Írta: K. A.

Tucker
A mű eredeti címe: One Tiny Lie (Ten Tiny Breaths Book 2)
Copyright © 2014 by Kathleen Tucker

Fordította: Szujer Orsolya

A szöveget gondozta: Molnár Eszter

A művet eredetileg kiadta: ATRIA Paperback,

A Division of Simon & Schuster, Inc.

A borítót tervezte: Horváth Éva

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-7174
ISBN 978 963 437 205 3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Gera Zsuzsa, Réti Attila
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva.

 Liának és Sadie-nek
Ez csakis a ti életetek, ti formáljátok

Paulnak
Az apu-napköziért

Stacey-nek
A legjobb irodalmi ügynöknek
 Elmenekülök.
Elmenekülök a hangok, a kiáltozás, a csalódottság elől.
Elmenekülök a hazugságaim, a hibáim és mindazon dolgok
elől, amiket megbántam.
Elmenekülök minden elől, amivé válnom kellett volna, és
amivé nem váltam.
Mert ez mind hazugság.
 ELSŐ FEJEZET

Túl tökéletes

Június

– Livie, szerintem te teljesen el vagy baszva.

Sajttortadarabok záporoznak a számból, és csapódnak neki a
veranda üvegfalának, ahogy fulladozni kezdek a falattól. A
nővéremnek beteges humorérzéke van. Kijelentését rögtön
ennek tulajdonítom.
– Ez nem vicces, Kacey.
– Igazad van, nem az.
Attól, ahogy mondja – azon a nyugodt, gyengéd hangján –,
furcsán görcsbe rándul a gyomrom. Letörlök egy darabka
sajttortát az alsó ajkamról, majd az arcát fürkészem, valami
árulkodó jel után kutatva – valami olyan után, ami leleplezné.
Semmi ilyet nem találok.
– Ugye most ezt nem komolyan mondod?
– De, halálosan komolyan.
A torkom rögtön összeszorul a rémülettől.
– Megint szívsz valamit?
Erre mindössze egy dühös pillantással válaszol.
De ettől még nem könyvelem el, hogy tényleg nem drogozik.
Előrehajolok, hogy jobban lássam az arcát, és árulkodó jelek –
kitágult pupilla, véreres szem – után kutatok, amikről már
tizenkét éves koromban megtanultam felismerni a drogosokat.
Semmi. Semmi, csak a megszokott kristálykék szempár néz
vissza rám. Megengedek magamnak egy kis, megkönnyebbült
sóhajt. Legalább már nem megint abban a hajóban evezünk.
Mivel fogalmam sincs, hogyan reagáljak, idegesen kuncogok
egyet, majd újabb falat tortával húzom az időt. Csakhogy a
mochaíz mostanra valahogy megkeseredett, a torta pedig
mintha darabos lenne. Nagyot nyelve leerőltetem a torkomon.
– Túlságosan tökéletes vagy, Livie. Minden, amit teszel,
minden, amit mondasz, tökéletes. Képtelen vagy hibázni. Ha
valaki felképelne, még te kérnél bocsánatot. Néha el sem
hiszem, hogy nem keversz le nekem egyet bizonyos dolgokért,
amiket mondok. Mintha egyszerűen nem lennél képes dühbe
gurulni. Akár még Teréz anya és Gandhi szerelemgyereke is
lehetnél. Te egyszerűen... – Kacey kis szünetet tart, mintha a
legmegfelelőbb szót keresné. Végül aztán így fejezi be: –
Kibaszottul tökéletes vagy!
Összerázkódom. Kacey úgy káromkodik, mint egy kocsis.
Ehhez már évekkel ezelőtt hozzászoktam, ám most minden
egyes káromkodása olyan, mintha orrba vágna.
– Néha azt hiszem, hogy egy nap majd összeroppansz, és
totál átmész itt nekem Amelia Dyerbe.
– Kibe? – húzom össze a szemöldökömet, ahogy az utolsó
csepp csokikrémet is lenyalom a szájpadlásomról.
Kacey legyint, mintha mindez egy cseppet sem számítana.
– Ó, hát az a nő Londonban, aki megölt vagy száz kisbabát...
– Kacey! – nézek rá dühösen.
A nővérem csak a szemét forgatja.
– Mindegy, nem ez a lényeg – motyogja. – Hanem az, hogy
Stayner belement, hogy beszéljen veled.
Hz percről percre egyre nevetségesebb lesz.
– Mi? De... én... de... Dr. Stayner? – dadogom. A nővérem
PTSD-terapeutája? Remegni kezd a kezem. Leteszem a
tányéromat a kisasztalra, mielőtt még elejteném. Amikor Kacey
azzal a felvetéssel nyomta a kezembe, hogy nézzük meg együtt a
Miami Beach-i naplementét a verandáról, azt hittem,
egyszerűen csak kedveskedik. Most már látom, hogy mint
valami őrült tudós, agyament közbelépést szervezett, amire
nincs is szükségem. – Nekem nincs PTSD-m, Kacey.
– Nem is mondtam, hogy van.
– Nos, akkor meg honnan jön ez az egész?
Nem mondja meg az okát. Helyette inkább rögtön
bűntudatkeltésre játszik.
– Jössz nekem eggyel, Livie – mondja egyenletes hangon. –
Amikor három évvel ezelőtt megkértél, hogy menjek el arra a
bentlakásos terápiára, megtettem. Érted. Nem akartam, de...
– Szükséged volt rá! Teljesen szét voltál csúszva! – És ez még
enyhe kifejezés. A szüleink hét évvel ezelőtt meghaltak egy
autóbalesetben, amit egy csapat részeg egyetemista okozott, és
ettől Kacey elindult lefelé a lejtőn, le egyenesen a gödör aljára,
ami drogmámorral, egyéjszakás kalandokkal és erőszakkal volt
teli. Aztán, három évvel ezelőtt, sikerült még ennél is lejjebb
csúsznia. Akkor azt hittem, elveszítem.
De dr. Stayner visszahozta őt nekem.
– Szükségem is volt rá – ismeri be összeszorított ajkakkal. –
És nem is azt kérem most tőled, hogy feküdj be hozzá kezelésre.
Csak annyit, hogy vedd fel a telefont, amikor Stayner hív. Ez
minden. Tedd meg értem, Livie!
Ez teljes egészében irracionális – egyenesen őrült dolog –,
mégis látom abból, ahogy Kacey ökölbe szorítja a kezét az oldala
mellett, miközben az alsó ajkát rágja, hogy nem csak szórakozik
velem. Őszintén aggódik miattam. Ráharapok a nyelvemre, és a
part felé fordulok, ahol a lenyugvó nap utolsó sugarai éppen a
vízen táncolnak. Elgondolkodom azon, amit mond.
Mégis mit mondhatna nekem dr. Stayner? Színötös tanuló
vagyok, felvettek a Princetonra, utána meg majd orvosi
egyetemre megyek. Szeretem a gyerekeket, az állatokat és az
idős embereket. Sosem éreztem késztetést arra, hogy
kitépkedjem bogarak szárnyát, vagy megpirítsam őket
nagyítóval. Persze nem túl jól viselem a figyelmet. És helyes
pasik közelében általában erősen izzadni kezdek. És
valószínűleg szélütést fogok kapni az első randimon. Már ha
nem olvadok azelőtt izzadságpocsolyává, hogy valakinek esélye
lenne egyáltalán elhívni valahová.
Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy két lépésre állnék
attól, hogy belőlem legyen a következő pszichopata
tömeggyilkos. Ugyanakkor viszont, a furcsaságai ellenére,
kedvelem és tisztelem dr. Staynert. Nem fájna, ha beszélnék
vele. Gyorsan le is rendezhetném az ügyet...
– Hát, gondolom, egy telefonbeszélgetés nem árthat –
motyogom, majd még hozzáteszem: – De beszélnünk kell arról
a pszichológiadiplomáról, amin ügyködsz. Ha vörös zászlókat
látsz repkedni a fejem körül, kénytelen leszek elkezdeni
kételkedni abban, hogy menni fog-e neked hosszú távon ez a
meló.
Kacey megkönnyebbül, és ajkán elégedett mosollyal ismét
hátradől a nyugágyban.
És ekkor tudom, hogy helyesen döntöttem.
 ***

Szeptember

Néha előfordul, hogy az ember olyan döntést hoz, amit utána

megkérdőjelez. Erősen megkérdőjelez. Nem bánja meg igazán.
Tudja, hogy valószínűleg jól döntött, és hogy valószínűleg
előnyére fog válni a dolog. De azért még rengeteg időt tölt azzal,
hogy azon mereng, mégis mi a franc járt a fejében.
Én még mindig azon őrlődöm, hogy vajon miért bólintottam
rá arra a telefonhívásra. Napi szinten ezen jár az agyam. Ebben
a szent pillanatban is.
– Nem arra akarlak rávenni, hogy szerepelj egy Megvadult
diáklányok videóban, Livie. – Stayner máris arra a kellemes,
ellentmondást nem tűrő hangszínre váltott, amivel győzködni
szokta az embereket.
– Mégis honnan tudhatnám? Három hónappal ezelőtt még
azt akarta, hogy trécseljek egyet egy orangutánnal. – Nem vicc.
– Már eltelt volna három hónap? Hogy van az öreg Jimmy?
Ráharapok a nyelvemre, és veszek egy mély levegőt, még
mielőtt kicsusszanna valami otrombaság.
– Ez nem a legjobb időpont, dr. Stayner. – És valóban nem
az. Őszintén. Süt a nap, meleg van, és éppen most tolom
keresztül a rózsaszín bőröndömet és a kaktuszomat egy szinte
festői helyszínen a kollégiumom felé, még vagy úgy ezer
összezavarodott diák és kikészült szülő közt. Ma van a
beköltözés napja, és még lehet, hogy elhányom magamat, hála a
nem túl sima repülőútnak. Dr. Stayner egyik gerillataktika
ihlette telefonhívása nem éppen az, amire most a leginkább
vágyom.
És erre tessék, pont vele beszélgetek.
– Nem, Livie. Valószínűleg nem az. Talán szólnod kellett
volna, hogy tegyük át máskorra a terápiás ülésünket, miután
tudtad, hogy ma délelőtt a repülőn fogsz ülni, útban New Jersey
felé. De nem szóltál – mutat rá dr. Stayner teljes nyugalommal.
Körbepillantok magam körül, hogy biztos legyek benne,
senki sem hallja ezt a beszélgetést, majd előregörnyedek, és
suttogva így szólok a telefonba:
– Nem volt mit más időpontra tenni, mert nem járok
terápiára.
Oké. Szóval ez nem teljesen igaz.
Már azóta a kellemes, júniusi este óta nem egészen igaz,
amikor is a nővérem letámadott a sajttortával. Dr. Stayner már
másnap reggel felhívott. És jó szokása szerint nem azzal nyitott,
hogy: „Szia!”, vagy hogy: „Jó újra hallani a hangodat”, hanem
egyszerűen azt mondta:
– Szóval azt hallottam, kész időzített bomba vagy.
A beszélgetés ezek után már egész simán zajlott.
Elcsevegtünk a kiemelkedő tanulmányi eredményeimről, a
szerelmi életem hiányáról, a reményeimről, az álmaimról, a
terveimről a jövőt illetően. Egy kicsit a szüleimről is beszéltünk,
de Stayner nem erőltette a témát.
Emlékszem, hogy mosolyogtam, miután letettem a telefont,
mert biztos voltam benne, hogy Stayner most el fogja mondani
Kacey-nek, hogy jól vagyok, nincs velem semmi baj, és hogy a
nővérem folytathatja a mentálisan instabil egyedek utáni
boszorkányüldözését máshol.
Amikor a következő szombat délelőttön, pontban tíz órakor
ismét felvillant ugyanaz a chicagói szám a telefonom
képernyőjén, eléggé meglepődtem. De azért felvettem. És azóta
is minden szombat délelőtt pontban tízkor felveszem. Sosem
láttam egyetlen számlát vagy kezelési aktát, de még csak egy
pszichológus rendelőjének belsejét sem. Mindketten
kerülgettük már azt a szót, hogy „terápia”, mint macska a forró
kását, de Stayner ezelőtt még sosem használta. Talán pont ezért
nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy mi is dr. Stayner
valójában.
A terapeutám.
– Rendben van, Livie. Menj csak! Majd jövő szombaton
folytattuk a csevejünket.
A szememet forgatom, de egy szót sem szólok. Nem lenne
értelme. Annyit érne, mint halottnak a csók.
– Majd igyál egy kis tequilát! A breaktánc is menő. Vagy nem
is tudom, mit csinálnak manapság a fiatalok a regisztrációs
héten. Jót fog neked tenni.
– Most komolyan függőséget okozó anyagokat és
életveszélyes lánclépéseket ajánlgat nekem a jóllétem
érdekében?
Már a második telefonbeszélgetésünkkor nyilvánvalóvá vált,
hogy dr. Stayner eldöntötte, úgy fogja „kezelni” az én kínos
félénkségemet, hogy hetente abszurd, gyakran égő, de
tulajdonképpen ártalmatlan feladatokat ad nekem. Sosem
ismerte be, hogy ezt csinálja, sosem adott semmilyen
magyarázatot. Egyszerűen csak elvárja, hogy azt tegyem, amit
mond.
Én pedig mindig megteszem.
Talán pont ezért kellene terápiára járnom.
A meglepő dolog azonban az, hogy mindez működik. Idióta
feladatok három hónapon át tartó sorozata valóban segített,
hogy megnyugodjak a tömegben, felszabadította a
gondolataimat, és elég önbizalommal ruházott fel ahhoz, hogy
ne kezdjek el rögtön izzadni, amint egy vonzó férfi belép a
helyiségbe.
– Tequilát javasoltam, Livie. Nem kristálymetet... És nem,
valójában tequilát sem javasolok, mert te még csak tizennyolc
vagy, én pedig orvos. Rettentő szakszerűtlenség lenne ilyet
tennem. Egyszerűen csak azt javaslom, hogy menj el valahová,
és szórakozz, egy kicsit!
Rezignáltan felsóhajtok, de azért mosolyogva válaszolok:
– Tudja, valaha normális voltam. Szerintem maga csinált
belőlem klinikai esetet.
Hangos nevetés üti meg a fülemet.
– A „normális” unalmas. Tequila, Livie. Attól még a
petrezselymet árulók is kivirulnak. Talán még... – a drámai
hatás kedvéért még a lélegzete is elakad – egy fiúval is
találkozol!
– Tényleg mennem kell – mondom, és érzem, ahogy
elpirulok, miközben felmászom a lenyűgöző, Roxfort-szerű
kollégium betonlépcsőin.
– Menj csak! Szerezz emlékeket! Ez egy boldog nap
számodra. Valódi győzelem! – Dr. Stayner hangjából elvész a
játékos csengés, hirtelen rekedtessé válik. – Legyél büszke!
Belemosolygok a telefonba; jólesik ez a pillanatnyi
komolyság.
– Az vagyok, dr. Stayner. Csak... Köszönöm.
Nem mondja ki a szavakat, mégis hallom őket: Édesapád
büszke lenne rád.
– És ne felejtsd... – Már vissza is tért a játékosság.
 A szememet forgatva pillantok a telefonra.
– Vettem. „Az észszerűség határain belül felszabadult
diáklány.” Minden tőlem telhetőt megteszek. – Hallom a
kuncogását, ahogy bontom a vonalat.
 MÁSODIK FEJEZET

Vodkabomba

Biztos Hamupipőke is így érezhette magát.

Mármint így érezhette volna, ha ahelyett, hogy kecsesen
suhan a táncparketten a királyi bálon, egy egyetemi házibulin
kötött volna ki a falhoz szorítva, miközben minden oldalról
részegek taszigálják.
És ahelyett, hogy mindenkit lenyűgöz csodaszép báli
ruhájával, lopva folyton a tógáját húzogatta volna, nehogy
kibuggyanjon valami rendkívül fontos testtájék.
És ha tündérkeresztanya helyett, aki minden kívánságát
teljesíti, egy idegesítő nővére lett volna, aki folyamatosan
zselébe oltott vodkabombákat nyom le a torkán.
Ja, kész Hamupipőke vagyok.
Az alku az alku! – harsogja túl Kacey a DJ-t, ahogy átnyújt
nekem egy kis műanyag poharat. Egyetlen szó nélkül
elfogadom, majd hátrahajtom a fejemet, és engedem, hogy a
csúszós, narancssárga cucc lecsússzon a torkomon.
Tulajdonképpen egészen ízlik is. Nagyon is ízlik. Persze ezt be
nem vallanám a nővéremnek. Még mindig dühös vagyok,
amiért zsarolással rávett, hogy az egyetemen töltött első
éjszakám egyben az első lerészegedéssel töltött éjszakám is
legyen.
 A legeslegelső. Ugyanis vagy ezt választhattam, vagy azt,
hogy Kacey végigsétál a koleszomon, a pólóján az arcommal és
azzal a felirattal, hogy: „Szabadítsuk fel Livie libidóját!” Nem
viccelt. Még meg is csináltatta azt a vackot.
– Ne vágj már ilyen savanyú képet, Livie! Be kell ismerned,
hogy ez egész jó buli – kiáltja Kacey, ahogy átnyújt nekem még
két vodkabombát. – Akkor is, ha éppen ágynemű van rajtunk.
Úgy értem, most komolyan? Ugyan ki rendez manapság
tógabulit?
Ő csak mondja tovább, én azonban nem is figyelek rá,
helyette inkább gyors egymásutánban leküldöm a két
vodkabombát. Ezekkel együtt akkor mennyit is ittam az elmúlt
egy órában? Jelen pillanatban egész jól érzem magam. Sőt,
kifejezetten el vagyok lazulva. Azonban eddig még sosem
voltam részeg, úgyhogy honnan is tudhatnám, mi a helyzet? Ez
a cucc nem lehet olyan erős. Nem olyan, mintha tequilát
vedelnék.
Az a nyavalyás Stayner! Tudhattam volna, hogy fel fogja
bérelni Kacey-t, hogy végezze el helyette a piszkos munkát.
Stayner egész nyáron mást sem csinált, csak engem piszkált.
Persze nincs semmi megdönthetetlen bizonyítékom arra, hogy a
ma este is az ő műve. De ha Kacey egyszer csak előkap egy üveg
Patrónt, na, akkor az perdöntő lesz.
Nagyot sóhajtva nekidőlök a hűvös falnak, és végighordozom
a tekintetemet a fejek tengerén. Nem vagyok egészen biztos
benne, hol is vagyunk, azt leszámítva, hogy nem messze a
campustól egy tágas pincében, ahol éppen dübörög a buli.
Ráadásul, a látszat alapján egy elég jól megszervezett buli, ahol
még DJ is van a nagy tér közepén, hogy szolgáltassa a zenét a
tömegnek – néhányan táncolnak, de a legtöbben csak
dülöngélnek. A megszokott világítást színes, villogó lámpákra és
stroboszkópra cserélték, amitől a hely jobban hasonlít egy
klubra, mint valakinek az otthonára. Gondolom, a tulajok
máskor bútorokat is tartanak itt, azokat azonban ma estére
egytől egyig kipakolták. Nem maradt benn más, csak egy csomó
asztal körbe a teremben, rajtuk piros műanyag poharakkal,
hogy legyen miből inni az, asztalok alatt megbúvó hordókból
töltött sört, és tálcákkal, rajtuk azokkal az isteni
vodkabombákkal, amikkel egyszerűen képtelen vagyok betelni.
Biztos több száz van belőlük. Több ezer. Több millió!
Oké. Lehet, hogy mégiscsak berúgtam.
Egy alacsony, formás test halad el mellettem, és int oda
nekem bizonytalanul, mire rögtön elmosolyodom. Ő Reagan, az
új szobatársam, és az egyetlen olyan személy a buliban – a
nővéremet leszállítva –, akivel már beszéltem. Minden egyes
évben véletlenszerűen osztják ki, hogy melyik diák melyik
szobába kerül. Az elsőévesek esetében ez még a random
szobatárs jelentette bonusszal is jár. Bár mindössze csak ma
találkoztunk, máris biztos vagyok benne, hogy imádni fogom
Reagant. Vidám és társaságkedvelő, és folyamatosan csacsog.
Meg aztán igazi művészlélek. Miután bepakoltunk a szobánkba,
csinált egy táblát az ajtónkra, amire cikornyás betűkkel felírta a
nevünket, majd virágokat, szívecskéket, X-eket és O-kat rajzolt
köréjük. Szerintem nagyon édes. Kacey szerint úgy néz ki,
mintha egy leszbi pár lennénk.
Amint beléptünk ide, Reagan már le is lépett, hogy nekiálljon
egy csapat sráccal csevegni. Annak ellenére, hogy még csak
elsőéves, máris mintha rengeteg embert ismerne. Főleg
srácokat. Ő volt az, aki felvetette, hogy jöjjünk el ide ma este;
más esetben a campuson rendezett rengeteg esemény egyikén
kötöttünk volna ki, ahová szántszándékomban állt elmenni,
amíg Kacey bele nem köpött a levesembe. Mint kiderült, ritka az
a princetoni diák, aki nem a campuson lakik, úgyhogy az ilyen
házibulikat vétek kihagyni.
– Rendben van, hercegnőm. Most idd meg szépen ezt! –
mondja Kacey, ahogy előkap valahonnan egy üveg vizet, majd
hozzáteszi: – Nem akarom, hogy hányj az este.
Elveszem az üveget, és beleöntöm a friss, hideg folyadékot a
számba. Elképzelem, ahogy sugárban ráhányom Kacey-re a
fajitát, amit vacsoráztam. Megérdemelné.
– Ó, ugyan már, Livie! Ne légy már dühös rám! – Kacey
hangszíne kezd kicsit nyafogósra váltani, ami annak a jele, hogy
tényleg bűntudata van. Erre meg nekem lesz bűntudatom,
amiért miattam van bűntudata...
Nagyot sóhajtok.
– Nem vagyok dühös. Csak nem értem, miért vetted ennyire
a fejedbe, hogy leitass.
A szüleink egy részeg sofőr miatt haltak meg. Azt hiszem,
talán ez lehet a fő oka annak, hogy egészen eddig minden
alkoholos dolgot kerültem. Általában Kacey is alig nyúl az
üveghez. Bár úgy tűnik, ma este behozza a lemaradását.
– Küldetésem van: el kell érnem, hogy jól szórakozz, és új
emberekkel találkozz. Ez az első egyetemi éved regisztrációs
hete, a bulihét. Ez egy olyan egyszer-az-életben dolog. Úgy illik,
hogy rengeteg alkoholt és legalább egy, a vécé fölött görnyedve
töltött reggelt foglaljon magába. – Erre mindössze csak egy
szemforgatással felelek, de ez cseppet sem szegi Kacey kedvét.
Felém fordul, és a vállamra helyezi a kezét. – Livie. A kishúgom
vagy, és imádlak. Az elmúlt hét évben semmi sem volt még csak
távolról sem normálisnak mondható az életedben. Ma este
azonban úgy fogsz viselkedni, mint egy normális, felelőtlen
tizennyolc éves.
Megnyalom az ajkamat, majd így felelek:
Tizennyolc évesen illegális az alkoholfogyasztás. – Tudom,
hogy az érvem semmit sem ér a nővéremmel szemben, de nem
érdekel.
– Ó, igen. Igazad van. – Becsúsztatja a kezét a tógája alá,
majd kihúz a rövidnadrágja zsebéből valamit, ami úgy néz ki,
mint egy jogosítvány. – Éppen ezért ma este te a huszonegy éves
Patricia vagy Oklahomából, ha esetleg feltűnnének a zsaruk.
Tudhattam volna, hogy a nővérem mindenre gondolt.
A zene felgyorsul, mire a térdem elkezd együtt mozogni az
ütemmel.
– Hamarosan már táncolni fogsz velem! – kiáltja Kacey,
ahogy átnyújt nekem még két vodkabombát. Mennyinél is
tartok akkor már? Kivesztettem a fonalat, és a nyelvem is olyan
furán zsibbad. A karját a nyakam köré fonva Kacey lehúz
magához, egymáshoz préselve az arcunkat. – Oké, készen állsz?
– mondja, ahogy kitartja elénk a telefonját . – Nagy mosoly! –
Hallom, ahogy megvillan a vaku. – Staynernek.
Aha! Bizonyíték!
– Egészségünkre! – Kacey nekiüti a műanyag poharát az
enyémnek, majd hátrahajtja a fejét, és lenyeli a tartalmát, aztán
gyorsan utánaküld még egyet. – Ó, van kék is! Mindjárt jövök!
Akárcsak egy mókust kergető Golden retriever, Kacey
megindul egy srác után, aki egy nagy, kerek tálcát egyensúlyoz a
vállán. Közben észre sem veszi, hányan fordulnak meg utána.
Hála vadító, vörös hajának, gyönyörű arcának és izmos
testének, a nővérem után mindig megfordulnak a pasik.
Szerintem nem is veszi észre. Az pedig hétszentség, hogy nem
zavarja a dolog.
Felsóhajtok, ahogy figyelem őt. Tudom, mit csinál. Mármint
azon túl, hogy próbál leitatni. Igyekszik elterelni a figyelmemet
a mai nap szomorú részéről. Arról, hogy apa nincs itt azon a
napon, amikor itt kéne lennie. Azon a napon, amikor
megkezdem tanulmányaimat a Princetonon. Hiszen ez mindig
is az ő álma volt. Büszke volt arra,, hogy itt végzett, és azt
akarta, hogy mindkét lánya ide járjon. Miután Kacey jegyei
mélyrepülésbe kezdtek a baleset után, számára ez a lehetőség
bezárult, így hát csak én maradtam. Úgyhogy most apa álmát
váltom valóra – ami az én álmom is –, ő viszont nincs itt, hogy
mindezt lássa.
Úgyhogy veszek egy mély lélegzetet, és elfogadom, amit a
sors nekem szánt ma estére – és ezalatt a vodkabombákat
értem. Annyi biztos, hogy már sokkal kevésbé vagyok ideges,
mint amikor beléptem az ajtón. És ez a nyüzsgő hangulat
tulajdonképpen egész menő. Itt vagyok az első egyetemi
bulimon. Amivel nincs semmi baj, ahogy azzal sem, hogy
élvezem, emlékeztetem magamat.
A kezemben egy kis pohárral becsukom a szememet, és
egyszerűen hagyom, hogy a testemet átjárja a zene dübörgő
üteme. Engedd el magad, és szórakozz! Stayner mindig ezt
mondja nekem. Hátrahajtom a fejemet, megnyomom a
műanyag kis pohár alját, és az ajkamhoz emelem, majd
kinyújtom a nyelvemet, hogy a számba fogadja a rezgő masszát.
Tiszta profinak érzem magam.
Leszámítva egyetlen amatőr hibát: nem lett volna szabad
becsuknom a szememet.
Ha nem csukom be, akkor nem néztem volna ki úgy, mint egy
könnyen megkapható, részeg csaj. És akkor láttam volna
közeledni őt.
A savanykás, narancsos íz éppen csak eléri az
ízlelőbimbóimat, amikor egy erős kar fonódik a derekam köré,
és elhúz a falam jelentette biztonságtól. A szemem kipattan,
ahogy a hátam nekifeszül valaki mellkasának, miközben egy
izmos kar öleli körbe a testemet. A következő pillanatban –
miközben a szívem megállt a rémülettől – egy kéz kapja el az
államat és az ajkamhoz szorított műanyag poharat, majd
hátradönti és kicsit oldalra fordítja a fejemet. Az orromat
pézsmás kölni illata csapja meg, majd a srác fölém hajol, és
nyelvét az enyémnek feszíti, megforgatja körülötte és
játszadozik vele egy kicsit, mielőtt kilopná a vodkabombát a
számból. Mindez olyan gyorsan történik, hogy még csak
esélyem sincs gondolkodni, reagálni, vagy visszahúzni a
nyelvemet a számba. Vagy leharapni a betolakodó nyelvét.
Egy pillanattal később már vége is az egésznek, én meg ott
maradok lihegve, pia nélkül, a falba kapaszkodva, remegő
térddel. Kell egypár másodperc, hogy összeszedjem magam,
amikor pedig ez megtörténik, az agyam érzékeli a hátam mögött
felhangzó, győzedelmes kurjongatást. Megpördülök a
tengelyem körül, és egy csapat magas, izmos sráccal találom
szemben magam – mindegyiken trükkösen tekert tóga, hogy
látszódjon a jól kidolgozott mellkasuk –, akik éppen
kurjongatnak, és úgy veregetik hátba a támadómat, mintha az
éppen most nyert volna meg valami versenyt. Nem látom az
arcát. Csak a sötétbarna – majdnem fekete – loboncát, és
hátának kidolgozott izmait.
Nem vagyok biztos benne, meddig is állok ott eltátott szájjal
és kimeredő szemmel, amíg végül az egyik srác a bandában
észrevesz. Lopva a vodkabombatolvajra pillant, majd felém bök
a fejével.
Most mégis mi a francot mondjak? Anélkül, hogy túl feltűnő
lennék, vadul elkezdem a termet pásztázni a nővérem vad vörös
haja után kutatva. Mégis hol lehet? Elment, engem meg itt
hagyott, hogy egyedül... Elakad a lélegzetem, ahogy látom,
amint a vodkabombatolvaj egy lassú, laza mozdulattal
megfordul, és egyenesen a szemembe néz.
Ennek a srácnak a nyelve volt a számban? Ez a srác... ez a
magas, hatalmas Adonisz a hullámos hajával, napbarnított
bőrével, és olyan testtel, ami még egy vak apácát is tévútra
csalna... ez a srác bedugta a nyelvét a számba.
Ó istenem! Már megint izzadok. Ennyit a többhétnyi
villámrandizásról! Érzem, ahogy az izzadságcseppek
végiggördülnek a lapockáim közt, amint a srác kávészínű szeme
lentről fölfelé fürgén végighalad a testemen, majd végül
megállapodik az arcomon. És aztán a szája egyik sarka
megrándul, és arrogánsan rám mosolyog.
– Nem rossz.
Még mindig nem vagyok biztos benne, amúgy mi lett volna az
első hozzá intézett szavam. De aztán muszáj volt kinyögnie azt a
két kis szót azzal a beképzelt vigyorral a képén...
Úgyhogy lendületet veszek, és egyenesen állkapcson vágom.
Ezelőtt mindössze csak egyetlen embert ütöttem meg. A
nővérem pasiját, Trentet, mert összetörte Kacey szívét. Hetekbe
tellett, mire meggyógyult a kezem. Azóta Trent megtanított,
hogyan is kell valakit rendesen megütni, úgy, hogy a
hüvelykujjamat kívülről a bütykeimre simítom, a csuklómat
pedig lefelé fordítom.
Jelen pillanatban egyszerűen imádom Trentet.
Hallom a körülöttünk felhangzó röhögést, ahogy a
vodkabombatolvaj megdörzsöli az állkapcsát, felszisszen, majd
előbb az egyik, majd a másik irányba mozdítja, hogy megnézze,
működik-e még. Innen tudom, hogy fájt neki. Ha nem lennék
annyira zaklatott amiatt, hogy ez a srác éppen az imént
franciázott velem az akaratom ellenére, valószínűleg szélesen
vigyorognék. Megérdemelte. Nem csak a piámat lopta el.
Hanem az első csókomat is.
Tesz felém egy lépést, mire én ösztönösen hátrálni kezdek,
amivel csak annyit érek el, hogy a hátam ismét a falnak feszül. A
srác arcán ravaszkás mosoly terül el, mintha tudná, hogy
sarokba szorított, és élvezné is. Egészen közel lép hozzám, két
karját kinyújtva tenyerét a falnak támasztja az arcom két
oldalán, széles válla, fölém tornyosuló teste, teljes lénye
gyakorlatilag ketrecbe zár. És hirtelen nem kapok levegőt.
Fullasztó a közelsége. Megpróbálok a háta mögé pillantani, a
nővérem után kutatva, de nem látok túl az izmokon. És nem
tudom, hova is nézhetnék, mert bármerre is fordítom a
tekintetemet, ő ott van. Végül megkockáztatom, hogy
felpillantsak. Parázsló, éjsötét tekintet mered rám. Nyelek
egyet, miközben a gyomrom egymás után veti a
cigánykerekeket.
– Ez aztán szép kis ütés volt valakitől, aki ennyire... – Az
egyik kezét lejjebb csúsztatja, közelebb a karomhoz. Érzem,
ahogy a hüvelykujja hozzáér a bicepszemhez. – ...lány.
Válaszul kiráz a hideg, miközben egy jelenet elevenedik meg
lelki szemeim előtt: egy reszkető nyuszi, akit sarokba szorított a
farkas. A srác oldalra hajtja a fejét, mire kíváncsiságot látok
megvillanni a tekintetében.
– Félénk vagy... de ahhoz nem eléggé, hogy ne húzz be nekem
egyet. – Egy pillanatra elhallgat, majd ismét megvillant felém
egy arroganciával átitatott félmosolyt. – Bocsesz, képtelen
voltam megállni. Úgy tűnt, nagyon élvezed azt a bombát.
Egyszerűen kénytelen voltam én is megkóstolni.
Nagyot nyelve sikerül felhúznom a karomat, és keresztbe
teszem magam előtt, valamiféle barikádot emelve ezzel a
mellkasom és az övé közt.
– És? – kérdezem jól hallhatóan remegő hangon.
Vigyora kiszélesedik, majd a tekintete a számra siklik, amit
olyan hosszan bámul, hogy már kezdem azt hinni, nem is fogok
választ kapni. Aztán csak megszólal. Bár előbb megnyalja az
alsó ajkát.
– És szívesen bedobnék még egyet. Benne vagy?
A testem ösztönösen a falnak simul, ahogy szinte próbálok
beleolvadni, hogy minél távolabb kerüljek ettől a sráctól és a
mocskos szándékaitól.
– Rendben van, elég lesz! – Elönt a megkönnyebbülés, ahogy
közénk csusszan egy kecses kar, egyenesen a vodkabombatolvaj
csupasz mellkasán landol, majd hátratolja. A srác enged, és
feltartott kézzel lassan hátrálni kezd, mintha megadná magát.
Megfordul, és ismét csatlakozik a haverjaihoz.
– Nem is rossz kezdésnek, Livie. Asszem, ez majd egy időre
lenyugtatja Staynert – mondja Kacey, bár annyira nevet, hogy
alig bír megszólalni. Képes nevetni!
– Nem vicces, Kacey! – sziszegem. – Az a srác rám erőltette
magát!
Kacey először csak a szemét forgatja, aztán egy hosszú
szünetet követően felsóhajt.
– Ja, igazad van. – Odalép a sráchoz, és egy pillanatnyi
habozás nélkül belecsíp a karjába. – Hé, haver!
A srác összehúzott szemöldökkel, az orra alatt „Bassza
meg!”-et motyogva, és a karját dörzsölgetve fordul felénk. A
mogorva grimasz azonban csak addig tart, amíg meg nem
pillantja Kacey gyilkos tekintetét. Vagy inkább az arcát meg a
testét. Amire rögtön visszatér az az idióta vigyora. Micsoda
meglepetés!
– Ha még egyszer ezt műveled vele, akkor beszököm a
szobádba, és letépem a golyóidat, amíg alszol, capisce? –
figyelmezteti a nővérem előretartott ujjal. A fenyegetései
legtöbbször magukban foglalják a herék megcsonkítását.
A vodkabombatolvaj először nem felel. Egyszerűen csak
bámulja Kacey-t, a nővérem meg ugyanolyan intenzitással
bámul vissza, egy cseppet sem megfélemlítve. De aztán a srác
tekintete elkezd kettőnk közt cikázni.
– Ti testvérek vagytok? Hasonlítotok. – Ezt gyakran
megkapjuk, úgyhogy nem vagyok meglepve a kérdésen, bár én
nem látom a hasonlóságot. Mindkettőnknek ugyanolyan
világoskék szemünk és sápatag bőrünk van. De az én hajam
koromfekete, és magasabb is vagyok Kacey-nél.
– Csinos, és még okos is. Jó kis partit fogtál ki magadnak,
Livie! – kiáltja Kacey jó hangosan, hogy mindketten halljuk.
A srác megrántja a vállát, aztán vissza is tér a beképzelt
vigyora.
– Még sosem volt dolgom két nővérrel... – kezdi
szuggesztíven összehúzott szemöldökkel.
Ó. Édes. Istenem.
– És soha nem is lesz. Legalábbis ezzel a két nővérrel biztos.
A srác megint megrántja a vállát.
– Nos, talán nem egyszerre.
– Ne aggódj! Amikor a kishúgomat először megdöntik, nem
te leszel az elkövető.
 – Kacey! – akad el a lélegzetem, ahogy a tekintetem gyorsan
a srác arcára siklik, miközben magamban azért imádkozom,
hogy ugye, a hangos zene elnyomta a nővérem szavait. Azonban
a vodkabombatolvaj szemében megvillanó meglepetésből
tudom, hogy nem így történt.
Megragadom Kacey karját, és arrébb rángatom. Már menet
közben elkezd a bocsánatomért esedezni.
– Egek, Livie. Sajnálom. Asszem, tényleg berúgtam. Ilyenkor
megered a nyelvem...
– Felfogtad egyáltalán, hogy mit tettél?
– Egy nagy „szűz vagyok” céltáblát festettem a hátadra? –
erősíti meg Kacey szomorúan grimaszolva.
Óvatosan hátrapillantok a vállam felett, és látom, hogy a srác
visszament a haverjaihoz, és éppen kuncogva kortyolgatja a
sörét. Amikor észreveszi, hogy figyelem, odanyúl az egyik
haverjához, és elveszi tőle a vodkabombás poharát. Felemeli,
majd jó látványosan végighúzza a nyelvét a tetején, aztán
felhúzza az egyik szemöldökét, és odatátogja nekem: „Most te
jössz!”
Egy hirtelen mozdulattal visszafordulok, és haragos
tekintettel nézek a nővéremre.
– Inkább hagynom kellett volna, hogy felvedd azt a nyavalyás
pólót! – csattanok fel. Lehet, hogy tapasztalatlan és bizonyos
szemszögből naiv vagyok, de nagyon is tisztában vagyok vele,
hogy egy ilyen srác számára felfedezni egy tizennyolc éves
szűzlányt olyan, mint meglelni azt a csalóka üst aranyat a
szivárvány végén.
– Sajnálom... – Kacey megrántja a vállát, majd hátrapillant a
srácra. – De azt be kell ismerni, hogy azért szexi a srác, Livie.
Úgy néz ki, mint valami mediterrán fehérneműmodell. Vele
aztán nem kellene attól tartanod, hogy reggel egy bányarém
mellett ébredsz.
Felsóhajtok. Fogalmam sincs, miért vette Kacey ennyire a
fejébe, hogy rávegyen, szabaduljak meg a szüzességemtől. A
téma éveken keresztül egy cseppet sem érdekelte. Sőt, úgy tűnt,
még örült is neki, hogy nem randiztam a gimi alatt. Ám
mostanában annak az elképzelésnek a megszállottja lett, hogy el
vannak nyomva a szexuális ösztöneim. Esküszöm, kezdem
meggyűlölni, hogy pszichológiát tanul.
– Nézz csak rá!
– Nem! – mondok neki ellent makacsul.
– Hát legyen – motyogja, majd lekap négy vodkabombát egy
tálcáról, amit egy skót szoknyába (most komolyan, skót szoknya
egy tógabulin?) öltözött, köpcös srác cipel el mellettünk. – De
ha bármikor is azon gondolkodnál, hogy megszabadulsz a
szüzességedtől, fogadni mernék, hogy ez emlékezetes módja
lenne a dolognak. Biztos vagyok benne, hogy a srác gyorsan
segítene bepótolni mindazt, amiről lemaradtál az elmúlt pár
évben.
– Beleértve a gonorrhoeát és egyéb nemi betegségeket? –
motyogom, miközben a kezemben tartott két kék vodkabombát
bámulom.
Hálás vagyok a sötétségért, mivel érzem, hogy az arcomra
mély pír ül ki. Az egyik poharat az ajkamhoz emelem, pont úgy,
mint korábban, és hagyom, hogy a nyelvem végigcsusszanjon a
tetején, miközben gondolatban ismét átélem azt – nem vagyok
hajlandó úgy gondolni rá, mint az első csókomra –, azt a
valamit, amit tett velem.
– Fenékig! – Kacey gyors egymásutánban leküldi az övéit.
Én is követem az elsővel. A második vodkabombával a
számban balga módon megkísérlek egy oldalpillantást, azt
feltételezve, hogy a srác időközben továbbállt a következő
gyanútlan áldozatát zaklatni. De nem így történt. Még mindig
ott áll, körülötte pár lány, akik közül az egyik a kezét a srác
mellkasán levő tetováláson nyugtatja. A srác azonban még
mindig engem néz. Még mindig mosolyog. Csakhogy a mosolya
most sötét és furcsa, mintha valami titka lenne.
Azt hiszem, ez így is van. Az én titkomon mosolyog.
Elönt az idegesség, miközben a pohárkám mintha
hozzáfagyott volna az ajkamhoz.
– Az Ashton Henley! – kiáltja valaki a fülembe. Először
összerezzenek, majd megfordulva Reagant találom magam
mellett, az egyik kezében sör, a másikban vodkabomba. Olyan
alacsony, hogy lábujjhegyre kell állnia, hogy elérje a fülemet.
– Honnan tudod, hogy kicsoda? – kérdezem. Szégyellem,
hogy rajtakaptak a bámuláson.
– Ő a princetoni nehézsúlyú evezőscsapat kapitánya. Apám
az edző – magyarázza, miközben a szavai kicsit összefolynak.
Kezével nagy ívet leírva körbemutat a teremben. – Sok
mindenkit ismerek itt.
– Gondolom, ez megmagyarázza, miért ilyen fesztelen. – És
azt hiszem, megakadt rajtad a szeme, szobatárs – teszi hozzá
egy ravasz mosoly kíséretében.
Megrántom a vállamat, és feszesen Reaganre mosolygok;
gyorsan témát akarok váltani, még mielőtt megadnánk
Ashtonnak azt az örömöt, hogy rájön, róla beszélünk. De ahogy
körbepillantok a teremben, és látom a kis lánycsapatokat és azt,
ahogy a srác felé pillantgatnak – néhányan lopva, mások
fájdalmasan egyértelműen –, biztos vagyok benne, hogy Ashton
nem szenved figyelemhiányban.
 Reagan ezt egy másodperccel később meg is erősíti.
– És ráadásul gyakorlatilag ő a legszexibb srác az egész
suliban. – Kortyol egyet a söréből. – Meg aztán mellette
hatalmas seggfej is.
– Erre magamtól is rájöttem – motyogom inkább
magamnak, semmint Reagannek. Ledöntöm a
vodkabombámat, miközben szándékosan hátat fordítok a
srácnak, abban a reményben, hogy ezek után
ragadozótekintetét majd valaki olyan felé fordítja, aki ezt
értékeli is.
– Meg mellette kicsit hímringyó is.
Ez kezd egyre jobb és jobb lenni.
– Biztos vagyok benne, hogy nem esik majd nehezére találni
valakit... akivel ringyóskodhat. – Valakit, aki nem én vagyok.
Nem tudom, hogy hivatalosan is elértem a részegség
szintjére, vagy Kacey egyszerűen valami mágus, aki csak perdül
egyet, és rögtön megjelenik még két vodkabomba a kezemben.
A zene egyre gyorsabb és hangosabb, az egész testemben érzem
a vibrálását, mire a csípőm teljesen magától ringatózni kezd.
– Jó kis buli, nem igaz? – kiáltja Reagan, miközben egyenes,
mézszőke haja ide-oda libben, ahogy karját a magasba emelve
ugrál és rikkantgat. Rengeteg energiája van. Mint egy gyerek,
aki be lett lőve Ritalinnal. – Ez a sok ember, az izgalom, a zene!
Imádom!
Mosolyogva bólintok, ahogy ismét körbepillantok. És be kell
ismernem, tényleg jó kis buli ez.
– Örülök, hogy eljöttem! – kiáltom, ahogy meglököm Kacey-t
a vállammal. – De ne engedd, hogy bármi más galibába
keveredjek ma este! Kérlek! – figyelmeztetem, ahogy mindkét
vodkabombát kivégzem.
 Kacey mindössze egy kacajjal felel, majd egyik karját az
enyémbe ölti, a másikat pedig Reagan köré kanyarítja, aki
vidáman csatlakozik a mulatsághoz.
– Hát persze, hugicám! Ma este a Princeton Cleary-stílusban
fogja nyomni a bulit!
Felkuncogok – a nővérem jókedve egy pillanatra minden más
gondolatot kiűz a fejemből.
– Azt sem tudom, hogy ez mit jelent.
Megvillantva felém egyik notórius, gonosz vigyorát, a
nővérem így szól:
– Majd mindjárt megtudod.
 HARMADIK FEJEZET

A bestia

Van úgy nagyjából öt nyugodt és áldott tudatlanságban

eltöltött másodpercem azután, hogy kinyitom a szememet. Öt
másodperc, mialatt csak bámulom az arcomtól nem túl messze
elterülő fehér plafont, miközben a szemem hozzászokik a
félhomályhoz, az agyam pedig nyugalomban vár, hogy
működésbe lépjenek a neuronok.
Aztán lavina módjára kap el a zavarodottság.
Hol vagyok?
Hogy kerültem ide?
Mégis mi a pokol történt?
Félrefordítom a fejemet, és a nővérem arcával találom
szemben magamat, az enyémtől alig pár centire.
– Kacey? – suttogom.
Felnyög, mire megcsapja az orromat leheletének bűze.
Összerezzenek, és elfordítom a fejemet. Úgy tűnik, ezt túl
gyorsan teszem, mert rögvest erős, szúró fájdalom hasít az
agyamba. Másodjára is összerezzenek.
A kollégiumi szobámban vagyunk. Legalább ennyit ki tudok
gyorsan következtetni a zsúfoltság és a kevéske személyes tárgy
alapján. De nem emlékszem rá, hogy hazajöttem volna.
Egyáltalán mire is emlékszem?
 Kezemet erőtlenül az arcomhoz emelem, és jól
megdörzsölöm a szememet, miközben a ködös memóriámban
kutatva próbálom összefércelni az előző éjszaka darabjait...
Homályos képek villannak fel lelki szemeim előtt, amik annyira
haloványak, hogy még abban sem vagyok biztos,
megtörténtek-e. Pia pia után. Aztán még több pia.
Narancssárga, kék, zöld... Kacey és én robottáncot adunk elő a
parketten? Felnyögök, majd rögtön fel is szisszenek, ahogy
ismét fejembe hasít a fájdalom. Istenem, remélem, nem. És
azután... semmi. Nem emlékszem semmire. Hogy lehet az, hogy
semmire sem emlékszem?
Kacey ismét felnyög, mire megint megcsap a bűz. Többször is
nyelek, miközben magamban elismerem, hogy az én leheletem
sem lehet sokkal jobb, és hogy jelen pillanatban ölni tudnék egy
üveg vízért. Lassú, koordinálatlan rúgásokkal lefejtem
magamról a takarót.
Aztán összehúzom a szemöldökömet, ahogy megpillantom
fedetlen bőrömet. Miért vagyok... ó, igaz is. Az a hülye tóga volt
rajtam előző este. Mondjuk, az nem magyarázza, hogy most
miért nincs rajtam más, csak a bugyim, de túlságosan sajog a
fejem, hogy azon gondolkodjam, hogy... Tök mindegy. Csak a
nővérem van a szobában. Meg Reagan, de ő meg lány.
Kínkeservesen felülök, miközben nyögdécselve beletúrok a
csupa csomó loboncomba, és a halántékomnak szorítom a
kezemet, hogy kicsit enyhítsek a nyomáson. Miért érzem úgy,
mintha mindjárt felrobbanna a fejem?! Azt hiszem, ha most
valaki besétálna a szobába kezében egy bárddal, én önként és
dalolva nyújtanám ki a nyakamat, hogy könnyen oda tudjon
csapni.
Már így is borzalmas ízt érzek a számban, amikor elönt a
rosszullét. Vízre van szükségem. Most. Reszkető kézzel és
lábbal, lendületből megfordulok, és leugrom, nem is vesződve a
létrával, miközben remélem, hogy nem lépek rá Reagan fejére.
Csak el kell jutnom a kis hűtőhöz, le kell hajtanom egy üveg
hideg vizet, és máris jobban leszek. Tudom...
Egy pillanattal később, ahogy a lábam Reagan fehér
rongyszőnyegén landol az ágy mellett, szembekerülök a reggel
második sokkélményével.
Egy seggel. Egy pasi seggével. És nem csak egy seggel. Van itt
minden. Egy nagyon nagy és nagyon meztelen pasi fekszik
elterülve Reagan ágyán, az egyik keze és a lábai lelógnak a
matrac széléről. A kócos, mézszőke haj alapján, ami kikandikál
a takaró alól a sarokban, tudom, hogy Reagan is ott rejtőzik
valahol.
Képtelen vagyok abbahagyni a bámulást. Ott állok egy szál
bugyiban, forog körülöttem a szoba, a szám olyan, mintha
szennyvizet ittam volna, én meg csak állok ott lemeredve,
tekintetemet az előttem fekvő, meztelen férfira szegezve.
Részben azért, mert ha volt valami, amire nem számítottam,
amikor lemásztam az ágyról, akkor az ő. Részben azért, mert ő
az első meztelen férfi, akit valaha életemben láttam. Részben
pedig azért, mert mindeközben az jár a fejemben, hogy mégis
hogy a pokolba kerülhetett ide.
És... mi az ott a bal farpofájának a felső részén?
Kíváncsiságom legyőzi a döbbenetemet, ahogy teszek előre egy
lépést, habozva, nehogy túl közel kerüljek. Úgy néz ki... mint egy
tetoválás. Vörös és duzzadt. Láttam már fotókat frissen készült
tetoválásokról, azok néznek ki így. Ez még nagyon friss. Maga a
tetkó egyetlen, flancos betűtípussal írt szó: „Ír”. Ír? Összehúzom
a szemöldökömet. Miért érzem úgy, hogy erről a szóról eszembe
kéne jutnia valaminek... ?
A padló megcsikordul, ahogy az egyik lábamról a másikra
helyezem a testsúlyomat, mire ijedten összerezzenek. A hirtelen
mozdulattól forogni kezd körülöttem a zsúfolt szoba. Vizet.
Most. Rögtön. Remegő lábbal, botorkálva megindulok a kis
hűtő és az ajtó melletti akasztón lógó köpenyem felé. Sajnos a
kollégiumi szobák aprók, és lássuk be: idegesen olyan vagyok,
mint elefánt a porcelánboltban. A hátam nekicsapódik Reagan
komódjának, méghozzá elég erővel ahhoz, hogy feldöntsem a
rajta álló, halomnyi parfümös üveget. Visszatartom a
lélegzetemet, miközben abban reménykedem, hogy a hangzavar
nem elég ahhoz, hogy felkeltse a meztelen óriást.
Nincs nekem ekkora szerencsém.
A szívem megáll, ahogy látom, amint a srác oldalra, kifelé
fordítja a fejét. Aztán résnyire nyitja a szemét.
Ó. Édes. Istenem.
A vodkabombatolvaj az. Ashton.
Az emlékek vad hullámokban öntenek el.
Minden az ellopott vodkabombával kezdődik, de nem ott ér
véget. Nem... Csak forog és forog lelki szemeim előtt a tegnap
este filmje, és minden egyes zavaros jelenet megsoroz; a térdem
remegni kezd, a gyomrom összeszorul. Zene és a stroboszkóp
villogása és Ashton, ahogy nekem feszül a táncparketten. Én,
ahogy ráordítok, és egy csattanással letörlöm azt az arrogáns
félmosolyt az arcáról. A kezem, ahogy megütöm a mellkasát
egyszer, kétszer... nem tudom, hányszor. Aztán többé már nem
ütlegelem. Kezem a csupasz mellkasán nyugszik, ujjaim
kíváncsian követik a tenyérnyi kelta tetoválásának vonalait és az
izmai domborulatait. Emlékszem, hogy táncoltunk... gyorsan,
lassan... ujjaimat a hajába csúsztattam, miközben ő meg
szorosan fogta a derekamat, magához húzva.
Emlékszem, ahogy a hűvös, éjjeli levegő a bőrömet cirógatta,
miközben a hátam a téglafalnak feszült, ahogy Ashton és én...
Elakad a lélegzetem, és a számhoz kapom a kezemet.
Ashton szeme, amit először csak résnyire nyitott ki, és még
így is hunyorgott a fénytől, most kikerekedik meglepetésében,
ahogy végighordozza tekintetét a testemen, hogy végül a
mellkasomon pihentesse meg. Képtelen vagyok mozdulni. Még
levegőt sem kapok. Ismét azzá a rémült nyúllá váltam, aki két
másodpercnyire van attól, hogy rájöjjön, a farkas fel fogja falni.
Nyúllá, akin nincs más, csak a virágmintás bugyija.
Éppen csak annyira sikerül mozgásra bírnom a testemet,
hogy átöleljem a mellkasomat, elrejtve meztelenségemet.
A mozdulat, úgy tűnik, megtöri Ashton kábultságát, mivel
előbb felnyög, aztán beletúr a sötét hajába. Az már így is
szanaszét áll, de ezzel valahogy sikerül elérnie, hogy még
kócosabb legyen. Oldalra fordítja a fejét, és így megpillantja a
takaró alól kikandikáló Reagant, aki éppen akkor ébredezik, és a
tekintetében szépen, fokozatosan előbb zavarodottság, majd
felismerés csillan meg.
– Bassza meg... – hallom Ashton motyogását, ahogy a
hüvelyk- és mutatóujja közé csípi az orrnyergét, mintha
fájdalmai lennének. – Mi ugye nem...? – kérdezi Reagantól
szinte suttogva.
Reagan furcsa nyugalommal megrázza a fejét.
– Nem. Túl részeg voltál ahhoz, hogy hazabotorkálj. Úgy volt,
hogy a padlón fogsz aludni. – Reagan kicsit felül, hogy
szemügyre tudja venni Ashton öltözetét, pontosabban annak
hiányát. – Haver, mi a francért vagy meztelen? – Szavai
emlékeztetnek rá, hogy valóban, Ashton még mindig nagyon is
meztelen. A tekintetem ismét végigsiklik hosszú testén, aminek
a látványától furcsa érzés ébred a gyomromban.
Ashton homlokát a párnára hajtja.
– Ó, hála az égnek! – hallom a motyogását; Reagan kérdését
mintha meg sem hallotta volna. Meglepően kecses
mozdulatokkal legördül az alsó ágyról, és feláll. A levegő süvítve
halad el a fogam mellett, ahogy beszívom, kikerekedett
szememet pedig az ablak felé fordítom, bár előtte még premier
plánban látok mindent.
– Mi a baj, Ír? – kérdezi kuncogva.
Ír.
Visszakapom a fejemet.
– Minek is neveztél?
Somolyog, miközben kezét a létra egyik fokán nyugtatja;
láthatóan egyáltalán nem zavarja, hogy mindene kinn van.
– Nem sokra emlékszel az előző estéből, igaz?
Attól, ahogy az arcomra szegezi perzselő, sötét tekintetét, a
gyomrom lecsúszik egyenesen a lábamba. Össze kell szorítanom
az izmaimat, még mielőtt elveszítem az uralmat a hólyagom
felett.
– Ha az megmagyarázza, hogy miért vagyunk mindannyian a
szobában, és hogy miért vagy meztelen... akkor nem. – Csak úgy
folynak belőlem a szavak, bizonytalanul és úgy két szinttel
magasabban, mint általában.
Ashton tesz felém egy lépést, mire én rögtön hátrálni kezdek,
próbálva bepréselni magamat a fal és a komód közti résbe.
Olyan kábának érzem magam, hogy biztos vagyok benne,
mindjárt elájulok. Vagy hányni fogok. Egyenesen arra a csupasz
mellkasra, amit halovány emlékeim szerint tegnap fogdostam.
Egy egyszerű, fehér lepedő hever mellettem a komód tetején.
A fal felé fordulok, ahogy odanyúlok érte és megragadom, aztán
odahúzom magamhoz, hogy eltakarjam a testemet. Ashton
ismét tesz felém egy lépést, mire én támasztékot keresve
nekidőlök a komódnak, miközben erőnek erejével az arcán
tartom a tekintetemet, bár végig pánikolok. Ha csak egy kicsit is
közelebb jön, akkor az az izé minden valószínűség szerint
hozzám fog érni.
– Ne aggódj! Tegnap este megegyeztünk, hogy nem vagyok jó
parti – mondja.
Még erősebben szorítom a mellkasom elé kanyarított
lepedőt, majd makacsul megfeszítem az állkapcsomat.
– Nos, akkor legalább úgy félig koherens voltam.
Képtelen vagyok levenni a tekintetemet meleg barna
szeméről. Csak bámulja az arcomat, mégis van a tekintetében
valami kiolvashatatlan. Kíváncsi vagyok, vajon emlékszik-e rá,
hogy csókolóztunk. Vajon megbánta?
Érzem, hogy még közelebb akar húzódni hozzám. És aztán
egyszer csak képtelen vagyok tovább visszafogni magamat.
– Kérlek, megtennéd, hogy másfelé tartod azt az izét? –
fakadok ki. Hátrahajtja a fejét, ahogy hangosan kacagni kezd,
majd megadólag a magasba emeli a kezét, és hátrálni kezd.
– Reagan, ezt ne mondd el senkinek! Főleg ne apádnak – szól
oda szobatársamnak a válla felett.
– Ne aggódj! – motyogja Reagan az arcát dörzsölve.
– Mi a fasz folyik itt? – hallom Kacey motyogását, ahogy kezd
magához térni. Felül, aztán lepillant Ashtonra, a teljes egészére,
majd tekintete hirtelen rám siklik, ahogy ott álldogálok. – Ó,
ne... Kérlek, mondd, hogy ti ketten nem... – nyögi.
Szorosan ölelem a testemet, ahogy könyörögve nézek a
nővéremre. Nem tudom! Nem tudom, hogy mit tettünk!
 – Nem, nem történt semmi! – szól oda neki Reagan.
A levegő kiszakad a tüdőmből megkönnyebbülésemben,
aztán felszisszenek. Már ez elég ahhoz, hogy még jobban sajogni
kezdjen a fejem.
Nem én vagyok az egyetlen, aki megkönnyebbült. A mély
ránc a nővérem szemöldöke közt kisimul.
Most, hogy ezt tisztáztuk, ismét rápillant Ashtonra, jó mélyre
csúsztatva a tekintetét.
– Nem takarnád el a szerszámodat, haver?
Ashton elvigyorodik, és kitárja a kezét.
– Azt hittem, így tetszem neked.
Kacey mindössze csak egy félmosollyal válaszol, miközben
jelentőségteljesen lejjebb engedi a tekintetét.
– Jobb dolgok is várnak rám otthon. – Az ajtó felé int a
kezével. Ez Kacey. Laza és magabiztos, még akkor is, ha egy
random pénisszel találja szemben magát.
Ashton a fejét rázza, de közben azért kuncog.
– Hát, jogos – mondja. Megfordul, és az arcán
megfejthetetlen kifejezéssel egy hosszú pillanatig a szemembe
bámul, majd tekintete a lepedőre siklik, amit úgy szorítok
magamhoz, mintha az életem függne tőle. – Azt hiszem, ez az
enyém – mondja, majd ki is rántja a lepedőt a markomból,
ismét felfedve engem. A kezemet rögtön a mellem elé kapom, és
közben végignézem, ahogy négy magabiztos lépéssel az ajtóhoz
megy, lendületesen kinyitja, majd kimasírozik a folyosóra.
Pont akkor, amikor egy diák és az anyja bőröndökkel a
kezükben elhaladnak az ajtó előtt. Ashton egy cseppet sem
illetődik meg a leesett álluktól, ahogy a lepedőt lomhán maga
köré csavarva elhalad mellettük.
– Hölgyeim – mondja nekik bohókásan tisztelegve. Utána
viszont hallom, ahogy felkiált, elég hangosan ahhoz, hogy vagy a
fél emelet hallja: – Bocsi, de nem vagyok az egyéjszakás
kalandok híve, Ír!
Én meg csak állok ott az ajtóban, a cickómat ölelve, miközben
minden erőmmel abban reménykedem, hogy mindjárt
átszakítja a plafont egy zongora, hogy véget vessen életem
legszörnyűségesebb pillanatának.
Ekkor érzem meg a figyelmeztető kavargást a gyomrom
mélyén, ahogy szépen felfelé halad a nyelőcsövemen. Tudom,
mi fog történni. És nincs az az isten, hogy időben elérjek a
fürdőig. Kezemet a számhoz kapom, miközben kétségbeesetten
kutatok valami után a szobában, amibe hányhatnék. Bármibe.
Beleértve a bézs és aranyszínű kaspót, amiben Reagan fikusza
éldegél. Pont abban a pillanatban kapok utána, ahogy az előző
este elfogyasztott vodkabombák a felszínre törnek.
Tévedtem. Ez életem legszörnyűségesebb pillanata.

– Inkább hagynom kellett volna, hogy felvedd azt a nyavalyás

pólót! – nyögöm a homlokomra kanyarított karom alól. Miután
megmérgeztem a lakótársam szobanövényét egy nagy adag
gyomorsavval és egyéb toxikus anyaggal, visszamásztam a felső
ágyba Reagan másnaposság elleni készletével – némi Advillal és
egy gallon izotóniás folyadékkal –, ahol aztán ott is maradtam
az öntudatlanság és önsajnálat között vergődve. Pár órányi
alvás segített a borzalmas fejfájáson. A hányás meg a
rosszulléten. A szégyenen azonban semmi.
Kacey felkuncog.
– Nem vicces, Kacey! Ebből semmi sem vicces! Arról volt szó,
hogy távol tartasz a bajtól! – Testhelyzetet váltok, a mozdulat
emlékeztet a sajgó pontra a hátamon. – És miért fáj a hátam?
– Talán a téglafaltól, aminek Ashton nekinyomott, miközben
próbálta letapogatni a melledet? – motyogja Kacey, arcán
ördögi mosollyal.
– Semmire sem emlékszem! – kiáltom, de attól még lángra
lobban az arcom. Gyakorlatilag minden, amire a tegnap estéből
emlékszem, magába foglalja azt, hogy vagy megérintem
Ashtont, vagy nekidőlök, vagy csókolgatom. – Miért ő?! –
szakad ki belőlem, miközben a kezemmel takarom az arcomat,
ahogy a szégyen újabb hulláma ismét vörösre festi az arcomat.
– Ó... Livie csajszi. Ki gondolta volna, hogy pár tucat
vodkabomba szabadjára ereszti a benned élő bestiát?
Livie csajszi... Összehúzom a szemöldökömet, ahogy ismét
elfog az a furcsa, ismerős érzés. Apa hívott mindig Livie
csajszinak, de ez most miért emlékeztet a tegnap este
történtekre?
– Tessék... Talán ez majd segít. – Kacey odaadja nekem a
telefonját.
Remegő kézzel és összeszorult gyomorral elkezdem átlapozni
a fotóalbumát.
– Kik ezek az emberek? És miért ölelgetem őket?
– Ó, hát ők a legjobb barátaid. Szereted őket – magyarázza
Kacey felhúzott szemöldökkel, mintha mindennek
egyértelműnek kéne lennie. – Legalábbis tegnap este folyton ezt
mondogattad nekik.
– Nem is! – akad el a lélegzetem. Aztán összecsípem az
ajkamat a kezemmel, ahogy újabb homályos emlékképek
hulláma áraszt el. Rengeteg emlékkép. Miért nem ment el
egyszerűen a hangom? Vagy miért nem vágta ki valaki a
nyelvemet? A nyelvről aztán eszembe jut Ashton, mire
felnyögök. Vajon neki is azt mondtam, hogy szeretem? Ezért
történt volna minden?
Ismét elkezdem a képeket lapozgatni, ezzel próbálva
elfoglalni magamat, hátha akkor nem pirulok tovább. Van egy
kép egy skót kockás szoknyás srácról, az egyik kezében skót
duda, a másikkal Kacey-t öleli. A következő fotón azt látom,
ahogy Kacey, a szemöldöke kérdőívbe hajolva, elég
egyértelműen a srác skót szoknyájára mutat.
– Mégis mit csinál ez a srác egy tóga... – kérdezném, de aztán
a következő képhez lapozok, és eláll a lélegzetem.
– Ez a hagyományos viselet – magyarázza Kacey.
A szemöldökömet összehúzva és a fejemet rázva
továbbhaladok a képek közt, és érzem, hogy minden egyes
fotóval távozik a vér az arcomból. A legtöbbön Kacey-vel
ölelkezünk. Van olyan, ahol mintha megpróbálnánk elcsábítani
a kamerát, a nyelvünket nyújtogatva és vadul pillázva.
Néha-néha Reagan széles vigyora is feltűnik a miénk mellett.
– Ó, ne... – Vicces, hogy már csak egy fotó is elég ahhoz, hogy
felszínre hozzon egy emléket. És most pontosan ez történik,
ahogy szembekerülök egy képpel, amin éppen egy „Inky’s”
feliratú táblára mutatok. – Ó, édes istenem! – Ezt már legalább
tízszer mondtam ma reggel. – Ó, istenem, ó, istenem, ó,
istenem... – mondogatom kétségbeesve, ahogy átlapozom a
következő pár képet, miközben abban reménykedem, hogy az
agyam éppen csúnya tréfát űz velem. Nem! Még szép, hogy már
látom is magamat, ahogy ott ülök lovagló ülésben egy széken,
oldalra tartva a hajamat és a tógám felső részét, és egy
nagydarab, bőrnadrágos pasas, akinek minden látható
bőrfelületét tetoválások takarják, egy tetoválópisztolyt
szorongat a kezében a hátam mögött. Csak bámulom a képet
leesett állal. Ez megmagyarázza, miért is sajog a hátam. – Mégis
hogy hagyhattad, hogy ez megtörténjen, Kacey? – sziszegem,
ahogy lassan eluralkodik rajtam a hisztéria.
– Ó, inkább el se kezdd! – vág közbe Kacey, ahogy kikapja a
kezemből a telefont. Gyorsan kikeres egy videófelvételt, majd
megnyomja a Lejátszás gombot, és visszatolja a telefont a
képembe. A videón szélesen vigyorgok, bár a szám és a szemem
egy kicsit ernyedtnek tűnik.
– Nem fogom a nővéremet, Kacey Clearyt felelősségre vonni
a tetteimért, amikor felébredek! – jelentem ki ünnepélyesen.
Hallom Kacey izgatott hangját, ahogy válaszol nekem a
videóban:
– Akkor sem, ha figyelmeztettelek, hogy reggel nem fogsz
neki örülni? És hogy megpróbálsz majd engem okolni? – Az ő
szavai nem folynak össze, amikor részeg.
– Így igaz! – A levegőbe lendítem a kezemet, mire a
tetoválóművész egy pillanatra megáll, hogy visszahúzza a
karomat, és rám szóljon, hogy ne mozogjak. Folytatja a munkát,
én pedig mondom tovább a magamét: – Követelem a
tetováláshoz való jogomat, mert én, Olivia Cleary – mellkason
bököm magamat a hüvelykujjammal, mint valami ősember,
mire a tetoválóművész ismét felhagy egy pillanatra a munkával,
és megereszt felém egy nyűgös pillantást – egy igazi nagymenő
vagyok.
A kezem, amiben a telefont tartom, a matracra hanyatlik
magam mellett, ahogy megdörgölöm a szememet.
– Mégis hogy volt képes az a pasas tiszta lelkiismerettel
kitetoválni? Úgy értem, nézz csak rám! – Kacey arcába nyomom
a telefont.
– Részeg voltam! Nem illegális ez?
 – Azt nem tudom, hogy illegális-e (bár valószínűleg az), de az
biztos, hogy nem nézik jó szemmel – ismeri be Kacey.
Kiráz a hideg, a gyomrom pedig összerándul.
– Nos, akkor meg mégis hogyan...
– Ashton haverja.
A levegőbe lendítem a karomat.
– Hát ez egyszerűen csodás! Mert ő aztán olyan megbízható!
Mi van, ha piszkos tűket használtak? Kacey! – A szemem
kikerekedik.
– Az emberek ilyen helyeken szokták elkapni a HIV-et meg a
hepatitist! Hogy engedhetted...
– Rendes, tiszta hely. Ne aggódj! – motyogja Kacey azon a
nyugodt, de nyűgös hangján, amit azon ritka alkalmakkor
használ, amikor hatalmába kerít a hisztéria. – Én nem voltam
olyan részeg, mint te. Tisztában voltam vele, hogy mi történik.
– Mégis hogyan? Mindig vodkabomba volt a kezedben,
amikor csak feléd néztem!
Kacey prüszköl egyet.
– Úgy, hogy egy kicsit jobban bírom a piát, mint te.
Megígértem Staynernek, hogy észnél maradok.
– Stayner – megrázom a fejemet. – Mégis miféle pszichiáter
sző gonosz terveket, hogy az egyik páciense annyira
lerészegedjen, hogy tetováltat, és ismeretlenekkel smárol?
– A teljesen újító és ennek folytán zseniális fajta? – feleli
Kacey egy szigorú pillantás kíséretében. A válasza meg sem lep.
A nővérem meg van győződve róla, hogy dr. Stayner még a vizet
is borrá tudja változtatni. – És neki mindehhez semmi köze
nem volt, Livie. Mindössze csak annyit mondott neked, hogy
menj, és érezd jól magad. Minden mást teljesen magadtól
csináltál.
 – És te tudtad, hogy ma dühöngeni fogok – mondom egy
belenyugvó sóhaj kíséretében.
Kacey megrántja a vállát.
– A tetkód egész csinos. Ígérem, tetszeni fog, amikor
meglátod!
Egy pillanatig úgy teszek, mintha a plafonon lévő foltot
tanulmányoznám, miközben makacsul összeszorítom az
állkapcsomat. Eddig még sohasem haragudtam huzamosabb
ideig a nővéremre. Soha.
Talán ez lesz az első alakalom.
– Ó, ugyan már, Livie! Ne haragudj! Ne tegyél úgy, mintha
nem élvezted volna a tegnap estét! Azt mondtad nekem, hogy ez
volt életed legjobb éjszakája. Úgy nagyjából ezerszer. Amúgy
meg – megdörgöli a vállát, és tudom, nincs is tisztában azzal,
hogy ezt teszi – megérdemlünk egy kis közös, ártalmatlan
mókát azok után, amiken keresztülmentünk.
A szemem megakad egy hosszú, keskeny műtéti hegen a
karján. Egy hegen, ami mindent más megvilágításba helyez.
– Igazad van – motyogom, ahogy végighúzom az ujjamat a
vékony, fehér csíkon. – Ez semmiség. – Hosszú szünet
következik. – Azt mondtad, hogy csinos?
Kacey végigteker a többi képen, amíg meg nem találja a
befejezett tetoválásról készült fotót: „Livie csajszi”, áll cikornyás
folyóírással a lapockáim közt. Nem lehet több tíz centi szélesnél.
Most, hogy már túljutottam a kezdeti sokkon, a szívem nagyot
dobban a láttán.
– Csinos – értek egyet, ahogy a szépen kanyarított betűket
bámulom, miközben az jár a fejemben, hogy vajon apának is
tetszene-e.
– Apa imádná – mondja Kacey. Néha esküszöm, úgy érzem,
mintha a nővérem a fejembe látna. Néha pedig mintha
pontosan tudná, mit is kell mondania. Ma reggel most először
elmosolyodom.
– Megmostam neked tegnap este. A következő két hétben
naponta párszor le kell takarítanod. Van itt egy üveg
Lubriderm. – Lustán az íróasztal felé int a kezével. – Viselj
könnyű anyagból készült ruhákat, azok nem irritálják annyira a
bőrt.
– Ezért ébredtem gyakorlatilag meztelenül?
Kacey prüszkölve felnevet, majd bólint.
Megdörgölöm a szemöldökömet.
– Így már minden világos. – A maga részeges, idióta módján.
Ismét a fotóra fordítom a tekintetemet. – Ilyen vörösnek és
duzzadtnak kell lennie?
– Ja, egy kicsit vérzett is.
Ennek a gondolatára felnyögök, a kezemet pedig a még
mindig háborgó hasamra szorítom.
– Azt hiszem, van ott egy másik kaspó.
Ismét felnyögök.
– Ahelyett ma még majd vennem kell egyet Reagannek.
Egy hosszú pillanaton át csak fekszünk ott némán.
– Hogyan kötöttél ki a felső ágyon, amúgy? Ez elég nagy
szívás – mondja Kacey. Némelyik kollégiumi szobában emeletes
ágy van, mert túl kicsi hozzá, hogy beférjen két külön ágy. Mi
pont egy ilyen szobát fogtunk ki.
– Reagannek tériszonya van, úgyhogy neki adtam az alsót.
Nem bánom.
– Hah... mondjuk, van benne logika. Olyan alacsony. Szinte
már törpe.
Megfordulok, és maró tekintettel a nővéremre nézek. Reagan
ott fekszik közvetlenül alattunk. Éppen alszik, de akkor is ott
van alattunk!
Ezt ismét egy hosszabb szünet követi, mielőtt Kacey folytatná
azzal az ördögi kis mosolyával az ajkán:
– Nos, remélem, nem bánja majd a hihetetlenül aktív és vad
szexuális életedet. Akár még halálos is lehet számára, ha ez az
izé nem stabil.
Hirtelen kuncogást hallunk, amiből rögtön tudjuk, hogy
Reagan bizony ébren van, és hallgatózik.
– Ó, ne aggódjatok! Tudom a szabályokat – szól fel nekünk
álomittas hangon. – Van egy piros zoknim, amit
felakaszthatunk a kilincsre, ha Livie itt hancúrozik Ashtonnal...
Fejemre rántom a takarót, mert tudom, hová fogunk
kilyukadni, és az arcom máris vörösben pompázik. Valahogy
sikerült összeszednem a nővérem kicsi énjét szobatársnak.
Sajnos a takaró nem hangszigetelt, úgyhogy simán hallom,
ahogy Kacey tovább cukkol:
– Nincs arra semmi szükség, Reagan! Livie szereti a
közönséget.
– Észrevettem. És úgy hallom, ezzel Ashton is így van. És
nekem ezzel nincs is semmi problémám, mert olyan teste van,
hogy képes lennék eladni érte a lelkemet! Egyszerűen
csodálatos mellkasa van. Egész éjjel tudnám nyalogatni. Pont
úgy, ahogy Livie is tette...
Idegesen kuncogni kezdek, mind a rémülettől, mind a helyzet
őrült mivoltától.
– Nem is igaz! Hagyjátok abba!
– Addig nem, amíg be nem ismered, hogy élvezted, ahogy
tegnap eljátszadoztál vele!
Vadul megrázom a fejemet.
 – A segge is kemény. Egyszer már letapogattam. Bár nem úgy
két kézzel, mint ahogy Livie tette – folytatja Reagan.
– ELÉG!
Attól, hogy felemeltem a hangomat, Kacey csak még jobban
élvezi a helyzetet.
– Alig várom, hogy először két kézzel megragadja Ashton...
– Rendben van! Élveztem! Nagyon is! Most pedig zárjuk le
ezt a beszélgetést, légyszi! Soha többé nem is akarom látni
Ashtont.
– Vagy legalábbis, amíg megint le nem részegedsz.
– Soha többé nem iszom! – jelentem ki.
– Ó, Livie... – Kacey az oldalára fordul, hogy oda tudjon bújni
hozzám.
– Nem, komolyan mondom! Olyan vagyok, mint Jekyll és
Hyde, amikor iszom!
– Nos, apa mindig is azt mondta, hogy a legvisszafogottabb
írben ott bujkál egy kisördög. És ezt az elméletet te aztán lazán
igazoltad tegnap este.
Ír.
– Ashton „Írnek” nevezett. Miért?
– Nem tudom, Livie. Neked kell megtudakolnod tőle, amikor
legközelebb lerészegedtek, és smároltok egy sort.
A szememet forgatom, de nem is vesződöm azzal, hogy
feleljek. Valami azonban még így sem hagy nyugton.
Ír.
Ír.
Hirtelen felpattan a szemem. Lehúzom a takarót az arcomról.
– Ashton készíttetett egy tetoválást a fenekére, amin az áll,
hogy „Ír”?
Hosszú szünet következik. Aztán Kacey hirtelen felül, a
szeme kikerekedik és vadul csillog, a szája pedig tátva marad.
– Arról teljesen meg is feledkeztem! – Aztán hirtelen
Reagannel együtt visítva röhögni kezdenek. – Mégis hogyan
felejthettem el ezt? – Az egyik ujját az arcomba nyomva
folytatja: – Te hívtad ki azt a beképzelt szemétládát! Azt
mondtad neki, hogy nem meri!
Olyan vidámsággal tapsikol, amit csak ritkán látok Kacey-től.
De még egy cukortól bepörgött négyévestől is. Felém emeli az
egyik kezét, mire én, némi fáziskéséssel, vonakodva belecsapok
a tenyerébe.
– Azt hiszed, megbántad a tegnap estét? Csak várd ki, amíg
rájön, hogy mitől sajog a segge...
Reagan olyan megállíthatatlanul röhög, hogy biztos vagyok
benne, folynak a könnyei, és ez az állapot fertőző. Hamarosan
már az egész emeletes ágy remeg, ahogy együtt röhögünk az
evezőscsapat gyönyörű kapitányán és az ő kitetovált seggén.
És bármennyire gyűlölöm is, és bármennyire nehéz is
beismernem magamnak... Ja, a tegnap este jó móka volt.
Minden egyes másodperce.
Délután háromra már sokkal jobban érzem magam. Elég jól
ahhoz, hogy a kávé és a friss péksütemények illatától nem
fordult fel a gyomrom, amikor leugrottunk harapni valamit egy
édes kis kávézóba. Mostanra azonban a másnaposság helyét
átvette a melankólia.
Ma búcsút kell vennem a nővéremtől.
Persze majd sms-ezünk, meg hívjuk egymást, meg e-maileket
küldünk, facetime-ozunk, és majd akkor is találkozunk, amikor
pár hét múlva lerepülök a barátaink, Ciklon és Dan esküvőjére,
de... az nem ugyanaz. Emlékszem arra a két hónapra, amit
egymástól távol töltöttünk, mialatt ő dr. Stayner kezelése alatt
állt. Olyan érzés volt, mintha valaki kitépett volna egy darabot a
szívemből. Leszámítva azt a két hónapot, életem minden egyes
eddigi napján láttam a nővérem arcát.
Minden. Egyes. Napján.
Még akkor is, amikor az intenzíven volt a baleset után, akkor
is, amikor teljesen szétcsúszott a drogoktól és az alkoholtól, és
amikor abban az őrült beosztásban dolgozott a Penny’s
bárjában, még akkor is mindig rálestem, ahogy aludt, csak hogy
láthassam. Csakhogy bizonyítsam magamnak, hogy nem halt
meg és hagyott magamra ő is.
A tudat, hogy ez a nap el fog jönni, cseppet sem segít. Ahogy
most itt állok, biztosan érzem, hogy elvesztek valamit. Olyan ez,
mintha az életem egy részének mondanék búcsút, amit már
sosem fogok visszakapni.
– Nos... – mondja Kacey, és felnéz rám kék szemével, arcán
egy feszes mosollyal, ahogy a taxi mellett álldogálunk. A
nővérem csak ritkán sír. Nem számít, hogy mi mindenen
mentünk keresztül, sem az, hogy ő maga milyen hosszú utat tett
meg, általában még így is sikerül némi mocskos humorral
leráznia magáról a szomorúság legkisebb morzsáját is. Most
azonban... most látom, ahogy legördül az arcán egy magányos
könnycsepp. – Hugicám – motyogja, ahogy a karját a nyakam
köré fonja, majd lehúz magához, hogy a homlokunk összeérjen.
– Megcsináltad, Livie.
Elmosolyodom.
– Megcsináltuk. – Egyszerűbb lett volna neki, ha ott hagyott
volna Darla néninél és Raymond bácsinál három évvel ezelőtt. A
pokolba is, az lett volna a logikus. Nem kellett volna nehezítenie
a dolgát még egy éhes szájjal. Azt hiszem, az ő helyében számos
idősebb testvér egyszerűen csak kisétált volna a bejárati ajtón,
hogy aztán soha vissza se nézzen. Kacey azonban nem ilyen. –
Hála neked... – kezdeném, Kacey azonban elhallgattat a
szokásos, szigorú pillantásával.
– Ó, nem. Nekem nem jár köszönet, Livie. Én csak a
csődtömeg nővér vagyok, aki valami csodával határos módon
nem tette tönkre a jövődet a maga szarlavinájával. – Becsukja a
szemét, majd suttogva folytatja: – Én tartozom neked
köszönettel. Mindenért. – Szorosan átölel. – Ne felejtsd el,
sosem vagyok túl messze! Csak szólj, ha kellek, én pedig rögtön
itt termek. Oké?
– Megleszek, Kacey.
– Ha pedig mégsem, akkor itt leszek neked, oké?
Mindössze bólintok, mivel nem bízom a hangomban.
Hallom, ahogy megcsörren a telefonom, jelezve, hogy
üzenetet kaptam. Mivel azt hiszem, hogy Ciklon az – mert
Kacey-t leszámítva ő az egyetlen, aki üzenetet szokott küldeni –,
ránézek a telefonomra.

Mondd, hogy legalább egy karakteridegen dolgot tettél

tegnap este!

– Ez most ugye csak egy vicc! – csattanok fel.

– Mi a baj? – kérdezi Kacey összehúzott szemöldökkel, ahogy
áthajol a vállam felett, hogy meg tudja lesni a képernyőt.
– Mégis miféle orvos sms-ezget a pácienseivel? – Mármint a
nem-is-pácienseivel.
– Úgy nagyjából öt perced van válaszolni, mielőtt felhív. Ezt
ugye tudod? – szól Kacey.
Bólintok. Már megtanultam, hogy dr. Stayner nagyon
türelmes ember... kivéve, ha éppen válaszokat akar.
 – Mégis mit mondjak neki?
Kacey megrántja a vállát, majd elvigyorodik.
– Arra a következtetésre jutottam, hogy az ő esetében az a
legjobb stratégia, ha lesokkolod.
– Nos, annyi szent, hogy bőven van hozzá munícióm.
Kacey, kezét ölbe téve, várakozik, amíg gépelek.

Annyi vodkabombát ittam, hogy azzal meg lehetne tölteni egy

kisebb medencét, aztán sikeresen előadtam az emberiség
által ismert összes borzalmas tánclépést. Egy új tetoválás
büszke tulajdonosa vagyok, és ha nem lenne róla videó, ami
bizonyítja az ellenkezőjét, azt hinném, egy sikátorban
készíttettem, és hepatitisszel fertőzött tűket használtak
hozzá. Elégedett?

A gyomrom összeszorul, ahogy megnyomom a Küldés

gombot. Mindig azt mondja nekem, hogy használjam a
szarkazmusomat, amiről tudja, hogy ott szunnyad bennem.
Tíz másodperccel később ismét megcsörren a telefonom.

Kezdetnek egész jó. Beszélgettél srácokkal?

Kikerekedett szemmel bámulom a telefonomat, ahogy

próbálom feldolgozni a maradandó nyomot hagyó,
kicsapongással töltött éjszakámra adott reakcióját – vagyis
annak hiányát.
Ami lehetőséget ad Kacey-nek arra, hogy kikapja a kezemből
a telefont.
– Kacey, mit művelsz! – Körbekergetem a taxi körül,
miközben az ujjai vadul járnak a billentyűzeten; egész idő alatt
úgy kuncog, mint valami gonosz boszorka. Nem tudom, hogyan
képes egyszerre futni és üzenetet írni, de valahogy összehozza.
Csak miután megnyomta a Küldés gombot, lassít le annyira,
hogy oda tudja nekem dobni a telefont. Én ügyetlenül elkapom,
majd gyorsan megnézem, mit is művelt a nővérem.

Nemcsak hogy beszéltem egy sráccal, de mostanra már

láttam két péniszt is, amik közül az egyik ahhoz a nagyon
meztelen pasihoz tartozott, aki ma reggel a szobámban volt,
amikor felébredtem. Képeim is vannak. Szeretne látni egyet?

– Kacey! – sikoltom, ahogy megütöm a vállát.

