Kiütéses győzelem

Kristen Callihan & Samantha Young

Könyvmolyképző (2022 jún)

Címke: romantikus, regény

romantikusttt regényttt

Az ellentétek tényleg vonzzák egymást?

Parker Brown nem akarja elhinni, hogy kamupasit kell felfogadnia.

Amikor megkapta álmai állását, úgy hitte, hogy a haladó gondolkodás
világába lép. Csakhogy a főnöke a „megállapodott” alkalmazottak
előrejutását segíti. Szerencsére azonban megtalálta a tökéletes jelöltet, egy
hasonlóan eszes srác személyében, aki könnyű pénzszerzési lehetőséget
keres. Ám akit végül Parker kap, az a fiú védelmező bátyja – Rhys Morgan.
A magas, izmos, szabadszájú egykori ökölvívó éppen egyszerre bukkan fel
a főnökével, és a lány most a manipulatív szemétláda mellett ragadt.

Rhys vállára nagy felelősség nehezedik. Végleg kiszállva a ringből

megpróbálja összetartani néhai apja edzőtermét és a helyes útra terelni
öccsét, Deant. Hogy megóvja Deant önmagától, átveszi a helyét, készen
arra, hogy beolvasson ennek a beképzelt lánynak. Ehelyett lehetőséget talál.
Bár alig tudják elviselni egymást, párt játszani mindkettőjük számára
előnyös helyzetet teremt. A lány megtarthatja a munkahelyét, ő pedig
elbűvöli Parker megszállott bokszrajongó főnökét, hogy patronálja az
edzőtermét.

A gond az, hogy alig tudnak ellenállni egymásnak. Hisz milyen jövője
lehet egy zord exbunyósnak, aki fél megnyitni a szívét, és egy kényesen
választékos okostojásnak, aki lemondott a valódi kapcsolatokról?

Azt mondják, az ellentétek vonzzák egymást. Ezek az ellentétek

hamarosan felizzanak a becsapódástól.
KRISTEN CALLIHAN
SAMANTHA YOUNG
Outmatched
Kiütéses győzelem
 Egy

Rhys
Az apám egyszer azt mondta, hogy a legtöbb ember nem szántszándékkal
teszi tönkre az életét; egyszerűen egy sor ostoba döntést hoznak. Mindig az
ütött-kopott bőrszékében ült, széles válla összegörnyedt a rózsafa íróasztal
fölött, amely az irodája éke volt. Ugyanabba a székbe huppantam le most,
ugyanazt a méretes asztalt bámulva.
Lustán végighúztam az ujjamat a szélén, az egykor fényes fa mára fakóvá
és karcossá vált. Gyerekként furcsának találtam, hogy apa ezt a díszes
íróasztalt választotta, amely jobban illett egy ügyvédi irodába, mint egy
egyszerű ökölvívó és harcművészeti edzőterem irodájába. Amikor ezt szóvá
tettem, a szokásos halvány mosolyával jutalmazott.
– A Lights Out az én büszkeségem, fiacskám. – Széttárta nagy, sebhelyes
kezeit a fényes asztal fölött. – Én pedig így mutatom ki. Tetszik vagy sem,
adni kell a küllemre.
A tettek és a szavak egyenlő mértékűnek számítottak az ő világában.
Határozottan cselekedj, szavaid legyenek igazak, és hozz jó döntéseket.
Vajon mit gondolna most az én döntéseimről?
– Semmi jót – motyogtam, majd sajgó szememhez nyomtam az
ujjbegyeimet. Jelen pillanatban magam sem gondolkodtam sokat apa
döntésein.
Apa négy éve halt meg. A fájdalom kissé tompult már, ám az üresség
megmaradt. Az iránta érzett vegytiszta, perzselő haragom volt az, ami
megrémített. Apa sosem volt tökéletes. Ezt jó ideje tudtam. Anya halála
után pedig beleesett a verembe, amit önmagának ásott. De ez a katasztrófa,
amit rám hagyott, már más tészta, és megnehezítette, hogy megbocsássak és
feledjek.
A francba, hogyan is feledhetném! A bank nem hagyná, hogy ez
megtörténjen.
Gondolni sem mertem volna, hogy a pénzemmel vagy az edzőteremmel
ekkora baj lesz, amíg egyszer az asztal fölé görnyedve nem találtam rá
apára. Akkor közölte velem, hogy rosszul kezelte a pénzem – a rossz
befektetések és szerencsejáték mérgező keveréke –, és újabb jelzálogot vett
fel az edzőteremre, hogy megpróbálja fedezni.
 Egy hónappal később apa meghalt. Szívrohamot kapott, a tettéből eredő
stressz és szégyen a legrosszabb módon érte utol őt. Ezzel én lettem a
Lights Out és egy adóssághegy új tulajdonosa.
Az állkapcsomat megfeszítettem, ismét elöntött a düh. Szerettem volna
felállni, elsétálni, és soha vissza sem nézni.
Az iroda üvegfalain fiatalos nevetés szűrődött be. Az ifjúsági csapat
capoeira edzést tartott, ami az edzőterem legújabb ajánlata volt. A
csoportok mind megteltek, de csupán a srácok fele tudott fizetni. És bár az
én kiváltságom lett volna elutasítani őket, tudtam, hogy sosem tenném. Ez
az edzőterem volt az ő mentsváruk egy olyan világban, amely könnyedén
elszívja az örömüket, régi önmaguk porhüvelyét hagyva hátra.
– Ez aztán a csúnya arckifejezés. – Carlos megállt az ajtóban, amit
önhibámból nyitva hagytam. Egy vigyor terült el az arcán. – Találtál
magadon egy pörsenést vagy ilyesmi?
– Ja, közvetlenül a golyóim alatt. Meg szeretnéd nézni?
– Meghagyom a hölgyismerőseidnek.
Carlos tudta, hogy jó ideje nem voltam, ahogy ő fogalmazott,
hölgyismerősökkel. Félreértés ne essék – lehetőségem volt rá, csak nem
akartam élni vele. Nem volt gyomrom… nos, semmihez mostanság. Először
jöttek apa kicseszett adósságai, majd Jake… most nem akartam Jake-re
gondolni.
Carlos ellökte magát az ajtótól, és lehuppant az asztallal szemközti
székbe.
– Szóval – sürgetett – mi az oka, hogy ilyen képet vágsz? Megdörzsöltem
fájó tarkómat.
– A szokásos. Pénz.
Carlos előrehajolt, karját a térdére támasztotta, könnyed mosolya
lehervadt. Legtöbben sosem látták Carlost a mosolya nélkül. Kettőnk közül
Carlos volt a derűsebb, a nagy barna kiskutyaszemei úgy vonzották a nőket,
mint méheket a méz. Könnyedén játszotta a szerepét, egy sötétebb belsőt
rejtegetve, amit szinte senki sem ismert. Az, hogy eléggé megbízott bennem
ahhoz, hogy megmutassa a valódi énjét, olyasmi, amit sosem becsülnék alá.
– Nem történt változás? – kérdezte.
– Nem igazán. Néhány hónappal el vagyok maradva a jelzáloggal.
A bank a nyakamban liheg.
– Mi van azzal a Kyle Garrettel?
 Hat hónappal ezelőtt egy Kyle Garret nevű fickó keresett meg azzal,
hogy megvenné az edzőtermet. Miután utánanéztünk, Carlos és én
megtudtuk, hogy egy nagy ingatlanmogul, aki felvásárolja az ingatlanokat
Boston egész területén és a keleti parton, majd flancos öröklakásokká és
lakóparkokká alakítja azokat.
– Ennyire nem vagyok kétségbeesett. – Na jó, talán mégis. De fiatalon ez
a hely jelentett számomra mindent. Betöltötték a múltam kísértetei, és míg
némelyikük fájdalmas volt, addig a többi életben tartott. Nem kellett mást
tennem, mint végigsétálni az edzőtermen, és láttam magam előtt az
előtérben lévő gyümölcsbárt, ahol anya banánturmixszal és nagy mosollyal
fogadta Jake-et, Carlost és engem. Vagy a B stúdiót, ahol Jake és én
bekaptuk az első ütéseinket, és megtanultuk, miért nevezik az ökölvívást
„édes tudománynak”1.
Az öcsémmel, Deannel mindig apa íróasztala alá bújtunk és
barkochbáztunk. Vagyis inkább Dean barkochbázott, míg én a kedvében
jártam. Ez addig a napig tartott, amíg a szüleim be nem surrantak az irodába
egy gyors menetre, észre sem véve, hogy ott vagyunk lent. Egyes emlékek
nem szépek, de az enyémek voltak, és nekem nem maradt másom. Nem
akarom ezt is elveszíteni.
Carlos felsóhajtott.
– Ha újra ringbe szállnál, tudnék neked intézni egy mérkőzést…
– Nem! – Nem kiáltás volt, de a fejemben annak hatott. Hideg verejték
csorgott le a hátamon, ahogy Carlosra meredtem. Rohadtul tudta, hogy
felhagytam az ökölvívással. Végleg.
Arckifejezése együttérzést sugárzott.
– Nézd, ember, tudom. De nem hiszem, hogy Jake azt akarná…
– Azt mondtam, nem.
Jake puszta gondolata tátongó űrt hagyott a mellkasomban. Pólyás
korunk óta legjobb barátok voltunk, közelebb állt hozzám, mint a fafejű
öcsém, mindig vigyáztunk egymásra.
Mindketten harcosok voltunk. Mindketten a naggyá válás útjára léptünk.
Sőt a tenyerünkben volt a nagyság. Egészen addig, amíg egy halántékára
mért szerencsétlen ütés véget nem vetett az életének.
A rémület és szégyen zsíros gombóca lecsúszott a torkomon. Az
elvesztése minden szempontból nehéz volt; tudván, hogy apa rengeteg
pénzt bukott, mert Jake-re fogadott, és a veszteség mindkettőjük emlékét és
az ökölvívást is bemocskolta.
 Jake hátrahagyta a feleségét, Marcyt, és a kislányukat, Rose-t. Marcyval
nőttem fel, és hónapok óta nem láttam őt és Rose-t. Valahányszor
megtettem, a bűntudat és a gyász napokig nyomorgatott.
– Végeztem a sporttal – mondtam Carlosnak, bár nem volt rá szükség. Ő
is tudta, hogy kiszálltam.
Legszívesebben levakartam volna a bőrömet. Két órával ezelőtt
zuhanyoztam, de mocskosnak éreztem magam, ragadtam a megbánástól és
dühtől. Apa szégyene valahogyan átszállt rám, és nem tudtam
megszabadulni tőle.
Carlos mosolya elcsigázott volt.
– Igen, tudom. De nekem sincs másom ezen az edzőtermen kívül.
Ha romba dől, mind elveszítjük az otthonunkat.
Nem bírtam tovább ott ülni. Felpattanva fel-alá járkáltam a kis
helyiségben.
– Több ügyfelet kell szereznünk. Nem is, amire szükségünk van, az egy
szponzor. És egy rohadt nagy csoda.
Carlos megdörzsölte az állát, és figyelte, ahogy poroszkálok.
– Az működhet, de mi fogja bevonzani őket?
– Franc se tudja. – A mellkasom lesüllyedt a sóhajtásomtól. – Az
adókedvezmény? A belvárosi fiatalok megsegítésének öröme?
Fekete humor csillant Carlos szemében.
– A nulla lelkesedésed nem valami meggyőző.
– Mert nem vagyok jó a süketelésben. Katasztrofális üzletember vagyok.
– De még mennyire, tesó – mondta egy hang az ajtóból.
Dean, a profi süketelő öcsém, az ajtóban ácsorgott. Őszintén szólva nem
tudom, hogy a francba lehetünk rokonok. Először is, ahelyett, hogy farmert
és pólót hordott volna, mint bármelyik másik srác, háromrészes öltönyt
viselt, amiről tudtam, hogy többe kerül, mint a lakbére – a lakbér, amit én
fizettem. A kis szaros.
Másodszor, túlságosan elbűvölő volt. Az általános iskolától kezdve a
lányok elolvadtak a kék szemétől és homokszőke hajától. Kicseszett szőke
herceg. Elkergettem a gondolatot, hogy úgy néz ki, mint anya. Mindennap
hiányzott.
Épp ez volt a probléma. Túl sok embert hiányoltam.
– Mi bajod van? – kérdezte Dean, belépve az irodába. Majd hirtelen
megtorpant, és egy széles, kamu mosollyal jutalmazott. – Mármint ma.
 Gyorsan vetettem egy meg ne szólalj pillantást Carlosra. Amikor
pislogott, tudtam, hogy értette a célzást. Távol tartottam Deant az üzleti
gondoktól. Megvan benne a potenciál, hogy naggyá váljon – már ha egyszer
végre kihúzza a fejét a seggéből, és szerez munkát.
Carlos felállt, és megmozgatta a nyakát.
– Rhysnek merevedési problémái vannak.
Olyan erősen könyököltem oldalba Carlost, hogy kis híján elesett.
– Menj a picsába ezzel a szarsággal! Balszerencsét akarsz hozni rám
vagy mi?
Carlos felhorkant és Deanre nézett.
– Mit tudsz tanácsolni, eszes fiú?
– Imádkozzunk?
– Nagyon viccesek vagytok. – Működött a tervünk. Eltereltük Dean
figyelmét.
Amint Carlos kiment, nekidőltem az asztalom szélének, és Deant
méregettem.
– Mi ez az öltöny? Interjúd lesz?
Csak add, hogy erről legyen szó! A srác informatika diplomát szerzett a
BU-n, tarolt a felvételijén, és számos mesterképzési ajánlatot kapott az
ország több pontjáról, de ő inkább csapongott, pincérként dolgozott, és
szabad idejében a nőket hajkurászta.
Úgy vigyorgott, mintha karácsony reggel lenne.
– Valami olyasmi.
Ez a gyerek…
– Most interjú vagy sem?
– Ó, szereztem munkát. – A mosolya nem bírt lehervadni. – Ma kezdődik
a próbaidőm.
A harcosok az ösztöneikre hallgatnak, és az enyém ekkor nagy
sebességre kapcsolt.
– Próbaidő? Mi a fenéről beszélsz, Deanie? – A mosolya elhalványult.
Utálja, amikor Deanie-nek szólítom. – Miféle ócska, öltönyös munkának
van próbaideje? – erősködtem, amint megmakacsolta magát. – Vagy
kezdődik… este hatkor?
– Nézd, rendkívül izgatott voltam, hogy elmeséljem, mert baromi
zseniális. De ha cikizel miatta…
– Ki vele! Most!
 – Jó. – Dean előhúzta a telefonját, és elindult felém. – Találtam egy király
alkalmazást, ahová felteheted a képedet és a tapasztalataidat, és megtalálja
azokat, akiknél üresedés támadt.
– Ez… jó. – Csakhogy továbbra is felállt a szőr a hátamon. Valami
bűzlött a viselkedésében.
– Szóval rájöttem, hogy mi a fene, nincs állás a végzettségemmel.
De más dolgokban is jó vagyok.
– Milyen dolgokban? – Ez a kicseszett kölyök. Csupán kilenc évvel
fiatalabb nálam, és esküszöm, hogy tíz évet öregedtem minden rohadt
évvel, amióta foglalkoznom kell vele.
Megvonta a vállát.
– Mint elbűvölni a nőket, boldoggá tenni őket. Lassan kihúztam magam.
– Boldoggá tenni a nőket.
– Igen – mondta, mintha féleszű lennék. – Remekül értek a nők nyelvén.
– Mit kell csinálnod, Dean?
Mit sem törődve velem, a telefonját nyomkodta.
– Ez az alkalmazás összehozott ezzel az aranyos lánnyal, Parkerrel, aki…
ezt kapd ki… fizet azért, hogy az eszkortfiúja legyek.
– Felcsillant a szeme. – Hát nem baró? El sem hiszem! Őrületes,
mekkora összeget hajlandó kifizetni. Könnyű pénzszerzési lehetőség, és
csak azt kell tennem érte, ami természetes számomra. És tudod, mi a
legjobb benne? Hogy határozatlan időre szól.
Az összes vér kifutott a fejemből egészen a lábujjamig, mielőtt sötét
harag formájában elárasztott.
– Prostituáltnak állsz? Jól hallottam? Hol rontottam el?
– Micsoda? – Szőke szemöldöke összeszaladt. – Dehogy! Eszkort leszek.
Randikra viszem Parkert, elkísérem őt rendezvényekre és összejövetelekre.
Ilyesmik. Mármint, nem fogok neki nemet mondani, ha rákérdez…
– Nem. Ki van zárva! – Morgás szakadt ki belőlem, és ökölbe szorítottam
a kezem. – Nem azért költöttem nyolcvanezer dollárt a taníttatásodra, hogy
egy beképzelt gazdag csaj hímringyójának állj…
– Hát persze, hozd csak fel a tényt, hogy te álltad a költségeket.
Már megint. – Sértetten meredt rám.
– Mert így is volt! – Beletúrtam a hajamba, és megragadtam a rövid
hajvégeimet. Legszívesebben kitéptem volna. – Minden megmaradt
centemet ebbe az edzőterembe és beléd fektettem. Örömmel tettem.
Repesett a szívem. – Ez volt a legkevesebb, amit tehettem; Deannek
iránymutatásra, oktatásra és egy kiútra volt szüksége. – Átkozott leszek, ha
az erőfeszítéseimet lehúzhatjuk a klotyón, egy sekélyes, agyatlan…
szeszélyei miatt.
– Hé, Parker baromi okos. Ezt figyeld! – Az arcomba nyomta a
telefonját. – Az MIT-ra járt… Felhorkantam.
– Milyen meglepő!
– És a családja több tucat jótékonysági egyesület tagja.
– Ami lószart sem jelent nekem. – Fogtam a telefont – már majdnem
felnyomta az orromba –, és tanulmányoztam a megnyitott cikket. Egy
elragadóan szép, a hüvelykujjammal megegyező nagyságú lány mosolygott
vissza rám, nagy barna szemmel a szigorúan egyenes szemöldöke alatt.
Erőltetett mosolya volt, kicsit sem hasonlított a mellette álló idősebb pár
sugárzó, boldog vigyorára. Nyilvánvalóan a szülei voltak, és mindannyian
az óceánra néző gyepen álltak, háttérben egy hatalmas Cape Cod stílusú2
kúriával.
– Jézusom! – motyogtam. – Ezek New York-iak, Dean.
– És? – Elnevette magát. – Mi bajod van a New York-iakkal?
– Gazdagok és seggfejek.
A cikk valami olyasmiről szólt, hogy Mr. és Mrs. Charles Brown azért
„nyaralt” Cape Codban3, hogy adománygyűjtést szervezzenek a gyerekek
írástudásának segítésére. Ami kedves gesztus, de nem jelenti azt, hogy
valóban jó emberek.
– Nem néztem volna ki belőled, hogy sznob vagy, bátyó. A telefon köré
fontam a kezem.
– Tudod, mennyi efféle emberrel találkoztam, amíg versenyeztem? Mást
sem akarnak, mint adni a kisembereknek, és barátkozni veled. De valójában
a hozzánk hasonlókat friss húsnak tartják. Elszórakoznak velünk. És amint
nem vagyunk elég szórakoztatóak, ejtenek minket.
Az úgynevezett barátaim tudnának róla mesélni, akik felszívódtak, amint
Jake halála után kiszálltam a ringből.
– Parker nem ilyen. Ő aranyos. Igazából félénk. – Dean felszegte az állát.
– És ha egy halom pénzért cserébe a selyemfiújának akar használni, hát
hagyom neki.
– Dean…
– Azért meséltem el neked, mert azt hittem… hagyjuk, mit hittem. A
lényeg az, hogy ez az én életem és az én munkám. És a magam módján
fogom visszafizetni a pénzed.
 Végre, az öcsikém kimutatta a foga fehérjét. Sokkal inkább az apja
voltam az évek alatt, mint a sajátunk. Ezzel a felelősséggel bizonyos
mértékű parancsolgatás is járt. De azt akartam, hogy vágjon vissza, vegye
kézbe az életét. Csak nem efféle módon. Túl okos az ilyesmihez. Én voltam
az, aki elvégzi a piszkos munkát. Dean nem mocskolhatja be magát.
Ismerem ezt a pillantást. Komolyan beszél. Semmi sem tántoríthatja el a
tervétől.
A különbözőségünk ellenére ebben hasonlítunk – mindketten ízig-vérig
makacsok vagyunk.
Indulni készült, de feltartottam a kezem.
– Várj csak! – Dean ledermedt, de várt. Zsebre dugtam a telefonját, olyan
könnyed mozdulattal, hogy fel sem tűnt neki. – Ha ragaszkodsz hozzá, hogy
ezt akarod csinálni…
– Meg is fogom csinálni!
A hátsó fogaim összekoccantak.
Nyugalom! Semmi idegesség!
– Akkor jobb, ha nem piszkos foggal találkozol vele.
Dean rémült arcát viccesnek találtam volna, ha nem lettem volna ilyen
dühös.
– Van valami a fogaim között? – A nyelvével végigsimította őket.
A fogai tiszták voltak, de Dean folyamatosan nassolt. Így nem a
semmiből bukkant elő az ötlet.
– Aha. Nem sikerült kiszedned. – Fejemmel az irodai fürdőszoba felé
mutattam. – Menj, mosd meg!
Nem várta meg, hogy kétszer mondjam, hanem besietett a kis helyiségbe.
A sarkában kullogva követtem őt, útközben megragadva az egyik fából
készült széket az asztal mellett. Túlságosan elfoglalt volt, hogy észrevegye.
– Szóval, hol találkozol a lánnyal?
– Az Yvonne’sban.
– Flancos hely. Egyszer elsétáltam mellette. Úgy néz ki, mint egy
társasági klub a kőgazdagoknak.
Dean kuncogott.
– Nem mintha én fizetnék. – A szememet forgattam. – Harminc perc
múlva aperitif, szóval sietnem kell. – A tükörre vicsorítva megvizsgálta a
reklámba illő fogsorát. – Nem látok semmit…
A többit már nem hallottam. Gyorsan becsaptam az ajtót, elfordítottam az
ajtógombot, és beékeltem alá a széket. Épp időben cselekedtem. Az ajtó
heves zörgésbe kezdett.
– Rhys! Mi a franc? Nyisd ki a rohadt ajtót!
Na, azt már nem! Addig kitart, amíg valaki ki nem engedi. Majd szólok
Carlosnak… egy óra múlva.
– Rhys! – Dean tompa kiáltása követett az irodából kifelé menet. – Ez
nem vicces! Most szórakozol velem? – Erős puffanás hallatszott. – Te
rohadt szemétláda!
Az vagyok. De egy csepp megbánást sem éreztem. Dean túl jó ehhez.
Gyűlölhet engem, amennyire csak akar. De tudatom ezzel a Parker
Brownnal, hogy nem fog többé a testvérem közelébe férkőzni.
Éles harag terjedt szét lassan az ereimben, ahogy felültem a motoromra.
Parker Brown. Nem tudja, mibe keveredett.
 Kettő

Parker
Nem először vacsorázom az Yvonne’sban. Azonban ez lesz az első
alkalom, hogy egy olyan sráccal vacsorázom az Yvonne’sban, akit
lefizettem. Forgott a gyomrom, ahogy a bejárathoz legközelebb eső plüss
bárszéken ültem. A bár és az étterem rész között egy hosszú, márványlapos,
alacsony választófal húzódott, a vendégek nevetése és csacsogása fehér
zajjá vált.
Olyan alacsony vagyok, hogy a lábam a levegőben lógott, és
türelmetlenül rugdostam a bárpultot, ami alighanem többe került, mint az
éves fizetésem.
Ha már szóba került… idegesen az órámra pillantottam. Deannek már itt
kellett volna lennie. Megbeszéltük, hogy tíz perccel hamarabb jön, mint a
főnököm és a főnöke, hogy újra átbeszéljük a stratégiánkat.
Legurítva a koktélt, amelyet a bosszús csapos tett le elém, megpróbáltam
lenyugtatni a hasamban cikázó pillangókat. Komolyan, úgy éreztem, mintha
kitörtek volna a zsigereimből, elöntötték volna a tüdőmet, és most
szándékukban állna megfojtani engem. Nyirkos kezemmel megdörzsöltem
a homlokom.
– Szedd össze magad, Parker! – motyogtam, minden bizonnyal úgy
néztem ki, mint aki bűncselekményt készül elkövetni.
Bűncselekmény hazudni a főnöködnek? Nem, határozottan nem.
Erkölcstelen talán? Igen, határozottan igen.
De valójában ez csak azt bizonyította, hogy mennyire szeretem a
munkámat, és milyen messzire vagyok hajlandó elmenni egy határozatlan
idejű szerződésért a Hórusz Megújuló Energiánál. Azután csatlakoztam a
fiatal, hároméves vállalathoz, hogy tudományos fokozatot szereztem a
„nagy teljesítményű villamosenergia-piacok termelési kapacitási
beruházásainak dinamikus modellezése” területén.
Ezt próbáld meg ötször kimondani.
El voltam ragadtatva, amikor adatelemzőként egy olyan vállalatnál
szereztem állást, ami kifejlesztett egy piaci teherelosztási modellt, amely
előrejelzi a jövőbeni energiaárakat és a megújuló energiatermelés piaci
dinamikájának hatását.
 Megvan benne minden, amit valaha szerettem volna egy munkától, és
büszke is voltam rá, amíg Pete a bérszámfejtésről önelégült mosollyal nem
közölte, hogy csupán a sokszínűségi kvóta teljesítése miatt vettek fel, és
nagy eséllyel elbocsátanak, amint lejár a hat hónapos szerződésem.
És mindez miért?
Mert a pénzeszsák nagyfőnök, a fő befektető, Mr. Franklin Fairchild csak
olyan alkalmazottak felvételében volt érdekelt, akik a magánéletükben is
bizonyították elkötelezettségüket. Mint valami 1950-es évekbeli ósdi
baromság. Hacsak egy alkalmazott nem volt komoly kapcsolatban/házas,
szülő és/vagy rendelkezett saját házzal bérlakás helyett, Fairchild rossz
befektetésnek tartotta őt. Na de hogy jön ide az elkötelezettség? Ha nem
tudunk elköteleződni a magánéletünkben, minden bizonnyal elmenekülünk
a cégtől az első kedvezőbb ajánlat láttán.
Pete-nél megbízhatóbb források is megerősítették ezt.
Az egyetlen egyedülálló, gyermektelen női elemzőként, aki egy
lakótárssal osztozik egy bérlakáson, berezeltem. Az említett lakótárs, Zoe
egy alkalmazás formájában nyújtott nekem segítséget. Ott találtam rá
Deanre, a tökéletes kamu pasira. Tanult, Chelsea-ből származik,
földhözragadt, elbűvölő, jóképű, és beleegyezett, hogy határozatlan időre a
barátomnak adja ki magát. Határozatlan időre.
Komolyan, min aggódtam ennyire? Senki sem fog rájönni.
– Te! – szólalt meg mellettem egy mély hang. A hangneme vádló volt.
Elfordítottam a fejem, és sűrűn pislogtam az előttem elterülő látványra.
Egy rendkívül magas férfi bámult le rám mogorván, mint egy kitörni
készülő bika. A szemem lesiklott a testén, majd felfelé haladt, azon
mélázva, hogy még sosem láttam közelről olyat, mint ő. A srác legalább
százkilencven centi magas volt, egy szebb napokat is látott farmert viselt
hosszú ujjú felsővel, ami egy rendkívül kidolgozott izomzatot láttatott.
Nagyon is kidolgozottat. A felsőjének ujja fel volt tűrve, felfedve vastag
erezetű alkarját. Nem úgy volt, hogy az Yvonne’sban öltözködési szabályok
vannak?
Belenéztem zöld szemébe, amit gyönyörűnek találtam volna, ha nem
mered rám szúrósan. Rám?
Mi a fene? Most nincs időm a rosszakarókra.
– Segíthetek?
– Parker Brown?
Francba.
 – Igen?
Összehúzta a szemét.
– Rhys Morgan vagyok. Dean bátyja. Ő nem fog eljönni.
Egy pillanatig csak bámultam rá. Hogy lehet ez a srác Dean bátyja? Dean
szőke hajú, kék szemű, jó megjelenésű és elbűvölő módon jóképű. Míg
ennek a fickónak rövidre nyírt sötét haja van, a már említett gyönyörű zöld
szeme, ráfért volna egy kis borotválkozás, és a robusztus, szögletes
testalkatával, valamint törött orrával határozottan nem számított szépfiúnak.
Néhány nő biztosan vonzónak találná őt, de nekem túlságosan nagy és
durva volt.
Jobb kedvelem a különc és aranyos srácokat.
Mindegy is, vissza a lényeghez… elszakítottam a pillantásomat a
látványosan kidolgozott bicepszéről.
– Kicsit sem hasonlítotok.
Az orrlyuka dühösen kitágult.
– Igen, kicsit sem hasonlítunk. Én nem hagynám, hogy egy gazdag
massachusettsi seggfej prostinak használjon.
Az arcom lángolt, ahogy rémülten körülnéztem. Hangos! Azta, milyen
hangos! Leugrottam a bárszékről, és kezemet a mellkasára nyomtam, hogy
a kijárat felé toljam őt, de megálltam. Micsoda mellizmok!
– Ó, ezek aztán ki vannak dolgozva! – Úgy ejtettem le a kezem, mintha
megégett volna.
Dean állítólagos testvére egyértelmű dühvel csikorgatta a fogát. –
Beszéljük meg a bártól távol. – Kivezettem őt a bejárat és az étterem közötti
folyosóra, egy erőltetett „minden rendben” mosolyt küldve az elhaladó
pincérnek. Ahogy szembefordultam Rhysszel, kis híján a mellkasába
ütköztem.
Ő megfogta a bicepszemet, és finoman eltolt magától. A bárszék
hiányában hátra kellett döntenem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, és
ahogy fölém tornyosult, hirtelen elgondolkodtam, jó ötlet-e bármiféle
beszélgetésbe elegyedni egy dühös férfival, aki eltaposhat, mint egy
bogarat. Engem azonban nem lehet egykönnyen megfélemlíteni. Oké,
persze, ez a fickó félelmetes, de évekig férfiak uralta területen tanultam.
Most pedig én voltam az egyetlen nő a cégnél, ahol dolgoztam. Hamar
megtanultam, hogy ne mutassam egyetlen srácnak sem, legyen bármilyen
okos vagy erős, hogy megrémültem.
Vagy összezavarodtam.
 Még ha így is történt.
– Először is, nem vagyok massachusettsi. – Nem tudtam, hogy ez miért
fontos, de utáltam a „massachusettsi seggfej” kifejezést, ami az itteni
kékvérű gazdagokra utalt, akik nem voltak túl kedvesek.
Rhys gúnyosan elmosolyodott.
– Te egy New York-i vagy, aki nyaralni szokott. – A nyaral szót erős
bostoni akcentussal ejtette ki, amit általában imádni valónak találok. Ebben
a srácban viszont semmi imádni való nem volt. – Kibaszottul egyre megy,
Csingiling.
Ú! Annyi gyűlölni való volt ebben az utolsó mondatban!
– Kérlek, ne káromkodj! – Az anyám kitörölte a szitokszavakat a
szókincsemből, mielőtt igazán felfedezhettem volna a használatukat. Ennek
következtében automatikus nyugtalanságot éreztem az indokolatlan
káromkodástól. – És a magasságommal viccelődni rettentően udvariatlan.
– Tudod, mi rettentően udvariatlan? – Belépett a személyes terembe, arra
kényszerítve, hogy a nyakamat nyújtogatva tartsam a szemkontaktust. –
Felbérelni egy kétségbeesett gyereket a saját igényeid kielégítésére.
Biztos voltam benne, hogy az egész testem elpirult, mint egy vörös
posztó. Egy pillanatig csak hebegtem.
– Ez-ez-ez egyáltalán nem így volt – sziszegtem. – Mindenekelőtt, ő nem
egy gyerek. Huszonöt éves. Ezenfelül nem azért fizetek neki, hogy
„kielégítse az igényeimet”. Megköszönném, ha nem sértenél meg azzal,
hogy azt feltételezed, hogy fizetnem kell az ilyesmiért. – Lassan végigmérte
a testem, és felhorkant. – Figyelmen kívül fogom hagyni a hangot, ami
kijött belőled, mert én nem ragadtam le a harmadkorban. Visszatérve a
lényegre: Dean felnőtt, és felbéreltem, hogy elkísérjen randikra és
rendezvényekre, amelyeken a kollégáim és a főnököm is részt vesznek.
Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, szükségem van rá, hogy a
főnökeim azt higgyék, komoly kapcsolatban élek, így talán felvesznek
állandó munkakörbe. Mr. Fairchild egy kissé régimódi ezen a téren.
Meg is vagyunk. Ez igazán diplomatikus volt. Elmosolyodtam
önmagamon. Ez volt az első alkalom, hogy anélkül írtam le a helyzetet,
hogy Mr. Fairchildot a nők jogaira mért pestisnek neveztem volna.
Rhys összevonta a szemöldökét.
– Töröld le a mosolyt az arcodról, Csingiling. Hol nem szarom én le,
hogy miért bérelted fel Deant? Akkor sem volt helyes, és ezt te is tudod.
 Szorongás és megbántottság kavargott bennem, ahogy felnéztem a
vádlómra. Nem volt helyes felbérelni Deant? Azt hittem, hogy
mindkettőnknek előnyös. Egyszer sem éreztem úgy, hogy kihasználom
vagy felhasználom őt, de a bátyja úgy állította be. Mintha egy kiváltságos
hercegnő volnék, aki azt hiszi, bármit megtehet, mert gazdag.
Összefontam a karom a mellkasomon.
– Nem vagyok hajlandó itt állni és úgy érezni, mintha valami rosszat
tettem volna. Ha dühös vagy az öcséd döntései miatt, az a te problémád, ő
hozta ezt a döntést, és busásan megfizetem érte. Heti kétezer dollár, hogy
néhány randira menjünk az említett hónapban, több, mint korrekt.
Nevetséges a helyzet. Bele kellett nyúlnom a vagyonkezelői alapomba. De
egyetlen srác sem volt hajlandó határozatlan időre a pasimat játszani kiváló
fizetség nélkül.
Nem mintha szörnyen néznék ki, vagy borzasztó lenne a személyiségem.
Csupán a legtöbb embernek szüksége volt végdátumra, mert más
kötelezettségeik is vannak. És én még nem láttam előre a végét.
A sarkán hintázva az összegtől, Rhys egy pillanatra letaglózódott.
Helyes, mert azonnal el kell tűnnie!
– Nézze, Mr. Morgan, a főnökeim bármelyik percben itt lehetnek,
úgyhogy nagyra értékelném, ha távozna. Most. Most lenne a legjobb. – A
mögöttem lévő ajtóra mutattam. – Viszlát. – Meg sem moccant. – Adios? –
Csak bámult rám. – Vámonos. Ciao. Au revoir. – Nagyot sóhajtottam. –
Hess.
Haragosan nézett.
– Te most elhessegettél?
– Csak ha bevált.
– Drágám, te ütődött vagy. Mondták már neked?
– Nézze…
– Parker, hát itt vagy!
Szorosan lehunytam a szemem, azt kívánva, hogy bárcsak egy
dimenziókapu nyílna, hogy belevethessem Rhys Morgant a sötét
mélységbe, remélve, hogy egy óriás homoki kígyókkal teli világban találja
magát.
Megérkezett a főnököm.
A szememet kinyitva megfordultam, egy ragyogó mosolyt festve
magamra, ahogy Jackson Sánchez, a főnököm közeledett felém, egyik
oldalán Mr. Fairchilddal, és Jackson menyasszonyával, Camille-lal a
másikon.
Felkavarodott a gyomrom.
Amikor Jackson azt mondta, hogy Mr. Fairchild meg akar ismerkedni a
csapat legújabb tagjával (az lennék én), megígértem neki, hogy elhozom a
páromat is, tudva, hogy le kell nyűgöznöm Fairchildot. Nemcsak rosszul
éreztem magam, amiért hazudtam Jacksonnak, akit igazán megkedveltem és
csodáltam, hanem barátom sem volt. Köszönhetően a mellettem álló
ősembernek. Egy ősembernek, aki minden bizonnyal elkotyogja a tettemet,
és tönkretesz minden esélyt, hogy meghosszabbítsam a szerződésemet a
Hórusznál. Sőt, valószínűleg kirúgnak.
Hol van a homoki kígyó dimenzió, amikor szükség lenne rá?
Hárman körénk gyűltek, és megesküdtem volna, hogy a dühösen
visszatérő pillangók ki akarták szorítani belőlem az életet.
Nekem végem.
– Mr. Fairchild, ő a legújabb és legmegkapóbb munkatársunk, Parker
Brown. – Jackson rám vigyorgott.
Kezet nyújtottam Mr. Fairchildnak.
Franklin Fairchild egy bostoni vagyonos családból származott.
Fiatal korában fogta az örökségét, és okosan befektetve megnégyszerezte
azt. Saját bevallása szerint nagyszerű tanácsadói csapat vette körül. Ezek a
tanácsadók mondták neki, hogy a megújuló energia remek befektetési
lehetőség.
Nem volt különösen zöld, ami felbosszantott, mivel sokkal nagyobb volt
a beleszólása a cégbe, mint azt egy ilyen kaliberű férfiról gondolná az
ember.
Fairchild megrázta a kezem, agresszívan és erőteljesen megrántva azt.
– Kis nő nagy aggyal, nem igaz? – Felkacagott.
Ó, persze, mintha ezt még sosem kaptam volna meg. A mosolyom
fájdalmas volt. Amikor Jackson Rhyshez fordult, a mosolyomat
megbénította a kín.
– És ő biztosan a barátod. – Jackson nem tudta elrejteni az arcán lévő
meglepettséget. Persze hogy meglepődött! Rhys kicsit sem olyan, mint amit
az emberek várnának tőlem, és biztosra tudtam, hogy én sem vagyok Rhys
Morgan esete. Az effajta srácok olyan lányokkal randiznak, akiknek
hatalmas a melle, és a fenekük képes legyőzni a gravitációt a napi
guggolásoktól.
 Szólásra nyílt a szám, a nem szócska nagy hevességgel akart kitörni
belőlem, amikor…
– Igen. – Rhys kinyújtotta a kezét, hogy kezet rázzon Jacksonnal. – Én
vagyok Parker barátja. Rhys. Hogy ityeg?
Azt hiszem, az agyamban megszakadt a jel, mert azt hallottam, hogy a
barátomként mutatkozott be.
Rhys rám vigyorgott, gonoszság táncolt lefegyverző szemében. Megtette!
Tényleg megtette!
Mi a fenére készült?
Hányni tudtam volna. Legszívesebben lehánytam volna Mr.
Fairchild Prada cipőit.
– Rhys? – Mr. Fairchild gyakorlatilag átgázolt Jacksonon, hogy a
kínzómhoz lépjen. – Rhys Morgan, átkozott legyek!
Hogy mi van?
Figyeltem, ahogy Fairchild megszorítja Rhys kezét, úgy vigyorogva rá,
mintha ő lenne Jézus, és úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj, amikor
Jacksonhoz fordulva így szólt:
– Nem is mondtad, hogy Parker Rhys Morgannel jár. – Kifejezéstelen
tekinteteinkre Fairchild felkacagott. – Generációk óta ő a legjobb
nehézsúlyú ökölvívó, akit az ország látott. – Megszorította Rhys vállát. – Te
velem ülsz, fiam.
Mi van?
Ahogy Mr. Fairchild bevezette Dean bátyját az étterembe, Rhys
hátranézett a válla fölött, és rám kacsintott.
Tényleg rám kacsintott. Ő tényleg maga az ördög!
A homoki kígyó dimenzió nyitogatása közben akaratlanul kaput
nyitottam volna egy másik dimenzióba, ahol egy dühös bokszoló épp most
hazudta a főnökeimnek, hogy velem randizik?
Jackson és Camille elvigyorodtak.
– Na, kiből lett kis kedvenc? – csipkelődött Jackson. A zavart
arckifejezésemre elnevette magát. – Csak vicceltem. De mindig jó pont
fenntartani Fairchild érdeklődését a vacsorákon. Ez nagyszerű, Parker!
Nem.
Ez katasztrofális.
 Három

Rhys
Mi a fenét műveltem? Bár látszólagos könnyedséggel lépkedtem
Fairchild mellett, úgy éreztem, mintha lefelé gurulnék a lejtőn egy
elszabadult bevásárlókocsiban. Nem akartam itt lenni. És az hétszentség,
hogy nem akartam egy beképzelt – egyébként aranyos – gazdag csaj
trófeapasija lenni. És most itt voltam, átsétálva egy éttermen, amely inkább
hasonlított egy exkluzív férfiklub könyvtárára.
A vendégek figyelték, ahogy elhaladunk, több szempár is elidőzött a
szakadt farmeromon és a kopott bakancsomon. Ez a hely az öltönyöké és a
selyemé, nem a durvaságé és az ápolatlanságé.
A felelősségteljes részem azt súgta, hogy tűnjek el, forduljak meg, és
vissza se nézzek, mert katasztrófa van készülőben. Sajnos azonban úgy
éltem az életem, hogy a belső fenegyerekre hallgattam, aki azt üzente: hadd
szóljon. Ráadásul ott volt még bónuszként Parker Brown, aki minden
megtett lépésemmel lyukat égetett a hátamba.
Igazi kis hisztérika, felháborodottan hangoztatva az ártatlanságát. Ahhoz
meg, hogy sikerült magas lóról beszélni, pedig a feje búbja alig éri a
vállamat, igazi tehetség kell. A sznob kisasszony tényleg elhessegetett
engem. Még aranyosnak is találtam volna, ha nem próbálja felbérelni az
öcsémet.
Annak ellenére, hogy Fairchilddal nevetgéltem, úgy tettem, mintha
figyelném, amit a bokszstatisztikákról hablatyol, minden figyelmem
Parkerre irányult, épp úgy, mintha ringbe szálló ellenfelekként néztünk
volna szembe egymással. Persze, feltüzeled a közönséget azzal, hogy jobb
színben tünteted fel magad, de valójában az ellenfél összezavarása a cél.
És Parker Brown kezdett meginogni. Megesküdtem volna, hogy homoki
kígyókról motyogott az orra alatt, bármit is akarjon ez jelenteni. A haragja
szórakoztatott.
Kép alapján azt hittem, hogy olyan gyorsan morzsolódik össze, mint egy
száraz pirítós, amikor lehordom őt. Illetve közepesen csinosnak találtam.
Mindkét szempontból tévedtem. Igaz, hogy zavarba jött, és az arca bájos
mély rózsaszínné vált, de nem tört meg. És a kép nem adta vissza a
valóságot.
 Egy igazi kis tündér, vékony csontozattal és finom vonásokkal, sima
porcelánbőre kicsattant az egészségtől, sötétbarna szeme túl nagy a szív
alakú arcához. Sosem kezdtem olyan nőkkel, mint ő. Szeretem a jó, izzasztó
meneteket, hogy ellazuljak. Attól félnék, hogy összetöröm Parkert. Sőt,
valószínűleg a két kezem közé tudnám fogni a derekát.
Elűztem annak gondolatát, hogy erősen tartom a karcsú derekát,
miközben… Nem. Nem. Nem! Önuralom, Morgan! Használd az
önuralmad!
– Rhys Morgan, átkozott legyek – mondta Fairchild tizedjére, a
lelkesedése kicsit sem hagyott alább. – Majd hanyatt vágódtam, amikor
megláttalak ott ácsorogni.
Egy egyszerű felütés is hanyatt vágta volna őt. Noha meglehetősen
magas volt, és látszólag egészséges, üvegállúnak tűnt – kemény fickó a
felszínen, aki jól bánik a szavakkal, majd a fizikai fenyegetés első jelénél
összecsuklik. Ennek ellenére nyilvánvalóan azt hitte, ő a legjobb.
Úgy sétálgatott fel-alá, mintha övé lenne a hely. Talán így is volt. A
fickóról csak úgy sugárzott a gazdagság, a szürke egyedi Savile Row
öltönyétől az olasz bőrcipőjéig. Egyszer megvolt az anyagi hátterem, hogy
megvegyem az efféle dolgokat, és úgy parádézzak, mint egy felfuvalkodott
páva. De azokat a napokat jobb elfelejteni.
Sajnos Fairchild most segített elveszni az emlékeim útvesztőjén.
Megragadta a vállamat, megrázott és szorongatott.
– Merre jártál, fiam?
Csak egy ember szólíthatott a fiának, és ő meghalt. Összeszorítottam a
fogam, és könnyedén megvontam a vállam, kiszabadulva a szorításából.
– Erre-arra.
A csinos pincérnő egy félreeső sarokban lévő asztalnál állt meg. Kihúzta
az egyik széket, és Fairchild lazán leült, mielőtt Parker megtehette volna.
Micsoda úriember!
Elfordultam, és a fogaimat kivillantva mosolyogtam a
„randipartneremre”, mielőtt kihúztam neki egy széket.
– Drágám?
Csillogó, sötét szeme szikrákat szórt, miközben viszonozta a mosolyomat
– őszintén szólva inkább fintorgott –, és a gazdagok könnyedségével
elfoglalta a felkínált helyet.
– Köszönöm.
Még a vaj sem olvadna meg a szájában.
 És ezzel el is képzeltem, ahogy a sima és puha szája ráolvad a…
Önuralom, a fenébe is! Nincs az az isten, hogy én vonzódjak Ms. Parker
Brownhoz, az Ötödik sugárút hercegnőjéhez.
Ő sem több, mint egy lehetséges megoldás a jelenlegi problémáimra.
Mert bármennyire is gyűlöltem egyetérteni Deannel, heti néhány ezer dollár
azért, hogy a pasijának adjam ki magam, könnyű, nagyon is szükséges pénz
volt. És hirtelen beütött az a briliáns felismerés, hogy két legyet üthetek egy
csapásra. Fairchild a rajongóm és kőgazdag, így ő lehet az edzőterem
potenciális szponzora. Csak meg kell győznöm róla.
Ellenkező esetben úgy könyvelhetem el az estét, mint amikor
megpróbáltam bosszút állni Parker Brownon, amiért meg akarta vásárolni
az öcsémet. Majd örökre eltűnök az életéből.
Megköszörülve a torkomat, leültem a mellette lévő székre. Ám Fairchild
egy elkényeztetett kölyök ingerültségével nézett rám.
– Úgy emlékszem, azt mondtam, hogy mellém ülsz, Rhys. Ms.
Brown, cseréljünk helyet!
Parker elsápadt, rózsaszín ajka résnyire nyílt, és úgy tátogott, mint egy
összezavarodott hal, és a korábbi szúrós pillantásából tudtam, hogy azon
vívódik, hogy elküldje őt a fenébe, vagy megtegye azt, ami előrelendíti őt a
munkahelyén.
Közel álltam ahhoz, hogy hagyjam őt szenvedni, de anyám nem így
nevelt. Mellesleg Fairchild egy seggfej. Talán szükségem van a pénzére, de
ha azt hiszi, hogy átsétálhat rajtam, semmi tiszteletet nem érez majd
irántam.
Előrehajolva, szúrós pillantással bámultam rá, habár a mosolyom
könnyed volt.
– Remekül elbeszélgethetünk innen is, Fairchild. Mellesleg szeretek a
kedvesem közelében maradni.
Átkaroltam Parker karcsú vállát, és szeretőn megszorítottam. Egy
horkanás szakadt ki belőle. Megpróbálta a széles és erőltetett mosolya alá
rejteni, ahogy közelebb húzódott hozzám, egy szerető barátnő
mintaképeként. Csakhogy az asztal alatt egy hegyes sarok nyomódott a
bakancsom orrába. Erőteljesen.
Amikor meg sem rezzentem, barna tekintete rám villant. Rávigyorogtam.
Acélbetétes bakancs, drágaságom! Ezt kapod, amiért kikezdtél egy kétkezi
munkással. Sanda pillantása megtorlást ígért. Már alig vártam. Túlságosan
is. Szórakoztató ugratni őt. Viszont hiba volt megérinteni; rózsás és
gazdagon füstös illat áradt selymesen puha bőréből. Egy eltorzult részem
azt súgta, hogy hajoljak közelebb, és szagoljak bele, töltsem be a tüdőmet
az ártatlanság és bűn furcsa keverékével.
Mi a fenéről hadoválok itt? Ártatlanság és bűn? Ki a pokol mond
ilyesmit?
Atyám, ez a lány teljesen összezavar!
Leejtettem a karom, és hátradőltem a székemben. Jackson a szemközti
széket foglalta el.
A pincérnő megérkezett, hogy felvegye az italrendeléseket – én voltam
az egyetlen, aki sört kért, amitől Parker összeszorította az ajkát. Nem
mintha az erős dolgokhoz nyúltam volna, mint Fairchild, aki 25 éves
Macallan whiskyt kért, tisztán. Talán nem vagyok járatos az ilyesmiben, de
annyit azért tudok, hogy egy pohárral legalább kétszáz dollárba kerül itt.
Örülhetett volna, hogy maradok az ötdolláros csapolt sör mellett.
Amint a pincérnő elment, Franklin ismét rákezdett.
– Még most sem hiszem el, hogy visszavonultál, Morgan. Ó, persze
megértem az apád elvesztését. – Legyintett, mintha elhessegetné a
kellemetlenséget. – De elég lett volna egy gyászszünetet tartanod.
A hivatalos történet szerint, amit a világnak – és Deannek – adtam be,
apa halála után elveszítettem a lelkesedésem, és úgy döntöttem, hogy a
családomra koncentrálok. Ez többnyire igaz, és ez tűnt a legkézenfekvőbb
indoknak, mert átkozott legyek, ha Jake-et is belekeverem a dologba. Senki
sem élhet vissza a nevével miattam.
Erre Fairchild az arcomba mászott, részleteket követelve.
Harapós fogaimat kivillantva mosolyogtam.
– Nem bánom a döntésemet. Már jobb dolgokkal foglalkozom.
– Jobb dolgokkal? – Felhorkant. – Semmi sem jobb, mint a ringbe lépni
és kiütni az ellenfelet.
Biztos voltam benne, hogy ezt a fickót kiütni jobban esne. De egyszerűen
megvontam a vállam, és nem mondtam többet.
Szerencsére Jackson átkapcsolt Mr. Jómodorba – valószínűleg próbálta
leplezni a nemtetszését, hogy nem vagyok hajlandó úgy táncolni, ahogy
Fairchild fütyül –, és témát váltott.
– Franklin – kezdte –, rendkívül örülök, hogy végre megismerheted
Parkert. Az előrejelzési modellünkre tett javaslatai jelentős fejlesztésekhez
vezettek, ami felkeltette egy hatalmas ügyfél érdeklődését az európai
piacon…
 Fairchild gúnyos hangot hallatott, és legyintett, félbeszakítva Jacksont.
– Az én időmben a megérzéseidre kellett hallgatni, nem puccos
számítógépes szoftverekre.
Parker hátrahőkölt a verbális ütéstől. És késztetést éreztem, hogy
bemossak egyet a főnökének. De mint minden jó harcos, hősiesen fogadta
az ütést, majd megfeszülve és kihúzva magát visszavágott.
Mosolya, mint a jeges víz.
– Egyetértek, Mr. Fairchild. Nincs is jobb, mint az éles ösztön ereje.
A hangja gondosan szabályozott volt, meg sem remegett.
– A munkám valódi célja, hogy információt szolgáltassak a megérzések
alátámasztására számos tényező figyelembevételével – óránkénti
energiaigény, nagykereskedelmi áramárak, energiatermelés. – Elegáns
kezével legyintett, mintha azt mondaná, hogy ezt mindenki tudja. – És
olyan változók figyelembevétele, mint a megújuló energiaforrásokból
előállított energia aránya és a határokon átnyúló áramellátás több európai
piacon, és az információk jelentésekbe és adateszközökbe sűrítése.
Ekkor minden szem rá szegeződött, elbűvölve az olvasztó hangjától és
szelíd magabiztosságától. És ezt ő is tudta.
– Ezzel – mondta – az ügyfeleink tisztább képet kapnak arról, hogyan
kell eljárni a különböző területeken.
Nyilvánvaló volt, hogy naphosszat tudna beszélni, de elhallgatott, kezét
az asztalon nyugtatta, és azzal a barna őzikeszemével bámult vissza
Fairchildra.
Kacagni vagy tapsolni volt kedvem. Nem a dühös hárpia volt, akivel
vitatkoztam, vagy az idegroncs, akit megpillantottam a bárban, lábával
idegesen dobolva, ahogy várta Deant. Ez a Parker tudja a dolgát, és nem
lehet megfélemlíteni.
Sajnos Fairchild úgy pislogott, mintha a ködből lépett volna ki, és
negédes pillantást vetett a lányra, mielőtt Jacksonhoz fordult.
– Jó a beszélőkéje, az már biztos.
Jackson úgy nézett, mintha meg akarná rúgni Fairchildot. Míg Parkert
mintha valóban megrúgták volna.
Fairchild vizenyős tekintete rám telepedett, és egy mosoly villant
viharvert arcán.
– Csak a végeredmény számít, nem igaz? Most ezen nevetnem kellett
volna?
 Francba, el kell bűvölnöm ezt a seggfejet. Meg kell találnom az
egyetértés és a visszavágás közötti utat.
Megvontam a vállam.
– Én sosem becsültem alá annak fontosságát, hogy a legjobbak legyenek
a csapatomban.
Fairchild kuncogott, és szélesen elmosolyodott.
– Milyen szerény vagy! Rhys „Özvegycsináló” Morgannek semmi másra
nincs szüksége, mint egy-két ütésre, hogy ledöntse az ellenfelét.
Özvegycsináló.
Kissé hátrahőköltem, forgott a gyomrom. Amikor a ringben voltam, nagy
büszkeséggel vállaltam fel a címet, amit a sajtó aggatott rám.
Különlegességet jelölt, ha becenevet kaptál. Aztán Jake meghalt. Jake, aki
hátrahagyta Marcyt és a pici lányukat, Rose-t. Nem voltam felelős Jake
haláláért, de azóta cseppet sem akarom, hogy özvegycsinálónak
nevezzenek.
A vállam megfeszült. Megmozgattam, és belekortyoltam a vizembe.
– Nincs jobb, mint egy kiütéses győzelem… – Hadd mutassam be rajtad!
Szépen kérlek! – De az edzőim nélkül nem lettek volna meg ezek a
készségeim. – Közelebb hajoltam Parkerhez, amíg össze nem ért a vállunk.
Sistergő melegség futott végig a karomon. A fenébe! Koncentrálj! – És
mostanában ráébredtem, hogy egy nő szerelme mindent jobbá tesz. – Kis
híján öklendeztem a saját szavaimtól. És ha a hang, amit Parker adott ki az
orra alatt, bármiféle utalás akart lenni, ő már öklendezett. De így is
lenéztem rá, egy hősszerelmes pillantásával. – Parker a legjobb.
Basszus, úgy hangzok, mint egy barom! Seggbe akartam rúgni magam.
De ismerem a Fairchild-féléket. Csodált engem a boksztudásom miatt.
De egy része gyűlölte magát ezért a csodálatért, mert gyengeségnek tartotta.
Cserébe nekem is gyengeséget kellett mutatnom. Egy kis csali, hogy
beetessem, hogy felsőbbrendűnek érezze magát, majd egy kisebb ütés
következik, hogy megdolgozzam. A Fairchild-félék szeretik a kihívást, csak
ne legyen túl nehéz.
Ez olyan tánc, amit gyűlölök. De az edzőteremért megteszem.
Deanért is, bár sosem értékelné. De legfőképpen azért, hogy kifizessem
az edzőterem jelzálogát, és hogy ne kelljen olyasvalakinek eladnom a
helyet, aki lerombolná és a középosztály számára vonzó lakásokat építene a
helyére. Ezenkívül Parker Brown – csodás agyának gonoszsága ellenére –
kutyaszorítóba került. Nem Deanre volt szüksége. Ezt már elcseszte azzal,
hogy felpiszkálta Fairchildot. Hanem rám.
– Hát nem így van, drágám? – kérdeztem, ismét köré fonva a karomat, és
átadtam magam a vágynak, hogy beleszagoljak a hajába. Atyám, milyen
mennyei illata van! Ehhez hozzá kell szoknom. És az érintésétől azonnal
megmozdult a farkam a gatyámban.
Nyughass!
Olyan feszesen és erőltetetten mosolygott, hogy kacagni akartam. A keze
a combomra csúszott – túlságosan közel az említett szervhez.
Halvány rózsaszín körme a húsomba vájt, a szorítása elég erős volt
ahhoz, hogy a farmeromon keresztül is éreztem.
Ennek meg fog látszani a helye. Valóban aranyos, mint egy dühös
tündérke.
– Olyan édes vagy, gombóckám – morogta. Gombócka? Egy apró
nevetést hallattam.
– Ti ketten régóta együtt vagytok? – kérdezte Fairchild, amint a pincérnő
letette az italainkat.
– Egy örökkévalóságnak tűnik – mondta Parker mereven.
– Beismerem, meglepődtem, hogy itt látlak – folytatta Fairchild,
belekortyolva a whiskyjébe. – Az ökölvívó karriered alatt mindig más
hölggyel az oldaladon jelentél meg. – Felkacagott. – Emlékszem, hogy az
egyik küzdelemre Morgan három nővel érkezett – mondta Jacksonnak. –
Mindkét karja alatt eggyel, míg a harmadik a ringhez vezette.
Ez a kicseszett fickó.
Parker szemébe akartam nézni, és együttérző pillantást küldeni felé. Nem
mintha most értékelte volna; a csaj olyan feszes volt, mint egy dob, és
szinte rezgett az ingerültségtől.
– Ú, hát… tudod, amikor megtalálod az igazit.
Parker felé intettem a sörömmel, mielőtt jól belekortyoltam. Semmit sem
tudtam a szerelemről. De azért, hogy mentsem mindazt, amit igazán
szeretek, megjátszottam. Ezzel előrehajoltam, alkaromat az asztalra
támasztva – sznob kisasszony nyilvánvaló megdöbbenésére. – Hagyjuk a
nőket – mondtam Fairchildnak. – Hallotta már azt a sztorit, amikor illegális
bunyóm volt Donny Douglasszel?
Mint várható volt, Fairchild szeme felcsillant.
– Nem. Mikor történt?
 És bekapta a csalit. Belekezdtem a történetbe, tudván, hogy
elszórakoztatja Fairchildot, hogy minden egyes szóval többet akar majd
látni engem – és ezzel együtt Parkert is. Igen, szüksége van rám. Csak még
nem tud róla. De rá fog jönni.
 Négy

Parker
Megborzongtam a hűvös késő tavaszi éjszakában, a szívem hevesen vert
a mellkasomban, miközben figyeltem, ahogy Rhys a hangját lehalkítva
beszélget Mr. Fairchilddal. Jackson és Camille már távozott. Végül
Fairchild is beszállt a luxusautójába, én pedig szúrós pillantással meredtem
Rhysre, miközben visszasétált hozzám.
Hetvenkedve sétált felém, mintha most nyert volna egy bokszmérkőzést.
A szemétláda!
– Épp kihúztalak a csávából.
Még van képe vigyorogni!
A harag, amely lassan fortyogott bennem, amióta leültünk vacsorázni,
most kitörni készült. Ha csak egy másodpercig is tovább maradok,
kizsigerelem őt az elmémmel.
Ebben biztos voltam.
Kizárt, hogy valaki ennyire dühös legyen a másikra anélkül, hogy a harag
megtestesülne. Hirtelen hátat fordítottam az Yvonne’snak, és elindultam
délnek, a lakásom felé, amin a legjobb barátnőmmel, Zoéval osztoztam.
Harminc perc sétára volt, aminek elégnek kellett lennie, hogy lerázzam
magamról a szokatlan haragomat.
– Hazakísérlek, és megbeszéljük a feltételeket. – Rhys felzárkózott
mellém.
A haragomat zavarodottság váltotta fel.
– Hogy micsoda? Megvonta a vállát.
– Továbbra is szükséged van valakire, aki a pasidnak adja ki magát, nem
igaz? És azt hiszem, bizonyossággal állíthatom, hogy Fairchild szerint én
vagyok a legfaszább.
Igen, Fairchild határozottan úgy hitte, hogy Rhys a legfantörpikusabb.
Nem is vártam volna mást. Mindketten Neander-völgyiek. Összeszorítottam
a fogamat, hasztalanul próbálva lehagyni a mellettem lévő magas bokszolót.
Egy bokszoló, az isten szerelmére!
Nem mintha nem értékelném az ökölvívást. Mindegyik versenysport
fegyelmet, elszántságot és szakértelmet igényel. Ezek mind nagyszerű
tulajdonságok.
Nem a boksz zavart.
 Az megmagyarázta az izmokat és a törött orrot.
Ami fúrta az oldalam, az a hízelgő kapcsolat, ami Rhys és Fairchild
között alakult ki. Rhys nyíltan nem értett egyet a hátsó szándékú,
nőgyűlölet határát súroló ökörséggel, ami elhagyta a főnököm száját, de
nem is ellenkezett.
Az este nagy részében Jackson, Camille és én hallgattuk, ahogy Rhys
ökölvívó fénykorából vett történetekkel szórakoztatja Fairchildot. Nem
mintha a történetek nem lettek volna valamelyest szórakoztatóak; csak teret
engedtek Fairchild megjegyzéseinek. És a mérgező macsóskodásának.
A vacsora lényege az volt, hogy megmutassam Fairchildnak, hogy fontos
része vagyok a csapatnak. Őt viszont csak Rhys érdekelte.
– Zátonyra futott miattad a vacsora – forrongtam.
– Zátonyra futott? – fújtatott Rhys. – Valahányszor Jackson a megújuló
energiára terelte a szót, Fairchild tekintete üvegessé vált.
– Meg kellene köszönnöd, hogy sikerült annyira fenntartanom a fószer
érdeklődését, hogy végigülte a vacsorát.
– Igen, igazán élveztem, hogy megállás nélkül arról faggatott, mennyi
vért ontottál és hány nővel feküdtél le. Mindig ilyen beszélgetésekre
vágyom a vacsorám mellé.
– Hé, nem az én hibám, hogy a főnököd modortalan. A lényeg, hogy
lekötöttem őt. Imád engem.
Ú, sajnálatos módon.
– Nekem úgy tűnik, amennyiben azt akarod, hogy az ipse megtartson
téged, akkor a legjobb módszer az, ha fizetsz nekem heti kétezer dollárt,
hogy a kamu pasid legyek. Vágyik a társaságomra, és ahova te mész, oda
megyek én is, vagy nem?
Hirtelen lefékeztem, a harag frusztrációval keveredett, mert tudtam, hogy
nem légből kapott az ajánlata. Teljes mértékben igaza volt. És ezt
gyűlöltem.
– Nem is ismerlek.
Az állkapcsa megfeszült.
– Mert az öcsémet ismered? Vagy az a különbség, hogy neki diplomája
van, míg én egy tanulatlan izomagy vagyok, aki egy edzőterem
tulajdonosa?
Miért próbálta szándékosan a legrosszabbat látni bennem?
– Rendkívül előítéletes vagy. Rhys arca elkomorodott.
– Csingiling, mint mondtad, kurvára nem ismersz engem.
 – Ne káromkodj! – Összefontam a karomat a mellkasomon, nem voltam
hajlandó megriadni tőle, noha a lábam kissé beleremegett a gondolatba,
hogy elfogadjam az ajánlatát. – Aligha fogok felbérelni egy olyan srácot,
aki gyűlöl az anyagi hátterem miatt.
Nagyot sóhajtott, a korábbi feszültsége oszladozni látszott.
– Csingiling – kezdte lágyabb hangon –, én sem ismerlek téged.
Hogyan gyűlölhetnélek?
Csingiling. Ilyennek látott volna engem? Aprónak, elkényeztetettnek és
nehéz természetűnek? Azta. Az orromat ráncolva ismét elindultam.
– Ne hívj Csingilingnek!
– Akkor megegyeztünk? – erősködött Rhys, ahogy ismét utolért engem.
Megvetően néztem rá.
– Miért akarod ennyire?
És ismét megfeszült az álla. Csak feszült és feszült.
– Szükségem van a pénzre – bökte ki. Mintha szégyenkeznie kellett
volna miatta.
Csakhogy Deannek azért volt szüksége pénzre, mert munkanélküli. Miért
kellene pénz egy ex-profi ökölvívónak, aki egy edzőterem tulajdonosa?
Nem veszek részt semmi alantas üzletben. És ezt vele is közöltem.
Elfintorodott.
– Nem vagyok bűnöző. Jézusom! Az összes pénzt, amit az ökölvívással
kerestem, a családomra, Dean taníttatására és az egyéb szükségleteikre
költöttem. Most pedig az edzőteremnek nem áll valami jól a szénája, és a
pluszpénz segítene életet lehelni bele.
– Te fizetted az öcséd egyetemi tanulmányait? Felmordult; ezt igennek
vettem.
A bennem lévő harag kissé elillant. Egy srác, aki a keresetét a testvére
taníttatására költi, csak nem lehet olyan rossz, igaz? Valójában egész kedves
tőle.
Szemügyre vettem őt.
– Ha megtesszük, a napirendednek rugalmasnak kell lennie. Egy
szempillantás alatt készen kell állnod az összejövetelekre és vacsorákra. Ez
volt a megállapodásom Deannel.
Rhys lenézett rám azzal a gyönyörű szemével, és bólintott.
– Megegyeztünk.
Az ajkamba haraptam, haboztam, hogy hivatalossá tegyem. Dean olyan
könnyed és elbűvölő, hogy azonnal ellazultam a társaságában. A gondolat,
hogy vele kell álkapcsolatba lépnem, a legkevésbé sem zavart.
Lopva ránéztem a bátyjára, ahogy az oldalamon rótta az utcát, kezét a
farmerzsebébe dugta, türelmetlenül várva a válaszomat. Pillangók verdestek
a gyomromban, és a lábam ismét beleremegett a gondolatba, hogy Rhys
barátnőjének adjam ki magam a következő néhány hónapban.
A srác durva volt, ellenszenves, túlságosan szabadszájú, és sikerült
kiakasztania, amit nem könnyű elérni nálam. Az sem tetszett, hogy
Fairchild ennyire kedveli őt.
Mégis ez utóbbi segített abban, hogy igent mondjak.
– Legyen, de szeretném, ha írnánk egy szerződést.
– Deannek volt szerződése?
– Nem. De Dean nem is támadt rám a munka miatt.
– Prostit akartál csinálni az öcsémből. Nem fogok bocsánatot kérni a
viselkedésemért.
A felháborodás lángjai ismét izzani kezdtek bennem.
– Századszor is, nem akartam prostituáltat csinálni az öcsédből! Az utca
túloldalán harsány kacagás tört fel, amitől ledermedtem, és figyeltem,
ahogy a minket hallgató pár ránk meredt, miközben kuncogva távolodtak
tőlünk.
Elvörösödtem, és meredten néztem Rhysre, mintha az ő hibája lett volna.
A nagy szemétláda elvigyorodott.
– Talán meg kellene tanulnod kezelni az indulataidat, Csingiling.
Egyszer még bajba kerülsz miattuk.
Fennállt annak a lehetősége, hogy kinyírom őt, mielőtt bármilyen
szerződést kötnénk.
– Nem akartam áruba bocsátani Deant – mondtam halkan. – És ha már itt
tartunk, ez nem erről szól. Ugye tudod, hogy nem fogunk lefeküdni
egymással?
– Ne aggódj, kicsikém, nem vagy az esetem.
A felháborodástól és a sértett büszkeségemtől elfintorodtam.
– Te sem vagy az enyém.
Rhys megvető pillantást küldött felém.
– Igen, azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy nem vagyok az eseted. Most,
hogy ezt megbeszéltük, megegyeztünk vagy sem?
Ráébredtem, hogy van valami ellentmondásos Rhysben.
– Miért más neked „prostituáltnak állnod”, mint Deannek? A homlokát
ráncolta.
 – Nem úgy volt, hogy ez nem prostitúció?
– Ne játszd az értetlent!
– Nézd, az öcsém nem azért ment egyetemre, hogy lehúzhassa a tudását a
klotyón, azzal, hogy könnyű pénzért rendezvényekre kísérget téged. Neki a
karrierjére kellene összpontosítania. Nekem azonban van karrierem – egy
edzőtermet vezetek. Az edzőteremre kell a pénz. Ha ezt megteszem, meg is
lesz az a pénz. Ennyi. Megegyeztünk végre?
– Első a szerződés.
Felsóhajtott, kezével megdörzsölve borostás állát.
– Jó.
Ó, mennyei atyám, tényleg belemegyek ebbe?
– Minden rendben? – Sandán nézett rám. – Kissé sápadtnak tűnsz.
– Ez a vérnyomásesés okozta hipotenzióból következik, ami akkor fordul
elő, ha sokkot kapsz, és biztos vagyok benne, hogy velem is ez történik
éppen. – Fáradtan felé intettem. – Ilyen, ha az ördöggel üzletel az ember.
– Mondták már neked, hogy ütődött vagy?
– Igen – pufogtam. – Te. Ma este. Mielőtt felforgattad az életem.
– Inkább megmentettelek. – Rám kacsintott.
– Morgan, beleveszem a szerződésbe a kacsingatást is. Nincs kacsingatás,
nem hívhatsz Csingilingnek, és nem káromkodhatsz. – Nem messze a
lakásomtól megtorpantam, és sandán néztem rá. – Újrahasznosítasz?
Rhys úgy nézett rám, mintha valóban ütődött volnék.
– Ki nem?
– Ó, meglepődnél. Tehát ezt egy igennek vehetem? Türelmetlenül
megvonta a vállát.
– Igen, persze hogy újrahasznosítok.
– Van „dudálj, ha” matrica az autódon? Zavartan nézett rám.
– Nincs…
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Oké, talán mégis menni fog.
– Hol van az edzőtermed? Hétvégén elviszem a szerződést.
– Lights Outnak hívják, Chelsea negyedik utcájának sarkán.
Ebédidőben általában szabad vagyok.
A nevén tűnődve bólogattam. Inkább hangzott éjszakai klubnak, mint
edzőteremnek.
– Rendben. Szombat délután beugrok. – Elindultam, hogy megkerüljem
őt.
– Mondtam, hogy hazakísérlek.
 – Nem szükséges.
– És mégis megteszem. – Újabb kisfiús vigyort küldött felém, amitől
megremegtek a pillangók a gyomromban. Úgy éreztem, kijátszottak, és nem
emlékeztem, mikor éreztem utoljára magam ilyen sebezhetőnek, mintha
alig lenne beleszólásom a helyzetbe.
Atyám! Rossz ötlet volt ezzel a pasival kezdeni.
Csendben ballagtunk tovább az épületig, óvatos pillantásokat vetve
egymásra, ahogy haladtunk (na jó, én voltam óvatos; ő inkább szándékosan
provokált).
Végül ráfordultunk a Harrison sugárútra, ahol Zoe, az egyetemi
szobatársam és legjobb barátnőm két hálószobás lakása volt, amit a gazdag,
távol élő apja vett neki. Megengedte, hogy a szoba bérleti díjának a
töredékéért nála lakjak. Nagyszerű volt. Szép helyen lakhatok a drága Back
Bay-ben. És a bónusz: nincs köze a szüleimhez.
Ha olyan lakást szereztem volna, ami kifutja a fizetésemből, akkor jóval
a városon kívül laknék, egy olyan helyen, amit a szüleim helytelenítenének.
Ez szorongást váltott volna ki belőlem, míg ők folyamatosan azzal
nyaggattak volna, hogy használjam a vagyonkezelői alapomat egy szebb
lakásra, és a makacs elutasításom éket vert volna közénk, ezáltal még
inkább szorongtam volna, mert pont annyira gyűlöltem csalódást okozni a
szüleimnek, mint a pénzükre hagyatkozni.
Szerencsére Zoe nem akart egyedül élni, és könyörgött nekem, hogy
vegyem ki a másik hálószobát. Így mindketten nyertünk.
– Itt is volnánk. – Megálltam az üvegfalú recepció előtt. A fények
ragyogtak odabent, felfedve a hatalmas előtér márványpadlóját és drága
berendezését.
Rhysre pillantottam. Az arca kifejezéstelenné vált.
– Tipikus – motyogta.
Összeszaladt a szemöldököm, azon töprengve, vajon miért ilyen
előítéletes a pénzes emberekkel szemben. Fairchilddal szemben nem tűnt
ilyennek, pedig neki több pénze van, mint magának istennek.
Összerezzenve a gondolattól, felsóhajtottam.
– Nos, akkor jó éjt.
Ezúttal nyoma sem volt a kisfiús vigyorának. Helyette egy apró
biccentést küldött felém, mielőtt elsétált.
– Ó, milyen lovagias! – Kitártam a recepció ajtaját, elgondolkodva, mi a
csudába keveredtem.
 ***

Rhys
– Ébresztő, seggarc!
A kiáltás alig törte át az álom ködét, amikor a hideg víz becsapódott.
Mindenhová. A sokk zihálva szakadt fel a torkomból, és az öklömet
lendítve felültem.
Dean, az okos kis szemétláda, tett róla, hogy ütési távolságon kívül
maradjon. A hálószoba ajtajában álldogált vigyorogva, üres vödörrel a
kezében.
– Te meztelenül alszol, Rhys? Inkább fehér alsógatyás fajtának hittelek.
Felüvöltve kipattantam az ágyból. Ő ledobta a vödröt és elfutott –
megmentette a tény, hogy nem akartam meztelenül üldözőbe venni az
öcsémet. Szitkozódva letöröltem az arcomat, és egy melegítőalsóért
nyúltam. A kis rohadék most megkapja.
A lábaim dübörögtek a padlón. Nem hallottam, hogy elhagyta volna a
lakásomat, így tudtam, hogy itt kell lennie valahol. Tehát nem is olyan okos,
mint hittem.
A konyhában állt, anya egyik kávéscsészéjét tartotta a kezében, és úgy
szürcsölgetett, mintha a világ összes ideje az övé volna.
– Seggfej – morogtam megdörzsölve a hajamat, és szétszórtam a
vízcseppeket. – Azt hiszed, anya bögréje megállít abban, hogy szétrúgjam a
segged?
Megvonta a vállát.
– Tudom, nem kockáztatnád, hogy eltörjön.
– Akkor jobb, ha erősen fogod a rövid életed végéig – mondtam, ahogy
közelebb ballagtam. Amikor mosolyogni kezdett, behúztam neki.
Villámgyors, de könnyed ütéssel. Dean felmordult, a csésze csúszni kezdett,
ahogy a felhasadt ajkához kapta a kezét.
Még mielőtt egyet pisloghatott volna, elkaptam a csészét, és ittam egy
korty jól megérdemelt kávét. Sajnálatos módon agyon volt cukrozva.
Elfintorodtam, leraktam a pultra, és szemügyre vettem komor testvéremet.
– Barom – motyogta. – Kibaszott gyors barom.
– Örülj, hogy visszafogtam magam. Gondolom, a kis műsorod… – a
hálószoba felé biccentettem – a tegnap este miatt volt?
A képe vörössé vált a dühtől.
 – De még mennyire, hogy azért. Több mint egy óráig be voltam zárva,
arról nem is beszélve, hogy lecsúsztam a randimról Parkerrel, aki egyébként
nem válaszol a hívásaimra.
Milyen érdekes! Parker gondolatától elmosolyodtam. Olyan okból, amin
nem vágytam túl sokat morfondírozni.
Dean látta a mosolyt, és rám meredt.
– Akkora seggfej vagy!
– Tudom. – Vállat vontam. – De figyelmeztettelek, hogy a kis terved nem
fog összejönni.
Tréfás pillantást vetett rám, olyat, mint amivel Morty nagybácsit
jutalmaztuk, amikor műfogsorával a kezében hasbeszélt.
– Nem tudom, rájöttél-e, de nem vagy az apám. Ő meghalt, én pedig egy
kicseszett felnőtt vagyok.
– Jóformán az vagyok, már több éve. – Legyintve elindultam kávéért. –
Ne boncolgassuk a témát, Dean. Vége. A munkalehetőséged odalett.
– Ezt nem tudhatod. – Kezét lenyomva a pultnak támaszkodott. –
Elmagyarázom Parkernek…
– Ennyi volt. Használd azt a flancos végzettséged, amit az eszeddel
szereztél, és keress valódi munkát! Valósítsd meg az álmaid! – Felhúztam a
szemöldököm. – És akkor visszafizetheted nekem az összes bérleti díjat.
– Ha annyira érdekelt volna a bérleti díj, hagytad volna, hogy elmenjek a
randira. Nem, ez az irányítgatásról szól. Ki nem állhatod, ha nem te
irányítasz.
Talán igazat mondott. Ittam egy újabb korty kávét – feketén, végre.
– Meglehet, de hiszed vagy sem, inkább arról szól, hogy többet várok a
kisöcsémtől. Nyálasan hangzik, de így igaz.
Dean kényelmetlenül toporgott, a szemembe sem nézve.
– Oké. Megértem. – Az állát makacsul felszegte. – De amit tettél,
szemétség volt, és helytelen.
– Így van.
Undorodva megrázta a fejét.
– Felhívom…
– Vállaltam a munkát.
A szavak bűzbombaként landoltak közöttünk. Dean orrlyuka kitágult,
miközben összehúzta a szemét.
– Milyen munkát?
 Egészen biztos voltam benne, hogy értette a célzást, de ennek ellenére is
válaszoltam.
– Eljátszom Parker pasiját.
A konyhai óra hangosan ketyegett tíz másodpercet, mire válaszolt.
– Te? Azt akarod mondani, hogy tegnap este a helyembe léptél?
Furcsa volt, hogy mennyire úgy hangzott, mint anya, amikor teljesen
kiakadt ránk, miután rossz fát tettünk a tűzre.
– Igen. Találkoztam vele, és megegyeztünk. A döntés végleges –
mondtam a hallgatag Deannek. – Szóval, ahogy mondtam, kapd fel az
öltönyt, és vadássz magadnak egy olyan munkát, ami neked való. Egy igazi
szemétládának éreztem magam. Hogyan is érezhettem magam másképp?
Hisz az vagyok. De valamit tennem kellett. Így össze kell szednem magam,
elnyomni a bűntudatot és megbánást, aztán továbblépni. Egész felnőtt
életemben ezt csináltam. És a felnőttségem jóval azelőtt kezdődött, hogy
készen álltam volna rá.
– El sem hiszlek – mondta Dean reszelős hangon. – Rohadtul lenyúltad a
melómat Parkernél. – Vadul felkacagott, bármiféle humort mellőzve. – Te
faszkalap! Nem miattam aggódtál. Csak jó pénzszerzési lehetőséget láttál
benne. Te önző, kibaszott…
– Hé! – Figyelmeztetően rámutattam, a bűntudat rám nehezedett. Mert
igaza volt. És egyben tévedett is. – Nem így terveztem, amikor odamentem.
Úgy volt, hogy lealázom őt.
– Majd megláttad, hogy milyen aranyos – mondta Dean bólogatva,
mintha összeállt volna a kép.
– Nem. – De. Talán. – Rájöttem, hogy Franklin Fairchilddal találkozik.
Kérdőn pislogott.
– Az meg ki a fene?
– Valami milliárdos nagykutya, akinek túl sok ideje van, és nem tudja,
mire költse a pénzét. Parker a csávó egyik cégénél dolgozik. – Körülnéztem
a szegényes tetőtéri lakásban, mielőtt odaszegeztem őt a pillantásommal. –
Nem akartalak aggasztani, de fennáll a veszélye, hogy elveszítjük az
edzőtermet…
– Helyes! Nem mintha azt akartam volna, hogy vedd meg ezt a helyet.
– Ez a hely – fakadtam ki – volt apa álma, a nekünk szánt öröksége.
– Pontosan. Az ő álma. Az ő öröksége. – Dean az égnek emelte a karját.
– Sosem rólam szólt. Te voltál az aranyifjú, a szupersztár. Megértem, hogy
te miért akarod, de ne vegyél bele engem is.
 – Jó. – Sóhajtva leraktam a bögrémet. – Mindezek ellenére. Ha Parkerrel
lógok, és ezáltal Fairchilddal is, megpróbálhatom meggyőzni, hogy
támogassa az edzőtermet.
Dean a haját tépve járkált fel-alá.
– Szóval ahelyett, hogy áruba bocsátanám magam, te bocsátod áruba
magad? Jól értettem? – Ismét felnevetett. – Rohadt hihetetlen.
– Egyszer csak megtorpant, és szembefordult velem. – Tudod, mit nem
értek? Mi a fenéért van szükséged pénzre? Nagyot kaszáltál az
ökölvívással. Hová lett az a pénz? És ne mondd, hogy az edzőteremre és a
taníttatásomra költötted. Annál azért többet kerestél.
Mit kellett volna mondanom neki? Hogy a korai keresetem legnagyobb
része anya rákkezelését fedezte? A világ állítólagosan legjobb országában
éltünk, mégis a középosztálybeli családom hamar tönkrement, mert anya
haldoklott, apa pedig, aki saját vállalkozással rendelkezett, és nem volt jó
biztosítása, nem tudta fizetni a kórházi számlákat. Így a kezembe vettem a
dolgot, és kifizettem helyettük.
Talán Dean tudta ezt. De arról már biztos nem volt tudomása, hogy apa,
aki az én menedzserem volt, és neki kellett volna a pénzemet kezelnie,
majdnem elvesztette az egészet a szar befektetéseknek és a
szerencsejátéknak köszönhetően. Így csak azután tudtam meg, hogy
mekkora mértékű a kár, amikor megvettem az edzőtermet, és kifizettem
Dean tandíját.
Alig bírtam elviselni a történteket. Apa volt a példaképem. Majd egyszer
csak megszűnt annak lenni. És őszintén szólva, egy igazi baromnak éreztem
magam, amiért hagytam, hogy ez megtörténjen. Ezt kapod, amikor
megbízol valakiben, még ha a szerettedről is van szó. Ha túl akarod élni a
világban, senkit se engedj közel magadhoz.
– A pénz oda – mondtam inkább. – De az edzőterem jó hasznot hozhatna,
ha korszerűsítenénk. Új felszerelésre van szükség, át kell alakítani az
öltözőt… a pokolba is, az egész helyre ráférne egy festés. Ezen a piacon
nem fogunk új tagokat bevonzani, ha a Lights Out továbbra is úgy néz ki,
mint egy szarkupac. – Nem említettem neki Garret ajánlatát. Dean azt
mondaná, hogy fogadjam el, és arról hallani sem akartam. Az lenne az
utolsó lehetséges megoldás. – Ha az edzőterem profitot termelne – tettem
hozzá –, azzal te is keresnél.
Hiszen a hely fele Deant illette, akár akarta, akár nem. Biztosra mentem,
hogy megadjam neki ezt a biztonsági hálót.
 Arra számítottam, hogy gúnyolódni kezd, mint általában, amikor az
edzőteremről beszélek.
Ám feszesen és határozottan bólintott.
– Oké, legyen! Te vagy Parker selyemfiúja.
– Hidd el nekem, nem lesz olyan szórakoztató.
– Kérlek! Láttam a lányt. Dögös. Mint Audrey Hepburn, de ennek
ellenére is dögös.
Nem akartam helyeselni. Nem, amikor mindennap találkoznom kell a
lánnyal. De Deannek igaza volt. A csaj egy totál Hepburn. A legjobb
bőrdzsekimet tenném rá, hogy van egy tökéletes gyöngysora az
ékszeresdobozában – és kicseszett előkelőnek néz ki, amikor azt viseli.
– Nem számít, hogy néz ki – mondtam Deannek. – Üzletet kötöttünk.
Semmi több.
– Semmi? – Dean szőke szemöldöke felszaladt. – Mert megesküdtem
volna, hogy a megegyezés utalt rá, hogy…
Felemeltem a kezem, hogy félbeszakítsam. Nem akartam hallani arról,
hogy Parker nyilvánvalóan komolyan gondolta a Deannel való randizgatást.
Olyan érzések kavarogtak bennem, amelyekből nem kértem.
– Bízz bennem! – mondtam. – Üzleti kapcsolat az egész. Szélesen és
mindentudóan vigyorgott.
Önelégült seggfej.
– Érdekes.
– Mindegy. – Megragadtam a poharamat, és a hideg kávé maradékát a
lefolyóba öntöttem.
A hátam mögött Dean felhorkant. Amikor megfordultam, továbbra is
vigyorgott.
– Szóval – kezdte elnyújtottan –, amíg te Parker ivartalanított háziállatát
játszod… – Imádta az orrom alá dörgölni. – én vállalok jó kis irodai
munkát, épp ahogy akartad.
– Akkor legyen – mondtam, örömmel véve, hogy végre észbe kapott.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog a dolog. – Túlságosan boldognak tűnt. –
Akkor, gondolom, nem bánod, ha kirakom a cuccaidat az irodából. Mert
szükségem lesz a helyre.
Várjunk csak!
– Micsoda?
Dean úgy nézett rám, mintha kétéves lennék.
 – Mivel kettőnk közül nekem van több agyam a matekhoz, leülök a
seggemre, és átveszem a Lights Out könyvelését.
Amikor csak bámultam rá, cöccögött és kissé megrázta a fejét.
– Te mondtad, hogy szar vagy a számlakezelésben. Nos, pattanj, tesó,
mert én vagyok az új irodavezető.
A francba! Akkor átnézi a számlákat. Megtudja a második jelzálogot, és
azt, hogy mennyire benne vagyunk a pácban. Megtud mindent.
– Várjunk csak egy percet! – kezdtem, de hátat fordítva félbeszakított.
– Felejtsd el, Rhys – mondta, miközben az ajtó felé tartott. – Neked ott
van Parker. Én pedig ezt csinálom, és nem állíthatsz meg. – Megtorpanva
rám vigyorgott. De a szeme hideg volt, és felbőszült. – Ahogy állandóan
mondogatod, enyém az edzőterem fele. Ideje kézbe vennem az én részemet.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy pokollá tegye az életemet. Az
eltökéltség tisztán látszott az arcán. Hagyta, hogy lássam, és tett róla, hogy
megértsem. Aztán az ajtó becsapódott, és hitetlen nevetésben törtem ki. A
fenébe is, büszke voltam. A másik részemet azonban rettegés töltötte el,
mert nehéz beszélgetések elé néztünk, és nem igazán voltam jó a
kommunikációban.
Azonban nem számított. Elaludtam, és kezdett későre járni. Parker
hamarosan ideér, és őszintén szólva fel kell készülnöm arra, hogy
elviseljem őt, és tudassam, ki irányít.
Álmodozz csak, Morgan! A lány megszorongat, mielőtt észbe kapnál.
Miért vártam én ezt annyira?
 Öt

