoktál. Boogie mutatott képeket az
oklahomai házadról. Keményen megdolgoztál mindenért. Nem
kell bocsánatot kérned, amiért megengedhetsz magadnak
mindenféle jót, vagy mert nem akarsz házat venni. Ha
megtehetném, én is ilyen szép helyen élnék.
–  Az oklahomai házat csak béreltem. – A mosolya kicsit
elhalványult, ahogy tekintete továbbra is a mennyezetre
irányult, így a következő kérdése váratlanul ért. – Miért nem
jöttél el vele, Tökmag? Tényleg azt hitted, nem akarnálak látni?
És visszatértünk a startmezőre. Nem volt hajlandó elengedni
az egészet. Banyek.
De nem akartam hazudni neki.
– Valami olyasmi.
Nem tetszett az arckifejezése.
Így a saját grimaszommal jutalmaztam.
–  Hé, ne tereld rám az egészet, amikor te is hozzám
vonszolhattad volna a segged. – Ha emlékeztél volna, hogy élek.
Szerencsére a gondolatot csak némi keserűség lepte be. Ami
haladás. – Nem változtattam meg a nevem vagy álltam
tanúvédelem alatt.
Jó passzban voltam. Kezdtem továbblépni. Nem akartam
hagyni, hogy mindez kihasson a barátságunkra.
Többé nem.
Zac azonnal becsukta a száját, pislogott, majd újra kinyitotta.
Tekintete ekkor teljesen rám szegeződött, és beletelt egy
másodpercbe, de végül kibökte:
–  Senki sem mondja így az igazságot az arcomba, kivéve
Boogie és Trevor. – Szünetet tartott. – És anya.
Á. Újabb bizalmasság.
Lábujjhegyre emelkedtem, előrenyúltam, és megpöcköltem
egyenes orrát.
–  Trevorral nem tudom, mi a helyzet, de mi, többiek már
akkor is ismertünk, amikor fecskét hordtál.
Zacből kitört a nevetés, és bensőmet elöntötte a melegség.
– Még most is szoktam.
Felhorkantam.
 – Kérlek, mondd, hogy most is tele van pici Pókemberekkel.
Zac a fejét rázta.
– Most nagy Pókember lett belőle.
A hülyéje.
Mindketten hangosan kacagtunk, ő pedig két nevetés között
megjegyezte:
– Fenébe, de hiányoztál, Tökmag. Te és a nagy szád.
Hiányoztál, Tökmag. Melegség és nem kevés szomorúság
telepedett a mellkasomba. Nem bírtam magamban tartani az
igazságot.
– Tudom. Te is hiányoztál. Remélem, nem telik el újabb tíz év,
mire újra találkozunk.
Talán nem ez volt a legtökéletesebb dolog, amit mondhattam,
de legalább Zac mosolya nem hervadt le teljesen. Úgy tűnt, ő is
próbálkozik.
– Ki van zárva – közölte, és áthatóan a szemembe nézett. – És
van terved mára?
–  Nagy tervek. – Összenéztem vele. – Be kell vásárolnom.
Neked?
– Nekem sem ártana.
– Magadnak vásárolsz be?
Értetlenül pislogott.
– Micsoda? Azt hiszed, fizetek valakit, hogy megcsinálja, ami
nekem is megy?
–  Hát igen. Vagy öt dollárt kell perkálni érte. Csak én
válogatós vagyok a termékekkel. – Közelebb hajoltam hozzá, és
azt suttogtam: – Pénzügyi gondjaid vannak? Mert néhány évvel
ezelőtt volt egy jókora tartozásom, és eltartott egy ideig, mire
kikászálódtam belőle, és… miért vigyorogsz így?
Igen, vigyorgott, és még csak leplezni sem próbálta.
– Hogy?
– Olyan bárgyún – közöltem.
Zac nagyot nevetett, amire átragadt rám is.
– Nem szűkölködöm. Ígérem.
Akkor hát.
–  És komolyan gondoltad? Tényleg menni akarsz? – A
gondolattól, hogy ő vásárol be magának, eldobtam az agyam.
Attól, hogy velem akart tartani, egészen a következő államig
repült.
Nem mintha bántam vagy érdekelt volna.
Nagy keze a semmiből megbökte az orromat, mielőtt
kitérhettem volna az útból.
– Benne vagyok, aranyom. Nekem is ennem kell.
 
 
Ha valaki két héttel ezelőtt azt mondja, Zac oldalán lépek egy
élelmiszerboltba, aki egyik vászonszatyromat a vállára veti,
miközben narancs-fehér baseballsapkáját mélyen az arcába
húzza, egy percig sem hittem volna.
Leginkább azért, mert megállt az eszem, amiért ez az
olcsójános nem hajlandó pár dollárt fizetni, hogy
bevásároljanak neki.
 Gondoskodtam róla, hogy ezt nem kevesebb mint háromszor
felhozzam az utunk során, miközben én vezettem, mert valaki
„nem akart vezetni”, és az én autómnak „nagyobb a
csomagtartója”. Nem panaszkodom, de ha választanom kell a
Honda Accordom vagy az ő luxusautója között, inkább az övét
választom. Különösen, mivel sosem ültem drágább járműben
Boogie Audijánál.
És ha ő kockáztatni akarta, hogy elrabolják a pórnép között
ácsorogva, irtóra reméltem, hogy a menedzsere tudja fizetni a
váltságdíjat, mert én aztán nem áldozom fel az életem, hogy
kimentsem egy túszhelyzetből. Ő öregebb, mint én. Előttem még
ott az egész élet.
Ezt vele is közöltem, amin felkacagott.
– Nem szoktak felismerni – jelentette ki.
–  És van bevásárlólistád, vagy random összekapkodsz
mindent? – kérdeztem később, amikor kihúztam egy nagy
méretű bevásárlókocsit az üzlet bejáratánál. Zac egész sétánk
alatt cukkolt a béna parkolásom miatt.
Lefoglalta, hogy kihúzzon egy kisebb kocsit, egy kisebb
kosárral felül, egy nagyobbal alul, és rám kacsintott.
– Nem kell lista. Megérzésből dolgozom.
–  Aha. – Mert az mindig olyan remekül sül el. Így is a tűzzel
játszottam, amiért éhesen jöttem vásárolni.
Hallva a szarkazmust a hangomban, vékony szája vigyorra
húzódott.
– Kézben tartom a dolgokat, kölyök. Te mit veszel?
 Először a termelői rész felé vettem az irányt, ahogy mindig.
–  Elég hosszú a listám. – Hátramutattam neki a jegyzetet a
telefonomban, amire elkerekedett a szeme.
A kocsiját mellém tolta.
–  Az utolsó ismerősöm ilyen hosszú bevásárlólistával egy
százhúsz kilós védő volt.
–  Nem sokszor eszek gyorskaját, és valaki mindig betoppan
hozzám, akit meg kell etetnem.
Rám meredt.
– Kicsoda?
Vállat vontam, elkezdtem válogatni a zellert, hamar
belerázódtam az ismerős és kényelmes viccelődésbe. Nem
kellett tudnia, hogy Deepára gondoltam.
– Emberek.
Beletelt egy másodpercbe, amíg Zac felkacagott, miközben
ellépett a kocsijától, és megfogott egy zacskó bébirépát, amiről
reméltem, hogy van terve vele, és nem hagyja megrohadni.
Megvártam, amíg mellém állt, felkapott egy avokádót, és
megnézte, milyen kemény, én meg óvatosan megkérdeztem:
–  Szóval… elmondod… – Megnéztem, nem állnak-e a
közelemben, de szerencsére nem. – Hogy mentek a dolgok San
Diegóban, vagy nem akarsz róla beszélni?
Láttam a meglepettségét. Csupán egy másodpercig tartott,
majd elillant.
–  Megkérdezheted, aranyom. Senki más nem szokott
érdeklődni. – Lehalkította a hangját. – Jól ment. Egy másik srác
volt még ott rajtam kívül, de nem sok jóra számítok.
Azok a szarzsákok. Remélem, minden meccsüket elvesztik a
szezonban. Az arcára pillantottam, de észrevett, és mosolyt
erőltettem magamra.
– De szar. San Diegóban amúgy is drága az élet.
– Az biztos. – Nem tetszett, ahogy oldalra billentette a fejét. –
Még van egy kis időm.
Inkább annál is kevesebb, de egyikőnk sem akarta beismerni.
A szezon hamarosan kezdődik.
Nem lepődtem meg, hogy ismét felém terelte a beszélgetést.
– Jó munkanapod volt?
–  Most csak kétszer akartam felmondani. Egyelőre ennél
jobbat nem igazán várhatok – vallottam be, és négy avokádót
tettem a vászontáskába, amit a zöldségekhez használtam.
Odahajolt, kikapta a táskát a kezemből, kivett kettőt, és úgy,
ahogy volt, belerakta a kosarába.
– Mit is mondtál a főnöködről?
Rábámultam, odahajoltam, ahogy ő is tette, visszaloptam
egyet, és így szóltam:
– Hadd mutassam meg, hogy kell kiválasztani.
Az avokádó csúcsára mutattam, és bemutattam neki a
papírzacskós trükkömet, amivel érlelem őket. Miután talált
három megfelelőt, megválaszoltam a kérdését.
–  Három új főnököm van. Megvették az edzőtermet, ahol
dolgozom, de ketten alapvetően csendestársak. A harmadik egy
igazi seggfej, bár valamennyire megnyugtat a tény, hogy
senkivel sem kedvesebb, ennek ellenére is gyűlölöm.
– Nem keresel elég pénzt a videózással?
Rápillantottam, miközben a hagymák felé toltuk a
kosarunkat, ám abból csak én választottam.
– De. Most már igen. Az elmúlt két évben jól kerestem vele, de
azelőtt túlságosan bizonytalan volt, így nem akartam kilépni,
amíg nincs biztos jövedelmem a szponzorokból és reklámokból
– magyaráztam. Megannyi dolgot megtartottam magamnak, és
tudtam jól, hogy idővel fel fognak jönni. – Történt valami más is
akkoriban, de túl összetett és hosszú történet. Máskor
elmesélem. Szóval, most már ki akarok lépni, de Deepa
barátnőm, akivel találkoztál…
– A fiatal?
Bólogattam.
–  Nem akarom magára hagyni, így megvárom, hogy másik
munkát találjon, hogy én is felmondhassak. Segít a videózásnál,
de az mégsem elegendő pénz neki. A vágást magam csinálom. –
Két éve tanultam bele, de erről nem kellett tudnia.
Felvonta a szemöldökét.
– Van egy asszisztensed?
–  Valami olyasmi. – Oldalba böktem. – Csak apróságokban
segít, szinte mindent egyedül csinálok. – Mert nem bíztam
mások segítségében többé, de ez túl bonyolult történet az
élelmiszerboltba. – Szóval előbb-utóbb lelépek onnan. Nem
aggódok miatta túlságosan. Azt hiszem, annyira felvillanyoz a
néhány hónap múlva esedékes utazásom, hogy nem különösen
törődöm az edzőteremmel.
– Miféle utazás?
– Októberben megyek Disney Worldbe.
– Connie-val?
– Nem, egyedül – feleltem. – Egy tizenkét éves ígéretet váltok
be vele. Annyira izgatott vagyok.
– Emlékszem, hogy mindig akartál menni. – Szívélyes mosolyt
küldött felém, és valamin mintha elgondolkodott volna. –
Kölyök, mit csinálnak most a szüleid?
Nem lepődtem meg, hogy ennyi időbe telt kérdeznie róluk.
Természetesen emlékezett a velük való kapcsolatomra. Vagy
legalábbis volt fogalma róla, milyenek voltak, hogy a szülőség
náluk abból állt, hogy ledobták a lányaikat a nagymamájuknál,
hogy a saját életüket éljék.
–  Jelenleg Nicaraguában segítenek. Anya pár napja küldött
egy e-mailt, miszerint még legalább két-három hónapig ott
lesznek.
Ujja a kocsi fogantyúján dobolt, és csak elképzelni tudtam,
mire gondol.
–  Nem voltam biztos benne, felhagytak-e az utazgatással… –
mondta fojtott hangon, ami melengette a szívemet.
–  Igen, most is csinálják – közöltem. Már hatéves koromban
megszoktam, hogy sosincsenek jelen.
Legalábbis valamilyen szinten.
Nem óhajtottam többet beszélni róluk, és úgy éreztem, ő sem.
–  Én itt végeztem, vén trotty, neked mi kell még? Szeretnél
szétválni? – kérdeztem derűsebben, mint ahogy éreztem
magam.
– Veled tartok.
Oké.
– Nálam a garnéla következik.
Zac biccentett, és követetett. Kiszúrtam az ismerős férfit a
pult mögött, és intettem neki, amikor összenéztünk.
–  Szia – köszönt a dolgozó, és a hűtőpult mögé lépett. – Mi
újság? Mit adhatok?
–  Két kiló pucolt garnélát szeretnék – mondtam neki
mosolyogva. – Ma nincs Anthony?
Az idősebb férfi elvigyorodott, ahogy kinyitotta a hűtő ajtaját,
és benyúlt.
– Szabadnapja van. Ki fog ugrani a bőréből, hogy érdeklődtél
felőle.
Felhorkantam, mire Zac mellém lépett.
– Ajjaj! Hagyjuk inkább pihenni.
Az alkalmazott szeme a társamra siklott, és meglepett arcot
vágott. Az elmúlt évben legalább tízszer kérdezett a kapcsolati
státuszomról, és ezt követően általában a fiatalabb, de aranyos
munkatársát kezdte nekem ajánlgatni.
– Ő a barátod?
–  Nem. – Mosolyt erőltettem az arcomra. – Zac, ő itt George.
George, Zac.
George szeme összeszűkült, és furcsa érzésem támadt…
Zac a vállamra tette a kezét.
 – Mi a helyzet?
Éltem a témaváltás lehetőségével.
– George, hogy vannak a gyerekek? A lányod ápolónak tanul,
ahogy akarta?
Ez eléggé elterelte a bolti pajtásom figyelmét, hogy a lánya
iskolai drámájáról kezdjen beszélni. Az emberek szerettek
megosztani velem dolgokat, én pedig meghallgattam őket. Így
észrevétlenül sikerült egy adag hátszínt kérnem Zacnek.
Mondtam George-nak, hogy később találkozunk, és szó szerint
elrángattam onnan Zacet, mielőtt a férfi rájön, honnan
tűnhetett neki ismerősnek a barátom.
–  Biztos vagy benne, hogy nem ismernek fel? – kérdeztem,
amikor hallótávolságon kívül kerültünk.
Zac gondolkodás nélkül felvett egy zacskó spagettit.
– Hát… néha. Nem olyan gyakran. – Felvonta a szemöldökét. –
Téged?
– Nem. Hatszor ismertek fel, CJ-t is beleértve.
Bólogatott, és egy pillanatra elhúzta a száját, mielőtt így szólt:
– Még nem is kérdeztem. Van barátod?
A fejemet ingattam.
–  Nem, a magam barátja vagyok. – És ha már témánál
vagyunk… – Neked van barátnőd? Vagy a szőke az a buli
izédről?
–  A szőke a buli izémről…? – kérdezte, és elgondolkodva a
plafon felé meredt.
Ez a marha azt sem tudta, kiről beszélek. Aztán meg is
erősítette azzal, hogy olvasott az elmémben.
–  Nem tudom, kiről beszélsz – mondta egy pillanat múlva
szégyenlősen. – És nincs barátnőm, vagy semmi ilyesmi. Nincs
időm komoly kapcsolatra.
Felhorkantam.
– „Nincs időm”, oké – mondtam szarkasztikusan.
Könyökével oldalba bökött, és bármit is készült mondani, a
telefonja félbeszakította. Előhúzta, és az orra alatt káromkodott,
amikor elolvasta, ki az. Kék szeme rám villant, mielőtt azt
motyogta:
– Trevor az, a menedzserem – mondta, mintha nem tudnám,
ki az. – Egy másodperc… Mizu, Trev? Most hívott? – kérdezte Zac
zavart pillantással meredve rám.
Rámosolyogtam, és fülelve a soron lejjebb lévő babkonzervek
felé fordultam.
– Nem… Igen… Megbeszéljük, amikor hazaérek, most a boltban
vagyok a texasi Törpillával… Texasi Törpilla… Bianca.
Bemutattam neked, amikor azt a reklámfilmet forgattuk,
emlékszel? Nem. Micsoda? Szerzői jogok megsértése? – Zac
fújtatott, és biztos voltam benne, hogy a szemét forgatja. –
Szerinted, ki találta ki a becenevemet, Trev? Mindig is texasi
Törpilla volt, aztán elkezdett texasi óriásnak nevezni.
Elhúzta a telefont az arcától, megnyomott valamit a
képernyőn, felém sétált, és halkan megkérdezte:
– Tökmag, hány éves voltam, amikor először úgy neveztél?
Tudta, hogy hallgatóztam, és később majd jót nevetek rajta.
Két feketebab-konzervet tartottam, amikor megfordultam, és
azt mondtam Trevornak:
–  Nyolcéves voltam, amikor Zac texasi Törpillának kezdett
nevezni, mert a kedvenc pólómon egy Texas zászló volt.
Karácsonyra megpróbáltam egy óriási Texast rajzolni neki egy
pólóra, és akkor kezdtem texasi óriásnak nevezni. – Zacre
néztem, és felvontam a szemöldököm. – Miért, skacok?
Utólagosan ki akarjátok fizetni a jogdíjat, amiért én voltam az
ötletgazda?
Zacnek a plafon felé kellett néznie, én pedig összecsíptem az
orrom, amikor Trevor azt dadogta:
– Nem, csak kérdeztem. Zac, elég a kihangosításból.
–  Csak vicceltem a jogdíjjal kapcsolatban – nevettem,
miközben néztem, ahogy a régi barátomból újra és újra kitör a
nevetés.
–  Zac! – sziszegte a menedzser, mielőtt Zac levette a
kihangosítást.
De Zac válaszait továbbra is hallottam.
– Viccelt, Trev. Nem mintha valaha is pólóra írattuk volna.
–  Nem lenne rossz ötlet – kiáltottam oda, mielőtt
visszafordultam a babokhoz.
–  Bianca szerint nem lenne rossz ötlet. Talán, amint új
csapathoz kerülök…
Amint új csapathoz kerül. Megmosolyogtatott az
optimizmusa. Örülök, hogy nem folytatta a „szegény én, lehet
vissza kell vonulnom” siránkozását. Örülnék, ha többé nem
kellene találkoznom azzal a Zackel.
–  Jó, később megbeszéljük… Nem. Csak most nem akarok
beszélni róla. Kérsz valamit a boltból? – Zac megfogott egy másik
zacskó tésztát, és a kosárba dobta.
Zac még egy-két percig telefonált.
Kíváncsi voltam, miről kívánt beszélni vele a menedzsere, és
miért nem akarta Zac előttem felhozni.
És nem hagytam magam csüggedni, amikor rákérdezett, hogy
van-e Lusta Szakács-pólóm.
Az feleltem, nincs.
Megkérdezte, miért, és én elmondtam, hogy eddig nem is
gondoltam rá.
A bevásárlásunk vagy a hazaút során nem hozta fel a
Trevorral folytatott beszélgetést.
Boogie a legjobb barátja, nem én.
És ezzel nincs semmi gond.
Csak nem szabadott elfelejtenem.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

– Igen, megint hányt – mondta a nővérem a telefonba egy héttel

később, miközben a bevásárlást pakoltam.
Fintorogtam, ahogy a könyökömmel becsuktam a hűtőajtót.
–  Picsába, még a cipőjére is ment. Undorító! B, később
visszahívlak! Bocsi!
–  Ne kérj bocsánatot. Jobbulást kívánok neki! Üzenem neki,
hogy imádom! – kiáltottam a telefonba, miközben hallottam,
ahogy az unokaöcsém, Guillermo a benzinkúton öklendezik,
ahol megálltak.
– Oké, szia – mondta sietősen, mielőtt kinyomta.
Szegény unokaöcsikém. Alighanem Luisa, az unokahúgom
előző nap szólt, hogy nem érzi jól magát. Az unokaöcsém azt
állította, ő jól van, de egy óra sem telt el a Killeenből hozzám
vezető útjukból, amikor hirtelen gajra ment minden. Yermo
rókázni kezdett az út szélén, majd folytatta a benzinkúton, ahol
megálltak. Közben Richard, a sógorom, odatelefonált, hogy
Luisa is sugárban hányt. Így természetesen visszafordultak.
Teljesen érthető. És ha ez bezavart a két holnapra betervezett
videóba, hát ez van. Csak az számított, hogy meggyógyuljanak.
Én majd megoldom.
 Olyan két hónap telt el az utolsó „vendégszereplőm” óta,
mivel Guillermo és Connie érkezését vártam. Letettem a
telefonom, és átgondoltam a lehetőségeimet. Boogie nem ért rá,
az biztos. Néhány barátomra gondoltam, akik tudnak a
mellékállásomról, de ők nem igazán szerettek szerepelni.
Deepára a háttérben van szükségem, így ő is kiesett. A szüleim
sem voltak a közelben, noha ők a tartalék tartalékának a
tartalékai voltak. Utolsó pillanatban kellett találnom valakit,
különösen, hogy a hozzávalók előkészítve vártak. Már a
konyhát is kipucoltam, és nem akartam, hogy kárba vesszen.
Kit kérdezhetnék meg?
Átgondoltam, miközben összelöktem egy gyors vacsorát
tésztával, olívaolajjal, parmezánnal, kaliforniai paprikával,
valamint maradék brokkolival és csirkemellel. Ám amikor a
török romantikus sorozatom bepótlása közben vacsoráztam,
hirtelen az agyamból kipattant egy ötlet.
És ahogy a legtöbb ijesztő dolog esetén, megkérdeztem
magamtól: Mi a legrosszabb, ami történhet?
Két teljes percbe telt, míg megtaláltam CJ Picturegram-oldalát,
és további két percbe, míg megírtam és átírtam az üzenetet,
amit küldeni akartam.
 
ALUSTASZAKACS: Szia, CJ! Véletlen nem tudsz valakit (vagy
két valakit), akit érdekelne egy holnapi videózás? Kaja
képében vagy egy kisebb összeggel tudok fizetni érte.
 
 Egyenes és lényegre törő. Tökéletes. Esélyes, hogy a temérdek
üzenete mellett elsiklik az enyém fölött, de egy próbát megért.
Talán újrahasznosíthatnék egy régi videót? Vagy ha az
unokaöcsém jobban érzi magát, megpróbálhatnám úgy
cserélgetni a műszakokat, hogy el tudjak ugrani Killeenbe jövő
héten? Tudtam, hogy szombaton dolgoznom kell. Néhány
követőm biztos panaszkodna, de egyeseknek semmi sem jó.
Egyszer valaki még a pólóm színe miatt is nyafogott, mert
bántotta szegény kis érzékeny szemét.
Sajnos nem tudok varázsütésre a videómba igézni senkit.
Egy apró pici pillanatra Zacre gondoltam… De neki nincs
ideje. A vásárlásunk óta néhányszor üzent nekem, de a
Picturegram-posztjai alapján lefoglalták az edzések, és minden
más, amit szabadidejében csinált. Örültem, hogy többet posztolt
az edzéséről, ahogy korábban javasoltam.
De nem akartam zavarni, vagy kikönyörögni, hogy segítsen.
Mert tudtam jól, ha szólnék a szorult helyzetemről, azonnal
felajánlaná. És ezt inkább éreztem kihasználásnak, mint CJ
megkeresését.
Nem mellesleg CJ célzott rá, hogy szívesen szerepelne az egyik
videómban, nem igaz? Ha pedig nemet mond, nem nagy dolog.
Így is lefoglalta az előszezon. De talán tud valakit, aki benne
lenne.
Egy órával később, amikor a telefonom megrezzent, baromira
meglepődtem, hogy a Picturegram-értesítésem CJ nevét jelezte
ki. CJDANIELS ÜZENETET KÜLDÖTT
 A legrosszabb esetben nemet mond, és nem tud ajánlani
senkit, ennyi. Nem nagy ügy. Így megnyitottam hát az
üzeneteimet.
 
CJDANIELS: Szia. Hány órára gondoltál?
 
Ó, basszus.
Azonnal visszaírtam.
 
ALUSTASZAKACS: Délelőtt 10? Igazából egész nap ráérek.
Általában nappal forgatok, de bárhogy tudom alakítani.
[mosolygós arc]
 
Éppen újraolvastam az üzenetem, amikor válasz érkezett.
Ne éld bele magad. Nem biztos, hogy tud segíteni.
 
CJDANIELS: OK.
 
OK?
Legalább nem mondott nemet. Vagy mi mást jelenthetett?
Talán megkérdez valakit?
Vártam, amíg a török sorozatom befejeződött, majd felálltam,
és bepakoltam a mosogatógépet. Előre beállítottam, ha este még
használnék néhány edényt, aztán megnéztem a telefonom. A
képernyő felvillant, és új Picturegram-üzenetem érkezett.
 
 CJDANIELS: Bárki jó lesz?
 
ALUSTASZAKACS: Persze, a lényeg, hogy akarjanak
szerepelni, és ne zavarja őket, ha posztolom a végeredményt.
 
A koldus ne válogasson. Rögtön válaszolt.
 
CJDANIELS: OK.
CJDANIELS: Helyszín?
 
ALUSTASZAKACS: A lakásom. [mosolygós arc]
ALUSTASZAKACS: [cím csatolva]
ALUSTASZAKACS: Tudsz valakit, akit érdekelne?
 
Nem akartam rámenős lenni, de… tudnom kellett, mivel
számoljak.
 
CJDANIELS: Én és Amari. Elfogadjuk a kaját, ha neked úgy jó.
 
Ő?
 
ALUSTASZAKACS: PERSZE! Biztos vagy benne?
 
CJDANIELS: Naná. Tízkor találkozunk.
 
 Szent TEHÉN. Erre aztán nem számítottam. Nem ez volt a
szándékom… többnyire. Bárkinek örültem volna, akit érdekel.
Csak nem akartam újabb embereket beavatni a
mellékállásomba, akik nem tudtak róla.
Nem lett volna muszáj bevállalnia, és talán szólnom kéne,
hogy ne érezze kötelességének, de… hülye lennék elrontani az
egészet. És hülye nem voltam. Legalábbis annyira.
 
 
Tíz perccel a tervezett idő előtt lent vártam a kapuban. CJ üzent,
hogy úton van, és nem akartam, hogy keresgetnie kelljen a
lakásomat. Elég trükkös megtalálni erre, és mivel hatalmas
szívességet tett nekem, nem kívántam elüldözni őt.
Továbbra is alig hittem el, hogy kisegít… nem azért, mert
profi futballista, hanem mert nem tartozott semmivel. Ha
valamit megtanultam az elmúlt néhány évben, hogy legtöbben
nem segítenek önzetlenül, ha nem látnak hasznot belőle.
És szó szerint nem tudtam elképzelni, hogy ő mit nyerne
ebből. Sokkal több Picturegram-követője volt, mint nekem. Úgy
tűnik, ő az egyik legnépszerűbb White Oaks-játékos.
A legkevesebb, amit tehettem, ha nem bánja meg, hogy
ekkora szívességet tett nekem.
A Trevor felhajtójáról ismerős piros Jeep hirtelen befordult a
lakóparkhoz. Aztán legördült az ablak, és egy ismerős arc jelent
meg odabent. Integetve odakocogtam.
– Szia, CJ.
 – Helló. – Rám mosolygott.
Az utasülésen egy ismeretlen pasi előredőlt, és odaintett.
Visszaintettem.
–  Szia – köszöntem neki, mielőtt CJ-hez fordultam. – Ha
beugorhatok hátra, mutathatom az irányt.
– A mögöttem lévő ajtó nyitva van – egyezett bele.
Beletelt egy másodpercbe, mire kinyitottam, és beugrottam,
mert hirtelen Trevor türelmetlen arca fogadott a hátsó ülés
másik oldalán.
– Szia, Trevor – üdvözöltem az idősebb fickót.
– Szia – felelte, aztán a telefonját bújta.
Oké. Ez aztán remekül ment. Remélem, nem ő volt az a
„barát”, aki szerepelni akart, de ő is megfelel, ha nincs más
választás.
Előrehajoltam, és megadtam CJ-nek a belépési kódot. Ahogy
kinyílt a kapu, megpaskoltam az egyik vállát.
–  Köszönöm, hogy jöttetek – mondtam, mielőtt a másik pasi
felé fordultam Trevor szúrós tekintetével magamon.
Az utasülésen ülő fickó a Jeep közepe felé fordult, sötétbarna
szeme rám szegeződött, és úgy vigyorgott, mint a tejbetök.
Kezet nyújtottam neki.
– Szia. Bianca vagyok.
A pasi, akit végre jobban láthattam, őrülten jól nézett ki –
közel annyira, mint Zac –, bőre világosbarna, szemöldöke sűrű
és sötét, és mosolya majdnem olyan barátságos, mint… Zacé. De
csak majdnem. Megszorította a kezemet.
 – Tudom, ki vagy – közölte vakító mosollyal. – A nevem Amari
– mutatkozott be az idegen, megerősítette, hogy ő az, akit már CJ
említett, és elengedte a kezemet. Ő is egy futballista, akivel Zac
edzett a szezon kezdete előtt, ha jól emlékszem.
Elmosolyodtam, majd elmagyaráztam a lakásomhoz vezető
utat. CJ talált egy parkolóhelyet a közelben, én pedig
megvártam, hogy mindenki kiszálljon, és a lakásomhoz
vezettem őket.
– Tényleg nem tudom eléggé megköszönni – kiáltottam nekik.
Trevorra pillantottam, aki ma sötét nadrágot és feltűrt ujjú
világosszürke inget viselt, miközben éberen figyelt. – Ha
meggondoljátok magatokat, bármelyik pillanatban
kihátrálhattok. Nem kell olyat csinálnotok, amit nem akartok.
Így is csak reménykedve próbálkoztam, nem vártam semmit. –
Hármójukra mosolyogtam, amit egyedül Trevor nem viszonzott.
– Komolyan. Semmi kényszer.
CJ ficeregni kezdett, és észrevettem, hogy fekete pólót és sötét
farmert viselt, egyetlen kiegészítője egy drága aranyóra. Jól
festett.
– Hiába próbálkozom, egyszerűn nem tudok főzni – bökte ki.
Egy pillanatra elgondolkodtam.
–  Nyugi. Én meg biztosan sikoltozva takarnám az arcom, ha
egy futball-labda repülne felém. És amúgy is csak szórakozni
fogunk. Minden rendben lesz. – Megacéloztam magam, és az
idősebb férfi felé fordultam. – Trevor, te is szerepelni akarsz?
A fickó ásított egyet, mielőtt azt felelte:
 –  Nem, csak azért jöttem, hogy megbizonyosodjak róla, nem
valami pornóba vagy hasonlóba akarod belekeverni őt.
Pislogva próbáltam felfogni, jól hallottam-e.
Úgy tűnik, jól.
–  Dehogy. Ígérem, semmi huncutkodás. Azt keddenként
szoktam csinálni. – Ismét pislogtam. – Csak vicceltem. Saját kft-
m, könyvelőm, céges számlám és nyugdíj-előtakarékosságim
van.
A fickó nem talált viccesnek, de nem először fordult elő. Ez
van.
A második emeletre vezető lépcső felé fordultam.
– CJ, ízlett a fagyasztott joghurt?
– Azonnal be is toltam az egészet.
Elmosolyodtam.
– A Zacével is szemezgettem, de beelőzött.
A szemét még azt sem említette, hogy megette, nemhogy ízlett
neki.
– Ettetek fagyasztott joghurtot? – kérdezte Trevor a semmiből.
CJ válaszolt.
– Maradt egy pici, ha szeretnéd, Trevor. Epres – ajánlottam a
karót nyelt hapsinak.
Elgondolkodott.
– Szeretem az epret.
Naná, hogy.
– A tied. CJ, gondolkoztál rajta, mit szeretnél?
Nem habozott.
 – Banánkenyeret. Ha pedig bármikor készítesz újra joghurtot,
abból is kérek.
A legkevesebb, hogy mindkettőt megkapja.
– Amari?
– Bármi megfelel.
Az emeletemen a második ajtóhoz értünk, amit kinyitottam,
beengedtem őket, miközben nagy mosolyt küldtem Amari és
Trevor felé.
Deepa és én már szinte mindent elrendeztünk. Ez profi
szinten ment nekünk. Az ablakokat egész évben derítőlap
takarta, hogy elnyomjam a beszűrődő természetes fényt.
Alapjáraton lehúztam a redőnyt, de szerettem a folytonosságot.
Na meg a lustaság is nagy úr.
A kamerám a konyhaszigetet és a tűzhelyet vette, két végén
egy-egy soft box kapott helyet. Az egyik a bal oldalon, másik a
jobb oldalon, negyvenöt fokos szögben megbillentve a felé a
pont felé, ahol állni szoktam. Korábban pedig ellenőriztük a
csíptetős mikrofonokat.
Tettem róla, hogy a kamera akkumulátorai fel legyenek
töltve, és Deepa arcából ítélve a laptopom előtt, épp ellenőrizte,
hogy nincsenek-e megtelve a memóriakártyák. Habár előre
figyelmeztettem a vendégeinkre, kissé összerezzent, és a
mosolya szemmel láthatón szélesebbé vált, amikor bemutattam
őt CJ-nek és Amarinak. Mindketten udvariasak voltak vele.
Trevor pedig… hagyjuk. Később majd elmagyarázom a
barátnőmnek.
 A konyha felé tereltem a vendégeimet, és hirtelen szűkösnek
tűnt a hely kettőjükkel odabent. De megoldjuk. Összefontam az
ujjaim az állam alatt, és azt mondtam:
– Olyan boldog vagyok, hogy itt vagytok. Őszintén köszönöm.
Amari válaszolt.
– Szívesen. Anyám ki fog ugrani a bőréből. Köszönhetek neki
a videóban?
–  Akár az egész családodnak is. Amit csak akarsz. – A
talpamon ringatóztam. – Nem tudom, mennyi időtök van, de
bárhogy össze tudjuk hozni. Nem akarlak feltartani titeket.
Hárman szerepeljünk egyszerre, vagy külön-külön szeretnétek?
Négy receptet készítettem be. Mindegyikhez megvannak a
hozzávalók. Ritkább esetben egy óra alatt lezavarunk egy
videót, de időnként három-négy óra is kell hozzá, attól függ,
mennyit kell megállnunk.
Előző este kilenckor pattant ki a fejemből a négy különböző
recept ötlete, így utolsó pillanatban a boltba kellett rohannom.
Mi van, ha nem szeretik a mogyoróvajat? A mogyoróvajas-
mályvacukros puffasztott rizs nem működne. Vagy mi lesz, ha
inkább normális ételt készítenének? Vettem próbaképpen
néhány dolgot mézes-ropogós csirkéhez. Egy ideje pedig nem
hagy nyugodni a lime-os sajttorta gondolata.
Innen pedig elszaladt velem a ló. Nem akartam elbaltázni az
egészet, hogy faggatózom, vagy válogatósnak tűnök, így
felkészültem. Bárhogy akarták a srácok, én benne voltam. Egy
videó, két videó, fél videó, bármi. Mogyoróvajas-mályvacukros
puffasztott rizs, lime-os sajttorta, mézes-ropogós csirke vagy
kuglóf. Ezen a héten az édesszájúságom került előtérbe.
–  Mit gondoltok? – kérdeztem tőlük a leglazább
mosolyommal. – Ami nektek jó, nekem is. És még mindig
mondhattok nemet. Nem fogok megsértődni.
–  Én szeretnék főzni, de figyelmeztettelek, nem vagyok jó a
konyhában, hacsak nem a mikrót kell használni – mondta CJ.
Amari megvonta két tökéletes vállát.
– Én nem sietek sehová. Bármit akartok csinálni, nekem jó.
– Ahogy gondoljátok. Már ellenőriztük a három mikrofont, de
nem kell mindet használnunk.
–  Mi lenne, ha most hárman szerepelnénk, és ha bejön,
valamikor visszajövök még? – kérdezte CJ.
Nem is próbáltam leplezni az izgatottságomat.
– Amikor csak szeretnéd – mondtam.
Trevor újfent ásított a konyha szélén. Olyan csendesen
ácsorgott, hogy meg is feledkeztem róla, de ott állt Deepa
mellett, miközben a barátnőm a laptopot nyomkodta.
– Főzős videókat csinálsz? – kérdezte.
Ha le akarjuk egyszerűsíteni…
– Valami olyasmi.
– Ezzel keresel pénzt?
CJ felsóhajtott, de én bólintottam.
– Még nem teljes állásban, de hamarosan igen. Lusta Szakács
a neve, keress rá, ha akarsz.
Az idősebb férfi kétkedve felvonta a szemöldökét, de ennek
ellenére a telefonjáért nyúlt. Kíváncsi voltam, mi járhatott a
fejében. Hazugnak hitt? De sosem fogom megtudni, mert annyit
kérdezett:
– Hm, leülhetnék valahová, míg várok?
– Ott a nappali – feleltem, mielőtt a két srác felé fordultam. –
Akkor együtt barmoljunk el egy receptet?
Amari elvigyorodott.
–  Nyomjuk együtt. Ha balul sül el, CJ-vel együtt akarom
kidobni a taccsot.
A mosolyom lehervadt, és sandán néztem rájuk.
– Hé, az csak egyszer történt meg.
Ám ahogy mindannyian felkacagtunk, tudtam, hogy jó móka
lesz.
 
 
Öt órával, több kiló fagyasztott csirkeszárnnyal és nyolc
keksszel később elterültem a kanapémon.
Egyedül.
CJ, Amari és Trevor fél órával ezelőtt távoztak, és még ők
mondtak köszönetet nekem. Vagyis CJ és Amari. Trevor, akit
azon kaptam, hogy elszántan figyelt minket, elmorgott egy
szinte őszinte köszönést, különösen azt követően, hogy
megkapta a maradék epres fagyasztott joghurtomat. Persze csak
miután elolvasta a beleegyező nyilatkozatot, amit CJ-nek és
Amarinak szántam.
Ennek tetejébe, a srácok azt ígérték, bármikor jönnek, ha
„kellenek”.
Deepa tíz perccel utánuk távozott. Megölelgetett, és alig tudta
elhinni, hogy a srácok átjöttek, és részt vettek a főzésben. Én is
hasonlóan éreztem.
Helyet csináltunk a hűtőben húsz perccel azután – én
igazából CJ-t és Amarit irányítottam és figyeltem –, hogy
összekeverték a hozzávalókat és a lime-os sajttortafalatkák
„tésztáját” muffinformába adagolták, amit CJ kipapírozott.
Aztán huszonöt percet vártunk, hogy megsüljön, negyvenötöt,
hogy lehűljön, aztán még egy órát, hogy pihenjen a hűtőben…
később rájöttem, hogy vagy négy órát kellett volna várni.
Nem rossz, nem rossz.
Ekkor meghallottam, hogy korog Amari gyomra, és
megkérdeztem, kérnek-e enni. Meg sem lepett, hogy azonnal
bólogattak. Deepa és én mindig tartottunk ebédszünetet, amíg
sültek a dolgok, vagy ha valamivel gyorsan elkészültünk. Nagy
meglepetésemre a kaja hallatán Trevor is felkapta a fejét.
Tudtam, hogy lesz értelme megvenni az óriás adag fagyasztott
csirkeszárnyat, amikor leakciózták.
Remek nap volt.
És most ahogy szerkesztettem a videót, azon filóztam,
lenyomjak-e még egyet. Sokkal több munka, és rizikósabb
Deepa segítsége nélkül, de olyan nyugtalannak tűnt, inkább
hazaküldtem. Ugyanakkor nem igazán akadt más dolgom. És
minden be volt állítva, így elég néhány módosítást végezni, és
mehet is.
 Adtam magamnak tíz percet, mielőtt belevágtam volna így
délután. De ki voltam sminkelve, előző este a biztonság
kedvéért kivasaltam a ruhám, és vártak rám a hozzávalók.
Tíz perc, addig elindítottam a felvett videót.
– Helló, lusta szakácsok. Ma két vendéget hoztam el nektek. – A
képernyőn az ujjammal doboltam a világos gránitpulton, amin
alig maradt hely.
Ekkor lépett be kétoldalról CJ és Amari a képbe, CJ
kifejezéstelen arca megmelengette a szívemet, mert lerítt róla,
milyen ideges, Amari pedig a legbárgyúbb vigyorát öltötte
magára. A balomra mutattam.
– Két új barátomat, CJ Danielst és Amari…
Az arcomra kiült, milyen szépen belesétáltam ebbe.
Gondoltam rá, hogy megállítom és újrakezdem, de próbáltam
anélkül tenni, mert sokkal hitelesebbnek tűnt. Arról voltam
híres, hogy a lehető legkönnyebben oldom meg a dolgokat,
buktatók ide vagy oda.
Még ha sikerült is beégnem azzal, hogy most először nem
tudom valakinek a nevét. Ezt kapja, aki ismeretlent hív meg.
A képernyőn a fejem Amari felé fordult, az arcom pirulni
kezdett, miközben a legostobább mosollyal vakargattam az
orrom, és megkérdeztem:
– Öhm, Amari? Mi is a vezetékneved?
CJ szakadni kezdett a röhögéstől mellettem. A képernyőn felé
fordultam, és széles mosollyal rámeredtem, mielőtt belőlem is
kitört a nevetés.
 – Bocsi, Amari – nevetgéltem.
A videó többi része egész gördülékenyen ment; kissé
idegesnek tűntek, de remek munkát végeztek, elejtettek néhány
elszólást, és egyenként módosítottuk ugyanazt a receptet, hogy
lássuk, kié sikerül jobban. Végül a lime-os sajttortafalatkák
mellett döntöttünk. Az enyém lett a nyertes. CJ sütije elég
ragacsos lett, mert nem rakott bele tojást, Amari pedig túl sok
cukrot rakott bele, amit el is panaszoltunk a kifejezéstelen arcú
Amarinak.
Érdekes menet volt, de megvan bennük a potenciál. Csupán
újabb négy órára volt szükségem, hogy megvágjam a videót.
Általában másnapig várni szoktam, de a srácok annyira
izgatottnak tűntek, hogy láthassanak egy kis részletet.
A telefon megcsörrent. Felemeltem, és meglepett a név, ami
felvillant a képernyőn. De mosolyt is csalt az arcomra.
Felvettem.
– Mizu, vén trotty?
Kacagása a fülemben zengett.
– Tökmag, otthon vagy? Ráérsz kicsit?
– Igen, és nem.
– Mit csinálsz?
– Pornót nézek.
Egy szót sem szólt.
–  Csak viccelek. Videót vágok éppen, és azon gondolkodtam,
csinálni kéne még egyet. – Meséljek neki a vendégeimről? Miért
is ne? – CJ és Amari… Villanueva volt nálam.
 Nem mintha lenyomtunk volna egy édes hármast.
A rövid szünetből a vonal végén azon tűnődtem, erre gondol-
e, vagy a pornós viccemet fontolgatja.
Biztos nem.
Szerintem nem is gondolja, hogy van vaginám.
–  Miért? Mit tervezel? – kérdeztem, miután túl hosszúnak
éreztem a némaságát.
Meg kell hagyni, nem habozott vagy kérdezte meg, mit
csináltak nálam. Annyit mondott:
– Csak meg akartam kérdezni, éhes vagy-e.
Hívjam át magamhoz? Nem volt muszáj leforgatnom azt a
videót. Szabaddá tehetem a délutánomat.
–  Nemrég ettem. De összedobhatok egy-két szendvicset, ha
szeretnéd. Vagy kajáldába akartál menni?
Ismét szünetet tartott, mielőtt a szokásos vidám hangján azt
felelte:
– Tudnék enni egy szendvicset.
–  Akkor ugorj át. A kapukód 321125, Ropi. – Bár rájöttem,
hogy az unokatesóm már megadta neki, amikor egyszer átjött.
– Tíz perc múlva találkozunk, aranyom.
– Oké, vezess óvatosan – mondtam, mielőtt letettük.
Még tizenöt perc sem telt el, amikor kopogtak az ajtómon. A
túloldalon egyértelműen Zac várt. Mosolyogva beengedtem.
Arcon puszilt, egy pillanatra kizökkentett, mire sikerült
viszonoznom.
–  Mi a fene, az utcában voltál, vagy mi? – kérdeztem, ahogy
becsuktam az ajtót.
Halkan kacagott, és babakék szemével lenézett rám. Fehér
inget viselt, fekete mellényt, fekete öltönynadrágot és fényes
cipőt… baromi jól nézett ki. Igazán helyes az én barátom.
Randija lett volna? Ilyen korán?
–  Két mérföldre innen. A White Oaks tulaja meghívott
ebédelni – mondta megfontoltan.
– A tulaj?
Komoly arccal bólogatott.
– Az jó dolgot jelent?
– Talán.
Megfogtam az alkarját.
– Akkor szorítsak neked?
A mosolya halványan terült el, mintha nem akarná elbízni
magát.
– Hát, majd meglátjuk. Az egész csapat fiatal, mint CJ…
Mindkét kezemet felemeltem, és összefontam az ujjaimat. Ha
ő nem akarta elkiabálni, megtettem én helyette. Aztán eszembe
jutott, amit korábban mondott.
– Nem azt állítottad, hogy éhes vagy?
– De – felelte. – Egy nagynevű séf főzött, de a fél fogamra sem
volt elég. Esküszöm, a halas fogás akkora volt, mint egy érme,
valami barna cuccal a tetején, ami úgy nézett ki, mint a
szarvaskaki, és az íze is hasonló volt.
– Nem tudom, hogyan élted túl.
–  Én sem – mondta, mielőtt követett a konyhába.
Feltakarítottam, amíg sütöttük a sajttortafalatkákat. Lupe
mamától örököltem a tisztaságmániámat. Nem tudtam elaludni,
ha maradt néhány mosatlan, de szerencsére általában csak én
ettem, így nem kellett különösen törnöm magam. Nem
készítettem háromszáz fogást, ami egy nagy családdal járt. – A
felesége – állítása szerint az ötödik – zavaró dolgokat mondott
nekem, valahányszor szóhoz jutott.
– Mire gondolsz? – Nem hagyhatta függőben.
A tekintetünk összetalálkozott, ahogy kinyitottam a sütő
ajtaját, és kihúztam a négy szelet kenyeret, amit a hívása után
betettem. Zac vágott egy fejet, miközben a sütistálcát a pultra
helyeztem.
–  Említett valami álarcos bulit, amit tartanak, ahol bármit
szabad.
Döbbenten néztem rá a vállam fölött, amire vicces képpel
bólogatott.
–  Azt mondta, mennem kellene. Aztán később megemlítette,
hogy este kilenckor szokott lefeküdni. – Pislogtam. Ő
visszapislogott.
Nem bírtam visszafogni magam, egyszerűen nem.
– Nehéz jóképűnek lenni?
Erre ez az idióta faarccal azt felelte:
– Nagyon.
Nem bírtam ki, felhorkantam.
– Micsoda terhet kell cipelned a válladon.
Zac kacagott.
 – Naponta tárgyiasítanak.
– Elhiszem.
–  Hé, néha nehéz, hogy nem vesznek komolyan –
panaszkodott. – Tudod, milyen szarul érzem magam, amikor
megkapom a nőktől, hogy milyen jól nézek ki? Néhányuk
egyenes az arcomba mondta, hogy… – Elhallgatott.
Elővettem egy zacskó szeletelt marhasültet, és ránéztem.
– Micsodát?
– Elég durva – figyelmeztetett.
A szememet forgattam, ahogy előhúztam egy szeletet, és
felsodortam, mint a cigarettát.
–  Kérlek, ne kelljen kimondanom. – Egyet haraptam, és
megrágtam. Ujjával mutatta, hogy menjek közelebb, amit meg is
tettem.
– Micsodát? – kérdezte, ahogy kilopta a kezemből a szeletet, és
a szájába tette.
Oké, szóval visszatértünk a barátságunk ezen pontjához.
Osztozunk a kaján. Engem aztán nem zavart.
– Tudod, mit? – kerülgettem a dolgot, miközben a megmaradt
falatot rágtam. – Tudom, hogyan születnek a gyerekek.
Zac pislogott.
– A fenekünkből jönnek ki.
Nevetésben tört ki, fuldokolt a szájában lévő marhasülttől.
Még az arca is kipirult. Ezt kapta, amiért ellopta a húsomat.
– Nem hiszem el, hogy megpróbálta elhitetni veled – zihálta.
Egyszer, miután megpróbálta bemesélni, hogy a csókolózástól
teherbe lehet esni, az én kedves Boogie-m azzal próbálkozott be,
hogy a babák a segglyukon keresztül születnek. Szó szerint. Ha
az emlékezetem nem csal, Zac a földön fekve vihogott utána.
De Connie addigra beavatott az igazságba, így csak a
szememet forgatva elsétáltam.
–  Mekkora barom. – Felröhögtem. – Ha találkozunk vele,
emlékeztess, hogy rákérdezzek, a fenekén keresztül ejtette-e
teherbe Laurent.
Zac felvisított, előrehajolt, és a vállamra fektette a homlokát.
Óvatosan megszagoltam őt.
Kellemes, drágakölni-illata volt.
Bár a sóher fejét ismerve, biztosan az anyukájától kapta
karácsonyra vagy a születésnapjára.
–  Miféle emberekkel lógtál az elmúlt tíz évben? – kérdezte a
vállamról, a feje kellemes súlyként nehezedett rám.
– Akik szeretik fenékbe csinálni, nem egyértelmű?
Nevetése a nyakamat bizsergette, és meg kellett acéloznom
magam, ahogy kacarászott.
Egy másodperc múlva kibújtam alóla, és visszamentem, hogy
befejezzem a szendvicseit, mindkettőre húst, majonézt, egy kis
tormát és egy szelet cheddar sajtot tettem. Apám, de jól nézett
ki. A gyomrom egyetértően korgott. Aztán óvatosan letettem a
tányért a pultra, és a nevetgélő férfihoz csúsztattam.
Annyira azért nem foglalta le a nevetés, hogy ne vegye észre a
kaját, és nagyot harapott belőle.
–  Mmm, ez nagyon jó. – Kék szeme rám szegeződött, ahogy
ismét beleharapott. – Mit csináltál ma? – kérdezte lazán.
Megfogtam a másik szendvicsét, leharaptam az egyik sarkát,
visszatettem, majd miután lenyeltem, válaszoltam neki.
– Videót vettem fel.
Egész biztos voltam benne, hogy nem a képzeletem játszott
velem, amikor egyik szemöldöke kissé felszaladt.
– Főztél?
– Aha. Ezért jött CJ és Amari. Ők voltak a sztárvendégek.
Közelebb húzta magához a tányért, és nagyot harapott,
mintha megállíthatna, hogy ismét beleharapjak. Baromi jól
sikerült.
– CJ meg sem említette tegnap. Nem tudtam róla.
– Utolsó pillanatban kértem meg. Az unokaöcsém rosszul lett
az ideúton, és le kellett fújni a közös hétvégét, így
megkérdeztem őt.
–  Nem tudtam, hogy megvan a száma. – Félig befejezte a
szendvicsét.
– Mert nincs is. Picturegramen üzentem neki – ismertem be. –
Nem tudtam, mi sül ki belőle, de végül elhívta Amarit is.
Nemrég mentek el. Még Trevor is velük tartott, hogy nem
valami pornóba akarom belekeverni őket. Az ő szavai, nem az
enyémek.
– Trev?
Bólogattam.
Harapott egyet.
A másik szendvicséért nyúltam, és ismét beleharaptam.
 – Mi az? – kérdeztem.
Zac nem habozott.
– Tőlem is megkérdezhetted volna.
–  Nem akartalak zargatni a száma miatt. Nem vártam, hogy
igent fog mondani.
Fejét oldalra billentette, és megvillantotta éles állkapcsát.
– Nem zargatsz. – Pislogott. – Úgy értettem, hogy ha megkérsz,
én is szívesen segítettem volna.
Ó.
De láthatóan nem végzett a mondandójával.
–  A másiknál segítek neked – mondta, ahogy nyelt. – Ha
szeretnéd. Azt mondtad, fel akarsz venni egy másikat, nem?
–  Gondoltam, hogy igent mondanál – közöltem. – De nem
akartalak kihasználni. Azért kértem meg CJ-t, mert úgy tűnt,
szívesen szerepelne, és a rajongóm. – Rajongó. Azta, ennél
ostobább dolgot még sosem mondtam életemben. Én és a
hírnév. Kész agyrém.
– Én is a rajongód vagyok.
Pislogtam.
Zac végül elvette a szendvicset, amit megrágcsáltam,
beleharapott, mielőtt azt mondta:
–  Én nagy rajongód vagyok. A legnagyobb Houstonban. –
Száját félmosolyra húzta. – Tényleg. Be tudsz préselni egy
másodikat a mai napra, vagy sem?
–  Csak gondolkodtam rajta – mondtam őszintén. – De te itt
vagy, az asszisztensem pedig elment, és sokkal időigényesebb
nélküle csinálni. És mindig elcsesződik valami, amikor nincs,
aki folyamatosan ellenőrizze a hangot vagy az akkumulátor
állapotát. Várhat a következő szabadnapomig.
Zac eltöprengett, ahogy lenyelt egy falatot.
–  Csináld, amíg itt vagyok. Meg tudok ülni csendben. Ha
betanítasz, segíthetek.
Grimaszoltam.
Ő szintén grimaszolt.
– Tényleg! – jelentette ki nevetve. – Leülök a nappaliban, mint
egy jól nevelt kisfiú, és figyelek.
– Pff.
Elvigyorodott
– Hát jó, pedig tényleg menne, ígérem. – A mosolya ellágyult. –
Én is látni akarom.
Egy pillanatig figyeltem őt, mielőtt megkérdeztem:
– Biztos? Kell vagy három óra hozzá. Nem tudom, mennyi idő,
mire megsül a piskóta.
A szeme felcsillant.
– Piskótát csinálsz?
– Kuglófot.
Ez a bolond úgy nyaldosta az ajkát, mint én egy tres leches
torta láttán. Felröhögtem.
– Biztos vagy benne?
– Biztos.
Visszanéztem rá.
– Rendben… ha ragaszkodsz hozzá.
 Evett egy keveset, és bólintott.
– Mit kell csinálni?
–  Átöltözni, ellenőrizni a mikrofont és a világítást, és
megigazítani a hajam.
– Én megeszem ezt, míg átöltözöl, aztán segítek. Oké?
Könnyen ment volna egyedül is, de bólogattam.
– Rendben. Akkor átöltözök.
A kék szeme lefelé siklott, majd vissza fel.
– Miért? Nem lehetsz ugyanabban?
– Nem. Már egyszer csináltam, és a nézők észrevették. – Vállat
vontam. – Tíz perc, és jövök.
Szerencsére nem kellett tíz perc, hogy a pólómat egy blúzra
cseréljem. A nadrág nem számított, mert nem látszott a
konyhaszigettől. Bepúdereztem az arcom, újrakentem a
szemceruzám és a rúzsom, aztán mentem is. Az alapozóm
szépen a helyén maradt, mivel Amari vette ki a
sajttortafalatkákat a sütőből.
Zac a konyhában állt, tányérját a mellkasához szorította,
mutatóujjával a morzsákat szedegette. Rám pillantott, és bárgyú
mosollyal jutalmazott.
– Mi az? – kérdeztem, próbáltam nem félénknek tűnni.
– Ó, aranyom, édes vagy, mint a méz.
Szarkasztikusan rebegtettem a szempilláimat. Kedves bók.
Pont olyan, amit egy barát mondana.
– Köszönöm.
– Mennyi időbe telik megcsinálni a hajad?
 –  Attól függ, mennyire párás az idő – feleltem. A kivasalt
hajamra utalt. – Legalább fél óra. Miért? Nem tetszik?
–  Mindenhogy tetszik – mondta mosolyogva. – Figyelhetlek a
nappaliból?
Bólogattam.
– Nem leszel tőle ideges?
–  Már nem szoktam ilyesmitől zavarba jönni. Csak az zavar,
amikor mások előtt kell néznem a saját videómat. – Felemeltem
a kezem, és megböktem az orrát. – És Ropi, régen fingadoztam
előtted. Szerintem még akkor sem lennék ideges körülötted, ha
akarnék. Bocsi.
Nevetett.
– És mindig Boogie-ra fogtad.
Ezúttal én nevettem.
–  Van még hús a hűtőben. Csak előbb segítenél beállítani a
fényeket?
– Persze. Amit szeretnél.
Kettőnknek olyan fél órába telt, mire sikerült összehozni a
fényeket. Aztán megbökdöste az ablakomat, és el kellett
magyaráznom, miért vannak letakarva. Később beállítottuk a
kamerát, és odaállítottam a férfit a konyhaszigethez, hogy
megnézzem, nincsenek-e fura árnyékok. Egyedül sokkal
hosszabb lett volna. Zac bement a nappaliba, a konyha felé
fordulva a kanapéra vetette magát, a térdén támaszkodott, és az
alkarját a bútoron pihentetve kukucskált.
–  Minden oké? – kérdeztem, felmutattam a hüvelykujjam
neki, ahogy elindítottam a felvételt, és elfoglaltam a helyem.
– Megvagyok – kiáltott, ahogy elhelyezkedtem. Rendben.
Nem vagyok ideges, emlékeztettem magam, ahogy mély
lélegzetet vettem. Olyan volt, mint egy gondtalanabb ember
bőrébe bújni. A saját kezemmel építettem fel a vállalkozásomat,
és hinnem kellett magamban. Ügyes vagyok, okos. És meg
tudom csinálni.
A kamerába néztem, és elkezdtem.
–  Helló, lusta szakácsok! Egy különleges recepttel készültem
mára, ami remélhetőleg sikerülni is fog. Ma minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy egy narancsos áfonyás kuglófot
készítsek figyelemmel…
– Húú – búgta Zac a kanapéról.
Fenébe.
Egyenesen a kamerára pislogtam, és éreztem, hogy a szám
rángatózni kezd.
Szedd össze magad. Szedd össze magad.
Lehunytam a szemem és felhorkantam, kinyitottam és a
plafonra emeltem a tekintetem.
– Oké, elölről kell kezdenem.
Még felfelé néztem, ahogy a régi barátom megkérdezte:
– Hallottál?
Felkuncogtam, és nem tudtam nem elvigyorodni az ártatlanul
mosolygó arcán a kanapé mögött.
– Igen, el is nevettem magam. Nem baj. Újrakezdem.
– Hoppá.
 – Hoppá, a lófaszt. Oké. Újrakezdem. – Megkerültem a pultot,
és elindultam, hogy letöröljem a felvételt.
–  Tetszik, ahogy a videóidat kezded – szólt oda Zac, amíg
ügyködtem. – Kedvesen hangzol, aranyom. A konyhád is
pöpecül néz ki.
–  Igen? Egy nap szeretnék stúdiót bérelni, de egyelőre ez is
megteszi.
–  Szerintem baromi jól néz ki. – Szünetet tartott. – Az Lupe
mama köténye?
Meglepetten felé fordultam, amikor nem szabadott volna, és
azt feleltem:
– Igen. Emlékszel rá?
Bólogatott, arckifejezése keserédessé vált.
– Nem viselte olyan gyakran, csak ünnepekkor.
– Igen. Ez volt a kedvencem – vallottam be, és hirtelen belém
hasított az abuelitám hiánya. – Mintha… varázslat történt volna,
amikor felvette. – Lenéztem, és lesimítottam a narancssárga
kockás kötényt, aminek három színpompás hímzett virág
díszítette a mellkasrészét. Mindig kézzel mostam ki. – Közel
érzem őt magamhoz tőle, mintha büszke lenne rám. – Zac
kedves mosolyra húzta a száját.
Helyeslően bólintott.
– Igen, texasi Törpilla, igazán büszke lenne rád. Örülne, hogy
a kötényét viseled. – Felsóhajtott. – Nagyon büszke lenne rád
mindezért.
Felhúztam a vállam, rámosolyogtam.
 – Köszönöm, texasi óriás.
– Úgy hiányzik.
A szavai kifacsarták a szívemet.
–  Nekem is nagyon hiányzik – ismertem be. – Állandóan. –
Aztán megfordultam, és benyomtam a felvételt. – Jaj, mindjárt
elsírom magam, jobb, ha kezdem.
– Oké. Csendben leszek.
Ismét felmutattam neki a hüvelykujjam, és elfoglaltam a
helyemet a konyhasziget mögött. Vettem még egy mély
lélegzetet, lehunytam a szemem, aztán kinyitottam, kihúztam
magam, és újrakezdtem.
–  Helló, lusta szakácsok! Egy különleges recepttel készültem
mára. Ami nem más, mint a narancsos kuglóf!
A hangja bekúszott a nappaliból.
– Azt hittem, narancsos-áfonyás kuglófot csinálsz.
Elhallgattam, és Zac mosolygó arcára emeltem a tekintetem a
kamera sarka mögött.
– De. A fenébe már. Oké, csessze meg, újrakezdem.
– Menni fog – ujjongott.
Elmosolyodtam, megráztam magam, majd koncentráltam.
Menni fog. Oké. Folytassuk így. Majd később megvágom.
–  Helló, lusta szakácsok! Egy különleges recepttel készültem
mára. Áfonyás kuglófot fogok készíteni!
– Narancsos-áfonyás kuglófot – szólalt fel Zac ismét.
Összeszorítottam a szám.
– Basszus!
 – Menni fog, aranyom. Hosszú neve van, alig lehet kimondani.
Narancsos-áfonyás kuglóf – próbált nyugtatni, miközben én
legszívesebben felpofoztam volna magam a bénázásomért.
– Utolsó próbálkozás, a fene egye meg. Nem kezdem többször
újra – jelentettem ki, kiléptem a sziget mögül, és ismét töröltem
a felvételt, majd elindítottam. – Kizökkentesz. Nem emlékszem,
mikor kellett utoljára ennyiszer újrakezdenem.
– Ezt anyától is sokszor megkaptam.
– Azt elhiszem. De biztos nem ő volt az egyetlen.
A hallgatása elárulta, elgondolkodik.
– Igazad van. Tényleg nem.
Kuncogtam.
– Oké, kezdem. – A pult mögött megálltam. – Rendben. Nincs
megállás. Menni fog.
– Mindenre képes vagy, texasi Törpilla – biccentett komolyan
a barátom a kanapéról. – Egyetlen felvétel, menni fog.
– Egyetlen felvétel. – Megráztam a vállam, összeszorítottam a
szám, felszegtem az állam, és nekivágtam. – Helló, lusta
szakácsok! Ma egy különleges recepttel készültem nektek a
közelgő őszre való tekintettel! Ami a narancsos-áfonyás kuglóf!
– Odatetted! – suttogta Zac.
Banyek. Felröhögtem.
– Fenébe, Zac!
–  Mit csináltam? Hangos voltam? Behallatszott? Kezdem
beleélni magam. Olyan profi vagy, minden annyira rendezett.
Azt hiszem, kicsit féltékeny vagyok, amiért CJ beelőzött.
 A szavai a szívemet melengették, és meg kellett állnom. Én
őszintén azt hittem, csak kedvességből ajánlotta fel a segítségét.
– Zac, szeretnél benne lenni?
Még csak nem is habozott. Kinyögött egy „okét”, aztán egy
szempillantás alatt felpattant, és felém indult.
Rendben.
Oké.
Nincs több próbálkozás, jó?
Meredten bámultam a kamerába. Nincs több próbálkozás.
–  Nos, végül sikerült egy különleges vendéggel készülnöm
számotokra.
A magas férfi mellém lépett, és csípőjével oldalba bökött.
Felhorkantam, és próbáltam tartani magam.
– Egy régi barátom…
– És első számú rajongója – vágott közbe.
A kamerába pislogtam.
– Elnézést, és első számú rajongóm, Zac Travis.
–  Sziasztok – köszönt a kamerába, amitől rákoncentráltam,
arra, amit tenni készültünk.
–  És ma, amint felvértezem Zacet egy mikrofonnal és
köténnyel, narancsos-áfonyás kuglófot fogunk készíteni.
–  Tekintettel a közelgő őszre – tette hozzá Zac hangosan,
amire összenéztünk.
Vigyorogtunk egymásra.
– A hozzávalóink pedig…
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Ha valaki megkérdezné, hogy a fenébe kötöttem ki Zac