Csak egy pillanat telik el, már érkezik is a válasz.
Örülök, hogy máris barátkozol. Szombaton beszélünk.
Ezt pár másodpercnyi csend követi, mialatt az engem ért
sokk minden egyebet elnyom, aztán röhögésben törünk ki,
amitől ez az egész búcsú sokkal vidámabb hangulatú lesz.
– Oké, most azonban indulnom kell, különben lekésem a
gépemet – mondja Kacey, ahogy ismét szorosan megölel. –
Menj, és kövesd el a saját hibáidat!
– Többet, mint tegnap este?
Kacey kacsint egyet.
– Nem láttam, hogy tegnap este bármi hibát is elkövettél
volna. – Kinyitja a taxi ajtaját, majd integet nekem, ahogy beül
az ülésre. Aztán tovább integet a hátsó ablakon át, állát a
fejtámlán nyugtatva, ahogy a taxinak nyoma veszik a sarkon.
 NEGYEDIK FEJEZET

Megbánás

Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb lány minden tőle

telhetőt megtenne, hogy összehozzon egy „véletlen” találkát
Ashton Henley-vel, miután részegen smárolt vele egy random
utcasarkon.
De én nem vagyok olyan, mint a legtöbb lány.
Az viszont nagyon is a szándékomban áll, hogy teljes
mértékben elkerüljem őt a princetoni pályafutásom
fennmaradó része alatt.
Sajnos azonban a sors úgy döntött, hogy mindössze
negyvennyolc órát kapok.
Miután órákig álltam sorban a könyvesboltban, éppen sietek
vissza a koliba, hogy megszabaduljak tízkilónyi tankönyvtől,
mielőtt csatlakoznék a késő délután tartott campusi körsétához.
Ez a kétszázötven éves campus a maga többhektárnyi területet
lefedő lenyűgöző, gótikus épületeivel valódi, megelevenedett
történelem, amit a saját szememmel akarok látni. Nincsen időm
arra, hogy bármi is elterelje a figyelmemet.
Természetesen ez a legmegfelelőbb alkalom a lesből történő
támadásra.
– Mid van neked, Ír? – Egy kéz lendül be a látóterembe, és
kapja ki a kurzuslistámat, amit a mellkasom és a könyveim közé
szorítottam.
Hirtelen beszívom a levegőt, és kiráz a hideg, ahogy az ujja a
kulcscsontomhoz ér.
– Semmim – motyogom, de mással nem is próbálkozom,
mert nincs értelme.
Ashton máris a kurzuslistámat tanulmányozza, miközben
elgondolkodva harapdálja nagyon is telt alsó ajkát. Úgyhogy
csak sóhajtok egyet, és csendben várok, kihasználva a
lehetőséget, hogy olyan dolgokat vegyek szemügyre, amiket
nem volt lehetőségem, amikor részeg voltam, és sötét volt. Vagy
amikor meztelen voltam, és sarokba szorított. Mint például azt,
hogy a késő délutáni napfényben Ashton kócos haja inkább
tűnik barnának, mint feketének. És hogy a vastag szemöldöke
szépen ki van szedve. És hogy a barna szemében apró zöld
pettyek csillannak. És hogy a hihetetlenül hosszú, sötét
szempillái felkunkorodnak a végüknél...
– Ír?
– Ha? – térek magamhoz a hangját hallva, majd azon kapom,
hogy engem bámul, méghozzá azzal a gunyoros félmosollyal az
ajkán, ami azt jelzi, hogy mondott valamit, amit meg sem
hallottam, mert túlságosan lefoglalt, hogy tátott szájjal
bámuljam.
Ugyanis pontosan ez történt.
Megköszörülöm a torkomat, miközben a fülem pont úgy
lángol, mint az arcom minden egyéb része. Szeretném
megkérdezni tőle, hogy miért nevez egyfolytában így engem, de
mindössze csak annyit sikerül kinyögnöm, hogy:
– Elnézést?
Szerencsére nem kezd el nyaggatni.
– Hogy van a tetkód? – kérdezi, ahogy lassan visszacsúsztatja
a papírt, ahonnan elvette, miközben az ujja ismét hozzáér a
kulcscsontomhoz. A testem megint megremeg, majd megfeszül
az érintésétől.
– Ó... remekül. – Nagyot nyelek, miközben még jobban a
mellkasomhoz ölelem a könyveimet, a tekintetemet pedig a
kollégium felé fordítom, az épület előtt lézengő diákok irányába.
Bármerre, csak ne a botrányos éjszakám két lábon járó
emlékeztetőjét kelljen néznem.
– Tényleg? Mert az enyém pokolian idegesítő.
– Valóban viszket egy kicsit – ismerem be, ahogy
visszapillantok Ashtonra, és látom, hogy a szája széles vigyorra
húzódott, felfedve a gödröcskéit, amik pont az arca közepén
helyezkednek el, és amik még Trentéinél is mélyebbek. Elég
mélyek ahhoz, hogy elakadjon a lélegzetem. Elég mélyek ahhoz,
hogy emlékezzem, hogyan is csodáltam őket részeges
kábulatomban. Biztos vagyok benne, hogy az egyikbe még az
ujjamat is beledugtam. És talán a nyelvemet is.
– Neked legalább a hátadon viszket – mondja szinte már
félénken. Annyira le van barnulva, hogy nehéz eldönteni, de
biztos vagyok benne, hogy egy kicsit elpirult.
Kiszakad belőlem egy kuncogás, még mielőtt vissza tudnám
fogni magamat. Ő is csatlakozik egy halk kis kacajjal. Aztán
felvillan előttem egy emlékkép kettőnkről: egymással szemben
állunk és kuncogunk. Csakhogy az ujjaim a hajába gabalyodva
pihennek a tarkóján, a nyelve pedig az egyik fülcimpámmal
játszadozik. Hirtelen abbahagyom a kuncogást, és ráharapok az
alsó ajkamra.
– Az összes hülyeség közül, amit csak tenni lehet – motyogja
a fejét rázva –, ez legalább kicsike.
Még mindig annyira lefoglal, hogy megpróbáljam száműzni a
fejemből ezt az előbbi emlékképet kettőnkről, hogy egyszer csak
azon kapom magam, hogy minden előzetes megfontolás nélkül
egyetértek vele.
– Ja, alig bírtam elolvasni, amíg közel nem hajoltam... – A
gyomrom úgy csapódik a földhöz, mint egy zsák kő, magával
rántva az összes vért is, ami egészen eddig az arcomat
pirosította. Ezt most komolyan kimondtam hangosan? Nem,
dehogy. Nem tennék ilyet.
Szemének csillogása azonban elárulja, hogy kétségkívül
kimondtam. Azt hiszem, mindjárt rosszul leszek.
– Én... én nem... tényleg mennem kell. – Már éppen
kezdeném kikerülni, amikor végiggördül az első izzadságcsepp a
hátamon.
Ashton követ engem, majd a könyveim felé biccentve így szól:
– Jó sok reálos órát vettél fel.
Ennyit a menekülési tervemről. Mégis mit művel? Miért
cseveg velem? Repetában reménykedik? Vajon tetszene az
nekem?
Fürgén végighordozom rajta a tekintetemet. Igen, hajlandó
vagyok beismerni: gyönyörű. Ahogy Reagan is megjegyezte,
valószínűleg ő az egyik legszexibb pasi a campuson. Négy napja
vagyok itt, nincs nagyon viszonyítási alapom, mégis biztos
vagyok benne, hogy ez így igaz. És túlságosan sok arcpirító
emlékkép villant fel lelki szemeim előtt az elmúlt pár napban,
hogy megpróbáljam letagadni, élveztem azt az éjszakát.
De... Nem, nem akarok repetát. Úgy értem, amikor ránézek,
minden, amit csak látok, helytelen. Még csak nem is úgy néz ki,
mint egy princetoni diák. Nem mintha lenne egy kifejezetten
„princetoni” embertípus; mert nincs. Abból, amit eddig láttam,
úgy tűnik, a diákság lenyűgözően sokszínű. Egyáltalán nem az a
mellényes, elkényeztetett majom sztereotípia, amit a
nyolcvanas évekbeli filmekben lát az ember.
De Ashton valahogy mégsem illik bele a Princetonról alkotott
elképzelésbe. Nem tudom, hogy kopott farmerje miatt, ami egy
kicsit túl mélyre lóg, vagy a vékony, szürke felső miatt, aminek
az ujját feltűrte a könyökéig, vagy az alkarjának belső felén
elterülő tetoválás miatt, vagy a csuklóján lévő széles,
meggyötört bőr karkötő miatt... Nem tudom, hogy mi miatt.
– Ír?
Hallom, ahogy a nevemen szólít. Áhh! Ez nem a nevem. Csak
az a név, amin ő szólít. Abból a telt ajkán játszadozó
félmosolyból tudom, hogy megint rajtakapott, amint bámulom,
és élvezi a helyzetet.
Megköszörülöm a torkomat, majd gyorsan kinyögöm:
– Igen. Csupa reálos. Egyet leszámítva. – Az az egy egy
irodalomóra. Egy cseppet sem praktikus, és teljes mértékben
felesleges az orvosi pályámhoz, de legalább majd eleget tesz dr.
Stayner „tanácsának”, hogy válasszak egy kurzust, ami fölött
amúgy elsiklottam volna a katalógusban.
– Hadd találjam ki! Orvosnak készülsz?
– Gyerekonkológusnak – bólintok mosolyogva. Számos
diákkal ellentétben, aki képtelen eldönteni, mihez is kezdjen az
életével, én az óta a nap óta pontosan tudtam, hogy milyen
karriert akarok választani, hogy a barátnőm, Sara Dawson
belehalt a leukémiába. Kilencéves voltam. Egész könnyű döntés
volt. Sírtam, és megkérdeztem apát, hogy mit tehettem volna
Saráért. Arcán gyengéd mosollyal apa biztosított, hogy Saráért
semmit sem tehettem volna, viszont elég okos vagyok ahhoz,
hogy felnőve orvos legyek, és megmentsek más gyerekeket.
Annak szentelni az életemet, hogy gyerekeket mentsek meg,
elég nemes feladatnak hangzott. Olyan cél lett számomra, amit
egészen azóta nem kérdőjeleztem meg, és az elhatározásom sem
ingott meg.
Most azonban, Ashton összehúzott szemöldökének látványa
alapján még azt hihetné az ember, éppen azt mondtam neki,
hogy az álmom egy szennyvíztelepen dolgozni. Egy pillanatig
egyikünk sem szól, aztán Ashton teljesen más témára tereli a
szót.
– Nézd, ami szombat este történt... Nem tehetnénk úgy,
mintha semmi sem történt volna? – kérdezi, ahogy kezét a
zsebébe csúsztatja.
Az állam leesik egy pillanatra, amíg az agyam feldolgozza
ezeket a szavakat. Azokat a szavakat, amiket én is újra és újra
végigjátszottam a fejemben az elmúlt három napban.
Megtehetném? Szeretném. Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha
simán csak megnyomhatnám a Törlés gombot, és
megszabadulhatnék azoktól az emlékfoszlányoktól, amik még
mindig ott lángolnak a fejemben, mire hirtelen elpirulok, a
figyelmem pedig... teljesen szétesik.
– Persze – mondom mosolyogva. – Mármint... ha sikerül
rávenned a nővéremet és Reagant, hogy ők is így tegyenek.
Egyik kezét felemeli, hogy meg tudja dörzsölni a tarkóját,
amitől a mellkasán a pólója eléggé megfeszül ahhoz, hogy
lássam az izmai körvonalát. Azokét az izmokét, amiket a
múltkor végigtapogattam.
– Ja, nos, gondolom, a nővéred nem tud túl nagy galibát
okozni, mivel nem itt él.
– Nem, tényleg nem – értek egyet. Nem tud mást tenni, mint
hogy random fotókat küldözget nekem egy kövér, kopasz
pasiról, aki éppen egy tetoválópisztolyt tart a segged felett,
mint ahogy tette azt tegnap is. A képet rögtön ki is töröltem, de
biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó.
– Reagan pedig egy szót sem fog szólni – hallom Ashtont.
Leengedi a karját az oldala mellé, majd elnéz a távolba,
miközben azt motyogja az orra alatt: – Ilyesmiben lehet rá
számítani.
– Oké, nagyszerű, akkor hát... – Talán mindezt a hátam
mögött hagyhatom, és lehetek újra önmagam. Livie Cleary. A
jövendőbeli orvos. A jó kislány.
Ashton visszapillant az arcomra, a tekintete pedig egy
pillanatra az ajkamra kalandozik, valószínűleg azért, mert úgy
rágom az alsó ajkamat, mintha mindjárt le akarnám harapni.
Úgy érzem, mondanom kéne még valamit.
– Alig emlékszem rá, szóval... – hagyom a mondat végét lógni
a levegőben, ahogy olyan nyugalommal adom elő neki ezt a
hazugságot, ami engem is meglep. És kicsit le is nyűgöz.
Ahston oldalra hajtja a fejét, a tekintete pedig ismét
elkalandozik, mintha teljesen elmerült volna a gondolataiban.
Aztán egy szórakozott kis mosoly ül ki az ajkára.
– Ezt még sosem mondta nekem egy lány sem.
Az én szám is apró mosolyra húzódik, ahogy lesütöm a
szememet, és az edzőcipőjét kezdem tanulmányozni, miközben
úgy érzem, végre én is szereztem egy pontot. Livie: egy.
Megalázó beszélgetés: egymillió.
– Nos, mindenből van első alkalom, gondolom.
Halk, mélyen, a torkából feltörő nevetése visszacsalja
tekintetemet az arcára, hogy láthassam a csillogó szemét. Úgy
rázza a fejét, mintha valami olyan vicc járna a fejében, amit csak
ő ismer.
– Mi az?
 – Semmi, csak... – Elhallgat, mintha nem lenne biztos benne,
hogy be kéne-e fejeznie a mondatot vagy sem. Végül úgy dönt,
befejezi, és ezzel egy széles vigyor kíséretében ráteszi a pontot
megaláztatásomra. – Jó sok első alkalmad volt azon az éjjelen,
Ír. És mindegyiket külön meg is jegyezted.
Képtelen vagyok visszafogni a torkomból feltörő furcsa
hangot; olyan, mintha éppen haldokolnék. Ami talán így is van,
mivel a szívem felhagyott a dobogással. Nem tudom, hogy a
karom egyszerűen csak elernyedt-e, vagy valóban a magasba
kaptam, hogy elrejtsem elakadó lélegzetemet, de valahogy,
hiába szorongattam őket eddig úgy, mintha az életem múlott
volna rajta, elvesztettem a fogást a tankönyveimen, és azok
összevissza a fűre potyogtak. Közvetlenül az önbecsülésem
utolsó foszlánya mellé.
Gyakorlatilag a földre zuhanok, hogy összeszedjem a
könyveket, miközben vadul kutatok a fejemben. Az a baj, hogy
nem igazán emlékszem rá, hogy nagyon beszélgettem volna
Ashtonnal. Arra pedig végképp nem, hogy megjegyeztem volna
az összes...
Az a nyavalyás széf felnyílik az agyamban, pont csak annyira,
hogy kicsusszanjon a résen egy újabb korhatáros emlék. Lelki
szemeim előtt megvillan az a téglafal, aminek nekifeszül a
hátam, miközben a mellkasomnak meg Ashton feszül, a lábam a
dereka körül, ahogy a csípőnk egymásnak nyomódik. Aztán az is
felvillan, ahogy a fülébe suttogom, hogy még sosem éreztem ezt
korábban, és hogy keményebb, mint képzeltem volna...
– Ó, édes istenem! – nyögök fel, ahogy a kezemet a hasamra
szorítom. Biztos vagyok benne, hogy rosszul leszek. Úgy tűnik,
kezdek rászokni a nyilvános rókázásra.
A szívem ismét dobogni kezd – az igazat megvallva vadul
dübörög –, ahogy elérek a megaláztatás egy újabb szintjére.
Pont úgy hangzottam, mint a színésznő Ben szörnyű
videójában, amit Kacey nézetett meg velem a nyáron. Szó
szerint. Egyik este véletlenül pont rányitottam azokra az
idiótákra, ahogy a videót nézték. Kacey kihasználta az alkalmat,
hogy lenyomjon a kanapéra, miközben Trent, Dan és Ben teli
torokból röhögött a lángoló arcomon és a rémült sikoltásaimon.
A nővérem maga az Antikrisztus. Mindez az ő hibája. Az övé
és Stayneré. Meg azoké a hülye vodkabombáké. És...
– Ír! – Ashton hangját hallva felkapom a fejemet. Eltart egy
pillanatig, amíg rájövök, hogy előttem guggol, kezében a
tankönyvemmel, és kíváncsi kifejezéssel az arcán. Megfogja a
könyökömet, és segít felállnom. – Sokszor merülsz el a
gondolataidban, nem igaz? – szól elmélkedve, ahogy átnyújtja
nekem a könyvemet.
Nem tudom, hogyan is felelhetnék erre, úgyhogy inkább nem
teszem. Szimplán csak összeszorítom az ajkamat egy pillanatra,
majd csendesen így szólok:
– Vedd úgy, hogy a szombat este el van felejtve.
– Köszi, Ír! – Megdörgöli a homlokát az ujjhegyeivel. – Nem
akartam, hogy kitudódjon. Megbántam. Úgy értem... –
Megrándul, ahogy rám néz, mintha éppen nekem jött volna, és
most azt nézné, megsérültem-e. Hallom, ahogy halkan kifújja a
levegő, aztán tesz pár lépést hátra. – Majd még találkozunk!
Aprót bólintok felé, és megeresztek egy feszes mosolyt. Belül
azonban teljes torokból üvöltök: „Soha napján kiskedden!”

– A francba! – motyogom, ahogy tíz perc késéssel érkezem a

találkozó helyszínére. Körbepillantok, de semmit sem látok, ami
a campusnéző csoportra emlékeztetne. Elmentek, hogy aztán
csomó mindent megtudjanak ennek a kiváló egyetemnek a
történelmi jelentőségéről, miközben én meg itt ragadtam, újra
és újra lejátszva magamban az Ashtonnal lefolytatott
beszélgetésemet. Minden egyes alkalommal, az a szó – az a
bizonyos szó – ragad meg az elmémben.
Megbántam.
Megbánta, ami velem történt. A hímringyó megbánta, hogy
velem szórakozott. Eléggé bánta ahhoz, hogy megkeressen, és
megkérjen, ne mondjam el senkinek. Már attól rosszul érezte
magát, hogy eszébe jutott. Ezt jelentette az a kis összerezzenés.
Az egy dolog, hogy én megbántam, ami vele történt. Úgy
értem, valami bődületes baromságot műveltem, ami ráadásul
teljesen karakteridegen volt számomra. Egy egész halom „első
alkalmat” odaadtam egy srácnak, akit még csak nem is ismerek.
Akinek valószínűleg volt már vagy száz egyéjszakás, részeg
románca, amikor jóval tovább elment a lánnyal, mint velem.
Aki megbánta, amit velem művelt.
Leülök a lépcsőre, és üres tekintettel bámulni kezdem a
kezemet. Testem minden egyes racionális porcikája azt mondja
nekem, hogy ne is gondoljak rá, de egyszerűen képtelen vagyok.
Egymás után többször is nyelek, de a szárazság a torkomban
nem szűnik, ahogy gondolatban végigmegyek az összes
lehetséges indokon, ugyan miért is bánhatta meg a velem
történteket Ashton. Vajon rondának talál? Vajon a vasárnap
reggeli ébredés olyan „bányarémreggel” volt számára, amit
Kacey mindig emleget? Tisztában vagyok vele, hogy
rettenetesen nézhettem ki, a hajam úgy állt, mint egy
szénaboglya, a szemem véreres volt, a leheletem pedig elég
büdös ahhoz, hogy virágot hervasszak vele.
 Vagy lehet, hogy a „képességeim szintje” volt a probléma?
Persze, tudom, hogy nem vagyok tapasztalt, de... annyira rossz
lettem volna?
Annyira lefoglal, hogy az egómat istápoljam, hogy amikor
meghallom egy srác hangját a közelemben, ahogy azt mondja:
„Elnézést!”, továbbra is csak a földet bámulom, a fülem botját
sem mozdítva, abban reménykedve, hogy valaki máshoz beszél.
Azonban arra, amit ezután mond – nem is amit mond, hanem
az, ahogy –, felkapom a fejemet, és a hang tulajdonosát kezdem
kutatni.
– Jól vagy?
Tudom, hogy a szám tátva maradt, ahogy nézem, amint
helyet foglal mellettem a lépcsőn, de nem érdekel. Mindössze
csak döbbenten bólintok, ahogy azt a sötétzöld szempárt és azt a
kellemes mosolyt bámulom.
– Biztos vagy benne? – kérdezi halkan kuncogva. A
kuncogása pont olyan kellemes, mint a mosolya.
– Írországból jöttél? – bukik ki belőlem, mielőtt
visszafoghatnám magam. Becsukom a szememet, úgy próbálom
meg kimagyarázni magamat, belebotolva a saját szavaimba. –
Úgy értem... Azt gondoltam... Olyan az akcentusod... Írnek
hangzol.
Tiszta idiótának hangzol, Livie.
– A nevem Connor – mondja. – És igen. Eredetileg...
– Dublinből származol – vágok a szavába, ahogy egyre
izgatottabb leszek.
Ismét bólint, és úgy mosolyog, mintha örülne neki, hogy így
felismertem.
– Tizenkét éves koromban költöztem Amerikába.
A vigyorom kiszélesedik. Nem bírok leállni. Biztos úgy nézek
ki, mint egy idióta.
– És önnek van neve, kisasszony? Vagy inkább csak
nevezzelek Vigyornak?
– Ó, igen, persze. – Összeszorítom az ajkamat, hogy igába
hajtsam az arcizmaimat, majd felé nyújtom a kezemet. – Livie
Cleary.
Szemöldöke a magasba szalad, ahogy megfogja a kezemet. Az
övé meleg és erős és... kényelmes.
– Édesapám Dublinban nőtt fel. Az akcentusod... olyan, mint
az övé. – Apa tizenhárom éves korában költözött az Államokba,
úgyhogy az akcentusa sokat finomodott, de attól még ott volt,
néha kecsesen feltűnve, majd elbújva a szavai közt. Pont, mint
Connoré.
– Úgy érted, édesapád is szintén sármos és okos?
Kuncogok, és egy pillanatra lesütöm a tekintetemet,
miközben a nyelvembe harapok, nehogy véletlenül rászóljak,
hogy múlt időt használjon. Sármos és okos volt.
Miután alig két perce tart a beszélgetés, nem ez a legjobb
pillanat, hogy felhozzam a halott szüleimet.
Kellemes csend telepedik közénk, majd Connor megkérdezi:
– És miért üldögél itt egyes-egyedül, Miss Cleary?
Legyintek egyet a kezemmel, mintha semmiség lenne az
egész.
– Ó, úgy volt, hogy részt veszek a campustúrán, de lekéstem.
Feltartott egy... – A gondolataim visszakalandoznak az előző
beszélgetésemhez, magukkal hurcolva komfortérzetem egy
részét. – Egy seggfej – motyogom elkalandozva.
Connor lopva körbepillant, majd mosolyogva megkérdezi:
– Az a seggfej még mindig itt van a közelben?
Érzem, ahogy elpirulok.
 – Ezt nem lett volna szabad meghallanod.
Az óta a hét óta, hogy Stayner rávett, minden egyes
mondatba, ami kicsúszik a számon, szúrjak be egy szitokszót –
amiket a nővérem válogatott ki –, azon kapom magam, hogy a
szókincsem, akaratom ellenére is, színesebb lett. Ez főleg akkor
igaz, ha dühös vagy ideges vagyok, bár hirtelen rá kell
ébrednem, hogy jelen pillanatban egyik sem igaz rám.
– És nem. Remélem, hogy nagyon-nagyon messze van. – Egy
kút alján, egy csapatnyi olyan lány társaságában, akiket nem
bánt meg, hogy ne unatkozzon.
– Nos – Connor feláll, és odanyújtja nekem a kezét –, kétlem,
hogy az általam vezetett túra is annyira ismeretterjesztő jellegű
lenne, de már három éve itt vagyok, ha érdekel.
Még csak nem is habozom, mielőtt megfognám a kezét. Jelen
pillanatban egyetlen olyan dolog sem létezik a világon, amit
szívesebben tennék, mint hogy bejárjam a Princeton campusát
Connorral Dublinből.

***
Mint kiderül, Connor Dublinből meglepően keveset tud a
Princeton történelméről. Ezt a hiányosságát azonban számos
kínos, személyes történettel pótolja. Már fáj az oldalam a
nevetéstől, mire elérünk egy félreeső, középkori stílusú kis
udvarhoz a kollégiumom mellett, aminek a létezéséről még csak
nem is tudtam, viszont örülök neki, hogy felfedeztem, mert
tökéletes helynek tűnik a tanuláshoz.
– ...És másnap reggel pont itt találták meg a szobatársamat
egy szál semmiben, leszámítva egy pár fekete zoknit – mondja
Connor, ahogy arcán könnyed mosollyal egy fapad felé mutat.
Valahol a találkozásunk és a jelen pillanat közt elkezdtem
értékelni, milyen vonzó is Connor. Először nem is igazán vettem
észre, de ez valószínűleg azért történt, mert még mindig ki
voltam akadva Ashton miatt. Connor magas, homokszőke haja
van – rendezett, de divatos –, és sima, napbarnított bőre. Szikár
testalkatú, de látom abból, ahogy a vasalt vászonnadrágja áll
rajta séta közben, és abból, ahogy a kockás inge ráfeszül széles
vállára, hogy azért izmos. Gyakorlatilag ő az a srác, akit mindig
magam mellé képzeltem, amikor arról ábrándoztam, hogy egy
nap majd ezen a campuson fogok sétálni.
De azt hiszem, végeredményben Connor mosolya az, ami felé
húz. Széles és őszinte mosolya van. Semmi sem rejtőzik
mögötte, egy csepp megtévesztés sem.
– Mégis hogyan mész át a vizsgáidon? Úgy hangzik, mintha
mást sem csinálnál, csak buliznál – kérdezem, ahogy nekidőlök
a padnak, és felhúzom az egyik térdemet az ülésre.
– Nem bulizok annyit, mint amennyit a szobatársaim
szeretnék. – Már csak a könnyed kuncogásának hangjától is
felsóhajtok. – A buliknak vége, amint elkezdődnek az órák.
Legalábbis a félévközi vizsgák utánig. Persze ezt mindenki
döntse el maga, de én jól kitanítva akarok hazamenni, nem
pedig haldokló májjal és nemibetegen.
Hirtelen felé kapom a tekintetemet meglepetésemben.
– Bocsi! – Az arca kicsit elpirul, de aztán gyorsan visszatér a
vigyora. – Még mindig egy kicsit dühös vagyok rájuk. Tartottak
egy nyavalyás tógapartit szombaton. Még mindig takarítjuk a
házat.
A testem rögtön megfeszül. Tógapartit? Ugyanarról a
tógapartiról beszél, ahol lerészegedtem, és Ashtonnal
smároltam? Nyelek egyet, mielőtt feszült suttogással
megkérdezném:
– Mit mondtál, hol is laksz? – Fogalmam sincs, hol is volt a
parti, úgyhogy igazából semmit sem számít, ha megmondja a
címet. Ami viszont számít, hogy Connor ott volt-e, hogy
szemtanúja legyen a műsoromnak.
Kicsit visszavesz a tempóból, és arcán kíváncsi kifejezéssel
rám néz.
– Közvetlen a campus mellett, pár másik sráccal.
Közvetlen a campus mellett. Reagan is ezt mondta, amikor
elindultunk a buliba azon az estén. Talán több tógaparti is volt
azon az éjszakán?
– Ó, tényleg? – Próbálok könnyed és nyugodt hangon
beszélni. Ehelyett azonban úgy hangzik, mintha valaki éppen
most szívná ki belőlem az életet. – Pont egy tógapartin voltam
szombat este.
Elvigyorodik.
– Tényleg? Akkor biztos nálunk voltál. Manapság már nem
igazán tartanak tógapartikat. – Majd egy szemforgatás
kíséretében, motyogva folytatja: – A szobatársam, Grant. Ő már
csak ilyen gyogyós. Jól érezted magad?
– Öhm, igen. – Oldalvást rápillantok. – És te?
– Ó, én Rochesterben voltam az unokatestvérem esküvőjén –
mondja a fejét rázva. – Kicsit szívás volt, hogy ugyanazon a
hétvégén volt a kettő, de a családom elég komolyan veszi... a
családot. Anyám kinyírt volna, ha kihagyom.
Fájdalmasan lassan eresztem ki a levegőt a tüdőmből, csak
hogy ne legyen annyira egyértelmű, mennyire
megkönnyebbültem, amiért Connor nem volt ott. Bár
valószínűleg ha ott lett volna, akkor nem beszélgetne most
velem.
– De hallottam, hogy eléggé elvadultak a dolgok. Még a
zsaruk is kijöttek.
– Ja, volt pár részeg... – mondom lassan, majd, miután
rettenetesen témát akarok váltani, megkérdezem: – Mi a
főszakod?
– Politika. Majd jogra akarok menni. – Fürkésző tekintettel
figyel, miközben beszél. – Remélem, hogy jövőre felvesznek a
Yale-re vagy a Stanfordra, ha minden jól megy.
– Az szép! – bólintok, mivel fogalmam sincs, mi mást
mondhatnék. Aztán azon kapom magam, hogy azt a barátságos,
zöld szemét bámulom, és mosolygok.
– És te? Van már valami ötleted, hogy milyen főszakot
választasz?
– Molekuláris biológia. Majd orvosira akarok menni.
Connor, beszélgetésünk alatt talán most először, összevonja a
szemöldökét.
– Ugye tudod, hogy bölcsészkaros főtárggyal is
jelentkezhetsz az orvosira?
– Tudom, de könnyen mennek a reáltárgyak.
– Hah. – Connor kíváncsi tekintettel vizslat. – Gyönyörű és
még okos is. Veszélyes kombináció.
Lehajtom a fejemet, ahogy pír terül szét az arcomon.
– Nos, itt vagyunk. – A kollégiumom felé int a kezével. –
Gyönyörű épület, nem igaz?
Hátrahajtom a fejemet, hogy szemügyre vegyem a gótikus
épületet. Normál esetben egyetértenék vele. Most azonban azon
kapom magam, hogy csalódott vagyok, mivel ez azt jelenti, hogy
a túrának és ezzel együtt a mosolygós Connorral töltött
időmnek vége. És még nem állok készen erre.
 Figyelem, ahogy kezét a zsebébe csúsztatva hátrálni kezd.
– Örülök, hogy találkoztunk, Livie Miamiból!
Pár másodpercig félszegen piszkálgat egy kilazult követ a
cipőjével, miközben én csak állok ott és figyelem. Aztán, szinte
habozva, megkérdezi:
– Lesz egy kis buli nálunk szombaton, ha lenne hozzá
kedved. Hozd magaddal azt a vadóc szobatársadat, akiről
meséltél, ha szeretnéd.
– Azt hittem, azt mondtad, a bulik véget érnek, amint
elkezdődnek az órák – mondom oldalra hajtott fejjel és
összeszorított ajkakkal.
Tekintete végigsiklik az arcomon, szeme elgondolkodva
megcsillan.
– Kivéve akkor, ha egy buli remek kifogásként szolgál, hogy
áthívjak hozzánk egy gyönyörű lányt. – Aztán elpirul, tekintetét
pedig a földre süti.
És ekkor rádöbbenek, hogy amellett, hogy jól néz ki, Connor
ráadásul hihetetlenül sármos is. Nem tudom, hogyan is
válaszolhatnék, így hát egyszerűen csak annyit mondok:
– Találkozunk szombaton!
– Remek! Mondjuk, nyolckor? – Elismétli az utca nevét és a
házszámot, majd egy utolsó, széles vigyorral az arcán elindul,
kissé kocogva, mintha késésben lenne valahonnan. Nekidőlök a
padnak, és figyelem, ahogy távolodik, miközben azon jár az
eszem, hogy vajon csak kedves akart-e lenni velem. Aztán,
éppen ahogy már eltűnne az épület mögött, lelassít és
visszapillant felém. Amikor látja, hogy még mindig figyelem,
csókot dob, majd nyoma vész.
Nekem pedig össze kell szorítanom az ajkamat, hogy ne
vigyorogjak úgy, mint egy idióta.
Ez a nap egész jól végződik.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Diagnózis

Én megpróbáltam a princetoni campus által szervezett annyi

programon részt venni, amennyin csak lehet, hogy elmerüljek a
hangulatban és a kultúrában, Reagan meg azt döntötte el, hogy
annyi sör- és vodkaközpontú eseményen vesz részt, amennyi
csak létezik. És azt is eldöntötte, hogy ezekre nekem is vele kell
tartanom. És mivel örökmozgó szobatársam kedvében akartam
járni, a hét minden egyes estéjén kollégiumi bulikban kötöttem
ki, és minden reggel ólomnehéz szemhéjjal ébredtem. Meg
aztán abban is reménykedtem, hogy megint összefutok
Connorral. Bár valahol mélyen attól is féltem, hogy megint
belebotlok Ashtonba. Ám a végén aztán a remény
győzedelmeskedett a félelem fölött.
Sajnos azonban sosem láttam Connort. Viszont Ashtont sem.
Azonban találkoztam még pár másik elsőévessel, beleértve egy
Sun nevű koreai lányt, akinek éppen annyira újdonság ez az
állandó partizás, mint nekem, és aki, jobb szó híján, valahogy
hozzám ragadt csütörtök este.
Őszintén fogalmam sincs, Reagan hogyan fogja túlélni az
órákkal járó rengeteg tanulnivalót itt. A könyvei egy kupacban
hevernek az asztalán, érintetlenül. Még csak át sem lapozta
őket. Lassan kezdem azt hinni, hogy valójában nem is diák,
hanem Kacey és dr. Stayner beépített embere. Szinte látom is a
lelki szemeim előtt, hogy gonoszul kuncognak, miközben
előállnak ezzel a tervvel. Azonban akár diák, akár nem, örülök
neki, hogy Reagan a szobatársam. Kivéve akkor, amikor a
szomorú kiskutya tekintetével rávesz, hogy menjek el vele inni.

Arra ébredek, hogy valaki rendületlenül kopogtat az

ajtónkon.
– Könyörgök, valaki nyírjon ki – nyögi Reagan.
– Én megteszem, de előbb ajtót nyitnál? – motyogom, ahogy
befúrom a fejemet a párnám alá, miközben kinyomom magam
alól a kivételesen éles sarkokkal rendelkező tankönyvet. Tegnap
este sikerült elszöknöm a két emelettel felettünk tartott
kollégiumi buliból, és visszajöttem ide, hogy olvassak egy kicsit.
Az óra hajnali hármat mutatott, amikor legutoljára néztem.
Most hetet. – Biztos téged keresnek, Reagan. Én nem ismerek
senkit sem a campuson – érvelek, ahogy még jobban
összegömbölyödöm az ágyban.
– Shhh... majd elmegy – suttogja.
De a kopogtató nem távozik. Helyette egyre fürgébben és
követelőzőbben kopog, mire kezdek aggódni, hogy a fél emeletet
fel fogja ébreszteni. Ahogy feltápászkodom a könyökömre,
készen arra, hogy kimásszak a fenti ágyból, és ajtót nyissak,
hallom, ahogy Reagan legyőzötten felnyög, és lerántja magáról a
takarót. Jelezve, hogy mennyire nincs ez ínyére, odatrappol az
ajtóhoz, aztán halkan káromkodva és valamiért a sátánt
emlegetve felcsapja.
– Ébresztő, hétalvók!
Olyan hirtelen ülök fel, hogy a szoba forogni kezd
körülöttem.
– Mit keres maga itt? – kérdezem magas hangon, ahogy
megfordulva azt látom, hogy egy jól szabott öltönyt viselő,
kifinomult külsejű férfi belép a szobába. Két és fél éve nem
találkoztam személyesen dr. Staynerrel. Gyakorlatilag pontosan
ugyanúgy néz ki, mint akkor, csak a haja őszebb kissé, meg
aztán úgy alapból kicsit kevesebb is van belőle a fején.
Megrántja a vállát.
– Szombat van. Mondtam, hogy ma beszélünk.
– Igen, de nem itt. Meg aztán reggel hét óra van!
Összehúzott szemöldökkel lepillant a karórájára.
– Valóban ilyen korán lenne? – Aztán megint megrántja a
vállát, majd magasba lendíti a karját, miközben a szemében
őszinte izgatottság csillan. – Micsoda gyönyörű nap! – Amilyen
gyorsan a magasba emelte, olyan gyorsan le is engedi a karját,
majd visszavált a nyugodt hangszínére. – Öltözz fel! Vissza kell
érnem délre a városba egy konferenciára. Találkozunk a portán
fél óra múlva.
Mielőtt sarkon fordulna, és elhagyná a szobát, észreveszi a
gyűrött trikójában és rózsaszín pizsamanadrágjában álldogáló,
nyúzott, de kíváncsi Reagant. Odanyújtja neki a kezét.
– Szia! Én dr. Stayner vagyok.
Szemöldökét kimerülten összehúzva Reagan megfogja a felé
nyújtott kezet.
– Helló! Én meg Reagan.
– Á, igen. A szobatárs. Már sokat hallottam rólad.
Mégis kitől? Nem beszéltem Staynerrel, amióta...
Felsóhajtok. A nyavalyás nővérem. Hát persze.
– Megtennéd nekem, hogy ráveszed Livie-t a szocializációra?
Megvan az a szokása, hogy túlságosan a tanulásra koncentrál.
Csak tartsd őt távol azoktól a vodkabombáktól.
Meg sem várva a reakciómat, pont olyan feszes léptekkel
kisétál, mint ahogy bejött, otthagyva az új szobatársammal, aki
engem bámul.
– Ez meg kicsoda?
Hol is kezdjem? A fejemet rázva lelendítem a lábamat az
ágyról, miközben azt motyogom, hogy:
– Nincs időm most elmagyarázni.
– Oké, de... Valami orvos? Úgy értem, ő a te... – Habozik. – A
te orvosod?
– Valami olyasmi, úgy tűnik. – Nem akarok mást, mint a
fejemre húzni a takarót, és aludni még pár órát, de tudom, hogy
ha nem érek le a portára harminc percen belül, akkor Stayner
képes végigmasírozni a folyosón, miközben teli torokból
ordibálja a nevemet.
– Miféle orvos? Úgy értem... – Hosszú hajának egyik tincsét
az ujja körül tekergeti. Az ideges Reagan ritka látvány.
Már épp nyitom a számat, hogy válaszoljak neki, de aztán
eszembe jut egy ördögi ötlet, és meggondolom magam. Még
mindig jövök Reagannek eggyel azért a feles vodkáért, amit
gyakorlatilag lenyomott a torkomon előző este... Miközben
átnyálazom a szekrényemet egy farmer és egy póló után
kutatva, összeszorítom az ajkamat, hogy elrejtsem a
mosolyomat, és nyugodtan így szólok:
– A fő kutatási területe a skizofrénia.
A szavaimat teljes csend követi. Nem nézek oda, de biztos
vagyok benne, hogy Reagannek leesett az álla.
– Ó... Nos, van valami, ami miatt aggódnom kéne?
Megragadom a tisztálkodószeres táskámat, aztán odalépek az
ajtóhoz, de direkt lelassítok, ahogy a kezemet a kilincsre
helyezem, majd felpillantok, mintha mélyen a gondolataimba
merültem volna.
– Nem hiszem. Nos, kivéve, ha elkezdenék... – Legyintek
egyet, mintha mit sem számítana. – Ó, ne is törődj vele!
Valószínűleg nem fog megismétlődni a dolog. – Ezzel csendesen
kicsusszanok az ajtón. Nagyjából egy métert sikerül
megtennem, mielőtt kitörne belőlem a kuncogás, elég hangosan
ahhoz, hogy valaki felnyögjön az egyik közeli szobában, hogy
fogjam be.
– Ezt még visszakapod, Livie! – kiáltja Reagan a csukott
ajtón át, aztán ő is nevetni kezd.
A humor néha tényleg segít.

– Tudtam, hogy Kacey küldte az üzenetet – mondja Stayner,

ahogy hátrahajtja a fejét, hogy megigya a kávéja utolját, a
legnagyobb pohár kávéét, amit valaha láttam. Én azonban
hagytam, hogy az enyém kihűljön, mivel alig értem hozzá,
ahogy dr. Stayner kiszedte belőlem a campuson töltött első
hetem minden egyes kínos részletét.
Nagyon odavan azért, hogy mindent meg kell beszélni.
Emlékszem, Kacey sokat szidta ezért az elején. A nővérem
teljesen össze volt törve akkoriban. Semmiről sem volt hajlandó
beszélni – a balesetről, a veszteségről, az összetört szívéről.
Azonban az intenzív, bennlakásos kezelése végére dr. Stayner
minden egyes apró kis részletet kihúzott Kacey-ből, amit csak
tudni lehetett róla, ezzel segített neki meggyógyulni.
A nővérem engem is figyelmeztetett erre a szokására, még
amikor elkezdtük a telefonbeszélgetéseinket. Livie, csak mondd
el neki, amit tudni szeretne. Így vagy úgy, de úgyis ki fogja
deríteni, úgyhogy könnyítsd meg a dolgot a magad számára,
és egyszerűen csak mondd el neki. Valószínűleg már úgyis
tudja. Szerintem valami jedi elmetrükköt használ.
Az elmúlt három hónap nem-terápiás ülése alatt egyetlen
igazán kellemetlen beszélgetésem sem volt dr. Staynerrel,
semmi olyan, amit túl fájdalmasnak, túl tragikusnak vagy túl
nehéznek találtam volna felhozni. Igaz, kért tőlem olyan
dolgokat, amiktől a mai napig is felmegy a vérnyomásom, mint
például a bungee jumpingozás, vagy az, hogy egymás után
sorban nézzem meg a Fűrész filmeket, amitől utána még
hetekig rémálmaim voltak. De a tényleges beszélgetéseink –
anyáról és apáról, arról, hogy mire emlékszem a
gyerekkoromból, de még arról is, hogy mit tett Raymond bácsi,
és hogy miért hagytuk el Michigant – sosem voltak nehezek
vagy kényelmetlenek számomra. A legtöbb kifejezetten
kellemes volt.
Azonban a kétórás eszmecsere a részeges smárolásomról, és
arról, ami azután történt, teljesen kifárasztott, és lángba borult
tőle az arcom. Tudtam, hogy biztos ki fog kérdezni a múlt
szombat estéről. Azt terveztem, hogy majd átsiklom a legégőbb
pillanatok felett, azonban dr. Staynernek megvan hozzá a
tehetsége, hogy a legutolsó részletet is kihúzza az emberből.
– Nagyon nagy utat tettél meg az utóbbi pár hónapban,
amióta együtt dolgozunk, Livie.
– Ez azért így nem igaz – mondok neki ellent.
– Ma este egy sráccal randizol, az ég szerelmére!
– Ez nem is igazán randi. Inkább...
Egyetlen legyintéssel elintézi a tiltakozásomat.
– Három hónappal ezelőtt gondolkodás nélkül lecserélted
volna a srácot egy tankönyvre.
 – Gondolom... – Visszatűrök egy hajtincset a fülem mögé,
amit az arcomba fújt a lágy szellő. – Vagy így lett volna, majd
ájultan zuhantam volna a földre.
Dr. Stayner prüszkölve felkacag.
– Pontosan.
Ezt rövid szünet követi, majd oldalvást dr. Staynerre
pillantok.
– Ez most azt jelenti, hogy vége a terápiámnak? Úgy értem,
nézzen csak rám! Gyakorlatilag exhibicionista lettem. Ha pedig
nem fogom vissza magamat gyorsan a partizást illetően,
hamarosan beírathat egy alkoholelvonóra.
Dr. Stayner hangosan, szívből jövőn kacagni kezd. Miután
abbahagyja a nevetést, pár másodpercet azzal tölt, hogy csak
bámulja a kávéspoharát, miközben mutatóujját végighúzza a
peremén.
Ettől kezdek ideges lenni. Dr. Stayner ritkán hallgat ilyen
sokáig.
– Hagyni fogom, hogy úgy éld az egyetemi életedet, ahogy
akarod – mondja csendesen. – Nincs szükséged arra, hogy
megmondjam neked, mit tegyél, vagy hogyan szórakozz.
Magadnak kell meghoznod ezeket a döntéseket.
Egy megkönnyebbült sóhajjal hátradőlök a padon, miközben
nyugalom önt el. Amilyen gyorsan dr. Stayner belépett az
életembe, most éppen olyan gyorsan ki is lép belőle.
– Azt hiszem, Kacey tévedett – mondom inkább magamnak,
mintsem neki, és ettől a kijelentés olyan súlyt vesz le a
vállamról, amit eddig észre sem vettem.
Ismét lágyan felkacag.
– Ó, a nővéred... – Hagyja, hogy a mondat vége ott lógjon a
levegőben, ahogy elhalad mellettünk egy csapat biciklista. –
Amikor Kacey először a gondozásomba került, sokat gondoltam
rád, Livie. Komolyan. Folyamatosan azt kérdezgettem
magamtól, hogyan lehetsz ennyire sértetlen lelkileg, ennyire
normális, mindent figyelembe véve. Teljesen lefoglalt Kacey és
Trent, miközben úgy tűnt, hogy te szépen haladsz az utadon.
Még akkor is szkeptikus voltam, amikor Kacey előadta nekem
az aggodalmait tavasszal. – Leveszi a szemüvegét, hogy meg
tudja dörgölni a szemét. – Az olyanok, mint a nővéred, azok,
akik egyértelműen össze vannak törve, teszik könnyűvé a
munkámat.
Összehúzom a szemöldökömet, mivel a szavai összezavarnak.
– De én nem vagyok olyan, mint ő, nem igaz? – Én is hallom,
hogy a hangom megremeg.
Dr. Stayner fejrázása hamarabb választ ad a kérdésemre,
mint a szavai.
– Ó, nem, Livie. Számos szempontból meglepően
hasonlítotok egymásra, viszont ebben a tekintetben nagyon
különböztök.
– Tényleg? Én mindig is úgy gondoltam, hogy szöges
ellentétek vagyunk.
Dr. Stayner kuncogni kezd.
– Mindketten olyan csökönyösek vagytok, mint egy öszvér, és
mellette az eszetek úgy vág, mint a borotva. Persze a nyelved
kevésbé csípős, mint Kacey-é. A nővéred nem rejti véka alá a
temperamentumát, de... – Összeszorítja az ajkát. – Párszor már
megleptél a kifakadásaiddal, Livie. Márpedig engem nem
könnyű meglepni.
Az előbbi biciklistákat figyelem, amint éppen egy másik úton
haladnak végig, miközben, ajkamon egy apró mosollyal,
emésztgetem a szavait. Mindig is én voltam a tanulós,
felelősségteljes testvér. A megbízható. Az óvatos, a nyugodt, a
meggondolt. A nővérem az ördögfióka. Titokban még irigyeltem
is ezért.
Aztán visszagondolok az idei nyárra, ami tömve volt olyan
dolgokkal, amikre nem hittem volna, hogy képes vagyok, és
rengeteg olyannal, amiről korábban eszembe sem jutott, hogy
kipróbáljam. Csomószor Kacey is ott volt velem, előszeretettel
hozva magát cikis helyzetekbe az oldalamon.
– Érdekes volt ez a nyár – ismerem be mosolyogva.
Megfordulok, hogy az őszülő orvosra tudjak nézni, majd
felteszem neki azt a kérdést, amire eddig még sosem felelt,
abban reménykedve, hogy most majd választ kapok. – Miért
csináltatta velem ezeket az őrültségeket? Miről szólt ez az egész
valójában?
Összecsücsöríti az ajkát, mintha azt próbálná kifundálni, mit
is mondjon.
– Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy színtisztán csakis a saját
szórakoztatásom végett?
– Talán – felelem őszintén, kicsikarva belőle egy kis kacajt. –
Úgy értem, vágom a gyorsrandit, de nem tudom felfogni, hogy a
countrytánc vagy a folytonos káromkodás hogyan segíthetett
nekem. Én inkább azt gondolnám, hogy ezek pont ellentétes
hatást váltanak ki. Tudja... extrém pszichológiai sérülést.
Dr. Stayner szkeptikus tekintettel vizslat.
– Mégis hogyan tudna neked pszichológiai sérülést okozni a
countrytánc?
Felhúzom az egyik szemöldökömet.
– Járt már maga olyan helyen? A nővéremmel?
Stayner a szemét forgatja.
– Ó, szerintem most egy kicsit túlzásba esel. Nem lehetett
olyan...
– Mikrofon volt nála! – fakadok ki. – Megpróbált összehozni
egy rögtönzött aukciót, hogy eladjon egy randira! – Hála az
égnek, Ciklon ott volt, hogy kordában tartsa... Magasba
lendítem a kezemet, ahogy eszembe jut a legjobb rész. – Ó! És
aztán alkoholt öntött az üdítőmbe! – Dr. Stayner kuncogni
kezd, ahogy a fejemet rázom.
– Persze rögtön észrevettem. Különben ki tudja, mi történt
volna.
– Visszadőlök a pad támlájára, miközben motyogva
hozzáteszem: – Valószínűleg smárolni kezdtem volna egy
cowboyjal vagy egy műbikával, vagy valami ilyesmivel. Talán
megbillogoztattam volna a seggemet...
Dr. Stayner hátrahajtja a fejét, ahogy hangosan kacagni kezd,
és pár pillanattal később már én sem állom meg, hogy ne
kuncogjak vele együtt.
– Ó, Livie... – mondja, ahogy leveszi a szemüvegét, hogy le
tudja törölni a könnyeit. – Sosem arról volt szó, hogy mit
kértem tőled. Hanem a lelkesedésedről, hogy minden egyes
feladatot teljesíts. – Ahogy felém fordul, a tekintetében ámulat
csillan, miközben a hangjában még mindig hallom a kuncogást.
– Végig azt vártam, mikor küldesz már el végre a pokolba, de te
minden egyes alkalommal felvetted a telefont, belementél
minden egyes őrült kérésembe, és mindet csodásan végre is
hajtottad!
A fejemet oldalra hajtva vizslatom őt.
– Maga tudta, hogy őrültek a kérései?
– Miért, te nem? – Megrázza felém a fejét, majd egy
szomorkás mosoly jelenik meg az arcán. – Sokat megtudtam
rólad az elmúlt nyáron, Livie. Hála az őrült, értelmetlen
feladatoknak és a beszélgetéseinknek. Erről szólt igazából ez a
nyár. Az információgyűjtésről. – Egy pillanatra elhallgat, hogy
meg tudja vakarni az arcát. – Te vagy az egyik legkedvesebb
ember, akivel valaha is találkoztam, Livie. Olyan érzékenyen
reagálsz az emberi szívfájdalomra. Olyan, mintha magadba
szívnád mások fájdalmát. Hiába a szélsőséges félénkséged,
szinte bármit hajlandó vagy megtenni, hogy ne vallj kudarcot.
Nem szereted elbukni a teszteket, de még ennél is kevésbé
szeretsz csalódást okozni az embereknek. Főleg azoknak, akiket
szeretsz és tisztelsz. – Kezét a szívére teszi, és lehajtja a fejét. –
Őszintén meg vagyok hatva.
Én is lehajtom a fejemet, ahogy elpirulok.
– Arra is rájöttem, hogy bár nyitott és elfogadó vagy
másokkal és a hibáikkal szemben, hihetetlenül kemény vagy
önmagaddal. Úgy gondolom, ha valami hibát vétenél, attól
fizikailag megbetegednél. – Dr. Stayner egy pillanatra
egymásnak dönti az ujjait az arca előtt. – De a legnagyobb
felfedezésem? Az, ami miatt személyesen akartam veled ma
beszélni... – Felsóhajt. – Úgy tűnik, mintha egy előre kitalált
életterv irányítana, ami beleette magát a napi rutinodba;
majdnem olyan ez számodra, mint egy vallás. Ez diktálta az
összes eddigi döntésedet, és azokat is, amiket a jövőben tervezel
meghozni. Nem kérdőjelezed meg, nem teszed próbára.
Egyszerűen csak végrehajtod. – Végighúzza az ujját a pohara
karimáján, majd egyenletes hangon, halkan folytatja: – Azt
hiszem, a szüleid segítettek neked létrehozni ezt a tervet,
úgyhogy most úgy ragaszkodsz hozzá, mint ha az életed függene
tőle, hogy így kapaszkodj a szüleidbe. – Egy pillanatra elhallgat,
majd amikor folytatja, a hangja gyengédebben cseng. – És azt
hiszem, ez visszafog abban, hogy a saját személyiséged
fejlődhessen.
Egymás után többször is pislogok, miközben próbálom
feldolgozni, hogyan jutottunk el ilyen gyorsan a műbikáktól a
visszamaradt jellemfejlődésemig.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezem; a hangom kissé
feszült. Ez most egy diagnózis lenne? Dr. Stayner diagnózist
állítana fel rólam?
– Azt mondom, Livie, hogy... – Elhallgat, a szája nyitva,
mintha mondani akarna valamit, miközben az arcára elmélkedő
kifejezés ül ki. – Azt mondom, itt az ideje, hogy rájöjj, ki is vagy
valójában.
Képtelen vagyok bármi mást tenni, mint az előttem ülő férfit
bámulni. Hogy ki vagyok? Mégis miről beszél? Tudom, hogy ki
vagyok! Livie Cleary vagyok, Miles és Jane Cleary lánya. Érett és
felelősségteljes lány, szorgalmas diák, szerető húg, jövendőbeli
orvos, kedves és tapintatos emberi lény.
– De én... – Nem találom a megfelelő szavakat. – Tudom,
hogy ki vagyok, és hogy mit akarok, dr. Stayner. Ez még csak
kérdés sem volt soha.
– És nem gondolod, hogy ez kicsit furcsa, Livie? Az, hogy
kilencévesen eldöntötted, hogy gyerekorvos leszel, onkológiára
fogsz szakosodni, és még csak soha eszedbe sem jutott, hogy
mást is csinálhatnál? Tudod, én mi akartam lenni kilencéves
koromban? – Mindössze csak egy pillanatnyi szünetet tart. –
Pókember!
– Jó, hát nekem reálisabb céljaim voltak. Nincs ezzel semmi
baj! – csattanok fel.
– És abba belegondoltál valaha is, hogy eddig miért kerülted
úgy a fiúkat, mint a pestist?
– Pontosan tudom, hogy miért. Azért, mert félénk vagyok, és
mert...
– A fiúk kiszívják a lányok agyát...
– És megőrjítik őket! – fejezem be apám figyelmeztetését
szomorú mosollyal az arcomon. Apa nagyjából akkor kezdte el
nekem mondogatni ezt a figyelmeztetést, amikor Kacey
hormonjai elkezdtek megőrülni. Azt mondta, a jegyeim innák
meg a levét, ha én is beleesnék ebbe a csapdába.
– Úgy hiszem, hogy a másik nemre adott reakciód nem is
igazán a félénkségedből fakad, hanem inkább abból a tudat
alatti késztetésből, hogy nehogy letérj arról az előre eltervezett
ösvényről, amit úgy érzed, követned kell.
Tudat alatti késztetés? Valami kellemetlen érzés úgy kezd
tekeregni a gyomromban, mint egy kígyó, amitől végigfut a
hátamon a hideg. Azt mondaná, hogy Kacey-nek igaza van?
Hogy... szexuálisan el lennék nyomva?
Előrehajolok, az államat a tenyerembe helyezem, a
könyökömet pedig a térdemen nyugtatom, miközben
végiggondolom a szavait.
Mégis hogyan találhatott dr. Stayner kivetnivalót abban, aki
lettem? Inkább örülnie kéne! Ő maga mondta! Olyan jól
keveredtem ki az egészből. Tudom, hogy a szüleim büszkék
lennének. Nem, nincs azzal semmi baj, aki vagyok.
– Szerintem téved – mondom halkan, a földet bámulva. –
Szerintem maga direkt olyan dolgokat keres, amikkel
diagnosztizálhat. Nincs azzal semmi baj, aki vagyok, vagy amit
csinálok.
Kihúzom magamat ültömben, majd végighordozom a
tekintetemet a minket körülvevő campuson – a gyönyörű,
princetoni campuson, amiért olyan keményen dolgoztam, hogy
bekerülhessek –, és érzem, ahogy elönt a düh.
 – Színjeles tanuló vagyok, aki a Princetonra jár, az ég
szerelmére! – Szinte már ordibálok, de nem érdekel. – Mégis mi
a pokolért jelenik meg szombat reggel hétkor, pont, ahogy
elkezdtem az egyetemet, csak azért, hogy elmondja, hogy az
egész életem... hogy... – Nagyot nyelek, hogy megpróbáljak
megszabadulni a gombóctól, ami hirtelen megjelent a
torkomban.
Dr. Stayner leveszi a szemüvegét, és ismét megdörzsöli a
szemét. Teljesen nyugodt marad, mintha erre a reakcióra
számított volna. Egyszer elmondta nekem, hogy hozzá van
szokva ahhoz, hogy kiabálnak vele, úgyhogy sose legyen
bűntudatom emiatt. Halálbiztos vagyok benne, hogy nem is lesz
azok után, amit most rám zúdított.
– Azért, mert azt akartam, hogy tisztában legyél ezzel, Livie.
Hogy teljesen tudatában legyél a helyzetednek. Ez nem azt
jelenti, hogy abba kéne hagynod, amit éppen csinálsz. – Kicsit
elfordul, hogy a szemembe tudjon nézni. – Okos lány vagy,
Livie, és most már felnőtt is. Új emberekkel fogsz találkozni, és
randizni is fogsz. Keményen fogsz dolgozni, hogy elérd a
céljaidat. És, remélem, szórakozni is fogsz. Csak szeretnék
biztos lenni abban, hogy magadért hozol döntéseket és állítasz
célokat, nem pedig azért, hogy mások kedvében járj. – Nekidől
a pad támlájának, majd még hozzáteszi: – Ki tudja? Talán a
Princeton és az orvosi az, amit valójában akarsz. Talán a férfi,
aki egész életedben boldoggá tesz majd, az, akit a szüleid is
választottak volna neked. De az is lehet, hogy rájössz, nem ez a
megfelelő út számodra. Így vagy úgy, de azt akarom, hogy
nyitott szemmel hozd meg a döntéseidet, ne pedig a
robotpilótára hagyatkozz.
Nem tudom, mit is mondhatnék minderre, szóval csendben
maradok, miközben a semmibe bámulok, a vállamat pedig a
zavarodottság és a kétely súlya nyomja.
– Az életnek megvan az a vicces szokása, hogy megteremti a
saját tesztjeit. Csavart labdát dob neked, amitől kénytelen vagy
úgy cselekedni, gondolkodni és érezni, ami szöges ellentétben
áll azzal, amit terveztél, és ami nem hagyja, hogy
fekete-fehérben gondolkodj. – Megpaskolja a térdemet, mintha
csak az apám lenne. – Szeretném, ha tudnád, bármikor
felhívhatsz, amikor csak beszélni akarsz, Livie. Bármikor. Nem
számít, hogy szerinted mennyire triviális vagy butácska is a
mondandód. Ha a suliról vagy a pasikról akarsz beszélgetni,
esetleg panaszkodni a nővéred miatt... – Ezt az utolsót
féloldalas mosollyal mondja. – Bármiről. És őszintén remélem,
hogy hívni is fogsz. Rendszeresen. Amikor készen állsz rá, hogy
beszéljünk. Bár, gondolom, jelen pillanatban csak a kávét
szeretnéd a fejemre borítani. – Feláll, nagyot nyújtózkodik,
majd még hozzáteszi: – És természetesen minden
beszélgetésünkre áll majd az orvosi titoktartás.
– Úgy érti, többé már nem fogja bepalizni a nővéremet, hogy
végezze el maga helyett a piszkos munkát?
Az állát dörgölve elmosolyodik, majd mormolva megjegyzi:
– Milyen remek kis talpnyaló vált belőle!
– Gondolom, egészen eddig opcionálisnak tekintette ezt az
egész orvosi titoktartás dolgot?
Felhúzott szemöldökkel pillant le rám.
– Sosem voltál a páciensem, nem igaz?
– Most már azonban az vagyok?
Elmosolyodik, majd kinyújtja felém a kezét, hogy felsegítsen.
– Csak maradjunk lazák. Hívj, ha beszélni akarsz!
– Nem tudok fizetni.
 – Egy petákra sem számítok tőled, Livie. – Majd, mintha
csak úgy utólag jutna eszébe, hozzáteszi: – Beérem az
elsőszülötteddel.
Egy ilyen viccért normális esetben legalább egy
szemforgatást kiérdemelne tőlem. De nem most. Most nincs
kedvem viccelődni. A súly, amit az elmúlt három hónapban a
hátamon cipeltem, ahogy folyton az járt a fejemben, hogy dr.
Stayner vajon mit derít majd ki rólam, és ami húsz perccel
ezelőtt lekerült rólam, most visszazuhant a hátamra, én pedig
összeroppanok alatta.
Biztos vagyok benne, hogy dr. Stayner téved.
De mi van, ha mégsem?
 HATODIK FEJEZET

Ha és amikor

A közel kétórás út a Princeton campusától a Manhattani

Gyermekkórházba bőven elég arra, hogy dr. Stayner
meglepetéslátogatásán és nevetséges diagnózisán agyaljak.
Mire odaérek a portához, hogy bejelentkezzem az első önkéntes
műszakomra, már jobban ki vagyok akadva, mint először
voltam. Ezenfelül meg vagyok győződve róla, hogy dr. Stayner
kezdi elveszíteni varázslatos tehetségét, ami olyan remek
pszichiáterré teszi. Vagy ez a helyzet, vagy az, hogy őrült, csak
erre eddig még senki sem jött rá. Vagy a kettő együtt.
– Dolgoztál már kórházban lévő gyerekekkel korábban,
Livie? – kérdezi Gale nővér, ahogy követem a ringatózó csípőjét
végig a hosszú folyosón.
– Nem, még nem – felelem mosolyogva. Azonban már elég
időt töltöttem kórházakban ahhoz, hogy a csipogó gépek hangja,
a gyógyszerek és a fertőtlenítő keverékének az orromat megtöltő
szaga rögtön visszarepítsen hét évvel ezelőttre, az erőltetett
mosolyok napjaiba, amikor Kacey, akinek a testét kötések
fedték, és csövek lógtak ki belőle, csak üresen bámult maga elé.
– Nos, azt hallottam, a referenciáid csak úgy ragyognak! –
viccelődik, ahogy befordulunk a folyosón, és követjük a
játszószoba felé vezető táblákat, amivel lassan véget ér a gyors
körbevezetésem a kórházban. – Igazi kis gyerekmágnes vagy.
Még azelőtt forgatni kezdem a szememet, hogy megálljt
parancsolhatnék magamnak. Ez nem a nővérnek szól – hanem
Staynernek. Még júniusban, amikor említettem neki, hogy
jelentkeztem egy önkéntes állásra ebbe a kórházba, de még nem
jött válasz, ő lazán megemlítette, hogy van itt pár barátja. A
következő héten felhívtak, és csináltak velem egy rövid interjút,
amit gyorsan egy ajánlat is követett, hogy szombat
délutánonként csatlakozzam a Gyermekélet nevű programhoz,
ahol az lesz a feladatom, hogy a kis páciensekkel játsszak.
Rögvest ugrottam a lehetőségre. Persze, láttam az egészben dr.
Stayner keze munkáját, de ettől csak még jobban értékeltem őt,
mivel tudtam, hogy amikor majd jelentkezem az orvosira, ebből
az önkéntes állásból a jelentkezési lapomon a felvételi bizottság
látni fogja, hogy már évek óta elkötelezett vagyok a
gyermekgyógyászat mellett. Akkor még úgy tűnt, hogy dr.
Stayner egyszerűen csak segít elérnem a céljaimat. Ami
mostanra már ironikusnak tűnik, mivel gyakorlatilag azon a
véleményen van, hogy egy előre beprogramozott drón vagyok,
akinek semmi keresnivalója ezen a helyen.
Ezt a gondolatot azonban jó messzire taszítom magamtól,
mert tudom, hogy mit akarok, és azt is, hogy ide tartozom.
Úgyhogy udvariasan biccentek egyet Gale nővér irányába, majd
azt mondom:
– Szerintem ők is mágnesként vonzanak engem.
A nővér megáll egy ajtónál, majd arcán töprengő mosollyal
felém fordul.
– Nos, csak legyél óvatos, hogy kihez kezdesz el kötődni,
hallod, drágám? – Azzal belépünk a világos és színpompás
játszószobába, benne egy maroknyi gyerekkel és más
önkéntesekkel. A vállam rögtön ellazul, amint meghallom a
szinte már ragályos nevetést. Olyan, mintha Válium keringene
az ereimben.
Tudom, hogy sosem voltam igazán normális.
Gyermekkoromban mindig én voltam az, aki rohant a tanárhoz,
ha valakinek sebtapaszra volt szüksége, és aki két veszekedő fél
közé állt, hogy kibékítse őket. Kamaszként már előre vártam az
önkénteskedő napjaimat a közösségi központban vagy az
uszodában, vagy a könyvtárban.
Bárhol, ahol ezekkel az apró emberkékkel lehettem. Van
valami annyira egyszerű a kicsi gyerekekben, ami feléjük vonz.
Talán a ragályos kuncogásuk vagy a félénk öleléseik. Talán a
brutális őszinteségük. Talán az, ahogy belém kapaszkodnak,
amikor félnek vagy fáj valamijük. Csak annyit tudok, hogy
segíteni akarok nekik. Mindannyiuknak.
– Livie, ő itt Diane – mondja Gale nővér, ahogy bemutat egy
zömök, rövid, göndör, barna hajú, kedves tekintetű, középkorú
nőnek. – Tagja a Gyermekélet programunknak. Ma ő felügyeli a
szobát.
Diane rám kacsint, majd gyorsan körbevezet a
játszószobában, és elmagyarázza, hogy neki mi is a feladata.
Amikor végez, rámutat két kisfiúra, akik egymás mellett,
nekünk háttal ülnek törökülésben, előttük egy halom legó.
Ugyanakkorák, viszont a jobb oldali kicsit vékonyabb. Meg
aztán ő teljesen kopasz is, miközben a bal oldali fiúnak rövid,
homokbarna haja van.
– Ezek ketten a tieid mára. Eric? Derrick? Ő itt Miss Livie.
Két egyforma arc fordul felém.
– Ikrek! – bukik ki belőlem, ahogy vigyor ül ki az arcomra. –
Hadd találjam ki... te vagy Derrick. – A bal oldalira mutatok,
amelyiknek dús haj borítja a fejét.
A kisfiú szélesen rám vigyorog, felfedve hiányzó
metszőfogait, amiről rögtön eszembe jut Ciklon kislánya, Mia.
– Én Eric vagyok.
Drámaian megforgatom a szememet.
– Sosem fogom megtanulni!
Miért érzik a szülők szükségesnek, hogy rímelő nevet adjanak
az egypetéjű ikreiknek? Ezt azért nem mondom ki hangosan.
Mindössze csak mosolygok.
– Derrick a kopasz. Könnyű megjegyezni – erősíti meg Eric
egy vállrándítás kíséretében. – De hamarosan én is kopasz
leszek. És akkor neked annyi.
– Eric – figyelmezteti Diane felhúzott szemöldökkel.
– Bocsánat, Miss Diane. – Eric, arcán szégyellős kifejezéssel,
figyelmét a mellette heverő Hot Wheels kocsira fordítja. A
mellkasom összeszorul kissé. Mindketten?
– Azért vagy itt, hogy játssz velünk? – kérdezi Derrick
csendesen.
Bólintok.
– Ha nem zavarok.
Apró arcára egyszer csak ragyogó mosoly ül ki, mire rögtön
látom, hogy neki is hiányzik a két első foga.
Figyelmemet a bátyjára fordítva, aki éppen két kocsit tologat
egymásnak, megkérdezem:
– És te mit mondasz, Eric? Maradhatok?
Eric rám pillant a válla fölött, amit aztán ismét megrándít.
– Persze. Tőlem. – De azért rajtakapom, hogy halványan
elmosolyodik, ahogy visszafordul, amiből kétségkívül tudom,
hogy kettejük közül ő a kisördög.
– Rendben. Csak előbb még át kell beszélnem pár dolgot
Miss Diane-nel, oké?
Teljes összhangban bólintanak, aztán már folytatják is a
legózást.
Szememet még mindig rajtuk tartva hátrálok pár lépést, és
suttogva megkérdezem:
– Rák?
– Leukémia.
– Mindketten? Mégis mekkora esély van erre?
Diane csak a fejét rázza, majd felsóhajt.
– Tudom.
– Mennyire... – nyelek egyet, hogy megszabaduljak a
torkomban nőtt gombóctól; nem vagyok biztos benne, hogyan is
fejezzem be a mondatot. – Mennyire súlyos?
Diane keresztbe teszi a karját a mellkasa előtt.
– Remek esélyeik vannak. Nos... – Tekintete egy pillanatra
Derrick felé vándorol. – Jók az esélyeik – javítja ki magát.
Megpaskolja az alkaromat, majd így folytatja: – Sokat fogsz
látni, amíg itt vagy, Livie. Próbálj majd meg nem sokat agyalni
rajta. Az lesz a legjobb, ha csakis az itt és mostra koncentrálsz, a
többit meg ráhagyod az orvosokra meg az imára.
Ahogy odasétálok a fiúkhoz, emlékeztetnem kell magamat,
hogy nem szabad látniuk az összehúzott szemöldökömet.
Leülök a padlóra velük szemben törökülésben, és összecsapom
a kezemet.
– Ki akarja megmutatni nekem, hogy kell megépíteni azokat
a menő házakat?
Úgy tűnik, egyikük sem, mert ebben a pillanatban elkezdenek
kérdésekkel bombázni, egyik kérdés jön a másik után, miközben
a két kissrác egymást váltja, mintha órákon keresztül ezt
gyakorolták volna.
 – Mi majdnem hatévesek vagyunk. Te mennyi idős vagy? –
kérdezi Eric.
– Tizennyolc.
– Vannak szüleid? – Derrick hangja olyan halk a bátyjáé
mellett, hogy alig hallom.
Egyszerűen csak mosolyogva bólintok, de nem megyek bele a
dologba.
– Miért jöttél ide?
– Hogy megtanuljak legózni, természetesen.
– Mi akarsz lenni, amikor felnősz?
– Orvos. Olyan gyerekeken akarok segíteni, mint ti.
– Hah. – Eric csak tologatja körbe-körbe a kocsiját. – Én azt
hiszem, vérfarkas akarok lenni. De... még nem vagyok benne
biztos. Hiszel a vérfarkasokban?
– Hm... – Felhúzom a szám sarkát, mintha elgondolkodnék a
kérdésen. – Csak a barátságosakban.
– Hah. – Úgy tűnik, mintha fontolóra venné a válaszomat. –
Aztán lehet, hogy inkább autóversenyző leszek. – Színpadiasan
megrántja a vállát. – Nem tudom.
– Nos, még szerencse, hogy jó sok időd van eldönteni, nem
igaz? – Érzem, ahogy a tudatalattim kicsit belerúg a
gyomromba, figyelmeztetve rá, hogy tereljem másra a témát.
Szerencsére Derrick máris megteszi helyettem.
– Van barátod?
– Nem, még nincs. De dolgozom az ügyön.
Kis kopasz szemöldöke összehúzódik.
– Hogyan lehet azon dolgozni, hogy legyen barátod?
– Nos... – A kezemet a szám elé teszem, hogy ne nevessek fel
hangosan. Lopva balra pillantok, és látom, hogy Diane szorosan
összepréseli az ajkát, ahogy segít egy másik kis betegnek
festegetni. Hallótávolságon belül van, és nagyon azon van, hogy
ne nevessen fel.
– Találkoztam valakivel, aki tetszik, és azt hiszem, én is
tetszem neki – felelem őszintén.
Derrick kicsi feje fel-le jár, ahogy azt tátogja, hogy: „Ó!” Úgy
tűnik, már készen is áll rá, hogy feltegye a következő kérdést, de
a bátyja beelőzi:
– Csókolóztál már?
– Öhm... – Egy pillanatig húzom az időt, mert nem
számítottam erre a kérdésre. – Az ilyen dolgokkal nem szabad
hencegni. Ez egy jó szabály. Legjobb lesz, ha megjegyzitek! –
mondom, miközben azon vagyok, hogy ne piruljak el.
– Ó, én meg fogom. Apa azt mondja, hogy egy nap majd
lányokkal akarok csókolózni, de még csak ötéves vagyok,
úgyhogy oké, ha még nem akarok.
– Apukátoknak igaza van, egy nap majd csókolózni akartok.
Mindketten. – Egymás után mindkettejükre ránézek, és
kacsintok egyet.
– Kivéve, ha meghalunk – mondja Eric nemes
egyszerűséggel.
A lábamat a mellkasomhoz húzom, és átölelem a térdemet;
ez a testhelyzet valahogy megvéd a hirtelen a mellkasomba
nyilalló fájdalomtól. Sok gyerekkel találkoztam már, és rengeteg
dolgot hallottam tőlük. A halálról és a mennyországról is
sokszor beszélgettem már. De ellentétben a könnyed, gyermeki
csevejjel, amit a kíváncsiság hajt, Eric szavaitól kiráz a hideg.
Mert igazat beszél. Ez a két kicsi fiú, aki itt ül előttem, talán
sosem fog csókolózni, és nem lesz autóversenyző, és nem fogja
megtudni, hogy vérfarkasok – sem barátságos, sem másfajta –
nem léteznek. Lehet, hogy minden csodálatos dologról le fognak
maradni, amit az élet csak kínálhat, mivel, valami kegyetlen
okból kifolyólag, a gyerekek nem halhatatlanok.
– Összeszorítod az ajkadat, mint ahogy anya szokta –
mondja Eric, ahogy összepattint két legókockát. – Mindig ezt
csinálja, amikor a halálról beszélünk.
Nem vagyok meglepve. Istenem, miket kellhet átélnie annak
a szegény asszonynak, ahogy végignézi, amint nemcsak az egyik,
hanem mindkét kicsi fiába vegyszereket tömnek, nem tudva,
vajon mindez elég lesz-e, miközben végig az járhat a fejében,
hogy mit hozhatnak a következő napok, hónapok, évek?
Már csak attól is, hogy erre gondolok, fájdalmas gombóc nő a
torkomban. De nem járhat ezen az eszem, emlékeztetem
magamat. Azért vagyok itt, hogy elérjem: ők se gondoljanak
erre.
– Mit szólnátok hozzá, ha hoznánk egy szabályt – kezdem
lassan, ahogy nyelek egyet. – Játék alatt nem beszélünk a
halálról. Csakis arról beszélünk, hogy mit fogtok csinálni, ha
vége a kezelésnek, és hazamentek, rendben?
Eric összehúzza a szemöldökét.
– De mi van, ha...
– Nem! – rázom meg a fejemet. – Nincs olyan, hogy „mi van,
ha”. Értitek? Egyezzünk meg abban, hogy eszünk ágában sincs
meghalni. Inkább élni akarunk. Rendben?
Egymásra néznek, aztán Eric így szól:
– De azt azért eltervezhetem, hogy sosem fogok megcsókolni
egyetlen lányt sem?
A szobát befedő nagy, szürke fellegnek hirtelen nyoma vész,
ahogy kibukik belőlem a nevetés, miközben a sírás szélén állok,
több okból is.
– Bármit eltervezhetsz, ha az magában foglalja azt, hogy
megöregszel, és ráncos öregember lesz belőled. Kezet rá!
A szemük felragyog, ahogy kicsi kezüket az én feléjük
nyújtott markomba csúsztatják, mintha valami titkos
szövetséget kötnénk. Olyan szövetséget, amire, azt hiszem,
nekem éppen akkora szükségem van, mint nekik.
Segítek megépíteni a fiúknak legóból egy csatahajót, egy
repülőgép-anyahajót és egy kínzókamrát (Eric ötlete). Folyton
dumálnak, néha kicsit összekapnak, pont úgy, ahogy azt
ikerfivérektől elvárnám. Annyira normális ez az egész, hogy
majdnem el is felejtem, mind a két kisfiú kórházban van, mert
rákosak. Majdnem. De az a kellemetlen érzés a mellkasomban
nem múlik el – úgy tűnik, nincs az a kuncogásmennyiség, ami
feloldaná.
Meglepődöm, milyen gyorsan elrepült a négy óra, amikor egy
nővér bedugja a fejét a szobába, hogy szóljon a fiúknak, itt az
ideje összepakolni, és visszamenni a szobájukba.
– Máskor is visszajössz majd? – kérdezi Eric tágra nyílt
szemmel.
– Nos, azt gondoltam, hogy jövő szombaton visszanézek, ha
szeretnétek.
Eric megrántja a vállát, mintha nem is érdekelné, de egy
pillanattal később már látom, ahogy oldalra pillantva
elvigyorodik.
– Hát rendben. – Felállok, és összeborzolom a haját. –
Találkozunk a jövő héten, Eric. – Derrickhez fordulok, aki
félénken rám mosolyog, mire észreveszem, mennyire vörös a
szeme körül, és mennyire előreesik a válla. A négy itt töltött óra
teljesen kimerítette. – Jövő héten találkozunk, Derrick,
rendben?
– Igen, Miss Livie.
 Búcsúként odaintek Diane-nek, ahogy lassan kisétálok a
folyosóra, ahol egy kócos lófarokba fogott, piszkosszőke hajú nő
vár.
– Szia! – mondja. – Connie vagyok, Eric és Derrick anyukája.
– A tekintete (a szeme alatt sötét karikák éktelenkednek az
alváshiánytól) egy pillanatra a fiúk felé siklik, akik éppen azon
veszekszenek, hogy egy bizonyos darabka legó melyik dobozba
is való. – Figyeltem, ahogy velük játszottál. Én... –
Megköszörüli a torkát. – Hetek óta nem láttam őket ennyit
mosolyogni. Köszönöm!
– Livie vagyok! – Kinyújtom felé a kezemet. Az övé kérges és
erős. Észreveszem, hogy pincérnői egyenruha van rajta, biztos
éppen most fejezte be a munkát. Gondolom, rengeteget
dolgozhat mostanában az orvosi számlák miatt. Valószínűleg
ezért tűnik ennyire nyúzottnak, és ezért van az, hogy mindössze
egy szomorú, kimerült mosolyra telik az erejéből. Ennek a
gondolatára megfájdul érte a szívem, de nem hagyom, hogy a
hatalmába kerítsen. – Bájosak a kislegények.
Arcán megjelennek azok a hírhedt, összeszorított ajkak,
ahogy az ablakon keresztül a fiúkat nézi, látszólag teljesen
elveszve a gondolataiban.
– Nekem ők még mindig csak kisbabák – suttogja, miközben
látom, ahogy visszapislogja a szemét hirtelen ellepő könnyeket.
– Megbocsátasz?
Végignézem, ahogy besétál a szobába, keserű
arckifejezésének helyét pedig ragyogó mosoly váltja fel, csupa
reményt és boldogságot sugározva.
– Szóval? – Hallom Gale nővér hangját a hátam mögül. –
Milyen volt az első napod?
– Remek – felelem elmerengve, miközben azt figyelem,
ahogy a két fiú megragadja az anyjuk egy-egy kinyújtott karját.
Connie aprócska nő, mégis elbír mindkettejükkel, szorosan
magához öleli őket. Még akkor sem ereszti, amikor Eric
megpróbál kificánkolni a karjai közül, hanem még öleli őket egy
pillanatig, miközben összeszorítja a szemét. Úgy öleli a fiúkat,
mintha sosem akarná elereszteni őket. Én pedig képtelen
vagyok kiverni a fejemből a gondolatot, hogy vajon minden
ölelés olyan érzés-e számára, mintha az utolsó lenne.
És mi van, ha tényleg az utolsó? Mi van, ha a hétvégén majd
arra jövök be, hogy az egyikük... elment? Nem arról van szó,
mintha vakon jöttem volna ide, nem számítva ilyenekre.
Mostanra azonban már kicsi arcok és hangocskák is tartoznak
ehhez a lehetőséghez. Gondolom, majd sírni fogok. Aztán el kell
fogadnom. És továbblépnem. De ha ezt a munkát fogom
csinálni, ha orvos leszek, vajon még hányszor fogok az ablaknál
állni azt figyelve, ahogy a szülők a gyerekeikbe kapaszkodnak?
Hányszor fogok még olyan egyezségeket kötni, amiket
kénytelenek leszünk megszegni? Vajon valaha is immunis
leszek majd erre a borzalmas érzésre a gyomromban?
Ahogy ott állok, a fejemben pedig ezek a gondolatok
kavarognak, a szemem egyszer csak kikerekedik a döbbenettől.
Ráeszmélek, hogy kilenc éve most először gondoltam arra, hogy
orvos leszek, úgy, hogy „ha”, nem pedig úgy, hogy „amikor”.
 HETEDIK FEJEZET

Kicsi a világ

– Na, milyen a Princeton?

– Egy kicsit szédítő – ismerem be egy sóhaj kíséretében. –
Csütörtökön és pénteken is eltévedtem, ahogy az órámat
kerestem. A végén pont a tanár bemutatkozása közben sétáltam
be. Majdnem rángógörcsöt kaptam. – Sosem szoktam késni az
óráimról. Tudtam, hogy a Princeton campusa hatalmas, de
egészen eddig nem fogtam fel, mennyire. A többi órámra már
előre megterveztem az útvonalat, hogy a jövőben elkerüljem az
esetleges rohanást.
– Aucs. De ma volt az az önkéntes izéd. Az hogy ment? –
Kacey utolsó szavait elnyomja Mia sikongatása, és úgy hallom, a
barátunk, Ben mániákus kacagása a háttérben.
– Jó volt. Találkoztam két kisfiúval...
– Várj egy kicsit, Livie! – A háttérzaj eltompul, mintha Kacey
befogná a mikrofont a kezével. – Srácok! Livie-vel beszélek.
Úgyhogy légyszi... tűnés! – Egy pillanattal később „Szia, Livie!”
kiáltások töltik meg a vonalat, ahogy elszaladnak Kacey mellett,
mire a szívem nagyot dobban, majd rögvest össze is szorul. –
Bocsi, Livie! – mondja Kacey, ahogy leveszi a kezét a kagylóról.
– Tudod, hogy milyenek a szombat esték.
Vágyakozva elmosolyodom. Igen, pontosan tudom, hogy
milyenek a szombat esték. A tágas konyhában álló,
nyolcszemélyes ebédlőasztal sosem elég nagy, hogy mindenki
odaférjen. Mindig ott vagyunk mi, plusz Trent, meg általában
pár barátunk a Penny’sből. Néha a régi főbérlőnk, Tanner is
átjön. Ebben a szent pillanatban Ciklon valószínűleg éppen az
asztalt takarítja, miközben Dan mosogat – ha nem éppen azzal
van elfoglalva, hogy elkapja Miami bűnözőit. Különcök furcsa
kis csapata a miénk... de ez a családom. Ez az otthonom.
Felsóhajtok, ahogy körbepillantok a kollégiumi szobában.
Tiszta és otthonos, de kíváncsi vagyok, mikor fog elmúlni az
újdonság varázsa – mikor fogom úgy érezni magam, hogy ide
tartozom.
– Szóval, milyen volt a kórházban? Találkoztál két kisfiúval?
– A háttérben szekrényajtók csapódnak, amiből tudom, hogy
Kacey-t befogták pakolni, miközben velem beszél. A nővérem
egy valóságos tornádó, amikor beszabadul a konyhába.
– Igen. Ikrek. Eric és Derrick.
– Most komolyan? – Szinte hallom, ahogy Kacey a szemét
forgatja.
Prüszkölve felnevetek.
– Tudom. Amúgy nagyon aranyosak.
– És nekik... – Nem mondja ki. Nem is kell kimondania, a
gyomrom anélkül is fájdalmasan összeszorul.
Nagyot nyelek.
– Jó a prognózis. – Ezt nem tudhatom, mégis ezt mondom,
mert ettől mindketten jobban fogjuk érezni magunkat. A hosszú
út haza lehetőséget adott, hogy egy kicsit leeresszek, és
átgondoljam a dolgokat. Beismertem magamnak, hogy várható
volt, hogy a gyerekkórházban, beteg – és talán haldokló –
gyerekek közt töltött első nap tartogat némi szívfájdalmat.
Persze idővel majd jobb lesz. Valószínűleg akkor is ki fogok
akadni, amikor először kerülök szembe egy hullával az orvosin.
Mindenki kiakad. Ez teljesen normális. Nem azt jelenti, hogy
nem ott van a helyem, vagy hogy nem tudok túllépni rajta. Mire
este visszaértem a koliba, a fejem fölött lebegő viharfelhő szinte
teljesen el is oszlott. Viszont úgy nagyjából tízszer jobban ki
voltam akadva Staynerre, mint reggel.
Kacey felsóhajt.
– Nos, az jó hír.
Hallom a megszokott csikorgást, ahogy kinyílik a sütő alatti
fiók, mire elvigyorodom, mert tudom, hogy most mi következik.
Ahogy arra számítottam is, a következő pillanatban felhangzik
egy hangos csattanás, amit egy sikkantás követ. Kacagok,
miközben Kacey felordít:
– A francba, Trent! – Tudom, hogy Trent elkapta Kacey-t,
ahogy éppen előrehajolt és nem figyelt, és a srác egyszerűen
képtelen megállni, hogy ne csapjon rá játékosan a nővérem
fenekére, valahányszor csak alkalma adódik rá. Pár pillanattal
később előbb hangos cuppogást, majd Kacey kuncogását hallom
a telefon mellől.
– Szia, Livie! – szólal meg egy mély férfihang.
– Szia, Trent! – mondom én is, miközben magamban
mosolygok kettejükön, és azon, hogy még mindig mennyire
odáig vannak egymásért, három év után is. Szívet melengető a
tudat, hogy két ember, akiknek ennyire borzalmas múlt áll a
hátuk mögött, képes így kivirágozni egymás mellett. Dannek
már többször is be kellett dörömbölnie az ajtajukon, hogy egy
kicsit fogják vissza magukat. Én ilyenkor általában másnap
képtelen vagyok Trent szemébe nézni, ami végtelenül
szórakoztatja Kacey-t.
 – Hogy megy a suli?
– Jól. Csak csütörtökön kezdődtek az órák, de eddig
tetszenek.
– Valóban? – Rövid szünetet tart. – És smároltál már azóta
más sráccal is?
A lélegzetem elakad, ahogy előbb dulakodást, majd egy
hangos csattanást hallok a vonal túlsó végén, amit Trent
távolodó nevetése követ.
– Bocsi... – motyogja Kacey.
– Hogy mondhattad el neki? – Trent az utóbbi években olyan
lett nekem, mintha a bátyám lenne. Aki mellesleg egy nagyra
nőtt gyerek, és majdnem annyira imád cukkolni engem, mint a
nővérem. És úgy nagyjából százszor égőbb, ha ő csinálja. – Most
majd örökké ezt hallgathatom! És elmondja Dannek is, és
mindketten rám fognak szállni!
– Nyugi, Livie! – szakít közbe Kacey. – Egy szót sem fog
szólni. Mármint azon kívül, amit már mondott. De meg kellett
neki magyaráznom, miért vannak képek a telefonomban egy
másik srác seggéről, nehogy azt higgye, hogy megcsaltam.
– Ó... – mondom, ahogy az ajkamba harapok.
– De ne aggódj! Majd jól kipicsázom ma este a kedvedért – az
utolsó részt jó hangosan mondja, hogy Trent is hallja. Aki jelen
pillanatban valószínűleg szélesen vigyorog.
– Nagyszerű – motyogom a szememet forgatva. A nővérem
éppen a „szexuálisan elnyomott” ellentéte.
– Szóval... összefutottál azóta a sráccal? Mi is a neve?
– Ashton. És igen – ismerem be vonakodva.
– És... hogy ment?
Felsóhajtok.
– Nagyjából olyan jól, mint amennyire jó ötlet egy kád benzin
mellett gyufát gyújtani.
– Azta!
Elmesélem neki, hogyan is zajlott a beszélgetés.
Hangos csörömpölést hallok, ahogy Kacey a mosogatóba
hajítja azt, ami éppen a kezében volt.
– Mekkora egy szemétláda! Legközelebb, amikor
meglátogatlak, letépem a golyóit, pont, ahogy megígértem.
– Dehogy téped le. Minden rendben. Túl vagyok rajta. Este
már el is megyek valahová Reagannel meg pár haverral. Már
csak arra várok, hogy visszajöjjön a fürdőből, és indulunk is.
– Ó, az jó. Mondtam én, hogy tetszik a csaj. – Hallom, ahogy
kinyílik a veranda ajtaja, majd hirtelen lágy szellő süvít el a
mikrofon mellett, ami után hallom, ahogy Kacey halkan felnyög.
Tudom, hogy éppen most helyezkedett el az egyik
napozószékben a hátsó teraszon. – Nos, remélem, jól fogsz
szórakozni. Mondjuk, lehet, kerülnöd kellene a
vodkabombákat, mivel nem vagyok ott, hogy kordában tartsam
az elnyomott bestiát, ha esetleg felütné a fejét.
– Nagyon vicces. – Habozva az ajkamba harapok. Vajon most
egyszerűen be kellene vallanom, amit dr. Stayner mondott
nekem? Nem tudom, Kacey hogy fogadná. Valószínűleg nem túl
jól. Nem akarom, hogy aggódjon miattam, mert nincs semmi,
ami miatt aggódnia kéne. Dr. Stayner téved.
Mielőtt lehetőségem lenne döntést hozni, Kacey ismét
megszólal, méghozzá a tipikus Kacey-stílusban:
– De ha a végén esetleg mégis megint bevadulnál, mondd
meg a srácnak, hogy húzzon gumit!
– Jesszusom, Kacey! Úgy beszélsz, mint egy pasi! – hallom
Trent hangját a háttérből.
– Mi van? Csak biztosra akarok menni, hogy az én szűzies
kishúgom ilyenekre is gondol, amikor ismét szabadjára engedi a
bestiát.
– Milyen bestiát? Livie-nek van egy bestiája? – Hallom,
ahogy egy másik férfihang is közbeszól. Ben az, Kacey helyes,
kidobóból lett ügyvéd barátja. – A francba! Látni akarom.
Imádom a bestiákat!
És ezzel hivatalossá vált. Bár vagy ezer mérföldnyire van
tőlem, a nővéremnek még így is sikerült elérnie, hogy azt
kívánjam, bárcsak elnyelne a föld. Felnyögök, majd az arcomat
a kezembe temetem.
– Miért vártam az egyetemig, hogy elkezdjek inni, Kacey?
Már évekkel ezelőtt ki kellett volna tombolnom magamat. Miért
engedted, hogy várjak?
– Hé, én mindent megtettem. Emlékszel? Ha az, hogy
alkoholt csempészek a teádba, nem nővéri szeretet, akkor én
feladom.
Kinyílik az ajtó, és besétál Reagan, ledobja a cuccát a
szekrényére. Rögvest megkocogtatja a karórája számlapját,
aztán int, hogy megvár a folyosón.
Bólintok, és felemelem az egyik ujjamat, jelezve, hogy egy
perc, és megyek.
– Kace. Mennem kell. Mindenkit puszilok! És mondd meg
nekik, hogy hiányoznak!
– Úgy lesz, Livie. Nekünk is nagyon hiányzol! Nem
ugyanolyan itt nélküled.
Ismét elkap az a furcsa, sürgető érzés, hogy el kéne neki
mesélnem, mit is mondott nekem dr. Stayner, de nem tudom,
mit is mondhatnék. Tudom, hogy nincs igaza, de... mi van, ha
mégis? Tudom, hogy Kacey hinni fog neki. Talán ezért is nem
akarom elmesélni. Mert mégis mit mondana? Mit mondana,
mit tegyek? Valószínűleg azt, amit mindig is: Menj, élj, és
engedd meg magadnak, hogy hibákat véts!
– Hé, Kacey?
Biztos meghallja a komoly felhangot a hangomban, mert az
övéből rögtön nyoma vész a játékosságnak.
– Igen, Livie?
– Hogyan jön rá az ember, hogyan is élje az életét?
A szavaimat hosszú szünet követi. Olyan hosszú, hogy még rá
is pillantok a telefonom képernyőjére, egyáltalán él-e még a
vonal.
– Jó sok kudarcba fulladt próbálkozással, Livie. Ez az
egyetlen mód, amit ismerek.