Parker
A „zöld” lét önös bónusza (a klassz ökoharcos státuszt leszámítva), hogy
mozgásban tartott. A szüleim csalódottságára, nem voltam hajlandó
elfogadni a Mercedes-Benz Cabriolet-t, amit a tudományos fokozatom
megszerzése után vettek nekem. Talán ha Tesla lett volna, akkor beadom a
derekam, de sajnálatos módon, annak ellenére, hogy tizennégy éves korom
óta a csapból is a „zöldség” folyik nálam, a szüleim nem igazán értették
meg, mit is jelent.
A szemükben minden fiatal nő örömmel közlekedne egy luxus kabrióval.
Ráadásul a Mercedesnek van egy „öko” stop/start gombja, az miért nem
elég zöld?
Hálásan visszautasítottam az autót, és egy elektromos hibrid biciklibe
öltem a pénzem, amint megkaptam a munkát a Hórusznál. Az irodába
utazáshoz teljes sebességre kapcsoltam a biciklit, hogy ne izzadtan és
kifulladva érkezzek. Ma azonban, amikor hat és fél mérföldet tekertem
Chelsea felé, lejjebb kapcsoltam, vagyis a normál negyven percbe telt
odaérnem.
Valójában elhúztam az utat, vonakodtam belépni a Lights Outba. Az
elmúlt napokban hazudtam Jacksonnak és a kollégáimnak, és nem volt épp
mulatságos. Jackson tájékoztatta a kis csapatunkat a Fairchilddal való
vacsoráról, és hogy a nagyfőnök ódákat zengett Rhys Morganről.
Szerencsére a csapatból csak egy srác tudott valamit az ökölvívásról, és
felismerte Rhys nevét, annak ellenére, hogy nem volt rajongó.
Azonban mindannyian tudni akarták, hogyan találkoztunk, ez a téma nem
jött fel a vacsoránál, mert Fairchild kisajátította a beszélgetést.
Felkészülve az ilyen jellegű elkerülhetetlen kérdésekre, először
rákerestem Rhysre, majd a lehető legtöbbet megtudtam a karrierjéről.
Nehézsúlyú ökölvívó volt. Bajnok. A kutatásom alapján felfedeztem,
hogy négy nagy profi ökölvívó szervezet rendez mérkőzéseket. A
Nemzetközi Bokszszövetség, a Bokszvilágszövetség, a Bokszvilágtanács és
a Bokszvilágszervezet.
Amikor Rhys huszonnyolc éves volt, ő lett a Bokszvilágtanács
nehézsúlyú bajnoka. Egy másik srác volt abban az évben a nehézsúlyú
bajnok a többi egyesületnél. Őszintén szólva nem voltam biztos abban,
hogyan működik ez az egész. Ugyanakkor elég okos voltam ahhoz, hogy
rájöjjek, Rhys Morgan fantasztikus ökölvívó volt. Azonban rejtély volt
számomra, hogy miért vonult vissza harmincegy évesen, mígnem találtam
egy interjút, amiben Rhys kifejtette, hogyan veszítette el az ökölvívás iránti
szenvedélyét az apja halála után.
Az ökölvívó közösség meggyászolta Rhys elvesztését, és megértettem,
hogy miért.
Volt egy YouTube-videó a küzdelemről, amellyel a nehézsúlyú címét
szerezte. Brutális volt, de egyszerre lenyűgöző látvány. Rhys Morgan
felépítése akár Herkulesé, csupa izom és ragyogó bőr, nem mellesleg igen
gyors volt. Ahogy figyeltem őt a ringben, mozgása meglehetősen könnyed
volt a termete ellenére, a pillangók ismét verdesni kezdtek a hasamban.
Ősi módon volt gyönyörű.
Semmit sem tudtam erről a sportról, és rendkívül különböző háttérrel
rendelkeztünk.
Ráadásul Rhys eltökélt volt (így mondják udvariasan, hogy kissé
öntörvényű), és olyasfajta szenvedélyes energia áradt belőle, amit még soha
nem tapasztaltam.
Talán nem az esetem, de jó fogás. Sok nő szeretne a közelében lenni, és
biztos voltam benne, hogy nincs oka panaszra.
És én fogom a barátnőjét játszani. Beveszi ezt bárki is?
Egy autóduda rázott fel Rhys küzdelmének emlékéből. A képek megállás
nélkül pörögtek a fejemben. Csakhogy biztonságosabb lett volna
kerékpározás közben arra koncentrálni, hogy egészben eljussak a Lights
Outhoz.
Őszintén szólva, ez az egész mizéria megzavart.
Eddig elkerültem, hogy a Rhysszel való találkozásomról meséljek
Jacksonnak. Gyűlöltem, hogy hazudoznom kell a kapcsolatomról, és minél
inkább cifráztam a megtévesztést, annál bűnösebbnek éreztem magam.
A hárítás volt a legjobb barátom ebben a helyzetben.
A munkatársaimon kívül senki sem szerezhet tudomást Rhysről. Atyám,
ha a szüleim vagy a húgom, Easton megtudnák, biztosan belehalnék.
Oké, talán ez kissé drámai volt… de biztosan elsüllyednék
szégyenemben, ha füllentenem kellene Rhysről a családomnak.
Valószínűleg azért, mert rendkívül szerették volna, ha találkozom valakivel,
akibe beleszeretek.
 Harmincéves voltam, és szingli, és a szüleim aggódtak, mert jó ideje
egyedül éltem. Sok ideje. Elég sok ideje.
Tizenhárom éve.
A gyomrom megremegett ettől a számtól.
Rosszabbul hangzott, mint amilyen volt. Mármint, randizgattam a
tizenhárom év alatt. És sokat szexeltem. Oké, talán nem olyan sokat. De
volt benne részem. Azzal a céllal, hogy ismét megtaláljam a szikrát
valakivel, volt részem egy-két kalandban. Néhány rossz volt. Néhány jó. De
mindegyik… olyan… semmilyen.
Nem volt értelme megállapodni valaki mellett, ha nem éreztem a szikrát.
Inkább élek örökre egyedül, mint hogy megelégedjek a kevesebbel. És
tudtam, hogy lehetséges, mert egy rövid, pompás időszakban valami
különlegesben volt részem.
Így feladtam, különösen, amíg a tudományos fokozatom megszerzéséért
harcoltam. Ekkor a pályafutásom került fókuszba.
Ironikus módon épp egy kapcsolatra volt szükségem, hogy feljebb lépjek
a karrieremben.
Milyen érdekes az élet!
Na igen, a szüleim biztosan nem tudhatják meg Rhyst. Nem akartam
nagy reményeket kelteni bennük. Legfőképpen hazudni nem akartam nekik.
Kissé talán vonzott a dolog, tekintve, hogy a húgomat nemrég eljegyezték.
A családom nem helyezett rám nyomást, én azonban mégis éreztem.
A társadalmi nyomás a fekete lyuk érzelmi megfelelője. Nem számít,
milyen makacsul ellenkezünk, végül mindegyikünket beszippant. Fránya
fekete lyukak!
Ha már itt tartunk… a negyedik utcán lelassítottam az edzőterem előtt.
Hetvenes évek stílusú, vörös téglaépület volt, három emelettel, sötétített
ablakokkal és lapos tetővel. A szélek mentén gondozott növényzet, fű és
sövény futott. De volt valami komorság az épületben; és az ajtó feletti tábla
megkopott.
– Essünk túl rajta – motyogtam magamban, amikor leszálltam a
bicikliről, és a bejáratnál lévő korláthoz lakatoltam.
Az elmúlt néhány éjszakán minden szabadidőmet Rhys szerződésének
megírásával töltöttem. Valahányszor azt hittem, befejeztem, mindig valami
új ötlött fel bennem. Remélhetőleg vita nélkül aláírja majd.
Ez nem volt teljesen őszinte kijelentés. A pillangók a gyomromban azt
jelezték, hogy egy részem nem akarta, hogy Rhys aláírja a szerződést. Egy
részem azt várta, hogy meggondolja magát.
Recepció hiányában átsétáltam az üvegfalú előcsarnokon és a dupla
ajtókon, amelyek a földszinti térbe vezettek, ahol az edzőterem volt.
Szombat délutánhoz képest nem volt akkora forgalom, mint kellett volna.
Persze, edzett néhány ember, de minden gépnek használatban kellett volna
lennie, de nem így történt. Amikor a málladozó festéket, a megkopott
eszközöket, a megviselt edzőszőnyegeket és a szomorú kis vízadagolót
néztem a szoba mindkét oldalán divatos italadagoló helyett, meggyőződtem
róla, miért van szüksége Rhysnek a pénzre. Televíziók sem voltak, amiket
edzés közben nézhettek az emberek. Nem maradt más nekik, mint a
hangszórókból dübörgő zene, hacsak nem hoztak saját fülhallgatót, amivel
kizárhatták.
Az edzőterem lepukkant volt. Vissza kellett hozni a huszonegyedik
századba. Továbbra is fúrta az oldalam, hogy hova tűnhetett az ökölvívással
szerzett pénze, de nem tartozott rám. Csak az számított, hogy Fairchild
kedveli Rhyst, és Rhysnek köszönhetően a főnök felfigyel rám annyira,
hogy állandó pozíciót kapjak.
A kezemben lévő szerződés kissé megremegett, ahogy próbáltam
lenyugodni.
– Segíthetek?
A férfias hang felé fordultam, és egy gyönyörű férfival találtam szembe
magam.
Elöntött a forróság, amikor a sötét csokoládébarna szemébe néztem,
melyet a leghosszabb szempillák kereteztek, amit egy srácon láttam. Meleg,
homokszín bőre volt, és sűrű, ébenfekete haja. Amikor elmosolyodott, két
csodás gödröcske jelent meg mindkét orcáján.
Csábító tekintet, üdv neked!
– Tudsz beszélni?
Elpirultam és felnevettem a bénaságomon.
– Igen, köztudottan beszédes vagyok. A fiú szemében nevetés játszott.
– Jó tudni. Carlos vagyok. Segíthetek?
A kezemben lévő szerződésre pillantottam, mielőtt kénytelen voltam újra
Carlos szemébe nézni. Komolyan azt hittem, hogy Rhysnek gyönyörű a
szeme, de ez a srác őt is lekörözte.
– Rhys Morgannel van találkozóm. Megbeszéltük. Carlos elvigyorodott.
– Te vagy Parker?
– Én lennék. Kezet nyújtott.
 – Örülök a találkozásnak. Edzőként dolgozom itt.
Carlos keze érdes volt, és erős. Kellemes volt megérinteni.
Viszonoztam a mosolyát.
– Én is örülök.
– Erre. – A fejével bal felé mutatott. Carlos a fő edzőteremből egy kisebb
helyiségbe vezetett, ahol a lift és a lépcsőház kapott helyet. – Az első
emeleten van, az ökölvívóteremben.
Felmentünk a lépcsőn, és követtem a trénert egy, a földszintihez hasonló
helyre, ami annyiban különbözött, hogy a tér felét két ring foglalta el. A
terem üres részén egy csoportot oktattak, és ahogy közeledtünk,
ráébredtem, hogy ez a harcművészet nem más, mint capoeira. Milyen
érdekes! Kíváncsi voltam, vajon Rhys tud-e capoeirázni. Az érdekes
látvány lenne.
Rhys ismerős, dörgő hangjának hallatán a szemem azonnal a srácra
irányult. Az egyik ring szélén állt, és utasításokat kiabált két fiatal fiúnak,
akiken nem volt más, csupán rövidnadrág és bokszfelszerelés.
A tekintetem lesiklott Rhys hátán. A gyomrom megremegett. Ez csak
idegesség.
A srác megfélemlítő tudott lenni. És magas. Sokkal magasabb, mint
Carlos, aki olyan 180 centi lehetett. Hozzám képest ő is magasnak számít.
Én csupán 160 centi vagyok. Ezért is tettem egy „Ne hívj Csingilingnek”
kikötést a Rhysnek szánt szerződésbe.
Arcátlan!
Hacsak nem értettem félre az utalást. Csing igazából hűséges és imádni
valóan belevaló.
De ez nem lényeges.
A tekintetem a kidolgozott izmaira siklott, amelyeket a Rhys által viselt
trikó fedett fel, valamint a feszes és rendkívül izmos fenekére, amit kiemelt
a melegítőnadrágja. Egy gramm háj sem volt a srácon.
– Rhys, társaságod van! – kiáltotta Carlos, ahogy közeledtünk.
A srác ekkor megfordult, és éreztem, hogy kiszalad belőlem az összes
levegő, ahogy átható tekintete tetőtől talpig végigmért. Ahogy végignézett a
lapos talpú bokacipőmön, a halványkék rakott szoknyámon és a fekete Ted
Baker ingemen, amit kövekkel kirakott csokornyakkendő díszített, a
homlokán mély redők jelentek meg. Nem érdekelt, mit gondol a
megjelenésemről. Szerintem csinosan öltöztem. Más nem számított. Nem
mintha sokat gondolkodtam volna az ő külsején.
 Oké, elismertem, hogy vonzó, azon az ősember, túlzottan férfias, alfahím
módon, amelyet néhány nő vonzónak talál.
Én azonban nem vagyok közöttük.
Nincs szükségem rá, hogy a partnerem erősebb legyen nálam. Legalábbis
ezt szerettem volna.
Egy srác mindenekelőtt legyen vicces és figyelmes. Illetve inkább az
alacsony és kedves srácokat preferálom. Nem a félelmeteseket, akik olyan
magasak, hogy fel kell emelniük, hogy megcsókoljanak.
Ekkor bevillant egy kép, ahogy Rhys épp ezt teszi, és olyan erővel űztem
ki az elmémből, hogy kis híján hangosan kimondtam a „pfúj” szócskát.
Természetesen Rhys továbbra is a homlokát ráncolta, ahogy megálltunk
előtte.
– Jól vagy, Csingiling? A boksz talán sérti a törékeny kis lelkedet?
Elkomorodtam a szarkazmusától.
– Miért mondod ezt?
– Mert úgy nézel ki, mint aki citromba harapott.
– Nem. – Megvontam a vállam. – Bár jobb, ha tudod, amikor rákerestem
erre a helyre, alig adott ki valami információt. Szükségetek van egy
weboldalra. Vagy legalább egy Facebook-oldalra.
Rhys Carlosra meredt.
– Mit mondtam neked? A csaj már kibaszott üzleti tanácsokat ad. Carlos
elvigyorodott.
– Csakhogy nem téved, nem igaz?
Carlosra mosolyogtam, és hirtelen Rhys heves arckifejezéssel
megragadta a bicepszemet.
– Az irodában leszünk.
– Nem kell durván bánnod velem – morogtam, ahogy átvezetett az
edzőtermen. Kinyitott egy ajtót, ami egy keskeny folyosóra vezetett,
átsietett velem rajta, és kinyitott egy újabb ajtót, ami az irodába vezetett.
A szoba közepén egy gyönyörű és lenyűgöző rózsafa íróasztal volt,
amely szöges ellentétben állt a helyiség káoszával. A faltól falig tartó
polcok roskadásig voltak mappákkal és iratokkal, amelyek össze-vissza
álltak.
Késztetést éreztem arra, hogy tanácsot adjak neki a megfelelő iktatási
rendszer bevezetéséről, de a korábbi tanácsomra adott reakciójából
kiindulva annyit mondtam:
– Szép asztal.
 Felmordult, és megkerült, hogy leüljön rá. Az asztal méretes volt.
Ám a srác mellett valahogy mégis eltörpült.
Uramatyám, el is felejtettem, milyen hatalmas!
Rhys szeme a kezemben lévő papírra siklott.
– Gondolom, az a szerződés.
– Igen. – Felé nyújtottam. – Remélhetőleg elfogadhatónak találod a
tartalmát.
Anélkül, hogy megszólalt vagy hellyel kínált volna, elkezdte átolvasni.
Néhány perc múlva a háta mögé nyúlt egy tollért, és áthúzott valamit a
papíron.
Bosszúság öntötte el a mellkasomat. Rengeteg munkát fektettem abba a
szerződésbe!
– Mit művelsz?
Ingerült pillantást küldött felém, mielőtt visszatért a papírhoz.
– Már mondtam neked, hogy újrahasznosítok. Nem kell egy egész
kibaszott záradékot tenned a szerződésbe, ami megköveteli, hogy így
tegyek, mert különben „az emberek nem fogják elhinni, hogy együtt
vagyunk”.
Oké, talán ezzel kicsit messzire mentem. A tolla újabb sort húzott ki.
– Nem fogom megfékezni a nyelvem. A „kibaszott” egy csodás szó.
Több jelentése van, és szinte minden kibaszott mondatban használható.
Valóságot akarsz? – Az a zöld szempár lyukat égetett belém, lehetetlenné
téve, hogy félrenézzek.
– Senki sem hinné rólam, hogy szép beszéd kapitánnyal randiznék.
Az orrom alatt motyogtam, küzdöttem, hogy elengedjem ezt a kikötést.
– Mi volt ez?
– Semmi.
– Ha valami mondandód van, mondd ki!
Legyen!
– Csak nem gondolom, hogy szükséges minden ötödik másodpercben a b
betűs szót használni.
Rhys felhúzta a felső ajkát.
– „B betűs szó”? Komolyan? Harmincéves vagy, Parker. Ideje
használnod a felnőttes szavakat.
Bemutattam neki.
Egy vigyor játszott az ajkán, ahogy ismét a szerződést nézte.
– Hát, ez is valami.
 Az idő csak telt, miközben Rhys lassan olvasott. Nem tudtam, hogy azért,
mert alapból lassan olvas, vagy szándékosan nehezítette a dolgomat. Épp
amikor türelmetlen topogásba kezdtem, egy újabb sort húzott ki.
– Most mi van?
– Nem kell új ruhatárat venned. Az ökölvívó időszakomból megmaradtak
a személyre szabott öltönyeim. Ha öltöny kell, van sajátom. És nehogy
sokkot kapj, de még szmokingom is van.
Átgondoltam ezt a záradékot. A szerződésben kikötöttem, hogy ízléses
öltözéket kell viselnie a vacsorákon és összejöveteleken. Nem hittem, hogy
Rhysnek van elegáns ruhája.
– Elnézést, hogy az ellenkezőjét hittem. Nem akartalak megsérteni.
A bocsánatkérésemre felhúzta a szemöldökét, és nem válaszolt, csak
annyit motyogott:
– Semmi baj. Istenem… – pufogott néhány másodperccel később, ismét
kihúzva egy részt. Az arckifejezése kétkedő volt. – Mindaddig, amíg nem
vagyok egy abszolút paraszt vagy egy becsmérlő seggfej, azt hiszem,
megengedheted, hogy Csingilingnek hívjalak. Nem sértésnek szántam.
Egyébként is adnom kellene neked egy becenevet. Az szoros kapcsolatról
árulkodik. – Elővette a kisfiús, gonosz vigyorát.
Figyelmen kívül hagyva a testem reakcióját a mosolyára, összefontam a
karomat a mellkasomon.
– Akkor miért nem hívsz édesemnek? Az kedvesebb. Nem úgy, mint
ahogy te mondtad, azon a szarkasztikus, leereszkedő, legszívesebben
behúznék neked módon. De ha változtatsz a hangnemeden, az édesem
biztosan működni fog.
– Édesem – mondta, azon a szarkasztikus, leereszkedő, legszívesebben
behúznék neki módon. – Ne próbálj megütni! Még eltörnéd a pici kezed. –
Mielőtt egy frappáns választ ötölhettem volna ki, folytatta. – Minden más
rendben van. – Felállt, és az íróasztalra tette a szerződést, hogy aláírja.
Majd felém nyújtotta a tollat. – Te jössz.
Uramatyám! Tényleg megteszem!
Egy átverésben fogok részt venni Rhys Morgannel, a barátnőjének adva
ki magam. Közénk pillantva újból felszínre törtek a kételyeim, hogy bárki
elhinné ezt.
– Mi az? – kérdezte. Elfintorodtam.
– Senki sem fogja elhinni.
 A Rhys után való kutakodásom során szemben találtam magam a nőkkel
közös fotóival. Határozott zsánere volt. Hajszín, szemszín, arc – úgy
változott, ahogy a nők, de a hosszú lábak, formás csípő, tekintélyes mellek
és a leplezetlenül divatos stílus megmaradtak.
Mind dögös bombázók voltak. Míg én kicsit sem voltam az esete.
– Azért, mert én egy alsóbbrendű, primitív bokszoló vagyok, te pedig az
Ötödik sugárút hercegnője? – mondta gúnyos mosollyal.
– Nem. – Fészkelődtem, nem tudtam, hogyan mondhatnám el, anélkül,
hogy bizonytalannak tűnnék. Én nem voltam bizonytalan fajta. – Én csak…
az emberek ahhoz szoktak, hogy olyan férfiakkal látnak, mint az öcséd. Ő
informatika diplomával rendelkezik, és papíron logikusabbnak hangzik. Te
sokkal harciasabb vagy, és olyan nőkkel randizol, akik a szöges ellentéteim.
Ha Rhys hallotta is az utolsó részt, nem vett róla tudomást.
– Azt hiszed, hogy kibaszottul gyengeelméjű vagyok, mert nincs flancos
diplomám? – Összefonta a karját a mellkasán, és tekintetének hevességével
szénné égetett. – Mondok neked valamit, hercegnő – olyan undorral mondta
ki a szót, hogy visszasírtam a Csingiling jelzőt –, a legokosabb,
legtehetségesebb emberek, akikkel valaha találkoztam, nem rendelkeztek
csicsás diplomával az MIT-n.
– Nem így értettem. Csak arra gondoltam… aggódom, hogy az emberek
nem fogják bevenni a kapcsolatunkat.
– Nos, édesem, én bármit el tudok adni. – A szobán átvágva megállt
előttem, kényszerítve, hogy felnézzek. A szeme olyan hevességgel izzott,
hogy elakadt a lélegzetem. Rhys végighúzta az ujjait az arcomon és a
nyakamon; borzongás futott végig a gerincemen. Mintha megérezte volna, a
szeme felragyogott.
A hangja leereszkedett, sejtelmessé és fátyolossá vált.
– Ne aggódj amiatt, hogy el kell hitetnem másokkal, hogy akarlak.
– Lehajtotta a fejét, hogy a fülembe súgja: – Minden munkámat száztíz
százalékos erőbedobással végzem.
Izzó bőrrel, olyan helyeken bizseregve, ahol nem lett volna szabad,
botladozva hátráltam az elsöprő közelségéből.
Ez meg mi a fene volt?
Kerülve a tekintetét, bólintottam.
– Aha. Oké. Hát. Ezt megnyugtató hallani. – Elsiettem mellette az
asztalhoz, ahol a szerződés állt, és gyorsan aláírtam. – Készítek belőle
másolatot, és elküldöm neked a saját példányodat, majd jelentkezem, ha
ismét szükségem lesz rád, ami hamar bekövetkezhet, mivel Jackson azt
mondta, hogy Fairchild folyamatosan kérdezősködik…
– Csingiling, összevissza beszélsz – vágott közbe Rhys.
Elvigyorodott. Szélesen. Öntelten. Rendkívül megelégedve magával,
amiért sikerült megingatnia.
A szemétláda!
– Ha befejezted a kárörvendést, szükségem lesz a számodra. – Elővettem
a telefonomat a kis hátizsákomból, és vártam.
Rhys megadta a számát.
– Rendben. Küldtem neked egy üzenetet, így már neked is megvan a
számom. Küldd el a banki adataidat! Az első hónap végén küldöm a
fizetésedet. – A szerződéssel együtt becsúsztattam a mobilomat a
hátizsákomba. – Majd jelentkezem.
– Várom a hívásod, főnök.
Gőgösen felhorkantam, és készültem elhaladni mellette.
– Micsoda fejlődés a Csingiling óta!
Épp ahogy kiléptem a személyes teréből, egy rántást éreztem a
copfomon, és enyhén felsikoltottam, amikor a hajam a vállamra omlott.
Megpördülve, dühösen meredtem a hajgumimra, ami a srác ujjairól lógott.
– Mi a franc? Megvonta a vállát.
– Senki sem hinné el, hogy olyan lánnyal járok, aki edzésen kívül is
felköti a haját. Szép hajad van. – A pillantása a hajamat fürkészte.
– Miért rejtegeted?
– Mert – mondtam, visszaszerezve a hajgumit – biciklivel jöttem ide, és
látnom kell, nem pedig szélfútta tincseket sepernem a szememből.
Sajnálom, ha ez összeférhetetlen az ősember elképzeléseiddel a női
szépségről, de ha te mondogathatod a b betűs szót, akkor én megtarthatom a
copfomat. – Sebesen megfordultam, a lépteim dühösek és dübörgőek
voltak.
– Benned aztán van harag, Csingiling! – szólt utánam.
Az egyik kezemmel kitártam az irodája ajtaját, míg a másikkal
felmutattam a középső ujjamat. A nevetése egészen a folyosóig követett.
Ha átvészeljük ezt az átverést annyival, hogy gyilkosság helyett testi
sértés miatt kerülök börtönbe, azt már győzelemnek veszem.
A srác könnyen ki tudott hozni a sodromból. És nem is tudtam, hogy ez
lehetséges.
 Hat

Rhys
DühösCsing: Helló. Itt Parker. Parker Brown.
A telefonom hangosan pittyegett. Az ágyamban tapogatózva kerestem a
cuccot, amire végül a párnám alatt bukkantam rá. Kitörölve az álmot a
szememből, a hátamra fordultam, és elolvastam az üzenetet, ami kirángatott
a kellemes álmomból. Elmosolyodtam. Annyira… Parkerre vallott.
Elhelyezkedve válaszoltam neki.
AzARhys: Nem kell bemutatkoznod. El van mentve a telefonszámod.
Mit akarsz?
DühösCsing: Neked is jó reggelt, Boldog Nadrág.
A mosolyom ravasz vigyorrá vált. A lány mindig visszaütött, és sosem
hibázott.
AzARhys: Az Mr. Boldog Nadrág. Bár, ha őszinte akarok lenni, a
nadrágom nem olyan boldog éppen. Tudnál segíteni a problémámon?
DühösCsing: Csábító. Igazán. De nem.
AzARhys: Biztos vagy benne? Mert a Boldog Nadrágos Rhys sokkal
kedvesebb, mint a Szomorú, Hogy Önmagát Kell Szórakoztatnia Rhys.
DühösCsing: Lennél szíves viselkedni?
AzARhys: Nem én voltam az, aki a nadrágom érzelmi állapotáról
érdeklődött.
DühösCsing: ARGH!
Kuncogás tört fel a mellkasomból, miközben a hüvelykujjammal
bepötyögtem a választ, amiről tudtam, hogy feldühíti őt.

AzARhys: Ez mit jelent? Komolyan, Ms. Brown, azt hittem, művelt

vagy.
Beletelt egy pillanatba, mire válaszolt. Elképzeltem őt, telefonnal a
kezében, a fogait csikorgatva.
DühösCsing: Szándékosan próbálsz bosszantani, igaz?
 AzARhys: Gyors vagy. Azt meg kell hagyni.
DühösCsing: Mr. Morgan, közel járok ahhoz, hogy másik kamupasi után
nézzek. Ezen a ponton egy kötélen vezetett kecske is jobb jelölt lenne.
Aranyos tőle, hogy ezt fenyegetőnek hiszi.
AzARhys: Valószínűleg igen. De a kecskének nincs aláírt szerződése.
Nekem viszont van, Csingiling.
DühösCsing: ARGH@!!
AzARhys: Cuki vagy, amikor kalóz nyelven beszélsz.
Nem válaszolt. A mellkasomat dörzsölve felültem az ágyban, és újra
próbálkoztam.

AzARhys: Parker? Itt vagy?

AzARhys: Parker?

A pokolba! Talán túl messzire mentem. Vagy talán leejtette a telefonját.

Vagy eldobta. Igen, talán eldobta.
AzARhys: Ilyen könnyen feladod?

A telefonom megcsörrent a kezemben, a szívbajt hozva rám.

Parker Brown. Azt hiszem, túljutottunk az üzengetésen.
– Hiányzott a hangom, nem igaz? – kérdeztem. Az övé éles volt az
ingerültségtől.
– Elfáradt a hüvelykujjam. Viselkednél egy pillanatra, Morgan?
– Rosszalkodni sokkal mókásabb.
– Bárhogy is legyen, üzleti ügyben hívtalak.
Milyen illedelmes! Nem lett volna szabad beindulnom tőle. De mégis
megtörtént. Ami nem túl szerencsés. Fintorogva kikászálódtam az ágyból,
és elindultam a konyha felé. Kávé következett. Kávé és egy jó adag
valóság. Parker Brownnal flörtölni hülye ötlet volt.
– Rendben – mondtam, megtöltve a kancsót. – Mi a helyzet?
– Ma este hivatalosak vagyunk egy koktélpartira.
– Ó, nézz csak ránk, máris egy párként kapunk meghívást!
Szenvedő sóhajtást hallatott.
– Őszintén szólva, engem is meglepett, hogy milyen gyorsan elfogadták a
hazugságunkat.
 – Gondolom. – Felhorkantam, és bekapcsoltam a kávéfőzőt. – Írjuk a
megnyerő természetem számlájára.
– Inkább, mint a győzelmi mutatódnak – motyogta.
– Szép visszavágás volt, édesem! – Lekaptam egy csészét a polcról.
– És egy erős ütés. Nem hittem, hogy megvan benned.
– Sok van bennem, amiről nem tudsz… várjunk… nem hiszem, hogy
ennek volt értelme. Mindegy. A lényeg, hogy nem ismersz.
Elmosolyodtam a hadoválásán. Túlságosan aranyos volt.
Koncentrálj, Rhys!
Öntöttem magamnak egy csésze kávét, és ittam egy hőn áhított kortyot.
– Szóval, hol lesz az esti buli? Valami puccos szállodában?
– Nem, Fairchild hajóján.
– Nem húzok mokaszint, Parker. Előre szólok.
– A hajója egy hatvanméteres jacht, Morgan. Nem kell mokaszint
húznod.
Hát persze. Gondolhattam volna. Fojtogató hőség öntötte el a
mellkasomat, és egy csattanással leraktam a csészémet. Kit áltattam? Olyan
voltam, mint egy versenyló, akit előrángattak és kiállítottak, hogy a
vendégek jobban szemügyre vehessék az árut. Ebből állt a feladatom, és
hülye voltam, hogy megfeledkeztem róla.
Parker ideges hadoválással töltötte be a csendet.
– Nem, azt hiszem, egy szép nadrág és egy ing is megfelel. Ha szeretnéd,
szívesen biztosítok neked…
– Mondtam, hogy van megfelelő öltözékem. – Megmozgattam feszült
vállamat, és a szekrényemre pillantottam. Már a viselésük gondolatától is
borsódzott a hátam. – Ne aggódjon a csinos kis buksid! Nem foglak
leégetni.
– Ugye feltett szándékod, hogy rosszkedved legyen emiatt?
– Mondjuk úgy, hogy az egyetlen nő, aki kiválaszthatta a ruháimat, az
anyám volt, és ez hétéves koromban megszűnt.
– Jó. Rátérhetnénk arra, hogy megbeszéljük a megismerkedésünket. Már
szombaton egyeztetni akartam veled, de…
Fojtott hangot hallatva elhallgatott. És ismét elmosolyodtam.
– Megzavartalak, nem igaz?
Nem adott választ. Mert mindketten tudtuk, hogy ez az igazság.
– Hogy találkoztunk? – kérdezte. – Nem igazán tudtam olyat kitalálni,
ami hihető.
 – Mert a kapcsolatunk gondolatának nincs semmi értelme? – segítettem
ki könnyedén. Mármint, megsértődhettem volna, de igaza volt – nem
illettünk össze.
– Igen. – Felsóhajtott. – Nem vagyok jó színész.
Olyan elkeseredettnek hangzott, majdnem megsajnáltam őt.
– Anya egyszer azt mondta, hogy a szerelemben nem találunk értelmet. –
Amint kimondtam a szavakat, összerándultam, úgy éreztem magam, mint
egy szentimentális bolond. Nem voltam szentimentális fajta. De így is
folytattam. – A szerelem nem a logikáról szól. Hanem a szikráról.
Egy pillanatig hallgatott. Amikor ismét megszólalt, a hangja lágyabbnak
hatott, mint korábban.
– Ez… meglepően romantikus gondolat.
Ilyen messzire ne menjünk, szivi!
– Igen, ez egy jó megközelítés. Majd azt mondom… – A nyakamat
dörzsöltem, és kibámultam a koszos ablakon a bitumenes tetőkön
megcsillanó napsugarakra. – Majd azt mondom, épp úton voltam, hogy
legurítsak egy italt az öcsémmel.
Erre hangosan felhorkant. Elfojtottam a vigyorgásom.
– Késésben voltam, és siettem, így nem néztem a lábam elé. Te épp
kiléptél az ajtón. Míg én befelé tartottam. És összeütköztünk. És egyszer
csak ott volt a kezem között ez a mérges kis tündérke a leggyönyörűbb
barna szempárral, amit valaha láttam. Hogyan tudtam volna ellenállni?
Ezért meghívtalak egy italra, hogy kárpótoljalak, amiért kis híján
letaroltalak. De ez csak egy ürügy volt, mert tudtam, hogy hülye lennék, ha
hagynám, hogy ez a káprázatos városi lány kisétáljon az életemből, anélkül,
hogy megismerkednénk. – Teljes csend fogadott a vonal túloldaláról.
Akkora csend, hogy tisztán hallottam a reggeli műsort a tévéjéből.
Kényelmetlen idegesség árasztotta el a mellkasom. Ezért nem beszéltem
sokat. – Parker? Itt vagy?
Olyan hang tört fel a torkából, mintha fulladozna.
– Igen. Igen. Itt vagyok. Bocsánat.
– Nos? Mit gondolsz? Ez megugorja a mércét?
Ismét csend fogadott, és megesküdtem volna, hogy azt motyogta:
szamárság. De aztán olyan üdén válaszolt, mint egy új ágynemű.
– Igen. Ez… jó lesz. Tökéletesen kielégítő.
Tökéletesen kielégítő? A fenébe! Azt hittem, jó elgondolás volt.
Talán csöpögős, de nem hihetetlen.
 Megköszörülte a torkát, és folytatta:
– A parti hét harminckor kezdődik. A bostoni kikötőben.
Találkozhatnánk…
– Nem találkozni szoktam a nőimmel. Hanem én veszem fel őket.
Mindig.
– Morgan – mondta nyersen –, nem vagyok a nőd. Nem látta a
vigyoromat, de ez sem akadályozott meg.
– Csingiling, van egy szerződésem, ami másról árulkodik. Jobb, ha
hozzászoksz. Hétkor felveszlek.
– Homoki kígyók – morogta az orra alatt. Bármit is jelentsen ez.
– Ó, és Csing?
– Mi az? – Ismét morgolódott. Milyen örömteli és derűs az én mérges
tündérkém!
– Készülj fel a fizikai kontaktusra! Mert én megérintem a nőket.
Mindig.
***
– Tudom, miben mesterkedsz.
Megtorpantam, a kezem Parker dereka fölött lebegett, ahogy megállt a
lakása előtti járdán.
– Mivel is próbálkozom?
Őszintén szólva, halványlila gőzöm sem volt, mire gondol. Egek,
mindent megtettem, hogy ne nézzem őt túl közelről. Ha így teszek, talán
nem tudok leállni. Parker nem úgy öltözött, mint bármelyik randipartnerem.
Fekete nyakpántos, néhány centivel a térde alá érő estélyit viselt, ami
kiemelte karcsú alakját. Nem volt szűk, és nem fedett fel mást, csupán a
napbarnított vállát és karját. Hihetetlenül szexi volt.
Talán azért, mert nem mutatott sokat. Csak sejtetett. Így használnom
kellett a képzelőerőmet.
A fantáziám rendkívül élénk.
Égtem a vágytól, hogy kioldjam a kecses tarkóján lévő kapcsot, és
nézzem, ahogy a felsőrésze a derekára csúszik. Nincsenek hatalmas mellei.
Inkább kisebb muffinokhoz hasonlítanak. De pokolian beléjük kóstoltam
volna.
Elnyomva a gondolatot, belenéztem a nagy barna szemébe. Csillámló
aranyszínnel festette ki magát, amitől a szeme olyanná vált, mint az aromás
kávé. Halvány rózsaszín ajkát bosszúsan lebiggyesztette.
 – Azt hiszed, megriadok a hülye motorodtól, és akkor játszhatod a Mr.
Fölényest.
A Harley Fat Boyomról a ruhájára pillantottam. A drága selyemruha a
csípőjét és karcsú lábát ölelte. Francba!
– Talán nem hiszed, édesem, de nem gondolkodtam. A szemöldöke
felszaladt.
– Ó, elhiszem én. Vicces.
Morogva megdörzsöltem az államat – ami most sima volt és csupasz.
Igen, megborotválkoztam miatta. Frissen vasalt szürke nadrágot és
krémszínű kasmírfelsőt húztam. Mindkettő az ökölvívó időkből maradt
meg. Enyhén lazán álltak rajtam; körülbelül öt kiló izmot vesztettem a
visszavonulásom óta. De így is magamra öltöttem őket. Parkerért
megtettem. Ám az erőfeszítésem semmivé lett azzal, hogy a motorommal
jöttem érte.
– Hívok egy Ubert. – Elővettem a telefonomat, de karcsú keze a
csuklómra siklott. Az, hogy miért éreztem az érintését egészen a golyóimig,
kész talány.
– Ez nem trükk volt? – Úgy vizslatott, mint egy emberi
hazugságvizsgáló.
– A picsába, Csing! Nem akarlak tőrbe csalni. Nekem is előnyöm
származik a megegyezésünkből. Csak nem gondolkodtam. Motorom van.
Azzal közlekedek. De hívok egy Ubert, oké?
A szóáradatomat síri csend fogadta. Alkonyodott, hanyatló aranysugarak
világították meg hajának vörös tincseit. Előkelő kontyba fogta őket, amely
tekergő kígyóként feküdt a tarkóján. Apró füléből finom gyöngy fülbevalók
lógtak. Parker Brownnal kapcsolatban minden kifinomult és bájos volt.
De ez egy illúzió. A lányt kemény fából faragták.
– Tényleg nem kellene annyit káromkodnod – adta válaszul. – A
képzelőerő hiányára utal.
– Lószart.
A szemöldöke felszaladt.
– Nem ló… lócitrom.
Lócitrom. Jézusom! Ez a nő…
– De. – Elnevettem magam a haragos tekintetén. – A káromkodás az
intelligencia jele, és akik gyakran teszik, boldogabbak és egészségesebbek,
mint a szegény, elfojtott társaik, akik mindezt magukban tartják.
– Ó, lónarancs.
 – Citrom? Narancs? Mi lesz a következő? Lógyümölcsös? Pirosság futott
végig az arcán, és felmordult.
Ismét felnevettem.
– Nézz utána, ha nem hiszel nekem.
– Úgy lesz. – A motoromhoz csörtetett. – Indulunk, vagy egész este a
semmiről dumálunk?
Ha rajtam múlt volna, inkább a semmiről beszélgetnénk.
– Biztos vagy benne, hogy ezzel menjünk? – Átadtam neki a tartalék
bukósisakot, amit magammal hoztam.
Felhúzta az orrát, udvarias ingerültséget mutatott, és felvette. Imádni
valóan hatalmas volt a fejére.
– Alapjáraton biciklivel közlekedem. Azt hiszem, menni fog. – Majd
olyat tett, amivel tudtam, hogy a padlóra küld. A ruhájának szoknyarészét
felhúzta a combján, felfedve igazán észbontó lábát, és felült a motorra.
Gyönyörű, sima lábát bámultam, elképzelve, ahogy a nyelvem felfelé
haladva vonalat rajzol a combjára, és a farkam megrándult. Felültem a
motoromra, mielőtt olyan helyzet alakult volna ki a gatyámban, ami
megnehezíti a vezetést.
Bár így sem volt könnyű. Úgy nem, hogy Parker combja az enyémre
fonódik, és a keze az oldalamat markolja. Mire lekanyarodtunk a dokkhoz,
gyakorlatilag izzadtam. Megkönnyebbülés volt leparkolni, és szükségszerű
távolságra kerülni apró kínzómtól.
Átadta a sisakját, és lesimította a haját.
– Rendben. – Mély lélegzetet vett, ami nagyszerű dolgokat művelt a
mellével. Aztán kiengedte a levegőt. – Csináljuk!
Egyszerre néztünk fel az óriási, fényes jachtra, ami a magándokk végén
lebegett. A számos fedélzet zsúfolásig telt emberekkel, az ablakok
tündököltek a lenyugvó nap fényében. Nevetés és cseverészés hangja
kúszott az éjszakába.
Megfogtam a könyökét, és előrevezettem.
– Viselkedj úgy, mintha tied lenne a hely, és minden rendben lesz.
Zavart mosollyal nézett rám.
– Te így csinálod?
– Mit gondolsz?
– Most ismerted be, hogy csak játszod a nagy dumást – mondta
könnyedén, amire kuncogni kezdtem.
 A hetvenkedésem ellenére, amint a világos fából készült középső
fedélzetre léptünk, kivert a víz. A tömeg fehérített fogú, gazdag
seggfejekkel és gyönyörű nőkkel volt tele. Mindenki italt tartott a kezében,
és hamis mosollyal mutatták ki a fehérített fogaikat.
Maga a jacht lenyűgöző volt. Sima, csiszolt fa panelekkel és ragyogó
fehér bőrbútorokkal, számos fedélzettel, mindegyiken bárral. A hátsó
fedélzeten egy napfényben úszó emelvény állt, míg egy bazi nagy
pezsgőfürdő a középső fedélzeten, ahol bikinis nők flangáltak.
Korábban már jártam ilyen jachtokon. Még a hajó kivitelezését és
szépségét is értékelni tudtam. Az emberi tényező volt az, ami hangyaként
kúszott a bőröm alatt. Túlságosan ismerős volt. Túlságosan hasonlított arra
a világra, amit hátrahagytam. A világra, ahová sosem tartoztam, csak
szórakoztatás céljából belerángattak.
Megmozgattam a vállamat, és Parker felpillantott rám.
– Minden rendben? – súgta oda.
– Persze. Gyerekjáték lesz, szivi!
Kételkedtem benne, hogy elhitte a kamuzásomat. Bármit is mondott
nekem, az elveszett, amint Fairchild odalibbent hozzánk.
– Morgan! – Fülig ért a mosolya. Fehér vászonöltönyt viselt, lila
bársonymokaszinnal. Isten bizony, lila mokaszinnal – amelybe
aranyfonallal hímezték a monogramját. Visszafojtottam egy horkantást,
ahogy a kezemért nyúlt és megszorította azt. – Jó látni téged. – Egy gyors
pillantást vetett Parkerre. – És magát is, Ms. Brown.
– Parker, uram. Kérem, hívjon Parkernek!
– Parker – ismételte nyájasan. – Jó, jó. – Vizenyős tekintete visszatért
rám. – Hadd vezesselek körbe, Morgan! Jártál már hajón?
– Egy-kettőn. – Megfogtam Parker könyökét, érezve, ahogy a feszültség
szétáramlik a karjában. – Örülnénk egy körbevezetésnek. Valójában
szívesen belevetettem volna a tengerbe, csakhogy Parkernek és nekem is a
férfi társaságára volt szükségünk. Így elviseltem.
Mint egy király, Fairchild átvágott a tömegen, vállakat csapkodott, kezet
rázott, és közben bemutatott engem.
– Rhys Morgan. Az Özvegycsináló. És a barátnője, Parker.
Valamikor útközben lekaptam egy pohár pezsgőt az egyik pincér
tálcájáról, és átadtam Parkernek. Hamiskás, ám hálás mosollyal jutalmazott,
és jókorát kortyolt belőle.
 – Te nem kérsz? – kérdezte közelebb hajolva, hogy halljam őt a hangos
fecsegésben.
– Nem. Rohadtul fáj a fejem ettől a szartól.
Ismét összeszorította az ajkát, és tudtam, hogy küzd az érzéssel, hogy
kijavítsa a szóhasználatomat. Nem lepődnék meg, ha végül hozna egy
káromkodós perselyt. Csakhogy Fairchild meghallott, és ejtette egy hangos,
idősebb férfival való beszélgetését, aki pálmafával díszített selyeminget
viselt.
– Hadd hozzak neked egy igazi férfias italt – mondta.
Parker a poharába motyogott, ahogy a férfi a bárhoz vezetett minket.
– Mit kérsz, Rhys, fiam?
– Jeges víz lesz, ha van – mondtam a pultosnak.
– Pohárban szeretné, citrommal? – kérdezte.
Ez a hely…
– Üvegből is megfelel.
– Víz? – Fairchild összevonta a szemöldökét. – Élj egy kicsit, ember!
Elfogadtam a jéghideg, kék üveges vizet, amit a pultos nyújtott át nekem.
– Én felelek azért, hogy Parker biztonságban hazajusson. És nem vezetek
ittasan. – Rossz válasz. Ekkor mogorva tekintete Parkerre irányult, mintha ő
lett volna az oka, hogy nem nyakalunk be együtt egy sört, és a lány
láthatóan ledermedt. – Ráadásul – tettem hozzá – holnap korai edzést tartok,
és szeretnék a legjobb formámban lenni.
– Abszolút baromság. Nem az edzés, hanem egy sör ártana meg.
Fairchildnek azonban ezt nem kellett tudnia.
Erre felkapta a fejét.
– Edzéseket tartasz? Ökölvívást?
– Holnap kick-box lesz, de igen, ökölvívóedzéseket is tartunk. –
Belekortyoltam a vízbe. Azta. Tényleg jobb íze volt, mint a sima víznek. –
Az edzőtermem, a Lights Out, mindenféle foglalkozást kínál. Egyszer
beugorhatna. Összehozhatom egy személyi edzővel.
És akkor kimutathatja az elismerését azzal, hogy szponzorál.
Elgondolkodva hümmögött.
– Talán így teszek. De nem kellene edzéseket tartanod. Neked a ringben a
helyed. Nem fontolgatod, hogy újra harcba szállj?
Felfordult a gyomrom, és a torkom összeszorult. Hirtelen nem egy
puccos jachton éreztem magam. Egy kemény műanyag széken ültem, ami
belevájt a combomba, és nyomta a hátamat. Abban a székben, amelyben
három napig ültem, hiába várva, hogy Jake magához térjen. Ott ültem,
amikor az orvos közölte velünk, hogy Jake-nél beállt az agyhalál. Ott ültem,
figyelve, ahogy Marcy eldöntötte, hogy vegyék le a gépről, mert Jake nem
akarna így élni.
Azon a napon tudtam meg, hogy apa elveszítette az összes
megtakarításomat, mert arra fogadott, hogy Jake kiütéssel nyer a nyolcadik
körben. Azonban őt ütötték ki a hetedikben. És soha többé nem kelt fel.
Keserű íz áradt szét a számban, és görcsösen nyeldekeltem.
Készültem kidobni a taccsot. Fairchild lila és arany mokaszinjára.
Egy sima, karcsú kéz csúszott a laza tenyerembe, és megszorította azt.
Parker.
Zavartan pislogtam rá, mire ő derűsen és sugárzóan mosolygott rám.
– Rhys egyszer azt mondta nekem, hogy a csúcson kell abbahagyni –
mondta Fairchildnak.
Micsoda hazugság! De egyben igaz is volt. Megnyaltam a száraz
ajkamat.
– Így van. Az ökölvívó karrieremnek vége.
Fairchild a homlokát ráncolta, és egyértelmű vonakodással bólintott.
Kínos feszültség telepedett ránk, és nem találtam a módját, hogy átvágjam.
Parker azonban körülnézett a hajón, majd visszafordult Fairchildhoz.
– Gyönyörű hajó, Mr. Fairchild. Tévedek, vagy azok ott tényleg
napelemek?
Rápillantott a területre, ahova Parker mutatott.
– Igen. Na most, Morgan. Visszatérve az úgynevezett visszavonulásodra.
Feltartottam a kezem.
– Elnézést, Fairchild, de meg tudná mutatni, merre van a mosdó?
Hív a természet.
Alig figyeltem az útbaigazítására, mielőtt elhúztam a csíkot onnan,
képtelen voltam egyetlen szót is hallani a visszatérésemről. A mosdó egy
hosszú folyosó végén volt, a hajóorr közelében. Egy kabinhoz csatlakozva
állt, fényesen és csendesen. Hideg vizet csurgattam a csuklómra, és
összefröcsköltem az arcomat. A mosdókagylóra támaszkodva a tükörbe
bámultam, alig ismerve fel magamat.
A feszültség ráncai keretezték a számat, és kúsztak a szemem sarkába.
Mintha hirtelen harmincnégy éves helyett ötvennégy évessé változtam
volna, és úgy bujkáltam a mosdóban, mint egy beszari.
 – Szedd össze magad, Morgan! – Elszakadva a mosdókagylótól,
kinyitottam az ajtót, és szembetaláltam magam Parkerrel.
Ajkának összeszorított vonalából és felhúzott tanár nénis szemöldökéből
tudtam, hogy beszédünk lesz. Csak azt nem tudtam, mi a fenét fogok neki
mondani.
***

Parker
Amint Rhys elment a mosdóba, Mr. Fairchild elvesztette minden
érdeklődését irántam. Egy vörös hajú, lenyűgöző mellű nő sokkal
érdekesebbnek bizonyult. Egyetlen szó nélkül elindult a nő felé, minden
kétséget kizáróan mutatva, hogy szükségem van Rhysre, hogy a barom
felfigyeljen rám.
Elképesztőnek tartottam, hogy egy fehér vászonöltönyt és lila mokaszint
viselő férfi, akinek arannyal hímezték bele a monogramját a cipőjébe, az
apró kis milliárdos kezében tartotta a jövőm sorsát.
Azonban Rhys és a nem olyan apró keze valahol máshol járt, teljesen
kiborulva.
Lehet, hogy higgadtabban kezeli, mint a legtöbb ember, és Fairchild
túlságosan beképzelt, hogy észrevegye, de Rhys visszavonulása fájó
pontnak tűnt. Aggódtam a sápadtsága miatt, amikor elsétált. Udvarias
mosolyt küldve mindenki felé, aki összenézett velem, a kamupasim után
siettem.
Az aggodalmam nyugtalanító volt.
Rhys nagyfiú. Olyasfajta, aki egy Harleyval hozott el egy hivatalos
rendezvényre. Nem mintha panaszkodnék miatta. Mármint, utána kell
néznem a károsanyag-kibocsátásának, de a motor elragadó volt a szemnek.
És szexi. Kellemesen szexi, ahogy a belső combom Rhys kemény
combjához nyomódott, a gép dübörgött alattam, miközben a szél Rhys
fűszeres kölnijének csábító illatát fújta körém.
Nyami.
Ki hitte volna?
Elvetettem e gondolatokat. Nem lehettek tüzes gondolataim egy olyan
srácról, aki sosem viszonozná az érzéseimet. És nem vágyhatok egy olyan
srácra, akinek káromkodós perselyre lenne szüksége.
 Nem miatta volt, emlékeztettem magam. A motor miatt! A motor miatt
lett forró a hangulat. Igazán reméltem, hogy alacsony a károsanyag-
kibocsátása.
Ennek ellenére követtem a kíváncsiságomat a mosdóig, ahova Fairchild
irányította Rhyst, és kint megvártam őt. Amint kinyitotta az ajtót, elálltam
az útját.
Felsóhajtott, mielőtt az arckifejezése komorrá vált. Nem-nem.
Válaszokra van szükség.
– Csupán azért egyeztem bele a megtévesztésbe, mert Fairchildot
érdekelte Rhys, az Özvegycsináló.
– Ne nevezz így! – csattant fel.
Ez nem a játékos, ellenségeskedő gúnyolódás volt. Ezúttal komolyan
gondolta.
Mi történhetett?
Az együttérzés meglágyította a hangom.
– Rhys, ha valami miatt nehéz neked az ökölvívó karrieredről beszélned,
jobb, ha ejtjük a dolgot. Nem akarlak nehéz helyzetbe hozni. Különösen
olyannal, mint Fairchild.
Felemelte az állát, vonásai megfeszültek.
– Jól vagyok. Nem történt semmi.
– Én nem így látom. – Megszorítottam a karját, mire ő megfeszült a
mozdulattól. Kényelmetlenül érezve magam a kéretlen érintéstől, hátráltam
egy lépést. – Valami nincs rendben veled. Az… apukádról van szó? A
visszavonulásod emlékeztet… rá?
Kínzott sóhajjal kilépett az előszobába.
– Nem ő a valódi oka a távozásomnak. Valaki meghalt. Nem az én
meccsemen történt, de ismertem a srácot, és az eset felnyitotta a szemem.
Egyetlen sportág sem ér annyit, hogy a kisöcséd család nélkül maradjon. A
karrierem nem úgy ért véget, ahogy szerettem volna. Ennyi. Viszont –
belépett a személyes terembe, és meleg bizsergést éreztem a lábaim között –
meg tudom csinálni. Senki sem lép ki a szerződésből, Csingiling, ezt
felejtsd is el!
Elterelte a témát, és én hagytam neki. Ennél több van a háttérben, ebben
biztos voltam, de tudtam, hogy még nem nyertem el a bizalmát. Ez így volt
rendjén. Meg tudtam vele birkózni.
Nem mintha én teljes mértékben megbíztam volna benne. Vagy hogy
megosztjuk egymással a személyes információkat. Rhys üzleti kapcsolatnak
tekinti az egészet – miért vitatkozzak vele?
– Nem állt szándékomban elállni a szerződéstől. Sajnálatos módon
szükségem van rád. – Grimaszoltam. – Amint leléptél, Fairchild kiszúrt egy
pár mellet a jacht túlsó oldalán, ami jobban érdekelte.
Rhys felhorkant, és a kezét az enyémbe csúsztatta.
– Akkor keressük meg, és mutassuk meg neki, mekkorát hibázott.
Hirtelen a megvilágosodás szikrája csapott a kezembe. Nagy, erős keze
van, bőrkeményedéssel a tenyerén. Még sosem jártam olyannal, akinek
érdes volt a keze. Meglepően vonzónak találtam.
Nem mintha együtt járnánk.
Vágyva arra, hogy eltereljem a figyelmem arról, ami a testemmel
történik, kiböktem:
– Tudtad, hogy a luxusjachtok károsak a környezetre? Rhys szórakozott
pillantást vetett rám.
– Micsoda meglepetés!
– Igaz. Tavaly azonban a hollandok egy Fekete Gyöngy nevű
környezetbarát luxusjachtot indítottak útnak. Fekete Gyöngy – tudod, mint a
Karib-tenger kalózaiban. Hatalmas fekete DynaRig vitorlákkal rendelkezik,
így szélenergiát használ. Igazi kibocsátásmentes hajó…
– Van valami oka, hogy őrülten hadoválsz, Csing? – kérdezte Rhys, a
hangjában nevetés bujkált, ahogy beléptünk a felső fedélzetre.
Bosszantó volt a gondolat, hogy van annyira éles eszű, hogy különbséget
tud tenni a zavart fecsegésem és a tájékoztató jellegű információközlésem
között.
– Hát persze hogy mindent „üres fecsegésnek” hiszel, ami a
környezettudatossággal kapcsolatos.
Hirtelen megfordult, kényszerítve, hogy a felső fedélzet korlátjához
simuljak. Két kezével a korlátot fogva csapdába ejtett, és közelebb hajolt
hozzám. Rhys a homlokát ráncolta, miközben az arcomat fürkészte.
– Szabaduljunk meg az öntelt képzettől, amit rólam alkottál. Talán nem
vonulok ki az utcára egy Greenpeace-zászlót lobogtatva, ellenben
természetfilmeket nézek, és érdekel, hogy az önző seggfejek pusztítják a
bolygó ökoszisztémáját. Hercegnőm, jobb szeretem az állatokat, mint az
embereket, ezért határozottan ellenzem, amit az ő bolygójukkal művelünk.
Láttad a rozmárokról szóló dokumentumfilmet? – Rhys megrázta a fejét,
szemébe őszinte harag villant. – Felnőtt létemre kis híján úgy bőgtem rajta,
mint egy kisgyerek.
 Rhys őszintesége a bensőmig hatolt. Természetfilmeket néz? Én azonban
tényleg úgy sírtam a rozmárokon, mint egy kisgyerek, és furcsa módon
beindultam attól, hogy elég érző szívű ahhoz, hogy beismerje az érzéseit.
Véletlenül egy nyögés hagyhatta el a számat.
A szemöldöke a homlokáig szaladt, és egy csintalan vigyor terült szét az
arcán.
Igen, határozottan felnyögtem.
Ha én lennék Hermione Granger, most eltüntethettem volna a korlátot,
hogy a vízbe pottyanjak. Sokkal hatékonyabb lenne, mint imádkozni, hogy
megnyíljon alattam a föld.
A szemében gyönyör játszott.
– Megtaláltam a gyenge pontodat?
Elvörösödtem, és Rhys nevetve hátravetette a fejét.
A barom!
A szememet összehúztam, próbáltam a karját eltolva kiszabadítani
magam, de ő inkább átkarolt.
– Mit művelsz? – fújtattam a vidám, pimasz, túlságosan jóképű arcába
bámulva. Kezem az erős mellkasát fogta, míg ő erősen tartotta a
gerincemet, és a korábban érzett bizsergés most az erogén zónáimba sajdult.
Finoman szólva is nyugtalanító volt.
– Az állatvédelem tűzbe hoz téged. Jó tudni. Mocorogni kezdtem a
karjában.
– Ehhez a beszélgetéshez muszáj ölelkezni?
Enyhített a szorításán, a keze a derekamról a csípőmre csusszant.
– Egy pár vagyunk, ne feledd! A párok megérintik egymást. Sőt…
– Morgan! – Fairchild hangja hasított át rajtunk, emlékeztetve minket,
hogy társaságunk van.
Rhys a hang irányába fordult, egyik kezét leejtette, míg a másikat a
derekamra simította. Mr. Fairchild átszelte a felső fedélzetet a korábban
látott magas, elbűvölő, vörös hajú nővel. Fehér ruhát viselt, ami kiemelte
testének minden sima ívét, amivel bőségesen megáldották. Hatalmas melle
a ruha ejtett, mély kivágásának feszült, olyannyira, hogy én magam is
megbámultam.
Az enyém szúnyogcsípés ehhez képest.
– Morgan, ő Adriana Bellington. Részt vett az egyik mérkőzéseden, és
azonnal felismert téged…
 – És rávettem Fairchildot, hogy mutasson be minket egymásnak. –
Adriana a szempilláját rebegtetve nézett Rhysre. Ha ez lehetséges lenne,
talán még a melle is rebegett volna.
Nem voltam elégedett, amikor összehasonlítottam a külsőségeinket,
miközben a vörös elrántotta tőlem Rhyst, hogy puszit nyomjon az arcára, a
pasi mellkasához szorítva az irdatlan didkóit.
Sosem éreztem bizonytalannak magam az alakommal kapcsolatban,
csakhogy sosem volt olyan férfival kamu kapcsolatom, aki a szenvedélyes
nőkre bukik. A bizonytalan fészkelődésemhez kisebb bosszúság társult.
Ő az én kamu pasim. Kit érdekel, ha a görögdinnyéket részesíti előnyben
a kis őszibarackjaimmal szemben? Úgysem kerül soha a közelükbe, hogy ez
gondot jelentsen.
– Örülök a találkozásnak – mondta Rhys Adrianának, ahogy
visszahúzódott hozzám, és csodálatra méltó munkát végzett, hogy elfordítsa
a tekintetét a nő irigylésre méltó mellkasáról.
A vörös vetett rám egy pillantást, és azonnal megfeledkezve rólam
közelebb lépett Rhyshez.
– Most került hozzám a Sportbox tulajdonjoga. Rhys felvonta a
szemöldökét.
– A sportcsatornáé?
– Pontosan.
Egy sikeres üzletasszony, aki sportban utazik, és nevetségesen szexi.
Remek.
– Az ökölvívást helyezzük a középpontba. Sajnálatos, hogy
visszavonultál. Talán egy ital mellett megbeszélhetnénk, mivel foglalkozol
mostanság. – Adriana a bár felé biccentett.
– Remek ötlet – értett egyet Fairchild. – Talán segíthetsz meggyőzni őt,
hogy visszatérjen.
Adriana Rhysre mosolygott, olyan módon, hogy az ajánlata
félreérthetetlenné vált.
– Ó, remekül meg tudom győzni a férfiakat az igazamról.
– Azta – motyogtam, mielőtt megálljt parancsolhattam volna magamnak.
Ez komoly?
Rhys próbált nem nevetni, ahogy újra átkarolta a derekamat, és az
oldalához húzott. Egy perccel ezelőtt nőiesnek és törékenynek éreztem
magam a karjában, amit váratlan szexuális vágy követett. Ki hitte volna,
hogy a lehengerlő férfiasság be tud indítani?
 Most azonban Adriana Bellington mellett kislánynak éreztem magam.
Nyugtalanító volt, hogy a kamu pasim ilyen bizonytalanságot képes kelteni
bennem.
Egyáltalán nem tetszett ez a felismerés.
Rhys nem volt tudatában a belső vívódásomnak, amikor a kezét a
csípőmre simította.
– Igazából a barátnőmmel vagyok itt.
Adriana arca meglepettséget és nemtetszést tükrözött.
Ez mindig így lesz, ütött be a felismerés. Rhys előző vagy jelenlegi
köreiből senki sem hiszi el, hogy olyannal járna, mint én, és az enyémek
sem hiszik el, hogy összeállnék olyannal, mint ő.
– Nos, örültem a találkozásnak. – Adriana vetett rám egy pillantást. – És
a megismerkedésnek. – Majd Fairchild felé fordult. – Később megbeszéljük
a Hamilton-megállapodást.
Fairchild biccentett, és figyelte, ahogy elsétál. Figyelemre méltó, az már
biztos. Azután felénk fordult.
– Micsoda nő! – Rhysre kacsintott. – Szerintem könnyen megkaphatod
őt.
Leesett az állam.
Talán hallani lehetett, ahogy a padlóig hullott. Rhys magához szorított.
– Nem akarok tiszteletlen lenni, uram, de nem igazán tetszik, hogy
ilyeneket mond a párom előtt.
Fairchild zavartan pislogott, majd úgy meredt rám, mintha most látna
először.
– Ó! Hát persze. Nem akartam rosszat. Elnézést kérek! – A főnököm
most először őszinte mosolyt küldött felém. – Illetlenség volt.
– Nincs harag – hazudtam, mert arra neveltek, hogy fogadjam el a felém
intézett bocsánatkéréseket. Illetve, mert továbbra is próbáltam lenyűgözni
őt, még ha hazugnak is éreztem magam miatta.
– Jackson rendkívül elégedett magával, Parker. És ha sikerült rávennie
ezt a srácot, hogy megállapodjon – mondta, vállon csapva Rhyst –, az
valóban lenyűgöző.
Szerencsére azt mondta, mindjárt visszajön, és eltűnt, így Rhys felé
fordulhattam, és kiadhattam a frusztrációmat.
Egy igazi, becsületes morgás képében. A kamu pasim felhorkant.
– Nem vicces – sziszegtem a víz felé fordulva. – Ő egy hitvány alak.
Hirtelen kiérdemeltem a figyelmét, mert nemcsak egy lány vagyok, akit
„elviszel egy körre”, hanem valaki, aki mellett te megállapodtál. Ő minden,
ami férfi, fehér, kiváltságos és rossz ebben az országban.
Rhys a korlátra támaszkodott, karja az enyémet súrolta.
– Akkor miért próbálod lenyűgözni a fickót? Van pénzed, amivel
kihúzhatod, amíg nem találsz új munkát.
Ekkor ránéztem, kizökkenve arcának közelségétől. A közelsége azonban
lehetőséget adott, hogy tanulmányozzam a szemét. A belső íriszét világos
aranybarna gyűrű veszi körül, amelyet még sosem vettem észre korábban.
A külső írisz élénk halványzöldje az aranybarnába úszik, és ez olyan
megdöbbentő látvány, hogy sosem nevezném mogyorószínűnek.
Inkább mohazöldnek. Gyönyörű mohazöldnek.
És nem volt benne semmi mesterkéltség, lélekteli volt. Az ember
beleveszhet, ha nem vigyáz.
Sóhajtva a vízre meredtem.
– Mert szeretem az állásomat. Értékes munkát végzek, és minden
megvan benne, amiért dolgoztam. A családom azt akarta, hogy
csatlakozzak a divatos ügyvédi irodájukhoz New Yorkban, de én
elutasítottam, mert ezt akarom csinálni. És utálok csalódást okozni a
családomnak. Mindent megteszek ezért az állásért.
– Akkor elviseljük a csávót. Elfintorodtam.
– Úgy tűnik, téged nem idegesít annyira. Rhys vállat vont.
– Próbáljuk lenyűgözni őt. Nem fogok bunkón viselkedni vele, még ha
úgy is viselkedik, mint egy pöcs.
Erre megugrottam.
– Szerinted ő egy p-ö-c-s?
Egy kisfiús vigyort küldött felém, miközben a hátunk mögé mutatott.
– Szerintem mind pöcsfejek – gondolom, ezt akartad mondani,
Csingiling, egyszer majd neked is sikerül kimondanod.
Szememet forgatva kizártam a szavait.
– Nos, ez nem fair. Az, hogy mind pö… ckök. Nem is ismered őket.
– Tisztázzunk valamit! – Felém fordult. – Nem pöcköknek hívtam őket.
Ez úgy hangzik, mintha egy óvodás szájából jött volna ki. És jól ismerem a
fajtájukat, hogy tudjam, mekkora pöcsfejek. – Enyhe keserűség szőtte át a
szavait.
– Ha úgy gondolod, hogy „egy vagyok közülük”, akkor biztos engem is
pöcöknek gondolsz.
Rhys elvigyorodott.
 – Szeretnéd a pöcköm véleményét kérni? Mert az mást gondol.
Elhatároztam, hogy nem nevetek a kötekedésén, nehogy felbátorítsam,
elfojtottam a mosolyom és megráztam a fejem, mintha egy komisz kisfiú
lenne. Ám ez csak tovább növelte az örömét.
– Most őszintén – mondta, megbökve a karjával –, mi ez a tanító nénis,
semmi káromkodás dolog?
A szórakozottságom ezzel elmúlt.
– Ez nem egy dolog. Csak nem szeretem a káromkodást.
– Felnőtt nő vagy, aki megtagadja magától, hogy hébe-hóba odakúrjon.
Ez nincs rendjén.
Elpirultam az élénk képektől, amelyek hirtelen betöltötték a fejem.
– Milyen perverz vagy, Csingiling – szidott le vigyorogva –, nem úgy
értettem, de…
– Argh. – Ujjam az ajkára nyomtam, hogy megállítsam, mielőtt olyat
mondana, ami miatt egyszerre megütném és a lába előtt hevernék. A
pasinak túl erős a szexuális kisugárzása, hogy igazságos legyen. – Elég! –
Az ajka megrándult az ujjam alatt, én pedig azonnal leejtettem a karom. –
Ha annyira tudni akarod, az anyám utálja a káromkodást. –
Végigsimítottam a ruhámat, és visszafordultam a parti felé, arra gondolva,
milyen nyomorúságosan érzem és éreztem magam az ilyen eseményeken.
Anyám nagy bánatára. – Ő egy bonyolult nő. Olyan személyről beszélünk,
aki több mint százezer férfival és nővel vonult ki Washingtonban 1977-ben,
harmincöt fokos hőségben, hogy a Női Egyenjogúsági Törvény
ratifikálásának kiterjesztését követelje. – Rendkívüli büszkeséggel töltött el
a tette. – Ám ugyanennek a nőnek konkrét elképzelései voltak a férfiakról
és a nőkről. Hisz az egyenjogúságban, és hogy a nő elérheti ugyanazt a
karriert, amit egy férfi. Nincs azonban problémája azzal, ha egy férfi
káromkodik, de úgy véli, hogy nem hölgyhöz méltó viselkedés.
Rhys megvonta a vállát.
– Ismétlem, felnőtt nő vagy. Bármit megtehetsz, amit csak akarsz.
Mindenki ezt mondja, de hinnem kellett, hogy nem én vagyok az
egyetlen, akit gyerekként kezelnek a szülei. Imádom a szüleimet. Rengeteg
lehetőséget kínáltak nekem az életben, és szeretnek engem. Természetemnél
fogva az emberek kedvében próbálok járni, különösen a szüleimében, így
nehéz bármit is megtagadnom tőlük. Pedig rengetegszer visszautasítottam
őket az évek során.
 – Csalódást okoztam nekik – ismertem be. – A szüleimnek. Számos
alkalommal. – Egy pillantást vetettem Rhysre, és rájöttem, hogy engem néz,
kíváncsisággal a szemében. Elkaptam a pillantásom, és fesztelen mosolyt
küldtem a parti irányába. – A legkevesebb, amit megtehetek anyának, hogy
vigyázok a számra. – Kuncogni kezdtem, de kétségbeesetten kutattam egy
kósza pincér után, akitől elkobozhatok egy egész tálca pezsgőt.
– Ha ez így van, akkor nekem mégis miért kell vigyáznom a számra?
Elgondolkodva a szavain, nem találtam választ. Talán átvettem anyától az
ellenérzését, de őszintén szólva kezdtem megszokni Rhys káromkodását.
Hisz része a személyiségének. Na meg, nem mintha valaha is bemutatnám
anyának a szitkozódó kamu pasimat. Nem akartam, hogy a szüleim
megtudják, hogy hazugsághoz folyamodtam a karrierem érdekében, illetve
hazudni sem akartam nekik, hamis reményeket kelteni bennük, elhitetve,
hogy találtam valakit, aki iránt komolyak az érzéseim.
– Azt hiszem, neked nem kell – adtam meg magam, miközben
kiegyenesítettem a vállam. – Keressük meg Fairchildot, és emlékeztessük a
létezésemre!
Rhys úgy döntött, hogy nem kérdezősködik tovább a szüleimről, amit
értékeltem. Megindultunk lefelé a középső fedélzetre, ahol Fairchild épp
egy csapat férfival társalgott, miközben bikinis nők heverésztek mögöttük a
pezsgőfürdőben.
Közhelyes jelenet, ami inkább illett volna a ’80-as évekbe. Ez a jacht
pedig a legrosszabb rémálmom volt.
– Á, itt is van! – szúrta ki Fairchild Rhyst. – Uraim, be kell mutassam
Morgant. Morgan, gyere csak!
Rhys szorosabban fogta a kezem, és odavezetett hozzájuk.
Bármit is érzett korábban, Rhys túllendült rajta, ahogy elbűvölte
Fairchildot és a körülötte álló férfiakat. A nehézsúlyú bajnok időszakáról
kérdezték őt, egy olyan életről, amely teljesen távol állt tőlük, Rhys pedig a
kedvükben járt. Közben megjelent Jackson és Camille, néhány kolléga és
azok partnereinek társaságában. Kisebb csevejbe elegyedtünk, ami enyhe
megkönnyebbülést nyújtott ezen a kínos partin, ám hamarosan szétszéledtek
a tömegbe. Kivéve Jacksont, aki Fairchilddal maradt, Rhyst hallgatva.
Egyesek csatlakoztak, egyesek távoztak, üzletemberek és üzletasszonyok,
bostoni előkelőségek, Rhys pedig elképesztő magabiztossággal fogadta
őket. Ekkor ébredtem rá, hogy profi ökölvívóként pénzes emberek vehették
őt körbe. Már hozzájuk szokott.
 Jobban értett a nyelvükön, mint én, pedig ebben a világban nőttem fel.
Az este előrehaladtával arra vágytam, hogy visszatérhessek a lakásomba,
és bekuckózzak az ágyamba a megkezdett fantasy regényemmel.
Tündérekről, háborúról, szerelemről és belevaló hősnőkről szólt.
Vagy inkább lógtam volna a srácokkal. A „srácok” az MIT-n megismert
barátaim voltak, akik nem hagyták el Bostont. Minden második héten
találtunk egy kvízestet, amin rész vehetünk, és túlságosan nagy örömmel
semmisítettük meg az ellenfeleinket.
Rhys épp azon volt, hogy meggyőzze Fairchildot és néhány barátját,
hogy ugorjanak be az edzőterembe egy-két bokszleckére. Egyszer csak egy
kezet éreztem a hátamon.
Hirtelen megfordultam, és egy mosolygós, ismerős arccal találtam
szembe magam.
Stephen Chancerrel. Az exemmel.
Vagyis valami olyasmi volt.
Három randink volt. A harmadikon lefeküdtem vele, majd közöltem,
hogy nem fog működni a dolog. Leginkább azért, mert ha nem tudok másra
gondolni az aktus közben, mint a szélenergia térhódítására a
villamosenergia-piacokon, akkor ez veszett ügy.
Csakhogy nem az aggasztott leginkább, hogy belefutok egy férfiba, akit
elutasítottam. A srác nagynénje boronált össze minket, aki anyát is ismeri.
Az MIT-n töltött időm alatt többnyire kerültem a keleti partiakkal való
keveredést, anyám nagy bánatára. Stephen volt az egyetlen, akivel kivételt
tettem, és hogy őszinte legyek, nem csak az ágyban tanúsított hiányosságai
vetettek véget a dolognak. A srác túlságosan a szülei pénzére támaszkodott,
és kimondottan sznob figura volt.
Most azonban ez kicsit sem számított.
Csupán az érdekelt, hogy ne árulja el a nagynénjének, hogy az ex-
ökölvívó Rhys Morgannel járok.
– Stephen, szia! – Óvatos pillantást vetettem Rhysre, akit túlságosan
lefoglalt Fairchild kérdéseinek megválaszolása, hogy észrevegye a
beszélgetőpartneremet.
– Jó látni téged. – A százhetven centijével Stephennek nem kellett
lehajolnia, hogy puszit nyomjon a szám szegletére, amikor felé fordultam.
A szemöldökömet ráncoltam a bizalmaskodástól, és enyhén elhúzódtam.
Stephen azonban követett. Sosem tartotta tiszteletben az ember személyes
terét.
 Ó, egek!
– Hogy vagy mostanság? Mi járatban errefelé? – kérdezte.
Tűnj el, tűnj el, tűnj el!
– Jól vagyok, köszönöm. Mr. Fairchild a vállalat vezérigazgatója,
amelynél dolgozom. Hórusz Megújuló Energia.
– Ez nagyszerű! – Felém mutatott emelt pezsgőspoharával. – Az apám
Fairchild üzlettársa. Ma este nem tudott itt lenni, így én léptem a helyébe. A
randipartnerem – körülnézett a fedélzeten – is itt van valahol. – Stephen
visszafordult felém, elmélkedőn méregetve engem. – Egyedül érkeztél ide?
– Nem, velem. – Rhys hirtelen megjelent mellettem, a karja átkúszott a
hátamon, hogy birtoklón megálljon a csípőm másik oldalán. Az ajka a
homlokomat súrolta. – Jól vagy, édesem?
Rápillantottam. A közbelépése nem épp a legjobbkor jött. Most Stephen
megtudja a dolgot, és talán közli a nagynénjével, aki pedig közli az
anyámmal, és az egész világom összedől. Ha ez így van, miért lazulok el
Rhys mellett, azt kívánva, hogy kézen fogva kivezessen a partiról a szexi
motorjához?
Bólogattam, hirtelen letaglózva a gondolattól.
– Stephen vagyok. – Az említett személy kezet nyújtott Rhysnek. –
Parker exe. És te?
Rhys megragadta Stephen kezét, és durva kézfogással jutalmazta, amitől
Stephen, az én közel-sem-ex-fiúm arca összerezzent.
– Rhys vagyok. Parkerrel jöttem.
A szóhasználata megfontolt volt, és azon kaptam magam, hogy
kétségbeesetten próbálok nem fújtatni a feszült hisztériától.
Stephen felvonta a szemöldökét, ahogy a pillantása közöttünk vándorolt.
– Nem úgy hangzol, mint aki idevaló.
Ledermedtem a hangjában bujkáló gőgösségtől. Rhys keze megfeszült a
csípőmön.
– Vicces – mondta egyhangúan –, azt hittem, hogy az én akcentusomat
nevezik bostoninak, nem a tiedet.
Önelégülten elmosolyodtam a válaszán.
Stephen elfintorodott, majd felsőbbrendű pillantást vetett rám.
– Most már mindent értek. Azta! Mekkora sznob!
Figyelve, ahogy elsétál, egyre feszültebbé váltam. Mi van, ha mesél
Rhysről a nagynénjének?
– Hé, jól vagy?
 Rhys felé fordultam.
– Ő nem az exem – fakadtam ki. – Háromszor randiztunk. Három közel
sem emlékezetes alkalommal.
– Na igen. – Rhys a homlokát ráncolva lehalkította a hangját. – Gyűlölsz
itt lenni, Csingiling.
Nem kérdés volt.
– És nem csoda.
Fairchild partija nem vetett jó fényt a keleti parti előkelőségekre. Nem
mindenki olyan fölényes, mint Stephen, vagy nőgyűlölő, mint Fairchild. A
milliárdosok vonzzák a rossz társaságot.
Sosem mozogtam otthonosan az efféle rendezvényeken, és ez le is rítt
rólam.
– Azt hiszem, ideje mennünk. – Rhys a kijárat felé noszogatott.
– Miért?
– Mert rohadt nyomorúságosan festesz, és ha Fairchild erre rájön, nem
lesz lenyűgözve.
Igaz.
– Argh – morgolódtam félhangosan. Rhys vigyorogva megrázta a fejét.
– Gyere, Dühös Csing, el kell búcsúznunk a házigazdától.
Fairchild csalódott volt, hogy távozunk. Na jó, csalódott volt, hogy Rhys
távozik. Jackson azonban irigykedve figyelte a távozásunkat. Míg mindenki
más… nos, kit érdekeltek a többiek…
– Szabadság – mondtam drámaian a felhajtó alján.
A kísérőm felhorkant, majd átvezetett a parkolón, ahol leparkolta a
Harleyját. Tényleg szexi motorról volt szó.
Ahogy átnyújtotta a sisakot, Rhys egy pillanatig a kezében tartotta azt.
A pillantása fürkésző volt. Fészkelődni kezdtem.
– Mi az?
Enyhén megrázta a fejét.
– Nem olyan vagy, mint amire számítottam.
Igazság szerint Rhys sem olyan volt, mint amire számítottam, de ezek a
gondolatok veszélyesek.
– Akkor milyen? – Elvettem a sisakot, és felültem a motorra. –
Fantasztikus?
Rhys szórakozott horkantást hallatott, a pillantása átcikázott a lábamon,
és felült a motorjára.
– Nem ezt a melléknevet kerestem.
 – Pfuj!
Hátrapillantott a válla fölött, hitetlen arckifejezéssel.
– Te most lehurrogtál engem? Először elhessegetsz, most pedig
lehurrogsz?
– Az udvariatlanságod hurrogást követelt.
– Tudod, mi követel hurrogást? Elfelejtettelek megcsókolni az összes
seggfej előtt.
Megborzongtam a gondolattól.
– Nem volt rá szükség. Rhys sértődötten fújtatott.
– Talán nem vetted észre, de a seggfejek azonnal felfigyeltek rád, amint
Fairchild elárulta nekik, hogy együtt vagyunk.
– Ez is hurrogást érdemel. Nőgyűlölet a legjavából. „Egy nő csak annyira
érdekes, mint a férfi, akivel kapcsolatban van”. Hol van egy vödör, amikor
mindjárt elhányod magad?
– Ne merj hányni a kicsikém közelében! – Megpaskolta a motorját,
mielőtt a nyakát nyújtogatva visszanézett rám. – Komolyan mondtam.
Legközelebb, ha ismét ezekkel az emberekkel leszünk, hagyd, hogy
megcsókoljalak, és próbálj meg nem elalélni, mintha most csinálnánk
először.
Elfintorodtam a beképzeltségén.
– Azt hiszem, ki fogom bírni, hogy ne aléljak el egy csóktól. Még akkor
is, ha a hatalmas Rhys Morgantől kapom.
– Ó, Csingiling, megduzzasztod az egómat. – A sisakjáért nyúlt.
– Ha tovább duzzad, szétpukkan a király járgányodon.
– Szerinted király a járgányom?
– Nem tudom megerősíteni, amíg nem néztem utána a károsanyag-
kibocsátásának.
A teste megrázkódott a nevetéstől.
– Persze hogy nem.
Ezután felkapta a sisakját, beindította a motort, és a jármű a lábam között
dübörgött, miközben Rhys elhajtott velem a jachttól. Minden másodperccel
egyre jobban ellazultam, ahogy elvitt egy olyan világból, amelybe sosem
illettem bele.
 Hét