autójában Austin felé menet az unokatestvérem, Lola
quinceañera-ünnepére…
Akkor nagy szarban lennék, mert én magam sem tudom,
hogyan történt. Egyik percben a táskámat pakoltam, és valaki
kopogott az ajtón. A másikban Zac izzadt edzőszettben a
lakásomba lépett, megkérdezte, mit csinálok, és akarok-e
ebédelni.
Aztán egy órával és három szendviccsel később a
kézipoggyászát a kocsija hátuljába dobta, míg én lent
megbeszéltem CJ-vel, miért vallotta magát szörnyű szakácsnak.
Állítása szerint az anyja sem főzött jól, így tőle örökölte.
Visszatérve.
Most pedig órákkal, két podcasttel, klasszikus slágerekkel és
némi K-poppal később, amit Zac végignyekergett… a barátom
leparkolta a kocsit a hotel parkolójában, ahol hetekkel ezelőtt
szobát foglaltam. Amit azért kellett megtennem, mert annyi
családtagunk érkezett a városba, hogy az unokatestvéremen
kívül senki sem ajánlott fel szállást. Két nénikém és három
bácsikám volt, és mindegyikőjük háza megtelt. Boogie-nak pedig
egyszobás a lakása, szóval…
Az igazat megvallva, megkönnyebbültem, hogy nem kell egy
fürdőszobán osztoznom nyolc emberrel, akik nem tudják, mi az
a magánszféra vagy személyes tér. Én Luisával osztozom egy
ágyon, míg Connie a fiával. A férje otthon maradt, mert
dolgoznia kell.
Zac pedig külön szobát foglalt magának… hogy elkísérjen
minket egy quinceañera-ünnepre.
Zac Travis egy tizenöt éves szülinapi bulijára megy.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem tőle vagy tizedjére, ahogy a
kocsitól a hotel bejárata felé tartottunk. Konkrétan megtalálta a
lehető legtávolabbi parkolóhelyet. Indoklása szerint nem
akarta, hogy mellé álljanak.
Zac sóhajtott, bőröndjét maga mögött húzta. Megpróbált
segíteni az enyémmel is, de elvettem tőle.
– Kölyök, mennyi időt is töltöttem a családoddal?
–  Rengeteget. De az régen volt, mielőtt Mr. Nagyágyú lett
belőled – magyaráztam a saját bőröndömet húzva.
Felmordult.
– Nem mintha lenne csapatom.
–  És? – Nem kellett nógatni, hogy rosszul érezze magát.
Egyedül is elég jól ment neki. – Átmenetileg. Ez még nem jelenti
azt, hogy nem vagy Mr. Nagyágyú egyesek szemében.
Véletlenül odapillantottam, és arcán apró mosoly játszott.
– Csak a tiedben nem, igaz?
–  Pontosan. – Oldalba könyököltem. – Komolyra fordítva a
szót, aggódom, hogy zaklatni fognak téged. Szóltál Boogie-nak
az érkezésedről? És biztos, hogy nem akarsz inkább papánál
maradni?
Gyengéden visszabökött.
– Szóltam. Felajánlotta a kanapéját, de…
–  Mégis hogyan férnél el azon a béna kisebb fajta kanapén,
amit csak a kinézete miatt vett meg?
– Én még nem láttam.
– Nem hagytál ki sokat. Egyszer aludtam rajta, másnap reggel
váll- és hátfájással ébredtem. Téged úgy kellene összerakni
utána. – Ismét megböktem. – Tudod, mert vén vagy.
Erre rám meredt.
–  Megértettem. És egyébként sem tudnék papánál maradni,
mert Lubbockban töltik a hétvégét. Anya pedig ki fog nyírni,
amiért az utolsó pillanatban szólok az érkezésemről.
Biztosan ki fogja nyírni. Mesélte, hogy havonta egyszer
megpróbált hazalátogatni, csak a holt idényben tudott hosszabb
időt tölteni velük. Biztosan csalódott lehetett, amiért nem
tartózkodott a városban a családja, de nem gondoltam rá, hogy
meghívjam, mert… biztosan megvan a maga dolga. Azóta nem
mesélt a White Oaksról, nekem meg nem volt szívem felhozni.
– És te miért nem a családodnál szállsz meg? – érdeklődött. –
Emlékszem, amikor Lupe mama Corpus Christibe vitt minket, és
nyolcan egy szobában nyomorogtunk, neked rémlik?
Felröhögtem.
–  Senki sem ajánlott szállást, és hogyne emlékeznék. Egész
éjjel Boogie-val összeölelkezve kellett aludnod a földön, ugye?
– Csak fél éjszaka volt.
Felhorkantam.
– Nos, ha meggondolnád magad, és mégsem akarsz találkozni
a többiekkel, még elfuthatsz. Csupán Connie-nak meséltem,
hogy jössz.
Ezúttal ő nevette el magát, ahogy az előcsarnokba vezető
tolóajtóhoz értünk.
– Hé, van egy ötletem. Foglaljam a saját nevemre a szobádat?
Ti, hírességek azt szoktátok csinálni, nem? Hogy a rajongóitok
ne tudják, hol szálltok meg.
– Mi, híres emberek? Ne marháskodj – morogta. – De igen, ez
az… eljárás. Az asszisztensed vagy a menedzsered asszisztense
szokott foglalni.
– Na látod? Add ide a hitelkártyád.
Zac sanda pillantást vetett rám, ahogy szabad kezével benyúlt
a zsebébe, és elővette újnak tűnő sötétkék pénztárcáját, és
megpaskolta vele a fejem búbját, mielőtt kirángattam a kezéből.
Aztán megpróbáltam elzavarni őt.
–  Kopj le, haver, különben nincs értelme az egésznek, ha
felismernek.
Szemöldöke felszaladt, miközben arcán vigyor terült el.
– Kopjak le?
– Lécelj le. Szedd a lábad.
Ez a hülye felkacagott.
– Menj. Takard az arcod. Nem akarom, hogy elraboljanak.
 Megbökte az orromat, mielőtt hátrált egy lépést, és elvette
tőlem a bőröndömet.
Csupán egy másodpercbe telt bejelentkeznem a szállásomra,
amin Connie-val és a gyerekekkel osztoztam, és egy újabba, míg
foglaltam egy másik szobát kettővel arrébb. Négy különböző
kulccsal a kezemben Zac felé ballagtam, és átadtam neki az
övét.
–  Tessék. Egy emeleten van a miénkkel, csak pár ajtóval
arrébb.
– KICSI B!
A vállam megereszkedett, aztán egyszerre izgatottan és
bosszúsan megfordultam. Ez tökéletesen leírta a kapcsolatomat
Connie-val. Nem tudnék élni vele, és nem tudnék élni nélküle.
Egyetlen pillantást vetettem az ajtóra, és láttam, amint a
nővérem tízcentis magas sarkúban felém iramodik, mintha
aranyéremre pályázna. Connie gyorsabban tudott futni magas
sarkúban, mint laposban, ez tény. Méghozzá elismerésre méltó
fajta, legalábbis szerintem.
Amint elég közel ért, rászóltam:
–  Emberek között ne, Con. Szó szerint ebben egyeztünk meg.
Nem nevezel Kicsi B-nek emb…
–  Úgysem hallgatok rád! – jelentette ki a százötven centis
testvérem, mielőtt rám vetette magát, karja a vállam köré, lába
a combom köré fonódott. – Hiányoztál.
Bosszankodni kezdtem.
– Atya ég, szállj már le.
 Nem tette.
Csak szorosabban tartott, és éreztem, ahogy dőlni kezdek a
súlya alatt.
–  Zac, segíts, kérlek – ziháltam, amikor rájöttem, hogy nem
fogom tudni levakarni magamról a csajt.
Nevetés tört fel mögöttem, mire két kéz a hónom alá siklott.
Aztán valami, ami csak Zac mellkasa lehetett, megtámasztott.
–  Foglak – mondta a fejem fölött. Testének melege áthatolt a
felsőmön.
–  Te is hiányoztál, asszony. De most már leszállnál? –
nyöszörögtem, mielőtt ugyanolyan szorosan átöleltem, a hátam
tiltakozott a súlya alatt. Apró termete ellenére nehéz volt ám.
Plusz a karom sem emelt többet egy öntöttvas lábasnál.
–  Szia, Bianca néni – szólalt meg egy ismerős hang a húgom
mögül.
Azonnal félrelöktem a nővéremet, és az unokaöcsémhez
fordultam, akit szorosan magamhoz húztam. Nőtt néhány
centit, mióta utoljára láttam.
– Szia, tía B – köszönt egy másik hang.
Megölelgettem az unokahúgomat, olvadoztam, milyen édes a
ruhája, majd mindkettőjüket magamhoz vontam. Míg
üdvözöltem a gyerekeket, Connie megölelte Zacet, és láttam,
hogy mosolyogva néznek minket.
Noha mindössze öt év volt köztük, Zac és Connie nem állt
olyan közel egymáshoz, de a nővérem elég ideig volt jelen, hogy
mindenféle szarságot kibeszéljen vele és Boogie-val. Zac
mindenféle dolognak a szemtanúja volt. És tudtam, hogy az
évek során néha találkoztak.
–  Éhesek vagytok? Lecuccoljunk, és átugorjunk tía Meche
házába kajálni, ez a legkevesebb, amiért olyan bunkó volt.
–  Vették a kaját, vagy otthon készült? – kérdeztem, meg
akartam bizonyosodni, hogy nem keverem magam olyan
szituációba, amiből egy étterem is megmenthetett volna.
Szerettem a családomat, de néha olyasmiket hoztak fel, amiről
nem szívesen hallottam. Ezért is figyelmeztettem Zacet, hogy
néhány óránál nem maradok tovább a bulin.
– Mindenki visz valamit – mondta Connie. – Kivéve minket.
Beletelt egy pillanatba, míg feldolgoztam, mire célzott.
– Nem mondod – ziháltam a meglepettségtől.
A nővérem bólogatott.
– Lesz tres leches.
Ezzel eldőlt. Bármilyen fecsegést elviselek, ha tres leches
tortát kapok cserébe.
– Oké, zúzzunk.
–  Ki csinált tres leches tortát? – kérdezte Zac hasonló
meglepettséggel.
Elfelejtettem, hogy régen pont annyira szerette, mint én.
– Rico felesége.
– A nyaktetkós Rico?
A nevetséges tetkója egy szájat ábrázolt.
– Aha.
Zac pislogott.
 – Mehetünk.
Beültünk a BMW-jébe… miután az első üléshez száguldottam,
nehogy Connie beelőzzön. Mivel nem tudta, milyen kocsit vezet,
könnyedén nyertem.
–  Csaló – kapkodta a levegőt, miközben becsúszott a hátsó
ülésre.
–  Elgondolkodtam, mennyit változhattatok… jó látni, hogy
semmit – örömködött Zac, miközben beindította az autót, ahogy
a gyerekek beszálltak.
Összenéztünk a nővéremmel, és vállat vontunk.
Tényleg nem változtunk sokat. A férje, Richard megállás
nélkül sopánkodott miattunk, amikor velük éltem. Connie talán
a negyvenhez közelít, én pedig a harminchoz, de amikor
összekerültünk, mintha próbáltuk volna bepótolni, hogy nem
lehettünk egyszerre gyerekek.
–  Boogie bácsi szerint lélekben tizenkét évesek – szólt az
unokaöcsém. – Aztán anya visszaszól, hogy ő meg tizenegy, és a
bácsikám nevetni kezd.
– Mit mondtam nektek Boogie bácsiról? – kérdezte Connie.
– Nem fogom kimondani! – jelentette ki Guillermo.
Zac felé fordultam, és láttam, ahogy összeszorított szájjal
előremered.
– Mondd el nekem – suttogtam az unokaöcsémnek, aki a fejét
ingatta. – Zacnek elmondod?
Ismét a fejét rázta.
– Csúnya szó van benne – magyarázkodott.
 – Kérlek, mondd el. Nem árulom el Boogie-nak.
A tízéves elgondolkodott.
– Adok öt dollárt.
A szemem sarkából láttam, hogy a nyolcéves unokahúgom
előremozdul, és kibökte:
–  Anya azt mondja, Boogie bácsi egy mocskos suttyó.
Megkaphatom az öt dollárt?
Zac vihogni kezdett, Connie pedig nevetve azt mondta:
– Többet nem mondhatod ki, Luisa. – Aztán rám pillantott, és
így szólt: – Mondd, hogy tévedek.
– Oké, tiéd az öt dollár. Te meg tévedsz – nevettem. – És csak
kicsit suttyó, nem teljesen.
Zac kacarászott vezetés közben, mi pedig hallgattuk, ahogy
Guillermo és Luisa egész úton piszkálódik. Természetesen az
utcán vagy száz autó parkolt. Néhány házzal lejjebb sikerült
parkolót találni. Kimásztunk, és azonnal kiszúrtam Boogie
autóját, ahogy a kétemeletes ház felé tartottunk, ahol vagy
százszor jártam már. Ugyanaz, ahol a suli befejeztével éltem,
amíg nem jöttem rá, mihez kezdjek az életemmel.
Az ajtóhoz érve Connie benyomta egyszer a csengőt, majd egy
percig sem várva kitárta az ajtót.
– Először kaját akarok szerezni, aztán köszöngetni – mondtam
a vállam fölött. – Velem jössz, vagy megkeresed Boogie-t?
– Kaja – vágta rá Zac, amivel megmosolyogtatott.
Néhány gyereket leszámítva, akik a nappaliban tömték a
fejüket és odaintettek nekünk, ahelyett, hogy megöleltek volna
minket, alig volt valaki a házban. Nyert ügy. A hangból ítélve
mindenki kint volt. A nagynéném és nagybátyám trambulint
állított a kertben… habár még nem született unokájuk. A
konyhában megragadtam egy halom papírtányért, és
körbeadogattam.
Connie követte a gyerekeit, nézte, mit szednek, és tett még a
tányérjukra. Zac engem követett. Épp, amikor egy szelet tortáért
nyúltam, sötét haj bukkant fel a semmiből. A fiú, Tony, a tres
leches tortához szaladt, a tepsibe dugta a kezét, jókora adagot
kimarkolt belőle, és a szájába tömte.
– Fúj, Tony, ne a kezeddel. Segítek szedni neked egy tányérra,
ha szeretnéd – mondtam összeszorított fogakkal, és arra
gondoltam, kivágom, ahol a mocskos kis keze hozzáért. Tényleg
koszos volt. Legutóbb, amikor láttam, kiszedte a fikát az
orrából, és megette.
A kilenc körüli fiú vicsorogva hátrált.
– Foglalkozz a saját dolgoddal – közölte, mielőtt elrohant.
Elakadt a szavam, az unokaöcsém pedig felkiáltott:
– Anya!
A kis tapló után bámulva csak a fejemet ingattam.
– Ma bunyózni fogok egy gyerekkel. Érzem.
Valami meleg landolt a tarkómon, és oda sem kellett néznem,
hogy tudjam, Zac keze az.
– Nem sokkal vagy magasabb náluk, szóval hajrá.
Fapofával rámeredtem.
– Tudod, mit, Zac?
 Az a kék szempár az enyémbe fúródott, ahogy csillogó
szeméhez képest túl komolyan azt mondta elnyújtottan:
– Mondd csak, aranyom.
– Igazi szemét vagy.
Nevetése betöltötte a fülemet, ahogy ismét megszorította a
tarkómat.
– Fizessek az unokahúgodnak, hogy kibuktassa a kiskölyköt?
Egy pillanatig fontolgattam, mielőtt elgondolkodtam.
– Ha nem, akkor talán az unokaöcsém újra pofán rúghatja.
Lenyűgözve felszaladt a szemöldöke.
– Tudni akarom, mi történt?
Connie ujjait idézőjelként használta, ahogy odaszólt, miután
szedett kaját Luisa tányérjára.
– Breaktánc.
–  Anya! Tényleg breaktáncoltunk! Esküszöm! – erősködött az
unokaöcsém.
Connie rákacsintott.
– Mondogasd csak magadnak. Úgysem haragszom rád érte.
– De a betört fal miatt haragudtál.
– Az más.
– Kinek a gyereke? – érdeklődött Zac.
– Rémlik még Chuy?
Elgondolkodott, aztán a fejét ingatta.
Megborzongtam.
– Ú. Le sem tagadhatná.
–  Kancsal szem? Buci fej? Alacsony termet? – próbálkozott
Connie, mielőtt grimaszolt. – Mindegy is, az unokatestvéreink
fele így néz ki.
– Hogyan? – kérdezte hirtelen egy ismerős hang.
Boogie. Amint megfordultam, láttam, ahogy használt
tányérokkal a kezében belép a nappaliból.
–  Kancsal szem, buci fej, alacsony termet – ismételte a
nővérem.
Felsóhajtott, ahogy közelebb lépett, a tányérokat egy nagy
fekete szemeteszsákba dobta, mielőtt felém indult. Megölelt
engem, aztán Zacet, majd végül a gyerekek felé indult.
Luisa épp megölelte volna őt, amikor így szólt:
–  Boogie bácsi, ma csúnyát mondtam rád, mert tía Bianca
lefizetett öt dollárral, de szeretlek.
Az unokatestvérem csak pislogott, de láttam a mosolyát,
mielőtt kinyújtotta a kezét.
– Kérem a felét.
– Nem!
– És kapok egy puszit?
A kislány felsóhajtott, de kicsi kezeit az unokatesóm vállára
tette, és adott egy puszit az arcára. De nem kerülte el a
figyelmemet, ahogy Boogie újabb ölelést adott neki. Remek apa
lesz, éreztem.
És ez emlékeztetett, hogy kedvesebbnek kell lennem a leendő
feleségével, amikor legközelebb látom, de szerencsére nem
most kellett elkezdenem, mert New Yorkban dolgozott, vagy mi.
Az udvar felé vettük az irányt, és alig léptem ki az üveg
tolóajtón, amit Boogie nyitott ki nekünk, amikor meghallottam:
– Nézzenek oda! A Las güeras!
Connie és én összenéztünk.
–  Zac? Te vagy az? – kérdezte ugyanaz a személy, aki csak a
nyaktetkós unokatestvérem lehetett. Nem számít, hányszor
mondta neki Boogie, hogy ne hívjon minket fehér csajoknak,
mert félvérek voltunk, akkor sem hagyta abba a rohadék.
És Boogie a tőle megszokott módon azt dünnyögte:
– Pofa be, Rico.
Imádtam.
De így is odakiáltottam:
–  Ne legyél féltékeny, hogy jobb a spanyolom, mint neked,
Rico. – Azt hinnéd, ennyi idő után elengedi, hogy az apánk ír, de
nem. Mindig megjegyezte, valahányszor találkoztunk.
Erre meg sem mukkant.
– Bianca! – kiáltotta az egyik kis unokatestvérem a semmiből,
és alig volt időm letenni a süteményemet és a tamalét, amikor
egy apró test a lábamba csapódott hátulról. – Ugrálsz velem a
trambulinon?
Ahogy lenéztem, a hatéves unokatestvérem fonta körém
magát, és mélybarna szemmel pislogott fel rám. Egyik copfja
magasabban ült, mint a másik, és hiányzott két foga. Oltári
édesen festett, és nem tudtam elképzelni, hogyan lehet rokona a
tortazabáló démonkölyöknek.
– Kérlek! – könyörgött.
Ó, hogy az a. Ahogy lenéztem rá, tudtam, hogy egyetlen válasz
létezik.
– Rendben. Csak várj egy percet, jó?
A kislány bólogatott, én pedig észrevettem, hogy Zac
mosolyogva néz rám.
– Megvédem a kajád, ne aggódj.
Hallottam, amint Connie kuncog az orra alatt, ahogy
megkerült.
Gyorsan odaköszöntem mindenkinek – még a bosszantó
Ricónak is –, miközben az unokatestvérem a trambulin felé
ráncigált, és amint végeztem, rohanni kezdtem odáig, áldva az
eget, hogy teniszcipőt vettem fel. Két másik unokatestvérem
izzadtan nevetgélt rajta. De a hatéves, akivel akkor játszottam
utoljára, amikor meglátogattam a nagynénémet, a farmeremet
rángatta:
– Csináld megint azt! Csináld megint!
Azt.
A hátraszaltót.
– Nem is tudom… – mondtam, ugrálva egy-kettőt. – Nem elég,
ha ugrálunk?
– Nem! Kérlek! – könyörgött.
Konkrétan húsz évvel ezelőtt tornáztam utoljára, az is három
hónapig tartott.
– Kérlek – esdekelt tovább.
Tudtam, hogy meg fogom bánni.
–  Oké, megpróbálom – mondtam, gyűlöltem magam érte, de
nem tudtam, hogyan mondhatnék nemet, amikor rikácsol.
 Így a hét-, hat- és egy ötévesből álló szurkolótáborom előtt
nekilendültem.
Legalábbis megpróbáltam.
De a hátam másképp gondolta.
Megcsináltam.
A hátam azonban csak fájt.
–  Uramisten – suttogtam, miközben a hátamra dőlve
feküdtem levegő után kapkodva, mert úgy becsípődött a
derekam, hogy nem kaptam levegőt.
– Jól vagy? – suttogta a kis unokatesóm, ahogy fölém állt.
– Meghaltál? – kérdezte a legidősebb.
– Bárcsak – morogtam válaszul.
– Szóljak Connie-nak? – kérdezte ugyanaz az unokatestvérem.
Még az kéne, csak jól kiröhögne. Ő volt az utolsó személy,
akivel tudatni akartam, hogy mindenféle tapasztalat nélkül
hátraszaltózni próbáltam.
– Jól vagyok, csak adjatok egy percet – nyöszögtem kiterülve.
– Tökmag? – szólt egy ismerős hang. – Jól vagy?
Nos, Zac valamivel jobb, mint Connie. Oldalra hajtottam a
fejem, hogy lássam őt a trambulin másik végénél. Nem tűnt
nyugtalannak, valami más játszott az arcán.
– Igen, csak egy kicsit meghúztam a hátam.
Szája sarka felfelé görbült.
– Csak egy kicsit?
– Igen, egy kicsit.
Az ajka remegett, miközben próbált nem mosolyogni vagy
nevetni, és megkérdezte:
– Kell segítség?
– Az jó lenne.
Aztán elvigyorodott, és mielőtt felkészített volna, mire készül,
a bokámnál fogva húzni kezdett a trambulin széléhez. Felültem,
amennyire tudtam, amint a fenekem a fémkeretet érte, de Zac
karja a térdem és a vállam alá csúszott, és mosolyogva felemelt.
Legalábbis addig, amíg meg nem fordult, és le nem tett a fűbe,
a trambulin takarásában.
– Hajolj előre – mondta, amint földet értem.
Megtettem, és végig nyöszörögtem. Sőt még jajgattam is.
Kuncogott.
–  Nincs nagy baj, csak meghúztad. Velem is sokszor
megtörténik. Nyugi.
Nyugi.
Ujjai egy másodperccel később a derekamba mélyedtek, és én
felhördültem, ahogy nyomkodni kezdte az izmaimat.
–  Lenyűgöző hátraszaltó volt – mondta mögöttem, ahogy
jobban nyomkodott, én pedig ismét feljajdultam. Fájt, de
egyszerre jól is esett. De leginkább csak fájt.
– Remélem is, ha már nem tudok lábra állni miatta.
– Minden rendben lesz – biztosított róla, mielőtt keze a felsőm
alá siklott, és a csupasz hátamat érintette.
Csupán egy pillanatra fagytam le, aztán ellazultam, és
hagytam, hogy csinálja. Ő is állandóan kapott masszázst. Mi
neki egy kis csupasz bőr? Nem mintha a fenekemet fogdosná,
vagy ilyesmi.
– Köszönöm – nyöszörögtem ismét.
–  Szívesen – mondta, miközben hihetetlenül erős ujjai a
farmerem széléig haladtak. Csak azt reméltem, hogy nem
látszik ki a fenekem. – Jobban kellene vigyáznod magadra.
Vártam, amíg irányt váltott, és egy újabb területet vett
kezelésbe.
–  Köszönöm, hogy megmentettél – mondtam neki, próbálva
figyelmen kívül hagyni meleg ujjbegyeinek tapintását.
És a vágyat, hogy megborzongjak.
Hüvelykujja mélyre nyomódott a gerincem mentén, és
felszisszentem.
– Inkább amiatt aggódtam, hogy lerepülsz oldalt, és eltöröd a
kezed.
– A hátamat sikerült helyette, nem nagy ügy.
Halkan nevetett, ahogy masszírozott.
– Zac?
– Hmm?
– Ki vigyáz a tortánkra, ha te itt vagy?
 
 
Éreztem, ahogy egy meleg súly ficánkol mögöttem, forró lehelet
cirógatja a tarkómat.
– Ébren vagy? – suttogta a hang.
Az oldalamon feküdtem, telefonomat az arcomhoz emeltem,
ahogy válaszoltam:
 – Nem.
Connie öklével a fájó pontra tapintott a hátamon, amire
felvisítottam.
–  Most már ébren vagy? – kuncogott néhány centire a
nyakamtól.
Mögém nyúlva próbáltam célba venni a karját, de ő túl közel
volt, két keze közé kapta az öklömet, és nem hagyott mozogni.
–  Jesszusom, ez miért kellett? Még mindig fáj a hátam, te
szörnyeteg. Mit akarsz?
– Á, kutya bajod. Láttam, hogy jegelted. Luisa épp zuhanyzik –
suttogta. A fia beájult a másik ágyon. Ő volt az első, aki rohant
zuhanyozni, és mire én megfürödtem, már húzta a lóbőrt.
–  Minden rendben? – kérdeztem, lezártam a telefonom,
óvatosan és nyöszörögve a hátamra fordultam, hogy jobban
lássam. Zac legalább öt percig nyomkodta a hátamat, és egész
idő alatt biztosított, hogy rendben leszek, de így is fájt. Úgy
totyogtam a kocsijához, mint egy vénember… és kaptam is az
ívet érte.
Szerteszét álló vizes hajával és smink nélkül úgy nézett ki,
mint az a Connie, akit akkor láttam utoljára, amikor túl fiatal
volt a sminkeléshez. Tizenhat éves koráig nem engedték neki a
szüleink. Helyesebben fogalmazva, inkább Lupe mama nem
engedte.
–  Persze. – Elengedte a kezemet, és újra megpróbált háton
találni, de ezúttal én fogtam le az ő kezét. Felvonta a
szemöldökét.
 – Mi van veled?
– Semmi, minden oké. A munka szar, de minden más remek. –
Rámosolyogtam.
– Megvárod, hogy rákérdezzek, vagy magadtól is kinyögöd?
Értetlenül pislogtam.
– Micsodát?
Felsóhajtott.
– Mi folyik közted és… – Le-fel mozgatta a szemöldökét.
– Mi van? – Próbáltam átgondolni, mit csináltam aznap este.
Miután kimentünk a nagynéném kertjébe, és kis híján
kettétörtem a hátam, mind az asztal köré gyűltünk, és
mindenféle szarságról fecsegtünk. Jó értelemben, nem úgy,
ahogy a rosszindulatú nénikénk csinálta.
Az egyik unokatestvérem áthozta egy haverját, a srác az
asztal túloldalán foglalt helyet, de a köszönésen kívül mást nem
beszéltem vele. Túlságosan lefoglalt, hogy Zackel, Boogie-val, a
nővéremmel és a gyerekekkel társalogjak. Annyi baromságot
összehordtunk, a gyerekek is elejtettek néhány aranyköpést, jót
mókáztunk.
Így fogalmam sem volt, mire próbált utalni a nővérem.
Ám ő nyilvánvalóan nem hitt nekem.
De azt hittem, beszívott a fürdőszobában, ahogy azt bökte ki:
– Zac közt.
– Köztem és Zac között? – Rámeredtem. – Beszívtál?
– Tizenöt éve nem.
Felhorkantam, és arcon böktem.
 Megfogta a kezem, és az álla alá dugta.
– Nem viccelek. Mi folyik köztetek?
– Semmi.
Tettem volna valamit? Furcsán nézhettem rá? Kedveltem
Zacet. Nagyon is.
De semmi több.
A nővérem azonban nem akarta ejteni a témát.
– Sokat lógtok együtt mostanában.
Nem mutattam érzelmeket.
–  Mert barátok vagyunk, és egy városban élünk. Mindig is
barátok voltunk.
– Az tíz évvel ezelőtt volt.
– Mi másabb most?
– Pontosan. Tíz évvel és pár száz lánnyal ezelőtt volt.
Igazán meglettem volna a gondolat nélkül.
–  Igen, de egyik lányt sem ismerte hároméves kora óta, mint
engem.
Grimaszolt.
– Ja, nem erre gondoltam, és te is tudod.
– Igen, de tudod, hogy mindig kijöttünk egymással.
–  És aranyosnak is találtam, amíg fiatalabbak voltatok, de
most…
– Most micsoda?
– Most inkább gyanús.
Nem tetszett a beszélgetés iránya, és a lehető leghamarabb
véget kellett vetnem neki.
 – Te vagy gyanús – mormoltam.
Connie a szemét forgatta.
– Csak mondd el az igazat.
–  Semmi sincs köztünk – suttogtam, és kissé felemelkedtem,
hogy megbizonyosodjak róla, az unokaöcsém alszik.
Szerencsére aludt.
– Csak barátok vagyunk. – Nyeltem egyet. – És tudom, hogy ő
nem úgy néz rám, Con. Szerintem csak magányos vagy ilyesmi.
Biztos még adósnak érzi magát, amiért ezer éve
„megmentettem az életét”. És alig beszél a karrierjéről. Én sem
szívesen hozom fel. Szerintem szeret kiszakadni az egészből egy
időre.
A nővérem arca ellágyult.
–  Csak barátok vagyunk. Nem loholok utána, mint egy
kiskutya. Ő szokott keresni. Ő hív meg magához. Én nem
nyaggatom. Időnként átjön hozzám – meséltem suttogva, ahogy
a zuhany elhallgatott. – És nagyon jól kijövünk egymással,
ahogy mindig.
–  B, nem rád kenem az egészet. Rá is. Tudom, hogy szóltál
volna, ha meghívod magadhoz, de nem úgy ismerlek, mintha
megtennéd.
– Hát igen. Ő hívja meg magát. Én meg örülök, mert hiányzott.
Tudod, hogy van pár barátom és ismerősöm, de Zackel más.
Olyan, mint felvenni egy régi cipőt, ami tökéletesen illik rám.
– Biztos?
Ezúttal én forgattam a szemem.
 –  Biztos. Nem vagyok az esete, Con. A minap emlékeztettem
rá, hogy régen fingadoztam körülötte. Szeretem őt, de most csak
olyan dolgokról álmodozom, amiket egyedül meg tudok
valósítani.
– Vagy velem.
Elmosolyodtam.
– Vagy veled.
–  Nem azért kérdeztem, mert aggódom az érzéseid miatt, B.
Tudod, ugye? Csak tudni szerettem volna, hogy történt-e valami,
amit nem akartál elmondani.
– Nem.
Ismét elgondolkodott.
– Nem – ismételtem.
Felsóhajtott.
–  De olyan jól kijöttök… Nem is tudom, B. Szerintem
aranyosak lennétek együtt, ha más lenne a helyzet. – Nem
teljesen tudtam, miben lehetne más. Talán, ha Boogie nem
lenne a legjobb barátja? Ha idősebb lennék, vagy szebb? Vagy
ha ő lenne másabb, és valami komolyabbra vágyna?
–  Minket barátoknak teremtettek, és nincs köztünk semmi.
Kétlem, hogy olyat tenne, amivel elrontaná a leghosszabb
kapcsolatát.
– Te tudod. Pedig nem lenne rossz néhány jegy a páholyba, ha
tudod, mire gondolok. – Oldalba bökött.
Felröhögtem.
–  Biztos vagyok benne, hogy szerez neked jegyet, ha
megkéred.
– Valószínű segítene, mi?
– Szerintem igen.
– Menő lenne a VIP-jegy.
Ránéztem.
– De a páholy még menőbb.
– Szörnyeteg vagy.
– Anyád a szörnyeteg.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Amikor beértünk a rendezvényközpontba, Boogie megtorpant a

bálterembe vezető dupla ajtó előtt, és felemelte a karját, hogy
akadályozza a bejutásunkat.
Én a csoportunk végén kullogtam, ami a gyerekekből, Connie-
ból, Zacből és az unokatestvéremből állt, és próbáltam nem
sántítani. Hülye fejjel úgy döntöttem, hogy vadonatúj cipőt
veszek fel, ami nincs betörve, és mihamarabb sebtapaszra volt
szükségem. Abban a pillanatban, ahogy leülünk, lerúgom ezt a
két szart, és lopok egy-két tapaszt Connie-tól. Ő úgyis mindig
hord magánál egy rakatot. Épp ma, mielőtt a Lola quince-
ünnepe előtt tartott misére mentünk, elmentünk a plázába, és
Guillermo elnyalt a parkolóban, szóval neki is kellett kettő.
–  Mit művelsz, Boog? Le kell vennem ezt a cipőt, mielőtt
vérezni kezd a lábujjam – nyavalyogtam, amint megláttam, mit
művel.
– Igen, Boog, mit művelsz? – visszhangozta Connie, miközben
a füléhez tartotta a telefonját. – Nem, anya, Boogie-hoz beszélek
– mondta a telefonba.
A szemem sarkából figyeltem őt, és próbáltam kihallgatni a
beszélgetésüket a rendezvényközpontba vezető úton. Én is
hívtam anyát a plázából, de nekem nem vette fel. Pedig csak
felőle akartam érdeklődni. Engem meg sem próbált visszahívni,
de random felhívta Connie-t. A kocsiban beköszöntem a
vonalba, és azt kaptam válaszul: „szia, édesem”.
Már nem forgattam a szemem. Azt már régen abbahagytam.
–  Azt hittem, hamarosan felszolgálják a kaját – szólt Zac
mellőlem, és visszahozott a valóságba.
Minden erőmmel igyekeztem nem bámulni Zacet a
nővéremmel folytatott beszélgetés után.
Különösen, mivel egy elegáns, sötétkék öltönyt viselt, ami úgy
ölelte a testét, mintha rá szabták volna – ami elég valószínű –,
fehér inggel. A legrosszabb az egészben, hogy a reggeli óta
valamikor hátrasimította a haját, miután átugrott Boogie-hoz, és
órákig Call of Duty-ztak. Amikor bekopogott, és az unokahúgom
ajtót nyitott neki, ő pedig besétált a kicsi rendetlen szobánkba,
valami megremegett bennem. De elnyomtam magamban,
miután füttyentettem, és megkérdeztem, hogy az anyukája
pakolt-e be neki.
Az igazság az, hogy csodásan nézett ki, még egy hercegnél is
jobban.
És sajnos fel kellett készítenem magam a távoli rokonaimra,
akik nem ismertek szégyent, és simán odaléptek hozzá, és
olvadoztak tőle. De azt csinálnak, amit akarnak, ahogy Zac is.
–  Egy pillanat – mondta Boogie, mielőtt leejtette a karját. –
Meg kell ígérnetek valamit.
Miután körülnézett, mintha az unokatestvérem valaki
máshoz beszélne, Connie megkérdezte:
– Micsodát?
Az unokatestvérünk ránk bökött az ujjával… rám és Conra.
Értetlenül pislogtam.
– Micsoda? Mi van velem?
– A tánc… – kezdte, mire Connie felhorkant.
–  Ne kezdd megint. Menjünk, üljünk le – dünnyögte a
nővérem, félrelökte az útból, majd mondott valamit anyának a
telefonba.
Boogie-ra mutattam, és nyelvet öltöttem rá, ahogy
elhaladtunk mellette, és egy asztal felé tartottunk, közel a négy
gyönyörű, függönnyel fedett fal egyikéhez, közvetlenül a terem
szélén. Szerencsére korán érkeztünk, így nem várt nagy tömeg.
A családunk nem a pontosságáról híres, de néhányan ki akartuk
használni az ingyen kaját. Zac nevében nem beszélhettem, de
elég biztos voltam benne, hogy egy zacskó szárított marhahúst
láttam a zsebében.
Az asztal köré gyűltünk, Zac Boogie és köztem foglalt helyet. A
másik oldalamon az unokaöcsém ült.
–  Nem, figyeljetek – kezdte megint az unokatesónk, ahogy
közelebb húzta a székét. – Vannak bizonyos dolgok, amik
bántják az ember szemét, különösen az enyémet. Szóval
fogjátok vissza magatokat.
– Nem tudom, miről beszélsz. Bianca, te tudod, mit hablatyol?
– kérdezte Connie, miközben betolta a székét, és összekulcsolta
a kezét a flitteres, levendula asztalterítőn. Úgy látszik, gyorsan
lezavarta a telefonálást.
Megráztam a fejem, miközben a székemet közelebb húztam,
és megragadtam a hattyú formájú szalvétát, készen arra, hogy
használjam, amint bármelyik pillanatban felszolgálják az ételt.
– Nem, fogalmam sincs, mi baja.
Valójában jól tudtam, mert emlékeztem, mi történt az utolsó
családi bulin, amikor Connie és én rászabadultunk az ingyen
piára és a táncparkettre. Semmit sem bántam.
–  Lószart – motyogta Boogie, mielőtt kínos arcot vágott. –
Sajnálom, gyerekek.
Connie és én felhorkantunk. Mintha nem hallottak volna
rosszabbat életük minden második órájában. Ó, Boogie.
–  L.F. – javította ki magát, és folytatta. – Ma este nem
szabadulhattok el, ez nem egy esküvő, gyerekek is vannak.
Semmi tootsie roll…
Nem tudom, mit árult el rólunk, hogy a nővéremmel
egyszerre ziháltunk.
Zac közelebb csúszott, és szórakozott arckifejezéssel rám
szegezte lágy kék tekintetét.
–  Túl fiatal vagy, hogy ismerd a tootsie rollt – mondta
kuncogva.
Ártatlan mosollyal jutalmaztam.
– Valóban?
Boogie mit sem törődve velünk folytatta.
– Beleégett az agyamba Chato esküvője. Ma nem kérek belőle.
Zac csak nézett tovább kíváncsian, mintha nem hitte volna,
amit az unokatestvérem mondott, így vállat vontam.
– Miért érzem úgy, hogy nem figyelsz rám? – kérdezte Boog.
–  Figyelek. – Megpaskoltam a hattyúszalvétámat. – Nem a
hammer tánc volt, ami megsebezte a lelked? Mert én mondtam
Connie-nak, hogy az túl sok.
Connie nevetésben tört ki, amire Boogie a szemét forgatta,
Zac pedig kibökte:
– Kihagytam a hammer táncotokat?
Az unokahúgom a semmiből felsóhajtott.
–  Zac bácsi, Rico bácsi és tía Maria buliján arra a zenére
táncoltak, hogy rázd meg a…
–  Mit mondtam neked a locsogásról? – kérdezte Connie a
lányát a fejét ingatva, mintha nem tudná elhinni, hogy a saját
gyereke kiteregeti a szennyesét.
– És anya próbálta megtanítani B néninek a sprinklert – szólt
közbe Guillermo, miközben felvett egy kis mentát, ami a
tányérját díszítette.
Boogie felmordult.
Túlságosan lefoglalt a röhögcsélés, miközben
visszaemlékeztem, ahogy Boogie próbált elrángatni minket,
különösen azután, hogy próbáltunk összepacsizni a
fenekünkkel, majd őt vettük célba.
–  Te is csatlakoztál, szóval ne papolj – mutattam rá az
unokatestvéremre.
–  Ha részt veszek benne, kevésbé kínos – próbált védekezni,
de folyamatosan nevetésben tört ki a kamuláda. Azután végig
velünk táncolt. Csináltunk egy kisebb kört, amiben egész este
váltották egymást a családtagok.
–  Anyu, mit is csinált Boogie bácsi? Emlékszel? Meghúzta
közben a hátát – mondta az unokaöcsém. – Delfin vagy mi a
neve?
Zac azonnal felegyenesedett, babakék szemét rám kapta.
– Csak nem…?
–  De. – Felkacagtam, hisz tudtam jól, mire utal. – A
hernyómozgással próbálkozott.
– Meg is csináltam!
Zac mindkét kezét a fejéhez kapta.
– Nem tanultál az első alkalomból, te hülye?
– Rossz a hátam!
– Hűha – tátogtam Zacnek.
A szája nyitva állt, kivillantak fehér fogai, ahogy egyetértően
bólintott.
–  Tudjátok, mit? Utállak titeket. Yermo, Luisa, rátok nem
vonatkozik, csak az a három…
Connie fintorgott, miközben a saját hattyúszalvétáját
piszkálta.
– Utálj csak.
Miközben lefoglalt a röhögcsélés, a felszolgálók a semmiből
megindultak étellel teli kocsijaikkal, és az unokahúgom még
tapsolt is az izgalomtól.
–  B néni, téged kellett volna felkérniük, hogy elkészítsd az
ételt és a tortát – közölte az unokaöcsém.
 A szívemhez kaptam a kezem, és közöltem, hogy szeretem.
Majd megkérdeztem, mikor jön át egy újabb vendégszereplésre.
Nem tartott sokáig, míg az ételt felszolgálták, minden asztal
közepén kenyérkosarat hagytak, és túlságosan lefoglalt minket
az evés, hogy bármi mást csináljunk a grimaszoláson kívül.
Egyszer összetalálkozott Zackel a pillantásom, és egymásra
vigyorogtunk. Éppen, amikor befejeztük az evést, a bálterem
fényei kialudtak, és a terem szélén rózsaszín és fehér fények
világították meg a falakat, miközben unokatestvérünk egy
teljességgel túlzásnak tűnő királyi zenére besétált.
Megtapsoltuk, Connie pedig ujjongott. A felszolgálók elvitték az
üres tányérokat, míg Lola az apjával, majd a fivéreivel táncolt.
Aztán megindult a buli.
Három másodpercig tudtam visszafogni Connie-t, amikor
felpattant, egyik kezével a fiát húzta, másikkal értem nyúlt,
állával pedig a lányának mutogatott.
– Most ettem. Adj egy másodpercet – siránkoztam, miközben a
karomat rángatta.
– El kell égetned a kalóriákat – közölte még erőteljesebben. –
Ne legyél picsa. Tudom, hogy akarod.
Hogyne akartam volna.
Egye fene.
Intettem Boogie-nak, ahogy felálltam.
– Ments meg, ha nem jövök vissza harminc perc múlva.
A szájában kenyérrudat tartott, ami úgy nézett ki, mint egy
szivar.
 – Oké-zsoké.
Ő használhatatlan. Tudtam jól.
– Ments meg, Zac – kiáltottam a barátomnak, ahogy követtem
a nővéremet és a gyerekeket.
–  Számíthatsz rám, aranyom – kiáltott vissza, miközben a
kenyérrúdért nyúlt.
Mielőtt elfordultam, még láttam, ahogy Boogie-éhoz ütögeti az
övét, mintha kardoznának.
De… nem számíthattam rá, egyáltalán nem.
Nem tudtam meg sem számolni, mennyi zene lement,
miközben a nővéremmel, a gyerekekkel és néhány
becsatlakozott unokatestvérünkkel körtáncoltunk. Néhányszor
elvittem az unokahúgomat vagy az unokaöcsémet egy páros
táncra, Connie legalább kétszer nekem nyomta a fenekét, és
mintha hallottam volna, hogy Boogie talán megállítani próbál
minket.
Végül valamivel később sikerült visszarohannom az
asztalunkhoz, ahol Zacet négy nő társaságában találtam.
Egyiküket ismertem. Zacnek csak a profilját láttam, de úgy tűnt,
mosolyog rájuk.
És ezzel nincs semmi gond. Egyáltalán. Legalább nem unta
halálra magát.
De hova a fenébe tűnt Boogie?
Valahogy Zac megérezhette a közeledtemet, mert pillantása
azonnal rám szegeződött, amint elég közel értem, hogy lássam a
valóságot. Az udvarias mosolyát mutatta a nőknek, nem azt a
sugárzó fajtát, amitől kívül-belül fényesen ragyogott.
Elvigyorodtam.
A szája egyik sarkát felhúzta.
Az új társainak bizonyára feltűnt, hogy nem figyelt rájuk
tovább, mert furcsa módon, amint észrevettek, ketten is
felálltak a székükből, és leléptek.
–  Hát előkerültél – kiáltott Zac, amint megálltam a székem
mögött, és benyakaltam a maradék felvizezett limonádémat.
Saját poharát felém nyújtotta, én pedig elvettem, és azt is
betoltam a nagy szomjúságomban.
–  Elnézést, hölgyeim – mondta a barátom, ahogy felpattant,
miközben letettem a poharát. – Tartozom valakinek egy tánccal.
Komolyan?
– Annyira be van táblázva, hogy ki kellett várnom a sorom –
hazudta, miközben betolta a székét.
Kifogásnak használt, hogy elszabaduljon. Hát legyen. Igaz, fájt
a lábam, és le akartam ülni, de nem akartam cserben hagyni.
Felvettem a szemkontaktust a másod-unokatestvéremmel, ő
volt az egyetlen, akit felismertem négyük közül, és odaintettem.
Nem tetszett a kíváncsi arckifejezése, de mindegy, így is
visszaintett. Zacre néztem, aki mellém lépett, megragadta a
kezem, a parkettre vezetett, és mintha csak beterveztük volna,
egy countrydal indult el.
Zac elvigyorodott, és a parkett szélére érve szabad kezemet a
vállára tette.
– Emlékszel a lépésekre?
 Halványan bevillant, ahogy fél élettel ezelőtt Boogie-t és
engem tanítgatott, és elmosolyodtam.
– Francba.
Fülig ért a szája, a keze meleg, az enyém perzselő, miközben
vezetni kezdett a tánctéren, időnként megforgatott, és
szerencsére egyszer sem lépett a lábamra.
–  Kölyök, jobb vagy benne, mint én – kiáltotta hangosan,
rózsaszín száját széles mosolyra húzta.
–  Sok mindenben jobb vagyok, mint te – ugrattam. – Te be
vagy rozsdásodva.
–  Berozsdásodva? – Volt bátorsága visszaszólni. – Én már
pelenkás korodban is ezt nyomtam, Tökmag.
– Eh.
Nem tudtam biztosra, hogy ő húzott magához, vagy csak úgy
megtörtént tánc közben, de a combunk folyamatosan összeért.
Zac a végén megforgatott néhányszor, és arckifejezésével
figyelmeztetett, hogy hátra fog dönteni, együtt röhögcséltünk,
miközben a vér a fejembe szállt.
Amikor rögtön utána egy újabb countrydal következett, úgy
kezdett forgatni a parketten, mintha megsértettem volna az első
dalnál.
Ha arra számított, hogy elbotlom a saját lábamban, vagy
rálépek az övére… meg kellett, hogy lepjem.
Tudtam, hogy lenyűgöztem, amikor a tekintetünk
összetalálkozott, szemöldökét összeráncolta, és alig hallhatóan
megkérdezte:
 – Ki tanított meg így táncolni?
Egy pillanatra megláttam a nővéremet, miközben Zac
megforgatott, és vártam, amíg újra szembe kerültünk egymással
– inkább a mellkasával voltam egy szinten, így fel kellett
emelnem a fejem –, és remélhetőleg hallhatóan annyit feleltem:
– Bizonyos emberek.
A régi munkatársammal havonta egyszer countryklubba
jártam. Az exem nem értékelte, ám mivel ő nem szeretett
táncolni, nem érdekelt. A kedvenc táncpartnereim azok az
idősebb férfiak voltak, akiknek a feleségét annyira lefoglalta a
másokkal való bugizás, hogy férjüket idegenekre bízták. Ők
aztán tudtak táncolni.
Ahogy Zac is.
Könnyed és szinte kecses, mint egy élsportoló, aki ismeri
testének minden mozdulatát. Erős és magabiztos.
Egy pillanatig eltöprengtem, mennyi partner kellett, hogy
ilyen jó legyen benne.
Hagyjuk.
Úgy tűnt, a válaszomat nem tartotta elég kielégítőnek, mert
abban a pillanatban, ahogy ismét szembe kerültünk, a fülemhez
hajolt, lehelete az érzékeny bőrömet csiklandozta.
– Miféle emberek?
A szám centikre volt a mellkasától. Éreztem a kölnije édes,
tiszta illatát.
– Emberek a klubból, öcskös. Jól megtanítottak, mi?
Lehelete ismét a fülemet érintette.
 – Milyen klubból?
Közöltem vele a nevét, egy pillanatra elképzeltem őt a
parketten a több száz női vendéggel, aztán próbáltam kiűzni a
képet a fejemből.
Olyan soká szólalt meg újra, a következő szavai jobban
megleptek, mint szabadott volna.
– Én bármikor táncolok veled, ha szeretnéd.
– Igazán? – szegtem fel a fejem.
Ő rám, talán a szememre összpontosított.
– Igen – felelte egyszerűen.
– Nem bánod a szintkülönbséget? – Miután ettünk, lerúgtam a
cipőmet, és beragasztottam a lábam.
–  Kicsit sem, törpi – mondta olyan szeretetteljes mosollyal,
ami teljesen felvillanyozott. – Tudod tartani velem a lépést.
Vártam, amíg egyszer megforgat, hogy kibökjem:
– Neked csak Miss Törpi, és te sem vagy rossz, öreg.
Nevetését inkább éreztem, mint hallottam, ahogy mellkasa az
enyémnek nyomódott.
Jobbra, majd balra mozdultunk, a keze, ami valamikor a
hátam közepére került, kicsivel lejjebb csúszott az aranyszínű
ruhámon. Minden ujjának súlyát és nyomását éreztem
magamon. Ekkor pillantottam meg a parketten vitatkozva
táncoló Connie-t és Boogie-t.
– Nézd a két hülyét – böktem feléjük az állammal.
Zac nevetése ismét a fülemet simogatta, és
megmosolyogtatott, amikor feléjük lesett. A keze egy pillanatra
megfeszült a hátamon, mielőtt megfordított minket.
– Mondtam már, milyen csodásan nézel ki?
– Nem.
Lehelete újfent a fülemet súrolta.
– Te csodásan festesz, kölyök. Tetszik így a hajad.
Megszorítottam a kezét, és felmosolyogtam rá. A tincseimet
göndören hagytam, és lazán összefogtam hátul, néhány kósza
fürtöt kivéve, mert a hajam nem szerette, ha megzabolázzák,
hacsak nem vasaltam halálra.
– Köszönöm, Ropi. Te is jól nézel ki.
Zac rám kacsintott, és a szeretett féloldalas mosolyával
jutalmazott.
Ezután egy lassú számra táncoltunk, együtt mozogtunk, a
karommal a vállán, és hatalmas kezével lazán a derekamon.
Akár romantikus és meghitt is lehetett volna… ha nem mi
lettünk volna. Ehelyett végig poénkodtunk.
És ekkor a DJ mindenkit a parkett közepére hívott…
kacsatáncolni.
Zac keze elengedett, és hátrált egy lépést.
Karon ragadtam.
– Hova mész?
Az arca kissé kipirultnak tűnt a fények alatt, de vigyorgott.
– Ezt kihagyom.
– Micsoda? Miért?
A szája egyik sarkát felhúzta, és sandán pillantott az
asztalunk felé.
 –  Mert a kacsatáncról van szó. – Alkarját végighúzta a
homlokán, mielőtt újabb ragyogó fehér mosollyal nézett rám.
Hitetlenkedve pislogtam.
– Azt akarod, hogy egyedül csináljam?
Mosolygott, még ha a feje szenvedve oldalra is billent.
– Rendben. Gyere, akkor kacsatáncolok veled.
És meg is tette, az arcára kiült a szenvedés, de végig
röhögcsélt, ahogy körbefordult a többi kétszáz vendéggel
együtt.
Utána Boogie felkért táncolni, a nővérem pedig lenyúlta
Zacet.
Egy sortánccal és egy másik dallal később a nagynéném
ellopta tőlem az unokatestvéremet, én pedig éltem a
lehetőséggel, hogy nyöszörögve visszavegyem a cipőmet, majd
inni és pisilni menjek. Zac Luisát, az unokahúgomat forgatta,
míg a nővérem Boogie apjával társalgott.
Ekkor szorított sarokba a család egyetlen tagja, akit mindenki
kerülni próbált. Az egyetlen személy, akit szándékosan szemmel
tartottam, nehogy elég közel kerüljünk egymáshoz, hogy
társalogni akarjon. Nem hiába választottunk a fal mellett
asztalt.
Basszus!
–  Hola, Bianca – köszönt az idősebb nő, miközben elzárta az
utat a mosdó ajtajában.
Az univerzum legkamubb mosolyát öltöttem az arcomra –
talán Gunner sem kapott tőlem ilyen alakítást –, ahogy
megszárítottam a kezem.
–  Szia, tía Licha – köszöntem, húztam az időt, hogy
megforduljak, és az ölelések történetének egyik
leglagymatagabb ölelésével jutalmazzam, bár ennél nem is
érdemelt többet. Mindig is rosszindulatú volt anyával, Connie-
val és velem.
Anya unokatestvére tetőtől talpig végigmért, miközben
tapodtat sem mozdult.
– Tetszik a ruhád.
Dobpergés.
– Híztál?
Ő hízott, de hagyjuk. Próbáltam rámosolyogni, de az arcom
mintha gránitból lett volna. Inkább grimasz lett belőle. A
grimaszom mindenével igyekezett mosolynak látszani, de
elvesztette a kihívást. Mert én aztán tudtam, hogy tisztelni kell
az idősebbeket. Emlékszem az egyetlen alkalomra, amikor az
abuelitám szólt nekem, én pedig a tessék helyett azt kérdeztem,
mi az.
Soha életemben nem javítottam ki magam olyan gyorsan,
mint akkor.
De az unokatestvére miatt egyszer régen még anya is kijött a
sodrából. Nem tudom, mi hangzott el, de apának az övénél
fogva kellett kirángatni őt a szobából, mint egy bowlinggolyót.
Eddig bírta hallgatni az évek óta tartó csípős megjegyzéseit.
Így udvarias leszek, de nem jobban, mint szükséges.
Olyan aljas nőszemély, meglep, hogy bárhova is meghívták, és
nem ült még össze a családi kupaktanács, hogy össznépileg
titokban tartsuk a családi összejöveteleket előtte.
Válaszul végül megvontam a vállam. Ha nem mondok
semmit, talán rám un, és gyorsabban elmegy.
De nem vált be.
– Hol vannak a szüleid?
Elejétől fogva erre akarta kiélezni a beszélgetést.
Számíthattam volna rá.
– Jelenleg Nicaraguában vannak.
A puffogása mindent elárult.
– Hol van a barátod?
És még ebbe is belemászott.
Csak pislogtam és pislogtam rá. Nem nevezhetem a
nagynénémet kíváncsi picsának, ugye? Pedig átkozottul
megtettem volna. Tudván, hogy nem érek rá, rámosolyogtam.
– Melyik?
Csak pislogott.
Remélem, tyúkszeme nő.
–  Örültem a találkozásnak, szia – kiáltottam a vállam fölött,
miközben az ajtó felé iszkoltam, és kiszabadultam onnan.
Megfordultam, és mindkét középső ujjamat felmutattam az
ajtónak. Rohadt élet, el kell mesélnem Connie-nak az egészet. Ez
a nő nem semmi.
– Mit művelsz?
Megugrottam, és egy alakot láttam a mosdó ajtaja előtti
oszlopnak dőlve, arcán vigyorral.
 Zac volt az kipirult képpel.
–  Elmenekülök a nagynéném elől, és bemutatok neki –
magyaráztam, amint megálltam előtte, két ujjamat az öklömbe
zártam, készen, hogy máskor vívjam meg ezt a csatát. – Mit
leskelődsz itt?
Kuncogott, és válasz helyett egy kérdést dobott felém.
– Melyik nénikéd?
Előrenyúltam, a könyökhajlatába csúsztattam a kezem, és
megpróbáltam elrángatni onnan. Még csak az kellett volna,
hogy a nő meglásson minket együtt, és újabb megjegyzéseket
tegyen. Szerencsére Zac nem ellenkezett.
–  Licha. Csak azt sikerült megkérdeznie, híztam-e, és hol az
exem, szóval még szerencsésnek is mondhatom magam.
Követett a bálterembe vezető ajtó felé, könyökhajlatát nem
eresztettem a tenyeremből.
– Az exed? – kérdezte.
– Aha. Úgy csinált, mintha nem tudott volna a szakításunkról,
miközben rohadtul hallott róla – magyaráztam.
A szemem sarkából láttam, hogy Zac lenéz rám, de nem
néztem fel.
– Miféle ex?
Nem mintha titokban tartottam volna, de talán szándékosan
kerültem a témát, mert szeretnék úgy tenni, mintha az életem
azon szakasza meg sem történt volna. Mind az öt év.
–  Kenny. Nem szeretek beszélni róla. Közel két éve
szakítottunk. – Nem akartam jobban beavatni, de őt ismerve,
úgyis rákérdezett volna. – Öt évig voltunk együtt. Miatta
költöztem ide. Akkor találkoztunk, amikor Észak-Karolinában
éltem Connie-nál. A munkahelye ide helyezte át őt, aztán idővel
Richard – Connie férje – Texasba került, így ők is költöztek.
– Öt év? – kérdezte hitetlenkedve.
– Egy ideig még jegyben is jártunk.
A karja megfeszült a tenyerem alatt.
– Nem tudtam róla. Mi történt?
Persze hogy rákérdezett.
– Eleinte a szokásos szarság ment. Azt mondta, el kell utaznia
munkaügyben, de micsoda meglepetés, a munkatársaim
elhívtak moziba, én pedig megláttam az exével, aki elrepült
odáig, hogy láthassa. Átkarolta őt, meg minden. Mit szólsz
hozzá?
Kész. Ennyi. A tekintetünk találkozott.
A homlokát ráncolta.
– Mit csináltál?
Megálltunk a bálterem ajtaja előtt, és elengedtem a karját.
–  Elmentem a lakására, otthagytam a gyűrűt és a kulcsot a
konyhapulton, aztán a következő két órában elmeséltem
minden közös ismerősünknek, mit tett, és megkértem őket,
hogy ne mondjanak neki semmit rólam, aztán letiltottam a
számát. Connie aznap este lejött a gyerekekkel, és velem
maradt. Történetesen a bérleti szerződésem az akkori
lakótársammal épp a végéhez közelített, így két hét múlva új
helyre költöztem. Eredetileg összeköltöztem volna vele, de…
 A homloka csak jobban gyűrődött.
Rámosolyogtam.
–  Néhányszor megkeresett a munkahelyemen, és úgy tettem,
mintha nem ismerném. Kifogásokat keresett, azt mondta,
semmi sem történt, aztán meg azzal jött, hogy először esett meg
vele. Mindegy is. Tudhattam volna, mekkora nyomorult, amikor
azt mondta, inkább választaná a vazektómiát, mint hogy Disney
Worldbe jöjjön velem. – Vállat vonva folytattam: – Utána pedig
be akart perelni. Ennyi a történet. Legközelebb hallgatok
Boogie-ra, amikor azt mondja, nem kedvel valakit.
– Boog nem kedvelte?
–  Nem. Csak ő akkor már Laurennel járt, szóval így is elég
kínos volt a helyzet köztünk, úgyhogy nem beszéltünk róluk
egymás előtt. – Hirtelen Zac állítólagos nőire gondoltam, és úgy
döntöttem, nem kérdezek a szerelmi életéről.
Jobb nem tudni.
Hirtelen megtorpant, és megfordult.
– Várj csak, aranyom. Azt mondtad, be akart perelni?
Már vártam. Nem itt akartam kitárgyalni, de tudtam, hogy
nem fogja ejteni a témát.
– Igen. Azt állította, részt érdemel a Lusta Szakács-
vállalkozásomból, mert ő volt az ötletgazda, és csomót
segédkezett benne, miközben csak a videóimat vágta, és segített
a felvételnél. Faszparaszt. Végül meg kellett állapodnom vele,
hogy ejtse az egészet.
Zac meghőkölt, és rosszallóan nézett.
 – Megállapodtál vele? Mégis mennyiben?
Az ajkamba haraptam.
– Még senkinek sem árultam el az összeget. – Aztán neki
elmondtam.
És Zac döbbenten pislogott.
– Amerikai dollár?
– Sajnos.
Még a szegényes világításban is láttam, ahogy lesápad.
– Honnan a fenéből szedtél össze annyi pénzt?
Megböktem őt.
– Összetörtem a malacperselyem, mit gondolsz? –
Rávigyorogtam, elégedetten nyugtáztam, hogy olyan jól
kerestem, még ő sem hitte el. Extra büszkeséggel töltött el.
Mielőtt a világ legnagyobb idiótájának éreztem magam. –
Tudott mindent. Mennyi pénzt kerestem, mennyi
megtakarításom van. Mindent. Szóval az egészre igényt tartott.
– Harag zúgott a mellkasomban, és kényelmetlen mosolyt
erőltettem az arcomra. – Ezért nem hagytam ott az edzőtermet.
Csak hat hónapja állapodtunk meg. Alig tudok talpra állni
belőle. Míg az egész zajlott, minden szponzorációt elutasítottam,
mert attól tartottam, minél többet keresek, annál többre tart
igényt, és nem akartam, hogy nála kössön ki a kemény
munkával megszerzett pénzem. De így is túl nagy része kötött ki
nála. Akkora idióta vagyok.
A szája résnyire nyílt, tekintete intenzív.
– Ezért nem meséltél róla?
 –  Igen. Hogy lehettem ekkora hülye, Zac? Majdnem
hozzámentem ahhoz a seggfejhez. Sosem gondoltam, hogy
képes lenne ilyesmire. Annyi időt és energiát vesztegettem rá.
És szinte minden pénzem az övé lett. Kettőnk közt szólva, egy
ideig padlón voltam miatta. Még most is nehezen bízok meg
másokban. A szakításunk után közel egy évbe telt, mire
beadtam a derekam, és felvettem valakit, hogy segítsen
forgatni, mert senkit sem akartam közel engedni magamhoz.
– Nem hiszem el, hogy kifizetted őt.
–  Pénzes családból származik, és tudtam, hogy nem hagyná
abba a harcot. Mondogatnom kellett magamnak, hogy nem éri
meg olyan sokáig rombolni a vállalkozásomat. És legalább nem
kell többé látnom őt. Mielőtt kifizettem, beleírattam a
megállapodásunkba, hogy nem léphet velem kapcsolatba többé.
Bánom az egészet, de értékes leckét tanultam.
–  Mégis mit? – kérdezte színtelen hangon, továbbra is
rosszalló arccal.
–  Ne járjak senkivel, akit Boogie utál. – Mosolyt erőltettem
magamra, és próbáltam lerázni magamról az előző témát. –
Egyébként lassan megszököm. Elfáradtam.
Gondosan figyelte minden rezdülésemet, ahogy azt felelte:
–  Én is kezdek fáradni, aranyom. Arra gondoltam, hívok egy
taxit. Akarsz velem jönni?
Már sajgott a lábam, de bent láttam, hogy Connie még a
táncparkettet szántotta. Órákig nyomja még, tudtam jól.
–  Tudod, mit? Menjünk. Gondoskodom róla, nehogy
elraboljanak, és dolgozhatnék egy keveset, hogy ne érezzem
rosszul magam, amiért kivettem az egész napot.
Elmosolyodott, bár neki mindig vigyor ült az arcán.
– Olyan figyelmes vagy.
– Tudom. Mázlid van velem.
Erre szélesebb mosolyt kaptam, és megbökte az orromat.
Visszalépve elköszöntünk mindenkitől, mire Connie
odakiáltott:
–  Biztos nem maradtok? After party tío Chato házában! –
Annyi választ adtam: nincs az az isten, amire a nővérem úgy
megcsípte a fenekem, hogy holnap is látszani fog, mielőtt Zac és
én kirohantunk onnan, épp, amikor lehúzódott a fuvarunk.
A Ford leállt a járdaszélen, Zac pedig intett a sofőrnek, mielőtt
megkerült, hogy kinyissa a hátsó ajtót, és fejével felé bökött.
Beültem, ő pedig követett. Köszöntem, aztán Zac szólalt meg:
– Jó estét! Hogy ityeg?
A sofőr, egy ötvenes éveiben járó férfi, kicsatolta a biztonsági
övét, és teljesen megfordult az ülésben. Jobb kezét a
fejtámlához kapta, ujjai a bőrülésbe vájtak. Száját eltátotta.
Zac természetéből adódóan mosolygott rá.
A sofőr meghökkent.
– Elnézést a megfogalmazásért, de kurva élet…
Felhorkantam, áthúztam a vállamon az övet, és becsatoltam.
Zac kezet nyújtott neki, és a sofőr nem félt megrázni, mielőtt
felém mutatott.
– Mohamed, ő Bianca, a főnököm. Bianca, Mohamed.
 Szúrós pillantást küldtem Zac felé, és megráztam a férfi
felszabadult kezét, habár elég valószínű, hogy csak a sokk miatt
hagyta kinyújtva.
– Üdv – mondtam, fürgén megráztam, bár fel sem fogta, mert
annyira leste Zacet.
Ő és Mohamed, az igazán kedves férfi három gyerekkel – két
lány és egy húszéves fiú, akinek Zac küldött egy aláírást –, egész
úton csevegtek.
–  Kérhetek egy közös képet? – kérdezte Mohamed, ahogy
megálltunk a hotel előtt.
–  Persze – egyezett bele Zac, miközben a férfi levette a
telefont a tartóról, és behozta az első kamerát. Zac kicsatolta az
övét, és előrehajolt. Próbáltam oldalra húzódni, hogy helyet
adjak neki, de egy nagy ismerős kéz a hátamra telepedett.
Zac rám mosolygott, amikor engem is előrébb húzott
Mohamed fejtámlájához. Gondoskodott róla, hogy az arcunk
közel legyen egymáshoz. Az apró borostája az arcomat
csiklandozta, és erősen próbáltam kizárni bőrének melegét.
– Csíz! – kiáltott fel Mohamed, mielőtt lőtt egy, majd két képet,
és a vakuval sikerült megvakítania.
Miután elköszöntünk, átvonszoltuk a seggünket az
előcsarnokon, és amikor beszálltunk a liftbe, akkor kapcsoltam.
– Connie csomagtartójában hagytam a pénztárcám.
Zac egyik kezében tartotta a zakóját, csípőjét a falnak
támasztotta, ahogy a lift felvitt minket. Fehér, néhol átizzadt
ingét felül kigombolta.
 – Pénzre van szükséged? – kérdezte.
–  Nem, benne van a kulcsom – magyaráztam, amikor
feloldottam a telefonomat, és üzenetet küldtem Connie-nak.
–  Ó. A szobámban megvárhatod Connie-t. Vagy vissza akarsz
menni érte?
Visszamenni? Elég volt visszatuszkolni a lábam abba a
cipőnek nevezett halálos csapdába, hogy ne kelljen mezítláb
sétálnom a bálteremből a hotelig.
– Várok nálad, ha nem gond – feleltem. – Írtam neki üzenetet.
Amikor elköszöntünk, azt mondta, a nagybátyámékhoz megy,
de előtte biztos be tud ugrani ide.
Lenézett rám.
–  Engem aztán nem zavarsz, kölyök. De ha elalszom, ne
csinálj rólam gáz képeket.
A liftajtó kinyílt.
– Nem ígérek semmit.
Egymásra mosolyogtunk.
–  Jól érezted magad? – kérdeztem, ahogy a szobája felé
indultunk.
– Fogd meg a hátam.
Magam mellé húztam a karom, nem bíztam a kérésében.
– Miért? Mert leizzadtál?
– Igen, a nagy táncolástól. Fogd meg az ingem.
Fintorogva megráztam a fejem.
– Kösz, nem. Hiszek neked. – A saját szememmel is láttam. A
haja csapzott volt, és izzadt, a nyaka kipirult. Én magam is
pokolian leizzadtam. Széttártam a karom, hogy
kiszellőztethessem magam.
– Biztos?
– Teljesen.
Rám kacsintott, miközben becsúsztatta a kulcskártyáját a
nyílásba, és felkapcsolta a villanyt, mielőtt beinvitált. Beléptem
a szobába, ami gyakorlatilag a miénk mása volt, azzal a
különbséggel, hogy két franciaágy helyett itt egyetlenegy állt.
Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy levegyem a cipőm a
küszöbön, ahogy Zac bezárta az ajtót, és elhúzta a biztonsági
reteszt. Az ágy szélére ültem, miközben ő félredobta a zakóját,
és elkezdte kigombolni az ingét.
Ekkor hirtelen a telefonomra szegeztem a tekintetem, habár
egyetlen értesítésem sem érkezett.
Vajon adnak szobakulcsot személyi nélkül? Biztos nem. És
határozottan nem akartam Zacet használni, hiába tudott
kibújni olyan dolgok alól, amiből mi halandók nem.
–  Lezuhanyzom – közölte a barátom, ahogy az utolsó
gombhoz ért. Levette magáról az inget. A vékony fehér trikója
hozzátapadt, baromira hozzátapadt mellkasának és hasizmának
minden pontjához, szinte átlátszó volt.
Úgy nézett ki, mint egy tiltott buja álom. Felsőteste hosszú
volt, és tökéletes formájú. A dereka keskeny, válla széles…
És ekkor történt, hogy találkozott a tekintetünk.
Egymásra mosolyogtunk.
Csak legeltettem rajta a szemem. Semmi komoly. Biztos
hozzászokott már.
–  Gondoskodom róla, nehogy betörjenek, és pucér képeket
lőjenek rólad.
Rám dobta izzadt ingét, és mire lefejtettem magamról, ő
becsukta maga mögött a fürdőszobaajtót. Az inget az ágy előtti
fotelre terítettem, ismét megragadtam a telefonomat, és az
ajtótól távolabb eső éjjeliszekrényhez mentem, hogy Zac töltőjét
használjam. Aztán üzentem Connie-nak.
 
Én: A csomagtartódban hagytam a pénztárcámat. Elhoznád,
kérleeeeeek.
 