– Elég csendesnek tűnik – mondom, ahogy követem Reagant

a kövezett kocsifelhajtón keresztül az elülső verandához, ami
egy tekintélyes, kétszintes, modern craftsman stílusú házhoz
tartozik, hatalmas tölgyfák körében. Egy héttel ezelőtt pont
ugyanezeken a köveken haladtam végig, és pont ugyanezek a
pillangók szálldostak a hasamban. Csakhogy ezúttal minden
más, mivel ismerek is valakit, aki itt lakik.
Connort. És ezúttal valami furcsa, ideges-izgatott érzés
kavarog a gyomromban.
– Korán van – feleli mindössze Reagan, majd felkocog a
lépcsőkön, mintha már vagy ezerszer járt volna itt. A kilincs
után nyúl, és nemes egyszerűséggel kinyitja az ajtót.
– Reagan! Nem kéne kopognunk vagy...
– Csirpe! – hallom egy srác kiáltását. Átpillantva Reagan
válla fölött látom is, ahogy a hang tulaja megindul felénk a
hosszú folyosón, meztelen talpa csattog a keményfa padlón.
 – Ez meg ki? – suttogom magam elé. Emlékszem, hogy
Reagan mondta, sok embert ismer a buliban, de akkor most
azokat a srácokat is ismeri, akik itt laknak? Connort is? Pedig
amikor említettem neki Connort és a meghívását, mindössze
csak annyit mondott, hogy: „Benne vagyok!”
– Mégis hogyan felejthetted el Grantet? – teszi fel a költői
kérdést Reagan elég hangosan, megvillantva széles mosolyát.
Úgy tűnik, a tapintatosság nem éppen az erőssége.
A srác lelassít, ahogy odaér hozzánk, arcára pedig csüggedt
kifejezés ül ki.
– Nem emlékszel rám? – kérdezi, ahogy kezét a mellkasához
emeli, mintha ebbe belefájdulna a szíve.
– Én... ööö... – dadogom, majd dühösen Reaganre pillantok,
miközben lángra lobban az arcom. Mindketten nevetésben
törnek ki.
Arcán kisfiús vigyorral a srác felém nyújtja a kezét.
– Szia, Grant vagyok! Örülök, hogy el tudtak jönni, hölgyeim!
Félénken rámosolygok, ahogy megfogom a kezét.
– Livie.
– Te mindig is Ír leszel nekem – kacsint rám, majd sarkon
fordul, és elindul visszafelé a folyosón, ami teljes egészében
keresztülszeli a méretes házat.
Írnek nevezett.
Miért nevezett Írnek?
Nem emlékszem rá.
Miért nem emlékszem rá?
Ó, édes istenem. Látott engem részegen. Biztos ismeri
Ashtont. Vajon tudja, hogy mit műveltem vele? El fogja
mondani Connornak, hogy kész őrült vagyok, amikor iszom?
Vagy már el is mondta? Mi van, ha Connor már nem is akar
szóba állni velem?
Ez kész katasztrófa.
Reagan előbb megragadja, majd megszorítja az alkaromat.
– Livie, még csak nem is pislogsz. Kezded rám hozni a frászt.
– Bocsi! – motyogom. Ez semmiség – mondogatom
magamnak.
Követjük Grantet hátra, elhaladva a tőlünk jobbra fekvő
tágas, de éppen üres nappali mellett.
– Reagan örökre elnyerte a szívemet, de hajlandó vagyok
randizgatni, amíg ő kitombolja magát – veti hátra Grant a válla
fölött.
– Akkor szerintem addig randizgathatsz, amíg megőszülsz –
figyelmeztetem Grantet, ahogy oldalvást vetek egy pillantást
Reaganre.
Grant megtorpan, hátrafordul, és megvillant egy széles
vigyort Reagan felé.
– Nem semmi a csaj. Kérnek a hölgyek valamit inni?
Mielőtt kérhetnék egy pohár vizet vagy kólát, Reagan két
ujját feltartva már le is adja a rendelésünket.
– A szokásost, Grant. Köszi!
Van egy olyan érzésem, hogy a szokásos abból a sornyi
italosüvegből érkezik majd, amit a konyhapulton látok magunk
előtt. És egyértelmű, hogy Grant jól ismeri Reagant, ha egyszer
tudja, hogy mit szokott inni.
– Neked bármit, Csirpe – mondja Grant, képén egy újabb
százwattos mosollyal, ahogy befordul a sarkon.
Megragadom Reagan karját, hogy ne tudja követni őt.
– Te tudtad, hogy Grant itt lakik, Reagan?
Összehúzza a szemöldökét.
– Ó, ja. Hát persze.
 Érzem, ahogy a szemöldököm ívbe hajlik, és biztos vagyok
benne, hogy jelen pillanatban úgy a homlokom közepén lehet.
– Tehát akkor azt is tudtad, hogy Connor lakótársa...
– Aha... – mondja elmélázva, ahogy kiszabadítja magát a
szorításomból, és megindul a konyha felé.
Miért nem hajlandó normálisan válaszolni?
– Szia, Livie! – hallom. Megfordulok, és látom, ahogy Connor
jön lefelé a lépcsőn arcán ragyogó mosollyal. Felsóhajtok. Oké,
úgy tűnik, nem bánta meg, hogy meghívott...
Egy pillanattal később ezt meg is erősíti, amikor körém fonja
a karját, és szorosan megölel, mintha régi barátok lennénk, nem
pedig két ember, aki gyakorlatilag csak most találkozott.
– Úgy örülök, hogy újra láthatlak! – mormolja a fülembe,
mire végigfut a hideg a hátamon.
– Én is örülök – kuncogom, ahogy gyakorlatilag elolvadok a
karjai közt.
Kezét finoman a hátamra helyezi, és bevezet a nagy,
hajókonyhára emlékeztető konyhába, ahol minden sötét fa és
rozsdamentes acél. Itt nem is jártam a buli éjszakáján, mivel
akkor hátulról jöttünk be, és egyenesen lementünk a pincébe.
Enyhén szólva meg vagyok lepődve, hogy egy csapat
egyetemista srác ilyen helyen él. A hátsó falon egymást érik az
ablakok, amik egy rejtett, fákkal teli hátsó kertre néznek.
– Találkoztál már Tavishsel? – kérdezi Connor, és egy
zömök, velem nagyjából egymagas, vöröses hajú srácra mutat,
aki a konyhapultnak dőlve éppen most töm magába egy szelet
pizzát.
– Hívj csak Ty-nak! – Megtörli a kezét a farmerébe, aztán
odanyújtja nekem.
– Haver! Ez itt Amerika! Nem vagyunk barbárok! Mosd meg
a kezedet, mielőtt odadugnád a hölgyek orra elé! – motyogja
Grant a szemöldökét rángatva, ahogy átnyújtja nekem az
italomat. Nagyon kellemesen, kedvesen mosolyog.
– Menj, és fó’rald föl a fejedet, ej! – kiáltja oda Ty Grantnek
erős skót akcentussal, amit, gondolom, csak tettet, mivelhogy
egy fél perccel ezelőtt még nyoma sem volt. Fogalmam sincs,
mit jelenthet, amit mondott, de úgy tűnik, volt értelme Grant
rendreutasításának, mert Ty odalép a mosogatóhoz, hogy
lemossa a kezéről a pizzazsírt.
– Ha bármikor szükséged lenne egy kisemberre kiltben, Ty-t
keresd! – mondja Connor arcán gunyoros mosollyal.
– Kiltben? – kérdezek vissza magasba szökő hanggal, ahogy
eszembe jut a fotó a nővérem telefonján.
– Ty odáig van a régi tradíciókért. Nem igaz, Ty? –
csatlakozik be Reagan a hátam mögül kuncogva. Ő is végignézte
a képeket, úgyhogy pontosan tudja, mi jár a fejemben.
Ty mindössze egy hangos böffentéssel és egy vigyorral felel.
– Ty, haver, fogd már vissza magadat! – mondja Connor
nevetve, és a fejét rázza. Aztán odafordul hozzám, és még
hozzáteszi: – Ty az a fajta srác, akit csak kismértékben lehet
elviselni. Ha viszont abban az izében mászkál, a legjobb, ha egy
az egyben elkerülöd. Hidd el, nem akarsz a szemtanúja lenni!
Nem szép látvány, higgy nekem!
Reagan hangosan felkacag, ahogy nekem lángra gyúl az
arcom, Connor meg csak mondja tovább, észre sem véve a kis
közjátékot.
Connor felhúzza az egyik szemöldökét, és Reaganre pillant.
– Mi olyan vicces, Reagan?
– Ó, semmi. – Egy pillanatra csibészes vigyor villan fel az
arcán, aztán el is tűnik. – Jó téged látni, Connor!
 Connor odasétál hozzá, és megöleli.
– Téged is, Reagan! Bár, bevallom, nem vagyok benne biztos,
hogy a Princeton készen áll rád...
Reagan válaszként mindössze csak rákacsint.
Keresztbe teszem magam előtt a karomat, és megkérdezem:
– Szóval, pontosan honnan is ismeritek egymást?
Oldalvást dühösen rápillantok a sunyi kis szobatársamra.
Reagan erre gyorsan bebújik Grant mögé, kerülve a
pillantásomat.
– Reagan apja az evezőscsapatunk edzője. Ezt nem mondta
neked?
– Kihagyott pár részletet. – Azt tudom, hogy Reagan apja az
evezőscsapat edzője, de azt is elfelejtette megemlíteni, hogy
ismeri Connort, nemhogy azt, hogy a srác is benne van a
csapatban. Ismét elpillantok a vállam felett. Reagan Grantnek
dőlve áll, félig elrejtőzve mögötte, miközben fájdalmas
tekintettel vizslat.
– Meg mellette mindannyian tagjai vagyunk a Tiger Inn-nek.
Az egy princetoni étkezőklub. Már hallottál ezekről?
– Olyanok, mint egy diákszövetség, ugye?
Connor megrántja a vállát.
– Itt sokkal lazábbak a dolgok, mint egy diákszövetségben, de
azért nálunk is van eskütétel. Mondjuk, másodév tavaszáig nem
tehetsz esküt, de jó ötlet, ha már most elkezdesz utánajárni a
különböző kluboknak. – Connor megragadja a kezemet, és
átvezet egy másik szobába.
– Szóval akkor benne vagy az evezőscsapatban?
– Igen, mind a négyen benne vagyunk. Gyere! – húz maga
után Connor. – Bemutatlak Ashnek!
Az agyamnak éppen csak elég ideje van arra, hogy felfogja
Connor szavait, miközben a gyomrom máris összeszorul, a
térdem pedig majdnem megbicsaklik, ahogy belépünk a
tévészobába. Biztos vagyok benne, hogy az arcomról döbbenet,
szégyen és rettegés tökéletes elegye olvasható le. Ott ül elterülve
egy túlméretezett fotelben, egyik kezében sör, a másikban
távirányító, az a magas, nyurga srác a sötétbarna szemével és a
loboncos hajával, akiről megfogadtam, hogy kiűzöm az
életemből.
Ashton „Megbántam” Henley.
– Ő itt Ashton, a csapatkapitányunk, bár képtelen vagyok
rájönni, miért ő kapta a posztot – mondja Connor játékos
hangsúllyal, miközben láthatólag lövése sincs róla, hogy
pontosan tudom, ki is Ashton, és hogy mindjárt összeesem.
Képtelen vagyok megszólalni, miközben azt az arcot
bámulom, és látom, ahogy az a szempár előbb rólam Connorra,
majd az összefűzött ujjainkra siklik, miközben nagyot kortyol a
söréből.
– Ír – mondja teljesen érzelemmentes hangon. Észreveszem,
hogy összeszorítja az állkapcsát. Ez az egész valószínűleg éppen
annyira kellemes neki, mint nekem. A megbánással teli
éjszakájának emlékeztetője – az a lány, akit el akar felejteni –
ott áll az otthona közepén.
– Várjunk csak egy percet... – Connor elengedi a kezemet.
Ó... na, tessék, kezdődik... Connor egy ujjal rám mutat,
miközben oldalra dönti a fejét. Kikerekedett szemmel bámulja a
szobatársát. – Ő az a lány, aki azt mondta, nem mered
megcsináltatni azt a tetoválást?
Becsukom a szememet, és többször egymás után mély levegőt
veszek, miközben némán búcsút mondok az esélynek, hogy
valaha is lehet bármi köztem és Connor közt. Amikor ismét
kinyitom, mindketten engem bámulnak.
– Nézz csak oda! – Connor egyik karját a vállam köré
kanyarítja, és jó erősen magához szorít. – Kész kis híresség vagy
itt!
Érzem, ahogy a vér kiszalad az arcomból.
– Híresség? – cincogom. Ugyan miről lennék híres? Arról,
hogy egy robottáncot járó, smárolós, szűzies szeszkazán
vagyok? Megfordulok, és látom, hogy Grant és Reagan
odalopakodtak mögénk. Villámokat szóró tekintettel nézek
Reaganre, amiért így csapdába csalt. Ő erre csak rátapasztja a
száját a poharára, és elbújik Grant mögött.
Visszafordulok, és szembenézek azzal a sráccal, akit le akarok
nyűgözni, és azzal, akit el akarok felejteni, és közben az jár az
eszemben, hogy mégis mitől lehetne még rosszabb ez a nap.
– Ashton. Bébi, el kell indulnunk, ha időben oda akarok érni
a reptérre – hallok meg egy hangot, aztán egy másik ajtón
keresztül belép a szobába egy szőke lány, a kabátja és a táskája
átvetve a karján. Áthajol a fotel támlája felett, és hosszan szájon
csókolja Ashtont.
Connor áldott tudatlanságban odahajol hozzám:
– Ő itt Ashton barátnője, Dana.
 NYOLCADIK FEJEZET

Hímringyó

Mostanra eljutottam arra a pontra, hogy már nem is

próbálok megszólalni. Tudom, hogy bármi jönne is ki a számon,
az nem lenne több idióta makogásnál, mert általában úgy
beszélek, amikor ideges vagy döbbent vagy feldúlt vagyok. Most
pedig, ahogy itt állok és bámulom, amint Ashton és a barátnője
csókolózik, e három érzelem elegye kavarog bennem.
Neve hallatára Dana elhúzódik Ashtontól.
– Szia, Reagan! Szia...
– Ő itt Livie – mondja Connor.
Dana szívélyesen rám mosolyog.
– Szia, Livie! Örülök, hogy megismerhetlek.
Megpróbálok visszamosolyogni. Azt hiszem, sikerül is.
Mondjuk, nem vagyok benne biztos; lehet, hogy amit én
mosolynak szántam, jobban hasonlított egy veszett állat
vicsorgására. Túlságosan lefoglal, hogy megpróbáljam
lecsillapítani a fejemben tomboló sikolyokat.
Az a szemétláda megcsalta őt! Méghozzá velem!
A tekintetem Ashton arcára siklik, és azt látom, hogy valami
furcsa arckifejezéssel bámul engem. Ez nem a szokásos
arroganciája. És nem is bűntudat, amit éreznie kellene. Nem,
pontosan tudom, mi is ez: kétségbeesés. Szinte könyörög a
tekintetével, hogy egy szót se szóljak. Nem akarja, hogy a
barátnője megtudja. Így már mindent értek. Ezért akarja, hogy
ne tudódjon ki, mi történt kettőnk közt. De akkor meg... mitől
lettem híresség?
Oldalvást Connorra pillantok, és azt látom, hogy rám
mosolyog. Méghozzá kedvesen, nem úgy, mint az a srác, aki
tudja és végtelenül élvezi, hogy kavartam a lakótársával, és
éppen most mutatnak be a szóban forgó lakótárs mit sem sejtő
barátnőjének. Vagy úgy gondolja, hogy nincs abban semmi gáz,
ami történt – ami azt jelentené, hogy egy igazi szemétláda, és
baromira nem az a rendes srác, akinek gondoltam –, vagy nem
tudja, mi történt.
Nem értem. Viszont mindenki engem bámul, és azt várja,
hogy feleljek Danának. Nagyot nyelek, majd minden erőmet
összeszedem, és barátságosan kinyögöm:
– Szia, Dana! Én is örülök!
A mutatvány valószínűleg elfogadhatóan sikerült, mivel Dana
elmosolyodik, felém biccent, majd megragadja Ashton karját, és
ránt rajta egyet.
– Oké, most komolyan, Ash. Emeld már fel azt a gyönyörű
seggedet, és induljunk, különben elkések.
Ashton eleget tesz a kérésnek: könnyedén feláll a fotelből,
amitől rögvest a lány fölé tornyosul. Dana laza hullámai a válla
mögé hullanak, ahogy hátrahajtja a fejét, hogy rá tudjon nézni
Ashtonra. Abból, ahogy csillog a szeme – pont úgy, mint
Kacey-é, amikor Trent a szobában van –, tudom, hogy fülig
szerelmes.
Bárhol szívesebben lennék, mint itt, egy szobában ezzel a
kedves, mit sem sejtő lánnyal és a szemét pasijával.
– Connor, merre van a mosdó? – kérdezem, miközben
mindent megteszek, hogy ne remegjen a hangom.
– Az egyik itt van, azon az ajtón túl – feleli balra biccentve a
fejével. – Az első ajtó jobb oldalon a sarkon túl.
– Ó, én azzal várnék úgy egy órát – figyelmeztet minket
Grant a hátunk mögül. – Ty volt ott. Nem való az most
hölgyeknek. Meg úgy a legtöbb emberi lénynek.
– Az a nyavalyás chili tehet róla, amit az anyád csinált! –
kiáltja Ty a konyhából.
– Akkor menj fel az emeletre, a harmadik ajtó jobbról –
mondja Connor, ahogy a fejét rázza a lakótársa irányába. –
Szeretnéd, hogy megmutassam?
– Nem kell, megtalálom, köszi! – Megpaskolom a karját,
aztán megfordulok, és kisietek a szobából.
– Örülök, hogy találkoztunk, Livie! – szól utánam Dana.
– Szintúgy! – felelem hátrapillantva a vállam felett, ahogy
felsietek a lépcsőn. Remélem, nem voltam túl udvariatlan, de
egyszerűen nem tehetek róla. Dana olyan baromira kedves, és
ettől ordítani tudnék.
– Várj meg a kocsimnál, öt perc, és jövök – hallom Ashton
hangját a hátam mögül. – Csak átöltözöm, és elteszem a
tárcámat.
Követ engem.
A szívem a torkomban dobog. Elkezdem gyorsabban szedni a
lábamat, kettesével véve a lépcsőfokokat, hogy még azelőtt zárt
ajtó mögé juthassak, hogy szembe kelljen néznem Ashtonnal.
Ami össze is jött volna, ha nem akad bele a nagylábujjam a
legfelső lépcsőfok tetejébe, aminek következtében hassal előre
elterülök a keményfa padlón.
Az arcom lángol, ahogy négykézlábra tápászkodom, mivel
még mindig szántszándékomban áll elrejtőzni. Halk kuncogást
hallok magam mögül, ahogy két kéz megragadja a derekamat,
és könnyedén talpra ránt.
– Jesszusom, Ír! – motyogja Ashton.
Összerezzenek, ahogy a keze a derekamhoz ér.
– Innen már megy egyedül is – motyogom dühösen, ahogy
kitépem magamat a kezei közül, és sietve elindulok a fürdő felé.
Ashton követ engem, megszaporázva a lépteit.
– Azt kétlem – mondja, de nem nevet. Amikor elérek a
jobbról harmadik ajtóhoz, Ashton megragadja a csípőmet, és
gyakorlatilag belök a tágas helyiségbe. Megpördülök, hogy be
tudjam csukni az ajtót, de már késő. Ashtonnak sikerült is
bemanővereznie magát, és becsukni maga mögött az ajtót. Amit
rá is zár.
– Mégis mit... – kezdem csípős hangsúllyal, de Ashton
befogja a számat.
– Fogd be! – Egészen addig kényszerít hátrafelé, amíg a
farokcsontom neki nem nyomódik a fürdőszobapult
gránitlapjának, miközben kezét végig a számon tartja. Egy
pillanatra felmerül bennem, hogy meg kéne harapnom, de
visszafogom magam. Olyan dühös vagyok, hogy valószínűleg
akkora erővel harapnám meg, hogy a vére is eleredne. Livie, a
harapós. Ettől csak még vadabbá válnának a sztorik, amik már
biztos így is keringenek rólam.
Csak áll ott fölöttem, és néz le rám, a tekintete szinte lángol,
de a sötétbarna szempár mintha mégis elmerengve figyelne
engem. Az orromat megcsapja enyhén pézsmás kölnijének
illata, amire rögtön megrohamoznak a múlt szombat emlékei.
Emlékek, amik egyszerűen nem hagynak nyugton.
Elfordítom róla a tekintetemet, miközben a szívem vadul
kalapál, és érzem, ahogy az első izzadságcsepp végiggördül a
hátamon. El akarok innen szabadulni, de nem tudok. Csapdába
ejtett. Az egész helyzet egyszerűen túl sok számomra, és minden
erőmre szükségem van, hogy ne essek össze. Vagy lehet, hogy
egyszerűen Ashton túl sok számomra. Minden, ami ő. Gyors
egymásutánban többször is nyelek.
– Ha elveszem a kezemet, megígéred, hogy csendben
maradsz, hogy megmagyarázhassak valamit? – kérdezi
fenyegetően megvillanó tekintettel.
Összehúzom a szemöldökömet. Mégis mit lehetne itt
magyarázni? Azt, hogy berúgott, és megcsalta a barátnőjét? De
ezen a ponton már mást sem akarok, csak jó messzire kerülni
tőle, úgyhogy bólintok.
Abban a pillanatban, hogy a kezét elveszi a számtól, ismét
fellángol bennem a harag.
– Mégis hogy voltál... – A mondatom félbeszakad, ahogy
Ashton megragadja a derekamat, és körbefordít, hogy szembe
legyek a tükörrel. Már éppen kifordítanám a felsőtestemet, hogy
elszabaduljak tőle, de aztán felpillantok a tükörképünkre, és
látom, hogy sötét tekintete olyan intenzitással figyel, hogy
elakad tőle a lélegzetem.
– Honnan ismered Connort? – A hangja furcsamód nyugodt.
A testem megfeszül, ahogy felemeli a kezét, hogy félresöpörje
hosszú, fekete hajamat, miközben az ujjai végigsimítanak a
nyakamon.
– Egyik nap találkoztunk – felelem akaratlanul,
zavarodottan. – Nem említette?
Most meg mit csinál?
– Nem. – Mutatóujjával finoman húzni kezdi lefelé a pólóm
hátulját, eléggé ahhoz, hogy felfedje a tetoválásomat. – Kicsi a
világ! – mormolja, ahogy végighúzza az ujját az íráson. Lassan
kifújja a levegőt, a leheletétől pedig végigfut a hideg a hátamon
és a lábamon, majd az egész testem megfeszül.
Megfeszítem az állkapcsomat.
– Sajnálatos módon.
Az ujjai megállnak egy helyben, ahogy perzselő tekintete
találkozik az enyémmel a tükörben. Amikor visszapillant a
tetoválásomra, látom a kis félmosolyt az ajkán. Ismét elkezdi
oda-vissza húzogatni az ujját a tinta mentén, amitől nem kapok
levegőt, az arcom pedig lángra lobban.
– Most már érted, hogy a múlt szombatnak miért kell
kettőnk közt maradnia?
– Egyáltalán nem is lett volna szabad megtörténnie –
mondom meg-megbicsakló hanggal, ahogy izmos karjával a
pulton álló testápoló felé nyúl, és a tenyerébe nyom belőle egy
keveset. Összehúzott szemöldökkel figyelem, ahogy a krémet a
hátamhoz emeli, és a lehető leggyengédebben elkezdi bekenni
vele a frissen tetovált bőrömet. Becsukom a szememet, ahogy
nyelek egyet, megengedve magamnak, hogy egy pillanatig
élvezzem a hűsítő krémet. Az a nyavalyás izé egész héten majd’
megőrjített. Úgy ápolom, ahogy elő van írva, de be kell
ismernem, hogy amikor én kenegetem, az messze nem olyan jó
érzés, mint amikor ő teszi.
Gyűlölöm beismerni.
– Jó érzés, nem igaz? – mormolja olyan rekedtes hanggal,
amitől lángra lobban az egész testem.
– Igen... – hallom a saját hangomat. Várjunk csak... A
szemem felpattan, és rögtön azt látom, hogy tekintetét a
tükörképemre szegezi. A francba is, mégis hogy csinálja ezt? –
Nem! – csattanok fel, ahogy kiszabadítom magamat a
szorításából, és megpördülök a tengelyem körül. Elindulok az
ajtó felé, de Ashton hatalmas keze elkapja a derekamat. Durván
felemel, és felültet a fürdőszobapultra magával szemben.
– Ne légy már ilyen kibaszottul makacs, és hallgass végig, Ír!
– csattan fel, ahogy megszorítja a derekamat, hüvelykujja pedig
nekifeszül a csípőcsontomnak.
A hangszíne az, amitől összerezzenek.
– Connor a legjobb barátom. Négy éve ismerjük egymást. Jól
ismerem őt. – Pillanatnyi szünetet tart, miközben a tekintete
végigpásztázza az arcomat. – Tudom, hogy nagyon lazának
tűnik, de... Biztosíthatlak, hogy Connor nem repesne az
örömtől, ha tudná, hogy mi ketten kavartunk. Akkor sem, ha
egyetlen éjszakáról volt szó. Akkor sem, ha nem is basztunk. –
Elakad a lélegzetem a durvaságától, de ő bocsánatkérés nélkül
folytatja. – Szóval, ha azt akarod, hogy bármi is legyen köztetek,
talán a legjobb lenne, ha tartanád a szád.
Összehúzom a szemöldökömet.
– Nem értem. Azt hittem, tudja...
– Nem, dehogy tudja – erősíti meg Ashton a fejét rázva.
– Semmit?
Ashton lassan lecsúsztatja a kezét a derekamról a csípőmre,
majd végig a combomon, amit kicsit megszorít, majd végül a
térdemen állapodik meg, ahogy hátrál egy lépést.
– Semmit.
Furcsa melegség önti el a combomat az érintésétől, de én
összeszorítom a fogamat, mivel sokkal jobban foglalkoztat az,
hogy válaszokat kapjak.
– Nos, akkor mitől lettem én a híres Ír?
– Ó! – Lehajtja a fejét, és kuncogni kezd. Amikor ismét felnéz
rám, ajkán rejtelmes kis mosoly játszik. – Mert még sosem
ugrottam így egy kihívásra. – Látva az összezavarodott
képemet, még hozzáteszi: – A tetkó. A seggemen.
Érzem, hogy lángra lobban az arcom, de inkább gyorsan a
kíváncsiságom kielégítésére fókuszálok.
– Akkor meg miért tetted meg?
A hangja lágyan cseng, amikor ismét megszólal.
– Megvolt a magam oka. – Attól, ahogy ekkor rám néz,
mintha valami titok csillanna a szemében, rögtön kiszárad a
szám. – És most arra kérlek ismét, hogy ne szólj egy szót se.
Dana kedvéért. Nem kell fájdalmat okoznunk neki.
Rögtön hallom a lány iránt érzett csodálatát abban, ahogy
kiejti a nevét. Valóban törődik vele. Talán annyira részeg volt,
mint én...
– Nem kéne inkább mégis elmondanod neki? Úgy értem, ez
azért elég... – Elhallgatok, ahogy a megfelelő szó után kutatok.
Undorító. Gonosz. Helytelen.
– Ez bonyolult – csattan fel. – És nem is a te dolgod. És ha
nem akarod tartani a szádat Dana kedvéért, akkor tedd meg
Connorért. Már ha azt tervezed, hogy összejössz vele. – Kinyitja
az ajtót, szélesre tárja, és kilép a helyiségből. Aztán hirtelen
megáll. – Még egy dolog... – Hátrapillant rám a válla fölött,
mire összeszorul a gyomrom. – Mondd meg Reagannek, hogy
meg fogom nyúzni. – És ezzel el is indul lefelé a lépcsőn.
– Húzz sorszámot! – motyogom a kivörösödött
tükörképemnek.

– Nem mondhattam el neked! – nyafogja Reagan nagy,

könyörgő, őzgidaszemmel. – Ha elmondom, nem jöttél volna el!
– Ez nem igaz! – motyogom makacsul. De igaza van. Nem
jöttem volna el. És akkor most nem ülnék itt a hátsó verandán,
hogy az édes, mit sem sejtő Connor kihozza nekem a
whiskey-kólámat. Ami ma este már a harmadik lesz, hála a
szétkaszabolt idegeimnek. – És mi van Danával? – sziszegem. –
Nem gondolod, hogy legalább róla figyelmeztetned kellett
volna?
Reagan összerándul.
– Nem tudtam, hogyan is hozhatnám fel a témát, tekintettel
arra, hogy már így is úgy tűnt, mindjárt felrobban a fejed
minden egyébtől, ami azon az estén történt. És ha tényleg bejött
volna Ashton, akkor...
– Nem jön be! – csattanok fel, talán egy kicsit túl gyorsan.
Egy pillanatra mintha mosoly villanna az ajkán, de gyorsan
ráncba szedi az arcizmait.
– Az jó hír, mert neked nem menne a „csak szex és más
semmi” felállás, Ashton meg nem alkalmas komoly kapcsolatra.
Mint ahogy azt a mellékelt ábra mutatja.
– Értem én, miért nem mondtad el a múlt hétvégén –
motyogom egy nagy sóhajt követően. – A fejem valószínűleg
tényleg felrobbant volna. De szerinted nem lett volna jó ötlet
közölni velem, mi a helyzet, mielőtt besétáltam ebbe a házba?
Reaganben legalább van annyi méltóság, hogy erre
szégyenkezve összehúzza magát, ahogy üres poharát leteszi a
kisasztalra.
– De, valószínűleg... Sajnálom. Amikor mondtad, hogy
találkoztál Connorral, és hogy ma este el akarsz ide jönni,
reméltem, hogy többé már nem fog zavarni. Mármint, ha
egyszer már találkoztál Ashtonnal.
Dühösen meresztem rá a szememet.
– És mire számítottál, mi lesz, ha találkozom a barátnőjével?
– Úgy volt, hogy mostanra már Seattle-ben lesz! – nyög fel
Reagan, ahogy arcát a kezébe temeti. – Sajnálom! Rossz barát
vagyok! És borzalmas szobatárs! Egyszerűen nem tudok mit
kezdeni a kellemetlen helyzetekkel.
– Hát én sem. Főleg nem azzal, amibe éppen most hajítottak
vissza.
– Csirpe! – Kinyílik a hátsó ajtó, és kilép rajta a vigyorgó
Grant, hogy odaadja Reagannek az italát. Amikor meglátja a
morózus kifejezést a lány arcán, gyorsan sarkon fordul, és
egyetlen szó nélkül visszamenekül a házba. Szinte látom, ahogy
bűntudatosan a lába közé húzza a farkát.
– Szóval akkor Grant is tudott az egészről?
– Egy szót sem fog szólni. Komolyan. – Könyörgő tekintettel
néz rám. – Kérlek, ne gyűlölj, Livie!
Makacsul összeszorítom az állkapcsomat, és kibámulok a
sötétségbe burkolózó, méretes hátsó kertre, miközben
végiggondolom a helyzetet. Igazából az egész nem Reagan
hibája. Én vagyok az, aki smárolt Ashtonnal. Én vagyok az, aki
találkozott Connorral, és ide akart jönni. Én vagyok az, aki
haragszik Ashtonra, amiért az megcsalta a barátnőjét. Én
vagyok az, aki hagyja, hogy folyamatosan érintések és csókok
homályos emlékei lepjék el az agyát. Abba kell hagynom, hogy
ilyen kontextusban gondolok Ashtonra, és itt az ideje, hogy a
gyönyörű, szőke, ír srácra kezdjek el fókuszálni, aki valóban
elérhető. Vele talán képes leszek pár új emléket kreálni,
valamint ezzel egy kalap alatt bebizonyítani, hogy dr. Stayner
téved.
– Nem gyűlöllek, Reagan – sóhajtok fel. – Lehet, hogy meg
foglak ölni álmodban, de szeretettel fogok rád gondolni,
miközben fojtogatlak.
Reagan hangosan kifújja a levegőt.
 – De előtte majd figyelmeztess, oké? Mindig is ki akartam
próbálni a tequilakukacot, mielőtt meghalok. Esetleg kerítsek rá
sort még ma, vagy ráér?
Prüszkölve kuncogni kezdek; a vicce eloszlatja a feszültséget.
– Amúgy miért hív téged Grant Csirpének?
– Csirpe egy kitalált karakter az ötvenes-hatvanas évekből –
motyogja Reagan, miközben a fejét rázza a butácska becenevet
hallva. – Tudod, Csirpe felnő, Csirpe férjhez megy. Van egy
csomó könyv meg film róla. Még egy filmsorozat is. Állítólag az
író úgy találta ki a nevet, hogy összerakta a csibe és a törpe
szavakat. És, hát – magára mutat, arcán mindentudó kis
mosollyal –, még jó, hogy nem zavar, hogy alacsony vagyok.
A magabiztosságától halkan felkuncogok. Nagyon üdítő.
– Még meg kell kérdeznem Ashtontól, hogy miért nevez
engem Írnek. De mintha minden egyes alkalommal,
valahányszor csak találkozunk, megkukulnék, ezért nem bírom
kinyögni a kérdést. Szerinted Grant tudja?
Reagan megrázza a fejét.
– Megkérdeztem. Nem tudja. Csakis Ashton tudja.
Ezután egy hosszú pillanatig csend telepszik közénk, ami idő
alatt Reagan ledönti az italát. Fogalmam sincs, hogy az az
aprócska test hogyan képes befogadni ennyi alkoholt. Aztán
megszólal:
– Bejössz Connornak.
Elpirulok, majd a vállam fölött átpillantva belesek a
konyhaablakon, ahol látom, amint Connor éppen Granttel és
egy új sráccal beszélget.
– Tényleg?
Reagan bólogat.
– Ó, igen. Látom. Képtelen levenni rólad a szemét.
Valószínűleg éppen az jár a fejében, mit fog művelni veled
később.
– Reagan! – rázom a fejemet, miközben a barátnőm
elvigyorodik. Éppen olyan rossz, mint a nővérem.
Ismét hosszan, hangosan kortyol egyet az italából, miközben
a gondolataim akaratom ellenére is visszafordulnak Ashtonhoz.
– Kedves csajnak tűnik.
– Ki?
– Ashton barátnője.
– Ó... – Reagan elhallgat, majd motyogva folytatja: – Ja. Túl
jó is Ashtonhoz. Bűntudatom van, valahányszor csak meglátom.
Ha a srác legalább azt megtanulná, hogyan tartsa a gatyájában...
Várjunk csak...
– Sokszor megcsalja Danát? – Nem csak velem?
Reagan megrántja a vállát.
– Hallok dolgokat. Jó sok dolgot. Nem semmi étvágya van. A
szíve és az agya teljesen külön működik, és nem is áll szóba
egymással. Soha. Szegény, kedves Danának esélye sincs, hogy
kielégítse őt.
– Biztos vagyok benne, hogy arra senki sem képes –
mormolom, ahogy magamban száműzöm Ashtont a
hímringyó-totemoszlop tetejére.

Amikor visszamegyünk a házba, már egy tucat új vendéget

találunk a konyhában és a társalgóban, ami a jobb oldalon kap
helyet, szemben a tévészobával. A bejárati ajtó felől még többen
szállingóznak befelé.
– Megvagytok, srácok? – jelenik meg Connor, kezében az
italommal. – Bocsi, ki akartam vinni, de úgy tűnt, valami
komoly dologról beszélgettek.
– Így volt, de... – Rápillantok Reaganre, aki integetve,
vállakat paskolva és mosolyogva halad át a szobán. Grant úgy fél
méterre lemaradva követi, a tekintete a lány tarkójára szegezve,
az arcán idióta vigyor.
Én pedig magamban mosolygok, miközben az jár a fejemben,
hogy vajon Reagannek van-e róla bármi fogalma, hogy Grant
megőrül érte.
– De micsoda?
Connor ír akcentusát hallva ismét felé fordítom a
figyelmemet; felé és a gyönyörű, zöld szeme meg a könnyed
mosolya felé.
– Csajos dolog – mondom, ahogy összekoccintom a
poharainkat.
Connor mosolya egy pillanatra sem rebben meg, még akkor
sem, amikor rajtakapom, hogy tekintete egy pillanatra az
ajkamra vándorol mielőtt ismét a szemembe nézne, és
megkérdezné:
– És milyen volt az első pár tanóra?
Már éppen nyitom a számat, hogy feleljek, amikor felhangzik
a zene. Mindketten pont időben fordulunk meg, hogy lássuk,
amint Ty peckesen végiglejt a szobán a kiltjében, és kezével a
kidüllesztett mellkasát dörzsölgetve vizslatja a tömeget.
– Szereti véletlenül megvillantani a farkát az embereknek,
amikor leül.
Felhúzom a szemöldökömet.
– Véletlenül?
– Nem – ismeri be Connor a fejét rázva. – Gyere! –
Megragadja a kezemet, és visszavezet a hátsó verandára, ahol
éppen az előbb álldogáltam Reagannel; reszketni kezdek a
csípős, esti levegőtől. Connor minden bizonnyal észreveszi,
mert egyik karját a vállam köré fonja, majd odahúz magához,
hogy nekidőljek széles mellkasának.
– Így már jobb? – mormolja, miközben a karomat
dörzsölgeti. – Oké, akkor most mondd el, milyenek voltak az
óráid!
Egy pillanatig csak állok ott, magamba szívom Connor
testének melegét, miközben kölnijének illata az orromat
cirógatja – könnyed és tiszta illat egy csepp levendulával. És
közben végig az jár a fejemben, hogy mennyire kényelmes is
vele lenni.
Mesélek neki a két reálóráról, amim csütörtökön és pénteken
volt, aztán azokról, amik majd a jövő héten lesznek. Aztán meg
beszámolok az önkéntes munkámról a kórházban, és az
ikrekről, felidézve a kis kihallgatásukat.
– Derrick és Eric ikrek?
A szememet forgatva kuncogni kezdek.
– Tudom.
Kortyol egyet a söréből, aztán rögtön ismét körém fonja a
karját, még szorosabban ölelve magához.
– Szóval, miért akarsz gyerekgyógyászattal foglalkozni?
– Már egészen kiskorom óta tisztában vagyok vele, hogy ezt
akarom csinálni. Nem tudom elképzelni, hogy bármi más
legyek. – Hirtelen eszembe jut, amit Stayner reggel mondott, de
gyorsan száműzöm is szavait a fejemből.
– Ez nagyon nemes dolog. És édes is – mondja Connor.
Ahogy kicsit hátrahajtom a fejemet, érzem, hogy ő is felém
fordul, az ajka pedig a homlokomhoz ér, ahogy mormolva
folytatja: – És szexi.
Nyelek egyet, és újra lehajtom a fejemet, mert tudom, hogy
ismét lángba borult az arcom.
– És mi van önnel, ügyvéd úr?
Kicsit meglök, ahogy megrántja a vállát.
– Ügyvédek hosszú sorából származom. Igazából én és
Ashton is. Családi hagyomány. A szüleid orvosok?
Az arcomon vágyakozó mosollyal megrázom a fejemet.
– Apa középiskolai igazgató és matektanár volt. Anya pedig
zenetanár.
A szavaimat hosszú csend követi.
– Volt?
Mély levegőt veszek, majd elhúzódom Connortól, csak
annyira, hogy láthassam komoly arckifejezését.
– Igen... volt. – Hosszan kortyolok az italomból. És aztán
elmondok neki mindent: mesélek neki az autóbalesetről, arról,
hogy Kacey majdnem meghalt, és azokról az emberekről, akik
valóban meghaltak azon az éjszakán. Trentről. Mindenről.
Miközben beszélek, érzem, ahogy a karja előbb a vállam köré
siklik, majd megfeszül. Maga felé fordít, másik kezét a fejemhez
emeli, hüvelykujjával pedig az arcomat cirógatja, miközben
közelebb húz magához, mint eddig bármikor, mígnem
becsukom a szememet, és a mellkasára hajtom a fejemet.
Érzem, milyen vadul dobog a szíve, miközben körbeölel a
melege. Védve vagyok.
Egy egész dalon keresztül csak álldogálunk ott egyetlen szó
nélkül, némán ringatózva az ütemre, mígnem Ty, aki láthatóan
sokkal részegebb, mint húsz perce volt, kicsörtet az ajtón.
– Most már emlékszem rád! – kiáltja, ahogy felém nyújtja a
kezét, és hívogatón behajlítja az ujját. – Gyere! Hadd lássam azt
a képet! Látnom kell, hogy biztos jól nézek-e ki rajta!
– Ó, ne... – nyögök fel, miközben hátrahúzódom.
 Connor gyanútlanul nevetni kezd, ahogy játékosan lök egyet
Ty-on. Megfogja a kezemet, és visszavezet a házba.
– Hadd mutassam meg a ház többi részét! – Connor végig
maga mellett tart, ahogy a vendégek közt szlalomozva
áthaladunk a házon, és bemutat pár embernek. Azt hiszem,
emlékszem néhányukra. És imádkozom, hogy ők ne
emlékezzenek rám. Vagy legalábbis arra, hogy valószínűleg azt
mondtam nekik, hogy szeretem őket. Azt pedig végképp nagyon
remélem, hogy nem emlékeznek rá, mit műveltem Ashtonnal.
Amikor már az egész földszintet láttam, Connor felvezet az
emeletre.
– Ez itt Grant szobája – mondja, fejével balra bökve. – Vele
szemben Ty-é. – Ahogy elhaladunk a fürdő mellett, mormolva
hozzáteszi: – Ezt már láttad. – Erre az alsó ajkamba harapva
bólintok, miközben dühösen fixírozom az ajtót, mintha maga a
helyiség követett volna el valami égbekiáltó bűntettet. – Ez
pedig Ashé – mondja, egy lusta kézmozdulattal a tőlünk balra
lévő, nyitott ajtó felé intve, amin keresztül látni a sötétszürke
ágyneművel fedett, hatalmas franciaágyat. Rögtön elképzelem,
amint Ashton elterülve fekszik azon az ágyon, pont úgy, ahogy
azon a reggelen a kollégiumi szobámban, mire megfeszülnek a
hasizmaim.
Connor kinyitja a tőlünk jobbra lévő zárt ajtót, és bevezet egy
tágas hálószobába, ahol egy franciaágy és két hatalmas ablak
fogad.
– Ez az én szobám – mondja, ahogy felkapcsol egy kislámpát.
Connor szobájában vagyok. Vajon okkal hozott fel ide?
Tekintetem végigsiklik a helyiségen, és végül egy pillanatra az
ágyon állapodik meg. Vajon azt hiszi, hogy most szexelni
fogunk? Megköszörülöm a torkomat.
 – Szép ház – mondom, ahogy körbefordulok, és észreveszem,
hogy az ajtó résnyire nyitva maradt.
Connor a falnak dőlve figyel.
– A szüleimé. Két éve vették, hogy el tudjak szabadulni a
campusról az utolsó két évemre. Errefelé szinte mindenki a
campuson lakik, de nekem az egy kicsit sok volt. A srácok pedig
rögvest kaptak a lehetőségen, hogy összeköltözzenek velem.
Alig fizetnek valamit a szobáért meg a rezsiért, úgyhogy nagyon
megéri nekik. – Előrelép, hogy az egyik tincsemet a fülem mögé
tűrje, majd halkan így szól: – Nyugi, Livie! Mindenféle elvárás
nélkül hoztalak fel ide. – Kezébe fogja az államat. – Mindössze
csak egy kis reményem volt... – Connor lehajol, és ajkát lassan
közelíti az enyémhez, mintha így próbálna gyengéden válaszra
bírni. Az egész olyan biztonságérzetet ad, és melegség önt el
tőle, és egyszerűen annyira kellemes!
Mondjuk, ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok sóbálvánnyá
dermedve a félelemtől, hogy mindent rosszul csinálok, és hogy
Connor is meg fogja bánni, hogy velem kezdett. Amikor
elhúzódik tőlem, az kezd el járni a fejemben, hogy vajon az az
egy részeges éjszakám elég volt-e ahhoz, hogy megtanuljam az
alapokat. Amikor az alsó ajkamba harapva felpillantok, Connor
szeme sötétebb zöldnek tűnik a szokásosnál, és mintha
fényesebben is csillogna.
– Én csak... – Összehúzom a szemöldökömet. – Nincs sok
tapasztalatom.
Connor lágy csókot nyom a homlokomra, majd halkan így
szól:
– Nincs azzal semmi baj. Az igazat megvallva nagyon tetszik,
hogy más vagy. – Vajon a más azt jelenti, hogy szűz? Miután
kapok egy második csókot is, ezúttal a szemöldökömre, két
kezét az arcomhoz emeli, és suttogva így folytatja: – Haladjunk
csak szépen lassan. – Szépen lassan. Ez meg mit jelent?
– Oké. – Az italomat használva időnyerésre, a számhoz
emelem a poharat, és jó nagyot kortyolok belőle, miközben
hálát adok Mr. Jack Danielsnek, amiért segít nyugodtnak
maradnom.
– Szóval, úgy hallom, hogy tetováltattál a múlt hétvégén?
Nagyra értékelem a gyors témaváltást. De természetesen így
is felnyögök, és elkezdem forgatni a szememet.
– Nagyon úgy néz ki. Neked van tetkód?
Connor elhúzza a kezét az arcomtól, és megborzolja a haját.
– Nincs, gyűlölöm a tűket. Ash folyamatosan próbál rávenni,
hogy csináltassak vele egyet, de nem hagyom magamat.
– Menj el inni a nővéremmel, és az este végére összeszedsz
egyet, akár tetszik, akár nem – motyogom szárazon, de közben
magamban leltárt készítek Ashton tetoválásairól, azokról,
amiket láttam józanon, és azokról, amikre valahogy emlékszem:
ott van a madár a jobb alkarja belső részén, a kínai írásjelek a
jobb vállán, a kelta szimbólum a ball mellizmán, az Ír a seggén...
És máris ismét lángba borul az arcom. A francba!
– Mi jár a fejedben?
– Semmi! Akarod látni? – bukik ki belőlem, ahogy azon
vagyok, hogy eltereljem a figyelmét magamról és a mocskos
gondolataimról.
– Persze. Úgy értem, ha nem valami olyan helyen van...
– Ja. Úgy értem, nem! Úgy értem, a hátamon van, úgyhogy
igen, megnézheted. – A fejemet rázom a hablatyolásomra,
ahogy gyorsan megfordulok, és oldalra söpröm a hajamat.
Aztán lehúzom a pólómat. – Látod?
– Igen.
 Ezt hosszú szünet követi, ahogy szemügyre veszi a tetoválást,
de nem ér hozzá, mire felmerül bennem, hogy vajon szeretne-e.
Ez annyira más, mint amikor Ashton korábban ide-oda
rángatott, mint valami ősember. Gyorsan kezdek ráeszmélni,
hogy Connor nagyon sok szempontból szöges ellentéte
Ashtonnak. Nem értem, hogy lehetnek a legjobb barátok.
– Mit jelent?
– Semmi különöset, csak az apám sokszor nevezett így –
mondom vágyakozó mosollyal az arcomon.
– Nos... – Connor gyengéden megfogja a kezemet, mire a
pólóm visszacsúszik a helyére. Finoman visszaigazítja a
hajamat, majd kezét a vállamra helyezi. Érzem, ahogy
előrehajol, egészen addig, amíg az ajka már majdnem hozzáér a
fülemhez. – Gyönyörű – suttogja.
A hangja rekedtes, hüvelykujjával pedig finoman dörzsölgeti
a hátamat. És bár tudom, hogy Connornak nincsenek elvárásai,
azzal is tisztában vagyok, hogy mi jár éppen a fejében.
Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor a józan eszemnek el kéne
vesznie. Egyszerűen fel kéne szívódnia attól, hogy egy szexi srác
éppen a fülembe suttog. Legalábbis mindig azt gondoltam, hogy
ennek kellene történnie. Amikor az ember először köt ki
kettesben a hálószobában egy vonzó sráccal, aki éppen csak
hogy nem mondja ki hangosan, hogy: „Be vagyok indulva, és a
tiéd vagyok”, akkor az illetőnek nem kéne menekülő útvonal
után kutatnia. Hanem inkább arról kéne agyalnia, hogyan is
zárja kulcsra a szobát, hogy aztán letéphesse a srác ruháit, és
egy csomó olyan dolgot művelhessen vele, amihez nincs szükség
a józan eszére.
De az a probléma, hogy én még mindig a józan eszemnél
vagyok, ami azt mondogatja nekem, hogy szeretnék újra
nekidőlni Connor mellkasának, és magamba szívni a teste
melegét. Még egy újabb csókot is el tudnék viselni. Talán. Bár,
ha őszinte akarok lenni magammal, be kell ismernem, hogy
valami miatt jelen pillanatban ez sem hangzik túl csábítóan.
Ez lenne a bizonyíték arra, hogy szexuálisan el vagyok
nyomva? Lehet, hogy megint le kéne részegednem. Talán akkor
csábítóbb lenne az egész.
Vagy lehet, hogy csak időre van szükségem, hogy beleszokjak
ebbe az egészbe.
Vagy lehet, hogy egyszerűen csak most fel kéne adnom, és be
kéne állnom apácának.
A zene hangereje hirtelen megugrik, olyannyira, hogy
beleremeg az ablak üvege. Connor vonakodva, egy hangos sóhaj
kíséretében megfogja a kezemet, és az orra alatt motyogva így
szól:
– Sajnálom. Legjobb lesz, ha most lemegyünk. Ty még a
végén ránk uszítja a zsarukat, ha nem teszek pórázt a nyakára.
Érzem, ahogy a vállam előrebukik a megkönnyebbüléstől, az
arcomra pedig elégedett vigyor ül ki, ahogy elhagyjuk a
szobáját, mivel tudom, hogy most megkapom azt az időt, amire
szükségem van. A mosolyom azonban csak addig tart, amíg meg
nem pillantom Ashton szobájának csukott ajtaját, és a kilincsről
lógó piros zoknit. Eszembe jut, mit is mondott Reagan a
„kódról”.
– Azt hittem, Dana hazament.
Connor megrázza a fejét, majd vet rám egy mindentudó
pillantást a válla felett.
– Haza is ment.
 KILENCEDIK FEJEZET

Játékok

A diákok szinte egyesével szállingóznak be a hideg

előadóterembe a hétfő délelőtti órára, miközben én egyenesen
elindulok le, a terem eleje felé. Az egész első sor üres, de nem
érdekel; közel a professzorhoz foglalok helyet, miközben a
gyomrom görcsbe rándul az idegtől, ahogy felkészülök az
előttem álló, egész féléves megpróbáltatásra. Egy pillanatra
felmerül bennem, hogy színtiszta rosszindulatból leadom ezt az
angolirodalom-órát, mivel dr. Stayner annyira ragaszkodott
hozzá, hogy olyan dolgokat csináljak, amit én akarok, ne pedig
olyanokat, amiket mások akarnak, hogy megtegyek, és tiszta
sor, hogy ez a kurzus az utóbbi kategóriába tartozik.
Mindenki azt feltételezi rólam, hogy kész zseni vagyok, a jó
jegyek pedig csak úgy az ölembe hullanak, mert könnyen
veszem az olyan nehéz tantárgyakat, mint a matematika és a
fizika. És az igaz is, hogy ezek a tárgyak könnyebben mennek
nekem, mint sokaknak, mert ezek egyértelműek, a tanulnivaló
fekete-fehér, helyes és helytelen. Én pedig imádom az
egyértelmű választásokat.
Az olyan tárgyak viszont, mint a filozófia és a történelem,
vagy éppen az az angol irodalmi kurzus, amit most készülök
elkezdeni...
 Ezeket egyszerűen képtelen vagyok megérteni. Ha van egy
képlet, ami alapján meg kell találni a helyes választ, az
könnyedén megy. De az ilyen órákon nem látok mást, mint a
helyes és a helytelen különböző fokozatait, és keményen meg
kell dolgoznom azért, hogy ezeket fel tudjam fedni. A végén
persze mindig megkapom az ötösömet – sohasem kaptam
ötösnél rosszabb jegyet, még tesiből sem –, de annyi szent, hogy
nem megy könnyen a dolog.
Kinyílik a tábla melletti ajtó, és belép rajta egy őszülő, fekete
garbót és drótkeretes szemüveget viselő férfi, kezében egy
halom papírral és könyvvel, amiket a tanári asztalhoz cipel.
Elmosolyodom. Végre valami pont olyan a Princetonban,
amilyennek elképzeltem.
– Helló, Ír!
És azzal leül mellém a Borostyán Liga két lábon járó
ellentéte. Magas alakja teljesen elfoglalja a helyét, és még az
enyémbe is betolakszik.
– Te meg mit keresel itt? – szisszenek fel Ashton felé
fordulva, aki éppen sötét farmert és égszínkék pólót visel.
Kezdem felismerni, hogy ez a megszokott stílusa: hibátlan, de
úgy, mintha nem is törődne azzal, mit vesz fel. És jól is áll neki,
mert olyan teste van, amin még egy leopárdmintás harisnya is
szexinek tűnne.
Ashton kihúzza magát ültében, és körbepillant a teremben.
– Ez Dalton professzor angolirodalom-órája, ugye?
– Tudom, hogy milyen órán vagyok! – vakkantok rá, aztán
rögtön vissza is veszek a hangerőből, ahogy észreveszem, amint
a tanár tekintete felénk villan a dobogóról. – De te miért vagy
itt?
– Diák vagyok, és azért vagyok itt, mert felvettem ezt az órát
– feleli lassan, komor arckifejezéssel. – Néhányan azért
vagyunk itt, hogy tanuljunk is valamit, Ír. Nem csak azért, hogy
bulizzunk.
Dühösen meresztem rá a szememet, miközben úgy kell
leküzdenem a vágyat, hogy képen töröljem. A szeme csibészesen
csillog, aztán rögtön meg is jelenik az arcán az a félmosoly,
amiről már tudom, hogy Ashton kedvenc módja a flörtölésre.
Ami egyértelműen az én esetemben is működött, amikor részeg
voltam, most viszont, amikor józan vagyok, és Ashton az utolsó
idegszálamon táncol, hétszentség, hogy nem fog.
– Végzős vagy.
– Úgy tűnik, sok mindent tudsz rólam, Ír.
Összeszorítom a fogamat, és egyszerűen csak dühösen
bámulom, várva a válaszát. Végül aztán megrántja a vállát, majd
jó látványosan kinyitja a füzetét, és párszor megnyomja a tolla
gombját.
– Kellett pár kredit, és ezen a kurzuson volt hely.
– Hülyeség! – bukik ki belőlem, még mielőtt
visszafoghatnám magamat. Ezúttal a tanár még a jegyzeteiből is
felpillant, és egyenesen ránk néz, mire érzem, hogy az arcom
elvörösödik. Amikor a professzor ismét a jegyzeteibe
temetkezik, visszafordulok Ashtonhoz.
– Nyugi van, Ír! Legalább most már van valaki a teremben,
akit ismersz.
Ebben van valami, fut át az agyamon, ahogy körbepillantok,
és tengernyi ismeretlen arccal találom szemben magamat.
– És gondolom, minden egyes órán mellém fogsz ülni.
– Nem is tudom. Elég heves diáknak tűnsz. Nem vagyok
benne biztos, hogy szeretném, ha a prof gondolatban
összekötne veled.
 Tudatosan elhúzódom tőle, mire kiérdemlek egy gunyoros
horkantást.
– Tehát akkor annak, hogy láttad az órarendemet, semmi
köze ahhoz, hogy ezt a kurzust választottad? – kérdezem.
– Mi? Azt hiszed, csak azért vettem fel ezt az órát, mert te is
itt vagy? Ugyan miért tennék ilyet? – mondja egyik szemöldökét
játékosan felhúzva.
Jó kérdés. De az ösztöneim továbbra is azt súgják, hogy
kétségkívül azért jött ide, mert én is itt vagyok. Csak éppen azt
nem tudom, mi volt erre az oka.
– Amúgy meg hogyan kerültél be? Azt hittem, várólista van a
tárgyra.
Látom, ahogy oda-vissza húzogatja az ujját a csuklóján lévő,
viseltes bőrpánton.
– Ismerem az egyik hölgyet a tanulmányi irodában.
– Talán azt, aki ott volt nálad szombat este? – bukik ki
belőlem, miközben még mindig magam előtt látom azt a hülye
vörös zoknit, ami bizonyítékul szolgál, hogy mennyire rossz is
Ashton.
Egy pillanatra elhallgat, majd egyenesen a szemembe néz, és
oldalra dönti a fejét.
– Csak nem féltékeny vagy, Ír?
– Mégis mire? Arra, hogy egy szemétláda vagy, aki leteszi a
barátnőjét a reptéren, aztán pár órával később máris egy másik
nővel bújik ágyba?
– Nem bújtam én senkivel sem ágyba – mondja védekezőn,
miközben a nyelve hegyét lassan végighúzza az alsó ajkán. Kész
küzdelem, hogy ne azt bámuljam.
– Nem? – sóhajtok fel megkönnyebbülten. És aztán
rádöbbenek, hogy éppen most sóhajtottam fel
megkönnyebbülten. Mit sóhajtozok én itt a
megkönnyebbüléstől?
Megrázza a fejét, és közben még klikkelget párat a tollával.
– Ágyba nem is. A falnak dőlve volt meg a csaj... meg a
zuhany alatt...
Kikezdem összepakolni a könyveimet, hogy át tudjak ülni
valahova máshova, még mielőtt a tanár elkezdené az órát, de
erre Ashton a kezemre helyezi a sajátját, hogy megállítson.
– Mégis mit számít ez? Te amúgy is Connorral voltál a
szobájában, nem igaz?
– Nem, én... – forróság önti el az arcomat. – Mi csak
beszélgettünk – rázom meg a fejemet. Valóban nem tudom, mit
is számít ez. Szemétség, amit a barátnője háta mögött művel, de
igaza van, nem az én dolgom. A végén úgyis megkapja majd,
ami kijár neki. – Nem számít, Ashton. Csak azt hittem,
megbántad, hogy megcsaltad a barátnődet.
– Azt sosem mondtam – mondja halkan, majd elengedi a
kezemet, és visszacsúszik a saját helyére, ahogy a professzor egy
kis mikrofont csíptet a gallérjára, készen arra, hogy elkezdje az
órát. – Azt mondtam, azt bántam meg, hogy veled kavartam.
Az állam megfeszül, ahogy újabb találat éri a büszkeségemet.
– Akkor ketten vagyunk – motyogom, remélve, hogy
meggyőzően hangzott, és tudva, hogy ettől még nem fogom
jobban érezni magamat.
– Szép szoknya, Ír – mormolja Ashton, miközben a tekintetét
elég látványosan a combomon legelteti. Ösztönösen lesimítom
az egyszerű, fekete szoknya anyagát, miközben azt kívánom,
bárcsak hosszabb lenne.
A következő egy órában annyira lefoglal az, amit Ashton
mondott, hogy kész küzdelem a tanárra figyelnem. Próbálok
minél többet megérteni abból, amit Dalton professzor
magyaráz, és néha egész jól is megy. De aztán Ashton hozzáér a
térdemhez vagy a könyökömhöz, mire ugrok egyet.
Megigazítom a székemet. Mocorgok. Néha még szúrós
tekintettel rá is nézek, de ő vagy nem veszi észre, vagy nem
érdekli. És még csak nem is jegyzetel. Látom, hogy pár sort
belefirkant a füzetébe, de kétlem, hogy azoknak bármi közük
lenne a tananyaghoz.
Mire véget ér az óra, már alig várom, hogy kimenekülhessek
a teremből. Vagy hogy lábon szúrhassam Ashtont a tollammal.
– Most már emlékszem, miért nem akartam sosem felvenni
ezt az órát – hallom Ashton motyogását, ahogy a tanár felírja az
első házi feladatunkat a táblára.
– Még van időd leadni – vágom oda neki csípősen.
Ashton jóképű arca gúnyosan rémült grimaszba fordul.
– Hogy aztán ne élvezhessem a társaságodat hetente kétszer,
egy egész szemeszteren keresztül? Egek, szó sem lehet róla!
Rezignáltan megrázom a fejemet.
– Oké, most komolyan, Ashton. Vegyél vissza!
– Vagy mi lesz?
– Vagy... kitálalok Connornak.
– Nem, dehogy tálalsz ki – mondja halkan.
– Miért? Azt hiszed, hogy utána már nem érdekelném? Van
egy olyan érzésem, hogy tévedsz. – Valójában egyáltalán nincs
ilyen érzésem. Sőt, valójában pont az a sejtésem, hogy
Ashtonnak van igaza. Ugyanakkor él bennem a vágy, hogy én
kerüljek lépéselőnybe. Legalább most az egyszer, a pokolba is!
Ashton oldalra dől, egészen addig, amíg a válla az enyémnek
nem feszül, majd halkan így szól:
– Nem azért... hanem mert szerelmes vagy belém.
 Valami olyan hang szökik ki a torkomból, mintha éppen
fojtogatnának.
Ennyit a lépéselőnyömről.
A szívem a torkomban dobog.
Őszintén fogalmam sincs, hogyan is felelhetnék erre, de az
ösztöneim azt súgják, valamit felelnem kell, részben azért, hogy
megvédjem magamat, részben pedig azért, mert tudom, hogy
szeret zavarba hozni. Párszor nyelnem kell, mielőtt meg tudnék
szólalni.
– Ha az alatt, hogy szeretlek, azt érted, hogy le akarom tépni
a tökeidet, akkor... – felé fordulok, és megeresztek felé egy
reményeim szerint acélos tekintetet. Az arcunk csak pár centire
van egymástól, de nem hátrálok meg. – Akkor igen. Őrülten
szerelmes vagyok beléd.
Kacey olyan büszke lenne rám!
Nem tudom, mégis milyen válaszra számítottam erre. Még
soha senkit nem fenyegettem így meg. Talán arra, hogy
összerándul, vagy arra, hogy elhúzódik attól az őrült
nőszemélytől, aki arról dumál, hogy megcsonkítja a nemi
szervét? De semmiképpen sem már megint arra a nyavalyás
félmosolyra. És azt hiszem, időközben még közelebb hajolt
hozzám.
– Imádom, amikor így fel tudlak húzni, Ír. – Megragadja az
egyik könyvemet, és beleír valamit a belső címoldalra, aztán a
lapok közé dug egy összehajtogatott cetlit. – Most jut csak
eszembe... egyszer már végigcsináltam ezt a kurzust három éve.
Lazán ötöst kaptam. Hívj, ha segítségre van szükséged a
beadandókhoz! – mondja, majd fogja magát, felnyalábolja a
füzetét, és feláll. Oldalra fordulok, hogy lássam, ahogy
könnyedén felszökdel a lépcsőkön, még mielőtt a tanár
hivatalosan az utunkra engedne minket, amivel eléri, hogy
gyakorlatilag az összes lány és pár fiú is felé pillantson.
A fejemet rázva kinyitom a könyvemet, és látom, azt írta a
címoldalra, hogy: „Ír szereti Ashtont”, mindez egy nagy
szívecskébe zárva, alatta pedig egy telefonszám.
– A francba! – motyogom. Éppen most szentségtelenítette
meg a kétszáz dolláros tankönyvemet ezzel a becenévvel, amiről
még mindig nem kérdeztem meg, honnan ered. Ami viszont jó
hír, hogy többé már nem fog bejárni az órára.
Mivel kíváncsi vagyok, hogy mit írt a cetlire, kinyitom azt is.

Az egyetlen dolog, amit megbántam, hogy véget ért. És

kettőnk közül én vagyok a féltékeny. Rettenetesen.

A pulzusom egy pillanat alatt az egekbe szökik.

– Szép szoknya – mondja, ahogy a keze felcsúszik a csupasz

combomon, mire elönt a forróság. Előtte állok, miközben ő meg
az ágya szélén ül. És reszketek. Erős ujjak fonódnak a combom
hátuljára, aztán megszorít, veszélyesen közel ahhoz a ponthoz,
ahol még sosem érintettek meg korábban. A testem azonban
felel neki. A szívem vadul dobog, egyre gyorsabban veszem a
levegőt, és érzem, ahogy kezdek benedvesedni. Még
magasabbra csúsztatja a kezét, és beleakasztja a hüvelykujját a
bugyim derekába. Aztán lehúzza a bugyimat addig, amíg már
magától is leesik a földre. Kilépek belőle.
– Gyere ide! – Int, hogy másszak bele az ölébe, én pedig
engedelmeskedem, engedve, hogy a térdemet kétoldalt maga
mellé igazítsa, hogy lovagló ülésben üljek rajta, miközben a
vállát szorongatom, és az jár a fejemben, mennyire izmos.
Feltolja a szoknyámat a derekamra, mire rögtön elönt a
szégyellősség. – Nézz rám! – parancsol rám, mire a szemébe
nézek, és látom, ahogy sötét tekintete visszanéz rám, csapdába
ejt. Egy pillanatra sem néz félre. Állom a tekintetét, ahogy
egyik kezét a derekamra csúsztatja. Akkor is tartom a
tekintetét, amikor a másik kezét a belső combomra helyezi.
Elakad a lélegzetem, ahogy megérint.
Egy pillanatra se vedd le rólam a szemedet, Ír! – suttogja,
ahogy belém csúsztatja az ujját, előbb egyet, aztán még
egyet...
Elakadó lélegzettel ébredek, a tankönyv pedig, ami addig
nyitva feküdt a hasamon, lecsúszik, és nagy csattanással ér
földet. Óédesistenem! Ez meg mégis mi a pokol volt? Egy álom.
Délutáni szunyókálásom egy mocskos álommal ért véget,
aminek Ashton volt a főszereplője. Óédesistenkém! Felülök és
körbepillantok a szobában. Egyedül vagyok. Hála az égnek,
hogy egyedül vagyok! Valami furcsa, kellemetlen feszülést érzek
a lábam közt. Olyan... frusztráló? Ez lenne az, amiről Kacey és
Ciklon mindig beszél?
Bárcsak lenne rá időm, hogy elintézzem! De valaki kopogtat
az ajtón. Biztos, hogy a kopogás volt az, ami felébresztett. Ha
nem szakították volna félbe, vajon lefeküdtem volna álmomban
Ashtonnal? Nem... Az agyam még csak azt sem tudja, hogyan
kéne azt elképzelni.
Talán ha nem lettem volna ennyire nyúzott, belepillantottam
volna a tükörbe. Na, az nem lett volna egy utolsó ötlet.
Csakhogy Ashton, és úgy tűnik, minden, aminek köze van
Ashtonhoz, kész orangutánt rittyent belőlem.
Úgyhogy egyszerűen csak felcsapom az ajtót.
 – Connor! – kiáltok fel egy cseppet túl lelkesen, miközben a
szemem kikerekedik a meglepetéstől.
Látom, ahogy a tekintete lefelé vándorol, mire én is
lepillantok, felmérve, hogy éppen a rongyos, Lululemons
jóganadrágomat és apa régi, princetonos pulcsiját viselem, ami
úgy három számmal nagyobb a kelleténél.
– Mit keresel itt? – kérdezem, ahogy lopva megpróbálom
lesimítani a hajamat az ujjaimmal. Nem kell tükörbe néznem
ahhoz, hogy tudjam, úgy áll, mint egy madárfészek.
Connor, arcán könnyed mosollyal belép a szobába, majd a
háta mögül előhúz egy nagy cserépnyi zöld levelet.
Oldalra hajtom a fejemet, ahogy a szemöldökömet
összehúzva szemügyre veszem.
– Lóhere?
– Hogy rám emlékeztessen, miközben itt csücsülsz, és
játszod a jó diákot.
– Azta! – Nagyot nyelek, miközben érzem, ahogy lángba
borul az arcom. Igen, pontosan azt csináltam az előbb is.
Játszottam a jó diákot. – Köszönöm! – Próbálom lassabban
venni a levegőt, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
– És milyenek eddig az órák?
– Mozgalmasak. Angol irodalomból máris annyi feladatot
kaptunk, hogy folyót lehetne vele rekeszteni.
– De amúgy élvezed?
– Nos... érdekes. – Egyik kezemmel öntudatlanul is
végigsimítom a zsebemben lapuló, összehajtogatott üzenetet.
Azt, amelyik mindjárt kettészakad a hajtás mentén, mert már
annyiszor kihajtottam, visszahajtottam, meg huzigáltam az
ujjamat a széle mentén, miközben próbáltam rájönni, mit is
jelenthet. Ahogy próbáltam kiagyalni, miért reagáltam úgy rá,
ahogy, hogy miért vidultam fel tőle, amikor dühbe kellett volna
gurulnom miatta. Olyan ez az egész, mintha az, hogy Ashton
bevallotta nekem, nem bánta meg, ami kettőnk közt történt,
engedélyt adott volna az agyamnak, hogy rémisztő
gyakorisággal villantson meg nekem illetlen emlékképeket arról
az éjszakáról, amitől kiver a víz, szétszórt vagyok, és egyszerűen
képtelen összpontosítani. És ezt még Reagan is észrevette.
– Akkor nem is tartalak fel.
Felsikkantok, ahogy Connor megragadja a derekamat, és
feltesz a felső ágyra. Tekintetbe véve, hogy közel hatvan kiló
vagyok, ez nem kis feladat. Ugyanakkor viszont nem lenne
szabad meglepődnöm, döbbenek rá, ahogy szemügyre veszem a
karizmait, amik ott feszülnek a szürke csíkos felső alatt, amit
ma visel. Nem pont olyan magas vagy széles vállú, mint Ashton,
de majdnem olyan jól ki van dolgozva.
Ashton... A gondolataim folyton visszakanyarodnak hozzá.
Connor lecsúsztatja a kezét a derekamról, és a térdemre
helyezi.
– Holnap elmegyünk a Shawshanksbe. Az egy helyi bár. Van
kedved velünk jönni?
– Persze – bólintok mosolyogva.
– Biztos vagy benne? Úgy értem, Ty is ott lesz.
– A kiltjében?
– Dehogy. Be sem engednék az ajtón abban az izében –
kuncogja Connor a fejét rázva, mintha éppen eszébe jutott volna
valami. – Legalábbis többé már nem.
– Nos, elbírok Ty-jal.
– Tényleg? És mi a helyzet Ashtonnal?
A gyomrom görcsbe rándul. Mégis mit ért ezalatt? Mit tud
Connor? Mit...
 – Tudom, hogy nem vagy éppen jó véleménnyel róla a múlt
szombat után. Láttam az arcodon. Tudod, miután letette Danát
a reptéren. – Hagyja, hogy a mondat vége ott lógjon a
levegőben, mintha nem akarná hangosan kimondani, mi is
történt.
– Úgy érted, amikor úgy viselkedett, mint egy hűtlen disznó?
– Nem is tudom, miért mondtam ezt. Talán, mert abban
reménykedem, ha hangosan is kimondom, milyen szemétséget
művelt, azzal emlékeztetem magamat, mekkora bunkó is
Ashton, és hogy el kéne égetnem azt a cetlit, meg hogy meg kéne
fenyegetnem a tudatalattimat, hogy lobotómiát fogok végeztetni
magamon, ha nem marad nyugton. Ráharapok az ajkamra. –
Bocsánat. Nem így értettem. Nem egészen.
Connor kedveskedve megszorítja a térdemet.
– Nos, azért örülök neki, hogy te legalább nem találod őt
annyira vonzónak, mint látszólag minden egyéb nőnemű lény
ezen a bolygón. De azért még nem olyan rossz ember. Csak az a
baj, hogy általában nem az agyával gondolkodik. – Connor
fellép a létrára, hogy egy magasságban legyen velem, majd
odahajol és megcsókol. Ezúttal érzem, ahogy a nyelve
elcsusszan az alsó ajkam felett, majd gyengéden összefonódik az
enyémmel. Nem erőltet, nem követel. Az egész olyan...
kellemes. – Holnap találkozunk, Livie – suttogja. Aztán leugrik
a létráról, megvillant felém egy széles mosolyt, kacsint egyet, és
kisétál a szobából.
A lóherémet szorongatva hátradőlök az ágyamban, és
becsukom a szememet, ahogy Connorra gondolok. Igen, tudom,
hogy a szüleim imádnák őt, dr. Stayner. Nem vagyok vak.
Tudom, ha sorba állítanánk száz pasit, már csak a mosolya
miatt is őt választanák közülük. És nincs ezzel semmi baj.
Connor az a srác, akit választanának nekem. Ő az a fajta srác,
akit minden lány választana magának.
Pittyenést majd kattanást hallok, aztán egy pillanattal később
Reagan belép a szobába, liheg a kocogástól.
– Éppen most mentem el Connor mellett. Vidámnak tűnt.
Csak nem éppen most nyomtatok le egy vad menetet? – heccel
két lihegés közt, miközben az oldalát szorongatja, mintha fájna.
– Connor igazán cuki srác, Reagan. – A hasamra fordulok, és
a tenyerembe támasztom az államat. – Tudtad, hogy ilyen cuki?
– Tudtam. Úgy hallottam, nagyon jól bánik a barátnőivel.
Hah... Nem is tudom, miért, de valami buta okból kifolyólag
eddig még csak eszembe sem jutott, hogy Connornak már
mással is lehetett dolga előttem. Ashtont gyakorlatilag
mindenkivel magam elé képzeltem már, amitől el is öntött a
hányinger. De hiszen Connor egy gyönyörű, okos végzős. Hát
persze hogy voltak barátnői. És legyünk észszerűek, biztosan
szeretkezett is már. Valószínűleg sokat. Kíváncsi vagyok, milyen
lassan lesz majd hajlandó haladni velem.
– Szerinted hány barátnője volt már?
– Kettő vagy három, amióta ide jár. – Reagan lerúgja a
cipőjét. – Elsőben végig szingli volt. Egek, hogy én mennyire
bele voltam zúgva! – Grimaszol egyet. – Viszont akkoriban
fogszabályzóm és hájas seggem volt. Így jár az ember, ha
alacsony, és vannak idomai. Ha abbahagynám a futást...
Vigyázz! – Áthúzza a pólóját a feje felett, aztán ledobja a földre
egy kupacba a többi ruhájával együtt. Reagan nem a világ
legrendszeretőbb embere. Mondjuk, ez nem zavar. Jól illik a
vad jelleméhez. – Tudod mit, neked is el kéne járnod velem
futni!
– Nem vagyok túl sportos alkat – figyelmeztetem egy grimasz
kíséretében. – Valószínűleg téged is csak felbuktatnálak.
Reagan megrántja a vállát.
– Nem gáz, tudom, hogyan kell jól esni.
– Talán. Majd egyszer.
Talán élvezném a futást. Nem tudom meg, amíg ki nem
próbálom.
Addig pedig ügyködhetem azon, hogy lenyugtassam a
pillangókat, amik most, hogy tudom, holnap este találkozni
fogok Ashtonnal, vadul repkednek a gyomromban.
Nem, Connor, dehogyis találom vonzónak a legjobb
barátodat. Egy cseppet sem.
 TIZEDIK FEJEZET

Féltékenység

Mindenki ismeri Connort. Legalábbis nagyon így néz ki,

ahogy követjük a pincért a báron keresztül. Tőlem balra odaint
nekünk egy srác. Jobbra egy másik összeüti az öklét Connorral.
Ahogy elhaladunk egy asztal mellett, aminél négy fiatal nő ül, az
egyik odakiált, hogy: „Szia, Connor!” Ő csak megvillant feléjük
egy mosolyt, illedelmesen biccent, majd megy is tovább. Akkor
mind a négy felém fordítja a tekintetét, mire rögtön úgy érzem
magam, mintha az a béka lennék a tizedikes bioszóráról. Az a
szerencsétlen, amelyik a szike alatt kötött ki. Lopva arrébb
húzódom, hogy elkerüljem a tekintetüket, aminek az lesz a vége,
hogy nekiütközöm Connornak.
– Bocsi! – mormolom. De ő csak megvillantja nekem
tökéletes, fehér fogsorát. Nem úgy tűnik, mintha zavarná, hogy
a sarkában járok. Úgy tűnik, ez sosem zavarja.
A vonzó, negyven év körüli pincérnő odavezet minket egy
hatszemélyes asztalhoz, amiről aztán leveszi a kézzel készített
Foglalt táblát.
– Köszönöm, Cheryl! – mondja neki Connor.
A nő vállon paskolja Connort.
– Mit hozhatok nektek?
– Nekem egy Corona sört, Livie-nek meg egy whiskey-kólát.
Ugye, Livie?
Én csak bólintok, miközben összeszorítom a fogamat, és
küzdök a késztetéssel, hogy jó hangosan bejelentsem, még csak
tizennyolc vagyok, és ez a létesítmény jobban tenné, ha nem
szolgálna ki alkohollal. Nálam van a hamis személyi, amit a
nővérem adott, de félek használni. Szerintem el is ájulnék, ha
Cheryl megkérne, hogy vegyem elő.
Cheryl azonban nem ellenőrzi, hogy nagykorú vagyok-e.
Egyszerűen csak bólint, majd elsétál, és menet közben lesüti a
tekintetét, hogy vetni tudjon egy pillantást Connor fenekére.
– Ennek a mai estének jónak kell lennie. Első sorból
nézhetjük a bandát – mondja Connor, ahogy a közvetlen
előttünk lévő színpadra mutat.
– Pedig azt hittem, azt mondtad, hogy itt nem lehet előre
lefoglalni az asztalokat.
Connor lehajtja a fejét, én pedig ismét megpillantom az arcán
azokat a gödröcskéket.
– Jó sok borravalót szoktunk adni Cherylnek, úgyhogy a
gondunkat viseli. Kedvel minket. – Igen, azt tudom, hogy
neked melyik részedet kedveli... Kíváncsi vagyok, hogy Ashton
miféle borravalót szokott neki adni, de az ajkamba harapok,
mielőtt kicsúszhatna rajta még egy hűtlen disznós megjegyzés.
Végül is mégiscsak ő Connor legjobb barátja. És amellett egy
hűtlen disznó.
Leveszem a dzsekimet, és ráakasztom a szék háttámlájára,
miközben körbepillantok a Shawshanksben. A bár egy nagy,
nyitott tér, ahol mindenhonnan sötét fa és ólomüveg néz vissza
rám. Az egyik – csupa tégla – falon összevissza felaggatott
festmények eklektikus gyűjteménye lóg. Hátul egy hosszú
bárpult húzódik faltól falig, amiből legalább húsz réz sörcsap áll
ki. A pultos mögötti négyszintes polc számtalan választási
lehetőséget kínál a szomjas vendégeknek. A terem másik
végében – ott, ahol mi is ülünk – egy színpad és egy táncparkett
kap helyet.
– Remek bandákat szoktak hozni – mondja Connor, ahogy
észreveszi, hogy a hangszereket vizslatom.
– Ezért vannak itt ennyien? – Minden asztal foglalt, és a
legtöbbnél egyetemista korúak ülnek.
Connor alig észrevehetően megrántja a vállát.
– Amint igazán beindul a tanév, azért lelassulnak kicsit a
dolgok. Az emberek akkor már a tanulásra fókuszálnak. De
azért valahol mindig van buli, hogy kiengedhessük a gőzt.
Általában az étkezőklubokban. Ma este is a Tiger Innben
lennénk, csakhogy ott most bezárták a bárt, mert szivárog az
egyik csap. Tessék! – mutat rá az egyik székre. – Ülj le ide,
mielőtt...
– Tavish ideér... – Ty öblös hangja ott zeng a fülem mellett,
ahogy két komisz kar a derekam köré fonódik, felemel a
padlóról, és megpörget a levegőben, el a közeledő Grant és
Reagan mellett, majd visszatesz a földre, szembe a színpaddal.
Még mielőtt visszanyerhetném az egyensúlyomat, Ty már le is
ült a székre, amit éppen el akartam foglalni. – És elfoglalja a
legjobb helyet a bárban – fejezi be.
– Hé! – vakkant oda neki Connor; a hangjában idegesség
csendül, és ritka, dühös kifejezés csúfítja általában olyan vidám
arcát.
– Nincs semmi baj. Komolyan. – A biztonság kedvéért még
nyugtatóan meg is szorítom Connor alkarját, pont, ahogy Grant
odahajol hozzám, hogy puszit adjon, amivel egy időben a másik
kezével meg tockost ad Ty-nak.
 – Szia, Livie! – köszön oda Reagan, ahogy ő is leveszi a
dzsekijét.
– Szia, Reagan. Hiányoltalak a koliból – mondom, miközben
idegesen nyelek egyet, ahogy Ashton után kutatva, lopva
körbepillantok a teremben. Nem vagyok benne biztos, hogyan is
kellene most viselkednem a társaságában. Arra pedig még csak
tippem sincs, hogy ő hogy fog viselkedni az én társaságomban.
– Nem értem vissza időben, úgyhogy elmentem Granthez, és
együtt jöttünk. – Reagan vet egy kis titkos pillantást Grantre,
ahogy leül mellé.
– Ó, tényleg? – Belülről ráharapok az ajkamra, hogy ne
vigyorogjak túl szélesen, majd megkérdezem: – És milyen volt a
politikaórád?
Reagan egy csomó különféle órára jár: már háromszor
beszélgettünk róla, mit akar csinálni a jövőben, és mind a
háromszor különböző választ adott. Egyszer azt mondta, azon
gondolkodik, hogy a politikatudományt választja főtárgyaként,
aztán azt, hogy az építészetet, majd végül, éppen tegnapelőtt
azt, hogy a zenetörténetet. Van egy olyan érzésem, hogy
Reagannek halványlila gőze sincs, hogy mihez akar kezdeni a
Princeton után. Fogalmam sincs, hogy tud éjszaka aludni ilyen
bizonytalanság közepette.
– Nagyon politikai – feleli szárazon.
– Hm. Érdekes.
Érdekes, mivel az egyik osztálytársa, Barb, beugrott a
szobánkba, hogy otthagyjon jó két oldal fénymásolt jegyzetet
Reagannek, aki nem ment be órára. Egyértelmű, hogy Reagan
hazudik, csak fogalmam sincs, miért. Van egy olyan érzésem,
hogy mindenhez a mellette ülő langaléta srácnak van köze. Ha
esetleg szeretnék törleszteni neki... ó, mondjuk, mindenért...
akkor mindenki előtt kérdőre vonnám. De nem teszem.
– Ki játszik ma este? – kérdezi Ty, ahogy az itallappal ütögeti
az asztalt.
– Haver, ettől még nem fog gyorsabban kijönni a pincérnő,
de azt eléred vele, hogy mindenki seggfejnek nézzen – motyogja
Grant, ahogy kikapja az itallapot a kezéből.
Azonban úgy tűnik, a dörömbölés mégiscsak működött, mert
Cheryl másodperceken belül megjelenik, és leteszi a
rendelésünket az asztalra.
– És a többieknek mit hozhatok?
Ty olyan szélesen vigyorog, hogy majd’ kettéhasad az arca.
– Mit is mondtál, Grant?
– Azt mondtam, „szép pocak”. Egyél csak még egy csomag
csipszet!
Ty-nak még csak a szeme sem rebben, ahogy feleletként
rácsap a hasára. Semmi pocakszerű nincs ott. Kortyolok egyet
az italomból, és közben kíváncsian szemügyre veszem mind a
hármukat. Egyik srácon sincs egy csepp zsír sem, sehol.
Mindhármuk teste nagyon különböző – Ty alacsonyabb és
vaskosabb, Grant magas és vékony, míg Connornál tökéletes
egyensúlyban van a magasság és az izomzat –, de mindannyian
egyformán remek formában vannak. Gondolom, hála annak a
durva edzéstervnek, aminek Reagan apja kiteszi őket.
– Mit isztok, srácok?
Gyűlölöm, hogy a szívem kihagy egy ütemet, ahogy
meghallom a hangját. Gyűlölöm, mert a hangjától általában az
is eszembe jut, milyen érzés volt, amikor a szája az enyémnek
feszült. Olyan ez, mint valami édes utóíz, amitől képtelen
vagyok megszabadulni – még úgy is, hogy Connor ott ül
mellettem. Ahogy a fülem mögé tűrök egy hajtincset, lopva
átpillantok a vállam felett, és látom Ashtont, ahogy tekintetével
lassan pásztázza a tömeget, miközben egyik kezével elmélázva
vakargatja a hasát az öve felett. A felsője éppen annyira
felhúzódott, a farmerének dereka pedig éppen annyira alacsony
szabású, hogy pont látom az ágyékából kiinduló V forma tetejét.
A lélegzetem elakad, ahogy eszembe jut, hogy alig két hete a
saját szobámban láttam ugyanezeket az idomokat. Csakhogy
akkor egy szál ruha nem volt rajta.
– Jól vagy, Ír?
Amint meghallom a nevemet, máris tudom, rajtakaptak,
hogy Ashtont bámulom. Már megint. Lopva Connorra pillantok,
és megkönnyebbülve látom, hogy éppen Granttel cseveg. Ismét
hátradöntöm a fejemet, és Ashton mindentudó félmosolyával
találom szemben magamat.
– Jól vagyok – mondom, majd a számba veszem a
szívószálat, és jó hosszan kortyolok egyet az italomból. Jóféle
whiskey van benne, ami jó hír, mert azt jelenti, hogy a kellemes,
meleg bizsergés hamarabb fog elönteni. Márpedig minden
csepp kellemes, meleg bizsergésre szükségem lesz ma este, ha
Ashton is itt lesz. Ezenfelül pedig hamarosan alkoholista lesz
belőlem, ha ez így folytatódik.
– Hé, amúgy miért is kezdtünk el téged Írnek hívni? –
kérdezi Ty, ahogy Ashton gyönyörű teste helyet foglal a
mellettem lévő széken. Térdét behajlítva, combját széttárva ül,
és láthatóan egy cseppet sem zavarja, hogy befurakszik a
személyes terembe, vagy hogy a térde az enyémhez ér.
Jó kérdés. Méghozzá olyan, amire nem feltétlenül tudom a
választ. Már éppen azon vagyok, hogy lenyeljem a számban lévő
italt, és elmagyarázzam, hogy a Cleary ír név, azonban még
mielőtt egy szót is szólhatnék, Ashton közbevág, és olyan
hangosan jelenti be, hogy nem csak a mi asztalunknál, de
minden bizonnyal a szomszédos asztaloknál ülők is mind
hallják:
– Mert azt mondta, dugni akar egy írrel.
A karamellszínű folyadék csak úgy spriccel ki a számból, rá az
asztalra, meg Reagan és Grant felsőjére, ahogy fulladozni
kezdek.
És közben fohászkodom, hogy meg is fulladjak. Ha pedig ez
mégsem jönne össze, akkor meg abban reménykedem, hogy
valaki némi patkánymérget csempészett az italomba, hogy
görcsrohamot kapjak, és gyorsan túl legyek ezen a rémálmon.
Az imáim azonban nem találnak meghallgatásra, úgyhogy a
végén csak ülök ott lángoló arccal, és hallgatom, ahogy Ty olyan
öblösen hahotázik, hogy a fél bár felénk fordul. Még Grant és
Reagan sem képes fapofával tűrni az eseményeket, ahogy
letörlik magukról az italomat. Képtelen vagyok Connor szemébe
nézni. Eddig még egy szót sem szólt. Mi van, ha elhiszi?
Olyan erősen összeszorított fogakkal, hogy attól tartok,
mindjárt elrepednek, Ashton felé fordulok, készen arra, hogy
szimplán a tekintetemmel karóra tűzzem. Ő azonban még csak
rám sem néz. Túlságosan lefoglalja, hogy az itallapot
olvasgassa. És vigyorogjon, mivel láthatóan büszke magára.
Nem is tudom, mire számítottam tőle ma este, de annyi
szent, hogy nem erre. Ha nem távozom most azonnal, Connor a
szemtanúja lesz, ahogy átvedlek Tarzan női változatába, és
felugrom a legjobb barátja hátára.
– Mindjárt jövök – préselem ki összeszorított fogaim közül,
igazából senkinek sem címezve a szavaimat. A székem hangos,
csikorgó hangot ad, ahogy hátratolom, és kimenekülök a
mosdóba.
 Amint odaérek, és biztonságban bezárkózom az egyik
fülkébe, a homlokomat nekitámasztom a hűvös ajtónak, és
párszor még hozzá is ütögetem. Ez most már mindig így lesz?
Mégis hogyan fogom elviselni Ashtont? Ahhoz hozzá vagyok
szokva, hogy a nővérem meg Trent meg Dan meg... hát,
mindenki más otthon cukkoljon. Nagyon élvezik, ha el tudják
érni, hogy elpiruljak, mert mindig is kényelmetlenül éreztem
magam, ha ilyen dolgok kerültek szóba. De akkor miért forr fel a
vérem, ha Ashton csinálja ugyanezt?
Talán azt akarja, hogy elveszítsem a fejemet Connor előtt. Ha
igaz, amit arra a cetlire írt, és valóban féltékeny a legjobb
barátjára, akkor ha meggyőzi Connort, hogy bolond vagyok,
sikeresen el tudja tőlem ijeszteni. Nem... ez egyszerűen túl sok
melónak tűnik egy olyan srác számára, akinek nemcsak
barátnője van, de mellette még sorba állnak nála az egyéjszakás
kalandok. A francba! Túl sokat agyalok ezen. Csak elemzem és
túlelemzem, és lassan már kezd a mániámmá válni. Ezért is
kerültem el egészen eddig a fiúkat. Csak megőrjítik az embert.
És ezért is kell abbahagynom azt, hogy Ashtonon jár az
eszem, és „szépen lassan” Connorra kell összpontosítanom.
Szúr a szemem, ahogy kihalászom a telefonomat a
táskámból, és küldök egy üzenetet a nővéremnek.