Parker
A bisztróasztal fölött bámulva a húgomra, vártam, hogy beüssön a krach.
Rá fog kérdezni Rhysre, mert Stephen Chancer biztosan elmondta a
nagynénjének, hogy találkozott a bokszolóval Fairchild jachtján. A
nagynénje pedig felhívta anyát, hogy a kapcsolatomról kérdezze, és anya
rám küldte Eastont.
Mi másért jönne a kishúgom Bostonba a hétvégére? Elborzadtam a saját
paranoiámtól.
Easton gyakran meglátogatott Bostonban, így az ittléte nem adott okot
gyanúra.
Kezdtem megőrülni a hazudozástól.
– Feszültnek tűnsz. – Easton nem nézett fel a reggeli étlapból. Az egyik
kedvenc kis kávézómban voltunk, egy sarokra a lakásomtól.
– Nem vagyok feszült. – Rohadtul feszült voltam. A húgom felsóhajtott,
és leeresztette az étlapot.
– Azt hiszem, omlettet kérek.
– Nyami – helyeseltem zavartan.
Sötét szeme összeszűkült. Le sem lehetne tagadni, hogy rokonok
vagyunk. Noha négy év korkülönbség van közöttünk, sokban hasonlítunk
egymásra. Ugyanolyan sötét szemünk, sötét hajunk, kreol bőrünk és vékony
testalkatunk van. Az egyetlen különbség Easton érdekesebb arcában rejlik.
A szeme inkább egzotikus, mint kerek, az orra kicsivel hegyesebb és
karakteresebb, a szája szélesebb.
És míg az általam preferált öltözködési stílus a „mókás elegancia”, addig
Easton úgy néz ki, mintha az irodából lépett volna ki, stílusos és drága
módon. Ma vörös selyemblúzt öltött magára, és a szürke ceruzaszoknyájába
dugta, a felső két gombot kigombolta, enyhén felfedve a dekoltázsát. Sötét
haja lágy hullámokban állt, és az egyetlen ékszer, amely őt ékesítette, egy
pár gyémánt fülbevaló, egy klasszikus Jaeger nemesacél óra és egy
hatalmas gyémánt eljegyzési gyűrű volt.
– Emiatt van, nem igaz? – kérdezte Easton, bal kezével a kis fémdarabra
mutatva. – Anya és apa nyomást helyez rád emiatt?
Ha a felém küldött vágyakozó pillantásokat annak számítjuk,
akárhányszor Easton eljegyzése volt a téma.
 – Nem igazán.
– Úgy „nem igazán”, hogy nem mondtak semmit, de elég hosszú
szüneteket tartottak, és jelentőségteljes pillantásokat vetettek egymásra,
hogy úgy érezd, csalódást okoztál nekik?
Atyám, a húgom milyen jól ismer engem és őket! Vállat vontam.
– Örülök neked. Ők is örülnek neked. Más nem számít.
Valóban így volt. Easton talált magának egy igazi főnyereményt. A
vőlegénye, Oliver Bowen, egy kakaóbab-birodalom gyümölcseként
született vagyont örökölt. Emberjogi ügyvéd, és számos jótékonysági
tevékenységben vesz részt; akkor sem tudnád utálni a srácot, ha akarnád.
Nem volt benne semmi gyűlölnivaló.
Ő volt a példa arra, hogy nem minden keleti parti előkelőség
pöffeszkedő.
Ehh, még a fejemben sem vagyok képes káromkodni!
A homlokomat ráncoltam. Miért is akarnék egyáltalán? A szitkozódás
gáz és szükségtelen. Vagy csupán az anyám beszél belőlem?
Légy átkozott, Rhys Morgan!
A pasi beszivárgott az elmémbe.
– Igen, igazán szerencsés vagyok – mondta Easton álmodozó szemmel.
Futó irigységet éreztem, visszaemlékezve, milyen is úgy szeretni valakit,
ahogy ő szereti Olivert.
– Ő a szerencsés.
– Így van. – A húgom egy gyors pillantást vetett rám. – De nekem is
kijár, hogy szerencsésnek érezzem magam.
– Még szép. Tehát azt mondtad, omlett. – Eltűnődve pásztáztam az
étlapot. – Én bagelre vágyom.
– Nyugtalan vagy ma. Tegnap is nyugtalannak tűntél.
– Felemészt a munka – hazudtam.
Az igazság az, hogy aggódtam amiatt, hogy a szüleim megtudják Rhyst,
ugyanakkor kissé felzaklatott, mennyire égtem a vágytól, hogy üzenjek a
srácnak. Amikor a buli után hazavitt, közöltem vele, hogy felveszem vele a
kapcsolatot, amint ismét szükségem lesz rá.
Ám eddig nem volt szükség rá. Hmm.
A pincér megérkezett, és a húgommal egymást vizslattuk. Én vártam,
hogy robbanjon a Stephen Chancer bomba, míg ő azt várta, hogy
beismerjem, valami gond van, amiről nem meséltem neki.
A telefonomon felcsendült egy dalocska, amely új üzenet érkeztét jelezte.
 – Muszáj megnéznem – mondtam bocsánatkérően, ahogy a táskámért
nyúltam. – Lehet, a munkahelyről keresnek.
Nem onnan kerestek.
SzexiHarley: Van programunk a hétvégére, Csingiling?
A bostoni akcentusát hallva a fejemben, elvigyorodtam.
ParkerB: Unatkozol, Morgan?
SzexiHarley: Nem szoktam unatkozni. Akkor nincs semmi? ParkerB:
Ezen a hétvégén nincs. Szabadon nézheted a természetfilmeket. Küldök
hozzá zsebkendőt.
SzexiHarley: Nincs szükség rá. Van sajátom. Mit csinálsz épp?
Eltöprengtem a kérdésén, miközben a gyomrom remegett.

ParkerB: A húgommal lógok. Most rendeltünk reggelit. SzexiHarley:

Nos, ha nem ragaszkodnál annyira, hogy kihagyjuk a családodat az
egyezségünkből, elkészítettem volna nektek a híres frittatámat.
Tud főzni?
Szexi motorral jár (a károsanyag-kibocsátása borzasztó, és komoly
bűntudatot éreztem, amiért ez sem csökkentette kellőképpen a vonzerejét),
természetfilmeket néz, és főzni is tud.
Hú, ragaszkodnom kellett volna Deanhez! Ő kevésbé bonyolult.
ParkerB: Most túloztál? Vagy beismerted, hogy tudsz főzni?
SzexiHarley: Beismertem, hogy KIBASZOTT jól tudok főzni. Van
különbség.
– Oké, kivel beszélsz, aki ilyen mosolyt csal az arcodra? – Easton hangja
átvágott a Rhys keltette ködön.
Felkaptam a fejem.
Elszörnyedve ébredtem rá, hogy egy pillanatra megfeledkeztem a
jelenlétéről.
– A főnökömmel – hazudtam. – Vicces fickó.
– Egyedülálló? – kérdezte Easton reményteljesen. Felhorkantam.
– Nem. Még ha az is lenne, te most komolyan arra biztatsz, hogy
feküdjek össze a főnökömmel?
 – Arra biztatlak, hogy boldog légy.
– És ahhoz szükség van egy férfira? Easton összehúzta a szemét.
– Tudod, hogy nem. De tovább kell lépned. Tizenhárom év telt el, Parker.
Nem gondolod, hogy itt az ideje?
– Nem arról van szó, hogy nem akarom. – Megvontam a vállam. – De
tudom, milyen érzéseket kellene kiváltania belőlem, próbáltam újra
megtalálni, de nem jártam sikerrel. Talán az embereknek egyszer adatik
meg az ilyesmi. Miért pazaroljam az energiám olyan férfiakra, akik nem
illenek hozzám, amikor foglalkozhatok olyasmivel, ami boldoggá tesz?
Mint a munkám. És húgom világraszóló esküvőjének megszervezése.
Ezúttal Easton horkant fel.
– Az esküvőszervezés olyan neked, mint a foghúzás.
– Én leszek a tanúd.
– Igen. Így igaz. De szeretlek, és nem akarom, hogy szenvedj, így
felmentelek a tanúi kötelezettségeid alól. Csak ugorj be a ruhapróbára és az
esküvőre, és boldog leszek.
– Szeretlek, ugye tudod? Elvigyorodott.
– Eszméletlenül szerethető vagyok.
– Kétség sem fér hozzá. De nem vagyok hajlandó lemondani a tanúi
kötelezettségeimről. – A húgom férjhez megy, és szeretnék részese lenni.
Még akkor is, ha számomra a leánybúcsú egyet jelent egy kvízesttel, ami
után kaját rendelünk és együtt lógunk a csajokkal a lakásomon. Valahogy
úgy éreztem, hogy Easton nem erre vágyik. Egy utazást kell beiktatnom.
Vegasba vagy Hawaiira.
És sztriptíztáncosokat is szeretne. Leginkább, hogy elborzassza anyát.
– Legyen, de sztriptíztáncosokat akarok a leánybúcsúmon – mondta
Easton, határozott arckifejezéssel mutatva rám.
Magamban kuncogva bólintottam, miközben lenéztem a telefonomra.
ParkerB: Ismersz sztriptíztáncos srácokat?
Nem érkezett azonnali válasz.
Ám amint beleharaptam a kajámba, üzenetem érkezett.
SzexiHarley: Felárat kell felszámolnom érte, Csingiling.
Elnevettem magam, kis híján félrenyelve a reggelimet.
– Tényleg vicces fickó lehet a főnököd. – Easton szeme sejtelmesen
csillogott.
 Ó, atyám, nem tudom, mi rosszabb: aggódni, hogy Stephen Chancer
nagynénje elmondja a szüleimnek, hogy Rhys Morgannel „járok”, vagy
hogy a húgom azt hiszi, belezúgtam Jacksonba.
Ez történik, amikor hazudozni kezdtek, emberek.
Sir Walter Scott szavaival élve: „Ó, mily kusza hálót szövünk, midőn
először csalni készülünk.”
– Te komolyan Shakespeare-t motyogtál az orrod alatt? – kérdezte
Easton.
Szegény Sir Walter Scott!
– Mi lenne, ha Hawaiin lenne a leánybúcsúd? – Ismét igyekeztem
elterelni a figyelmét.
Felcsillant a szeme.
– Ó, igen! Ágyékkötős sztriptíztáncosok. Anya kiszaladna a világból.
Megráztam a fejem az elhatározásán, hogy lesokkolja anyát, de mélyen
belül kicsit féltékeny voltam.
Easton nem vágyott az emberek elismerésére. Bármi történjék is, ő azt
tette, amit akart. Csak épp úgy alakult, hogy amit a húgom szeretett volna
elérni az életben, beleillett a szüleim elképzelésébe a tökéletes karrierista
nőről/társasági hölgyről.
Easton mégsem félt csalódást okozni a szüleinknek. Nem helyezte őket a
saját boldogsága elé, sőt, mindig megtalálta a módját (mint férfi
sztriptíztáncosokat fogadni), hogy felborzolja a kedélyeket.
Az igazság az, hogy tudtam, miért akartam mindenáron a szeretteim
kedvében járni. A mélyen megbújó gyász miatt, és bár azt kívántam,
bárcsak elengedhetném, felnőtt nőként élve az életem, aki nem törődik a
szülei véleményével, nem voltam biztos benne, hogy valaha is képes leszek
rá.
– Rá kell vennünk anyát, hogy fűszoknyát viseljen – folytatta Easton.
– Majd ha befagy a pokol, Easton. Ha befagy a pokol.
A húgom töprengve ráncolta a homlokát, majd biccentett.
– Be kell érnünk a sztriptíztáncosokkal.
***

Rhys
Parker nem üzent többet. Nem kellett volna mardosnia a dolognak, de
mégis megtörtént.
 Megkérdezte, hogy ismerek-e sztriptíztáncosokat. Most komolyan?
Szeretném hinni, hogy poénkodott, de egészen biztos voltam benne, hogy
nem. Ami azt jelenti, fontoskodó Parker Brown valahol épp férfitáncosok
után kutat.
Az ujjaim megrándultak, nyugtalan ritmust dobolva az asztalon. Miért
van szüksége sztriptíztáncosra? Nagy eséllyel leánybúcsúról van szó. Bár
nehezen tudtam elképzelni. Egyszerűen nem láttam magam előtt, ahogy
Parker, az aranyos kis szoknyáival és masnis felsőivel vad bulizásba kezd
más nőkkel, egy meztelen pasi után sikongatva.
Mosolyra húztam a szám. Talán mégis el tudtam képzelni. Érdekes lenne
így látni őt, megszabadulva a merev korlátoktól, amelyekhez úgy
ragaszkodik. Gondolkodás nélkül a telefonomért nyúltam, és megnéztem az
utolsó üzenetváltásunkat, vágyva, hogy ismét beszélgessek vele.
– Idióta – motyogtam, undorodva ledobtam a telefont az asztalra. Egy
kicseszett randi ezzel a lánnyal – egy kamu randi –, és úgy viselkedek, mint
egy kamasz.
– A székemen ülsz.
Dean öntelt bájvigyorral bámult rám az ajtóból.
– Deanie, lehet, hogy pillanatnyilag itt dolgozol – mondtam kedves
hangon –, de ez mindig az én székem marad.
– Az én asztalom előtt áll, szóval… – Az ajtó felé intett. – Húzás.
– Aranyos, hogy azt hiszed, parancsolgathatsz nekem.
Dean besétált az irodába. A kis szarzsák tényleg öltönyt húzott.
– Nem mintha dolgoznál. Láttam, hogy az utóbbi tíz percben a semmibe
meredtél.
A gyomromban lévő csomó szorosabbá vált.
– Tíz perce bámulsz engem? Ez elég bizarr, öcskös. A szája sarka
mosolyra húzódott.
– Nem az bizarr, hanem az ostoba vigyor, ami kiült közben a képedre.
Vagyis addig, amíg ki nem zökkentél, és úgy grimaszoltál, mint akinek
szorulása van.
Francba! Mosolyogtam? Jaj, ne! Nem tudom, mi rémített meg jobban –
hogy ostoba képet vágtam, vagy hogy Dean rajtakapott. Amikor továbbra is
némán kuncogott a nyomorúságomon, a középső ujjammal megdörzsöltem
a szemem.
– Kedves. – Dean úgy méregetett, mintha olvasni próbálna az elmémben.
– Mitől vagy így elkenődve? Egy bizonyos pénzes örökösnőhöz van köze?
 Ennek a beszélgetésnek véget kellett vetni. Most azonnal.
Felálltam, és kinyújtóztattam az elgémberedett nyakamat.
– Azon elmélkedtem, hogyan tehetném pokollá az életed, amíg itt
dolgozol. – Laza könnyedséggel zsebre dugva a telefonomat, mert nem
akartam az üzeneteimet bámulni, megkerültem az asztalt, és megragadtam
Dean vállát. – Látod azt a papírhalmot a tárgyalóasztalon?
A szóban forgó asztal a hosszanti fal mentén haladt, és tizenöt személy
ülhette körbe.
– Inkább papírhalmok, Rhys. Több halmot is látok. Elvigyorodtam.
– Ez itt a Lights Out könyvelése.
A szeme elkerekedett az iszonyattól.
– Nincs meg számítógépen?
Hogyne lett volna. De neki ezt nem kellett tudnia. Egy vállrándítással
elengedtem a merev vállát. – Apa szerette régimódi stílusban végezni a
feladatait, és nekem még nem volt időm hozzáfogni. Azt hiszem, rád marad
ez a feladat.
Néhány ízes káromkodás hasított át a levegőn, miközben Dean odasétált
az asztalhoz, és átlapozott egy mappát.
– Az egész kicseszett hónapom rámegy erre!
Épp ez volt a tervem. Így nem lesz alkalma meglátni a valódi káoszt,
amit apa hátrahagyott.
– Akkor jobb, ha hozzá is látsz. – Teátrálisan az órámra pillantottam. –
Én megyek kávézni. Kérsz egyet? Valószínűleg szükséged lesz a koffeinre.
– Rohadj meg, Rhys! – mondta különösebb hevesség nélkül, és a
konferenciaszékre levágódva újabb mappáért nyúlt. – Komolyan. Rohadj
meg! Ez már zavarba ejtő. És te hívsz engem felelőtlennek.
Nem csoda, hogy az edzőterem alatt rezeg a léc. – A szemöldöke
felszaladt, ahogy a válla fölött nézett rám. – Hogy vezethetsz így egy
vállalkozást?
– Hé, sosem mondtam, hogy üzletember vagyok. – Valójában nem
vagyok rossz az üzleti tevékenységekben. De közel lehetetlen nyereséget
hozni, amikor egy halom adóssággal kezd az ember. És megborzongtam a
gondolattól, hogy a viszonylag ártatlan öcsém hogyan fogadta volna ezt az
információt.
Habár szándékosan húztam őt csőbe, nem tudtam eltekinteni a mardosó
szégyenérzettől, amit a csalódottsága okozott. Egész életében felnézett rám.
Én voltam a példaképe. Most pedig egyértelműen lecsúszottnak és
elcseszettnek látott.
Kezdtem azt hinni, hogy soha nem szabadulok meg a megbánás és düh
forró, ragacsos kátrányától, amely bevonta a belsőmet és megfeszítette a
bőrömet. Nem fontos, mit gondolnak rólam mások. De Dean fontos nekem.
Egyszerre szerettem és gyűlöltem is érte.
Egy szó nélkül hátat fordítottam, és elhagytam az irodát, Dean
nyavajgása egészen a folyosóig követett.
Carlosszal az előtérben találkoztunk.
– Mondd, hogy csak poénból vetted fel Deant.
– Igen, de mindenáron bizonyítani akar. – Az irodára pillantottam. –
Hogy meddig fogja bírni, azt senki sem tudja.
– Könnyen elunja magát.
– Általában. – Fintorogva az előcsarnok felé indultam. Nem olyan
állapotban volt, mint ahogy szerettem volna; valami jobbra volt
szükségünk, mint sárguló automaták és két ősi kávéfőző. Lelki szemeimmel
az ormótlan kávéfőzőt nyomógombos eszpresszó kávéfőzőre váltottam, új
gyümölcsbárt állítottam a szoba túlsó oldalán, és a repedezett csempét sima,
széles keményfa padlóra cseréltem.
Fairchild megvalósíthatná mindezt. A pénzével mindent rendbe tudnék
hozni; ami még ennél is fontosabb, oktatókat és edzőket alkalmazhatnék,
tömegeket vonzhatnék, tagsági kártyát adva a kezükbe. A korábbi
pályafutásom csodálata azonban nem elég. Ki kell találnom, hogyan adjam
el neki ezt a helyet. Tűrhető üzletember létemre nem vagyok túl jó eladó.
Töltöttem magamnak egy csésze rendkívül szar kávét, és Carlos felé
fordultam. A srác épp beütötte az energiaital kódját, és lehajolt, hogy
kivegye.
– Nem aggódsz, hogy Dean belelát a könyvelésbe? – Carlos lecsavarta a
palack kupakját, és hosszasan kortyolt belőle.
– Az edzőterem összes létező számláját és pénzügyi kiadását a
konferenciaasztalon hagytam, és azt mondtam, semmi sincs meg digitálisan.
Carlos majd belefulladt az italába.
– Ne már, ember! Ez színtiszta gonoszság!
– De szükségszerű. Remélhetőleg Dean feladja, mielőtt rájön, hogy
hiányos a könyvelés.
Carlos nevetve követett kifelé. Az elülső terasz felé tartottunk. Sajnos az
edzőterem lábszagtól bűzlött – nem tudtam rájönni, hogyan szabadulhatnék
meg tőle –, és a terasz volt az egyetlen, ahol friss levegőt szívhattunk, és
biztosak lehettünk abban, hogy Dean nem hall minket.
A nap vakítóan sütött, ahogy kiléptem. Újabb emlékeztető volt, milyen
sötét és nyirkos a nyamvadt edzőterem. Dühösen az eldobható poharamra
meredtem, majd az egészet belevágtam a közeli kukába. Nem akartam szar
kávét inni. Sőt, egyáltalán nem akartam itt lenni.
Ne gondolj rá!
Most tényleg sztriptíztáncost keres?
– Baszódjak meg!
Carlos felhúzta a szemöldökét.
– Sajnálom, tesó. Van néhány dolog, amit nem vagyok hajlandó
megtenni. Azzal a sajnálatos tudattal kell élned, hogy a rendkívüli
szerszámom elérhetetlen.
Felhorkantam.
– Most összeromboltad az álmaimat. – Épp csesztetni készültem őt,
amikor egy Land Rover húzódott le az edzőterem előtt. Hirtelen jól
megérdemelt perzselő düh öntötte el a testem. A lábam megindult, és
hagytam, hogy vigyen.
Az oldalamon Carlos felállt, a keze ökölbe szorult.
– Puñeta.
A sofőr kinyitotta a hátsó ajtót, és egy magas, szőke fickó szállt ki belőle.
Garret.
Figyelmen kívül hagyva a Carlos szájából áradó obszcén szitokszavakat,
próbáltam nem megvető pillantással bámulni a tagra. Micsoda kitartó
gazember!
Felénk biccentett, amint megtorpant a lépcső alján.
– Tudnánk beszélni?
– Ha az edzőteremről van szó, akkor nem – válaszoltam.
– Van egy új ajánlatom önnek.
Picsába! A gyomrom kavargott. Egy részem azon tűnődött, hogy a fickó
elutasításával ugyanolyan elcseszett döntéseket hozok-e, mint apa.
– Az edzőterem nem eladó. Ne vesztegessük a drága időnket!
Garret sóhajtva pillantott végig az utcán, mielőtt visszafordult hozzám.
– Tudom, hogy magára szállt a bank.
Düh kúszott felfelé a nyakamon, de a haragom ellenére közömbös
hangom feleltem.
 – Igen? És mégis honnan a faszból tud az én pénzügyeimről? Megvonta a
vállát.
– Megvannak a kapcsolataim.
– Nos, engem nem ismer, Garret. Nem adom el az edzőtermet.
Összefontam a karomat a mellkasomon, és szétterpesztett lábbal álltam.
Garret fürkésző pillantása végigmért.
– Megértem a büszkeségét, Mr. Morgan. De ha egy percre is félretenné,
rájönne, hogy szívességet akarok tenni.
– Na persze!
A mosolya halvány volt, félig szórakozott, félig dühös.
– Ha a bank elveszi a helyet, olcsón fogják elárverezni.
Mintha nem tudtam volna. Rémálmaim voltak róla. Elárverezik az
edzőtermet, majd hirtelen megfordulok, és a ringben találom magam. Íme
egy szétcsúszott ökölvívó büszkeségének végső halála. Szóval jól ismertem
a büszkeséget. Néha ez mindenünk.
– Elgondolkodtat, vajon miért épp most zaklat engem, ahelyett, hogy
várna.
Garret vállat vont.
– Talán csak egy kedves fickó vagyok.
– Talán. – De ez hazugság. Tapasztalatom szerint senki sem az, amikor
pénzről van szó. Nem, mélyen belül Garret attól tartott, hogy sikerrel járok,
és most akarta megkaparintani az edzőtermet. Ez megerősített engem, és
farkasszemet néztem vele.
Végül bólintott.
– Tudja, hol talál, ha meggondolná magát.
A feszültség elhagyta a testem, amikor visszasétált a drága
terepjárójához.
Carlos válla megrogyott, de makacsul felszegte az állát.
– Helyesen cselekszel.
– Biztos? Bólogatott.
– Ő csak a végső megoldás. Ott még nem tartunk.
– Csak magunkra számíthatunk. És Parker Brown kapcsolataira.
– Reménykedj benne, hogy bőkezűek.
Nem tudom, mit tegyek, ha Fairchild nem kapja be a csalit. De kitalálom,
ha odaértünk. Az edzőterem ajtaja nyikorogva kinyílt. Dean kérdőn nézett
ránk.
– Ki volt az?
 – Ki? – ismételte Carlos körülnézve. – Nem látok senkit. Dean a szemét
forgatta.
– A Land Roveres tag. Akinek sofőrje van. Az állam megfeszült.
– Parker egyik barátja bokszleckéket akar venni.
Carlos motyogni kezdett mellettem – valami olyasmit, hogy a
hazugságaim gyorsabbak, mint az ütéseim.
A lépcső felé vettem az irányt.
– Kész vagy a papírmunkával?
Dean továbbra is elgondolkodva bámult át az utcán.
– Rohadj meg, Rhys! – A kék szeme, színe épp, mint anyáé, az enyémbe
fúródott. – Azt hittem, hozol nekem kávét.
– Éppen indulni készültem. Akarsz jönni?
Pillantása, mintha nem tudna rájönni, szórakozom-e vele vagy sem. De
nem szórakoztam. Most az egyszer nem állt szándékomban veszekedni az
öcsémmel. Emlékezni akartam, milyen is volt, amikor kijöttünk egymással.
Feledni akartam ezt az elcseszett napot.
– Hagyd – mondta. – Veszek kólát az automatából.
Visszahúzódott, én pedig próbáltam elnyomni a csalódottságomat.
Gondolkodás nélkül előhúztam a telefonomat.
AzARhys: Csing, visszatérve arra a sztriptízes melóra. Csillogó tangát
húzzak? Vagy benne vagy az alul semmi témában?
Parker nem válaszolt. És ismét megpróbáltam elnyomni a
csalódottságomat.
 Nyolc

Parker
Fel-alá járkáltam a Zoéval közös lakásom nappalijában. Az agyam a
között cikázott, hogy feladom a Rhysszel közös ármánykodásomat, és hogy
keresek egy új munkát.
A szemem sarkából érzékeltem, hogy a szobatársam feje forog, ahogy
figyel engem.
– Nem értem, miért ezt a két lehetőséget veszed számításba – közölte
Zoe.
Ekkor megtorpantam, és hitetlenkedve meredtem rá.
– Nem hallottad, mi történt?
– De. És szerintem a bolhából csinálsz elefántot. – Ivott egy korty bort,
összegömbölyödve ült a szemközti kanapén, lazán, és meg sem rökönyödve
a gyilkos pillantásomtól. – Szívem, te utálsz hazudni. Annyira utálod, hogy
csoda, hogy nem lettél kiütéses tőle. Épp ezért túl sokat látsz a ma
történtekbe.
Lerogyva a másik kanapéra, letettem a borospoharamat a
dohányzóasztalra, és átgondoltam a nap eseményeit.
Csütörtök volt, majdnem egy hét telt el, amióta Rhyst a
sztriptíztáncosokról kérdeztem, és azóta sem láttam őt. Nem volt szükségem
rá. Vagy legalábbis azt hittem. Miközben épp a saját dolgommal
foglalkoztam a munkában, Pete a bérszámfejtésről odasomfordált az
asztalomhoz, hogy kérdezősködjön. Csakhogy az irodánk kicsi és nyitott.
Az egyetlen személy, aki külön irodát kapott, az Jackson. Senki másnak
nem jutottak falak. Ami azt jelenti, hogy könnyen terjedt a hang.
– Szóval – mondta Pete engem fürkészve, ahelyett, hogy elsétált volna a
túlórával kapcsolatos kérdése után –, te és az ökölvívó már nem vagytok
együtt?
A szívem erőszakosan dübörgött.
– Tessék? – A szemem sarkából láttam a rám szegeződő tekinteteket.
– Nos, sosem beszélsz róla, mindig itt vagy, tehát nyilvánvalóan nem
vele, és Evan – a szoba túlsó végében ülő technikus srác felé intett – azt
mondta, hogy elhidegültnek tűntetek Fairchild jachtpartiján.
Még hogy a nők pletykásak!
 Szúrós pillantást vetettem Evanre, aki rákvörössé vált, és a székén
lecsúszva a monitorja mögé bújt.
Ismét Pete felé fordítva a figyelmemet, próbáltam nem gúnyolódni.
Kedveltem a hóruszos kollégáimat, Pete-et kivéve. Ő volt az, aki nagy
örömmel ecsetelte a kétségeit arról, hogy Fairchild hagyná, hogy Jackson
megtartson engem a hat hónap letelte után. Volt valami alattomos és
kicsinyes Pete-ben, és elgondolkodtatott, hogy féltékeny-e, amiért sosem
kapott meghívást Fairchild összejöveteleire.
Próbáltam lazának tűnni.
– Elhidegültnek?
– Nem csókolóztatok, alig értél hozzá. Korán leléptél a partiról, és azóta
semmi hír Rhysről.
– Ez nem igaz.
– Akkor miért nem beszélsz róla? – Pete leült az asztalom sarkára.
Felsóhajtottam.
– A többiek sem beszélnek a magánéletükről. Mi az? Mivel nő vagyok,
nekem kellene?
Haragosan nézett.
– De utalunk a magánéletünkre. Például amikor elhagyjuk az irodát,
mindig megemlítjük, hogy a partnerünk vár ránk.
Körbepillantottam a teremben, és láttam, ahogy hirtelen mindenki a
számítógépére kapja a tekintetét.
Elöntött a szorongás.
– Evan azt mondta, hogy Rhys beléd van esve, de nem lep meg, hogy te
nem viszonzod az érzéseit. Elvégre két különböző világból származtok.
Most komolyan, mi baja ennek a srácnak? És Evan jobb lenne, ha nem
járatná a száját. Sanda szemmel néztem Pete-re, hirtelen beütött a
felismerés, hogy a problémája személyesebb lehet, mint hittem. Nem ez
lenne az első eset, amikor valaki azért érez ellenszenvet irántam, mert
kiváltságos háttérrel rendelkezem, és egy jól ismert családból származom.
Ennek ellenére a kis pletykafészek Evan tényleg azt mondta, hogy Rhys
szerelmesebbnek tűnt, mint én? Egész végig attól tartottam, hogy Rhys
cserben hagy, erre én vagyok az, aki elcseszi.
Összeszorult a gyomrom.
– Csak zárkózott vagyok – válaszoltam. – Rhys és én még mindig együtt
vagyunk.
 – Pete, neked nincs dolgod? – Jackson hangja vágta át a levegőt, ahogy
felénk sétált az irodájából.
Pete sebesen leugrott az asztalomról.
– Elnézést, uram. – Olyan pillantást küldött felém, mintha én lettem
volna az oka, hogy rajtakapták, és átsietett a szoba túloldalára, amelyet
mostantól a Bizarr Pete Osztálynak fogok nevezni.
Jackson megkerülte az íróasztalokat, majd megállt az enyém előtt.
Mosolyogva nézett rám.
– Örömmel hallom, hogy együtt vagytok Rhysszel, mert szervezünk egy
paintballbajnokságot. Mindenki jön az irodából, és hozzák a párjukat is.
Hozd magaddal Rhyst! Nincs kétségem afelől, hogy érdekessé teszi a
dolgokat.
Zavartan annyit kérdeztem:
– Paintball?
– Csapatépítő tréning lesz. Korábban már próbáltam, és nagyszerűen
összehozza a csapatot. Még ha ellentétes oldalon is álltok. – Pimasz
mosolyt küldött felém. – Egy kis versengés felpezsdíti az embert, és mivel
új vagy itt, örülnék, ha részt vennél benne.
– Természetesen. – Paintball. Maga a pokol. Hurrá. Várjunk csak!
– Környezetbarát?
Jackson elvigyorodott.
– A töltények biológiailag lebomlanak.
– Rendben. – A fenébe! – Ott leszek.
– És Rhys? Bólogattam.
– Megkérdezem tőle.
A nap hátralevő részét aggódással töltöttem a munkára való
összpontosítás helyett, majd továbbra is zaklatottan tértem haza Zoéhoz.
Ahogy elmeséltem neki Pete-et, ráébredtem, hogy nem tudom tovább
csinálni ezt a színjátékot. Szörnyen hazudok, a kollégáim máris
megkérdőjelezik a kapcsolatunkat, és a paintballbajnokság után sem fogják
elhinni.
A másik lehetőségem az volt, hogy engedek az elkerülhetetlennek, és új
munka után nézek.
A gondolattól fájdalom hasított a mellkasomba.
– A válasz ott lebeg a szemed előtt – mondta Zoe.
– Valóban?
 – Hívd fel Rhyst, vázold fel neki a helyzetet, és hívd el egy kamu randira,
ahol kettesben lehettek, így közelebb kerülhettek egymáshoz.
Elpirultam a gondolattól.
– Ez mit takar pontosan?
Természetesen a legjobb barátnőm tudott az egyezségemről Rhysszel,
mivel ő javasolta az alkalmazást, ahol megismerkedtem Deannel. Zoe Liu
sokkal társaságkedvelőbb és merészebb volt, mint én. Kimozdított a
komfortzónámból, és szokása volt másokkal is így tenni.
Zoe Bostonban nőtt fel az egyedülálló anyukájával, Anna Liuval. Anna
tizennyolc éves korában emigrált a kínai Kuangtung tartománybeli
Sencsenből, az amerikai álom után kutatva. Ehelyett Anna élete az
anyasághoz és olyan szintű mélyszegénységhez vezetett, hogy ő és Zoe egy
ideig hajléktalanok voltak, majd rosszindulatú daganatot találtak nála,
amikor Zoe tizenhat éves volt. Nem mennék bele a részletekbe, de ekkor
lépett a képbe Zoe gazdag brit apja. Nem álltak közel egymáshoz, de a férfi
létrehozott neki egy vagyonkezelői alapot, ami lehetővé tette számára, hogy
a Bostoni Egyetemre járhasson. Zoe most egy délutáni talk show
segédproducereként dolgozott.
Zoe az egyetem alatt felhasználta a vagyonkezelői alapjának egy részét,
és elindította a Street Warriors nevű jótékonysági szervezetét a
hajléktalanok megsegítésére. Akkor találkoztunk, amikor önkénteskedtem a
pénzgyűjtésükön.
A legjobb barátnőm igazán lenyűgöző.
És mindig megfogadtam a tanácsait. Még ha olyan helyzetbe is kerültem
miattuk, mint a mostani.
– Szedd össze magad! – Elvigyorodott. – Nem olyan közelségre
gondoltam. Hacsak nem akarod. Rákerestem a neten. Nem hibáztatnálak
érte.
– Elég! – Elhessegettem a megjegyzését. Nem akartam hallani, hogy Zoe
dögösnek gondolja Rhyst. – Akkor hogy értetted?
– Úgy értettem, hogy meg kell szoknotok egymás közelségét. Tartsatok
egy laza kamu randit, és tudjátok le az első csókot! Talán a másodikat és a
harmadikat is. Amikor megérintitek egymást, természetesnek kell tűnnie.
Haragosan néztem rá.
– Azt hittem, természetesen viselkedtem. A srác elég taperolós fajta, és
én hagytam neki. Egész kellemes volt.
Zoe zavartan nézett.
 – Nem úgy ismerlek, mint aki idegenkedik a fizikai vonzalomtól, szóval
fel sem merült benned, hogy Bizarr Pete össze akar zavarni téged?
– Miért tenné? Alighanem Evantől indult a pletyka.
– Igen, de talán Bizarr Pete úgy forgatta a szavait, hogy a saját céljaira
használja. Ez a srác volt, aki beijesztett a Hóruszban betöltött helyed miatt.
– Az arckifejezése ellágyult az együttérzéstől.
– Nem ez lenne az első eset, amikor valaki megveti a puszta létezésedet
is a családi háttered miatt.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mert szavakba öntötte a Pete-tel
kapcsolatos gyanúmat. Zoénak és nekem meg kellett birkóznunk az
előítéletekkel az egyetemen, mivel az emberek megvetettek minket,
mondván, hogy a szüleink pénze segítette elő a sikerünket.
– De ismerlek téged, és nyugodtabb leszel, ha gyakoroltok. Hívd fel
Rhyst! Most azonnal. Mesélj neki a paintballról meg Pete-ről, és
szervezzetek egy randit! Sok pénzt fizetsz neki, Parker. Nem fog nemet
mondani.
– Ő is említette a csókolózás dolgot. – Bólogatva elgondolkodtam az
elképzelésen. Megkönnyebbülés öntött el, ahogy rájöttem, nincs minden
veszve. – Azt mondta, ennél közelebb kell kerülnünk egymáshoz, hogy
hihető legyen.
– Persze hogy azt mondta – motyogta Zoe.
– Tessék?
– Semmi. – Sugárzóan mosolygott. – Menj, hívd fel!
Apró pillangók verdestek a gyomromban a Rhysszel való beszélgetés
gondolatától. Mintha ezer éve beszéltünk volna utoljára, és kissé
nyugtalanított a dübörgő izgalom, amit a nyitott nappalin és a folyosón
keresztül a hálószobám magányába sietve éreztem.
Tisztességből, és minden mindegy alapon, a kisebb hálószobát
választottam. Továbbra is kissé csupaszon és unalmasan állt, mert nem volt
időm rendesen bekuckózni.
Az ágyamra telepedve a pillangók eszeveszett verdesésbe kezdtek.
Dübörgő szívvel nyomtam rá Rhys nevére, mielőtt lebeszélhettem volna
magam.
Csütörtök este van, ébredtem rá. Talán randin van.
A gondolat kellemetlen szorítást okozott a gyomromban.
– Kezdtem azt hinni, hogy ejtettél – kezdte Rhys köszönés nélkül. Ostoba
mosoly terült el az arcomon mély hangjának hallatán.
 – Úgy tűnik, nem vagyok túl jó a kamu kapcsolatokban.
– Na ja, feltűnt.
Örültem a hangjában megbúvó szórakozottságnak.
– Szükségem van a segítségedre, Morgan.
– Ne kímélj!
Elmagyaráztam neki Pete és Evan pletykálkodását.
– Basszus, ezeknek nincs jobb dolguk? – fújtatott. Épp ugyanerre
gondoltam.
– Úgy tűnik, nincs.
– És miben segítsek neked, Csingiling?
– Te és én meghívást kaptunk egy jövő hétvégi csapatépítő
paintballbajnokságra. Ráérsz?
– Teszek róla, hogy ráérjek.
– Nagyszerű. Viszont előtte gyakorolnunk kellene.
– Gyakorolni?
– Szervezzünk egy kamu randit! Te és én gyakoroljuk, milyen… együtt
lenni. Teremtsük meg az intimitás illúzióját. – Éreztem, hogy lángol az
arcom, mégis kiböktem: – Talán a csókolózást is gyakorolhatnánk.
Hosszas hallgatás fogadott a vonal túlsó végéről.
– Rhys? – Uramatyám, meggondolta volna magát? Úgy érezte, hogy
áruba bocsátom őt? – Vagy nem! – tettem hozzá sietősen. – Ami neked
jobb.
A vonalból érkező dörgő kuncogás olyan bizsergést váltott ki a
testemben, amit kétségbeesetten próbáltam kizárni.
– Drágám, Fairchild jachtján már megbeszéltük ezt a szarságot.
Mikor fogsz végre hallgatni rám? Hisz szörnyen okos vagyok.
Elvigyorodtam.
– Így igaz. És hallgatnom kellett volna rád. Ez azt jelenti, hogy benne
vagy egy kamu randiban?
– Ráérsz holnap?
A mosolyom közel fájdalmassá szélesedett.
– Igen.
– Hétkor felveszlek.
 Kilenc

Rhys
– Mit csinálunk most? – Parker karja a derekam köré fonódott, karcsú,
erős combja az enyémet szorította. Olyan eszméletlen érzés volt, hogy egy
pillanatra elkalandoztam.
Ám ez sem tántorított el a válaszadásban. Képes voltam megosztani a
figyelmem.
– Édesem, ha nem tudod, rajtad már nem lehet segíteni.
Felnevetett, meglibbentve fényes hajtincsét, majd csontos ujjával a
bordám közé bökött.
– Hagyd ezt! És. Áruld. El.
Minden szó egy bökéssel ért véget. Heves kis tündérke. Végül megadtam
magam.
– Felmegyünk hozzám.
A válasza elillant a széllel, ahogy a lámpa zöldre váltott, és megindultam
az úton. Szorosabban fogott, de tudtam, hogy szereti a sebességet. Az ujjai
a hasizmomat masszírozták, amikor gyorsítottam, mintha érintéssel képes
lenne sürgetni, hogy növeljem az iramot. Tudtam, hogy nincs tisztában vele,
mit művel; Parker túlságosan önmérséklő és óvatos, amikor a
cselekedeteiről van szó. Épp ezért az apró érintései még inkább
megőrjítettek. Bepillantást adtak az igazi valójába, melyet mélyre temetett.
Színtiszta hevesség hasított a szerszámomba. A pokolba! A gondolataim
megállás nélkül a szex körül forogtak. Különösen, mivel „gyakorolnunk”
kell a csókolózást.
Gyakorolni. Legszívesebben nevettem volna a helyzet komikusságán. A
csókolózás az utolsó, amit gyakorolnom kell. Valaki pasijának adni ki
magam? Na, abban nem voltam jártas.
Beléptem az edzőterem raktárának hátsó részén található fedett
rakodóterületre, és leparkoltam. Parker egykor sima, rendezett lófarokba
fogott haja most borzasan állt, ahogy levette a sisakot. Látszólag észre sem
vette, hanem tátott szájjal nézte a zord, hideg helyet.
– Az edzőteremnél vagyunk?
– Itt lakom. – Az állammal a hátsó ajtó felé böktem, és elindultam felé.
– Te az edzőteremben élsz? – Követni kezdett, továbbra is kíváncsi,
ragyogó szemmel nézett körbe.
 Parker végtelen kíváncsisággal tekintett a dolgokra. Vajon milyen lenne
az ő szemén keresztül látni a világot?
Benyomva a gombot, mely bezárja a nagy hangárajtót, megráztam a
fejem, és a lifthez vezettem őt.
– Látnod kellene az arcodat, Csingiling. Nem a kanapén alszom, és az
öltözőben zuhanyzom. A lakásom az emeleten van.
Elpirult arccal húzta ki magát, és megvető pillantást vetett rám.
– Nem is feltételeztem… – Sóhajtva elharapta a mondatot, ajkai
megremegtek. – Na jó, talán eszembe jutott.
– Most megvagy! – Alig álltam meg, hogy meghúzzam a copfját. Az
biztosan feldühítené. Mi van ebben a lányban, ami miatt esetlen tiniként
viselkedem?
A lift egyenesen a lakásomba nyílt, és kinyújtottam a kezem, jelezve,
hogy ő lépjen be először. Egy pillanatig habozott, arcának pirossága nem
enyhült, majd óvatosan belépett, és lassan felfedezte a helyet.
A lakásom közel sem hasonlított a drága felújított lakásokhoz, amelyeket
milliókért árultak. Eredeti darab volt, régi és huzatos ipari fémablakokkal,
vakolatlan téglafalakkal és csövekkel – nem azért, mert egy lakberendező
klassznak találta az ilyesmit, hanem mert alapból így alakították ki. Nekem
nem számított; így is imádtam.
A hely magában őrizte a régi életem darabjait, dolgokat, melyeket nem
voltam képes eladni vagy elengedni. Néhány az életem fontos részét
képezte: a svéd fatüzelésű kályha, amit két verseny között szereztem, annyi
hőt adott, hogy nem kellett aggódnom a huzat és a téli hideg miatt; a
vajszínű bőrkanapé két fotellel, amelyeken a szabadidőmben pihentem;
anya étkezőgarnitúrája és számos csecsebecséje, amit megtartottam.
Parker tüzetesen megvizsgálta a dolgokat. Apró sarkainak kopogása
visszhangzott a csendben. A lakás hatalmas, az épület egész felső szintjét
elfoglalja. Leválasztottam egy hálószobát, fürdőszobát és egy személyes
edzőtermet, ám így is eltörpültek a fő élettérhez képest.
Megtorpant és felém fordult.
– Tökéletes.
Nem szabadna érdekelnie, hogy tetszik-e neki a lakásom. Nem érdekelt
mások véleménye. Ám valami mégis felengedett bennem a kijelentésétől.
Majd ismét bosszússá váltam.
Felmordulva a konyha felé indultam. Carlosszal közel egy egész
nyarunkba került, hogy rendbe rakjuk, de sikerrel vettük az akadályt. Alul
fekete szekrények, felül fekete – sokkal olcsóbb – polcok futottak. Két
héten át szitkozódtunk, próbálva rájönni, hogyan önthetnénk egy
használható pultot, ám végül összehoztuk. Az egyik pult göröngyös végére
pillantottam, és elfojtottam egy nevetést. Na jó, az egész betonozós
kísérletünk után a konyhaszigetre már vastag fapultot tettünk.
– Nekem ez jelenti az otthont. Régen egy bérlakásban éltem a kikötő
mellett. – Elegáns luxuslakás volt, eszméletlen kilátással. – Egyszerűbbnek
tűnt renoválni a lakást és beköltözni, amikor átvettem az edzőtermet. –
Inkább olcsóbb megoldás volt. Olcsóbb, mivel pénzre volt szükségem. –
Így nem kell ingáznom.
Úgy hadoválva, mint egy bolond, megálltam a hűtő előtt, és elővettem a
korábban vásárolt alapanyagokat. Ám ekkor beütött a felismerés, és
Parkerre pillantottam. Követett a konyhába, és a konyhasziget mellett állt,
nagy barna szemét rám szegezte.
Levette a kabátját, és az egyik bárszék támlájára terítette. Ennek ellenére
korántsem tűnt nyugodtnak.
– Neked megfelel a tejszínes carbonara? Talán valami… könnyebbet is
választhattam volna. Halat. Csirkét.
Fogalmam sem volt, mit szeret Parker.
– Ízletesen hangzik. Segíthetek? – Közelebb araszolt, láthatóan minden
mozdulatát megtervezte.
Épp, mint én.
Erősen kifújva a levegőt, a fejes saláta és a zöldségek után kutattam.
– Persze. Megcsinálod a salátát?
– Azt hiszem, menni fog.
Hát, ez… borzalmasan alakult. Még idegenekkel is könnyedebb
beszélgetésbe elegyedtem a liftben. Ahogy Parker és én kettesben
maradtunk, ahol senki sem zavarhat meg minket, olyan merevek lettünk,
mint két bot.
Elvigyorodtam a reakciónk abszurditásán, amit Parker azonnal kiszúrt.
Grimaszolt.
– Úgy viselkedünk, mint az idegenek, nem igaz?
– Aha.
– Senkit sem fogunk rászedni, ugye? – Aggodalom ködösítette el a
szemét.
– Kudarc? – Hamis elszörnyedéssel a szívemhez kaptam a kezem.
– Nem ismerem ezt a szót.
 A szemét forgatva megragadta a fejes salátát és a saláta hozzávalóit.
– Nagyszerű. Legalább az egyikünk remekel. – Mielőtt válaszolhattam
volna, körülnézett. – Hol tartod a késeket és a vágódeszkát?
Átadtam neki, amit kért, majd bekapcsoltam a tűzhelyet, és feltettem
melegedni a vizet. Parker már vágni kezdte a paradicsomot.
– Mivel kés van nálad – mondtam –, előre szólok, hogy meg foglak
érinteni.
Fanyar szórakozottsággal fújtatott, de mozdulatlanul állt.
– Okos ötlet volt figyelmeztetni.
– A leszúrás nem szerepel a ma esti teendőim listáján.
Lassan, mintha egy nyugtalan macskához közelítenék, Parkerhez
simultam, majd gyengéden a derekára simítottam a kezemet.
A gerincét szegélyező finom izmok megfeszültek és megremegtek.
Parker a vágódeszkára meredt.
– Miért ilyen… átható, amikor kettesben maradunk?
Az elsuttogott kérdés azonnal a szerszámomba talált. Ismét ki kellett
fújnom a levegőt.
– Mert valódinak tűnik.
Nem kellett volna ezt mondanom. Ferde mosollyal nézett a szemembe.
– Nézők előtt egyszerűbb színészkedni.
Továbbra is remegett a tenyerem alatt, mintha küzdene a vággyal, hogy
elhúzódjon. Rajta tartottam a kezem, hagyva, hogy érezze az érintésem
hevességét és súlyát.
– Minden színésznek jár egy próba. Most épp ezt csináljuk. Egy gyors,
gyakorlatias biccentéssel az avokádóért nyúlt.
– Színészkedtél valaha?
– Én? – Felnevettem a gondolat abszurditásán. – Nem. Várjunk csak…
visszavonom. Valamilyen szinten az ökölvívásban is jelen van a
színészkedés. A tömeg lelkesítése, a promóciós szarság. Az ellenfeled
megtörése.
– Úgy érted, amikor egymás arcába másztok, és szörnyű dolgokat vágtok
egymáshoz? – Úgy tűnt, jól szórakozik.
– Folyamatosan elfelejtem, hogy sosem láttál harcolni. – Az egómat nem
érte egykönnyen törés, de játszi könnyedséggel tudott odaszúrni nekem. –
Igen, édesem, erre utaltam. Viszont – tettem hozzá – gyűlöltem az egészet.
Mindig megnevettetett, amikor az ellenfél az arcomba mászott, és
összevissza hadovált. Fogd be, és harcolj, ember!
 A szeme sarkába ráncok gyűltek.
– Épp ezt gondolom, amikor meglátom azokat a jeleneteket. – Mert
Parker éppannyira utálja a süketelést, mint én. A szavai erről árulkodtak. A
mosolya ravasszá vált. – Egyébként, láttalak harcolni. Megnéztem egy
YouTube-videót.
Meglepettség nyaldosott odalent.
– Ó, valóban?
Az orrát ráncolta, amikor kétségkívül zavarba jött a vallomásától.
– Igazán… érdekfeszítő volt.
– Érdekfeszítő? – kuncogtam, ám belül éppannyira kényelmetlenül
éreztem magam, mint Parker. Mi a fenére utalt ezzel? Lelombozónak
találta? Vagy izgatónak?
Az ujjbegye a ruhaujjam szélét érintette, ahol a bőrömmel találkozott.
Érintését egészen a golyóimig éreztem.
– Heves voltál, hajthatatlan. Ahogy bekaptad azokat az ütéseket, és mégis
talpon maradtál. – Elakadt a lélegzete. – Nem tudom, hogyan csináltad.
Elmondhattam volna neki, de olyan gyengéden és nyíltan állt mellettem,
a szemében csodálathoz hasonló érzelmek táncoltak. Nem tudtam, hova
tegyem a dolgot. Habár nem számított, mert egyre több dologra lettem
figyelmes: a füstös és rózsás illatára, hogy a közelségünkből adódóan a
csupasz karunk egymást érintette.
Meleg bőrének érintésétől felállt a szőr a karomon. Ki kellett szakadnom
a bűvköréből. Így megköszörültem a torkom, és pimasz hangot ütöttem
meg.
– Ahogy mondtam: az egész egy színjáték.
Egy széles, hamis vigyorral lebuktam, és sietősen megpusziltam az arcát.
A lány összerezzent, ajkai szétnyíltak.
Elfordultam, nehogy adjak neki még egyet.
– Ideje elkészítenünk a vacsorát.
– Egész éjjel ezt fogod csinálni? – kérdezte egy perc múlva. Egész
éjjel… Jézusom, csak helytelen képek villantak a fejembe.
– Micsodát? Megcsókolni és megérinteni téged? – Hátrapillantottam a
vállam fölött, ő épp a pultnak dőlt, elkészült a salátával, tekintetét ismét rám
szegezte.
– Igen, azt.
Milyen kimért! Szűk, sötét nadrágot viselt, a nyakáig gombolt ujjatlan
blúzzal. Csupasz karján kívül nem mutatott többet. Mielőtt megismertem
Parkert, fogalmam sem volt, milyen csábító tud lenni. Elterelte a
figyelmemet, legszívesebben lefejtettem volna róla a nadrágját, hogy
lássam…
Megköszörültem a torkom.
– Nem ezért vagyunk itt? Hogy hozzászokj az érintésemhez.
Elmélkedő pillantás futott át finom vonásain, majd gyors, precíz
biccentéssel elszakadt a pulttól. Elszántság sugárzott apró testéből, ahogy
közelített, és hirtelen az az őrült ötletem támadt, hogy meghátrálva
elrohanok.
Nevetséges.
Olyan harminc centivel lehetek magasabb nála. Ex-profi ökölvívó
volnék. Nincs okom kényelmetlenül érezni magam.
Csakhogy amikor megérintette az alhasamat… Majdnem felsikoltottam.
Nem húzódott el, hanem lágyan megsimított. Szent ég, mire készül? Meg
akar ölni?
– Nekem is hozzá kell szoknom, hogy megérintelek.
– Aha.
Érints meg lejjebb, kislány! Bármit megteszek, amit kérsz.
Ismét megköszörültem a torkom, de egy szót sem tudtam kinyögni. A
serpenyőben sistergő carbonárát leszámítva a szoba teljesen elcsendesedett.
Meleg keze erősebben nyomódott a hasamba, az ujjbegyei átsiklottak az
ingemen. Uram irgalmazz, a lágy felfedezőútjától majdnem
összecsuklottam.
Végtelen barna tekintetét rám szegezte.
– Zavar téged?
Hirtelen milyen meleg lett itt! Élesen beszívtam a levegőt.
– Dehogy, édes. Miért zavarna? Rózsaszín ajkát ravasz mosolyra húzta.
– Elpirultál.
– Nem pirultam el. Nem szokásom. – Helytelenítő pillantást küldtem
felé. – Épp főzök. Meleg van idebent.
– Hmm… – Nem szakította el a pillantását. – Parányit felhevültnek tűnsz.
A rohadt életbe, szedd össze magad, Morgan!
Visszafordultam a tűzhelyhez, és a keze lecsúszott rólam.
– Nem akarom, hogy megégjen a carbonara. – Vagy hogy a szerszámom
átszakítsa a nadrágomat. – Ideadod azt a tányért?
Azzal, hogy lefoglaltam, távol maradt tőlem. Úgy tett, ahogy kértem, és
elvégeztem az utolsó simításokat a tésztaételen. Csendben várt, amíg
befejeztem.
– Szeretnél kint enni? – Az épület déli oldalán fekvő terasz felé
biccentettem. A melegebb hónapokban az volt a kedvenc részem az
épületből. Elég nagy volt ahhoz, hogy elférjen rajta egy L alakú kültéri
kanapé és egy húszszemélyes asztal, míg a szegélyeket cserepes fákkal és
növényekkel díszítettem. Carlos segített egy pergola megépítésében, amit
mostanra befutott a lilaakác. – Szép esténk van, és begyújthatjuk a
tűzhelyet.
Parker vetett rá egy pillantást, és felvillanyozódott.
– Ó, igen!
Nem lenne szabad félreérthető dolgokat belelátnom minden szavába.
Nem egészséges.

***
– Amikor először beléptem a ringbe, kiütöttek.
Parker sötét szemöldöke felszaladt.
– Ne!
– A seggemen landoltam.
Megvacsoráztunk, a beszélgetés könnyedebbé vált, amint túljutottunk a
kezdeti kínunkon. Nem folytattunk mélyenszántó beszélgetést, csupán
hasznos információkat osztottunk meg egymással: kedvenc film, étel, ital,
kaja, amit gyűlölünk – mindazokat, amelyeket tudnunk kell, ha hosszabb
ideje együtt vagyunk.
Nem ért különös meglepetés, azon kívül, hogy Parker kedvenc filmje A
keresztapa II. Valami könnyedebbre számítottam világmegváltó üzenettel.
De szerette a drámaiságát, a burkolt jelentését – az ő szavaival élve.
Hasonló döbbenettel fogadta, hogy az én kedvencem a franchise első
filmje, A keresztapa. Hasonló gondolatmeneten haladtunk, viszont nekem
az első a kedvencem, ahol láthatjuk, Michael hogyan adja meg magát a
családnak.
Ekkor a kültéri kanapén ültünk, a tűzhely pislákolt, és elég hőt biztosított
ahhoz, hogy melegen tartson minket.
Parker a kezén nyugtatta a fejét, és szélesen mosolygott.
– Szóval, a nagy Rhys Morgant kiütötték. Ki csinálta? A jelenlegi
bajnok?
Hát ez aranyos volt tőle.
 – Nem. Edzésen történt. Zöldfülű voltam, dagadtam a dühtől, és
bizonyítani akartam. – Felkacagtam. – Apa volt a bűnös.
A szája elkerekedett a döbbenettől.
– Apukád megütött téged?
– Muszáj volt neki. Ő volt az edzőm. – A veszteség fájdalma a szívembe
hasított. – Mellesleg egy fontos leckét tanított nekem.
„Legközelebb légy résen.” – Döbbent hallgatására vállat vontam. –
Értékes lecke volt. Nem is ütöttek ki többé.
Copfjának fényes tincsei imbolyogtak, ahogy a fejét rázta.
– Az ökölvívók egész másfajta népség.
Őszinte csodálattal beszélt. Szinte láttam magam előtt, ahogy rám is
csodálattal néz.
Ám ez csak puszta vágyálom volt részemről.
– Igen, így van. – Nem tudtam megállni, hogy közelebb húzódjak. Egész
este egymást fogdostuk. Nem érzékien. Csupán szimpla érintésekkel.
Kezeket simító ujjak, az alkar röpke cirógatása és egy sebesen megszorított
váll.
Eleinte úgy csináltuk, mintha kötelező volna, összehangoltan próbáltunk
emlékezni. Ahogy telt az idő, egyszerűvé, természetessé vált. És bár ezek az
érintések teljesen ártatlanok voltak, nem többek, mint amit egy
középiskolástól vár az ember, őrülten szexi volt.
Parkert megérinteni, tudva, hogy ennél nem megyünk tovább, olyannyira
lázba hozott, hogy a legkisebb mozdulatra is felfigyeltem. A lány beszívta a
levegőt, én pedig vártam, hogy kifújja.
A tűzből és a lakás ablakaiból érkező fény arany- és narancsszínűre
festette a bőrét, kiemelve arcának édes ívét, alsó ajkának enyhe
csücsörödését. Tetszett ez a laza és nyugodt énje, úgy nézett rám, mintha
őszintén meg akarna ismerni.
Az ujjbegyemmel megérintettem egy hajtincsét.
– Árulj el valamit!
– Hmm? – Bágyadtsága megmaradt, fejét a kezén nyugtatta.
– Valóban sztriptíztáncost akarsz fogadni, vagy csak meg akarod
valósítani egy szexuális fantáziádat?
Tudnom kellett, mi a fenéről szólt az üzenete.
Parker szeme elkerekedett, majd felocsúdva elnevette magát. Imádom,
ahogy nevet – könnyedén és gondtalanul, az arca gömbölyűvé válik, míg a
szeme sarkában mély ráncok jelennek meg.
 – Teljesen megfeledkeztem róla, hogy üzentem neked erről. – Keze
lágyan landolt a combomon. Kételkedtem, hogy tisztában van vele, mit
csinál. De én tisztában voltam. Nagyon is. Felmosolygott rám. – A húgom
férjhez megy, és én felelek a lánybúcsúért.
– Ahova természetesen sztriptíztáncosok is kellenek. – A gondolatra,
hogy Parker és a gazdag barátnői kidolgozott, olajozott testű, tangában
vonagló srácok után visonganak, elvigyorodtam. Egy részem nem tudta
elképzelni, hogy ennyire felengedjen, de látni akartam, ahogy megtörténik –
lehetőleg először velem.
Határozottan elnyomtam a buja gondolataimat, hogy levetkőzöm Parker
előtt. De nem tudtam megállni, hogy bámuljam őt. A lámpafüzér alatt a
lány nem volt más, mint árnyak, idomok és csillogó szemek halmaza.
– Őszintén szólva, anya biztosan belehal a szégyenbe, ha összehozzuk a
dolgot. Ami kétségkívül ösztönzi a húgomat. – Ismét felnevetett, és a hang
egyenesen mellkason ütött.
– Gyönyörű vagy, amikor nevetsz. – A szavak rekedtes sietséggel
szaladtak ki belőlem. Nem lett volna szabad kimondanom őket. Ő azonban
elhallgatott, s csak bámult, ajkai szétváltak, mintha örömöt okoztam volna
neki, és nem tudtam bánni az elhangzottakat.
Minden lelassult, és a feszültség tapinthatóvá vált. A testemet elöntötte a
vágy. Olyan elbűvölő volt! Meg akartam érinteni a mosolyát, végigsimítani
aranyló bőrét.
Tekintete a számra siklott, és a hasizmom megfeszült.
Lélegzetvisszafojtva beszélt.
– Azt hiszem, csókolóznunk kellene.
Istenem, igen! Csókolj meg! Hadd csókoljalak meg! Hadd
tanulmányozzam az ajkad minden édes centijét! Hadd csókoljalak, míg fáj
elszakadni!
A szavak majdhogynem elhagyták a számat, amikor a szenvedély
ködében úszó agyam kitisztult, és a kicsi, körültekintő, józan részem
berántotta a féket.
Megcsókolni őt? Francba! A büdös francba! Nem tudom megcsókolni ezt
a lányt. Nem így, amikor annyira beindultam, hogy úgy rontanék rá, mint
aki kiéhezett.
Látva, hogy lefagytam, mint riadt őz a reflektorfényben, Parker
elkomorodott.
 – Vagyis… mármint, azt hittem, kellene… – Nem volt szükségem
erősebb fényre, hogy tudjam, elpirult.
– Hé! – Kinyújtottam a kezem, hogy megsimítsam az arcát, de megálltam
félúton, a kezem ott lebegett, rontva a helyzeten. Az ujjaim ökölbe
szorultak, és leejtettem a combomra. – Igazad van. Kellene. Fogunk is.
Elvileg.
Basszus! Ismét izzadni kezdtem.
Élesen beszívta a levegőt, megfeszült, és a tekintete élessé vált.
– Essünk túl rajta!
Nem ez volt a leghízelgőbb kijelentése. Ami szerencsés. Hisz ez volt a
feladatom. A feladatom. Ezt a tényt ismételgettem, ahogy közelebb
húzódtam, a válla köré fontam a karomat, hogy magamhoz húzzam őt.
Később szétröhögöm magam a bénaságomon. Nem ilyen srác vagyok, aki
kiakad egy szimpla csók miatt. Ami ráadásul megjátszott is.
De Parkernek igaza volt; az egyedüllét sokkal áthatóbb.
Parker a mellkasomhoz nyomta a kezét – hogy megtámaszkodjon vagy
lefogjon, ezt nem tudtam. Az agyam megkavarodott, úgy forgott, mintha
erős ütés érte volna a vállamat.
Atyám, milyen apró! Gyöngéd. Törékeny. A feje tökéletesen illeszkedett
a tenyerembe.
Egy pillanatra nem tudtam, mit tehetnék. Egyetlen rossz mozdulat, és
összezúzom őt. Harcosnak képeztek. A brutális erő a fegyverem. Ám jelen
esetben nem vált előnyömre. Ügyefogyott fajankónak éreztem magam.
Parker felsóhajtott, miközben tekintete az arcomat fürkészte.
Egyértelműen arra várt, hogy én tegyem meg az első lépést.
Menni fog! Menni fog! Nem nagy ügy! Csak egy csók. Rengetegszer
csináltam már. Menni fog a közömbösség.
Egyszerre mozdultunk, Parker az enyémhez közelítette az arcát,
miközben én lehajtottam a fejem. Az ajkaink a leglágyabb csókban
találkoztak, amit valaha megéltem. Éreztem az ajkának puhaságát,
megízleltem a leheletnyi fehérbort, amit korábban ivott. A csókjának
édessége – olyan szégyenlős, mégis kíváncsi – egyenesen a mellkasomba
talált, és megszorított.
Esküszöm, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj.
Csakhogy elhúzódott tőlem, a koncentráció barázdákat vájt a szemöldöke
közé.
– Megvolnánk – mondta.
 Megvolnánk?
Az ajkam lüktetett. A száját bámultam, és többet akartam. Újra őt
akartam. Most azonnal.
A bódultságomban hallottam, ahogy azon a fontoskodó sznob kisasszony
hangján beszél.
– Még egy dolgot lehúzhatunk a listáról.
Pislogtam, próbáltam összpontosítani. Azonban nehezemre esett; az ajka
elterelte a figyelmemet.
– Tessék?
Rózsaszín ajkát összeszorította.
– Tűrhető volt, nem igaz?
A mellkasomból nevetés tört fel. Tűrhető? Közel sem. Felocsúdtam az
ostoba kéjködből, ami elborította az agyamat. Csak bámult rám, elégedetten
önmagával. Jogosan tette; egyetlen apró csókjával majdnem kikészített.
A fenébe! Össze kell szednem magam!
A szerepemre kell koncentrálnom. Újra érezni akartam az ajkát.
De még mennyire!
– Nem.
Az orrát ráncolta, miközben összehúzta a szemét.
– Nem? Mi az, hogy nem? Hisz csókolóztunk, nem? Elmosolyodtam a
folyamatos kérdésein. Mintha azt akarta volna, hogy vitába szálljak vele. És
én örömmel álltam a rendelkezésére.
– Ez nem csók volt, édesem. Arcát elöntötte a vörösség.
– Dehogynem.
– Inkább egy szájrapuszi volt. Alig éreztem. – Gúnyos kételkedéssel
meredtem rá. – Így csókolod meg a pasijaidat? Mert, ha igen… –
Elharaptam a mondatot, szomorúan rázva a fejemet.
Parker felmordult.
– Figyelj csak! A férfiak, akikkel csókolóztam, teljes mértékben
elégedettek voltak.
Kétség sem fért hozzá. De nem akartam kimutatni.
– Ne csak a szád járjon, Csingiling!
Felcsillant a szeme – vagy talán a tűz lehetett. Nem számított, ekkorra
fortyogott a dühtől.
– Te beképzelt… – Egy újabb morgással értem nyúlt, közelebb húzva a
fejemet.
 Szentséges ég, azonnal munkához látott, mohó nyelvének egyetlen
döfésével kinyitotta a szám, ajkai csipkedtek és simogattak. Úgy rontott
rám, mintha ki lenne éhezve. A perzselő hév futótűzként tombolt bennem.
Egy nyögéssel megadtam magam, úgy csókoltam, ahogy vágytam,
oldalra döntöttem a fejem, hogy közelebb kerüljek, hevesebb legyek.
Megnyaltam bortól édes ajkát, teljesen beleveszve Parkerbe. Ajkaink
szétváltak, majd újra és újra összetapadtak, minden alkalommal egyre
hevesebben, egyre mohóbban.
Parker keze a hajamba siklott, elég erősen megragadva a végeket ahhoz,
hogy fájjon. Én durvábban akartam. Amikor ívben megfeszült, a
mellkasomhoz nyomva feszes melleit, felkaptam őt, és az ölembe ültettem.
Hevessé vált, úgy nyöszörgött, mint aki sírásban tör ki, ha nem kerülhet
közelebb. Megőrjített azzal, ahogy beszívta a számat, nyelvével az enyémet
simította.
A tenyeremben tartva a fejét, hagytam, hogy megkapja, amit akar. A
fenébe is, bármit megadtam volna neki. A csókunk egyre hanyagabbá,
durvábbá vált. Parker a csípőjét mozgatta a kemény farkam fölött, és én
voltam az, aki felnyögött.
– Ó, igen! – ziháltam az ajkába. – Ne hagyd abba!
Amint kimondtam ezeket a szavakat, lefagyott. És tudtam, hogy
megtörtem a varázst. Basszus! Ne, ne, ne! Ne hagyd abba! Ám ekkorra
meghátrált, a szeme elkerekedett a döbbenettől és a rémülettől.
Kinyitottam a szám, próbáltam kibökni valamit, ami maradásra bírná, de
úgy pattant fel az ölemből, mintha perzselne. Amikor jó néhány lépésre
került tőlem, csak finoman lihegve bámult rám.
Igyekeztem nem a blúza alatt remegő mellére nézni. Olyan jó érzés volt,
amikor hozzám nyomta! A csend büntetésnek tűnt. Mit mondhatnék?
Fogalmam sem volt. Teljesen padlóra küldött.
Parker ezúttal is összeszedettebbnek bizonyult.
– Sajnálom. – Megnyalta duzzadt ajkait. – Én… ööö… még sosem
csináltam ilyet. Csak megjátszottam. Jól csináltam?
Csak. Megjátszotta.
Hát persze. Hisz pontosan erről volt szó. Esdeklő szemmel nézett rám, és
tudtam, hogy megnyugvásra van szüksége. Nem kell neki a valóság; a
hazugságra vágyik.
Végigsimítottam a számat, próbálva ledörzsölni az általa hagyott
érzéseket. Atyám, még a kezem is remegett.
 – Igen. – Megköszörültem a torkom. – Minden rendben.
Parker mellkasa megereszkedett a megkönnyebbüléstől. Én a szokásos
gúnyos mosolyommal jutalmaztam, tudatva vele, hogy visszatértünk a régi
kerékvágásba. Csakhogy a fejemben tisztán szólt az igazság. Egyáltalán
nem voltunk rendben.
 Tíz