Ha táncol… nekem annyi. Kész örökkévalóság lesz. Az óra az
éjjeliszekrényen 11:15-öt mutatott. A buli állítólag 2-ig tart…
akkor talán ránéz a telójára, mielőtt a nagybátyámhoz megy?
Nem gondoltam ezt át.
Az unokaöcsémnek is üzentem. Luisa még nem használhat
telefont.
A zuhany hangjára a csukott ajtóra pillantottam.
És nagyot sóhajtottam.
Aztán jól a homlokomra csaptam.
Olyan jó fej srác, remekül kijöttünk egymással, és ennyi idő
után is az egyik legkedvesebb ember számomra. Emellett még
talán sosem szórakoztam olyan jól a Lusta Szakács kezdete óta,
mint a narancsos-áfonyás kuglófos epizód forgatása közben.
Ahogy belépett a képbe, egészen a végéig kiröhögtük a belünket.
Mindig nevettünk együtt.
És mit lehet tenni, ha még jól is nézett ki.
Szerencsés vagyok, hogy magam mellett tudhatom, ennyi.
Nem fogom elcseszni mindezt. Ezúttal nem. Nem számított,
hogy a teste olyan, akár egy görög istennek, a szíve pedig
hatalmas.
Barátok vagyunk, és pont.
Lekaptam az éjjeliszekrényről a távirányítót, és bekapcsoltam
a tévét, míg vártam, hogy Connie vagy Guillermo üzenjen.
Behajlítottam a lábujjaim és a lábfejem, és megmozgattam a
bokám. A vad táncolástól mindenem fájt, és őrülten leizzadtam.
Váltogattam a csatornák között, aztán megállapodtam a
Kaliforniába jöttem egyik epizódján, miközben a fejem fölé
emeltem a karom, és megpróbáltam megnyújtóztatni a
derekam anélkül, hogy beszennyezném Zac ágyát.
– Ez jólesett – ásított hosszan a régi barátom, halálra ijesztve
engem, mert nem vettem észre, hogy kinyitotta a
fürdőszobaajtót. – Teljesen megújultam.
Egy másik fehér felsőben és… bokszerben állt a
fürdőszobaajtóban.
Mamám, nem rövidnadrágot viselt, hanem bokszeralsót,
méghozzá sötétkéket.
Nos, ha nem csinál belőle nagy ügyet, én sem fogok.
Ott állt, a haját törölte, a lába csupasz és hosszú. Karizmai
megfeszültek, ahogy a haját szárítgatta. Arcán a megszokott
mosolya terült el. Nagyot nyeltem.
 –  Gondolom. Nekem is jólesne egy – közöltem. Nem a
bokszerére gondoltam.
– Ugorj be. Hoztam egy tartalék pólót és néhány bokszeralsót,
amit kölcsönvehetsz – ajánlotta fel, kék szemét rajtam tartotta,
ahogy elhúzta a törülközőt a fejétől.
A töltőre dugott telefonomra pillantottam. Eltarthat egy ideig.
– Biztos? – kérdeztem.
– Ha nem pukizol bele.
Felkacagtam.
– Nem fogom megjelölni a területed.
Zac nevetve a szobába lépett, egyenesen a bőröndjéhez ment,
és kihúzott egy sötétkék pólót, na meg egy bokszeralsót.
Felálltam, elvettem tőle a ruhát, és a bordájába böktem, amire
nevetve elugrott.
Nem siettem el a zuhanyzást, kihasználtam az ingyen
sampont és balzsamot a falon. Szerencsére leborotváltam a
lábam a quince előtt, így pár óra alatt semmi sem nőtt vissza. A
hajam kész káosz lesz a megszokott hajápolóim nélkül, de
inkább leszek tiszta és kócos, mint izzadt.
Nem mellesleg Zac már akkor is ismert, amikor hiába kentem
rá húsz liter zselét, akkor is borzasztóan nézett ki.
A fogkrémével szemezgettem, nyomtam egy keveset az
ujjamra, eloszlattam a fogamon és a nyelvemen, mielőtt
kiöblítettem. Az ajtón felfrissültebben léptem ki. Zac a
fejtámlának támaszkodott, telefonját a kezében tartotta.
Azonnal letette, mielőtt rám nézett.
 Nem engedtem, hogy feszélyezve érezzem magam a
bokszerében és a pólójában. A fehérneműmet is összeizzadtam,
így belecsomagoltam a ruhámba, és úgy gondoltam, így is jó
lesz. Jó, ha elég erősen nézett, észre tudta venni, hogy nem
viselek melltartót, de nem tudtam elképzelni róla, hogy stírölne.
A futball és a magánélete során annyi mellbimbót láthatott,
amennyit más több élete során sem.
Rámosolyogtam.
Tekintete egy pillanatra a ruhámra siklott, és ajkát féloldalas
mosolyra húzta.
–  Mikor már azt hiszem, hogy nem lehetsz aranyosabb, te
felveszed az alsómat.
Pislogtam, és nem eresztettem a poénját.
–  Őszintén szólva kissé csalódott vagyok, hogy nincs rajta
óriási Pókember.
– Óriási Pókember? Elpirulok, kölyök.
Felmordultam, és megkerültem az ágyat, remélve, hogy a
melleim nem ugrálnak összevissza. Széles mosollyal
megpaskolta az ágyat maga mellett, miközben elmentem előtte,
és megnéztem a csupasz lábát. Ami remekül nézett ki, és nem
volt olyan tejfehér, mint amire számítottam.
Leültem az ágy másik oldalán, és megnéztem a telefonom.
Aztán kihúztam a párnát a takaró alól, és az ölembe és a
mellkasom elé tettem – mert a szoba sokkal hűvösebbnek tűnt,
mint eredetileg gondoltam –, miközben a gerincemet a
fejtámlának nyomtam, térdemet összeszorítottam és Zac felé
döntöttem.
– Jót zuhanyoztál? – kérdezte, imádni valóan nézett ki a puha,
kipirult és nedves bőrével. Valamiért a fiatal Zacre
emlékeztetett.
– De még mennyire – ásítottam. – Con nem hívott vissza. Még
Yermónak is üzentem, de semmi. – Összeszorítottam a lábujjam,
ahogy a légkondi beindult. – Meg kellene néznem, hogy
beengednek-e a szobába, hogy lefeküdhess.
A feje oldalra fordult.
– Maradj, amíg kell, Bibi. Nem foglak kirakni.
Bibi? Még sosem nevezett így, de egye fene. Megvontam a
vállam.
– Talán aludni akartál, vagy valami mást csinálni…
Zac teljesen az oldalára fordult, hogy rám nézzen.
Kegyetlen aranyos volt. És megborotválkozott, amitől az arca
csak barnábbnak tűnt.
–  Mégis micsodát? – kérdezte halkan, mégis komolyan. –
Aranyom, tízkor már aludni szoktam. És mégis kivel akarnék
együtt lógni?
Tudtam jól.
– Sok mindenkit ismersz itt, és nem akarok…
–  Az életemre esküszöm, ha olyat mondasz, hogy „zavarni”
vagy „útban lenni”, olyat teszek, ami nem fog tetszeni – próbált
fenyegetni. – Elindítom a Titanicot.
Beletelt egy másodpercbe, de felkacagtam.
– Emlékszel rá?
 Felröhögött.
–  Hogy felejthetném el? Utáltad, és annyira hangoztattad,
mennyire gyűlölöd, hogy én is megutáltam.
Fejemet a fejtámlára ejtettem.
–  Még most is utálom. A csajnak csak arrébb kellett volna
csúsznia. Én megtettem volna.
Összeráncolt, vidám vonásai tündöklővé váltak.
– Kétség sem fér hozzá.
Vállat vonva elmosolyodtam.
–  És komolyan mondom. Sehol sem lennék szívesebben,
Tökmag. Csak azért, mert sok mindenkit ismerek, még nem
akarom állandóan látni őket.
Az ujjaim a póló szegélyével játszadoztak.
–  Régen szerettél kimozdulni, és mindenféle emberrel lógni.
Azért gondoltam.
–  Most is szeretek, csak nem annyira, mint régen, és csak
amikor kedvem van hozzá. Ami, mint mondtam, most sokkal
ritkábban fordul elő. Anya szerint végre kezdek felnőni, és
jobban értékelem a minőséget, mint a mennyiséget, és azt
hiszem, igaza lehet. – Szemhéja egy pillanatra leereszkedett kék
szeme fölé. – Annyi hullámhegyet és hullámvölgyet megértem,
hogy megtanultam, ki az, aki számít, és ki az, akiben nem
bízhatok vakon, ami sajnos a legtöbb ember.
– Igen – értettem egyet megfontoltan. – Kevés ember van, aki
igazán számít, és te választod meg őket, szóval legyél válogatós.
Én nem voltam az… és nézd, mi lett belőle. Én csak nem
akarom, hogy azt hidd, ki akarom sajátítani az idődet.
– Nem teszem. – Combjának hosszú, erős izmai megfeszültek,
ahogy talpa felfelé csúszott a matracon. – Ha elárulok valamit,
megígéred, hogy senkinek sem mondod el?
– Kisujjeskü – vágtam rá azonnal.
Komoly arccal közölte:
–  Most kaptam meg a szerződést a White Oakstól. Ezzel
hivatalos.
Szerződés?
– Na ne.
Zac bólogatott, ujjait összefonta és az ölébe tette, figyelmét a
tévé felé fordította. Vállát felhúzta, és mélyet sóhajtva
megforgatta.
–  Igen. Az ügynököm a buli közben üzent, hogy ma fogják
küldeni. És most érkezett meg, míg te fürödtél. Egy évre szól.
Egy részem nem reménykedett semmiben. Akkor ezután nem
maradhatok fent sokáig.
– Hát nem – értettem egyet, mielőtt a karjáért nyúltam, és az
arcomhoz húztam a kézfejét. – Úgy örülök neked! – ujjongtam a
kezéhez bújva, mivel a melleim miatt az ölelés ki volt zárva.
És ha azon töprengett, miért nem öleltem meg, ahelyett, hogy
az arcomhoz szorítottam a kezét, és megpusziltam azt, azért
nem szólt egy szót sem. Kissé aggodalmas tekintete az enyémre
siklott – túl jól ismertem az arckifejezéseit, hogy ne vegyem
észre –, de biztos voltam benne, hogy jókora izgatottságot is
láttam rajta.
 – Izgatott vagyok, de… majd meglátjuk, mi lesz. Nem leszek a
kezdőben, de elfogadom.
Meglátjuk, mi lesz?
– Nem kis nyomással jár, de ha valaki tarolni tud, az te vagy –
mondtam neki a kezét szorongatva. – Annyira örülök neked.
Nem mondom el senkinek. De nagyon boldog vagyok.
Hihetetlen leszel. Remélhetőleg a másik srác szarul játszik, és
kezdhetsz helyette, ha pedig nem, akkor is ott fogsz várni, és ez
az, ami számít. Tudod, hányan ölnének egy ilyen lehetőségért?
A szája egyik sarka édesen és kelletlenül felemelkedett.
–  Holnap fogom elmondani anyának és papának. Hétfőn
fogják bejelenteni. – Szünetet tartott. – Utálok titkot tartani.
–  Szar titkot tartani, de nincs vele baj. Szerintem mindenki
meg fogja érteni, én legalábbis megértem. – És el sem tudtam
hinni, hogy velem megosztotta.
Vagy mégis?
Kék szeme felém fordult.
– Neked miféle titkaid vannak, kölyök?
Nagyot nyeltem, és lejjebb eresztettem a kezét.
– Akad néhány.
A tenyere megfordult, hosszú ujjai pedig finoman az enyémek
köré fonódtak, enyhén megszorítva őket.
– És mik azok?
–  Nos, ha elmondom, nem marad titok többé, nem igaz? –
Felhorkantam, és hátrahúztam a kezem, hogy megvakarjam az
arcomat, bár nem volt rá szükség.
 Ő mosolygott.
– De csak nekem mondod el.
– Szóval nem számít titoknak, ha csak neked mondom el?
– Connie-nak is mesélsz a titkaidról, nem?
Bólogattam.
– Szinte mindent elmondok neki.
– Akkor mondj nekem is valamit.
– Kezdd te!
Száját összeszorította, de elmélkedni kezdett.
–  Majdnem Oklahomába mentem suliba Austin helyett. Ezt
még sosem mondtam senkinek.
– Ne – hökkentem meg.
Bólintott, hüvelyk- és mutatóujját közel helyezte egymáshoz.
–  Ennyire voltam tőle. Nem emlékszem, miért akartam
odamenni, de kis híján megtörtént.
–  Mit képzeltél? – suttogtam, és elképzeltem a csalódottságot
papa arcán, ha így történt volna. Talán még sírva is fakad.
De Zac csak kuncogott.
– Oké, te jössz.
Megvakartam az orrom.
– Egy titok?
Bólintott.
Gondolkodnom kellett rajta.
–  Nem igazán vannak saját titkaim. Inkább másokról tudok
mindenfélét. – Ez részben igaz, részben nem.
– Nem, nekem a te titkod kell.
 – Apám, micsoda kíváncsi gazember vagy.
Ez újabb mély, torokhangú nevetést váltott ki belőle, amitől
elmosolyodtam.
– Gondolj ki valami jót.
Micsoda…?
Gondolkodnom kellett rajta.
–  Nem igazán titok, de… nagyon aranyos feneked van –
közöltem. – Mint egy tökéletes kis barack. A tied volt a legjobb a
magazinban.
Játékos és önelégült mosollyal jutalmazott.
– Ez nem titok, de köszönöm. Ezért került a borítóra.
Felröhögtem.
– Ilyen beképzelt vagy?
Zac elvigyorodott.
–  Csak egy kicsit. Mondj egy igazi titkot, nem fogom ejteni a
témát.
Igazit? Ez aztán nehéz. Csak egy jutott eszembe, de azt nem
szívesen osztanám meg.
Aztán beugrott.
Mielőtt az agyam utolérhette volna a nagy számat,
elmondtam neki az egyetlen dolgot, ami meghökkentheti. Mert,
ahogy később is nyugtatnám magam, nem nagy ügy.
Emlékeztető volt egy régi életről, amikor még gyerek voltam.
– Tini koromban fülig beléd voltam zúgva.
Megtettem. Nincs visszaút.
Olyan reakciót kaptam, amire számítottam. Nagyjából.
 Zavart arcot vágott.
– Komolyan?
Bólintottam, ügyelve arra, hogy a szemébe nézzek, nehogy
rontsak a helyzeten. Semmi sem lehet olyan rossz, ha nem
rejtőzöl előle.
– Igen. Őrülten. De csak egy évig tartott… – Haboztam. – Vagy
kettőig, de ennyi. Szinte tökéletesnek tartottalak. De örülök,
hogy nem tudtál róla. Biztos kedves és megértő lettél volna, ami
csak rontott volna a helyzeten. – Ideje volt témát váltani. –
Neked milyen titkod van még?
Mit sem törődött a kérdésemmel.
– Mikor?
Basszus.
–  Mikor tetszettél? Amikor tini voltam, már mondtam. Na,
szóval, mondj még egy titkot.
Továbbra sem felelt.
– De mikor? Nem vettem észre.
–  Hátrább az agarakkal, nem kezdődött annyira fiatalon.
Olyan tizenhat lehettem. – Komoly arcát fürkésztem, és
elmosolyodtam. – Tizenhét, talán tizennyolc. – Vállat vontam. –
Megöleltél, adtál egy puszit, és onnantól egy időre feje tetejére
állt a világom. Megtartottam magamnak ezt a titkot.
Nos, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy hiába
vágyakozok Zac után, úgysem lesz köztünk semmi, mert én én
voltam, ő pedig ő, és közel sem vagyok az esete. Abban a pár
évben minden hullócsillagtól és születésnapomon kívántam,
reméltem, álmodtam, hogy egy nap úgy néz rám. Látja, hogy
szeretem, és nem érdekel, hogy menő futballista. Önmagáért. A
humorát, a kedvességét, a szerető szívét.
Nyilvánvalóan sosem vált valóra, és végül annyi sóvárgás
után megbékéltem vele, hogy olyat szeretek, aki nem tart
többnek a kishúgánál.
Legalább engem szeretett, még ha nem is szerelemmel,
mondtam magamnak, amikor megláttam az egyik barátnőjével.
Őket nem szerette, engem pedig igen. Ettől különlegesnek
éreztem magam.
Ahogy teltek az évek, egyre könnyebb lett, különösen, miután
eltávolodtunk egymástól.
Most pedig itt voltunk.
A hotelszobájában, mindketten pizsamában, ami inkább
alsónemű, ő pedig közelebbi barátom volt, mint ezelőtt valaha
is.
És a barátom, akivel most osztottam meg, hogy tetszett, felém
fordult, és nem éppen undorodó, inkább teljességgel meglepett
arckifejezéssel nézett rám.
– Tényleg?
Ilyen keveset jelentett volna neki egy egyszerű kis puszi? De
próbáltam elnyomni az érzést, hogy ne vegyem magamra.
Felhúztam a vállam, és tovább mosolyogtam.
–  Igen. Pontosan itt. – A szám mellé mutattam, ahol a
szépségpöttyöm volt, szándékosan nem gondoltam rá, mennyire
behaltam tőle, hogy a szája az enyém sarkát érintette. – Egy
darabig az első csókomnak tartottam. – Rávillantottam a
fogaim, üzenve, hogy tudom, milyen gáz, de nem kérek
bocsánatot érte.
Az a nagy kék szempár csak pislogott, aztán a szeme zavartan
lesiklott oda, ahova mutattam.
Előrenyúltam, és megpaskoltam a térdét.
– De ez már a múlt. Ígérem, sok éve nem gondoltam rád úgy.
Továbbra is csak nézett rám, nem mozdult csak… feküdt az
ágyon engem figyelve.
Basszus.
–  Mi az? – Hirtelen megbántam, hogy kinyitottam a
lepénylesőm. Jobb lett volna, ha hallgatok róla, és magammal
viszem a sírba. – Sajnálom, hogy elmondtam. Nem hittem, hogy
érdekel. Azt hittem, nevetni fogsz.
Beletelt egy másodpercbe, de a következőben tudtam, úgy
tudtam, hogy mosolyt kell erőltetnie magára.
És a gyomrom egyenesen a lábujjamig szaladt.
Sőt túl a föld kérgén.
–  Zac… – kezdtem. Mi az istenért nyitottam ki a számat?
Ostoba Bianca. Azonnal előrefordultam, és arra gondoltam,
jobb, ha lemegyek a kulcsért.
Zac keze a lábamhoz ért, hosszú ujjai a térdkalácsom köré
fonódtak, teljesen befedték azt.
– Hé. – Tekintetünk összetalálkozott, és arcán nyoma sem volt
pániknak vagy undornak. De öröm vagy a megszokott
könnyedség sem ült ki rá. Homloka összeráncolódott, ajkát kissé
összeszorította, de nem tudtam, mire véljem. – Miért vagy ilyen
feszült?
Miért ne lennék? Kilélegezve próbáltam leküzdeni a zavart.
Tudtam, hogy nem a képzeletem játszik velem, ahogy
közelebb csúszott. Majdnem teljesen csupasz combja az
enyémhez simult, keze még mindig a térdemen volt, ujjai a
csont köré fonódtak.
Beletelt egy másodpercbe, de végül rápillantottam, és
éreztem, hogy az ajkam összeszorul.
– Sajnálom, Zac. Nem hittem, hogy zavar.
– Hé. – Az ujjbegye megbökte az államat, és feljebb húzta azt.
Nem nézett rosszallóan, de nem is mosolygott.
Belenéztem a szemébe, és észrevettem, milyen hosszúak és
szépek a majdnem arany szempillái, a pupillája körüli élénkkék
terület összefolyt a másik kék árnyalattal. És amikor az ujjbegye
végigsiklott az állkapcsomon, és gyengéden megérintett félúton
a fülem felé, visszatartottam a lélegzetem. Mire készült?
Elmondani, hogy nem akar többé a barátom lenni? Az nem
Zacre vallana. Ő nem ilyen.
Nem hibáztattam, amiért nem szeretett viszont, vagy nem
tetszettem neki. Sosem haragudtam vagy haragudnék miatta.
De nem mosolygott. Csak meredt rám.
Nézett, nézett és nézett.
Mélyen a szemembe. Lejjebb az arcomon. Elidőzve a ponton,
ahova mutattam.
És nem szólt semmit.
 Eltelt egy perc, talán kettő, de fél órának érződött.
Ez rajtam múlott. Hisz Zacről beszélünk. Nincs mitől tartani.
Barátok vagyunk.
Odahúztam a kezem, és a combjára készültem rakni, ám
végül irányt váltottam, és az alkarján állapodtam meg,
figyelmen kívül hagytam, mennyire izmos és feszes az egész.
– Hé, bocsi. Ígérem, hogy régen volt. Te vagy az egyik legjobb
barátom, és sosem akarnám elrontani, ami köztünk van.
Őszintén azt hittem, ki fogsz nevetni. Sajnálom, nem akartalak
kényelmetlen helyzetbe hozni.
–  Nem hoztál zavarba – vágta rá azonnal, és szeme sem
rebbent. – Nincs miért bocsánatot kérned.
– De igen. Nem állt szándékomban zavarba hozni téged.
Ujjbegye visszakúszott az államra, és egész biztos voltam
benne, hogy egy másik landolt mellette. A homlokán mélyebb
barázdák ültek.
– Bianca, nincs olyan, amivel zavarba tudnál hozni.
Arról vitatkozhatnánk.
A keze a térdemen megszorított.
–  Csak megleptél, mert nem gondoltam. Fogalmam sem volt
róla. Boog sosem mondta. Sőt senki sem árulta el.
–  Mert nem változtatott volna semmin. Connie tudott róla.
Boogie pedig magától jött rá a dologra, de ő sosem cukkolna
miatta. Túl kedves. – Elengedtem az alkarját, és megfogtam a
kezét, ami a lábamon nyugodott. – Gyerek voltam. Nem jelentett
semmit.
 Az állkapcsa furcsán megfeszült, és egy pillanatra kitágult az
orrlyuka, mielőtt lehajtotta az állát.
– Gyerek voltál.
Egy gyerek, aki úgy csimpaszkodott rajta, mint egy
pókmajom. Egy kishúgfigura. Túl kedves volt, hogy mindezt a
szemembe mondja, de mindketten tudtuk, hogy ez az igazság.
– Rendben vagyunk? Megbocsátasz nekem?
–  Nincs mit megbocsátani – mondta egy pillanat múlva
vontatottan.
Hosszú ideig néztem rá. Vonásai nem tűntek feszültnek vagy
csüggedtnek. Csupán… elmélázónak.
Túlságosan elmélázónak.
Ebben az esetben mindenféle túlgondolás rosszat sejtetett.
Csak egy nevetést vártam tőle, erre ez lett belőle.
Amikor a következő fél órának érződő egyetlen percig sem
mondott semmit, arrébb mozdultam, figyelmen kívül hagytam
a kezét rajtam, és azt mondtam:
– Ugye most nem kezdesz itt nekem kínosan viselkedni?
Ez megtette a hatását.
Világoskék szeme, ami a babakék és tejszín tökéletes elegye
volt, pislogott, és két másodpercen belül az ajka lassan lágy és
ismerős mosolyra húzódott.
– Én? Kínosan?
Oldalra billentettem a fejem, és ösztönből visszamosolyogtam
rá.
Az ajkát felhúzta.
 – Kit nevezel kínosnak?
–  Te vagy az, aki itt fekszik néma csendben, Ropi. – Ezzel
visszatértünk a barátságunkhoz… legalábbis reméltem. – Csak
meg akarok győződni róla, nem kell-e barackot adnom a
fejedre, hogy visszatérhess önmagadhoz.
Felkacagott.
– Azt hiszed, barackot kell adnod?
Oké. Helyben vagyunk.
– Ha muszáj, Mr. White Oak.
Az egyik majdnem szőke szemöldöke felszaladt, és elmozdult
a fenekén, hogy jobban lásson.
Válaszul mindkét szemöldökömet megemeltem,
mindenemmel kapaszkodtam az ismerős érzésekbe.
– Úgy fogunk tenni, mintha ez meg sem történt volna, vagy…
– Ó, én aztán nem, aranyom.
Ezúttal én pislogtam döbbenten.
És az a bunkó csak jobban vigyorgott.
– Mi van? Nem fogok. Azt akarod, hogy hazudjak?
Bólogattam.
Felkacagott.
– Sosem fogom elfelejteni, szóval…
– Tehát azt akarod mondani, így állunk?
–  Igen, mert én nem fogom elfelejteni, hogy régen belém
voltál zúgva…
– Most fejezd be. – Oldalra gurultam, és nekilendültem.
Nem a fejét, hanem a gyenge pontját vettem célba, a bordáját.
 – Mi a fasz, Bianca! – Zac szó szerint felüvöltött, ahogy ide-oda
vergődött, fejét az ágytámlának ütötte, karja az oldalához
csapódott, és odaszorította az ujjam.
Kacagtam, és mélyebben az oldalába fúrtam az ujjam.
– Emlékszel már, ki a főnök?
Nagy, erős karjai fel-le himbálóztak mellette, ahogy próbált
ártalmatlanná tenni, miközben a fejtámlába próbált olvadni,
hogy elmeneküljön előlem.
– Azt ígérted, barackot adsz! Mi a fenét művelsz? Elég!
– Így jártál. Jaj!
Azonnal megállt, ahogy én is tettem a meglepettségtől, amikor
a könyöke a csuklómba talált.
Zac arca kipirult, szemébe könnyek szöktek, és úgy
döntöttem, megszánom. Így hát elmosolyodtam, az ujjamat
ugyanott tartottam, de nem támadtam tovább.
–  Azt hitted, elfelejtettem? – kérdeztem, mielőtt arcomat felé
közelítettem. Aztán úgy suttogtam, mint egy pszichopata: –
Mindenre emlékszem. – Ujjaimmal lágyan megnyomkodtam az
oldalát, amire összerezzent. – Különösen arra, hogy csiklandós
vagy.
Kék szeme az enyémbe mélyedt, száját összehúzta. Zac hangja
szinte suttogássá vált, ahogy azt mondta:
– Te komolyan azt kérdezted, ki a főnök?
Ünnepélyesen bólogattam.
Hangja továbbra sem volt több suttogásnál, ahogy folytatta:
– Akkor azt hiszem, te vagy a főnök.
 Elvettem az ujjam, magam alá húztam a lábam, és
felkacagtam.
– Megegyeztünk. Ígérem, nem foglak zsarolni vele, amíg nem
szükséges.
Az orrlyuka kitágult, és egyenesen a szemembe bámult, ahogy
halkan szólt:
– Bianca.
– Igen?
– Én is emlékszem ám dolgokra.
Tessék?
Mielőtt felfoghattam volna, ki ő, miből élt, és miféle
adottságokat fejlesztett az évek során, villámgyors és pontos
keze felém lendült. Zac megnyalta a mutatóujja hegyét, és a
fülembe nyomta azt, mielőtt azt kiabáltam:
– Ne merészeld!
De megtette.
Mire ellöktem magamtól, mindketten ziháltunk és
röhögcséltünk, majd meg kellett győznöm magam, hogy
ránézzek a telefonomra, kaptam-e választ, ahelyett, hogy
nyugodtan vártam volna.
Kétkedve méregetett, nehogy újra lecsapjak rá, ahogy
felkaptam a telefonom, és rápillantottam. De semelyikőjüktől
sem érkezett válasz. Amit vele is közöltem.
– Akkor maradj csak, amíg Connie nem ír vissza. Oké?
– Ha nem bánod.
Felemelte a távirányítót, és gyilkos pillantással nézett.
 – Csak viccelek! Oké. Oké. Rendben.
Szája sarka feljebb görbült. Nem igazán számítottam rá, hogy
felhúzza a takarót, és alá csusszan. Arra pedig még annyira sem
számítottam, hogy előrehajol, hátát begörbíti, és megmozgatja a
vállát.
–  Viszonozhatod azzal, hogy megvakarod a hátam, ahogy
Lupe mama csinálta régen.
Komolyan azt akarta…?
El kellene utasítanom?
Dehogy.
Hisz felnőttek lennénk, és azért kért meg rá, mert barátok
voltunk, és csak a hátához kellett érnem. Mármint a masszőrei
és az edzői állandóan fogdosták, és megszokta, mennyit
érintkezett a csapattársaival. Én semmit sem jelentettem.
Hát legyen.
– Megteszem, ha te is – alkudoztam.
Egyik kék szemét rám szegezte.
– Áll az alku.
Mielőtt egyáltalán közelebb csúsztam volna, felhúzta a pólóját
a lapockája mentén, és ismét a hátát rázta. Elvigyorodtam,
mielőtt a csípőjéhez térdeltem, és a hátát vakargattam,
csuklyásizmánál kezdtem, és lefelé haladtam az egyik oldalon,
megpróbálva figyelmen kívül hagyni a szeplőket a háta
mentén… és bőrének tökéletességét és selymességét.
Az istenverte nyögéseit azonban már nem tudtam kizárni.
És a szavait:
 –  Ott, igen ott. Pont ott. – Aztán az: – Ez elképesztő. – Plusz
néhány: – Ezért mindennap megfizetnélek.
A fejemet ráztam, miközben tettem egy újabb utat fentről
lefelé egészen a bokszere szegélyéig. És mielőtt lebeszélhettem
volna róla magam, letettem a fenekem, olyan közel hozzá, hogy
a combom a takarón keresztül az övéhez tapadt, és
visszahúztam magam elé a párnát, mielőtt magam is
megráztam a vállam.
– Én jövök. Készen állok, öreg.
Megállt, ahogy felült. Egy pillanatra visszatartottam a
lélegzetem, vártam, hogy a pólómon keresztül csinálja, ám nem
így tett. Ehelyett lassan felhúzta a vállamra, és a következő
pillanatban tompa körmei lágyan és elképesztően érintettek. A
lapockámtól elidőzve haladva lefelé.
Az oldalamhoz szorítottam a karom, hogy ne buggyanjon ki a
mellem. Annyira jó volt. Túl jó.
Egy kört hagytam neki, mielőtt visszaültem mögé.
– Tökéletes, köszönöm.
A vállam fölött rápillantottam. Keze az ölébe hullott,
világoskék szeme engem fürkészett. Valamivel hátrébb
csusszantam, hogy ne érintkezzünk.
Ennyi volt.
Ásítani kezdett, aztán magam is követtem.
– Ide teszem a telefonom, ha elaludnék, és Con hívna, oké? –
kérdeztem, miközben megpaskoltam a telefont a mellkasomon,
ahogy a fejtámlának dőltem.
 Talán egy pillanat telhetett el, amikor szólt:
– Bianca?
– Igen?
– Tényleg tökéletesnek tartottál?
Grimaszoltam.
–  Azt mondtam, szinte tökéletesnek. És ezer éve történt,
amikor fiatal és ártatlan voltam.
– Mert mi volt a baj velem akkor?
Felhorkantam, és vetettem rá egy pillantást, ő pedig
mosolygott.
– Bele akarsz menni? Tényleg? Először is…
Már itt vissza kellett tartani a nevetését.
–  Ott voltak azok a lányok. Szinte mindegyikükkel jártál, és
szépen össze is törted a szívüket, ha nem csal az emlékezetem.
Felmordult.
– Mindegy. Hagyjuk. Felejtsd el, hogy kérdeztem.
Ezúttal én nevettem.
– Biztos?
– Totálisan.
Felhorkantam.
Aztán egy pillanat múlva ismét szólt:
– Bianca?
– Igen?
– Tényleg hozzá akartál menni ahhoz a seggfejhez?
Az exemre utalt.
– Aha.
 – Miért?
Grimaszoltam, de nem néztem rá.
–  Nem is tudom, mert kedveltem őt. Egy ideig minden
figyelmét nekem szentelte, amíg aztán kiábrándult belőlem, én
meg magányos voltam. Ő pedig aranyos. Nem tudom, Ropi.
Szeretek egyedül lenni, de nem bírom a magányt. Érted, mire
gondolok? Én csak vágytam valaki társaságára. Vagy legalábbis
valakire, aki kitart mellettem. Ez hangosan kimondva rendkívül
hálátlanul hangzik, hiszen tudom, mennyien szeretnek engem,
de megvan a saját életük, és nem várhatom el tőlük, hogy
körbeugráljanak. Remélem, érted, mire gondolok.
Ha rám nézett, fogalmam sem volt róla, mert csupán egy
pillanatig hallgatott, mielőtt azt mondta:
– Vágom, mire gondolsz. Utáltam, mennyire elhagytak téged a
szüleid. Még most sem értem, hogy bírnak annyit távol lenni. És
emlékszem, milyen szomorú voltál, amikor Connie elköltözött a
főiskola után.
–  Én sem értem, hogy maradhatnak ennyit távol. Próbáltam
beszélni velük róla, de csak annyit mondtak, hogy szerettek
volna biztonságban és jó kezekben hagyni. Hogy
megkérdezhetem Connie-t, mekkora szívás évente költözni.
Őszintén szólva, bár teljesen jól megvoltam nélkülük, mégis
kicsit neheztelek rájuk, amiért egyszerűen Lupe mamánál
hagytak minket, pedig tudom, mennyit segítenek másoknak a
munkájukkal. És ettől csak bűnösnek, önzőnek érzem magam.
De mindenkinek élnie kell az életét, beteljesíteni a vágyait,
szóval… én is próbálok önmagamra koncentrálni. És mostanra
már megtanultam, hogy ne várjak sokat másoktól.
Rápillantottam, de ő már engem nézett.
–  Mi a helyzet veled? Sosem találkoztál olyannal, aki mellett
meg akartál állapodni? – kérdeztem.
Orrlyuka kissé kitágult, de megrázta a fejét.
– Nem. Sok kedves nővel találkoztam, de papa szavaival élve,
egyikük iránt sem éreztem többet vonzalomnál. És tudod,
azután, ahogy apa bánt anyával – eltűnt, amint megtudta, hogy
terhes –, nem akarom vesztegetni senkinek az idejét, ha nem
tervezek hosszú távon velük. – Vállat vont. – Emellett, Tökmag,
nem tudom, meg tudnék-e bízni bárkiben is annyira.
Kuncogtam, de értettem az érvelését.
–  Hát, egy nap talán találkozol valakivel, akinek szívesen
vesztegetnéd az idejét. Talán olyan, mint a futballcsapatoknál,
meg kell találnod a megfelelő személyeket. Akikben bízhatsz. De
ha nem, akkor talán egyszer még lehetünk szomszédok a
nyugdíjasotthonban. A leendő Bébi Boogie majd meglátogat
minket.
Kuncogott.
–  El tudom képzelni, ahogy kérdésekkel zaklatod a férfi
alkalmazottakat a golyójukról.
Kitört belőlem a nevetés.
– Ilyet csak a bizalmasaimtól kérdezek.
– Aha.
–  De komolyan… legalább nekem áruld el, raktak sminket a
fenekedre, mert őszintén…
Egész testében kacagott.
– Jobb, ha alszol.
Az utolsó dolog, amire emlékeztem, mielőtt álomba
merültem, hogy nevetgélve próbáltam választ kicsikarni a
farpofájáról. Az én pofám belesajdult, az biztos.
Annak is tudatában voltam, hogy valamivel később Zac
suttogását hallottam:
– Itt van velem. Hagyom aludni… Igen, jól van.
Meglehetősen biztos voltam benne, hogy valami a fejemet, a
fülemet súrolja, és megérinti az arcomat.
Biztosan elbóbiskolhattam, mert a következő pillanatban egy
sötét szobában ébredtem… egy tiszta illatú hónaljban az
arcommal.
A karomat valami egyszerre kemény és puha dolgon vetettem
át. A lábam lelógott az ágy szélén. És egészen biztos voltam
benne, hogy kifolyt a nyálam.
Zac a hátán feküdt, karjával a szemét takarta. Feje oldalra
billent, és egyenletesen lélegzett a hajamba. Nyugodtan és
csodásan.
Még álmában is mosolygott.
És ekkor ébredtem rá, hogy a másik karja közénk ékelődött,
és a kezemet fogta.
Hirtelen rájöttem, bajban vagyok.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

–  Ma nincs jó passzban – suttogta Deepa két héttel később,

miután visszatértem az ebédszünetről.
Az izmaim megfeszültek. Nem kellett kérdeznem, hisz
tudtam, kiről beszél, mint ahogy azt is, hogy dél körül fog
bejönni, így a délelőttöt Gunner hatalmaskodó jelenléte nélkül
tölthettem.
Mivel minden egyes nap ellenőriztem a beosztást.
–  Miért? – súgtam vissza, és bedugtam a pénztárcám a
billentyűzet alá.
–  Richie – az egyik személyi edző – azt mondta, hallotta
telefonálni. Állítólag az egyik tulajjal vitatkozott.
– Miről? – suttogtam, kihúzva magam.
Nem kellett közvetlenül az arcába bámulnom, tudtam, ő is
körülnéz, nem bukkan-e fel a csávó valahonnan.
– Az alkalmazottak megtartásáról.
Kuncogni kezdtem, amire Deepa is kuncogással felelt.
– Micsoda meglepetés.
– Ugye?
Az oldalajtó kinyílt, és mindketten elfoglaltnak próbáltunk
tűnni. De nem Gunner lépett be, hanem az egyik MMA-s srác.
 Majdnem összeestem a megkönnyebbüléstől, és üdvözöltem a
srácot, aki felvillantotta a kártyáját, és egy köszönés után ment
tovább.
Amint elsétált, diszkréten visszafordultunk egymás felé,
készen, hogy helyzetet változtassunk, ha szükséges.
– Visszahívott az idősek otthona?
–  Még nem. Holnap reggel akarom felhívni őket. Az interjú
alatt úgy tűnt, érdeklődnek irántam, de azóta sem kerestek. –
Kivett valami tisztítószert a pult alól, és befújta a felületét. –
Tegnap felhívott anya, és azt mondta, nem érzi jól magát.
Aggódom érte. Holnap megy orvoshoz.
– Sajnálom, Dee. Majd szólj, mit mondott az orvos.
Bólogatott, miközben törölte a pultot.
– Áll még a vasárnap?
Rápillantottam. A videózásra gondolt.
– Persze.
– Most átugrik valamelyik barátod? – suttogta.
– Nem, elfoglaltak. – Ez az igazság.
–  Miért nem… – kezdett bele, és kész csoda, hogy véletlenül
épp előre néztem, amikor kinyílt az oldalajtó, és besétált a
Seggfej.
Amilyen gyorsan csak tudtam, felkaptam a telefont, és
beszélgetést színleltem. Épp időben.
Már a járásából lerítt a rosszkedve. Olvasni tudtam a jelekből,
annyira dühösnek tűnt.
Balszerencsémre egyenesen felém tartott. Rohadt élet.
 A telefonnal a fülemnél úgy gondoltam, essünk túl rajta, és
azt mondtam a jó nagy senkinek a vonal másik végén:
– Semmi gond. Szép napot.
Gunner attól a pillanattól kezdve, hogy belépett, engem
figyelt, és egészen biztos voltam benne, hogy levágja a
műsoromat, habár nem vádolhatott be miatta a gyökér.
– Szia, Gunner.
Magasról tett rám. Csak gorombán nézett.
– Van egy perced?
Nincs.
–  Persze – feleltem, mintha nem tudta volna, hogy ráérek.
Nyilvánvalóan láthatta, hogy nem tolonganak az emberek.
Furcsán elhúzta a száját, ahogy rám meredt. Figyelt, amint
mélyen beszívja a levegőt az orrán, mielőtt így szól:
– Hallottam egy pletykát.
Banyek.
– Igaz, hogy Zac Travis és te barátok vagytok?
A szemem sarkában Deepa az ellenkező irányba fordult. Nem
a bűntudat vezérelte, csupán nem szerette volna, ha
belerángatják a beszélgetésbe.
Nos, többféleképpen kezelhettem a helyzetet. Nem is, igazából
kétféle válasz létezett: igen vagy nem.
Igen. Barátok vagyunk.
Nem. Nem vagyunk barátok.
A foglalkozz a saját dolgoddal sajnos nem jöhetett szóba. Az
bunkóság lett volna, és nem kívántam nyíltan beszólni neki. Ez
azonban mit sem változtatott a tényen, hogy semmi köze hozzá.
Mélyen belenéztem a szemétláda szemébe, és így feleltem:
– Igen.
Nem kérdeztem, miért. Nem készültem beavatni vagy
elcsacsogni, hogy meghosszabbítsam a beszélgetést. Ha valamit
meg akart kérdezni, megtehette.
Nem lepte meg a válaszom.
– Jó barátok? – Volt mersze tovább faggatózni.
Oké, ezúttal három módon kezelhettem a helyzetet.
Egy agyafúrt személy azt felelné: „Igen, uram.” Aztán
kitalálná, hogyan tudna hasznot húzni belőle.
Egy illedelmes egyén annyit mondana: „Igen”, és annyiban
hagyná.
Aki épp annyi választ akarna adni, hogy ne kerüljön bajba,
nemmel felelne.
Egy idióta pedig… pont úgy válaszolna, ahogy én tettem.
– Nem tudom, mi köze ennek a munkámhoz.
Hiszen semmi köze hozzá. Tudtam jól. Ahogy ő is tökéletesen
tisztában volt vele.
Határozottan nem állt jogában erről faggatni. Mint ahogy
arról sem kérdezhetett, terhes vagyok-e, van-e gyerekem, vagy
tervezek-e.
Végtére mit tehet velem? Kirúg, amiért a válaszom annyi:
SKH? Nem mintha bármi mást fel tudna hozni ellenem. Sosem
késtem, jelentettem beteget vagy léptem le korábban. Amikor az
új helyettes üzletvezető megkért, hogy maradjak, általában
megtettem. Nemet csupán akkor mondtam, ha ő kért meg rá.
Ott volt minden bizonyíték.
És semmi esetre sem használom ki Zacet, különösen, ha ez a
személy kéri.
Különösen mikor lefoglalta az új lehetősége, esélye, jövője.
Lola születésnapja óta csupán kétszer láttam őt. Másnap átjött
hozzám az első edzése után, maradékot ettünk a kanapén, és
elmesélte, miben más a White Oaks, mint az előző csapata.
Nyugodt volt, kiegyensúlyozott és igazán őszinte. Amikor
elment, puszit nyomott a fejemre, és amint becsuktam az ajtót,
azonnal felhívott, hogy bezártam-e azt. Én pedig nevetve
igennel feleltem.
Az első meccse után, amin ő nem játszott, áthívott magához,
és Trevorral meg CJ-vel bandáztunk. Zac elkészítette a
„világhírű” spagettijét, és lejátszatta velem a közös videónk
mindkét változatát.
Ami azt illeti, CJ-vel háromszor újrajátszatták a saját
videóikat, hogy növeljék a nézettséget. Aranyos volt, mennyire
örültek a végeredménynek. A videók nagy sikert értek el, pont,
ahogy gondoltam. Az emberek megőrültek érte, hogy ezek a
hatalmas srácok kötényben álltak a konyhámban, ami alig ment
rájuk.
Azóta Zac szinte mindennap írt nekem, általában éjszaka
érdeklődött, vagy elmesélte, hogy megnézte az egyik videómat.
Én időnként napközben írtam neki, de nem túl gyakran, mert
tudtam, milyen elfoglalt. Lefoglalta az edzés, a masszázs, a
stratégiai felkészülés, a szundítás, a fizikoterápia vagy a
kismillió más dolog, amit tennie kellett. Megértettem, és
örültem neki. Azt akartam, hogy taroljon.
Így büszkén védelmeztem őt, az életét és a magánéletét,
bármi is történjen.
Így nem vettem le a tekintetem Gunnerről, ahogy szeme
összeszűkült, és esküszöm, még a füle is megmozdult kissé.
Igen, fölkapta a vizet, ez a napnál is világosabb.
Nem tudott megtörni a durcás arcával.
Számos embert a farkasok közé vetnék, Zac azonban nem
tartozott közéjük, és soha nem is fog.
És reméltem, a főnököm ezt le tudja olvasni az arcomról.
Úgy tűnt, Gunner elgondolkodott, és az orrát ráncolta. Egy-két
másodpercig farkasszemet néztünk, mielőtt megszólalt:
– Nincs köze a munkádhoz.
Rámeredtem.
Ő rám meredt.
És mivel bámulással nem nyerhette meg a párbajunkat,
bevetette a nagyágyút.
Ajkát gonosz vigyorra húzta, és még Deepa is hallhatta, ahogy
kiböki:
–  Nemsokára közzéteszem az októberi beosztást. Végül nem
biztos, hogy el fogom tudni fogadni a kérésed, tekintettel a
csökkenő létszámra.
Senkit sem akartam még annyira bántani, mint őt.
Sem a csalfa exemet.
 Sem Zac régi barátnőjét.
Senkit.
Az utazásommal szórakozott. És miért? Mert nem engedtem
kihasználni a barátságunk Zackel?
Csodával határos módon a telefonja megcsörrent a zsebében,
vagy bárhol is tartotta. A seggében, a golyói alá bújtatva, mit
tudom én. De gyűlölködő tekintetét le sem vette rólam, ahogy a
füléhez emelte a készüléket, és beleszólt:
– Gunner beszél.
A másik, amiért hálát adhattam, hogy paranoiás seggfej lévén
elsétált onnan, az oldalajtó felé vette az irányt, hogy ne
hallhassuk.
Abban a pillanatban, hogy csapódott az ajtó, a kezem ökölbe
szorult, miközben Deepa meghökkent:
– Fenébe, Bianca.
Mert a barátnőm pontosan tudta, mit akart az a szemét
elvenni tőlem. A rohadt Disney World-ös utazásomat, amit
annyira vártam.
Az a kibaszott seggfej.
 
 
A műszakom hátralevő részében és egész hazaúton agyaltam.
Nem bántam a tettem, de baromira kiakadtam Gunnerre,
amiért ekkora paraszt. Ki nem rúghatott az ellenkezésem miatt,
ezt biztosan tudtam. Csak mindent megtesz, hogy keresztbe
tegyen nekem. Talán nem gondolta, hogy ennyivel elüldözhet –
hogy annyira kétségbeesett leszek, hogy bármire harapok, amit
elém dob –, vagy talán pontosan azt akarta, hogy kilépjek.
Ő azonban nem ismert engem. Minden, amit teszek, az én
feltételeim alapján történik, különösen, ha róla van szó. Nem
fog szemétkedni velem.
Most elvből is ki fogok tartani, legalábbis addig, amíg az
eredeti terveim alapján Deepa ki nem szabadul onnan.
A kis fenyegetése azonban elgondolkodtatott, mi jön ezután. A
bérleti szerződésem lejár, és nem újítottam meg. Nem tudtam
biztosra, mit akarok, vagy hova menjek. Minél többet törtem
rajta a fejem, annál jobban elbizonytalanodtam.
Aznap délután kaptam egy e-mailt a food stylist fotóstól, akit
a szakácskönyvemhez béreltem fel. Felszabadult egy helye
novemberben, és tudni akarta, át akarom-e rakni az időpontot.
Rengeteg dolgom maradt még, és nem tudtam, hogyan fogom
összehozni, de remek lehetőségnek tartottam, hogy előrébb
kerülhetek. Belül éreztem, mit kell tennem, hogy mindent
időben elintézzek… de még nem álltam készen meghozni a
döntést, hogy összetörjem a szívem. Még ha úgy is éreztem, ez a
végzetem.
Ez van, gondoltam magamban, miközben órákkal később a
lakásom felé tartottam.
Nem mintha Zac azzal a szándékkal jelent volna meg a Maio
House-ban, hogy velem találkozzon, és bajba keverjen. De ismét
azon töprengtem, Gunner honnan a fenéből szerzett róla
tudomást. Egy részem azt várta, tele lesz a net képekkel Zacről
Lola születésnapjáról, de szerencsére egy sem került fel, vagy
ha került is, egyikőnket sem jelölték meg rajta. Gunner a
közösségiken sem volt jelen, így kétlem, hogy a csatornámon
láthatta volna.
Sóhajtva az orrom hegyét vakargattam, miközben
megtorpantam a lakásomhoz vezető lépcsőfordulóban.
Mert az ajtómnak egy férfi dőlt.
Egy magas és vékony alak.
Fejét elfordította az üres szemközti fal felé.
Felismertem lassú, halvány mosolyát, mielőtt észrevettem a
szokásos farmerből, viseltes csizmából és hófehér pólóból álló
öltözékét.
–  Szia, Tökmag – üdvözölt Zac vontatottan, akkora
lelkesedéssel, mint amikor az eldugult lefolyót készülök
kitisztítani.
Valami nincs rendjén. Aznap reggel és délután edzése volt,
előző este mondta üzenetben.
–  Szia, Ropi – feleltem óvatosan, és tettem egy lépést előre,
most, hogy tudtam, nem egy sorozatgyilkossal van dolgom.
Közvetlenül előtte álltam meg, karjának megfeszült izmait
néztem, ahogy karba font kézzel állt ott, aztán az oldalához
ejtette a kezét.
Valaminek történnie kellett. Féloldalas mosolya ezúttal
furcsán hatott. A szeme sem a megszokott módon csillogott.
Fénytelennek tűnt, bőre pedig szorosan megfeszült arcának
éles, szép csontjain.
 – Mi történt? – kérdeztem, és hagytam, hogy a táskám pántja
lecsússzon a vállamról, és a nyitott tenyeremben landoljon.
Ellenkező kezemet az alkarjára tettem volna. Kérlek, istenem,
mondd, hogy nem szabadultak meg tőle. – Akarsz róla beszélni,
vagy sem?
Az ádámcsutkája megremegett, ami csak jobban felzaklatott.
–  Leüssek valakit? Megöleljelek? Felajánljak egy ingyenes
hátvakarást? – próbálkoztam, és hüvelykujjammal
megdörzsöltem feszes, izmos alkarját.
Széles vállai a szemem előtt rogytak meg, és nem tudtam
elképzelni, mi történhetett. Minden olyan jól ment, sőt remekül.
Tegnap este semmi baja sem volt. Az elmúlt néhány hétben
üvöltött róla a józan optimizmus. Úgy tűnt, kedveli az edzőt és a
csapattársait. Még azt is megkérdeztem tőle, zavarja-e, amiért
nincs a kezdőben, ő azonban egy féloldalas mosollyal azt felelte:
– Valaki emlékeztetett, hogy adjak hálát a sorsnak akkor is, ha
második vagyok, és ezért teszem, aranyom.
Így most kitört rajtam a pánik.
–  Zac, mi történt? – suttogtam, és azonnal felnyúltam, és a
nyaka köré fontam a karom. Magamhoz öleltem. Igaz,
kéretlenül, de éreztem, valami nem volt rendjén.
Egyébként is elküldene, ha nem kérne belőlem.
Tenyeremet fel-le simítottam a gerincén, miközben felnéztem
Disney-herceg arcába.
De nem adott választ, legalábbis szavakkal nem. Csupán
nagyot sóhajtott. Teste elernyedt, majd hozzám nyomódott,
fejének egy része az enyém tetejéhez simult. Egyik alkarja a
hátam legalacsonyabb pontja köré fonódott, és odaszegezett
magához.
Öleltük egymást, én pedig a mély lélegzetvételeit hallgattam.
Ha nem akarta elmondani, mi a baj, nem gond. Nem kellett
tudnom.
Magam is titkoltam olyasmit előle, amiről úgy hittem, nem
kell hallania. Vagy inkább nem akartam lényegtelen
megjegyzésekkel zavarni őt. Többé nem.
A legfontosabb, hogy úgy is elmondja, ha nagyon akarja. A
szerződéséről is nekem szólt először. A kocsiban ültem vele,
amikor a buli estéje után felhívta az anyukáját és a
nagypapáját, miközben visszafelé tartottunk Houstonba. Egy
részem még ezt is alig hitte.
Csak álltunk ott. Mellkasa az enyémmel együtt emelkedett és
süllyedt. Karjával a tarkóm körül, és arcával, talán homlokával
a fejem búbján. Cipőnk hegye összeért közben, a táskám rajtuk
pihent.
És megállás nélkül simogattam a hátát, mindenemmel
igyekeztem eloszlatni, bármi is zaklatta fel.
Mintha egy fél óra telt volna el, amikor végül felemelte a fejét,
én pedig abban a pillanatban egy kis lépést hátráltam, a
nyakam felfelé íveltem, hogy ismét a vonásait fürkésszem.
Ő már rám összpontosított, babakék tekintete merev, a szája
továbbra is olyan alakot formált, ami meg sem közelítette a
megszokott mosolyát.
 Kicsit sem tetszett.
Felnyúltam, ujjbegyemet az orra hegyére támasztottam, és
hosszasan megböktem azt. Nem kellett beszélnünk róla. Nekem
teljesen megfelelt.
–  Szar napom van, és kaját akartam rendelni. Akarsz enni
velem?
Kék szeme az arcomat fürkészte, és örültem, hogy előző este
sikerült a szokásosnál többet aludnom, és a sminkkel sem
fukarkodtam. Csak azért, mert rájöttem, hogy sosem lehetünk
együtt, még érdekelt. Tök mindegy. A megjelenésemre legalább
büszke lehettem.
Egy újabb félmosolyt küldött felém, ami egyszerre mindent és
semmit jelentett.
Ismét megérintettem az orrát.
– Hagyom, hogy te válassz kaját, ha attól felvidulsz.
Nem kacagott fel… de apró, mégis őszinte mosolyra húzódott
a szája. Az igazi fajtára, ami valami szomorút rejtett
mélységeiben, és a kicsi szívem belesajdult.
–  Be tudnék nyomni egy chalupát – közölte. – Egy ilyen nap
után.
Chalupát akart enni?
Később biztosan megbánom, de ennek ellenére kimondtam:
–  Oké. A legközelebbi hely túl messze van a házhoz
szállításhoz, szóval elviszlek.
Valami sóhajtásszerű hangot hallatott.
– Frissen még jobb az íze.
 Azt lefogadom.
– Rám jön a hasmars tőle, szóval remélem, megéri.
Csak pislogott, aztán egyszerre kitört belőlünk a nevetés.
Zac a tenyerével takarta a szemét, ahogy azt motyogta:
– Jesszus, kölyök.
Nem látott mosolyogni, miközben a bordái közé böktem, de
az ő száján lassú mosoly kezdett elterülni. Oké, talán nem folyik
minden a rendes kerékvágásban, de javulni látszott.
Zac keze leesett az arcáról, és enyhén megszorította a vállam.
– Be kell előbb menned valamiért?
– Nem, mehetünk.
Én lépdeltem elöl a lépcsőn lefelé, és megkérdeztem:
–  Akarod, hogy én vezessek, vagy a flancos autóddal
menjünk?
– Ahogy te szeretnéd.
Mehetünk az enyémmel. Ő túl szétszórtnak tűnt a vezetéshez.
Zac nem szólt egy szót sem, amikor az autóm felé vettem az
irányt, és akkor sem szólt, amikor beszálltunk, és kihajtottunk a
lakópark területéről. Ekkor támadt bennem az ötlet. Egymásra
pillantottunk a piros lámpánál, és meg sem próbáltam trükkös
lenni, amikor elővettem a telefonom a táskámból, és
néhányszor megnyomtam a képernyőt. Pont, amikor a lámpa
zöldre váltott, megtaláltam, amit kerestem, és benyomtam a kis
háromszöget a képernyő alján.
Vártam egy másodpercet.
Kettőt.
 A kocsim hangszórói megszólaltak, és én csak vártam tovább.
És a szeretett Zac nem hagyott cserben.
Két ütem csendült fel a kocsiban, mire felhorkant, és
megbökte a felkarom.
Rávigyorogtam, amint a gázba tapostam. Felemeltem az
ujjamat, rámutattam, és elénekeltem az első ütem utolsó két
szavát:
–  …gyerünk csajok. – A hozzá közelebb eső vállam a dal
ritmusára mozgott, amit kisebb koromban félmilliószor
hallgatnom kellett vele. Zac ismét felhorkant.
A szemem sarkából láttam, ahogy az ujjai az ütemre
kopognak a combján, én pedig tovább kornyikáltam a zenét, és
nem érdekelt, mennyire hamisan hangzom, amikor közvetlenül
a refrén előtt kacagni kezdett.
Aztán pedig ez a bolond is becsatlakozott.
Torkaszakadtából énekelt arról, hogy nem tud hölgyként
viselkedni, olyan akcentussal, ami körbeölelt.
És együtt teli torokból üvöltöztünk vadságról, rövid
szoknyákról, és legfőképpen, hogy… nőnek érezzük magunkat.
A végére halálra röhögtük magunkat.
Az én szemem könnyes volt, ő pedig az ülésnek támaszkodott,
mindkét kezét a feje tetejére tette, miközben szikár törzse
hullámzott, ahogy egyre csak felröhögött.
–  Fú, ez kellett – vinnyogta, lehúzta nagy tenyerét, és
megtörölte a szemét és az arcát.
–  Akkor készítsd fel magad a többi zenére, öcsi –
figyelmeztettem, mielőtt elindult a következő dal.
És ismét rázendítettünk. Miatta tettem, hogy mosolyt csaljak
az arcára, lássam a fényt a szemében.
És bevált.
Énekeltünk légzésről, egy Jolene nevű csajról, és amikor
lehúzódtam a parkolóba, úgy éreztük a The Voice-ba kerültünk,
miközben az alvilági barátainkról kornyikáltunk.
Leállítottam az autót, és Zac felé fordultam, szándékoztam
megkérdezni, jobban érzi-e magát, de nem akartam elrontani
az egészet, amikor a szemében is láttam. Hiszen széles, zaces
mosolyt öltött, amitől úgy ragyogott az arca, mint a karácsonyi
fények. És nem tudtam mást tenni, mint viszonozni az
arckifejezését.
Kivette a kezem az ölemből, az arcához emelte, és meleg
ajkával megpuszilta a kézfejem.
Hazudnék, ha nem ismerném be, hogy a kicsi szívem egy
pillanatra beleremegett.
De egy másodpercig sem gondolkodtam, amikor odahajoltam,
és puszit nyomtam az arcára.
–  Visszatért a texasi óriásom. – Szabad kezemmel az arcát
böködtem, és azt mondtam: – Rám mindig számíthatsz. – Bár ezt
tudta jól. Aztán még egyszer megböktem az orrát. – Gyere.
Zavarjuk le, hogy aztán elgázosíthassuk egymást a hazaúton.
Felnyerített.
– Én megleszek. Te vagy az, aki miatt aggódni kell.
Kihúztam a kezem az övéből, és felhorkantottam, miközben
hátradőltem, és a kilincsért nyúltam.
–  Jól teszed. Évek óta nem ettem ilyet. Ha én választok,
marhasültet és sajtos melegszendvicset ennénk.
Biztos voltam benne, hogy felkacagott, amikor kiszálltam. A
csomagtartó mellett mellém lépett, és napszemüveg mögé
rejtette az arcát. Talán jobb lett volna elvitelre kérni az ételt, és
megenni a kocsiban, de arra jutottam, mondaná, ha nem
akarna emberek közé menni. Már vásároltunk és quinceañera-
ünnepre is mentünk együtt. Nem mellesleg ő mondta, hogy
frissen jobb. Nem siettünk sehová.
Az autómra pillantott, majd rám nézett.
Oké. Beismerem. Elég ferdén parkoltam.
– Hagyjál – motyogtam.
Zac erőltetetten mosolygott, de bólogatott.
Odabent nem keltettünk feltűnést, ahogy mindketten
rendeltünk, aztán egyszerre előhúztuk a pénztárcánkat.
– Felezzünk – ajánlottam.
– Hagyd csak – vágta rá ugyanakkor.
Farkasszemet néztünk.
–  Hányszor is csináltál nekem vacsorát? – kérdezte, egyik
bosszantó szőke szemöldökét felvonta. – Most már nekem
kellene bevásárolnom.
Tovább meredtünk egymásra.
A pénztáros srác megköszörülte a torkát, és rá kellett
jönnünk, hogy a hülyeségünkkel feltartottuk a sort.
–  Elnézést – szabadkoztam, de a pillantásom le sem vettem
Zacről. – Akkor vegyél nekem olyan fahéjas izét is, ha már
ennyire fizetni akarsz.
– Egy fahéjas izét is kérnék. Köszönöm.
A dolgozó a szemét forgatta, és elvette a pénzt, orra alatt
puffogott, nagy eséllyel seggfejnek nevezett minket. Ajjaj. Zac és
én összenéztünk, miután elvette a visszajárót, és félreálltunk.
– Van valami terved holnapra, kölyök?
–  Reggel dolgozom, de este ráérek. Neked? – Tudni akartam,
hogyan ment az edzés – és annak van-e köze a rosszkedvéhez –,
de nem akartam rákérdezni.
Őszintén szólva arra vágytam, hogy magától mondja el, de
nem akartam fölöslegesen reménykedni. Semmi elvárás, és
hasonlók. Csak barátok vagyunk, emlékeztettem magam
naponta legalább egyszer, mióta a kezét fogva ébredtem.
A napszemüvegén keresztül láttam, hogy a szeme rám
fókuszál, miközben lehalkított hangon azt mondta:
–  Nem igazán. Az egyik csapattársam beruházott egy
kísértetházba, és megkérdezte, megyek-e a holnapi megnyitóra.
Akarsz jönni?
– Veled?
Grimaszolt.
– Ki mással?
Grimaszoltam.
Ő megszorította a vállam.
– Szóval?
Komolyan együtt akart menni?
 – Nem akarod megkérdezni a többi barátaid?
Erre oldalra billentette a fejét.
– Többi barát?
– Igen, a helyi barátaid.
Szemöldöke összeszaladt, és a mozdulattól az ajkát
biggyesztette.
–  Te vagy az egyetlen helyi barátom, édesem – magyarázta
óvatosan. –Ha nem akarsz jönni, nem baj.
Basszuskulcs. A második részen akadtam fent, nem az elsőn.
Az elsőt igazából… meg tudtam érteni. Sok embert ismertem, de
tisztában voltam vele, hogy nem voltunk barátok. Volt
különbség.
– Még az operába is elmennék veled, ha szeretnéd, én csak azt
hittem…
Szemöldöke felszaladt.
Oké, ebből nem lehet jól kijönni.
– Tudom, hogy nincs sok időd, és amikor ráérsz, mindig velem
lógsz. Nem akarom, hogy…
– Kényszernek érezzem? – fejezte be vontatottan.
–  Igen, talán. – Összeszorítottam az ajkam. – Ne vágd ezt a
fejet. Tele volt a házad mindenféle emberrel, amikor újra
találkoztunk…
– Ők a barátaim, de nem a barátaim, aranyom. Nem úgy, mint
te. – Babakék szemével végigmért. – És szívesebben lógok veled.
Ha kezdesz rám unni…
Újabb grimaszt lőttem felé.
 – Ó, fogd be, lúzer. Tudod, hogy nem.
Felhördült.
– Lúzer? Én? Ezt felírom, és megmondalak anyának.
Felhorkantam.
–  Mégis mit fogsz mondani neki? Anyu, Bianca gonosz volt
velem – sipítottam.
Felsőteste megrándult, és fulladozva kinyögte:
– Szerinted így hangzom?
95 százalékig biztos voltam benne, hogy az üres tekintetű
pénztáros azt motyogta az orra alatt:
– Pontosan így hangzol.
Zacre emeltem a szemöldököm, amolyan „na látod?” módon
– Ezzel jól elcseszted, így osztoznod kell velem a fahéjas izén.
Erre felkacagtam.
Kicsit sem vette komolyan a beszélgetésünket, miközben rám
vigyorgott.
– Megmondalak anyának – fenyegetett féloldalas mosollyal és
egy bökéssel.
–  Kész a kajátok – kiáltotta végre a pénztáros, felénk tolta a
tálcát a pulton, és arckifejezése hirtelen éberré vált.
Rámosolyogtam.
Ő azonban nem mosolygott vissza.
Fogtam néhány szószt, és hagytam, hogy Zac az italpult felé
vigye a tálcánkat. Mindannyian megtöltöttük a poharunkat, és a
pulttól legmesszebb eső asztalt foglaltuk el a sarokban. A
hasamnak hamarosan annyi, szóval ki kellett használnom az
időt. A gyomrom már korgott.
A ropogós tacóba haraptam, és azt mondtam:
–  Veled megyek, ha szeretnéd. Életemben egyszer jártam
kísértetházban, akkor is lehunytam a szemem, de jó móka lesz,
igaz?
Zac chalupával teli szájjal bólintott.
– De még mennyire.
Hazug. Nem volt gondom a horrorfilmekkel, de időnként –
inkább végig – lehunytam a szemem.
Ha már a közös dolgoknál tartottunk.
– Hé, ránéztél mostanában a közös videónkra?
A fejét ingatta.
– Már elérte a négymillió megtekintést.
Zac letette a chalupáját.
– Komolyan?
Én bólogattam, ő vigyorgott.
– Aha. Múlt héten őrülten felmentek a számok. Évek óta nem
kaptam ilyen gyorsan ennyi megtekintést. Az emberek imádták.
– Különösen én. Akárhányszor megnéztem, mindig
megmosolyogtatott. Jó, egész idő alatt vigyorogtam, miközben
vágtam a videót, de az egy más történet. Imádtam nézni, ahogy
Zac beszél vagy bármi mást csinál.
Ó, apám, nekem annyi, nem szabadott rá így gondolnom.
–  Még egyszer köszönöm, hogy megtetted értem – tettem
hozzá, és egy remélhetőleg hálás mosollyal jutalmaztam.
Válaszul szélesen mosolygott.
 –  Anya és papa imádta. Anya szerint többet kellene együtt
szerepelnünk.
– Hé, amikor csak akarod.
– Amikor te akarod – erősködött.
Nem tudtam visszatartani a vigyorom.
– Megegyeztünk. A feliratkozóim száma tízezerrel emelkedett
a CJ-vel és Amarival közös videó után. – Az is nagy sikernek
örvend. – A tied után még húszezerrel nőtt.
– Ez érthető, aranyom.
–  A rajongóid szuperizgatottnak tűntek miatta. Olvastad a
kommenteket? Egy srác azt írta, hogy a videó megtérítette, és
most már a rajongód lett – meséltem neki.
Elvigyorodott.
Így egy másikat is megosztottam vele.
–  Egy hölgyike szerint pedig aranyosabb vagy kötényben,
mint a felszerelésedben.
Mosolya szélesebbé vált.
– Mi van még?
Egy pillanatra átgondoltam, és egy marék komment villant
be, amiben nagyjából ugyanarra utaltak. Mind imádták a
videónkat.
VALAKI LÉGYSZI MONDJA MEG, EGYÜTT VANNAK-E!
Első számú rajongó???! #vegem #behaltam
Azonnal házasodjatok össze!!!!
Belepusztultam a cukiságba. Zac Travis + a Lusta Szakács =
varázslat.
 FoRr KöZtÜk A lEvEgŐ!!! rÁaDáSt KéReK!
Imádlak, Bianca, de kérlek, nevezd át a csatornád Lusta
Szakács és Zac Travis Show-ra. Ebből nem elég!
A főzés miatt jöttem, de végül begerjedtem.
– Olvasd el magad – mondtam, és témát váltottam. – Minden
rendben a csapattal? Szar, hogy legutóbb kikaptatok, de az ő
hibájuk, hogy nem állítottak be.
Hosszasan bámult rám, ahogy rágott.
Ó, ne. Biztos menesztik. Azok a…
– Kezdő leszek, Bibi.
A kezemből kiesett a csípős szósz.
– Tessék?
Nem tűnt boldognak, így nem győzött meg, jól hallottam-e.
–  Kezdő leszek. Fisher keresztszalag-szakadást szenvedett a
reggeli edzésen.
Ó. Élesen beszívtam a levegőt, és alig lehalkított hangon
rákérdeztem:
– Komolyan beszélsz?
Helyeslően bólintott.
–  Miért nem tűnsz izgatottnak, Ropi? Azt hittem, kiugrasz
majd a bőrödből. Én kiugrom – suttogtam.
Rózsaszín száját elhúzta, és abban a pillanatban tudtam, hogy
bármi is késztette, hogy átjöjjön, és hatalmas ölelésbe vonjam,
visszatért.
– Annak kellene lennem.
Igen, annak.
 Zac keze felemelkedett, és a rövid hajával babrált a füle
mellett.
– Én csak…
– Izgulsz?
Szája valamicskét eltorzult.
–  Valami olyasmi – ismerte be. – Rég nem éreztem ilyet,
csakhogy most túl sok dolog forog kockán. Olyan, ami eddig
nem volt képben… – Zac nagyot sóhajtott a kajájába, és egy
percig a chalupát vizslatta, mielőtt folytatta. – Hagytam, hogy
mások hülye megjegyzései kilendítsenek. Örülnöm kellene, erre
azon aggódom, hogy ezt is elcseszem.
–  Nem fogod elcseszni – mondtam olyan megnyugtatóan,
amennyire tudtam.
– A legutóbbi edzőm azt mondta, ha rajtam múlna, egy véges
megállapodást is el tudnék cseszni – közölte megtévesztően laza
vállrándítással. – De ezt nem akarom elrontani. Jól akarok
teljesíteni. Mindig is jól akartam, de ez most más. Ez lehet a
nagy dobásom. Életem nagy részében, Tökmag, úgy éreztem,
valami hiányzik… valami apróság, ami nem hagyott nyugodni.
Talán csak a vágy teszi, hogy meg akarok felelni annak, amit
régen vártak tőlem. Nem akarok csalódást okozni magamnak
vagy bárki másnak.
–  Nem fogsz csalódást okozni, Zac. Csodás vagy, egyenesen
páratlan. Néhányan egyszerűen seggfejek, és nem szabad
hallgatni rájuk. Te is tudod. Menni fog.
– És ha mégsem? – kérdezte szelíden, ahogy fel sem pillantott
a kajájából, és darabokra törte a szívemet. – Mi van, ha ennyi
volt? Ha megtörtem, mint ahogy mondták?
Nem tudtam, ki mondta ezt neki, de amint rájövök, szép
tábortüzet csinálok belőlük. Minden lelkierőmre szükség volt,
hogy nyugodt maradjak.
–  Nem törtél, de ha kell, Ropi, veszünk egy rakat
pillanatragasztót. Csak hogy a helyére tegyünk mindent, és
biztosra menjünk, hogy a legjobb formádat hozd.
Szempillái megemelkedtek, és szelíd kék írisze rám fókuszált.
Zac nem ellenkezett vagy sóhajtott, amit jó jelnek vettem.
Csak… bámult rám. Nyugodtan. Erőteljesen. Olyan sokáig, olyan
intenzíven fürkészte az arcom, hogy nem tudtam visszatartani
a mosolyom.
Úgy éreztem, mintha… most először nézne rám igazán, és
valami meglepné.
Egy pillanat múlva még mindig engem vizslatott, és összevont
szemöldökével csak annyit mondott:
– Rendben, kölyök. Megegyeztünk.
Ezúttal rajtam állt a sor, hogy rákacsintsak.
Hamar befejeztük az evést, miután Zac témát váltott, és a
szokásosnál kissé visszafogottabb hangnemben mesélt az előző
este folytatott beszélgetéséről Travis papával. Ő összeszedte a
szemetet, és kidobta, míg én kezet mostam. Alig értünk az
ajtóhoz, Zac pont nyitni kezdte azt, amikor a nyamvadt
pénztáros utánunk kiáltott:
– A White Oaks szar.
 Egy pillanatra Zac lefagyott, és valami áthullámzott az arcán.
Nagyon nem tetszett.
Kicsit sem, különösen a beszélgetésünk után.
És a heves védelmező érzés, amit mindig éreztem Zac iránt,
forrni kezdett bennem, megfordultam a goromba srác felé, és
haragosan bámultam a buta fejét.
–  Te vagy szar. Szép napot – kiáltottam neki, még
szarkasztikusan intettem is neki, miközben drámaian mutattam
Zacnek, hogy induljunk.
Pislogott, és talán három másodpercbe telt, de a mosolya
szélessé vált, mielőtt kiment, én pedig követtem őt.
– Mekkora paraszt. Sajnálom, Ropi.
A barátom megállt a járda szélén, és olyan arckifejezéssel
fordult felém, ami közel sem volt olyan megsemmisült, mint
korábban. Úgy tűnt… jól mulat. Sőt továbbra is másképp nézett
rám.
– Komolyan azt mondtad, ő a szar?
–  A viselkedésére is be kellett volna szólnom, de a pillanat
hevében ennyit tudtam kibökni. Majd legközelebb.
A nagy tenyerét a fejem tetejére tette, és megnyomkodott. Kék
szeme csillogott. Fehér fogai rám villantak, és édes mosolyában
úgy sütkéreztem, mintha aranyból készült volna.
Ismét kacsintottam.
– Neked kedvesnek kell lenned, de nekem nem.
– Te vagy a legjobb, kölyök.
Megvontam a vállam.
 – Inkább elfogadható.
–  Több vagy mint elfogadható – nézett áthatóan. – Nem is
kérdés.
És a szívem… csinált valamit, amit nem szabadott volna neki.
Nagyot dobbant. Újra. Felismeréssel. Olyan mély szeretettel, ami
képes összezúzni, ha eláraszt.
És ez baromira megrémített.
Kezdtem szerelembe esni.
Ám szerencsére abban a pillanatban a hasamban másképp
kezdtek verdesni a pillangók, és tudtam, mi történik. Esélyt
adtam magamnak, hogy visszaemlékezzek, mi van köztünk.
Ami egy megtörhetetlen barátság.
És én mind a tíz körmömmel belekapaszkodtam.
Vagy legalábbis abban a pillanatban öttel.
Magam mögé nyúltam, elmosolyodtam, a levegőbe kaptam…
és egy képzeletbeli labdát dobtam felé.
Csakhogy nagyon is létezett.
Egy pukibombát dobtam Zacre.
Eldobtam, és felkiáltottam:
– Támadás.
Amíg meglepetten pislogott, ő is elfingta magát, de nem
halkan, hanem olyan hangosan, amibe még a feneke is
beleremeghetett.
Aztán ő kapta oda a tenyerét, és nevetve viszonozta a
korábbit.
Annyira szerettem őt. Túlságosan is. És tudtam, nem áll
jogomban így tenni.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Zac a bakancsom sarkát nézegette, attól a pillanattól, hogy

leparkolt elém, miközben vártam rá.
És most ismét azt mustrálta, amint a néhány hektáros gigászi
parkolóból a kísértetház felé tartottunk.
A parkolóban nem álltak sokan. Bár tizenöt perccel nyitás
előtt érkeztünk. Zac azt mondta, hogy a csapattársa szerette
volna, ha ők lennének az első „látogatók”. Gondolom, hogy
elkerüljék a tömeget, és képeket készítsenek a közösségi
oldalaikra.
Ők alatt még CJ-t és Amarit értettem, akik Zac kocsijában
ültek, mikor megérkezett értem. Egész úton arról társalogtunk,
hogy CJ „gyakorolja” a főzést. Zac próbálta tanítgatni őt.
–  Jól átgondoltad ezt? – bökött végül a lábam felé Zac az
állával.
Megemeltem a lábujjaim.
– Igen, miért?
– Nem gondolod, hogy egy sportcipő jobb lett volna?
– Ez teletalpú, és még nyolc centi sincs. Ennél magasabban is
tudok futni – gúnyolódtam.
– Értem. – Az arca azonban azt üzente, nem hisz nekem.
 – Ígérem. Connie kiképzett, hogy kell magas sarkúban futni.
Erre felvonta a szemöldökét.
– Kiképzett?
– Egyik este unatkoztunk.
Ő csak pislogott, ám utána mosolyogva ingatta a fejét.
Farmerben, a szokásos csizmájában és egy világosszürke
pólóban, amit egyszer-kétszer már láttam rajta, boldognak és
nagyszerűnek tűnt… nyomát sem mutatta a férfinak, aki a
lakásomon előző nap szomorúan tűnt fel. Inkább olyan volt,
mint a férfi, aki pukibombát vágott hozzám… miután én
rádobtam egyet. És sokkal inkább, mint az a férfi, aki
középutakról, esőben sírásról kornyikált, aztán sírva nevetett
velem, miután torkunk szakadtából énekeltünk a terepjáróba
vésett nevünkről.
Ma pedig úgy tűnt, visszatért a normális kerékvágásba,
amikor letekerte az ablakot, és azt kiabálta:
– Nyomás, Bibi. Tiktak.
Az újabb pillantásból ítélve, amit a cipőmre vetett, most vicces
kedvében volt.
–  Ne aggódj, Ropi – közöltem. – A tiedben hamarabb el lehet
esni, mint az enyémben. Ez szuperkényelmes.
Baromi szkeptikusnak tűnt, és még leplezni sem próbálta.
– Ha kimegy a bokád, itt hagylak, kölyök.
Felkacagtam.
– Pff. Ha én esek, te is esel velem.
Zac keze a tarkómon landolt, miközben kuncogott.
 Mögülünk Amari – felismertem, mert CJ mély hangjával
ellentétben neki átlagos hangja volt – megkérdezte:
– Mit mondtatok, honnan ismeritek egymást?
Zac meleg tenyerét a nyakamon tartotta, miközben így
válaszolt:
– Régen Bianca nagymamája vigyázott rám.
Felnéztem Zacre, és lágy kék szemét magamon találtam.
Elmosolyodtam. Ő pedig visszamosolygott.
Olyan húsz ember állhatott sorban a kísértetháznál. Egy
maroknyi alkalmazott mindenféle jelmezt öltve, a zombiktól
kezdve egészen a rusnya bohócokig, kamuvérrel és -
belsőségekkel a maszkjukon és ruhájukon, ólálkodtak az
elválasztó kötél mögött, ami a tömegeket várta. Talán így
október elején nem lepik el a helyet, de halloweenkor biztosan.
– Szólt neki valaki, hogy megérkeztünk? – szólt Zac hátra.
Amari adott választ.
– Én szóltam. Azt mondta, várjunk, egy perc és itt lesz.
Megálltunk egy körben, közvetlenül a bejáratnál. CJ válla
mellett láttam, hogy néhányan felfigyeltek ránk, és felénk
pillantgattak. Legalábbis a srácokra. Egyikük sem volt
szokatlanul magas, de valami a testtartásukban azt üzente:
„Nézz rám”. Így hát balra oldalaztam, hogy CJ kisportolt teste
mögé rejtőzzek.
Ha észrevette, hogy figyelik, nem mutatta, ahogy
megkérdezte:
– Mi a heti menü?
 –  Vaníliás bögrés süti és újabb próbálkozás azzal a hülye
brownie-val, amit elcsesztem.
– Bármikor ráérek egy újabb epizódra – szólt oda Amari. – Jó
móka volt.
–  Amikor csak szeretnéd. – Nem akartam, hogy
kötelességének érezze. Az emberek sokszor ajánlanak minden
szép és jót puszta udvariasságból.
Az őrülten jóképű pasi előhúzta a telefonját.
– Mi a számod? Írok neked.
Gondolkodás nélkül eldaráltam neki a számot.
De éreztem valami furcsát, és felpillantottam Zacre, aki
lyukat égetett Amariba, úgy bámulta. Mi a fene?
Egy rendkívül mély hang, majdnem olyan kellemes, mint CJ-é,
odaszólt, amire mindannyian a férfi felé néztünk, aki akkora
volt, mint Zac és Amari összegyúrva. Három normál méretű
emberrel a sarkában haladt előre, ketten közülük fekete ruhát
viseltek, walkie-talkie-t tartottak, és övükre különböző dolgokat
rögzítettek. Az óriásfickó odaintett, és ha a sorban állók eddig
nem figyeltek volna, most megtették.
Álltam ott, miközben a hatalmas ember háton veregette a
három srácot, mielőtt Zac bemutatott engem.
– Ő itt Bianca.
Kezet nyújtottam, ő pedig megrázta.
– Szia, köszönöm, hogy én is jöhettem.
Ő összehúzta a szemét, és felém mutatott.
– Te vagy a szakács csaj, igaz?
 Basszus. Összeszorítottam a szám, és bólogattam.
– Ohó, király. Kösz, hogy jöttél.
Biztos voltam benne, hogy az arcom teljesen elpirult. A
szakács csaj. Nézzenek oda.
Zac könyöke megbökött, és láttam, amint vág egy fejet.
– Látod? Híres vagy – tátogta, amire a szememet forgattam, és
visszaböktem. De komolyan, biztos voltam benne, hogy a
szívem hevesebben kezdett dobogni.
–  Elintézem, hogy a sor elejére kerüljetek, csinálunk néhány
képet, aztán seperc és indulhattok befelé – magyarázta a férfi,
míg én azon lovagoltam, hogy tudta, ki vagyok.
Jobban megböktem Zacet, ahogy a sor felé vezettek minket,
aztán a srácok megálltak osztani néhány autogramot azoknak,
akik felismerték őket. Én álltam ott, lőttem nekik néhány képet,
és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre a felém intézett
kíváncsi pillantásokat. De többnyire tinédzserek voltak. Senki
sem bánta, amikor az óriás a sor elejére manőverezte a kis
csapatunkat, és hallottam, amint a hátunk mögött újabb
telefonkamerák kattognak.
Aztán az „igazi” kamerát tartó személy összeterelte a
srácokat, és én próbáltam Zac mögött megbújni, de a nagydarab
odaszólt:
– Szakács csaj! Te is! Mondd, jössz a bulimra?
Buli? Miféle buli?
Nem volt alkalmam megkérdezni, mielőtt Zac mögém nyúlt,
és megfogta a csuklómat.
 – Gyere, kölyök. Te leszel a középpontban.
Erre felhorkantam, és megálltam mellette, a bal oldalam
teljesen az övéhez simult, Zac karja átcsúszott a vállamon, keze
a mellkasom elé lógott. A jobbomon CJ két-három centivel
arrébb állt, közel, de nem ért hozzám. Vaku villant, és akkor
jöttem rá, mire fogják használni ezeket a képeket.
Az internetre kerülnek. A közösségi oldalakra.
A jó benne, hogy nem próbáltam rejtegetni a barátságomat
Ropival. Már így is lebuktam az egyetlen személy előtt, aki elől
titokban akartam tartani.
Én… nem is tudom…
Hagyjuk. Elmosolyodtam, és igyekeztem nem elkínzottnak
tűnni.
Az épületből láncfűrész hangja hallatszott, amire
összenéztem Amarival, és ő vicces pillantást vetett rám.
– Félsz?
Oldalra billentette a fejét.
– Miért? Ha igen, megfogod a kezem?
Nos, nem flörtölést vártam. Csak viccelődni akartam. De…
– Nem – feleltem. – Zac kezét kell fognom. Nem akarom, hogy
rosszat álmodjon este.
A srác kuncogott, amikor éreztem, hogy ismét landolt egy kéz
a tarkómon, és körülölelte azt.
Fejemet hátradöntve ismerős babakék szempárt találtam
magamon. Azt suttogtam:
–  De tényleg, nem hiszem, hogy megijednék, de ha mégis,
emberi pajzsként foglak használni. Te teljesebb életet éltél, mint
én. Technikailag Amari nagyobb, de…
A régi barátom rosszallóan felhorkant.
– Ugyanakkorák vagyunk. Ugye tudod, hogy az emberek még
mindig texasi óriásnak hívnak?
– Ja, de akkor hívtalak így, amikor te voltál a legnagyobb srác,
akit ismertem. Már nem vagy valami nagy.
– Tessék?
Olyan mókás volt piszkálni őt.
– Nagy vagy, de nem hatalmas.
Zac hátravetette a fejét.
– Te nem százötven centi vagy?
– Százötvenhét.
Zac pislogott.
Én pislogtam.
Összehúzta a szemét.
– Most már tényleg megmondalak anyának.
–  Ha készen álltok – kiáltotta a nagydarab férfi, akinek nem
tudtam a nevét, és egy kézlegyintéssel a kísértetházba vezető
tátongó feketeség felé irányított. A láncfűrész hangjától ismét
felgyorsult a kicsi szívem. Kívülről tényleg hátborzongatóan
nézett ki a hely.
Ajjaj.
Minden kamu. Ők színészek. Minden rendben lesz.
Valahogyan Zac előrekerült – gondolom, jobban mutat a
képen, mert, helló, a White Oaks irányítójáról van szó –, és
közvetlenül maga mögé húzott, ahelyett, hogy az ötfős
csoportunk végén kullognék. Az ötödik a tulajdonos volt.
Mögöttem CJ állt.
– Bianca – suttogta, ahogy meneteltünk előre.
– Igen, CJ?
–  Szerintem legközelebb próbálj kevesebb mogyoróvajat
rakni a brownie-ba.
Örültem, hogy a nagy nyugalmában kajára tudott gondolni.
– Ugyanerre gondoltam – feleltem a vállam fölött.
– Én is szívesen szerepelnék még, ha szeretnéd – ajánlotta.
–  Enyém a megtiszteltetés. – A láncfűrész hangosabban
zúgott.
Ismét előrefordultam, és láttam, amint Zac megáll a
bejáratnál. Odakocogtam hozzá, és meglöktem a csípőjét. Nem
gondolkodtam sokat rajta, egyik ujjamat az övbújtatójába
dugtam, ahogy belépett az épületbe. Fények villogtak, miközben
számítógépes hangok sikoltoztak és sírtak elölről. Az arcomat és
a fejemet mintha pókhálók érintették volna, pedig Zac mögé
görnyedve haladtam, az életemért kapaszkodtam a farmerjébe.
– Jól vagy? – érdeklődött szórakozottan.
– Igen!
A bal oldalamon egy arc bukkant ki a falból, és jobbra
bukdácsolva felsikoltottam, mert mégis honnan a fenéből jött
elő? Mögöttem CJ felszisszent, és valami olyasmit motyogott:
„Kurva élet”.
Előttem Zac megérezhette, ahogy húzom a farmerját, mert
megállt, és a villódzó fényekben enyhén kirajzolódott
szórakozott arca.
Ezután két kézzel ragadtam meg a nadrágját, és homlokomat
a háta közepébe nyomtam.
Tőlünk jobbra volt egy zug néhány koporsóval halványsárga
fényben, és tudtam, annyira tudtam, hogy valami rossz fog
történni. Mi az ördögért mentem bele ebbe? Jézusom. Voltam
már kísértetházban korábban, nem mintha élveztem volna.
Túl öreg voltam ehhez a szarsághoz. A szívem túl öreg ehhez
a szarsághoz. Annyi szép év vár még rám.
Zac és én már majdnem a koporsókhoz értünk, amikor egy
szemétláda kirepült egy csapóajtó mögül, amiről a díszlet
elterelte a figyelmünket, és mögöttem valaki felkiáltott:
– Isten verje meg!
Egy másodperccel később valami a hátamba ütközött.
Miközben tettem egy lépést.
Megbotlottam.
És éreztem, ahogy a bokám… kimegy oldalra.
Igen.
Oldalra.
–  Aú-aú-aú – sikoltottam fel, kezemet a lábamhoz kaptam, és
Zac hátába ütköztem.
CJ odaszólt mögülem:
– Bocsi! Amari meglökött!
Valami megragadta a vállamat, és éppen, amikor el akartam
tolni, Zac felkiáltott:
 – Mi a fene történt?
–  Jól vagyok – feleltem, nem voltam biztos benne, hogy hall,
de tudtam, mit fog mondani, ha mégis.
Leguggolt elém, a fények az arcán és vonásain villogtak.
– Kifordult a bokád?
Bólogattam.
Száját összehúzta a fényben.
– Jól vagyok. Minden rendben.
Egy pillanatig a lábamra nézett, amit nem eresztettem, majd
felállt és megfordult.
Lekuporodott elém, és odaszólt a válla fölött:
– Gyere. Ugorj fel.
Próbáltam a lábamra nehezedni, és még mit nem.
– Minden rendben? – érdeklődött CJ.
Legyintettem. Most mit csináljak? Az ő hátán utazzak inkább
tovább?
Nem.
Zac vállára tettem a kezem, és megpróbáltam felpattanni,
amennyire csak tudtam. Nagy tenyere megragadta a combom
hátsó részét, és feljebb emelt, míg a lábammal körül nem
öleltem. A válla fölött odaszólt:
– Emlékezz erre, Tökmag.
–  Igen, igen, köszönöm – mondtam a fülébe, amikor valaki
megint kiugrott a kibaszott semmiből, és egészen biztos voltam
benne, hogy Amari felsikoltott. Valaki nevetett, én pedig
örültem, hogy legalább egyikünk jól szórakozik, habár a
tulajdonos lehetett az, aki halálra röhögte magát a
csapattársain.
– Hé? – kiáltott Zac, hogy halljam.
– Mi az?
– Emlékszel, amikor azt mondtad, jó lesz magas sarkút viselni
egy kísértetházban, aztán két perccel később kifordult a bokád?
Vágtam egy fejet, amit ő nem látott, mert az arcom az övé
mellett pihent. A rövid szőrszálak az arcán csiklandoztak.
– Foglalkozz a saját dolgoddal.
Többet éreztem a nevetéséből, mint amennyit hallottam,
ahogy egy hosszú, koromsötét folyosó felé közeledtünk. Remek.
Egyenesen nagyszerű.
Szorosabban fogtam Zac hátát, ha futni készülne. Bár
kételkedtem benne, eddig még csak fel sem kiáltott, a barátaival
ellentétben, akiket remélhetőleg nem nyírtak ki mögöttünk.
Nem mertem hátranézni, nehogy valaki ólálkodjon mögöttünk.
Az életben egyetlen dologra emlékszem, ami megrémítette
Zacet, és az biztos, hogy nem egy horrorfilm volt.
Amikor utoljára felhoztam neki – egy évtizede –, továbbra is
kitartott amellett, hogy valójában nem félt, és csak azért ájult el,
mert nem evett reggelit.
Ja, persze.
– Félsz? – kiáltotta, ahogy megindultunk a folyosón.
– Attól félek, hogy leejtesz – feleltem, miközben a szívverésem
felgyorsult. Jó, igen, a szívem és az agyam felfogta, hogy kamu
az egész, és mindenki színész, aki egy ujjal sem érne hozzánk…
de a többi részem nem tudta kizárni az ijesztő zenét és az
előttünk zúgó láncfűrészt…
Nos, ez van.
– Nem foglak elejteni, kölyök.
–  Oké – krákogtam a fülébe, amikor valaki dörömbölni
kezdett a fal túloldalán, ahol sétáltunk. – Olyan hülye vagyok.
Jobb lett volna, ha otthon maradok.
Egy áll jelent meg a látómezőmben, ahogy Zac próbált rám
pillantani a vállam fölött.
– Menni fog.
– Eh.
Egyik keze megveregette a combom hátulját.
– Ügyesek leszünk.
– Én kibököm a szemüket, te pedig rohansz.
Alattam éreztem a nevetését.
– Dobj rájuk néhány pukibombát.
Homlokommal a vállán nevettem.
– Tetszett, mi?
– Kölyök, nekem minden tetszik… a fenébe! Ilyet ne csinálj!
Nem volt alkalmam megijedni, mert a semmiből felbukkanó
színész Zac arca felől ugrott elő. De amikor Zac felkiáltott,
felemeltem a fejem, és egy hátborzongató bohócmaszkos tagot
láttam, az orra szó szerint néhány centire került Zac arcától.
Aha, picsába ezzel. Lehunytam a szemem, és előző helyére
temettem az arcom, közvetlenül a torka mellé, ami a finom
kölnijétől illatozott.
 –  Picsába az egésszel, fuss. Amari és CJ mentik egymást.
Nagyfiúk. Tudnak vigyázni magukra.
– Rendben, elment – tájékoztatott Zac egy pillanattal később. –
Várjunk egy kicsit. Látni akarom, hogy sikítanak-e.
A szemem csukva, a fülem nyitva tartottam.
– Ó, hogy a fenébe, ez a hely az ördög műve – kiáltotta CJ.
Mi felhorkantunk. Aztán Zac ismét megindult.
– Becsuktad a szemed?
A nyakánál bólogattam.
– Mert nagyon kiszáradt.
Vihogni kezdett. Éreztem.
– Semmi kétség, aranyom.
A láncfűrész hangja Zac minden egyes lépésével felerősödött,
és néhányszor hallottam, hogy élesen beszívja a levegőt. Még
szorosabban köré fontam a karomat, de nem panaszkodott.
Kétszer is éreztem, hogy keze megfeszül a combom alatt.
– Hiszek benned – suttogtam. – Ments meg minket.
A közvetlenül előttünk zúgó láncfűrész hangjára gyorsabban
kezdett sétálni, én pedig egyik szemem kinyitottam, és egy
alakot láttam egy ködben kavargó ajtónál. És bizony a kezében
tartott valamit, ami láncfűrésznek hangzott, de nem úgy nézett
ki.
– Ha nem jutnánk ki élve, tudd, hogy szeretlek – mondtam a
fülébe, és éreztem, újra nevet.
– Találkozunk a kapunál?
– A pokol kapujánál? Persze, ott tali.
 Tudtam, hogy a fejét rázza, mert az álla az alkaromat súrolta.
Aztán elindult előre, az ösztöneim azt súgták, pontosan a
láncfűrészes felé tartunk.
A szemhéjam mögött villanást érzékeltem, valaki biztosan
képet készített.
Nos, legalább megtudják, milyen ijesztő, és eljönnek
megnézni maguknak a helyet.
Amikor kinyitottam a szemem, Amari, CJ és az óriásfickó
sétált ki. Közben CJ grimaszolt, Amari közvetlenül mögötte
háborgott, a tulaj pedig szélesen vigyorgott.
–  Ledobhatsz. Innen elsántikálok a kocsidig – nyomkodtam
meg Zac felkarját.
Az álla felém fordult.
– Hogy a visszaútig kimenjen a másik bokád?
– Ha, ha, ha.
 