Ashton egy seggfej.

Kacey szinte rögtön válaszol.

Hatalmas seggfej.

Gyorsan visszaírok neki, azt a játékot játszva, amit már

kiskorunk óta csinálunk – és ami még mindig gyerekes, csak
azóta sokkal színesebb lett.

Hatalmas, leprás seggfej.

Hatalmas, leprás seggfej, aki úgy játszik a farkán, mintha
bendzsó lenne.

A lelki szemeim előtt megjelenő képen kuncogva pötyögöm

be a válaszomat:

Hatalmas, leprás seggfej, aki úgy játszik a farkán, mintha

bendzsó lenne, és közben az „Old McDonald”-ot énekli.

A válaszüzenetben egy kép érkezik, amin Ashton látható,

ahogy éppen a tetoválószék fölé hajol, miközben a művész,
kezében a tetoválópisztollyal, nagyban dolgozik. Ashton arca
borzalmas, eltúlzott grimaszba fordul.
Hangosan kuncogni kezdek, a súly pedig lehullik a vállamról.
Kacey mindig is tudta, hogyan segítsen rajtam. Még akkor is
kuncogok, ahogy bepötyögöm neki a válaszomat, amikor is
meghallom, hogy az ajtó nyikorogva kinyílik. Rögtön a szám elé
kapom a kezemet.
– Láttad, ki van itt? – kérdezi egy nazális női hang.
– Ha most Ashtonról beszélsz... hogy lehetne nem észrevenni
őt? – dorombolja egy másik hang, ahogy a csapból folyó víz zaja
megtölti a helyiséget.
Hegyezni kezdem a fülemet. Megnyomom a Küldés gombot a
Kacey-nek szánt üzenetemnél, amiben megírom neki, hogy
szeretem őt, aztán lenémítom a telefonomat.
 – De két lány is ül az asztalnál – folytatja a második hang.
Ez az a pont, amikor már biztosan tudom: az én Ashtonomról
beszélnek. Úgy értem... nem az én Ashtonom, de... Lángra
lobban az arcom. Valószínűleg nem lenne szabad hallgatóznom.
De már túl késő; most már nem mehetek ki. Egyike vagyok
azoknak a lányoknak.
– És akkor mi van? Akkor is egy lánnyal volt, amikor utoljára
itt jártam, és így is vele mentem haza – mormolja gőgösen az
első hang, én szinte látom magam előtt, ahogy előrehajol, hogy
ki tudja igazítani a rúzsát a tükörben. – Egek, hogy az milyen
remek este volt!
Most már egyenesen kényelmetlenül érzem magamat.
Nagyon nem akarom hallani Ashton mocskos üzelmeinek a
részleteit. Kíváncsi vagyok, vajon ezt a lányt is követte-e a
tanterembe, hogy aztán megszentségtelenítse a tankönyvét
szívecskékkel meg a telefonszámával.
A lány vagy nem vette észre, hogy van valaki az egyik
fülkében, vagy nem érdekli, mert folytatja:
– Hátul csináltuk a verandán. Kinn a szabadban. Bárki
megláthatott volna minket! – suttogja izgatottan. – És ismersz
engem... elég visszafogott vagyok... – A szememet forgatom, és
megjegyzem magamban, hogy Ashtonnak valószínűleg nem
nagyon kellett kergetnie a lányt. – De vele... Istenem, Keira!
Olyan dolgokat tettem, amit sosem hittem volna, hogy fogok.
Hát persze, te szajha.
Annyira meglep a saját rosszindulatom, hogy rögvest a
számhoz kapom a kezemet, amint felfogom, mi is suhant át
éppen az eszemen. Egy pillanatra még meg is ijedek, hogy talán
hangosan is kimondtam.
De azt hiszem, ez talán mégsem történt meg, mert az
orrhangú lány hozzáteszi:
– Nem érdekel, hogy kivel jött. Ma este akkor is velem fog
távozni.
Becsukom a szememet, és magam köré fonom a karomat,
miközben félek, hogy mindjárt tüsszenteni vagy köhögni fogok,
vagy hogy túl hangosan mozdítom meg a lábamat, mert akkor a
lányok tudni fogják, hogy végig itt voltam, aztán meg látni
fogják, ahogy ott ülök Ashton mellett, amikor visszamegyek az
asztalunkhoz. És tisztában lesznek vele, hogy hallgatóztam.
Szerencsére a lányok csak azért jöttek a mosdóba, hogy
megigazítsák a sminkjüket, és Ashton eget rengető szexuális
tudományáról ömlengjenek, úgyhogy hamar távoznak is, és így
ki tudok szökni a fülkémből, és meg tudom mosni a kezemet.
Közben az jár az eszemben, hogy vajon ez a rejtélyes lány
sikerrel jár-e majd. Valószínűleg. A gyomrom görcsbe rándul a
gondolatra.
– Hát itt vagy! – vágódik be Reagan az ajtón. Nagyot sóhajtva
háton vereget. – Ashton sohasem fog békén hagyni, ha így
reagálsz. El kell kezdened visszaszólogatni.
– Tudom, Reagan. Tudom. Igazad van. Egyszerűen csak nem
vagyok jó ebben. – Ami azért meglepő, tekintetbe véve, hogy a
visszaszólások királynője mellett nőttem fel. Ha azonban nem
tanulom meg, hogyan is kezeljem Ashtont, „Szépen Lassan”
Connor „marha gyorsan” el fog menekülni tőlem.
– Egyszerűen csak röhögd ki! – Reagan kedveskedve
megszorítja a karomat, ahogy kilépünk az ajtón.
Aztán eszembe jut a kép Ashtonról, amit Kacey éppen az
imént küldött. Tudom, hogy gyerekes, de a bosszú gondolatára
elmosolyodva felemelem a telefonomat.
– Nézz csak ide, Reagan! – Mire visszaérünk az
asztalunkhoz, már annyira nevetünk, hogy potyognak a
könnyeink.
Connor zöld szemében a meglepetés és a jókedv elegye
csillan, ahogy kihúzza nekem a széket.
– Mi olyan vicces? – Képtelen vagyok eldönteni, volt-e rá
bármi hatással Ashton korábbi megjegyzése.
– Ó, semmi – felelem lazán, ahogy megiszom ami még
maradt az italomból, aztán magamhoz veszem a teli poharat,
amit valaki rendelt nekem, amíg nem voltam itt, miközben
szántszándékkal semmibe veszem Ashton figyelő tekintetét.
– Mutasd meg neki, Livie! – mondja Reagan, arcán csibészes
mosollyal, majd még hozzáteszi: – Tudod, mit mondanak a
bosszúról...
Vigyorogva felemelem a telefonomat.
Még sosem hallottam három felnőtt férfit úgy vihogni, mint
ahogy Connor, Grant és Ty teszi, amikor megpillantják a képet.
– Ezt fel kell nagyíttatnunk, és kirakni a falra! – kiáltja Ty,
ahogy összecsapja a kezét. Aztán ő is úgy kezd grimaszolni, mint
Ashton a fotón, mélyen nyög egyet, majd rámutat a lakótársára,
akinek fogalma sincs, mi folyik körülötte, mert direkt úgy
tartom a telefont, hogy ő ne lássa.
Egy izmos kar nyúl felém, hogy megragadja a mobilomat, de
fel vagyok rá készülve – gyorsan lezárom a telefont, és bedugom
a zsebembe. A számba dugom a szívószálat, és ráérősen
kortyolok egyet az italomból. A srácok még mindig röhögnek,
amikor visszateszem a poharat az asztalra, a kezemet pedig a
térdemre helyezem. Megkockáztatok egy pillantást Ashton
irányába, és látom, hogy játékos csillogás bujkál a szemében,
ahogy az ajkát rágja. Biztos éppen az jár a fejében, hogyan is
egyenlítsen ki, semmi kétség. Kicsit meg is vagyok rémülve,
vajon mit fog most mondani, mert biztos vagyok benne, hogy
teljesen be fog vele égetni.
– Szia, Ashton! – Hátrapillantva a vállam felett egy
gyönyörű, spanyol származású nőn akad meg a tekintetem, aki
hosszú műszempilláit rebegtetve szemléli éppen Ashtont. A
hangjáról rögtön felismerem, hogy ő volt a mosdóban, csakhogy
mostanra már maximumra tekerte a csábító, gyere-haza-velem
felhangot.
Ashton nem fordul rögtön felé. Nem siet, lassan fordul meg a
székén ülve, miközben kezét a háttámlára helyezi. Amikor végre
szembekerül a lánnyal, tekintetét végigjáratja annak idomos,
kidolgozott testén.
Én csak a szememet forgatom, miközben nagyon is él
bennem a vágy, hogy adjak neki egy tockost.
– Szia? – mondja végül Ashton kérdő hangsúllyal, viszont
nem tudom eldönteni, hogy ez vajon egy „ismerlek-e” vagy egy
„miért zavarsz” kérdés akar lenni. Biztos a lánynak is ez járhat a
fejében, mert nyelve hegyével idegesen megnyalja az ajkát.
– Mi... találkoztunk tavaly. Ott ülök hátul, ha esetleg lenne
kedved kicsit később csatlakozni egy italra – mutat tőlünk balra,
ahogy flörtölve meglebbenti hosszú, göndör, fekete haját,
viszont észreveszem, hogy a hangja most már egy cseppet
kevésbé csábítóan és egy kicsit bizonytalanabbul cseng.
Ashton lassan bólint, majd illedelmesen – nem flörtölő
félmosollyal – rámosolyog a lányra.
– Oké, köszi! – mondja, majd lecsúsztatja a karját a szék
támlájáról, és ismét az asztalunk felé fordul. Kortyol egyet az
italából, miközben ránéz a telefonjára.
Magunk mögé pillantok, és végignézem, ahogy a lány elsétál,
az exhibicionista egója jóval kisebb, mint amikor odajött
hozzánk.
Lehet, hogy sajnálnom kéne. Ashton nem volt éppenséggel
bunkó vele, viszont barátságos sem.
Tudom, hogy sajnálnom kéne.
De nem teszem. Nem akarom, hogy Ashton vele menjen ma
este haza. Vagy bárki mással.
Úgyhogy ahelyett, hogy megsajnálnám a lányt, érzem, ahogy
megkönnyebbülés árad szét a mellkasomban. Amitől olyan
hülyeségek buknak ki a számon, mint például, hogy:
– Hallottam, ahogy rólad beszélt a mosdóban. – Ahogy a
szavak elhagyják az ajkamat, már meg is bánom őket. Mégis mi
a francért mondanám el ezt Ashtonnak?
– Ó, tényleg? – Ashton felém pillant. – És mit mondott? –
Abból, ahogy a szeme mindentudóan csillog, látom, hogy
felismerte a lányt, és hogy van egy jó tippje, hogy mit
mondhatott a mosdóban.
Ismét jó hosszan kortyolok egyet az italomból. Ashton
tekintete a számra téved, mire abbahagyom, és feljebb emelem
a poharat, hogy elrejtse az ajkamat. Ashton vigyora kiszélesedik.
Élvezi, ha kényelmetlen helyzetbe hozhat. A pasi olyan
baromira magabiztos, hogy mindjárt rosszul leszek tőle. Eszem
ágában sincs elmondani neki az igazat, hogy azzal még tovább
növeljem az egóját.
– Azt, hogy már volt dolga jobb pasival is.
Ez meg mégis honnan jött? A tudatalattimban lakó, gonosz
ikertestvéremtől?
Azt hiszem, ez volt a helyes válasz, mivel az asztal körül ülők
ismét hangos nevetésben törnek ki. Ezúttal Grant kezdi el
hangosan csapkodni az asztalt, mindannyiunk italát
veszélyeztetve. Nem számít, mennyire próbálkozom, képtelen
vagyok letörölni a képemről a széles, idióta vigyort, amint
látom, hogy Ashton arca elvörösödik.
Végre. Lehet, hogy így is bele fogok halni ma este a
szégyenbe, de legalább nem harc nélkül fogok elbukni.
Fogalmam sincs, mire számítsak ezután. A legtöbbször olyan
nehéz bármit is kiolvasni Ashton csillogó szeméből, leszámítva
azt, hogy a dolognak nem lesz jó vége. Úgyhogy amikor
megragadja a térdemet, és felcsúsztatja a kezét a combomon –
nem elég magasra ahhoz, hogy teljes mértékben illetlen legyen,
de ahhoz éppen eléggé, hogy kellemetlen melegség öntsön el –,
már érzem, hogy valami borzasztó lassú kínzás következik, mint
például, hogy meztelenül kikötöz a tömeg elé.
– Tudtam én, hogy megy ez neked, Ír – mondja azonban
mindössze. – Szóval, Connor... – szólítja meg a másik srácot,
áthajolva az asztal fölött. – Mit gondolsz, le tudsz dönteni pár
kört anélkül, hogy ma este a cipőmbe hugyoznál?
Gyorsan Connor felé fordulok, és még pont elkapom, ahogy a
szemöldöke meglepett ívbe hajlik, az arcára pedig rózsaszín pír
ül ki. Megköszörüli a torkát, majd lopva felém pillant, és
motyogva így felel:
– Az Ty volt.
Valaki rácsap az asztalra.
– Én soha, de soha nem vizeltem bele senkinek a cipőjébe! –
jelenti ki Ty dühösen.
– Ó, igen? És mi a helyzet a csizmámmal? – csatlakozik be
Grant hangjában keserű éllel.
– Arról a randa, vörös szőrös izéről van szó? Az
megérdemelte.
– Egy hétig nem volt téli csizmám a vizsgaidőszak alatt
miattad, seggfej! Majdnem halálra fagytam!
 – Ha már szóba került a halálra fagyás, emlékeztek, amikor
egyszer az edző anyaszült meztelenül, seggel felfelé találta
Connort az egyik csónakban a nagy verseny reggelén? –
eleveníti fel Ashton, ahogy ültében nyújtózkodik egyet, egyik
kezét felemelve és a tarkójára helyezve, ahogy vigyorog. –
Majdnem kidobták a csapatból.
– Ó, arról hallottam! – Reagan mindkét kezét az arcához
kapja, úgy próbálja eltakarni eltátott száját. – Haver, apám
nagyon ki volt akadva!
Kuncogva Connorra pillantok, aki még rám is kacsint,
mielőtt visszavágna Ashtonnak:
– Mondjuk, az közel sem volt annyira gázos, mint amikor
téged megbilincselt, levetkőztetett és kirabolt egy transzvesztita
Mexikóban.
Másodjára sikerül megóvnom a többieket, és csak magamat
köpöm le, ahogy ismét gejzírként kitör a pia a számból.
Ashton odahajol, és kikapja a poharat a kezemből; közben az
ujja az enyémhez ér, amitől mintha elektromosság futna végig a
testemen. Minden egyes érintése ilyen hatással van rám.
– Valaki hozzon Írnek egy előkét!
A srácok a következő két órát azzal töltik, hogy felváltva
emlegetik fel részeges kalandjaik fénypontjait – amik a
legtöbbször azzal végződtek, hogy nyilvános helyeken tértek
magukhoz meztelenül –, miközben engedélyt adok magamnak,
hogy egy kicsit ellazuljak. És kezdem azt hinni, hogy a végén
talán mégsem lesz olyan elviselhetetlen Ashton közelében
lennem. Mire a banda elkezd játszani, már mindannyian
érezzük az alkohol hatását, és már minden egyes mocskos
szennyes ki lett teregetve – főleg Ashtoné és Connoré. Egész
este úgy tűnt, mintha próbálnák túllicitálni a másikat.
 Nehéz lenne a zene mellett beszélgetni, úgyhogy csak
hátradőlünk és hallgatjuk. Connor a székem támlájára fekteti a
karját, és hüvelykujjával ütögeti az ütemet a vállamon. Ma este
egy helyi, alternatív banda játszik, főleg feldolgozásokat, de
azért pár a saját számaik közül is felhangzik. És igazán jók. Még
figyelni is tudnék rájuk, ha Ashton lába nem érne folyton hozzá
az enyémhez. Úgy tűnik, az egyetlen módja, hogy
megszabaduljak tőle, az lenne, ha Connor ölébe tenném a
lábamat.
Amikor a banda elmegy az első szünetre, és ismét megszólal
az unalmas rádiózene, Connor odahajol hozzám, és a fülembe
súgja;
– Nagyon sajnálom, de most mennem kell. Holnap korán
reggel órám lesz.
Az órámra pillantok, és meglepetten látom, hogy már
mindjárt éjfél. Nem kevés csalódottsággal magam mögé nyúlok,
és megragadom a dzsekimet.
Connor a vállamra helyezi a kezét, hogy megállítson.
– Nem, neked nem kell jönnöd. Érezd csak jól magad! –
Kicsit összefolynak a szavai.
Körbepillantok az asztalunkon, és látom, hogy mindenkinek
teli pohár van a kezében. Ashton egy papír poháralátétet forgat
az ujjai közt, miközben Granttel és Reagannel beszélget. Nem
úgy tűnik, mintha bárki más is indulni készülne.
Főleg nem Ashton.
A szívem egy szomorkás dobbanással jelzi, hogy én sem
akarok még menni.
– Biztos vagy benne? – Talán egy kicsit az én szavaim is
egybefolynak.
– Ja. Persze. – Puszit nyom az arcomra, aztán feláll, hogy fel
tudja venni a dzsekijét. – Majd találkozunk, srácok!
Vigyázzatok, hogy Livie biztonságban hazaérjen! – Aztán
megáll, mintha eszébe jutna valami. Pont látom, ahogy a
tekintete átsiklik a legjobb barátja felett, majd rajtam állapodik
meg. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogja az államat, lehajol,
majd ügyetlen csókot nyom az ajkamra. A tarkóm bizseregni
kezd, amiből rögvest tudom, hogy Ashton figyel. – Csak ne igyál
túl sokat! – suttogja Connor a fülembe. Válaszként
megforgatom a számban a nyelvemet, hogy leteszteljem,
mennyire van elzsibbadva. – Biztos nem szeretnél reggel újabb
tetoválással ébredni.
Nézem, ahogy elsétál, miközben végig tökéletesen tudatában
vagyok, hogy Ashton barna szeme engem figyel. Kellemetlen
érzés önt el, mire úgy döntök, valószínűleg jobb lesz most
abbahagynom az ivást, és ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy
nem akarok újabb tetoválással ébredni. Emellett pedig éppen
ideje lesz meglátogatnom a mosdót is. Mostanra már vagy
ötvenedszerre.
Pont akkor indulok vissza az asztalunkhoz, amikor a banda
ismét játszani kezd, ezúttal egy lassú számmal nyitnak. A
színpad előtti nyílt tér tömve van emberekkel, néhányan a zene
ütemére ringatóznak, míg mások így próbálnak meg közelebb
kerülni a rettentő trendi kinézetű énekeshez. Ty-t lefoglalja,
hogy buján vigyorogjon Sunra, akivel összefutottam ma este a
bárban, és elkövettem azt a hibát, hogy bemutattam az
asztaltársaságunknak.
Úgy tűnik, Ashton megelégszik azzal, hogy csak ül ott, és
arcán furcsa, békés mosollyal hallgatja a zenét, miközben kezét
összekulcsolja a feje mögött.
Aztán látom, ahogy a buja, exhibicionista spanyol csaj ismét
az asztalunk felé közeledik a terem túlsó végéből.
Ha bántotta is az egóját, ahogy Ashton korábban
illedelmesen lerázta, azt mostanra már kiheverte, és megújult
erővel készül az újabb támadásra. Képtelen vagyok nem arra
gondolni, hogy Ashton biztos valóban nagyon jó lehet az
ágyban, ha egy olyan bombázó, mint ez a lány, aki még magát a
pápát is képes lenne elcsábítani, hajlandó még egyszer
nekifutni.
Remélem, Ashton elküldi.
De mi van, ha nem?
A lány már csak pár lépésre van az asztalunktól, amit pont az
ellenkező irányból közelít meg, mint ahonnan én jövök. Nem
tudom, miért, de megszaporázom a lépteimet, hogy még előtte
odaérjek, amitől megbotlom a saját lábamban. Gyorsan
visszanyerem az egyensúlyomat, Ashton azonban velem
szemben ül, és látja az egészet. Szélesen, őszintén rám
mosolyog.
– Ír, hová ez a nagy sietség? – kérdezi, pont, amikor a lány
flörtölve végighúzza Ashton bicepszén hosszú körmű ujját.
– Gyere, táncolj velem, Ash! – A csaj ismét maximumra
csavarta a csábítást a hangjában. Azta, ő aztán nagyon biztos a
dolgában! Bárcsak én is ennyire magabiztos lehetnék!
Visszatartom a lélegzetemet, ahogy Ashton szemében
felismerés csillan. Tudom, hogy hallotta a lányt, és azzal is
tisztában vagyok, hogy nem akarom, hogy Ashton bárhová is
menjen vele. Végignézem, ahogy Ashton előhúzza az egyik kezét
a feje mögül, és megragadja vele a csuklómat.
– Talán majd legközelebb – szól oda a válla fölött a lánynak,
ahogy feláll. Még mielőtt felfognám, mi is történik, hatalmas
teste máris az enyémnek feszül, ahogy a táncparkett felé irányít.
 Hirtelen adrenalin önti el az ereimet.
Arra számítok, hogy mivel sikeresen lepattintotta a lányt, el
fog engedni, amint beérünk a táncolok közé. Azonban pont úgy,
mint azon a napon a fürdőszobában, ismét könnyedén
körbefordít, és magához húz. Mindkét kezemet megfogja, és a
nyaka köré fonja, majd végighúzza az ujjait a karomon, le az
oldalam mentén, egészen a csípőmig.
A zene elég hangos ahhoz, hogy nehéz legyen beszélgetnünk.
Talán ezért is hajol Ashton olyan közel hozzám, hogy az ajka a
fülemhez ér.
– Kösz, hogy megmentettél! – A hangjától borzongás fut
végig a testemen. – És nem kell folyamatosan idegeskedned a
közelemben, Ír.
– Nem is idegeskedem – hazudom; gyűlölöm, hogy olyan a
hangom, mintha alig kapnék levegőt, de hogyha tovább suttog a
fülembe, akkor én... Nem is tudom mit fogok csinálni.
Ashton megszorítja a csípőmet, és még közelebb húz
magához – és így érzem azt, amit nem lenne szabad most
éreznem. Óédesistenem! Ashton ténylegesen be van indulva. Ez
annyira helytelen. Lecsúsztatom a kezemet, és a mellkasának
feszítem a tenyeremet, mégsem tudom rávenni a testemet, hogy
ellökjem magamtól, mivel az pontosan úgy reagál rá, mint az
álmomban.
Tudod, miért hívlak téged Írnek?
Megrázom a fejemet. Eddig azt feltételeztem, azért, mert
alkohol mámoromban beszámoltam neki a származásomról.
Most azonban valami azt súgja, hogy valami ennél több áll a
becenév mögött.
– Nos – mondja arcán buja mosollyal –, ismerd be, hogy
kívánsz engem, és elmondom.
 Makacsul megrázom a fejemet.
– Azt felejtsd el! – motyogom. Lehet, hogy azon az éjszakán a
táncparketten hagytam a büszkeségemet, de annyi szent, hogy
ma ezt nem fogom megismételni.
Ashton kissé összecsücsöríti tökéletes, telt ajkát, ahogy
perzselő, elmerengő tekintettel néz le rám. Az egyértelműt
leszámítva nem tudom, mi járhat a fejében. Az egyik felem
egyszerűen csak meg akarja tőle kérdezni. Mindeközben a
másik felem azt mondogatja nekem, hogy idióta vagyok, amiért
belesétáltam ebbe a helyzetbe. Szó szerint. Aztán, amikor
Ashton elkezdi a hüvelykujjával dörzsölgetni a csípőcsontomat,
a szívem pedig dübörögni kezd a mellkasomban, már biztos
vagyok benne, hagynom kellett volna, hogy az a buja
exhibicionista azt csináljon vele, amit csak akar, mert így meg
most sikerült bajba kevernem magamat.
Ezért is lep meg az, amit Ashton ezután mond.
– Connor megkért, hogy kedveltessem meg magamat veled –
mondja Ashton könnyedén, ahogy lazít a szorításán a csípőmön,
így az erekciója többé már nem feszül nekem, aminek hála újra
kapok levegőt. A szája grimaszba rándul, mintha valami
savanyúba harapott volna. – Mivel tényleg nagyon bejössz neki.
– Aztán felsóhajt, és elpillantva a fejem fölött hozzáteszi: – És
én vagyok a legjobb barátja – mondja, mintha önmagát
emlékeztetné erre.
Hát persze, Connor.
Nyelek egyet. Connor, és annak az említése, amit irántam
érez, miközben a tenyerem a legjobb barátja mellkasának
feszül, annak a mellkasnak, amit alig két hete összevissza
tapogattam, bűntudattal tölt el.
– Szóval? – Komoly, sötét tekintete az arcomon állapodik
meg. – Hogyan érjem el ezt, Ír? Hogyan kedveltessem meg
magamat veled?
A kérdése már így is rettentő szuggesztív, de amikor azt a
hangszínt használja – azt, amelyikből csak úgy perzsel a vágy –,
a szám rögtön kiszárad. És eszembe jut, pontosan miért is
vethettem rá magamat az első alkalommal. És miért fogom ezt
mindjárt újra megtenni.
Megpróbálom összeszedni az akaraterőmet, hogy
megforduljak és elsétáljak. Hosszan kifújom a levegőt, majd
visszacsúsztatom a kezemet a nyakára, miközben én is éppen
olyan perzselőn nézek a szemébe, mint ő az enyémbe. Nem
tudok szóhoz jutni. Ráharapok az alsó ajkamra. A tekintete a
számra vándorol, és az ajka egy cseppet szétnyílik.
– Esetleg abbahagyhatnád, hogy folyton zavarba hozol? –
bukik ki belőlem rekedtes hangon, anélkül hogy belegondolnék,
mit is mondok.
Ashton lassan bólint, mintha elgondolkodna rajta. Aztán pár
pillanatig nem szól egy szót sem.
– És mi van, ha nem áll szándékomban zavarba hozni, ám
mégis az lesz a vége? Könnyen zavarba jössz.
Igaza van; elpirulok, és közben a szememet forgatom.
– Csak vegyél vissza.
Ashton kicsit feljebb emeli és hátrébb helyezi a kezét, majd
szétterpeszti az ujjait az oldalamon és a hátamon; a kisujjai
olyan közel vannak a seggemhez, hogy az érintése már az
illetlenség határát súrolja.
– Oké. Mi egyéb? Gyerünk, Ír! Ne kímélj!
Elgondolkodva az ajkamba harapok. Mi mást mondjak? Ne
nézz többé így rám? Ne érints meg így többé? Ne legyél már
ennyire szexi? Ne... Hogy őszinte legyek, mindezen dolgok nem
is zavarnak jelen pillanatban. Valószínűleg azért, mert részeg
vagyok.
– Persze, vissza is mehetnénk a szobádba, és...
– Ashton! – Mellkason csapom. – Ne hágd már át folyton a
határt!
– Egyszer már áthágtuk a határt. – Hirtelen átölel, és
magához szorít, annyira, hogy minden egyes porcikáját érzem.
Egy pillanatra a testem a beleegyezésem nélkül reagál rá,
mintha elektromosság rohanna végig az idegszálaimon.
Végül az agyamnak sikerül megtörnie ezt a mágneses
vonzást. Belecsípek a vállizmába, elég erősen ahhoz, hogy
felszisszenjen, és engedjen a szorításán.
Azonban még nem áll készen arra, hogy eleresszen; kezét
ismét a csípőmre helyezi.
– Tüzes. Pont, ahogy szeretlek, Ír. És csak vicceltem.
– Nem, nem vicceltél. Éreztem. – Oldalra hajtom a fejemet,
és az egyik szemöldökömet felhúzva vetek rá egy mindentudó
pillantást.
Erre ő azonban mindössze nevetni kezd.
– Nem tehetek róla, Ír. A legjobbat hozod ki belőlem.
– Ez határoz meg téged?
– Van, aki azt mondaná...
– Ezért van az, hogy... olyan sok nővel?
Ajkán szórakozott félmosoly jelenik meg.
– Mi az, amit képtelen vagy kimondani, édes kicsi Ír? Hogy
ezért baszok-e meg annyi nőt?
Kíváncsian várom, hogy vajon mit fog felelni.
Furcsa kifejezés jelenik meg az arcán.
– Olyan ez nekem, mint egy menekülőút. Segít elfelednem,
amit... el akarok feledni. Most azt hiszed, hogy már teljesen ki is
ismertél – teszi aztán még hozzá arcán olyan mosollyal, ami
nem ér a szeméig.
– Ha valóban az a nagyképű, hűtlenkedő, nárcisztikus seggfej
vagy, akinek gondollak, akkor... igen. – Abba kell hagynom az
ivászatot. Már túlságosan megeredt a nyelvem. A következő
majd az lesz, hogy beszámolok neki a mocskos álmomról.
Ashton lassan bólint.
– Jobban éreznéd magad, ha nem lépnék félre?
– Nos, a barátnőd biztos jobban érezné magát tőle –
motyogom.
– Mi lenne, ha nem lenne barátnőm?
Egészen addig nem veszem észre, hogy felhagytam a
táncolással, amíg ő is meg nem áll.
– Te... szakítottál Danával?
– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy igen? Számítana neked
az valamit is?
Miután nem bízom a hangomban, egyszerűen csak
megrázom a fejemet. Nem, a józan eszemmel tudom, hogy
mindez mit sem számítana, mert Ashton ettől függetlenül
továbbra is csak bajt jelent.
– Egyáltalán semmit sem? – Tekintete a számra téved,
miközben olyan gyengéden, olyan sebezhetően, már majdnem
olyan... fájdalommal telin teszi fel a kérdést.
A testem önkéntelenül is reagál rá, erősebben szorítom a
nyakát, és közelebb húzom magamhoz, így próbálva
megvigasztalni és megnyugtatni. Pontosan mit is érzek iránta?
A lassú szám véget ért, és már el is kezdődött a következő,
gyors ütemű rocksláger, de mi még mindig ott álldogálunk,
egymásnak feszülő mellkassal.
Tudom, hogy nem lenne szabad megkérdeznem tőle, mégis
ezt teszem:
– Amit abban az üzenetben írtál... Miért?
Egy pillanatra elfordítja rólam a tekintetét, és látom, ahogy
megfeszül az állkapcsa. Amikor ismét rám néz, beletörődés
csillan a szemében.
– Mert te nem egy egyéjszakás kaland vagy, Ír. – Odahajol
hozzám, csókot nyom az állkapcsomra, majd a fülembe súgja: –
Te vagy a mindenem.
Elhúzza tőlem a kezét, és megfordul. Én meg csak állok ott a
torkomban dobogó szívvel, és figyelem, ahogy nyugodtan
odasétál az asztalhoz, és megragadja a dzsekijét.
Aztán kisétál az ajtón.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Vonzalom

Te vagy a mindenem.
Képtelen vagyok kiverni a fejemből a szavait. Nem hagynak
nyugton, amióta csak kicsusszantak azon a tökéletes ajkán.
Egészen hazáig követtek alkoholmámoromban, hogy aztán
együtt bújjanak velem ágyba, és egész éjjel velem maradjanak,
majd reggel abban a pillanatban köszönthessenek, ahogy
kinyitottam a szememet.
Ezenfelül attól az érzéstől sem tudok megszabadulni, ami
abban a pillanatban átvette felettem a hatalmat, hogy kimondta
azokat a szavakat. Mint ahogy attól sem, ahogy egész este
éreztem magamat a társaságában. Még csak szavakba sem
tudom önteni, miféle érzés ez; mindössze annyit tudok, hogy
eddig nem éreztem ilyet. És még mindig itt él bennem, pedig
azóta kijózanodtam.
Vonzódom Ashton Henley-hez. Tessék. Beismerem. Nem
neki, sem Reagannek vagy bárki másnak, de azért magamnak
beismerhetem, és megtanulhatom kezelni. Vonzódom a
részeges egyéjszakás kalandomhoz, aki mellesleg egy foglalt
hímringyó, és a reménybeli pasim lakótársa és legjobb barátja.
Várjunk csak! Lehet, hogy nem is foglalt? Nem válaszolt a
kérdésemre. Bár gondolom, egy hímringyó mindig kapható egy
kis kufircra, úgyhogy nem mintha ez az egész számítana.
Azonban, ahogy feküdtem itt az ágyamon a plafont bámulva,
azért egy dolgot kisilabizáltam. A testem fellázadt az agyam és a
szívem ellen, és amikor alkoholt fogyasztok, az olyan, mintha
egy halom kést adnék a kezébe.
Reagan nyögdécselése szakítja félbe a magamat szidalmazó
gondolataimat.
– A whiskey rossz... – Mint általában, most sem fogta vissza
magát, és ha Grant ivott, akkor ő is. Márpedig Grant vagy ötven
kilóval nehezebb nála. – Úgy érzem magamat, mintha egy ló
seggéből rángattak volna ki. Soha többé nem iszom.
– Nem múltkor is ezt mondtad? – emlékeztetem szárazon.
– De most csitt. Legyél jó kis szobatárs, és támogasd az
önámításomat!
Hogy őszinte legyek, én sem érzem sokkal jobban magamat.
– Tényleg az alkohol maga az ördög, nem igaz? – Lehet, hogy
az én vallási fanatikus Darla nénikém mégsem annyira őrült.
– És mégis olyan jó bulikká varázsolja az estéket.
– Nincs szükségünk alkoholra ahhoz, hogy jól érezzük
magunkat, Reagan.
– Úgy beszélsz, mint valami délutáni tiniműsor szereplője.
Felnyögök.
– Felkelni! Talán be kéne vánszorognunk órára.
– Öhm... melyikre?
Oldalra fordítom a fejemet, és így látom, hogy a komód
tetején álló digitális óra vörös számai szerint délután egy óra
van.
– A francba!
 ***
– Még mindig haragszol rám, Livie? – kérdezi dr. Stayner a
maga higgadt és összeszedett módján.
A vonatom felé sétálva belerúgok egy kilazult kőbe.
– Még nem vagyok biztos benne. Talán. – Ez hazugság.
Tudom, hogy már nem haragszom. De ez még nem jelenti azt,
hogy nem is fogok újra dühbe gurulni, mire leteszem a telefont.
– Sosem ment a haragtartás... – Kacey-nek igaza volt.
Stayner tényleg gondolatolvasó. – Hogy vagy?
– Tegnap lógtam az órámról – ismerem be, majd szárazon
hozzáteszem: – Ez nem úgy hangzik, mintha a robotpilótán
futó, nagy tervem része lenne, nem igaz?
– Hmm... érdekes.
– Nos – vallom be a szememet forgatva –, nem annyira.
Elaludtam. Amúgy nem állt szándékomban.
Stayner felkuncog.
– És hogy érzed magadat most, hogy ez megtörtént?
Összehúzom a szemöldökömet.
– Furcsamód egész jól. – Huszonnégy órával a
mini-kiborulásom után, amikor is pánikolva üzenetet küldtem a
laborpartneremnek, hogy adja oda a jegyzeteit, aki aztán
legalább ötször biztosított róla, hogy a tanár észre sem vette,
hogy nem voltam ott, már furcsamód nem érdekel az egész.
– Úgy érted, úgy, mintha az, hogy ellógtál egy óráról, nem
lenne a világ vége? – Már megint halkan kuncog.
Belemosolygok a telefonba, miközben fejet hajtok a
könnyedsége előtt.
– Talán tényleg nem az.
 – Helyes, Livie. Örülök, hogy túl fogod élni ezt a borzalmas
sérelmet. És milyen volt az első önkénteskedésed a kórházban?
– Rögtön észreveszem a változást a hangszínében. Jól ismerem.
Akkor használja ezt a hangszínt, ha előre tudja a választ, de
azért csak felteszi a kérdést. – Livie? Ott vagy?
– Jó volt. Aranyosak a gyerekek. Köszönöm, hogy
beprotezsált!
– Ez a legkevesebb, Livie. Nagy híve vagyok annak, hogy az
embernek ott kell tapasztalatot szereznie, ahol csak tud.
– Még akkor is, ha nem tartozom oda? – vágok vissza; a
szavaimból csak úgy csöpög a keserűség.
– Ilyet sosem mondtam, Livie, és ezt te is tudod.
Ezt hosszú szünet követi, majd kibukik belőlem:
– Nehéz volt. – Stayner csendben várja, hogy kifejtsem. –
Nehezebb volt, mint arra számítottam.
Úgy tűnik, pontosan tudja, mire gondolok, anélkül hogy ki
kéne mondanom.
– Igen, Livie. Még egy olyan zsémbes vénembernek is nehéz
végigmennie azokon a folyosókon, mint én. Tudtam, hogy
számodra még ennél is nehezebb lesz, hála a gondoskodó
természetednek.
– De majd jobb lesz idővel, nem igaz? Úgy értem – mondom,
ahogy kikerülök egy zavarodottnak tűnő nőt, aki megállt a járda
közepén –, nem fogok minden egyes alkalommal ekkora...
szomorúságot érezni, amikor csak ott vagyok, nem igaz? Hozzá
fogok szokni?
– Talán nem, Livie. Remélhetőleg igen. De hogyha nem lesz
könnyebb idővel, és úgy döntesz, hogy egy másik úton akarsz
elindulni, hogy másféleképpen tudj segíteni a gyerekeknek,
azzal sincs semmi baj. Senkinek sem okozol csalódást azzal, ha
meggondolod magad.
Beleharapok az ajkamba, ahogy elgondolkodom ezen. Eszem
ágában sincs semmin sem változtatni, és nem is arról van szó,
hogy Stayner arra biztatna, adjam fel. Tudom. Majdnem olyan
ez az egész, mintha engedélyt adna rá, ha esetleg mégis így
döntenék. Amit amúgy nem fogok tenni.
– Na, most akkor mesélj arról, hogy mi van azokkal a
srácokkal, akik a szerelmükkel üldöznek téged!
Srácokkal? Többes számban? Összehúzott szemmel
körbepillantok, szemügyre véve a körülöttem lévő embereket.
– Maga követ engem?
Vagy tíz másodpercet kell várnom, hogy befejezze a röhögést,
mire ismét szóhoz tudok jutni. Tudom, mit akarok megkérdezni
tőle, de most, hogy valóban beszélgetek is vele, már butaságnak
tűnik. Most komolyan, egy nagyra becsült PTSD pszichológustól
kellene megkérdeznem egy ennyire alapvető dolgot? Egy
ennyire csajos dolgot? Hallom, ahogy dr. Stayner kortyolgat
valamit a vonal túlsó végén, miközben csendben várakozik.
– Honnan tudhatja az ember, hogy valóban bejön-e egy
srácnak? Úgy értem, hogy tényleg bejön neki? Nem csak... –
Nagyot nyelek, ahogy lángra lobban az arcom. Lehet, hogy
mindjárt elkezdek majd fulladozni a saját szavaimtól. – Nem
csak meg akarja dönteni?
A szavaimat hosszú csend követi.
– Általában az alapján, amit tesz, semmint, hogy miket
mond. Ha pedig úgy teszi mindezt, hogy közben nem vág fel
vele, akkor tényleg nagyon beléd zúgott.
Te vagy a mindenem.
Csak szavak. Tessék, dr. Stayner éppen most erősítette meg.
Nem kéne ennyire fennakadnom azon, amit Ashton részegen
mondott nekem, mert ezek csak szavak. Nem jelentik azt, hogy
bármit is érezne
Irántam, mindössze csak azt, hogy tombolnak a hormonjai.
Érzem, hogy a szívem kicsit elnehezül a felismeréstől. De
legalább választ kaptam, és már nem kínoz a tudatlanság.
Maradnom kellene Connornál. Mellette érzem úgy, hogy
helyesen cselekszem.
– Köszönöm, dr. Stayner!
– Arról az ír srácról van szó, akivel találkoztál?
– Nem... – Nagyot sóhajtok. – Ashtonról.
– Á, a vodkabombatolvaj.
– Igen. Aki mellesleg Connor legjobb barátja és lakótársa. –
Meg aztán most vagy van barátnője, vagy nincs, de ezt a részt
kihagyom. Már így is elég bonyolult a dolog.
– Nos, nem semmi galibába keveredtél, Livie.
Erre mindössze csak egy egyetértő nyögéssel felelek.
– Hogyan éreznél, ha ez az Ashton gyerek érdeklődne
irántad? Úgy értem, nem csak testi szempontból.
Kinyitom a számat, de aztán rádöbbenek, nem tudom, mit
felelhetnék azon kívül, hogy „nem tudom”. És őszintén
fogalmam sincs. Mert nem is számít. Connor tökéletes és
egyszerű. Ashton messze nem tökéletes. Most már tudom, mire
gondol Kacey és Ciklon, amikor valakit „két lábon járó
szexkazánnak” neveznek. Ashton is pontosan ilyen. Nem ő az én
mindenem. Connor az én mindenem. Nos, legalábbis azt
hiszem, ő az én mindenem. Még túl korai, hogy biztosan
tudjam.
– Legalább bevallottad már magadnak, hogy vonzódsz
Ashton-hoz?
A francba! Ha most őszintén válaszolok neki, akkor sokkal
nehezebb lesz letagadnom magam előtt. Akkor minden sokkal
valóságosabbnak tűnik majd.
– Igen – morgom végül vonakodva. Igen, vonzódom a
majdnem barátom hímringyó legjobb barátjához. Akiről
mellesleg mocskos álmaim is vannak.
– Helyes. Örülök, hogy ezen túlestünk. Attól tartottam,
hónapok kellenek majd, mire lemondasz arról, hogy ennyire
makacs legyél.
A szememet forgatom a mindentudó doktort hallgatva.
– Tudod, én addig is mit tennék a helyedben?
A szám kíváncsi mosolyra húzódik.
– Mit?
– Két copfban hordanám a hajamat.
Legalább öt másodperc eltelik, mire kilábalok a
döbbenetemből, és ki nyögöm:
– Mi van?
– A srácok, akiknek bejön egy lány, nem bírnak magukkal, ha
copfokat látnak.
Nagyszerű. Most már egy pszichiáter is ugrat. A saját
pszichiáterem. Már ott van előttem az állomás, rápillantok az
órámra, és látom, hogy a vonat nemsokára megérkezik. Az a
vonat, amelyik a gyerekkórházba visz, hogy azokra a dolgokra
összpontosíthassak, amik valóban számítanak. Megrázom a
fejemet.
– Köszönöm, hogy meghallgatott, dr. Stayner! – mondom.
– Bármikor hívj csak nyugodtan, Livie. Komolyan.
Bontom a vonalat, miközben képtelen vagyok eldönteni,
vajon jobban vagy rosszabbul érzem-e magamat.
 – Na, most meg tudsz minket különböztetni? – Eric ott áll a
testvére mellett, aki sápadtabbnak tűnik, mint a múlt héten.
Derrick éppen a kopasz fejét simogatja. Mindketten
vigyorognak.
Összeszorítom a számat, nehogy elmosolyodjam, ahogy
összehúzom a szemöldökömet. Tekintetemet egyik fiúról a
másikra fordítom, majd vissza, miközben az államat
vakargatom, mintha tényleg össze lennék zavarodva.
– Derrick? – mutatok Ericre.
– Ha-ha! – Eric a magasba emeli vézna karját, és vicces kis
táncba kezd. – Nem! Én vagyok Eric. Nyertünk!
Hátrahajtom a fejemet, és rácsapok a homlokomra.
– Sosem foglak tudni megkülönböztetni titeket!
– Ma reggel borotváltuk le a hajamat – magyarázza Eric,
ahogy odaszökell hozzám. – Nagyon sima lett. Fogd meg!
Engedelmeskedem, és végighúzom az ujjaimat a halovány
hajvonalon, ami még mindig látszik.
– Tényleg sima – értek egyet.
Eric összeráncolja az orrát.
– Fura érzés. De majd visszanő, ahogy Derrické is mindig
visszanő.
Ahogy Derrické is mindig visszanő. A gyomrom görcsösen
összerándul. Hány kezelést szenvedhetett már végig szegény
gyerek?
– Hát persze hogy vissza fog, Eric – mondom, mosolyt
erőltetve az arcomra, ahogy odasétálok az asztalhoz, és helyet
foglalok. – Szóval, mit akartok ma csinálni?
Derrick csendben leül mellém. Lassabb mozgásából látom,
hogy nincs annyi energiája, mint a bátyjának, aki Diane szerint
csak a héten kezdte a kezelést.
 – Rajzolni? – veti fel.
– Jó tervnek hangzik. Mit szeretnél rajzolni?
Derrick homloka ráncba szalad, ahogy mélyen elgondolkozik
a kérdésemen.
– Amikor megnövök, rendőr akarok lenni. A rendőrök
erősek, és megmentik az embereket. Rajzolhatok rendőrt?
Mélyen beszívom a levegőt, majd megvillantok felé egy
mosolyt.
– Szerintem nagyszerű ötlet.
Ahogy a fiúk munkához látnak, én körbepillantok a
játszószobában. Több más gyerek is van ma itt, köztük egy
kislány csupa rózsaszínben – rózsaszín pizsama van rajta,
rózsaszín, bolyhos papucs, még a valószínűleg kopasz fejét is
egy rózsaszín kendő takarja. Egyik hóna alatt egy rózsaszín
plüssmacit szorongat. Valaki – valószínűleg egy másik önkéntes
– végig követi, ahogy a kislány az egyik játéktól a másikig
lézeng, miközben lopva felénk pillantgat.
– Szia, Lola! – köszön oda neki Eric, aztán odahajol hozzám,
és a fülembe súgja: – Lola majdnem négyéves. Egész rendes.
Lány létére.
– Nos, akkor talán szólnunk kéne neki, hogy üljön ide
hozzánk – mondom, ahogy felhúzom a szemöldökömet, és
várok.
Eric szeme kikerekedik, amikor rádöbben, azt akarom, hogy
ő hívja ide Lolát. Ajka szégyellős mosolyra húzódik, ahogy a
szeme sarkából figyeli a kislányt.
Végül aztán a bátyja az, aki megfordul, és megszólal azon a
halk, rekedtes hangján:
– Szeretnél ideülni hozzánk, Lola?
Eric sietve leül a mellettem lévő székre, és még egy kicsit
közelebb is húzódik hozzám, miközben sólyomként figyeli Lolát,
ahogy az tipegve odajön, és elfoglalja az Eric és Derrick közti
üres széket.
– Fogd meg a fejemet, Lola! – mondja Eric, ahogy előrehajol,
és odadugja a sima feje búbját a kislány orra alá.
Lola kuncogva megrázza a fejét, és kissé rémülten a hóna alá
dugja a kezét.
Derrick azonban nem találja szórakoztatónak a testvére
viselkedését, és dühösen pillant Ericre.
– Ne mondd már folyton mindenkinek, hogy fogják meg a
fejedet!
– Miért?
– Mert furi. – Derrick tekintete Lolára téved, mire rögtön
kisimul a dühösen összehúzott szemöldöke. – Nem igaz, Lola?
A kislány csak megrántja a vállát, miközben a szeme
folyamatosan a két fivér között cikázik, azonban egy szót sem
szól.
Eric feladja, hogy megpróbálja lenyűgözni Lolát a sima
fejbőrével, és inkább azzal foglalja le magát, hogy lerajzol egy
tankot. A bátyja azonban Lola elé tolja a saját papírlapját, és
odanyújtja a kislánynak a zsírkrétás dobozt.
– Tessék! Szeretnél rajzolni velem valamit?
És ekkor döbbenek rá: Derrick bele van habarodva a kicsi
Lolába. Összenézek a középkorú önkéntessel, aki követte Lolát
az asztalunkhoz. A nő rám kacsint, megerősítve a sejtésemet.
A fiúk és Lola egy órán át színezgetnek, és felhasználnak egy
nagy halom lapot, ahogy mindenféle dolognak lerajzolják
magukat, kezdve a rendőrtől a vérfarkason és a búváron át
egészen a rocksztárig, én pedig egész idő alatt képtelen vagyok
levenni a szememet Derrickről, ahogy a kisfiú teljesen odavan
Loláért, segít neki, hogyan fogja meg rendesen a zsírkrétát, és
megcsinálja azokat a részeket a kislány rajzán, amik
bonyolultabbak egy négyévesnek, mint egy majdnem
hatévesnek.
Nézem őket, és közben egyszerre olvadozom, és sajog a
szívem.
Az óra végén, amikor Lola önkéntese emlékezteti őt, hogy
pihennie kell, Eric, akit éppen lefoglal, hogy kiszínezze a
dömpere kerekeit, egyszerűen odakiáltja neki:
– Szia, Lola!
Derrick azonban megfogja azt a rajzot, amin ő maga látható
rendőrként, és csendesen odaadja Lolának, hogy kitehesse a
szobájába.
Mire nekem el kell fordulnom, mielőtt még észrevennék,
hogy könnybe lábadt a szemem.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Honvágy

– El tudod te ezt hinni? – Kacey a hátam mögött állva a

vállamra helyezi az állát, ahogy együtt nézzük az óceánt,
miközben egyforma, lila selyem koszorúslányruhánk lengedezik
a lágy szellőben. – Még emlékszem, amikor az első randijukra
mentek. És most tessék, már házasok, és mindjárt gyerekük
lesz.
Egyszerre fordulunk a hihetetlenül gyönyörű pár felé, éppen
ahogy a fotós lekapja őket a lemenő nappal a háttérben. Lehet,
hogy Ciklon hat hónapos terhes, de leszámítva cuki, kerek
pocakját és hatalmas mellét – ami a vad táncot járó hormonok
és a szilikonimplantátumok keverékének az eredménye –,
pontosan úgy néz ki, ahogy mindig is. Mint egy Barbie baba.
Egy Barbie baba, aki a tündéri kislányával pont akkor lépett
be az, életünkbe, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá.
Vicces, hogy bár egyes kapcsolatokat a színtiszta véletlen szül,
mégis olyan tökéletesek, mintha az égben köttetek volna.
Amikor Kacey-vel leléptünk Miamiba, először egy lepukkant
bérházba költöztünk, ahol a szomszédunk egy csapos/táncosnő
és egyedülálló anyuka volt az ötéves kislányával. Ciklon és Mia.
Mindketten mindenféle fenntartás vagy félelem nélkül
befogadtak minket az életükbe. És emiatt sosem gondoltam úgy
rájuk, mint szomszédokra vagy barátokra.
Valami furcsa módon első perctől kezdve a családom
tagjainak éreztem őket.
Mindannyian a családomhoz tartoznak, döbbenek rá, ahogy
rápillantok a kis tömegre, ami összegyűlt a házunk mellett a
naplementés tengerparton tartott esküvő után. Ez a
legsokszínűbb bagázs, amit csak el lehet képzelni: a régi
főbérlőnk, Tanner, éppen olyan félszeg, mint mindig, ahogy
egyik kezével a párjába karol, míg a másikkal elbambulva
vakargatja a hasát; Cain, a sztriptízbár tulaja, ahol egykor Kacey
és Ciklon dolgozott, az italát kortyolgatva figyeli Ciklont és
Dant, miközben ajkán furcsa, büszke mosoly ül; Ben, a Penny’s
egyik volt kidobója, kart karba öltve álldogál egy cuki, szőke
ügyvédnővel, akit a cégénél ismert meg. Be kell vallanom,
örülök neki, hogy végre talált valakit, mivel amióta csak
betöltöttem a tizennyolcat, nem túl diszkréten utalgatott rá,
hogy szeretne randizni velem.
– Bárcsak tovább maradhatnál! – nyög fel Kacey. – Mindenki
annyira elfoglalt volt, alig tudtunk beszélgetni. Úgy érzem,
többé már fogalmam sincs, hogy mi zajlik az életedben.
Mert nem is tudod, Kacey. Semmit sem mondtam neki.
Amennyire ő tudja, északon a helyzet változatlan: a suli remek,
és én is remekül vagyok. Minden remek. Az igazat azonban nem
mondom el neki: hogy egyszerűen össze vagyok zavarodva. Az
egész repülőutat idefelé azzal töltöttem, hogy megpróbáltam
meggyőzni magamat, hogy minden magától meg fog oldódni.
Egyszerűen csak hozzá kell szoknom az új helyzethez, ennyi. És
miközben tart ez a megszokási folyamat, nem fogom elvonni a
figyelmet Ciklonról és Danről a nagy napjukon.
– Kacey! – Trent tölcsért formál a kezéből a szája elé, ahogy
odakiált a nővéremnek.
– Ó, mennem kell! – Ajka csibészes vigyorra húzódik, ahogy
megnyomja a könyökömet. – Ne felejts el negyedóra múlva
visszamenni a házba, nehogy lemaradj az első táncról!
Végig figyelem, ahogy mezítláb átszökell a homokon Trent
felé, aki lélegzetelállítóan fest a méretre szabott szmokingjában.
Az első pár találkozásunk alkalmával még arra is képtelen
voltam, hogy megmaradjak vele egy szobában anélkül, hogy
borzalmasan izzadni kezdtem volna. Egy bizonyos pont után
azonban már nem láttam benne mást, mint a nővérem
vicceskedő lelki társát. És most ezek ketten készülnek valamire.
Nem tudom pontosan, hogy mire, de abból, amit az elsuttogott
beszélgetéseikből elkaptam, a meglepetés részét képezi egy üveg
pezsgő, az ezüst artistakarika a Penny’sből, amit Ciklon régen a
„mutatványához” használt, és egy cikis videómontázs a boldog
párról.
Trent és Kacey tökéletesek együtt.
Remélem, egy nap majd nekem is részem lesz ebben.
Visszafordulok a lenyugvó nap felé, és mély levegőt veszek.
Lassan beszívom, majd kifújom. Lélegzem, és közben elmerülök
ebben a gyönyörű pillanatban, hálát adva ezért a fantasztikus
napért, miközben minden aggodalmamat és félelmemet
eltaszítom magamtól, és rá kell döbbennem, hogy ez nem is
olyan nehéz feladat. A hullámok moraja és Mia kacagása, ahogy
Ben kergeti őt, olyan számomra, mint egy horgony, ami a
mosthoz köt.
– Milyen az egyetem, Livie?
A hang meglep, és hideg fut tőle végig a gerincemen.
Megfordulva látom, hogy annak a bizonyos kávészínű
szempárnak a gazdája éppen az óceánt kémleli mellettem állva.
 – Szia, Cain! Jó.
Családtag vagy sem, még mindig nem vagyok képes száz
százalékban elengedni magamat a nővérem volt főnökének a
társaságában.
Cain soha semmit sem tett, amivel kiérdemelné a
bizalmatlanságomat; az igazat megvallva ő az egyik
legtiszteletreméltóbb ember, akivel valaha is találkoztam. Ám
egy valódi rejtély. Olyan kortalannak tűnik, egyszerre fiatalos,
mégis az éveit meghazudtoló bölcsességgel rendelkezik. Amikor
Kacey megismerte őt, úgy gondolta, a harmincas évei elején
járhat, azonban aztán egy este Cain véletlenül bevallotta, hogy
még csak akkor töltötte a huszonkilencet. Ami azt jelenti, hogy
az első sztriptízbárját még a húszas évei elején nyithatta. Senki
sem tudja, honnan szerezte rá a pénzt. Senki semmit sem tud a
családjáról, a múltjáról. Mindenki mindössze csak annyit tud,
hogy egész jól megél a szexiparból. Azonban Kacey és Ciklon
szerint nagyon úgy tűnik, mintha Cain mást sem akarna, mint
segíteni az alkalmazottainak abban, hogy talpra álljanak. Sosem
lépte át a határt.
Bár a legtöbb táncoslány nem bánná, ha megpróbálná. Nem
vagyok meglepve. Cain nem egyszerűen jóképű; csak úgy árad
belőle a férfias önbizalom – jól szabott öltönyei, tökéletesen
beállított, sötét haja és rémisztő, visszafogott viselkedése csak
hozzátesz a vonzerejéhez. És hogy mi rejlik mindez alatt? Nos,
maradjunk annyiban, hogy azon kevés alkalmakkor, amikor
eljött hozzánk, hogy velünk élvezze a tengerpartot, észrevettem,
hogy Trent és Dan mindig egy kicsit közelebb álltak a
párjukhoz. Kacey szerint Cainnak igazi harcosteste van. Én
mindössze csak annyit tudok, hogy hála lélegzetelállító arcának,
kemény izmainak és rengeteg érdekes tetoválásának, már
nemegyszer kaptak rajta, hogy őt bámulom.
– Örülök neki. A nővéred nagyon büszke, hogy ennyi
mindent elértél.
A gyomrom összeszorul. Köszi az emlékeztetőt... Megérzem
magamon a tekintetét, mire elpirulok. Nem kell odanéznem,
hogy tudjam, éppen fürkészőn figyel. Cain már csak ilyen. Úgy
érzi az ember, mintha egyenesen a veséjébe látna.
– Mindannyian büszkék vagyunk, Livie. Igazán lenyűgöző
fiatal nő lett belőled. – Kortyol egyet az italából (valószínűleg
konyak, mivelhogy mindig azt iszik), majd még hozzáteszi: – Ha
bármi segítségre lenne szükséged, tudod, hogy bármikor
hívhatsz, ugye? Megadtam a számomat.
Most végül felé fordulok, és látom, hogy arcán őszinte
mosollyal néz rám.
– Tudom, Cain. Köszönöm! – mondom udvariasan. Egy
hónappal ezelőtt, a búcsú bulimon is ugyanezt mondta. Akkor
éppen lefoglalt, hogy a hormonokat megszenvedő Ciklonnal
egyetemben úgy bőgjek, mint az albán szamár. Sohasem fogom
majd a szaván, de attól még értékelem, amit értem tesz.
– Mikor mész vissza?
– Holnap délután – felelem egy sóhaj kíséretében. Ami nem
feltétlenül boldog. Amikor legutóbb magam mögött hagytam
Miamit, bár szomorú voltam, az egyetem által kiváltott ideges
izgatottság segített felszállnom a repülőre. Most azonban már
nem pezseg bennem ez az izgatottság.
Legalábbis az órák miatt már nem.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Zuhanás

– Édesapád minden évben megrendezi ezt a bulit? –

kérdezem Reagantól, ahogy fizet a taxisnak a hitelkártyájával,
majd kiugrunk a kocsiból. Ahogy elnézem a kétszintes házat,
ami előtt megálltunk, vagy a Princeton evezőscsapatának edzőit
fizetik meg nagyon jól, vagy Reagan családja valahonnan
máshonnan szerzi a pénzét. A ház kő és tégla keverékéből épült,
a tető meredeken emelkedik az égbe, és hozzá illő, kis
tornyocskák díszítik. A gyönyörű, ápolt gyep monotóniáját
angol stílusú virágágyások törik meg, a kocsifelhajtó pedig egy
nagy hurokban végződik a bejárati ajtó előtt. Már úgy egy tucat
autó parkol ebben a körben, beleértve Connor fehér Audiját is.
– Óraműpontossággal. Ez egy amolyan Isten-hozott-újra-itt-
per-meg-fogjuk-nyerni-a-nagy-versenyt-per-kifulladásig-foglak
-dolgoztatni-titeket-a-télen összejövetel.
Követem őt, ahogy megkerüljük a házat, hogy eljussunk a
szintén gyönyörű hátsó kertbe. Ott már úgy ötven jól öltözött
ember cseverészik a kezében itallal, miközben szmokingba
öltözött pincérek kínálgatják az étvágygerjesztőket. A jelenlévők
nagy része hímnemű, de azért pár lányt is látok. A srácok
barátnőit, ahogy Reagantól megtudom.
Ösztönösen lesimítom a szürke ceruzaszoknyámat. Reagan
azt mondta, az esemény dresszkódja „kifinomult és
visszafogott”. Nem sok olyan kifinomult ruhát hoztam
magammal, ami megfelel a még mindig meleg időjárásnak,
úgyhogy az egyedüli választási lehetőségem egy szűk szoknya és
egy ujjatlan, lila selyemblúz volt, a hátán mély kivágással, ami
sajnos felfedi az új tetoválásomat. Reagan biztosított, hogy a
szülei nem lesznek rossz véleménnyel rólam, ha látják, ettől
függetlenül azért leengedve hagytam hosszú, fekete hajamat.
Connor után kutatva gyorsan végigpillantok a jelenlévőkön.
Nem tudom, Ashton eljön-e. Azt hinné az ember, hogy mivel ő a
kapitány, ez elvárás lenne, de... elméletileg az is elvárás lenne,
hogy az ember ne csalja fűvel-fával a barátnőjét, de ő erre sem
jött még rá.
– Ó, Reagan! Hogy vagy? – sikkant fel egy női hang.
Megfordulok, és Reagan egy idősebb verziójával találom
szemben magamat, aki ölelésre tárt karral siet felénk, mire
elmosolyodom. Reagan és az anyja ugyanolyan magasak,
ugyanolyan az alakjuk, a mosolyuk... mindenük.
– Remekül, anyu – mondja Reagan nyugodt hangon, ahogy
az anyja csókot nyom az arcára.
– Minden rendben? Hogy mennek az órák? Eljársz
szórakozni? – kérdezi gyors egymásutánban, szinte suttogva.
Kicsit zaklatottnak tűnik, mintha nem igazán lenne ideje
beszélgetni, viszont mindenképpen ki kéne szednie az
információt a lányából.
– Igen, anyu. A szobatársammal. Ő itt Livie – irányítja felém
az anyja figyelmét.
– Ó, igazán örvendek a találkozásnak, Livie! Hívj csak
Rachelnek. Tegeződjünk, rendben? – mondja arcán meleg,
udvarias mosollyal. – Istenem, milyen csinos vagy! És milyen
magas!
Forróság csúszik fel a nyakamon. Már nyitom a számat, hogy
megköszönjem a bókot, de addigra már vissza is fordul Reagan
felé.
– És milyen a kolesz? Tudsz egyáltalán aludni abban az
aprócska ágyban? Bárcsak nagyobbakra cserélnék őket! Ezeket
nem emberekre tervezték!
Ahogy mondja és mondja, hirtelen akaratlanul is
felhorkantok, majd gyorsan a szám elé kapom a kezemet, és úgy
teszek, mintha köhögnék. Azért a lányod ágyában valahogy
ketten is elférnek.
Reagan arcán széles vigyorral felel:
– Nem olyan rossz a helyzet. Igazából kényelmesebb is, mint
amire számítottam.
– Oké, jó. Aggódtam, hogy nem fogsz jól aludni.
– Anyu, tudod, hogy jól alszom. Tegnap beszéltünk. És
tegnapelőtt. És azelőtt... – mondja Reagan türelmesen, de azért
kihallom a hangjából, hogy egy kicsit elege van.
– Tudom, drágám. – Rachel vállon veregeti. – Most mennem
kell. Kell egy kis iránymutatás a pincéreknek. – És azzal Reagan
anyja ellebben, mint egy kis füstfelhő, fürgén, de kecsesen.
Reagan előrehajol.
– Nézd el neki! Egyke vagyok, ő meg egy kicsit túlzásba viszi
az aggódást. Meg túlságosan feszült is. Most szoktatjuk le a
stresszgyógyszerről. – Aztán a következő lélegzetvételével máris
teljesen más irányba tereli a témát: – Éhes vagy? Mert ha igen,
akkor odamehetünk, és...
– Reagan! – szólal meg egy öblös férfihang, félbeszakítva
barátnőmet.
Reagan szeme felcsillan, ahogy megragadja a kezemet.
 – Ó, gyere, ismerd meg apámat! – Alig tudom tartani vele a
lépést, ahogy feszes, izgatott léptekkel megindul a ház felé.
Jobban hasonlít az anyjára, mint azt hajlandó lenne beismerni.
Egyedül akkor lassít le, amikor Grant egyszer csak megjelenik a
semmiből, és átnyújt nekünk egy-egy italt.
– Hölgyeim! – mondja udvarias kis főhajtással, majd olyan
gyorsan nyoma vész, amilyen gyorsan felbukkant, bár ahogy
sarkon fordul, azért még kacsint egyet Reaganre. Elég csak
belekortyolnom a pohárba, máris érzem, hogy rengeteg benne a
whiskey, mire fellélegzem. Egészen azóta nem tudtam teljesen
megnyugodni, amióta ma eljöttem a kórházból.
Reagan csak megy tovább, átvág egy csapatnyi srácon –
akikre rávigyorog, ahogy elhaladunk mellettük –, mígnem elér a
fedett verandára a ház mellett, ahol egy hatalmas, gondosan
nyírt, ezüst szakállú és kerek hasú férfi – gondolom, az apja –
álldogál, az oldalán Connorral.
– Szia, apuci! – sikkantja Reagan, ahogy a férfi karjába veti
magát.
Az apja kuncogva felemeli őt a földről, ahogy Reagan csókot
nyom az arcára.
– Itt van az én kislányom!
Connor felém nyújtott karjai közé siklok, hogy meg tudjon
ölelni, miközben egy szikrányi irigységgel a mellkasomban
Reagant és az apját figyelem.
– Gyönyörűen festesz – mormolja Connor, ahogy gyengéd
csókolt lehel az ajkamra.
– Köszönöm. Te is nagyon fess vagy. – És ez igaz is. Mindig
ízlésesen öltözködik, most azonban öltönynadrág és ropogós,
fehér ing van rajta. Ahogy rám mosolyog azzal a gödröcskés
arcával, lassan, megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Kezdem
észrevenni, hogy sokkal nyugodtabb vagyok, amikor Connor is a
közelemben van. Egyszerűen csak van egy ilyen kisugárzása.
Könnyed, nyugodt, támogató.
Ez így helyes.
– Milyen volt ma a kórházban?
Előbb az egyik, majd a másik oldalra döntöm a fejemet,
mintha nem igazán tudnám eldönteni.
– Jó. Érzelmileg kimerítő, de jó.
Connor finoman megszorítja az alkaromat.
– Ne aggódj miatta! Minden rendben lesz. Remek leszel.
Mosolyt erőltetek az arcomra, ahogy visszafordulok Reagan
és az apja felé; örülök neki, hogy valaki bízik bennem.
– És milyen volt az első hónapod? Remélem, nem műveltél
semmi őrültséget – kérdezi az apja Reagantól.
– Nem, a szobatársam figyel rám. – Reagan megfordul, és
rám mutat. – Ő itt Livie Cleary, apu.
A férfi is megfordul, és rám emeli kedves, kék tekintetét,
majd odanyújtja nekem a jobbját.
– Szia, Livie! Robert vagyok. Tegeződjünk, rendben?
– Jó napot, uram... Robert. Livie Cleary vagyok. –
Belegabalyodom a saját szavaimba. Idegesen felkuncogok, majd
megrázom a fejemet. – Elnézést, Reagan pont most mondta.
Robert felkuncog. Látom, ahogy a tekintete valahova a hátam
mögé fókuszál.
– Ó, köszönöm! – mondja, ahogy kinyújtja a kezét, hogy
átvegyen egy pohár italt.
Egy magas, sötét alak lép oda Robert mellé. Valaki, akinek
hihetetlenül hosszú szempillája és olyan vesébe látó barna
szeme van, hogy a pillantásától a szívem kihagy egy ütemet.
– Szívesen! – feleli az újonnan érkezett udvariasan.
 Ashton mindig lélegzetelállítóan fest, akkor is, ha csak éppen
felkapja magára az első dolgot, amit kivesz a szekrényből. Ma
este azonban láthatóan tiszteletben tartotta az edző által előírt
dresszkódot. A haját úgy állította be, hogy rendezett és elegáns
legyen, de így es szexi. Farmernadrág és edzőcipő helyett
méretre szabott nadrágot és félcipőt visel. A szokásos, nyúzott
póló helyett pedig tökéletesen szabott és vasalt, mélykék ing van
rajta. Miközben figyelem, ahogy kortyol egyet az italából, látom
a kopott bőr karkötőt kikandikálni az ingujja alól. Ez az egyetlen
dolog, ami arra az Ashtonra emlékeztet, akit eddig ismertem.
Amúgy viszont teljesen úgy néz ki, mintha éppen most lépett
volna le a GQ magazin címlapjáról.
És nem tudom, hogy az átalakulása miatt van-e, vagy amiért
végre beismertem, hogy vonzódom hozzá, de az a kényelmetlen
érzés, ami eddig mindig elfogott, amikor csak a közelében
voltam, kezd eltűnni – vagy inkább átváltozni valami teljesen
mássá, ami egyáltalán nem kellemetlen. Bár ettől függetlenül
éppen annyira zavaró.
A gondolataimat Robert kedélyes hangja zavarja meg.
– Szinte érzem, fiúk. Az idén miénk lesz a nyertes csapat. –
Hatalmas kezével rácsap kapitánya vállára.
Ashton egy őszinte, végletekig tiszteletteljes mosollyal felel.
Egy olyan mosollyal, amit még sosem láttam korábban az arcán.
– Szóval, Livie – mondja Robert felém fordulva –, te lennél a
Princeton egyik új üdvöskéje, a lányommal egyetemben.
Mielőtt még sikerülne Robert felé fordulnom, a tekintetem
összeakad Ashtonéval, mire a szívem nagyot dobban.
– Igen, uram – felelem, miután megköszörülöm a torkomat.
– És eddig hogy tetszik? – Tekintete a derekamra téved, és
ekkor jut eszembe, hogy Connor a karját lazán a derekam körül
tartva áll mellettem. – Remélem, egyik kis mocsok sem nyaggat
téged?
Megvillantok Connor felé egy szégyellős mosolyt, aki erre
ravaszkásan visszavigyorog.
– Nem is mocskok – felelem, ahogy felhörpintem az ital
utolját. Mégis hogyan végezhettem vele ilyen gyorsan? Még
mielőtt megálljt parancsolhatnék magamnak, a tekintetem
Ashton felé téved, aki, látom, a mellemet bámulja. Ösztönösen
keresztbe teszem a karomat, mire ő szélesen elvigyorodik,
ahogy az ajkához emeli a poharát. Talán az egyikük mégiscsak
mocsok.
– Helyes. Nagyszerű fiatalemberek – mondja Robert, és még
bólint is egyet, hogy nyomatékosítsa. Aztán meghallunk egy
kiáltást, ahogy Ty ott sündörög a kiltjében hátul, mire Robert
még hozzáteszi: – Talán néha egy kicsit vadócok, ugyanakkor
viszont melyik egyetemista srác nem az? Igaz, Grant?
Esküszöm, Grantnek vagy külön radarja van, ami észleli, ha
valakinek az itala kifogyott, vagy sólyomszemmel figyel minket,
mivel hirtelen megjelenik a hátunk mögül, és átnyújt nekem
meg Reagannek egy-egy teli pohár whiskey-kólát.
– Úgy van, edző!
– Abban a pohárban ugye nincs semmi alkohol, Cleaver? –
Robert dús szemöldöke a homloka közepéig szalad, ahogy
felteszi a kérdést.
– Egy csepp sem – feleli Grant, ahogy idióta vigyorának
helyét megjátszott őszinteség veszi át.
– Hát persze hogy nem, apuci – visszhangozza Reagan
édesen.
Robert lepillant odaadó tekintetű lányára, aki jobban elő
tudja adni az ártatlan, szűzies diáklány figurát, mint bármelyik
valódi ártatlan, szűzies diáklány, akivel valaha is találkoztam.
Jobban, mint... nos, mint én, azt hiszem. Nem tudom eldönteni,
hogy Robert hisz-e neki. Igazából elég lenne csak kicsit
előrehajolnia, és beleszagolnia Reagan italába, és máris tudná,
hogy több benne az alkohol, mint az üdítő. Robert azonban nem
erőlteti a témát.
– Szóval, milyen főszakot fogsz választani, Livie?
– Molekuláris biológiát.
Abból, ahogy a szemöldöke a magasba szalad, tudom, hogy
sikerült lenyűgöznöm.
– Livie-ből gyerekorvos lesz – szól közbe Connor büszkén.
– Szép kis tervek. És miért választottad a Princetont?
– Apám is ide járt. – A válasz könnyedén perdül le a
nyelvemről. Ez éppen olyan jó felelet, mint bármi más. Az igazat
megvallva simán mehettem volna a Harvardra vagy a Yale-re is.
Mindegyiktől kaptam levelet, hogy felvettek, mivel az iskolai
tanácsadóim ragaszkodtak hozzá, hogy oda is jelentkezzek.
Azonban sosem volt kérdés, hogy végül melyiket is fogom
választani.
Robert bólint, mintha erre a válaszra számított volna.
Gondolom, jó sokszor hall ilyesmit. Nem szokatlan, hogy egy
család tagjai több generáción keresztül is a Princetonra
járjanak. Aztán összehúzza a szemöldökét, mintha
elgondolkodna a válaszomon.
– Mikor végzett?
– 1982-ben.
– Hm... én ’81-ben. – Megvakargatja a szakállát, mintha
nagyon töprengene valamin. – Mit is mondtál, mi a
vezetékneved?
– Cleary.
 – Cleary... Cleary... – Ismételgeti újra és újra, miközben a
szakállát masszírozgatja, amiből tudom, hogy éppen az emlékei
közt kutakodik. Ismét hosszan kortyolok az italomból,
miközben egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet.
Semmi esély rá, hogy ismerte apámat, de jólesik, hogy
próbálkozik.
– Miles Cleary?
Az ital félremegy, fulladozni kezdek, a szemem pedig
kikerekedik meglepetésemben.
Úgy tűnik, Robert büszke magára.
– Na, ehhez mit szólsz!
– Komolyan? Ismerte őt? Úgy értem... – Próbálom
megzabolázni a lelkesedésemet.
– Igen. – Lassan bólint, mintha az agyát hirtelen elöntenék
az emlékek. – Igen, ismertem. Mindketten tagok voltunk a Tiger
Innben. Ugyanazokba a bulikba jártunk. Ír fickó, igaz?
Érzem, ahogy a fejem fel-le mozog.
– Barátságos, közvetlen. – Halkan felkuncog, majd mintha
egy pillanatra bosszúság suhanna át cserzett arcán. – Egy
darabig ugyanazzal a lánnyal jártunk. – Megint kuncog egyet,
majd ráncos arca belepirul az emlékbe, ami erről az eszébe
jutott. Egy olyan emlékbe, amit, biztos vagyok benne, nem
akarom, hogy megosszon velem. – Aztán találkozott azzal a
szívdöglesztő, sötét hajú lánnyal, és onnantól kezdve már nem
nagyon láttuk. – Egy egészen kicsit összehúzza a szemét, ahogy
az arcomra pillant, és fürkésző tekintettel vizslatni kezdi a
vonásaimat. – Ahogy rád nézek, amondó vagyok, a végén el is
vette. Pont úgy nézel ki, mint ő.
Elmosolyodom és bólintok, majd egy pillanatra lesütöm a
tekintetemet.
 – Ez annyira menő, Livie! – sikkantja Reagan az izgalomtól
kikerekedett szemmel. – Át kéne hívnunk őket, amikor
legközelebb erre járnak!
Robert máris bólogat, kifejezve egyetértését a lányával.
– Igen, nagyon örülnék neki, ha újra találkozhatnék
Milesszal.
– Öhm... – És ezzel a pillanatnyi izgalomlufimat ki is
pukkasztotta a valóság. Igen, nagyszerű lett volna együtt látni
apámat és Robertet. Idehozni a szüleimet. Hallani apám
könnyed nevetését. De ez nem fog megtörténni. Soha. Érzem,
ahogy Connor megszorítja a karomat, magához von. Ő az
egyetlen, aki tudja. Innentől kezdve pedig mindenki tudni fogja.
– Ő és anya meghalt egy autóbalesetben, amikor tizenegy
voltam.
Van egy megszokott „arc”, ami mindig fogadja az embert,
amikor közli ezt a hírt másokkal. Előbb jön a sokk, aztán egy kis
sápadtság, végül a magasba húzódó szemöldök. Általában
egyetlen, apró bólintás. Már vagy ezerszer láttam. Robert
arckifejezése pontról pontra követi ezt a folyamatot, plusz még
megereszt a lánya irányába egy szúrós
miért-nem-tudtad-ezt-a-szobatársadról pillantást. Ez azonban
nem Reagan hibája. Sosem mondtam el neki, mi történt a
szüleimmel. Nem kerültem a témát; egyszerűen csak sosem
került szóba.
– Én... sajnálattal hallom, Livie – mondja Robert rekedtes
hangon.
Megpróbálom egy gyengéd mosollyal és megnyugtató
szavakkal vigasztalni.
– Nincs semmi baj. Már régen történt. Én... jól vagyok.
– Nos...
 És íme a kényelmetlen csend, ami miatt általában kerülöm,
hogy társaságban megosszam magamról ezt a tényt. Grant, aki
még mindig ott álldogál mellettünk, megmenti a napot, mivel
témát vált, és elkezd a közelgő versenyről beszélni, amivel
megszabadít attól, hogy én legyek a figyelem középpontja. És
lehetőséget ad, hogy amióta csak elkezdtünk a szüleimről
beszélgetni, most először felpillantsak Ashtonra.
A megszokott arckifejezésre számítok, de nem azzal találom
szemben magamat. Helyette azt látom, ahogy mélyen a
szemembe néz, miközben a tekintetében valami felettébb furcsa
kifejezés ül. Az ajkán apró mosoly; a szemében könnyedség
játszik.
Nem tudnám másképp leírni, amit látok, csak úgy, hogy...
Békés.