Parker
– Oké, mindenki elégedett a csapatokkal? – kérdezte Jackson, végignézve
a csapatokon, amelyeket véletlenszerűen generált a telefonján.
Rhys mellett álltam, és kizártam a vigyort, amit Bizarr Pete küldött
felém. Ellentétes csapatokba kerültünk, vele volt Jackson. És Pletykás
Evan. Illetve Pete volt az egyetlen, aki saját paintballpuskát hozott magával.
– Sokkal erősebb, mint a fegyver, amit adnak – magyarázta pöffeszkedve,
amikor Evan rákérdezett.
– Biztos kompenzálni akar valamit, mi? – Rhys rám kacsintott, és én
majdnem megfulladtam a visszafojtott nevetéstől.
Most pedig készen álltunk a játszmára. Tíz munkatársam jött el a
partnerével a paintballozásra. A terület negyvenperces autóútra volt
Bostontól nyugatra, és enyhén szólva is a legkínosabb negyven perc volt az
életemből. Béreltem egy elektromos autót, hogy eljussunk Rhysszel
paintballozni, és a kis drágaság olyan csendes volt, hogy fokozta a közém
és a kamu pasim közé telepedett csendet.
Így fecsegésbe kezdtem. Egész úton hablatyoltam, hogy eltereljem a
figyelmem Rhys csókjának, az engem simító kezének emlékéről és a
testemhez simuló erős testének édes érzéséről.
A kamu randinkon elcsattanó csók közben elvesztettük a fejünket. És
még óvatosan fogalmaztam.
Már a puszta emlékétől begörbültek a lábujjaim a cipőmben.
Rhys felajánlotta, hogy hazavisz, miután úgy tettünk, mintha a csókunk
nem a leghevesebb, legőrületesebb és a legjobb csók volna az életemben.
Elfogott a bűntudat.
Talán én fergetegesnek éltem meg, de emlékeztetnem kellett magam,
hogy Rhysnek nagy valószínűséggel semmit sem jelentett. Bizonyára millió
csókja volt, ami hasonló fizikai hatást váltott ki. Szenvedélyes csók volt.
Voltak ám jobb romantikus csókjaim. Tényleg.
Ahogy küszködve próbáltam emlékezni egy konkrét esetre, pokoli
érzéssel töltött el.
Az egyetlen lehetőségem az volt, hogy elfelejtem az éjszakát Rhys klassz
lakásán, vagy belehalok az önostorozásba.
– Csináljuk! – Jackson energiától duzzadva vigyorgott ránk.
 A menyasszonya, Camille mellett állt, valahogy még harci öltözékben is
elbűvölően festett. Jacksonnal rendkívül komolyan vették a megfelelő
öltözéket. Mindketten világos khaki pólót viseltek a hozzáillő terepszínű
inggel és nadrággal, Camille pedig csomót kötött a pólójára a derekánál.
Pete-et kivéve, aki nemcsak terepszínbe öltözött, hanem mellvédőt is
viselt, míg mi kényelmes zöld vagy khaki ruhát vettünk fel, ami segít
beolvadni az erdőbe. Amikor megérkeztünk Rhysszel, átöltöztünk a
paintballöltözetünkbe, hogy hazafelé ne festékezzük össze a bérelt autóm
ülését.
Stuart kollégám tanácsára rétegesen öltöztem. A szép idő ellenére
jóganadrágot viseltem a bő oldalzsebes nadrágom alatt, és hosszú ujjú felsőt
az ingem alatt.
Rhys egy hosszú ujjú felsőben és egy oldalzsebes nadrágban hagyta el az
öltözőt; a felsője bicepszén minden mozdulattal megfeszült. Úgy állt a
kollégáim között, mint a rajongókkal körülvett Thor egy képregény-
találkozón.
Az én csapatomba Rhys került, mellé a kollégáim, Stuart, Michael,
Xander és Ben, illetve az ő partnereik, David, Freda, Laura és Ben haverja,
Nick, mivel a terhes felesége nem tudott részt venni. A kollégáim és a
partnereik nem is lehettek volna boldogabbak, hogy egy csapatba sorolták
őket Rhysszel.
Nehéz volt megállni, hogy a szememet forgassam.
– Walkie-talkie-k. – Jackson átadott egy táskát, míg egy másikat magánál
tartott. – Hogy kommunikálni tudjatok a csapattársaitokkal. És a zászlótok.
– Ben az élénkpiros zászlót vette el a főnökünktől; Jackson egy élénksárgát
fogott. – Aki elsőként szerzi meg a másik csapat zászlóját, az nyer.
Szétválunk. A sárga csapat keletnek megy, míg a piros nyugatnak.
Mindketten kiválasztjuk a csapatvezetőt és a zászló helyét. – Pimaszul
vigyorgott. – Győzzön a jobbik!
– Így van! – kiáltotta a sárga csapat, majd könnyed csipkelődésbe
kezdtek, amire a csapattársaimnak is volt egy-két szava. Rhys és én
csendben maradtunk, habár ő szórakozottan vigyorgott, hallgatva azt, ami
neki szelíd heccelődésnek tűnhetett ahhoz képest, amit a ringben kapott az
ellenfeleitől.
– Menjünk! – adta ki az utasítást Rhys, amikor a sárga csapat távozott.
Követtük őt, és elindultunk az erdőn át a létesítmény nyugati oldalára. A
paintballmaszk és napellenző kissé kényelmetlen volt, és a fegyvert idegen
tárgyként tartottam a kezemben.
– Legyen Rhys a csapatkapitány – mondta Stuart, amikor megálltunk. –
Bármi ellenvetés?
Xander felkacagott.
– Az égvilágon semmi.
Rhys úgy vállalta magára a szerepet, mintha előre el lett volna döntve.
– Walkie-talkie-k. – Elvette tőlem a táskát, és mindegyikünknek adott
egyet. – Mindenki tudja, hogyan kell használni?
Egyszerre bólogattunk.
A kamu pasim hirtelen szemöldökráncolásba kezdett.
– Ezek ugye eltérő frekvencián vannak, mint a sárga csapaté? Rendkívül
komolyan vette, és beleélte magát.
Kicsit sem volt szexi. Oké, talán enyhén izgató.
– Igen, Jackson tisztességesen játszik. Rhys harciasan bólintott.
– Ben, Nick, rejtsétek el a zászlót, és foglaljátok el a legközelebbi
védelmi pozíciót!
Ó, talán több volt, mint enyhén izgató.
– Aztán bemondjátok a helyét Xandernek és Laurának, akik másodlagos
pozíciót vesznek fel első védelmi vonalként. – Ezután Michaelhöz,
Fredához, Stuarthoz és Davidhez fordult. – Ti lesztek a támadósor. A cél az,
hogy minél több játékost eltávolítsatok, miközben a zászlót keresitek.
Parker és én leszünk a harmadik támadócsapat. Miénk a terület keleti,
nyugati és középső része. Ha megtaláljátok a zászlót, erősítést kértek a
másik csapattól. Jól hangzik?
Eddig sem fáztam a több réteg ruha alatt, ám most fülledtté vált a
hangulat.
Szervezett, felelősségteljes nőként rendkívül csodáltam ezt a
tulajdonságot egy férfiban.
– Fájni fog? – húzta össze a szemöldökét Freda az alsó ajkába harapva.
Őszinte félelem csillogott a szemében, és elgondolkodtatott, miért jött el, ha
így be van rezelve a játéktól.
Én azért vettem részt, mert nem volt más választásom.
Rhys Fredát méregette, majd Laurához és Xanderhez fordult.
– Mit szólnátok ahhoz, ha védő helyett támadók lennétek?
– Benne vagyok. – Laura pimasz mosollyal megrántotta a vállát. Magas
lány sportos alkattal és természetes energiával, ami elárulta volna, hogy
kedveli a kültéri tevékenységeket, ha Xander nem teszi meg előtte. A
barátja helyeslőn bólintott.
– Michael és Freda, ti lesztek az első védelmi vonal. Így megfelel?
Bólogattak, habár Freda továbbra is nyugtalannak tűnt. Michael átvetette
a karját a lány vállán, és magához húzta őt.
– Menni fog, szépségem!
Hálásan elmosolyodott, és mintha ellazult volna.
– Ben, Nick, rejtsétek el a zászlót! – utasította Rhys.
A srácok megindultak, és én nemsokára harckészültségben siettem Rhys
mellett.
– Tipikus, hogy melletted kötöttem ki a támadó oldalon, Morgan –
suttogtam.
Szúrós pillantást vetett rám a válla fölött.
– A védelembe is tehettelek volna Fredával, ha félsz, Csingiling.
– Nem félek. – Hatalmas szemmel kémleltem a fákat. – De puszta
kíváncsiságból… fájni fog?
– Kicsit csíp. – Rhys rám vigyorgott. – Ne aggódj, Csing, megvédelek.
Ekkor ébredtem rá, hogy nem is aggódtam. Száz százalékig elhittem,
hogy Rhys szétrúgná mindenki seggét, miközben engem fedez. Hirtelen
élénk képek töltötték be az agyamat, és elpirultam. Édes istenem, sosem lett
volna szabad csókolóznunk a lakásán.
– Egymillió dollárt is adnék, hogy megtudjam, mitől pirultál el, édesem.
Mogorván figyelve pimasz vigyorát, a paintballpuskámmal mutattam
felé.
– Te csak koncentrálj a győzelemre, Morgan, és ha teljesen véletlenül az
egész tárat Bizarr Pete-re üríted, nem fogok megharagudni érte.
A fejét csóválta, a szája szórakozottan görbült felfelé.
– Emlékeztess rá, hogy ne húzzak ujjat veled.
Egyik fától futottunk a másikig, mielőtt Rhys lefékezett. Felemelte az
öklét, ahogy a seregben szokás. Verdeső izgalom töltötte be a hasam,
amikor lekuporodott egy óriási fatörzs mögé, és jelzett, hogy bújjak mögé.
– Tisztás előttünk egy bunkerrel – suttogta. – A legkézenfekvőbb hely a
zászló elrejtésére, mert jól védhető.
– Jackson nem választaná a nyilvánvalót. Rhys bólogatott.
– Ennek ellenére legyünk óvatosak! Jó hely a mesterlövészeknek.
A walkie-talkie-nk recsegni kezdett, és Ben statikus hangja bemondta,
hova rejtette a zászlót. Sietősen kikapcsoltuk a kütyüt, és gúnyos pillantást
vetettem Rhysre.
– Ez a hátránya a walkie-talkie-nak.
Vigyorogva kikukucskált a fa mögül, a válla megfeszült. Nevetséges,
hogy mennyire feltüzelt a harciassága. Nem vagyok egy versengő típus,
azonban mindennél jobban le akartam törölni az önelégült vigyort Bizarr
Pete arcáról azzal, hogy nyerünk Rhysszel.
Néhány másodperc múlva Rhys rám nézett a válla fölött.
– Két ember által készített halom akadályt jelent a bunkerből történő
esetleges mesterlövész-tevékenység ellen, de a tisztás ellentétes oldalán
vannak. Észszerűbb, ha mi mindketten beveszünk egy akadályt, de ha
velem akarsz maradni, azt is megtehetjük.
Megfeszítettem a vállam.
– Tökéletesen alkalmas vagyok az egyéni küzdelemre. Az ajka
megrándult.
– De még mennyire, Csing! Enyém a nyugati rész. – Két ujjal intett.
– Tied a keleti. Háromra…
Habár az eszem tudta, hogy ez csak egy játék, a szívem hevesen vert,
amikor megindultam a fa mögül, és elszakadtam Rhystől. Másodpercekkel
azelőtt, hogy elértem volna az akadályt, pukkanás hangja ütötte meg a
fülem, és sárga festék fröccsent a lábam elé. Megemelkedett
adrenalinszinttel az akadály mögé rohantam, és a tisztáson át Rhysre
néztem. Hozzám hasonlóan mélyen a mesterséges halom mögé kuporodott
a tisztás felé eső részén.
– Kapcsold be a walkie-talkie-dat! – kiáltotta.
Ügyetlenkedve követtem az utasítását, hallgatva az akadályba csapódó
festéket a fejem mellett. A lövés szöge azt sugallta, hogy a támadóink nem
a bunkerben bújtak meg. Lehasalva a földre, bekapcsoltam a walkie-talkie-
t.
– Rhys, nem a bunkerben vannak. Vége.
– Tudom. Nem vettem észre a bunker mögötti faházat. Alattomos
gazemberek. Vége.
Megpróbálva nem nevetni a komolyságán, azt kérdeztem:
– Mit csináljunk?
– Szaladj a bunker felé, én majd fedezlek. Balra tarts, de ne menj be! A
külső fal pajzsként fog működni, és azt szeretném, ha bal szélső helyzetből
lőnél, hogy akadály nélkül eljuthassak a bunkerhez. Vége.
 A rettegésem ellenére éreztem, ahogy az izgalom végighasít rajtam,
tudva, hogy Rhys bízik a sikeremben.
– Vettem. Vége.
– Amikor tüzelni kezdek, te megindulsz. Vége.
– Igenis, uram. Vége.
– Épp koncentrálni próbálok, Csingiling. Hagyd az erotikát! Vége. A
tekintetünk találkozott a tisztás felett, és ahogy rám kacsintott, bemutattam
neki, ami megnevettette. Amikor a zsebébe csúsztatta a walkie-talkie-ját,
magam is így tettem, és próbaképpen kinéztem az akadály mögül, hogy
megtervezzem az útvonalamat a bunker bal oldala felé.
Tudomásul véve, hogy könnyebb lesz az akadály másik végéből
kirontani, hátrahúzódtam, és kisebb sikoltás szakadt ki belőlem, amikor
sárga festék fröccsent a kezem mellé. Fedezékbe vonulva, a másik oldal
közelében kuporogtam, és visszapillantottam Rhysre. Rajta kívül semmi
mást nem tudtam kivenni.
– Most! – kiáltotta, én pedig felemelt fejjel figyeltem, ahogy vörös
festékgolyók hasították át a levegőt a bunker mögötti faház felé tartva. Jól
álcázták. Vörös festék fröccsent a falakra, és hirtelen mozgás hallatszott,
miközben a fegyverek eltűntek az ablakból.
Tiszta volt a terep.
A furcsán remegő lábamra állva átvágtam a tisztáson a bunker felé,
mialatt Rhys kilőtt néhány festékgolyót, hogy visszatartsa a támadóinkat.
Amint bebújtam a bunker külső fala mögé, leállt.
Kikukucskáltam a fák közül, és villanásnyi mozgást szúrtam ki, amikor a
sárga csapat újabb támadásra készült. Esélyt sem adva nekik, céloztam és
lőttem.
A vörös festék nagy örömömre az ablakhoz közel ért célt. Hurrá! Nem
céloztam silányul.
Fojtott szitkozódás töltötte be a levegőt, én pedig ördögien kacagtam,
nagyobb örömöt lelve a festékgolyók tüzelésében, mint azt valaha is
gondoltam volna. Egy érintés a vállamon kizökkentett, és hátamat a bunker
falának nyomva megfordultam, ahol Rhys vigyorogva guggolt mellettem.
– Most már abbahagyhatod, Carlos Hathcock.
– Kedves tőled, hogy a történelem vitathatatlanul legnagyobb
mesterlövészéhez hasonlítasz, Morgan.
A szemöldöke felszaladt a napellenzője mögött.
– Értetted az utalást?
 A válasz mosolyom kétségkívül pimasz volt.
– Egy lexikon bújik meg az öreg kobakomban… – Rhys ujját az ajkamra
nyomva félbeszakított, és megfeszültem a közelségétől. Testes és fűszeres
illat áradt belőle, zöld szeme elbűvölő volt a napellenző mögött.
Valójában annyira rá fókuszáltam, hogy egy másodpercbe telt ráébredni,
okkal hallgattatott el.
– Lejönnek a faházból. Bunker! – Megragadta a karomat, és a kis bejárat
felé terelt. A bunker belsejében többnyire sötétség honolt, a fénycsóvákat
kivéve, amelyek a bejárat két oldalán lévő ablakokon áradtak be.
– Állj készenlétben!
Követtem az utasítását és a mozdulatait, a távolabbi ablakot elfoglalva
tükröztem, ahogy felszegett fegyverével elhelyezkedett a sarokban. Így
látótávolságon kívül került, míg tiszta rálátása volt.
Ahogy újabb adag adrenalin áradt szét bennem, a szívem felgyorsult.
Egy bakancs jelent meg a bunker sarkában, majd egy láb, amit egy test
követett…
Tüzelni kezdtem, vörös festék terítette be Evan mellkasát.
– A picsába!
Ördögien vigyorogtam. Megérdemelte azután, hogy kibeszélte a
magánéletemet Bizarr Pete-tel. Ilyen a karma.
Evan megfordult és letépte a maszkját. Csüggedten széttárta a kezét.
– Én kiestem.
– Hé, ne fedd fel a pozíciómat, te idióta – csattant fel egy női hang,
feltehetően a felesége, Annabelle, valahonnan a bunker mögül.
– Milyen szépen beszélsz a férjeddel!
– Mondtam, hogy a faházban kellett volna maradnunk!
Annyira belefeledkeztem a mulatságos vitájukba, hogy észre sem vettem
Rhys mozdulatait, miközben elhagyta a bunkert, amíg hirtelen fel nem
bukkant Evan mellett, és Annabelle hangja felé lőtt.
– Jézusom! – kiáltott Annabelle. – Ez fájt.
– Most már mindketten kiestetek – mondta Rhys kacarászva. –
Elárulnátok, merre van a zászló?
Evan grimaszolt.
– Csak mert kiestünk, még a csapatunk győzelmét akarjuk.
– Kit érdekel? – Annabelle jelent meg, maszkját levette. – Én megyek
vissza a bárba sörözni.
A lány alig sétált el, amikor Evan azt kiáltotta:
 – Bassza meg!
Visszafordítva a fejemet Rhys felé, láttam, hogy Evan a térdét
szorongatja.
– Ez szabályellenes. – Evan vörös arccal vicsorgott. – Mi a fenéért
kaptam?
Ráébredve, hogy Rhys ismét meglőtte, talpra ugrottam, készen arra, hogy
letoljam, amikor a dühös válasza megállított.
– Azért kaptad, mert szarházi módjára kibeszéltél engem és a barátnőmet
azzal a faszfejjel a bérszámfejtésről.
A döbbenettől a földbe gyökerezett a lábam, és habár bosszankodnom
kellett volna a keménykedésén és a szabálytalan lövésén, irányíthatatlan
izgalom járt át. Zoét leszámítva nem emlékszem, mikor állt ki mellettem
valaki.
Ha ez lehetséges, a kollégám még erősebben elpirult.
– Oké, elengedem a lövést, mert igazad van. Pete-nek nem kellett volna
mindenki előtt sarokba szorítania Parkert. Mindkettőnket lejáratott, és
kiforgatta a szavaimat. Sajnálom.
– Bocsánatkérés elfogadva.
Óvatosan biccentettek egymásnak, majd Evan követte a feleségét.
Szörnyen éreztem magam, amiért Rhys zavarba hozta a kollégámat,
csakhogy egy sötétebb oldalam élvezte a kamu pasim igazságszolgáltatását.
A bunkerből kilépve bennem akadtak a szavak, ahogy összetalálkozott a
tekintetünk.
Végül időm sem volt beszélni, mert egy sárga festékgolyó száguldott el a
fülem mellett.
Rhys megindult és leterített, a testével védett, miközben megfordult és
lőtt.
– Vissza a bunkerbe! – kiáltott.
Kizárva a fenekembe hasító fájdalmat, kicsúsztam alóla, és az ajtó felé
lendültem. Amikor nem hallottam őt magam mögött, megfordultam, és
kinéztem a tisztásra.
Rhys lövöldözve átfutott a mezőn, kikerülve a felé célzott lövedékeket a
faház közelében lévő fák közül. Úgy ugrott át a mesterséges akadály fölött,
mintha pihekönnyű lenne, majd ott harci pozíciót vett fel.
A bunker ablaka felé kúszva elhelyezkedtem, mint korábban, és
megláttam, hogy Bizarr Pete és a haverja, Alan kikukucskálnak a fák
mögül.
 A walkie-talkie-m recsegni kezdett.
– Ők lehetnek a második védelmi csapat. A zászló talán a rohadt
faházban van. Vége.
Mielőtt válaszolhattam volna, Xander hangja sistergett a vonalban.
– Mi a pozíciód? Vége.
– Körülbelül öt percre az indulási ponttól a sárga csapat területének
északnyugati részén. Egy tisztáson vagyunk, van itt egy bunker és egy
faház. Leszedtünk két sárgát, viszont maradt még kettő a bal oldalunkon.
Lopakodj mögéjük! Szedd le őket! Vége.
– Mi pedig leszedtünk egy csapatot. Indulunk – mondta Xander. – Vége.
Még három sárga csapatnak kellett lennie. Az egyikkel épp most néztünk
szembe, ami azt jelentette, hogy a másik kettő a területünkön keresi a
zászlót.
– A srácok kitalálták, hol rejtegetitek a zászlótokat! – kiáltotta Pete egy
fa mögül, Rhys helyzetétől körülbelül ötven méterre. – Jobb, ha feladjátok.
A walkie talkie-m recsegni kezdett.
– Az ott Pete? Vége.
Bosszúsan grimaszolva felemeltem a walkie talkie-m. A kamu randinkon
történt csók előtt elmeséltem Rhysnek, hogy Pete talán a családi hátterem
miatt gyűlölt ennyire. Rhys úgy gondolta Pete-ről, hogy… nos, a pöcsfej
jelzővel illette. Nem tévedett.
– Az ott Bizarr Pete. Vége.
Nem érkezett válasz. Ehelyett Rhys hirtelen kitört az akadály mögül, és
Pete felé száguldott, mint egy rövidtávfutó bajnok, és egy mély, rémisztő
ordítást hallatott.
Beszéd és szitkozódás keveréke érkezett a fák közül, de Rhys taktikája,
hogy ráijesszen Pete-re és a haverjára, Alanre, működni látszott.
Kidugtam a fejem az ablakon, hogy jobban lássak, és megpillantottam
Pete-et, aki épp kilépett a fák közül, döbbenten tátogva Rhysre, miközben
Alan a fegyverével ügyetlenkedett. Rhys hirtelen lefékezett, felszegte a
fegyverét, és tüzelni kezdett, amíg Pete-et és Alant be nem terítette a festék.
Pete lesokkolódott, míg Alan káromkodott a fájdalomtól.
Én annyira nevettem, hogy csorogtak a könnyek a szememből.
Rhys felemelte a fegyverét, és lazán Pete-hez sétált. Erősen megpaskolta
a felkarját, amitől Bizarr Pete összerezzent.
– Ugye nincs harag?
A kollégám lassan bólogatott.
 – Öhm… persze.
Visszahúztam a fegyveremet, és kisiettem a bunkerből, miközben Rhys
felém fordult. Vigyorogva a faház felé mutatott.
– Menj fel, nézd meg, hogy ott van-e a zászló.
Egy részem remélte, hogy nincs, és nézhetem, ahogy Rhys kommandós
módba kapcsolva levadássza a sárga csapatot. Ha pedig ott van, akkor az
vigasztal, hogy megleckéztette a két srácot az irodából, akik felzaklattak a
héten, olyan módon, ami nem befolyásolja az irodai kapcsolatomat velük.
Hisz ez mind egy csapatépítő program része volt.
Izgatottság fogott el, ahogy felsiettem a létrán át a padlóban lévő lyukon.
A sarokban pedig ott feküdt a sárga csapat zászlója.
Bemásztam a faházba, megragadtam azt, és lesiettem. Rhys mosolyogva
várt rám odalent. Kislányos örömujjongással ugrottam le a harmadik fokról,
és ő nevetve kapott el engem. Diadalittasan felemeltem a zászlót.
– Nyertünk!
A pillantásunk találkozott, és hirtelen kiszaladt a levegő a tüdőmből,
amikor szinte lehetetlen volt megállni, hogy megcsókoljam őt.
– Úgy néz ki, nincs ránk szükség. – Laura szórakozottsággal telt hangja
szétrebbentett minket.
Rhys lassan leeresztett a földre, míg én kerültem a tekintetét. Kevésbé
őszinte mosollyal, mint amivel Rhyst jutalmaztam, Xander, Laura, Stuart és
David felé fordultam a zászlóval.
– Rhys szétrúgta a seggüket! Stuart a kamu pasimra vigyorgott.
– Micsoda meglepetés!
Rhys vállat vont, miközben próbáltam elhitetni magammal, hogy nem
tartom pokoli szexinek Paintball Rhyst.
***
A tisztáson állva, ahol a paintballgyakorlatunk elkezdődött,
elvigyorodtam a festékkel borított kollégáim láttán. A sértetlen párosok
Rhys és én, Jackson és Camille, Xander és Laura, Stuart és David, illetve
Ben és Nick voltak.
Mindenki mást meglőttek.
Jackson a piros csapatra vigyorgott.
– Szép munka.
– Remek csapatvezetőnk volt. – Xander megveregette Rhys vállát.
 – Igen – kuncogott Jackson –, milyen meglepő, hogy az ex-profi
ökölvívó ellátta a bajunkat.
Rhys vállat vont, ajkát halvány mosolyra húzta. A szemem a srác szájára
tapadt, miközben Jackson hangja eltompult.
– Mindenki kész?
– Tessék? – kérdeztem, elszakítva a tekintetemet és a gondolataimat
Rhysről.
Jackson mindentudó pillantást küldött felém.
– Azt mondtam, hogy a csapatgyakorlat végeztével játsszunk egy kicsit.
A szívem kihagyott.
– Úgy érted… nincsenek szabályok. Csak…
– Végkimerülésig játszunk? Valami olyasmi. Három órára foglaltuk le a
kültéri pályát, és Rhys harminc perc alatt győzelemre vitte a piros csapatot.
Ne vesszen kárba a pénzünk! – Jackson felemelte a fegyverét. – Tíz
másodpercetek van, hogy elhúzzátok innen a mocskos, khaki, halszagú
pofátokat, mielőtt beterítem a nadrágotokat festékkel.
Nevetés járta át az erdőt a Reszkessetek, betörők utalása hallatán, amint a
fák takarásába siettünk. Ezúttal, tudva, hogy Rhys az ellenfelem, egyedül
indultam el.
Fájdalom hasított a vállamba, és felkiáltottam, ráébredve, hogy eltaláltak.
Megpördülve láttam, hogy Pete rám céloz a hülye felturbózott fegyverével,
szemében szándékosság bujkált. Amint ismét tüzelni készült, vörös festék
csapódott a napellenzőjének.
Majd teljesen beterítette.
Körülnézve kiszúrtam Rhyst, aki egy fa mögött állt, Pete-re célozva.
Felém fordította a fejét, és rám kacsintott.
Elvigyorodtam. Elöntött a hála. Majd meglőttem őt.
Rhys nyilvánvaló döbbenettel nézett le a mellkasára, amire nevetve
hátravetettem a fejem. Abbahagytam, amint felemelte a fejét, szemét
elszántan összehúzta.
Ó, édes istenem, mit műveltem?
Felkiáltva a félelemtől, megfordultam és átvágtam a fák között. Részben
a hátamba hasító lövedékekre számítottam, ám ehelyett sietős léptek zaját
hallottam.
A pokolba!
Erős kar fonódott a derekam köré, egy nehéz súly a legközelebbi fa felé
tolt engem. Az utolsó másodpercben azon kaptam magam, hogy
megfordulok, és Rhys karjában találom magam, miközben a fatörzsnek
ütköztünk. Nem vesztegette az idejét, amikor a fának nyomott, miközben
letépte a maszkját. Határozott forróság töltötte be gyönyörű zöld szemét,
ahogy megragadta a maszkom alját, és óvatosan levette azt.
– Mit csi…
A szavaimat félbeszakította a csókja.
Mély, gondos, átható csók volt, amitől begörbültek a lábujjaim a
cipőmben, és a körmeim a vállába vájtak. A teste mélyen az enyémhez
nyomódott, én pedig ösztönösen széttártam a lábamat, hogy befogadjam őt.
A csók hevében minden elhalványult. Nézni, hogy szétszedi őket – nem,
Rhys szétrúgta a seggüket – és megvéd engem, váratlan előjáték volt.
Nem egy tipikus romantikus csók volt. Sőt, hasonlított a lakásán történt
csókunkra – nedves, mohó, fullasztó, akaratos, szenvedélyes, szexi. És nem
akartam, hogy véget érjen.
Rhys morgása édesen dübörgött végig a torkomon, mielőtt grimaszolva
elszakadt tőlem.
– Basszus!
Ahogy átpillantott a válla fölött, egy másodpercbe telt, hogy kitörjek az
érzéki, kéjes ködből, és ráébredjek, hogy Jackson, Camille, Laura és Xander
bekerítettek minket. Amikor elvigyorodtak, rákvörössé váltam.
– Ez így túl könnyű – horkant fel Jackson, és hátralépve feltartotta a
fegyverét.
Őt, csakúgy, mint a többieket, festék borította. Rhys meghátrált.
Meggyőződve arról, hogy tetőtől talpig elvörösödtem, kerültem a többiek
tekintetét, miközben Rhys a többiekhez fordult. Ekkor négy festékfoltot
szúrtam ki a hátán. Felfogta az ütéseket, miközben csókolóztunk, és én
észre sem vettem.
Te jó ég!
– Eltaláltak – közöltem a nyilvánvalót idegességemben.
Rhys hátrapillantott rám a válla fölött, a szeme nevetéssel telt meg.
– Megérte, édesem.
– Igen, köszönjük a műsort – piszkálódott Xander.
Figyelmeztetően felszegtem a fegyverem, amire ő kuncogva célba vett.
Mindenki meglepetésére Rhys elém lépett, a kezét megadóan feltartotta.
– Mi lenne, ha hagynánk, hogy Parker sértetlenül távozzon innen?
– Nincs rá szükség. – Megkerültem őt, habár nem akartam újabb lövést
bekapni. Jobban fájt, mint egy csípés. – Bírom én.
 Válaszul Rhys lehúzta az ingem nyakrészét, felfedve a vállamat.
Hüvelykujja a bőrömet simította.
– Már így is csúnya sérülést szereztél, amikor Pete eltalált.
Bármilyen kedves is volt az aggodalma (és látszott rajta, hogy valóban
aggasztja a sérülésem), a kezére csúsztattam az enyémet, és visszahúztam
az ingem, hogy eltakarja a bőröm.
– Mindenkit meglőttek. Rhys a homlokát ráncolta.
– Csakhogy a többiek nem százötven centisek és negyvenkilósak.
– Inkább százhatvan centi és ötven kiló, de azért kösz. Mellesleg, tudok
gondoskodni magamról.
– Rendben. Hadd célozzanak!
A belső feminista énem elégedetten bólogatott.
Rhys azonban keresztbe fonta a karját a mellkasán, és a kollégáimat
bámulta.
– Persze, ha rólam lenne szó, nem akarnám kockáztatni az életem azzal,
hogy megsebzem egy ex-nehézsúlyú bajnok barátnőjét. De ez én vagyok.
Felmordulva figyeltem, ahogy a többiek sejtelmes pillantásokat váltanak
egymással, majd a főnököm lefújja a játékot.
Rhys ekkor rám nézett, pillantása tetőtől talpig végigpásztázta a testemet.
A tekintete egy pillanatra az ajkamon időzött.
– Miért? – fakadtam ki, a második szenvedélyes csókunkra utalva. Ő
vállat vont.
– Most már nem fogják megkérdőjelezni a kapcsolatunkat, Csingiling.
Elöntött a csalódottság a felismeréstől, hogy a csókja nem a találatomra
adott spontán reakció volt, hanem egy kitervelt mozdulat. A taktika része.
Emlékeztetnem kellett magamat, hogy Rhysnek szüksége van a pénzre,
amit fizetek neki.
Akkor és ott eldöntöttem, hogy a saját jólétem érdekében nem hagyom,
hogy Rhys Morgan szája ismét az enyém közelébe kerüljön.
A pályát Pete egyetlen sárga festékfoltjával a vállamon, illetve jó adag
elfojtott felháborodással és szexuális frusztrációval a bensőmben hagytam
el.
 Tizenegy

Rhys
Az öklöm a zsákba csapódott. Bal egyenes. Bal egyenes. Jobb egyenes.
Bal egyenes. Horog. Jobb egyenes. Bal egyenes.
Nyugalom telepedett a csontjaimra, habár éreztem a csapások erejét. Az
ütések nem különösen fájtak. Többé már nem. De határozottan éreztem
őket. A zsák csépelésétől a gondolataimba feledkeztem. Kitisztította őket.
Szükségem volt a tisztánlátásra. Hiszen egy hajszál választott el, hogy
elveszítsem önmagam Parkerrel. Szörnyen összezavart. Én nem szoktam
elveszíteni az irányítást. Soha. Az egész életemet azzal töltöttem, hogy
tökéletesítsem.
Kiválóan kézben tartottam a dolgokat.
Atyám, milyen édes íze volt! Az érintéséről nem is beszélve. Az ajkát
nemzeti kincsnek kellene nyilvánítani. Ördögien tökéletes. Amikor pedig a
feszes combját a derekam köré fonta…
A kesztyűm lecsúszott a bokszzsák szélén. A zsák erre visszacsapódott,
egyenesen a bordáim közé.
– Picsába! – Elborzadva önmagamtól, letéptem a kesztyűt, és
félrehajítottam azt.
– Elveszett a tehetséged? – Dean a terem távoli sarkában ücsörgött.
Megragadva a vizemet egy hosszasat kortyoltam, mielőtt válaszoltam.
– Szállj ringbe velem, és meglátod.
– Pimasz vagyok – mondta, meghátrálva a szobában –, nem hülye. Ez
megnevettetett.
Leraktam az üveget, majd fogtam egy törülközőt, és letöröltem az
izzadságot az arcomról.
– Mi az, öcsi? Máris unatkozol?
– De még mennyire! – Megvonta a vállát. – Te nem? Vagy szereted a
péntek estéidet üres edzőtermekben tölteni?
Deannek talán nem megy a profi ökölvívás, azonban gyakorlott
szájkaratés. A szememet a ragasztószalagra szegeztem, amit elkezdtem
letekerni az ujjaimról, kizárva az elhagyatott edzőtermet, aminek tömve
kellett volna lennie ezen az esős estén. Az igazság az, hogy gyakran zártam
korábban, mivel a tagok jelentős része nappal edzett.
 Sosem kezeltem jól a vereséget, ám ez a hely bűzlött tőle. Néha úgy
éreztem, engem is átjár, áporodott szagával követve engem, távol tartva
tőlem mindenkit.
Felhorkanva beledobtam a szalagot a kukába, és kinyújtóztattam az
ujjaimat. Az önsajnálat nem az én terepem, és átkozott legyek, ha
lesüllyedek arra a szintre.
– Nem szeretem – mondtam Deannek őszintén. – De itt ragadtam.
Te azonban nem.
Az öcsém ekkorra már megszabadult az öltönyétől, és egy farmert viselt
pólóval. Hála az égnek. Az itt lófráló öltönyös Dean látványa rendkívül
bosszantott; a srácnak egy irodában lenne a helye, ahol megváltoztathatja a
világot a hatalmas eszével. Olyannal kellene lógnia, mint Parker,
algoritmusokat készítve vagy mélyenszántó beszélgetéseket folytatva a
káoszelméletről.
Vajon hogyan alakult volna, ha Dean találkozik Parkerrel, ahogy
tervezték? Akkor is ragaszkodott volna az „üzleti kapcsolat” dologhoz?
Engem első látásra megvetett. Ellenben Deant ő vette fel.
Keserű szájízzel az automatához sétáltam. Egy sportital gurult le a
nyíláshoz a síri csendben, és tudtam, hogy Dean engem figyel, isten tudja,
mit gondolva közben.
– Miért tartod meg ezt a helyet? – kérdezte végül.
A komoly hangvétele, melyben nem volt nyoma akadékoskodásnak, vitt
rá, hogy újra előálljak az igazsággal.
– Nincs semmi másom.
Fájt kimondani. Fájt beismerni magamnak. De megszoktam a gyötrelmet.
Megfordultam, és ő szomorú szemmel bámult vissza rám.
– Megvolt mindened. – Az arcára lassan zavarodott kifejezés ült ki. – A
fenébe is, hisz olyan büszke voltam rád! A bátyám, a verhetetlen Rhys.
Apám, ez a kölyök! Sosem kell az öklét használnia, hogy letaglózzon
valakit. Elég, ha kinyitja a száját.
– Dean… – könyörögtem, de úgy tett, mint aki meg sem hallja.
– És mit nyertél vele? Ezt a szemétdombot? A hátsó fogaim
megcsikordultak.
– Ez a szemétdomb volt apa álma. Anya álma. Ez biztosította, hogy étel
kerüljön az asztalunkra, és kinevelte belőlem azt a harcost, amit állítólag
annyira bálványoztál.
Dean bólogatott, ám a szeme sem rebbent.
 – Így van. Most viszont? Rhys, széthullik körülötted. Eleget láttam a
könyvelésből ahhoz, hogy tudjam, olyan mélyre került, hogy csupán egy
csoda képes megmenteni.
Parker volt az a csoda. Vagyis az édes tündérke, aki egy lépéssel
közelebb visz hozzá.
Dean ingerülten felemelte a kezét.
– Ne meséld be, hogy boldoggá tesz ez a hely.
– Nem is – csattantam fel önkéntelenül. – Oké? Nem tesz boldoggá.
Jelenleg nem. De jobb is lehetne, Dean. – Körülnéztem, olyannak képzelve
a helyet, mint fénykorában. Sőt annál is jobbnak. – Megéri megmenteni.
Elhallgatott, és borús tekintettel fürkészte a szobát, annak minden
hibájával együtt. Nem tudtam, hogy szívesen emlékszik-e a régi időkre,
vagy máshogy emlékszik-e rá, mint én. Valószínűleg igen. Ez a hely a
második otthonomnak számított. Semmi más nem építette így a
személyiségem. Itt lettem harcos. A részemmé vált. És ha értéktelen,
mindez mit árul el rólam?
Dean pillantása találkozott az enyémmel, a tekintete nem kevésbé
zaklatott.
– Ha harcolnál, elég pénzt keresnél, hogy rendbe hozd. Egy szempillantás
alatt.
– Dean…
– Ne Deanezz nekem! Egek, épp úgy hangzol, mint anya.
– Úgy hangzok, mint anya? Valahogy kétlem.
– Nos – mondta halvány mosollyal –, a te hangod sokkal mélyebb, és bűn
ronda vagy, de ugyanolyan szigorú „Most túllőttél a célon, szobafogságot
akarsz?” hanghordozásod van.
Ismét felnevettem, habár a szívem összeszorult. Dean csalódottan rázta a
fejét.
– Egyszerűen nem értem. Azt mondtad, azért tartasz szünetet, hogy
vigyázhass rám. Mintha nekem nem ment volna huszonkét évesen.
– Biztos vagy benne? – vágtam vissza szárazon. – Mert emlékeim szerint
egy kibaszott roncs voltál, úton afelé, hogy egy részeges naplopó legyél.
Bosszúság villant a szemében, és élesen beszívta a levegőt.
– Rendben. Ez tényleg… kedves volt tőled. Felhorkantam.
– Micsoda dicséret!
– Most azonban nem járok egyetemre, és nem szoktam lerészegedni. Így
az érveid nem aktuálisak. Nem irányíthatod az életemet. Hacsak nem az a
célod, hogy egyike legyél azoknak az ijesztő, túlbuzgó szülőknek. Aminek,
hogy őszinte legyek, a határát súrolod.
– Egy fenét! – motyogtam. A francba! Valóban ráakaszkodtam.
Mint egy aggódó szülő.
Szerencsére nem firtatta tovább a dolgot.
– Szóval miért nem szállsz újra ringbe? Túl jó vagy ehhez. – Kitárt
karjával körbemutatott az edzőtermen. – Túl jó vagy ahhoz, hogy valaki
kamu pasijaként furikázz a városban…
– Te akartál először a kamu pasija lenni. – Dean és Parker gondolatától
borsózott a hátam. – Tehát azt akarod mondani, hogy neked nem lett volna
gáz, de nekem az?
– Igen – vágott vissza. – Azt. Én vagyok a csődtömeg. Munkám sincs.
Míg te… – Felém mutatott. – Világklasszis ökölvívó voltál, egy kibaszott
bajnok. Ha ennyi tehetségem lenne, nem fecsérelném el az életem egy
szaros edzőteremben.
– Ne nevezd szarosnak!
– Te meg ne köntörfalazz!
– Nagy szavakkal dobálod a tudatlan barom bátyódat?
– Ne játszd a hülyét! Okosabb vagy, mint amilyennek látszol!
Ekkor már szemtől szembe álltunk, egyre erőteljesebben kiabálva
egymással.
Dean tett egy lépést felém, közel úgy méregetve engem, ahogy a régi
ellenfeleim tették.
– És kibaszottul ne tereld el a témát! Folyamatosan azt hajtogatod, hogy
apa halála vette el a harci kedvedet. De én nem hiszek neked. Egyszer végre
mondd el az igazat! Felnőtt vagyok…
– Cáfolnám.
– Nyilvánvalóan nem gyászolod apát többé – folytatta, mintha meg sem
hallott volna. – Tehát, miért nem tértél vissza a bokszoláshoz?
– Semmi közöd hozzá.
– Félsz?
A gúnyolódására felhorkantam.
– Hogy félek-e? Rohadj meg! A szeme sem rebbent.
– Félsz, hogy béna leszel? Hogy kivonszolod a dagadt segged, és valaki
jól helyben hagy majd?
– Inkább meghalok, mintsem elfussak a harc elől. Gúnyosan mosolygott.
 – Már most is halott vagy. Élőhalottként jársz-kelsz. Mint egy kibaszott
vesztes.
A gallérját megragadva közelebb húztam őt. Nem állt ellen. A hangom
vicsorgásként szakadt ki belőlem.
– Bagoly mondja, te kis szarházi…
– Ja, ja. – A szeme mérhetetlen haragot sugárzott. – Járasd csak a szádat!
Nem változtat a tényen, hogy egy rohadt gyáva vagy…
– Pofa be!
– Nem. Mondd el az okát! Miért, Rhys? – A szavai a koponyámba
csapódtak, szétfeszítették a mellkasomat. – Miért nem térsz vissza? Ha?
Miért?
– Mert nem tehetem! – kiáltottam megtörten. A testem elernyedt.
– Nem lehet… Jake.
Ő… Én…
Dean arca elhomályosult, és ellökve őt elengedtem, majd hátat
fordítottam neki. Zihálva próbáltam levegőhöz jutni, kutatva azt a nyugodt,
halott helyet, ahol otthonra találtam.
Dean halk káromkodásba kezdett mögöttem. Amikor pedig megszólalt, a
hangja gyenge volt és bizonytalan.
– Jake miatt van?
A kezemet a csípőmre tettem, hogy elrejtsem a remegését, pislogva
néztem fel a plafonra.
– Láttam őt meghalni. – Görcsösen nyeltem egyet. – Tudtam, hogy mi
fog történni. Amint bekapta azt az ütést… tudtam, hogy vége. Kihunyt a
szeméből a fény. És én tudtam.
Még most is láttam magam előtt. Émelyegni kezdtem, és ismét nyeltem
egyet.
Egyszer csak Dean jelent meg mellettem. Nem hallottam a lépteit.
– Szemétség volt, hogy így rád támadtam. Én… sajnálom, Rhys.
Tudtam, hogy Jake-re is vonatkozott a bocsánatkérése. Fanyar
szórakozottsággal keveredett mardosó fájdalom hangja szakadt ki belőlem,
élesen és erőteljesen.
– Na igen, ilyenek vagyunk mi.
Nem mosolygott, viszont közelebb lépett. Éreztem, ahogy megsimítja a
karomat, és Istenre esküszöm, legszívesebben kirohantam volna a szobából.
Az összeomlás szélén álltam. Mély levegőt vettem, míg a lábam a földbe
gyökerezett.
 – Nem tudok újra ringbe szállni – mondtam halk, fojtott hangon.
– Megértem – válaszolta kedvesen. – Bólogattam, és mindketten
belemerültünk a csendbe. Egy perccel később Dean a torkát köszörülve
mocorogni kezdett. – Régen imádtam idejönni. Amikor edzettél.
Teljesen mozdulatlanná váltam, csupán lélegeztem. Ő folytatta,
puhatolózó, békére törekvő hangon.
– Nagyszerű volt. És igazad van. Ismét nagyszerű lehetne.
– Épp azon vagyok – böktem ki, a szavak a vállamra nehezedtek. Ezzel
kijelentettem, hogy maradni fogok, pedig legszívesebben elmenekültem
volna.
– Tudom. Ez egy remek hely. – Ekkor rám pillantott, arcának minden
vonását megbánás keretezte. Sosem értette meg igazán, hogy nem
szeretném, ha megbánást érezne. Sosem akartam, hogy neki kelljen cipelnie
a megbánás terhét. – Segítek neked, Rhys.
Francba. Francba. Francba!
Minden erőmre szükség volt, hogy megragadjam a nyugalom apró
morzsáit, amelyeket visszanyertem.
– Legyen! Elégedetten bólintott.
– Szükséged van segítségre Parkerrel kapcsolatban? Érces nevetés
szakadt ki belőlem.
– Azt hiszed, nem értek a nőkhöz? Hát ez aranyos!
A szemét forgatta.
– A kocka barátaival és munkatársaival közös programokra céloztam.
Ördögi vigyor terült szét az arcomon visszaemlékezve, ahogy festékkel
borítom be azokat a pletykás barmokat. Az a pökhendi Pete még sikított is.
Ami jóleső érzéssel töltött el.
– Már gondoskodtam a dologról.
– Mit csináltál? – kérdezte Dean növekvő lelkesedéssel.
– Semmit. – Megmutattam nekik, mi vár rájuk, ha a csajommal
packáznak.
Nem a csajod, idióta!
A mosolyom lehervadt, és megmozgattam a vállamat.
– Csak önmagamat adom, és sikítozva menekülnek. Működik.
– Ja, gondolom – mondta szárazon. – De mi van akkor, ha olyanokkal
kell találkoznod, akiket Parker kedvel?
A pokolba!
– Majd tudatom veled.
 Hosszú pillanatig meredten bámult rám, majd megrázta a fejét.
– Később dolgoznunk kell a modorodon.
– Seggfej!
A vigyora hirtelen jött, és enyhén erőltetett volt. Nem hibáztattam érte.
Hisz az enyém is. Ám ezután majdnem kicsinált engem, amikor közelebb
hajolt, gyorsan megölelt, és megveregette a vállamat, ahogy elengedett.
– Bűzlesz – mondta, elterelve a figyelmemet a pillanat kínosságáról. –
Zuhanyozz le!
Otthagyott, mielőtt egy szót is szólhattam volna. Amiért pokoli hálás
voltam.
Az edzőteremre csend telepedett, izzadságtól és penésztől bűzlött.
Szorosan lehunytam a szemem, majd a teremből kisétálva elhessegettem a
gondolatot. Előhúztam a telefonomat, remegő kézzel bámultam az
üzeneteimet. Nem tudtam megállni.
Nem tudtam visszafogni magam, hogy üzenjek neki.
AzARhys: Hé, Csing. Mit csinálsz épp?
Másodpercekkel később a térdem elernyedt a megkönnyebbüléstől,
ahogy az apró pöttyök megjelentek a képernyő alján, miközben bepötyögte
a választ.
DühösCsing: Kivel beszélek?
Mosolyra húztam a számat, a mellkasom kezdett elernyedni.
AzARhys: Rhys. A nagy és hatalmas.
DühösCsing: Azt hittem, az Óz, a nagy varázsló.
Kuncogva felfelé haladtam a lakásomhoz.
AzARhys: Majdnem. Már nem Kansasben vagy, kislány. DühösCsing:
Nem veszek tudomást a kislány szóról. Mert árad belőle a nőgyűlölet.
A lépéseim könnyedebbé váltak, gyorsabbá, a mosolygás hullámként
száguldott végig rajtam. Ismét tudtam lélegezni.
AzARhys: Nem úgy volt, hogy nem veszel róla tudomást?
DühösCsing: Hagyjuk… Miért írtál?
 Mert szükségem van rád. Szükségem van a pimaszságodra.
Szükségem van rád.
Próbáltam elhessegetni a gondolataimat. Olyasfajta gyengeséget jelent,
amit nem engedhetek meg magamnak. Ám a gondolat nem távozott.
Szükségem volt rá.
A francba!
DühösCsing: Rhys? Ott vagy? Vagy lesodródtál az útról az enyhén
élvezetes motoroddal? Kérlek, mondd, hogy nem telefonozol vezetés
közben! Ugye tudod, hogy illegális?
Felhorkanva bepötyögtem a választ. AzARhys: Élvezed a motoromat,
mi? Egy rövid szünet után válaszolt.
DühösCsing: Egy kicsit. Csak egy kicsit. És nem válaszoltál.
AzARhys: Ne aggódj, édesem. Itthon vagyok.
DühösCsing: Édesem?
Küldött egy szemeit forgató emojit, majd így folytatta:
Mi a helyzet? Szükséged van valamire?
Rád. Most. Azonnal.
A francba is, ki kell szakadnom ebből. De nem tudtam, mit
válaszolhatnék.
DühösCsing: Igazából örülök, hogy írtál. Szükségem van rád.
Egy rövid pillanatra földbe gyökerezett a lábam. Szüksége van rám. A
szívem olyan hevesen vert, mintha tíz menetet küzdöttem volna az egyik
legkegyetlenebb ellenfelemmel. Szüksége van rám. Épp el akartam
mosolyodni, azt írni vissza neki: Hála az égnek. Mi tartott ilyen sokáig?
Ekkor egy újabb üzenet érkezett.
DühösCsing: Argh. Ez furcsán hangzott! Bocsánat. Meg vagyok
zavarodva. Szükségem van rád egy újabb „randi” erejéig.
Mekkora barom vagyok! Egy idióta. Persze hogy ezt akarta. Mi a fene
bajom van? Kezdek eltunyulni és elkábulni egy olyan lány miatt, aki sosem
illene bele a világomba. És én sem az övébe.
 A hüvelykujjam erősen ütötte a képernyőt, ahogy bepötyögtem a választ.
AzARhys: Most mire készüljek? Krikett a királynővel? Figyelni, ahogy a
fiatal értelmiségiek a kis hajójukat kormányozzák?

Beletelt egy percbe, hogy válaszoljon. Ami elég volt ahhoz, hogy
bűntudatot érezzek az olcsó poénom miatt.
DühösCsing: Nem mintha utálnám az evezést, de nem. Egy kerti parti
lesz szombaton. Értelmiségiek is lesznek. Ki fogod bírni valahogy? Vagy
túlságosan ijesztőnek találod őket?
Meg kell hagyni, Parker igazán tüzes vetélytárs. Mindenfelé irányuló
ütést hárított, és kiválóan vágott vissza.
Hirtelen újra elmosolyodtam.
Nem. Nem. Nem!
Nincs több mosolygás az üzenetein. Ez üzleti ügy, te ökör! Végezd a
dolgod!
AzARhys: Szivi, az összegért, amit nekem fizetsz, bármit elviselek, amit
kitalálsz. ;-)
Erre azonban nem a szokásos pimaszságával válaszolt, hanem szimplán
elküldte, mikor menjek érte. Hivatalos modort vett fel.
Épp, ahogy akartam.
Akkor mégis miért éreztem újabb vereségnek?
Még akkor is dühös voltam magamra, amikor Dean egy órával később
beugrott.
– Megiszunk valamit?
Minden jobb, mint ücsörögni, miközben próbálom kizárni a
gondolataimat. Ismét a régi Rhys akartam lenni. Egyetlen rohadt éjszakára
jól érezni magam.
 Tizenkettő

Parker
A halk csevegés erősödni kezdett az ír kocsmában, amint a tulajdonos,
aki Billként mutatkozott be, tízperces sörszünetet hirdetett. Erre zavart
pillantást váltottam a barátaimmal. Még sosem voltunk olyan kvízesten,
ahol sörszünet járt a „kvízmesternek”.
Sőt, olyan kvízesten sem jártunk még, amit Chelsea egyik bárjában
tartottak, de a legrégebbi barátom, Ren volt a kvízfelelősünk, és ő ide hozott
minket. Általában nem érdekelt, hol kötöttünk ki. Mi több, maga a
nyeremény sem vonzott minket. Csupán szerettünk együtt lógni, örültünk,
hogy hasonló kockák társaságában lehetünk, és a kétheti kvízesténk épp ezt
adta meg nekünk.
Ma este a nyertes csapatnak egy rekesz sör és egy Yankee Lobster
ajándékutalvány a jutalma. Tetszetős nyeremény volt. Ám kicsit sem
érdekelt. Csupán azzal törődtem, hogy Chelsea-ben vagyunk. Sőt, nemcsak
Chelsea-ben, hanem egy bárban, ami egy sarokra van a Lights Outtól. Nem
meséltem a srácoknak Rhysről, mert nem mondhattam el nekik az
igazságot, és hazudni sem akartam.
– Csendes vagy ma este. – Ren oldalba bökött a könyökével, mielőtt
nekidőlt a falnak. A fiú nagyot kortyolt a söréből, a szemét le sem vette
rólam.
Próbáltam nem fészkelődni a tekintete alatt. Ren és én a hallgatói
eligazítás alatt ismerkedtünk össze, és azóta is barátok voltunk. Zoe
őrültnek tartott, amiért nem akartam többet Rentől. Olyan fajta srác, aki
szexivé teszi a kockaságot. Magas, vékony, míg a pólója alatt meglepő
mennyiségű izom bújik meg, és a fekete keretes szemüvege egy modell
arcát rejti.
Nem semmi.
Egy elragadó ír-amerikai fiú – sötét hajjal, kreol bőrrel, szögletes arccal
és élénkkék szemmel. Sőt, mindenféle sztereotípiát megcáfolt – a
sportosság és eszesség nagyszerű keveréke, egyszerre kocka és sportoló, az
extrovertáltak és introvertáltak barátja. Ren a középiskolában
jégkorongozott. Illetve ő volt a matematika- és vitaszakkör vezetője. Igazi
stréber. Ugyanakkor ő az alfahím, idegesítő, védelmező nagytesó típus.
– Fáradt vagyok – füllentettem. Ren összehúzta a szemét.
 – Hazudsz.
– Nem hazudok.
– Tizenkét éve ismerlek, tudom, mikor hazudsz.
– Jézusom, elég már, ember – szólt oda Elijah nyugodt mosollyal. – Na
és, mi van akkor, ha hazudik? – A fiú rám kacsintott. – Parkernek lehetnek
titkai.
– Mióta vannak nekem titkaim? – Amint kimondtam a szavakat,
valahogy megálltam, hogy elfintorodjak. Hoppá! De még mennyire, hogy
titkolóztam.
– Mindegyikünk titkol valamit. – Vállat vont, majd Navinhoz fordult. –
Nem igaz?
Elijah Ren szobatársa volt az MIT-n, azonban csak másodév végén
barátkoztunk össze. Navin Elijah laborpartnere volt harmadéven, és hamar a
csapatunk állandó tagjává vált. Mellette belezúgott Zoéba, aki sajnos nem
viszonozta az érzéseit.
Navin dühösen nézett Elijah-ra.
– Seggfej vagy.
Örülve, hogy nem állok a figyelem középpontjában, összefontam a
karomat az asztalon, és Navinhoz hajoltam.
– Ú, ne tartsd magadban!
– Nincs mit mondanom – motyogta Navin.
– Barátok között vagy – csipkelődött Elijah, sötét szemében nevetés
táncolt. – Ha rólam lenne szó, én világgá kürtölném.
Ó, ettől kíváncsivá váltam.
– Mit kürtölnél szét?
– Igen, mit is? – Ren Navinra vigyorgott. Ismertem azt a vigyort.
– Te tudod – vádoltam meg, és sértődötten hátradőltem. – Ó, ne már,
miért én vagyok az egyetlen, aki nem tud róla?
Navin gyilkos pillantást küldött Rennek.
– Te is seggfej vagy. Ekkor valami beugrott.
– Ó, ugye nem akarnak a szüleid egy újabb kényszerházasságba keverni?
– Navin szülei Mumbaiban éltek, mindketten sikeres ügyvédek. Az övéké is
érdekházasság volt, és azok alapján, amit a barátomtól hallottam az évek
során, szerencséjük volt, és boldogan éltek. Épp ezért, akárhányszor Navin
egyedülálló volt, megpróbálták rábeszélni egy kényszerházasságra.
Elijah nevetve rázta a fejét.
– Ó, akkor mondd el, mi az!
 Navin megadó sóhajjal vállat vont.
– Megismertem valakit. Miért lenne ez akkora titok?
– Oké…?
Ren felhorkant.
– Te így nevezed?
Navin mosolyra húzta a száját.
– Nem akartam megosztani Parkerrel. Nem az ő ártatlan füleinek való.
Ren elvigyorodott.
– Nem szűz a csaj, Navin, szerintem fel tudja dolgozni a tényt, hogy egy
idősebb nővel kavarsz. Megismertél valakit – ismét felhorkant –, ja, valakit,
aki szeret az ágyhoz bilincselni téged. Egyéb perverz, mocskos dolgok
mellett.
Félrenyeltem a sörömet, és Ren a hátamat ütögette, miközben köhögtem.
Feszélyezett a tény, hogy megismertem a barátom perverz oldalát.
– Oké – vinnyogtam, Navin előtt csápolva a kezemmel. – Ezt nem
akartam tudni. Jobb volt, amíg nem tudtam.
– Látjátok? – Navin zavarában hátradőlt a székén. – És kösz szépen,
hogy kiteregetitek a magánéletemet a nagyközönség előtt.
– Parker nem nagyközönség. – Elijah egy gonosz vigyort küldött Ren
felé.
– Gonoszak vagytok.
Megrúgtam Elijah-t az asztal alatt, és ezzel egy időben fejbe vágtam
Rent. A szitkozódásuk felpezsdítette az asztalunkat, és hatalmas mosolyt
csalt Navin arcára.
Mielőtt bármit is szólhattam volna, váratlan borzongás futott végig a
gerincemen, és a figyelmem hirtelen a bár bejárata felé terelődött. Elakadt a
lélegzetem, amikor a tekintetem Rhys Morganéval találkozott.
Mi a fene?
Hát persze hogy épp azon az estén téved be egy bárba, amikor én is ott
vagyok.
És nem egyedül érkezett. Dean is vele volt.
Ahogy Rhys kifürkészhetetlen pillantással közeledett felém, a szívem
hevesen vert, és izzadt a tenyerem. Öt nap telt el a paintballbajnokság óta.
Öt nap teljes képzavar a részemről. Nemcsak azért, mert arra a
kényelmetlen felismerésre jutottam, hogy baromira belezúgtam a srácba,
akinek fizetek a randijainkért (kezdő hiba!), hanem mert Fairchild
meghívott minket a holnapi kerti partijára. Jackson kínos feszengéssel
világosan megmondta, hogy a meghívásom abban az esetben áll, ha Rhys
elkísér engem.
Rhys persze beleegyezett, csakhogy nem tudtam nem az önmagamnak
tett fogadalmamra gondolni, hogy fizikailag és érzelmileg is távol tartom
magam tőle, amit szinte lehetetlen lesz betartani, amikor továbbra is úgy
kell tennünk a kollégáim előtt, mintha együtt lennénk.
Amint Rhys megállt az asztalunknál, remegő lélegzetet vettem, ami
biztosan nem kerülte el a figyelmét. A szeme az ajkamra tévedt, mielőtt a
lehető leggyengédebb mosolyt küldte felém, egy pillanatig eljátszottam a
gondolattal, hogy ezek a gyengéd érzelmek valódiak.
Amiről tudtam, hogy nem igaz. A srác remek színész.
Amit be is bizonyított, amikor őrületesen megcsókolt paintballozás
közben, ám egyáltalán nem volt rá hatással.
Miközben az én térdem mintha kocsonyából lett volna, amikor este
hazaértem.
A szemétláda!
A ma esti üzenete szintén frissen élt az emlékezetemben. Kétségkívül
szükségét érezte, hogy emlékeztessen, hogy fizetek a kíséretéért. És a
csókjaiért. Míg én érzelmileg és fizikailag is összezavarodtam a kimagasló
csókolózási tehetségétől, őt vitathatatlanul aggasztotta, nehogy félreértsem
a „kapcsolatunkat”.
Mintha szükségem lett volna az emlékeztetőre, hogy mennyire távol
állok az ő ideáljától.
Az ingerültségem egy része kiülhetett az arcomra, mivel a vigyora
csintalansággal telt meg.
– Helló, édesem! – Lehajolt, gyorsan, erősen megcsókolt, és elhúzódott,
mielőtt reagálhattam volna. – Nem mondtad, hogy a közelemben leszel ma
este.
– Ööö… nem tudtam.
– És ki is vagy? – kérdezte Ren ellenségesen, emlékeztetve a
társaságunkra.
A francba!
Nem akartam hazudni a barátaimnak.
– Rhys Morgan. – A pillantása üressé vált, ahogy végigmérte Rent.
– Parker barátja. És te?
Ren szemöldöke összeszaladt, és sértett pillantást küldött felém. –
Duplán a francba! – A barátod?
 – Nos… – Úgy tátogtam, mint egy hal. – Tudod… El akartam…
– Nem régóta vagyunk együtt. Ha már itt tartunk – Rhys megszorította a
testvére vállát –, Csing, ő az én öcsikém, Dean. Dean, ő itt Parker.
Dean mindentudó vigyort küldött felém. A tény, hogy szexinek hatott,
inkább megfigyelés volt a részemről, mint reakció. Hah! Milyen érdekes,
pedig Dean Morgan sokkal inkább az esetem. Habár az ő és Rhys vonásai
osztoznak néhány hasonlóságon, Dean szőke és jó megjelenésű, míg
Rhysről árad a sötét, zord férfiasság. Dean formában volt a maga bölcsész
módján, míg Rhys egy igazi sportoló. Deanről árad az amerikai sárm, míg
Rhys…
Rhysre… elég volt ránéznem ahhoz, hogy fenséges fájdalom hasítson a
lábaim közé, még a szorongásom közepén is, amiért hazudtam a
barátaimnak.
Hogyan lehetséges ez? Hogy kerülhettem ebbe a gyötrő rémálomba?
Rhys Morgan nem az esetem.
Argh!
És én határozottan nem vagyok az övé. Épp ez a probléma gyökere.
– Örülök a találkozásnak, Parker. Sokat hallottam rólad. – Dean megrázta
a kezem, és nem tudtam megállni, hogy ne bámuljak rá, miközben
kiszúrtam a szemében megbújó nevetést. Szembetűnően osztozik a bátyja
furcsa humorérzékén.
– Örvendek – válaszoltam udvariasan. Kerültem a szemkontaktust a
barátaimmal, ahogy bemutattam őket. – Elijah, Navin, Ren, ő az én…
barátom, Rhys, és az öccse, Dean. Rhysnek van egy ökölvívóterme egy
sarokra innen. Rhys, ők pedig az egyetemi barátaim. Azt hiszem, meséltem
neked a kvízestjeinkről.
– Igen, emlékszem rá.
Mielőtt bárki is megjegyzést tehetett volna, Bill, a tulaj, visszatért a
színpadra, hogy folytassa a kvízt.
Rhys lehajolt hozzám, a szája a jobb fülemhez közeledett, ahogy Bill
hangja elcsendesítette a bárt. A kamu pasim lehelete a bőrömet simította, és
én felhúztam a vállam, hogy elkergessem a borzongást.
– Hozunk egy sört és jövünk. Kérsz valamit?
Megpróbálva olyan természetesen mosolyogni, amennyire csak tudtam,
miközben átkoztam a balszerencsémet, megráztam a fejem.
– Nem kell semmi.
 – A dicshimnusz, amely lehet beszélt vagy írott, mire szolgál? – kérdezte
Bill a mikrofonban, mialatt Rhys és Dean elsétált az asztalunktól. Bill
hirtelen felnézett a kezében tartott kártyáról a bár felé. – A francba, Della,
honnan a faszból szedted ezeket a kérdéseket?
A résztvevők kuncogásban törtek ki. Nem először fordult elő, hogy Bill
megállt a kvíz kellős közepén, és Dellát, akiről hamar kiderült, hogy a
felesége, kérdezte arról, hol találta ezeket a random, nehéz kérdéseket.
– Magasztalásra szolgál, nem? – mondta Elijah halkan, miközben
közelebb húzódott. – Dicsőíteni valakit.
– Igen, így van. – Navin bólogatott. – Írd le!
Ren úgy nézett rájuk, mintha megőrültek volna.
– Most komolyan, nem tesszük szóvá, hogy Parker egy ex-nehézsúlyú
ökölvívóbajnokkal jár, és nekünk nem is szólt róla?
Felszaladt a szemöldököm.
– Ismered őt?
A barátom barátságtalanul nézett rám.
– Igen, ismerem. Amint megemlítetted az edzőtermet, eszembe jutott,
honnan ismerem. Szóval, mi folyik itt? Ezért voltál olyan hallgatag?
Forgott a gyomrom. Uramatyám, nem akartam hazudni Rennek. Ám ha
elmesélném neki, hogy felbéreltem Rhyst a kamu pasimnak, biztosan
behúzna egyet Rhysnek, azt feltételezve, hogy kihasznál engem, nem
törődve azzal, hogy az Özvegycsináló összezúzhatja őt.
– Képzelheted – kezdtem, próbálva nem lesütni a szemem, hiszen
azonnal hazugságon kapna –, én magam is meglepődtem, milyen fordulatot
vettek az események, és ki akartam bogozni ezt az egészet… őszintén
megvallva, nem is tudtam, hogy járunk, amíg ki nem mondta az előbb. –
Csupán a legvége volt kamu.
– Járni akarsz vele?
Ohó, ez aztán az évszázad kérdése!
– Igen – mondtam szégyenlősen.
Ren egy pillanatig engem tanulmányozott, majd bólintott.
– Oké. Csak jó lett volna, ha mesélsz róla nekünk. Elijah megkocogtatta
előttünk az asztalt.
– Ez felettébb érdekes, de lemaradunk a kérdésekről.
– Azt kérdezte Bill – Dean hirtelen megjelent, és sörrel a kezében leült
mellém, amitől Renhez nyomódtam –, hogy mi a nanotudomány. Könnyű.
Olyan molekulák és struktúrák tanulmányozása, amelyek mérete egy és
száz nanométer között mozog.
A srácok egyszerre néztek rá; az én figyelmemet Rhys keltette fel, aki
egy széket húzott az asztalunkhoz.
– Az öcsém baromi okos – mondta, leülve a támlával felénk fordított
székre, és a sörébe kortyolt.
– Mi is tudtuk a választ – mondta Navin, a kocka büszkesége felerősítette
a versenyszellemét.
Dean vállat vont.
– Hat agy jobb, mint négy.
– Hat? – Ren kétkedő pillantást küldött Rhys felé, és habár Rhys
elengedte a dolgot a füle mellett, engem elöntött a düh.
Nagyot tapostam Ren lábára az asztal alatt. Továbbra is a munkában
viselt magas sarkúmban voltam, így biztosan fájhatott.
– Picsába! – nyögött fel Ren. – Ez meg mi a franc volt?
A legcsalódottabb pillantásommal jutalmaztam őt, és neki volt képe
játszani az ártatlant. Egy grimasz és egy sóhaj kíséretében Bill felé fordult.
A következő adag kérdést játszi könnyedséggel megválaszoltuk, miközben
Rhys olyan kifejezéstelen arccal nézett, amit nem tudtam hova tenni.
Unatkozott talán? Vagy közömbös volt? Nemtörődöm. Fejtörést okozott
és megzavart.
Miért érdekelt ennyire?
– Utolsó kérdés – mondta végre Bill. – Melyik állatnak nincs szüksége
vízre? – Mindannyian összenéztünk.
– Teve? – kérdezte Elijah.
– Én úgy tudom, hogy habár hosszú ideig bírják víz nélkül, nekik is
szükségük van rá – mondta Dean.
– Kengurupatkány a válasz – mondta Rhys halkan, hogy a többi csapat ne
hallja.
– Sosem hallottam róla – mondta Navin mogorván.
– Talán csak kitalálta – pufogott Ren.
– Írd le – utasítottam. Ren oldalba bökött.
– Miért? Ne!
Ó, apám, kezd az idegeimre menni!
– Ha Rhys szerint kengurupatkány a válasz, akkor úgy van. Írd le!
– Tök mindegy – motyogta a haverom.
 Válaszul ráförmedtem. Jól tudta, hogy a tök mindegy efféle használata
mennyire felbosszant. Ez a szó szeszélyes tinédzserek szájába való, nem a
felnőttekébe. A felnőttek csak éretlen tökfejnek tűntek tőle.
– Oké, leírtátok a válaszokat? – kérdezte Bill, ahogy az asztalunkhoz
közelített. – Adjátok ide nekem! Sajnálom, hogy ilyen rohadt nehéz volt.
Szerintem Della az MIT weboldaláról szedhette ezeket a nyavalyás
kérdéseket.
Navin átadta a fecnit, és Bill rápillantott.
– Hé, lehet, ti fogtok nyerni. – Homlokráncolva nézte azt. – Honnan a
picsából tudtátok a kengurupatkányt? Sosem hallottam még róla.
Önelégült mosoly terült szét az arcomon, amikor Ren meghunyászkodott
arckifejezéssel fordult felém. Rhysre néztem, aki nem mosolygott, amíg
nem találkozott a pillantásunk. Szemében szórakozottság csillogott, ahogy
meghúzta a sörét, míg én nem várt vonzalmat éreztem a bensőmben.
Elijah Rhysre mutatott.
– Úgy tűnik, ez a srác hallott.
– Rhys, észre sem vettelek. – Bill elvigyorodott, amint megkerülte az
asztalt, és megpaskolta Rhys vállát. – Mi újság? Már jó ideje nem jártál itt.
– Elfoglalt voltam, Bill. Hogy megy a sorotok Dellával?
Rhyst tanulmányoztam, miközben Bill-lel beszélgetett, ekkor megakadt a
szemem az asztalon nyugtatott kezén. Nagy keze és ujjpercei vannak, és
hosszú, meglepően előkelő ujjai. Még sosem találtam egy férfi kezét sem
vonzónak. Azonban Rhysé az. Elképzeltem, milyen sérült lehetett, amikor
harcolt, és összeszaladt a szemöldököm.
Aggasztott az elképzelés, hogy visszatérjen a ringbe. Örültem, hogy nem
harcol többet. Az őt ért ütések gondolatától összeszorult a gyomrom.
O-ó!
Nem lenne szabad érdekelnie, hogy harcol vagy sem. De mégis így volt.
A pokolba!
– Úgy tűnik, jól kijöttök a bátyámmal. – Dean hangja félbeszakította a
gondolataimat.
Elszakadtam Rhys bűvköréből, és az öccséhez fordultam. – Nem igaz? –
Dean csintalanul vigyorgott. – Mit bámultál ennyire?
– Semmit. – Vadul elpirultam, és igyekeztem elterelni a figyelmét.
– Most az edzőteremben dolgozol Rhysszel, igaz?
– Igen. A hely kész káosz, de Rhys elszánta magát, hogy rendbe hozza.
Dean gúnyos hangneme felbosszantott.
 – Az edzőterem iránt tanúsított odaadása csodálatra méltó.
– Tudom. – Dean közelebb hajolt hozzám. – De a bátyám azért próbálja
megmenteni, amit apának jelentett. Nem az ő vállát kellene nyomnia ennek
a tehernek. Jobb lenne, ha ejtené a dolgot.
A gondolat, hogy Rhys az apja iránti hűségből ragadt az edzőteremben,
aggasztóbb volt, mint gondoltam. A kamu pasim boldogságának nem lenne
szabad számítania.
– Biztosan élvezi az edzőterem vezetését, nem?
– Szeret bokszedzést tartani a fiataloknak. És az ifjúsági csoportok
segítenek jó útra terelni a fiatalokat.
– Nekem értékes munkának tűnik. – Haragosan néztem rá. – Miért lenne
jobb, ha hátrahagyná mindezt?
– Pénzügyileg megérné.
– Nem minden a pénzről szól.
– Mondja a gazdag csaj.
– Jogos. – Felsóhajtottam. – De akadnak fontosabb dolgok is. Mint a
közösséged segítése.
Dean úgy bökött meg a vállával, mintha régi barátok lennénk.
– Szerinted mi a fenéért maradtam én is?
– Miről beszélgettek?
Rhys hangjára felkaptuk a fejünket, és a szemöldököm kis híján a
hajamig szaladt a komor arckifejezésétől.
– Az edzőteremről. – Dean vállat vont, majd Elijah-ra nézett. – Szóval ti
az MIT-ra jártatok Parkerrel?
És így kezdődött az este, ami kínosból még kínosabba csapott át. Csak
Elijah, Navin és Dean számára nem volt totálisan zavaró a helyzet. Idővel
Ren is túljutott a tényen, hogy titokban tartottam Rhyst, és becsatlakozott a
beszélgetésbe.
Miután Bill átadta a nyereményünket, Dean könnyed beszélgetésbe
elegyedett a barátaimmal. Néha megpróbáltak engem és Rhyst is bevonni,
de nem jártak sikerrel. Kérdezték Rhyst az ökölvívó-karrierjéről, ám csupán
röviden válaszolt, nem vágyva további kérdésekre. A bárt kémlelte, alig egy
karnyújtásnyira tőlem, de mintha egy másik bolygón lett volna.
És ez nem tetszett nekem.
Fogalmam sem volt, mi szúrja a kidolgozott oldalát.
– És hogy ismerkedtetek meg? – Ren hirtelen rólam Rhysre mutatott. –
Mert nem igazán vagy a zsánere. Téged meg láttalak a tv-ben a ring széli
„barátaiddal”… ő sem igazán a te zsánered. Hogy történt ez?
Rhys arckifejezése mit sem változott.
– Nem hinném, hogy rád tartozik. Ren erre haragosan nézett.
– Parker a barátom, szóval rám is tartozik.
A szemem úgy jojózott közöttük, mintha teniszmeccset néztem volna, és
egyre dühösebbé váltam. Épp kinyitottam a számat, hogy közöljem velük, a
dolgaim rajtam kívül senki másra sem tartoznak, ám Rhys gyorsabb volt
nálam.
– Úgy hiszed? Utálnám letörni a lelkesedésed, de összesen két férfinak
van köze Parkerhez, az egyik az apja, a másik a szeretője.
– Igen? Én már tizenkét éve ismerem Parkot. – Ren közelebb hajolt. –
Több közöm van hozzá, mint neked. Jobban ismerem őt, mint bárki más.
Vagyis, Theót kivéve. – Megvonta a vállát. – És csak hogy tudd, senki nem
fog Theo nyomába érni.
A zavartság és a harag a székemhez szegezett.
– Ren, ember, ez nem volt szép – förmedt rá Navin.
– Jobb lesz, ha hazaviszünk, mielőtt Parker szétrúgja a seggedet. – Elijah
eltolta magát az asztaltól, és együttérző mosolyt küldött felém. – Sajnálom,
Parker.
A méregtől elnémulva ráztam a fejem.
– Á, a francba! – Ren a szemét dörzsölte. – A picsába, sajnálom! –
Halálra váltan nézett rám. – Eggyel több sör, és máris szar baráttá válok.
Sajnálom, Park!
– Semmi baj!
De még mennyire, hogy baj volt.
– Menjünk! – Elijah Ren felé biccentett, ahogy felállt. Majd Rhyshez
fordult. – Hazakíséred Parkert?
Rhys arckifejezése zavaróan üres maradt.
– Persze.
– Park, annyira sajnálom! – mondta ismét Ren, amikor felállt. – Tudod,
néha meggondolatlanul beszélek. Egy seggfej vagyok.
Így igaz, egy okos sráchoz képest néha túlságosan meggondolatlanul
beszélt.
– Semmi baj – mondtam, ezúttal őszintén. Bűnbánó mosollyal
jutalmazott.
– Később beszélünk, amikor a seggfejségem emléke elhalványult. Ezúttal
elmosolyodtam.
 – Így lesz.
Megkönnyebbülve az elillant haragomtól, Ren elvigyorodott.
– Később látjuk egymást.
– Kikísérlek titeket. – Dean felállt, és a megnyert láda sört cipelve
követte a srácokat kifelé.
– Hazakísérlek.
Rhysre nézve felsóhajtottam.
– Nem kell elkísérned. Taxit is hívhatok. Valamilyen oknál fogva az arca
megfeszült.
– Elkísérlek.
Amint megcsapott a hideg esti levegő, éreztem, ahogy rám törnek a
fáradtság hullámai.
– Nos… ez mókás volt.
– Ugye tudod, hogy az a Ren srác beléd van zúgva? A gondolattól
felkacagtam.
A reakcióm nem boldogította Rhyst, vagy csupán félreértelmeztem a
megfeszülő állkapcsát, amint összeszorította a fogát.
A szememet forgattam.
– Az egyetem első éve óta ismerem Rent. Legjobb barátok vagyunk.
Régóta együtt van a barátnőjével, aki egy aranyos és intelligens lány. Higgy
nekem, nincs belém zúgva. Inkább olyan, mint egy féltő bátyó.
– Tudod, egy okos nőhöz képest néha elég naiv tudsz lenni. Összehúztam
a szemem.
– Mi bajod van ma este?
– Ki az a Theo? – kérdezte válasz helyett. A lélegzetem elakadt.
– Rhys…
– Ren talán egy pöcsfej, de mondott valamit. Jobban ismer téged, mint
én, és ha tényleg el akarjuk hitetni ezt, el kell mondanod nekem a fontos
dolgokat is. Mint például, ki az a Theo?
– Ren nem pöcsfej.
– Parker!
A figyelmeztető hangnem miatt meglepetten néztem fel rá. Nem beszélt
velem így a szerződésünk megkötése óta.
Elátkozva Rent, remegő lélegzetet vettem. Hogy húzhatnék egy
szükséges falat kettőnk közé, amikor mély, érzelmes emlékeket közlök
vele?
– Nem fontos.
 – Szerintem meg az, ha a fiúd ekkora ügyet csinált belőle. Hadd
találgassak… Theo valami gazdag fazon volt, aki ejtett téged. Ezért nincsen
pasid? Nem bízol a srácokban, mert az első kapcsolatod zátonyra futott?
Theo emléke éles fájdalmat keltett a mellkasomban, és Rhys feltételezése
rossz szájízt hagyott maga után.
– Meghalt – böktem ki. – Ő volt a gyerekkori szerelmem. Ugyanabban a
városban nőttünk fel, és tizenkét éves korunkban jöttünk össze. Ő volt
nekem mindenben az első. – Felé fordultam, amikor megtorpant mellettem.
– Úgy szerettem őt, hogy azt hittem, életem végéig tart majd. Amíg egyik
éjszaka, amikor tizenhét évesek voltunk, részegen sétált hazafelé egy
haverja bulijáról egy sötét úton, és egy autó elütötte. És segítség nélkül
hagyták meghalni az út mellett. – Könnyek égették a szemem, de
visszatartottam őket. – Ő volt a legjobb barátom… majd megszűnt létezni.
– Uramisten… – Rhys hirtelen a karjába vont, én gondolkodás nélkül a
mellkasára hajtottam a fejem, és köré fontam a karom. – Csing, annyira
sajnálom!
Egy ideig csendben álltunk, csak öleltük egymást az utca közepén,
amikor megfeszült a karja. A hangja lágyan suhant felém.
– Az én legjobb barátom is meghalt. – A szavak fájdalmasan szakadtak ki
belőle. – Láttam meghalni harc közben. Jake. Együtt nőttünk fel. A
testvéremként szerettem. És… nem tehettem semmit. Egyik percben még
élt… míg a következőben láttam, ahogy kialszik a szeméből a fény.
Megremegett a karomban, és mélyen a vállába fúrtam az ujjaimat, azt
kívánva, bárcsak kivájhatnám belőle a fájdalmat. Hátradöntöttem a fejem, a
szemében játszó pimaszság és vidámság mögé rejtett gyötrelemtől elszorult
a szívem.
– Rhys – suttogtam, gyűlöltem egy ilyen hatalmas, tehetséges, erős férfit
ekkora fájdalmak között látni.
– Hátrahagyta a feleségét és a gyerekét. Marcyt és Rose-t. A kicseszett
sport, amit úgy szerettem, elvette tőlem a testvéremet, Marcy férjét és Rose
apukáját. – Az érzelmeivel küszködve rázta a fejét. – Amikor a halála után
először neveztek Özvegycsinálónak… elhánytam magam.
– Rhys! – Erősebben öleltem magamhoz.
Most már tudtam. Tudtam, miért nem száll ringbe.
– Szóval bizonyos szintig megértelek. – Az arcomat simította, a szeme
követte a vonalat, amit a bőrömre rajzolt. – Megértem, milyen elveszíteni
egy barátot. Sosem lépni tovább.
 Ekkor ébredtem rá, hogy ő igenis megtette. Óvatosan elszakadva az
ölelésétől, a kezéért nyúltam.
– Az, hogy lemondtál a harcról, még nem jelenti azt, hogy nem tudsz
továbblépni, Rhys. Ez egy döntés, amit meghoztál. Egy döntés, amire
büszkének kellene lenned. – A gyászos meglepettséget látva az arcán erősen
összekulcsoltam az ujjainkat. – El sem tudom képzelni, bajnokként
mekkora elvárásokat tűztek ki eléd… azt viszont el tudom képzelni,
mennyire megterhelőek lehettek ezen elvárások. Hátat fordítani az
egésznek, megtenni azt, ami neked jó, követni a megérzéseidet… Rhys,
ahhoz több kurázsi kell, mint felhúzni a kesztyűt, és ringbe szállni.
Fájdalom futott át az arcán, az álla ismét megfeszült, ahogy a szemembe
nézett. Majd lenézett az összefont kezünkre, és erősebben szorított. Amikor
újra felnézett, mintha az arckifejezésében valami áhítathoz hasonló bújt
volna meg.
Valami édes.
Valami jelentőségteljes.
És valami, ami veszélyt jelent az érzelmeimre.
Amikor megszólalt, a hangja érdes volt, rekedtes.
– Hadd vigyelek haza, édesem!
Csendben sétáltunk az edzőterem felé, ám Rhys egy percre sem engedte
el a kezem. Amikor elértünk a motorjához a garázsban, leseperte a hajamat
a vállamról, és óvatosan felhelyezte rám a sisakot. Amint felültem mögé a
motorra, megfogta a kezem és a dereka köré fonta, így olyan közel
nyomódtam hozzá, amennyire csak tudtam.
Egy részem félt a megérkezéstől, mivel a köztünk lévő éles feszültség
miatt félig úgy hittem, Rhys megkérdezi, feljöhet-e hozzám.
És a legijesztőbb dolog az egészben?
Nem voltam benne biztos, hogy visszautasítottam volna.
Csakhogy Rhys nem kérdezett rá. A motorján maradt, amikor leszálltam.
Levette a sisakját, türelmesen várva, hogy levegyem az enyémet. A
kezemért nyúlt, és magához húzott.
A szívem a torkomba ugrott, majd nagyot koppant, amikor csak egy
testvéries puszit nyomott a homlokomra.
Ahhh.
– Jó éjt, Csingiling. Szombaton látjuk egymást, igaz? Meg kellett
köszörülnöm a torkomat.
– Szombaton – helyeseltem meghátrálva.
 – Nem megyek el, amíg biztonságban haza nem érsz, édesem.
Zavartan, csalódottan, lefagyva bólogattam, majd besiettem az épületbe.
Ám ahogy beértem a liftbe, nekirogytam a falnak, és annyit suttogtam:
– Igazán komoly bajban vagy, Parker Brown.
 Tizenhárom