 
– Hogy van a bokád, kölyök?
A jeges borogatás, amit azonnal felcsaptam, amint a
lakásomra értünk, kivillantotta a lábujjaimat, és eltakarta a
farmerem alsó szegélyét. Zac felvitt a lépcsőn, és tudtam, hogy
nem fog egyhamar leszállni rólam. Felé intettem a lábujjaimmal
a kanapé másik végén. Egy doboz szőlőlevet iszogatott, amit
akkor húzott ki a hűtőből, amikor jeget vettem elő a duzzanat
enyhítésére. Nem fájt elviselhetetlenül, de feldagadt, és mivel
holnap dolgoznom kellett, meg akartam akadályozni, hogy a
kelleténél rosszabb legyen.
– Nem gáz, csak kicsit megrándult. – Az arcom rezzenéstelen
maradt. – Lehetne rosszabb.
A szája sarka megrándult az üdítő pereme körül.
– Komolyan? Ez nem elég rossz?
A távirányítóért nyúltam, hogy bekapcsoljam a tévét.
–  Igen, simán lehetne. Ha valóban kificamodott volna, a
főnököm biztos kioszt.
– A főnököd haragudna, ha megsérülnél?
Nagyot sóhajtottam.
–  Ő még, azért is begurul, ha meggyűrődik a munkapólóm.
Sőt, fogadni mernék, még a légzésem is zavarná, ha túl
hangosan csinálnám.
A homlokát ráncolta.
– Ő az, akit utálsz?
– Az egyetlen és utánozhatatlan.
– Nem fordultak jobbra a dolgok?
Levettem a jeges borogatást, és a bal oldali kisasztalra
dobtam.
– Nem, csak rosszabb lett – ismertem be, mielőtt rájöttem
volna, mit mondtam.
Persze hogy nem hagyta annyiban.
– Miért?
Nem akartam elmondani, de… titkolni sem akartam előle.
– Mi történt? – követelte csendesen.
Megvakartam az orrom hegyét, és kinyújtóztattam a lábam a
köztünk lévő párnáig.
–  Jobban szemétkedik velem, mert nem vagyok hajlandó
hosszabb műszakokat vállalni. Most pedig megtudta, hogy
barátok vagyunk, és próbált faggatózni, de nem hagytam.
Sötétszőke szempillái leereszkedtek, és az arcáról eltűnt a
jókedv. Még az üdítőjét is letette a padlóra.
– Micsoda?
–  Gondolom, azt akarta, hogy hívjalak el az edzőterembe,
vagy valami más baromságot.
Tökéletes arca rosszallóvá vált.
–  Nem gáz – közöltem, még egy vállrándítást is beiktattam,
hogy lássa, nem nagy ügy.
–  Ha te mondod, de szólj, ha tudok valamiben segíteni. Nem
értem, miért nem léptél még ki – tudom, hogy a barátnőd miatt
–, de nem kell elviselned ezt a sok ostobaságot, Bibi.
– Tudom – motyogtam. – Hamarosan elhúzok onnan, ha törik,
ha szakad. Ó, ha már itt tartunk, nem is meséltem, a fotós a
könyvemhez megkérdezte, hogy átraknám-e az időpontot
novemberre, szóval próbálok rájönni, hogy legyen.
Rosszalló arckifejezése mit sem csillapodott, miközben
kinyújtotta maga elé a lábát. Oldalpillantást vetett rám, és a
szemöldökét ráncolta.
– Komolyan mondom, ha valamiben segíthetek, szólj.
Tudtam, hogy komolyan gondolja, így bólintottam.
– Elmegyünk abba a halloweenbuliba? – kérdezte.
Már el is feledkeztem róla, pedig a tulaj ismét megemlítette –
közben ujjával rám mutatott, mintha lenne egy másik szakács
csaj is a közelben –, miután mindenki sikeresen kiért a
kísértetházból. De annyira lefoglalt, hogy Zackel vitázzak a
bakancsom miatt, hogy csak mosolyogva bólogattam. Most
azonban nem terelték el a figyelmem.
– Azt hittem, csak kedvességből hívott meg engem is.
Ferdén nézett rám.
–  Kétszer megkérdezte tőled, és üzent is, ahogy elmentünk –
magyarázta. – Akkor jössz?
–  Mikor lesz? Nincs jelmezem, és most spórolni próbálok,
hogy kifizethessem a fotóst. – Ez az igazság, Függetlenül attól,
hogy bármit megtennék, hogy kiléphessek, addig mindent félre
kellett tennem. – Jelenleg nem költenék ilyesmire.
Ugyanazt a pillantást lőtte felém, amit egy másodperce.
– Pénzre van szükséged? Miért nem szóltál?
–  Nincsen. Csak most nem akarok költekezni. –
Rámosolyogtam. – De köszönöm, hogy aggódsz. Biztosan
találsz…
–  Bianca, esküszöm, ha ismét valami képzelt haveromnak
akarsz lepasszolni…
–  Megmondalak anyának – gúnyoltam őt, mielőtt kitört
belőlünk a nevetés.
Összeszorította a száját.
Egyre jobban nevettem, annyira, hogy könnyek szöktek a
szemembe, mire ő úgy döntött, figyelmen kívül hagyja, amit
csinálunk vagy mondtam. Mert nem felejtette el, amiről
beszélgettünk.
–  Bármennyi pénzt hajlandó vagyok kölcsönadni a fotósra –
jelentette ki, a homloka ismét összeráncolódott.
Sosem kérnék pénzt… csak a legvégső esetben, de ott még
nem tartok. Nem volt kedvem vitába szállni vele, így nem
mondtam semmit, hagytam, hogy tovább hadováljon.
–  Ha pedig eljössz velem jelmezt választani, veszek neked is
egyet.
Felsóhajtottam.
– Egyedül is mehetsz, ugye tudod?
– Ha egyedül akarnék menni, megtenném.
Azt gondolom.
Fogadni mernék, ha randizni akarna, egy másodperc alatt
kapna magának egy csinos nőt. Erre készültem emlékeztetni.
Ám helyette ő velem akart menni. Az ég tudja, miért.
Egyszerűen nem értettem. Tudomásom szerint nem lógott
senkivel a buli napja óta. Minden posztja futballal kapcsolatos.
Valahányszor azon töprengtem, miért szeret velem időt
tölteni, az egyetlen válasz, amire gondolni tudtam, hogy
mellettem önmaga lehet. A matek azonban mégsem jött ki,
mivel mások körül sem játszotta meg magát. Talán valamivel
bohókásabb a közelemben, de az igazi lényét senki előtt sem
leplezte. Részben ez tette őt annyira szerethetővé és
karizmatikussá. Na meg azok a szemek.
És igazából minden egyéb része.
Igazán kedvesnek találtam, hogy elment a kísértetházba
támogatni a csapattársát. Ez sokat elárult róla. Legalábbis
szerintem.
De mindegy is. Úgysem fogom felhozni előtte, így soha nem
kapok választ rá; tehát a rendelkezésre álló információkból
kellett kiindulnom – ha valaki mással akarna menni,
könnyedén megtehetné –, és döntést hoznom.
– Oké. Vegyük karácsonyi ajándéknak – egyeztem bele.
Felhördült, de bólogatott. Így hát előrehajoltam, és
megböktem, és ő cserébe visszabökött. Egymásra mosolyogtunk.
– A barátaim úgy tervezik, eljönnek az egyik meccsemre. Még
nem tudom, mikor. Három gyerekük van. Nagyon szeretném,
ha megismerkednél velük.
Komolyan? Bólogattam.
– Rendben. Szólj, mikor.
Figyelme ismét előreterelődött, és egy pillanattal később a
telefonja csörögni kezdett a köztünk lévő párnán, közvetlenül a
lábam mellett. Vetettem egy pillantást a képernyőre, és láttam,
amint egy név villant, mielőtt kinyomta azt.
 
ALICIA SZŐKEÜGYV HOU
 
Nyeltem egyet.
Zac egy pillanatra elhallgatott, de nem nézett a telefonjára,
alig pillantott rá. A televízióra fókuszált.
Még csak nem is nézett rám, amikor a bokámra ejtette a
kezét, és ott tartotta, enyhén megszorítva azt. A keze meleg volt,
és száraz.
Egy darabig fogott.
Nem tudtam elnyomni a gondolataimat erről az Aliciáról. Úgy
tűnik, Houstonban ismerhette meg. Nem lep meg.
Talán pont az a szőke volt a buliról. De több mint valószínű,
hogy másról volt szó. Hisz nem is emlékezett a csajra, amikor
legutóbb felhoztam neki. Király. Egyszerűen nagyszerű.
Ekkor a telefonom jelzett, és láttam, hogy megjelöltek
valamiben.
HTOWNKISERTETHAZ megjelölt a bejegyzésében.
Feloldottam a képernyőt, és rányomtam.
Megböktem Zac vállát, amire babakék szeme felém villant.
Felé mutattam a képernyőt.
Rajta Zac úgy vigyorgott, mint a tejbetök, a háta mögött pedig
– ahogy vagy húsz képen a nagymamám házában – ott voltam
én. Alkaromat a nyaka köré fontam, arcom összeráncolódott,
szememet lehunytam. Mögöttünk a láncfűrészes tag úgy tett,
mintha kikergetne, ami igazából így is történt, de túlságosan
szorosan lehunytam a szemem, hogy megbizonyosodjak róla.
A tulaj megjelölt engem a képen, ahogy Zacet is.
Engem. A Lusta Szakácsot.
És Zacet. Zac „texasi óriás” Travist.
Nos, ha a barátságunk eddig titok maradt bárki előtt, most
lelepleződött.
A bokámon lévő kéz enyhén megszorított, és felnéztem Zac
halványkék szemébe.
 – Jó kép, mi? – kérdeztem.
Hüvelykujja a talpamat dörzsölte.
–  Igen, kölyök. Nagyon jó – értett egyet mélyen a szemembe
nézve.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Jó pénzt fizettem volna, hogy valaki megörökítse Trevor arcát,

amikor megjelentünk a klub bejárata előtt, ahol a
halloweenbulit rendezték hetekkel később.
Őszintén szólva az elenyésző interakcióink alapján nem
hittem, hogy fizikailag képes többre, mint a szemét forgatni,
homlokát ráncolni vagy nulla érzelmet mutatni. Így az egész
meglepetésként ért. Az első találkozásunkkor Zacnek kellett
rávennie, hogy megrázza a kezemet.
Először a fickó csak pislogott.
Aztán esküszöm, ökölbe szorított kézzel megdörzsölte a
szemét, és újra ránk nézett, mintha nem hitte volna, amit lát.
De nem csalt a szeme.
Bár közel sem élveztem annyira hitetlenkedő arcát, mint Zac,
mégis feldobta a kedvemet. És kétséget kizáróan tudtam, hogy
Zac nagyon is élvezte, mert kacarászva böködni kezdett a
könyökével. Az orra alatt vihogott, ahogy áthaladtunk a
parkolón, CJ-vel és Amarival a nyomunkban, akik nagy eséllyel
a jelmezüket húzogathatták. Előző nap segítettem nekik
kitalálni egy gyors jelmezt, amikor átugrottam Zacért, hogy
elmenjünk bevásárolni.
 Só és bors lettek.
Majdnem besírtam miatta.
Csakhogy semmi sem nevettetett meg annyira, mint a Zackel
közös jelmezünk.
Trevor azonban nem nevetett, ahogy sóhajtva nézett ránk,
csak azt motyogta:
– Komolyan?
Zac kockás inges könyöke megbökte az én beöltözött
könyökömet.
A sors akarta így, pedig nem is terveztük el. Ennek ellenére
tökéletesen sikerült. Sőt annál is jobban. Még CJ is a fejét
ingatta, amikor a ház előtt odajött hozzánk, hogy várjuk a
kocsit, amit Zac hívott.
–  Nem tudok választani köztetek – mondta, mielőtt készített
rólunk egy képet. Zac a vállamon pihentette a könyökét, miért
ne tenné, ha egy szintben van vele, és mankóként használhat?
Megkértem CJ-t, hogy az enyémmel is lőjön egyet, aztán Zac
elvette a telefonomat, és átküldte magának.
–  Mit gondolsz, Trev? – kérdezte Zac, ahogy megálltunk a
menedzsere előtt.
Trevor ismét megdörzsölte az arcát, ami arra késztetett, hogy
végigmérjem Zac „jelmezét”.
Igazából nem igazán nevezhető annak. Őszintén szólva úgy
nézett ki, mint általában. Biztos voltam benne, hogy láttam őt
ugyanabban az öltönyben, amikor elmentem Zacért, hogy
mozizzunk. Azon a napon pokolian feszült volt – láttam az
arcán – a White Oaks másnapi meccse miatt. A mozizás az én
ötletem volt, hogy eltereljem a gondolatait. Sajnos a csapat
elveszítette az első meccset, amin Zac kezdett, de a másodikat
megnyerte, a harmadikon pedig újabb győzelmet aratott.
Boogie lejött Houstonba, és alacsonyan a lelátón néztük Zac
első hazai meccsét, mióta kezdő lett, miközben a lelkünket is
kiordítottuk. Utána Zac átjött hozzám, és ünneplésképpen a
teraszomon grilleztünk. Remekül éreztük magunkat.
Jó néhány hét telt el, mióta utoljára láttam Trevort, pedig
szinte minden második nap láttam Zacet, amikor nem kellett
stratégiailag felkészülnie, vagy bármit is csinált a White Oaks
épületében. A napokon, amikor nem találkoztunk, üzentünk
egymásnak. Néha telefonált. A társasága kezdett természetessé
válni.
Aztán egyik szabad délutánján történt, amikor elmentünk a
jelmezboltba.
Trevor azonban nem járt a jelmezboltban. Elegáns, rászabott
fekete öltönyt viselt, vakító fehér inggel és fekete nyakkendővel.
Az egyetlen különbség az általában hátrafésült és zselézett haja
volt, amit most középen kettéválasztott, és talán egy kis olajat
rakhatott bele. Sokkal hosszabbnak tűnt, mint a szokásos
formájában, csaknem az álláig ért.
Ő most…?
–  Meg sem lepődöm – felelte szárazon Zac kérdésére a
jelmezünkről.
Zac lenézett, miközben én felfelé pillantottam, és mindketten
elvigyorodtunk, ismét összeérintettük a könyökünket, mintha
ez elégedettséggel töltene el minket. Mert épp így történt.
Annyiszor kellett felnőttként viselkedni, de ha előttem a
lehetőség az ellenkezőjéről… azonnal megragadom. Annyi idős
vagy, amennyinek érzed magad – mondta mindig Lupe mama. És
szerencsémre Zac is hasonlóan gondolkodott.
Annak ellenére, hogy úgy éreztem, a jelmezét nem vitte
túlzásba, annál jobban sikerült.
A „legcowboyosabb” csizmáját viselte, amit az anyja postázott
el neki egyik nap, még sarkantyú is volt rajta; feszes kék
farmert, amely körbeölelte hosszú, izmos lábának minden
centiméterét; egy nagy régi övet, ami a papájáé volt, és szintén
az anyukája postázta; és egy hosszú ujjú sárga kockás inget…
ennyiből simán cowboynak nézhették. Azonban az egészet a
tehénmintás mellény, piros kendő, a mellényére csíptetett nagy
kamujelvény és a megbillent kalapja koronázta meg.
Legalább két percig vihogtam a próbafülke előtt, amikor
kilépett a jelmezben.
És a röhögcsélésem közepén történt, amikor Zac megkérdezte
az alkalmazottat, hogy van-e náluk olyan jelmez, amit jelenleg
viseltem.
Odaadták neki, ő pedig felajánlotta nekem.
Egy percig sem haboztam, elfogadtam. És annak ellenére,
hogy magasabb és nagyobb termetű személynek készült – talán
egy kisebb férfinak –, örültem, hogy nem feszült teljesen a
testemre. Csupán átlagos szorosságú volt. A fehér spandex has-
és alkarrészén néhány zöld vonal futott végig. Vastag fekete
övet viseltem, mellkasomon pedig egy habszivacs panelt piros
gombokkal, mellvérttel és több zöld díszítéssel. A spandex ruha
kapucnija lila volt, és szinte az egész hajamat eltakarta. Emellett
ezüst balerinacipőt viseltem, amelynek az orrára zöld anyagot
helyeztem kétoldalú ragasztóval, és volt egy olyan érzésem,
hogy az első harminc percben le fog esni. Az egyetlen, ami
hiányzott, az a lézer és a kihajtható szárny.
De mindegy. Nem néztem ki szexin, de engem és Zacet
megnevettetett, így elégedett voltam vele. Annyira ráfeszültem
egyéb dolgokra, hogy erre szükségem volt.
Megkérdeztem tőle, hogy festek, ő pedig összefonta a karját a
mellkasán, és azt mondta: – Egyszerűen csodálatosan, aranyom.
Micsoda hazugság, de elfogadtam.
Trevorra koncentráltam.
– Szia, Trev.
Mellettem Zac fulladozott. Már elmesélte, mennyire utálja, ha
így nevezik, de mivel nem volt különösebben kedves velem,
inkább csak szenvedett a jelenlétemben, úgy gondoltam, az is
megteszi.
– Trevor – javított ki.
Ja, ja.
– A te jelmezed John…
– Wick. Igen. Most menjünk be. Egy óra múlva el akarok tűnni
innen. Egyenesen a reptérről jöttem, sok a dolgom.
Egy kéz a Buzz-jelmezem párnázott vállán landolt, és egy
pillanatra megszorított, mire az ujjai a tarkóm köré fonódtak, és
ott maradtak, miközben Trevort követtük. Természetesen állt a
sor, de a menedzser egyenesen a kidobók felé tartott, feltartott
néhány holografikus belépőkártyát, amit a férfiak
zseblámpával ellenőriztek, majd valamiféle kék fény alá
tartották, mielőtt beengedték a csipetcsapatunkat. Nem
hallottam Amarit vagy CJ-t az ajtókon és a falakon át beszűrődő
zenén keresztül, ahogy végigmentünk. Közel sem volt olyan
hangos, mint egy klub, de épp elég zajos volt ahhoz, hogy egész
este mások száját kelljen bámulnom, hogy megértsem őket…
már ha bárki is hozzám akart szólni.
Már rengeteg embert beengedtek.
És mintha olvasott volna a gondolataimban, Zac közel hajolt,
a lehelete lágyan csiklandozta a fülemet, ahogy újra
megerősített:
– Ne szakadj el tőlem, oké?
Már azóta tűnődtem ezen, amióta hallottam a buliról.
– Nyugi. Nem kell vigyáznod rám, vagy ilyesmi. Csináld csak,
amit szeretnél. Magam is megleszek. Tudom, hogy jussak haza,
ha menni akarok.
Rámosolyogtam.
Szemöldöke összeszaladt a kalap alacsony karimája alatt.
– Egyedül akarsz hazamenni? – kérdezte olyan hitetlenkedve,
mintha azt mondta volna, hogy indulni fogok az olimpián.
Felnéztem jóképű arcára, és bólintottam. Tényleg ő volt a
tökéletes Woody. De mi van? Azt hitte, hogy valaki mással
akarok elmenni? Legalább hatszor említettem, hogy másnap
reggel dolgoznom kell. Nem akartam egész éjszaka itt lenni.
Elmondása alapján ő sem.
Zac közelebb lépett, lehajtotta a fejét, hogy igazán jól lássam
az ajkát.
– Mit szólsz ehhez: maradunk egy órát, aztán elhúzunk, ahogy
Trev tervezi. Utána pedig azt csinálunk, amit szeretnél.
Megegyeztünk?
Igennel akartam felelni, de annyi embert ismert itt.
– Zac, nem sértődöm meg, ha inkább lógnál a…
Mutatóujját az ajkamra nyomta.
Én meglepetten pislogtam, ujjával a számon.
– Megnyalom az ujjad, ha nem veszed el.
Zac nevetve megbökte az orrom.
–  Inkább lógnék veled, mint itt lennék. Nem érted? Vagy a
fejedbe verjem… hanyadjára is? Az ötvenedik alkalommal?
Nem kellett figyelnem az arcát, hogy tudjam, igazat mond.
Ezért bólintottam, és megkérdeztem:
– Bármit, amit szeretnék?
Komolyan bólintott.
– Oké.
– Mire gondolsz?
– Autós Taco Bell.
Zac pislogott.
– Autós?
– Miért, az autós kajálda már túl lealacsonyító neked?
 – Szörnyet teremtettem.
– Travis! – üvöltötte valaki a semmiből.
Egy termetes, rendkívül izmos srác közeledett felénk. Ahogy
Zac felé fordított minket, a karja nem mozdult rólam.
– Mi a helyzet, ember? – kérdezte a srác. – Te… Woody lennél?
– Igen, és itt a szárnysegédem, Buzz.
Megölelték egymást, a srác pedig rám pillantott, Zacre, majd
vissza rám.
Zac a vállamra csúsztatta a karját, mielőtt az enyémhez
hajtotta a fejét.
– Bianca, ő Milton. Milton, Bianca – mutatott be minket Zac.
Kinyújtottam felé a kezem, ő pedig a hatalmas kezébe vette, a
rajtam lévő kar nem tervezett elmozdulni.
– Örülök a találkozásnak.
– Én is örülök. – A srác megugrott. – Te vagy a Bianca?
A Bianca?
– Igen – felelte Zac. – Akiről meséltem neked.
Mesélt rólam?
– Ne csináld. – Hirtelen érdeklődőbbnek tűnt. – A szakács?
–  Lusta Szakács – javította ki Zac helyettem. – Több mint
kétmillió követője van WatchTube-on. Tudd, mi van.
Én itt titkolgatom az életem mindenki előtt, ő meg simán
világgá kürtöli.
–  Igen, igen, igen – csettintett a srác. – A receptekkel. Zac
mutatta az oldalad.
Komolyan?
 A mosolya olyan kedves volt, hogy pislognom kellett. Én csak
álltam ott, miközben ők valami másról beszélgettek, ám engem
túlságosan lefoglalt, hogy feldolgozzam magamban, hogy
beszélt rólam a csapattársainak.
Hogy elcsodálkozzak.
Ő tényleg a legszuperebb srác.
És ettől a ténytől nem először remegett meg a szívem.
Ám amint a srác elsétált, kibújtam a karja alól, és
megkérdeztem:
– Meséltél másoknak a csatornámról?
Furcsa mosolyt lőtt felém.
–  Igen, miért? – Oldalra döntötte a fejét. – Nem szabadott
volna?
Az elmúlt hónapban naponta legalább kétszer kellett
mondogatnom magamnak, hogy nem vagyok szerelmes Zacbe.
Nem vagyok. Kicsit sem. Egyáltalán nem. Nem fog megtörténni.
Időnként sikerült hinnem magamnak, máskor tudtam, hogy
áltatom magam.
Ő pedig rendkívül megnehezítette, hogy kitartsak az első
lehetőség mellett.
–  Nem, mármint, azt csinálsz, amit akarsz. Csak nem nagy
szám…
–  Miért becsülöd alá magad, aranyom? Pedig nagy szám, és
átkozottul büszke vagyok rád, habár nincs benne a kezem a
dologban. – Oldalra mozdította a fejét. – Bár régen nekem is
készítettél ételeket, szóval én voltam a kísérleti egered, mi?
 Én… Hát…
– És engem sosem becsülsz alá – vitatkozott.
– Mert nincs mit alábecsülni.
–  Csak azért maradtam az NFO-ban, mert a White Oaks
elvesztette mindkét irányítóját, kölyök.
Ezzel kiérdemelne egy bökést a bordái közé.
– És? Te csodás vagy, egyszerűen nagyszerű.
– Szerinted csodás vagyok? – kérdezte ez a bolond.
Az arcom nem tükrözött túl sok érzelmet, nem akartam
növelni az egóját.
– Én tudom, hogy az vagy. Te vagy az, aki elfelejti.
Kék szemével engem fürkészett. Épp, amikor kinyitotta a
száját, valaki hátulról belém ütközött.
De ahogy meglökött az idegen súlya, Zac keze előrelendült,
visszalökte az illetőt oda, ahonnan jött, mielőtt rám eshetett
volna. Felnéztem rá, és nem hagytam figyelmen kívül Zac
rosszalló tekintetét, ahogy a fickó megnézte, ki lökte meg.
Az arckifejezéséből ítélve felismerte őt.
– Bocsánat, elnézést – mentegetőzött a fickó.
Zac egy szót sem szólt, miközben megragadta a vállam, és a
mellettünk lévő falhoz húzott, testét közém és a tömeg közé
ékelte.
– Jól vagy? – kérdezte, amint a fickó visszafordult és lelépett.
–  Igen, minden rendben. Csak egy kicsit megtaposott. –
Felpillantottam rá, miközben letérdeltem, hogy megdörzsöljem
a lábfejem. – Köszönöm, hogy megvédtél.
 Szája egyik sarkát felhúzta.
– Tökmag, nem hagynám, hogy bármi történjen veled.
Ismét megremegett a szívem, és próbáltam egy vigyor mögé
rejteni.
– Ahogy én sem engedném, hogy bármi történjen veled?
Biccentett.
– Pontosan.
Kinyújtotta a kezét, és felsegített.
És akkor láttam meg őket.
Azonnal tudtam, kik rejtőznek a Morticia és Gomez Addams-
jelmezek alatt. A testhez simuló fekete ruha és fekete rúzs nem
leplezte a csaj igazi valóját. Ahogy a fekete öltöny és a
kamubajusz sem rejtette el a srácot.
Felvisítottam, amire Zac érdeklődve nézett felém.
– Mi az?
Megkapaszkodtam az alkarjában.
–  Uramisten, Zac, az ott Jasmine és Ivan Lukov! – suttogtam
félhangosan.
A feje abba az irányba fordult, amerre én bámultam, de nem
voltam biztos benne, hogy ugyanazt a párt nézi, amikor
megkérdezte:
– Ki?
Hogy ki? Viccel velem?
–  Ó, semmi, csak kibaszott aranyérmesek! Istenem, mindjárt
elájulok. Ők minden idők legjobb műkorcsolyapárosa! – Nem
vicceltem. Az ájulás kerülgetett. Megnéztem minden egyes
műkorcsolyaversenyüket, csak hogy lássam őket korcsolyázni.
Két évvel ezelőtt véletlenül szembejött velem egy videó róluk
WatchTube-on, és teljesen megvettek maguknak.
–  Honnan tudod? – kérdezte Zac szórakozottan, miközben a
keze a csuklóm köré fonódott.
Felpillantottam, hogy összenézzünk, és megrángattam az
alkarját, amit továbbra is fogtam.
– Te miért nem tudod? Mutass be nekik! Kérlek!
Rám nézett, vállat vont, ujjai finoman megszorítottak.
–  Oké, oké. Nem ismerem őket, kölyök, de kitalálhatunk
valamit. Gyere.
 
 
Épp kijöttem az egyik fülkéből életem leghosszabb pisilését
követően – miután öt kemény percig küzdöttem a Buzz
Lightyear-jelmezem felső habszivacs részével, majd
lehámoztam magamról a spandex ruhát a térdemig –, amikor
megpillantottam egy újabb személyt, akitől földbe gyökerezett a
lábam. Komolyan nem értettem, hogy tudnak az emberek
kezeslábast hordani. Meghalnék bennük, vagy összepisilném
magam. Most is elég közel álltam hozzá.
Legalább egy órája tartogattam. Amelyből húsz percet az
aranyérmes műkorcsolyapárossal beszélgettem, és csak jobban
beléjük szerettem. Önkritikusak és viccesek voltak, Jasmine
pedig élőben még szebb, mint a tévében. Én is olyan önelégült
arcot akartam, mint az övé. Ivan Lukov pedig a legszebb férfi
volt, akit valaha láttam… a szépségét csak Zac múlta felül, de
más módon. Zac készített rólam egy képet velük, amivel
feldobta az évemet.
A következő húsz percet a táncparketten töltöttük, majd a
maradék időben Zac oldalán álltam, miközben néhány
ismerőssel beszélgetett.
És amikor elérkezett a halloweenbulink első órája, Zac
telefonja jelezni kezdett, bár nem is tudtam, hogy beállította, és
úgy döntöttem, távozás előtt elszaladok a mosdóba.
És így kerültem oda, pontosan ebben a pillanatban.
A lány a mosdókagylónál állt, Piroska-jelmezben mosta a
kezét, a pulton egy farkasmaszk pihent.
Pont a kicseszett mosdóban kellett megtörténnie.
Tíz év telt el, de száz közül is felismertem a rohadt arcát.
Az arcát, ami akár egy Disney-hercegnőé… mindig is úgy
gondoltam, hogy a Disney-hercegnők Disney-herceget
érdemeltek maguk mellé.
Felnőttként talán továbbra is egy herceget érdemelt… csak
egy másik kibaszott filmben.
Ő egy undok Hamupipőke… én pedig Mulan. Zac meg… Nos…
Zac úgy nézett ki, mint a herceg a Csipkerózsikából, de belül
igazi Olaf volt.
És Olaf a kedvencem.
Zac nem érdemelt magának ekkora seggfejet. Sosem
érdemelte. Egy részem felfogta, hogy akkor a farkával
gondolkodott, és nem a fejével, mikor néhány hónapig jártak,
de még most sem fért a fejembe, hogy engedhetett az életébe
ekkora dögöt. Nem látta? Nem tudta? Nem voltam benne biztos.
Amit azonban tudtam, hogy most itt volt. Előttem. A kicseszett
mosdóban.
Az évek során egyszer sem kerestem rá, miután darabokra
zúzta a büszkeségem és az önbecsülésem. Egyszer-kétszer
megfordult a fejemben, de időben megállítottam magam.
De ez nem azt jelenti, hogy nem tettem ígéretet magamnak
azon a napon, amikor elhatároztam, hogy nem leszek többé
kisgyerek, akivel szánalomból lógnak. A napon, amikor
elhatároztam, magamat helyezem előtérbe.
Ha valaha újra látom azt a lotyót, megmondom neki:
„Köszönöm, hogy akkora seggfej voltál velem évekkel ezelőtt, és
mélységesen megbántottál. Egyél sünt.”
Legtöbbször érettnek gondoltam magam, legalábbis
többnyire. De abban a pillanatban, ahogy ott állt a csapnál
minden szépségével együtt – egy részem azt kívánta, bárcsak
szőr nőtt volna az arcára az évek alatt –, minden érettség
kiszaladt belőlem egy szempillantás alatt.
Ő felnézett, tekintetünk találkozott a tükörben.
És talán, nagyon talán, ha annyit csinált volna, hogy
elmosolyodik, és végigmér, elengedem az egészet. De a szavai
frissen zengtek a lelkemben.
Nem csinált semmi barátságosat. Továbbra is szívtelen
tekintetével méregetett, ami rólam hiányzott, majd befejezte a
kézmosást. Lényegtelenül és elfeledetten.
 Álltam ott, miközben lerázta a kezét, a víz mindenfelé szállt,
és közelebb hajolt a falra szerelt tükörhöz.
És tudtam, mit fogok tenni.
Mit kell tennem. A fiatalabb énem érdekében. Mindenki
másért, akikkel valaha gonosz lehetett, de nem mertek kiállni
magukért.
Főleg, amikor Zac ott állt valahol az ajtó előtt, készen arra,
hogy velem lógjon, miután már órákat töltött a társaságomban.
Mert ő törődött velem, én meg vele.
Mert barátoknak szánt minket az ég, egymás életébe. Az
elmúlt hetekben ő is a legjobb barátommá vált.
Mert hiába mindkettőnk hibája volt, hogy Zac és én
eltávolodtunk egymástól az évek során, Boogie-nak igaza volt: a
barátságokért és kapcsolatokért tenni kell, és kevés dolog
történhet, amikor tulajdonképpen feladtam és visszavonulót
fújtam. Miatta. És talán ha csak egy kicsivel többet
próbálkoztam volna, miután kezdetben feladtam, Zac tárt
karokkal nyúlt volna felém.
Akárhogy is, a csaj egy seggfej, és azt akartam, hogy tudja,
nem feledtem a szavait és tetteit.
Ekkor mellkason ütött a gondolat, hogy mi lesz, ha Zac
meglátja őt. Ha emlékszik, hogy egy ideig jártak. Annak
esélyére, hogy most is vonzónak tartja, és visszatalálnak
egymáshoz.
Hát… ez van. Ha ismét ilyen emberrel akar összejönni csak
azért, mert szép… mindegy. Rajta áll.
 De ez most az én ügyem.
Kihúztam magam – a teljes jelmezemben –, ugyanott
maradtam, és kimondtam a nevét
– Jessica?
A csaj azonnal a tükörképemre pillantott, szemöldöke
zavartan összeszaladt. Lefagyott, mintha elgondolkodna,
mintha nem lenne biztos benne, ismerjük-e egymást, ő pedig
elfelejtett, de egy másodperc múlva válaszolt:
–  Igen? – Megfordult, és mindig szép arcán tovább nőtt a
zavarodottság.
Zacnek nincs ideje rád, édesem. Túlságosan elfoglalt, és túl
kedves, hogy elküldjön. Talán, ha nem nyomulnál rá annyira…
– Bianca vagyok – mondtam. Nem vártam, hogy emlékezzen,
és meg sem lepett, hogy nem reagált. – Régen ismertük egymást,
amikor a barátommal, Zackel jártál. – És arra az esetre, ha több
Zackel is összejött, részleteztem. – Zac Travis.
Még soha életemben nem láttam így elfehéredni valakit. Én is
sápadt voltam, különösen télen, de ez semmi volt ahhoz képest.
Meg sem közelítette.
Aztán valami más suhant át az arcán. Félelem. Pánik.
Emlékezett volna, mit mondott?
Nos, nem voltam hajlandó magamban tartani, amit szóról
szóra vissza tudtam mondani az évek során.
– Nem tudom, emlékszel-e, de azt mondtad nekem…
Hátrált egy lépést, és nekiütközött a mosdókagylónak, de
mintha fel sem tűnt volna neki.
 –  A fenébe – suttogta az orra alatt olyan halkan, hogy alig
hallottam. – Sajnálom.
Már azelőtt bocsánatot kért, mielőtt még emlékeztethettem
volna arra, amit tett? Éveket vártam erre az alkalomra.
–  Emlékszel, mit mondtál nekem? – kérdeztem, miközben
megragadta a pultot, mintha meg kellene támaszkodnia.
–  Én… francba. Francba – dadogta. – Sajnálom, elfelejtettem.
Én… elfelejtettem. Csak egy kis időre akartam… Néhány
hónapra, de egészen mostanáig elfelejtettem… Fenébe, fenébe,
fenébe, fenébe – visszhangozta, miközben tágra nyílt,
érhetetlenül rettegő szemmel nézett rám.
Mi a francról hadovált?
– Miről beszélsz? – Talán összekevert valakivel? Valaki mást is
megbántott Zac életében? Talán az egyik unokatestvérét?
De a csaj nem felelt, csak kántálta tovább az orra alatt, hogy
„fenébe, fenébe, fenébe”, miközben az arcához kapta a kezét…
aztán hirtelen leejtette.
Micsoda drámakirálynő. Évek óta tervezgettem ezt. Ébren
feküdtem az ágyamban, és kitaláltam a monológom, készen egy
ilyen lehetőségre, ő meg erre próbálja magára terelni az
egészet? Na nem.
–  Kedves dolgokat mondtál nekem. Emlékszel rájuk? Azt
mondtad, hogy én…
A szép csaj megrázta a fejét, arca a sápadtabbnál is
sápadtabb, és tett egy lépést előre.
–  Nézd, sajnálom. Sajnálom, amit tettem. Nem szabadott
volna…
A szavak megállíthatatlanul kiszakadtak belőlem.
– Igen, sajnálhatod is. Baromi szemét voltál. Csak egy gyerek
voltam, te meg…
Maga elé emelte a kezét, mintha vissza akarna tartani.
– Annyira szeretett téged, én pedig féltékeny voltam, annyira
sajnálom…
– Nem kell a bocsánatkérésed. Mélyen megbántottál. Tíz évre
elvesztettem az egyik legkedvesebb személyt a szavaid miatt.
Ha eddig ijedtnek tűnt, most egyenesen halálra rémült.
És ezért iramodtam utána.
És ezért torpantam meg szinte azonnal, ahogy kimentem.
Mert a csaj beleütközött Zacbe, egész testében remegett, még
levegőt sem vett, ahogy a szájából szünet nélkül dőltek a szavak
egy szempillantás alatt.
–  Uramisten –
  Sajnálomelfelejtettemcsakegyidőreakartamdeaztánegyhétmúlv
aszakítottálveleméséndühösvoltamésnemérdekeltutánaúgyvolt
amvelemagadtólisrájösszsajnálomsajnálomsajnálom.
Zac totál zavarodott arckifejezéséből nem voltam biztos
benne, hogy felismerte őt, miközben a csaj a bocsánatkérésével
bombázta.
De a pasi, akit meg én nem ismertem fel, Zac mellé lépett, és
eleget érthetett, mert a csaj vállára tette a kezét, és
megkérdezte:
– Bébi, miről beszélsz?
 Bébi? A pasija? Talán a férje?
Jobban megnézve… talán mégis ismerősnek tűnt.
A csaj hebegett. Nyelt egyet. És úgy nézett ki, mintha
legszívesebben kirohanna a világból, de a remegéstől nem tud
mozdulni.
– Jessica, mit tettél? Mire kellett volna rájönnie? – kérdezte a
magas, keménykötésű pasi a személytől, aki tinédzserként
összetört.
Zac babakék szeme értetlenül találkozott az enyémmel, és
tudtam, hogy el kell mondanom neki. Amit mondott, amit tett,
és amit én tettem.
Eltávolodtam. Nem üzentem. Teljesen visszahúzódtam.
Bizonyos értelemben lemondtam róla.
Amikor szólásra nyitottam a szám, Jessica rám nézett, aztán
Zac zavart arcára, majd vissza rám. És kilehelt két szót, ami
nem nyert értelmet.
– Féltékeny voltam.
A pasi gyengéden és Zacéhez hasonló zavartsággal
megkérdezte:
– Kire?
Nem tudom, mit árult el rólam, hogy nulla rokonszenvet
éreztem iránta. Nullát.
Zac ekkor pislogott, és kibökte:
– Várjunk csak. Ismerősnek tűnsz. Mi… – Megállt, és a pasira
pillantott, akit ismernie kellett, és hirtelen szégyenlősnek tűnt. –
…együtt voltunk? Régen?
 A barátom megérdemel egy ütést. A fenekére, hogy ne
rontsam el a fotogén arcát. Nem is emlékezett rá.
Nem tudom, hogy ez rontott vagy javított a helyzeten.
Talán több információra volt szüksége. JESSICA BARNADIÁK
DAL Legalábbis tanult, amikor együtt jártak.
Seggbe akartam rúgni Zacet.
Jessica torkából egy hang tört fel, ahogy a szemét lassan Zacre
emelte, vonásain meglepettség söpört végig. 99 százalékig biztos
voltam benne, hogy a csaj szemében harag ült, ahogy ránézett.
Akkor, abban a pillanatban, talán megsajnáltam kicsit. De
csak hangyányit. Mert azta.
Ám csak egy pillanatra. Amíg ki nem nyitotta a száját, és dühe
egy szempillantás alatt hitetlenkedéssé vált.
– Három hónapig, Zachary Travis – közölte hidegen.
A vezetéknevét használta. Ja, a csaj totál zabos volt.
A másik pasi meglepetten pislogott, de hogy a lány hangneme
vagy a „kapcsolatuk” ténye váltotta ki, azt nem tudtam. Annyira
begurultam, hogy elfelejtettem véghez vinni a tervemet, csessze
meg.
–  Úgy látszik, most sincs több eszed – közölte olyan aljas
hangon, amire a pasija ledermedt. Zac viszont összehúzta a
szemét, mintha emlékezni akarna… de nem jött össze. Az
arckifejezéséből tudtam megállapítani, az egyik szeme jobban
hunyorgott, mint a másik.
De én emlékeztem rá.
És a csaj nem mondhat ilyen szarságokat neki.
 – Ne beszélj így vele – csattantam fel bosszúsan.
A szemét forgatta, a félelem és remegés egy varázsütésre
eltűnt.
– Te még mindig véded őt? Loholsz utána, mint egy kiskutya?
Hová tűnt az ijedt ribi? Csodálkoztam, újra sértődötten és
dühösen. Nem egy kiskutya voltam. Inkább német juhász vagy
belga juhászkutya; méretben nem a legnagyobb, de erős, büszke
és hűséges.
Rohadjon meg ez a szemétláda.
–  És? – kérdeztem, mert ez jutott először eszembe.
Legszívesebben hozzátettem volna, hogy legalább rám
emlékszik, de nem voltam elég gyors.
–  Jessica – zavart meg minket a pasija. – Miről beszélsz? Mit
tettél? – Szünetet tartott. – És ne próbálj meg hazudni.
Erre ismét ijedtnek tűnt. Vagy nem is annyira ijedtnek,
inkább… lebukottnak, beletörődőnek és rémültnek.
És bizonyára nem én voltam az egyetlen, aki érzékelte, mert
Zac így szólt:
–  Most már emlékszem rád. – És egy szempillantás alatt
felkapta a fejét, arckifejezése olyan komoly lett, hogy az már
rémisztő, és megkérdezte: – Miről beszélsz?
A pasija lassan és feszülten mondta a csaj nevét.
Jessica újra nyelt egyet, és mélységes rettegés töltötte el a
gyomromat. Egy figyelmeztetés. Egy előérzet.
A szemébe könnyek gyűltek. Könnyek, amelyek túlságosan
műnek tűntek a gyorsaságából és a könnyedén rebegő
szempillájából ítélve.
–  Sajnálom, oké? – suttogta olyan vékonyka hangon, hogy
legszívesebben őt is megrúgtam volna, csak neki nem a seggét
venném célba.
És mivel nem bíztam benne, hogy a srácok nem olvadnak el a
könnyes kis kék szemétől, közbeszóltam.
– Mit sajnálsz? Amit nekem mondtál?
Nem, nem azt.
–  Amit tettem – felelte azon a vékony hangon, ami miatt
megtapostam volna. – A telefonszámokat…
Telefonszámok?
Zac száját hangosan hagyta el ugyanez a kérdés.
Jessica bátortalanul a padlóra bólintott.
Miféle telefonszámok?
Helyettünk a pasija állt neki elképedve:
– Milyen telefonszámok? Mit tettél? Mondd el az igazat.
A tény, hogy a srác folyamatosan kérdezgette, mit tett, órákig
nem hagyott nyugodni. Miféle nőszemély lehet? Mármint meg
sem fordult a pasi fejében, hogy a csaj ártatlan lenne. De ez csak
jóval később kezdett zavarni. Miután minden a felszínre került.
Sírni kezdett, egy könnycsepp, kettő, aztán szipogott.
– A telefonszámok.
Mi a fenéről beszélt?
–  S… sajnálom. F-f-féltékeny voltam Enzo. Érted? Féltékeny
voltam, és… sokkal fiatalabb, és sajnálom, oké? Sajnálom, hogy
megtettem. – Elnémult, csak szipogott, szipogott és szipogott.
 Kamu, kamu, kamu. Az emberek komolyan bevették a
színészkedését? Régi barátomra pillantottam, hogy
ellenőrizzem a reakcióját, és megdermedtem az
arckifejezésétől.
–  Mit tettél? – kérdezte Zac a legérzelemmentesebb hangon,
amit hallottam tőle. Válla megereszkedett, és a csillogás a
szemében, ami olyan állandó volt, mint a nap, eltűnt. Minden
vonása kisimult. Az arcán két rózsaszín csík virított, és tudtam,
hogy nem elpirult, a düh tette.
Zac feldühödött.
A lány tekintete felé rebbent, és könnyek között mormolta:
– Hogy kicseréltem a számotok…
Tessék?
Zac rám meredt.
– Aranyom, te tudsz bármit erről?
Gőzöm sincs, és ezt vele is közöltem.
A csaj zokogásban tört ki, és láttam, ahogy néhány arc fordul
felé a hangra. A sírása annyira műnek tűnt, el sem hittem. Az
unokahúgomnak egyéves korára jobban ment a műsírás, mint
neki. Connie-t is vagy százszor láttam tettetni, a nővérem Oscar-
díjat nyerhetne a színészi alakításáért.
Azt láttam, hogy Jessica nem most kezdte űzni az ipart, de
közel sem volt olyan tehetséges, mint a nővérem vagy az
unokahúgom. Ráadásul őt nem is kedveltem, szóval nem is
szórakoztatott.
A gyomrom összeszorult.
 –  Milyen számokat cseréltél ki? – kérdezte az Enzo srác
vontatottan.
Szipogásától alig hallottam a válaszát.
– Az övékét…
Mi a francról hadovált?
Egyikük biztos rákérdezhetett, mert szabadkozni kezdett.
–  Sajnálom, oké? Sajnálom. Egyszerűen elfelejtettem, és azt
hittem, hogy végül észreveszik, és nem lesz nagy ügy, és nem
tudtam, oké? Nem akartam…
–  Jessica. – Az Enzo nevű pasi hátrált egy lépést, mielőtt
megkérdezte: – Mit tettél pontosan? És ne. Hazudj.
A csaj a kezét az arcához emelte, miközben válla
meggörnyedt, és válaszát alig hallhattuk.
A lényeg azonban világosabb volt, mint a nap.
–  Mindkettőtök telefonjában kicseréltem a másik számát. –
Zokogott. Kamu, kamu, kibaszott kamu. – Én… a telefonotok ott
hevert, én pedig elvettem őket, oké? Elvettem, aztán kicseréltem
a számotokat a nagyiméra, és sajnálom. Annyira sajnálom.
Élesen beszívtam a levegőt, de tudtam, hogy Zac is hasonlóan
tett. Az Enzo pasi pedig ledermedt.
Ő…
Ő…
– Te… – kezdte Zac olyan kegyetlen és rideg hangon, amit csak
Trevortól tanulhatott. Utálatos volt. Könyörtelen. Merev. – Azt
akarod mondani, hogy elvetted a telefonom, és megváltoztattad
benne Bianca számát?
 Ne.
Számomra ismeretlen szúrós ridegséggel folytatta.
– Ezt próbáltad mondani?
– Panaszkodtál nekem egy telefonról, amit a nagymamád nem
hajlandó használni… – Enzo döbbenten elhallgatott.
A csaj csak jobban zokogott.
És egyszerűen kifutott belőlem a vér.
Forgott a gyomrom.
Bedühödtem.
Mert egész pontosan megértettem, mit tett.
Féltékeny volt.
Elvette a telefonjainkat, amikor kevés találkozásaink egyikén
a közelében hagytuk őket.
És a számainkat a nagymamája telefonszámára cserélte?
Erre gondolt? Mert sosem vette fel vagy nézett rá? A szüleim
is vettek Lupe mamának egy kártyás telefont, de a
kesztyűtartójában tartotta. Csak a vezetékest szerette használni.
Aztán pedig nem sokkal utána Zac szakított vele, és a csaj
nem tette jóvá, vagy szólt?
–  Miért tennél ilyet? – kérdeztem, mielőtt megállíthattam
volna magam, a karom bizsergett, szinte lezsibbadt.
Megváltoztatta a számunkat.
Megváltoztatta a számunkat.
A szemét Jessica hangja elcsuklott.
– Sajnálom!
Még sosem akartam ennyire megütni valakit életemben. És
reméltem, hogy nem is lesz másképp. A kezem lefagyott, a
gyomrom görcsbe rándult.
Hallottam, ahogy Zac mond neki valamit. A másik pasi is
megszólalt. Mindhárman egyszerre kezdtek beszélni, de az én
szívem olyan hevesen dübörgött, hogy zúgott a fülem, és akkor
csak egyetlen dologra vágytam.
Hogy szétrúgjam a seggét, ám mivel azt nem tehettem – nem
ért annyit, hogy börtönbe kerüljek miatta –, egyetlen lehetőség
maradt, tekintve, hogy ki akartam nyírni őt.
Hogy jó messzire elhúzok ettől a szörnyetegtől.
Fel sem fogtam, ahogy elővettem a telefonom, és fuvart
hívtam.
Trevor szólt valamit, ahogy a közeledő villogó pontra
koncentrálva kifelé haladtam a tömegben. Talán CJ is
mondhatott valamit, amikor elmentem mellette, talán feleltem
is, de teljesen kiesett.
Én csak átkozottul… azt sem tudom, mit akartam csinálni.
Üvölteni. Sírni. Szétverni valakit.
Legfőképpen magamat akartam jól hátsón rúgni.
Annyiban azonban biztos voltam, hogy el akartam húzni
innen.
Haza akartam menni.
És pontosan így tettem, amint kijutottam a tömegből, és
beszálltam a járdaszélen várakozó autóba. Talán ugyanaz a
kocsi volt, amivel valaki érkezett. De nem számított.
Olyan öt perc, talán kevesebb telhetett el – annyi, hogy
bemutatkozhassunk egymásnak a sofőrrel –, amikor a
telefonom rezegni kezdett. A képernyőn a ZAC A ROPI felirat
villant fel. Egy ezredmásodpercig arra gondoltam, nem veszem
fel.
De engem nem ilyen fából faragtak, és nem ez volt a
megfelelő pillanat. Ő nem csinált semmit.
Talán igazat mondott.
Talán tényleg hívott vagy üzent.
Talán ő sem kapta meg az üzeneteimet vagy a hívásaimat.
Abban a pillanatban egyetlen személyt sem gyűlöltem jobban
Jessicánál. Sem a csalfa exemet. Sem a lányt, akivel megcsalt,
miközben az tudta jól, hogy barátnője van. Senkit. Még Gunnert
sem. Vagy a leggonoszabb kommentelőt a videóim alatt.
Miféle ember turkál bele más telefonjába, és tesz ilyet? Puszta
féltékenységből? Tizenhét voltam, és tulajdonképpen családtag.
Nem mintha Zac szerelmes lett volna belém, vagy többet
jelentettem számára egy bosszantó kishúgnál. Abban a korban
alig építettem fel az önértékelésem, ő szinte az egészet
összezúzta a megjegyzéseivel. Miatta megkérdőjeleztem életem
egyik legfontosabb kapcsolatát, mikor Lupe mama elvesztése
miatt így is mélyponton voltam.
És most, úgy tűnik, nem ez az egyetlen, amitől megfosztott.
Valami sokkal értékesebbet vett el: az időt.
Így hát felvettem a telefont. Mert nem fogom elveszíteni, amit
még csak most szereztem vissza, főleg nem Jessica miatt.
–  Szia – szóltam bele, és mutatóujjammal megdörzsöltem a
homlokom. – Én…
Félbeszakított.
– Hol vagy? – A hangja nem stimmelt, feszült és érdes volt.
– Sajnálom, Zac. Leléptem. Nem bírtam ott lenni.
Mondott valamit az orra alatt, amit nem értettem.
Istenem, mekkora seggfejnek éreztem magam. Legalább
kifelé menet figyelmeztethettem volna, mielőtt egyszerűen…
elhúzok.
–  Bocsánat. Annyira kiborultam. Nem gondolkodtam tisztán.
Annyira kiakasztott… még most is ki vagyok akadva…
A vonal végén szünet, majd egy sóhajtás hallatszott.
– Hazamész?
– Igen – suttogtam.
– Oké. Ott találkozunk.
Kizárt.
–  Ne, ne, semmi baj. Maradj csak. Én megleszek. Csak…
szomorú vagyok, dühös, és át akarom gondolni a dolgokat. –
Talán ő is haza akart menni végiggondolni mindezt. – Holnap
hívlak. Átugrom hozzád. Megegyeztünk?
Néma csend fogadott. Aztán mintha hallottam volna,
mekkorát nyel.
– Bibi… – kezdte, mielőtt félbeszakítottam.
– Ígérem.
A légzése behallatszott a vonalba.
–  Egyszerűen nem hiszem el, ami történt. Azt hiszem, kissé
sokkos állapotban vagyok, de ígérem, hogy holnap átmegyek
hozzád. Én megleszek. Húsz perc és otthon vagyok.
Újabb hangot adott ki, mielőtt:
– Ugye írsz vagy hívsz, amint hazaérsz?
Ezt lopta el tőlem.
Ezt hagytam, hogy ellopja tőlem.
Alig hittem el.
– Persze.
– Rendben.
– Te jól vagy? – kérdeztem.
– Nem mondanám, aranyom.
Átérzem, akartam mondani, de nem tettem.
–  Holnap minden pletyit hallani akarok, oké? És sajnálom,
hogy annyi pénzt költöttél erre a jelmezre, és alig tudtam
viselni. És bocsánat, hogy leléptem. Sajnálom… – Hogy ekkora
hülye vagyok.
Hümmögött, miközben Trevor ismerős hangja mondott
valami számomra érthetetlent… ezzel eljött az idő, hogy
letegyem a telefont.
–  Menj csak. Írok, amint otthon leszek. Vigyázz magadra,
rendben?
A „ja”, amit válaszul adott, talán túl közömbösen hatott, de
elengedtem.
– Szia.
– Készítsd elő a kulcsod, mire kiszállsz a kocsiból, oké?
Ez mosolyt csalt az arcomra.
Ilyen volt a férfi, aki fél életemben szeretett engem.
 – Úgy lesz. Te is vigyázz magadra. Szeretlek.
– Szeretlek, kölyök – vágta rá azonnal.
A szavait magammal cipeltem néma utamon a lépcsőn felfelé
egészen a lakásomig. A kezem jégkockává fagyott, és a szívem
mintha sziklaméretűvé nőtt volna bennem. Valami pedig égett
mélyen az orrüregemben.
Egyszerűen nem fért a fejembe.
Élesen beszívtam a levegőt az orromon, miközben a szemem
szúrt, a mellkasomba fájdalom hasított. Elkezdtem lehámozni
magamról a jelmezem, először a mellvért került le.
Igazi könnyeket ejtettem valami jelentéktelen seggfej szavai
miatt.
A testhezálló ruha kapucnija következett.
Tíz év barátság veszett oda egy szeretett személlyel, egyetlen
személy szavai és tettei miatt.
Egy-két forró könnycseppet hullattam, de a többit
visszatartottam.
Nem fogok sírni emiatt. Nem fogok. Nem vagyok rá hajlandó.
Összeszedtem a jelmez darabjait, amit Zacnek vissza kell
vinni a kölcsönzőbe – vagy felajánlom, hogy visszaviszem,
mivel ő fizette ki –, és gondosan összehajtogattam a padlón az
ajtó mellett, és egyszer letöröltem az arcom a kézfejemmel.
Amikor vettem egy gyors zuhanyt, a könnyeim ismét elő
akartak törni, és alig sikerült egy rövid felsőt és egy régi
leggingset húznom, amikor a csengőm megszólalt.
Aztán egy ököl verte az ajtómat.
 – Bibi, én vagyok.
A földbe gyökerezett a lábam.
Ekkor a telefonom csörögni kezdett a konyhapulton.
– Bianca?
Basszus!
– Hallom a telefonod. Aggódom érted.
Meg akartam mondani neki, hogy minden rendben, és
hazamehet, de tudtam jól, mi lesz ennek a vége. Azon tűnődik,
miért nem nyitok ajtót, a legrosszabbat feltételezi, aztán
megfenyeget, hogy bejön.
– Nem úgy vagyok öltözve – kiáltottam erőtlenül.
– Mintha érdekelne.
Aggódtam, hogy ezt fogja mondani.
Egyikünk sem szólt semmit, amíg újra be nem kopogott,
ezúttal gyengédebben.
– Kérlek! – könyörgött Zac halkan.
Sóhajtva az ajtóhoz mentem, résnyire nyitottam, és a Woody-
jelmezében találtam a túloldalon, vállát a falnak vetette, arcáról
üvöltött a kimerültség. És most először nem mosolyodott el,
ahogy ott álltam a régi pizsamámban, kivillantva a nem éppen
edzett hasamat. Gondolom, észrevette, hogy a szemem vörössé
vált, amiért minden erőmmel próbáltam visszatartani a sírást,
mióta hazaértem.
– Helló.
–  Aggódtam miattad – hadarta, és lágy tekintete lassan
végigsiklott az arcomon.
 –  Én is aggódtam miattad – közöltem, bepréseltem magam a
nyitott ajtónyílásba, hogy az ne lendüljön ki és fedje fel a
lakásom belsejét. – Sajnálom, hogy otthagytalak. Úgy…
sajnálom. Nem szabadott volna lelépnem. Tudom, hogy te sem
hagytál volna magamra. Szemétség volt tőlem.
Helyes arca oldalra billent, de nem vigyorgott. Zavartnak
tűnt. Láttam a mellkasának gyors mozgását, ahogy az inge és a
mellénye mozgott, a mellkasára tűzött jelvénnyel együtt.
–  Sajnálom, Zac. – Éreztem, amint ismét könnyek gyűlnek a
szemembe, a torkom elszorult. Próbáltam visszatartani a
lélegzetem, hogy ne sírjak. De nem sikerült.
Ahogy elhomályosult a tekintetem, felnyúltam, és a
felsőmmel törölgettem a könnyeket. Zac válla leereszkedett, és
alig hallhatóan suttogta:
– Ó, kölyök.
Szipogtam, megemeltem a vállam, és jobban törölgettem a
szemem.
–  Szólnom kellett volna – suttogtam, és lenéztem az ajtóban
egyensúlyozó csupasz lábamra, mielőtt a kinti betonra léptem.
De a csizmája orra a látókörömbe került, közvetlenül a
lábujjam mentén sorakozott, egy pillanattal azelőtt, hogy azok a
meleg, erős karok körülöleltek és finoman a mellkasához
húztak, egy ölelésbe, amitől az arcom a sárga ingébe
nyomódott.
– Nincs miért sírnod.
– De igen.
 – Nem, nincs. – Meleg keze csupasz csípőmre fonódott.
Megráztam a fejem, csillagjelvénye az arcomba fúródott.
– De, mert sosem mondtam neked.
A keze lecsúszott a gerincem mentén, és ujjai melegen
landoltak a fedetlen derekamon.
– Bent bármit elmondhatsz, oké? Beszélnünk kell.
Ó, a rohadt életbe.
Ledermedtem.
És talán ha nem feszülök meg a karjában, észre sem veszi. De
én ott álltam annak biztonságos melegében, ő pedig megérezte.
Az álla a fülemhez ereszkedett, borostája megkarcolt.
– Mi a baj?
–  Semmi – hazudtam, és próbáltam minden lehetséges
kifogást kitalálni, hogy miért nem tudtunk bemenni, de nem jött
össze.
Ekkor az ajtó nyikorogva kinyílt, és előrébb húzott egy lépést,
ami épp elég volt, hogy láthassa a nappalimat.
– Mi ez a sok doboz? – kérdezte lassan.
Fenébe.
– A cuccaim egy része.
Rajta volt a sor, hogy megfeszüljön, mintha megérezte volna,
hogy valami nincs rendjén, és megvan az oka, miért hevernek
dobozok szanaszét.
–  A cuccaid? Eladományozod őket? – kérdezte, ujjbegyei épp
annyira simítottak, hogy ismét megfeszüljek.
– Nem.
 – Most igen vagy nem?
– Nem.
–  Bianca? – Tenyerét a bőrömre nyomta, és azonnal átjárt a
melegség.
Küzdenem kellett, hogy ne borzongjak meg az érintésére.
– Igen?
Az álla a halántékomat simította.
– Miért nem akartad, hogy bejöjjek?
Úgy fordultam, hogy a homlokom a mellkasa közepét érintse,
és az egyetlen ok, amiért nem húzódtam el tőle, mert nem
akartam a szemébe nézni. És láthatóan beszélni sem
szándékoztam vele, mert vállat vontam, mint valami beszari.
Mit fog csinálni? Megmondja, hogy nem pakolhatok össze?
Nem költözhetek el?
Az álla ismét a halántékomhoz siklott.
–  Miért? – kérdezte olyan kedvesen, legszívesebben
válaszoltam volna.
– Mert.
–  De miért? – Okos ujjai ismét csiklandoztak. – Elköltözöl? –
Mellkasa megemelkedett. – Összeköltözöl valakivel?
– Még nem tudom – feleltem őszintén az ingének. – A minap
akadt egy kis szabadidőm, és arra gondoltam, elkezdek
pakolászni.
Egész teste megfeszült, még a hasizma is megfeszült az enyém
mentén.
– Kihez költözöl?
 Dühösnek tűnt, vagy csak képzeltem?
–  Nem is tudom. Pár hét és lejár a bérleti szerződésem. A
kolléganőm azt mondta, hozzá beköltözhetek, amíg eldöntöm,
hogyan tovább, de Connie vagy Boogie szülei is megfordultak a
fejemben, vagy…
Ledermedt.
Felemeltem a kezem, és a körmömmel piszkálni kezdtem az
ingének egyik gombját, tekintetemet továbbra is leszegtem.
Terveztem beszélni vele erről. Csak még nem jutottam el
odáig. Folyamatosan kattogtam, hogy Houstonban maradjak,
Austinba menjek, vagy Killeenbe a nővéremhez. Emellett
keresgéltem a havi bérleti díjas lakások között, amíg nem hozok
döntést.
Gunner végül nem osztott be az utazásom idejére, és bár
mérhetetlenül feldühített, bizonyos értelemben mégis jól jöttem
ki belőle. Sikerült átütemeznem a fotóst, előtte pedig rengeteg
dolog várt rám. És persze hogy mindez akkor történik, amikor a
szerződésem a végéhez közeledik. Szemezgettem néhány
lakással Austinban vagy Houstonban, amit kibérelhetnék a
könyvem fotózására, mivel akkorra el kell költöznöm innen.
Én csupán nem szándékoztam ezzel terhelni Zacet, különösen
mivel lényegében előléptették, és a csapat súlya ismét a vállán
nyugodott.
Nem akartam őt stresszelni a vallomása után a Taco Bellben.
Volt elég szarság, amin aggódnia kellett anélkül, hogy én is
tennék rá egy lapáttal.
 Zac keze a vállamra siklott, eltolt magától, hogy aggodalmas
világoskék tekintete centikre kerüljön tőlem.
–  Azonnal mondd el az igazat, Tökmag. Lupe mama lelkére,
mi a fene folyik itt?
Banyek.
– Ezt miért kellett?
Bólintott, még csak nem is sajnálta, hogy ilyen eszközhöz
folyamodott. Inkább… nos, már nem is inkább fáradtnak tűnt.
Hanem… aggodalmasnak.
– Semmi vészes. A bérleti szerződésem egy hónap múlva lejár,
és nem engednek havi bérleti díjra váltani, én pedig nem
akarok újabb szerződést kötni. Nem tudom, hogy maradjak-e,
vagy közelebb költözzek Booghoz vagy Conhoz. Felkészülten
várom, bárhogy is döntsek. És meséltem neked a
változtatásokról a szakácskönyvem fotózásához, ami néhány
hét múlva lesz, szóval addig el kell döntenem…
A nyaka mentén kipattantak az inak.
– Akkor nem költözöl össze senkivel?
–  Egy idegennel biztos nem, ha erre próbáltál utalni… –
Elhallgattam, vizslattam furcsa arckifejezését.
Szája megrándult, és olyan sokáig tartott, mire kinyögött
valamit, fogalmam sem volt, mi fogja elhagyni a száját. Tenyere
a homlokára siklott, ahogy lassan pislogott, szavai összefolytak.
– Miért nem mondtál semmit?
Ficeregni kezdtem.
–  Akartam… Ne nézz így rám. Épp elég gondod van, nem
foglak a szarságaimmal terhelni. Koncentrálnod kell. Nem kell,
hogy megzavarjalak. A saját karriered és pénzügyeid miatt kell
aggódnod.
A szája résnyire nyílt, és bámult, csak bámult… és…
– Azt hiszed, pénzszűkében vagyok?
– Remélem, nem. De azt mondtad…
Tenyerét levette a homlokáról, és két nagy ujját halántékának
finom bőréhez nyomta.
– Aranyom. – A világ leghosszabb lélegzetét vette, és talán egy
imát is mormolt, mielőtt folytatta. – Van húsz bérlakásom, hét
Six Guys burgerezőm, öt Pedro’s pizzázóm, és korán
befektettem egy cipős alkalmazásba, ami most tarol. A haverom
nem csinál mást, mint egész nap a részvényekkel szórakozik. –
Tekintete odaszegezett. – Nincs pénzügyi gondom, és tudok
egyszerre a karrieremre koncentrálni és érted is aggódni.
– Hogy mi?
Pislogott.
Én pislogtam.
– Miért nem tudtam róla?
– Sosem kérdezted.
Miért kérdezném?
– Boogie tud róla?
–  Egy részéről. – Mielőtt ezen elgondolkodhattam volna, a
tekintete alapján valami leesett neki, és megtántorodott. – Nem
közeleg a disney-s utazásod? Egy ideje nem mondtál róla
semmit.
 Már az áldozatom említésére is összerezzentem. És ettől kis
híján elsírtam magam. Vállat vontam.
–  Elhalasztottam. A pénzem nagy részét visszautalták.
Mindent el kell intéznem a fotózásig. Nem tudok egyszerre
kihagyni egy hetet, és arra is felkészülni. Tudtam, mit csinálok,
amikor előrébb hoztam a dátumot, de… így is csalódott vagyok
kicsit. – Inkább nagyon csalódott, de nem sírhattam sokat
miatta. Én döntöttem így.
–  Ó, Bianca. – Sóhajtott, hátravetette a fejét, kezét a szívéhez
kapta. Esküdni mernék, hogy világoskék szeme könnybe lábadt,
és a hangja elkínzottnak tűnt, ahogy azt mondta: – Megölsz,
kölyök.
– Nem akarlak megölni, és nem kell aggódnod miattam…
– Késő.
Időnként azon töprengtem, hogyan lehetséges nem egyszer,
hanem kétszer is beleesni ugyanabba a személybe. Hát így, hogy
ilyen nagyszerű ember.
Többnyire keserédesen elmosolyodtam.
–  Jó barát vagy, Ropi, de komolyan nem kell aggódnod
miattam. Szerencsés vagyok, hogy vannak olyanok, akik
szívesen befogadnak egy időre. Csak azért nem szóltam neked,
mert elég dolgon kellett agyalnod, és nem mintha a költözésem
elszakítana minket egymástól.
És ez arra a rohadék Jessicára emlékeztetett.
Ha pedig Zacnek is ő jutott az eszébe, nem mutatta. Inkább az
izzó tekintete miatt kellett aggódnom.
 –  Igen, van hová menned. És egyik sincs olyan messze –
közölte. – Jössz hozzám.
– Hogy mi?
Bólogatása inkább szólt magának, mint nekem, mert
láthatóan agyalt valamin.
–  Ne aggódj miatta. Én megoldom. Neked csak készen kell
várnod.
Komolyan azt mondta, hogy hozzá menjek?
– Zac. Ne.
Tekintete rám szegeződött.
– Bianca. De.
–  Nem. Nem vagyok a te felelősséged. A nővéremen kívül
senkinek sem kell aggódnia értem…
– Hát nem érted, amit mondtam? Érted aggódni olyan… mint
imádni a napsugarakat az arcomon, kölyök. Mint lélegezni.
Egyszerűen természetes. – Feszült arccal és vállal meredt rám,
elképesztő magasságától a nyakam majd kitört, ahogy jóképű
arcára próbáltam nézni. – Hadd találjam ki. Velem maradhatsz,
ameddig kell vagy ameddig akarod. Legalábbis addig, amíg én is
itt vagyok, és a White Oaks nem rakja ki a szűröm.
Ezzel neki is sikerült megölnie kicsit.
–  Ó, Zac, hülyék lennének elengedni téged. Te és a csapat
együtt nagyszerűek vagytok.
Továbbra is rám meredt.
Szitkozódni kezdtem.
– Egy manipulatív gazember vagy, ugye tudod?
 –  Igen. Biztos vagyok benne, hogy anya is hívott már így
egyszer-kétszer.
Hogy a fenébe fajult el a mai nap ilyen gyorsan?
– Nem akarom, hogy úgy érezd, gondoskodnod kell rólam.
Válla valamicskét megereszkedett.
– Mondd, hogy nem tennéd meg értem ugyanezt.
A fenébe már. Ezzel megfogott, és ezt jól tudta.
Ujjai a csuklóm köré fonódtak, melegen és erősen.
–  Ha pedig nem, én akkor is bármit megtennék érted. – A
hangja komolyan csengett. – Talán elcsesztem, és egy igazi
barom voltam, de mindig aggódni fogok érted. Életem végéig.
Sosem leszek olyan elfoglalt, hogy ne álljak melletted. Érted?
Szavai a szívemnél kettészeltek. Lenyúztak. Minden fontos és
kevésbé fontos részemet fedetlenül hagyták.
Így nem tehettem mást, mint összepréseltem az ajkam,
felnéztem tökéletes felépítésű arcára, bele világoskék szemébe…
és bólintottam.
És Zac a következő másodpercben szabad kezét felemelte, és
hosszú, értékes ujjait tarkómnál a hajamba temette… miközben
lenézett rám.
Elmosolyodtam, és… ő is.
Mondhatni.
Inkább a szeme sugárzott. A tekintete megváltozott, és nem
tudtam, hova tegyem, vagy minek véljem. De igazán fontosnak
tűnt.
Mielőtt túlgondolhattam volna, ujjbegyei gyengéden a
fejbőrömet karcolták, lehelete a számat érintette.
Ó, egek.
– Aranyom?
– Igen?
A körmei tovább karcoltak.
– Most, hogy ezen túl vagyunk, elmondanád, mi történt?
Kábult voltam. Az ajka olyan közel került… és neki semmit
sem jelentett, miközben nekem mindent.
– Mivel?
Ujjai csak karcoltak tovább, amit még a térdhajlatomban is
éreztem.
– Jessicával.
Komolyan azt hittem, megúszhatom, hogy erről kelljen
beszélnem? Csessze meg.
A vállam megroskadt, minden lelkierőmet összeszedtem, és
amennyire lehetséges, kizártam a karcolásait, amitől elgyengült
a térdem, megkérdeztem:
–  A mosdóban történteket akarod hallani, vagy a
korábbiakat?
Egy pillanatra elgondolkodott.
–  A korábbiakat. – A lélegzete ismét a számat érintette, és
emlékeztetnem kellett magam az elvárásaimra. – Valamennyit
összeraktam belőle a mosdónál. Láttam, amint Trevor beszél
neked, és azt hittem, veled marad, de mire keresni kezdtelek,
azt mondta, elmentél. Veled kellett volna mennem, aranyom, de
meg kellett értenem, mi a fenét hadovált a csaj. Fogalmam sem
volt…
Becsukta a száját, és arcizmai megrándultak.
Élesen beszívtam a levegőt, és a szemem könnybe lábadt,
ahogy visszaemlékeztem, hogy mi történt.
Még most sem tudtam elhinni. Szerintem sosem fogom.
–  Jessica magyarázkodott – nyögte ki Zac egy másodperc
múlva, amire mélyen világoskék szemébe néztem. – Enzo jó
srác. Korábban itt volt irányító, de két szezonnal ezelőtt
visszavonult. Mielőtt kijöttetek, a srác szórta magából a szót,
hogy az új feleségével meglátogatják a családját, na meg, hogy a
csaj mennyire nem akart jönni a bulira, de ő kikönyörögte…
Enzo magyarázatot követelt tőle. Nem tudtam elhinni, hogy ezt
tette, de minél többet agyaltam rajta, annál több értelmet nyert.
Te azt mondtad, sosem írtam vissza vagy kerestelek, én pedig
kész lehetetlenségnek találtam. Biztosan próbáltalak elérni,
kölyök. Lehetetlen, hogy ne tegyem. És ez nem mentség az
elmúlt tíz évre, de komolyan kezdtem azt hinni, többé nem
akartad, hogy része legyek az életednek.
Borzasztó keserűséget éreztem a nyelvem hegyén, ahogy
visszaemlékeztem az örömteli arcára, amikor az első napon
felismert.
És azt hitte, nem akartam látni?
–  Zac, akkor miért voltál olyan kedves velem a
találkozásunkkor, ha közben így gondoltad?
Becsukta a száját, és rám meredt.
– Mert örültem, hogy láthatlak. Hiányoztál. És nem hazudtam.
Nem feledkeztem el rólad. Talán egyre kevesebbet érdeklődtem
felőled, de akkor is agyaltam rajtad… már amikor nem voltam
túlságosan elszállva magamtól.
Könnyek szúrták a szemem a végtelen jóságán. Én amikor
megláttam őt, annyira megbántva éreztem magam, hogy nem
akartam mást, mint tartani a távolságot, nehogy ismét
fájdalmat okozhasson. Erre ő próbálkozott és próbálkozott, még
akkor is, ha azt hitte, nem kérek belőle.
Persze hogy szerelmes voltam belé. Persze hogy újra
beleszerettem. Nem volt más választásom.
Ujjai kisiklottak a hajamból, és erőteljesebben nézett rám.
– Megváltoztatta a számod az istenverte telefonomban. Ahogy
a tiédben is a kicseszett féltékenysége miatt. Féltékeny.
Aztán a fejét rázva tett egy lépést hátrafelé, amitől ismét
megtántorodtam, miközben a nappali fala felé sétált, aztán
sarkon fordult, és azonnal megállt. Keze a farmerbe bújtatott
combját dörzsölte, és olyan borzasztó hang tört fel a torkából,
hogy oda akartam rohanni hozzá.
–  Nem ennyi a történet, igaz? – kérdezte halkan, amivel
visszarántott a jelenbe.
– Igaz.
Most kimondom.
–  Sajnálom, oké? Amiért olyan fiatal meg hülye voltam, és
hagytam megtörténni, oké?
Még inkább imádtam őt, amikor mit sem habozva bólintott.
–  Amikor tizenhét voltam, te pedig a második szezonodat
kezdted Dallasban… Boogie és én lejöttünk az egyik meccsedre.
Elmentünk kajálni két csapattársaddal, te pedig Jessicát is
hoztad magaddal. Már korábban találkoztam vele. Azt hiszem,
melletted ülhettem. Nem is tudom, talán túlságosan szóval
tartottalak ahelyett, hogy hagytalak volna beszélni a
többiekkel… és Jessica betámadott a mosdóban… és mondott…
néhány dolgot. Arról, hogy én csak púp vagyok a hátadon. Hogy
nincs időd rám. És egyéb dolgok. Utána be kellett ülnöm Boogie
kocsijába. Ti pedig azt hittétek, Lupe mama miatt akadtam ki.
Ezt azért mondom, hogy túlléphess. Fiatal vagy, és ez veszett
ügy. Ő nem kedvel úgy téged, oké? Még gyerek vagy.
Szerencsére ennél többet nem osztottam meg vele. Nem
kellett, és nem is akartam.
Leginkább azért, mert minden egyes szó után, ami elhagyta a
számat, az alapjáraton szelíd és könnyed arckifejezése olyan
komollyá… olyan viharossá vált… szemében égiháború dúlt,
arccsontja alatt mennydörgés tört fel… hogy sietősen hánytam a
szavakat.
– Hittem neki, Zac. Talán nem abban a pillanatban, de aztán
két héttel később nem válaszoltál az üzeneteimre. Eljöttél a
ballagásomra, és minden nagyszerű volt, aztán hazajöttél vele,
és hirtelen igaznak éreztem. Ezután nem kaptam meg az
üzeneteidet, és összetört a szívem… és én… Utána is próbáltalak
elérni. Mondogattam magamnak, hogy nem nagy ügy, és adok
neked időt, nem zavarlak, de sosem kaptam választ tőled, és
csak jobban összetört a szívem. Aztán kínosan éreztem magam,
és mindig azt mondtam Boogie-nak, hogy elfoglalt vagyok,
amikor találkozott veled… elköltöztem… és mire felocsúdtam,
évek teltek el. De mindig figyelemmel kísértem a karrieredet, az
életedet. Én továbbra is… jó nem a legnagyobb rajongód
maradtam, de a top ötbe belefértem volna. Sajnálom, Ropi.
Sajnálom, hogy hittem neki, és sajnálom, amiért nem mondtam
semmit, de szégyelltem…
Azonnal előttem termett.
–  Kölyök – sóhajtott a hajamba, amint a karja a vállam köré
fonódott, arca fejem tetejére simult.
Zac szorosan átölelt, olyan kurva szorosan, hogy nem tudtam
mélyet lélegezni, de nem érdekelt. Nem érdekelt, nem érdekelt,
nem érdekelt. Az én arcom a mellkasához ért, ahogy a sajnálat,
fájdalom és az önmagamban, Jessicában, sőt kicsit Zacben való
csalódottság elöntötte a tüdőmet.
Csalódottság mindazért, amit ennyi évig nélkülöztem. De mit
lehetett volna mondani vagy tenni még? Semmit. Mert mindez a
múlté, és annyit tudtam tenni, hogy most jelen vagyok, ahogy az
utóbbi években lehetett és kellett volna.
– Sajnálom – ismételtem magam. – Megbántott, én pedig nem
akartalak zavarni többet, hiába tudtam, hogy törődsz velem,
könnyebb volt nem próbálni, mint az arcomba kapni a
valóságot.
Karja szorosabban vont magához, nem menekülhettem a
lényétől vagy a kölnijétől, ami a természetes Zac-illatával
keveredett, és betöltötte az orromat a közelségétől.
 – Neked aztán semmiért sem kell bocsánatot kérned, hallod?
Semmiért, Tökmag. Én sajnálom. – Egészen biztos voltam
benne, hogy az orra a fejemhez nyomódott, mert a hangja még
halkabb lett, mintha a hajam tompítaná. – Sajnálom, hogy
olyanra szántam az időmet, aki képes ilyesmire. Sajnálom, hogy
nem próbálkoztam jobban, vagy nyaggattam Boogot miatta.
Sajnálom, hogy annyira elfoglalt lettem, és azt hittem, nem
akarsz belőlem, hagytam, hogy leperegjenek az évek. Nem
voltam jó barátod, és ezért is szeretnék bocsánatot kérni. De
ebből semmi sem a te hibád, megértetted? Csakis az enyém.
A karja meglazult, ahogy a feje hátrahúzódott, és rám
irányította pasztellkék szemét. Ráncaiból gyötrelem látszott a
homlokán és a szája mentén.
–  Bárcsak elmesélted volna, mit mondott neked, de biztos
annyira szuper barát lehettem, hogy nem érezted úgy, hogy
elmondhatod nekem.
A szavai mellkason vágtak.
– Nem. Nem. Te mindig jó barát voltál, még akkor is, amikor
sok lett a dolgod. Alig toltál le két szezont az NFO-ban, és egyre
elfoglaltabb lettél… – Én pedig szerelmes voltam beléd, és nem
tudtam, mit kezdjek magammal. Ez az igazság. De nem
mondanám ki. Nem mintha szégyelltem volna. Ha összerakta a
kirakós darabjait, magától is rájöhetett. Egyszerűen nem volt
értelme felhozni.
Egyik nagy irányító keze a hajam alatt a tarkóm köré
fonódott, és a pillantása elszántabbá vált.
 –  Ezt úgysem fogom elhinni – közölte. – És nincs, amitől
jobban érezném magam. Nem kell kifogásokat keresned azért,
amit tettem vagy nem tettem. Persze, Jessica kétségkívül hibás,
és remélem, idővel megkapja, amit érdemel – szerintem igen,
ha Enzo arckifejezése jelentett valamit –, de végső soron mindez
az én lelkemen szárad.
– Zac…
– Sajnálom, kölyök. Annyira sajnálom az egészet.
–  De az én hibám is. Csak annyira szomorú voltam Lupe
mama halála után. – Nyeltem egyet, és a vállam megremegett az
alkarja alatt. – Sajnálom, amiért nem hittem benned jobban. Én
csak… Megszoktam, hogy az emberek elfoglaltságukban
elfeledkeznek rólam. És azt hiszem, meggyőztem magam, hogy
csak a kígyós dolog miatt vagy velem kedves, amire én nem is
emlékszem.
Zac összepréselte a száját, ádámcsutkája megremegett.
–  Nem azért szerettelek annyira, mert megmentetted az
életem, kölyök. A jelenléted mindig boldoggá tett. Már
kiskorodban is állandóan megnevettettél. – A feje előrebillent,
és alig hallottam őt. –  Még most is. Én ezért… ezért zargatlak
annyit. Te mindent szórakoztatóvá, jobbá teszel. Mindig te
voltál a legfontosabb csaj, kölyök. Könnyűszerrel.
Nem tudtam biztosra, melyikőnk mosolyodott el előbb, de
annyiban biztos voltam, hogy teljes szívemből szerettem, habár
tudtam, nem szabad.
Legalább a maga módján ő is szeretett engem.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Én: Későn érek haza. Vacsorázz nélkülem. Sajnálom, hogy