***
– Szóval ezért ez a nagy felhajtás.
Connor büszkén vigyorog, megragadja a kezemet, ahogy
végigsétálunk a Prospect Streeten – vagyis „Az Utcán”, ahogy
mindenki nevezi a Princetonon –, majd fel egy lenyűgöző,
Tudor-stílusú épület lépcsőin, aminek az elejét barna lóherék
díszítik. Csütörtök este van. A sor már ott kígyózik a bejárat
előtt, Connor azonban csak megvillantja a tagságiját, és máris
gond nélkül bejutunk. Kinyitja előttem a nehéz ajtót, hogy be
tudjak lépni, majd drámaian körbemutat.
– Isten hozott a legjobb étkezőklubban!
Rögvest zene és nevetés hangja csapja meg a fülemet.
– Gondolom, mindannyian ezt mondjátok a magatok
klubjáról – cukkolom, ahogy áthaladva a termen szemügyre
veszem a padlótól plafonig érő, sötét fából készült lambériát és
az antik bútorokat. Múlt szombaton, miután Robert elmondta,
hogy apám tag volt itt, Connor megígérte, hogy körbevezet.
Azóta nem sikerült lenyugtatnom az idegeimet. – Szép hely.
Mélyen beszívom a levegőt, mintha ez valahogy segíthetne
megéreznem Miles Cleary falak közt ragadt szellemét.
– Még semmit sem láttál! – Connor mosolyogva felém
nyújtja izmos karját. – Az idegenvezetője szolgálatra kész.
Végigvezet a frissen kibővített és felújított klub különböző
szintjein, kiemelve a lenyűgöző étkezőt, a könyvtárt és az
emeleti társalgót. A pincét a legvégére hagyja – a nyitott,
homályosan megvilágított, garázsszerű termet egyszerűen csak
„söntésnek” nevezik.
– Most nem olyan rossz itt a helyzet – mondja Connor, ahogy
lefelé menet a lépcsőn megragadja a kezemet. – De éjfélre már
megmozdulni sem lehet majd. Ez a legnagyobb és legjobb ivó a
Princetonon.
– Elvigyorodik, majd még hozzáteszi: – És ezt nem csak azért
mondom, mert tag vagyok.
– Nem kételkedem benned – mormolom, ahogy szemügyre
veszem az elém táruló látványt. Számos nevetgélő, mosolygó
diák – lányok és fiúk egyaránt – lézeng a teremben, a kezükben
sörrel. Némelyiküknél műanyag kard és díszes álarc is van.
Connor szerint valahol valamiféle jelmezes buli lehetett
korábban.
Nem látok más bútort, csak pár nagy, zöld-fehér asztalt,
rajtuk a klub lógójával. Valahogy egyáltalán nem lep meg, hogy
az egyiknél ott látom Ty-t, ahogy éppen odakiált valakinek,
miközben egy kancsóból sört tölt az asztal két oldalán
háromszög alakban elrendezett műanyag poharakba.
– Hé, haver! – Ty szabad kezével vállon csapja Connort.
Aztán fejet hajt irányomba, és ál skót akcentusával odakiált: –
Ír! – amivel kuncogásra késztet. Egyszerűen van valami Ty-ban,
ami olyan... könnyű. Durva, hangos és néha egyenesen perverz,
de az ember képtelen megállni, hogy ne kedvelje. Biztos vagyok
benne, hogy remekül kijönne Kacey-vel. Talán ezért is érzem
olyan jól magamat a társaságában. A maga furcsa, kiltvillantó
módján Ty az otthonomra emlékeztet.
Connor megszorítja Ty vállát.
– Mindannyian szinte mindennap ide járunk enni, de Ty
gyakorlatilag itt él. Tagja az egyetemi polgárőrségnek. Talán
éppen ezért ennyire vad ez a hely. Fogalmam sincs, egyáltalán
hogyan képes egyetlen kurzust is elvégezni.
Ty az arcán megjátszott zavarodottsággal állával egy
tankönyv felé bök, ami nyitva fekszik az egyik közeli széken.
– Nem tudom, miről beszélsz. Itt tudok a legjobban tanulni.
– Ty a padlóra hajítja az üres kancsót, majd felkap két
pingponglabdát. – Készen állsz?
Connor megrántja a vállát, majd rám pillant.
– Benne vagy?
– Mi ez... sörpong? – kérdezem, ahogy vetek egy újabb
pillantást az asztalra és a labdákra.
Ty az asztalhoz csapja söröspoharát, majd csibészes vigyorral
megszólal:
– Egy Beirut-szűz! Imádom! – Felém bök az ujjával. – Sose
nevezd ezt sörpongnak! És ezek után még csak eszedbe se
jusson meghátrálni, mert kirugdalom azt a szép kis seggedet az
ajtón!
– Miért van olyan érzésem, hogy ezt nagyon megszívtam? –
dörmögöm, ahogy szemügyre veszem azt a rengeteg pohár sört.
Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy Ty fenyegetéseit nem
szabad félvállról venni, és ha most megpróbálnám menekülőre
fogni a dolgot, az nagy valószínűséggel azzal végződne, hogy
megszégyenítenek az egész klub előtt.
– Te őrült skót! – motyogja Connor az orra alatt, a szeme
azonban jókedvűen csillog. A derekam köré fonja a karját, majd
kuncogni kezd. – Ne aggódj! Jó vagyok ebben a játékban.
Biztonságban vagy mellettem.
Finoman megszorítom az alkarját, mielőtt elengedne,
miközben egy csepp megkönnyebbülés önt el a megnyugtató
szavait hallva. Tudom, hogy biztonságban vagyok Connorral.
Ha Ashton lenne itt velem, akkor teljesen más lenne a dolgok
állása. Ő valószínűleg direkt veszítene, csakis azért, hogy
leitasson. Azonban vagy így, vagy úgy, akkor is a történelem
legkisebb kortyait fogom produkálni.
– Akkor hogy lesz ez, kettő kettő ellen? Hol a partnered, Ty?
– kérdezi Connor.
– Szerinted? – hallom a vidám feleletet egy másodperccel
azelőtt, hogy megpillantanám a himbálózó, mézszőke lófarkat
és a széles vigyort.
– Reagan! Hála az égnek! Ments meg!
– Tehetetlen vagyok, drága szobatárs – lustán megveregeti a
vállamat, miközben a másik kezével átvesz Granttől egy teli
pohár sört, megeresztve a srác felé egy játékos kacsintást.
Örülök, hogy Reagan itt van ma este. Szokatlanul csendes volt a
közelemben a szülei házában történt beszélgetés óta. Lehet,
hogy haragszik rám, amiért nem említettem a szüleimet. Nem
tudom eldönteni, ő pedig azóta nem hozta fel a témát. Ma este
azonban normálisnak tűnik, és ennek örülök.
 Mindenki itt van, kivéve... Egy haj tincset a fülem mögé tűrve
diszkréten körbepillantok a teremben egy magas, sötét alak
után kutatva.
– Holnap nagydolgozatot ír – suttogja Reagan mindentudó
félmosollyal az arcán. – Nem jön.
– Ó! – Ezt ennyiben is hagyom, bár nem tudom letagadni
magam előtt a csalódottságot, ami elönt. És aztán gondolatban
megszidom magamat. Connorral vagyok itt. Connorral.
Connorral. Hányszor kell vajon még elismételgetnem a nevét,
amíg végre megragad?
– Oké, Csirpe! – kiált fel Ty. – Gyere csak ide! Lealázzuk
Connort és a szüzet ma este!
Elpirulok, ahogy minden fej felém fordul.
– Még sosem játszottam ezt a játékot! – tisztázom jó
hangosan, bár Ty semmilyen szempontból sem tévedett a
megállapításával.
– Ha fej, mi kezdünk – jelenti ki Ty, ahogy a magasba dobja
az érmét. Ők nyerik a pénzfeldobást, miközben gyorsan kisebb
tömeg gyűlik körénk. Úgy tűnik, a Beirut igazi látványosság.
Hamarosan rá kell jönnöm, ez azért van, mert ilyenkor az
ember végignézheti, ahogy mások nagyon lerészegednek.
Méghozzá elég gyorsan.
Connor elmagyarázza az alapszabályokat: ha az ellenfeleid
betalálnak az egyik poharadba, vagy ha teljesen elvéted az
asztalt, iszol. Nos, ezek a szabályok két problémát jelentenek
számomra. Egy: az ellenfeleink hihetetlenül ügyesek, és kettő:
én hihetetlenül ügyetlen vagyok.
Hiába talál bele Connor újra és újra a pohárba, nemsokára Ty
és Reagan már toronymagasan vezet. Amikor pedig az alkohol
kiváltotta ernyedtség szétárad a tagjaimban, a célzótehetségem
még inkább leromlik, olyannyira, hogy a végén már a közönség
tagjai hátrébb lépnek az asztaltól, amikor én jövök, nehogy
ágyékon találja őket a labda.
– Rajtad a gyakorlás sem sokat segítene, igaz? – cukkol
Connor, ahogy belecsíp a derekamba.
Válaszként mindössze csak kinyújtom a nyelvemet,
miközben lopva fürkészem izmos karját és tökéletes hátsó felét,
amit most kivételesen farmerbe bújtatott, miközben ő
eltökélten felméri az asztalt. Szinte már komor, tűnődő az arca.
Kifejezetten vonzó. Elég vonzó ahhoz, hogy kissé felidegesítsen,
amikor egy cuki szőke lány a karjára helyezi a kezét, egy
pillanatra megzavarva őt a koncentrálásban.
– Szia, Connor! – A lány mosolya tagadhatatlanul kihívó.
– Szia, Julia! – Connor megvillantja neki azokat a díjnyertes
gödröcskéket, de aztán rögtön vissza is fordítja a figyelmét a
játék felé, felkészülve a lövésre, miközben láthatóan egy cseppet
sem érdekli a lány. Érdeklődésének hiánya engem megnyugtat,
Júliát pedig, csalódott arckifejezése alapján, elszomorítja.
Mire elérünk az utolsó pohárig – Ty és Reagan nyer –, már
feladtam, hogy kövessem a játék menetét. Egyszerűen csak
iszom, amikor Grant – aki kinevezte magát bírónak – rám ordít,
hogy igyák.
Connor csókot nyom az arcomra, majd odasúgja:
– Igazi harcos vagy! De most gyere, szerintem kell neked egy
kis friss levegő.
Egyik karját a derekam köré fonva – részben kedveskedésből,
részben pedig azért, hogy két lábon tudjon tartani, ebben biztos
vagyok – felvezet a lépcsőn, majd át az egyik kijáraton egy
csendes, kinti helyre.
– Ez nagyon kellemes.
 Beszívom a hűvös, csípős levegőt.
– Igen, kezd forró és izzadós lenni odalent a helyzet –
mormolja Connor, ahogy kisöpri a hajamat az arcomból. – Jól
szórakozol?
Biztos vagyok benne, hogy a vigyorom magáért beszél, de
azért rendesen is válaszolok.
– Igen, ez nagyon szórakoztató, Connor. Köszi, hogy elhoztál!
Előbb csókot nyom a homlokomra, aztán megfordul, és ő is
nekidől a falnak mellettem.
– Szívesen. Már nagyon el akartalak hozni ide. Főleg, miután
megtudtam, hogy apád is tag volt.
Vágyakozva elmosolyodom, ahogy hátrahajtom a fejemet.
– A te apád is tag volt?
– Nem, ő a Cap and Gownhoz tartozott. Az egy másik nagy
klub.
– Nem akarta, hogy te is ahhoz csatlakozz?
– Ő már annak is örül, hogy bejutottam a Princetonra –
mondja Connor, ahogy ujjait az enyém közé csúsztatja.
– Ja... – Pont, ahogy az én apám is örülne, hogy bejutottam,
ebben biztos vagyok...
Connor mintha nagyon elmerengene valamin.
– Tudod, sosem értékeltem igazán, hogy milyen jó a
kapcsolatom apámmal, egészen pár évvel ezelőttig. – Hosszú
szünetet tart, majd aztán még hozzáteszi: – Egészen addig, amíg
nem találkoztam Ashtonnal.
Annyira lekötött a Beirut és az a lány, aki bepróbálkozott
Connornál, hogy egy rövid időre sikerült teljesen kivernem a
fejemből Ashtont. Erre most ismét feltűnik a gondolataimban,
mire kellemetlen érzés önt el.
– Ezt meg hogy érted?
 Connor felsóhajt, majd az arca grimaszba rándul, mintha
azon tűnődne, hogyan is feleljen.
– Láttam, milyen Ash, amikor az apja eljön megnézni egy-egy
versenyt. Teljesen más ember olyankor. Nem tudom, hogyan is
magyarázhatnám el. A kapcsolatuk egyszerűen... feszült.
Legalábbis nekem ez a benyomásom.
Átveszi fölöttem a hatalmat a kíváncsiság.
– Nos, őt nem kérdezted erről?
A horkantásából hamarabb kapok választ, mint a szavaiból.
– Pasik vagyunk, Livie. Mi nem beszélgetünk az érzéseinkről.
Ashton pedig... Ashton. Tudom, hogy szerinted egy seggfej, de
amúgy jó ember, ha éppen az akar lenni. Többször állt már ki
értem, mint azt szeretném bevallani. Emlékszel arra a sztorira,
amikor a csónakban ébredtem? Tudod...
– Seggel felfelé? Igen, emlékszem – kuncogok.
– Szerintem az edző még ki is dobott volna a csapatból, ha
nincs Ashton – vallja be Connor, ahogy arcán szégyellős
mosollyal lehajtja a fejét. – Nem tudom, mit mondott vagy tett,
de valahogy elérte, hogy az edző elnézze az esetet. Tudom, hogy
sokat viccelődöm azon, hogy Ashton vacak egy kapitány, pedig
valójában nagyon is jól teszi a dolgát. Remekül. Az alatt a három
év alatt, amióta itt vagyok, ő a legjobb. Az összes srác tiszteli őt.
És nem csak azért, mert több csajjal bújik ágyba, mint mi együtt
összesen.
Ez a megjegyzés kiérdemel egy szemforgatást.
Napról napra egyre jobban gyűlölöm elképzelni Ashtont
bárkivel is – legyen az a barátnője vagy bárki más –, és ez a
komment egy gyomorforgató képet idézett a lelki szemeim elé,
– De sajnálom, hogy felhoztam Ashtont. Imádom a srácot, de
nem akarok róla dumálni. Beszéljünk inkább... – Megfordul,
hogy szembekerüljön velem, és megragadja a derekamat.
Lehajol, és a számba csúsztatja a nyelvét; ez a csók sokkal
hosszabban tart, mint bármi, amit eddig csináltunk. Azonban
azon kapom magamat, hogy nem bánom. Sőt, kifejezetten
élvezem is, miközben kezemet Connor kemény mellkasán
pihentetem. Egek, neki aztán tényleg remek teste van, és
egyértelmű, hogy ezt más lányok is észrevették. Miért csak most
kezdik el ezt értékelni a hormonjaim?
Biztos a sör az oka.
Vagy talán végre kezdik elfogadni, hogy Connor nagyon is
megfelelő lehet a számomra.

– Én figyelmeztettelek – emlékeztetem Reagant, ahogy a

lábizmaimat nyújtom.
– Annyira rossz nem lehetsz.
Direkt úgy fordulok, hogy lássa az erre válaszként adott
grimaszomat. Leszámítva a kötelező futópályás és terepfutást az
iskolában, és azt az egy alkalmat, amikor dr. Stayner csirkéket
kergettetett velem egy farmon, mindig is kerültem a futás
minden formáját. Egyáltalán nem találom élvezetesnek, és
minden alkalommal, amikor csak futok, általában legalább
egyszer sikerül elbotlanom.
– Gyerünk! – sikkant fel végül Reagan, miközben
türelmetlenül ugrándozik egy helyben.
– Oké, oké.
Határozott mozdulattal magas lófarokba fogom a hajamat,
aztán felállok, majd még egyszer a fejem fölé nyújtom a
karomat, mielőtt követném Reagant végig az utcán. Hűvös,
szürke napunk van, az eső hol szemerkél, hol nem, ami egy
újabb ok arra, miért is rossz ötlet most a futás. Reagan mondjuk
esküszik, hogy a helyi időjárásjelentés szerint egy órán belül
sütni fog a nap. Szerintem hazudik nekem, de nem vitatkozom
vele. Még mindig kicsit furcsa a viszonyunk az apja partiján
történtek óta. Éppen ezért, amikor ma megkérdezte, hogy
lenne-e kedvem elmenni vele futni, én rögtön rábólintottam,
csúszós utak ide vagy oda.
– Ha elmegyünk ennek az utcának a végéig, aztán vissza, az
két mérföld. Menni fog? – kérdezi Reagan, majd még
hozzáteszi: – Meg is állhatunk és sétálhatunk, ha lekvár vagy.
– Mi, lekvárok jó sétálók vagyunk – mondom vigyorogva.
Neheztelve szipog egyet.
– Na ja, te valószínűleg attól is fogysz, ha tüsszentesz egyet.
Kell hozzá pár perc, de hamarosan megtaláljuk azt az ütemet,
amivel kényelmesen tudunk egymás mellett kocogni, amikor az
én hosszú, lassú lépteim passzolnak az ő apró, fürge lábához.
Ekkor fakad ki.
– Miért nem mondtad el, mi történt a szüleiddel?
Nem tudom eldönteni, hogy dühös-e rám. Még sosem láttam
Reagant dühösnek. Azt viszont ki tudom olvasni abból, ahogy az
ajkába harap, és összehúzza a szemöldökét, hogy valóban
bántja, amit tettem.
Nem tudom, mit mondhatnék, azt leszámítva, hogy:
– Egyszerűen csak sosem került szóba. Esküszöm. Ez az
egyetlen oka. Sajnálom.
Reagan egy pillanatig semmit sem szól.
– Azért nem szóltál, mert nem szeretsz róla beszélni?
Megrántom a vállamat.
– Nem. Úgy értem, nem arról van szó, hogy direkt kerülném,
hogy beszéljek róla.
 Nem úgy, mint a nővérem, aki minden érzését egy kriptába
gyömöszölte, és betett melléjük egy lassan égő szál dinamitot.
Egészen az óta a reggel óta, hogy arra ébredtem, hogy Darla
néni kisírt szemmel, a kezében Bibliával ül az ágyam szélén,
egyszerűen csak elfogadtam. Muszáj volt. A nővérem alig élt, és
nekem rá, és arra kellett fókuszálnom, hogy haladjunk tovább.
Így hát tizenegy évesen, és még mindig félholtan az influenzától,
ami megmentett a balesettől, kikeltem az ágyból, és elmentem
zuhanyozni. Felvettem a telefont, hogy értesítsem az iskolámat,
és azt az iskolát, ahol a szüleim dolgoztak. Átmentem, hogy
szóljak a szomszédoknak. Segítettem Darla néninek
összepakolni a holminkat, és átköltözni hozzájuk. Segítettem
kitölteni a biztosítós papírokat. Elintéztem, hogy rendesen be
legyek íratva az új iskolámba. Elintéztem, hogy mindenki,
akinek tudnia kellett, tudja, hogy a szüleim meghaltak.
Pár percig csendben futunk, majd Reagan megszólal:
– Ugye tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz, amit csak
akarsz?
Lemosolygok az én aprócska barátomra.
– Tudom. – Pillanatnyi szünetet tartok. – És te is tudod,
hogy te is bármit elmondhatsz nekem, ugye?
Széles, vidám vigyora – azokkal a tündéri gödröcskékkel –
válaszol helyette.
Úgy döntök, ez a tökéletes pillanat arra, hogy teljesen más
téma felé tereljem a beszélgetést.
– Például abbahagyhatnád, hogy azt tetteted, te és Grant
nem vagytok együtt.
Pont időben sikerül elkapnom Reagan karját, még mielőtt
nekicsapódhatna a járdának. Miután sikerül visszanyernie az
egyensúlyát, rémülettől tágra nyílt szemmel, lángoló vörösre
pirult arccal fordul felém.
– Azt hittem, te immunis vagy a pirulásra, Reagan.
– Egy szót sem szólhatsz! – sziszegi vadul kilengő lófarokkal,
ahogy elnéz előbb balra, majd jobbra, és összehúzott szemmel
pillant a bokrokra, mintha azt hinné, valaki rejtőzik a fa mögött.
– Senki sem tudja, Livie.
– Ezt most komolyan mondod? Szerinted senki sem tudja? –
Hatalmas megelégedettséggel figyelem, ahogy még jobban
elpirul. – Szerintem mindenki tudja. Vagy legalábbis gyanítja.
Connor éppen a minap jegyezte meg, hogy Grant mennyire
hajkurássza már Reagant. Még azt is észrevettem párszor,
ahogy Ty rosszallóan rázza a fejét feléjük, márpedig ha neki
leesett, hogy mi a helyzet, akkor biztos, hogy az egész világ így
van ezzel.
Reagan elgondolkodva az ajkába harap.
– Gyerünk! Ne csak álldogáljunk itt egy helyben! – Ismét
lazán kocogni kezdünk. – Asszem, ez már érett egy ideje.
Mindig is bejött Grant, ő meg már egy éve flörtölget velem.
Aztán egyik este összefutottam vele a könyvtárban. Találtunk
egy csendes sarkot. Senki sem volt a közelben... – Megrántja a
vállát. – Egyszerűen csak megtörtént.
– A könyvtárban? – sikkantok fel.
– Csitt! – Kuncogva hadonászik maga előtt a kezével futás
közben.
– De... – Érzem, ahogy az arcom grimaszba fordul. – Hol? –
Már rengetegszer voltam a könyvtárban. Egyetlen sarok sem jut
eszembe, ami elég sötét és félreeső ahhoz, hogy ott az olvasáson
kívül bármit is lehessen csinálni.
Reagan csibészesen rám mosolyog.
– Miért? Szeretnél kicsit bevadulni Connorral?
 – Nem! – Már csak annak a gondolata is, hogy felvessem ezt
Connornak, elég ahhoz, hogy ferde szemmel nézzek Reaganre.
Ez azonban nem veszi el a kedvét a dologtól. Játékosan
felhúzott szemöldökkel megkérdezi:
– Ashtonnal?
Érzem, ahogy elpirul a nyakam.
– Semmi sincs kettőnk közt.
– Livie, láttalak kettőtöket a Shawshanksben egyik este.
Látom, hogyan nézel rá. Mikor fogod végre beismerni?
– Mit? Azt, hogy a szobatársamnak túl élénk a képzelete?
Ezzel kiérdemlek egy szemforgatást.
– Ugye tudod, hogy minél tovább húzod, ez annál nehezebb
lesz?
– Nem, nem lesz, mivel semmi sincs kettőnk közt! – Erre
eszembe jut valami, amire rögtön rá is kérdezek. – Hé, tényleg
szakított Danával?
Reagan megrántja a vállát.
– Semmit sem hallottam, de nála sosem lehet tudni. Ashton
olyan, mint valami széf.
– Ez meg mégis mit jelent?
– Úgy értem, akár lehetne egy tucat testvére, és arról sem
tudna senki. – Reagan megáll, hogy nagyot kortyoljon a
vizespalackjából. A karjával megtörli a száját, aztán folytatja. –
Apámnak nagyon fontos, hogy ismerje a csapatát. Tudod:
milyen a családjuk, milyenek a jegyeik, mi a főszakjuk, mik a
terveik az egyetem utánra... Mindegyikükre úgy tekint, mintha
az ő fiai lennének. – Ahogy visszagondolok a nagydarab, széles
vállú férfira, akivel a hétvégén találkoztam, és arra, hogyan
veregetett mindenkit hátba, és hogyan kérdezgette őket, tudom
is, hogy mire gondol Reagan. – Viszont a kapitányáról alig tud
valamit. Szinte semmit sem.
– Huh... kíváncsi vagyok, vajon miért. – Kis vészcsengők
szólalnak meg a fejemben.
– Grant szerint ahhoz lehet valami köze, hogy meghalt az
anyja. Megtorpanok. Egyszerűen csak megállok egy helyben.
Reagan lelassít, majd elkezd egy helyben kocogni.
– Hogyan? – kérdezem, ahogy veszek egy mély lélegzetet.
Olyan emberekkel találkozni, akik elveszítették a szüleiket,
mindig is mélyen érintett. Még tökéletes idegenekből is
pillanatok alatt barátok lehetnek, ha ilyen seben osztoznak.
– Fogalmam sincs, Livie. Ezt is csak onnan tudom, hogy
egyszer kihallgattam Ashtont és apámat, ahogy a
dolgozószobánkban beszélgettek. De ez volt minden, amit apám
ki tudott húzni belőle. Ashtonnak megvan hozzá a tehetsége,
hogy kikerülje azokat a témákat, amikről nem akar beszélni.
Úgy értem... ismered Ashtont. Tudod, hogy milyen.
– Igen, tudom.
Fájdalom nyilall a hasamba, mivel azt is tudom, hogy ha
valaki nem beszél ilyen dolgokról, az általában azt jelenti, hogy
ennek megvan az oka. Valami borzalmas oka.
– Gyerünk! – rácsap a fenekemre, és ismét elindul előre.
Kénytelen vagyok csatlakozni hozzá, bár már semmi kedvem
sincs a futáshoz. Egyszerűen csak le akarok ülni és gondolkodni.
Halványan feldereng, mit is mondott nekem Connor a Tiger
Innben, úgyhogy megkérdezem:
– Találkoztál Ashton apjával?
– Igen, az őszi versenyen. Általában valami nővel szokott
jönni.
– A feleségével?
– Az elmúlt négy évben több nővel is láttam. Lehet, hogy a
feleségei. Ki tudja? Végül is Ashton is arról a fáról potyogott le,
szóval... – Reagan felém fordul, és egyenesen rám néz.
– És milyen a pasas?
– Elég normálisnak tűnik. – Apró szünet. – Bár olyan fura
érzésem van, amikor együtt látom a fiával. Mintha Ashton
mindig nagyon ügyelne rá, hogy mit mond vagy tesz.
Tehát akkor nem Connor az egyetlen, aki úgy érzi, valami
nincs rendjén...
– Amúgy meg mi van, ha igen?
– Mi van, ha mi igen? – kérdezek vissza lassan, miután
fogalmam sincs, miről beszél.
– Mi van, ha Ashton szakított Danával?
– Ó! – Lehet, hogy Reagan kerüli a kellemetlen helyzeteket,
viszont annyi szent, hogy a nehéz kérdésektől nem ódzkodik.
Ezt szeretem benne. Bár mondjuk, jelen pillanatban meglennék
a kihallgatás nélkül is. – Nincs semmi. Connorral vagyok. Azt
hiszem.
– Ja, ha már itt tartunk, mi is van most veletek? Megvolt már
a... – Szuggesztíven felhúzza a szemöldökét.
Erre mindössze csak megrázom a fejemet, és motyogva így
felelek:
– Éppen olyan rossz vagy, mint a nővérem. Nem. Szépen,
lassan haladunk.
– Ez elég unalmasan hangzik, ha engem kérdezel – motyogja
az orra alatt szárazon. – Fogadni mernék, hogy Ashtonnal jó
keményen nyomnád.
– Reagan! – Játékosan lökök rajta egyet, mire kuncogni
kezd. Ám a gyomrom máris veti a cigánykerekeket a
gondolattól. Mi lenne, ha Ashtonnal járnék Connor helyett?
Nem. Az lehetetlen.
 – Egyszerűen csak annyira másnak tűnsz, ha Ashton is a
közelben van. Vagy ha csak szóba kerül valami, aminek köze van
Ashtonhoz.
Felhorkantok.
– Dühösnek?
Reagan elvigyorodik.
– Szenvedélyesnek.
Nagyon szeretném elterelni magamról a témát, úgyhogy
megkérdezem:
– Szóval akkor te meg Grant együtt vagytok?
Reagan ügyesen átszökell egy pocsolya felett, majd válaszol:
– Még nem vagyok benne biztos. Elég lazán vesszük a
dolgokat. Nem akarom felcímkézni, ami köztünk van. Még. –
Arcán halovány, szégyellős mosollyal lehajtja a fejét. – De
megőrülök érte, Livie. Ha valami másik csajjal látnám, tuti,
totál bekattannék, és mindkettejüket kinyírnám.
Összehúzom a szemöldökömet, és próbálom elképzelni
Grantet valaki mással. De nem megy – hiszen folyton mást sem
látok, mint azt, hogy szerelembe belebetegedett kiskutya
módjára követi Reagant. És aztán eszembe jut, hogy vajon
Connor találkozgat-e más lányokkal is, mert nem címkéztük fel
azt, ami köztünk van. Mi van, ha igen? Vajon a „szépen lassan”
azt jelenti, hogy „nyugodtan randizz csak”? Ha valami másik
lánnyal látnám, vajon én is totál bekattannék?
Hála a lányoknak, akik odamentek bemutatkozni a Tiger
Innben, rádöbbentem, hogy Connor valószínűleg lazán
válogathatna a nők közt, de ez nem igazán zavart. Lelki
szemeim előtt hirtelen megjelenik, ahogy Ashton Danával
csókolózik, mire a gyomrom rögvest összeszorul. Tudom, hogy
nem helyes, de most már tudom, mit is éreztem akkor a sokk
mellett. Féltékenységet. Zavart, amit láttam. És az is zavart,
ahogy az a lány beszélt róla a bárban. És az is, ahogy utána
megérintette a karját.
Reagan sóhaja ki rángat a gondolataim közül, vissza a
valóságba.
– Akármi is van köztünk, titokban kell tartanunk, amíg Grant
befejezi a sulit.
Ezt hallva összehúzom a szemöldökömet, amiből Reagan
rögtön tudja, hogy nem értem, miért.
– Az apám miatt! Hát nem figyelsz? Ó, Livie. – Vet felém egy
elkeseredett pillantást. – Néha komolyan szeretném tudni,
merre jársz... Apám nincs oda Grantért.
– Miért?
– Szerinte Grant nem veszi elég komolyan az életet. Grant fél,
hogy apa kidobná a csapatból, ha megtudná, mi van köztünk.
– De... hiszen a Princetonra jár. Mégis hogyan lehetne ennél
komolyabb? – kérdezem egy hitetlenkedő horkantással.
– Mondjuk úgy, hogy nem dugja meg az edző lányát a
könyvtárban – motyogja Reagan, ahogy begyorsít.
Ami igaz, az igaz.
Ismét eleredt az eső. Könnyed, hűvös cseppekben szitál, ami
hamar átáztatja a tengerészkék pólómat. De egyáltalán nem
bánom. Az útvonal, amit Reagan választott, egy békés,
Pleasantville-re emlékeztető utcán vezet végig, amit csinos kis
házak, gondosan nyírt gyepek és hatalmas fák szegélyeznek,
amiknek a levelei éppen csak elkezdtek színt váltani. Jó érzés
kicsit elszakadni a campustól. Úgy érzem, mintha hatalmas súly
esett volna le a vállamról. Talán túl sok időt töltök ott, és
hagyom, hogy valamiféle védőburkot vonjon körém. Most a
nyugodt környezet körbeölel, miközben élvezem, hogy kicsit
elszabadultam a megszokott helyemtől, és a légzésemre
összpontosítok; meglep, milyen jól tudom tartani a lépést
Reagannel.
És közben Ashtonon jár az eszem. Az életére gondolok, a
szüleire, az anyjára. Kíváncsi vagyok, vajon hogyan veszítette el.
Váratlanul érte a halál, mondjuk, egy autóbalesetben? Vagy
valami betegség vitte el, mondjuk, rák? Ahogy visszaemlékszem
arra a beszélgetésünkre az első héten, és a reakciójára, amikor
megmondtam neki, hogy gyerekorvosnak készülök, és
onkológiára akarok szakosodni, van egy olyan sejtésem, hogy
rák lehetett.
Még el sem érünk az utca végére, amikor Reagan odakiált
nekem:
– Forduljunk vissza! Kezdek fázni, és majdnem egy
mérföldnyire vagyunk a kolitól. – Átmegy az utca túloldalára,
hogy a visszautat ott tegye meg. – Szerinted menne egy kicsit
gyorsabban? Szívás ez az eső.
– Talán többet nem kéne bíznod az időjárás-jelentésben –
vetem oda neki szárazon, ahogy kortyolok egyet a vizemből. A
szám annyira ki van száradva, hogy sajog a nyelvem, de nem
akarom túlzásba vinni az ivást, nehogy begörcsöljek.
– Milyen időjárás-jelentésről hadoválsz? – Hátrapillant a
válla felett, és komiszul rám kacsint, ahogy begyorsítok,
próbálva utolérni őt. Ettől csak elkezd még gyorsabban futni.
Túl gyors számomra, ezért úgy döntök, hogy lemaradok
mögötte pár lépésnyire, és az előttünk elterülő, csendes utcát
kémlelem. Az út hosszú, tele van bukkanókkal és gödrökkel,
amiken majd keresztül kell navigálnunk, úgyhogy most arra kell
összpontosítanom, különben esélyes, hogy elbotlok a saját
lábamban.
 Az utca túloldalán – azon, ahol az előbb mi is futottunk –
megpillantok egy magányos kocogót. Hát még egy idióta
kimerészkedett ebben az időben. A tekintetem oda-vissza
cikázik az út és a kocogó közt, ahogy megyek tovább előre.
Hamarosan már elég közel kerülök hozzá, hogy lássam, férfi.
Még közelebb, és látom a sötét, bozontos haját.
Ashton az.
Egyenletes lépteivel, könnyed mozdulataival és
érzelemmentes tekintetével Ashton úgy fut, mint egy jól edzett
sportoló. Akinek a fehér pólója annyira át van ázva, hogy
rátapad mellkasának minden egyes domborulatára. Amitől
egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a szememet. A szívem
már így is zakatolt a futástól, most azonban érzem, ahogy
adrenalin önti el a testemet, adva egy kis energialöketet. Úgy
érzem, mintha tíz mérföldet is képes lennék ma futni, mintha
álló autókon tudnék átszökellni, mintha...
Még pont időben kapom magam elé a kezemet, mielőtt az
arcom nekicsapódna a járdának.
Azt hiszem, elég nagy zajt csaptam az eséssel ahhoz, hogy
magamra vonjam Reagan figyelmét, mivel a nevemet kiáltja, és
visszasiet hozzám.
– Jól vagy?
Nagyot szisszenve ülő helyzetbe küzdöm magam, miközben
éles fájdalom hasít a bokámba, és a tenyerem is sajog.
– Ja, meg... – A mondatomat egy újabb szisszenés szakítja
félbe, ahogy megint átjár a fájdalom. – Biztos elbotlottam abban
a bukkanóban a járdán.
Reagan arrébb lép, hogy szemügyre vegye a betont, majd
összehúzza a szemöldökét.
– Arra az aprócska, alig észrevehető repedésre gondolsz?
 Káromkodom egy sort az orrom alatt.
– Figyelmeztettelek – motyogom.
– Igaz. Na, most mihez kezdjünk? – Az ajkába harapva
kihúzza a telefonját a kapucnis felsője zsebéből. – Megkérdezem
Grantet, hátha a közelben van, és el tud jönni értünk.
– Ez aztán lenyűgöző volt, Ír! – kiált oda nekünk Ashton két
lélegzetvétel közt, ahogy átjön hozzánk az úton. Reagan
meglepetten néz fel rá, mintha eddig nem vette volna észre,
hogy ő is erre fut. Végignézem, ahogy barátnőm kissé lesüti a
tekintetét, miközben a szeme kikerekedik. Pontosan. Mégis
hogy a francba nem vetted észre őt végigfutni az utcán,
Reagan! Szobatársam rám emeli mindentudó, szúrós
tekintetét, amiből tudom, hogy a mocskos kis szex-a-
könyvtárban agya rájött, mi is vezetett az esésemhez.
– Szia, Ashton! – köszönti a srácot játékosan csilingelő
hangon, miközben még mindig rajtam tartja a szemét.
Ashton gyorsan biccent neki egyet, majd letérdel elém.
Miközben megvizsgálja a bokámat, én a nehézkes légzését
hallgatom, mire hirtelen összefut a nyál a számban. Mégis
hogyan futhat össze a nyál a számban? Egy perce még szomjan
akartam halni! Azonban, bár finoman csinálja, felszisszenek,
ahogy nyomkodja a lábamat, ami visszarángat a realitások
talajára.
– Fel tudsz állni? – kérdezi; az a gyönyörű, barna szeme tele
van aggodalommal.
– Nem tudom – motyogom, ahogy próbálok feltápászkodni.
A kezét rögtön a derekamra helyezi, hogy segítsen. Rögvest
egyértelművé válik, hogy nem hogy hazakocogni, de még csak
hazasétálni sem fogok. – Szerintem kiment. – Már elégszer
kiment a bokám ahhoz, hogy tudjam, milyen érzés.
 – Hívom Grantet! – jelenti be Reagan, feltartva a telefonját.
Hirtelen felemelkedem a földről, és a következő pillanatban
már Ashton erős karjai közt találom magam, ahogy elindul
velem arrafelé, ahonnan jöttünk; a keze valahogy a ruháimon
keresztül is perzseli a bőrömet.
– Nem fogok itt álldogálni az esőben arra várva, hogy Cleaver
ideérjen – vág vissza Ashton.
– Hová megyünk? – kérdezem, tudva, hogy a koli innen úgy
egy mérföldnyire, az ellenkező irányba van.
– Felviszlek magamhoz, Ír – mormolja egyenesen
előrenézve. Abból, ahogy az ajka félmosolyra húzódik, tudom,
hogy szándékos volt a mocskos utalás. Azonban a mosolya
gyorsan el is halványul, majd lágyabb hangon még hozzáteszi: –
Tedd a nyakam köré a karodat! Úgy könnyebb lesz.
Engedelmesen felemelem a karomat, és Ashton nyaka köré
kanyarítom, a kezemet a vállára helyezve, hogy a hüvelykujjam
egy lyuk mellett nyugodjon a gallérja mentén. Érzem, ahogy az
izmai megfeszülnek a súlyom alatt. Kíváncsi vagyok, vajon
meddig bír így tartani.
Reagannek is ez járhat a fejében, mivel sietős léptekkel
felzárkózik mellénk, és kicsit hangosan közli Ashtonnal:
– De hiszen az messze van!
– Legfeljebb fél mérföld. Nyomás! – Előrebök az állával,
majd lekacsint Reaganre. – Nem szeretnéd, hogy Grant azt
lássa, megint hízik a feneked, nem igaz?
A legendás hájas segg említése elég motivációnak bizonyul.
Reagan kinyújtja a nyelvét Ashtonra, és vet rám egy szúrós
pillantást, majd futva elindul végig az úton, még gyorsabban,
mint eddig, egyedül hagyva engem Ashtonnal.
– Bocs az izzadságért, Ír. Pont egy hosszú kör közepén kaptál
el – mormolja, ahogy barna szeme egy pillanatra felém fordul,
mielőtt ismét az útra fókuszál.
– Semmi baj. Nem zavar – mondom recsegő hangon. És
tényleg nem zavar, döbbenek rá, bár tetőtől talpig teljesen át
van ázva. Nem tudom, hogy az izzadságtól vagy az esőtől-e. A
haja hozzátapadt a fejéhez és az arcához, de hajvégei még így is
szétállnak a maguk szexi módján. Látom, ahogy egy vízcsepp
lefolyik az arcán, mire elkap a vágy, hogy odanyúljak és
letöröljem, de nem vagyok benne biztos, hogy az nem lenne-e
túl bensőséges, ezért nem teszem. De a szívem még így is
hevesebben kezd el dobogni, mint bármikor, amikor futottam.
– Ne bámulj már, Ír!
– Nem is bámultalak. – A tekintetemet lesütöm a betonra,
miközben lángol az arcom; szégyellem, hogy rajtakapott. Már
megint.
Kicsit meglöki a váltamat, ahogy igazít azon, ahogy tart
engem.
– Nem akarsz letenni?
Gunyoros félmosoly jelenik meg az ajkán.
– Hála nyolcévnyi evezésnek, kifejezetten könnyű téged
cipelni.
– Azt meghiszem. – Nyolc év. Ez mindenképpen
megmagyarázza a hihetetlenül kidolgozott felsőtestét. – Biztos
nagyon szereted.
Ashton felsóhajt, majd lágy hangon így szól:
– Ja, megnyugtató kinn lenni a vízen, és csakis a célvonalra
koncentrálni. Könnyű minden egyébről megfeledkezni
olyankor.
Ashton oldalra rántja a fejét. Látom, hogy egy újabb esőcsepp
folyik végig az arcán, mire rájövök, hogy éppen próbálja lerázni
magáról, miután nem tudja letörölni.
– Várj! – mormolom, ahogy felemelem a kezemet, hogy
segítsek. Megvillantja felém dühös, sötét tekintetét, mire
rögvest visszahúzom a kezemet. Biztos félreértelmeztem a
jeleket. Nem lett volna szabad... Azonban hamarosan rájövök,
hogy a mérgesen összehúzott szemöldök nem nekem szól,
hanem a tenyeremen lévő ronda, vörös horzsolásnak, amit esés
közben szereztem. A bokám és Ashton annyira elterelte a
figyelmemet, hogy meg is feledkeztem róla.
– Komolyan el kéne gondolkodnod azon, hogy soha többé
nem futsz, Ír – motyogja.
– Neked meg azon kéne elgondolkodnod, hogy több ruhát
vegyél fel, amikor futni mész – vágok vissza, ahogy egyszer csak,
mindenféle figyelmeztetés nélkül, fellángol bennem a düh, amit
követően szinte rögtön érzem, ahogy egészen a hajam tövéig
elpirulok.
– És ugyan miért?
Végighúzom a nyelvemet a fogsorom mentén, hogy nyerjek
egy kis időt, majd úgy döntök, egy az egyben elengedem a
kérdését a fülem mellett.
– Akár meg is várhattam volna Grantet.
– És aztán meg elvitt volna a tüdőgyulladás – vág vissza
idegesen, ahogy ismét igazít egyet azon, ahogy tart. A
mozdulattól megbolygatja a lábamat, amitől persze a bokám is
megmozdul, amitől meg fájdalom hasít a lábamba. Azonban
minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne szisszenjek fel, mert
nem akarom, hogy rosszul érezze magát.
Ashton némán, fürge léptekkel halad tovább előre, tekintetét
az útra szegezve, ami, gondolom, azt jelenti, hogy a
beszélgetésnek ezennel vége.
 – Sajnálom, ami a szüleiddel történt. – Olyan halkan szólal
meg, hogy majdnem meg sem hallom.
Rápillantok a szemem sarkából, és azt látom, ahogy
egyenesen előre néz, miközben az arcáról semmiféle érzelmet
sem lehet leolvasni.
Én is sajnálom, ami édesanyáddal történt.
A részvétnyilvánítás már ott van a nyelvem hegyén, de aztán
végül inkább mégis visszanyelem. Végül is Reagan hallgatózott.
Nem lenne szabad tudnia. Nekem sem lenne szabad tudnom.
Hacsak nem mondja el.
Úgyhogy egy szót sem szólok. Egyszerűen csak bólintok,
aztán némán várom, hogy megtegye a következő lépést. Ami
azonban nem történik meg. Újabb baromi hosszú, kényelmetlen
szünet következik, ami alatt egyikünk sem beszél. Ami alatt
Ashton csak néz egyenesen előre, ahogy halad tovább, az én
tekintetem pedig az arca és a fák színes lombkoronája közt
cikázik. Ami alatt magamba szívom testének melegét, és
tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy az ő izzadságában
úszom. Ami alatt érzem a szívdobogását, és megpróbálom
szinkronizálni vele a sajátomat. És aztán elismerem, mennyire
nevetséges is ez.
Képtelen vagyok elviselni a csendet.
– El sem tudom hinni, hogy Reagan apja ismerte őket –
mondom könnyedén, majd még hozzáteszem: – És hogy
felismerte bennem anya vonásait. Nem is tudtam, hogy ennyire
hasonlítunk egymásra.
Ashton szemöldöke közt mély ránc jelenik meg.
– De hiszen emlékszel rá, hogyan nézett ki, vagy nem?
– Emlékszem, de a szüleim minden gyerekkori és főiskolai
fotójukat elveszítették egyszer egy árvíz miatt, úgyhogy sosem
fogom látni anyát annyi idősen, amennyi most én vagyok.
Érzem, ahogy az ujjhegyem meleg bőrhöz ér, mire
rádöbbenek, hogy valamikor a nagy álmodozásom közepette a
kezem fellázadt a józan eszem ellen, és becsusszant Ashton
gallérja alá. Látom, ahogy az ujjaim kis köröket rajzolnak a
bőrére, mintha saját akaratuk lenne. És minekutána úgy tűnik,
szokatlanul bátor vagyok ma, és mivel ez egy kifejezetten
ártatlan kérdés valaki olyantól, aki nem tudja már előre a
választ, úgy döntök, hogy könnyed és laza hangon felteszem:
– És mi a helyzet a te szüleiddel?
Egy pillanatig egy szót sem szól.
– Mi lenne velük? – Próbál unott hangon beszélni, de abból,
ahogy a karja megfeszül körülöttem, a nyakán pedig
megrándulnak az izmok, rögtön tudom, hogy érzékeny pontra
tapintottam.
– Nem is tudom... – Tekintetemet az út felé fordítva, és
könnyed hangon, mormolva folytatom: – Mesélj nekem róluk!
– Nincs nagyon mit mesélni róluk. – Unott hangszínről
idegesre váltott. – Miért? Mit hallott Reagan?
Tekintetemet továbbra is az előttünk lévő úton tartva veszek
egy mély lélegzetet, és úgy döntök, nem fogok hazudni.
– Azt, hogy édesanyád... elment?
Érzem, ahogy Ashton kifújja a levegőt.
– Így igaz. Elment – jelenti ki egészen tárgyilagosan, jelezve,
hogy ne feszegessem a témát.
Nem tudom, mi vesz rá arra, hogy tovább kísértsem a
szerencsémet.
– És mi a helyzet az apáddal?
– Ő nem ment el... sajnos. – Nem lehet nem észrevenni a
megvetést a hangjában. – Hagyd a francba, Ír!
 – Oké, Ashton.

Mire elérünk a házukig, már vagy ötször megkérdeztem

Ashtont, nem akarja-e pihentetni kicsit a karját, ő meg legalább
ötször elmondta, hogy fogjam be, és hogy nem kell letennie.
És ezen kívül semmi mást nem mondtunk.
Ashton egyenesen elmasírozik Reagan – aki frissen
zuhanyozott, és éppen Grant melegítőnadrágját viseli, ami
majdnem egészben elnyeli – és a kíváncsi Grant mellett, fel az
emeletre, el a közös fürdő előtt, be a szobájából nyíló fürdőbe.
Óvatosan letesz a pultra.
A nyögés, ami ekkor felszakad belőle, azt súgja, hogy már jó
ideje le kellett volna tennie.
– Bocsi! – motyogom, ahogy elönt a bűntudat.
Reagan és Grant megjelenik az ajtóban, ahogy Ashton egy
újabb nyögés kíséretében nyújt egyet a karján előbb a mellkasa
előtt, majd a feje fölött is.
– Nézd azokat a nagy, erős karizmokat! – mondja Grant
túljátszott selypítéssel, ahogy odanyúl, hogy megszorongassa
Ashton bicepszét.
– Menj a francba, Cleaver! – csattan fel Ashton, ahogy
félreüti Grant kezét. Lekap egy törülközőt a fogasról, és elkezdi
felitatni vele a vizet a hajamról és az arcomról.
– Mi van? Én mentem volna értetek, de Reagan azt mondta,
ti ketten... – Reagan jól oldalba könyökli Grantet, mire az
elhallgat a mondat közepén.
– Tessék, tea! – Reagan átnyújt nekem egy gőzölgő bögrét.
Elég egyet kortyolnom belőle, hogy tudjam, nem csak tea van
benne.
 – Te alkoholt öntöttél egy sérült italába – jelentem ki
egyszerűen, miközben az alkohol végigégeti a torkomat. – Mégis
kinek jut eszébe ilyesmi?
– Ez még mindig jobb, mint amit a lesántult lovak kapnak –
feleli Reagan, ahogy kiköti a cipőmet, és lehúzza a zoknimat.
Összeszorított foggal felszisszenek. – Milyen súlyos? Ne
vigyünk el a kórházba?
Lepillantok, és látom, hogy a lábfejem belső részén lila
véraláfutás jelent meg, a bokám pedig fel van dagadva.
– Nem kell, csak kiment, azt hiszem.
– Még nem vagy orvos, Ír – mormolja Ashton, ahogy ő is
odahajol, hogy szemügyre vegye; a pólója olyan, mintha valami
második bőr lenne: hátának minden egyes vonala, minden
egyes izomkötege, minden egyes porcikája kirajzolódik.
Tökéletes. Bár a mellkasát megvédte a testem, a hátát elég
rendesen elkapta az eső. Azonban ha fázik is, nem mutatja. –
Egyelőre jegeljük, aztán ha rosszabbodik a helyzet, beviszlek a
kórházba.
Bólintok, miközben magamban megjegyzem, hogyan is vette
át Ashton az irányítást, mintha nekem beleszólásom sem lenne
a dologba.
– Ez majd segít. – Grant a magasba emel egy pár mankót.
Látva az összezavarodott képemet, magyarázatként még
hozzáteszi: – Ty-é. Évente legalább kétszer kificamítja a bokáját
valami buliban. Még jó, hogy alacsony. Szerintem nagyjából
pont jó lesz neked.
– Ty-nak nem fog hiányozni?
– Á, novemberig úgysem kell neki. Óraműpontossággal –
mondja Grant, majd lepillant a lábamra. Elmosolyodik.
Hirtelen elönt a szégyenlősség.
 – Mi van?
Grant megrántja a vállát.
– Szexi a lábad, Ír. – A szavait követően Reagan szinte rögtön
játékosan odacsap a mellkasára.
– Ne bámuld már a szobatársam lábát!
– Rendben, de akkor hadd bámuljam a tiedet!
– Fúj! – sikkant fel Reagan, majd átbújik a srác karja alatt, és
kiszökik a szobából, Grant siet rögtön utána.
– Hozzatok fel egy kis jeget! – kiált utánuk Ashton, majd az
orra alatt dörmögve még hozzáteszi: – A hülyéjét ki fogják
dobni a csapatból.
Végignézem, ahogy átkutatja a fürdőszobaszekrényt, majd a
kezében egy elsősegélycsomaggal tér vissza hozzám.
– Nem, ha az edző nem tudja meg. Boldogok együtt.
Ashton megdermed. Jó négy másodperc telik el, mire ismét
megmozdítja a kezét, és kiveszi a dobozból a sebfertőtlenítőt és
a kötszert.
– Szeretnéd felhívni Connort, és szólni neki, hogy itt vagy?
Connor.
– Ó, igen. – Eddig eszembe sem jutott, hogy felhívjam. Egy
kicsit elfeledkeztem róla... Nem is kicsit. Teljes mértékben. –
Éppen azon az esszén dolgozik a könyvtárban, igaz? Nem
akarom zavarni.
Sebesült kezemet a sajátjában tartva Ashton felnéz rám, és
csendesen megkérdezi:
– Biztos vagy benne?
És erre elönt az az érzés, hogy valójában valami egészen más
dolgot kérdez. Talán azt, hogy biztos vagyok-e abban, hogy
Connorral akarok lenni.
A szoba levegője hirtelen valahogy sűrűbbnek érződik, ahogy
a tüdőm keményen dolgozik, hogy beszívja, majd kinyomja azt,
miközben Ashton sötét tekintete az enyémben kutat válasz
után.
– Azt hiszem – mindössze ennyit sikerül kinyögnöm.
Kirázza a hideg, mire ismét eszembe jut, hogy teljesen át
vannak ázva a ruhái.
– Át kell öltöznöd. Még a végén megbetegszel! – mormogom,
tekintetemet jelentőségteljesen a pólóján tartva.
Elengedi a sérült kezemet, majd a háta mögé nyúl, és a fején
keresztül lehúzza a pólóját. A ruhadarabot behajítja a sarokba,
majd visszafordul felém, és újra magához veszi a kezemet. És
így egyenesen szembekerülök azzal a mellkassal, amit hetek óta
képtelen vagyok kiverni a fejemből. Azzal a mellkassal, amitől
rögvest elakad a lélegzetem. Azzal a mellkassal, amit még sosem
volt lehetőségem ennyire pofátlanul bámulni józanon.
Márpedig most aztán bámulom. Mint egy őzike a
reflektorfényben, egyszerűen képtelen vagyok elfordítani a
tekintetemet, ahogy szemügyre veszem az izmai kontúrjait.
– Az meg mit jelent? – kérdezem, állammal a szíve fölött
elhelyezkedő tetoválás felé bökve.
Ashton nem felel. Teljesen kikerüli a kérdést azáltal, hogy
végighúzza a hüvelykujját az alsó ajkamon.
– Van itt egy csepp nyál – mormolja, mielőtt figyelmét ismét
a tenyeremen lévő horzsolás felé fordítaná, lehetőséget adva
ezzel arra, hogy vizslató tekintetek nélkül pironkodjak.
– Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik – hallom a saját
hangomat, ahogy Ashton a csap felé húzza a kezemet. A szemem
megakad a csuklóját körbefonó bőrpánton, amit mintha sosem
venne le. Soha, de soha. Odanyúlok, hogy meg tudjam
kocogtatni a szabad kezemmel, és megkérdezem;
 – Ezt meg miért hordod?
– Neked aztán jó sok kérdésed van ma, Ír. – Abból, ahogy
megfeszíti az állkapcsát, tudom, hogy ismét valami olyasmire
tapintottam, amire a választ a széfje mélyén rejtegeti.
Reagannek igaza volt. Semmi személyesről nem hajlandó
beszélni. Nagyot sóhajtva nézem, ahogy lecsavarja a
sebfertőtlenítő kupakját, és kinyújtja a kezemet.
– Ez nem is... – Ezek után annak a szónak kellett volna
következnie, hogy „fáj”. Ehelyett azonban olyan
káromkodásáradat hagyja el a számat, hogy azzal még egy vén
tengeri rókát is büszkévé tennék. – Mégis mi a faszt csinálsz? A
francba! Ezt nem szokták csak úgy ráönteni, te kibaszott kurafi!
Bassza meg! – Olyan rettenetesen csípi a tenyeremet, hogy
forrongok a fájdalomtól.
Ashtont ez egy cseppet sem zavarja, egyszerűen csak előbb
erre, aztán arra fordítja a kezemet, hogy közelebbről is
megvizsgálja.
– Tisztának tűnik.
– Ja, mert éppen most fertőtlenítetted szarrá!
– Nyugi! Egy perc, és már nem is fog csípni. Addig is tereld el
a figyelmedet azzal, hogy engem bámulsz. Úgyis amiatt kerültél
ebbe a galibába... – Jókedvtől csillogó szeme egy pillanatra
összetalálkozik az enyémmel, mielőtt visszafordítaná a
tekintetét a kezemre. – Amúgy szép kis kombó volt. „Kibaszott
kurafi?” Most komolyan?
– A lehető legpozitívabb értelemben értettem – motyogom,
de egy pillanattal később már úgy kell visszafognom magam,
hogy az ajkam ne húzódjon mosolyra. Azt hiszem, ez valóban
vicces a maga módján. Vagy legalábbis az lesz, amint ismét
lábra tudok állni... Miután elhatároztam, hogy nem hódolok be
a kísértésnek, inkább körbepillantok a kis fürdőszobában,
szemügyre véve a csempéket az üveg zuhanyfülkében, a
megnyugtató, piszkosfehér falakat, a fehér, bolyhos
törülközőket...
És aztán a tekintetem vissza is kalandozik Ashton testére,
mivel, lássuk be, az sokkal vonzóbb, mint a csempék vagy a
törülközők. Vagy bármi más, ha már itt tartunk. Szemügyre
veszem a fekete, amerikai indián stílusú madarat az alkarja
belső oldalán. Jó nagy, van vagy tíz-tizenöt centi, a kidolgozása
pedig nagyon részletes. Majdnem elég részletes ahhoz, hogy
elrejtse az alatta megbúvó, kiemelkedő bőrrészt.
A heget.
Kinyitom a szám, hogy rákérdezzek, de aztán gyorsan be is
csukom. A vállán lévő, méretes kínai írásjelekre pillantva egy
újabb, ügyesen eltakart nyomot látok. Még egy elrejtett sebhely.
Nyelek egyet, hogy legyőzzem a rám törő rosszullétet, ahogy
eszembe jut az a nap, amikor a nővérem egy hatalmas, öt hollót
ábrázoló tetoválással a combján jött haza. A tetoválás az egyik
durvább heget takarja, amit Kacey azon az éjjelen szerzett. Öt
madár – egy mindenkiért, aki meghalt azon az estén abban a
kocsiban, beleértve saját magát is. Akkor még nem tudtam, mit
is jelent ez. Kacey egészen két évvel ezelőttig nem mondta el.
Nagyot sóhajtok, ahogy a tekintetem ismét a mellkasán lévő
szimbólumra siklik, hogy jobban szemügyre vegyem.
És ott egy újabb, mesteri módon elrejtett heget látok.
– Mi a baj? – kérdezi Ashton, ahogy kicsomagolja a kötszert.
– Elsápadtál.
– Mi... – Elharapom a mondatot, mielőtt még
megkérdezném, hogy mi történt, mert úgysem kapnék választ.
Tekintetemet a felsebzett tenyerem felé fordítom, hogy egy
kicsit el tudjak gondolkodni. Talán semmiség az egész.
Valószínűleg semmiség. Nagyon sokan tetováltatnak, hogy
elrejtsék a hegeiket...
Az ösztöneim mégis azt súgják, hogy ez nem csak valami
semmiség.
Figyelem, ahogy bekötözi a sebemet. Az többé már nem csíp,
bár nem tudom, hogy ez az eltelt időnek köszönhető-e, vagy
annak, hogy az agyam teljes gőzerővel dolgozik, összevissza
forgatva a kirakós darabkáit, hogy rá tudjon jönni, azok hogyan
is illenek össze. De túl sok darabka hiányzik. Olyan egyszerű
dolgok, mint például az a bőrszíj...
A bőrszíj.
A bőrszíj.
Ahogy közelebbről szemügyre veszem, rádöbbenek, hogy
nem is egy bőrszíj.
Megragadom Ashton kezét, és magam elé tartom, hogy jól
megnézhessem a vékony, sötétbarna szíjat – az öltéseket a
szélén, azt, ahogy a két vége kis kapocsban találkozik –, és
látom, hogy egykor valószínűleg egy öv lehetett.
Egy öv.
A lélegzetem is elakad, ahogy a tekintetemet a kezéről előbb a
vállára, majd a mellkasára kapom, nem látva mást, csak a tinta
alá rejtett, hosszú hegeket.
És hirtelen megértem.
Dr. Stayner szerint az átlagosnál sokkal érzékenyebb vagyok
mások fájdalmára amiatt, amin keresztülmentem Kacey-vel.
Azt mondja, sokkal intenzívebben reagálok rá. Talán igaza van.
Talán ezért nehezedik el a szívem, fordul fel a gyomrom, és
kezdenek néma könnyek csorogni az arcomon.
Ashton halk suttogását hallva az arcára emelem a
tekintetemet; ajkán szomorkás mosoly játszik.
– Veszélyesen okos vagy, ugye tudod, Ír?
Látom, ahogy az ádámcsutkája fel-le mozog. Még mindig
fogom a csuklóját, azonban nem húzza ki a szorításomból. Még
csak a szemkontaktust sem töri meg. Amikor pedig szabad
kezemet a mellkasára helyezem, rá a tetoválásra, a szíve fölé,
még csak össze sem rezzen.
Annyi mindent akarok kérdezni tőle. Mennyi idős voltál?
Hányszor? Miért hordod még mindig a csuklódon? De nem
teszem. Nem tehetem, mert attól, ahogy magam elé képzelem a
kisfiút, aki összerezzen, amint csattan rajta az az öv, amin a
kezem éppen nyugszik, csak még hevesebben kezdenek el folyni
a könnyeim.
– Ugye, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, Ashton?
Nem árulom el senkinek – hallom a saját reszkető
suttogásomat.
Odahajol hozzám, hogy lecsókoljon az arcomról egy
könnycseppet, aztán még egyet, majd még egyet, a szám felé
haladva. Nem tudom, hogy a pillanat elsöprő ereje tehet-e róla
– mivel sajog érte a szívem, a testem reagál rá, az agyam pedig
teljesen kikapcsolt –, de amikor az ajka a szám széléhez ér, és
suttogva azt mondja, hogy:
– Már megint engem bámulsz, Ír. – Ösztönösen felé fordítom
a fejemet, hogy az ajkunk találkozzon.
Ő rögtön felel erre – egy másodpercet sem veszteget, a száját
az enyémre tapasztja, és szétfeszíti az ajkamat. A saját
könnyeim sós ízét érzem, ahogy a nyelve a számba siklik, és
összefonódik az enyémmel. Egyik kezével megragadja a
tarkómat, ahogy egyre hevesebben csókol, egyre csak hátrafelé
nyomva a fejemet, hogy közelebb lehessen hozzám, és
mélyebbre tudjon hatolni. Én pedig hagyom neki, mert közel
akarok hozzá kerülni, és segíteni neki felejteni. Nem aggódom
azon, hogyan is csókolom, hogy egyáltalán jó-e, amit csinálok.
Biztos jól csinálom, ha egyszer ilyen jó érzés.
A kezemet egy pillanatra sem mozdítom el a mellkasáról, a
szívéről, ami dobog hevesen a tenyerem alatt, miközben ez az
egyetlen csók mintha örökké tartana, addig, amíg fel nem
száradnak a könnyeim, addig, amíg az ajkam sajogni nem kezd,
addig, amíg az emlékezetembe nem véstem Ashton mennyei
ízét.
És aztán hirtelen elhúzódik tőlem, otthagyva engem, levegő
után kapkodva.
– Te reszketsz.
– Észre sem vettem – suttogom. És tényleg nem. Még most
sem érzem.
Mást sem veszek észre, csak a vadul dobogó szívet az ujjaim
alatt, és az előttem lévő, gyönyörű arcot, és azt, hogy alig kapok
levegőt.
Ashton a karjai közé kap, átcipel a szobájába, és letesz az
ágyára. Magabiztos léptekkel odamegy a szekrényéhez,
útközben becsukva az ajtót. Egy szót sem szólok. Még csak
körbe sem nézek a szobában. Egyszerűen csak üres fejjel
bámulom hátának kidolgozott izmait.
Odajön hozzám, és ledob mellém az ágyra egy egyszerű,
szürke felsőt és egy melegítőnadrágot.
– Ezek talán jók lesznek rád.
– Köszönöm! – felelem elmerengve, ahogy teljesen
összezavarodva simogatom a puha anyagot.
Képtelen vagyok megmagyarázni, ami a következő pár
másodpercben történik. Talán mindenről az tehet, ami egy
hónapja, és az, ami épp az imént történt a fürdőben, mivel
amikor Ashton rám parancsol, hogy emeljem fel a kezemet, a
testem úgy engedelmeskedik neki, mint egy lassított
felvételként mozgó, jól kiképzett katona. A lélegzetem elakad,
amint megérzem, ahogy beakasztja az ujját a felsőm szegélyébe,
és elkezdi fel és egyre csak felfelé húzni a nedves anyagot...
egészen addig, amíg az át nem csusszan a fejemen, rajtam pedig
nem marad más, csak a rózsaszín sportmelltartóm. Ashton nem
bámul meg, és még csak valami megjegyzést sem tesz, amitől
kényelmetlenül érezném magamat. Némán széthajtogatja a
mellettem fekvő szürke felsőt, áthúzza a nyakrészt a fejemen,
majd lecsúsztatja a vállamon. A karom még nincs a helyén,
amikor Ashton letérdel elém. Nagyot nyelve figyelem az arcát,
ahogy a keze felkúszik a felső alatt a melltartóm hátuljához, és
ügyesen kikapcsolja, miközben végig a szemembe néz. Kihúzza
a felső alól, és a padlóra hajítja, majd vár, amíg beledugom a
karomat a felső ujjába.
– Állj fel! – mondja lágyan, mire a testem ismét magától felel
neki; egyik kezemet a vállára helyezem, és rátámaszkodom, így
kímélve a sérült bokámat. A felső vagy öt számmal nagyobb a
kelleténél, és egészen a combom közepéig ér. Így hát amikor
megragadja a melegítőnadrágom derekát, és lehúzza rólam,
legalább van, ami takar. Azonban Ashton továbbra is ott térdel
előttem, és továbbra is végig a szemembe néz. Egy pillanatra
sem fordítja el a tekintetét. Akkor sem, amikor a nadrágom a
földre hullik. Akkor sem, amikor ismét felemeli a kezét, és
megszorítja a combomat, ahogy az ujjai beszöknek a felső alá, a
bugyim után kutatva. A lélegzetem másodjára is elakad, ahogy
beakasztja az ujját a gumis derékrészbe. Egész addig lehúzza,
amíg végül az magától a földre esik. Élesen beszívja a levegőt,
majd egy pillanatra szorosan lecsukja a szemét, mielőtt újra
kinyitná.
– Ülj le! – suttogja, én pedig engedelmeskedem.
Éppen csak annyi időre töri meg a szemkontaktust, amíg
óvatosan lefejti a nedves ruháimat a sebesült bokámról. Aztán
széthajtogatja a melegítőnadrágját, áthúzza a szárán a bokámat,
majd egészen addig felhúzza a lábamon, ameddig csak tudja.
– Állj fel, Ír! – Azt teszem, amit kért, ismét őt használva
támaszként, ahogy felhúzza a nadrágot a derekamra, és jó
szoros csomót köt rá. Miközben egyszer sem ér hozzám illetlen
módon.
Ha pedig megpróbálkozott volna vele, nem hiszem, hogy
megállítottam volna.
Amikor végzett, amikor már fel vagyok öltöztetve, és alig
kapok levegőt, és nem vagyok benne biztos, hogy mi is történt,
ám még mindig ott álldogálok előtte, ő lenyúl és megfogja a
kezemet. Felemeli és egyenesen a szívére helyezi, pont úgy,
ahogy tettem én is korábban. Most azonban ott is tartja, a
kezével teljesen befedve az enyémet, miközben reszket a
hidegtől vagy valami mástól, a szíve pedig úgy kalapál, mint az
enyém. Amikor felpillantok, a tekintete telve van szomorúsággal
és lemondással.
– Köszönöm.
– Mit? – kérdezem suttogva, ahogy nagyot nyelek, hogy
megszabaduljak az ideges gombóctól a torkomban.
– Hogy segítettél nekem felejteni. Ha csak egy kis időre is. –
Csókot lehel a kezemre, majd még hozzáteszi: – Ez nem
működne, Ír. Maradj csak Connorral.
A gyomrom összeszorul, ahogy elengedi a kezemet.
Megfordul, és elindul a fürdő felé, a teste merev, a feje
előrebukik, mintha most szenvedett volna vereséget.
Félek, hogy ha nem kérdezem meg most, örökre elszalasztom
az alkalmat:
– Mit értettél azalatt, hogy én vagyok a mindened?
Ashton megdermed az ajtóban állva, egyik keze a kilincsen,
miközben a másikkal az ajtófélfát szorítja, amibe belefeszül a
bicepsze. A teste megindul előre, be a fürdőbe, ami alapján úgy
érzem, nem fogok választ kapni.
– Azt, hogy te vagy számomra a szabadság. – Becsukja maga
mögött az ajtót.
A mindenem. A szabadságom.
Másra sem vagyok képes, mint hogy magamhoz ragadjam az
ágyra készített mankókat, és kibotorkáljak a szobából. Időre van
szükségem, hogy gondolkodni tudjak, márpedig erre képtelen
vagyok Ashton közelében.
Ez nem működne, Ír. Maradj csak Connorral.
Francba. Connor.
El is feledkeztem róla. Már megint.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Bökd már ki!

– Elmentem kocogni. Tudja, kipróbáltam valami újdonságot.

Valami szórakoztatót.
– Ó, tényleg? És jól szórakoztál?
– Mankóval járok, dr. Stayner. Kiment a bokám.
– Hm. Nos, ez nem hangzik túl szórakoztatónak. Mondjuk, a
kocogás sem.
– Nem, a kocogás tulajdonképpen a szórakozás szöges
ellentéte. Hála a jegelésnek, az órákra járásnak és pár kínos
zuhanyzásnak
Reagannel, az elmúlt másfél hét kész rémálom volt. Múlt
szombaton még az önkénteskedésem is elmaradt, annyira fájt a
lábam. A héten is kihagytam volna, ha Connor nem ajánlja fel,
hogy elvisz kocsival.
– És mi a helyzet minden mással?
– Minden elég... zavaros.
– Melyik srác zavar össze?
– Maga szerint? – motyogom, miközben tekintetemmel
Connor fehér Audiját keresem. Azt mondtam neki, ezen a padon
várom, hogy szimplán csak ide tudjon állni, és behuppanjak.
Még mindig rettenetesen hálás vagyok neki, amiért a kedvemért
egész szombaton sutba vágja a tanulást. Pedig tudom, hogy a
jövő héten kell beadnia egy fontos esszét.
És nem érdemlem őt meg azok után, ami Ashtonnal történt.
A legjobb barátjával.
Az egészet ideiglenes elmezavarra fogtam. Egy gyenge
pillanatomban hozott rossz döntésre, amit Ashton a szívem és a
libidóm ellen indított totális támadása hívott életre.
Miután elmenekültem Ashton szobájából, Grant
visszafuvarozott minket Reagannel a koliba, ahol aztán felváltva
jegeltem a lábamat, tettem úgy, mintha tanulnék, fészkelődtem
Reagan vesébe látó tekintetének súlya alatt, és játszottam le újra
és újra a fejemben a délután eseményeit.
És aztán gyakorlatilag a következő nyolc napban is ezt
csináltam – és közben még pár órámról el is lógtam. Ashtont
messziről kerültem. Ő sem keresett engem, ami jó, mert
képtelen lennék szembenézni vele, miközben még azzal a
lehengerlő szégyenérzettel is meg kell küzdenem, ami elönt,
valahányszor csak Connorral vagyok. Connor mindennap átjön,
hogy megnézze, hogy vagyok, és virágot, muffint meg „Gyógyulj
meg!” plüssmacit hoz nekem. Olyan, mintha lenne egy
hogyan-érjük-el-hogy-Livie-belepusztuljon-a-bűntudatba
listája, aminek egyesével pipálja ki a tételeit. Olyan bűntudatba,
amitől össze kell szorítanom a fogamat, nehogy részletesen
bevalljam neki a félrelépéseimet, olyan bűntudatba, ami arra
késztet, hogy folyton csókolgassam – annyi csókot adok neki,
hogy már be is dagadt tőle az ajkam.
Azonban az a baj, hogy nem számít, hány csókot váltok
Connorral, egyik sem ér még csak a közelébe sem annak az
egynek, amin Ashtonnal osztoztam. Ez az oka annak, hogy
majdnem mindent bevallok.
De képtelen vagyok rá. Túlságosan félek. Túl gyenge vagyok.
Félek, hogy azzal egy nagyszerű dolgot – a legnagyszerűbb
dolgot – dobnék el magamtól egy, a pillanat hevében elcsattant
csók kedvéért, ami sohasem fog megismétlődni. Végül is
Connor azt mondta, hogy „szépen, lassan” haladunk. Ezt akár
könnyedén értelmezhetjük úgy is, hogy „nyitott kapcsolatban
vagyunk”. Ha elégszer mondogatom ezt magamban, talán
lassan hinni is kezdek majd benne.
Vagy akár úgy is tehetnék, mintha az incidens Ashtonnal
soha meg sem történt volna.
Teljesen ki is zárhatnám az agyamból.
– Elmondanád, mi történt? – kérdezi dr. Stayner lazán. –
Nem fogok ítélkezni, természetesen.
– Nem tehetem – motyogom egy sóhajt követően. Félek,
hogy ha beszélni kezdenék, Ashton titkát is kikotyognám.
Márpedig megígértem neki, hogy senkinek sem mondom el.
– Oké... nos, hogyan segíthetek?
– Nem tud. Egyszerűen csak távol kell tartanom magamat
tőle. Szerintem össze van törve. Pont úgy, mint Kacey.
– Értem. Te pedig, miután vagy, aki vagy, érzelmileg kötődni
kezdtél hozzá, még mielőtt felfogtad volna, mi történik.
– Azt hiszem, ez történt... – Amikor a szívem belesajdul,
valahányszor csak rá gondolok, amikor magamban tucatnyi
lehetőséget végigjátszom, hogyan is válhatott Ashton azzá, aki,
amikor le akarom vadászni az apját, és jól leüvölteni a fejét?
Igen, egészen biztos vagyok benne, hogy ez áll a dolgok
hátterében.
– Hála ennek, megspékelve azzal, hogy vonzódsz hozzá,
gyorsan és könnyedén kicsúszhat a kezedből az irányítás, főleg
akkor, ha továbbra is ragaszkodsz ehhez a kapcsolathoz a
legjobb barátjával.
 Szégyenemben lehajtom a fejemet, mivel az én
gondolatolvasó agyturkászom két mondatban ismételten
összefoglalta azt, amin már egy hete rágódom.
– Nem hagyhatom, hogy egy szexi pasi meg a problémái
eltereljék a figyelmemet. Egyszerűen csak el kell őt kerülnöm
úgy a következő... egy évben.
– Az nem lesz egyszerű menet, tekintettel arra, hogy
Connorral lakik.
– Még mindig jobb, mint a másik lehetőség – motyogom az
orrom alatt, ahogy a homlokomat dörzsölgetem.
– Hmm... – Ezt hosszú szünet követi, majd hallom, ahogy dr.
Stayner összecsapja a tenyerét. Biztos kihangosított. – Ez az!
Már tudom is, mi legyen a feladatod a héten.
– Micsoda? Csak semmi feladat, dr. Stayner! Azt mondta,
nem lesz több. Azt mondta...
– Hazudtam. Találj öt pozitív tulajdonságot Ashtonban.
– Figyel maga rám egyáltalán?
A rá jellemző módon dr. Stayner elengedi a kérdésemet a füle
mellett.
– Az is része a feladatodnak, hogy mindig azt kell mondanod,
ami éppen a fejedben jár. Az igazat. Ne gondold túl, ne merengj
el minden egyes szavadon. Csak bökd ki! Ha pedig kérdez tőled
valamit, arra őszintén kell felelned.
– Micsoda? Nem. Miért?
– Nevezzük kísérletnek.
– De... nem! – makogom.
– Miért nem?
Mert általában a különböző testrészei járnak a fejemben,
amikor Ashton közelében vagyok.
– Mert... nem!
 – Egy hónap múlva várom a részletes jelentést.
– Nem. Ebben a hónapban úgyis alig fogom látni. Vizsgáim
vannak. Elfoglalt vagyok.
– Biztos vagyok benne, hogy azért fogtok találkozni.
– Nem.
– Segíts nekem!
Makacsul megfeszítem az állkapcsomat.
– Mindig is segítettem magának, dr. Stayner. Ezúttal viszont
nemet mondok. Ez egy nagyon rossz ötlet.
– Rendben. Egy hónap.
– Nem kényszeríthet rá.
– Ó, valóban?
Összeszorítom az ajkamat, ahogy hosszan beszívom a levegőt
az orromon keresztül.
– Akár hazudhatnék is magának.
– Én meg akár meg is jelenhetnék a koleszodban egy, a
nevedre szóló kényszerzubbonnyal.
A lélegzetem elakad, és érzem, ahogy kikerekedik a szemem.
– Nem tenné... – Valójában simán kinézem belőle.
– Talán ne derítsük ki, rendben? Egy hónap, Livie. Ismerd
meg!
– És mi van Connorral?
– Nem azt mondtam, hogy a szó bibliai értelmében ismerd
meg Ashtont.
Összerázkódom.
– Ó, édes istenkém.
– Bocsi, a főnököm szokta ezt mondani. Nem menő?
– Nincs ebben a beszélgetésben semmi, ami menő lenne,
Stayner – nyögök fel. – Jobb lesz, ha megyek. Connor bármelyik
percben itt lehet.
 – Csak bízz bennem ezzel kapcsolatban, Livie! Csak most az
egyszer. Hidd el, jó ötlet!
– A-ha.
Elköszönünk, majd letesszük a telefont. Arcomat a
tenyerembe temetem, miközben az jár a fejemben, mégis
hogyan keveredtem ebbe az egészbe. Nem fogom ezt csinálni.
Nem vagyok hajlandó. Tőlem aztán hozhatja Stayner a
kényszerzubbonyt. Addigra már tökéletesen fog passzolni.
Amúgy az az ironikus, hogy az esetek felében így is olyan dolgok
buknak ki belőlem, amiket magamban kéne tartanom, amikor
Ashtonnal vagyok, azonban ez sosem szándékos. Ha
elmondanék neki mindent...
Megszólal egy kocsi dudája.
Egy fehér Audira számítva felpillantok, azonban egy kecses,
négyajtós, fekete, csillogó, ezüst felnis kocsival találom szemben
magamat. Kinyílik a sofőr felőli ajtó, és kiszáll belőle egy
divatos, őszi bőrdzsekibe öltözött, pilótaszemüveget viselő,
magas, sötét hajú alak, aki aztán megkerüli a kocsit, hogy
kinyissa az utasülés felőli ajtót.
– Beszállás, Ír!
És ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy dr. Stayner egy
gonosz varázsló kristálygömbbel, aki az ujjaira erősített
zsinórokkal rángatja a bábjait. Valahogy ő áll e mögött az egész
helyzet mögött. És most biztos, hogy gonoszul nevetgél az
irodájában.
Az Ashton kocsija mögött állók dudálni kezdenek.
– Gyerünk! – A hangjában egy csepp idegesség csendül.
– A francba! – motyogom, ahogy megindulok a várakozó
kocsi felé, majd tekintetemet a bézs bőr belső térre szegezve
átnyújtom Ashtonnak a mankómat. Az ujja hozzáér az
enyémhez, ahogy elveszi, mire mintha elektromos töltés futna
végig a karomon. Mire elhelyezkedem az ülésen, és
bekapcsolom az övemet, Ashton is becsusszan a volán mögé, a
szívem pedig vadul dobog.
– Hogy van a bokád? – kérdezi, ahogy besorol a forgalomba,
miközben a szeme a lábamra siklik. Rövid, rakott szoknyát
vettem ma fel, mivel a lábam jobban tűri a harisnyát, mint a
zoknit és a nadrágszárat. Most azonban, ahogy lelki szemeim
előtt felvillan, amint a szoknyámat feltűrve, lovagló ülésben
Ashton ölébe ülök, azt kívánom, bárcsak egy egyberészes síruha
lenne rajtam.
– Jobban. Már el is kezdtem kicsit járkálni. – A kocsi kész
szauna a kinti, csípős levegőhöz képest, jegyzem meg
magamnak, ahogy lefejtem magamról a dzsekimet. – Csak egy
kis ficam. Pont, ahogy gondoltam.
– Connor azt mondta, hogy bementél vele a kórházba.
Ó, igen, Connor.
– Mit keresel itt? – bukik ki belőlem, majd veszek egy mély
lélegzetet. – Úgy értem, hol van Connor?
Ashton megrántja a vállát.
– Kedden kell beadnia egy esszét, úgyhogy mondtam neki,
hogy majd én elhozlak. Nem baj?
– Ó! Nem, dehogy. Köszi! – És erre most én vagyok a nagy
szemétláda. Ha nem lenne Ashton, még egy hetet kihagytam
volna az ikrekkel. Próbál kedves lenni. Pedig egyszer már be is
bizonyította, hogy képes rá, amikor fél mérföldön keresztül
cipelt az esőben. Most meg elfuvaroz egészen Manhattanig.
– Nem nagy dolog, Ír – mormolja, ahogy követi az autópálya
felé vezető táblát.
Némán eljátszadozom a dzsekim cipzárjával, miközben az jár
a fejemben, hogy vajon Dana mit szólna ehhez az egészhez.
Vajon zavarná? Együtt vannak még egyáltalán? Ashton sosem
erősítette meg vagy tagadta. Vajon meg kéne kérdeznem?
Ashton felé pillantok, és pont rajtakapom, ahogy a
mellkasomat bámulja.
– Az utat figyeld! – csattanok fel hirtelen, ahogy forróság
kúszik fel a nyakamon, és keresztbe teszem magam előtt a
karomat.
– Szóval neked szabad engem bámulnod, de én még csak rád
sem nézhetek? – kérdezi olyan mosollyal az arcán, amiből
tudom, élvezi a helyzetet.
– Az más. Én nem vagyok meztelen.
– Én sem voltam az, amikor felnyaltad a betont.
Elfordulok tőle, és kibámulok az ablakon, miközben a
fejemet rázom. Innen hallom, ahogy röhög, dr. Stayner.
– Hé! – Ashton az alkaromra helyezi a kezét. – Sajnálom,
oké? Csak hát... már nem láttalak egy ideje.
Rádöbbenek, milyen jól is esik ez az egyszerű gesztus, és
mennyire hiányzott.
– Az utat figyeld – figyelmeztetem ismét, ezúttal lágyabban,
és sokkal kevésbé idegesen.
Megvillantja felém a szokásos félmosolyát, amit most már
inkább látok játékosnak, mintsem arrogánsnak. Finoman
megszorítja a kezemet, mielőtt elengedne.
– Köszi, hogy feladtad a kedvemért a szombatodat.
– Semmiség – mormolja, ahogy az oldalsó visszapillantó
tükörbe pillantva sávot vált. – Tudom, hogy ez fontos számodra.
– Aztán egy cseppnyi habozást követően még hozzáteszi: –
Amúgy is időpontom van délutánra, úgyhogy alapból
felmentem volna Manhattanbe.
 – Milyen időpont?
Mély ránc jelenik meg Ashton szemöldöke közt.
– Zaklatottnak tűntél, amikor felvettelek. Miért?
Kerüli, hogy válaszoljon a kérdésemre. Nagyot sóhajtok.
– Ah, semmiség. Csak volt egy furcsa telefonbeszélgetésem. –
Azzal foglalom le magamat, hogy az ölembe hajtom a dzsekimet.
– Ki az a dr. Stayner?
A kezem mozdulatlanná dermed.
– Tessék?
– Éppen az előbb motyogtad magad elég, hogy: „Innen
hallom, ahogy röhög, dr. Stayner.” Ki az a dr. Stayner?
– Én... öhm... ő... – Hangosan is kimondtam! Máris
kikotyogom a gondolataimat anélkül, hogy észrevenném! Egy
madzagon rángatott bábu vagyok! Ááá! Édes istenkém! Vajon
ezt is kimondtam hangosan! A szemem sarkából Ashtonra
pillantok, hogy lássam, milyen képet vág. Ő az egyik
szemöldökét felhúzva a tekintetét köztem és az út közt járatja.
Nem tudom eldönteni. Abba kell hagynom az agyalást.
Minden agyalásnak abba kell maradnia!
– Nyugalom, Ír! Tiszta őrült a tekinteted. Kezdek kicsit
megijedni.
Nem mondhatom el. Nem hiszem, hogy elmondhatom. Nagy
nehézségek árán veszek pár mély lélegzetet, hogy kicsit
lenyugodjak.
– A reakciódból ítélve gondolom, hogy egy pszichiáter.
Kacey-nek igaza volt: több vagy egy csinos pofinál.
– Szerinted csinos a pofim, Ír?
A számhoz kapom a kezemet. Már megint eljárt a szám!
Miután abbahagyja a nevetést, Ashton nagyot sóhajt.
– Szóval... terápiára jársz?
 Akarom, hogy Ashton tudjon dr. Staynerről? Egyáltalán
hogyan válaszoljak a kérdésére? Gyakorlatilag nem járok
terápiára, de igen, dr. Stayner pszichiáter. Aki lehet, hogy benne
van a gyorshívó listámban. Akárhogy is adom elő a dolgot, ha
elmondom neki, hogy mi van dr. Staynerrel, és hogy mi történt
az elmúlt négy hónapban, tiszta idiótának fogok tűnni.
– Jó hosszú az út New Yorkba – figyelmeztet Ashton, ahogy
ujjaival a kormánykeréken dobol.
Semmit sem kellene megmagyaráznom Ashtonnak. Semmi
köze hozzá. Neki is megvannak a maga titkai, ahogy nekem is.
De talán ez utat nyithat felé. Talán, ha beszélek neki a
problémáimról, az majd segít, hogy ő is megnyíljon. És
tekintettel arra, mennyi időt töltöttem azzal, hogy rájöjjek,
milyen is Ashton valójában, kell végre valami, ami felnyitja őt
előttem...
– Igen, Stayner a pszichiáterem – mondom halkan az utat
bámulva. Képtelen vagyok most a szemébe nézni. Nem akarom
látni az ítélkezést a tekintetében.
– És miért is jársz pszichiáterhez?
– A zabolátlan libidóm miatt?
– Ír... – Attól, ahogy kimondja a becenevemet, kénytelen
vagyok felé pillantani, és még pont elkapom, ahogy kicsit
megemeli magát az ülésben, és finoman ránt egyet a farmerén,
mintha így próbálna kényelmesebben elhelyezkedni. – Mondd
el!
Talán ezzel tudok egyezkedni vele egy kicsit.
– Csak akkor, ha elmondod, hogy te meg miért hívsz Írnek.
– Már mondtam, hogy elmagyarázom, amint beismered,
hogy akarsz engem.
Rögtön becsukom a számat. Nem, Ashtonnal nem lehet
egyezkedni.
– Most komolyan, Ír. Mesélj nekem a dilidokidról! –
Pillanatnyi szünetet tart. – Vagy akár én is mesélhetek,
részletesen, az én zabolátlan libidómról, és arról, hogyan tudnál
segíteni rajta. – Mindezt olyan érdes hangon mondja, amitől
rögtön kiszárad a szám, és forróság kúszik fel a combomon,
ahogy az első éjszaka, a múlt hét és az álmom felvillanó képei
egyetlen kínosan szexi masszává olvadnak össze a fejemben. A
francba Ashtonnal! Pontosan tudja, hogyan hozzon
kényelmetlen helyzetbe. És még élvezi is – halkan kuncogni
kezd, ahogy az arcom elvörösödik. Hirtelen már közel nem
érződik annyira kínosnak, hogy dr. Staynerről beszéljek.
– Senkinek sem mondod el?
– A titkod biztonságban van nálam. – Abból, ahogy az
állkapcsa megfeszül, rögtön hiszek neki.
– Oké, szóval júniusban a nővéremnek volt ez az őrült
ötlete... – Az elején a magyarázatom szinte másból sem áll, csak
félbehagyott mondatokból. De ahogy egyre jobban
belelendülök, ahogy egyre gyakrabban hangzik fel Ashton cuki
nevetése, miközben elmesélem neki, miképp is töltöttem a
nyaramat Kacey-vel, többek közt azzal, hogy hasast ugrottunk
egy hídról, és egyforma hotdog-jelmezben mentünk el
bevásárolni, annál könnyebben megy a beszéd, annál
könnyebben nyílok meg, annál könnyebben nevetek rajta.
Ashton egyszer sem szól közbe. Nem érezteti azt velem, hogy
hülye vagy őrült lennék. Egyszerűen csak hallgat és mosolyog és
halkan kuncog, miközben vezet. Mint kiderül, remek
hallgatóság. Az pedig pozitív tulajdonság. Egy megvan, még
négy kell.
– Ez a pasas tiszta őrültnek hangzik – mormolja Ashton a
fejét rázva.
– Tudom. Néha még az is felmerül bennem, hogy van-e
egyáltalán engedélye.
– Akkor meg miért tartod még mindig vele a kapcsolatot?
– Mert olcsó? – próbálkozom meg egy gyenge viccel. Az az
igazság, hogy ezt a kérdést már én is feltettem magamnak vagy
ezerszer. Mindössze egyetlen lehetséges válasz van, ami
eszembe jut. – Mert úgy hiszi, hogy ez fontos, és mert tartozom
neki azért, hogy megmentette a nővérem életét. Nem értheted,
hogy milyen... – A mondat vége ott lóg a levegőben, ahogy
nyelek egyet, hogy megszabaduljak a torkomban lévő, szúrós
gombóctól. – A nővérem is ott volt a kocsiban, amikor a szüleim
meghaltak. Borzalmas volt, Ashton. Négy másik ember is
meghalt. És Kacey is majdnem. – Egy pillanatra elhallgatok, és
lepillantok az ölemben pihenő, összefűzött ujjaimra. – Bizonyos
szempontból meg is halt azon az éjjelen. Egy évig kórházban
volt, mire megerősödött annyira, hogy kiengedjék... – Nem
tudom visszafogni magamat: gunyorosan felhorkantok, és a
fejemet rázom, mivel még mindig dühös vagyok az orvosokra,
akik kiengedték. Elég erős... Mégis mihez volt elég erős? Hogy
több pasival bújjon ágyba, mint amiről valaha is tudni akarok?
Hogy a szart is kiverje egy homokzsákból? – A nővérem nagyon
sokáig nem talált magára. Évekig. És aztán dr. Stayner... –
Nagyot nyelek, ahogy a szemem könnybe lábad; próbálom
visszatartani őket. De pár még így is végigcsordul az arcomon.
Megpróbálom gyorsan letörölni, ám Ashton valahogy fürgébb
nálam – hüvelykujjával gyorsan és gyengéden megtörli az
arcomat, majd visszahelyezi a kezét a combjára. – Dr. Stayner
visszavezette őt hozzám.
Ezt hosszú, ám kényelmes csend követi, ahogy kipillantok a
felettünk elterülő kék égre, és a hídra, ami majd Manhattanbe
visz minket.
– Azta, már itt is vagyunk – mormolom elmerengve.
– Ja, végig mondtad a magadét – motyogja Ashton szárazon,
de aztán rám kacsint. – Szóval ezzel a Staynerrel beszélgettél,
mielőtt elmentem érted?
– Ja.
– És mi volt annyira furcsa benne? Miről beszéltetek?
Nagyot sóhajtok.
– Rólad. – Észreveszem, hogy a keze, amivel kormányoz,
megfeszül, ahogy beismerem ezt, mire gyorsan hozzáteszem: –
Nem mondtam neki semmit... arról. – A szemem a csuklóján
lévő bőrszíj felé villan. – Megígértem, hogy nem fogok.
Az ádámcsutkája megrándul, ahogy nyel egyet.
– Nos, akkor meg miért beszéltetek rólam?
Kipillantok az ablakon, és felnyögök.
– Ez annyira égő!
– Még annál is égőbb, mint amit éppen az imént meséltél
nekem? – Ashton teljesen lázba jön, arcán kíváncsi mosollyal
előredől az ülésében.
– Talán.
Elmondjam neki? Azzal húzom az időt, hogy megvakarom a
nyakamat, aztán a fülem mögé tűröm a hajamat, majd
megdörgölöm a homlokomat, amíg végül Ashton megragadja a
nyughatatlan kezemet, és lehúzza a kettőnk közti alacsony
műszerfalra.
Megköszörülöm a torkomat, miközben képtelen vagyok nem
észrevenni, hogy még mindig fogja a kezemet. Amikor
észreveszi, hogy ezt nézem, megszorítja.
– Majd elengedlek, ha elmondtad.
 – És ha nem mondom el?
– Akkor sok sikert ahhoz, hogy megmagyarázd Connornak,
miért is fogjuk egymás kezét.
– A kézfogás az, ami a legkevésbé aggaszt – motyogom, majd
egyenesen a szemébe nézek, és beismerem: – Találnom kell
benned öt pozitív tulajdonságot.
Az arca ez-lenne-minden? grimaszba fordul.
– Ez meg mitől égő?
– Mert ezenfelül még mindent el kellene neked mondanom,
ami csak a fejemben jár – motyogom a plafont bámulva.
A szavaimat hosszú szünet követi. Ashton fészkelődik kicsit
az ülésben, a csípőjét lentebb tolja, és így egy kicsit jobban
előregörnyed, a lába pedig egy kicsit jobban be van hajlítva.
Aztán pedig széles, csibészes vigyor terül szét az arcán.
– Ez vicces lesz.
Már előre rázom a fejemet válaszként.
– Nem, nem lesz vicces, mert ezt nem csinálom.
– Micsoda? – Ashton kihúzza magát ültében, és kikerekedett
szemmel néz rám. – Muszáj!
– Nem... – Kirántom a kezemet a szorításából, és keresztbe
teszem a karomat a mellkasom előtt. – Nem csinálom.
– Nos, akkor meg hogyan fogod kideríteni, hogy mi az öt
legjobb tulajdonságom?
– Biztos vagyok benne, hogy el fogod mondani – felelem
szárazon.
Megrántja a vállát, mintha eltöprengene ezen.
– Igazad van, el is mondhatom. Nézzük csak... – Végighúzza
a nyelve hegyét a fogsora mentén, mire a görcsbe ránduló
gyomrom figyelmeztet, hogy ezt nagyon meg fogom bánni. – Ott
van az, ahogy a nők felsikoltanak, amikor bedugom...
 – Fogd be!
Felnyög, ahogy ököllel vállon bokszolom.
– Most komolyan, Ír. Gyerünk! Jó móka lesz! – Ashton
szeme csillog, a mosolya pedig őszinte izgalomról árulkodik.
Még sosem láttam őt ennyire boldognak, én meg egy
hajszálnyira vagyok attól, hogy bármibe belemenjek, beleértve
dr. Stayner őrültségét.
Aztán Ashton megkérdezi:
– Szóval, szoktál rólam álmodni?
Rögtön ráharapok a nyelvemre. Jó erősen.