Rhys
El kell ismernem, volt valami rendkívül kielégítő abban, hogy az 1970-es
Chevy Chevelle SS 454-esemmel gurultam valami gazdag fószer
birtokának őrzött kapujához. A csajom rekedtes morgással jelezte a
jelenlétét, gúnyos mosolyt váltva ki a szolgálatban lévő őrből. Az
elégedettségem megtöbbszöröződött, amikor átnyújtottam neki az
aranyozott meghívót erre a felfuvalkodott kerti partira, és azonnal nyalizni
kezdett.
– Egy inas várja önt a bejáró végén, uram. Legyen szép napja, uram!
Legyintettem, és felhajtottam a bejárón. Felbosszantva vele Parkert.
– Te ezt élvezed, nem igaz? – motyogott. A Chevelle nem tartozott a
kedvencei közé. Legalábbis azt mutatta. Pedig esküszöm, hogy láttam
felcsillanni a szemét, amikor rátapostam a gázra az autópályán. A
pillanatnyi jó kedvét azzal leplezte, hogy a benzinfogyasztásra
panaszkodott.
Amikor rápillantottam, elmosolyodott.
– Hogy őszinte legyek, igen. Láttad a fószer arcát? Mintha citromot
szívott volna egy szívószálon.
Felhorkant, majd a válla fölött hátranézett a kanyargós beállóra.
– Mi van már? – kérdeztem. A behajtó elkanyarodott, és egy hatalmas
fehér faház jelent meg előttünk, smaragdzöld szőnyeggel az ajtó előtt.
Atyám!
– Csak azt néztem, hogy ez a fosszilis üzemanyaggal működő
dinoszaurusz nem hagy-e hátra ártalmas fekete füstfelhőt.
Nevetve ráztam a fejem.
– Aranyos vagy.
A Chevelle-t választottam, mivel nem akartam egyórás motorútnak
kitenni őt Manchester-by-the-Sea-ig. Amiért meg is kaptam a magamét.
Parker keresztbe fonta a karját hetyke melle alatt, és egyenesen
előremeredt.
– Komolyan mondom. Az üvegházhatású gáz kibocsátása maga a
rémálom.
Egy dolgot biztosra tudtam Parkerről, mégpedig mindig a kedvenc
témájáról beszél, ha ideges. Amikor Dean kicsi volt, ugyanezen okból
mindenféle egyenletről hablatyolt. Így csak annyit tehettem, hogy
figyelemelterelést kínálok.
– Hé, nem láttam, hogy dührohamot kaptál volna valamelyik este, amikor
azt mondtad, dobjam ki a megbarnult banánokat.
A szemöldöke felszaladt, és úgy nézett rám, mintha másik fejet
növesztettem volna.
– Nem tudlak követni. Kicsit sem.
Megvagy, csajszi!
Vállat vontam, miközben rákanyarodtam a beállóra, ahol inasok
segítettek a gazdagoknak kiszállni az Astonjaikból és a Jaguarjaikból.
– Az üvegházhatású gázkibocsátás csaknem 11 százaléka a rothadó
élelmiszerek által létrehozott metánból származik. Szóval hogyha
betámadod Rubyt, az ételt is meg kellene nézned, amit kidobsz. – Szólásra
nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki belőle. Erre szélesen
elvigyorodtam. – Úgy látszik, mégsem vagy olyan naprakész a
környezetvédelmi kérdésekben, mint gondoltam.
Park felmordult.
– Ezt én is tudtam!
– Hát persze.
A szemét forgatva és pufogva hátradőlt az ülésen. Ám az ajka nemsokára
megrándult, és egy apró, önkritikus nevetés szakadt ki belőle.
– Rendben. Tényleg megfogtál.
Nem tudtam mit tenni, én is felnevettem. Az ég bekukucskált a levelek
között, napfénnyel borítva be az autót. Megvilágította Parker mosolygó
arcát, és elszorult a szívem. Gyors lélegzetet kellett vennem, de így is
kábának éreztem magam.
Majdnem összetörte a szívemet, amikor mesélt nekem Theóról. Nem
tudtam, milyen lehet ennyire szeretni valakit, viszont ismertem a
veszteséget. A fájdalma belém hasított, és soha többé nem akartam sírni
látni őt.
Az őrület az egészben, hogy majdnem elsírtam magam, amikor azt
mondta, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy kiszálljak, hogy valamit jól
csináltam. Abban a pillanatban úgy éreztem, észrevesznek engem.
Megértenek. És ezt sosem éreztette velem senki. Az, hogy egy intelligens,
kicsi, de erős nő, mint Park, valami értékes dolgot látott bennem, olyasfajta
ajándék volt, amiről nem gondoltam, hogy szükségem van rá, amíg át nem
nyújtotta nekem. Egy ilyesfajta ajándéktól többre vágyik az ember.
 Pengeélen táncoltam. A gyengédség és a védelmező ösztön kis híján
eltiport, akárhányszor rám nézett. Csakhogy ez üzleti ügy. Bajt hoz a
fejemre, ha kötődni kezdek hozzá. Ennek ellenére jó volt vele lenni és
önfeledten nevetni.
Továbbra is kuncogva leállítottam az autót.
– Komolyan Rubynak nevezted el az autódat? – kérdezte, amint egy inas
sietett az ajtajához.
– Aha. – Megpaskoltam a csillogó fekete műszerfalat. – Az én
drágaságom. Igen, Rubynak hívják.
A válaszát nem hallottam, mivel kilépett az autóból.
Átadtam az inasnak a kulcsokat, és követtem Parkert a házba. A „kúria”
találóbb kifejezés lett volna. Nagydarab srác vagyok, ám a magas
előszobában állva, hatalmas plafonnal és aranyozott olajfestményekkel
körülvéve, aprónak éreztem magam. Talán épp ez volt a lényeg. Hogy
azonnal a helyükre pakolod a vendégeket, amint belépnek az ajtón. Vagy
talán a tulaj kedveli a fényt és a teret, mert körülnézve azt kívántam,
bárcsak megengedhetnék magamnak egy ilyen helyet.
Parker azonban otthonosan mozgott a szórványos tömegben.
– Jackson valószínűleg a kertben van.
A szóban forgó kertre a ház túlsó végén lévő hatalmas és díszesen
faragott franciaajtókon keresztül lehetett rálátni. A kikötő kékje ránk
kacsintott a távolból.
– Szóval ez Fairchild nyári lakja? – kérdeztem, amint kiléptünk. Kerti
terasztetők keretezték a széles, kövezett terasz mindkét oldalát. Középen
lépcsősor vezetett a medencéből, ami mintha A nagy Gatsbyből lépett volna
ki. Már ha Gatsby bikinis nőkkel lógott volna. Fairchild határozottan szereti
az egész bikinimodell klisét.
– Az egyik. – Parker nem tűnt elégedettnek. – Úgy tudom, ez a néhai
szüleié volt… a fenébe!
Fenébe?
A szám megrándult.
– Kimondhatod a „picsába” szócskát, édesem. Anyukád nem fog
előugrani az egyik bokorból, hogy megdorgáljon.
Ám Parker nem figyelt rám. A pánik fellángolt a szemében, miközben fél
lépést hátrált, mielőtt visszafordult volna, hogy megragadja a csuklómat.
– Gyorsan, erre…
 – Parker Brown! – kiáltott fel egy női hang meglepetten. Parker teljesen
ledermedt.
– A nemjóját – motyogta az orra alatt. Hamis mosolyt festett magára –
vagyis inkább grimaszt –, és elindult, hogy üdvözöljön egy elegáns, fekete
hajú nőt. Azt a fajta arcrapuszit adták egymásnak, amit egyes nők annyira
szerettek.
– Vida – mondta Parker kevésbé mereven, de nyílt kínzottsággal. – Jó
újra látni téged.
– Téged is, édes lányom. – Vida hátralépett, és helyeslő pillantást vetett
Parkerre. A nő tisztában volt a jelenlétemmel; csupán nem vett rólam
tudomást. – Olyan rég találkoztunk.
– Az új munkám teljesen lefoglal.
– Á, hát persze. – A nő rám pillantott, szemében ravaszság bújt meg. –
Franklinnek dolgozol.
– Úgy is mondhatjuk – válaszolta Parker. – Nem hittem, hogy ismered őt.
Vida felnevetett, vörös ajkai felfedték ragyogó fehér fogait.
– Mint mindenki.
Parker arca lesápadt, és vékony válla megereszkedett.
– Úgy tűnik. – Egy újabb hamis mosolyt küldött Vida felé. – Nos, én
megyek és üdvözlöm a házigazdát…
– Nem mutatsz be a barátodnak? – Vida csak ekkor fordult felém.
A pillantása lassan siklott végig rajtam.
Már megszoktam ezt a pillantást. Minden meccs előtt és után
megkaptam. A nők az élvezet kedvéért akartak lefeküdni velem, hogy
henceghessenek velem. Elkövettem azt a hibát, hogy néhányszor
belementem a dologba, aztán a barátnőik is megkerestek, hogy őket is
megfektessem. Végül is nem voltam más, mint egy beindult izomagy.
Hálásnak kellene lennem; így megtanultam, milyen olcsónak és
kihasználtnak lenni. Az ismerős érzés kavarogni kezdett bennem. Ekkor
ébredtem rá, hogy Park be sem mutatott. A trófeájaként voltam jelen, míg ő
úgy távolodott tőlem, mintha bárhol jobb lenne, mint itt.
És ezt kicsit sem vettem jó néven.
Parker végigmért, és újabb adag vonakodást véltem rajta felfedezni.
Szégyent. Megbánást.
Forgott a gyomrom.
– Hát persze – mondta, hangja eltompult a fülem csengésétől. – Ő itt
Rhys.
 Csak ennyi. Semmi pasi vagy randipartner. Csak Rhys.
Az ajkam lezsibbadt, ahogy álltam ott. Mint egy nagy barom. Vida ekkor
ravaszul rám mosolygott.
– És Rhysnek van vezetékneve is?
A nőt kicsit sem érdekelte a nevem. Csupán áskálódott. Ezt mind jól
tudjuk.
Szélesen elmosolyodtam és kezet nyújtottam.
– Selyemfiú. – Kimutattam a fogamat. – Ez inkább művésznév. Parker
hüledezett, míg Vida felkacagott.
– Milyen fergeteges, Parker! – A nő valóban lenyűgözöttnek tűnt.
Parker azonban teljesen elpirult. Helyes. Megmozgattam merev vállamat.
– Ha megbocsát, innék egy sört.
Megfogtam Parker könyökét, és elvezettem őt, olyan gyengéden,
amennyire csak tudtam. Kiakadtam, ami azt jelentette, hogy extra
elővigyázatosnak kell lennem az erőmmel. Igen, Parker úgy bánt velem,
mint a szeméttel, de nem fogom elrángatni őt.
– Rhys – sziszegett, mellettem csörtetve. – Mi a fene volt ez?
– Ugyanezt kérdezhetném tőled – vágtam vissza. Számos bárt állítottak
fel a teraszokon. Én a legközelebbihez léptem. – Sört. Jöhet az egész üveg.
Parker próbált lyukat égetni az arcomba a tekintetével, miközben
megragadtam az üveget, és jól meghúztam azt.
– Be sem akartál mutatni annak a nőnek – mondtam. – Miért? Az alsó
ajkát rágcsálva rám nézett.
– Ő a szüleim barátja.
A szavai egyenesen a golyóimba vágtak.
– Á.
Parker elkerekedett és töprengő szemmel nézett rám.
– Ennyi?
– Mit mondhatnék? – vontam meg a vállam, erősen szorítva a sört.
– Nos, biztosan akad mondandód, mivel rosszkedvedben vagy. Okos
nőhöz képest néha kibaszott vak tud lenni.
– Mindegy, hercegnő. Semmi bajom. Összehúzta a szemét.
– Igazán érett viselkedés.
– Épp annyira érett, mint felbérelni egy kamu pasit, mert nem bírod
megmondani a seggfej főnöködnek, hogy húzzon a picsába a nőgyűlölő
szarságaival.
Egy pillanatig lefagyott, csak pislogott rám, mielőtt megszólalt volna.
 – Rendkívül dühös vagyok rád, és legszívesebben megmondanám, hova
dugd fel a megjegyzésed, de kénytelen vagyok elismerni a „nőgyűlölő” szó
használatát.
Atyám, ez a lány!
Annyira kedvelem őt, a fenébe is! Nem hagyhattam magam. Egy jó
harcos sosem fedi fel a gyenge pontját.
– Méghozzá négy szótagból is állt – mondtam szárazon. Pufogva
összehúzta a szemét, és visszatért belé a tűz.
– A használata nyűgözött le, nem a hossza.
Ez könnyen ment. Üdvözlésképpen felé nyújtottam az üvegem.
– Édesem, velem egyikből sem szenvedsz hiányt.
– Micsoda…? – Elvörösödött az arca. – Ó, te… te… Közel hajoltam.
– Gyerünk, Csing! Mondd ki… seggfej, faszkalap… Tudom, hogy
mennyire le akarsz hordani. Legyen ez a jutalmam.
Szinte láttam, ahogy a szavak lebegnek a fejében, ott táncolnak édes
nyelvének hegyén. Legszívesebben bekaptam volna, bele akartam kóstolni
az ajkába, és érezni a dühét. Jézusom, teljesen megkeményedtem. Rohadtul
beindultam, ziháltam. Az ajka puha lenne, míg a haragja durva és sietős.
Amikor észrevettem, hogy ő is zihál, megrándult a karom. Ökölbe
szorítottam a kezem, hogy ne próbáljak utána nyúlni. De fájt visszafogni
magam.
Egy hang szakadt ki belőle. Nem nyögés, de közel állt hozzá. Vágy.
Zavarodottság?
Én majd segítek rajtad, édesem.
Közelebb léptem hozzá. Az illata csodás volt. Gyönyörűen nézett ki.
Csakhogy ismét félbeszakítottak minket.
– Parker! – Ezúttal egy férfi volt.
Komolyan, a picsába ezzel a bulival!
Ha Parker korábban pánikba esett, akkor most egyenesen döbbentnek
tűnt. A száját rémülten eltátotta, miközben egyszerre fordultunk a néhány
méterre ácsorgó férfi felé.
Őszülő haj, acélkeretes szemüveg, rá szabott szürke nadrág és
elefántcsont színű selyeming. Úgy nézett ki, mint egy New York-i, aki lejött
lazulni a hétvégére.
A szeme azonban olyan volt, mint Parkeré. Nem tudom, hogyan vettem
észre. De mégis megtörtént. És ekkor pontosan tudtam, ki ő. A mosolyuk is
megegyezett.
 Parker hangja fojtott nyikorgás volt.
– Apa.
Na, tessék…
***
Parker apja elmosolyodott.
– Mogyoróm!
– Mogyoró? – suttogtam Parkernek, gúnyos pillantást vagy oldalba
könyöklést várva tőle. Ő azonban kővé dermedt.
Az apja odahajolt hozzá, és puszit nyomott az arcára.
– Nem tudtam, hogy itt leszel. Parker jól hallhatóan nyelt egyet.
– Épp ugyanerre gondoltam.
Néhány centivel magasabb a lányánál és szikár, míg Parker kecses.
Vidával ellentétben az apja azonnal tudomást vett rólam, és kezet nyújtott
felém.
– Charles Brown. Nincs közöm az alacsony, kopasz sráchoz.
Charles Brown? Amikor beütött a felismerés, vigyorogva ráztam meg a
kezét.
– Akkor, gondolom, nem használja a Charlie nevet. Kurtán felnevetett.
– Ha tehetem, nem. A gyerekkoromat épp eléggé megkeserítette.
A könnyed viselkedése ellenére Charles Brownból sugárzott az erő.
Néhány fickó úgy hiszi, hogy nekik kell a legnagyobbnak vagy a
legmagasabbnak lenniük, hogy ők legyenek a legerősebbek. Ami egy
baromság. A fizikai erő ritkán számít a szellemi képességgel és
magabiztossággal szemben.
Brown az a ritka fajta, aki tudja, hogy nem kell bizonyítania senkinek. Jól
érzi magát a bőrében. Pokolian tiszteltem ezt benne. És ahogy védő
gyengédséggel karolta át a lányát. Nem féltőn, hanem szeretetteljesen.
– Rhys Morgan – mutatkoztam be, amikor Parker csendben maradt. A
fény égett Parker szemében, de úgy nézett ki, mint akinek elmentek
otthonról. – Parker egyik barátja vagyok.
Fogalmam sem volt róla, mit vár tőlem az efféle szituációkban.
Hazudnunk kell a családjának is?
Parker ekkor pislogott, majd elmosolyodott.
– Rhys egy ex-ökölvívó. Fairchild nagy rajongója.
Brown bólogatott, a pillantása köztem és a lánya között jojózott.
– Én is az vagyok. Na, ez meglepett.
 – A Davisszel folytatott harc, amikor egy KO-val leterítetted őt a
második körben? Legendás volt.
Jó érzés volt, hogy Parker apukája tudott a karrieremről, mégsem
helytelenítette azt.
– Az emberek vagy gyűlölik, vagy imádják azt a meccset. – Személy
szerint én imádtam. Az üvegállú Davisnek csak a szája járt.
– Gondolom, attól függ, kire fogadtál. – Brown csillogó szeméből ítélve
aznap nem veszített pénzt.
– Ez általában így megy.
Amikor mindketten kacagtunk, Parker végre megtalálta a hangját.
– Nem tudtam, hogy ismered Rhyst, apa.
– Honnan is tudhatnád? Nem hinném, hogy valaha is beszélgettünk a
sportokról. – A hangneme és a tekintete elárulta, hogy tudta, Parker nem a
rajongás miatt van velem. És az is tisztán látszott, hogy tudni akarta, miért
is vagyunk barátok – és milyen közel állunk egymáshoz.
Parker elfordította a tekintetét, majd felnézett rám.
– Tudatnunk kellene Fairchilddal, hogy itt vagyunk. Körbe akarta vezetni
Rhyst – magyarázta az apjának.
Én majdnem a szememet forgattam. Szóval így állunk? Azért vagyok itt,
mert Fairchild belém van zúgva?
Talán megúszta volna a dolgot, ám ekkor egy csinos idősebb nő,
mészszőke hajjal, és egy fiatalabb lány, aki erősen hasonlított Parkerre,
odalépett hozzá. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Parker anyja és a testvére
az. Esküszöm, hogy hallottam, ahogy Park felmordul.
– Anya. Easton. – A hangja, mintha szögeket evett volna.
Easton megszállottan nézett rám. Ő különösen örült, hogy egy férfit lát
Parker mellett.
– Hát, helló, Parker – üdvözölte, le sem véve a szemét rólam. Épp, mint
az apja, Parker anyja is azonnal észrevett engem.
– Üdv, nem hinném, hogy találkoztunk. Marion Brown.
– Rhys Morgan.
Határozott fogással és merev tekintettel rázta meg a kezem.
Nem mondtam többet, mert ezúttal Parkeren volt a sor. A lány olyan
pillantást küldött felém, ami azt üzente: „Ments meg ebből a családi
pokolból”. Együttéreztem vele.
– Morgan! – csapott le rám Fairchild, mint egy buzgó mócsing.
 Kitört belőlem a nevetés. Nem tudtam visszatartani. Ő már csak hab volt
a tortán.
Mint azt megszokhattuk, Fairchildot teljesen hidegen hagyta Parker.
Megmarkolta a vállam, mintha a gyereke lennék, miközben Brownék felé
fordult.
– Rosszul hallottam, vagy épp most ismerkedtetek össze Parker párjával?
A szó bombaként landolt, zavart csendet hagyva maga után. Parker olyan
nyomorúságosan nézett ki, hogy nem tudtam megállni, hogy a kezébe
csúsztassam az enyémet, lágy, megnyugtató szorítással jutalmazva őt. A
mozdulat azonban nem kerülte el Marion Brown figyelmét.
– A párja – ismételte el Marion. Nehéz volt eldönteni, hogy kiakadt vagy
megdöbbent.
Nem, ez így nem volt helyes. Láthatóan Parker egész családja sokkos
állapotba került. Az emlék, ahogy Parker Theo miatt sírt, végighasított
rajtam, és hideg bizonyossággal tudtam, hogy azóta senkit sem mutatott be
nekik.
A keze izzadni kezdett, de erősebben szorított.
– Á, igen… ez… – A lány a várakozó Fairchildra pillantott. – Még most
kezdtünk el együtt járni.
Fairchild türelmetlenül bólintott, a keze visszatért a vállamra. Kibaszottul
gyűlöltem, amikor hozzám ért. Az izmaim megfeszültek, de kitartottam.
Nem mintha ő észrevette volna.
– Rhys, miért nem hagyjuk, hogy Parker társalogjon a családjával? Van
itt néhány ember, akikkel találkoznod kell. Rendkívül érdekeltek abban,
hogy a sportba invesztáljanak.
Ezen a ponton úgy éreztem, kész áldás lesz elszakadni Parkertől. A lány
úgy nézett ki, mint aki mindjárt sikoltozni kezd. Fairchild azonban odaintett
egy csapat férfinak a tömegben. Majd megragadta a karom, és úgy
rángatott, mint egy kutyát pórázon.
Pénz. Szponzorokra volt szükségem az edzőterem megmentéséhez.
Parker. Kedveskednem kell ennek a seggfejnek, vagy a lány bajba kerül.
A fogamat összeszorítva hagytam, hogy elvezessen. Ez volt ám a pokoli
parti!
 Tizennégy

Parker
Ritkán történt meg velem, hogy nem örültem a szüleimmel való
találkozásnak. Ez azon ritka pillanatok egyike volt. Figyeltem, ahogy
Fairchild átvezeti Rhyst a pázsiton egy magas, szőke férfi felé, azt kívánva,
bárcsak velem maradt volna. A kezének nyugtató szorítása volt az egyetlen,
ami összetartott, amikor Fairchild bejelentette a családomnak, hogy Rhys és
én együtt vagyunk.
Igazán ellentmondásos volt megnyugvást várnom Rhystől, hiszen ő volt
az oka, hogy rettegtem az elkövetkező pillanatoktól. Hazudnom kellett a
szüleimnek és a húgomnak.
Hogy csúszott ki ennyire a kezem közül ez az álrandi dolog?
És hol van ilyenkor a portál a homoki kígyó dimenzióba, hogy
belevethessem magam?
Vagy nem is. Kétségkívül Franklin Fairchildot fogom belökni azon a
portálon, ha csodával határos módon megnyílik.
– Nem gondoltam, hogy itt lesztek – nyöszörögtem, a mellkasom
megfeszült az idegességtől. – Vagy hogy ismeritek Franklin Fairchildot.
Apa szemöldöke összeszaladt.
– Mindenki ismeri Fairchildot. Édesanyád és Fairchild felesége, Evelyn
számos jótékonysági bizottság tagjai.
Erről nem tudtam.
Fenébe!
– Ó!
– Nem olyan régen együtt reggeliztünk, és nem is meséltél a pasidról –
elmélkedett Easton elégedetlenül. – Különösen, amikor így néz ki.
– Hogy?
A húgom vállat vont.
– Mint azok a sztriptíztáncosok, akiket Hawaiin akarunk felbérelni.
– Sztriptíztáncosok? – fakadtak ki egyszerre a szüleim, apa szemöldöke
felszaladt, míg anya eltátotta a száját a rémülettől.
Kizárva mindkettőjüket, leszidtam a húgomat.
– Ne tárgyiasítsd őt!
Easton megbánás nélkül vigyorgott.
 – Nem tettem ilyet, drága nővérkém. Csupán megfigyelni véltem, hogy a
pasid nem semmi látvány, és kicsit sem olyan, mint amire számítottunk.
Szóval mesélj!
Izzadó kézzel, dübörgő szívvel, egyesével belenéztem a családtagjaim
kérdő tekintetébe, és gyűlöltem magam, amiért kinyögtem a Rhys által
kitalált hazugságot.
– Egymásba botlottunk. Szó szerint. Összefutottam Zoéval egy italra.
Csakhogy neki el kellett mennie dolgozni, míg én ott maradtam befejezni az
italomat. Amikor indultam kifelé, Rhys épp akkor lépett be az ajtón, és
majdnem leterített engem. Megkérdezte, hogy sajnálata jeléül vehet-e
nekem egy italt, és… – Szánalmas vállrándítással elhallgattam.
– Miért nézel úgy ki, mintha szenvednél? – Easton látszólag a csodálat és
az aggodalom között rekedt.
– És miért most hallunk először erről a fiúról? – pufogott anya. Kínos
horkantás szakadt ki belőlem, hogy anya fiúként utalt Rhysre.
– Hol van Oliver? – kerültem ki anya kérdését a húgom vőlegényével.
– Üzleti úton. Unalmamban úgy döntöttem, hogy elkísérem anyát és apát
– és hát a legjobb döntésnek bizonyult, amit hosszú ideje hoztam. –
Lángoló arccal rámeredtem. Ám ő csak negédesen mosolygott. – Anya
kérdezett valamit.
– Valóban kérdeztem – mondta anya, közelebb lépve megérintette a
karomat. – Miért viselkedsz ilyen különösen ezzel a fiatalemberrel
kapcsolatban?
– Aggódnunk kellene? – Apa eleve aggodalmasnak tűnt.
– Ó, szülők, hagyjátok már békén! – Easton vállat vont, egy mozdulattal
kilöttyintve a pezsgőt a poharából. – Nem nyilvánvaló, hogy azért
viselkedik furcsán, mert hosszú, hosszú ideje nem volt barátja? Habár ez
nem válaszolja meg anya kérdését – emlékeztetett.
– Még sosem voltál ilyen segítőkész, mint ebben a pillanatban. –
Hamiskás mosollyal jutalmaztam. – Sőt, annyira segítőkész vagy, hogy a
közeljövőben talán viszonzom a segítségedet.
Ezúttal gonoszan vigyorgott.
– Semmiség. Mire való a család? Egy morgás tört fel a torkomból.
– Parker, kedvesem, ez a hang nem hölgyhöz illő. – Anya a fejét rázta. –
Nos, hol is tartottunk…
Megremegett volna a föld? Vagy csak a térdem reszketett? Ha a szüleim
rájönnek, hogy arra használom a vagyonkezelői alapomat, hogy egy kamu
randipartnert fizessek belőle, elszörnyednek. Elszörnyednek, és rendkívül
csalódottak lesznek.
Kezdtem szédülni.
– Nincs itt túl meleg? Easton ajka megremegett.
– Kint, az udvaron?
Ó, a picsába!
Meglepetten pislogtam, ráébredve, hogy fejben káromkodtam. Nem
emlékszem, mikor káromkodtam utoljára.
Vártam, hogy anya hangja átjárjon, hogy leszidjon, amiért csúnyán
beszéltem, ám helyette a csalódottságát láttam magam előtt, amiért
felbéreltem valakit.
Picsába! Rhysnek igaza volt. Tényleg jó érzés. A „fenébe” szócska nem
hordoz elég frusztrációt egy szitokszóhoz képest. És lássuk be… nyakig
voltam a szarban.
Picsába, picsába, picsába, picsába, picsába, picsába.
– Picsába.
– Parker Brown! – sziszegte anya. – Vigyázz a szádra!
Ezen a ponton már Easton annyira kacagott, hogy megesküdtem volna rá,
hogy becsiccsentett.
Elvörösödő arccal bocsánatkérő pillantást küldtem anya felé.
– Elnézést. Csak…
– Mi a baj? – Apa közelebb lépve a kezébe fogta az arcomat. A szemében
megbújó aggodalomtól csak még inkább ostoroztam önmagam. –
Mogyoróm, mi a baj?
Apa szemébe nézve a csuklója köré fontam a kezem, és reszkető
mosollyal jutalmaztam.
– Csupán azt hittem, több időm lesz belerázódni egy kapcsolatba, mielőtt
bemutatom nektek Rhyst. – A hazugság legördült a nyelvemről, minden
szótól egyre inkább szédelegtem.
Az érzést csak tovább rontotta az apa arcán megjelenő megkönnyebbülés.
– Mogyoróm, örülök, hogy továbbléptél. Ha térre van szükséged,
megértjük.
– Természetesen. – Anya megszorította a karom, apró mosolyt küldve
felém. – Nem tudom, hogyan adhatnánk neked elég teret, mivel ugyanazon
a partin veszünk részt, de ígérem, hogy még nem erőltetem a Rhysszel való
családi vacsorát. Rhys. – Apára mosolygott. – Micsoda név, nem igaz?
Apa viszonozta a mosolyát, majd ismét rám fókuszált.
 Hüvelykujjával megsimította az arcomat, mielőtt elengedett.
– Én csak annyit tudok, hogy biztosan különleges lehet, ha felkeltette
Parker figyelmét.
Meg sem lepődtem, hogy a szüleimet kicsit sem érdekelte Rhys háttere.
Csak azzal törődtek, hogy boldog legyek.
Épp ezért éreztem ilyen borzalmasan magam, amiért hazudtam nekik.
– Parker!
Megfáradva az önostorozástól felfestettem egy mosolyt, ahogy Jackson
és Camille felé fordultam. A főnököm átvágott a kerten a menyasszonyával,
ám nem voltak egyedül. Egy velem megegyező magasságú, formásabb,
fehér, konzervatív kivágású nyári ruhába öltözött nő csatlakozott hozzájuk.
Fényes sötét haja hibátlan bob fazonra volt vágva, és amikor felemelte a
karját, hogy belekortyoljon a pezsgőjébe, a nap megcsillant a gyémánt
karkötőjén. Az arca furcsán kortalan volt, vagy az irigylésre méltó génjei
tehettek róla, vagy a legjobb plasztikai beavatkozás, amit láttam. Harmincöt
és ötven között bármennyi éves lehetett, és nem jönnél rá, amíg rá nem
kérdezel.
Azonban, mivel ismertem az arcát, tudtam, hogy negyvenhét éves.
Ő volt Diana Crichton Jones. Milliárdos. A nagyapja a negyvenes évek
közepén egy eszközmenedzsment céget alapított. Majd az apja vette át az
irányítását, az ő halála után pedig a huszonhárom éves Diana. Az emberek
nem nézték jó szemmel, amikor ő lett a vezérigazgató.
Azonban Diana a legjobb dolognak bizonyult, ami a Crichton Befektetés
és Kutatással történhetett. Több mint 2 trillió dolláros nyereséget hozott.
Sőt mi több, a magánbefektetései döbbenetes mennyiségűre növelték a
magánvagyonát.
Mindezt azért tudtam róla, mivel lenyűgöző nő, és nehéz volt nem hallani
róla, ha az ember előkelőségek között nő fel.
Azonban még sosem találkoztam vele. Ez idáig.
Egy pillanatra megfeledkezve a családom és köztem kibontakozó
zűrzavarról, megráztam Diana kezét, amikor Jackson bemutatott neki, majd
bemutattam a családomnak a főnökömet, a menyasszonyát és a némiképp
döbbenetes milliárdost.
Apa ravaszul megérezte, hogy Jackson okkal hozta ide Dianát. Így
azonnal megérintette anya hátát.
– Miért nem iszunk egyet?
Anya biccentett, és odaintett a főnökömnek, miközben apám elvezette.
 – Én… velük tartok. – Easton újabb pimasz vigyort küldött felém, mielőtt
a szüleim után sietett.
Némileg megkönnyebbülve, hogy kikerültem a szüleim vigyázó
pillantása alól, Jackson felé fordultam.
A szemében izgatott csillogást véltem felfedezni. Ugyanezt a csillogást
láttam, amikor ráébredt, hogy milyen jelentőségteljesek az előrejelző
modell javítására szolgáló javaslataim.
– Parker, nem tudom, tudtad-e, de Diana rendkívül érdekelt a megújuló
energia jövőjét illetően, és épp megosztottam vele, milyen jelentőségteljes
vagy a csapatunk számára.
A nyomatékos kifejezésmódját nem tudtam hova tenni, ám ennek
ellenére is elmosolyodtam, megelégedve a dicséretétől.
– Köszönöm, Jackson. – Dianához fordultam, kissé idegessé váltam a
jelenlétében. A nő acélszürke szeme az ember velejéig hatolt. – Tehát
érdekli a megújuló energia?
– De még mennyire! Minden érdekel, ami a jövőnket szolgálja. – Diana
közelebb lépett hozzám, enyhén oldalra döntötte a fejét, ahogy végigmért
engem. – Ez idáig nem sok nővel találkoztam ezen a területen. Nem mintha
egy sem lenne. De túlnyomóan férfiak uralják.
– Ilyen a mérnöki lét. – A vállrándításom annyit üzent: „Mit tehetünk?”
– Igaz. Épp azt meséltem Jacksonnak, hogy szeretnék befektetni egy
megújuló energiával foglalkozó cégbe, viszont meggondolom, mibe rakom
a pénzem és a saját energiámat. – Hidegen mosolygott.
– Nem kedvelem a férfiak által dominált cégeket. A diverzifikációt
szeretem. A szenvedélyt. Szeretem, amikor egy cég tudás alapján választja
ki a legjobbakat, nem pedig azért, ami a lábuk között fityeg.
Ledöbbenve a nyers megfogalmazásától, nevetést éreztem kitörni a
számból, miközben azt kívántam, bárcsak Rhys is itt lenne. Ő kedvelné a nő
őszinteségét.
Ekkor újra ledöbbentem, mert azta. Mióta lett Rhys része a
számításaimnak?
– Majdnem elvetettem a Hóruszt, amikor egyetlen nőt sem láttam a
névsorban. Végül megjelent ön, és Jackson állítása szerint ezt nem is
akárhogyan tette. Egyik cég sem használ a magáéhoz hasonló modellt.
Ezért is örvend ekkora népszerűségnek külföldön.
Csak bólogattam, hisz jól tudtam mindezt, és nem tudtam, Diana mire
akar kilyukadni.
 – Szívügyem a zöld energia, Parker.
A kijelentése által keltett izgalomtól az idegességem elillant, és azon
kaptam magam, hogy Diana Crichton Jonesszal csevegek a modellünkről, a
megfelelő infrastruktúra bevezetéséről a kizárólag elektromos járművek
létrehozására, mely nem csak nemzetenként, hanem világszerte is sürgető
kérdés, a korrupcióról, a szélenergia valós hatékonyságáról,
napelemekről… még az én hibrid biciklim is szóba került. El is
gondolkodott rajta, hogy vesz egyet.
Diana. Crichton. Jones.
Ha egyesével meg tudom győzni az ország milliárdosait a
környezetvédelemről, talán megmenthetem a bolygót.
Rendben, ez drámaian hangzott, de felvillanyozott a helyzet!
– Igazad volt. – Diana Jacksonra mosolygott, majdnem megfeledkeztem
róla és Camille-ról. – Parker valóban olyan, mint amilyennek leírtad.
Jackson elvigyorodott.
– Még szép!
Diana elkomolyodott.
– Érdekel a dolog. Bízd csak rám! A főnököm is komollyá vált.
– Nagyszerű. – Poharat emelt a nőre.
Diana először a főnököm, majd Camille felé biccentett, azután megrázta
a kezem.
– Örültem a találkozásnak, Parker. Remélhetőleg hamarosan újra látjuk
egymást.
– Így van. – Gyanúsnak találtam a főnökömmel váltott pillantásait, és a
gyanúm azt jelentette, hogy azt reméltem, minél hamarabb bekövetkezik. –
Örülnék neki.
Ezzel távozott, a kerten átvágva megállt egy magas, méltóságteljes
úriember mellett, aki a nő derekára fonta a karját, majd lehajolt és
bensőségesen a fülébe suttogott. Ekkor Jacksonhoz fordultam.
– Ez meg mi volt?
Jacksonnak fülig ért a mosolya.
– Amikor változásokat hoztál a modellben, örültem, hogy felvettelek.
Most pedig kibaszottul hálás vagyok, hogy felvettelek, Parker.
Camille nevetgélt mellette, miközben nekem elkerekedett a szemem a
férfi túláradó káromkodásán.
– Nem értem.
– Remélhetőleg érteni fogod. Minél hamarabb.
 Egy gyanú merült fel bennem, egy villanás a tudatom mélyén, amely
belekapaszkodott a reménybe, hogy Jackson talán Fairchild leváltásán
ügyködik. Vagy egy új befektetőt próbál bevonni Fairchild mellé, így nem
volt értelme hiú reményeket kergetnem.
Csakhogy nehéz egy lánynak nem álmodozni.
***
Jackson és Camille elsétáltak, hátrahagyva engem, hogy a Dianával
folytatott beszélgetésről spekulálgassak. Közben Rhys után kutattam a
kertben. A srác már nem volt idekint Fairchilddal. Szerencsére a szüleimet
sem láttam.
Vagy talán mégsem voltam olyan szerencsés.
Belém hasított a félsz, hogy talán levadászták Rhyst, és éppen
„kihallgatják” őt. Átsietve a kerten a ház felé, átjárt a megkönnyebbülés,
amikor Rhys kilépett onnan. Tudtam, hogy ő is engem keres, mivel
tudatosan felém lépdelt.
– Sajnálom – mondtam zihálva. – Csak feltartott Diana Crichton Jones,
aki egy milliárdos, és szívügye a zöld energia. Azt hiszem, még arról is
meggyőztem, hogy vegyen egy elektromos biciklit. Elhiszed ezt? Diana
Crichton Jones egy elektromos biciklin!
Rhys ajka megrándult, ahogy az arcomat tanulmányozta.
– Az emberek megtérítése feltüzel téged, nem igaz? Megvontam a vállam
a mögöttem lévő partira nézve.
– Mókásabb, mint borzasztó dadusokról, befektetésekről és nyaralásról
csevegni. – Visszafordultam felé. – Csak közlöm, hogy Bostonban tervezek
nyaralni. És a „nyaralás” alatt azt értem, hogy dolgozni fogok, mint ahogy a
világ lakosságának 99 százaléka teszi.
Elvigyorodott.
– Nem szoktál nyaralni a családoddal?
– Amikor kicsik voltunk, a Cape Cod-beli nyaralónkban töltöttük a
nyarat, ám anya és apa ebből csak két teljes hetet voltak Eastonnal és
velem. Mindketten dolgoztak. Anya testvére, Debbie néni író, így ő
vigyázott ránk a fennmaradó időben. Anya és apa hétvégente a szigetre
repültek, majd hétfőre visszautaztak New Yorkba. Nem volt könnyű.
Viszont akkor nem jöttem rá, hogy mindent megtettek, hogy velünk
lehessenek.
– New Yorkban is maradhattál volna velük.
 – Igaz. De a New York-i nyarak borzalmasak, és a nyaralónk pont a
parton van. Imádtam a Cape Codban töltött nyarakat. Amíg nem
találkoztam Theóval, és ki nem könyörögtem a szüleimtől, hogy hadd
töltsem vele a nyarat New Yorkban. Ők pedig beadták a derekukat.
– Ha már a családodnál tartunk, hogy ment a dolog?
Emlékezve a szüleimnek mondott hazugságokra, elfehéredve
félrenéztem.
– Úgy ahogy.
A Rhystől érkező súlyos csendre felpillantottam. Az álla megfeszült,
szeme fénytelen.
– Haragszanak, amiért egy magamfajtával jársz. Miért hiszi ezt?
Tagadásra nyitottam a számat, amikor félbeszakított valaki, aki Rhys
nevét kiáltotta.
– Hát itt vagy! Fairchild.
Valami sötét futott át Rhys arcán, mielőtt kínzott mosollyal a
nagyfőnököm felé fordult. A pillantásom Fairchild eltökélt arcára tévedt, és
megborzongtam a kemény tekintetétől.
Rhys közelebb lépett hozzám, kezét a derekamra fonta, és magához
húzott.
– Hova tűntél? – Fairchild előttünk állt meg. – Egyik percben ott voltál, a
másikban meg már sehol. – A főnököm gyors pillantást vetett rám. –
Kétségtelen, ki a hibás érte. Alig tudod levenni a kezed róla, Morgan.
Megfeszültem Rhys mellett, aki nyugtatólag megszorította a csípőmet.
– Mit tehetek önért? – bökte ki Rhys, és nem tudta leplezni a
türelmetlenségét.
Aggódva a tekintetét pásztáztam, míg ő kifejezéstelen arccal meredt
Fairchildra.
Fairchild összehúzta a szemét Rhys hangnemére.
– Kezdetnek befejezhetnénk a beszélgetésünket. Nos, szívesen
megnézném az edzőtermedet, de jobban örülnék, ha hallgatnál rám.
Érezve, hogy Rhys szorítása fájdalmassá válik, az aggodalmam
felerősödött.
– Rhys, mi a baj?
– Vagy talán Parker meggyőzhet róla, hiszen úgy tűnik, hogy a
golyóidnál fogva vezet téged.
Élesen beszívtam a levegőt Fairchild megjegyzésére. Rhys nyugtalanul
előrelépett.
 Én visszahúztam őt, nem értve, mi történik éppen.
– Rhys?
– Próbálok leszervezni egy privát mérkőzést a barátodnak, Parker, jó
pénzt hozna neki. – Fairchild Rhysre nézett, majd vissza rám. – Te talán
meg tudod győzni, hogy ne legyen őrült, és fogadja el az ajánlatot.
Ezzel a csúszómászó visszatért a partira, és én döbbent hallgatással
figyeltem, mielőtt Rhys felé fordultam. Kerülve a tekintetemet, a ház felé
masírozott.
Mi a jó édes…
Utánasiettem, a folyosón értem őt utol.
– Rhys! – Megragadtam a csuklóját, megállítva őt. Olyan arccal meredt
rám, amit egyszer ijesztőnek találtam volna, most pedig megőrjített. – Hova
mész? Mi a gond?
Egy pillantást vetett a mellettünk elhaladó pincérre, majd levette a
kezemet a csuklójáról. Ezután összefonta a kezét az enyémmel, és éreztem a
haragját, ahogy maga után húzott engem. Átvágtunk egy folyosón, ami
nyilvánvalóan tilos terület volt a vendégek számára, és Rhys belökte az
egyik ajtót.
Előreengedett engem, és én bebotorkáltam a szobába, hallva, hogy
becsukódik mögötte az ajtó.
Egy moziteremben lehettünk, ami a ház bejáratára nézett. Két rövid
lépcsősor vezetett az alsóbb szintre, ahol egy hatalmas hétszemélyes kanapé
kapott helyet egy kivetítő előtt. A Rhys és mellettem lévő polcokon egy
modern projektor, továbbá temérdek DVD sorakozott.
– Miért vagyunk itt? – Felé fordultam. – Fairchild…
– Azt akarja, hogy harcoljak. Igen.
– Azért cserébe, hogy segít megmenteni az edzőtermet?
Összefonta a kezét a mellkasán, arckifejezése sötét és távoli. Nem adott
választ.
Hirtelen minden értelmet nyert.
– Ez volt a terved? Az első találkozásotok óta?
– Az edzőtermem a csőd szélén áll. Jó lehetőségnek tűnt. Valamiért ez a
kijelentés belém mart.
– Látom.
– Valóban?
Az arca a ködössége ellenére nem volt többé távoli. Sőt, zöld szeme
olyan módon perzselt, amit magam is jól ismertem. Futkosott a hideg a
hátamon.
Csakhogy nem a félelemtől.
– Rhys – suttogtam –, milyen messzire vagy hajlandó elmenni, hogy
megmentsd apád edzőtermét? – Közelebb léptem hozzá, és tétován a
kemény mellkasára tettem a kezem. A szíve dübörgött. – Ne tedd! Nem ér
annyit, mint amit veszíteni fogsz rajta.
A tekintetünk összetalálkozott és egymásba fúródott, súlyos csend
telepedett ránk. A lélegzetem megremegett, amikor a szeme a számra
siklott, majd elidőzve ott azt bökte ki:
– És mi van veled? Te mit vagy hajlandó megtenni, hogy lenyűgözd
Fairchildot és a seggnyalóit? Mi a faszért érdekel, hogy mit gondolnak azok
az emberek?
Megzavarodva a témaváltástól meghátráltam, leengedtem a kezem, ám
Rhys elkapta a csuklóm, és magához húzott. Döbbenten ziháltam, egyik
kezem a hasizmához nyomódott, míg a másikat a mellkasához szorította.
– Rhys?
– Miért? – mordult fel.
Nem értettem, miért rám terjesztette ki a haragját. Nem a Fairchild felé
irányuló dühét terjesztette ki rám; rájöttem, hogy Rhys láthatóan bosszús
volt rám az érkezésünk pillanatától. Azonban aggasztóbb volt a
hullámokban feltörő szexuális vonzalom, ami ezt a dühöt kísérte.
Nem tudtam megérteni.
Rhys folyamatosan azt hajtogatta, hogy neki ez csak egy munka. Most
mégis úgy nézett rám, mintha fel akarna falni.
– Rhys?
– Miért?
Ezen a ponton az idegeim megfeszültek, és elszakadt nálam a cérna.
– Nem érdekel, mit gondolnak!
– A francokat!
Hátrarántottam az államat a hevességétől.
– Rohadtul nem.
Rhys szeme elkerekedett a káromkodásomtól.
Dacosan, haragosan, beindulva, összezavarodva, ismét megpróbáltam
elhúzódni, de a másik karját a derekamra fonta, csapdába ejtve engem.
– Engedj el!
– Miért érdekel, mit gondolnak?
 – Nem érdekel, ők mit gondolnak! Az érdekel, amit a szüleim gondolnak
rólam!
A kínos zavaromra Rhys gyönyörű szeme elkerekedett a dühtől. A
szorítása erősebbé vált, lábujjhegyre rántott engem, és olyan közel hajolt,
hogy kis híján összeért az orrunk.
– Kibaszottul harmincéves vagy – forrongott. – Ideje kihúznod a fejed a
seggedből, és élni egy kicsit.
– Ó, te álszent…
Ekkor az ajka az enyémnek rontott, és elengedte a csuklóm. Tudtam,
hogy el kellene őt tolnom, megállítani a csókot, aminek semmi köze sem
volt az egyezségünkhöz, de nem akartam. Imádtam, ahogy csókol.
Követelőzően és mohón. Senki sem csókolt úgy, ahogy Rhys. A bőröm
tüzelt a megmagyarázhatatlan vitánktól, ám mostanra perzselt.
Belekapaszkodtam a testébe, próbáltam mélyíteni a csókot, amire Rhys egy
kisebb morgást hallatott, ami forrón bizsergett a számban.
Hirtelen a lábam elemelkedett a földtől, Rhys a hónomnál fogva
felkapott, miközben tovább csókolt. Ösztönösen ráébredtem, hogy
kényelmetlen lehajolnia, így a válla köré fontam a kezem és a dereka köré a
lábam, és éreztem, hogy nekiütközik az ajtónak.
Az egyik keze a ruhám alá csusszant, hogy megfogja a fenekemet, míg a
másik a tarkómra kúszott. Hihetetlen módon a csók még mohóbbá vált.
Minden eltűnt abban a pillanatban. Csak Rhys létezett, és a testem, ami az
övéhez simult. Ekkor mozgatni kezdtem a csípőmet, amire Rhys megtörte a
csókot, és csak annyit zihált a számnak, hogy „basszus”, mielőtt ismét
foglyul ejtette azt.
Tisztában voltam vele, hogy elmozdultunk, és néhány másodperccel
később az ajkaink szétváltak, amikor a hátam valami puhához ért. Rhys
fölém mászott, esélyt sem hagyva, hogy reagáljak, amiért a kanapéra
kerültem.
Az öle az enyém fölé került, és belenyögtem a szájába, amikor a lábam
közé nyomódott.
Ó, milyen kemény! A vágytól futkosott a hideg a gerincemen, és a
combom a dereka köré fonódott, a körmeim a vállába vájtak, hogy közelebb
húzzam őt.
Az ajka elszakadt a számtól, forrón simítva a bőrömet, ahogy lassan
megízlelte a nyakamat. A nevét suttogtam, felnyomtam a csípőmet, hogy
többet érezzek belőle, és megremegtem, amikor a keze a belső combomat
simította.
A szemem tágra nyílt, ahogy a szája lefelé haladt a mellkasomon,
miközben az ujjai becsúsztak a bugyim alá. Két vastag ujj hirtelen belém
csusszant, amire felnyögtem, és ívben megfeszítettem a hátam. A szorítása
fájdalmassá vált, és hallottam, ahogy érces hangon annyit mormolt:
„annyira feszes”.
Rhys felkapta a fejét, és tiszta vágyat láttam felvillanni a szemében,
mielőtt ismét az ajkamra rontott. Felemésztette a nyögéseimet, miközben az
ujjai izgattak és a csúcs felé toltak. Még sosem éreztem ehhez hasonlót.
Ilyen sóvár kéjt.
– Ó, jézusom, bocsánat!
Lefagytunk a hirtelen jött hangtól, és Rhys felemelte a fejét, majd a
lesújtott szemembe nézett.
Ne!
Olyan közel voltam!
Az álla megfeszült, ahogy az ajtó irányába kapta a fejét. Vonakodva
követtem a mozdulatot, és a húgomat láttam ott, a szája megremegett a
nevetéstől, tekintetét elfordította.
Uramatyám, valaki öljön meg!
– Ööö, a főnököd és Fairchild keres téged. Szólok nekik – kacagás bújt
meg a szavai között –, hogy néhány perc múlva jössz.
Az ajtó becsukódott mögötte, a rideg valóságot vágva hozzám. Rhys
arcán is láttam.
– Francba! – Minden lehetséges módon elhúzódott tőlem, és a testem
ellenkezett az üres, kielégítetlen érzés ellen. – Ó, a picsába!
Megsértődve a nyers megbánástól az arcán, ahogy lemászott rólam,
sietősen lehúztam a ruhám szegélyét. Leszegtem a tekintetem, miközben
átlendítettem a lábam a kanapén, képtelen voltam a szemébe nézni.
– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Sajnálom.
Kiakadtam Fairchildra, és a viselkedésed… Elhallgatott, amikor
haragosan néztem rá.
– Hogyan viselkedtem? – kérdeztem. Rhys elkomorodott.
– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogyan viselkedtél.
– Nem tudom. Világosíts fel! – Felálltam, és összefontam a karomat a
mellkasomon, érezve, ahogy a kielégítetlen vágy feltüzel.
 – Tudod jól, hogyan viselkedtél. – Olyan módon pásztázta végig a
testemet, ami kicsit sem tetszett. – De nyilvánvalóan elfeledkeztél
magadról, amikor megérintettelek. A fenébe, édesem, olyan tüzes voltál, én
pedig kaptam az alkalmon. Így szoktad a gazdag fiúkáiddal is, vagy beindít,
ha leereszkedhetsz a csőcselékhez?
Fájdalom terjedt szét a mellkasomban, egy olyan mély kín, hogy
elbotorkáltam tőle, kizárva az összerezzenését.
– Parker…
Élesen meredve rá feltartottam az egyik kezem, csodával határos módon
a feje nem robbant fel a haragos elmém erejétől. Sőt, annyira dühös és
megbántott voltam, hogy szóhoz sem jutottam. Elsétáltam mellette,
kisimítottam a ruhámat, mielőtt arra koncentráltam, hogy látszólag
megigazgassam a hajam.
– Csingiling…
Mielőtt az ajtóhoz értem volna, sebesen megfordultam, mit sem törődve
az arcára kiülő bűntudattal.
– Baszd meg magad, Rhys!
A meglepettség helyett, amit vártam az arcán, valami mást láttam.
Parányi remény csillant a szemében, ahogy elindult a hozzám vezető lépcső
felé.
– Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy inkább veled tenném.
Nem törődve az engem átjáró izgalommal, belekapaszkodtam a korábbi
szavaiba, a néhány másodperccel ezelőtti gúnyosságába.
– Hogy egy újabb vonás legyek a bajnoki öveden? Nem egy kihívás
vagyok. És nem egy ellenfél. És én…
Az ostoba könnyeim a szememet égették. Elszántan próbáltam őket
visszatartani.
– Csing… – Rhys közeledni kezdett felém.
– Ne! – Lesütöttem a szemem, hogy ne láthassa, mennyire megbántott. –
Ennek vége. Kifizetem neked ezt a hónapot, azután végeztünk egymással. –
Sikeresen visszatartott könnyekkel felszegtem az állam, a tekintetem üres
volt. – Egyetlen munka sem ér annyit, hogy az ember ilyen borzasztóan
érezze magát.
Haragosan nézett.
– Ja, igazad van. Bagoly mondja verébnek.
A zavartság pillanatnyilag eltompította a haragomat.
– Mi…
 – De megegyeztünk, és nem hátrálhatsz ki belőle. – Elindult felém, és én
megfeszültem. Ám szerencsére elnyúlt mellettem, hogy kinyissa az ajtót. –
Menjünk, beszéljünk a főnökeiddel, és próbáld megjátszani, hogy nem
halsz bele a szégyenbe, amiért én állok melletted.
Mi a csuda?
– Rhys…
Léptek hangzottak fel a folyosón, és a húgom jelent meg.
– Komolyan mondom, ha nem siettek, Fairchild fog értetek jönni.
Frusztráltan felsóhajtva úgy éreztem, mintha valamit nem vennék észre
Rhysszel kapcsolatban, a húgom után siettem, és hallottam a kamu pasim
lépteit mögöttünk.
– Elfogadható a hajam? – súgtam oda a húgomnak. Erre rám vigyorgott.
– Minden rendben a hajaddal. – Épp felsóhajtottam volna a
megkönnyebbüléstől, amikor így folytatta: – De a szád határozottan
megduzzadt.
Elvörösödött az arcom, amikor az ajkamhoz kaptam a kezem.
– Morgan, Parker, hát itt vagytok! – érkezett Fairchild hangja az
előcsarnokból. Ravasz vigyort küldött Rhys felé. – Ezek privát családi
szobák idelent, de most elnézem neked, mivel tudom, hogy kiéhezett férfi
vagy. Megértem.
Ú!
Megborzongtam az undortól, és egy nyugtató érintést éreztem a
derekamon. A vállam fölött hátrapillantva Rhysre, készültem elmozdulni.
Ám a szomorú pillantása megállított. A srác maga volt az ellentmondás.
Teljesen összezavart engem.
Nem számít, mit mondott, véget kell vetnem kettőnk ügyének. Az
érzéseim… nos, az érzéseim is bekerültek a képbe, és azután, ami kettőnk
között történt, tudtam, hogy a srác képes bántani engem.
Mélységesen. Nem.
A játéknak vége.
– Jackson és én beszélgettünk egymással, és úgy döntöttem, hogy
meghívom a hóruszos csapatot és a partnereiket a Colorado Springsben lévő
faházamba. Úgy gondolom – fondorlatos pillantása Rhysen landolt –, jó
módja lesz a csapatépítésnek. És hogy minden csapattag
megbizonyosodhasson róla, hogy fontos fogaskereke a Hórusz Megújuló
Energia gépezetének. Úgy veszem, hogy az a csapattag, aki nem akar részt
venni az eseményen, a Hórusz tagja sem akar maradni.
 Rhys keze erősebben tartotta a hátamat, és visszafojtottam egy frusztrált
sikoltást. Fairchild korábbi szavai jutottak eszembe, szavai, melyeket
elfeledtem, amikor Rhysszel felforrósodott a hangulat.
Te talán meg tudod győzni, hogy ne legyen őrült, és fogadja el az
ajánlatot.
Uramatyám! Fairchild annyira harcra akarta bírni Rhyst, hogy arra
kényszerít minket, töltsünk egy hétvégét Coloradóban, ahol rábeszélheti őt.
Jacksonra kaptam a pillantásom, aki kicsit sem tűnt elégedettnek a
diskurzusunkkal kapcsolatban.
– Nos? – Fairchild tekintete rám szegeződött.
Úgy gyűlölöm!
Sosem gyűlöltem senkit azon az emberen kívül, aki cserben hagyta Theót
az út mellett, de jelen pillanatban utáltam Franklin Fairchildot.
Fontos-e annyira a munkám, hogy belerángassam Rhyst olyasmibe, ami
megsebzi őt érzelmileg?
Még a rettenetes vitánk ellenére sem tudtam megtenni vele.
– Nem tudom, hogy menni…
– Ott leszünk – szakított félbe Rhys.
A pillantásom rászegeződött, de szándékosan kerülte a tekintetem.
– Remek. – Fairchild megveregette Rhys vállát. – Átküldöm Jacksonnak
a részleteket.
A mocsok elsétált, feldobódva a saját ármánykodásától.
Amint hallótávolságon kívülre került, a húgom annyit kérdezett:
– Miért érzem úgy, hogy lemaradtam valamiről? Jackson és én
elcsigázott pillantást váltottunk.
Mi mind csak legyek voltunk Fairchild hálójába akadva. A hóbortjai
csapdájába esve.
A főnököm Rhyshez fordult.
– Úgy tűnik, nem kis benyomást tettél Franklinre.
Igen, Jackson pontosan tudta, mire megy ki ez az egész „csapatépítősdi”.
– Rohadtul szerencsés vagyok – bökte ki Rhys. Elfintorodtam.
– Easton, Jackson, váltanom kell pár szót Rhysszel.
A húgom aggodalmas pillantást vetett rám, a korábbi szórakozottsága
köddé vált, amint megtapasztalta a feszültséget Fairchilddal. Azonban,
ahogy Jackson is tette, ránk hagyta a dolgot, és ott hagyott minket az
előcsarnokban.
 – Nem kell megtenned – mondtam. – A munkám nem ér annyit. Rhys
pillantása ellágyult.
– Kész talány vagy, ugye tudod, Csingiling?
Mit is mondott korábban? Bagoly mondja verébnek. – Miért épp én
vagyok a talány ebben a helyzetben? Nem adott választ. Az arca
megfeszült.
– Nem kellett volna úgy viselkednem veled, vagy ilyeneket mondanom.
Bocsánatot kérek. Nem fog többé előfordulni. Most pedig, mivel fizetsz
nekem, hogy megtarthasd a munkahelyedet, elmegyünk abba a faházba.
Fairchild zaklathat, amennyit csak akar az ökölvívással kapcsolatban. Az
még nem jelenti, hogy bele is egyezem.
– De…
– Nem baj, oké? – Felsóhajtott. Nehézkesen. – Elhúzhatnánk végre
innen?
Igen. Habár nem vártam a Rhysszel töltött autóutat, rendkívüli módon
távozni akartam.
– Menjünk! Elkomorodott.
– Nem köszönünk el a szüleidtől?
Elsápadtam az újabb hazugságok gondolatától.
– Nem.
És ezzel Rhys arca ismét rosszallóvá vált.
– Persze – motyogta, mintha citromba harapott volna.
Zavaromban nem tudtam mit tenni, követtem őt, ahogy átmasírozott a
házon a kocsija felé.
Az egész Bostonba vezető úton egy szót sem szólt hozzám. Egyetlen szót
sem.
Az irántam érzett gyűlölete nyilvánvaló volt. Az oka már annál kevésbé.
Az ingerültségem egyre fokozódott, ahogy a városhoz közeledtünk.
Amikor pedig kiszálltam a kocsijából, olyan erősen vágtam be az ajtót,
hogy az egész beleremegett. Hallottam, ahogy Rhys káromkodni kezd a
kormány mögött.
Elégedettséggel eltelve vigyorogtam, majd besiettem a lakásomba. Ám a
jóleső érzés elhalt, amint beértem a liftbe, és fejben lejátszottam az utóbbi
néhány órát.
Easton korábbi szavai csendültek fel a fülemben.
– Miért érzem úgy, hogy lemaradtam valamiről? – mormoltam.
 Tizenöt

Rhys
Mi sem rosszabb, mint azzal a nővel repülni, aki szántszándékkal
semmibe vesz. Csakhogy megérdemeltem. Kétség sem fér hozzá. Igen,
csalódtam Parker tiszta rémületében, amiért a családja azt gondolja, hogy
együtt vagyunk. Ám ahelyett, hogy magamba fordultam volna, paraszt
voltam vele – egy hatalmas, óriási paraszt. Szégyelltem is érte magam.
Azonban nem tudtam megbeszélni vele a dolgot, amikor be voltam
tuszkolva egy tízszer kisebb ülésbe, és tucatnyi utas vett körbe, akik
gyakorlatilag hozzám nyomódtak. Ismertem már annyira Parkert, hogy
tudjam, elszörnyedne, ha idegenek előtt beszélnénk ki a magánéletét.
Így kivártam, miközben fokozottan figyeltem Parkerre magam mellett.
Tisztában voltam az illatával – mint a füstös rózsa és forró vanília –, azzal
is, hogy szüntelenül sértett hangot hallatott. Furcsamód épp úgy hangzott,
mint a csókunknál, és nem tudtam, hogy ez jót jelent vagy rosszat. Ennek
ellenére az emléktől megkeményedtem. Ami rohadt nagy
kényelmetlenséget okozott.
Síri csend telepedett ránk egészen Aspenig, ami a bérelt terepjáróban sem
változott. Nyugtalanító volt. Nem éreztem a szükségét, hogy beszélgessek
másokkal. Mindig is magamba zárkóztam. És most idáig jutottam, hogy
kellett nekem Parker társasága. Hiányzott a lelkesedése. Hiányzott a hangja.
– Mindjárt ott vagyunk – mondtam, esélytelenül próbálva beszélgetésbe
elegyedni.
Ő csak hümmögött az orra alatt – ami az „igentől” a „kopj le és dögölj
meg Rhys”-ig bármit jelenthetett.
Kényelmetlenül mozgolódva az ülésemben, ráhajtottam egy magánútra,
ami mintha végtelenre nyúlt volna. Az autóban lévő feszültség ellenére a táj
lenyűgöző volt. Sziklás, sötétszürke, hófedte hegycsúcsok kapaszkodtak a
tiszta kék ég felé. Az örökzöldek között a nyárfák szellemfehér törzsükkel
és csipkés aranyleveleikkel ütötték át a tájat. Olyan gyönyörűek voltak,
hogy egy ilyen baromból, mint én, költőt csináltak. Ezen elmosolyodtam
volna, ha Parker nem gyűlölt volna továbbra is.
Amikor felmentünk egy kisebb hegyre, a ház tárult elénk.
– Jézusom! – motyogtam az orrom alatt. Parker előrehajolt.
– Valóban lenyűgöző.
 Az első tényleges mondat, ami az utóbbi három órában elhagyta a száját.
Akár egy ajándék. És nem tévedett.
Fairchild alacsonyan fekvő modern farmháza kőből, rönkökből és
csúcsos tetőből állt. A ház központi része mindkét oldalon egy-egy fő
szárnyra szakadt. Füst szállt fel a hat kéményből, miközben a napfény
megcsillant a széles ablakokon. Gyönyörű látvány volt.
Az irigység nem tesz jót az embernek. Mégis, ebben a pillanatban úgy
éreztem, mintha sav mardosná a belsőmet. Veszettül gyűlöltem, hogy egy
Fairchildhoz hasonló féreg egy ilyen helyet birtokol, ahol kedvére lazíthat.
Ha lenne igazság a földön, Fairchild otthona tükrözné a belső világát, és
most egy nyirkos, üres cellát bámulnánk e pompa helyett.
Lenyeltem a keserű gyűlöletemet és irigységemet, majd felvettem a
pókerarcom.
A kocsibejáró egyenesen a hatalmas bejárathoz vezetett, ahol egy fiatal,
sötét farmerbe és egy pólóingre húzott pulóverbe öltözött srác várakozott.
Három biztonsági ellenőrző ponton kellett áthaladnunk, mielőtt eljutottunk
az egy mérfölddel arrébb lévő főbejárathoz. Alighanem az efféle helyeken a
gazdagok az egész hegyoldalt birtokolják, és nem osztoznak rajta másokkal.
A srác odaszaladt, és kinyitotta Parkernek az ajtót. Egy újabb inas
érkezett, hogy üdvözöljön és elvegye a kulcsaimat. Ha nem tudnám, hogy
ez egy magánrezidencia, azt hinném, hogy egy üdülőhelyre érkeztünk.
Legalábbis elég nagy volt hozzá.
– Mr. Morgan, Ms. Brown – köszöntött minket Mr. Pulóver. – Én vagyok
Andrew, Mr. és Mrs. Fairchild házvezetője.
Házvezető? Ki hitte volna?
– Mivel még nem érkeztek meg a vendégek… – Elkínzottan mosolygott.
– Elkísérem önöket a szobájukba, és segítek bepakolni az ötórai italozás
előtt a teraszon. Szeretnének egy forralt almabor koktélt, amíg odasétálunk?
Egy pincér jelent meg ugyanabban a pulóver-farmer kombinációban –
ami láthatóan valamiféle furcsa egyenruha lehetett – egy tálcányi gőzölgő
bögrével. Majdnem felnevettem, de nem akartam megbántani őket. Apám,
ha Fairchildnak és a barátainak kellene felszolgálnom, biztosan a
legközelebbi ember arcába vágnám az egyik bögrét.
Mellettem Parker elővette az úgynevezett udvarias társasági mosolyát.
Gyűlöltem azt a mosolyt.
– Nekünk csodálatosan megfelel, ha egyszerűen a szobánkba mennénk,
köszönjük. – Legalább italok terén egy rugóra járt az agyunk.
 – Természetesen – mondta Andrew. – Erre tessék!
A ház épp oly gyönyörű volt, mint vártam. Legalábbis, ha figyelmen
kívül hagyjuk Fairchild dekorációs ízlését. Egy nagyterembe léptünk,
amelynek ablakai a völgyre néztek, és a szoba két oldalán egy-egy hatalmas
kőkandalló állt. Az ajtót két lándzsát tartó páncélöltözet védte.
Visszafogtam magam, hogy a szememet forgassam tőle.
Minden falon fegyverek és kárpitok kaptak helyet, és újabb páncélok
őrizték a folyosókat, mintha egy coloradói üdülőhely helyett egy angliai
kastélyban lennénk.
Andrew csak hadovált a tóról, a fűtött beltéri és szabadtéri medencékről,
a természetjáró sétákról, a moziteremről… én elkalandoztam, és inkább
Parkert figyeltem. Nem tehettem róla. Farmert viselt, amely úgy ölelte
körbe a fenekét, mint egy második bőrréteg.
Tiltott gondolatok lettek úrrá rajtam. Parker szája az enyémet falja.
Parker ívben megfeszíti a hátát, széttárja a lábát. Parker a nevemet
nyögdécseli, amikor becsúsztatom az ujjamat. Atyám, milyen feszes volt!
Nedves. Forró.
Nem. Ne is gondolj rá! Most ne!
Andrew a szobánkba vezetett minket. Ami a vendégszobákat illeti, ez
volt a legszebb, ahol valaha jártam. A ház többi részéhez hasonlóan a
falaknak durva kő- és sötét faburkolata volt. Egy sarki szobát kaptunk,
amelynek két külső oldalát tolóablakok és egy dupla ajtó borította, amely a
széles kőteraszra vezetett. Szemben egy nagy baldachinos vaságy uralta a
látványt. Próbáltam elfordítani róla a tekintetem.
Tudtam, hogy Parker rettegett attól, hogy kettesben marad velem. Ez
lerítt a teste minden megfeszült és boldogtalan vonalából. Valamivel
távolabb állt, és kinézett az ablakon, miközben Andrew elmagyarázta,
hogyan kell működtetni a kandallót, az elektromos sötétítő függönyöket,
illetve hogy hol rejtőzik a minibár. Amikor részletezni kezdte, milyen
szappan van a fürdőszobánkban, félbeszakítottam őt.
– Azt hiszem, megértettük a lényeget. Innen átvesszük. – Az ajtó felé
mutattam, félreérthetetlenül jelezve, hogy kopjon le.
– Rendben – mondta megigazítva a pulóverét, melyre nyárfaleveleket
hímeztek. Szegény srác.
– Kösz, haver – mondtam könnyedén. Ám amint elment, hagytam, hogy
leereszkedjen a vállam, és az ajtónak támaszkodva Parkerre pillantottam. A
lány nem mozdult el az ablak mellől.
 A lelkiismeret-furdalás éles pengéi belém hasítottak.
– Parker…
– Legalább franciaágyat kaptunk. – A lány azonban nem nézett az ágyra.
Távol tartotta a szemét az egész szobától. – Egy kis pamlagra számítottam,
de nem hiszem, hogy össze tudnék gömbölyödni azokon a foteleken. Kicsi
vagyok, de nem ennyire.
Két fotel állt a franciaajtók mellett. És ő elgondolkodott, hogy azokon
alszik. Nem számított, hogy szégyellt engem a családja előtt; kicsinyessé és
alattomossá váltam a szemében, amikor kiakadtam és ezt éreztettem vele.
Ami engem illet, én két centivel magasabbnak éreztem magam.
– Parker – mondtam újra, ezúttal az ágy lábánál lévő padon ülve, hogy
szemtől szembe kerüljünk. – Sajnálom. Oké?
A tekintete távoli maradt, ahogy bólintott.
– Minden rendben. Sok minden elhangzott…
– Nem. – Megfogtam a kezét, és hidegnek találtam. Elfogadhatatlan.
Mindkét kezembe fogva azt, a lehető legjobban ellágyítottam a hangomat. –
Egy kiba… barom voltam. Nem lett volna szabad ilyeneket mondanom,
olcsónak tüntetni fel téged. Mert nem igaz, és nem gondoltam komolyan.
Nagy fa… szemétség volt tőlem.
Parker ajka mosolyogva megingott.
– Beképzelem a dolgokat, vagy te most próbálsz tartózkodni a
szitkozódástól?
– Igen, nos… – Egyik kezemmel megdörzsöltem a feszült tarkómat, ám a
másikkal a kezét fogtam. – Jó ötletnek tűnt, hogy így mutassam ki az
őszinteségem és a tiszteletem a helyzet iránt.
A mosolya végül kivirult, és esküszöm, mintha a nap bújt volna elő a
felhők közül.
A pokolba! Kib… rohadtul szétcsúsztam.
– Pont amikor végre káromkodni kezdek, te abbahagyod. Jó volt
vigyorogni.
– Nos, az más. – Kicsivel közelebb húztam őt. – Hogy elengeded magad
és káromkodni kezdesz, az ba… baromi szexi.
A nevetése szikrázott a bőrömön, és nagy kő esett le a szívemről.
– Baromi, mi?
– Igen, baromi.
Halkan nevettem, a tekintetünk összetalálkozott. A bőröm perzselt, és
bizonytalan lélegzetet vettem. Atyám, meg akartam fogni a karcsú, de
formás csípőjét, megsimítani a fenekét és megszorítani azt.
Nem! Nem tehetem. Tagadhatatlan kémia volt közöttünk, de a
valóságban sosem működnénk. Nem, amikor nem is tudott bemutatni a
családjának anélkül, hogy úgy nézett volna ki, mint aki elhányja magát.
A mosolyom lehervadt, ahogy a valóság kíméletlenül letaglózott. Nem
volt jövőnk, de partnerek voltunk, és én több szempontból is keresztbe
tettem neki.
– Nem lett volna szabad úgy megragadnom téged. Azt bánom leginkább.
A szemöldökét ráncolta.
– Lássuk, jól értettem-e. Bánod, hogy… fizikai szintre vittük a
kapcsolatunkat?
Ez csapdának tűnt. Az ösztöneim sikoltoztak, hogy ez határozottan egy
csapda.
– Igen?
Összehúzta a szemét.
– Most kérdezed vagy mondod?
Naná, minden bizonnyal csapda!
Az alkaromat a combomra támasztva próbáltam gondolkodni azon,
hogyan magyarázzam el anélkül, hogy mélyebbre süllyednék.
– Nagy srác vagyok, pokoli sok erővel. Nem kértem tőled engedélyt, nem
bántam veled óvatosan. Én csak… elvettem, amit akartam. – Halkan
hümmögött. Fogalmam sem volt, ez mit jelent, így tovább folytattam,
tudatában annak, hogy elszúrtam. – Nem lett volna szabad rángatnom téged.
Parker ekkor elfordult, és visszatért az ablakhoz. A délutáni fény
bronzszínűre festette a bőrét. Nem tudtam eldönteni, hogy dühös, hálás,
csalódott vagy valami egészen más. Teljesen magába fordult.
Értékeltem volna a pókerarcát, ha nem épp ellenem használta volna azt.
Felálltam, a nyakamat vakargattam.
– Különösen helytelen volt, mivel mi csak… – Nem bírtam kimondani. A
szám ellenkezett.
Parker visszanézett rám, szemöldökét hevesen felhúzta.
– Csak mi?
A sápadt arcának emléke villant fel az elmémben, amikor bejelentette a
szüleinek, hogy együtt vagyunk, és a szavak elhagytak engem.
– Üzlet. Csak üzlettársak vagyunk, Parker.
Egy horkantáshoz közeli hangot adott ki, majd a fejét hátravetve a
mennyezetre pislogott. Egy szörnyű másodpercig azt hittem, sír. De aztán
olyan keserűen felnevetett, hogy meglepődtem.
– Akarsz hallani valami vicceset? – Olyan unottan és távolian hangzott,
nem voltam biztos benne, hogy kérdezi-e. Csakhogy nem tudtam választ
adni, mire ismét rám nézett, mélybarna szeme lándzsaként fúródott a
mellkasomba. – Ahogy csókoltál, én pedig visszacsókoltam, ahogy
megérintettél a kanapén, az volt a kedvenc részem az egész borzalmas
napban.
Kicsúszott a lábam alól a talaj, miközben elöntött a forróság.
– Parker…
– Vonzódom hozzád – folytatta, mintha meg sem mukkantam volna, a
hangja egyre erősebbé vált. – A történtek ellenére akarlak téged. Rettegek
egy ágyban aludni veled, mert fölöttébb nehezen bírom ki, hogy ne
érintselek meg.
Basszus! A térdem elgyengült, a farkam megkeményedett.
– Ami elég… szar – mondta kissé vadul és élesen. – Mert folyamatosan
az arcomba vágod a valóságot. Hogy nem vagyunk többek egy alkunál, egy
mindkettőnk számára jövedelmező pénzbeli egyezségnél. És én… – Vadul
körbenézett, mintha a szavakat keresné, majd kiszakadt belőle. – Hülyén
érzem magam. Kibaszott hülyén!
Istenem, micsoda bátorság! Káprázatos.
Az én bátor, gyönyörű csajom.
Meg kellett ölelnem őt. Szükségem volt rá. Elindultam felé, de ő
feltartotta a kezét.
– Nem. Most nem érinthetsz meg. – Dühödten vicsorgott. – Nem, amikor
egyértelművé tetted, hogyan látsz engem. Azután, hogy egy igazi seggfej
voltál.
Élvezte a szitkozódást, mintha erőt nyert volna belőle. Imádtam.
Figyelve, ahogy lehord engem, szégyellnem kellett volna magam, de
feltüzelt. Én voltam a szerencsés, aki láthatta, hogy kivirágzik.
Lassan araszoltam előre, megadón felemelve a kezem. Mert így történt.
Rohadtul megadtam magam. Hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar.
– Nem fogok hozzád érni – ígértem meg, amikor ledermedt. – De hadd
tisztázzak néhány dolgot! Azért mondtam azt a hülye üzlettársas dolgot,
mert azt hittem, azt kell mondanom. Próbáltam profin viselkedni, és féken
tartani a dolgokat. – Megálltam előtte, hagytam, hogy lássa az összes
érzelmet, amit átkozottul próbáltam elrejteni. – De nem tudom irányítani,
amit irántad érzek, Parker. Annyira akarlak, hogy az már fáj. – Ökölbe
szorítottam a kezem, hogy ne nyúljak utána. – Többet gondolok az ajkaidra,
mint illene. Minden megőrjít veled kapcsolatban. Rettegsz attól az ágytól?
Nos, én magam is. Mert melletted lenni úgy, hogy nem érinthetlek meg,
maga a kínzás.
Parker nagyot nyelt, és résnyire nyitotta a száját. De a szemöldökét
zavartan ráncolta.
– Ezért voltál velem olyan zárkózott? Mert nem áll össze a kép;
egyenesen dühös voltál rám a partin.
Egy pillanatig nem akartam válaszolni. Nem akartam felfedni a
bizonytalanságomat. De továbbra is szúrta az oldalam, mint egy tövis. És ez
sosem fog működni, ha nem leszek őszinte hozzá.
– Legyen. Felhúztam magam. – Álltam a pillantását. – Tudtam, mit
gondoltál rólam, amikor belevágtunk ebbe az egészbe. Nem zavart, mert
akkor még munkaként tekintettem rá. De úgy hittem, hogy megváltozik
rólam a véleményed, amint megismerjük egymást. Az enyém megváltozott.
De a tiéd nyilvánvalóan nem.
Parker úgy meredt rám, mintha sületlenségeket beszélnék. Ám ekkor
harag villant a szemében.
– Hogyan jutottál erre a következtetésre? Mert meg kell vallani, Rhys,
most nagyon feldühítettél.
Most komolyan?
Felhorkantam.
– Hagyd már! Úgy néztél ki, mint aki mindjárt lehányja a drága cipőjét,
amikor megjelentek a szüleid. Sőt azelőtt is. Pokolba is, gyakorlatilag
elmenekültél a szüleid barátja elől. Amikor tényleg számít, vagy olyanok
előtt vagyunk, akikkel valóban törődsz, szégyelled, hogy velem látnak.
Nem hátrált meg. Azt meg kell hagyni. A kezét a csípőjére tette, ahogy
visszatámadt.
– Nem téged szégyelltelek! Nem tudnék olyanhoz vonzódni, akit nem
tisztelek és kedvelek. Azt szégyelltem, hogy hazudnom kell a szüleimnek,
te teljesen hülye!
Meghökkenve hátráltam egy lépést, mintha bevitt volna egy jobb horgot.
A fülem sípolt.
– Te… a… micsoda?
A briliáns válaszomtól csak dühösebb lett.
– Egyből nem jutsz szóhoz, mi? – Egy újabb horkantással megrázta a
fejét, mielőtt támadni kezdett. – A családom jelent mindent számomra.
Komolyan azt hitted, hogy egyszerűen az arcukba tudok hazudni?
– A rövid találkozásunk ellenére is feltűnt, hogy a legjobbat akarják
neked. Miért nem mondtad el nekik az igazat? Biztosan megbocsátanának
neked. – Szerettem volna többet mondani, de forgott a fejem. A tény, hogy
mennyire félreértelmeztem, teljesen letaglózott.
– Mert… – Tehetetlenül megemelte a vállát. – Akkor be kell ismernem,
hogy lefizettem valakit, hogy a kamu pasim legyen. És maga a gondolat is
túlságosan megalázó. Sajnálom, ha ez sérti az érzékeny lelkedet.
Érzékeny?
Az ajkam megrándult, ahogy elöntött a gyengédség.
– Parker! – Felé nyúltam.
– Nem… – ellenkezett a fejét rázva.
– De! – Gyengéden magamhoz húztam őt, és a tenyerét a vadul verdeső
szívemhez nyomtam. – Parker, sajnálom! Seggfej voltam. Teljesen hülye.
Oldalra pillantott, és egy mosoly futott át az ajkán. Nem húzódott el
tőlem.
– A gyökeret kihagytad – jelentette ki.
– Így is neveztél? – mormoltam, kezdett elönteni a melegség, az iránta
való vágy egyre növekedett. – Biztosan lemaradtam róla.
– A fejemben történt.
Elvigyorodtam, és egy rövid, sértett szipogás után ő is így tett.
Lehajoltam, és egy puszit nyomtam a halántékára.
– Bocsánat, hogy egy seggfej voltam, Csingiling. Az egyetlen
mentségem az, hogy annyira beléd zúgtam, hogy elveszítettem az
ítélőképességemet.
Egy sóhaj szakadt ki belőle, és a homlokát a mellkasomra hajtotta.
– Nos, ezt el tudom fogadni.
A hüvelykujjammal megdörzsöltem a tarkóját, enyhítve a feszültséget.
– Biztos vagy benne? Mert hajlandó vagyok kompenzációként fizikai
munkát végezni. Talán felajánlhatok egy hátmasszázst.
Felnevetett, és hozzám simult.
– Nem lennék az elrontója. – Elcsendesedtünk, és belekapaszkodtunk
egymásba. Sosem gondoltam, hogy ilyen jó érzéssel tölt el egyszerűen csak
ölelni egy nőt. Majd Parker megrezzent. – Nem számítottam erre – mondta.
– Én sem. Egy gazdag, laza erkölcsű, sznob nőnek kellene lenned.
– Felkacagtam, amikor Parker oldalba bökött, majd közelebb bújtam
hozzá. – Nem egy gyönyörű, mókás környezetvédőnek, akinek kiváló ízlése
van a motorok terén.
– Az ízlésem minden szempontból kiváló – mondta. – Neked pedig egy
faragatlan, pénzéhes baromnak kellene lenned.
A pénzes dolgon kívül nem járt messze a valóságtól. De nem voltam
olyan hülye, hogy ezt megemlítsem. Inkább a hajába fúrtam az orromat,
beszívva az illatát.
– Csak azért, mert nem így terveztük, még nem lesz kevésbé valóságos,
ugye?
– Nem, nem lesz. – Karja a derekam köré fonódott, és mintha a mennybe
kerültem volna.
– Nem fogadok el tőled pénzt – mondtam a selymes hajába.
– Akkor még jó, hogy eddig nem fizettelek ki.
Kuncogva hátradőltem annyira, hogy láthassam az arcát. Rám
mosolygott, kissé habozva, de nem mérgesen. Az ujjbegyeim az állának ívét
követték.
– Nem fogadok el pénzt, de segítek neked. Továbbra is társak vagyunk.
Csak olyasfajták, akik csípik egymást.
Az arca elpirult.
– Rendben.
A kezem az arcára siklott.
– Fontos vagy nekem, Parker. – Mert meg kellett értenie engem, és nem
tudtam, hogyan fejezhetném ki magam jobban. – Meg akarlak ismerni.
A szemhéja leereszkedett, miközben hozzám simult.
– Tudod, mi a legdurvább? Jelenleg jobban ismersz engem, mint bárki
más.
A pokolba!
A szívem hevesen dübörgött, és a torkom összeszorult.
– Te is engem – mondtam reszelősen, a tarkójára csúsztatva a kezem.
Ezelőtt, amikor megcsókoltam őt, a kéjtől elbódulva vagy a gyakorlás
leple alatt tettem. Most viszont csak mi voltunk. Semmi sallang. Csak vágy.
Az ajkam Parkerét simogatta, felemésztve a sóhaját. Lassú
mozdulatokkal, gyengéd siklással fedeztem fel őt. Amikor az ajka szétnyílt,
becsúsztattam a nyelvemet, hogy megízleljem őt. A szájának tapintása forró
gyönyört árasztott szét bennem.
Közelebb hajolva megfogtam és felemeltem őt. Parker aprócska és
tökéletes. A csókunk mélyebbé, erőteljesebbé vált. Mindenhol éreztem, a
térdhajlatomban, a szívemben, amely sebesen dobogott. A csókjai
elgyengítettek, olyannyira vágytam rá, hogy az egyszerre volt rémisztő és
izgalmas.
Hátrabotorkáltam, a hátsóm a padba ütközött, és Parker rajtam ült. A
számba nevetett. A hangja felvillanyozott. Válaszul elvigyorodtam, és
megharaptam az ajkát.
– Csodálatos vagy – mondtam a hajába csúsztatva a kezem.
Ezen rekedtesen elnevette magát. Ő is felfedezett engem, végigsimította a
tenyerét a vállamon és a karomon.
– Varázslatos vagy. Órákig tudnálak simítani.
– Tetszik az ötlet. – Az ajkam lefelé haladt a nyakán. – Kibaszottul
imádom az ötletet.
Sosem történt velem hasonló – nevetgélni és csipkelődni egy nővel,
miközben smárolunk. Gyomrosként ütött belém a felismerés, hogy még
sosem smároltam egy nővel sem így. Mindig egyből a tárgyra tértünk.
Parkerrel azonban… Egész nap tudnám csókolni őt, nyaldosni nyakának
illatos ívét, és az is tiszta boldogsággal töltene el.
Elöntött a vágy, és ismét rátaláltam a szájára. A csókunk ekkor sokkal
többé vált. Kissé eszeveszetté. Kissé vaddá. A világ elolvadt. Csak ő
számított. És többet akartam. És azonnal kellett. És… ó, édes istenem, igen!
Olyan jó volt, olyan tüzes, hogy amikor egy nyafogó férfihang ütötte meg
végül a fülemet, majdnem elájultam a rémülettől. Az oldalamhoz húztam
Parkert, mintha védeném őt, és vadul körbenéztem.
Csakhogy egyedül voltunk.
– Mr. Morgan? – szólt ismét a hang. Andrew. – Ms. Brown?
– Ott egy belső telefon – mondta Parker az eldugott minibár melletti
pontra mutatva. – A hangszóróból beszél.
Ez a rohadt hely!
A feszültségem kissé enyhült, de irritáltan kifújtam a levegőt.
– Remélem, nem leskelődik a kis mocsok – morogtam, mielőtt felálltam,
magammal hurcolva a visongó Parkert, és odavánszorogtam a telefonhoz,
amin benyomtam a fogadás gombot.
– Igen?
– Öhm… – Andrew elhallgatott, nyugtalanná vált a hangomtól. Szar ügy.
Még nyugtalanabbá tenném őt, ha kiderülne, hogy lehallgatnak a vonalon
keresztül. – Italt szolgálunk fel a nappaliban.
Áh, egy idézés.
– Kösz – mondtam. – Viszlát, Andrew!
 – Ó… á… Viszlát, Mr. Morgan!
Amint csend lett, Parker felkacagott, fejét a vállam mélyedésébe hajtva.
Tetszett, hogy ott van.
– Halálra rémített – közölte. Kelletlen mosolyra húztam a számat.
– Ja, engem is. Azt hittem, bejött a szobába.
Mindketten kuncogtunk, enyhítve a feszültséget. Ám ekkor Parker
elhúzódott.
– Azt hiszem, jobb, ha megyünk, mielőtt személyesen idejön.
– Ha idejön, kivágom őt az ablakon. – Felmordultam, és Parker nyakába
temettem az arcom, lustán csókolva a sima hajlatokat, mert megtehettem.
Mert mennyei illata volt, de még mennyeibb érzést keltett. – A fenébe vele!
Maradjunk inkább itt! Maguktól is rájöhetnek, miért tesszük.
Megborzongott, amikor egy különösen érzékeny pontjára tapintottam, és
örömmel töltött el, hogy megfeszítette a hátát. Azonban a keze a vállamra
siklott, és megállította a folyamatot.
– Tudod, hogy Fairchild nem adja fel olyan könnyedén. Sóhajtva
leraktam őt, és beletúrtam a hajamba.
– Ja. Gyűlölöm a csávót.
Parker a rózsaszín kasmír pulóverét igazgatta.
– Én is. De ez van.
– Azt hittem, csak elbűvöltem őt, de elértem, hogy rám kattanjon. Fojtott
nevetés szakadt ki Parkerből, és elvigyorodott.
– Vigyáznod kell a vonzerőddel, Morgan. Rendkívül erős. Kuncogva
lehajoltam, és megcsókoltam őt.
– Mostantól mindet meghagyom neked. – Amikor elégedetten
hümmögött, hátradőltem, és a szemébe néztem. – Nem tudom, hogyan, de
egy nap, amikor nem kell félned a következményektől, megbizonyosodok
róla, hogy megkapja, ami jár neki. Mégpedig egy seggbe rúgást.
Szélesen elmosolyodott, gonosz vidámsággal, amit annyira szerettem.
– Csak tegyél róla, hogy én is láthassam.
– Számíthatsz rá, édesem. – Megpusziltam az orra hegyét, majd felé
nyújtottam a kezem. Ő elfogadta, és valami a helyére került bennem.
Mielőtt kisétáltunk a szobából, megtorpantam. A telefonrendszer jóleső
hangot hallatott, amikor kirángattam a falból, és összeroppantottam a
kezemben. Parker erre felsikoltott, és elnevette magát.
– Rhys!
 – Meg kellett tennem. – A telefont félredobva elvigyorodtam. –
Csináljuk!
 Tizenhat