lepattintalak, de egy kis mandulatortával kiengesztellek.

XOXO
 
A jobb kezemmel elküldtem az üzenetet, hátradőltem a széken,
és felsóhajtottam.
Egyszerűen nem tudtam elhinni.
Egy részem a mellettem ülő fickóra akart pillantani, de nem
tudtam rávenni magam. Tisztában voltam bele, hogy mindez
megtörténik. Különben nem ülnénk egymás mellett.
Életem egyik legrosszabb napján.
Az egyetlen pozitívum az egészben, hogy a pali úgy tett,
mintha ott sem lennék.
Szerencsére akkor sem tett másképp, amikor másfél perccel
az üzenetem után megcsörrent a telefonom.
IMÁDOTT ZAC villant fel a képernyőn – nem tudtam, mikor
változtathatta meg a nevét a telefonomban, de
megmosolyogtatott, amikor először láttam –, és én felvettem.
– Szia – köszöntem.
–  Szia. Túlórázol? Akarod, hogy vigyek valamit enni, mielőtt
bekattansz? – kérdezte a barátom egyetlen gyors
lélegzetvétellel, szinte suttogva, amitől elgondolkodtam, mi a
fenét csinál pontosan. Korábban azt mondta, a White Oaks
központjában van találkozója az edzői stábbal. Csupán azért
terveztük, hogy beszorítunk egy vacsorát, mert… nos, azt
hiszem, mindketten megrendültünk a Jessicával és a
telefonszámokkal történtek után, és alighanem mindketten
rosszul éreztük magunkat. Én legalábbis. Sokat agyaltam
mindenfélén mostanság, de ez állt a listám élén.
Jobb kezemmel megdörzsöltem a homlokom, és a mellettem
ülő fickóra pillantottam, hogy megbizonyosodjak, továbbra is a
telefonját bújja.
– Nem, nem túlórázok. Sajnálatos módon.
Ámde Zac beelőzött, mielőtt megmagyarázhattam.
– Mész valamerre ma este…, öhm, randid lesz, vagy hasonló,
hogy ejtesz engem?
Konkrétan a telefonba horkantottam, és még egyszer jobbra
pillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, a fickó nem figyel.
–  Pff. Sosem ejtenélek valami pasi miatt. A sürgősségin
vagyok…
– Hogy hol? – kérdezte.
– A sürgősségin…
Egy pillanatra valamiféle zaj hallatszott a háttérben, mielőtt a
hangja egyszerre halkabbá, mégis élessé vált.
– Kórházban vagy?
–  Jól vagyok – vágtam rá sietősen, és a telefonomra
pillantottam, hogy komolyan Zac vicsorog-e a telefonba.
Tényleg ő volt. – Elestem munkában, és elvágtam a könyököm…
Ismét hangokat hallottam a háttérben, és egész biztos voltam
benne, hogy valaki a nevét mondja, amit egyetlen hosszú
levegővétel követett:
– Jól vagy? Most történt?
–  Egy órája körülbelül. Még most értünk ide. A váróban
vagyok, de nem fogok elvérezni, vagy ilyesmi, de fáj.
Még több hang hallatszott a háttérben, néhány suttogás,
mielőtt Zac megkérdezte:
– Melyik kórház?
– Talán csak pár öltésre lesz szükségem.
Mély levegőt vett, ami betöltötte a vonalat, és erőteljesebben
kérdezte.
–  Bianca. Hol vagy? – Esküszöm, hogy hallottam őt mozogni,
talán sétálni.
– Tényleg nem kell…
Nem hagyta befejezni.
–  De igen. Melyik sürgősségin vagy? – Mielőtt bármit
kinyöghettem volna, hozzátette: – Megyek. Nehogy megint
elkezdd a marhaságaid.
Felsóhajtottam, lüktető könyökömet kicsit szorosabban
fogtam a hasamhoz. Elhadartam neki a sürgősségi nevét, ahová
Gunner hozott, és ekkor fordult meg a főnököm, hogy az
érkezésünk óta először a telefonja helyett rám nézzen. A
parasztnak volt képe a szemét forgatni, amikor elnyaltam
előtte, míg Deepa kiáltozni kezdett, hogy valaki hívjon mentőt.
De nem érkezett mentő. Ő maga hozott el, miután mindenkit
emlékeztetett a nagyobb sérüléseire, amiket akkor szerzett,
amikor ketrecharcolt. Seggfej.
– Azonnal ott leszek – közölte Zac. – Szólj, ha behívnak, hogy
tudjam, hol vagy, rendben?
Eljön. Istenem, nem létezik nála jobb ember.
–  Oké, de ha mégsem tudnál jönni, ígérem, hogy megleszek.
Én csak nem akartam, hogy várj rám a kajával.
–  Ott vagyok, amint tudok – mondta a barátom, mielőtt
köszönés nélkül letette.
Felsóhajtottam, leraktam a telefonomat a combomra, és a
fekete képernyőt bámultam.
– A pasid? – kérdezte Gunner a semmiből.
Valamivel feljebb csúsztam a sürgősségi osztály
várótermének alig párnázott székében, ahová elhozott.
–  Nem, egy barátom. Úton van ide, ha menni szeretnél.
Hamarosan ide fog érni.
És igazából jobban örülnék neki, ha a főnököm elmenne.
Megkérdeztem, hogy Deepa elhozhat-e, de azt mondta,
valakinek maradnia kell az gyümölcslépultnál, ha már a
recepció üresen marad, szóval nem, Deepa nem hozhatott el.
Ennek az embernek jól jönne egy kis jóérzés, meg talán egy
ördögűzés.
És láthatóan nem törődött a kérésemmel.
–  Várok – közölte Gunner, és úgy hangzott, mintha bárhol
máshol szívesebben lenne.
Azért tette, hogy engem bosszantson.
–  De nincs gond. Baleset volt. Majd odaadom a számlát, ha
megkaptam. Biztos nem ma este fogják odaadni – magyaráztam
a fickónak, akit tulajdonképpen felelősnek tartottam ezért a
szarságért.
Mindez azért, mert nem figyelt.
És ő is átkozottul jól tudta, kinek a hibája.
–  Nem, várok – ismételte Gunner bosszúsan. Mintha én itt
akartam volna lenni. Mintha én akartam volna elvágni a
könyököm.
Mintha akartam volna bármit is, ami ezen a napon történt.
Csak vissza akartam mászni az ágyamba, és újrakezdeni az
egész napot.
Deepa telefonhívásával kezdődött, amikor öltözködtem a
néhány órás munkanapomra. Az anyukájánál harmadik
stádiumú mellrákot diagnosztizáltak, és haza akart költözni,
hogy segítsen neki. Újra és újra bocsánatot kért, amiért úgy
döntött, kiköltözik a lakásból, amin két lakótársával osztozott,
és ahol ideiglenesen otthont biztosított volna nekem, amíg rá
nem jövök, mihez akarok kezdeni. Felajánlotta nekem a bérelt
szobáját, de nem akartam idegenekkel élni. Az asszisztensem, a
barátnőm elmegy, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek, vagy ki
fog segíteni ezentúl. Pokolian fog hiányozni, de a legfontosabb,
hogy Deepa az anyukája mellett áll, az édesanyja pedig minden
erejével küzdött az egészségéért.
 Ennyi.
Aztán jött a második dolog. Az e-mail, ami elindította a
lavinát. Egy másik baromság, amit csináltam.
Csak azért nem estem szét, mert munkában voltam,
miközben elkezdtek özönleni a nézői levelek. A tagok közti
rövid szünetek és Gunner félelmet keltő portyázásai között
elolvastam az üzeneteiket, és ellenőriztem a WatchTube-
csatornámat.
A nézőim nem hazudtak. A csatornámat ellopták.
És talán mindez elterelte a figyelmem, amikor elvágódtam, és
a sürgősségin kötöttem ki, egy orvosra várva, aki összevarr
vagy összeragaszt, vagy bármit is kell tenni. Egész biztos voltam
benne, hogy a vérzés végre elállt, de a könyököm őrülten
lüktetett a pulzusom ritmusában.
Szorosan lehunytam a szemem, és próbáltam mondogatni
magamnak, hogy minden, ami ma történt, nem a világvége.
Nem veszítettem el mindent. Vissza tudom kapni az egészet.
Vagyis egy részét. Deepát nem. Telefonálgatnom kell párat,
kitölteni egy-két űrlapot, aztán minden visszaáll a normál
kerékvágásba, amit azonnal elterveztem, amint rájöttem, mi
történt.
Éppen öklendezést akartam imitálni, hogy hamarabb
elmehessek munkából, amikor beütött a krach.
Hogy a fenébe engedhettem mindezt megtörténni? – kérdeztem
magamtól, a kényelmetlen székben mocorogtam, és
összenéztem egy nővel a váró túloldalán, aki a falnak hajtotta a
fejét, és ramatyul nézett ki.
De… tudtam. Tudtam, hogyan történt. Csak imádkoztam, hogy
mégse így legyen. Csakhogy el kellett mennem dolgozni,
miközben Deepa hívása megzavart, és azt mondogattam
magamnak, hogy amit tettem, az elég.
Most pedig…
Összeszorítottam a szemem, nehogy sírjak. Nem vagyok
szerencsétlen. Minden rendben lesz. Megvolt minden, amire a
WatchTube-nak szüksége lehet, hogy megerősíthessem a
személyazonosságom.
De az a hangyányi kis bizonytalan félelem ott pulzált az
ereimben.
Mi lesz, ha nem kapom vissza a csatornám?
Mélyen belélegeztem az orromon keresztül, és azt mondtam
Gunnernek:
– Tényleg nem kell maradnod. Megleszek.
– Várok – ismételte magát szerencsétlenségemre.
Az edzőterem régi tulaja, Mr. DeMaio egyszer azt mondta
nekem, hogy nincs makacsabb egy profi sportolónál. „Nem
számít, hogy visszavonultak vagy fénykorukat élik, Bianca, mind
makacs, mint az öszvér. Csak nézd meg az unokámat.” És
emlékszem, hogy a lány pont ekkor sétált el mellette az iroda
felé menet, mert rámutatott, és közölte: – Hűűűha. Előbb nézz
tükörbe, nagypapa. Erre mindhárman nevetésben törtünk ki.
Banyek, mennyire hiányoztak.
Ha a Maio House továbbra is az ő tulajdonukban áll, egyikük
biztos velem tartott volna.
A különbség az, hogy őket nem hessegetem el. Mert ők nem
seggfejek.
Azt hiszem, ez a makacsság megmagyarázta, miért jött Zac
akkor is, amikor megkértem, ne tegye.
Sóhajtottam, és próbáltam mélyen a szívembe ásni, és
türelmesebbnek lenni. Jobb emberré válni, hogy ne gerjedjek
haragra csak azért, mert Gunner van itt velem.
Fontosabb dolgok miatt kellett aggódnom.
Persze, a pali idegesítő, kotnyeles paraszt. És nem elég
karizmatikus vagy szimpatikus ahhoz, hogy elnézzem a passzív-
agresszív szarságokat, amik elhagyják a száját.
–  Én iszok valamit – mondta hirtelen a jelenlegi főnököm, és
felállt. Egy pillanatra megállt, és biztosan nem a képzeletem
játszott velem, ahogy úgy tett, mintha fizikailag fájt volna
felajánlania: – Kérsz valamit?
– Nem, köszönöm. – Látod? Próbálkoztam. Mert végre tudtam,
hogy nem leszek a Maio House-nál sokáig. Ez volt a mai napom
egyetlen fénypontja, habár kétélű örömnek bizonyult.
Elvesztettem egy barátom, de visszanyertem a szabadságom.
Gunner azonban vállat vont, és elindult az egyik sarok felé,
miközben én ültem ott, könyökömet az oldalamhoz szorítottam,
és az orromon keresztül lélegeztem be és ki.
Ha a másik irányból közelítem meg a mosdót…
Újra elővettem a telefonom, és üzenetet kezdtem írni a
nővéremnek, mielőtt úgy döntöttem, inkább megvárom, míg
összevarrnak. Nem akartam, hogy kiboruljon, mert képes rá,
vagy folyamatosan csörgessen, mert az is kitelik tőle. Majd
küldök neki egy képet, amint végeztem. Az lesz a legjobb.
Hátradőltem a székben, lehunytam a szemem, és próbáltam
kitalálni, mit készítsek a következő videómban. Valami
egyszerűnek kell lennie az öltések miatt, az biztos. Legalább a
bal kezemmel történt.
Hmm. Már egy ideje nem készítettem hideg ételt. Houstonban
még elég meleg volt, hogy sikert arathasson.
Talán fagyasztott joghurt?
Valami megérintette a térdemet, amire elrántottam a lábam,
és összerezzenve kinyitottam a szemem.
De amint kitisztult a kép, egy ismerős világoskék szempárt
találtam tőlem néhány centire.
Tényleg eljött.
Zac pillantása féltőn siklott a fejemről a könyökömre, amit
törülközőbe csavarva az ölemben tartottam. A keze, amellyel
megérintett, megállapodott a térdemen, és oldalra billentette a
fejét, mielőtt halkan megkérdezte:
– Jól vagy, aranyom?
– Igen – feleltem. – Csak fáj.
Összeráncolta a szemöldökét, és egyik nagy keze a belső
alkaromon landolt, bőrkeményedéses hüvelykujja kis köröket
rajzolt. Melegítőt, pólót és egy baseballsapkát viselt, ami
eltakarta haját és arcának nagy részét. És sosem nézett ki
jobban, ahogy aggódva lenézett a karomra.
 – Gondolom. Mi történt?
–  Valaki eltört egy poharat, és nem takarították fel
normálisan. Megcsúsztam, és én idióta pont rajta landoltam.
Szépen elnyaltam. Pedig előtte kértünk a főnöktől egy porszívót,
hogy minden darabkát felszedhessünk, de nem hozta –
magyaráztam, miközben ő csak meredt rám. – Miért nézel így?
–  Miért nem hívtál? – emelte fel a fejét. Szemöldöke
összeszaladt, szája sarka megfeszült.
– Mert csak egy kis vágás, neked pedig van fontosabb dolgod.
Erre értetlenül pislogott.
– Igen? Mégis mi?
Összeszorítottam az ajkam.
– Nem is tudom. Megbeszélés az edzőkkel. Focis dolgok. Nem
akarom, hogy bajba kerülj miattam.
–  Bianca. – Továbbra is éberen figyelt. – Miért mondasz
mindig ilyeneket?
Egy félmosolyra húztam a szám, ahogy a hüvelykujja kis
köröket rajzolt az alkaromon, ami borzasztó kellemesen hatott
az érzékeny bőrömön.
Éreztem, ahogy az egész tenyere a felkaromra csúszik, és
heves tekintettel finoman megszorítja.
– Nem mondtam már neked, ha rólad van szó, mindig ráérek?
Most már felfogtad egyszer és mindenkorra?
Nyeltem egyet, ő pedig felvonta a szemöldökét. Lehet, hogy
elaléltam volna, ha nem ülök éppen. És nehogy félreértsd a
szavait, mert nem úgy gondolta, emlékeztettem magam
eredménytelenül.
–  Mindig bánt, amikor ilyeneket mondasz, aranyom, de ezt
majd később megbeszéljük, amikor nem vérzel el. Majd ha
megbizonyosodom róla, hogy túléled, elgondolkodom, hogy
megbocsátok-e neked.
– Ó, Zac…
–  Csak semmi ó, Zac. Neked sem esne jól, ha velem történne
valami, és nem szólnék róla, mert biztos túlságosan elfoglalt
vagy.
Utáltam, hogy igaza van. De ez nem ugyanolyan. Felnyögtem,
ő pedig a fejét ingatva leguggolt elém.
–  Nem. Ne merj valami ostobaságot mondani. Látom a
szemedben, hogy valami badarságon jár az eszed. Téged
ismerve valami olyasmi lehet, hogy „ó, de én nem te vagyok”,
igazam van?
Oké, szinte szóról szóra ezt akartam mondani.
A hüvelykujj a karomon tett még egy kis kört, és én csak
bólogatni tudtam.
Őt azonban nem szórakoztatta a tény, hogy beletrafált.
–  Nem vagyok fontosabb nálad. Te sokkal fontosabb vagy,
mint én…
Felhorkantam, amire felhúzta egyik világos szemöldökét.
– Na, aranyom, mondd el, mit tehetek. Beszéljek velük, hátha
be tudnak szorítani hamarabb? Adjak fájdalomcsillapítót? –
Még egy kicsit dörzsölgette a karomat, erősen és melegen. –
Pokolian fáj, mi? – kérdezte gyengéden, egy szánakozó
mosollyal, amit képzeletbeli kanalammal azonnal felzabáltam.
Bólogattam.
–  Megmutatnám, de nem hiszem, hogy látni akarod. – Sőt
biztos voltam benne, hogy nem akarta látni. Részben ezért nem
akartam elmondani neki, hol vagyok.
– Bianca?
Zacet mustráltam, és hirtelen azt kívántam, legalább felvett
volna egy napszemüveget, vagy valami mást, ami a vonásait is
rejtené, nem csak a haját. Épp akkor fordítottam el a fejem,
amikor Zac keze kissé megrándult, és összenézett Gunnerrel,
aki oldalt állt. A főnököm a homlokát ráncolta.
–  Most már itt van a barátom. Ő velem marad, szóval
elmehetsz.
Zac tekintete lyukat égetett az arcomba.
Felé fordultam.
– Ugye velem maradsz?
Oldalra billentette a fejét.
– Egész este, ha kell, aranyom.
Rámosolyogtam, mielőtt Gunnerre pillantottam.
– Marad – erősítettem meg.
A főnököm erősebben ráncolta a homlokát.
– Mondtam, hogy maradok. Intéznem kell a számlád.
Zac megszorította a felkaromat, mielőtt felállt. Magas alakját
az utolsó ember felé fordította, akivel szerettem volna, hogy
beszéljen, és így szólt:
– Intézem a számláját. Nem kell aggódnod miatta.
 Ez lett volna a megfelelő pillanat, hogy elmondjam, nincs
biztosításom, és nem bánnám, ha Gunner tejelne.
– Az én felelősségem. Én vagyok a főnöke.
–  Nagyon jól tudom, ki vagy – mondta Zac megtévesztő
vontatottsággal, amire felállt a szőr a hátamon. Bárcsak láttam
volna az arcát, de túlságosan elfordult tőlem. Annyit láttam
csak, hogy válla leereszkedett, és az álla felfelé billent. – Eleget
tettél, pajti. Innen intézem.
– Bianca Brannen?
Talpra ugrottam, és üres tekintettel meredtem a főnökömre.
–  Köszönöm, hogy elhoztál, de megleszek. – A számlát pedig
valahogy elintézem.
Zac továbbra sem nézett rám, ahogy fojtott hangon
megszólalt:
– Én itt vagyok vele.
Gunner érzelemmentes arccal nézett le rám.
– Akkor vegyél ki három hét fizetett betegszabadságot. Addig
ne gyere vissza. – Miután újabb pillantást vetett Zacre,
megfordult és elment.
–  Bianca Brannen? – szólított újra a nővér, és ezúttal Zac
odaintett.
Oldalba böktem őt.
–  Megvársz inkább kint? – Kíváncsi voltam, tudja-e, hogy
emlékeztem a leplezett fóbiájára. Nem akartam kellemetlen
helyzetbe hozni.
Tekintete rám siklott, orrlyuka kitágult. Ádámcsutkája
egyszer megremegett, mielőtt nagy meglepetésemre megrázta a
fejét.
– Veled megyek.
Hogy mi?
De…
– Kint is megvárhatsz.
Válaszul az ujja hegyével megsimította a szám szélét.
Amire elakadt a lélegzetem.
A szépségpöttyömet érintette.
– Biztos vagy benne?
Ádámcsutkája megremegett.
Oké.
– Oké… ha be akarsz jönni, csak rám nézz, ne az orvosra, vagy
bármi másra a szobában – suttogtam neki.
A számat nézte, miközben a sajátját mosolyra húzta, és
egyetértően bólintott.
Komolyan be akart jönni velem.
Alig hittem el. Szeretett engem. Ekkor ébredtem rá.
De nem szóltam mást, mert nem tudtam, mit mondhatnék
vagy gondolhatnék.
A fáradtnak tűnő nővér beszélni kezdett:
–  Ő nem jö… ó. – A nő pislogott, és szeme elkerekedett. – Ó.
Mindegy. Kövessenek.
A vállam fölött Zacre mosolyogtam, és kissé összerezzentem,
amikor véletlenül bevertem a könyököm.
A nővér megvizsgált, és egész idő alatt borzasztóan
udvariasan tűrte, ahogy Zac a székem mellett állt, kezével a
fejem tetején. Éreztem, amint a fürtjeimmel játszadozik, egyiket
piszkálta a másik után. Ha tovább csinálja, simán elaludtam
volna, és én csak csendesen élveztem az érintését.
Amint azonban a nővér kiment, Zac felé fordultam, készen
elterelni a figyelmét.
– Készen állsz a holnapi napra?
– Vedd el a kezed.
Oldalra húztam őket, és néztem, amint megfordul, és az ölébe
telepedtem, nem teljes súlyommal, de erőteljesen.
Leeresztettem a karom, egy pillanatra elgondolkodtam rajta,
aztán köré fontam azt, egyik kezemet a combján támasztottam,
a másikkal a könyökömet fogtam.
– Tökéletesen beleillesz.
A mosolya nem tündökölt, de szeretetet árasztott, miközben
kezét szabad kezemre tette.
– Rég nem ültem valakinek az ölében.
– Milyen kiváltságos vagyok. – A combja kemény volt, akár a
kő. – Szerencséd, hogy nem csontos a lábam, különben elég
kényelmetlen lenne.
Combizmát megfeszítette, miközben átkarolta a vállam.
–  Sok ember ölében ültél már, hogy ekkora szakértő vagy? –
kérdezte halkan.
– Csak néhányéban.
– Kik azok?
Mosolyogva húztam az agyát.
 –  Bizonyos emberek – feleltem. – Szóval, készen állsz a
holnapra? – A White Oaks eddig három meccset játszott hazai
pályán, és mindegyikre sikerült elmennem. Boogie lejött, és jól
éreztük magunkat. Még azt is kibírtam, mikor egyik alkalommal
Lauren vele tartott, és mindenemmel próbáltam kedves lenni
vele, és az esküvőről kérdezni. Úgy döntöttek, kis szertartást
tartanak, és nem lesznek tanúk vagy koszorúslányok. Nekem
bárhogy megfelelt.
Zac továbbra is a homlokát ráncolta, és úgy nézett ki, mintha
el akarná terelni a témát a futballról, de végül azt mondta:
– Igen. Már amennyire lehet. Te is jössz, ugye?
Arcomat a bicepszéhez nyomtam, és felmosolyogtam rá.
– Iderohantál egy fontos megbeszélésről, én az öledben ülök,
amikor mindketten jól tudjuk, hogy össze fognak varrni. Persze
hogy megyek, Ropi. – Aztán hirtelen visszaemlékeztem, mi
történt a csatornámmal, és a fájdalom hevesebbé vált bennem.
– El kell mondanom, mi történt korábban.
Ujjai lágyan simították a kézfejem.
– Mi történt?
És ekkor döntött úgy az orvos, hogy bekopog, és bedugja a
fejét az ajtón.
 
 
Egy órával és öt öltéssel később Zac az oldalamon sétált ki a
sürgősségiről egy zacskó gézzel a kezében, amit az orvos adott.
A doktornő meg sem lepődött rajtunk, talán a nővér
figyelmeztethette Zacre, vagy nem ismerte őt. De a szeme sem
rebbent.
Még az sem zavarta, hogy Zac ölében ültem.
Az orvos a könyökömre pillantott, és udvariasan közölte,
hogy össze kell varrni, ahogy magam is gondoltam. És amikor
Zac helyet foglalt a széken, amit az orvos csúsztatott oda neki,
ujjait izzadtan és idegesen az enyémbe fonta, és erősebben
fogott, amikor beadták az érzéstelenítőt. Akkor sem engedett el,
amikor összevarrtak, suttogva mesélte a legutolsó beszélgetését
a papával, miközben az életet is kiszorítottam a kezéből,
elképzeltem, ahogy a tű átszúrja a bőrömet, és helyette össze
kellett szorítanom a számat, nehogy elnevessem magam.
–  Mennyire durva? – kérdeztem, miközben vártuk a
zárójelentést. Feszülten meredt a kezünkre, amit szakadatlanul
bámult.
– Az igazat akarod?
– Persze.
– Örök életre látszani fog, aranyom.
Nem kaptam meg a számlát, de nem akartam felhozni. Majd
valahogy intézem, habár Gunnernek kellett volna. De legalább
az a három hét, amit adott, valamennyire kárpótol. Az ő hibája
volt, hogy nem nyitotta ki egyszerűen a szekrényt, és hozta a
porszívót, ahogy kértük. Deepa pedig bármikor távozhat a
szegény beteg édesanyjához…
Sikerült türtőztetnem magam, amíg a kocsihoz nem értünk, és
ott zokogni kezdtem.
 Végre kiadtam magamból.
Egészen biztos voltam, hogy Zac lába földbe gyökerezett
mellettem, ahogy nyitotta az utasoldali ajtót.
–  Mi a baj? Ennyire fáj a karod? – kérdezte a világ
leggyengédebb hangján, mielőtt tenyere közé fogta az arcomat.
Milliódolláros kezére könnyek csorogtak.
De nagy nyeldeklések közepette sikerült kinyögnöm:
– Zac, elveszítettem az irányítást a csatornám fölött. Ma reggel
valaki feltörte.
Mielőtt bármit szólt volna, elém lépett, karját a derekam köré
fonta.
– Ismételd el, édesem. Nem biztos, hogy jól hallottalak.
Így megpróbáltam újra. Az elejétől.
– Valaki ma reggel feltörte a WatchTube-csatornámat. E-mailt
kaptam egy cégtől, hogy reklámozzam a terméküket. Hitelesnek
tűnt. De amikor a linkre kattintottam, a gépem vírust kapott.
–  Tudtam, mi történik – folytattam. – Így újraindítottam, és
megváltoztattam minden jelszavam, de túl késő volt. A hacker
megkerülte a kétlépcsős azonosítást, bejutott a fiókomba, és
kilopott minden információt a WatchTube-csatornámról.
Munka közben történt, és… és…
Zac közelebb lépett hozzám, és éreztem, hogy az álla a
halántékomat súrolja.
–  Mély levegő. Rendben. Tehát valaki feltörte a csatornád,
aranyom?
– Olyan keményen dolgoztam rajta – suttogtam.
 Valami meleg és nedves nyomódott a halántékomra. Az ajka.
Csak az lehetett.
–  Tudom. Oké, ismét mély levegő. Mit tehetünk? Hogy
szerezhetjük vissza.
– Fel kell hívn…
– Hé, shh. Sírj csak, de ne zokogj. Nem bírom, ahogy elcsuklik
a hangod. Oké, szóval fel kell őket hívni. Megpróbálod
útközben? Én is hívjam őket, az segítene?
Arca alatt vállat vontam, és ismét a halántékomon éreztem a
száját.
– Gondolom. Igen. Biztos segítenél vele, de ne…
– Kölyök, ha azt mered mondani, hogy nem kell, kitekerem a
nyakad, persze hogy megteszem, ami tőlem telik. Trevnek is
szólok, ha az segít. Jó lenne tudni, más módon be tudnál-e jutni
a profilodba, hogy megváltoztasd a jelszót, de te biztos jobban
tudod nálam, mit lehet tenni. Hé, ne, ne. Ne sírj már. –
Hátrahúzódott, és láttam, amint a keze a hasára csúszik, mielőtt
felhúzta a pólóját, és az aljával megtörölte az arcom és a
szemem. Még az orromat is megtörölte, amire csak jobban
sírtam.
–  Bibi, aranyom, mással is megesett már ilyen, nem? Mást is
feltörtek már. Visszaszerezzük, ígérem. Nem fogod elveszíteni,
amin olyan keményen dolgoztál. Nem vesztesz el semmit.
Féltő tekintete alatt szipogtam, miközben visszaejtette a
pólóját, és a tenyere közé fogta az arcom.
–  De mi van, ha letörlik az összes videómat? Vagy a
csatornámat?
– Ezért törik fel őket? Hogy letöröljék?
– Nem, hogy eladják…
Tökéletes arcával bólogatni kezdett.
–  Oké, szóval eladják. Mégis mennyiért? Visszavásárolom
neked.
A kezéért nyúltam, és megszorítottam.
–  Nagyon szeretlek, és nem tudom, miért vagy olyan kedves
hozzám azok után, amit tettem.
–  Te az égvilágon semmit sem csináltál, értetted? Nem
beszélünk többet arról, mi történt azzal a lánnyal. Ő egy senki.
Te a barátom vagy, és bármit megtennék érted. Csak annyit kell
tenned, hogy elmondod.
Így hát elmondtam.
Nem értette. Én másképp szerettem őt, ahogy ő engem.
Különösen, amikor megtette, hogy eljön a kórházba, pedig
biztos parázott, leült mellém, miközben összevarrtak,
felajánlotta, hogy fizeti a kórházi számlát, és visszaveszi a
csatornámat…
Keze kicsúszott az enyémből, aztán ismét az arcomat fogta.
–  Hé, shh. Visszaszerezzük, oké? Akkor is ki fogsz lépni a
munkahelyedről. Mire végzünk, ezek a hackerek megbánják,
hogy veled packáztak, oké? Ne aggódj. Én melletted állok,
kölyök, és nem megyek sehova. – Fejét lehajtotta, és meleg szája
a homlokomat simította. – Elmegyünk Trevhez, te felhívod a
WatchTube-ot, főzök neked levest, aztán én is hívogatom őket.
És ha nem tesznek semmit, bevetjük a titkos fegyverünk:
Trevet.
Lassan kicsinált.
Idővel megtanultam bízni az ösztöneimben, de a közelében
semmivé lettek. Hátrahajtottam a fejem, és ködös tekintettel
néztem rá.
– Zac, ugye tudod, hogy milliószorosan visszafizetted a kígyós
dolgot?
Azt hiszem, szája sarka felfelé görbült, de nem tudtam
biztosra, mivel a szemem épp szökőkúttá próbált változni.
Hüvelykujja az államat simította.
–  Közel sem vagyunk kvittek. Na, gyere, ölelj meg még
egyszer, aztán szálljunk be, és tegyük, amit tennünk kell.
Nem bólintottam vagy hasonló. Egyenesen az ölelésébe
borultam, és ép karomat nyaka helyett a dereka köré fontam,
míg az egyik karja a hátam közepére csúszott, másik pedig a
tarkómra. Zac teljesen körülölelt, és hozzám bújt, szeretőn,
biztonságosan, töretlenül.
–  Halálra ijedtem, mikor azt mondtad, a sürgősségin vagy,
kölyök. – Ujjai egy pontot böködtek a fülem mögött, amire
megremegett a térdem. – Ne merészelj még egyszer ilyet tenni
velem. Legközelebb egyszerűen ne sérülj meg, áll az alku?
Könnyek között nevetgéltem, de hozzábújva bólintottam.
–  Mi segítene? – kérdezte, orrát a fejemhez dörgölte, míg az
ujjai tovább dolgoztak a fülemnél. – Mitől éreznéd jobban
magad?
 Csupán egy pillanatig kellett gondolkodnom rajta.
– Megpaskolhatom?
A karja megrándult, és egyet fújtatott.
– Azt kéred, amit gondolok, hogy kérsz?
– Igen. – Orromat a mellizmai közé nyomtam, és folytattam: –
Attól jobban fogom érezni magam, kétség sem fér hozzá.
Mindenével próbált nem nevetni, de éreztem, amint csinálja.
–  Ha ez kell, hogy jobban érezd magad – mondta
szórakozottsággal a hangjában.
Ráérősen elhúzódott tőlem. Hosszú pillantást vetett rám,
mielőtt sunyi vigyorral megfordult.
Zac rám pillantott a válla fölött, kitolta a csípőjét… és a
fenekét felém döntötte. Élete legszebb vigyorát mutatta,
incselkedőn, szeretetteljesen és lenyűgözően. Pont, amilyen Zac.
Aztán megtettem.
Megcsaptam a fenekét.
És nem tévedtem, valóban jobban éreztem magam tőle.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Két nappal később hazafelé vezettem, amikor a VÉN TROTTY

ZAC felirat villant fel a képernyőmön.
Nem gondoltam sokat. Előző este találkoztunk a második
elvesztett meccse után, és úgy tűnt, jól van. Még a vállát is
rázogatta a semmiből, miközben Trevor kanapéján ült, én pedig
megvakargattam a hátát. Végig sóhajtozott, amiből csak arra
tudtam gondolni, hogy nem emészti magát miatta. Így
beleszóltam:
– Hé, öreg.
– Tökmag, tudsz valamit a csatornádról?
Elmosolyodtam, habár nem volt felhőtlen az örömöm.
–  Ma még nem. Úgy tűnik, nagyon elfoglaltak. De azt
mondták, dolgoznak rajta.
– Sajnálom – mondta őszintén. – Mit csinálsz most?
– Hazafelé tartok a boltból. Te?
Felmordult, amiért fél kézzel vezetek, mintha nem így
vezettem volna az elmúlt tíz évben. Zac egy percig sem hagyott
nyugodni, miután a sürgősségi parkolójában kiakadtam, és
visszavitt a Maio House-hoz, majd hazavitt magához, ahol
húsgombócos, spenótos, rizses és babos levest készített nekem,
és hárman, CJ-vel együtt, hívogattuk a WatchTube központját.
Az egyik nézőm tegnap tájékoztatott, hogy látta a csatornámat
egy feltört WatchTube-csatornákat árusító helyen, és az összes
videómat eltávolították. Amire dühbe gurultam, és ismét
hívogatni kezdtem a WatchTube-ot. És az igazat megvallva,
ismét zokogtam.
Ennyi megpróbáltatás után az elvesztésétől való félelem és az,
hogy talán végül maradnom kell a Maio House-ban,
megrémített.
Negyvennyolc óra elteltével sem kaptam vissza a
csatornámat. Tudták, mi történik, és azt állították, dolgoznak
rajta. Személy szerint nem teljesen értettem, min lehet
„dolgozni”, azon kívül, hogy elveszik, és visszaadják nekem,
de…
Próbáltam derűlátó maradni. Teljes szívemből bíztam benne,
hogy visszakapom, és ha sírtam egy kicsit, nos, azt csupán az
aggodalom tette.
A sajgó könyököm pedig csak tetézte a dolgot. De még
mennyire tetézte.
De visszatérve.
Zac olyan módon felelte:
– Semmit –, ami meglehetősen… gyanúsnak tűnt.
Így megkérdeztem:
– Át akartál jönni? Tehetek érted valamit?
Aztán:
–  Mmm. Valami olyasmi. Nálad találkozunk, kölyök. Vezess
óvatosan. – Amire bekapcsoltak a vészcsengők az agyamban.
Már akkor gyanakodni kezdtem, amikor leparkoltam, és egy
kisebb tömeget láttam a három másik szomszéddal közös
lépcsőnél. Csakhogy Santiago nem fogadott vendégeket, a másik
két szomszédom pedig csak hétvégére jött haza. Ma pedig nem
hétvége volt.
Körülnéztem. Sehol egy mentő vagy tűzoltó. Mi a fenét
csinál…?
Felgyorsítottam, a pénztárcámat és a táskámat szorosan a
jobb kezemben tartottam, és figyeltem, ahogy a nyolc-kilenc fős
csoport úgy mozog, mintha próbálnának látni valamit a
másodikon. Néhányan feltartották a telefonjukat, videózni vagy
fotózni próbáltak valamit. Átvágtam a csoporton, hogy a
lépcsőhöz jussak.
Félúton jártam felfelé, amikor Zac megszólalt:
– Szívesen, szivi.
Ám amire nem számított, CJ, akinek a hangját ennyi idő után
könnyedén felismertem, így szólt:
– Nem probléma.
És volt egy harmadik hang is, ami ismerősen csengett.
Egy másodperccel később Amarit fedeztem fel velük. Mert
mindhárman a lépcsőfordulóban álltak a szomszédommal,
Santiagóval, és három másikkal, akiket nem ismertem. Két férfi
és egy nő.
A nő két keze közé fogta Zac alkarját, és úgy nézett fel rá, mint
egy tízkarátos gyémántra.
 A barátom ugyanabban a kezében egy műanyag zacskót
tartott.
Ám amint a legfelső lépcsőfokra értem, Zac feje felém lendült,
és széles mosollyal jutalmazott, és így szólt:
– Mi tartott ilyen sokáig, aranyom?
Rámosolyogtam, és egy pillanatig méregettem a rátapadt nőt,
majd CJ-re és Amarira vigyorogtam; először Amari fordult
felém és ölelt meg, vigyázva a sérült karomra. CJ és én
összekoccantottuk a könyökünket… vagyis inkább ő a
felkaromat találta el, én pedig a csípőjét, de közel volt.
Összenéztem Zackel, aki egy pillanatra mintha a homlokát
ráncolta volna, de gyorsan eltüntette, ahogy megkérdezte:
– Mi az? Én nem kapok semmit?
Próbáltam nem nézni a nőre, aki lerántotta róla a kezét. Egy
szomszéd lett volna? Nem tudtam biztosra. Bár nem mintha
számítana.
Odaléptem hozzá, felnyúltam, és a háta köré fontam ép
karomat, és éreztem, amint súlyos tenyere a tarkómon
nyugszik, arcát a fejem búbjához nyomta, másik keze a bal
felkaromon landolt, és meleg, száraz tenyerével megdörzsölte
azt, miközben a szatyra nekem ütődött.
– Szia, Bianca.
Leengedtem a karom, hogy elengedjem Zacet, és a fejem a
szomszédom felé fordítottam.
– Szia, Santiago.
A kéz a tarkómon megrándult.
 Felnyúltam, és ujjaimat az alkarjába mélyesztettem, ahogy azt
tátogtam:
– Izomgörcs?
Egy pillanatra Disney-herceg az orrát ráncolta, mielőtt
pillantása a többiekre siklott, kezét felemelte a fejem fölött, és
így szólt:
–  Jó volt megismerni titeket. Köszönjük a támogatásotokat.
Remélem, a jövőben találkozunk egy meccsünkön. Szép napot.
És ha nem ez volt a jel, hogy nyissam ki az ajtót, és menjünk
be a lakásba, fogalmam sincs, mi lehetne azt.
Szóval pontosan így tettem, mielőtt vetettem egy pillantást a
csalódott arcokra, amiért Zac rövidre vágta a találkozójukat.
A látogatást, amire minél hamarabb magyarázatot akartam
kapni.
És meg is kaptam, amint kinyitottam az ajtót, és beengedtem
a három profi futballistát.
Zac rögtön belekezdett, amint a konyhába ment, és kinyitott
egy szekrényt, amíg én bezártam az ajtót.
–  Kértek vizet? Bianca, a cuccaidért jöttünk. Mennyi időbe
telik teljesen összepakolnod?
Miközben azon töprengtem, miről beszélt, Amari annyit
felelt, „igen”, CJ pedig „nem, kösz”.
Zac a harmadik poharát töltötte, a szatyor a csuklóján lógott,
amikor sikerült megkérdeznem:
– Milyen cuccokról beszélsz?
Zac egy poharat nyújtott Amarinak, amikor válaszolt.
 –  A cuccaidról, amiket nem sikerült még bedobozolnod. –
Felém is nyújtott egyet, amit összezavarodva elvettem tőle. –
Ruhák. Konyhai dolgok. Van pár doboz a csomagtartóban.
Lefogadom, hogy négyen egy-két óra alatt végzünk.
Visszatartottam a lélegzetem.
– És hova visszük a dolgaimat?
Háttal állt felém, ahogy megfogta saját poharát, és
belekortyolt.
– Trevhez, aranyom.
Jól hallottam?
– És mégis miért vinnénk Trevorhoz?
–  Mert egyelőre oda tudunk beköltöztetni, amíg ki nem
találok egy jobb megoldást.
Hangosan elismételtem a szavait, mintha nem hallottam
volna jól.
De úgy tűnt, nem tévedtem, mert ő csak helyeslőn bólogatott.
Mintha nem lenne nagy ügy. Mintha a fejében teljesen
logikusnak találta volna.
–  Zac… – Elhallgattam, próbáltam kigondolni, mi a fenét
mondhatnék.
Ekkor szólalt meg CJ az ablak mellől, ahogy a derítőlapokat
kémlelte.
– Trevort nem zavarja.
Erős kételkedésem az arcomra is kiülhetett, mert Zac közölte:
– Megkérdeztem tőle. Erre ő megvonta a vállát, kisétált, és azt
mondta, két hét múlva jön.
 Mi a jó ég folyik itt?
Zac csak folytatta.
– Addig, Bibi, amíg ki nem találok valamit.
–  Zac… – CJ-re mosolyogtam, aki vetett rám egy pillantást,
mielőtt ismét a letakart ablakaim felé fordította a tekintetét.
Majd a barátomra néztem. – Beszélhetnénk a szobámban?
A fejét ingatta.
–  Zac – makacskodtam az arcomat vakarászva. – Barátom…
imádott legjobb barátom, aki tudom, hogy a legjobbat akarja…
beszélhetnénk a szobámban? Kérlek?
Mosolya félszeggé vált, és továbbra is a fejét ingatta.
–  Bízd csak ránk. Hamarosan ki kell költöznöd. Így lesz időd
kipucolni a helyet, hogy visszakaphasd a kauciódat, ha pedig
forgatni akarsz, láttam, hogy szemezgettél Trev konyhájával.
Ott rengeteg hely van a videózásra.
Elképedve pislogtam.
De ő csak beszélt tovább.
– Trev jó ideig távol lesz, mi pedig remek lakótársak vagyunk.
Nem igaz, Ceej?
CJ bólogatott.
Amari… Amari csak a pultnak dőlve figyelt minket, és a vizét
kortyolgatta.
Zac oldalra döntötte a fejét, és odalépett hozzám, világoskék
szemével engem nézett. Szabad keze az enyémet kereste, ujja
hegye az enyémet csiklandozta.
–  Aranyom, ne már. Mi alig vagyunk otthon, így azt csinálsz,
amit akarsz. Trevnél megvan minden, ami nálad is. Ingyen és
bérmentve filmezhetsz nála. És a következő két hétben ez az
egyetlen alkalom, amikor mind ráérünk. A sérült kis karoddal
nem leszel képes egyedül cipekedni, és ezt te is nagyon jól
tudod. Akkor már húzz hasznot belőlünk. – Orrlyuka egy
pillanatra kitágult, és csupán, mert annyira jól ismertem,
hallottam ki, hogy elcsuklik a hangja. – Hacsak nem döntöttél
úgy, hogy Connie közelébe költözöl. – Ujjai felfelé haladtak, a
tenyeremet karcolták. – Vagy lakhatsz a legjobb barátoddal az
egész világon, akinél egyébként is állandóan ott vagy.
Azóta fontolgattam, mióta utoljára említette. De továbbra sem
tudtam biztosra, mihez akarok kezdeni vagy hova akarok
menni. És… egy kis részem Zac miatt Houstonhoz ragaszkodott.
Nem azért, mert nem bírtam meglenni nélküle, hanem
leginkább mert hiába a kismillió ismerőse, mindig az én
társaságomat kereste. Bár nem teljesen értettem, miért.
Másrészt viszont remek barátjának bizonyultam, és tudtam,
hogy egy bizonyos szintig hiányolja az otthonát, így talán
mégsem olyan nehéz rájönni az okára.
Olyan voltam neki, mint a régi melegítőnadrágja.
És netalántán nem is lenne olyan szörnyű maradni még egy
keveset, legalábbis addig, amíg olyan döntést nem hozok, amit
nem nehezít millió más tényező. Plusz Trev konyhája valóban
mutatós, a srácok pedig nincsenek sokat otthon…
Amint vége a szezonnak, talán visszatér a régi kerékvágásba,
és utazgat, ahogy szokott, és éli az életét, ahogy korábban tette.
Ahogy mondani szoktam, csak semmi elvárás.
Oldalra döntötte a fejét, mintha tudná, min töprengek.
– Bibi?
Már tudtam, mit fogok mondani, mielőtt a szavak utat
találtak.
–  Trevornál még több embert tudok szerezni a videóidba –
folytatta Zac. – De ha még nem is akarsz maradni, akkor is
felajánlom. – Újabb mosollyal vett le a lábamról, miközben
felemelte a szatyrát. – Hoztam neked egy házavató ajándékot.
Mit szólsz hozzá?
És innen eredt a legnagyobb problémám Zackel.
Ő fantasztikus.
Remek unoka, fiú, legjobb barát és sima barát.
Nagyszerű ember.
És az én szegény kis védtelen szívemben az utóbbi évek során
egy Zac méretű lyuk keletkezett.
Annyira, de annyira imádtam ezt a bolondot.
És abban a pillanatban úgy döntöttem, nem halok bele, ha
tovább maradok. Zac ajánlotta fel nekem a lehetőséget, és itt állt
előttem.
Minden erőmre szükség volt, hogy ne köszörüljem a torkom,
ahogy állt ott, két csapattársával mögötte, mielőtt
megkérdeztem:
– Mi van benne?
– Nézd meg.
Elvettem a szatyrot, és kinyitottam. Valami összehajtott
pólószerűségnek tűnt.
– Vedd ki – nógatott.
A barátomra pillantottam, és kihúztam az ajándékot, és
egyből rájöttem, hogy egy kötény az. Kihajtottam, és a fejemet
ingatva vigyorogtam. Sárga volt, fűszerek képeivel, ez állt rajta:
„CSAK ÚGY SZÓROM A RECEPTEKET.” Zacre néztem, és így
szóltam:
– Köszönöm. Imádom. A Blue Q kötények a kedvenceim.
Rám kacsintott.
Ő, ez a fantasztikus, csodás ember. Nos, egyetlen választ
adhattam számára. Így meg is tettem.
– Oké. Igazad van. Csak ha Trevor benne van.
– Benne.
–  Akkor legyen. – Zacre mosolyogtam, és egy köszönömöt
tátogtam neki.
Ő hangosan felelt, arcán örök féloldalas vigyorával.
– Nincs mit, aranyom.
 
 
Négy órába telt összepakolni a cuccaim.
Négy óra, ami abból állt, hogy a srácok rinyáltak az öntöttvas
edényeim miatt – mert ennek biztos ilyen nehéznek kell lennie? –,
aztán a következő fél órában kaját készítettem nekik, hogy
„kipakoljam” a hűtőmet. Egyszerű sajtos omlett volt maradék
zöldségekkel, de nem hallottam panaszt. CJ még az ujjait is
megnyalta.
 Zac olyan rendszerezetten pakolta tele a bőröndömet, hogy
kissé letaglózott a gyakorlatiassága. Másfelől ő több bőröndöt
pakolt be, mint amennyit én valaha is fogok, így tapasztalatból
dolgozott. Egyetlen ép kezemre tekintettel hálát adtam, amiért
mind a hárman segítettek. Én csupán az éjjeliszekrényemet és
az alsóneműs fiókomat pakoltam ki, közben kissé
megkönnyeztem, hogy elköltözöm innen. A szívem azért nem
tört össze miatta, de így is szomorúsággal töltött el, hogy nem
leszek itt tovább. Ez a lakás volt az én menedékem az exemmel
történtek után. De a jövőbe kellett tekintenem.
Most már csak a csatornámat kellett visszaszereznem. Ám
emiatt nem vágytam sírni előttük.
– Minden befért a tévédet kivéve – közölte Zac, ahogy lecsukta
CJ csomagtartóját, miután az utolsó cuccaimat is kipakoltuk
Trevornál.
–  Megkérdezem CJ-t, hogy kora reggel elugrik-e érte edzés
előtt – ajánlotta fel, kezét a vállamra tette, és enyhén
megmasszírozott, ahogy Trevor felhajtóján álltunk.
–  Nem szükséges. Valamelyik szomszédom biztosan segít
levinni a kocsimba. Aztán egyikőtök segíthet betenni a garázsba
vagy valahova. – Úgy döntöttem, holnap első dolgom lesz
körbetelefonálni, hogy elajándékozzam a kanapém és az
ágyam. A matrac azóta megvan, hogy Lupe mamánál laktam, és
megjutalmazhatom magam egy új kanapéval, amikor eljön az
ideje. Nem akartam sokáig Trevornál maradni, maximum
néhány hetet. Amíg befejezem a könyvem, és átgondolom a
jövőm. És bárhogy is döntsek, biztosan megnézem Zacet
játszani párszor. Levezetek miatta. Már ha bejutnak a
rájátszásba…
Addig is, amennyit csak lehet, elmehetek otthonról, ha pedig
otthon leszek, majd begubózom a szobámba, kitakarítok, talán
főzök, és próbálok nem láb alatt lenni. Jó vendég leszek.
És annál is jobb barát.
Még egyszer megszorította a vállamat, a világoskék szeme
áthatóan bámult.
– Vagy CJ és én elhozzuk, ha ideadod a kulcsot.
– Nem akarok ennél jobban a terhetekre lenni.
Megint azt a fejet vágta.
–  Ne forgasd nekem a szemed, vén trotty. Igaz. Már eleget
tettetek. Többet, mint szükséges.
Két nagy tenyere az arcomra siklott, és összenyomta azt,
miközben lassan pislogva meredtem rá.
– Mit. Mondtam. Már. Neked? Nem. Vagy. A. Terhemre. Sosem
leszel a terhemre.
Ezúttal én mordultam fel.
De ő csak jobban passzírozta az arcom.
– Hagyd rám, oké? Ha pedig CJ nem akar segíteni, felkelhetsz
korán, és megkérhetjük a szomszédodat, akinek tetszel.
Sandán néztem rá.
– Melyik szomszéd?
Nem szorította tovább az arcomat, világoskék tekintete fogva
tartotta az enyémet.
 – A túlsó végen.
– Santiagóra gondolsz? – kérdeztem. – Hm.
Zac hüvelykujja a gallérom alá csúszott, ahogy az izmaim
masszírozta.
– CJ segít – közölte, elterelve a beszélgetést Santiagóról.
Mosolyt villantottam felé, és kibújtam a keze alól, miután
csaknem felnyögtem tőle.
–  Oké, de ha nem megy, megoldom. Ígérem. Van, akit
megkérhetek.
– Igen. Én.
Szegény kis védtelen, sebzett szívem ismét megremegett. Így a
hasába böktem.
– Még egyszer köszönök mindent.
– Szívesen.
Felmosolyogtam rá, ő pedig rám.
Megfogta a kezem.
–  Gyere. Rám vár a stratégiai felkészülés, rád pedig a
számítógépes cuccok.
Felhorkantam.
– Számítógépes cuccok. Hány éves vagy?
– Az alapján, ahogy beszélsz velem, túl öreg.
Ismét megböktem, ő pedig megérintette az orrom hegyét,
mielőtt a bejárati ajtón át a házba vezetett, amit egy kis időre
otthonomnak mondhatok.
Hirtelen a semmiből eszembe jutott a csinos szőke a bulijáról,
aki tudta, hol van a szobája.
 Ide fogja felhozni a lányokat? Kettővel arrébb az én
szobámtól?
Ha parancsra izzadni tudok, most egy csepp csorogna végig a
gerincemen.
Miért nem gondoltam erre korábban? Hogy nem gondoltam
erre korábban?
Előreszegeztem a tekintetem, ahogy fájdalmasan kimondtam:
–  Hé, ha neked vagy CJ-nek bármikor társaságotok van, csak
szóljatok. Oké?
Hirtelen a földbe gyökerezett a lába, és körülbelül két lépést
tettem az étkezőasztal és az iroda közötti részbe, amikor
észrevettem.
– Mi az? – kérdeztem.
Láttam, amint nyelvével a szája belsejét piszkálja, és tekintete
rám szegeződött. A mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy
nézett, és egész biztos voltam benne, hogy a nyakán lüktet egy
ér. Ám egy pillanat múlva biccentett, és annyit nyögött ki:
– Rendben. – Aztán elindult.
Rendben.
Semmi „ilyenre ne is gondolj”. Semmi „ne aggódj miatta”.
Semmi.
Vissza kellett tartanom a lélegzetem, és emlékeztetnem
magam, hogy nem követtem el hibát. Nem hagyom
megtörténni.
Minden rendben lesz.
És milyen átkozott jól hazudtam.
 Hazudtam, mert hirtelen megszédültem, forgott a gyomrom,
és féltékeny voltam. Olyannyira féltékeny, hogy a tarkómat
vakargattam, pedig nem is viszketett. Az a kép élt a fejemben,
hogy amikor nem velem lóg, lefoglalja a White Oaks vagy
valami otthoni teendője. Nem… bulizik, ahogy régen is tette.
Hisz tudhattam volna.
De mindazok után, amit tett, tartoztam neki annyival, hogy jó
barát leszek. Meg tudom tenni érte. Megteszem érte.
A nappaliba értünk, ahol a The Sports Network ment. Senki
sem nézte, de ez nem változtatott a tényen, amin az esti
tudósítók vitatkoztak. Gondolom, CJ kapcsolta be.
Mert a reggeli ismétlés címe vastag betűkkel állt ott:
 
VAN ESÉLYE A WHITE OAKSNAK?
 
Középen a Michael B nevű tag ült, és persze hogy Zacről
kezdett el beszélni. Hangja erőteljes volt, és vibráló.
– Persze, mostanában megcsillogtatta a tehetségét, de ez nem
tart örökké! Több kell tőle! Zac Travis túl van karrierje csúcsán,
és nehezen hiszem, hogy nem csak mázlija van. Nem tud
konzisztens eredménnyel szolgálni, ami bármiféle hitet
ébresztene.
Éreztem, amint Zac megtorpan mögöttem, és nem kellett
megfordulnom, hogy tudjam, figyel és hallgatja.
Szóval megtettem az egyetlen dolgot, amit tudtam. A
távirányítóért nyúltam a kanapén, és csatornát váltottam.
 Azonban nem voltam elég gyors. Mert amint megfordultam,
láttam rajta. A szemében rejlő fájdalmat és bizonytalanságot. És
túl jól ismertem őt ahhoz, hogy ne tűnjön fel.
Utáltam. Egyszerűen nem bírtam elviselni. És tudtam, hogy
orvosolnom kell a problémát.
Így tettem, amit akkor szoktam, amikor kínosan érzem
magam: elmosolyodtam. És megkérdeztem:
–  Mit szólsz egy chalupához? Összedobtam egy új lejátszási
listát, és tűkön ültem, hogy emlékeztesselek, nem él minden
exed Texasban, bármit is állít a dal.
Beletelt egy másodpercbe, több azonban nem kellett.
De az arckifejezése megváltozott.
És a következő pillanatban hosszú, erős karja körém fonódott,
és erősen meleg, kemény testéhez húzott. Száraz, biztos ajka a
homlokomhoz, halántékomhoz és az arcomhoz nyomódott,
ahogy ölelve engem halkan azt mondta:
– Nem tudom, mihez kezdenék nélküled, kölyök.
Az igazság, hogy én sem tudom, mihez kezdenék nélküle.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Nem sok kínosabb dolog létezik, mint idegen helyen ébredni.

Lelkileg felkészültem rá előző este, amikor berendezkedtem
Trevor házának vendégszobájában, egy ajtóra CJ-től, kettőre
Zactől. A ház lenyűgöző, minden olyan tiszta – köszönhetően a
takarítószolgálatnak, akik hetente kétszer érkeztek –, és még
saját fürdőszobám is volt. Connie-val vagy a lakótársammal
mindig osztoznunk kellett a fürdőszobán.
Habár CJ és Zac biztosított róla, hogy Trevor leokézta az
ideiglenes maradásomat, akkor is furcsán hatott.
Nem ez az első alkalom, hogy szánalomból fogadtak be az
emberek. Így kötöttem ki a nagynénéméknél, miután Lupe
mama meghalt, a szüleim pedig úgy döntöttek, a lehető
leghamarabb visszatűznek a Dominikai Köztársaságba, hogy
aztán befejezhessem az utolsó gimis évemet. Senki sem akarta,
hogy egyedül éljek, és a jelzálogot sem tudta senki fizetni, így
eladták mama házát. Ha más lenne a kapcsolatunk Connie-val,
azt gondolnám, szánalomból vett magához, de őt és Richardot
ismerve, tisztán tudtam, mit ajánlanak.
Akárhogy is.
A ház üres volt, amikor lementem a földszintre.
Gondoskodtam róla, hogy reggeli után feltakarítsak magam
után, lezuhanyoztam, aztán leültem a konyhaszigethez néhány
órát dolgozni a laptopomon. Az ebédet készítettem, majd
leültem enni, amikor megcsörrent a telefonom.
A képernyőre pillantottam, és szitkozódtam.
–  Igen? – vettem fel azzal a tudattal, hogy bánni fogom ezt a
beszélgetést.
– Blanca, Gunner vagyok.
Nem mondod. Munkahelyi telefonról hívott, amit
AMAIOHOUSESZAR néven mentettem el. És komolyan újra
Blancának nevezett? A gyomrom forgott a bosszúságtól, és a
villámat a tányéromra tettem.
– Igen? – feleltem foghegyről.
Ő azonnal belevágott.
– Arra gondoltam, ha már fizetett vakáción vagy…
Vakáció? Volt mersze így nevezni?
–  …meg tudnád kérni a barátodat, Zacet, hogy beugorjon, és
posztoljon egy-két képet, hogy itt edz?
Mekkora seggfej. Fintorogtam, és hitetlenkedve ráztam a
fejem. Tényleg azt várta, hogy igent mondjak?
– Nem, nincs ideje rá – feleltem egyenesen. Mi a legrosszabb,
amit tehet? Kirúg?
Éles hang hallatszott.
– Nem?
– Nem. – Tudhattam volna, hogy nem adja olyan könnyen azt
a betegszabadságot. Sőt azon lepődtem meg, hogy ilyen sok
időbe telt, mire felhívott a tervével. Több mint valószínű, már
akkor kipattant a fejéből, amikor felajánlotta. – Ez minden,
amiért hívtál?
– Nem? – ismételte döbbenten.
Reméltem is, hogy ledöbbent.
–  Nem – erősítettem meg. – Nem ér rá. Ahogy legutóbb is
mondtam, amikor kérdezted. Mennem kell, szia. – Mielőtt bármi
mást mondhatott volna, letettem. Épp felhorkantam a
pofátlanságán, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és egy ismerős
hang szólt:
– Kölyök?
–  Itt vagyok – kiáltottam, miközben leraktam a telefonom,
elmentettem a jelenetet, amit eddig vágtam, és megfordultam a
bárszéken. Zac akkor lépett be egyik kezében sporttáskával,
másikban vizespalackkal.
Egyetlen furcsa volt rajta: a bizarr mosolya.
– Mi a baj? – kérdeztem azonnal.
Egy pillanatra megtorpant, ahogy a falhoz dobta a táskáját,
aztán felém sétált. Zac hátulról a nyakam köré fonta az alkarját,
és kétszer megpuszilt, közvetlenül a szememnél. Áradt belőle a
frissen zuhanyzott illat, és imádtam. Talán túlságosan is.
–  Aranyom, te honnan tudod mindig, ha valami baj van? –
kérdezte, és az arca megtelepedett a fejem tetején. Ami szintén
túlságosan tetszett.
Ha már ilyen bújós akar lenni… leszegtem az állam, és
ajkamat az alkarjára nyomtam.
 –  Mert túl jól ismerlek. Ennyi év alatt szinte minden
lehetséges arckifejezésedet láttam már. És extra sápadt vagy.
Beteg lettél?
Nem mozdult, arcát továbbra is a fejemen tartotta, és
éreztem, amint a mellkasa emelkedik és süllyed mellettem.
– Zac? – Megfogtam az alkarját, és próbáltam felfelé billenteni
a fejem, hogy ránézhessek. – Ha nem akarsz róla beszélni…
– Azt hiszem, lázam van.
A karját kellemesen hűvösnek éreztem a kezem alatt… és nem
tűnt különösen kipirultnak, amikor bejött. A Zac-érzékelőim
megkergültek.
– Akarod, hogy ellenőrizzem? – kérdeztem gyanakodva.
Szünetet tartott, aztán bólintott.
–  Akkor lehajolni – mondtam, és éreztem, amint a karja
megfeszül.
– Micsoda?
– Rektálisan nézem meg. – Felröhögtem. – Az a legpontosabb,
te hazug. Mi a bajod valójában?
Kicsit hátrahúzódott. Helyes arca továbbra is
kényszeredettnek tűnt, még akkor is, amikor összehúzta a
szemét, és azt mondta:
–  Próbálom bemesélni magamnak, hogy nem vagyok jól –
ismerte be szégyenlősen. Ami nála ritka, mivel hihetetlen
testében nem sok szégyenlősség lakozott. Mármint a testében. –
Egy óra múlva PRP-kezelést kapok a térdemre.
– Mi az a PRP?
 Zac kihúzta a mellettem lévő bárszéket, magához húzta a
tésztámat, és enni kezdett, miközben elmagyarázta, hogy olyan
kezelés, amely során a vérlemezkéket visszainjekciózzák a
testbe, hogy csökkentsék a gyulladást a térdében. A helyzet az…
végig kókadtnak tűnt, ahogy mesélt róla, és nem lepődtem meg,
amint megértettem.
Vért kellett venni tőle, ami már magában elég. Aztán pedig
több ponton befecskendezték. Legtöbb embernek nem lenne
nagy kunszt, és egy részem meglepve tapasztalta, hogy ez
továbbra is kikészíti, tekintve, hogy harmincöt lesz, és több
mint valószínű, hogy átesett már jó néhány szteroidinjekción
életében.
De láthatóan Zac továbbra is tartott a tűtől.
Vagy nem félt, ahogy ragaszkodna hozzá, ha szóba hoznám.
Kimondatlanul is értettem őt.
Ez volt az ő piszkos titka.
Felálltam, bekanalaztam a megmaradt tésztát a korábbi
tálamba, amit ő tovább pusztított, és villát ragadtam.
Felszúrtam egy kevés tésztát és csirkehúst, és figyeltem az arcát,
ahogy megpróbálta átterelni a témát a papával folytatott
beszélgetésére az ideúton.
De engem nem tudott átverni.
– Zac? – kérdeztem, miután lenyeltem egy darab húst.
– Hmm? – kérdezte, ahogy bekapta a tésztát.
–  Nem mintha szükség lenne rám… de szeretnéd, ha veled
mennék a kezelésre? Így haza tudlak hozni, ha… nem éreznéd
jól magad utána.
Nem érezné jól magát utána. Pff.
Emlékszem a történetekre, amikor minden hónapban elájult,
mert bizonyos ideig allergia elleni oltást kellett kapnia, amikor
fiatalabb volt.
Kék szeme engem lesett, ahogy felszúrt egy darab karfiolt, és
lassan megrágta.
–  Van időd? – kérdezte körültekintően. – Eredetileg intéztem
volna fuvart oda meg vissza.
Nem mertem se nevetni, se mosolyogni. Nem óhajtottam
megbántani őt. Mert semmi kétség, ha eljön a nap, amikor
meglátok egy repülő csótányt, biztos torkom szakadtából
ordítok, hogy ölje meg.
–  Ha kocsit akarsz fogadni, csak nyugodtan. De el tudlak
vinni, ha szeretnéd.
A köztünk lévő tálat vizslatta, és felém tolta az utolsó falatot.
– Oké. – Megköszörülte a torkát, és ujjpercét a szemöldökéhez
dörzsölte. – Rendben. Legyen.
 