– Csak tegyél le a kórház előtt, én meg majd kiugrálok –

mondom, ahogy rádöbbenek, hogy készül leparkolni.
Ashton összehúzza a szemöldökét.
– Ó, nem. Bejövök.
– Ó, ide van időpontod? – Ashton beteg? Orvosra van
szüksége?
– Nem. Viszont van pár elütni való órám. – Kis szünetet tart.
– Gondoltam, találkozhatnék azokkal a kissrácokkal, akikért
képes vagy ennyit utazni.
– Nem lehet. – Olyan érzés, mintha két világ készülne
egymásnak ütközni, amiket távol kell tartanom egymástól.
– Szégyellsz engem, Ír?
– Nem, úgy értem... – Felé fordulok, és látom a szemében,
hogy valóban bántja kicsit a dolog. Soha. – Nem engednek be
csak úgy mindenkit.
Begurul egy üres parkolóhelyre.
– Egy cseppet se aggódj te amiatt, Ír! Engem be fognak.
 – Én, öhm, hoztam magammal valakit. Remélem... –
Bambán bámulom Gale-t. Fogalmam sincs, mit mondhatnék.
Gale rólam Ashtonra pillant, és már rázza is a fejét.
Megkönnyebbülés önt el. Nem hiszem, hogy az érzelmeim
kibírnák, hogy egyszerre legyek kitéve a beteg gyerekeknek és
Ashtonnak.
De aztán Ashton megvillantja azt a szexi, féloldalas mosolyát
és azokat a gödröcskéket.
– Helló, Ashton vagyok. Tulajdonképpen az apám nevében
vagyok itt. David Henley, a Henley és Társától.
Akármit is akart Gale mondani, rögtön sutba vágja.
– Az nagyszerű! Nagyra értékeljük az apja hozzájárulását.
Örvendek a találkozásnak! – Gale előbb jobbra, majd balra
pillant, és még hozzáteszi: – Általában nem engedünk be csak
úgy látogatókat, de most az egyszer kivételt tehetek.
– Remek. – Nem olyan remek.
– Az ikrek alig várják, hogy láthassanak, Livie!
– Nekem is hiányoztak. – Lemutatok a lábamra, és
hozzáteszem:
– Sajnálom, hogy nem tudtam jönni a múlt hétvégén.
– Ó, ne aggódj miatta! Örülünk neki, hogy ismét
mozgásképes vagy. Érezzétek jól magatokat! – Meglengeti az
orrom előtt a mappáit.
– Én meg jobb lesz, ha folytatom a munkát! – És azzal
könnyed léptekkel elindul az ellenkező irányba. Egyszer még
visszapillant, megbizonyosodik róla, hogy Ashton már elfordult,
és megindult a lift felé, majd rám kacsint, és némán azt tátogja,
hogy: „Váó!”
Érzem, ahogy kifut a vér az arcomból. Na, most mindenki azt
fogja hinni, hogy együtt vagyunk.
 Pont akkor érem utol Ashtont, amikor megnyomja a lift
hívógombját.
– Szóval tudtad, hogy ha elejted az apád nevét, akkor be
fognak engedni?
A pár pillanattal ezelőtti sármjának már nyoma sincs; a
helyét megvetés vette át.
– Legalább jó valamire.
– Igazán... kedves tőle, hogy adományoz a kórháznak. – Az
alapján, hogy Gale rögtön tudta, kiről van szó, biztos rengeteg
pénzt adhat.
– Leírja az adójából. Meg aztán az imidzsének is jót tesz.
Lepillantok, és látom, hogy az övből készült karkötőjét
piszkálja.
Képtelen vagyok visszafogni magamat. A karjára helyezem a
kezemet, és vigasztalóan megszorítom.
Kinyílik a lift ajtaja. Ashton előreenged, és benyomja annak
az emeletnek a gombját, amit mondok neki.
– Amúgy meg vagy ez a megoldás játszott – mormolja halkan
–, vagy az, hogy elviszem a nővérkét a hátsó szobába pár percre,
és...
– Ashton! – Rácsapok az alkarjára, aztán összerezzenek a
becsapódástól. Hála az evezésnek, mindene kőkemény. – Az
ilyen megnyilvánulásaid mindenképpen a pozitív
tulajdonságaid rovására mennek.
– Ó, ugyan már! Ugye nem hiszed, hogy komolyan
mondtam? – kérdezi egy halk kuncogás kíséretében.
– Olyan komolyan, mint a piros zoknit a kilincseden...
Fájdalmas kifejezés jelenik meg az arcán.
– Az azért volt, hogy elfelejtselek. Azt, hogy Connorral vagy –
mondja lágyan. – És azóta nem is csináltam semmi ilyesmit.
 Higgyek neki?
– Miért nem?
Ashton izzó tekintettel fordul felém, majd a kezébe fogja az
államat, és hüvelykujjával megcirógatja az alsó ajkamat.
– Szerintem pontosan tudod, hogy miért nem, Ír.
– Még együtt vagy Danával?
Ismét azon a rekedtes hangján szólal meg, amikor egész
testemben kiráz a hideg.
– Mi van, ha azt mondom, hogy nem?
– Én... nem tudom. – Habozok, ám végül mégiscsak
megkérdezem: – Miért mondtad azt, hogy nem működne
kettőnk közt a dolog?
Az ajka résnyire nyílik, amiből már azt hiszem, válaszolni fog.
– Remekül néz ki a cickód ebben a blúzban.
Ez nem pont az a válasz, amire vártam.
Kilép a liftből, és nyitva tartja nekem az ajtót, amíg vörös
képpel kibotorkálok. Tipikus Ashton-féle terelés. Ráharapok a
nyelvemre, és figyelemre sem méltatom, amíg el nem érünk a
játszószoba bejáratához.
Az idegesség újabb hulláma rohamoz meg, amitől a
mellkasom ugyanúgy összeszorul, mint mindig, amikor eljövök
ezekhez a gyerekekhez, csakhogy az érzés most sokkal erősebb,
mint máskor.
– Oké, van pár alapszabály, amit tisztáznunk kell, mielőtt
ezeknek az édes kisfiúknak a közelébe engedlek.
– Halljuk!
– Először is – a nyomatékosság kedvéért még az ujjammal is
mutatom –, nem beszélünk a halálról. Nem szállunk be a
halálról szóló beszélgetésbe, nem utalunk a halálra.
Ashton ajka összeszorul, a szája sarka pedig lefelé fordul,
ahogy bólint.
– Emiatt nem kell aggódnod.
– Másodszor: ne taníts nekik egy csomó csúnya szót.
– Azokat leszámítva, amiket már úgyis megtanultak tőled?
– Harmadszor – folytatom a szememet forgatva –, legyél
kedves hozzájuk. És ne hazudj! Ők csak kisfiúk.
Mintha egy szürke felleg vonulna el az arca előtt, azonban egy
szót sem szól.
Belépek az ajtón, és az ikreket a padlón találom, legózás
közben. Eric pillant fel először. Megböki a bátyját, mire
mindketten feltápászkodnak, és elém sietnek. Két hét is eltelt,
amióta utoljára láttam őket, és észreveszem, hogy mindketten
egy kicsit lassabban mozognak, és a hangjuk is kicsit kevésbé
élénk.
– Hé, sziasztok, srácok! – mondom, miközben alig kapok
levegőt a torkomban lévő ideges gombóctól; remélem, csak a
kemó tehet az állapotukról.
– Mi történt? – kérdezi Derrick, ahogy megmarkolja a jobb
mankómat.
– Elestem, és kiment a bokám.
– Ő a pasid? – kérdezi Eric, Ashtonra mutatva.
– Öhm, nem. Ő csak egy barátom. Ő itt...
– Neked van egy fiú barátod? – vág Eric a szavamba.
Felpillantok Ashtonra, miközben eszembe jut, hogy mi
minden történt már köztünk.
– Igen, azt hiszem.
Ashton lehajol, és kinyújtja a kezét.
– Szólíts csak Ace-nek! A barátaim így hívnak.
Eric és Derrick is kérdőn néz fel rám, mire felkacagok, mivel
eszembe jut, milyen kicsik is valójában, aztán finoman Ashton
felé bökök a fejemmel.
Előbb Eric fogja meg Ashton kezét, majd int neki, hogy
hajoljon közelebb, mintha lenne valami titka, amit a fülébe akar
súgni. Persze az ötévesek nagyjából olyan halkan suttognak,
mintha megafonba beszélnének.
– Mégis mi bajod van? Livie nagyon csinos, lány létére.
Próbálom nem elnevetni magamat. Ashton tekintete felém
villan, és látom, ahogy a szemében csibészen fény gyúl. Hirtelen
felüti bennem a fejét a pánik. Annyiféleképpen válaszolhat erre
a kérdésre...
– Én próbáltam, kishaver. De Livie nem igazán kedvel.
– A barátod, de nem is igazán kedvel téged? Miért nem? –
kérdezi Derrick mély ránccal a homlokán.
Ashton megrántja a vállát.
– Nem tudom. Én minden tőlem telhetőt megtettem, de... –
Aztán a válla kicsit előrebukik, a mosolya pedig elhalványul,
ahogy Oscar-esélyes alakítással előadja a megbántott kisfiú
szerepét.
Az ikrek hátborzongató összhangban döntik oldalra a fejüket,
és néznek rám.
– Miért nem kedveled őt, Livie? – kérdezi Derrick.
És ezzel máris én lettem a gonosztevő.
– Jó kérdés. Próbáljuk meg kitalálni, srácok! – Ashton
odavezeti őket a gyerekek asztalához, miközben én odaintek
Diane-nek, hogy magamra vonjam a figyelmét. – Gale azt
mondta, hogy jöhet – szólok oda neki, Ashtonra mutatva.
Diane kacsint egyet, majd vissza is fordul a saját védence felé,
azonban nem kerüli el a figyelmemet, hogy milyen gyakran és
milyen kíváncsi tekintettel pillantgat Ashton felé. Ez ugyanaz a
tekintet, amit Ashton Gale-ből, a női parkolóőrből és két
orvosból váltott ki... akik közül az egyik férfi volt.
A falnak támasztom a mankómat, majd óvatosan odalépek az
asztalhoz, ahol Ashton máris kényelembe helyezte magát,
hosszú lába kinyújtva, miközben a bőrdzsekije a lábfeje mellett
pihen. Megpaskolja a mellette lévő széket, jelezve, hogy üljek
oda. Így is teszek, nem feltétlenül azért, mert annyira mellette
akarok ülni, hanem mert így oldalba tudom könyökölni, ha úgy
hozná a szükség.
A srácok odahúznak két széket, és szembeülnek Ashtonnal. A
komoly kis képükből úgy tűnik, meg vannak győződve róla,
hogy mindjárt valami hatalmas probléma nyomára fognak
bukkanni.
– Szóval, srácok. – Ashton előredől, és megtámaszkodik a
könyökén. – Van valami tippetek?
– Szereted a kiskutyákat? – kérdezi Derrick halkan.
– Igen.
– Erős vagy? Mint Superman?
– Nem tudom, hogy felérek-e Supermanhez, de... – Ashton
megfeszíti a karját, és még a vékony, sötétszürke felső anyagán
keresztül is látom, ahogy megfeszülnek az izmai. – Ti mit
gondoltok?
Mind a két fiú odanyúl, hogy megfogja a karját, majd
egyszerre tátják el a szájukat, és motyogják, hogy: „Azta!”
– Fogd meg az izmait, Livie!
– Ó, nem! – legyintek elutasítóan, de Ashton már el is kapta
a kezemet, és ráhelyezi a bicepszére. Még a felét is alig érem át.
– Azta, jó erős! – bólintok rá, miközben a szememet forgatom
Ashton irányába, viszont azért nem állom meg, hogy ne
mosolyodjak el kissé. Meg persze a pír is felszökik a nyakamon.
– Gazdag vagy? – érdeklődik Eric.
 Ashton megrántja a vállát.
– A családom gazdag, úgyhogy azt hiszem, én is az vagyok.
– Mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezi Derrick.
– Tesó, ő már nagy! – Eric oldalba könyökli a bátyját.
– Nem, még nem egészen – feleli Ashton. – Még iskolába
járok. De amúgy pilóta leszek.
Összehúzom a szemöldökömet. Mi van az ügyvédkedéssel?
– Büdös a szád? – kérdezi Eric.
Ashton belelehel a kezébe, aztán megszagolja.
– Szerintem nem. Ír?
– Nem, nem büdös a szája. – Elmosolyodom, majd lehajtom
a fejemet, hogy a fülem mögé tűrjek egy tincset, és elrejtsem a
kipirosodott arcomat. A szájának mentol- és mennyországíze
van. Mentolos mennyország.
– Miért hívod Livie-t Írnek?
– Azért, mert Ír, és mert egy kicsit gonosz, amikor berúg.
A fiúk kuncogni kezdenek. Abból pedig, ahogy Diane
prüszkölve felkacag, amondó vagyok, ő is hallotta.
– Most komolyan! – Az arcomat a kezembe temetem egy
pillanatra, mire a fiúk elkezdenek még hangosabban kuncogni,
Ashton pedig szélesebben vigyorogni, mígnem hamarosan már
én is velük nevetek.
Aztán a kérdések kezdenek egyre komolyabbra fordulni.
– Van anyukád és apukád? – kérdezi Eric.
Ashton nem számított erre a kérdésre. Tudom, mert elakad a
szava, és látom, amint az ádámcsutkája megrándul, ahogy nyel
egyet.
– Mindenkinek van anyukája és apukája.
– A tieid hol vannak?
– Öhm... az apukám otthon, a házában, az anyukám pedig
többé már nincs velünk.
– Meghalt? – kérdezi Eric teljesen ártatlanul.
Egy pillanatra fájdalom suhan át Ashton arcán.
– Ne felejtsétek el, hogy miben egyeztünk meg, fiúk! –
figyelmeztetem őket felhúzott szemöldökkel.
– Azt hittem, az csak a mi halálunkra vonatkozik – feleli
Derrick nagy komolyan.
– Nem, ez egy nagyon átfogó szabály, mindenkire
vonatkozik.
– Oké, bocsi, Ace – mondja Eric, ahogy lehajtja a fejét.
Ashton előrehajol, és megszorítja a vállát.
– Ne aggódj miatta, kishaver! Livie kicsit szigorúan veszi a
szabályokat, nem igaz?
Eric drámain megforgatja a szemét.
– Arról fogalmad sincs!
A fiúk tovább kérdezgetik Ashtont az ő tipikus, ártatlan,
gyermeki stílusukban, Ashton pedig végig válaszol nekik.
Megtudom, hogy Ashton anyja Spanyolországból származott,
onnan ered a sötét szeme és a barnás bőre. Megtudom, hogy
egyke. Hogy New Yorkban született és ott is nőtt fel. Többet
tudok meg róla ezalatt a röpke, két kíváncsi ötéves által
levezetett kihallgatás alatt, mint azt valaha is lehetségesnek
gondoltam volna. Talán többet, mint bárki valaha is megtudott
Ashton Henley-ről.
Végül aztán Ashton feláll és bejelenti:
– Sajnálom, de most el kell mennem, más dolgom van. Menő
volt veletek lógni, srácok. – Kinyújtja ökölbe szorított kezét,
hogy a srácok bele tudjanak bokszolni.
– Ja, menő volt – utánozza őt lazán Eric, ahogy ő és a bátyja
is belebokszol Ashton kezébe; az öklük rettentő kicsi Ashtoné
mellett. Mind a hárman felém fordulnak, mire rájövök, hogy
biztos kiadtam valami elérzékenyült hangot.
Ashton finoman belecsíp a könyökömbe, és így szól:
– Három óra múlva itt leszek, hogy összeszedjelek a
főbejáratnál, oké? – És ezzel távozik is.
Ezután az önkéntes műszak gyorsan rosszra fordul.
Megérkezik Lola, aki még kisebbnek, sápadtabbnak és
törékenyebbnek tűnik, mint amikor legutoljára láttam. Derrick
odasúgja nekem, hogy a kislány egyre ritkábban jön be a
játszószobába. A fiúk csak egy óráig bírják, mielőtt szólnának,
hogy rosszul érzik magukat, mire összeszorul a gyomrom. A
műszak fennmaradó részét más gyerekekkel töltöm – az
egyiküknek autóbalesete volt, és most lábadozik a műtétje után,
a másiknak valami ritka szívbetegsége van.
És közben azon kapom magam, hogy több okból is folyton az
órára pillantok.

Három órával később egy egészen más srác vár a

főbejáratnál. Nem az a játékos, csipkelődő pasi, aki
megosztozott egy aprócska asztalon két beteg gyerekkel, akiket
megnevettetett. Nem az, aki csendes könnyedséggel hallgatta
végig a kínos, pszichiáter inspirálta kalandjaimat.
Nem... a srác, aki mellettem ül, alig szólal meg, alig néz rám,
ahogy magunk mögött hagyjuk a várost. Nem tudom, mi
történt, de valami megváltozott. Valami, amitől az álla
megfeszült, a tekintete pedig üvegessé vált. Valami, ami annyira
elkedvetlenítette, hogy abba belefájdul a szívem. Még annál is
jobban fáj, mint amikor kiléptem a kórházból.
Egy órán keresztül bírom a hallgatást, mialatt a sötétedő eget
és az utcai lámpákat figyelem, vagy egytucatszor a fülem mögé
tűröm a hajamat, újra és újra fészkelődni kezdek az ülésen,
majd pedig, nem sokkal azelőtt, hogy ráfordulnánk a
Princetonhoz vezető útra, úgy döntök, becsukom a szememet,
és úgy teszek, mintha aludnék.
– Kifosztottad a kórház Ambien-készletét, mielőtt felvettelek
volna, Ír? – Nem is igazán a kérdése, hanem maga a hangja az,
amit hallva meglepetésemben felpattan a szemem. Felé
fordulok, és látom, hogy egy aprócska mosoly küzdi át magát az
arcát borító fellegen, mire megkönnyebbülten felsóhajtok.
– Sajnálom – motyogom. Pedig nem is sajnálom. Örülök
neki, hogy Ashton kicsit nyugodtabb.
– Milyen volt a műszak, miután elmentem?
– Nehéz. Néha elgondolkodom rajta, vajon valaha is
könnyebb lesz-e. Imádok gyerekek közt lenni, és segíteni akarok
nekik, de... – Könnyek folynak végig az arcomon. – Nem tudom,
kibírom-e, hogy folyton az jár a fejemben, hogy vajon melyikük
fogja túlélni.
Ashton egy szót sem szól, ahogy a kezemmel megtörlöm az
arcomat, és szipogok egyet.
– Ezen én is elgondolkoztam, még akkor, amikor mondtad,
hogy mi akarsz lenni – mondja halkan. – Különleges embernek
kell lenni ahhoz, hogy hátra tudj dőlni, és várni, hogy valaki
meghaljon, főleg, amikor semmit sem tehetsz, hogy
megakadályozd.
Ez történt veled is, Ashton? Végig kellett nézned, ahogy
anyád meghalt? Ezt nem mondom ki hangosan. Helyette így
szólok:
– Nem vagyok biztos benne, hogy én ilyen ember vagyok. –
Egy pillanatra elhallgatok, majd hozzáteszem: – Azta. Ezt még
sosem ismertem be hangosan. Senkinek sem.
– Még az orvosodnak sem?
– Nem! Főleg neki nem. Azt hiszi, hogy már teljesen kiismert
– motyogom.
– Ezt hogy érted?
Megrázom a fejemet.
– Felejtsd el, Ashton! Már így is éppen eleget szedtél ki
belőlem egy napra.
Ujjaival a kormányon dobolva sóhajt egyet.
– Rendben. Hogy voltak az ikrek, miután elmentem?
Elmosolyodom.
– Megkérdezték, nem tudnál-e máskor is jönni – tudatom
vele kuncogva.
Széles mosoly ül ki az arcára.
– Tényleg? Ennyire bírtak?
Megforgatom a szememet.
– Szerintem már jobban kedvelnek, mint engem. Eric azt
mondta, nagyon dühös lehetek, amikor átmegyek írbe, ha
egyszer nem akarsz a pasim lenni.
Mélyről jövő kacagás tör elő Ashton torkából, mire rögtön
melegség önti el a testemet.
– Erre mit feleltél?
– Ó, biztosítottam, hogy még csak nem is kell „írnek”
lennem, hogy jól feldühödjek, amikor veled vagyok.
Ezzel kiérdemlek egy újabb kacajt.
– Imádom, amikor nem cenzúrázod magadat. Amikor csak
kimondod, ami éppen az eszedben van, és nem aggódod túl a
dolgot.
– Akkor te meg Stayner jól kijönnétek egymással...
Elhaladunk a campust jelző tábla mellett, ami jelzi, hogy
nemsokára hazaérünk, és hogy az Ashtonnal töltött napomnak
mindjárt vége. Nem tudom, mikor fogom legközelebb látni. Fáj
ez a gondolat.
– Ez igaz. Ki kellene öntened nekem a kicsi szívedet, nem?
– Csak utánad – motyogom inkább csak magamnak, ahogy a
fejemet nekidöntöm az ülés támlájának.
Nem igazán gondoltam komolyan. Ashton rengeteg titkot
őrizget, de tudom, hogy a közeljövőben nem fogja megosztani
velem őket. Ám még így is érzem, ahogy a kocsiban lehűl a
levegő.
– Mit akarsz tudni? – kérdezi halkan, szinte már habozva.
– Én... – elakad a szavam. Egy teljesen ártatlannak tűnő
kérdéssel nyitok, a hangom olyan könnyed, amennyire csak
képes vagyok. – Azt mondtad a fiúknak, hogy pilóta akarsz
lenni. Miért?
Kifújja a levegőt, majd motyogva így szól:
– Azért, mert azt mondtad, ne hazudjak nekik.
Oké.
– Mi van az ügyvédkedéssel?
– Elleszek ügyvédként, amíg nem lehetek pilóta. – Olyan
nyugodtan és halkan beszél, hogy teljesen ellazulok.
Sebességet váltok, és megkérdezem:
– Mi a kedvenc emléked édesanyádról?
Egy pillanatig nem válaszol.
– Ezt most kihagyom, Ír. – Még mindig halkan és nyugodtan
beszél, de azért hallom a hangjában az élt.
Figyelem, ahogy elmerengve elkezdi piszkálgatni a
karkötőjét.
– Mennyi idős voltál?
– Nyolc. – Megbicsaklik a hangja. Becsukom a szememet,
majd az ablak felé fordulok, és figyelem, ahogy elsuhannak
mellettünk a házak fényei, miközben abban reménykedem,
hogy ez majd kiűzi a rémült kisfiú képét a fejemből.
Ashton megfogja a kezemet.
– Csak egyszer veszítette el az önuralmát. Onnan vannak a
hegek, úgy értem. Máskor sosem hagyott sebeket. – Máskor. –
A beépített szekrény volt a kedvence. Órákra is bezárt oda.
Általában leragasztotta a számat ragasztószalaggal, hogy
csendben legyek.
A szabad kezemmel megpróbálom elnyomni a zokogásomat,
de nem megy, és így furcsa, mélyről jövő sírás szakad ki
belőlem.
Egy pillanatig egyikünk sem szól, de többet kell megtudnom
Ashtonról. Mindent. Nagyot nyelek, hogy megszabaduljak a
torkomban lévő gombóctól, és megkérdezem:
– Miért hordod?
– Mert a kibaszott életem rabja vagyok, Ír! – Mintha ezzel a
hirtelen kifakadásával többet árult volna el, mint amit akart,
összeszorítja a száját. Elengedi a kezemet.
Felváltva vetek rá lopott pillantásokat, és foglalom el
magamat azzal, hogy lesimítom a szoknyám fodrait, de egy szót
sem szólok, ahogy befordul a csendes parkolóba. Amikor
leparkol a sarokban, a parkoló túlsó végében, arra számítok,
hogy leveszi a gyújtást, és kiugrik a kocsiból, mivel már alig
várja, hogy megszabaduljon tőlem. De nem így tesz. Üresben
hagyja a kocsit, miközben halkan szól a rádió, ujjaival
masszírozni kezdi az orrnyergét.
– Valószínűleg azt hiszed, hogy túlzok, ugye? – A hangszíne
ismét feszült. Én csak ülök ott és hallgatom. – Végül is tök jól
élek, nem igaz? Itt van ez az iskola, a pénz, a csajom... ez a
kibaszott kocsi. – Öklével dühösen rácsap a műszerfalra. –
Szegény kibaszott én, ugye? – Kezét összekulcsolja a nyaka
mögött, majd a szemét becsukva hátradől. – Ő irányít engem,
Ír. Az egész életemet. És mindent, ami benne van. Csapdába
estem. – Mostanra már nem lehet nem észrevenni a hangját
átitató fájdalmat. Nyers és kínzó, és összeszorul tőle a
mellkasom.
Nem kell megkérdeznem, hogy kiről beszél. Biztos vagyok
benne, hogy ugyanarról a személyről van szó, aki Ashton hegeit
okozta. Annyira meg akarom tőle kérdezni, hogy hogyan és
miért esett csapdába, de nem akarom túlságosan erőltetni.
Azzal valószínűleg csak annyit érnék el, hogy elhúzódna tőlem.
Úgyhogy ehelyett mindössze csak annyit suttogok, hogy:
– Hogyan segíthetek?
– Segíts felejtenem. – Rám néz. Ismét felszínre tört az a
fájdalom, amit egy hete láttam a tekintetében.
– Én... – dadogok. Mégis mire kér most engem? A szexet
használja arra, hogy felejteni tudjon, utalt már erre. De én
nem... én képtelen... Kezdi átvenni felettem az uralmat a pánik,
és biztos, hogy ez az arcomról is leolvasható.
– Nem azt, Ír – suttogja. – Azt nem akarom tőled. Sosem
fogom azt kérni tőled.
Kikapcsolja az övét, majd felém nyúl, hogy az enyémet is
kioldja. Megfogja a kezemet, és a mellkasához húzza.
Mindenféle habozás nélkül és hatalmas megkönnyebbüléssel
elfordulok az ülésemben, hogy a szívére tudjam helyezni a
tenyeremet. Az rögtön reagál a közelségemre, gyorsabban és
erősebben kezd verni, ahogy Ashton kezét az enyémnek szorítja,
átmelegítve azt.
– Amikor itt tartod a kezedet, el sem tudom mondani, milyen
hihetetlen érzés – suttogja arcán vágyakozó mosollyal.
Az ajkamba harapok, ahogy jóleső borzongás fut végig rajtam
annak a tudatára, hogy ilyen jól érzi magát az érintésemtől,
hogy ilyen erős köztünk a kapocs.
Ashton a fejtámlának dönti a fejét, a szemét becsukja, majd
halkan megkérdezi:
– Szoktál rám gondolni, Ír?
– Igen. – A válasz gyorsabban kibukik belőlem, mint
akartam, és érzem, ahogy ezt hallva a szíve kihagy egy ütemet.
– Sokat?
Ezzel a válasszal habozom, miközben próbálom legyűrni a
szégyenérzetemet.
Egyik szemét résnyire kinyitva, Ashton mormolva így szól
hozzám:
– Elméletileg egyszerűen csak ki kéne böknöd.
– Oké. – Mosolygok a bajszom alatt. – Igen.
A szíve ismét kihagy egy ütemet.
Egy pillanatig egyikünk sem szól, majd Ashton suttogva
megszólal:
– Nem akartam, hogy bőgj miattam, Ír. Már jó régen történt
ez az egész mizéria. Többé már nem árthat így nekem. Persze
van más módja, de...
Reszketve felsóhajtok, majd megvillantok felé egy kis
mosolyt.
– Sajnálom. Sokat sírok. A nővérem szeret cikizni is érte.
Meg aztán, azt hiszem, ez alapból egy érzelmileg eléggé túlfűtött
nap volt. Néha egyszerűen csak nehéz megállni, hogy az ember a
rossz dolgokon rágódjon.
Az ajka résnyire nyílik, mintha válaszolni akarna, de aztán
újra összezárja. Kíváncsi vagyok, mi járhat a fejében, de nem
kérdezem meg. Csak figyelem, ahogy nyugodt békesség ül ki az
arcára, miközben a szíve továbbra is vadul dobog.
– Szeretnél segíteni nekem felejteni egy kicsit?
– Én... – Kikerekedett szemem a szája felé villan.
És aztán hirtelen megmozdul, elfordul az ülésében, aztán
visszanyom az enyémbe, majd, még mielőtt felfoghatnám, hogy
az egész testem megfeszült, azt mondja nekem, hogy lazuljak el.
Ashton egy pillanatig sem habozik, száját az enyémre
tapasztja, nyelvét beleerőlteti a számba. A mellkasom egyszerre
szabadul fel, és érzem úgy, mintha hatalmas súly nehezedne rá,
a testem pedig mintha lángolna, ám mintha jeges kádba
merülnék. Hirtelen semmi és senki más nem érdekel, csak saját
magam, és az, hogy Ashtonnal vagyok.
Magamban csodálattal megjegyzem, hogy a nyelve egyszerre
gyengéd és erőteljes, ügyesen siklik az enyém mellé, majd
fonódik köré. A szája pont olyan mentolos és mennyei és ízletes,
amilyenre emlékszem. Olyan ízletes, hogy szinte észre sem
veszem, ahogy hátradönti az ülést. Kényelmes szögben, hogy
még üljek, de el tudjak nyújtózkodni. Száját a fülemhez emeli,
hogy végig tudja húzni a nyelve hegyét a fülem vonalán, majd
mély, reszelős hangon megszólal, amibe beleremeg a bensőm:
– Most csinálni fogok valamit, és bármikor szólhatsz, hogy
hagyjam abba.
Élesen beszívom a levegőt, ahogy egyik kezét a combomra
helyezi, és lassan elkezdi felfelé csúsztatni.
– De igazán remélem, hogy nem fogod ezt tenni.
Azt hiszem, tudom, mit akar tenni, és képtelen vagyok
elhinni, hogy ez megtörténik. Engedni fogom, hogy
megtörténjen? Az ösztöneim azt parancsolják, hogy szorítsam
össze a térdemet, amit meg is teszek, de aztán Ashton még az
eddiginél is vadabban kezd el csókolni. A térdem ellazul, mivel
éhezem az érintésére; jólesik, ahogy kezével lassan dörzsölgetni
kezd a harisnyámon keresztül.
Érzem, ahogy minden egyes érintésére egyre hevesebben
reagálok, és az jár a fejemben, hogy Ashton vajon észreveszi-e
ezt. A kezemet ösztönösen a tarkójára csúsztatom, ahol sötét
haja szexi kis fürtökben lóg, amikbe belemarkolok, és finoman
magam felé húzom. Erre még mélyebben kezd csókolni, a keze
pedig egyre gyorsabban mozog, amikor pedig felszakad belőlem
egy apró nyögés, az mintha az utolsó csepp önuralmától is
megfosztaná.
Ashton áthelyezi a testsúlyát, és a másik kezével is a lábam
közé nyúl. Két ujja közé szorítja a harisnyámat a combom
belsejénél, ránt rajta egyet, majd szakadás hangja tölti meg a
kocsit. Talán emiatt bosszúsnak kéne lennem, de erre esélyem
sincs, mert a keze egy pillanatnyi időt sem veszteget, és rögtön
becsusszan a bugyim szegélye alá.
A lélegzetem elakad, majd elszakítom a számat az övétől,
hogy a szemébe tudjak nézni, miközben az egész testem
megfeszül és reszket.
– Én még soha... – Egy csókkal belém fojtja a szót.
– Tudom, Ír. Emlékszel? A vodkabomba kész kriptonit rád
nézve, ha titkokról van szó.
Becsukom a szememet, és felnyögök, ahogy a homlokomat az
övéhez nyomom, az arcom pedig lángol.
– Valóban elmondtam neked, hogy még soha senki...? – Még
arra is képtelen vagyok, hogy kimondjam.
Mintegy válaszként Ashton lassan belém dugja az egyik ujját.
– Még soha senki mi, Ír? – suttogja játékosan, ahogy még egy
ujját belém dugja. Az erre felelő nyögésemet hallva ismét a
számra tapasztja az ajkát.
Valahol a tudatom határmezsgyéjén tisztában vagyok vele,
hogy egy anyósülésen ülök egy parkolóban. Rémültnek kéne
lennem. Azonban gyorsan meggyőzöm magamat, hogy az
ablakok sötétítettek, és senki nincs a közelben. Hamarosan,
hála annak, hogy Ashton milyen ügyesen mozgatja a kezét,
pontosan tudva, milyen sebesen és mekkora erővel
kényeztessen ahhoz, hogy a testem ellazuljon, a combom pedig
szétnyíljon, rádöbbenek, hogy az sem érdekelne, ha egy éhes
zombihorda körözne a kocsi körül.
Egy cseppet sem panaszkodik, amikor rántok egyet a haján,
vagy véletlenül beleharapok az ajkába. Abból, ahogy a légzése
felgyorsul, a csókjai pedig kezdenek egyre vadabbá válni,
tudom, hogy ő is élvezi. Amikor pedig megérzem azt az egyre
jobban feszülő szorítást a hasamban, Ashton keze mintha
magától tudná, hogy gyorsabban kell mozognia, mire
mocorogni és rángatózni kezdek alatta.
– Hadd halljam, Ír! – mondja feszült suttogással, pont,
ahogy a testem reszketni kezd a kezének feszülve. Ahogy a száját
a nyakamnak nyomja, én feleletként felsikoltok, a körmeim
pedig a bicepszének nyomódnak, ahogy hullámokban elönt a
gyönyör.
– Ez kibaszottul szexi volt, Ír – mormolja a fülembe, a
homlokát az ülésem fejtámaszának döntve. Elpirulok, majd újra
összezárom a combomat. Azonban Ashton még nem húzza el a
kezét, és én sem lököm el magamtól. – Neked segített felejteni?
Az ideges kuncogásom az egyetlen válasz, amit képes vagyok
adni neki. Felejteni? Az agyam teljesen kiürült. Elfeledkeztem a
problémáimról, az ő problémáiról és még a lehetséges
zombiapokalipszisről is. Ha tényleg ez az, amire egy orgazmus
képes, akkor nem tudom, hogy az emberek egyáltalán miért
hagyják el a házukat. Vagy a kocsijukat.
– Asszem, ez egy újabb első alkalom a számodra, amiben
benne volt a kezem – mormolja.
Egy olyan első alkalom, amit sosem fogok elfelejteni.
Finom kis csókot nyom az orromra, majd végre kihúzza a
kezét a lábam közül, és lesimítja a szoknyámat, hogy
szalonképesen nézzek ki. Jelentőségteljesen lepillant magára.
– És azt hiszem, számomra is – mondja kissé szórakozott
hangon. Amikor észreveszi, hogy értetlenül bámulom, halkan
kuncogni kezd. – Ez még sosem történt meg velem.
A szemem kikerekedik a döbbenettől, ahogy a tekintetemet
az öle felé fordítom. Ettől aztán a kuncogása hangos kacagásba
fordul.

Pontosan három órába telik.

Három óra kell – amit az ágyamban fekve töltök a plafont
bámulva, miközben a könyveim ott hevernek mellettem –, hogy
elüljön az orgazmus okozta köd az agyamban, és a helyét
rosszullét vegye át, amint rádöbbenek, hogy mi is történt az
imént. Hogy mit akartam, hogy megtörténjen. Hogy mit nem
bánok, hogy megtörtént.
Amikor pedig Connor felhív, hogy a bocsánatomért
esedezzen, amiért nem vitt el New Yorkba, és megígérje, hogy
kárpótolni fog ezért, én csak belemosolygok a telefonba, és azt
mondom neki, hogy nincs semmi baj. Sok szerencsét kívánok az
esszéjéhez. Elmerengek, hogy milyen édes, rendes srác is, és
hogy mennyire imádnák őt a szüleim. Elmerengek, hogy véget
kéne vetnem a kapcsolatunknak annak fényében, amit tettem.
Aztán leteszem a telefont.
És sírni kezdek.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Telivérek

– Mégis mi járt a fejedben?

– Semmi, egyértelműen.
Hallom az elkeseredést Kacey hangjában.
– Nem tudom, mi van veled, Livie... Néha pont olyan kecses
vagy, mint egy futóhomokban álló, féllábú flamingó.
A szememet forgatom. A nővérem néha akkora
baromságokat talál ki...
– Csak egy kis ficam. Már majdnem jobb. Már nem is kell
mankót használnom.
– Mikor történt?
– Úgy három hete, azt hiszem. Talán négy. Nem vagyok
benne biztos.
Mostanában mintha az idő egyszerre repülne és
vánszorogna. Egyedül abban vagyok biztos, hogy már két hete
nem láttam Ashtont, egészen azóta, hogy a kolim ajtajáig kísért
azon az éjszakán, jóéjtpuszit adott az arcomra, majd sarkon
fordult. És aztán egészen azóta nem hallottam felőle, hogy
másnap reggel küldött nekem egy sms-t, amiben ez állt:
Egyszeri dolog volt. Semmin sem változtat. Maradj
Connorral.
– Három vagy négy hete, és te csak most számolsz be róla? –
Hallom Kacey hangjából, hogy dühös, és hogy megbántottam,
mire a bűntudattól gombóc nő a torkomban. Igaza van. El sem
hiszem, hogy már lassan egy hónapja nem beszéltem vele. Nem
meséltem neki a ficamomról. Nem meséltem neki Connorról.
Ashtonról meg aztán végképp nem.
– Sajnálom. Teljesen lefoglaltak a félévközi vizsgák meg
minden.
– Hogy mentek?
– Egész jól, asszem.
Eddig még sosem okoztak problémát a vizsgák, és még egyre
sem mentem be úgy, hogy úgy éreztem volna, nem vagyok
felkészülve. A múlt héten azonban mindegyikről görcsbe állt
gyomorral sétáltam ki. Nem tudom, ez vajon csak az extra
stressz okozta idegesség gyümölcse-e. Azt viszont nagyon is jól
tudom, hogy túl sok időt töltöttem azzal, hogy nem iskolai
dolgokon agyaltam, például, hogy mit is érzek Ashton iránt,
vagy hogy mit tenne Connor, ha megtudná, mi történt. Vajon
szakítana velem? Valószínűleg. Még azt is fontolóra vettem,
hogy mindent bevallok neki, hogy aztán szakítson velem, mert
túl gyenge vagyok, hogy magam tegyem meg. Az azonban
problémákhoz vezetne Ashton és Connor közt, azt pedig nem
akarom. Végül is együtt élnek, én meg közéjük álltam.
Koncentrálhatnék az Ashton iránt érzett dühömre, amiért
valaha is hozzám ért azzal a hihetetlenül ügyes kezével.
Hagyhatnám, hogy ez a kis dühöcske valódi, szenvedélyes
gyűlöletté nője ki magát. Aztán a bőröv, a hegek, a tetoválások
és bármi egyéb, amit rejteget, aggódó kavarccá állna össze a
fejemben és a szívemben, kioltva a dühömet, aminek az lenne a
vége, hogy sajogna érte a szívem. És belehalnék, hogy újra
láthassam.
 Aztán meg megdühödnék magamra, amiért látni akarom,
amiért hagytam, hogy megtegye azt, amit velem tett, amiért túl
önző és gyáva vagyok ahhoz, hogy lezárjam a dolgot Connorral.
Amiért belekavarodtam a helyes és helytelen árnyalataiba
ahelyett, hogy maradtam volna a feketénél és a fehérnél, amit
értelmezni is tudok.
Szavaimat hosszú szünet követi, majd Kacey megkérdezi:
– Asszed?
– Ja. Miért?
– Nem is tudom. Csak... még sosem voltál bizonytalan
ezelőtt. – Újabb hosszú szünet. – Mi folyik odaát, Livie?
– Semmi. Fáradt vagyok. Nem aludtam túl sokat
mostanában.
Általában akkor gondolok a legtöbbet Ashtonra, amikor az
ágyamban fekszem. Aggódom érte. Vágyom rá. Újabban nagyon
sokat heverek az ágyamban.
– Beszéltél mostanában dr. Staynerrel?
– Nem – vallom be egy nagy sóhajt követően. Mivel ha
beszélnék vele, akkor hazudnom kéne, és azt nem akarok.
Úgyhogy inkább kerülöm. Reagan tud valamit. Az órára
pillantok. – Húsz perc múlva kezdődik az órám. – Az angol
irodalom előadás. Semmi kedvem bemenni. Amúgy is csak a
negyedét olvastam el a feladott anyagnak, úgyhogy nem is
érteném, miről van szó. Az ágyamra pillantok. Egy kis szundi
remekül esne most...
– Nos... hiányzol, Livie.
Az arcomra szomorkás mosoly ül ki, ahogy Ciklon
gömbölyödő pocakjára, Mia tudományos kísérleteire és a
nővéremmel az óceánra néző, hátsó verandán töltött estékre
gondolok, mire fájdalmas üresség tölti meg a mellkasomat.
Bármilyen szép is a Princeton campusa, azért az otthonomnak a
nyomába sem érhet.
– Ti is hiányoztok nekem.
– Szeretlek, húgi!
Már éppen mászom fel a felső ágyba, hogy megejtsem azt a
szundit, amikor megcsörren a telefonomon, jelezve, hogy
üzenetet kaptam.

A szobádban vagy? Ash vagyok.

Elönt az izgalom, ahogy begépelem a válaszomat:

Igen.

Ashton rögtön válaszol.

Elkísérlek az órádra. Találkozunk pár perc múlva...

Micsoda? Idejön? Most? Kikerekedett szememmel, riadtan

körbepillantok a szobánkban, szemügyre véve Reagan
halomban álló, mocskos ruháit, a rajtam lévő melegítőnadrágot,
a sápadt képemet meg a madárfészekre emlékeztető, fekete
loboncot, ami visszabámul rám a tükörből. Sietve felkapok egy
farmert meg egy pólót, amit Ciklontól kaptam, de még sosem
hordtam. Világoskék, hogy menjen a szemem színéhez,
testhezálló, és mélyen kivágott V nyaka van. Mivel hirtelen úgy
érzem, meg kell kísértenem Ashtont. Aztán nekiesek a
hajamnak, nagy nehezen keresztülrángatva rajta a kefét.
Komolyan olyan, mintha tényleg beleköltözött volna egy
madárcsalád.
 Hangosan kopogtatnak az ajtón, mire a szívem ugrik egyet.
Még egyszer rápillantok a tükörképemre, és kenek egy kicsit a
számra Reagan csillogó szájfényéből, hogy legyen egy kis szín az
arcomon. Aztán veszek egy mély lélegzetet, majd az ajtóhoz
lépek, és kinyitom.
Ashton nekem háttal állva szemléli a folyosót. Amikor felém
fordul, a gyomrom szaltózik egyet, pont úgy, mint amikor
először pillantottam meg azokat a mámorító, sötét vonásait.
Csakhogy ez az érzés most még intenzívebb, mivel hozzáadódik
az a mágneses vonzódás, ami mind a testemre, mind a szívemre
hatással van.
– Gondoltam, elkísérlek órára, és ráfogom a sérült lábadra –
mormolja az arcán gunyoros mosollyal, miközben
szégyentelenül végighordozza rajtam a tekintetét.
– Köszi! – motyogom szégyellős mosollyal az arcomon,
ahogy elfordulok, hogy magamhoz vegyem a könyveimet és a
kabátomat az asztalról. Az igazat megvallva, a lábam már
majdnem tökéletesen meggyógyult. De hajlandó vagyok
visszatartani az igazságot, ha ez azt jelenti, hogy tehetek egy
tízperces sétát Ashtonnal.
Normális, biztonságos dolgokról csevegünk. Kérdez párat a
vizsgáimról; amikor az övéiről kérdezem, válaszol. Érdeklődik
az ikrek felől. Amikor megpillantom az előadóterem ajtaját, a
szívem összeszorul. Nem tíz percet akarok Ashtonnal. Hanem
tíz órát. Tíz napot. Annál is többet.
Ashton azonban nem hagy magamra. Követ be az
előadóterembe, le a lépcsőn, egyenesen az első sorba, ahol leül
mellém. Nem kérdezek rá, hogy miért. Egy szót sem szólok.
Csak figyelem, ahogy kinyújtja azt a hosszú lábát, ismét
bepofátlankodva a magánszférámba. Azonban a testem ezúttal
felé fordul, köszöntve őt. Vágyakozva utána.
– Szóval, hogy állsz a pozitív tulajdonságaim összeírásával? –
mormolja Ashton, ahogy a professzor, kezében a jegyzeteivel, a
pódiumhoz sétál.
Elgondolkodom rajta, mit is akarok neki felelni erre.
– Majd szólok, ha találtam egyet – felelem végül.
A tanár háromszor megütögeti a pódiumot, így jelezve az óra
kezdetét. Ashtont ez persze a legkevésbé sem zavarja. Az ajka a
fülemhez ér, ahogy odahajol hozzám, és azt súgja:
– Szeretnéd, hogy szimplán összeszedjem neked?
Úgy téve, mintha idegesítene, eltolom magamtól az arcát,
miközben a forróság a lábam közt kezd annyira kényelmetlenné
válni, hogy fészkelődni kezdek. Ashton halkan felkuncog,
amiből tudom, hogy észrevette, és hogy pontosan tisztában van
vele, mit is tesz velem a közelsége.
Az egész előadás Thomas Hardyról szól, én pedig egyetlen
nyavalyás szóra sem tudok odafigyelni, mert Ashton kölnijének
az illata ott kavarog az orromban, a térde az enyémhez ér, azok
az ügyes ujjai pedig ott dobolnak az asztalon. Néha rajtakapom,
ahogy leír valamit a füzetébe. Mégis miről jegyzetel? Nem is jár
erre az órára.
Egy ponton a professzor hátat fordít nekünk, hogy igyon egy
kortyot. Ashton kitép egy lapot a füzetéből, majd egyetlen szó
nélkül odacsúsztatja elém. Én összehúzott szemöldökkel
lepillantok rá.
Több eszem is lehetett volna. Várhattam volna az óra végéig.

1. Zseniális vagyok.
2. Sármos vagyok.
3. Akkora a farkam, mint egy telivérnek.
 4. Felhagytam az egyéjszakás kalandokkal.
5. Rettentő tehetséges vagyok, mint ahogy azt a múltkor
bizonyítottam.
Ui.: Ne bámuld a kezemet! Tudom, mit akarsz, hogy mit
csináljak vele.

A professzor alig másfél méternyire tőlem folytatja az

előadást, miközben a vérem a fejembe, a hasamba és a lábam
közé szalad. Mégis mit művel? Mégis miért írná azt le, aztán
csúsztatná oda nekem az előadás közepén? Ha van valami,
amire egyáltalán nem akarok gondolni, miközben a professzor
csak mondja és mondja a magáét a hülye Thomas Hardyról, az
Ashton és az ő keze, és az, ami múltkor a kocsiban történt...
Ashton megszorítja a térdemet, mire ugrok egyet ültömben.
Ösztönösen kicsapok a könyökömmel, és oldalba bököm
Ashtont. Ez éppen elég ahhoz, hogy magamra vonjam a tanár
figyelmét.
– Van valami, amit szeretnének megosztani az osztállyal? –
kérdezi nyugodtan, ahogy vet ránk egy pillantást a szemüvege
fölött.
Szinte észrevehetetlenül megrázom a fejemet, miközben úgy
hetven diák előrehajol a székében, tekintetüket a fejem
hátuljának szegezve.
Ez valószínűleg működött volna, a tanár talán békén is
hagyott volna minket. De ekkor muszáj volt letakarnom a
könyvemen pihenő üzenetet, mintha így próbálnám elnyomni a
belőle ordító illetlenséget.
Látom, ahogy a professzor tekintete az üzenetre téved.
A gyomrom egészen az előadóterem padlójáig zuhan.
– Levelezgetés az én órámon, az első padban. Szabad? – Egy
ráncos kéz nyúl ki felém, és a mellettem ülő sráccal való
botrányos viselkedésem bizonyítéka felé.
Kikerekedett szemmel és teljesen ledermedve bámulom azt a
kezet, miközben az agyam rémülten végigfut a lehetőségeimen.
Nincsen sok. A lábam miatt nem tudok kifutni a teremből,
úgyhogy maradt vagy az, hogy a számba tömöm az üzenetet,
vagy az, hogy leszúrom Ashton nagyszerű kezét a tollammal
figyelemelterelés gyanánt. Mind a kettővel bizonyosan elérném,
hogy kiküldjenek az óráról; az egyikhez ráadásul járna egy
speckó kabát és egy bonusz ottalvós buli dr. Staynerrel.
Úgyhogy végül vetek egy szúrós pillantást Ashton irányába,
majd átadom az üzenetet a tanárnak, és közben Istenhez
fohászkodom, hogy ne kezdje el hangosan felolvasni, mert
akkor lehet, mégiscsak a figyelemelterelő módszerhez kell
folyamodnom.
– Nézzük csak, mi van itt...
A terem forogni kezd, és elhomályosul körülöttem, miközben
mást sem hallok, csak a fülemben vadul dobogó szívemet.
Biztos vagyok benne, hogy a terem zsong az izgatott suttogástól,
a csoporttársaim úgy várják, mi lesz ennek a vége, mintha csak
egy nyilvános akasztás következne, de én ebből semmit sem
hallok. És még csak Ashtonra sem merek nézni, mert ha
somolyog, akkor biztos, hogy pofán vágom.
– Mr. Henley, javaslom, hogy a tantermen kívül próbálja
meghódítani a hölgyet – mondja végül a professzor, ahogy vet
egy szúrós pillantást Ashtonra, majd apró labdává gyűri az
üzenetet, és beledobja a szemetesbe. Minden levegő kiszökik a
tüdőmből. Hát persze hogy ismeri Ashtont. Mindenki ismeri...
Ashton megköszörüli a torkát, ahogy a halk moraj egyre
jobban felerősödik mögöttünk.
 – Igen, uram.
Nem tudom eldönteni, hogy szégyelli-e magát, vagy sem.
Nem vagyok hajlandó ránézni.
Ahogy a tanár visszasétál a pódiumhoz, a termet megtölti a
diákok csalódott kórusának hangja, ahogy a társaim
rádöbbennek, ma elmarad a kivégzés. Azonban mielőtt a
professzor folytatná az előadást, azért még hozzáteszi:
– És ha az ifjú hölgy helyében lennék, én erősen
megkérdőjelezném az első pontot.

***
– Tisztában vagy vele, milyen közel álltál ahhoz, hogy ez a toll
keresztülszúrja a kezedet? – A hatás kedvéért még a magasba is
tartom a tollat, ahogy kisétálunk a teremből.
– Unatkoztam. Hardy első alkalommal is vacak volt.
– Nos, attól még nem kellett volna kínos helyzetbe hoznod az
előadás kellős közepén, nem igaz?
– Jobban örültél volna, ha nem jövök el? Csakis az igazat...
azt írta fel a doki.
Összeszorítom a fogamat. Mindennek ellenére végül, egy
mosollyal az arcomon, motyogva kinyögöm:
– Nem.
– Nem, micsoda?
– Nem, örülök neki, hogy eljöttél. Köszönöm.
– Nos, tudom a módját, hogyan mondhatnál köszönetet...
Rácsapok a karjára a könyvemmel, miközben vadul
elpirulok.
– Lehetetlen vagy!
 – Te pedig csodálatos. – Az alapján, ahogy elakad a lélegzete,
sötét szeme pedig megvillan, nem hiszem, hogy Ashton ezt
hangosan is ki akarta volna mondani.
Úgy kell leküzdenem a késztetést, hogy ne boruljak a
mellkasára. A nyelvemnek azonban nem parancsolok megálljt:
– Hiányoztál.
– Nekem is te. – Hosszú szünet. – Ír... – Előbb lelassítja a
lépteit, majd megáll, és az ő perzselő, sötét Ashton-tekintetével
felém fordul. A gyomrom rögtön görcsbe rándul; egyszerre alig
várom, hogy halljam, mit fog mondani, és rettegek is tőle. –
Szándékodban áll felvenni?
– Mit?
– A telefonodat. – Kezével megböki a farmerem zsebét,
ahová a telefonomat dugtam. – Csörög.
Alighogy kimondja, megüti a fülemet Connor egyedi
csengőhangja.
– Öhm, igen. – Kikapom a zsebemből a telefont, és a
képernyőre pillantva szembetalálom magamat Connor széles
mosolyával és zöld szemével. Megnyomom a hívásfogadás
gombot. – Szia, Connor!
– Szia, kicsim! Éppen órára rohanok, de azért még egyszer
meg akartam kérdezni: jössz jövő szombaton a versenyre, ugye?
– Igen, délelőtt ott leszek. De délután a kórházban kell majd
lennem az önkéntes meló miatt.
Tisztán hallom a megkönnyebbülést a hangjában.
– Remek. A szüleim alig várják, hogy találkozzanak veled!
A gyomrom bukfencet vet.
– Mi? Te meséltél nekik rólam? – A „szépen, lassan” azt
jelenti, hogy „találkozz a szüleimmel’?
– Hát persze. Most rohannom kell. Majd később beszélünk!
– Hallom a kis kattanást, ahogy Connor leteszi a telefont, én
pedig ott maradok Ashtont bámulva, amint elmélázva rugdossa
a járdára hullott leveleket.
Amikor felpillant rám, összehúzza a szemöldökét.
– Mi van?
Rápillantok a telefonomra, majd vissza Ashtonra. Amikor
megszólalok, hallom az óvatos habozást a saját hangomban:
– Connor be akar mutatni a szüleinek.
Tudom, hogy miért mondom el ezt Ashtonnak. Tudni
akarom, hogy ő mit gondol erről.
Ashton megrántja a vállát, majd helyettem inkább a
mellettünk elhaladó szőke lányra fókuszál.
– Hé! – csattanok fel összehúzott szemöldökkel. – Én is itt
vagyok!
Ashton lehajtja a fejét, és sóhajt egyet.
– Mégis mit akarsz, mit mondjak, Ír? – Arcán lemondó
mosollyal és alig palástolt fájdalommal, amit a legtöbb ember
elől rejteget, felpillant rám, és így folytatja: – Találkozz a
szüleivel! Végül is így logikus, azt hiszem. – Elhallgat, és
összeszorítja az ajkát. – Együtt jártok Connorral.
Úgy hallom a ki nem mondott szavakat, mintha az arcomba
ordította volna őket: Te meg én viszont nem.
– Mi lenne, ha nem járnánk? Számítana az neked? – Ő is
ugyanezt mondta nekem már többször is. Most rajtam a sor.
Ashton a tarkójához emeli a kezét. Becsukja a szemét, és
hátrahajtja a fejét a hűvös, kék, őszi ég felé. Én pedig csak
nézem őt, némán várakozva, miközben az emlékezetembe
vésem torka és nyaka vonalát, miközben ég bennem a vágy,
hogy felé nyújtsam a kezemet, és megérintsem a mellkasát,
hogy ismét megosszam vele azt a bensőséges pillanatot.
 Leengedi a kezét, és a szemembe néz, miközben az állkapcsa
láthatóan megfeszül.
– Nem adhatom meg neked azt, amit akarsz, Ír. – Ismét
nagyot sóhajt, majd még hozzáteszi: – Mit gondolsz, egyedül is
vissza tudsz botorkálni a koliba?
Az alsó ajkamba harapok, miközben szúrós gombóc nő a
torkomban. Lesütöm a tekintetemet a könyveimre.
– Hát persze. Köszi, Ashton!
Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de aztán be is
csukja. Látom, ahogy szinte észrevehetetlenül megrázza a fejét,
mintha figyelmeztetné magát.
– Majd még találkozunk! – Azzal hátat fordít, és elsétál.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Középszerű

Hármas alá.
Többször is pislogok, és közelebb tartom a szememhez a
lapot, hogy biztos legyek benne, nem hallucinálok.
Nem hallucinálok. Még mindig ott van, a kémia félévközi
vizsgám tetején a maga ronda, vörös valójában.
Az első egyetemi, félévközi jegyem, és majdnem kettes. Még
sosem kaptam rosszabbat ötösnél.
Soha.
Nyelek egyszer, kétszer, háromszor, ahogy elönt a rosszullét,
a vérem a fülembe tolul, a szívverésem pedig kiesik a ritmusból.
Talán nem vagyok a Princetonra való. Tudom, hogy nem
tanultam annyit, amennyit kellett volna, mivel annyi minden
vonta el a figyelmemet a tananyagról. Apámnak igaza volt. A
pasik tényleg kiszívják az okos lányok agyát. Vagy ez a helyzet,
vagy az, hogy az összes okos agysejtemet kinyírtam az ivászattal.
Nem maradt más, csak a hülye sejtek, akik szeretnek kuncogni,
meg azt, ha jól megfogdossák őket egy kocsiban.
Kisietek az ajtón, el a többi távozó diák mellett, olyan
gyorsan, amennyire csak lehet anélkül, hogy echte rohannék.
Ahogy kilépek az épületből a hűvös, szitáló esőbe,
rákényszeríteni magamat, hogy lelassítsak, mivel a bokámba
belenyilall a fájdalom. Még a végén ismét megsérül, ha nem
vagyok elég óvatos.
Mint ilyenkor mindig, megszólal a telefonom. Connor
általában felhív ez után az órám után, mert ő is ilyenkor jön ki
az övéről. Nem akarok beszélni vele, mégis felveszem.
– Szia, kicsim! Mi a baj?
– Megbuktam a kémia félévközin! – Kész küzdelem, hogy ne
lábadjon könnybe a szemem. Nem akarok a campus közepén,
mindenki szeme láttára bőgni.
– Komolyan? Megbuktál? – Egyértelműen hallatszik a
hangjában a döbbenet.
– Nos... majdnem! – dadogom két akadozó lélegzetvétel közt.
– Oké. Lassíts le, Livie – mondja Connor összeszedetten. –
Mondd el, mi történt!
Veszek egypár mély, megnyugtató lélegzetet, majd
belesuttogom a telefonba:
– Hármas alát kaptam.
Connor hatalmasat sóhajt.
– Egy pillanatra rám hoztad a frászt, Livie. Ne aggódj!
Nekem is volt pár közepes jegyem az első évben. Semmiség az
egész.
Összeszorítom a fogamat. Semmiség az egész. Sikítani
tudnék. Ez az első rossz jegyem. A legeslegelső. És ez az egyik
legerősebb tantárgyam! Abból, ahogy összeszorul a mellkasom,
sejtem, hogy éppen egy kisebb szívrohamon esem át, alig
tizennyolc évesen.
– Legközelebb majd jobban sikerül, Livie. Okos vagy.
Beszívom az alsó ajkamat, és bólintok egyet.
– Igen, persze.
– Jobban érzed magadat?
 Nem.
– Persze. Köszi, Connor!
– Oké, rendben. – Connor befogja a kezével a mikrofont,
majd hallom, ahogy odakiált valakinek: – Elvigyelek? Persze...
– Aztán elveszi a kezét, és ismét hozzám beszél. – Mennem kell.
Lesz ma egy extra edzésünk. Az edző mindenkit megfenyegetett,
hogy aki késik, az futhat tíz mérföldet az esőben.
– Oké.
– Később még beszélünk, Liv – azzal bontja a vonalat.
Nem érzem jobban magamat. Egyáltalán nem. Az igazat
megvallva, még rosszabbul is vagyok.
A fejemet lehajtva elindulok vissza a koli felé, végig a
könnyeimmel küszködve, ahogy a gombóc a torkomban egyre
nagyobbra nő. Connor szinte magától értetődőnek tartja, hisz
benne, hogy ez csak egy egyszeri eset, nem kell túllihegni – mint
ahogy mindenki más is. Hát nem érti, hogy ez a majdnem kettes
milyen nagy dolog nekem? Mi van, ha nem tudok ennél jobbat?
Mi van, ha ez a vég kezdete?
Mire elérek a szobámig, már nem érdekel, hogy ki látja a
könnyáztatta arcomat. Tudom, hogy felhívhatnám dr. Staynert,
de ő mindent levezetne a szüleimhez, és ma nem akarom a
robotpilóta-elméletét hallgatni. Fel kéne hívnom Kacey-t, de...
képtelen vagyok rá. Mindazok után, amit azért tett, hogy
segítsen ide bejutni, nem akarok csalódást okozni neki.
Úgyhogy az egyetlen olyan dologra támaszkodom, amire
ebben a pillanatban tudok: Reagan bontatlan doboz Ben & Jerry
Csokiterápia jégkrémjére a minihűtőnk fagyasztórészében.
Önsajnálatom ünneplése akkor ér a csúcsára, amikor átöltözöm
pizsibe, hátrafogom a hajamat, és bemászom a takaróm alá,
hogy onnan bámuljam azt a padlón heverő, átkozott papírlapot.
Felmerül bennem, hogy elégetem, de úgy hallottam, hogy a
tűzjelzők rettentő érzékenyek.
Még van két doboz jégkrém a hűtőben, ha ezzel végeztem.
Úgy döntöttem, halálra fogom enni magamat. Öt perc múlva
már az első doboz felénél járok – Reagan ki fog nyírni –, amikor
valaki kopogtat.
Elengedem a fülem mellett. Mindenki, akivel most szívesen
beszélnék, éppen evezősedzésen van. Majdnem kikiáltok, hogy:
„Tűnj innen!”, de akkor a kopogtató tudná, hogy a szobában
vagyok. Úgyhogy csak tovább nyalogatom csendben a
kanalamat. A kopogtató azonban nem adja fel. Csak kopog és
kopog és kopog, egészen addig, hogy már biztos vagyok benne,
dr. Stayner áll az ajtóm előtt, aki azért jött, hogy beváltsa az
ígéretét, és diliházba zárjon.
Nagyot nyögve lemászom az ágyról, kanállal a számban és
jégkrémmel a kezemben az ajtóhoz botorkálok, és kinyitom.
Ashton az.
Az állam leesik, a kanál pedig kizuhan a számból. Ashtonnak
azonban gyorsak a reflexei, és még azelőtt elkapja, hogy földet
érhetne.
– Te meg mit keresel itt? – Nem kerüli el a figyelmemet, hogy
melegítőnadrág és edzőpóló van rajta. Edzésen kéne lennie.
Kikerülve engem belép a szobába, majd vet egy
jelentőségteljes pillantást a kezemben tartott jégkrémes
dobozra.
– Jöttem, hogy megakadályozzam az elhízásodat.
Becsukom magam mögött az ajtót.
– Neked nincs edzésed?
– De. Te meg mit művelsz?
Visszavánszorgok az ágyamhoz.
 – Jégkrémet zabálok pizsamában, az ágyamban. A sötétben.
Egyértelmű – motyogom.
Ashton odasétál az íróasztalhoz, és felkapcsolja a kis
olvasólámpát, ami lágy, barátságos derengésbe vonja a szobát.
– Connor mondta, hogy ki vagy akadva a vizsgaeredményed
miatt.
Szavai visszarángatnak a realitás talajára, mire az alsó ajkam
remegni kezd. Még csak ki sem tudom mondani. Úgyhogy
egyszerűen csak arra az izére mutatok a földön, és hagyom,
hogy az a borzalmas jegy magáért beszéljen.
Lehajol, hogy felvegye, mire nekem meg elakad a lélegzetem,
ahogy pofátlanul megbámulom a seggét. Nem érdekel, ha rajta
is kap. Ennyi erővel akár oda is biggyeszthetném a „perverzet” a
„csalódás” alá az engem meghatározó dolgok listáján.
– A francba, azt hittem, hogy te valami szupergéniusz vagy,
Ír.
Ez az utolsó csepp. A könnyek elkezdenek patakzani az
arcomon, és én semmit sem tudok tenni, hogy visszatartsam
őket.
– Ó, egek, Livie, csak vicceltem! Basszus! – Ashton a hóna alá
gyűri a dolgozatot, aztán két hatalmas kezébe fogja az államat,
és két hüvelykujjával finoman törölgetni kezdi a könnyeimet. –
Te aztán valóban sokat sírsz.
– Jobb lenne, ha most mennél – zokogom, mivel tudom,
hogy mindjárt átkapcsolok randán-bömbölő módba, és inkább
temessenek el elevenen, mint hogy Ashton így lásson.
– Hé! – Két kezével megszorítja a vállamat. – Vegyél csak
kicsit vissza! Nem azért lógtam el az edzést, hogy most meg
kidobj. Gyere ide! – Kiveszi a jégkrémes dobozt a kezemből, és a
szekrényre teszi. Megfogja a derekamat, és felhelyez az
ágyamra. – Helyezd magad kényelembe! – mondja, majd
magához veszi a jégkrémet, és felmászik a létrán.
– Nem hiszem, hogy mindkettőnket elbír – motyogom két
zokogógörcs közt, ahogy Ashton befekszik mellém, a falhoz
szorítva engem.
– Meglepődnél, ha tudnád, mennyit kibírnak ezek az ágyak.
– Titokzatos mosolyából kiolvasom, hogy nem akarom tudni a
részleteket. Úgyhogy inkább csöndben maradok, amíg ő
mindkettőnket betakar a paplanommal, megigazítja a párnákat,
hogy mindegyik alatta legyen, majd a fejem alá dugja a karját,
hogy az oldalához bújjak, a fejem pedig a mellkasán nyugodjon.
Egy szót sem szól. Egyszerűen csak fekszik ott csendesen,
miközben ujjaival lomha köröket rajzol a hátamra, esélyt adva
arra, hogy lenyugodjak. Becsukom a szememet, és hallgatom a
szívverését – lassú és egyenletes és gyógyító.
– Még sosem kaptam hármas alát ezelőtt. Eddig mindig csak
ötöseim voltak.
– Soha?
– Soha. Egyet sem.
– A nővérednek igaza volt. Túlságosan, kibaszottul tökéletes
vagy. – Megfeszülök a szavait hallva. – Csak viccelek, Ír. –
Felsóhajt. – Tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem kell
tökéletesnek lenned. Senki sem az.
– Nem vagyok tökéletes, de próbálok... csodálatos lenni –
mormolom.
– Tessék?
Felsóhajtok.
– Semmi. Csak... – Valami, amit apa mondott mindig. – Mi
van, ha ezzel még nincs vége? Mi van, ha rossz jegyet fogok
rossz jegy után kapni? Mi lesz, ha nem jutok majd be az
orvosira? Mit fogok akkor csinálni? Ki leszek akkor? – Kezdek
megint pánikba esni.
– Akkor is te magad leszel. És higgy nekem, mindig is
csodálatos leszel. Nyugi.
– Nem megy! – A mellkasába fúrom az arcomat. – Buktál
már el valaha?
– Nem, de csakis azért, mert zseniális vagyok, emlékszel? –
Megszorongat egy kicsit a karjával, hogy jelezze, csak heccel. –
Volt egypár hármasom. Egy kettesem. Az arányos osztályzás
néha szívás. – Belemeríti az olvadó jégkrémbe a kanalat, majd a
számba dugja. – A többi vizsgaeredményedet megkaptad már?
Fel sem emelve a mellkasáról, válaszként megrázom a
fejemet.
– Hogy érzed, hogy sikerültek?
– Tegnap még csak egy kicsit aggódtam. De most? – A
kezemet a vállára csúsztatom, így ölelem át, mivel közelebb
akarok kerülni hozzá, és magamba akarom szívni azt a
biztonságérzetet, amit felkínál nekem, ha csak egy rövid időre
is. – Borzalmasan. Rettenetesen. Ha ilyen rosszul sikerült a
legjobb tantárgyam, akkor irodalomból biztos megbuktam.
– Nos.., – Egy újabb adag jégkrémet kanalaz a számba. –
Felkészülés közben volt valami, amit máshogy csináltál, mint
korábban? Tanultál?
– Hát persze hogy tanultam! – csattanok fel.
– Nyugi! – Hallom, hogy nagyot nyel. – Nem... terelte el
valami a figyelmedet?
Becsukom a szememet.
– De igen – suttogom.
Ezt hosszú szünet követi, majd Ashton megkérdezi:
– Micsoda?
 Te. Ezt mégsem mondhatom ki. Nem Ashton hibája, hogy a
hormonjaim és a szívem háborút indított az agyam ellen.
– Sok minden. – A kezem öntudatlanul is lecsúszik a
mellkasán, és végül a tetoválásán nyugszik meg. Ott, ahol a
sebhelye van.
Ashton izmai automatikusan megfeszülnek az arcom alatt.
– Már mondtam, hogy azt felejtsd el!
Hosszú időn keresztül mást sem hallok, csak a szívverését,
miközben előbb csak simogatom, majd dörzsölgetem azt a
pontot a mellkasán, az emlékezetembe vésve a kiemelkedő
heget. Mindez elég, hogy majdnem álomba merüljek.
– Dana apja apám fontos kliense, és ha Dana boldog, akkor
az apja is az.
Dana nevét hallva egy pillanatra megdermed a kezem, ahogy
elönt a bűntudat. Utána azonban rögtön újra mozgásra
ösztökélem, miközben próbálom egyenletesen venni a levegőt.
– És ha Dana apja boldog, akkor ő is boldog. És ha ő boldog...
– Ashton mindezt úgy mondja, mintha teljesen logikus lenne.
Mindebből azt szűröm le, hogy ez az ember (az apja) kicsi
gyerekként is bántalmazta, és még most, felnőtt férfiként is
uralkodik felette.
– Szóval még mindig együtt vagytok... de nem azért, mert így
akarod – suttogom, tovább cirógatva a mellkasát.
– Elrendezett kapcsolat ide vagy oda, azért Dana egészen
nagyszerű. Kedves és csinos. És jó messze lakik. – Már semmit
sem érez az egészből. Hallom a hangján. Beletörődött és tompa.
– Dana tud erről az egyezségről?
Halkan, gunyorosan felhorkant.
– Dana azt hiszi, össze fogunk házasodni. És ha... – Hirtelen
becsukja a száját. De azt hiszem, tudom, hová akart kilyukadni.
Ha az apja azt akarja, hogy Ashton vegye el Danát... Hideg fut
végig a hátamon, le a torkomon és a bordáim körül, mígnem
jeges ölelésként von körbe a rettegés. Istenem, mégis mivel
veheti rá minderre Ashtont?
Ösztönösen hozzábújok.
A fejemet éppen annyira oldalra fordítom, hogy egy kis
együttérző csókot tudjak lehelni a mellkasára. Vagy lehet, hogy
ez a csók inkább a megkönnyebbülésből fakadt? Az aziránt
érzett megkönnyebbülésből, hogy nem teszek tönkre egy boldog
kapcsolatot, mert ez az egész csak egy átverés?
– Nem tudsz elszabadulni tőle?
– Majd idővel. Lehet, hogy hónapok, lehet, hogy évek múlva.
Nem tudom, hogy mikor, amíg meg nem történik. De sokáig
egész jól tűrtem. – Egy pillanatra elhallgat. – Aztán a világ
leggyönyörűbb lánya állkapcson vágott.
Egy kis kuncogás szakad ki belőlem.
– Azt megérdemelted, te vodkabombatolvaj.
Kuncogásának vibrálását egész testemben érzem.
– Azelőtt még sosem értem el, hogy egy lány így remegjen,
miközben teljesen fel volt öltözve, Ír.
– Fogd be, és add oda a jégkrémet! – Felkönyöklök, és a
kanál felé nyúlok, de Ashton karja olyan hosszú, hogy
egyszerűen képtelen vagyok elérni.
– Szerintem már éppen eleget ártottál magadnak egy napra.
– Azt majd én eldöntöm. Amúgy meg miért is vagy itt, és nem
edzésen?
– Mert tudtam, hogy lesz itt egy szexi csaj király dudákkal és
csokis jégkrémmel összekent arccal.
Megdermedek. A tekintetem a pólómra siklik. A kopott, fehér
pizsamafelsőm egy pillanatra sem palástolja a tényt, hogy nincs
rajtam melltartó. És az arcom? Ashton pólójának állapotát
figyelembe véve amondó vagyok, igaza van.
– Milyen rossz a helyzet?
– Tudod, a bohócok hogyan kenik ki az ajkukon kívül is a
szájukat rúzzsal?
Ó, istenkém! A tenyeremet a gyomorszájába vágom, ahogy
hirtelen megpróbálok felülni.
Ashton megragadja a bicepszemet, hogy megállítson.
– Mégis hová mész?
– Megmosni az arcomat.
A pillanat törtrésze alatt könnyedén a hátamra vág,
miközben megragadja a csuklómat, és ránehézkedik, hogy ne
tudjak elmozdulni.
– Hadd segítsek! – Odahajol hozzám, és a nyelve hegyével
lomhán végignyalja a szám külső ívét, a tetején kezdve, balról
jobbra, majd lent, balról jobbra, útközben finoman
felnyalogatva a jégkrémet.
Ha van olyan, hogy szűzszajha, na, akkor az én vagyok.
Hogyan is keveredtem már megint ilyen helyzetbe?
Becsukom a szememet, miközben a késztetés, hogy egyszerre
kuncogjak és teli torokból sikoltozzak, majd’ felemészt.
Ma reggel is, mint minden egyes reggel, amióta csak utoljára
láttam Ashtont, úgy ébredtem, hogy azt mondogattam
magamnak, el kell őt engednem, hogy ne is gondoljak rá, hogy
maradjak azon az úton, amin elindultam. A szépen-lassan úton
Connorral.
De akkor meg hogy a pokolba kötöttem ki az ágyamban,
próbálva nem lihegni, miközben Ashton csokifagyit nyal az
arcomról, és a saját jedi elmetrükkömet próbálom alkalmazni
rajta, hogy repetát kapjak abból az estéből a kocsiban? Egy szót
sem szóltam, hogy megállítsam, pedig megtehetném.
Mondhatnám neki, hogy hagyja abba. Mondhatnám neki, hogy
egy hímringyó. Mondhatnám neki, hogy miatta magamat
érzem szajhának.
De ezek közül semmit sem teszek, mert nem akarom, hogy
abbahagyja.
Halkan nyöszörgök egyet, ahogy elhúzódik tőlem.
– Már majdnem jobb – mormolja, miközben kapkodja a
levegőt. Aztán az ajkammal folytatja a tisztogatást, balról jobbra
végighúzza a nyelvét a felső ajkamon, aztán az alsón is, balról
jobbra. Képtelen vagyok megállni, hogy ne nyissam résnyire a
számat neki. Képtelen vagyok megállni, hogy ne dugjam ki a
nyelvemet automatikusan, az övé után kutatva.
Ashton ekkor húzódik el tőlem, és néz le rám azzal a szomorú
tekintetével.
Azt hiszem, már előre tudom a választ, de azért csak
felteszem a kérdést, mert az ő szájából is hallani akarom:
– Miért jöttél? Az igazat mondd!
Nagyot nyel.
– Mert még a gondolatát sem bírtam annak, hogy zaklatott
vagy. De... – Figyelem, ahogy becsukja a szemét, majd a feje
előrehanyatlik. – Nem játszhatom veled ezt a játékot, Ír.
Fájdalmat fogok neked okozni.
Kis borostája a tenyeremet csiklandozza, ahogy felemelem a
fejét, hogy ismét a szemébe tudjak nézni.
És aztán nem törődöm semmivel.
A szavait elengedem a fülem mellett. Nem törődöm a
gyomromban ülő bűntudattal, sem a fejemben sikoltozó
hangokkal. Figyelembe sem veszem a belső küzdelmet, ami
tudom, ott dúl benne. El akarom felejteni az életemben növekvő
összes bizonytalanságot, és segíteni akarok neki elfeledni a sötét
szekrényeket és a ragasztószalagot és a derékszíját és a néma
börtönét.
Mindezzel mit sem törődöm, ahogy a kezemet a tarkójára
csúsztatom, majd odahúzom magamhoz, hogy meg tudjam
csókolni, és végighúzom a nyelvemet az alsó ajkán. Ashton
lélegzete elakad, majd érzem az izmait megfeszülni, ahogy
habozik, a keze pedig ökölbe szorul a párnámon a fejem mellett,
ahogy küzd mindez ellen.
Nem akarom, hogy tovább küzdjön. Alig várom, hogy ismét
láthassam a sebezhető oldalát. Ismét közel kell, hogy érezzem
hozzá magamat. Azt akarom, hogy jól érezze magát. Azt
akarom, hogy én jól érezzem magam. Egyszerűen csak meg
akarok szabadulni... mindentől.
És pontosan ilyen érzés az, amikor Ashtonnal vagyok.
Mintha mindentől megszabadulnék.
És pontosan ezért nézek egyenesen, rendületlenül a szemébe,
és követelem:
– Segíts felejtenem egy kicsit!
Innentől kezdve nem habozik.
Zabolátlan szenvedéllyel az enyémhez nyomja az ajkát. Én is
éppen ilyen lelkesen fogadom, és úgy csókolom, mintha
szükségem lenne a tüdejében lévő levegőre, hogy éljek. Egy
részem fél. Érzem mélyen belül. Nem tudom, mihez fog ez
vezetni, és nem tudom, hogy készen állok-e rá.
De nem hiszem, hogy meg fogom állítani.
Olyan, mintha képes lenne olvasni a gondolataimban.
Megtöri a csókot, elhúzódik tőlem, majd lenéz rám, és azt
suttogja:
– Mi nem... Semmit sem fogok ma elvenni tőled, Ír. Azt nem
fogom megtenni, amíg nem vagyok... szabad.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy nem használja a rá olyan
jellemző „baszni” és „dugni ” szavakat. Ugyanakkor viszont
most nem az az Ashton van itt velem, akit mindenki ismer.
Hanem az, aki mindenki más elől rejtőzködik.
Becsukom a szememet, ahogy száját a nyakamra helyezi,
miközben elcsodálkozom, hogyan is lehet az ajka egyszerre lágy
és erőteljes. Mire elér a kulcscsontomig, a mellkasom már vadul
emelkedik és süllyed. Ashton könnyedén feltolja, majd áthúzza
a fejemen a felsőmet. Ledobja a padlóra, majd eléggé felemeli
magát ahhoz, hogy meg tudja bámulni csupasz mellkasomat,
amitől minden egyes idegszál bizseregni kezd a mellemben.
– Aznap reggel, amikor itt ébredtem... – Egy pillanatra
felpillant, és pont rajtakap, hogy bámulom, mielőtt ismét lefelé
fordítaná a tekintetét. – Készen álltam térdre borulni és
könyörögni neked, hogy fedd fel ezeket.
Felszisszenek, ahogy kezébe fogja és cirógatni kezdi előbb az
egyik, majd a másik mellemet, mintha csak próbálná az
emlékezetébe vésni az alakjukat, a méretüket és a fogásukat.
Hüvelykujját végighúzza az egyik megkeményedett
mellbimbómon, mire egész testemben megremegek. Halkan
felnyögök, és elakad a lélegzetem, ahogy Ashton a szájába veszi,
és tehetséges nyelvével kényezteti. Képtelen vagyok megállni,
hogy ne fonjam a karomat a feje köré, hogy közelebb húzzam
magamhoz, majd hangosan felkiáltok, ahogy a foga a
mellbimbómhoz ér, mire gyönyör nyilall egyenesen a lábam
közé.
Észrevettem, hogy ha ilyen hangokat adok, akár csak
önkéntelenül is, Ashton mindig reagál. Ezúttal annyi időre
húzódik csak el tőlem, hogy lerántsa magáról a pólóját. Abban a
pillanatban, hogy levette a felsőjét, máris dugja be alám a kezét,
hogy meg tudja ragadni a pizsamanadrágom derekát.
Késlekedés nélkül lehúzza rólam a bugyimmal együtt.
Pillanatok alatt teljesen meztelen leszek, ő pedig ismét
szopogatni kezdi a mellbimbómat.
Ismét a feje köré fonom a karomat, a saját fejemet pedig
visszafektetem a párnára, miközben élvezem, ahogy perzselő
bőre az enyémnek feszül, erekciója pedig a combomnak
nyomódik. Él bennem a késztetés, hogy kettőnk közé nyúljak, és
köré kulcsoljam az ujjaimat, de ahhoz meg kéne mozdulnom, és
most túlságosan kényelmesen fekszem. Úgyhogy mozdulatlan
maradok, és közben próbálom elképzelni, milyen érzés is
lehetne, ha Ashton belém hatolna. Ennek már csak a
gondolatától is egyszerre lazulnak el és feszülnek meg a
combjaim, miközben a lábam köze kezd benedvesedni.
És pontosan így fedez fel Ashton keze, amikor lecsúsztatja a
testemen.
– Bassza meg, Ír... – hallom a motyogását, mire még
erősebben szorítom magamhoz, miközben a fejem
hátrabicsaklik, és felnyögök, valamint némán hálát adok a
tanáromnak a vacak kémiajegyért.
– Ez így nem fog menni... – Ashton hirtelen legördül az
ágyról.
Felüti bennem a fejét a pánik. Attól tartok, hogy valamit
elrontottam. Most itt fog hagyni, ilyen állapotban?
– Ülj fel, Ír!
Engedelmeskedem, mire Ashton felnyög, ahogy maga felé
fordít, a lábamat pedig lelógatja az ágy széléről. Egy pillanatra
megáll, és végighordozza tekintetét a testemen.
– Támaszkodj meg a könyöködön!
 A lélegzetem elakad egy pillanatra, de azért megteszem, amit
kért. Azt hiszem, tudom, mire készül. Előrelép, miközben egy
pillanatra sem veszi le rólam a szemét, majd kezét a combom
tövéhez helyezi.
– Az a helyzet ezekkel az ágyakkal...
A combizmaimban érzem Ashton erejét, ahogy elkezdi
szétfeszíteni a lábamat. Hirtelen sóbálvánnyá dermedve
visszatartom a lélegzetemet.
Tudom, hogy mire készül, és teljesen ki vagyok készülve.
Azonban Ashton továbbra is a szemembe néz, úgyhogy nem
ellenkezem.
– ...hogy nem jók...
Hirtelen ránt egyet rajtam, hogy a csípőm az ágy szélén
legyen. Ujjai végigsiklanak a lábaim mentén, ahogy a vállára
helyezi őket. Aztán most először elfordítja rólam a tekintetét,
hogy végig tudja csókolni a belső combomat, lassan befelé
haladva; lélegzetétől várakozó remegés fut végig a testemen.
– ...ilyen dolgokra.
Elakad a lélegzetem, ahogy a nyelve hozzám ér. Először
rettentő kényelmetlenül érzem magam, ahogy így kitárulkozom
előtte. Úgy értem, az, hogy Ashton arca olyan intimen ott van,
nos, az idegtépő. Ugyanakkor viszont... csodás érzés. És ahogy a
zseniális nyelve és az ügyes ujjai egyszerre dolgoznak,
hamarosan elkezdem érezni azt az ismerős, egyre csak feszülő
érzést, azt, ami kizárja a világ minden más zaját. Hagyom, hogy
a fejem hátrazuhanjon, becsukom a szemem, és egy remegő
sóhaj hagyja el az ajkamat, miközben próbálom az
emlékezetembe vésni, milyen remek érzés is ez. Ez biztos valami
jel lehet Ashton számára, mivel a szája egyre vadabbul és
izgatottabban dolgozik rajtam, miközben a combomat szorítja,
ahogy közelebb húz magához.
Amikor a gyönyör hulláma ismét mindjárt maga alá gyűr,
képtelen vagyok megállni, hogy ne emeljem fel a fejemet, és ne
pillantsak le rá. Ashton egyenesen a szemembe néz, és valami
furcsa békesség sugárzik a tekintetéből.
Amitől hirtelen a nevét kiáltom.
Olyan vagyok, mint egy rongybaba, ahogy Ashton
visszaigazgat az ágyba. Betakargat, aztán rákönyököl az ágy
szélére.
– Nem akarod, hogy... – Az ajkamba harapok, ahogy pír önti
el az arcomat.
Kis, rejtélyes mosollyal az arcán elsöpri a hajamat a
homlokomból.
– Az utóbbi pár este eléggé elfoglalt voltam, és le vagyok
maradva egy beadandóval. Jobb lesz, ha megyek és nekiállok.
Becsukom a szemem, és úgy élvezem, ahogy hüvelykujjával
az arcomat cirógatja, elmerülve abban a mély, bensőséges
kapcsolatban, ami köztem és Ashton közt kezd kialakulni. Aztán
álomba merülök.

Reagan úgy este tizenegy körül oson be a szobánkba. Egy

ponton újra felöltöztem, de még mindig az ágyban fekszem,
arcomat a párnámba fúrva, amin érzem Ashton kölnijének
illatát, és közben újra és újra lejátszom magamban a vele töltött
délután eseményeit. Két kézzel szorítom magamhoz ezt az
eufórikus utóérzetet, miközben elszántan próbálom
megakadályozni, hogy a bűntudat, a kétség és a zavarodottság
visszaszivárogjon a tüdőmbe, mint valami fekete, fojtogató
füstfelhő.
 – Szia, Reagan! Hogy vagy?
Lehuppan az ágyára.
– Kidobtak a könyvtárból, mert túl hangos voltam.
Felhorkantok.
– Mit is csináltál túl hangosan? – Végül is Reagan esetében
sosem lehet biztos az ember, hogy tanulni ment a könyvtárba.
– Magamban tanultam. Szívás, mi?
Kuncogni kezdek, mivel pontosan tudom, mire gondol.
Reagannek szokása, hogy hangosan beszéljen tanulás közben.
Szerintem aranyos, bár sokan biztos idegesítőnek tartanák.
– Ó, ha tudnák... – Egy pillanatra elhallgat, majd lazán
megemlíti: – Találkoztam Connorral a könyvtárban.
– Ó, tényleg? – Próbálok könnyednek és ártatlannak
hangzani, miközben a bűnös szűzkurva csápjai a mellkasomat
szorongatják.
Az ágy nyikorog egyet, ahogy Reagan fészkelődni kezd
alattam.
– Kérdezte, hogy hogy vagy. Tudod, a miatt a vacak félévközi
jegy miatt.
Felsóhajtok.
– Már... jobban vagyok.
– Helyes.
Egy pillanatra elhallgatok, és veszek egy mély lélegzetet.
Aztán egyszerűen csak kibököm:
– Azt hiszem, szakítani fogok Connorral.
– Ó, tényleg? Lehet, hogy várnod kellene vele a hétvégéig. –
Megint fészkelődik egy sort, és hallom, ahogy rángatja a
takaróját, mintha képtelen lenne kényelmesen elhelyezkedni.
Kicsit furcsa, hogy meg sem kérdezi az okát, hogy egy cseppet
sem tűnik úgy, mintha megdöbbentette volna a kijelentésem.
Miért nem? Én meg vagyok döbbenve. Ha leírtam volna egy
darab papírra, hogy szerintem milyen is a számomra tökéletes
pasi, aztán rajzoltam volna egy karikatúrát, akkor gyakorlatilag
Connor lenne az oldalon.
– Be akar mutatni a szüleinek.
Mégis hogyan tehetném most ezt meg? Az anyja tudni fogja!
Az anyáknak kész radarjuk van az ilyen dolgokra. Nyilvánosan
ki fogja teregetni a szennyesemet. Ez lesz a princetoni
evezőscsapat történelmének első megkövezése.
– Hát akkor mutasson be a szüleinek, és aztán szakíts vele.
Ezzel nem teszel neki ígéretet, hogy hozzámész feleségül.
Másként meg baromi kellemetlen helyzetbe hoznád Connort és
magadat a verseny napján. Pedig már így is elég kellemetlen a
helyzet.
– Miért?
– Mert Dana is ott lesz.
Az a név... Olyan, mintha mellkason vágtak volna.
– És mi van, ha ott lesz? Nincs semmi köztem és Ashton közt.
– Hazug, hazug, hazug!
Reagan egy pillanatig nem felel.
– Nos, azt örömmel hallom, mert Ashton holnapra úgyis
halott lesz.
– Micsoda? – Elönt a pánik.
– Kihagyta az esti edzést. Apa levadászta. Valószínűleg még
mindig odakinn futja a köröket, márpedig jó hideg van.
Fogalmam sincs, hogyan is kéne emiatt éreznem magamat.
Annyi biztos, hogy bűntudatomnak kéne lennie, mert most
ezért büntetik meg, mert velem volt. De... a kezemet a hasamra
szorítom, ahogy a szívem majd’ belereped az érzelmekbe. Tudta,
hogy ez lesz a vége, mégis eljött.
 Reagan még mindig mondja:
– És azt se felejtsd el, hogy aznap este lesz a halloweeni buli.
Tuti nem akarod, hogy szuper kínos legyen. Meg aztán, nem
mintha te meg Connor már ágyba is bújtatok volna... nem igaz?
– De... Dana is ott lesz a bulin?
– Nem. Hallottam, ahogy Ashton mondta valakinek, hogy
Dana Queensbe megy majd, meglátogatni a családját.
Megkönnyebbülve sóhajtok egy nagyot.
– Amúgy meg én azt tanácsolom, hogy várj a jövő hétig, csak
aztán dobd a szépfiút.
Felsóhajtok.
– Ja, azt hiszem, igazad van. – Mi nekem még pár nap
forrongó bűntudat? Mondjuk, tulajdonképpen nem is rossz
ötlet ez. Ezzel büntethetem magamat. Megérdemlem. Az
oldalamra fordulok; annyit járt az agyam, hogy teljesen
kimerültem. – Jó éjt, Reagan!
– Jó éjt, Livie!
Egy pillanatig csendben van, aztán ismét megszólal:
– Hé, Livie? – Reagan párszor megköszörüli a torkát, amiből
tudom, hogy éppen próbálja nem elröhögni magát. –
Legközelebb légyszi akaszd ki a zoknit az ajtóra, hogy tudjam,
mire számítsak!