Parker
Most először, ahogy kéz a kézben léptem be Rhysszel egy szobába, nem
éreztem magam szélhámosnak. Vagy hogy bármelyik percben valaki
felugrik, felénk mutat és azt kiáltja: Aha! Megállni, sarlatánok!
Nem mintha bárki is így beszélne a való életben.
Annak ellenére, hogy Fairchild házában ragadtam, bizonytalanul
lépdeltem.
Rhys Morgan és én hivatalosan is összejöttünk.
Nem tudtam, hogyan történt, vagy mi fog történni közöttünk a jövőben –
csak tudtam, hogy fel kell fedeznem. A vonzalmunkat nem hagyhatjuk
figyelmen kívül.
Igen, hihetetlenül vonzódtam Rhyshez, jobban, mint bárki máshoz, de
ennél többről volt szó. Ő egy jó ember. Úgy éreztem, megbízhatok benne.
Ami nekem különösen fontos.
Ő volt az első srác Theo óta, aki elég bátorsággal töltött el ahhoz, hogy
esélyt adjak valami valódinak. A megfutamodás gondolata meg sem fordult
a fejemben. Valószínűleg túl kellene gondolnom a dolgot és kiakadnom, de
szerencsére számos dolog elvonta a figyelmem, hogy így tegyek.
Amikor Franklin Fairchild házának nappalijába értünk, Rhys keze
reflexszerűen megszorította az enyémet. Néhány kollégám és a partnereik
már összegyűltek, itallal a kezükben. Fairchild a kandalló előtt állt, és
Jacksonnal beszélgetett.
A háza… érdekes volt.
Egy óriási reneszánsz festmény lógott a hatalmas téglakandalló fölött. A
kandallót kanapék és fotelek ölelték körbe, ahol a kollégáim a nagy, kör
alakú kovácsoltvas csillárok alatt ültek, amelyek elektromos gyertyákat
tartottak.
Simán beillettek volna egy középkori bálterembe.
Egy kárpit lógott a szemközti falon; a páncélöltözetek csendesen
vigyázták a sarkokat. Mindez elterelte a vendégek figyelmét a kandallóra
merőleges, hatalmas ablakról, amely megörökítette a lenyűgöző, hófedte
tájat.
A két oldalán helyet foglaló kisebb ablakok ugyanolyan szép munkát
végeztek a látvány keretbe foglalásával.
 Mégis a kilátás, az a pompás kilátás elveszett a csicsás dekoráció között,
amely szerint Franklin Fairchild valamiféle feudális lovagnak képzelte
magát.
Amint Rhys és én átléptük a szoba küszöbét, egy inas lépett hozzánk.
– Italt, uram? Hölgyem? – A túlsó sarokba dugott kicsi bár felé intett.
– Csing? – szólt Rhys.
– Öhm… iszom egy sört.
– Legyen kettő!
– Export vagy import?
Összeszorítottam az ajkam, hogy visszafojtsam a nevetésemet Rhys
arckifejezésén. Elfedte a hirtelen jött hitetlenkedését, és úgy válaszolt:
– Amit ajánl nekünk.
– Üveges vagy csapolt?
Rhys rám pillantott. Én vállat vontam. Így visszafordult a fickóhoz.
– Az üveges megfelel.
Az inas biccentett, a bárhoz lépett, ahol egy másik inas várakozott, majd
néhány másodperc múlva visszatért két nyitott, hűtött német sörrel, amiről
soha nem hallottam.
– Jézusom! – Rhys meghúzta az italt, majd lenézett rám. – Készen állsz?
Nem én voltam az, akit Fairchild halálra akart idegesíteni.
– Én készen állok-e? Veled mi van?
– Morgan, hát itt vagy! – hasított át Fairchild hangja a szobán. Rhys
kelletlenül mosolygott.
– Ennél jobban nem is állhatnék készen.
Megszorítottam a kezét, hogy tudassam, mellette állok, és mindketten
nagy levegőt vettünk, mielőtt elindultunk Fairchild felé. Köszönésképpen a
kollégáimra mosolyogtam, ahogy a szoba közepe felé vonultunk,
elgondolkodva, vajon miért csak én, Jackson, Michael, Xander, Evan és a
partnereink voltunk hivatalosak.
Nem azt mondta Fairchild, hogy a cég minden dolgozójának kötelező
részt vennie? Nem csoda, hogy Pete extra tuskó volt velem a héten.
Akárhányszor összefutottunk, úgy tett, mintha nem is léteznék.
Igazán megnyerő férfi.
Ami Fairchildot illeti… fú, micsoda hazugláda! Ennél nyilvánvalóbb
nem is lehetett volna a terve, és kicsit sem törődött azzal, hogy lebukik.
Valószínűleg épp ezért nézett úgy ki Jackson, mint aki citromba harapott.
 Szegény Jackson! Imádja a Hórusz Megújuló Energiát. Biztosan nagy
fejfájást okozott neki, hogy olyasfajta emberre kell támaszkodni
pénzügyileg, mint Franklin Fairchild.
Fairchild vigyorgott, szeme furfangosan csillogott, amit gyanúsnak
találtam.
– Morgan, valamit meg akarok mutatni az embereknek, és szerintem
imádni fogod. – A kollégáimhoz fordult. – Hozzátok az italaitokat,
hagyjátok itt őket, ahogy tetszik, a moziteremben is van bár. Haladjunk! –
Rhys felé indult, és átkarolta a vállát. – Erre, fiam! Az én… hát… bármim
volt is Rhys nekem, átpillantott a válla fölött, amikor Fairchild átvezette őt
a szobán. Bűntudatot éreztem volna, hogy elengedem Rhys kezét, ha küld
felém egy megnyugtató biccentést.
Nagyfiú már. Tud vigyázni magára.
Akkor miért éreztem úgy, hogy cserben hagyom őt, miközben meg
kellene őt védenem Fairchildtól?
– Ugyan már, Parker! – mondta Jackson szelíd hangon. Felnézve őt és
Camille-t pillantottam meg az oldalamon, mindkettőjük arca egyforma
aggodalommal tele. – Minden rendben lesz.
Elkomorodtam.
– Ti tudjátok, mire készül?
Jackson és Camille összenéztek, mielőtt felém fordultak. A főnököm
lehalkította a hangját, amikor a többi kollégám követte a nagyfőnököt a
drámai nappaliból kifelé.
– Nem tudom pontosan, de nyilvánvaló, hogy Rhysszel kapcsolatos.
Bólogatva felsóhajtottam.
– Sajnálom. Mindketten sajnáljuk. – Nem kellett volna Rhys nevében is
bocsánatot kérnem, de elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, nagy
valószínűséggel dühös, amiért Fairchild ebbe a nevetséges helyzetbe
rángatta a kollégáimat.
– Miért kérsz bocsánatot? – Jackson zavartan nézett az üres ajtó felé. –
Én mutattalak be titeket neki.
Camille megszorította Jackson vállát, és azt suttogta:
– Drágám!
Felismerve, hogy észrevételeim helyesek voltak, Jackson valóban
vívódott Fairchild miatt, azt kívántam, bárcsak tehetnék valamit. Azonban
Rhys elsőbbséget élvezett. Miután megbizonyosodtam róla, hogy a fiú
kikerült Fairchild karmai közül, koncentrálhatok arra, hogy
megszabadítsam a Hórusz Megújuló Energiát ettől a beképzelt
milliárdostól.
Az egyik inasnak a moziterembe kellett kísérnie minket, mivel
elszakadtunk a többiektől. Amikor beléptünk, nem kellett volna
meglepődnöm, hogy egy valódi moziról volt szó. Egy drága mahagónibár
állt bent, rézcsapokkal és mögötte üvegpolcokkal minden elképzelhető
alkohollal. A szoba másik végén egy képernyő kapott helyet, amely az
egész falat elfoglalta, előtte több sor igazi moziszékkel. A plafonba diszkrét
kivetítőt építettek.
Rhys Jackson mellett állt a bárban, és én úgy döntöttem, elég volt abból,
hogy Fairchild félrelökött engem, miközben próbálta harcra bírni Rhyst.
Feléjük lépdelve láttam, hogy a főnököm sandán néz rám, ám én
rendíthetetlen maradtam.
– Hé – mondtam kedvesen Rhysnek, mialatt az oldalához bújtam, és
átkaroltam a derekát.
Gyengéd pillantást vetett rám, mielőtt a vállam köré fonta a karját, és
még jobban magához húzott.
Az ismerős földes és fűszeres illatától azt kívántam, hogy bárcsak
kihúzhatnám őt ebből a szobából vissza a vendégszobába. Pillangók
verdestek a hasamban a gondolattól, hogy végre együtt lehetünk minden
olyan módon, amiről (sikertelenül) próbáltam meggyőzni magam, hogy
nem akarom.
A hozzám nyomódó heves forrósága nem segített a kósza gondolataimon.
Kényszerítve magam, hogy a feladatra koncentráljak, Fairchild bosszús
szemébe néztem.
– Szóval… mit nézünk?
– Meglepetés. Gyere, Morgan, foglaljunk helyet! – Fairchild elutasító
pillantást vetett rám. – Miért nem ül le a többiekkel, Ms. Brown?
A Rhysből áradó feszültség csak tovább táplálta a felháborodásomat. Volt
tapasztalatom a sznobok kezelésében, ezért nyájas hangnemet ütöttem meg.
– Inkább Rhysszel ülnék, de köszönöm. – Mielőtt Fairchild bármit
mondhatott volna, elhúzódtam, Rhyst is magammal rántva, és a hátsó
sorhoz vezettem őt.
– Üljetek előre! – Fairchild felénk tornyosult.
– Jó itt. – Rhys rá sem nézett, az álla megfeszült, amikor a kezemért
nyúlt, hogy a térdére tegye azt.
 Egy pillanatig azt hittem, hogy Fairchild ellenkezni fog, mert tovább
téblábolt előttünk, mint az illene. Végül azonban elindult a bár felé.
– Kibaszott pszichopata – motyogta Rhys az orra alatt. Megszorítottam a
kezét.
– Szerinted miről lesz szó?
– Egyet találhatsz. – Sötét pillantást küldött felém. – Egy mérkőzést
fogunk nézni.
Beütött a felismerés, és elöntött a düh.
– A tiédet?
– Fogadni mernék rá.
Uhh! Ez az ember!
A bőröm izzott a haragtól, ahogy meredten ültem Rhys mellett.
– Annyira sajnálom!
Egy húzást éreztem, és Rhys felé fordultam, amikor a mellkasához húzta
a kezemet.
– Ne kérj bocsánatot! Komolyan mondom.
Látva az őszinteséget az arcán, biccentettem, ám ez nem azt jelentette,
hogy a bűntudatom csodával határos módon eltűnt.
– Hölgyeim és uraim – kiáltott Fairchild a terem hátsó részéből –,
néhányan tudhatják, hogy a nemzedékünk egyik legjobb bokszbajnokának
jelenlétében vagyunk. Ő Rhys Morgan.
A vállam fölött Fairchildra néztem, a többi kollégámmal egyetemben.
Rhys egyenesen előremeredt. Amikor Fairchild tapsolni kezdett, arra
kényszerítve mindenkit, hogy csatlakozzon, arra vágytam, hogy megnyíljon
a föld, és Rhysszel eltűnhessünk ebből a kellemetlen pillanatból.
– Jézusom – mormolt Rhys.
– Egyetértek – suttogtam. – Jézus biztosan azt kérdezi magától: Mi a
faszt képzelt apám, hogy milliárdossá tette ezt a fickót? Mármint…
ha hiszel az ilyesmiben.
Rhys rám vigyorgott, és egy kellemes fájdalom áradt szét a
mellkasomban a látványától.
– Tehát nem szaporítom tovább a szót – mondta Fairchild, szörnyű
hangjával elrontva a pillanatot –, szereztem egy felvételt Morgan
legemlékezetesebb harcáról Cal Davisszel. Helyezzük kényelembe
magunkat, és élvezzük!
Kihunytak a fények, és a képernyő életre kelt.
 Ha nem lett volna a Rhysből áradó feszültség, még talán élvezem is a
küzdelmét. Azonban ismerve a legjobb barátjának történetét, megértve a
lelkébe fúródott félelmet, hogy véget vet valaki életének, vagy magára
hagyja az öccsét, az izgalom köddé vált.
Ehelyett megpróbáltam elterelni Rhys figyelmét a képernyőn folyó
küzdelemről és a mögöttünk álló férfiról, aki alattomos mentális hadviselést
folytatott, hogy Rhys az akarata szerint cselekedjen.
Közel hajoltam Rhyshez, lehalkítottam a hangom, az ajkam a fülét
érintette, ahogy azt suttogtam: – Igazságtalanul szexi vagy. – Kissé
ledermedt, de nem húzódott el, ahogy folytattam. – Figyelmen kívül tudnám
hagyni a szexiséget, ha nem lennél ilyen vicces, megnyerő, édes, kedves és
hűséges. Az egész perzselő szintre emeli a szexiségedet. Ó, és a motor. A
motor, ami… – A szája félbeszakította a szavaimat.
A kezem közé fogtam az arcát, érezve a borostáját, ahogy erősen és
mélyen megcsókolt a mozi sötétjében. A küzdelem hangjai háttérzajjá
váltak, miközben nyilvánosan csókolóztam vele.
És kicsit sem érdekelt.
Amíg eltereltem a figyelmét Fairchild alattomos trükközéséről, kicsit sem
érdekelt, mit gondolnak mások a tetteimről.
Rhys megszakította a csókot, hogy a fülembe suttogjon.
– Én nem vagyok édes, kicsim, de te határozottan az vagy. Az ízed is
olyan.
A fények hirtelen életre keltek, és pislogni kezdtünk. A kollégáim
sugdolóztak körülöttünk, és ráébredtünk, hogy a harc véget ért. Éreztem a
tekinteteket rajtunk, de Rhys és én túlságosan belefeledkeztünk egymásba.
Ő megsimította az ajkam.
– Köszönöm.
Értve az utalást, elmosolyodtam.
– Az ilyesfajta figyelemelterelés nem okoz nehézséget.
Rhys kuncogott, aranyos puszit nyomott az orromra, és magával húzva
engem, felállt. Körbenézve láttam, hogy igazam volt – a kollégáim teljesen
elvarázsolva néztek rá.
Talán tudtak a nehézsúlyú ökölvívó múltjáról, de más dolog tudni és a
saját szemeddel látni.
– Hát nem lenyűgöző? – mondta Fairchild a teremnek, ahogy felénk
sétált. – Most, hogy a szórakozásunk véget ért, a vendégeim éhesek
lehetnek. A személyzetem világszínvonalú svédasztalt készített az
étkezőben. Kövessék Andrew-t! – A kijárat felé intett, ahol Andrew, a
házvezető várt. – Ő majd mutatja az utat.
Rhys és én az ajtó felé indultunk, de Fairchild elzárta az utunkat.
Feltartotta a kezét, hogy megállítson minket, és megvárta, amíg mindenki
elhagyja a szobát, mielőtt kinyitotta a száját.
– Morgan, beszélnünk kell. – A szeme rám siklott, és az arckifejezése
megkeményedett. – Kettesben szeretnék tárgyalni Morgannel. Kérem
kövesse a többieket az étkezőbe, Ms. Brown!
Nem akartam hátrahagyni Rhyst. A kezem szorításából tudhatta ezt.
Miután jó pár másodpercig meredtem Fairchildra, Rhys lenézett rám. A
tekintete ellágyult.
– Bébi, jobb, ha mész. Egy perc, és ott leszek.
Leírhatatlanul megremegett a belsőm a „bébi” megszólítástól. Ez új érzés
volt. Annyira letaglózott, hogy csak bólogattam.
– Rendben. Félreteszek neked egy kis kaját. Elvigyorodott, de a szeme
nem mosolygott.
– Úgy legyen.
Így ott hagyni őt árulásnak tűnt, az idegességem felerősödött, ahogy
kiléptem a folyosóra. Meglepetésemre Jackson várt rám.
– Szívós srác – mondta. – Elbír Fairchilddal.
Hálát érezve a főnököm figyelmességétől, reszkető mosolyt küldtem felé,
és hagytam, hogy az étkező felé vezessen.
***
Franklin Fairchild egy tapintatlan, visszataszító, hatalmaskodó
csúszómászó.
A fickó egész éjszaka fogva tartotta Rhyst.
Amikor rájöttem, mindvégig azt tervezte, hogy becserkészi Rhyst, és
végtelenül bosszantja őt, elöntött a düh. Szörnyű társaság voltam a
kollégáim között, miközben ők munkáról, az életükről és a másnapi síelési
terveikről beszélgettek. Végül mindannyian felismerték Rhys fontosságát
Fairchild számára, amikor a pasim (ha annak nevezhettem) nem érkezett
meg. Kezdtem aggódni, hogy valami történt vele.
Mindenki elindult, hogy eltegye magát másnapra, ezért megkértem az
egyik inast, hogy állítson össze egy tányért Rhys számára a hidegtálakról; a
tudtomra adták, hogy Rhys már evett Mr. Fairchild társaságában.
 Nos, ez is valami. Legalább nem próbálta éheztetéssel beleegyezésre
bírni.
Több mint három órával azután, hogy elváltam Rhystől, a
vendégszobánkban járkáltam, minden pillanattal egyre idegesebben. Mivel
nem tudtam tovább kezelni ezt az őrületet, átvágtam a szobán az ajtó felé,
azzal a szándékkal, hogy átkutatom a házat Rhys után.
Felrántva az ajtót, hirtelen megtorpantam. Rhys.
Hála istennek.
A vállam leereszkedett a megkönnyebbüléstől, és elléptem, hogy
beengedjem őt.
Rhys kimerülten belépett a szobába, ám ahelyett, hogy elsétált volna
mellettem, felém fordult, csupa szív tekintete az enyémbe fúródott.
A lélegzetem elakadt, amikor a bicepszem köré fonta a kezét, és lassan az
ajtónak támasztott, amíg a testtömegem be nem zárta azt. Egy kézzel
elengedett, hogy bezárjon minket.
A szívem dübörgött, ahogy az izgató fizikai intimitás várakozással töltött
el.
Azonban ahelyett, hogy felfalt volna, Rhys a nagy kezei közé fogta az
arcomat, lehajolt, és a legédesebb, legpuhább csókot nyomta az ajkamra.
Felsóhajtott, amikor elengedett engem, lehelete a számat csiklandozta,
mielőtt kihúzta magát, és a vállam köré fonta a karját. Odabújtam hozzá,
átkaroltam a derekát, és a mellkasán nyugtattam a fejem.
– Jól vagy?
Rhys oly sokáig hallgatott, azt hittem, nem ad választ. Ám ezután:
– Azt hiszem, harcolnom kell.
A döbbenet a földhöz szegezett, és megfeszültem a szorításában.
– Rhys, kérlek, mondd, hogy nem egyeztél bele a küzdelembe!
– Még nem.
Hála istennek!
Kicsúsztam a karjából, és a mellkasára helyeztem a kezemet. Ő
kíváncsisággal az arcán nézett le rám, majd meglepettséggel, amikor
gyengéden hátratoltam őt.
Hagyta nekem. Persze hogy hagyta.
Mintha meg tudnék magamtól mozdítani egy ekkora srácot az engedélye
nélkül.
Az ágyhoz toltam őt.
– Ülj le!
 Fáradt mosolyra húzta az ajkát.
– Igenis, főnök.
Hogyan volt humora bármihez is három óra huzavona után?
Őt tanulmányoztam. Csak most döntöttünk úgy, hogy felfedezzük, ami
közöttünk van, így arra kényszeríteni, hogy bízza rám magát, nagy
kockázatot jelentett. Mégis tudtam, hogy több lehetett a dologban, ha
beleegyezik a harcba, a mélyen gyökerező idegenkedése ellenére.
Az ő kedvéért bátornak kellett lennem. Nem lehettem önző, mert attól
tartottam, elfordul tőlem.
– Oké… nem tudom, mit mondott neked abban a három nagyon hosszú
órában, amikor fogságban tartott téged – Rhys felhúzta a szemöldökét a
szóhasználatomra, mégis folytattam –, de mi folyik itt? Valaminek lennie
kell az edzőterem pénzügyi problémáin túl, ha elgondolkodtál a harcon.
Megfenyegetett téged?
– Nem, de utalt rá, hogy véglegesíti a szerződésed, ha harcolok neki.
Éreztem, ahogy mélyen bennem fortyogni kezd a düh.
– Találok másik munkát. Nem kényszeríthet harcra. Egy pillanatra
ledöbbent.
Ráébredve, hogy ez mit árult el az érzéseimről – hátrahagynám a
szeretett munkámat, hogy megmentsem Rhyst Fairchildtól –, elpirultam.
Rhys feszülten tanulmányozott engem, az arca minden pillanattal egyre
szeretetteljesebbé vált.
– Ez rohadt sokat jelent nekem, Parker. De épp azért vágtunk bele ebbe
az egészbe, mert neked sokat jelent a munkád. Nem akarom, hogy emiatt
elveszítsd. – Amikor szólásra nyitottam a számat, feltartotta a kezét. – Van
még más is. A harc sok pénzt ér.
Bár megkönnyebbültem attól, hogy Rhys nem feszegette, amit
akaratlanul elárultam az iránta táplált érzéseimről, aggódtam, hogy mit fog
érzelmileg művelni vele a küzdelem.
– Korábban kérdeztem, de megkérdezem még egyszer – megéri az
edzőterem az árat, amit fizetni fogsz érte? Vagy valamiről lemaradtam?
Rhys… lemaradtam valamiről?
Rhys arca megkeményedett, és félrenézett.
– Nincs semmi, Csing.
– Nem semmi. Minden bizonnyal van valami. Tudom, hogy te és én
még… új keletűek vagyunk… de a csókolózás és a rendkívül szexi
érintések előtt… nos, Rhys, barátok vagyunk. Szólalj meg!
 Az ajka megrándult.
– Szexi érintések, mi?
A mosolyommal harcoltam.
– Ne válts témát!
Hosszú pillanatig meredt rám, majd mélyet és nehézkeset sóhajtott.
– Elveszítem az edzőtermet, ha nem kezdek el fizetni a banknak. Van egy
fószer, aki érdekelt a megvásárlásában, és egyre valószínűbb, hogy el kell
adnom.
Felkavarodott a gyomrom. Tudtam, mennyit jelent neki az edzőterem.
– Rhys…
– Mielőtt meghalt, apa közölte velem, hogy az edzőterem bajba került, és
elúszott a kifizetésekkel, illetve a pénzügyeimet is rosszul kezelte.
Szerencsejátékozott… kis híján minden odalett.
Úristen! Minden keresete! Minden bekapott ütés a ringben… végül
semmit sem ér.
Kissé kótyagosan éreztem magam, és leroskadtam a legközelebbi
karosszékbe.
– Istenem, Rhys!
– Eltitkoltam Dean elől.
Erre a homlokomat ráncoltam.
– De hát nem úgy volt, hogy ő kezeli a könyvelést? Felhorkant.
– Megszívattam őt, egy rakat papírt adtam neki, amin át kell rágnia
magát, és az igazi – digitális – elszámolásokat megtartottam magamnak. –
Rhys lerogyott, a kezében nyugtatta a fejét, miközben a lábát bámulta. –
Amikor jó pénzt kezdtem keresni az ökölvívással, anyát rákkal
diagnosztizálták. Nem akartam ekkora adósságot a szüleimnek, így
kifizettem az összes kórházi számláját.
Megsajdult a szívem.
– Rhys…
– Apa bérelte az edzőtermet. Így én megvettem neki. Kifizettem Dean
tandíját. Viszont apára hagytam a pénzügyeim kezelését, és későn jöttem rá,
mekkora hibát követtem el. Rosszul fektette be a pénzt,
szerencsejátékozott… a maradékból álltam apa temetésének költségeit, és
kifizettem az adósság egy részét azzal, hogy eladtam a lakásomat. Most
azonban jó néhány hónappal el vagyok maradva a jelzáloggal…
Felfordult a gyomrom az idegességtől. Mindvégig ilyen pokoli teher
nyomta a vállát. Nem csoda, hogy kapott az alkalmon, hogy
összebarátkozzon egy ilyen nagy emberrel, mint Fairchild.
– Fairchild tudja ezt?
– Tudomásom szerint nem, de kitelne tőle, hogy belelessen a
pénzügyeimbe.
– Manipulatív féreg. Ne hagyd magad rábeszélni! Komolyan… remélem,
felfalják a kígyók ezt a fickót.
Rhys zavartan nézett, de a hangjában nevetés bujkált.
– Várj egy percet… nem ezt motyogtad, amikor először találkoztunk?
O-ó.
– Talán. Épp akkor léptél oda hozzám, amikor megérkezett a főnököm,
így talán azt kívántam, hogy átzuhanj egy rémisztő homoki kígyókkal teli
dimenzióba.
– Mint Beetlejuice?
Egy fényes vigyort lőttem felé, elámultam, mennyire tudott mulattatni,
miközben átkozottul dühös voltam Fairchildra.
– Igen. De visszatérve a tárgyra…
Pillanatnyi csend telepedett ránk, amíg átrágtam magam az újonnan
szerzett ismereteimen. Végül így szóltam:
– El kell mondanod Deannek.
– Nem. – Rhys leült az ágyra, az arckifejezése gránitkemény. – Nincs az
az isten.
– Tudom, hogy hosszú ideje védelmezed őt… de Rhys, joga van az
igazsághoz. Felnőtt ember, és mindezt eltitkolni előle, hamis könyveléssel
félrevezetni, nem védi őt. Baleknak láttatod. – Nem vettem tudomást a
szúrós pillantásáról, és folytattam. – Az öcséd okos srác. Avasd be őt! Vedd
le a terhet a válladról! Akkor talán ketten kiötölhettek valamit.
– Már megvan a tervem. Harcolni fogok.
Felpattantam, a Fairchild iránt érzett dühöm belém hasított.
– Nem harcolhatsz annak az embernek. – A szoba ajtaja felé mutattam. –
Nem adhatod meg neki ezt az örömöt, Rhys. Ha harcolsz neki, minden
lehetséges módon belemászik a fejedbe. Kérlek… mielőtt bármit is tennél,
kérlek, ígérd meg, hogy beszélsz Deannel. És én is itt vagyok. Tudok
segíteni… tudod, hogy jó problémamegoldó vagyok. Ez a kedvenc
elfoglaltságom. – Amikor nem szólt semmit, azt suttogtam: – Kérlek, Rhys!
Bízz Deanben! Bízz bennem! Nem kell többé egyedül csinálnod.
Melegség áradt szét Rhys szemében, amíg meg nem rogyott a válla.
Bólogatott, hangja rekedtes.
 – Oké, édesem. Beszélek Deannel.
A kellemes fájdalom, amit korábban éreztem, ismét szétterjedt a
mellkasomban. Elöntött a gyengédség. Felálltam a fotelből, és lassan Rhys
felé sétáltam.
A melegség a szemében perzselővé vált, ahogy a lábai közé léptem, és a
nyaka köré fontam a karom. Értem nyúlt, az ujjai megfeszültek a
csuklómon, ahogy közelebb húzott.
– Szar estém volt, Csing – suttogta. – Szeretnéd megszépíteni?
Borzongás futott végig a gerincemen, miközben ismerős vágyakozás
szorította a hasamat. A hüvelykujjammal végigsimítottam borostás arcát, és
lehajolva azt súgtam a szájának:
– Fenomenálissá szeretném tenni.
Elvigyorodott, a szeme ragyogott. A felsőm alá csúsztatta a kezét, és
kissé beleremegtem, aláásva a verbális rámenősségem.
– Nagy szavak, édesem.
– Nem hiszed, hogy megszépíthetem az estédet?
Rhys gyakorlott mozdulattal kicsatolta a melltartómat, és a szemem
elkerekedett. A vigyora érzéki mosollyá lágyult.
– Fáradt voltam, amikor beléptem azon az ajtón. De nem kell mást
tenned – kicsúsztatta a kezét a felsőmből, hogy megfogja a szegélyét –,
mint az enyémhez nyomnod a gyönyörű kis testedet – áthúzta a felsőt a
fejemen, és én felemeltem a karom, hogy segítsek neki –, és keményebb
vagyok… – Rhys szótlanul figyelte, ahogy lefelé húzom a melltartóm
pántját. Elöntött az idegesség, amint felfedtem magam előtte.
Nem vagyok telt alkatú. Kicsit sem.
Egy ezredmásodpercig aggódtam, hogy nem vagyok elég neki. Csupán
egy ezredmásodpercig tartott, mert Rhys konkrétan felmordult, ahogy a
mellemet bámulta. A tekintete visszavándorolt az enyémre, miközben a
keze lassan haladt felfelé az oldalamon.
– Utoljára tiniként voltam ilyen rohadt kemény, szóval az estém már
most fenomenális, édesem.
Elakadt a lélegzetem, amikor a nagy kezébe fogta az apró melleimet,
megborzongtam a durva bőrkeményedéseinek érintésétől, felnyögtem,
amikor a hüvelykujja a mellbimbómat érintette.
– Rhys!
Másodpercekkel később közel álltam ahhoz, hogy egy olvadt tócsaként
végezzem a padlón, amikor Rhys magához húzott, hogy a forró ajkát a bal
mellbimbómra fonja.
Gyönyör hasított a lábaim közé.
Összefontam a kezem a tarkóján, vonaglani kezdtem, amikor imádó
figyelmet szentelt a mellemnek. Duzzadtan, vágyakozva felsóhajtottam,
ahogy kéjes csókokkal felfelé haladt a nyakamon. Odahajoltam hozzá,
felajánlva a számat, amit olyan hévvel fogadott el, hogy összezúzta az
önuralmam.
– Túl sok ruha – ziháltam a szájának, eltolva a vállát.
Éreztem, ahogy kuncog, majd felsikoltottam az örömtől, amikor hirtelen
a hátamon fekve találtam magam az ágyon.
A Rhys szemében égő vágy megingatott, miközben a nadrágom
gombjáért nyúlt.
– Először te – követelőzött rekedtes türelmetlenséggel.
A csípőmet mozgatva segítettem neki, miközben lerángatta a nadrágomat
a lábamról. Amint megszabadult tőle, a szeme az enyémbe fúródott,
miközben az alsóneműmért nyúlt. Elakadt a lélegzetem, amikor ráfonta az
ujját. Érezve, hogy engedélyre vár, megpróbáltam nem mosolyogni a
gesztus édességén, és bólintottam. Lassan húzta lefelé a lábamon,
tekintetünk összefonódott, amíg több mint készen álltam, és egy nyögés
szakadt ki belőlem.
Rhys a szemét legeltette rajtam, ahogy az ágyon feküdtem. Az ajkamba
haraptam, a mellbimbóm megfeszült, amint az izgalom belém hasított.
– Basszus! – nyöszörgött Rhys. – Basszus, Parker, hogy lehet valaki ilyen
gyönyörű?
Gyengéd szavaitól elakadt a lélegzetem, és hirtelen nem törődtem tovább
azzal, hogy a többi nőhöz hasonlítsam magam, akikkel Rhys együtt volt.
Ez sokkal több volt annál. Mindkettőnknek.
Egyszerűen tudtam.
Valami mintha elpattant volna Rhysben, amikor sebesebben
megszabadult a ruháitól, mint azt az enyémekkel tette. Elámulva figyeltem
őt, tanulmányozva csodás testének minden kis részletét. Sosem voltam még
olyannal, mint ő. Mindig azt hittem, hogy félni fogok, mivel sokkal
nagyobb nálam… de izgatott a gondolat, hogy betakar a testével, hozzá
nyomódok a sima keménységéhez. Az én kegyetlen ökölvívóm a hatalmas
szívével és titkon gyengéd lelkével. A szemem felfedezte őt, lefelé haladva
a kidolgozott hasizmán a…
Uramatyám!
 Nagyot nyeltem, nézve, ahogy széttépi az óvszer csomagolását.
Felhelyezte azt, és aggódni kezdtem a mérete miatt.
– Szerinted be fog férni? – fakadtam ki.
Rhys meglepetten pislogott, amikor felfogta a szavaimat, majd
felmordulva vigyorgott, ahogy visszatért az ágyra.
– Teszünk róla.
– Öhm… – A szemem az óriási keménységére tapadt. Nem csak hosszú,
hanem széles is… atyám! – Rhys, komolyan mondom… én kicsi vagyok, te
nagyon nagy. – Ő fölém mászott, és a lábaim automatikusan szétnyíltak,
hogy befogadjam őt. – Nem lehet egy óriási tárgyat egy apró, fix lyukba
illeszteni… fizikailag lehetetlen. Ez tudományos tény.
Rhys hirtelen a nyakamba temette az arcát, a teste remegett a nevetéstől.
– Rhys?
Végül felemelte a fejét, a szórakozottság kéjjel keveredett gyönyörű
szemében. A lábaim között lüktetett, forrósága az enyémhez nyomódott.
– Kezdetnek – mondta nevetéssel az ajkán –, nem vagy fix, édesem. Sőt,
annyira megmozgatlak, hogy úgy érzed, megremegett a föld.
Elakadt a lélegzetem.
– Nos… ha ilyen biztos vagy benne… Továbbra is fölém tornyosult.
– Nem az én bizonyosságom a lényeg. Te biztos vagy benne?
Éreztem, ahogy megremegtek az izmai, láttam, ahogy megfeszült az álla,
ahogy visszafogta magát attól, amire vágyott. A szeme elsötétedett a
vágytól, de törődés villant benne, és talán aggodalom.
Elolvadtam tőle.
– Igazad van, nem vagyok fix. A puncim képes tágulni. Csináld csak!
Ekkor már rázkódott a nevetéstől.
– Szeretem, amikor mocskosan beszélsz.
A saját kuncogásom félbeszakadt, ahogy hozzám nyomódott, ingerelve
engem. Elöntött a vágy. – Rhys, most, kérlek… ó! – kiáltottam fel,
megragadva a derekát, ahogy belém hatolt, élvezetes fájdalom hasított át
rajtam, miközben a testem igazodott az elsöprő teljességhez.
Rhys megfeszült fölöttem, arca megrándult a gyönyörtől.
– Atyám! – nyöszörögte. – Nem hazudtál.
Ösztönösen meghajlítottam a csípőmet, szükségem volt rá, hogy
mozogjon.
Megfogta a bal csípőmet, a külső combomat simogatta.
 – Várj! – Megrázta a fejét, a szemét egy pillanatra lehunyta. –
Szükségem van egy percre.
De nem tudtam visszafogni magam. Ismét megmozdítottam a csípőm,
érezve, hogy mélyebbre hatol, amitől a vágy hulláma felcsapott bennem.
Rhys nevetéssel a hangjában rázta a fejét.
– Türelem, bébi! Lassan akarom csinálni, és ha így folytatod, nem fog
összejönni.
Látva az őszinteséget a szemében, ráébredve, hogy gyengéd próbál lenni,
elöntöttek az érzelmek. Lábaimat a háta köré fontam, óvatosan magamhoz
húztam, a zihálásunk egymás ajkát simította, mielőtt megcsókolt. Ezt is
lassan csinálta, édesen. Ami szöges ellentétben állt a méretével.
Törékenynek és imádottnak éreztem magam. Csodálatos volt.
Ám többre vágytam, valamire, amitől többnek érzem magam egy
aranyos, apró nőnél. Olyan szexinek akartam érezni magam, hogy
vasárnapig hatszor magáévá tegyen.
– Oké – egyeztem bele zihálva. – De legközelebb durvábban és
gyorsabban csináljuk.
Ekkor borzongás futott végig Rhysen.
– Végezni akar velem – motyogta az ajkaimnak. Talán. De jóságos ég,
micsoda halál lenne!
 Tizenhét

Rhys
Lassan. Lassan kellett volna haladnom. Parker Brown lakomaként terült
el előttem. Egy apró tündérke, finom és gyönyörű. Sosem érintettem ily
sima bőrt. Selymes volt, mint a szatén, mézarany és édes. Félig attól
tartottam, összezúzom őt. A pokolba, becsúsztattam a farkam a sikamlós
szorosságába, megpróbálva annyi időre tisztán gondolkodni, hogy
lelassítsak.
Atyám, milyen jó érzés volt! Olyan feszes. Olyan tüzes. Az ajkaimba
kacagott, és apró körökben mozgattam a csípőjét, ahogy belé döftem.
Gyönyör futott végig a gerincemen, a bőrömön. Mélyen benne megálltam, a
farkam lüktetett. A testem megremegett az erőfeszítéstől, hogy megállásra
késztettem, miközben Parker vonaglott alattam.
– Rhys!
Beleharaptam a zamatos alsó ajkába, és remegő lélegzetet vettem.
– Most már viselkedni fogsz? – kérdeztem, tudva, hogy imádja, amikor
utasítgatom. A ragyogó barna szeme mosolygott, amikor összenéztünk.
– Igen, Rhys.
A pokolba! Tényleg végezni akart velem. Az orrlyukam kitágult, amikor
hátrahúzódtam és erősen döftem. Parker felsóhajtott az erejétől, az édes pici
melle megremegett. Basszus. Igen. Megismételtem a folyamatot. Erősen és
mélyen. Lassan.
A testünk találkozásának hangja betöltötte a csendet. A lélegzete
lihegéssé vált, a szemhéja leereszkedett, miközben figyelte a
mozdulataimat. Valami úrrá lett rajtam; nem gondolkodtam, nem aggódtam
tovább. Semmi sem számított. Sem az edzőterem. Sem az öcsém vagy a
számlák. Még Fairchild sem.
Csak ez létezett. Csak Parker. Felvillanyozott engem, újjávarázsolt –
valami jobbá. Felmordulva rátaláltam az ajkára, és felfaltam azt. A
döféseim egyre eszeveszettebbekké váltak. Semmi finomság, semmi
önkontroll, csak a vágy, hogy beléhatoljak, hogy olyan közel kerüljek a
bőréhez, hogy felemésszen engem.
A gondolataim összekuszálódtak, a lélegzetem szárazzá és rekedtessé
vált. Többre volt szükségem.
 A teste sikamlóssá vált az izzadságtól, ahogy megragadtam a combját, és
magasabbra emeltem, szélesebbre tártam.
– Igen – dörögte ívben megfeszülve, melle a mellkasomnak nyomódott.
Igen. A legszebb szó a nyelvünkben. Igen. Na meg a többet. És a
basszus.
Felnyögve, erősen mozogtam, az ajkam rátalált nyakának illatos ívére.
Szívni kezdtem a bőrét, mozgattam a csípőmet, és mindenemet beleadva
dugtam őt.
Parker felvisított, a teste megfeszült körülöttem. Éreztem, hogy közeledik
a csúcshoz. A bőre kipirult, elkerekedett szemmel nézett rám.
– Rhys!
Meghallottam a könyörgését. A hangom nem volt több krákogásnál.
– Mire van szükséged, Csing?
– Dörzsöld meg! – zihálta. – A csiklómat.
Istenem! Imádtam a gondolatmenetét. A csípőm az övébe csapódott, és
megálltam, hozzányomódva a duzzadt csiklójához. Felnyögött, a szemét
lehunyta, a fejét hátravetette.
Gyönyörűséges volt. És én voltam a szerencsés flótás, aki ezt
megtapasztalhatta.
– Szabadulj fel! – Ismét döftem, megálltam, egyre közelebb hozva őt. –
Add át magad, Parker!
A keze megragadta a vállamat. Döbbenetes kiáltással ment el, a teste
olyan erősen szorította a farkamat, hogy csillagokat láttam. Teljesen
megőrjített. Elveszítettem az időérzékemet, nem volt más, csak ahogy
Parkerben mozogtam, a puha ajkát csókoltam.
Belenyögtem a szájába, ahogy elmentem. Minden kiszakadt belőlem, és
abban a pillanatban a saját nevemre sem emlékeztem. Csak az övére.
Az övé voltam.
***
– És ez a kis szépség egy valódi japán szamurájkard, melynek egy
második világháborús japán tiszt volt a tulajdonosa. – Fairchild leemelte a
kardot a tartóról, és magasba emelte. – Jegyezzék meg ezt a pengét!
Josimicsi készítette.
A vendégek próbáltak érdeklődést mutatni, miközben Fairchild sugárzott
az örömtől.
 – Úgy tartják, hogy amikor az Egyesült Államok a háború végén
megszállta Japánt, elkobozták a kardot, és egy tisztnek ajándékozták azt
jutalmul a japánok legyőzésében végzett munkájáért. Körülbelül
harmincezer dolláromba fájt, de örömmel fizettem meg az árát.
Ez a fickó…
Elkaptam Parker pillantását. Nem kellett grimaszolnom – egyetlen
pillantás, és teljes mértékben megértett engem. Tudtam, hogy éppen
visszafogja magát, hogy megvetően ráncolja az orrát. Fairchild nem semmi
figura. Nem elég, hogy nulla társadalmi tudatossággal rendelkezik, még
henceg is vele.
A vele töltött nyomorúságos vacsora során úgy próbáltam épelméjű
maradni, hogy elképzeltem a különböző módokat, ahogy beverhetem a
képét – jobb horog, felütés, egy-két kombó. Talán gyerekes. De
mindenképpen kielégítő. Ezredszer is megígértem magamnak, hogy egy
nap látni fogom, ahogy megkapja, ami jár neki.
Semmi esetre sem hagyom, hogy megússza, amiért ilyen szararcú volt
Parkerrel.
Parker.
Pokolba! Izzadni kezdtem, a vágy forró hullámokban futott át rajtam.
Az egész éjszakát az ágyban töltöttük. Szeretkezve. Nevetve. Ismét
szeretkezve. Elaludtunk, azután egyikünk felébredt, a másikért nyúlt, és az
egész kezdődött elölről.
Nem volt ennél tökéletesebb éjszakám. Sosem nevettem még ennyit az
ágyban, csupán puszta örömből. Parker boldoggá tett. Olyan módon
szabadított fel, amelyet még sosem tapasztaltam. Illetve ő volt a
legízletesebb, legbujább kis…
– Megint úgy nézel – mormolta mellettem.
Az ujjaink összekulcsolódtak, és megsimítottam az ujjperceit.
– Hogyan?
A szemhéja álszemérmesen leereszkedett, miközben összeszorította az
ajkát. Meg akartam csókolni azokat az ajkakat, nyaldosni a forró, édes
száját.
– Tudod te.
Ja, tudtam. Az „annyira meg akarlak dugni, hogy beleroppanok”
pillantásommal néztem. Biztos voltam benne, hogy innentől nem nézek
majd máshogy. Elfojtva egy vigyort, megpróbáltam Fairchildra
összpontosítani, aki ezúttal egy másik fegyverről hadovált.
 Félreértés ne essék – gyönyörű darabok voltak. És ha bárki másról lett
volna szó, talán érdeklődést is mutattam volna. Mivel így álltunk, csak ki
akartam szabadulni onnan. Ha nem vihetem Parkert az ágyba, egy sétával és
friss levegővel is megelégszem.
Bármivel, csak kettesben legyünk.
– És ez – mondta Fairchild, áttérve egy nagy, homokkal teli terráriumra –
a gyűjteményem legújabb darabja.
Jackson és a menyasszonya közelebb léptek, nyilvánvalóan
visszafogottan. A srác gyors, fájdalmas pillantást küldött felém, én pedig
együttéreztem. Közösen éltük meg ezt a poklot. Fogalmam sem volt, hogy
Fairchild miféle fegyvert tarthatott a homokban, de udvariasan az üveghez
vezettem Parkert.
Amikor a szemem végül a kérdéses tárgyra tévedt, hátrahőköltem.
– Az ott… – Parker elhallgatott, fojtott suttogása zavart nevetéssel
keveredett.
A terráriumban tekergő kígyóra meredtem, és az ajkam megrándult.
– Egy homoki kígyó.
Fairchild meghallott, és szélesen elvigyorodott. Most, hogy komolyan
elgondolkodtam a harcon, ő ellágyult. Semmi kényszer. Semmi sanda
pillantás Parkerre. Fairchild volt a vár ura, és imádta az életét. A seggfej.
– Technikailag ez egy szarvas csörgőkígyó – jelentette ki. – De ne
aggódjanak! Shani egy venomoid, ami azt jelenti, hogy eltávolították a
méregmirigyét.
Mintha aggódtam volna miatta. Nem készültem a közelébe menni annak
az izének. Fairchild azonban úgy gondolta, hogy remek ötlet lesz levenni a
terrárium tetejét.
Camille elkínzott hangot hallatott, majd önkéntelenül felnevetett, és
Jacksonhoz nyomódott. A seggfej Fairchild imádta ezt, mosolyogva ódákat
zengett a kígyója fenségéről.
Parker közelebb bújt hozzám, és én átkaroltam a vállát.
– Szerinted ha háromszor kimondjuk, hogy Beetlejuice, megjelenik, és
felfalja Fairchildot? – suttogtam a fülébe.
Válaszul oldalba bökött, az ajkát összeszorította, hogy visszatartsa a
mosolyát.
Fairchild a terráriumba nyúlt.
– Biztos benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Camille. Elnevette magát.
 – A hölgyek mindig tartanak a kígyóktól. – Ja, nem csoda, haver, mert
előre látták a viselkedésedet. – Ne aggódjon, drágám, Shani és én jó barátok
vagyunk.
A szememet forgattam, és erősen tartottam Parkert. Nem mintha a kígyó
megijesztett volna, de egészséges tisztelettel viszonyultam a ragadozókhoz,
és mérgesek vagy sem, egy csörgőkígyó nem olyasmi, amivel szórakoznék.
Shani, a kígyó, a homokban szundikált, amíg Fairchild fel nem
ébresztette. Gyémánt alakú feje felemelkedett, és apró, meredt fekete
szemekkel követte Fairchild kezének mozgását.
– Shani imádja a patkányokat – magyarázta. – Különösen a nagyokat…
á!
A sikoltásától mind megugrottunk. Shani olyan gyorsan mozgott, hogy
nem volt idő reagálni. A fogai Fairchildba vájtak, egyszer, majd még
egyszer. Fairchild újra felsikoltott, és elrántotta a kezét.
Szitkozódva előrelendültem, és becsaptam a fedelet, mielőtt a kígyó
kiszabadulhatna. Elszabadult a pokol, amikor Fairchild a keze miatt
nyavajgott, és berohant a személyzet.
Miközben Fairchild felnyögött, és a sebzett kezét szorongatva a földre
rogyott, elkaptam Parker tekintetét. Atyám, kicsit sem vicces a kígyómarás!
Tényleg. Nem lehet az.
Az ajkam megrándult.
Az ő szeme felragyogott, az orrlyukai kitágultak, ahogy élesen beszívta a
levegőt.
Körülöttünk az emberek kiáltoztak, és Fairchild segítségére siettek. Míg
Shani visszaásta magát a homokba. A homokba.
Parker tekintete összefonódott az enyémmel. Láttam a fejében a
szavakat: megharapta egy homoki kígyó.
Nevetés készült kitörni belőlem, erősen nyomódva lezárt ajkaimhoz. Egy
horkantás szakadt ki Parkerből, és tudtam, hogy nem bírja tovább.
Két lépésbe került odaérnem hozzá, átkarolnom a vállát.
– Fél a kígyóktól – mondtam a többieknek. Nem hinném, hogy bárki is
hallotta volna.
Gyakorlatilag futva menekültünk el a szobából. A nevetésünk egy
hajszálon lógott, amíg ki nem értünk a szabadba, ahol kiszakadt belőlünk.
Parker kétrét görnyedt, könnyek csorogtak le az arcán, miközben felhorkant
és nevetett. Én is ott voltam vele, a háznak támaszkodva fulladoztam a
nevetéstől.
 – Apám! – A szemét törölgette. – Biztosan pokolra jutok! De az a fej!
Láttad az arcát, amikor a kígyó támadásba lendült?
– A homoki kígyó?
A szeme két vidám háromszög volt.
– Egy homoki kígyó!
– Shani imádja a patkányokat – harsogtam, erősebben nevetve.
Parker pillantása összetalálkozott az enyémmel, a szeme jókedvtől
csillogott.
– Különösen a nagyokat – mondtuk egyszerre, és ismét felröhögtünk.
Fáradtan magamhoz húztam őt, és szorosan fogtam, amíg ki nem
merültünk. Parker végül felsóhajtott, boldogan és kifulladva. Barna szeme
csillogott a könnyektől, és a haja összekuszálódott. Káprázatos volt. A
kezem az arcára hullt, ahogy lehajoltam és megcsókoltam őt.
Ő hozzám simult. Tökéletesen. Egy kibaszott ajándék volt a káosz
közepén. Ahogy csókoltam őt, megszűnt a világ. Addig csókoltam, amíg az
ajkunk feldagadt, és a testem megfeszült a vágytól. Parker torkából mohó
hang tört fel, és a nyakam köré fonta a karját.
– Ismét akarlak – mondtam csókolózás közben.
– Akkor tegyél magadévá – sóhajtotta kéjesen. Annyira belezúgtam ebbe
a nőbe, hogy az már ijesztő.
Megfogva a fenekét felvettem őt, amire körém fonta a lábait.
Amikor elindultam vele a szoba felé, ő szélesen vigyorgott.
– Szerinted így lőttek a vacsorának?
– Nem számít. – Gyorsan megharaptam az alsó ajkát. – Csúsztattam
Andrew-nak egy százast, hogy kapjunk szobaszervizt.
A barna szeme elkerekedett.
– És ő belement?
Imádtam, hogy egyértelműen felvillanyozta.
– Gondolom, mivel a vacsora hétkor érkezik.
Parker durván és gyorsan csókolt, mielőtt lehajolt, hogy beleharapjon a
fülembe.
– Imádom az észjárásod, Rhys Morgan.
– Igen? Mert sokat gondolkodtam azon, mit akarok tenni veled, amikor
visszatérünk a szobába. Akarod hallani?
Akarta. És én elmondtam neki. Részletesen.
A boldogság nem olyasmi, amihez hozzászoktam. Ám ekkor
megéreztem, olyan erősen, mintha álmodnék. Talán álmodtam is. Semmi
sem tűnt valódinak ebből a helyből vagy a Parkerrel töltött időből.
Elnyomtam a félelmet, hogy mindez megváltozik, amint visszatértünk a
valóságba. Semmi sem fog változni. Nem lehetséges.
Azután, amin keresztül mentünk Parkerrel, kiérdemeltük a boldogságot.
És mégis, amikor végre ismét belecsusszantam, és ő a tiszta élvezet
hangját hallatta, nem tudtam elnyomni az érzést, hogy egyetlen rossz
mozdulat tönkreteheti, ami közöttünk van.
 Tizennyolc

Parker
Ledöbbentett, mennyire nem akartam elbúcsúzni, amikor Rhys kidobott a
lakásomnál.
Belékapaszkodtam, miközben megcsókolt, azt kívánva, bárcsak felvinne
a lakására. A vele töltött hétvége elkényeztetett. Illetve meglepett. És nem
csak a rendkívül fantasztikus szex miatt.
Bár érdemes megjegyezni, hogy a valaha volt legjobb szexben volt
részem, ami emberileg lehetséges.
Nem is gondoltam, hogy a szex ennyire mámorító tud lenni.
A Rhys Morgan iránt érzett vágyam… úgy is mondhatjuk, hogy váratlan.
– Nem csak a szexről szól – mondtam Zoénak, miközben egy pohár
borral a kezemben álltam a konyhapultnál.
Épp most meséltem el neki a Fairchildnál töltött hétvégét. Hogy Rhys és
én úgy döntöttünk, hogy felfedezzük a közöttünk lévő vonzalmat. Majd jött
a szörnyű milliárdos ármánykodása. Ami egy fenomenális, szexszel és
nevetéssel teli éjszakához vezetett. Annak az abszurditása, hogy Fairchildot
szó szerint megmarta egy homoki kígyó (igazság szerint rendkívül helytelen
volt szórakozni rajta), ami még több kiváló szexhez vezetett. Valójában
egész éjjel a szobánkban rejtőztünk.
Eléggé kimerültem.
Ez azonban a legjobb fajta kimerültség volt.
Fairchild másnap nem mutatkozott. Andrew volt ott velünk a reggelinél,
kikísért minket, majd mind beszálltunk a kocsijainkba, és a reptérre
autóztunk. A repülőn Rhys vállára hajtott fejjel aludtam, elégedettebben,
mint valaha.
Zoe a velem szemközti bárszéken ült, állát a tenyerében pihentette.
Arckifejezése merengő volt.
– Biztos vagy benne, hogy nem csak a szexről szól? Mert az imént leírt
szex bármelyik nőt meggyőzne arról, hogy érzelmileg is kötődik.
A szememet forgattam.
– Azt hiszem, el tudom különíteni a szexuális vágyaimat az
érzelmeimtől. De épp ez a gond. Rhysszel nem megy. A szex nem csak
azért fantasztikus, mert a srác elragadó, sportos és rendkívüli módon
odaadó. Hanem, mert érzelmi kapocs van közöttünk. Érzem.
Megnevettetjük egymást, és van ez a csodálatos képessége, hogy teljes
biztonságban érzem magam mellette, pedig amikor együtt vagyunk, úgy
érzem, mintha szabadesésben zuhannánk. Ijesztő és izgalmas… de
megbízom benne.
A legjobb barátnőm szeme felcsillant.
– Ó, Park! Drágám, úgy örülök neked!
– Ne kezdj érzelgősködni, te lüke! – ugrattam, mert ha nem teszem, még
elsírom magam.
– Tudom. Csak… évekig eltaszítottál mindenkit. Néhány igazán rendes
srácot is. Olyan srácokat, akik hajlandóak voltak összeszedni a darabjaidat
Theo elvesztése után.
– Akkor még túl korai volt.
– Tizenhárom évig túl korai volt, amíg meg nem jelent Rhys – mutatott
rá.
Beleharaptam az ajkamba, és megpróbáltam visszatartani az ostoba
mosolyomat, de kudarcot vallottam.
– Minden időmet vele akarom tölteni, ami rendkívül szokatlan
számomra. Ismersz engem. Mindig távolságra volt szükségem a potenciális
partnerektől. – Ekkor elvigyorodtam. – Rhysszel nincs. A távolság
hivatalosan is taszító.
Zoe elvigyorodott.
– Te csúnyán belezúgtál.
Kerülve a témát, hogy mennyire belezúgtam, így folytattam:
– Te és Dean vagytok az egyetlenek, akik tudják, hogy kamu
kapcsolatként indult. Így megkérlek, hogy hallgass róla! Remélem, hogy
Dean is beleegyezik. Senkinek sem kell tudnia, hogy nem volt valódi.
– Egyetértek. Lakat a számon. – Zoe elgondolkodva oldalra döntötte a
fejét. – Megkérdezhetem… Rhys tud Theóról?
– Igen. Elmondtam neki.
– Nem furcsa számára, hogy nem tudtál túljutni életed szerelmén?
Ingerültség futott át rajtam, bár tudtam, hogy nem akart megbántani.
– Továbblépek. És Theo az első szerelmem volt, Zoe, mindig is az lesz.
De nem vagyok biztos benne, hogy ő életem szerelme.
A szeme elkerekedett.
– Ó, Park! Te nyakig benne vagy! Aggódnom kellene? Elpirultam.
– Nem azt mondtam, hogy Rhys életem szerelme. Ott még nem tartunk.
Csak azt… Theóval más volt a kapcsolatunk. Édes és kedves.
 Első szerelem. Két esetlen gyerek közti szerelem. – Ekkor
elmosolyodtam, elcsodálkoztam azon, hogy már nem fáj úgy többé.
– Azt hiszem, azért kapaszkodtam bele olyan sokáig, mert féltem, hogy
újra megsérülök. Hogy újra elveszítek valakit. Ez az egész Rhysszel… nem
egy továbblépési kísérlet, nem kockáztatás. – Vállat vontam. – Nem tudom
nem megpróbálni. Jobban akarom őt, mint amennyire félek, hogy
elveszítem.
Egy pillanatnyi súlyos csend nehezedett ránk, majd Zoe legurította a
maradék borát, és bejelentette:
– Egy óriási ajándékkosarat kell vennem annak a srácnak, mert még
sosem láttalak ilyen boldognak, és teljesen felvillanyoz. Imádlak, Park.
Ezúttal valódi könnyek hangsúlyozták a szavaimat.
– Én is imádlak, Zo.
– De csak mondom – előredőlt a pulton, szeme megkeményedett –, ha
bármilyen módon bántani mer téged, személyesen fogok gondoskodni a
fizikai, pénzügyi és érzelmi kizsigereléséről.
Felkacagtam.
– Jó tudni.
– Apropó, tényleg harcolni fog?
A gondolatra, hogy Rhys akarata ellenére harcol, felkavarodott a
gyomrom.
– Remélem, nem. Holnap beszélik meg Deannel az edzőterem
pénzügyeit. Megkért, hogy menjek át utána. Nem mondta, de szerintem
szüksége van némi erkölcsi támogatásra.
– Hát persze.
– Remélem, joggal bíztam abban, hogy Dean segíteni tud Rhysnek.
– Remélem, drágám.
Nagyot sóhajtottam, majd legyintettem.
– Elég is belőlem. Veled mi újság?
– Semmi különös. – Leeresztette a tekintetét, kissé összeráncolta a
homlokát. – Múlt pénteken belementem egy vakrandiba, amit a producerem
szervezett.
– És?
A csodás fekete szeme végre az enyémbe nézett.
– A srác kutakodott utánam. Másról sem beszélt, csak Richardról. Zoe
sosem utalt az apjaként Richard Bancroftra.
– Milyen értelemben?
 – El volt tőle ragadtatva. – Lebiggyesztette az ajkát. – A srác nagy
rajongója a pénzének.
Meghökkentett, hogy valaki, aki ilyen kedves, vicces és káprázatos, mint
Zoe Liu, egyedülálló. Sajnos a randipartnerei vagy megrémültek a lány
örökölt vagyonától, vagy túl nyilvánvalóvá tették az örökölt vagyon iránti
érdeklődésüket. Akadtak páran, akik valóban érdeklődtek Zoe iránt, aztán
tönkretették az egészet azzal, hogy megcsalták őt, vagy bosszantotta őket a
talk show-ban töltött munkaórák száma.
Nem azért volt kevés kapcsolata, mert nem próbálkozott. Részben azért
is ódzkodtam évekig a randizástól, mert figyeltem, ahogy a csodálatos
legjobb barátnőm újra és újra kudarcot vall.
Helyette is kimerültem.
De hittem benne, hogy tartogat neki valaki nagyszerűt az ég. Valakit, aki
kihívást jelentene számára, és lázba hozná, ahogy azt Rhys is teszi velem.
– Akkor nem érdemel több figyelmet – jelentettem ki, visszautalva
vakrandijára.
Fáradt mosolyt küldött felém.
– Hé, talán Rhysnek van valami haverja.
Ó, láttam ám a jóképű srácokat, akik Rhys termében edzenek, és térdre
zuhannának, csak hogy Zoe Liu közelébe kerülhessenek. Elvigyorodtam a
gondolattól.
– Talán.
– Vagy ott az öccse.
Dean gondolatára a homlokomat ráncoltam.
– Az esküdtszék még nem döntött Dean Morgannel kapcsolatban. Rhys
talán azt hiszi, hogy Deannek nem kell bizonyítania, de nem értek egyet.
Rhys sok mindent tett érte. Csak azt remélem, hogy ezt Dean is látja, és
kiáll magáért. De addig is el a kezekkel Dean Morgantől! Inkább legyen
örökre! Igazság szerint nehéz lesz olyan férfit találni, aki méltó hozzád.
Zoe felkacagott.
– Rendben van, anya.
– Ó, kérlek! Imádod, hogy azt hiszem, te szartad a spanyolviaszt. A
legjobb barátnőm szeme elkerekedett.
– Te most káromkodtál? Az ajkam megrándult.
– Meglehet.
A fejét hátravetve nevetett.
– Ó, apám, mindenképpen veszek a srácnak egy új Harley-t!
 ***

Rhys
– Lefeküdtetek egymással, nem igaz?
Dean hangja vágta át a rózsaszín ködöt. Fölém hajolt a kanapén, ahol
éppen szétterültem. Egy bugyuta vigyor villant fel az arcán.
– Mi van? – kerültem el a válaszadást, majd megadtam magam, és
nevetve megráztam a fejem. – Hogy a picsába jutottál erre a
következtetésre?
Dean megkerülte a kanapét, és lerogyott a mellette lévő fotelra.
– A bárgyú vigyorodnak és a ténynek köszönhetően, hogy háromszor
szóltam neked, és te még csak nem is pislogtál.
– Fenébe! – Vigyorra húztam a szám. Mert volt miért mosolyognom.
– Picsába – motyogta Dean. – Tutira lefeküdtetek. Seggfej.
– Miért én vagyok a seggfej? – Ezek a tesók. Azt hinné az ember, hogy
Dean örül nekem. Én lennék a legboldogabb, ha találna egy nőt, aki
megrengeti a világát. Pokolba is, kiugranék a bőrömből; talán akkor a
jövőjére koncentrálna.
– Mert nem velem történt – válaszolta kacsintva.
Vicsorogva felpattantam. Dean bölcsen felpattant a fotelből, és
elérhetetlen távolságra ugrott.
– Vicceltem. – Látszólagos ártatlansággal emelte fel a kezét.
– Igen? Akkor mondj egy jobb viccet, mert nem nevettem. Az ajka
megrándult.
– Egy kicsit sem?
– Továbbra sem vagy vicces, baromarc.
Nyugtalanító volt, mennyire zavart a „vicce”. Nem tudtam túllépni rajta.
Ha nem zárom be Deant az irodámba, ő lett volna az. Dean lett volna, aki
randikra jár Parkerrel. Dean, aki ugyanolyan okos, mint Parker. És bár
végül a legjobb választásnak bizonyultam a főnöke elbűvölésére, Dean
határozottan jobban passzolt az igazi barátaihoz – az életéhez.
Féltékenységnél mélyebb érzelem kezdte facsarni a belsőmet. Ha nem
zártam volna be Deant a fürdőbe, Parker most vajon vele lenne együtt?
Megcsókolta volna őt? Beengedte volna a testébe?
Nem bírtam a bizonytalanságot. Megálljt akartam parancsolni a
bizonytalanságomnak. Parker önmagamért szeretett. Ez elég kell hogy
legyen. De szeretett egy srácot, aki Deanhez hasonlított – könnyedebb volt,
kedvesebb. Nem egy szabadszájú zúzógép. Talán én voltam Mr. Most jó,
nem Mr. Igazi.
Atyám, nem tudom elhinni, hogy ez eszembe jutott! Úgy hangzok, mint
egy Cosmo cikk.
Dean ostoba mosolya lehervadt.
– Hé, ugye tudod, hogy nem gondoltam komolyan? Szembetűnő, hogy
mennyire beléd zúgott, Rhys.
– Nem akarok erről beszélni. – Rámeredtem. – Mikor vált
szembetűnővé?
A fene egye meg, teljesen ügyefogyottnak tűntem. Szerencsére az öcsém
nem hívta fel rá a figyelmet.
– A bárban. Le sem vette rólad a szemét. Tudtam, hogy össze fogtok
jönni.
Sóhajtva ültem vissza a kanapéra, és összecsíptem az orrnyergemet.
– Nagyszerű lány. Kedvelem őt. Nagyon is. De…
– Rühes?
Leejtettem a kezem, és gyilkos pillantást vetettem rá.
– Tudod egyáltalán, hogy az mit jelent?
– Egy betegség, amely…
– Felejtsd el, hogy kérdeztem. Nem rühes. Hanem meghalt az első
szerelme.
Felcsillant a szeme.
– Hadd találjam ki… a csaj eltette láb alól, és most félted az életed.
Visszásnak éreztem, hogy nevetni akartam. Helyette csak rámeredtem.
– Befejeznéd? Nem, Deanie, meghalt. Cserbenhagyásos gázolás.
Azóta senkivel sem jött össze.
Dean elsápadt, és lerogyott a fotelbe.
– Jézusom! Ez… durva. Nehéz lehet felérni hozzá, nem igaz?
– Nem mondod…! – A fejemet ráztam. – Hogyan versenyezhetnék
valakivel, aki nyilvánvalóan a fiatal szerelem tökéletes eszményképe?
– Nos, a jó szex segít a dolgon. – Összehúzta a szemét. – Megrengetted a
világát, ugye? Jólesően és elégedetten távozott tőled?
– Minek hiszel engem? Nem vagyok balek. – Tetszett, amikor Parker ezt
a szót használta, és éreztem, hogy elmosolyodok a gondolatára. – A nőm
határozottan elégedett volt.
 Mert az enyém volt. Legalábbis idáig. Nem akartam eldobni őt egy
szellem miatt. Ha Parker végül megun engem, vagy tovább akar lépni, nem
tehetek semmit. De pokoli biztos voltam benne, hogy ki fogom élvezni, ami
megadatott nekünk.
– Akkor lábra sem tudott állni utána? – kérdezte Dean. Hozzávágtam az
egyik díszpárnát.
Nevetve elütötte azt.
– Gondoltam.
– Folytasd csak, és satuba fogom a fejed. – Ez volt a legnagyobb
fenyegetésem kiskorunkban, és anya mindig kiborult, ha túl durva voltam
Deannel.
Anya gondolata kijózanított. Parker azt mondta, balekot csinálok
Deanből, hogy titkolózom előle. Nem tévedett, a testvérem fontoskodó,
irányító szülőjévé váltam. A francba, de gyűlölök erről beszélni!
A gyomrom görcsbe rándult, ahogy a legjobb módját kerestem annak,
hogy kiadjam magamból.
– Hazudtam neked.
Oké, nem a legjobb kezdet. Dean a szemöldökét ráncolta.
– Nem mozgattad meg Parkert? Mert tudok adni tippeket…
Ez a gyerek…!
– Jézusom! – Felhorkantam. Roppantmód szeretem az öcsémet. – Nem.
Nem arról van szó. Dean… a fenébe! Hanem apáról, és amit hátrahagyott.
– Arra célzol, hogy az edzőtermet hamarosan visszaveszi a bank?
– Micsoda? – Pislogni kezdtem. – Hogyan… A mosolya ferde volt, és
több mint bosszús.
– Ja, nem tudom, hogy valóban felfogtad-e, de nem vagyok egy idióta
barom. És a titkolózási módszered egyenesen szar, tesó.
Pokolba már!
Ismét felsóhajtottam.
– Több is van ennél…
Beavattam az egész piszkos ügyletbe, anya kórházi számláiba, apa ostoba
szerencsejátékozásába, és hogy majdnem elszarta a keresetemet a rossz
befektetéseivel. Kyle Garret felvásárlási ajánlatával fejeztem be, és
Fairchild próbálkozásával arra, hogy ismét ringbe szálljak.
Nyeldekelt, mielőtt megszólalt volna.
– Miért… francba is, hisz tudom, miért titkoltad el előlem. – Úgy meredt
rám, mintha fejben engem ütlegelne. – Tudod, kibaszottul sértő, hogy
gyerekként bánsz velem.
– Tudom. – Megdörzsöltem a fájó mellkasomat. – Sajnálom. Csak
beleszoktam abba, hogy gondoskodom rólad, és nem akartalak aggasztani.
Egy kurta biccentés volt az egyetlen válasza.
– Nem kellett volna ezt tennem – tettem hozzá.
– Nem, nem kellett volna. De legalább elmondtad, ez is valami. –
Hosszasan kifújta a levegőt, és megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani
azt. – Jake miatt adtad fel az ökölvívást.
A mellkasomban lévő fájdalom egyre csak nőtt.
– Igen.
Dean kék szeme, édesanyánkénak pontos mása, összetalálkozott az
enyémmel. Keserűség és aggodalom lakozott benne.
– A csávó a markában fog tartani, ha megteszed.
– Igen – ismételtem magam, tudtam jól. Ez dühített benne a legjobban.
– Akkor ne tedd meg!
– Szükségünk van a pénzre, Dean. Vagy harcolok, vagy eladom az
edzőtermet.
– Többféle pénzkereseti mód létezik. Szerzek munkát. – Közelebb hajolt.
– Igazi munkát. Nincs több játszadozás. Találok valami jót.
Gyenge mosollyal jutalmaztam.
– Nem lesz elég. Sajnos véges az időnk. – Dean szólni akart, de
feltartottam a kezem. – Nem csupán a pénzről van szó. A seggfej a fejébe
vette, hogy látni fog harcolni. Nem csak Fairchild pénzéről van szó. A
szemétláda betegesen képtelen elfogadni a nemleges választ. És világossá
tette, hogy bekavar nekem, ha nem teszem meg.
Dean talpra ugrott, és fel-alá járkált.
– A rohadék. Lennie kell valami más módszernek. Sóhajtva figyeltem
Dean poroszkálását.
– Ez… ez…
– Kibaszás? – segítettem ki fanyarul. Dean szélesen vigyorgott.
– Igen. – A mosolya lehervadt. – Úgy bánik veled, mint egy cirkuszi
majommal. Jegyet tessék, hogy megnézzék a nagy Rhys Morgan
visszatérését a ringbe. A kurva életbe!
Hirtelen egy gondolat pattant ki a fejemből.
– Várj csak! Állj!
Dean középen megtorpant, és felém fordult.
– Mi az?
 Valami egyre jobban motoszkált a fejemben.
– Szóval cirkuszi majom?
– Igen, mi van? – Értetlenül felnevetett. – Nem tudlak követni. Felálltam,
és ott folytattam a sétát, ahol ő abbahagyta.
– Támadt egy gondolatom. Mi lenne, ha harcolnék?
– Nem épp ezt akarja Fairchild?
– Igen – nem. Úgy értem, mi lenne, ha mi – kettőnkre mutattam –
szerveznénk egy meccset? Egy jótékonysági kirakatküzdelmet.
Dean az ajkát rágcsálva nézett rám.
– Jótékonyság? De az mégis hogyan segít rajtunk?
– Nem tudom… – Tovább járkáltam. – Lehet, nem fog működni. De ha
ringbe szállok, kirántom a szőnyeget a rohadékok alól. Ha jótékonysági célt
szolgálna, talán találhatnánk szponzort az edzőteremnek. Megtalálhatnánk a
módját, hogy ne csak magunkat, hanem a közösséget is segítsük.
Dean arckifejezése lassan megenyhült.
– Működhet. – Ő megindult a másik irányba, mindketten menetet vájtunk
a padlóba. A lépései egyre gyorsultak, ahogy átrágta magát a korábbiakon.
– Valóban működhet, Rhys. – Ekkor már izgatottan hangzott. – De
fogalmam sincs, hogyan kell egy ilyet megszervezni. Te tudod?
A konyhapult mellett álltam meg. A fejemben most is láttam Parkert,
ahogy ott állt, olyan gyönyörűen, mint a napkelte, a szeme csillogott, ahogy
nézte a főzési előkészületeket. Az elejétől fogva vonzódtam hozzá.
Reményt adott nekem, rávett, hogy távolabb nyújtózzak, felszegjem az
állam.
Szart sem tudtam az adománygyűjtések szervezéséről, de meglehetősen
biztos voltam benne, hogy ő igen. Összenéztem az öcsémmel, és
elmosolyodtam.
– Parker kell nekünk.
Szükségem volt rá. Ez az igazság. Több szempontból is kellett nekem.
Megragadtam a telefonomat, és felhívtam őt, eltelve az élvezettel, hogy
megtehetem. Francba, annyira hiányzott! Akartam őt. Annyira vágytam rá,
hogy úgy éreztem, mintha hiányozna egy részem.
Zihálva vette fel.
– Hát szia!
Bárgyú mosolyra húztam a szám, miközben a fejemet elködösítette a
vágy.
– Szia, Csing! Mit csinálsz épp?
 – Rád gondolok.
Atyám! Teljesen megőrjít ez a lány.
– Jó válasz. – Elvigyorodtam, majd fókuszálásra késztettem magam. – Át
tudsz jönni? Szükségem van rád.
– Szóval így állunk? – Pimaszul és pokoli szexin hangzott. Felnevettem.
– Mindig így állunk, ha rólad van szó, bébi.
A hátam mögött Dean öklendezni kezdett. És én gyilkos pillantást
küldtem felé, mielőtt Parkerre fókuszáltam.
– Hú! Arra is szükségem van. Csak Dean is itt van.
– Elmondtad neki, nem igaz?
Elöntött a büszkeség. Büszke voltam magamra.
– Ja. És beszélgettünk a harcról. Nekem pedig támadt egy ötletem.
Akarsz segíteni benne?
Egy percig sem hezitált.
– Máris ott vagyok.
Mert ő az én csajom. A pillanatnyi csajom. És ez a pillanat épp elég volt
nekem.
 Tizenkilenc