 
–  Mr. Travis, kérem, kövessen – szólt egy órával később egy
szép, khaki-nadrágos, betűrt blúzos nő.
Zac és én annak a kis létesítménynek az apró várótermében
foglaltunk helyet, ahová az edzője leszervezte a kezelést.
Útközben bevallotta, hogy ismert néhány embert, aki kapott
ilyen kezelést, de neki ez az első. Egy kézzel vezettem az autóját,
és mindenemmel próbáltam nem meglepettnek tűnni, ahogy
felajánlotta.
Egy világoskék szempár siklott rám.
És össze kellett szorítanom az ajkam, nehogy elmosolyodjak,
ahogy arra próbált kérni, hogy kísérjem be.
Meghatott.
És nem akartam tönkretenni.
– Mehetek én is? – kérdeztem az ápolónőt, tudva jól, hogy úgy
hangzom, mint egy tapadós barátnő, de tettem rá. Csak azért
akartam bemenni, mert úgy éreztem, szüksége van rám.
Zacre pillantott, elmosolyodott, és bólintott.
Meglehetősen biztos voltam benne, hogy Zac a szokásosnál
nehezebben lélegzik, ahogy az ápolónőt követte, nekem pedig
az ajkamba és a nyelvembe kellett harapnom, nehogy
felröhögjek a kétségbeesetten leplezett idegességén.
A derekára tettem a kezem, éreztem, milyen edzett, és
támogatóan megszorítottam.
Egyik kezét az enyémre tette, és ott tartotta, miközben
szorosan követtem őt az aprócska vizsgálóba. Bemutatkoztunk,
amikor Zac helyet foglalt a vizsgálóasztalon, és láttam, amint
sikertelenül próbálja nem kapkodni a levegőt.
Már sápadt volt, vagy legalábbis sápadtabb, mint amikor
hazajött.
Az ápolónőnek is feltűnt, mert tekintete Zac remegő kezéről
az arcára siklott.
Összenéztem a nővel, és egymásra mosolyogtunk.
 Ő is tudta.
–  Oké, Zac, nem fog sokáig tartani. Leveszem a vért a jobb
karodból, aztán jöhet a térded. Ha szeretnéd, van egy kis
érzéstelenítő spray-m, ami segít, hogy ne érezz semmit, oké?
Az „igen, hölgyem” válasza kis híján megölt.
Hisz okkal jöttem ide, ha tagadni is próbálta.
–  Hé, Zac? – kérdeztem, mielőtt helyet foglaltam az asztal
mellett, és közelebb gurultam hozzá.
A kék szempár rám siklott, és az ádámcsutkája vadul
remegett.
– Igen, Bibi? – kérdezte gyenge hangon.
Kezemet a combja és a keze közé helyeztem, ujjaimat a
tenyerébe csúsztattam, és összefontam őket. Jéghideg volt.
Rövidnadrágot viselt, és ujjaim alatt éreztem a szőrszálait.
–  Újra felhívtam a WatchTube-ot. Még nem árulják el, mi a
helyzet. El tudod ezt hinni?
– Nem akarják elmondani, mi van? – kérdezte, és tekintete a
nő irányába mozdult, aki tűket és a fene tudja, miket vett elő.
–  Nem – feleltem egy remegő sóhajjal. – Annyit mondanak,
„nyomoznak” az ügyben. Micsoda szemetek. És hogy „adjak
időt”. – Tekintete nem mozdult az ápolónőről, aki a tű
csomagolásával babrált. – Mit szólsz hozzá? – kérdeztem, és
megpróbáltam magamra terelni Zac figyelmét. – Megint
megríkattak.
Erre komoran felém fordult.
– Ne sírj. Visszaszerezzük, ahogy ígértem. Megkérem Trevort,
hogy próbáljon elérni valakit, és rendezzék az egészet.
Remek, engem nézett.
– Nem kell megtennie, de ha te szeretnéd… – Elmosolyodtam.
A szemem sarkából láttam, amint Zac jobb karját kihúzzák, és
tudtam, hogy hamarosan leveszik a vérét, így megszorítottam a
másik kezét. – Biztos vissza fogom kapni, de levették minden
videómat, mi lesz, ha nem tudják visszaállítani?
– Akkor elintézzük, hogy visszaállítsák őket – közölte, ujjai az
enyémeket masszírozták. – Felkészültél a fotózásra? Mikor lesz?
–  Úgy-ahogy. És jövő héten. – Elhadartam neki a dátumot,
amikor Trevor házában fotózunk. – Hazai meccsed lesz, szóval
megpróbálom kipaterolni a házból, mire végzel, hogy
pihenhess.
Száját összeszorította.
– Miért kell elzavarnod? Én is látni akarok mindent. Bármire
szükséged van, csak szólj. – Ujjai tovább masszíroztak. – Olyan
büszke vagyok rád, Bibi.
– Én is büszke vagyok rád, öreg.
Engem nézett, amikor megszólalt a telefonja. Elengedte a
kezem, kihúzta azt a farmere elülső zsebéből, vágott egy fejet,
és a combja tetejére fektette, mielőtt annyira felém hajolt, hogy
újra megfogja a kezem. Nem nézett az ápolónőre, aki azóta
levette a vérét, és valami centrifugába helyezte, ami szorgosan
tette a dolgát, így tudtam, hogy le kell kötnöm őt, amíg be nem
fejezik a kezelését. A figyelmem azonban egy pillanatra
elkalandozott.
 Egy lány hívhatta?
Egy csinos vörös Houstonból?
Vagy egy szőke Dallasból?
Talán egy barna Oklahomából?
– Miért vágsz ilyen fancsali képet? – kérdezte halkan.
Összenéztem vele, megráztam a fejem, és kizártam azt a kicsi
– na jó, talán nem is olyan kicsi – féltékenységet a gyomromban.
A mellkasomban. És a fejemben.
– Mire gondolsz?
Ismét a fejemet ingattam, tudva, hogy le kell foglalnom őt, és
nem játszanom a féltékeny barátot, akinek semmi joga így
érezni.
– Mondd el – erősködött.
Oké. Mélyen a szemébe néztem, és ismét vállat vontam.
–  Komolyan annyi csaj neve szerepel a telefonodban, hogy
oda kell írnod, hogyan néznek ki, és mivel foglalkoznak, hogy
emlékezz rájuk? – kérdeztem, és erősen próbáltam nem mutatni
érzelmeket.
Az ujjai megrándultak az enyém körül, és mókás arckifejezés
ült ki az arcára, mintha a kérdésemen töprengene. Zac még a
telefonjára is lepillantott, ahogy átgondolta.
–  Én… – Becsukta a száját, de ismét összenézett velem.
Szemöldöke összeszaladt, és a hazatérése óta először egy kis
szín szökött az arcára. Rózsaszín, ha konkrét akarok lenni.
–  Nem gáz, csak szeretek kíváncsiskodni – hazudtam, és egy
mosolyt villantottam felé, ami remélhetőleg természetesre
sikerült. – Nem kell elmondanod semmit, Zac.
–  Még csak nem is ismerem őket – mondta csendesen egy
pillanat múlva. – Sosem veszem fel vagy írok vissza nekik.
Többé nem.
Mi a fenéért hoztam egyáltalán szóba? Be kellett volna
fognom a számat, és a saját dolgommal foglalkoznom.
Hirtelen forogni kezdett a gyomrom.
– Régóta nem – tette hozzá halkan, amire a padlóra szegeztem
a tekintetem. Láttam, amint megpöccinti a telefonját, ami a
mozdulatra egy centit mozdult a combján. – Töröld ki őket
nekem.
Úgy tettem, mintha a körmömet nézegetném a combom
között.
– Mindegyiküket – folytatta szelíd hangon, amivel nem tudott
megtörni.
Megráztam a fejem, és előregörnyedtem, homlokomat a
combjának nyomtam, tekintetemet a csempére szegeztem.
–  Túl drágán dolgozok. Nem akarnál órabérben dolgoztatni
érte – motyogtam. – És kezd megfájdulni a fejem – közöltem,
miközben kiegyenesítettem az ujjaimat, és megpróbáltam
kicsúsztatni őket az övéből.
Ő azonban nem hagyta.
Millió dolláros ujjai fogva tartottak.
– Akarod tudni, hogyan szerepelsz a névjegyzékemben?
Vállat kívántam vonni, de ez túl személyes téma.
– Tökmag?
 –  Nem. – Ujjai kimozdultak az enyémek közül, de mielőtt
lehetőségem lett volna elemelni az öklömet, visszatért, és a
hüvelykujjamat kezdte simogatni, majd a többivel folytatta. –
Próbáld újra.
Ezúttal vállat vontam.
– Bianca?
– Dehogy. – Újra összefűzte az ujjainkat, és akkor észrevettem,
hogy már nem olyan hidegek vagy nyirkosak.
– Nem tudom, Zac – mondtam.
A combja a homlokom alatt megrázkódott.
– Találgass.
Erősen próbáltam elfojtani egy sóhajt.
Szeretett engem. Természetes, hogy szerette a nőket, és
lefeküdt velük. És természetesen a nők sorban álltak, hogy
kaphassanak az alkalmon, és valószínűleg ugrottak a
lehetőségre, hogy megszerezhessék a számát.
Én is egy lennék közülük.
Már ha valaha lett volna rá lehetőség. De nem volt.
És ez nem az én hibám.
Ha nincs a barátságunk, nem növünk fel együtt, vagy ha nem
jönnénk ki ilyen jól egymással, nem barátkoznék vele. Nem
lenne az életem része, és pont. Egy a millióhoz volt az esélye,
hogy újra találkozzunk. A körülmények kapcsoltak össze
minket.
Nem akartam büntetni, amiért nem viszonozza az érzéseimet.
Hiszen ostoba, értelmetlen érzések, amelyek mást sem tettek,
mint bonyodalmat és fájdalmat okoztak.
Ezért minden tőlem telhetőt megtettem, hogy könnyedebb
hangot üssek meg.
– Oké. Bianca a szakács?
A lába ismét megmozdult a homlokom alatt.
–  Nem. Nincs szükség semmire a neved után – közölte
nyugodtan.
Mélyen a szívembe kellett ásnom, hogy viccelődni tudjak.
– A főnök?
Felkacagott.
– Nem. Az én texasi Törpillám.
Erőtlenül felhorkantam, és éreztem, amint újra az ujjaimmal
babrál.
– Bibi… – kezdte mondani, mielőtt az ápolónő félbeszakította.
–  Zac, érzéstelenítem a térded, és kezdem a kezelést,
rendben? Érezhetsz némi nyomást.
Erre felegyenesedtem, és ismét összefontam az ujjainkat. Hisz
lelki támasznak jöttem. És akkor ébredtem rá, hogy helyesen
cselekedtem, amikor sápadtan meredt a nőre, mintha az
megölni készülne a tűvel.
– Ne felejts el lélegezni – emlékeztette.
Zac azonban nem vett levegőt. Csak a tűre meredt.
– Hé. – Megszorítottam az ujját.
A nő engesztelőn felemelte a kezét.
– Semmi baj, Zac.
Uram atyám.
 Erősebben szorítottam a kezét.
–  Hé, öcsi. Rám nézz. Hagyd, hogy végezze a munkáját. Igazi
bajnokként végigülted, amikor engem összevarrtak.
Oké.
Három percig bírta, mielőtt elájult.
 
 
– Hogy érzed magad? – kérdeztem őt néhány órával később.
A kanapén ült, fejét a támlájának támasztotta. Tekintete rám
siklott anélkül, hogy a feje többi része felém mozdult volna.
– Jól vagyok – felelte hihetően.
Egy órával ezelőtt kicsit sem hangzott vagy festett ilyen jól.
Minden lelkierőmre szükség volt, hogy ne röhögjem szét az
agyam, amikor kinyitotta a szemét, és megkérdezte: – Mi
történt?
Addig bírtam magamban tartani, amíg nem szaladtam át a
szomszédos boltba narancsléért, amit benyakalt az ápolónő
által biztosított üveg víz után. Miután Zac szeme fennakadt, a
nő elmesélte, hogy a férfiak gyakran elájulnak véradás vagy
injekciók alatt.
Ezt közöltem vele a hazafelé vezető úton, de ő csak csúnyán
nézett rám, és azt mondta:
– Ha nevetni akarsz, aranyom, csináld csak.
Csak azért, mert nagyon szerettem őt, visszatartottam, és
próbáltam komoly képet vágni, ahogy közöltem:
– Nem fogok nevetni. Előtte is tudtam, hogy ki vagy borulva a
tűktől. Én meg egy póktól ájulnék be.
– Egy pókkal elbírok.
Csak egy icipici tűvel nem. Hangosan nem mondtam ki, csak
gondoltam rá. Amint visszanyerte az eszméletét, és a
vérnyomása rendeződött, elhagytuk a létesítményt, és
hazaindultunk. Otthon lefektettem a kanapéra vizes ruhával a
fején. Míg szundított, én dolgoztam a laptopomon, és próbáltam
nem gondolni a csatornámra, amit örökre elveszíthetek.
Lehuppantam a heverőre a térde mellett, és megfogtam az
egyiket.
– Kérsz vizet? Vagy bármi mást?
Felhorkant.
– Egy hátvakarás jólesne.
Hátvakarás?
Ismét felhorkant.
Fenébe már.
–  Rendben. Gyere, te elkényeztetett gyerek. A nagymamád
csinált belőled ilyen szörnyeteget? Mert anyukád biztos nem.
Kuncogva arrébb csúszott a heverőn, és megpaskolta a helyet
közte és a karfa között, én pedig hátrébb kígyóztam. A kezem
azonnal a vállára repült, éreztem bőrének melegét a felsőjén
keresztül, ahogy megdolgoztam az izmait.
Úgy csinált, mintha egy kis ájulás helyett egy műtéten esett
volna át. El kell mesélnem az egészet Boogie-nak, hogy jót
nevethessen. Ő lesz az egyetlen, aki megérti.
– Jó így? – kérdeztem tőle pár perc múlva.
 –  Ó, ez nagyon jó – nyögte Zac, előregörnyedt, pólója pedig
szorosabban feszült izmos hátára.
Felhorkantam, ahogy a hüvelykujjamat mélyebben fúrtam a
hátába, olyan erősen dolgoztam meg az izmokat, amennyire
tudtam.
–  Olyan hangokat adsz ki, mint aki nem kapott masszázst
ebben az évszázadban, te perverz.
Egy nyögéssel felelt, amire ismét felhorkantam.
– Olyan jó érzés, amikor te csinálod.
–  A csapat nem fizet meg embereket ugyanezért? Ők jobban
értenek hozzá, mint én.
Zac a fejét ingatta, ahogy az előrehanyatlott.
–  Igen, de egyikük sem visz bele annyi szeretetet, mint te. –
Újabb nyögése egyenesen a mellbimbómig hatolt. – Ó, igen, pont
ott.
Hú, apám, ez rossz ötlet volt. De most már késő. A nyaka
tövébe mélyesztettem az ujjam, és egyik kezem felfelé haladt,
hogy végigmasszírozzam a gerincoszlopát, és éreztem, ahogy
elolvad a kezem alatt.
Egyikük sem visz bele annyi szeretetet, mint te.
Fogalma sem volt.
De pontosan így tettem, és emlékeztetett, hogy csupán néhány
napig maradok itt, és ki kell találnom, mihez kezdjek, hogy
elszabadulhassak innen. Zac nem tartozott felém felelősséggel,
és borzasztó ötlet lenne tovább maradni a kelleténél.
Megkockáztatni, hogy olyasmit lássak, amit kicsit sem
szeretnék.
El akartam hagyni Houstont? Tényleg Killeenbe vágytam? Vagy
Austinba?
Halványlila gőzöm sincs, és ez itt a legnagyobb probléma.
Alattam – vagyis a kezem alatt – Zac szinte dorombolni
kezdett, ahogy jobban begörbítette a hátát.
– Ezért megfizetnélek minden egyes nap – duruzsolta.
A kezem kezdett fáradni, és elengedtem őt, mielőtt
ujjbegyeimet lecsúsztattam az oldalán, és megcsikiztem a
bordájánál. Karját az ujjaimra csapta, és csapdába ejtette őket.
– Kegyetlen vagy.
Felnevettem, miközben megpillantottam CJ-t, aki lefelé tartott
a lépcsőn a nappaliba, amikor én ismét csiklandozni akartam
Zac oldalát.
– Valóban? Kegyetlen lennék?
Biztosan elég nyomást helyeztem rá, mert élesen beszívta a
levegőt:
– IGEN!
– Megint Zacet piszkálod? – kérdezte CJ, ahogy apró mosollyal
elsétált mellettünk.
–  De még mennyire. – Zac hátradőlt, talán abban a
reményben, hogy eltol az útból, és elengedem, miközben azt
mondta: – Látod, hogyan bánik velem? Ahogy bántalmaz
engem, CJ?
Tarkója a vállamra került, és épp annyira lökött el, hogy az
ujjam ne férhessen hozzá a bordájához, én azonban a vállán
állapodtam meg, és nevetve megböktem a fejét.
– Ezért megmondasz anyucinak? – csúfolódtam.
Elfordította a fejét, a kék szempár pasztellszíne ellenére is
áthatóan bámult.
– Igen – vágta rá, de láttam, amint szája egyik sarka mosolyra
húzódik.
– Árulkodós.
Mosolyogva felhorkant, és nem mozdult, súlyát rám helyezte.
– Mit csinálsz az este további részében? – érdeklődött.
–  Nem tudom. Válaszolok néhány levélre. Minden mai
teendőmet megcsináltam. Nem is olyan rossz otthonról
dolgozni. Te?
Amint kimondtam a kérdést, meg is bántam.
De ő a fejét ingatta.
–  Semmit. Nincs sok kedvem semmihez az alacsony
vércukorszintemmel. – Olyan pillantást vetett rám, mintha arra
várna, ellentmondjak, hogy pont ezért ájult el.
De én csak összeszorítottam a szám.
– Nézzünk egy filmet?
–  Mit fogtok nézni? – szólt oda CJ a konyhából. A hangokból
ítélve kivett valamit a hűtőből, és készült felmelegíteni azt.
– Nem tudom, mi megy a tévében, nem néztem meg, de biztos
találunk valamit – felelte Zac, mielőtt ismét hátradőlt, hogy az
arcomba nézzen. – Hacsak nincs randid vagy ilyesmi.
–  Nézzünk filmet – mondtam. – Jól jönne egy kis
kikapcsolódás.
 – Gondolom, Miss Népszerű.
–  Átkúszok a padlón, amikor alszol, leveszem a zoknid, és
megcsiklandozom a talpad, ha tovább szórakozol.
Elvigyorodott. Aztán megpróbált a fülembe bökni.
Anélkül, hogy odanézett volna, megragadta a távirányítót, és
váltogatni kezdte a csatornákat. Nem gondoltam sokat bele,
amíg fel nem ült, és hátracsúszott a heverőn, csípője az
enyémhez nyomódott, lába az enyémet súrolta. Egyik karja a
tarkóm köré fonódott, és az oldalához húzott.
Aztán ránk dobta a takarót.
Csak kedves veled, mondogattam magamnak, ahogy
előrenézett, és nyomkodta a filmcsatornákat.
Szeretett… összebújni.
És én voltam a szerencsés lány a közelében, akivel
csinálhatta. A veszélytelen fajta, akivel kényelmesen érezte
magát.
Szerencsés én.
 HUSZADIK FEJEZET

Körülbelül két héttel később a földszinten mosogattam, és

hallgattam, ahogy Zac telefonon beszél az ügynökével – CJ
elment ügyet intézni –, amikor megszólalt a csengő.
Ő kérdőm rám pillantott, amire vállat vontam. Nem mintha
meghívtam volna valakit.
A fotóson kívül senki sem járt itt. Továbbra is alig tudtam
elhinni, hogy megtörtént, nemhogy milyen szép képek
készültek. Öt napba telt elkészíteni minden fotót.
Öt nap Zac szabad hetén – egyfajta szünet, ami minden
csapatnak kijár a szezon során –, amit azzal töltött, hogy a
kanapéról vagy a konyhából ámuldozott a nő munkáján.
Segített főzni, feltakarítani, és egész idő alatt erkölcsi támaszt
nyújtott.
Egy részem azt várta, fogja magát, és lelép nyaralni, ahogy CJ
is tette, aki Amarival és egy másik játékossal, akinek nem
emlékszem a nevére, a Virgin-szigetekre ment. Ő azonban még
a szeretett anyukáját és nagypapáját sem látogatta meg.
Helyette velem lógott. Elmentünk bevásárolni, moziba, a partra,
habár őrült szél fújt, és tettünk néhány hosszabb sétát.
Ha pedig nem zavar be a tény, hogy továbbra sem kaptam
vissza a csatornámat, nagyszerű hetet tölthettünk volna együtt.
De a veszteség a fejem fölött és a szívemben lebegett, noha
próbáltam nem gondolni rá, mivel a hívogatásukon és a
levelezgetésen kívül nem sokat tehettem.
Na mindegy.
Mire a mosogatószert leöblítettem a kezemről, és
megszárítottam, a csengő újra szólt. Zac a telefon mikrofonjára
tette a kezét.
– Adj egy percet, aranyom, és nyitom.
– Hagyd rám – tátogtam.
Neki a következő szezonról folytatott beszélgetésére kellett
koncentrálnia. Egész idő alatt hallgatóztam, és pontosan
tudtam, miféle tervet ötöltek ki.
Aláír még egy évet a White Oaksszal, ha kell nekik, ha pedig
mégsem, akkor megy máshová.
De mind egyetlen dolgon állt vagy bukott: a szezon további
részén.
Ha sikerül a rájátszásba juttatnia a csapatot – amiért
mindenemmel imádkoztam –, volt esélye. A White Oaks az idei
szezon meglepetése. Ez leginkább Zac irányításának és
játékstílusának köszönhető. Néhány nappal ezelőtt idegesen
követtem végig az arizonai meccsét, ahol az utolsó negyedben a
semmiből fordítottak. Örülök, hogy Trevor nem tartózkodott
otthon, mert torkom szakadtából üvöltöztem és ugrándoztam,
amikor Zac passza tökéletesen landolt CJ-nél, és megnyerték a
meccset.
 Aznap este fennmaradtam fánkot készíteni nekik, hogy
másnap reggel legyen mit enniük, amikor hazajönnek. Még
Deepa is küldött néhány tűzijáték emojit ünneplésképpen.
Néhány nappal ezelőtt elbúcsúztam tőle, amikor átugrottam
hozzá, és segítettem neki csomagolni, mielőtt hazaköltözött az
anyukájához. Őrülten hiányozni fog, de mennie kellett. Teszek
róla, hogy kapcsolatban maradjunk.
Továbbra sem tudtam, mihez fogok kezdeni nélküle és úgy
nagy általánosságban is. Zac segített az utolsó videómnál, de rá
nem számíthatok állandóan. Így sem hagytam abba a videók
készítését, felkészülve vártam a napot, amikor visszakapom a
csatornámat. Zac próbálta tartani bennem a lelket.
Na mindegy.
Persze, a jelenlegi szezon nem ért véget, de meg kell nyerniük
az elkövetkező néhány meccset, hogy a rájátszásba jussanak. Ha
bejutnak, az egy dolog. Ha pedig nem… nos, az teljesen más
végkifejletet hozhat Zac számára.
A ránehezedő nyomástól éjszakánként ébren forgolódtam.
Na meg a ténytől, hogy a WatchTube továbbra sem vette
vissza a csatornámat a szemétládáktól, akik feltörték és elvették
tőlem. A héten kivertem a balhét miatta, és a nézőim egy része
is zargatni kezdte őket. Sőt még néhány blogger barátom is
posztolt róla.
Csakhogy továbbra sem adtak tájékoztatást vagy kaptam
vissza a csatornámat.
De minél több idő telt el, annál inkább meggyőztem magam
róla, hogy visszakapom, és megállíthatatlan leszek. Nem fogom
hagyni, hogy valami seggfej markában maradjon. Ha kell, a
WatchTube-ot is beperelem miatta.
Csak el kell adnom a vesémet egy ügyvédért.
Vagy megkérdezhetem a két szeretett személyt, akik
gondolkodás nélkül kisegítenének, ha abbahagynám a
makacskodást.
Ha nem aggódnék annyira, amiért Zac jövője egy cérnaszálon
lóg, én nem tudom, mihez kezdjek az életemmel, és hol fogok
élni, és nem törik fel a csatornámat, kiugrottam volna a
bőrömből, amiért bizonyos szempontból haladtam előre az
életben.
Idővel minden jobbra fordul, éreztem. Csak nem szabadott
feladnom, és a célt kellett szem előtt tartanom.
És kilépni a munkahelyemről.
Úgy döntöttem, amint visszakapom a csatornám, megteszem.
A három hét betegszabadságom a végéhez közeledett, és készen
álltam, hogy búcsút intsek, mivel nem éreztem többé
kötelességemnek, hogy a Maio House-nál maradjak. A
felmondólevelemet előre megírtam, és a piszkozataim között
várt.
Most már csak a csatornámat kellett visszaszereznem.
Az ajtó felé indultam, miután ismét jeleztem, hogy nyitom, és
láttam, amint egy nő áll az üvegajtó előtt, egyik kezével egy
kisgyereket tartott a csípőjén, másikkal a telefonját fogta.
Csinos volt, egyenesen gyönyörű, és sokkal magasabb nálam.
A karjából szabadulni akaró csöppség pedig nem lehetett
hároméves.
Egy szomszéd?
Zac egyik… barátja?
A nőnek sötétszőke haja volt, sötétzöld hajvégekkel. A kicsi
sötét hajú és barna bőrű. Intettem az üvegen keresztül, és a
nőnek egy másodpercbe telt, mire meglátott, aztán hezitálva
felemelte a kezét.
Ó, ne. Kérlek, istenem, csak ne Zac valamelyik nője legyen. Még
nem akartam ilyen hamar lelépni. De megtenném, simán
megtenném.
Felkészültem rá, üres óráimban agyaltam rajta, mióta
beköltöztem ide. Lelkileg megacéloztam magam, vagy
legalábbis szerettem így hinni. De abban a pillanatban
elfogadtam, hogy rohadtul nem sikerült felkészülnöm.
És ez megrémített.
Kinyitottam az ajtót, szorosan az oldalamnál tartottam azt, és
próbáltam mosolyogni, ahogy odaköszöntem:
– Szia.
A nő valamivel idősebbnek tűnt nálam, arcán bizalmatlan
arckifejezés ült.
–  Szia – köszönt ugyanolyan megfontoltsággal, amit nem
tudtam hová tenni.
– Segíthetek?
A mosolya erőltetetté vált.
– Zac itt van?
 Pontosan ettől rettegtem. Összeszorítottam az ajkam, nem
tudtam, hogyan feleljek, mert… mi van, ha egy rajongó? Mi van,
ha valójában nem ismeri őt, és csak valahogy sikerült
kikutatnia a címét?
– Zac? – kérdeztem lassan, és még élt bennem a remény, hogy
nem azért jött, amire gondoltam.
–  Igen. Zac – válaszolta óvatosan, pillantása a kislányára,
majd rám siklott. Úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát. –
Próbáltam elérni, de nem veszi fel a telefont.
Nekem ezzel semmit sem mondott. Ki is találhatta az egészet.
– Vanessa vagyok – nyújtott kezet felém. – Te pedig…?
Vanessa.
Miért olyan ismerős ez a név?
Ó. A Vanessa, akinél nem volt szükség jelzőre a telefonjában.
Tucatszor láttam már, hogy tőle érkezik üzenet. Zac pedig
vigyorog, ahogy visszaír neki. Egyszer említette, évekkel ezelőtt
a lány mennyire mellette állt, de ennél többet nem tudtam.
A gyomrom kissé összeszorult, ahogy kezet ráztam vele.
– Szia. Bianca.
Kitörő mosolya teljesen váratlanul ért.
– A Tökmag?
Nem tudtam, örüljek-e neki, hogy tud rólam.
Ő is járt vajon Zackel? Azért jött, hogy folytassák a dolgot?
Nem mintha meglepne, hogy egy anyukával jár. Az sem lepne
meg, ha nem ez lenne az első alkalom.
És istenem, mennyire gyűlöltem ezt a kicseszett gondolatot.
 Hozzá kellett szoknom, tudtam jól.
De így is kiszökött minden levegő a tüdőmből.
–  Igen – közöltem, és próbáltam nem érezni rosszul magam,
amiért úgy hangzott, mintha síkosítás nélkül végeznének rajtam
végbéltükrözést.
Ő csak ragyogó mosollyal nézett rám, én pedig próbáltam
elképzelni simán Vanessa szép arcát a szeretetteljes, hálás Zac
előtt.
Elmerültem ebben a gondolatban, amikor egy mély férfihang
kiáltott oda:
– Itthon van?
Egy méretes alak haladt felfelé a járdán, a leparkolt terepjáró
felől közeledett, amit eddig észre sem vettem a felhajtón.
Azonban nem a hatalmas, robusztus alakja keltette fel a
figyelmem. Hanem a két kisfiú, akik egymás kezét fogták. Egyik
Oklahoma Thunderbirds-, a másik San Diego-mezt viselt.
És habár arcra fiatalnak tűntek, szép nagyra nőttek.
A férfi minél közelebb ért, annál jobban ismerősnek tűnt. Zac
régi csapattársa talán? Sötét haj, rövid szakáll, igazi
izomkolosszus, és vonzó, de nem Zac Disney-herceg szintjén,
hanem mint egy középkori harcos. Zacnél, CJ-nél és Amarinál is
nagyobb volt.
–  Nem tudom… – hallgatott el a nő, ahogy gyors pillantást
vetett rám, mert… tényleg nem tudta. Nem mondtam neki igent
vagy nemet.
–  Még mindig nem veszi fel a telefonját? – kérdezte a
nagydarab férfi, miközben a két fiút a karjuknál fogva
felemelte, és mindketten boldogan visongtak, amire a férfi csak
mosolygott.
Ismertem őt valahonnan. Csak arra nem tudtam rájönni, hogy
a Three Hundreds vagy a Thunderbirds időből.
– Nem…
–  Bibi, ugye nem próbálnak elrabolni? – kiáltott Zac ismerős
hangja a folyosóról.
Alig bírtam makogni valamit, mielőtt a nagydarab fickó, aki
biztosan a régi csapattársa lehetett, felkiáltott:
– Most már van időd felvenni a telefont?
Hallottam, amint Zac megtorpan mögöttem.
Aztán így szól:
– Aiden?
A két kisfiú közül az idősebb elengedte a nagydarab fickó
kezét, előrelendült, és torkaszakadtából sikoltotta:
– Zac bácsi!
Zac bácsi?
– Sammy? – mondta Zac. A másik fiú az apjába kapaszkodott,
de a kislány próbált bekukucskálni a folyosóra, szeme
érdeklődőn csillogott, ahogy megkérdezte:
– Zac bácsi?
– Igen, Zac bácsi, Fi. Emlékszel rá? – kérdezte simán Vanessa.
A kislány bólogatott.
Egy pillanattal később Zac megérintette a csípőmet, és a
kisfiút a vállán egyensúlyozta. Rám kacsintott, mielőtt a
kisgyerekes nőhöz lépett, szembetűnően figyelmen kívül hagyta
a nagydarab fickót, aki morcosan a szemét forgatta.
–  Hogy van az én két cukorfalatom? – kérdezte, mielőtt
megölelte Vanessát, aztán kitárta a karját a kislánynak. –
Emlékszel rám, Fiona? Én vagyok Zac bácsikád.
A pici lány egy pillanatig habozott, mielőtt biccentett, és Zac
felé nyújtotta a kicsi karját, hogy felvegye.
Egy perc sem telt el, Zacen két gyerek csüngött, egyik a vállán,
másik a karjában, aki puszit nyomott az arcára. Ha az magában
nem lenne elég aranyos, ő szélesen vigyorgott.
Uram, kegyelmezz a lelkemnek.
El kellett szakadnom tőle. Feltöltődni. Visszaterelni az agyam
az elvárásaim felé.
Emlékezni, nehogy koppanjak a jövőben, ha nem szabok gátat
a megvadult szívemnek.
–  Nem tudom, mit csináltál, hogy így értesz a gyerekek
nyelvén – motyogta a Vanessa nevű nő enyhe meglepettséggel,
de leginkább eltúlzottan, miközben Zac még egyszer megölelte.
– Egyébként jól vagyunk. De jobban lennénk, ha egyszer végre
felvennéd a telefonod, Zac.
Zac nevetve csiklandozta a kislányt.
–  Most akartalak visszahívni, édesem. Az ügynökömmel
beszéltem, Bibi pedig nem jött vissza, és már aggódtam, hogy
valaki el akarja lopni tőlem.
Mintha bárkinek is kellenék.
Zac felegyenesedett, felém fordult, és így szólt:
 –  Egy pillanat, aranyom. Nézd el az illetlenségem. Még egy
nagyon fontos személynek oda kell köszönnöm, aztán
bemutatlak titeket egymásnak. – Rám kacsintott, mielőtt a két
gyereket egyensúlyozva térdre ereszkedett, és a másik kisfiúra
vigyorgott. – Mizu, kishaver? Kapok egy ölelést vagy egy pacsit?
A kisebb fiú… aki olyan nagyra nőtt, lehetett akár három vagy
tizenöt éves, vállat vont, majd feltartotta a tenyerét. Zac
belecsapott. Aztán felállt, és valamivel feljebb billentette az
állát, hogy felnézzen a nála néhány centivel magasabb fickóra.
Farkasszemet néztek, aztán Zac kuncogva megpaskolta a hátát.
– Mi a helyzet, nagyfiú?
A nagyfiú akkorát csapott a hátára, amitől az én gerincem
kettétört volna.
Aztán végül a barátom visszafordult.
– Hol is tartottunk? Bianca, ő Vanny, és ő itt Aiden. Ezek a kis
angyalkák pedig Fiona, Grayson és Sammy. – A kislányt
rázogatta. – Az unokahúgom és az unokaöcséim.
A nagydarab fickó a szemét forgatta, de a szép nő, Vanessa
elvigyorodott.
–  Ők az egyik legjobb barátaim, habár évente csak egyszer
vagy kétszer jönnek látogatóba.
–  Tudod, egész biztos vagyok benne, hogy te is
ugyanennyiszer jössz hozzánk… – A nő félbehagyta a mondatot,
a méretes fickó felé hátrált, aki magához húzta őt, kezét a tőle
távolabb eső csípőjére tette.
Nagyon aranyosan mutattak együtt.
 –  Nem úgy volt, hogy holnap értek ide? – tudakolta Zac,
mielőtt suttogott valamit a kislánynak.
Vanessa vállat vont.
–  Meglátogattuk Dianát Austinban. Az öcsém üzleti ügyben
érkezett ide, szóval őt is meglátogattuk. Meg akartuk kérdezni,
akarsz-e velünk kajálni, de nem vetted fel, szóval úgy
döntöttünk, megnézzük, életben vagy-e.
Aiden gyors pillantást vetett a nőre, aki egy hatalmas, színes
kővel kirakott gyűrűt viselt, így feltételeztem, hogy a felesége.
– És?
A nő is egy pillantással jutalmazta, mielőtt felsóhajtott.
–  És látni akartam Trevor házát – ismerte be Vanessa. – Egy
részem még mindig nehezen hiszi, hogy nem egy koporsóban él
egy kastély mélyén.
Zac és a méretes fickó felnevetett, az ő hangja reszelősen
hatott Zac tiszta, boldog és sokat használt kacagásához képest.
–  Nem jártam még a szobájában, szóval nem tudom, miben
alszik. – Zac szabad könyöke megbökte az enyémet, kék szeme
az enyémre siklott. – Te láttad?
– Még nem – feleltem bizonytalanul.
Zac keze a tarkómon landolt, és megszorította, mielőtt
lecsúszott és a lapockáim között simogatott.
– Fáradjatok be akkor. Hagyom, hogy körbeszaglásszatok. Hol
akartatok enni?
A nő elhadarta egy hely nevét fél órára innen, ami nem is
igazán étterem, hanem családi szórakoztató központ
zsetonokkal és játékokkal, ahová korábban Guillermót és Luisát
is elvittem.
Ezzel azt hiszem, itt az ideje lelépnem.
– Nos, nekem akad néhány elintéznivalóm, de örültem a tal…
– Gyere velünk – szakított félbe Zac.
Lemaradt arról a részről, hogy nem mindkettőnket hívták?
Próbáltam a szememmel üzenni, mire gondolok, ám amikor a
mosolya csak nem hervadt, azt suttogtam:
– Öhm, hozzád jöttek.
Zac nem suttogott választ.
– Vanny, mondd neki, hogy ő is jöhet.
–  Természetesen te is meg vagy hívva. Nem tudtam, hogy te
vagy a Tökmag.
Gondolom, BIANCA FEKETEEDZŐT HOU-nak hitt.
Zac kacsintott, ami szintén nem segített.
– Aiden fizet – közölte.
Az Aiden pasi csak bámult rá, de Zac nem törődött vele.
– Jössz? – Bevetette a titkos fegyverét, ahogy eleresztette Zac-
mosolyát. – Kérlek?
Közölni akartam vele, hogy dolgoznom kellene, de… hogyan
mondhatnék nemet a könyörgésére?
Annyira kiismert engem.
Így történt, hogy egy órával később, miután mindhárom
gyerek pisilt, rájöttem, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem
ismeri Aident. Dallasban játszott, ahogy gondoltam. És bár
kétség sem fért hozzá, hogy a mérete alapján a védelem része,
bizonyára szerethették és csodálhatták, mivel a Houston-
szurkolók nem éppen rajonganak a Three Hundredsért. Mert
abban a pillanatban, ahogy megérkeztünk a családi helyre –
ahol az emlékeim alapján pizzát, burgert és csirkefalatkát
árultak –, úgy tűnt, minden szem a termetes fickóra és a Disney-
herceg irányítóra terelődik, aki pukibombákkal dobált.
Ha engem kérdeznek, az Aiden srác sem volt piskóta, de Zac…
hát, Zac az Zac. Ha valakin legeltetni akarom a szemem, ő lesz
az. És nem csupán a felépítése, hanem a többi része miatt is. A
dolgok miatt, amit kívülről nem látni.
Elég arra gondolnom, hogyan szórakozott a gyerekekkel, és
mennyire elárasztotta őket a szeretetével, amint meglátta őket.
Meg sem kellett lepődnöm rajta, hiszen már akkor is szerette
a gyerekeket, amikor ő maga is az volt. Ennek élő bizonyítéka
lennék. Isten ments, hogy egy pici baba legyen a közelben, ő
biztos megpróbálja szétpuszilni és ellopni magának. Pedig
szívesen megtapasztaltam volna a saját szememmel. De így is
baromi aranyos volt a kis tipegővel, a fiúval, akiről megtudtam,
hogy hétéves, és a csendes testvérével, akinek a születési
anyakönyvi kivonata biztosan hazudott, hogy ötéves, mert
inkább tűnt tizenháromnak.
–  Segíthetek valamiben? – kérdeztem Vanessát, miután
megérkeztünk a hatalmas létesítménybe, fedett játszótérrel,
bowlingpályával és több száz játékkal. Az Aiden fickó nekünk
karszalagokat, a gyerekeknek pedig digitális „zsetonokat”
vásárolt. Zac mellett szóljon, próbált nyeregbe szállni a
pénztárnál, és a két srác a hitelkártyáikkal harcolt, amíg Zac a
szemét forgatva el nem rakta az övét.
– Tudnál figyelni Fire egy pillanatra? – felelte a nő, miközben
a kisebb fiú valami kérdést suttogott neki.
Zac oldalt állt, Aidennel beszélgetett, a legidősebb fiú pedig
fejét egészen hátrabillentve figyelte őket. Az elkapott szavakból
ítélve futballról beszélgettek.
–  Persze – feleltem, mielőtt leültem a mellette lévő üres
székre.
A hároméves őrülten hosszú, fekete szempilláival rám
pislogott, mire féltékenyebb lettem, mint amennyire egy felnőtt
nőnek szabadna.
Rámosolyogtam.
– Szépek a masnik a hajadban.
Nagy, sötét szeme rám pislogott.
– Anyu csinálta.
–  Hűha. Az én anyukám sosem csinált nekem ilyen szép
masnit – mondtam neki, és az arcom megrándult.
Ó, jaj, ez túlságosan mélyen érintett.
Az igazat megvallva, anyám csak akkor foglalkozott a
hajammal, amikor végre az Egyesült Államokban tartózkodott.
Istenem, ez megforgatta bennem a kést, ha jobban
belegondoltam. Két hete jelentkezett utoljára e-mailben. Még
egy képet is küldött magáról és apáról a helyiekkel.
–  Hány éves vagy? – kérdeztem tőle, elhessegetve a szüleim
gondolatát. A nyugdíjaskor felé közelítettek, de tudtam, hogy a
dolgok sosem fognak változni. Megbékéltem vele.
Válaszul a gyerek feltartotta két ujját, miközben Vanessa
elmagyarázta a férjének – Zac megerősítette az ideúton, és
sztorizgatni kezdett az együtt töltött néhány hónapjukról a
dallasi karrierje végén –, hogy a másik fiúnak pisilnie kell.
–  Fi, még egy ujj – javította ki az édesanyja, ahogy felénk
fordult.
Fiona megvillantotta három kis ujját, amire olvadozni
kezdtem. A szemem sarkából láttam, ahogy Zac elsétál Aidennel
és a két fiúval, gondolom, a mosdó felé.
–  Olyan édesek a gyerekeid – mondtam neki. – A fiúk
hatalmasak.
Vanessa kuncogott.
–  Az apjukra ütöttek. Azt mondtam Aidennek, hogy
tizenhárom éves korukra szakállat növesztenek, a nők pedig
felnőtt férfinak fogják hinni őket.
Felröhögtem.
– A kocsiban mondta is Zacnek, hogy a legidősebb – Sammy? –
lehet akár hét vagy tizenöt is.
Erre felkacagott.
– Mindketten több mint négy kilóval születtek.
Nem akartam grimaszolni, de megtörtént, amire ő csak
jobban nevetgélt.
– Ne aggódj, mindenki ilyen fejet vág.
Ezúttal én kínomban nevetgéltem.
– Bocsánat. És a kislány? – kérdeztem.
 –  Koraszülött volt, alig nyomott két kilót. – Keze a kislány
masniját csipkedte.
Zac az autóban elmagyarázta, hogy eredetileg csupán Fiona
nevelőszülei lettek volna, de néhány hónap múlva úgy
döntöttek, örökbe fogadják.
A nő a válla fölött hátrapillantott, mielőtt ismét felém fordult.
– Bianca, mielőtt visszajönnek, meg akartam kérdezni… hogy
van Zac? Úgy aggódtam érte. Annyira elfoglalt voltam, és velem
nem ugyanazt beszéli meg, mint Aidennel, így nem tudtam,
hogy érzi magát lelkileg.
Akarok egy szinte ismeretlen nővel Zacről beszélgetni?
Visszagondolva, amikor szó esett róla, és egy pillantást
vetettem az arcára, tudtam, mennyire törődik vele.
Szóval igen, akartam beszélni.
–  Most már jól. De elég feszült, tudod. A holt idényben
mondott néhány aggasztó dolgot. – Zavartan ráncolta a
homlokát, mintha most hallaná először. – De most a karrierjére
koncentrál, és nem jár el sokat, csak amikor együtt csinálunk
valamit. Nagy nyomás nehezedik rá, de továbbra is önmaga.
Már bólogatott, mielőtt a végére értem volna.
–  Nem tudtam a holt idényről. Tavaly tisztában voltam vele,
mennyire szenved, és hozott néhány ostoba döntést, amiért
szívesen kitekertem volna a nyakát, de meg akartam
bizonyosodni róla, hogy nem csak kamuzza, hogy jobban érzi
magát. – Szája egyik sarkát kicsit felhúzta. – Azt mondta,
szétrúgod a seggét, ha nem szedi össze magát.
 Felhorkantam.
– Á, nincs szüksége rám. Tudja ő, mit kell tennie.
Szemét kissé összehúzta, érdekesen mosolygott, aztán
megvonta a vállát.
– Aranyszíve van, de én akkor is…
– Miről pletykáltok?
Zac keze a fejem tetejére telepedett, ujjai a hajamba túrtak.
– Rólad – feleltem.
Felmordult, tovább masszírozta a fejbőröm. Legszívesebben
felnyögtem volna, olyan jólesett. És persze hogy ekkor kellett
megcsörrennie a telefonjának. Hallottam a sóhaját, és tudtam,
hogy előhúzza azt a zsebéből, amint levette rólam a kezét.
Megkocogtatta a vállamat.
– Amari az. Mindjárt jövök.
Hátradöntöttem a fejem, hogy összenézzek vele, és
bólintottam.
Ő rám mosolygott, mielőtt elfordult, és arrébb sétált. Amikor
visszafordultam az asztal felé, öt szempár szegeződött rám.
Három apró és két nagy. Vanessa volt az egyetlen, aki
mosolygott. A többieket nem is hallottam megérkezni.
Várakozva meredtek rám. Nem tudom, valaha fészkelődtem-e
ennyire gyerekek tekintete alatt. Mert tudtam, mire megy ki a
játék, mit akarnak tudni.
–  Soha nem bántanám vagy használnám ki őt. Azóta legjobb
barátok vagyunk, mikor nagyjából annyi éves lehettem, mint
Fiona – magyarázkodtam, remélve, hogy nem néznek tovább
úgy, mint egy főgonoszra.
Az idősebb fiú szeme összeszűkült gyerek-tini arcán.
– Mi a kedvenc színe?
– Sammy! – sziszegte Vanessa. – Ne beszélj ilyen hangnemben
vele, ez nem egy vallatás.
Szóval vallatni próbált? Kis híján röhögésben törtem ki.
Komolyan aggódott, hogy én… mit is? Bántom Zacet? Nem állok
mellette?
–  Anya, te mindig azt mondod, nem kell sok barát, kevés is
elég, ha jó emberek. És én látni akarom, hogy ő rossz vagy jó –
felelte a kisfiú szuperkomolyan.
Oké.
Összenéztem Vanessával, ahogy leszidni akarta, és próbáltam
üzenni a szememmel, hogy semmi baj. Biztosan megértette,
mert így szólt:
–  Három kérdés, mielőtt visszajön, és ennyi, de csak azért,
mert őt nem zavarja. Ugye nem feltételezzük, mit gondolnak
vagy éreznek mások?
– Nem, anya.
Biztos voltam benne, hogy Aiden is próbálta visszatartani a
nevetését, amikor rápillantottam. Tekintetével lyukat égetett a
feleségébe, és a szemével üzent neki valamit.
Aztán a kisfiú felém fordult, és megkérdezte:
– Mi a kedvenc színe?
Összekulcsoltam a kezem az asztal tetején, és azt feleltem:
– Zöld.
 A megfelelő választ adtam, mivel azonnal a következő
kérdésével bombázott.
– Mi a kedvenc kajája?
– Spagetti.
Valamivel összébb húzta kisfiúszemeit.
– Szereted őt?
Ez aztán az év kérdése. De az igazsággal feleltem.
– Nagyon is.
A mellettem lévő széket kihúzták, és a következő pillanatban
Zac lehuppant, és megkérdezte:
– Most mi a téma?
Oldalba böktem.
– Még mindig te.
A keze közvetlenül a lapockáim között landolt, ahogy
elmosolyodott.
– Mi van velem?
–  Szeretnéd tudni, mi? – viccelődtem, mielőtt az idősebb fiú,
Sammy, a kaja után érdeklődött.
Néhány perccel később rezegni kezdett a telefonom.
Rápillantottam.
 
ZAC IS KIRÁLY 2 új üzenet.
 
Mikor írta át újra a nevét?
Megnyitottam az üzenetet.
 
 ZAC IS KIRÁLY: Utána akarsz velem lógni?
 
Mit akart vajon csinálni? Elgondolkodtatott. De tényleg meg
kellett volna vágnom egy videót. Ide is csak azért jöttem, mert
megkért rá.
Visszaírtam neki.
 
Én: Inkább visszamennék Trevorhoz, ha nem baj. Van néhány
sürgős elintéznivalóm.
 
Csak fél órával később, amikor egy pizzát marcangoltunk –
miközben Aiden három salátát tolt be –, vettem észre, hogy
visszaírt.
 
ZAC IS KIRÁLY: Ahogy akarod, aranyom.
 
 
Az éjszaka közepén lementem egy pohár vízért, amikor
kikukucskáltam a bejárati ajtón.
És lefagytam.
A felhajtón csupán két autó állt: a CJ kocsija és az enyém. Egy
bizonyos BMW-nek nyoma veszett.
A szobámba visszatérve üzentem Zacnek.
 
Én: Jól vagy?
 
Egy órát vártam a válaszra, ami sosem érkezett meg.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Másnap reggel a mobilom csörgésére ébredtem.

Morcosan és fáradtan meredtem az ismeretlen New York-i
számra a képernyőn, ahogy fél szemmel az arcomhoz emeltem
a készüléket.
A WatchTube lenne?
– Igen? – Reméltem, nem tűntem olyan fáradtnak, mint ahogy
éreztem magam. Kényszerítettem magam, hogy visszaaludjak,
miután egy órát vártam Zac válaszára, és nyugtalanul
forgolódtam az ágyban. Valahányszor felébredtem, ránéztem a
telefonomra, hogy érkezett-e valami, de csak a nagy semmi
fogadott. Csak néhány e-mail és közösségimédia-értesítés.
Egy idegen hangjára számítottam, de nem így történt.
– Bianca, Trevor vagyok. Hol a fenében van Zac?
Mindkét szemem kipattant, ahogy az előző este förtelmes
érzései – az emlék, hogy az autója nem állt a felhajtón – újra
fellángoltak. Durván, ostobán és nyughatatlanul.
És totál értelmetlenül, hisz ki voltam én, hogy
féltékenykedjek? Ő a barátom, semmi több. Ennél nem is
vártam többet.
– Nem tudom, Trev – feleltem őszintén.
 Mert nem akartam beköpni őt. Nem volt szükségem a
részletekre, de Trevor nem hívna ok nélkül… reggel kilenckor.
Biztosan hitt nekem, mert azonnal belevágott a következő
kérdésébe, miközben én próbáltam felfogni a tényt, hogy tőlem
tudakolta, hol van Zac. És honnan szerezte meg a számom?
– Mikor hallottál utoljára felőle?
Mi ez? A Legyen Ön is milliomos?
–  Tegnap este. A barátaival lógtunk, aztán kirakott itt, és azt
mondta, el kell intéznie néhány dolgot. – Már ellenőriztem
néhány híroldalt, hogy megbizonyosodjak, nem szenvedett
balesetet vagy ilyesmi.
Fújtatott.
– Miért? Történt valami?
– Üzentem neki este, de nem kaptam választ.
Üdv a klubban. A csuklómmal megdörzsöltem a szemem,
ahogy egyre több mocskos érzés fogott el. Féltékenység. Erősen
kételkedtem, hogy baleset történt.
– Talán túl jól érezte magát? – Erre legszívesebben elhánytam
volna magam.
Olyan módon kacagott, amire a plafonra pislogtam. Az ő
plafonjára.
–  Ez kritikus időszak, Bianca. Ha üzenek neki, válaszolnia
kell. A maximumot kell nyújtania, nem bulizni és random
nőkkel fotózkodni valami klubban…
Bulizni ment?
Félbehagyta a mondatot, és egész biztos voltam benne, hogy
nem azért, mert meghökkentem. Legalábbis nagyon reméltem,
hogy nem adtam ki semmilyen hangot. Okkal préseltem össze
az ajkam. És miféle fotóról beszélt? Honnan tudott bármiféle
nőről?
Majd később kinyomozom. Talán.
Nem. Nem fogom. Hisz nincs közöm hozzá.
Ó, egek, forgott velem a világ. Csak egy kicsit kellett még
kitartanom.
– Trevor? Ott vagy?
Csend fogadott, aztán felsóhajtott.
–  Bianca, nézd, kölyök, kedvellek, oké? Van egy megérzésem
veled kapcsolatban, és ezt azért mondom, mert nem akarom,
hogy kihunyjon a szikra a szemedből…
Nem akartam kimondani, de megtettem.
– A frászt hozod rám. – Komolyan azt mondta… hogy kedvel?
Pont múlt este kellett hallgatnom Vanessától, hogy a tag
mennyire szemét volt vele. Mennyire nem bírták elviselni
egymást, és mennyire örült, amiért nem maradt Aiden
menedzsere.
Úgy éreztem, többről szól a történet, de nem volt esélyem
megkérdezni Zactől.
Tehát ő – aki még csak rám sem mosolygott, csak evett a
főztömből – azt mondja, kedvel, és nem akarja, hogy kihunyjon
a szikra a szememből.
Nem fog tetszeni, amit mondani készült, és ezt tudtam jól.
– Zac olyan nekem, mintha a fiam lenne. Mindent tudok róla,
rosszat és jót egyaránt, ahogy te is, és amennyire lehetséges, az
én felelősségem a helyes úton tartani őt, mivel a legjobbat
akarom neki.
Nem tetszett a beszélgetés iránya.
Ő folytatta.
– De egyik csinos, kedves, tökéletes lány követte a másikat az
életében, és ezt biztosan te is tudod. Törődik veled. Bárki,
akinek van szeme, láthatja, de nem akarom, hogy olyan
elvárásaid legyenek, amelyek a végén…
Miért éreztem úgy, mintha mellkason vágtak volna?
Miért kerülgetett a sírás?
És a világ összes szava közül muszáj volt az „elvárást”
használnia?
Nem mintha lenne esélyem. Tudtam, hogy néhány álmom
csupán álom marad. Vannak álmok, amelyekbe beleszólásod
van. Néhányat meg kell teremtened…
És vannak álmok, amelyekre semmi esélyed.
Nem vehetsz rá valakit, hogy szeressen.
Helyesbítve, nem vehetsz rá valakit, hogy máshogy szeressen,
mint ahogy eddig tette.
– Nem, Trev, semmi gáz. Nincsenek… elvárásaim. Tudom… ne
reméljek semmit. Ezt már régen megtanultam – próbáltam
közömbösen felelni, de nem jött össze. Vagy talán sikerrel
jártam, és nem veszi észre.
De azonnal tudtam, hogy nem hitt nekem.
–  Nem akarom, hogy csalódj. Zac csak Zac. Sosem akar
fájdalmat okozni senkinek, és tudom, hogy a listája élén állsz.
De néha akaratunkon kívül megbántunk másokat.
Időnként igen. Ez így igaz.
– Tudom, hogy nem bántana senkit. Tegnap például talált egy
gyíkot a házban, és ki kellett nyitnom neki az ajtót, mert nem
akarta, hogy meghaljon bent. – Megpróbálva felnőttként
viselkedni, visszatartottam a lélegzetem, és igyekeztem a ténybe
kapaszkodni, hogy Trevor szerint Zac törődik velem. Tudtam,
hogy így van. De egyik csinos lány a másik után? Ezt az
információt megtarthatta volna magának, még ha tisztában is
voltam vele. – De köszi, Trev. Értékelem.
Újabb szünet következett. Újabb sóhaj.
–  Talán csak önző seggfejként mondom ezt, mert nem
akarom, hogy megbántson, te pedig faképnél hagyd őt. Te jó
vagy hozzá. Jó vagy neki. Csak… jegyezd meg, amit mondtam.
Egy pillanatra összeszorítottam a szám, és próbáltam
egyenletes hangot megütni.
– Úgy lesz.
Legalább ezután témát váltott.
– És ne higgy el mindent Vanessának.
Az a Vanessa? Meg sem mukkantam. Honnan a fenéből tudta,
hogy mondott valamit?
És ez bizonyára megnevettette, mert pontosan tudta, min
agyalok.
– Ha hallasz Zac felől, vagy találkozol vele, mondd neki, hogy
hívjon fel. Szia, Bianca.
 – Szia, Trev.
Ezúttal nem javított ki, amitől csak rosszabbul éreztem
magam.
A telefonomat a mellkasomra ejtve fújtattam, és a
mennyezetet bámultam.
Mielőtt meggyőzhettem magam, rossz ötlet, nincs jogom
hozzá, vagy egy barát nem kezd kutakodni, ismét megragadtam
a telefonom, megnyitottam a jó öreg Picturegram alkalmazást,
és a keresőre mentem.
Nem voltam büszke magamra, de beírtam, amit beírtam.
Nem tartott sokáig megtalálni. Csak párat kellett görgetnem,
és ráleltem arra, amiről Trevor beszélhetett. A képet néhány
órája posztolták.
Zac szerepelt rajta egy nővel az ölében.
Egy széles bokszban ült, azzal a bosszantó vigyorával, a nő
pedig rajta foglalt helyet, mellével az arcában.
Az ujjam ledermedt. Ha őszinte akarok lenni, az egész kezem
lezsibbadt. Talán a gyomrom is forgott.
Próbáltam bármi jelét keresni, hogy tévedek, és a kép nem
tegnap készült, de nem emlékszem, Zac mit viselt. És a lány
egyébként is kitakarta a ruhája nagy részét a testével.
Hosszabbnak tűnt a haja, vagy csak képzeltem?
És akkor? Mitől jobb, ha nem tegnap, hanem egy héttel, két
héttel, három héttel ezelőtt készült? – próbáltam érvelni
magamnak.
Büszke voltam magamra, amiért higgadtan bezártam az
alkalmazást, és lassan ülő helyzetbe gurultam.
Hisz nincs ebben semmi újdonság. Habár hónapokkal ezelőtt,
de volt már ilyesmire példa. Engem is hívott, de nemet
mondtam. Talán akkor is megtörténik, ha én is megyek.
Nem zavart.
Szipogtam.
Jó, talán mégis zavart, és én, a címeres idióta azt hittem,
mindez menni fog. Hogy egyszerűen túllépek az ilyen dolgon.
Hogy a csökkentett elvárásaim a földön tartanak.
Nincs szüksége rám. Csupán a régi barátja voltam, aki…
biztonságot nyújtott. Gyűlölte a csendet. És hiányolta az
otthonát.
Micsoda hülye voltam. Olyannyira hülye, hogy azt már
követni sem lehet.
De többé nem leszek az, és tudtam, mit kell tennem.
Kivánszorogtam az ágyból, és zuhanyozni indultam.
Ekkor csörrent meg a telefonom. Egy ingyenesen hívható
szám keresett.
Nagy eséllyel semmi izgalmas, de…
Felvettem.
– Igen?
– Jó napot. Ms. Brannennel szeretnék beszélni.
– Én vagyok – feleltem.
–  Nagyszerű. Örülök, hogy elértem önt, Ms. Brannen. A
benyújtott kérelmével kapcsolatban keresem…
 
  
Órákkal később kopogásra ébredtem a hotelszobámban.
Szuperhalk kopogásra.
A telefonom este fél tizenkettőt mutatott. Érkezett néhány
üzenetem Connie-tól… ahogy Zactől is. Egy perc és válaszolok,
gondoltam magamban, ahogy ásítva talpra álltam.
Bekukkantottam a gyerekek szobájába. A két kisfiú egy
kihajtható kanapén osztozott, a pici lány, Fiona, pedig beájult a
kiságyában.
Remekül éreztük magunkat korábban.
Nem tudom, ki lepődött meg jobban: én vagy a Graves család.
Mert délután, amikor Zac edzésen kellett, hogy legyen,
megszólalt a csengő, csodálkozva láttam a családot az üvegajtó
másik oldalán.
Zac mondta nekik, hogy otthon vagyok. Trevor hívása után
nem sokkal Zac felhívott, elmondta, jól van, és megkérdezte, én
hogy vagyok, mintha nem ő tűnt volna el.
Aztán egyik dolog követte a másikat, és már azt vettem észre,
hogy gyerekeknek való múzeumba viszem a srácokat, és
mókázva töltjük az időt.
Az Aiden pali továbbra sem szólt sokat, de állandóan
vigyorgott a feleségére és a gyerekeire. Még egy apró mosolyt is
kaptam tőle, amikor fogócskázni kezdtem a kicsikkel, és
drámaian a földre zuhantam, ahogy bekerítettek. Megtudtam,
hogy a hatalmas fickó visszavonult, és Vanessa szerint
mérhetetlen boldogsággal tölti el a főállású apaság. Be kell
ismernem, rendkívül aranyosnak találtam ilyen szerepben
elképzelni őt. Így nem telt semmibe felajánlani, hogy szívesen
vigyázok a gyerkőcökre, ha kettesben akarnák tölteni az időt.
És meglepő módon beleegyeztek, és megígérték, hogy éjfélkor
visszajönnek.
Addig még van idő.
Miért kopognának a szoba ajtaján? Biztos nem kockáztatnák,
hogy felkeljenek a gyerekek, és a számomat is megadtam nekik.
Ásítva lábujjhegyre emelkedtem, és a kukucskálóba
pillantottam.
Hazudnék, ha a szívem nem facsarodott volna össze, mielőtt
hevesebben kezdett verni. Őrült, őrült iramban… mint egy
zabolázatlan ló.
De nem az a fajta személy voltam, és ahogy többször is
mondogattam magamnak a nap során, Zac nem csinált semmit.
A cselekedetei nem hatnak ki rám. Ha engem ócsárol, az egy
dolog, ha pedig cserben hagy, hazudik nekem, vagy nem áll
mellettem, amikor megígérte, az egy másik dolog.
Ő azonban nem tett többet, mint elment bulizni, amihez
minden joga megvan. Nem mintha nem tudnám, hogy megvan
a maga élete. Ám ezek ismerete sem lassított a dübörgő
szívemen.
Nem változtatott a korábbi döntésemen. Sőt, elszántabban
véghez kívántam vinni, amit kitaláltam.
Így hát kinyitottam az ajtót, előreléptem, majd résnyire
becsuktam magam mögött, és remélhetőleg a testemmel
tompítottam az esetleg befelé szűrődő hangokat. Egy apró
mosolyt erőltettem az arcomra.
Zac pedig ott állt a megviselt farmerjében, egy régi egyetemi
pólóban, fáradt és aggodalmas kifejezéssel az arcán. Végül is
nagy meccse lesz a héten. A jövője múlik rajta. És ilyenkor már
aludni szokott.
–  Szia – suttogtam, és észrevettem, ahogy a világoskék
szempár végigmér. Micsoda? Meg akart bizonyosodni, jól
vagyok-e?
–  Írtam és hívogattalak, amikor nem jöttél haza, Bibi.
Aggódtam érted – vett gondosan szemügyre ismét.
Megőriztem bárgyú mosolyom.
–  Bocsi, lenémítottam a telefonom. – Micsoda hazugság,
rezgőn hagytam. Csak nem láttam értelmét válaszolni, amikor
még ébren voltam.
Vagy egyáltalán megnézni az üzeneteket.
És belegondolva ettől világi parasztnak éreztem magam.
Biztos rájött a kamuzásomra, mivel a homlokán a ráncok
mélyebben gyűrődtek.
–  Mit csinálsz itt? Hívtam Vannyt, de nem veszi fel. – Miért
tenne ilyet? – Aggódva felhívtam Boogot és a nővéredet, hogy
nem találtalak otthon, de ők nevetve rám nyomták a telefont.
A szám egyik sarka erre felfelé kúszott. Persze hogy minden
rendben. Tudták jól, hogy tudok vigyázni magamra. Plusz
korábban írogattam Boogie-nak a pici Booggal kapcsolatban.
–  Jól vagyok – közöltem azzal a buta mosollyal, ahogy vállat
vontam. – Csak a gyerekekre vigyázok. A barátaid hamarosan itt
lesznek, de én akkor is maradok, ha mégsem érnek ide.
A kék szempár bebarangolta az arcomat, ráncai mit sem
enyhültek.
– Aggódtam érted – ismételte.
De én csak ugyanazzal a kifejezéssel néztem őt.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Semmi.
– Biztos?
Bólogattam.
– Várjak veled, míg visszajönnek?
–  Hagyd csak. A gyerekek alszanak. Neked pedig pihenned
kellene – közöltem higgadtan, talán kicsit hűvösen, miközben
egyenesen a szemébe bámultam. Finom, kicsinyes emlékeztető,
hogy tegnap nem jött haza, mert bulizni ment. És kimaradt
éjszakára. Amihez aztán rohadtul nincs közöm.
– Maradhatok veled, amíg vissza nem jönnek.
–  Hagyd csak. Nem kellene a beszélgetésünkkel felébreszteni
őket. Nagylány vagyok, megleszek. – Ostoba arckifejezésemet
továbbra is viseltem. – De köszönöm, hogy felajánlottad.
Habozott, valami átfutott az arcán.
– Biztos, kölyök? – kérdezte halkan.
– Totálisan. Aludj. Szükséged van rá.
És talán nem megfelelő választ adhattam, mert értetlenül
bámult rám, ahogy egy lépést hátrált.
Aztán becsaptam az ajtót az orra előtt.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

– Mi van veled?

Kiszakadva az álmodozásom kellős közepéből Trevor
hűtőszekrénye előtt, a vállam fölött a menedzserre
pillantottam, aki laptopjával a konyhaszigetnél ült. Nem rám
nézett. A képernyőre meredt, de nem lehetett más a közelben,
akihez intézhette a szavait.
Nem is tudtam, hogy itthon van, amíg meg nem láttam
telefonálva kijönni a szobájából, laptopját a pultra tette. Az
elkapott morzsákból ítélve hajnalban ért ide, és ledőlt pihenni.
Talán Zac tudott az érkezéséről, csak elfelejtett szólni nekem.
Akartam hinni, hogy ez azért van, mert alig beszéltem vele,
de csakis magamat okolhattam.
Tegnap Boogie eljött Zac meccsére velem. Utána pedig
elmentünk kajálni, ahova csupán azért mentem, mert nem
akartam egyikükben sem riadalmat kelteni, ha valami ostoba
kifogással lelépek. Na meg, tudtam ám, hogy ők ketten órákig
tudnak fecsegni egymással, így nem is igazán kellett többet
közbeszólnom, mint szerettem volna. Észrevették, de annak a
számlájára írták, hogy szanaszét áll a fejem.
Megannyi dolgon agyaltam, többek között a híváson, ami
Trevor hívásával egy napon érkezett, megerősítve, hogy
visszakaptam a csatornám. Jelen pillanatban ez bizonyult
életem egyetlen fénysugarának.
Ééés ez túl negatív, szánalmas és valótlan.
Rengeteg fénysugara volt az életemnek. Csak azért, mert a
saját hibámból sértve éreztem magam, Zac akkor is fénysugár
marad. Nem fogom hibáztatni, amiért nem úgy érez irántam,
ahogy szeretném. Nem az ő hibája. És szerettem hinni, hogy
nem is az enyém. Próbálj csak nem belezúgni Zacbe.
Na mindegy.
Én voltam az egyetlen a házban, azaz mégsem. CJ és Zac
sokáig edzettek, és nem mondom, hogy nem hozott
megnyugvást, hogy elment itthonról.
Tudod, a barátom, akibe szerelmes voltam.
De szerencsére nem Zac volt az oka, amiért elkalandoztam a
vakító fehér konyha közepén, ahol közvetlenül azelőtt fejeztem
be a videózást, hogy Trevor bevágtatott a nappaliba, miután
visszatért New Yorkból vagy Los Angelesből vagy bárhol is járt.
Szembefordultam vele és a drága laptopjával, összefontam a
kezem a pulton, és elmondtam az igazat.
– Holnap vissza kellene mennem dolgozni, és azon rágódom,
hogy lépjek ki azonnal, vagy töltsem le a kéthetes felmondási
időt. Nem tudok dönteni. – Connie véleményét már kikértem, de
nem sokra mentem vele.
Trevor válaszul hümmögött egyet, így nem tudtam, figyel-e
rám.
 De ő bárki másnál semlegesebb fél, illetve mivel rákérdezett,
és ő volt itt…
–  Elmondanád, mit gondolsz? A kéthetes felmondási idővel
kapcsolatban az aggaszt, hogy a főnököm extrán szemét lesz
velem, és a szokásosnál is jobban megnehezíti az életem, de
bűntudatot érzek, ha egyszer csak fogom magam, és kilépek…
A szeme egy pillanatra rám siklott a gépe fölött, mielőtt
folytatta a gépelést.
–  Töltsd le a felmondási időd, Bianca. Nem kell kedvesnek
lennie veled. – Ujjai egy pillanatra lefagytak a billentyűzet
fölött, tekintete visszasiklott rám, ahogy kibökte: – Várjunk.
Miért akarsz kilépni? Visszakaptad a csatornád, vagy hirtelen
megkeresett egy könyvkiadó?
Honnan a fenéből tudott a könyvről? Ezen majd később
elagyalok.
– Visszakaptam a csatornám. Tegnapelőtt közölték telefonon.
Úgy örültem. – Hisz ez az igazság.
Ekkor a legképtelenebb, legváratlanabb dolog történt.
Trevor elmosolyodott. Valamennyit talán kitakart belőle a
laptopja, de így is láttam. Mosoly volt. Egy igazi mosoly.
És még csak nem is próbált gúnyos lenni, ahogy azt mondta:
– Ez nagyszerű.
–  Köszönöm. Legszívesebben felugranék, és összeütném a
sarkam, de biztosan rosszul landolnék, és kificamítanám a
bokám, szóval csak képzeld el.
Habár a mellkasomat mardosta a fájdalom, még aznap
délután megüzentem Zacnek, aki egy halom mosolygó arcot
küldött vissza.
Én egyetlen mosolygós arccal válaszoltam, amitől ismét
elfogott a rossz érzés, amiért goromba vagyok vele.
És ahogy jött, olyan gyorsan el is illant a mosoly Trevor
arcáról, mintha sosem létezett volna. Talán nem is. Talán csak
képzeltem.
Bólogattam.
–  Mit gondolsz? Felmondási idő vagy sem? Én a felmondási
idő felé hajlok. Nem fogok belehalni, ha helyesen járok el. – A
nővérem szerint meg sem kellene indokolnom. A háttérben a
férje, Richard csak a fejét ingatta, és megmondta, ne hallgassak
a nővéremre, ahogy a megérzésem is súgta. Mert mi lesz, ha
újra elveszítem a csatornám, és nem kapom vissza? Olyan soká
kaptam vissza. Vagy mi lesz, ha nem térnek vissza a nézőim? Mi
van, ha a jövőben másik állásra jelentkezek, és referenciát
kérnek? Nem hinném, hogy okos döntés rossz szájízzel elválni.
Na meg így is elég ostoba döntést hoztam már.
– Én is arra szavazok – közölte elgondolkodva. – Minél előbb,
annál jobb.
Nem téved a fickó.
– Holnap?
– Vagy ma.
Bevallom, erre összeszorult a gyomrom.
– És menjek vissza dolgozni más műszakjában?
A szemét forgatta, mielőtt a laptopjára összpontosított.
 – Csináld ma. Hagyd, hogy a főnököd aludjon rá egyet, ha már
ennyire aggódsz, mert gonosz lesz veled, bármit jelentsen ez, és
holnapra megemészti az egészet.
Biztos voltam benne, hogy Gunnert nem így kötötték be, de
szerettem hinni. Trev álláspontja is totál érthető. De…
Néhány perccel később még vacilláltam, amikor csaknem
fújtatva így szólt:
–  Veled megyek, ha szeretnéd. Zac mesélt a főnöködről, és
kíváncsivá tett.
Egyetlen válasz létezett.
–  Rendben. Talán közönség előtt nem lesz akkora tuskó.
Megpróbálta rajtam keresztül beszervezni Zacet, hogy
posztoljon az edzőteremből, de én nemet mondtam. Biztos
vagyok benne, hogy még zabos miatta. Gyors leszek. Már előre
megírtam a felmondólevelet.
Bólogatott, és megvárta, amíg a nappali részbe érek, és válla
fölött megkérdezte:
– Mi is volt a főnököd neve?
 