– Gyönyörűek!
Összegömbölyödve fekszem az ágyamban, a kezemben egy
csokor lila írisszel, miközben Connorral beszélek telefonon.
Nem érdemlem meg a csokrot. Ahogy téged sem.
– Emlékszem, mondtad, hogy szereted az íriszeket. Ősszel
nem is virágoznak amúgy, tudtad?
 Elmosolyodom, miközben könnyek csorognak végig az
arcomon. Apa mindig sötétlila íriszekből álló csokorral lepte
meg anyát minden tavasszal. Csakhogy igazából nem volt
semmi meglepetés a dologban, mivel vagy öt héten keresztül –
amíg csak virágzott az írisz – minden péntek este hozott egy
csokorral. Anya arcán azonban mindig széles vigyor jelent meg,
aztán meg legyezgetni kezdte az arcát izgalmában, mintha apa
éppen akkor kérte volna meg a kezét. Kacey-vel mindig a
szemünket forgattuk, utána meg gúnyolódva leutánoztuk anya
túljátszott lelkesedését.
Most pedig a lila íriszek emléke az árulásomhoz kötődik
majd.
– Tudom, hogy nem. – Ez azt jelenti, hogy Connor egy kisebb
vagyont költött a csokorra, amit vagy importáltak, vagy
üvegházban növesztettek. – Miért kapom?
– Ó... – Connor elhallgat, és szinte látom magam előtt, ahogy
nekidől a konyhapultnak. – Csak hogy tudd, rád gondolok, és
hogy ne aggódj a miatt a jegy miatt.
Nagyot nyelek.
– Köszi!
Az a jegy. A hármas alá kémiadoga óta megkaptam a többi
félévközi vizsgaeredményemet is. Hármasok. Mindegyik, kivéve
az angol irodalmat, amire négyest kaptam. A tanár még oda is
írta a dolgozatomra, hogy tetszett neki, ahogy megközelítettem
a komplex témát. Mindezt úgy írta le, mintha a négyes jó dolog
lenne. Mint kiderült, az, ahogy megközelítettem a morális
dilemmákat, amikkel az Üvöltő szelek karaktereinek szembe
kellett nézniük, imponált a tanárnak. Talán pont azért tudok
érdekes megállapításokat tenni mások belső vívódásairól, mert
többé már képtelen vagyok értelmezni a saját morális
álláspontomat. Úgy érzem magam, mintha beléptem volna
valami furcsa alkonyzónába, ahol minden, amit csak eddig
ismertem, a feje tetejére fordult. Felmerült bennem, hogy
küldök egy sms-t Ashtonnak, hogy szükségem lenne még egy kis
felvidításra, de ellenálltam a kísértésnek.
– A szüleim már alig várják, hogy találkozzanak veled
holnap.
– Én is – hazudom összeszorított szemmel.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Október 31.

Dr. Stayner egyszer azt mondta, mindenki életében van egy

nap, amelyik meghatározza, hogy ki ő, amelyik befolyással van
arra, hogy kivé lesz, amelyik elindítja a maga útján. Azt mondta,
hogy ez a nap egészen az utolsó leheletéig irányítani vagy
kísérteni fogja az embert. Erre azt feleltem neki, hogy
túlzásokba esik. Azt mondtam, ezt nem hiszem el. Mert ettől
úgy hangzik, mintha az ember egészen addig a napig nem lenne
más, mint egy formálható agyagdarabka – ami csak ül ott arra
várva, hogy betegyék a kemencébe, hogy ott aztán
megkeményedhessenek a domborulatai és a ráncai, amik
magukba foglalják az identitását, a stabilitását. Vagy az
instabilitását.
Ez egy eléggé valószínűtlen felvetés. Pláne egy pszichiáter
szájából.
Azonban lehet, hogy dr. Staynernek mégiscsak igaza van.
Ha most visszatekintek az eddigi életemre, azt hiszem,
kijelenthetem, hogy a szüleim halálának a napja volt az a nap,
amikor betették a kemencébe.
És aztán október 31-e volt az a nap, amikor apró darabokra
törtem.
– Úgy be fogok rúgni ma este! – jelenti be Reagan a karját
magasba emelve, a fejét pedig hátradöntve, ahogy a kora reggeli
napfényben sütkérezik. Egy cseppet sem érdekli, hogy a
célvonalnál összegyűlt tömeg közepén állunk, arra várva, hogy a
fiúk kimásszanak a győztes hajóból. Reagan ugyan
figyelmeztetett, hogy ez a verseny nagyon fontos, de még így is
meglepődtem, amikor megtudtam, hogy több mint négyszáz
csapat vesz részt a versenyen.
– És ez mégis miben különbözik az összes többi hétvégédtől?
– cukkolom, ahogy összébb húzom magamon a vékonyka
dzsekimet. A három Miamiban eltöltött év alatt elszoktam a
csípős, északi hidegektől, amikben felnőttem. Az pedig, hogy
reggel van, és lenn vagyunk a vízparton, csak ront a helyzeten.
– Nem tudom, mire gondolsz. Ez most teljesen más. Egy
hétig nincs tanítás, és a ma esti buli kolosszális lesz. – Elkezd
izgatottan fel-le ugrálni, miközben megjelennek azok a cuki
gödröcskék a szeme alatt, mézszőke lófarka pedig ide-oda
himbálózik. – És beszereztem a lehető legcukibb szexi nővérke
jelmezt.
Csak a fejemet rázom Reagant hallgatva. Már láttam a
jelmezét. Valóban cuki, és kétség sem férhet hozzá, hogy szexi.
És semmi köze sincs a valódi nővérruhákhoz. Grant teljesen be
fog tőle indulni.
– Te pedig szexi diáklánynak öltözöl majd, ugye?
Mint kiderült, a bulin az összes női jelmeznek „szexi ”-vel kell
kezdődnie – ez Grant és Ty ötlete volt. És sajnos biztos vagyok
benne, hogy én lennék a különc, ha nem engedelmeskednék
ennek a szabálynak.
– A diáklány még megy. A szexi nem hiszem.
Reagan látta a rakott szoknyámat, amit akkor viseltem,
amikor Ashton elvitt a kórházba, és eldöntötte, hogy ő majd
kiegészíti nekem a jelmezt. Aztán harisnyatartóval, combfixszel
meg vörös tűsarkúval jött haza. Felsóhajtok. Az igazat
megvallva, nem vagyok benne biztos, hogy el akarok menni.
Minél hamarabb véget ér ez a hétvége, annál hamarabb
szabadulhatok meg a bűntudattól, ami mintha kiszívná a
levegőt a tüdőmből. De Reagan hallani sem akar erről.
Felém fordul, és azzal a kiskutyatekintettel néz rám, amit
amúgy Grantnek szokott tartogatni.
– Ne merészelj cserben hagyni, Livie! Halloween van!
– Én... nem is tudom. Van ez az izé, aztán meg az
önkénteskedés... – Arról nem is beszélve, hogy alig aludtam az
elmúlt négy éjjel, mert az agyam nem volt hajlandó kikapcsolni,
a gyomrom meg folyton görcsben volt. A rettegés, az szakít
mindjárt darabokra. Rettegek attól, hogy találkoznom kell
Connor szüleivel, és rettegek attól, hogy a tündéri és mit sem
sejtő barátnőjével kell majd látnom Ashtont.
Rettegek attól, hogy látnom kell Ashton apját.
Azt sem tudom, egyáltalán eljön-e; nem kérdeztem meg. De
már csak annak a gondolatától, hogy itt lehet, rosszul vagyok.
Nagyon kevés dolog van, ami életre kelti bennem az erőszakos
énemet. Az egyik ilyen, ha bántják azokat, akiket szeretek. A
másik, ha bántanak egy gyereket. Ő mindkettőt megtette. Talán,
ha nekiesek Ashton apjának, akkor egy az egyben
megúszhatom, hogy találkozzak Connor szüleivel?
– Nyugi! – mondja Reagan, ahogy meglök egy kicsit. – Csak
mondd, hogy: „Helló, örvendek a találkozásnak, viszlát!” Ennyi.
– És aztán mi lesz, Reagan? Hogyan szakítsak vele? Semmi
rosszat nem tett, amit felhozhatnék ellene.
Ellentétben velem. Savanyú íz tölti meg a számat. Connor
szemébe kell majd néznem, és fájdalmat okoznom neki. Nem
kerülhetném el valahogy ezt a részt? Csak úgy két hónapja
vagyunk együtt. Mégis mi ilyenkor az etikett? Talán
szakíthatnék vele e-mailen keresztül... Kacey biztos tudna
nekem ebben segíteni, de tekintetbe véve, hogy eddig ezt az
egész ügyet titkoltam a nővérem elől, ha most előállnék vele,
tuti, hogy Kacey egy délutánra elegendő kérdéskavalkádot
borítana a nyakamba, amivel még nem állok készen
szembenézni, és aztán olyan dolgokat kellene bevallanom,
amiket egyáltalán nem akarok.
– Livie!
Megfordulok, és Connort pillantom meg fehér-narancssárga
trikójában és fekete rövidnadrágjában – ez a csapat meze –,
ahogy arcán széles vigyorral utat tör magának a tömegen
keresztül. Éppen az izzadságtól csillogó testét törölgeti.
Veszek egy mély, megnyugtató lélegzetet. Meg tudod
csinálni. Csak legyél hozzá továbbra is kedves. Csak még pár
nap, amíg kitépem a szívét a helyéről, hogy aztán jól
megtapossam.
– Kérsz egy ölelést?
Mosolyogva felhúzom az orromat, és vállból elfordulok tőle.
Ezt tulajdonképpen meg sem kell játszanom. Az izzadt Connor
nem éppen a legvonzóbb dolog a világon. Connor elkuncogja
magát, és ölelés helyett csókot nyom a homlokomra.
– Rendben, akkor talán majd később. Hogy tetszett a
verseny?
– Nagyszerű volt! – Az izgalomtól ökölbe szorított kézzel
figyeltem, ahogy a srácok az első helyen beeveztek a célba, teljes
szinkronban, a mozdulataik erősek és elegánsak.
– Valóban. – Végigpillant a fejek tengerén, majd így folytatja:
– Mindjárt visszajövök. Te csak maradj itt, oké? – Halvány ránc
jelenik meg a szemöldöke közt. – Jól vagy? Olyan furának tűnsz
mostanában.
Rögtön mosolyt erőltetek az arcomra.
– Jól vagyok. Csak... az idegesség. – Lábujjhegyre állok, és
finom kis csókot nyomok az ajkára.
Jókedv csillan abban a szép, zöld szemében.
– Ne legyél ideges! Imádni fognak téged. Maradj csak itt!
Számos szempontból nézve ettől jobban aggódom, mint attól,
hogy az anyja majd vádlón rám mutat, miközben több ezer
ember előtt elordítja magát, hogy: „Szajha!”
Mozdulatlanul figyelem, ahogy magas alakja beleveszik a
tömegbe.
Aztán megfordulok, és az én hatalmas, gyönyörű emberemet
kezdem el keresni. Szinte rögtön megpillantom. Nem lehet nem
észrevenni. Nedves haját hátratűrte, a tincsei különböző
szögekben hullanak alá az arca körül. Az izmai feszesek az
előbbi megerőltetéstől. Testét vékony izzadságréteg borítja,
csakúgy, mint Connorét. Azonban rádöbbenek, hogy ha róla
lenne szó, egy pillanatig sem haboznék a nyakába vetni
magamat.
Egy törülközővel a nyakán, az izzadságát törölgetve sétál fel a
víztől. Ahogy felemeli a fejét, a tekintetünk rögvest
összetalálkozik, mire elakad a lélegzetem. Eltelt pár nap, amióta
utoljára láttam, és a testem ösztönösen hozzá húz.
– Gratulálok! – tátogom, ahogy megvillantok felé egy széles
mosolyt.
Bólint.
Aztán megfordul, és elindul a csinos, szőke lány felé, aki egy
csapatnyi emberrel vár rá oldalt. Végignézem, ahogy Dana az
arcán széles vigyorral rögtön az oldalához bújik. Ashton egy
pillanatnyi habozás nélkül átöleli a vállát, és úgy mosolyog le rá,
mintha senki más nem létezne számára a világon. Mintha ott
sem lennék, alig hét méterre tőle, végignézve az egész jelenetet.
Akár valós a kapcsolatuk, akár nem, arra emlékeztet, hogy
Ashton nem az enyém. Hogy sosem volt az.
Talán sosem lesz az enyém.
Egy pillanatra minden levegő kiszorul a tüdőmből.
A szúró fájdalom és a kicsordulni készülő könnyek –
könnyek, amiket nincs jogom ejteni – ellen küzdve nyelek egyet,
majd a két velük lévő, idősebb pár felé fordítom a figyelmemet.
Az egyikről gyorsan megállapítom, hogy biztos ők Dana szülei –
túlságosan hasonlít rájuk, hogy másképp legyen. Aztán a másik
pár felé fordulok, annak is a hölgytagja, egy divatos, talán
harminc körüli, szőke nő felé. Éppen unott képpel bámulja a
telefonját, ami arról árulkodik, hogy úgy rángatták ide, és alig
várja, hogy távozhasson. Egy jól öltözött és vonzó, idősebb férfi
áll mellette, a hajában ősz csíkokkal.
– Az ott Ashton apja – suttogja nekem Reagan, miközben
látom, ahogy a férfi kissé mereven odanyújtja a kezét
Ashtonnak. Ashton rögtön megragadja, de észreveszem, hogy
közben lehajtja a fejét. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a
tisztelet vagy a behódolás jele-e.
Fürkésző tekintettel figyelem a férfit, és közben a benne rejlő
gonosz és a fia nyakára zárt béklyó nyomait kutatom. Semmit
sem látok. De tudom, hogy ez nem jelent semmit, hiszen már
láttam a kegyetlensége bizonyítékát. Láttam a hegeket, az övét,
a beletörődést és a fájdalmat Ashton tekintetében azon kevés
alkalomkor, amikor közel engedett magához. És ennek a
férfinak a mosolya nem éri el a szemét. Ezt észreveszem.
Tekintetemet Dana apjára fordítom, miközben az jár a
fejemben, hogy vajon hogyan is zajlottak azok a bizonyos
beszélgetések. Vajon Dana apja tudja, hogy a lányát
biztosítékként használják fel?
Reagan megdörgöli a hátamat.
– A pasas egy szemétláda, Livie. Egy nevetségesen szexi,
borongós szemétláda, és nekem is nehezemre esne nemet
mondani neki, ha nálam is elérné, hogy úgy sikítsak...
El kell fordítanom a tekintetemet Ashtonról, ahogy teljesen
belepirulok az emlékbe.
A sorozatos kis csipkelődéséből kikalkuláltam, hogy Reagan
pont a dolgok tetőpontján nyitott ránk. Felsóhajt.
– Semmi érdemleges nincs a felszín alatt. Ő egyszerűen ilyen.
Szeret játszadozni.
Igaza lenne? Nem játszhatom veled ezt a játékot, Ír.
Bedőltem volna Ashton színjátékának? Szívem minden egyes
porcikája azt mondja, hogy nem. De az eszem... Az egész
annyira zavaros, pedig nem kéne annak lennie. Van egy
csodálatos pasim, aki éppen idefelé tart a szüleivel, hogy
bemutasson nekik, miközben én meg mindjárt elbőgöm magam
egy olyan srác miatt, akitől minden önuralmamat, minden
józan eszemet elveszítem. Aki fájdalmat okoz nekem.
– Csirpe! – Grant hangos kiáltása egy pillanatra eltereli a
figyelmemet belső vívódásomról, ahogy hátulról megragadja
Reagant, majd hosszú, inas karját a lány köré kanyarítja, és
szorosan átöleli.
Reagan felsikkant, majd megfordul, és rövid karját a srác
nyaka köré fonja.
– Hagyd abba! Apu itt van valahol a közelben. – Csókot
nyom Grant arcára.
Mintha csak erre várt volna, felhangzik Reagan apjának öblös
hangja a hátuk mögül.
– Grant!
Reagan rögtön elhúzódik tőle, miközben a szeme egy
pillanatra hatalmasra kerekedik.
– A francba! – motyogja, miközben eloldalaz Grant mellől,
még pont azelőtt, hogy Robert hatalmas alakja megjelenne
mellette.
– Szép futam volt, fiam! – veregeti hátba Robert Grantet.
– Köszi, edző! – Grant megvillantja jellegzetes, bohókás
vigyorát, de észreveszem, hogy képtelen állni Robert tekintetét,
és a szeme gyorsan a tömeg felé villan.
Ha Robert észre is veszi Grant idegességét, nem teszi szóvá.
– Ty téged keres. – A víz felé mutat, aztán még hozzáteszi: –
Ott lenn. – Jó messze a lányától.
Grant szalutál, majd sarkon fordul, és beleveszik a tömegbe.
– Ifjú hölgy... – kezdi Robert dühösen összehúzott
szemöldökkel, ahogy lepillant aprócska kislányára.
Reagan lendületből átöleli apja méretes pocakját.
– Remek futam volt, apuci! Most megyek, és megkeresem
anyát! – Akárcsak egy kisgyerek a tömegben, Reagan
könnyedén becsusszan két ember közé, és még azelőtt eltűnik,
hogy az apja bármi mást kinyöghetne, miután Robert csak a
fejét rázza felé.
– Kíváncsi vagyok, meddig fog még tartani, amíg bevallja
nekem, hogy együtt vannak.
Az állam leesik, és semmi kétségem nincs afelől, hogy a
szemem is kikerekedik a döbbenettől. Most tesztel engem? Arra
kíváncsi, hogy vajon igazolni fogom-e a gyanúját?
– Ó, ne mondd el neki, hogy tudom! – Robert lemondóan
megrázza a fejét. – Amíg azt hiszi, ellenzem, hogy vele legyen,
Granttel fog maradni.
Össze kell szorítanom az ajkamat, hogy ne nevessek fél
hangosan. Már értem, honnan örökölte Reagan a tehetségét a
megtévesztés terén.
– Szóval, hogy tetszett a verseny, Livie?
– Izgalmas volt.
Elmosolyodik.
– Ugye? Na, most majd rendesen meg kell dolgoztatnom a
srácokat télen, hogy készen álljanak a tavaszi szezonra. – A
tömegből valakik az edző után kiabálnak. Robert felemeli a
kezét, hogy jelezze, hallotta, majd sóhajt egyet. – Egy nyugodt
percem sincs a verseny napján... – Ahogy visszafordul felém,
látom, hogy a mosolya helyét komoly arckifejezés vette át. –
Még mielőtt elfelejtem... – Belenyúl a dzsekije zsebébe, és kihúz
onnan egy kicsi, dísztelen borítékot. – Reméltem, hogy ma
összefutunk.
Összehúzott szemöldökkel, óvatosan kinyitom, majd kihúzok
belőle egy fényképet. Az előhívás minőségéből egyértelműen
látszik, hogy régi fotó. Egy fiatal pár van rajta, akik éppen egy
fának dőlnek, a fiú karja a lány válla körül, miközben a lány a fiú
mellkasán nyugtatja hollófekete hajjal fedett fejét. Mindketten
mosolyogva néznek a kamerába.
Elakad a lélegzetem.
A szüleim.
Egy pillanatig szóhoz sem jutok. Szabad kezemet a számhoz
kapom, ahogy csak bámulom azt a két arcot, amikre olyan jól
emlékszem, mégis annyira idegenek számomra.
– Mégis honnan... – A hangom elbicsaklik.
– Halmokban állnak a régi, iskolai fotókkal teli dobozok a
padláson. Már évek óta mondogatom, hogy át kéne nézni őket.
 Nem jutok szóhoz.
– Sejtettem, hogy talán lehet egy régi képem a szüleidről, de
nem voltam benne biztos. Kellett vagy egy hét, hogy minden át
legyen nyálazva.
– Ezt ön tette? – Felnézek Reagan apjára. – Úgy értem... – A
könnyeim még csak nem is fenyegetnek, hanem egyszerűen
csak elkezdenek potyogni. – Köszönöm. Egy képem sincs róluk
az egyetemi éveikből.
Kinyitja a száját. Észreveszem a pillanatnyi habozását.
– Tudom, Livie.
Mindössze csak egy pillanatra húzom össze a szemöldökömet
zavarodottságomban, mielőtt összeállnának a fejemben a
dolgok.
Erről mindössze csak egyetlen ember tudott.
Ashton szólt Robertnek.
– Nem én kutattam át a dobozokat. – Egyenletesen beszél, és
közben a szemöldökét mindentudón a magasba húzza.
Reszketeg lélegzetet veszek.
– Ashton?
Egy pillanatnyi habozás után Robert bólint.
– Rögtön felismerte őket. Nem lehet nem észrevenni a
hasonlóságot közted és édesanyád közt.
Újra lepillantok a képre. Akár én is ülhetnék ott. Ezt Ashton
tette? Ashton egy hetet töltött azzal, hogy átnyálazza
valakinek a poros fotóit, egy olyan kép után kutatva, amiről
nem is tudta, hogy létezik-e. Értem?
– Hiába ismerem már három éve, nem tudok sokat arról a
srácról. De valami azt súgja, hogy az ő esetében semmi sem
pontosan az, aminek látszik. – Úgy összeszorítja az ajkát, hogy a
végén csak egy keskeny vonal marad belőle. – Csak azt tudom,
amit látok. Hogy nagyon törődik a csapattársaival, hajtja őket,
hogy mindent kihozzanak magukból, és hogy bármit megtenne
értük. Ezzel pedig mindenki tisztában is van a csapatban, és
tisztelik is érte. Született vezető, amikor kinn van a vízen. Ezért
is ő a kapitány. Szerintem egy nap remek edző válhatna belőle.
Ha esetleg ahhoz lenne kedve. – A tekintete elfátyolosodik,
mintha elmerengene valamin. – Olyan, mintha... mintha
megszabadulna attól, ami a szárazföldön visszatartja, bármi
legyen is az. Mindenesetre – mondja Robert, ahogy ismét felém
fordítja a tekintetét – megkért, hogy ne mondjam el ezt neked.
Azt mondta, találjak ki valami légből kapott mesét arról, hogyan
is botlottam bele véletlen. – Vágyakozón elmosolyodik. – De
úgy gondoltam, fontos, hogy tudd.
A kezemmel durván letörlöm az arcomról patakzó
könnyeket, még mielőtt az egyik lecsöppenne, és ártana a
képnek.
– Köszönöm – suttogom.
Robert rám kacsint.
– Most pedig, ha megbocsátasz, meg kell találnom az én
önfejű kislányomat, és pózolnom kell pár fotóhoz. – Azzal
elsétál, a tömeg pedig utat nyit neki.
A folyó, a tömeg, mindennek nyoma veszik, ahogy bámulom
a kezemben tartott, tízszer tizenöt centis fotót, ahogy
végighúzom az ujjamat a szélén, megérintve a képen szereplő
embereket. Annyira beleveszek, hogy alig veszem észre, ahogy
Connor átöleli a derekamat.
– Jól vagy? – Úgy kell elszakítanom a tekintetemet a szüleim
arcáról, majd felpillantva azt látom, hogy Connor szinte állandó
mosolya megremeg. – Kicsit sápadtnak tűnsz.
– Jól vagyok, csak... – Veszek egy mély lélegzetet, és közben
próbálom feldolgozni ezt a hihetetlenül intenzív érzést, ami
elönti a mellkasomat. Csak mi?
– Azok a szüleid? – Közelebb hajol, hogy jobban meg tudja
nézni a kezemben tartott képet. – Azta, nézd csak anyukádat!
Honnan szerezted?
Megköszörülöm a torkomat.
– Reagan apjától.
– Azta, ez igazán kedves tőle.
– Igen, az – visszhangozom. Nem, nem kedves, Connor. Ez
csodálatos, hihetetlen, lenyűgöző, Connor. Eget rengető. Az én
egem. Megrengett. Amit ismertem, vagy legalábbis azt hittem,
hogy ismerem, nincs többé.
Vajon Connor rászánt volna egy egész hetet arra, hogy
átnézze azokat a dobozokat? Halogatta volna a tanulást,
kockára tette volna a jegyeit csakis értem? A megjegyzés, amit
Ashtont tett, hogy le van maradva a beadandójával... hogy
valami lefoglalta az estéit. Hát ez volt az, ami lekötötte.
Most mást sem akarok tenni, csak Ashtonhoz rohanni,
megérinteni, a közelében lenni, köszönetet mondani neki.
Elmondani, milyen fontos is nekem.
– Gyere! – Connor megfogja a kezemet, ilyen gyorsan lezárva
az egész témát. Mintha semmiség lenne az egész. – Gyere,
ismerd meg a szüleimet!
Többé már nem csak szimplán félek attól, hogy találkozzam
Connor szüleivel; mostanra ez lett az abszolút utolsó dolog,
amit csinálni akarok ezen a földön. De csapdába estem. Nagyot
nyelve, hogy leküzdjem a hirtelen rám törő hányingert, hagyom,
hogy Connor átvezessen a tömegen, és közben az arcomra
erőltetem a legmeggyőzőbb műmosolyomat, amit csak össze
tudok hozni, és imádkozom, hogy ha gúnyosra sikerül is, azt
Connor szülei az aziránt érzett idegességem számlájára írják,
hogy a fiuk bemutat nekik.
Connor megáll egy idősebb pár előtt.
– Anya. Apa. Ő itt – gyengéden a derekamra helyezi a kezét –
Livie.
– Szia, Livie! A nevem Jocelyn – mondja Connor anyukája
arcán széles mosollyal. Magamban megjegyzem, hogy Connor
tőle örökölte a szeme és a haja színét. Nincsen akcentusa, de
emlékszem, Connor azt mondta, hogy ő amerikai. Tekintete
fürkészőn végigszalad rajtam, ahogy felém nyújtja a kezét. Az
egész teljesen ártalmatlan és egyáltalán nem kellemetlen, ám
mégis úgy kell megacéloznom magamat, hogy ne rázkódjam
össze.
Mellette ott áll Connor apja.
– Szia, Livie! – Pont úgy beszél, mint Connor és mint az
apám, de az ő akcentusa még érzékelhetőbb. Ha nem épp egy
hajszál választana el attól, hogy menekülőre fogjam, mintha
lángra kaptam volna, akkor teljesen odáig lennék érte. –
Szintén Connor, az idősebb. Mindketten nagyon örülünk, hogy
megismerhetjük az ifjú hölgyet, aki végre rabul ejtette a fiunk
szívét.
Rabul ejtette a fiunk szívét? Mi történt a szépen-lassannal?
Oldalra pillantok, és látom, hogy Connor elpirult.
– Elnézést, nem akartunk zavarba hozni – mondja Connor
apja, ahogy megveregeti a fia vállát. – De ez az igazság.
Connor játékosan végighúzza hüvelykujját a hátamon,
miközben az idegesség összegyűlik a gyomromban, és
összeszorítja a mellkasomat, hogy már levegőt sem kapok. Ez
rossz, rossz, rossz. Annyira helytelennek érzem.
Felöltöm a tőlem telhető legszebb mosolyomat.
 – A fiuk remek ember. Biztos büszkék rá.
– Ó! El sem tudom mondani, hogy mennyire büszkék
vagyunk rá. – Jocelyn ragyogó mosollyal pillant a fiára. –
Nagyszerű jövő áll előtte. Ami éppen most lett nagyszerűbb,
hogy már te is benne vagy.
Megőrültek? Alig két hónapja ismerem! Kissé lesütöm a
tekintetemet, és szemügyre veszem a tökéletes kardigánt és
gyöngysort, ami kikandikál Jocelyn tökéletes gyapjúkabátja
alól, mire makulátlanul nyírt gyepek és ölebek képe villan fel
előttem – amik mind részei annak a tudatalattim által
összeállított, idealizált életnek, amit megoszthatnék az éppen
mellettem álló sráccal. Akiről egészen eddig azt hittem, hogy ő
az egyetlen srác. Azzal, aki nem rejti a sebhelyeit tetoválások
mögé, aki nem viseli a sötét gyermekkorának jelképét a
csuklóján, akit nem temetnek maguk alá a titkai, beleértve azt
is, hogy hogyan és mikor halt meg az édesanyja. Aki emellett
nem töltene egy hetet azzal, hogy egy darabka papír után
kutasson, ami vagy létezik, vagy nem, csakis azért, mert azt
szeretné, hogy az enyém legyen, nem pedig azért, mert azt
akarja, tudjam, hogy egy egész hetet szánt arra, hogy megtalálja.
Itt áll közvetlen előttem az az élet, amit azt hittem, a szüleim
nekem szántak. Az egyetlen élet, amibe valaha is bele tudtam
képzelni magamat. Megtaláltam.
És most minél hamarabb el kell menekülnöm előle.
– Nagyon sajnálom, de délután önkéntes munkát végzek a
kórházban. Most mennem kell, vagy le fogom késni a vonatot.
– Ó, természetesen, drágám. Connor mesélte, hogy doktori
pályára készülsz, igaz? – Jocelyn helyeslően bólint. – Mondta,
hogy nagyszerű tanuló vagy.
Igen, csupa hármasom van!
 – Rendben van – mondja Connor. – Mára már éppen eléggé
zavarba hoztatok. – Lehajol, hogy puszit nyomjon az arcomra,
és a fülembe súgja: – Köszi, hogy eljöttél megnézni a versenyt,
Livie! Te vagy a legjobb.
Megvillantok felé egy minden bizonnyal erőltetett mosolyt,
aztán görcsösen bólintok, majd sarkon fordulok, és olyan
gyorsan, amennyire csak tudok anélkül, hogy rohannék,
elmenekülök onnan. A tekintetemmel végigpásztázom a
tömeget az én törött csillagom után kutatva.
De már elment.

– Azt hittem, majd’ ki fogtok ugrani a bőrötökből a halloween

miatt. Tudjátok... hogy jelmezbe bújhattok, meg minden. – Picit
megrángatom Derrick cowboymellényét. Ő erre csak megvonja
a vállát, és tovább tologatja a kisautóját előre-hátra, lomha
mozdulatokkal, lehajtott fejjel. Félek megkérdezni, hogyan érzi
magát.
– Nem engedik, hogy túl sok édességet együnk – morog Eric
törökülésben ülve, miközben a kalózos szemkötőjét piszkálja. –
És Gale nővér azt mondta, hogy elveszi a kardomat, ha még
valakit megkergetek vele.
– Hmm. Ez mondjuk valószínűleg jó szabály.
– Te minek öltözöl be, Livie?
– Boszorkánynak. – Szó sem lehet róla, hogy elmagyarázzam
egy ötévesnek, hogy a diáklány miért is elfogadható halloweeni
jelmez. El tudom képzelni, hogy az miféle kérdésekhez vezetne.
– Este buliba megyek – ismerem be vonakodva.
– Ó! – Eric végre leveszi a szemkötőjét, hogy rendesen
szemügyre tudja venni. – Úgy volt, hogy nekünk is lesz ma
bulink, de aztán lefújták.
– Aztán miért?
– Lola miatt.
Lola. A rémület végighúzza jeges ujjait a hátamon.
Mindössze egyetlen olyan indokra tudok gondolni, ami miatt
lefújnának egy bulit, amit egy csomó olyan gyereknek
szerveztek, akiknek mindennél nagyobb szükségük van rá. Nem
akarom megkérdezni.
– Mi van Lolával? – Nem tudom megállni, hogy ne remegjen
a hangom.
Észreveszem, ahogy Derrick egy picit megmozdítja a fejét,
mintha összenézne a bátyjával. Amikor Eric ismét rám pillant, a
szemében szomorúság csillan.
– Nem mondhatom el, mert egyezséget kötöttünk.
– Lola... – Megköszörülöm a torkomat, hogy megszabaduljak
a hirtelen megjelent gombóctól, miközben furcsa zsibbadtság
tör rám.
– Livie, miért nem beszélhetünk róla? Azért, mert szomorú
leszel tőle?
Azért, mert szomorú leszel tőle? A pici hangja olyan ártatlan
és kíváncsi. Olyan lényegre tapintó. Jó kérdés, Eric. Vajon ezt a
szabályt az ő vagy az én kedvemért hoztuk? Becsukom a
szememet, mert egy pillanatra vagyok attól, hogy elsírjam
magam. Nem roppanhatok össze előttük, egyszerűen nem.
Aztán aprócska kezek nehezednek a vállamra.
Ahogy kinyitom a szememet, a könnyek fátyolán át látom,
ahogy a két kisfiú ott áll a két oldalamon, és Derrick már
összehúzott szemöldökkel néz tám.
– Nincs semmi baj, Livie – mondja reszelős hangon. –
Minden rendben lesz.
 Két ötéves kisfiú, akik mindketten rákban szenvednek, és
akik éppen most veszítették el a barátjukat, engem vigasztalnak.
– Ja. Ne aggódj! Majd hozzászoksz – teszi hozzá Eric.
Majd hozzászoksz. Ezek a szavak kilopják a levegőt a
tüdőmből, a vérem pedig kihűl tőlük, mintha csak belefagyott
volna az ereimbe. De tudom, hogy nem ez történt, mert még
mindig élek; még mindig dobog a szívem.
Ám mindegy is, mert ennek a két szónak, ennek az egy
másodpercnek a hatására valami hihetetlenül fontos éppen
most halt meg bennem.
Nagyot nyelek, majd mindkettejük kicsi kezét megszorítom
és megpuszilom.
– Bocsássatok meg, fiúk! – mondom nekik a lehető
legkedvesebb mosolyommal az arcomon.
Látom a tükörképemet az üvegben, ahogy felállok, és
elindulok a játszószoba ajtaja felé. A lépteim lassúak és
biztosak, szinte már gépiesek, mintha robot lennék. Balra
fordulok, és elindulok a folyosón a nyilvános mosdók felé.
És csak megyek tovább.
Beszállok a liftbe, kiszállok a liftből, elsétálok a porta előtt,
aztán egyenesen ki a főbejáraton.
El a kórháztól.
El az én robotpilótára állított jövőmtől.
Mert soha, de soha nem akarok ehhez hozzászokni.

Egyáltalán mi a francért jöttem el?- kérdezem magamtól,

ahogy az idióta, vörös tűsarkúm sarka végigkopog a házhoz
vezető lépcsőn. Kérdezem magamtól, ahogy elhaladok egy
csoportnyi máris részeg bulizó mellett, akik közül az egyik
megpróbál a szoknyám alá nyúlni. Kérdezem magamtól, ahogy
belépek a konyhába, ahol Reagant a pult szélén ülve találom, az
egyik kezében egy szelet lime, a másikban sószóró, miközben
Grant a jól közszemlére tett dekoltázsába dugja a fejét.
Tequila.
Pontosan ezért jöttem el ide.
Hogy tequilába fojtsam a bánatomat, hogy ne járjon többé az
agyam, hogy eltűnjenek a kételyeim, és hogy a gyomromat
görcsbe rántó bűntudat egyetlen nyamvadt éjszakára békén
hagyjon.
És hogy köszönetet mondhassak Ashtonnak a fotóért, és
összeszedhessem a bátorságomat, hogy elmondjam neki, azt
hiszem, szerelmes vagyok belé. Mert van egy egészen aprócska
reményszikra a szívem legmélyén, ami azt súgja, ez jelent majd
valamit.
Mielőtt még Grant kiemelhetné a fejét Reagan dekoltázsából,
én kikapom a feles poharat a kezéből, és felhajtom. Az alkohol
úgy éget, alig bírom ki. Ellopom Reagan lime-ját, hogy végezzek
a borzalmas ízzel, még mielőtt elhányom magamat. Annyi
mindent ihatnék, erre... Gah!
– Livie! – kiált fel Reagan, vadul csapkodva a kezével, sót
szórva minden elképzelhető irányba. – Livie! Livie itt van!
A konyhát hangos örömkiáltás tölti be, amibe rögtön,
automatikusan belepirulok. Fogalmam sincs, hogy kik ezek az
emberek, és kétlem, hogy érdekli őket, én ki vagyok.
– Tudtam, hogy illeni fog hozzád ez a cucc. – Reagan
szuggesztíven a magasba vonja a szemöldökét, majd ujjával
egyenesen megböki a bal mellemet. Talán véletlenül. Talán
nem.
– Mennyit ivott már? – kérdezem Granttől. Eleget ahhoz,
hogy ne vegye észre, hogy a szemem még mindig vörös és
duzzadt, miután egy órán keresztül bőgtem.
– Eleget ahhoz, hogy azt mondja nekem, ha valaha is
kipróbálná, milyen a másik csapatban játszani, te jó alany
lennél a kísérletezéshez – feleli Grant, ahogy átnyújt nekem egy
újabb felest. Rögtön felhajtom, bár tudom, hogy utálni fogom.
Ezt a bennem rothadó bűntudatot még annál is jobban utálom.
– Igaza van. Tényleg ezt mondtam! Tudom, hogy mit
szeretsz... – Megereszt felém egy túljátszott kacsintást.
– Reagan! – Leesik az állam, ahogy róla Grantre fordítom a
tekintetemet.
Grant csak a szemét forgatja, majd a magasba emeli a kezét,
mintha megadná magát. Ekkor veszem csak észre, hogy
műtősruha van rajta, amihez még névtábla is jár, az áll rajta,
hogy dr.Grant McTapogat Cleaver.
– Nem bocsátkozott részletekbe. Én meg nem kérdeztem. –
Aztán motyogva még hozzáteszi: – Nem akarom tudni, hogy mi
a franc zajlik ebben a házban.
– Tessék! Ezt kóstold meg! Irtó fincsi! – Mint általában,
Reagan most is gyorsan témát vált, ezúttal egy tál gumimaci felé
fordulva. Néha elképzelem, ahogy egy csapatnyi mókus kergeti
a gondolatait a fejében, mintha mogyorók lennének. Remélem,
hogy a szőrös kis rágcsálók távol fogják tartani a makkjaikat
Ashtontól, különben, amilyen állapotban Reagan van, esélyes,
hogy kikotyog valamit.
Felsóhajtok, majd motyogva köszönetet mondok, és
beledugom a kezemet a tálba, miközben a tekintetemmel
végigpásztázom a konyhát és az összes többi helyiséget, ahova
csak belátok, Ashton sötét haja után kutatva, miközben még a
lélegzetemet is visszatartom.
 – Ízlik? – csipogja Reagan, ahogy a számban lévő hideg,
nedves gumimacira reagálva összecsücsörítem az ajkamat.
Fura. – Tele vannak rummal! Mint a vodkabombák!
Új kriptonit. Fantasztikus. Ugyanakkor viszont, ha eleget
eszem ezekből, akkor biztos vagyok benne, hogy mindent képes
leszek elmondani Ashtonnak, mindenféle fenntartás nélkül.
– Csirpe! Figyelem! – kiáltja Grant, ahogy felhajt egy újabb
felest. Ezzel éppen annyi időt ad Reagannek, hogy az a foga közé
tudjon venni egy szelet lime-ot, aztán a következő pillanatban
Grant már le is támadja a száját, hogy ki tudja szívni a gyümölcs
levét, miközben, a miheztartás végett, becsúsztatja a kezét
barátnőm rövid szoknyája alá.
Elfordulok a pofátlanul kendőzetlen előjátéktól. Végül is
Reagan megfenyegetett, hogy vissza fogom kapni...
– Azta, Livie! – Ijedten hátraugrok, ahogy egy üveges, zöld
szempár jelenik meg alig tizenöt centire az enyémtől.
A szívem összeszorul a csalódottságtól. Abban
reménykedtem, hogy el tudom kerülni ma este.
– Szia, Connor!
– Ma este Batman vagyok, bébi – jelenti ki, ahogy két karját
oldalra lendítve kifeszíti a köpenyét, a mozdulattal véletlenül
kiverve valaki kezéből az italt. Ezt azonban észre sem veszi,
mivel túlságosan lefoglalja az, hogy végighordozza a tekintetét a
testemen. – Remekül nézel ki. – Karját a derekam köré fonja, és
odahúz magához. Leheletének sör- és töményszaga van, a szavai
pedig durván összefolynak. – Úgy értem... – Két kezét a két
farpofámra helyezi, és úgy megszorítja, hogy ugrok egyet. –
Nagyon-nagyon remekül.
Nem rovom fel neki a viselkedését. Részeg, én meg úgy nézek
ki ebben a ruhában, mint a legtöbb srác erotikus vágyálma,
úgyhogy, gondolom, várható volt ez a reakció. Ám még így is
olyan kényelmetlenül érzem magam tőle, hogy, minden
bizonnyal összeráncolt szemöldökkel, elhúzódom tőle. Valahogy
sikerül kiszabadítanom magamat a szorításából, és lassan
arrébb oldalaznom, hogy legyen köztünk egy kis távolság.
– Jó kis buli, mi? – Lazán legyint egyet, úgy nagyjából a
tömeg irányába, én pedig követem a tekintetemmel a
mozdulatot, miközben egy újabb lépést hátrálok.
– Igen, annak tűnik.
– Bár pont lekésted az ünneplést. – És... már megint a
magánszférámban van, a szája közvetlen a fülemnél. Annak a
kis nyugodtságnak, amit két feles tequila és egy maroknyi
rumba áztatott gumimaci adott, nyoma vész.
Összerezzenek, ahogy megrántja az egyik copfomat. Viszont
ez legalább lehetőséget ad arra, hogy játékosan meglökjem
kicsit, és egy lépéssel kikerüljem.
– Nehéz napom volt ma a kórházban. – A jövőképem
gyakorlatilag a szemem láttára hullott darabokra.
– Biztos vagyok benne, hogy holnapra jobban fogod érezni
magad. – Kortyol egyet a söréből, majd oldalra dönti a fejét,
hogy jobban meg tudja nézni magának a lábamat. Én csak a
fejemet rázom. Tudom, hogy nem lenne szabad bármit is
komolyan vennem, amit Connor most tesz vagy mond, mert
részeg, de ez akkor is egy tipikus Connor-válasz volt, alkohol ide
vagy oda. Minden rendben lesz. Okos vagy. Erős vagy. Bla, bla,
bla... Olyan semmitmondó és nemtörődöm válaszok.
Nem tudom, azért van-e, mert láttam felvillanni magam előtt
a jövőmet, amikor találkoztam a szüleivel, vagy Ashton miatt,
vagy mert végigbőgtem az utat vissza a kórházból, ahogy az
álmaim semmivé foszlottak, de úgy érzem, mintha felszállt
volna a szemem elől a köd, és most először tisztán látnám a
dolgokat. Connorral lenni percről percre egyre helytelenebbnek
tűnik. Kívülről tökéletes: okos, kedves, jóképű, sármos. Édes kis
dolgokat tesz értem, például virágot küld, meg napjában
többször is felhív, csak hogy hallja a hangomat. Sosem erőltette
rám a szexet, vagy bármit a csókolózáson túl, ami – most, hogy
belegondolok – szimplán fura egy egyetemista srác esetében.
Talán meleg, és én vagyok a tökéletes álca a szülei számára?
Akármi is az igazság, végtére is jól alakultak a dolgok, hiszen
sosem akartam tovább elmenni vele. Ennek már önmagában
intő jelnek kellett volna lennie.
Nem... A férfi, akit kiskoromban magam mellé képzeltem,
kétségkívül Connor volt. Viszont most már tudom, hogy én nem
illek a képbe.
Ebben a pillanatban Ty berobban a konyhába a kiltjében,
kisebb felfordulást okozva, amiért hálás vagyok, mert a ricsajt
hallva Connor abbahagyja a combom bámulását, és felpillant.
– Sun! – ordítja Ty kipirult arccal. – Hol vagy, napocskám?
Amikor megpillant egy karcsú, ázsiai lányt, aki, azt hiszem,
könyvtárosnak öltözött – egy ostorral kiegészítve –, Ty térdre
borul, és elkezdi énekelni a „You Are My Sunshine”-t erőltetett
skót akcentussal.
Az egész terem üdvrivalgásban tör ki, ahogy Sun elpirul. A
kedvem ellenére nem tudom megállni, hogy kuncogni kezdjek,
mert a jelenet egészen édes, a maga rémisztő módján. Aztán
Connor megragadja a derekamat, és egymásba folyó szavakkal a
fülembe suttog, amire rögtön abbahagyom a kuncogást.
– El tudod hinni, hogy összefeküdnek? Micsoda egy furcsa
páros! – Összerázkódom, de Connor észre sem veszi. – De Ty
azt mondta, hogy a csaj igazi démon az ágyban.
 Mi van? Ki ez a srác? Egyáltalán nem kedvelem a részeg
Connort.
Kezdem megbánni, hogy egyáltalán eljöttem. Bár eredetileg
az volt a tervem, hogy alkoholba fojtom a bánatom, ez gyorsan
átváltott arra, hogy egyszerűen elmeneküljek Connor elől. De
először látnom kell Ashtont. Csak egy pillanatra.
– Hol van Ashton? – Úgy vagyok vele, hogy ez egy elég
ártatlan kérdés.
– Nem tudom... valamerre. – A sör kilötyög Connor
poharából, és ráfolyik a jelmezére, ahogy kortyol belőle egyet. –
Vagy éppen odafenn dug valakit.
Pórbálok nem összerezzenni a szavait hallva, de képtelen
vagyok megállni. Már csak annak a gondolatától is, hogy Ashton
azt teszi valaki mással, amit velem tett, jéggé fagy a szívem.
Remélem, Connor nem veszi észre.
– Ó, hát persze. – A hangom megremeg. Gyanús. A francba!
Azonban, mint azt a mellékelt ábra mutatja, nem kell azon
aggódnom, hogy Connor bármit is észrevesz a különböző
testrészeimen kívül, miután a tekintete jelen pillanatban a
mellkasomra tapad. Azt kívánom, bárcsak összébb tudnám
húzni a dekoltázsomat, de Reagan sunyi módon leszedte reggel
a felső gombokat.
– Olyan szexi vagy, Livie! Hogyan találtam valakit, aki
ennyire csodás? – Érzem a rám nehezedő súlyát, ahogy félig
odadől, félig rám zuhan, nekinyomva a falhoz. – Édes vagy,
tiszta és tökéletes. És csakis az enyém. – Száját a nyakamhoz
nyomja. – Néha nem akarok mást, csak... – Még közelebb hajol
hozzám, ágyékát a combomnak nyomja, úgy trancsírozva szét a
melegteóriámat, mint egy túlérett paradicsomot. A kéz, ami
eddig a hajamat tapogatta, lecsúszik a mellemre, és elkezdi
nyomogatni, mintha csak valami stresszlabda lenne – durván és
egyáltalán nem kellemesen.
Nem hiszem, hogy létezik az a tequilamennyiség, amitől ezt
élvezném.
– Ki kell mennem a mosdóba – motyogom, ahogy
kicsusszanok a teste alól, és kisietek a konyhából. Nem bírok
tovább ott lenni. Képtelen vagyok Connor közelében maradni.
Haza akarok rohanni, hogy lezuhanyozzam, és elfelejtsem, mi is
történt az imént.
Ashtonra van szükségem.
Előhúzom a telefonomat, és gyorsan küldök neki egy sms-t.
Meg sem várva a válaszát, elkezdem szobáról szobára átkutatni
a házat, kétszer is ügyesen kicselezve Connort. Azonban sehol
sem találom Ashtont, és még csak nem is látta őt senki. Gyorsan
a garázsba is benézek, és ott találom a fekete kocsiját.
Tehát Ashtonnak itt kell lennie.
Ami azt jelenti, hogy biztos a szobájában van.
És nem válaszol a neki küldött üzenetekre.
Ennyit arról, hogy ma este nem fogok semmit sem érezni.
Visszatért a rettegés, most vagy tízszer erősebb, mint korábban
volt, és a féltékenység, fájdalom és kétségbeesés örvényeként
szorongatja a gyomromat.
Csak két választási lehetőségem van: távozni, elkönyvelve
magamban, hogy Ashton odafenn van valakivel, vagy felmenni,
és megbizonyosodni róla a saját szememmel.
Karommal szorosan átölelve magamat felmegyek a lépcsőn;
minden egyes lépésem közelebb visz a borzalmas napom
mélypontjához, vagy egy óceánnyi megkönnyebbüléshez. Attól
tartok, ha egy másik nővel találom, belehalok.
Miért teszem ezt magammal? Mert mazochista vagy.
 Látom magam előtt a csukott ajtaját. Nincs a kilincsen piros
zokni, vagy bármi más jelzés arra, hogy van benn valaki.
De mégis...
Nem is kell tudatosan visszatartanom a lélegzetemet, mert
egy az egyben felhagyok a lélegzéssel, ahogy a fülemet az ajtóra
helyezem. Odabenn halk zene szól, úgyhogy Ashtonnak itt kell
lennie, de egyébként... csend van. Semmi nyögdécselés vagy női
hangok.
Mielőtt még inamba szállhatna a bátorságom, finoman
kopogok.
Nem érkezik válasz.
Nagyot nyelek, és újra próbálkozom.
Nem érkezik válasz.
A kilincs felé nyúlok, és óvatosan lenyomom; nyitva van.
Ez a legfurább érzés, ami valaha is a hatalmába kerített: a
vérem ott zubog a fülemben, ahogy a szívem vadul dobog, ám a
tüdőm mégis mozdulatlan. Tudom, hogy ez nem tarthat örökké.
Tudom, hogy mindjárt rám jön a szédülés, és el fogok ájulni, ha
nem döntök gyorsan.
Döntenem kell. Akár ebben a pillanatban sarkon fordulhatok
és távozhatok – magam mögött hagyhatom ezt a házat, mert
képtelen vagyok elviselni Connort –, akkor viszont nem
láthatom Ashtont.
Nem érinthetem meg, nem segíthet nekem elfelejteni ezt a
borzalmas napot, úgy, ahogy csak ő tud nekem segíteni felejteni.
Vagy kinyithatom az ajtót, megkockáztatva, hogy valaki
mással találom.
Kinyitom.
A frissen zuhanyzott Ashton az ágya szélén ül egy szál
törülközőbe csavarva, a padlót bámulja, miközben a
derékszíjból készített karkötőt babrálja. A kezében egy pohár,
benne borostyánszínű ital.
Ha egy kicsivel is megkönnyebbültebb lennék most, akkor
pocsolyává olvadnék a padlón.
– Szia! – mondom a lehető leglágyabban, ahogy hatalmába
kerít az az erő, ami felé vonz.
– Csukd be az ajtót! És zárd is rá. Kérlek! Ma senkivel sem
akarok találkozni. – Halkan beszél, a hangja pedig olyan üresen
cseng. Még csak fel sem néz rám. Nem tudom eldönteni, milyen
is a kedve. Még sosem láttam ilyennek korábban.
Követem az utasításait, kizárva az emberekkel teli házat, a
partit, Connort. Mindent. Hogy csak mi maradjunk.
Aztán lassan, óvatosan közelebb lépek hozzá. Alig
egyméternyire vagyok tőle, amikor végre rám emeli sötét
tekintetét, ami a vörös tűsarkútól elindul fölfelé, és végül a
mellemen pihen meg.
– Nem lenne szabad itt lenned – motyogja, majd kortyol
egyet az italából.
– Miért nem odalenn vagy?
Körbelötyögteti az italt a poharában.
– Szar napom volt.
– Nekem is.
Ashton kiissza az ital maradékát, majd a poharát az
éjjeliszekrényre helyezi.
– Szeretnéd, hogy segítsek felejteni? – A combom rögtön
bizseregni kezd, ami azt jelzi, hogy a testem nagyon is értékelné
a dolgot. Végre az arcom felé fordítja barna tekintetét, azonban
egy cseppnyi jókedvet sem látok a szemében. Nincs ott semmi
más, csak rezignált szomorúság és kevés üveges csillogás. –
Abban jó vagyok, nem igaz? – Valami olyan jelentés bújik meg a
szavai mögött, amit képtelen vagyok megfejteni.
– Tudom, hogy te küldted azt a képet.
Lehajtja a fejét.
Most, hogy itt állok Ashton előtt, a bizonytalanság, amivel
hetek óta küzdők, eloszlik. Amióta csak emlékszem, most
először tudom pontosan, mit is akarok. És egy csipet kétség
sincs bennem afelől, hogy ez a helyes.
– Ma én is adni fogok neked valamit. – Leküzdöm a
gyomromban repdeső pillangókat, miközben végképp,
megmásíthatatlanul eldöntöm, hogy mit fogok tenni, mit fogok
adni neki, és kilépek a cipőmből. Nem tudom, könnyebb vagy
nehezebb-e attól, hogy nem néz rám, de kigombolom azt a négy
gombot, amit Reagan meghagyott, majd hagyom, hogy a szűk
blúzom a padlóra hulljon. Gyorsan kicsatolom a szoknyámon
lévő gombokat, és hagyom, hogy az is lecsússzon rólam.
Mintha eddig próbált volna ellenállni, de elvesztette volna a
harcot, Ashton felém pillant, végighordozza rajtam a tekintetét,
majd a szoba sarka felé fordítja a fejét.
– Jézusom, Ír – motyogja összeszorított foggal, miközben a
matrac szélét markolássza, mintha így próbálná visszafogni
magát. – Képtelen leszek megálljt parancsolni magamnak.
Válaszként mindössze a hátam mögé nyúlok, kikapcsolom a
melltartómat, és azt is a földre ejtem. Ezt rögtön az az idióta
harisnyatartó követi. Hamarosan már a nevetséges jelmezem
minden egyes darabjától megszabadultam, és Ashton még
mindig nem néz rám. Sőt, még a szemét is becsukta.
Nagyot nyelek, ahogy a karja felé nyúlok, és végighúzom az
ujjamat a madaras tetoválásán, direkt kikerülve a sebhelyét.
Lehajolok, és finom csókot lehelek rá.
– Mondd el, hogy ez mit jelent! – Nem kérem. Nem adok
neki választási lehetőséget.
Hosszú ideig egy szót sem szól.
– Szabadságot.
Felcsúsztatom az ujjamat a vállán lévő tetoválásig.
– És ez? – követelem ismét. – Mondd el, hogy mit jelent!
– Szabadságot – mondja kicsit hangosabban.
Válaszként erre is csókot nyomok.
A derekához nyúlva kibontom a csomót a törülközőjén, és
szétnyitom. Némán az ölébe mászom, és lovagló ülésben
elhelyezkedem rajta. Ashton még hozzám sem ért, de legalább
már nyitva a szeme, és valami furcsa, értelmezhetetlen
arckifejezéssel fürkészi a testemet. Majdnem olyan, mint a sokk
vagy a csodálat, mintha képtelen lenne elhinni, hogy ez valóban
megtörténik.
Kezemet a mellkasán lévő szimbólumra helyezem, és érzem,
ahogy a szíve ott dobog a tenyerem alatt.
– Szabadság?
Rögtön a szemembe néz, a hangja erősebb, dacosabb, mint
eddig:
– Igen.
Azonban nem hagyom, hogy elterelje a figyelmemet, ahogy a
kezemet oda csúsztatom a testén, ahová a nevemet tetoválták.
Nem kell megkérdeznem tőle, hogy ez mit jelent, mivel kétség
nélkül tudom. Már annyiféleképpen elmondta nekem.
– Szabadság – mondja anélkül, hogy felszólítanám rá.
Nincs a birtokomban minden egyes darabka, hogy rendbe
hozzam ezt a gyönyörű, fogságba esett, összetört férfit, viszont
egy darabka nálam van, és ezt odaadhatom neki. Egy éjszakára,
minden ezután lévő éjszakára. Addig, ameddig csak akarja.
Magamat. Teljes egészében.
 Tudom, hogy mit kell tennem ezután. Azt viszont nem
tudom, hogyan fog reagálni. Akár jó ötlet, akár nem, meg kell
tennem. Végig a szemébe nézve próbálom elmondani neki a
tekintetemmel, hogy minden rendben lesz, a keze után nyúlok,
a bőrpánt után, az azt tartó kapocs után. Egy pillanatnyi pánik
suhan át az arcán, a nyakizmai pedig megfeszülnek. Ez az a
pillanat, amikor felmerül bennem, hogy talán rossz ötlet. De
összeszorítom a fogamat, és minden dühömet felhasználva,
amit az apja iránt érzek, azért, amit vele tett és még mindig tesz,
és közvetve ezzel nekem is árt, letépem a csuklójáról azt a
nyavalyás övét, és a szoba túlsó végébe hajítom.
– Ma odaadom neked a szabadságodat, Ashton. Úgyhogy
kibaszottul fogadd el!
Egy pillanatra sem bánom meg.
Akkor sem, amikor egyetlen mozdulattal a hátamra vág.
Akkor sem, amikor habozás nélkül a testembe hatol.
Akkor sem, amikor egy pillanatra felkiáltok a fájdalomtól.
És akkor pedig végképp nem, amikor magáévá teszi a
szabadságát.
És közben odaad nekem egy darabot a sajátomból.

A sötétben, miközben a háttérben tompán szól a haldokló

buli zaja, Ashton éppen csak annyira kinyitja elméje széfjét,
hogy kicsusszanjon rajta egy emlék, anélkül hogy kérném.
– Mindig ezt a spanyol dalt énekelte nekem. – Ujjaival a
hátamat simogatja, miközben a mellkasán pihentetem a
fejemet, a szívverését hallgatva; még mindig teljesen le vagyok
nyűgözve, hogy mire vagyunk képesek mi ketten együtt.
Egyszerűen... csodálatos volt. Ami köztünk történt, helyesnek
érződik, úgy, ahogy még soha semmi sem érződött helyesnek. –
Nem emlékszem a szövegre, és a mai napig nem is tudom, hogy
mit jelentett. Csak a dallamra emlékszem.
Az arcom beleremeg a halk, dallamos morgásba, ahogy
dúdolni kezd.
– Gyönyörű – suttogom, majd elfordítom a fejemet, hogy
megcsókolhassam azt a tökéletes mellkasát.
– Igen – suttogja egyetértőn. Egyre lassabban simogat. –
Amikor leragasztotta a számat, nem tudtam semmit sem tenni,
csak dúdolni. Úgyhogy órákon át dúdolgattam. Az segített.
Órákon át.
– Ez a legkedvesebb emlékem anyámról.
Felkönyöklök, hogy láthassam az arcát; a szeme sarkából
könny csorog le, végig az arcán. Annyira meg akarom tőle
kérdezni, hogy mi történt az anyjával, de most képtelen vagyok
rávenni magamat, hogy megtegyem. Nem akarok mást, csak
lecsókolni a könnyeit.
És segíteni neki felejteni.

Rájöttünk, hogy ha úgy teszünk, mintha nem is hallanánk a

kopogást, a kopogtató pár perc múlva távozik. Már háromszor is
bejött. Most, ahogy itt fekszem, Ashton végtagjai és a puha,
fehér ágynemű közé gabalyodva délben, a testem pedig úgy
sajog, mint korábban még sohasem, abban reménykedem, hogy
negyedszer is bejön majd. Mert nem akarok elköszönni ettől a
négy faltól. E között a négy fal között félretettük minden
félelmünket, minden kötelezettségünket, az életünket. E között
a négy fal között mindketten megleltük a szabadságunkat.
– Hogy érzed magad? – suttogja Ashton a fülembe. – Nagyon
fáj?
– Csak egy kicsit – hazudom.
– Ne hazudj, Ír! Nem fogsz jól járni. – Mintha csak az igazát
akarná bizonyítani, nekinyomja az erekcióját a hátamnak.
Kuncogni kezdek.
– Oké, talán ahhoz túlságosan fáj.
Felül, és teljes egészében lerántja rólam a takarót.
Megigazítja a lábamat, majd hosszan és szégyentelenül
megbámulja a testemet; a tűz a szemében minden egyes eltelt
másodperccel egyre jobban izzik.
– Minden egyes négyzetcentiméteredet az emlékezetembe
akarom vésni, az agyamba égetni, hogy aztán ott lángoljon a
nap huszonnégy órájában, a hét hét napján.
– Nem lenne az zavaró? – cukkolom, de nem húzódom el
kutató tekintete elől. Azt hiszem, a testem már kezdi is kívánni.
Az biztos, hogy most már közel sem annyira szégyellős a
közelében, miután tizenkét órát töltött el a meztelen Ashtonnal
egyhuzamban.
– Az lenne a lényeg, Ír – mormolja, ahogy hatalmas kezét
fel-le húzkodja a combom külső felén.
– Még a lábamat is? – Vidáman kuncogva felemelem a
lábamat, és megpöccintem az állát a nagylábujjammal.
Megragadja a lábfejemet. Arcán ravasz mosollyal
megszorítja, majd végigfuttatja a nyelvét a talpam mentén. A
kezemet a számra szorítom, hogy ne nevessek fel hangosan,
miközben próbálom kiszabadítani a lábamat, viszont nincs
értelme küzdeni. Túl erős.
Szerencsére hamar felhagy a kínzásommal, majd
visszafekszik mellém az oldalára. Kezével kisöpri a hajszálaimat
az arcomból, miközben én végighúzom az ujjamat azon a
ponton, ahová tudom, örökre be lett vésve a nevem.
– Mondd el, hogy miért hívsz Írnek!
– Rendben van, de először is... – Sokatmondón a magasba
húzza a szemöldökét.
– Egek, hogy te milyen makacs vagy! – Nagyot sóhajtok.
Tekintettel arra, hogy éppen meztelenül fekszem mellette, úgy
vagyok vele, hogy akár be is adhatom neki a derekamat, és
bevallhatom az igazat. Összeszorítom az ajkamat, hogy ne vegye
észre a vigyoromat. – Oké. Lehet, hogy kívánlak – motyogom.
– Lehet? – vigyorog rám. – Odajöttél hozzám, aztán
gyakorlatilag letépted a tógámat, ahogy lehúztál magadhoz, azt
kiáltva, hogy: „Csókolj meg, ír vagyok!”
A lélegzetem elakad, a kezemet pedig a számhoz kapom,
ahogy a szavai felszínre hozzák annak az emlékét, hogy milyen
döbbent képet is vágott Ashton abban a pillanatban, meg azt,
hogyan csókolt szájon utána. Az volt az első igazi csókom.
– Ó istenkém, nem hazudsz! – Elpirulok, mire Ashton
szimplán kuncogni kezd.
– Aztán egyszerűen sarkon fordultál, és elmasíroztál
táncolni. – A szeme megcsillan. – Én békén akartalak hagyni,
de ezek után... – Hüvelykujjával kedveskedve megdörgöli az
alsó ajkamat. – Szó sem lehetett róla, hogy ez a száj valaki
máshoz érjen.
Végighúzom az ujjam hegyét hangsúlyos kulcscsontja
mentén, miközben elfogadom, hogy mindezt én kezdtem. Az én
szabadjára engedett bestiám valahogy pontosan tudta a kezdet
kezdetétől, hogy mit is akar, jóval hamarabb, mint hogy én
elfogadtam volna.
Ashton megfogja a kezemet, majd végigcsókolja az
ujjhegyeimet, miközben a tekintete szinte perzsel, ahogy
megállapodik az arcomon.
– Ugye tudod, miért töltöttem egy egész hetet azzal, hogy
végigtúrjam az edző mocskos padlását?
Ahogy ezt megemlíti, nagyot dobban a szívem. Beledobban
abba, hogy mit is tett értem ez az édes pasi. Nem vagyok benne
egészen biztos, miért is tette, azt leszámítva, hogy boldoggá
tegyen. Azt viszont tudom, hogy mit is jelentett ez számomra.
Segített észrevennem azt az egy dolgot, amiről tudom, hogy én
akarom, azt, ami elbújt egy nagy halom bizonytalanság közt.
– Mert őrülten szerelmes vagy belém? – ismétlem meg, amit
az órán mondott nekem azon a napon egy cinkos kis
kacsintással, hogy tudja, csak viccelek.
Azonban erre Ashton nem egy horkantással, kuncogással
vagy bármi kis vicces gesztussal felel. Mást sem tudok leolvasni
az arcáról, csak őszinteséget, ahogy odahajol hozzám, és apró
csókot nyom az alsó ajkamra.
– Ha már tudod. – És aztán ismét mélyen megcsókol.
Én pedig rögvest visszazuhanok az édes tudatlanságba.
– Talán nem is fáj annyira... – mondom, ahogy egy pillanatra
sikerül kicseleznem telhetetlen, ám gyengéd ajkát. Nyög egyet,
majd szája zarándoklatra indul lefelé a testemen, végig a
torkomon, a mellemen, a hasamon, mire felébred bennem a
vágy a tizedik, századik, ezredik alkalommal, amióta
kikötöttünk az ágyában.
És ekkor hangzik fel újra a kopogás.
– Ace, nyisd ki! Tudom, hogy itt vagy benn! – Rövid szünet.
– Nem találom Livie-t! Nem veszi fel a telefont.
A francba!
Connor.
Azóta még csak eszembe sem jutott. Egyszer sem, amióta
beléptem ebbe a szobába tegnap este.
– Ha két percen belül nem nyitod ki az ajtót, használni fogom
azt a nyavalyás kulcsot!
Ashtonnal egymásra nézünk; a kettőnk közt lángoló tűz úgy
alszik ki, mintha csak leöntötték volna egy vödör jeges vízzel.
– Bassza meg! – motyogja Ashton az orra alatt, ahogy
körbepillant. A ruháim szanaszét hevernek a padlón.
Legördülünk az ágyról, és elkezdjük összeszedni őket. Lehet,
hogy Connor részeg volt, de szerintem még így is felismerné ezt
a jelmezt.
– Tessék! – Ashton odaadja a dzsekimet. Hálát adok az
égnek, hogy tegnap este a hosszú, fekete kabátom mellett
döntöttem. Ez a tűsarkúmat és a fekete harisnyámat leszámítva
mindent el fog rejteni visszafelé úton a koliba. – Menj, bújj el a
fürdőbe! Én majd lerázom – suttogja, ahogy lágyan megcsókol.
Pont abban a pillanatban futok be a fürdőbe, ahogy halljuk,
amint Connor nekiesik a zárnak.
– Már jövök! – kiált ki Ashton.
Gyorsan becsukom és rázárom a fürdő ajtaját, majd
visszatartott lélegzettel, némán elkezdek felöltözni. Tökéletesen
hallom a két srácot az ajtó túloldalán.
– Jézusom, Ashton, takard már el a farkadat! Így is mindjárt
elhányom magam – hallom Connor morgolódását, mire
elkezdem a szememet forgatni. A meztelenül flangálás vajon
csak Ashton szokása, vagy minden pasi ezt csinálja? – Mi
történt veled tegnap este, haver?
Hallom, ahogy becsapódik a ruhásszekrény ajtaja, amiből
gondolom, hogy Ashton legalább egy alsónadrágot felvesz. Ettől
még a jelenlegi feszült helyzetben is megjelenik a lelki szemeim
előtt egy kép – az, amint lehúzom róla az alsógatyát abban a
pillanatban, hogy Connor távozik.
– Nem volt kedvem bulizni – mormolja Ashton.
– Te... egyedül voltál idefenn?
– Sajnos.
– Nos, jó kis buliról maradtál le, már amennyire emlékszem.
Pedig nem emlékszem sokra. – Kis szünet. – Azt hiszem,
elszúrtam a dolgokat Livie-vel.
Becsukom a szememet, és veszek egy mély lélegzetet, ahogy
elönt a szorongás. Nem akarom ezt végighallgatni.
– Ó, tényleg? Az szívás. – Ashton remekül adja elő, hogy
baromira nem érdekli a dolog.
– Ja, azt hiszem, túlzásba estem a nyomulással. Korán
hazament, és hiába hívom meg írok neki sms-t, nem válaszol.
– Csak adj neki egy kis időt, hogy lenyugodjon.
– Ja, asszem, igazad van. De azért ma majd átmegyek hozzá.
Tudnom kell, hogy rendben vannak köztünk a dolgok.
Nincsenek, Connor. Soha nem is voltak. Aprót sóhajtok, és
elfogadom a tényt, hogy nem rejtőzködhetem Ashton
szobájában egész további életemben, bár azért a gondolat már
nemegyszer átsuhant az agyamon. Be kell fejeznem az
öltözködést, és vissza kell jutnom a koliba, hogy véget vethessek
a dolgoknak Connorral.
És pont most adta meg erre a tökéletes indokot.
Okolhatom Connort a szakításért. Túlságosan erőltette a
dolgot. Tudja, hogy lassan akarok haladni, mégis úgy fogdosott,
mint egy tizenhárom éves kissrác, akit hét perc mennyországot
játszva bezártak egy ruhásszekrénybe egy lánnyal. Tökéletes.
Így nem az én hibám lesz. Azt fogja hinni, hogy az ő hibája.
Majd...
Veszek egy mély lélegzetet, és a tükör felé fordulok: egy
fekete combfixet viselő nő néz vissza rám,
éppen-most-vesztettem-el-a-szüzeségemet-és-dugtam-még-egy
-kicsit frizurával, aki éppen a fürdőszobában bujdosik,
miközben a pasija az ajtó túloldalán áll, és éppen az iránta érzett
aggodalmát osztja meg a legjobb barátjával, a sötét és összetört
férfival, akibe a nő őrülten beleszeretett. És ennek a nőnek más
sem jár a fejében, csak az, hogyan kerülje el, hogy be kelljen
ismernie, hibázott.
Egyáltalán nem ismerem fel.
Hallom, ahogy Connor mélyet sóhajt, és tudom, éppen most
dörgölte meg a feje búbját. Ez Connor. Kiszámítható.
– Csak... azt hiszem, szerelmes vagyok belé.
Összegörnyedek, mintha gyomorszájon vágtak volna.
Ó istenkém! Kimondta. Hangosan is kimondta. Valahol
mélyen, a tudatalattim mélyén ettől tartottam. Mostanra pedig
valósággá vált. Azt hiszem, rosszul leszek. Most komolyan, két
másodpercre vagyok attól, hogy betámadjam a vécécsészét.
Ez. Össze. Fogja. Zúzni.
Márpedig Connor nem érdemli meg, hogy összezúzzák.
Lehet, hogy nem illik hozzám, de ezt akkor sem érdemli meg. De
nem számít, hogy mivel indoklom meg, hogy őt hibáztatom vagy
magamat, megmondom neki az igazat vagy sem, így is, úgy is
fájdalmat fogok neki okozni. Ebbe bele kell törődnöm, mert
nem számít, mi lesz most, kettőnk közt mindennek vége.
Ashton dühös hangja meglep.
– Te nem szereted őt, Connor. Csak azt hiszed, hogy
szereted. Alig ismered őt.
A tükörképem bólint nekem. Egyetért Ashtonnal. Így igaz.
Connor nem ismer engem. Nem úgy, mint Ashton.
– Mégis miről beszélsz? Livie-ről van szó. Úgy értem, őt
ugyan hogyan lehetne nem szeretni? Kibaszottul tökéletes.
Összeszorítom a szememet. Kibaszottul túl tökéletes,
Connor. Csendben belebújok a kabátomba, majd szorosan
összehúzom magamon, miközben Ashton testének melege után
sóvárgok.
A srácok beszélgetésébe hosszú szünet áll be, majd hallom,
ahogy megnyikordul az ágy, Ashton mélyen felsóhajt.
– Ja. Biztos vagyok benne, hogy Livie jól van. Szerintem
menj, és nézz körbe a campuson! Lehet, hogy a könyvtárban
van.
– Ja. Igazad van. Köszi, haver!
Kiszakad belőlem egy aprócska sóhaj, ahogy nekidőlök a
falnak.
– Azért megpróbálom még egyszer felhívni.
A telefonom.
Bassza meg!
Látom, ahogy a tükörből rám visszapillantó lány – ez az
idegen nő – enyhén sápadtból pillanatok alatt falfehérré
változik, ahogy a telefonom halkan játszani kezdi Connor
csengőhangját a táskámban. A táskámban, ami Ashton
éjjeliszekrényén pihen.
Csak csörög és csörög és csörög. Aztán elhallgat.
Néma csönd.
Teljes, síri csend. Akkora csend, hogy akár én is lehetnék az
utolsó ember a földön.
Aztán hallom, ahogy Connor lassan megkérdezi:
– Miért van itt Livie táskája? – Hangja valami olyan színt
vett fel, amit még sosem hallottam korábban. Nem tudom,
miképp is írhatnám le, de a vérem mintha jéggé fagyna az
ereimben a félelemtől.
 – Benézett köszönni, és gondolom, itt felejtette. – Ashton
remekül tud hazudni, de ezt még ő sem tudja hihetően előadni.
A közeledő léptek hangjára elhúzódom az ajtótól.
– Livie?
Összeszorítom az ajkamat, a számra szorítom a kezemet,
becsukom a szememet, és még a lélegzetemet is visszatartom.
És aztán tízig számolok.
– Livie. Most azonnal ki kell jönnöd!
Megrázom a fejemet, mire a mozdulattól kiszakad belőlem
egy halk, elfojtott nyögés.
– Hallak téged, Livie! – Újabb hosszú szünet, majd
dörömbölni kezd az ajtón, hogy a fal is beleremeg. – Nyisd ki a
nyavalyás ajtót!
– Hagyd őt békén, Connor! – kiáltja mögüle Ashton.
Erre abbamarad a dörömbölés, a kiabálás azonban nem. A
kiabálás csak egyre dühösebbé válik.
– Miért rejtőzködik a fürdőben? Mi a faszt műveltél vele?
Te... – Tolakodás furcsa zaja tölti meg a szobát. – Mennyire volt
részeg, amikor feljött ide, Ash? Mennyire?
– Nagyon.
Dühösen meresztem a szememet az ajtóra. Micsoda? Nem,
nem voltam részeg! Miért mondja ezt?
Ismét hosszú szünet következik.
– Rákényszerítettél bármit is?
Ashton beletörődőn felsóhajt, majd hallom, ahogy azt
mondja:
– Igen.
Úgy érzem magam, mintha valaki éppen az imént dugott
volna egy meggyújtott gyufát a fülembe, ahogy meghallom a
szavakat, amik az én gyönyörű, csodálatos, feledhetetlen,
Ashtonnal töltött éjszakámat egy részegen elkövetett nemi
erőszak történetévé változtatják. Rögtön tudom, mit is művel
Ashton. Kifogásokat gyárt nekem. Önmagát állítja be
rosszfiúként. Magára vállalja a felelősséget azért, amit én
követtem el. Amit én akartam.
Kicsapom az ajtót, és kiviharzom a fürdőből.
– Nem voltam részeg, és nem erőltetett rám semmit! – A
szavak egyetlen dühös lélegzetként szakadnak ki belőlem. –
Sohasem kényszerített semmire. Sohasem.
A két férfi felém fordul; a bal oldalon álló mindössze csak egy
melegítőnadrágot visel, és amolyan miért-jöttél-elő módon
rázza a fejét, míg a jobb oldalon álló teljesen le van döbbenve, és
alig képes visszafogni a dühét.
– Sohasem? – Connor ismét egyenletes hangon beszél, de
nem hiszem, hogy ez annak a jele lenne, hogy kezdene
lenyugodni. Azt hiszem, ez annak a jele, hogy mindjárt
felrobban. – Mégis hány alkalomról beszélünk, Livie? És mióta
tart ez az egész?
Most, hogy tisztáztam, mi is történt – hogy nem egy bűntett
helyszínén kapott minket rajta –, a dühöm elpárolgott, mire
remegni kezdek, és ismét képtelen vagyok megszólalni.
– Mégis mióta?! – ismétli Connor szinte ordítva.
– A kezdetektől! – fakadok ki, majd összerázkódom, ahogy
kiszakad belőlem az igazság. – Az első pillanattól kezdve, hogy
megismertem. Még azelőtt, hogy találkoztam volna veled.
Connor a lakótársa, a legjobb barátja felé fordul, aki egy
pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, és akinek
kiolvashatatlan kifejezés ül az arcán.
– Kibaszottul képtelen vagyok elhinni. Az az éjszaka, amikor
tetováltattál... Már azóta baszod?
 – Nem! – kiáltunk fel egyszerre Ashtonnal.
Connor elutasítón megrázza a fejét.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy képes voltál ezt tenni velem.
Annyi kurvát hozol ide, aztán meg küldesz el... és most belőle is
kurvát kellett gyártanod.
– Figyelj a szádra! – Ashton teste láthatóan megfeszül, és azt
is látom, ahogy a keze ökölbe szorul, de mozdulatlan marad.
Azonban nem úgy tűnik, mintha Connort mindez érdekelné.
Egy pillanatig összeszorított foggal bámulja a keményfa padlót,
és közben a fejét rázza. Amikor végre ismét felnéz rám, látom
mindennek a lenyomatát az arcán: általában ragyogó, zöld
szeme elveszítette a csillogását, mintha az őrláng végül kialudt
volna.
És én vagyok az, aki eloltotta.
– Mi történt azzal, hogy lassan haladunk, Livie? Mi? Úgy
voltál vele, hogy egy ideig elszórakozol velem, miközben azért
dugogatsz a legjobb barátommal? A legjobb barátommal! –
ordítja még egyszer, hogy nyomatékot adjon neki.
Vadul rázom a fejemet.
– Nem így történt. Egyszerűen csak... megváltoztak a dolgok.
– Ó, tényleg? – Tesz felém egy lépést. – És mi más változott
még meg?
– Minden! – kiáltok fel, ahogy letörlök egy hirtelen
kibuggyanó könnycseppet. – A jövőm. A kórház. A Princeton,
talán? – Egészen eddig rá sem döbbentem, de ez a hely... ez
minden, amit a katalógusok, a weboldalak, a hype ígért, és
mégsem az, amit akarok. Ez nem az otthonom. És soha nem is
lesz az. Vissza akarok menni Miamiba, hogy a családommal
lehessek. Még nem állok rá készen, hogy elhagyjam őket. Az
egyetlen dolog, amit a Princetonról akarok, az itt álldogál
előttem, a kezét keresztbe téve meztelen mellkasa előtt,
miközben én kiöntöm a lelkemet. – Te és én... mi nem illünk
össze. – Connor összerándul, mintha megütöttem volna, de én
csak mondom tovább. – Szerelmes vagyok Ashtonba. Ő megért
engem. Én pedig megértem őt. – Gyorsan Ashton felé pillantok,
és azt látom, hogy szorosan lezárta a szemét, mintha fájdalmai
lennének.
Valami szánalomhoz hasonlatos ül ki Connor arcára.
– Te azt hiszed, hogy megérted őt, Livie? Most komolyan?
Azt hiszed, hogy ismered őt?
Nyelek egyet, hogy ne remegjen meg a hangom.
– Nem hiszem. Tudom.
– Tudod, hogy mennyi nő fordult már meg ebben a
szobában? Ebben az ágyban? – A hatás kedvéért még rá is
mutat. Megacélozva magamat a magasba emelem az államat, és
próbálok erős lenni. Nem akarom tudni. Nem számít. Most már
velem van. – Remélem, hogy legalább használtatok gumit.
Óvszer.
Azt teljesen elfelejtettem. Egyszerűen túl heves volt a
pillanat.
Az arcomból kiszaladó vér mindent elmond.
Connor lehajtja a fejét; egész testében remeg a
csalódottságtól.
– Jézusom, Livie. Azt hittem, okosabb vagy ennél.
Ashton egy szót sem szól. Egyetlen szót sem, hogy megvédje
magát vagy minket. Csak áll ott csendesen, és szomorú,
rezignált tekintettel figyeli ezt az egész katasztrófát.
Ott állunk hárman, kacska háromszögben, a levegő feszült és
szinte mérgező, miközben a hazugságok láthatóan kavarognak
közöttünk, miközben az igazság arról, hogy mit is tettünk
Ashtonnal, a semmibe vész.
Dana így talál ránk.
– Itt meg mi folyik?
Ashton arcát egy pillanatra őszinte félelem rántja grimaszba,
aztán el is tűnik, vagy bár három árnyalattal sápadtabbnak
látszik utána.
– Te meg mit keresel itt?
– Gondoltam, megleplek – mondja Dana, ahogy olyan óvatos
léptekkel sétál be a szobába, hogy az ember azt hihetné,
taposóaknák bújnak meg a padló alatt.
Connor keresztbe teszi a karját a mellkasa előtt.
– Miért nem mondod el neki, Livie? Gyerünk... Mondd el
neki, amit az előbb nekem is mondtál! – Connor engem bámul.
Ashton engem bámul. Amikor pedig a csinos, kedves Dana is
csatlakozik ehhez az őrülethez, a zavarodottságtól és félelemtől
kitágult szemmel, ő is engem bámul, miközben Ashton karja
után nyúl.
Valami csillogáson akad meg a szemem.
A gyémántgyűrű Dana bal kezén. A gyűrűsujján.
Elakad a lélegzetem.
Mikor kérte meg Ashton a kezét?
Ashton tudja, hogy észrevettem, mert becsukja a szemét, és
szórakozottan elkezdi a csuklóján lévő bőrpántot babrálni.
Ami ismét ott van rajta.
Ashton visszatette a béklyóját a csuklójára. Ami azt jelenti,
hogy feladta azt a szabadságot, amit tegnap este adtam neki.
A Connor arcára kiülő rémült döbbenet alapján ő is
észrevette a gyűrűt, és most ébredt csak rá igazán, milyen súlyos
is Ashton árulása.
– Mondd el neki, Livie! Mondd el neki, mi van közted meg a
jövendőbeli férje közt, ha egyszer már azt hiszed, hogy olyan jól
ismered Ashtont.
Semmit sem kell mondanom. Dana elsápad. Látom, ahogy
tetőtől talpig végighordozza rajtam a tekintetét, majd az ágy felé
fordul, aztán vissza felém. Úgy rántja el a kezét Ashton karjától,
mintha az megrázta volt, majd vagy három lépést
hátratántorodik.
– Ash? – A hangja megremeg, ahogy Ashton felé fordul.
Ashton lehajtja a fejét.
– Hibáztam. Csak engedd, hogy megmagyarázzam! –
motyogja alig érthetően.
Dana könnyekben tör ki, majd megfordul, és kirohan a
szobából. Ashton egy pillanatig sem habozik. Dana után szalad,
miközben a lány sikolyai betöltik az egész házat.
Hátat fordít nekem. Nekünk. Annak, ami köztünk volt, bármi
legyen is az. Egy hiba.
Connor szavai csendesek, de fájók, halkak, de halálosak,
őszinték, ám mégis távol állnak az igazságtól:
– Ma két szívet is segítettél összetörni. Biztos büszke vagy
magadra. Viszlát, Livie!
Becsapja maga után a hálószoba ajtaját.
És tudom, hogy többé már semmi okom nincs rá, hogy itt
legyek. Ebben a házban, ezen az egyetemen. Semmi okom, hogy
ezt az életet éljem, ami nem az én életem.
Mindent el kell engednem.
Úgyhogy elmenekülök.
Elmenekülök a hangok, a kiáltozás, a csalódottság elől.
Elmenekülök a hazugságaim, a hibáim, és mindazon dolgok
elől, amiket megbántam.
Elmenekülök minden elől, amivé válnom kellett volna, és
amivé nem váltam.
Mert ez mind hazugság.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Elengedés

Az ebédlőasztal körül találom őket. Kacey Trent ölében ül

összegömbölyödve, ujjait a srác hajába fúrja, miközben azon
nevet, ahogy Dan újra és újra megböki Ciklon gömbölyödő
hasát, próbálva rávenni a babát, hogy rúgjon egyet. Ciklon két
hónap múlva van kiírva, és éppen olyan gyönyörű, mint mindig.
– Livie? – A nővérem kristálykék szemében meglepetés és
aggodalom elegye villan, ahogy rám néz. – Úgy tudtam, nem
jössz haza a szünetedben.
Nyelek egyet.
– Nem is akartam, de... változtak a dolgok.
– Azt látom – vet egy szúrós pillantást a ruhámra. Végül
vissza sem mentem a koliba átöltözni. Egyszerűen csak
beugrottam egy taxiba, kivitettem magam a Newarkra, aztán
felültem az első Miamiba tartó gépre, amin volt szabad hely. Tíz
órába telt, de itt vagyok.
Itthon.
Ahonnan el sem lett volna szabad mennem.
Senki sem szól egy szót sem, de érzem a hátamon a
tekintetüket, ahogy odasétálok a konyhaszekrényhez. Leveszem
az üveg tequilát, amit Ciklon a felső polcon tart. Vészhelyzet
esetére, mindig azt mondja.
 – Igazad volt, Kacey. – Megragadok két feles poharat. –
Végig igazad volt.

– Hiányzott a sirályok hangja – mormolom.