Parker
Zoe borzasztóan hazudik.
Lopva figyeltem őt, amikor felmentünk Rhys edzőtermének lépcsőjén.
Sötét, intelligens tekintete felmérte az épületet, homlokát egyre erősebben
ráncolta, ahogy átléptünk az ajtókon.
Azt a látszatot keltve, hogy részt akar venni a Rhys és Fiona közötti
találkozón (ő Zoe jótékonysági szervezetének, a Street Warriorsnak a
rendezvényszervezője), elkísért engem a Lights Outba.
Figyelembe véve, hogy Zoe szabad kezet adott Fionának a szervezéssel
kapcsolatban, mindketten tudtuk, hogy valójában Rhysszel akart találkozni.
Mivel azonban Ren és a srácok már találkoztak a pasimmal (igen, fejben
így nevezem őt), nem fogok összekapni a legjobb barátnőmmel emiatt.
De ez nem azt jelentette, hogy nem voltam ideges, hogy mit gondol majd
Rhysről, és azt sem akartam, hogy a srác bármiféle nyomást érezzen. Már
így is épp elég stresszes az élete.
Két héttel ezelőtt felhívott magához az öccsével folytatott beszélgetés
után.
Nem meglepő módon Dean rájött a kölcsönre, amikor beleásta magát az
edzőterem pénzügyeibe. Miután megtudta az adósság mértékét és azt, hogy
kinek tartoznak, Dean jó testvérnek bizonyult. Azonnal ötletelni kezdtek
Rhysszel, és előálltak egy jótékonysági meccs ötletével.
Gyűlöltem, hogy ez azt jelenti, Rhysnek harcolnia kell, de úgy tűnt,
elégedett az ötlettel, mivel ő szabja a feltételeket. Szükségük volt a
segítségemre, ezért teljes haditervvel álltam elő.
Rhys már találkozott Fionával a Street Warriorsben; ez volt a második
találkozójuk a részletek véglegesítésére. Mivel nem maradt sok időnk,
segítségül hívtam Eastont, valamint anyát. A húgom és anya jól ismerte a
felsőbb réteget, a segítségükkel kiválasztottunk egy dátumot a társasági
naptárban, amikor a legtöbben rész tudnak venni. A rendezvényt Rhys
edzőtermében tartanánk. Az ötlet az volt, hogy kellőképpen bemutassuk az
edzőtermet, annak reményében, hogy támogatást szerezzünk néhány
magasabb rangú vendégtől, de nagy örömünkre a szüleim néhány
közösségfejlesztő programban részt vevő barátja már beszélt anyával, hogy
szponzorálást ajánljon.
 A harc még nem is következett, de Rhysre máris hatalmas nyomás
nehezedett.
Ahhoz, hogy az embereket az eseményre csalogassa, Rhys egy
szívességet kért a volt nehézsúlyú világbajnok Jarrod „A Mennydörgő”
Johnsontól, hogy ringbe szálljon vele. Jarrod valamivel idősebb Rhysnél, és
a barátságuk ellenére még sosem harcoltak egymással. Ami azt jelentette,
hogy ez a küzdelem hatalmas vonzerővel bírt az elit körök sportrajongói
között. Diana Crichton Jones – a milliárdos, akivel Fairchild kerti partiján
találkoztam – és vőlegénye már vásároltak jegyeket, éppúgy, mint Adriana
Bellington, a Sportsbox tulajdonosa.
A jótékonysági küzdelmet sugározni akarja a csatornáján, mi pedig a
Street Warriorsnek ajánlottuk a jogdíjat. Az ingyenes promóció csak abban
segít, hogy még több szponzort szerezzünk.
Easton és anya voltak a legjobbak a fogadások szervezésében, így egy
meccs utáni parti megszervezésével bíztam meg őket az edzőterem második
szintjén. A csacsogó anyámnak sikerült meggyőznie egy étkeztetőt és egy
partiszervezőt, hogy adójóváírásért cserébe áldozzák fel az idejüket és a
munkaerejüket, így ezért sem kellett fizetnünk.
Fiona felelt a jegyértékesítésért, ezért ma találkozott Rhysszel, hogy
tájékoztatást adjon arról, hol tartunk éppen. A meccs három hét múlva
esedékes. Bár Rhys és én egymással töltöttük az időt az utóbbi hétvégéken,
nem láttam őt annyit, mint szerettem volna, mert harci módba kapcsolt.
– Milyen szomorú hely! – mormolta Zoe, amikor átsétáltunk az
üveghomlokzatú átriumon és a nyilvános edzőterembe vezető dupla
ajtókon. Csupán néhány ember edzett. – Feltétlenül szükség van a
felújításra.
– Épp ezért kell a jótékonysági harc – emlékeztettem. – Erre!
Mióta igazából randizni kezdtem Rhysszel, néhányszor meglátogattam az
edzőtermet, és tudtam az utat. A lépcsőház felé vezettem Zoét, amely
közvetlenül a Rhys irodájának otthont adó első emeleti folyosóra vezetett.
A kopogásomra Rhys azt kiáltotta:
– Gyere!
A hangja izgalommal töltött el, én pedig kinyitni készültem az ajtót.
Zoe morgása azonban félbeszakította a folyamatot.
– Mi az? – húztam fel a szemöldököm.
– Gyomorforgatóan szerelmes vagy – suttogta vigyorogva. A szívem
elszorult a szótól.
 – Szívd vissza!
– Nem. – A fejét rázva kinyitotta Rhys ajtaját. – Csak az igazat mondom.
Megpróbálva eltüntetni a pirosságot az arcomon, amit a barátnőm szavai
okoztak, a tekintetem Rhysre siklott, aki éppen Fionával állt az asztala
mellett. Dean és Carlos szintén jelen voltak. A pillantásom róluk Rhysre
ugrott, akinek az arcán széles vigyor jelent meg.
– Szia, Csing!
Figyelmen kívül hagyva Zoe zavaró utolsó szavait, apró mosollyal
léptem át a szobán, és lábujjhegyre álltam, miközben Rhys lehajolt, hogy
megcsókoljon. Minden vele kapcsolatban – a mosolya, az elégedettség a
szemében, amikor rám nézett, a kölnije, a teste a kezem alatt – örömteli
fájdalmat okozott a mellkasomban. A karja a derekamra siklott, és az
oldalához húzott.
– Szia! – Egy hosszú pillanatig rám vigyorgott, majd felnézett. – Be sem
mutatsz minket egymásnak?
Ó, a francba!
A legjobb barátnőmre néztem, és elpirultam az arckifejezésétől.
Világosan azt üzente: „Épp ugyanezt akartam mondani.”
– Igaz is. Rhys, ő itt a legjobb barátnőm és lakótársam, Zoe. Zoe, ő itt
Rhys. Fionát természetesen már ismered. – Rámosolyogtam a szőke
egyetemistára, akinek több energiája volt, mint mindannyiunknak
együttvéve. A pillantásom Carlosra és Deanre siklott, akik túlságosan
feszülten figyelték a barátnőmet. – Ő Dean, Rhys öccse, és Carlos, Rhys
barátja. Ő is itt dolgozik.
– Szia! – Rhys szavaira a barátnőm felnézett. – Örülök a találkozásnak.
– Igen, én is. Sokat hallottam rólad.
– Feltételezem, csupa jót.
– Meglehet.
A beszélgetés alatt Rhysen tartottam a szemem. Beletelt egy kis időbe,
hogy a Zoéra tett reakcióját tanulmányoztam. A barátnőm egy igazi
bombázó, de nem akartam, hogy Rhys észrevegye.
Természetesen észrevette; a lány kívül-belül gyönyörű. Büszke vagyok
rá, hogy Zoe a barátom.
Csupán magamnak akartam Rhys figyelmét, amíg a „nászutas”
időszakunkat töltjük.
És bosszantott, hogy ennyire bizonytalan és birtokló tudok lenni.
 Rhys arca kedvesen üdvözölte a barátnőmet, de ezen kívül semmiféle
észrevehető érdeklődést nem mutatott.
Ellentétben Deannel és Carlosszal, akik egyszerre léptek előre, hogy
kezet rázzanak Zoéval.
Dean mérgesen nézett Carlosra, és eltolta az útból.
– Én vagyok az öcsi.
A barátnőm elfogadta Dean kinyújtott kezét.
– Én pedig a lakótárs.
– Én meg Carlos. – Tenyerét Dean mellkasára nyomta, és úgy tolta el őt,
mint egy kisgyerek. – Zoe, bonita, örülök, hogy végre megismerhetlek.
Köszönöm, hogy kisegíted a haveromat ezzel a rendezvénnyel.
Csillogó szemekkel nézve Carlos kacér tekintetébe, Zoe megrázta a
kezét.
– Nos, kölcsönösen hasznos.
Carlos elvigyorodott, a veszélyes gödröcskéi megjelentek az arcán.
– Ha valami kölcsönösen hasznosra vágysz, mindenképpen beszélnünk
kell egymással.
A barátnőm felnevetett, és elhúzta a kezét.
– Ó, nem igazán osztozom a hasznomon olyasvalakivel, akinek annyi
szexuális partnere van, mint egy kisebb ország lakossága.
Megpróbáltam visszafogni a horkantásomat Carlos zavart
arckifejezésére. Nyilvánvalóan ahhoz volt szokva, hogy a nők elalélnak a
gödröcskéitől.
– Térjünk vissza a tárgyra! – Rhys megszorította a vállam, miközben
visszafordult Fionához. – Oszd meg velük a jegyeladást!
Fiona vakítóan mosolygott.
– Mindent eladtunk.
Üdvrivalgás tört fel a szobában, a flörtölési kísérlet kirepült az ablakon,
ahogy megvitattuk, mit kell tennünk az esemény sikerességének
biztosítására.
Egy óra múlva Fiona elindult, és Zoe felsóhajtott, amikor becsukódott
mögötte az ajtó.
– Nekem is mennem kellene. – Rám mutatott. – Te jössz vagy mész?
Megráztam a fejem. Az íróasztalon ültem Rhysszel szemben, aki a
székében ült, ujjaival a bal vádlimat és az ott keletkezett libabőrt simogatta.
A barátnőm mindentudóan vigyorgott.
 – Hát persze. Később találkozunk. – A tekintete Rhys és köztem cikázott.
– Mellesleg, nem mintha számítana, de áldásomat adom.
Hallottam, ahogy Rhys felhorkant, miközben én a legjobb barátnőmre
vigyorogtam.
Számított nekem, hogy mit gondol Rhysről. Nem mintha véget vetnék a
kapcsolatunknak miatta, de örültem, hogy látta a boldogságomat.
– Kikísérlek – ajánlotta fel Carlos.
– Ó, nem szükséges…
– Örömömre szolgálna. – Kinyitotta az ajtót, és intett a lánynak, hogy
menjen előre.
Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Rhys felé fordultam.
– Érdemes lenne elmondanod neki, hogy nincs esélye. Zoe
kilométerekről kiszúrja a szoknyapecéreket, és nem foglalkozik velük. – A
vállam fölött Deanre pillantottam. – Ez rád is vonatkozik.
– Ne aggódj! – Dean elgondolkozva felhúzta az ajkát. – Káprázatos, de
jobb szeretem az elkötelezettségellenes lányokat. Nagy kár. Nem tudnék
betelni vele.
– Ő több, mint egy csinos arc, csak mondom.
– Ja, a feneke és a melle is fantasztikus. – Dean felnevetett a
grimaszomra, és felállt. – Csak vicceltem, Parker. Jobb, ha magára hagyom
a gerlepárt. Neked viszont – a bátyjára mutatott – délután edzésed lesz.
Éreztem, hogy Rhys keze feljebb csúszik a lábamon.
– Meglesz az edzésem, ne aggódj!
Megborzongva a hangjában megbújó ígérettől, nevetni sem tudtam Dean
fintorgásán.
– Értettem az utalást, baromarc. Rhys felkacagott.
– Mész vagy sem?
– Sok a dolgom, szóval megyek.
– Remélem, hogy ennek a dolognak a tisztességes munka kereséséhez
van köze.
– Hé, ki a legokosabb személy a szobában?
– Parker.
Felnevettem, amint Dean a szemét forgatta.
– Mármint kettőnk közül. Csakhogy Rhys nem nevetett.
– Komolyan mondtam, Dean. Ideje megkomolyodni.
– Már mondtam, hogy az vagyok. – Majd elment, mielőtt Rhys egy szót
is szólhatott volna.
 Zavartan néztem.
– Még mindig aggódsz miatta?
– Addig fogok aggódni miatta, amíg nem szerez egy rendes munkát, és le
nem csillapodik. Most viszont elég az öcsémből, felmehetnénk végre a
lakásomra?
Mielőtt válaszolhattam volna, kezét a fenekem alá helyezte, és felemelt,
így nem maradt más választásom, mint kismajomként köréfonódni. – Költői
kérdés volt. – A szemhéja leereszkedett, ahogy a számra meredt. – Ha nem
csusszanhatok beléd az elkövetkező öt percben, megőrülök.
Leszidtam volna a túlzott drámaisága miatt, ha nem csörren meg a
telefonja az asztalon.
Haragosan hátrapillantottam a vállam fölött.
– Mi az? – Megfordultam, hogy rálássak a képernyőjére. – Ki az a
Szarházi Ezredes?
– Fairchild.
Felhorkantam és rávigyorogtam.
– Hangzatos.
Rhys azonban nem nevetett.
– Tegnap óta háromszor hívott.
– Hallott a meccsről – feltételeztem, és éreztem, hogy egy borzongás fut
át rajtam. – Vedd fel! Tudd le a dolgot!
Az állkapcsa megfeszült.
– El vagyok foglalva.
– Nem tudok koncentrálni, amíg nem tudjuk, mit akar mondani.
Rhys nagyot sóhajtott, és gyengéden leeresztett a földre. Telefonja egy
pillanatra elhallgatott, majd seperc alatt megrezzent.
– A Szarházi Ezredes túl kedves kifejezés volt – motyogta, amikor a
telefonért nyúlt.
Az oldalához nyomódtam, egyik tenyeremet a hátán, a másikat a hasán
tartottam, a fizikai támogatásommal mutattam ki az érzelmi támogatásomat.
Rhys átkarolta a vállam és felvette, kihangosítva a telefont.
– Fairchild.
– Morgan – válaszolt Mr. Fairchild feszülten. – Tudsz róla, hogy ez az
istenverte jótékonysági harc, amelyet szervezel, befolyásolja a mérkőzésem
iránti érdeklődés szintjét?
– Nos, ez nem igazán számít, mert soha nem vállaltam el a magáét.
Csend lett. Majd:
 – Te alattomos kis féreg!
Rhysszel egyszerre dermedtünk le, morgás akart kitörni a torkomból.
Meghallva ezt, Rhys megdörzsölte a vállam, és megrázta a fejét.
– Leszarom, ki maga, Fairchild. Senki sem beszélhet így velem.
– Ó, érdekelni fog, amikor kicsinállak. Szerinted túljárhatsz az eszemen
anélkül, hogy túlélnéd?
– Most fenyeget?
– Nem úgy, ahogy gondolod. Léteznek más módok is az ember életének
elpusztítására anélkül, hogy egy hajszála is görbül. Na, mondom, mit fogsz
tenni. Megcsinálod ezt az ostoba jótékonysági meccset, de továbbra is
harcolsz nekem.
– Mert különben?
– Vagy azzal a kis ribivel kezdem, aki a személyzetem szerint igazán
szereti, ha megdugják. – Rhys ujjai a vállamba fúródtak, és az arca
elsötétedett. – Nos – folytatta Fairchild –, én is baszakodni fogok vele, csak
nem úgy, ahogy gondolod. Az állásával kezdve. Nemcsak elintézem, hogy
soha többé ne dolgozzon a Hórusznál, hanem teszek róla, hogy egész
Bostonban ne találjon munkát, sőt tovább megyek, elintézem, hogy soha ne
dolgozhasson a megújuló energia területén. A karrierjének minden lépését
követni fogom, és ott leszek, hogy kibasszak vele. – A szívem dübörgött a
mellkasomban, émelyegni kezdtem, mivel tudtam, hogy Fairchild képes
lenne ilyesmire. – És ha ez nem elég ahhoz, hogy a kedvemben járj, az
öcséddel folytatom. Kár lenne, ha valaki olyan intelligens, mint Dean,
fényes jövővel maga előtt, hirtelen munkanélküliként találná magát.
Rhys összerezzent, én pedig erősebben tartottam, mintha
visszatarthatnám a dühét. Szólásra nyitotta a száját, majd becsukta azt.
Látva a küzdelmét, megsimogattam az arcát, tekintetét az enyémre terelve.
Megráztam a fejem, és azt tátogtam:
– Legyőzhetjük őt.
A szeme azt kérdezte:
– Hogyan?
A családom magas rangú kapcsolataira gondoltam, és bár kellemetlenül
éreztem magam, amiért ki akartam használni ezeket a kapcsolatokat,
megteszem, ha ez kisegít minket. Fairchild úgy hitte, hogy érinthetetlen, de
önmagam, Rhys és Dean érdekében bármit megtennék, hogy
bebizonyítsam, mennyire téved.
 – Látom, felkeltettem az érdeklődésed – mondta Fairchild önelégülten. –
Helyes. Még kereslek a mérkőzéssel kapcsolatban, Morgan, szóval, ha
legközelebb hívlak, vedd fel a rohadt telefont! – Ezzel letette.
Rhys ujjai a telefonja köré fonódtak, és látva, hogy az ökle kifehéredett,
gyorsan kiszabadítottam a mobilt, mielőtt átdobta volna a szobán. Letettem
az asztalra, és visszafordultam hozzá.
– Szembeszállhatunk vele. A szüleimnek számos befolyásos barátja van,
és bár még soha nem gondoltam rájuk ilyen módon, Charles és Marion
Brown nem olyan emberek, akikkel ujjat húzhatsz.
– Azt hittem, épp azért akartál kamu kapcsolatot, mert nem akartad
beavatni a szüleidet a gondjaidba.
Ledermedtem.
– Nos, én sem örülök az ötletnek, hogy hozzájuk forduljak, de nem
hiszem, hogy hagynunk kellene, hogy ez az ember átgázoljon rajtunk. Jobb
olyanoktól segítséget kérni, akik törődnek velünk, mint hagyni, hogy
Szarházi Ezredes zsaroljon minket.
Rhys mintha egy örökkévalóságig kereste volna a tekintetem.
Majd felsóhajtott.
– Parker, hozzám fordultál – vagyis technikailag Deanhez, de ebbe ne
menjünk bele – segítségért. Ez az állás olyan sokat jelent neked, hogy
hajlandó voltál lefizetni valakit, hogy randizzon veled. Nem hagyhatom,
hogy mindezt aláásd.
Kezemet a mellkasára csúsztattam, tenyeremet a hevesen dobogó szívén
nyugtattam.
– Én sem akarom aláásni. Megijeszt a dolog. Nagyon is. De a gondolat,
hogy Fairchild kihasznál téged, mit fog tenni veled és Deannel – megijeszt
engem. Csináljuk meg ezt a jótékonysági mérkőzést. Még nem tudjuk,
milyen előnyünk származhat belőle. Amint megtudjuk, milyen lapjaink
vannak, foglalkozhatunk Fairchilddal. Addig pedig megtaláljuk a módját,
hogy kordában tartsuk.
Rhys tovább ráncolta a homlokát.
– Én nem akarom, hogy engem és Deant válaszd a munkád helyett. A
beledet is kidolgoztad azért az állásért. Fontos neked.
– Te is fontos vagy nekem, Rhys.
Rhys meglehetősen hirtelen átkarolta a tarkómat, és vadul csókolva
magához húzott. Meglepetten nyöszörögtem, mire röviden felemelte a fejét,
hogy felmorduljon:
 – Neked tényleg fogalmad sincs, Csing?
Mielőtt válaszolhattam volna, visszaemelt a karjaiba, és lélegzetelállító
kétségbeeséssel csókolt. A szája egy percre sem szakadt el az enyémtől,
miközben megpróbált kimanőverezni. Beleütköztünk egy-két falba, a
nevetésünk, a morgása és a nyögéseim betöltötték a folyosót, amikor
odavezetett minket a tetőtérbe vezető lifthez.
Amint becsukódott az ajtó, azonnal hozzám dörgölődzött, addig csókolt,
amíg alig lélegeztem a várakozástól. Az egész testem tüzelt.
– Nedves vagy? – Megcsókolta a nyakamat a fülem alatt.
– Te is tudod – lihegtem, és megragadtam őt, amikor ismét nekem
nyomódott. – Rhys!
– Ha azt akarod, hogy megdugjalak, csak mondanod kell, Csingiling.
Remegve a vágytól elfordítottam a fejem, és azt suttogtam a fülébe:
– Azt akarom, hogy megdugj, Rhys.
Megborzongott a kezem alatt, és amint kinyíltak az ajtók, Rhys
bebotorkált a lakásba, és letett a legközelebbi bútorra, ami az ebédlőasztalt
jelentette.
Gyönyörű zöld szeme lángolt a vágytól, miközben felcsúsztatta a kezét a
ruhám alatt, hogy lehúzza a bugyimat. A kezemre támaszkodtam, a belső
combom remegett, miközben figyeltem, ahogy elővesz egy óvszert a
pénztárcájából, lecipzározza a farmerját, majd letolja azt az alsójával
együtt, épp annyira, hogy kiszabadítsa magát.
Amint felkerült az óvszer, Rhys megragadta a csípőmet és az asztal
széléhez húzott, hogy lábaimat a dereka köré fonhassam. Minden további
nélkül, mélyről érkező elégedett morgással belém hatolt. Egyik kezemmel a
bal vállába kapaszkodva, másikkal az asztalt fogva, megtámaszkodtam az
erőteljes döféseihez, ziháltam, ahogy a liftben hozzám dörzsölődve
felhalmozott feszültség a tetőpontig emelkedett.
Szerettem, amikor gyengéd… de uramatyám, imádtam, amikor egy kicsit
elveszítette az irányítást, és úgy csinálta, mintha belehalna, ha nem teszi.
Már ismerve engem, megértve, hogy mire vágyom, Rhys benyúlt a lábam
közé, és a hüvelykujjával megdörzsölte a csiklómat.
Az intenzív feszültség megszakadt, a gyönyör sikoltásai betöltötték a
helyet, miközben Rhys hevesen mozgott, az érzéki orgazmusom hullámai
közelebb vitték őt az övéhez. Végül ledermedt, az arca megfeszült, az ujjai
a külső combomba vájtak. Majd a csípője irányíthatatlanul mozgott,
miközben rekedtes kiáltásai a sajátomat visszhangozták.
 Megroskadt, lassan mozgott bennem, miközben a homlokát a vállamon
nyugtatta.
Magamhoz szorítva Rhyst átkaroltam a hátát, megcirógattam az ingén
keresztül, és azt kívántam, bárcsak meztelenek lennénk. Elfordította a fejét,
és a nyakamhoz dörgölőzött, amitől a lábam ösztönösen megfeszült a
dereka körül.
– Tudod – mondtam lágy, halk hangon –, vannak olyan emberek, akik
úgy vélik, hogy egy sportolónak tartózkodnia kell a szextől. Hogy a
frusztráció növeli az agressziót és az energiát egy meccs vagy küzdelem
előtt.
Rhys felemelte a fejét, arckifejezése nyugodt volt a szemét leszámítva.
– Mire akarsz kilyukadni, Csing?
– Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem avatkozok bele az
edzésedbe.
Felvonta a szemöldökét.
– Tudod, mi erre a válaszom? Megráztam a fejem.
Rhys megragadta a derekamat, és kihúzódott belőlem. Azonnal hiányolni
kezdtem őt.
– Most megmosakszunk. Először te, majd én. Mire kijövök a
fürdőszobából, te meztelenül fogsz várni az ágyon, és vársz a számra. Majd
te adod nekem a szádat, mert azóta álmodozok róla, milyen lehet a farkam
köré fonódva, mióta először találkoztunk. És addig nem hagyod el az
ágyamat, amíg mindketten kidőlünk attól, hogy elélvezzük az agyunkat.
Újdonsült forróság támadt fel bennem.
– Ez egy remek válasz.
Vigyorgott, majd örömömben felsikoltottam, amikor lehúzott az asztalról,
és a fürdőszobájába vitt.
Aztán a délután hátralévő részét azzal töltöttük, hogy elélveztük az
agyunkat.
És döbbenetes volt.
Később, amikor kielégülten és izzadtan feküdtem az ágyában, a lábaink
összefonódtak. Érte nyúltam, és ujjaim a mellkasát simogatták, amely
ekkorra nedvessé vált az izzadságtól.
– Kell egy terv Fairchild ellen. Rhys sóhaja tiszta indulattal telt.
– Nem akarok róla beszélni az ágyban. Elég ahhoz, hogy egész napra
lelohasszon.
Frusztráltan felsóhajtottam.
 – Ő egy olyan probléma, ami nem tűnik el hamar.
– Igen, és ő az én problémám. Semmiképp sem fog veled baszakodni, és
ez azt jelenti, hogy nem akarom, hogy aggódj emiatt a szarság miatt. – Rhys
felült, lábát lelendítette az ágyról.
– Ő a mi problémánk, és hova mész?
Felállt, majd letérdelt az ágyra, és gyors csókot nyomott az ajkamra.
– Edzenem kell, Csingiling. Maradhatsz, ha szeretnél. Szívesen
zuhanyoznék veled, de mindketten tudjuk, hova vezetne, így jobb, ha nem
tesszük.
Elszorult a torkom, amikor bemasírozott a fürdőszobába, és becsukta az
ajtót. Zavart, hogy nem akar Fairchildról beszélni, amikor más, ugyanolyan
fontos és személyes dolgokról beszélgetünk.
És hirtelen zavart, hogy ahelyett, hogy Fairchildról és a harcról beszélne,
a szexet használja, hogy levezesse a frusztrációját. Oké, a szex
nyilvánvalóan nem zavart, de… most úgy éreztem magam, mintha
elutasítottak volna.
A fal, amit hirtelen emelt közénk, összezavart. Ú! Létezett egyáltalán ez
a fal?
Túlgondoltam volna?
Megnyitotta a vizet, és ahogy Rhys ágyán ültem, és vártam, hogy
használhassam utána a zuhanyt, azt tettem, amit mindig is, túl sok időt
töltöttem a saját fejemben.
 Húsz

Rhys
Az élet furcsa tud lenni. Egyes aspektusai nagyszerűek, míg mások
megnyomorítanak. Évek óta először boldognak éreztem magam. Furcsa
volt. Valóban boldoggá tett, olyan módon, amit nem tudtam kezelni; még
egy nő iránt sem éreztem így. Úgy töltöttem a napjaimat, mint egy kótyagos
ökör, a belsőm felfordult és összerándult arra várva, hogy újra láthassam.
Igazi áldás volt, amikor újra érinthettem őt. Tiszta, őrült áldás.
Parker szórakoztató volt. Megnevettetett. És pokolian beindított.
Egy kanos költővé tett. Dean szórakoztatónak találta az
„átalakulásomat”.
Jókedvűen fogadtam az ugratását, mert mint mondtam, túl boldog
voltam, hogy érdekeljen.
És akkor ott volt az életem többi része. Elkészítettem a tervem.
Ragaszkodom a tervemhez. De nem voltam különösebben boldog tőle.
Túlságosan közel állt a múltamhoz.
Valahányszor ringbe szálltam, merész lendületet, teljes elégedettséget és
magabiztosságot éreztem. Ugyanakkor határozottan rosszul éreztem
magam. Az izzadság és a vér illata, valamint a bokszcipő szaga mindent
visszahozott. Rögtön visszaemlékeztem Jake arcára, az üres tekintetére, az
egész eset által okozott sokkra.
Több bordám eltört, betört az orrom, szétnyílt az öklöm, és két
agyrázkódásom volt. A fájdalom az életem része. A halál igazi borzalma a
puszta üresség volt. Mert semmi sem hozhatta vissza Jake-et. Elment.
Ő volt a visszatartó erő, ahogy ugrálóköteleztem, egyre gyorsabban és
gyorsabban.
Elment. Elment.
– Tempó, Morgan! – Jimmy dühös morgása visszarántott a valóságba.
Barázdált arca haragossá vált. – Nem azért vagy itt, hogy álmodozz.
– A saját tempómban haladok, főnök – válaszoltam mosolyogva. A
profivá válásom óta Jimmy volt az edzőm. Amikor rákérdeztem a
jótékonysági meccsre, az öregnek könnybe lábadt a szeme. Nyilvánvalóan
évek óta várta, hogy visszatérjek.
A bűntudat nagy úr.
 – Ha álmodozni akarsz – szólt oda –, legalább álmodj arról, hogy
megmozgatod a dagadt, lusta hátsódat. Jézus, hát nem maradtál formában?
Jimmy egy kibaszott vicces fickó.
– Úgy tűnik, nem, főnök.
Legalábbis az ő mércéje szerint nem. Szerintem nagyon is jó formában
voltam. Nincs jobb, mint visszatérni a sporthoz, ami emlékezteti az embert,
hogy becsapta önmagát.
– Ha így tudsz mosolyogni – mondta Jimmy –, akkor dalolhatsz is
közben.
Elfogott a rémület. A picsába!
– Ne már, Jimmy! – könyörögtem. Igen, könyörögtem. – Legyen már
szíved!
Dülledt fekete szeme csillogott a bozontos, ősz szemöldöke alatt.
– Énekeld… el!
Picsába!
Sóhajtva belekezdtem:
– „Én vagyok a modern vezérőrnagy bálvány, tudomásom minden, mi
zöldség, állat és ásvány…”
A szadista gazember karmesterként integetett a kezével, amikor
átugrottam a kötelet, és a Vezérőrnagy dalát énekeltem a Penzance
kalózaiból.
Izzadság csorgott le a hátamon, és a lábam mintha főtt tésztából lett
volna. De a tüdőm rendben volt, a vérem erősen pumpált, és a hangom
hangos maradt.
– „Különösen ismerem a matematikai kérdéseket, megértem az egyszerű
és a kvadratikus egyenleteket…”
Valójában semmit sem tudtam a kvadratikus egyenletekről. Talán
középiskolában. Parker biztosan tudja.
Atyám, Parker! Ha most látna, biztosan jót nevetne. Szép arca
felcsillanna a derűtől. Rózsaszín ajkai mosolyra húzódnának.
Istenem, azok az ajkak! Valójában a minap a farkam köré fonódtak. Volt
ez a technikája, egy sebes mozdulat a nyelvével a farkam hegyén, amikor
visszahúzta a száját, észbontó volt. Majdnem örök hűséget vallottam neki,
amikor megtette.
A gondolat, hogy Parker leszopott engem, átlendített a dalon, és
melegséggel töltött el. De Jimmy, az a gonosz ember, tudta, tökéletesen
tudta, hogy az elmém máshol járt.
 – Nem összpontosítottál – morogta később, amikor bekötötte a kezemet.
Én is meg tudtam volna csinálni, de ragaszkodott hozzá. – Nem válik
előnyödre a ringben.
Lebámultam a kezemre. Kedvesebb látványt nyújtott, nem olyan
leharcoltat.
– Tudom. Én nem… – Megvontam a vállam, nem akartam beismerni, de
megbíztam annyira Jimmyben, hogy tudtam, meg kell tennem. –
Próbálkozom. De nehéz.
Szünetet tartott, és rám meredt. A törpe méretével és a görbe hátával
mindig úgy éreztem, mintha Jimmy varázserővel rendelkezne. Minden srác,
akit edzett, sokkal jobbnak tűnt a többieknél. Rohadt szerencsés voltam,
hogy magam mellett tudhattam őt.
– Nem teszed bele a szívedet.
– Nem mintha régen megtettem volna. Valamit elvesztettem, amikor
Jake… – A fejemet rázva elhallgattam.
Jimmy befejezte a kezem kötözését.
– A te szemedben is kialudt a fény aznap este. Tudtam, hogy ezzel vége
számodra. – Leguggolt a sarkára, és megdörzsölte az őszes borostáját. –
Nézd, kölyök, remek dologra készülsz. És ha megment a banktól és a
milliárdos szemétládától, az még jobb.
Ezt mind tudtam. Mert elmondtam Jimmynek. Furcsa módon mégis jó
érzés volt hallani. Bólintottam, és megfeszítettem a kezem, tesztelve a
kötést. Volt valami megnyugtató benne. Valami jó és ismerős.
Mindkét kezemet ökölbe szorítottam, és felálltam.
Jimmy követett. A feje búbja a szegycsontom aljáig ért. Furcsán
védelmezővé váltam az öreggel kapcsolatban, mintha egy nap eltűnne, ha
nem figyelnék rá.
– Szóval nincs benne a szíved – mondta tömören. – Ez gond.
– Tudom. – Azt nem tudtam, mit tehetnék ellene. A vereség gondolata
felzaklatott; túlságosan becsvágyó voltam ahhoz, hogy ne így legyen.
Annak gondolatát, hogy Parker előtt veszítsek, nem tudtam megemészteni.
Azt akartam, hogy a legjobb formámat lássa, ne egy kiégett verziót. Azt
akartam, hogy lássa, mire vagyok képes.
Jimmy bólintott, mintha ismerné a gondolataimat.
– Találj valamit, amiért harcolhatsz, legyen az a lány vagy az
edzőtermed. Bármi is az, áss mélyre, és kapaszkodj bele, oké?
 Valamiért harcolni. A pokolba, ez a része megfogott. Harcolnék
Parkerért, de ő már az enyém. A csontjaimban éreztem. Mindegy, hogy
nyerek vagy veszítek, nem fog haragudni rám.
Persze csalódás lenne, ha vesztenék, de őt nem veszíteném el. Ez a belső
felismerés megnehezítette számomra a megfelelő motiváció megtalálását.
Harcoljak az edzőteremért? Végig ezt csináltam. Akkor miért volt olyan
nehéz felpezsdítenem magam, ha a meccsről volt szó? Talán mert a múltban
a harc öröméért, a győzelem izgalmáért küzdöttem. Ez elég volt nekem. Az
örömöm most sápadt mása volt a réginek.
Valamiért harcolni. Basszus, erre rá kellett jönnöm.
A nyakamat forgatva oldottam a görcsöket, és sikerült látszólag
megnyugtató mosolyt küldenem Jimmy felé.
– Elgondolkodom rajta.
Felhorkant, és az orra alatt a fafejű ökölvívókról motyogott.
Elmosolyodtam.
Jimmy körülnézett az edzőteremben.
– Hol van Carlos? – Ő volt a bokszpartnerem. Erőben ugyanolyan szinten
álltunk, ám én gyorsabb voltam nála. Carlos azonban egy trükkös gazember,
megvolt a módszere, hogy a játékra koncentráljak, vagy kockáztattam, hogy
bezúzza az arcom.
– Biztos pornót néz az irodában – mondtam, és ezzel ügyesen Carlosra
irányítottam Jimmy haragját.
Jimmy ezután újabb választékos szavakat motyogott, és elviharzott a
srácért. Én meg sem szólaltam; nem voltam olyan hülye, hogy
beavatkozzak Jimmy bosszankodásába.
Vihogva a kisebb bokszzsákhoz mentem, és megdolgoztam, hogy
felmelegítsem.
Valamiért harcolni?
Itt volt nekem az edzőterem. Dean.
És… Parker. Parker az enyém.
Jól kellene éreznem magam miattuk. Sőt, frenetikusan. De valami nem
volt rendjén, valami emésztett engem. Kellett… a feloldozás. Le kellett
vennem a bűntudat súlyát a szorongástól elnehezült mellkasomról.
A Parkerrel való szex oldotta a feszültségemet. A vele töltött idő teljessé
tett. Csakhogy Parker nem tudott segíteni a vezeklés ezen módjában. Ezt
nem oldhattam meg annyival, hogy beleveszek a karjaiba.
 Ehhez valaki más kellett. Egy fél pillanatig átgondoltam, elmondjam-e
Parkernek, bevalljam-e. De nem tudtam megtenni. Ezt meg kellett tennem,
különben sosem tudok újra harcolni. Parker megértené. Megértené, még ha
kevesebbet is gondol rólam miatta.
Meg kell értenie. Mert máshogy nem tudtam megvívni ezt a harcot.
 Huszonegy

Parker
Jó kiszabadulni az irodából ebédelni. Már csak egy hét volt hátra a
jótékonysági küzdelemig, ami teljesen lefoglalt. Azonban ez nem volt elég,
hogy ne aggódjak azon, milyen csendes Jackson az utóbbi időben. Sok időt
töltött olyan megbeszéléseken, amelyeket nem részletezett, és zárt ajtók
mögött telefonált.
Ezenfelül továbbra is el kellett viselnem Bizarr Pete-et és a szeszélyes
hozzáállását. Többé már nem szelte át az irodát, amikor bérszámfejtési
kérdése volt a túlórámmal kapcsolatban. E-mailt küldött. És amikor vita
alakult ki kollégáink között, szándékosan úgy viselkedett, mintha nem
léteznék.
A pasi úgy viselkedett, mint egy ötéves.
Aznap reggel feltett egy matematikai kérdést, amit megválaszoltam.
Amire úgy felelt, hogy tovább pásztázta a termet.
– Valaki?
Ekkor elfogyott a türelmem.
– Most válaszoltam meg a kérdésed, Pete. – Mogorván néztem rá.
– Kezdek kicsit belefáradni a felém irányuló hozzáállásodba, én vagyok
az egyetlen női alkalmazott az irodában. Ha nem hagyod ezt abba, akkor ezt
olyan problémának fogom tekinteni, amelyet jelentenem kell.
Pete döbbent arckifejezése szinte vicces volt.
– Nem szükséges, nincs itt semmiféle probléma. – Megadóan felemelte a
kezét, és visszatért az asztalához.
Xander büszke pillantást vetett rám, de a feszültség vágható volt az
irodában. Úgy döntöttem, hogy a túlórákkal felhalmozott extra óráimat egy
hosszú ebédre használom, megkönnyebbült sóhajjal távoztam az irodából.
Elhagyva az épületet megpróbáltam felhívni Rhyst, de hangpostára
kapcsolt. Így küldtem neki egy üzenetet, mielőtt biciklire szálltam.
ParkerB: Hosszú ebédszünetem van. Ráérsz?
Rhys edzése csak fokozódott, és amikor láttam őt, az legtöbbször az
ágyban történt. Tudomásom szerint Fairchild részéről nem érkezett semmi,
és Rhys teljes mértékben az elkövetkező meccsre koncentrált. Ez azt
jelentette, hogy nem sokat tárgyaltunk. Természetesen kérdezett a
napomról, és úgy tűnt, érdekli a mondanivalóm, de bármikor rátereltem a
beszélgetést, azonnal szexet kezdeményezett.
Nekem pedig egyáltalán nem volt akaraterőm, mert a szex elképesztő.
A telefonom néhány másodperccel később sípolt, amikor letértem a
Spring Lane-ről a Devonshire Streetre. Megálltam a biciklimmel, hogy
előhúzzam a telefonomat.
SzexiHarley: Sajnálom, Csing. Valaminek a közepén vagyok. Később
beszélünk?
Csalódottság töltött el, de visszaírtam.
ParkerB: Persze. Hamarosan beszélünk. xx
Megfordultam, és úgy döntöttem, hogy ebben a szép időben inkább
meglátogatom a Boston Common Coffee Companyt egy elviteles ebédre,
majd elbiciklizek a belvárosi Commonba4 elfogyasztani azt.
Amint étel került a kosaramba, és a csodás idő feldobta a kedvemet, épp
a Summer Street sétálóövezetén gurultam a Common felé. Amikor azonban
jobbra pillantottam, ismerős fejet és vállat láttam meg, és lelassítottam.
A Café Nero előtti asztaloknál egy széles vállú, hosszú lábú srác ült egy
gyönyörű szőke lány mellett. A fejük közel hajolt egymáshoz, kezük
egymásén, és a lány őszinte gyengédséggel a szép arcán nézte a srácot.
Megtorpantam, a szívem száguldott. Figyeltem, ahogy elfordítja a fejét,
és elkaptam a profilját.
Zavartság és fájdalom terjedt szét a mellkasomban, amint az ismerős
látvány, ami miatt megálltam, felfedte magát.
Rhys. Aki épp „valaminek” a közepén volt.
Egy gyönyörű szőkével, akinek lenyűgöző dekoltázsa látszott a szoros
topjában. Dús haja volt, és a sminkje, erőssége ellenére, tökéletesen állt
neki. Napbarnított volt, és hosszú, csupasz lábát Rhyséhez támasztotta az
asztal alatt.
Mindene megvolt, amire feltételezésem szerint Rhys vágyhat egy nőben.
Émelyegve megráztam magam.
Lenni kell magyarázatnak. Nyilvánvalóan. Lennie kell.
Ám aztán a lány még közelebb tolta a székét, és átkarolta a srácot, fejét a
mellkasán nyugtatva.
 És Rhys szeretetteljes puszit nyomott a homlokára, és úgy tartotta őt,
mintha milliószor megtette volna.
Ennyi elég volt nekem.
Összeszorult a mellkasom, a fájdalom szinte elvakított, megfordultam a
biciklimmel, nem akarva, hogy észrevegyen, és az elektromos motort
használtam, hogy eltűzzek onnan.
Nem emlékeztem a visszautamra az irodába. Csak azt vettem észre, hogy
remegő kézzel lelakatolom a biciklimet a mélygarázsban.
Rhys nem csalna meg. Igaz?
És a látottak alapján nem csalt meg.
Mégsem mondta el nekem, hogy ma egy gyönyörű szőkével fog
ebédelni.
Az ilyesmiket megosztod a barátnőddel, nem?
Émelyegve nekidőltem a hideg betonfalnak. Sosem beszéltünk a
kapcsolatunk állapotáról a Fairchild faházában töltött éjszaka óta.
Nyilvánvalóan valamikor kezdtem azt érezni, hogy többek vagyunk
egymásnak.
De ez nem igazolódott be.
Pedig még Rhys is beismerte, hogy kötelék van közöttünk.
Atyám!
Talán rájött, hogy a kapcsolatunk mégis csak fizikai, és a szőke lány
inkább az ő világa. Ha ez így lenne, hinnem kellett, hogy Rhys legalább
őszinte lenne vele kapcsolatban, igaz? Hisz ő ilyenfajta srác.
Legalábbis így hittem.
A telefonom hirtelen csipogott a táskámban. Remegő ujjakkal
utánanyúltam.
SzexiHarley: Szia, Csing! Találkozunk ma este?
Teljes képzavarral bámultam Rhys üzenetét. Találkozni akar velem, hogy
közölje, vége? Vagy találkozunk, és egy szót sem szól a káprázatos
szőkéről?
Bármi is zajlott közöttünk, nem voltam biztos benne, hogy kész vagyok
szembenézni vele. Annyit írtam vissza:
ParkerB: Sajnálom. Maradnom kell az irodában.
 Érzelmileg beleéltem magam ebbe a kapcsolatba, de az elmúlt heteket
megvizsgálva rájöttem, hogy míg én ezt tettem, Rhys kizárt engem
érzelmileg, ha nem épp fizikailag taszított el magától.
Össze fog törni a szívem. Tudtam előre.
Az ütés csillapításának egyetlen módja az volt, hogy némi távolságot
teremtsek köztem és Rhys Morgan között.
Könnyek égették a szemem, a parkoló sarkában rejtőztem, míg meg nem
bizonyosodtam arról, hogy sírás nélkül visszatérhetek az irodába.
***
Rhys
– Köszönöm, hogy áthívtál vacsorára. Ez a lasagne mennyei. Te
készítetted, Rosie?
– Rose a nevem. – Nagy világosbarna szeme, Jake szemének pontos
mása, egyértelmű fenyegetéssel bámult vissza rám. Vigyorognom kellett.
Atyám, a srác pimaszságát is örökölte.
– Kérj bocsánatot, Rose!
Apró szipogást hallatott, mintha vonakodva, de elfogadná a
baklövésemet, majd nyugtázva biccentett az állával. Jake számtalanszor
alkalmazta ezt a biccentést. Egy pillanatra elszorult a torkom. Annyira fájt,
hogy égette a szemem.
Hogyan lehet egy embert annyira hiányolni, hogy az már fájdalmas?
Nem tetszett. Nem akartam ezt a fájdalmat. Sosem múlt el igazán. Néhanap
eltompult, majd az ilyen pillanatok visszahozták az egészet. Egy részem fel
akart pattanni, és elhúzni a seggem a házból.
Azonban a széken tartottam az említett seggemet, és megettem a
lasagnét.
– Szóval – kezdtem, amikor sírás nélkül meg tudtam szólalni –, te
készítetted?
Rose grimaszolt.
– Anyu volt. Én nem szeretek főzni.
Tekintettel arra, hogy ötéves létére ötvenévesként viselkedett, el kellett
ismernem az őszinteségét, és megsimítottam az állát.
A kis konyhaasztal másik oldalán Marcy felnevetett, őszinte szeretet
csillogott a szemében.
– A szobáját sem szereti takarítani, sem leckét írni. Meglepő, mi?
 – Van házija? – pislogtam döbbenten. – Ő egy ki… még csak ötéves.
– Nem vagyok kisbaba – mutatott rá Rose, a rendkívül Jake-szerű,
„cseszd meg” módon. – A nagyok már házit kapnak.
Marcy elvigyorodott, a borospohara talpát piszkálta.
– Matematika és olvasás feladatokat kapnak.
Személy szerint én örültem, hogy az ovis csoportom a Reading
Rainbowra5 és az együtt töltött időre koncentrált. Ezt közöltem is velük, és
egy haragos pillantást kaptam Rose-tól, míg Marcy felkacagott.
– Ámen – mondta Marcy, megemelve a poharát.
Koccintottam vele, és bár még mindig éreztem Jake hiányának fájdalmát,
volt valami jó abban, hogy itt lehettem. Egy család voltak, ez a két értékes
nőszemély. Szeretet járta át a házat, amit évekkel ezelőtt Jake és én együtt
újítottunk fel.
Elégedettséget éreztem.
Helyesen tettem, hogy eljöttem ide; túl sokáig maradtam távol. Meg
akartam kérni Parkert, hogy csatlakozzon hozzánk, de távolságtartó volt és
elfoglalt, amikor írtam neki.
– Mi ez a homlokráncolás? – Marcy kérdése visszarántott a valóságba.
– Ráncoltam a homlokomat? – A salátástálért nyúltam. Mivel nem álltak
le az edzések, állandóan éhes voltam. Minden kicseszett alkalommal.
Éheztem a kajára. Éheztem a szexre.
Ne! Ne gondolj a szexre az asztalnál! Rossz ötlet, Morgan!
Marcy hátradöntött fejjel tanulmányozott engem.
– Nos, duzzogásnak is nevezhetném, de nem hiszem, hogy értékelnéd.
Felnevettem.
– Nem, nem értékelném. – Sóhajtva hátradőltem. – Túl sok minden
kavarog a fejemben mostanság. – Rose-ra pillantottam, majd elhallgattam.
Marcy követte a mozdulatot.
– Rose – szólt a gyermekének, aki gyakorlatilag evés helyett már csak
turkálta a kajáját. – Ha befejezted, berakhatod a tányérodat a mosogatóba,
és mehetsz játszani.
Rose rögtön felugrott, majdnem felborítva közben a tejet. Míg én
megigazítottam a poharat, ő megragadta a tányérját, és elfordulva indulni
készült, de aztán megállt.
– Ha befejezted a mamával való beszélgetést, akarsz velem
Minecraftozni?
Melegség költözött a mellkasomba.
 – Persze. De meg kell ígérned, hogy megvédesz azoktól a kockafej zombi
izéktől.
Az orrát ráncolva mosolygott.
– Dilinyós vagy.
– Akárcsak te, kölyök.
Egymásra grimaszoltunk, majd elszökdécselt a nappali felé.
– Atyám – mondtam. – Ő pontosan…
– Olyan, mint Jake? – segített ki Marcy szomorúan. De a szemében
szeretet csillogott. – Tudom. Minden nappal egyre jobban hasonlít.
Gombóc keletkezett a torkomban, és nagyot nyeltem. Korábban, amikor
együtt kávéztunk Marcyval, azt terveztem, mindent elmondok neki, de nem
tudtam megtenni. A szavak azonban a torkomban akadtak, mintha vattát
nyeltem volna. Csak annyit tudtam tenni, hogy visszaemlékeztem Jake-re és
megöleltem őt, amikor túl nehéz lett mindkettőnk számára.
De ez? Ez már más tészta. Őszintén szólva inkább választanék egy jókora
pofont. Mégis ide jutottam, készen arra, hogy színt valljak.
– Szóval – kezdte. – Mi van?
– Megismertem valakit. – Oké, még nem voltam kész bevallani a harcot.
– Te? – Marcy szemöldöke felszaladt.
– Igen, én. Mi ez a fej? – De tudtam a választ. Marcy, Jake és én együtt
nőttünk fel. Mintha a húgom lenne; Marcy úgy tudott olvasni bennem, mint
egy viseltes könyvben.
Felkacagott, hangja elkínzott, mégis reményteljes.
– Csak… rólad beszélünk, Rhys. Sosem volt kapcsolatod nőkkel. –
Szünetet tartott, és rám sandított. – Egy nőről beszélünk, igaz? Ugye nem
csaltál tőrbe, hogy aztán kiderüljön, igazából egy jó könyvelőt találtál, és őt
akarod ajánlani nekem?
– Jézusom, Marse! – Nevetve dörzsöltem a merev nyakamat. – Ennyire
kételkedsz abban, hogy találtam valakit? És igen, egy nőről beszélünk.
Vállat vont, majd szélesen elvigyorodott.
– Tehát a dicső Rhys elbukott.
Ezúttal, amikor elmosolyodtam, magam is reményt éreztem.
– Azt hiszem.
– Mesélj róla! – Marcy az utasítása után megcsípte a karomat, amitől
felkiáltottam.
– Nyugalom, asszony! – Megdörzsöltem a karomat, de képtelen voltam
letörölni a mosolyt az arcomról. – Hol is kezdjem…? – Habozva az államat
kocogtattam, ám amikor Marcy újabb csípésre készült, megadóan
feltartottam a kezem. – Oké, oké. A neve Parker.
Ő… más, mint a többiek.
– Más – ismételte Marcy.
– Ő mókás. Aranyos. Elegáns ruhákat hord, amik tetőtől talpig elfedik őt.
– De úgy beindított, mint még senki ezelőtt; ezt a részt megtartottam
magamnak. – Pokoli okos. Harvard szinten. Technikailag MIT szinten.
Mindenért letol engem, de mostanáig nem is káromkodott. El tudod ezt
hinni? A lány még annyit sem mondott, hogy „átkozott”. – Felnevettem
visszaemlékezve, ahogy Parker próbált nem káromkodni, amikor felhúzta
magát. – Környezetvédő. Mindent újrahasznosít. Gyűlöli a kocsimat, bár
egész biztos vagyok benne, hogy csak megjátssza. De nem tudja elrejteni a
motorom iránti imádatát. Van ez a dolog, amikor nevet. Összeráncolja az
orrát és az arca felpuffad, mint egy mókusé…
A fenébe is, aranyos, amikor Parker önfeledten nevet. Különösen, ha az
ágyamban teszi. A francba, de hiányzik!
– Úristen! – Marcy a mellkasához kapott, és elképedve meredt rám. – Te
szerelmes vagy!
– Micsoda? – Az egész testem megrándult. – Nem. Én… még új a dolog.
Ez… ő fontos számomra, persze, de…
– Semmi de – vágott közbe Marcy vidáman. – Nézzenek rád. A
mókusmosolyáról és a ruháiról mesélsz. A ruháiról, Rhys. És nem a „csaj
szexi ruhákat hord és beindulok tőle” havertesó módon.
– Havertesó? – horkantam fel. – És az ő ruhái rendkívül szexik. Marcy
széttárta a karját, mintha lezárta volna az ügyet.
– A srácok nem veszik észre az ilyesmit, hacsak nem habarodtak bele egy
lányba.
Kétkedő pillantást vetettem rá, majd összedőltem, mint egy kártyavár.
– Rendben. Belezúgtam, jó? Nagyon kedvelem őt. De szeretni? – Nem.
Nem. Nem… A szeretet… fájdalmas. Veszteséggel jár. A szüleim. A
legjobb barátom.
Jézusom! Dean halálának puszta gondolatától levegő után kapkodtam.
Nem szerethettem Parkert. Élvezhetem a vele töltött időt. De szeretni?
Nem. Mert egy nap talán olyan leszek, mint Marcy, egyedül ülök a
konyhámban, mindenemmel azt kívánva, hogy Parker is velem legyen…
Bassza meg!
 Megdörzsöltem a mellkasomat, és görcsösen nyeltem. Egy puha kéz
érintette az enyémet, amitől Marcyhoz fordultam. Szemében megértés
villant.
– Jó, hogy találtál valakit, akivel törődsz, Rhys. – Nem hagytam
figyelmen kívül, hogy a törődszre helyezte a hangsúlyt. Mentőövet dobott
felém. Én elkaptam, és úgy bólogattam, mintha a szívem nem próbálna
éppen kiszakadni a mellkasomból.
– Hogy ismerkedtetek meg?
Épp eddig. Eddig a pontig tartott a kifogáskeresésem.
– Vicces történet… – Mély lélegzetet vettem, és elmeséltem Marcynak az
egész sztorit. A szeme elkerekedett, ahogy kifejtettem.
– El fogod veszíteni az edzőtermet?
– Vagy az, vagy el kell adnom. Egyik opció sincs ínyemre.
– De… hogyan? Hisz mindenben olyan felelősségteljes vagy!
Félrenéztem. A másik szobából behallatszottak Rose videojátékának
puffanásai és csörgései. Láttam a kanapé egy részét, és ahogy az apró lábát
előre-hátra lóbálta, miközben játszott. Úgy mozgott, mint egy gyerek, aki
nem törődik a világgal. De tudtam, hogy időnként ő is rémálmoktól
szenved. Az apja után sír, pedig csak kétéves volt, amikor meghalt. Amikor
elmesélte ezt, majdnem összetörtem.
Ismét a mellkasomat dörzsöltem.
– Apa. Ő… – Kényszerítettem magam, hogy találkozzak aggódó
tekintetével. – Tudod, hogy szeretett szerencsejátékozni.
Ekkor beütött nála a felismerés.
– Uramisten, Rhys! Akkor történt, amikor Jake-re fogadott, nem igaz?
Mintha mellkason rúgott volna. Összerezzentem, a levegő kiszaladt
belőlem.
– Tudtál róla?
Émelyegtem. Az üres tányéromat eltolva a kezemben nyugtattam az
arcom, és próbáltam levegőhöz jutni.
Gyengéd hangja áttört a sötétségen.
– Halála előtt meglátogatott. Bevallotta, mit tett, és bocsánatot kért.
– Picsába! – Megdörzsöltem fájó államat, és felnéztem. – Sajnálom,
Marse. Nem akartam, hogy ez a te gondod legyen.
– Mégis miért? – Őszintén zavarodottnak tűnt. – Nem a te hibád volt.
– Jake a barátom volt. Apa pedig kihasználta őt. Én nem… – Reszelősen
kifújtam a levegőt. – Úgy érzem, mintha az én hibám is lenne.
 Hirtelen Marcy megjelent mellettem, vékony karját körém fonta.
– Nem, Rhys. Ez nem igaz.
– Látnom kellett volna, milyen mélyre került.
– Az apád volt – erősködött Marcy. – Nem te feleltél érte.
Megfogtam a kezét, és az enyémben tartottam.
– Marcy, nem érted. Jake tudott apa fogadásáról. Tudta, hogy apa
mindent feltett rá. – A tekintetem elhomályosodott, és bőszen pislogtam. –
Tudta, és szerintem elvonta a figyelmét.
Marcy kifújta a levegőt, és a homlokát az enyémen nyugtatta.
– Rhys. Nagy ütést kapott. Bárkivel megeshetett volna. Kérlek! –
suttogta. – Kérlek, tedd meg értem! Ne vedd magadra ezt a terhet! Engedd
el!
Azok után, amin keresztülment, nem tudtam szembeszállni vele. De
elengedni nem könnyű. A teher nem volt hajlandó elengedni a vállamat.
Évek teltek el, és a teher élő szörnyeteggé vált. Marcy azt akarta, hogy
szabadjára engedjem. Dean fel akart szabadítani. Parker fel akart
szabadítani.
Ezt megtehetem értük, önmagamért.
Lehunytam a szemem, és éreztem, amint semmivé lesz. Könnyedség
áradt szét a mellkasomban, és felszegtem a vállamat. Megszorítottam
Marcy kezét, rendkívül hálás voltam, amiért hozzá hasonló emberek vannak
az életemben. Nem először azt kívántam, bárcsak Parker is itt lenne. Volt
egy olyan érzésem, hogy hamar összebarátkoznának.
Egy ideig így ültünk, míg ő megkönnyebbült, és összenézett velem.
– Ha pénzre van szükséged… Hátrahőköltem.
– Nem, semmi esetre sem! A szája megfeszült.
– Van még valamennyi az életbiztosításból.
– Nem! – Felálltam, és járkálni kezdtem, próbáltam nyugodt hangot
megütni. – Nem, Marcy. Értékelem az ajánlatot, de nem vagyok hajlandó
elvenni a pénzed. Egyébként sincs szükségem rá. – Amikor ellenkezni
próbált, elmeséltem neki a történet többi részét, beleértve a meccset és az
abból származó szponzorokat. – Ezért jöttem ide – mondtam. – Hogy
közöljem, újra bokszolni fogok. Hogy… nem is tudom…
A lábamat bámultam, hirtelen bután éreztem magam.
– Hogy az engedélyem kérd? – kérdezte apró mosollyal. – Tudod, hogy
nincs rá szükség.
 – Csak nem éreztem helyesnek, hogy anélkül szálljak ringbe, hogy
megbeszélnénk. Jake nincs többé. Te olyan vagy, mint a képviselője vagy
valami hasonló.
Könnyedén felnevetett.
– Te pedig imádni való vagy, Rhys Morgan.
Gyilkos pillantást vetettem rá, de ő csak szélesebben mosolygott.
– Az vagy. Az egész szívedet beleadva törődsz másokkal. – Marcy
megölelt engem. Én csak álltam ott esetlenül és lefagyva. De ő nem bánta.
Csak erősebben ölelt magához. – Mindent megadsz, hogy megvédd a
szeretteidet. De fogalmad sincs, hogyan védhetnéd meg ezt, nem igaz? –
Kezét a dübörgő szívemre tette.
Én csak bámultam rá, és tompán megráztam a fejem. Marcy az arcomat
fürkészte.
– Mi zavar téged valójában, Rhys?
– Félek. – A szavak az engedélyem nélkül szakadtak ki belőlem.
Összerándultam, megalázva a valóságtól.
– Mitől félsz? – kérdezte kedvesen.
A szám csak tovább ontotta a szavakat.
– Félek, hogy akkora ütést kapok, mint Jake, hogy egyedül hagyom
Deant, és most itt van Parker… – Az ajkamba harapva elhallgattattam
magam, és elfordítottam a fejem Marcy mindentudó pillantása alatt. Az
ökölvívóknak nem szabadna félniük. Ez elfogadhatatlan ebben a
sportágban.
– Tehát – mondta elgondolkodva –, azért jöttél ide ma este, hogy lásd,
hogyan boldogulunk Rose-zal Jake nélkül, nem igaz? Hogy lásd,
szenvedünk-e annyira, mint gondoltad.
Vér szaladt a fülembe, ahogy bólogattam, képtelen voltam a szemébe
nézni.
– Jól vagyunk, Rhys. Igen, hiányzik Jake. De a halál az élet része. – Az
ujjai megtalálták az államat, és óvatosan visszafordította a fejem. Kék
szeme üvegessé vált, ahogy rám pillantott. – Idővel mindannyiunkkal
megtörténik. De ha senkit sem engedsz közel magadhoz, sosem fogod teljes
mértékben élvezni az életet.
Kilélegeztem, belül összetörve, de nem tudtam megszólalni.
– Mit akarsz az élettől, Rhys?
– Amit Jake. Egy családot. Egy otthont.
 Az edzőtermemmel akartam foglalkozni, megtanítani a gyerekeket az
ökölvívás művészetére, majd hazamenni, és vacsorát készíteni a remek
lánynak, a legnagyobb, legcsodásabb barna szempárral, amit valaha láttam.
A felismerés a torkomon akadt, és addig szorította a mellkasom, amíg
gyötrődő hangot nem hallattam. Marcy támogatóan megszorított.
– Akkor menj, és tegyél érte, Morgan!
***
Mire elhagytam Marcy házát, olyan vékonynak éreztem magam, mint a
rizspapír. Egy rossz mozdulat, és elszakadok. Rendszerint, amikor így
érzem magam, futni megyek, nem számít az időjárás, vagy hogy mennyi az
idő. Átfutom a problémáimat, kimerülés szélére hajtom a testemet, majd
mély álomba szenderülök, megsemmisülve a világ számára.
De most nem erre vágytam. Látni akartam Parkert.
A gond azonban, hogy nem vette fel a telefonját. Vagy nem válaszolt az
üzeneteimre.
A kétség rágni kezdte a fájó gyomromat. Mindig válaszolt. Mindig. A
kétségem félelemmé vált, ahogy visszagondoltam, kivel állok szemben. Az
a faszfej Fairchild vajon képes lenne bántani őt? Rettegés fogott el, amikor
felpattantam a motoromra, és Parker lakásához hajtottam.
Szakadt az eső, és alaposan eláztam, mire odaértem hozzá. Kidörzsöltem
a szememből az esőt, hogy kitisztítsam a látásomat, és a lépcső felé vettem
az irányt, elvetve a liftet, futni kezdtem, minél gyorsabban el kellett jutnom
hozzá. Senki sem válaszolt, amikor dörömböltem az ajtón. A félelmem
rémületté vált.
– Parker! – kiabáltam. – Ott vagy? Nyisd ki! – A kiáltásaim a folyosón
visszhangzottak, meglehetősen kétségbeesetten. – Parker! Ne hozd rám a
frászt. Tudnom kell, hogy jól vagy.
Mozgás hallatszott az ajtó másik oldalán, és végre – végre – kinyitotta az
ajtót. A testem megkönnyebbülten megereszkedett, és berontottam,
magamhoz húzva és szorosan átölelve őt.
– Jézusom, Csing! – nyöszörögtem. – Halálra rémültem. Miért nem
vetted fel a telefont? Vagy nyitottál ajtót? – Dermedtnek éreztem őt a
karomban, és ráébredtem, hogy valószínűleg megfagy tőlem. Hátrébb
léptem, de továbbra is fogtam a felkarját. – Aludtál?
A szeme puffadt volt, az arca foltos. De megrázta a fejét, és úgy állt, mint
egy fadarab, és úgy bámult rám, mint egy idegenre.
 – Én… valami megzavart – mondta végül.
Mi zavarhatta? A kétség kellemetlen csípése ismét visszatért a belsőmbe.
– Teljesen összevizezem a padlódat – jelentettem ki.
Víz csöpögött a hajam végéről, és lecsorgott az arcomon. De nem
engedtem el Parkert. Féltem, ha megteszem, elveszítem őt.
Nevetséges gondolat, de nem tudtam elengedni. Nem, amikor ilyen
hidegen és zárkózottan néz rám.
– Miért vagy itt, Rhys? – A hangja mély volt és megremegett.
– Hogyhogy miért? Te vagy a csajom. – Összeszorult a torkom. Ez az
egész este furcsa volt, tele túlzott érzelmekkel, melyekkel nem akartam
szembenézni. – Látnom kellett téged.
Amikor elhúzódott, elengedtem őt, soha nem akartam használni ellene az
erőmet. De a kezem megfeszült a vágytól, hogy újra megérintsem.
– Rossz estém van – mondta tompán.
Mintha nyomatékosítani akarta volna az álláspontját, villám lobbant, és
mennydörgés robajlott.
Letöröltem a vizet az arcomról.
– Tudom. De a mai nap… nehéz volt. – Nem akartam beismerni a
gyengeségem. Tényleg nem. De nem tudtam megállni, hogy felfedjem. –
Szükségem van rád, Parker.
Láthatóan valami rosszat mondtam. Mert Parker élesen beszívta a
levegőt, és kedvetlen arckifejezése hirtelen életre kelt.
– A szex miatt? Arra van szükséged?
Nem tudtam, mit kezdjek a válaszával. Ezen az éjszakán semmi sem tűnt
normálisnak.
– Igen. Nem – módosítottam, amikor a szeme összeszűkült. – Jézusom,
Csing! Nem vagyok jó ebben.
– Ebben?
– A kommunikációban – közöltem. Egyik finom szemöldökét felhúzta.
– Ó, azt hiszem, elég jól kommunikáltad, mire van szükséged. Megvetése
korbácsütésként ért.
– Mégsem, ha ez a reakciód, édesem. Nehéz estém volt, Parker. És nem
akartam mást, mint eljönni hozzád, veled lenni. Nem csak a szexről szól.
Mozdíthatatlanul állt, de alsó ajka egyszer megremegett, mielőtt erősen
megharapta azt.
– Igazad van. A szexet bárkitől megkaphatja az ember. Egy kapcsolatnak
nem csak a szexről kellene szólnia, nem igaz?
 Előreléptem, ökölbe szorítottam a kezem, hogy ne nyúljak érte.
– Mi a fene folyik itt, Csing? Nyilvánvalóan dühös vagy, de nem értem,
miért.
Arckifejezése hirtelen ismét hideg és távoli lett. Elfojtottam egy
borzongást.
– Az együtt töltött idő… élvezetes volt. De azt hiszem, különböző
dolgokra vágyunk.
Döbbenet szurkálta a bőrömet, ahogy rámeredtem. Húztak már be nekem
a ringben, és az sem fájt ennyire. Épp szakítani akar velem?
– Élvezetes? Különböző dolgok?
– Kérlek, ne ismételgesd a szavaimat.
– Muszáj. – Elharaptam egy kiáltást. – Mert minden, amit mondasz,
kibaszottul értelmetlen.
Amikor figyelmeztetően összeszűkült a szeme, vettem egy mély levegőt.
– Elmagyaráznád, miért volt minden rendben tegnap, miközben most úgy
nézel rám, mint egy idegenre? Mert nem értem.
– Könyörögve széttártam a karom. – Mondd el, drágám! Itt vagyok.
Parker felsóhajtott, kihúzta magát, de a könnyes szeme elárulta őt.
– Többre vágyom, oké?
Összerezzenve meghátráltam, remegő kezemmel megdörzsöltem az
arcomat. Hirtelen beütött a felismerés, miről is van szó. Miközben én rendet
tettem a fejemben, Parker túl sok időt töltött az övében. Megszédültem,
kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj.
– Ja, értem. Nem ő vagyok. Sosem leszek.
– Azt hiszed, Theóról van szó?
Nem akartam gyűlölni a fiú nevét Parker ajkain. De megtettem.
Istenem, de megtettem.
– Egy szellembe vagy szerelmes. Ezzel nem versenyezhetek.
Élesen nevetett, és lehunyta a szemét, mintha türelem után kutatna. Nos,
üdv a klubban, drágám!
Amikor kinyitotta a szemét, ingerültség ragyogott benne.
– Nem Theo az oka. Igen, szerettem őt. De elment. Nem vágyakozom
utána.
Megkönnyebbülést akartam érezni. Csakhogy nem történt meg.
Valami közénk állt, de átkozott legyek, ha tudom, mi az.
– Akkor mi a franc van? Jössz ezzel a szarsággal, hogy különböző
dolgokra vágyunk, hogy vége, akkor legalább legyen benned annyi, hogy
elmondod, miért.
– Gyávának nevezel?
– Ha egyszer igaz, édesem.
A fogai hallhatóan összekoccantak.
– Ne merd kijátszani ezt a kártyát! Amikor homokba dugod a fejed,
amint a dolgok túl érzelmessé válnak.
A szavainak ereje áthatolt a páncélomon, én pedig pislogtam, a kiállásom
meginogni látszott.
– Igazad van. Ez övön aluli volt. Sajnálom, oké? De a francba is, Parker,
nem tudlak követni.
– Láttalak azzal a szőkével – szakadt ki belőle, a szeme elkerekedett a
fájdalomtól. – Ebédidőben. Megölelted őt.
Beütött a felismerés. Picsába! Félreértette a dolgot.
– Azt hiszed, megcsallak?
– Nem. – Tompán nevetett. – Amikor egy pillanatra átgondoltam a
dolgot, rájöttem, hogy nem. Az nem a te stílusod. Itt bent tudom. –
Megkocogtatta a halántékát. – Te nem csalnál meg. Túlságosan tisztességes
vagy. De amikor láttam, hogy megölelsz egy másik nőt, nem a fejemmel
gondolkoztam. Hanem a szívemmel. A szívem tört össze. – A fájdalma
korbácsütésként csapott le, és érte nyúltam. De ő feltartotta a kezét,
megállítva engem. – Nem. Ne… hadd mondjam végig!
– Rendben – krákogtam, a torkom összeszorult.
– Egyetlen kapcsolatom volt előtted…
– Eggyel több, mint nekem – vágtam közbe megállíthatatlanul. Parker
biccentett.
– Értem. De még neked is tudnod kell, hogy egy kapcsolat nem épülhet
pusztán szexre.
Szúrást éreztem, képtelen voltam lélegezni. Rosszul bántam vele, és én
észre sem vettem. Fogalmam sem volt, mit művelek. Talán igaza van. Talán
nem vagyok hozzá való. De ahogy végiggondoltam, az elmém – a kibaszott
szívem – ellenkezett.
– Nem csupán a szexről szól – ismételtem összeszorított fogakkal. Parker
tekintete a csontomig hatolt.
– Ez a lényeg, Rhys. Honnan kellene tudnom, amikor valahányszor
megpróbáltam beszélni veled arról, hogyan érzed magad az utóbbi
hetekben, te elvontad a figyelmemet, és inkább a szex mellett döntöttél? Ne
érts félre, nem a szex miatt panaszkodom – én is alig tudom visszafogni
magam. – Lágy, féloldalas mosolyra húzta az ajkát, de nem érte el a szemét.
– De azóta nem volt igazi beszélgetésünk, mióta elhagytuk Fairchild
faházát. Akkor közelebb álltunk egymáshoz, de most… hajlamos vagy
bezárkózni, és mindent magadba fojtani, ha érzelmi támogatásról van szó.
És ez… fáj.
Fenébe!
– Parker…
– Ma láttalak egy másik nővel… és annyira fájt! Eszembe juttatta, milyen
fájdalmas, amikor elveszítesz valakit, akivel törődsz. – Bólogatott, arcáról
könnyek csorogtak. – Neked… hatalmad van fölöttem, és nem hiszem –
nagyot nyelt –, nem hiszem, hogy működni fog, ha egyikünk többet érez a
másiknál.
Nem bírtam tovább.
– Honnan a fenéből gondolod, hogy többet érzel irántam, mint én
irántad? Mert nem igaz. Neked is hatalmad van fölöttem.
– Rhys, én nem…
Kinyújtottam a kezemet, átkaroltam a derekát, és könnyedén magamhoz
húztam. Elakadt a lélegzete a hirtelen mozdulattól.
– Igazad van, nem engedem könnyen közel az embereket, vagy hagyom,
hogy segítsenek. De veled megtettem. Minden szarságot megosztottam
veled, és te győztél meg, hogy beszéljek Deannel. Segítségül kértelek a
jótékonysági meccs megszervezésében, és te belevágtál… ha azóta
elzárkóztam tőled, sajnálom. Nem állt szándékomban. De Parker, csak te
jársz a fejemben. Te vagy az egyetlen tisztán jó és tökéletes dolog az
életemben, ami csak az enyém. Megígérem, hogy keményebben fogok
próbálkozni, hogy megbeszéljem veled a szarságaimat, ahelyett, hogy
magamba temetném őket, ha te is megígéred, hogy nem folytatsz le egész
beszélgetéseket a fejedben.
A kezét a szívemhez szorította, biztosan érezte, hogyan dübörög.
Mégis fanyarul összeszorította a száját.
– Nem folytatok beszélgetéseket a fejemben.
A mosolyom megremegett – mert a picsába, halálra rémített az
elengedésről szóló beszédével. Közel húztam magamhoz.
– Igen? Nem gondolod, hogy jobb lett volna, ha beszélsz velem, mielőtt
elhatározod, hogy nem illünk egymáshoz?
Parker felsóhajtott, és egy puffanással a vállamra támasztotta a fejét.
– Ez volt az a beszélgetés, Rhys.
 – Á. – Megköszörültem a torkom. – Mint mondtam, nem vagyok jó az
efféle beszélgetésekben. De próbálkozom, Parker. Esküszöm, hogy
próbálkozni fogok.
– Tudom, hogy így lesz – suttogta. – Mindig véghezviszed, ami mellett
elhatároztad magad. – Lassan átkarolta a nyakam, én pedig szorosan
lehunytam a szemem, észre sem véve, mennyire vágytam ezt az egyszerű
érintést.
Egy percig csak álltunk, ismét hozzászokva egymáshoz. Még sosem volt
egy nővel olyan vitám, amelynél az eredmény potenciálisan tönkretehetett.
Ez épp eleget árult el arról, hogy mennyire ragaszkodtam Parkerhez.
Azt akarja, hogy többet kommunikáljak. Tehát megteszem. Mindenféle
módon befogadom őt. A kezem simogatva, megnyugtatóan csúszott le a
karcsú hátán.
– Nem is kérdezed meg, ki volt az?
Parker ledermedt, de kifújta a levegőt, és a szemembe nézett.
– A pillanat hevében elfelejtettem.
A szemem ellágyult, habár olyan sebzettnek és viharvertnek éreztem
magam, mintha tizenhat meneten lettem volna túl.
– Marcy volt. Vele láttál.
A teste megrándult, mintha megcsípték volna, és kissé elfordította a fejét,
ujjbegyei a nyakamba fúródtak.
– Marcy?
– Igen, Marcy. Jake felesége. Együtt nőttünk fel. Mintha a testvérem
lenne. Én vigyázok rá, amióta Jake… – Megráztam a fejem, és élesen
lélegeztem. – Az ölelés, amit láttál? Épp vigasztalni próbáltam őt, mert még
mindig hiányzik neki.
Csend töltötte be a levegőt, amelyet csak a mennydörgés hangja tört meg.
Parker úgy pislogott rám, mintha összezavarodott volna. Aztán a feje
előrebillent, selymes hajszálai az arcába hullottak.
– A francba! Seggfejnek érzem magam.
Szitkozódása kacagásra késztetett. Ám utána elkomolyodtam.
– Ne! Ha láttam volna, hogy egy másik srácot ölelgetsz, én is kiakadtam
volna.
Parker hümmögött, majd ajkát a nyakam érzékeny ívéhez nyomta.
– Ettől nem kell tartanod. Csak egyetlen férfihoz ragaszkodom.
Hála az égnek!
– Jó barát vagy – mondta elhúzódva.
 Megpusziltam a vizes halántékát. A szívem nagyot dobbant.
– Ma este Marcyval vacsoráztam. Megkérdezte, mit akarok az élettől. És
másra sem tudtam gondolni, csak rád. – Zokogás tört fel belőle, és szorosan
kapaszkodva beleolvadt az ölelésembe. Az ajkamat a hajához nyomtam. –
Téged akarlak – ismételtem el. – Veled akarok lenni, hazajönni hozzád,
látni, ahogy mosolyogsz, megőrjíteni téged. Parker, akarom mindezt.
Karcsú teste megremegett, és közelebb fúródott.
– Én is ezt akarom.
Hosszú pillanatig egyszerűen fogtam őt, és hallgattam az esőt. De aztán
elhúzódott, és megfogta a kezem.
– Gyere velem!
Követtem őt, mert nem vagyok bolond. De késztetést éreztem, hogy
megértessem vele.
– Ma este semmit sem kell tennünk. Nem akarom, hogy azt hidd, csak
szexre kellesz.
Hátramosolygott a válla fölött, majd a hálószobáján át a fürdőszobába
vezetett. Elégedetten és csendben álltam, miközben lassan levette a nedves
ruhákat a testemről. Felnőtt életemben soha senki sem vigyázott rám. Nem
vettem észre, mennyire vágytam a gondoskodására, amíg ott nem állt,
gyengéd arckifejezéssel áthúzva a pólót a fejemen.
Összeszorult a szívem, és élesen beszívtam a levegőt.
– Ülj le! – A fésülködőasztal melletti kis puffra mutatott. Amikor
leültem, egy törülközővel megszárította a hajam, majd félredobta, és beleült
az ölembe. Túl sok ruha volt rajta. Szükségem volt a meztelenségére,
érezni, ahogy a selymes bőre az enyémhez simul.
Arckifejezése komollyá vált, amikor karcsú, hűvös kezébe fogta az
arcomat.
– Megbocsátasz, hogy a gondolataimba merültem? Nincs sok
tapasztalatom abban, hogy így érzek valaki iránt, és megijedtem.
Megfogtam a kacér fenekét, és közelebb húztam.
– Te pedig megbocsátasz, hogy azt gondoltam, még mindig Theót
szereted?
És tessék! Összerezzenés nélkül kimondtam a nevét. Igazság szerint nem
is tudtam gyűlölni a srácot. Parker szerette őt, ami azt jelentette, hogy nem
lehetett olyan rossz arc.
A mosolya megremegett.
– Mindig a szívemben lesz. De most valaki másért vagyok megőrülve.
 – Igen? – kérdeztem, és belefúrtam az orromat a nyakának ívébe, ahol
tudtam, hogy rendkívül érzékeny. – Méltó hozzád?
– Ó, igen – mondta elégedetten sóhajtva, ívben megfeszülve az
érintésemtől. – Ő a legjobb ember, akit ismerek.
Épp a nyakát csókoltam, de erre megálltam, és felemeltem a fejem.
Fogalma sem volt, mit műveltek velem a szavai, hogyan szedtek szét, majd
raktak össze. Vele valami újnak, valami egészen jobbnak éreztem magam.
– Rohadtul megőrülök érted, Parker Brown. Fogalmad sincs, mennyire.
A mosolya maga volt a napfény.
– Van némi fogalmam róla. – Megérintette az állam. – Csókolj meg!
Így is tettem, mindenemet beleadtam, minden érzelmet, amit nem tudtam
kifejezni, de éreztetni akartam vele. Megnyaltam a száját, kiélvezve az ízét.
Majd felálltam, és az ágyba vittem őt, ahol minden ruhadarabot gondosan
levettem róla.
Ő melegség volt és lágy ívek, gyengéd simogatások és levegős sóhajok.
Úgy fedeztem fel a testét, mintha új lenne számomra, elidőzve minden
centiméterét megcsókoltam. És amikor végül beléptem a sikamlós
tüzességébe, mindketten megálltunk, és levegő után kapkodtunk. A barna
szemébe bámultam, amelyet életem minden átkozott napján látni vágytam,
és elakadt a lélegzetem.
Az ajkamon egy szó formálódott, olyan, amit még soha senkinek nem
mondtam. Az egész túl sok volt. Túl jó. Lehajtottam a fejem, és mohón,
mélyen megcsókoltam őt. Mindig szomjaztam őt. És ő felnyögött, ahogy
mozogtam. A kezem a hajába csúszott, miközben lassan és biztosan
cselekedtem.
Ő roppant értékes volt számomra, roppant gyönyörű.
Életemben először szeretkeztem. És baromi tökéletes volt. Nem akartam,
hogy vége legyen. Nem akartam elengedni őt.
És amikor végre megtaláltam a hangomat, csak egyetlen dolgot tudtam
kinyögni.
– Parker.
 Huszonkettő