 
Negyvenöt perccel később egy ötvenöt éves férfival az
oldalamon sétáltam be a munkahelyemre, aki inkább tűnt
cukrosbácsinak, mint apukának – mert mi másért kísérne el
ide, ám szerencsére engem nem érdekelt más véleménye –,
felmondásomat a kezemben szorongatva.
És láss csodát, az ősellenségem a pultomnál állt, egyik karját a
szokásos helyre támasztotta… és egy új alkalmazottat szadizott,
akit eddig egy-két alkalommal láttam. Nem kellett hallanom a
szavakat, tudtam, mi történik. Pontosan ugyanazt a fejet
vágtam, mint az új srác, minden egyes nap, mióta Gunner az
edzőterembe került. Az a tipikus „miért ver a sors” arc volt.
Szegény srác.
De hála Máriának, Józsefnek és a kis Jézusnak, tüstént
elszabadulok innen. Köszönöm Deepának, a WatchTube-nak és
a fotósomnak.
És akadt egy tartalék tervem. Talán jelenthetném Gunnert a
Munkaügyi Hatóságnál, vagy hasonló, ha szemétkedni próbálna
velem. Eddig ez eszembe sem jutott.
Persze Gunner szinte azonnal az ajtó felé kapta a fejét. Trevor
árnyékként követett. Napszemüveget viselt, és elővette a
telefonját, amin valamit pötyögött.
A főnököm csak pislogott, amire visszapislogtam.
– Szia, Gunner. Beszélhetnék veled az irodádban?
Felegyenesedett, tekintete Trevorra siklott, valószínűleg
felmérte a hétköznapi farmert és a pólóinget, amit viselt, és
megvetette őt.
– Nincs időm, és nem adok neked több szabadnapot, ha ezért
jöttél.
Micsoda tüneményes emberi lény.
– Nem, nem szabadságot szeretnék kérni – biztosítottam róla.
És kösz, hogy kérdezted, szépen gyógyul a könyököm. Tuskó. –
Ezt akartam odaadni. – Felé nyújtottam a lapot.
 Nem vette el.
– A felmondásom – magyaráztam, és közelebb nyújtottam.
Esküdni mernék, hogy gúnyosan felhorkant. Talán még
kuncogott is, ahogy rám emelte a szemöldökét.
– A felmondásod?
Ezt ennyire mulatságosnak tartja? Bólogattam hát.
Valamivel közelebb nyújtottam hozzá.
– Ledolgozom a kéthetes felmondási időt, aztán…
–  Így sem vagyunk elegen, köszönhetően a kis pajtidnak,
Deepának, aki a semmiből lelépett. Várhatsz, amíg…
Ez most komoly? Hülye kérdés, persze hogy ő ilyen.
– Nem fogok várni.
Ekkor már határozottan gúnyt űzött belőlem.
– Leszarom, hogy te mit…
Gyűlöltem őt. Elmondhatatlanul gyűlöltem. Akkora
megkönnyebbülést jelentett a háromhetes távollétem tőle és a
mérgező viselkedésétől, hogy el is felejtettem, mennyire bántani
tudta az embert. És tudod, mit? Magamat is gyűlöltem, amiért
nem vágtam el a nyakát a papír szélével, és c’est la vie.
Remélem, jól megvágja magát az ujja között. Mekkora seggfej.
– Vegye el a lapot – szólt Trevor mögülem.
Fenébe. A lapomat Gunner gyomrának böktem, készen álltam
kihasználni a szövetségesemet.
– Igen, vedd el.
Nem tette.
Csupán rosszalló tekintettel nézett Trevorra.
 –  Vegye el a felmondást. Hadd töltse le a felmondási idejét –
mondta Trevor nyugodt, rideg hangon.
Bólogattam, és ismét megböktem a szélével.
De nem figyelt.
– Nem.
–  Ez nem így működik – mondta Trevor higgadtan, mielőtt
felém pillantott. Két perce jöttünk, de már bosszúsnak tűnt. –
Gyerünk, mondd el neki.
Megálltam, és azt tátogtam:
– Mit mondjak neki?
Oldalra billentette a fejét, mintha őszintén hitte volna, hogy
olvasni tudnék a fejében.
Trevor a szemét forgatta.
– Mit mondana a másik kölyök, mit tegyél?
Másik kölyök? Zac?
Ó. Ó.
Azt mondaná, büszke rám, és arra, amit felépítettem.
Megmondaná, hogy ne hagyjam, hogy ez a seggfej
szórakozzon velem.
Aztán valószínűleg megkérdezné: „Mit tenne most Shania,
kölyök?” Csak hogy megnevettessen.
És Shania… Shania Twain valószínűleg azt mondaná, hogy
nem érdemlem meg ezt a szart.
Elegem lett.
Felszegtem az állam, és a srácra gondoltam, aki könyökével
megbökne. A barátomra, aki, ha szólok neki, kérdés nélkül
velem tart. De nem tettem. A saját hibám és az ostoba érzéseim
miatt.
Helyette a menedzserét hoztam magammal.
Ami emlékeztetett, mit kell tennem még ma vagy legkésőbb
holnap.
De ezúttal nem erre kellett koncentrálnom.
Hanem a jelenre. A mostra. A jövőmre.
Amelyet többnyire magamtól építettem, a szeretteim kis
segítségével és támogatásával.
Az alkalmazottak becsületéért teszem mindezt, akiket ez az
ember elkergetett. És büszkén kívántam csinálni. Próbáltam
felelősségteljes lenni, habár nem vágytam rá. Szóval.
Talán a seggarc Jessica megfeledkezett rólam. Talán egy kis
időre Zac is, és ha ez a baromarc feledhetőnek tart, adok neki
okot, hogy emlékezzen.
– Valójában most azonnal ki is lépnék – közöltem.
A főnökömön volt a sor, hogy gúnyolódjon.
– Ne várj tőlem referenciát.
– Nincs rá szükségem, Gunner. Van egy sikeres vállalkozásom,
ami jobban fizet, mint te. Már azelőtt ki akartam lépni, hogy Mr.
DeMaio eladta az edzőtermet, de… most lett elegem. Egy nap, ha
unatkozol, keress lá a Lusta Szakácsra. Talán ismerős lesz
neked. – Ragyogó mosolyt küldtem felé, míg ő meg tudott volna
ölni a szemével, mielőtt felemeltem a kezem, és két ujjal
intettem neki. – Sok sikert az alkalmazottak megtartásával!
Trevor nem mosolygott, mikor összenéztünk, de közel állt
hozzá.
– Szép munka.
A visszaúton még csak nem is panaszkodott, amikor
végigvettem minden részletet, mintha nem tapasztalta volna
meg a saját szemével. Még bólogatott is, és visszafogta a
szemforgatását. És amikor a házhoz értünk, az sem szegte
kedvem, hogy Zac kocsiját láttam a felhajtón, és amint
kiszálltam Trevor kocsijából, megkönnyebbülve és mintha húsz
kiló súly esett volna le a vállamról, gyakorlatilag elugrándoztam
a bejáratig. Szabad vagyok! Szabad!
–  Hálásan köszönöm, Trev – mondtam újra, ahogy besétált
mögöttem a nappali részbe. – Ez volt életem egyik legjobb
pillanata.
Nem kuncogott vagy fújtatott, de kiéreztem az elégedettséget
a hangjából, ahogy azt felelte:
–  Nem kell megköszönnöd. Ha bárkinek is elmondod, hogy
szeretem, ha valaki a szárnyait bontogatja, életem végéig
tagadom.
Felkacagtam, és kiszúrtam Zacet a konyhasziget mellett.
Minket figyelt.
Ez valamennyit visszavett a lelkesedésemből, de így is sikerült
odaköszönnöm:
– Szia.
– Szia. – Egy pillanatig zavartan nézett. – Ettél már? – kérdezte
furcsa hangon. – Most írtam, hogy megkérdezzem. – Ismét
Trevorra nézett, miközben az idősebb fickó a pulton hagyott
laptopjáért indult. – Szia, Trev.
–  Zac. Az irodámban leszek. El kell intéznem egy hívást. –
Aztán elindult a folyosón, és kettesben hagyott minket.
És a szelíd kék szempár visszatelepedett rám.
Oké.
– Korábban már ettem – ismertem be. – Köszi, de nem vagyok
éhes. – Micsoda hazugság, bármikor tudtam enni, de a szavak
kitörtek belőlem, mielőtt emlékeztettem magam, hogy
kedvesebben akarok viselkedni vele.
Nem ezt érdemelte.
És tudta, hogy elcsesztem, vagy megbántam, az arcára kiülő
komorságból.
Fenébe.
–  Bibi – mondta Zac lassan, talán óvatosan is, tekintete az
arcomat fürkészte, ahogy a pultra hajolt. Fáradtnak tűnt. – Mi
folyik itt?
Ennél jobbat érdemelt. Jobbat, mint én. Így meg kellett
próbálnom.
– Semmi. Miért?
– Mert ritka furcsán viselkedsz, aranyom – felelte továbbra is
lassan.
Mindkét vállamat megvontam, de nem vált be.
Ő csak folytatta, az arca minden pillanattal egyre
barázdáltabbá vált.
–  Alig beszéltünk tegnap. Aztán vacsora után azonnal
rohantál vissza a szobádba.
 Feltűnt neki?
–  Ma reggel pedig nem írtál nekem – közölte. – Ha tettem
valamit, mondd el.
Mit kellene mondanom: hogy én barom ismét beleestem?
Nem. Ő nem ezt akarta. És ezzel nincs semmi gond. Egyszerűen
remek.
–  Nem csináltál semmit – leheltem, és azt szajkóztam
magamnak, tegyem meg most, mielőtt oda a bátorságom. – Nem
akartam azt a benyomást kelteni, Zac.
Egy lépéssel közelebb jött, állkapcsa feszült, tekintete
aggodalmas és éles. Tudta, hogy hazudok.
– Nem tudom helyrehozni, ha nem mondod meg, mi történt.
–  Semmi. Te semmi rosszat nem tettél. Te más sem voltál,
mint jó barátom, és nagyra értékelek mindent, amit értem
tettél.
Ekkor ő grimaszolt. Szemöldöke jobban összeszaladt.
Így hadartam tovább.
– Kérlek, ne gondold, hogy nem érzek hálát mindenért.
– Mire készülsz? – kérdezte, és kihúzta magát.
–  Sokat agyaltam rajta, és arra jutottam, hogy mivel úgysem
leszel itt hálaadásra, hamarabb elmegyek meglátogatni a
nővéremet és a gyerekeket. Megnézek néhány lakást Killeenben
és Austinban…
– Micsoda? – zihálta, és a homlokán annyi ránc szaladt végig,
hogy nem lett volna időm megszámolni.
–  Nem akarok többé rád és Trevre akaszkodni, és ez így
logikus. Akkor már kihasználom, hogy elutazom oda. –
Egyáltalán nem volt logikus. Legalábbis nem teljesen. Nem is
szerettem Killeent. Kicsit sem. Boogie pedig nősülni készült, és
gyereke fog születni, persze mellette kívántam állni, de
mennyire akarnám a vadonatúj családjára erőszakolni magam?
Azt hiszem, ha már választanom kell, inkább lennék közelebb a
nővéremhez. – Nem tudom, mikor jövök vissza, de Connie-nál
fogok maradni.
–  Maradj velem. Ha nem akarod egyedül tölteni a hálaadást,
gyere te is New Yorkba. Megveszem a jegyet. Kérhetünk
szobaszervizt.
Ajánlata olyan volt, mint egy váratlanul ért ütés a szívembe.
–  Nem, több mint eleget tettél értem, Zac. CJ mesélte, hogy a
csapatoknak megvan a saját hálaadásnapi hagyománya az
idegenbeli meccseknél.
– Maradj velem utána. Így értettem.
Ó, mamám.
–  Nem maradhatok itt örökké. Te is tudod. Alapból is
ideiglenesen maradtam volna.
Az a babakék szempár, ami inkább pasztell, mint élénk,
teljesen rám szegeződött. Válla lerogyott, száját összeszorította…
és megszakadt a szívem, hogy ezeket kellett mondanom neki.
De meg kellett tennem. Nem volt más választásom.
– Mit művelsz? Nem is olyan régen te magad mondtad, hogy
nem szeretted Killeent. Nem raklak ki téged, ahogy Trev sem.
Ha nem akarsz itt élni tovább… megkérhetem Trevet, hogy
keressen nekünk lakást.
Nekünk?
És aztán mi lesz? Ő a szezon végén elhúz vakációzni meg
bulizni, én pedig otthon ülök, dolgozok, és nézegetem a képeit a
neten? Lássam, ahogy lányokat fűz? Várjak rá, míg haza nem
jön? Azt akarta, hogy… lakótársak legyünk?
Ennek gondolatára egy kis részem meghalt belül. Nem
akarom személyesen megtapasztalni. Kicsit sem. Tudtam, hogy
így is szerencsém volt, amiért nem láttam a saját szememmel,
de ezt annak róttam fel, hogy az edzés után fáradt, valamint
stresszes, és nem akar menni sehová. Igen.
Van, amit már az én lelkem sem bír elviselni.
–  Nem. Nem kell ezt tenned. Én intézem. Nem vagy felelős
értem.
Tett egy lépést előre, és felemelte a karját, hogy tenyerét a
tarkójára csúsztassa.
– Igazából de – mondta lágyan.
Miért kellett ezt csinálnia? Miért viselkedett ilyen jó
barátként?
– Nem, nem vagy, de szeretlek, amiért így hiszed. – Próbáltam
mosolyogni. – Eleget tettél. Nem akarlak kihasználni téged.
– Kihasználni? – Mozdulatlanul állt. – Engem?
Bólogattam, nem bízva a szavaimban.
–  Bianca – mondta zavartan és elrévedve. – Mi a fenéről
beszélsz? Azt hittem, szeretsz velem lenni. A texasi Törpilla és a
texasi óriás újra együtt.
 Épp ez a probléma.
– De, Zac. Szeretek veled lenni. Szeretlek téged. Végtelenül és
örökké. De nem maradhatok itt életem végéig. Nem… élhetek
veled. Megvan a magad élete. Vannak dolgok, amit biztos
szívesen tennél, de nem megy, amíg én itt vagyok.
Feje hátrarándult.
– Mégis micsoda?
–  Nem tudom. – Ez még az én fülemnek is gyenge eresztés
volt. – Bulizás. Nem is tudom, olyasmi, amihez én nem kellek.
Nem akarok kellemetlenséget okozni. Nem akarok pofátlan
lenni. Nem akarom kihasználni a nagy szívedet.
–  Bianca, mégis mivel okoznál nekem kellemetlenséget? –
követelte, és leejtette a kezét, ami gyengén lógott mellette. –
Mikor keltettem benned olyan benyomást, hogy zavarnál?
Mindenhova elhívlak magammal.
Visszaemlékezve arra a képre, én éreztem úgy, mintha
sekélyen, mégis fájdalmasan megvágna egy papírlap az ujjam
mentén. És minden erőmre szükség volt, hogy ne remegjen a
hangom és, őszintén szólva, visszatartsam a sírást.
– Soha. Sosem tetted, és rendkívül értékelem. Te vagy az egyik
legkedvesebb személy számomra az egész világon, de nem
tartozol nekem semmivel. Sosem tartoztál. Nem kell bűntudatot
érezned, mert megszakadt közöttünk a kapcsolat, vagy azt
gondolnod, hogy tartozol nekem a hülye kígyós dolog miatt
kiskorunkból, amiért most kárpótolni szeretnél a
szívélyességeddel.
 Kék tekintete az enyémbe fúródott, és esküszöm, hogy Zac
lesápadt.
– Azt hiszed, ezért csinálom?
– Mert nem?
– Hát nem.
Ó, egek, legszívesebben lenyúztam volna az arcom.
–  Zac, nem tűnök el, oké? Tartani fogjuk a kapcsolatot. Nem
fognak elválni útjaink, hogy aztán egy újabb tíz év után
találkozzunk újra. Becsületszavamat adom, öreg. Csak ott
töltöm a hálaadást, és utána maradok egy darabig,
megnézegetem a lakásokat és ilyesmi.
Nem figyelt, vagy ha meg is tette, nem törődött vele, mert azt
kérdezte:
– Miért menekülsz ilyen sietősen?
– Nem menekülök.
– Akkor mondd el, mit tettem. Mondd el, miért akarsz menni.
Azt ígérted, maradsz, és te sosem szoktad megszegni az
ígéreteidet, szóval tudni akarom, miért épp most akarod
megtenni.
Megszegni az ígéreteimet?
–  Lupe mama lelkére megesküdve kérem, mondd el –
követelte.
Ekkor már nem tudtam visszafogni magam, hogy az arcomat
dörzsöljem. Sírni akartam.
– Mert nincs értelme itt maradnom. Nincs különbség, ha most
vagy néhány hét múlva költözök el.
 – Miért kell néhány hét múlva elmenned? Miért nem maradsz
itt?
–  Már mondtam neked, miért költöztem Houstonba. Nincs
okom tovább maradni.
Torka megremegett.
–  Én akarom, hogy maradj, kölyök. Az nem elég jó indok?
Szeretem, ha itt vagy. Azt hiszed, hogy a nővéred vagy Boog
nagyobb örömmel lát, mint én? Mert nem. Biztos, hogy nem.
A könnyeimmel küszködve visszatartottam a lélegzetem.
Ebből nem jövök ki jól. Egyszerűen nem. Én tettem ezt. Az én
hibám.
–  Ó, Zac, kérlek, ne kényszeríts. Mondtam, hogy visszajövök.
Mindig barátok maradunk. Bármilyen messze is éljünk
egymástól, annyit találkozunk, amennyiszer időt tudunk rá
szakítani.
– Tudni akarom, miért nem maradsz – követelte makacsul, és
tudtam, hogy nincs kibúvó.
Az igazat akarta. És nem fogja annyiban hagyni.
– Mert nem akarok – feleltem őszintén, és ökölbe szorítottam
a kezem, amikor remegni kezdett. A szememhez kellett
emelnem a kezem, amikor szúrni kezdett alatta, és eléggé
meglepődtem, amikor nedvességet éreztem.
Homlokát jobban ráncolta.
– Ha sírsz miatta, csak jobban tudni akarom, aranyom.
– Nem akarlak elveszíteni.
–  Elveszíteni? – Letaglózottnak tűnt. – Most meg azt hiszed,
hogy el fogsz veszíteni? Mi a franc folyik itt? Elindultunk
onnan, hogy ebédelni hívtalak, addig, hogy te bezárkózva azt
mondod, máshová akarsz költözni, annak ellenére, hogy itt
állok, és kérlek, hogy maradj, most pedig arra próbálsz utalni,
hogy el fogsz veszíteni? Mi az ég történt? Miről maradtam le?
Hogy csúszott ki ennyire a kezemből mindez? Sírni akartam.
Homokba dugni a fejem, és úgy tenni, mintha mindez nem
történne meg, de nem tehettem.
–  Nézd, minden olyan zavaros, és nem akarom rajtad
kitölteni. Egyszerűen úgy gondolom, így lenne a legjobb, és nem
fogom meggondolni magam.
– Miért? – kérdezte nyersen. – Azt mondtad, tetszik Houston.
Azt mondtad, hogy szeretsz velem lenni.
– Atya ég, nem ejthetnénk a témát? Nem tudod azt mondani:
„Teljesen megértem, Tökmag. Azt akarom, hogy tedd, ami
boldoggá tesz…”
– Akarom, hogy boldog légy, kölyök – mondta olyan rosszalló
tekintettel, ami minden másodperccel felemésztett. – De nem
értem, miért nem teheted itt.
Ebbe belepusztulok.
– Mert nincs szükséged rám itt.
– Ki a fene mondta ezt?
A sírás szélén álltam.
– Nem, nincs.
– De. Van – erősködött. – Valamelyik nap összebújtál velem a
kanapén, most pedig egy városban sem akarsz lenni velem.
 Megemeltem a kezem, megdörzsöltem a homlokom, és
értetlen arcát néztem, zavart szemét. És nem tudtam, hova
tegyem őket.
–  Ha össze akarsz bújni valakivel, ott van ezer lány a
névjegyzékedben, akik szívesen megteszik, Zac. Ha egy legjobb
barátot akarsz, nem kellek itt neked. Boogie-val is kibírtátok az
elmúlt tizenöt évben. Attól, hogy máshol élünk, még nem
veszítjük el egymást. Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz.
Válla megrogyott, és Boogie említésére valami átfutott az
arcán. Talán elkeseredettség vagy legyőzöttség. Vagy valami
más, amit nem tudtam értelmezni. Tekintetét a mennyezetre
emelte, összeszorította a szemét, ahogy nyersen kibökte:
– Persze hogy szeretlek, kölyök.
El kellett mondanom neki. Nem létezett kibúvó alóla. Félelem
áradt szét a mellkasomban, gyorsan és egyenletesen, de
másképp sosem fogja megérteni. És hinnem kellett, hogy együtt
bármin túl tudunk lendülni.
Beleértve engem és az ostoba érzéseimet.
–  Ez itt a gond, Zac. Szeretsz engem. Tudom jól. De én…
máshogy szeretlek téged. Olyan módon, ami… több mint
barátság. Olyan módon, amihez semmi jogom. Tudom jól –
közöltem halkan. – Kérlek, ne kelljen erről többet beszélnem.
Tíz évre elveszítettelek, és nem akarok újabb tízet tölteni
nélküled, mert kínossá tettem a dolgokat köztünk. Te vagy
Boogie legjobb barátja… és én megértem. Minket barátoknak
teremtett az ég, legjobb barátoknak.
 A következő pillanatokban csak a lágy szuszogását hallottam.
Olyan fájdalmas arccal nézett rám, majd belepusztultam.
–  Bianca – kezdte halkan a legkomolyabb tekintettel. –
Szeretlek, aranyom…
Sóhajtva hátravetettem a fejem.
–  El sem tudom mondani, mennyiszer kívántam, hogy ne
legyél Boogie unokatestvére.
Elevenen megnyúzott.
Bárcsak ne lennél a legjobb barátom unokatestvére, mondta ki
ezzel.
Talán egy másik életben…, éreztem ki a szavaiból.
És életünk, barátságunk fontos pillanatában, a telefonja
megcsörrent.
De még csak nem is nézett rá. Az unokatestvér szó az ajkán
ült. A szeretlek, ami annyira helyesen és természetesen
hangzott. Sosem kellett hangosan kimondania a szavakat, hisz
olyan jól értettem őt. Ez volt a mi néma dalunk egymásnak. Az
egyetlen, amit mindketten értettünk.
Nem mondott olyat, amit nem tudtam volna.
Nem az ő hibája, hogy… máshogyan szeret engem.
És egyikőnk sem hibás, amiért annyira szeretjük Boogie-t.
Mindent értettem.
–  Vedd fel, Zac. Később beszélünk – mondtam, tudván, hogy
hazugság.
Nem szólt semmit.
– Talán fontos – figyelmeztettem.
 A mellkasa kitágult, és elkínzott arcot vágott.
– Hamarosan el kell ugranom egy megbeszélésre.
Ezúttal én bólintottam.
–  Összpontosítanod kell. Tudom. Szeretném, ha
összpontosítanál.
De ez a néhány szó nem volt elég, mert a szeretett férfi csak
meredt rám kissé tátott szájjal és olyasmivel a szemében, amit…
nem tudtam felismerni. De végül kifújta a levegőt, amikor a
telefonja abbahagyta a csörgést, majd újra rákezdett, és halkan,
szinte rekedten megkérdezte:
– Később beszélünk?
Hazug módon bólogattam. Idővel meg fog bocsátani nekem.
De több mint valószínű, hogy nem tart neki sokáig, mert nem az
a fajta személy.
De a saját bőrömön fogom megtapasztalni.
Mert elmegyek.
Mindkettőnknek jobb lesz így. Ebben biztos voltam.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

–  Tökmag, elmondod nekünk, mi a baj, vagy addig kell

cukkolnunk, míg ki nem nyögöd? – kérdezte a nővérem a
konyha túloldaláról, miközben kihúztam egy tálca csokis
kekszet a sütőből, és a tűzhelyre tettem.
Az unokaöcsém kérésére készítettem. Alattomosan és extra
édesen kért meg rá, amikor reggel befeküdt mellém az ágyba, és
három perccel később rámutatott egy ősz hajszálamra. Aztán –
bizonyos szinten – kiengesztelt azzal, hogy felajánlotta, kiszedi
a szemöldököm… és simán rábízhatom a csipeszt, mert az
édesanyja mindig őt kéri meg, hogy szedje ki a bajszát. És néha
az állát.
És még nekem a szemét picsa azzal kérkedett, hogy ő
„természetesen” szőrtelen.
Ezután nem is volt kérdés, hogy sütök Guillermónak.
Muníciót kaptam, amit életem végéig felhasználhatok ellene.
Micsoda hazug tehén.
Mondanom sem kell, ez a kis információmorzsa az elmúlt két
hetem fénypontja volt. Normál körülmények között örömmel
szekálnám a nővérem. De láthatóan hiába próbáltam
megjátszani magam, nem lepleztem elég jól a nyomorom.
 Mert bármennyire is próbálkoztam, nincs menekvés Connie
elől. Egy gyors pillantás Boogie-ra azt üzente, neki is feltűnt, bár
ő csak aznap reggel érkezett oda. A hétvégén ünnepeljük
Richard születésnapját. Másfél napig teheti a két dolgot, amit
legjobban szeret: ma bowlingozni megy, holnap pedig mind
Houstonba utazunk a White Oaks–Three Hundreds-meccsre.
Zac a régi csapata ellen játszik. Még ennyi év után is
haragudtam rájuk, amiért megszabadultak tőle.
Zac gondolatára…
A mellkasomat kissé, vagy inkább iszonyú mértékben
elöntötte a fájdalom.
–  Nem történt semmi – feleltem, és próbáltam a lehető
legközömbösebb hangot megütni, mosolyogtam, mintha semmi
sem bántana. Amit azóta csinálok, hogy megérkeztem Connie-
hoz.
Miután kiosontam Trev házából, míg Zac odavolt, elvezettem
Killeenbe, és este tizenegykor kopogtam a nővérem ajtaján.
Odafigyeltem, nehogy elsírjam magam. Csak akkor adtam ki –
kicsit – magamból, amikor Guillermo szobájába kerültem, és a
kabátomba temettem az arcom, nehogy meghalljanak.
Zac olyan három órával a távozásom után kezdett
üzenetekkel bombázni, amikor észrevehette, hogy nem vagyok
ott.
 
ÖREG ZAC: Hol vagy?
ÖREG ZAC: Tökmag?
  
A szívem a torkomban dobogott, amikor visszaírtam neki az
első piros lámpánál. Nem akartam, hogy aggódjon.
 
Én: Úton vagyok Killeenbe. Sajnálom, Zac. Megértem, ha
mérges vagy, de meg akartam látogatni a nővérem, és
szétnézni a lakások között. Próbálj meg másra koncentrálni.
Velem minden rendben, ígérem. Ha szeretnéd, írok, amint
megérkeztem.
 
Szinte azonnal válaszolt, de vártam, amíg újabb piroshoz
értem, hogy elolvassam.
 
ÖREG ZAC: Bianca.
ÖREG ZAC: Kérlek, szólj, ha odaértél.
ÖREG ZAC: Vagy gyere vissza. Azt mondtad, beszélünk.
 
Én: Később visszamegyek. És bármikor beszélhetünk.
[mosolygós arc]
 
Amikor leparkoltam az autót, újabb üzenetet küldtem neki,
aztán lenémítottam a telefonom, hogy Connie ne sejtse, valami
nincs rendjén. Aztán a válaszát csak az unokaöcsém szobájában
olvastam el.
 
 ÖREG ZAC: Örülök, hogy biztonságban megérkeztél. Bár
örültem volna, ha el sem mész. Gyere vissza.
ÖREG ZAC: Beszélhetnénk holnap?
ÖREG ZAC: Megettem a csokis cukkinikenyeret, amit itt
hagytál. Bele kellene tenned a következő könyvedbe.
 
Ez ríkatott meg az unokaöcsém szobájában.
Mert mennyire reméltem, hogy tényleg vissza akarna kapni?
Végül, mire összeszedtem magam, üzentem neki még egyszer,
és a kézfejemmel letöröltem a könnyeim.
 
Én: Holnap nagy nap lesz, emlékszel? Majd írok. És igen, ha
lesz következő könyv, belekerül. Talán több dióval.
Szinte rögtön válaszolt, habár régen le kellett volna feküdnie.
 
ÖREG ZAC: Naná, hogy lesz másik könyv.
ÖREG ZAC: Máris hiányzol, kölyök. Gyere vissza. Mindent
megbeszélünk.
 
Ezután nem írtam neki. Nem tudtam, mit mondhatnék. Addig
nem megyek vissza, amíg nem állok elő egy tervvel. Végül is
legtöbb dolgom Trevornál maradt.
De ez nem állította meg Zacet. Másnap több üzenettel
bombázott. És az azutáni nap. Ahogy minden egyes nap tette,
mióta megérkeztem.
 Üzenetek, amelyekben mesélt az edzésről, az ebédjéről,
Trevorról, de leginkább azt kérte, hogy menjek vissza, és
elmondta, hiányzom neki.
Minden egyes alkalommal visszaírtam, habár kitépte a
szívem.
Minden üzenetnél sírni akartam, de mosolyt festettem
magamra, mert Connie-nak nem kellet a szokásosnál jobban
kíváncsiskodnia.
És úgy hittem, remekül ment, és magamban tartottam
mindent, de mégsem jártam sikerrel.
Főleg, amikor Boogie, aki Connie asztalánál ült, rázendített.
– Azt hittem, képzelem.
–  Mindketten képzelődtök – közöltem, és az ínycsiklandozó
süteményre koncentráltam.
A sógorom, aki szintén az asztalnál ült, kinyitott egy doboz
narancsos üdítőt, mielőtt megjegyezte:
– Nekem is feltűnt. És esküszöm, hogy hallottalak sírni egyik
éjjel, de időnként a nővéred is szokott ok nélkül sírni, amikor
menstruál, így nem tudtam biztosra, hogy veled is ez történik-e.
Lassan sarkon fordultam, és rámeredtem a férfira, aki
önfeledten kortyolgatta az üdítőjét.
Nem én voltam az egyetlen, aki rászegezte a tekintetét, mert a
nővérem tátott szájjal nézett rá.
–  Mi az? – kérdezte a férje, mintha összezavarná a csend. –
Mondd, hogy hazudok. Még csak nem is próbálod leplezni.
–  Mi történt? – kérdezte Boogie felocsúdva. – Ismét gondjaid
vannak a WatchTube-bal?
Hazudni akartam, tényleg. A csatornámra fogni, mert azt jó
kifogásnak használhattam. De nem tettem.
– Nem. Most már minden megoldódott.
– Kenny próbál újra elérni?
Kenny. Fú, rohadjon meg a szemét exem.
– Nem. Nem hallottam felőle, mióta elvitte minden pénzem.
– Akkor mi a baj?
A szemem sarkából láttam, amint a sógorom kissé mocorog,
aztán egy kortyra emeli az üdítőjét.
–  Zac az oka? Megcsalt téged? Mert ha igen, szétkürtölöm,
hogy szteroidozik. Próbálkozzon csak.
Néma csend.
Teljes csend telepedett a konyhára és a reggelizősarokra.
Mindenki különböző arcot vágott.
Az enyémen rettegés ült.
Connie úgy nézett ki, mintha nem tudná, ki ül mellette.
Boogie olyan volt, mintha közölték volna vele, hogy az anyja
űrlény.
A sógorom pedig, a maga átlagos magasságával, sovány
termetével és imádnivalóságával, értetlenül nézett, miért
bámuljuk.
–  Micsoda? Azt akarod, hogy megöljem? Mert egyszer
vadászni mentem apámmal, és nem hazudok, elájultam,
amikor…
Atya ég.
 –  B, valamit tudnom kellene rólad… és… és…? – dadogta
Boogie, úgy tűnt, letaglózódott, és kezdte felkapni a vizet.
– Édesem – kezdte a nővérem szinte… suttogva. És miért tűnt
ilyen begerjedtnek? És miért tudtam, milyen fejet vág olyankor?
– Miből gondolod, hogy van valami B és Zac között?
– Van valami köztetek? – visszhangozta Boogie.
Mi a jó ég történik?
A sógorom lazán vállat vont, fütyülve a világra az üdítőjét
iszogatta… mintha nem dobott volna ránk egy hidrogénbombát.
Igazából mindannyiunkat hirtelen ért.
Boogie-ra annak képében, hogy valami lehet a legjobb barátja
és köztem.
Connie-ra, aki úgy nézett a férjére, akivel közel két évtizede
házasok, mintha nem ismerné ezt az oldalát… és bizarr módon
tetszett neki, amit látott.
És rám, mert mégsem lepleztem olyan jól, mint gondoltam.
Vagy talán sokkal jobb megfigyelő, mint azt feltételeztük róla.
Aztán mutatóujját felemelve folytatta.
–  Hisz Tökmag évekig nem beszélt róla. Most pedig újra
barátok lettek, minden idejüket együtt töltik, és össze is
költöztek. Helló, és persze mindig nőcsábásznak tartottam a
srácot, de nem lógna egy olyan lánnyal, akit nem kedvel.
–  Gyerekkoruk óta ismerik egymást – motyogta az
unokatesóm, továbbra is úgy, mintha kikészült volna.
Fenébe.
A sógorom felhorkant.
 –  És? Tíz évig nem találkoztak. Mi van? Azt hitted, majd a
kishúgaként fog tekinteni rá? Ennél okosabb vagy, Boogie. És
Yermo beszámolt nekem kettőjükről Lola szülinapján. Van
különbség a „szeretlek, mint egy testvért” és a „szeretlek, ahogy
vagy” között. Tudom, hogy nem csak én éreztem köztük kémiát
a közös videójukban… de lehet, hogy csak én voltam. Ember,
ideje felzárkóznotok.
Egyikünk sem tudott szóhoz jutni.
És láthatóan a sógorom ezt jelnek vette, és folytatni kezdte.
– De, B, megcsalt téged? Átvágott? Mert kedves fickónak tűnt,
de soha nem voltam nagy White Oaks-rajongó, szóval
megteszem. Legközelebb, amikor B-12-oltást kapok, megtartom
a tűt, és bizonyítékként használom ellene – közölte Richard
teljes komolysággal keskeny arcán.
–  Mit tudsz még, amit nem mondtál el nekem? – suttogta a
nővérem.
– Nem tudok semmit biztosra, csak találgatok.
Találgat. A pali a hadseregben vesztegette az idejét, amikor
médiumként jó kis summát kereshetne… vagy legalábbis
könnyedén be tudná adni az embereknek, hogy látnok.
Szóhoz sem jutottam.
–  Mi folyik itt? Van valami Zac és közted? – kérdezte Boogie,
és rám szegezte szinte fekete szemét.
Basszuskulcs.
Az orrom hegyét vakargatva egy pillanatra visszatartottam a
lélegzetem, és úgy döntöttem, ebbe én sétáltam bele… sőt,
kértem az ostort, mert hogyan is hihettem, hogy nem veszik
észre, hogy valami nincs rendben? Mindenkinél jobban
ismertek. Beleértve Richardot is.
De egyszerre egyre koncentráljunk, kezdve az
unokatestvéremmel.
– Nem, nincs köztünk semmi – feleltem.
Ő megkönnyebbülve leeresztette a vállát, míg Connie kihúzta
magát, és rám mutatott.
– Hazudsz.
– Ne használd rajtam az anyukahangod, picsa. Nem hazudok.
Néhány ölelésen és arcra puszin kívül, amit mindenkinek adok,
semmi más nem történt köztünk.
Az unokatestvérem gyanakvónak, de megkönnyebbültnek
tűnt. Tudta, hogy nem hazudnék neki, ami feldobta a kedvem.
Viszont nem fog tetszeni neki, amit ezután mondok. Nem is fér
kétség hozzá.
De nem kerülgethettem.
–  Viszont, én hülye, elkezdtem egyre többet érezni iránta
barátságnál. Nem mintha szándékomban állt volna, hogy
megtörténjen, de megtörtént. Újra. Mondogattam magamnak,
hogy ne hagyjam, de akkor is megtörtént. És tudtam, hogy
semmi esélyem nála, de… – Megvontam a vállam, beletörődve,
hogy ismét ugyanabban a szerepben találtam magam… én, az
idióta, aki beleszeretett az unokatestvére legjobb barátjába. Aki
még csak nem is egy egyszerű halandó. Hanem Zac Travis.
Texas feneke. – Most pedig kiakadtam, mert óvatlan voltam, ő
pedig tett valami ártalmatlant, amivel emlékeztetett, hol a
helyem.
Az arcokra kérdőjelek ültek ki, így felsóhajtottam.
–  Valami csaj posztolt kettőjükről egy képet, oké, kotnyeles
csapat? Zac ölében ült. Megbántott vele, de nem vagyunk
együtt. Közel sem. Ő nem úgy érez irántam. Elmondtam neki, és
valami olyasmiről kezdett makogni, hogy bárcsak ne lennék
Boog unokatestvére. Szóval ennyi. Nem tett semmi rosszat. Nem
akarom, hogy megszakadjon a barátságunk. Csak nem szabad
elfelejtenem, hogy miféle barátok vagyunk, és seperc alatt
jobban leszek. Nem tervezem életem hátralévő részét azzal
tölteni, hogy a „Bianca szereti Zacet” felirattal graffitizzem tele
a vasúti kocsikat és a felüljárókat. Majd találok magamnak
valakit, összeházasodunk, talán lesz néhány gyerekünk, vagy
lesz néhány kutyám vagy macskám, és vénlányként fiatalabb
srácokra hajtok. Nem tudom. Nyitott vagyok a lehetőségekre. A
lényeg, jól vagyok, és nem történt semmi. Nem szenvedtem
életem végéig tartó traumát, szóval ejthetnénk a témát?
Boogie nem tűnt annyira döbbentnek, mint inkább…
meglepettnek? Töprengőnek? Talán… feszélyezettnek?
– Akkor semmi sem történt köztetek? – kérdezte lassan.
Egy pillantást vetettem rá.
–  Ő a legjobb barátod, Boog. Nem. Szeretjük egymást, és jól
érezzük magunkat együtt. Nem láttam a micsodáját, bár nem
mondom, hogy nem próbáltam.
Visszahőkölt, a szeme majd kiesett a helyéről.
 – Bianca!
– Mi van? Tudom, hogy erre voltál kíváncsi.
Connie bólogatott, továbbra is a férjére sandított.
– Pontosan ezt akartad tudni, és én is ezt kérdeztem volna, ha
nem előzöl meg.
Efelől nincs kétségem.
– Ő nekem is a legjobb barátom, Boog. Ahogy te is. Ti hárman
– négyen – vagytok a legjobb barátaim.
És szerencsére az unokatestvérem velejéig tudhatta ezt, mert
nem is bólintott helyeslően, habár a feszélyezett arckifejezése
nem enyhült.
– De te többet érzel iránta?
Megvontam a vállam.
– Nem így akartam, de igen. Szeretem, de meg kell tanulnom
barátként szeretni őt. A szeretetem több mint fele így is ebből
áll. Na akkor, jók vagyunk, vagy vannak még hülye kérdéseitek?
–  Nekem van egy, de nem hülye kérdés – zendített rá a
nővérem, és felnyújtotta a kezét, mintha az iskolában lenne. –
Ezért keresel lakást?
–  Olyan tíz százalékban – mondtam enyhe lódítással. A
valóságban inkább 60… 70 százalékban.
De jó lenne többet látni a nővéremet, a gyerekeket, és a
túlságosan jó megfigyelő sógoromat.
–  Van még egy kérdésem, és ez sem hülyeség – mondta, és
nem meglepő módon, ismét felemelte a kezét.
– Igen, Connie?
 – Mióta eljöttél, érdeklődött felőled?
Bólogattam.
Amire a sunyi nővérem lassan visszabólintott.
Boogie-hoz fordultam, akiért a legjobban aggódtam.
–  Minden oké, vagy összeszarod magad, habár semmi sem
történt, és a saját hibámból sérültek az érzéseim? Zacre pedig
végképp nem lehetsz mérges, mert sosem próbálkozott be
nálam, habár nem haragudtam volna meg érte.
– Nem szarom össze magam – mondta először.
Még Richard is Boogie-t nézte.
De ő nem törődött velük.
–  Minden oké. Őszintén. Nem, mégsem. Legalább
elmondhattad volna, Tökmag – közölte, és felém fordította sötét
szemét, arcára lassan sértett arckifejezés telepedett. Talán mert
régebben nem kellett elmondanom neki. Általában mindent
megosztottam vele.
Egyébként ő meg nem mesélte, hogy el akarja venni a
barátnőjét, szóval ne is panaszkodjon.
Még valamicskét nehezteltem rá miatta, habár azt
mondanám, ezen a ponton kvittek vagyunk. De ebbe nem
kellett belemennünk. Az volt a lényeg, hogy elsimítsuk az
egészet, mert az utolsó dolog, amit akartam, hogy
belekavarjunk a barátságunkba, vagy kettőjük barátságába.
–  Mégis mit mondtam volna, Boog? „Hé, mostanában sokat
lógok Zackel, és azt hiszem, belezúgtam? Megint?” – néztem rá
szúrósan. – Sajnálom, hogy nem mondtam semmit, és
zúdítottam rád az egészet, de tudom, hogy butaság. Tini
koromban is az volt. És most is butaság és értelmetlen. Mintha a
szívem nem tudná máshogy szeretni őt, de uralni fogom a
helyzetet. Ez őrült bénán hangzik, de így igaz. Ő a legjobb
barátod, és nem áll szándékomban éket verni közétek, amikor ő
nem is tett semmit.
–  Nem butaság – motyogta néhány pillanat múlva az
unokatestvérem, egy mély sóhaj után, amire a homlokát
dörzsölte, miközben lenézett az ölébe.
–  Bocsánat. Csak azért tartottam titokban, mert szégyelltem
magam, és lehetett volna több eszem – mondtam. – Szeretlek, és
a világot jelented nekem. Nem akarom elrontani mindezt.
A szemem sarkából láttam, hogy Connie tekintete Boogie és
köztem jár. Richard ugyanazt csinálta, közben az üdítőjét
kortyolgatta. Hosszú ideig egyikünk sem szólalt meg.
Egészen addig, amíg Boogie egy újabb sóhajjal megtörte a
csendet, majd felemelte a fejét, és egy apró, óvatos mosollyal az
arcán, ami azt üzente, minden rendben lesz, rám nézett.
– Időnként nem választhatod meg, kit szeretsz, hiába tudod,
hogy nem szabadna, vagy csak sérülni fogsz miatta.
Basszus. Azt hiszem, így még nem gondoltam bele az ő
kapcsolatába. Továbbra sem kedveltem a jövendőbelijét, de…
– Ő a legjobb barátom, ahogy te is, B. A helyzet kicsit fura… jó,
baromi fura, de… – Még egyet sóhajtott. – Tényleg jól vagy?
– Csak magamat bántottam meg, ígérem – feleltem.
Mert pontosan ezt történt. Én okoztam fájdalmat magamnak.
Be tudtam ismerni.
De rendbe fogom hozni. Jól leszek.
 
 
– Nem hiszem el, hogy nem árultad el nekem – csapott le rám a
nővérem, mint egy vipera, pár órával később, a mellbimbómat
vette célba, mintha meg akarná csavarni.
Inkább tapasztalatból, mint ösztönből karatéztam arrébb a
kezét, és két kezemmel takartam a mellem.
Ismét megindult, ezért előrenyúltam, és úgy tettem, mintha
én is hasonlóan akarnék tenni.
De nem merném, mert egyszer próbáltam meg, és kétszer
olyan erősen kaptam vissza, hogy megleckéztessen. Semmi nem
ért meg egy bimbócsavarást.
– Már vártam, mikor kérdezed meg – feleltem. Továbbra is a
mellemet takartam, és ha valaki észrevette, nem érdekelt.
Túlságosan lefoglalt Deepa üzenete, így fel sem tűnt, ahogy
Connie ólálkodva közeledik.
Az üzenetben ez állt:
 
DEEPA A MENŐ: Hallottad, hogy kirúgták Gunnert? Azt
pletykálják, valaki kivásárolta.
 
Ezt később meg kellett ünnepelnem. Túl késő, hogy
hasznomra váljon, de megérdemelte az a paraszt. Ideje volt,
hogy a többi tulajnak feltűnjön, hogy miatta nem maradnak az
alkalmazottak.
Felnézve Connie-t a bowlingpálya bárpultjának dőlve
találtam, ahol éppen a sógorom születésnapját ünnepeltük.
Mióta az eszemet tudom, ez volt a kedvenc elfoglaltsága. Régen
jártam a versenyeire Fayetteville-ben. Éppen szünetet tartottam
az utolsó meccsünk után, és úgy tűnt, a nővérem is követte a
példám.
–  Vártam vele, mert megígértem Richardnak, hogy békén
hagylak.
Ó, Richard. A sógorom az ideúton bocsánatot kért, amiért
vájkált a magánéletemben. Aztán ismét felajánlotta, hogy
elterjeszti a szteroidos pletykát Zacről.
–  És azt reméltem, hogy a saját húgom szeret annyira, hogy
magától számoljon be a részletekről.
Felhorkantam, és megfogtam a Sprite-om.
– Komolyan azt hitted, így megkönnyíteném neked?
Szúrós pillantást vetett rám, amire elmosolyodtam.
– És nem történt semmi, Con, így nem tudtam mit megosztani
veled.
–  „Nem történt semmi” – gúnyolódott, ujját idézőjelként
használta. – Kamu.
– Nem igazán, mivel nem lesz belőle semmi, szóval…
–  Nyuszkó! – kiáltotta Richard, ahogy a pályája felől
közeledett, miközben szünetet tartottunk. – Azt hittem, később
akartad zargatni Tökmagot.
– Magától kezdett beszélni.
 A sógorommal összenéztünk, és elengedtük a dolgot.
– Tényleg gondolkodsz rajta, hogy ideköltözz?
Bólogattam.
Richard megállt a nővérem mellett, és a vállára tette a karját,
miközben lenyúlta a sörét.
– Nálunk bármeddig maradhatsz.
–  Azt remélem, visszajön Houstonba – szólalt meg hirtelen
egy ismerős hang.
Az agyam lefagyott. Az egész testem lefagyott. Nem lennék
meglepve, ha a vörösvérsejtjeim is hasonlóan tesznek.
És a szívem a torkomban kalapált.
Pontosan ott. Megállíthatatlanul. Akár egy sebesvonat.
Ismertem azt a hangot.
A Sprite-omat a pultra tettem, elvettem a sört Richardról,
kortyoltam egyet, visszaadtam, majd végül annyira
megfordítottam a székemet, hogy lássam a férfit, aki nem
mozdult a székem mögül.
Mert Zac pontosan ott állt. Barna cowboykalapban, szokásos
farmerjában és egy pólóban, ami megfeszült izmos mellkasán.
Nagy kezét csípőre tette, és…
Nos, rám fókuszált.
Fáradtnak tűnt.
– Ropi? – kérdeztem, mintha nem ismerném arcának minden
centijét.
A mosolya apró volt, mégis édes.
– Szia, aranyom.
 –  Mi a fenét keresel itt? – érkezett a tőlem telhető legjobb
válasz, ahogy tovább fürkésztem fáradt vonásait. – Holnap
meccsed lesz – közöltem, mintha nem tudná.
Mit művelt?
Közömbösen megrántotta a vállát, mintha a másnapi meccse,
amin a jövője állt vagy bukott, nem számítana.
–  Nemrég megváltoztattam a számom. Élőben akartam
elmondani, és megadni az újat – magyarázta lassan, mélyen a
szemembe nézve.
–  Miről beszélsz? – kérdeztem meggondolatlanul. – Miért
változtattál számot? Otthon kéne pihenned, te vén trotty, nem…
itt lenni. – Mert mégis mi a picsát művelt itt? Miért váltott
számot?
És miért nem tudta egyszerűen üzenetben megírni az újat?
A megjegyzésemre a mosolya egyre nagyobb zaces vigyorrá
szélesedett, ami konkrétan a gyengém.
–  Van, ami fontosabb a pihenésnél, kölyök. – Szeme lassan
fürkészte az arcomat, az arckifejezése nem változott. A nagy
tenyere a mellkasa közepére siklott, és egy körben
megdörzsölte, ahogy azt lehelte: – Őrülten hiányoztál.
A szemem sarkából a nővérem Richard felkarjára csapott.
És talán reagáltam volna, ha a szívem nem érzi úgy, mintha
megcseszegette volna egy defibrillátor.
–  Te is hiányoztál – feleltem, és letaglózott, milyen őszintén
hiányolt volna, méghozzá nagyon.
Annyira, hogy abban a pillanatban csak egy ölelésre vágytam.
 Talán egy másodpercig haboztam, mielőtt lecsúsztam a
bárszékről, odaléptem hozzá, és hirtelen átkaroltam a nyakát.
Erősen magamhoz szorítottam. És amíg levegőt vettem, hogy
megtöltsem a tüdőmet a kölnije édes, finom illatával, a karja
körém kúszott, erősen magához húzott, az arcát vagy száját a
fejem búbjához nyomta.
Az életemre esküdnék, hogy hallottam, amint halkan azt
motyogja: „Ó!”, ahogy a tenyere végigcsúszott a gerincemen, és
csak akkor állt meg, amikor a derekamhoz ért.
Kiélveztem a melegét és erősen hozzám simult hosszú
felsőtestét. Aztán egy lélegzetvétel alatt elengedtem őt, és olyan
gyorsan hátráltam egy lépést, hogy a karja leereszkedett.
Néztem, ahogy levegőt vesz, láttam, amint egy határozott kis
ránc jelent meg a szemöldöke között, majd láttam, ahogy engem
figyel…
Mintha valamiféle döntést hozott volna, és felkészült a
következményekre.
Erős, fitt tüdeje megtelt, mielőtt megszólalt.
–  Boogie-val is beszélni akarok – mondta feszülten, és keze
ismét a mellkasa közepére került.
Tettem még egy kis lépést hátra.
–  Miről akarsz vele beszélni, amit nem lehet telefonon vagy
holnap? – faggattam, túlságosan összezavart a jelenléte, a
megváltoztatott száma, de leginkább a tekintete. – Jól vagy?
Történt valami?
Mi történik? Biztos agyrázkódása van. Mert múlt héten elég
keményen leszerelték, még fel is ugrottam a tévé előtt…
Fejedelmi álla felemelkedett.
– Jól vagyok.
Ez nem magyarázta meg, amit művel.
–  Hónapokkal ezelőtt beszélnem kellett volna vele, de nem
halaszthatom tovább – mondta megfontoltan, és továbbra is jól
szemügyre vett.
Szeretném hinni, hogy a nővérem rúgott vádlin, de az sem
lepne meg, ha a sógorom lett volna.
Fészkelődni kezdtem, és úgy bámultam az arcát, mint egy
éhező, aki nem tudja az eleget.
–  Nem mintha nem örülnék, hogy látlak, de próbálod
kiakasztani Trevort és az ügynöködet?
Félmosoly jelent meg az arcán.
–  Nem aggódom Trev vagy bárki más miatt, és azt mondtad,
telefonon beszélünk, de hetek teltek el, és nem hívtál.
Nos, ezzel megfogott. Nagyot nyeltem.
– Zac…
Szeme olyan hosszasan fürkészte az arcom, hogy felhúztam a
szemöldököm, amire ő felsóhajtott, és félrenézett.
– Milyen goromba vagyok. Connie, Richard, remélem minden
rendben veletek. Megkaphatnám Biancát?
–  Igen, ha a jövőben más meccsre is szerzel nekünk jegyet –
felelte Richard.
A két lesipuskásra meredtem, akik állítólag szerettek engem…
mégis eladnának néhány belépőjegyért.
 És a képzeletem csalt, vagy Zac furcsán fogalmazott?
Feléjük biccentett.
–  Meglesz. – Aztán visszanézett rám, és a szívem két óriásit
dobbant. – Van most időd beszélni velem?
Még azt sem tudtam elhinni, hogy itt van.
– Zac, felhívtalak volna, ha tudom, hogy idejössz. Mi a franc,
ember? És miért változtattál számot? Valaki zaklat?
– Gyere velem, gyorsan beszélek Boogie-val, aztán elmondok
mindent, amit hallani akarsz – mondta, ahogy imádott kék
szemével engem nézett.
Biztos voltam benne, hogy a nővérem ismét megcsapta a
férjét.
–  Megijesztesz – mondtam neki, miközben a fejemben
lefuttattam minden eshetőséget. Mind szörnyű volt.
A szája sarkát ismét arra a mosolyra húzta, amitől különösen
éreztem magam. A szemöldöke is hasonlóan tett.
– Bízol bennem?
Felsóhajtottam, és elhúztam a szám.
–  Igen. De már elmondtam neki… amit neked is. – Hogy
szerelmes vagyok beléd. – Tudja, hogy nem tettél semmit, és nem
történt köztünk semmi. Boog tudja, hogy túlságosan szereted,
hogy elrontsd a barátságotokat.
Száját összepréselte, és az orra egy pillanatra kitágult, a
világoskék szempár ismét az arcomat fürkészte, és határozottan
kijelentette:
– Ne aggódj miatta. Csak bízz bennem.
 Felém nyújtotta a kezét.
Én pedig megfogtam, amire a nővérem ismét megcsapta
Richardot.
Azt kérte, bízzak benne.
Nos… nem mintha lett volna más választásom. Így vele
tartottam.
–  Visszajövök – mondtam nekik a vállam fölött, és
összetalálkoztam a nővérem önelégült, éles pillantásával.
Ő felhorkant.
– Ja, persze.
Zac megszorította az ujjam, én pedig meg is feledkeztem a
nővérem titokzatos megjegyzéséről, mielőtt követtem őt, és
megkérdeztem:
–  Zac, komolyan, mit keresel itt? – A pálya felé tartottunk,
ahol Boogie állt, és nézte, ahogy Richard haverja megkezdi a
körét.
Próbáltam kihúzni a kezem az övéből, de ő csak erősebben
fonta össze az ujjainkat.
Lemosolygott rám.
–  Mondtam, aranyom. Veled és az unokatestvéreddel akarok
beszélni.
Mégis miről?
–  Trevor szétrúgja a segged, amiért leléptél. Otthon kellene
lenned.
Játékosan megrántotta a kezemet.
–  Nem maradok egész éjjel, kölyök. Csak egy kicsit. – Újabb
angyali mosolyt küldött felém. – És tudja, hol vagyok.
Gyanakodva néztem őt.
De ő csak mosolygott.
–  Gyere. Minél gyorsabban lezavarjuk, annál hamarabb
beszélhetünk.
–  Telefonon is beszélhettünk volna. Nem akarom, hogy
valami gondod származzon belőle a holnapi meccsedre.
–  Nem lesz semmi gond. Megkérdezheted Trevet. Áldását
adta, hogy eljöjjek, és véget vessek a szenvedésének.
Trevor áldását?
– Ennyire idegesítetted?
Szemét összehúzta, amire felhorkantam.
– Elnézést, te mindig idegesítő vagy.
Amikor kuncogott, az unokatestvérem épp akkor fordult meg,
és mosolyogva nézett Zacre. Aztán az összefont kezünkre.
De a mosolya nem hervadt le, csupán furcsa, feszült arcot
vágott. Talán feszélyezve érezte magát, ahogy korábban.
Lényegében mindhárom egyszerre.
Nem tudtam, mit gondoljak róla.
Elmondtam neki az igazat, és elhitte, hogy nincs köztünk
semmi.
De jó volt megosztani vele az igazságot. Gyűlöltem titkot
tartani előtte, de megértette, miért tettem.
Zacre pillantottam, hogy feszültséget vagy kínosságot
keressek rajta, de ő csak elszántnak látszott. Meccsek előtt
láttam ugyanezt az arckifejezést rajta.
 Boogie mondott valamit Richard haverjának, mielőtt
összepréselt szájjal felénk indult. Közvetlenül előttünk állt meg,
arckifejezése nyugodt, mégis óvatos, és nem másabb, mint a
megszokott Boogie.
Zac csak ekkor engedte el a kezem, és azonnal megölelte az
unokatestvéremet, aki viszonozta azt. Normális, könnyed ölelés
volt. Hátveregetéssel meg minden. És megkönnyebbülést hozott.
De ahogy elhúzódott, régi barátom mindkét kezét az
unokatestvérem vállára tette.
– Tudod, hogy szeretlek – jelentette ki határozottan.
Az unokatestvérem pedig mérhetetlen komolysággal
bólogatott.
– Tudom. Én is szeretlek.
Ők ketten mindig úgy mondták, hogy szeretik egymást,
mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mindig is
imádtam. És megértettem, miért nem engedné Zac, hogy bármi
is közéjük álljon. Túlságosan is. Ki vagyok én, hogy mindezt
tönkretegyem?
Helyesen cselekedtem. Csak időre volt szükségem, hogy
túllépjek rajta… és valamire, ami eltereli a figyelmem. Talán
átütemezhetném az orlandói utazásomat, és
meghosszabbíthatnám a nyaralást.
–  Olyan vagy nekem, mint egy testvér, akit sosem kértem –
folytatta Zac, visszaterelve a figyelmemet rá és arra, ahogyan
lenézett az unokatestvéremre.
Ezen Boogie elvigyorodott.
 Én pedig kezdtem nyugtalanul érezni magam. Ez úgy
hangzott, mint egy szakítás, vagy beképzelem? Biztos csak
képzelem. Néhány házasság nem olyan odaadó, mint kettejük
barátsága.
– Szeretlek, oké? – ismételte Zac.
Az unokatestvérem felsóhajtott.
Mi a fenéért sóhajt?
Ó, egek, egyre rosszabb érzés fogott el.
–  Miért viselkedtek úgy, mintha szakítanátok? Semmi sem
történt, Boogie, esküszöm.
–  Ki mondta, hogy szakítunk, aranyom? – kérdezte Zac, és
leejtette a kezét az unokatestvérem válláról, hogy átnyúljon, és
finoman megfogja az alkaromat, durva hüvelykujja
végigsimította a belsejét.
– Nem szakítunk – erősítette meg az unokatesóm, mielőtt egy
mély lélegzettel és egy hosszú, elnyújtott sóhajjal, ami
egyenesen a lelkéből jött, a legjobb barátjára koncentrált.
Meglehetősen biztos voltam benne, hogy még a vállai is
leereszkedtek egy pillanatra, de visszahelyezte őket a helyükre,
és ettől ismét olyan érzésem támadt, mintha szakítanának.
–  Mondd, amit szeretnél, hogy folytathassam az életem –
jelentette ki Boogie, még állát is felszegte. – Ezért hívogattál
mindennap, hogy a semmiről beszéljünk?
Mindennap hívta?
Zac nem habozott.
–  Igen. El kellett volna mondanom, amikor rájöttem. Nem
számítottam rá, de megtörtént – közölte határozottan. –
Harcoltam ellene, esküszöm, de hiábavaló volt, Boog. Olyan,
mint az elkerülhetetlennel, egy téglafallal harcolni. Papa életére
esküszöm, nulla eséllyel indultam. Váratlanul csapott le rám, és
kicsúszott a lábam alól a talaj.
–  Valaki megvert? – kérdeztem zavartan, végigmértem őt, de
egyetlen zúzódást sem találtam rajta.
Boogie nem szólt semmit.
Nem értettem, miről beszélnek, és több infóra volt
szükségem, hogy kitalálhassam.
Zac azonban nem hagyta, hogy bármi megállíthassa.
Megnyalta az ajkát, vállát határozottan lehúzta, minta
felkészülne… valamire.
–  Nem akarok többé harcolni. Nem megy. Tudom, hogy a
legjobbat akarod nekem, és ez az, és azt hiszem, ezt te is tudod.
– Vett egy lélegzetet, és megfontoltan kimondott egy mondatot,
amitől túlpörgött a szívem. – Egész életemben úgy éreztem,
hiányzik valami, hogy próbálok megtalálni valamit. Nem tudom
megmagyarázni, de úgy érzem, most megtaláltam, Boog.
Mindvégig itt volt előttem.
Az unokatestvérem rábámult, felvette töprengő arcát. Beletelt
egy pillanatba, lélegzete hosszú és elnyújtott lett, mire a
mennyezetre emelte a szemét, és végül kibökte:
–  Mondanám, hogy ezt telefonon is közölhetted volna, de
hazudnék. Egy ideje már láttam rajtad, hogy mondani szeretnél
valamit, de annyira lefoglalt Lauren és a baba, hogy
elengedtem. – Lesütötte a tekintetét, és újra felsóhajtott. – És
tudom, hogy nem volt esélyed. Sosem volt. De le kell fektetnünk
néhány szabályt.
– Oké.
Boogie arca elkomolyodott.
–  Igazából egy van. Nem beszélhetsz olyanról, amit nem
akarok hallani. Ennyit kérek, a többi miatt tudom, hogy nem
kell aggódnom. Nem folytatnánk ezt a beszélgetést, ha nem
lennél biztos a dolgodban.
Zac ünnepélyesen bólintott.
Az unokatestvérem rám nézett, aztán elmosolyodott.
Én pedig értetlenül bámultam.
–  Nem értem, miről beszéltek, lököttek. Először azt hittem,
rólam, de most már fogalmam sincs.
A mosolya szélesebbé vált.
– Nem, komolyan mondom. Miről beszéltek?
Boogie erre felröhögött, a feszültség minden nyoma eltűnt az
arcáról.
– Csak rendezzük a sorainkat.
Milyen sorokat? Oldalba könyököltem Zacet, aki az alkaromat
fogta.
–  Nem próbálok elcseszni semmit. Ígérem. Szeretlek titeket,
mindketten tudjátok, és nem szeretném, ha tesóterápiára
kellene mennetek a hülyeségem miatt.
A magas barátom féloldalas mosollyal jutalmazott.
– Milyen hülyeséged miatt?
 Zacre meredtem, mivel ő kérdezett. Aztán az
unokatestvéremre néztem, hisz nemrég vallottam be neki
mindent. Emlékeztetni akartam, mit érzek Zac iránt? Kicsit sem.
De a fenébe már, úgy tűnt, nincs más választásom.
–  Ahogy érzek irántad, és kínossá tettem a dolgokat, de
ígérem, beszéltem Boogie-val, és közölni akartam, hogy nem
kell aggódnod, hamar túllépek rajtad.
– Túllépsz?
Miért hangzott úgy, mintha Zac fuldokolna?
Az unokatestvérem elvigyorodott, felhorkant, megfordult, és
hátraszólt a válla fölött:
–  Bianca azt mondta korábban, hogy idősebb korára vesz
néhány kutyát meg macskát, és fiatalabb srácokra fog hajtani.
Így jártál, barátom. De kösz, hogy beugrottál hozzám. A legjobb
vagy.
Erre Zac újra felhorkant.
– Holnap találkozunk.
–  Ha te mondod. – Az unokatesóm egyszer felnevetett, és a
fejét ingatva a pálya felé indult.
–  Mi ez az egész? – motyogtam zavartan a srácnak, aki nem
eresztette az alkaromat. – Ki vert szarrá? – Vagy… talált
magának valakit? Megismerkedett valakivel az elmúlt két
hétben?
Ezúttal Zac nevetett fel, megrángatta a karomat, és hátrált egy
lépést. A sötét karikái jobban kirajzolódtak, ahogy lehajtotta a
fejét, és újabb széles mosollyal az arcán lenézett rám.
 – Rólad beszéltem, kölyök.
Egy pillanatra úgy éreztem, mintha átzuhantam volna egy
időhasadékon, mielőtt kinyögtem:
– Rólam?
Bólogatott, megrángatta a karomat, hogy kövessem, én
pedig… leginkább azért, mert alig éreztem a lábam, és
megkérdőjeleztem, hogy ez a valóság, megtettem.
– Igen, rólad. Ki másról?
A kijárat felé vezetett, amit nem éreztem furának vagy
szokatlannak. Csak egy kis magányt akart? Hogy beszéljünk…
Várjunk csak.
Fejben elismételtem, ahogy Zac fogalmazott a beszélgetésük
során, és egyre többet töprengtem rajta, ahogy megtartotta
nekem az ajtót, mielőtt az becsukódott mögöttünk. Annyira
aggódtam, hogy megromlik a kapcsolatuk, hogy a szavaikra
koncentráltam, nem pedig az üzenet egészére.
Most azonban…
– Zac? – kérdeztem, ahogy a kocsi felé vezetett.
– Igen?
Kinyitotta a zárat, és kinyitotta nekem az utasoldali ajtót.
Megálltam az autó mellett, felemeltem a fejem, hogy a
tekintetem összetalálkozzon a kék szempárral, amely még az
utcalámpa fényében is csillogott. Lassan és lustán mosolygott le
rám. Többé nem tűnt idegesnek vagy fáradtnak. Zac, nos…
elevennek, derűsnek… elszántnak és megkönnyebbültnek tűnt.
– Milyen elkerülhetetlenről beszéltél? – sikerült kiböknöm.
 Arckifejezése, amitől úgy éreztem, mindennel meg tudok
birkózni, ha ő a közelemben van, mit sem változott, amikor újra
kézen fogott. Birtoklón, védelmezőn és erősen tartott. Oldalra
billentette a fejét, a zaces mosolyára ficeregni kezdtem a
várakozástól.
– Rólad, kölyök, ki másról?
Kis híján elájultam.
Ő pedig észrevette, mert dallamos és tökéletes nevetésben
tört ki.
– Gyere. Szállj be. Beszélnünk kell.
Beültem az autóba, leginkább azért, mert nem tudtam,
meddig bírja a lábam. Illetve, mert nem voltam biztos benne,
hogy nem ájulok el, verem be a fejem a visszapillantóba, és
felejtek el mindent, ami történt. Legalábbis azokat a részeket,
amelyeket fel tudtam fogni.
És ez a bolond csak mosolygott, ahogy becsukta az ajtót
utánam, majd levakarhatatlan mosollyal beült a volán mögé, és
beindította a kocsit. Miközben én letaglózódtam. Meglepődtem.
Megrekedtem.
Elcsodálkoztam. Megrémültem. Valamint összezavarodtam.
Legfőképpen összezavarodtam.
Ő… ő…
Az orromon keresztül beszívtam a levegőt, és rendeztem a
gondolataim, míg ő beindította a kocsit, és felém fordult.
– Zac?
Határozottnak tűnt.
 – Igen, aranyom?
Nem tudtam a szemébe nézni, ahogy megkérdeztem, így a
navigáció kijelzőjére koncentráltam, és azt suttogtam:
–  Te… te…? – Alig tudtam kigondolni a szavakat, nemhogy
kimondani őket. – Te most…? – Nem tudtam abbahagyni a
hebegést. Mert nem tudtam felfogni, amire utalni akart.
Halk hangot hallatott az orrán keresztül.
–  Elloptad-e az átkozott szívem, megszöktél vele, és azt
mondtad, „viszlát”? Mert a válasz igen.
Tényleg az ájulás szélén álltam, és össze kellett szednem
minden erőm, hogy kinyögjem:
– De komolyan.
–  Komolyan beszélek – felelte könnyedén, szája egyik sarkát
lusta mosolyra húzta. – Sokat agyaltam rajta. Azt hiszem,
valamikor aközött történhetett, amikor lenyomtad azt a rémes
beszédet, hogy a régi Zac szétrúgná a mostani Zac seggét, és
amikor pukibombával kezdtél dobálni.
Azt akarja mondani…
Most arra próbál utalni…
Próbáltam nem pislogni, töprengtem rajta még egy sort, aztán
ismét szóltam.
– Zac?
Az ajtónak dőlt, karját összefonta a mellkasán, önelégültnek
és megkönnyebbültnek tűnt.
–  Igen, szivi? – kérdezte akkora szeretettel és türelemmel,
hogy nem tudtam vele mit kezdeni.
 – Miért jöttél valójában?
– Mert szeretlek – felelte Zac.
Ismét félrenéztem. Egyszerűen nem tudtam állni a tekintetét.
De az igazságot így sem akartam magamban tartani.
–  Te magad mondtad nekem, hogy nem hiszed, hogy bele
tudsz szeretni valakibe, mert ahhoz nem tudsz eléggé megbízni
az emberekben – vallottam be az észszerűség felé terelve a
szívem. Hogy gondolkodjon, és ne hamarkodja el a dolgokat
vagy képzelegjen, amikor ennél okosabb.
Tréfás hangot hallatott, amire a szívem elszorult.
– Igaz.
Pislogva felé fordultam.
– De… – Elhallgatott.
A combom alá szorítottam a kezem.
– Te nem vagy akárki, nem igaz, kölyök?
Ezzel meg mi a francra akart utalni?
Tovább beszélt. Mivel nem tudott olvasni a gondolataimban.
Karját szétnyitotta, és kihúzta magát a menő kocsija belsejében,
a feje kis híján a tetőt súrolta, ahogy pillantását ezernyi
világítótorony erejével rám szegezte.
– És nem kellett beléd esnem, Bianca. Egyszerűen megtörtént.
Egyszerűen csak szeretlek. Úgy történt, ahogy Boognak is
mondtam, mögém lopakodtál, és addig ütöttél, amíg nem volt
más esélyem, mint látni téged. Látni, akivé lettél. Akivé leszel.
Lenyűgözöl, kölyök. Egy napon tiéd lesz az egész világ. És én ott
akarok állni melletted, hogy segítsek benne. Téged szeretni a
legkönnyebb dolog, amit valaha tettem, és a legkönnyebb, amit
valaha tenni fogok. Semmi kétség. – Megállt, és a szemöldökével
egyszerre a válla is megemelkedett. – Még sosem mondtam ilyet
senkinek, és meg is voltam ijedve, de arra jutottam, hogy semmi
sem lehet annál rosszabb, ha úgy mész el, hogy nem is tudod, és
azta… ez aztán jólesett. Nagyon is jól.
Elakadt a lélegzetem, és megesküdtem volna, hogy hallom a
szívverésemet. Talán még az övét is. És akkor úgy éreztem,
olvasni tud a gondolataimban, mert rám mosolygott, és olyan
gyengéd és más volt, hogy életem végéig emlékezni fogok rá.
– Őrülten hiányoztál – meredt rám.
Igen. El fogok ájulni.
– Zac? – suttogtam.
– Igen, aranyom?
Ha nem hányom el magam, elájulok. Talán behányok, aztán
elájulok. Talán össze is csinálom magam. Ki tudja?
De engem aztán senki ne nevezzen gyávának. És tudnom
kellett. Meg kellett bizonyosodnom róla.
–  Biztos, hogy… tényleg úgy érzel irántam? – kérdeztem
nyelve egyet. – Vagy ugyanezt mondanád Boogie-nak is? Mert
létezik a barátok közti szeretet, és a…
A keze a combomra telepedett. Az állam felemeltem, és
felvettük a szemkontaktust.
–  Még semmiben sem voltam ilyen biztos. – Megszorította a
lábam. – Még magamban sem vagyok ennyire biztos. Ezt
akartam elmondani neked, amikor elmentél, de nem tudtam,
hogyan. Sosem akartam, hogy választanod kelljen, és féltem,
hogy Boogie-ra esne a választásod. Mire hazaértem, hogy időt
kérjek, hogy átgondolhassam az egészet, te eltűntél.
Állon pöcköltem magam, hogy megbizonyosodjak, nem
képzelem. Nem képzeltem. Fájt.
Zac pedig észrevette, mert kuncogott, mosolya szeretetteljes
és örök, ahogy ujjainkat összekulcsolta.
– Nem akartam kockáztatni a kapcsolatomat Boogie-val, de az
utóbbi két hét nélküled… nyomorúságos volt. Vissza akartalak
kapni. Minden hiányzott veled kapcsolatban. És át kellett
gondolnom, mit nyújthatok neked, amikor annyi minden
történt veled mostanában. Ma végre megtettem az utolsó
szükséges lépést, mielőtt eléd álltam. Mielőtt úgy éreztem,
kiérdemlem a próbálkozást.
Egy másodpercre összeszorítottam az ajkam, a sírás
kerülgetett. A szemem égett. A lelkem sikoltozott.
– Bibi?
– Igen, Ropi?
– Meg fogod kérdezni, hogy biztosan megőrülök-e érted?
A hülyéje.
Ez végül arra késztetett, hogy mélyen átgondoljam az
érzéseim. És egyetlen választ adhattam neki.
– Nem, nem fogom. Miért? – viccelődtem.
És komolyan gondoltam.
Minden apró jel… amit figyelmen kívül hagytam, vagy
mélyen gyökerező barátságként könyveltem el, végig ott volt
előttem.
Ahogy az unokatestvérem is kifejtette, nem mondaná
mindezt, vagy lenne itt, ha nem gondolná komolyan. Zacet
éppen annyira ismertem mókamesterként, mint hihetetlen
önfegyelemmel és óriási álmokkal rendelkező személyként.
Olyan ember, aki kiérdemli mások barátságát és odaadását.
Ritkán bizonytalanodott el az életben. De időnként
mindenkinek szüksége van egy kis lökésre. Hogy ez finom vagy
egy erősebb fajta, az már más kérdés.
És ebben a pillanatban mosolya olyan szélessé vált, mint
Texas.
– Én meg már azt hittem, hogy listába kell szednem az okokat
– mondta szórakozottan és akkora szeretettel, hogy azzal
fenyegetett, kettétörik a szívem.
De csak fenyegetett, mert engem nem lehetett könnyedén
megrémíteni. Hozzá voltam szokva, hogy mikroszkopikus
méretű esélyeket hozzon a sors, és én mindig kaptam az
alkalmon. Bármiről legyen szó, mindig egy esélyre vártam, és a
mohó fejem meg is ragadta azt.
Mert ő törődött velem.
Eljött ezen az éjszakán, a meccse előtt, mert hiányoztam neki.
Mert azt mondta, szeret.
Mert számítottam neki.
Ezt eddig is mind tudtam, de másképp értelmeztem. Nagyon
másképp. És annyira vágytam erre, csak sosem mertem
komolyan reménykedni benne, hogy megtörténhet.
 De megtörtént. Ahogy mindig is lennie kellett. És nálam
százszor rosszabbat is kifoghatott volna.
–  Nem kell – mondtam, átnyúltam az ülések közti konzol
fölött, és szabad, remegő kezemmel megböktem az orrát. –
Hiszek neked.
És amilyen gyorsan feltört bennem az öröm, olyan gyorsan el
is illant.
Mert eszembe jutott.
Visszaemlékeztem, miért menekültem idáig. Miért keresek
két hete lakást. Miért töltöttem a hálaadást nélküle. Miért
gyötörtek a számomra kedves emberek a nővérem
konyhájában.
A jókedvem egy csapásra köddé vált.
Visszarántottam a kezem, mintha megégetett volna, és a
boldog arckifejezése azonnal lehervadt.
– Mi az?
A kezemet a lábam alá dugtam, és rábeszéltem magam, hogy
legyek felnőtt, és… mondjam ki.
–  Itt kedveskedsz velem, és mindenféle szépet mondasz,
miközben az egész egy… hazugság.
– Mi a hazugság?
– Ez. Amit mondasz.
Kék szemét összehúzta.
– Nem, nem az.
Kissé gúnyosan, kissé kegyetlenül bólogattam.
– Pedig mégis az.
 – Mondd el, miért gondolod így.
–  Mert… két-három héttel ezelőtt simán hagytad valami
csajnak, hogy az öledbe üljön, és az arcodba tolja a mellét. Ha
azt hiszed, így kell szeretni valakit, akkor valamit rosszul
csinálsz. Tudom, hogy azt mondtad, mindez új neked, de azért
nem vagy hülye.
Csak pislogott.
– Nem igaz.
– De igen. Láttam a képet, Zac.
A homlokán összeszaladtak a ráncok, és teljesen
elkomorodott, ahogy mindkét keze az enyémet fogta. A jóképű
Disney-herceg arcán olyan mély ráncok ültek, még sosem
láttam ilyen haragosnak.
– Nem, nem tettem ilyet.
Tagadta.
Őt fürkésztem, csontjaimban tudtam, hogy nem hazudna
nekem. Nekem nem. Különösen ilyesmiben nem. Tudtam jól.
Akkor mi a fene történt? Tudom, mit láttam. Nem
képzelődtem. Azt is láttam, mikor posztolták a képet.
–  Nem csináltam semmi ilyesmit, aranyom. Azt sem tudom,
miről beszélsz. Nem is emlékszem, mikor ült utoljára lány az
ölemben. Ezer éve. – Homlokráncolása hevesebbé vált. – Azóta
nem, mióta te megjelentél. Sőt, jóval azelőtt.
Rá akartam emelni a szemöldököm, ellentmondani neki, vagy
legalábbis kamuzással vádolni, de… ismertem őt. Mélységesen
ismertem. Jobban, mint bárki.
 Helyes, tökéletes arcán zavartság és aggodalom ült, a
féltékenység és a düh ott lebegett köztünk.
– Milyen képről beszélsz?
Kissé visszatartottam a lélegzetem.
– Valami nő posztolt egy képet, amin az öledben ül.
– Kicsoda?
– Nem tudom. Picturegramen láttam.
Még csak nem is tűnődött el rajta.
– Mutasd.
Átgondoltam, mérlegeltem, és megráztam a fejem.
– Nem mentettem el, vagy ilyesmi, öreg. Nem vagyok
mazochista. Azután posztolták, hogy a barátaiddal találkoztunk.
Trevor is látta.
Eltöprengett.
–  Amikor Amarihoz ugrottam át? Miután Aidennel és
Vannyval lógtunk?
Átugrott Amarihoz?
–  Igen. – Igen, mikor itt volt Aiden, Vanessa és a gyerekek.
Amariról nem tudok.
Zac a fejét ingatva agyalt rajta.
– Bibi, átmentem hozzá, és a stratégiát terveztük. Elugrottam
a boltba új alsónadrágot venni, aztán átmentem hozzá. Ezért
hívott, amikor a többiekkel lógtunk, áthívott minket magához.
Megkérdeztelek, nem emlékszel? Az anyukája főzött nekünk. Én
pedig fáradtan beájultam a kanapén. Az egyetlen nő a házban
az anyja volt, és ő biztos megpofoz, ha megkérem, hogy üljön az
ölembe.
Hülyén éreztem magam.
– Bármit is láttál, aranyom, egy régi kép lehetett. Ezért osztott
ki Trev telefonon? Mondta, hogy húzzam ki a fejemet a
seggemből, mielőtt elcseszem az életem? – Előrenyúlt, és
megfogta a kezem, ujjai nagyok és erősek voltak az enyém
körül. – Esküszöm, hogy régi kép volt. Ezek a lányok halmozzák
a képeket, hogy aztán véletlenszerűen posztolják őket. Néha
fotót kérnek, igent mondasz, ők pedig kérdés nélkül az öledbe
ülnek.
Rámeredtem. Száját összeszorította, ahogy tekintete egyik
szememről a másikra ugrált.
–  Becsszó – mondta komoly arccal. – Tudod, hogy nem
hazudnék neked.
Olyan sokáig bámultam az arcába, kék szemébe, hogy ő
ficeregni kezdett.
Ujjai melegen fonódtak az enyémekre.
– Bianca… tudom, hogy a múltban tettem néhány dolgot, amit
bárcsak ne tudnál, de megváltoztam.
Basszus.
–  Igen. Tudom, hogy nem hazudnál nekem. Csak a kép
mostaninak tűnt, ezért hittem… Mindig legyeskednek
körülötted a nők, Zac. Régen állandóan buliztál. Azt hiszem,
logikusnak tűnt.
–  Régen igen, de már nem akarok. Én csak egy dologra
vágyom. Egyre, ami boldogabbá tesz, mint millió másik
együttvéve – mondta. – Hetekkel ezelőtt kitöröltem a
telefonszámokat. Megváltoztattam a számom, hogy ne is
tudjanak elérni. Nem akartam, hogy okod legyen
megkérdőjelezni. Tudd, hogy teljes bedobással benne vagyok.
Az a sok szarság sosem számított. Veled ellentétben, hisz te
mindig számítani fogsz.
Mély lélegzetet vettem.
– Csak régi kép lehetett, ígérem. Tudom, hogy hiszel nekem.
Hittem is, és talán bizonyos értelemben örülnöm kellene,
amiért ennyire ismerem őt. Nem maradtak köztünk titkok. Nem
akadt okom kételkedni ebben az ijesztő dologban, ami mintha
egyenesen az álmaimból pottyant volna az ölembe. Nem
újdonság, hogy szeret engem.
De ez másfajta szeretet. Szeretet 2.0. Vagy inkább szeretet 5.0.
Nem volt okom kételkedni az egészben vagy benne.
És az tuti biztos, hogy nem készültem elmenekülni.
Zac szeretett engem. Engem.
És az életem végéig kihasználom ezt az egészet, ha tehetem.
Talán nincs annyi tapasztalatom, mint neki, de ez nem jelenti
azt, hogy nem tudom megfélemlíteni őt. Mert simán megteszem.
–  Hiszek neked – értettem egyet. Felemeltem az állam,
ujjaimat az övé köré fontam, készen állva az egészre. Mindig is
készen álltam rá. – A biztonság kedvéért megjegyzem, ha egy
fickó posztol egy képet velem az ölében, az is régi kép, oké?
Ujja megrándult, én pedig csaknem felkacagtam a hitetlen
arcán.
 – Milyen fickó?
– Valami fickó, nem emlékszem. Sokkal volt dolgom, szóval…
– Önelégülten rávigyorogtam.
Nem mosolygott.
Én azonban igen.
– Nem vagy vicces.
– Oltári vicces vagyok.
Ezúttal ő meresztette rám a szemét.
– Akkor hiszel nekem?
Felmordultam.
–  Mondtam, hogy igen. De ha szeretnéd, hogy úgy tegyek,
mintha nem, és hisztirohamot kapjak, megteszem.
A mosolya varázsütésre visszatért az arcára, gyönyörűségesen
és a világot jelentve.
– Toporzékolsz nekem?
Bólogattam, éreztem, amint mosoly kúszik végig az arcomon.
–  Csak neked. De esküszöm az égre, ha valaki az arcodba
nyomja a cickóját, és te nem tolod el azonnal magadtól,
kinyírlak, visszahozlak az életbe, aztán megint kinyírlak.
Egyszer már megcsaltak, nem vágyom rá újra.
–  Én sosem tennék ilyet. Soha. – Mosolya egyre nőtt, és a
következő pillanatban közelebb hajolt, megfogta a kezem, és
húzni kezdett maga felé. – Gyere ide.
– Miért? – kérdeztem tőle, habár nem ellenkeztem.
– Mert – mondta, ahogy húzott maga felé.
Combján tartottam a kezem, ahogy megszólaltam:
 –  Csak megjegyezném, azelőtt mondtad, hogy megőrülsz
értem, mielőtt egyáltalán csókolóztunk. Mi van, ha nem tetszik,
ahogy csókolsz?
Centikre az arcomról felnevetett.
– Emiatt aggódsz?
–  Mármint… – Vállat vontam, és tovább húztam az agyát.
Mintha két legyet ütnék egy csapásra. – Megeshet.
Vigyorogva a fejét ingatta.
–  Édes kis pokolfajzat vagy, kölyök. – Lehelete az ajkamat
súrolta. – Akkor lássuk. Ha nem tetszik, addig próbálom, míg jó
nem leszek. Nem félek a gyakorlástól.
Nevettem, amikor odahajolt, és megszüntette a köztünk lévő
távolságot.
És tovább nevettem, amikor ajka az enyémhez ért.
Végre.
De a következő pillanatban csókolni kezdett. És tudtam, hogy
ő az enyém. Mert mindig is hozzám tartozott. Csupán egy időre
elszakadtunk egymástól, de ez többé nem történhet meg.
A szája meleg volt, ahogy érintett. Lágyan. Óvatosan.
Egy örökkévalóság óta vártam erre. A fogam közé fogtam az
alsó ajkát, finoman húzni kezdtem, amire élesen beszívta a
levegőt.
Érte nyúltam, ahogy letérdeltem az ülésemre, és áthajoltam a
konzol fölött, kezemet a hajába csúsztattam, a tarkóját a
tenyeremben tartottam, majd kinyitottam a szám, lassan
visszacsókoltam, mintha sehol sem lennék szívesebben. Senkit
sem csókolnék szívesebben.
Mert ez az igazság.
Kissé elhúzódott.
– Ki tanított meg így csókolózni? – kérdezte rekedtes hangon.
–  Bizonyos emberek – viccelődtem, ajkamat az övére
simítottam.
Felmordult. És Zac… viszonozta. Méghozzá nem is kicsit.
Egyik keze az arcomra siklott, másik a hajamon keresztül a
tarkómat fogta, és kinyitotta a száját, nyelve azonnal az
enyémet súrolta, először lágyan, majd mélyebben. Meleg volt,
édes, és megőrültem az ízéért. Imádtam, ahogy lágyan mozgatta
a nyelvét, szorosan tartva engem.
Nem siette el. Ízlelt. Elidőzött.
Ajka közé fogta az alsó ajkam, finoman szívni kezdte, mielőtt
nyelvét ismét az enyémhez simította.
Megigézett, ahogy a felső ajkamat csókolta, mielőtt újrakezdte
az egészet.
Zac úgy csókolt, mintha a világ összes ideje az övé lenne.
Mintha semmi mást nem tett volna szívesebben. Kissé
megszívta a nyelvem, mielőtt hatalmas, kiváló tenyere közé
fogta az arcom. Meleg, határozott ajka a szám sarkát és az
államat izgatta, mielőtt újra csókolni kezdett.
Szeretett engem, és ha nem mondta volna ki szavakkal, akkor
is megéreztem.
Mert soha nem csókoltak még így, és volt egy olyan érzésem,
hogy soha nem is fognak.
 Nem éreztem. Tudtam. Ő volt a múltam, de ő lesz a jövőm.
Zac torka mélyéről elégedett, andalító hang tört fel. Ajka az
állam szélét súrolta, ahogy szinte álomittasan azt mormolta:
– Mmm, aranyom. Te fogsz a sírba vinni, már most tudom.
Kicsit elhúzódtam, és felmosolyogtam rá, megnyaltam az
ajkam, mert igen, egész nap tudtam volna csókolni őt. Jó volt
benne. Sőt, nagyszerű.
De ezt vele nem akartam közölni.
–  Ja, azt hiszem, egy kis gyakorlásra lesz szükségünk –
közöltem vele.
Kuncogására elmosolyodtam meleg, csodálatos száján.
– Igen? Úgy gondolod?
Bólintottam, előrehajoltam, hogy megcsókoljam az állát,
imádtam a borostája érintését az ajkamon és a combját a kezem
alatt.
– Gyakorlat teszi a mestert.
Megbökte az orrom.
– Szórakoztatónak tűnik ez a gyakorlás.
Végignéztem rajta, ahogy arca olyan közel lebegett, kezét
vállamról a karomra simította.
– Egyelőre jók vagyunk? – kérdezte.
– Egyelőre?
– Igen, még egy-két dolgot meg kell beszélnünk.
Valóban?
– És mutatni akarok neked valamit.
A szemem elkerekedett.
 – Látni akarom, de azért fogd vissza magad, perverz.
Zacből kitört a nevetés.
– Nem arról beszéltem… de arról is.
Felhorkantam, ő pedig felnevetett.
– Eljössz a meccsre, ugye?
– Igen.
– És utána mutathatok valamit?
Visszatartottam a lélegzetem, és bólogattam, mielőtt felé
hajoltam, és még egyszer az ajkára simítottam az enyémet. Mert
megtehettem. Mert ő is akarta. Ha pedig kételkedtem volna
benne, a halk morgás a torkában és a kéz, ami a tarkómat fogta,
megerősítette számomra.
Így annyit feleltem:
– Igen.
Ajka utoljára megcsókolta az enyémet, aztán azt suttogta:
– Helyes.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