– Azta, te aztán jól ki vagy készülve!
Horkantok egyet, majd meglendítem a kezemet Kacey
irányába, aminek az lesz a vége, hogy arcon vágom. Előző este, a
kezemben az üveg tequilával és a két feles pohárral, némán
kisétáltam a hátsó verandára. Kacey követett, odahúzott egy
napozóágyat az enyém mellé. Aztán egyetlen szó nélkül tölteni
kezdett.
Én meg elkezdtem kiönteni a szívemet.
Mindent elmondtam a nővéremnek.
Az utóbbi két hónapom minden egyes kis részletét
beismertem, még a legintimebbeket és legszégyenletesebbeket
is. Amint nekiálltam a történetnek, megállíthatatlan vízesés
formájában kezdett ömleni belőlem az igazság. Biztos vagyok
benne, hogy ebben a pia is segített, de az, hogy a nővéremmel
voltam, ennél is többet jelentett. Kacey csak hallgatott.
Megfogta és megszorította a kezemet. Nem ítélkezett, nem
kiabált, nem sóhajtozott, és nem vetett rám csalódott
pillantásokat, vagy tett bármit, amitől rosszabbul éreztem volna
magamat. Azért mondjuk megszidott, hogy nem használtam
gumit, de aztán gyorsan be is ismerte, hogy nem neki kéne
lennie, aki rám veti az első követ.
Aztán együtt sírt velem.
Egy ponton Trent kijött, és ránk terített egy paplant. Egy szót
sem szólt, csak hagyta, hogy részeg kábulatunkban kibőgjük
magunkat. És amire megjelentek a nap első sugarai a
horizonton, és bennem már nem maradt egyetlen érzelem,
egyetlen titok, egyetlen hazugság sem, elaludtam.
– Megnézhetem még egyszer azt a képet? – kérdezi Kacey
halkan.
Odaadom neki a tízszer tizenötös fotót a táskámból;
hihetetlenül hálás vagyok, hogy nálam volt, amikor eljöttem.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy milyen fiatalok itt –
mormolja, miközben éppen úgy húzza végig az ujját a képen,
ahogy én is tettem. Három évvel ezelőtt Kacey még csak ránézni
sem volt hajlandó a szüleink képére.
Meglengeti előttem a képet, mielőtt visszaadná.
– Itt a bizonyítéka annak, hogy nagyon törődik veled, Livie –
mormolja. – Akkor is, ha a srác amúgy egy kész
tömegszerencsétlenség.
Becsukom a szememet, és nagyot sóhajtok.
– Nem tudom, mit tegyek, Kacey. Nem mehetek vissza. Úgy
értem... menyasszonya van. Vagy legalábbis volt.
Vajon még áll az eljegyzés?
Nem sokkal korábban kaptam egy hol-a-pokolban-vagy
sms-t Reagantól. Miután elmondtam neki, hogy visszajöttem
Miamiba, váltottunk pár üzenetet, de semmi információval nem
tudott szolgálni. Vagy csak nem akarta elmondani nekem, azt
leszámítva, hogy egész nap Grant szobájában bujkált, mert mást
sem lehetett hallani a házban, csak ordítozást.
Ettől csak elkezdtem még jobban aggódni Ashtonért. Mi van,
ha szakítottak Danával? Mit fog tenni vele az apja? Felhasználja
majd ellene, bármi legyen is az, amivel sakkban tartja?
– És a te Ashtonod valóban egy tömegszerencsétlenség –
ismétli meg Kacey. – Rendeznie kell a dolgait, mielőtt bárkivel
is továbbléphetne, és ebbe te is beletartozol.
 Ennek már csak a gondolatától is fájdalmasan megfeszül a
mellkasom. Igaza van. Bármi volt is köztünk Ashtonnal, azt el
kell engednem. Bármennyire is tovább akarok próbálkozni, és a
közelében maradni, miközben megküzd a démonjaival, bármik
legyenek is azok, ezt nem folytathatom tovább. Így nem.
Úgy nem, hogy Connor és Dana... uh.
A gyűrű. Görcsbe rándul a gyomrom.
Ez a dolog kettőnk közt – akár szerelem, akár nem – egy
önző, manipulatív barmot csinált belőlem, aki elveszi, amit csak
akar, akkor is, ha közben fájdalmat okoz másoknak. Aki
meggyőzte önmagát, hogy minden rendben volt, amit csak tett,
szimplán azért, mert a férfi, akit akart, törődött vele.
Aki valószínűleg ismét ugyanebbe a csapdába esne, mert
annyira helyesnek érződött, annak ellenére, hogy valójában
mennyire helytelen volt.
– Nem kell visszamenned.
Résnyire nyitom a szememet, és felnézek Kacey-re, majd
összerándulok a hirtelen, erős napfénytől.
– Mi... egyszerűen csak adjak fel mindent?
Kacey megrántja a vállát.
– Én nem mondanám, hogy ezzel bármit is feladsz. Inkább
csak azt, hogy tanulsz a hibáidból. Vagy hogy tartasz egy kis
szünetet. Talán, ha eltöltesz egy kis időt távol Ashtontól és a
sulitól, az majd segít új megvilágításba helyezni a dolgokat.
Vagy lehet, hogy máris új megvilágításban vannak, csak kell egy
kis idő, hogy leülepedjen a por.
– Ja. Talán. – Becsukom a szememet, hálásan azért, hogy
magamba szívhatom az otthonom megnyugtató energiáját.
 ***
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod, hogy itthon
maradjak veled?– kérdezi apa, ahogy kisöpri izzadságtól
összetapadt hajamat a homlokomból.
Válaszként tüsszentek, majd nyögök egyet.
– Oké, ennyi volt. Maradok – jelenti ki apa egy nagy sóhajt
követően.
– Ne, apu! – rázom a fejemet, bár nincs semmi, amit jobban
szeretnék annál, hogy engem dédelgessen. – Menj! Csak téged
is megfertőzlek, ha maradsz, meg aztán ez Kacey nagy meccse.
Nagyon kilenne, ha lemaradnál róla. – Az enyhe kifejezés. A
nővérem összetörne, ha apa kihagyná a meccset. – Én majd...
– A mondatom félbeszakad, ahogy ismét hatalmasat
tüsszentek.
Apa összerázkódik, és odanyújt nekem egy zsepit.
– Nos, nem fogok hazudni neked, kölyök. Jelen pillanatban
eléggé undorítóan festesz.
Az, ahogy kimondja, hogy „kölyök”, az ő halovány ír
akcentusával, kuncogásra késztet.
– Ne aggódj! Szerintem is eléggé undorító vagyok –
mondom két orrfújás közt.
Apa válaszként kuncog egyet, majd megpaskolja a
térdemet.
– Csak cukkollak. Mindig is te leszel az én gyönyörű
angyalkám, zöld takony ide vagy oda. – Apa eligazgatja a
gyógyszereket és az innivalót az éjjeliszekrényemen, miközben
én másik testhelyzetbe helyezkedem. – Mrs. Duggan lenn van
a nappaliban...
 – Uh, apa! Nem kell bébiszitter!
Látom a finom változást az arcán, mielőtt még egyetlen szót
is szólna.
– De igenis kell, Livie. Lehet, hogy néha úgy viselkedsz, mint
egy harmincéves, de valójában akkor is csak tizenegy vagy, és
a gyámügy nem nézi jó szemmel, ha az ember egyedül hagy
otthon egy tizenegy évest. Úgyhogy csak semmi vita – mondja
ellentmondást nem tűrő hangon, ahogy fölém hajol, és csókot
nyom a fejem búbjára.
Összehúzom a szemöldökömet, ahogy elkezdek a
távirányító után kutatni. Három epizód egymás után arról,
ahogy az oroszlánok gazellákból lakomáznak a vadonban már
túl sok.
Apa nagyot sóhajt, és motyog valamit az orra alatt a
makacs lányairól, majd feláll, és elindul az ajtó felé. De aztán
megáll és visszafordul; kristálykék szeme csillog, ahogy rám
mosolyog. A morcosságom még úgy két teljes másodpercig
tart, mielőtt győzedelmeskedne felettem egy vigyor.
Képtelenség morcosnak maradnom, amikor apa így mosolyog
rám. Egyszerűen van benne valami, ami ezt lehetetlenné teszi.
Apa halkan felkuncog
– Ez az én Livie csajszim. Hadd legyek rád büszke!
Minden este ugyanezt mondja.
És ma este, pont úgy, mint minden egyes este, szélesen
rávigyorgok, majd azt felelem:
– Mindig is büszke lehetsz majd rám, apu.
Végignézem, ahogy kimegy a szobából, halkan becsukva
maga mögött az ajtót.
 A késő délutáni ég alatt ébredek, miközben a fejemben ott
csengenek az utolsó szavak, amiket apámnak mondtam. Olyan
egyszerű szavak! Egy aprócska, sokat ismételt mondat. Azonban
az az igazság, hogy már akkor borítékolható volt, hogy amit
mondok, az hazugság. Úgy értem, mégis hogy ígérhet meg bárki
ilyesmit? Az ember nem hozhat mindig csakis helyes
döntéseket. Sőt, némelyiknek egészen katasztrofális lesz a
hatása.
Megfordulok, és azt látom, hogy a mellettem lévő
napozóágyon ülő személy nem vörös hajú és nem nőnemű, mint
az, aki mellett elaludtam.
– Szia, Livie! – Dr. Stayner megigazítja röhejes, kétszínű
bowlingingjét. Szinte már majdnem passzol a széles szárú,
hawaii mintás rövidnadrágjához, amit egy korabeli férfinak sem
lenne szabad viselnie. – Hogy tetszik a strandruhám?
– Helló, dr. Stayner. Miért van magának mindig igaza?
– Valóban van egy ilyen szokásom, nem igaz?

– Hála az égnek! Már azt hittem, el kell égetnem azt a széket,

ha nem zuhanyzol le hamarosan.
Játékosan lökök egyet a nővéremen, ahogy végigsétálunk a
folyosón a konyha felé.
– Szóval... Stayner?
Megrántja a vállát.
– Írtam neki tegnap este, hogy végre megtörtél. Mondjuk,
arra nem számítottam, hogy erre majd megjelenik kezében egy
bőrönddel.
Mint kiderült, dr. Stayner úgy döntött, hogy eltölt pár
kellemes napot a napfényes Miamiban, a Chez Ryderben. Nos,
Ciklon ragaszkodott hozzá, hogy nálunk maradjon, bár
mondjuk, ez azt jelenti, hogy Kacey szobájában lett
elszállásolva, miközben a nővérem vagy velem alszik, vagy
Trentnél. Jeleztem neki, mennyire furcsa és szakszerűtlen, hogy
a családi pszichiáter nálunk szálljon meg. Erre ő emlékeztetett,
hogy dr. Staynerben minden furcsa és szakszerűtlen, úgyhogy ez
az egész tulajdonképpen teljesen logikus.
Ezzel már nem tudtam vitatkozni.
És most dr. Stayner ott áll a mosogatónál Ciklon egyik
pöttyös kötényében, és éppen répát pucol Miával.
– Szerinted tényleg jobban látsz, ha répát eszel, vagy ez csak
valami olyasmi, amit az anyukák mondanak, hogy a gyerekek
megegyék a zöldséget? – Mia pont azt a cuki korszakát éli,
amikor még eléggé befolyásolható, viszont már kezdi
megkérdőjelezni a dolgokat.
Karba tett kézzel nekidőlök az ajtófélfának, és onnan
figyelem őket kíváncsian.
– Te mit gondolsz, Mia?
Mia összehúzza a szemét, és úgy pillant Staynerre.
– Én kérdeztem előbb!
Megrázom a fejemet, és felkacagok.
– Ne is próbálkozzon! Mia túl okos magának, Stayner.
Mia nagyot sikkant, eldobja a répát, majd egyenesen a
karjaim közé veti magát.
– Livie! Anya mondta, hogy hazajöttél. Láttad X-et
ficánkolni?
Felkuncogok. Úgy tűnik, Mia a kedveskedő „Idegen Baba X”
becenévről szimplán az „X”-re váltott. Működik.
– Nem, de azt láttam, ahogy Dan tegnap este anyud pocakját
bökdöste – mondom egy kacsintás kíséretében.
 Mia grimaszol egyet.
– Remélem, Dan nem lesz majd furi, amikor X megszületik.
– Aztán gyorsan témát vált. – Ugye, sokáig maradsz? –
Reménykedve néz fel rám.
– Nem tudom, Mia. – És ez is az igazság. Többé már semmit
sem tudok.

– Ön szerint mi lehet ez?

Dr. Stayner az extra nagy lattéját szürcsölgeti, ahogy egymás
mellé állított napozóágyakban ülünk a hátsó verandán, és azt
figyeljük, ahogy elhaladnak a ház mellett a kora reggeli kocogók.
Ez a rengeteg kávé biztos nem tesz jót neki.
– Még csak tippelni sem merek, Livie. Az biztos, hogy vannak
megoldandó problémái. Úgy tűnik, hogy a nőkkel való fizikális
kapcsolatát használja védelmi mechanizmusként. Úgy tűnik,
hogy az anyja halála túl fájdalmas számára, hogy beszéljen róla.
Úgy tűnik, hogy nagyon is kedves vagy számára. – Dr. Stayner
hátradől a székében. – És ha az apja bántalmazta kiskorában,
akkor teljes mértékben lehetséges, hogy még mindig úgy érzi,
nem sok hatalma van a saját élete felett. Talán így is van. Annyit
azonban elmondhatok, hogy sosem fogsz olyan választ kapni
arra, hogy miért történt ez vele, amit képes leszel megérteni. És
ameddig minderről nem hajlandó beszélni, addig nehéz lesz
rajta segíteni. És pontosan ezért van az, drága Livie csajszi... –
Előbb a szememet forgatom, de aztán elmosolyodom. Valamiért
megtetszett neki ez a becenév. – Ki kell szabadítanod magadat
Ashton problémáinak hálójából, legalább addig, amíg rendbe
teszed a saját életedet. Ne felejtsd el, a nővérednek és Trentnek
is erre volt szüksége. Öt hónapba is beletellett, mire
visszataláltak egymáshoz. Az ilyen dolgokhoz gyakran idő kell.
Lassan bólintok.
Öt hónap. Hol lesz Ashton öt hónap múlva? Hány nőt fog
addigra „elfelejteni”? És vajon én el tudom viselni azt, hogy a
Princetonon legyek, amíg ő rendezi a dolgait? Már, ha
egyáltalán megpróbálja rendezni. A gyomrom kezd megint
görcsbe állni.
– Livie...
– Sajnálom.
– Tudom, hogy nehéz, de most egy kis ideig magadra kell
koncentrálnod. Verd ki a fejedből ezt a bolondságot, hogy –
ujjaival idézőjeleket rajzol a levegőbe – „hazudtál” az apádnak.
– De... – Lesütöm a szememet, és a frissen lakkozott
lábkörmeimet kezdem bámulni, amit Ciklon csinált nekem. –
Tudom, hogy mit szeretett volna, mit tegyek, és most pont az
ellenkezőjét csinálom. Ettől meg hogy a francba lenne büszke
rám?
Dr. Stayner megpaskolja a vállamat.
– Én soha semmit sem garantálok, Livie. Soha. Azt viszont
garantálhatom, hogy a szüleid büszkék lennének rád és a
nővéredre. Rettentő büszkék. Mindketten egyszerűen...
lenyűgözők vagytok.
Lenyűgöző.
– Akkor is, ha végül összeroppantam? – villantok meg felé
egy szomorkás mosolyt, felidézve Kacey szavait.
Stayner kuncogni kezd.
– Nem roppantál össze, Livie. Inkább azt mondanám, hogy
keresztúthoz értél, és szükséged volt némi útmutatásra. Okos
kiscsaj vagy, aki magától is rájön a dolgokra. Ez minden, amire
néha szükséged van, némi útmutatásra. Nem úgy, mint a
nővérednek. Na, ő összeroppant. – Aztán azt tátogja, hogy
„azta”, mire képtelen vagyok megállni, hogy ne nevessek fel
prüszkölve.
– Szerintem idővel minden rendben lesz veled. Viszont most
jön a vicces rész.
Kérdőn felhúzom a szemöldökömet.
– Rájönni, hogy ki is akarsz lenni.

Apró adagokban szoktam hozzá dr. Staynerhez – heti egy óra

telefonon keresztül volt eddig a maximum. Úgyhogy amikor
több nálunk töltött nap után távozik, az agyam ideiglenesen
leáll, mint valami túlmelegedett gépezet. Ennek az időnek a
nagy részét a hátsó verandán töltöttük, eszmecserét folytatva
arról, hogy milyen lehetőségeim is vannak a tanulmányaimat, a
jövőbeli pályafutásomat és a szociális életemet tekintve. Stayner
sosem mondta, hogy neki mi a véleménye. Azt mondta, nem
akarja tévútra csalni és befolyásolni a döntésemet. Egyedül
ahhoz ragaszkodott, hogy egy kis időre fogadjam el a
bizonytalanságot, hogy ne ugorjak fejest valamibe csak azért,
hogy döntsék. Utalt rá, hogy – Reagan példáját követve –
mindenféle órát felvenni anélkül, hogy konkrét területre
fókuszálnék, nem is rossz ötlet. Persze azt neki is be kellett
ismernie, hogy minél tovább húzom az időt, annál kisebb az
esélye, hogy a „Princetonon maradni” opció még elérhető lesz
számomra, mert el fogom bukni a félévet.
Azt hiszem, a Princetonra való visszatérésben legjobban nem
is magától a Princetontól félek – már elfogadtam, hogy az az
iskola nem nekem való. És már a kórházat is felhívtam, hogy
szóljak, nem megyek többé önkénteskedni.
 Legjobban attól félek, hogy újra szembe kell majd néznem
Ashtonnal és a gyengeséggel, ami hatalmába kerít a közelében.
Egy szimpla érintés vagy pillantás is visszaránthat hozzá, és az
egyikünknek sem lenne jó. Egyszer már elmenekültem. Vajon a
második alkalom nehezebb vagy könnyebb lenne? Vagy
lehetetlen...
Az életem tele van bonyolult döntésekkel, viszont van egy,
ami egyszerű: Ashton.
És közben ő az egyetlen dolog, ami nem lehet az enyém.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Döntések

Esküszöm, Reagan az ajtóban várta a nyíló zár hangját, mint

valami lelkes kis házi kedvenc, mert abban a pillanatban, hogy
péntek este átlépem a küszöböt, a nyakamba veti magát.
– Annyira hiányoztál!
– Csak két hétig voltam távol, Reagan – mondom kuncogva,
ahogy az asztalra dobom a táskámat.
Végül csak úgy döntöttem, hogy visszajövök a Princetonra.
Nem igazán azért, mert úgy érzem, ez számomra a megfelelő
hely, hanem mert tanulni akarok, és amíg vagy kirúgnak, vagy
átjelentkezem Miamiba – aminek utána is néztem, amíg otthon
voltam –, addig akár itt is lehetek.
– Szóval, mi történt, amíg nem voltam itt? – kérdezem lazán,
ahogy a fülem mögé tűröm a hajamat.
Reagan összeráncolja az orrát.
– Semmi különös. Nem is tudom. Ashton a szüleimnél húzta
meg magát, de semmit sem tudok kiszedni apámból. Grant sok
időt tölt itt, mert a házban nem éppen kellemes mostanában a
légkör. Connor nagyon odavan. De majd kiheveri, Livie.
Komolyan. Csak kell neki valaki, akit ágyba vihet. – Rá nagyon
is jellemző módon, jó drámaian, az ágyra veti magát. – Ó, és
Ty-nak kiment a bokája. Az idióta.
 Felkuncogok, de ettől még egy cseppet sem érzem jobban
magamat.
– Mik a terveid a hétvégére? – Reagan habozik. – Találkozni
fogsz vele?
Tudom, hogy kire gondol, és az nem Connor. Megrázom a
fejemet. Nem... Két hétnél több időre van szükségünk ahhoz,
hogy rendbe tegyük ezt a katasztrófát. Ez az egész még túl új.
Túl friss. Túl fájdalmas ahhoz, hogy bármit is kezdjünk vele.
– Megpróbálok majd felzárkózni, már ha van erre bármi
remény. – Egy egész hétig nem jártam be az órákra, és egy
dolgozatról is lemaradtam. Lassan felmászom az ágyamra, és
közben az összes hozzá kapcsolódó emléket száműzöm a
fejemből. – És meglátogatom a fiúkat a kórházban. – Rendesen
el kell tőlük búcsúznom, már csak azért is, hogy magamban le
tudjam zárni a dolgot.

Úton a kórházba, a vonaton kapok egy sms-t dr. Staynertől.

Egy cím van benne, és a következő üzenet:

Még egy feladat, mivel még jössz nekem eggyel, miután az

utolsót nem csináltad végig. Legyél itt délután kettőre.

Többé már nem kérdezek semmit. A pasas zseniális.

Egyszerűen csak annyit válaszolok, hogy:

Oké.

***
 – Szia, Livie – Gale ragyogó mosollyal köszönt a recepciónál.
Amikor Kacey szólt dr. Staynernek, hogy visszamentem
Miamiba, ő felhívta a kórházat, és tudatta velük nagy
vonalakban, hogy mi is van velem. Amikor végül eldöntöttem,
hogy többé nem veszek részt az önkéntes programban, Stayner
végig ott ült mellettem, amíg felhívtam a kórházat. Az ottaniak
rettentő kedvesen fogadták a döntésemet.
– A fiúk úgy fognak örülni, hogy láthatnak!
– Hogy vannak?
Gale rám kacsint.
– Menj, és nézd meg magad!
Észreveszem, hogy többé már nem szorul össze úgy a
gyomrom attól, hogy végigsétálok ezeken a folyosókon, mint
korábban. Tudom, hogy ez nem azért van, mert hozzászoktam
volna. Azért van, mert elengedtem azt a rögeszmét, hogy ennek
kell lennie a jövőmnek.
Az ikrek olyan elevenen futnak oda hozzám, amilyennek már
rég nem láttam őket; belecsimpaszkodnak a lábamba, mire
kuncogni kezdek.
– Gyere! – Mindketten megragadják egy-egy kezemet.
Odahúznak az asztalhoz. Ha dühösek is, amiért úgy hirtelen, szó
nélkül leléptem két hete, nem mutatják.
– Gale nővér azt mondta, hogy elmentél... Nem egészen
értettem. Valamit a... búvárkodást. A lelkedben, vagy mi? És el
kellett hozzá menned a tengerhez? – Eric egy kérdő
szemöldökráncolással zárja a kérdést.
Lélekbúvárkodás. Felkuncogok.
– Igen, úgy volt.
– Tessék! – Derrick egy halom rajzot tol felém. – Gale nővér
azt mondta, segítsünk neked kitalálni, hogy mi lehetnél, amikor
nagy leszel.
– Én mondtam neki, hogy doktor néni akarsz lenni – szól
közbe Eric a szemét forgatva. – De erre Gale nővér azt mondta,
hogy jó, ha van egy B terved.
Előbb az egyikükre, majd a másikukra nézek, a lelkes kis
pofijukra, majd elkezdem átnézni a lapokat, számba véve a
lehetőségeimet.
Aztán olyan hangosan kezdek el nevetni, mint már régen
nem.

Pontosan kettőkor szállok ki a taxiból egy nagy, fehér,

viktoriánus stílusú ház előtt Newarkban. Az épület előtt álló
tábla alapján valamiféle gondozóotthon. Egész szép, jegyzem
meg magamban, ahogy a bejárati ajtón át egy visszafogott, de
elegáns előtérbe jutok, sötét, mahagónipadlóval, pasztellszínű,
csíkos tapétával, és virágcsokorral a kisasztalokon. Velem
szemben egy éppen üresen álló recepciós pult kap helyet, rajta
egy táblával, ami a regisztrációs könyvhöz irányítja a
látogatókat. Felsóhajtok és körbepillantok, valami nyom után
kutatva, hogy most mégis mit kéne tennem. Dr. Stayner semmi
további instrukciót nem adott azon kívül, hogy jöjjek el erre a
címre. Pedig általában eléggé határozott a követeléseit illetően.
Előhúzom a telefonomat a zsebemből, hogy sms-ben további
útbaigazítást kérjek, amikor odalép hozzám egy fiatal, szőke,
kék nővérruhát viselő nő.
– Biztos te vagy Livie – mondja üdvözlő mosollyal.
Bólintok.
– A 305-ös szobában vár rád. A lépcsőt ott találod a sarkon
túl, balra. Harmadik emelet, és kövesd a táblákat.
– Köszönöm!
Szóval dr. Stayner itt van. Miért is nem vagyok meglepve?
Már nyitom a számat, Hogy megkérdezzem a nővértől, mit tud a
305-ös szobáról, de még azelőtt eltűnik, hogy akár egyetlen szót
is kinyöghetnék.
Követve az útmutatását felmegyek a lépcsőn a harmadikra,
miközben végig követ a kórházi fertőtlenítőszer átható szaga.
Útközben képtelen vagyok nem észrevenni az épületet uraló
rémisztő, síri csendet, amitől csak még hangosabbnak tűnik a
lépcsőfokok recsegése. Leszámítva egy-egy elvétett köhintést,
semmit sem hallani. Semmit sem látok. Olyan, mintha az egész
otthon üres lenne. Az ösztöneim azonban azt súgják, hogy ez
messze áll a valóságtól.
Követve az ajtókon lévő számozást, végül elérek a célomhoz.
Az ajtó résnyire nyitva van. Rendben van, dr. Stayner. Most
mivel készült számomra? Mély lélegzetet veszek, majd
bizonytalan léptekkel befordulok a sarkon, arra számítva, hogy
az őszülő pszichiáteremmel találom szemben magamat.
A rövid, keskeny előtér egy olyan szobába vezet, amit nem
látok be teljesen az ajtóból. Nem látok mást, csak egy sarkot
magam előtt, és egy sötét hajú, barna bőrű, gyönyörű férfit,
ahogy összegörnyedve ül egy széken – könyökét a térdén
nyugtatja, kezét összetette és a szájához szorítja, mintha
rettegve várna valamire.
Elakad a lélegzetem.
Ashton rögtön talpra pattan. Az ajka résnyire nyílik, ahogy
csak bámul engem, mintha mondani akarna valamit, de nem
tudná, hol is kezdje.
– Livie – mondja végül, aztán megköszörüli a torkát.
Korábban még sosem hívott Livie-nek. Soha. Nem tudom,
hogyan is érzem magamat ettől.
Túlságosan le vagyok döbbenve ahhoz, hogy feleljek.
Nem számítottam rá, hogy ma látni fogom őt. Nem
készítettem fel magamat.
Tágra nyílt szemmel figyelem Ashtont, ahogy öt fürge
lépéssel odajön hozzám, és megragadja a kezemet,
aggodalommal teli, barna szeme rátalál az enyémre, miközben a
keze finoman remeg.
– Kérlek, ne rohanj el! – suttogja, majd halkabban,
rekedtesebb hangon hozzáteszi: – És, kérlek, ne gyűlölj!
Ez kirángat a kezdeti döbbenetemből, viszont belelök egy
újabba. Komolyan azt gondolta, hogy abban a pillanatban
elrohanok, ahogy meglátom? És mégis hogy a pokolba
gondolhatja Ashton, hogy valaha is képes lennék gyűlölni őt?
Bármi van is köztünk, Ashtonnak láthatóan fogalma sincs
róla, milyen mélyek is az érzelmeim iránta. Igen, két héttel
ezelőtt elrohantam. Ez valami olyasmi volt, amit meg kellett
tennem. Magamért. Most azonban itt vagyok, és soha többé
nem akarok elsétálni, elrohanni, vagy bármi olyat tenni, ami
elválasztana tőle.
És Istenhez imádkozom, hogy soha ne is kelljen ilyet tennem.
Most meg mi a pokolra készül az én átkozott pszichiáterem?
Lassan hátrálva Ashton némán beljebb vezet a szobába, amíg
már belátom az egész teret. Édes, egyszerű szoba – a falakat
halványsárga tapéta fedi, a plafonon gipszdíszítés fut körbe, a
balkonos ablak előtt pedig számos kúszónövény függ, magukba
szívva a délutáni napfényt. Azonban minden részlet a semmibe
vész, ahogy megpillantom a kórházi ágyban fekvő nőt.
Egy őszes hajú nőt, akinek halovány ráncokkal futtatott arcát
egykor biztos szépnek nevezték, főleg ezekkel a telt ajkakkal.
Amik épp oly teltek, mint Ashtonéi...
És ekkor minden... összeáll.
– Ő itt az anyád – suttogom. Nem kérdés, mert semmi
kétségem nincs a választ illetően. Csak a halomnyi „miértre”
nem tudom még a feleletet.
Ashton egy pillanatra sem engedi el a kezemet, a szorítása
egy pillanatra sem lazul.
– Igen.
– Nem halott.
– Nem, nem az. – Hosszú szünet. – De elment.
Egy pillanatig fürkésző tekintettel figyelem Ashton komor
arcát, majd visszafordulok a nő felé. Nem akarom bámulni, ám
végül mégis ezt teszem.
A nő szeme rólam Ashtonra vándorol.
– Ki... – kezdené, de érzem, hogy nehezére esik beszélni; a
szája mozog, de képtelen bármilyen hangot kiadni. És a
tekintetében... nem látok mást, csak zavarodottságot.
– Ashton vagyok, anya. Ő pedig itt Livie. Meséltem neked
róla. Írnek hívjuk.
A nő végigjáratja tekintetét Ashton arcán, majd lesüti a
szemét, mintha az emlékei közt kutatna valami után.
– Ki... – próbálkozik újra.
Teszek két lépést előre, annyit, amennyit Ashton szorítása
enged, így elég közel jutok hozzá ahhoz, hogy megérezzem azt az
enyhe vizeletszagot, ami az idősek otthonának azon lakóira
emlékeztet, akik minden uralmukat elvesztették a hólyagjuk
felett.
Mintha feladná, hogy rájöjjön, kik is vagyunk, a nő feje
oldalra bicsaklik, és onnantól kezdve egyszerűen csak bámul ki
az ablakon.
– Gyere, szívjunk egy kis friss levegőt! – suttogja Ashton
maga után húzva, ahogy odalép az éjjeliszekrényen álló kis
rádióhoz. Bekapcsol egy Etta James-lemezt, és feltekeri kicsit a
hangerőt. Egy szót sem szólok, ahogy kivezet a szobából,
óvatosan becsukva maga mögött az ajtót. Némán végigmegyünk
a folyosón, majd le egy másik lépcsősoron, ami az otthon
méretes hátsó kertjébe vezet, csupasz tölgyfákkal és
virágágyások közt futó, keskeny ösvényekkel, amik már rég
felkészültek a télre. Sejtem, hogy bájos kis menedék lehet az
otthon lakóinak melegebb időben. Most azonban a gyenge,
novemberi napfényben és csípős levegőben kiráz a hideg.
Ahogy leülünk egy padra, Ashton egy pillanatig sem haboz,
hogy az ölébe vonjon, és körém fonja a karját, mintha így
akarna megóvni a hidegtől. Bennem pedig egy pillanatra sem
merül fel, hogy ne engedjem neki, mert több mint egy okból
szomjazom a melegére. Akkor is, ha ez nem helyes.
Pontosan ez az, amitől tartottam.
Többé már nem tudom, mi a helyes. Mindössze annyit tudok,
hogy Ashton anyja életben van, dr. Stayner pedig ide küldött,
kétségkívül azért, hogy megtudjam az igazat. Mégis honnan
tudta dr. Stayner...
Majd később kiderítem.
Becsukom a szememet, és mély lélegzetet veszek, beszívva
Ashton isteni illatát. Ilyen közel lenni hozzá az együtt töltött
éjszaka után nehezebb, mint gondoltam. Úgy érzem magamat,
mintha egy szírt szélén állnék, és az érzelmek vihara – fájdalom
és zavarodottság és szerelem és vágy – mindjárt a mélybe
taszítana. Érzem Ashton vonzerejét, a késztetést, hogy
hozzábújjak, hogy a mellkasára csúsztassam a kezemet, hogy
megcsókoljam, hogy elhitessem magammal, hogy az enyém.
Azonban nem az enyém. Még csak nem is önmagáé.
– Miért, Ashton? Miért hazudtál a haláláról? Miért...
minden?
– Nem hazudtam. Csak nem javítottalak ki, amikor azt
hitted, hogy meghalt.
A miért ismét ott van a nyelvem hegyén, azonban Ashton
megszólal, mielőtt kimondhatnám.
– Könnyebb volt, mint beismerni, hogy az anyám nem is
emlékszik rám. Hogy mindennap arra kelek, hogy azt kívánom,
bárcsak a mai lenne a nap, amikor az anyám meghal, hogy
megszabadulhassak az elcseszett életemtől. Hogy végre békére
leljek.
Becsukom a szememet, hogy visszatartsam a könnyeimet.
Béke. Most már tudom, mi volt az a furcsa tekintet azon az
estén, amikor Ashton megtudta, hogy a szüleim meghaltak. Azt
kívánta, bárcsak a helyemben lehetne. Veszek egy mély
lélegzetet, majd suttogva így szólok:
– El kell mondanod. Mindent.
– El fogok, Ír. Mindent. – Ashton feje hátrabicsaklik, ahogy
elhallgat, hogy összeszedje a gondolatait. Szinte látom, ahogy a
kőszikla leesik a válláról, amikor most először megengedi
magának, hogy őszintén kiöntse a szívét. – Anyámnak
végstádiumú Alzheimere van. Nagyon korán alakult ki,
korábban, mint a legtöbbeknél.
Rögtön gombóc nő a torkomban.
– A negyvenes évei elején járt, amikor megszülettem. Nem
voltam betervezve, és nagyon nem számítottak rá, hogy anya
teherbe fog esni. Apám pedig egyáltalán nem is akart. Ő... nem
szeret osztozkodni. És mint kiderült, ebbe anyám szeretete is
beletartozik. – Egy pillanatra elhallgat, és szomorkásan rám
mosolyog. – Anya évekig modellkedett Európában, mielőtt
találkozott apámmal, és az Államokba költözött. Megvan pár
címlapfotója. Egyszer majd megmutatom őket. Gyönyörű volt.
Komolyan, lenyűgözően gyönyörű.
A kezemet az állkapcsához emelem.
– Ez ugyan miért nem lep meg?
Becsukja a szemét, és egy pillanatra a tenyerembe hajtja a
fejét, mielőtt folytatná.
– Amikor találkozott apával, még ő sem akart gyereket,
úgyhogy jól működött kettejük közt a dolog. Már tizenöt éve
házasok voltak, amikor megszülettem. Tizenöt évnyi boldogság,
mielőtt mindent elrontottam volna, legalábbis az apám szerint.
– Az utolsó résznél nemtörődöm módon megrántja a vállát,
pedig tudom, hogy nagyon is bántja. Látom az alig palástolt
fájdalmat a barna szemében.
Bár tudom, hogy nem lenne szabad, a mellkasára teszem a
kezemet.
Ashton a kezemre helyezi a sajátját, és becsukja a szemét.
– Azt hittem, már soha többé nem érezhetem, ahogy ezt
teszed – suttogja.
Várok egy pillanatot, majd finoman noszogatni kezdem.
– Mondd tovább! – A kezemet azonban ott hagyom, ahol
van, a mostanra vadul dobogó szíve fölött.
Ashton ajka finom kis grimaszra húzódik. Amikor kinyitja a
szemét, pislog egyet, hogy kilásson a könnyei fátyolán át. Már
csak annak a gondolatára is, hogy Ashton sírjon, összeszorul a
mellkasom. Kész küzdelem, hogy ne zuhanjak össze.
– Még mindig emlékszem arra a napra, amikor anyával a
konyhaasztalnál ültünk egy adag sütivel, amit segítettem neki
megcsinálni. Hétéves voltam. Megcsípte az arcomat, és azt
mondta, hogy álruhába bújt áldás vagyok, hogy nem is tudta, mi
hiányzott az életéből addig a napig, amíg megtudta, hogy terhes
velem. Azt mondta, végre valami a helyére került benne. Valami
anyai ösztön, amitől jobban akart engem, mint bármit ezen a
világon. Azt mondta nekem, hogy olyan boldoggá teszem őt és
apámat. – Ekkor végre lecsordul az arcán egyetlen, magányos
könnycsepp. – Fogalma sem volt róla, Ír. Fogalma sem volt,
hogy apám mit művel velem – suttogja, majd ismét becsukja a
szemét, ahogy vesz egy mély, megnyugtató lélegzetet.
Letörlöm a könnycseppet az arcáról, de addigra már nekem
is elkezdenek patakzani a könnyeim, amiket gyorsan letörlök,
mert nem akarom eltéríteni a beszélgetést.
– Mikor kezdődött mindez?
Ashton megköszörüli a torkát, tágra nyitva az ajtót, hogy
mindenféle fenntartás nélkül megmutassa nekem a csontvázait.
Végre.
– Majdnem hat voltam, amikor először bezárt a szekrénybe.
Azelőtt alig láttam. Sokat dolgozott, amikor meg otthon volt,
került. Nem mintha ez számított volna. Anya folyamatosan
babusgatott. Nagyon közvetlen nő volt. Folyamatosan ölelgetett
és csókolgatott. Emlékszem, a barátai sokszor cukkolták, hogy
meg fog fojtani a szeretetével. – A szemöldöke ráncba szalad. –
Visszagondolva, ez biztos zavarta apát. Nagyon. Előttem övé
volt anya osztatlan figyelme, és... – Ashton hangjában keserű
felhang jelenik meg. – Egyik nap valami megváltozott. Apa
elkezdett otthon maradni, amikor anyának programja volt: egy
bababuli vagy egy parti a barátaival. Azokat a napokat használta
arra, hogy leragassza a számat, és bedugjon a szekrénybe.
Órákra ott hagyott, éhesen, hogy sírjak. Azt mondta, nem akar
látni vagy a hangomat hallani. Hogy nem lenne szabad életben
lennem. Hogy tönkretettem az életüket.
Képtelen vagyok megérteni, hogy lehet Ashton ilyen nyugodt,
hogyan verhet a szíve egyenletes ütemben, mert én, minden
próbálkozásom ellenére, hogy ne zuhanjak darabokra, motyogó
romhalmazzá váltam, ahogy ismét felrémlik előttem az a sötét
szemű kisfiú – aki alig nagyobb, mint Eric vagy Derrick –,
ahogy ott fekszik összegömbölyödve a szekrényben. Alig bírok
megszólalni a torkomban nőtt, szúrós gombóctól.
– És te erről semmit sem szóltál?
Ashton tenyerével letörli a könnyeim egy részét.
– Pár hónappal korábban véletlenül kiengedtem a
törpespiccünket a bejárati ajtón. Egyenesen berohant a kocsik
közé... Anya hetekig siratta azt a kutyát. Apa azzal fenyegetett,
azt fogja mondani anyának, hogy direkt engedtem ki a házból a
kutyát, hogy gonosz kisfiú vagyok, aki borzalmas dolgokat tesz
az állatokkal. Rettegtem, hogy anya hinne neki... – Megrántja a
vállát. – Mégis mi a francot tudtam én? Csak hatéves voltam.
Rövid szünetet tart.
– Úgy egy hónappal a nyolcadik születésnapom előtt történt,
hogy anya elkezdett elfelejteni dolgokat... dátumokat, neveket,
időpontokat. Ez korábban is előfordult, de akkortájt kezdett
nagyon rosszra fordulni a helyzet. – Az ádámcsutkája
megrándul, ahogy nagyot nyel. – Egy éven belül
diagnosztizálták. Azon a napon...
Az orrán keresztül mély levegőt vesz, és elkezdi dörzsölgetni
a csuklóján lévő bőrpántot. Ami még mindig ott van, még
mindig béklyóban tartja őt. A folyamatos emlékeztető.
– Azelőtt még sosem használta rajtam az övét. Nem hiszem,
hogy tisztában volt vele, milyen erősen üthet meg anélkül, hogy
ne szakadjon fel a bőröm. És dühös volt. Annyira dühös volt
rám. Mindenért engem okolt. Azt mondta, hogy a terhesség
tette ezt anyával, hogy a hormonok akkor kezdték el pusztítani
az agyát, amikor megszülettem. – Ashton elmerengve
megvakarja az alkarját, ahol az egyik sebhelye rejtőzik. – Rám
parancsolt, hogy ne mondjam el anyának, hogy mi történt, mert
a stressztől csak gyorsabban romlana az állapota. Úgyhogy
hazudtam. Azt mondtam anyának, hogy a biciklimmel
vagánykodtam, és úgy szereztem a sebeket. Azután meg már
mindenről hazudtam neki. A véraláfutásokról a bordáimon,
amikor apa megütött, a duzzanatokról, amikor megint az övét
használta, a púpról a homlokomon, amikor nekilökött az
ajtófélfának. Annyira hozzászoktam a hazugsághoz, és anya
állapota olyan gyorsan rosszabbodott, hogy amit apa művelt
velem, egyszer csak... semmiséggé vált. Hozzászoktam.
Ashton lehajtja a fejét.
– Akkor hagyott fel a verésemmel, amikor elhelyeztük anyát
egy menő kutató- és gondozóintézetben. Tizennégy éves voltam.
Akkoriban még mindig reménykedtem, hogy talán majd jobban
lesz, hogy a kezelés majd visszafordítja vagy megállítja a
betegséget. Még mindig nevetett a vicceimen, és énekelte
nekem azt a spanyol dalt... Még mindig ott volt valahol.
Remélnem kellett, hogy képesek leszünk időt nyerni, amíg
megtalálják a gyógymódot. Aznap történt meg először, hogy
anya megkérdezte, ki vagyok. És amikor apa rám akarta vetni
magát azon az estén... A padlóra löktem. Nagy gyerek voltam.
Azt mondtam neki, hogy gyerünk, üssön meg, amilyen erősen
csak tud. Többé már nem érdekelt. De nem tette. Soha többé
nem ütött meg.
Ashton beletörődőn felsóhajt, majd az arcomra emeli a
tekintetét, miközben a hüvelykujjával letörli a könnyek végtelen
folyamát.
– Aztán apám talált egy jobb módot arra, hogy megbüntessen
azért, hogy lélegzem. Csak éppen akkoriban még nem jöttem rá,
hogy pontosan mit is jelent ez. Eladta a házunkat, aztán
átköltöztünk a város túlsó felébe, csakis azért, hogy kiragadjon
az addigi életemből, hogy másik iskolába kelljen járnom, és
hogy elszakítson a barátaimtól. Elküldhetett volna bentlakásos
iskolába, aztán moshatta volna a kezeit, hiszen nem kellett
volna többé felelősséget vállalnia értem, de nem ezt tette.
Ehelyett elkezdte megmondani, hogy kivel beszélhetek, kivel
randizzak, mit sportoljak. – Ashton horkant egyet, majd
motyogva folytatja: – Igazából ő volt az, aki ragaszkodott hozzá,
hogy csatlakozzam az evezősökhöz. Ez kicsit ironikus, hiszen az
evezés az az egy dolog, amit imádok csinálni... Na, szóval, egyik
este, tizenöt éves koromban, egyszer csak váratlanul hazaért a
munkából, és rajtakapott, hogy a barátnőmmel, akit nem
engedélyezett, ba... – Sötét szeme az arcom felé villan, ahogy a
hátam megfeszül. – Bocsi... hempergünk. A barátnőmet
lekurvázta, és kidobta a házból. Ekkor elpattant bennem valami.
Lenyomtam a földre, készen arra, hogy a szart is kiverjem
belőle. – Ashton karja megfeszül körülöttem, ahogy közelebb
húz magához. – Ekkor kezdte el az anyámat használni ellenem.
Érzem, hogy a szemöldököm összeszalad értetlenségemben.
– Elkezdett számokkal dobálózni, hogy mennyibe is kerül
abban a drága intézetben tartani, mennyibe fog kerülni, ha még
tíz évet él. Azt mondta, kezdi megkérdőjelezni az egész értelmét.
Anya már nem lesz jobban, szóval miért is pazaroljuk rá a
pénzt? – Ashton végighúzza a nyelvét a foga mentén. – Egy
pénznyelő. Ez lett számára az élete szerelméből. Azóta nem
látogatta meg, hogy anya bekerült az otthonba. A jegygyűrűjét
meg már régen levette. Nem akartam mindezt elhinni.
Egyszerűen képtelen voltam feladni anyát. Ő volt a mindenem,
és apa tudta ezt. Úgyhogy nagyon egyszerű választás elé állított:
vagy élem az életemet úgy, ahogy ő arra engedélyt ad, vagy anya
az élete utolsó pár évét egy szemétdombon tölti, arra várva,
hogy meghaljon. Még régi újságcikkeket is talált ilyen helyekről
származó horrortörténetekről: mulasztás, bántalmazás... Azon a
napon jöttem rá, mennyire gyűlöl engem az apám, amiért
megszülettem. És tudtam, hogy kész beváltani a fenyegetését.
Kifújom a levegőt, amit egészen eddig visszatartottam. Szóval
ez lengett guillotine módjára Ashton feje felett egész idő alatt.
Az anyja.
– Úgyhogy feladtam. Éveken keresztül némán teljesítettem a
követeléseit. – Ashton felhorkant, majd motyogva hozzáteszi: –
És tudod, mi a legrosszabb? Igazából sosem volt okom
panaszra. Úgy értem, nézz csak az életemre! A Princetonra
járok, van pénzem, kocsim, garantált állásom az ország egyik
legprominensebb ügyvédi irodájánál. Nem mintha kínozna
engem. Csak hát... – Ashton nagyot sóhajt. – Csak hát elvette a
lehetőségemet, hogy én válasszam meg, hogyan éljek.
– Nos, az, hogy hozzákényszerít valakihez, igenis ok a
panaszra – motyogom keserűen.
Ashton lehajtja a fejét, a hangja nyers, amikor megszólal:
– Az volt életem legrosszabb napja. Annyira sajnálom, hogy
át kellett élned! És azt is sajnálom, hogy nem szóltam az
eljegyzésről.
– Nézz rám! – parancsolok rá, ahogy az álla alá csúsztatom
az ujjamat, és magam felé fordítom a fejét. Annyira meg akarom
most csókolni, de nem léphetem át azt a bizonyos határt. Addig
nem, amíg nem tudom meg... – Mi történt Danával? Hogyan
állnak köztetek a dolgok?
Áll még az esküvő? Az, amit most csinálunk, hogy itt ülünk
együtt, helytelen?
Gyönyörű, barna szeme egy pillanatig az arcomat fürkészi,
mielőtt folytatná.
– Három évvel ezelőtt a cég nyári golfbajnokságán voltam,
apámmal játszottam, amikor odajött hozzám egy új ügyfél a
lányával bemutatkozni. Így találkoztam Danával. Azt hiszem,
Dana apja elejtett valamit, hogy mennyire szeretné, hogy a
lánya egy olyan sráccal járjon, mint én... – Megfeszülnek
Ashton nyakán az izmok. – Apa meglátta a dologban a
lehetőséget. Dana apja a cégei jogi ügyeinek csak egy részét adta
oda az irodának, miközben három másik jogi iroda képviselte a
többit. Az iroda nagyot kaszált azzal, hogy „közel” kerültünk
Dana apjához. Több tízmillióról beszélünk, talán többről.
Úgyhogy apa kiadta az utasítást, hogy érjem el, Dana szeressen
belém. – Ashton közelebb húz magához, ahogy a
kulcscsontomhoz fúrja az arcát, amitől száguldani kezd a
pulzusom. Azonban aztán mondja tovább. – Csinos volt, szőke
és nagyon aranyos. Sohasem éreztem iránta semmi valódit, de
nem panaszkodhattam egy olyan barátnővel, mint ő. Ráadásul
az év nagy részét az ország túlsó végében töltötte, oda járt
iskolába, úgyhogy nem is arról volt szó, hogy nagy kihatással
lett volna rá, hogyan élem az életemet. Legalábbis egészen
addig, amíg nem találkoztam veled.
Leküzdöm a vágyat, hogy odahajoljak hozzá. Annyira könnyű
lenne... csak egy kis mozdulat, és a szám máris az övéhez
érhetne.
– Három héttel ezelőtt apám felhívott, és azt mondta, kérjem
meg Dana kezét. Azzal, hogy Danával jártam, az apja
ügyleteinek egy nagyobb része került az irodához. Apám úgy
volt vele, hogy ha elveszem, azzal a többit is megszerzi. Nemet
mondtam. Másnap felhívtak az intézetből, hogy feltegyenek pár
kérdést anyám átszállításáról egy philadelphiai
gondozóotthonba. Alig tettem le a telefont, amikor kaptam egy
e-mailt apámtól, benne legalább egy tucat riporttal, ami mind
az azon a helyen történt mulasztásokról szólt. Még egy szexuális
zaklatási ügy is volt, amit valami technikai hiba miatt
visszadobott a bíróság. Az a beteg szemétláda meg csak várt, és
képes lett volna megtenni.
Ashton mellkasa megemelkedik, majd visszasüllyed az arcom
alatt, ahogy beletörődőn sóhajt egyet.
– Nem volt más választásom. Amikor két héttel ezelőtt, a
verseny után a kezembe adta a gyűrűt, megkértem Danát, hogy
jöjjön hozzám. Azt mondtam neki, hogy ő életem szerelme.
Nem kockáztathattam meg, hogy nemet mond. Meg akartam
győzni, hogy hosszú jegyességünk legyen, hogy addig ne
házasodjunk össze, amíg nem végzem el a jogi egyetemet. Csak
addig kellett eltolnom a dolgot, amíg anya meghal, és utána
szakíthattam volna vele. – Nem lehet nem kiérezni a hangjából
az önutálatot. Gyűlöli, hogy ezt kellett tennie.
Próbálom feldolgozni ezt az egész helyzetet, de nem megy.
Egyszerűen képtelen vagyok megérteni. Mégis hogyan képes
egy ember ennyire gyűlölni a saját gyerekét? Mégis hogyan
találhat megelégedést abban, hogy teljesen az uralma alá hajtja
valaki más életét? Ashton apja beteg. Már csak annak a
gondolatától, hogy mégis mennyi kegyetlenség férhet a jól
szabott öltönyébe és a sikeres karrierjébe, görcsbe rándul a
gyomrom. Nem érdekel, milyen sötét démonok rejtőzködnek
Ashton apjának a múltjában, amitől ilyenné vált. Sosem fogok
elfogadható kifogást találni mindarra, amit ez az ember tett.
Finoman ellököm magamat Ashton válláról, éppen csak
annyira, hogy ismét láthassam az arcát és a rajta végigfolyó pár
könnycseppet. Fürkésző tekintettel- figyelem arcának minden
kis rezdülését, miközben az övé egy hosszú pillanatig az
ajkamon nyugszik.
– Amikor bejöttél a szobámba azon az éjszakán... – Nagyot
nyel, a homloka pedig ráncba szalad. – El akartam neked
mondani. El kellett volna mondanom, mielőtt... – Ashton arca
fájdalmas grimaszba fordul. – Annyira sajnálom! Tudtam, hogy
a vége úgyis az lesz, hogy fájdalmat okozok neked, mégis
hagytam, hogy megtörténjen.
Nem fogom hagyni, hogy akár csak egyetlen másodperccel is
tovább büntesse magát azért az éjszakáért.
– Én nem bántam meg, Ashton – mondom neki teljes
őszinteséggel, ahogy megvillantok felé egy apró, megnyugtató
mosolyt. Ha valaha is vétettem olyan hibát, amit soha
életemben nem fogok megbánni, az Ashton Henley. – Szóval,
mi lesz most? – Kicsit habozok, majd megkérdezem: – Mi
történt Danával?
– Sokat ordított meg sírt. Aztán meg azt mondta, ha
megígérem, hogy ez soha többé nem történik meg, akkor
megbocsát.
Összeszorul a gyomrom. Ashton még mindig jegyben jár. Az
apja továbbra is irányítja őt. Nekem pedig nem lenne szabad itt
lennem, ilyen közel hozzá. Becsukom a szememet, hogy így
védjem meg magam a kegyetlen valóságtól, majd felsóhajtok.
– Oké – suttogom.
– Nézz rám, Ír! – suttogja Ashton rekedtes hangon, mintha
nehezére esne kordában tartani az érzéseit.
A könnyeim fátyolán át látom, hogy Ashton arcán apró
mosoly ül, mire zavaromban összehúzom a szemöldökömet.
Kezébe fogja az államat, magához húz, és finom csókot lehel az
ajkamra. A száját sem nyitja ki, és a csók nem is tart sokáig, de
még így is kilopja a levegőt a tüdőmből. És csak még jobban
összezavarodom tőle.
– „Nemet” mondtam – suttogja Ashton.
– De... – Megfordulok, és vetek egy pillantást az anyját
gondozó otthonra. – Akkor apád el fogja őt vitetni innen arra a
borzalmas helyre...
– Ez egy új hely, Ír. Egy hete hoztam át ide anyát.
A furcsa vigyor – a boldogság, a megkönnyebbülés és az
öröm elegye – teljesen átváltoztatja Ashton arcát.
– Én nem... nem értem. – Bár a szívem egy perce még
darabokban hevert, most vadul dobog, és ütemeket hagy ki az
izgatott várakozástól. Tudom, hogy ezzel valami nagyon
fontosra utal, de nem tudom, hogy mire, márpedig tudnom kell,
méghozzá most. – Mondd el, hogy mi folyik itt, Ashton!
Az arcára komor kifejezés ül ki.
– Szakítottam Danával. Rádöbbentem, hogy többé már nem
csak az én életemet teszi tönkre ez az egész őrület. – Ennek az
emlékére egy pillanatra fájdalom suhan át a szemén. – Láttam
az ürességet a tekintetedben, ahogy lesétáltál a lépcsőn, és ki a
házból azon a napon. Teljesen tönkretett. Azután megtettem az
egyetlen dolgot, amit tehettem. Elmentem az edzőhöz. Ő...
Mindig is irigyeltem Reagant, amiért ilyen apja van. Nos, az
edző felbontott egy üveg Hennessyt, én meg elmondtam neki
mindent.
Szavai felidézik bennem annak az éjszakának az emlékét,
amikor egy üveg tequila társaságában mindent bevallottam
Kacey-nek. Kicsit vicces, hogy pontosan ugyanazt csináltuk,
pontosan ugyanakkor...
– Az edző ragaszkodott hozzá, hogy pár napot náluk töltsék,
amíg rendezzük a dolgokat. Aztán persze egész hétfő reggel
folyton csörgött a telefonom, apám követelte, hogy rendezzem a
dolgokat Danával, különben... Szereztem egy kis időt azzal,
hogy azt mondtam neki, próbálkozom. Időközben az edzővel
elkezdtük felkeresni apám barátait – ügyvédeket, orvosokat,
princetoni öregdiákokat –, valami megoldás után kutatva,
amivel kiszabadíthatjuk anyát apa jogi befolyása alól, hogy
elvihessük valami biztonságos helyre. Nem úgy tűnt, mintha
bármire is tudnánk jutni ezzel. Biztos voltam benne, hogy
csapdába estem. – Ajka száraz kis félmosolyra húzódik. – Aztán
négy nappal később dr. Stayner megjelent az edző küszöbén.
A szemem kikerekedik a döbbenettől.
– Mi? Hogyan? Négy nappal később... – Ez azt jelenti, hogy
otthagyott engem Miamiban, és egyenesen New Jersey-be
repült.
– Mint kiderült, levadászta az edzőt, mert úgy gondolta, így
majd megtalál engem.
Hát persze.
– Én... – Nagyot sóhajtok, ahogy elönt a bűntudat, amiért
annyi mindent kifecsegtem dr. Staynernek Ashton
magánéletéről. – Sajnálom. Meséltem neki rólad, amikor
Miamiban voltam. Ki kellett adnom magamból. Soha eszembe
sem jutott, hogy majd eljön ide.
Miért nem jutott eszembe, hogy ezt fogja csinálni?
Ashton az ujját az ajkamra helyezi, hogy elhallgattasson.
– Nincs semmi baj. Tényleg. Ez... több mint rendben van.
Sőt, ettől lett minden oké. – Ashton feje megrázkódik, ahogy
nevetni kezd. – Az a pasas aztán nem semmi! Megvan a maga
módszere, hogy kiszedje az infókat az emberből: tudod, hogy
éppen kihallgat, de baromi barátságosan csinálja. Sosem
láttam, hogy az edző bárkinek is úgy behódolt volna, mint
Staynernek.
A szememet forgatom, de nem állom meg, hogy ne kezdjek el
kuncogni.
– Pontosan tudom, hogy mire gondolsz.
– Négy óra alatt, nem hazudok, Ír, négy óra alatt a pasas
mindent kiszedett belőlem a múltamról és a jelenlegi
helyzetemről. Egy csomó kollégáját felhívta. – Ashton fejével a
ház felé biccent, majd folytatja. – Ennek a helynek az igazgatója
Stayner jó barátja. Szerzett egy szobát. – Szomorkásan
elmosolyodik. – Nem hiszik, hogy túl sok ideje lenne már vissza.
Talán még egy év, vagy kettő. A korábbi helye szebb volt, de már
nincs sok értelme, hogy ott maradjon, a drága kezeléssel meg
terápiával. Már semmi sem fogja visszahozni. Ezt már
elfogadtam. Csak egy helyre van szüksége, ahol biztonságban
van, és ahol jól érzi magát. Most már csak békesség kell neki.
A „ledöbbent” enyhe kifejezés, hogyan is érzem magamat
most. Annyira telve vagyok érzelmekkel – boldogsággal és
szomorúsággal és csodálattal –, hogy azok mindjárt vulkán
módjára kitörnek belőlem; csodálom az én őrült orvosomat, aki
valahogy még egy szerettemet visszahozta hozzám. Még csak
nem is vesződöm azzal, hogy letöröljem a friss könnyeimet,
ahogy összehúzom a szemöldökömet, mivel még mindig
próbálom megérteni, mi is történik.
– De mégis hogyan érted el, hogy áthozzák anyukádat? Mégis
hogyan ment bele az apád...
 Ashton kitörő, hangos nevetése belém fojtja a szót.
– Ó, Ír. Az a legjobb rész. – Letöröl egy könnycseppet az
orráról, a tekintete valahová a távolba réved, ahogy egy
pillanatra elmereng valamin. – Sokkoló, hogy egyes emberek
mire képesek, amikor tudják, hogy megússzák. És még ennél is
sokkolóbb, hogy mire képesek, amikor rájönnek, hogy nem
tudják megúszni. Apám tizenhat éven keresztül megúszta, hogy
bántalmazott engem. És aztán egy nappal azután, hogy Stayner
megérkezett, ő, én és az edző elmentünk egyenesen apa
irodájába, hogy mindennek véget vessünk. Még soha nem
féltem ennyire egész életemben. De a tény, hogy többé már nem
vagyok egyedül... – Ashton hangja elbicsaklik, mire összetörik a
szívem.
Olyan szorosan húzom oda magamhoz, amennyire csak
bírom. Hallani akarom a történet végét. Hallanom kell. Most
viszont egy kicsit arra van szükségem, hogy magamhoz
ölelhessem Ashtont, amíg mindezt feldolgozom. Lehet, hogy én
évekkel ezelőtt elvesztettem a szüleimet, de nekem ott voltak a
boldog gyerekkorom emlékei, hogy megbirkózzam a veszteség
okozta fájdalommal. Ashtonnak eközben nem volt mása, csak a
sötétség és a gyűlölet. És annak a súlya, hogy megvédje azt a
nőt, aki már nem is emlékszik arra a kisfiúra, akit egyszer majd’
megfojtott a szeretetével.
– Apám nagyon befolyásos ember. Nincs hozzászokva, hogy
bárki is megmondja neki, mit tegyen. Úgyhogy amikor Stayner
beszambázott hívatlanul az irodájába, és leült apám székébe... –
Ashton halkan felkuncog. – Olyan volt, mintha valami filmet
néznék. Stayner nyugodtan közölte a tényeket: a bántalmazást,
a manipulációt, az egyenesen botrányos zsarolást. Nem
merengett el rajta, nem káromkodott, kiabált vagy akármi.
Biztosra ment, hogy apám tökéletesen tisztában legyen azzal,
hogy mit is tud, hogy az edző mit is tud. És aztán Stayner letett
egy cetlit apám asztalára, rajta ezzel a címmel, és közölte, hogy a
szoba készen áll, és át fogjuk hozatni ide anyámat, és hogy
apám fogja fizetni a számlákat, és hogy anyám nem fogja
elhagyni az intézményt, amíg el nem hagyja ezt a világot.
Az állam leesik, ahogy megpróbálom magam elé képzelni a
jelenetet.
– És aztán mi történt? Mit mondott erre az apád?
Ashton szájának sarka kicsit magasabbra húzódik.
– Megpróbált valami jogi szarsággal vagdalkozni, perrel
fenyegette Staynert, azzal, hogy elveteti az orvosi engedélyét.
Stayner meg csak mosolygott rá. Mosolygott, aztán meg nagyon
részletesen elmagyarázta, hogy mi történne, ha Dana apja
megtudná, hogy miért is törték darabokra a lánya szívét, és
hogy ennek mennyivel rosszabb következményei lennének
annál, hogy egyszerűen elveszít egy fontos ügyfelet. Ez, plusz az,
hogy még mindig megvannak azok az e-mailek a
gondozóotthontól – ami bizonyítja, hogy szándékosan ártani
akart a feleségének –, nos, mindez bőven elég lenne ahhoz, hogy
tönkretegye azt a tökéletes imidzsét, aminek a fenntartásán
annyit dolgozott. Talán elég ahhoz, hogy Stayner egy közeli
ügyvéd barátja pár évig ne unatkozzon. Egy olyan barátja,
akinek szokása, hogy bonyolult pro bono ügyeket vállaljon el, és
hírhedt arról, hogy mindig nyer. Stayner elejtett egy nevet, erre
apám teljesen elsápadt. Asszem, vannak New Yorkban David
Henley-nél is rémisztőbb ügyvédek.
Egy pillanatra elhallgat.
– Aztán távoztunk. Hátat fordítottam apának, és kisétáltam.
Azóta nem is láttam.
 – Szóval... – Lenyűgözve a házra mutatok. – Apád azt tette,
amit Stayner mondott neki? Csak így egyszerűen?
Ashton arcára furcsa grimasz ül ki.
– Nem egészen... Az átszállítás megtörtént. Két nappal
később elmentek anyáért, és áthozták ide. Aztán négy nappal
ezelőtt megjelent egy küldönc egy halom papírral, köztük egy
szándéknyilatkozattal. Apám engem nevez ki anyám
gondviselőjének. Innentől kezdve én leszek a felelős anyám
jólétéért és vagyonáért. Nálam van minden pénzügyi kivonata.
Ugye emlékszel, hogy mondtam, modell volt?
Bólintok, mire folytatja.
– Volt egy halom saját pénze. Amikor megtudta, hogy beteg,
elintézte, hogy úgy legyen félretéve és befektetve, hogy állja a
kezelését. Az elejétől kezdve gondoskodott róla, hogy mindenre
legyen pénz. Apámnak soha semmit sem kellett fizetnie.
– Szóval, most az apád... egyszerűen csak elenged?
– Az egyetlen feltétel – mondja Ashton, ahogy lassan bólint
–, hogy aláírok egy titoktartási nyilatkozatot a... kapcsolatomról
vele. A múltunkról, Danáról. Mindenről. Ha azt aláírom, akkor
ő garantálja, hogy soha többé nem fogom látni, vagy hallani
felőle.
Az arckifejezésem biztos helyettem is felteszi a kérdést, mivel
Ashton így folytatja:
– Alá fogom írni. Nem érdekel. Mindez a múlt. Csakis az
érdekel, ami éppen itt van előttem. – Ashton keze lecsúszik a
combomon, hogy közelebb húzzon magához, a hangja nyers az
érzelmektől.
– Nem tehetem meg nem történtté azokat a hibáimat, amiket
ellened vétettem, a hazugságaimat, a fájdalmat, amit okoztam
neked. De... kérlek, nem lehetne, hogy – összeszorítja az
állkapcsát – valahogy mindezt elfelejtsük, és mindent
újrakezdjünk?
Ez valóban megtörténik. Valóban itt vagyok, itt ülök
Ashtonnal – aki az egyetlen dolog, amiről biztos vagyok, hogy
akarom –, és végre talán mindez helyes.
Majdnem.
– Nem – csúszik ki a számon.
Látom, ahogy Ashton megrándul ezt az egyetlen szót hallva,
miközben küzd, hogy ne csorduljanak ki a könnyei.
– Bármit megteszek, Ír. Bármit.
Az ujjaim a csuklójára siklanak, arra a borzalmas bőrszíjra,
ami, tudom, még mindig ott van.
Egy szót sem kell szólnom, de Ashton tudja: felhúzza a
kabátja ujját, felfedve bántalmazásának fájdalmas
emlékeztetőjét. Egy hosszú pillanatig csak bámulja az övét.
– Apa kidobta az övét az után az este után. Gondolom,
próbált megszabadulni a véres bizonyítéktól – mondja lágyan. –
A szemetesben találtam, aztán a szobámban rejtegettem évekig.
Ezt a pántot aznap csináltattam belőle, amikor eltüntettem a
hegeimet a tetoválásokkal. Ez az én állandó emlékeztetőm, hogy
az anyámnak szüksége van rám, hogy ki kell tartanom érte.
Felpillant egy ablakra a harmadikon, kétségkívül az anyjáéra,
és vágyakozó mosoly jelenik meg az arcán. A szívem szinte
elolvad, ahogy látom, amint egy ügyes mozdulattal lepattintja a
pántot. Lecsúsztat az öléből, feláll, tesz pár lépést, majd, úgy
tűnik, minden erejét beleadva behajítja apja uralmának utolsó
darabkáját egy facsoport közé.
Hátat fordít neki. A gyönyörű, barna szemében könyörgő
kifejezés ül, ami olyan perzselő szenvedéllyel párosul, hogy
meggyengül tőle a térdem.
 Teszek felé egy lépést, a tenyeremet vadul dobogó szívére
szorítom, és közben próbálom az emlékezetembe vésni ezt a
pillanatot.
A pillanatot, amikor magamért, és csakis magamért hozok
döntést.
Egy döntést, ami helyes, mert helyes számomra.
A szám még azelőtt mosolyra húzódik, hogy elmondhatnám
neki az utolsó feltételemet...
Ashton sosem volt egy türelmes pasi. Azt hiszem, ahogy
meglátja a mosolyomat, a beleegyezésem jelének veszi. Szája
rögtön az enyémre tapad egy mindent felemésztő csókban,
amitől megbicsaklik a térdem, és megduzzad a szívem.
Sikerül elhúzódnom tőle.
– Várj! Még két dolog.
Ashton kapkodja a levegőt, és összehúzott szemöldökkel,
zavarodottan néz le rám.
– Mi másról lehetne még szó? A ruháimat is akarod? –
Magasba húzott szemöldökkel még hozzáteszi: – Azt is szívesen
odaadom, amint egy kicsit melegebb helyre megyünk, Ír. Sőt,
ragaszkodom hozzá.
– Azt akarom, hogy szerezz segítséget! – suttogom a fejemet
rázva. – Valakivel beszélned kell minderről. Fel kell dolgoznod.
Ashton ajka félmosolyra húzódik.
– Ne aggódj, Stayner már így is teljesen rám szállt! Van egy
olyan érzésem, hogy át fogom venni a szombat délelőtt tízes
időpontodat.
Elönt a megkönnyebbülés, ahogy kifújom a levegőt. Ha van
valaki, akire rá merném bízni Ashton jóllétét, az dr. Stayner.
– Helyes.
Ashton apró csókot nyom az ajkamra, majd halkan
megkérdezi:
– És mi a másik dolog?
Nyelek egyet.
– Azt mondtad, hogy mindent el akarsz felejteni. De... nem
akarom, hogy valaha bármit is elfelejts abból, ami köztünk
történt. Soha.
A lehető leggyengédebb mosoly ül ki Ashton arcára.
– Ír, ha van valami, amit sosem voltam képes elfelejteni, az
minden egyes másodperc, amit veled töltök.
 EPILÓGUS

– Tudod, már vagy egy éve nem ettem sajttortát –

mormolom, ahogy végighúzom a villát a tányéromon, miközben
a kényelmes napozóágyból nézem, ahogy a júniusi nap
lenyugszik Miami Beach felett. – Azt hiszem, már nem is
szeretem.
– Akkor majd én megeszem – motyogja Kacey, akit egy
hajszál választ el attól, hogy tisztára nyalja a tányérját. – Vagy
majd Ciklon. Esküszöm, vagy napi ötvenezer kalóriát benyom,
ahogy azt a bélpoklos gyereket szoptatja.
Emily baba, mintha csak meghallotta volna a varázsszót a
babahordozójában fekve a konyhában, ételt követelve bömbölni
kezd. Már megint. Emily január elején született, rögvest
rátapadt Ciklon mellbimbójára, és azóta is küzd, hogy ott
maradhasson. Ez nem éppen könnyű Ciklon számára, de a
helyzetet pont azzal a türelemmel és szeretettel kezeli, amire, őt
ismerve, számítani lehetett.
Most, hogy ismét itthon vagyok, legalább tud egy kicsit
szusszanni. Emily most már a cumisüveget is elfogadja. Ciklon
azt mondja, hogy én vagyok az ő szerencsetalizmánja.
Végül ott maradtam a Princetonon befejezni a tanévet, és
még az átlagomat is sikerült felhúznom egy biztos négyesre.
Kicsit ironikus, hogy az angol irodalom félévvégi jegyem lett az
egyik legerősebb az első szemeszterben, tekintetbe véve, hogy az
irodalom egyben a legnehezebb tárgy is volt számomra.
Ashton minden kétséget kizáróan nagy szerepet játszott
abban, hogy végül úgy döntöttem, maradok. Amint
megszabadultam a zavarodottságtól, a nyomástól és minden
hazugságtól, nem maradt más előttem, csak meghozandó
döntések. Kicsi, nagy, könnyű, nehéz – és mindent nekem
kellett meghoznom. Magamért.
A könnyűekkel kezdtem. Például azzal, hogy eldöntöttem, ott
leszek, ahol akkor láthatom Ashtont, amikor csak akarom. Ez
cseppet sem okozott fejfájást. Kevesebb, mint egy éve volt hátra,
amíg princetoni diplomát szerez, és úgy döntött, végig akarja
csinálni, nem számít, miért is került oda eredetileg. Ráadásul
továbbra is elkötelezett kapitánya maradt az evezőscsapatnak,
akiket végigvezetett a tavaszi szezonon.
Végül aztán Connor, Ashton és én kibékültünk. Nem kellett
sok idő, hogy Connor megértse, nem csak egy egyéjszakás
kaland voltam a legjobb barátja számára. Aztán Connor
elkezdett járni azzal a szőke lánnyal – Júliával –, aki odament
hozzá azon az estén az étkezőklubban. Még egy dupla randira is
elmentünk. Furcsa volt, de azt hiszem, az este végére segített a
barátságunkon. Néha még elkapom, hogy Connor lopva felém
pillant, és ebből tudom, hogy még mindig érez irántam valamit.
Remélem, idővel majd belátja, hogy sosem illettünk össze.
Ashton visszaköltözött a házba a tavaszi félév elején. Sok időt
töltöttem nála. Ez szintén furcsa volt az elején, de ő hamar
segített megfeledkeznem a szorongásomról... és minden
egyébről, aminek nem volt részese.
Az egyik legnehezebb döntés, amit meg kellett hoznom, az
volt, hogy maradjak-e a Princetonon az első év után. Beadtam
egy kérvényt, hogy átjelentkezzek Miamiba, és nem meglepő
módon el is fogadták. Semmi sem volt, ami New Jersey-ben
tartott volna, leszámítva Ashtont. Bár az volt az utolsó éve a
Princetonon, az anyja továbbra is New Jersey-ben volt, Reagan
apja pedig felajánlott neki egy segédedzői állást, amíg kitalálja,
mit akar kezdeni magával. Én hetekig húztam a saját
döntésemet, mivel nem voltam benne biztos, mi tenne engem a
legboldogabbá.
Aztán egyik este, ahogy ott feküdtem mellette az ágyban, és
éppen a kelta tetoválását rajzoltam körbe az ujjammal, Ashton
azt mondta, hogy követ engem Miamiba, ha úgy döntök,
visszamegyek. Még hospice-okat is elkezdett keresni Stayner
segítségével. Robert pedig megnyugtatta, hogy a segédedzői
állás mindig is ott lesz számára.
A nehéz döntésem ettől hirtelen nagyon könnyű lett. Amiből
tudtam, hogy ez számomra a helyes döntés.
Haza akartam menni.
És haza akartam vinni Ashtont magammal.
Kinyílik mögöttünk a tolóajtó, aztán két erős kéz landol a
vállamon.
– Sosem mondtad, hogy ilyen baromi meleg van Miamiban –
morogja az én gyönyörű pasim, ahogy lehajol, hogy lelopjon egy
falatnyi tortát a villámról, aztán megcsókoljon. Felsikkantok,
ahogy egy izzadságcsepp az arcomon landol.
Tekintetem a csupasz mellkasán csillogó, vékony
izzadságréteg felé téved. Amióta leköltözött ide, Ashton
rászokott, hogy esténként póló nélkül kocogjon, ami minden
este nagyon rossz hatással van a hormonjaimra.
– A kölyök majd hozzászokik! – hallom Trent motyogását
mögülünk, ahogy kilép a házból, szintén izzadtan és póló nélkül,
egy törülközővel a nyakában. Nagyjából hat év van Ashton és
Trent között, viszont úgy tűnik, az érettséget tekintve nagyjából
ugyanazon a szinten állnak, mivel remekül kijönnek egymással.
Még nem tudom biztosan, hogy ez mit is árul el kettejükről.
– Mi folyik itt? Izzadtpasas-találkozó? – csatlakozik hozzánk
Ciklon egy kendővel a vállán, hogy diszkréten elrejtse a mellére
tapadt babát, a sarkában egy harmadik félmeztelen, izzadt
pasival, Bennel. Mire a hátsó terasz egyszer csak megtelik
élettel.
– Túl gyors vagy, Princeton – motyogja a marconán jóképű,
szőke pasi, ahogy pacsizik egyet Ashtonnal.
Elmosolyodom a becenevet hallva. Mindenki rögtön
megkedvelte Ashtont. Beleértve azt a kisebb hölgykoszorút,
amelyik elhalad a házunk mellett a parton. Minden este
ugyanaz a csoport. Rájöttek, hogy ha nagyjából ebben az időben
erre járnak, akkor valószínűleg találnak egypár kigyúrt,
félmeztelen pasit a hátsó verandán időzni. Az, hogy általában
Kacey, Ciklon és én is itt ülünk velük, csak egy apró
kellemetlenség...
– Helló! – Kacey elkezd túljátszva integetni nekik, ahogy
teszi azt minden este; láthatóan élvezi, hogy ezek a nők
csorgatják a nyálukat a pasijára. Trentre mutat. – A tiétek lehet
két órára ötszázért! – Aztán Ashton felé fordul, és még
hozzáteszi: – Ő hétötven, mert fiatal. Hallanotok kéne, hogyan
sikít a húgom, amikor együtt vannak!
– Kacey! – csattanok fel, de már túl késő. Mindenki nevet,
nekem pedig lángol az arcom.
Ashton lehajol, és csókot nyom a nyakamra, mintha ezzel
elterelhetné a figyelmemet a szégyenemről. Bármennyire is –
hogy úgy mondjam – a hátam mögött hagytam a szexuálisan
elnyomott énemet, továbbra is szeretem, ha a privát dolgok...
privátok maradnak. Ashton ezt tiszteletben tartja, és nem
cukkol annyira, mint egyesek. Viszont képtelen ellenállni, ha a
többiek belelendülnek. És most már több alapanyaguk is van a
cukkoláshoz, hála az isten-hozott-itthon partimnak, a túl sok
vodkabombának és a vékony falaknak.
– És mi a helyzet velem? Én egy petákot sem érek, Madame
Kacey? – Ben kérdőn a magasba emeli a kezét, miközben jóképű
arcára megjátszott sértettség ül ki.
– Még én fizetnék nekik ötszázat, hogy egy estére
megszabaduljak tőled – nyögi Kacey. De aztán rögtön rá is
kacsint Benre.
– Értem én a célzást. Amúgy is éppen a Penny’sbe indultam
egy sörre. Hé, Princeton, biztos nem akarod, hogy szerezzek
neked melót? Jó fizu, jó sok...
– Nem, köszönjük! – vágom rá, mielőtt Ashton
válaszolhatna. Szó sem lehet róla, hogy az én gyönyörű,
mediterrán, alsóneműmodell pasim egy sztriptízbárban
dolgozzon. Én nem rendelkezem a nővérem magabiztosságával.
Ashton megrántja a vállát, és ajkán egy buja mosollyal felém
fordul.
– Jól megvagyok itt. Már ez az egy csaj is éppen elég
energiámat leszívja.
– Szerintem még rosszabb is, mint a nővére – teszi hozzá
Trent szárazon.
A srácok ismét felnevetnek, nekem meg megint égni kezd az
arcom.
– Mi lenne, ha most szépen mennél, hogy egy jó kis
zuhannyal leszívd a saját energiádat, magadban? – vágok
vissza, és a miheztartás végett még rá is csapok a kemény
hasára. És aztán rádöbbenek, hogy ezzel mire is utaltam, és a
tenyerembe temetem az arcomat, ahogy a többiek nevetésben
törnek ki. Már megint.
 Az igazat megvallva Ashton nem sieti el, hogy állást találjon.
Végül aztán nem hoztuk el az anyját Miamiba. Április végén,
közvetlen a vizsgák előtt, békésen elment. Éppen Ashtonnal
voltam azon a reggelen, amikor hívták az otthonból. Szorosan
magamhoz öleltem, amíg csendesen sírt – a szomorúságtól
éppúgy, mint a megkönnyebbüléstől, gondolom.
Maradt annyi pénz, hogy azzal Ashton ellegyen egy darabig,
amíg rájön, mihez kezdjen. Semmilyen szempontból nézve sem
gazdag, de rövid távra elegek a készletei. Ciklon ragaszkodott
hozzá, hogy hozzánk költözzön, hogy ne kelljen a lakbér miatt
aggódnia. Aztán máris feliratkozott egy pilótatanfolyamra, és
most először ő dönti el, hogy mit akar kezdeni az életével. Azt
hiszem, a folyamat minden egyes pillanatát a végletekig
kiélvezi.
Az elmúlt egy évre visszatekintve alig hiszem el, hogy
Ashtonnal mennyire különböző családból származunk – én csak
szeretetet kaptam az enyémtől, ő csak fájdalmat –, mégis
ugyanoda jutottunk, ráadásul ugyanakkor: most tanuljuk,
hogyan hozzuk meg a saját döntéseinket.
Az egyetlen dolog, amiben teljesen egyetértünk, az az, hogy a
másik végigkísérjen minket az utunkon.
Tudom, mélyen legbelül, hogy nem számít, milyenek is a
tanulmányi eredményeim, az orvosi nem nekem való.
Tartottam a kapcsolatot a gyerekkórházzal, amíg Eric és Derrick
be nem fejezték a kemót, és ki nem engedték őket. És aztán
elengedtem az életemnek azt a részét. Komolyan gondolkodom
azon, hogy szociális munkás legyek. És bár nem lesz könnyű –
némelyik gyereknek rosszabb helyzettel kell szembenéznie,
mint Ashtonnak kellett –, tudom, hogy valami jelentőségteljes
módon szeretnék gyerekeknek segíteni. Szóval dr. Stayner
szerzett nekem egy önkéntes munkát egy nevelőotthonban,
hogy lássuk, az érzékeny természetemmel kibírom-e. És ha
nem? Nos...
A hibáiból tanul az ember.
Dr. Stayner és én gyakran beszélünk. Dr. Stayner és Ashton
még annál is gyakrabban. Stayner folyton azon élcelődik, hogy ő
a mi udvari agyturkászunk. Én erre azt mondtam neki, hogy oda
kéne költöznie hozzánk. Még mindig keresem a módját, hogyan
is fejezhetném ki igazán a csodálatot, amit érte és mindaz iránt
érzek, amit értünk tett. És amit továbbra is tesz.
Nekiadni az elsőszülöttemet kezd elég észszerű megoldásnak
tűnni.
– Mikor jönnek a barátaid, Livie? – kérdezi Ciklon, ahogy
megigazítja a felsőjét. Emily pufi pofija végre feltűnik a
flanelkendő mögül, ahogy a kislány elégedetten büfizik egyet.
– Holnap délután.
A srácok és Reagan lejönnek egypár napra.
Megdöbbentek, amikor megtudták, hogy Ashton anyja végig
életben volt, de aztán egyszerűen kiálltak a barátjuk mellett
azon a késő áprilisi napon, és aztán vele együtt ünnepelték meg
a Tiger Innben az édesanyja életét, egészen hajnalig. Bár Ashton
sosem mondhat majd el nekik mindent az apjával kötött
titoktartási szerződés miatt, azt hiszem, a srácok így is
megértették, hogy a kapitányuk élete távol állt a tökéletes
külcsíntől.
És Reagan? Nos, leszámítva azt a háromhétnyi morcizást,
amit el kellett viselnem, miután elmondtam neki, hogy nem
fogok visszajönni ősszel, Reagan volt a lehető legjobb szobatárs
és legjobb barát, akit csak kívánhattam. Továbbra is őrülten
szerelmes Grantbe. Talán eléggé ahhoz, hogy kicsit
megszelídüljön.
– Rendben! Szóval holnap este nagy buli lesz! – mondja Ben
lelkesen, ahogy tapsol egyet. Lehajol és megpuszilja Emily
pofiját.
– Bűzlesz! – Ciklon kuncogva és az orrát ráncolva eltolja őt
magától.
– Legyen ez a végszó! – Ben ügyetlen csókot nyom Ciklon
homlokára, aztán megindul befelé a házba, miközben hátrakiált
a válla fölött: – Viszlát!
Trent a feje fölé nyújtja hosszú, izmos karját.
– Akkor ma este a Grillbe megyünk?
– Igen! Ki kell mozdulnom! – fakad ki Ciklon, ahogy hirtelen
vad fény gyúl a szemében. Olyan, mint valami ketrecbe zárt
állat. Valójában kicsit az is. – Dan egy órán belül itthon lesz,
aztán én és ezek a tejzacskók lelépnek innen. Hadd ürítsem ki
őket! – Aztán egy pillanat múlva már el is tűnik Emilyvel, hogy
pumpáljon.
A srácok követik, miközben azon vitatkoznak, hogy ki mehet
előbb zuhanyozni, mire ismét egyedül maradunk Kacey-vel a
teraszon.
Egy hosszú pillanatig csak némán ülünk ott, miközben
hallgatom a sirályokat, és nézem a tenger megnyugtató
hullámait.
– Tudod, hogy már majdnem egy év telt el az óta az este óta?
Istenem, minden annyira másnak tűnik! Még mindig
önmagam vagyok. És mégis annyit változtam.
– Hah. – Kacey egy pillanatra elhallgat, ahogy kikapja a
tányéromat a kezemből. – Úgy érted, az óta az este óta, hogy azt
mondtam neked, teljesen el vagy baszva?
Látom, ahogy az ajka apró, vidám mosolyra húzódik,
miközben az utolsó darabka tortámat is befalja.
– Ja, azóta.
A fejem fölé nyújtom a karomat, aztán a fejem mögé dugom.
És elmosolyodom.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Kisebb csoda kell hozzá, hogy az ember rájöjjön, mi is az

álomhivatása, és aztán képes legyen abban el is helyezkedni. Én
még mindig le vagyok döbbenve, hogy most már ez az életem.
És rengeteg ember van, akinek ezt köszönhetem.
Legelőször is az olvasóimnak tartozom köszönettel.
Néhányatok egészen az Anathema óta velem van, nagyon sokan
pedig csak a Tíz apró lélegzettel fedeztetek fel. Mindegyikőtöket
nagy becsben tartom. Azért lehetek itt ma, mert a kezetekbe
veszitek a könyveimet, értékelitek a stílusomat, és megosztjátok
a nevemet a barátaitokkal és a családtagjaitokkal.
Köszönet a világ legfantasztikusabb bloggereinek – akik a
legszenvedélyesebb olvasók közé tartoznak, akikkel valaha is
találkoztam –, ha ti nem lennétek, most nem írnám ezt a
köszönetnyilvánítást. Esély sincs rá. Külön köszönet az Aestas
Book Blognak, az Autumn Review-nek, a Maryse’s Book
Blognak, a Shh Mom’s Readingnek, a Three Chicks and Their
Booksnak, a Tsk Tsk What to Readnek, a Natasha Is a Book
Junkie-nak és a The Sub Clubnak. Külön-külön köszönet
Mandynek az I Read Indie Booksnál a Tíz apró lélegzet
kritikájáért. Azt hiszem, az öszvér megnyerte magának az
olvasókat. Lazán fel tudnék ide sorolni vagy száz blogot.
Mindannyian egyszerűen csodálatosak vagytok.
Köszönet Heather Selfnek – aki csodálatos író, blogger és
barát. Köszönet a zseniális névadó tehetségedért, a levendulás
vodkáért és a fertőző pozitív hozzáállásodért. Számíts rá, hogy
ez a kanadai egy nap majd feltűnik a te texasi küszöbödön. Állj
készen!
 Köszönet Courtney Cole-nak – köszönöm, hogy elolvastad a
kéziratot, amikor éppen te is farkasszemet néztél a határidővel.
Imádom, amit a borítóra írtál. Egyszerűen imádom!
Köszönet Kelly Simmonnak az Inkslinger PR-nál – és
folytatódik az út. Sokkal több lettél számomra, mint egy
lenyűgöző publicista. Igaz barát vagy. Csakis nagyszerű
dolgokra számítok tőled.
Köszönet Stacey Donaghynak a Corvisiero Literary
Agencynél – mégis hol is kezdjem? A mai napig mindig azt
mondom a férjemnek, hogy azért vagyok zseniális, mert veled
szerződtem. Oké, talán ezt azért nem mondom. Inkább valami
olyasmit szoktam mondani, hogy én vagyok a legszerencsésebb
író a világon, amiért olyan ügynököm van, mint te. Köszönöm,
hogy mindent eldobsz, hogy az utolsó előtti pillanatban a
segítségemre siess, köszönöm az állandó bátorításodat,
köszönöm, hogy a kezdetektől fogva hittél bennem. És azt is
köszönöm, hogy nem hagytad, hogy bármelyik karakteremet
kinyírjam egy Red Bull kiváltotta dühroham folyamán.
Köszönet Sarah Cantinnak – szeretnélek ellopni, a zsebembe
rejteni, és mindenhová magammal cipelni. Te vagy álmaim
szerkesztője. Annyira pozitív, támogató és segítőkész vagy!
Mindig izgalomba jövök, valahányszor csak megpillantom a
nevedet a beérkező üzenetek közt. Kimondhatatlanul boldog
vagyok, hogy mindig számíthatok rád.
Köszönet Marya Stanskynak – amiért annyit meséltél nekem
a princetoni étkezőklubokról. Köszönöm, hogy elviselted az
állandó kérdezősködésemet, és hogy rengeteg remek háttérinfót
adtál, amivel dolgozhatok.
Köszönet a kiadómnak, Judith Currnak, és a csapatnak az
Atria Booksnál: Ben Leenek, Valerie Vennixnek, Kimberley
Goldsteinnek és Alysha Bullocknak, a nagyszerű munkátokért,
amivel segítettetek eljuttatni ezt a könyvet az olvasók kezébe. El
sem tudom mondani, mennyire tökéletesen illik a borító
Livie-hez.
Köszönet a férjemnek – köszönöm, hogy egy hónapon
keresztül oviaput játszottál, hogy elbújhassak a barlangomban,
és határidőre befejezhessem ezt a könyvet. Egy nap majd újra
megtanulok főzni.
Köszönet a gyerekeimnek – mert ők a legcukibb, legédesebb
kisördögök a világon.
 K. A.TUCKER

hatévesen adta ki első könyvét az iskolai könyvtáros és

egy doboz zsírkréta segítségével. A mai napig telhetetlen
olvasó, aki jelen pillanatban egy Toronto melletti
kisvárosban él férjével, két gyönyörű kislányával és egy
csapatnyi kimerítő négylábúval.