Rhys
– Rhys. – Parker ujjai az enyémbe fonódtak, könyörögve egyre jobban
szorított.
Verejték csordogált a hátamon. Állandó ritmusban mozogtam benne,
lassan és mélyen, és ó, olyan mámorítóan. – A tied lehet.
Felnyögött, és a fejét a párna széle felé fordította. Fényes barna, nedves
hajszálak tapadtak kipirult arcára. Ajka szétnyílt, miközben lihegett.
Gyönyörű. Lehajoltam, és elkaptam az édes száját, éreztem a melegét,
megízleltem a vágyát.
Gyönyör nyaldosta a bőrömet, és megborzongtam. Atyám, nem bírtam
már sokáig. Órákig voltunk így, szexeltünk és csókolóztunk, megízleltük
egymást a délutáni napfény ködös melegében. De az ökölvívóknak van ám
állóképességük.
Parker a számba nyögött, és a fejét nyújtogatta, hogy mohósággal
meghosszabbítsa a csókot, amitől elakadt a lélegzetem. Újabb nyögéssel a
farkamra élvezett, a belső izmai olyan erősen szorongattak, hogy az elmém
elködösült.
– Azta – krákogtam. Gondos irányításom megtört egy lökéssel, és egy
újabbal. Nem tudtam elég közel kerülni. Csak beljebb és beljebb akartam
jutni. Parker a derekam köré fonta erős lábát, és közelebb húzott.
– Parker… – Az ujjaim a hajamba siklottak.
– Add át magad nekem!
Lazulj el!
Nem tudtam, hogyan. Ahogy az életben sem. Sosem tudtam, hogyan kell.
De itt, vele meg tudtam tenni.
A karjaiban tartott, miközben tehetetlen kiáltással elélveztem. Gyengén
és lihegve, köré fonódva feküdtem, izzadt bőrünk összetapadt. Majd
felmordultam, és magammal húzva őt átgurultam a másik oldalra.
Parker sóhajtva a mellkasomon nyugtatta a fejét. Közelebb húztam,
belékapaszkodtam, nem tudtam elengedni őt. A testem nem szűnt reszketni.
Meg kellett volna őrjítenem őt, megrengetni a világát, de ő felrúgta a
számításaimat.
– Jól vagy, nagyfiú? – kérdezte gyengéden. Nem. Igen.
– Adj egy percet!
 Ő egyszerűen megsimogatott, higgadtan nyugtázta, hogy
megsemmisültem. Belehajoltam nyugtató érintésébe. Végül is ő volt az, aki
megsemmisített. A lélegzetünk lelassult, és a tetőablakon beáramló ferde
napfény felmelegítette a bőrünket.
Ajkamat Parker feje búbjához szorítva lehunytam a szemem és
elbóbiskoltam. Aztán megcsörrent a telefonom. Morogva megfogtam,
szándékomban állt kikapcsolni az átkozott masinát, de aztán láttam, hogy
Dean az. Üzenetet is írt:
Vedd fel, seggfej!
Mivel tudtam, hogy a következő lépése az lett volna, hogy feljön értem,
beadtam a derekam.
– Mi a baj? – A hangom meggyötörten hangzott.
– Itt van az a Garret fickó.
– Mondd meg neki, hogy kopjon le. Felhorkant.
– Nem az edzőteremben van. Kint járkál valami taggal. Megdörzsöltem
az arcomat, és összpontosítani próbáltam.
– A járda nem a miénk, Dean. Sajnos.
– Nem tudom, miért próbálkoztam… – Szenvedő sóhajt hallatott. – Úgy
tűnik, mintha felmérnék az épületet.
Mi a fasz?
– Gondoltam, tudni akarod – mondta Dean. – De térj csak vissza ahhoz,
amit épp csináltál.
Hangja egyértelművé tette, hogy pontosan tudja, mit csináltam.
Felmordulva elhúzódtam Parkertől, és felültem.
– Lemegyek.
Dean valami érthetetlent morgott az orra alatt, és letette.
Az ágyra dobva a telefont elmagyaráztam Parkernek a helyzetet.
– Megnézem, mi a fene folyik itt – mondtam. Ő is felült, és térdét a
mellkasához húzta.
– Az edzőterem biztonságban van. Megvannak a támogatók. Miért
erősködik akkor?
– Egyesek nem szeretik a nemleges választ. – A melegítőmért nyúltam,
majd megálltam. – Fenébe, zuhanyoznom kell.
Sunyi mosolyra húzta az ajkát.
– Valószínűleg jó ötlet lenne. Nem mintha bánnám, hogy átvetted az
illatomat.
 A szívem kissé összeszorult, és lehajoltam, hogy megcsókoljam őt.
– Kijelölted a területed. Ez tetszik. – Majd elhúzódtam a kísértéstől, amit
Parker Brownnak hívtak, és a történelem leggyorsabb zuhanyozását
hajtottam végre.
Garret még ott volt, amikor leértem. Szélesen és könnyedén mosolygott,
mintha nem épp az ingatlanomat méregetné.
– Mr. Morgan. Jó újra látni magát.
– Bárcsak én is ezt mondhatnám, Garret. – Megnéztem a mellette lévő
srácot, akinek egy nagy iPad volt a kezében, és úgy tűnt, tervrajzokat
nézeget. – De úgy tűnik, nem látogatóba jött, nem igaz?
Garret vállat vont.
– Csak egy kis kutatást végzek.
Kutatást, na persze. Ez emlékeztetett arra, hogy amint elbukom, ő ott
lesz, hogy profitáljon a kudarcomból.
Mielőtt először bevittem volna egy ütést, harcos voltam. A természetes
ösztönöm minden helyzetben azt súgta, hogy először üssek, aztán
kérdezzek. A legtöbb ember úgy hitte, hogy a boksz is erről szól – tomboló
agresszió és kemény ütések.
Nem is tévedhettek volna jobban. A boksz megtanította nekem a leckét: a
győzelemhez stratégia kell. Ahogy kiléptem a sportból, mindezt
elfelejtettem. Parkerrel lenni – semmit sem hagyott annyiban – az utóbbi
hetekben emlékeztetett erre.
Zsebre dugva a kezem nekidőltem az edzőterem napmeleg téglafalának.
– Én is kutakodtam ám, Mr. Garret. Miért nem jön be és beszélgetünk?
A meglepettsége nyilvánvaló volt, de egy újabb hízelgő mosollyal
elrejtette azt.
– Jól hangzik. – A csicskásához fordult. – Várj itt, Kevin!
Nem készültem szembeszállni Garrettel, de nem is kellett kedvelnem őt,
az állam megfeszült, ahogy átvezettem őt a stúdiókon, ahol középsulis
srácok épp állóképességi feladatokat végeztek, mielőtt beléptek a ringbe.
Carlos bátorítóan kiabált – már ha a „szedjétek a lábatokat, és
mozgassátok a lusta hátsótokat” bátorításnak számít.
– Ha érdekli, vasárnaponként kezdő órákat tartunk a felnőtteknek –
közöltem Garrettel.
Figyelmét a gyerekekről rám terelte.
– Miből gondolja, hogy kezdő vagyok?
 – Nem az? – Lelassítottam az egyik szabad szőnyegnél. – Ki akarja
próbálni magát?
Garret vonakodva vigyorgott rám.
– Nem, köszönöm. Szeretem az arcomat.
Nevetve az iroda felé vettem az irányt. Parker épp akkor lépett ki a
liftből. Egy puszival üdvözöltem őt.
– Ő itt Parker Brown – mondtam Garretnek, miközben kinyitottam az
iroda ajtaját.
A férfi kezet nyújtott.
– Kyle Garret. Örülök.
Parker udvariasan elmosolyodott, és megrázta a kezét. De tartózkodott
viszonozni az örömöt. Erre elfojtottam egy vigyort.
– Gyors megbeszélést tartunk – mondtam Parkernek. – Akarsz
csatlakozni?
A szeme sarkában ráncok gyűrődtek, ahogy az arcomat fürkészte.
Tudtam, hogy azon gondolkozik, mire készülhetek.
– Nem tudom, hozzátehetnék-e bármit is a beszélgetéshez.
– Maradj csak! – Azt akartam, hogy hallja. Vagy ami még fontosabb, azt
akartam, hogy az életem része legyen. Kézen fogva őt, beengedtem
magunkat az irodába.
– Minden ingatlant megvásárolt a környéken – mondtam Garretnek,
amikor mindannyian helyet foglaltunk.
– Ez köztudott – válaszolta Garret hanyag vállrándítással. Egyetértően
hümmögve a hasamra tettem a kezem.
– Néhány héten belül lesz egy jótékonysági meccsem.
– Hallottam róla.
– Az esemény elegendő szponzort biztosít számomra, hogy kifizessem a
számlákat, és megtartsam a helyet.
Garret összehúzta a szemét.
– Persze. De meddig?
– Ameddig csak kell. – Előrehajoltam, és apám régi asztalára tettem az
alkaromat. – Nem fogom eladni magának, Garret. Soha.
Csökönyösen felszegte az állát, és felemeltem a kezemet, hogy
megakadályozzam a mondandóját.
– Megértem. Az edzőtermem szúrja a szemét, és keresztülhúzza a
számításait. Megpróbálja polgárosítani a közösséget, és pénzt keresni. Ezzel
kapcsolatban semmit sem tehetek. Mint ahogy maga sem tehet ellenem
semmit.
Garret felröffent.
– Mi a lényeg, Morgan?
– Maradhat dühös, és leskelődhet a járdáról, vagy tehet valami építő
jellegűt. – Álltam a tekintetét. – Szálljon be szponzornak!
Mellettem Parker összerezzent, de tovább hallgatott. Garret viszont
hosszan és hangosan horkantott.
– Van vér a pucájában, azt meg kell hagyni. Mi a francért segítenék,
amikor meg akarom venni a helyet?
– Mert felfejlesztjük a helyet. Idecsábíthatja mindazokat a fiatal
sportolókat, akiknek elad. Világszínvonalú ökölvívó edzőterem profi
oktatókkal a biztonságos, de „városias” közösség szívében.
Garret alatt nyikorgott a szék, ahogy hátradőlt, és összefonta az ujjait.
Hosszú pillanatig bámult rám, majd lassú mosoly terült szét az arcán.
– És milyen előnye származik belőle az újonnan szerzett tagokon kívül?
– Egy szimbiotikus kapcsolat, amellyel mindketten nyerhetünk.
– Többet nyernék, ha én lennék a tulajdonos. – Csak bámultam rá,
kivártam. Parker hallgatott, de éreztem a jelenlétét, vonzott, mint a mágnes.
Végül Garret elvigyorodott. – Micsoda pimaszság! – Ő felállt, és én is úgy
tettem, megrázva a felém nyújtott kezét. – Küldje el a javaslatát az
irodámba! Az ügyvédeim átnézik. – Parker felé biccentett. – Ms. Brown.
Amint elment, Parker felém fordult. A mosolya izzott.
– Megalázó lenne, ha azt mondanám, hogy rendkívül büszke vagyok rád?
Évekig nem volt másom, mint a saját büszkeségem. Sosem tudtam,
milyen jó érzés kapni azt.
Széttártam a karom, és ő közé lépett.
– Mindig legyél rám büszke, oké? Bármit elviselek, amíg ő támogat
engem.
***

Parker
Az egyik ok, amiért annyira szeretem a tudományt és a technikát, hogy
az elméletek miként bizonyíthatóak, és hogyan szerezhetünk ismeretet
kézzelfogható módon, érzelem vagy ellentmondás nélkül. A tudományon
kívüli élet zavaros és határozottan ellentmondásos. Theo halála után nem
akartam mást, mint elkerülni.
Mégis, ha őszinték akarunk lenni, a tudomány is tartogat
ellentmondásokat. Vegyük például a Holdat. Az urán-ólom
kormeghatározással a geológusok megvizsgálták a holdkőzeteket, és 4,51
milliárd évvel ezelőttre datálták őket. De ha kiszámítjuk, hogy milyen
sebességgel távolodik el a Földtől, majd megfordítjuk, akkor a Hold csak
1,55 milliárd évvel ezelőtt került a Föld felé. Ami szöges ellentétben áll az
ősrobbanás kozmológiával.
Tehát mindenhol ellentmondásokba ütköztünk az életben. Még az
akadémia imádott világában is. Csak nem akartam beismerni. Biztonságban
akartam tudni magam tőlük. Az élettől azonban nem lehet elrejtőzni. Mert
zavaros, szövevényes, érzelmes, és elég volt, hogy kifogások mögé
rejtőztem.
Éppen ezért bicikliztem munkába álmodozó arckifejezéssel, de fájdalmas
bűntudattal a mellkasomban egy nappal azután, hogy szembesítettem Rhyst
Marcyval kapcsolatban.
Azóta Rhys és én nem csupán tüzes szexet folytattunk. Néha
szeretkeztünk. Tudtam, ahogy alatta feküdtem, miközben a szemembe
nézve belém hatolt. Varázslatos volt, lenyűgöző, és elakadt tőle a
lélegzetem. Így természetesen, valahányszor ezekre a pillanatokra
gondoltam, nem tudtam levakarni az ostoba vigyoromat.
Azonban hébe-hóba bevillan az arca, amikor azt mondtam neki, hogy
különbözőek vagyunk. Emésztett a bűntudat. Nem kellett volna egy egész
beszélgetést lefolytatnom a fejemben a kapcsolatunkról, és az azóta eltelt
néhány hetet azzal töltöttem, hogy próbáltam megmutatni, hogy nem félek
fejest ugrani egy kapcsolatba.
Ahogy Rhys edzése fokozódott, nem volt sok időnk, hogy belemerüljünk
az újdonsült bizonyosságba, de ott voltam, hogy támogassam őt – mint
ahogy a Kyle Garretnek tett agyafúrt ajánlatánál is tettem –, és hogy
segítsek az utolsó simításokkal kapcsolatban a jótékonysági eseményre.
Ami már a nyakunkon volt.
Holnap rendezzük a nagy harcot, és nekem őskori méretű pillangók
repdestek a gyomromban.
Rhys az elmúlt hetekben kerülte Fairchildot, és eddig a milliárdos sem
tett semmilyen lépést a karrierem összezúzása érdekében. A közelmúltban
volt némi tudósítás a hírekben, hogy adócsalás gyanújával nyomozást
folytatnak ellene. A pletykák szerint azonban nem csak ennyiről volt szó.
Sokan a „szélhámos” szóval dobálóztak. Azt reméltem, hogy Fairchildot
túlságosan lefoglalják a gondjai, hogy velünk foglalkozzon.
Azonban továbbra is betegesen aggódtam miatta, és ezt az aggodalmat
megpróbáltam elrejteni Rhys elől. Épp elég baja volt. Valahogyan mégis
észrevette, időnként biztosítva arról, hogy a munkám elvesztése az utolsó,
amit hagyok.
De az, hogy Fairchild kihasználja Rhyst, és értéktelennek érezze magát,
az utolsó dolog volt, amit megengedtem.
Zavaros volt. Bonyolult.
És nem egy mókás dolog várni, hogy lesújtson a kard.
A fejem megtelt, ahogy reggel bebicikliztem az iroda alatti
mélygarázsba. Annyira tömve volt, hogy egy másodperc alatt elkapott a
nyugtalanság szúró érzése.
A tárolóhoz láncoltam a biciklimet, és felegyenesedtem, elbátortalanodva
az érzéstől, hogy valaki figyel.
Megfordulva a helyet pásztáztam. A szívem majd kiugrott a
mellkasomból.
Franklin Fairchild.
Egy fekete szedán közelében állt, a sofőr tisztán látszott az autóban.
A szívem dübörgött, nem bírtam mozdulni, miközben lassan közeledett
felém. Verejtékezni kezdtem, miközben kényszerítettem magam, hogy a
hideg szemébe nézzek.
Megborzongtam a tekintetétől, és tudtam, hogy azért van itt, hogy tovább
fenyegessen.
Ezzel a félelmem dühbe csapott át.
Aggódni kezdtem Rhys miatt. A belsőm nemcsak az aggodalomtól,
hanem a ténytől is összefacsarodott, hogy ez az ember a markában tartotta
az egész karrieremet. Kezdtem unni, hogy elveszítem az uralmat a saját
istenverte életem felett.
Nem kellett volna megkeresnie ennek az óriási tuskónak, hogy tovább
fenyegessen.
A gondolat, hogy mit tehet velem, Deannel és Rhysszel, többé nem
rémített meg. Hanem felbőszített. Hogy Fairchild közelített, elővettem a
telefonom a táskámból, és gyorsan behoztam a kívánt alkalmazást.
Mire Fairchild megállt előttem, a tekintetem elterelődött a telefonomról,
és az övébe fúródott.
 – Túl késő, hogy segítséget hívj. – Fairchild elvigyorodott. Kihúztam
magam.
– És mégis miért lenne szükségem segítségre, Mr. Fairchild?
A vigyora kiszélesedett, de soha nem jutott el a szeméhez, ami
nyugtalanítóan érzelemmentes maradt.
– Talán, mert rájöttél, milyen nehéz helyzetben vagy. Próbáltam
csillapítani forgó gyomromat.
– Nem félek magától.
– A határozottság talán jó érzéssel tölt el, de nem vezet sehová.
A szemem összehúztam, az ajkam olyan gúnyos mosolyra gördült, amire
büszke voltam.
– Ennyire fontos magának megkapni, amit akar? Úgy értem, nevetséges,
mit meg nem tesz egy bokszmeccs miatt.
– Itt egy lecke az üzleti életből, Parker: amint hagyod, hogy az első
ember átlépjen rajtad, az a bukásod kezdete.
Uramatyám! Ez az ember aztán megalomániás.
– Tudja, mit gondolok? Hogy maga egy beképzelt nőgyűlölő, aki egy
hajszálra van attól, hogy kidobja a cumiját a babakocsijából, mert nem
kaphatja meg, amit akar. Rhys sosem dől be a zsarolásának, és ezt maga is
tudja.
Fairchild közelebb lépett.
– A helyedben megválogatnám a szavaimat.
– Igen? Miért? Lesajnálóan nézett rám.
– Rhys nekem fog harcolni, és közben sok pénzt hoz majd a konyhára.
– És ha nem teszi? – feszegettem.
– Akkor nem csak arra fogok figyelni, hogy elveszítse a szaros
edzőtermét, hanem feketelistára teszem az öccsét minden keleti parti
cégnél. És ami téged illett, Rhys drága kis barátnője, akit minden bizonnyal
egy hónapon belül megun majd, tönkreteszem a családodat. Talán nem
törődsz a karriereddel, de a családod biztosan fontos neked. A Brownok
pénzügyei olyan befektetésekhez kötődnek, amelyek az én kezemben
vannak. Vedd rá Rhyst a harcra, Parker, különben elintézem a családodat.
Az üres fenyegetéseit oly lezserül dobálta, mintha az időjárásról
beszélgetnénk, és felfordult tőlük a gyomrom. De szerencsére emlékeztem,
mit mondott Rhys a ringben töltött idejéről. Hogy a boksz lényege előre
látni az ellenfeled minden lépését. Elég régóta ismertem Fairchildot ahhoz,
hogy tudjam, a férfi biztos volt a legyőzhetetlenségében, azt mondta, úgy
beszél, ahogy kedve tartja, bármiféle következmény nélkül. És épp ezt
használtam fel ellene.
Feltartottam a kezemben lévő telefont, és benyomtam a stop gombot,
elmentettem, majd elküldtem magamnak a felvételt.
– Mit művelsz? – A hangneme fölényesből ingerültté és gyanakvóvá vált.
Benyomtam a play gombot. Beszélgetésünk a föld alatti parkolóban
visszhangzott.
Vörössé vált az arca, és felemelte a kezét, mintha ki akarná tépni a
telefont a kezemből.
Ám én elhúztam a karmai elől, és a rettegésem ellenére elvigyorodtam.
– Már elküldtem a felvételt egy védett helyre. Kikerült a kezem közül.
– Te kis ribanc! – Odalépett hozzám. – Azt hiszed, hogy…
– Valami gond van? – kiáltott valaki. Megfordultam, és láttam, hogy
Xander épp kiszáll a kocsijából, kezében egy fehér dobozt tart, amiről
tudtam, hogy tele van fánkokkal. Megállt mellettünk, zavart kifejezés
barázdálta az arcát.
Mintha ráébredt volna, hol is vagyunk, Fairchild hátralépett, és
megigazította az ingét.
– Ezt még megbánod – ígérte, mint egy rajzfilmes főgonosz.
– Nem hinném. Mert ha bármi is történik valamelyik szerettemmel,
azonnal a rendőrséghez fordulok a felvétellel. És ha ez nem rémíti meg
eléggé, a médiát is megkeresem vele. Látja, a világ és a benne lévő
hatalmas emberek néha törődnek azzal, ha valaki egy megbízhatatlan,
becstelen, zsaroló, nőgyűlölő nagy szarházinak bizonyul. Ez esetben az élet
kissé nehezebbé válik, még egy milliárdos szarházinak is. Másfelől viszont
a világot néha nem érdekli, vagy nem foglalkoznak vele sokáig. De nem
vagyok biztos benne, hogy hajlandó-e kockáztatni, hogy megtudja, hogyan
viszonyul majd a világ magához. – Negédesen mosolyogtam. – És a
Tribune szerint épp elég gondja van ahhoz, hogy egy zsarolási üggyel is
meg kelljen birkóznia.
A dühe érezhető volt.
– És amit te csinálsz, az nem zsarolás?
– Hmm, világítás kérdése. De mivel magáról van szó, nem lesznek
álmatlan éjszakáim.
Egy utolsó utálatos pillantást vetve rám Fairchild sarkon fordult, és az
autója felé masírozott.
Xander felém fordult.
 – Oké, miről maradtam le?
– Arról, hogy végre kiálltam magamért. – Jó érzés volt. Még ha a belsőm
idegesen zakatolt, és közel álltam a rókázáshoz. Xander zavart arccal nézte,
ahogy remegve kifújtam a levegőt. – Szerinted Jackson ki fog rúgni engem?
– Azt hiszem, Jackson jobban törődik azzal, hogy a cég befektetője ellen
vizsgálat indult. De hé, érdekes módját választottad a dolognak. Igazán
lenyűgöző.
– Én tényleg szembeszálltam Franklin Fairchilddal.
Atyavilág!
Xander látta, ahogy elfehéredek, és feltartotta a fehér dobozt.
– Fánkot?
Összerándultam az étel gondolatától.
– Menjünk fel! El kellene mondanunk Jacksonnak, ezzel új terhet
akasztva a nyakába.
Egy okos lányhoz képest néha annyira lefoglalt a magánéletem, hogy
nem esett le a tantusz. – Atyaisten, bajban van a cég? A Fairchild elleni
nyomozás miatt?
– Jackson kért meg, hogy hozzak fánkot. Első dolga volt összehívni egy
megbeszélést. – Aggodalom terült el Xander arcán. – Azt hiszem,
hamarosan megtudjuk a választ a kérdésére.
Amint Xander és én beléptünk a terembe, Jackson kijött az irodájából,
biccentett a kollégáimnak, és odaszólt az alkalmazottaknak.
– Tárgyalóterem, öt perc múlva. Mindenkit ott akarok látni.
Egyesével a tárgyalóba léptünk. Elég nagy ahhoz, hogy mindannyian
helyet kapjunk az asztalnál. Érdeklődő morajlás tört fel.
Evan a mellettem lévő székre huppant le.
– Tudod, mi folyik itt? – kérdezte halkan.
Megráztam a fejem, valószínűleg tiszta idegnek tűnhettem a Fairchilddal
folytatott összetűzésem miatt. Folyamatosan ráztam a jobb lábamat, és az
ujjaim türelmetlenül doboltak az asztalon.
– Te?
– Nem. Remélem, nem létszámleépítésről van szó. Most vettünk egy
házat.
Felfordult a gyomrom. Létszámleépítés? Talán a létszámleépítés volt a
legjobb eshetőség. Ha nincs többé finanszírozásunk, akkor cseszhetjük az
egészet.
Ó, a pokolba is!
 Megfeszültem a székemen, amikor Jackson Bennel a háta mögött besétált
a terembe. Ben az értékesítési és marketingvezető. Ő a Hórusz Megújuló
Energia arca, és ismerte a részleteket, amelyeket Jackson is.
A hosszú tárgyalóasztal elé álltak, és Jackson nagyot vigyorgott.
– Sok aggódó arcot látok. De nincs ok az aggodalomra. Tudom, hogy
néhányan feszültek vagytok a Mr. Fairchild ellen felhozott vádaktól,
amelyek a Tribune-ben állnak. De ne tegyétek! Nem érint minket. Ezzel
kapcsolatban van egy jó hírem, ám ez a hír azt jelenti, hogy változások
lesznek a cégen belül.
– Változások, mármint munkahelyek elvesztése? – kérdezte Evan.
Jackson megrázta a fejét.
– Épp ellenkezőleg. Ez nem fog azonnal megtörténni, de bővülni fogunk,
ami több munkatársat és új irodát jelent. Ennek oka az, hogy már nem
finanszíroz minket Franklin Fairchild, ami azt jelenti, hogy nem a cég
vezérigazgatója többé. Nem tagja a bizottságnak, pont.
A lélegzetem a torkomban akadt.
Mi van?
– A bizottságot innentől Diana Crichton Jones vezeti a Crichton
Befektetés és Kutatástól. Kivásárolta Fairchildot. – Jackson tekintete rám
szegeződött. – Ms. Crichton Jonest rendkívül lenyűgözte a modellünk, a
munkatársak és a sokszínűségünk, továbbá valódi szenvedélye a megújuló
energia.
Elfogott a megkönnyebbülés. A kerti parti – tehát ezért volt Jackson
olyan elégedett a Dianával folytatott beszélgetésem után.
Segítettem bebiztosítani a Hórusz iránti érdeklődését. És ő… nos, még
hatalmasabb, mint Fairchild.
Ami azt jelentette, hogy szabad vagyok. És nagy valószínűséggel ez volt
az oka annak, hogy ma reggel megkeresett, mert tudta, hogy mindjárt meg
fogom tudni, hogy nem érintheti a karrieremet.
Tehát inkább a családomat fenyegette meg.
A rohadt gazember!
Valóban túléltem, hogy megfenyegettem Szarházi Ezredest. Teljes
megkönnyebbüléssel roskadtam le a székembe.
– Ez változásokat fog hozni, és a testület megléte azt jelenti, hogy itt nem
vagyunk autonómok. De sikert akarnak elérni ezzel a céggel, és ugyanolyan
elkötelezettek, hogy zöldebbé tegyék a világot, mint mi. Mindannyiótokat
tájékoztatni fogom minden olyan változásról, amelyről úgy gondolom, hogy
tájékoztatást kell adni, de csak szerettem volna, ha mindannyian tudjátok…
higgyetek nekem, ez mindenképpen a legjobb előrelépés számunkra.
– Nincs több jachtozás és kerti partik? – bátorkodott megkérdezni
Xander.
Némi kuncogás hallatszott, miközben Jackson próbált nem vigyorogni.
– Semmi, ami kötelező érvényű. – A főnököm ismét rám nézett. – Ez
mindannyiótokra vonatkozik.
Hálás mosoly ragyogott fel az arcomon. Jackson tudta, hogy Fairchild
mennyire megszorongatott Rhys miatt. Tudta, hogy Fairchildot nem érdekli
a megújuló energia, és hogy ő a milliárdosok veszélyes, nagy, elkényeztetett
csecsemője, és a Hórusznak meg kellett szabadulnia tőle.
Istenem, imádom a főnökömet!
– Rendben, ha bármilyen kérdés merül fel, ne habozzatok feltenni.
Tudjátok, hol találtok. Most mindenki térjen vissza a feladataihoz! Parker
kivételével.
A kollégáim kíváncsi pillantásokat vetettek rám, de nem méltattak
további figyelemre. Elhagyták az irodát, fellelkesedve a hírtől, hogy
Fairchild távozott.
Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Jacksonnal és Bennel maradtam a
szobában.
– Ez remek hír. – A mosolyom kissé lehervadt. – Ugye? Jackson
vigyorgott.
– Neked még annál is jobb. Már attól a pillanattól véglegesíteni szerettem
volna a szerződésed, hogy bevezetted azokat a változásokat a modellben.
Azonban Fairchild engedélye kellett hozzá, aki a legfőbb befektetőként
csak abban az esetben vállalta a támogatást, ha a Hórusz vezérigazgatójává
tesszük. Minden nagy döntést, beleértve az alkalmazottak foglalkoztatását
is, neki kellett meghoznia. Általában kérdés nélkül megadta a jóváhagyását.
Miután megismerkedett Rhysszel, számomra ismeretlen okokból,
amelyekbe nem kell belemennünk, megtiltotta a felhatalmazást arra, hogy
állandó munkatárssá tegyelek.
– Ez illegális, Jackson.
– Épp ezért került ki a képből. A nyomozással és Diana befektetési
hajlandóságával a bizottság örömmel lökte őt félre. És ezért a nap végére
meg is kapod az új állandó szerződésedet.
Megkönnyebbülés, izgalom, öröm árasztott el, és tudtam, hogy bugyután
vigyorgok.
 – Komolyan?
Ben és Jackson elégedett pillantást váltott, és a főnököm bólintott.
– Komolyan. Üdv a Hórusz családban, Parker!
***
Felrohantam a lépcsőn Rhys edzőtermébe, a szívem hevesen vert a
híreimtől. Egész nappal és éjjel vártam arra, hogy meséljek neki
Fairchildról, de úgy döntöttem, személyesen akarom megtenni. Az edzője,
Jimmy, egy morcos idősebb férfi, akit a gorombasága ellenére kedveltem,
mert őszintén törődött Rhysszel, visszafogta Rhyst.
Semmi szex a nagy meccs előtt.
Úgy tűnt, hogy azok a cikkek, amiket a sportolók szexuális
frusztrációjáról és agressziójáról olvastam, igaznak bizonyultak. Vagy
legalábbis Jimmy remélte, hogy így van.
Ez azt jelenti, hogy előző este kitiltottak az edzőteremből, mert Jimmy
szerint Rhys le sem tudja venni rólam a kezét. Nincs elég akaratereje hozzá.
Erre kicsit sem panaszkodtam.
Ez az idő azonban lehetővé tette számomra, hogy elgondolkodjak, és
emlékezzek arra, hogy Fairchild távozása a Hórusztól nem azt jelenti, hogy
megmenekültünk. Ezzel egy időben ráébredtem, még Fairchild sem olyan
hülye, hogy visszautasítson egy nyilvánvalóan jövedelmező kivásárlást,
csak azért, hogy a markában tartsa Rhyst.
Azonban még így is tudott hatni Rhysre. Illetve véghezviheti a Deannek
tett fenyegetését is.
Mégis ez egy győzelem volt számunkra, és nem is jöhetett volna jobbkor,
mint a nagy meccs előtt.
Kiszállt belőlem a levegő, amikor beléptem az edzőterembe, és
megláttam, hogyan alakították át a küzdelemre. Bár a földszinti tornaterem
viszonylag érintetlen maradt, a dekoratőr vörös szőnyeget és arany
köteleket fektetett le, amelyek a második emeleti lépcsőhöz vezettek.
Hatalmas páfrányok álltak itt-ott; illetve óriási fekete-fehér
vászonfényképeket is felakasztott híres harcosokról, köztük egy gyönyörű
felvételt Rhysről, amikor éppen elnyerte a nehézsúlyú bajnoki övét.
Körülnéztem a földszinten, és figyeltem, ahogy a kiszolgáló személyzet
az elegánsan öltözött vendégek körül vándorol, akik a szőnyegen sétálgatva
nézték a fényképeket. Megláttam Diana Crichton Jonest és a vőlegényét, és
hirtelen késztetést éreztem, hogy kislányként átrohanjak az edzőtermen, és
hálásan a karjába vessem magam.
Szerencsére visszafogtam magam.
– Parker!
Megpördültem, a sötétzöld ruhám rövid szoknyája meglibbent a combom
körül. Carlos állt előttem, aki hihetetlenül jóképűnek tűnt a rászabott
öltönyében.
– Jól nézel ki.
Sötét szeme lefelé siklott a testemen, majd felfelé haladt.
– Akárcsak te. Talán túl jól is. Rhys azt mondta, hogy a harc előtt
vigyelek hozzá, de ezt a ruhát látva nem biztos, hogy jó ötlet.
Lenéztem a ruhámra, és azon gondolkodtam, mi a baj vele. Self-Portrait
ruha volt, egy szép sötétzöld darab rakott szoknyarésszel, szív alakú
nyakkivágással, rövid ujjakkal, fekete csipke kivágással a derekán és a
mellrészen. A meglátásom szerint visszafogott voltam, leszámítva fekete
nyitott orrú platform szandálomat. Az kissé szexi volt.
– Pff. – Legyintettem Carlos megjegyzésére. – Látni akarom őt.
– Rendben. – Finoman megfogta a könyökömet, és hallottam, ahogy azt
motyogta: „Dios mio, Jimmy meg fog ölni.”
A hátsó liftet használva mentünk a felső szintre. Látszólag egy
örökkévalóságig tartott. Azon kaptam magam, hogy türelmetlenül dobogok
a lábammal.
– Ideges vagy?
Ránéztem Rhys legjobb barátjára, az ajkaimon tagadás formálódott.
Azonban nem az jött ki belőlem. Hanem az igazság. Túlontúl ideges voltam
Rhys meccse miatt. Szemhunyásnyit sem aludtam az este, annyira
aggódtam.
Nemcsak amiatt, hogy pokoli mód kiütik őt, vagy fordítva, hanem azért
is, mert továbbra is aggódtam, hogy mit fog művelni vele a küzdelem.
Tudtam, hogy Rhys azért ment Marcyhoz, mert lezárásra volt szüksége,
mielőtt ismét ringbe szállt volna. A lány engedélye, Rhys története alapján,
jóindulatról és együttérzésről árulkodott.
Kedves embernek tűnt, olyasvalakinek, akivel találkozni akarok.
Fontos volt Rhysnek, és ami neki fontos, az nekem is.
Amikor kinyílt a lift ajtaja, ledermedtem.
Ennyi évnyi menekülés után végre találtam valakit, akit szeretni akartam.
Valakit, akitől azt akartam, viszontszeressen.
 Nem pusztán akartam. Nem… szerettem őt.
Az érzés lezúdult rám, és hirtelen bosszúsnak éreztem magam, amiért
korábban nem mondtam neki. Persze, mondtam neki, hogy megőrülök érte,
és utaltam rá… de ténylegesen nem mondtam ki. Szerettem őt. Nem tudtam
aludni, mert annyira aggódtam érte. Ezért nem tűntek el a hasamból az ősi
pillangók még azután sem, hogy értesültem Fairchild távozásáról a
Hórusztól.
Szerettem Rhyst.
És ezt tudnia kellett. Nem holnap vagy másnap… hanem most.
– Hé, jól vagy? – Carlos arca megjelent előttem. Nem, nem jól voltam.
Hanem szerelmesen.
Az emberek sokfélék tudnak lenni, ha szerelmesek, de a „jól” biztosan
nem tartozik közéjük.
Feszült mosolyt erőltetve bólogattam.
– Igen.
Carlos nem úgy nézett ki, mint aki hisz nekem, de nem piszkált tovább.
Helyette kikísért a liftből, és átvezetett a Rhys irodájába vezető folyosón.
Bekopogott, és kinyitotta az ajtót, csupán a fejét bedugva az ajtónyílásba.
– Csomagod érkezett egy kibaszott aranyos csomagolásban.
– Mi lenne, ha mostantól nem figyelnél fel az ilyesmire? – hallottam
Rhyst. – Jimmy, adj nekünk egy percet! Hadd jöjjön be a csajom!
– Semmi virgonckodás – figyelmeztette Jimmy, mielőtt teljesen kinyílt az
ajtó, felfedve az edzőt. A szeme a testemre siklott, és a szemét forgatta. –
Az isten szerelmére! – Vádlóan nézett rám. – Ez rád is vonatkozik.
Jézusom!
Az öreg elindult, és magával vitte a kuncogó Carlost.
Miután végignéztem a távozásukat, a rózsafa asztala szélén ülve találtam
Rhyst. Hosszú boksznadrágot és bokszcipőt viselt fekete és arany
színekben. A kigyúrt felsőteste egy pillanatra vonzotta a tekintetem, mert
csodálatos volt, aztán a szemem a bekötött kezére tévedt.
A gyomrom liftezett.
Nem veszíthettem el őt a harcban. Érzelmileg vagy másképp.
– Bejössz vagy sem, Csingiling? Nagyot nyelve besétáltam.
Rhys pillantása lesiklott a testemen, és a keze az íróasztala szélét
szorította. Amikor tekintete találkozott az enyémmel, tele volt
szenvedéllyel.
 – Azért vetted fel ezt a ruhát, hogy engem kínozz? Ideges kezemmel
megsimítottam a rakott szoknyámat.
– Ez csak egy ruha. Oldalra döntötte a fejét.
– Aggódsz a meccs miatt?
Kissé zavarba ejtő volt, hogy mennyire jó megfigyelő tud lenni.
– Tudom, hogy remekelni fogsz.
– De akkor is aggódsz. Azért állsz ilyen messze tőlem? – Ellökte magát
az íróasztaltól, én pedig átszeltem a kettőnk között lévő távolságot.
Miközben átkaroltam a derekát, és a fejemet meleg, kemény mellkasának
támasztottam, Rhys átkarolt, és megcsókolta a fejem tetejét.
– Minden rendben lesz, Csing.
– Tudom. – Magamhoz szorítottam, majd felemeltem a fejem a
mellkasáról. – Jó híreim vannak.
Rhys gyengéden mosolygott rám.
– Igen, és mi az?
Elmeséltem neki a Fairchilddal való konfrontálódásomat, és hogy az
igazgatóság kivásárolta őt a Hóruszból.
– Jackson határozatlan idejű szerződést ajánlott. Fairchild nem piszkálhat
bele az állásomba. És tudom mivel zsarolni. Azt hiszem… azt hiszem, ezt
megúsztuk.
Szélesen mosolygott, és ezúttal szorosan ölelt.
– Bébi, ez nem jó hír, hanem fantasztikus! A mosolyom lehervadt.
– Megfenyegettem őt. Felocsúdva Rhys bólintott.
– És tudom, hogyan vélekedsz ezzel kapcsolatban. De szerintem rohadt
bátor vagy. Köszönöm. Nemcsak magam és Dean nevében, hanem azért is,
hogy megtetted magadért. Büszke vagyok rád.
Elakadt a lélegzetem.
– Komolyan?
Keze végigfutott a hátamon, miközben engem tanulmányozott.
– Igen, komolyan.
Túl jóképű arcát és azt a gyönyörű, gyengéd szempárt tanulmányozva
olyan erővel öntöttek el az érzelmek, hogy akkor sem tudtam volna megálljt
parancsolni magamnak, ha akarom.
– Szeretlek – böktem ki.
Rhys szeme elkerekedett, orrlyukai kitágultak, ajkai szétváltak, és…
– Rendben, letelt az idő, tubicáim – rontott be Jimmy a szobába.
A barátom karja megfeszült körülöttem, ahogy megpróbáltam elhúzódni.
 – Jimmy…
– Nem, lassan itt az idő, és Parkernek el kell foglalnia a helyét.
Indulj, kedvesem! – Kezével az ajtó felé mutatott.
– Minden rendben – nyugtattam meg Rhyst, annak ellenére, hogy
remegtem a vallomásom jelentőségétől. – Ööö, nos… kéz- és lábtörést. –
Zavartan néztem, és aggodalmas pillantást küldtem Jimmy felé. – Nem, ez
nem jó. Hogyan kívánsz szerencsét egy ökölvívónak?
Az edző ajka megrándult.
– Sok szerencsét! – Értetlen pillantással nézett Rhysre. – Nem azt
mondtad, hogy eszes a lány?
Rhys láthatóan nem volt vicces kedvében. Gyengéd tekintete rám siklott.
Vigyorogva megrázta a fejét.
– Ő a legokosabb ember, akit ismerek. De szerencsére elvakult, ha rólam
van szó.
– Nem igaz. Mindenkinél tisztábban látlak.
Valami jelentőségteljes futott át Rhys arcán, és ekkor azon kaptam
magam, hogy Jimmy finoman az ajtó felé tol, és haladéktalanul elbocsát
engem.
– Elég! Fel kell szívnia magát, nem pedig olvadoznia egy lány miatt.
– Parker! – kiáltotta Rhys a nevemet.
Jimmy elengedett, én pedig a vállam fölött pillantottam hátra a pasimra.
– Téged akarlak látni először a meccs után. Oké?
Bólogatva ideges sóhajt hallattam.
– Oké. Sok szerencsét. És Rhys!
– Igen, bébi?
– Büszke vagyok rád. – Amint a szavak elhagyták a számat, elindultam,
mielőtt rávetettem volna magam, tönkretéve a szavaimat azzal, hogy
megkérem, ne harcoljon. Remegő lábbal végigsiettem a folyosón az ajtó
felé, ami az első emelet főtermébe vezetett.
Amint besiettem a szobába, azonnal megtorpantam. A ring előtt
összecsukható székek sorakoztak. A felszolgálók szendvicsekkel és
pezsgővel járkáltak fel-alá a sorok között, felkínálva azokat az előkelő
vendégeknek, akik kicicomázták magukat.
– Parker, drágám! – Egy lágy hang valahogyan áthatolt a zajos
morajláson és a hangfalakból üvöltő zenén. A pillantásom kereste az
ismerős alakot – az anyámét. Az első sor előtt állt, ahol apa, Easton és a
vőlegénye, Oliver ültek. Anya odaintett nekem, és én sietősen elfoglaltam a
helyem mellette, miután mindenkit arcon pusziltam.
Anya megfogta a kezem.
– Ideges vagy?
– Ennyire egyértelmű? Megpaskolta a kezem.
– Egy anya megérzi.
– Nem kell idegeskedned, mogyoróm. – Apa feje hirtelen megjelent
anyáé mellett. – A barátod igazi harcos.
– Ez talán így van, Charles, de egy szerelmes nő nem különösebben örül
annak, amikor egy másik férfi beveri a párja képét.
A pillantásom anyára siklott a szerelem említésére.
– Ennyire egyértelmű? – ismételtem magam. Elmosolyodott, nagy
szemei szeretettel teltek.
– Mint mondtam, egy anya megérzi.
Erősebben simultam hozzá, az ujjaim megszorították az övét,
elgondolkodtam, hogy a családom milyen könnyen befogadta Rhyst.
Mennyire örültek, amikor látták, hogy továbblépek. Megvoltak a
nézeteltéréseink, és életem nagy részét attól rettegve töltöttem, hogy
csalódást okoztam nekik, de nagyszerű családom van.
– Egy jó anya.
– Micsoda, drágám?
– Egy jó anya megérzi. – Mély, reszkető lélegzetet vettem, ösztönösen az
igazság mellett döntöttem. Rhys és én beszéltünk arról, hogy bevalljuk a
szüleimnek, hogyan ismerkedtünk meg valójában – tudtuk, hogy kellene, de
nem tudtuk, mikor. El akartam terelni a figyelmem arról, hogy aggódom
Rhysért; megfordultam a székemben, és azt mondtam: – Már előttünk
tudtátok, hogy van köztünk valami.
Anya a homlokát ráncolta reszkető hangomra, míg apa közelebb hajolt
hozzám.
– Mogyoróm? Csak mondd el! Ess túl rajta!
És reméld, hogy nem tagadnak ki.
– A régi, borzalmas főnököm nem akart nekem állandó szerződést adni,
és csak házas vagy a személyes életükben elkötelezett alkalmazottak
érdekelték. Mint egy hosszú távú kapcsolat, jelzálog vagy gyerekek.
– Ez illegális – csattant fel anya felháborodottan.
– Tudom. De Franklin Fairchildról beszélünk. Őt kicsit nehéz
meggyőzni.
 Apa vonásai megfeszültek, de folytattam, mielőtt kifejthette volna saját
haragját.
– Így felbéreltem Rhyst, hogy a barátomnak adja ki magát. Nos,
technikailag az öccsét, Deant béreltem fel, de Rhys megtudta, és eljött a
főnökömmel és Fairchilddal való vacsorára, hogy lehordjon. Amikor
azonban rájött, hogy alkalom nyílik arra, hogy Fairchild talán támogassa az
edzőtermét, Rhys és én megegyeztünk, hogy átveszi Dean helyét, és a
barátomnak adja ki magát.
– Micsoda? – Easton előrecsúszott a székében, meglepve engem.
Nem is tudtam, hogy hallgatózott. – Mit csináltál?
Összerándultam.
– Tudom, hogy szégyenteljes…
– Zseniális ötlet – mondta Easton, legyintve a megjegyzésemre. – És
nyilvánvalóan te és Rhys azóta valóban összejöttetek, igaz?
A szüleim várakozással teli tekintete belém fúródott.
– Igen, nagyon is komolyra fordult a dolog kettőnk között. – Vártam,
amíg a szüleim olyan pillantást váltottak, amit nem értettem. – Nos…
megbocsátotok, amiért hazudtam?
– Rhys elfogadta a pénzed? – kérdezte apa. Megráztam a fejem.
– Nem. Az első hónap végén kellett volna fizetnem neki, de akkor már
tudtuk, hogy valódivá vált a dolog. – Amikor csendet kaptam válaszul,
ficeregni kezdtem a székemben. – Nos?
– Nos, mi? – Anya finoman vállat vont. – Nem örülök, hogy ezt tetted, de
némileg lenyűgöz az ambíciód és a kitartásod. Emellett, ha ti ketten
törődtök egymással, más nem számít.
– Valóban? – Apa egy pillantást vetett rá, mielőtt ismét felém fordult. –
Ha megtudom, hogy ezt az embert csak a pénzed érdekli, mogyoróm, nem
állok tétlenül.
A szívem összeszorult a mellkasomban. Nem akartam, hogy apa
gyanakvó legyen Rhysszel kapcsolatban. Meg akartam védeni őt, a
szemöldökömet ráncoltam.
– Amint megismered őt, rájössz, hogy Rhys nem ilyen. Ő a
legtisztességesebb ember, akit ismerek. – A pillantásom a ringre siklott. –
És arra készül, hogy valaki jól bemosson neki.
Anya hirtelen megszorította a kezem.
– Minden rendben lesz. Majd meglátod!
 Nem tudom, ez azt jelenti-e, hogy anya áldását adta a kapcsolatunkra.
Eastonnal ellentétben, aki megállás nélkül vigyorgott rám. Apa mereven
nézte a ringet, tudtam, hogy ő nem fogadja majd könnyen a vallomásomat.
Ennyit azért gyanítottam.
Mégis reménykednem kellett benne, hogy nem tart sokáig, amíg ráébred,
milyen valódi, ami köztünk volt. Hogy látja, milyen jó ember Rhys. Hogy
boldoggá tett.
Minden rendben lesz. Majd meglátod!
Istenem, de reméltem!
És reméltem, hogy meg tudom nézni a harcot anélkül, hogy elfordulnék.
Az idegességem csak nőtt, a lábam a padlón dobolt, miközben a harc
kezdetét vártuk. Ennyit arról, hogy a vallomás eltereli a figyelmem.
Hálás voltam, amikor Dean, Zoe, Ren, Elijah és Navin megérkeztek,
hogy helyet foglaljanak mellettem, viccelődésük és izgalmuk kissé segített.
– Szeretnék még egy pezsgőt – jelentette ki anya, magára vonva a
barátaim figyelmét. Hátrapillantott a válla fölött, nyilvánvalóan egy
elhaladó pincér után kutatva.
Valami tennivalóra vágytam, felajánlottam, hogy hozok neki egyet, és
elindultam a folyosón a szoba hátsó része felé, ahol megláttam a
személyzetet, akik kiszolgálták a vendégeket, akik még nem foglalták el a
helyüket.
Majdnem túljutottam a székeken, amikor egy ismerős szőke hirtelen
felállt a folyosó közelében lévő székről.
– Parker?
Kis híján felbukva felpillantottam az előttem álló gyönyörű nőre. Még a
magas sarkúmban is fel kellett néznem rá. Lehetett vagy 180 centi a
magassarkú szandáljában. Piros ruhát viselt, amely a teste minden
elképesztő ívéhez hozzátapadt.
Marcy.
Rhys legjobb barátjának özvegye. Sugárzóan mosolygott.
– Rávettem Rhyst, hogy mutasson rólad egy képet, remélem, nem bánod.
Azta, élőben még káprázatosabb vagy.
Én?
Ez a szexi amazon káprázatosnak gondol? Elpirultam.
– Öhm, köszönöm. Te is. Marcy, ugye? Vigyora kiszélesedett.
– Igen, én lennék. – A mögötte lévő ringre mutatott. – El kellett jönnöm.
Azt akartam, hogy Rhys tudja, teljes mértékben támogatom.
 Atyám, milyen kedves!
Közelebb léptem hozzá.
– Többre tartja ezt, mint gondolnád. De… – Féltem megkérdezni, mert
lehet, nem tartozott rám.
– De?
– Te… hogy bírod? Hogy visszatértél ide?
A szeme kissé felcsillant, mire az arca megenyhült.
– Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége volt erre. Hogy szembenézzünk
a félelmeinkkel. Tudod. – Tehetetlenül vállat vont.
Gondolkodás nélkül előrenyúltam, és megszorítottam a könyökét.
– Miért nem ülsz oda a családomhoz és a barátaimhoz?
Marcy ismét elmosolyodott, a tekintete az arcomat pásztázta, mintha
keresett volna valamit.
– Pontosan olyan vagy, mint amilyennek leírt téged.
– Hogyan…
– Viszont a barátaimmal érkeztem. – A mellette lévő székekre mutatott,
és csak ekkor vettem észre a másik két bombázót, egy barnát és egy
vöröset, akik a beszélgetésünket figyelték. Sanda tekintetükből és intenzív
vizslatásukból ítélve készen álltak arra, hogy azonnal talpra ugorjanak, és
megvédjék Marcyt, ha kell. – Ők vigyáznak rám.
Bólogattam. Mert láttam.
– Találkozunk a meccs után? – Most, hogy láttam, jobban meg akartam
ismerni őt. Azzal, hogy a saját gyásza ellenére eljött a mérkőzésre, elárulta,
milyen barát ő valójában. Máris csodáltam őt, és butának éreztem magam a
bizonytalanságom miatt, miközben ő elveszítette a gyermeke apját.
– Ó, határozottan. Csak gyorsan köszönni akartam, amikor elhaladtál. –
Odaintett nekem, és kecsesen visszacsusszant a székébe.
Továbbra is mosolyogtam Marcy miatt, miközben elvettem két pohár
pezsgőt egy elhaladó pincértől, és visszasiettem a helyemre. Anya elvette a
poharát, és elegánsan belekortyolt.
Én legurítottam az enyém tartalmát, és kizártam anya halk cöccögését.
Most először nem akartam hölgyként viselkedni. Túlságosan ideges voltam,
hogy Rhysen kívül bármi másra gondoljak.
A szívem kihagyott egy ütemet, amikor a népszerű bostoni
sportbemondó, Mitch Underwood belépett a ringbe a finomra vasalt
szmokingjában. Zoe a munkahelyi kapcsolatait használta, hogy beszervezze
Mitchet házigazdának.
 A jóképű, karizmatikus, tisztességes, de nyers Mitch a férfi és a női
sportrajongók között is nagy sikert aratott. Felénk vigyorgott.
– Jó estét hölgyeim és uraim! Mitch Underwood vagyok, és nagy
örömömre szolgál, hogy üdvözölhetem önöket ezen az egyszeri eseményen.
Mint tudják, a ma esti küzdelem bevételét a Street Warriors jótékonysági
szervezetnek ajánlották fel, amely egy nemes ügy, amelynek célja a Boston
utcáin rekedt hajléktalanok etetése, ruháztatása és elszállásolása. – Szünetet
tartott a taps erejéig. Amint a taps elhalt, folytatta: – Nem húzom tovább az
időt. A piros sarokban… – A hangja megemelkedett, miközben jobbra
mutatott: – …kilencvenöt kilós súlyával, egyenesen a Louisiana állambeli
New Orleansból, köszöntsék a kétszeres nehézsúlyú bajnokot, Jarrod „A
Mennydörgő” Johnsont!
Üdvrivalgás tört fel a teremben, és a szívem megállíthatatlanul dübörgött,
miközben tapsoltam és néztem, ahogy Jarrod Johnson beszáll a ringbe.
Rhyséhez hasonló öltözetet viselt, csak pirosban és fehérben.
Rhys azt mondta nekem, hogy Jarrod nincs a megszokott formában,
mióta visszavonult, ami jót jelent, mert fénykorában könnyedén legyűrte
volna Rhyst. Két centivel magasabb Rhysnél, és optimális harci súlya 105
kiló volt. Többé azonban nem erről volt szó, de a srácra és a rendkívül fitt
testalkatára és a hosszú lábára nézve nem nyugodtam meg, miközben a
levegőbe emelte a kezét, és újabb éljenzést vonzott be a közönség részéről.
– És a fekete sarokban… – folytatta Mitch. A lélegzetem elakadt, ahogy
a bal oldalra mutatott. – …kilencvenhét kilós súlyával, innen, a
massachusettsi Bostonból, kérem üdvözöljék a nehézsúlyú bajnokot, Rhys
„Özvegycsináló” Morgant!
Összerándultam, a kezem megfeszült anyáéban.
– Minden rendben, drágám. – Megpaskolta a kezem. De semmi sem volt
rendben.
Elfelejtettük megkérni Mitchet, hogy ne használja ezt a becenevet. Ha
zavarta is Rhyst, nem mutatta, amikor hosszú lábát a kötelek közé
akasztotta és lehajolt, majd lábujjhegyre állt és megmozgatta a vállait. Az
éljenzés csak erősebben tört fel, a keleti parti előkelőségek egyértelműen a
hazai oldalon álltak.
Talpra ugrottam a családommal, és szurkoltam a barátomnak,
emlékeztetve magam, hogy ez egy jótékonysági meccs, amit Rhys akart.
Pillantása rám villant a ringben, és pimasz kacsintást küldött felém.
 Csak miatta elvigyorodtam idegességemben, emlékezve rá, hogy bármi is
történjen, Rhys és én ott vagyunk egymásnak, és a kezeimből tölcsért
formálva együtt éljeneztem a barátaimmal és a családommal. Az én pasim
volt ott fent.
Ahogy a világ penicillint, a röntgent, a pacemakert és a pillanatragasztót,
úgy Rhys és én is véletlenül fedeztük fel egymást.
A fent említett felfedezésektől eltérően Rhysen és rajtam, valamint a
belső körünkben lévőkön kívül senki sem törődött velünk. Ez mégis
elképzelhetetlennek tűnt, amikor a szeretett férfira bámultam.
Mert amit Rhys Morganben találtam, az évszázad felfedezésének tűnt.
 Huszonhárom

Rhys
Sokan azt gondolták, hogy az ökölvívók bűnözők, akik szét akarják
püfölni egymást. Hogy egy bokszmeccs nem több, mint két egymást
ütlegelő ember. Baromság. Az ökölvívás egy sakkjátszma, az édes
tudomány. Elő kell állnod egy tervvel, hogy megértsd az ellenfeled, az
időzítést, a tempót – mindent.
Az ökölvívás nem csupán fizikai, hanem mentális dolog is. Mert ütést
kapni? Na, az fáj. És ami rosszabb: egy erős ütés után másodpercek telnek
el, miközben a világ megszűnik létezni. Elfelejted a nevedet, az elméd
kiürül. És ezekben a döntő másodpercekben egy ökölvívónak az
izommemóriára és a tiszta állati ösztönre kell hagyatkoznia.
Parker kemény, tudatmódosító ütést vitt be, amikor közölte, hogy szeret.
Szeret engem.
Engem, Rhys „Özvegycsináló” Morgant. Ez az okos, kedves, szép,
tökéletes nő szeret engem.
Kábult voltam, a testem zsongott és zsibbadt, a fejem forgott. Az
izommemória segített, hogy kilépjek az öltözőből, és a ring felé sétáljak.
Jimmy színesen szitkozódott, és a későn érkező gyönyörű nőkre
panaszkodott. Máskor talán egyetértettem volna; sosem jó, ha egy ökölvívó
elveszíti az összpontosítást a meccs előtt. Csakhogy Parker szeret engem.
Körülöttem fütyülés tört fel, kiabálás és ujjongás. A házigazda tovább
csevegett. Párás levegő nehezedett a szobára. A közönség imádságként
kántálta a nevemet. Ekkor Johnsonra pillantottam. Kigyúrt volt, az izmai
csillogtak és megrándultak, szemei élesen fókuszáltak. Meccs előtti
izgalmat kellett volna éreznem, különösen, mivel ez egy ál-visszatérő
meccs volt. Ehelyett azonban? Mámorosan éreztem magam. Rohadtul
legyőzhetetlennek.
Mert szeretnek engem. Nem azért, amit másokért tehetek, hanem
önmagamért. Anélkül, hogy tudtam volna, egész életemben erre vártam, rá.
Parkerre. Ő volt az oka annak, hogy most itt voltam. Miatta tudtam
megmenteni az edzőtermet, kerültünk jobb viszonyba az öcsémmel, és
lépett új irányba az életem.
Éreztem magamban a változást. Ahogy visszatért belém az öröm. Tiszta
volt és ezúttal valódi. Imádom ezt a sportot, imádom, amit a testem művel
ezen kötelek keretein belül.
Vigyor terült el az arcomon, amikor találkoztam Johnson tekintetével. A
szemöldöke megrándult. A mozdulat egy másodperc alatt elillant,
éppenséggel pisloghatott is. Tudtam, hogy összezavartam őt, és azon
gondolkodott, miért ez a vigyorgás.
Dean a kijelölt sarokhoz lépett.
– Hé! Jól vagy? Furcsa arcot vágsz.
– Parker szeret engem. – Ismét vigyorogtam.
– Akkor érthető. – Megragadva a vállamat, megszorította azt. – Nem
mintha versenyezni tudnék vele, de el akartam mondani, hogy én is
szeretlek. – Egy árny futott át a tekintetén, és pislogott. – Komolyan
mondom, Rhys. Az agyamra mész, de rohadt jó testvér vagy. Mindig is az
voltál.
Az érzelmektől elszorult a torkom.
– A francba, Dean! Azt akarod, hogy sírjak? – Mielőtt újabb hízelgéssel
válaszolhatott volna, magamhoz húztam őt, és megöleltem, majd
megpaskoltam a tarkóját a kesztyűmmel. – Én is szeretlek, kölyök. Minden
rendben, igaz?
Elhúzódott.
– Én jóképű vagyok és szingli, neked pedig ott van Parker, aki szerelmes
beléd, illetve elég szponzort szereztünk, hogy megmentsük az edzőtermet.
Ja, azt hiszem, nem állunk valami szörnyen. – Felkacagott, mielőtt
elkomolyodott. – Minden mérkőzésedet láttam, tesó. Koncentrálj, és
megnyered. Emlékszel? – A szeme felcsillant. – Fürge láb és…
– Gyors kéz – fejeztem be. Mindig ezt mondtuk egymásnak, mielőtt
beszálltam a ringbe, legyen szó edzésről, gyakorlásról vagy egy tényleges
meccsről.
Ezzel beálltam a helyemre. Készen álltam.
Johnson a barátom, és jótékonysági céllal vállaltuk el a meccset. Ez
viszont nem azt jelenti, hogy visszafogja magát, vagy nem akar annyira
nyerni, mint én. Szúrós pillantással meredtünk egymásra. Majd elkezdődött.
A világ elhomályosult.
Johnson valamennyivel nagyobb volt nálam. Ő egy agresszívabb stílus
felé hajlott, beszólogatott, és lendített, amint megszólalt a csengő. Ezt az
előnyömre fordítottam, körbetáncoltam őt, nem adva be magam. Ez
előcsalogatta őt, elhitette vele, hogy félek. Különösen, amikor az erőteljes
csapásaimról voltam híres.
 Ő elindult felém, egy ütéssel próbált megzavarni engem. Kitértem az
egyik elől. Majd egy másik elől, védtem az oldalamat – a testre mért ütések
különösen fájtak – és az arcomat. Ám amikor azt hitte, hogy megállok,
hárítottam az ütését, és egy kemény csapást vittem be az arcába.
Ismét támadásba lendült, én pedig elléptem, köröztem, kijátszottam őt, és
arra mentem, hogy megzavarjam. Fürge láb. Mozogj, húzd csőbe, fáraszd
le.
Johnson egy jobb horoggal próbálkozott. De kivédtem, bevittem egy
ütéssorozatot, majd visszatáncoltam. A testem duruzsolt, akár egy
behangolt hangszer. Láttam egy rést, és megleptem azzal, hogy egy
balegyenessel beléptem, és egyenesen az arcába ütöttem. Ő hátravetődött, a
verejték széles ívben permetezett, illata keveredett a vérrel.
A homloka felszakadt.
Első vér. Johnson szeme összeszűkült, és végre a játékra összpontosított.
Ettől kezdve fárasztó munka volt. Kemény. Fájdalmas. Kizártam a
fájdalmat, és hagytam, hogy a testem tegye, amire kiképezték. Ez az elmék
harca, és én továbbra is játékban voltam.
Egy bizonyos ponton Jimmy vizet locsolt az arcomra, és kitörölte a
verejtéket a szememből.
– A homlokára koncentrálj! Sikerült kilendítened őt, ami jó.
Gyengébb a bal sarokban. Juttasd oda!
– Oké. – Ennyit bírtam kinyögni.
– Illetve két másodperccel lassabban zökken vissza, amikor a jobb
oldalára mérsz ütést.
Tudtam ezt. De nyugtázva pislogtam.
– Innentől feljebb kapcsolok – mondtam neki.
Jimmy örömteljesen bólintott. Ezt terveztük, és erre készültünk.
Johnson ugyanazt a játékmintát várta – hogy a kitérésekkel próbálom
csalogatni őt. Ezúttal, amikor megszólalt a csengő, én nekilendültem. Fürge
láb. Gyors kéz. A bennem felgyülemlett brutalitással támadtam rá.
Könyörtelen ütések, egyenesek és felütések.
Okkal neveztek Özvegycsinálónak. Én megadtam az okot, hogy
emlékezzen rá. És amikor Johnson megpróbált elpördülni a kötélnél,
remélve, hogy a lendület viszi őt, megláttam a rést. A legtöbb ember észre
sem vette volna, de én sebesen lecsaptam. Ám nekem a pillanat lelassult.
A bal horgom ereje a sarkamtól indítva hasított felfelé, melyet biztosan
tartottam a matracon, át a testemen, végig a karomon. Egy tehervonat
erejével csaptam le. Johnson eldőlt, mint egy fa, a matrachoz csapódott.
Kiütés.
A tömeg ordított. De én csak álltam ott, ziháltam, a testem vibrált.
Néhány ökölvívó imádja a kiütés gondolatát. Régen én is így tettem. Nincs
jobb, mint egy jó időben bevitt, tökéletes ütéssel befejezni a meccset. Olyan
magaslatra repített, amelyről órákig sem tud lejönni az ember. Ám mindez
Jake előtt volt.
Most epét éreztem a torkomban, miközben Johnson edzője és az orvosok
berohantak, hogy megvizsgálják őt. A világ megremegni látszott.
Kelj fel! Kelj fel! Kelj fel!
De ki volt ütve. Tudtam jól. Alig láttam őt az orvoscsapattól, akik
munkába lendültek, csak a kinyújtott lábát, a bokszcipői ellentétes irányba
néztek.
Valaki karon ragadott. Jimmy.
– Nagyszerű ütés, kölyök!
Csengett a fülem. Nem kaptam levegőt.
Kelj fel! Kelj fel!
Dean lépett a másik oldalamra, a hangja feszült, de határozott.
– Minden rendben lesz. Csak nagy ütést kapott. Nagy ütést. A fejére.
Miért csináltam?
Johnson sötétbarna lába elmosódott. A piros-fehér rövidnadrág kékké
változott. Jake feküdt ott, holtan.
Felfordult a gyomrom. A tömeg lökdösődött. Egy kamerát toltak az
arcomba.
Kelj fel!
De aztán egy újabb érintés érkezett, egy lágy fajta a hasamon, egy
gyengéd simítás. Pislogva néztem le.
Parker tágra nyílt szemekkel meredt rám.
– Rhys! Minden rendben. Biztosan? Nem tudtam válaszolni.
Az oldalamhoz dőlt, mit sem törődve az izzadsággal.
– Csak lélegezz, bébi!
Lélegezni. Johnson vajon lélegzik még?
Ám ekkor… egy mozdulat… Johnson mocorgott, és esküszöm, hogy
majdnem összerogytam. Lassan felültették őt. Kábának tűnt, a füle minden
bizonnyal csengett. De élt. Végre lélegzethez jutottam, csendes zokogással
tört ki belőlem.
 Rohadtul nem érdekelt, milyen benyomást keltettem. Előreléptem és
lekuporodtam. Üveges tekintettel meredt maga elé, és én a válla köré
fontam a karom, hogy megtartsam őt.
– Hé, ember! Jól vagy?
Beletelt egy másodpercbe, de lassan válaszolt.
– Szép ütés. Jól szétcseszett.
Egy összetört, erőtlen nevetés távozott belőlem.
– Ja. Jó meccs volt.
A tekintete továbbra is elhomályosult, és kételkedtem benne, hogy
emlékezni fog erre. De annyit lihegett:
– Majd legközelebb.
Tudtam, mire gondolt. A következő mérkőzésen szívesen visszavágna
nekem. De ennyi volt. Bármennyire is szerettem a sportot, hivatalosan is
végeztem vele.
Most már az új életem várt rám. Évek óta először alig vártam, hogy
elkezdődjön.
***
– Tudom, hogy nem lenne szabad ezt mondanom – mondta másnap
Parker, ahogy hozzám bújt az ágyban. A napfény beáramlott az ablakon, és
mély, izzó mézszínűvé változtatta a bőrét. – De nézni, ahogy harcolsz…
szexi volt. – Az alsó ajkába harapott.
– Kibaszottul? – segítettem ki a szemöldökömet húzgálva. Az arca
vigyorogva felduzzadt, és megsimította a hasamat.
– Nos, igen.
Felkacagtam, de megálltam, amikor éles fájdalom hasított az oldalamba.
– Francba, ne nevettess!
– Szegény kicsikém – mormolta, és a mellkasomhoz hajolt, hogy
megcsókolja azt. Zúzódások borítottak, és folyamatos jégfürdőket vettem,
hogy mérsékeljem a fájdalmat. De a csókjai messze a legjobb orvosságnak
bizonyultak. Az ágyba vitt engem, és órákon át simogatott. A farkam
bármennyire is játékba akart lendülni, még nem álltam rá készen, és
megelégedtem azzal, hogy mellette lehettem.
Selymes haját simogatva hátradőltem, és felsóhajtottam, miközben ő
végigcsókolta a mellkasomat, majd megállt, és egy puszit nyomott a szívem
fölé. Apró, elégedett mosollyal elhúzódott, mintha másra sem lett volna
szüksége, csak hogy egyszerűen megérintsen. A lélegzetem elakadt,
melegség áradt szét ott, ahol megpuszilt.
– Szeretlek. – Rekedtes szavam lüktetett közöttünk, és Parker szeme
elkerekedett. Remegő, megkínzott kezemmel megfogtam az arcát. – Ezt
elfelejtettem elmondani.
A kiütés és a következmények elterelték a figyelmem, amikor is
mindenki akart egy darabot belőlem. De itt és most nem tudtam visszafogni
magam. Nem is akartam.
Parker gyorsan megnyalta az ajkát.
– Nem kell csak azért mondanod, mert én megtettem… Hüvelykujjam az
alsó ajkát érintette.
– Azért mondtam, mert komolyan gondoltam. Teljes szívemből, Parker. –
Közel húztam őt. – Szeretlek. Annyira, hogy az már megijeszt. Annyira,
hogy teljesen eláraszt, és semmi másra sem tudok gondolni. Téged szeretni
olyan, mint lélegezni. Lehetetlen nem tenni.
A mosolya szétterjedt, és a kezemhez simult.
– Én is szeretlek.
– Néha még mindig nem hiszem el – mondtam halkan.
– Miért?
Vállat vontam.
– Mert senki sem tette.
– Akkor ők nem ismerték a valódi éned.
Ez a lány…!
– Rajtad kívül senki más előtt nem akartam felfedni.
Parker hümmögött, ujjai az államat simították, elkerülve a zúzódásokat.
– Talán csak rám vártál.
Tetszett az ötlet, és elvigyorodtam.
– Talán. – Egyszerűen megcsókoltam őt, majd visszadőltem. – Azt
hiszem, már akkor tudtam, hogy te vagy az igazi, amikor elhessegettél a
bárban.
– Ha! – Jókedvűen fintorgott. – Ki sem állhattál akkor.
– Nem igaz. Úgy gondoltam, hogy szexi vagy és nagyszájú. – Ismét
megcsókoltam az említett szájat. – A tökéletes kombináció. Csak jó a
pókerarcom, ennyi.
– És milyen jó az az arc! – Vigyorogva, apró puszikkal támadta le az
arcomat. – Szeretem az arcod. Szeretlek.
 Ezt sosem fogom megunni. Ujjaim a hajába siklottak, miközben
megfogtam a fejét, és a szemébe néztem.
– Nagyszerű lesz, Parker. A kapcsolatunk.
– Tudom – válaszolta a lány, az izgatott mosolya tökéletesen passzolt a
bennem száguldó érzésekhez. – Mert már most is az.
 Epilógus

Rhys
– Ne légy óvatlan! Tartsd fent az öklöd, az álladat pedig lent, Csing.
Parker megállt a szőnyeg közepén, és fújtatva csípőre tette a kezét.
– Ha úgy teszek, nem látok túl ezeken a nagy kesztyűkön!
Folyamatosan nyaggatott, hogy tanítsam meg bokszolni, és végül
beadtam a derekam.
De tudtam, hogy cseszegetni fog. Számítottam rá.
– Ez azért van, mert folyton az arcodhoz nyomod a kesztyűt – mondtam.
– Ez jó módszer arra, hogy az a csinos kis orrod eltörjön.
– Ha betöröd az orrom, Morgan, szétrúgom a golyóidat.
Nevetve megemeltem őt, és a mellkasomhoz húztam. Olyan pici hozzám
képest, de tökéletesen odasimult. És bár mérgesen nézett, mosolygott,
miközben átkarolta a nyakamat.
– Vad vagy – mondta.
– Én vagyok vad? Te fenyegetted a golyóimat. Az orrát ráncolta.
– Ez taktikai hiba volt részemről, beismerem. A részeidnek jól kell
működnie.
Lehajtottam a fejem, és a nyakához nyomtam az orrom.
– Talán meg kellene vizsgálnod a felszerelésemet, hogy
megbizonyosodjunk róla.
Felhorkant, de olyan mód eresztette le a szemhéját, ami arra utalt, készen
áll rám.
– Nem is bántottam a golyóidat, Rhys.
– Nem mondom meg, inkább bizonyosodj meg róla. – A kezem a kacér
fenekére siklott a rövidnadrágja alatt, a bőre forró volt és selymes. –
Benedvesedtél, Parker?
Hümmögött, lábait a derekam köré fonta, és hozzám nyomódott.
– Te voltál az, aki a felszerelést akarta vizsgálni – miért nem
bizonyosodsz meg róla?
Felmordulva épp erre készültem, amikor az öcsém hangja úgy vágta át a
kéjjel teli ködöt, mint egy láncfűrész.
– A szemem – mondta drámaian. – Nem lennétek figyelemmel a
fiatalságra?
Megálltam, de nem tettem le Parkert, és megfordultam, hogy rápillantsak.
 – A lakásomban vagyunk.
Mivel az edzőterem egy átalakítás közepén állt, a földszinten túl nagy
volt a por és a festékszag, ezért a padlásom kis otthoni edzőtermében
folytattuk az edzést. Parker ideje nagy részét itt töltötte az elmúlt
hónapokban, és azt terveztem, hogy megkérem, költözzön be.
Egy évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy egy összeköltözés túl nagy
elkötelezettség. Most azonban alig vártam. Azt akartam, hogy a dolgaim
vegyüljenek az övéivel, hogy minden reggel az ő arcát lássam, és minden
éjszaka őt csókolva aludjunk el.
– Tekintsük ezt egy tanulságos pillanatnak – tette hozzá Parker,
kismajomként csüngve rajtam.
Felnevettem.
– Igen, ne felejts el kopogni, mielőtt bejössz! Dean a fejét rázta.
– Viccesek vagytok. Komolyan. Végül letettem Parkert.
– Van különösebb oka, hogy megsérted a magánszféránkat, Dean?
A szeme sarka ráncba gyűrődött, ismét anyára emlékeztetve engem.
– Hoztam egy kis könnyű olvasmányt. – Felém dobta a Boston Globe
egyik összehajtott példányát.
Elkaptam a levegőben, és szétnyitottam azt. Mellettem Parker hüledezni
kezdett, amikor meglátta a főcímet és a képet Franklin Fairchildról.
Vigyor terült szét az arcomon.
– Szóval a mocskos görény ellen vádat emeltek csalás miatt?
Parker megragadta a papír lehajló szélét, és a karom fölött olvasott.
– És ez nem elég. Tizenhat rendbeli törvénysértés, beleértve a
sikkasztást, az adócsalást és a pénzmosást.
– Nem lenne szabad kárörvendenem más nyomorúságán, de… – Vállat
vontam. Mert rohadjon meg a fickó.
Parker pillantása huncutságtól csillogott.
– Felteszem, most jobban örülne a homoki kígyóknak, mi? Mikor
mindketten felröhögtünk, Dean zavartan nézett.
– Furák vagytok, ugye tudjátok? Kezd összeforrni az agyatok.
A karom átkarolta Parker karcsú vállát, és magamhoz húztam őt.
– Nincs olyan szerencséd, kisöcsi.
A srác úgy nézett, mintha citromba harapott volna.
– Grimaszol – suttogta Parker. – De egy nap te is ebben a cipőben fogsz
járni, és mi itt leszünk, hogy emlékeztessünk.
 – Soha – fogadkozott Dean a tudatlanok önbizalmával. Ledobtam az
újságot.
– Most viszont miért nem iszunk egyet és ünnepelünk? – Várakozás
nélkül lehajoltam, és a vállamra vettem Parkert. Ő hangosan felsikoltott, és
megcsapta a fenekem.
De tudtam, hogy imádja, amikor cipelem őt – főleg, mivel többször is
közölte velem. Cserébe lágyan megpaskoltam az édes kis fenekét, és
kiléptem a szobából.
Dean sóhajtva követett minket.
– Oké, legalább nyilvánosan fogjátok vissza magatokat! Az embernek
nem lenne szabad ilyen boldognak lenni.
Épp ebben tévedett. Szerelmesnek lenni – átkozottul örülni miatta –
olyasmi, ami mindannyiunknak kijár. Csak nem tudtam, amíg az enyém
nem lett. És most, hogy megszereztem, soha többé nem fogom elengedni.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Noha a könyvkiadás nem magányos törekvés, az írás többnyire mégis az,
így fantasztikus élmény, ha van kivel megosztani a folyamatot. Egymás
könyveinek rajongójaként azon kaptuk magunkat, hogy a közös írás
gondolatát latolgatjuk, ami izgalomba és a cselekvés iránti törekvésbe
csapott át. Az egymás iránti tisztelet, egymás munkájának csodálata és
egymás írói folyamatainak megértése élvezetessé tette a Kiütétes győzelem
megírását. Reméljük, ezt te is látod, és mosolyogva lapozgatod az
oldalakat!
Köszönetet szeretnénk mondani a szerkesztőnknek, Jennifer Sommersby
Youngnak, hogy belemerült az együttműködésünkbe, gondoskodva róla,
hogy Rhys és Parker története a lehető legjobb legyen. A témánál maradva,
óriási köszönet Tammy Blackwellnek és Kati D-nek a béta olvasásért és a
felbecsülhetetlen megjegyzésekért. Emellett köszönjük Melinda
Utendorfnak a lektorálást, és hogy segített abban, hogy a történet minél
csiszoltabb legyen.
Köszönetet kell mondanunk Dan Eagernek, aki nemcsak lehetővé tette
számunkra, hogy a PhD-jét és a karrierjét Parkeréként használjuk, hanem
egy fantasztikus emberi lény, aki változást hoz a világba. Köszönjük, Dan!
Az író élete nem áll meg a könyvnél. A munkánk az írott szavakon túl a
marketingre, reklámozásra, grafikai tervezésre, közösségi média
menedzselésére és sok egyébre kiterjed. Így a hozzáértők segítsége sokat
jelent számunkra. Köszönjük minden bloggernek, instagrammernek és
könyvimádónak, akik segítettek terjeszteni az igét a könyveinkről.
Mindannyian értékesek vagytok számunkra! Ezáltal hatalmas köszönet jár
Nina Grinsteadnek a Social Butterfly PR-nál, amiért vállalta velünk a
kockázatot. Fantasztikus vagy!
A családunknak és barátainknak, hogy mindig biztattak és támogattak
minket.
Hang Lenek az imádni való borítóért, amit annyira szeretünk.
Annyira tehetséges vagy!
Mint mindig, köszönet jár az ügynökeinknek, Lauren Abramónak és
Kimberly Browernek, amiért összefogtak, hogy segítsenek minket ebben az
együttműködésben, és lehetővé tették az olvasók számára, hogy a világ
minden tájára eljussanak a szavaink. Rendkívül hálásak vagyunk nektek.
 És végezetül a legnagyobb köszönet nektek jár, kedves olvasóink.
Köszönjük, hogy velünk tartottatok erre az új kalandra. Nélkületek nem
sikerült volna.
 A SZERZŐKRŐL
Kristen Callihan a New York Times és a USA Today bestsellerszerzője.
RITA-díjat és két RT Reviewer’s Choice Awardsot nyert el. Regényei
sokcsillagos kritikákat kaptak a Publisher’s Weeklytől és a Library
Journaltől, emellett számos könyvkritikus kiemelkedő választásnak ítélte
meg őket. A FIRELIGHT című debütáló könyve megkapta az RT Magazine
kiválósági pecsétjét, a Library Journal az év legjobb könyvének, a
Publisher’s Weekly 2012 tavasza legjobb könyvének, ALA RUSA pedig
2012 legjobb romantikus könyvének minősítette.
Amikor nem ír, akkor olvas.
Ha szeretnéd megismerni Kristent: www.kristencallihan.com
A skót Samantha Young a New York Times, a USA Today és a Wall Street
Journal bestsellerszerzője. Jelölést kapott a Goodreads Choice Awards
Legjobb szerző és Legjobb romantikus könyv kategóriáiban a Dublin Street
című nemzetközi bestselleréért. A Dublin Street Samantha debütáló felnőtt
kortárs romantikus sorozata, mely harminc országban került kiadásra.
Itt megtalálod Samantha Youngot az interneten:
http://authorsamanthayoung.com
Twitter: @AuthorSamYoung Instagram: @AuthorSamanthaYoung
Facebook: http://www.facebook.com/authorsamanthayoung
 MÉLTATÁSOK
„Ritkán olvasok olyan könyvet, amelyik ennyi örömöt sugároz. Ám az
Outmatched pontosan ezt nyújtotta nekem. Határozottan ajánlom!”
– Mia Sheridan,
a New York Times bestsellerszerzője
„Imádom. Imádom. Imádom a Young és Callihan közötti összhangot.”
– Mary,
On Frolic
„Az Outmatched az első szótól az utolsóig lebilincselt, a szórakoztató
élcelődés, a tüzes érzéki pillanatok és az édesen áradó érzelmek tökéletes
keverékével. Kristen Callihan és Samantha Young hivatalosan is az egyik
kedvenc írópárosom lett, és remélem, hogy akad még más is a
tarsolyukban!”
– Emma Chase,
a New York Times bestsellerszerzője
„Callihan és Young összefogása nehézsúlyú bajnokok összhangjának
győztes kombinációjaként írható le. Szexi, pimasz és rendkívül
szórakoztató, az Outmatched letehetetlen volt, és azt kívántam, bárcsak
soha ne érne véget. TÖBB ilyet akarok!”
– T. Gephart,
a USA Today bestsellerszerzője
„Egy rendkívül élvezetes romcom, tökéletes kivitelezésben!”
– Beware of the Reader
„Imádtam ezt a könyvet! Mesés olvasmány volt, ami mosolyt csalt az
arcomra és meleg érzéseket költöztetett a szívembe!”
– Jen,
goodreads.com
„Kristen Callihan és Samantha Young szívmelengető, pikáns és elbűvölő
romantikát teremtett!”
– Read More Sleep Less Blog
 „Épp az ilyen könyvek miatt jött létre a blogom… szexi, érzelmes és
humoros. Callihan és Young külön-külön is a kedvenc szerzőim, de együtt
önmagukon is túltesznek! Az Outmatched maga volt a TÖKÉLY! 5
csillag!”
– Bookgasms Book Blog
„Ez a könyv roppant szórakoztató, szexi és igazán vicces.”
– Badass Bloggettes
„Készülj fel életed küzdelmére ezzel a szívmelengető és torokszorító
történettel, amely az öko-mániás Parkerről és az egykori bokszbajnok
Rhysről szól! A történetük meglágyítja a szívedet, és megmutatja, hogy az
érzelmeid feltárása és a sebezhetőség életed legjobb küzdelméhez
vezethet.”
– Naturally Nerdy Books
 Megjegyzések

[←1]
A bokszot azért nevezik édes tudománynak, mert megköveteli, hogy
az ökölvívók taktikusak legyenek és kiszámítsák az ellenfelük
következő lépését.

[←2]
Faburkolatú, sokablakos házak, melyek mindkét oldalra
bővíthetőek.

[←3]
Massachusettsi félsziget, amely nem messze fekszik Bostontól.

[←4]
Nyilvános park Boston belvárosában.

[←5]
Gyerekeknek szánt oktató sorozat.
 Tartalom
Egy Rhys
Kettő Parker
Három Rhys
Négy Parker
Rhys
Öt Parker
Hat Rhys
Parker
Hét Parker
Rhys
Nyolc Parker
Kilenc Rhys
Tíz Parker
Tizenegy Rhys
Tizenkettő Parker
Tizenhárom Rhys
Tizennégy Parker
Tizenöt Rhys
Tizenhat Parker
Tizenhét Rhys
Tizennyolc Parker
Rhys
Tizenkilenc Parker
Húsz Rhys
Huszonegy Parker
Rhys
Huszonkettő Rhys
Parker
Huszonhárom Rhys
Epilógus Rhys
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A SZERZŐKRŐL
MÉLTATÁSOK