– Mi a jó ég van az arcodon?

Teljesen megfordultam, felmosolyogtam Trevre mögöttünk a
lelátón. A sor végén foglalt helyet, ahol Ms. Travis és papa is ült.
Korábban mindkettőjüket megölelgettem. Boogie üzent
nekem, amikor úton volt ide velük, én pedig lementem eléjük,
hogy várjam az érkezésüket, aztán felkísértem papát a lépcsőn,
nehogy elveszítse az egyensúlyát, és elessen.
Az idősebb férfi örömteljesen nevetett, ahogy meglátta, hogy
én fogadom őket.
Két kézzel megpödörtem a kék kamubajszot, amit Connie
ragasztott rám, mielőtt eljöttünk tőlük.
– Nem tudom, de tetszik – közöltem Trevorral.
A fickó felsóhajtott, és a nővéremet mustrálta, amikor
odafordult. A testvérem egész arcát kék festék borította – az
enyémet piros –, és egy haláli fehér bajszot ragasztott, ami az
arca közepéig kunkorodott. Én öreg talajkutató bajusznak
neveztem. A férje, Richard, vele ellentétben fehér arcfestést és
piros bajszot öltött. Hármas ikrek voltunk. Egyedül Boogie, aki a
mi sorunkban foglalt helyet, nem pakolt semmit az arcára.
Viszont egy TRAVIS-mezt viselt tökéletes farmerjába dugva.
Connie és én kinevettük őt, amire bemutatott nekünk.
Trevor a fejét ingatta, és talán a szemét is forgatta, de én csak
vigyorogtam. Már fel tudtam ismerni, hogy nem rosszindulatból
tette. Ez az ő „azt hiszem, el tudlak viselni” szemforgatása volt.
Igazából tetszett neki.
Connie ekkor megcsapta a karom, én pedig Boogie-ra
pillantottam, akivel előző este óta nem volt alkalmam beszélni,
amikor utoljára láttuk egymást. Csupán egy ölelésre volt időnk,
amikor a büfénél találkoztunk, mert túlságosan lefoglalt a
papával való társalgás. Az unokatesóm előremeredt, én pedig
megböktem a könyökömmel.
– Boog?
Vajon Zacen és rajtam gondolkodott?
Az unokatestvérem visszabökött a könyökével.
– Minden oké – felelte továbbra is előreszegezve a tekintetét,
mintha tudná, mire gondoltam.
–  Biztos vagy benne? – suttogtam, remélve, hogy a nővérem
nem hall meg. Nem tudtam, mihez kezdenék, ha azt mondaná,
zavarja az egész, de… csak remélni tudtam, hogy nem hazudott
múlt éjjel. Átgondoltam a Zackel folytatott beszélgetésük
részleteit, legalábbis a részeket, amelyeket fel tudtam fogni, és
órákig forgolódtam miattuk az ágyban, amikor visszamentünk
Connie-hoz. Boogie nem tűnt zaklatottnak, amikor Zac távozása
után visszamentem a bowlingpályához, de nem akartam jobban
felpiszkálni őt, mint ahogy nagy eséllyel tettük. A szám egy ideig
bizsergett a búcsúcsókunk után. Zac és én legalább fél órát
ültünk a kocsijában, amíg mesélt nekem CJ-ről – aki egy
majdnem ehető tortát dobott össze a távollétemben –, és
pletykált néhány játékosról, akikkel a halloween bulin
találkoztam. Miután felhoztam, mit újságolt Deepa, bevallotta,
hogy Trevor vásárolta ki Gunnert az edzőteremből. Állítólag az
edzőterem jó befektetés.
Még azt is mondta, hogy az Enzo srác a halloweenbuliról
megkereste, és bocsánatot kért Jessica tettei miatt. Úgy tűnik,
nem tart sokáig a házasságuk. Biztos nem volt ilyen egyszerű
kettejük története, de Zac nem kérdezett rá. Bár nem
hibáztattam miatta.
A kocsiban való beszélgetésünk pedig csak megerősítette a
tényt, hogy nem csupán a legjobb barátom, hanem teljes
szívemből szeretem őt.
És ha ő is viszontszeretett – ami teljesen úgy tűnt –, akkor két
kézzel bele kell kapaszkodnom, és soha el nem engednem.
Talán új, friss és csodálatos ez az egész, és talán sokkos
állapotban kellene lennem – félig meg is történt –, de igazság
szerint láttam rajta. Éreztem. Így mit kellett volna tennem?
Visszautasítanom?
Biztos nem.
De mindennél jobban imádtam Boogie-t, ahogy ő is engem.
Nem akartam választani köztük, és reméltem, hogy soha nem is
kér rá, különösen, amikor ugyanazt a személyt szerette, mint
én.
Az unokatestvérem a válla fölött rám nézett, tekintete
hangyányit vonakodónak tűnt.
– Lelkileg felkészítettem magam erre, amikor tizenhét voltál –
ismerte be. – Aztán megszűnt köztetek a kapcsolat, én pedig
olyan elfoglalt lettem, hogy megfeledkeztem a dologról. Nem
figyeltem eléggé.
Elképedve pislogtam.
– Komolyan?
–  Igen. – Ismét megbökött. – Mindig szeretett és aggódott
érted, B. Ahogy te is tetted. – Vállat vont, és a szemét forgatta,
mielőtt újabb pillantással és könyökléssel jutalmazott. – Tudod,
nem voltam biztos benne, hogy összejöttök, de még Laurie is
felhozta. Lupe mama is tett valami megjegyzést rátok a halála
előtt. Nem tudom pontosan, mit csináltatok, talán a szobádat
festettétek, mi pedig hallottuk, ahogy odabent nevettek, ő erre
azt mondta, ne legyek féltékeny, pedig nem is voltam az, B.
Sosem voltam féltékeny kettőtökre. Soha. Aztán pedig közölte,
hogy van, ami eleve elrendeltetett.
– Akkor elgondolkodtam rajta. Figyeltelek titeket, és olyan jól
kijöttetek egymással. Arra jutottam, ha bármi történne köztetek,
az jóval később eshet meg, vagy talán soha. Zac nem tekintett
úgy rád akkoriban, de tudtam, hogyan érzel iránta. És tegnap
óta agyaltam rajta még egy sort, amikor elárultad az érzéseid,
és… Azt hiszem, Lupe mama nem tévedett. Vannak, akik
összetartoznak. Mennyi az esélye, hogy pont Houstonban éljen?
Dallasba akart menni edzeni. Egészen az indulása előtti napig
ez volt a terv, aztán meggondolta magát.
 Boogie sötét tekintete felém fordult, és kuncogni kezdett.
–  Nem akartad, hogy beszéljek róla, de ő állandóan
érdeklődött felőled, Tökmag. Még amikor azt hitte, hogy nem
kérsz többé belőle, akkor is kérdezett rólad. Sosem felejtett el.
Emlékszem, egy ideig sértettnek tűnt, amikor megszakadt a
kapcsolatotok, de aztán mindketten tettétek a saját dolgotok, és
úgy tűnt, minden rendben. – Vállát megemelte. – Talán nem
miattam került az életembe. Kezdem azt hinni, hogy miattad.
Azonnal le kellett feküdnöm. De sajnos nincs hozzá elég
tisztaság, így össze kellett szednem magam, miközben a világ
forgott körülöttem.
– Vagy talán mindkettőnk életébe bele kellett kerülnie.
Boogie elmosolyodott.
– De nem zavar téged? – kérdeztem halkan. – Mert ha igen… –
Mégis mit tennék? Könyörögnék? Esedeznék?
–  Elég. – Boogie pillantása azt üzente, ne abajgassam. –
Tudom, miket tett. Ismerem őt. És téged is jól ismerlek. És azt
hiszem, ha rajtam múlna, nem Zacet választom melléd.
– Mégis kit?
– Jézust.
Nekidőlve nevettem.
Újra megbökött a könyökével, de szájának az a része, amit
láttam, mosolyra görbült.
–  De második választásnak jó. Tudom, hogy szeret téged. A
saját szememmel láttam, valahányszor együtt lógtunk
mostanában. Nem akartam tudomást venni róla, de láttam.
Most is látom. Aztán korábban felvette azt a pólót, és ha
bármennyi kétségem maradt volna, akkor az is eloszlik.
Feltűnt neki?
De várjunk…
– Milyen pólót viselt?
Az unokatesóm fújtatott, ahogy előhúzta a telefonját. Egy
pillanattal később megnyitotta a TSN alkalmazást, ami egy
reklámot játszott.
–  Várd ki – figyelmeztetett, amikor rápillantottam. Egy rövid
felvezető videó volt, és egy másodperccel később a stadionba
érkező játékosokat mutatták.
Másodiknak jelent meg az, aki legjobban számított.
És amikor megláttam, amiről Boog beszélt, elgyengült a
térdem.
Zac egy kék pólót viselt, amit nem láttam korábban, rajta
hatalmas fehér felirat, amelyen az állt: A LUSTA SZAKÁCS.
Engem viselt.
–  Látod? – kérdezte, mielőtt meglökte a csípőmet. – De
komolyan mondtam azt a szabályt, szóval ezt még meg kell
oldanotok.
– Köszönöm, hogy elfogadod – sikerült kinyögnöm, miközben
a telefonja képernyőjére koncentráltam, amíg egy másik
játékost nem mutattak.
Ő készítette a felsőt? Vagy csináltatta? Nem mintha
számítana, de hirtelen mindent elsöprő, hihetetlen, színtiszta
szeretet áradt végig a testemen.
 És nem is szólt nekem róla.
–  Mégis mi mást kellene csinálnom? Mondjam, hogy ne
legyetek boldogok? Szeretlek, B, ez a legegyszerűbb dolog a
világon. Zacnek sosem volt esélye ellened – mondta Boogie, és
arra késztetett, hogy felnézzek az arcra, amit annyira szeretek.
Egy percre félretettem Zac pólóját. – Néhány dolog remekül
működik önmagában, de van, ami összetartozik, mint a sajt és a
burger.
Bólogattam, és tágra nyílt szemmel néztem rá, nehogy
elsírjam magam.
– A sajtburger elég király.
Az unokatestvérem vigyorgott. Enyhén meglöktem a vállát,
amire visszalökött.
–  Aznap este, mikor elhoztad a kórházba, mondtam Liznek,
hogy csak idő kérdése.
Boogie és én a mögöttünk lévő sor felé kaptuk a fejünk, ahol
papa mosolygott ránk. Ő tette a megjegyzést. Liz alatt pedig Zac
édesanyját értette.
–  Papa – förmedt rá mellette Ms. Travis. Az arcán lemosható
tetoválást viselt Zac 4 -es számával, a kabátja alatt pedig mezt.
Az idősebb férfi tenyerét a mellkasára tette, eltakarva a
vastag kabátja White Oaks-logóját.
–  Tényleg mondtam. Nem hazudok. Legutóbb, mikor Zac
átugrott, és Biancáról áradozott, akkor is mondtam, nem igaz?
Zac anyja fújtatott, és halvány mosollyal rám pillantott.
– De.
 Ó, ember. Nem is gondolkodtam rajta, hogy lehalkítsam a
hangom, vagy meséljek papának és Ms. Travisnek… kettőnkről,
hisz még csak tegnap jöttünk össze.
Talán Zac akarta közölni velük? Talán… nem akarta, hogy
tudják?
Hoppá.
Nos, most már késő.
Kezemet összekulcsolva, reménnyel a szívemben felnéztem
rájuk.
– Részetekről rendben, hogy Zac és én együtt járunk?
– A járásnál azért többet fogtok csinálni – gúnyolódott az orra
alatt a szemét nővérem, miközben úgy tett, mintha a pályát
nézné, én azonban nem vettem le a tekintetem a Travis család
két tagjáról. Helyette jól lábon rúgtam őt.
– Igen – helyeselt Ms. Travis, halvány mosolya ádázzá vált. –
Elkél a segítség, hogy szemmel tartsam a fiút. Remélem, készen
állsz.
Készen álltam, és ezt nevetve vele is közöltem.
Egy másodperccel később a telefonom rezgett a zsebem
belsejében, és azon tűnődtem, ki írhatott. Deepa?
A képernyőn felvillanó névre lefagytam.
 
ZAC A ROPI: Ideértél?
 
A képernyőre mosolyogtam.
 
 Én: Igen. Papa és anyukád ül mögöttünk.
Én: Ja, és Connie ragasztott egy bajszot a fejemre.
 
Azonnal jött a válasz.
 
ZAC A ROPI: Bajszot??
 
Én: Kéket. Azt hiszem, Trevor keresztet vetett, amikor
meglátta.
 
A készülék azt mutatta, ír, mielőtt elküldtem volna az
üzenetem.
 
ZAC A ROPI: Mindig bejöttek a bajszok.
 
Felröhögtem.
 
Én: Akkor szerencsés napod van. Jóféle.
Én: És remek leszel ma. Annyira büszke vagyok, mind azok
vagyunk.
 
Arra számítottam, nem kapok választ, de egy perccel később
újabb üzenetem érkezett.
 
ZAC A ROPI: Ez esetben jobban odateszem magam, hogy ne
 kelljen csalódnotok.
 
A szívem elszorult.
 
Én: Sosem tudnál csalódást okozni. És ha még nem is nyersz,
és a csapat nem jut be a rájátszásba, akkor is meg vagy hívva
Disney Worldbe, amint átütemezem az utazásom.
 
ZAC A ROPI: Csak akkor érdemlem meg, ha mindent
megnyerek.
 
Én: Már azzal nyertél, hogy idáig eljutottál.
 
Közel egy percig mutatta, hogy ír, mielőtt újabb üzenet
érkezett.
 
ZAC A ROPI: Igazad van.
ZAC A ROPI: A meccs után kövesd Trevet, oké?
ZAC A ROPI: Szeretlek, kölyök.
 
„Szeretlek, kölyök”, mondta, mintha százszor megtette volna.
Mert meg is tette.
De most kiolvastam az üzenetéből a különbséget. Nem
tudnám elmagyarázni az árnyalatnyi különbséget, de
kiéreztem, mint föld és ég.
 Szeretett engem. Engem. És komolyan gondolta.
Ezen agyaltam, amíg ki nem szaladt a pályára a
csapattársaival – akik közül néhányan a barátaimmá váltak –,
hogy lenyomjanak egy újabb fontos meccset, amelynél legtöbb
kommentátor a Three Hundredsra fogadott a valamennyivel
jobb szezonjuk után.
Zac túl kedves, hogy hencegjen mások előtt – legalábbis
általában –, de remélem, az ellenfél a párnájába sír, amikor a
White Oaks felmossa velük a padlót.
A lelátón álltam, egyik oldalamon az unokatestvéremmel,
másikon a nővéremmel és Richarddal, közvetlenül mögöttünk
Zac papájával, anyukájával és menedzserével, és éppúgy
szurkoltunk, mint mindenki más a stadionban, ahogy a meccs
lassan indult. És sokáig álltunk ott.
Egészen a meccs végéig.
Mert pokoli stresszes volt. A Three Hundreds bizonyítani
akart. Ám balszerencséjükre a White Oaks is.
Három negyeden keresztül a csapatok holtversenyben
haladtak. Ha a Three Hundreds pontot szerzett, a White Oaks is
ugyanígy tett. A szurkolók minden szerelésnél, labdavesztésnél
és interceptionnél üvöltöztek.
De hirtelen, kevesebb mint ötvenöt másodperccel a vége előtt,
Zac és Amari megcsinálta.
Touchdownt szereztek.
És nyertek.
NYERTEK.
 Mindenki őrjöngeni kezdett.
Boogie-val megöleltük egymást, és Connie-val összeölelkezve
ugráltunk fel-alá. Richarddal megragadtuk egymás vállát, és
olyan hangosan kiabáltunk egymás arcába, hogy a füldugó,
amit a meccs elején behelyeztem, mit sem ért. Papát és Ms.
Travist is megöleltem. A papájának könnyek szöktek a szemébe,
az anyukája pedig sírt, így újra magamhoz öleltem őket.
Ekkor Trevor megragadta a csuklóm, és arcával azt üzente,
kövessem. A Travis család felé mutattam, de papa mondta, hogy
menjek csak. Trev átvezetett az embertömegen, túl a kordonon,
le valami lépcsőn, és át egy ellenőrzőponton, miközben a White
Oaks-szurkolók megőrültek a győzelemtől.
Egy lépéssel közelebb a rájátszáshoz.
– Bianca! – kiáltotta egy hang a biztonsági őr mögül.
Zac volt, sisakját egyik kezében tartotta, ahogy egyik játékos a
másik után elsétált mellette, megveregették a vállát, ujjongtak
és üvöltöztek, ahogy eltűntek a sötét alagútban, amelyhez
közeledtünk. Az arca kipirult, a haja a fejéhez tapadt, de
boldognak, élettel telinek és csodásnak tűnt.
Amire azonban életem végéig emlékezni fogok, hogy félúton
találkoztunk, és karját a fenekem alá fonta, miután szélesen
vigyorogva magához húzott, miközben én megöleltem, arcon,
szájon, majd megint arcon csókoltam.
–  Tudtam, hogy megcsinálod! Rohadtul tudtam, hogy menni
fog! – mondtam neki, és számat a nyirkos füléhez emeltem,
hogy ne kelljen az arcába ordítanom a szurkolók őrjöngésében.
 Kicsit hátrahúzódott, és a valaha volt legszélesebb mosolyával
rám mosolygott. Két tenyere közé fogta az arcom, ahogy
tekintete az arcfestésemet mustrálta, tökéletes vigyora nem
hervadt. És csakis nekem szánta.
– Hogy festek? – kérdeztem
Ujjbegyével a kamubajszomat érintette.
– Mint a legcsodásabb dolog a világon.
Aztán ismét megcsókolt.
 
 
Órákkal később, miután el kellett engednie – miután többször
megcsókolta az arcom, noha figyelmeztettem, hogy fog a festék
–, egyik interjú követte a másikat, és Zac az öltözőben ünnepelt
a csapatával, míg mi Trevor felé tartottunk. A Travis család,
Connie, Richard és Boogie ott vártak rá. Befaltuk a kaját, amit
Trev rendelt, és benyomtuk az ünnepi tortát. CJ és néhány
csapattársuk ünnepelni ment, de Zac nem tartott velük.
Csak miután Connie visszatért a szállodába, Boogie pedig úgy
döntött, visszamegy Austinba, hogy ne hagyja a szükségesnél
tovább magára Laurent, fogta meg Zac a kezem, és kérdezte,
hogy elmegyek-e vele megnézni valamit. Az anyja és a
nagypapája csak mosolyogtak, és intettek, menjünk.
Betartottam az ígéretem, és igent mondtam.
Semmi sem készíthetett volna fel a három és fél órás
autóútra, borzasztó közel Liberty Hillhez. Észre sem vettem,
mennyi ideig ültünk az autóban, mert túlságosan lefoglalt
minket, hogy a nagyszerű meccsen történtekről beszéljünk, és
egyéb apróságokról, amelyek az öltözőben hangzottak el előtte
és utána.
–  A semmi közepére viszel, hogy megszabadulhass a
holttestemtől? – kérdeztem, ahogy élesen jobbra kanyarodott
egy földútra, amit az utolsó pillanatig nem láttam.
– Ma nem. Talán hatvan év múlva – felelte egy mosollyal, amit
alig láttam a műszerfal fényében.
A szívem úgy dobogott, mint egy kisgyereknek, akivel
közölték, hogy a Disney Worldbe megy… nem mintha
tapasztaltam volna, de el tudtam képzelni.
– Ó? Hatvan év?
Mosolya még szélesebbé vált, ahogy a koromsötét úton
navigált.
– Ha jól viselkedsz, lehet hetven is.
Túl lefoglalt szavainak nagyságrendje, hogy válaszolni tudjak.
Ő rám pillantott.
– Túl sok?
Túl sok? Ökölbe szorítottam a kezem, és két napon belül
másodszor a combom alá tettem, ám ezúttal azért, mert… nem
tudtam mit kezdeni vele, nem azért, mert meg akartam ütni.
–  Nem. Csak… nem szoktam hozzá. Azt hiszem, nem érződik
valóságosnak.
– Micsoda?
–  Te. Ez. Minden. – Felnevettem, hirtelen nyugtalanságot
éreztem. – Mármint, minden rendben. Nem panaszkodom, de…
sok egyszerre.
Zac átnyúlt a konzolon, én pedig megfogtam a kezét, és a
tenyeremet a meleg tenyerébe csúsztattam.
– A minap még azt gondoltam, minél messzebb megyek, hogy
túllépjek rajtad, mert nem bírtam tovább a közeledben lenni,
most meg…
– Most pedig megmutatom, amit akartam – szakított félbe egy
kézszorítással, miközben bekanyarodott egy kerítéssel
körbevett ingatlanhoz, a kapuján lovakkal.
Próbáltam kivenni valamit, de túl sötét volt, hogy bármit is
lássak az autó oldala mentén futó fehér kerítésen kívül.
– Hol vagyunk?
A fényszórók egy kétszintes házat világítottak meg előttünk,
amit néhány fa övezett.
Zacre pillantottam, és rajtakaptam, amint szende mosollyal az
arcán néz rám.
– Miért tűnsz idegesnek? – érdeklődtem.
– Nem vagyok az.
– Pedig pont ilyen az ideges fejed, Ropi.
– Ez nem az ideges arcom – állította.
Pedig pontosan az volt. És mi a fenétől kellett tartania?
Lassan leállt a kavicsos felhajtón, és leparkolt.
– Kihez jöttünk?
Kuncogva leállította az autót.
– Sok a kérdés. Gyere velem.
Még egy pillantást vetettem rá, de kinyitottam az ajtót, és
kiszálltam. Már megkerülte az autó elejét, és kezét ismét felém
nyújtotta. Rávigyorogtam, kezdtem én is egyre idegesebb lenni,
megfogtam a kezét.
– Ha letartóztatnak birtokháborításért, rád kenem az egészet,
jó?
Közelebb húzott, és a halántékomra nyomta a száját, mielőtt
előrevezetett. Mivel nem láttam sokat, ahogy a bejárat felé
tartottunk, megbotlottam valamiben, és nem sok kellett, hogy
elnyaljak, ha Zac nem húz vissza nevetve.
– Megint az a magas sarkú van rajtad?
–  Nem! Talán… – nevettem, ahogy visszanyertem az
egyensúlyom.
Elővette a telefonját, és a képernyő fényét a föld felé
irányította. Aztán lassan visszanézett rám. Ha élt bennem bármi
remény, hogy nem ismeri fel a cipőmet, a pillantásától
szertefoszlott.
Ugyanazt a bakancsot viseltem, mint a kísértetházban.
A szája megrándult.
Én csak pislogtam rá.
Ő pislogott.
– Bemegyünk, vagy…?
A fejét ingatta, és nem volt szükség szavakra, ahogy
továbbhaladtunk a bejárat felé, aztán megálltunk előtte. A
telefonjával megvilágította a kilincset, beütötte a számkódot, és
benyitott.
Zac még egy pillantást vetett rám, miközben kinyitotta az
ajtót, és benyúlt, felkapcsolta a villanyt.
– Gyere.
Így hát bementem. Zac átvezetett a fehér falú előszobán egy
összenyitott térbe, tágas nappalival és egész falas ablakokkal a
bal oldalon, és egy méretes konyhával a jobb oldalon. Az első
dolog, amit észrevettem, a kétajtós hűtő volt, aztán a dupla
tűzhely, egy konyhasziget gyönyörű, fehér pulttal és egy
szabadon álló, hatégős gáztűzhely. Aztán ott voltak a kéttónusú
szekrények, a fentiek fehérek, az alsók sötétkékek.
– Azta – ámuldoztam. – Ez a hely király.
A keze az enyémben megrándult.
– Úgy gondolod?
–  Igen. Mármint, ne érts félre, Trev háza zsír, de ez… –
Mosolyogva néztem rá. – Ez egy nyaraló? Úgy érzem, nem
vagyunk messze papa házától, de azért csak tudnám, ha
felújítanak az öregnél.
–  Nem a papa háza – erősítette meg. Zac a szigetnek
támasztotta a csípőjét, keresztbe fonta a karját a mellkasán, és
rohadtul kimondta. – Nem akarom, hogy Killeenbe költözz.
Csak pislogtam.
– Oké…
Majd bólintott.
– Ha költözöl, veled megyek.
Éééés lefagytam. Szavainak súlya hasba talált.
– Mi a fenéről beszélsz, Zac?
–  Akár Killeenbe, Marokkóba vagy Orlandóba költözöl… én
veled tartok.
A gyomrom hirtelen görcsbe rándult.
–  Tudom, mindez új neked, nem érzed valóságosnak, és túl
gyorsan haladunk, de… Bibi, én mindig is tudtam, mit akarok.
Lehet, hogy néha nem gondolkodom tisztán, vagy hülyeségeket
beszélek, de ha egyszer a fejembe veszek valamit, megcsinálom.
És ha valamit megtanultam az elmúlt pár hétben, az az, hogy
nem akarok nélküled élni. Őrülten szerelmes vagyok beléd,
kölyök, és ott akarok lenni, ahol te.
Hirtelen felegyenesedett, kék szeme lángokat szórt, két keze
elnyelte apró csuklómat. Mély levegőt vett, válla leereszkedett.
–  Tudom, hogy megvan a saját életed, és tudom, hogy nincs
szükség rám az álmaidhoz és terveidhez, de megveszem neked
a legszebb konyhát, amit megengedhetek magamnak, ha
maradsz. – Egyik keze elengedte a csuklóm, de ő csak széttárta
az ujjaim, és megsimítgatta őket. – Ha mellettem maradsz. Ha
adsz esélyt.
Ha így haladunk, három, talán kettő másodperc, és a szívem
kiugrik a mellkasomból.
– Zac… – kezdtem.
–  Nem tudom, mi lesz velem egy hónap vagy két hét múlva,
sajnálom ezt…
– Zac – próbáltam ismét félbeszakítani.
Nem hagyta.
–  De két napja hivatalosan megvettem ezt az ingatlant.
Huszonhét hektáros, bőven elég hellyel, hogy stúdiót építsünk
neked, ahogy akartad. Nem ígérhetem, hogy a közeljövőben
nem kell ingáznom, de szerettem volna egy helyet, ahova
hazatérhetek. Egy helyet, ami örök. – Alsó ajkába harapott. – Ha
nem tetszik valami…
– Zachary James Travis – suttogtam.
Abbahagyta a beszédet, és felvonta a szemöldökét.
– Bianca Maria Brannen.
–  Még tegnap közölted, hogy szeretsz, ma pedig már azt
mondod, vettél egy házat? Vettél nekem egy házat?
A mosolya a semmiből tört elő.
–  Remélem, hagyod, hogy veled éljek benne. A
helytakarékosság érdekében osztozhatunk egy szobán.
Kezem a vállára telepedett, lábujjhegyre álltam, hagytam,
hogy szavai izgalma beszivárogjon a csontjaimba,
elhatalmasodjon rajtam. Micsoda eszement. Micsoda…
elképesztő bolond.
– Sosem fogod megkönnyíteni a dolgokat, igaz? – leheltem.
– Nem. – Elmosolyodott.
Tenyere közé fogta az arcom, majd egy másodperccel később
a szája – az a száj – megállapodott az enyémen. Nem egyszerű
szájra puszival, ahogy számítottam rá, hanem mint aki hosszú
távra tervez.
Mert pontosan így éreztem abban a pillanatban, ahogy
megragadott, és nyelve az enyémet súrolta.
Én azonnal viszonoztam, a vállát és felkarját markoltam,
ahogy közel húztam magamhoz.
 Alig hittem el ezt az egészet.
Két keze lassan mozgott, akár a szája. Meleg ajka lágyan
súrolta az enyém sarkát, aztán édes, tökéletes vonalban haladt
az állam felé, mielőtt a nyakamat vette célba. Oldalra
billentettem, hogy jobban hozzáférjen, imádtam, ahogy alig
érintette a bőröm, olyan lágy és nedves, libabőrös lett tőle a
karom, sőt a térdhajlatom is. És bizonyára megérezte, mennyire
élvezem, amit csinál, mert enyhén szívni kezdte a vékony bőrt,
és a gyönyör rögtön a mellbimbómba hasított.
Felnyögtem, és hálát adtam az égnek, hogy nincs más a
házban.
Hogy ő csak az enyém, egy ilyen csodálatos napon.
Hogyan is ne szerethetném őt? Ne akarnám őt? Életem
jelentős részében vágytam rá. És most pedig itt volt, keze a
csípőmet markolta, ahogy egyik pont után szívta a másikat a
torkom mentén, megkeményítve a mellbimbómat, ahogy
közelebb préseltem magam hozzá.
Ekkor éreztem meg. A hosszú keménységet a farmerjában a
combomhoz préselődve, ahogy egymáshoz simítottam a
testünk.
Zac beindult miattam.
És nem kellett használnom a kezem, hogy tudjam, nem csak
hosszú, hanem vastag is.
Hűha.
Igazi szörnyet rejtegetett erős, szikár teste mentén.
Meg fogom mászni őt, mint egy fát.
 Zac feje mozgott, ahogy egy újabb ponton harapott és szívott
a nyakam másik oldalán, én pedig a csípőjébe mélyesztettem az
ujjaim, még közelebb húzva őt magamhoz, mire ő felnyögött.
Elhúzódott, szeme sötét, szinte fátyolos volt, és tudtam, hogy
nem képzelem, milyen mély lélegzetet vett, mielőtt felemeltem
az állam, és ő erősebben kezdte csókolni az ajkam.
Aztán kezdődött a tapizás.
A kezem visszacsúszott a felkarjára, szorosan fogtam
magamhoz, aztán csípőjét vettem célba, a hasamhoz vontam,
ahol a farkát nekem dörzsölte. Aztán kezek csúsztak a
fenekemre, a combom felső részére, és felemelt. Lábamat a
csípője köré fontam, olyan magasan, hogy a rugalmas
farmerom varrása az alsó hasizmának legkeményebb részéhez
nyomódott, ahogy csókolóztunk.
Faltuk egymást.
Úgy szívtuk és haraptuk egymás száját, mintha véget érne a
világ, ha nem tennénk.
Ölemet a hasához dörzsöltem, karom a nyaka köré fontam,
ahogy csókolt és csak csókolt.
És nem bántam, hogy elhúzódtam, és kifulladva
megkérdeztem:
– Van ágy ebben a házban?
– Az előző tulaj hagyott egyet, mert túl nehéz volt a fejtámla. –
Szaporán szedte a levegőt az államnál, mielőtt puha, nedves
száját közvetlenül a fülem alá érintette, ahogy azt mondta: –
Nem akarlak belehajszolni semmibe.
 Ő aztán nem hajszolt, és ezt próbáltam elmondani neki,
mielőtt számat az övére irányítottam, stabilan tartottam a fejét,
hogy tovább csókolhasson.
Biztosan vette a célzást, mert megindult velem, egyik izmos
karja a derekam köré fonódott, a másik a fenekem alatt fogott,
megtartott engem, ahogy én mozogtam rajta, ekkor már
biztosan a bugyim és a farmerem is átnedvesedett. Akartam az
érintését, mindenét.
–  Szeretlek, Zac – suttogtam a fülébe, amikor el kellett
húzódnom tőle, hogy levegőhöz jussak, ő pedig még
szorosabban ölelt magához, arcát a torkomhoz tapasztotta,
miközben ráébredtem, hogy egy kis hálószobába irányított
minket egy franciaággyal.
A felsőmbe mormolt, erősen szorított, miközben halk,
nyugodt hangon azt mondta:
– El sem tudod képzelni…
– Akarsz meztelenkedni? Mert én sem akarlak siettetni.
Kitört belőle a nevetés.
– Siettetni engem?
– Nos, csak ha akarod. Biztos fáradt vagy.
Zac olyan gyorsan eresztett le a földre, hogy mindketten
felkacagtunk. Elmosolyodott, mielőtt megragadta pólója
szegélyét, és áthúzta a fején. Tovább nevetve ugyanígy tettem az
enyémmel, áthajítottam a szobán, minél messzebb, annál
kisebb az esélye, hogy hamarosan vissza kell vennem.
– De komolyan – kezdtem, megálltam, amikor kigomboltam a
nadrágot, és kitisztult az agyam. – Tudom, hogy nem aludtál
eleget, és nem muszáj bármit is csinálnunk.
Zac felém fordult, mielőtt helyet foglalt az ágy szélén, és
hátrébb csúszott, félmeztelenül, lebarnulva és olyan
testfelépítéssel, hogy eldobom az agyam, amiért sosem került
alsóneműreklámba.
– Azt csinálunk, amit szeretnél, aranyom. Miért nem jössz ide
egy pillanatra, amíg átgondoljuk?
Átgondolni.
Sunyi mosollyal bólintottam.
És talán előresiettem, hogy levettem a nadrágom, de mégis
megtettem. Zac válaszul mormolni kezdett, mire a szemem
sarkából rápillantottam, amint egyenesen megálltam.
– Mi az? Nem farmerben szoktam aludni.
Elterült a matracon, felsőtestét a fejtámlának támasztotta –
amibe lovakat és cowboyokat véstek, és elég menőn nézett ki –,
mosolya lusta, ám mégis másnak tűnt, ahogy a fehérneműs
testemen legeltette a szemét.
– Gyere ide. Ülj le.
Nem kellett kétszer mondania. Felmásztam az ágyra, teljesen
tisztában voltam vele, hogy nem néztem ki úgy, mint egy
szupermodell vagy önjelölt szépség, de nem érdekelt. Fél órába
telt leszedni az arcfestést, és egész biztos voltam benne, hogy a
hajvonalam mentén maradt néhány folt. Egy cuki melltartót és
bugyit viseltem, ami majdnem passzolt egymáshoz.
De, ami a legfontosabb, láttam a dudort a nadrágjában, ahogy
egyik keze a nadrággombjára siklott, és kigombolta.
–  Mi az? Nem tudok aludni, ha be van gombolva – közölte
vontatottan egy kacsintás kíséretében.
Felkacagtam, miközben a kinyújtott és kissé széttárt lábai
közé másztam. Felém nyúlt, magára és magához húzott, így az
ölem az övéhez került, a lábam a lába közé, a felsőtestem
többnyire az övét takarta, a fejünk a párnán osztozott, amit a
fejtámlához támasztott. A keze nem vesztegette az időt, a
csípőmre csúszott, és fel a bordámon, melegséggel és olyan
szeretetteljesen, hogy nem kellett egyhamar kimondania a szót,
így is értettem.
Ujjai a bordám érzékeny bőrét csiklandozták, ahogy simított.
– Ez kellemes – mondta, miközben a másik keze a combomra
kúszott, hüvelykujja egy vonalban haladt.
Kezemet a mellkasára támasztottam, ujjam alatt éreztem a
világos szőrt a mellizmai között.
– Ez valóban kellemes – értettem egyet, és felemeltem a fejem,
hogy megpusziljam a nyakát. A bőre meleg és puha.
Felém fordult és megcsókolt, puszik és őrült lassú csókok
következtek, amire a nyelve a számba kúszott, majd
szenvedélyes csókok és még több puszi. Nem tudom, mikor
történt, de valamikor a kezem az arcára csúszott, ahogy erősen
tartottam. És azzal aztán végképp nem voltam tisztában, hogy
mikor siklott a tenyere a fehérneműm alá, a csupasz fenekemre.
De amint ráébredtem, ívben megfeszültem, és azt akartam,
jobban érintsen csókjaink között.
 –  Mondtam már, hogy ez milyen kellemes? – kérdezte,
miközben ajkát végighúzta a torkom mentén, és enyhén szívni
kezdett, ahogy keze a fenekem leghúsosabb részét markolta. –
Hogy milyen jó érezni téged? Hogy mennyire imádok rád
nézni?
–  Nem. De bármikor elismételheted – mormoltam, kezem
lefelé haladt a hasizmán, amíg el nem érte a lapos, kemény
hasának közepét, és visszaindult.
Aztán erősebben csókolt, és abban sem voltam biztos, mikor
emelte feljebb a jobb lábam, hogy az ellentétes csípője mellé
kerüljön, a bal lábam továbbra is a combja között nyugodott. És
a következő pillanatban fölé hajoltam, csókoltam őt, a lábam
nyughatatlanul hozzá és a farmerjához dörzsölődött. Ujja egyre
lejjebb mozdult, amíg nem súrolta a szeméremajkam, lágyan,
alig érintve hátulról előrehaladva.
Felnyögtem, ahogy visszafelé is megsimított. Megfeszítettem
az ölem, próbáltam többet kapni az érintéséből, ahogy hátulról
előre mozgott, én pedig követni próbáltam az ujjait.
–  Merészkedhetek tovább? – kérdezte, miután elszakította a
száját, ajka milliméterekre volt az enyémtől.
Csak bólogatni tudtam, a szavak a torkomban akadtak.
Tüzes tekintettel ő is bólintott, amikor egyik ujja végre a
szeméremajkam közé siklott, és közben enyhén súrolta a
csiklómat. A középső ujja lehetett, mert a mutató- és gyűrűsujja
kívül haladt, mielőtt az ujjbegye belém csusszant. Csak a vége.
Ismét simogatni kezdett, csúszott, simított, babusgatott. Aztán
kicsivel beljebb csúsztatta az ujját, felmordult, amit biztosan a
nedvességemnek köszönhettem.
Minden pillanattal egyre mélyebbre került bennem, mígnem
az egész ujját belém temette, én pedig ringattam a csípőm,
miközben ő nyögve mozgott.
– Uramisten, Bibi – suttogta, ahogy mozgott tovább.
Megharaptam a nyakát, amire a mellkasa kőkeménnyé vált.
Hirtelen kihúzódott belőlem, és fészkelődött az ágyon, végig a
szemembe nézett, ahogy azt mormolta:
– Gyere ide, aranyom!
Felültem, és azonnal a hasára ültem, mert azt hittem, ezt
akarja. Mert én biztosan akartam. Ki akartam húzni őt az
alsójából, és ráülni.
És ezt szó szerint neki is elmondtam.
Morgása hosszú volt, rekedtes, és úgy éreztem, életem végéig
emlékezni fogok rá.
–  Arra ülsz, amire csak akarsz – suttogta –, olyan hosszan,
amennyire csak akarsz, aranyom, de előbb foglalj itt helyet,
oké?
Megpaskolta a mellkasát, szája nedvesen csillogott a
csókjainktól, arca és a nyaka kipirult.
És tudtam, mire gondol.
Nem kellett kétszer mondania. Fűtött a vágy, benedvesedtem,
és bármit megteszek, amit szeretne. Így feljebb másztam rajta,
idegesen és izgatottan átvetettem a lábam a fején, ő pedig nem
habozott. Félrehúzta a bugyim. Amikor lejjebb ereszkedtem,
középen találkoztam a szájával. A nyelvével, pont ott. És
mindenhol.
A lelkem mélyéről nyögtem, ahogy gyengéden beszívta egyik
szeméremajkam, majd a másikat, mielőtt nyelve belém hatolt,
ahogy az ujja tette korábban.
–  Zac! – szisszentem fel, ahogy ujjai a combom tetejére
fonódtak, és erősen tartottak, ahogy beszívta a csiklóm.
Csípőmet felemelve összenéztem vele, amikor megkérdezte:
– Szabad…?
A két kéz, amit annyira szerettem, a csípőmet fogta,
megemelt, és levezetett a hasáig. A cipzárját kerestem, ahogy
lehajoltam, és megcsókoltam. A kezem az alsójába csúszott,
megtapogattam a kemény farkát a combja mentén, és
előhúztam. Hagyta, hogy lejjebb csússzak, és két kézzel
megragadtam mély rózsaszín péniszét, ami akkora volt, mint
képzeltem.
Szent ég. Gigantikus volt.
És csak annyit hagyott, hogy ajkamat a vége köré fonjam, és
egyszer szívjak rajta, mielőtt felmordult:
– Ó, bébi, ennél többet nem bírok ki.
Kihúztam a számból, ajkamat végighúztam a hosszán,
centiről centire haladva, miközben ő felemelte a csípőjét, és
tébolyult tekintettel rám mosolygott.
– Ne hozz zavarba az első alkalmunkkor, Bibi.
Felröhögtem, és egyszer megnyaltam a vége alatt, amire ismét
megemelte magát.
 –  Mi az? Szívesebben lennél zavarban bennem? –
incselkedtem.
Felbődült, ahogy keze a combomért nyúlt, és előrébb húzott,
magához közelebb. Én pedig megindultam.
–  Nincs nálam óvszer, de ha hozzám akarod dörzsölni
magad…
Megmarkoltam őt, forró férfiasságát izmos hasára fektettem,
és szeméremajkaim végighúztam a farkán. Nem akartam
tovább várni. Nem kellett.
– Nem hiszem, hogy szükség lenne rá, de ha így akarod…
Hátrahajtotta a fejét, torkában az inak megfeszültek, ahogy
hozzádörzsölődtem.
– Életemre esküszöm, hogy kivizsgáltattam magam, mielőtt a
csapathoz kerültem, és jóval azelőtt nem néztem senkire, plusz
sosem csináltam nélküle…
Fölé hajoltam, és az állába haraptam, mielőtt azt suttogtam:
– Én sem, és fogamzásgátlót szedek. Biztos vagy benne, hogy
mehet?
Keze a combomat markolászta, ahogy szeméremajkamat
tovább húztam a farkán, fényesen és nedvesen hagyva a
hosszát.
– Több mint biztos, édesem, kérlek…
Kezemet a farka és a hasa közé csúsztattam, megemeltem, és
magamba fogadtam a hegyét. Csupán egy centire, amitől
mindketten felnyögtünk, mielőtt felült, és megcsókolt.
Megemeltem a testem, majd leereszkedtem, egyre többet
csúsztattam magamba, hálát adtam az égnek, hogy előtte a
számba vettem, és benedvesítettem őt. Lassan, de biztosan
teljesen magamba fogadtam. Zac keze a fenekemre tapadt,
miközben fel-le mozogtam, amíg a combjára nem kerültem, és
minden irányból betöltött engem. Lihegtem, ő pedig felnyögött.
Aztán begyorsultunk, én mozgattam az altestem, Zac
megemelte az övét erős izmaival. A csiklóm a
szeméremcsontjához dörzsölődött. Megemelt, és lábaimat a
csípője köré húzta, majd erős karja felhúzott, férfiasságára
csúsztatott, félig le, aztán vissza. Valamennyire le, aztán vissza,
így csak a vége volt bennem. Újra és újra.
A fülébe nyögtem, ő pedig nyögdécselt és felmordult, tenyerét
a tarkómra fogta, ahogy magához szorított. Teljesen magához.
Mellkasáról izzadság csöpögött, ami az én mellkasomat is
benedvesítette, ahogy fel-le mozogtam.
Éreztem, ahogy egyre közelebb jutok a csúcshoz.
Visszafojtottam a lélegzetem, és mozgattam rajta a
medencecsontom, és igen, pont ott…
–  Ó – suttogtam, ajkamat a nyakára tapasztva felsikoltottam,
ahogy az orgazmusom végigáradt rajtam, és lüktetni kezdtem
körülötte.
–  Basszus – sziszegte, és erősebben döfött, és egyre
gyorsabban mozgatott.
– Zac – kiáltottam, vállát erősen, kétségbeesetten szorítottam.
Ő is erősen tartott, egyik karja a derekam köré fonódott,
ahogy meglovagoltam őt.
 –  Francba! Basszus! – morgott fojtottan, és szorosan fogott
magához, a mozgása lelassult, lökései hosszabbá váltak, és
éreztem, amint melegen és nedvesen lüktet. A combjának izmai
összerándultak, mintha görcsöt kaptak volna, és egész biztos
voltam benne, hogy éreztem, amint a bicepsze megfeszül.
–  Te jó ég – suttogta a hajamba, arcom nyirkos nyakába
fúródott. – Azt hiszem kivégeztél – dörmögte. – Görcsöl a
lábujjam.
Felhorkantam, tenyeremet fel-le dörzsöltem a gerincén,
miközben a farka rándult még egyet.
Zac keze lecsúszott a hátamon, és ha nem lett volna annyira
nyirkos, rosszul érzem magam, amiért ennyire leizzadtam.
–  Szerintem nem maradt több anyag bennem – suttogta
kifulladva.
Annyira hátrahúzódtam, hogy láthassam az arcát, felemeltem
a kezem, tarkójához vontam, ujjaim a hajába túrtak.
– Hadd ellenőrizzem.
Nevetve hátravetette a fejét.
– Ne!
Vigyorgott, ahogy keze a hátamat, bordámat, csípőmet
simította, majd visszatért a hajamhoz. Lágyan és édesen
megcsókolt, miközben a tekintete bejárta az arcom, mielőtt újra
magához ölelt, mellkasunk összesimult, feje a fejem búbján
nyugodott.
– Ropi?
– Hmm?
 –  Nincs szükségem drága házra vagy menő konyhára, oké?
Vagy nagyvonalú gesztusokra, mint hogy az egyik legfontosabb
meccsed előtt megkerestél engem. Csak téged akarlak. Mindig is
ennyire vágytam. Nincsenek őrült elvárásaim. Annyi nyomás
nehezedik rád, és az utolsó, amit szeretnék, hogy még egy dolog
legyek, amiért keményen kell teperned. Főleg a mai nap
fényében.
Teste megfeszült az enyém alatt, de éreztem, hogy a keze
lassan, elidőzve simítja a hátam. Légzése kissé egyenetlenné
vált, de a hajamba szuszogott.
– Kölyök, nézz rám.
Felültem egy kissé, csak egy kicsit, hogy láthassam az arcát, és
rámosolyogtam.
Keze a bordámat simította, arca elszánt volt.
–  Annyiszor elmondom, ahányszor kell, mert tudom, hogy
nem hallottad eleget, és megérdemled, emellett én is szeretem
kimondani, rendben? Fontos vagy. Többre tartalak minden
meccsnél. Minden edzésnél. Bárminél. Ahová te mész, én
követlek. Sosem leszel nekem olyan, akit be kell ütemeznem.
Mindig is elsőbbséget élvezel. – Előrehajolt, majd megsimogatta
az arcomat. – Akkor bukkantál fel az életemben, amikor a
legnagyobb szükségem volt rád, és szükségem van rá, hogy
maradj a többi részére is. – Szünetet tartott. – Együtt csináljuk
végig, megértetted?
Megértettem. Nagyon is megértettem.
És valahogy sikerült egyetlen gondolatot kiszedni a fejemből,
ahogy néztem a férfit, akit imádtam. Akiért bármit megtennék.
Akiért bárhova elmennék.
–  Ezzel azt akarod mondani, hogy… eljössz velem Disney
Worldbe, amint átütemezem az utazást?
Mosolya ellágyult, ahogy homlokát az enyémhez nyomta,
meleg ujjai a hátamat csiklandozták.
– Mérget vehetsz rá, kölyök.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Körülbelül két hónappal később betartotta a szavát.

Elmentünk Disney Worldbe.
Zac intett az embereknek, miközben feltartott egy akkora
trófeát, mint az unokahúgom, nekem pedig a sofőr mellett
kellett ülnöm az ünnepi kocsin.
Az újságok, elemzők és kommentátorok „az NFO történetének
legnagyobb bravúrjának” nevezték. Szerintem inkább Zac így
akart spórolni, mert tudta, ha megnyeri élete legnagyobb
meccsét, ingyen elhozhat. Függetlenül attól, bárhogy is
nevezték, egy dolgot biztosra tudtam.
Időnként az álmok valóra válnak.
Az enyém történetesen százkilencven centi, kilencvenöt kiló
és a világ legaranyosabb barackfenekével áldották meg.
A neve pedig Zac.
És tudtam, hogy ez csak a kezdet.
 EPILÓGUS

Igyekeztem a lehető leghalkabban beosonni a hálószobába,

egyik kezemben egy pohár vízzel, másikban a lemerült
telefonommal.
Nem akartam felébreszteni Zacet.
Próbált fennmaradni velem, de amikor másodszorra láttam,
hogy feje oldalra bicsaklik, szemét lehunyja az irodám
kanapéján, mondtam, hogy feküdjön le. Az égve maradt éjjeli
lámpából és a mellkasán nyugvó tabletből ítélve így is próbált
ébren maradni. Amikor már azt hiszem, nem szerethetem ennél
jobban, ilyeneket csinál, fennmarad, amikor tudom, milyen
kimerült.
Leraktam a poharam, és bedugtam a telefonom töltőre,
leültem az ágy szélére, és tökéletes alvó arcát néztem.
Megütöttem a főnyereményt ezzel a fickóval.
Annyira édesnek és ártatlannak látszott álmában. Örökös
barnasággal, továbbra is hosszú, szikár izmokkal, amelyek
ébrenléte minden mozdulata során megfeszültek. A légzése lágy
és egyenletes volt. Szempillái az arccsontján nyugodtak.
Nem akartam kukkolni őt, de egész nap tudnám bámulni az
arcát.
 És amikor aludt, megtehettem. Legalábbis anélkül, hogy
észrevenné, rám kacsintana, és magához húzna. Ahogy ezt
végiggondoltam, egy részem remélte, hogy felébred. De
pihennie kellett.
Sosem mondanám az arcába, de minden évvel egyre több
időbe telt felépülnie egy meccs után. A mai nap épp a kicseszett
Oklahoma elleni győzelme után tért haza. Hatalmas élvezettel
töltött el, amikor a White Oaks előző este szétrúgta a
Thunderbirds seggét. Ahogy tettem minden alkalommal az
elmúlt öt évben. Mély, személyes elégedettség volt, amit
mindenki érezhetett a másik csapat vereségénél, aki szerette
Zacet. Még Boogie lánya is körbeszaladgálta a nappalit, és
pacsikat osztogatott, amikor előző este nálunk néztük a meccset
a többiekkel. Még most is hallom papa vad örömkiáltását.
Egy részem nehezen hitte, hogy most is Houstonban éltünk.
Vagy hogy Zac továbbra is része a kezdőcsapatnak, mindazok
után, ami a pályafutása első felében történt.
De a másik, nagyobb részem el tudta hinni. Méghozzá
könnyedén.
Zac megtalálta a helyét, és szárnyalt. Még a TSN-
kommentátor, Michael B is, aki sosem tett mást, mint kritizálta,
ódákat zengett róla.
Zacnek pedig két hatalmas gyűrű lett a jutalma, hogy
bebizonyítsa, megérdemel minden elismerést.
Bár véleményem szerint mindig is kiérdemelte az elismerő
szavakat. Igaz, én elfogult voltam.
 De egyikük sem a legfontosabb gyűrűm – mondta nekem egy
kacsintással néhány hónappal ezelőtt, amikor egy széfbe zárta
őket az Austin melletti házunkban.
–  Megint bámulsz, kölyök? – ásított Zac, egyik szemét
kinyitotta, mielőtt lassan elmosolyodott. Vállát az állához
emelte, ahogy kinyújtózott. – Minden oké?
–  Igen, csak számolgatom az ősz szálakat a szakálladban –
suttogtam, levettem a tabletet a mellkasáról, és az
éjjeliszekrényre tettem.
Kacagva mélyebbre fúrta magát a takaróba, mielőtt oldalra
fordult, és felemelte nekem, hogy alábújjak. Megpillantottam
fekete bokszeralsóját és testének gyönyörű, végtelen vonalait,
ahogy becsúsztam, párnámat közelebb raktam az övéhez. Zac
rám mosolygott, mielőtt újra ásított, amíg úgy mozdult, hogy
szemtől szembe kerültünk az ágyunkban.
– Ezúttal mennyit számoltál?
– Ötven után elvesztettem a fonalat, öreg – hazudtam.
Nevetve elhelyezkedett.
–  Megjavult a weboldalad? – érdeklődött, visszautalva arra,
amit csináltam, amikor beájult az irodámba.
–  Igen, csak több időbe telt, mint gondoltam – feleltem, az
ujjamat végighúztam az orra vonalán.
Nagy, meleg keze a csípőmre kúszott, ahogy tette vagy
százezredjére az elmúlt néhány évben.
– Remek. Értesítetted Trevort, hogy vállalod a műsort?
A műsor. Trevor.
 Na ez a másik, amit alig hittem, a tény, hogy Trevor
valahogyan az én menedzserem is lett. Az ügynököm és
menedzserem egyben. Körülbelül egy hónappal azután állt
elém az ajánlattal, amikor Zac megszerezte az első gyűrűjét,
hetekkel azután, hogy Austinba mentünk a Disney World után.
Van benned potenciál, nekem meg kapcsolataim. Mit gondolsz?
– ajánlotta. És én bevállaltam, megbíztam benne, és őszintén
mondhatom, hogy nem bántam meg… csak amikor nyaggatott.
És még akkor sem bántam meg igazán, inkább átmeneti
bosszúságnak nevezném.
De határozottan nem bántam meg, amikor azzal az ajánlattal
állt elém, hogy zsűrizzek egy gyerek főzőműsorban a Food
Channelön.
Alig hittem el a lehetőséget.
–  Igen. A dátumok tökéletesen passzolnak a holt idényhez –
mondtam, és közelebb kúsztam kellemesen meleg testéhez. Még
jobban körém fonta a karját, és olyan közel húzott magához,
hogy a térdem a combját simította.
–  Úgy örülök neked – mondta halkan, miközben ujjbegye a
hátamat simította. – Legközelebb majd arra eszmélünk, hogy
saját műsort kapsz.
Csak remélni tudtam. A WatchTube-csatornám az elmúlt öt
évben lassan és folyamatosan növekedett. Azóta számos
vendégszereplést sikerült beiktatnom, CJ egyedül tíz videónál
tart, Zac egyértelműen negyven epizódnál járt, mivel ő volt a
nézők kedvence – és az én kedvencem –, és még sikerült pár
csapattársát, valamint két edzőjét is elhívnom. Még Vanessa,
Zac közeli barátja, és most már az én jó barátom is, csinált
velem egyet.
De a könyveim voltak, amelyek igazán szárnyaltak.
Néhanapján nem tudtam rájönni, mivel érdemeltem ki
mindezt, kezdve a pasival, aki a legmókásabb kimerült arccal
nézett rám az ágyunkban. Alig bírta nyitva tartani a szemét. És
ettől a gyomromban furcsa érzés támadt.
Legalábbis furcsább, mint mostanában.
Vártam, hogy személyesen oszthassam meg vele a hírt, amit
előző nap tudtam meg, nem akartam telefonon közölni vele.
Biztos voltam benne, hogy sejti, de… Zacet ismerve simán
lehet, hogy meg sem fordul a fejében. De tudtam, hogy azonnal
közölnöm kell vele. Csak napközben nem találtam a megfelelő
alkalmat, mert a papája és az anyukája nálunk voltak, aztán
összeomlott a weboldalam, én pedig egy nyugodt, csendes
pillanatot akartam.
–  Ropi? – suttogtam, miközben tenyeremet a mellizmára
tettem, megérintve a göndör szőrszálakat.
Álmatagon pislogott rám, mielőtt előrehajolt, adott egy csókot,
és annyit mondott:
–  Hmm? – Szelíd ujjai tovább súrolták a hátam. Tényleg
embertelen jól nézett ki.
–  Döntöttél már a következő meztelen magazin számmal
kapcsolatban? – érdeklődtem meg először.
Szája egyik sarka felfelé görbült.
 –  Még nem, aranyom, de ha a texasi barackomra hajtasz,
tudod, hogy csakis a tiéd.
Felhorkantam.
– Csak kérdeztem. De jó lenne újabbra cserélni a bekeretezett
képet az asztalomon.
Fáradt nevetése a számra szuszogott, mire elmosolyodtam.
Hamarosan elbóbiskolt, és tudtam, hogy várhatnék holnapig,
de… nem akartam.
– Zac?
A szeme már lecsukódott, amikor megkérdezte:
– Igen, édesem?
– Mit szólnál egy… texasi csöppséghez?
Zac világoskék szeme azonnal tágra nyílt. Sietősen a
könyökére támaszkodott, ahogy rám meredt, teljesen felfedve
előttem észbontó mellkasát.
– Texasi csöppség? – Pislogott. – Komolyan?
Rámutattam.
– Texasi óriás. – A mellkasomra mutattam. – Texasi Törpilla. –
Aztán a haspólómból teljesen kikandikáló hasamra. – Texasi
csöppség.
Mielőtt felfoghattam volna, mi történik, magára rántott, így a
csípőjére ültem. Szeme fényesebben ragyogott, mint valaha,
arca döbbent volt, ám a szín nem futott ki belőle. Még a szája is
résnyire nyílt, ahogy most már teljes éberséggel zihálta:
– Komolyan mondod, Bibi?
Megnyaltam az ajkam, és bólintottam. Már korábban
beszéltünk a gyerekvállalásról, amikor az első White Oaks-
szezonja utáni nyáron összeházasodtunk, de olyan téma
maradt, amire mindketten legyintettünk azzal, hogy egy nap.
Valamikor. Hová siessünk?
De nem mintha nem tudtam volna, hogy szereti a gyerekeket.
Hisz magam is szerettem. Olyan egy éve egyik este
beszélgettünk róla, hogyan neveznénk a leendő csemetéinket.
– Lupita – ajánlotta lánynévnek, és a szívem majd felrobbant
a nagymamám előtt való tisztelgésétől. Vagy „William James”
Boogie és papa után.
Megérintettem az arcát.
– Még nem voltam orvosnál, de tegnap csináltam egy tesztet,
és… pozitív lett – közöltem, miközben az arcát és tekintetét
fürkésztem, ahogy ő is ugyanazt tette velem. – Szóval… most
örülsz vagy beijedtél? Mert bevallom, én kicsit félek. De
technikailag a te hibád. Mondtam neked, hogy kihagytam
néhány gyógyszert, te meg elkezdtél csiklandozni, én pedig
viszonoztam, aztán meg elkezdtünk…
Ha valaki egy évtizeddel ezelőtt azt mondja nekem, hogy egy
nap az alsónadrágos Zac ölében fogok ülni a házunkban, az
ágyunkon, azt hittem volna, hogy egy álmomból idéznek.
És ha valaki azt mondja, hogy mindeközben elárulom neki,
hogy terhes vagyok az ő gyerekével, ő pedig felül, körém fonja a
karját, megcsókolja az arcom, a szám, a nyakam és a
mellkasom… nos, egyenesen kegyetlennek tartottam volna.
De pontosan ez történt.
 Zac mindenhol végigcsókolt, miközben olyanokat suttogott a
bőrömbe, mint „annyira szeretlek”, „nem hiszem el”,
„komolyan mondod?”, „holnap reggel elviszlek a dokihoz”,
„mitől félsz? menni fog” és „te vagy életem szerelme, kölyök”.
És nem tévedett.
Együtt, én és az életem szerelme, mindent elérhettünk.
Könnyűszerrel.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Hálás vagyok, amiért elolvastad a KÖNNYŰSZERREL-t!

Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani a csodás
olvasóimnak a támogatásotokért és szeretetetekért. Ti vagytok a
legjobbak.
Eva, köszönöm a szorgalmad, memóriád és tanácsaid. Nem
tudom, mihez kezdenék nélküled. (Talán Zacnek barna haja
lenne, összekeverném a gyerekeket, és minden könyvben lenne
egy Mark/Marcus, ezer egyéb hibával egyetemben, haha.)
Köszönet mindenért, pajti. Te vagy a legjobb.
Sita és Isa, köszönöm a segítségeteket a fülszöveggel! Judy,
nem tudom elégszer megköszönni, hogy megválaszolod a
kérdéseim, és hogy milyen csodás vagy. Letitia az RBA Designs-
tól, már mondtam neked, de újra elismétlem: kérlek, sose hagyj
el. Köszönöm a Hot Tree Editing Virginiájának és a My Brother’s
Editor Ellie-jének a szerkesztői készségüket. Kilian, hálás
vagyok minden segítségedért.
Továbbá köszönet illeti Jane Dystelt, Kemi Faderint és Lauren
Abramót a Dystel, Goderich & Bourret-nál, amiért különböző
piacokra bocsátották a könyveim.
A barátaimnak, akikről tudom, hogy megfeledkeztem:
köszönök mindent.
 A Zapata, Navarro és Letchford családnak: nálatok jobb
családot nem is kívánhatna az ember lánya. Külön köszönet
anyámnak, amiért remek utazási partner. Mindig csatlakozik
hozzám, mielőtt elmondanám, hová is megyünk, és amiért
összeszedettebb, mint én.
Chrisnek, Kainak és az örökös, angyali szerkesztőmnek,
Doriannek: imádlak titeket.
 A SZERZŐRŐL

Mariana Zapata egy coloradói kisvárosban él férjével és két

túlméretezett gyermekével – szeretett dán dogjaival –,
Doriannel és Kaiserrel. Amikor nem ír, olvas, a szabadban tölti
az időt, szétpuszilgatja a kedvenceit, vagy úgy tesz, mintha írna.
 MÉLTATÁSOK

„Zapata még mindig tarol! Nem tudom megunni a hosszan

szövődő románcait, a humorát, az írásmódját. Ha eddig nem
került volna a kedvenc íróim listájára, most tuti megtenné. Zac
már a The Wall of Winnipeg and Me-ben belopta magát a
szívembe, úgyhogy nem ért meglepetésként, hogy itt is
imádtam… még jobban, mint azelőtt!♥”
– Enikő_Darai_Enii, moly.hu
 
*
 
„Szeretem, hogy viszonylag életszerű helyzetekről van szó,
valós problémákról, és olyan igazi a történet, de valahogy mégis
édes. Végigmosolyogtam ezt a könyvet is, mindenkinek csak
ajánlani tudom, újabb kedvenc lett!”
– temes, moly.hu
 
*
 
„Romantikus regény létére inkább szólt a barátságról, és nem a
szerelemről – és ez nem baj. Imádtam Zac és Bianca közös
emlékeit, belsős poénjait és a beszélgetéseiket Boogie-val, így
mivel sokszor került előtérbe a nosztalgia, ez által az egész
könyvet ez az érzés lengte be.”
– SzRéka, moly.hu
 
*
 
„Zapata egyik nagy zsenialitása abban rejlik, hogy semmi
toxikus nincs a kapcsolatokban, amikről ír.”
– Adrienn_Gr, moly.hu
 
*
 
„Egyszerűen imádom Mariana stílusát. Ez a könyv igazi
ÖRÖMBOMBA!”
– UltraMeital, amazon.com
 
*
 
„Imádtam ezt a könyvet! Ezúttal a szereplőink nem a
szerelemre, hanem a barátságra kapnak második esélyt, amely
később szerelemmé növi ki magát. Annyira vicces és
szívmelengető történet! Szerettem, ahogy a mexikói kultúra
beragyogja a karaktereket és a történetet.”
– Luisa Rivas-Martinez, amazon.com
 
*
  
„Ez a könyv egyszerűen csodás! Le sem tudtam vakarni a
vigyort az arcomról olvasás közben.”
– Eva, goodreads.com